Mit nyújt még az idő?

1772-t írunk. Az amerikai függetlenségi háború előestéjén járunk,

amikor a lázongás kanóca már rég meggyulladt.
Holtak hevernek Boston utcáin, és elhagyott fakunyhók égnek Észak-
Karolina távoli erdeiben.
A fenyegető káoszban a kormányzó Jamie Fraser segítségét kéri, hogy
egyesítse a távoli vidékeket, és védje meg a gyarmatokat a király és a
korona dicsőségére. Azonban van egy kis gond: Jamie Fraser felesége,
Claire, valamint lánya és veje, akik mindhárman időutazók. Jamie tehát
tudja, hogy három év múlva olyan lövés dördül majd el, amit az egész
világon hallani fognak, és ami a gyarmatok függetlenségéhez vezet,
miközben a király emberei holtan vagy száműzetésben fogják végezni.
És ott van még az a kis újságkivágás is, abból az 1776-os The
Wilmington Gazette-ből, ami Jamie és családja pusztulásáról ad hírt.
Jamie Fraser most az egyszer azt reméli, hogy időutazó családja téved
a jövővel kapcsolatban.

2
3
 Írta: Diana Gabaldon
A mű eredeti címe: A Breath of Snow and Ashes (Outlander – Book 6)
A művet eredetileg kiadta: Arrow Books,
an imprint of Penguin Random House, UK, 2015.

A Breath of Snow and Ashes Copyright © 2005 by Diana Gabaldon.

All rights reserved.

Fordította: Farkas János, Rácz Kata

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

A borítót tervezte: Zsibrita László

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 754 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

4
 Ajánlom ezt a könyvet
Charles Dickensnek
Robert Louis Stevensonnak
Dorothy L. Sayersnek
John D. MacDonaldnak
és
P. G. Wodehouse-nak

5
 Köszönetnyilvánítás

ÓRIÁSI HÁLÁVAL tartozom…

Két káprázatos szerkesztőmnek, Jackie Cantornak és Bill
Massey-nek, az észrevételeikért, támogatásukért, jobbító szándékú
javaslataikért („És mi a fene lesz Marsalival?!"), lelkesítő
megjegyzéseikért („Pfuj!"), és amiért Charles Dickenshez
hasonlítottak engem (jó értelemben, teszem hozzá sietve).
Kiváló és csodálatra méltó irodalmi ügynökeimnek, Russell
Galennek és Danny Barornak, akik oly sokat tesznek azért, hogy
megismertessék a világgal a könyveimet, és diplomához juttassák
minden gyerekemet.
Bill McCrea-nek, az Eszak-karolinai Történeti Múzeum
kurátorának és munkatársainak a térképekért, a biológiai témájú
vázlatokért, mindenféle tájékoztatásért és a csodálatos reggeliért a
múzeumban. Imádom a sajtos grízüket!
A Moore’s Creek Bridge-i csata helyén álló látogatói központ
munkatársainak a nekem szentelt figyelmükért és azért a huszon-
egynéhány kilónyi új és érdekes könyvért – különösen az olyan
érdekfeszítő munkákért, mint A Moore Creek Bridge-i csatában
harcoló patrióták névjegyzéke és A Moore Creek Bridge-i csatában
harcoló lojalisták névjegyzéke –, és azért, mert elmagyarázták, mi az
az ónos eső, ami épp akkor hullott. Nálunk Arizonában nem esik
ónos eső.
Linda Grimesnak, aki fogadott velem, hogy nem tudok egy
tetszetős jelenetet írni az orrtúrásról. Azért a részért ő a hibás.
A bámulatra méltó szuperhősnek, Barbara Schnellnek, aki
németre fordította a regényt, mialatt írtam azt, és szinte egyszerre

6
haladt velem, hogy időben befejezhessük a könyvet a német
bemutatóra.
Silvia Kuttny-Walsernak és Petra Zimmermannak, akik minden
követ megmozgattak, hogy a német megjelenés megvalósulhasson.
Dr. Amarilis Iscoldnak a részletes, kincset érő tanácsokért – és
hogy időnként a padlón fetrengett a nevetéstől – mindenféle orvosi
kérdésben. Minden írói túlzás vagy tárgyi tévedés az én művem.
Dr. Doug Hamiltonnak, aki páratlan fogászati ismeretekről tett
tanúbizonyságot, és elmagyarázta, mit lehet és nem lehet megtenni
egy fogóval, egy üveg whiskyvel és egy patareszelővel.
Dr. David Blacklidge-nek az éter előállításával, felhasználásával
és veszélyeivel kapcsolatos tanácsaiért.
Dr. William Reednek és dr. Amy Silverthornnak azért, hogy
biztosították számomra a szabad légutakat az allergiaszezon alatt, és
így befejezhettem a könyvet.
Laura Bailey-nek értékes – és ráadásul rajzokkal illusztrált –
megjegyzéseiért a kor öltözködését illetően, és különösen azon
hasznos ötletéért, hogy egy fűzőmerevítővel remekül le lehet döfni
valakit.
Christiane Schreiternek, mert az ő nyomozói képességeinek (és
a Braunschweig Libraryben dolgozók jólelkűségének) köszönhetjük
Paul Revere utazásának német változatát.
Jay McMillan tiszteletesnek a gyarmati Amerika presbiteriánus
egyházáról nyújtott temérdek lenyűgöző és hasznos tudnivalóért,
illetve Becky Morgannek, amiért bemutatott Jay tiszteletesnek, és
köszönet Amy Jonesnak is, a presbiteriánus tanokról szóló
információkért.
Rafe Steinbergnek az apály-dagály jelenség és úgy általában a
hajózással kapcsolatos fogalmak magyarázatáért, különösen azért a
hasznos adalékért, hogy egy-egy apály és dagály között hat óra telik
el. Minden ezzel kapcsolatos hiba az enyém. És ha nem fordult az
apály dagályba, avagy fordítva 1776. július 10-én reggel ötkor, nem
akarok tudni róla.
Az asszisztensemnek, Susan Butlernek, hogy kiigazodott a
milliónyi, emlékeztetőül kiragasztott címke között, lefénymásolt

7
három példányban egy 2500 oldalas kéziratot, és profi módon
gondoskodott azok időbeli kiszállításáról az ország legkülönbözőbb
pontjaira.
A fáradhatatlan és elhivatott Kathy Lordnak, az
olvasószerkesztőmnek, aki egészen elképesztő gyorsasággal nézte át
a könyvemet, és nem vakult meg, sőt, még a humorérzékét sem
veszítette el.
Virginia Norey-nek, a Könyvtervező Istennőnek, akinek megint
sikerült az egész regényt a két fedlap közé gyömöszölnie, ami így
nemcsak olvasható, de határozottan elegáns is lett.
Steven Lopatának felbecsülhetetlen értékű tanácsaiért arra
vonatkozólag, hogyan kell a különböző dolgokat felrobbantani,
illetve porig égetni.
Arnold Wagnernek, Lisa Harrisonnak, Kateri van Huysteenek,
Luz és Suzann Shepherdnek, valamint Jo Bourne-nak, akik
pigmentdarálás, festéktárolás és a festészet egyéb kérdéseiben
nyújtottak technikai segítséget. Így tudtam meg például, hogy az
„egyiptomi barnát” porított múmiákból készítik. Nem jöttem rá,
hogyan is tudnám beépíteni ezt az információt a regénybe, de túl
érdekes ahhoz, hogy ne osszam meg.
Karen Watsonnak, akinek egykori sógorától származik az a
nevezetes idézet, hogy mit is éreznek az aranyérben szenvedők.
Pamela Patchetnek rendkívül plasztikus és lelkesítő leírásáért
arról, hogy milyen az, ha egy kéthüvelykes szilánkot szúrnak az
ember körme alá.
Margaret Campbellnek, a Piedmont Plantation című könyv egy
csodálatos példányáért.
Janet McConnaughey-nek a képért, ahogy Jamie és Brianna
braget játszik.
Marte Brengle-nek, Julie Kentnernek, Joanne Cuttingnak, Carol
Spradlingnek, Beth Shope-nak, Cindy R-nek, Kathy Burdette-nek,
Sherry és Kathleen Eschenburgnak a „Dreary Hymns”-szel
kapcsolatos hasznos tanácsaikért és szórakoztató megjegyzéseikért.

8
 Lauri Klobasnak, Becky Morgannek, Linda Allennek, Nikki
Rowe-nak és Lori Bentonnak, akik a papírkészítésről nyújtottak
gyakorlati útmutatást.
Kim Lairdnak, Joel Altmannek, Cara Stocktonnak, Carol
Islernek, Jo Murphey-nek, Elise Skidmore-nak, Ron Kennernek és a
CompuServe Literary Fórum (amit azóta már Books and Writers
Communitynek hívnak – http://community.compuserve.com/books)
sok-sok (nagyon-nagyon sok) tagjának, akik változatlanul a színes
és különleges, kiművelt emberfők gyülekezete és megannyi nagyon
furcsa ismeret forrása, a linkekért, információkért és cikkekért,
amiket hasznosnak gondoltak számomra. Mindig azok.
A Chris Stuart and Backcountry zenekarnak az ajándékba kapott
remek CD-kért, a Saints and Strangersért meg a Mohave Riverért,
amiket hallgatva írtam e könyv jelentős részét.
Ewan MacCollnak, mert az ő Eppie Morrie-feldolgozása ihlette
a 85. fejezetet.
Gabi Elebynek a zoknikért, sütikért és úgy általában a lelki
támaszért, és a lallybrochi hölgyeknek végtelen jóságukért, ami
ételcsomagok, képeslapok és ipari mennyiségű (bolti és kézzel
készített) szappan formájában öltött testet (a levendulás „Jack
Randall” igen kellemes, és nagyon tetszett „A hó lehelete” is, de a
„Nyald végig Jamie-t” olyan édes volt, hogy az egyik kutya
megette).
Bev LaFrance-nak, Carol Krenznek, Gilbert Sureau-nak, Laura
Bradburynek, Julianne-nek, Julie-nak és még néhány kedves
személynek, akiknek elfelejtettem leírni a nevét, akik a francia
részekben segítettek.
Monika Berrischnek, amiért megengedte, hogy ihletet merítsek
személyéből.
És végül férjemnek, Doug Watkinsnak, akinek ezúttal a
Prológus első néhány sorát köszönhetem.

9
I. KÖTET

10
 cÜÉÄ™zâá

Az idő sok tekintetben olyan, mint Isten, azt mondják.

Ott van a mindig is létező és véget nem érő természete. Aztán a
mindenekfelettisége, hiszen semmi sem állhat ellen az időnek, nem
igaz? Sem a hegyek, sem az ember.
És az idő persze minden sebet begyógyít. Ha elég idő jut rá,
minden megoldódik. Minden fájdalom elmúlik, minden nehézség
eltűnik, minden veszteség jelentőségét veszti.
Hamut a hamunak, port a pornak. Emlékezz, ember: mert por
vagy te s ismét porrá leszesz.
És ha az idő Istenhez hasonlatos, akkor, úgy hiszem, az
emlékezés pedig az ördöghöz.

11
 ELSŐ RÉSZ

A HÁBORÚ ELŐSZELE

12
 1

Y°Äuxáét~twà uxáé°Äzxà°á
T kutya érezte meg őket először. Bármilyen sötét is volt, Ian
Murray inkább érezte, mintsem látta, hogy a lába mellett Rollo
felkapja a fejét és hegyezi a fülét. Kezét a kutya nyakára tette, és
érezte, hogy az idegesen felborzolja a szőrét.
Annyira egymásra hangolódtak már, hogy Ianben nem is
fogalmazódott meg tudatosan a gondolat, hogy „Emberek”, csak a
késére tette a másik kezét, és fekve maradt. Figyelt.
Az erdő csendes volt. Órák múlva érkezik csak a hajnal, és a
levegő a templomok atmoszféráját idézte, ahogy a nedvesség, mint a
tömjén, köd formájában párolgott ki és szállt fel a földből. Egy
hatalmas, kidőlt tulipánfa törzsére feküdt le pihenni, mert inkább az
ászkarákok csípjék, mint a nyirkos hideg járja át. A kutyán tartotta a
kezét, és várt.
Rollo morgott, halkan és folyamatosan duruzsolt, amit Ian szinte
nem is hallott, de könnyedén megérezte, mert a morgás keltette
rezgés végigfutott a karján, és minden idegszála kiélesedett. Nem
aludt – éjszaka már csak ritkán aludt –, csak némán fürkészte a
végtelen eget. Lekötötte szokásos vitája az Úrral. A csend azonban
eltűnt Rollo mozdulatával. Ian lassan felült, lábát lerakta a földre, a
félig elkorhadt fatörzs mellé. Szíve már hevesen dobogott.
Rollo figyelmeztetése nem változott, de hatalmas feje
félrerándult, ahogy valami láthatatlant követett érzékszerveivel.
13
Holdtalan, sötét éjszaka volt, és Ian csupán a fák halvány
körvonalait és az éjszaka árnyait látta.
Aztán meghallotta őket. Az erdőben továbbhaladó emberek
zaját. Jócskán odébb vannak, de gyorsan közelednek. Felállt, és egy
balzsamfenyő sötét árnyékába bújt. Csettintett a nyelvével, mire
Rollo abbahagyta a morgást, és utánaeredt, némán, akár egy farkas,
akár az apja.
Ian pihenőhelye egy vadcsapásra nézett. Azok az emberek, akik
azt követték, nem vadásztak.
Fehér emberek. Ezt különösnek találta, mégpedig nagyon is
különösnek. Nem látta őket, de erre nem is volt szükség. Nagyon
jellegzetes zajt csaptak. Az úton lévő indiánok sem utaztak halkan,
és megannyi felföldi is, akik között valaha élt, képes volt szellemek
módjára mozogni a fák között, mégis, Iannek szemernyi kétsége sem
volt. Fém csörrent, azt hallotta. Lószerszám csörgését, ruhagombok
csilingelését és cipőcsatok hangját.
Rengeteget. Olyan közel voltak, hogy érezte a szagukat.
Előrehajolt, és becsukta a szemét, hátha kiszagol valami árulkodót
róluk.
Állatbőröket vittek, most megérezte az alvadt vér és a kihűlt
bundák szagát, ami valószínűleg felébresztette Rollót. De biztosan
nem prémvadászok, ahhoz túl sokan vannak. A prémvadászok
egyesével-kettesével járnak.
Szegény és mosdatlan emberek ezek. Nem prémvadászok és
nem vadászok. Ebben az időszakban sok vadat lehet ejteni, de
ezeken az embereken az éhség érződik. És az izzadság és az olcsó
italok.
Már közel jártak, alig tízlábnyira lehettek onnan, ahol Ian állt.
Rollo halkan felhorkantott, mire Ian megszorította az állat nyakán a
szőrt, de az idegenek túl nagy zajt csaptak ahhoz, hogy hallják.
Számolta az elhaladó lépteket, a vizesflaskák és lőszeresdobozok
koppanásait, a sajgó lábú morgásokat és a fáradt sóhajokat.
Huszonhárom embert számolt, meg volt velük egy… Nem is,
két málhás szamár. Hallotta a megrakott málhás kosarak nyikorgását

14
és azt a jellegzetes nehéz légzést, ahogy egy megterhelt öszvér
szokta venni a levegőt, mindig a panaszos reklamálás határán.
Az emberek nem vették volna észre őket, de egy pajkos fuvallat
az öszvérek felé fújta Rollo szagát. Fülsiketítő iázás hasított bele az
erdő sötétjébe, és a fák között ijedt kiáltozás és törés-zúzás
kezdődött. Ian már futásnak eredt, amikor pisztolylövés dördült a
háta mögött.
– A Dhia! – Valami fejbe csapta, mire elterült a földön, arccal
előre. Megölték?
Nem. Rollo aggodalmasan dugta nedves orrát a fülébe. Feje
zúgott, mint egy méhkaptár, és fények villantak fel a szeme előtt.
– Run! Ruith! – suttogta, és taszított egyet a kutyán. – Fuss el!
Menj! – A kutya nem tudta, mitévő legyen, csak morgott mély
torokhangon. Ian nem látta, csak érezte, amikor a nagy test
lendületet vett és nekiindult, majd bizonytalanul visszafordult.
– Ruith! – Ian feltámaszkodott négykézlábra, és addig nógatta a
kutyát, amíg az végül engedelmeskedett és futásnak eredt, ahogy
arra be lett tanítva.
Nem maradt idő arra, hogy Ian is elfusson, még akkor sem, ha
sikerült volna talpra állnia. Hasra vetette magát, kezét-lábát mélyen
beledugta az avarszőnyegbe, és őrült tekergéssel beásta magát.
Egy talp a lapockái közé taposott, és bár kiszaladt belőle a
levegő, nyögését elnyomták az ázott levelek. De mindegy is volt, az
idegenek úgyis olyan nagy zajt csaptak. Akárki lépett is rá, nem
vette őt észre. Olyan volt ez, mint egy lecsúszó ütés, mert az az
ember, aki pánikszerűen átrohant rajta, biztosan csak egy korhadó
fatörzsnek hitte őt.
A lövöldözés abbamaradt. A kiabálás nem, de nem tudta kivenni
a szavakat. Tudta, hogy az arcán fekszik, a hideg, nyirkos avarban,
bomló levelek szagával az orrában, ugyanakkor mintha részeg lett
volna, a világ lassan forgott körülötte. Az első ütés sajgását kivéve
alig fájt a feje, de valahogy mégsem bírta fölemelni.
Átfutott az agyán, hogy ha itt meghalna, senki sem tudná meg.
Az anyja biztos a szívére venné, gondolta, hogy nem tudja, mi
történt a fiával.

15
 A zajok elcsitultak, rendeződtek. Valaki még mindig kiabált, de
úgy hangzott, parancsokat osztogat. Távoztak. Eszébe jutott, hogy
talán odakiálthatna nekik. Ha tudnák róla, hogy fehér ember, talán
segítenének rajta. Vagy nem.
Csendben maradt. Akárhogy is van, ő most vagy haldoklik,
vagy nem. Ha igen, akkor nincs segítség. Ha nem, akkor nincs rá
szüksége.
„Végtére is, én kértem, nem igaz?" – gondolta, ahogy folytatta
beszélgetését Istennel, mert bár még mindig a tulipánfa törzsén
feküdt mozdulatlanul, a végtelen égboltra nézett fel. „Adj egy jelet,
azt mondtam. De arra nem számítottam, hogy ilyen fürgén teljesíted
a kérésem.”

16
 2

T {ÉÄÄtÇwÉ~ ~âÇç{™}t
1773. március

fenki sem tudta, hogy van ott egy kis ház, amíg Kenny Lindsay
meg nem látta a lángokat, a pataktól fölfelé jövet.
– Nem is láttam volna – mesélte, körülbelül hatodjára –, ha nem
kezdett volna sötétedni. Nappali világosságban soha meg nem
láttam volna, nem én. – Remegő kézzel megtörölte az arcát. Nem
bírta levenni a szemét az erdő szélére kiterített holttestek soráról. –
Vademberek voltak, Mac Dubh? Nincsenek megskalpolva, de
talán…
– Nem. – Jamie a kormos zsebkendővel visszatakarta a kislány
elkékült, üveges tekintettel előremeredő arcát. – Mindegyikük
sértetlen. Ezt neked is látnod kellett, amikor kihoztad őket.
Lindsay megrázta a fejét, lehunyta a szemét, és önkéntelenül is
összerezzent. Egy hűvös, tavaszi nap késő délutánja volt, de minden
férfi izzadt.
– Nem néztem – felelte egyszerűen.
Az én kezem is hideg volt, mint a jég, zsibbadt és érzéketlen,
mint annak a halott asszonynak a gumiszerű húsa, akit vizsgáltam.
Legalább egy napja halottak voltak már. A hullamerevség már
elmúlt, ernyedtek voltak és kihűltek, de a hegyi tavasz hideg

17
időjárása megóvta őket a bomlás gusztustalanabb és méltatlanabb
velejáróitól.
Én azért aprókat lélegeztem, mert a levegő csípős volt a fanyar
égett szagtól. A szemem sarkából láttam, hogy Roger belerúg egy
közeli farönkbe, aztán lehajol, és felvesz valamit alóla a földről.
Kenny még jóval napkelte előtt dörömbölt az ajtónkon, és
kirángatott minket a finom, meleg ágyunkból. Jöttünk is sietve, bár
tudtuk, hogy már nem tudunk segíteni rajtuk. Fraser’s Ridge egyik-
másik bérlője is velünk tartott. Kenny bátyja, Evan, Fergus és
Ronnie Sinclair álldogált együtt a fák alatt, és halkan beszélgettek
gaelül.
– Tudod, mi vitte el őket, Sassenach? – guggolt le mellém
Jamie, gondterhelt arccal. – Mármint a fa alatt fekvőket. – Az
előttem fekvő holttestre bökött az állával. – Azt tudom, mi ölte meg
ezt a szegény asszonyt.
Az asszony hosszú szoknyája meglibbent a szélben, és feltárult
hosszú, vékony lába, rajta egy bőrpapucs. Hasonlóan hosszú kezei
kinyújtva feküdtek a teste mellett. Magas volt, bár úgy véltem,
Briannánál alacsonyabb, és egyből lányom élénk színű hajára
pillantottam, ami kitűnt az ágak közül, a tisztás túlsó végén.
Felhajtottam a nő kötényét, és betakartam vele a fejét és a
felsőtestét. Keze kipirult, ízületei kiérdesedtek a munkától, és a
tenyere is megkérgesedett, de combja kemény izmai és vékony
testalkata arra engedett következtetni, hogy nem lehetett több
harmincnál, sőt, alighanem jóval fiatalabb volt. Azt nem lehetett
megállapítani, hogy szép volt-e.
Megcsóváltam a fejem Jamie megjegyzésére.
– Nem hiszem, hogy a tűzben veszett volna oda – mondtam. –
Látod? A lába és a lábfeje sértetlen. Biztosan bezuhant a tűzbe.
Meggyulladt a haja, és a lángok továbbterjedtek a ruhája vállára.
Bizonyára a fal vagy a kémény kürtőjének közelében feküdt, ahol
elérték a lángok. Meggyulladt a teste, aztán leégett az egész átkozott
kunyhó.
Jamie lassan bólintott, szemét a halott nőre szegezve.

18
 – Igen, ez elég valószerűnek hangzik. De mi ölte meg őket,
Sassenach? A többiek is megperzselődtek egy kicsit, de egyikük
sem égett meg ennyire, mint ez a nő. De halottnak kellett lenniük,
mielőtt a kunyhó kigyulladt, mert egyikük sem rohant ki. Talán
valami halálos betegség vitte el őket?
– Nem hiszem. Hadd nézzem meg még egyszer a többieket.
Lassan végigmentem a ruhával letakart arcú, merev testek sora
előtt, odahajoltam mindegyik holttest fölé, hogy még egyszer
bekukkantsak a rögtönzött leplek alá. Számtalan betegséget lehet
találni, ami képes könnyen halálos kimenetelűvé válni. Mivel nem
létezik antibiotikum, és a folyadékokat is csak szájon vagy végbélen
át lehet beadni, egy egyszerű hasmenés is halállal végződhet
huszonnégy órán belül.
Elég gyakran láttam már ilyesmit ahhoz, hogy könnyen
felismerjem, mivel állok szemben. Minden orvos ismeri ezeket,
márpedig én már húsz éve vagyok az. Láttam már párszor olyasmit
ebben a században, amivel soha nem találkoztam a saját koromban –
különösen igaz ez egyes borzalmas parazitákra, amiket a
rabszolgákkal hurcoltak be a trópusokról –, de ezeket a szegény
ördögöket nem valami élősködő ölte meg, és semmilyen általam
ismert betegség sem hagy ilyen nyomot az áldozatain, mint amit
rajtuk láttam.
Az összes holttestet – a megégett nőt, egy nála sokkal idősebb
másik nőt és a három gyereket – a lángokban álló házban találták,
Kenny húzta ki őket onnan, nem sokkal azelőtt, hogy beomlott volna
a tető, aztán segítségért sietett. Mind meghaltak, mielőtt tűz ütött
volna ki, és mindannyian gyakorlatilag egyszerre haltak meg, mert a
tűz fel kellett lángoljon nem sokkal azután, hogy a nő holtan esett
össze a tűz előtt, nem igaz?
Az áldozatokat takarosan kifektették egy hatalmas vörösluc ágai
alá, amíg a férfiak sírt ástak nekik a közelben. Brianna a fejét
leszegve a legkisebb lány mellett állt. Letérdeltem a kicsi test mellé,
mire Brianna is letérdelt velem szemben.
– Mi volt? – kérdezte halkan. – Méreg?
Meglepetten néztem fel rá.

19
 – Azt hiszem, igen. Miből gondoltad?
A kékes árnyalatú arc felé biccentett. Le akarta csukni a lány
szemét, de kidudorodtak a szemhéja alatt, ami rettegő arckifejezést
kölcsönzött neki. A kislány apró, helyes vonásait haláltusája
vicsorgássá torzította, és hányadék látszott a szája sarkában.
– Cserkészkézikönyv – felelte Brianna. A férfiakra pillantott, de
túl távol voltak ahhoz, hogy hallják. Megrándult a szája, és
félrefordította tekintetét a holttestről, majd kinyújtotta a kezét. –
Soha ne egyél ismeretlen gombát! – idézte. – Rengeteg mérgező
fajuk van. Azonosításukat bízd szakemberre! Roger találta ezeket.
Egy körben nőttek a körül a fatörzs körül, ott.
Nedves, húsos kalapok, világosbarna alapon fehér, rücskös
foltok, a nyitott lemezek és a karcsú tönk szinte foszforeszkáltak,
olyan világosak voltak a fenyőfák alatti félhomályban. Kellemes,
rusztikus megjelenésük meghazudtolta halálos voltukat.
– Párducgalóca – mondtam, félig magamban, és óvatosan
felvettem az egyiket Brianna tenyeréből. – A latin neve Agaricus
pantherinus, illetve ez lesz, amikor majd valakinek sikerül végre
rendesen elneveznie. Pantherinus, mert olyan gyorsan öl, mint egy
vadászó macska.
Brianna karja libabőrös lett, és felmeredtek rajta a finom,
vörösesarany szőrszálak. Leengedte a kezét, és a földre ejtette a
többi halálosan mérgező gombát.
– Milyen épeszű ember eszik mérges gombát? – kérdezte, és
kirázta a hideg, ahogy beletörölte a kezét a szoknyájába.
– Valaki, aki nem ismeri ezeket. Vagy nagyon éhes – feleltem
halkan. Felemeltem a kislány kezét, és végighúztam az ujjamat
alkarja finom csontjain. Kis hasa kezdett felpuffadni, de hogy az
alultápláltságtól vagy a bomlási folyamatok miatt, azt nem tudtam
megállapítani. De mindegyik holttest sovány volt, bár nem
betegesen.
Felnéztem a kunyhó fölött a hegyoldalt beborító mélykék
sötétségbe. Az év elején jártunk, korán volt még az erdei
gyűjtögetéshez, de azért bőséggel lehetett találni élelmet a fák
között, feltéve, hogy az ember megismeri az ehető növényeket.

20
 Jamie odajött hozzám és letérdelt mellém, nagy kezét
gyengéden a hátamra helyezte. Bár hideg volt, nyakán mégis
csurgott az izzadság, és sűrű, rőt haja sötéten tapadt a homlokára.
– Kiástuk a sírt – közölte halkan, mintha nem akarta volna
megijeszteni a gyereket. – Az ölte meg a kislányt? – biccentett az
elszórt gombák felé.
– Azt hiszem. És a többieket is. Körülnéztél? Van valakinek
valami ötlete, hogy kik lehettek ők?
Jamie megrázta a fejét.
– Nem angolok, az biztos, nem stimmel a ruházatuk. Németek
se lehettek, mert akkor minden bizonnyal Salembe mentek volna.
Ők is szeretnek a sajátjaikkal tartani, nem szívesen telepednek meg
egyedül. Ezek talán hollandok voltak. – Az asszony faragott
fapapucsa felé bökött az állával, ami repedezett és foltos volt a
hosszú használattól. – Nem maradt utánuk se írás, se egy könyv, ha
volt egyáltalán ilyesmijük. Semmi, amiből kiderülne a nevük.
Ugyanakkor…
– Nem régóta laktak itt. – Felnéztem a mély, recsegős hangra.
Roger jött oda, és leguggolt Brianna mellé. A faház füstölgő romjai
felé biccentett. Egy kis konyhakertet hasítottak ki az erdőből, a ház
mellett, de csak néhány növény árválkodott benne, azok is csupán
palánták voltak, és zsenge leveleik petyhüdten és megfeketedve
lógtak a kései fagytól. Nem voltak melléképületek, háziállatnak
semmi jele, nem voltak sem öszvérek, sem disznók.
– Most vándorolhattak be – mondta Roger halkan. – Nem
szerződött szolgák voltak, ez egy család kellett hogy legyen. A
fizikai munkához sem voltak hozzászokva. A két nő tenyere csupa
vízhólyag és friss sérülés. – Saját tenyerével végigsimított a
szőttesen a térdén. A tenyere most már olyan kérges volt, mint
Jamie-é, de valaha ő is egy puha kezű tudós volt. Még emlékezett,
mennyit kellett szenvednie, mire megedződött a tenyere.
– Vajon maradtak-e otthon rokonaik? Európában – dünnyögte
Brianna. Kisimította a kislány szőke haját a homlokából, és
visszatakarta a zsebkendővel az arcát. Láttam, ahogy nyel egyet, és
ádámcsutkája fel-le jár. – Sosem tudják meg, mi történt velük.

21
 – Nem – vágta rá Jamie hirtelen. – Azt mondják, a Jóisten
megvédi az együgyűeket, de azt hiszem, néha ő is elveszti a
türelmét. – Elfordult, és intett Lindsay-nek és Sinclairnek.
– Keressétek meg a férfit – mondta Lindsay-nek, mire mindenki
felkapta a fejét.
– Férfit? – kérdezett vissza Roger, aztán a kunyhó üszkös
maradványai felé kapta a fejét, amikor derengeni kezdett neki
valami. – Tényleg. Ki építette nekik a kunyhót?
– A nők is felépíthették – szólt Brianna, felszegett állal.
– Ti fel tudtátok volna, az igaz – értett egyet Roger, és a szája
megrándult, ahogy oldalvást a feleségére sandított. Brianna nem
csak a hajszínével emlékeztetett Jamie-re. Hat láb magas volt, és
örökölte apja arányos testalkatát és testi erejét is.
– Talán ők is, de nem ők építették – felelte kurtán Jamie. A
kabin leégett vázára biccentett, ahol egy-két bútordarab még őrizte
törékeny szerkezetét. Ahogy a romokat néztem, az esti szél elért a
lejtő aljára, végigsöpört az elpusztult házon, és egy szék, amit csak a
szentlélek tartott egyben, némán hamuvá omlott. Hűlt helyén csak
korom és pernye lebegett szellemek módjára a föld felszíne fölött.
– Hogy érted? – álltam oda mellé, és benéztem a házba.
Gyakorlatilag semmi nem maradt benne épen, habár a kémény még
mindig állt, és a felsebzett fal is nagyjából ép volt, a tető rönkjei
pedig, mint a marokkó játék pálcikái, hullottak alá.
– Nincs itt semmi fém – mondta, és a megfeketedett tűzhely felé
bökött az állával, ahol egy üst maradványai hevertek. Az üst
kettétört a hőben, tartalma elpárolgott. – Nincsenek edények, kivéve
azt, de az meg túl nehéz ahhoz, hogy elvigyék. Semmi szerszám.
Nincs egy kés, se egy fejsze. Márpedig… Látod? Aki ezt a házat
építette, annak volt fejszéje.
Láttam. A rönköket nem kérgezték le, de végükön a nútok
magukon viselték a fejszecsapások nyomait.
Roger a homlokát ráncolva lehajolt, felvett egy hosszú
fenyőágat, és azzal kezdte áttúrni a hamut és törmeléket, hogy
biztosra menjen. Kenny Lindsay és Sinclair nem foglalkozott ezzel.
Jamie elküldte őket, hogy keressék meg a család férfitagját, és ők

22
azonnal munkához is láttak, és eltűntek az erdőben. Fergus is velük
ment. Evan Lindsay, a testvére, Murdo és McGillivray-ék
hozzáláttak köveket gyűjteni egy sírhanthoz.
– Ha volt mellettük férfi… Vajon elhagyta őket? – kérdezte
Brianna tőlem szinte suttogva, ahogy apjáról a holttestekre
pillantott. – Vajon azt gondolta az asszony, hogy egyedül nem lesz
képes életben maradni?
És így végzett magával és a gyerekeivel, hogy elkerülje az éhség
és fagy okozta lassú kínhalált?
– Gondolod, hogy elhagyta őket és elvitte minden
szerszámukat? Istenem, remélem, nem így történt. – Keresztet
vetettem a gondolatra, habár már a mozdulat közben is kételkedtem
abban, hogy így történhetett. – Nem indultak volna el segítséget
kérni? Még gyerekekkel is… A hó már nagyrészt eltűnt. – Mostanra
már csak a legmagasabb hegyi hágókban maradt vastag hóréteg, és
bár az ösvények és hegyoldalak vizesek és sárosak voltak az
olvadéktól, már legalább egy hónapja járhatóak voltak.
– Megtaláltam a férfit – szólalt meg Roger, félbeszakítva
gondolatmenetemet. Nagyon nyugodtan beszélt, de elhallgatott
egyszer, hogy megköszörülje a torkát. – Kicsivel… arrébb.
A nap fénye elhalóban volt, de így is láttam, hogy Roger
holtsápadtra vált. Nem csoda, a görnyedt alak, amit az egyik
leomlott fal elszenesedett maradványai alól ásott elő, kellőképpen
borzalmas látványt nyújtott ahhoz, hogy bárki megrökönyödjön tőle.
A feketére égett holttest bokszoló módjára emelte fel a kezét, ami
oly gyakori a tűzhalált haltak között, s így nagyon nehéz volt
megállapítani, hogy egyáltalán férfi volt-e, habár, amennyire meg
lehetett állapítani, talán mégiscsak az lehetett.
Az újonnan talált holttestről megindult találgatásokat egy kiáltás
szakította félbe az erdő széléről.
– Megtaláltuk őket, uram!
Mindenki a gondolataiba merült, de ekkor felnéztünk, és
megláttuk Fergust, aki az erdő széléről integetett.
„Őket”, valóban. Ezúttal két férfit találtak. A fák alatti
félhomályban feküdtek, a földön, nem egymás mellett, de nem

23
messze egymástól, közel a házhoz. És amennyire meg tudtam
állapítani, mindketten gombamérgezésben haltak meg.
– Az nem holland – mondta Sinclair, immár talán negyedjére, a
fejét csóválva az egyik holttest fölött.
– Lehet, hogy az – válaszolta Fergus kétkedőn. Megvakarta az
orrát a bal keze helyén hordott kampó hegyével. – A Karib-
szigetekről, non?
Az egyik ismeretlen holttest valójában egy fekete férfi hullája
volt. A másikuk fehér volt, és mindketten kopottas, jellegtelen
háziszőttesből készült ruhát viseltek, inget és térdnadrágot, de hiába
volt hideg, kabátjuk nem volt. És mindketten mezítláb voltak.
– Nem. – Jamie megrázta a fejét, és öntudatlanul a nadrágjába
törölte a kezét, mintha a holtak érintésétől akart volna
megszabadulni. – A hollandok tartanak rabszolgákat Barbudán, az
igaz… De ezek jobb húsban voltak, mint akik a kunyhóban laktak. –
A nők és gyerekek néma sorára emelte az állát. – Nem itt éltek. És
egyébként… – Láttam, hogy tekintete a két halott férfi lábára
szegeződik.
Bokájuk piszkos volt és bőrkeményedéses, de alapvetően mégis
tiszta. A fekete férfi talpa sárgás rózsaszín árnyalatú volt, nem volt
sáros, és levelek sem ragadtak lábujjai közé. Ezek az emberek nem
vándoroltak mezítláb az erdő sáros földjén, az egyszer biztos.
– Akkor talán voltak itt mások is? És amikor ezek meghaltak,
társaik elvették a cipőiket… És minden értékes holmijukat – tette
hozzá Fergus gyakorlatiasan, ahogy a leégett kunyhóról a meztelen
testekre mutatott és elmenekültek.
– Igen, talán. – Jamie összeszorította a száját, és tekintete
végigvándorolt az udvar talaján. A földet azonban szinte
felszántották a léptek, fűcsomók szakadtak ki a földből, és az egész
udvart hamu és égett fadarabok borították. Úgy nézett ki, mintha
megvadult vízilovak dúlták volna fel a helyet.
– Bárcsak az ifjú Ian itt lenne! Ő a legjobb nyomolvasó, ő
legalább meg tudná mondani, mi történt itt. – A fák felé biccentett,
ahol a férfiak holttestét találták. – Hogy hányan voltak és merre
mentek.

24
 Jamie sem volt rossz nyomolvasó, de már gyorsan sötétedett.
Még a tisztáson is, ahol a leégett kunyhó állt, egyre fogyott a fény, a
sötétség odagyűlt a fák alá, és sűrű olajként folyt szét észrevétlenül a
feldúlt földön.
A látóhatárra emelte a tekintetét, ahol felhőfoszlányok
lobbantak lángra és égtek arany és rózsaszín tűzben, ahogy a nap
lebukott mögöttük. Jamie megrázta a fejét.
– Eltemetjük őket. Aztán elmegyünk.
Még egy komor felfedezés maradt. Egyedüliként a halottak
között, a megégett férfi nem a tűzben, és nem is méreg által lelte
halálát. Amikor felemelték az elszenesedett holttestet, hogy a sírjába
tegyék, valami leesett a testéről, és apró, súlyos koppanással ért
földet. Brianna felvette, és megtörölte a köténye sarkával.
– Azt hiszem, ezt nem vették észre – mondta egy halvány
mosollyal, és odanyújtotta a tárgyat. Egy kés volt az, vagy
legalábbis egy késpenge. Fanyele teljesen elégett, és maga a penge
is meggörbült a hőtől.
Megacéloztam magam, hogy elviseljem az égett zsír és hús erős,
csípős szagát, és lehajoltam a hullához, majd óvatosan
megpiszkáltam hasi tájékon. A tűz szinte mindent elpusztít, de
különös érzékkel őriz meg bizonyos dolgokat. A háromszög alakú
sebhely tisztán látszott, beleégett a bordaív alatti beesett részbe.
– Leszúrták – mondtam, és izzadt tenyeremet a kötényembe
töröltem.
– Megölték – mondta Bree, és a szemembe nézett. – Aztán a
felesége… – A földön fekvő fiatal nőre nézett, és az arcát eltakaró
kötényre. – Gombapörköltet csinált, és mind ettek belőle. A
gyerekek is.
A tisztás néma volt, csak a hegyi madarak távoli csiripelése törte
meg a csendet. Hallottam a saját szívdobogásomat, ahogy a szívem
bánatosan vert a mellkasomban. Bosszú? Vagy kilátástalannak
érezték a helyzetüket?
– Igen, talán – felelte Jamie halkan. Lehajolt, hogy megfogja a
lepedő szélét, amire a halott férfit fektették. – Mondjuk, hogy
baleset történt.

25
 A holland férfit és családját egy közös sírba fektették, a két
idegent egy másikba.
Hideg szél támadt, amikor lement a nap, és lefújta a kötényt a
nő arcáról, amikor megemelték őt. Sinclair fojtott hangon felkiáltott,
és majdnem elejtette a holttestet.
Az asszonynak már sem arca, sem haja nem volt, vékony dereka
hirtelen üszkös romokká szűkült. Fejéről teljesen leégett a hús, és
csak a furcsán apró, megfeketedett koponya maradt meg, amiből
nyugtalanító könnyedséggel vicsorgott a fogsora.
Sietve leengedték a nőt a sekély sírba, mellé a gyerekeit és az
édesanyját, majd Briannával ránk hagyták, hogy építsünk egy kisebb
kőhalmot ősi skót módra, hogy megjelöljük a sírt, és megvédjük a
holttesteket a vadállatoktól, míg a két mezítlábas férfinak ástak egy
kezdetlegesebb nyughelyét.
A munka végeztével sápadtan és szótlanul összegyűltünk a
frissen emelt kőhalmok körül.
Láttam, hogy Roger szorosan Brianna mellé áll, és védelmezőn
átkarolja a derekát. Brianna megborzongott, de nem hiszem, hogy a
hidegtől. A gyerekük, Jemmy, körülbelül egy évvel lehetett fiatalabb
a legkisebb lánynál.
– Mondasz pár szót, Mac Dubh? – pillantott Jamie-re kérdőn
Kenny Lindsay, majd fázósan a fülébe húzta kötött sapkáját.
Már majdnem besötétedett, és senki nem akart tovább itt időzni.
Tábort kell vernünk, tisztes távolságra a bűzlő házhelytől, ami elég
nehéz feladat önmagában is, a sötétben. De Kennynek igaza volt,
nem mehetünk el anélkül, hogy meg ne emlékezzünk az
elhunytakról, és ne búcsúztassuk el őket, legalább pár szóval.
Jamie megcsóválta a fejét.
– Nem, inkább Roger Mac beszéljen. Ha hollandok voltak,
akkor alighanem protestánsok voltak.
Még a gyenge fényben is láttam, milyen éles pillantást vet
Brianna az apjára. Való igaz, hogy Roger protestáns volt, ahogy
Tom Christie is, egy sokkal idősebb férfi, kinek savanyú
arckifejezése jól tükrözte a Jamie döntésével kapcsolatos

26
véleményét. A megfelelő vallási hovatartozás csak ürügy volt, ezt
mindenki tudta, Rogert is beleértve.
A fiú megköszörülte a torkát, olyan hanggal, mintha valami
durva vásznat tépett volna el. Hangja mindig fájdalmas volt, de most
düh is vegyült bele. Mégsem ellenkezett azonban, csak Jamie
szemébe nézett, és elfoglalta helyét a sír fejfájánál.
Azt hittem, egyszerűen csak elmond egy miatyánkot vagy egy
egyszerűbb zsoltárt. Más jutott azonban az eszébe.
– Ímé, kiáltozom az erőszak miatt, de meg nem hallgattatom,
segélyért kiáltok, de nincsen igazság. Utamat úgy elgátolta, hogy
nem mehetek át rajta, és az én ösvényemre sötétséget vetett.
Valaha gyönyörű és erőtől duzzadó hangja mostanra elfúlóvá
vált, és reszelős árnyéka volt csupán régi önmagának. Mégis,
amilyen szenvedéllyel beszélt, azzal elég erőt sugárzott ahhoz, hogy
aki hallotta a hangját, leszegje a fejét, hogy mindannyiuk arca
belevesszen a sötétbe.
– Tisztességemből kivetkőztetett, és fejemnek koronáját elvévé.
Megronta körös-körül, hogy elvesszek, és reménységemet, mint a fát,
letördelé. – Arcizmai megfeszültek, de egy pillanatra megpihent a
pillantása a megégett fatuskón, ami húsvágó tőke gyanánt szolgált a
holland családnak.
– Atyámfiait távol űzé mellőlem, barátaim egészen
elidegenedtek tőlem. Rokonaim visszahúzódtak, ismerőseim pedig
elfelejtkeznek rólam. – Észrevettem, hogy a három Lindsay testvér
összenéz, és mindenki kicsit közelebb húzódik az erősödő szél ellen.
– Könyörüljetek rajtam, könyörüljetek rajtam, Oh, ti, barátaim –
folytatta ellágyuló hanggal, és így a fák susogásától alig lehetett
érteni, amit mond –, mert az Isten keze érintett engem!
Brianna megmozdult Roger mellett, aki még egyszer
megköszörülte a torkát, borzasztó erővel, még a nyakát is
megmozgatta, így vethettem egy futó pillantást a kötél okozta sebre.
– Oh, vajha az én beszédeim leírattatnának, oh, vajha könyvbe
feljegyeztetnének! Vasvesszővel és ónnal örökre kősziklába
metszetnének!

27
 Lassan, kifejezéstelen arccal körbenézett az arcokon, majd vett
egy mély lélegzetet, és folytatta, hangja meg-megbicsaklott olykor.
– Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én
porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják – Brianna
önkéntelenül is összerezzent, és elfordította a tekintetét a nyers
földkupactól –, testem nélkül látom meg az Istent. A kit magam látok
meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.
Elhallgatott, mire mindenki egyszerre felsóhajtott és kiengedte a
levegőt, amit eddig visszatartott. Roger azonban még nem végzett.
Kinyújtotta a kezét, és félig öntudatlanul Bree kezét kereste, s
amikor rátalált, megszorította. Az utolsó szavakat szerintem
leginkább saját magának mondta, és alig foglalkozott
hallgatóságával.
– Féljetek a fegyvertől, mert a fegyver a bűnök miatt való
büntetés, hogy megtudjátok, hogy van ítélet!
Kirázott a hideg, és Jamie jólesően meleg keze fonódott a
kezemre. Lenézett rám, mire a szemébe néztem.
Hozzám hasonlóan ő is a jövőn töprengett. Azon a kis híren, ami
három év múlva fog megjelenni a Wilmington Gazette hasábjain,
1776. február 13-án.

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy James MacKenzie Fraser és

felesége, Claire Fraser tűzvész áldozatai lettek. Január 21-én éjjel
tűz pusztította el otthonukat Frasers Ridge településen. Mr. Fraser,
a néhai River Run-i ültetvényes, Hector Cameron unokaöccse,
született Broch Tuarachban, Skóciában, közismert volt a
kolóniában, és mély tiszteletnek örvendett. Nincsenek élő
leszármazottai.

Eddig könnyű volt, hogy nem gondoltunk erre túl sokat. Ez még
annyira a távoli jövőben van, ráadásul bizonyára megváltoztatható
ez a jövő, elvégre az előrelátás fél siker, nem igaz?
Az alacsony kőhalomra pillantottam, és egész testemben
kirázott a hideg. Közelebb léptem Jamie-hez, és a másik kezemet a
karjára helyeztem. Tenyerével beborította kezemet, és

28
megnyugtatóan megszorította. Nem, mondta szavak nélkül. Nem
hagyom, hogy megtörténjen.
Ahogy azonban távoztunk az elhagyatott tisztásról, nem tudtam
kiverni a fejemből egy élénk emlékképet. Nem a leégett faház, a
szerencsétlenül jártak holttestei vagy az elpusztult, lehangoló kert
képe volt az. A kép, ami kísértett, olyasvalami volt, amit néhány
évvel azelőtt láttam. Egy sírkő Beauly Priory romjai között, messze
a Skót-felföld mélyén.
Egy nemes hölgy sírja fölött állt, amire egy vigyorgó koponyát
véstek a hölgy neve fölé, egészen hasonlót, mint ami a holland
asszony köténye alatt volt. Közvetlen a koponya alatt a hölgy
jelmondatát lehetett olvasni:

Hodie mihi cras tibi. Sic transit gloria mundi.

Ma nekem, holnap neked. Így múlik el a világ dicsősége.

29
 3

gtÜàáw ~≠éxÄ t utÜöàt|wtà4

aem sokkal napnyugta előtt tértünk haza Fraser’s Ridge-re, de
már várt ránk valaki. Donald MacDonald őrnagy, Őfelsége
seregének, valamint Tryon kormányzó személyes könnyűlovas
testőrségének valahai tagja ült a verandán, a macskámmal az ölében,
mellette egy palack sörrel.
– Mrs. Fraser! Alázatos szolgája, ’sszonyom! – kiáltott oda,
amikor meglátta, hogy feléje tartok. Fel akart állni, de azonnal
levegő után kapott, amikor Adso, jelezvén, hogy nem szívesen válik
meg puha fészkétől, belemélyesztette karmait az őrnagy combjába.
– Kérem, maradjon ülve, őrnagy úr! – intettem vissza sietve.
Egy torz mosollyal vissza is ereszkedett, és úri módon tartózkodott
attól, hogy a bokorba hajítsa Adsót. Felmentem én is a verandára, és
megkönnyebbült sóhajjal leültem mellé.
– A férjem csak ellátja a lovakat, és máris itt lesz. Látom, valaki
már gondoskodott önről – biccentettem kérdőn a sörre, amit
udvarias mozdulattal azonnal fel is ajánlott nekem, miután letörölte
az üveg száját kabátja ujjával.
– Ó, igen, asszonyom! – igyekezett megnyugtatni. – Mrs. Bug a
legmesszebbmenőkig gondoskodott a jólétem felől.
Nem akartam udvariatlannak látszani, így elfogadtam a sört,
ami, be kell valljam, könnyen lecsúszott. Jamie már nagyon szeretett

30
volna hazaérni, úgyhogy hajnal óta a nyeregben ültünk, és csak egy
rövid frissítő erejéig álltunk meg délben.
– Igazán kitűnő főzet! – mosolygott az őrnagy, ahogy félig
lehunyt szemmel kifújtam a levegőt, miután befejeztem az ivást. –
Ön készítette esetleg?
Megráztam a fejem, és ittam még egyet, majd visszaadtam az
üveget.
– Nem, Lizzie volt. Lizzie Wemyss.
– Ó, igen, a szolgálója, persze. Kérem, adja át neki
üdvözletemet.
– Miért, Lizzie nincs itt? – Meglepetten pillantottam a hátam
mögötti nyitott ajtóra. Úgy véltem, hogy a napnak ebben a szakában
Lizzie-t a konyhában fogom találni, ahol éppen vacsorát készít, de
kellett volna hallania, hogy megérkeztünk, mégsem jött elő. Étel
illatát sem éreztem, ha jobban belegondolok. Persze, nem tudhatta,
mikorra számítson az érkezésünkre, de…
– Hmm, nincs. Elment a… – Az őrnagy erősen ráncolta a
homlokát, hogy fel tudja idézni magában a nevet, mire eltűnődtem,
hogy vajon mennyire lehetett teli az üveg, amikor hozzáfogott. Már
csak pár hüvelyknyi ital maradt benne. – Ó, igen. Elment
McGillivray-ékhez, az apjával, azt mondta Mrs. Bug. Hogy
meglátogassa a vőlegényét, úgy hiszem.
– Igen, Manfred McGillivray eljegyezte őt. De Mrs. Bug…
– A nyári konyhában van – közölte az őrnagy, és a kis kunyhó
felé biccentett, följebb a hegyen. – Sajtügyben jár el, azt hiszem, azt
mondta. Rendkívül nagylelkűen felajánlotta, hogy készít egy
rántottát nekem vacsorára.
– Értem… – Még jobban ellazultam, ahogy az út pora
leülepedett, a sör pedig alászállt gyomromba. Csodálatos volt
hazatérni, habár a békés hangulatra nyugtalanító árnyat vetett a
leégett kunyhó emléke.
Feltételeztem, hogy Mrs. Bug elmondta neki, mi járatban
vagyunk, de MacDonald őrnagy nem tett erre utalást, ahogy azt sem
hozta föl, hogy őt mi szél hozta a Ridge-re. Természetesen nem.

31
Minden hivatalos üggyel megvárja Jamie-t. Nő lévén, nekem a
kifogástalanul udvarias bánásmód és némi társasági pletyka jut.
Tudok pletykálni, de fel kell rá készülnöm, nincs ösztönös
érzékem hozzá.
– Ööö… Úgy látom, valamelyest javult a kapcsolata a
macskámmal – kockáztattam meg. Egy önkéntelen pillantást
vetettem a fejére, de parókáját kitűnően helyreállították.
– Elterjedt politikai elv ez, azt hiszem – mondta, és beletúrt
Adso dús szőrzetébe, megvakargatva a macska pocakját. – Tartsd
közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb.
– Nagyon bölcs – feleltem mosolyogva. – Ugye nem várakozik
régóta?
Megvonta a vállát, jelezvén, hogy a kérdés gyakorlatilag
értelmetlen, és való igaz, nincs jelentősége a várakozásról beszélni.
A hegyek között másképp telik az idő, és egy bölcs ember tudja,
hogy itt nem érdemes siettetni a dolgokat. MacDonald tapasztalt
katona volt és világlátott ember, aki azonban Pitlochryban született,
elég közel a Skót-felföld magas csúcsaihoz, hogy tudja, hogy
mennek itt a dolgok.
– Ma reggel jöttem – felelte. – New Bernből.
Apró vészcsengők szólaltak meg erre bennem. Jó tíz napba
telhetett neki ideérnie New Bernből, ha egyenesen ide jött. Márpedig
gyűrött és sáros egyenruhájának állapota erre engedett
következtetni.
New Bern volt az a hely, ahol a korona által a gyarmatok élére
kinevezett új kormányzó, Josiah Martin berendezte főhadiszállását.
És azzal, hogy MacDonald úgy fejezte ki magát: New Bernből jött,
és nem valami közbenső állomásról az idevezető úton, elég
világossá tette számomra, hogy bármilyen ügyben jött is, az New
Bernből származik. Tartottam a kormányzóktól.
A karámok felé pillantottam, de még nem láttam Jamie-t. Mrs.
Bug viszont felbukkant, előjött a nyári konyhából. Integettem neki,
mire ő lelkesen gesztikulálva üdvözölt, habár mozdulataiban gátolta
kissé a csupor tej az egyik kezében, a vödör tojás a másikban, a
darab vaj az egyik hóna alatt és a szépen az álla alá beillesztett nagy

32
darab sajt. Sikeresen leereszkedett a meredek lejtőn, és eltűnt a ház
háta mögött, a konyha irányában.
– Rántotta lesz mindenkinek, úgy látom – jegyeztem meg, az
őrnagyhoz visszafordulva. – Esetleg nem Cross Creeken keresztül
jött?
– De igen, asszonyom. Férje nagynénje szívélyes üdvözletét
küldi. És számos könyvet és újságot, amit magammal hoztam.
Manapság az újságoktól is tartottam, habár hetekkel – vagy
hónapokkal – korábbi eseményekről tudósítottak. Mindenesetre
elismerően hümmögtem, magamban azt kívánva, bárcsak sietne
Jamie, hogy kimenthessem magam. A hajamnak füstszaga volt, és
még mindig ujjaimban éreztem a hideg hús tapintását. Nagyon, de
nagyon szerettem volna megfürödni.
– Hogy mondja? – MacDonald mondott valamit, amire nem
figyeltem oda. Udvariasan hozzám hajolt, és elismételte, majd
hirtelen össze-rándult, szemei kidülledtek.
– Átkozott macska!
Adso, aki eddig pompásan utánzott egy félredobott, vizes
mosogatórongyot, most felpattant az őrnagy ölében, vérben forgó
szemekkel és felborzolt farokkal. Sziszegett, mint egy forró
teáskanna, és körmeit az őrnagy lábába mélyesztette. Nem maradt
időm reagálni, mert Adso máris az őrnagy vállára ugrott, majd az
őrnagy háta mögött beviharzott a rendelő nyitott ablakán, feltépve
közben MacDonald körgallérját, és félrelökve parókáját.
MacDonald gátlás nélkül szórta a szitkokat, de most nem tudtam
rá figyelni. Rollo közeledett a ház felé az ösvényen, akár egy
baljóslatú farkas a félhomályban, de olyan furcsán viselkedett, hogy
már azelőtt talpra álltam, hogy tudatosan ezt elhatároztam volna.
A kutya futott pár lépést a ház felé, megtett egy-két kört, mintha
maga sem tudná, mitévő legyen, majd futásnak eredt az erdő felé,
visszafordult, és megint a ház felé futott, s mindeközben végig
idegesen nyüszített, farkát a lába közé húzta, és úgy csóválta.
– Jézus H. Roosevelt Krisztus! – szökött ki belőlem. – Ian
bajban van! – Leszaladtam a lépcsőn és tovább az ösvényen, és alig
hallottam a tovább átkozódó őrnagyot a hátam mögött.

33
 Néhány száz yardnyira találtam rá Ianre az ösvényen. Magánál
volt, de elkábult. A földön ült, csukott szemmel két kezébe fogta a
fejét, mintha egyben akarta volna tartani koponyája csontjait.
Kinyitotta a szemét, amikor térdre rogytam mellette, és zavartan rám
mosolygott.
– Néném – mondta károgva. Úgy láttam, szeretett volna
mondani még valamit, de mintha nem tudta volna rendesen
szavakba önteni. Kinyitotta a száját, ami egyszerűen tátva maradt, és
elgondolkodva mozgatta a nyelvét előre-hátra.
– Nézz rám, Ian! – mondtam neki olyan nyugodtan, ahogy csak
tudtam. Rám nézett. Helyes. Túl sötét volt ahhoz, hogy
megállapítsam, természetellenesen kitágult-e a pupillája, de még a
kora esti félhomályban, az ösvényt szegélyező fenyők árnyékában is
láttam, milyen sápadt, és hogy sötét vérfolt éktelenkedik az ingén.
Sietős léptek követtek. Jamie volt az, nyomában MacDonalddal.
– Hogy vagy, fiú?
Jamie megragadta Ian egyik karját, és a fiú imbolyogva, nagyon
óvatosan Jamie felé hajolt, majd leejtette a kezét, lehunyta a szemét,
és egy sóhajtással Jamie karjába dőlt.
– Rosszul van? – kérdezte Jamie idegesen Ian válla fölött, és
tartotta őt, amíg megvizsgáltam, van-e rajta sérülés. Ingének hátát
átitatta a megszáradt vér, de szerencsére tényleg száraz volt. Copfja
is kemény volt a vértől, és gyorsan megtaláltam a fejsérülést is.
– Nem hiszem. Valami nagyon erősen fejbe csapta, és kivágott
egy darabot a fejbőréből, de…
– Szerinted egy tomahawk volt?
MacDonald érdeklődve hajolt közelebb.
– Nem – mondta Ian kótyagosan, Jamie ingébe temetett arccal. –
Egy puskagolyó.
– Menj innen, kutya! – szólt rá Jamie Rollóra, aki Ian fölébe
dugta az orrát, amivel egy apró nyögést és összerezzenést váltott ki
szegényből.
– Majd megnézem nappali fényben is, de szerintem nincs nagy
gond – mondtam, Ian előbbi reakcióját látva. – Végül is, egy
darabon egyedül ment. Vigyük fel a házba.

34
 A két férfi közrefogta Iant, karjait a vállukra vetették, hogy
felsegítsék az ösvényen, és néhány percen belül hasra is fektették a
fiút a rendelőm asztalán. Itt elmesélte kalandjai történetét, némileg
összefüggéstelenül hablatyolva és fel-feljajdulva, ahogy a sebét
tisztítottam, kiszedegettem a beleragadt hajszálakat, és öt-hat
öltéssel összevarrtam a fejbőrét.
– Azt hittem, meghaltam – mondta Ian, és felszisszent, ahogy a
vastag fonalat áthúztam sebének tépett szélén. – A Krisztusát, Claire
néném! Reggel azonban felkeltem, és mégsem voltam halott végül.
Bár úgy éreztem, szétreped a fejem, és az agyam csordogál lefelé a
nyakamon.
– Nem sok híja volt – dörmögtem, a feladatomra koncentrálva. –
Viszont szerintem nem golyó volt.
Erre mindenki felkapta a fejét.
– Micsoda? Nem lőttek meg? – kérdezte Ian kissé
méltatlankodva. Felemelte egyik nagy kezét, és már nyúlt a
tarkójához, de finoman félreütöttem.
– Maradj nyugton! Nem lőttek meg, nem jár az elismerés.
Jócskán volt piszok a sebedben, meg szilánkok és kéregdarabok. Ha
tippelnem kéne, egy lövés letört egy korhadt ágat a fáról, az meg
lezuhant, és fejbe kólintott téged.
– Biztos benne, asszonyom, hogy nem tomahawk volt? –
kérdezte az őrnagy, maga is csalódottan.
Megkötöttem az utolsó csomót is, és elcsíptem a fonalat.
Megcsóváltam a fejem.
– Nem hiszem, hogy láttam már életemben tomahawk okozta
sérülést, de biztos vagyok benne, igen. Látja, milyen tépett a seb
széle? És a fejbőr is csúnyán felhasadt, de a koponyája nem tört be.
– Koromsötét volt, azt mondta a fiú – jegyezte meg Jamie
logikusan.
– Értelmes ember nem dobál tomahawkot a sötét erdőben
valamire, amit nem is lát. – Feltartotta a borszeszégőt, hogy tudjak
dolgozni a fényénél. Közelebb lépett, hogy ne csak az öltések érdes
széleit lássuk, hanem a kiterjedt véraláfutást is körülötte, ami azután
tárult fel, hogy levágtam a seb környékén a hajat.

35
 – Igen, látod? – Jamie óvatosan félrehajtotta a maradék, rövidre
vágott hajat, és végigsimított néhány mély karcoláson, ami a sérült
területen futott végig. – A nénikédnek igaza van, Ian. Egy fa
támadott meg.
Ian résnyire nyitotta egyik szemét.
– Mondta már valaki, milyen vicces fickó vagy, Jamie bácsi?
– Nem.
Ian lehunyta a szemét.
– Akkor jó, mert nem vagy az!
Jamie elmosolyodott, és megszorította Ian vállát.
– Akkor egy kicsit jobban érzed már magad?
– Nem.
– Nos, mindenesetre – vetette közbe MacDonald őrnagy – a fiú
mégis valamilyen haramiákkal akadt össze, igaz? Elképzelhetőnek
tartod, hogy esetleg indiánok voltak?
– Nem – mondta Ian újra, de ezúttal teljesen kinyitotta a szemét.
Véreres volt. – Nem indiánok voltak.
MacDonaldnak láthatóan nem tetszett a válasz.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos, fiam? – vágott vissza az
őrnagy. – Ha olyan sötét volt, ahogy mondod.
Láttam, hogy Jamie kutató pillantást vet az őrnagyra, de nem
szólt közbe. Ian felnyögött, sóhajtott és válaszolt.
– Éreztem a szagukat – felelte, majd szinte azonnal hozzátette: –
Mindjárt hányok!
Felkönyökölt, és tényleg így is tett. Ezzel véget is vetett minden
további kérdezősködésnek, Jamie pedig elvitte MacDonald őrnagyot
a konyhába, és rám hagyta, hogy tisztába tegyem Iant, és amennyire
lehet, kényelembe helyezzem.
– Ki tudod nyitni mind a két szemedet? – kérdeztem, miután
rendbe raktam és az oldalára fektettem, egy párnával a feje alatt.
Ki tudta, de pislogott kicsit a fényben. A borszeszégő kis kék
lángja megduplázódva tükröződött vissza két sötét szemében, de
pupillái azonnal és egyszerre szűkültek össze.
– Helyes – mondtam, és leraktam a lámpát az asztalra. – Hagyd
békén, kutya! – szóltam rá Rollóra, aki a különös szagú lámpát

36
szimatolta, amiben gyenge minőségű konyak és terpentin keveréke
égett. – Fogd meg az ujjaimat, Ian.
Kinyújtottam a két mutatóujjam, ő pedig lassan megmarkolta
azokat két nagy, csontos kezével. Elvégeztem rajta néhány
vizsgálatot, hogy lássam, történt-e idegrendszeri károsodás. Kértem,
hogy szorítsa, húzza és nyomja meg az ujjaimat, majd végezetül
meghallgattam a szívét, ami megnyugtató ritmussal dobogott.
– Enyhe agyrázkódás – jelentettem ki, azzal kiegyenesedtem, és
rámosolyogtam.
– Az volna? – kérdezte, rám hunyorogva.
– Ez azt jelenti, hogy fáj a fejed, és hányingered van. Néhány
nap múlva jobban leszel.
– Ezt én is megmondhattam volna – dörmögte, és visszafeküdt.
– Valóban – értettem egyet. – De az „agyrázkódás” sokkal
jelentőségteljesebbnek hangzik, mint a „bezúzott fej”, nem igaz?
Ian nem nevetett, csak egy halvány mosollyal válaszolt.
– Megetetnéd Rollót, nénikém? Nem akart magamra hagyni az
ösvényen, biztosan megéhezett.
Rollo a neve hallatán felcsapta a fülét, Ian markába dugta az
orrát, és halkan vinnyogott.
– Ian jól van – mondtam a kutyának. – Ne aggódj! És igen –
tettem hozzá, Ianhez fordulva. – Hozok neki valamit. Mit gondolsz,
te le tudsz gyűrni egy kis kenyeret és tejet?
– Nem – válaszolta határozottan. – De talán egy korty whiskyt?
– Nem – vágtam rá ugyanolyan határozottan, és elfújtam a
borszeszégőt.
– Néném – szólt utánam, ahogy az ajtóhoz fordultam.
– Igen? – Egy gyertyát hagytam ott neki, és Ian nagyon fiatalnak
és sápadtnak látszott a gyertya gyenge, sárga pislákolásában.
– Szerinted miért akarja MacDonald őrnagy, hogy indiánok
legyenek, akikkel találkoztam az erdőben?
– Nem tudom, de szerintem Jamie tudja. Vagy legalábbis
mostanra már biztos megtudta.

37
 4

^•zç™ té °wxÇ~xÜàuxÇ
Urianna kinyitotta faházuk ajtaját, és feszülten figyelt, hogy
hallja-e rovarlábak kaparászását vagy hüllőpikkelyek száraz
suttogását a padlón át. Egyszer már lépett be úgy a sötét házba, hogy
csak pár hüvelyknyire volt egy kis csörgőkígyótól. Bár a kígyó
legalább annyira megijedt akkor, mint ő, és kétségbeesetten keresett
menedéket a tűzhely kövei között, Brianna megtanulta a leckét.
Ezúttal nem iszkoltak tova egerek vagy pockok, de valami
nagyobb itt járt, az ablak fölé feszített olajozott bőrön át jutott be. A
nap épp akkor ment le, de még annyi fény éppen derengett, hogy
Brianna észrevegye, a fonott kosár, amiben pörkölt földimogyorót
tartott, leesett a földre, tartalmát valami feltörte és megette, a
héjdarabokat pedig szétszórta a padlón.
Valami hangos zörgést hallott, mire egy pillanatra kővé dermedt
és hallgatózott. Újra meghallotta a zajt, amit egy ijesztő csattanás
követett, és valami a földre esett a hátsó fal túloldalán.
– Te kis mocsok!— kiáltott fel. – Mit keresel a kamrámban?!
Jogos felháborodásától feltüzelve, Brianna felkapta a seprűt, és
lidércként visítva berontott a helyiségbe. Egy hatalmas mosómedve,
ami éppen teljes lelki nyugalommal falatozott egy füstölt lazacot,
Briannát látva elejtette zsákmányát, riadt rikoltozással kirohant a
lány lábai között, és úgy eltűnt, mint egy kövér bankár a hitelezői
elől.
38
 Adrenalintól lüktető idegekkel, magában átkozódva, Brianna
félrerakta a seprűt, és lehajolt, hogy mentse, ami menthető ebből a
káoszból. A mosómedvék jellemzően kisebb pusztítást végeztek,
mint a mókusok, amik önfeledt habzsolással rágtak meg és szét
mindent, de azoknál nagyobb étvágyuk volt.
Isten tudja, mióta lehetett itt bent, gondolta Brianna. Elég régóta
ahhoz, hogy az összes vajat kinyalogassa a vajascsuporból,
leszedjen egy füzér füstölt halat a szarufáról… De mégis, hogy volt
képes egy ilyen kövér jószág erre az akrobatamutatványra?
Szerencsére a lépes méz három külön üvegben van, és csak az
egyiket dézsmálta meg. A gyökérzöldségeket viszont kiborította a
földre, majdnem teljesen felfalt egy friss sajtot, és azt a drága palack
juharszirupot is feldöntötte, és ragacsos pocsolyát csinált belőle a
földön. E veszteség láttán újra fellángolt benne a düh, és úgy
megszorította az imént felvett krumplit, hogy még a körmét is
belemélyesztette a gumó héjába.
– Szemét, szemét, rohadt, mocskos, szemét állat!
– Kicsoda? – kérdezte valaki a háta mögött. Brianna a hangra
riadtan hátrafordult, és ijedtében a betolakodóhoz – aki Rogernek
bizonyult – vágta a krumplit. Remekül eltalálta a homloka közepét,
mire Roger megtántorodott, és elkapta az ajtófélfát, nehogy elessen.
– Au! A Krisztusát! Mi a fene folyik itt?
– Mosómedve! – válaszolta Brianna röviden, azzal hátrébb
lépett, hogy az ajtón beszűrődő gyenge fény megvilágítsa a kárt.
– Tönkrevágta a juharszirupot? Az istenátka! Elkaptad a kis
rohadékot? – Kezét a homlokához nyomva Roger lehajtott fejjel
bebújt a kamrába, hogy szőrös testeket keressen.
Látván, hogy férje osztozik értékrendjében és felháborodásában,
Brianna valamelyest megnyugodott.
– Nem – felelte. – Elszaladt. Vérzik a fejed? És hol van Jem?
– Nem hiszem – válaszolta Roger, és óvatosan levette a kezét a
homlokáról, hogy megnézze. – Au! Izmos karod van, asszony! Jem
McGillivray-éknál van. Lizzie és Mr. Wemyss elvitte, hogy
megünnepeljék Senga eljegyzését.

39
 – Eljegyezték? És kit választott? – Brianna haragja és
bosszúsága egyszerre párolgott el, hogy helyét az újonnan támadt
érdeklődés vegye át. Ute McGillivray németes alapossággal,
gondosan választotta ki fia és három lánya jövendőbelijét, a saját
szempontjai alapján. Birtok, pénz és tekintély állt a lista élén, míg a
kor, a külső és a vonzerő valahol az utolsó szempontok között
foglalt helyet. Nem meglepő, hogy a gyerekeinek más elképzelései
voltak, habár Frau Ute olyan erős személyiség volt, hogy Inga és
Hilda is olyan emberhez ment hozzá, akit anyjuk is jóváhagyott.
Senga azonban anyja lánya volt, tekintve, hogy hasonlóan
határozott véleménye volt a dolgokról, és hasonlóan hiányzott belőle
minden szemérem, hogy a véleményét véka alá rejtse. Hónapok óta
habozott két kérője között: Heinrich Strasse, egy jóképű, de szegény
– és ráadásul luteránus! – bethaniai fiatalember és Ronnie Sinclair, a
helyi kádár között. Ez utóbbi jómódú ember volt, legalábbis a Ridge
viszonyai között, és az a tény, hogy harminc évvel idősebb volt
Sengánál, Ute számára nem bírt jelentőséggel.
Senga McGillivray jövendőbelijéről már több hónapja folytak a
találgatások, és Brianna is tudott arról, hogy többen komoly
fogadásokat is kötöttek az eredményre.
– Na és ki a szerencsés? – ismételte meg Brianna a kérdést.
– Mrs. Bug nem tudja, és ez az őrületbe kergeti – felelte Roger
vigyorogva. – Manfred McGillivray eljött értük tegnap reggel, de
Mrs. Bug akkor még nem jött le a nagy házhoz, úgyhogy Lizzie egy
üzenetet hagyott neki a hátsó ajtóra tűzve, hogy hová megy, de nem
jutott eszébe elárulni, ki a szerencsés vőlegény.
Brianna a lemenő napra pillantott. A gömb maga is a látóhatár
alá süllyedt, habár a diófa ágain áttörő lángoló fénynyalábok még
mindig megvilágították az udvart, sötét és lágy fénybe borítva a
tavaszi gyepet, ami a smaragdzöld bársonyhoz hasonló színt öltött.
– Akkor gondolom, várnunk kell holnapig, hogy megtudjuk –
mondta Brianna lemondóan. A McGillivray tanya jó öt mérföldre
van, bőven besötétedne, mire odaérnének, és bár már elmúltak a
fagyok, az ember nem bóklászik a hegyekben sötétedés után, hacsak
nincs rá valami jó oka. De legalábbis a puszta kíváncsiságnál jobb.

40
 – Igen. Nem akarsz inkább felmenni a nagy házba vacsorázni?
MacDonald őrnagy is itt van.
– Hmm. – Brianna számba vette a lehetőségeket. Kíváncsi volt,
bármilyen híreket hozott is az őrnagy, és az is nagyon csábítóan
hangzott, hogy Mrs. Bug vacsorát készített. Másrészről azonban
egyetlen porcikája sem vágyott a társaságra három nehéz nap, egy
lóháton megtett hosszú út és kamrája meggyalázása után.
Észrevette, hogy Roger gondosan tartózkodik attól, hogy állást
foglaljon. Egyik karjával nekidőlt a polcnak, amire a megcsappant
almakészletet terítették szét, és ráérősen cirógatta az egyik
gyümölcsöt, mutatóujjával lassan körözött az alma sárga héján. Alig
érzékelhető rezgéseket adott ki a teste, némán jelezve, hogy vannak
ám előnyei is egy otthon töltött estének, szülők, ismerősök vagy
akár egy kisbaba társasága nélkül.
Rogerre mosolygott.
– Hogy van a fejed, te szegény?
Roger a lányra pillantott, a lenyugvó nap fakó sugarai
megcsillantak az orrnyergén, zöld szeme megvillant. Megköszörülte
a torkát.
– Esetleg megcsókolhatnád – javasolta szemérmesen. – Ha
gondolod.
Brianna engedelmesen lábujjhegyre állt, és gyengéden így is
tett, hátrasimítva Roger sűrű, fekete haját a homlokából. Jelentékeny
púp nőtt a fiú homlokán, bár még nem lilult be.
– Most már jobb?
– Még nem. Próbáld meg még egyszer. Talán menj egy kicsit
lejjebb.
Roger kezei rátaláltak Brianna kerek csípőjére, és magához
vonta a lányt, aki majdnem olyan magas volt, mint ő. Brianna már
korábban is tapasztalta, milyen előnyöket hordozott a testalkata, de
most újfent rácsodálkozott. Lassan, élvezettel hozzádörgölődzött,
mire Roger reszelősen, mélyről felsóhajtott.
– Ne annyira le – mondta. – Legalábbis még ne.
– Te kis kényes! – jegyezte meg Brianna kedvesen, és szájon
csókolta a fiút. Roger szája meleg volt, de a keserű hamu és a

41
nyirkos föld szaga érződött rajta – ahogy Brianna száján is –, mire a
lány megborzongott, és egy lépést hátrált.
Egyik kezét Brianna derekán tartva Roger elhajolt a lány
mellett, és az egyik ujját végighúzta a polc szélén, amire kiömlött a
juharszirup. Gyengéden bekente Brianna alsó ajkát, majd a sajátját
is, és megint lehajolt, hogy megcsókolja, mire édes íz töltötte be
mindkettejük száját.

– Idejét se tudom, mióta nem láttalak meztelenül.

Brianna lehunyta az egyik szemét, és gyanakodva méregette
Rogert.
– Három napja. Gondolom, nem hagyott benned mély nyomot. –
Felüdülés volt levennie a három napon és éjszakán át folyamatosan
viselt ruháit. Még meztelenül és egy sietős fürdő után is érezte az út
porának szagát a hajában és a koszt a lábujjai között.
– Igen, ez igaz, de én nem így értettem, hanem hogy régóta nem
szeretkeztünk napvilágban. – Roger az oldalán feküdt, arccal
Brianna felé fordulva, és mosolyogva simított végig a lány széles
csípőjén és formás fenekén. – Fogalmad sincs, milyen gyönyörű
vagy így, anyaszült meztelenül, ahogy hátulról megvilágít a nap.
Tiszta arany vagy, mintha megmártottak volna benne.
Lehunyta az egyik szemét, mintha megszédítette volna a
látvány. Brianna megmozdult, és a nap Roger arcába sütött, amitől
nyitott szeme smaragdként tündökölt egy másodperc törtrészéig,
amíg le nem hunyta a pilláit.
– Hmm – búgta Brianna, majd lustán kinyújtotta a kezét, és
magához húzta Roger fejét, hogy megcsókolja.
Pontosan tudta, miről beszél a férje. Furcsa volt, szinte bűnös
öröm, mégis nagyon kellemes. Általában éjszaka szeretkeztek,
miután Jem elaludt. A tűz fényénél, a vibráló árnyak között
sugdolóztak, és keresték egymást a takarók és hálóingek zizegő,
titkos redői között. És bár Jem jellemzően úgy aludt, mint akit fejbe
vertek, ők fél füllel azért mindig az ágy melletti bölcsőjében, a
takaró alatt alvó kisfiú halk, nehéz légzését figyelték.

42
 Brianna különös módon most is érezte Jem jelenlétét, még a
távollétében is. Furcsa volt megválni tőle és nem tudni mindig, hogy
hol van, nem érezni a testét, mint egyfajta kicsi, de annál
mozgékonyabb kiterjesztését a sajátjának. A szabadság lelkesítő
volt, de nyugtalanító is, mintha elfelejtette volna, hova tett valami
értékes holmit.
Nyitva hagyták az ajtót, hogy élvezhessék, és a bőrükön érezzék
a beáradó fényt és levegőt. A nap azonban már majdnem teljesen
lement, és bár még mindig mézszínű ragyogás töltötte be a levegőt,
már megérintette azt az est hűvöse.
Egy hirtelen széllökésben megremegett az ablakra kifeszített
bőr, a szél végigsöpört a szobán, és becsapta az ajtót, így váratlanul
sötétben maradtak.
Brianna hirtelen levegő után kapott. Roger meglepetten
felhördült, és leugrott az ágyról, hogy kinyissa az ajtót. Ahogy
Roger felrántotta azt, Brianna nagyot szippantott a friss levegőből a
napfényben, és csak akkor vette észre, hogy azóta tartja vissza a
lélegzetét, hogy becsukódott az ajtó, mert egy pillanatra egy sírba
zárva érezte magát.
Roger is mintha ugyanezt érezte volna. Megállt az ajtóban, neki
támaszkodott az ajtófélfának, és hagyta, hogy a szél borzolja a sötét,
göndör szőrszálakat a testén. Még mindig copfba volt kötve a haja,
mert nem fáradt azzal, hogy kibontsa, és Briannát hirtelen az a vágy
kerítette hatalmába, hogy Roger mögé álljon, kioldozza a fiú haját
összefogó bőrzsinórt, és beletúrjon Roger puha, fényes, fekete
hajába, egy ismeretlen spanyol hajótörött örökségébe, akit a kelták
közé vetett a sors.
Felkelt, és már meg is tette mindezt, mielőtt tudatosan eldöntötte
volna, hogy így tesz, barkákat és gallyakat fésült ki a fiú tincsei
közül az ujjaival. Roger megborzongott. Brianna érintésétől vagy
talán a széltől, ki tudja, de a teste meleg volt.
– Lebarnultál, mint egy földműves – mondta a lány, azzal
felemelte Roger haját a tarkójáról, és megcsókolta az egyik
csigolyáját.

43
 – Nahát. Talán nem vagyok földműves? – Roger bőre úgy
rándult össze Brianna ajkai alatt, ahogyan a lovaké szokott. Arca,
nyaka és alkarja kifakult a tél folyamán, de még így is sötétebb volt,
mint a háta és a válla, és még mindig kivehető volt egy halvány
vonal a dereka körül, ami törzsének puha őzbarnaságát választotta el
a hátsója riasztó fehérségétől.
Megmarkolta férje fenekét, s élvezte annak feszes, kerek
tömörségét, mire Roger mélyet lélegzett, kicsit hátradőlt Brianna
felé, s a lány mellei a hátának feszültek, és álla a vállára került.
Még mindig nappal volt, de már csak alig. A lemenő nap utolsó,
hosszú fénypászmái áttörtek a diófák ágain, s zsenge, zöld, tavaszi
leveleik hideg tűzben égtek, briliáns ragyogással a megnyúlt
árnyakban. Közeledett az este, de tavasz lévén a madarak még
mindig énekeltek, csiripeltek és udvaroltak egymásnak. Egy poszáta
énekelt a közelben, az erdőben, trillázott, hosszú futamokat és furcsa
nyivákolásokat produkált, amikről Brianna biztosra vette, hogy
anyja macskájától tanulta.
A levegő egyre csípősebbé vált, és libabőrös lett a keze és a
combja, de Roger teste továbbra is melegen simult az övéhez. Roger
dereka köré fűzte a karjait, és ujjai szórakozottan játszottak a fiú
sűrű fanszőrzetével.
– Mit nézel? – kérdezte halkan, mert Roger az udvar túlsó
végére szegezte a tekintetét, oda, ahol az ösvény előbukkant az
erdőből. Az ösvény kezdete halványan látszott csak a sötét fenyők
alján, de nem volt ott senki.
– Hogy jön-e egy kígyó, almával a szájában – felelte nevetve
Roger, aztán megköszörülte a torkát. – Nem vagy éhes, Éva? –
Leeresztette a kezét, és ujjait összefonta Brianna ujjaival.
– Már majdnem. És te? – Roger biztosan farkaséhes, csak pár
falatot ettek sietve délben.
– Igen, az vagyok, de… – felelte, majd tétován elhallgatott, és
megszorította Brianna kezét. – Most biztos őrültnek fogsz tartani,
de… Nem bánnád, ha nem várnám meg a reggelt, és elmennék
Jemért még ma este? Valahogy jobban örülnék, ha itt lenne velünk.
Briannának felderült a szíve, és viszonozta a szorítást.

44
 – Nagyon jó ötlet. Megyek én is.
– Lehet, hogy jó, de McGillivray-ék öt mérföldre laknak.
Jócskán besötétedik, mire odaérünk – felelte Roger, bár mosolygott
hozzá, és hozzádörgölődzött Brianna melléhez, ahogy szembefordult
vele.
Valami megmozdult Brianna arcánál, mire ő azonnal
hátrahőkölt. Egy apró hernyó, zöld, mint a levelek, amikből
táplálkozott, és feltűnő, Roger sötét haja mellett, védekezően S
alakba görbült és menedéket keresett, mindhiába.
– Mi az? – kérdezte Roger, és oldalra pillantott, hogy lássa, mit
néz Brianna.
– Megtaláltam a kígyót, amire vártál. Azt hiszem, ő is egy almát
keres. – Az ujjára csalta a kis hernyót, kilépett az udvarra, és
leguggolt, hogy a jószág átmászhasson egy hozzá hasonlóan
élénkzöld fűszálra. A fű azonban már sötétbe borult. Egy
szempillantás alatt lement a nap, és az erdő megszűnt élettől
színesnek lenni.
Egy füstgomolyag érte el az orrát: kéményfüst a nagy házból, de
a torka elszorult az égett szagra. Hirtelen erőt vett rajta a
nyugtalanság. A fények kihunytak, és leszállt az este. A poszáta is
elhallgatott, és az erdő mintha rejtélyekkel és fenyegetéssel telt
volna meg.
Brianna felállt, és beletúrt a hajába.
– Menjünk akkor.
– Nem akarsz előbb enni? – nézett rá kérdőn Roger, nadrágjával
a kezében.
Brianna megcsóválta a fejét. A hideg lassan egyre feljebb
kúszott a lábán.
– Nem. Inkább csak menjünk. – Most már semmi más nem
számított, csak hogy eljussanak Jemhez, és újra együtt legyen kis
családjuk.
– Jól van – válaszolta Roger gyengéden, és Briannát méregette.
– Mindenesetre előbb azért vedd föl a fügefaleveledet. Ha esetleg
találkoznánk az úton egy angyallal, lángoló karddal a kezében.

45
 5

Té öÜÇç°~? tÅ|à t àűé äxà

\ant és Rollót Mrs. Bug mindent elsöprő és könyörtelen

jóakaratára hagytam – próbálja meg neki azt mondani, hogy nem kér
kenyeret és tejet! –, én pedig hozzáláttam megkésett vacsorámhoz,
egy forró és friss rántottához, amibe nemcsak sajt, hanem sós
szalonna, aszparágusz és erdeigomba-darabkák is kerültek,
zöldhagymával a tetején.
Jamie és az őrnagy már befejezte vacsoráját és a tűznél ültek, az
őrnagy agyagpipájából felszálló kellemes füstfelhőbe burkolózva.
Jamie biztos az előbb számolt be neki a gyomorforgató tragédiáról,
mert MacDonald együttérzően ingatta a fejét.
– Szerencsétlen balga népek! – mondta. – Úgy véli talán, hogy
ugyanezek a banditák ütöttek rajta az ön unokaöccsén is?
– Igen – felelte Jamie. – Nem szívesen gondolok arra, hogy
talán két ilyen banda is garázdálkodik a hegyekben. – Az ablak felé
pillantott, amin éjszakára becsuktuk a spalettát, hogy otthonosabb
legyen, és ekkor váratlanul észrevettem, hogy Jamie levette a
helyéről a szárnyasvadászatra használt puskáját a tűzhely fölül, mert
eltűnődve törölgette a fegyver makulátlanul tiszta csövét egy olajos
ronggyal. – Jól sejtem, a charaid, hogy hasonló eseményekről van
tudomása?

46
 – Három esetről. Legalább. – Az őrnagy pipája azzal
fenyegetett, hogy rögtön kialszik. Ezt látva a férfi isteneset
szippantott bele, mire a dohány hirtelen ropogással vörösen felizzott.
Kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, és egy darab gombával a
számban abbahagytam a rágást. Eddig nem jutott eszembe annak a
lehetősége, hogy felfegyverzett férfiak rejtélyes bandája ólálkodik a
környéken, és tanyákat dúlnak fel.
Jamie-nek viszont láthatóan igen. Felkelt, visszaakasztotta a
puskát a kampójára, megnyugtatásul megérintette a fölötte lógó
másik puskát is, majd visszament a kredenchez, ahol a muskétáit és
a párbajpisztolyait tartotta elegáns dobozaikban.
MacDonald elismerően nézte, lágy, kék felhőket eregetve,
ahogy Jamie módszeresen kirakja az asztalra a puskáit, a lőszeres
zacskókat, lövedékhez való öntőformákat, fojtásokat, töltőpálcákat
és személyes fegyvertárának egyéb darabjait.
– Hmm – hümmögött MacDonald. – Míves darab, ezredes –
biccentett az egyik muskétára, egy hosszú csövű, elegáns holmira,
dörzskerékkel és ezüstözött szerelékekkel.
Jamie MacDonaldra sandított az „ezredes” szót hallván, de
nyugodtan válaszolt.
– Igen, szép holmi. De nem hord messzebbre pontosan két
hosszú lépésnél. Lóversenyen nyertem – tette hozzá,
bocsánatkérőleg mutatva a fegyverre, nehogy MacDonald olyan
bolondnak higgye, aki pénzt adna ki ilyesmiért.
Mindenesetre ellenőrizte a kovakövet, kicserélte azt, és
félrerakta a muskétát.
– Hol történt? – kérdezte, mintegy mellékesen, ahogy az egyik
öntőformáért nyúlt.
Folytattam a rágást, de én is érdeklődve fordultam az őrnagy
felé.
– Megjegyzem, én is csak úgy hallottam – figyelmeztetett
MacDonald, miután egy röpke pillanatra kivette a pipáját a szájából,
majd gyorsan vissza is rakta, és beleszippantott. – Porig égettek egy
tanyát, valahol Salem közelében. A Zinzer családét. Németek
voltak. – Erősen beleszívott a pipájába, még az arca is behorpadt. –

47
Ez februárban volt, a hónap vége felé. Aztán három héttel később
egy bárka, a Yadkin folyón, Woram mólójától északra. A házat
kirabolták, a révészt megölték. A harmadik… – Ekkor elhallgatott,
dühödten szipákolt, rám villantotta a szemét, majd vissza Jamie-re.
– Beszéljen, barátom – bátorította gaelül, lemondó mosollyal. –
A feleségem szörnyűbb dolgokat is látott, mint maga.
Bólintottam, még egy falat tojást szúrtam a villámra, az őrnagy
pedig köhintett.
– Nos, hát, az ön jelenlétére való tekintettel, asszonyom… Úgy
történt, hogy egy bizonyos ööö… intézményben találtam magam
Edentonban…
– Egy bordélyban? – vetettem közbe.
– Igen, olyasmiben.
– Kérem, folytassa, őrnagy.
Ő így is tett, meglehetősen sietve, parókája alatt elvörösödő
arccal.
– Ööö… természetesen. Nos, tudja, az egyik ottani… leányzó
mesélte, hogy haramiák elrabolták az otthonából, akik minden
figyelmeztetés nélkül ütöttek rajtuk. Csak az öreg nagyanyjával élt,
és azt mondja, megölték az öregasszonyt, és rágyújtották a házat.
– És mit mondott, ki tette? – kérdezte Jamie, aki a tűz felé
fordította székét, és éppen maradék ólmot olvasztott egy
merőkanálban, hogy golyót öntsön belőle.
– Ah, ööö… – MacDonald még jobban elpirult, és olyan
elszántan eregette a füstöt, hogy alig tudtam kivenni az arcát a
gomolyagból.
Nem kevés köhögés és köntörfalazás után kiderült, hogy az
őrnagy nem is igazán hitt a lánynak. De az is elképzelhető, hogy
túlságosan elbűvölte a lány ahhoz, hogy odafigyeljen. Úgy volt vele,
hogy ez is csak amolyan mese, amiket gyakorta mesélnek a szajhák,
hogy együttérzést váltsanak ki vendégeikből, és hogy meghívassák
magukat még egy pohár ginre, így nem fáradt azzal, hogy további
részleteket tudjon meg a lánytól.
– De amikor véletlenül tudomást szereztem a többi
gyújtogatásról… Nos, tudják, az a szerencse ért, hogy a kormányzó

48
megbízott, tartsam nyitva a szemem, és füleljek, hátha észlelem a
nyugtalanság első jeleit. És az jutott eszembe, hogy ez a bizonyos
eset talán mégsem véletlenül történt, ahogy az esetleg elsőre látszik.
Jamie-vel egymásra pillantottunk, Jamie kissé ámultan, én
lemondóan néztem rá. Jamie fogadott velem, hogy MacDonald – a
fél fizetést kapó lovas tiszt, aki magánzóként kereste kenyerét –
nemcsak egyszerűen átvészeli Tryon kormányzó lemondását, hanem
sikeresen befurakszik valami zsíros állásba az új vezetés alatt most,
hogy Tryon távozott, mert előléptették, és kinevezték New York
kormányzójává. „Ügyes fiú ez a mi Donaldunk”— mondta annak
idején Jamie.
Az ólom szaga lassan átjárta a szobát, versenyre kelt az őrnagy
pipájának füstjével, és elnyomta a kellemesen otthonos illatorgiát,
ami a kelő kenyértészta, a fövő étel, a szárított fűszerek, zsurlók és a
lúgszappan illatából áll össze, ami általában meg szokta tölteni a
konyhát.
Az ólom gyorsan megolvad. Az egyik pillanatban még ott ül a
merőkanál alján a deformálódott lövedék vagy a meghajlott gomb,
épen és egészben, a másikban már eltűnik, és egy tompán fénylő kis
fémtócsa marad csak a helyén. Jamie óvatosan beletöltötte az ólmot
az öntőformába, elhajolva az olvadt fém gőze elől.
– Miért indiánokra gyanakszik?
– Ó, hát csak mert ezt mondta a szajha Edentonban. Azt mondja,
hogy azok közül, akik felgyújtották a házát és őt elrabolták,
néhányan indiánok voltak. De ahogy már mondtam, nemigen
figyeltem oda arra, amit mondott.
Jamie skót módra felhorkantott, jelezvén, hogy érti, mit akar
mondani az őrnagy, de vannak fenntartásai.
– És mikor találkozott ezzel a leánnyal, Donald, és hallotta a
történetét?
– Karácsony táján – felelte az őrnagy, fel sem nézve, mialatt a
pipája öblét piszkálta foltos mutatóujjával. – Úgy érti, mikor
támadták meg a házát? Azt nem mondta a lány, de azt hiszem…
Nem sokkal azelőtt, hogy találkoztunk. Még elég… ööö… friss volt
a lány. – Megint köhögött egyet, elkapta a pillantásomat, mire

49
elakadt a lélegzete, és újra köhögött egyet, jó erősen, és el is
vörösödött.
Jamie összeszorította a száját, és lenézett. Felnyitotta az
öntőformát, és kiborította belőle a tűz elé az újonnan készített
golyót.
Leraktam a villámat. Elment a maradék étvágyam.
– Hogyan? – szegeztem neki a kérdést. – Hogy került ez a fiatal
nő a bordélyházba?
– Ó, hát eladták, asszonyom! – A pír még mindig vörösre
festette MacDonald arcát, de már eléggé visszanyerte a nyugalmát
ahhoz, hogy rám tudjon nézni. – A haramiák. Eladták egy folyami
árusnak, azt mondta, néhány nappal azután, hogy elrabolták. Az árus
a bárkáján tartotta egy ideig, aztán jött valaki, hogy vegyen tőle
valamit, akinek megtetszett a leány, és megvette. Ez az illető
egészen a partig hozta a leányt, de gyanítom, addigra ráunhatott… –
Elhallgatott, visszadugta a pipáját a szájába, és nagyot szippantott
belőle.
– Értem – feleltem. Tényleg értettem, így a fél rántotta, amit
megettem, apró, kemény golyóként feküdt a gyomrom alján.
„Még elég friss volt.” Vajon meddig tart, tűnődtem. Meddig
bírja egy nő, akit lazán kézről kézre adnak, egy folyami bárka
szálkás fedélzetétől egy bérelt szoba mocskos matracáig, mialatt épp
csak annyit adnak neki enni, hogy ne haljon éhen? Könnyen
meglehet, hogy az edentoni bordély megváltásnak tűnhetett, mire
elért odáig ez a szerencsétlen. Ettől persze még nem éreztem magam
megértőbbnek MacDonalddal szemben.
– A nevére legalább emlékszik, őrnagy? – kérdeztem fagyosan,
de udvariasan.
A szemem sarkából mintha láttam volna Jamie szája sarkát
megrándulni, de nem vettem le a szemem MacDonaldról.
Az őrnagy kivette a pipáját a szájából, kifújt egy nagy
füstgomolyagot, majd a szemembe nézett, világoskék és könyörtelen
pillantással.
– Az igazat megvallva, asszonyom – mondta –, én csak
Pollynak hívom mindet. Egyszerűbb, tudja?

50
 Mrs. Bug visszatért, amivel megóvott attól, hogy válaszoljak,
vagy valami rosszabbat tegyek.
– A fiúcska evett és el is aludt! – jelentette be. Sasszemeit
arcomról félig megevett vacsorámra villantotta. Már éppen szólásra
nyitotta a száját, de ekkor Jamie-re pillantott, és valami ki nem
mondott utasítást érzékelhetett férjem irányából, mert becsukta a
száját, és egy morgással felvette a tányért.
– Mrs. Bug – szólalt meg Jamie halkan. – Elmenne, és
megkérné Archot, hogy jöjjön le hozzám? És ha nem okoz túl nagy
gondot, megmondaná ugyanezt Roger Macnek is?
Az asszony apró, fekete szemei pillantását végigjártatta rajtunk,
majd összeszűkült szemekkel MacDonaldra nézett, mert nyilván azt
gyanította, hogy ha valami gond akadt, akkor annak csakis az
őrnagy lehet az oka.
– Megyek – mondta, és feddőn megcsóválta a fejét, amiért nem
ettem rendesen. Letette a tányérokat és kiment, az ajtót behajtotta
maga mögött.
– Woram mólója – mondta Jamie MacDonaldnak, úgy folytatva
a beszélgetést, mintha azt nem kellett volna félbeszakítani. – És
Salem. És ha ugyanazokról van szó, akkor az ifjú Ian találkozott
velük az erdőben, egynapi járóföldre innen, nyugatra. Elég közel.
– Elég közel, hogy ugyanazok legyenek? Igen, valóban.
– Kora tavasz van. – Jamie az ablakra pillantott, ahogy ezt
mondta. Már besötétedett, és becsuktuk a spalettákat, de hűvös
szellő lopakodott be a szobába és rezegtette meg a száradni felfűzött
gombákat tartó zsinórokat, és a sötét, aszott alakok apró
táncosokként imbolyogtak a levegőben, dermedten az ablak világos
fája előtt.
Tudtam, hogy érti Jamie. Télen járhatatlanok az utak a
hegyekben. A magashegyi hágók még mindig havasak, és a délebbi
lejtők is csak az elmúlt pár hétben kezdtek kizöldülni és virágba
borulni. Ha létezik ez a szervezett garázda banda, akkor csak most
indulnak el az ország belseje felé, miután télire meghúzódtak a
fennsíkon.

51
 – Igen – értett egyet MacDonald. – Talán még nem késő
mozgósítani a környéket. De mielőtt megjönnének az emberei, nem
válthatnánk pár szót arról, mi járatban is vagyok?
– Miért is ne? – mondta Jamie, óvatosan hunyorogva, ahogy
kitöltötte a csillogó ólmot. – Természetesen, Donald. Gondolhattam
volna, hogy fontos dolog lehet, amiért ilyen messzire fáradt. Mi
lenne az?
MacDonald egy cápa mosolyát öltötte fel: végre a tárgyra
térnek.
– Igen jól megy itt maguknak, ezredes. Hány család lakik itt
jelenleg?
– Harmincnégy – válaszolta Jamie anélkül, hogy felnézett volna,
és egy újabb golyót borított a hamuba.
– Volna esetleg hely még néhánynak? – kérdezte MacDonald,
még mindig mosolyogva. Sok száz mérföldnyi vadon vett körül
bennünket. Fraser’s Ridge néhány kis tanyája alig foglal el belőle
valamit. Egy szempillantás alatt elillanhatna minden, mint a füst.
Átvillant az eszemen a hollandok kunyhója, és megborzongtam,
hiába égett a tűz. Még mindig a nyelvemen éreztem az égett hús
keserű, émelyítő szagát, sűrűn tapadt a torkomba, ott ólálkodott a
rántotta könnyű ízei alatt.
– Meglehet – válaszolta Jamie egykedvűen. – Az újonnan
érkezett skót bevándorlókról lenne szó? Fentről, Thurso mellől?
MacDonald őrnaggyal ugyanolyan elképedten néztünk Jamie-re.
– Hát ezt meg honnan az ördögből tudja? – kérdezte az őrnagy
felháborodottan. – Magam is csak tíz napja tudtam meg!
– Tegnap találkoztam egy emberrel a malomnál – felelte Jamie,
azzal megint felvette a merőkanalat. – Egy philadelphiai úrral, aki
növényeket gyűjteni jött a hegyekbe. Cross Creekből jött fel, ott
látta őket. – Megrándult egy izom a szája szegletében. – A jelek
szerint okoztak némi felfordulást Brunswickben, és nem érezték
úgy, hogy szívesen látják őket, úgyhogy tutajokon feleveztek a
folyón.
– Némi felfordulást? Mit csináltak? – kérdeztem.

52
 – Nos, tudja, asszonyom – magyarázta az őrnagy –, rengetegen
jönnek mostanában hajóval, csak úgy özönlenek a népek, egyenesen
a felföldről. Teljes falvakat gyömöszölnek a hajók gyomrába, és úgy
is néznek ki, mint akiket megemésztett valami, amikor partra
szállnak. De nem várja őket senki és semmi a parton, és a
városlakók gyakorta mutogatnak rájuk, és kinevetik őket a szokatlan
ruházatuk miatt. Így legtöbben rögvest felszállnak egy bárkára vagy
tutajra, és mennek egyenesen Cape Fearbe. Campbeltonban és Cross
Creekben legalább van valaki, akivel szót értenek.
Rám vigyorgott, és letörölt egy sáros foltot uniformisa
kabátjának szárnyáról.
– A brunswicki népek nincsenek hozzászokva azokhoz a vad
felföldiekhez, miután csak olyan civilizált skótokkal találkoztak
eddig, mint a kedves férje és az ő nagynénje.
Jamie felé biccentett, aki egy apró és ironikus meghajlással
viszonozta a dicséretet.
– Na jó, viszonylag civilizált – morogtam. Nem tudtam neki
egykönnyen megbocsátani az edentoni szajhát. – De…
– Alig van közöttük, aki beszél egy szót is angolul, úgy
hallottam – folytatta sietve MacDonald. – Farquard Campbell lejött,
hogy beszéljen velük, és felhozta őket északra, Campbeltonba. Ha
nem így tett volna, állítom, hogy még mindig a parton
kóborolnának, anélkül, hogy bármi fogalmuk lenne arról, hogy hová
menjenek, vagy mihez kezdjenek.
– Mit csinált velük Campbell? – érdeklődött Jamie.
– Ó, szétosztotta őket a campbeltoni ismerősei között, de ez
hosszú távon nem megoldás, ezt bizonyára ön is belátja. –
MacDonald megvonta a vállát. Campbelton egy kis település Cross
Creek közelében, Farquard Campbell sikeres kereskedésével a
közepén. A környező földeket teljesen elfoglalták a telepesek, főleg
a Campbell család tagjai. Farquardnak nyolc gyereke volt, sokan
közülük házasok, és legalább olyan termékenyek, mint az apjuk.
– Hát persze – felelte Jamie gyanakodva. – De ők az északi
partról származnak. Ezek halászok, Donald, nem gazdálkodók.

53
 – Igen, de hajlandóak más munka után nézni, nem? –
MacDonald az ajtó és az azon túl elterülő erdő felé intett. – Nem
várja már semmi őket Skóciában. Idejöttek, és most ebből kell
kihozniuk a legjobbat. Bizonyára meg tudnak tanulni gazdálkodni,
nem?
Jamie láthatóan kételkedett ebben, de MacDonald teljes
lelkesedéssel folytatta.
– Megannyi halászlegényt és szántóvetőt láttam, aki katonának
állt, ahogy maga is, barátom, le merem fogadni. Csak nem nehezebb
gazdálkodni, mint katonáskodni?
Jamie erre finoman elmosolyodott. Tizenkilenc éves volt,
amikor hátrahagyta a földművelést, és Franciaországban harcolt
zsoldosként néhány évig, mielőtt visszatért volna Skóciába.
– Igen, ez meglehet, hogy így van, Donald, de egy katonának
mindig megmondják, mit csináljon, reggeltől, amikor kipattan a
szeme, addig, amíg este össze nem rogyik. Ki mondja meg ezeknek
a szegény ördögöknek, hogy a tehén melyik végét kell fejni?
– Ez te lennél, gondolom – mondtam neki. Kinyújtóztam,
ellazítottam a lovaglástól merev hátamat, és MacDonaldra
pillantottam. – Illetve, feltételezem, erre céloz… Igaz, őrnagy úr?
– Az ön szépségét csupán észjárásának gyorsasága múlja felül,
asszonyom! – mondta MacDonald, és méltóságteljesen fejet hajtott
előttem. – Igen, ez a sava-borsa mondandómnak. Az ön emberei
mind felföldiek, uram, és mind földművesek. Anyanyelvükön
tudnának beszélni az újonnan érkezőkkel, és megtaníthatnák nekik,
amit tudniuk kell. Segíteni nekik megvetni a lábukat.
– Vannak itt sokan mások is a gyarmaton, akiknek anyanyelve a
Gaidhlig – vetette ellen Jamie. – És a legtöbben sokkal közelebb is
laknak Campbeltonhoz.
– Valóban, de magának van szabad földterülete, ami irtásra vár,
nekik meg nincs. – MacDonald, aki láthatóan úgy érezte, hogy
megnyerte a vitát, hátradőlt ültében, és felvette magányossá vált
sörös palackját.
Jamie rám nézett, és felvonta az egyik szemöldökét. Tökéletesen
igaz, hogy volt üres földünk, mégpedig tízezer hold, amiből csupán

54
húszat műveltünk. Az is igaz, hogy szerte a gyarmatokon
munkaerőhiánnyal küzdöttek, különösen a hegyekben, ahol nem
jöhetett szóba a dohány vagy a rizs, azaz a rabszolgatartás számára
legmegfelelőbb termények termesztése.
Ugyanakkor azonban…
– A nehézség abban áll, Donald, hogy hol szállásoljuk el őket. –
Jamie lehajolt, és egy újabb golyót borított ki a tűzhely elé.
Felegyenesedett, és a füle mögé simította egy vörösesbarna tincsét.
– Van földem, az igaz, de szinte semmi egyebem. Nem lehet csak
úgy szabadon engedni az embereket a vadonba, akik most jöttek
Skóciából, és azt képzelni, hogy majd ott megélnek! Még egy pár
cipőt és egy rend ruhát se tudok nekik adni, ami pedig még egy
szerződött szolgának is jár, nemhogy szerszámokat! És hogy
etessem őket meg a feleségeiket meg az összes gyereküket egész
télen? És hogy védjem meg őket? – Jelzésképpen felemelte a
merőkanalat, majd megcsóválta a fejét, és beledobott még egy darab
ólmot.
– Ó, igen, a védelem. Ha már megemlítette, hadd folytassam
egy másik érdekes kis témával. – MacDonald előrehajolt, és
bizalmasan lehalkította a hangját, bár senki nem volt jelen, aki
meghallhatta volna. – Ugye azt mondtam, hogy a kormányzó
embere vagyok? Megbízott, hogy járjam körbe a gyarmatok nyugati
részét, és tartsam nyitva a szemem. Még mindig vannak szabadlábon
elítélt Rendfenntartók és… – Óvatosan körbepillantott, mintha azt
várta volna, hogy egyikőjük mindjárt előugrik a tűzből. –
Feltételezem, hallott már a Biztonsági Bizottságokról.
– Egy keveset.
– Itt vidéken még nem alakult meg egy sem, igaz?
– Nem hallottam róla. – Jamie kifogyott az ólomból. Lehajolt,
hogy kiszedje a hamuból, a lába elől a frissen öntött golyókat. A tűz
meleg fénye vörösen ragyogta be feje búbját. Leültem mellé a
padkára, felvettem a lőszeres zacskót, és odatartottam neki.
– Ah – mondta elégedetten MacDonald. – Akkor még időben
érkeztem.

55
 Az egy évvel ezelőtti, a Rendfenntartók elleni háborút
megelőzően az elégedetlen polgárok – a más gyarmatokon alakult
hasonló csoportok példáján felbuzdulva – számos ilyen, nem
hivatalos csoportot hoztak létre. Úgy vélték, ha a korona már nem
képes biztosítani a gyarmatokon élők biztonságát, akkor nekik kell a
kezükbe venni az ügyet.
A seriffekben sem bízhattak, hogy rendet fognak tartani, erről
azok a botrányok győzték meg őket, amik a Rendfenntartók
mozgalmát hívták életre. A nehézség természetesen abban állt, hogy
ezekben az önjelölt bizottsági tagokban sem volt több oka megbízni
az embereknek, mint a seriffekben.
Voltak egyéb bizottságok is. A Levelezési Bizottságok olyan
laza tömörülések voltak, amiknek tagjai leveleket küldözgettek
mindenkinek, híreket és pletykákat terjesztettek a gyarmatok között.
És a különböző bizottságok között fog szárba szökkenni a
forradalom, melynek magja valahol már csírázásnak is indult a
hideg téli éjszakában.
Ahogy időnként szoktam – mostanában egyre gyakrabban –,
elgondolkodtam, mennyi időnk maradt még. Már majdnem 1773
áprilisa volt, és Hetvenöt április tizennyolcadikán… ahogy azt
Longfellow olyan sajátosan megfogalmazta…
Két év. De a háború gyújtózsinórja hosszú, és lassan ég. Ezét a
háborúét Alamance-nál gyújtották meg, és a közeledő tűz szikrázó,
forró vonala már látható volt Észak-Karolinában. Ha az ember tudta,
mit keressen.
A kezemben tartott bőrzacskóban ide-oda gurultak és halk
zörrenéssel egymásnak ütköztek az ólomgolyók. Kezem ökölbe
szorult a zacskót fogva. Jamie ezt látva futólag, könnyedén
megérintette a térdemet, hogy némi vigaszt nyújtson, majd elvette a
zacskót, összetekerte, és elrakta a lőszeres dobozába.
– Időben – ismételte Jamie, és MacDonaldra nézett. – Ezt hogy
érti, Donald?
– Ó, hát ki állhatna egy ilyen bizottság élére, ha nem ön,
ezredes? Magam is felvetettem ezt a kormányzónak. – MacDonald
igyekezett szerénynek mutatkozni, ahogy ezt mondta, sikertelenül.

56
 – Igazán lekötelez, uram – felelte Jamie fanyarul. Felvonta rám
az egyik szemöldökét. A gyarmatok kormánya még nehezebb
helyzetben lehet, mint azt Jamie feltételezte, ha Martin kormányzó
nemcsak eltűri a bizottságok létezését, de titokban még támogatja is
azokat.
A kutya elnyújtott ásításának hangja elért hozzám halkan a
folyosó végéből, én pedig elnézést kértem, és elmentem, hogy
ránézzek Ianre.
Eszembe jutott, hogy vajon Martin kormányzó tudja-e, mi forog
kockán. Szívből reméltem, hogy igen, és hogy most egy vesztes
helyzetből próbálja kihozni a legjobbat azzal, hogy igyekszik elérni,
hogy legalább a bizottságok egy részének élén olyanok legyenek,
akik a korona oldalán álltak a Rendfenntartók elleni harcok során.
Ez persze nem változtat a tényen, hogy nem vonhat ellenőrzése alá,
sőt még csak nem is lehet tudomása túl sok ilyen bizottságról. De a
gyarmatokon, mint forró teáskannában a víz, fortyogtak az
indulatok, és Martinnak nem állt rendelkezésére hivatásos haderő,
csak olyan nem hivatalos katonák, mint MacDonald, vagy olyan
félkatonai szervezetek, mint a milícia.
És persze ezért nevezte MacDonald Jamie-t „ezredesnek”.
William Tryon, az előző kormányzó nevezte ki Jamie-t – akarata
ellenére – a Yadkin folyón túli területekért felelős milícia
ezredesének.
– Hmm – mondtam magamban. Sem MacDonaldnak, sem
Martinnak nem ment el az esze. Azzal, hogy megkérik Jamie-t, hogy
alapítson egy Biztonsági Bizottságot, azt várják, hogy mozgósítsa az
embereit, akik alatta szolgáltak a milíciában. Ez azonban nem
kötelezné a kormányt semmire, már ami az emberek fizetését vagy
felfegyverzését illeti, sőt a bizottsági tagok tetteiért sem kellene
felelősséget vállalnia, tekintve, hogy a Biztonsági Bizottságok nem
hivatalos testületek.
Jamie-re és ránk azonban jelentős veszély leselkedik, ha
elfogadja a javaslatot.
Sötét volt a folyosón, mert csak a konyhából szűrődött ide fény,
és a rendelőmből, ahol egy szál gyertya égett. Ian aludt, bár álma

57
nyugtalan volt, és szemöldökei között kicsit fájdalmasan ráncolta
össze puha bőrét. Jöttömre Rollo felemelte a fejét, és vastag farkával
üdvözlően seperte a padlót, ahogy meglátott.
Ian nem reagált, amikor a nevén szólítottam, vagy amikor a
vállára tettem a kezem. Finoman megráztam, majd még egyszer,
erősebben. Láttam, hogy küszködik, valahol az öntudatlanság
határain túl, mint egy láthatatlan áramlatban sodródó ember, aki már
éppen megadná magát a hívogató mélységnek, amikor váratlanul
beleakad egy halász horgába, és belehasít a fájdalom a hideg vízben
elzsibbadt tagjaiba.
Kipattant a szeme, sötét és elveszett pillantással, értetlenül
meredt rám.
– Helló! – mondtam halkan, megkönnyebbülve, hogy ébren
látom. – Hogy hívnak?
Láttam rajta, hogy nem tudja hova tenni a kérdést, úgyhogy
türelmesen megismételtem. Valahol kitágult pupillái mélyén az
öntudat hullámai ébredtek.
– Ki vagyok? – kérdezte gaelül. Mondott még valamit,
mohawkul, amit nem értettem, majd szemhéja megremegett, és
lehunyta a szemét.
– Ébredj, Ian! – mondtam határozottan, és újra megráztam. –
Mondd meg, ki vagy!
Újra kinyitotta a szemét, és zavartan hunyorgott rám.
– Próbáljunk valami könnyebbet – javasoltam, és feltartottam
két ujjamat. – Hány ujjamat látod?
Erre felvillant valami a szemében.
– Nehogy meglássa Arch Bug, hogy ezt csinálod, néném! –
mondta álmosan, kis mosollyal a hangjában. – Ez nagyon illetlen,
tudod?
Nos, legalább felismert engem és azt a bizonyos V-jelet. Már ez
is valami. És biztos azt is tudja, hogy ő kicsoda, ha egyszer a
nénjének szólít.
– Mi a teljes neved? – kérdeztem megint.
– Ian James FitzGibbons Fraser Murray – felelte, meglehetősen
gorombán. – Miért kérdezgeted, hogy mi a nevem?

58
 – FitzGibbons? – kérdeztem. – Hát ez meg honnan a fenéből
jött?
Ian felmordult, és két ujját a szemhéjának nyomta. Felszisszent,
ahogy finoman megnyomta a szemét.
– Jamie bácsi adta, őt hibáztasd – felelte. – Az öreg keresztapja
után kaptam, azt mondta. Őt Murtagh FitzGibbons Frasernek hívták,
de anyám nem akarta a Murtagh nevet adni nekem. Azt hiszem,
megint hányni fogok – tette hozzá, és elvette a kezét a szeme elől.
Nagy levegőt vett, és öklendezett párat a lavór felett, de végül
nem hányt, ami jó jel volt. Visszasegítettem a falfehér és izzadságtól
csatakos fiút az oldalára, Rollo pedig a hátsó lábaira állt, a
mellsőkkel pedig megtámaszkodott az asztalon, hogy megnyalja Ian
arcát, amitől ő kuncogott egyet-egyet, miközben nyögdécselt, és
erőtlenül igyekezett arrébb tolni a kutyát.
– Theirig dhachaigh, Okwaho – mondta. „Theirig dhachaigh”
azt jelentette gaelül, hogy „Menj haza”, Okwaho pedig bizonyára
Rollo mohawk neve. Iannek némi nehézséget okozott eldönteni,
hogy melyik nyelvet is használja a három közül, amiket folyékonyan
beszélt, de ennek ellenére egyértelműen magánál volt. Miután
kihúztam belőle a választ néhány idegesítően felesleges kérdésre,
megtöröltem az arcát egy nedves ruhával, adtam neki egy kis erősen
vizezett bort, hogy kiöblítse a száját, és bebugyoláltam a takarókba.
– Néném – szólalt meg álmosan, amikor már az ajtó felé
fordultam volna. – Szerinted fogom még valaha látni édesanyámat?
Dermedten megtorpantam, mert fogalmam sem volt, mit is
válaszolhatnék. Szerencsére erre nem is került sor, mert Ian újra
álomba zuhant, olyan hirtelen, ahogy az agyrázkódáson átesettek
gyakorta szoktak, és nagyokat szuszogott, mire összeszedtem a
gondolataimat.

59
 6

et}àt≤à°á
\an felriadt álmából, és azonnal a tomahawkja után kapott, de
csak a bricseszébe markolt bele a tomahawkja helyén. Egy pillanatra
azt sem tudta, hol van. Felült, és megpróbálta kivenni az alakokat a
sötétben.
Úgy hasított a fájdalom a fejébe, mint a nyári villám, amitől
némán levegő után kapott, és megfogta a fejét. Valahol a sötétben
odalent Rollo halkan, riadtan vakkantott egyet.
A Krisztusát! Nénikéje rendelőjének erős szaga belemart az
orrüregének hátsó felébe, amikor megcsapta az alkohol, a leégett
gyertyakanóc, a szárított gyógynövények és annak az ocsmány
főzetnek a szaga, amit nénje penni-szillinnek nevezett. Ian lehunyta
a szemét, homlokát felhúzott térdére fektette, és lassan, óvatosan
levegőt vett a száján át.
Mit is álmodott? Valami veszélyesről, valami erőszakosról, de
nem látott maga előtt tiszta emlékképet, csak az az érzés jött elő,
hogy valaki figyeli és követi az erdőn keresztül.
Nagyon kellett vizelnie. Tapogatózott, hogy megkeresse az
asztal szélét, amin feküdt, majd lassan feltámaszkodott, amikor
megtalálta, és közben hunyorgott a rátörő fájdalom miatt.
Mrs. Bug hagyott itt neki egy éjjeliedényt, emlékezett, hogy az
asszony ezt mondta is, de a gyertya kialudt, és neki nem volt kedve
a földön kúszni, hogy megkeresse. Halvány fény mutatta neki, hol
60
van az ajtó, amit Claire résnyire nyitva hagyott, és a tűzhely
parazsának fénye végigvetült a folyosón. Ezt használta támaszul,
míg eljutott az ablakig, kinyitotta, aztán addig tapogatózott, amíg a
spalettákat is ki nem nyitotta, és megállt a beáradó hűvös tavaszi
éjszakai levegőben. Megkönnyebbülten csukta le a szemét, ahogy
enyhült a nyomás a húgyhólyagjában.
Így már jobb volt, habár az enyhülés azt hozta magával, hogy
újra rátört az émelygés és a lüktető fejfájás. Leült, karját a térdére,
fejét pedig a karjára hajtotta, és várta, hogy csillapodjanak a
fájdalmai.
Hangokat hallott a konyhából, tisztán, most, hogy odafigyelt.
Jamie bácsi volt az, és MacDonald meg az öreg Arch Bug,
Claire nénivel, aki szintén közbeszólt néha, és angol szavai éles
ellentétben álltak a skót és gael beszéd mogorva morgásával.
– Esetleg volna kedve indián ügynöknek állni? – kérdezte
MacDonald.
Az meg mi? – tűnődött Ian, aztán eszébe jutott. Hát persze, a
koronának vannak ilyen emberei, akik kijárnak a törzsekhez,
ajándékokat, dohányt, késeket, egyebeket visznek nekik.
Hülyeségekkel tömik a fejüket II. Györgyről, mintha a király majd
eljönne következő teliholdkor, hogy leüljön a vének tanácsába a tűz
mellé, és férfimódra szóljon.
Gúnyosan elmosolyodott a gondolatra. A korona szándéka
világos volt: csellel rávenni az indiánokat, hogy szálljanak harcba az
angolok oldalán, ha harcra kerül a sor. De miért lett ez hirtelen ilyen
fontos? A franciák megadták magukat, visszavonultak Kanadába,
északi sáncaik mögé.
Oh. Eszébe jutott végül, hogy Brianna azt mondta, hogy újra ki
fognak törni a harcok. Nem tudta, hogy higgyen-e neki. Persze lehet,
hogy igaza volt, és akkor… Arra gondolni sem akart. Vagy bármi
másra.
Rollo odaügetett hozzá, leült és nekidőlt. Ian is az állatnak dőlt,
fejét annak sűrű bundájára hajtotta.
Egyszer eljött a faluba egy indián ügynök, amikor még
Snaketownban élt. Kövér kis fickó volt, villogó szemekkel és

61
remegő hanggal. Úgy tűnt számára, hogy a férfi – a Krisztusát, hogy
is hívták? A mohawkok Csípős Szagnak nevezték, ami illett is rá,
mert úgy bűzlött, mintha valami halálos kór támadta volna meg –
nem ismerte a kahnyen’kehakák szokásait. Alig beszélte a
nyelvüket, és minden pillanatban azt várta, hogy megskalpolják,
amit az indiánok nagyon viccesnek találtak, és egyik-másik szívesen
meg is próbálta volna, csak úgy tréfából, ha Tewaktenyonh nem
mondta volna, hogy bánjanak vele tisztességesen. Iant nógatták,
hogy tolmácsoljon neki, amit ő meg is tett, bár sok öröme nem
származott belőle. Sokkal inkább vallaná magát mohawknak, mint
hogy bármiféle közösséget vállaljon Csípős Szaggal.
Jamie bácsi azonban… Ő sokkal jobb munkát végezne. Vajon
hajlandó lenne rá? Ian halvány érdeklődéssel hallgatta a hangokat,
de az világos volt, hogy Jamie bácsit nehéz lesz döntésre bírni.
MacDonald hamarabb szorongat meg egy tavaszi békát, mint a
nagybátyját, hallván, hogy a nagybátyja milyen ügyesen kerüli el,
hogy elkötelezze magát.
Felsóhajtott, átkarolta Rollót, és még jobban a kutyának dőlt.
Nagyon keservesen érezte magát. Azt gondolta volna, hogy
haldoklik, ha Claire néni nem mondja, hogy néhány napig rosszul
fogja érezni magát. Biztos volt benne, hogy nénje vele maradt volna,
ha azt hiszi róla, hogy haldoklik, és nem hagyja magára Rollóval.
A spaletták még mindig nyitva voltak, kellemesen friss levegő
ömlött be rajtuk, végigsimítva Ian testén, egyszerre hűvösen és
lágyan, mint a tavaszi éjjeleken szokott. Erezte, hogy Rollo a
levegőbe emeli orrát, beleszagol, és halkan, izgatottan felnyüszít.
Talán egy oposszum vagy egy mosómedve.
– Menj csak! – mondta felegyenesedve, és megtaszította a
kutyát. – Én jól vagyok.
A kutya gyanakodva szaglászta körbe Iant, és meg akarta nyalni
az öltéseket a feje hátsó részén, de abbahagyta, amikor Ian feljajdult,
és a kezével takarta el a fejét.
– Azt mondtam, menj! – Gyengéden meglegyintette a kutyát,
Rollo pedig felhorkantott, tett egy kört maga körül, és szép ívet
leírva Ian feje fölött már ki is ugrott az ablakon. Súlyos huppanással

62
ért földet. Valami felriadt és felrikoltott, ijedt hangja átszelte a
levegőt, majd lábalt kapartak, és nehéz testek törtek át a bozótoson.
Ijedt hangokat hallott a konyha felől, majd Jamie bácsi lépteinek
zaját a folyosóról, aztán kivágódott a rendelő ajtaja.
– Ian! – szólt be nagybátyja halkan. – Hol vagy, fiú? Mi történt?
Ian felállt, de azonnal valami vakító fehérség ereszkedett a
szemére, és megtántorodott. Jamie bácsi elkapta a karját, és leültette
egy kisszékre.
– Mi van odakint, Ian? – Ahogy kitisztult a látása, Ian már látta
nagybátyját az ajtón beszűrődő fényben, puskával az egyik kezében,
aggodalmas, mégis derűs arccal, ahogy a nyitott ablak felé pillantott.
Nagyot szippantott a levegőből. – Gondolom, nem egy bűzösborz.
– Nos, vagy az, vagy valami más – felelte Ian, miközben
óvatosan a fejét tapogatta. – Vagy egy pumának eredt a nyomába,
vagy felkergette Claire néni macskáját egy fára.
– Igen, alighanem. Sokkal jobban jár egy pumával. –
Nagybátyja lerakta a puskát, és az ablakhoz lépett. – Becsukjam a
spalettákat, vagy jólesik a friss levegő? Elég rossz bőrben vagy.
– Rosszul is érzem magam – ismerte be Ian. – Igen, hagyd
nyitva, kérlek, bácsikám.
– Akarsz pihenni?
Ian habozott. A gyomra még mindig kellemetlenül kavargott, és
nagyon szívesen visszafeküdt volna, de a rendelőben nem érezte
valami jól magát, az erős szagok, az itt-ott megcsillanó apró pengék
és egyéb rejtélyes és fájdalmat idéző holmik között. Jamie bácsi
mintha megérezte volna, mi bántja Iant, mert lehajolt, és Ian hóna
alá nyúlt.
– Gyere, fiam. Aludhatsz odafönt, rendes ágyban, ha nem
bánod, hogy MacDonald őrnagy mellett kell aludnod.
– Nem bánom – felelte Ian –, de szerintem itt maradok. – Az
ablak felé intett. Nem akart megint biccenteni, nehogy megint
összekavarodjon a feje. – Rollo alighanem hamarosan visszajön.
Jamie bácsi nem ellenkezett, amiért Ian nagyon hálás volt. A
nők olyan nagy ügyet csinálnak mindenből. A férfiak csak teszik a
dolgukat.

63
 Nagybátyja minden teketóriázás nélkül visszarakta őt az ágyba,
betakarta, majd tapogatózni kezdett a sötétben, a fegyvere után, amit
lerakott valahová. Iant elfogta az érzés, hogy mégiscsak jólesne neki
egy kis törődés.
– Hoznál egy pohár vizet, Jamie bácsi?
– Hogy mi? Hát persze.
Claire néni odakészített egy kancsó vizet a fekhelye mellé.
Meghallotta a csobogó folyadék kellemesen ismerős hangját, aztán a
cseréppoharat nagybátyja a szájához emelte, másik kezével pedig
megtámasztotta Ian hátát, hogy a fiú egyenesen tudjon ülni. Ez
utóbbira nem lett volna szükség, mégsem ellenkezett, nagybátyja
keze jólesően meleg volt. Nem is vette észre, mennyire átfázott az
éjszakai levegőben, csak amikor megborzongott kissé.
– Jól vagy, fiam? – dörmögte Jamie, és megszorította Ian vállát.
– Igen, megvagyok. Jamie bácsi…
– Hmm?
– Mesélt neked Claire néni… a háborúról? Mármint arról, ami
előttünk áll. Az angolokkal.
Egy pillanatra beállt a csönd. Széles vállú, magas nagybátyja
sötét alakja mozdulatlanná vált az ajtóból beszűrődő fényben.
– Igen – felelte Jamie, és elvette a kezét. – Elmondta neked?
– Nem, Brianna volt az. – Lefeküdt az oldalára, vigyázva
érzékeny fejére. – Te hiszel nekik?
Ezúttal azonnal jött a válasz.
– Igen, hiszek. – Nagybátyja ezt a rá jellemző hűvös
tárgyilagossággal mondta, de volt a hangjában valami, amitől Iannek
felállt a hátán a szőr.
– Vagy úgy. Jól van akkor.
Arca alatt a puha libapehely párna levendulaillatot árasztott.
Nagybátyja kezét érezte a fején, aki kisimította kócos haját az
arcából.
– Egyet se aggódj, Ian – mondta gyengéden. – Még van idő.
Jamie ezzel felvette a fegyvert, és kiment. Onnan, ahol feküdt,
Ian rálátott a bejárati ajtó előtti részre, ellátott a fák fölött a Ridge

64
tetejéig, ahol a fák a mélységbe vesztek, és túl Black Mountain
lejtőjén és azon túl, a csillagokkal sűrűn teletűzdelt sötét égboltig.
Hallotta, hogy kinyílik a hátsó ajtó, és Mrs. Bug hangja harsan
fel, elnyomva mindenki másét.
– Nincsenek odahaza, uram – jelentette kifulladva. – És a házuk
is sötét, nem ég a tűz sem. Hová mehettek, így éjnek idején?
Ian eltűnődött futólag, hogy ki nem volt otthon, de aztán úgy
volt vele, mégsem olyan fontos. Ha baj van, Jamie bácsi majd
megoldja. Megnyugtató volt a gondolat. Újra kisfiúnak érezte
magát, az ágya biztonságában, aki hallja, hogy az apja egy bérlővel
beszélget a ház előtt, egy hideg, sötét, felföldi hajnalon.
Lassan körbeölelte a meleg a takaró alatt, és elaludt.

Épp kelt a hold, amikor útnak indultak. Még szerencse, gondolta

Brianna. A nagy, féloldalas aranygomb hiába úszott elő
csillagbölcsőjéből és vetette az égboltra kölcsönkapott fényének
sugarait, az ösvény láthatatlan maradt a lábuk előtt. Lépteik
ugyancsak az éjszakai erdő tökéletes feketeségébe vesztek.
Fekete volt az erdő, de nem volt néma. A fák lombja susogott a
fejük felett, apró állatok neszeztek és vinnyogtak a sötétben, és
időnként egy denevér verdesett el mellettük, olyan közel, hogy
megijesztette Briannát, mintha az éjszaka egy része elszabadult és
szárnyra kapott volna az orra előtt.
– A miniszter macskája egy ijedős macska? – érdeklődött
Roger, amikor Brianna levegő után kapott, és megszorította Roger
karját az egyik ilyen találkozás után a bőrszárnyúakkal.
– A miniszter macskája… egy hálás macska – felelte Brianna, és
megszorította Roger kezét. – Köszönöm! – Jó eséllyel McGillivray-
ék tüze előtt kötnek majd ki, ott fognak majd a kabátjukon aludni
ahelyett, hogy a saját ágyukban, kényelmesen bebugyolálva
feküdnének… De legalább együtt lesznek Jemmyvel.
Roger viszonozta a szorítást nagy és erős kezével, ami
biztonságérzettel töltötte el Briannát, különösen abban a sötétben.

65
 – Minden rendben – mondta Roger. – Nekem is hiányzik. Ma
éjszaka mind együtt akarunk lenni, együtt, biztonságban.
Brianna halk torokhangon felmordult, elismerően és hálásan, de
nem akarta, hogy megszakadjon a beszélgetés, mert félt, hogy
megszakad az intim hangulat Rogerrel, és mert így uralkodni vélt a
sötétségen.
– A miniszter macskája igen ékesszóló macska volt – mondta
gyengéden. – A… temetésen, úgy értem. A beszéd, amit azokért a
szerencsétlenekért mondtál.
Roger felhorkant. Brianna látta a fiú leheletének gomolygó,
fehér páráját a levegőben.
– A miniszter macskája egy nagyon megszeppent macska volt –
felelte Roger. – Az apád, hogy mit ki nem tud találni!
Brianna elmosolyodott, hiszen Roger úgysem láthatta.
– Nagyon ügyesen csináltad – mondta kedvesen.
– Hmm – hümmögött Roger, és megint felhorkantott. – Ami az
ékesszólást illeti… ha lehet ilyesmiről beszélni egyáltalán, az nem
az én művem volt. Én csupán idéztem a Zsoltárokból. Még azt sem
tudom pontosan, hogy melyiket.
– Nem érdekes. De miért pont azt választottad? – kérdezte
kíváncsian Brianna. – Arra számítottam, hogy a Miatyánkot
mondod, vagy a Huszonharmadik Zsoltárt, azokat mindenki ismeri.
– Én is azt hittem, hogy azt fogom mondani – vallotta be Roger.
– Azt akartam. De amikor arra került a sor… – Roger tétovázott,
mire Briannának eszébe jutottak azok a nyers, rideg sírhantok, és
összerezzent, orrában a korom szagát érezte. Roger még erősebben
szorította meg a kezét, majd a hóna alá nyúlt, és magához vonta a
lányt. – Nem tudom – mondta karcos hangján. – Valahogy…
helyénvalóbbnak éreztem.
– Az volt – felelte halkan Brianna, de nem erőltette tovább ezt a
témát, hanem inkább a legújabb mérnöki kihívását kezdte ecsetelni,
ami egy kézi hajtású szivattyú, amivel a kútból szeretett volna vizet
felhúzni.
– Ha lenne valami csövem, nagyon egyszerűen be tudnám
vezetni a vizet a házba! Már majdnem az összes faanyag megvan

66
egy rendes víztartályhoz, már csak Ronnie-t kell rávenni, hogy
ácsolja össze nekem, és akkor legalább esővízzel tudnánk
zuhanyozni. De ha faágakat kell kivájni – magyarázta Brianna a
módszert, amivel a szivattyúhoz szükséges kevés cső készült –,
akkor hónapokba fog telni, mire elég csövet készítek, hogy elérjen a
kúttól a házig, pláne ha a patakig akarom vezetni. Arra pedig nincs
esély, hogy hengerelt rézcsövekhez jussak. Még ha meg is
engedhetnénk magunknak, hogy rézcsöveket vegyünk,
Wilmingtonból feljuttatni ide… – Brianna a feladat emberfeletti
nehézségei miatt kedveszegetten az égre vetette szabad kezét.
Roger elgondolkozott a hallottakon, cipőjük megnyugtató
ritmussal surrogott a kavicsos földön.
– Nos, az ókori rómaiak betonnal oldották ezt meg, Plinius meg
is írta az összetételét.
– Igen, tudom, de csak egy bizonyosfajta homok jó hozzá, ami
nekünk történetesen nincs. Ahogy égetett meszünk sincs. És…
– Na és mi van az agyaggal? – vetette közbe Roger. – Láttad azt
a tálat Hilda esküvőjén? Azt a nagy, barna és vörös színezésűt, a
gyönyörű mintázattal?
– Igen – felelte Brianna. – Miért?
– Ute McGillivray azt mondta, hogy Salemből hozta valaki.
Nem jut eszembe a neve, de valami fickó volt, és Ute szerint elég
nagy arc a korsózásban, vagy akárhogy is hívják a tálkészítést.
– Bármibe lefogadom, hogy Ute nem mondott ilyet!
– Lehet, hogy nem ezeket a szavakat használta, de ez volt a
lényeg – válaszolta Roger, és rendületlenül folytatta. – A lényeg az,
hogy a fickó itt készítette az edényeket, nem Németországból hozta
azokat. Szóval van a környéken olyan agyag, amit ki lehet égetni,
érted?
– Ó, már értem. Hmm. Nos, ez egész jó ötlet, mit gondolsz?
Tényleg az volt, egy csábító gondolat, és szinte végig erről
beszélgettek az út hátralévő részében.
Már lejöttek a Ridge-ről és negyed mérföldnyire jártak a
McGillivray család házától, amikor Briannát elfogta valami
nyugtalanító érzés, amibe a nyaka is belebizsergett. Lehet, hogy csak

67
képzeli. Azok után, amiket abban az elhagyatott völgyben láttak, az
erdő sötét levegője mintha mindenféle fenyegetéstől lett volna sűrű,
és az út minden egyes, vakon megtett kanyarjában arra számított,
hogy rájuk támadnak, és feszülten várta a haramiákat.
Aztán valami reccsenést hallott jobb kéz felől, a fák közül. Egy
vékony, száraz gally tört el, de úgy, hogy sem a szél, sem az állatok
nem okozhatták a zajt. A valódi veszélynek megvan a maga íze:
intenzív, mint a nyers citromlé, nem úgy, mint a képzelet híg
limonádéja.
Figyelmeztetőleg megszorította Roger karját, aki azonnal
megállt.
– Mi az? – suttogta a férje, aki már a késén tartotta a kezét. –
Hol van? – kérdezte, ő ugyanis nem hallott semmit.
A francba, gondolta Brianna. Miért nem hozta a puskáját, vagy
legalább a tőrét ő is? Egyetlen fegyvere a svájcibicskája volt, amit
mindig a zsebében hordott, ezen kívül csak az, amit a fák között
talál.
Rogerhez hajolt, egy pontra mutatott, a fiúhoz simulva, hogy a
másik biztosan követni tudja a mozdulatát. Aztán lehajolt, és a
sötétben tapogatódzva egy követ vagy egy botot keresett, amivel
leütheti támadójukat.
– Beszélj tovább! – suttogta.
– A miniszter macskája egy ijedős macska, nem igaz? –
kérdezte Roger, viszonylag meggyőzően tréfálkozva Briannával.
– A miniszter macskája egy vérszomjas macska – felelte
Brianna, s igyekezett hasonlóan kedvesen kötekedő hangot megütni,
miközben egy kézzel a zsebében turkált. Másik kezében a követ
szorongatta, amit nagy nehezen kiszabadított a nedves földből, és
ami hideg volt és nehéz. Felegyenesedett, és minden idegszálával a
sötétre fókuszált, tőle jobbra. – És rohadtul ki fog belezni bármit,
ami…
– Ó, ti vagytok azok – mondta valaki a háta mögött.
Brianna felsikoltott, Roger pedig ösztönösen összerezzent, egy
mozdulattal sarkon fordult, megragadta Briannát, és a háta mögé
lökte.

68
 Brianna a lökés erejétől hátratántorodott, sarka beleakadt egy, a
sötétben megbújt gyökérben, és hanyatt esett, jól beütötte a hátsóját,
de a földről legalább kitűnően látta Rogert a holdfényben, késsel a
kezében, amint egy artikulálatlan üvöltéssel a fák közé veti magát.
Megkésve, de felfogta, hogy mit is mondott az illető, ahogy azt
is, milyen érezhetően csalódottan csengett a hangja. Valaki riadtan,
és nagyon hasonló hangon felkiáltott az erdőből, jobb kéz felől.
– Jo! – mondta a hang. – Jo! Mi az?
Durva dulakodás és kiabálás zajlott bal kéz felől, az erdőben.
Roger elkapott valakit.
– Roger! – kiáltott rá Brianna. – Roger, hagyd abba! A
Beardsley fiúk azok!
Brianna elejtette a követ, amikor elesett, most talpra állt, és a
szoknyájába törölte a kezét. Még mindig zakatolt a szíve, a bal
farpofáját beverte, és bár nevethetnékje támadt, legszívesebben
megfojtotta volna a Beardsley ikerpár egyik vagy másik, vagy
mindkét tagját.
– Kezzie Beardsley, gyere elő onnan! – üvöltötte el magát, majd
megismételte, még hangosabban. Kezzie hallása javult azóta, hogy
Brianna édesanyja eltávolította a krónikus mandulagyulladásban
szenvedő fiú manduláit és orrpolipját, de még mindig erősen
nagyothalló volt.
Hangos csörgés-zörgés közepette feltárult előtte Keziah
Beardsley, sötét hajjal, falfehéren, egy bunkósbottal
felfegyverkezve, amit egy mozdulattal meglódított és levett a
válláról, aztán zavartan igyekezett elrejteni a háta mögé, amikor
meglátta Briannát.
Mindeközben még hangosabb zörgés és némi káromkodás
közepette Roger is előkerült Brianna háta mögött, Josiah Beardsley,
Kezzie ikertestvérének inas nyakával a markában.
– Mit műveltetek itt, ti megátalkodottak, az isten szerelmére? –
kérdezte Roger, és Jót a bátyja mellé lökte, a holdfényes kis foltra. –
Tudod, hogy kis híján megöltelek?
– Őszintén sajnáljuk, Mr. Mac! Hallottuk, hogy jön valaki, és
azt hittük, hogy talán brigantik azok.

69
 – Brigantik – ismételte Brianna, aki érezte, hogy a nevetés
környékezi, de fegyelmezetten tartotta magát. – Hát ezt a szót meg
hol hallottátok?
– Óh. – Jo leszegte a fejét, és a háta mögött összekulcsolta a
kezét. – Miss Lizzie olvasott fel nekünk, abból a könyvből, amit Mr.
Jamie vett. Abba’ vót. A brigantikról szólt.
– Értem. – Rogerre pillantott, és találkozott a pillantásuk. Roger
dühe elpárolgott, most már ő is csak szórakozott a dolgon. – Gow, a
kalóz – magyarázta Brianna. – Defoe.
– Ja, igen. – Roger elrakta a tőrét. – És mégis miért gondoljátok,
hogy brigantik járhatnak erre?
Kezzie különleges szelektív hallásával ezt a kérdést pont
megértette, és bátyjához hasonló őszinteséggel válaszolt, bár
hangosabban és színtelen hangon, fiatalon kialakult süketsége
következményeképp.
– Mr. Lindsay éppen hazafelé tartott, amikor találkoztunk vele,
és ő mondta el, mi történt odafönt, Dutchman’s Creeknél. Igaz, amit
mond? Tényleg mind hamuvá égtek?
– Igen, mind meghaltak. – Roger hangjából minden derű
elpárolgott. – De mi köze ennek ahhoz, hogy bunkósbotokkal
ólálkodtok az erdőben?
– Nos, tudja, uram, a McGillivray-ház egy szép nagy hely. Ott a
kádárműhely meg a nagy ház, meg minden, ráadásul az út mellett
áll… Nos, ha briganti lennék, pont ilyen helyet szeretnék kirabolni –
válaszolta Jo.
– És ott van Miss Lizzie az édesapjával. És az ön fia is, Mr. Mac
– tette hozzá Kezzie nyomatékosan. – Nem szeretnénk, ha bármi
bajuk esne.
– Értem – mondta Roger, kissé félszeg mosollyal. –
Mindenesetre köszönjük, hogy ilyen előrelátók vagytok, de nem
hiszem, hogy járnának brigantik a közelben, Dutchman’s Creek igen
messze van.
– Az igaz, uram – helyeselt Jo –, de bárhol bujkálhatnak a
brigantik, nem igaz?

70
 Ez tagadhatatlanul így volt, és eléggé igaz is volt ahhoz, hogy
Brianna gyomra újra dermedten összeszoruljon.
– Igen, de nem bujkálnak – biztosította Roger. – Gyertek velünk
a házukhoz. Mi is csak a kis Jemért jöttünk. Frau Ute biztos szorít
nektek helyet a tűz mellett.
A Beardsley fiúk kifürkészhetetlen pillantást vetettek egymásra.
Szinte teljesen egyformák voltak – alacsonyak és véznák, és csupán
Kezzie süketsége és a Jo hüvelykujján lévő sebhely alapján lehet
megkülönböztetni őket –, és két ilyen finom vonalú arcot látni,
rajtuk ugyanazzal a kifejezéssel, kicsit ijesztő volt.
Bármilyen információcsere zajlott is le közöttük, a jelek szerint
megbeszélték, amit meg kellett, mert Kezzie apró biccentéssel
jelezte beleegyezését testvérének.
– Ó, nem, uram – hárította el a meghívást udvariasan Josiah. –
Azt hiszem, maradunk. – Azzal a két fiú egyszerűen hátat fordított
nekik, és gallyropogás közepette eltűnt a sötétben, leveleken és
köveken surranó léptekkel.
– Jo! Várj! – kiáltott utánuk Brianna, ahogy keze rátalált még
valamire a zsebében.
– Igen, asszonyom? – termett azonnal mögötte Jo,
nyugtalanítóan hirtelen. Az ikertestvére nem tudott lopakodni, de Jo
igen.
– Jaj! Akarom mondani, már itt is vagy! – Brianna vett egy mély
lélegzetet, hogy megnyugtassa verdeső szívét, és átnyújtotta neki a
faragott sípot, amit Germainnek készített. – Tessék. Ha őrködni
akartok, akkor ez még jól jöhet. Hogy segítséget hívjatok, ha tényleg
jön valaki.
Egyértelmű volt, hogy Jo Beardsley még soha nem látott sípot,
de nem szándékozott ezt beismerni. A kezében forgatta a kis tárgyat,
és igyekezett nem bámulni azt.
Roger kinyújtotta a kezét, elvette tőle a sípot, és jó erősen
belefújt, hangja szinte belehasított az éjszakába. Néhány madár,
felriasztva fészkéről, kitört a közeli fák lombjából, s Kezzie
Beardsley tágra nyílt szemekkel követte őket.

71
 – Ebbe a végébe fújj – magyarázta Roger, megérintve a síp
megfelelő végét, majd visszaadta azt. – Szorítsd össze kicsit a
szádat.
– Lekötelez, uram – dörmögte Jo. Rendesen sztoikus
egykedvűséget sugárzó arcáról a csenddel együtt a nyugodt derű is
eltűnt, és olyan kikerekedett szemmel nézte a sípot, mint egy kisfiú
karácsony reggelén, és egyből testvéréhez fordult, hogy
megmutassa, mit kapott. Briannába belehasított a felismerés, hogy
ezek a fiúk még soha nem ébredtek karácsony reggelére, és
ajándékot sem kaptak még soha.
– Neked is csinálok egyet – mondta Kezzie-nek. – És akkor
tudtok jelezni egymásnak. Ha brigantit láttok – tette hozzá
mosolyogva.
– Ó, igen, asszonyom! Az biztos, hogy fogunk! – bizonygatta
Kezzie, aki alig nézett Briannára, annyira lekötötte a síp, amit a
bátyja nyomott a kezébe.
– Fújjatok bele háromszor, ha segítségre lesz szükségetek! –
kiáltott utánuk Roger, és belekarolt Briannába.
– Igen, uram! – jött a válasz a sötétből, amit megkésve egy
elhaló „Köszönöm, asszonyom!” követett, ami után felválta fújás,
szörcsögés, levegő után kapkodás és kifulladt szuszogás hallatszott,
egy-egy rövid, sikeres és hangos, éles füttyszóval tarkítva.
– Lizzie jó modorra tanítja őket, úgy látom – jegyezte meg
Roger. – És írni-olvasni. De vajon valaha is civilizáltak lesznek?
– Nem – felelte Brianna lemondóan.
– Gondolod? – Brianna nem látta Roger arcát a sötétben, de a
meglepetést kihallotta a hangjából. – Én csak vicceltem. Szerinted
tényleg nem lesznek azok?
– Tényleg. De nem is csoda, azok után, ahogy felnőttek. Láttad,
hogy néztek arra a sípra? Soha senkitől nem kaptak ajándékot vagy
egy játékot.
– Szerintem sem. Szerinted ettől lesz egy gyerek civilizált? Mert
ha igen, akkor a kis Jem filozófus lesz, vagy művész, vagy valami
hasonló. Mrs. Bug teljesen elkapatja.

72
 – Ó, mintha te nem kényeztetnéd el – mondta erre Brianna
gyengéden. – És apa meg anya, meg aki csak meglátja.
– Hát igen – felelte Roger, aki nem jött zavarba, amiért felesége
meggyanúsította. – Várj csak, amíg versenytársa is akad! Germaint
nem fenyegeti az a veszély, hogy elkényeztetik, igaz? – Germaint,
Fergus és Marsali legidősebb fiát folyton nyaggatta és zaklatta, és
mindenhova követte két kishúga, akiket mindenki csak pokoli
kismacskákként ismert.
Brianna felnevetett, de kicsit kellemetlenül is érezte magát. Egy
másik gyerek gondolata olyan érzéssel töltötte el, mintha egy
hullámvasút első székében ülne, kifulladva és öklömnyi gyomorral,
izgatottsággal vegyes rettegéssel telve. Különösen most, hogy
szeretkezésük emléke még mindig lágy súlyként nehezedett rá,
mintha higany mozgott volna a hasában.
Roger alighanem érzékelte Brianna kettős érzelmeit, mert nem
erőltette tovább a témát, csak Brianna keze után nyúlt, hogy nagy,
meleg kezébe fogja. A levegő hideg volt, a tél utolsó erejével még
megkapaszkodott a mélyebb fekvésű területeken.
– Na és mi van Fergusszel? – kérdezte Roger, beszélgetésük egy
korábbi témájának fonalát felvéve. – Úgy hallottam, hogy neki sem
volt rendes gyerekkora, mégis elég civilizáltnak látszik.
– Jenny néném tízéves kora óta nevelte a fiút – vetette ellen
Brianna. – Te nem találkoztál Jenny nénémmel, de hidd el, Adolf
Hitlerből is képes lenne civilizált embert faragni, ha azt venné a
fejébe. És különben is, Fergus Párizsban nőtt fel, nem a vadonban,
még akkor is, ha egy bordélyházban élt. És ráadásul elég előkelő
bordély lehetett, abból kiindulva, amiket Marsali mondott.
– Tényleg? Miért, miket mondott?
– Ó, csak mindenféle történeteket, amiket Fergustől hallott. A
vendégekről és a száj… A lányokról.
– Szóval nem tudod kimondani, hogy „szajha”? – kérdezte
Roger ámultan. Brianna érezte, hogy elpirul, és örült, hogy sötét
volt, mert Roger mindig tovább évődött vele, ha látta őt elpirulni.
– Nem tehetek róla, hogy katolikus iskolába jártam – védekezett
a lány. – Korai bevésődés. – Ez igaz is volt. Tényleg nem tudott

73
kimondani bizonyos szavakat, csak ha elöntötte a düh, vagy ha
tudatosan felkészült rá. – Miért, te mindent ki tudsz mondani? Az
ember azt hinné, hogy egy pap fia hasonló gondokkal küszködik.
Roger fanyarul felnevetett.
– Nem egészen hasonló gondokkal. Inkább arról volt szó, hogy
kötelességemnek éreztem káromkodni meg felvágni a haverjaim
előtt, hogy bebizonyítsam nekik, hogy én is képes vagyok erre.
– Mivel vágtál fel előttük? – kérdezte Brianna, aki egy érdekes
történetet érzékelt a háttérben. Roger ritkán beszélt korai invernessi
éveiről, amit apja nagybátyjával töltött, a presbiteriánus lelkésszel,
aki örökbe fogadta, de Brianna nagyon szívesen csipegette fel ezeket
az információmorzsákat, amiket Roger néha elejtett.
– Ó, hát én is cigiztem, ittam, csúnya szavakat írtam a falra a
fiúvécében – mesélte Roger, hallhatóan mosolyogva. –
Szemeteskukákat borítottam fel, autók gumiját eresztettem le,
cukorkát loptam a postáról. Egész kis bűnöző voltam egy ideig.
– Te voltál Inverness réme, mi? Volt bandád is? – ugratta
Brianna.
– Volt – felelte nevetve Roger. – Gerry MacMillan, Bobby
Cawdor és Dougie Buchanan. Kilógtam a sorból, nemcsak azért,
mert egy lelkész fia voltam, hanem mert angol volt az apám és a
nevem is. Úgyhogy mindig készen álltam arra, hogy megmutassam,
milyen kemény vagyok, vagyis többnyire én kerültem a legnagyobb
bajba.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen kis gengszter voltál –
mondta Brianna, akit egészen elbűvölt a gondolat.
– Nos, nem sokáig – jegyezte meg Roger fanyarul. – Következő
nyáron, tizenöt éves koromban a tiszteletes elszegődtetett egy
halászhajóra, és elküldött, hogy a tengeren dolgozzak, a heringező
csapatban. Nem tudom, hogy azért küldött-e el, hogy fejlődjön a
jellemem, vagy hogy megóvjon a börtöntől, vagy csak mert nem bírt
tovább elviselni maga körül, de bevált az ötlete. Ha kemény
férfiakkal akarsz találkozni, szállj tengerre néhány gael halásszal.
– Észben tartom – felelte Brianna, és próbált nem nevetni,
hanem egy sor apró, gurgulázó horkantással válaszolt inkább. – Na

74
és a barátaid a börtönben kötöttek ki, vagy jó útra tértek, miután te
már nem voltál ott, hogy rossz példát mutass nekik?
– Dougie beállt a seregbe – felelte Roger, némi vágyakozással a
hangjában. – Gerry átvette az apja dohányboltját. Bobby meg… hát,
Bobby meghalt. Megfulladt, még azon a nyáron, mikor egyszer
kimentek homárt fogni az unokatestvérével Obanba.
Brianna odahajolt Rogerhez, és megszorította a kezét, válla
együttérzően Roger vállához simult.
– Sajnálom – mondta, majd elhallgatott. – De tudod… Bobby
nem halt meg. Még nem. Nem ebben a korban.
Roger megrázta a fejét, és derűvel vegyes döbbenettel mordult
fel.
– Megnyugtató erre gondolni? – kérdezte Brianna. – Vagy
inkább borzasztó ez a tudat?
Azt akarta, hogy Roger beszéljen még. Az akasztása óta nem
beszélt ennyit egyszerre, ami után elveszett az énekhangja. Ha
mások előtt kellett beszélnie, mindig zavarba jött, és elszorult a
torka. A hangja még mindig reszelős volt, de ha képes volt úgy
ellazulni, mint most, akkor nem fulladozott vagy köhögött.
– Mindkettő – felelte Roger, és újra ugyanazon a hangon
hümmögött. – Akárhogy is, soha nem látom már őt újra. – Megvonta
a vállát, és elhessegette a gondolatot. – Neked sokszor eszedbe
jutnak a régi barátaid?
– Nem nagyon – felelte Brianna halkan. Az ösvény egy keskeny
részéhez értek, és Roger karjába fűzte a karját, hozzásimult, és
lassan el is érték az utolsó kanyart, ami után szemük elé kerül a
McGillivray-ház. – Itt túl sok is van. – Arról azonban nem akart
beszélni, hogy mi az, ami viszont nincs itt.
– Nem gondolod, hogy Jo és Kezzie színlelt? – kérdezte. – Vagy
hogy készülnek valamire?
– Mire készülnének? – kérdezett vissza Roger, aki szó nélkül
elfogadta, hogy felesége témát akar váltani. – Nem tudom
elképzelni, hogy útonállók lennének, és ki akarnák rabolni az erre
járókat. Legalábbis ilyen késő este biztos nem.

75
 – Ó, azt én is elhiszem, hogy őrködtek – felelte Brianna. –
Bármi áron megvédenék Lizzie-t. Csak… – Brianna elhallgatott.
Kiértek az erdőből, és ráfordultak a szekérútra. Az út túlsó széle
meredek szakadékban folytatódott, ami éjjel fekete bársonyhoz
hasonlatos feneketlen tengernek látszott, nappal meg leszakadt,
korhadó ágak, rododendron-bokrok, júdásfák és somcserjék sűrű
szövedéke volt, amit vadszőlő és egyéb kúszónövények futottak be
vastagon. Az út lejjebb éles kanyart vett, és száz lábbal lejjebb
finoman a McGillivray-ház elé futott ki.
– Még mindig égnek a lámpák – jegyezte meg Brianna
meglepetten. Az épületek kis csoportja – a régi ház, az új ház,
Ronnie Sinclair kádárműhelye, Dai Jones kovácsműhelye és
kunyhója – szinte teljesen sötétbe borult, de az új McGillivray-ház
fénycsíkoktól volt világos, a fény átszivárgóit a spaletta résein, és a
ház előtt gyújtott máglya káprázatos fényes foltként jelentkezett a
sötétben.
– Kenny Lindsay – jelentette ki Roger tárgyilagosan. Beardsley-
ék említették, hogy találkoztak már vele. Biztos beugrott, hogy
megossza a hírt.
– Hm. Akkor jobb, ha szedjük a lábunkat. Ha az erdőt járják és
brigantikat keresnek, akkor lehet, hogy lőnek mindenre, ami mozog.
– Ma este biztos nem. Mulatságot tartanak, emlékszel? De mit is
akartál mondani azzal kapcsolatban, hogy a Beardsley fiúk
megvédik Lizzie-t?
– Ja, igen. – Brianna lábujja beleakadt valami láthatatlan
akadályba, és belekapaszkodott Roger karjába, nehogy elessen. –
Jaj! Csak azt, hogy nem tudom, ki ellen akarják megvédeni Lizzie-t.
Roger reflexszerűen megszorította Brianna karját.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Hát csak úgy, hogy ha én lennék Manfred McGillivray,
kínosan ügyelnék rá, hogy kedves legyek Lizzie-hez. Anya azt
mondja, hogy a Beardsley fiúk úgy követik Lizzie-t, mint a kutyák,
de ez nem igaz. Úgy követik őt, mint a szelídített farkasok.
– Azt hittem, a farkasokat nem lehet megszelídíteni.

76
 – Nem is – felelte Brianna tömören. – Na, siessünk, mielőtt
eloltják a tüzet.

A nagy rönkház szó szerint csordultig volt emberrel. Fény ömlött ki

a nyitott ajtón, és beragyogta a keskeny, lőrésszerű ablakokat, amik
a ház homlokzatán sorakoztak. Sötét alakok bukkantak fel a máglya
fényében, majd újra eltűntek. Hegedűszó szűrődött ki a házból, s
jutott a fülükbe. Vékony és édes hangon szállt a sötétben a szél
szárnyán, a sült hús illatát hozva magával.
– Akkor ezek szerint Senga tényleg meghozta a döntést –
mondta Roger, és Briannába karolt, hogy lesegítse az útelágazásig
tartó ösvény utolsó, meredek szakaszán. – Te kire fogadsz, kit
választott? Ronnie Sinclairt vagy a német fiút?
– Fogadni akarsz? És miben? Jaj! – Brianna megbotlott, és
majdnem elesett egy, a föld alól félig kikandikáló kőben az
ösvényen, de Roger jól megszorította a lány karját, és egyenesen
tartotta.
– A vesztes rakja rendbe a kamrát – javasolta Roger.
– Megegyeztünk – vágta rá Brianna. – Szerintem Heinrichet
választotta.
– Gondolod? Nos, lehet, hogy igazad van – felelte Roger kissé
ámultan. – De meg kell mondjam, legutóbb még három az öthöz
fogadtak Ronnie javára. Frau Utéval vigyázni kell!
– Az biztos – értett egyet Brianna. – És ha Hildáról vagy Ingáról
lenne szó, azt mondanám, nincs esélyük. De Senga az anyja
természetét örökölte. Senki sem mondhatja meg neki, mit csináljon,
még maga Frau Ute sem. És különben is – tette hozzá Brianna –,
honnan vették ezt a nevet, hogy „Senga”? Rengeteg Inga és Hilda
van Salem felé, de Sengáról még sosem hallottam.
– Hát igen, nem is hallhattál. Legalábbis Salemben nem. Ez
ugyanis nem német név, hanem skót, tudod?
– Skót? – kérdezett vissza Brianna döbbenten.
77
 – Úgy bizony – felelte Roger vigyorogva. – Agnes visszafelé.
Egy lány, akit így neveznek el, az feleseiéinek születik, nem
gondolod?
– Te most viccelsz? Agnes, visszafelé?
– Nem mondom, hogy gyakori, de találkoztam életemben egy-
két Sengával Skóciában, az biztos.
Brianna felnevetett.
– Ezt más nevekkel is csinálják a skótok?
– Mármint, hogy visszafelé írva is értelmes? – Roger
elgondolkozott. – Ami azt illeti, volt egyszer egy Adnil nevű
osztálytársnőm, és ott volt még a szatócs fia, akit a környékbeli öreg
hölgyek a szájukra vettek. Az ő nevét „Kirrynek” ejtették, de
Cirének írták.
Brianna Rogerre kapta a tekintetét, hogy lássa, viccel-e, de nem
viccelt. Megcsóválta a fejét.
– Anyának tényleg igaza van a skótokkal kapcsolatban. Akkor a
tiéd visszafelé…
– Regor lenne – erősítette meg Roger. – Mintha egy Godzilla-
film szereplője lenne, igaz? Egy óriás muréna vagy egy bogár, ami
gyilkos sugarakat lő a szeméből. – Rogernek láthatóan tetszett a
gondolat.
– Te már gondolkoztál ezen, igaz? – kérdezte nevetve Brianna.
– Melyik szeretnél lenni inkább?
– Hm. Gyerekkoromban a halálsugaras bogár tetszett a
legjobban – vallotta be Roger. – Aztán elmentem a tengerre
dolgozni, és néha felhúztunk egy-egy murénát a többi hallal. Ez
tipikusan az a fajta állat, amivel nem akar összeakadni az ember egy
sötét sikátorban.
– Mindenesetre életrevalóbb, mint Godzilla – jegyezte meg
Brianna, s összerezzent, ahogy felidézte magában azt az alkalmat,
amikor testközelből láthatott murénát. Négy láb hosszú volt, feszes,
mint az acél és a gumi, villámgyors volt, és a szája tele borotvaéles
fogakkal. Egy halászhajó gyomrából került elő, ami éppen egy
MacDuff nevű kis halászfalu kikötőjében rakodott ki.

78
 Rogerrel épp egy alacsony kőfalnak dőltek, ráérősen nézték a
szélben vitorlázó sirályokat, amikor egy riadt kiáltást hallottak a
halászhajóról, odalentről, s amikor odanéztek, látták, hogy a
halászok elhátrálnak valamitől ott a fedélzeten.
Egy sötét valami hullámzott keresztül a fedélzetet borító,
ezüstösen csillogó haltömegen, kicsusszant a korlát alatt, és az öböl
nedves kövére zuhant, ahol a felszerelésüket mosó halászok között
hasonló felbolydulást keltett, ahogy ott ficánkolt és dobálta magát,
mint egy elszabadult magasfeszültségű kábelvég, mígnem az egyik
gumicsizmás férfi összeszedte a bátorságát, odarohant, és
visszarúgta a halat a vízbe.
– Na jó, nem olyan gonoszok a murénák – mondta Roger
belátóan, akinek alighanem eszébe jutott ugyanaz az eset. – Végül
is, nem hibáztathatjuk őket. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül
kirángatják őket a tenger fenekéről. Nem csoda, hogyha ellenkeznek
egy kicsit, bárki ezt tenné.
– Az biztos – felelte Brianna, magukra gondolva. Megfogta a fiú
kezét, ujjai közé fonta az ujjait. Megnyugtató volt erős, hűvös
kezének szorítása.
Már elég közel jártak ahhoz, hogy hallják a nevetést és a
beszélgetést, ami hömpölyögve terült szét a hideg éjszakában a tűz
füstjével együtt. Gyerekek szaladgáltak szabadon. Brianna látott két
sötét kis alakot a tömegben állók lábai között átrohanni, feketén és
cingár lábakkal, mint két kobold mindenszentek éjjelén.
Az biztos nem Jem volt, ugye? Nem, Jem alacsonyabb, és Lizzie
biztos nem…
– Mej – szólalt meg Roger.
– Micsoda?
– Jem visszafelé – magyarázta. – Csak az jutott eszembe, milyen
jó lenne vele godzillás filmeket nézni. Lehet, hogy ő szeretne lenni a
halálsugaras szemű bogár. Az nagyon tetszene!
Olyan vágyakozással beszélt, hogy Briannának elszorult a torka,
és erősen megszorította Roger kezét, majd nyelt egyet.
– Mesélj neki godzillás történeteket – mondta határozottan. – Ez
úgyis csak mese. Én meg rajzolok hozzá képeket.

79
 Roger felnevetett.
– A Krisztusát! Ha megpróbálnád, megköveznének, amiért
lepaktáltál az ördöggel, Bree! Godzilla úgy néz ki, mintha a
Jelenések Könyvéből lépett volna ki. Nekem legalábbis ezt
mondták.
– Kicsoda?
– Eigger.
– Hogy ki… – kezdte, majd fejben visszafelé kezdett betűzni. –
Reggie? Ki az a Reggie?
– A tiszteletes. – Apja nagybátyja, a nevelőapja. Még mindig
mosoly csengett a hangjában, de már nosztalgia is keveredett bele. –
Amikor szombatonként elmentünk szörnyes filmeket nézni. Eigger
és Regor. Látnod kellett volna a Hölgyek Oltári és Teatársaságának
tagjai milyen képet vágtak, amikor Mrs. Graham bejelentés nélkül
beengedte őket, és bejöttek a tiszteletes dolgozószobájába, és ott
találtak minket, amint éppen hörögve és dülöngélve trappoltunk
körbe-körbe, és romba döntöttük a fakockákból és
konzervdobozokból épített Tokiót!
Brianna felnevetett, de érezte, hogy a könnyek készülnek
kicsordulni a szeméből.
– Bárcsak ismertem volna a tiszteletest! – mondta, és
megszorította Roger kezét.
– Az jó lett volna – felelte lágyan a fiú. – Nagyon kedvelt volna
téged, Bree.
Addig a néhány pillanatig, amíg Roger beszélt, a sötét erdő és a
lángoló tűz képe szertefoszlott, és újra Invernessben voltak, a
tiszteletes otthonos dolgozószobájában. Eső kopogott az ablakon és
a forgalom zaja hallatszott be az utcáról. Gyakran megtörtént ez,
amikor így, kettesben beszélgettek. Aztán jött valami zavaró apróság
– most éppen valaki felkiáltott a tűznél, ahogy az emberek táncolni
és énekelni kezdtek –, megtört a pillanat varázsa, és saját koruk
világa egy pillanat alatt eltűnt.
Mi lenne, ha Roger nem lenne? – gondolta hirtelen. Fel tudná
idézni egyedül az emlékeit? Egy pillanat erejéig elementáris erővel
tört rá a pánik a gondolatra. Roger nélkül, aki mindig viszonyítási

80
alapot jelentett neki, a saját emlékei jelentették volna az egyetlen
kapcsolatot a jövőhöz, ami így elveszett volna. Ködös álmokká és
végül semmivé vált volna, s megszűnt volna létezni számára a
valóság szilárd alapja.
Nagyot szippantott a hideg, füsttől csípős éjszakai levegőből, és
ahogy gyalogoltak, talppárnáit erősen a földbe nyomta, hogy valami
szilárdat érezzen.
– Anya! Anya! Anya! – Egy kis sötét folt kivált a tűz körül
kavargó tömegből, nyílegyenesen Brianna felé iramodott, és olyan
erővel vetette magát a lábának, hogy a lánynak Rogerbe kellett
kapaszkodnia, nehogy elessen.
– Jem! Hát itt vagy! – Brianna lehajolt, felkapta a fiát, és
belefúrta az arcát a hajába, ami kellemesen kecske-, széna- és
fűszeres kolbászillatot árasztott. Jem nehéz volt, kis vasgyúró.
Aztán Ute McGillivray feléjük fordult, ahogy megpillantotta az
érkezőket. Széles arca először elkomorodott, és összeráncolta a
homlokát, de azonnal felragyogott az örömtől, amikor felismerte
őket. Többen feléjük fordultak, ahogy meghallották Ute üdvözlő
szavait, és hamarosan körbevették és kérdésekkel bombázták őket,
és hálás örömmel fejezték ki meglepetésüket, hogy mégis eljöttek.
Feltettek pár kérdést a holland családdal kapcsolatban, de Kenny
Lindsay már hozott hírt felőlük korábban, amiért Brianna nagyon
hálás volt. Az emberek sóhajtoztak és a fejüket csóválták, de
mostanra már megelégelték, hogy elborzadva találgassanak a
történtekről, és már más témákról beszélgettek.
A sír hidege a fenyőfák alatt még mindig fagyosan szorongatta
Brianna szívét, és nem kívánta azt az élményt újra feleleveníteni
azzal, hogy beszél róla.
A friss jegyespárt egy-egy felfordított vödörre ültették, egymás
mellé, s egymás kezét fogva, arcukon áldott ragyogással ültek a
máglya tüzének fényében.
– Én nyertem! – mondta Brianna mosolyogva, ahogy meglátta
őket. – Látod, milyen boldogok?
– Igen – felelte egyetértőén Roger. – De kétlem, hogy Ronnie
Sinclair az lenne. Nem látod valahol?

81
 – Várj csak… Ott van a műhelyében – felelte Brianna, s kezét
Roger csuklójára téve az út túloldalán álló kis épület felé biccentett.
A műhelynek ezen az oldalán nem voltak ablakok, csak a becsukott
ajtó körüli réseken szűrődött ki némi derengés.
Roger a sötét műhelyről a tűz körül mulatozó társaságra
pillantott. Ute számos rokona idelovagolt a szerencsés vőlegénnyel
és barátaival Salemből, s hoztak egy elképesztő méretű hordóban
barna sört, ami hathatósan hozzájárult a jó hangulathoz. A
levegőben erős élesztőszag terjengett, amibe a komló illata
keveredett.
Ezzel szemben a kádárműhely elhagyatottan és fenyegetően állt
magában. Briannának eszébe jutott, hogy a tűz körül állók közül
vajon hiányzott-e bárkinek is Ronnie Sinclair.
– Megyek, és beszélgetek vele egy kicsit, jó? – mondta Roger,
és kedvesen megérintette Brianna hátát. – Lehet, hogy örülne most
valakinek, aki meghallgatja.
– Meg egy jó erős italnak, igaz? – biccentett Brianna a ház felé,
ahol az ajtóból áradó fényben úgy látta, hogy Robin McGillivray
éppen whiskyt tölt közeli barátainak.
– Szerintem arról már gondoskodott – felelte Roger
egykedvűen, azzal otthagyta a lányt, és megkerülte a mulatozó
csoportot a tűznél. Eltűnt a sötétben, de Brianna hamarosan
észrevette, hogy kinyílik a kádárműhely ajtaja, és Roger alakja tűnik
fel egy pillanatra a hirtelen felragyogó fényben, majd tűnik el a
kunyhó belsejében.
– Inni akarok, anya! – Jemmy úgy ficánkolt, mint egy ebihal,
mert le akart szállni a földre. Anyja le is tette, s a kisfiú elrohant,
mintha puskából lőtték volna ki, és majdnem feldöntött egy
kukoricalepénnyel a kezében álldogáló, testes hölgyet.
A gőzölgő lepények illata arra emlékeztette Briannát, hogy még
nem vacsorázott, és el is indult Jemmy után a svédasztalhoz, ahol
Lizzie, majd-nem-háziasszonyi szerepének megfelelően,
fontoskodva savanyú káposztát, kolbászt, füstölt tojást és valami
kukoricás-tökös ételt halmozott Brianna tányérjára.

82
 – Na és hol van a te kedvesed, Lizzie? – kérdezte Brianna
incselkedve. – Nem vele kéne összebújnod?
– Ja, hogy ő? – Lizzie úgy nézett ki, mintha valami olyasmire
emlékeztették volna, ami csak felszínesen érdekli, és nem is fontos
most azonnal.
– Úgy érti, Manfred? Ő… ott van. – A tűz fényében hunyorogva
a szervírozó kanállal egy pontra mutatott. Manfred McGillivray,
Lizzie jegyese három-négy másik fiatalemberrel, kart karba öltve,
dülöngélve németül énekelt valamit. Mintha nem emlékeztek volna
a dal szövegére rendesen, mert minden versszak nevetésbe,
lökdösődésbe és egymás kölcsönös becsmérlésébe fulladt.
– Tessék, Schätzchen. Ez a „kedves”, németül, tudod? –
magyarázta Lizzie, ahogy lehajolt, hogy adjon Jemmynek egy darab
kolbászt, aki úgy kapta be a falatot, mint egy éhező fóka, és
módszeresen rágni kezdte, majd teli szájjal közölte, hogy „Inni
akarok”, és eltűnt az éjszakában.
– Jem! – Brianna a fia után eredt volna, de az asztal felé tartó,
vele szembejövő tömeg állta útját.
– Ó, egyet se aggódjon miatta! – igyekezett Briannát
megnyugtatni Lizzie. – Mindenki ismeri, nem eshet bántódása.
Brianna azért mégis utánament volna, ha nem lát meg egy kis
szőke fejet felbukkanni Jem mellett.
Germain volt az, Jem kebelbarátja. Germain csak két évvel volt
idősebb Jemnél, de egy átlagos ötévesnél jóval több fogalma volt a
világról, hála apja hathatós közreműködésének. Őszintén remélte,
hogy nem éppen zsebtolvajkodnak, és meg is jegyezte magában,
hogy motozza meg Jemet a lopott holmik után.
Germain erősen fogta Jem kezét, így Brianna hagyta magát
meggyőzni, hogy üljön le Lizzie-vel, Ingával és Hildával a
szalmabálákra, amiket a fűztől kicsit arrébb helyeztek el.
– Und hol van a te kedvesed? – kérdezte incselkedve Hilda. –
Az az izmos, fekete ördög?
– Ja, hogy ő? – kérdezett vissza Brianna, Lizzie-t utánozva, mire
mindannyian hölgyekhez méltatlan módon felröhögtek. Úgy tűnik,
nekik is kijutott a sörből. – Ronnie-t vigasztalja – válaszolta

83
Brianna, a kádár sötétbe borult műhelye felé biccentve. – Édesanyád
haragszik még Sengára, amiért Heinrichet választotta?
– Aj, de még mennyire! – felelte Inga, s mellé igen
sokatmondóan forgatta a szemét. – Hallanod kellett volna őket!
Csak úgy zengett a ház! Apa el is ment halat fogni, és haza se jött
három napig.
Brianna lehajtotta a fejét, hogy elrejtse vigyorát. Robin
McGillivray békés életre vágyott, de erre vajmi kevés esélye volt a
felesége és a lányai mellett.
– Így megy ez – mondta filozofikusan Hilda, és kicsit hátradőlt,
hogy enyhítsen első, meglehetősen előrehaladott terhessége terhein.
– De nem sok szava lehetett, meine Mutter. Végül is Heinrich az ő
unokatestvérének a fia. Még akkor is, ha tényleg szegény.
– De fiatal – tette hozzá gyakorlatiasan. – Apa szerint
Heinrichnek van még elég ideje meggazdagodni. – Ronnie Sinclair
sem volt éppenséggel gazdag, ráadásul harminc évvel idősebb volt
Sengánál. Másrészt viszont övé volt a kádárműhely és a ház fele,
amiben ő és a McGillivray család lakott. Ute pedig, aki módos
emberekhez adta két idősebb lányát, természetesen látta, milyen
előnyökkel járna Senga és Ronnie házassága.
– Attól tartok, kicsit kellemetlen lesz majd a helyzet nálatok –
jegyezte meg Brianna tapintatosan ha Ronnie továbbra is veletek fog
lakni, azok után, hogy… – biccentett a jegyespár felé, akik éppen
süteménnyel etették egymást.
– Meghiszem azt! – kiáltott fel Hilda, a szemét forgatva. –
Örülök, hogy nem kell ott laknom!
Inga hevesen bólogatott egyetértésében, de hozzátette:
– Igen, de Mutti nem az a fajta, aki sokáig lógatná az orrát
ilyesmi miatt. Már ki is szemelt valakit Ronnie feleségéül. Csak
figyeljetek! – A svédasztal felé bökött állával, ahol Ute német
hölgyek egy csoportjával csevegett és nevetgélt.
– Na és szerinted kit nézett ki neki? – kérdezte Inga a nővérét,
és szemét összehúzva nézte anyja ügyködését. – Azt a kis
Gretchent? Vagy a te Archie-d unokatestvérét talán, azt a kancsal
Seonát?

84
 Hilda, aki egy Surry megyéből származó skóthoz ment
feleségül, megrázta a fejét.
– Anya német lányt akar neki – vetette ellen. – Mert azt tartja
észben, hogy mi lesz, ha Ronnie meghal, és az özvegy
újraházasodik. Ha egy német lány a feleség, akkor mama jó eséllyel
rá tudja szorítani, hogy menjen hozzá valamelyik unokatestvéréhez,
hogy a családban maradjon a vagyon, tudod?
Brianna elképedve hallgatta a lányok tökéletesen tárgyilagos
helyzetértékelését, és az jutott eszébe, hogy vajon Ronnie
Sinclairnek van-e bármi fogalma arról, hogy épp a sorsáról döntenek
ilyen hideg józansággal. Ugyanakkor több mint egy éve él már
McGillivray-ékkel, latolgatta Brianna. Bizonyára ismeri már Ute
módszereit.
Magában hálaimát rebegett, hogy neki nem kell a dermesztő
Frau Mc Gillivray-vel egy fedél alatt élnie, és körülnézett, hogy
látja-e valahol Lizzie-t, mert együttérzett egykori szolgálójával.
Lizzie-nek muszáj lesz Utóval együtt laknia, ha jövőre
összeházasodik Manfreddal.
Ahogy meghallotta a „Wemyss” nevet, újra a lányok
beszélgetésére fordította figyelmét, azonban rájött, hogy azok nem
Lizzie-ről, hanem az apjáról beszélnek.
– Gertrud néni – jelentette ki Hilda, és öklét a szája elé tartva
diszkre ten böffentett egyet. – Ő maga is özvegyasszony, ő lenne
neki a legmeg felelőbb asszony.
– Gertrud néni mellett egy év alatt elpatkolna szegény Mr.
Wemyss ellenkezett Inga nevetve. – Kétszer akkora, mint ő. Ha nem
fárasztja ha Iáira, altkor egyszer éjszaka álmában fog ráfeküdni, és
kilapítja.
Hilda mindkét kezét a szájára tapasztotta, nem is annyira
megrökönyödésében, hanem hogy elrejtse kuncogását. Brianna úgy
vélte, Hilda is megitta ma este a magáét: főkötője félrecsúszott, és
sápadt arca még a tűz fényében is láthatóan kipirult.
– Nos, ami azt illeti, nem hiszem, hogy túlságosan bánná a
dolgot, látod? – Hilda a söröző társaságon túlra biccentett, ahol
Brianna könnyedén észrevette Mr. Wemysst, a lányához hasonlóan

85
világos, vékony szálú hajáról. Elénk beszélgetést folytatott egy
főkötőt és kötényt viselő termetes asszonysággal, aki bizalmasan,
nevetve oldalba bökte.
Ahogy azonban nézte őket, Ute McGillivray elindult feléjük,
nyomában egy magas, szőke hölggyel, aki kezét tétován a köténye
alá rejtve várt.
– Ő, az kicsoda? – nyújtogatta Inga liba módjára a nyakát, mire
a nővére megrökönyödve könyökölt az oldalába.
– Lass das, du alte Ziege!1 Mutti éppen idenéz!
Lizzie félig feltérdelt, és kikukucskált a lányok közül.
– Ki… – kérdezte, de torkára forrt a szó, mert Manfred elterelte
a figyelmét egy pillanatra, amikor lehuppant mellé a szalmára,
széles vigyorral az arcán.
– Hogy érzed magad, Herzchen? – kérdezte, azzal átkarolta
Lizzie derekát, és megpróbálta megcsókolni.
– Ki az a nő, Freddy? – kérdezte Lizzie, miután ügyesen kibújt a
fiú öleléséből, és feltűnés nélkül a szőke hölgyre mutatott, aki
szégyenlősen mosolygott, mialatt Frau Ute bemutatta őt Mr.
Wemyssnek.
Manfred pislantott, és térdelés közben imbolyogva bár, de
készségesen válaszolt.
– Ó, hát az Fräulein Berrisch. Berrisch tiszteletes lánya.
Inga és Hilda halkan, de sokat sejtetően huhogott. Lizzie a
homlokát ráncolta, de rögtön ki is simult az arca, amikor meglátta az
apját, ahogy hátraszegi a fejét, hogy üdvözölje az ismeretlen
hölgyet: Fraulein Berrisch majdnem olyan magas volt, mint
Brianna.
Igen, ez megmagyarázza, hogy miért Fräulein még mindig,
gondolta Brianna együttérzően.
A nő haját őszes csíkok színezték, ahol az kilátszott főkötője
alól. Arca meglehetősen jellegtelen volt, bár szeméből sugárzott
egyfajta nyugodt kedvesség.

1
Maradj már, te vén kecske! (német)
86
 – Ó, szóval protestáns – válaszolta Lizzie, olyan elutasító
hangsúllyal, amiből világosan kihallatszott, hogy a Fräulein aligha
jöhet szóba apja jövendőbelijeként.
– Igen, de attól még nagyon rendes asszony. Gyere, táncoljunk,
Elizabeth! – Manfredet láthatóan nem érdekelte már Mr. Wemyss és
a Fräulein. Felhúzta a szalmáról a vonakodó Lizzie-t, és elindult
vele a táncolok közé. Lizzie nem túl nagy lelkesedéssel tartott vele,
de Brianna észrevette, hogy mire odaértek a tánctérre, Lizzie már
nevetett valamin, amit Manfred mondott, aki lemosolygott a lányra,
és a tűz fénye beragyogta csinos arcvonásait. Szép pár, gondolta
Brianna, jobban illenek egymáshoz, mint Senga és az ő Heinrichje,
aki magas volt, de hórihorgas és igencsak baltaarcú.
Inga és Hilda németül veszekedtek egymással, így Brianna
nyugodt szívvel adhatta át magát a kitűnő vacsora élvezetének.
Amilyen éhes volt, bármit jó étvággyal befalt volna, de a
gyümölcslepény, a ropogós savanyú káposzta és a szaftos, fűszeres
kolbászok ritka csemegék voltak.
Amikor kitörölte egy falat kukoricakenyérrel a maradék szaftot
és zsírt a fatányérjából, csak akkor vetett egy bűnbánó pillantást a
kádárműhelyre és jutott eszébe, hogy igazán hagyhatott volna
valamennyit Rogernek is. Ő olyan figyelmes volt, hogy gondolt arra,
mit érezhet most szegény Ronnie. Eltöltötte a Roger miatt és iránt
érzett büszkeség és szeretet. Talán oda kéne mennie, hogy kimentse.
Lerakta a tányérját, és nekifogott lesimítani a szoknyáját, hogy
megvalósítsa ezt a tervet, amikor két kis alak láttán, akik a sötétből
támolyogtak elő, megtorpant.
– Te vagy az, Jem? – kérdezte riadtan. – Mi a baj?
A lángok a frissen öntött réz színével csillantak meg Jemmy
haján, de az arca falfehér volt, szemei, mint két hatalmas, sötét tó,
meredtek egyenesen előre.
– Jemmy!
A kisfiú üres tekintettel bámult anyjára, halkan, bizonytalanul
megszólalt, hogy „Anya!”, aztán a földre huppant. Lábai
gumiszalagokként rogytak össze alatta.

87
 Brianna félig-meddig észlelte, hogy Germain úgy hajladozik,
mint egy facsemete a szélben, de most nem tudott rá figyelni.
Megragadta Jemmyt, felemelte a fejét, és megrázta egy kicsit.
– Jemmy! Kelj fel! Mi a baj?
– A kislegény részeg, mint a csap, a nighean – mondta valaki a
feje fölött ámultan. – Hát mit adtál te neki? – kérdezte Robin
McGillivray, aki maga is kissé kapatos volt. Odahajolt a kisfiúhoz,
és óvatosan megbökte Jemmyt, de csupán egy halk gügyögést
sikerült előcsalnia belőle. Felemelte, majd elengedte Jemmy egyik
karját, ami olyan puhán hullott alá, mint egy szál főtt spagetti.
– Én nem adtam neki semmit! – válaszolta Brianna, miután első
ijedtségét egyre növekvő bosszúság váltotta fel, amikor látta, hogy
Jemmy tényleg csak alszik, és kis mellkasa megnyugtató ritmussal
emelkedik és süllyed. – Germain!
Germain egy kis kupacba roskadva az Alouette-et énekelte
magában, álmatagon. Brianna tanította neki ezt a dalt, és ez volt a
kisfiú kedvence.
– Germain! Mit adtál inni Jemmynek?
– …j’te plumerai la tete…
– Germain! – Megragadta a kisfiú karját, aki abbahagyta az
éneklést, és meglepetten vette észre Briannát.
– Mit adtál Jemmynek, Germain?
– Szomjas volt, asszonyom – felelte Germain, angyalian édes
mosollyal az arcán. – Szeretett volna inni egyet – tette hozzá, majd
felakadt szemmel hanyatt dőlt, ernyedten, mint egy döglött hal.
– Ó, Jézus Krisztus egy pirítóson!
Inga és Hilda döbbenten bámult, de Brianna nem volt olyan
hangulatban, hogy az érzékeny lelkük miatt aggódjon.
– Hol a francban van Marsali?
– Nincs itt – felelte Inga, és lehajolt, hogy megvizsgálja
Germaint. – Hazament a kis maedchennel. Fergus meg… –
Felegyenesedett, és lustán körülnézett. – Nos, nemrég láttam őt.
– Mi a baj? – Meglepődött, hogy a háta mögött, rekedtes hangon
megszólalt valaki. Amikor hátrafordult, Roger kérdő tekintetét látta,
akinek arca a szokásos komolyság helyett kellemesen ellazult.

88
 – A fiad egy iszákos – tájékoztatta Brianna. Aztán megérezte
Roger leheletét, és fagyosan hozzátette: – Apja nyomdokaiba lépett,
úgy látom.
Roger, rá sem hederítve felesége megjegyzésére, az ölébe vette
Jemmyt. Felültette a kisfiút a térdének döntve, és megpaskolta a
hátát, finoman, de határozottan.
– Szia, Mej! – mondta halkan. – Szia! Ugye jól vagy?
Jemmy szeme szinte varázsütésre kinyílt. Álmatagon nézett
Rogerre.
– Szervusz, apa! – Továbbra is üdvözülten mosolyogva, Jemmy
behunyta a szemét, ellazult, és teljesen elernyedve arcát apja
térdének nyomta.
– Jemmy jól van – mondta Roger.
– Akkor jó – felelte Brianna, akit nem nyugtatott meg
különösebben ez a válasz. – Szerinted mit ihattak?
Roger előrehajolt, és megszaglászta utóda piros foltos ajkát.
– Whiskyt meggyágyon, gyanítom. Van egy káddal, a pajta
mögött.
– Te jó ég! – Brianna soha nem ivott még whiskyt meggyágyon,
de Mrs. Bug elmondta neki, hogy kell készíteni: „Vedd egy kosár
meggy levét, oldj fel benne huszonnégy font cukrot, aztán öntsd bele
egy negyvengallonos hordóba, és töltsd fel whiskyvel.”
– Jól van Jemmy. – Roger megpaskolta Brianna karját. – Az ott
Germain?
– Igen. – Brianna a kisfiú fölé hajolt, hogy megnézze, hogy van,
de Germain, szintén mosolyogva, békésen aludt. – Az a meggyes
whisky jó cucc lehet.
Roger felnevetett.
– Szerintem szörnyű. Mint valami bivalyerős kanalas orvosság.
De az igaz, hogy nagyon felderíti az embert!
– Te is ittál ilyet? – méregette Brianna gyanakodva Rogert, de a
fiú ajkai a szokásos színüket mutatták.
– Természetesen nem! – Odahajolt Briannához, és bizonyságul
megcsókolta. – Nem gondolhatod, hogy egy skót férfi, mint Ronnie,

89
a szíve bánatát meggyes whiskyvel ápolja! Főleg, ha van kéznél
rendes whisky is!
– Ez igaz – felelte a lány. A kádárműhely felé pillantott. A
tűzhelyen izzó parázs fénye már elhalt, és az ajtó körvonala sem
látszott már, így az egész épület egy halvány, fekete négyszög
maradt csupán az erdő még sötétebb háttere előtt. – Na és hogy érzi
magát Ronnie a történtek után? – Brianna körülnézett, de Inga és
Hilda elment segíteni Frau Utének, s mindannyian a svédasztal
körül tömörültek, és a romokat takarították el.
– Ó, Ronnie jól van. – Roger lerakta Jemmyt az öléből, és
gyengéden az oldalára fektette, Germain mellé. – Tulajdonképpen
nem volt szerelmes Sengába. Inkább csak a szexuális
kielégületlenségtől szenved, nem a szíve tört össze.
– Ó, hát ha csak ez a baj – mondta Brianna szenvtelenül –akkor
már nem kell sokáig szenvednie. Úgy értesültem, hogy Frau Ute a
kezébe vette az irányítást.
– Igen, megígérte neki, hogy talál neki feleséget. Mondhatjuk,
hogy sztoikus nyugalommal fogja fel az egészet, de még mindig
bűzlik a kangörcstől – tette hozzá fintorogva.
– Pfuj! Akarsz valamit enni? – Brianna a kisfiúkra pillantott,
ahogy maga alá húzta a lábait. – Jobb, ha hozok neked valamit,
mielőtt Ute és a lányok mindent elvisznek.
Roger váratlanul hatalmasat ásított.
– Ne fáradj, köszönöm. – Pislantott egyet, és álmosan Briannára
mosolygott. – Megyek, megmondom Fergusnek, hol van Germain,
és talán harapok valamit közben. – Megpaskolta a lány vállát, aztán
felállt, egy egészen kicsikét imbolyogva, és elindult a tűz felé.
Brianna újra ránézett a fiúkra. Mindketten nagyokat szuszogtak,
szabályosan vették a levegőt, és csak aludtak, mint két darab fa.
Felsóhajtott, és egymás mellé húzta őket, szalmát húzott köréjük, és
betakarta őket a kabátjával. Egyre hidegebb lett, de a tél már elmúlt,
és nem érződött fagy a levegőben.
Még mindig tartott a mulatság, de a hangulat már alábbhagyott.
Már nem táncolt senki, és a tömeg kisebb csoportokra bomlott, a
férfiak a tűz mellett gyűltek egy körbe, pipára gyújtottak, a fiatalabb

90
legények pedig eltűntek valahova. Körülötte mindenütt alváshoz
készülődtek a családok, és befészkelték magukat a szénába. Volt,
aki a házban, többen a pajtába húzódtak. Brianna gitárszót hallott
valahonnan a ház mögül, és valaki énekelt egy lassú dalt, vágyakozó
hangon. Hirtelen rátört a vágy, hogy újra hallja Roger hangját,
ugyanolyannak, mint régen, erősnek és bársonyosnak.
Ahogy azonban erre gondolt, rájött valamire. Roger hangja
sokkal kellemesebb volt, miután visszajött Ronnie vigasztalásából.
Változatlanul karcos volt, és csak árnyéka volt korábbi, zengő
hangjának, de könnyen folytak belőle a szavak, nem érződött úgy,
mintha fulladozna beszéd közben. Lehet, hogy az alkoholtól a
hangszálai is ellazultak?
Valószínűbb, hogy maga Roger lazult el tőle, gondolta Brianna.
Nem volt már olyan gátlásos a saját hangjával kapcsolatban. Ezt jó
tudni. Anyja azon a véleményen volt, hogy Roger hangja javulni
fog, ha nyújtóztatja és dolgoztatja a hangszálait, de Roger szégyellt
megszólalni, félt a fájdalomtól is, legyen az a beszéd okozta konkrét
fájdalom, vagy amit amiatt érzett, hogy mennyire másképp hangzik
most a hangja a korábbihoz képest.
– Akkor talán csinálok egy kis whiskyt meggyágyon – mondta
magában, aztán végignézett a két kis alakon, és elmorfondírozott
azon, milyen is lesz holnap reggel felkelni három másnapos fickó
mellett, és hozzátette:
– Vagy talán mégsem.
Összegyűjtött egy párnányi szénát, ráterítette az összehajtott
kendőjét – holnap egész nap így is szénaszálakat fognak szedegetni
a ruhájukból –, és lefeküdt, Jem köré kuporodva. Ha bármelyik fiú
mocorogna vagy hányna éjszaka, akkor megérzi, és felkel hozzájuk.
A máglya már majdnem leégett, csak egy-egy láng pattogott az
izzó parázságyon, és minden lámpás kialudt az udvaron, vagy
ügyesen lefojtották azokat. A gitár- és énekszó elhalt. Fény és hang
nélkül, ami távol tarthatta volna, az éjszaka a tájra telepedett,
széttárta szárnyait, és hideg csendbe borította vele a hegyeket.
Fényesen ragyogtak a csillagok odafent, de csupán tűhegyek voltak,
ezer és ezer fényévekre tőlük. Brianna lehunyta a szemét, hogy

91
kizárja a végtelen éjt, lehajolt, egy csókot nyomott Jem fejére, és
magához ölelte a meleg kis testet.
Megpróbálta kiüríteni az agyát, mielőtt nyugovóra tért volna, de
anélkül, hogy bárki is elvonta volna a figyelmét, és az égő fa erős
szagával a levegőben, visszalopództak gondolataiba az emlékek, és
a szokásos, áldást kérő imái helyett kegyelemért és könyörületért
fohászkodott.
„Atyámfiait távol űzé mellőlem, barátaim egészen elidegenedtek
tőlem. Rokonaim visszahúzódtak, ismerőseim pedig elfelejtkeznek
rólam.”
Én nem felejtelek el benneteket, mondta gondolatban a
halottaknak. Olyan szánalmasnak érezte saját szavait, olyan semmit
érőnek és hiábavalónak. Ugyanakkor ezen kívül nem tudott mást
tenni.
Összerezzent egy pillanatra, és magához szorította Jemmyt.
Hirtelen zörögni kezdett a széna, és Roger csusszant be mögé.
Némi szöszmötölés után kabátját kinyitotta, és Briannára terítette,
majd megkönnyebbülten felsóhajtott, és súlyosan a lány mellé
nehezedett, karját Brianna dereka köré fűzve.
– Marha hosszú nap volt, igaz?
Brianna egyetértően, halkan felmordult. Most, hogy minden
elcsendesedett, és már nem kellett beszélni, nézni és figyelni,
minden izomrostja feloldódni érződött a fáradtságtól. Csupán egy
vékony réteg széna választotta el őt a kemény és hideg földtől, az
álom mégis úgy áradt végig rajta, mint egy homokos fövenyen a
dagály hullámai, megnyugtatóan és kérlelhetetlenül.
– Ettél valamit? – kérdezte, és kezét Roger lábára tette, a fiú
pedig megfeszítette karját válaszul, és közel húzta magához a lányt.
– Igen, ha a sört ételnek vesszük. Végül is, sokan annak veszik –
kuncogott, és meleg komlóillat szállt fel a szájából. – Megleszek. –
Testének melege lassan átszivárgón a köztük lévő ruhák rétegein, s
kizárta az éjszaka hidegét.
Jemből mindig áradt a meleg, amikor aludt. Olyan volt, mintha
Brianna egy forró cseréptálat tartott volna a kezében, ahogy a kisfiú
hozzábújt. Roger azonban még több hőt sugárzott. Mondjuk, az

92
anyja is megmondta, hogy a borszeszégő forróbb lánggal ég, mint az
olajmécses.
Felsóhajtott, és visszabújt Roger mellé, a finom melegbe és
biztonságba. Az éjszaka hideg végtelensége semmivé vált, most,
hogy újra közel és biztonságban tudta magához egész családját.
Roger dúdolt valamit, jött rá Brianna hirtelen. Hangjának nem
volt dallama, de érezte a fiú mellkasának rezgését a hátán. Nem
akarta megzavarni, hiszen ez biztos jót tesz a hangszálainak, de
Roger pár másodperc múlva magától elhallgatott. Remélve, hogy
ezzel újra dúdolásra készteti, Brianna hátranyúlt, és megsimogatta
Roger lábát, maga is halkan, kérdőn hümmögve.
– Hmm-mmm?
Roger keze a fenekére fonódott, és megmarkolta.
– Mmm-mmm – felelte a fiú, egyszerre hívogatóan és
elégedetten.
Brianna nem felelt, de fenekével apró mozdulatot tett,
ellenkezése jeléül. Rendes körülmények között ennyi elég lett volna,
hogy Roger visszavonuljon. A fiú tényleg el is engedte a lány
hátsóját, de csak az egyik kezével, és azt is csak azért, hogy
végigsimítson vele Brianna lábán, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy marokra fogja és felhajtsa a lány szoknyáját.
Brianna azonnal hátranyúlt és elkapta Roger barangoló kezét,
előrehúzta és a mellére rakta, jelezvén, hogy bár értékeli Roger
szándékát, és más helyzetben örömmel engedelmeskedne is, de jelen
pillanatban úgy gondolja, hogy…
Roger általában nagyon jól értette Brianna testbeszédét, de ez a
képessége a jelek szerint feloldódott a whiskyben. Vagy ez történt,
vagy – döbbent rá hirtelen Brianna – egyszerűen nem érdekelte
Rogert, hogy van-e kedve…
– Roger! – szisszent rá.
Roger újra dudorászni kezdett, hangjába időnként a fortyogó
teáskanna kotyogására emlékeztető hangok keveredtek. Lenyúlt
Brianna lábán, fel a szoknyája alá, és markolászva iparkodott felfelé.
És befelé. Jemmy felköhögött, összerezzent Brianna karjában, mire

93
a lány megpróbálta sípcsonton rúgni Rogert, hátha sikerül elvennie a
kedvét a további próbálkozástól.
– Istenem, de szép vagy! – mormogta Roger Brianna nyakába. –
Ó, istenem, de gyönyörű! Olyan gyönyörű… olyan… hmm… –
Következő szavai érthetetlen motyogásba fulladtak, de Brianna
mintha úgy hallotta volna, hogy Roger azt mondta „csúszós”. Ujjai
elérték céljukat, és Brianna hátrafeszítette a hátát, hogy elhúzódjon
Rogertől.
– Roger! – szólt rá a lány, ügyelve, hogy ne hangoskodjon. –
Roger, mások is vannak itt! – És egy horkoló kisfiú, aki be van
szorítva a hasa elé.
Roger motyogott valamit, hogy „sötét van”, és hogy „senki nem
lát”, aztán egy időre abbahagyta a fogdosást, de csak azért, hogy
megmarkolja Brianna szoknyáját, és félretolja az útból.
Megint elkezdett dudorászni, meg-megszakítva azzal, hogy
„Szeretlek. Annyira szeretlek!”.
– Én is szeretlek téged – felelte a lány, ahogy hátranyúlt, hogy
elkapja Roger kezét. – Roger, hagyd abba!
Roger így is tett, de azonnal előrenyúlt, és megragadta Brianna
vállát. Egy gyors mozdulata után Brianna a hátán feküdt, és a távoli
csillagokra meredt, amiket Roger gyorsan el is takart a fejével és
vállával, ahogy fölébe került, hangos szénazörgés és ruhasuhogás
közepette.
– Jem… – Brianna odakapott a fiához, akit láthatóan nem
zavart, hogy váratlanul eltűnt a támaszték a háta mögül, mert
továbbra is összekuporodva feküdt a szénában, mint egy téli álmot
alvó sündisznó.
Roger, egészen elképesztő módon, már énekelt, ha ezt lehet
annak hívni. Vagy legalábbis kántált, egy igen illetlen skót dalt egy
molnárról, akit egy fiatal nő azzal zaklat, hogy őrölje meg a
kukoricáját. Amit a molnár meg is tesz.
– Feldobta a leányt a zsákok tetejére, és megőrölte a kukoricáját,
a kukoricáját… – Roger forrón duruzsolt Brianna fülébe, és teljes
súlyával szögezte őt a földnek, mire a csillagok őrülten kavarogtak a
lány szeme előtt.

94
 Úgy vélte, hogy amikor Roger úgy jellemezte Ronnie-t, hogy
„bűzlik a kangörcstől”, azt csupán képletesen értette, de a jelek
szerint nem. Hús feszült húsnak, majd összeforrt a testük. Levegő
után kapott. Roger is.
– Jaj, istenem! – szakadt ki Rogerből. Megállt, megmerevedett
egy pillanatra, az égbolttal a háttérben, majd whiskygőzös
eksztázisban felsóhajtott, és dúdolva Briannával együtt kezdett
mozogni. Tényleg sötét volt, hála istennek, de messze nem volt elég
sötét. A haldokló tűz kísérteties árnyat vetett Roger arcára, és
Brianna egy pillanat erejéig azt az izmos, fekete ördögöt kereste
benne, aminek Inga nevezte őt.
Csak dőlj hanyatt, és élvezd, gondolta magában. Óriási zajt
csaptak, de mások is zörögtek a közelükben, ami a fák lombjai
között zúgó széllel együtt szinte susmorgássá tompította hangjukat.
Sikeresen elnyomta szégyenérzetét, és már kezdte élvezni a
dolgot, amikor Roger aládugta a kezét, hogy megemelje őt.
– Fűzd körém a lábad – suttogta Roger, és foggal finoman
belecsippentett a lány fülcimpájába. – Fűzd körém, és nyomd a
sarkadat a seggemnek!
Részben az ébredő bujaságtól hajtva, részben, mert ki akarta
szorítani a szuszt Rogerből, mint egy harmonikából, Brianna
szétvetette, majd a magasba lendítette a lábát, aztán összezárta
azokat Roger fel-le mozgó háta körül. A fiú élvezettel felnyögött, és
kettőzött erővel folytatta. A bujaság nyert, mert Brianna lassan azt
sem tudta, hol van.
Kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta, és az élményektől
izgatottan hátrafeszítette a hátát, összerándult, megremegett Roger
forró teste alatt, ahogy az éjszakai szellő hűvösen és csípősen
megérintette a sötétben fedetlenné vált combját és fenekét. Remegve
és kéjesen nyögdécselve visszahanyatlott, és szinte beleolvadt a
szénába, lábait továbbra is Roger csípője köré fűzve. Ernyedten és
zsibbadtan, szinte magától oldalra fordította a fejét, és lassan,
erőtlenül kinyitotta a szemét.
Valaki volt ott. Meglátta a mozgást a sötétben, és megdermedt.
Fergus volt az, a fiáért jött. Fialtatta, ahogy halkan, franciául gügyög

95
valamit Germainnek, aztán ahogy léptei halkan ropognak a szénán,
ahogy elmegy.
Mozdulatlanul feküdt, a szíve zakatolt, lábai még mindig
ugyanabban a helyzetben. Roger időközben maga is elcsendesedett.
A fejét lógatva, hogy hosszú haja pókhálóként simogatta Brianna
arcát a sötétben, azt suttogta: „Szeretlek… Istenem, annyira
szeretlek!”. Aztán lassan és gyengéden Briannára ereszkedett, és egy
„köszönömöt” lehelt a lány fülébe, majd meleg, félöntudatlanságba
süllyedt, erősen zihálva.
– Ó – szólalt meg Brianna, ahogy felpillantott a békés
csillagokra. – Szóra sem érdemes! – Kinyújtotta elgémberedett
lábait, és némi nehézség árán kibontakozott Roger karjaiból,
nagyjából betakarta magukat, és áldott névtelenségbe bújt vissza
szénafészkükbe, Jemmyt gondosan kettejük közé helyezve.
– Figyelj csak! – szólalt meg hirtelen, mire a fiú megmozdult.
– Hmm?
– Milyen fajta szörny volt az Eigger?
Roger felnevetett, mély és tiszta hangon.
– Ó, hát az Eigger egy hatalmas piskóta volt.
Csokoládébevonattal. Rázuhant a többi szörnyre, és édességbe
fojtotta őket. – Újra felnevetett, csuklott egyet, és visszafeküdt a
szénába.
– Roger! – szólalt meg újra pár pillanattal később. Nem jött
válasz, s Brianna kinyújtotta a kezét szunyókáló fia fölött, hogy
Roger karjára fektesse azt.
– Énekelj nekem – suttogta, bár tudta, hogy Roger már alszik.

96
 7
]tÅxá? YÜtáxÜ? |Çw|öÇ ≤zçÇ≠~
]ames Fraser, indián ügynök – mondtam lehunyt szemmel, mintha
egy képernyőről olvasnám. – Úgy hangzik, mint valami vadnyugati
tévésorozat szereplője.
Jamie a harisnyáját húzta le éppen, de megállt egy pillanatra, és
óvatosan méregetett.
– Valóban? És az jó?
– Annyiban igen, hogy a tévésorozatok főszereplői sosem
halnak meg.
– Ebben az esetben, támogatom – mondta Jamie, és végignézte
az imént levetett harisnyáját. Gyanakodva megszagolta,
hüvelykujjával végigsimított annak elvékonyodott sarkán,
megcsóválta a fejét, és a szennyeskosárba dobta a ruhadarabot. –
Énekelnem is kell?
– Ének… Ó! – feleltem, amikor eszembe jutott, hogy amikor
legutóbb megpróbáltam elmagyarázni neki, mi az a televízió, akkor
leginkább az énekes-táncos szórakoztató műsorokról beszéltem neki.
– Nem, azt nem hiszem. És egy trapézról sem kell leugranod.
– Ez igen megnyugtató. Már nem vagyok olyan fiatal, tudod. –
Felállt, és nagyokat nyögve kinyújtózott. A mennyezetet nyolc láb
magasra építettük, hogy Jamie kényelmesen elférjen, de ökleivel
még így is elérte a fenyőfa gerendákat. – A Krisztusát, bizony
hosszú napunk volt!
– Nemsokára vége – feleltem, és én is megszaglásztam a ruhám,
amit épp akkor vetettem le. Erős, bár nem kellemetlen ló- és
füstszagot árasztott. Kirakom szellőzni, határoztam el, és majd

97
meglátjuk, ki kell-e mosni, vagy lehet még hordani egy kicsit. –
Még kiskoromban sem tudtam volna leugrani egy trapézról.
– Pedig még fizetnék is érte, ha láthatnálak – felelte vigyorogva.
– Mi az az indián ügynök? – érdeklődtem. – MacDonald úgy
csinált, mintha ő tenne neked szívességet, amiért beajánlott erre a
munkára.
Jamie megvonta a vállát, és kicsatolta kiltjét.
– Bizonyára így is érzi. – Próbaképpen megrázta a ruháját, mire
por és lószőr finom zápora hullott a padlóra. Az ablakhoz ment,
kinyitotta a spalettát, kihajolt a kittjével, és erősen kirázta. – És így
is lenne – hallottam a hangját elhalóan az éjszakában, majd
erősebben, amikor visszafordult –, ha nem a te háborúdról lenne szó.
– Az én háborúm? – kérdeztem vissza méltatlankodva. – Úgy
beszélsz, mintha személyesen én lennék felelős a kitöréséért.
Jamie egy kézmozdulattal félresöpörte a megjegyzésemet.
– Tudod, hogy értem. Egy indián ügynök, Sassenach, azt
csinálja, amire a neve alapján gondolnál. Meglátogatja a helyi
indiánokat, ajándékokat visz nekik, és telebeszéli a fejüket,
remélvén, hogy hajlandóak lesznek szövetségre lépni a koronával, és
annak érdekeit szolgálni, bármik is legyenek azok.
– Valóban? És mi ez a Déli Osztály, amit MacDonald említett?
– Önkéntelenül is szobánk csukott ajtajára pillantottam, de a folyosó
végéről idehallatszó tompa horkolás jelezte, hogy vendégünk már
Morfeusz karjába vetette magát.
– Hmm. Létezik egy Déli Osztály és egy Északi Osztály, ami a
gyarmatok indiánokkal kapcsolatos ügyeivel foglalkozik. A Déli
Osztályt John Stuart vezeti, aki Invernessből származik. Fordulj
meg, majd én.
Hálásan hátat fordítottam Jamie-nek. Hosszú évek gyakorlatából
származó szakértelemmel másodpercek alatt meglazította a fűzőm
zsinórját. Nagyot sóhajtottam, ahogy a fűző a földre zuhant. Jamie a
ruhába csípett, és elvonta azt a bőrömtől, aztán megmasszírozta a
bordáimat, ahol a fűző a bőrömbe préselte a nyirkos ruhát.
– Köszönöm! – sóhajtottam megkönnyebbülten, és hátamat
Jamie-nek döntöttem. – És mivel Invernessből származik,

98
MacDonald úgy véli, hogy ez a Stuart elfogult a földijeivel
szemben, ha egy másik felföldinek kell munkát adni?
– Ez attól függ, Stuart találkozott-e valaha az én földijeimmel –
felelte Jamie fanyarul. – De MacDonald szerint hajlana erre Stuart,
igen. – Elgondolkodva megcsókolta a fejem búbját, majd elhúzta a
kezét, és nekiállt kibontani a hajából az azt összekötő
csipkeszalagot.
– Ülj le – mondtam, ahogy kiléptem a vállamról a földre hullott
ingemből. – Majd én.
Jamie leült egy szál ingben a kisszékre, és egy pillanatra ellazult
és lehunyta a szemét, amikor kibontottam a hajfonatát.
Három napja szoros fonatban hordta a lovagláshoz.
Végighúztam a hajában az ujjaimat, ahogy kibomlott a meleg,
tűzszínű tömeg a fonatból, és a laza fürtök fahéj-, arany- és
ezüstszínben hullottak alá és csillantak meg a tűz fényében, mialatt
ujjbegyeimmel gyengéden megmasszíroztam a fejbőrét.
– Ajándékokat említettél. A koronától származnak ezek az
ajándékok? – Már megfigyeltem, hogy a korona előszeretettel
„tisztelt meg” befolyásos személyeket olyan hivatalokkal, amik
megkövetelték betöltőiktől, hogy időnként mélyen a saját zsebükbe
nyúljanak.
– Elvileg igen. – Jamie nagyot ásított, széles vállát kényelmesen
leeresztette, amíg én fogtam a hajkefét, és hozzáláttam rendbe hozni
a haját. – Ó, ez nagyon jólesik! Ezért gondolja úgy MacDonald,
hogy szívességet tesz nekem, ugyanis jó eséllyel sokat lehet nyerni a
kereskedésekkel.
– Amellett, hogy ragyogó alkalom korrumpálódni is. Igen,
értem. – Dolgoztam még a haján pár percig, majd rákérdeztem: –
Elvállalod?
– Még nem tudom. Át kell még gondolnom. Említettétek a
vadnyugatot… Brianna is mondott valami ilyesmit, amikor
marhapásztorokról beszélt…
– Cowboyokról.
Jamie egy kézlegyintéssel elintézte a helyesbítést.
– És az indiánokról. Igaz, ugye? Amit az indiánokról mondott?

99
 – Ha azt mondta, hogy a következő száz évben szinte teljesen
kiirtják őket, akkor igen, igaz. – Lesimítottam a haját, aztán leültem
az ágyra, Jamie-vel szemben, hogy én is megfésülködjek. – Ez
aggaszt téged?
Összeráncolta kissé a homlokát, ahogy a választ fontolgatta, és
szórakozottan megvakarta a mellkasát, ahol az aranyvörös, göndör
szőrszálak kilátszottak inge nyakánál.
– Nem – felelte végül eltűnődve. – Nem egészen.
Végeredményben nem arról van szó, hogy nekem kell puszta kézzel
megölnöm őket. Ugyanakkor… közeledik, igaz? Az idő, amikor
meg kell fontolnom minden lépést, hogy ne kerüljek két tűz közé.
– Attól tartok, igen – válaszoltam, s valami kellemetlen
feszültség ébredt a lapockáim között. Nagyon is jól tudtam, miről
beszél. A frontvonalak még nem látszottak tisztán, de már
formálódtak. A korona indián ügynökének lenni, hogy ezzel
kormányhűnek mutatkozzon, nagyon is helyénvaló dolog jelen
pillanatban, amikor a felkelők mozgalma csupán elégedetlen
szélsőségesek néhány elszigetelt csoportját jelentette. Viszont
ugyanez igen-igen veszélyessé fog válni, ahogy egyre közeledünk
ahhoz a ponthoz, amikor az elégedetlenkedők magukhoz ragadják a
hatalmat, és kikiáltják a függetlenséget.
Tudván, hogy mi lesz az események végkimenetele, Jamie nem
várhat sokáig azzal, hogy a felkelők oldalára álljon. De ha túl korán
teszi ezt, azzal azt kockáztatja, hogy letartóztatják árulásért. Nem
valami jó kilátás olyasvalaki számára, akit egykor szintén az árulás
vádja alól mentettek fel.
– Na persze – folytattam bátortalanul –, ha tényleg indián
ügynök lennél, akkor talán esélyed nyílna meggyőzni az indián
törzsek egy részét, hogy támogassák az amerikaiakat, vagy legalább
maradjanak semlegesek.
– Talán – értett egyet Jamie, kissé fagyosan. – De ha most félre
is tesszük azt a kérdést, hogy mennyire tisztességes ez az eljárás,
ezzel halálra is ítélném őket, nem? Vagy szerinted ugyanaz történne
velük végül, ha az angolok nyernének?
– De nem fognak – feleltem, némi éllel a hangomban.

100
 Jamie rám villantotta a tekintetét.
– Én hiszek neked – mondta, ugyanolyan éllel. – Megvan rá az
okom, nem igaz?
Összeszorított ajkakkal bólintottam. Nem akartam szóba hozni a
korábbi felkelést. Nem akartam beszélni az elkövetkezendő
forradalomról sem, de erre nem sok esélyem volt.
– Nem tudom – feleltem, és vettem egy nagy levegőt. – Senki
nem tudja megmondani, hiszen még nem történt meg, de ha
találgatnom kéne… akkor azt mondanám, hogy az indiánoknak
alighanem jobb sora lenne brit uralom alatt. – Rámosolyogtam, némi
rossz érzéssel. – Biztos nehéz elhinni, de a Brit Birodalomnak
általában sikerült, illetve inkább sikerülni fog a gyarmatait anélkül
kézben tartania, hogy teljesen kiirtotta volna az őslakókat.
– A felföldieket leszámítva – jegyezte meg Jamie, igen fanyarul.
– De elhiszem neked, Sassenach.
Azzal felállt, és beletúrt a hajába. Egy pillanatra megláttam azt
az apró, fehér csíkot, egy golyó okozta seb nyomát, ami a fejbőrén
húzódott.
– Rogerrel kéne erről beszélned – javasoltam. – Ő sokkal többet
tud erről, mint én. – Jamie bólintott, de nem mondott semmit, csak
alig láthatóan elhúzta a száját. – Rogerről jut eszembe, nem tudod,
hová mentek Breevel?
– McGillivray-ékhez, gondolom – felelte meglepetten. – Hogy
elhozzák a kis Jemet.
– Hát ezt honnan tudod? – kérdeztem, ugyanolyan meglepetten.
– Amikor nehéz idők jönnek, az ember biztonságban akarja
tudni a családját, maga mellett, tudod? – vonta föl rám az egyik
szemöldökét, majd felnyúlt a ruhásszekrény tetejére, és levette a
kardját. Félig kihúzta a hüvelyéből, majd visszadugta, és óvatosan
visszarakta a hüvelyt a helyére, benne a meglazított karddal, a
markolatát kézre állítva.
Felhozott magával egy töltött pisztolyt az emeletre, amit az
ablaknál álló mosdótál mellé tett. Puskáit is megtöltötte és
felporozta: odalent, a tűzhely felett lógtak az akasztójukon. És volt

101
abban némi irónia, hogy kihúzta övéből a tőrét, és azt is gondosan a
párnánk alá csúsztatta.
– Néha elfelejtem – mondtam vágyakozva, a mozdulatait nézve.
A nászéjszakánkon is volt egy tőr a párnánk alatt, és még sok
éjszakán azóta.
– Valóban? – kérdezte egy apró, féloldalas mosollyal, de
legalább mosolygott.
– Te nem? Soha?
Megrázta a fejét, továbbra is mosolyogva, de már egy kis
fájdalom is vegyült a mosolyába.
– Néha azt kívánom, bárcsak el tudnám.
Társalgásunkat a folyosó végéről felhangzó köpködés és
prüszkölés szakította félbe, amit ágyneműdobálás és keserves
káromkodás követett, majd tompa puffanással a falnak csapódott
valami, alighanem egy cipő.
– Tetves rohadt macska! – üvöltötte MacDonald őrnagy.
Leültem, és a számra tapasztottam a kezem, ahogy a mezítlábas férfi
léptei végigdöngtek a padlón, majd az őrnagy feltépte szobája
ajtaját, és nagy zajjal becsapta.
Egy pillanatra Jamie is megdermedt, aztán megmozdult, és
nagyon óvatosan az ajtóhoz osont, és hangtalanul kinyitotta azt.
Pökhendin S alakba tartott farokkal Adso vonult be az ajtórésen.
Bámulatba ejtő módon figyelemre sem méltatva minket, a szoba
túlsó végébe ment, puhán felugrott a mosdótál szélére,
elhelyezkedett a tálban, ahol az égnek vetette egyik lábát, és nagy
lelki nyugalommal hozzáfogott a heréit nyalogatni.
– Láttam egyszer egy embert Párizsban. Ő is meg tudta ezt
csinálni – jegyezte meg Jamie, ahogy érdeklődve szemlélte az
előadást.
– Vannak emberek, akik fizetnek azért, hogy ilyesmit
láthassanak? – kérdeztem, feltételezve, hogy senki nem teszi így
közszemlére magát csak úgy. Legalábbis Párizsban.
– Ami azt illeti, nem is annyira a férfi csinálta ezt, akit láttam,
hanem a társaságában lévő hölgy, aki hasonlóan hajlékony volt. –

102
Rám mosolygott, és szeme megcsillant a gyertyafényben. – Mint
amikor párosodó gilisztákat néz az ember, tudod?
– Lenyűgöző – morogtam. A mosdótálra pillantottam, ahol
Adso már valami még illetlenebbet művelt. – Szerencséd, hogy az
őrnagy nem alszik a fegyverével a párnája alatt, különben
pörköltnek valót csinált volna belőled.
– Ó, azt kétlem. A mi Donaldunk is bizonyára a tőrével alszik,
de azt is tudja, hogy kitől kapja a kenyerét. Aligha számíthatna
reggelire, ha felaprítaná a macskádat.
Az ajtó felé pillantottam. A matrac nyikorgása és az elfojtott
káromkodások elhaltak. Az őrnagy, a hivatásos katonákra jellemző
gyakorlottsággal már újra álomország felé tartott.
– Szerintem sem. Igazad volt, hogy befurakodott egy állásba az
új kormányzó alatt. Gondolom, ez lehet a valódi oka annak, hogy
miért segíti a te politikai karrieredet, ugye?
Jamie bólintott, de már láthatóan elege volt MacDonald
ügyleteinek témájából.
– Szóval igazam volt. Ezek szerint tartozol nekem, Sassenach.
Spekulálva méregetett, és csak remélni tudtam, hogy nem a
gilisztákat utánzó párizsiak ihlették meg.
– Valóban? – kérdeztem vissza óvatosan. – És pontosan mivel is
tartozom?
– Minden részletet még nem dolgoztam ki, de kezdetnek
megteszi, ha lefekszel az ágyra.
Ez egy észszerű kérésnek hangzott az ügy rendezésére tett első
lépésként. Felhalmoztam a párnákat az ágy végében – de előbb
kivettem a tőrt alóluk aztán elkezdtem felmászni rájuk, de újra
megálltam, és egy erre szolgáló szerszámmal addig feszítettem a
matracot tartó kötélzetet, amíg az ágykeret és a kötelek meg nem
csikordultak és nyikorogtak.
– Nagyon ravasz vagy, Sassenach – szólalt meg Jamie ámultan a
hátam mögött.
– Csak gyakorlott – feleltem, és négykézláb felkapaszkodtam a
frissen feszesre húzott ágy végébe. – Elégszer ébredtem már egy-

103
egy veled töltött éjszaka után a fejem köré tekeredett matraccal úgy,
hogy a fenekem egy arasznyira volt a földtől.
– Ó, a feneked most ennél biztosabban lesz a végén – igyekezett
megnyugtatni Jamie.
– Csak nem én leszek felül? – Vegyes érzéseim voltak ezzel
kapcsolatban. Hullafáradt voltam, és bár nagyon is élveztem, ha
Jamie-n lovagolhatok, egy nyavalyás lovon ültem tíz órán át, és a
combizmaim, amik mindkét tevékenységhez szükségeltettek,
görcsösen rángatóztak.
– Talán később – felelte, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Feküdj hanyatt, Sassenach, és húzd fel a hálóinged. Tedd szét a
lábad… Ez az, jó kislány… Nyisd szét még egy kicsit… –
Szándékosan lassan levette az ingét.
Felsóhajtottam, és fészkelődtem kicsit. Olyan testhelyzetet
kerestem, amiben nem fogok begörcsölni, ha sokáig kell tartanom.
– Ha azt forgatod a fejedben, amire gondolok, akkor meg fogod
bánni. Meg se fürödtem rendesen – mondtam szemrehányóan. –
Gusztustalanul mocskos vagyok, és büdös lószagom van.
Jamie meztelenül felemelte az egyik karját, és elismerően
megszagolta a hóna alját.
– Vagy úgy. Hát én is, de nem baj, kedvelem a lovakat. –
Minden ráérősséget félretéve Jamie még megállt, hogy szemügyre
vegye az elrendezést, és elismerően nézett végig rajtam.
– Igen, nagyon jó lesz. Na most, ha hátranyúlnál és
megkapaszkodnál az ágy végében…
– Felejtsd el! – mondtam, és lehalkítva a hangomat,
önkéntelenül is az ajtó felé pillantva hozzátettem: – Mikor itt van
MacDonald a másik szobában!
– Dehogy felejtem – erősködött Jamie –, és a pokolba
MacDonalddal és egy tucat másik hasonlóval! – Mégis megállt,
eltűnődött, elidőzött rajtam a tekintete, végül felsóhajtott, és
megcsóválta a fejét.
– Nem – mondta halkan. – Ma nem. Még mindig az a szegény
holland és a családja jár az eszedben, igaz?
– Igen. Neked is?

104
 Jamie egy sóhajtással leült mellém az ágyra.
– Igen, pedig nagyon igyekszem másra gondolni – felelte
őszintén. – De a friss halottak nem nyugodnak békében a sírjukban,
igaz?
A karjára tettem a kezem. Megkönnyebbültem, hogy ő is
hasonlóan érez. Az éjszakai levegő nyugtalannak érződött a
szellemjárástól. Egész este éreztem, minden esemény és riasztó
történés során, hogy húz magával abból az elhagyatott kertből és az
egymás mellett sorakozó sírhantokból áradó melankólia.
Tényleg olyan éjjel volt, amikor az ember legszívesebben
bezárkózna, és jól behúzódna a tűz elé a szeretteivel. A ház meg-
megmozdult, spaletták nyikorogtak a szélben.
– Tényleg kívánlak, Claire – mondta halkan Jamie. –
Szeretném… Ha te is akarod.
Eltűnődtem, hogy vajon ők is így töltötték-e utolsó éjszakájukat.
Békésen összebújva a házuk falai között, a férj és feleség
sugdolództak, szorosan egymás mellett fekve az ágyukban, anélkül,
hogy sejtették volna, mit hoz a jövő? Láttam magam előtt az
asszony hosszú, fehér, szélfútta combjait és köztük a kis göndör
pamacsot, ami feltárult előttem egy pillanatra, a szeméremtest
fehéren, mint a faragott márvány, a barna szőrszálak glóriája alatt, s
a nyílás lezárva, mint egy szűz szobrán.
– Akarom – mondtam ugyanolyan halkan. – Gyere ide.
Jamie közel hajolt, és ügyesen kibontotta az ingemet a
nyakamon rögzítő zsinórt, mire a sokat látott textil lehullott a
vállamról. Utánanyúltam volna, de Jamie elkapta a kezem, és lent
tartotta. Egy ujjal még lejjebb húzta az ingemet, aztán elfújta a
gyertyát, és a méhviasz-, méz- és lóverejtékszagú sötétben
megcsókolta a homlokomat, a szememet, az arcomat, a számat, az
államat, és így folytatta lassan, puha ajkakkal, egészen a sarkamig.
Ezután felemelkedett, és hosszan szívogatta a mellemet, én meg
végigsimítottam a hátán és megragadtam a fenekét, ami
meztelenségében oly védtelen volt a sötétben.
Utána kellemes tunyaságban, összegabalyodva feküdtünk. A
parázsló tűz szolgált egyedül némi halovány fénnyel. Olyan fáradt

105
voltam, hogy úgy éreztem, belesüppedek a matracba, és nem is
vágytam másra, csak zuhanni egyre mélyebbre a hívogató fekete
mélységbe.
– Sassenach.
– Hmm?
Némi tétovázás után Jamie keze rátalált a kezemre, és
összefonódtak az ujjaink.
– Ugye te nem tennéd meg azt, amit ő?
– Ki?
– A nő. A holland asszony.
Ahogy Jamie visszarángatott az ébrenlét határáról, elég kába és
bamba voltam ahhoz, hogy még a kötényével letakart halott asszony
emlékképe is valószerűtlennek tűnjön, és nem volt felkavaróbb, mint
a valóság egyéb, véletlenszerű felvillanásai, amiket agyam dobott
tudatom felszínére, hogy ébren tartson, amíg én egyre csak
visszasüppedtem álmomba.
– Mi? Hogy a tűz? Megpróbálok nem beleesni – győzködtem
ásítozva. – Jó éjt!
– Ne aludj el. Kelj fel! – Gyengéden megrázta a karomat. –
Beszélj hozzám, Sassenach.
– Brr… – Jókora erőfeszítésembe tellett, de sikerült félretolnom
Morfeusz hívogató karjait, oldalra fordultam, és Jamie-re néztem. –
Hmm. Beszélni… Miről?
– A holland asszonyról – ismételte türelmesen. – Ha engem
megölnének, te nem ölnéd meg az egész családodat, ugye?
– Mi? – Szabad kezemmel megdörgöltem az arcomat, próbáltam
értelmet találni Jamie szavaiban, az álomnak az elmémet elöntő
hullámai közepette. – Kinek az egész… Ja. Szerinted szándékosan
tette? Megmérgezte őket?
– Azt hiszem, talán, igen.
Szavai nem voltak többek suttogásnál, de azonnal teljesen
magamhoz tértem, ahogy kimondta őket. Egy pillanat erejéig még
némán feküdtem, aztán kinyújtottam a karomat, hogy tudjam, Jamie
tényleg ott van mellettem.

106
 Ott volt. Nagy, erős tömeg, csípőjének sima csontja a kezem
alatt meleg és élettel teli volt.
– Akár baleset is lehetett – válaszoltam, lehalkítva a hangom. –
Nem tudhatod biztosan.
– Nem – ismerte el. – De folyton ezt látom magam előtt. –
Álmatlanul a hátára fordult. – Amikor rájuk támadtak – magyarázta
Jamie halkan, a mennyezeti gerendáknak –, a férfi küzdött velük, de
megölték, a saját háza küszöbén. Aztán amikor az asszony látta,
hogy a férje meghalt, szerintem szólt nekik, hogy meg kell etetnie a
gyerekeket, mielőtt… És ekkor mérges gombát tett a pörköltbe, és
megetette vele a gyermekeit és az édesanyját. A két férfit is magával
vitte a sírba, de szerintem ez tényleg baleset volt. Ő csak a férjét
akarta követni. Nem akarta otthagyni őt, egyedül.
Szerettem volna azt mondani Jamie-nek, hogy kissé borúsan
értelmezi a látottakat, de nem tudtam azt mondani, hogy téved.
Ahogy hallgattam a leírását, ahogy kifejtette gondolatait, nagyon is
tisztán láttam mindent magam előtt.
– Nem tudod biztosan – mondtam végül halkan. – Nem is
tudhatod. – Hacsak meg nem találod a többi gyilkost, gondoltam
hirtelen, és ki nem kérdezed őket. De megtartottam magamnak a
véleményem.
Egy ideig egyikőnk sem szólalt meg. Biztosra vettem, hogy
magában mereng, de az álom futóhomokja újra húzni kezdett lefelé,
belém kapaszkodott, és egyre vonzott.
– Mi lesz, ha nem tudlak megóvni? – suttogta végül. Hirtelen
megmozdította és felém fordította a fejét a párnán. – Se téged, se a
többieket? Minden erőmmel azon leszek, Sassenach, és nem bánom,
ha ez az életembe kerül is, de mi lesz, ha túl korán halok meg, s így
kudarcot vallok?
Mégis mit lehetett erre válaszolni?
– Nem fogsz – suttogtam válaszul. Jamie felsóhajtott, és
lehajtotta a fejét, homlokát az enyémnek döntötte. Whisky- és
tojásszagot éreztem meleg leheletén.
– Igyekezni fogok – mondta, és számat a szájára tapasztottam a
sötétben, puha ajkaira, biztatóan és megnyugtatásképpen.

107
 Fejemet válla gödrébe fektettem, kezemmel átfogtam a karját, és
belélegeztem bőre illatát, a füstöt és a sót, mintha eddig a füst fölött
lógott volna, hogy érlelődjön.
– Füstöltsonka-illatod van – mormogtam, mire halkan és
jókedvűen felmordult, és bedugta kezét megszokott helyére, a
combjaim közé.
Ekkor végül elengedtem és hagytam, hogy az álom nehéz
homokja végképp betemessen. Talán tényleg mondta, ahogy a sötét
mélybe zuhantam, de lehet, hogy csak álmodtam:
– Ha meghalok – suttogta a sötétben –, ne kövess. A
gyerekeknek szükségük van rád. Maradj itt velük. Én ráérek.

108
 MÁSODIK RÉSZ

GYÜLEKEZŐ ÁRNYAK

109
 8

Xzç Å°áéöÜÄöá öÄwÉétàt

Lord John Greytől

A nagytiszteletű Mr. James Fraser részére
1773. április 14.

Drága barátom!
Remélem, levelem ugyanolyan jó egészségben találja önt és
szeretteit, mint amilyenben én vagyok.
Fiam visszatért Angliába, hogy bevégezze tanulmányait.
Ujjongva ír élményeiről (mellékelem legutóbbi levele másolatát) és
biztosít a felől, hogy kiváló egészségnek örvend. Ami még fontosabb,
anyám is a felől igyekszik meggyőzni levelében, hogy a fiú éli
világát, habár – a sorok között olvasottakra alapozva – az az
érzésem, hogy a fiú szokatlan zavar és felfordulás forrása anyám
házában.
Bevallom, hiányát érzem efféle jelenségeknek saját házamban.
Megdöbbenne, ha látná, milyen rendezett és szervezett életet élek
mostanság. Ebben a fülsiketítő csendben azonban, hiába egészséges
a testem, a lelkem mégis senyved. William hiányát fájlalom, attól
tartok.
Magányomat enyhítendő, nemrégiben új foglalatosság után
néztem, és borászkodásra adtam a fejem. Készséggel bevallom, hogy
az én italom messze nem olyan tüzes, mint az Ön párlata, de azzal
áltatom magam, hogy azért mégsem ihatatlan, és ha áll egy-két évet,
akkor akár fogyaszthatóvá is válik. Később, még e hónapban

110
küldetek belőle Önnek egy tucat üveggel az új szolgálómmal, Mr.
Higginsszel, kinek történetét alighanem érdekesnek találja majd.
Talán hallott egy bizonyos dicstelen csetepatéról Bostonban,
ami három évvel ezelőtt, márciusban történt, amit az újságokban és
szórólapokon gyakran és meglehetősen felelőtlenül „mészárlásként”
emlegettek, ami ugyancsak meglehetősen pontatlan is, ahogy azt az
érintettek is tudják.
Magam nem voltam jelen, de számos tiszttel és katonával
beszéltem, akik igen. Ha nem állítanak valótlant, márpedig
szerintem nem, akkor a bostoni sajtó gyalázatos álláspontot
képvisel.
Boston minden szempontból egy tökéletes republikánus
pöcegödör, ahol az úgynevezett „vonuló társaságok" folyton ellepik
az utcákat, ha esik, ha fúj. E felvonulások csupán ürügyet
szolgáltatnak a csőcseléknek, hogy összeverődjenek, mely csőcselék
legjobb szórakozása gyötörni az ott állomásozó csapatokat.
Higgins azt mondja, egyenruhás személy nem mer egyedül az
utcára lépni, úgy félnek a tömegtől, sőt, még amikor nagyobb
számban jelentek meg, az ellenséges sokadalom akkor is
visszaszorította őket a kaszárnyába, kivéve amikor kötelességüknek
eleget téve kitartottak.
Öt járőröző katonát kerítettek így be egyik este, majd nemcsak
hogy a legválogatottabb sértéseket vágták a fejükhöz, de kövekkel,
földrögökkel, trágyával és hasonlókkal is megdobálták őket. A
feldühödött tömeg olyan erővel szorította őket vissza, hogy a
katonák az életüket féltve elővették fegyvereiket, remélvén, hogy így
majd sikerül meghátrálásra kényszeríteni az embereket. De
olyannyira nem sikerült elérni céljukat, hogy ezzel a lépésükkel csak
még jobban magukra haragították a tömeget, és hirtelen lövés
dördült. Nem tudni biztosan, hogy a lövést a tömegből adták-e le,
vagy valamelyik katona fegyvere sült-e el, azt meg még kevésbé,
hogy véletlenül vagy szándékosan lőttek-e, de a hatása… Nos, elég
tapasztalattal rendelkezik ön az ilyen ügyekben ahhoz, hogy
elképzelje az ezután kitört zűrzavart.

111
 Mire a csetepaté véget ért, öt személyt megöltek a tömegből, és
bár a katonákat csúnyán helybenhagyták, nekik sikerült élve
megúszniuk. A csőcselék szószólói azonban bűnbakot csináltak
belőlük, miután rosszindulatú firkálmányaik tárgyává tették őket,
melyben a gyilkosságokat ártatlanok felelőtlen és minden ok nélküli
lemészárlásának tüntették fel, s nem pedig az italtól feltüzelt,
jelszavakat skandáló tömeg elleni jogos önvédelemnek.
Bevallom, teljes mértékben a katonákkal érzek együtt, ahogy az
már bizonyára önnek is feltűnt. Bíróság elé állították őket, ahol a
bíró hármójukról megállapította, hogy ártatlanok, de nincs
kétségem afelől, hogy a saját helyzetére nézve veszélyesnek érezte
volna mindannyiukat szabadlábra helyezni.
Higginst egy másik társával emberölés vádjában találták
bűnösnek, ö azonban azt kérte, hogy kerüljön egyházi bíróság elé az
ügye, és miután megbillogozták, szabadon is engedték.
Természetesen leszerelték a hadseregtől, és miután kenyérkereset
nélkül maradt, és a lakosság megvetése kísérte, kétségbeejtő
helyzetben találta magát. Azt mesélte, szabadon bocsátása után nem
sokkal megverték az egyik ivóban, s az elszenvedett sérülések
következtében elvesztette egyik szeme világát, sőt, több alkalommal
életveszélyesen is megfenyegették. Biztonságos helyet keresve
matrózként munkát vállalt egy vitorláson, melyet egy barátom, Gill
kapitány irányít, habár láttam, hogyan matrózkodik, és
biztosíthatom, hogy nem ért hozzá.
A dolgok ilyetén állása hamarosan Gill kapitány számára is
világossá vált, aki a legközelebbi kikötőbe érve megszüntette
Higgins munkaviszonyát. Üzleti ügyben éppen abban a városban
voltam, és találkoztam Gill kapitánnyal, aki beszélt Higgins lesújtó
helyzetéről.
Magam némi sajnálatot érzek a katona iránt, aki, úgy vélem,
becsülettel ellátta feladatát, és igazságtalannak érzem, hogy
szenvednie kell miatta. Miután értelmes embernek és kellemes
jellemnek találtam, szolgálatomba fogadtam, és igen hűségesnek
bizonyult.

112
 Őt küldetem el a borral, remélvén, hogy kedves felesége lenne
olyan jó, hogy megvizsgálja. A helyi orvos, egy bizonyos dr. Potts
már megtette, és kijelentette, hogy Higgins szemének sérülése
visszafordíthatatlan, ahogy bizonyára az is. Ismervén azonban
felesége orvosi jártasságát, arra gondoltam, hogy talán tudna
segíteni Higgins egyéb bajain, dr. Pottsra ugyanis nemigen
számíthatunk. Kérem, adja át neki üzenetemet, hogy legalázatosabb
szolgája vagyok, és örök hálával tartozom neki kedvességéért és
ügyességéért.
Legszívélyesebb üdvözletemet küldöm lányának, akinek küldök
egy apró ajándékot a borral. Bízom benne, nem sértem meg férjét
bizalmaskodásommal, tekintve régi ismeretségemet az Ön
családjával, és megengedi, hogy Brianna elfogadja azt.

Maradok továbbra is legalázatosabb szolgája

John Grey

113
 9
T {öuÉÜØ ~≤áé≠u°Ç
1773. április

eobert Higgins egy karcsú fiatalember volt, olyan vékony, hogy

alig tartotta össze a ruhája a csontjait, és olyan sápadt, hogy az
ember azt érezte, képes lenne átlátni rajta. Azonban ragyogó kék
szemmel és a vállára omló, hullámos, világosbarna hajtömeggel
áldotta meg a sors, s olyan szerény és félénk volt, hogy Mrs. Bug
azonnal a szárnyai alá vette, és kijelentette, hogy „fel fogja hizlalni”,
mielőtt a fiatalember visszaindulna Virginiába.
Magam is megkedveltem Mr. Higginst. Kedves természetű fiú
volt, aki lágy dorseti tájszólással beszélt. Eszembe is jutott, hogy
vajon Lord John Grey tényleg olyan önzetlenül nagylelkűsködött-e,
amilyennek tűnt.
Nagy nehezen John Greyt is megkedveltem, a kanyaróval
kapcsolatos, néhány évvel ezelőtti közös élményeink után, és a
Briannával kialakult barátsága révén, amikor Rogert az irokézek
tartották fogva. Ezzel együtt nagyon is tisztában voltam azzal, hogy
Lord John a férfiakat kedveli, különösen Jamie-t, de persze más
férfiakat is.
– Beauchamp – mondtam magamban, ahogy kiterítettem a
hármas-sziromgyökereket száradni –, túl gyanakvó vagy!
– Ez igaz – szólalt meg valaki mögöttem ámultan. – És kire
gyanakszol? És mit csinált az illető?
Riadtan összerezzentem, és ijedtemben szerteszét hajítottam a
gyökereket.

114
 – Jaj! Te vagy az! – mondtam dühösen. – Miért kell így mögém
lopakodnod?
– Gyakorlásképpen – felelte Jamie, és homlokon csókolt. – Nem
szeretnék alulmaradni, ha majd vadat kell becserkészni. És te miért
beszélsz magadban?
– Mert így legalább biztos jó hallgatóságra lelek – válaszoltam
csípősen, mire Jamie felnevetett, és lehajolt, hogy segítsen felszedni
a gyökereket a földről.
– Kire gyanakodsz, Sassenach?
Tétováztam, de nem tudtam jobbat kitalálni, mint hogy igazat
mondjak.
– Az jutott eszembe, hogy vajon John Grey kamatyol-e a mi Mr.
Higginsünkkel – böktem ki. – Vagy hogy szeretne-e.
Jamie röviden pislantott, de nem döbbent meg, ami azt jelezte
számomra, hogy neki is eszébe jutott ez a lehetőség.
– Miért feltételezel ilyesmit?
– Például, mert igen helyes fiatalember – feleltem, azzal
elvettem tőle egy marék gyökeret, és hozzáfogtam kiteríteni azokat
egy gyolcsdarabon. – És mert neki van a legcsúnyább aranyere, amit
életemben láttam ilyen korú férfinál.
– Megengedte, hogy megnézd? – Jamie elpirult a fajtalankodás
említésére. Nem szerette, ha illetlen vagyok, de végül is ő kérdezte.
– Nem kevés győzködésembe tellett, az igaz – feleltem. – Elég
készségesen beszélt a bajáról, de azt már nemigen akarta, hogy
megvizsgáljam.
– Engem sem vonz ez a lehetőség – biztosított efelől Jamie –,
pedig én a férjed vagyok. A beteges kíváncsiságon túl ugyan mi
késztet arra, hogy ilyesmiket nézegess? – Az asztalon kinyitva
heverő nagy, fekete, esettanulmányokat tartalmazó könyvemre
pillantott riadtan. – Ugye nem szegény Bobby Higgins hátsójáról
rajzolgatsz képeket abba?
– Nincs rá szükség. Nem tudom elképzelni, hogy lenne olyan
történelmi kor, amikor ne tudná bármelyik orvos, hogy néz ki egy
aranyér. Elvégre az ősi izraeliták és egyiptomiak is szenvedtek már
ettől.

115
 – Tényleg?
– Benne van a Bibliában. Kérdezd csak meg Mr. Christie-t –
javasoltam.
Jamie rám sandított.
– Tom Christie-vel beszélgetsz a Bibliáról? Akkor te még nálam
is bátrabb vagy, Sassenach. – Christie igen buzgó presbiteriánus
volt, és akkor a legboldogabb, ha valakit fejbe kólinthatott egy
vaskos köteg szentírással.
– Nem én. Germain kérdezte meg múlt héten, mi az a
„fekélyforma”.
– És mi az?
– Aranyér. „És mondának: Micsoda az a vétekért való áldozat,
melyet hoznunk kell néki? Azok pedig felelének: A Filiszteusok
fejedelmeinek száma szerint öt fekélyforma arany és öt arany egér –
idéztem –, mert ugyanazon csapás van mindeneken.”2 Vagy valami
ilyesmi. Ennyire emlékszem. Mr. Christie büntetésből leíratott egy
verset Germainnel a Bibliából, és mivel kíváncsi elme, Germain
tudni szerette volna, mit is jelent az, amit éppen ír.
– És persze nem akarta Mr. Christie-t megkérdezni. – Jamie a
homlokát ráncolva dörzsölte meg egy ujjal az orrnyergét. – Akarom
én tudni, mit csinált Germain?
– Egész biztosan nem. – Tóm Christie a földje utáni bérleti díjat
iskolamesteri munkájával fizette meg, és olyan személynek
bizonyult, akinek megvolt a módszere arra, hogy rendet tartson.
Véleményem szerint önmagában az megérte a teljes bért, hogy
Germain Frasert is tanítania kellett, már ami az ezzel járó munkát
illeti.
– Fekélyforma arany – dörmögte Jamie. – Érdekes gondolat. –
Ugyanaz a réveteg tekintet ült ki az arcára, mint ami gyakorta
szokott, amikor valaki megnyomorításával, megölésével vagy
életfogytig tartó börtönbe juttatásával kapcsolatos hajmeresztő
gondolata támad. Arckifejezését némileg nyugtalanítónak találtam,
de bármilyen gondolatmenetet is indított el az arany vérömlenyek

2
Sámuel első könyve, 6:4 (Károli Gáspár fordítása).
116
említése, megrázta a fejét, és elhessegette őket. – Nos, hát. Bobby
hátsójáról beszéltünk, igaz?
– Ó, igen. És ami azt illeti, azért akartam megnézni Mr. Higgins
fekélyformáit – feleltem, felvéve előző beszélgetésünk fonalát –,
hogy megállapítsam, melyik lenne a megfelelő kezelés: a gyógyítás
vagy az eltávolítás.
Ezt hallván Jamie szemöldöke az égbe szökött.
– Eltávolítani? De hogyan? A te kis zsebkéseddel? – Orvosi
táskámra pillantott, amiben a műtétekhez használatos eszközeimet
tartottam, és viszolyogva összerezzent.
– Megtehetném, igen, de érzéstelenítés nélkül igencsak
fájdalmas lenne, azt hiszem. Volt egy ennél sokkal egyszerűbb
módszer, ami éppen akkor kezdett elterjedni, amikor… elmentem. –
Egy pillanatra mélyen belém hasított a kórházam utáni vágy. Szinte
éreztem a fertőtlenítő szagát, hallani véltem a szorgosan dolguk után
igyekvő ápolók és gondozók duruzsolását, és ujjaimban éreztem az
új ötletektől és információtól duzzadó orvosi folyóiratok fényes
fedőlapjainak tapintását.
Aztán mindez elmúlt, és a piócák, illetve az elkötés
alkalmazhatóságát latolgattam, hogy vajon melyikkel lehetne
helyreállítani Mr. Higgins ideális anális egészségi állapotát.
– Dr. Rawlings a piócák használatát javasolja – magyaráztam. –
Húsz-harminc darabot ír a súlyosabb eseteknél.
Jamie bólintott. Nem láttam, hogy különösebben undorodott
volna az ötlettől. Na persze, hiszen ő is részesült már
piócakezelésben korábban, és megerősítette, hogy nem fáj.
– Igen. Nincs túl sok piócád, amit használhatnál, igaz?
Összeszedjem a kisfiúkat, hogy gyűjtsenek párat?
Jemmy és Germain semminek nem örülne jobban, mint ürügyet
találni arra, hogy elmehessenek a nagyapjukkal a patakokban
kutakodni, hogy aztán nyakig sárosan jöjjenek haza, a testükről
füzérekben lógó piócákkal, de megráztam a fejem.
– Nem. Vagyis, de – javítottam ki magam. – Amikor neked
alkalmas, de nincs szükségem rájuk azonnal. Ideiglenesen
enyhítenének a kialakult helyzeten, de Bobby vérömlenyei erősen

117
trombózisosak. Száraz vérrögök vannak bennük – tettem hozzá –, és
biztos vagyok benne, hogy jobban járna, ha egy az egyben
eltávolítanám azokat. Szerintem ligálással meg tudnám csinálni,
mármint minden vérömlenyt elköthetnék szorosan egy fonállal a
tövüknél. Ez elzárná a vér útját, és végül kiszáradnának és
leválnának. Tiszta sor!
– Tiszta sor – visszhangozta Jamie morogva, majd kissé
nyugtalan szemekkel azt kérdezte: – Csináltad már valaha?
– Igen, egyszer-kétszer.
– Ah. – Összeszorította a száját, ahogy lelki szemei előtt
lezajlott a folyamat. – Szerinted, hogy fog tudni… ööö… székelni,
amíg a kezelés zajlik? Bizonyára eltart egy ideig.
Összevontam a szemöldökömet, és ujjammal a pulton
kopogtatva folytattam.
– Az a legnagyobb baj, hogy nem székel. Mármint, nem elég
gyakran és nem megfelelő állagút. Borzasztó az étrendje –
mondtam, és vádlón Jamie-re mutattam. – Ö mondta. Kenyér, hús és
sör. Se zöldség, se gyümölcs. A székrekedés rendkívül elterjedt a
brit hadsereg soraiban, efelől semmi kétség. Nem lennék meglepve,
ha úgy lógna a sok aranyér a katonák fenekéből, mint a szőlőfürtök!
Jamie bólintott, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Hosszú sora van annak, miért csodállak, Sassenach, de a
csiszolt stílusodat különösen nagyra tartom. – Köhintett, és leszegte
a fejét. – De ha azt mondod, hogy a szorulás okozza az aranyeret…
– Azt.
– Nos, jól van. Csak ugye… Tettél egy megjegyzést John
Greyről. Ugye nem hiszed, hogy bármi köze lehet Bobby hátsó
felének állapota és a… hmm.
– Óh. Nem, közvetlenül nem. – Elgondolkoztam. – Inkább az
ütött szöget a fejembe, amit Lord John írt a levelében, hogy
szeretné, ha… Hogy is fogalmazott? Talán tudnék segíteni Higgins
egyéb bajain. Végül is, tudhat Bobby gondjáról anélkül is, hogy…
ööö… tüzetesen megvizsgálta volna őt, hogy úgy mondjam, igaz?
Hiszen ahogy mondom, olyan gyakori rendellenesség az aranyér,
miért aggódna Bobbyért annyira, hogy megkérjen engem, hogy

118
csináljak vele valamit, hacsak nem azért, hogy ne kerüljön veszélybe
az ő… Bobbyval kapcsolatos terve?
Jamie arca már visszanyerte rendes árnyalatát, amikor a
piócákról és a székrekedésről beszélgettünk, de ekkor újra
elvörösödött.
– Az ő…
– Csak azt akarom mondani – folytattam, s összefontam a
karomat a melleim alatt –, hogy… Nem egészen értem, miért küldte
el hozzánk Lord John Mr. Higginst karbantartásra, hogy úgy
mondjam. – Egy ideje nyugtalanított valami Bobby Higgins hátsó
fertályával kapcsolatban, de még nem fogalmaztam meg magamban,
mi is az. Most, hogy szavakba tudtam önteni, rájöttem, mi is zavar.
– A gondolat, hogy rendbe kell hozzam szegény kis Bobbyt, és
aztán hazaküldjem, hogy ott… – Összeszorítottam az ajkaimat, és
hirtelen visszafordultam a gyökerekhez, amit gyűjtöttem, és
szükségtelenül újra megforgattam azokat. – Nem akarok ilyesmire
gondolni – mondtam a szekrényajtónak. – Persze, megteszek
mindent, amit csak tudok Mr. Higginsért. Bobby Higginsnek nincs
sok választása, bizonyára teljesíti… Őlordsága minden kérését. De
talán tévedek vele kapcsolatban. Mármint Lord Johnnal.
– Talán igen.
Hátrafordultam, és Jamie-t a kisszékemen ülve találtam, ahol
egy üveg libazsírral babrált, ami láthatóan lekötötte a teljes
figyelmét.
– Nos – mondtam tétován. – Te jobban ismered őt, mint én. Ha
úgy gondolod, hogy nem… – Elhallgattam. Odakint egy váratlan,
tompa puffanással egy fenyőtoboz a veranda fapadlójára esett.
– Többet tudok John Greyről, mint szeretnék – mondta végül
Jamie, és rám nézett. Szája sarkában szomorkás mosoly bujkált. –
És ő is sokkal többet tud rólam, mint amennyit könnyű szívvel
bevallanék. De… – Előredőlt, lerakta az üveget, aztán a térdére
fektette a kezét, és rám nézett. – Egyvalami felől szemernyi
kétségem sincs. Lord John tisztességes ember. Nem használná ki
Higginst, sem senki mást, aki a pártfogását élvezi.

119
 Jamie nagyon eltökélten beszélt, ami elég biztató volt. Tényleg
kedveltem John Greyt. Ugyanakkor… Az óraműpontossággal
érkező levelei mindig némi nyugtalansággal töltöttek el, mint a
távoli vihar hangja. Semmi nem volt a leveleiben, ami indokolta
volna a rossz előérzetet. Olyanok voltak, mint maga John Grey:
választékosait, szellemesek és őszinték. És persze mindig talált okot
írni. Nem is egyet.
– Ugye tudod, hogy még mindig szeret téged? – kérdeztem
halkan. Jamie bólintott, de nem nézett rám. Tekintetét valahová az
udvart szegélyező fákon túlra szegezte. – Szeretnéd, ha nem így
lenne?
Elgondolkodott egy pillanatra, és megint bólintott. Ezúttal
azonban felém fordult és rám nézett.
– Szeretném, igen. Magam miatt. És persze miatta. Na de mi
lenne akkor Williammel? – Bizonytalanul megcsóválta a fejét.
– Ó, Williamet lehet, hogy miattad vette magához – mondtam,
és a pultnak dőltem. – De láttam őket együtt, emlékszel? Nem
kétlem, hogy most már önmagáért szereti Williamet.
– Nem, én sem kétlem. – Idegesen felpattant, és kiltje redőiről
képzeletbeli porszemeket söpört le. Kifürkészhetetlen arccal
morfondírozott valamin, amit nem kívánt megosztani velem.
– Szerinted… – kezdtem, de elhallgattam, amikor felnézett rám.
– Nem számít, felejtsd el.
– Mi az? – biccentette félre a fejét, összehúzott szemekkel.
– Semmi.
Jamie nem mozdult, csak még szúrósabban nézett.
– Látom rajtad, hogy van valami, Sassenach. Mi az?
Nagy levegőt vettem az orromon át, s öklömet a kötényembe
rejtettem.
– Én csak… De biztos nem igaz, csak átfutott az agyamon…
Skót módra, mély torokhangon felmordult, jelezvén, hogy jobb,
ha abbahagyom a hebegést-habogást, és kinyögöm, mi bánt. Mivel
ismertem már annyira, hogy tudjam, nem fogja annyiban hagyni a
dolgot, kiböktem.

120
 – Eszedbe jutott már valaha, hogy Lord John talán azért vette őt
magához, mert… Nos, William szörnyen hasonlít rád, már kicsi
kora óta. És mivel Lord John testileg… vonzódik hozzád… –
Elakadt a szavam, és Jamie arckifejezését látva el tudtam volna
vágni a torkom, amiért kimondtam, amit gondoltam.
Lehunyta a szemét egy pillanatra, hogy ne nézhessek bele.
Olyan szorosan ökölbe szorította a kezét, hogy az erek kidudorodtak
a bütykeitől kezdve, végig az alkarján. Kinyitotta a szemét.
– Nem – mondta, teljes meggyőződéssel a hangjában.
Egyenesen és mélyen a szemembe nézett. – És nem azért, mert
gondolni sem bírok ilyesmire. Tudom, hogy nem azért tette.
– Persze hogy nem – vágtam rá, hogy ejtsük a témát végre.
– Tudom – ismételte még határozottabban. Két merev ujjával
koppintott egyet a lábán, aztán megnyugodott. – Én is gondoltam
már erre. Amikor mondta, hogy el akarja venni Isobel Dunsanyt.
Elfordult, és meredten bámult ki az ablakon. Adso éppen az
udvaron volt, és igyekezett becserkészni valamit a fűben.
– Felajánlottam neki a testemet – szólalt meg Jamie hirtelen,
anélkül, hogy hátranézett volna. Szavai elég határozottan szóltak, de
feszes vállán láttam, hogy milyen erőfeszítésébe tellett kimondania
azokat. – Köszönetképpen, azt mondtam. De valójában… – Furán
összerándult, mintha valami bilincsből akart volna szabadulni. – Azt
akartam tudni, milyen ember is ő valójában. Az ember, aki magához
veszi a fiamat, hogy sajátjaként nevelje.
Hangja alig hallhatóan megremegett, amikor azt mondta,
„magához veszi”. Ösztönösen odaléptem hozzá, mert valahogy be
akartam tapasztani a szavai mögött éktelenkedő nyílt sebet.
Mereven állt csak, amikor hozzáértem, nem akarta, hogy
megöleljem, de megfogta és megszorította a kezem.
– Szerinted… Tényleg meg tudtad volna állapítani? – Nem
döbbentem meg. John Grey még évekkel ezelőtt, Jamaicában
említette Jamie ajánlatát. Azt azonban nem hiszem, hogy tudta, mi is
volt valójában annak hátterében.
Jamie még jobban megszorította a kezemet, hüvelykujjával
finoman végigsimított az enyémen és a hüvelykujjam körmén.

121
Lenézett rám, és láttam kutató pillantását – nem kérdőn nézett,
inkább úgy, mint aki új színben lát valami ismerős dolgot –, és
láttam, hogy a szemével látja azt, amit sokáig csak a szívével tudott.
Felemelte szabad kezét, és végighúzta ujját a szemöldökömön,
két ujja megpihent egy pillanatra az arcomon, majd elindultak
felfelé, és hűvösen visszatértek hajam melegébe.
– Nem lehetsz olyan közel valakihez – mondta végül –, egymás
testében, hogy érzed az izzadságát, hogy összeér a szőrötök, és
mégse láss semmit a lelkéből. Vagy ha mégis… – Tétován
elhallgatott, és átfutott az agyamon, hogy vajon Black Jack Randall
jutott-e az eszébe, esetleg Laoghaire, a nő, akit feleségül vett,
amikor engem halottnak hitt. – Nos… Az önmagában is elég
rémisztő – fejezte be gondolatát, és keze lehanyatlott.
Csend állt be kettőnk között. Hirtelen zizegést hallottunk a
fűből, az udvarról, amikor Adso egy ugrással eltűnt, és egy poszáta
veszélyt érzékelve rikoltott fel a nagy vörös lucfenyőről. A
konyhában nagy csörrenéssel zuhant a földre valami, aztán a söprés
ritmikus suhogása hangzott fel. A mi kis életünk megszokott zajai.
Tettem én ilyet valaha? Feküdtem-e úgy egy ágyban egy
férfival, hogy semmit nem láttam a lelkéből? De még mennyire,
Jamie-nek igaza volt. Hűvös szellő csapott meg, és a szőrszálak
némán felmeredtek a bőrömön.
Jamie mélyet sóhajtott, szinte a talpából jött, és megdörzsölte
lófarkát.
– De ő nem tenne ilyet. Mármint John. – Ekkor felnézett, és egy
félmosollyal így folytatta: – Azt mondta, szeret. És ha én ezt nem
tudom viszonozni – és tudta, hogy nem tudom –, akkor a ló helyett
nem lesz neki jó a szamár.
Megrázta magát, olyan hévvel, akár egy vizes kutya.
– Nem. Az az ember, aki ilyesmit ejt ki a száján, nem az a fajta,
aki megront egy gyereket az apja két szép szeméért, azt most
megmondom neked, Sassenach.
– Nem – feleltem. – Mondd csak… – kezdtem tétován, és Jamie,
egyik szemöldökét felvonva, rám nézett. – Ha… ha valaha… élt
volna az ajánlatoddal… és te úgy találod, hogy… – küszködve

122
kerestem a megfelelő szavakat – nem olyan, hm, tisztességes, mint
remélted…
– Akkor ott a tóparton kitörtem volna a nyakát – fejezte be
helyettem a mondatot Jamie. – Az se számított volna, ha felkötnek
miatta, nem hagytam volna, hogy elvegye a fiamat. – Vállat vont, és
hozzátette: – De nem bizonyult tisztességtelennek, és nem törtem ki
a nyakát. És ha a kis Bobby bebújik őlordsága ágyába, azt saját
akaratából teszi.

Senki nem hozza a legjobb formáját, amikor valaki a seggében

turkál. Megfigyeltem ezt már korábban is, és e szabály alól Bobby
Higgins sem jelentett kivételt.
– Egyáltalán nem fog fájni – bizonygattam neki, s elővettem a
legsimábban duruzsoló hangomat. – Csak maradjon egészen
nyugodtan.
– Úgy teszek, asszonyom, de még mennyire! – bólogatott
buzgón.
Szóltam neki, hogy másszon fel a rendelőm asztalára, és csak az
ingét hagyja magán, és támaszkodjon négykézlábra, így a műtéti
terület kényelmesen szemmagasságba került. A fogókat és sebvarró
fonalakat, amikre esetleg szükségem lehet, kiraktam a jobb kezem
ügyébe egy kis asztalra, mellé egy tál friss piócát.
Halkan felsikkantott, amikor terpentinbe áztatott nedves ruhával
megtöröltem a szóban forgó területet, hogy alaposan megtisztítsam,
de a fiú állta a szavát, és nem mozdult.
– Igen komoly javulást fogunk tudni elérni itt – biztattam, azzal
felvettem egy hosszú szárú fogót. – De ha azt akarjuk, hogy az
enyhülés végleges legyen, gyökeresen meg kell változtatnia az
étrendjét, megértette?
Levegő után kapott és nagyot lélegzett, amikor megfogtam az
egyik vérömlenyt, és magam felé húztam. Három volt belőlük,
123
klasszikus felállásban, kilenc, kettő és öt óránál. Duzzadtak voltak,
mint a málnaszemek, és a színük is egészen hasonló volt.
– Ó, i… igen, asszonyom!
– Zabkása! – jelentettem ki határozottan, és átvettem a másik
kezembe a fogót, anélkül, hogy enyhítettem volna szorításomon,
majd jobb kézzel felvettem egy tűt, amibe előzőleg belefűztem egy
selyemfonalat. – Egyen zabkását minden reggel, kivétel nélkül.
Észlelt valami változást a székletében, mióta Mrs. Bug zabkását ad
önnek reggelire?
Óvatosan végighúztam a fonalat a vérömleny alapja körül, majd
finoman felnyomtam a tűt a hurok alatt, és megszorítottam.
– Ah… Ó! Ööö… Az igazat megvallva, asszonyom, még
mindig olyan, mintha sündisznóbőrbe varrt téglákat akarnék
kiszarni, mindegy, mit eszek.
– Nos, nem mindegy, higgye el – erősködtem, és egy csomóval
rögzítettem a sebvarró cérnát. Elengedtem a vérömlenyt, és
Higginsből mélyről jövő sóhaj szakadt ki. – A másik fontos dolog a
szőlő. Szereti a szőlőt, ugye?
– Nem, asszonyom. Igen kényesek rá a fogaim, elég csak
beleharapnom, és már sajognak.
– Valóban? – Nem látszottak különösebben szuvasnak a fogai.
Jobb, ha belenézek a szájába, lehet, hogy kezdődő skorbutja van. –
Nos, majd megkérjük Mrs. Bugot, hogy süssön magának egy finom
mazsolás pitét, azt könnyen meg tudja rágni. Lord Johnnak jó
szakácsa van? – Céloztam a fogómmal, és megfogtam a következő
vérömlenyt. Erre Bobby, most, hogy már tudta, mire számítson, csak
mordult egyet.
– Igenis. Indián férfiszemély, Manoke a neve.
– Hmm. – Köréfűzni, megszorítani, elkötni. – Megírom a
mazsolás pite receptjét neki, majd vigye el neki. Szokott
jamgyökeret vagy babot főzni? A bab kiválóan megfelel erre a célra.
– Úgy hiszem, szokott, asszonyom, de őlordsága…
Az ablak nyitva volt, hogy jöjjön be a friss levegő – Bobby nem
volt az átlagosnál mocskosabb, de tisztább sem, az is biztos –, és

124
ekkor hangokat hallottam az ösvény felől. Beszédet és lószerszám
csilingelését.
Bobby is hallotta őket, és riadtan az ablak felé pillantott, hátsója
megfeszült, mintha szöcske módjára készülne leugrani az asztalról.
Megszorítottam az egyik lábát, de aztán meggondoltam magam.
Csak a spalettákkal tudtam volna eltakarni az ablakot, a fényre
viszont szükségem volt.
– Álljon föl – mondtam neki, azzal elengedtem, és egy
törülköző után nyúltam. – Megyek, megnézem, ki az. – Bobby
fürgén követte utasításomat, és lehajolt, hogy felrángassa magára a
nadrágját.
Kiléptem a verandára, épp időben, hogy üdvözöljem a két férfit,
akik az ösvény utolsó, meredek szakaszán vezették fel öszvéreiket,
be az udvarba. Richard Brown és testvére, Lionel volt az, a róluk
elnevezett Browns-ville-ből.
Meglepett, hogy itt látom őket. A Ridge jó háromnapi lovaglásra
volt Brownsville-től, és nem folyt aktív kereskedelem a két település
között. Legalább olyan messze volt a Ridge-től Salem is, csak a
másik irányba, de a Ridge lakói sokkal gyakrabban mentek oda. A
morvák szorgosan és eredményesen kereskedtek. Mézre, olajra,
sózott halra és állatbőrökre cserélték az általuk előállított
cserépedényt, sajtot, valamint csirkét és egyéb aprójószágot.
Legjobb tudomásom szerint a Brownsville-be betelepültek csak
apróságokat cseréltek el a cserokikkal, és valami rettenetes sört
készítettek, amiért nem volt érdemes ennyit lovagolni.
– Szép napot önnek, asszonyom! – Richard, az alacsonyabb és
idősebb a két testvér közül, megérintette kalapja karimáját, de nem
vette azt le. – Itthon van-e a kedves férje?
– A szénapajtánál van, nyersbőrt tisztít. – Gondosan
megtöröltem a kezem a törülközőbe, amit magammal vittem. –
Kérem, üljenek le a konyhában, hozok egy kis almabort!
– Ne fáradjon – felelte, azzal megfordult, és céltudatosan
elindult, hogy megkerülje a házat. Lionel Brown, aki egy kicsit
magasabb volt a bátyjánál, szinte hórihorgas, de haja ugyanolyan
dohánybarna volt, biccentett egyet felém, és követte testvérét.

125
 Öszvéreiket lógó gyeplővel otthagyták, bizonyára az én
gondjaimra. Az állatok imbolygó léptekkel megindultak, de
megálltak az udvaron, hogy lerágják a hosszú füvet az ösvény
szélén.
– Nyavalyások! – morogtam a Brown fivérek után meredve.
– Kik ezek? – szólalt meg valaki halkan a hátam mögött. Bobby
Higgins jött ki a házból, és az ép szemével kukucskált ki a veranda
széléről. Bobby óvatos volt az idegenekkel, ami a bostoni élményei
után nem is csoda.
– Szomszédok, de nem a legjobb fajtából. – Leugrottam a
verandáról, és megragadtam az egyik öszvért a kantárjánál fogva,
amikor az éppen azt a barackfacsemetét akarta lelegelni, amit a
veranda mellé ültettem. Az állat fülsiketítő módon adott hangot
nemtetszésének, amikor a képembe iázott, és megpróbált belém
harapni.
– Hagyja, asszonyom, majd én! – Bobby, kezében már a
gyeplővel, odahajolt, hogy elvegye tőlem a kantárt. – Nyughass, hé!
– kiáltott rá a lármás jószágra. – Hallgass el, különben odaverek!
Bobby a gyalogságban szolgált, és nem a lovasságban, az
látszott. Elég határozottan szólt az állatra, de szavai nem illettek
bátortalan természetéhez. Gyengén megrántotta az öszvér gyeplőjét.
Az állat azonnal hátracsapta a fülét, és Bobby karjába harapott.
Bobby felsikoltott, és elengedte mindkét gyeplőt. Clarence, az
én öszvérem, meghallván a ricsajt, üdvözlésképpen maga is hangos
iázásba fogott karámjában, mire a két idegen öszvér azonnal
elügetett a hang irányába, az oldalukon fel-le lifegő kengyellel.
Bobby nem sérült meg súlyosan, habár az öszvér fogai
felsértették a bőrét, és vér ütött át itt-ott az inge ujján. Amikor
hátrahúztam karjáról a vásznat, hogy jobban megnézzem, mi történt,
lépteket hallottam a verandán, és felnézve a riadt tekintetű Lizzie-t
láttam meg, nagy fakanállal a kezében.
– Bobby! Mi történt?
A fiú, meglátván Lizzie-t, azonnal felegyenesedett, hanyag
arckifejezést öltött, és egy göndör fürtjét kisimította a homlokából.

126
 – Óh, ez csak egy semmiség, hölgyem. Csupán Beliál fiaival
akadt egy kis összetűzésem. Minden rendben, ne aggódjon.
S ahogy ezt kimondta, felakadt a szeme, és ájultan esett össze.
– Jaj! – Lizzie leszaladt a lépcsőn, letérdelt a fiú mellé, és sietve
megpaskolta az arcát. – Mi baja van? Rendbe fog jönni Bobby, Mrs.
Fraser?
– Isten tudja – feleltem őszintén. – De szerintem igen. – Bobby
légzése normálisnak látszott, és a csuklóját megtapintva a pulzusával
sem volt gond.
– Bevigyük a házba? Vagy hozzak inkább égett tollat, mit
gondol? Vagy ammóniákot a rendelőből? Vagy egy kis konyakot? –
Lizzie úgy vibrált a fiú körül, mint egy ideges poszméh, készen arra,
hogy bármikor elszálljon valamerre a több lehetséges irány közül.
– Nem, szerintem mindjárt magához tér. – A legtöbb ájulás
csupán néhány másodpercig tart, és láttam, hogy Bobby mellkasa
megemelkedik, ahogy vett egy mélyebb levegőt.
– Egy kis konyak azért jólesne – mormogta, rebegő szemhéjjal.
Biccentettem Lizzie-nek, aki el is tűnt a házban, még a fakanalat
is otthagyta a fűben.
– Kicsit gyengélkedik? – érdeklődtem együttérzően. A karján
csupán egy karcolás esett, én meg biztos nem tettem vele semmit,
legalábbis testileg, ami így sokkolhatta volna. De akkor mi a baj?
– Nemtom, asszonyom. – Megpróbált felülni, és bár falfehér
volt, egyébként úgy tűnt, rendben van, úgyhogy hagytam, hadd
próbálkozzon. – A helyzet az, hogy néhanapján elfog ez az érzés,
mintha egy méhkas zúgna a fejemben, aztán feketeség száll rám.
– Néhanapján? Történt már ilyen korábban is? – szegeztem neki
a kérdést.
– Igen, asszonyom. – Úgy bólogatott, mint egy napraforgó a
szélben, és a hóna alá dugtam a kezem, nehogy megint hanyatt
essen. – Őlordsága remélte, hogy ön talán tud valami írt rá, ami
megállítaná.
– Őlord… Ó, szóval ő tudott az ön ájulásairól? – Természetesen,
igen, ha Bobbynak szokása volt hanyatt esni előtte.
Bobby bólintott, és mély, szaggatott levegőt vett.

127
 – Potts doktor hetente kétszer rendszeresen eret vágott rajtam,
de az sem segített.
– Azt meghiszem. Remélem, az aranyerével kapcsolatban
hasznosabbnak bizonyult – jegyeztem meg fanyarul.
Halvány rózsaszínes árnyalat – szegénynek ahhoz is alig volt
vére, hogy rendesen elpiruljon – kúszott fel az arcába, elfordult, és
szemét a fakanálra szegezte.
– Ööö… Arról senkinek nem tettem említést.
– Nem? – kérdeztem meglepetten. – De hiszen…
– Tudja, a lovaglás miatt jött ki rajtam. Virginiából, amikor
jöttünk. – A rózsaszínes árnyalat mélyült az arcán. – Nem akartam
elhagyni magam, de olyan fájdalmaim voltak egy nyeregben töltött
hét után azon az istenátka lovon, már megbocsásson, asszonyom,
hogy esélyem sem volt rejtegetni.
– Szóval Lord John sem tudott róla?
Elképedve rázta a fejét, és kusza barna fürtjei újra a homlokába
hullottak. Ez eléggé felbosszantott. Nemcsak az, hogy rosszul
ítéltem meg John Grey szándékait, hanem az is, hogy miatta most
ilyen hülyén érzem magam.
– Nos… És most már jobban érzi magát? – Lizzie valahogy nem
akart előbukkanni a konyakkal, és el is tűnődtem rajta, hogy hol
lehet. Bobby még mindig sápadt volt, de buzgón bólogatott, és nagy
nehezen lábra is állt, majd imbolyogva és pislogva igyekezett úgy is
maradni. Az arcába sütött M betű feltűnően vöröslött sápadt bőrén.
Bobby ájulása elterelte a figyelmemet a ház túlsó feléből
kiszűrődő hangokról. Most azonban észlelni kezdtem azokat és a
közeledő léptek zaját.
Jamie és a két Brown testvér jelent meg a ház sarkánál, ahol
megálltak, amikor megláttak bennünket. Jamie a homlokát ráncolta,
először csak egy kicsit, majd egyre mélyültek rajta a barázdák. A
Brown fivérek azonban éppen ellenkezőleg, furcsán, bár
baljóslatúan örömittasnak tűntek.
– Szóval igaz. – Richard Brown szigorúan Bobby Higginsre
meredt, majd Jamie-hez fordult. – Egy gyilkost rejteget a házában!

128
 – Valóban? – kérdezett vissza Jamie hűvös udvariassággal. –
Nem is tudtam róla. – Olyan szertartásosan, amivel a francia királyi
udvarban is megállná a helyét, meghajolt Bobby Higgins előtt,
felegyenesedett, és Brownékra mutatott. – Mr. Higgins, hadd
mutassam be önnek Mr. Richard Brownt és Mr. Lionel Brownt.
Uraim, ő itt a vendégem, Mr. Higgins. – A „vendég” szót különös
nyomatékkal ejtette ki Jamie, amit hallván Richard Brown szinte
láthatatlanul vékonyra préselte az ajkait.
– Vigyázzon, Fraser! – mondta, Bobbyra szegezve pillantását,
mintha arra akarta volna rávenni, hogy váljon köddé. – Rossz
társaságba keveredni veszélyes mostanában.
– Úgy válogatom meg a társaságomat, ahogy nekem tetszik,
uram. – Jamie halkan beszélt, fogai közt szűrve a szavakat. – És nem
óhajtok az ön társaságában lenni. Joseph!
Lizzie apja, Joseph Wemyss lépett elő a ház sarka mögül, a két
hűtlen öszvért vezetve, mely utóbbiak már olyan szelídnek
látszottak, mint két kiscica, bár Mr. Wemyss eltörpült mindkettejük
mellett.
Bobby Higgins, a történtektől döbbenten, kétségbeesetten nézett
rám magyarázatért. Megvontam a vállam, és csendben néztem,
ahogy a két Brown testvér nyeregbe száll és elléptet a tisztásról,
dühtől merev háttal.
Jamie megvárta, amíg eltűnnek a szemünk elől, majd kifújta az
addig benn tartott levegőt, és mérgesen beletúrt a hajába, magában
gaelül morogva valamit.
Nem értettem kristálytisztán mindent, de annyit igen, hogy
látogatóink jellemét Mr. Higgins aranyerének természetéhez
hasonlította, az előbbiekre nézve kedvezőtlenül.
– Hogy mondja, uram? – Higgins meg volt zavarodva, de
nagyon szeretett volna Jamie kedvében járni.
Jamie rápillantott.
– A pokolba velük, és fulladjanak epébe! – mondta Jamie, és
egy legyintéssel elhessegette Brownék gondolatát. Elkapta a
pillantásomat, ahogy a ház felé fordult. – Gyere, Bobby, mondanék
neked egy s mást.

129
Követtem őket, részben kíváncsiságból, részben, hogy kéznél
legyek, ha Mr. Higgins megint el talál ájulni. Elég erősnek látszott,
de még mindig nagyon sápadt volt. Bobby Higginsszel ellentétben
Mr. Wemyss, alti lányához hasonlóan szőke volt és vékony termetű,
majd’ kicsattant az egészségtől. Vajon mi lehet Bobby baja? –
tűnődtem. Lopva nadrágja ülepére pillantottam, ahogy mentem
utána, de minden rendben volt, nem vérzett a sebe.
Jamie bevezetett minket a dolgozószobájába, és a kisszékek és
dobozok változatos elegyére mutatott, amiket a vendégeinek tartott
fenn, de Bobby és Mr. Wemyss is inkább állva maradt. Bobby
érthető okokból, Mr. Wemyss tiszteletből. Nem szívesen ült le Jamie
társaságában, a közös étkezéseket kivéve.
Engem sem testi, sem társasági megfontolások nem korlátoztak,
így leültem a legjobb székre, és felvontam az egyik szemöldökömet
Jamie-re, aki leült az íróasztalához.
– A helyzet a következő – kezdte, minden bevezető nélkül. –
Brown és a fivére kinevezték magukat a helyi Biztonsági Bizottság
élére, és jöttek, hogy felvegyenek engem és bérlőimet a soraikba. –
Rám pillantott, és a szája sarkában megjelent egy apró mosoly. –
Ahogy azt önök is látták, visszautasítottam az ajánlatukat.
A gyomrom összeszorult ezt hallván, mert eszembe jutott, mit
mondott MacDonald őrnagy, illetve, amit már én is tudtam. Szóval
elkezdődött.
– Biztonsági Bizottság? – kérdezte Mr. Wemyss elképedve, és
Bobby Higginsre pillantott, aki egyre kevésbé tűnt döbbentnek.
– Valóban? – szólalt meg Bobby halkan. Barna hajának néhány
szála kiszökött copfjából. Ujjával a füle mögé simította azokat.
– Hallott már ezekről a bizottságokról, Mr. Higgins? –
érdeklődött Jamie, az egyik szemöldökét felvonva.
– Találkoztam is eggyel, uram. Közelről. – Bobby futólag
megérintette vak szeme alját. Még mindig sápadt volt, de kezdte

130
visszanyerni tartását. – Csőcselék az, uram. Mint azok az öszvérek,
csali többen vannak. És vérszomjasabbak. – Egy félmosollyal
végigsimított az inge ujján ott, ahol az egyik öszvér beléharapott.
Az öszvérek említésére azonnal eszembe jutott valami, és
felálltam, amivel véget vetettem a beszélgetésnek.
– Lizzie! Hol van Lizzie?
Válaszra sem várva költői kérdésemre, a dolgozószoba ajtajához
mentem, és kikiáltottam rajta. A lányt hívtam, de nem jött válasz.
Lizzie konyakért ment be a házba. Volt bőven, egy nagy üvegben, a
konyhában, ezt Lizzie is tudta. Láttam, amikor épp előző este nyúlt
érte, hogy Mrs. Bugnak töltsön belőle. A házban kell lennie. Biztos
nem ment a…
– Elizabeth! Elizabeth, hol vagy? – szólította Mr. Wemyss a
hátam mögül, ahogy végigmasíroztam a folyosón, a konyha felé
tartva.
Lizzie ájultan feküdt a tűzhely előtt, ruhája ernyedt halomban,
egyik keze kinyújtva oldalra, mintha meg akart volna kapaszkodni
estében.
– Miss Wemyss! – Bobby Higgins kétségbeesve vállal utat tört
magának mellettem, és felkapta a lányt a két karjába.
– Elizabeth! – Mr. Wemyss is odatolakodott, és maga is
majdnem olyan sápadt volt, mint a lánya.
– Kérem, engedje, hogy megnézzem, rendben? – mondtam, és
határozottan visszatartottam a férfit. – Bobby, kérem, tegye le őt a
padra!
Bobby a lánnyal a karjában óvatosan felállt, majd egy kis
szisszenéssel leült a padra, továbbra is tartva a lányt. Nos, ha a hőst
akarta játszani, nem volt időm vitatkozni vele. Letérdeltem, és
megfogtam a lány csuklóját, hogy megmérjem a pulzusát, míg a
másik kezemmel kisimítottam szőke haját az arcából.
Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, mi a baj. Bőre
hideg és nyirkos tapintású volt, és arca szürkés árnyalatot öltött.
Éreztem, hogy teste megremeg, ahogy visszatér a hidegrázás, hiába
volt eszméletlen.

131
 – Visszajött a kór, igaz? – kérdezte Jamie, aki feltűnt az
oldalamon, és megszorította Mr. Wemyss vállát, együttérzésből, és
hogy visszatartsa őt.
– Igen – feleltem röviden. Lizzie korábban maláriától
szenvedett, amit még a partvidéken szedett össze évekkel ezelőtt, és
időről időre visszaesett, habár már több mint egy éve egészséges
volt.
Mr. Wemyss jól hallhatóan vett egy mély levegőt. A szín lassan
visszatért az arcába. Nem volt ismeretlen számára a malária, és én is
bíztam benne, hogy meg fogom tudni gyógyítani a lányát. Ahogy
már korábban is sikerült.
Reméltem, hogy most is menni fog. Lizzie szíve hevesen
dobogott, pulzusát alig éreztem az ujjaimban, de szívverése
egyenletes volt, és kezdett magához térni. Ezzel együtt most ijesztő
gyorsasággal terítette le a betegség. Vajon ő érzékelte a jeleket?
Reméltem, hogy nem látszik az arcomon az aggodalom.
– Vigyék fel az ágyába, takarják be, és tegyenek forró követ a
lábához – utasítottam pattogósan Bobbyt és Mr. Wemysst, ahogy
felálltam. – Hozzáfogok gyógyszert főzni neki.
Jamie utánam jött a rendelőbe, és miután hátrapillantott, hogy
nem hallja-e valaki, fojtott hangon azt kérdezte:
– Azt hittem, kifogytál a kínafakéregből. Vagy tévednék?
– Nem, tényleg kifogytam, a francba! – A malária egy krónikus
betegség, amit azonban többnyire kordában lehet tartani rendszeres,
kis adag kínafakéreg bevételével. A télen viszont kifogyott minden
készletem, és még senki nem tudott leutazni a partra, hogy hozzon.
– Akkor mit tegyünk?
– Gondolkozom.
Kinyitottam a szekrényt, és végignéztem az üvegpalackok
rendezett sorain. Nagyon sok már kiürült közülük, vagy csak pár
levél- vagy gyökérdarab hevert az aljukon. Minden készletem
kimerült az influenzával, fagyási sérülésekkel és vadászbalesetekkel
terhes hosszú, nyirkos tél során.
Lázcsillapító. Volt néhány dolgom, amit használhattam volna
egy hétköznapi lázas esetnél, de a malária az más. Legalább

132
somfakéregből és gyökérből volt bőven. Rengeteget gyűjtöttem
belőle ősszel, mert sejtettem, hogy szükség lesz rá. Ezt most
visszaraktam, és némi gondolkodás után inkább egy másik üveget
vettem a kezembe, amiben egy tárnicsfélét tartottam, amit csak
„lázgyökérnek” neveztek a környéken.
– Tegyél fel vizet forrni, légy szíves – kértem Jamie-t, és
komoly arccal gyökereket, kéreg- és levéldarabkákat tördeltem a
mozsaramba. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálom enyhíteni
a láz és hidegrázás látható tüneteit. És a sokk tüneteit, gondoltam,
jobb, ha azt is kezelem valahogy.
– És hozz egy kis mézet is, kérlek! – kiáltottam Jamie után, aki
már az ajtónál járt. Jamie bólintott, és a konyhába sietett, sietős
léptei keményen koppantak a tölgyfa padlón.
Hozzáláttam összetörni a keveréket, miközben tovább
fontolgattam, milyen lehetőségeim vannak még. Magamban valahol
örültem is a kialakult vészhelyzetnek, mert így legalább egy darabig
még nem kell hallanom Brownékról és a borzalmas bizottságukról.
Nagyon rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban. Bármit akartak
is, az nem jelent semmi jót, abban biztos voltam, és az is biztos,
hogy nem távoztak békével. És hogy vajon Jamie mit vesz a fejébe,
hogy visszavágjon nekik…
Vadgesztenye. Néha ezt használták a harmadnapos malária
ellen, ahogy dr. Rawlings nevezte a kórt. Vajon van még belőle
készletem? Ahogy gyorsan végignéztem a gyógyszeres ládikámban
sorakozó csatos üvegeken és palackokon, megakadt a szemem az
egyiken, aminek az alján, körülbelül egyhüvelyknyi vastagon száraz,
fekete bogyók lapultak. Magyal, állt az üveg címkéjén. Nem az
enyém volt, ez még Rawlings készletébe tartozott. Sose használtam
még semmire, de valami nem hagyott nyugodni a bogyókkal
kapcsolatban. Mintha hallottam vagy olvastam volna valamit a
magyalról, de mi lehetett az?
Félig öntudatlanul felvettem az üveget, kinyitottam és
beleszagoltam. Éles, csípősen fanyar, kesernyés illat szállt fel a
bogyókból, ami távolról emlékeztetett valamire.

133
 Az üveggel a kezemben odamentem az asztalhoz, amin a fekete
borítójú, nagy alakú esettanulmányos könyvem feküdt, és sietve az
elejére lapoztam, amiket még a könyv és az orvosi táska eredeti
tulaja, Daniel Rawlings írt. Hol láttam?
Még mindig lapozgattam, és azt a félig elfelejtett bejegyzést
kerestem, amikor Jamie visszajött egy kancsó forró vízzel és egy
tányér mézzel a kezében, nyomában a Beardsley ikrekkel.
Rájuk pillantottam, de nem mondtam semmit. Jellemző volt
rájuk, hogy a legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel, mint két
madárijesztő.
– Nagyon megrendült Miss Lizzie egészsége? – kérdezte Jo
idegesen, Jamie mellett kukucskálva, hogy lássa, mit csinálok.
– Igen – feleltem kurtán, oda sem figyelve rá rendesen. – De ne
aggódj, éppen orvosságot készítek neki.
Megtaláltam. Rövid bejegyzés volt csupán, amit utólag vetettek
papírra egy beteg kezelését rögzítendő, aki egyértelműen maláriás
tüneteket mutatott. És aki meghalt, jegyeztem meg magamban,
elszoruló torokkal.

A kereskedő, akitől a kínafakérget vásároltam, azt mesélte,

hogy az indiánok használnak egy bizonyos magyal nevű növényt,
ami keserűségében vetekszik a kininnel, és ami a harmad- és
negyednapos malária kezelésében nélkülözhetetlen. Kísérletképpen
gyűjtöttem egy keveset, mert mihelyst lehetőségem nyílik rá,
szeretném kipróbálni főzetformájában.

Kivettem az üvegből az egyik összeszáradt bogyót, és

beleharaptam. A kinin átható íze elöntötte a számat, majd rögtön
utána a nyál is, gazdagon, ahogy a szám összerándult az embert
próbálóan keserű ízre. Tényleg magyal!
Az ablakhoz vetődtem, és kiköptem rajta a lenti fűszerkertbe, és
egyre csak köpködtem, amin a Beardsley fivérek jókat kuncogtak és
nagyokat horkantottak, mert láthatóan nagyon jól szórakoztak a
váratlan jeleneten.
– Jól vagy, Sassenach? – Jamie arcán a derültség és az
aggodalom hadakozott egymással, hogy átvegye az uralmat. Öntött
134
nekem egy kis vizet egy cserép mérőedénybe, aztán eszébe jutott, és
cseppentett bele pár csepp mézet, és átnyújtotta az edényt.
– Jól – károgtam. – El ne ejtsd! – Kezzie Beardsley az előbb
felvette a magyalbogyós üveget, és óvatosan beleszagolt.
Figyelmeztetésemre bólintott, de nem tette le az üveget, hanem
átnyújtotta a testvérének.
A számba vettem egy jó nagy korty mézes vizet, és lenyeltem,
majd így szóltam:
– Azok… Van bennük egy kininszerű anyag.
Jamie arckifejezése egyből megváltozott, és egészen eltűnt
belőle az aggodalom.
– Akkor ez segít a lánykán?
– Remélem. Viszont nincs belőle valami sok.
– Azt mondja, szüksége lenne még belőle Miss Lizzie számára,
Mrs. Fraser? – pillantott fel rám az üveg fölött Jo sötét szemekkel.
– Igen – feleltem meglepetten. – Csak nem azt akarod mondani,
hogy tudod, honnan szerezhetnénk még ilyet?
– De bizony, asszonyom! – felelte Kezzie, szokás szerint jó
hangosan. – Az indiánoktól.
– Melyik indiánoktól? – kérdezte Jamie, villogó szemekkel.
– A cserokiktól – mondta Jo, s a válla fölött hátraintett valahova
a távolba. – A hegyeknél.
Ez a leírás fél tucat falura is ráillett volna, de a fiúk persze egy
konkrét falura gondolhattak, mert egyszerre sarkon fordultak, hogy
induljanak is magyalbogyóért.
– Várjatok egy percet, fiúk! – szólt utánuk Jamie, és elkapta
Kezzie gallérját. – Megyek veletek. Elvégre kell valami, amivel
kereskedni tudtok.
– Ó, bővében vagyunk az állatbőröknek, uram! – biztosította Jo.
– Gazdag vadászidényt zártunk.
Jo kitűnő vadász volt, és bár Kezzie még mindig nem hallott
elég jól ahhoz, hogy rendesen tudjon vadászni, bátyja megtanította
csapdázni. Ian elmondta, hogy a Beardsley fiúk kunyhójában
majdnem a plafonig ér a sok hód-, nyest-, szarvas- és hermelinprém

135
és -bőr. Mindig érezni lehetett a fiúkon a bőrök szagát, körüllengte
őket az alvadt vér, a pézsma és a hideg szőrme szagának keveréke.
– Valóban? Ez igen nagylelkű tőled, Jo, bizony az, de én azért
mégis veletek mennék. – Jamie rám pillantott, jelezvén, hogy
elhatározta magát, de azért az én engedélyemet is kéri. Nyeltem
egyet, és megint éreztem azt a keserű ízt.
– Igen – mondtam, és megköszörültem a torkom. – Ha… Ha
elmentek, hadd küldjék veletek pár holmit, és majd megmondom,
mit kérjetek értük cserébe. Reggelig még itt maradtok, ugye?
A Beardsley ikreknek már nagyon mehetnékjük volt, de Jamie
nem mozdult, csak engem nézett, s hozzám ért egy szó vagy
mozdulat nélkül.
– Igen – mondta halkan –, éjszakára még itt maradunk. – Ezután
a fiúkhoz fordult. – Jo, eredj, kérlek, és kérd meg Bobby Higginst,
hogy jöjjön le hozzám. Beszédem van vele.
– Miss Lizzie-vel van? – kérdezte Jo Beardsley leplezetlen
rosszallással. Fivére arcán, aki résnyire húzott, gyanakvó szemekkel
figyelt, hasonló arckifejezés tükröződött.
– Mi dolga van ott? Hát nem tudja, hogy a kisasszonynak
jegyese van? – kérdezte Kezzie, teljesen jogosan.
– Az apja is vele van – nyugtatta meg őket Jamie. – Nem
fenyegeti veszély a becsületét.
Jo felhorkant, de a két testvér váltott egy pillantást, aztán
közösen távoztak, s keskeny vállukat határozottan hátraszegték,
hogy elűzzék a Lizzie tisztességére leselkedő veszélyt.
– Akkor vállalod? – kérdeztem, és leraktam a mozsártörőmet. –
Indián ügynök leszel?
– Kénytelen leszek, úgy hiszem. Ha nem így tennék, akkor
Richard Brown állna be ügynöknek, az hétszentség, azt meg nem
kockáztathatom meg. – Tétován közelebb húzódott, és finoman
megérintette a könyökömet. – Rögvest visszaküldöm a legényeket,
mihelyst megszedtük az orvosságnak való bogyókat. Nekem
azonban maradnom kell még egy napig, talán kettőig is. Hogy
beszéljek velük. – Mármint hogy elmagyarázza a cserokiknak, hogy
ő most már a brit korona ügynöke, és hogy megbeszélje velük, hogy

136
üzenjenek a hegyi falvak vezetőinek, hogy jöjjenek le hozzájuk,
mert szeretne tárgyalni velük, és megajándékozni őket.
Bólintottam, s a szegycsontom alatt a félelem kis buborékja
duzzadt. Elkezdődött. Hiába tudja az ember biztosra, hogy valami
szörnyűség fog történni valamikor a jövőben, arra sosem gondol,
hogy ma lesz az a nap.
– Ne… Ne maradj távol túl sokáig, rendben? – szökött ki
belőlem, mert nem akartam a félelmeimmel terhelni, de nem tudtam
befogni a számat.
– Nem – mondta halkan, és keze megpihent egy pillanatra a
derekamon. – Egyet se aggódj, nem maradok soká.
Léptek zaja hallatszott a lépcső felől, s visszhangzott a folyosón.
Gondolom, Mr. Wemyss hajtotta el a Beardsley fiúkat, Bobbyval
egyetemben. A két testvér meg sem állt, egy szó nélkül távoztak, és
lopva megvető pillantást vetettek Bobbyra, aki szinte észre sem
vette őket.
– A legénye szólított, hogy beszéde van velem, uram – szólalt
meg ez utóbbi. Örömmel láttam, hogy a szín már valamelyest
visszatért az arcába, és elég biztosan állt a lábán. Feszülten az
asztalra pillantott, ami még mindig le volt borítva a lepedővel, amire
neki is fel kellett másznia, majd rám nézett, de én csak megráztam a
fejem. Majd később befejezem az aranyerét.
– Úgy van, Bobby. – Jamie az egyik székre intett, hogy
ülőhellyel kínálja Bobbyt, de jelentőségteljesen megköszörültem a
torkom, mire a fiú megtorpant, és inkább az asztalnak dőlt, mint
hogy leüljön.
– Az a két ember, aki jött… Brownék. Van egy településük nem
messze innen. Azt mondja, hallott a Biztonsági Bizottságokról,
igaz? Akkor van némi fogalma róla, mit akarnak.
– Igen, uram. És ezek a Brownék… Értem jöttek? – Bobby elég
nyugodt hangon beszélt, de láttam, hogy nyel egyet, és az
ádámcsutkája fel-le liftezik vékony torkában.
Jamie felsóhajtott, és beletúrt a hajába. A nap rézsútosan sütött
be az ablakon, sugarai egyenesen Jamie-re hullottak, és a haja

137
lángvörös fényben izzott. Itt-ott ezüstösen csillantak meg ősz
hajszálai a vörös tincsek között.
– Igen. Tudták, hogy itt van, hallottak magáról, kétségtelenül
olyasvalakitől, akivel ön idefelé jövet találkozhatott. Feltételezem,
említette valakinek az úti célját, igaz?
Bobby némán bólintott.
– Mit akarnak tőle? – kérdeztem, mialatt az őrölt gyökérkérget
és bogyókat egy tálba raktam, és forró vizet öntöttem rá, hogy
kiázzanak.
– Ezt nem közölték világosan – felelte Jamie egykedvűen. –
Bár, ami azt illeti, nem is adtam erre nekik esélyt. Annyit mondtam,
hogy csak az életem árán vihetik el házam vendégét. És az ő életük
árán.
– Szívből köszönöm, uram. – Bobby nagy levegőt vett, és azt
kérdezte: – Tudtak… a történtekről? A bostoni eseményekről? Arról
senkinek nem szóltam, azt biztosan állíthatom!
Jamie homlokán elmélyültek a ráncok.
– Igen, tudtak. Úgy tettek, mintha én nem tudnék arról, hogy mi
történt. Közölték, hogy egy ismeretlen gyilkosnak nyújtok
menedéket, aki fenyegeti a közbiztonságot.
– Nos, az első állítás közel áll az igazsághoz – jegyezte meg
Bobby, és óvatosan megérintette arcán a billog okozta sebhelyet,
mintha még mindig égne a seb. Erőtlenül elmosolyodott. – De azt
nem tudom, mekkora fenyegetést jelentek én bárkire is manapság.
Jamie nem zavartatta magát.
– Az a lényeg, Bobby, hogy tudnak arról, hogy itt tartózkodik.
Nem hiszem, hogy elhurcolnák innen, de kérem, tartsa nyitva a
szemét. Gondoskodom róla, hogy kísérettel, biztonságban
visszajusson Lord Johnhoz, amikor annak eljön az ideje. Ha jól
sejtem, még nem végeztél vele, igaz? – kérdezte, felém fordulva.
– Nem teljesen – feleltem színtelen hangon, mire Bobby arcára
kiült a riadalom.
– Nos, akkor… – Jamie benyúlt nadrágja derekába, és előhúzott
egy, addig az inge redői közt rejtegetett pisztolyt, amiben a csinos,
veretes pisztolyra ismertem. – Tartsa magánál – mondta Jamie, és

138
átnyújtotta a fegyvert Bobbynak. – Puskaport és lőszert talál a
kredencben. Vigyázna akkor a feleségemre és a családomra a
távollétemben?
– Oh! – Bobby meghökkent, de bólintott, és maga is a nadrágja
derekába dugta a pisztolyt. – Úgy lesz, uram, bízhat bennem!
Jamie meleg tekintettel rámosolygott.
– Nagy megnyugvás ez nekem, Bobby. Megtenné, hogy szól a
vejemnek? Váltanék vele pár szót, mielőtt elindulok.
– Igen, uram, máris! – vágta rá a fiú, azzal kihúzta magát, és
elment, jókora elszántsággal költőkhöz illő arcán.
– Szerinted mit akartak csinálni vele? – kérdeztem halkan,
ahogy becsukódott mögötte a külső ajtó. – Brownék.
Jamie a fejét ingatta.
– Csak a jóisten tudja. Felakasztani a keresztútnál, talán. Vagy
csak jól megverni, és visszazavarni oda, ahonnan jött. Meg akarják
mutatni mindenkinek, hogy megvédik az embereket, tudod? A
veszélyes bűnözőktől és egyéb elemektől – tette hozzá, megránduló
szájjal.
– Minden kormánynak a vezetésükre bízott nép hozzájárulásából
származik a hatalma – idéztem, és bólintottam. – Ahhoz, hogy egy
ilyen Biztonsági Bizottság igazolhassa létjogosultságát, kell, hogy
legyen valami, ami fenyegeti a közbiztonságot. Okos húzás volt
Brownék részéről, hogy erre odafigyeltek.
Jamie jelentőségteljesen rám nézett, felvonva egyik rőt
szemöldökét.
– Ki mondta ezt? A vezetésükre bízott nép hozzájárulásából.
– Thomas Jefferson – feleltem nagyképűen. – Helyesebben, ő
fogja mondani két év múlva.
– Ő fogja elbitorolni egy Locke nevű úriembertől két év múlva –
javított ki Jamie. – Ezek szerint Richard Brown kellőképpen
iskolázott.
– Nem úgy, mint én, igaz? – kérdeztem higgadtan. – Viszont, ha
arra számítasz, hogy Brownék gondot okoznak, akkor biztos jó ötlet
volt azt a pisztolyt adni Bobbynak?
Jamie megvonta a vállát.

139
 – A jók nekem is kellenek. És erősen kétlem, hogy el fogja sütni
azt a fegyvert.
– Az elrettentő erejében bízol? – Kételkedtem a dologban, de
Jamie-nek alighanem igaza volt.
– Igen, abban. De még inkább Bobbyban.
– Hogyhogy?
– Nem hiszem, hogy valaha is elsütne még egy fegyvert, hogy
mentse az életét. De talán megtenné azért, hogy téged megmentsen.
És ha ilyen fordulatot vennének az események, akkor túl közel
lesznek a támadók ahhoz, hogy elhibázza. – Szenvtelen hangon
beszélt, de a szőrszálak mégis felmeredtek a tarkómon.
– Ó, ez igazán megnyugtató – feleltem. – És mégis honnan
tudod, hogy mit tenne Bobby ilyen esetben?
– Beszéltem vele – válaszolta röviden Jamie. – Akit Bostonban
lelőtt, az volt az első ember, akit valaha megölt. Nem akarja
megismételni. – Felegyenesedett és a pulthoz lépett, feszült
nyugtalansággal, és minden figyelmével azt a néhány kisebb eszközt
rendezgette, amiket azért készítettem oda, hogy megtisztítsam őket.
Odaléptem mellé, és csendben figyeltem őt. Egy marék apró
sebsütővas és szike ázott egy terpentinnel teli mérőedényben.
Egyenként kivette mindet, szárazra törölte és visszarakta a dobozba,
a helyükre, szépen egymás mellé. A szikék lapos, szív alakú hegye
megfeketedett a használattól, a pengék fénye megkopott, de az élük,
mint egy hajszálvékony ezüstvonal, élesen ragyogott.
– Minden rendben lesz velünk – szólaltam meg halkan.
Megerősítésnek szántam a szavaimat, de ahogy kimondtam,
hangomból kiérződött a kérdés.
– Igen, tudom – felelte Jamie. Visszarakta az utolsó vasat is a
dobozba, de a doboz tetejét nem tette vissza, csak mozdulatlanul állt,
kezét a pultra fektetve, és egyenesen előre nézett.
– Nem akarok menni – mondta halkan. – Nem akarom ezt
csinálni.
Nem tudom, hogy hozzám vagy magában beszélt, de úgy
éreztem, nem csak a cseroki faluba tervezett útjára gondol.

140
 – Én sem akarom, hogy ezt tedd – suttogtam, és egy kicsit
közelebb húzódtam, hogy a lélegzetét is éreztem. Ekkor felemelte a
kezét, és felém fordult, átölelt, és csak álltunk összebújva, hallgattuk
egymás lélegzetvételeit, mialatt a frissen főtt tea kesernyés illata
szűrődött át a lenvászon, a por és a nap melegétől felhevült testek
otthonos illatán.
Sok kérdést el kellett még döntenünk, elhatározásra jutnunk
megannyi dologban, és lépéseket tenni a cél érdekében. De egy nap
alatt, egy óra alatt, szándékaink egyetlen kinyilatkoztatásával
átléptük a háború küszöbét.

141
 10
[•ä t ~≠àxÄxáá°z
]amie elküldte Bobbyt, hogy keresse meg Roger Macet, de nem
bírt tétlenül várni, amíg megjönnek, és maga is elindult, Claire-t
pedig magára hagyta, hadd főzőcskézzen.
Minden békés és csoda szép volt odakint. Egy barna szőrű
anyajuh állt az akolban tunyán, két bárányával, állkapcsa elégedett
lassúsággal mozgott, s a bárányok, mint két bolyhos szöcske,
ügyetlenül ugrándoztak mögötte. Claire fűszerkertje buján zöldellt a
sok levéltől és a virágba borult hajtásoktól.
A kút fedele résnyire nyitva állt. Jamie lehajolt, hogy a helyére
húzza azt, és észrevette, hogy a deszkák megvetemedtek. Fejben
hozzáadta a fedél helyreállítását a teendők és javítandók véget nem
érő listájához, és hőn áhította, hogy bárcsak ásással, trágyahordással,
zsindelyezéssel és hasonlókkal tölthetné a következő néhány napot
ahelyett, amire készül.
Szívesebben temetné be a régi árnyékszéket vagy herélne
disznót, mint hogy megkérje Roger Macet, hogy meséljen az
indiánokról és a forradalmakról. Kissé hátborzongatónak találta,
hogy a jövőről beszéljen a vejével, és igyekezett messziről elkerülni
az ilyen helyzeteket.
Amiket Claire mesélt a maga koráról, azokat gyakorta érezte
fantasztikusnak, mint a tündérmesék félig-meddig kitalált világát, és
néha hajmeresztőnek, de mindig érdekesnek, hiszen annyi mindent
tudott így meg a feleségéről. Brianna jellemzően a gépekről osztott
meg vele kisebb, jelentéktelen részleteket, amik érdekesek voltak,
vagy vad történeteket mesélt a holdon járkáló emberekről, amik meg
végtelenül szórakoztatták, de nem fenyegették lelki nyugalmát.

142
 Roger Mac azonban amilyen hideg tárgyilagossággal mesélt,
hajszálpontosan azokra a történetírókra emlékeztette Jamie-t,
akiknek a munkáit Roger olvasta, így szavai mindig valami konkrét
fenyegetést hordoztak. Amikor Roger Mackel beszélt, túlságosan is
valószínűnek tűnt, hogy egyik-másik felidézett esemény nemcsak
hogy meg fog történni, hanem minden valószínűség szerint rájuk is
közvetlen hatással lesz.
Olyan volt, mintha egy különösen romlott lelkű, gonosz
tenyérjóst hallgatott volna, gondolta, egy olyat, akinek nem fizetett
eleget, hogy jó híreket mondjon. A gondolatra egy emlék bukkant
fel hirtelen tudata felszínére, s járt fel és alá, mint egy horgász
úszója.
Párizsban történt. A barátaival, diáktársaival ittak egy
húgyszagú kocsmában, az université közelében. Már eléggé be volt
rúgva ő is, amikor valaki kitalálta, hogy jósoltat magának a
tenyeréből, mire mindannyian benyomultak a sarokba, ahol a
tenyérjós öregasszony szokott ülni, de alig látszott a félhomályban
és a sűrű pipafüstben.
Ő maga nem szándékozott jósoltatni. Alig pár penny lapult a
zsebében, és esze ágában sem volt ilyen istenkáromló
értelmetlenségre vesztegetni, és e véleményének hangot is adott.
Ekkor egy karmos, bütykös kéz nyúlt ki a sötétből, és
megragadta a kezét, s mocskos körmeit a tenyerébe mélyesztette.
Jamie meglepetten felkiáltott, a barátai meg felnevettek. Még jobban
nevettek, amikor az öregasszony beleköpött Jamie tenyerébe.
Az asszony módszeresen szétdörzsölte nyálát Jamie tenyerén.
Közel hajolt, s Jamie érezte ódon izzadságszagát és látta a terveket
rozsdabarna kendője alól kikandikáló őszes hajában. Az asszony
belenézett Jamie tenyerébe, és egyik piszkos ujjával csiklandozva
tapintotta ki annak vonalait. Jamie el akarta húzni a kezét, de az
asszony vasmarokkal szorította a csuklóját, és Jamie meglepetten
tapasztalta, hogy nem tud szabadulni szorításából.
– T’es un chat, toi – jegyezte meg az idős asszony rosszmájúan.
– Macska vagy te. Egy kis vörös cica.

143
 Dubois – igen, így hívták, Dubois – ekkor nyivákolni kezdett, a
többiek nagy derültségére. Jamie nem dőlt be a trükknek, és csak
annyit mondott, „Merci, madame”, és megint megpróbálta elhúzni a
kezét.
– Neuf – válaszolta az asszony, és fürgén megérintette itt-ott
Jamie tenyerét, majd mondanivalóját aláhúzandó, elkapta Jamie
egyik ujját, és finoman megrángatta. – Bele van írva a kilences a
tenyeredbe. És a halál – tette még hozzá, mintegy mellékesen. –
Kilencszer halsz meg, mielőtt megpihenhetsz a sírban.
Ekkor elengedte Jamie kezét, gúnyos „aou-la-las!” felkiáltások
és nevetés közepette a francia és a többi diák részéről.
Egy horkantással visszaküldte az emléket oda, ahonnan az jött,
menjen isten áldásával. Az öregasszony azonban nem volt hajlandó
ilyen könnyen távozni, és Jamie még hosszú évekig hallotta, ahogy
szólítja őt a kocsma nyers, sörszagú levegőjéből.
– A halál nem mindig fáj, mon p’tit chat! – kiáltott utána
csúfondáros hangon. – De azért többnyire igen.
– Nem igaz – mormogta magában Jamie, és döbbenten
hallgatott el, ahogy meghallotta a saját hangját. A keresztapját
hallotta beszélni.
– Ne aggódj, fiam. Egy cseppet se fáj meghalni. – Ekkor
elvétette a lépést és megbotlott, de végül sikerült talpon maradnia, és
megállt, a fém ízével nyelve tövén.
A szíve hirtelen, minden ok nélkül hevesen kezdett verni,
mintha mérföldeket futott volna. A kunyhót látta persze, és hallotta a
szajkókat a félig kilombosodott szelídgesztenyék lombjából. De
Murtagh szemét még tisztábban látta, ahogy marcona vonásai
megbékélnek, és mélyen ülő, fekete szemeit rá szegezi, de pillantása
el-elréved, mintha keresztapja hol rá, hol mögé, a távolba nézne.
Érezte Murtagh testének súlyát a karjaiban, ami valahogy hirtelen
elnehezült, ahogy a férfi meghalt.
A kép szertefoszlott, olyan hirtelen, ahogy megjelent, és Jamie
azon kapta magát, hogy egy pocsolya mellett áll, és egy félig a sárba
süllyedt fa játék kacsát bámul.

144
 Keresztet vetett és mondott pár szót gyorsan Murtagh lelki
üdvéért, majd lehajolt, felvette a kacsát, és lemosta róla a sarat a
pocsolyában. Remegett a keze, de nem is csoda. A cullodeni csatáról
csak pár hiányos emlékfoszlánya volt, de a többi is kezdett
visszatérni.
Eddig ilyen víziói csak félálomban voltak. Látta Murtaghot is
így, és az utána következő álomban.
Nem említette mindezt Claire-nek. Még nem.
Benyitott a faházba, de az üresen állt, a tűz lefojtva, rokka és
szövőszék tétlen mozdulatlanságban. Brianna biztosan Ferguséknél
van, Marsalival. Hol lehet ilyenkor Roger Mac? Kilépett a házból, és
hallgatózott.
Fejszecsapkodást hallott valahonnan az erdőből, a házon túlról.
Amikor a hang hirtelen megszűnt, üdvözlő kiáltásokat hallott.
Elindult az emelkedőn, fel az ösvényen, amit félig benőtt a zsenge
tavaszi fű, de látszottak rajta a friss lábnyomok fekete foltjai.
Vajon mit mondott volna az öregasszony, ha fizetett volna neki,
tűnődött. Vajon hazudott neki, amiért olyan szűkmarkúan bánt vele,
vagy ugyanezen oknál fogva igazat mondott?
Az volt az egyik legkellemetlenebb dolog abban, ha Roger
Mackel beszélgetett, hogy biztos volt benne, Roger mindig igazat
beszél.
Elfelejtette a háznál hagyni a játék kacsát. A nadrágjába törölte,
és átvágott a sűrű, gazos területen, hogy megtudja, milyen sors vár
rá.

145
 11
i°Üä|éázöÄtà
Uobby Higgins elé toltam a mikroszkópot, aki épp akkor tért
vissza dolga végeztével, s a Lizzie-ért való aggodalmában
megfeledkezett saját kellemetlenségeiről.
– Látja azokat a kerek, rózsaszínes valamiket? – kérdeztem. –
Ezek Lizzie vérsejtjei. Mindenkinek vannak vérsejtjei – tettem
hozzá. – Ezek adják a vér vörös színét.
– A mindenségit! – dörmögte elképedve. – Nem is tudtam!
– Na, most már tudja – feleltem. – Látja, hogy egyik-másik
vérsejt sérült? És hogy van, amelyikben kis pontok vannak?
– Látom, asszonyom – válaszolta Bobby, ahogy erejét
megfeszítve nézett a mikroszkópba. – Mik volnának ezek?
– Paraziták. Kis jószágok, amik belekerülnek a vérbe, amikor
egy bizonyos fajta szúnyog csípi meg az embert – magyaráztam. –
Plasmodiumnak nevezik őket. Ha az ember egyszer megfertőződik
velük, utána ott élnek a vérében, de időnként… hogy úgy
mondjam… szaporodnak. Amikor túl sokan vannak, kitörnek a
vérsejtekből, és ez okozza a maláriás rohamot, vagyis a váltólázat. A
sérült vérsejtek tömege összegyűlik a belső szervekben, tudja,
amitől az ember borzasztó betegnek érzi magát.
– Ejha! – Bobby felegyenesedett, és mély iszonyattal nézett a
mikroszkópra. – Ez… Ez rettenetes, én mondom!
– Igen, az – feleltem. Sikerült nem elnevetnem magam. – De a
kinin, tudja, a kínafa kérge, segít megállítani a kórt.
– Ez nagyon jó hír, asszonyom, nagyon jó! – derült fel az arca. –
Hogy a csudába tud ennyi mindent? – kérdezte, a fejét csóválva. –
Ez egy igazi csoda!

146
 – Ó, egész sokat tudok az élősködőkről – feleltem könnyedén,
mialatt levettem a fedőt az edényről, amiben a somfakéreg és a
magyalbogyók keveréke rotyogott. A folyadék mélybíbor színű,
majdnem fekete volt, és most, hogy kihűlt, kissé sűrűnek is látszott.
A szaga egyenesen halálos volt, amiből arra következtettem, hogy
alighanem elkészült.
– Mondja csak, Bobby, hallott már valaha a horogféregről?
A fiú üres tekintettel nézett vissza rám.
– Nem, asszonyom.
– Hmm. Megfogná ezt, kérem? – Egy négyszögletesre
hajtogatott gézdarabot tekertem egy palack nyaka köré, és
átnyújtottam neki, hogy tartsa meg, amíg beletöltöttem a bíborszín
keveréket.
– Ezek a maga ájulási rohamai… – mondtam, s a csurgó
folyadékra szegeztem a pillantásom. – Mikor kezdődtek?
– Oh… Hat hónapja tán.
– Értem. Véletlenül nem érzett valami irritációt a testén? Esetleg
viszketést? Vagy kiütést? Körülbelül hét hónapja, nagy
valószínűséggel a lábán.
Úgy meredt rám, olyan lesújtva és lágy kék szemeiben olyan
döbbenettel, mintha olvastam volna a gondolataiban.
– Nahát! De bizony éreztem, asszonyom! Mégpedig tavaly
ősszel.
– Ah – feleltem. – Akkor azt hiszem, Bobby, hogy alighanem
horogférgei vannak.
A félelemtől kikerekedett szemekkel nézett végig magán.
– Hol?
– A testében. – Elvettem tőle az üveget, és bedugaszoltam. – A
horogférgek olyan élősködők, amik befurakodnak a bőrbe –
legtöbbször az ember talpán át –, aztán addig vándorolnak a testben,
amíg el nem érik a bélrendszert. A zsigereit – javítottam ki magam,
amikor láttam az értetlenséget az arcán. – A kifejlett férgeknek ilyen
ronda kis kampós fogakkal teli szájszervük van – mutattam,
behajlítva a mutatóujjamat –, amivel felsértik a bél nyálkahártyáját,

147
és szívják az ember vérét. Ezért van az, hogy akit megfertőznek, az
gyakorta gyengélkedik és elájul.
Hirtelen olyan hamuszürke lett az ábrázata, hogy azt hittem,
menten elájul, és sietve egy székhez vezettem, és lenyomtam a fejét
a két térde közé.
– Nem tudom biztosan, hogy tényleg ez-e a gond – mondtam
lehajolva hozzá. – Csak amikor Lizzie vérmintáit nézegettem, és az
élősködőkről beszéltünk, akkor jutott eszembe, hogy… Nos, hirtelen
bevillant, hogy az ön tünetei szinte teljesen megfelelnek a
horogféreg-fertőzés leírásának.
– Valóban? – kérdezte Bobby elhaló hangon. Sűrű haja
előrehullott a tarkójából, s feltárult világos bőrű, gyermeki nyaka.
– Hány éves maga, Bobby? – kérdeztem, amikor rádöbbentem,
hogy fogalmam sincs.
– Huszonhárom, asszonyom – felelte. – Asszonyom! Azt
hiszem, hánynom kell.
Előkaptam a vödröt a sarokból, és még épp időben odaadtam
neki.
– Megszabadultam tőlük? – kérdezte erőtlenül, majd felült, és
megtörölte száját az inge ujjába, mialatt a vödör tartalmát figyelte. –
Tudok hányni még egy kicsit.
– Attól tartok, nem – válaszoltam együttérzően. – Ha
feltételezzük, hogy önnek horogférgei vannak, akkor is túl mélyen
vannak ahhoz, hogy ki lehessen hányni azokat. Csak úgy lehet
meggyőződni róla, hogy jelen vannak-e, hogy megkeressük a
petéiket.
Bobby idegenkedve nézett rám.
– Nem mintha borzalmasan szégyenlős lennék, asszonyom –
fészkelődön Bobby. – Tudja maga is. De dr. Potts adott egy jókora,
mustáros vizes beöntést. Az ki kellett, hogy űzze a férgeket, nem
igaz? Ha én bélféreg lennék, azonnal magára hagynám a szegény
ördögöt, ha valaki mustáros vízzel akarna kiönteni.
– Azt gondolná az ember, hogy így tesznek, igaz? – kérdeztem.
– Sajnos a valóság más. De beöntést nem fogok adni magának –
igyekeztem megnyugtatni. – Először is, meg kell állapítanunk, hogy

148
tényleg vannak-e férgei, és ha igen, akkor ki tudok keverni egy
olyan gyógyszert, amivel meg lehet őket mérgezni.
– Oh! – Ezt hallván kicsit felvidámodott. – Hogy akarja
megkeresni őket, asszonyom? – A pultra sandított, ahol még mindig
sorakoztak a fogók és sebkötöző anyagok.
– Nem is lehetne egyszerűbb! – válaszoltam. – Végrehajtok egy
bizonyos „ürülékülepítés” nevű kísérletet, hogy besűrítsem a
székletes vizet, aztán a mikroszkóp alatt megnézem, hogy van-e
benne tojás.
Bobby bólintott, de látszott, hogy azt se tudja, miről beszélek.
Kedvesen rámosolyogtam.
– Nem kell mást tennie, Bobby, csak kakálnia egy nagyot.
Arcán a kétely és viszolygás iskolakönyvi példái voltak
láthatók.
– Ha nem bánná, asszonyom – mondta –, akkor inkább
megtartanám a férgeket.

149
 12
T àâwÉÅöÇç àÉäöuu| váÉwö|
^éső délután, amikor Roger Mac visszatért a kádártól, feleségét
az asztalnál ülve, mély töprengés közepette találta, az asztalon pedig
egy tárgy volt.
– Ez mi? Valami őskori karácsonyi konzerv? – Roger óvatosan
kinyújtotta a mutatóujját a zöldes színű, zömök, bedugaszolt
üvegpalack felé, melynek dugóját vastag, vörös viaszréteg borította.
Egy formátlan valami látszott az üvegben, amit láthatóan valami
folyadék lepett el.
– Lassan a testtel – állította meg a felesége szelíden, és eltolta az
üveget Roger keze ügyéből. – Csak azt hiszed, hogy vicces vagy. Ez
fehérfoszfor. Lord John ajándéka.
Roger Briannára pillantott. A lány izgatott volt, orra hegye
rózsaszínűre vált, és pár hajszála szabadon lengedezett a szélben.
Apjához hasonlóan Brianna is hajlamos volt beletúrni a hajába,
amikor gondolkodott.
– És pontosan… Mit is akarsz csinálni azzal? – kérdezte Roger,
de igyekezett a rossz előérzetét elrejteni a hangjából. Halványan
rémlett neki, mit tanult valamikor régen, az iskolában, a foszfor
tulajdonságairól: vagy világít tőle az ember a sötétben, vagy
robbanásveszélyes. Egyik lehetőség sem kecsegtetett semmi jóval.
– Hááát… Gyufát akarok csinálni. Ha sikerül. – Alsó ajkába
harapott egy pillanatra, ahogy az üveg tartalmán morfondírozott. –
Tudom, hogy kell. Elméletben. De a gyakorlatban nem olyan
egyszerű.
– Miért? – kérdezte Roger óvatosan.

150
 – Nos, ha levegővel érintkezik, kigyullad – magyarázta Brianna.
– Ezért tartják víz alatt. Ne nyúlj hozzá, Jem! Mérgező. – Elkapta
Jemmyt a derekánál fogva, és elhúzta az asztaltól, ahol Roger mohó
kíváncsisággal méregette éppen az üveget.
– Ó, ugyan, ezen ne aggódj! Leszakítja az arcát, mielőtt a
szájába vehetné. – Roger a biztonság kedvéért felvette az üveget, de
úgy tartotta, mintha az a két keze között akarna mindjárt
felrobbanni. Legszívesebben megkérdezte volna Briannát, hogy
elment-e az esze, de elég régóta volt már házas ahhoz, hogy tudja,
milyen következményei vannak az ilyen jogos, költői kérdéseknek.
– Hol akarod tartani? – Sokatmondóan végignézett a helyiségen, ami
olyan tárolóegységekkel büszkélkedhetett, mint az ágyneműtartó,
egy kis könyvespolc, könyvekkel és írásokkal, egy másik a fésűnek
és fogkeféknek és Brianna néhány személyes apróságának, illetve
volt még egy kis fiókos szekrény is. Jemmy ez utóbbit körülbelül hét
hónapos kora óta ki tudta nyitni.
– Arra gondoltam, a legjobb lenne anya rendelőjében tartani –
felelte Brianna, aki fél szemét Jemmyn tartva továbbra is fogta a
kisfiút, aki minden erejével azon igyekezett, hogy megszerezze a
csinos kis üveget. – Ott senki sem nyúl semmihez.
Ez tényleg így volt. Azok, akik magától Claire Frasertől nem
féltek, azok általában rettegtek a rendelőjében található holmiktól,
köztük a kínzószerszámoknak is beillő megjelenésű eszközöktől, a
rejtélyes, zavaros főzetektől és a rettenetes szagú orvosságoktól.
Mindamellett, a rendelő szekrényei olyan magasak voltak, hogy még
egy olyan elszántan mászó gyerek, mint Jem, sem érte fel őket.
– Jó ötlet – felelte Roger, aki minél előbb el akarta tüntetni az
üveget Jem közeléből. – Felviszem máris, jó?
Mielőtt Brianna válaszolhatott volna, kopogtak az ajtón, majd
be is lépett Jamie Fraser. Jem azonnal megfeledkezett az üvegről, és
kitörő örömmel vetette magát a nagyapja karjaiba.
– Hogy vagy, a bhailach? – érdeklődött barátságosan Jamie, és
ügyesen fejjel lefelé fordította Jemet, és a bokájánál fogva lógatta. –
Válthatnánk pár szót, Roger Mac?

151
 – Persze. Leülsz esetleg? – Korábban elmondta Jamie-nek, amit
tudott – ami sajnálatosan kevés volt – a cserokiknak a közelgő
forradalomban játszott szerepéről. Vajon Jamie-nek további kérdései
vannak? Kelletlenül lerakta az üveget, előhúzott egy kisszéket, és
odatolta apósának. Jamie egy biccentéssel elfogadta az invitálást,
majd egy gyakorlott mozdulattal Jemmyt a vállára fektette, és leült.
Jemmy csak nevetett és ficánkolt, mígnem nagyapja gyengéden
fenéken csapta, amitől a kisfiú lecsillapodott, és elégedetten lógott
fejjel lefelé, mint egy lajhár, s világos haja Jamie hátára hullott.
– A helyzet a következő, a charaid – kezdte Jamie. – Holnap
reggel el kell indulnom, hogy felkeressem a cseroki falvakat, és
szeretnélek megkérni valamire a távollétemben.
– Hogyne. Felügyeljem az árpa betakarítását? – A korai gabona
még nem érett be teljesen. Mindenki szorított, hogy a jó idő
kitartson még néhány hétig, de a kilátások reménykeltőek voltak.
– Nem, azt Brianna is meg tudja csinálni. Megtennéd, leányom?
– mosolygott a lányára, aki felvonta sűrű vörös szemöldökét, mely
utóbbi Jamie szemöldökének kiköpött mása volt.
– Persze – egyezett bele Brianna. – De mi a terved Iannel,
Rogerrel és Arch Buggal? – Arch Bug volt Jamie intézője, s mint
ilyen, a logikus választás, hogy felügyelje az aratást Jamie
távollétében.
– Nos, az ifjú Iant magammal viszem. A cserokik jól ismerik őt,
Ian pedig jól beszéli a nyelvüket. A Beardsley fiúkat is elviszem,
hogy egyből vissza is térhessenek a bogyókkal és miegymással, amit
édesanyád kért Lizzie-nek.
– Én is megyek? – kérdezte reménykedve Jemmy.
– Most nem, a bhailach. De talán ősszel igen – felelte Jamie, és
megpaskolta Jemmy fenekét, majd újra Rogerre fordította figyelmét.
– E szellemben, szeretném, ha elmennél Cross Creekbe, és elhoznád
az új bérlőket. – Rogert egy pillanatra elöntötte az izgalom. És a
riadalom is, ahogy belegondolt a dologba, de csak a torkát
köszörülte meg, és bólintott.
– Persze. Természetesen. És ezek a bérlők…
– Arch Bug és Tom Christie is veled megy.

152
 Jamie e bejelentését egy pillanatnyi hitetlenkedő, döbbent csend
követte.
– Tom Christie? – kérdezte Brianna, ahogy értetlenül
összenézett Rogerrel. – Mi a fenének? – Az iskolamester hírhedten
savanyú pofa volt, senki sem képzelte róla, hogy kellemes útitárs
lenne.
Apja szája sarka megrándult.
– Nos, igen. MacDonald elfelejtett közölni velem egy apróságot,
amikor megkérdezte, hogy befogadnám-e őket. Protestánsok, az
egész csapat.
– Aha – mondta Roger. – Értem. – Jamie Rogerre pillantott, és
megkönnyebbülten bólintott, hogy Roger azonnal megértette, mit
akar mondani.
– Én nem értem. – Brianna a homlokát ráncolva megtapogatta a
haját, majd ahogy megtalálta benne a szalagot, kihúzta azt a hajából,
hogy ujjaival átfésülhesse és kibogozza a csomókat, mielőtt
kikefélné az egészet. – Mit számít a vallásuk?
Roger és Jamie egy rövid, de sokatmondó pillantást váltott.
Jamie megvonta a vállát, és az ölébe vette Jemet.
– Nos. – Roger megdörzsölte az állát, ahogy azon gondolkozott,
hogy is magyarázhatna el két évszázadnyi felekezeti vitát egy
huszadik századi amerikainak úgy, hogy ő is megértse. – Ööö…
Emlékszel, ugye, az Egyesült Államok déli államainak emberi jogi
mozgalmaira és integrációs törekvéseire?
– Hát persze – felelte Brianna, majd összehúzott szemmel
Rogerre nézett, és azt kérdezte: – Jó, akkor kinek az oldalán állnak a
négerek?
– Micsoda? – kérdezett vissza Jamie, teljesen elképedve. –
Ugyan mi köze ehhez a négereknek?
– Ez nem ilyen egyszerű – magyarázta Roger. – Ez csak egy
példa volt arra, hogy milyen heves érzelmeket kelt ez az ügy az
érintettekben. Legyen elég annyi, hogy az új bérlők aggályosan
tekintenének egy katolikus földesúrra. És fordítva? – kérdezte,
Jamie-re pillantva.
– Mik azok a négerek? – érdeklődött Jemmy.

153
 – Ööö… Sötét bőrű emberek – válaszolta Roger, aki hirtelen
rádöbbent, milyen ingoványos talajra tévedt Jemmy kérdésének
megválaszolásával. Való igaz, hogy a „néger” szó nem feltétlenül
volt a „rabszolga” szinonimája, de a jelentésbeli különbség
elhanyagolható volt. – Nem emlékszel rájuk nagyapa nagynénje,
Jocasta néni házából?
Jemmy a homlokát ráncolta, és egy nyugtalanító pillanat erejéig
a nagyapjáéval tökéletesen egyező arckifejezést öltött magára.
– Nem.
– Na, mindegy – szólt Bree, majd a hajkeféjét hangos
koppanással lerakta az asztalra, hogy a beszélgetés folyamát
visszaterelje az előző napirendi pontra. – A lényeg az, hogy Mr.
Christie elég protestáns ahhoz, hogy az újak biztonságban érezzék
magukat, igaz?
– Valami ilyesféle – értett egyet az apja, és a szája egyik sarka
felkunkorodott. – A férjeddel és Tom Christie-vel az oldalukon
legalább nem fogják teljesen azt képzelni, hogy az ördög tanyájára
teszik be a lábukat.
– Értem – mondta Roger, kissé más hangsúllyal. Szóval
nemcsak azért kell mennie, mert Jamie házának fia és urasága
jobbkeze, hanem mert presbiteriánus, legalábbis névleg. Felvonta
Jamie-re a szemöldökét, aki megerősítésképpen megvonta a vállát.
– Hmm – mordult fel Roger lemondóan.
– Hmm – felelte Jamie elégedetten.
– Ne hümmögjetek itt nekem! – csattant fel Brianna dühösen. –
Jó. Szóval Tom Christie-vel elmentek Cross Creekbe. De miért
viszitek el Arch Bugot is?
Roger felismerte, a házasember hatodik érzékével, hogy a
felesége rossz néven vette, hogy egyedül marad az aratás
megszervezésével – ami a legjobb esetben is egy mocskos és
fárasztó munka –, amíg Roger a hittársaival viháncol Cross Creek
romantikusan vonzó nagyvárosában, annak kétszáz lakosa között.
– Főleg Arch lesz az, aki segít nekik letelepedni és hajlékot
emelni, még a hidegek beállta előtt – mondta Jamie logikusan. –

154
Remélem, nem azt akarod, hogy őt küldjem el egyedül, hogy
beszéljen az újonnan érkezőkkel.
Brianna erre önkéntelenül is elmosolyodott. Arch Bug, aki
évtizedek óta élt házasságban a bőbeszédű Mrs. Buggal, híres volt
szűkszavúságáról. Tudott beszélni, de ritkán tette, s a
beszélgetésekhez is csak egy-egy derűs hümmögéssel járult hozzá.
– Hmm, könnyen meglehet, hogy rá se jönnek, hogy Arch
katolikus – mondta Roger, felső ajkát mutatóujjával dörzsölve. –
Egyébként, ha már itt tartunk, tényleg az? Sosem kérdeztem tőle.
– Igen, az – felelte Jamie egykedvűen. – De eleget élt már
ahhoz, hogy tudja, mikor tartsa a száját.
– Nos, ez igen mókás kirándulásnak ígérkezik – jegyezte meg
Brianna, felvonva az egyik szemöldökét. – Mikor értek haza?
– A Krisztusát, fogalmam sincs – vágta rá Roger, de belé is
hasított a bűntudat, amiért kiszaladt a száján egy istenkáromlás.
Gyorsan változtatnia kell a szokásain. – Egy hónap, talán hat hét?
– Legalább – felelte apósa vidáman. – Az újak gyalog lesznek,
ne feledd.
Roger vett egy nagy levegőt, és végiggondolta, milyen lesz ez a
lassú menetelés, en masse, Cross Creekből a hegyekbe, Arch Buggal
az egyik, Tom Christie-vel a másik oldalán, a szófukarság két
oszlopa között. Vágyakozóan nézett végig feleségén, ahogy
elképzelte, hogy hat hétig egyedül kell aludnia, az út szélén.
– Jó, rendben – mondta. – Akkor… Ööö… Ma este megyek, és
beszélek Tommal és Archcsal.
– Apa megy? – Jem, miután felfogta a hallott beszélgetés
lényegét, lemászott nagyapja öléből, odaszaladt Rogerhez, és átfogta
a lábát. – Megyek veled, apa!
– Ó, hát nem hiszem, hogy… – Elkapta Bree lemondó
pillantását, aztán Bree mögött, az asztalon álló zöldespiros üvegre
nézett. – De miért is ne? – mondta hirtelen, és Jemre mosolygott. –
Jocasta néni biztos örülne, ha látna. Anya pedig addig azt robbanthat
fel, amit csak akar, anélkül, hogy érted kellene aggódnia.
– Micsoda? – hördült fel riadtan Jamie.

155
 – Nem robbanékony – javította ki Brianna, azzal felvette az
üveg foszfort, és óvón magához szorította. – Csak
gyulladásveszélyes. Biztos? – Kérdését Rogernek címezte, s
tekintete a fiú arcát fürkészte.
– Hát hogyne! – felelte Roger magabiztosságot tettetve.
Jemmyre pillantott, aki egy megkergült kukoricaszem módjára
pattogott fel-alá, miközben azt kántálta, hogy „Megyünk! Megyünk!
Megyünk!”. – Legalább lesz kihez szólnom az úton.

156
 13
U|éàÉá ~xéx~
`ár majdnem besötétedett, amikor Jamie bejött, s ott talált
engem a konyhában, fejemet a karomra hajtva. Lépteinek zajára
felkaptam a fejem, és pislantottam.
– Jól vagy, Sassenach? – Leült a szemközti padra, és onnan
méregetett engem. – Úgy nézel ki, mint akit a sövényen vonszoltak
át a lábánál fogva.
– Oh. – Tétován megérintettem a hajamat, amit tényleg úgy
éreztem, hogy szétáll. – Ööö, jól vagyok. Nem vagy éhes?
– Dehogyisnem! Te ettél már?
Hunyorogva megdörzsöltem az arcom, és elgondolkoztam.
– Nem – jelentettem ki végül. – Rád vártam, de ezek szerint
elaludtam. Mrs. Bug hagyott itt pörköltet.
Jamie felkelt, és belenézett a bográcsba, majd a kampót
visszatolta a tűz fölé, hogy megmelegítse az ételt.
– Mivel foglalatoskodtál, Sassenach? – kérdezte, amikor
visszatért mellém. – És hogy van az ifjú leányka?
– Az ifjú leánykával foglalatoskodtam – feleltem, elnyomva
ásításomat. – Főleg. – Lassan feltápászkodtam, ízületeim tiltakozása
ellenére, és a konyhaszekrényhez támolyogtam, hogy vágjak
kenyeret. – Nem bírta lenn tartani. A magyalos gyógyszert. Bár nem
hibáztatom érte – tettem hozzá, és óvatosan megnyaltam az alsó
ajkam. Azután, hogy Lizzie először hányta ki a készítményt, magam
is megkóstoltam azt. Ízlelőbimbóim még mindig sokkhatás alatt
voltak. Még sosem találkoztam ilyen növénnyel, és azzal, hogy
szirupot főztem belőle, csak tovább fokoztam az ízt.
Jamie nagyot szimatolt, ahogy elfordultam.

157
 – Lizzie rád hányt?
– Nem, az Bobby Higgins volt – feleltem. – Horogférge van.
Jamie felvonta a szemöldökét.
– Akarok én erről hallani evés közben?
– Biztos, hogy nem – válaszoltam, majd leültem egy vekni
kenyérrel, egy késsel és egy darab puha vajjal. Letörtem egy darabot
a kenyérből, vastagon megkentem, és odaadtam Jamie-nek, aztán
magam is haraptam egy falatot. Az ízlelőbimbóim vonakodva
ugyan, de megbocsátottak a magyalbogyószirup miatt.
– Na és te mit csináltál? – kérdeztem, amikor annyira
magamhoz tértem, hogy észrevettem, milyen fáradt, ugyanakkor
vidámabb, mint amikor elment itthonról.
– Indiánokról és protestánsokról beszélgettem Roger Mackel. –
Homlokát ráncolva a kezében tartott kenyérdarabra nézett. – Talán
valami hibádzik a kenyérrel, Sassenach? Különös íze van.
Bocsánatkérően intettem egyet.
– Az én művem, ne haragudj. Leöblítettem néhányszor, de nem
tudtam teljesen lemosni róla. Lehet, jobb lenne, ha te vajaznád meg.
– A könyökömmel felé toltam a kenyeret, és a vajra böktem.
– Mit nem tudtál lemosni róla?
– Szóval, többször is próbálkoztunk a sziruppal, de nem jött
össze, szegény Lizzie egyszerűen nem tudta magában tartani. Aztán
eszembe jutott, hogy a kinin képes bőrön át is felszívódni, úgyhogy
libazsírba kevertem a főzetet, és bekentem vele az egész testét. Ó,
igen, köszönöm! – Előrehajoltam, és óvatosan beleharaptam a
megvajazott kenyérdarabba, amit Jamie odatartott nekem. Az
ízlelőbimbóim nagy kegyesen megadták magukat, és ekkor leesett,
hogy nem ettem egész nap.
– És használt? – A mennyezetre pillantottam. Mr. Wemyss és
Lizzie osztozott az emeleti szobán, de semmi zaj nem szűrődött le
tőlük.
– Azt hiszem, igen – feleltem, és nyeltem egyet. – Lizzie láza
végre csökkenni kezdett, és el is aludt. Tovább használjuk a kencét,
és ha nem lázasodik be a következő két napban, akkor tudjuk, hogy
hatásos.

158
 – Ez jó hír.
– Aztán ott volt még Bobby a horogférgeivel. Szerencsére van
egy kis ipekakuánám és terpentinem.
– Kinek szerencse? A férgeknek vagy Bobbynak?
– Hát, igazából egyikőjüknek sem – ásítottam. – De szerintem
használni fog.
Egy apró mosollyal kinyitott egy palack sört, és automatikusan
beleszagolt. Miután rendben találta, öntött nekem.
– Hát, igen, jó tudni, hogy a te értő kezeid között hagyom hátra
a birtokot, Sassenach. Különös szagú – tette hozzá, s hosszú orrát
ráncolva fintorgott, ahogy rám nézett –, de értő kezek.
– Nagyon köszönöm! – A sör nagyon finom volt, biztosan Mrs.
Bug főzte. Egy darabig csendes egyetértésben kortyoltuk a sört, mert
mindketten túl fáradtak voltunk, hogy felkeljünk és szedjünk a
pörköltből. A szempilláim alól lestem Jamie-t. Mindig ezt csináltam,
amikor hosszú útra indult, hogy legyenek róla ilyen apró emlékeim,
amíg vissza nem tér.
Látszott rajta, hogy fáradt, és sűrű szemöldökei között
aggodalomról árulkodó, két apró ránc jelent meg. A gyertyafény
azonban megcsillant széles arccsontján, és éles, sötét árnyékot vetett
a vakolt falra, Jamie mögé. Figyeltem, ahogy az árnyék megemeli a
szivárvány színeiben játszó söröspoharát, és a fény parázsként izzik
a sötét üvegben.
– Sassenach – szólalt meg Jamie hirtelen, és lerakta a poharat –,
mit gondolsz, hányszor kerültem életveszélybe?
Döbbenten meresztettem a szemem, de aztán vállat vontam, és
munkára fogtam renyhe agytekervényeimet, és gondolkozni
kezdtem.
– Nos… Azt nem tudom, milyen szörnyűségek történtek veled,
mielőtt megismerkedtünk, de azután… Hát, súlyos beteg voltál az
apátságban. – Lopva Jamie-re pillantottam, de látszólag nem bánta,
hogy szóba hoztam a Wenthworth börtönt, és hogy eszébe juttattam,
mit tettek ott vele, ami miatt olyan beteg lett. – Hmm. És Culloden
után. Azt mondtad, szörnyű sebláz gyötört, és azt hitted, meg fogsz

159
halni, de Jenny erőnek erejével… Jobban mondva addig ápolt, amíg
meggyógyultál.
– Aztán Laoghaire meglőtt – mondta egykedvűen. – És te
ápoltál erőnek erejével. Mint akkor, amikor megmart a kígyó. –
Elgondolkozott egy pillanatra. – Kisgyermekként elkaptam a himlőt,
de akkor nem voltam életveszélyben. Csak enyhe fertőzés volt, azt
mondták. Szóval csak négyszer.
– Na és aznap, amikor találkoztunk? – vetettem ellen. –
Majdnem elvéreztél.
– Ó, dehogyis! – tiltakozott. – Az csak egy kis karcolás volt.
Felvontam rá az egyik szemöldökömet, majd a tűzhely fölé
hajolva egy merőkanálnyi illatos pörköltet mertem az egyik
tányérba. Nyúl- és szarvashús leve gazdagította, és rozmaringgal,
fokhagymával és vöröshagymával fűszerezett, sűrű szaftban úszott.
Ami az ízlelőbimbóimat illette, minden meg volt bocsátva.
– Ahogy akarod – mondtam. – De várj csak, mi van a fejeddel?
Amikor Dougal megpróbált agyoncsapni egy fejszével. Azzal együtt
már öt, nem?
Jamie a homlokát ráncolta, és elvette a tálat.
– Igen, alighanem igazad van – válaszolta kelletlenül. – Akkor
tényleg öt.
Diszkréten végigmértem Jamie-t a saját, pörkölttel teli tányérom
fölött. Nagyon magas volt és erős, és gyönyörű alakja volt. És ha itt-
ott ütött-kopott volt is, ez csak fokozta vonzerejét.
– Szerintem téged nagyon nehéz megölni – jegyeztem meg. – És
nagy megelégedéssel tölt el ez a tudat.
Vonakodva elmosolyodott, de aztán a pohara után nyúlt, és
ivásra emelte, s először a saját, majd az én számhoz érintette.
– Erre iszunk, Sassenach, rendben?

160
 14
[™ÅtwöÜ Ç°Ñx
„ Yegyverek – mondta Reggel Daloló Madár. – Mondd meg a
királyodnak, hogy fegyvereket akarunk.
Jamie-nek már a száján volt, hogy visszakérdez, „Ugyan ki
nem?”, de visszafogta magát, majd végül tényleg kimondta, mire a
hadúr meglepetten pislogott, majd elvigyorodott.
– Tényleg, ki? – Madár alacsony, hordóforma ember volt, túl
fiatal is a hivatalához, de ravasz volt, és nyájas modorával sem tudta
leplezni értelmi képességeit. – Mind ezt szajkózzák, minden falu
hadura, igaz? Hát persze. És mit mondasz nekik?
– Amit mondhatok. – Jamie felvonta, majd leejtette az egyik
vállát. – Kereskedni biztosan tudunk, jó eséllyel kést is tudok
szerezni, még a lőfegyverek is elképzelhetőek, de nem ígérhetem
biztosra.
A cserokinak egy kevésbé ismert változatát beszélték, és Jamie
remélte, sikerült elég árnyaltan fogalmaznia, hogy érzékeltesse a
különböző események valószínűségét. Elég jól beszélte a
közönséges cserokit, hogy a kereskedés és vadászat hétköznapi
témáiról társalogjon, de most nem hétköznapi ügyekről beszéltek.
Ianre pillantott, aki végig figyelte a beszélgetésüket, de a jelek
szerint mindent helyesen mondott. Ian gyakorta meglátogatta a
Ridge környéki falvakat, és együtt vadászott az ottani fiatalokkal.
Olyan gyorsan váltott csalagi nyelvre, mint az anyanyelvére, a
gaelre.
– Jól van így. – Madár kényelmesebb testhelyzetet vett fel. A
Jamie-től ajándékba kapott bádogkitűző csillogott a mellén. A tűz
fénye játszott széles, barátságos arcán. – Kérdezd meg a királyodat a

161
fegyverekről. És mondd el neki, miért van rájuk szükségünk,
rendben?
– Szeretnéd, ha elmondanám neki? És szerinted majd küld
fegyvereket, hogy megölhesd vele a saját népét? – kérdezte Jamie
szenvtelenül. A cserokik fájlalták, hogy fehér telepesek portyáztak a
hivatalos határon túl, az ő földjükön, és Jamie vállalt némi
kockázatot azzal, hogy nyíltan szóba hozta a dolgot, és nem az
egyéb okokra helyezte a hangsúlyt, amiért Madárnak fegyverre lehet
szüksége: hogy megvédhesse faluját a fosztogatóktól. Vagy hogy
maga is fosztogathasson.
Madár válaszul megvonta a vállát.
– Puskák nélkül is meg tudnánk ölni őket, ha akarnánk. – Jamie
felhúzta az egyik szemöldökét, Madár összeszorította a száját, és
várta, hogy Jamie hogy fogadja a megjegyzését.
Jamie gyanította, hogy Madár sokkolónak szánta a szavait, de
Jamie csak bólintott.
– Persze, meg tudnátok. De elég bölcsek vagytok, hogy ne
tegyetek így.
– Egyelőre. – Madár ajka ellazult, és elbűvölő mosolyra
húzódott. – Mondd meg a királynak: egyelőre.
– Őfelsége örömmel fogja hallani, hogy ilyen nagyra értékeled a
barátságát!
Madár erre nevetésben tört ki, előre-hátra dülöngélt, és bátyja,
Csendes Víz, aki mellette ült, szélesen elvigyorodott.
– Kedvellek téged, Medveölő – mondta, amikor összeszedte
magát. – Vicces vagy.
– Lehet, hogy az leszek – mondta Jamie angolul, mosolyogva. –
Idővel.
Ian erre halkan felhorkant, mire Madár rávillantotta a szemét,
majd elfordította a fejét, és megköszörülte a torkát. Jamie az
unokaöccsére nézve felvonta az egyik szemöldökét, aki nyájas
mosollyal válaszolt.
Csendes Víz szúrós szemekkel figyelte Iant. A cserokik
mindkettőjüket tisztelettel fogadták, de Jamie észrevette, hogy
milyen tartózkodással válaszolgattak Iannek. Mohawknak tartották

162
őt, és tartottak tőle. Ami azt illeti, néha Jamie is úgy érezte, hogy Ian
lelkének egy darabja Snaketown-ban maradt, és talán soha nem is
fog visszatérni.
Madár azonban feltárt előtte valamit, amiről érdeklődhet.
– Sok fejfájást okoznak a törzsednek azok, akik letelepednek a
földjeiteken – mondta, és együttérzően bólintott. – Te persze nem
ölöd meg ezeket a személyeket, annál bölcsebb vagy. De nem
mindenki ilyen bölcs, igaz?
Madár egy pillanatra résnyire húzta a szemét.
– Ezt meg hogy érted, Medveölő?
– Gyújtogatásokról szólnak a hírek, Tsisqua. – Jamie állta a
másik férfi pillantását, de vigyázott, hogy ne érezzenek ki
gyanúsítgatást a hangjából. – A király is hallani fog a leégett
házakról, legyilkolt férfiakról és elrabolt asszonyokról. Ez nem fog
neki tetszeni.
– Hmm – hümmögött Madár, és összeszorította az ajkait.
Mindenesetre nem mondta, hogy ne hallott volna ilyesmiről, ami
elég érdekes volt.
– Ha elég ilyen történetet hall a király, képes és katonákat küld,
hogy védjék meg a népét. Márpedig, ha erre kerül a sor, aligha
akarja majd, hogy az ajándékba adott fegyverekkel kelljen az
embereinek szembenéznie – emelte ki Jamie logikusan.
– Akkor mégis mitévők legyünk? – vágott közbe Csendes Víz
türelmetlenül. – Átlépnek a határon, házakat építenek, bevetik a
földeket és levadásszák a vadakat. Ha a te királyod nem tudja ott
tartani ezeket a népeket, ahol a helyük van, mégis, hogy tiltakozhat,
amikor mi csak a földünket védjük?
Madár, a bátyjára sem nézve, az egyik kezével egy apró, simító
mozdulatot tett, mire Csendes Víz némi morgás után elhallgatott.
– Szóval, Medveölő. Akkor elmondod mindezt a királyodnak?
Jamie ünnepélyesen fejet hajtott.
– Ez a tisztségemmel járó feladatom. Neked is beszélek a
királyról, és eljuttatom hozzá az üzenetedet.

163
 Madár elgondolkodva bólintott, majd intett, hogy hozhatják az
ételt és a sört, s a beszélgetés azonnal semleges témákra terelődött.
Ma estére vége a tárgyalásoknak.

Későre járt, amikor távoztak Tsisqua házából, hogy lepihenjenek a

kis vendégházban. Jamie úgy érezte, rég elmúlt a holdkelte, de a
holdat nem látták. Az égen sűrű felhők gyülekeztek, és a szél
esőszagot hozott magával.
– Ó, istenem! – ásította Ian, miközben botladozva lépkedett
Jamie mellett. – Elzsibbadt a hátsóm.
Jamie, aki ragályosnak találta Ian tettét, maga is ásított egyet,
aztán pislantott és felnevetett.
– Oda se neki! Mindjárt a többi részed is zsibbadhat!
Ian gúnyos hangot hallatott az ajkával.
– Csak azért, mert Madár azt mondja, vicces vagy, Jamie bácsi,
én még nem hinnék neki. Csak udvarias veled, tudod?
Jamie figyelmen kívül hagyta Ian szavait, és csalagi nyelven
köszönetet dörmögött a fiatal nőnek, aki a szállásukra kísérte. A nő
átnyújtott nekik egy, az illatokból ítélve kukoricakenyérrel és
szárított almával megrakott kis kosarat, majd lágy hangon jó
éjszakát és szép álmokat kívánt, és eltűnt a nyirkos és nyugtalan
éjszakában.
A kis kunyhó fülledtnek hatott a hűvös, friss levegő után, és
Jamie meg is állt egy pillanatra az ajtóban, hogy élvezze a fák között
mozgó levegőt, s nézze, ahogy hatalmas, láthatatlan kígyó módjára
kúszik keresztül a fenyőfák ágai között. Egy vízcsepp csapódott az
arcára, és őszinte örömmel nyugtázta, hogy esni fog, és neki nem
kell az éjszakát a szabad ég alatt töltenie.
– Kérdezősködj kicsit, Ian, amikor holnap a falubeliekkel
pletykáltok – szólalt meg Jamie, ahogy lehajolt, és bebújt a
kunyhóba. – Add tudtukra, de persze csak ügyesen, hogy a király

164
igencsak szeretné tudni, hogy ki gyújtogatja fel a környékbeli
tanyákat, olyannyira, hogy még talán néhány puskát is hajlandó
lenne kiköhögni jutalom gyanánt. Nem fogják elárulni, ha ők a
tettesek, de ha egy másik banda az, akkor talán igen.
Ian bólintott, és újból ásított. Egy kis tűz égett a kunyhó
közepén, egy kőből rakott, kerek tűzrakóhelyen, és a füst
kanyarogva szállt fel róla a tetőbe vágott szellőzőlyuk felé. A tűz
fényénél egy szőrmékkel borított fekvőhely tűnt fel a kunyhó egyik
oldalán, mellette pedig egy másik halom szőrme és takaró a földön.
– Dobjunk fel egy érmét, Jamie bácsi! Aki nyer, az alszik az
ágyon – javasolta Ian, azzal beletúrt a derekán hordott erszényébe,
és előhalászott egy ütött-kopott shillinget. – Válassz!
– Írás – mondta Jamie, s letette a kosarat, majd kicsatolta
tartánját. A szövet meleg halomba hullott a lába köré. Kirázta az
ingét, ami gyűrött és piszkos volt. Jamie érezte a saját testszagát.
Hála istennek, ez az utolsó falu! Még egy éjszaka, esetleg kettő és
mehetnek haza.
Ian elkáromkodta magát, és felvette az érmét.
– Hogy csinálod? Minden este írást mondasz, és minden este
írás jön ki!
– Ez a te shillinged, Ian. Ne engem okolj. – Jamie leült az ágy
szélére, és kellemesen kinyújtózkodott, aztán beadta a derekát. –
Nézd meg Geordie orrát.
Ian átfordította az érmét az ujjai között, a fénybe tartotta,
hunyorogva vizslatta, majd megint szitkozódott. Egy apró
méhviaszfolt, olyan apró, hogy az ember nem is veszi észre, hacsak
nem keresi direkt, az díszítette III. György, Britannia királyának
nemes vonalú, markáns orrát.
– Hát az meg hogy került oda? – Ian gyanakodva méregette
nagybátyját, de Jamie mit sem zavartatva magát, felnevetett, és
lefeküdt az ágyra.
– Akkor történt, amikor megmutattad a kis Jemnek, hogy kell
feldobni egy érmét. Felborította a gyertyatartót, emlékszel?
Szerteszét fröccsent a forró viasz.

165
 – Nahát! – Ian egy percig csak ült és nézte az érmét a kezében,
aztán megrázta a fejét, lekaparta a viaszt a hüvelykujja körmével, és
elrakta a shillinget.
– Jó éjszakát, Jamie bácsi! – mondta, és nagyot sóhajtva bebújt a
földre helyezett szőrmék közé.
– Jó éjszakát, Ian!
Eddig nem foglalkozott fáradtságával, rövid száron fogta, mint
Gideont szokta. Most ledobta a gyeplőt, és hagyta, hogy magával
ragadja. Teste ernyedten pihent meg a kényelmes ágyon.
MacDonald el lesz ragadtatva, gondolta cinikusan. Jamie
eredetileg csak az államhatárhoz legközelebb eső két cseroki falvat
tervezte meglátogatni, akiknek bejelentette új hivatalát. Szerény
ajándékként egy kis whiskyt és dohányt vitt nekik – mely utóbbiból
az utolsó pillanatban kért kölcsön Tóm Christie-től, alti a Cross
Creekbe tett útja alkalmával, hogy vetőmagot vegyen, szerencsére
vásárolt egy kazallal ebből a növényből is –, és tájékoztatta a
cserokikat, hogy további adomány is várható, miután hivatalos
látogatást tesz ősszel a távolabbi falvakba.
Nagyon udvariasan fogadták mindkét faluban, de a másodikban,
Pigtownban néhány idegen is tartózkodott épp akkor, fiatal férfiak,
akik feleséget kerestek maguknak. Egy másik cseroki közösségből
érkeztek, a Hómadár közösségéből, akiknek feljebb a hegyekben
volt a falujuk.
Az egyik fiatalember a Hómadár közösség vezetője, Reggel
Daloló Madár unokaöccse volt, és ragaszkodott hozzá, hogy Jamie
és társai térjenek vissza velük a falujukba. Miután sietve leltárba
vette maradék whisky- és dohánykészletét, Jamie beleegyezett, és
Iannel, mint őfelsége képviselői, királyi fogadtatásban részesültek.
Korábban nem járt indián ügynök a faluban, és a közösség
rendkívüli megtiszteltetésnek vette a látogatást, amiből azonnal
előnyt is akartak kovácsolni.
Jamie úgy vélte, Madárral sikerülhet üzletet kötni, akár többféle
megegyezést is.
Erről Roger Mac és az új bérlők jutottak eszébe, kissé
megkésve. Az elmúlt néhány napban nem volt ideje miattuk

166
aggódni, de nem is vélte úgy, hogy bármi oka lenne aggodalomra.
Roger Mac érti a dolgát, bár sérült hangja sajnos gyakorta
elbizonytalanította, pedig hinnie kellene magában. Christie és Arch
Bug viszont…
Lehunyta a szemét, és az áldott kimerültség végül legyőzte,
gondolatai egyre összefüggéstelenebbé váltak.
Még egy nap talán, aztán még időben otthon lesz, hogy
begyűjtse a szénát. Még egy malátázás, esetleg kettő, a tél beállta
előtt. Disznóvágás… Vajon eljött már az ideje, hogy eltegyem láb
alól azt az átkozott fehér kocát? Nem… Hihetetlenül szapora az az
ördögfajzat. Miféle kannak volt bátorsága párosodni vele? És vajon
a koca megette utána a kant? – tűnődött Jamie. Vaddisznó… Füstölt
sonka, véres puding…
Már éppen süppedt volna be az álom első rétegébe, amikor
érezte, hogy valaki megfogja a nemi szervét. Úgy riadt fel
szendergéséből, ahogy a lazacok ugranak ki a skót vizekből.
Megragadta támadója kezét, és megszorította, mire az ismeretlen
látogató halkan kuncogott.
Női ujjak ficánkoltak a markában, és a kéz tulajdonosa
késlekedés nélkül munkához is látott. Jamie első értelmes gondolata
az volt, hogy a lányból kiváló pék lenne, olyan jól ment neki a
dagasztás.
Gyorsan további gondolatok követték ezt az abszurd
eszmefuttatást, és megpróbálta elkapni a nő másik kezét. Az
játékosan elslisszolt előle a sötétben, bökdöste és csipkedte őt.
Valami udvarias cseroki szabadkozás után kutatott elméjében,
de nem jutott eszébe más, csak néhány oda nem illő angol és gael
kifejezés, amik távolról sem feleltek meg az alkalomnak.
Az első kéz céltudatosan kicsússzam a markából, mint egy
angolna. Mivel Jamie nem akarta összeroppantani a nő ujjait, egy
pillanatra elengedte azokat, és ráfogott a csuklójára.
– Ian! – sziszegte elkeseredve. – Ian, ott vagy? – Nem látta
unokaöccsét a kunyhót betöltő sötétben, és azt sem tudta
megmondani, hogy alszik-e a fiú. Nem voltak ablakok, és a
hamvadó parázs is alig pislákolt már.

167
 – Ian!
Mocorgás zaja hallatszott, testek mozdultak, és hallotta, hogy
Rollo tüsszent egyet.
– Mi az, bácsikám? – Jamie gaelül szólalt meg, és Ian
ugyanazon nyelven válaszolt. A fiú hangja nyugodt volt, és nem úgy
tűnt, mintha épp akkor ébredt volna fel.
– Ian, egy nő van az ágyamban! – mondta gaelül, unokaöccse
nyugodt hangszínét imitálva.
– Ketten vannak, Jamie bácsi. – De jól szórakozik ez a mihaszna
Ian! – A másik a lábadnál ül, és vár a sorára.
Ettől eléggé kiborult Jamie, és majdnem eleresztette a fogva
tartott kezet.
– Ketten vannak? Hát mit képzelnek ezek rólam?
A lány megint kuncogott, majd Jamie fölé hajolt, és finoman a
mellébe harapott.
– Jézus!
– Nem, bácsikám, nem hiszem, hogy a Megváltót látnák benned
– mondta Ian, elnyomva saját jókedvét. – Azt hiszik, hogy te vagy a
király. Hogy úgy mondjam. Te az ő képviselője vagy, úgyhogy
azzal tisztelik meg őfelségét, hogy megajándékoznak téged az
asszonyaikkal, érted?
A másik nő ekkor kitakarta Jamie lábát, és egy ujjal lassan
simogatni kezdte a talpait. Jamie csiklandós volt, így ezt
kellemetlenül zavarónak találta volna, ha nem kötötte volna le a
figyelmét az első nő, akivel egy rendkívül méltatlan bújócskába
kényszerült bocsátkozni.
– Beszélj velük, Ian! – szűrte Jamie a fogai között, miközben
szabad kezével őrülten hadonászott, ahogy igyekezett visszaverni a
lefogott kéz támadásait, melynek ujjai finoman cirógatták a fülét, és
rúgkapálva igyekezett elvenni a második hölgy kedvét a további
próbálkozásoktól, melyek egyre szemtelenebbé váltak.
– Ööö… Mit akarsz, mit mondjak nekik? – érdeklődött Ian, újra
angolul, enyhén remegő hanggal.
– Mondd meg nekik, hogy mélyen átérzem, micsoda
tisztességben van részem, de… – A további diplomatikus

168
köntörfalazást egy, a szájába fúródó, erősen sör- és hagymaízű nyelv
szakította félbe.
A rákövetkező küzdelmek közepette még épp észlelte, hogy Ian
elveszti minden önuralmát, és a földön fekve, tehetetlenül kacag.
Gyermekgyilkosságnak hívják, ha az ember megöli a fiát, gondolta
zordan, de vajon hogy hívják azt, amikor az unokaöccsét végzi ki
valaki?
– Hölgyem! – szólalt meg Jamie, amikor nagy nehezen el tudott
szakadni a nőtől. Elkapta az illetőt a vállánál fogva, és lefordította
magáról, de olyan erővel, hogy a nő meglepetésében aprót
sikkantott, és csupasz lábai az égnek meredtek. Jézusom, csak nem
meztelen?
De igen, az volt. Mindketten azok voltak. Ahogy Jamie szeme
hozzászokott a parázs gyenge fényéhez, vállakat, melleket és kerek
combokat látott felderengeni.
Felült, aztán szőrméket és takarókat kapkodott maga köré.
– Hagyják abba mindketten, de azonnal! – kiáltott rájuk
szigorúan, cserokiul. – Önök gyönyörűek, de nem hálhatok
magukkal.
– Nem? – kérdezte értetlenül az egyik.
– Miért nem? – kérdezte a másik.
– Mert… Ööö… Megesküdtem – felelte Jamie, a szükség
inspirálta ötlettől vezérelve. – Esküt tettem, hogy… Hogy… – A
megfelelő szó után kutatott, de nem találta. Szerencsére Ian ekkor
közbelépett, és folyékony csalagi nyelven elhadart valamit, amit
Jamie követni sem tudott.
– Óóó – sóhajtotta az egyik lány, lenyűgözve. Jamie-nek
összeszorult a gyomra.
– Mi az isten csudáját mondtál nekik, Ian?
– Azt, hogy a Nagy Szellem meglátogatott álmodban, bácsikám,
és megtiltotta, hogy nővel hálj addig, amíg nem szerzel fegyvert
minden csalaginak.
– Hogy mi?!
– Nem tudtam jobbat kitalálni a nagy sietségben, bácsikám –
szabadkozott Ian.

169
 Bármilyen hajmeresztő volt is ez az elképzelés, el kellett
ismernie, hogy működött. A két nő összebújt, ünnepélyesen
sutyorgott egymás közt, és szinte teljesen felhagytak Jamie
zaklatásával.
– Tulajdonképp lehetne rosszabb is – morogta Jamie. Mert még
ha meg is lehetne győzni a királyt, hogy adjon fegyvereket,
átkozottul sok csalagit kellene felfegyverezni.
– Szívesen, Jamie bácsi. – A nevetés ott bujkált unokaöccse
hangjában, a felszín alatt, és egy elfojtott horkantás formájában tört
elő.
– Mi az? – kérdezte Jamie kihívóan.
– Az egyik hölgy azt mondja, nagyon sajnálja a dolgot, mert
igen szépen fel vagy szerelve. A másik kicsit higgadtabban
fogalmazott. Azt mondja, állapotosak is lehettek volna tőled, és a
gyerekeknek akár vörös haja is lehetett volna. – Unokaöccse hangja
megremegett.
– Mi a baj a vörös hajjal, az isten szerelmére?
– Nem tudom pontosan, de azt hiszem, ha egy mód van rá,
mindenki elkerüli, hogy az ivadéka ilyen hajszínnel legyen
megjelölve.
– Jól van akkor! – csattant fel Jamie. – Ez a veszély el is hárult,
nem igaz? Nem mehetnének akkor haza?
– Esik az eső, Jamie bácsi – mutatott rá Ian logikusan. Tényleg
esett. Az eső eddig is verdeste kunyhójuk oldalát a szélben, de most
megérkezett a zápor is, és ütemesen kopogott a tetőn, s a
szellőzőlyukon behulló cseppek sziszegve hullottak a forró
parázsba. – Ugye nem akarod kiküldeni őket ilyen időben? És
különben is, csak azt mondtad, hogy nem hálhatsz velük, azt nem,
hogy el is akarod küldeni őket.
Ekkor a hölgyekhez fordult, és határozott hangon kérdezett
tőlük valamit, amire ők mohó magabiztossággal válaszoltak. Jamie
úgy értette, mintha azt mondták volna, hogy igen. Két fiatal daru
kecsességével felálltak, anyaszült meztelen újra bemásztak Jamie
ágyába, és áhítatosan duruzsolva simogatták – bár a nemi szervét

170
gondosan kerülték –, visszafektették a szőrmék közé, kétoldalt
odabújtak hozzá, és meleg testükkel jólesően hozzásimultak.
Jamie szólásra nyitotta a száját, aztán be is csukta, mert egyik
általa ismert nyelven sem találta a szavakat.
Merev tartással hanyatt feküdt, és aprókat lélegzett. Péniszében
méltatlankodva lüktetett a vér, és láthatóan egész éjjel ágaskodni
akart, büntetésül, amiért így elbántak vele. Halk röhincsélés
hallatszott a földről, a takarók kupacából, amit időnként csuklás
szakított meg. Jamie-nek eszébe jutott, hogy most először hallotta
őszintén nevetni Iant azóta, hogy visszatért.
Jamie erőért fohászkodott, lassan mély levegőt vett, lehunyta a
szemét, összefonta a karját a mellkasán, és a könyökét az oldalához
szorította.

171
 15
^|~≠à≠éà°~ ÅxzyâÄÄtwÇ|
eoger kisétált a birtok teraszára River Runban. Kellemesen
elfáradt. Háromheti megfeszített munkával összeszedte az új
bérlőket a Cross Creek és Campbelton környéki fő- és mellékutak
mellől, megismerkedett az összes családfővel, sikeresen felszerelte
őket a legszükségesebb holmikkal az utazáshoz, azaz ellátta őket
élelemmel, takarókkal és cipővel. Minden leendő bérlőt
összegyűjtött egy helyre, és biztos kézzel elejét vette, hogy pánikba
essenek és kereket oldjanak. Reggel elindulnak Fraser’s Ridge-re,
egy percet sem várnak tovább!
Elégedetten nézett ki a teraszról a rét felé, ami Jocasta Cameron
Innes istállóin túl terült el.
Mindenkit itt szállásoltak el, egy ideiglenes táborban: huszonkét
család, azaz összesen hetvenhat lélek és négy öszvér, két póni,
tizennégy kutya, három sertés és csak az isten tudja, hány csirkét,
kismacskát és madarat raktak még fonott kalitkákba, hogy magukkal
vigyék őket. Mindegyikőjük nevét felírta egy listára – az állatokét
kivéve –, amit rongyosan és szamárfülesen a zsebébe gyömöszölt.
Volt még néhány másik lista is ott, összefirkálva, áthúzva és
olvashatatlanná javítgatva. Úgy érezte magát, mintha Mózes ötödik
könyvének egy két lábon járó példánya lett volna. Azt is érezte,
hogy nagyon ráférne egy ital.
Ez utóbbi szerencsére már nem váratott sokáig magára. Duncan
Innes, Jocasta férje visszatért a napi munkából, és a teraszon ült, egy
metszett üveg palack társaságában, amiből a lemenő nap sugarai
lágy borostyánszínű fénnyel törtek elő.

172
 – Hogy s mint, a charaid? – üdvözölte szívélyesen Duncan, és
az egyik fonott szék felé intett. – Megkínálhatlak egy korttyal
esetleg?
– Igen, köszönöm!
Hálásan a székbe süppedt, ami barátságosan nyikorgott testének
súlya alatt. Elfogadta a poharat, amit Duncan nyújtott neki, és egy
„Slàinte” kíséretében barátjára emelte.
A whisky végigégette a torkát összeszorító szűkületet, amitől
köhögnie kellett, de kisvártatva feltárultak testének járatai, és az
enyhén, de állandóan jelen lévő fulladás érzése is elmúlt. Hálásan
kortyolgatott.
– Készen állnak az indulásra? – biccentett Duncan a mező felé,
ahol a tábortüzek füstje arany derengéssel terült el a föld fölött.
– Amennyire készen állhatnak. Szegény ördögök – tette hozzá
Roger együttérzően.
Duncan felvonta egyik bozontos szemöldökét.
– Mint a partra vetett halak – fokozta Roger, és odanyújtotta
poharát Duncannek, aki már tartotta az üveget, hogy újra töltsön
neki. – A nők rettegnek. A férfiak is, de ők ügyesebben leplezik.
Mintha arra készülnének, hogy rabszolgának viszem el őket egy
cukornádültetvényre.
Duncan bólintott.
– Vagy eladod őket Rómába, hogy a pápa cipőjét suvickolják –
mondta fanyarul. – Kétlem, hogy mielőtt hajóra szálltak volna, akár
csak szagoltak volna élő katolikust. És a felhúzott orrukból ítélve
most sincs ínyükre a szag. Legalább isznak néha egy-egy kortyot?
– Csak orvosság gyanánt, és csak ha közvetlen életveszély
fenyegeti őket, szerintem. – Roger lassan lenyelt egy kortyot az
isteni nedűből. Lehunyta a szemét, s érezte, ahogy a whisky
megmelengeti a torkát és összegömbölyödik a mellkasában, mint
egy doromboló macska. – Volt már szerencséd Hiramhez? Hiram
Crombie-hoz, a csoport vezetőjéhez?
– Ahhoz a savanyú képű, karót nyelt félnótáshoz? Igen, volt –
vigyorgott Duncan, s lekonyuló bajsza vége felkunkorodott. –
Vendégül látjuk vacsorára. Jobb, ha iszol még egyet!

173
 – Iszom is, köszönöm – felelte Roger, és újra felemelte a
poharát. – Habár egyik sem valami nagy hedonista, ahogy elnézem
őket. Ízig-vérig protestánsok. Igazi fagyosszentek, igaz?
Duncan erre hangosan felnevetett.
– Na azért már nem olyan, mint nagyapám idejében volt –
mondta, miután összeszedte magát, és a palack után nyúlt. – Hála az
Úrnak érte – tette hozzá a szemét forgatva, és fintorgott is mellé.
– Nagyapád is hithű protestáns volt hát?
– Ó, de még mennyire! – Duncan megcsóválta a fejét, és öntött
egy jó adagot, először Rogernek, aztán magának. – Egy undok
öregember volt, annyi szent! Na de meg is volt rá az oka. A nővérét
kikötözték megfulladni, tudod?
– Mi??? Jézusom! – Bűnbánóan a nyelvébe harapott, de túl
kíváncsi volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. – Úgy érted… Vízbe
fojtás által végezték ki?
Duncan bólintott. Szemét a poharára szegezte, aztán a szájába
öntött egy jókora kortyot, és benntartotta, majd lenyelte.
– Margaret – mondta. – Margaretnek hívták. Tizennyolc éves
volt, amikor ez történt. Az apja és a bátyja – vagyis a nagyapám – a
dunbari csata után elmenekültek és elrejtőztek a hegyekben. A
katonák a nyomukba eredtek, de a leány nem árulta el, hová mentek,
hiába emlegették a Bibliát neki. Ekkor kényszerítették, hogy tagadja
meg őket, de erre sem volt hajlandó. A családnak az a női ága olyan,
mintha a falnak beszélnél – csóválta a fejét Duncan. – Semmi nem
hatja meg őket. De lehurcolták a partra egy falubéli hithű protestáns
öregasszonnyal, levetkőztették és kikötözték őket egy-egy cölöphöz,
a dagály szintjében. Aztán ott várta a tömeg, hogy emelkedjen a
vízszint.
Ivott még egy kortyot, de meg sem várta, hogy megérezze az
ízét, csak lenyelte.
– Az öregasszony merült el először. Öt a vízhez közelebb
kötözték ki. Gondolom, arra számítottak, hogy Margaret megtörik,
ha látja meghalni az idős asszonyt. – Mordult egyet, és megcsóválta
a fejét. – De nem, egy fikarcnyit sem. Ahogy jött a dagály, ellepték a

174
hullámok. Fulladozott, köhögött, aztán amikor apályba fordult, a
kibomlott haja úgy lepte be az arcát, mint a tengeri fű.
– Anyám is ott volt – magyarázta, és megemelte a poharát. –
Alig hétéves volt még akkor, de ezt sosem felejtette el. Az első
hullám után, azt mondta, három lélegzetvételnyi idő volt, és újra
elborították Margaretet a hullámok. Aztán kisimult a víz… Három
lélegzetvétel… Aztán újra jöttek a hullámok. És akkor nem lehetett
látni mást, csak a víz tetején lebegő haját.
Egy hüvelyknyivel feljebb emelte poharát, és Roger is
önkéntelenül köszöntésre emelte a sajátját.
– Jézusom – szólalt meg, de ezúttal ez nem volt istenkáromlás.
A whisky égette a torkát, ahogy végigfolyt rajta. Roger nagy
levegőt vett, és hálát adott az istennek, amiért lélegezhet. Három
lélegzetvétel. Erősen és füstösen érezte az islay-béli malátawhisky
meg a tenger és a tengeri fű jódos ízét a tüdejében.
– Isten nyugosztalja – mondta reszelés hangon.
Duncan bólintott, és újra a palack után nyúlt.
– Úgy vélem, kiérdemelte – mondta. – Habár ők – bökött állával
a mező felé – azt mondanák, nem az ő műve volt, ami történt. Isten
választotta ki, hogy üdvözüljön, az angolokat pedig elátkozta, és
nem is érdemes több szót fecsérelni a történtekre.
Egyre fogytak a fények, és felragyogtak a tábortüzek az
istállókon túl, a mező félhomályában. A tüzek füstje Roger orráig is
eljutott, illata meleg volt és ismerős, ezzel együtt ez is csak fokozta
torkában az égető érzést.
– Magam sem találtam sok olyasmit, amiért érdemes lenne
meghalni – mondta Duncan elgondolkodva, aztán tőle szokatlan
módon, futólag elmosolyodott. – De a nagyapám azt mondaná, ez is
csak azt jelenti, hogy Isten engem is elátkozott. „Isten parancsára, az
ő örök dicsőségére, van ember és angyal, aki örök élettel áldatik
meg, s vannak, akik örök halálra kárhoztatnak.” Mindig ezt mondta,
valahányszor csak szóba került Margaret.
Roger bólintott, amikor rájött, hogy az idézet a Westminsteri
Hitvallásból való. Mikor is volt az? 1646-ban? 1647-ben? Egy,
esetleg két generációval Duncan nagyapja előtt.

175
 – Gyanítom, így könnyebb volt elfogadnia a történteket, ha Isten
akaratának tudta be, amihez neki semmi köze nem volt – mondta
Roger, nem minden együttérzés nélkül. – Szóval te nem hiszel
ebben? Az eleve elrendelésben, úgy értem.
Roger őszinte érdeklődéssel tette fel a kérdést. Az ő saját
korában élő presbiteriánusok is alaptételként fogadták el az eleve
elrendelést, de már kicsit lazítottak a hozzáállásukon, és nem
feszegették az eleve elkárhozás kérdését, és nem foglalkoztak túl
sokat azzal az ötlettel, hogy az életben minden eleve elrendeltetett.
És hogy ő mit gondolt? Isten tudja.
Duncan felvonta a vállát, a jobbat egy kicsit magasabbra, amitől
egy pillanatra kitekeredettnek tűnt a teste.
– Isten tudja – mondta nevetve. Megrázta a fejét, és ivott még
egy kortyot. – Nem, azt hiszem, nem. De ezt nem hangoztatnám
Hiram Crombie előtt, de még Christie előtt sem. – Duncan a mező
felé biccentett, ahol két sötét alakot látott közeledni a ház felé. Arch
Bug magas, görnyedt alakja könnyen felismerhető volt, ahogy Tom
Christie alacsonyabb, zömök formája is. Ez utóbbinak még a
sziluettje is kötekedett, gondolta Roger, ahogy apró, határozott
mozdulatokat tett, miközben láthatóan vitatkozott valamin Archcsal.
– Parázs viták kerekedtek belőle néha Ardsmuirban – mondta
Duncan, ahogy a két közeledő férfit nézte. – A katolikusok nagyon
zokon vették, hogy azt mondták rájuk, el vannak átkozva. Persze
Christie és barátai szíves-örömest az orruk alá dörgölték ezt. –
Duncan válla finoman megrázkódott, ahogy magában nevetett, és
Roger el is tűnődött, hogy mennyi whiskyt ihatott a barátja, mielőtt
kijött a teraszra. Sose látta még ilyen jó kedélyűnek Duncan Innest.
– Mac Dubh vetett véget a viszálykodásnak, amikor
mindannyiunkból szabadkőművest csinált – tette hozzá, és
előrehajolt, hogy töltsön még magának. – De azelőtt kis híján
megöltek pár embert. – Kérdőn Roger felé emelte a palackot.
Tekintve, hogy Tom Christie és Hiram Crombie társaságában
kellett eltöltenie a vacsorát, Roger elfogadta az italt.
Ahogy Duncan odahajolt hozzá, hogy töltsön neki, még mindig
mosolyogva, az utolsó napsugarak egyike megvilágította napszítta

176
arcát. Roger egy pillanat erejéig meglátott egy halvány fehér vonalat
Duncan felső ajkán, amit félig eltakart a bajusza, és ekkor hirtelen
rádöbbent, miért is viselt Duncan hosszú bajuszt. Szokatlan viselet
volt ez egy olyan korban, amikor a legtöbb férfi simára borotválta az
arcát.
Roger nem is hozta volna ezt szóba, ha nem whiskyztek volna,
és ha nem érzi, milyen különös szövetség alakult ki közöttük, a két
protestáns között, akiket elképesztő módon katolikusok közé sodort
az élet, és akik most a sors furcsa fordulatain ámulnak. A két férfi
között, akik eléggé magukra maradtak a körülmények szerencsétlen
összejátszása folytán, és most számukra is meglepően családfői
szerepben találták magukat, akik idegenek életét tartják a kezükben.
– Az ajkad, Duncan – érintette meg a saját ajkát Roger futólag.
– Mi történt vele?
– Hogy itt? – Duncan meglepetten maga is megérintette az ajkát.
– Ó, csak annyi, hogy nyúlajakkal születtem, legalábbis így
mesélték. Én magam erre nem emlékszem, rendbe hozták, még
egyhetes koromban.
Most Rogeren volt a sor, hogy meglepődjön.
– Ki hozta rendbe?
Duncan megvonta a vállát, ezúttal csak az egyiket.
– Egy utazó gyógyító, anyám úgy mesélte. Már egészen
lemondott rólam, és felkészült rá, hogy el fog veszíteni, azt mondta,
mert ugye nem tudtam szopni. Ő és a nagynénéim felváltva
csöpögtették a tejet a számba egy kendőből, de azt mondta,
csontsoványra fogytam, mire ez a kuruzsló a falunkba tévedt.
Végighúzta behajlított ujját az ajkán, és kisimította sűrű, őszülő
bajsza szőrszálait.
– Apám adott neki hat heringet és egy tubákos szelencét, ő meg
összefércelte a sebet, és adott anyámnak egy kis kenőcsöt, hogy
azzal kenegesse a műtét helyét. És így történt, hogy… – Egy
félmosollyal megint megvonta a vállát. – Talán mégis az a sorsom,
hogy éljek. A nagyapám is azt mondta, hogy az Úr kiválasztott
engem, habár csak a jóisten tudja, hogy mire.

177
 Roger érzékelte, hogy a hangulatukon végighullámzott valami
kellemetlen érzet, amit csak részben tompított a whisky.
Egy felföldi kuruzsló, aki képes helyrehozni a nyúlszájúságot?
Roger ivott még egy kortyot. Igyekezett nem bámulni Duncant, de
lopva megvizsgálta az arcát. Elképzelhetőnek tartotta a dolgot. Ha
az ember tudta, hogy hol van, Duncan sebhelyét akkor is alig
lehetett észrevenni a bajsza alatt, ami nem ért fel az orrlyukáig sem.
Orvosilag bizonyára egyszerű eset kellett, hogy legyen, nem olyan
hajmeresztő, mint amelyikről Claire esettanulmányokat tartalmazó
nagy fekete könyvéből olvasott. Le sem tudta venni a szemét a
lapról, ahol dr. Rawlings egy olyan gyerekről írt, aki nemcsak hogy
széthasadt ajakkal született, de a szájpadlása is hiányzott, és arcának
középső része is.
Hála istennek, nem készült róla rajz, de éppen elég dermesztő
volt az a kép is, amit lelki szemei előtt látott. Lehunyta a szemét, és
nagy levegőt vett, és a pórusain át is a whisky parfümös illatát
lélegezte be.
Lehetséges lett volna? Talán igen, hiszen ebben a korban is
végeztek műtéteket, bármilyen véresek, kezdetlegesek és
fájdalmasak voltak is. Látta Murray MacLeodot, a campbeltoni
patikust biztos kézzel összeölteni egy ember arcát, amikor azt
megtaposta egy birka. Miért lenne nehezebb egy gyerek száját
összevarrni?
Jemmy szája jutott eszébe, azok a virágszirom puhaságú ajkak,
és elképzelte, ahogy felsérti a tű és a fekete fonal, s összerezzent.
– Fázol, a charaid? Bemenjünk? – kérdezte Duncan, és már
húzta is maga alá a lábát, hogy felkeljen, de Roger leintette az
idősebb férfit.
– Ó, nem kell, csak kirázott a hideg – felelte mosolyogva, és
elfogadott még egy kortyocskát az este nem létező hidege ellen. A
karján valahogy azonban mégis felállt a szőr egy kicsit. Lehetséges
volna, hogy vannak még többen is olyanok, mint mi?
Voltak korábban, ezt ő is tudta. Például a saját ük-ük-ükanyja,
Geillis. Aztán az az ember, akinek a koponyáját Claire találta meg,
benne az ezüst fogtöméssel. De vajon Duncan egy másik személlyel

178
találkozott valami isten háta mögötti felföldi faluban, fél
évszázaddal ezelőtt?
A Krisztusát, gondolta Roger idegesen. Milyen gyakran történik
ez meg? És mi történik velük?
Mielőtt a palack aljára érhettek volna, lépéseket hallott a háta
mögött, és selyem suhogását.
– Mrs. Cameron! – Azonnal felkelt, a világ épp csak egy kicsit
forgott vele. Megfogta házigazdája kezét, és fölé hajolt.
Szokásához híven Jocasta megérintette hosszú kezével Roger
arcát, s érzékeny ujjai hegyével győződött meg maga is vendége
személyazonosságáról.
– Ó, hát itt vagy, Jo! Jó utad volt a kislegénnyel? – Duncan nagy
nehezen feltápászkodott, ami az elfogyasztott whisky után és egy
kézzel nem ment könnyen, de Ulysses, Jocasta komornyikja némán
testet öltött úrnője mögött az alkonyatban, s a kellő pillanatban
odakészítette az asszony fonott székét. Roger észrevette, hogy
Jocasta anélkül süppedt a székbe, hogy akár csak a kezét kinyújtotta
volna: egyszerűen tudta, hogy ott lesz a szék.
Roger érdeklődve szemlélte a komornyikot, és azon
gondolkozott, kit vesztegetett meg Jocasta, hogy visszaszerezze
Ulyssest. A férfit a Haditengerészet egy brit tisztje ellen, Jocasta
birtokán elkövetett gyilkossággal vádolták – alighanem jogosan –, s
így kénytelen volt elmenekülni a gyarmatokról. Wolff hadnagy
halála azonban nem bizonyult nagy veszteségnek a Haditengerészet
számára, Ulysses viszont nélkülözhetetlen volt Jocasta Cameronnak.
Nem lehet mindent elintézni arannyal, de Roger fogadni mert volna,
hogy Jocasta még nem találkozott olyan helyzettel, amit ne tudott
volna kezelni pénzzel, politikai kapcsolatai révén vagy fondorlattal.
– Ó, igen – válaszolta mosolyogva a férjének, és kinyújtotta felé
a kezét. – Nagy örömömre szolgált elkísérni őt, férjem! Csodálatos
ebédet költöttünk el az öreg Mrs. Forbesszal és a lányával, és a
kisfiú még egy dalt is elénekelt, amivel mindenkit elbűvölt. Mrs.
Forbes vendégül látta a Montgomery lányokat és Miss Ogilvie-t is,
és apró, málnaszószos báránysült-falatokat ettünk sült almával és…
Ó, ön az, Mr. Christie? Kérem, csatlakozzon hozzánk! – Az asszony

179
felemelte kicsit a hangját, felszegte az állát, és Roger válla fölött
várakozóan nézett a félhomályba.
– Mrs. Cameron. Szolgálatára, asszonyom! – Christie fellépett a
teraszra, és udvariasan meghajolt, mely mozdulatával kínosan ügyelt
arra, hogy ne éreztesse Jocastával, hogy vak. Arch Bug követte, és
maga is meghajolt Jocasta keze fölött, majd üdvözlésképpen
barátságosan és mélyről jövően felmordult.
Székeket hoztak és még több whiskyt, egy tálca finomság is
előkerült, mintegy varázsütésre, gyertyákat gyújtottak, és hirtelen
máris egy estélyen találták magukat, ami ugyanaz a kissé ideges
örömünnep volt, mint ami a lenti mezőn folyt, csak kicsit
magasabban. Zeneszó hallatszott a távolból, valaki jiget fújt egy
ónsíppal.
Roger teljesen átadta magát az este hangulatának, és kiélvezte a
pillanatnyi pihenést és a felelősség hiányát. Aznap este kivételesen
nem volt min aggódni. Mindenki biztos helyen volt, megvacsorázott
és készen állt a másnapi útra. Még a társalgásban való részvételre
sem kellett ügyelnie. Tom Christie és Jocasta az edinburghi irodalmi
életről csevegtek lelkesen, és valami olyan könyvről, amiről Roger
még nem hallott. Duncan közben olyan jámboran ült, mint aki
mindjárt kifolyik a székből, de néha közbevetett egy-egy
megjegyzést, és az öreg Arch… Tényleg, hol van Arch? Á, ott van,
visszament a mezőre. Bizonyára eszébe jutott még valami, amit
feltétlenül meg kell beszélnie valakivel.
Áldotta Jamie Frasert, amiért előrelátóan Archot és Tomot is
elküldte vele. A két férfi számtalan baklövéstől megmentette, fejben
tartották az ezernyi teendőt, és igyekeztek eloszlatni az új bérlők
félelmeit az ismeretlenbe tartó úton rájuk váró következő lépéssel
kapcsolatban.
Elégedetten szippantott egy nagyot a távoli tábortüzek és a
közelben sülő hús illatától nehéz levegőből, és megkésve bár, de
eszébe jutott az a kis apróság, akinek jóléte mindennél fontosabb
volt számára.
Kimentette magát, bement a házba, és meg is találta Jemet a
nagy, földszinti konyhában, ahol kényelmesen bebújt az egyik

180
magas támlájú pad sarkába, és olvasztott vajjal és juharsziruppal
leöntött kenyérpudingot majszolt.
– Sose kapsz ilyet vacsorára, igaz? – ült le a fia mellé.
– Á-á. Kérsz, apu? – nyújtotta Jem a csöpögő kanalát apja felé,
és Roger sietve le is hajolt, nehogy tényleg lecsöppenjen.
Csodálatosan finom volt és édes, és krémesen olvadt szét az ember
nyelvén.
– Hmm – szólalt meg, ahogy lenyelte a falatot. – Ezt inkább ne
említsük anyának vagy a nagyinak, rendben? Furcsa nézeteket
vallanak a húsokat és a zöldséget illetően.
Jem beleegyezően bólintott, és újabb kanál süteménnyel kínálta
apját. Békés egyetértésben, csendben kiürítették a tálat, aztán Jem
bemászott Roger ölébe, ragacsos arcát apja mellének hajtotta, és
mély álomba zuhant.
Szolgálók sürögtek-forogtak körülöttük, néha kedvesen rájuk is
mosolyogtak. Fel kéne kelnie, gondolta tétován. Mindjárt
felszolgálják a vacsorát. Már látta a mesterien feltálalt kacsa- és
birkasültes tálakat, a gőzölgő, puha, szafttal leöntött, nagy
rizskupacokat és a hatalmas adag, ecetes zöldsalátát.
Így whiskyvel, kenyérpudinggal és elégedettséggel eltelve
azonban csak húzta az időt, és halogatta a pillanatot, amikor el kell
válnia Jemtől, és vége szakad a meghitt élménynek, hogy magához
ölelheti alvó fiát.
– Roger úr! Elvigyem a kisfiút? – kérdezte valaki halkan. Roger
fölnézett Jem hajának vizsgálatából, amibe kenyérpuding-darabkák
ragadtak, és meglátta Phaedre-t, Jocasta szolgálóját, aki leguggolt
elé és kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a kisfiút. – Megmosdatom
és ágyba dugom, uram – mondta, s ovális arcának vonásai olyan
lágyak voltak, mint a hangja, ahogy Jemre nézett.
– Ó, igen, persze. Köszönöm! – Roger Jemmel a karjában felült,
aztán Jem jelentékeny súlya alatt óvatosan felállt. – Majd én
felviszem.
Követte a rabszolgát a konyhán át, fel a keskeny lépcsőn, és –
mindentől elvonatkoztatva, tisztán esztétikai megfontolásokból –
megcsodálta a lány kecses járását. Vajon hány éves lehet, tűnődött.

181
Húsz, huszonkettő? Vajon Jocasta beleegyezne, hogy férjhez
menjen? Biztosan sokan legyeskednek körülötte. De tudta, milyen
értékes a lány Jocasta számára, ritkán lehetett látni úrnője nélkül.
Nehéz ezt összeegyeztetni azzal, hogy saját otthona és családja
legyen.
Phaedre a lépcső tetején megállt, és megfordult, hogy elvegye
Roger-től Jemet. Roger kelletlenül, ugyanakkor megkönnyebbülve
adta át ernyedt terhét. Pokoli forróság volt odalent a konyhában, és
inge csatakos volt, ahol Jem nekidőlt.
– Roger úrfi! – Roger már éppen távozni készült, de megtorpant
Phaedre hangjára. Jem válla fölött nézett rá a lány, bizonytalan
szemekkel, fehér fejkendője alól pillantott fel.
– Igen?
A lépcsőn dobogó léptek zajára Roger arrébb lépett, és így még
éppen sikerült félreugrania Oscar útjából, aki egy üres tálcával a
hóna alatt rohant föl a lépcsőn, a nyári konyha felé tartva, ahol a
halat sütötték. Oscar Rogerre vigyorgott futtában, és egy csókot
dobott Phaedre-nek, aki ezt látva összeszorította a száját.
A lány a fejével intett Rogernek, aki követte is végig a folyosón,
távol a konyha zajától. Phaedre megállt az istállókhoz vezető ajtó
mellett, és körülnézett, hogy meggyőződjön róla, hogy nem hallja
őket senki.
– Tán jobb lenne, ha nem szónék semmit, uram, lehet, semmiség
az egész. De csak azt gondolom, jobb, ha mégis elmondom.
Roger bólintott, és hátrasimította halántékából csapzott haját. Az
ajtó nyitva volt, és hála istennek, befújt rajta egy gyenge szellő.
– A városba’ vótunk ma reggel, uram, Mr. Benjamin raktárában,
tudja melyik az? A folyónál van.
Roger megint bólintott, és Phaedre megnyalta az ajkát.
– Jem úrfi elunta magát, és elkóbászolt, amíg az úrnőm Mr.
Benjaminnál beszélt. Utánamentem, nehogy valami baja essék, és
pont ott voltam, amikor az az ember megjelent.
– Igen? Ki volt az az ember?
Phaedre megrázta a fejét, sötét szeme pillantása elkomolyodott.

182
 – Nemtom, uram. Nagy, erős ember volt, olyan magas, mint
maga. Szőke volt, és nem viselt parókát. De úriember vót! – A lány
ez utóbbi megjegyzését Roger úgy értelmezte, hogy a férfi elegáns
volt.
– És?
– Körülnézett, látta, hogy Mr. Benjamin Miss Jóval beszélget, és
egy lépést tett oldalra, mintha nem akarta vóna, hogy észrevegyék.
De aztán meglátta Mr. Jemet, és valami furcsa tűz gyűlt a szemében.
Magához húzta Jemet, ahogy felidézte a történteket.
– Megmondom, ahogy vót, nem tetszett a szeme állása se!
Amikor megláttam, hogy elindult Jemmy felé, gyorsan felkaptam a
kislegényt, ahogy most is. Meglepődött az ember, láttam rajta, aztán
mintha valami vicceset hallott volna, Jemre mosolygott, és azt
kérdezte tőle, hogy ki az apja.
Futólag elmosolyodott, és meglapogatta Jem hátát.
– Mindig ezt kérdezik tőle a népek, amikor a városban járunk, és
olyankor mindig mondja bátran, hogy az apukája Roger MacKenzie,
ahogy most is tette. Ez a férfi viszont csak nevetett, összeborzolta
Jem haját – mindenki ezt csinálja, olyan szép haja van –, aztán azt
mondja: „Úgy? Tényleg ő lenne az apukád?”
Phaedre-nek született tehetsége volt másokat utánozni. Olyan
tökéletesen kapta el az ismeretlen ír akcentusát, hogy Rogert kiverte
a hideg verejték.
– Aztán mi történt? – kérdezte türelmetlenül. – Mit csinált ez az
ember? – Roger öntudatlanul is elpillantott a lány válla felett, be a
nyitott ajtón, s úgy figyelte, milyen veszély leselkedik a fiára az
éjszakában.
– Nem csinált az semmit, uram, csak alaposan szemügyre vette
Jemet, aztán engem, a szemembe nézett, és elmosolyodott. Nem
tetszett az a mosoly, annyit mondhatok! – Phaedre megrázta a fejét.
– De aztán meghallottam Mr. Benjamin hangját a hátam mögül, aki
odakiáltott, hogy vele akar-e szólni az úr. Erre nyomban sarkon
fordult az az alak, és egy szempillantás alatt így eltűnt. – Egyik
kezével magához szorította Jemet, és gyorsan csettintett egyet a
szabad kezével.

183
 – Értem. – A kenyérpuding kemény masszává vált, és mint egy
darab vas, ülte meg a gyomrát. – Mondtál bármit erről a
találkozásról az úrnődnek?
Phaedre ünnepélyes komolysággal csóválta meg a fejét.
– Nem, uram. Végül is nem csinált ő semmit, ahogy mondtam
is. De csak bántott a gondolat, uram, és itthon morfondíroztam rajta,
végül arra jutottam, a legjobb, ha elmondok mindent, uram, mihelyst
lesz rá alkalmam.
– Nagyon jól tetted – felelte Roger. – Köszönöm, Phaedre. –
Roger leküzdötte a késztetést, hogy kikapja Jemet a lány kezéből, és
magához szorítsa a kisfiút. – Megtennéd, hogy miután lefektetted,
vele maradsz? Csak amíg fel nem jövök. Megmondom az úrnődnek,
hogy én kértelek meg.
Phaedre sötét szemein látszott, hogy tökéletesen érti Roger
aggodalmát. Bólintott.
– Igen, uram. Vigyázok rá. – Alig láthatóan pukedlizett, aztán
felment a lépcsőn, a szoba felé, amit Jemmel osztott meg, s közben
halkan és ritmusosan dúdolt valamit a kisfiúnak.
Roger nagyokat lélegzett, és igyekezett uralkodni magán, és
nem kirohanni az istállóba, hogy elkapjon egy lovat, elvágtasson
Cross Creekbe, és átkutassa az egész várost, házról házra járva a
sötétben, amíg meg nem találja Stephen Bonnetet.
– Jó – mondta magában. – És akkor mi lesz? – Keze
önkéntelenül is ökölbe szorult, mert nagyon is tudta, mit kellene
tennie, még ha elméje el is ismerte az ilyetén akciók hiábavalóságát.
Legyőzte magában dühét és tehetetlenségét. Az utolsó korty
whisky lángra lobbantotta vérét, és a halántéka mögött zakatolt.
Roger a nyitott ajtón át hirtelen kilépett az éjszakába, mert addigra
teljesen besötétedett.
A háznak ezen a felén nem látszott a mező, de még mindig
érezte a máglyák füstjét, és el-elkapta a halk zeneszót.
Tudta, hogy egy nap Bonnet eljön. Lent, a pázsit szélén Hector
Cameron mauzóleuma fehér foltként derengett az éjszakában, benne
pedig biztos helyre, a Jocastára, Hector feleségére váró koporsóba
rejtve lapult a jakobiták aranya, River Run féltve őrzött titka.

184
 Bonnet tudott az arany létezéséről, és gyanította, hogy az
ültetvényen van. Egyszer már megpróbálta megszerezni, de kudarcot
vallott. Nem volt valami óvatos ember, kitartó viszont annál inkább.
Roger érezte, hogy csontjai megfeszülnek izmai között, mert
hajtja azokat a vágy, hogy levadásszák és megöljék a feleségét
megerőszakoló és a családját fenyegető férfit. De most hetvenhat
ember élete függött tőle, sőt, igazából hetvenhét. A bosszúvágy és a
felelősségtudat küzdött benne egymással, de végül a bosszúvágy
rendkívül vonakodva, de feladta.
Roger lassan vett egy nagy levegőt, és érezte, hogy a kötél
okozta sebhely összeszorítja a torkát. Nem. Mennie kell, hogy
épségben hazavigye az új bérlőket. Csábító volt a gondolat, hogy
Archra és Tomra bízza őket, hogy ő itt maradjon, és megkeresse
Bonnetet, de ez az ő feladata volt, nem hagyhatja másra a bérlőket
egy időrabló és jó eséllyel hiábavaló személyes bosszú kedvéért.
És Jemet sem hagyhatja védtelenül.
Duncannek viszont el kell mondania. Duncanben bízhat, hogy
megteszi a szükséges lépéseket, hogy megvédje River Runt, értesítse
a hatóságokat Cross Creekben, és kérdezősködjön Bonnet felől.
Roger pedig másnap reggel gondoskodik arról, hogy Jem biztos
távolságra kerüljön innen. Maga előtt tartja majd a nyeregben, és
egy pillanatra sem téveszti szem elől, amíg a hegyvidéki
menedékükbe nem érnek.
– Ki az apukád? – mormogta magában, miközben újult erővel
fortyogott a vére a dühtől. – Az isten verje meg, én vagyok az, te
senkiházi!

185
 HARMADIK RÉSZ

MINDENNEK MEGVAN
A MAGA IDEJE

186
 16
_x ÅÉà }âáàx3
1773. augusztus

„ `in mosolyogsz? – kérdezte Jamie, a fülembe súgva. – Ilyen

jó volt?
Felé fordítottam a fejem, kinyitottam a szemem, és Jamie száját
láttam magam előtt, ami szintén mosolyra húzódott.
– Jó volt, igen – válaszoltam megfontoltan, és végighúztam az
ujjamat vastag alsó ajka élén. – Nem akarsz kérkedni, vagy azt
reméled, hogy dicshimnuszt zengek rólad, ha azt látom, milyen
szerény vagy?
Jamie még szélesebbre húzta a száját, és gyengéden fogai közé
vette kíváncsi ujjamat egy pillanatra, majd elengedte.
– Ó, csak szerénykedek, persze – felelte. – Ha dicshimnuszokra
vágynék, azt nem a szavaimmal akarnám kiváltani belőled, tudod?
Egyik kezével jelzésképpen végigsimított a hátamon.
– Ami azt illeti, a szavak segítenének – jegyeztem meg.
– Valóban?
– Igen. Például, most is a „Szeretlek, tetszel nekem, imádlak, be
kell, hogy tegyem neked” kifejezéseket próbáltam őszinteségük
alapján sorba rakni.
– Ilyeneket mondtam? – kérdezte, némileg meghökkenten.
– Igen. Nem is hallottad magad?
– Nem – ismerte el Jamie. – De minden szót komolyan
gondoltam. – Megmarkolta egyik farpofámat, és elégedetten

3
A megfelelő szó, kifejezés (francia).
187
méregette. – Sőt, még mindig komolyan gondolom, ha már itt
tartunk.
– Micsoda, még az utolsó megjegyzést is? – kérdeztem nevetve,
és gyengéden a mellkasának dörgöltem a homlokom, s a fejem
tökéletesen illeszkedett Jamie álla alá.
– Ó, igen – mondta, majd sóhajtott, és magához szorított. – Azt
kell hogy mondjam, a testemre ráférne valami vacsora és egy kis
pihenés, mielőtt újra fontolóra venném a dolgot, de a szellemem
mindig készen áll. Istenem, neked van a legszebb kerek kis feneked.
Elég csak látnom, máris legszívesebben hozzád látnék megint.
Szerencséd, hogy egy rozoga öregemberhez mentél hozzá,
Sassenach, különben azon nyomban négykézláb, égnek meresztett
seggel találnád magad!
Jamie az út porának, megszáradt izzadságnak és egy épp az
imént alaposan kielégült férfi erős testszagának élvezetes elegyét
árasztotta.
– Örülök, hogy hiányoztam – mondtam elégedetten a hóna alatti
kis térbe. – Te is hiányoztál nekem.
Leheletem csiklandozta, és a bőre összerándult hirtelen, mint a
lovaknak, amikor a legyeket akarják elhessegetni. Fészkelődött
kicsit, és úgy helyezte arrébb magán a testemet, hogy a fejem a
vállgödrébe kerüljön. Hasonló elégedettséggel sóhajtott fel ő is.
– Nos, azt látom, hogy még nem dőlt a fejünkre minden.
Így is volt. Késő délután volt, az ablakok nyitva, és besütött
rajtuk rézsútosan a nap, mozgó árnyakat vetve a falakra és az
ágyneműre, s így olyan volt, mintha suttogó levelek lugasában
lebegtünk volna.
– A ház még áll, az árpa nagy részét behordtuk, és semmi sem
pusztult el – jelentettem, miután kényelmesen elhelyezkedtem.
Most, hogy a legfontosabb dolgot elintéztük, Jamie tudni akarta,
hogyan vészelte át a Ridge azt az időszakot, amíg ő odavolt.
– Nagy részét? – kérdezett vissza, ahogy elkapta mondanivalóm
kockázatosabb részét. – Mi történt? Esett az eső, az igaz, de az árpát
már egy héttel azelőtt be kellett volna takarítanotok.

188
 – Nem az eső volt a gond, hanem a szöcskék. – Megborzongtam
az emlékre. A gusztustalan, gülüszemű izék felhője hangos zúgással
érkezett meg az árpaaratás végén. Felmentem a kertembe, hogy
szedjek valami salátát, amikor azt vettem észre, hogy az említett
zöldségeket ék alakú testek és szőrös kis kaparászó lábak borítják,
salátáim és káposztáim tépett rostokban lógtak, a palánkra
felfuttatott hajnalka cafatokban.
– Elrohantam Mrs. Bugért és Lizzie-ért, seprűt ragadtunk, és
elzavartuk a szöcskéket, de aztán nagy felhőbe tömörülve
felszálltak, és az erdőn át a Green Springen túli földek felé vették az
irányt. Leszálltak az árpában. Mérföldekről hallani lehetett, ahogy
rágnak. Mintha óriások lépdeltek volna rizsszemeken. – Libabőrös
lett a vállam, ahogy undorodva felidéztem az emléket, és Jamie
elgondolkodva simogatta a bőrömet nagy és meleg kezével.
– Hmm. Akkor csak ezt az egy földet lepték meg?
– Ó, igen. – Mély levegőt vettem, mert újra megéreztem a
füstszagot. – Felgyújtottuk a földet, és elevenen elégettük mindet.
Jamie meglepetten kapta fel a fejét és nézett rám.
– Micsoda? Kinek jutott ilyesmi az eszébe?
– Nekem – feleltem, nem minden büszkeség nélkül.
Tárgyilagosan visszatekintve a történtekre, ezt volt célszerű tenni.
Más földek is veszélyben voltak, nemcsak az árpa, hanem az aratás
előtt álló kukorica, búza, krumpli és a legelő is, nem is beszélve a
kis konyhakertekről, ami minden család számára életbe vágóan
fontos volt.
Valójában a fortyogó dühtől hajtva döntöttem így, a vérszomjas
bosszúvágy vezérelt, a kertemben okozott pusztítást látván.
Boldogan kitéptem volna minden egyes rovar szárnyát, hogy aztán
széttapossam a maradványaikat, de az elégetésük is majdnem
ugyanolyan jó ötletnek bizonyult.
Murdo Lindsay földjét szállták meg, akinek az észjárása éppen
olyan lassú volt, mint a mozgása, így nem tudott időben reagálni
azon bejelentésemre, hogy fel akarom gyújtani az árpát. Csak állt
tátott szájjal a kunyhója tornácán, mialatt mi ölnyi rőzsével a
karunkon rohangáltunk az árpaföld körül Briannával, Lizzie-vel,

189
Marsalival és Mrs. Buggal, és fáklyákról meggyújtottuk és
bedobáltuk az égő ágakat az égő, érett gabonába, amilyen messzire
csak tudtuk.
A száraz fűfélék ropogva kaptak lángra, majd üvöltve égtek, és
a tűz erőre kapott. A tucatnyi tűz okozta forróságban és füstben
megzavarodott rovarok szikraként repültek fel, lángra kapott a
szárnyuk, és eltűntek a feltörő füstoszlopokban és a kavargó
hamufelhőben.
– Na persze Roger is pont ebben a pillanatban volt képes
megérkezni az új bérlőkkel – mondtam, magamban visszafojtva a
késztetést, hogy illetlenül felnevessek az emlékre. – Szegények! Már
sötétedett, és erre itt vannak, állnak ott a fák között a batyuikkal és
gyermekeikkel, és ezt látják. Egy istenverte tűzvészt, amit éppen
körbetáncolunk mezítláb, térdig felhajtott szoknyában, talpig
kormosan, miközben úgy üvöltünk, mint a gibbonok!
Jamie egyik kezével eltakarta a szemét, ahogy igyekezett maga
elé képzelni a jelenetet. Röviden megrázkódott a mellkasa, és széles
vigyor terült szét a tenyere alatt.
– Ó, istenem! Bizonyára azt gondolták, Roger Mac a pokolba
hozta őket. De legalábbis valami boszorkánygyűlésre.
Bűntudattal terhes nevetés készült feltörni a bordáim alól.
– Tényleg azt. Ó, Jamie, látnod kellett volna az arcukat! – Nem
bírtam tovább, és arcomat a mellébe temettem. Pár másodpercig
mindkettőnket rázott a néma nevetés.
– Tényleg szívélyesen akartam őket fogadni – bizonygattam
felhorkantva. – Megvacsoráztattuk őket, és találtunk mindnyájuknak
hálóhelyet. Bezsúfolódtunk a házba, amennyien csak tudtunk,
akinek pedig nem jutott hely, azt Briannáék házában, az istállóban
és a pajtában szállásoltuk el. Késő este azonban lejöttem – nem
tudtam aludni a nagy izgalomban –, és egy tucatnyi új lakót a
konyhában találtam, akik éppen imádkoztak.
Körben álltak, a tűzhely közelében, fejüket áhítatosan leszegve
fogták egymás kezét. Amikor megjelentem, mindenki felkapta a
fejét, keskeny, elgyötört arcukból fehéren világított a szemük. Síri
csendben meredtek rám, és az egyik asszony elengedte a mellette

190
álló férfi kezét, és a köténye alá rejtette. Másik korban és helyen
alighanem fegyvert rántott volna. Bizonyos szempontból most is így
tett, mert majdnem biztos voltam benne, hogy rongyos ruhái leple
alatt az ördög szarvát mutatja.
Már felfedeztem, hogy alig páran beszéltek közülük angolul.
Darabos gael nyelvtudásommal megkérdeztem, hogy szükségük
van-e valamire. Úgy bámultak rám, mintha két fejem lett volna,
aztán az egyik férfi, egy vékony szájú, aszott bőrű lény alig
láthatóan megrázta a fejét.
– Ezután haladéktalanul vissza is tértek az imádkozáshoz, én
meg kulloghattam vissza az ágyba.
– A hálóingedben mentél le?
– Hát… igen. Nem számítottam arra, hogy bárkit is ébren
találok éjnek idején.
– Hmm. – Ujjperceivel a mellemet simogatta, és pontosan
tudtam, mire gondol. A nyári hálóingem egy vékony, sokszor
mosott, len ruhadarab, és elismerem, igen, a francba, ha úgy esik rá
a fény, át lehet látni rajta egy kicsit, de a konyhában az egyetlen
fényforrás a lefojtott tűz vöröses izzása volt.
– Gondolom, tisztességes hálósipka sem volt rajtad, ugye,
Sassenach? – kérdezte Jamie, ahogy elmerülten fésülte a hajamat az
ujjaival. Kibontottam, mielőtt ágyba bújtunk volna, és most Medúza
módjára vidáman terjedt szét minden irányba.
– Természetesen nem. De be volt fonva a hajam! – ellenkeztem.
– Egész tisztességesen!
– Ó, bizonyára – helyeselt Jamie vigyorogva, és beletúrt hajam
vad tömegébe, két kezébe fogta a fejemet, és megcsókolt. Ajkait
kikezdte ugyan a nap és a szél, de azért finom puhák voltak. Nem
borotválkozott azóta, hogy elment, és a szakálla rövid és göndör
volt, kicsit szúrós tapintású.
– Jól van. Elrendeztétek őket? Mármint a bérlőket. – Ajkai
finoman súrolták az arcomat, és gyengéden csipegette a fülemet.
Nagyot sóhajtottam.
– Ah… Ó, igen. Arch Bug vitte el őket reggel, elszállásolta őket
a Ridge-en élő családok között, és már dolgozik, rajta, hogy… –

191
Gondolatmenetem egy pillanatra megakadt, és ösztönösen
belemarkoltam a mellizmába.
– És ugye mondtad Murdónak, hogy kárpótolom. Az árpa miatt,
tudod?
– Persze, mondtam. – Egyre gyatrább figyelmem egy pillanatra
visszatért, és felnevettem. – Szegény csak bámult rám, aztán
kábultan bólintott, és azt mondta, „persze, ahogy uraságának
tetszik”. Nem tudom, hogy felfogta-e egyáltalán, miért gyújtottuk
fel a földjét. Lehet, azt hiszi, hirtelen kedvem támadt lángra
lobbantani az árpáját.
Jamie is felnevetett, ami elég riasztóan hatott rám, tekintve,
hogy a fülcimpámat a fogai között tartotta éppen.
– Ööö… – szólaltam meg halkan, mialatt Jamie vörös szakálla a
nyakamat csiklandozta, és tenyeremben éreztem nagyon meleg, erős
izmait. – Az indiánok. Hogy boldogultál a cserokikkal?
– Jól.
Ekkor váratlanul megmozdult és fölébem kerekedett. Teste
hatalmas volt és nagyon meleg, és a testi vágy erős és csípős szagát
árasztotta. A falevelek árnyéka arcára és vállára vetült, sötét foltokat
festett az ágyra és szélesre tárt combjaim sápadt bőrére.
– Nagyon tetszel nekem, Sassenach – duruzsolta a fülembe. –
Látlak magam előtt félmeztelenül a hálóingedben, kibontott hajjal,
ami a melledre omlik… Szeretlek, imádla…
– Mit is mondtál a pihenésről és a vacsoráról?
Keze utat tört és befurakodott a fenekem alá, megmarkolta a
farpofáimat, megszorította, puha lehelete forrón égette a nyakam.
– Be kell, hogy tegyem…
– De…
– Most azonnal, Sassenach. – Gyorsan felkelt és feltérdelt
előttem. Finoman elmosolyodott, de kék szeme elszántan sötétlett.
Megmarkolta súlyos heréit egy kézzel, hüvelykujja lassan,
elgondolkodva járt fel-alá mohó hímvesszején.
– Térdre, a nighean – mondta halkan. – Most azonnal.

192
 17
Té xÜő {tàöÜt|
James Fraser uraságtól, Fraser's Ridge
Lord John Grey részére a Mount Josiah ültetvényen
1773. augusztus 14.

Kedves Uram!
Azért ragadtam tollat, hogy tájékoztassam arról, új hivatalt töltök
be, jelesül a korona indián ügynöke lettem, a John Stuart vezette
Déli Osztály megbízásából.
Eredetileg erős kételyeim voltak azzal kapcsolatban, hogy jó
döntés lenne-e elfogadni a kinevezést, de Mr. Richard Brown, távoli
szomszédom és öccse látogatása segített elhatározásra jutnom.
Feltételezem, Mr. Higgins beszámolt már Önnek a Brownék által
alapított Biztonsági Bizottságról, melynek elsődleges célja Mr.
Higgins letartóztatása.
Volt már dolga ilyen ad hoc testületekkel Virginiában? Talán az
ön helyzete kevésbé zavaros, mint a miénk, vagy mint amilyen a
bostoni, ahol Mr. Higgins elmondása szerint szintén jelen vannak e
szervezetek. Remélem, Önnél minden rendben.
Úgy vélem, minden értelmes embernek elvi szinten kell
elutasítania e bizottságokat. Nyíltan vállalt céljuk, hogy védelmet
nyújtsanak a csavargóktól és útonállóktól, és letartóztassák a
bűnelkövetőket azokon a vidékeken, ahol nem áll rendelkezésre seriff
vagy rendőr. E bizottságok működését szabályozó törvények híján
csak az önös érdek vezérli tevékenységüket, így semmi sem
akadályozza őket abban, hogy nagyobb fenyegetéssé váljanak a
polgárok számára, mint azok a veszélyes elemek, akiktől megvédeni
lennének hivatottak az embereket.

193
 A csábítás azonban túl nagy, különösen a mi esetünkben, ilyen
távol mindentől. A legközelebbi bíróság háromnapi lovaglásra van –
illetve volt –, és a Rendfenntartók leverését követő, szűnni nem
akaró zavargásokkal csak tovább romlott a már így is kellemetlen
helyzet. A kormányzó és tanácsa állandó konfliktusban van a
közgyűléssel, és jelenleg nincs seriffje Suny megyének, azóta, hogy e
hivatalt utoljára betöltő személy lemondott, miután megfenyegették,
hogy felgyújtják a házát.
Az Orange és Rowan megyei seriffek még mindig hivatalban
vannak, de széles körben ismert, mennyire korruptak, így senki nem
számít rájuk, kivéve, akinek ezt diktálja az érdeke.
Gyakorta hallunk felgyújtott házakról, támadásokról és hasonló
atrocitásokról a Rendfenntartók elleni, közelmúltbéli háború óta.
Tryon kormányzó hivatalosan megkegyelmezett néhány, a
konfliktusban részt vevő személynek, de semmit nem tett, hogy elejét
vegye a helyiek ellenük irányuló megtorló lépéseinek. Utóda még
kevésbé képes az ilyen esetekkel érdemben foglalkozni, amik amúgy
is az ország belsejében, az ő New Bern-i palotájától messze
zajlanak, így könnyebb azokról megfeledkezni. (Az igazsághoz
hozzátartozik, bizonyára van éppen elég gondja helyben is.)
Összességében azonban, bár a telepesek hozzászoktak, hogy
meg kell védeniük magukat a vadon veszélyeitől, az ilyen
kiszámíthatatlan támadások miatt – és ilyen közel az államhatárhoz,
az indiánok határvillongásai közepette – éppen eléggé ijedtek ahhoz,
hogy megkönnyebbülten fogadják minden olyan szervezet
felbukkanását, ami hajlandó magára vállalni a közrend
fenntartásának feladatát. A Bizottságok polgárőreit így örömmel
fogadták, legalábbis eleinte.
Azért részletezem ennyire kinevezésem körülményeit, hogy
kifejthessem ezzel kapcsolatos gondolataimat. Barátom, MacDonald
őrnagy (a 32. lovasság egykori katonája) elmondta, hogy
amennyiben visszautasítom indián ügynöki kinevezésemet, felkeresi
ugyanezzel Mr. Richard Brownt, aki élénk kereskedelmet folytat a
cserokikkal, így jól ismeri őket, és feltételezhetően megbíznak benne
és elfogadnák őt az indiánok.

194
 Mr. Brownnal és öccsével való ismeretségem folytán némi
nyugtalansággal vettem számításba ezt a lehetőséget. Egy ilyen
kinevezés jelentősen megnövelné Brown befolyását, és ebben a
nyugtalan térségben hamarosan olyan tekintélyre tenne szert, hogy
senki nem szállhatna vele szembe eredményesen semmilyen
területen, márpedig ezt veszélyesnek érzem.
Ahogy vőm találóan fogalmaz, az emberek erkölcsössége úgy
csökken, ahogy a rendelkezésükre álló hatalom nő, és nézetem
szerint a Brown testvéreknek az előbbi eleve nem is volt erősségük.
Önhittség volna részemről azt feltételezni, hogy én erkölcsösebb
lennék. Láttam, milyen pusztító hatással van a hatalom az ember
lelkére, és éreztem terhét, amivel bizonyára Ön is együtt tud érezni,
miután gyakorta került ilyen helyzetbe Ön is. Mindamellett, ha
köztem és Richard Brown között kell választanom, akkor a régi skót
mondáshoz tartom magam, miszerint jobb az ördög, amit ismer az
ember, mint amit nem.
Hasonló nyugtalansággal tölt el a családomtól való hosszas
távolmaradások gondolata is, amiket új hivatalom megkövetel.
Nyugodt lélekkel azonban mégsem tehetem ki a felügyeletem alatt
élőket a Brown Bizottság szeszélyeinek és az esetleges sérüléseknek
miattuk.
Természetesen én is megalapíthatnám a magam bizottságát –
Ön is alighanem erre biztatna –, de nem teszem. Eltekintve attól,
milyen kellemetlenségekkel és mennyi költséggel járna ez a lépés, ez
egyenértékű lenne azzal, mintha nyíltan hadat üzennék a Brown
fivéreknek, amit nem tartok bölcs eljárásnak, tekintve, milyen
gyakran lennék távol az otthonomtól és hagynám védtelenül a
családomat. Ez az új kinevezés azonban növelni fogja az én
befolyásomat is, és – bízom benne – valamelyest letöri Brownék
ambícióit.
Így, miután ilyetén elhatározásra jutottam, megüzentem, hogy
elfogadom a megbízatást, és a múlt hónapban meg is ejtettem első
látogatásomat a cserokiknál mint indián ügynök. Rendkívül baráti
fogadtatásban részesültem, és remélem, hogy ilyen is marad a
viszonyom a falvakkal.

195
 Ősszel újra látogatást teszek a cserokiknál. Ha van bármi ügye,
amiben új hivatalom révén segítséget nyújthatnék, tájékoztasson
felőle, és bízhat benne, hogy mindent megteszek ügye
előremozdításáért.
Ami az otthoni híreket illeti, kis közösségünk létszáma majdnem
megduplázódott, Skóciából nemrégiben érkezett telepesek egy
csoportjával. Bár nagyon is szükség van rájuk, megjelenésük nem
kevés bonyodalmat szült, tekintve, hogy az újonnan érkezők
partvidéki halászok. Számukra a hegyek csak fenyegetést jelentenek
és rejtélyeket hordoznak, s e fenyegetések és rejtélyek alakot is
öltöttek disznók és ekevasak képében.
(Ami a disznókat illeti, hajlok egyetérteni velük. A fehér koca
nemrég tanyát vert házam alapja alatt, ahol olyan züllött
dorbézolást csap, hogy vacsoránkat mindennap olyan pokoli
zajokkal zavarja meg, mintha a pokol tüzén égő lelkek hangát
hallgatnánk. E lelkeket a zajból ítélve a lábunk alatt lakó démonok
szétszaggatják és felfalják.)
Ha már pokoli ügyekről beszélek, azt is meg kell jegyeznem,
hogy sajnos az új bérlők is buzgó és hithű protestánsok, akik egy
magamfajta pápistát szarvakkal és farokkal tudnak elképzelni
leginkább. Ugye emlékszik egy bizonyos Thomas Christie-re,
Ardsmuirból? E nyakas urakhoz képest Mr. Christie az együttérző
önzetlenség szobra.
Eddig nem gondoltam, hogy hálát adjak a gondviselésnek,
amiért vejem önszántából presbiteriánus lett, de most már látom,
milyen igaz, hogy a Mindenhatónak valóban vannak tervei, amiket
mi, földi halandók ki nem fürkészhetünk. Míg maga Roger
MacKenzie is csupán egy rossz útra tévedt különc új bérlőim
szemében, vele legalább képesek úgy beszélgetni, hogy ne érezzék
szükségét apró jeleket mutogatni az ördögöt elűzendő, melyek
állandó kísérői a velem folytatott beszélgetéseiknek.
Ami a feleségemmel kapcsolatos hozzáállásukat illeti, lehetne
akár az endori boszorkány, ha nem egyenesen Babilon szajhája.
Mindezt azért, mert a rendelőjében található holmikat „bűbájos
szereknek” tartják, és mert megrökönyödve kellett látniuk, ahogy

196
néhány cseroki lép be az említett helyiségbe, díszesen, látogatáshoz
öltözve, akik olyan elixíreket hoztak más árura cserélni, mint a
kígyóméregfog és a medveepehólyag.
Feleségem a lelkemre kötötte, hogy elmondjam, mennyire
örömére tellett hallania kedves méltatását Mr. Higgins javuló
állapotát illetően, nem is beszélve nagylelkű ajánlatáról, hogy segít
orvosi készítményeket beszerezni az Ön philadelphiai barátjától.
Kérte, hogy levelemhez csatoljam a kért áruk listáját. Ahogy
végigfutottam rajta, az a gyanúm támadt, hogy hiába tesz ezzel
feleségem kedvére, azzal nem lesznek a halászemberek kevésbé
gyanakvók velünk szemben. Ez azonban ne szegje kedvét, mert úgyis
csak majd idővel, ha megszokják őt, akkor fognak kevésbé félni
feleségemtől.
Lányom hasonlóképpen hálás köszönetét küldi az ajándék
foszforért. Nem állíthatom, hogy osztozom érzelmeiben, tekintve,
hogy az ezzel az anyaggal folytatott kísérletei ijesztően
lobbanékonynak bizonyultak idáig. Szerencsére egyik újonnan
érkezett sem volt szemtanúja ezen kísérleteknek, különben
meggyőződésükké válna, hogy én és szeretteim különösen
bensőséges kapcsolatot ápolunk a sátánnal.
Vidámabb témával folytatva, szívből gratulálok legutóbbi
szüretének eredményéhez, ami valóban iható. Cserébe küldök Önnek
egy üveggel Mrs. Bug legjobb almaborából és egy palackkal a
tölgyfa hordóban érlelt, hároméves whiskymből, bátorkodom
feltételezni ugyanis, hogy kevésbé találja torkára károsnak, mint a
legutóbbi tételt.

Alázatos szolgája:
J. Fraser’s Ridge

Utóirat: Hírt kaptam egy bizonyos úriember felől, akire ráillik

Stephen Bonnet személyleírása, és aki múlt hónapban tűnt fel egy
rövid időre Cross Creekben. Amennyiben tényleg róla van szó,
tisztázatlan, milyen ügyben járt ott, de nyomtalanul eltűnt.
Nagynéném férje, Duncan Innes érdeklődött a környéken, de azt

197
írta, minden próbálkozása kudarcba fulladt. Ha hallana bármit
felőle, kérem, azonnal értesítsen.

198
 18
iÜâÅÅ4
Részlet az álmoskönyvből

Múlt éjjel azt álmodtam, hogy folyt a víz. Ez általában azt szokta
jelenteni, hogy túl sokat ittam, mielőtt lefeküdtem volna aludni, de ez
most más volt. A víz a csapból folyt, a mosogató fölött, otthon.
Anyának segítettem mosogatni. Leöblítette forró vízzel az
elmosogatott tányérokat, aztán odaadta, hogy töröljem el őket.
Éreztem a forró porcelán hőjét a konyharuhán keresztül, és az
arcomra spriccelő vizet.
Anya haja őrülten göndörödött a párában, és a tányérokon azok
a csicsás, rózsaszínű rózsák voltak, mint a jobbik esküvői
étkészleten. Anya körülbelül tízéves koromban engedte meg először,
hogy elmosogassam azokat az edényeket, mert félt, hogy elejtem és
eltöröm, és olyan büszke voltam, amikor végre megengedte!
Még mindig látom magam előtt a nappali porcelános vitrinjében
az összes tárgyat: az anya dédapja által kézzel festett süteményes
állványt (dédapja művész volt, azt mondja anya, és száz évvel azelőtt
versenyt is nyert azzal az állvánnyal), a tizenkét darabos kristály
talpaspohár-készletet, amit apa édesanyja hagyott rá, a metszett
üveg olívabogyós tálkával és az aranyozott peremű, kézzel festett
ibolyákkal díszített csészékkel és csészealjakkal.
Ott álltam a vitrin előtt, a porcelánedényeket raktam a helyükre
– pedig nem is ott tartottuk a porcelánokat, hanem a sütő fölötti
polcon –, amikor a mosogató megtelt vízzel, és a víz kifolyt, aztán a
konyhából továbbfolyva tócsába gyűlt a lábamnál. És egyre csak
emelkedett a szintje, én pedig ki-be mászkáltam a konyhába, és
fröcsköltem a vizet, ami úgy csillogott, mint a metszett üveg

199
olívástálka. A víz szintje egyre nőtt, de senki nem aggódott miatta,
úgyhogy én sem.
A víz meleg volt, sőt, forró, láttam, ahogy gőzölög.
Ez minden, amire emlékszem az álmomból, de reggel, amikor
felkeltem, olyan hideg volt a víz a lavórban, hogy melegítenem
kellett egy kis vizet, mielőtt megmosdathattam volna Jemmyt. Végig,
mialatt a tűzre feltett vízre figyeltem, az álmom járt az eszemben, és
az a sok-sok gallonnyi forró folyóvíz.
Az jutott eszembe, hogy ezek az álmok, amiket azelőttről
álmodok, mind olyan élénk és részletes álmok azokhoz képest,
amiket a mostani korról szoktam álmodni. Miért álmodok folyton
olyasmikről, amik csak a fejemben léteznek?
Az is eszembe jutott az álmaimról és a sok találmányról, amit az
emberek kiötlenek: vajon mennyi találmány származik olyanoktól,
mint én, mint mi? Hány „találmány” emlék valójában, mindazon
dolgok emléke, amikkel valaha rendelkeztünk? És vajon hányan
vagyunk összesen?

„ Xgyáltalán nem olyan nehéz forró vizet előállítani. Legalábbis

elméletben.
– Tényleg? Biztos igazad van. – Roger csak fél füllel figyelt
oda, mert a kése alatt alakot öltő tárgyra figyelt.
– Úgy értem, hatalmas és dög nehéz meló lenne megcsinálni. De
elméletben egyszerű. Árkokat kell ásni vagy zsilipeket kell építeni…
Ezen a helyen valószínűleg zsilipekre lenne szükség…
– Igen? – Most jött a kényes része. Roger visszafojtotta a
lélegzetét, és apró, finom darabkákat farigcsált le, egyiket a másik
után, lassan.
– Nincs fémünk – magyarázta Bree türelmesen. – Ha lenne
fémünk, szóba jöhetne a felszíni vízvezeték. De lefogadom, hogy
200
egész Észak-Karolinában nincs elég fém annyi vezetékhez, hogy a
patakból a nagy házig vezessük a vizet. Kazánról már nem is
beszélve! De még ha lenne is, egy vagyonba kerülne.
– Hmm. – Miután érezte, hogy ez nem volt a megfelelő válasz,
sietve hozzátette: – De van valamennyi fém azért. Ott van Jamie
szeszfőzdéje például.
Brianna felhorkantott.
– Na persze. Megkérdeztem, honnan szerezte. Azt mondja,
kártyán nyerte egy nagytétes játszmában egy hajóskapitánytól,
Charlestonban. Szerinted utazhatnék négyszáz mérföldet, hogy
feltegyem az ezüst karkötőmet pár száz láb hengerelt réz ellenében?
Még egy kis szilánk… És még egy… Csak egy aprócska
kaparás a kés hegyével… Ez az! Az apró karika levált a tömbről.
Forog!
– Ööö… persze – mondta, amikor megkésve bár, de felfogta,
hogy Brianna feltett neki egy kérdést. – Miért ne?
Briannából kitört a nevetés.
– Egy szót sem hallottál abból, amit mondtam, igaz?
– Ó, dehogynem! – ellenkezett Roger. – „Árok”, azt mondtad.
És a „víz” szóra is határozottan emlékszem.
Brianna megint felhorkantott, ezúttal halkabban.
– Mindegy, amúgy is neked kellene megtenned.
– Mit? – Hüvelykujjával kitapintotta az apró kereket, és
megtekerte.
– Kártyázni. Engem senki nem fog beengedni egy nagytétes
kártyapartira.
– Hála istennek! – szökött ki Rogerből.
– Egyem azt a presbiteriánus szívedet! – mondta Brianna
békésen, és megcsóválta a fejét. – Te aztán nem vagy valami nagy
szerencsejátékos, igaz, Roger?
– Na mert te az vagy! – vágta rá Roger, tréfásnak szánva
megjegyzését, de közben azon tűnődött, miért is kéne elmarasztalva
éreznie magát.
Brianna csak mosolygott Roger válaszán, de széles szájának
kunkorodó íve Roger számára ismeretlen természetű komisz

201
kalandot sejtetett. A fiú kissé kényelmetlenül érezte magát. Brianna
tényleg szerencsejátékos volt, bár eddig… Önkéntelenül is az asztal
közepén éktelenkedő nagy, megfeketedett foltra pillantott.
– Az baleset volt – szabadkozott Brianna.
– Ó, hogyne. De legalább a szemöldököd már kinőtt.
– Jó, már nem sok híja. A következő adag…
– Ezt mondtad legutóbb is. – Roger tudta, hogy vékony jégen
táncol, de már nem volt számára megállás.
Brianna lassan mély levegőt vett, összébb húzta a szemét, és
úgy nézett Rogerre, mint aki felméri a célt, mielőtt elsütne valami
nagy kaliberű ágyút. Aztán meggondolta magát, és mégsem mondta
ki, amit eredetileg akart. Arcvonásai megenyhültek, és kinyújtotta a
kezét a Roger kezében tartott tárgy felé.
– Mit faragsz?
– Csak egy kis játékot Jemnek – felelte Roger, és odaadta
Briannának, de a szerény büszkeség melengette keblét.
– Az enyém, apu? – Jemmy eddig Adsót, a macskát nyüstölte a
padlón, aki jól tűrte a kisgyerekeket. Neve hallatán azonban Jemmy
felugrott, hogy megnézze új játékát, és magára hagyta a macskát, aki
azonnal el is menekült az ablakon át.
– Ó, nézd csak! – Brianna végighúzta a kisautót a tenyerén, és
felemelte, hogy a négy apró kerék szabadon foroghasson. Jem
mohón a játék után kapott, és már fogta volna meg annak kerekeit.
– Vigyázz! Óvatosan! Nehogy lehúzd a kerekeket! Várj csak,
megmutatom. – Azzal Roger leguggolt, fogta a kisautót, és
végighúzta a tűzhely előtti köveken. – Látod? Vrumm. Vrumm-
vrumm!
– Brumm! – visszhangozta Jemmy. – Hadd én is, apu! Hadd én
is!
Roger mosolyogva odaadta a játékot Jemmynek.
– Brumm! Brumm-brumm! – A kisfiú lelkesen tologatta az
autót, ami egyszer csak kicsúszott a kezéből, és magától elsuhant a
kőtalapzat végéig, nekiütközött a szélének, és felborult. Jemmy
magánkívül, örömében visítva új játéka után eredt.

202
 Még mindig mosolyogva, Roger felnézett, és látta, hogy Brianna
Jemet figyeli, különös kifejezéssel az arcán. Megérezte, hogy Roger
őt nézi, és lenézett rá.
– Szóval vrumm? – kérdezte halkan, mire Roger gyomra
összeszorult, mintha valaki hasba öklözte volna.
– Mi ez, apu, mi ez? – szaladt oda hozzá Jemmy, a játékot a
mellkasához szorítva, miután végre megtalálta.
– Ez egy… ööö… – nyögte tehetetlenül. Valójában egy Morris
Minor gyenge másolata volt a kisautó, de az „autó” szónak e korban
nincs semmi értelme, az „automobilnak” meg pláne. A belső égésű
motorra és annak kellemes emlékeket idéző hangjára pedig még
legalább egy évszázadot várni kell.
– Akkor ez egy vrumm lesz, drágám – mondta Bree,
határozottan együttérző hangsúllyal. Roger megérezte felesége
kezének súlyát, ahogy gyengéden a fejére tette.
– Ööö… igen, így van – felelte, és megköszörülte elszoruló
torkát. – Ez egy vrumm.
– Brumm! – vágta rá Jemmy boldogan, és letérdelt, hogy tovább
gurítgassa a kisautót. – Brumm-brumm!

GŐZ. A gőzmeghajtás jöhet számításba, esetleg a szél. Egy

szélmalom is jó lehetne talán, hogy vizet pumpáljon a rendszerbe, de
ha forró vizet akarok, akkor úgyis lesz gőz, amit akár fel is
használhatnánk.
A gőz tárolása jelenti a legnagyobb gondot. A fa meggyulladhat
és szivárog, az agyag nem bírja jól a nyomást. Fémre van
szükségem, nincs mese. Vajon mit csinálna Mrs. Bug, ha elcsenném
a szennyes ruhás üstjét? Na jó, tudom, mit csinálna, és ahhoz képest
egy gőzgép felrobbanása sehol sincs. És egyébként is, a szennyest ki
kell mosnunk valahogy. Valami mást kell megálmodnom.

203
 19
fé°Çtzçű}à°á
`acDonald őrnagy a széna begyűjtésének utolsó napján tért
vissza. Épp egy hatalmas kosár kenyérrel igyekeztem tova a ház
mellett, amikor megpillantottam őt az ösvény tetején, amint éppen a
lovát kötötte ki egy fához. Láttamra megemelte a kalapját és
meghajolt, aztán az udvaron átvágva kíváncsian szemügyre vette az
előkészületeket.
Bakokat állítottunk fel a diófák alá, és deszkákat fektettünk fel
rájuk, asztal gyanánt. A nők hangyák módjára, megállás nélkül
szorgoskodtak, be a házba és vissza az udvarra, étellel a kezükben.
A nap lemenőben volt, és a férfiak hamarosan hozzálátnak az ünnepi
lakomához, mocskosan, holtfáradtan és farkaséhesen, de ujjongva,
hogy vége a robotnak.
Egy biccentéssel üdvözöltem az őrnagyot, és megkönnyebbülten
fogadtam el az ajánlatát, hogy elveszi tőlem a kenyeret, és elviszi az
asztalhoz.
– Szénagyűjtés? – kérdezte, hallva a magyarázatomat. A
feltoluló emlékek hatására széles mosoly terült szét napszítta arcán.
– Emlékszem a szénagyűjtésre még kisfiú koromból. De az még
Skóciában volt, tudja? Ott ritkán volt részünk ilyen káprázatos
időjárásban, mint ez a mostani. – Felnézett az augusztusi ég
ragyogó, mélykék ernyőjére, ami beborított minket. Tényleg
tökéletes volt az idő szénát gyűjteni, meleg és száraz.
– Gyönyörű – mondtam, és elismerően szippantottam a
levegőbe. Mindent betöltött a friss széna illata, ahogy maga a széna
is jelen volt mindenütt. Csillogó halmok álltak minden pajtában,
mindenkinek rajta volt a ruháján, és szétszórták mindenütt. Most a

204
levágott, száraz fű illatába az egész éjjel a föld alatt lassan sülő hús
kellemes aromája vegyült, meg a friss kenyér és Mrs. Bug nehéz
almaborának illata. Marsali és Bree kancsószámra hordta le az
említett bort és az írót meg sört a nyári konyhából, ahol az italokat
hűtötték.
– Látom, jó időpontot választottam a látogatásra – jegyezte meg
az őrnagy, ahogy elégedetten szemlélte a sürgés-forgást.
– Ha enni jött, akkor igen – feleltem ámultan. – Ha Jamie-vel
akar beszélni, akkor azt hiszem, várnia kell holnapig.
Értetlenül rám meredt, de már nem volt alkalma tovább
kérdezősködni, mert mozgásra lettem figyelmes az ösvény tetején.
Az őrnagy fejével követte tekintetemet, majd elkomorodott.
– Nahát, ez a megbillogozott arcú fickó – mondta gyanakvó
rosszallással a hangjában. – Láttam lent Coopersville-ben, de ő már
hamarabb észrevett, és nagy ívben elkerült. Akarja, hogy
elzavarjam, asszonyom? –Lerakta a kenyeret, és már a kardjánál
matatott, amikor megragadtam az alkarját.
– Nem fog semmi ilyesmit tenni, őrnagy! – szóltam rá élesen. –
Mr. Higgins a barátunk.
MacDonald egy mogorva pillantás után leengedte a karját.
– Természetesen. Ahogy kívánja, Mrs. Fraser – felelte hűvösen,
majd felvette a kenyeres kosarat, és elindult az asztalok felé.
Ingerülten forgattam a szememet, de aztán az újonnan érkezett
személy üdvözlésére indultam. Egyértelmű volt, hogy Bobby
Higgins csatlakozhatott volna az őrnagyhoz a Ridge-re vezető úton,
de az is egyértelmű volt, hogy inkább nem tette. Úgy láttam, sikerült
valamelyest megbarátkoznia az öszvérekkel. Az egyiken ült, a
másikat meg, amelyik dobozok és málhás kosarak ígéretes tömege
alatt nyögött, kötőféken vezette.
– Őlordsága üdvözletét küldi, asszonyom! – mondta, és
szalutálva ügyesen lecsusszant a nyeregből. A szemem sarkából
láttam, hogy MacDonald figyeli és meghökkenve ismeri fel a
katonai köszöntést. Most már legalább tudja Bobbyról, hogy katona,
és bizonyára addig szaglászik majd, amíg meg nem ismeri a fiú
múltját és hátterét. Elnyomtam egy sóhajt. Ezt nem tudom

205
helyrehozni, nekik kell megbeszélni a dolgot. Ha van egyáltalán
bármi megbeszélnivalójuk.
– Jól néz ki, Bobby! – mosolyogtam rá, és magamba fojtottam
nyugtalanságomat. – Remélem, nem volt semmi gondja a
nyeregben.
– Ó, dehogyis, asszonyom! – felelte, és sugárzott az örömtől. –
És nem is dőltem ki azóta, hogy eljöttem! – A „kidőlés” alatt ájulást
értett. Gratuláltam az egészségi állapotához, és végignéztem rajta,
ahogy gyakorlott, takarékos mozdulatokkal lepakolta a málhás
öszvért. Tényleg jobban is nézett ki. Bőre rózsaszín és hamvas volt,
mint egy gyereké, a ronda sebhelyet kivéve az arcán.
– Az a vörös kabátos – mondta, tettetett hanyagsággal, ahogy
lerakott egy dobozt – ismerőse önnek, asszonyom?
– Ő MacDonald őrnagy – válaszoltam, vigyázva, hogy ne
nézzek az őrnagy irányába, mert szinte éreztem, ahogy a hátamba
fúródik a pillantása. – Igen, ismerem… A kormányzónak dolgozik,
úgy hiszem. Mármint nem hivatásos katona, hanem fél fizetést kapó
tiszt.
Erre a hírre Bobby kicsit megkönnyebbült. Nagy levegőt vett,
mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát,
benyúlt az ingébe, előhúzott egy lepecsételt levelet, és átnyújtotta.
– Ez az öné – mondta. – Őlordságától. Itthon van esetleg Miss
Lizzie? – kérdezte, de fél szemével már az asztalok körül sürgölődő
lányok és asszonyok csapatát fürkészte.
– Igen, a konyhában láttam legutóbb – feleltem, és kellemetlen
bizsergés futott végig a gerincemen. – Egy perc és itt lesz. De
Bobby… Ugye tudja, hogy Lizzie-t eljegyezték? A vőlegény is jön a
többi férfival vacsorára.
Bobby a szemembe nézett, és valami különös nyájassággal
mosolygott rám.
– Ó, hát persze, asszonyom, nagyon is jól tudom! Csak úgy
gondoltam, illene megköszönnöm, hogy olyan kedves volt hozzám a
múltkor.

206
 – Ó – feleltem, de egy szikrányit sem bíztam a fiú mosolyában.
Bobby még így félszeműen is nagyon jóképű volt, ráadásul
korábban katona. – Akkor… jó.
Mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, az erdő felől
férfihangokra lettem figyelmes. Nem egészen éneklés volt ez,
inkább egyfajta ritmikus kántálás. Nem tudom, mi volt ez a rigmus –
nagyon sok gael „Ho-ro!” és hasonló kifejezést hallottam –, de a
legnagyobb egyetértésben bömböltek.
A szénagyűjtés eddig ismeretlen fogalom volt az új bérlők
számára, akik sokkal inkább voltak tengerifű-gereblyézéshez
szokva, mint fűkaszáláshoz. Jamie, Arch és Roger azonban
megismertette velük a folyamatot, és engem is alig néhányszor
hívtak csak kisebb sérülésekhez, úgyhogy sikeresnek könyveltem el
a vállalkozást. Nem vágták le senki kezét vagy lábát, és verekedés
nem is volt, csak néhány hangos szóváltás, és csak annyi szénát
szórtak és tiportak szét, amennyit szoktak.
Jókedvűen özönlöttek be az udvarba mindahányan, mocskosan,
izzadságtól csuromvizesen, és szomjasan, mint a szivacs, Jamie-vel
az élükön, aki nevetve botladozott, ahogy valaki oldalba bökte.
Amikor megpillantott, széles vigyor terült szét napbarnított arcán.
Pár nagy lépéssel ott termett előttem, és egy széles mozdulattal
átölelt, szénaillatot, lószagot és izzadságszagot árasztva.
– Istenem, végeztünk! – mondta, és csattanós csókot nyomott a
számra. – A Krisztusát, innom kell egyet! És nem, ez nem
istenkáromlás, Roger – tette hozzá, hátrapillantva. – A szívem
mélyéről feltörő hála és egy sürgető szükségletem kifejezése, tudod?
– Igen, de mindent a maga idejében, rendben? – jelent meg
Roger Jamie mögött, de hangja olyan rekedtes volt, hogy alig
lehetett hallani az általános hangzavarban. Jamie nyelt egyet, és
elhúzta a száját.
– Persze, hogyne – felelte Jamie, aztán egy gyors pillantást
vetett Rogerre, és elgondolkozott, majd megvonta a vállát, és
kilépett az udvar közepére.
– Eisd ris! Eisd ris! – bőgte Kenny Lindsay, ahogy meglátta
Jamie-t. Evan és Murdo követte példáját, és tapsolva kiabálták, hogy

207
„Halljuk!”, olyan hangerővel, hogy a tömeg lecsendesedett és
feléjük fordult.

Számból szól imám

Szívemből szól az imám
Tehozzád szól az imám, Uram,
Ó, gyógyító kezű, ó, fia az irgalmas Istennek!

Nem beszélt hangosabban, mint általában, de mindenki

elhallgatott, így hangja tisztán csengett.

Uram, angyalok istene,

Terítsd vállamra vászonköpenyedet,
Védj meg az éhezéstől,
Szabadíts meg minden lidérctől.
Szilárdítsd meg bennem a jót,
Légy velem minden vészben,
Vigyázz rám betegségben,
És minden viszályt tarts tőlem távol.

Helyeslő mormogás hallatszott a tömegből. Láttam néhány

halászt, ahogy lehajtják a fejüket, bár a szemüket továbbra is Jamie-
re szegezték.

Állj közém és minden közé, ami mocskos,

Állj közém és minden közé, ami aljas,
Állj közém és minden közé, ami iszonytató,
És életemre tör.

Ó, istene a gyengéknek,
Ó, istene a nélkülözőknek,
Ó, istene az igazaknak,
Tanyáink védelmezője:
A dicsőség hangján szóltál hozzánk
Szeretett fiad irgalmas torkából.

208
 Rogerre pillantottam, aki maga is aprókat bólogatott
egyetértőén. Úgy látszik, ezt már előzetesen megbeszélték. Észszerű
döntés volt, hiszen e fohász formátuma ismerős lehetett a
halászoknak, és nem volt benne semmi jellegzetesen katolikus.
Jamie széttárta a két karját, szinte öntudatlanul, és a szellő
belekapott viseltes, nyirkos ingébe, ahogy hátrahajtotta fejét és
égnek emelte őszinte örömtől sugárzó arcát.

Ó, találjon rám az örökkévaló nyugalom

A Te Szentháromságodban,
A jámborok paradicsomában,
A Te szereteted napfényes kertjében!

– Ámen! – mondta Roger, olyan hangosan, ahogy csak tudta,

mire hálás áment morogtak válaszul szerte az udvarban, MacDonald
őrnagy pedig magasba emelte a kezében tartott kupa almabort, azt
kiáltotta, „Slàinte!”, és meghúzta.
Ezután elkezdődött az ünneplés.
Egyszer csak egy hordón ülve találtam magam, Jamie a fűben, a
lábamnál, kezében egy tányér étellel és egy korsó almaborral, amit
valaki mindig újratöltött neki.
– Itt van Bobby Higgins – mondtam neki, amikor
megpillantottam Bobbyt néhány lelkes hölgy rajongója gyűrűjében.
– Láttad valahol Lizzie-t?
– Nem – felelte, elnyomva egy ásítást. – Miért?
– Mert Bobby konkrétan őt kereste.
– Akkor biztos meg is fogja találni. Kérsz egy kis húst,
Sassenach? – tartott fel nekem egy darab oldalast, s kérdőn felhúzta
a szemöldökét.
– Már ettem – biztosítottam Jamie-t, aki azonnal neki is esett a
fűszeres-ecetes sültnek, de úgy, mint aki már egy hete nem evett.
– Beszéltél MacDonald őrnaggyal?
– Nem – felelte tele szájjal, és nyelt egyet. – Még ráér. Ott van
Lizzie, McGillivray-ékkel.
Ezt megnyugtató volt hallani. McGillivray-ék – különösen Frau
Ute – biztos kézzel fogják elvenni a kedvét mindenkinek, aki leendő
209
menyük körül próbál legyeskedni. Lizzie Robin McGillivray-vel
beszélgetett és nevetgélt, aki atyai mosollyal nézte őt, mialatt fia,
Manfred teljes átéléssel evett és ivott. Észrevettem, hogy Frau Ute
kutató pillantással, érdeklődve figyeli Lizzie apját, aki a közelben
ült, a verandán, meghitt egyetértésben egy magas, de jellegtelen arcú
német hölggyel.
– Ki az ott Joseph Wemyss-szel? – böktem meg Jamie-t a
térdemmel, hogy odafigyeljen.
– Nem tudom. Német hölgy, biztos Ute McGillivray-vel jött.
Házasodás céljából, tudod? – Megdöntötte a korsóját, ivott, és
elégedetten sóhajtott.
– Gondolod? – Kíváncsian mértem végig az idegen nőt.
Láthatóan jól kijött Josephfel, és ő is vele. A keskeny arcú férfi
élénken magyarázott valamit a nőnek, aki mosolyogva, csinos
főkötőbe bújtatott fejjel hajolt oda hozzá.
Nem értettem teljesen egyet Ute McGillivray módszereivel, aki
leginkább egy buldózerhez volt hasonlatos, de el kellett ismernem,
milyen fáradságos alapossággal hajtja végre aprólékosan kidolgozott
terveit. Lizzie és Manfred jövő tavasszal házasodik össze, és kérdés,
hogy fogja ezt Joseph viselni, tudván, hogy Lizzie az élete értelme.
Lizzie és Manfred persze a McGillivray-házban él majd, ahol,
gondolom, Josephnek is találnának helyet. Ettől még persze ő
továbbra is őrlődne magában, mert nem akarna magunkra hagyni
minket. Az igaz, hogy egy ilyen gazdaságban minden épkézláb
emberre szükség van, de Joseph nem volt egy született gazdálkodó,
pláne nem volt fegyverkovács, mint Manfred és az apja. Ha azonban
ő is megházasodna…
Ute McGillivray-re pillantottam, és láttam, hogy egy olyan
bábjátékos elégedettségével szemléli Mr. Wemysst és szíve
választottját, mint akinek a bábjai pontosan úgy táncolnak, ahogy ő
fütyül.
Valaki otthagyott mellettünk egy kancsó almabort. Telitöltöttem
Jamie korsóját, aztán a magamét is. Gyönyörű, sötét, szüretien,
borostyánszínű ital volt, édes és gazdag aromájú, és csak annyira
erős, mint egy különösen gyengéd mérges kígyó. Élvezettel

210
engedtem le a hűvös italt a torkomon, hogy az néma virágként
bontson szirmot a fejemben.
Beszélgetés és nevetés töltötte be a levegőt, és észrevettem,
hogy bár az új bérlők még mindig leginkább a családjuk körében
múlatták az időt, lassan elkezdtek vegyülni a többiekkel, mert az
elmúlt két hétben vállvetve dolgozó férfiak között megmaradt a jó
viszony, amit most az almabor csak tovább erősített. Az új bérlők a
szőlőből készült bort nevetséges utánzatnak tartották, az erősebb
italokat, mint a whisky, rum vagy konyak, túlságosan
szenvedélykeltőnek, de sört és almabort mindenki ivott. Az almabor
üdvös ital, közölte velem az egyik nő, azzal átnyújtott kisfiának egy
korsóval. Elég fél óra, gondoltam, a saját italomat szopogatva, és
úgy fognak hullani, mint a legyek.
Jamie álmélkodva hümmögött, mire lenéztem rá. Az udvar túlsó
vége felé biccentett. Odanéztem, és láttam, hogy Bobby Higgins
kibontakozott imádói köréből, és egy alkimista kifürkészhetetlen
mutatványával sikeresen kivonta Lizzie-t a McGillivray család kezei
közül. Éppen a diófa árnyékában álltak és beszélgettek.
Visszanéztem McGillivray-ékre. Manfred a ház alapjának dőlve
a tányérja fölé hajolt. A lányok körülöttük beszélgettek és ételeket
adogattak egymásnak, bóbiskoló férjeik feje fölött, akik mind az
elkerülhetetlen elalvás különböző stádiumában voltak. Ute a
verandához lépett, és Joseph-fel és társaságával beszélgetett.
Visszanéztem. Lizzie és Bobby csak beszélgettek, tisztességes
távolságot tartva egymástól. Volt azonban valami abban, ahogy
Bobby Lizzie-hez hajolt, és ahogy Lizzie félig elfordult tőle, majd
vissza, és fél kézzel a szoknyája egy redőjét libegtette…
– Jaj nekem – szólaltam meg. Megmozdultam, magam alá
húztam a lábam, de nem tudtam, hogy tényleg mennem kéne-e, hogy
megzavarjam őket. Elvégre mindenki látta, hogy mit csinálnak, és…
– „E három megfoghatatlan előttem, és e négy dolgot nem
tudom: – szorította meg Jamie a combomat, és ahogy felnéztem,
láttam, hogy félig lehunyt szemmel ő is a fiatal párt nézi a diófa
alatt. – A keselyűnek útját az égben, a kígyónak útját a kősziklán, a

211
hajónak nyomát a mély tengerben, és a férfiúnak útját a
leányzóval.”4
– Szóval nem csak képzelődöm – jegyeztem meg fanyarul. –
Szerinted csináljak valamit?
– Hmm. – Jamie nagy levegőt vett, kihúzta magát, és hevesen
megrázta a fejét, hogy felébredjen. – Ó, nem kell, Sassenach. Ha a
kis Manfred nem veszi a fáradságot, hogy vigyázzon az asszonyára,
akkor te sem teheted meg helyette.
– Igen, teljesen egyetértek, de az jutott eszembe, hogy ha Ute
meglátja őket… Vagy Joseph? – Nem tudom, mit csinálna Mr.
Wemyss ilyen helyzetben, de abban szinte biztos voltam, hogy Ute
csúnya jelenetet rendezne.
– Vagy úgy. – Jamie pislantott, és megingott kissé. – Alighanem
igazad van. – Kutatólag körülnézett, aztán észrevette Iant, és állát
felemelve odahívta a fiút.
Ian álmosan elterülve feküdt a fűben, néhány lábnyira tőlünk, de
most a hasára fordult, majd odamászott hozzánk.
– Hmm? – kérdezte. Sűrű barna haja kibújt a copfjából, és
néhány tincs egyenesen felmeredt, a többi meg, gyalázatos módon,
eltakarta az egyik szemét.
Jamie a diófa felé biccentett.
– Menj, kérd meg a kis Lizzie-t, hogy lássa el a kezedet, Ian.
Ian álmatagon lenézett a kezére. Egy friss karcolás volt a
kézfején, de már rég be lett kötözve. Aztán arra nézett, amerre Jamie
mutatta.
– Oh – mondta. Továbbra is négykézláb állva, elgondolkozva
húzta résnyire a szemét, majd talpra állt, és kivette hajából az azt
összefogó bőrzsinórt. Hanyagul hátravetette haját, és elindult a diófa
felé.
Túl messze voltak, hogy hallani lehessen, mit beszélnek, de látni
láttuk. Bobby és Lizzie úgy vált szét, mint a Vörös-tenger hullámai,
ahogy Ian magas, hórihorgas alakja határozottan közéjük lépett.
Rövid ideig barátságosan csevegtek, majd Lizzie és Ian elindult be a

4
Részlet a Bibliából, Példabeszédek 30:18, Károli Gáspár fordítása.
212
házba, Lizzie pedig búcsúzóul intett Bobbynak. Aztán még hátra is
pillantott. Bobby csak állt ott, nézett a lány után, elgondolkodva
ingatta magát a sarkán, majd megcsóválta a fejét, és elment inni
egyet.
Az almabor szorgalmasan szedte áldozatait. Arra számítottam,
hogy mire besötétedik, minden férfi mozdulatlanul hever majd a
fűben. Szénagyűjtés idején az emberek gyakorta a tányérjuk fölött
aludtak el a puszta kimerültségtől. Most azonban még mindig sokan
beszélgettek és nevetgettek, de az alkony lágy fényei, amik kezdték
megtölteni az udvart, egyre több testet engedtek láttatni a fűben.
Rollo békésen rágcsálta a csontokat, amiket Ian vetett oda neki.
Brianna kicsit arrébb ült, Roger pedig fejét az ölébe hajtva, mélyen
aludt.
Inge felül ki volt gombolva, a kötél okozta sebhely még mindig
élénken látszott a nyakán. Bree rám mosolygott, ahogy gyengéden
simogatta a fiú fényes, fekete haját, és szénaszálakat szedegetett ki
belőle. Jemmy a közelben sem volt, ahogy Germain sem, amennyire
azt megállapíthattam egy gyors körbenézéssel. Szerencsére a foszfor
biztos helyen volt elzárva, a legmagasabb szekrényem legfelső
polcán.
Jamie is a combomnak hajtotta nehéz, meleg fejét, én pedig a
hajára fektettem a kezem, és visszamosolyogtam Bree-re. Jamie
halkan felhorkantott, mire szememmel követtem tekintetét.
– Egy törékeny kislányhoz képest elég sok fejtörést okoz
nekünk Lizzie – mondta.
Bobby Higgins az egyik asztal mellett állt, almabort ivott, és
mindeközben teljesen nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs arról,
hogy a Beardsley ikrek figyelik. Mint két róka, szinte észrevétlenül
lopakodtak az erdőben, és ellentétes irányból közelítették meg őt.
Az egyikük – valószínűleg Jo – hirtelen ott termett Bobby
mellett, és úgy ráijesztett, hogy az magára öntötte az italát.
Bosszúsan törölgette a nedves foltot az ingén, Jo pedig közelebb
hajolt, és alighanem halkan megfenyegette. Bobby sértetten elfordult
tőle, de a másik oldalon már Kezzie várta.

213
 – Nem vagyok benne biztos, hogy Lizzie a bajok forrása –
mondtam védekezőn. – Végül is csak beszélgettek. – Bobby egyre
jobban elvörösödött. Lerakta a korsót, amiből eddig ivott, és egyik
kezét ökölbe szorítva kihúzta magát.
A Beardsley fiúk közelebb húzódtak, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy az erdőbe szorítsák ki Bobbyt, aki hol az egyik,
hol a másik fiúra pillantott idegesen, majd egy lépést hátrált, és hátát
egy vastag fa törzsének vetette.
Lenéztem. Jamie álmos nemtörődömséggel figyelte az
eseményeket félig lehunyt szemhéja alól. Egyszer csak nagyot
sóhajtott, lehunyta a szemét, és hirtelen nekem támaszkodva teljesen
elernyedt.
Váratlan megfutamodásának oka kisvártatva meg is jelent:
MacDonald volt az, az elfogyasztott ételtől és italtól vöröslőn, rőt
kabátja parázsként izzott a lemenő nap fényében. Lenézett Jamie-re,
aki békésen szunyókált a lábamnak dőlve, és megcsóválta a fejét.
Lassan körbenézett és felmérte a terepet.
– A betyárját! – szólalt meg. – Szavamra, asszonyom, láttam
már csatatereket is kisebb mészárlással.
– Valóban? – Felbukkanása elterelte a figyelmemet, de a
„mészárlás” szó említésére hátranéztem. Bobby és a Beardsley ikrek
úgy eltűntek, mint ködfoszlányok a hajnali derengésben. Jó van, hát,
ha pépesre akarják verni egymást az erdőben, arról biztosan hallani
fogok nemsokára.
Egy apró vállrándítással MacDonald lehajolt, megfogta Jamie-t
a vállánál fogva, és leemelte rólam, majd meglepően gyengéden a
fűbe fektette.
– Megengedi? – kérdezte udvariasan, és amikor beleegyezésem
jeléül bólintottam, leült mellém a másik oldalra, s ellazulva átfogta
felhúzott térdeit.
Kifogástalanul volt felöltözve, mint mindig, parókával, ahogy
azt kell, de ingének gallérja mocskos volt, kabátja pedig sáros, és
alsó szegélye kirojtosodott.

214
 – Sokat utazik mostanában, őrnagy úr? – kérdeztem, hogy ne
üljünk némán. – Ha nem veszi zokon a megjegyzésemet, elég
fáradtnak tűnik.
Épp egy ásítás közepén leptem meg kérdésemmel, úgyhogy
igyekezett is azt elnyomni, pislantott és felnevetett.
– Igen, asszonyom. Az elmúlt egy hónapot nyeregben töltöttem,
és talán ha minden harmadik éjszaka alhattam ágyban.
Tényleg fáradtnak tűnt, még a lágy esti fényben is. Arcába mély
barázdákat vágott a fáradtság, szeme alatt sötét táskák lógtak. Nem
volt különösebben jóképű férfi, de az a hetyke magabiztosság, ami
általában jellemezte, vonzóvá tette. Most annak látszott, ami: egy
félfizetéses katona, közel az ötvenhez, sereg vagy rendes hivatal
nélkül, aki minden kapcsolatát latba veti, csak hogy egyről a kettőre
jusson. Rendes körülmények között nem kérdeztem volna a
munkájáról, de az együttérzés most erre sarkallt.
– Sokat dolgozik Martin kormányzó megbízásából?
Bólintott, és ivott még egy korty almabort, majd nagy levegőt
vett.
– Igen, asszonyom. A kormányzó volt szíves megkérni, hogy
tájékoztassam a hátországbéli történésekről. Abban a kegyben is
részesített, hogy néhanapján megfogadta a tanácsomat. – Ekkor
Jamie-re pillantott, és elmosolyodott, amikor látta, hogy Jamie
sündisznó módjára összegömbölyödik és horkolni kezd.
– A férjem indián ügynöki kinevezésére gondol? Köszönjük a
közbenjárását, őrnagy úr.
Köszönetemet elutasítva lazán legyintett egyet.
– Ó, nem, asszonyom, annak semmi köze a kormányzóhoz,
hacsak nem közvetve. Az ilyen kinevezések a Déli Osztály
főfelügyelőjének hatáskörébe tartoznak. Habár persze a kormányzó
számára is érdekes – tette hozzá, és ivott még egy kortyot –, ha
híreket hall az indiánokról.
– Biztos vagyok benne, hogy mindenről beszámol önnek reggel
– igyekeztem megnyugtatni, Jamie felé biccentve.
– Bizonyára, asszonyom. – Egy pillanatnyi tétovázás után azt
kérdezte: – Meg tudja mondani… Mr. Fraser nem tett említést, hogy

215
a falvakban, ahol járt, nem mondták, hogy… voltak-e
gyújtogatások?
Kihúztam magam ültömben. Az almabor keltette zsibongás
egyszerre kiszállt a fejemből.
– Mi történt? Máshol is történt ilyesmi?
MacDonald bólintott, fáradtan végighúzta tenyerét az arcán, és
megdörzsölte serkenő borostáját.
– Igen, kettő is, de az egyik esetben egy pajtát gyújtottak fel,
Salem alatt. A moráviai testvérek egyik pajtáját. És amit sikerült
megtudnom az ügyről, abból arra gyanakszom, alighanem az egyik,
Surry megyében letelepedett skót-ír presbiteriánus volt az elkövető.
Van ott egy igazi bajkeverő tiszteletes, aki feltüzelte őket a morvák
ellen. Istentelen pogányok azok mind… – Váratlanul elvigyorodott
erre a gondolatra, de aztán gyorsan újra kijózanodott.
– Hónapok óta érlelődik már a baj Surry megyében. Úgy
elmérgesedett a helyzet, hogy a morva testvérek petíciót nyújtottak
be a kormányzónak, hogy tegye át máshova a megyehatárt, hogy ők
mindannyian Rowan megyében lehessenek. A Surry és Rowan
közötti határ pont az ő birtokukon megy keresztül, tudja? És a Surry
megyei seriff… – MacDonald az ujjaival babrálva elhallgatott.
– Esetleg nem olyan kényes a saját munkája eredményével
kapcsolatban, mint illene? – segítettem ki. – Legalábbis, ami a
morvákat illeti?
– Ő az említett bajkeverő unokatestvére – felelte MacDonald, és
kiürítette poharát. – Erről jut eszembe… Ugye nem okoztak gondot
maguknak az új bérlők? – kérdezte, lehalkítva a hangját. Egy
félmosollyal körülnézett az udvarban elégedetten cseverésző nők kis
csoportjain s a lábuknál alvó férjeiken. – Olybá tűnik, meleg
fogadtatásban részesítették őket.
– Nos, mégiscsak presbiteriánusok, ráadásul elég
kérlelhetetlenek, de legalább még nem akarták ránk gyújtani a házat.
Egy gyors pillantást vetettem a verandára, ahol Mr. Wemyss és
a társaságában lévő hölgy ült még mindig, és fejüket összedugva
beszélgettek. Alighanem Mr. Wemyss volt az egyetlen férfi, aki még
magánál volt, nem számítva persze az őrnagyot. A hölgy minden

216
bizonnyal német volt, de szerintem nem morva, hiszen ők szinte
kizárólag a közösségükön belül választanak párt, és az ottani nők
nem szoktak messzire utazni.
– Hacsak nem azt feltételezi, hogy a presbiteriánusok csapatot
szerveztek, hogy elzavarják a pápistákat és luteránusokat a
környékről. Ugye nem hiszi ezt?
Apró és humortalan mosollyal viszonozta kérdésem.
– Nem. Ugyanakkor engem is presbiteriánusnak neveltek,
asszonyom.
– Ó – feleltem. – Ööö… még egy csöpp almabort, őrnagy úr?
A férfi minden szerénykedés nélkül odatartotta poharát.
– A másik gyújtogatás olyan, mint a korábbiak – folytatta,
kegyesen megfeledkezve megjegyzésemről. – Egy tanya. Egy
egyedül élő férfi. De emez az államhatár közvetlen közelében, annak
túloldalán zajlott.
Ez utóbbi megjegyzését jelentőségteljes pillantással
hangsúlyozta, és önkéntelenül is Jamie-re néztem, aki beszélt arról,
hogy a cserokik dühösek voltak, amiért a telepesek betörtek a
földjeikre.
– Természetesen holnap megkérdezem erről a férjét, asszonyom
– mondta MacDonald, helyesen értelmezve pillantásomat. – De
talán ön is meg tudja mondani, hogy hallott-e a férje bármi utalást
ezzel kapcsolatban.
– Csak burkolt fenyegetéseket a Hómadarak egyik főnökétől –
vallottam be. – Meg is írta Jamie John Stuartnak. De semmi
különös. Mikor történt ez az utolsó gyújtogatás?
Az őrnagy megvonta a vállát.
– Nehéz megmondani. Három hete hallottam róla, és aki
mesélte, egy hónappal azelőtt hallott róla. Ő maga nem is látta, csak
valaki mástól hallotta. – Elgondolkodva vakarta meg az állát. –
Valaki esetleg megnézhetné azt a helyet.
– Hmm – feleltem, és meg sem próbáltam elrejteni a kételyt a
hangomból. – És ön szerint ez Jamie feladata lenne?
– Nem akarok olyan önteltnek látszani, hogy én mondjam meg,
mi Mr. Fraser kötelessége és mi nem, asszonyom – felelte halvány

217
mosollyal. – De fel fogom vetni neki, hogy a helyzet érdeklődésre
tarthat számot. Rendben?
– Persze, jól teszi – dünnyögtem. Jamie tervezte, hogy tesz még
egy gyors látogatást a Hómadár falvaiban, ami az aratás után, de
még a hideg idő beállta előtt éppen belefér. Az a lehetőség azonban,
hogy bevonul hozzájuk, és egy leégett tanyáról faggatja Reggel
Daloló Madarat, az én szempontomból igencsak kockázatosnak tűnt.
Összerezzentem, ahogy kirázott a hideg, miközben kiittam a
maradék almaboromat, s hirtelen azt kívántam, bárcsak meleg lenne
az ital. A nap már teljesen lebukott a látóhatár alá, és lehűlt a levegő,
de nem ettől hűlt meg ereimben a vér.
Mi van, ha MacDonald jogosan gyanakszik? Mi van, ha tényleg
a cserokik gyújtották föl azokat a tanyákat? És ha Jamie megjelenik
náluk, és kellemetlen kérdéseket tesz föl…
A házra néztem, ahogy ott állt, masszívan és békésen,
ablakaiban gyertyafény ragyogott, mint egy halvány bástya az egyre
sötétebb erdő előtt.
Nagy fájdalommal tudatjuk, hogy hírt kaptunk James
MacKenzie Fraser és felesége, Claire Fraser haláláról, akik
odavesztek a házukat elpusztító tűzvészben…
Előjöttek a szentjánosbogarak, megannyi zöld szikraként
sodródtak a sötétben, és akaratlanul is felnéztem, ahol meg vörös és
sárga szikrák pattogtak elő a kéményből. Mindig, amikor eszembe
jutott az a borzalmas újságkivágás – márpedig igyekeztem nem
rágondolni –, mindig véletlen balesetnek hittem a tüzet. Nem
számítottak ritkának az ilyen balesetek, a tűzhely elszabadult tüzétől
kezdve a felborult gyertyatartókon át a nyári viharok idején lecsapó
villámok okozta tüzekig. Eddig nem jutott eszembe, hogy ez akár
szándékos gyújtogatás is lehet. Emberölési kísérlet.
Megmozdítottam a lábamat, és megböktem Jamie-t. Ő
mocorgott kicsit álmában, kinyújtotta az egyik meleg kezét, és
szorosan a lábam köré fonta, majd egy morgással újra mély álomba
zuhant.
– Állj közém és minden közé, ami mocskos – mondtam, félig
magamban.

218
– Slàinte – mondta válaszul az őrnagy, és kiitta poharát.

219
 20
ixáé°Äçxá t}öÇw°~
`acDonald őrnagy hírein felbuzdulva Jamie és Ian két nappal
később elindult, hogy tegyenek egy gyors látogatást Reggel Daloló
Madárnál, az őrnagy pedig további rejtélyes küldetéseire indult, s
magamra hagyott, Bobby Higginsszel egyedüli segítségképpen.
Majd’ meghaltam a kíváncsiságtól, hogy mik lehetnek a
dobozokban, amiket Bobby hozott, de bokros teendőim között – a
fehér disznó őrült kísérletet tett, hogy megegye Adsót, az egyik
kecskének begyulladt a tőgye, elkészült egy másik, várva várt nyári
konyha, és egyebek mellett a Beardsley ikreket is komoly
fejmosásban részesítettem a vendégekkel való bánásmódjuk miatt –
eltelt több mint egy hét, mire odajutottam, hogy kicsomagolhattam
Lord John ajándékait, és elolvashattam a levelét.

1773. szeptember 4.
Lord John Grey-től, a Mount Josiah ültetvényről
Mrs. James Fraser részére

Drága hölgyem!
Bízom benne, a kért árucikkek épségben megérkeztek. Mr. Higgins
kissé aggódik, hogy vitriolt kell vinnie, de valamelyes gondossággal
csomagoltuk be a palackot, és eredeti állapotában, lepecsételve
hagytuk, ahogy Angliából is kaptuk.
Miután alaposan megvizsgáltam az ön által küldött lenyűgöző
rajzokat – ugye nem tévedek, ha a lánya elegáns keze munkáját
vélem felfedezni bennük? –, Williamsburgbe lovagoltam, hogy
értekezzek egy híres üvegmívessel, aki a (méltán híres) Blogweather
névre hallgat. Mr. Blogweather megerősítette, hogy a pelikán
220
lombik elkészítése gyerekjáték lesz, nem több mint szakmai
jártasságának ellenőrzése, de lenyűgözte a lepárló berendezés
tervrajza, különösen a levehető üvegspirál. Azonnal érzékelte,
mennyire hiányozna egy ilyen eszköz, amennyiben eltörne, és
hármat is készített belőle.
Esedezem, fogadja el ajándékba tőlem e holmikat, őszinte hálám
jeleként végtelen kedvességéért, amit irányomban és Mr. Higgins
felé tanúsított.

Legalázatosabb szolgája:
John Grey

Utóirat: Eddig sikeresen féken tartottam közönséges

kíváncsiságomat, de azt merészelem remélni, hogy a jövőben
egyszer kegyeskedik megmagyarázni, milyen céllal akarja ezeket a
holmikat használatba venni.

„Valamelyes gondossággal” csomagolták be. Amikor felfeszegettük,

kiderült, hogy ipari mennyiségű szalmával tömték tele a dobozokat,
és a bennük csillogó üvegáruk és lepecsételt üvegek úgy be voltak
ágyazva oda, mint a rukmadár tojásai.
– Kérem, nagyon vigyázzon azzal, asszonyom, rendben? –
rimánkodott idegesen Bobby, amikor egy tömzsi, nehéz, barna
palackot emeltem ki a dobozból, melynek parafa dugóját vörös viasz
zárta le vastagon. – Rettenetes anyag, én mondom!
– Igen, tudom. – Lábujjhegyen állva felügyeskedtem a
legmagasabb polcra, biztos távolságra portyázó gyerekektől és
macskáktól. – Szóval látta már, hogy használták?
Bobby összeszorította a száját, és megrázta a fejét.
– Azt nem mondhatnám, asszonyom. De azt láttam, mire képes.
Volt egy… Egy lány Londonban, akivel megismerkedtem, amíg
vártunk a hajóra, hogy elvigyen minket Amerikába. A fél arca
csinos volt és sima, mint egy boglárka szirma, de a másik fele olyan

221
sebes, alig bírtam ránézni. Mintha megolvadt volna a tűzben, de azt
mondta, vitriol volt. – Felnézett az üvegre, és láthatóan nyelt egyet.
– Egy másik lotyó öntötte le, azt mondja, féltékenységből.
Újra megcsóválta a fejét, sóhajtott, és a seprű után nyúlt, hogy
felseperje a szétszóródott szalmát.
– Ugyan, nem kell aggódnia – biztosítottam. – Nem tervezek
leönteni ezzel senkit.
– Ó, dehogyis, asszonyom! – mondta, egészen megdöbbenve. –
Gondolni se mernék ilyesmire!
Válaszát figyelmen kívül hagyva újra beletúrtam a dobozba,
további kincsek után.
– Ó, ezt nézze! – mondtam elvarázsolva. Mr. Blogweather
művészi munkájának egy újabb gyümölcsét tartottam kezemben:
egy üveggömböt, ami akkora volt, mint a fejem, s amit tökéletesen
szimmetrikusra fújtak, és légzárványoknak nyoma sem volt benne.
Az üveg halványkék árnyalatú volt, és láttam benne torz
tükörképemet, széles orral és kidülledt szemekkel, mintha egy sellő
kukucskált volna ki belőle.
– Igen, asszonyom – mondta Bobby, és engedelmesen nézte a
lombikot. – Ez elég… Elég nagy, igaz?
– Ez tökéletes. Egyszerűen tökéletes! – Az üvegfúvó nem
egyszerűen levágta a csőről kifújás után a gömböt, hanem kihúzta a
gömb nyakát, és egy két hüvelyk hosszú, egy hüvelyk átmérőjű,
vastag falú csonkot alakított ki. A csonk széleit és belső felszínét
pedig… Lecsiszolta? Kiköszörülte? Fogalmam sincs, milyen eljárást
követett Mr. Blogweather, de az eredmény egy selymes, opálos
felület lett, amit csodálatosan le lehet majd zárni egy hasonló
kiképzésű dugóval.
Kezem nyirkos volt az izgatottságtól és az idegességtől, nehogy
elejtsem ezt a drága holmit. Kötényem egy redőjével körbefogtam,
és ide-oda forgattam a kezemben, miközben azon tanakodtam
magamban, hová lenne a legjobb tenni. Nem számítottam arra, hogy
ilyen nagy lombikot kapok. Meg kell kérnem majd Bree-t vagy
valamelyik férfit, hogy készítsen nekem egy rendes állványt hozzá.

222
 – Egy kis tűz fölé kell tenni – magyaráztam, ahogy homlokomat
ráncolva néztem a kis borszeszégőt, amit forralásra használtam. –
Fontos azonban a megfelelő hőmérséklet. Egy izzó parázságyat
alighanem túl nehéz lenne egyenletesen forrón tartani. – Egy sor
üvegpalack mögé raktam a nagy lombikot, biztos helyre, a
szekrényembe. – Azt hiszem, alkoholos égőt kell használnom, de ez
a gömb nagyobb, mint gondoltam, úgyhogy jókora égő kell, hogy
felmelegítse…
Észrevettem, hogy Bobby nem is hallgatja a fecsegésemet, mert
lekötötte a figyelmét valami odakint. Elkomorodva nézett ki az
ablakon, én meg odamentem mögé, és kikukucskáltam, hogy
lássam, mit néz.
Kitalálhattam volna. Lizzie Wemyss dolgozott a füvön, éppen
vajat köpült a diófa alatt, Manfred McGillivray-vel.
Elnéztem a fiatal párt, ahogy vidáman beszélgetnek, aztán
Bobby komor ábrázatára pillantottam. Megköszörültem a torkom.
– Esetleg kinyitná nekem a másik ládát is, Bobby?
– Tessék? – Még mindig a két fiatalra szegezte tekintetét.
– Láda – ismételtem türelmesen. – Ez itt – böktem meg a
lábammal.
– Láda… Hogyne, asszonyom, máris! – Elfordult az ablaktól, és
nehéz szívvel hozzálátott a feladatnak.
Kivettem a többi üvegárut a felnyitott ládából, leráztam róluk a
szalmát, és gondosan a felső polcra helyeztem a gömböket,
lombikokat, mérőedényeket és üvegspirálokat. Mindeközben
Bobbyn tartottam a szemem, s ezen a frissen feltárult helyzeten
töprengtem. Korábban azt hittem, Bobby csupán múló
szenvedélyből táplál Lizzie iránt érzelmeket.
És talán tényleg ennyi az egész, emlékeztettem magam. De ha
az lenne… Minden szándékom ellenére kinéztem az ablakon, s
láttam, hogy a páros trióvá bővült.
– Ian! – kiáltottam. Bobby riadtan felkapta a fejét, de én már az
ajtó felé tartottam, és menet közben sietve lesöpörtem a
szalmaszálakat a ruhámról.
Ha Ian visszatért, akkor Jamie…

223
 Épp akkor lépett be a házba, amikor kirontottam a folyosóra.
Elkapta a derekamat, és napsütötte, porlepte lelkesedéssel és szúrós
borostával megcsókolt.
– Hazajöttél – mondtam, teljesen feleslegesen.
– Igen, és indiánok is jöttek velem, itt vannak mögöttem –
mondta, és megragadta két kézzel a hátsómat, és sörtés arcát
hevesen arcomhoz nyomta. – Istenem, mit nem adnék, ha kettesben
tölthetnék veled egy negyedórát, Sassenach! A golyóim majd’
kidurr… Ó, Mr. Higgins, ööö, nem is tudtam, hogy itt van.
Azonnal elengedett, lekapta a kalapját, és a combjához csapta,
tettetett, eltúlzott könnyedséggel.
– Nem, uram – felelte Bobby morcosan. – Mr. Ian is visszajött,
jól sejtem? – Nem úgy hangzott, mintha ennek különösebben örült
volna. Ha Ian az érkezésével el is terelte Lizzie figyelmét
Manfredről – márpedig el –, ez szemernyit sem segített abban, hogy
újra Bobby kerüljön a lány figyelmének középpontjába.
Lizzie szegény Manfredra hagyta a vajköpülést, aki leplezetlen
megvetéssel vette át a feladatot tőle, amíg a lány nevetve elindult az
istálló felé
Iannel, feltehetőleg, hogy megmutassa neki az új borjút, ami Ian
távollétében született.
– Indiánok – szólaltam meg, ahogy némi késéssel felfogtam, mit
is mondott Jamie. – Milyen indiánok?
– Fél tucat cseroki – felelte. – Ez mi? – mutatott a rendelőmből
kivezető elszórt szalmaösvényre.
– Ja hogy az. Az bizony éter – válaszoltam boldogan. –
Legalábbis az lesz belőle. Gondolom, meg kell etetnünk az
indiánokat, ugye?
– Igen. Mindjárt szólok Mrs. Bugnak. De van velük egy fiatal
nő, akit azért hoztak magukkal, hogy vizsgáld meg.
– Valóban? – Jamie már ment is a konyhába, és siettem, hogy
lépést tartsak vele. – Mi baja van?
– Fáj a foga – válaszolta kurtán, és benyitott a konyhába. – Mrs.
Bug! Cá bhfuil tú? Éter, Sassenach? Ugye nem flogisztonra
gondolsz?

224
 – Szerintem nem – feleltem, miközben próbáltam felidézni
magamban, mi a fene az a flogiszton. – De azt tudom, hogy
meséltem már neked az érzéstelenítésről. Az éter is ez, egyfajta
érzéstelenítő. Elalszik tőle az ember, így anélkül lehet műtétet
végezni rajta, hogy fájna neki.
– Igen hasznos fogfájás esetén – jegyezte meg Jamie. – Hova
ment ez a nő? Mrs. Bug!
– Az lenne, de eltart egy ideig, amíg elkészítem. Egyelőre be
kell érnünk a whiskyvel. Mrs. Bug a nyári konyhában van,
szerintem, mert ma van kenyérsütés. És ha már szeszről beszélünk…
– Jamie már kint is volt a hátsó ajtón, én meg átevickéltem a
verandán, a nyomában. – Elég sok, jó minőségű alkoholra lesz
szükségem az éter elkészítéséhez. Tudnál hozni egy hordóval az új
párlatból holnap?
– Egy egész hordóval? A Krisztusát, Sassenach, mit akarsz,
fürdeni benne?
– Nos, ami azt illeti, igen. Illetve, nem is én akarok, hanem a
vitriol. Óvatosan bele kell önteni a meleg alkoholfürdőbe és…
– Ó, Mr. Fraser! Akkor jól gondoltam, hogy valaki szólongat –
jelent meg hirtelen Mrs. Bug sugárzó tekintettel és egy kosár
tojással az egyik karján. – Nagy megnyugvás látnom, hogy
épségben hazatért!
– Nagy örömömre is szolgál itthon lenni! – biztosította Jamie. –
Meg tudnánk vendégelni vacsorára fél tucat vendéget?
Mrs. Bug szeme kikerekedett egy pillanatra, majd összeszűkült,
ahogy magában számolt.
– Kolbász – jelentette ki. – És gyökér. Gyere, Bobbykám, tedd
magad hasznossá! – szólt a fiúra, azzal átnyújtotta nekem a
tojásokat, és elkapta Bobbyt az inge ujjánál fogva, és elvonszolta a
veteményesbe, a petrezselyemsorok felé.
Úgy éreztem magam, mintha egy körhintán vagy valami
gyorsan forgó szerkezeten lennék, és megragadtam Jamie karját,
hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
– Tudtad, hogy Bobby Higgins szerelmes Lizzie-be? –
kérdeztem.

225
 – Nem, de nem tesz neki jót, ha az – felelte nyersen.
Hívogatólag a karjára tette a kezemet, kivette a tojásokat a
kezemből, és lerakta azokat a földre, majd magához húzott, és újra
megcsókolt, immár lassabban, de épp ugyanolyan alapossággal,
mint az előbb.
Aztán egy mély és elégedett sóhajjal elengedett, és az új nyári
konyhára pillantott, amit a távollétében emeltünk. Egy kis
faszerkezet volt, durva szövésű vászonból kifeszített falakkal és
fenyőfaágakból rakott tetővel, amit egy kőkemence és kéménye köré
építettünk, de még egy nagy asztalnak is jutott hely benne. A kelő
tészta, a frissen sült kenyér, zabkeksz és fahéjas tekercs ínycsiklandó
illata szállt fel innen, és töltötte be a levegőt.
– Na, ami azt a negyedórát illeti, Sassenach… Azt hiszem, egy
kicsit kevesebbel is be tudnám érni, ha muszáj…
– Én viszont nem! – jelentettem ki határozottan, de
elgondolkozva cirógattam odalent egy pillanatra. Arcom égett a
borostáival való találkozástól. – És amikor majd lesz időnk,
megmagyarázhatod, hogy mit műveltél, ami ezt okozta.
– Álmodtam – felelte.
– Mit?
– Szörnyű buja álmaim voltak veled, egész éjszaka –
magyarázta, és megigazította a nadrágját, hogy jobban elférjen
benne. – Mindig, amikor hasra fordultam, ráfeküdtem a farkamra, és
felébredtem. Borzalmas volt!
Kitört belőlem a nevetés, ő meg úgy csinált, mintha
megbántottam volna, bár láttam a szemében a derűt is megcsillanni.
– Persze, te nevethetsz, Sassenach – mondta. – Neked nincs
ilyesmivel gondod.
– Nincs… És micsoda megkönnyebbülés is ez nekem! –
értettem egyet. – Na és miféle buja álmaid voltak?
Ahogy rám nézett, láttam, hogy kék szeme mélye a
lehetőségeket mérlegelve sötéten csillog. Kinyújtotta az egyik ujját,
és nagyon gyengéden végigsimított vele a nyakamon, majd a
melleim halmán, ahol azok eltűntek a fűzőmben, és végig a vékony
szöveten, ami a mellbimbómat takarta, ami persze azonnal

226
felmeredt, mint egy pöfeteggomba, ahogy ilyen figyelemben
részesült.
– Az a fajta, ami után legszívesebben kivinnélek az erdőbe, jó
messzire, hogy senki ne halljon, amikor lefektetlek a földre,
felemelem a szoknyádat, és felnyitlak, mint egy érett barackot –
felelte halkan.
Hangosan nyeltem egyet.
Ebben a törékeny pillanatban üdvözlő kiáltások harsantak fel az
ösvény felől, a ház túloldalán.
– Hív a kötelesség – mondtam elfúló hangon.
Jamie is nagy levegőt vett, hátrafeszítette a vállát és bólintott.
– Nos, eddig nem haltam bele a kielégítetlen vágyaimba, talán
most is túlélem.
– Szerintem igen – feleltem. – És különben is, nem azt mondtad
egyszer, hogy az önmegtartóztatás csak megszilárdítja a… A
dolgokat?
Savanyú képpel rám meredt, és azt mondta:
– Ha ennél is szilárdabbak lesznek a dolgok, elájulok, mert kifut
az összes vér a fejemből. Ne felejtsd el a tojásokat, Sassenach.

Késő délután volt, de hála istennek, még bőven volt fény a

munkához. A rendelőm viszont úgy lett kialakítva, hogy a reggeli
napfényben lehessen operálni, így délutánra már eltompultak ott a
fények, úgyhogy az udvaron állítottam fel egy hevenyészett, nyitott
rendelőt.
Ez előnyös volt abból a szempontból, hogy mindenki nézhette a
műtétet. Az indiánok közösségi eseménynek tekintették a
gyógykezeléseket, és szinte minden egyebet is. Különösen
lelkesedtek a műtétekért, mert ezeket rendkívül szórakoztatónak
találták. Mindenki kíváncsian körénk gyűlt, megjegyzéseket tettek
az előkészületeimre, egymással vitatkoztak és a beteggel
beszélgettek, akit csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült
lebeszélnem arról, hogy válaszoljon nekik.

227
 A hölgyet Egérnek hívták, és csak feltételezni tudtam, hogy
valami metafizikai okból kaphatta ezt a nevet, mert az sem a
külsejére, sem a személyiségére nem illett. Kerek arcú volt, és
cseroki létére szokatlanul fitos orrú, és bár nem volt éppen csinosnak
mondható, volt benne valami olyan sajátos vonzerő, ami gyakorta
vonzóbb, mint önmagában a szépség lenne.
A jelen lévő férfiakra mindenképp hatással volt. Ő volt az
egyetlen nő az indiánok között, a bátyja, Vörös Karom Wilson és
négy barátjuk mellett, akik elkísérték őket, vagy azért, hogy
Wilsonék ne legyenek egyedül, vagy hogy megvédjék őket, vagy
egyszerűen csak hogy Egérke kisasszony figyelme középpontjába
kerülhessenek, mely utóbbi magyarázat tűnt a legvalószínűbbnek
arra, hogy miért jöttek el ők is.
Wilsonék skót neve ellenére egyik cseroki sem beszélt néhány
alapvető szónál – „nem”, „igen”, „jó”, „rossz” és „whisky!” – többet
angolul. Mivel az én cseroki szókincsem is ezekre terjedt ki, nem
vettem részt aktívan a beszélgetésben.
Éppen whiskyre vártunk egyébként, illetve tolmácsokra. Egy
Wolverhampton nevű telepes, aki egy névtelen völgyben élt, tőlünk
keletre, elővigyázatlanul levágta másfél lábujját egy héttel ezelőtt,
rönkhasítás közben. A dolgok ilyetén alakulását kényelmetlennek
találván hozzálátott, hogy eltávolítsa a maradék fél lábujjat egy
hasítófejszével.
Nekem hiába mondja bárki, milyen hasznos és sokoldalú
szerszám a fejsze, egy biztos: nem finom műszer. Ugyanakkor
nagyon éles.
Mr. Wolverhampton egy nagydarab, hirtelen haragú ember, aki
egyedül élt, hét mérföldre legközelebbi szomszédjától. Mire elért
ehhez a szomszédhoz – a saját lábán, legalábbis ami maradt belőle –,
és a szomszéd felpakolta egy málhás szamárra, hogy elküldje
Fraser’s Ridge-re, közel huszonnégy óra telt el, és a csonkolt láb egy
széttépett mosómedve méretét és külső megjelenését öltötte magára.
A seb kitisztítása, és ezután az elhalt szövet ismételt eltávolítása,
hogy gátat vessek a fertőzésnek, és azon tény miatt, hogy Mr.
Wolverhampton nem volt hajlandó átadni az üveget, eléggé

228
kiapasztotta orvosi alkoholkészletemet. Mivel amúgy is szükségem
volt egy hordó nyers szeszre az éterkészítéshez, Jamie és Ian elment
a whiskylepárlóhoz, ami egy jó mérföldre volt a háztól. Reméltem,
hogy még elég világos lesz, amikor visszajönnek, hogy lássam, mit
csinálok.
Félbeszakítottam Egérke kisasszonyt, aki hangosan tiltakozott,
amikor az egyik fiatalember incselkedett vele, és mutogatva
jeleztem neki, hogy nyissa ki a száját, hogy belenézhessek. Ő így is
tett, de továbbra is felháborodottan hadonászott, és meglehetősen
kifejező kézmozdulatokkal adta tudtára a kérdéses úriembernek,
hogy mit tegyen magával, legalábbis abból ítélve, ahogy elöntötte
arcát a pír, és ahogy társai a hasukat fogva nevettek.
A nő arca fel volt puffadva és láthatóan érzékeny volt, de nem
rezzent össze vagy húzta el a fejét, még akkor sem, amikor a fény
felé fordítottam a fejét, hogy jobban lássam.
– Fogfájás, valóban! – mondtam önkéntelenül.
– Fog? – kérdezte a nő, a szemöldökét felvonva.
– Rossz – magyaráztam, az arcára mutatva. – Uyoi.
– Rossz – ismételte egyetértően. Ezután egy pergő szóáradat
következett, amit csak én szakítottam félbe időnként, amikor a
szájába dugtam az ujjam. Feltételezhetően azt magyarázta el, mi
történt vele.
Ránézésre valami tompa tárggyal találkozhatott. Az egyik fogát,
az egyik alsó szemfogát teljesen kiütötték, és a mellette lévő
kisőrlőfog is úgy megsérült, hogy azt is ki kell húznom. Az amellett
lévő fogat már meg lehet menteni, úgy gondoltam. A szájüregét
csúnyán felsértették a letört fogak élei, de a fogínyén nem volt
fertőzés, ami biztató volt.
Bobby Higgins a hangokat hallván lejött az istállóból, de
azonnal vissza is kellett mennie, hogy hozzon nekem egy reszelőt.
Egérke kisasszony féloldalasan rámosolygott, amikor visszaért az
eszközzel, mire Bobby látványosan fejet hajtott előtte, ami
mindenkit nevetésre késztetett.
– Ezek a népek cseroki indiánok, ugye, asszonyom? – Bobby
Vörös Agyagra mosolygott, és kezével jelzett valamit az

229
indiánoknak, amin azok jót derültek, de viszonozták a kézjelet. –
Még nem találkoztam cserokikkal. Őlordsága birtoka körül,
Virginiában főleg más törzsbéliek élnek.
Örömmel konstatáltam, hogy nem újdonság számára az
indiánok jelenléte, és fesztelenül tud viselkedni velük. Hiram
Crombie azonban, aki ekkor jelent meg, nem tudott.
Amikor meglátta a díszes kompániát, megtorpant a tisztás
szélén. Vidáman odaintegettem neki, ő pedig kelletlenül elindult
felém.
Roger mesélte, hogy Duncan találóan egy „savanyú képű, karót
nyelt félnótásként” jellemezte Hiramet. A férfi alacsony és szikár
termetű volt, ritkás, őszes haját befonva és szorosan hátrakötve
hordta, olyan szorosan, hogy szerintem pislogni is alig tudott tőle.
Arcára a halászok kemény élete vésett barázdákat, és hatvannak
látszott, de valószínűleg sokkal fiatalabb volt. Száját folyton
lebiggyesztette, olyan arckifejezéssel, mint aki nem elég, hogy
citromba, de ráadásul rohadt citromba harapott.
– Mr. Frasert keresem – mondta, szemét mindenre készen az
indiánokon tartva. – Úgy hallottam, visszatért. – Övébe tűzve egy
fejszét viselt, melynek nyelét most erősen szorította.
– Hamarosan visszajön. Ismeri Mr. Higginst? – Láthatóan már
ismerték egymást, és Hiramet nem is nyűgözte le a találkozás.
Bobby sebhelyére szegezte a tekintetét, és köszönésképpen
biccentett, de olyan aprót, amennyire ez fizikailag lehetséges volt.
Engem ez nem tántorított el, és széles mozdulattal a körülöttünk álló
indiánok felé intettem, akik mind sokkal nagyobb érdeklődéssel
vizslatták Hiramet, mint viszont. – Kérem, ismerkedjen meg Miss
Wilsonnal, a bátyjával, Mr. Wilsonnal és… ööö… a barátaikkal!
Hiram még jobban megmerevedett, ha ez egyáltalán lehetséges
volt.
– Wilson? – kérdezte barátságtalanul.
– Wilson – vágta rá vidáman Egérke kisasszony.
– Ez a feleségem vezetékneve – jelentette ki olyan
hanghordozással, amiből világosan kiderült, milyen elképesztő
arcátlanságnak tartja, hogy indiánok használják ezt a nevet.

230
 – Nahát! – mondtam. – Ez nagyon érdekes. Elképzelhető ön
szerint, hogy a felesége rokonai lennének? – Kérdésemre kissé
kidülledt a szeme, és hallottam egy elfojtott nevetést Bobby felől. –
Elvégre… Csakis egy skót apától vagy nagyapától származhat ez a
név – mutattam rá. – Talán…
Hiram arca úgy járt, mint egy diótörő, a dühtől az undorig gyors
egymásutánban változtak rajta az érzelmek. Jobb kezét ökölbe
szorította, mutató- és kisujját kinyújtva mutatta az ördög ellen védő
jelet.
– Ephraim bácsikám. Jézus legyen velünk! – suttogta, majd
minden további nélkül sarkon fordult és elsietett.
– Viszlát! – kiáltott utána Egérke angolul, integetve. Hiram a
válla fölött egyszer hátrapillantott, majd úgy elszelelt, mint akit
démonok üldöznek.

A whisky végül nagy sokára megérkezett, és miután egy jó adagot

kiosztottunk a betegnek és a nézőknek, hozzáfogtam a műtéthez.
A reszelőt normális esetben lovak fogain szoktuk használni, így
egy kicsit nagyobb volt, mint szerettem volna, de aránylag jól
lehetett vele dolgozni. Egérke kisasszony viszonylag hangosan
fejezte ki nemtetszését az átélt kellemetlenségek miatt, de panaszai
az elfogyasztott whisky mennyiségével párhuzamosan csökkentek.
Mire ki kell húznom a letörött fogát, szerintem nem fog érezni
semmit.
Bobby mindeközben azzal szórakoztatta Jamie-t és Iant, hogy
Hiram Crombie reakcióját figurázta ki, amikor rájött, hogy talán
rokoni szálak fűzik Wilsonékhoz. Ian két nevetés között fordított az
indiánoknak, akik a füvön fetrengtek nevettükben.
– Szerepel valahol Ephraim Wilson a családfájukon? –
kérdezem, és szilárdan megmarkoltam Egérke állát.
– Ami azt illeti, az Ephraimban nem biztosak, de egyébként,
igen, szerepel – felelte Jamie széles vigyorral. A nagyapjuk egy skót
231
vándor volt. Elég sokáig maradt velük ahhoz, hogy teherbe ejtse a
nagyanyjukat, aztán lezuhant egy szikláról, és eltemették egy
sziklaomlás mellé. Az asszony persze újra férjhez ment, de a nevet
megtartotta, mert tetszett neki.
– Vajon mi késztette Ephraim bácsikájukat, hogy elhagyja
Skóciát? – kérdezte Ian, aki felült a fűben, és megtörölte nevetéstől
könnyes szemét.
– Az ilyen Hiram-félék túlzott közelsége, gondolom – feleltem,
mialatt hunyorogva figyeltem a munkámra. – Gondolod, hogy… –
Ekkor ráeszméltem, hogy mindenki elhallgatott, és elült a nevetés,
mert valami a tisztás túloldalán lekötötte a figyelmüket.
Ez a valami egy újabb indián érkezése volt, aki egy csomagot
cipelt a vállán.

Az indián egy Mamutfenyő nevű úriember volt, aki valamivel

idősebb volt a fiatal Wilsonéknál és barátaiknál. Komoran biccentett
Jamie-nek, lekapta válláról a köteget, és Jamie lába elé rakta, majd
mondott valamit cserokiul.
Jamie arckifejezése megváltozott. Eltűnt belőle a maradék derű
és jókedv, és az óvatos érdeklődés vette át a helyét. Letérdelt, és
óvatosan kihajtogatta a kopott vásznat, mire feltárult előtte egy
kupac viharvert csont, melyek közepéből egy kivájt szemű koponya
meredt rá.
– Hát ez meg ki a fene? – Abbahagytam a munkát, és a
többiekkel egyetemben, Egérkét is beleértve, a frissen érkezett
maradványokra meredtem.
– Azt mondja, ezé az öregemberé volt az a tanya, amiről
MacDonald beszélt. Amelyik leégett az államhatár innenső felén. –
Jamie felvette a koponyát, és óvatosan körbeforgatta azt a kezében.
Hallotta, ahogy halkan levegő után kapok, mert rám pillantott,
majd megfordította a koponyát, és odatartotta nekem, hogy
megnézhessem. Szinte minden foga hiányzott, mégpedig olyan

232
régóta, hogy az állkapocscsont begyógyult és bezáródott az üres
foghelyek fölött. A két megmaradt őrlőfog azonban csak repedt volt
és foltos, nem csillogott bennük az ezüsttömés, és nem volt bennük
olyan üreg, amiben esetleg a tömés lehetett volna korábban.
Lassan kiengedtem a levegőt, de nem tudtam eldönteni, hogy
megkönnyebbült vagy csalódott vagyok-e.
– Mi történt vele? És miért van itt?
Jamie óvatosan visszarakta a koponyát a vászonra, aztán egyik-
másik csontot a kezébe vette és körbeforgatta, hogy megvizsgálja.
Felnézett, és egy apró biccentéssel kérte, hogy csatlakozzak hozzá.
A csontokon nem látszott, hogy megégtek volna, az viszont
igen, hogy az állatok megrágták őket. Egy-két hosszabb csontot
eltörtek és szétrepesztettek, bizonyára, hogy hozzáférjenek a
velőhöz, és sok kisebb kéz- és lábcsont hiányzott. Mind úgy
megszürkült és olyan törékenynek látszott, mintha egy ideje már a
szabad ég alatt hevertek volna.
Ian tolmácsolta kérdésemet Mamutfenyőnek, aki leguggolt
Jamie mellé, és úgy magyarázott, ujját bele-beledugva a csontok
közé.
– Azt mondja – magyarázta Ian komoly arccal –, hogy régóta
ismerte a férfit. Nem voltak közeli barátok, de néhanapján, amikor a
férfi kunyhójánál járt, mindig megállt nála, és a férfi megosztotta
vele az ételét. Így aztán ő is vitt neki egyet s mást, amikor arra ment,
egy nyulat, hogy megfőzze, vagy egy kis sót.
Egy nap aztán, néhány hónapja, az erdőben rátalált az
öregember holttestére egy fa alatt, a házától nem messze.
– Nem ölte meg senki – mondta Ian, miközben a homlokát
ráncolva összpontosított az indián gyorsan pörgő szavaira. –
Egyszerűen csak meghalt. Azt mondja, szerinte az öreg éppen
vadászhatott, mert volt nála egy kés, mellette meg a puskája hevert
akkor, amikor eltávozott belőle a szelleme, és csak úgy összeesett. –
Mamutfenyőhöz hasonlóan ő is megvonta a vállát.
Mivel nem látta okát, hogy bármit is tegyen a holttesttel,
Mamutfenyő otthagyta azt, ahol találta, a késsel együtt, arra az
esetre, ha a férfi szellemének szüksége lenne fegyverre ott, ahová

233
megy. Nem tudta, hogy a fehérek szelleme hová távozik a haláluk
után, vagy hogy vadásznak-e ott. A csontok közé mutatott: a pengét
a csontok alatt majdnem teljesen megette a rozsda.
Elvette az öreg puskáját, mert ahhoz túl jó volt, hogy otthagyja,
és mivel útba esett, megállt a férfi kunyhójánál. Az öregembernek
nem sok földi java volt, és az is többnyire értéktelen. Mamutfenyő
elvitt tőle egy vasserpenyőt, egy vízforralót és egy üveg
kukoricalisztet, amiket visszavitt a falujába.
– Nem Anidonau Nuyából való, igaz? – kérdezte Jamie, aztán
megismételte a kérdést cseroki nyelven is. Mamutfenyő megcsóválta
a fejét, és a hajába fűzött apró díszek halkan megcsörrentek.
Az öreg egy Anidonau Nuyától néhány mérföldnyire fekvő
faluból, Álló Kőből származott. Jamie látogatása után Reggel Daloló
Madár megüzente a szomszédos településeknek a kérdést, hogy
ismeri-e valaki az öregembert, és azt is, hogy mi történt vele.
Mamutfenyő elbeszélését hallván elküldte őt, hogy szedje össze az
öregember maradványait, és vigye el azokat Jamie-nek, bizonyíték
gyanánt, hogy senki nem ölte meg a férfit.
Ian kérdezett valamit, és kihallottam a „tűz” szót a kérdésből.
Mamutfenyő megint megcsóválta a fejét, és egy újabb szóáradattal
válaszolt.
Ő nem gyújtotta fel a kunyhót, de hiszen miért is tenne ilyesmit?
Szerinte más sem tett ilyet. Miután összeszedte az öregember
csontjait – arcára kiült az ezen eljárás miatt érzett undor –, újra
elment, hogy megnézze a kunyhót. Való igaz, hogy az megégett, de
az is világossá vált számára, hogy a kunyhó akkor gyulladt ki,
amikor az egyik fáról, amibe villám csapott, átterjedtek a lángok,
illetve a környező erdő is jókora darabon kigyulladt. A kunyhó csak
félig égett le.
Mamutfenyő felállt. Látszott, hogy részéről elvégzettnek
tekintette a feladatát.
– Marad vacsorára? – kérdeztem, amikor láttam, hogy az indián
indulni készül.

234
 Jamie közvetítette meghívásomat, de Mamutfenyő megrázta a
fejét. Megtette, amit kértek tőle, de most már más dolga van.
Odabiccentett a többi indiánnak, majd elindult.
Valami azonban eszébe jutott, megállt és megfordult.
– Tsisqua üzeni – mondta, az olyan ember óvatos alaposságával,
aki egy ismeretlen nyelven tanult meg egy szöveget –, hogy te
emlékez puska! – Azzal határozottan biccentett, és elindult.

Az öregember sírját egy kis kőhalommal és fenyőágakból készült

kis kereszttel jelöltük meg. Mamutfenyő nem tudta, hogy hívják az
ismerősét, és nem ismertük sem a korát, sem a születési vagy
elhalálozási dátumát. Azt sem tudtuk, hogy keresztény volt-e
egyáltalán, de a kereszt jó ötletnek tűnt.
Nagyon szerény szertartás volt, rajtam kívül csak Jamie, Ian,
Bree és Roger, Lizzie és az apja, a Bug házaspár és Bobby Higgins
volt jelen, ráadásul az utolsó illető csupán Lizzie miatt volt itt. Az
apja is így gondolhatta, legalábbis a gyanakvó pillantásokból ítélve,
amiket egyszer-egyszer Bobbyra vetett.
Roger felolvasott egy rövid zsoltárt a sírnál, aztán elhallgatott.
Megköszörülte a torkát, és egyszerűen így folytatta:
– Uram, kérlek, fogadd kegyeidbe testvérünk lelkét…
– Ephraim – dörmögte Brianna, szemét tisztelettudóan lesütve.
A felszín alatt láthatatlan nevetés futott végig a jelenlévőkön,
bár senki nem nevetett. Roger szemrehányóan nézett Bree-re, de
láttam, hogy az ő szája is megremeg.
– …testvérünkét, kinek nevét te tudván tudod – fejezte be Roger
méltósággal a beszédét, és becsukta a Hiram Crombie-tól
kölcsönkért zsoltároskönyvet. Hiram maga egyébként nem kívánt
részt venni a temetésen.
A fények kihunytak, mire Mamutfenyő befejezte a történetét
előző este, így kénytelen voltam Egérke kisasszony fogászati
beavatkozását másnap reggelre halasztani. Amilyen csaprészeg volt

235
a hölgy, nem emelt kifogást, és Bobby Higgins előzékenyen ágyba
segítette a konyha padlóján. Elképzelhető, hogy Bobby szerelmes
Lizzie-be, mindenesetre Egérke kisasszony vonzereje rá is nagy
hatást tett.
Amikor végeztünk a foghúzással, javasoltam, hogy Egérke és
barátai maradjanak még egy kicsit, de Mamutfenyőhöz hasonlóan
nekik is dolguk volt máshol, így köszönettel és apró ajándékokkal,
whiskyszagot árasztva délután el is indultak, minket pedig
otthagytak, hogy szabaduljunk meg a néhai Ephraim földi
maradványaitól.
A temetés után mindenki lement a hegyről, de Jamie-vel még
időztünk kicsit, mert szerettünk volna kettesben maradni pár percre
végre. Előző este tele volt a ház indiánokkal, és sokáig eltartott a
beszélgetés és a történetmesélés a tűz mellett, és mire végre ágyba
kerültünk, alig mondtunk annyi emberi szót egymásnak, hogy „Jó
éjszakát!”, mert már csak arra maradt erőnk, hogy összebújjunk és
elaludjunk egymás karjában.
A temető egy kis emelkedőn helyezkedett el, a háztól kicsit
arrébb, egy gyönyörű, békét és nyugalmat sugárzó helyen. Fenyőfák
ölelték körbe, melyek arany tűlevelei belepték a földet, és ágaik halk
susogásával megnyugtató helyszínt nyújtottak.
– Szegény öreg fickó – mondtam, miközben ráraktam az utolsó
követ is Ephraim sírhantjára. – Szerinted hogy került oda az isten
háta mögé?
– Ki tudja? – rázta meg Jamie a fejét. – Mindig vannak olyan
remeték, akik nem bírják embertársaik társaságát. Talán ő is egy volt
közülük. Vagy talán valami szerencsétlenség folytán került a
vadonba, és aztán ott maradt. – Megvonta a vállát, és egy mosolyt
küldött felém. – Néha eszembe szokott jutni, hogy mi hogy
kerültünk ide, Sassenach. Neked nem?
– Régen én is gondolkoztam ezen – feleltem –, de egy idő után
úgy éreztem, nem kaphatok választ, úgyhogy abbahagytam.
Kellemesen meglepődve nézett rám.
– Valóban? – Kinyújtotta a kezét, és hátrasimított egy szélfútta
tincset. – Akkor talán nem kellene megkérdeznem, mégis

236
megteszem. Nem bánod, Sassenach? Mármint, hogy te itt vagy?
Szoktál valaha visszavágyni?
Megráztam a fejem.
– Nem, soha.
Ez így is volt. Néha azonban arra ébredtem az éjszaka közepén,
hogy azon gondolkozom, nem ez-e az álom. Vajon nem a központi
fűtés melegének és Frank Old Spice parfümjének illatára fogok
ébredni? És amikor visszaaludtam az égő fa füstjének és Jamie
testének nehéz aromái között, halványan éreztem némi meglepődést
és megbánást.
Ha Jamie észre is vette az arcomon, hogy mire gondolok, nem
mutatta jelét, és gyengéden homlokon csókolt. Karon fogott, és
bevezetett pár lépésnyire a fák közé, a házzal és a lenti tisztással
ellentétes irányba.
– Néha, amikor megérzem a fenyők illatát – mondta, miután
mélyet lélegzett a csípős levegőből –, egy pillanatra azt hiszem,
Skóciában vagyok. Aztán magamhoz térek, és látom, hogy itt
nincsenek jámbor páfrányok, sem hatalmas, kopár hegyek, és ez
nem az a vadon, amit ismerek, hanem az, amit nem.
Hangja számomra inkább nosztalgikusan, mint bánatosan
csengett. Ő azonban feltette ezt a kérdést, úgyhogy én is fel fogom.
– Na és te? Te visszavágysz… innen?
– De még mennyire! – felelte, aztán elképedésemet látva
felnevetett. – De mégis jobban vágyok itt lenni, Sassenach.
Válla fölött az apró temetőre pillantott, a néhány kőhalomra és
keresztre, és itt-ott a nagyobb kövekre, amik egy-egy fontosabb sírt
jeleztek.
– Tudtad, Sassenach, hogy egyes hiedelmek szerint az utoljára
eltemetett személyre hárul a temető őrzése? Addig kell őrt állnia,
amíg megint meg nem hal valaki, aki átveszi a helyét. Csak ekkor
nyugodhat békében.
– Akkor gondolom, a mi rejtélyes Ephraimünk biztos nagyon
meglepődött, hogy ilyen helyzetben találta magát, amikor lefeküdt
itt egy fa alatt – mondtam egy halvány mosoly kíséretében. – De az
tényleg érdekelne, hogy mit őriz a temető őre, és főleg kitől.

237
 Jamie erre felnevetett.
– Ó… Talán vandáloktól, sírgyalázóktól. Vagy bűbájosoktól.
– Bűbájosok? – Ezen meglepődtem. Azt hittem, hogy a
„bűbájos” csak egy másik szó a „gyógyító” elnevezésre.
– Egyes bűbájokhoz csontok kellenek, Sassenach – felelte. –
Vagy egy elégetett test hamvai. Vagy föld egy sírból. – Elég
könnyed hangon beszélt, de minden derültség nélkül. – Igen, még a
halottaknak is szüksége van védelemre.
– És ugyan ki lenne alkalmasabb erre a feladatra, mint egy
helybéli szellem? – kérdeztem. – Kézenfekvő.
Felkapaszkodtunk, átvágva egy rezgőnyárfa-csoporton, amikről
zöldes és ezüstös fény esett ránk, és megálltam, hogy lekaparjak egy
vérvörös mézgadarabot a papírfehér kéregről.
Milyen különös, gondoltam, hogy a facsoport látványa így
megállított. Aztán eszembe jutott, és hátrakaptam a fejem, hogy még
egyszer megnézzem a temetőt.
Nem emlék volt, hanem egy álomkép. Esetleg egy látomás. Egy
férfi, egy elgyötört és megtört férfi felkel és talpra áll a rezgő
nyárfák között, talpra áll, talán utoljára életében, hogy megvívja
utolsó csatáját, csorba, vérfoltos, a nyárfa nedvének színét idéző
fogaival vicsorít. Arca a halál feketéjére festve, és tudtam, hogy a
fogaiban ezüsttömés rejtőzik.
De a gránitszikla némán és békésen állt, sárga tűlevelek
borították mindenütt, s jelezte, hol nyugszik az ember, akit valaha
Vidrafognak hívtak.
A pillanat elmúlt, olyan hirtelen, ahogy jött. Kiléptünk a rezgő
nyárfák közül, és elértünk egy másik tisztásra, ami magasabban
feküdt, mint az a plató, amin a temető helyezkedett el.
Meghökkenve láttam, hogy valaki itt fát fűrészelt fel és
földmunkát végzett. Jókora halom farönk feküdt a tisztás egyik
szélén, a közelben pedig néhány, a földből kifordított,
összegabalyodott fatuskó hevert, habár jó pár még mindig a földben
volt, és a sűrű madársóska és buzérfélék közül kukucskált ki.
– Ezt nézd, Sassenach – fordult felém Jamie, kezét a karomra
téve.

238
 – Nahát! Te jó ég!
Itt elég magas volt a hegy ahhoz, hogy káprázatos látkép
táruljon elénk.
A fák a lábunk alá kerültek, és elláttunk a hegyünkön túl, sőt a
következőn is túl, és még azon is túl, el a kék távolba, amit e hegyek
lehelete borított derengésbe, és felhők emelkedtek a völgyekből.
– Tetszik? – kérdezte Jamie, a földbirtokos érezhető
büszkeségével.
– Persze hogy tetszik. Mi… – fordultam és mutattam a farönkök
és fatuskók felé.
– Itt áll majd a következő ház, Sassenach – felelte Jamie
egyszerűen.
– A következő ház? Új házat építünk?
– Nos, azt nem tudom, hogy mi leszünk-e azok, vagy a
gyerekeink. Vagy az unokáink – tette hozzá mosolyra húzódó
szájjal. – De úgy gondoltam, ha bármi történne – nem hiszem, hogy
fog, de ha mégis –, nos, akkor nyugodtabb lenne a lelkem, ha tudom,
hogy már hozzáfogtam. Biztos, ami biztos.
Elkerekedett szemmel néztem rá, próbáltam értelmet találni
mindebben.
– Ha bármi történne – ismételtem lassan, és kelet felé fordultam,
ahol a házunk még épp kivehető volt a fák között. A kémény fehér
füstöt eregetett a lágy zöldes színű fenyőfák és diófák között. – Úgy
érted, ha tényleg… Ha tényleg leégne a házunk. – Elég volt
szavakba önteni a gondolatot ahhoz, hogy görcsbe ránduljon a
gyomrom.
Aztán újra ránéztem, és láttam, hogy őt is megrémiszti a
gondolat. De Jamie, rá jellemző módon, egyszerűen nekilátott, hogy
megtegye, amit tud, hogy elhárítsa annak a bizonyos napnak a
katasztrófáját.
– Tetszik? – ismételte meg a kérdést, kék szeme rám
szegeződött. – Mármint ez a házhely. Ha nem tetszik, kereshetek
másikat.
– Gyönyörű – feleltem, könnybe lábadó szemmel. – Egyszerűen
gyönyörű, Jamie.

239
A hegymászástól kimelegedve leültünk egy hatalmas hemlockfenyő
tövében, hogy a kilátásban gyönyörködjünk. És most, hogy
megtörtük a csendet a ránk váró lehetséges sorscsapást illetően,
rájöttünk, hogy tudunk beszélni is róla.
– Nem is az a lehetőség aggaszt, hogy meghalhatunk –
mondtam. – Legalábbis nem csak. Attól ráz ki a hideg, hogy
„Nincsenek élő leszármazottai”.
– Értem, mi aggaszt, Sassenach. Nekem sem tetszik
különösebben az ötlet, hogy meghalhatunk, és igyekszem tenni is
afelől, hogy ne így legyen – biztosított Jamie. – De gondolj csak
bele. Ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy meghaltak. Lehet, hogy
csak… Csak elmentek.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam anélkül értékelni ezt a
feltevést, hogy pánikba estem volna.
– Elmentek. Úgy érted, vissza. Roger és Bree. És Jemmy,
gondolom. Feltételezve, hogy tud… tud utazni a köveken át.
Jamie komolyan bólintott, ahogy ült, térdét átfogva.
– Azok után, amit az opállal művelt? Igen, azt hiszem, azt kell
feltételeznünk, hogy tud. – Bólintottam, ahogy felidéztem
magamban, mit csinált a kisfiú az opállal. A kezébe vette, és
panaszkodott, hogy az egyre melegebb a kezében, mígnem a kő
ezernyi tűhegyes szilánkra nem robbant. Igen, gondoltam, azt kell
feltételeznünk, hogy ő is képes az időutazásra. De mi lenne, ha
Briannának születne még egy gyereke? Számomra világos volt,
hogy szeretnének még egyet. Legalábbis Roger akart, Brianna pedig
hajlandónak mutatkozott rá.
Kifejezetten fájdalmas volt arra gondolnom, hogy elveszíthetem
őket, de alighanem szembe kell nézni ezzel a lehetőséggel is.
– Akkor alighanem dönteniük kellene – mondtam, bátorságot és
tárgyilagosságot erőltetve magamra. – Ha már nem élünk,
elmennének, hiszen rajtunk kívül semmi sem tartaná itt őket. De ha
240
nem halunk meg… Akkor is elmennek? Úgy értem, mi el fogjuk
küldeni őket? A háború miatt, hogy ne legyenek veszélyben?
– Nem – felelte halkan, lehajtott fejjel. Pár kósza hajszál lebbent
föl hajkoronájából, egy rakoncátlan hajtincsből, amit sikerült Bree-
re és Jemmyre is örökül hagynia. – Nem tudom – mondta végül,
majd felemelte a fejét, és a távoli hegyek és az ég felé nézett. –
Senki sem tudja, Sassenach. Szembe kell néznünk azzal, amit hoz a
sors, ahogy tőlünk telik. – Felém fordult, és kezét a kezemre tette,
egy mosoly kíséretében, amiben legalább annyi fájdalom bujkált,
mint amennyi öröm. – Van éppen elég szellem körülöttünk,
Sassenach. Ha a múlt gonosz árnyai nem állíthatnak meg bennünket,
akkor a jövőtől való félelmeinknek sem kellene ezt megengednünk.
Hagyjuk magunk mögött a múltat, és haladjunk, rendben?
A mellkasára tettem a kezem, nem felhívásképpen, hanem
egyszerűen mert érezni akartam őt. Bőre hűvös tapintású volt az
izzadságtól, miután segített megásni a sírt, de a munka heve még
mindig izzott izmaiban.
– Te voltál az egyik szellem, aki engem kísértett – mondtam. –
Elég sokáig. És elég sokáig igyekeztem magam mögött hagyni
téged.
– Vagy úgy? – Jamie is a hátamra tette a kezét, és önkéntelenül
simogatott. Ismertem ezt az érintést, ami abból az igényből
táplálkozott, hogy megnyugtassa magát az ember, hogy a másik
tényleg ott van, teljes testi valójában.
– Azt hittem, nem élem túl, ha vissza kell néznem. Nem tudtam
elviselni. – Elszorult a torkom a feltoluló emlékek hatására.
– Igen, tudom – felelte halkan, majd felemelte a kezét, hogy
megsimogassa a hajamat. – De ott volt a gyereked. Ott volt a férjed.
Nem lett volna helyes hátat fordítani nekik.
– Nem volt helyes hátat fordítanom neked. – Pislantottam, de
már könnyek gyűltek a szemem sarkában. Magához húzta a fejem,
kinyújtotta a nyelvét, és finoman megnyalta az arcomat, ami annyira
meglepett, hogy szipogás közben felnevettem, és majdnem
fuldokolni kezdtem.

241
 – Szeretlek téged, mint hús a sót! – idézte, és lágyan ő is
felnevetett. – Ne sírdogálj, Sassenach. Itt vagy, és én is itt vagyok.
Ezen kívül semmi egyéb nem számít.
Az arcának hajtottam a homlokomat, és átkaroltam. Két kezem a
hátához simult, és a lapockájától vékony derekáig simogattam,
finoman érintve őt, mindig finoman, egész lényét felmérve, teste
alakját, de kihagyva a bőrét elcsúfító sebhelyeket.
Magához szorított, és nagyot sóhajtott.
– Tudod, hogy már kétszer olyan régóta vagyunk házasok, mint
legutóbb?
Elhúzódtam tőle, és kétkedőn a homlokomat ráncoltam, ahogy
nyugtáztam, hogy Jamie témát vált.
– Talán nem voltunk házasok a kettő között is, mindvégig?
Erre a kérdésre nem számított. Ő is összeráncolta a homlokát, és
gondolataiba merülve végighúzta ujját az orrnyergén.
– Ez bizony paphoz méltó kérdés, mondhatom! – jegyezte meg.
– Úgy gondolom, azok voltunk. De ha mégsem, akkor nem vagyunk
bigámisták?
– „Voltunk”, nem „vagyunk” – javítottam ki, némi rossz
érzéssel. – De valójában nem is voltunk azok. Anselme atya is
megmondta.
– Anselme?
– Anselme atya. Egy ferences rendi szerzetes a Szent Anna
apátságból. De talán nem emlékszel rá. Nagyon beteg voltál akkor.
– De bizony emlékszem rá – mondta Jamie. – Ott ült az
ágyamnál, amikor éjjel nem tudtam aludni. – Elmosolyodott, bár egy
kicsit féloldalasán: nem szívesen emlékezett vissza azokra az időkre.
– Nagyon kedvelt téged, Sassenach.
– Tényleg? És mi a helyzet veled? – kérdeztem, hogy eltereljem
gondolatait a Szent Annáról. – Te nem kedveltél engem?
– Ó, dehogyisnem! – bizonygatta. – De most már talán még
jobban kedvellek.
– Na ne mondd. – Felültem, kicsit kihúztam és kellettem
magam. – Mi változott?
Oldalra biccentette a fejét, és hunyorítva méregetett engem.

242
 – Példának okáért, már kevesebbet fingasz álmodban – kezdte
megfontoltan, majd nevetve lehúzta a fejét, amikor egy fenyőtoboz
süvített el a füle mellett. Felkaptam egy fadarabot, de mielőtt fejbe
kólinthattam volna vele, odaugrott, és lefogta a karomat. Lelökött a
fűbe, és rám zuhant, és minden erőlködés nélkül lefogott.
– Szállj le rólam, te nagy melák! Én nem fingok álmomban!
– És ezt ugyan honnan tudhatnád, Sassenach? Olyan mélyen
alszol, hogy még a saját horkolásodra sem ébredsz fel!
– Még te beszélsz horkolásról? Te…
– Olyan büszke vagy, mint Lucifer – szakított félbe. Még
mindig mosolygott, de mondanivalója komolyabbra fordult. – És
bátor vagy. Mindig is vakmerő voltál, most meg már olyan ádáz
vagy, mint egy borz.
– Szóval arrogáns és kegyetlen vagyok. Ez nem hasonlít a
kívánatos női erények listájára! – mondtam puffogva, ahogy
küszködve próbáltam kibújni alóla.
– Ami azt illeti, kedves is vagy – folytatta, némi fontolgatás
után. – Nagyon kedves. Habár eléggé a magad módján. Na nem
mintha az rossz lenne – tette hozzá, és ügyesen elkapta a karomat,
amit sikerült kiszabadítanom. A fejem fölé emelte a kezem, és
leszorította. – Női… – mormogta, elmélyülten összevont
szemöldökökkel. – Női erények… – Szabad kezét bedugta kettőnk
közé, és megmarkolta a mellemet.
– Mármint azon kívül!
– Nagyon tiszta vagy – mondta buzgó méltatással. Elengedte a
csuklómat, és beletúrt a hajamba, ami valóban tiszta volt, és
napraforgó- és körömvirág-illatú.
– Nem láttam még nőt, aki olyan gyakran mosakodott volna,
mint te. Kivéve talán Briannát. Nem vagy valami nagy szakács –
folytatta, s elgondolkodva hunyorgott. – Habár még senkit nem
mérgeztél meg, kivéve, akiket szántszándékkal igen. És én mondom,
nagyon szépen varrsz, bár legszívesebben az ember bőrét illeted
öltéseiddel!
– Köszönöm szépen!

243
 – Mondj még néhány jó tulajdonságot – javasolta. – Hátha
kihagytam párat.
– Még ilyet! Például gyengédség, türelem… – hebegtem.
– Gyengéd? Ugyan már! – Megcsóválta a fejét. – Te vagy a
legkegyetlenebb, legvérszomjasabb…
Felkaptam a fejem, és majdnem sikerült a torkába harapnom, de
nevetve elrántotta a nyakát.
– És különösebben türelmes sem vagy.
Feladtam a küzdelmet egy pillanatra, és elterültem a hátamon,
zilált hajzatommal a füvön.
– És akkor mégis mi a legvonzóbb tulajdonságom? – szegeztem
neki a kérdést.
– Az, hogy humoros fickónak tartasz! – felelte vigyorogva.
– Dehogy… tartalak… – nyögtem, ahogy keservesen
küzdöttem. Jamie egyszerűen csak feküdt rajtam, rá sem hederített
arra, ahogy döfködtem és rúgkapáltam, amíg ki nem fárasztottam
magam, és csak feküdtem alatta lihegve.
– És – tette hozzá megfontoltan – nagyon szeretsz ágyba bújni
velem, igaz?
– Ööö… – Szerettem volna ellentmondani neki, de az
őszinteségem megakadályozott ebben. És egyébként nagyon jól
tudta, hogy így van.
– Szétlapítasz – mondtam méltóságteljesen. – Kérlek, szállj le
rólam.
– Igaz? – ismételte meg a kérdést, anélkül, hogy megmozdult
volna.
– Igaz, a francba! Igen! Leszállnál végre rólam?!
Nem szállt le rólam, hanem lehajolt és megcsókolt.
Összeszorítottam a számat, elhatároztam, hogy nem hagyom
magam, de is ő elszánt volt, és ha jobban belegondolok… Az arca
meleg volt, sűrű borostája lágyan cirógatott, és az az édes, széles
szája… Lábamat tehetetlenül széttártam, ő pedig szilárdan feküdt
közöttük, meztelen mellkasa nehéz izzadságszagot árasztott, és
fűrészpor ragadt a hullámos, vörös hajába… Még mindig melegem
volt azután, hogy úgy küszködtem, de a fű hűvös és nyirkos volt

244
körülöttünk… Na jó, még egy perc, és ott helyben magáévá tehetett
volna, ha úgy tartja kedve.
Érezte, hogy engedek, és felsóhajtott, majd az ő teste is
elernyedt. Már nem tartott fogva, egyszerűen csak szorosan tartott.
Ekkor felemelte a fejét, és egyik kezét az arcomra helyezte.
– Tényleg tudni akarod, mi az? – kérdezte, és láttam szeme sötét
kékjében, hogy komolyan gondolta. Némán bólintottam. – Minden
élőlénye közül a földnek – suttogta –, te vagy a leghűségesebb.
Akartam mondani valamit a bernáthegyikről, de annyi
gyengédség volt a szemében, hogy nem szóltam semmit, csak
néztem rá, és pislogtam a tűlevelek között beszűrődő zöldes
fényben.
– Nahát – mondtam végül, és magam is felsóhajtottam. – Te is
az vagy. Még szerencse, nem igaz?

245
 21
`xzzçØ}à}â~ t ÄöÇzÉà
Uug csirkebecsináltat készített vacsorára, de nem csak emiatt
volt valami visszafojtott izgalom a levegőben, amit Bree és Roger
hoztak magukkal érkezésükkor. Mindketten mosolyogtak, Brianna
arca kipirult, szemük pedig egyformán csillogott.
Így amikor Roger bejelentette, hogy nagyszerű hírük van, talán
nem is volt meglepő, hogy Mrs. Bug azonnal nyilvánvaló
következtetésre jutott.
– Ismét várandós vagy! – kiáltott fel, és izgalmában elejtett egy
kanalat. Összecsapta a kezét, és úgy megemelkedett, mint egy
születésnapi lufi. – Ó, micsoda öröm! Már éppen ideje volt! – tette
hozzá, és egyik ujját figyelmeztetően megrázta Roger felé. – Én meg
már azon gondolkodtam, hogy talán adnom kéne egy kis gyömbért
és kénkövet a zabkásádhoz, fiatalember, hogy egy kicsit gatyába
rázzalak! Na, de hát végtére is, érted te a dolgod, látom én! És te, a
bhailach, te mit szólsz ehhez? Mit szólnál egy kisöcshöz?
Jemmy, hogy így megszólították, szájtátva bámult fel Mrs.
Bugra.
– Ööö… – szólalt meg Roger, s elpirult.
– Na persze meglehet, hogy kishúgocska lesz – tette hozzá Mrs.
Bug. – De akárhogy lesz is, nagy öröm ez. Na, itt van, a luaidh,
egyél egy kis édességet a jó hírre, mi, többiek pedig iszunk egyet rá!
Jemet nyilvánvalóan összezavarták a hallottak, de mivel az
édesség erőteljesen a hatalmába kerítette, kivett egyet a felkínált
melaszos sütiből, és egy mozdulattal a szájába tömte.
– De ő nem is… – szólalt meg Bree.

246
 – Köfömöm fépem, Miffis Bug – mondta gyorsan Jem, és kezét
a szája elé tartotta, nehogy az anyja az illetlen viselkedése miatt
megpróbálja elkobozni tőle ezt a szigorúan tiltott, vacsora előtti
jutalomfalatot.
– Ej hát, egy kis sütemény nem tesz kárt benne! – biztosította
Mrs. Bug Briannát, miközben felvette és a kötényébe törölte az
elejtett kanalat. – Ugyan, hívd már be Archot, a muirninn, és mondd
el neki a jó hírt! A Szűzanya vegyen védelmébe, leányom, már azt
hittem, hogy ez sosem fog megtörténni! Az asszonyok mind azon
morfondíroztak, hogy vajon azért nem estél teherbe, mert
elhidegültél az uradtól, vagy pedig mert őbenne aludt ki a szikra, de
akárhogy is..
– Nos, ami azt illeti, akárhogy is – emelte fel Roger a hangját,
hogy mindenki meghallja.
– Nem vagyok terhes!— mondta Bree hangosan.
A beálló csend úgy visszhangzott, akár egy villámcsapás.
– Ó – szólalt meg Jamie lágyan. Felvett egy szalvétát, majd
leült, és ingének nyakába tűrte a textíliát. – Nos, akkor talán együnk!
– Egyik karját kinyújtotta Jem felé, aki felmászott mellé a padra, és
még mindig megszállottan csócsálta a melaszos sütit.
Mrs. Bug, aki egy pillanatra kővé dermedt, most puffogott
kicsit, és újból magához tért. Vérig sértve a tálalószekrény felé
fordult, és nagy csörömpölések közepette letett rá egy köteg
óntányért.
Roger elvörösödve, mozdulatlanul állt, és szája remegő sarkai
arról árulkodtak, hogy viccesnek találja a helyzetet. Brianna majd’
felrobbant, és úgy szuszogott, mint egy bálna.
– Ülj le, drágám – szólaltam meg, egy tűzszerész óvatosságával,
aki épp egy robbanószerkezetet próbál hatástalanítani. – Ööö… azt
mondtad… hogy nagyszerű híretek van. Mi az?
– Nem számít! – Brianna átható pillantással, mozdulatlanul állt.
– Úgysem érdekel senkit, mivel nem vagyok terhes. Végül is, mi
mást tehetnék, ami egy cseppet is figyelemre méltó, mint az, hogy
teherbe essek? – Egyik kezével vadul beletúrt a hajába, mire ujja

247
beleakadt a szalagba, ami hátul összefogta, úgyhogy megrántotta,
amitől a szalag kilazult, úgyhogy végül dühödten a földre dobta.
– Ugyan, édesem… – kezdte Roger. Figyelmeztethettem volna,
hogy ez hiba volt. A dühös Fraserek nem értékelik a kedvességet,
inkább nekiesnek a hozzájuk legközelebb lévő ember torkának, aki
van annyira meggondolatlan, hogy szóljon hozzájuk.
– Ne édesemezz itt nekem! – csattant fel Brianna Roger felé
fordulva. – Te is ugyanezt gondolod! Szerinted is bármi, amit a
mosáson, vacsorakészítésen és a büdös zoknijaid stoppolásán kívül
csinálok, az csak időpocsékolás! És még azért is engem hibáztatsz,
mert nem esek teherbe, mert szerinted ez az én hibám! Nos, ez
NINCS így, és ezt te is tudod!
– Nem! Én egyáltalán nem hiszem azt. Kérlek, Brianna… –
Kezét a lány felé nyújtotta, aztán még egyszer átgondolta ez utóbbi
gesztusát, és visszahúzta, mert az az érzés kerítette hatalmába, hogy
Brianna képes volna csuklóból letépni.
– Együnk, anya! – zendített rá segítőkészen Jemmy. Egy hosszú,
melaszos nyálcsóva indult meg a kisfiú szája sarkából, és landolt az
inge mellén. Ezt látva anyja tigris módjára esett neki Mrs. Bugnak.
– Na, most látja, mit művelt, maga kotnyeles vénasszony! Ez
volt Jemmy utolsó tiszta inge! És hogy merészel a magánéletünkről
beszélni mindenkivel, aki él és mozog?! Az égvilágon semmi köze
hozzá, maga szörnyű, vén, pletykás…
Látva, hogy tiltakozása teljesen hiábavaló, Roger hátulról
körbeölelte Briannát, felemelte, és kivitte a hátsó ajtón át. A
távozásnak ez a módja Bree-ből zavaros tiltakozást, Rogerből pedig
morgást váltott ki, amiért a lány többször jelentékeny erővel és
pontossággal sípcsonton rúgta.
Az ajtóhoz léptem, és óvatosan becsuktam, kizárva ezzel az
udvar felől érkező további civódás hangjait.
– Ezt tőled örökölte! – jegyeztem meg szemrehányóan, és
leültem az asztalhoz Jamie-vel szemben. – Mrs. Bug, ennek az
ételnek csodás az illata. Együnk hát!
Mrs. Bug sértődött csendben feltálalta a becsináltat, de ő maga
nem kívánt csatlakozni hozzánk, inkább felvette a köpenyét, és

248
kidübörgött a bejárati ajtón át, maga mögött hagyva minket és a
vacsora utáni takarítást is. Véleményem szerint ez igen előnyös üzlet
volt.
Áldott csendben fogyasztottuk vacsoránkat, amit csupán a
kanalak és óntányérok csörrenése zavart meg időnként, valamint
Jemmy egy-egy kérdése, mint például, miért ragadós a melasz, hogy
kerül a tej a tehénbe, és hogy mikor lesz kisöccse.
– Mit mondjak most Mrs. Bugnak? – tettem fel a kérdést,
amikor Jemmy rövid szünetet tartott a faggatózásban.
– Miért kéne bármit is mondanod, Sassenach? Nem te voltál az,
aki mindenféle névvel illetted őt.
– Ez igaz, de fogadni mernék, hogy Briannának nincs
szándékában bocsánatot kérni…
– Miért kéne bocsánatot kérnie? – vont vállat Jamie. – Elvégre
provokálták. Mellesleg, nem hinném, hogy Mrs. Bugot hosszú élete
alatt ne nevezték volna még pletykásnak és kotnyelesnek. Most
majd jól kifárasztja magát, mindent elmesél Archnak, és holnapra
minden rendben lesz.
– Nos… – szóltam bizonytalanul – talán. De Bree és Roger…
Jamie rám mosolygott, sötétkék szemei háromszög alakúra
húzódtak.
– Ne érezd, hogy minden katasztrófa miatt neked kell aggódnod,
mo chridhe – mondta, majd kinyújtotta a kezét, és megpaskolta a
kezemet. – Roger Macnek és Briannának kettesben kell ezt
megoldaniuk, és a legényen tényleg az látszott, hogy erős kézben
tartja a helyzetet.
Jamie felnevetett, én pedig kelletlenül, de csatlakoztam hozzá.
– Azt viszont nekem kell helyrehoznom, ha a lányunk eltöri
Roger lábát – jegyeztem meg, miközben felkeltem, hogy tejszínt
hozzak a kávéhoz. – Valószínűleg úgy fog visszamászni majd, hogy
hozzam rendbe.
Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, kopogás hallatszott
a hátsó ajtón. Vajon Roger miért kopog? – gondoltam magamban,
miközben ajtót nyitottam, ahol elképedésemre Thomas Christie
sápadt arcával találtam szemben magam.

249
 Arca nemcsak sápadt volt, hanem izzadt is, valamint egy
vérfoltos ruha volt az egyik keze köré tekerve.

– Én igazán nem akarok alkalmatlankodni, asszonyom – szólalt

meg, mereven tartva magát. – Én… megvárom, amíg alkalmas lesz
önnek.
– Badarság! – vágtam rá gyorsan. – Jöjjön be a rendelőbe, amíg
még van egy kis fény.
Ügyeltem arra, hogy elkerüljem Jamie tekintetét, habár lopva
rápillantottam, ahogy betoltam a padot. Előrehajolt, és egy
csészealjat helyezett a kávémra. Eltöprengett, de Tom Christie-n
tartotta a szemét. Ezt a fajta méregetést akkor láttam utoljára valaki
szemében, amikor láttam egy hiúzt, ahogy a fölötte elrepülő
kacsákat figyelte. Semmi különös reakció, de egészen biztos, hogy
megjegyezte magában a történteket.
Christie a sérült kezén kívül, érthető okokból, semmi másra nem
fordított figyelmet. A rendelőm ablakai keletre és délre néztek, hogy
minél többet profitálhassak a reggeli napfényből, de még
naplementekor is beszűrődött egy kis fény, ahogy a lemenő nap
sugarai visszaverődtek a gesztenyeliget csillámló leveleiről. A
szobában mindent aranyra festett a fény, Tom Christie arcát kivéve,
ami feltűnően zöld volt.
– Üljön le – kínáltam hellyel, és sietve mögé toltam egy
hokedlit. Térdei megroggyantak, ahogy leereszkedett, és durvábban
huppant a székre, mint szerette volna, s ezáltal beütötte a kezét, mire
halkan, de fájdalmasan felkiáltott.
Egyik hüvelykujjamat a csuklójában futó vénára tettem, hogy
lelassítsam a vérzést, és hogy letekerhessem a kendőt a kezéről. A
férfi arckifejezéséből ítélve egy-két levágott ujjra számítottam,
meglepődtem azonban, amikor csak egy, a hüvelykujja tövéből
kiinduló és a csuklójára ráfutó egyszerű vágást találtam. Elég mély
volt ahhoz, hogy szétnyíljon és még mindig vérezzen, de semmilyen
250
főér nem sérült, nagy szerencséje volt, hogy csak a hüvelykujja inát
sértette fel felületesen, amit egy-két öltéssel helyre tudok hozni.
Felnéztem rá, hogy ezt neki is elmondjam, de már csak azt
láttam, hogy felakad a szeme.
– Segítség! – kiáltottam fel, s azzal gyorsan elengedtem a kezét,
és megragadtam a vállát, miközben ő hátrahanyatlott.
Kiáltásomra egy felboruló pad és futó lábak dübörgése hangzott
fel válaszul, és Jamie egy szempillantás alatt a helyiségben termett.
Látva, hogy már alig bírom tartani Christie testét, megragadta a
férfit a tarkójánál, és előrerántotta, mint egy rongybabát, Christie
fejét előrenyomva a térdei közé.
– Nagyon komoly a baj? – kérdezte Jamie Christie sérült kezére
sandítva, ami a padlóra lógott, és szivárgott belőle a vér. –
Fektessem az asztalra?
– Szerintem nincs rá szükség. – Egyik kezemmel, amit Christie
álla alatt tartottam, kitapogattam a pulzusát. – Nem sérült meg
súlyosan, csak elájult. Ó, igen, már kezd is magához térni, látod?
Tartsa lenn a fejét még egy kicsit, mindjárt jobban fogja érezni
magát. – Ez utóbbi megjegyzésemet Christie-nek címeztem, aki úgy
fújtatott, mint egy gőzgép, aztán kicsit megnyugodott.
Jamie, enyhe undorral az arcán, elvette Christie nyakáról a
kezét, és a kittjébe törölte. Christie hideg verejtékben úszott,
éreztem, ahogy az én kezem is sikamlóssá vált, de felvettem a földre
hullott rongyot, és tapintatosabban abba töröltem meg.
– Szeretne lefeküdni? – kérdeztem, és lehajoltam, hogy lássam
Christie arcát. Még mindig szörnyű színe volt, de megrázta a fejét.
– Nem, asszonyom. Most már egészen jól vagyok. Csak egy
pillanatra aléltam el. – Hangja rekedtes volt, de viszonylag
határozott is, úgyhogy megelégedtem azzal, hogy a kendőt erősen
rászorítottam a sebre, hogy megakadályozzam a vérzést.
Jemmy ezalatt a nyitott ajtó felé húzódott, tágra nyílt szemekkel,
de nem mutatta különösebb jelét riadalomnak, a vér látványa nem
jelentett újdonságot számára.

251
 – Hozzak egy kupicával, Tom? – kérdezte Jamie, és aggódva
fürkészte a beteget. – Tudom, hogy erős ital, ami nem helyes, de van
olyan, amikor annak is itt az ideje, nemdebár?
Christie szája mozgott egy kicsit, de inkább csak a fejét rázta.
– Én… nem. Talán… egy kis bort?
– „Élj egy kevés borral, gyomrodra való tekintetből”, ugye? Jól
van, rendben. Szedd össze magad, ember, mindjárt hozom a bort. –
Jamie biztatólag megveregette Christie vállát, és fürgén nekiindult.
Kifelé menet kézen fogta Jemmyt is.
Christie eltorzult arccal szorította össze a száját. Már korábban
is feltűnt, hogy néhány más protestánshoz hasonlóan Tom Christie is
úgy vélte, hogy a Bibliát egyenesen neki címezték és az ő személyes
gondjaira bízták, hogy eljuttassa azt a tömegekhez. Ezért hát nem
nagyon szerette hallani a katolikusokat – például Jamie-t sem –
minden ok nélkül idézgetni belőle. Az szintén feltűnt, hogy Jamie
ezt jól tudta, és meg is ragadott minden alkalmat, hogy idézzen a
Szentírásból.
– Mi történt? – kérdeztem, egyrészt, hogy eltereljem Christie
figyelmét, másrészt, mert tényleg szerettem volna tudni.
Christie elvonta haragos tekintetét az üres ajtónyílásról, és a bal
kezére pillantott, majd onnan is félrekapta a tekintetét, és újra
elsápadt.
– Baleset történt – vetette oda. – Vágtam a gyékényt, és
megcsúszott a kés. – Ahogy magyarázott, jobb kezét kicsit
megfeszítette, ami odavonzotta a pillantásomat.
– Hát ezen mocskosul nem csodálkozom! – feleltem. – Így ni,
tartsa fel a kezét. – Felemeltem a sérült, szorosan bekötözött bal
kezét a feje fölé, majd elengedtem, és a másik után nyúltam.
Christie-nek egyébként is volt egy betegsége, ami a jobb kezét
érintette, amit Dupuytren-kontraktúrának hívnak, legalábbis ez lesz a
neve, amikor Dupuytren báró olyan hatvan-hetven év múlva leírja.
A betegség jellegzetes tünete a tenyér felé behajtó gyűrűsujj, amit a
tenyérben futó inakat a helyükön tartó kötőszövetes hártya
megvastagodása és megrövidülése okoz. Előrehaladottabb esetekben
a kisujjat és a középső ujjat is érinti a kór. Tom Christie kezének

252
állapota sokat romlott azóta, hogy utoljára volt lehetőségem
megvizsgálni a kezét.
– Ugye megmondtam? – érdeklődtem, válaszra sem várva,
miközben gyengéden kiegyenesítettem a karomszerűen begörbült
ujjait. A középső ujj még mindig félig be volt hajlítva, a gyűrűs- és a
kisujjat pedig alig tudtam elválasztani a tenyértől. – Mondtam, hogy
az állapot romlani fog. Nem csodálom, hogy megcsúszott a kés.
Azon is meg vagyok lepődve, hogy egyáltalán meg tudta fogni.
Christie arcát a gondosan nyírt őszülő szakálla alatt elöntötte a
pír, és elfordította a tekintetét.
– Már hónapokkal ezelőtt helyrehozhattam volna – mondtam,
miközben megfordítottam a kezét, és rosszallóan megvizsgáltam a
behajlás szögét. – Nagyon egyszerű dolgom lett volna. Most már
meglehetősen bonyolult lesz, de még mindig rendbe tudom hozni,
azt hiszem.
Ha nem lett volna ennyire flegma fickó, akkor úgy jellemeztem
volna, hogy egyik lábáról a másikra állt zavarában. De nála ez csak
annyiban nyilvánult meg, hogy aprót rándult, és még jobban elpirult.
– Én… Én igazán nem kívánhatom, hogy…
– Magasról tojok rá, hogy maga mit kíván! – szakítottam félbe,
és kezét visszatettem az ölébe. – Ha nem ad engedélyt arra, hogy
megoperáljam a kezét, hat hónapon belül teljesen használhatatlanná
válik. Már most is alig tud írni vele, jól gondolom?
Pillantásunk összetalálkozott, Christie sötétszürke szemében
riadalom támadt.
– Tudok írni – mondta, de éreztem, hogy harcias hangja mélyén
nyugtalanság motoszkál. Tom Christie tanult ember volt, egy tudós,
és a Ridge iskolai tanítója. Ő volt az, akihez a Ridge lakói közül
sokan fordultak segítségért, ha leveleket vagy hivatalos
dokumentumokat kellett megfogalmazni. Mindezekre ő igen büszke
is volt, én pedig tudtam, hogy annak a lehetősége, hogy elvesztheti
ezt a képességét, a legerősebb érvem, és nem holmi üres fenyegetés.
– Már nem sokáig – feleltem, és szememet tágra nyitva adtam
nyomatékot mondandómnak. Nyugtalanul nyelt egyet, de mielőtt

253
még válaszolhatott volna, Jamie visszatért, kezében egy kancsó
borral.
– Jobb hallgatni rá… – javasolta Christie-nek, ahogy a pultra
tette a kancsót. – Én aztán tudom, milyen érzés merev ujjal írni. –
Feltartotta jobb kezét, kifeszítette a tenyerét, és sajnálkozó pillantást
vetett rá. – Ha ezt rendbe tudná tenni a kis bicskájával, máris a
rönkre fektetném, hogy hozzákezdhessen.
Jamie problémája szinte pont az ellenkezője volt Christie-ének,
a hatása viszont nagyon is hasonló. A gyűrűsujja annyira összetört,
hogy az ízületek teljesen mereven forrtak össze, és nem tudta
behajlítani. Ennek eredményeképp a gyűrűsujj melletti két
szomszédos ujjat is csak korlátozottan tudta mozgatni, habár azok
ízületei sértetlenek voltak.
– Azonban a különbség az, hogy a te kezed állapota nem fog
romlani – mondtam Jamie-nek. – Az övé pedig még fog.
Christie fészkelődött kicsit, és jobb kezét a combjai közé
csúsztatta, mintha el akarná rejteni.
– Nos… – szólalt meg Christie feszengve – biztosan tud még
várni egy kicsit ez az ügy.
– Addig biztosan, amíg a feleségem rendbe hozza a másikat –
jegyezte meg Jamie, mialatt töltött egy pohár bort. – Tessék. Megy
egyedül is, Tom, vagy segítsek? – Jamie kérdőn gesztikulálva úgy
tett, mintha meg akarná itatni Christie-t, aki erre gyorsan előkapta
jobb kezét ruhája redőinek rejtekéből.
– Meg tudom fogni – sziszegte Christie, és elvette a bort. A
poharat a hüvelyk- és a mutatóujja között tartotta, de olyan
ügyetlenül, hogy arcának színe még mélyebb vörösre vált. Bal kezét
még mindig feltartotta a levegőbe. Elég ostobán nézett ki, és minden
valószínűség szerint úgy is érezte magát.
Jamie töltött még egy pohár bort, és átadta nekem, figyelmen
kívül hagyva Christie-t. Ha nem lettem volna tisztában kettejük
régre visszanyúló és bonyolult kapcsolatának természetével, azt
gondoltam volna, hogy ez Jamie taktikája. Mindig is feszült valami
ellentét közöttük, bármiről volt is szó éppen, habár kifelé
barátságosnak mutatkoztak egymás iránt.

254
 Ha bárki másról lett volna szó, Jamie a sérült keze mutogatását
csak annak szánta volna, aminek látszott: megnyugtatásnak és
együttérzésnek a bajban. Tom Christie-vel szemben éppen szánhatta
megnyugtatásnak is, de éppannyira volt ez burkolt fenyegetés is,
még ha nem is szándékos.
Az igazság valójában az volt, hogy Jamie-hez gyakrabban
fordultak az emberek segítségért, mint Christie-hez. Jamie-t széles
körben tisztelték és csodálták, megnyomorodott keze ellenére.
Christie maga nem volt valami népszerű ember, és ha többé nem
lenne képes írni, a jelenlegi társadalmi helyzete is veszélybe kerülne.
Ráadásul, ahogy nyers őszinteséggel megjegyeztem, Jamie kezének
állapota nem fog romlani.
Christie összehúzta a szemét a pohara fölött. Meghallotta a
fenyegetést, akár szándékos volt az, akár nem. Persze hogy
meghallotta. Tom Christie természeténél fogva gyanakvó ember
volt, és még abban is fenyegetést látott, amiben pedig fikarcnyi sem
lakozott.
– Úgy hiszem, hogy most már enyhült kissé, hadd lássam el. –
Gyengéden megfogtam a bal kezét, és kibontottam rajta a kötést. A
vérzés elállt. Christie kezét egy tál fokhagymás, forralt vízbe
áztattam, amibe pár csepp tiszta alkoholt cseppentettem, további
fertőtlenítésképpen, míg összekészítettem a szükséges eszközöket.
Kezdett besötétedni, úgyhogy meggyújtottam az alkohollámpát,
amit Brianna készített nekem. A lámpa erős és határozott fényénél
láttam, hogy a Christie arcát hirtelen elöntő düh eltűnt. Már nem
volt olyan sápadt, mint korábban, de olyan nyugtalannak tűnt, mint
egy mezei egér a borzok gyűlésén. Szeme követte a mozdulataimat,
ahogy előkészítettem a sebésztűket és ollókat, amik patyolattisztán
és élesen csillogtak a fényben.
Jamie itt maradt – gondolom, hogy kéznél legyen, ha Christie
újra el találna ájulni –, és a pultnak támaszkodva kortyolgatta a
borát.
Finom remegés futott végig Christie asztalra fektetett karján és
kezén. Újból izzadni kezdett, éreztem fanyar és kesernyés testszagát.
Azt a szagot, amit már félig el is felejtettem, de ahogy megéreztem,

255
rögtön felismertem, és megértettem a helyzet súlyosságát: ez a
félelem szaga volt. Christie nem bírta a vér látványát, és bizonyára
félt a fájdalomtól is.
Szememet a kezemre szegeztem, fejemet lehajtottam, nehogy
bármit is le tudjon olvasni az arcomról.
Észre kellett volna vennem, és ha nem lett volna férfiból,
gondoltam, észre is vettem volna. A sápadtság és az ájulás… Nem a
vérveszteségtől volt, hanem a kifolyó vér okozta sokktól.
Már rutinszerűen varrtam össze férfiak és fiúk sérüléseit.
A felföldi gazdálkodás kemény munkával járt, és ritka volt az
olyan hét, amikor ne találkoztam volna fejsze, horoló vagy kapa
okozta vágással, disznóharapással, vagy amikor ne kellett volna
valaki fejbőrét összeöltenem, mert felbuktak valamiben, vagy
valami más kisebb varrást igénylő esettel. Összességében
elmondható, hogy minden betegem teljesen hideg fejjel állt a
helyzethez, nyugodt egykedvűséggel tűrték a gyógykezelést, ami
után egyből visszatértek a munkájukhoz. Ugyanakkor szinte az
összes férfi felföldi volt, jöttem rá, ráadásul sokan közülük
harcedzett katona is.
Tom Christie viszont városi ember volt, Edinburghból.
Ardsmuirba mint jakobita szimpatizáns börtönözték be, de sosem
harcolt. Tisztviselőként dolgozott, sőt, ami azt illeti, meglepődve
jöttem rá, hogy Tom Christie nagy valószínűséggel nem is látott
soha valódi csatát, eltekintve a természettel vívott mindennapi
fizikai küzdelemtől, amivel a felföldi gazdálkodás járt.
Észrevettem, hogy Jamie még mindig ott áll az árnyékban, borát
kortyolgatva, és egyfajta gúnyos szenvtelenséggel figyel. Gyors
pillantást vetettem rá. Arckifejezése nem változott, de tekintetünk
összetalálkozott, és alig észrevehetően bólintott.
Tom Christie a fogai közé szorította ajkát, hallottam
lélegzésének enyhe fütyülését. Tudta, hogy Jamie ott van, habár nem
látta őt, legalábbis merev háta erről árulkodott. Lehetséges, hogy
Tom Christie félt, de volt benne bátorság is.
Nem fájt volna neki annyira a beavatkozás, ha el tudta volna
lazítani karjának és kezének izmait. Jelen körülmények között

256
azonban aligha javasolhattam ezt. Elküldhettem volna Jamie-t, de
már majdnem végeztem. Zavart bosszankodással felsóhajtottam,
elvágtam a cérnát az utolsó csomónál is, és letettem az ollót.
– Rendben is vagyunk – szólaltam meg, miközben bekentem a
sebet a maradék kasvirág-kenőccsel, és tiszta kötszerért nyúltam. –
Tartsa tisztán. Készítek majd friss kenőcsöt a sebre, küldje át érte
Malvát. Aztán jöjjön vissza egy hét múlva, és akkor kiszedem a
varratokat. – Tétován Jamie-re néztem. Volt egy kis rossz érzésem,
amiért zsarolásként használom a jelenlétét, de Christie érdekében
csináltam.
– Akkor majd kezelésbe veszem a jobb kezét is, rendben? –
kérdeztem határozottan.
Christie még mindig izzadt, de arcszíne kezdett visszatérni. Rám
nézett, majd önkéntelenül Jamie-re emelte a tekintetét.
Jamie halványan elmosolyodott.
– Egyezz bele, Tom – mondta. – Nem éri meg várni. Egy apró
vágás az egész. Én már túlestem rosszabbon is.
Könnyedén mondta, de szavait akár egy láb magas, lángoló
betűkkel is írhatták volna. Túlestem rosszabbon is.
Jamie arca még mindig félig sötétben volt, de a szeme jól
látszott, szeme sarkát mosolya húzta ferdére.
Tom Christie nem lazított merev testtartásán. Viszonozta Jamie
átható tekintetét, és alakját vesztett jobb kezét a bekötözött balra
tette.
– Jól van hát – mondta. – Nos… – Nagy levegőt vett. – Ám
legyen! – Azzal felpattant, mozdulatával félrerúgta a székét, és az
ajtó felé indult, egy kicsit imbolyogva, mint olyasvalaki, akinek
megártott valami erős ital.
Az ajtónál megállt, és az ajtónyitó gomb után tapogatózott
ügyetlenül. Amikor megtalálta, visszafordult, és szemével Jamie-t
kereste.
– Ez legalább – szólalt meg, s olyan erővel vette a levegőt, hogy
elcsuklott a hangja –, ez legalább tisztességben szerzett seb lesz,
nem igaz, Mac Dubh?

257
 Jamie azonnal kiegyenesedett, de Christie már odakint járt, s
olyan döngő léptekkel ment végig a folyosón, hogy a
konyhaszekrényen megrezzentek az óntányérok.
– Nahát, micsoda egy szarházi! – kiáltott föl elképedten és
dühösen. Bal keze önkéntelenül is ökölbe rándult, amiről eszembe is
jutott, hogy Christie jól tette, hogy ilyen gyorsan távozott.
Nem tudtam volna pontosan megmondani, mi is történt – vagy
történik –, de megkönnyebbültem, amikor Christie elment. Úgy
éreztem magam, mint egy marék gabona, ami két malomkő közé
szorult, amik mindketten le akarják dörzsölni a másik arcát, ügyet
sem vetve a mit sem sejtő kukoricaszemekre kettejük között.
– Sosem hallottam még, hogy Tom Christie Mac Dubhnak
szólított volna téged – jegyeztem meg óvatosan, azzal elfordultam,
hogy elrakjam orvosi felszerelésemet. Christie-nek természetesen
nem a gael volt az anyanyelve, de még csak azt a gael becenevet
sem hallottam tőle soha, amivel a többi egykori ardsmuiri fogoly
illette Jamie-t. Christie mindig Mr. Frasernek vagy csak egyszerűen
Frasernek szólította őt, a kedélyesebb pillanataiban.
Jamie egy becsmérlő skót hangot hallatott, majd fogta Christie
félig kiürített poharát, és egy húzásra felhajtotta.
– Nem is mondana ilyet. Semmirekellő Sassenach! – Ekkor
találkozott a pillantásunk, és féloldalasan rám mosolygott. – Nem
rád értettem, Sassenach.
Tudom, hogy ez nem nekem szólt. Teljesen és megdöbbentően
más hanglejtéssel mondta ki a szót. Olyan keserűség volt a
hangjában, amiről egyből eszembe jutott, hogy a „Sassenach” szó
rendes körülmények között egyáltalán nem dicsérő jelző.
– Miért nevezted így? – kérdeztem kíváncsian. – És vajon mit
értett azon, hogy „tisztességben szerzett seb”?
Jamie egy másodpercig nem is válaszolt, a földre bámult, habár
merev ujjaival némán dobolt a combján.
– Tom Christie egy rendes ember – mondta végül –, de
istenemre mondom, egy átkozottul makacs, nyavalyás csirkefogó! –
Ekkor felnézett, és kicsit szánakozva rám mosolygott. – Nyolc évig
élt negyven, gaelül beszélő férfival egy börtöncellában, de sose

258
alacsonyodott volna le odáig, hogy ennek a barbár nyelvnek egy
szava is elhagyja a száját! Ó, a Krisztusát, dehogyis! Kizárólag
angolul volt hajlandó megszólalni, bárkihez is intézte szavait, és ha
az illető nem beszélt angolul, hát akkor csak állt ott az istenadta,
kukán, amíg nem jött valaki, aki tolmácsolt neki!
– Valaki olyan, mint te?
– Néha. – Az ablak felé pillantott, mintha Christie-t akarná látni
még egy pillanatra, de már teljesen besötétedett, és az
ablaküvegekben csupán gyéren tükröződött a rendelőm, testünk
körvonalai pedig csak szellemképek voltak az üvegen.
– Roger mesélte, hogy Kenny Lindsay említett valamit Mr.
Christie… fenntartásairól – jegyeztem meg tapintatosan.
Jamie erre rám villantotta a szemét.
– Ó, valóban? Akkor Roger Macnek alighanem kétségei
támadtak, hogy bölcsen döntött-e, amikor Christie-t felvette
bérlőnek. Kenny ugyanis nem mondott volna ilyesmit, hacsak nem
kérdezik.
Mostanra már nagyjából megszoktam, milyen gyorsan tudja
Jamie levonni a következtetéseit, és milyen pontosak a
megfigyelései, így nem is kérdeztem semmit.
– Erről sosem beszéltél – mondtam, és odaálltam elé. A
mellkasára tettem a kezem, és felnéztem a szemébe.
Kezét a kezemre tette, felsóhajtott, s éreztem, ahogy
megemelkedik a mellkasa. Aztán átfogta a derekam, és magához
húzott, így arcom a meleg ingéhez simult.
– Igen, ez igaz, de nem tűnt fontosnak.
– És talán Ardsmuirra sem akartál emlékezni, igaz?
– Nem – felelte halkan. – Elegem van a múltból.
Kezem már a hátán járt, és ekkor rájöttem, miről is beszélt
Christie valójában. Éreztem a sebhelyek vonalát az ingén át, olyan
tisztán, mint valami halászhálót, keresztül-kasul a bőrén.
– Még hogy „tisztességben szerzett seb”! – háborogtam, és
felemeltem a fejem. – A rohadt senkiházi! Erről beszélt?
Jamie a méltatlankodásomat látva halványan elmosolyodott.

259
 – Igen, erről – felelte egykedvűen. – Ezért nevezett Mac
Dubhnak. Hogy Ardsmuirra emlékeztessen, és biztosan tudjam, mit
is akart mondani. Látta, amikor megkorbácsoltak.
– Hát ez… ez… – Olyan mérges lettem, hogy beszélni is alig
bírtam. – Bárcsak a golyójához varrtam volna a rohadt kezét!
– És még te vagy orvos, aki felesküdött a gyógyításra? Nem is
jutok szóhoz, Sassenach – folytatta nevetve, de én nem voltam ilyen
derűs.
– A gyáva kis féreg! Iszonyodik a vértől, tudtad?
– Igen, tudtam. Nem lehet egymás seggébe bújva élni valakivel
három évig anélkül, hogy meg ne tudjál róla számos olyan dolgot,
amit soha nem akartál tudni, főleg valami ilyesmit. – Kicsit
komolyabbra fordította a szót, habár a szája sarkában továbbra is
mosoly bujkált. – Amikor visszahoztak a korbácsolásból, úgy
elsápadt, mint a birkafaggyú, behányt a sarokba, aztán lefeküdt,
arccal a falnak. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, de
emlékszem, hogy kicsit furcsállottam. Engem vertek véresre, mégis
ő viselkedett úgy, mintha viselős lett volna!
Felhorkantottam.
– Ne merészelj viccet csinálni ebből! Hogy volt képe ehhez? És
miről beszél, különben is? Nagyon jól tudom, mi történt
Ardsmuirban, és a sebeid rohadtul… Úgy értem, maximálisan
tisztességes sebek, és ezt mindenki tudja!
– Igen, talán – felelte, a derű minden nyoma nélkül. – Annak
idején tudták. De amikor felállítottak, mindenki láthatta, hogy
engem egyszer már megkorbácsoltak, tudod? És mégsem tett
említést senki a sebhelyeimről. Mostanáig.
Ez szöget ütött a fejembe.
A korbácsolás nem csupán brutális büntetés, hanem
szégyenletes is. Az volt a célja, hogy fájjon, és örökre nyomot
hagyjon az illetőn, így adva mindenki tudtára a megbüntetett
személy bűnös előéletét, olyan világosan, mint az arcra sütött billog
vagy a megcsonkított fül. És Jamie persze inkább hagyná, hogy
tövestül kitépjék a nyelvét, mint hogy elárulná, miért korbácsolták

260
meg, még akkor is, ha így mindenki azt hiszi, hogy valamilyen
becstelenség miatt büntették így meg.
Úgy megszoktam már, hogy Jamie mások jelenlétében sosem
veszi le magáról az ingét, hogy nem is jutott eszembe, hogy persze
az ardsmuiri rabtársai tudnak a hátán éktelenkedő sebhelyekről.
Jamie mégis elrejtette azokat, és mindenki úgy tett, mintha azok
nem léteznének, Tom Christie-t kivéve.
– Hmm – mondtam. – Jól van… Mindenesetre, akkor is az isten
verje meg azt a fickót. Miért mond ilyesmit?
Jamie röviden felnevetett.
– Mert nem tetszett neki, hogy láttam megizzadni. Gondolom,
vissza akart vágni a maga módján.
– Hmm – hümmögtem megint, és összefontam a karjaimat a
mellem alatt. – Ha már itt tartunk… Miért is csináltad? Úgy értem,
ha tudod, hogy utálja a vért és minden ilyesmit, akkor miért
maradtál és bámultad így?
– Mert tudtam, hogy akkor nem fog nyafogni vagy elájulni –
válaszolta. – Hamarabb engedné, hogy izzó tűt szúrj a szemébe,
mintsem hogy megnyikkanna előttem.
– Á, szóval észrevetted?
– Hát persze hogy észre, Sassenach. Mit gondolsz, miért
maradtam itt? Hidd el, nagyra értékelem az orvosi készségeidet, de
nem tesz jót az emésztésemnek, ha azt nézem, hogy férceled össze
valaki sebét. – Gyors pillantást vetett a félredobott, vérfoltos
rongyra, és elhúzta a száját. – Szerinted kihűlt már a kávé?
– Megyek, megmelegítem. – Visszadugtam a tiszta ollókat a
hüvelyükbe, aztán sterilizáltam a tűt, amit használtam, tiszta
sebvarró cérnát dugtam bele, és feltekerve beleraktam az előkészített
üveg alkoholba. Mindeközben igyekeztem értelmet lelni a
történtekben.
Mindent visszaraktam a szekrénybe, aztán Jamie-hez fordultam.
– Nem félsz Tom Christie-től, ugye? – szegeztem neki a kérdést.
Jamie elképedve pislantott, majd felnevetett.
– Ó, a Krisztusát, dehogyis! Miből gondolod, Sassenach?

261
 – Hát… Abból, ahogy néha viselkedtek egymással. Mint a
kosok, úgy rohantok fejjel egymásnak, hogy lássátok, ki az erősebb.
– Ja, vagy úgy! – intette le kérdésemet Jamie. – Az én fejem
sokkal keményebb, mint az övé, és ezt ő is tudja. De az is biztos,
hogy nem fog behódolni és úgy követni, mint egy kisbárány.
– Ó, igen? De akkor mégis mire volt jó ez az egész? Nem csak
azért kínoztad, hogy bebizonyítsd, hogy megteheted, ugye?
– Nem – felelte, és apró mosolyt vetett rám. – Egy olyan ember,
aki elég makacs ahhoz, hogy nyolc éven át angolul beszéljen a
felföldi rabtársaihoz, az ahhoz is elég makacs, hogy mellettem
harcoljon a következő nyolc évben. Ezt gondolom. De üdvös lenne,
ha ebben ő is biztos volna.
Nagy levegőt vettem, felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.
– Nem értem én a férfiakat.
Jamie erre felnevetett, mélyről jövő, öblös hahotázással.
– Dehogyisnem, Sassenach. Csak szeretnéd, ha nem így lenne.
A rendelőmben újra rend lett, és készen állt a következő
vészhelyzetre, amit a hajnal hoz majd, bármi legyen is az. Jamie a
lámpáért nyúlt, de a karjára tettem a kezem, és megállítottam.
– Őszinteséget ígértél nekem – mondtam. – De biztos vagy
benne, hogy magaddal is őszinte vagy? Ugye nem csak azért bánsz
keményen Tom Christie-vel, mert ellentmond neked?
Jamie megállt előttem pár hüvelyknyire, és tiszta, nyílt
tekintettel a szemembe nézett. Felemelte a kezét, és az arcomra
helyezte, jóleső meleget sugározva a bőrömre.
– Csak két ember van ezen a világon, akinek soha nem
hazudnék, Sassenach – mondta lágyan. – Te vagy az egyik, én pedig
a másik.
Gyengéden homlokon csókolt, majd elhajolt mellettem, és
elfújta a lámpát.
– Mondjuk, az igaz – tette hozzá a sötétben, és megláttam magas
testének körvonalait az ajtónyílásban, a folyosóról beszűrődő ovális
fényfoltban, ahogy felegyenesedett –, hogy engem is lóvá lehet
tenni. De szándékosan sosem tennék ilyet.

262
Roger megmozdult és felnyögött.
– Szerintem eltörted a lábam.
– Szerintem meg nem – felelte a felesége, aki már lenyugodott
valamelyest, de még mindig készen állt vitába szállni a férjével. –
De adhatok rá puszit, ha szeretnéd.
– Ó, az nagyon jó lenne, igen.
Rettenetes kukoricacsuhé-zörgés közepette Brianna
elhelyezkedett, hogy Rogert az említett kezelésben részesíthesse,
ami azt jelentette, hogy meztelenül, lovagló pózban Roger
mellkasára ült, és e látványra a fiú azt kívánta, bárcsak szánt volna
időt arra, hogy gyertyát gyújtson.
Brianna tényleg Roger lábszárát puszilgatta, amivel igencsak
csiklandozta őt. Roger felnyúlt. Fény híján megteszi a Braille-írás is.
– Amikor olyan tizennégy éves lehettem – kezdte ábrándozva
Roger –, az egyik invernessi bolt rendkívül merészen, legalábbis
abban a korban annak számító módon rendezte be a kirakatát. Egy
női próbababát raktak ki, ami nem viselt mást, csak fehérneműt.
– Tényleg?
– Igen. Egy rendes méretű, rózsaszínű fűzőt, harisnyakötőt, a
hozzá való melltartóval, ahogy kell. Mindenki ki volt akadva.
Bizottságokat állítottak fel, hogy tiltakozzanak, és felhívásokat
intéztek a város összes lelkészéhez. Másnap ki is szedtek mindent a
kirakatból, de addig Inverness teljes férfi lakossága elment az előtt a
kirakat előtt, kínosan ügyelve arra, hogy úgy tűnjön, csak véletlenül
járnak arra. Egészen mostanáig az volt a legerotikusabb dolog, amit
valaha láttam.
Brianna egy pillanatra abbahagyta a tevékenykedését, és Roger
úgy érezte a lány mozdulatából, hogy az hátranézett rá a válla fölött.
– Roger – szólalt meg megfontoltan. – Szerintem te tényleg
perverz vagy.
– Igen, de olyan, aki nagyon jól lát éjjel.
Erre Brianna felnevetett – és Roger pontosan ezen igyekezett,
mióta odáig sikerült eljutniuk, hogy Brianna végre már nem tombolt
–, Roger pedig felemelkedett egy kicsit, és mindkét felén
263
megcsókolta vágyainak a szeme előtt derengő, vonzó tárgyát, majd
elégedetten visszasüppedt a párnára.
Brianna megcsókolta a fiú térdét, majd lehajtotta a lábára a fejét,
arca Roger combjához simult, hűvösen és puhán, mint egy nagy
kupac selyemszál.
– Sajnálom – mondta lágyan, rövid hallgatás után.
Roger egy morgással elhessegette a bocsánatkérést, és
nyugtatólag végigsimított a lány kerek csípőjén.
– Ó, nem számít. Csak az a baj, hogy így nem láthattam az
arcukat, amikor megtudják, hogy mit is alkottál.
Brianna röviden felhorkantott, és Roger lába megrándult a lány
meleg leheletétől.
– Az arcukat így is érdemes volt látni – mondta kissé ridegen. –
Igazán megkoronázta volna az estét, főleg azok után.
– Na, ebben alighanem igazad van – ismerte el Roger. – De
majd megmutatod nekik holnap, amikor fogékonyabbak lesznek rá,
és rendesen tudják értékelni.
Brianna felsóhajtott, és megint megcsókolta Roger térdét.
– Nem úgy értettem – mondta. – De hát kellett neked célozgatni.
– De, úgy értetted – felelte Roger, tovább simogatva a lányt. –
De nem baj, alighanem igazad van. – Alighanem tényleg igaza van.
Roger nem akart úgy tenni, mintha nem esne rosszul ezt hallania, de
nem fogja feldühíteni magát, azzal egyikőjüknek sem tesz jót.
– Nem tudhatod. – Brianna hirtelen felült, körvonalai, mint egy
obeliszk, derengtek az ablak halvány négyszögének fénye előtt.
Egyik lábát ügyesen átlendítette Roger felett, lecsússzant róla, és a
fiú mellé bújt. – Lehet, hogy én vagyok a hunyó. De lehet, hogy
egyikünkkel sincs baj, csak még nem jött el az ideje.
Roger válaszul átkarolta a lányt, és magához ölelte.
– Bármi is az oka, ne hibáztassuk egymást, rendben? – Brianna
halk hümmögéssel jelezte egyetértését, és közelebb bújt. Nagyon jó,
de azt nem tudja megakadályozni, hogy ne saját magát okolja.
A tények elég nyilvánvalóak voltak. Brianna egyetlen éjszaka
után teherbe esett Jemmyvel, akár ő, akár Bonnet volt az apa, senki
nem tudja, de egy alkalom elég volt hozzá. Ezzel szemben most meg

264
hónapok óta próbálkoznak, és egyre inkább úgy néz ki, hogy Jem
egyke marad. Talán tényleg hiányzott belőle az éltető szikra, ahogy
Mrs. Bug és a sleppje gyanította.
„Ki az apukád visszhangzott gúnyosan a fülében, ír akcentussal.
Hangosan felköhögött, aztán visszadőlt, és elhatározta, ezen az
ügyön nem fog rágódni.
– Igen, én is sajnálom – mondta, elterelve a szót. – De talán
igazad van, hogy úgy viselkedtem, mintha azt szeretném, hogy
inkább főzz és takaríts, mint a kis laboroddal bíbelődj.
– Csak azért, mert tényleg ezt szeretnéd – felelte Brianna,
minden rosszindulat nélkül.
– Nem is annyira azt bánom, ha nem főzöl, mint azt, hogy
esetleg felgyújtasz valamit.
– Na, akkor a következő kísérletem nagyon fog tetszeni –
mondta Brianna, s orrával megbökte a fiú vállát. – Főleg vízzel
kapcsolatos.
– Nahát… jó – válaszolta Roger, habár még ő is kihallotta a
saját hangjából a kételkedést. – Főleg?
– Némi föld is kell hozzá.
– Semmi éghető?
– Csak fa. Egy kevés. Semmi extra.
Brianna lassan végigsimított a fiú mellkasán. Roger elkapta a
lány kezét, és megcsókolta az ujja hegyét. Sima és kemény volt az
állandó fonástól, amivel azért bíbelődött, hogy legyen mit
felvenniük.
– „Derék asszonyt kicsoda találhat? – idézte Roger. – Mert
ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket. Keres gyapjat
vagy lent, és megkészíti azokat kezeivel kedvvel. Szőnyegeket csinál
magának, patyolat és bíbor az ö öltözete.”
– Annyira szeretnék olyan növényt találni, amivel igazi
bíborszínűre lehetne festeni az anyagot! – mondta Brianna
vágyakozva. – Hiányoznak az élénk színek. Emlékszel arra a ruhára,
ami a holdra szálláskor tartott buliban volt rajtam? A fekete ruhára,
rózsaszín és lime-zöld csíkokkal?

265
 – Igen, az elég emlékezetes volt. – Roger magában azt gondolta,
hogy a háziszőttes semleges színei jobban állnak neki. A
rozsdavörös és barna szoknyáiban, a szürke és zöld felsőiben
Brianna úgy nézett ki, mint valami gyönyörű és egzotikus zuzmó.
Hirtelen elfogta a vágy, hogy lássa a lányt. Kinyújtotta a kezét,
és tapogatódzva, az ágy melletti asztalon megtalálta a kis dobozt,
ahová Brianna ledobta azt, amikor visszajöttek. Elvégre arra találta
ki Brianna, hogy használni lehessen a sötétben. A doboz fedelének
elfordításával előbújt egy kis, viaszos gyufaszál, és az oldalára
ragasztott, durva felszínű, apró fémdarab érintésre hűvös volt.
Egy sercenés – és erre a hangra nagyot dobbant a szíve, olyan
ismerős volt és kénes füsttel fellobbant az apró láng. Varázslat!
– Ne pazarold! – szólt rá Brianna, de tiltó szavai ellenére
elmosolyodott, és úgy gyönyörködött a látványban, mint amikor
megmutatta Rogernek, mit hozott létre.
A lány haja tiszta volt és ki volt engedve, nemrég mosta meg.
Csillogva terült szét gömbölyű válla világos bőrén, felhői
beborították Roger mellkasát, és fahéj és borostyán, deres és arany
színekkel szikrázott a gyufa lángjának fényében.
– „Nem félti az ő házanépét a hótól, mert egész házanépe
karmazsinba öltözött” – idézte halkan Roger, szabad kezével a lányt
ölelve, miközben az arca mellett játszott egy haj tincsével, úgy
tekergetve az apró szálakat, ahogy Briannát látta fonalat fonni.
Hosszú szemhéját félig lehunyta, mint egy lustálkodó macska,
de még mindig mosolyra húzódott széles, puha szája, azok az ajkak,
amik először bántottak, aztán gyógyítottak. A fényben izzani látszott
a bőre, bronzra festette az apró, barna anyajegyet a jobb fiáié alatt.
Roger el tudta volna nézni a lányt az idők végezetéig, de a gyufa
kezdett leégni. Mielőtt a láng elérte volna a fiú ujját, Brianna
odahajolt, elfújta, és a füsttől illatos sötétben azt súgta Roger fülébe:
– „Jóval illeti őt és nem gonosszal, az ő életének minden
napjaiban.” Hát tessék.

266
 22
Uűä≠Äxà
gom Christie nem jött vissza a rendelőbe, hanem a lányát, Malvát
küldte el, hogy vigye el neki a kenőcsöt. Sötét hajú, vékony lány
volt, és hallgatag – de intelligensnek tűnt. Látszott, hogy figyel,
amikor a sérülés részleteiről kérdeztem – eddig minden rendben,
kicsit piros ugyan, de nem gennyesedik, és nem indult el felfelé apja
karján semmilyen vöröses csík –, és elmagyaráztam neki, hogyan
kell a kenőcsöt használni és kicserélni a kötést.
– Így ni! – mondtam, és odaadtam neki a kis üveget. – Ha
belázasodna édesapád, gyere el értem. Egyébként pedig mondd meg
neki, hogy jöjjön vissza egy hét múlva, hogy kiszedhessem a
varratokat.
– Igen, asszonyom, megmondom. – Nem fordult az ajtó felé és
indult el, hanem elidőzött, és végigjártatta pillantását a gyolcsra
kiterített, száradó gyógynövények kötegein és rendelőm berendezési
tárgyain.
– Szeretnél még valamit, kedvesem? Vagy kérdezni akartál
valamit? – Úgy látszott, tökéletesen megértette az utasításaimat, de
talán valami személyes kérdése volt. Végül is, nincs édesanyja…
– Ó, hát, igen – mondta, és az asztal felé bökött az állával. –
Csak azon tűnődtem, hogy mit szokott írni a fekete könyvébe,
asszonyom…
– Ebbe? Oh. Csak az orvosi feljegyzéseimet és recepteket,
mármint… ööö… a gyógyszerek összetételét. Látod? –
Odafordítottam és kinyitottam neki a könyvet, hogy megmutassam a
vázlatos rajzot, amit Egérke kisasszony sérült fogáról készítettem.

267
 Malva szürke szeme csillogott a kíváncsiságtól. A könyv fölé
hajolt, hogy elolvassa, amit írtam, de kezét gondosan összekulcsolta
a háta mögött, nehogy véletlenül megérintse a lapokat.
– Semmi baj – mondtam, mert elámultam kicsit, milyen óvatos a
könyvvel. – Belenézhetsz, ha akarsz! – Odatoltam elé a könyvet,
mire riadtan egy lépést hátrált. Felnézett rám, kételkedve húzta össze
a szemöldökét, de ahogy rámosolyogtam, izgatottan levegő után
kapott, és a könyvért nyúlt, hogy lapozzon.
– Ó, nahát! – A következő oldalon nem az én bejegyzésem
szerepelt, hanem Daniel Rawlíngsé, aki rajzzal illusztrálta egy halott
magzat eltávolítását az anyaméhből, különböző tágító és méhkaparó
eszközök segítségével. A könyvre pillantottam, de gyorsan elkaptam
a tekintetem. Rawlings nem volt nagy művész, de brutális erővel
tudta érzékeltetni a valóságot.
Malvát azonban láthatóan nem rázták meg a látottak.
Kíváncsiságtól kikerekedett szemmel olvasott tovább.
Engem is érdekelni kezdett Malva, és lopva figyeltem, ahogy itt-
ott belelapoz a könyvbe. Természetesen a rajzok kötötték le
leginkább a figyelmét, de addig nem lapozott tovább, amíg el nem
olvasta a leírásokat és recepteket is.
– Miért írja le, hogy miket végzett el? – kérdezte, ahogy felvont
szemöldökkel felnézett. – A recepteket értem, nehogy kifelejtsen
később valamit, de miért rajzolja ezeket az ábrákat és írja le
részletesen, hogy vágta le az elfagyott lábujját valakinek?
Legközelebb nem ugyanúgy csinálná?
– Elképzelhető – feleltem, és félreraktam a száraz
rozmaringágat, amiről a leveleket tépkedtem le. – Nem mindig
ugyanúgy zajlanak a műtétek. Mindenkinek más a teste, és hiába
csinálja meg az ember számtalanszor ugyanazt az eljárást, tucatnyi
dolog fog másképp történni. Néha csak apróságok, néha nagy
dolgok.
– De több oka is van annak, hogy vezetem ezt a naplót – tettem
hozzá, azzal hátratoltam a székemet, megkerültem az asztalt, és
odaléptem a lány mellé.

268
 Lapoztam pár oldalt a könyvben, és megálltam a MacBeth nagyi
panaszairól szóló résznél, ami egy olyan részletes lista volt, hogy
ábécé szerint kellett rendeznem, hogy eligazodjak rajta, kezdve az
„Ájulással”, folytatva a „Csontritkulás, összes ízülettel”, az
„Emésztési zavarral” és a „Fülfájással”, két oldalon keresztül,
egészen a „Méhsüllyedésig”.
– Részben pedig azért, hogy tudjam, milyen kezelést kapott az
illető, és mi történt vele, így ha később további segítségre lenne
szüksége, akkor csak visszalapozok, és pontos leírást kapok a
korábbi állapotáról. Jó összehasonlítási alap, tudod?
Malva buzgón bólogatott.
– Igen, értem. Hogy tudja, hogy javul vagy romlik az állapotuk.
És még miért?
– Nos, a legfontosabb oka az – mondtam lassan, megfontolva
minden szót –, hogy egy másik doktor… Valaki, aki engem követ
majd… Szóval ez a személy elolvashatja a feljegyzéseimet, és tudni
fogja, hogy mit hogy csináltam. Talán talál bennük olyan eljárást,
amit még nem csinált, esetleg egy jobb módszert.
Érdeklődve csücsörítette a száját.
– Ó, úgy érti, valaki esetleg megtanulhatja ebből – kérdezte, és
leheletfinoman megérintette a lapot –, hogy kell csinálni az ön
munkáját? Anélkül, hogy beállna tanoncnak egy doktor mellé?
– Nos, a legjobb az, ha van kitől tanulni – mondtam, s
magamban elámultam azon, mennyire lelkes Malva a téma iránt. –
És van, amit nem lehet könyvből megtanulni. De ha nincs senki,
akitől tanulni lehetne… – Kipillantottam az ablakon, és végignéztem
a hegyeket beborító zöld rengetegen. – Ez is jobb a semminél –
vontam le a végkövetkeztetést.
– Maga kitől tanulta az orvoslást? – kérdezte kíváncsian. –
Ebből a könyvből? Látok benne egy másik kézírást is. Kié?
Számíthattam volna erre, de alulbecsültem, milyen gyorsan vág
Malva Christie esze.
– Ööö… Nagyon sok könyvből tanultam – feleltem. – És más
doktoroktól.

269
 – Más doktoroktól… – visszhangozta a lány, s lenyűgözve
nézett rám. – Akkor hát ön doktornak tartja magát? Nem is tudtam,
hogy nők is lehetnek doktorok.
Mégpedig azon nyomós oknál fogva, hogy ebben a korban
egyetlen nő sem tartotta magát orvosnak vagy sebésznek, és nem is
volt elfogadott a női orvoslás.
Köhintettem egyet.
– Nos… Ez végül is csak egy név. Nagyon sokan csak
javasasszonynak vagy gyógyítónak mondják. Vagy banlichtének –
tettem hozzá. – De valójában ez mind ugyanaz. Csak az számít,
hogy tudok-e valamit, amivel segíthetek a betegeken.
– Ban… – formálta ajkaival az ismeretlen szót. – Ezt a nevet
még sosem hallottam.
– Gaelül van. A felföldiek nyelvén, tudod? Körülbelül azt
jelenti, hogy „gyógyító asszony”.
– Oh, gaelül. – Enyhén gunyoros mosoly villant át az arcán.
Gondolom, ő is átvette apjától annak hozzáállását a felföldiek ősi
nyelve iránt. Nyilván észrevett valamit az én arcomon, mert azonnal
eltűnt a megvetés az arcáról, és újra a könyv fölé hajolt. – Akkor ki
írta a többi részt?
– Egy bizonyos Daniel Rawlings. – Kisimítottam az egyik
meggyűrődött lapot, az elődöm iránt érzett általános odaadással. – Ó
egy virginiai doktor volt.
– Rawlings? – nézett fel meglepetten. – Ő van eltemetve a
sírkertben, fenn a hegyen?
– Ööö… Igen, ő az – feleltem, és annak története pedig, hogy
hogy került ide Rawlings, nem tartozott Miss Christie-re. Kinéztem
az ablakon, hogy felmérjem, mikor sötétedik. – Édesapád nem akar
lassan vacsorázni?
– Jaj! – A lány erre azonnal felegyenesedett, sietve ő is kinézett
az ablakon, s arcán átsuhant egy kis riadalom. – De igen. – Vetett
még egy utolsó, vágyakozó pillantást a naplómra, aztán lesimította a
szoknyáját és megigazította a főkötőjét, indulásra készen. – Nagyon
köszönöm, Mrs. Fraser, hogy megmutatta a naplóját!

270
 – Nagyon szívesen – feleltem őszintén. – Gyere máskor is, ha
olvasgatni szeretnéd. Sőt, volna kedved… – kezdtem bizonytalanul,
majd izgatottságát látva folytattam. – Holnap szövetmintát veszek
MacBeth nagyi füléből. Szeretnél csatlakozni hozzám, hogy lásd,
hogy csinálom? És jól jönne a segítség – tettem hozzá, amikor
láttam a szemében, hogy vívódik magában, mert ugyanakkor nagyon
érdekli a dolog.
– Ó, hogyne, Mrs. Fraser, mit sem szeretnék jobban! – felelte. –
Csak édesapám… – mondta kelletlenül, aztán úgy tűnt, mint aki
döntésre jutott. – Lesz, ami lesz, csatlakozom önhöz. Szerintem jobb
belátásra tudom bírni apámat.
– Segítenék vele, ha írnék neki pár sort? Vagy menjek és
beszéljek vele én? – Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy
magammal vigyem a lányt szövetmintát venni.
Malva röviden megrázta a fejét.
– Nem, asszonyom, minden rendben lesz, egészen biztos. –
Váratlanul, csillogó, szürke szemekkel rám mosolygott. –
Megmondom neki, hogy belekukkantottam az ön fekete könyvébe,
és a világért sincsenek benne átkok, csak teákhoz és beöntésekhez
való receptek. De talán jobb lesz, ha a rajzokról nem teszek említést
– tette hozzá.
– Átkok? – kérdeztem hitetlenkedve. – Édesapád azt hitte,
átkokat gyűjtök?
– De még mennyire! – erősítette meg a lány. – Figyelmeztetett,
nehogy megérintsem, mert el leszek bűvölve.
– Bűvölve… – ismételtem elképedve. Nos, Thomas Christie
mégiscsak iskolamester. Sőt, még talán igaza is van, gondoltam,
ahogy Malva még utoljára, leplezetlen áhítattal hátrapillantott a
könyvre, ahogy az ajtóhoz kísértem.

271
 23
ñÜé°áàxÄxÇ•à°á

_ehunytam a szemem, kinyújtottam magam elé a karom, és az

orrom felé legyintettem, óvatosan, ahogy azt az illatokat elemző
párizsi parfümőröktől láttam.
Úgy vágott orrba a szag, mint egy tengeri hullám, és körülbelül
ugyanolyan hatása is volt rám. A térdem megroggyant, fekete
vonalak cikáztak a szemem előtt, és nem tudtam többé, merre van le
vagy fel.
Látszólag egy szempillantásnyi idő elteltével magamhoz tértem.
A rendelőm padlóján feküdtem, és Mrs. Bug nézett le rám halálra
váltan.
– Mrs. Claire! Jól van, mo galoach? Láttam, ahogy a földre
zuhan…
– Igen – krákogtam, és óvatosan megcsóváltam a fejem, ahogy
felültem. – Tegye… Dugaszolja be az üveget – mutattam esetlenül
az asztalon álló nagy üvegpalackra és a mellette heverő parafa
dugóra. – És ne hajoljon közel hozzá!
Félrefordított arccal, mindenre elszántan grimaszolva Mrs. Bug
fogta a dugót, és az üvegbe dugta, kartávolságra eltartva magától.
– Pfuj, mi ez az anyag? – kérdezte fintorogva, és egy lépést
hátrált. Hatalmasat tüsszentett a kötényébe. – Soha nem éreztem
még ehhez fogható szagot! Pedig a Jóisten a megmondhatója,
számos ocsmány dolgot szagoltam már itt!
– Ez itt, kedves Mrs. Bug, éter. – A kavargó érzés szinte teljesen
elszállt a fejemből, és az eufória vette át a helyét.
– Éter? – Lenyűgözve csodálta a pulton álló
desztillálókészüléket, az alkoholfürdő hatalmas üveggömbjét, ami

272
csendesen bugyogott a lassú tűz felett, és a vitriolt – amit az utókor
kénsav néven ismer –, ami lassan csörgött alá a ferde csövön, s
aminek alattomos, forró szagát elfedte a rendelő szokásos
gyógynövényillata. – Pompás! És mi is az éter tulajdonképpen?
– Elalszanak tőle az emberek, akik így nem érzik, amikor
megvágják őket – magyaráztam, sikeremtől teljesen felbuzdulva. –
És már tudom is, kin fogom kipróbálni!

– Tom Christie? – ismételte Jamie. – Mondtad már neki?

– Malvának mondtam. Ő majd megpuhítja kicsit az apját.
Jamie ezt hallván halkan felhorkantott.
– Főzhetnéd tejben, két hétig is akár Tom Christie-t, és akkor is
olyan kemény maradna, mint a malomkő. És ha azt hiszed, hallgatni
fog a leánykájára, aki egy álomba ringató varázsitalról csacsog
neki…
– Nem, az éterről nem beszélhet neki. Majd én – igyekeztem
meggyőzni Jamie-t. – Malva csak a keze miatt fogja nyüstölni az
apját, és igyekszik meggyőzni, hogy rendbe kell hozni.
– Hmm. – Jamie még mindig kételkedett az éter sikerében, bár
úgy tűnt, nem csak Tom Christie miatt. – Ez az éter, amit készítettél,
Sassenach… Nem fogod véletlenül megölni vele?
Ami azt illeti, engem is eléggé aggasztott ez a lehetőség. Annak
idején gyakran végeztem műtéteket éter felhasználásával, és
általában viszonylag biztonságos altatószer is volt. De ez a házi
készítésű, kézzel kimért éter… Ráadásul tényleg haltak is meg
emberek altatás során, még a leggondosabb műtéti előkészületek
után is, tanult altatóorvos jelenlétében és mindenféle újraélesztő
berendezés mellett. És még élénken emlékeztem Rosamund
Lindsay-re, akinek tragikus halála még mindig kísértett néha
álmomban. De annak a lehetősége, hogy megbízható érzéstelenítőre
tegyek szert, és anélkül végezzek műtétet, hogy fájdalmat
okoznék…
273
 – Előfordulhat – ismertem be. – Nem hinném, de a lehetőségét
nem lehet kizárni. De megéri.
Jamie kissé megvető pillantással azt kérdezte:
– Ó, valóban? Tom is így gondolja?
– Nos, ki fog derülni. Alaposan elmagyarázom neki, és ha nem
akarja, nem erőltetem. De nagyon remélem, hogy rááll!
Jamie szája sarka mosolyra kunkorodott fel, és elnézően
megrázta a fejét.
– Olyan vagy, mint a kis Jem az új játékával, Sassenach. Csak
vigyázz, nehogy lejöjjön a kereke!
Talán visszaszóltam volna valamit méltatlankodva, de Mr. és
Mrs. Bug házához értünk, Arch Bug kint ült a verandán, és békésen
szívogatta agyagpipáját. Kivette a szájából, és már állt volna fel,
amikor meglátott bennünket, de Jamie leintette.
– Ciamar a tha thu, a charaid?5
Arch a szokásos hümmögéssel válaszolt, de hangjában szívélyes
melegség csengett. Felvonta szemöldökét felém, és pipaszárának
egy biccentésével az ösvény felé jelezte, hogy felesége a mi
házunkban van, ha őt keressük.
– Nem, csak az erdőbe megyek gyűjtögetni kicsit – mondtam, és
felemeltem üres kosaramat, szavaimat nyomatékosítandó. – Viszont
Mrs. Bug itt felejtette a kézimunkáját. Elvihetem neki?
Arch Bug bólintott, és szeme sarka ráncokba rendeződött, ahogy
elmosolyodott, a pipával a szájában. Keskeny fenekét arrébb húzta,
hogy elférjek mellette, és be tudjak menni a házba. A hátam mögött
hallottam, ahogy egy hümmögéssel hellyel kínálja Jamie-t, és
hallottam a padot megnyikkanni, amikor Jamie leült Mr. Bug mellé.
A háznak nem voltak ablakai, és kénytelen voltam
mozdulatlanul állni egy pillanatra, hogy megszokja a szemem a
sötétet. Kis házuk volt, és csak fél percembe tellett felmérni a
berendezést, ami szinte csak egy ágyból, egy ruhásládából és egy
asztalból állt, két székkel. Mrs. Bug varrós készlete egy kampón
lógott a falon, én pedig odaléptem, hogy elvegyem.

5
Hogy vagy, barátom? (gael).
274
 A hátam mögött a két férfi beszélgetésének hangját hallottam,
mert tőle szokatlan módon Mr. Bug is megszólalt. Tudott ő is
beszélni, persze, de Mrs. Bug olyan bőbeszédű volt, hogy a
jelenlétében férje csupán mosolygott és néha hümmögött egyetértése
vagy ellenkezése jeléül.
– Ez a Christie – mondta Mr. Bug elmélkedő hangon. –
Különös, nemdebár, a Sheaumais6?
– Ej, hát mégiscsak alföldi skót – felelte Jamie, és szinte
hallottam, hogy megrándítja a vállát.
Jókedvű hümmögés hagyta el Mr. Bug száját, jelezvén, hogy
számára ez teljesen kielégítő magyarázat volt, majd szörcsögő
hanggal biztatta izzásra pipáját.
Kinyitottam Mrs. Bug varrós tasakját, hogy meggyőződjek róla,
benne van a kötés. Ami azt illeti, nem volt, így kénytelen voltam a
sötétben hunyorogva matatni a házikóban. Ó, megvan! Egy puha,
fekete kupac valami volt az a sarokban, ami leesett az asztalról, és
aztán valaki arrébb rúgta.
– Különösebb, mint lennie kéne, ez a Christie? – hallottam
Jamie kérdését, aki maga is fesztelen hangon beszélt.
Épp akkor néztem ki az ajtón, amikor Arch Bug Jamie felé
biccentett, habár nem szólt, mert éppen ádáz küzdelmet folytatott a
pipájával. Felemelte viszont és megrázta a jobb kezét, így
felmutatva hiányzó két ujja csonkját.
– Igen – mondta végül, és szavával együtt egy diadalmas fehér
füstgomolyag is elhagyta a száját. – Azt kívánta tudni, mennyire
fájt, amikor ez történt.
Arch Bug arca úgy összegyűrődött, mint egy papírzacskó, és
némán vihogott e ritka önfeledt pillanatában.
– Ó, valóban? És mi volt a válasz, Arch? – kérdezte Jamie, egy
kis mosollyal a szája sarkában.
Arch lassan, módszeresen beleszívott a pipájába, ami most már
teljesen együttműködött vele, majd összeszorította az ajkát, és fújt
egy kicsi, de tökéletes füstkarikát.

6
James (gael).
275
 – Hááát, azt mondtam, egy cseppet se fájt. Az elején. – Csillogó
szemekkel elhallgatott. – Na persze, lehet, hogy azért, mert úgy
kiterültem, mint egy makréla, olyan sokkot kaptam. Amikor
magamhoz tértem, csípett egy kicsit. – Felemelte a kezét,
egykedvűen végigmérte, majd rám pillantott az ajtórésen át. – Ugye
nem akar fejszét emelni szegény Tomra, asszonyom? Azt mondta,
hogy ön a jövő héten rendbe rakja a kezét.
– Nem valószínű. Megnézhetem? – Kiléptem a verandára, és
lehajoltam hozzá. Mr. Bug hagyta, hogy a kezembe vegyem a kezét,
és engedelmesen átrakta pipáját a bal kezébe.
Jobb keze mutató- és középső ujját pontosan az ízületnél vágták
le. Nagyon régi sérülés volt, olyan régi, hogy már egyáltalán nem
volt riasztó, mint a friss csonkolások, amikor az ember még mindig
azt látja maga előtt, aminek ott kellene lennie, és az agy megpróbálja
összeegyeztetni a valóságot az elvárásaival. Az emberi test azonban
elképesztően rugalmas, és amennyire tőle telik, ellensúlyozza az
elvesztett testrészek hiányát. Egy csonkolt kéz például gyakorta
olyan finom átalakuláson megy keresztül, aminek eredményeképp
megmaradt képességeit teljesen ki tudja használni.
Lenyűgözve tapogattam végig a kezét. A hiányzó ujjakhoz
tartozó kéz-középcsontok sértetlenek voltak, de a környező szövetek
összezsugorodtak és megtekeredtek, amivel kicsit visszább húzták a
kéznek azt a részét, hogy a maradék két ujj és a hüvelykujj jobban
szembe tudjanak fordulni egymással. Láttam az öreg Archot
tökéletes magabiztossággal használni sérült kezét, amikor ivott egy
pohárból vagy egy ásót élezett.
Ujjai csonkján a hegszövet ellaposodott és kifehéredett, és egy
lapos, megkeményedett réteget alkotott. Maradék ízületei
köszvénytől duzzadtak, és az egész keze annyira eltorzult már, hogy
nem is emlékeztetett emberi kézre, mégsem volt egyáltalán
visszataszító. Erős volt és meleg a kezemben, sőt valójában volt
benne valami furcsán vonzó, mint egy darab viharvert uszadék
fában.
– Fejsze okozta, ugye, azt mondta? – kérdeztem, s magamban
azon tűnődtem, hogy tudott magának ilyen sérülést okozni, tekintve,

276
hogy jobbkezes volt. Ha kicsúszik a fejsze a kezéből, akkor képes
megvágni a karját vagy a lábát, de hogy így levágja két ujját a
fejszét tartó kezéről… Egyszer csak világossá vált minden, és
önkéntelenül is megszorítottam az öreg Arch kezét. Ó, ne!
– Ó, igen – mondta Mr. Bug, és kifújt egy füstfelhőt. Felnéztem,
egyenesen égszínkék szemébe.
– Ki tette? – kérdeztem.
– Fraserék – felelte. Gyengéden megszorította a kezemet, majd
kihúzta a saját kezét az enyémből, és megnézte mindkét oldalát. –
Nem a lovati Fraserek – igyekezett meggyőzni Jamie-t. – Bobby
Fraser Glenhelmből, és az unokaöccse. Leslie-nek hívták.
– Valóban? Hát ez jó hír – felelte Jamie, felvonva az egyik
szemöldökét. – Nem szívesen hallanék arról, hogy egy közeli
rokonom ilyet tett.
Arch, szinte némán, kuncogott egyet. Szeme még mindig
fényesen csillogott ráncos bőre hálójában, de volt valami a
nevetésében, amitől legszívesebben hátrébb léptem volna egy lépést.
– Azt elhiszem – felelte egyetértően Mr. Bug. – Én sem. De ez
abban az évben történt, amikor, a Sheaumais, még talán meg sem
született. És már nem élnek Fraserek Glenhelmben.
Maga a kéz nem is zavart volna, csak ahogy elképzeltem, hogy
keletkezett a sérülés, az volt kicsit felkavaró. Leültem Jamie mellé,
meg sem vártam, hogy hellyel kínáljon.
– Miért? – buggyant ki belőlem a kérdés. – És hogyan?
Mr. Bug megint beleszívott a pipájába, és fújt még egy
füstkarikát, ami beleütközött az első karika maradékába, és illatos
füstköddé oszlott szét mindkettő. Arch Bug összeráncolta a
homlokát, és lenézett a kezére, amit már a térdén nyugtatott.
– Igen, szóval én döntöttem így. Íjászok voltunk, tudja –
magyarázta nekem. – A klánomból mindenkit így neveltek, kicsi
gyermekkorunktól fogva. Én háromévesen kaptam az első íjamat, és
hatéves koromra szíven tudtam lőni egy fajdkakast negyven lábról.
Magától értetődő büszkeséggel beszélt, miközben a közeli fák
alatt csipegető kis galambrajra sandított, mintha azt számítgatta
volna, milyen nehéz lenne elkapni egyet.

277
 – Emlékszem, hogy apám mesélt az íjászokról – mondta Jamie.
– Glenshielsnél akik voltak. Legtöbben a Grant klánból, néhányan a
Campbellből. – Előrehajolt, a térdére könyökölt, mert érdekelte a
történet, de tartott is tőle.
– Igen, mi voltunk azok. – Arch buzgón pöfékelt, és feje körül
füstfelhő kerekedett. – A bozótban lapultunk akkor éjjel –
magyarázta –, és a Glenshielsnél, a folyó fölött, a kövek között
bújtunk meg, a sűrű csalitosban. Ott állhattak volna egy lépésre,
akkor se vettek volna észre, olyan sűrű volt.
– Kicsit szűkösen voltunk – tette hozzá bizalmasan, Jamie-hez
intézve szavait. – Még vizelni se tudtunk felállni, pedig még azelőtt
vacsoráztunk, és ittunk egy pofa sört, mielőtt a hegy túloldalán
feljöttünk volna. Úgy guggoltunk, mint az asszonyok, de úgy ám!
Közben keservesen igyekeztünk szárazon tartani az ideget az
íjainkhoz. Az ingünkbe kellett rejtenünk, úgy esett az eső, és
csöpögött a nyakunkba a víz a páfrányokról.
– De hajnalban – folytatta vidáman –, a megadott jelre felálltunk
és lőttünk. Szép látvány volt, én mondom, ahogy a nyilaink zápora
beterítette a folyónál tábort vert szegény ördögöket! Igen, az apja is
ott harcolt, a Sheaumais – tette hozzá, s mutatott pipája szárával
Jamie-re. – Ő is a folyónál volt. – Néma nevetés rázta meg Archot.
– Akkor nincs nagy szerelem – felelte Jamie fanyarul. – Maga
és a Fraserek között.
Az öreg Arch megrázta a fejét. Egyáltalán nem jött zavarba.
– Nincs – válaszolta. Újra felém fordult, s kicsit komolyabban
folytatta.
– Az volt Fraseréknél a szokás, hogy ha elfogtak egy Grant
klánbelit a földjükön, választás elé állították. Eldönthette, hogy a
jobb szemét vagy a jobb keze két ujját akarja inkább elveszíteni.
Akárhogy választ is, már nem fog tudni íjat fogni ellenük.
Lassan a combjához dörzsölte csonkolt kezét, kinyújtóztatta
ujjait és a tenyerét, mintha nem létező ujjai az íj idegének érintése
után áhítoztak volna. Aztán megrázta a fejét, mintha csak ezt a képet
akarta volna elhessegetni, és ökölbe szorította a kezét. Felém
fordult.

278
 – Ugye nem szándékozott levágni Christie ujjait, Mrs. Fraser?
– Nem! – feleltem megrökönyödve. – Persze hogy nem. Ön
szerint azt gondolta, hogy…
Arch megvonta a vállát, és dús, ősz szemöldöke felszökött
magas homlokába.
– Nem állíthatom bizonyosan, de nekem úgy tűnt, nagyon
felkavarta a gondolat, hogy meg lesz vágva.
– Hmm – hümmögtem válaszul. Beszélnem kell akkor Tom
Christie-vel.
Jamie felállt, hogy induljon, én automatikusan követtem
példáját, lesimítottam szoknyámat, és azon igyekeztem, hogy
kiverjem a fejemből azt a képet, ahogy lefogják egy fiatal férfi
kezét, és lesújtanak rá egy fejszével.
– Nincsenek már Fraserek Glenhelmben, azt mondja? – kérdezte
Jamie elgondolkodva, ahogy lenézett Mr. Bugra. – Leslie, az
unokaöcs… Ő lett volna Bobby Fraser örököse, igaz?
– Igen, igaz. – Mr. Bug pipája kialudt. Fejjel lefelé fordította, és
gyakorlott mozdulattal kiverte belőle a hamut a veranda szélén.
– Együtt ölték meg őket, ugye? Emlékszem, hogy apám mesélt
róluk egyszer. Azt mondta, hogy egy patakban találtak rájuk,
bezúzott koponyával.
Arch Bug felnézett rá, leengedett szemhéjakkal, gyíkszerűen
hunyorogva a napfényben.
– Tudja, a Sheaumais – válaszolta –, az íj olyan, mint a jó
asszony. Ismeri urát, és engedelmeskedik neki. Egy fejsze viszont…
– Megrázta a fejét. – A fejsze egy ribanc. Bárki férfiember
használhatja, és mindkét kézbe ugyanolyan jól illik.
Belefújt pipája szárába, hogy kifújja belőle a hamut, kitörölte a
pipát a zsebkendőjével, azután gondosan elrakta. Bal kézzel. Ránk
vigyorgott, maradék fogai élesen, dohánytól sárgán világítottak.
– Menjen Isten hírével, Seaumais mac Brian.

279
Később, még azon a héten meglátogattam Christie-éket a
kunyhójukban, hogy kivegyem a varratokat Tom bal kezéből, és
beszéljek neki az éterről. A fia, Allan az udvaron dolgozott. Kést
élezett egy lábbal hajtható köszörűn. Rám mosolygott és
odabiccentett, de nem mondott semmit, mert úgysem hallottam
volna a köszörűkő karcos károgása közepette.
Talán ez a hang volt az oka, gondoltam egy perccel később, ami
felerősítette Tom Christie ellenérzéseit a műtéttel kapcsolatban.
– Úgy döntöttem, hogy a másik kezem maradjon úgy, ahogy van
– mondta mereven, mialatt elvágtam és kiszedtem az utolsó öltést is.
Leraktam a csipeszt és rámeredtem.
– De miért?
Tompa vörös szín lopózott az arcába. Felállt, felszegte az állát,
és elnézett a vállam fölött, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
– Imádkoztam ez ügyben, és arra a következtetésre jutottam,
hogy ha ez a sorscsapás Isten akarata, akkor nem lenne helyes, ha
meg akarnám változtatni.
Rendkívüli erőfeszítések árán ugyan, de sikerült visszafognom
magam, és nem vágtam a fejéhez, hogy „Micsoda baromság ez?!”.
– Üljön le – mondtam, és vettem egy mély lélegzetet –, és
mondja el, kérem, hogy miért gondolja, hogy az Úrnak az a
szándéka, hogy ön görcsbe rándult kézzel éljen.
Ekkor rám nézett, meglepetten és felháborodva.
– Még ilyet! Hát hogy jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem
az Úr szándékait?
– Hogy? – kérdeztem higgadtan. – Azt hiszem, éppen ezt tette
múlt vasárnap. Vagy nem az ön hangját hallottam, amikor valaki azt
kérdezte, hogy mit képzel az Úr, hogy hagyja ezeket a katolikusokat
úgy gyarapodni, mint a babérfák?
Arca tompavörösből határozottan sötétebb árnyalatúra váltott.
– Bizonyára félreértett, Mrs. Fraser. – Még jobban kihúzta
magát, így már majdnem hátrahajolt. – Mindenesetre ez nem
változtat a tényen, hogy már nincs szükségem a segítségére.
– Azért, mert katolikus vagyok? – kérdeztem, és leültem a
székre, összefonva a kezemet a térdemen. – Gondolja, hogy

280
visszaélek a helyzetével, és alattomosan megkeresztelem, a Római
Egyház tanai szerint?
– Már megfelelően meg vagyok keresztelve! – csattant fel. – És
megköszönném, ha megtartaná magának a pápista megjegyzéseit!
– Megegyeztem a pápával – mondtam, viszonozva dühös
pillantását. – Nem adok ki bullát egyházi tanokról, ő pedig nem
végez műtéteket. Ami pedig a maga kezét illeti…
– Az Úr akarata…
– Az is az Úr akarata volt, hogy a maga tehene essen bele a múlt
hónapban a patakba, és a lábát törje? – szakítottam félbe. – Mert ha
igen, akkor gondolom, sorsára kellett volna hagynia, nem pedig a
férjemet hívnia, hogy kihúzzák őt onnan, hogy utána sínbe tegyem a
lábát. Erről jut eszembe, hogy van a jószág?
A kérdéses szarvasmarhára ráláttam az ablakból, így tudtam,
hogy békésen legelészik az udvar szélén, és láthatólag a tőgyén
csüngő borja és az a kötés sem zavarta, amit az egyik eltört
lábközépcsontjára erősítettem.
– Jól van, köszönöm kérdését. – Egyre elfúlóbb hangon beszélt,
pedig az inge gallérja ki volt lazítva. – Ez, kérem…
– Nos, akkor – folytattam –, gondolja, hogy az Úr szerint ön
kevésbé érdemes orvosi ellátásra, mint a saját tehene? Nem tartom
valószínűnek, tudván, hogy viseltetik a verebek iránt.
Ekkorra hamuszürkés ibolyára vált az arca, és úgy tartotta sérült
kezét az éppel, mintha tőlem akarta volna biztonságban tudni.
– Látom, hallott már egyet s mást a Bibliáról – mondta,
rendkívül leereszkedően.
– Ami azt illeti, olvastam is – feleltem. – Tudja, egész jól
olvasok.
E megjegyzésemet figyelmen kívül hagyta, s láttam, hogy apró,
diadalmas fény gyúlt a szemében.
– Minden bizonnyal. Akkor, gondolom, olvasta Szent Pál első
levelét Timóteusnak, ahol azt írja, „Az asszony… legyen csendben”.
Ami azt illeti, hallottam már Szent Pál nézeteiről, de nekem is
megvolt a magam véleménye.

281
 – Gondolom, Szent Pál is találkozott egy nővel, aki jobban
érvelt, mint ő – vágtam rá, nem minden együttérzés nélkül. –
Könnyebb elhallgattatni az egész női nemet, mint egy tisztességes
vitában legyőzni őket. Magától azonban többet vártam volna, Mr.
Christie!
– Micsoda istenkáromlás ez! – hebegte, levegő után kapkodva.
– Nem az – ellenkeztem –, hacsak nem állítja, hogy Szent Pál
maga volt az Isten, márpedig, ha azt állítja, az már tényleg
istenkáromlás lenne. De ne lovagoljunk a szavakon – folytattam,
amikor láttam, hogy kidüllednek a szemei. – Engedje meg, hogy… –
Felkeltem a székről, és egy lépést tettem előre, így karnyújtásnyira
kerültem tőle. Erre ő olyan hirtelen hátrált, hogy meglökte és
majdnem feldöntötte az asztalt, ahonnan Malva kézimunkája, egy
kancsó tej és egy óntál zuhant gyors egymásutánban a földre,
hangos koppanással.
Gyorsan lehajoltam, és felkaptam a kézimunkás kosarat, épp
mielőtt elázott volna a kiömlött tejben. Mr. Christie fürgén felkapott
egy rongyot a tűzhelyről, és lehajolt, hogy feltörölje a tejet. Nem sok
híja volt, hogy nagy erővel összefejeljünk, de végül csak egy kicsit
koccantunk össze, amitől elveszítettem az egyensúlyomat, és
Christie-nek dőltem. Reflexszerűen elkapta a karomat, miután
elejtette a rongyot, majd sietve elengedett és hátrahőkölt, én meg
csak dülöngéltem térden állva.
Ő is térdelt, zihálva, de most már biztos távolságra tőlem.
– Az az igazság – szóltam rá szigorúan, miközben az ujjammal
fenyegettem –, hogy maga fél.
– Én nem félek!
– De igen. – Felálltam, visszaraktam a kosarat az asztalra, és a
rongyot feltűnés nélkül a tejtócsa felé toltam. – Attól fél, hogy fájni
fog a műtét, pedig nem fog – igyekeztem megnyugtatni. – Létezik
egy bizonyos éter nevű gyógyszerem. Ettől elalszik, és semmit nem
fog érezni.
Tom Christie pislantott egyet.
– És talán attól is fél, hogy elveszíti néhány ujját, és a maradék
kevés dologra sem fogja tudni használni a kezét. – Tom még mindig

282
a tűzhely előtt térdelt, úgy nézett fel rám. – Nem tudom száz
százalékra garantálni, hogy nem így lesz – folytattam. – Nem
hiszem, hogy bekövetkezne a legrosszabb, ugyanakkor ember tervez,
Isten végez, nem igaz? – Tom Christie nagyon lassan bólintott, de
egy szót sem szólt. Vettem egy mély lélegzetet, most, hogy egy
pillanatra kifogytam az érvekből. – Szerintem rendbe tudom hozni a
kezét – mondtam –, de nem tudom garantálni, mert néha történnek
váratlan dolgok, balesetek, elfertőződhet a seb, de…
Kinyújtottam a kezem, és a bénult testrész felé intettem. Mint a
kígyó pillantásától elbűvölt madár, kinyújtotta a kezét, és engedte,
hogy megfogjam. Megfogtam a csuklóját, és talpra állítottam. Tom
könnyedén felállt, és megállt előttem, kezemben a kezével.
Két tenyerembe fogtam a sérült kezét, hátrafeszítettem görbe,
torz ujjait, és gyengéden megdörzsöltem a megvastagodott
kötőszövetes hártyát, ami mozdulatlanságra kárhoztatta az inakat.
Mindent ki tudtam tapogatni, tisztán láttam magam előtt, hogy is
kellene megközelíteni a problémát, hol kellene bemetszést ejteni, és
hogy a bőrkeményedéses bőr hogy válna szét, illetve hogy milyen
hosszú és milyen mély, Z alakú vágással lehetne újra szabaddá és
használhatóvá tenni a kezét.
– Csináltam már ilyet – mondtam halkan, miközben
megnyomkodtam a tenyerét, hogy kitapintsam a mélyen fekvő
csontokat. – Ha az Isten is úgy akarja, sikerülni fog most is.
Megengedi?
Tom csak pár hüvelykkel volt magasabb nálam. A szemembe
nézett. Viszonoztam a pillantását, és rendületlenül tartottam a kezét
is. Szeme tiszta és acélszürke volt, és félelemmel vegyes
gyanakvással fürkészte arcomat, de a tekintetében valami más is
bujkált. Hirtelen felfigyeltem a lélegzésére, ami lassú és egyenletes
volt, és megéreztem meleg leheletét az arcomon.
– Rendben – mondta végül rekedtes hangon. Elhúzta a kezét, de
nem hirtelen, sőt, szinte kelletlenül, majd felállt, és ép kezébe fogta
azt. – Mikor?

283
 – Holnap – válaszoltam. – Ha jó idő lesz. Különben nem lesz
elég fény a műtéthez – magyaráztam, riadt pillantását látva. – Jöjjön
reggel, de ne reggelizzen.
Felvettem az orvosi felszerelésemet, idétlenül pukedliztem egyet
neki, és távoztam, de meglehetősen furcsa érzések kavarogtak
bennem.
Allan Christie vidáman utánam intett, és folytatta a köszörülést.

– Szerinted eljön? – Már elfogyasztottuk a reggelit, és Tóm Christie-

nek még híre-hamva sem volt. Az elmúlt éjszaka után, amikor alig
aludtam, mert folyton arra ébredtem, hogy éteres maszkokkal és
borzalmasan elrontott műtétekkel álmodok, nem voltam benne
biztos, hogy tényleg akarom-e, hogy eljöjjön.
– Igen, el fog jönni. – Jamie a North Carolina Gazette alig négy
hónapos számát olvasgatta, miközben a maradék fahéjas pirítóst
majszolta, amit Mrs. Bug készített. – Nézd, megjelentették a
kormányzó Lord Dartmouthnak írott levelét, amiben arról
panaszkodik, micsoda egy lázongó, sunyi, tolvaj banda vagyunk
mindahányan, és kéri Gage tábornokot, hogy küldjön neki ágyúkat,
amivel jó magaviseletre szoríthat bennünket. Vajon MacDonald
tudja, hogy nyilvánosságra került a levél?
– Tényleg ezt írták? – kérdeztem szórakozottan. Felálltam, és
felvettem az étermaszkot, amivel egész reggeli alatt szemeztem. –
Hát, ha tényleg jön, akkor jobb, ha összekészülök.
A rendelőmben már előkészítve várt a csöpögtető flaska és az
éteres maszk, amit Bree készített nekem, a különböző eszközök
mellett, amikre szükségem lehet a műtét során. Tétován felvettem a
palackot, kihúztam belőle a dugót, és az orrom felé hajtottam az
üveg nyaka fölött feltörő gőzöket. Ennek eredményeképp
megnyugtató szédülés öntött el, amitől a látásom is elhomályosult
egy pillanatra. Amikor kitisztult, bedugaszoltam az üveget, és
leraktam, de már valamelyest megszilárdult hittel.
284
 Épp időben. Hangokat hallottam a ház háta mögött, és léptek
zaját a folyosón.
Izgatott várakozással odafordultam, és Mr. Christie-t láttam az
ajtóban, aki kezét védekezően a mellkasához fogva meredt rám.
– Meggondoltam magam. – Christie még lejjebb eresztette a
szemöldökét, mondandóját hangsúlyozandó. – Alaposan
megfontoltam a dolgot, imádkoztam is, és arra jutottam, nem
engedem, hogy kezeljen az ördögi kotyvalékaival.
– Maga egy hülye! – feleltem, gondosan artikulálva. Felálltam,
és én is rámeredtem. – Mi baja van magának?
Christie láthatóan meghökkent, mintha egy kígyó a fűben a
lábának vetette volna magát.
– Nincs semmi bajom az égvilágon! – válaszolta mogorván.
Támadólag felszegte az állát, nekem szegezve rövid szakállát. – És
magának mi baja van, asszonyom?
– Én meg azt hittem, hogy csak a felföldiek tudnak olyan
makacsak lenni, mint az öszvér!
Mr. Christie-nek láthatóan rosszulesett, hogy a felföldiekhez
hasonlítottam, de mielőtt a velem kapcsolatos további gondjainak is
hangot adhatott volna, Jamie dugta be a fejét a rendelőmbe, akit
odavonzott szóváltásunk zaja.
– Valami nehézség támadt? – kérdezte udvariasan.
– Igen! Ez az ember nem hajlandó…
– Igen. Mrs. Fraser mindenáron azt akarja, hogy…
Egymás szavába vágva beszéltünk, mire mindketten
elhallgattunk és bosszúsan néztünk egymásra. Jamie rám, majd Mr.
Christie-re pillantott, majd az asztalon heverő felszerelésre. Az égre
emelte a tekintetét, mintha útbaigazítást várt volna az égből, majd
elgondolkodva megdörzsölte a bajszát az orra alatt.
– Nos akkor – mondta. – Igen. Jó lenne, ha rendbe jönne a
kezed, Tom?
Christie továbbra is csökönyösen nézett, bénult kezét óvón
szorította a mellkasához. Egy gondolattal később azonban lassan
bólintott.

285
 – Igen – válaszolta, majd egy rendkívül gyanakvó pillantást
vetett rám, és így folytatta: – De nem akarok semmi pápista
hókuszpókuszt!
– Pápista? – kérdeztük egyszerre Jamie-vel, aki csupán
értetlenül álmélkodott, míg én irtózatosan dühös voltam.
– Igen, és Fraser, nincs az az ügyes trükk, amivel
rászedhetnének!
Jamie vetett rám egy jelentőségteljes, „Én megmondtam,
Sassenach” pillantást, de kihúzta magát, és nekiveselkedett.
– Igaz, ami igaz, mindig is fura egy figura voltál, Tom – mondta
higgadtan. – Biztos nagyon büszke vagy magadra, de hidd el,
tapasztalatból mondom, hogy igencsak fájni fog.
Christie arcából erre mintha kifutott volna némi vér.
– Nézd, Tom. – Jamie a tálcán fekvő eszközökre mutatott, amik
tompán fénylettek a napfényben: két szike, egy szonda, ollók,
csipeszek és két sebvarró tű, amik befűzve áztak egy üveg
alkoholban. – Bele akar vágni a kezedbe, felfogtad, ugye?
– Nagyon jól tudom! – csattant fel Christie, habár tekintetét
elvonta az éles eszközök baljós készletéről.
– Igen, tudod. De arról fogalmad sincs, mi vár rád. Én tudom.
Látod ezt? – kérdezte, és felemelte a jobb kezét, s a kézfejét Christie
elé tartotta és megmozgatta. Ebből a szögből, a reggeli verőfényben
élesen látszottak az ujja bőrét csipkéző vékony, fehér sebhelyek
sötét, bronzbarna bőrén. – Ez piszkosul fájt – bizonygatta Christie-
nek. – Ha van lehetőség elkerülni – márpedig van –, akkor nem akar
ilyesmit átélni az ember.
Christie alig nézett Jamie kezére. Persze, gondoltam, hiszen
ismerős neki a látvány, miután három évig éltek egy helyen Jamie-
vel.
– Meghoztam a döntésemet – jelentette ki Christie
méltóságteljesen. Leült a székre, és tenyérrel felfelé a törlőkendőre
helyezte a kezét. Arca halálsápadtra vált, és szabad kezét olyan
erősen ökölbe szorította, hogy az remegett.
Jamie gondterhelten nézte a férfit egy pillanatra, majd
felsóhajtott.

286
 – Jól van. Akkor még egy percet kérek.
Minden további vita felesleges szócséplés lett volna, nem is
próbáltam meg győzködni. Levettem az üveg gyógywhiskyt a
polcról, ahol tartottam, és öntöttem neki egy kiadós kortyot.
– „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral,
gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintetből” –
idéztem, és határozottan a felfelé fordított kezébe nyomtam az italt.
– Közös ismerősünk, Szent Pál szavai.
Ha a gyomorra való tekintettel szabad inni, akkor holtbiztos,
hogy a keze miatt is ihat egy kortyot.
Erre meglepetten kitátotta az ideges várakozásban összeszorított
száját. A pohárra nézett, majd rám, majd újra a pohárra. Nyelt egyet,
bólintott, és a szájához emelte a poharat. Mielőtt azonban megitta
volna mindet, Jamie visszajött egy ütött-kopott kis zöld könyvvel,
amit minden teketóriázás nélkül Christie kezébe nyomott.
Christie-t váratlanul érte a dolog, de kinyújtotta maga elé a
könyvet, és hunyorogva próbálta elolvasni a címlapot. SZENT
BIBLIA, Jakab királyféle kiadás, volt olvasható rajta.
– Mindegy, honnan jön a segítség, csak jöjjön, nem igaz? – tette
hozzá Jamie, kissé nyersen.
Christie rávillantotta a tekintetét, majd bólintott, és egy nagyon
apró mosoly, mint egy árnyék, suhant át szakállas arcán.
– Köszönöm – mondta. Elővette szemüvegét a kabátja zsebéből,
és felvette, aztán nagyon óvatosan kinyitotta a kis könyvet, és
elkezdte lapozgatni, gondolom, megfelelő bátorítást keresett, mielőtt
érzéstelenítés nélkül aláveti magát a műtétnek.
Mélyen Jamie szemébe néztem, amire ő csak egy leheletnyi
vállrándítással válaszolt. Ez nem egy egyszerű Biblia volt, hanem
Alexander MacGregor egykori Bibliája.
Jamie még egészen fiatalember volt, amikor hozzájutott, amikor
Jonathan Randall százados Fort William börtönébe vetette. Akkor
már túl volt egy korbácsoláson, és a következő előtt állt, félt, és fájt
mindene, és magánzárkába csukták, ahol csak a saját gondolatai
jutottak neki társul, és ez a Biblia, amit a kaszárnya felcsere adott
neki, hátha lel benne valami vigaszt.

287
 Alex MacGregor egy másik fiatal skót rab volt, aki önkezével
vetett véget életének, hogy ne kelljen Randall százados zaklatásait
tovább elviselnie. Nem volt hát ismeretlen a félelem és a szenvedés
ennek a könyvnek, és ha nem is volt olyan hatásos, mint az éter,
bíztam benne, hogy megvan a maga fájdalomcsillapító ereje.
Christie talált benne valami alkalomhoz illőt, mert
megköszörülte a torkát, kihúzta magát a székben, és tenyérrel felfelé
a kendőre fektette a kezét, de olyan magabiztosan, hogy eszembe
jutott, nem azt a részt szúrta-e ki magának, amiben a makkabeusok
önként kínálják fel nyelvüket és kezüket a pogány királynak, hogy
levágja azokat.
Egy, a háta mögé vetett pillantás azonban arra utalt, hogy
inkább a Zsoltárok könyvét találta meg.
– Kezdheti, amikor önnek megfelel, Mrs. Fraser – mondta
Christie udvariasan.
Ha viszont nem lesz eszméletlen, akkor további előkészületeket
kell tennem. A férfias kitartás szép dolog, ahogy a Bibliából is erőt
lehet meríteni, de viszonylag kevés ember képes mozdulatlanul
tűrni, hogy a kezébe vágjanak, és kételkedtem abban, hogy Thomas
Christie közéjük tartozna.
Sebkötözésre szolgáló lenvászon csíkom volt bőven.
Feltekertem az inge ujját, majd néhány csíkkal szorosan a kis
asztalhoz kötöztem az alkarját, egy további csíkkal pedig a
karomként behajtó ujját feszítettem hátra, hogy eltávolítsam a műtéti
területről.
Habár Christie-t láthatóan felháborította a gondolat, hogy
szeszes italt igyon, miközben a Bibliát olvassa, Jamie – és meglehet,
a készenlétben álló szikék látványa – meggyőzte arról, hogy ez az
adott körülmények között elfogadható. Elfogyasztott néhány
unciányit, mire rendesen előkészítettem a kezét, és alaposan
bedörzsöltem azt tiszta szesszel, és sokkal lazábbnak látszott, mint
amikor belépett a rendelőbe.
Ez a lazaság egy szempillantás alatt eltűnt, amikor belevágtam a
kezébe.

288
 Egy sikolyszerű sóhajjal kiszökött belőle a levegő, és
hátrafeszült a székben, mire csikorogva tolta arrébb az asztalt a
padlón. Még éppen időben fogtam le a csuklóját, hogy ne tudja
letépni a vászoncsíkokat, és Jamie is megragadta a vállát, majd
visszanyomta a székbe.
– Jól van, jól van – szólalt meg, mialatt szorosan fogta Christie
vállát. – Minden rendben lesz, Tom, minden rendben.
Kiverte az izzadság Christie egész arcát, szemei kikerekedtek,
és a szemüveg lencséje csak tovább nagyította őket. Nyelt egyet, a
kezére pillantott, amiből folyt a vér, majd falfehérre válva elkapta a
tekintetét.
– Ha hányni akar, akkor ebbe legyen szíves, Mr. Christie,
rendben? – mondtam, és fél lábbal odatoltam neki egy üres vödröt.
Egyik kezemmel még mindig a csuklóját fogtam le, a másikkal egy
darab sterilizált gézt nyomtam a bemetszésbe.
Jamie még mindig úgy beszélt hozzá, mintha egy pánikba esett
lovat akart volna megnyugtatni. Christie mereven ült, zihált és egész
testében remegett, beleértve azt a végtagját is, amin dolgozni
szerettem volna.
– Abbahagyjam? – kérdeztem Jamie-t, miután gyorsan
felmértem Christie állapotát. Éreztem, ahogy lüktet a pulzusa a
csuklójában, amit markoltam. Nem volt sokkos állapotban – még –,
de az is egyértelmű volt, hogy nincs jól.
Jamie, Christie arcán tartva a szemét, megrázta a fejét.
– Ne. Kár lenne, ha veszendőbe menne az a sok whisky, nem
igaz? És nem akarná még egyszer átélni a várakozást. Tessék, Tom,
itt van még egy ital, jót fog tenni! – mondta, azzal Christie szájához
tartotta a poharat, aki gondolkozás nélkül kiitta a tartalmát.
Jamie elengedte Christie vállát, amikor az megnyugodott. Fél
kézzel megfogta Christie alkarját, és erősen tartotta. A másikkal
felvette a Bibliát, ami a földre esett, és kinyitotta a hüvelykujjával.
– Az Úrnak jobbkeze felmagasztaltatott – olvasta, Christie válla
fölött a könyvre hunyorítva. – Az Úrnak jobbkeze hatalmasan
cselekedett! Ó, hát ez igazán ideillő idézet, nem igaz? – Lenézett

289
Christie-re, aki a székbe süppedt, s szabad kezét a hasához
szorította.
– Tovább… – mondta Christie károgó, rekedtes hangon.
– Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak
cselekedeteit! – folytatta Jamie, halkan, de érthetően. – Keményen
megostorozott engem az Úr; de nem adott át engem a halálnak.
Christie-re ez bizonyára bátorítólag hatott, mert a légzése lassult
kicsit.
Nem tudtam most ránézni, és a karja Jamie szorításában
kőkemény volt, de kezdte ő is mondani az imát Jamie-vel, amikor
el-elkapott néhány szót.
– Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit… Magasztallak
téged, hogy meghallgattál…
Feltárult előttem a kötőszövetes hártya, és világosan láttam a
megvastagodott részt is. Egy apró vágással kiszabadítottam a szélét.
Egy erőteljes nyomással ezután átvágtam a rostos szalagot… És a
szike csontot ért, mire Christie felszisszent.
– Isten az Úr, és ö világosított meg minket. Kötelekkel kössétek
az ünnepi áldozatot az oltár szarvához… – Kihallottam Jamie
hangjából az árnyalatnyi derültséget, amikor ezt a részt olvasta, és
éreztem, hogy fészkelődik kicsit, ahogy felém pillantott.
Tényleg úgy nézett ki, mintha éppen áldozatot mutattam volna
be. A kéz nem vérzik olyan erővel, mint a fej sérülései, de rengeteg
hajszálér fut a tenyérben, és sietve itattam fel fél kézzel a vért, míg a
másikkal dolgoztam, s eldobált vattadarabok hevertek az asztalon és
a padlón körülöttem.
Jamie ide-oda lapozgatott, és véletlenszerűen bele-beleolvasott a
Szentírásba, de Christie már képes volt követni és vele együtt
mondta a szavakat. Lopva rápillantottam. Az arcszíne még mindig
ijesztő volt, és kalapált a szíve, de a légzése egészen rendbe jött.
Látszott, hogy emlékezetből idézett, mert a szemüvege bepárásodott.
A mozgást akadályozó szövetrészt teljesen hozzáférhetővé
tettem, és a láthatóvá vált inak hirtelen megmozdultak, ezüstös
csillogással, mint a cikázó halait. Megragadtam a finoman remegő
ujjakat, és durván megszorítottam őket.

290
 – Ne mozogjon! – mondtam. – Mindkét kezemre szükségem
van, nem foghatom a magáét is.
Nem nézhettem fel akkor, de éreztem, hogy bólint, így
elengedtem az ujjait. Az inak puhán csillogtak a tenyér mélyén, én
pedig eltávolítottam a kötőszöveti hártya utolsó darabkáit,
fertőtlenítésképpen desztillált víz és alkohol keverékét spricceltem a
sebre, és hozzáláttam lezárni a bemetszést.
A két férfi hangja mostanra suttogássá halkult, halk
duruzsolássá, amire nem is figyeltem oda, úgy elmerültem a
munkámban. Amikor azonban már nem kellett olyan feszülten
figyelnem, és elkezdtem összeölteni a sebet, újra hallottam, mit is
mondanak.
– Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm…
Felnéztem, letöröltem az izzadságot a homlokomról a ruhám
ujjával, és láttam, hogy már Thomas Christie tartja a kis Bibliát,
becsukva szorítja magához szabad kezével. Állát leszegte és a
melléhez szorította, szemét szorosan behunyta, és arca eltorzult a
fájdalomtól.
Jamie még mindig fogta Christie lekötött kezét, míg a másik
kezét Christie vállán tartotta, lehajtott feje Christie feje mellett, és ő
is lehunyta a szemét, úgy mormogta az ima szavait.
– Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a
gonosztól…
Megkötöttem az utolsó varratot, elvágtam a fonalat, és egy
mozdulattal elvágtam a vászonszalagokat is, és kifújtam a levegőt,
amit eddig visszatartottam. A férfiak váratlanul elhallgattak.
Felemeltem Christie kezét, szorosan betekertem egy tiszta
gyolccsal, és a behajló ujjait óvatosan visszahajlítottam, hogy
kiegyenesítsem azokat.
Christie lassan kinyitotta a szemét. Szemlencséi mögött sötét
pupillái kitágultak, ahogy a kezére nézett. Rámosolyogtam, és
megpaskoltam a kezét.
– Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem
minden napján – idéztem halkan –, s az Úr házában lakozom hosszú
ideig.

291
 24
ax °Ü|Çàá xÇzxÅ4
Vhristie pulzusa egy kicsit gyors volt, de erős. Letettem a
csuklóját, amit a kezemben tartottam, és a kézfejemet a homlokához
érintettem.
– Van egy kis láza – mondtam. – Tessék, ezt nyelje le. –
Benyúltam a háta mögé, hogy segítsek neki felülni az ágyban,
amivel megriasztottam. A takaróból kétségbeesetten próbált
szabadulni, felült, és levegő után kapott, amikor beütötte sérült
kezét.
Tapintatosan úgy tettem, mintha nem venném észre, milyen
feldúlt, mely állapotát annak a ténynek tudtam be, hogy ő ingben
volt, én meg a hálóingemet viseltem. Elég tisztességesen néztem ki,
még egy könnyű kendő is takarta éjszakai öltözékemet, de igencsak
biztos voltam benne, hogy a közelében sem volt ilyen lengén
öltözött nőnek a felesége halála óta. Sőt, talán azelőtt sem.
Dörmögtem pár jelentéktelen szót, és a szájához tartottam a
pohár feketenadálytő-teát, amíg ivott, majd felfrissítettem a párnáit,
személytelen szakszerűséggel.
Ahelyett, hogy hazaküldtem volna a saját házába, ragaszkodtam
ahhoz, hogy maradjon nálunk éjszakára, hogy közbe tudjak lépni, ha
műtét utáni fertőzés lépne fel. Amilyen makacs és önfejű volt, nem
bíztam benne, hogy betartja az utasításaimat, és nem áll neki disznót
etetni, fát vágni vagy a hátsó felét vakarászni a sérült kezével. Nem
fogom szem elől téveszteni, amíg a vágott seb a kezén nem kezd el
összeforrni, ami, ha minden jól megy, másnap megtörténik.

292
 Christie, aki még mindig reszketett kicsit a műtét után, nem
ellenkezett, és Mrs. Buggal ágyba dugtuk Wemyssék szobájában,
miután Mr. Wemyss és Lizzie elment McGillivray-ékhez.
Nem volt laudánumom, de észrevétlenül megitattam egy jó erős
macskagyökér- és orbáncfűfőzetet Christie-vel, aki át is aludta a
délután jó részét. Visszautasította a vacsorát, de Mrs. Bug, aki
kedvelte Mr. Christie-t, egész este forró whiskyvel, tejszínes itallal
és egyéb tápláló elixírekkel itatta, amik mind jócskán tartalmaztak
alkoholt. Következésképpen Mr. Christie elég kábának és
kipirultnak tűnt, és azt is tűrte, hogy felvegyem a bekötött kezét, és
megvizsgáljam egy odatartott gyertya fényénél.
A keze még mindig fel volt dagadva – ami várható is volt –, de
nem aggasztó mértékben. A kötés azonban szoros volt, és
kellemetlenül belevágott a húsába. Elvágtam, és a sebet borító
mézes gézt gondosan a helyén tartva felemeltem a kezét, és
megszagoltam.
Méz, vér, gyógynövények és a frissen felvágott hús enyhén
fémes szagát éreztem, de gennyszagot nem. Nagyon jó. Vigyázva
megnyomtam a kötés mellett a tenyerét, és figyeltem, hogy
érzékelem-e bármi jelét szúró fájdalomnak vagy élénkvörös
elszíneződésnek a bőrén, de az ilyenkor szokásos érzékenységen
kívül csak egy kis gyulladást tapasztaltam.
Mindenesetre, mégiscsak volt láza, amire nem árt odafigyelni.
Fogtam egy tiszta vászoncsíkot, és óvatosan körbetekertem vele a
sebre rakott gézt, majd egy csinos csomóval megkötöttem a
kézfején.
– Miért nem visel maga soha egy rendes főkötőt? – bukott ki
belőle.
– Micsoda? – néztem fel meglepetten, mert egészen
megfeledkeztem a kéz végén lévő férfiról. – Miért viseljek?
Néha befontam a hajamat lefekvés előtt, de ma nem tettem,
viszont kifésültem, így az lazán omlott a vállamra, és a tetvek ellen
használt izsóp-és csalánvirág-kivonat kellemes illatát árasztotta.

293
 – Hogy miért? – kérdezte kicsit emelt hangon. – Minden asszony
pedig, a ki befedetlen fővel imádkozik avagy prófétál, megcsúfolja
az ő fejét, mert egy és ugyanaz, mintha megnyiretett volna.
– Ó, még mindig Pálnál tartunk? – mormogtam, és visszatértem
a kezének vizsgálatához. – Az még nem jutott eszébe, hogy annak az
embernek nagyon a bögyében voltak a nők? És különben is, jelenleg
éppen nem imádkozom, és látni akarom, mi lesz a sebével éjszaka,
mielőtt jóslásokba bocsátkoznék róla. Eddig úgy tűnik…
– A haja. – Felnéztem és láttam, hogy Christie rosszallóan
lebiggyesztett szájjal méreget. – Nagyon… – Elnagyolt mozdulatot
tett saját, rövidre nyírt hajzata körül. – Nagyon…
Kérdőn felvontam a szemöldökömet.
– Nagyon sok van belőle – fejezte be határozatlanul.
Szemébe néztem egy pillanatra, majd leraktam a kezét, és az
asztalon heverő kis zöld Biblia után nyúltam.
– A korintusiakhoz írt levélből idézett, ugye? Na, várjon csak…
Meg is van. – Kihúztam magam, és felolvastam a keresett szakaszt.
– Avagy maga a természet is nem arra tanít-é titeket, hogy ha a
férfiú nagy hajat visel, csúfsága az néki? Az asszonynak pedig, ha
nagy haja van, ékesség az néki; mert a haj fátyol gyanánt adatott
néki. – Hangos csattanással becsuktam a könyvet, és leraktam. –
Megtenné, hogy elmagyarázza a férjemnek, milyen szégyenletes
hajzatot visel? – kértem udvariasan. Jamie már lefeküdt aludni, halk,
ritmikus horkolása kiszűrődött a szobánkból. – Vagy ön szerint már
tisztában van vele?
Christie már így is kipirult volt az italtól és a láztól, de most
ronda vörösség öntötte el, a mellkasától a hajvonaláig. A szája
megmozdult, némán tátogott, de nem vártam meg, hogy kitalálja,
mit is válaszoljon, hanem egyszerűen újra a kezére tereltem a szót.
– Nos – mondtam határozottan –, rendszeresen kell tornáztatni a
kezét, hogy az izmok ne összehúzódva gyógyuljanak be. Ez először
fájni fog, de muszáj csinálnia. Hadd mutassam meg, hogy kell.
Megfogtam a gyűrűsujját az első ízület alatt, és magát az ujjat
egyenesen tartva behajlítottam egy kicsit az első ujjpercét.

294
 – Látja? Tessék, most próbálja meg maga. Fogja meg a másik
kezével, és próbálja meg behajlítani azt az egy ujjpercét! Igen, ez az.
Érzi, ahogy húzódik az izom, végig a tenyerében? Pontosan ennek
kell történnie. Na, most próbálja meg a kisujjával is… Igen. Igen,
nagyon jó!
Felnéztem és rámosolyogtam. Arcán már halványult kicsit a pír,
de még mindig nem tért magához elképedéséből. Nem mosolygott
vissza rám, hanem elkapta a tekintetét, és leszegte a fejét.
– Jól van. Most fektesse a kezét az asztalra. Igen, úgy… És
próbálja meg felemelni a gyűrűs- és a kisujját, egyenként. Igen,
tudom, hogy nehéz, de ne hagyja abba. Nem éhes, Mr. Christie?
Gyomra ekkor hangosan megkordult, amitől mindketten
megriadtunk.
– Gondolom, ehetek valamit – morogta nyersen, ahogy korholva
meredt makacskodó kezére.
– Hozok valamit. Addig is csak folytassa a gyakorlatokat,
rendben?
A ház az éjszaka beköszöntével elcsendesedett. Amilyen meleg
volt, a spalettákat nyitva hagytuk, és elég holdfény szűrődött be a
réseken ahhoz, hogy ne kelljen gyertyát gyújtanom. Kivált egy
árnyék a rendelőm sötétjéből, utánam eredt, s követett végig a
folyosón a konyhába. Adso indult éjszakai portyájára, hogy egér
helyett valami könnyebb prédára vadásszon.
– Helló, macska – köszöntem a jószágnak, aki a lábam mellett
besurrant a kamrába. – Ha a sonkára fáj a fogad, akkor azt jobb, ha
elfelejted. Hajlandó vagyok adni viszont egy tál tejet. – A
tejeskancsó egy fehér cserépedény volt, körben kék sávval díszítve:
egy köpcös, halványan derengő valami a sötétben. Kitöltöttem egy
tálkányi tejet Adsónak, és leraktam a földre, majd hozzáfogtam
összekészíteni egy könnyű vacsorát, szem előtt tartva, hogy egy skót
mércével mért könnyű vacsora egy lovat is leterítene.
– Sonka, hideg sült krumpli, hideg sült kukoricakása, kenyér és
vaj – kántáltam magamban, miközben mindezt egy nagy fatálcára
lapátoltam. – Nyúlhúsos gombóc, savanyított paradicsom, egy kis
mazsolás kalács desszertnek… Még valami? – Lepillantottam a

295
lefetyelő hangok forrására, a sötétbe, a lábam előtt. – Adnék neki
tejet is, de nem inná meg. Hát, akár folytathatja azzal is, amivel
elkezdte, legalább jobban alszik. – A palack után nyúltam, és a
whiskyt is a tálcára raktam.
Éter halvány szaga terjengett a folyosó sötétjében, ahogy
elindultam vissza a lépcső felé. Gyanakodva szaglásztam. Esetleg
Adso felborította az üveget? Nem, ahhoz nem elég erős, gondoltam
végül magamban, csupán a légmozgás sodort felém néhány kóbor
molekulát a dugóról.
Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és sajnáltam, hogy Mr.
Christie nem engedte, hogy étert használjak rajta.
Megkönnyebbültem, mert nem tudni, hogy hatott volna rá, vagy
hogy egyáltalán hatott volna-e. Sajnáltam, mert nagyon szerettem
volna az öntudatlanság ajándékát is a készségeim között tudni.
Drága ajándék ez, amit az eljövendő betegeimnek adhatok majd, és
amit szívesen megosztottam volna Mr. Christie-vel is.
Eltekintve a ténytől, hogy borzasztó fájdalommal járt számára a
műtét, sokkal nehezebb is volt egy eszméleténél lévő alanyt műteni.
Feszültek voltak az izmai, az adrenalin elöntötte a szervezetét, a
szíve hevesen kalapált, amitől a vér spriccelt, és nem csak folyt…
Reggel óta már tucatszor idéztem fel a folyamat lépéseit, és
kérdeztem magamtól, hogy tudtam volna-e jobban is csinálni.
Amikor visszaértem, meglepetten láttam, hogy Christie még
mindig csinálja a gyakorlatokat. Arcát kiverte a víz, és vicsorogva
ugyan, de esetlenül hajlítgatta továbbra is az ízületeit.
– Nagyon jó! – mondtam. – De most már abbahagyhatja. Nem
szeretném, ha vérezne a sebe. – Ösztönös mozdulattal felvettem a
kendőt, és felitattam vele az izzadságot a halántékáról.
– Van még valaki a házban? – kérdezte, és ingerülten elkapta a
fejét előlem. – Hallottam, hogy beszélt valakivel a földszinten.
– Oh – feleltem. Nagyon zavarba jöttem. – Nem, csak a macska
volt az. – E rövid bemutatás után Adso, aki utánam jött az emeletre,
felugrott az ágyra, és állva nekilátott gyúrni az ágyneműt a talpával,
nagy zöld szemeit a tálcán elhelyezett sonkára függesztve.
Christie súlyos gyanakvással nézett a macskára, majd rám.

296
 – Nem, a macska nem a bizalmasom – jelentettem ki fanyarul,
azzal felvettem Adsót, és minden teketória nélkül a földre dobtam. –
Ő csak egy macska. Ha hozzá beszélek, akkor egy hajszállal
kevésbé teszem magam nevetségessé, mint ha magamban beszélnék,
ez minden.
Meglepetés suhant át Christie arcán – talán nem számított arra,
hogy olvasok a gondolataiban, vagy egyszerűen csak meglepődött az
együgyűségemen –, de szeme körül a gyanakvás ráncai kisimultak.
Fürgén és hatékony mozdulatokkal felvágtam az ételt, de ahhoz
ragaszkodott, hogy egyedül egyen. Esetlenül tudta csak használni a
bal kezét. A nagy összpontosításban szemét a tányérjára szegezte, és
szemöldökét összevonta.
Amikor végzett, lehajtott egy pohár whiskyt, de úgy, mintha víz
lett volna, majd lerakta az üres poharat, és rám nézett.
– Fraser asszony – mondta, nagyon szabatosan fogalmazva. –
Iskolázott ember vagyok, nem hiszem, hogy ön boszorkány lenne.
– Nahát! Tényleg nem? – kérdeztem jót derülve. – Szóval nem
hisz a boszorkányokban? De hiszen még a Biblia is tesz róluk
említést!
Elfojtott egy böffentést a markában, és halszemekkel méregetett.
– Nem mondtam, hogy nem hiszek bennük, mert igenis hiszek,
csak azt mondtam, hogy maga nem közülük való.
– Ezt igazán örömmel hallom – feleltem, és igyekeztem nem
mosolyogni. Eléggé beivott, és bár a szokásosnál is pontosabban
válogatta meg a szavait, egyre erősebb akcentussal beszélt.
Általában úgy elnyomta edinburghi tájszólását, ahogy csak tudta, de
az most percről percre erősödött.
– Még egy kicsit? – Válaszra sem várva töltöttem még neki egy
jókora adag whiskyt üres poharába. A spaletták nyitva voltak, és a
szoba hűvös volt, de még mindig izzadság csillogott nyaka ráncain.
Láthatóan fájdalmai voltak, és nem úgy tűnt, hogy segítség nélkül el
tudna aludni.
Ezúttal kortyolgatva ivott, és közben engem figyelt, ahogy
elpakoltam a vacsorája maradékát. Az elfogyasztott whisky és annak

297
ellenére, hogy teli volt a gyomra, egyre nyugtalanabbul mozgatta a
lábát a takaró alatt, és rángatózott a válla.
Azt hittem, hogy az éjjeliedényt akarja használni, és azon
tanakodtam, hogy felajánljam-e a segítségemet ezzel kapcsolatban,
vagy inkább magára hagyjam. Az utóbbi mellett döntöttem.
De mint kiderült, tévedtem. Mielőtt ugyanis kimenthettem volna
magam, lerakta poharát, és felült az ágyban.
– Fraser asszony – mondta, s meredt rám vizenyős szemekkel. –
Bocsánatot szeretnék kérni öntől.
– Ugyan miért? – kérdeztem meghökkenve.
Összeszorította a száját.
– A ma reggeli viselkedésemért.
– Oh, ugyan, semmi gond. Megértem, hogy a gondolat, hogy
elaltassák, bizonyára… Nos, igen különös lehet önnek.
– Nem arra gondoltam – kapta fel a fejét, majd újra lesütötte a
szemét. – Hanem… Hogy… Nem bírtam nyugton maradni.
Láttam, hogy megint erősen elpirul, és számomra is váratlanul
megsajnáltam. Tényleg nagyon szégyellte magát.
Leraktam a tálcát, és lassan leereszkedtem a székre mellé,
miközben azon tűnődtem, mit is mondhatnék neki, amivel
enyhíthetném az érzéseit, és nem rontom tovább a helyzetet.
– De Mr. Christie – kezdtem. – Senkitől nem vártam volna el,
hogy nyugton maradjon, miközben felvágom a kezét. Ez egyszerűen
ellentétes az emberi természettel!
– Még a férjétől sem?
Ezen a megjegyzésen eléggé megütköztem. Nem is annyira a
konkrét megjegyzésen, mint annak keserű tónusán. Roger elmondott
egy keveset abból, amit Kenny Lindsay mesélt Ardsmuirról. Nem
volt titok, hogy Christie irigykedett Jamie-re, amiért akkor ő volt a
vezető. De mi köze ennek ehhez a mostani esethez?
– Miért kérdezi? – kérdeztem halkan. A kezembe vettem a sérült
kezét, azzal az ürüggyel, hogy megvizsgáljam rajta a kötést,
valójában viszont azért, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

298
 – De igaz, ugye? A férje keze. – Szakállát harciasan szegezte
nekem. – Azt mondta, maga hozta neki rendbe. Ő nem ficánkolt és
izgett-mozgott közben, igaz?
Nos, tényleg nem. Imádkozott, káromkodott, izzadt, kiabált és
egyszer-kétszer még sikoltott is. De nem mozdult.
Jamie keze azonban olyan téma volt, amit nem akartam Thomas
Christie-vel megbeszélni.
– Mind mások vagyunk – mondtam, és igyekeztem olyan
nyíltan a szemébe nézni, ahogy csak tudtam. – Nem várom, hogy…
– Nem várja azt egyik férfitól sem, hogy olyan derekasan
helytálljon, mint a férje. Igen, ezt nagyon jól tudom. – Arca újra
mélyvörösben izzott, és lenézett bekötött kezére. Ép kezének ujjait
ökölbe szorította.
– Nem úgy értettem! – ellenkeztem. – Egyáltalán nem!
Rengeteg férfi sebét láttam már el, és raktam helyre a csontjait.
Szinte minden felföldi rettenetesen bátran viselte… – Ekkor, a
másodperc törtrészével túl későn, eszembe jutott, hogy Christie nem
felföldi.
Mély torokhangon felhördült.
– Felföldiek! Hmp! – mondta, olyan hangon, hogy egyértelmű
volt, hogy ha nem lett volna egy hölgy társaságában, a padlóra
köpött volna.
– Barbárok? – kérdeztem vissza, hasonló hangsúllyal. Rám
pillantott és láttam, hogy a szája megremeg, ahogy megkésve maga
is felfogta, mit is mondtam. Elfordult és nagy levegőt vett, majd
kifújta, s megéreztem a whiskyszagú szellőt.
– Az ön férje… kétségtelenül… egy úriember. Előkelő
családból származik, még ha a család hírnevét meg is tépázta egy
árulás. – Az „árulás” r betűi mennydörgésként zengtek. Christie
tényleg elég részeg volt. – De ugyanakkor… ő is… – A homlokát
ráncolva küszködött, kereste a helyes kifejezést, aztán feladta. –
Közülük való. Angol hölgyként ezt tudnia kell!
– Közülük való – ismételtem, kissé elképedve szavai hallatán. –
Mármint a felföldiek vagy a barbárok közül?
Diadalmas, ugyanakkor érteden szemekkel nézett rám.

299
 – Egy és ugyanaz, nemde?
Christie igencsak fején találta a szöget. Találkoztam gazdag és
jól nevelt felföldiekkel, mint Colum vagy Dougal MacKenzie – nem
is beszélve Jamie nagyapjáról, az áruló Lord Lovatról, akire Christie
is célzott –, de tény, hogy mindegyikőjük olyan volt legbelül, mint
egy viking martalóc. És ha egészen őszinte akarok lenni, Jamie is
ilyen volt.
– Ööö… Nos, ők eléggé… – hebegtem. Megdörzsöltem az
orrom alsó részét. – A helyzet az, hogy harcosokká nevelték őket.
Vagy erről beszélt ön is?
Christie nagyot sóhajtott, és megcsóválta kicsit a fejét, bár
szerintem nem ellenkezése jeléül, hanem a felföldiek szokásai és
modora felett érzett megvetése miatt.
Mr. Christie maga is jól nevelt férfi volt, egy, a saját erejéből
feltört edinburghi kereskedő fia, és mint ilyen, áhítozott arra, hogy
őt is úriembernek tartsák, és nyilvánvalóan nem lenne belőle jó
barbár. Érthető, hogy értetlenkedve figyelte az őt annyira irritáló
felföldieket. Milyen nehéz lehetett neki, gondoltam, börtönbe
kerülni egy csapatnyi, az ő mércéje szerint faragatlan, erőszakos,
lobbanékony természetű, katolikus barbár közé, és eltűrni, hogy úgy
bánjanak vele – ráadásul rosszul –, mintha ő is közéjük tartozna?
Hátradőlt kicsit a párnáján, lehunyta a szemét, és összeszorította
a száját. Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, azt kérdezte:
– Tudja, hogy a férje korbácsolás nyomait viseli magán?
Már éppen nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak neki, és
mondjam, hogy közel harminc éve vagyunk házasok Jamie-vel,
amikor rájöttem, hogy Mr. Christie kérdése feltételez valamit arról,
hogy milyen elképzelése is lehet neki a házasság intézményéről,
amit viszont nem biztos, hogy tudni akartam.
– Tudom – feleltem ehelyett kurtán, és a nyitott ajtó felé
pillantottam.
– Miért?
Christie kinyitotta a szemét. Tekintete kissé zavaros volt, és
némi erőfeszítésébe tellett rám néznie.

300
 – Tudja, miért korbácsolták meg? – kérdezte, nehezen forgó
nyelvvel.
– Hogy mit tett?
Jamie helyett is elvörösödtem.
– Ardsmuirban – folytatta Christie, mielőtt válaszolhattam
volna, s rám szegezte mutatóujját. Szinte gyanúsítóan döfködte a
levegőt. – Volt nála egy darab tartán, tudja? Ami tilos volt.
– Mi? – kérdeztem megütközve, reflexszerűen. – Akarom
mondani, valóban?
Christie lassan előre-hátra ingatta a fejét, s ahogy így bólogatott,
előremeredő szemekkel, úgy nézett ki, mint egy hatalmas, részeg
bagoly.
– Nem az övé volt – mondta. – Egy fiatal legényé.
Kinyitotta a száját, hogy folytassa mondókáját, de csak egy halk
büffentésre tellett tőle, amin maga is meglepődött. Becsukta a száját,
pislogott párat, és újra próbálkozott.
– Rend… rendkívül nemes és… bátor cselekedet volt. – Rám
nézett, és egy kicsit megingatta a fejét. – Felf… felfogha… tatlan.
– Felfoghatatlan? Mármint, hogy hogy volt erre képes? –
Nagyon jól tudtam, hogy volt: Jamie egy rohadtul csökönyös alak,
aki véghezvisz bármit, amit egyszer a fejébe vesz, még ha a poklon
kell is átverekednie magát, történjen vele bármi közben. De ezt
Christie-nek is tudnia kellett róla.
– Nem a hogyan a kérdés. – Christie feje lekókadt, majd nagy
erőfeszítéssel felemelte. – Hanem hogy miért?
Hogy miért? Legszívesebben azt feleltem volna, hogy „Azért,
mert Jamie egy istenverte hős, azért, nem tehet róla!”. Ez azonban
nem lett volna teljesen igaz, és különben sem tudtam, hogy miért
tette. Nem mondta el az okát, és gondolkodtam is rajta, hogy mi
lehet az.
– Bármit megtenne, hogy megvédje az embereit – válaszoltam
inkább.
Christie-nek elég üveges volt a pillantása, de még mindig
értelmet sugárzott. Egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, nem
szólt, csak a gondolatok tűntek tova a szemei mögött.

301
Megnyikordult egy padlódeszka, és füleltem, hallom-e Jamie
lélegzését. Igen, hallottam, halk volt és szabályos: még mindig
alszik.
– Azt hiszi, én is az egyik „embere” vagyok? Mert biz…
tosíthatom, hogy nem vagyok az!
Kezdtem azt hinni, hogy hiba volt kitölteni neki az utolsó pohár
whiskyt.
– Nem – sóhajtottam, mialatt elnyomtam a késztetést, hogy
lehunyjam a szemem és megdörzsöljem a homlokom. – Biztos nem
hiszi. Ha arra céloz – mutattam a Bibliára –, azzal pusztán
kedveskedni akart önnek. Ennyit bárki idegennek is megtenne.
Maga talán nem?
Zihálva rám meredt, de aztán bólintott, és hátradőlt, mintha
kimerült volna, ami talán így is volt. Minden ellenségesség eltűnt a
magatartásából, és valahogy alacsonyabbnak tűnt, és olyannak, mint
aki teljesen magára maradt.
– Sajnálom – mondta halkan. Felemelte bekötött kezét, majd
leejtette.
Nem tudtam volna megmondani, hogy a Jamie-re tett
megjegyzései miatt kér elnézést, vagy amiért olyan gyáva volt aznap
reggel. Bölcsebbnek tartottam azonban ezt nem firtatni. Felálltam, és
lesimítottam a hálóingemet a combomon.
Feljebb húztam Tom Christie-n a takarót, és szépen betűrtem az
álla alá, majd elfújtam a gyertyát. Christie csupán egy sötét alaknak
látszott a párnán, lélegzése lassú volt és rekedtes.
– Nagyon ügyes volt! – súgtam neki, és megveregettem a vállát.
– Jó éjszakát, Mr. Christie!

Az én saját barbárom aludt, de felébredt, mint a macska, amikor

bebújtam mellé. Kinyújtotta a karját, és magához húzott, s
hümmögve annyit kérdezett: „Hmm?”

302
 Odafészkelődtem mellé, feszülő izmaim Jamie testének
melegében automatikusan kiengedtek.
– Hmm.
– Oh. És hogy van a mi kedves Tom barátunk? – Hátrébb dőlt
kicsit, és nagy kezei megtalálták csuklyás izmomat, s elkezdte
kigyúrni a csomókat a nyakamból és a vállamból.
– Oh. Ó! Ellenszenves, mindent szóvá tesz, és tök részeg.
Egyébként jól van. Ó, igen! Még, kérlek… Kicsit feljebb, igen. Jaj
de jó!
– Igen, ez tényleg Tomra illik, amikor a legjobb formájában van,
a részegséget leszámítva. Ha így nyögdécselsz, Sassenach, azt fogja
hinni, hogy nem is a nyakadat nyomogatom.
– Nem érdekel! – feleltem lehunyt szemmel, hogy
akadálytalanul átadhassam magam a földöntúli gyönyörnek, ami
végigrezonált a gerincemben. – Elegem van mára Tom Christie-ből.
És különben is, mostanra biztos mélyen alszik, azok után, amennyit
megivott.
Ezzel együtt lehalkítottam a hangom, betegem zavartalan
pihenése érdekében.
– Hogy jutottál hozzá ahhoz a Bibliához? – kérdeztem, habár
nyilvánvaló volt a válasz. Biztos Jenny küldte Lallybrochból. Pár
napja jött meg az utolsó csomagja, amíg én Salemben voltam.
Jamie sóhajtott, leheletében meglibbent a hajam, és
megválaszolta a kérdést, amit valójában feltettem.
– Felkavaró volt látnom, az biztos, a többi könyv között, amit a
nővérem küldött. Nem tudtam mihez kezdeni vele, tudod?
Nem csoda, ha felkavarta.
– Nem mondta, hogy miért küldte? – A vállam kezdett kilazulni,
a fájdalom tompult benne. Éreztem, hogy a hátam mögött megvonja
a vállát.
– Más könyvekkel együtt küldte, azt mondta, a padláson
takarított, és talált egy láda könyvet, amiről úgy gondolta, elküldi
nekem. De említette azt is, hogy azt hallotta, Kildennie faluja úgy
döntött, hogy kivándorol Észak-Karolinába. Csupa MacGregor él
arrafelé, tudod?

303
 – Ó, vagy úgy. – Jamie mesélte korábban, hogy szerette volna
megtalálni Alex MacGregor édesanyját, és odaadni neki a fia
Bibliáját, és közölni vele a hírt, hogy bosszút állt a fiáért. Culloden
után érdeklődött az asszony felől, de sajnos csak azt sikerült
kiderítenie, hogy a fiú mindkét szülője halott. Egy nővére élt már
csak, aki megházasodott és elköltözött otthonról. Senki nem tudta
pontosan, hol is lakik, vagy hogy egyáltalán Skóciában van-e még.
– Szerinted Jenny – vagy inkább Ian – megtalálta végül
MacGregor nővérét? És ő abban a faluban lakott?
Jamie újra megvonta a vállát, még utoljára megszorította a
vállamat, és levette rólam a kezét.
– Talán igen. Ismered Jennyt, rám hagyja, hogy keressem meg
az asszonyt, ha akarom.
– És akarod? – Feléje fordultam, hogy a szemébe nézzek. Alex
MacGregor inkább felakasztotta magát, mint hogy Black Jack
Randall áldozataként éljen. Jack Randall meghalt, Cullodennél
veszett oda. Jamie-nek azonban csak nagyon töredékes emlékei
voltak Cullodenről, mert a csata okozta sokk és az utána
elszenvedett láz elvette tőle a többit. Sebesülten ébredt, rajta Jack
Randall holtteste feküdt, de nem emlékezett, hogy mi történt.
Ezzel együtt, Alex MacGregorért bosszút álltak, talán Jamie
által, talán nem.
Elgondolkozott ezen egy pillanatra, és éreztem a mozdulatot,
amikor két merev ujjával a combjára ütött.
– Megkérdezem – mondta végül. – Mairinek hívták az asszonyt.
– Értem – feleltem. – Nos, nem hiszem, hogy… Hogy három-
négyszáz Mairinél több élne Észak-Karolinában.
Jamie ezen jót nevetett, és álomba is szenderültünk, Tóm
Christie hangos hortyogásának zenéjére, ami a folyosó túlsó végéről
érkezett hozzánk.

Percekkel, de az is lehet, hogy órákkal később, hirtelen felriadtam,

és hallgatódzni kezdtem. A szobában sötét volt, a tűz kialudt, és a
304
spaletták halkan zörögtek. Megfeszültek kicsit az izmaim,
igyekeztem legalább annyira felébredni, hogy felkeljek, és
megnézzem a betegemet, de aztán meghallottam a hangját, egy
hosszú, sípoló lélegzetvételt, amit dörgő horkolás követett.
Nem erre a hangra ébredtem, vált világossá számomra, hanem a
hirtelen beállt csendre mellettem. Jamie mereven feküdt, és aprókat
lélegzett.
Lassan kinyújtottam a kezem, hogy az érintésem ne érje
váratlanul, és a combjára helyeztem a tenyerem. Hónapok óta nem
volt már rémálma, de felismertem a jeleket.
– Mit álmodtál? – kérdeztem suttogva.
Egy kicsit nagyobb levegőt vett, és valamelyest összébb húzta
magát. Nem mozdultam meg, de a bal lábán hagytam a kezem.
Ujjaim alatt hajszálnyira megfeszültek az izmok, a menekülés apró
jeleként.
Nem menekült el azonban mégsem. Gyors, agresszív
mozdulattal elrántotta a vállát, majd kifújta a levegőt, és a matracba
süppedt. Egy darabig nem szólalt meg, de testének tömege magához
vonzott, mint holdat a bolygója. Csendben feküdtem, kezem a
combján, csípőm csípőjéhez simult, húsom a húsához.
Az égre meredt, a gerendák közti sötétbe. Láttam arcélét és a
szemét megcsillanni, amikor pislantott egyet-egyet.
– A sötétben… – szólalt meg végül. – Ardsmuirban, a sötétben
aludtunk. Néha világított a hold, vagy a csillagok adtak némi fényt,
de a földön, ahol mi feküdtünk, semmit sem lehetett látni.
Koromsötét volt. Hallani viszont mindent lehetett.
A negyven férfi lélegzését a cellában, fészkelődésük zaját, a
horkolást, köhögést, a nyugtalan álmok hangjait és az álmatlanul
fekvők által keltett apró, titkos zajokat.
– Hetek is elteltek úgy, hogy nem gondolkodtunk a sorsunkon. –
Most már könnyebben jöttek belőle a szavalt. – Mindig éheztünk és
fáztunk. Halálosan fáradtak voltunk. Ilyen állapotban nem sokat
gondolkodik az ember, csak azzal foglalkozik, hogy tegye egyik
lábát a másik elé, hogy emeljen meg még egy követ… Nem is akar

305
gondolkozni ilyenkor az ember, tudod? És ez elég könnyen is megy.
Egy ideig.
De időről időre megváltozott valami. A kimerültség köde
váratlanul és minden előzmény nélkül felszállt.
– Néha lehetett tudni, hogy mi okozta. Talán egy történet, amit
valaki mesélt, vagy egy levél, amit valaki a feleségétől vagy a
nővérétől kapott. Néha a semmiből jött, mert senki nem mondott
semmit, de éjjel mégis felébredt rá az ember, mint a mellette fekvő
asszony illatára.
Emlékek, elvágyódás… És vágyak. Tűz égette meg ezeket a
férfiakat: a tompa beletörődésből a veszteség perzselő tudata keltette
fel őket.
– Néha mindenki megőrült egy kicsit, egy időre. Valaki mindig
összeverekedett valakivel. És éjjel, a sötétben…
Éjszaka az elkeseredettek hangját lehetett hallani, az elfojtott
sírás és a titkos zizegések hangját. Némelyik férfi végül a másik
társaságát kezdte keresni, amire néha szidalmazás és ökölcsapás volt
a válasz. Néha nem.
Nem voltam benne biztos, mit is akar mondani nekem, vagy
hogy ennek mi köze Thomas Christie-hez. Esetleg Lord John
Greyhez.
– És téged valaha… megérintett valaki? – kérdeztem
tapogatózva.
– Nem. Senki még csak gondolni sem mert ilyesmire – mondta
halkan. – A vezetőjük voltam. Szerettek, de eszükbe sem jutott
ilyesmi.
Jamie ekkor szaggatottan vett egy mély levegőt.
– És te szeretted volna? – suttogtam. Éreztem, hogy lüktet a
pulzusom az ujjam hegyében, Jamie bőrén.
– Ki voltam rá éhezve – suttogta olyan halkan, hogy alig
hallottam, hiába feküdtem mellette. – Jobban, mint az ételre. Jobban,
mint az alvásra, habár hőn áhítottam az alvást, és nem csak azért,
mert kimerült voltam. Hanem mert alvás közben néha téged láttalak.

306
 – De nem a női testre vágytam, habár az is borzasztóan
hiányzott. Egyszerűen csak vágytam egy kéz érintésére, ennyi az
egész.
Bőre sajgott a vágytól, annyira, hogy úgy érezte, átlátszóvá
válik, és szíve nyílt sebének fájdalma kilátszik a mellkasából.
Jamie ekkor halk, bánkódó, nevetésszerű hangot hallatott.
– Ismered a Szent Szívet ábrázoló képeket? Mint amit Párizsban
is láttunk?
Ismertem. Reneszánsz festmények és a festett üvegtáblák, amik
élénk színeikkel beragyogják a Notre Dame folyosóit. A Szenvedő
Jézus, sebzett szíve feltárul, és sugárzik belőle a szeretet.
– Eszembe jutottak ott Ardsmuirban. És arra gondoltam, hogy
bárki képzelte is el így a mi Urunkat, alighanem maga is nagyon
magányos lehetett, hogy ilyen jól megértette őt.
Felemeltem a kezem, és nagyon gyengéden a mellkasa közepén
lévő kis mélyedésre fektettem. Ki volt takaródzva, és hűvös volt a
bőre.
Lehunyta a szemét, felsóhajtott, és erősen megszorította a
kezem.
– Néha hatalmába kerített ez a gondolat, és úgy éreztem, tudom,
mit érezhetett Jézus. Hiába vágyott rá, mégsem érintette meg senki.

307
 25
[tÅâà t {tÅâÇt~
]amie még egyszer ellenőrizte a nyeregtáskáit, habár mostanában
olyan gyakran tette ezt, hogy az már több volt puszta szokásnál.
Még mindig elmosolyodott, minden alkalommal, amikor felnyitotta
a bal oldali táskát. Brianna átdolgozta, és bőrdarabokat varrt bele,
amikbe bedughatta a pisztolyait, markolattal felfelé, hogy
vészhelyzetben azonnal előránthassa őket. Volt benne hely a
lőporszarunak, egy tartalék késnek, egy orsó horgászzsinórnak, egy
tekercs zsinegnek a csalikkal, egy varrókészletnek tűvel,
gombostűvel és cérnával, egy csomag ételnek, egy üveg sörnek és
egy takarosan feltekert tiszta ingnek.
A táskán kívül egy kis zsebet is kialakított, amiben, ahogy Bree
szerette nevezni, az „elsősegély-felszerelés” volt, habár Jamie nem
tudta volna megmondani, milyen helyzetben tudna segélyt nyújtani
ez a csomag. Néhány, gézbe csomagolt, keserű illatú teafű-tasakot,
egy kis tégely kenőcsöt és néhány ragasztószalagot tartalmazott,
melyek egyike sem tűnt használhatónak semmilyen szerencsétlenség
esetén, de ártani nem ártottak.
Kivette a darab szappant, amit a lánya a táskába rakott, meg
még néhány egyéb felesleges apróságot, és gondosan elrejtette
azokat egy vödör alá, nehogy Brianna megsértődjön.
Épp időben. Meghallotta a lányát, aki épp a kis Rogert faggatta,
hogy rakott-e elég tiszta harisnyát a táskáiba. Mire a szénapajta
sarkához értek, addigra Jamie szépen beszíjazta a táskáit.
– Készen állsz, a charaid?

308
 – De még mennyire! – bólintott Roger, lekapva válláról a
nyeregtáskákat, amiket eddig cipelt, és letette őket a földre. Breehez
fordult, aki Jemmyt hozta, és futólag megpuszilta.
– Veled megyek, apu! – kiáltotta Jemmy lelkesen.
– Most nem jöhetsz, kishaver.
– Indiánokat akarok látni!
– Talán majd ha nagyobb leszel.
– Beszélek indiánt! Ian bácsi megtanított. Menni akarok!
– Most nem mehetsz! – szólt rá Bree határozottan, de a kisfiú
nem akart hallgatni rá, inkább ficánkolt, hogy tegye le az anyja.
Jamie halkan, mély torokhangon felmordult, majd nyugodt
tekintettel, mélyen a kisfiú szemébe nézett.
– Hallottad a szüleidet – mondta. Jem durcásan meredt rá,
lebiggyesztette alsó ajkát, de abbahagyta a nyafogást.
– Egyszer mondd el, hogy csinálod – mondta Roger a kisfiú felé
pillantva.
Jamie felnevetett, és Jemmyhez hajolt.
– Adsz egy búcsúcsókot nagyapádnak, hm?
Csalódottságáról egyszerre megfeledkezve Jemmy kinyújtotta a
kezét, és átkarolta Jamie nyakát. Jamie kivette a kisfiút Brianna
karjából, megölelte és megpuszilta. Jem zabkása, pirítós és méz
illatát árasztotta, tömzsi kis teste kellemesen meleg és súlyos volt a
karjában.
– Légy jó, és vigyázz édesanyádra, rendben? Gyere, búcsúzz el
Clarence-től. Mondhatod neki azokat a szavakat, amiket Ian bácsitól
tanultál. – És isten segedelmével e szavak valók is lesznek egy
hároméves szájába. Ian rendkívül felelőtlen, ha tréfáról van szó.
Vagy talán, gondolta Jamie, magában vigyorogva, csak az jutott
eszembe, hogy én miket tanítottam franciául Jenny gyerekeinek, Iant
is beleértve.
Már felnyergelte és felkantározta Roger lovát, és Clarence-t, az
öszvért is teljesen felpakolták. Brianna ellenőrizte a lószerszámot –
nem mintha szükség lett volna rá, inkább csak azért tette, hogy
valamivel lekösse magát –, míg Roger felrakta a nyeregtáskákat. A

309
lány alsó ajkát a fogai közé fogta, úgy igyekezett azt a látszatot
kelteni, hogy nem aggódik, de senkit nem tudott átverni.
Jamie felvette Jemet, hogy paskolja meg az öszvér orrát, hogy a
lány és a férje kettesben lehessenek még utoljára. Clarence jó
természetű jószág, végtelen türelemmel tűrte, hogy Jem lelkesen
püfölje, és rossz kiejtéssel cseroki kifejezéseket mondogasson neki,
de amikor Jem Gideon felé nyúlt volna, Jamie azonnal hátrahajolt a
kisfiúval.
– Nem szabad, kislegény! Ne nyúlj ahhoz a bitanghoz, mert
leharapja a kezed!
Gideon hátrapattintotta a fölét, és türelmetlenül dobbantott
egyet. A hatalmas csődör égett a vágytól, hogy elinduljanak, és újra
megpróbálhassa megölni őt.
– Miért nem szabadulsz meg ettől a fenevadtól? – kérdezte
Brianna, amikor látta, hogy Gideon hosszú ajkait várakozóan
hátrahúzza. A lány elvette Jemmyt Jamie-től, és jó messzire ellépett
Gideontól.
– Mi? A kis Gideontól? Ó, de hiszen nagyon jól kijövünk. És
különben meg őt akarom cserére bocsátani.
– Tényleg? – Gyanús pillantást vetett a nagy pej lóra. – Nem
félsz attól, hogy kirobbantod a háborút, ha egy ilyen lovat adsz az
indiánoknak?
– Ó, nem szándékozom nekik adni – igyekezett megnyugtatni a
lányt Jamie. – Legalábbis nem közvetlenül nekik.
Gideon rossz természetű, megveszekedett, nyughatatlan ló volt,
vas állkapcsokkal és hasonló akarattal. Ezen antiszociális
tulajdonságok azonban rendkívül vonzók voltak az indiánok
szemében, ahogy a csődör széles mellkasa, hosszú háta és izmos
testalkata is. Amikor Csendes Levegő, az egyik falu törzsfőnöke
felajánlott Jamie-nek három szarvasbőrt, hogy a maga foltos
kancáját befedeztethesse Gideonnal, Jamie számára hirtelen
világossá vált, mi is van a kezében.
– Hatalmas szerencse, hogy még nem volt időm kiherélni –
mondta Jamie, azzal barátilag Gideon farára csapott, és
reflexszerűen el is ugrott, ahogy a csődör hátrakapta a fejét, hogy

310
megharapja. – Megkeresi a kenyerét, meg még azon felül is, azzal,
hogy az indián pónikkal párzik. Sosem kértem tőle mást, és nem
riadt meg a feladattól.
Brianna arca olyan rózsaszín volt a csípős reggeli levegőtől,
mint a hunyorvirág. Jamie megjegyzését hallván felnevetett, és még
jobban elpirult.
– Mi az a kiherélés? – érdeklődött Jemmy.
– Édesanyád majd elmondja – felelte Jamie, és lányára
vigyorgott, majd megborzolta Jemmy haját, és Rogerhez fordult. –
Készen állsz, legény?
Roger Mac bólintott, és berakta lábát a kengyelbe, majd
átlendítette másik lábát a ló fölött. Egy Agrippa nevű, higgadt, öreg
herélt pej lovat kapott, ami hajlamos volt morogni és nyihogni, de
egyébként jó és megbízható ló volt egy olyan lovas számára, mint
Roger, aki elfogadhatóan tudott lovagolni, de alapvetően tartott a
lovaktól.
Roger lehajolt a nyeregből, hogy egy búcsúcsókot váltsanak
Briannával, és elindultak. Jamie már korábban, amikor kettesben
voltak, elköszönt Claire-től.
Igen alaposan.
Az asszony a hálószobájuk ablakában állt, és hajkeféjével a
kezében figyelte őket, hogy integethessen nekik, ahogy
ellovagolnak. Haja, mint egy pompás szénaboglya, vette körbe a
fejét, és a kora reggeli nap fényében csillogva olyan volt, mint a
bibliai égő csipkebokor. Jamie-t hirtelen furcsa érzés kerítette
hatalmába, ahogy ilyen rendezetlen külsővel, félig meztelenül,
hálóingben látta feleségét. Erős vágyat érzett iránta, függetlenül
attól, mit csináltak alig egy órája. Majdnem félelmet is érzett,
mintha sohasem látná őt többet.
Szinte öntudatlanul a bal kezére tévedt a pillantása, és meglátta
a régi sebhelyet hüvelykujja tövében. A C alakú forradás úgy
elhalványodott már, hogy alig lehetett látni. Nem is vette észre vagy
gondolt rá évekig, de most valahogy fojtogatóan kevésnek érezte a
levegőt.

311
 Mégis integetett Claire-nek, aki nevetve és tréfásan csókot
dobott neki. A Krisztusát, hiszen ő is otthagyta a maga jelét
asszonyán, mert még onnan is látta nyakán a vörös harapás nyomát.
El is pirult zavarában. Gideon oldalába vágta a sarkát, aki
méltatlankodva felnyihogott, és hátrakapta a fejét, hogy Jamie
lábába harapjon.
Így elterelve a figyelmet, biztonságos távolságba kerültek. Jamie
csak egyszer nézett vissza az ösvényről, és Claire-t még mindig az
ablakban látta, a fény glóriaként ölelte körbe. Felemelte a kezét,
mintha csak áldást osztana, majd a fák elrejtették őt Jamie szeme
elől.

Szép idő volt, bár elég hűvös, ahhoz képest, hogy még csak az ősz
elején jártak. A lovak lehelete párafelhőként lengte őket körül,
ahogy a Ridge-ről lefelé tartva a most már Cooperville-nek nevezett
apró településen át a Nagy Bölénycsapás útvonalán haladtak tova
észak felé.
Jamie az égen tartotta a szemét. Nagyon korán volt még a
havazáshoz, de a nagy esők nem voltak ritkák. Csak bárányfelhőket
látott, ami miatt nem kell aggódni.
Nem beszéltek sokat, mindkét férfi a gondolataiba merült.
Roger többnyire jó társaság volt, de Jamie-nek hiányzott Ian.
Szerette volna megbeszélni vele a Tsisquával kialakult helyzetet. Ian
a legtöbb fehér embernél jobban ismerte az indiánok észjárását, és
bár Jamie elég jól megértette Madár azon gesztusának jelentőségét,
hogy elküldte nekik a remete földi maradványait – a telepesek iránt
tanúsított jó szándéka bizonyítéka volt, de várta, hogy a király
küldjön neki puskákat –, szerette volna kikérni Ian véleményét is ez
ügyben.
És bár Roger Macet is szükséges bemutatni a falvakban, a
jövendőbeli kapcsolatok ápolása végett… Nos, belepirult a
gondolatba, hogy magyarázkodnia kelljen neki, amiért…

312
 A fene vigye el Iant. A fiú néhány nappal ezelőtt egyszerűen
eltűnt egyik éjszaka, és vitte a kutyáját is.
Csinált már ilyet, és valószínűleg olyan hirtelen vissza is fog
jönni, ahogy elment. Bármilyen sötétséget hozott is magával
északról, az néha-néha elviselhetetlennek bizonyult számára, és
ilyenkor eltűnt az erdőbe, hogy némán és magába fordulva, de
önmagával valamelyest megbékélve jöjjön elő újra.
Jamie megértette ezt. Az egyedüllét egyfajta gyógyírként
szolgált a magány ellen. És bármilyen emlék elől bújt is el – vagy
ment azt keresni – az erdőbe…
„Beszélt neked valaha róluk? – kérdezte zavartan Claire annak
idején. – A feleségéről vagy a gyerekéről?"
Nem beszélt. Ian semmit sem mondott a mohawkoknál szerzett
élményeiről, és az egyetlen emlék, amit magával hozott, egy kék és
fehér kagylókból készített karkötő volt. Jamie Ian tüszőjében
pillantotta meg egyszer, de a mintázatát nem tudta kivenni.
Szent Mihály vigyázzon rád, fiú, gondolta magában, és az
angyalok gyógyítsák meg lelkedet.
Úgy alakult, hogy amíg meg nem álltak ebédelni, érdemben nem
beszélgetett Roger Mackel. Ekkor élvezettel megették a friss
ételeket, amiket az asszonyok pakoltak nekik. Maradt elég vacsorára
is. Másnap kukoricalepény lesz, és bármi, ami keresztezi az útjukat,
és könnyen el tudják ejteni és meg tudják főzni. Harmadnap a
Hómadár törzs asszonyai királyi lakomával vendégelik meg őket,
mint az angol király képviselőit.
– Legutóbb kacsát szolgáltak fel, jamgyökérrel és kukoricával
töltve – mesélte Rogernek. – Az illem azt diktálja, hogy a vendég
annyit egyen, amennyi beléfér, bármi legyen is a tányérján.
– Megértettem. – Roger halványan elmosolyodott, aztán lenézett
a kezében tartott, félig megevett kolbászra. – Ha már itt tartunk, a
vendégeknél, úgy értem. Azt hiszem, van egy kis gond. Hiram
Crombie-val.
– Hirammel? – kérdezte Jamie meglepődve. – Mi köze a mi
látogatásunknak Hiramhez?

313
 Roger szája megremegett, mint aki nem tudja, hogy nevessen,
vagy ne.
– Nos, csak annyi, hogy… Tudod, ugye, hogy a csontok
gazdáját, amit eltemettünk, mindenki Ephraimnak hívja? Az egész
Bree hibája, de nincs mit tenni.
Jamie kíváncsian bólintott.
– Nos. Tegnap eljött hozzám Hiram, és azt mondta, hogy
tanulmányozta az esetet – imádkozott, meg ilyesmi –, és arra a
következtetésre jutott, hogy amennyiben igaz, hogy az indiánok
között a feleségének is vannak rokonai, akkor a logika azt diktálja,
hogy egy részüket meg kell menteni.
– Ó, valóban? – Az ámulata saját leheletét is felmelegítette.
– Igen, és azt mondja, kötelességének érzi elvinni az Úr szavát
ezen szerencsétlen vadak közé. Különben hogy hallanák meg
másképp?
Jamie elgondolkodva végighúzta egyik behajlított ujját a felső
ajkán, elképedés és rémület között hánykolódva a gondolatra, hogy
Hiram Crombie zsoltároskönyvvel a kezében lerohanja a cseroki
falvakat.
– Hmm. Ejha, de… Nem hisztek… mármint ti,
presbiteriánusok… az eleve elrendelésben? Hogy van, aki
megmenekül, van, aki elkárhozik, és semmit sem lehet ellene tenni?
És ezért vezet minden pápista számára egyenes út a pokolba?
– Ööö… Nos… – hebegte Roger, miután maga sem akart
határozottan állást foglalni. – Hmm. Gondolom, a presbiteriánusok
sem értenek mindenben egyet, de igen, nagyjából ez lehet Hiram és
csapatának álláspontja.
– Értem. Ha viszont azt hiszi, hogy az indiánok egy része már
megmenekült, akkor miért kell nekik prédikálnia?
Roger megdörzsölte a szemöldöke között a bőrt.
– Hát, tudod, ugyanazért, amiért a presbiteriánusok templomba
járnak például. Még ha meg is vannak mentve, úgy érzik, dicsérniük
kell ezért az Urat, és… És megtanulni, hogyan válhatnak még jobb
emberekké, hogy úgy éljenek, ahogy Isten kívánja tőlük. A
megváltásuk miatt érzett hálából, érted?

314
 – Attól tartok, Hiram Crombie istene ferde szemmel nézne az
indiánok életmódjára – mondta Jamie, akinek élénken élt
emlékezetében a meztelen testek látványa a parázs fényénél, és a
szőrmék illata.
– Alighanem – felelte Roger, és olyan jól utánozta közben
Claire fanyar hangsúlyozását, hogy Jamie felnevetett.
– Igen, érzem a helyzet súlyosságát – mondta Jamie, és ez így is
volt, de közben azért viccesnek is találta. – Szóval Hiram el akar
menni prédikálni a cserokikhoz? Erről van szó?
Roger bólintott, és lenyelt egy darab kolbászt.
– Ha igazán pontos akarok lenni, azt akarja, hogy te vidd el őt,
és mutasd őt be nekik. Azt nem várja el tőled, hogy tolmácsolj a
prédikációknál, azt mondja.
– Szent isten! – Egy pillanat erejéig számba vette ezt a
lehetőséget, aztán határozottan megrázta a fejét. – Nem.
– Persze hogy nem. – Roger kihúzta a dugót egy palack sörből,
és megkínálta vele Jamie-t. – Csak gondoltam, jobb, ha szólok, hogy
legyen időd eldönteni, mit válaszolsz neki, ha megkér rá.
– Nagyon figyelmes tőled! – válaszolta Jamie, azzal elvette az
üveget, és nagyot húzott belőle.
Leengedte az üveget, és megdermedt. Látta, hogy Roger Mac is
odakapja a fejét, és tudta, hogy ő is megérezte a szagot, amit egy
hideg szellő fújt feléjük.
Roger Mac visszafordult Jamie-hez, fekete szemöldökét
összevonva.
– Te is érzed, hogy ég valami?

Roger hallotta meg őket először: krákogó ricsajozás, csattogó csőrök

és olyan visítások, mintha boszorkányok lettek volna ott. Aztán
szárnycsapkodás hallatszott, ahogy látótávolságba kerültek, és a
madarak felszálltak. Főleg varjak voltak, de egy-egy nagy fekete
holló is volt közöttük.
315
 – Jaj, istenem! – mondta, szinte magában.
Két holttestet találtak felakasztva egy fára, a ház mellett.
Mármint, ami maradt belőlük. Annyit meg tudott állapítani, hogy
egy férfi és egy nő volt, de csak a ruhájuk alapján. Egy darab papírt
tűztek a férfi lábára, de úgy összegyűrődött és megfoltosodott, hogy
csak azért volt képes észrevenni, mert a széle meglibbent a szélben.
Jamie letépte a papírt, széthajtotta annyira, hogy el tudja
olvasni, és a földre dobta. „Halál a Rendfenntartókra!”- állt a
papíron. Roger csak egy pillanatra látta, mert a szél felkapta és
elfújta.
– Hol vannak a gyerekek? – szegezte Jamie Rogernek a kérdést,
a fiú felé fordulva. – Ennek a párnak vannak gyerekei. Hol vannak?
A tűz hamvai kihűltek már, és már kezdtek szétszóródni a
szélben, de az égett szag úgy betöltötte Roger tüdejét, elakasztotta a
lélegzetét, égette a torkát, hogy a szavak, mint apró, éles kavicsok,
értelmetlenül törtek fel, mint a talpa alatt a kő csikorgása. Roger
meg akart szólalni, megköszörülte a torkát, és köpött egyet.
– Talán elbújtak – krákogta, azzal kinyújtotta a kezét, és az
erdőre mutatott.
– Igen, talán. – Jamie hirtelen felállt, bekiáltott a fák közé, és
válaszra sem várva, újabb kiáltással bement az erdőbe.
Roger követte, s az erdő szélét elérve,' a ház mögött, cikcakkban
elindultak felfelé a hegyen, miközben mindketten biztatólag
kiáltoztak, de hangjukat elnyelte az erdő csendje.
Roger izzadva, lihegve botladozott a fák között, miközben sajgó
torkáról tudomást sem véve kiáltozott, és még annyi időre se nagyon
állt meg, hogy hallgatózzon, válaszol-e valaki. Néhányszor látott
megmozdulni valamit a szeme sarkában, és egyből odafordult, de
nem volt ott más, csak a szélben hullámzó, száradó nádszálak vagy
egy lelógó inda, ami úgy himbálódzott, mintha valaki épp arra ment
volna az előbb.
Szinte látta maga előtt a bújócskázó Jemet, és látomása a
szökellő lábról, a napfényben megcsillanó kis fejről erőt adott neki,
hogy kiáltson, újra és újra. Végül azonban el kellett fogadnia a tényt,
hogy a gyerekek nem futottak volna ilyen messzire, és körözve

316
elindult vissza a faház felé, miközben továbbra is kiabált, rekedtes,
elfúló hangon.
Amikor visszaért a ház elé, ott találta Jamie-t, aki éppen lehajolt
egy kőért, amit jó erősen egy pár holló felé dobott, amik az akasztott
emberek fájára telepedtek, és csillogó szemekkel araszoltak éppen
vissza a fán lógó holttestek felé. A hollók károgva felrebbentek, de
csak a szomszéd fáig repültek, leszálltak rá, és figyeltek.
Hideg volt, de mindkettőjükről folyt az izzadság, hajuk
csapzottan tapadt a tarkójukra. Jamie, továbbra is zihálva,
megtörölte arcát az inge ujjába.
– Hány… gyerek van? – Roger is kapkodott levegő után, és úgy
berekedt, hogy szinte suttogni se bírt.
– Legalább három – felelte Jamie, köhögve, krákogva, majd
köpött egyet. – A legidősebb olyan tizenkét éves forma. – Némán
állt egy pillanatig, és a testeket nézte, majd keresztet vetett, és
elővette a tőrét, hogy levágja őket a kötélről.
Nem tudtak mivel sírt ásni. A legtöbb, amit tehettek, hogy egy
széles sávban félrekaparták az avart, és egy alacsony kőhalmot
raktak a holttestek fölé, legalább annyira a hollók ellen, mint
végtisztességből.
– Rendfenntartók voltak? – kérdezte Roger, amikor éppen nem
az arcát törölgette az inge ujjával.
– Igen, de… – Jamie elhallgatott. – Annak ehhez semmi köze. –
Megcsóválta a fejét, és nekilátott további köveket gyűjteni.
Roger először kőnek hitte, ahogy félig betemették a megégett
faház falai mentén kavargó levelek. Aztán megérintette, mire az
megmozdult, amitől Roger talpra ugrott és akkorát rikoltott, ami
bármelyik hollónak becsületére vált volna.
Jamie másodpercek alatt ott termett, és segített neki kiásni a
kislányt a levelek és a hamu alól.
– Csitt, a muirninn, csitt! – csitította Jamie, pedig a kislány nem
is sírt. Úgy nyolcéves lehetett, de a ruhája és a haja teljesen leégett,
és a bőre úgy megfeketedett és megrepedezett, mintha kőből lett
volna, csak a szeme árulta el.

317
 – Ó, istenem, ó, istenem! – ismételgette Roger magában, még
jóval azután is, hogy kiderült: ha szavait fohásznak szánta, arra rég
nem felel senki.
A melléhez ölelte a kislányt, aki félig kinyitotta a szemét, de
nem megkönnyebbüléssel vagy kíváncsisággal nézte Rogert, csak a
saját balsorsába vetett higgadt bizonyossággal.
Jamie öntött egy kis vizet a kulacsából a zsebkendőjére, és a
sarkát a lány ajkai közé dugta, hogy megnedvesítse, és Roger látta,
hogy a lány reflexszerűen mozgatja a torkát, ahogy szívogatja a
zsebkendőt.
– Rendbe fogsz jönni – suttogta Roger a kislánynak. – Minden
rendben, a leannan.
– Ki tette ezt, a nighean? – kérdezte Jamie, ugyanolyan
gyengéden. Roger látta a kislányon, hogy megértette a kérdést, mert
az úgy felkavarta szeme felszínét, mint a szél a tó vizét, de pillantása
hamar újra megnyugodott. Nem szólalt meg, kérdezhettek tőle
bármit, csak nézte őket, minden kíváncsiság nélkül, és a nedves
kendőt szívogatta áhítattal.
– Meg vagy keresztelve, a leannan? – kérdezte végül Jamie,
mire Rogernek összerándult a gyomra. A kislány megtalálása okozta
döbbenetében nem is fogta fel, milyen állapotban van a gyermek.
– Elle ne peut pas vivre – mondta halkan Jamie, Roger szemébe
nézve. Nem maradhat életben.
Roger első reakciója a zsigeri ellenkezés volt. De még
mennyire, hogy életben maradhat, muszáj élnie! De a bőre hatalmas
foltokban hiányzott róla, és a nyers húson már kialakult egy vékony
kéreg, de még mindig szivárgott. Kilátszott az egyik térdcsontja
fehér széle, és szinte szó szerint látta a dobogó szívét, azt a vöröses,
áttetsző duzzanatot, ami mellkasa közepén lüktetett. Teste könnyű
volt, mint egy csuhébaba, és Roger számára fájdalmasan
nyilvánvalóvá vált, hogy a kislány szinte lebeg a karjában, mint egy
olajfolt a vízen.
– Nagyon fáj, drágám? – kérdezte Roger a kislányt.
– Anya! – suttogta, aztán lehunyta a szemét, és nem mondott
mást, csak ugyanezt ismételgette újra és újra.

318
 Eszébe jutott, hogy visszavihetnék a kislányt a Ridge-re, hátha
Claire tudna rajta segíteni. De ez több mint egynapi lovaglásra volt,
nem élné túl. Nem valószínű.
Nyelt egyet, és ahogy világossá vált előtte a helyzet, elszorult a
torka, mintha csak hurokba került volna. Jamie-re nézett, és
ugyanazt a keserű felismerést látta az ő szemében is. Jamie is nyelt
egyet.
– Tudod… mi a neve? – Roger alig kapott levegőt, úgy kellett
kipréselnie magából a szavakat. Jamie megrázta a fejét, aztán
összeszedte magát, és behúzta a vállát.
A kislány abbahagyta a zsebkendő szívogatását, de még mindig
az anyukáját szólongatta olykor-olykor. Jamie kivette a zsebkendőt a
kislány ajkai közül, és néhány cseppet a megfeketedett homlokára
facsart belőle, a keresztelés szavait suttogva.
Aztán egymásra néztek, és nyugtázták, mit kell tenniük. Jamie
elsápadt, izzadságcseppek gyöngyöztek a felső ajkán, vörös
szakállszőrei között. Mély levegőt vett, megacélozta magát, és
felemelte a kezét, hogy felajánlja segítségét.
– Nem – mondta Roger halkan. – Majd én. – A kislány az övé
volt: legalább annyira nem tudta volna átadni őt másvalakinek, mint
amennyire a saját karját tudta volna letépni. A zsebkendő után nyúlt,
és Jamie a kezébe is nyomta a kormos, még mindig nedves
ruhadarabot.
Soha nem gondolt még arra, hogy ilyet tegyen, és most sem
tudott erre gondolni, de nem is volt rá szükség. Minden teketóriázás
nélkül magához ölelte a kislányt, és az orrára és a szájára tapasztotta
a zsebkendőt, majd rászorította. Érezte, hogy a kislány orrának apró
dudora pontosan beleillett a hüvelyk- és mutatóujja közé.
Szél kavargott a fák lombjában, arany levélesőt hullatva rájuk,
ami súrolta a bőrüket, és hűvösen simogatta az arcukat.
Fázni fog a lány, gondolta Roger, és szerette volna betakarni, de
nem volt szabad keze.
Másik kezével a kis testet fogta át, keze a mellkasán nyugodott,
érezte apró szívét az ujjai között. Nagyot dobbant, majd hevesen
vert, kihagyott egyet-egyet, vert még kettőt… és megállt. Roger

319
érezte, hogy a kis szív megremeg, mintha erőt gyűjtene, hogy még
egyszer megdobbanjon, és az a látomása támadt egy pillanatra, hogy
nemcsak hogy meg fog dobbanni, hanem kitör a lány mellkasának
törékeny falai mögül, és a kezébe ugrik, féktelen élni akarásában.
De a látomás a pillanattal együtt elillant, és óriási csend vette át
a helyét. A közelben egy holló hívta társait.

Már majdnem befejezték a temetést, amikor patadobogás és

lószerszám csörrenése jelezte, hogy látogatóik érkeztek. Méghozzá
sokan.
Roger már éppen elinalt volna, hogy bevegye magát az erdőbe,
de apósára nézett, aki megrázta a fejét, felelve a fiú ki nem mondott
kérdésére.
– Nem, biztos nem jönnek vissza. Miért tennék? – Roger üveges
tekintettel nézett végig a tanya füstölgő romjain, az összejárt
udvaron és az alacsony sírhalmokon. A kislány még mindig ott
feküdt a közelükben, a földön, Roger köpönyegével letakarva. Nem
volt képes még eltemetni őt a föld alá, olyan élénken élt még benne
a lány emléke.
Jamie kiegyenesedett és kinyújtózkodott. Roger látta, hogy
apósa a fegyverére pillant, hogy az kéznél van-e, az egyik fa
törzsének döntve. Aztán lazított tartásán, rádőlt a lapátként használt
égett deszkára, és várt.
Az első lovas előjött a fák közül, lova prüszkölt és a fejét
dobálta, ahogy az égett szagot megérezte. A lovas egy gyakorlott
mozdulattal körbefordult a lovával, közelebb léptetett Jamie-ékhez,
és előrehajolt, hogy megnézze, kivel is van dolga.
– Szóval maga az, Fraser? – Richard Brown barázdált arcán
baljóslatúan kedélyes kifejezés látszott. Az elszenesedett, gőzölgő
gerendákra pillantott, majd körbenézett bajtársain. – Gondoltam,
hogy nem csak whisky eladásából szerezte a pénzét.

320
 Brown emberei – Roger hat férfit számolt – a nyeregben
fészkelődtek, és jókedvűen horkantottak a megjegyzésen.
– Mutathatna egy kis tiszteletet a holtak iránt – biccentett Jamie
a sírok felé, mire Brown arca megfeszült. Jamie-re szegezte a
pillantását, majd Rogerre.
– Csak ketten vannak? Mit keresnek itt?
– Sírt ásunk – felelte Roger. Felhólyagosodott a tenyere. Lassan
beletörölte nadrágja oldalába. – És maga mit keres itt?
Brown erre hirtelen felült a nyeregben, de a testvére, Lionel
válaszolt helyette.
– Owenawisguból tartunk hazafelé – mondta, és a lovak felé
biccentett. Ahogy odanézett, Roger meglátta az állatbőrökkel
megpakolt négy málhás lovat, és hogy néhány másik ló is púposra
rakott nyeregtáskát cipelt. – Megéreztük a füstszagot, és megnéztük,
mi ég. – Lenézett a sírokra. – Tige O’Brian volt az, igaz?
Jamie bólintott.
– Ismerte őket?
Richard Brown megvonta a vállát.
– Igen. Útba esnek Owenawisgu felé. Megálltam náluk egyszer-
kétszer, itt vacsoráztam. – Megkésve eszébe jutott a kalapja.
Levette, aztán lesimította pár gyér hajszálát a kézfejével, és
kopaszodó fejbőrére tapasztotta azokat. – Isten nyugosztalja őket.
– Ki füstölte ki őket, ha nem maguk voltak? – kiáltotta oda az
egyik fiatalabb férfi Brownék csapatából. A férfi – keskeny váltóból
és előreugró állkapcsából ítélve az egyik Brown – szemtelenül
mosolygott, láthatóan nagyon elmés megjegyzésnek hitte beszólását.
A megperzselődött papírdarabot elvitte a szél, és nekitapadt egy
kőnek Roger lábánál. A fiú lehajolt és felvette, majd tett egy lépést,
és Lionel Brown nyergének csapta azt.
– Erről tud valamit? – kérdezte. – O’Brian holttestére volt tűzve.
– Hallatszott a hangján, hogy dühös, ezt Roger is tudta, de nem
érdekelte. Fájt a torka, és hangja fojtottan és reszelősen tört elő
belőle.
Lionel Brown a papírra nézett, felvonta a szemöldökét, majd
átnyújtotta azt a testvérének.

321
 – Nem tudok. Nem maga írta?
– Micsoda?! – A szélben pislogva felnézett a férfira.
– Indiánok – mondta Lionel Brown, a ház felé biccentve. – Az
indiánok csinálták.
– Úgy, valóban? – szólalt meg Jamie. Roger kihallotta, mi
bujkál még Jamie hangjában: kétely, éberség és harag. – Melyik
törzs? Azok, akiktől a bőröket vették? Ezt ők mondták maguknak?
– Legyen eszed, Nelly. – Richard Brown szándékosan halkan
beszélt, de a testvére összerezzent, ahogy meghallotta bátyja
hanghordozását.
Brown közelebb léptetett a lovával. Jamie nem mozdult, de
Roger látta, hogy apósa egyre szorosabban fogja a deszkát.
– Az egész családot meggyilkolták? – kérdezte, s a Roger
köpönyegével letakart kislányra pillantott.
– Nem – válaszolta Jamie. – A két idősebb gyereket nem
találtuk meg, csak a kislányt.
– Indiánok – hajtogatta Lionel Brown makacsul, bátyja háta
mögül. – Ők vitték el őket.
Jamie vett egy nagy levegőt, és felköhögött a füsttől.
– Jól van – mondta. – Akkor majd kérdezősködök a falvakban.
– Nem találja meg a gyerekeket – mondta Richard Brown.
Hirtelen ökölbe szorított kezében összegyűrte az írást. – Ha az
indiánok rabolták el őket, akkor elviszik őket messzire. Eladják
őket, Kentuckyba.
Emberei egyetértően hümmögtek, és Roger érezte, hogy az
egész délután a mellkasában izzó parázs egyszerre fellángol.
– Az indiánok nem írnak ilyesmit! – csattant fel, hüvelykujjával
a Brown kezében tartott papírra mutatva. – És ha ez bosszú volt,
amiért O’Brian Rendfenntartónak állt, akkor nem vitték volna el a
gyerekeket.
Brown mélyen Roger szemébe nézett, és összevonta a
szemöldökét. Roger érezte, hogy Jamie finoman,
elővigyázatosságból, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát.
– Nem – mondta Brown halkan. – Nem írnak. Ezért gondolta
Nelly, hogy ezt maga írta. Mondjuk, hogy az indiánok eljöttek, hogy

322
elvigyék a két kölyköt, de aztán maguk is felbukkantak, és úgy
döntöttek, elviszik, ami maradt. Szóval felgyújtották a faházat,
felakasztották O’Briant és a feleségét, kitűzték rá ezt a cédulát, és
kész is vagyunk. Mit mond erre az okfejtésre, Mr. MacKenzie?
– Azt, hogy honnan tudja, hogy fel lettek akasztva, Mr. Brown?
Brown arca megfeszült, és Roger Jamie kezét érezte a karján,
figyelmeztetően, és csak ekkor vette észre, hogy ökölbe szorította a
kezeit.
– A kötelek, a charaid – szólalt meg Jamie, rendkívül nyugodt
hangon. Roger lassan felfogta, amit hallott, és odanézett. Való igaz,
a testekről levágott kötelek ott hevertek a földön, a fa mellett, ahova
leestek. Jamie még mindig beszélt. A hangja nyugodt volt, de Roger
nem értette, mit mond. A szél elsodorta a hangokat, és sustorgása
mellett kihallotta egy dobogó szív ritmusos dobbanásait. Talán az
övé volt. Talán a kislányé.
– Szálljon le a lóról! – mondta, de legalábbis akarta. A szél az
arcába fújt, korommal terhesen, és a szavak a torkára forrtak. Erős
és savanyú hamu ízt érzett a szájában. Könnyes szemmel köhögött,
majd köpött egyet.
Lassan érzékelni kezdte, hogy fáj a karja, és kitisztult a látása. A
fiatalabb férfiak bámulták, ki gúnyosan, ki óvatosan. Richard Brown
és testvére buzgón kerülte Roger pillantását, helyette Jamie-n
tartották a szemüket, aki még mindig szorította Roger karját.
Némi erőfeszítéssel a fiú lerázta magáról Jamie karját, és egy
leheletnyi biccentéssel jelezte, hogy nem fog elborulni az agya, bár a
szíve még mindig hevesen vert, és olyan szorosan érezte az egykori
hurkot a nyaka körül, hogy ha képes is lett volna szavakat formálni,
akkor sem tudott volna megszólalni.
– Segítünk – biccentett Brown a földön fekvő kis test felé, és
már lendítette át az egyik lábát a nyergen, amikor Jamie intett egyet,
és megállította.
– Nem kell, megoldjuk.
Brown, félig leszállva a lóról, megdermedt. Összeszorította az
ajkát, és visszatolta magát a nyeregbe, körbefordult a lóval, és

323
minden búcsú nélkül ellovagolt. A többiek követték, de távoztukban
még kíváncsian hátrapillantottak.
– Nem ők voltak. – Jamie, kezében tartva puskáját, az erdőt
figyelte, ahol végül az utolsó lovas is eltűnt. – De tudnak még
valamit, amit nem árultak el.
Roger szótlanul bólintott. Határozott léptekkel odament a fához,
amire felakasztották a szerencsétlen házaspárt, félrerúgta a
köteleket, és ököllel a fa törzsébe ütött, kétszer, háromszor. Lihegve
felállt, homlokát a durva fakéregnek nyomta. Felsértett bütykei
fájdalma hozott némi enyhülést, de nem sokat.
Apró hangyák meneteltek felfelé a kéreg táblái között, minden
figyelmüket valami rendkívül fontos feladatra összpontosították.
Nézte őket egy darabig, amíg nem tudott újra nyelni egyet. Aztán
felegyenesedett, hogy eltemesse a kislányt, s megdörzsölte a csontig
hatoló kék foltot a karján.

324
NEGYEDIK RÉSZ

EMBERRABLÁS

325
 26
c|ÄÄtÇàöá t }≠äőux
1773. október 9.

eoger ledobta a nyeregtáskáját a földre, a gödör mellé, és

belenézett.
– Hol van Jem? – kérdezte.
Sárfoltos arcú felesége felnézett rá, és kisimított egy csapzott
hajtincset az arcából.
– Én is örülök, hogy látlak! – válaszolta. – Jó utad volt?
– Nem – vágta rá Roger. – Hol van Jem?
Brianna erre felvonta a szemöldökét, beleszúrta a lapátját a
gödör aljába, és Rogernek nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki
kimászni onnan.
– Marsalinál. Germainnel brummosat játszottak a kisautókkal,
amit faragtál nekik, legalábbis, amikor otthagytam, azt játszottak.
A csomó, amit idegességében a bordái alatt hordozott az elmúlt
két hétben, lassan oldódni kezdett. Bólintott, és hirtelen úgy
elszorult a torka, hogy nem tudott megszólalni, majd kinyújtotta a
karját, és sáros ruhájára ügyet sem vetve magához húzta a lányt, aki
meglepetten aprót sikkantott.
Szorosan ölelte Briannát, szíve a torkában dobogott, és nem
akarta – meg nem is tudta – elengedni a lányt, amíg az ki nem
bontakozott az öleléséből. Kezét a fiú vállán hagyta, de fejét oldalra
billentette, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Igen, te is hiányoztál – mondta Brianna. – Mi a baj? Mi
történt?

326
 – Borzalmas dolgok. – A leégett ház, a kislány halála… Ezek a
képek álomszerűvé váltak utazása során, a látott szörnyűségek
szürreális élményekké szürkültek a monoton lovaglás és gyaloglás, a
szűnni nem akaró szél fütyülése és csizmáik folyamatos ropogása
közepette, ahogy a köveken, homokon, fenyőtűkön, sárban tapostak,
a mindent elnyelő zöldben és sárgában, ami körülvette őket, és
elvesztek benne, felettük a végtelen éggel.
De most már végre otthon volt, és nem a vadonban vándorolt, és
a kislány emléke, akinek a tenyerében érezte a szíve dobbanását,
hirtelen olyan valóságossá vált, mint maga a kislány a halála
pillanatában.
– Gyere be! – mondta Brianna, aki aggódó tekintettel fürkészte
Roger arcát. – Igyál valami meleget!
– Jól vagyok – válaszolta Roger, de ellenkezés nélkül követte a
lányt.
Brianna felrakta forrni a vizet a teához, Roger pedig leült az
asztalhoz, és elmesélt neki mindent, ami történt. Közben fogta a
felesége kezét, és a megviselt asztallapot bámulta, rajta az ismerős
étel- és égett foltokkal.
– Csak arra tudtam gondolni, hogy kell, hogy legyen valami
módja. De nem volt. Még akkor is, amikor… Amikor a szájára
tettem a kezem… Akkor is azt éreztem, hogy ez nem történik meg.
Ugyanakkor… – Roger ekkor felült, és belenézett a tenyerébe.
Ugyanakkor ez volt élete legintenzívebb élménye. Nem bírt rá
gondolni, legfeljebb futólag, mégis tudta, hogy sosem fogja
elfelejteni a legapróbb részletet sem. Hirtelen megint elszorult a
torka.
Brianna a fiú arcát kutatta, és látta, hogy Roger megérinti a
torkán húzódó, az akasztás okozta érdes sebhelyet.
– Kapsz levegőt? – kérdezte idegesen. Roger megrázta a fejét,
de ez nem volt igaz, lélegzett, valahogy, habár ez olyan érzés volt,
mintha egy hatalmas kéz összeroppantotta volna a torkát, a gégéje és
légcsöve egy véres masszává omlott volna össze.

327
 Egy legyintéssel jelezte, hogy rendbe fog jönni, bár ebben maga
is kételkedett. Brianna odaállt Roger mögé, elvette a fiú kezét a
nyakáról, és finoman megérintette a sebhelyet.
– Minden rendben lesz – mondta neki halkan. – Csak lélegezz.
Ne gondolkozz, csak lélegezz.
Brianna keze hideg volt és földszagú. Roger szemébe könny
szökött. Pislantott, mert látni akarta a szobát és a tűzhelyet, a
gyertyákat, az edényeket és a szövőkeretet, hogy elhiggye, tényleg
otthon van. Egy csepp meleg nedvesség gördült lefelé az arcán.
Meg akarta magyarázni Briannának, hogy nincs semmi baj, nem
sír, de a lány csak közelebb húzódott hozzá, egyik kezével magához
ölelte, a másik keze még mindig a fiú torkában lévő gombócot
hűtötte jólesően.
Brianna mellei puhán tapadtak Roger hátához, és inkább érezte,
mintsem hallotta, ahogy a lány halkan dúdol, azt a kis dallamtalan
hangsort, amit idegességében szokott dúdolni, vagy ha erősen
összpontosít valamire.
Végül a görcs oldódni kezdett, és Rogernek elmúlt az az érzése,
hogy mindjárt megfullad. Mellkasát hihetetlen megkönnyebbüléssel
szívta tele újra, és Brianna eleresztette őt.
– Mi… az… amit… ásol? – kérdezte némi erőfeszítéssel.
Kedvesen a lányra nézett, és rámosolygott, ez már sokkal
nehezebben ment. – Meg akarsz… sütni egy… vízilovat?
Egy halvány mosoly suhant át a lány arcán, bár a pillantása még
mindig aggodalmas volt.
– Nem – felelte Brianna. – Ez egy kemence.
Egy pillanat erejéig megpróbált valami szellemes megjegyzést
kiagyalni azzal kapcsolatban, hogy milyen hatalmas ez a gödör, de
nem volt rá képes.
– Oh – mondta ehelyett.
Megfogta a bögre macskamentateát, amit Brianna nyomott a
kezébe, és felemelte, hogy az illatos gőzök átmelegítsék az orrát, és
hűvös arcbőrét benedvesítsék.
Brianna öntött magának is egy bögre teát, és leült Rogerrel
szemben.

328
 – Örülök, hogy itthon vagy – mondta halkan.
– Hát igen. Én is. – Roger megkísérelt belekortyolni a teába, de
az még mindig tűzforró volt. – Szóval egy kemence? – Megemlítette
neki, mi történt O’Brianéknél, mert muszáj volt, de nem akart róla
beszélni. Még nem. Brianna mintha megérezte volna ezt, és nem
erőltette a témát.
– Aha. Vizet melegíteni. – Roger bizonyára értetlenül nézhetett,
mert Brianna mosolya őszintébbé vált. – Mondtam, hogy piszkos
meló lesz, nem igaz? És amúgy is a te ötleted volt.
– Az enyém? – Roger úgy érezte, már semmin nem tud
meglepődni, de nem emlékezett arra, hogy briliáns ötletei lettek
volna a vízzel kapcsolatban.
A szállítás kérdése volt a legnagyobb kihívás, ami a házba
tervezett vízvezeték szerelése kapcsán felmerült. Csak a jóisten
tudja, milyen sok víz volt errefelé. Futott a patakokban, csöpögött az
ereszekről, feltört a forrásokból, előszivárgott a sziklák alatti
zsombékosból… De hogy arra folyjon, amerre az ember akarja,
ahhoz meg kell oldani a tárolását.
– Mr. Wemyss mondta Fräulein Berrischnek – vagyis a
barátnőjének, akivel Frau Ute hozta össze –, hogy mivel
foglalkozom, aki elmondta Mr. Wemyssnek, hogy a salemi
férfikórus is ugyanezt a feladatot akarja megoldani, úgyhogy…
– A kórus? – Roger újra szerencsét próbált a teával, és ezúttal
ihatónak találta. – Ugyan miért akar a kórus…
– Ez csak a nevük. Van a nőtlen férfiak kórusa, a hajadon nők
kórusa, a házasok kórusa… De nem csak énekelni járnak össze.
Ezek inkább afféle helyi szervezetek, és minden kórusnak megvan a
maga feladata, amit a közösség számára végez. De mindegy –
legyintett. – Be akarják vezetni a vizet a városba, és ugyanaz a
gondjuk, mint nekem. Nincs fémcsövük. De emlékszel? Te juttattad
eszembe a salemi fazekasokat. Nos, megpróbáltak farönkökből
vízvezetéket csinálni, de nagyon nehéz és időrabló munkának
bizonyult, mert ki kell vájni a rönk közepét egy kézi fúróval, és még
akkor is szükség van fémpántokra, hogy a rönköket egymáshoz
rögzítsék. És a fa egy idő után elkorhad. Ekkor viszont nekik is

329
ugyanaz az ötletük támadt, mint neked: miért ne próbálhatnának
meg kiégetett agyagból csöveket készíteni?
Brianna egészen fellelkesült, ahogy magyarázott. Az orra már
nem vöröslött a hidegtől, de arca kipirult, és szeme izgatottan
csillogott. Hevesen gesztikulált beszéd közben. Az anyjától
örökölte, gondolta Roger, magában jót derülve a dolgon.
– …úgyhogy otthagytuk a gyerekeket anyánál és Mrs. Bugnál,
és Marsalival elmentünk Salembe.
– Marsalival? De ő már nem ült lóra, ugye? – Marsali hasa
óriási volt, és terhessége annyira előrehaladott, hogy Roger már attól
kicsit ideges lett, ha a lány közelében kellett lennie, mert attól
tartott, hogy bármikor megindulhat nála a szülés.
– Egy hónap múlva fog szülni. És különben sem lovagoltunk,
hanem szekéren mentünk, és mézet, almabort és vadhúst cseréltünk
sajtra és takarókra és… Láttad már az új teáskannát? – intett Brianna
büszkén egy minden hivalkodástól mentes, zömök edényre,
vörösesbarna mázzal és sárga cirkálmányokkal középtájon. Nem sok
ennél rondább holmit látott életében, de a teáskanna láttán eleredt a
könnye örömében, hogy végre itthon lehet.
– Nem tetszik? – kérdezte Brianna homlokráncolva.
– De igen, csodálatos! – válaszolta Roger krákogva. Egy
zsebkendő után kutatott, majd kifújta az orrát, hogy elrejtse
érzelmeit. – Imádom! Marsalinál tartottál, azt hiszem.
– A vízvezetékcsövekről beszéltem. De van valami Marsalival
kapcsolatban is. – Homlokán a ráncok barázdákká mélyültek. –
Attól tartok, Fergus nem viselkedik vele rendesen.
– Micsoda? Miért, mit csinált? Szenvedélyes viszonyba
keveredett Mrs. Crombie-val?
Brianna ezt az ötletet fagyos pillantással fogadta, ami azonban
nem tartott sokáig.
– Először is, sokat van oda, és szegény Marsalira hagyja a
gyerekeket és minden munkát.
– Ebben a korban ez teljesen elfogadott – jegyezte meg Roger. –
A legtöbb férfi ezt csinálja. Apád is. Én is. Nem vetted még észre?

330
 – De igen – felelte Brianna, kissé gyilkos pillantással. – De én
arról beszélek, hogy a legtöbb férfi elvégzi a nehéz fizikai munkát,
mint a szántás, vetés, és a feleségükre hagyják a ház körüli
feladatokat, a főzést, a fonást és szövést, és a mosást és a befőzést,
és… Na mindegy, szóval minden ilyesmit. De Marsali ezt mind
megcsinálja, meg vigyáz a gyerekekre, dolgozik a ház körül és még
a malátázóban is ő dolgozik. És amikor Fergus végre otthon van,
akkor is mogorva, és túl sokat iszik.
Roger számára ez is elfogadhatónak hangzott három vadóc
kisgyerek apjától, akinek a felesége ráadásul mindjárt szül, de
inkább nem mondott semmit.
– Nem gondoltam volna, hogy Fergus ilyen léhűtő – jegyezte
meg óvatosan. Bree megcsóválta a fejét, továbbra is ráncolva a
homlokát, és öntött még egy kis teát Rogernek.
– Nem, Fergus nem lusta, nem erről van szó. Neki is nehéz, fél
kézzel. Egyik-másik nehezebb munkát nem tudja ellátni, de a
gyereknevelésben, főzésben, takarításban sem akar segíteni, amíg
Marsali megcsinál mindent. Apa és Ian segít nekik a szántásban,
de… És néha napokra eltűnik. Néha ilyenkor apróbb munkákat
vállal itt-ott, tolmácsol egy utazónak, de legtöbbször csak eltűnik
valahova. És… – Elbizonytalanodva Rogerre pillantott, mintha azt
próbálta volna eldönteni, hogy folytassa-e.
– És? – biztatta Roger Briannát. A tea már hatott, szinte
egyáltalán nem fájt már a torka.
Brianna lenézett az asztalra, s láthatatlan mintákat rajzolt a
tölgyfa lapra a mutatóujjával.
– Ezt így nem mondta… De szerintem Fergus veri őt.
Rogernek hirtelen összeszorult a szíve.
Első reakciója az volt, hogy elutasítsa a feltételezést, de túl sok
hasonló esetet látott, amíg a tiszteletesnél lakott. Túl sok olyan
családot, akik kifelé elégedettnek és tisztességesnek mutatkoztak, de
ahol a feleségek viccet csináltak a saját „ügyetlenségükből”, és
elhessegették a szemük alatti karikákra, törött orrokra és
kificamodott csuklókra vonatkozó aggodalmaskodó kérdéseket. Túl

331
sok olyan férfit látott, aki az ital segítségével birkózott meg a
családról való gondoskodás felelősségével.
– A francba! – mondta, és hirtelen minden ereje elhagyta.
Megdörzsölte a homlokát ott, ahol a fejfájás kezdett előlopakodni. –
Miből gondolod? – bökte ki a kérdést. – Látszik valami Marsalin?
Bree szomorkásan bólintott, és még mindig nem nézett fel, de az
ujjai már megnyugodtak.
– A karján. – Tenyerét a karjára tette, hogy mutassa, hol van a
folt. – Kis kerek kék foltok, mintha ujjak helye lenne. Akkor láttam,
amikor kinyújtotta a kezét, hogy levegyen egy vödör lépes mézet a
szekérről, és hátracsúszott az inge ujja.
Roger bólintott, és azt kívánta, bárcsak valami, a teánál erősebb
lenne a bögréjében.
– Akkor jó lenne, ha beszélnék vele, igaz?
Brianna ekkor felnézett, pillantása ellágyult, de az aggodalom
még mindig benne bujkált.
– Tudod, a legtöbb férfi nem ajánlaná ezt föl.
– Hát, én sem örömömben teszem – ismerte el Roger. – De az
ilyesmit nem szabad hagyni, hogy hátha megoldódik magától.
Valakinek mondania kell valamit.
De csak a jóisten tudja, hogy mit. És hogyan. Már most
megbánta, hogy felajánlotta, hogy beszél vele, és azon törte a fejét,
mit mondhatna Fergusnek. Mi a helyzet, Fergus, öregfiú? Hallom,
vered a feleséged. Légy rendes fickó, és hagyd abba, rendben?
Kiitta a bögréjét, és felkelt, hogy elővegye a whiskyt.
– Kifogytunk – mondta Brianna, látva Roger szándékát. – Mr.
Wemyss megfázott.
Roger egy lemondó sóhajjal lerakta a bögréjét. Brianna
gyengéden megérintette a karját.
– Anyáék meghívtak minket vacsorára a nagy házba. Mehetünk
kicsit korábban is, ha gondolod. – Ettől a javaslattól egyből jobb
kedvre derült. Jamie mindig tartott egy üveg kitűnő single malt
whiskyt valahol elrejtve a házban.
– Jól van, menjünk. – Levette Brianna kabátját a szögről, és a
lány vállára terítette. – Figyelj csak, szerinted jó ötlet megemlíteni

332
ezt a dolgot Fergusről apádnak? Vagy inkább egyedül intézzem el?
– Hirtelen, becstelen módon, abban reménykedett, hogy Jamie a
saját ügyének tekinti a dolgot, és majd ő elintézi.
Brianna viszont láthatóan pont ettől félt. Megrázta a fejét,
egyúttal felrázta félig megszáradt haját.
– Ne! Apa kitörné a nyakát. És Marsali semmi hasznát nem látja
Fergusnek holtan.
– Hmm. – Roger elfogadta a megváltoztathatatlant, és kinyitotta
Brianna előtt az ajtót. A nagy fehér ház szinte ragyogott a távolban,
méltóságteljes nyugalomban állt a délutáni fényben, s a hatalmas
vörösluc jótékonyan, de kicsit ijesztően magasodott fölébe. Megint
azt érezte Roger, amit már sokszor, hogy a fa mintha őrizné a házat,
és amilyen érzékeny volt jelenleg a lelke, ezt igen megnyugtatónak
találta.
Tettek egy kis kitérőt, hogy Roger rendesen megcsodálhassa az
új gödröt, és Brianna részletesen elmagyarázhassa neki, hogyan fog
működni a kemence. Roger nem tudta teljesen követni őt, csak
annyit értett meg, hogy az a lényeg, hogy nagyon forró legyen a
kemencében, de a lány beszéde megnyugtatta.
– …téglák a kéményhez – mondta Brianna, és a nyolc láb
hosszú gödör túlsó végére mutatott, mely gödör jelenleg leginkább
egy rendkívül méretes koporsó végső nyughelyének látszott.
Brianna eddig nagyon szépen dolgozott. A gödör oldalai olyan
pontos derékszögben találkoztak, mintha valami műszerrel mérte
volna ki őket, és a falai is gondosan le voltak simítva. Ezt meg is
említette Briannának, aki csillogó szemmel nézett rá válaszul, és egy
vörös hajtincsét a füle mögé simította.
– Sokkal mélyebbnek kell lennie – mondta. – Talán még három
láb. De itt nagyon jól lehet ásni, mert a föld puha, de mégsem
morzsálódik túlságosan. Remélem, sikerül befejeznem a gödröt a
havazás előtt, de nem tudom. – Megdörzsölte az orra alját, és
kétkedve hunyorgott a gödörre. – Még elég sok gyapjút kell
kártolnom és fonnom, hogy tudjak annyi szövetet szőni, hogy
legyen elég anyag téli ingekre neked és Jemnek, de előbb le kell
szednem és be kell főznöm a gyümölcsöt jövő héten és…

333
 – Majd én kiásom neked.
Brianna lábujjhegyre állt, és megcsókolta Rogert a füle alatt,
mire ő felnevetett, és hirtelen sokkal jobban érezte magát.
– Nem most télen – folytatta Brianna, és elégedetten Rogerbe
karolt –, de arra gondoltam, hogy ha kész lesz, jó lenne, ha tudnék
meleg levegőt juttatni a kemencétől a ház padlója alá. Tudod, mi
volt a hypocaustum a rómaiaknál?
– Igen. – Roger saját házuk alapzatát szemlélte, ami egy
egyszerű, terméskőből rakott alapréteg volt, amire a rönkházat
építették. Nevethetnékje támadt a gondolatra, hogy egy kezdetleges
hegyi házikóba központi fűtést építsenek, de nem látta elvi
akadályát. – Hogy mi? Csöveket akarsz az alapkövek közé rakni a
meleg levegőnek?
– Igen. Persze szigorúan akkor, ha sikerül elég erős csöveket
készítenem, ami majd kiderül. Te mit gondolsz?
Roger a tervezett építkezés helyéről a hegy tetején álló nagy
házra emelte a tekintetét. Még ilyen messziről is látszott egy nagy
földkupac a ház alapjánál, bizonyítékául annak, milyen jól tud a
fehér koca ásni.
– Azt, hogy ha egy kellemes, meleg fészket raksz a házunk alá,
akkor azt kockáztatod, hogy utána az a fajtalankodó nagy fehér
disznó minket fog kitüntetni a figyelmével.
– Fajtalankodó disznó? – kérdezett vissza Brianna, akinek így
elterelődött a figyelme. – Létezik ilyen egyáltalán?
– Ezzel csak a lelkületét akartam jellemezni – tájékoztatta
Roger. – Egyébként te is láttad, mit akart MacDonald őrnaggyal
csinálni.
– Az a disznó tényleg nagyon utálja MacDonald őrnagyot –
emlékezett vissza Bree. – De vajon miért?
– Kérdezd meg anyukádat, ő sem szíveli különösebben.
– Ja, hát az… – Brianna hirtelen elhallgatott, összeszorította a
száját, és elgondolkodva nézett a nagy házra. Egy árny haladt el a
rendelő ablaka mögött, ahogy valaki elment mögötte. –
Megmondom, mit csináljunk. Keresd meg apát, és igyatok egyet,

334
addig én meg szólok anyának Marsaliról és Fergusről. Neki talán
lesz valami jó ötlete.
– Nem tudom, hogy ez mennyire orvosi probléma és mennyire
nem – felelte Roger –, de mindenképp jó ötlet, ha azzal kezdjük a
megoldását, hogy elaltatjuk Germaint.

335
 27
T ÅtÄöàöé™
ñreztem a nedves gabona édes, dohos illatát, ahogy haladtam
felfelé az ösvényen. Egyáltalán nem hasonlított az élesztőmassza
átható, nehéz szagára, a malátázás kávét idéző, pörkölt illatára, sem
a desztillálás bűzére, mégis ugyanolyan jellemző volt a
whiskyfőzésre. Az uisgebaugh7 készítése igen szagos tevékenység,
ezért is építették ezt az épületet majdnem egy mérföldnyire a nagy
háztól. Amikor éppen javában zajlott az erjedés, megfelelő szél
esetén gyakorta éreztem valami vad illatot a malátázó felől, amit
besodort a szél a rendelőmbe.
A whiskykészítésnek megvolt a maga folyamata, melynek
ritmusára tudat alatt a Ridge minden lakója ráhangolódott, akár részt
vettek közvetlenül a munkálatokban, akár nem. Ezért tudtam,
anélkül, hogy bárkit megkérdeztem volna, hogy a malátázóban
csírázásnak indult az árpa, ami azt jelenti, hogy Marsali ott van,
forgatja és egyenletesen szétteríti a gabonát, mielőtt meggyújtják a
tüzet a pörköléshez.
Az árpamagokat ki kell csíráztatni, hogy elérjék a maximális
édességet, de nem szabad megengedni, hogy kihajtsanak, különben a
massza megkeseredik és tönkremegy. Legfeljebb huszonnégy óra
telhetett el a csírázás kezdete óta, és éreztem, hogy egyre sűrűsödik
a gabona termékeny, nyirkos illata, amikor előző délután az erdőben
gyűjtögettem. Eljött az idő.

7
Kelta. uisge baugh – az életvíz. Erős alkoholtartalmú ital (40-60 térfogat),
amelyet a búzából, árpából és rozsból származó maláta szemek lepárlásából
nyertek.
336
 Ez volt messze a legjobb hely, hogy kettesben beszélgethessek
Marsalival. A whiskytisztás volt az egyetlen hely, ahol a csapatosan
ricsajozó gyerekek csoportja nélkül lehetett őt látni. Sokszor úgy
gondoltam, hogy a munkával járó egyedüllétet sokkal többre
értékelte, mint a whiskyt, amit Jamie-től kapott, amiért vigyázott az
árpára. Márpedig az is értékes volt.
Brianna elmondta, hogy Roger nagylelkűen felajánlotta, hogy
vált néhány szót Fergusszel, de én azt gondoltam, hogy először
beszélek Marsalival, csak hogy rájöjjek, mi is folyik itt valójában.
De mégis mit mondjak? – tűnődtem. Szegezzem neki a kérdést,
hogy „Fergus ver téged?”. Nem tudtam teljesen elhinni, annak
ellenére, hogy – vagy talán éppen azért, mert – közelről ismertem a
sürgősségi osztályról, amit gyakran megtöltöttek a családi vitákon
átesettek.
Nem arról van szó, hogy Fergus ne lett volna képes erőszakos
cselekedetekre. Szemtanúja – és részese – volt végtelen számú ilyen
esetnek, egész kiskorától fogva, és a felkelés idején és közvetlenül
azután, felföldiek között felnőve nem valószínű, hogy mélyen
belétáplálták volna a béke erénye iránti tiszteletet. Másrészt viszont
Jenny Murray is részt vett a felnevelésében.
Megpróbáltam elképzelni egy olyan férfit, de nem sikerült, aki
egy hétnél tovább lakott Jamie nővérével, és ezek után valaha is
kezet emelt volna egy nőre. Mindamellett, saját megfigyelésem is
azt támasztotta alá, hogy Fergus nagyon gyengéd apa, és általában
könnyed volt a légkör közte és Marsali között, ami úgy tűnt…
Hirtelen zsivajt hallottam feljebbről. Mielőtt akár csak
felpillanthattam volna, valami óriási dolog zuhant a bokrok közé,
por- és lehullott tűlevélzápor közepette. Hátraugrottam, és ösztönös
védekezéssel magam elé kaptam a kosaramat, de már ekkor láttam,
hogy nem támadtak meg. Germain feküdt kiterülve az ösvényen
előttem, és kidülledt szemekkel kapkodott levegő után, ami kiszaladt
belőle a zuhanás hatására.
– Mi a fene… – szólaltam meg, meglehetősen dühösen. Aztán
észrevettem, hogy a melléhez szorít valamit. Egy kései fészek volt,

337
négy tojással, amiket csodával határos módon sikerült épségben
megőriznie lezuhanása közben.
– Ez… Mamannak lesz – nyögte, és rám vigyorgott.
– Nagyon kedves tőled – feleltem. Elég dolgom volt már fiatal –
illetve akármilyen korúval, mindegyik képes volt ilyesmire –
pasasokkal ahhoz, hogy tudjam, milyen felesleges lenne a szidás egy
ilyen helyzetben, és mivel Germain nem törte el sem a tojásokat,
sem a lábát, csak elvettem tőle a fészket, és tartottam, amíg a kisfiú
visszanyerte lélegzetét, és a szívem is visszatért rendes ritmusához.
Amikor rendbe jött, feltápászkodott, ügyet sem vetve a piszokra,
fenyőgyantára és tűlevéldarabkákra, amik tetőtől talpig beborították.
– Maman a kunyhóban van – mondta, s a kincse után nyúlt. –
Jössz te is, grandmère?
– Igen. Hol vannak a húgaid? – kérdeztem gyanakodva. – Nem
neked kellene vigyáznod rájuk?
– Non – felelte fesztelenül. – Otthon vannak, ott van a nők
helye.
– Ó, tényleg? És ezt ki mondta?
– Már elfelejtettem. – Eddigre teljesen rendbe jött, előttem
ugrált, és egy dalt énekelt, aminek a refrénje mintha úgy hangzott
volna, hogy „Na tuit, na tuit, na tuit, Germain!’’.
Marsali tényleg a whiskyfőző tisztáson volt. Főkötője, köpenye
és ruhája egy sárga levelű datolyaszilvafa ágáról lógott, és egy
szénnel teli cserépedény füstölgött a közelben, használatra készen.
A malátázó-padlót már rendes falak vették körül, egy kis
épületet alkotva, amiben a nedves gabonát fel lehetett halmozni,
először, hogy kicsíráztassák, aztán pedig, hogy a padló alatt égő
lassú tűzön óvatosan megpörköljék. A hamut és az elégett szenet
már kikaparták, és bekészítették az új tölgyfát az emelt padló alá, de
még nem gyújtották meg. A kunyhó még a tűz nélkül is meleg volt,
jó néhány lábnyi távolságról is éreztem. A csírázó szemek annyi hőt
adtak le, hogy a kunyhó szinte ragyogott tőle.
Ritmikus kaparászó, dörzsölő hang jött bentről: Marsali forgatta
és terítette szét a gabonát egy falapáttal, hogy egyenletes vastagságú
legyen, mielőtt meggyújtják alatta a tüzet. A kunyhó ajtaja nyitva

338
volt, de a házikón persze nem voltak ablakok. A távolból csupán egy
homályos árnyat láttam mozogni odabent.
A gabona surrogása elfedte lépteink zaját. Marsali riadtan nézett
föl, amikor megálltam az ajtóban, és kitakartam a fényt.
– Claire anya!
– Helló! – köszöntem vidáman. – Germain mondta, hogy itt
vagy. Gondoltam, jó lenne…
– Maman! Nézd, mit találtam! – rohant be a kunyhóba mellettem
Germain, zsákmányát maga elé tartva. Marsali rámosolygott, és egy
csapzott szőke hajtincset a füle mögé simított.
– Nahát, tényleg? Ó, ez igazán nagyszerű! Vigyük ki a fényre,
hogy megnézhessem rendesen.
Marsali kilépett a kunyhóból, és élvezettel felsóhajtott a hűvös
levegőben. Csak egy ing volt rajta, ami úgy átázott az izzadságtól,
hogy nemcsak a mellbimbója udvarát, de még a kidudorodó
köldökét is láttam, ahol a ruha rátapadt jókora, gömbölyű pocakjára.
Marsali egy újabb hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal leült,
kinyújtóztatta a lábát, csupasz lábujjait az égnek meresztette. A lába
valamelyest feldagadt, és duzzadó, kék vénái felsejlettek lába
áttetsző bőre alól.
– Ó, de jólesik leülni! Na, mutasd mit hoztál, a chuisle.
Kihasználtam az alkalmat, és megkerültem a lányt, hogy
titokban kék foltokat vagy egyéb árulkodó jeleket keressek, amíg
Germain a zsákmányát mutogatta.
Marsali sovány volt, bár mindig is vékony volt, eltekintve terhes
pocakjától. Karja is vékony, de kemény és izmos, és a lába is karcsú.
Szeme alá a fáradtság sötét karikákat rajzolt, de végül is, három
kicsi gyereke van, és a terhességgel járó kényelmetlenségek miatt
rosszul alszik. Arca rózsás és nyirkos volt, teljesen egészséges
megjelenésű.
Volt pár kisebb folt a lába szárán, de azok nem számítottak. A
terhes nők könnyen szereznek kék foltokat, és a faházban lakással és
a hegyen való közlekedéssel járó akadályok miatt nem sok ember –
sem nő, sem férfi – élt a Ridge-en, aki ne verte be volna valami
testrészét.

339
 Vagy lehet, hogy csak kifogást keresek, mert nem akarom
elfogadni a lehetőségét annak, amire Brianna célzott?
– Egy nekem – magyarázta Germain, meg-megérintve a
tojásokat –, egy Joannak, egy Félicitének és egy Monsieur
L’Oeufnak – mutatott anyja dinnye méretű hasára.
– Ó, milyen édes kisfiú vagy! – mondta Marsali, azzal magához
húzta a kisfiút, és megcsókolta maszatos homlokát. – Te az én
fészekaljamból való vagy, az már biztos!
Germain örömteli ragyogása gyanakvó tanakodássá változott,
amikor megérintette édesanyja kidudorodó hasát. Vigyázva
megsimogatta azt.
– Amikor kikel a madártojásból a hasadban, mit csinálsz a
héjával? – érdeklődött. – Nem kaphatnám meg?
Marsali rózsaszínre vált az elfojtott nevetéstől.
– Az emberek nem tojásból születnek – mondta. – Hála
istennek.
– Biztos, maman? – Kétkedve méregette anyja hasát, majd
megbökte az ujjával. – Olyan érzés, mint egy tojás.
– Lehet, hogy olyan, de nem az. Csak a papa és én hívjuk így a
kisdedeket, mielőtt megszületnek. Te is Monsieur L’Oeuf voltál
egyszer, tudod?
– Tényleg? – Germain egészen elképedt ezen új információ
hallatán.
– Igen, az voltál. Ahogyan a nővéreid is.
Germain a homlokát ráncolta, és göndör, szőke fürtjei majdnem
az orrát érintették.
– Nem, ők nem voltak. Ők Mademoiselles L’Oeufok voltak.
– Oui, certainement! – helyeselt Marsali, és a kisfiúra nevetett. –
És talán ez is az, de a Monsieur-t könnyebb kimondani. Nézd csak!
– mondta, és hátradőlt egy kicsit, majd megnyomta a hasa oldalát.
Ezután elkapta Germain kezét, és ugyanoda rakta. Ahol álltam, még
onnan is láttam, hogy kidudorodott Marsali hasa, ahogy magzata
dühödten rúgkapált, miután így megbökdösték.
Germain riadtan elkapta a kezét, aztán lenyűgözve visszarakta,
majd ő is megbökte anyja hasát.

340
 – Helló! – köszönt hangosan, arcát anyja hasához szorítva. –
„Comment ça va odabenn, Monsieur L’Oeuf?”
– Jól van a kislegény – erősítette meg az anyja. – Vagy kisleány.
De a kisbabák nem tudnak beszélni, amikor megszületnek. Ezt te is
tudod. Félicité is csak annyit tud mondani még, hogy „mama”.
– Ja, tényleg. – Germain ráunt még meg sem született testvérére,
és lehajolt, hogy felvegyen egy érdekesnek látszó követ.
Marsali felemelte a fejét, és hunyorogva felnézett a napra.
– Jobb lenne, ha hazamennél, Germain. Mirabelt meg kell fejni,
nekem meg még van itt egy kis dolgom. Menj, és segíts a papának,
rendben? – Mirabel egy kecske volt, és még elég friss szerzemény a
háztartásukban ahhoz, hogy még mindig érdekelje Germaint, akit fel
is villanyozott a javaslat.
– Oui, Maman. Auvoir, Grandmère! – Becélozta a kővel a
kunyhót, elhajította a követ, ami nem talált, aztán fogta magát, és
elrohant az ösvény felé.
– Germain! – kiáltott utána Marsali. – Na tuit!
– Az mit jelent? – kérdeztem kíváncsian. – Gaelül volt, ugye?
Vagy franciául?
– Gaelül – felelte mosolyogva. – Azt jelenti, „Nehogy eless!”. –
Tettetett rosszallással megrázta a fejét. – Egyszer még nyakát szegi
az a gyerek, annyit mászik fára. – Germain otthagyta a fészket a
tojásokkal. Marsali gyengéden lerakta a földre, és ekkor megláttam
alkarja alsó felén a halvány, sárgás foltokat. Már halványabbak
voltak, de pont olyanok, amilyennek Brianna leírta.
– És hogy van Fergus? – kérdeztem, mintha ennek bármi köze
lenne a beszélgetésünk témájához.
– Elég jól van – felelte, de arcán látszott, hogy furcsállja a
kérdést.
– Tényleg? – Nyomatékosan a karjára pillantottam, majd a
szemébe.
Marsali elpirult, és gyorsan úgy fordította a karját, hogy ne
lássam a foltokat.

341
 – Igen, nagyon! – bizonygatta. – Még nem megy neki valami jól
a fejés, de hamarosan rá fog érezni a módjára. Egy kézzel tényleg
elég nehézkes, de Fergus…
Leültem mellé én is a rönkre, megfogtam a csuklóját, és
megfordítottam a kezét.
– Brianna elmondta – közöltem. – Fergus csinálta?
– Oh. – Marsali zavarba jött, és elhúzta a kezét, s a hasához
nyomta az alkarját, hogy elrejtse a foltokat. – Nos, igen, ő tette.
– Akarod, hogy szóljak Jamie-nek?
Marsali mélyen elvörösödött, és rémülten felült.
– Krisztusom, dehogy! Apa kitörné Fergus nyakát! És igazából
nem is az ő hibája volt.
– Dehogynem az övé! – vágtam rá határozottan. Nagyon sok
megvert nőt láttam a bostoni sürgősségi osztályokon, akik mind azt
állították, hogy igazából nem is a férjük vagy barátjuk hibája volt.
Való igaz, gyakran a nőknek is volt köze a történtekhez, de akkor
is…
– De tényleg nem! – erősködött Marsali. A pír nem tűnt el az
arcáról, sőt, talán még élénkebb vörös lett. – Én… Vagyis ő
megragadta a karom, az igaz, de csak azért, mert én… Ööö… Éppen
fejbe akartam kólintani egy fadarabbal. – Lángoló arccal elfordította
a tekintetét.
– Nahát. – Megdörzsöltem az orrom. Erre nem számítottam. –
Értem. És miért akartad fejbe csapni? Meg akart… támadni?
Marsali felsóhajtott, és leeresztette a vállát.
– Ami azt illeti… Nem. Nos, azért, mert Joanie kiborította a
tejet, és Fergus kiabált vele, Joanie meg sírva fakadt, és… – Marsali
megvonta a vállát, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Csak
egy kicsit megszállt az ördög, azt hiszem.
– Nem jellemző Fergusre, hogy kiabál a gyerekekkel, igaz?
– Ó, nem, egyáltalán nem! – vágta rá azonnal. – Szinte soha…
Nos, régen nem csinált ilyet, de annyi minden… Ezúttal nem tudom
hibáztatni érte, na. Szörnyen sokáig tartott neki megfejni a kecskét,
aztán amikor kiömlött és veszendőbe ment az egész… Szerintem én
is kiabáltam volna.

342
 A földre szegezte a szemét, kerülve a pillantásomat, és inge
varrását piszkálta, hüvelykujjával az öltéseket dörzsölgette.
– A kisgyerekek néha tényleg próbára teszik az ember türelmét
– értettem egyet, hisz élénken élt még emlékeimben egy eset,
amiben a kétéves Brianna, egy telefonhívás, ami elterelte a
figyelmemet, egy nagy tál spagetti, húsgombócokkal, és Frank
nyitott táskája játszotta a főszerepet. Frank általában angyali
türelemmel viseltetett Bree-vel szemben – velem már kevésbé –, de
ebben a bizonyos esetben úgy üvöltött a dühtől, hogy az asztalok is
beleremegtek.
Ha jobban belegondolok, tényleg hozzávágtam egy
húsgombócot hisztérikus dühömben. Bree is, de ő csak játékból,
nem azért, mert bosszúra szomjazott. Ha a tűzhelynél álltam volna,
könnyen lehet, hogy egy fazekat vágtam volna hozzá.
Megdörzsöltem az orrom alját, mert nem is tudtam, hogy
sajnálkozzak vagy nevessek az emléken. Sose tudtam aztán kiszedni
a foltokat a szőnyegből.
Nagyon sajnáltam, hogy nem oszthattam meg ezt az emléket
Marsalival. Nem tudta, mi az a spagetti vagy a férfitáska, és Franket
sem ismerte. Még mindig a földre szegezett tekintettel ült, a lehullott
leveleket piszkálta a lábujja hegyével.
– Az én hibám volt, tényleg – mondta, és az ajkába harapott.
– Dehogyis. – Biztatólag megszorítottam a karját. – Az ilyesmik
miatt senki sem hibás. Néha történnek balesetek, az emberek
felkapják a vizet… De végül minden rendbe jön. – Tényleg rendbe
jön, gondoltam, bár legtöbbször nem úgy, ahogy az ember elképzeli.
Marsali bólintott, de arcáról nem távozott a komolyság, s alsó
ajkát továbbra is a szájába fogta.
– Igen, csak… – kezdte, majd elhallgatott.
Türelmesen ültem, nem akartam siettetni. Beszélni akart,
szüksége volt valakire, aki meghallgatja. Nekem pedig hallanom
kellett, mielőtt eldöntőm, hogy mit mondok, vagy hogy mondjak-e
egyáltalán valamit Jamie-nek. Abban biztos voltam, hogy valami
történt közte és Fergus között.

343
 – Csak most jutott eszembe, lapátolás közben. Nem vetemedtem
volna ilyesmire, de annyira arra emlékeztetett… Csak egyszerűen
úgy éreztem, mintha újra megtörténne…
– Micsoda? – kérdeztem, amikor rájöttem, hogy megint
elkalandozott.
– Kiöntöttem a tejet – szaladt ki a száján. – Még
kislánykoromban. Éhes voltam, és a kancsóért nyúltam, de
kiborítottam.
– Tényleg?
– Igen. Ő meg kiabált. – Beljebb húzta a vállát egy kicsit,
mintha egy múltbéli pofon jutott volna eszébe.
– Ki kiabált?
– Nem tudom biztosan. Lehet, hogy az apám volt, Hugh, de
lehet, hogy Simon, anyám második férje. Nem emlékszem már rá,
csak arra, hogy úgy megijedtem, hogy bevizeltem, amitől ő csak
még dühösebb lett. – Pír szökött az arcába, és szégyenlősen
görbítette be a lábujjait.
– Anyám sírt, mert nem volt mást mit ennünk, csak egy kis
kenyér volt, meg ez a tej, de a tej most odavan. Az a férfi meg csak
kiabált, hogy nem bírja elviselni ezt a ricsajt, mert Joan és én
mindketten sírtunk… Aztán megpofozott, mire anyám egyenesen
nekiment, ő meg úgy félrelökte anyámat, hogy a tűzhelynek esett, és
beverte az arcát a kéménybe. Láttam, ahogy folyik a vér az orrából.
Marsali szipogott, és maga is megdörzsölte egy ujjal az orra
alját, majd pislantott, szemét továbbra is a levelekre szegezve.
– Kirohant a házból, becsapta maga mögött az ajtót, mi meg
Joanie-val odarohantunk anyánkhoz, torkunk szakadtából üvöltve,
mert azt hittük, meghalt… De feltámaszkodott négykézlábra, és
mondta, hogy jól van, és hogy minden rendben lesz, miközben
imbolygott, és a főkötője is leesett, véres takony lógott az orrából és
csöpögött a padlóra… Már el is felejtettem mindezt. De amikor
Fergus kiabálni kezdett a szegény kis Joanie-ra… Mintha csak
Simont hallottam volna. Vagy Hugh-t. Mindegy, valami férfit. –
Lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Előrehajolt, és átkarolta
nagy hasát.

344
 Az arcához nyúltam, és kisimítottam a szeme elől a nyirkos
tincseket, el a kerek szemöldökétől.
– Hiányzik édesanyád, igaz? – kérdeztem halkan. Életemben
most először tudtam valamelyest együttérző lenni Marsali anyja,
Laoghaire iránt, úgy, ahogy Marsali iránt éreztem.
– Ó, igen – felelte egyszerűen a lány. – Szörnyű mód. – Újra
felsóhajtott, lehunyta a szemét, és a tenyeremnek döntötte az arcát.
Magamhoz húztam a fejét, átöleltem, és némán megsimogattam a
haját.
Késő délután volt, megnyúltak az árnyak a hideg tölgyesben.
Marsali egészen lehűlt, és össze is rezzent az egyre hűvösebb
levegőben, finom csontozatú karja libabőrös lett.
– Tessék – mondtam, azzal felálltam, és levettem a vállamról a
köpönyegemet. – Ezt vedd fel, nehogy megfázz.
– Ó, nem kell, jól vagyok. – Felegyenesedett, hátrarázta a haját,
és kézfejével megtörölte az arcát. – Nincs már sok hátra, aztán haza
kell mennem, hogy ebédet főzzek, és…
– Majd én megcsinálom – jelentettem ki, és a vállára tettem a
köpönyegemet. – Te csak pihenj.
A csírázó gabona termékeny, nehéz illatától és az árpapelyva
csípős, szúrós porától olyan sűrű volt a levegő az apró kunyhóban,
hogy már attól megszédült az ember. Jóleső meleg fogadott a kinti
hűvös levegő után, de rövidesen már nyirkos lett a bőröm az ingem
és a ruhám alatt. Levettem a ruhámat, és az ajtó melletti szögre
akasztottam.
Nem baj. Marsalinak igaza volt, nem maradt sok tennivaló. A
munkától majd kimelegszem, és utána egyből hazamegyünk
Marsalival. Csinálok vacsorát a családjának, ő meg hadd pihenjen
addig, és ha már úgyis ott leszek, beszélek pár szót Fergusszel, hátha
megtudok még valamit arról, hogy mi a helyzet velük.
Fergus is megfőzhetné a vacsorát, gondoltam, ahogy
beledugtam a lapátot a ragadós gabona sötét halmába. Nem mintha
akár csak gondolna ilyesmire a kis francia semmirekellő. Ami a „női
munkákat” illeti, legfeljebb a kecskét volt hajlandó megfejni.

345
 Aztán eszembe jutott Joan és Félicité, és máris együttérzőbb
voltam Fergusszel. Joan hároméves volt, Félicité másfél. Bárki, aki
ezzel a két kisgyerekkel van egyedül otthon, azzal én maximálisan
együttérzek, bármilyen házimunkát végezzenek is.
Joan külsőre egy édes kis ökörszem volt, jó természetű és
engedelmes – egy bizonyos szinten –, ha egyedül volt. Félicité
kiköpött olyan volt, mint az apja: sötét hajú, finom csontozatú, a
természete pedig az ellenállhatatlan vonzerő és az égő szenvedély
között váltakozott. Ha együtt voltak… Jamie csak pokolbéli
kismacskáknak nevezte őket, és ha otthon voltak, nem csoda, hogy
Germain az erdőt járta, sem az, hogy Marsali is megkönnyebbült,
hogy itt lehet egyedül, és ilyen nehéz munkát végezhet.
„Nehéz”, az a legjobb szó, gondoltam, ahogy újra az árpába
szúrtam a lapátomat és felnyögtem. A csírázó gabona nedves volt,
minden lapát több font súlyú. A megforgatott gabona foltos volt,
sötétlettek a nedvességtől az alsóbb rétegek. A még forgatásra váró
gabona világosabb színűnek látszott, még ebben a gyér fényben is.
Már csak néhány világos kupac maradt a kunyhó belső sarkában.
Elszántan nekik estem, és közben rá kellett jönnöm, hogy
nagyon erősen próbálok nem gondolni arra a történetre, amit Marsali
mesélt. Nem akartam kedvelni Laoghaire-t, és nem is kedveltem. De
nem akartam együttérző sem lenni vele, márpedig ezt nehezebb volt
elkerülni.
Nem volt könnyű élete, úgy látszik. De akkoriban másnak sem
volt az, ott a felföldön, és egy nagy nyögéssel félredobtam egy lapát
árpamagot. Anyának lenni sehol sem könnyű, de úgy tűnik,
Laoghaire jó munkát végzett e téren.
Tüsszentettem egyet az árpamag porától, megtöröltem az orrom
az ingem ujjába, és folytattam a lapátolást.
Végül is, nem akarta ellopni tőlem Jamie-t, gondoltam
magamban, miközben nagyon igyekeztem együttérző és nemesen
tárgyilagos maradni. Valójában épp ellenkezőleg történt, legalábbis
Laoghaire könnyen értelmezheti így is a történteket.
A lapát éle megcsikordult a padlón, amikor az utolsó darabot is
összeszedtem. Oldalra lendítettem a magokat, majd a lapát

346
fonákjával a frissen forgatott szemeket betoltam a megürült sarokba,
és lesimítottam a hepehupás gabonát.
Nagyon jól tudtam, milyen okai voltak Jamie-nek arra, hogy
elvegye Laoghaire-t, és hittem is neki, amikor erről beszélt. Ez
azonban nem változtatott azon a tényen, hogy a nő nevének
említésére különféle képek törtek föl bennem – kezdve azzal, hogy
Jamie hevesen csókolja őt egy kapualjban, a leochi kastélyban,
egészen odáig, hogy meleg és türelmetlen kezekkel a nő combján
igyekszik feltűrni annak hálóingét a sötétben, hitvesi ágyukban –,
amitől úgy morogtam, mint egy krampusz, és éreztem, hogy lüktet a
vér a halántékomban.
Talán, gondoltam, mégsem vagyok olyan nemes gondolkodású
személy. Sőt, néha igencsak nemtelen vagyok és haragtartó.
Az önostorozás e hullámát az törte meg, hogy beszédre és
mozgásra lettem figyelmes. Kiléptem a malátázó ajtaján, és
belehunyorogtam a káprázó délutáni napba.
Nem láttam az arcukat, és azt sem tudtam megállapítani, hogy
hányán lehetnek. A szemem sarkában láttam, hogy valaki
megmozdul. Marsali állt fel és kezdett hátrálni a kunyhó felé.
– Kik maguk, uraim? – kérdeztem, felvetve az állam.
– Szomjas utazók, asszonyom – mondta az egyik sötét alak, s
lovával a többiek elé léptetett. – Akik szíves vendéglátást keresnek.
A férfi szavai udvariasak voltak, hangja már kevésbé. Kiléptem
a kunyhóból, kezemben a lapáttal.
– Isten hozta önöket – feleltem, minden szívélyességre való
törekvés nélkül. – Maradjanak csak, szívesen hozunk maguknak inni
valamit. Marsali, előveszed a hordót?
Tartottunk egy kis hordó whiskyt a közelben, pontosan az ilyen
esetekre. A szívem a torkomban dobogott, és úgy szorítottam a lapát
nyelét, hogy éreztem a fa erezetét.
Rendkívül szokatlan volt ilyen sok idegent látni egyszerre az
erdőben. Néha láttunk egy-egy cseroki vadászcsapatot, de ezek nem
indiánok voltak.

347
 – Ne fáradjon, asszonyom – szólalt meg egy másik férfi, és
leszállt a lováról. – Majd én segítek neki. Viszont az a véleményem,
egy hordónál többre lesz szükségünk.
Az illető angol volt, és valahogy furcsán ismerős volt a hangja.
Nem egy előkelő beszédmód, de azért választékos.
– Csak egy hordóval tudunk szolgálni – mondtam, lassan
oldalazva, miközben szememet a férfin tartottam, aki az előbb
beszélt. Alacsony, nagyon vékony férfi volt, akinek olyan merev,
rángatódzó mozgása volt, mint egy marionett bábunak.
Elindult felém, a többiek követték. Marsali elérte a farakást, és a
tölgy- és diórönkök mögött tapogatózott. Hallottam, ahogy hangos
zihálással veszi a levegőt. A hordót a farakásba rejtettük el, de
tudtam, hogy van egy fejsze is a rönköknél.
– Marsali – mondtam. – Maradj ott, megyek, segítek.
A fejsze jobb fegyver, mint egy lapát, de két nő, szemben ennyi
férfival… Hányan is vannak? Tízen… Tizenketten… Talán még
többen? Pislantottam, könnyezett a szemem a nappal szemben, és
megláttam, hogy még néhány alak jön elő az erdőből. Ezeket tisztán
láttam. Egyikőjük rám vigyorgott, és erőt kellett vennem magamon,
hogy álljam a pillantását. Még szélesebbre húzta száját.
Az alacsony férfi is közelebb jött. Rápillantottam, és egy
pillanatra belém hasított a felismerés érzése. Ki a fene ez az alak?
Ismertem, láttam már korábban, de mégsem tudtam nevet kapcsolni
ehhez a kiugró állkapcsú, keskeny szemöldökű archoz.
Megszáradt izzadságtól, a bőrébe ragadt kosztól és a nadrágjába
szivárgott húgytól bűzlött, ahogy mindegyikőjük, és vadállati
szagukat, mint a görény bűzét, felénk sodorta a szél.
– Mrs. Fraser – mondta, és ahogy apró, ravasz szemének
pillantását megláttam, elfogott a rossz előérzet.
– Azt hiszem, ön előnyt élvez velem szemben, uram –
válaszoltam, olyan bátran, ahogy csak tudtam. – Találkoztunk már?
Nem felelt. Szája egyik sarkát felvonta, de el is terelte figyelmét
két férfi, akik odaugrottak Marsalihoz, hogy elvegyék tőle a hordót,
mihelyst előgurította azt a rejtekhelyéről. Egyikőjük már fel is vette

348
a fejszét, amire én is fentem a fogam, és már törte volna be vele a
hordó tetejét, amikor a vékony férfi rákiáltott.
– Hagyd békén!
Az előbbi férfi felnézett rá, teljes értetlenséggel az arcán, még a
szája is tátva maradt.
– Azt mondtam, hagyd békén! – rivallt rá a vékony férfi, ahogy
a másik zavartan a hordóról a fejszére, majd megint a hordóra
pillantott. – Magunkkal visszük! Nem fogjátok máris leinni
magatokat!
Felém fordult, és mintha egy félbeszakadt beszélgetést folytatna,
azt kérdezte:
– Hol a többi?
– Ez minden – felelte Marsali, mielőtt válaszolhattam volna.
Összeráncolt homlokkal figyelte a férfit, mert tartott tőle, de dühös
is volt rá. – Vigye el, ha annyira muszáj!
Most először nézett Marsalira a vékony férfi, de csak egy futó
pillantást vetett rá, mielőtt visszafordult volna felém.
– Ne fárassza magát azzal, hogy hazudik nekem, Mrs. Fraser.
Nagyon jól tudom, hogy van még, és ide is fogja adni.
– Nincs több! Azt add ide, te nagy mélák! – Marsali ügyesen
kikapta a fejszét a férfi kezéből, akinél az volt, és haragosan
rámeredt. – Hát így fizeted vissza a rendes vendéglátást? Hogy
meglopsz minket? Akkor vigyétek, amiért jöttetek, és menjetek isten
hírével!
Ezek után kénytelen voltam követni Marsali példáját, bár
agyamban minduntalan megszólalt a vészcsengő, ahogy a vékony,
kis férfira néztem.
– Igaza van – mondtam. – Nézzenek körül, ha nem hiszik. – A
kunyhóra mutattam, és a közelben álló lezáratlan és példásan
kitisztított erjesztő- és egyéb edényekre. – Csak most fogunk hozzá
a malátázáshoz. Hetekbe telik, mire elkészül az újabb főzet whisky.
Anélkül, hogy egy arcizma is rezdült volna, gyorsan lépett egyet
felém, és adott egy hatalmas pofont.
Nem volt akkora az ütés, hogy hanyatt essek, de a fejem
hátrabicsaklott, és könnybe lábadt a szemem. Nagyon

349
megdöbbentem, de nem esett komoly bajom, bár megéreztem a vér
jellegzetes ízét, és máris elkezdett feldagadni a szám.
Marsali ijedtében felháborodottan felsikoltott, és hallottam,
hogy egyik-másik férfi is érdeklődve morog valamit. Közelebb
jöttek és bekerítettek minket.
Kézfejemet vérző számhoz nyomtam, és csak ekkor vettem
észre, hogy remegnek az ajkaim. Az agyam azonban biztos
távolságba vonult vissza, feltételezéseket fogalmazott meg és vetett
el, olyan sebességgel, hogy a gondolatok úgy cikáztak benne, mint
kártyalapok a pakliban, amit éppen megkevernek.
Kik ezek az emberek? Vajon mennyire veszélyesek? Mire
képesek? A nap lemenőben volt. Vajon mikor lesz az otthoniaknak
gyanús, hogy még nem mentünk vissza, és mikor indulnak a
keresésünkre? Fergus jön majd, vagy Jamie? Még ha Jamie jön is,
ha egyedül lesz…
Biztos voltam benne, hogy ezek az emberek gyújtották fel Tige
O’Brian házát, és alighanem ők voltak felelősek az államhatáron túl
elkövetett atrocitásokért is. Gonoszak voltak hát, de a lopás a fő
profiljuk.
Rezes ízt éreztem a számban: a vér és a félelem ízét. Csak egy
másodpercig tanakodtam magamban, de ahogy leengedtem a kezem,
arra jutottam, a legjobb lesz megadni nekik, amit akarnak, és
remélni, hogy el is mennek a whiskyvel.
De már nem tudtam nemet mondani. A vékony férfi elkapta és
erőszakosan kitekerte a karomat. Szaggató fájdalom közepette
éreztem, hogy elmozdulnak és megreccsennek a csontok. Térdre
rogytam, rá a levelekre, és némán levegő után kaptam.
Marsali hangosabb volt, és úgy mozgott, mint egy áldozatára
lecsapó kígyó. Észrevétlenül felemelte a fejszét, és teljes erejéből
belevágta azt a mellette álló férfi vállába. Amikor kiráncigálta belőle
a fejszét, meleg vér spriccelt az arcomra és záporozott a levelekre.
Marsali magas, vékony hangon felsikított, a férfi is
hasonlóképpen, aztán az egész tisztás mozgásba lendült, mindenki
megindult felénk, mint a parton megtörő hullám. Előrevetettem
magam, elkaptam a vékony férfi térdét, és belefejeltem az ágyékába.

350
A férfi fojtott hangon levegő után kapott, és rám zuhant, amitől
teljesen kiterültem a földön.
Kikecmeregtem görcsbe rándult teste alól, és csak azt tudtam,
hogy el kell érnem Marsalihoz, közé és a férfiak közé kell állnom,
de addigra már körbefogták. Sikoltását egy ökölcsapás szakította
félbe, és egy tompa puffanás, amikor nagy lendülettel többen
nekiestek a malátázó oldalának.
Épp elértem a cserép tűztartó edényt. Megfogtam, ügyet sem
vetve arra, hogy az milyen forró, és a támadók csoportjához vágtam.
Az edény nagy erővel az egyik férfi hátához csapódott és összetört,
parazsat szórva szerteszét. A haramiák felkiáltottak és
hátrahőköltek, és láttam, hogy Marsalit nekilökték a kunyhónak, feje
ernyedten lógott a vállára, szeme fennakadt, lábát szétvetette, és
inge szétszakadva lógott rajta, szabadon hagyva nagy hasát és
duzzadt melleit.
Aztán valaki oldalról fejbe csapott, én pedig elestem az ütés
erejétől, tehetetlenül csúsztam a leveleken, majd ernyedten
elterültem a földön, és nem bírtam sem felkelni, sem megmozdulni,
de még gondolkozni vagy beszélni sem.
Hatalmas nyugalom szállt meg, és a látómezőm nagyon lassan
beszűkült, körkörösen, mint egy hatalmas írisz. Láttam magam előtt
a fészket a földön, pár hüvelyknyire az orromtól, az okosan
egymásba font fűszálakat és a négy zöldes tojást a közepén, mind
gömbölyű és törékeny, de a maga nemében tökéletes. Aztán egy
csizma sarka széttaposta mindet, és az írisz becsukódott.

Égett szagra tértem magamhoz. Legfeljebb pár pillanatra

veszíthettem el az eszméletemet, mert a szemem előtt lévő száraz
fűcsomó még alig füstölgött. Egy forró széndarab izzott
parázságyán, és szikrákat vetett. A fonnyadt fűszálak lassan
átizzottak, és a fűcsomó lángba borult, épp akkor, amikor valaki
megragadott a karomnál és vállamnál fogva, és felrántott a földről.

351
 Változatlanul kábán, erőtlenül hadonásztam, ahogy támadóm
felemelt, de ő minden teketóriázás nélkül a lovakhoz ráncigáit,
felemelt és feldobott a nyeregre, de olyan erővel, hogy kiszaladt
belőlem a levegő. Alig bírtam megfogni a kengyelt, mire valaki
rácsapott a ló farára, és fájdalmas ügetéssel útnak indultunk.
A szédítő fel-le pattogás közepette csak töredezett képeket
láttam, értelmetleneket, mintha törött üvegcserepeket néztem volna.
Egy másodpercre azonban megpillantottam Marsalit, aki egy
tucatnyi apró kis tűz között hevert, bénán, mint egy rongybaba,
miközben körülötte az elszórt széndarabok felizzottak és lángra
kaptak.
Fuldokló hangon próbáltam odakiáltani neki, de hangom
beleveszett a lószerszám zörgésébe és a mellettem sietősen szót
váltó férfiak szavába.
– Elment az eszed, Hodge? Minek neked az a nő? Hagyd ott,
ahol van!
– Nem hagyom. – Az alacsony férfi bosszúsnak hangzott, de
uralkodott magán, és valahol itt lehetett a közelben. – Ő majd
elvezet minket a whiskyhez.
– Nem sokra megyünk a whiskyvel holtan, Hodge! Ez Jamie
Fraser felesége, az isten szerelmére!
– Tudom, ki ez. Törődj a magad dolgával!
– De Fraser… Te nem ismered azt az embert, Hodge! Egyszer
láttam, ahogy…
– Kímélj meg a nosztalgiától, és azt mondtam, törődj a magad
dolgával!
Ezen utolsó felszólítását egy váratlan, tompa hangú ütéssel
nyomatékosította, mire ijedt, fájdalmas feljajdulás jött válaszul. Egy
pisztoly markolata, gondoltam. Egyenesen a képébe, tettem hozzá
magamban, és nagyot nyeltem, amikor meghallottam, ahogy a törött
orrú férfi szörcsögve kapkodja a levegőt.
Valaki megmarkolta a hajamat, és kíméletlenül maga felé
rántotta a fejemet. A vékony férfi nézett le rám, a homlokát ráncolva
tanakodott magában. Alighanem csak arról akart meggyőződni,
hogy életben vagyok-e még, mert nem szólt semmit, csak elengedte

352
ernyedt fejemet, olyan közönyösen, mintha az egy fenyőtoboz lett
volna, amit út közben szedett össze.
Valaki vezette a lovat, amin feküdtem, és jó néhány másik férfi
is gyalogolt. Hallottam, ahogy odakiáltanak egymásnak, félig futva,
hogy ne maradjanak le a lovaktól, amik felkaptattak egy emelkedőn,
és úgy zörögtek és nyögtek, mint a disznók az avarban.
Alig kaptam levegőt, csak aprókat tudtam lélegezni, és minden
lépéssel kíméletlenül bevertem valamimet, de most nem tudtam a
testi kényelmetlenségekre figyelni. Vajon Marsali életben maradt?
Egyáltalán nem úgy nézett ki, az biztos, de nem láttam rajta vérző
sebet, és én foggal-körömmel ragaszkodtam ehhez a tényhez,
bármilyen csekély – és múló – vigaszt jelentett is ez.
Még ha nem is halt még meg, lehet, hogy hamarosan meg fog az
elszenvedett sérülésektől, a sokktól, egy váratlan vetéléstől… Ó,
istenem, ó, istenem, szegény kis Monsieur L’Oeuf..,
Kétségbeesetten és tehetetlenül szorongattam a kengyel szíját.
Ki fogja megtalálni? És mikor?
Valamivel több mint egy óra volt még vacsoráig, amikor a
malátázóhoz értem. Mennyi lehetett most az idő? Meg-
megpillantottam a földet alattam, fel-le ugrálás közben, de a hajam
kibomlott, és folyton a szemembe lógott, amikor felemeltem a
fejem. Egyre csípősebb lett azonban a levegő, és a fények is egyre
ridegebbé váltak, ami arra utalt, hogy a nap a látóhatár közelében
jár. Pár percen belül elkezdenek halványulni a fények.
És aztán mi lesz? Mikor indulnak a keresésünkre? Fergus észre
fogja venni, hogy Marsali nincs otthon, mert nem lesz ott, hogy
vacsorát főzzön. De vajon elmegy, hogy megkeresse, miközben a
két kislányra kell vigyáznia? Nem, Germaint fogja küldeni. A
gondolatra összeszorult a szívem, és a torkomban dobogott. Hogy
egy ötéves kisfiú ilyen állapotban találjon rá az anyjára…
Még mindig éreztem az égett szagot. Beleszippantottam a
levegőbe egyszer-kétszer, remélve, hogy csak képzelődöm. A por és
a lovak izzadságának szagán, a lószerszám és a letaposott növények
illatán túl határozottan éreztem a fústszagot. A tisztás és a malátázó
– vagy mindkettő – már teljes egészében lángokban állt. Valaki

353
biztos észreveszi a füstöt, és megnézi, mi történt. De vajon időben
oda fog érni?
Lehunytam a szemem, és összeszorítottam, hátha sikerül nem
erre gondolnom. Bármi figyelemelterelés jól jött volna most, hogy
ne lássam magam előtt azt, ami minden bizonnyal most zajlik a
tisztáson, mögöttem.
Közelebbről is hallottam valaki hangját. Megint az a férfi, akit
Hodge-nak szólítottak. Biztosan az ő lován voltam, mert az állat
túloldalán, a feje mellett gyalogolt. Valaki hevesen igyekezett a
lelkére beszélni, de nem járt több sikerrel, mint az első személy.
– Szóródjatok szét – vetette oda neki Hodge nyersen. – Váljatok
két csoportra. Te vezeted az egyiket, a többiek meg maradnak
velem. Három nap múlva találkozunk Brownsville-ben.
A francba. Számított rá, hogy üldözőbe veszik, és azzal akarta
őket hátráltatni, hogy két csoportra osztja az embereit, hogy ne
tudják, merre ment. Ijedtemben kétségbeesetten kerestem valamit,
amit elejthetnék. Csak van valamim, amit hátrahagyhatok, és ami
jelezné neki, melyik úton vittek engem tovább!
De nem volt rajtam más, csak ing, mellény és harisnya. A
cipőmet még akkor elvesztettem, amikor a lóhoz vonszoltak. Úgy
tűnt, a harisnya az egyetlen holmi, ami szóba jöhet, habár a
harisnyakötők, a sors különös, kegyetlen szeszélyéből, kivételesen
szorosan meg voltak kötve, és jelenleg nem is értem el azokat.
Körülöttem mindenfelől a mozgásban lévő lovak és emberek
hangját hallottam, a kiáltásaikat és a taszigálás hangját, ahogy a
csapat kétfelé vált. Hodge csettintett a lovának, mire az gyorsabb
ügetésbe fogott.
Egy szabadon lebegő haj tincsem beleakadt egy gallyba, amikor
elmentünk egy bokor mellett. Megkapaszkodott egy pillanatra, majd
egy fájdalmas pattanással kiszabadult, ahogy a gally eltört és
visszaugrott a helyére, miközben jól képen törölt, és majdnem
kiszúrta a szemem. Kiszaladt a számon valami nagyon csúnya, és
valaki – gyanítom, Hodge – szigorúan a fenekemre csapott.
Erre mondtam valami sokkal csúnyábbat, de csak magamban,
összeszorított fogakkal. Minden vigaszom az a gondolat volt, hogy

354
nem lesz nehéz követni ezt a csürhét, olyan széles ösvényen törik a
gallyakat, hagynak patanyomokat és fordítják fel a köveket.
Láttam már Jamie-t követni apró és megbújó, de nagy és lomha
prédákat is, és láttam, hogyan nézi menet közben a fák kérgét és a
bokrok ágait, ahogy keresi a ledörzsölődött kéregdarabokat és az
árulkodó… hajszálakat.
Senki nem gyalogolt a lónak azon az oldalán, ahol lelógott a
fejem. Sietve kihúztam néhány hajszálamat. Három, négy, öt…
ennyi elég lesz? Kinyújtottam a kezem, és keresztülhúztam egy
magyalbokron. A hosszú, göndör szálak meglibbentek a ló keltette
menetszélben, de biztosan belegabalyodott a bokor zilált
levélzetébe.
Ezt megismételtem még négyszer. Biztos észreveszi legalább az
egyiket, és tudja majd, hogy melyik ösvényt kövesse, hacsak nem
vesztegeti az idejét az első csapásra. Ez ellen nem tudtam mit tenni,
mint imádkozni, és buzgón hozzá is fogtam. Először Marsaliért és
Monsieur le Oeujétt mondtam el egy imát, mert nekik egyértelműen
nagyobb szükségük volt rá, mint nekem.
Felfelé folytattuk utunkat még jó darabon. Teljesen besötétedett,
mire elértünk egy – szerintem – fennsíkra, valamelyik hegy tetején.
Addigra már az ájulás határán voltam, a fejemben lüktetett a vér, és
a fűzőm olyan erősen préselődött a testemnek, hogy minden egyes
bálnacsont olyan érzést keltett, mintha megbillogoztak volna.
Épp annyi erőm maradt, hogy letoljam magam a lóról, amikor
az megállt. A földre zuhantam, és azonnal összerogytam, s csak
ültem a földön szédülve és lihegve, és a kezemet dörzsöltem, ami
feldagadt a hosszas lógás után.
Kis csoportokba verődtek az emberek, halkan beszélgettek
egymás közt, de túl közel voltak ahhoz, hogy arra gondolhassak,
hogy eliszkolok a bokrok alján. Az egyik férfi csupán pár lépésnyire
állt tőlem, és rajtam tartotta a szemét.
Visszanéztem arra, amerről jöttünk, és féltem attól, de reméltem
is, hogy meglátom felderengeni a tüzet messze a hegy aljáról. A tűz
biztosan felkeltette már valaki figyelmét, és valaki már biztosan

355
megtudta, hogy mi történt, talán már riasztotta is a többieket, és a
keresésünkre indultak. Ugyanakkor… Marsali.
Vajon él még? És a magzata?
Nagyot nyeltem, meresztettem a szemem a sötétben, részben,
hogy visszafojtsam a könnyeimet, részben, mert reméltem, hogy
tényleg látok valamit. Az adott körülmények között azonban a sűrű
erdőben semmit nem láttam, csak a koromsötét különböző
árnyalatait.
Nem jött fény sehonnan. A hold még nem kelt fel, és a csillagok
is csak haloványan pislákoltak még, de a szemem már rég
hozzászokott a sötéthez, és bár nem voltam macska, hogy lássak a
sötétben, ahhoz eleget láttam, hogy nagyjából meg tudjam számolni
őket. Időnként felém pillantva vitatkoztak. Talán egytucatnyian
lehetnek… Mennyien voltak eredetileg? Húszan? Harmincan?
Hátrafeszítettem remegő ujjaimat. Csúnyán felhorzsolódott a
csuklóm, de akkor éppen nem ez zavart a legjobban.
Világossá vált számomra – ezért gondolom, számukra is –, hogy
nem mehetnek egyből a whiskyért, még ha meg is tudnám találni
éjjel. Akár életben maradt Marsali, hogy beszéljen, akár nem – a
torkom elszorult a gondolatra –, Jamie is bizonyára rájött, hogy a
támadók a whiskyt akarták megkaparintani, ezért őrizteti azt.
Ha nem úgy alakultak volna az események, ahogy alakultak,
hanem a rablók elképzelése szerint, akkor kényszerítettek volna,
hogy a whisky-hez vezessem őket, majd fogták volna az árut, és
elmenekülnek, mielőtt bárki felfedezhetné a lopást. Vajon életben
hagytak volna minket, hogy riasszuk a többieket, és személyleírást
adjunk róluk? – tűnődtem. Talán igen, talán nem.
A Marsali támadását követő zűrzavarban azonban az eredeti terv
füstbe ment. Most mi lesz?
A beszélgetők csoportja feloszlott, habár a vita folytatódott.
Közeledő lépteket hallottam.
– Én mondom, ez nem járja! – háborgott feldúltan az egyik férfi.
Erős orrhangjából ítélve a törött orrú úriember lehetett az, akit a
sérülése nem tántorított el a vitától. – Öljük meg most azonnal!

356
Hagyjuk itt a hulláját. Senki sem fog rátalálni, a vadak széthordják a
csontjait!
– Igen? De ha senki nem találja meg, akkor azt fogják hinni,
hogy még mindig velünk van, nem?
– De ha Fraser utolér minket, és az asszony nincs velünk, kit fog
okolni…
Elhallgattak, és négyen-öten körbeálltak engem. Nagy nehezen
lábra álltam, és ösztönösen marokra fogtam a legközelebbi,
fegyverre emlékeztető tárgyat: egy sajnálatosan kicsi kődarabot.
– Milyen messze van a whisky? – szegezte nekem a kérdést
Hodge. Nem volt rajta kalap, és szeme úgy villogott a sötétben, mint
egy patkányé.
– Nem tudom – válaszoltam, miközben igyekeztem megőrizni a
lélekjelenlétemet. És a követ. A szám még mindig érzékeny volt, és
feldagadt ott, ahol Hodge megütött, így gondosan kellett
artikulálnom a szavakat.
– Azt sem tudom, hogy mi hol vagyunk.
Ez igaz is volt, ugyanakkor nagyjából azért meg tudtam
saccolni. Néhány órát jöttünk, főleg hegynek fel, és jegenye- és
balzsamfenyők vettek körül bennünket, éreztem gyantájuk csípős és
tiszta illatát.
– Öljük meg! – sürgette egy másik alak. – Nincs hasznunkra, és
ha Fraser nálunk találja…
– Fogd be a pofád! – Hodge olyan durván fordult az illető ellen,
hogy az, hiába volt sokkal nagyobb termetű nála, önkéntelenül is
hátrahőkölt. Most, hogy ezt a fenyegetést elhárította, Hodge elkapta
a karomat, és nem is foglalkozott többé a társával.
– Ne akarj túljárni az eszemen, asszony! Elárulod, amit tudni
akarok.
– Nem is fáradt azzal, hogy hozzátegye, „különben”. Valami
hideg csúszott végig a dekoltázsomon, amit a vágás okozta forróság
és szúró érzés követett egy másodperccel később, amikor vér serkent
a sebből.
– Jézus H. Roosevelt Krisztus! – hördültem föl, inkább a
meglepetéstől, mint fájdalmamban. Kiráncigáltam a karomat a

357
szorításából. – Már mondtam, hogy azt sem tudom, hogy mi hol
vagyunk, maga idióta! Hogy várja így el tőlem, hogy bármit is
megtaláljak?
Hodge meghökkenve pislantott, és reflexszerűen maga elé
emelte a kést, mintha arra számított volna, hogy megtámadom.
Amikor rájött, hogy nem készülök ilyesmire, összevonta a
szemöldökét.
– Megmondom, hogy mit tudok – folytattam, és némi elégtételt
éreztem, hogy a hangom határozottan és remegés nélkül csengett. –
A whisky a malátázótól félmérföldnyire van, jól elrejtve, egy
barlangban. Elvihetem oda, de csak akkor, ha attól a forrástól
indulunk, ahonnan elraboltak. De egyebet nem tudok mondani arról,
hogy merre kell elindulni.
Ez igaz is volt. Könnyen meg tudnám találni, de hogy mást is
útbaigazítsak. .. „Menj át a bokrok közötti résen, menj, amíg meg
nem látod azt a kis tölgyfacsoportot, ahol Brianna lelőtt egy
oposszumot, aztán tarts balra egy négyszögletes sziklánál, amit
benőtt a kígyónyelv… "A tény, hogy valószínűleg csupán az tartotta
vissza őket attól, hogy megöljenek, hogy kellett valaki, aki elvezeti
őket a whiskyhez, természetesen csak másodlagos szempont volt.
Nagyon sekély vágás volt csupán, alig vérzett. Az arcom és a
kezem azonban jéghideg volt, és apró fények vibráltak a szemem
sarkában. Azon a törékeny meggyőződésen kívül, hogy ha arra kerül
a sor, állva szeretnék meghalni, semmi nem tartott talpon.
– Én mondom, Hodge, jobb, ha semmi közöd nincs ahhoz a
nőhöz. Semmi! – Egy nagydarab férfi csatlakozott a körülöttem
állókhoz. Hodge válla fölött előrehajolt, rám nézett és bólintott.
Fény híján mindegyikőjük sötét bőrűnek látszott, de ez az ember egy
kicsit afrikai hanglejtéssel beszélt. Szökött rabszolga lehet, esetleg
rabszolga-kereskedő. – Az a nő. Hallottam már róla. Javasasszony.
Ismerem a fajtáját. Olyanok ezek, mint a kígyók! Hozzá se érj,
hallod? Különben egyből megátkoz!
Ekkor sikerült meglehetősen ocsmány hangon felnevetnem,
mire a hozzám legközelebb álló fickó egy fél lépést hátrált, amin
kicsit magam is meglepődtem: hát ezt meg hogy csináltam?

358
 De már egészen helyreállt a légzésem, és a szemem sarkában
villódzó fények is megszűntek.
A magas férfi a nyakát nyújtogatta, és észrevette a vér sötét
csíkját az ingemen.
– Vérét vetted? Az isten verjen meg, Hodge, ezt jól elintézted! –
Határozottan kiérződött a hangjából, hogy megijedt, és el is hátrált
onnan, egyik kezével valami jelet mutatva felém.
Anélkül, hogy felfogtam volna, hogy mit vagy miért teszek,
elejtettem a követ, végighúztam ujjaimat a vágáson, és egy gyors
mozdulattal kinyújtottam a kezem, és végighúztam véres ujjaimat a
vékony férfi arcán. Megismételtem az előbbi nevetést.
– Átkot akarnak? – kérdeztem. – Mit szól ahhoz, hogy ha még
egyszer hozzám ér, huszonnégy órán belül meghal?
A véres csíkok vörösen sötétlettek sápadt arcán. Elég közel állt
hozzám, hogy érezzem savanyú leheletét, és lássam az arcán, hogy
lassan elönti a düh.
Mégis, mit képzelsz magadról, és mi a fenét csinálsz,
Beauchamp, gondoltam magamban döbbenten. Hodge már
hátrahúzta ökölbe szorított kezét, hogy megüssön, de a nagydarab
fickó riadtan felkiáltott, és elkapta a csuklójánál fogva.
– Nehogy megüsd! Megöl mindnyájunkat!
– Én foglak megölni most azonnal, te seggfej!
Hodge még mindig a másik kezében tartotta a kést, és esetlenül
a nagydarab felé döfött vele, dühös morgással. A másik fickó levegő
után kapott, de nem sérült meg súlyosan. Megtekerte Hodge
csuklóját, amit még akkor is szorított, amikor az éles, magas hangon
felvisított, mint egy nyúl, amit elkapott egy róka. Erre mindenki
odarohant, és lökdösődve és kiabálva nyúltak fegyvereik után.
Megfordultam és futásnak eredtem, de pár lépésnél nem jutottam
tovább, mert az egyik haramia elkapott, átfogott a karjával, és
magához szorított.
– Nem megy sehová, hölgyem! – lihegte a fülembe.
Tényleg nem mentem. Nem volt magasabb nálam, de sokkal
erősebb volt. Nekifeszültem, hogy kitörjek a szorításából, de
mindkét karját körém fonta, és még jobban összeszorított. Ekkor

359
mereven álltam, és a szívem hangosan vert a dühtől és a félelemtől,
mert nem akartam okot adni neki arra, hogy megverjen. Ő is izgatott
volt, éreztem, hogy az ő szíve is hangosan ver, és már nemcsak
mocskos ruhái és mosdatlan teste bűzét éreztem, hanem azt is, hogy
elönti az izzadság.
Nem láttam a történéseket, de szerintem már nem verekedtek,
csak kiabáltak egymással. Fogvatartóm a másik lábára helyezte a
súlyát, és megköszörülte a torkát.
– Ööö… Ön honnan származik, asszonyom? – kérdezte, egészen
udvariasan.
– Mi? – kérdeztem vissza, teljesen elképedve. – Származom?
Ööö… hát… Angliából. Oxford megyéből, eredetileg. Aztán
Bostonban éltem.
– Valóban? Magam is északról jöttem.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy azt mondjam, „Örvendek”,
mivel nem így volt, és ezzel a beszélgetés elhalt.
A verekedés abbamaradt, olyan hirtelen, ahogy elkezdődött.
Jelképes és bőséges vicsorgások és morgások közepette mindenki
meghunyászkodott, amikor Hodge bömbölve adta tudtukra, hogy itt
ő parancsol, és mindenki tegye, amit mond, vagy vállalja a
következményeket.
– Komolyan beszél – dörmögte fogvatartóm, aki továbbra is
szutykos mellkasához szorított. – Jobban teszi, ha nem haragítja
magára, hölgyem, higgye el!
Válaszul csak mordultam valamit, bár feltételezhetően jó
szándékkal tanácsolta ezt. Reméltem, hogy a rablók összetűzése
zajos lesz, és elhúzódik egy darabig, hátha Jamie utol tudna érni
minket.
– És ha már itt tartunk, hová valósi Hodge? – kérdeztem. Még
mindig rendkívül ismerősnek tűnt. Biztos, hogy láttam már valahol,
de hol?
– Hodgepile? Ööö… Angliából jött, azt hiszem – felelte a
fiatalember meglepetten, de nem engedett a szorításán. – Nem úgy
hangzik?

360
 Hodge? Hodgepile? Biztos, hogy hallottam már valahol ezt a
nevet, de…
Nem kevés morgás és toporgás után, de sajnos túl hamar újra
útnak indultunk. Ezúttal azonban, hála istennek, felülhettem a
nyeregbe, habár összekötötték, és a nyereghez is hozzákötözték a
kezemet.
Nagyon lassan haladtunk. Volt valami ösvény, de még a kelő
hold halovány fényében is nehezen tudtunk csak előrejutni. Már
nem Hodgepile vezette a lovat, amin ültem. A fiatalember, aki
elkapott, ő fogta a kantárt és nógatta hízelegve az egyre
nehézkesebbé váló lovat, hogy vágjon át a sűrű bokrokon. Sikerült
egy-egy pillantást vetnem rá, s láttam, hogy egy vékony termetű fiú
az, sűrű, zabolátlan, a válla alá érő hajjal, melynek körvonala az
oroszlán sörényéhez volt hasonlatos a gyenge fényben.
Már nem fenyegetett közvetlen életveszély, de a gyomrom még
mindig görcsbe rándult, és a hátam mereven feszült a rossz
előérzettől. Hodgepile ideiglenesen érvényesíteni tudta az akaratát,
de igazából nem tudtak egyetértésre jutni. Valamelyik rabló, aki arra
hajlik, hogy öljenek engem meg, és hagyják itt a hullámat a
borzoknak és menyéteknek, könnyedén fejbe kólinthat a sötétben,
ezzel téve pontot a vita végére.
Valahol elölről hallottam Hodgepile éles, félelmet keltő hangját.
Úgy láttam, fel-le jár a menetoszlop mentén, és mint egy
juhászkutya, mindenkibe beleharap, verbálisan belerúg, így próbálva
nyáját mozgásban tartani.
Tényleg haladtak is, de számomra is nyilvánvaló volt, hogy a
lovak elfáradtak. Amelyiken én ültem, húzta a lábát, és ingerülten
rángatta a fejét. Isten tudja, honnan jöttek ezek a haramiák, vagy
hogy mióta voltak úton, amikor elérték a malátázó tisztását. Az
emberek is egyre lassabban haladtak. Lassan a kimerültség köde
szállt le rájuk, ahogy a menekülés és veszekedés keltette adrenalin-
hullám alábbhagyott. Engem is utolért a fáradtság, de küzdöttem
ellene, erőnek erejével igyekeztem ébernek maradni.
Még kora ősz volt, de csak egy inget és fűzőt viseltem, és elég
magasan jártunk már ahhoz, hogy a levegő gyorsan lehűljön

361
sötétedés után. Megállás nélkül rázott a hideg, és égő fájdalmat
éreztem ott, ahol megvágtak, ahogy az apró izmok összerándultak a
bőröm alatt. Egyáltalán nem volt komoly a sérülésem, de mi van, ha
elfertőződik? Csak remélni tudtam, hogy elég sokáig fogok élni
ahhoz, hogy ezen kelljen aggódnom.
Akármennyire igyekeztem is, nem tudtam nem Marsalira
gondolni, és lehetséges diagnózisokat felállítani. Az agyrázkódástól
kezdve az agyszövet megduzzadásán át a füst belélegzése miatti
égési sérülésig mindenfélét elképzeltem. Tehetnék valamit – súlyos
esetben talán még egy császármetszést is végrehajthatnék –, ha ott
lennék. Más úgyse tudna.
Megszorítottam a nyereg szélét, és nekifeszültem a kezemet
összekötő köteleknek. Muszáj ott lennem!
De nem vagyok, és talán soha nem is leszek már.
Szinte teljesen abbahagyták a perlekedést és morgást, ahogy az
erdő sötétje ránk telepedett, de valami nyugtalanító érzés továbbra is
áthatotta a levegőt. Szerintem ez részben abból adódott, hogy
tartottak attól, hogy üldözik őket, de sokkal inkább a csoporton
belüli ellentétnek volt köszönhető. A küzdelemnek még nem volt
vége, csupán egy alkalmasabb időpontra halasztották. Szinte
tapintható volt az ellenségeskedés okozta feszültség a levegőben.
Ellentét, aminek én voltam az oka. Mivel nem láttam rendesen a
sötétben, nem tudtam megállapítani, hogy az egyes férfiak melyik
táborba tartoztak, de az világos volt, miben nem értenek egyet. Az
egyik csoport, Hodgepile-lal az élén, azt támogatta, hogy tartsanak
engem életben, legalább addig, amíg elvezetem őket a whiskyhez. A
másik csoport azt szorgalmazta, hogy mentsék, ami menthető, de
ebbe az én életem szerintük nem tartozott bele. A harmadik,
kisebbségbe szorult csoport szerint, aminek az afrikai akcentussal
beszélő úriember volt a szószólója, el kell engem engedni, minél
előbb, annál jobb.
Természetesen üdvös lenne felkarolnom ezt az úriembert, és
valahogy a javamra fordítani a nézeteit. De hogyan? Kezdetnek jó
volt, hogy megátkoztam Hodgepile-t, de még mindig nem térek

362
magamhoz, hogy képes voltam ilyesmire. Viszont tömegesen nem
átkozhattam meg őket, azzal veszítene varázsából a dolog.
Fészkelődtem a nyeregben, ami kezdte csúnyán törni a
hátsómat. Nem először rettentek meg tőlem férfiak, mert megijedtek
attól, akinek képzeltek. A babonás félelem hatásos fegyver,
ugyanakkor nagyon veszélyes is. Ha nagyon rájuk ijesztek,
gondolkodás nélkül megölnek.
Elértünk a sziklák közötti hágóhoz. Nem sok fa állt a hatalmas
sziklák között, és ahogy előbukkantunk a hegy túloldalán, elébünk
tárult az ég, végtelenül és millió csillag fényétől ragyogóan.
Bizonyára levegő után kaptam a látványra, mert a lovamat
vezető fiatalember megállt, és ő is az égnek emelte a tekintetét.
– Nahát! – mondta halkan. Egy másodpercig csak nézte az eget,
aztán egy mellettünk elhaladó lovas hatására, aki jól megnézett
magának, ahogy elléptetett mellettem, visszazökkent a valóságba.
– Ott is ilyen fényesek a csillagok, ahonnan ön származik? –
kérdezte kísérőm.
– Nem – válaszoltam, még mindig a fejünk fölé boruló néma
káprázat hatása alatt. – Nem ilyen fényesek.
– Hát persze hogy nem – mondta, és megcsóválta a fejét, majd
meghúzta a gyeplőt. Furcsa egy megjegyzés volt ez, de nem tudtam,
mihez kezdjek vele. Talán sikerült volna beszélgetést
kezdeményeznem vele – a Jóisten a megmondhatója, minden
lehetséges szövetségesre szükségem volt –, de valaki elkiáltotta
magát fentről, ami azt jelentette, hogy tábort verünk.
Kioldozták a kezem, és lehúztak a lóról. Hodgepile átverekedte
magát a tömegen, és megragadta a vállamat.
– Ha megpróbálsz megszökni, asszony, nagyon megbánod! –
Teljes erejéből szorította a vállam, ujjai a húsomba vájtak. – Élve
kellesz nekem, de nem feltétlen egészben.
Továbbra is a vállamat szorítva, a kés lapját az ajkamhoz
nyomta, a hegyét az orromba dugta, majd olyan közel hajolt, hogy
éreztem bűzös leheletének nedves melegét.

363
 – Csak a nyelvedet hagyom meg – suttogta. Lassan kihúzta a
kést az orromból, végig az arcomon, a nyakamon, majd a mellem
körül körzött vele. – Megértettél, ugye?
Megvárta, amíg sikerült bólintanom, aztán elengedett, és eltűnt a
sötétben.
Ha rám akart ijeszteni, akkor sikerült. A hideg ellenére is
izzadtam, és még akkor is reszkettem, amikor egy magas, sötét alak
jelent meg mellettem, megfogta az egyik kezem, és valamit a
tenyerembe nyomott.
– Az én nevem Tebbe – mormogta. – Ne felejtse el! Tebbe. Ne
felejtse el, hogy jó voltam magához. Mondja meg a szellemeinek,
hogy ne bántsák Tebbét, mert jó volt magához.
Elképedten még egyszer bólintottam, majd újra egyedül
maradtam, ezúttal egy darab kenyérrel a kezemben. Gyorsan
befaltam, és rájöttem, hogy bár a kenyér elég aszott volt már, de
eredetileg jó minőségű, barna rozskenyér volt, olyan, mint amit a
salemi német nők sütnek.
Megtámadták volna valamelyik ottani házat, vagy tényleg
megvették a kenyeret?
Valaki ledobott mellém a földre egy nyerget. A nyeregkápáról
egy kulacs lógott. Térdre estem, hogy igyák belőle. Az egyébként
vászon- és faízű kenyér és víz finomabb volt bárminél, amit
mostanában kóstoltam. Megfigyeltem már korábban is, hogy a halál
közelsége figyelemreméltóan jó hatással van az étvágyra.
Mindamellett reméltem, hogy valamivel összetettebb étel lesz az
utolsó vacsorám.
Hodgepile pár perccel később visszatért egy kötéllel. Nem fáradt
azzal, hogy tovább fenyegetőzzön, bizonyára úgy érezte, már
világosan kifejtette álláspontját. Egyszerűen megkötözte a kezem és
a lábam, és a földre lökött. Senki nem szólt hozzám, de valaki,
akiben hirtelen feltámadt valami emberség, dobott rám egy
pokrócot.
A tábor gyorsan elcsendesedett. Nem raktak tüzet, és így nem
főztek vacsorát sem. Feltehetőleg mindenki olyan macskamosdást

364
csinált, mint én, aztán szétszóródtak a fák között, fekvőhelyet
keresve, a lovakat pedig megkötötték és magukra hagyták.
Megvártam, amíg abbamarad a jövés-menés, aztán a fogaim
közé vettem a pokrócot, és hernyó módra óvatosan arrébb
araszoltam tizenkét yardnyira, egy másik fához.
Nem a szökés járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy ha
valamelyik haramia a sötétség leple alatt el akar tenni láb alól, akkor
nem akarom áldozati bárányként fekve megvárni. Kis szerencsével,
ha bárki jön, és ott szaglászik, ahol az előbb voltam, lesz annyi
időm, hogy segítségért kiáltsak.
Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Jamie eljön értem.
Az volt a dolgom, hogy addig életben maradjak.
Lihegve, izzadtan, összegyűrt levelekkel borítva és rongyos
harisnyában egy nagy gyertyánfa tövébe húzódtam, és bebújtam a
pokróc alá. Így fedezékbe bújva megpróbáltam foggal kioldozni a
kötelet a csuklómon. Hodgepile azonban jól megkötözte a kezemet,
mégpedig katonás alapossággal. Hacsak nem rágom el a köteleket,
mint egy hörcsög, akkor maradok, ahol vagyok.
Katonaság! Erről ugrott be végül hirtelen, hogy ki is ez a fickó,
és hol láttam korábban. Arvin Hodgepile! A korona Cross Creek-i
raktárában volt írnok. Egyszer találkoztunk, három éve, amikor
Jamie-vel elvittük egy meggyilkolt lány holttestét az ottani
helyőrség őrmesterének.
Murchison őrmester azóta már meghalt, és azt hittem, hogy
Hodgepile is abban a tűzvészben veszett oda, ami elpusztította a
raktárát és annak tartalmát. Szóval egy dezertőr. Vagy még sikerült
kimenekülnie a raktárból, mielőtt bennégett volna, vagy nem is volt
ott akkor. Akárhogy is történt, volt annyi esze, hogy kihasználja a
lehetőséget, és eltűnjön őfelsége hadseregéből, és hagyta, hogy azt
higgyék, meghalt.
Az is világos, hogy mivel foglalkozott az eltűnése óta. Járta a
vidéket, rabolt, fosztogatott, gyilkolt. Meg persze számos
rokonlelket gyűjtött maga köré útközben.
Na nem mintha most annyira egy hullámhosszon lettek volna.
Lehet, hogy jelenleg Hodgepile a banda önjelölt vezére, de az is

365
biztos, hogy nem régóta tölti be ezt a posztot. Nincs hozzászokva
ahhoz, hogy parancsolgasson, és a fenyegetésen kívül másképp nem
tud bánni az emberekkel. Sok katonai vezetőt láttam már életemben,
jót is, rosszat is, és meg tudtam őket különböztetni.
Még most is hallottam, ahogy emelt hangon vitatkozott
valakivel a távolban. Ismerem a fajtáját, erőszakos alak, aki ideig-
óráig képes váratlan dühkitöréseivel féken tartani az embereit. Az
ilyenek nem húzzák sokáig, és kétlem, hogy Hodgepile-nak is sok
lenne hátra.
Annál tovább biztos nem, amíg Jamie idetalál. Ez a gondolat
úgy megnyugtatott, mint egy korty whisky. Jamie már biztos keres.
Összehúztam magam a pokróc alatt. Reszkettem. Jamie-nek
fényre lesz szüksége, hogy követni tudja a nyomokat éjszaka.
Fáklyákra. Ezzel viszont észreveszik, és megtámadhatják őket, ha a
tábor közelébe merészkednek. Maga a tábor nem látható, mert nem
gyújtottak tüzet, és az emberek a lovakkal szétszóródtak az erdőben.
Tudom, hogy őrködnek is páran, hallottam őket mozogni és halkan
beszélgetni az erdőben.
Azonban Jamie-t sem ejtették a fejére, gondoltam magamban,
hogy elhessegessem magamtól a rajtaütés és mészárlás felderengő
vízióját. A lótrágya frissességéből tudná, hogy a tábor közelében jár-
e, és biztos nem lobogó fáklyákkal szándékozik bemasírozni a
rablók közé. Ha idáig követte ezt a bandát, akkor…
Halk léptek zaját hallottam, és megdermedtem. Onnan jöttek,
ahol eredetileg feküdtem, és én úgy meglapultam a pokróc alatt,
mint egy mezei pocok, aki meglát egy menyétet.
Lassan oda-vissza húzta a lábát az illető, mintha a száraz levelek
és fenyőtűk között turkált volna, hogy megtaláljon engem.
Visszatartottam a lélegzetem, habár senki sem hallhatta volna meg
úgysem az ágak között sóhajtozó éjszakai szellőben.
Meresztettem a szemem a sötétben, de csak valami homályos
árnyat tudtam kivenni, ami a fák között mozgott, tizenkét yardnyira.
Hirtelen belém hasított a gondolat: nem lehet, hogy Jamie az? Ha
elég közel jutott ahhoz, hogy megtalálja a tábort, akkor alighanem
gyalog lopózna be, hogy megkeressen engem.

366
 Nagy levegőt vettem a gondolatra, és nekifeszültem a kezemet
gúzsba kötő kötélnek. Nagyon szerettem volna odakiáltani, de nem
mertem. Ha tényleg Jamie az, akkor azzal felhívnám rá a haramiák
figyelmét. Ha én hallottam az őrszemek lépteit, akkor ők is biztosan
meghallanának engem.
De ha nem Jamie az, hanem egyike azoknak, akik csendben el
akarnak engem intézni…
Nagyon lassan kifújtam a levegőt. Testem minden izma görcsbe
rándulva remegett. Elég hűvös volt, de én úsztam az izzadságban.
Éreztem a saját testszagomat, a félelem bűzét, amibe a föld és a
növényzet hűvösebb aromái keveredtek.
Az árny eltűnt, a léptek zaja elhalt, és a szívem úgy vert, mint
egy üstdob. Az órák óta visszatartott könnyek kiserkentek a
szememből, forrón végigfolytak az arcomon, és én csak sírtam és
zokogtam némán.
Körülvett a végtelen éj, és a sötét csupa veszélyt rejtegetett.
Felettem a csillagok figyeltek fényesen, és egyszer csak elaludtam.

367
 28
˙à~É~
aem sokkal napkelte előtt ébredtem, izzadságban úszva és
hasogató fejfájással. A rablók már felkeltek, és azon morogtak, hogy
nem kapnak se kávét, se reggelit.
Hodgepile odajött hozzám, és a homlokát ráncolva nézett le
rám. A fa felé pillantott, ami alatt otthagyott engem előző éjszaka, és
arra a mély barázdára a szétdúlt korhadt levelek közt, amit akkor
csináltam, amikor hernyó módjára odaaraszoltam jelenlegi
helyemre. Nagyon vékony ajkai voltak, de alsó állkapcsát behúzta
nemtetszése jeléül.
Előhúzta a kést az övéből, és éreztem, hogy kifut a vér az
arcomból. Hodgepile azonban csak letérdelt és elvágta köteleimet,
és nem vágta le egyik ujjamat se, hogy ezzel fejezze ki érzelmeit.
– Öt perc múlva indulunk! – jelentette ki, és elment. Remegtem,
és némi hányingerem is volt, úgy féltem, és úgy lemerevedtem,
hogy állni is alig bírtam. Valahogy mégis sikerült talpra állnom, és
eltántorogtam a közelben folyó patakig.
Nyirkos volt a levegő, és fáztam átizzadt ingemben, de az
arcomat és kezemet érő hideg víz segített egy kicsit, és enyhítette a
jobb szemem mögötti lüktetést is. Épp annyi időm volt, hogy sietve
összeszedjem magam, levegyem rongyos harisnyámat, és nedves
ujjakkal átfésüljem a hajamat, amikor Hodgepile megint megjelent,
hogy elvezessen.
Ezúttal lóra ültettek, de hála istennek, nem kötöztek meg. A
gyeplőt azonban nem foghattam. A lovamat vezetőszáron vezette az
egyik bandita.

368
 Most először tudtam megnézni magamnak fogvatartóimat,
ahogy előjöttek az erdőből és nagyjából rendbe szedték magukat,
köhögtek, köpködtek és a fák tövébe hugyoztak, mintha én ott se
lettem volna.
Hodgepile-on kívül tizenkét embert számoltam meg: egy bő
tucat gonosztevő.
Könnyű volt megállapítani, melyikőjük Tebbe. A magasságán
kívül az is segített, hogy mulatt volt. Volt közöttük egy másik
keverék is – néger és indián, azt hiszem de ő alacsony volt és
köpcös. Tebbe nem is nézett rám, csak tette a dolgát leszegett fejjel
és komor ábrázattal.
Ennek nem örültem. Nem tudom, mi történt az elmúlt éjjel, de
Tebbe már láthatóan nem ragaszkodott hozzá, hogy engem
engedjenek szabadon. Egy rozsdabarna foltoktól piszkos kendő volt
a csuklójára kötve, aminek köze lehet a történtekhez.
Könnyű volt kiszúrni azt a fiatalembert is, aki előző éjszaka
vezette a lovamat, a hosszú, dús hajáról, de nem jött közelebb, és
kerülte a tekintetemet is. Meglepődve láttam, hogy ő is indián. Nem
cseroki… Talán tuszkaróra lehet? Nem erre számítottam a beszéde
vagy a göndör haja alapján. Ő is egyértelműen kevert vérű volt.
A banda többi tagja többé-kevésbé fehér bőrűnek tűnt, de
szedett-vedett csapat volt, az egyszer biztos. Hárman közülük ritkás
szakállú tizenéves fiúk voltak, ápolatlanok és kajlák. Ők viszont
nem szégyelltek rám nézni, leesett állal meresztették rám a szemüket
és bökdösték oldalba egymást. Addig néztem az egyikőjükre, amíg
az a szemembe nem nézett. Skarlátvörösre vált serkenő bajusza alatt,
és elkapta rólam a pillantását.
Szerencsére az ingemnek volt legalább ujja, és viszonylag
tisztességesen elfedte a testemet is a zsinórral összehúzható nyakától
a vádlim közepéig, de tagadhatatlan, hogy kellemetlenül csupasznak
éreztem magam. Ingem nedves volt, és lazán lógott a mellemen,
mely tény kínosan nyilvánvalóvá vált számomra. Azt kívántam,
bárcsak megtartottam volna a pokrócot.
Férfiak sürgölődtek körülöttem, és málházták fel lovaikat, és az
a határozott és kellemetlen érzésem támadt, hogy én vagyok a tömeg

369
középpontjában, nagyjából úgy, mint a bikaszem a céltábla közepén.
Csak remélni tudtam, hogy eléggé vén szipirtyónak látszom
jelenlegi rendezetlen állapotomban ahhoz, hogy visszataszító
legyek, és ne keltsem fel az érdeklődésüket. A hajam vadul égnek
állt és összegabalyodott, mint valami boszorkányé, és tényleg úgy is
éreztem magam, mint egy összegyűrt, használt papírzacskó.
Mereven, egyenes tartással ültem a nyeregben, és
barátságtalanul villantottam a szemem mindenkire, aki akár csak
felém mert pillantani. Az egyik férfi álmatagon pislogva, eltűnődve
nézte csupasz lábamat, de azonnal visszahőkölt, amikor találkozott a
pillantásunk.
Keserű megelégedettség töltött el ettől egy pillanatra, de szinte
ugyanebben a pillanatban hidegzuhanyként ért a felismerés. A lovak
elindultak, és ahogy a ló, amin én ültem, engedelmesen követte az
előttem álló férfit, két másik alak került a szemem elé, akik egy
nagy tölgyfa alatt álltak. Ismertem mindkettőt.
Harley Boble éppen egy nyeregtáskát szíjazott le, és a homlokát
ráncolva mondott valamit egy magasabb férfinak. Harley Boble egy
egykori tolvajfogó volt, aki a jelek szerint tolvajnak állt. Velejéig
romlott kis fickó volt, és aligha tanúsít bármiféle jó szándékot
irányomban, egy korábbi eset miatt, ami egy találkozón történt.
Egyáltalán nem örültem, hogy itt látom, de nem lepődtem meg
rajta, hogy ilyen társaságban találom. Azonban a társa volt az, akitől
üres gyomrom összerándult, és a bőröm úgy remegett, mint a lónak,
amit kínoznak a legyek.
Mr. Lionel Brown Brownsville-ből.
A férfi felnézett, meglátott, és behúzott nyakkal azonnal el is
fordult. De biztos rájött, hogy én is észrevettem őt, mert
visszafordult és a szemembe nézett, dacos vonásokkal vékony arcán.
Orra fel volt dagadva, és még a hajnali félhomályban is egy nagy
vörös gömbnek látszott. Állta a pillantásomat egy darabig, majd
biccentett, mintha kényszeredetten köszönni akart volna, aztán
megint elfordult.
Megkockáztattam egy pillantást a hátam mögé, amikor
bementünk a fák közé, de már nem láttam a férfit. Mit keres ez itt

370
egyáltalán? Korábban nem ismertem fel a hangját, de már
egyértelmű, hogy ő volt az, aki vitatkozott Hodgepile-lal arról, hogy
mennyire lenne bölcs dolog magukkal vinniük engem. Nem csoda!
Nem ő volt az egyetlen, akit felkavart, hogy felismertük egymást.
Lionel Brown és a bátyja, Richard kereskedők voltak, illetve
Brownsville alapítói és fő támaszai, mely aprócska település úgy
negyven mérföldnyire lehetett a Ridge-től. Az egy dolog, hogy az
olyan semmirekellők, mint Boble vagy Hodgepile, járják a vidéket,
ahol rabolnak és gyújtogatnak. Az viszont, hogy a brownsville-i
Brownék asszisztálnak a fosztogatásokhoz, már egészen más lapra
tartozik. Az hiányzik a legkevésbé Mr. Lionel Brownnak, hogy
valahogy tudassam Jamie-vel, hogy ők miben mesterkednek.
Abban is biztos voltam, hogy Brown tenni fog róla, hogy ne
járjon el a szám. Már éppen kelt fel a nap, és kezdett felmelegedni a
levegő, de hirtelen úgy átfáztam, mintha egy kútba dobtak volna.
Fénypászmák törtek át az ágak között, és bearanyozták az
éjszaka után még fel nem szállt ködöt, ami fátyolként borult a fákra,
és ezüstös színnel vonta be a csöpögő levelek élét. A fák zsongtak a
madárdaltól, és egy sármány ugrált és vakaródzott egy napsütötte
részen, ügyet sem vetve az emberekre és lovakra körülötte. Még
korai volt, hogy előjöjjenek a legyek és szúnyogok, és a lágy reggeli
szél jólesően simogatta az arcomat. Határozottan olyan pillanat volt,
amit csak az emberek gonoszsága ronthat el.
A reggel viszonylag eseménytelenül telt, de azt érzékeltem,
hogy milyen feszült mindenki, habár nálam nem lehettek
feszültebbek.
Hol vagy, Jamie Fraser? – gondoltam magamban, miközben
minden erőmmel a bennünket körülvevő erdőt figyeltem. Minden
távoli zörrenés vagy elpattanó ág a menekülésemet jelenthette, és az
idegeim várakozóan remegtek.
Honnan? Mikor? Hogyan? Nem volt nálam sem fegyver, sem a
ló gyeplőjét nem én fogtam. Ha – amikor – megtámadják a rablókat,
a legjobb – valójában az egyetlen – stratégia az, ha levetem magam
a lóról, és futásnak eredek. Menet közben folyamatosan kiértékeltem
minden látott csodamogyoró- és fenyőfacsoportot, néztem, hova

371
léphetek, és a facsemeték és sziklák között tervezgettem cikcakkos
menekülőutat.
Nem csak Jamie és emberei támadására készültem. Nem láttam
Lionel Brownt, de tudtam, hogy valahol a közelben van. A
lapockáim között görcsbe rándult egy izom, mintha készült volna
arra, hogy oda szúrják a kést.
Azt is néztem, hogy mit tudnék fegyverként használni: jó
méretű kövek és ágak jöttek szóba, amiket felkaphatok a földről. Ha
és amikor elszaladok, nem fogom hagyni, hogy bárki is megállítson.
De haladtunk tovább, olyan gyorsan, ahogy csak a lovak meg tudtak
kapaszkodni a köveken, és közben a haramiák hátra-hátra
pillantgattak a válluk fölött, s kezüket a fegyverükön tartották. Ami
engem illet, képzeletben újra a kezembe vettem minden, fegyverként
szóba jöhető tárgyat, ahogy elhaladtam mellettük.
Óriási csalódás ért azonban, amikor déltájban elértünk a
meredélyhez minden különösebb fennakadás nélkül.
Egyszer jártam már ennél a szakadéknál Jamie-vel. A vízesés
hatvan láb mélybe zubogott alá egy gránit sziklafal előtt,
szivárványosan szikrázott, és úgy dübörgött, mintha Mihály
arkangyalt hallottuk volna. Dús lombú törpeberkenye és vad indigó
fodrozódott alá a sziklafal szélén, és tulipánfák hajoltak a vízesés
alján összegyűlt víz fölé, de olyan sűrűn, hogy csupán egy-egy
fénysugár szökött ki alóla, ahogy megcsillant a víztükör a dús
növényzettel borított két part között. Hodgepile-t persze nem hatotta
meg különösebben a hely káprázatos szépsége.
– Szálljon le! – mordult rám valaki hátulról, a ló mellől, és
ahogy odanéztem, megláttam Tebbét. – Átúsztatjuk a lovakat a
túlpartra. Maga velem jön.
– Majd én viszem. – A szívem a torkomban dobogott az erős
orrhangú beszéd hallatán. Lionel Brown volt az, aki átverekedte
magát a lelógó indás növényeken, és sötét szemeit rám szegezte.
– Nem viszi – állt ellen Tebbe, ökölbe szorított kézzel.
– Nem visz – ismételtem határozottan. – Vele megyek. –
Lecsusszantam a lóról, és azonnal a nagydarab mulatt férfi mögé
bújtam, és a hóna alól néztem ki Brownra.

372
 Egyáltalán nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy mi
lehet Brown szándéka velem. Nem fogja megkockáztatni, hogy
meggyilkol, miközben Hodgepile figyel, de a folyóban könnyedén
meg tudna fojtani – és meg is tenné –, és mondhatná, hogy baleset
történt. Itt sekély, de még mindig gyors folyású volt a folyó,
hallottam, ahogy surrog a kövek között a part mentén.
Brown szeme jobbra villant, majd balra, s azt latolgatta, hogy
próbát tegyen-e, de Tebbe behúzta széles vállai közé a fejét, mire
Brown feladta a dolgot. Dühösen felhorkantott, köpött egyet, majd
duzzogva és ágakat taposva elvonult.
Talán sosem adódik még egyszer ilyen jó alkalmam. Nem
vártam meg, hogy Brown viharos távozásának zajai alábbhagyjanak,
hanem a magas férfi könyöke alá dugtam a kezem, és
megszorítottam a karját.
– Köszönöm – mondtam halkan. – Amit tegnap este tett értem.
Nagyon megsérült?
Lenézett rám, de csak úgy sütött róla, hogy tart tőlem. Láthatóan
nem tudta hova tenni, hogy hozzáértem. Éreztem, hogy
megfeszülnek az izmok a karjában, ahogy megpróbálta eldönteni,
elhúzza-e a kezét vagy se.
– Nem – mondta végül. – Jól vagyok. – Tétovázott még egy
pillanat erejéig, majd bizonytalanul elmosolyodott.
Világos volt Hodgepile szándéka.
A lovakat egyenként levezették egy keskeny vadcsapáson, a
meredek partfal mentén. Több mint egy mérföldnyire voltunk a
vízeséstől, de még itt is hangos volt. A szakadék széle több mint
ötven láb mélybe szakadt le, és a túlpart is hasonlóan meredek és
növényzettel dúsan benőtt volt.
Buja bokrok rejtették a partfal szélét, de láttam, hogy a folyó itt
kiszélesedik és lelassul, ahogy egyre sekélyebb lett. Veszélyes
örvények híján a lovakat bele lehet vinni a vízbe, hogy majd valahol
a túlparton vigyék ki őket újra.
Bárki, aki idáig képes volt követni a nyomainkat, itt elveszít
minket szem elől, és csak nagy nehézségek árán tud a túlparton újra
a nyomunkra bukkanni.

373
 Erőt vettem magamon, és nem néztem hátra a vállam fölött,
hogy látom-e jelét bármi közelgő rajtaütésnek. A szívem hevesen
vert. Ha Jamie itt van a közelben, várni fog, és akkor támad, amikor
a banda a vízben van, mert akkor lesznek a legvédtelenebbek. Még
ha nincs is itt a közelben, átkelni a folyón nem egyszerű mutatvány.
Ha volt valaha jó alkalom, hogy megkíséreljem a szökést…
– Jobban tenné, ha nem menne velük – közöltem egyszerűen
Tebbével. – Maga is meg fog halni.
Erre megrándult a karja a tenyerem alatt, és kikerekedett
szemekkel lenézett rám. Szeme fehérje elszíneződött a sárgaságtól,
szaruhártyája megtört, amitől furcsa, homályos volt a tekintete.
– Tudja, az igazat mondtam neki – biccentettem Hodgepile felé,
aki jóval arrébb állt. – Meg fog halni, és mindenki, aki követi.
Magának viszont nem kell meghalnia.
Motyogott valamit az orra alatt, és a melléhez szorította az
öklét. Lógott a nyakában valami, az inge alatt. Nem tudom, hogy
egy kereszt vagy valami pogány amulett volt-e, de Tebbe eddig jól
fogadta a javaslataimat.
Ilyen közel a folyóhoz a levegő sűrű volt a sok párától, és élettel
teli a zöld növényektől és a víztől.
– A víz a barátom – mondtam, és igyekeztem olyan rejtélyesnek
látszani, mint amilyennek a javasasszonyokhoz illik. Nem tudok jól
hazudni, de most az életemről volt szó. – Amikor belépünk a
folyóba, engedje el a gyeplőt. Eljön értem a folyó lova, hogy
elvigyen.
Ennél nagyobbra nem is tudta volna nyitni már a szemét. Ezek
szerint hallott már hasonló legendás állatokról. Még ilyen távol a
zuhatagtól is hallatszottak hangok a víz morajlásában. Ha az ember
meg akarta hallani azokat.
– Nem hagyom, hogy elvigyen a folyó lova – mondta mély
meggyőződéssel. – Ismerem a fajtájukat. Lehúznak a mélybe,
megfojtanak és megesznek.
– Engem nem fog megenni – győzködtem. – Magának a
közelébe se kell mennie. Csak hagyjon magamra, amikor a vízben
leszünk. Maradjon távol.

374
 És ha így tesz, én lebukok a víz alá, és úgy úszom, ahogy csak
erőmből telik, mielőtt annyit mondhatna, fapapucs. Fogadni mertem
volna, hogy Hodgepile legtöbb embere nem tud úszni. Nem sok
hegylakó tudott. Megmozgattam a tagjaimat, felkészültem, s minden
fájdalmam elmúlt, és izmaim ellazultak, ahogy elöntötte a testem az
adrenalin.
A csoport fele már a vízben volt a lovakkal, így, gondoltam,
feltarthatom kicsit Tebbét, amíg a többiek is biztosan a folyóban
lesznek. Még ha nem is hajlandó tevőlegesen közreműködni a
szökésemben, ha ki tudnék csusszanni a markából, nem hiszem,
hogy el akarna kapni.
Tessék-lássék módon visszahúzott a karomnál fogva, amikor
hirtelen megálltam.
– Jaj! Beleléptem valamibe.
Felemeltem a lábam, hogy megnézzem a talpam. Tekintve,
mennyi kosz és gyanta ragadt már rá, nem lehetett megmondani,
hogy szerbtövis-termés, szedertüske vagy egy kihullott patkószög
fúródott-e a talpamba.
– Mennünk kell, asszony. – Nem tudtam, hogy az én
közelségem tette-e, vagy a mitikus lovak gondolata zaklatta fel
Tebbét, mindenesetre idegesen izzadt. Testszaga a szokásos
pézsmaillatról valami csípős, átható szagra változott.
– Csak egy pillanat – mondtam, és úgy csináltam, mintha a
tüskét akarnám kiszedni. – Mindjárt megvan.
– Hagyja. Majd én viszem magát.
Tebbe erősen zihált, hol rám, hol a folyó szélére pillantott, ahol
a vadcsapás eltűnt a növényzetben, mintha attól félt volna, hogy újra
felbukkan Hodgepile.
Azonban nem Hodgepile jelent meg a bokrok között. Lionel
Brown volt az, eltökélten, két fiatalabb férfival a háta mögött,
hasonló elszántsággal az arcukon.
– Majd én viszem – mondta minden előzmény nélkül, és
megragadta a karomat.
– Nem! – Tebbe reflexszerűen megragadta a másik karomat, és
maga felé rántott.

375
 Egy nevetséges kötélhúzás kezdődött Tebbe és Mr. Brown
között, akik mindketten egy-egy karomat fogva ráncigáltak. Mielőtt
azonban kettészakíthattak volna, mint egy csirke villacsontját, Tebbe
változtatott a taktikáján, elkapott a derekamnál fogva, magához
húzott, és egyik lábával Mr. Brown felé rúgott.
E manőver eredménye az volt, hogy Tebbével összegabalyodott
a kezünk-lábunk, és hanyatt estünk, és Brown is elvesztette az
egyensúlyát, amit azonban először észre sem vettem. Egy hangos
kiáltást és botladozás zaját hallottam csupán, ami után valami
lezuhant, és a helyükről kimozdult kövek gurultak a sziklás
meredély mélyére.
Kiszabadítottam magam Tebbe karjai közül, és ahogy közelebb
kúsztam, azt láttam, hogy a többiek egy rosszat sejtetően lelapult
folt köré gyűltek, a bokorban, a szakadék szélén. Páran sietve kötelet
hoztak, és egymásnak ellentmondó parancsokat kiabáltak, amiből
azt a következtetést vontam le, hogy Mr. Brown valóban alázuhant,
de még nem biztos, hogy meghalt.
Azonnal irányt váltottam, hogy fejest ugorjak a növényzetbe, de
csak egy pár repedezett csizmával találtam szembe magam, amik
Hodgepile-hoz tartoztak. Elkapta a hajamat, és jól megrántotta,
amitől feljajdultam, és reflexszerűen odacsaptam neki. Sikerült is
hasba ütnöm. Hodgepile felnyögött, és tátott szájjal levegő után
kapott, de továbbra is vasmarokkal szorította a hajamat.
Ekkor dühösen fintorogva elengedett, és térddel a szakadék felé
lökött. Az egyik fiatalabb fickó a bokrokba kapaszkodott, óvatosan
tapogatódzva kereste, hova is léphet a partfalban. Egy kötelet kötött
a derekára, egy másikat pedig feltekerve a vállára vetett.
– Ebadta nyomorult! – üvöltötte Hodgepile, áthajolva a
megtépázott bokrokon, miközben a karomba mélyesztette az ujjait. –
Mit akartál elérni, te ribanc?
A szakadék szélén kapaszkodva az öklét rázta, mint valami
gonosz manó, és válogatás nélkül szórta átkait szerencsétlenül járt
üzlettársára és rám, amíg tartott a mentőakció. Tebbe biztonságba
vonult, és sértetten nézett.

376
 Nagy sokára a hangosan nyögdécselő Brownt felhúzták a
mélyből, és kifektették a fűben. Aki még nem ment bele a folyóba,
körénk gyűlt, kimelegedve és kipirulva.
– Meg akarja gyógyítani, javasasszony? – kérdezte Tebbe,
kétkedő pillantással. Nem tudtam, hogy a képességeimben nem
bízik, vagy azt nem tartja bölcs lépésnek, hogy Brownon segítsek,
de tétován bólintottam, és előreléptem.
– Gondolom, igen. – Az eskü mégiscsak kötelez, habár nem
tudom, hogy maga Hippokratész került-e valaha ilyen helyzetbe.
Alighanem igen, mert az ókori görögök is elég harcias népek voltak.
A haramiák minden további nélkül odaengedtek Brownhoz.
Miután felhúzták a szakadékból, láthatóan nem tudták, mitévők
legyenek vele a továbbiakban.
Gyorsan felmértem sérüléseinek súlyosságát. Amellett, hogy
sok helyen felsértette és összezúzta magát, és vastagon borította a
por és a sár, Mr. Lionel bal lába is eltört legalább két helyen, eltörte
a bal csuklóját, és valószínűleg néhány bordája is megrepedt. Csak
az egyik lábtörése volt nyílt törés, de az nagyon csúnya volt. A törött
combcsont éles vége átszúrta a bőrét és a nadrágját is, és egy egyre
növekvő vörös folt vette körül.
Sajnos a combartériáját nem vágta el, mert ha így történt volna,
már nem élt volna. Ezzel együtt Mr. Brown egy időre megszűnt
fenyegetést jelenteni számomra, ami nagyon jól jött.
Felszerelés és gyógyszerek híján csupán néhány mocskos
kendő, egy fenyőág és némi whisky segítségével az egyik kulacsból,
szükségszerűen csak szerény ellátásban tudtam részesíteni. Sikerült
– nem kevés nehézség és jelentékeny mennyiségű whisky
segítségével – helyre tennem és sínbe raknom a combcsontját,
anélkül, hogy Brown belehalt volna a sokkba, ami szép teljesítmény
volt az adott körülmények között.
Azért nehéz feladat volt ez, és valamit morogtam magamban,
amit nem is vettem észre, egészen addig, amíg fel nem néztem, és
meg nem láttam Tebbét, aki leguggolt Brown mellé, és érdeklődve
szemlélte az eseményeket.
– Ó, szóval megátkozta – mondta megrovóan. – Nagyon helyes!

377
 Mr. Brown szeme kipattant és kidülledt. Félig magánkívül volt a
fájdalomtól és csaprészeg, de annyira mégsem volt ittas, hogy ezt a
megjegyzést figyelmen kívül hagyja.
– Mondja meg neki, hogy hagyja abba! – mondta rekedtesen. –
Hallja, Hodgepile? Mondja meg neki! Vonja vissza az átkot!
– Hé, mi folyik itt? Mit mondtál, asszony? – Hodgepile már
lenyugodott valamelyest, de erre azonnal bepöccent. Lehajolt, és
elkapta a csuklómat, épp akkor, amikor Brown sérüléseit tapogattam
ki a hasán. Ugyanazt a csuklómat fogta meg, amelyiket olyan erősen
megszorította előző nap, és erős fájdalom nyilallt az alkaromba.
– Ha tudni akarja, azt hiszem, azt mondtam, hogy Jézus H.
Roosevelt Krisztus! – förmedtem rá. – Engedje el a kezem!
– Ezt mondta akkor is, amikor megátkozott téged! Vidd el
tőlem! Ne hagyd, hogy hozzám érjen! – Brown pánikba esve
igyekezett arrébb kúszni, ami nagyon rossz ötlet, ha az embernek
nemrég tört el néhány csontja. Brown sáros arca falfehérré vált, és
felakadtak a szemei.
– Odanézzetek! Meghalt! – kiáltotta az egyik bámészkodó. – A
boszorkány tette! Átkot szórt rá!
Ez a felkiáltás nem kis felhördülést okozott. Egyszerre helyeselt
hangosan Tebbe és követői, ellenkeztem én, és kiabált aggódva Mr.
Brown minden barátja és rokona, akik közül az egyik leguggolt
Brown mellé, és a mellkasára tapasztotta a fülét.
– Életben van! – kiáltott föl. – Lionel bácsi! Hogy érzed magad?
Lionel Brown hangosan felnyögött, és kinyitotta a szemét,
amivel a helyzet csak tovább fokozódott. A fiatalember, aki a
bácsikájának szólította Brownt, előhúzott egy nagy kést az övéből,
és rám szegezte. Úgy kikerekedtek a szemei, hogy a szeme fehérje
mindenütt látszott az írisze körül.
– Vissza! – rivallt rám. – Ne érjen hozzá!
Tenyérrel előre, megadóan felemeltem a kezem.
– Rendben! – csattantam föl. – Nem fogok! – Valójában már
amúgy sem tudtam volna sokat tenni Brownért. Meleg, száraz
ruhába kell bugyolálni, és sokat kell innia, de valami azt súgta, hogy
Hodgepile nem lesz nyitott ilyen javaslatokra.

378
 Nem is volt az. Néhány ismételt, dühös üvöltéssel elfojtotta a
kitörni készülő lázadást, aztán kijelentette, hogy átkelünk a folyón,
mégpedig azonnal.
– Akkor tegyétek egy hordágyra! – parancsolta türelmetlenül,
Brown unokaöccsének tiltakozására válaszul, majd felém fordult, és
a szemembe nézett. – Ami pedig téged illet… Mit mondtam neked?
Csak semmi trükközés, azt mondtam!
– Öld meg – krákogta a földön fekvő Brown. – Most azonnal!
– Öljem meg? Fene valószínűtlen, barátocskám. – Hodgepile
szeméből sütött a rosszindulat. – Számomra nem jelent több veszélyt
élve, mint holtan, de élve sokkal több hasznot hajthat. De azért
móresre tanítom.
Mindig a keze ügyében volt a kése. Elő is vette egy
szempillantás alatt, és megragadta a kezemet. Mielőtt akár levegőt
vehettem volna, megéreztem a pengét a mutatóujjam tövénél, amint
belemélyed a húsomba.
– Emlékszel, mit mondtam? – lehelte, a vágyakozástól puha
arccal. – Nem kellesz egészben.
Természetesen emlékeztem. A gyomrom összeszorult, és a
torkom úgy kiszáradt, hogy meg sem tudtam szólalni. A bőröm égett
ott, ahol belém vágott, és a fájdalom villámként járta át
idegrendszeremet. Olyan erővel tört rám a vágy, hogy kirántsam a
kezem a penge alól, hogy görcsbe rándultak a karizmaim.
Tisztán láttam magam előtt, ahogy csonkolt kezemből spriccel a
vér, törik a csont, szakad a hús, és borzalmas szenvedéssel
végérvényesen elveszítem az ujjam.
Hodgepile mögött azonban Tebbe magasodott fel. Furcsa,
homályos pillantását rám szegezte, arcán rettegéssel vegyes ámulat.
Láttam, hogy ökölbe szorul a keze, és mozdul az ádámcsutkája,
ahogy nyel egyet, mire az én szám is megszűnt száraznak lenni. Ha
azt akarom, hogy továbbra is megvédjen, fenn kell tartanom a rólam
alkotott képét.
Hodgepile-ra szegeztem a tekintetem, és közelebb hajoltam
hozzá. Remegett és ugrált a bőröm, és a vérem hangosabban

379
zubogott a fülemben, mint a zuhatag, de nagyra nyitottam a szemem.
Egy boszorkány szeme, legalábbis egyesek szerint.
Nagyon-nagyon lassan felemeltem szabad kezem, ami még
mindig Brown vérétől volt nedves. Véres ujjaimat Hodgepile
arcához emeltem.
– Emlékszem – suttogtam recsegős hangon. – És maga
emlékszik, hogy én mit mondtam?
Megtette volna. Láttam a szemében, hogy elhatározta magát, de
mielőtt lenyomhatta volna a kést, a dús sörényű fiatal indián
odalépett, és borzalmas rikoltással elkapta Hodgepile karját, aki
emiatt lazított szorításán, én pedig kihúztam a kezem a markából.
Tebbe és két társa lépett ekkor előre egy pillanat alatt, kések és
pisztolyok markolatán tartva a kezüket.
Hodgepile vékony arca összerándult a dühtől, de az elszabadulni
készülő erőszak fenyegetése elmúlt. Leengedte a kését, és
visszafogta magát.
Már éppen nyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit,
amivel tovább enyhíthetem a helyzetet, de megtorpantam, amikor
Brown unokaöccse magából kikelve felkiáltott:
– Ne engedjétek beszélni! Megátkoz mindannyiunkat!
– Ó, a pokolba veletek! – mondta Hodgepile, kinek dühe
ingerültséggé hígult.
Felhasználtam néhány kendőt, hogy sínbe tegyem Brown lábát.
Hodgepile lehajolt, és felkapott egy kendőt a földről, golyót gyúrt
belőle, és előrelépett.
– Nyisd ki a szád! – förmedt rám, azzal az egyik kezével elkapta
az állkapcsomat, szétfeszítette a számat, és beletömte a mocskos
szövetdarabot. Tebbére meredt, aki tett előre egy görcsös lépést.
– Nem fogom megölni. De többet egy szót sem fog szólni. Sem
hozzá – biccentett Brown, majd Tebbe felé –, sem hozzád. De
hozzám sem. – Újra rám nézett, és meglepetésemre valami
nyugtalanságot véltem felfedezni a szemében. – És senki máshoz.
Tebbe nem tudta, mitévő legyen, de Hodgepile már a saját
kendőjét kötötte a szám köré, amivel gyakorlatilag teljesen
kipeckelte a számat.

380
 – Egy szót sem! – ismételte Hodgepile, és körülnézett a
jelenlévőkön.
– Na gyerünk!

Átkeltünk a folyón. Érdekes módon Lionel Brown túlélte a

zuhanást, de nem volt egyszerű megmenteni, és a nap már
alacsonyan járt, mire tábort vertünk, két mérföldnyire a zuhatagtól, a
túlparton.
Mindenki csuromvizes volt, és minden előzetes megbeszélés
nélkül tüzet raktak. A nézeteltérés és a bizalmatlan légkör
megmaradt, de a folyó és az emberek kimerültsége enyhítette a
feszültséget. Egyszerűen túl fáradt volt mindenki a további vitához.
A kezemet viszonylag lazán kötötték meg, a lábamat viszont
egyáltalán nem. Odamentem egy kidőlt fához a tűz mellett, ahol
teljesen elcsigázva a földre huppantam. A ruhám nedves volt,
átfáztam, az izmaim remegtek a kimerültségtől – gyaloglásra
kényszerítettek a folyótól idáig –, és most először azon kezdtem el
tűnődni, hogy meg fog-e találni Jamie. Valaha.
Talán a rossz rablóbandát követte. Talán rájuk talált,
megtámadta őket, és megsebesült vagy elesett a harcban. Lehunytam
a szemem, de újra kinyitottam, hogy ne lássam magam előtt a
képeket, amik erre a gondolatra tolultak föl bennem. Még mindig
aggódtam Marsaliért, de akár rátaláltak időben, akár nem, a lány
sorsa már eldőlt.
De legalább már rendesen égett a tűz. A fázó, csuromvizes és
meleg étel után sóvárgó rablók rengeteg fát gyűjtöttek. Egy
alacsony, szótlan néger férfi táplálta a tüzet, míg néhány tizenéves
ennivaló után kutatva nézte át a csomagokat. Vizet raktak fel forrni
egy darab sózott marhahússal, az oroszlánsörényű fiatal indián pedig
kukoricalisztet öntött egy tálba, egy darab zsírral együtt.
Egy serpenyőn szintén zsír sercegett és olvadt, csodálatos illatot
árasztva.

381
 Megindult a nyálelválasztásom, amit azonnal fel is szívott a
számba tömött szövetdarab, és minden kellemetlenség ellenére az
étel illata kicsit jobb kedvre derített.
A fűzőm, ami meglazult az elmúlt huszonnégy óra alatti
utazástól, újra szorosabbá vált, ahogy benne a nedves zsinórok
megszáradtak és összezsugorodtak. A bőröm viszketett alatta, de a
vékony bordák tartották a derekamat, és ez a támogatás most nagyon
jól jött.
Mr. Brown két unokaöccse – mint megtudtam, Aaron és Moses
– betámolygott a táborba, egy hevenyészett hordággyal kettejük
között. Kecsesen lerakták azt a tűz mellé, amitől a rajta fekvő
hangosan felkiáltott.
Mr. Brown túlélte a folyón való átkelést, de az nem tett jót neki.
Persze, én mondtam nekik, hogy sok folyadékot kell innia. A
gondolatra, bármilyen fáradt is voltam, jót derültem magamban, és a
számba tömött rongyba kuncogtam.
A közelben álló egyik fiatal fiú ezt meghallotta, és már nyúlt is
tétován, hogy kioldozza a kendőt, amikor Hodgepile rákiáltott, mire
ő azonnal elkapta onnan a kezét.
– Hagyd békén!
– De… Nem adunk neki enni, Hodge? – pillantott rám
nyugtalanul a fiú.
– Nem. Még nem. – Hodgepile leguggolt elém, és végigmért. –
Megtanultad a leckét?
Nem mozdultam, csak ültem és néztem őt, és annyi rosszallást
csempésztem a pillantásomba, amennyit csak tudtam. Égett ujjamon
a vágott seb, a tenyerem izzadt, de nem tágítottam. Hodgepile is
megpróbált farkasszemet nézni velem, de nem bírt, folyton elkapta a
pillantását rólam, amitől csak még dühösebb lett. Csontos arca
teljesen elvörösödött.
– Ne bámulj!
Lassan pislantottam egyet, és tovább néztem, szándékom szerint
érdeklődéssel vegyes szenvtelenséggel. A mi Mr. Hodgepile-unk
meglehetősen feszültnek tűnt. Sötét karikák voltak a szeme alatt, s
az izomkötegek úgy keretezték a száját, mintha fába vájt vonalak

382
lettek volna. Hóna alatt meleg izzadságfoltok díszlettek. Az állandó
gorombaság kiveszi az ember erejét.
Hirtelen felállt, megragadta a karomat, és talpra rángatott engem
is.
– Oda teszlek, ahol nem tudsz bámulni, te ribanc! – morogta, és
a tűz mellett lökdösött, hogy menjek előtte. A táboron kívül talált is
egy kedvére való fát. Eloldozta, majd szorosan újrakötözte a
csuklómnál fogva a kezemet, de egy hurokkal összekötötte a
kezemet s a derekamat is. Aztán lelökött a földre, jelezvén, hogy ott
kell ülnöm, csinált egy durva csúszóhurkot, és a nyakamba tette,
aminek a szabad végét a fához kötötte.
– Csak azért, nehogy elkóborolj – mondta, és szorosra húzta a
kenderkötelet a nyakamon. – Nem szeretném, ha elvesznél az
erdőben. Megenne egy medve, aztán mi lenne velünk akkor? – Ettől
a megjegyzéstől egészen visszatért a humora, és jót röhögött, sőt
még akkor is nevetett, amikor magamra hagyott. Azonban még
egyszer visszafordult, hogy megnézzen még utoljára. Egyenesen
ültem, a szemébe néztem, mire lehervadt a mosoly az arcáról. Hátat
fordított és elvonult, olyan mereven, mint egy darab fa.
Hiába voltam éhes, szomjas, és hiába kellett elviselnem
mindenféle egyéb kényelmetlenséget, ekkor, még ha csak
ideiglenesen is, de nagyon megkönnyebbültem. Bár szigorúan véve
nem voltam egyedül, de legalább nem voltam szem előtt, és ez a
parányi egyedüllét is balzsam volt a lelkemnek.
Jó húszyardnyira voltam a tűztől, és senki nem látott.
Nekidőltem a fatörzsnek, arcom és testem minden izma ellazult, és
reszkettem, pedig nem volt hideg.
Hamarosan. Jamie most már nemsokára megtalál. Hacsak… De
minden kételkedésemet azonnal elhessegettem, mintha mérges
skorpiók lettek volna. Ugyanígy minden, Marsalival kapcsolatos
gondolatot, vagy azzal, hogy mi történhetett vele, vagy mi fog
történni, ha és amikor – nem, amikor – Jamie rátalál a táborra. Nem
tudom, hogy lesz erre képes, de valahogy menni fog neki.
Egyszerűen sikerülni fog, és kész.

383
 Már majdnem lement a nap, gyűltek az árnyak a fák alatt, és
lassan eltűnt minden fény a levegőből, a színek kimosódtak, és a tér
elveszítette mélységét. Valahol víz csobogott, és madarak hívták
egymást a távoli fák ágai közt, de ahogy lehűlt az este, hangjuk
lassan elhalt, és átvették helyüket a közelben lévő tücskök. Valami
mozgásra lettem figyelmes, és megláttam egy nyulat néhány
lábnyira, ami szürke volt, mint a hajnal, amint a hátsó lábán ült egy
bokor alatt, és szimatolt.
A jelenet puszta normalitása láttán sírhatnékom támadt.
Pislantottam, hogy kitöröljem a könnyeket a szememből, de mire
újra kinyitottam a szemem, a nyúl már nem volt ott.
Az állat látványára visszatért kicsit a lelkierőm. Próbaképpen
meghúzogattam a kötelet, hogy lássam, meddig ér el most a kötél. A
lábaimat Hodgepile szabadon hagyta, ami azért jó, mert fel tudtam
emelkedni egyfajta suta guggoló pózba, és körbe tudtam topogni a
fát. Ez még jobb, mert így könnyíthetek magamon a fa túloldalán.
Teljesen azonban nem tudtam felállni, és a fa köré kötött kötél
csomóját sem értem el. A kötél vagy elcsúszott a fa kérgén, vagy
beleakadt abba, de akárhogy is, a csomó idegesítő módon a fa
túloldalán maradt, márpedig a fa majdnem három láb átmérőjű volt.
Hodgepile körülbelül kétlábnyi kötelet hagyott a fatörzs és a
nyakamra rakott hurok között, ami lehetővé tette, hogy lefeküdjek és
oldalra forduljak. Hodgepile érezhetően igen járatos volt a foglyok
féken tartásának módozataiban. Eszembe jutott az O’Brian-tanya és
a két holttest. A két idősebb, eltűnt gyerek. Megint kirázott a hideg.
Hol vannak? Eladták őket rabszolgának valamelyik indián
törzsnek? Egy tengerész bordélyházába kerültek valamelyik part
menti városba? Vagy hajóra rakták őket, hogy a Karib-szigetekre
vigyék őket, egy cukornádültetvényre?
Tisztában voltam azzal, hogy e káprázatosan kellemetlen sorsok
bármelyike vár rám is. Túl öreg voltam, túl sokat járt a szám, és túl
rossz volt a hírem. Nem, Hodgepile számára az egyetlen értékemet
az jelentette, hogy ismerem a whisky rejtekhelyét. Mihelyst
kiszagolja, hogy pontosan hol van, egy másodpercnyi habozás
nélkül el fogja vágni a torkomat.

384
 A sülő hús illata járta át a levegőt, és újra megindult a
nyálelválasztásom, ami nagyon jól jött, mert hiába korgott a
gyomrom, a fogaim közé tömött rongy kellemetlenül kiszárította a
számat.
Egy kisebb pánik okozta összerezdüléstől megfeszültek izmaim.
Nem akartam a szájpecekre gondolni. Vagy a csuklómon és a
nyakamon lévő kötélre. Nagyon is könnyű lenne feladni és pánikba
esni, és a végkimerülésig küzdeni, hogy kiszabaduljak. Meg kell
őriznem az erőmet. Nem tudom, hogy mikor és milyen körülmények
között lesz rá szükség, de hogy szükség lesz rá, az biztos.
Hamarosan, imádkoztam. Legyen minél hamarabb.
A férfiak hozzáláttak a vacsorához, s a nap összes vitája
megszűnt létezni, olyan éhesek voltak. Túl messze voltak ahhoz,
hogy halljam, miről beszélgetnek, mert csak egy-egy szót sodort
felém az esti szellő. A szélbe fordítottam a fejem, hogy az kifújja a
hajamat az arcomból, és azt vettem észre, hogy látok egy hosszú,
keskeny csíkot az égből a távoli szakadék fölött, ami sötét,
földöntúli kék színt öltött, mintha a légkörnek a földet borító
törékeny rétege tovább vékonyodott volna, és a világűr sötétje
világion volna át.
A csillagok kigyúltak, egyik a másik után, és egészen
belefeledkeztem a bámulásukba és a számolásukba, ahogy egyik a
másik után feltűnt az égen… Meg akartam érinteni őket, mint a
golyókat a rózsafüzéren, és közben csillagképek neveit soroltam
magamban, mert megnyugtató volt a hangzásuk, bár fogalmam sem
volt, hogy a neveknek van-e köze a látott égitestekhez. Alfa
Centauri, Deneb, Szíriusz, Betelgeuse, a Plejádok, Orion…
Sikerült annyira megnyugodnom, hogy el is szundítottam, és
arra keltem valamivel később, hogy teljesen besötétedett. A tűz
fénye megvillant a bokrok alatt, és rózsaszínűre festette kinyújtott
lábamat, ami kilógott egy nyílt részre. Megráztam magam, és
kinyújtóztam, amennyire csak tudtam, s igyekeztem a feszültséget
kiűzni a hátamból, miközben azon csodálkoztam, hogy vajon
Hodgepile ennyire biztonságban érzi-e magát, hogy ilyen nagy tüzet
engedett rakni.

385
 Valaki hangosan felnyögött, felém hozta a szél a hangot. Lionel
Brown volt az. Elfintorodtam, de az adott körülmények között nem
tudtam érte mit tenni.
Valami piszmogást és duruzsolást hallottam: valaki megnézte
Brownt.
– …forró, mint egy pisztoly… – mondta valaki, aki hallhatóan
nem nagyon aggódott ezen.
– …hozni a nőt?…
– Nem – válaszolta valaki határozottan. Hodgepile.
Felsóhajtottam.
– …vizet. Azon már nem lehet segíteni.
Olyan feszülten hallgatóztam, hogy megtudjam, mi is történik a
tűznél, hogy beletellett egy kis időbe, amíg figyelmes lettem a
pusmogásra a közeli bokrokban.
Nem állatok voltak. Csak a medvék csapnának ekkora zajt, de a
medvék nem nevetgélnek. Fojtott hangon, halkan nevetgéltek, amit
többször meg is szakítottak.
Suttogást is hallottam, habár alig tudtam pár szót kivenni. A
jelenet hangulata azonban leginkább izgatott fiatalok
mesterkedésének hangzott, amiből tudtam, hogy néhány fiatalabb
bandatag lehet ott.
– …akkor eredj! – hallottam egyikőjüket ráförmedni a másikra,
majd valami mintha lezuhant volna, jelezvén, hogy valakit
nekilöktek egy fának. Egy újabb hasonló zaj jelezte, hogy az előző
illető bosszút állt.
További zizegés, aztán suttogás, nevetgélés, horkantás. Felültem
egyenesen, és próbáltam kitalálni, mi a fenét forgatnak a fejükben.
Aztán meghallottam, hogy „A lába nincs összekötve…”, és
megdobbant a szívem.
„De mi lesz, ha…, sutyorgás, sutyorgás.
„Nem számít, úgyse tud kiabálni.”
Ezt kristálytisztán hallottam, és felrántottam a lábam, hogy
felálljak, de a nyakamon lévő hurok visszarántott. Olyan volt,
mintha egy feszítővassal vertek volna a légcsövemre. Hanyatt estem,
és vérvörös foltok jelentek meg a szemem sarkában.

386
 Megráztam a fejem, és levegőt nyeltem, próbáltam lerázni
magamról a szédülést. Szétáradt az adrenalin a testemben. Valaki
megfogta a bokámat, mire odarúgtam.
– Hé! – kiáltott föl az illető meglepetten. Levette rólam a kezét,
és elhúzódott kicsit. Most már tisztán láttam, hogy az egyik fiatal fiú
az, de égett mögötte a tűz, így csak egy arctalan, görnyedő alak volt
előttem.
– Csitt! – mondta, és idegesen nevetett. Felém nyújtotta a kezét.
Mély hangon, betömött szájjal morogtam, mire megdermedt.
Mögötte a bokorból zörgést hallottam.
Ez bizonyára emlékeztette őt arra, hogy a barátja – vagy barátai
– nézik, és elszántan újra kinyújtotta a kezét, és megpaskolta a
combomat.
– Ne aggódjon, asszonyom – suttogta, és guggolva közelebb
tipegett. – Nem akarom bántani.
Felhorkantottam, mire újra elbizonytalanodott, de egy újabb
zörgés a bokorból megszilárdította elhatározását, és megfogta a
vállamat, hogy lefektessen a földre. Én erősen küzdöttem ez ellen,
rúgtam térddel, lábbal, mire lecsúszott rólam a keze, elvesztette az
egyensúlyát, és a fenekére esett.
Tompa morajlásként tört fel a nevetés a bokorból, mire a fiú
felpattant, mint egy keljfeljancsi. Határozottan kinyújtotta a kezét,
megfogta a bokámat, és megrántotta, amitől kifeküdtem. Ezután rám
vetette magát, és lefogott a súlyával.
– Csönd legyen! – mondta, bele a fülembe, sürgetően. A
nyakam után kutatott a kezével, mialatt izegtem-mozogtam a fiú
súlya alatt, és igyekeztem lelökni őt magamról. Ő azonban
megszorította a torkomat, mire abbahagytam, s a világ újra elsötétült
előttem.
– Hallgasson végre! – mondta, ezúttal halkabban. – Csak
maradjon csöndben, rendben? – Halkan fulladoztam, aminek hangját
ő nyilván beleegyezésnek vélte, mert engedett a szorításán.
– Nem fogom bántani, asszonyom, tényleg nem – suttogta,
miközben egyik kezével engem fogott le, a másikkal kettőnk között
matatott. – Nem maradna nyugodtan, kérem?

387
 Eszem ágában sem volt, mire ő alkarját a torkomnak feszítette,
és ránehezedett. Nem olyan erősen, hogy megint elájuljak, de ahhoz
eléggé, hogy megtörje a harci kedvemet. Vékony, inas fiú volt, de
nagyon erős, és puszta elszántsága elég volt ahhoz, hogy felgyűrje
az ingemet, és a combjaim közé nyomja a térdét.
Majdnem úgy zihált, mint én, és éreztem rajta, hogy felizgult,
mert úgy bűzlött, mint egy bakkecske. Elengedte a torkomat, és
mohón a mellemet kezdte markolászni, de úgy, hogy alighanem
jogosan feltételeztem, hogy az anyja melle volt az utolsó női kebel,
amihez hozzáért.
– Hallgasson, ne féljen, asszonyom, minden rendben, nem
fogom… oh. Óh, jaj nekem! Én… ööö… oh. – A combjaim között
kotorászott, majd ideiglenesen abbahagyta, és felemelkedett, hogy
leráncigálja magáról a nadrágját.
Rám zuhant, és őrült ritmusban járó csípővel mozgott rajtam, de
nem hatolt belém, csupán hozzám dörgölődzött, mivel
nyilvánvalóan fogalma sem volt a női test felépítéséről. A
döbbenettől mozdulatlanul feküdtem, majd egyszer csak melegen
lüktető folyadékot éreztem a combjaim alatt, amikor a fiú lihegve
átadta magát az eksztázisnak.
Egyszerre minden feszültség elszállt a fiúból, és úgy elterült
rajtam, mint egy leeresztett léggömb. Éreztem fiatal szívét olyan
hevesen dobogni, mint egy gőzkalapácsot, és izzadt halántékát, amit
arcomhoz nyomott.
Legalább annyira nem találtam kedvemre valónak ezt a testi
érintkezést, mint a combjaim közé préselt, egyre lanyhuló
jelenséget, ezért hirtelen oldalra fordultam, és lelöktem őt
magamról. Hirtelen vissza is tért a fiúba az élet, feltérdelt, és magára
rángatta nadrágját.
Előre-hátra imbolygott egy kicsit, majd négykézlábra
ereszkedett, és odakúszott mellém.
– Nagyon sajnálom, asszonyom – suttogta.
Mozdulatlan maradtam, és egy pillanattal később a fiú tétován
kinyújtotta a kezét, és finoman megpaskolta a vállamat.

388
 – Igazán sajnálom – ismételte, továbbra is suttogva, és már ott
sem volt, engem meg otthagyott egy pocsolyában feküdni, azzal a
gondolattal, hogy lehet-e egyáltalán nemi erőszaknak hívni egy ilyen
ügyetlen támadást.
A távolból, a bokrok felől zörgést hallottam, amit fiatal fiúk
elismerő huhogása követett, és eldöntöttem, hogy igenis lehet. A
Krisztusát! A többi aljas kis disznó is mindjárt rám mászik! Pánikba
estem és felültem, figyelve a nyakamban lévő hurokra.
Szabálytalanul és gyenge fénnyel villogott a tűz, alig tudtam
kivenni a fatörzseket és a világos, vékony fenyőtű- és avarréteget a
földön, de ahhoz elég volt, hogy észrevegyem a levelek közül
kikandikáló gránitsziklákat és az elszórt halmokat, amik a lehullott
ágakat rejtették. Nem mintha sokat számított volna, hogy
fegyvertelen vagyok, hiszen a kezem még mindig szorosan össze
volt kötve.
Fiatal támadóm testének tömege tovább súlyosbította a
helyzetemet. Erőlködésemmel csak még szorosabbra húztam a
csomókat, és a kezem lüktetett a vérkeringés hiányától. Az ujjaim
vége kezdett zsibbadni. A francba! Csak nem fognak ilyen hülyeség
miatt elüszkösödni az ujjaim?!
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy bölcs lenne
együttműködni a következő szörnyű fiúcskával, abban a reményben,
hátha kiveszi a számból a rongyot. Ha megtenné, akkor talán
kikönyöröghetném tőle, hogy lazítson a köteleken, aztán segítségért
kiálthatnék, hátha Tebbe meghallaná, odajönne, és megakadályozná
a további zaklatásokat, nehogy a végén bosszút álljak valami gonosz
szellem segítségével.
Újra meghallottam zörögni valakit a bokorban. A rongyot
harapva a fogamat csikorgattam, és felnéztem, de az előttem álló
sötét alak nem egy fiatal fiú volt.
Amikor rájöttem, hogy ki az új látogatóm, csak arra tudtam
gondolni: Jamie Fraser, te átkozott, hol a fenében vagy már?!
Megdermedtem, mintha abban bíztam volna, nem vesz észre, ha
mozdulatlan maradok. A férfi odalépett elém, és leguggolt, hogy a
szemembe nézhessen.

389
 – Most már nincs olyan nevethetnékje, igaz-e? – kérdezte
kedélyesen. Boble volt az, az egykori tolvajfogó. – Maga és a férje
nagyon viccesnek találták, amit azok a német némberek műveltek
velem, ugye? Aztán meg Mr. Fraser, aki azt magyarázta, hogy
kolbászhúst akarnak csinálni belőlem, de olyan arccal, mint egy
Bibliából felolvasó keresztény! Ezt is viccesnek találták?
Ha őszinte akarok lenni, akkor igen, nagyon vicces volt. De
abban is igaza volt, hogy most már nem volt kedvem nevetni.
Hátrahúzta a karját, és pofon vágott.
Az ütéstől könny szökött a szemembe, de a tűz oldalról
megvilágította a férfit, én pedig még mindig láttam pufók arcán a
vigyort. Kirázott a hideg, és egész testemben megremegtem. Boble
ezt észrevette, és szélesen elvigyorodott. Szemfogai rövidek és
tompák voltak- amitől hosszú és sárga, rágcsálókéhoz hasonlatos
metszőfogai feltűnően kiálltak.
– Gondolom, ezt még viccesebbnek találja majd _ mondta Boble,
azzal felállt, és a sliccéhez nyúlt. – Remélem, Hodge nem öli meg
magát azonnal, és el tud mindent mesélni a férjének. Amilyen jó
humorérzéke van, biztos érteni fogja a tréfát.
A fiú ondójától még mindig ragacsos és nedves volt a combom.
Reflexszerűen elhátráltam tőle, hogy valahogy lábra álljak, de a
nyakamon lévő hurok egyből visszarántott. Egy pillanatra megint
elsötétült előttem a világ, amikor a kötél elszorította a nyaki
ütőeremet, aztán kitisztult, és megláttam Boble arcát, pár
hüvelyknyire a sajátomról.
Elkapta az államat, és arcomhoz dörzsölte az arcát, az ajkamba
harapott, és borostájával végigszurkálta az arcomat. Aztán
elhúzódott, és éreztem, hogy az arcom nedves a nyálától. Végül a
földre lökött, és rám mászott.
Tapintható volt benne az erőszak, úgy lüktetett, mint egy
fedetlen szív, amit csak egy hártya borít, és mindjárt szétdurran.
Tudtam, hogy nem menekülhetek, és nem akadályozhatom meg a
tervében, a legkisebb ürügy elég lenne neki, hogy megverjen. Csak
azt tehettem, hogy nyugton maradok és tűrök.

390
 De nem bírtam. Nagy levegőt vettem, és kifordultam alóla
oldalra, felhúztam a térdem, amikor fel akarta gyűrni az ingemet.
Így sikerült a combjába rúgnom, mire reflexszerűen hátrahúzta a
kezét, es ököllel az arcomba ütött, gyorsan és pontosan.
Vörösesfekete fájdalom szökött szárba az arcon1 közepétől
kiindulva, megtöltötte a fejemet, elsötétült előttem a világ, és
ideiglenesen lebénultam. Te kötözni való bolond, gondoltam
magamban. Most biztos megfog ölni. A második ütés az arcomat
érte, és erejétől oldalra kaptam a fejem. Talán megint
megmozdultam, hogy ellenálljak, talán nem.
Hirtelen rajtam térdelt, lovagló pózban, ütött-vert, ütései tompán
és súlyosan értek, ahogyan az óceán hullámai hullanak alá a parti
homokra, s egyelőre túl távolinak tűntek ahhoz, hogy érezzem a
fájdalmat. Arrébb fordultam, összehúztam magam, felvontam a
lábam, és próbáltam eltakarni az arcomat, amikor a súlya eltűnt
rólam.
Ott állt előttem. Belém rúgott és szidott, lihegve és szipogva,
ahogy csizmája az oldalamat, a combomat és a fenekemet érte.
Aprókat lihegtem, próbáltam valahogy lélegezni. A testem
összerándult és megremegett minden ütésre. A lehullott levéllel
takart földön csúszkáltam, és abba a gondolatba kapaszkodtam,
hogy alattam van a föld, és nagyon bele akarok süllyedni, akarom,
hogy elnyeljen a föld.
Aztán abbahagyta. Hallottam, hogy liheg, de mondani akar
valamit.
– Isten… verjen, az isten… verjen meg… te mocs…kos ribanc!
Mozdulatlanul feküdtem, s bele akartam olvadni a környező
sötétségbe, tudván, hogy Boble fejbe akar csapni. Hallottam a
fogaimat vacogni, koponyám finom csontjai szilánkosra törnek és
beletapadnak agyam puha, nedves tömegébe, amitől kirázott a hideg,
és teljesen felesleges ellenállással összeszorítottam a fogamat, Boble
ütésére készülve. Olyan lenne a hangja, mint amikor egy dinnyét
csapnak szét, egy ízetlen és unalmas, ragadós és üreges dinnyét.
Vajon hallani fogom a hangját egyáltalán?

391
 Nem jött az ütés, csak valami gyors, surrogó hangot hallottam,
amit nem tudtam hova tenni. Némileg élőlény keltette zajnak tűnt,
hús a húson, lassan, ritmusosan paskolják egymást, aztán Boble
felnyögött, és meleg folyadék fröccsent párszor az arcomra és a
vállamra, és terült szét meztelen bőrömön, ahol szétszakadt rajtam a
ruha.
Egészen ledermedtem. Valahol mélyen a lelkemben, a bennem
élő szenvtelen megfigyelő azon gondolkodott hangosan, hogy vajon
ez volt-e a legundorítóbb dolog, ami valaha történt velem, de nem,
nem ez volt. Láttam ennél borzasztóbb dolgokat a L’Hôpital des
Anges-ben, nem is beszélve Alexander atya haláláról vagy a
Beardsley-ház padlásán történtekről… Vagy az amiens-i tábori
kórház… Nem, ez a mostani közel sem volt annyira borzasztó.
Mereven feküdtem, behunyt szemmel, s felidéztem magamban a
régmúlt csúnyább pillanatait, és azt kívántam, bárcsak inkább újra
átélhetném valamelyik régi pillanatot még egyszer.
Boble odahajolt hozzám, megfogta a hajam, és néhányszor
lihegve nekicsapta a fejemet a fának.
– Most megkaptad a magadét! – mormogta, aztán leengedte a
kezét, és a lábát húzva odébb tántorgott.
Amikor újra kinyitottam a szemem, egyedül voltam.

Apró vigaszt nyújtott, hogy egyedül maradtam. Boble az erőszakos

támadásával mintha elijesztette volna a fiúkat.
Az oldalamra fordultam, és csak feküdtem mozdulatlanul, és
lélegeztem. Borzasztóan kimerült voltam, és teljesen kilátástalannak
láttam a helyzetem.
Jamie, gondoltam, merre jársz?
Nem féltem attól, hogy mi fog történni ezután, hiszen nem
láthattam a jövőbe, csak a jelenben léteztem, egyetlen
lélegzetvételben és egyetlen szívverésben. Nem gondolkoztam és

392
nem éreztem. Még nem. Csak feküdtem mozdulatlanul, és
lélegeztem.
Nagyon lassan, de elkezdett pár apróság feltűnni. Egy
kéregdarab ragadt a hajamba és kaparta az arcom. A vastag, korhadt
avarréteg besüppedt alattam, és körbeölelte a testemet. Erőfeszítést
kellett tennem, hogy lélegezzek. Egyre nagyobb erőfeszítést.
Egy apró ideg ugrált az egyik szemem mellett.
Hirtelen rádöbbentem, hogy betömött szájjal és a gyorsan vérrel
telítődő és feldagadt orrom miatt tényleg a fulladás veszélye
fenyeget. Annyira az oldalamra fordultam, amennyire csak tudtam,
anélkül, hogy fulladni kezdtem volna, és először a földbe töröltem
az arcom, majd – egyre elkeseredettebben – megvetettem a sarkam a
földön és felfelé araszoltam, miközben arcomat erősen a fa kérgének
nyomtam, de nem sikerült kilazítani vagy kilökni a számból a
rongyot.
A kéreg felhorzsolta a számat és az arcomat, de a fejem köré
tekert kendőt olyan szorosan megkötötték, hogy bevágott a szám
sarkába, így nem tudtam becsukni, és a nyál folyamatosan a számba
tömött rongyba folyt. Öklendeztem, ahogy az átázott rongy belógott
a torkomba, és ingerelte, és éreztem, hogy hányadék égeti belülről
az orrom hátsó részét.
Nem fogsz, nem fogsz, nem fogsz, nem fogsz, nem fogsz hányni!
Levegőt szívtam be kínkeservesen vérrel telt orromon át, és réz ízét
éreztem, ahogy a vér lecsúszott a torkomon, mire megint
öklendeztem. Ezúttal erősebb volt az inger, összegörnyedtem. Fehér
fény jelent meg a szemem sarkában, ahogy a hurok megint
megszorult a nyakam körül.
Hátravetettem magam, és bevertem a fejem a fába. Alig vettem
észre, mert a hurok újra meglazult kicsit, hála istennek, és sikerült
egy, két, három vérgőzös lélegzetet vennem.
Orrtájékom fel volt duzzadva, végig a két járomcsont között, és
egyre jobban dagadt. Ráharaptam a rongyra, és kifújtam a levegőt az
orromon át, hátha sikerül kitisztítanom a légutakat, még ha csak egy
pillanatra is. Vérrel kevert meleg epe fröccsent az államra és a
mellkasomra, de utána gyorsan beszívtam egy kis levegőt.

393
 Fújás, belégzés. Fújás, belégzés. Fújás… De addigra már szinte
teljesen elzáródtak az orrjárataim, úgy feldagadt az orrom, és
kétségbeesésemben a sírás kerülgetett, mert nem kaptam levegőt.
A Krisztusát, ne sírj! Ha sírsz, meghalsz, úgyhogy az isten
szerelmére, ne sírj!
Fújás… fújás… Felhorkantottam az utolsó pangó levegővel a
tüdőmben, amivel kaptam még egy pillanat haladékot, ami elég volt
arra, hogy még egyszer teleszívjam a tüdőmet.
Visszatartottam a lélegzetem, próbáltam nem elveszíteni az
eszméletemet, és kitalálni, hogy vehetnék levegőt. Kell, hogy legyen
rá mód!
Nem hagyom, hogy egy ilyen kis mocsok, mint Harley Boble,
puszta gondatlanságból megöljön. Ez nem lenne igazságos, ez nem
történhet meg!
Félig ülve nekinyomtam a hátam a fának, hogy amennyire lehet,
enyhítsek a hurok szorításán a nyakamon, és előrehajthassam a
fejem, hogy az orromból a vér kifolyhasson és lecsöpöghessen. Ez
segített egy kicsit, de nem tartott sokáig.
A szemhéjam egyre szorosabbnak érződött. Biztosan eltört az
orrom, és egyre jobban duzzadt a hús arcom felső részén mindenütt,
ahogy gyűlt benne a vér és a nyirok a hajszálerek sérülései folytán,
amitől a szemem is egyre jobban lecsukódott, és egyre szűkült
amúgy is hajszálvékony lég-utam.
Tehetetlenül ráharaptam a rongyra, és csak rágtam, aprítottam a
szövetet a fogaim között, hátha sikerül feldarabolni, összenyomni
vagy valahogy arrébb nyomni a számban… Közben megharaptam a
szám belsejét, ami fájt, de nem érdekelt. Nem volt fontos, mert csak
az számított, hogy levegőhöz jussak, ó, istenem, nem kapok levegőt,
kérlek, segíts lélegeznem, kérlek…
A nyelvembe haraptam és feljajdultam, és ekkor azt is
észrevettem, hogy sikerült a nyelvemet bedugni a rongy mellé, és a
szám sarkától indulva elértem a rongy hegyéig. Olyan erősen
nyomtam be a lyukba a nyelvem hegyét, ahogy csak tudtam, így
sikerült létrehoznom egy kis légcsatornát. Alig egy kis szellő tudott
beszökni rajta, de levegő volt, és csak ez számított.

394
 Fájdalmas pózba merevedve tartottam oldalra hajtva a fejem, a
homlokomat a fának nyomtam, de féltem megmozdulni, nehogy
elveszítsem ezt a törékeny, életet adó levegőforrást azzal, hogy
elmozdul a rongy a számban, ha megmozdítom a fejem.
Mozdulatlanul ültem, összekulcsolt kezekkel, és hosszan, hörögve,
szörnyen kevés levegőt szívtam be, miközben azt latolgattam,
meddig bírom még ebben a testtartásban, mert a nyakam már
remegett a megerőltetéstől.
Megint elkezdett lüktetve fájni a kezem. Talán nem is hagyta
abba eddig se, csak nem tudtam odafigyelni rá. Most már tudtam, és
egy pillanatra örültem is az éles fájdalomnak, amitől tűzben égett
minden körmöm, mert elterelte a figyelmemet arról a halálos
merevségről, ami egyre lejjebb húzódott a nyakamtól a vállamig.
Nyakizmaim görcsösen rángatóztak és ugráltak. Levegő után
kaptam, de az elfogyott, mire íjként hátrafeszítettem a testem, és
ujjaimat a kezemet összekötő kötelek közé mélyesztettem, hogy újra
lélegzethez jussak.
Valaki megérintette a karomat. Nem hallottam közeledni senkit.
Vakon az illető felé fordultam, és fejjel beleütköztem. Nem érdekelt,
hogy ki az és mit akar, csak szedje ki a számból a rongyot. A nemi
erőszak teljesen elfogadható árnak tűnt a túlélésért cserébe,
pillanatnyilag legalábbis.
Elkeseredett hangokat hallattam, nyüszítettem, horkantottam, és
véres-taknyos váladékot fröcsköltem, miközben hevesen ráztam a
fejem, ahogy azt próbáltam az értésére adni, hogy fuldoklóm.
Látván, mennyire nem járatosak ezek a haramiák a szexualitás
világában, ez a mostani illető talán észre sem veszi, hogy nem kapok
levegőt. Lehet, hogy simán hozzáfogna a dologhoz anélkül, hogy
felismerné, hogy az egyszerű nemi erőszakból gyorsan
halottgyalázás lesz.
A fejem körül nyúlkált éppen. Hála istennek, hála istennek!
Ember-feletti erőfeszítéssel tartottam magam, de forgott velem a
világ, miközben apró tüzek lobbantak fel a szemgolyómban. Ezután
lekerült rólam a kendő, én pedig reflexből azonnal kiköptem a

395
rongyot, ami után öklendeztem és elhánytam magam, aztán felváltva
kapkodtam levegő után és öklendeztem.
Nem ettem már egy ideje, így csupán egy kevés epe folyt le az
arcomon és égette a nyelőcsövemet. Fulladoztam, nyeltem és
lélegeztem, nagy, mohó, a tüdőmet majd’ szétfeszítő lélegzeteket
vettem.
Az illető mondott valamit, sietve suttogott. Nem érdekelt, hogy
mit, nem tudtam figyelni rá. Kizárólag hálás légzésem sípolását és
szívem dobogását hallottam. Most, hogy végre visszavett az őrült
tempóból, ami ahhoz kellett, hogy oxigénnel láthassa el az arra éhes
szöveteket, elég erősen dobogott ahhoz, hogy megrázza a testem.
Aztán figyelmes lettem egy-két szóra, felemeltem a fejem, és
rámeredtem.
– Micsoda? – kérdeztem feldagadt orral. Köhögtem egyet, és
megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a tudatom, de ez nagyon fájt. –
Mit mondott?
Csupán egy rongyos, oroszlánsörényű, csontos vállú fiúnak
látszott a tűz halvány derengésében.
– Azt kérdeztem – suttogta, közelebb hajolva –, hogy mond
önnek valamit a Ringó Starr név?

Ekkor én már semmin nem lepődtem meg. Egyszerűen beletöröltem

sebesült ajkaimat a vállamba, és nagyon nyugodtan azt mondtam:
„Igen”.
A férfi eddig visszatartotta a lélegzetét, de erre csak akkor
jöttem rá, amikor meghallottam őt felsóhajtani, ahogy kiengedte a
levegőt, és leejtette a vállát.
– Ó, istenem! – mondta, félig magában. – O, istenem!
Váratlanul odaugrott hozzám, és erősen magához ölelt.
Összerezzentem, amikor a nyakamban lévő hurok újra megfeszült,
de ezt a férfi nem vette észre, annyira elfoglalták a saját érzelmei.

396
 – Ó, istenem! – mondta, és a vállamba temette a fejét, és már
majdnem sírva is fakadt. – Ó, istenem! Tudtam, tudtam, hogy maga
is az, de nem tudtam elhinni, ó, istenem, ó, istenem! Nem hittem,
hogy találok valaha még valakit, aki…
– Kk! – mondtam, és sietve hátrafeszítettem a hátam.
– Mi… Ó, a francba! – Elengedett, és megfogta a nyakam köré
tekert kötelet. Amikor megtalálta, megfogta és levette a kötelet a
nyakamból, miközben majdnem a fülemet is leszakította, de nem
bántam. – A rohadt életbe! Nincs semmi baja?
– Nincs – krákogtam –, jól vagyok. Oldozza el… a kezemet.
A férfi a levegőbe szagolt, és hátranézett a válla fölött.
– Nem tehetem – suttogta. – A következő fickó, aki jön,
észrevenné.
– A következő fickó? – sikoltottam, már amennyire fojtott
suttogással sikoltani tudtam. – Hogy érti azt, hogy a következő…
– Nos, tudja… – Mintha ekkor döbbent volna rá, hogy talán
vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy jámboran tűrjem,
mint egy összekötözött pulyka, hogy sorra kerüljön a következő
erőszaktevő-jelölt. – Ööö… Illetve… Na, mindegy. Ki maga?
– Nagyon jól tudja, hogy ki vagyok! – károgtam dühösen, és
oldalba böktem összekötözött kezekkel. – Claire Fraser vagyok.
Maga ki a kénköves pokol gyermeke, és mit keres itt? És ha még
egy szót is ki akar húzni belőlem, akkor jobban teszi, ha ebben a
minutumban eloldozza a kezemet!
Nyugtalanul megint hátrapillantott, és eszembe jutott, hogy talán
tart az úgynevezett baj társaitól. Én is tartottam tőlük. Láttam arcélét
a tűz fényében. Tényleg a dús hajú fiatal indián volt az, akit én
tuszkarórának véltem. Indiánok… Ekkor agytekervényeimben, a
bonyolult szinapszisok mélyén valami a helyére került, és
megértettem a dolgok egy bizonyos összefüggését.
– A francba! – mondtam, és felitattam egy kis vért, ami a
felsértett szám sarkából indult meg. – Vidrafog. Fog. Maga közülük
való!
– Micsoda? – Egyből odakapta a fejét, és úgy kikerekedtek a
szemei, hogy futólag felvillant a szeme fehérje. – Az ki?

397
 – Jaj, hogy a fenébe is hívták? Robert… valami Robert… –
Kavarogtak bennem az érzelmek, a düh, a rettegés, a döbbenet és a
kimerültség, és tapogatódzva keresgéltem egykori elmém romjai
között. Bármennyire is egy roncs voltam, nagyon is jól emlékeztem
Vidrafogra. Feltolult bennem egy emlék, hogy egyedül vagyok a
sötétben, egy olyan éjszakán, mint a mai, esőben ázva, teljesen
egyedül, egy régen eltemetett koponyával a kezemben.
– Springer – mondta, és mohón megmarkolta a karomat. – Ugye
Springer volt? Robert Springer, ugye?
Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy becsuktam a szám,
felvetettem az állam, és odatartottam neki összekötött kezeimet. Egy
szót sem szólok többé addig, amíg el nem oldoz.
– A francba – mormogta megint, és miután vetett még egy gyors
pillantást a háta mögé, előkotorta a kését. Nem tudott vele valami jól
bánni. Ha bármi bizonyítékra lett volna szükségem, hogy nem volt
korabeli indián… Mindenesetre kiszabadította a kezemet anélkül,
hogy megvágott volna, és nagy nyögéssel összegörnyedtem,
kezemet a hónom alá dugva, ahogy visszatért beléjük a vérkeringés.
Olyanok voltak, mint két léggömb, ami úgy tele van, hogy mindjárt
kidurran.
– Mikor? – szegezte nekem a kérdést, ügyet sem vetve
kínjaimra. – Mikor jött ide? Hol találta meg Bobot? És ő most hol
van?
– 1946-ban – feleltem, és megszorítottam a két karommal
lüktető kezeimet. – Mármint először. Másodjára 1968-ban. Ami Mr.
Springert illeti…
– Másodjára? Azt mondta, másodjára? – kérdezte hüledezve. El
is harapta a kérdést, és bűntudattal terhelve nézett vissza, de a tűz
körül kockát vető és vitatkozó férfiak bőven elég hangosak voltak
ahhoz, hogy hangjuk elnyomjon egy egyszerű felkiáltást.
– Másodjára – ismételte, ezúttal halkabban. – Szóval sikerült
visszamennie?
Bólintottam, összeszorítottam a számat, és előre-hátra
ringatóztam kicsit. Minden szívverésemnél úgy éreztem, hogy
leszakad a körmöm.

398
 – Na és maga? – kérdeztem, bár elég biztos voltam benne, hogy
már ismerem a választ.
– 1968 – mondta, amivel igazolta a gyanúmat.
– Melyik évbe érkezett? – kérdeztem. – Vagyis… Hány éve van
itt? Ebben a korban, úgy értem.
– Jaj, istenem! – Hátraült a sarkára, és hosszú, bozontos haját
fésülgette az ujjaival. – Hat éve vagyok itt, amennyire meg tudom
állapítani. De maga azt mondta, másodjára. Ha sikerült hazatérnie,
akkor mi a fenéért jött vissza? Vagy várjunk csak… Nem sikerült
hazatérnie, mert egy másik időbe érkezett, nem abba, ahonnan jött,
igaz? Honnan indult el?
– Skóciából, 1946-ból. És de, sikerült hazaérnem – tettem
hozzá, de nem akartam belemenni a részletekbe. – A férjem azonban
itt volt, úgyhogy szándékosan jöttem vissza, hogy együtt lehessünk.
– Mely döntés helyességét most erősen megkérdőjeleztem. – És ha
már a férjemről beszélünk – tettem hozzá, és kezdtem azt érezni,
hogy csak van bennem szemernyi értelem –, nem vicceltem vele
kapcsolatban. Tényleg jön értem. Jobb, ha nem találja itt magát, a
fogvatartóim között, afelől biztosíthatom. De ha maga…
A férfi meg sem hallotta, amit mondtam. Közelebb hajolt
hozzám.
– De akkor ez azt jelenti, hogy tudja, hogyan működik! Tudja
irányítani!
– Valami olyasmi – feleltem türelmetlenül. – Feltételezem, ön és
a társai nem tudták, ahogy ön fogalmaz, irányítani, igaz? – Egyik
kezemmel masszíroztam a másikat, s a fogamat csikorgattam a
lüktető vér ellen. Ki tudtam tapintani a mély vájatokat, amiket a
kötél vágott a húsomba.
– Azt hittük, hogy tudjuk – válaszolta a férfi, keserűen csengő
hanggal. – Éneklő kövek. Drágakövek. Ezeket használtuk. Raymond
azt mondta… De mégsem működött… Vagy talán mégis. – Az
összefüggéseket próbálta megfejteni, kihallottam az izgalmat a
hangjából.
– Maga találkozott Bob Springerrel, akarom mondani
Vidrafoggal. Vagyis ő átjutott! És ha neki sikerült, ákkor talán a

399
többieknek is. Tudja, azt hittem, mind meghaltak. Azt hittem… Azt
hittem, egyedül vagyok.
– Megbicsaklott a hangja, és bármilyen sürgető volt is a helyzet,
és bármennyire haragudtam is rá, némi együttérzéssel viseltettem
iránta. Nagyon jól tudtam, milyen egyedül lenni, hajótöröttként az
idő végtelen tengerében.
Részben utáltam megfosztani az álmaitól, de annak se lett volna
értelme, hogy eltitkoljam előle az igazat.
– Sajnos Vidrafog meghalt.
A férfi ezt hallván megtorpant, és mozdulatlanul ült tovább. A
tűznek a fák között betűző halvány fényében ki tudtam venni a férfi
körvonalait, és láttam az arcát. Néhány hosszú hajszála meglibbent a
szélben, de semmi és senki más nem mozdult.
– Hogy történt? – kérdezte végül, halkan, elcsukló hangon.
– Megölték az irokézek – feleltem. – A mohawkok. – Elmém
lassan újra működésbe lépett. Hat évvel ezelőtt érkezett ez az ember,
bárki legyen is ő. Vagyis 1767-ben. Ugyanakkor Vidrafog, korábbi
nevén Robert Springer, több mint egy generációval korábban hunyt
el. Együtt indultak útnak, de különböző korokba érkeztek.
– A francba! – mondta a fickó, akit kiborított a hír, ugyanakkor
a hangjába mintha egy kis csodálat is vegyült volna. – Ezt biztos
nehezen viselték, különösen Bob. Ő, hogy úgy mondjam,
bálványozta az indiánokat.
– Igen, biztosan nagyon rosszulesett neki – feleltem,
meglehetősen érzelemmentesen. A szemhéjamat vastagnak és
nehéznek éreztem. Már az is megterhelő volt, hogy nyitva tartsam a
szemem, de a látásom még megvolt. Az izzó tűzre pillantottam, de
nem láttam mást, csak a távolban elsuhanó árnyakat. Ha tényleg volt
egy csapat férfi, akik az én szolgálatomra vágytak, akkor gondosan
kerülik a feltűnést. Kételkedtem ebben, és némán hálaimát
rebegtem, amiért nem vagyok húsz évvel fiatalabb, mert akkor
biztos megtaláltak volna ezek az illetők.
– Találkoztam néhány irokézzel is. A Krisztusát, hiszen a
keresésükre indultam! El tudja ezt hinni? Ez volt az eredeti tervünk:
megtalálni az irokéz törzseket, és rávenni őket, hogy…

400
 – Igen, tudom, mit forgattak a fejükben – vágtam közbe. –
Nézze, sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy erről
hosszasan csevegjünk. Azt hiszem…
– Ezek az irokézek ocsmány alakok, annyit mondhatok, haver! –
folytatta, és a mellkasomba bökött, mondandóját nyomatékosítandó.
– El se hinné, mit tettek azzal a…
– Tudom. A férjem is az. – Mélyen a szemébe néztem, ami –
abból ítélve, ahogy összerezzent – nagyon hatásosnak bizonyult,
valószínűleg arcom állapota miatt. Reméltem is, mert eléggé fájt
ilyen képet vágnom.
– Magának viszont azt kellene csinálnia – folytattam, olyan
tekintélyt parancsolóan, ahogy csak tudtam –, hogy visszamegy a
tűzhöz, vár egy kicsit, aztán mintha mi sem történt volna, otthagyja
őket, körbeszimatol, és elköt két lovat. Hallok odalent egy patakot –
intettem jobb kéz felé.
– Ott találkozunk. Mihelyst biztonságos távolságban leszünk,
elmondok mindent, amit tudok.
Valójában nem sok hasznosat tudtam volna mondani neki, de
ezt neki nem kellett tudnia. Jól hallhatóan nyelt egyet.
– Nem is tudom… – mondta bizonytalanul, és megint
körülnézett. – Ez a Hodge elég gyökér alak. Pár napja lelőtt egy
fickót. Nem is mondott neki semmit, csak odament hozzá, előhúzta
a pisztolyát, és bumm!
– És miért?
Megvonta a vállát, és megcsóválta a fejét.
– Fogalmam sincs, haver. Csak… bumm, érti?
– Értem – biztosítottam, de már csak egy hajszál választott el
attól, hogy dühöngő őrültté váljak. – Jól van, akkor hagyjuk a
lovakat. Akkor csak menjünk gyalog. – Esetlenül fél térdre
emelkedtem, remélve, hogy pár pillanat múlva felkelhetek, és talán
még járhatok is. A nagy combizmaim kemény csomóba rándultak
ott, ahol Boble belém rúgott. Amikor megpróbáltam felállni, az
izmok rángatózni kezdtek, amitől gyakorlatilag kötözött sonkát
csináltam magamból.

401
 – A francba, ne most! – A pillanat hevében a fiatalember elkapta
a karomat, és lerántott maga mellé. Az oldalamra estem, és
fájdalmasan fel-jajdultam.
– Minden oké, Donner? – jött egy hang a sötétből, valahonnan a
hátam mögül. Nem akart semmi különöset a kérdező, aki bizonyára
csak kijött a táborból, hogy könnyítsen magán, de hangja mégis
elképesztő hatást gyakorolt a fiatal indiánra. Rám vetette magát, de
úgy, hogy teljes testével betakart, és beverte a fejemet a földbe,
amitől kiszaladt belőlem a levegő.
– Jól… Minden a… legnagyobb rendben… – kiáltotta társának,
el-túlzottan lihegve, mert nyilván úgy csinált, mint aki épp az aktus
kellős közepén van, de inkább úgy hangzott, mint alti asztmában
haldoklik, de nem panaszkodtam. Nem tudtam.
Vertek már fejbe párszor, és általában a feketeségen kívül nem
láttam mást. Ezúttal azonban, esküszöm, színes csillagokat láttam,
és csak feküdtem ernyedten és ámultan, mintha megviselt testem
fölött lebegtem volna. Aztán Donner megfogta a mellemet, és
egyből visszatértem a földre.
– Azon nyomban vegye le rólam a kezét! – sziszegtem rá. –
Mégis, mit képzel?
– Hé, ne aggódjon, nincs semmi baj, bocsánat! – szabadkozott
sietve. Levette a kezét, de nem mászott le rólam. Kicsit mocorgott,
és rájöttem, hogy felizgatta a testi közelség, akár szándékos volt az,
akár nem.
– Hé, nem akarok én semmit, vagyis nem akarom bántani vagy
ilyesmi. De a helyzet az, hogy már olyan régen voltam nővel, és…
Belemarkoltam a hajába, felemeltem a fejem, és jó erősen
beleharaptam a fülébe. Donner felkiáltott és lefordult rólam.
A másik férfi már elindult vissza a tűzhöz, de Donnert hallván
visszafordult és odakiáltott:
– Az anyját, Donner! Ilyen jó az a nő? Akkor nekem is ki kell
próbálnom! – Erre felröhögtek a tűznél ülők, de a nevetés
szerencsére elhalt, és mindenki visszatért a saját dolgához. Én is
visszatértem a magaméhoz, ami a szökés volt.

402
 – Erre nem volt semmi szükség – nyöszörgött sértetten Donner,
a fülét fogva. – Nem akartam csinálni semmit! Jó mellei vannak, de
a francba, az anyám lehetne!
– Fogja be! – förmedtem rá, és ülő pozícióba toltam fel magam.
Apró fények villództak a szemem sarkában, mint megannyi
karácsonyfaizzó. Mindezek ellenére agyam egy része újra munkába
lendült.
Részben igaza volt. Nem mehetünk el most azonnal. Miután így
felhívta magára a figyelmet, a többiek pár percen belül várni fogják,
hogy visszamenjen. Ha nem megy, keresni fogják, márpedig nekünk
néhány percnél több előnyre volt szükségünk.
– Most nem mehetünk – suttogta, és durcásan dörzsölgette a
fülét. – Azt észrevennék. Várjuk meg, amíg elalszanak, akkor majd
jövök és kiszabadítom.
Tétováztam. Halálos veszélyben voltam minden pillanatban,
amit Hodgepile és veszett kutyái társaságában töltöttem. Az elmúlt
két óra eseményei fényesen bizonyították ezt, ha egyébként lett
volna bármi kétségem efelől. Ennek a Donnernek vissza kell mennie
a tűzhöz, és megmutatnia magát, de én elosonhatnék. Vajon megéri
kockáztatni, hogy valaki rájön, hogy megszöktem, mielőtt olyan
messzire jutok, hogy már nem érnek utol? Biztosabb lenne, ha
megvárnám, amíg elalszanak. De merjek olyan sokáig várni?
És akkor ott volt még maga Donner is. Ha ő azt mondja, hogy
akar velem beszélni, én meg pláne akarok vele. Annak az esélye,
hogy belebotlok egy másik időutazóba…
Donner észlelte tétovázásomat, de félreértette annak okát.
– Nem fog nélkülem megszökni! – Hirtelen felindulásból
elkapta a csuklómat, és mielőtt elránthattam volna, körbetekerte az
elvágott kötéldarabbal. Küszködve próbáltam kibújni a gúzsból, és
sziszegve igyekeztem jobb belátásra bírni, de pánikba esett a
gondolatra, hogy eliszkolok nélküle, anélkül, hogy meghallgatnám.
Sérülten, és mivel nem akartam hangoskodással felhívni magamra a
figyelmet, csak késleltetni tudtam, hogy megkötözzön,
megakadályozni elszánt törekvésében viszont nem.

403
 – Jól van. – Donner izzadt. Egy izzadságcsepp az arcomra
hullott, ahogy fölém hajolt, hogy ellenőrizze a köteleket. De
legalább a nyakamba nem rakta vissza a hurkot, hanem a derekam
köré tekert kötéllel kötött ki engem a fához.
– Tudhattam volna, hogy ki maga – morogta, miközben a
kötéllel foglalatoskodott. – Még azelőtt, hogy azt mondta, „Jézus H.
Roosevelt Krisztus”.
– Hát ezt meg hogy értsem? – csattantam fel, és kitekeredtem a
kezéből. – Ne merje bekötni a számat, mert megfulladok! – Éppen a
rongyot készült visszatömni a számba, de bizonyára érzékelte
hangomban az őszinte rettegést, mert nem tudta, mitévő legyen.
– Ja, értem – mondta bizonytalanul. – Nos, azt hiszem… – Még
egyszer hátranézett a válla fölött, de aztán elhatározta magát, és
ledobta a rongyot a földre. – Jól van, de maradjon csöndben,
rendben? Az előbb úgy értettem, hogy nem úgy viselkedik, mint aki
fél a férfiaktól. Ebben a korban a legtöbb nő fél. Magának sem
ártana úgy tennie.
És ezzel a záró gondolattal felkelt, lesöpörte a száraz leveleket a
ruhájáról, és magamra hagyott, hogy visszamenjen a tűzhöz.

Mindig eljön az a pont, amikor a test nem bírja tovább. Ilyenkor

alvást rendel el, bármivel fenyeget is a jövő. Láttam már ilyet: a
jakobita katonák, akik abban az árokban aludtak el, ahová
bezuhantak, a brit pilóták, akik a gépükben aludtak, amíg a szerelők
feltankolták azt, és mire fel kellett szállniuk, újra teljes
harckészültségben voltak. Ami azt illeti, a nők is alszanak egy-egy
nagyobb fájás között, ha nagyon elhúzódik a vajúdásuk.
E szellemben én is aludtam.
Az ilyen alvás azonban nem is mély, nem is nyugodt. Fel is
ébredtem, mihelyst valaki a számra tette a kezét.
A negyedik férfi nem volt sem kétbalkezes, sem erőszakos. Egy
nagydarab, puha férfi volt, aki még mindig elhunyt feleségét

404
szerette. Tudom, mert a végén belesírt a hajamba, és az ő nevén
szólított. Marthának hívták.

Valamivel később megint felébredtem. Azonnal teljesen magamhoz

tértem, s a szívem hevesen dobogott. De mégsem a szívem volt az,
hanem egy dob.
A tűz felől rémült férfihangok jöttek, a rablók felriadtak
álmukból a zajra.
– Indiánok! – kiáltotta valaki, és a fény fellobbant, majd
kihunyt, amikor valaki szétrúgta a tűz maradékát.
Nem indián dob volt. Felültem, és úgy hegyeztem a fülem.
Dobszó hallatszott, először lassan és ritmusosan, mint a szívverés,
aztán gyorsan, mint a kovácsok kalapácsai, mint egy űzött vad
eszeveszett menekülése.
Szólhattam volna nekik, hogy az indiánok sosem használtak
harci dobokat. A kelták viszont igen. Egy bodhrán hangját lehetett
hallani.
Mi lesz a következő, gondoltam magamban, skót dudák?
Roger volt az, minden bizonnyal, csak ő tudja így
megszólaltatni a dobot. Roger volt, és Jamie-nek is itt kellett lennie
a közelben. Talpra kecmeregtem, mert sürgősen el akartam innen
menni, muszáj volt. Dühödt türelmetlenséggel megrántottam a
derekamra kötött kötelet, de meg se tudtam mozdulni.
Újabb dob harsant fel, lassabb ritmussal. Aki dobolt, kevésbé
volt járatos a dobolásban, de ugyanolyan fenyegető hangot
produkált. A dobszó mintha változó helyről jött volna. Tényleg
mozgott. Elhalt, majd teljes erővel újra felharsant. Egy harmadik
dob is nekikezdett, és most már mintha mindenfelől szólt volna a
dobszó, gyorsan, lassan, csúfondárosan.
Valaki pánikba esett, és belőtt az erdőbe.
– Tüzet szüntess! – kiáltotta Hodgepile, hangosan és dühösen,
de hiába. Mint a pattogatott kukoricák, úgy ropogtak a fegyverek,

405
melyek hangját majdnem elnyomta a dobszó. Hallottam valami
reccsenést a fejem mellett, és egy fenyőhajtás zuhant le mellettem.
Eszembe jutott, hogy veszélyes taktika egyenesen állni, miközben
vaktában lövöldöznek körülöttem, úgyhogy azonnal a földre
vetettem magam, befúrtam az avarba, és igyekeztem a fa mögé
bújni, ahol a legtöbben nem láthattak meg.
A dobok hangja összefonódott, hol közelebbről, hol távolabbról
jött, de hátborzongató volt hallani azokat, még annak is, aki tudta,
hogy mik azok. Úgy tűnt, bekerítik a tábort. Odakiáltsak nekik, ha
elég közel lesznek?
A döntés felelősségének súlyát levették vállamról, mert a rablók
akkora zajt csaptak a tábortűz körül, hogy akkor sem lehetett volna
hallani a hangomat, ha rekedtre kiabálom magam. Ijedten hívogatták
egymást, kiáltozták a kérdéseiket és üvöltötték a parancsokat, mely
utóbbiakat láthatóan figyelmen kívül hagyta mindenki, a folyamatos
hangzavarból ítélve.
Valaki áttört a közeli bokrokon, a dobok elől menekülve. Egy
ember, majd még egy. Valaki levegő után kapott, majd léptei alatt
megreccsent az avar. Donner az? A váratlan lehetőségre gondolva
felültem, majd gyorsan újra a földre vetettem magam, ahogy egy
újabb lövés süvített el a fejem mellett.
A dobok hirtelen elhallgattak. Eluralkodott a káosz a tűz körül,
habár hallottam, hogy Hodgepile üvöltve és fenyegetődzve próbálja
rendbe szedni az embereit, orrhangon túlkiabálva a többieket. Aztán
újra megszólaltak a dobok, de már sokkal közelebbről.
Közelednek hozzánk és egymáshoz is, valahol tőlem balra, az
erdőn túl. A gúnyos kopogás megváltozott. Most már
mennydörgésszerű volt a hang. Semmi gyakorlott ritmus, csak
puszta fenyegetés. Egyre közeledtek.
Fegyvereket sütöttek el vaktában, elég közel hozzám ahhoz,
hogy lássam a torkolattüzet, és érezzem a sűrű és meleg füstöt a
levegőben. Szétszóródtak a tüzes lövedékek, de még mindig égtek és
némán izzottak a fák között.
– Ott vannak! Látom őket! – kiáltotta valaki a tűz felől, mire
muskétájukkal újra tüzet nyitottak a dobosok irányába.

406
 Ekkor tőlem jobbra a sötétben felhangzott egy vérfagyasztó
ordítás. Hallottam már korábban a csatába induló skótok üvöltését,
de erre a felföldi vonításra a farokcsontomtól a nyakamig felállt a
hátamon a szőr. Jamie. Féltem ugyan, de felkönyököltem, és
kinéztem a rejtekhelyemül szolgáló fa mögül, és pont megláttam az
erdőből kiszivárgó démonokat.
Ismertem őket – tudom, hogy ismertem –, de a láttukra inamba
szállt a bátorságom, és visszabújtam a rejtekhelyemre, ahogy
előtörtek korommal bekent arccal, pokoli őrült rikoltozásokkal, s a
tűz vörös lángjai tükröződtek fejszéik és késeik pengéin.
A dobok hirtelen elhallgattak, ahogy felhangzott az első kiáltás.
Tőlem balra most újra rikoltozás tört ki, a dobosok pedig versenyre
keltek velük. A fatörzshöz lapultam, szívem a torkomban dobogott,
szinte fojtogatott, megdermedtem a félelemtől, hogy valaki
véletlenül odaszúr a sötétből.
Valaki a sötétben botladozva odaesett hozzám. „Donner, maga
az?”, kérdeztem rekedten, remélve, hogy magamra terelem a
figyelmét, aztán a vékony alak felém fordult, tétovázott, majd
amikor észrevett, rám vetette magát.
Nem Donner volt az, hanem Hodgepile. Megragadta a karomat,
felráncigált, miközben elvágta a kötelet, amivel a fához kötöztek.
Erősen zihált az erőfeszítéstől, vagy a félelemtől.
Ekkor jöttem rá, hogy mit is akar. Hodgepile jól tudta, hogy
nem sok esélye van a menekülésre. Az egyetlen reménye az volt, ha
engem túszul ejt. De átkozott legyek, ha hagyom! Még egyszer nem
leszek a foglya!
Erősen felé rúgtam, és oldalról el is találtam a térdét. Nem
tudtam felrúgni, de egy pillanatra megtorpant. Leszegtem a fejem, és
nekirohantam, a mellkasa közepének mentem, amitől elesett.
Fájdalom hasított belém az ütközéstől, és meginogtam, szemem
megtelt könnyel a fájdalomtól. Hodgepile máris talpra állt, és újból
nekem jött. Felé rúgtam, de elhibáztam, és fenékre estem.
– Gyere, te átkozott! – sziszegte, és megrántotta összekötözött
kezemet. Leszegtem a fejem, visszahúztam a kötelet, és magammal
rántottam Hodgepile-t. Arrébb gurultam, és négykézlábra

407
emelkedtem az avarban, aztán minden erőmmel igyekeztem a két
lábam közé fogni őt, azzal az elgondolással, hátha sikerül fogást
találnom a mellkasán, és ki tudom szorítani a levegőt ebből a
mocskos kis féregből. Ő azonban kiszabadította magát, és rám
fordult, a fejemet ütve próbált megadásra kényszeríteni.
Fültövön csapott, amitől összerándultam, és a szememet
reflexszerűen becsuktam. Azután Hodgepile súlya egyszeriben
eltűnt rólam, s amikor kinyitottam a szemem, megláttam Jamie-t, aki
a földtől jó pár hüvelyknyire megemelve tartotta Hodgepile-t. A
férfi lábai, mint a motolla, úgy jártak, ahogy ő hiábavalóan próbált
menekülni. A látványra őrült nevethetnékem támadt.
Ami azt illeti, tényleg fel is nevethettem, mert Jamie feje
hirtelen felém fordult, és rám nézett. Megláttam a szeme fehérjét,
mielőtt figyelmét ismét Hodgepile felé fordította volna. Jamie alakja
az izzó parázs halvány fényében rajzolódott ki. Egy röpke
másodpercre megpillantottam a profilját, majd teste megfeszült az
erőlködéstől, ahogy leszegte a fejét.
Egyik kezét behajlítva, a melléhez szorította Hodgepile-t.
Pislantottam. A szemem úgy feldagadt, hogy félig lecsukódott, így
nem voltam benne biztos, mit is csinált pontosan Jamie. Aztán
hallottam egy kisebb erőlködő morgást, majd egy elfojtott sikoltást
Hodgepile-tól, aztán láttam, ahogy Jamie behajlított könyöke egy
gyors mozdulattal leereszkedik.
Hodgepile fejének sötét körvonala hátrahajlott. Aztán még
hátrébb. Megpillantottam hosszú, egyenes vonalú orrát és szögletes
állkapcsát, ami lehetetlen szögben emelkedett a magasba, ahogy
Jamie keményen betámasztotta alá tenyerének gyökét. Felhangzott
egy tompa reccsenés, amit még a gyomromban is éreztem.
Hodgepile nyakcsigolyái elváltak egymástól, és teste elernyedt.
Jamie ledobta a bábuszerű testet, felém nyúlt, és talpra állított.
– Életben vagy és egyben is vagy, mo nighean donn?— kérdezte
gyorsan gaelül. Végigtapogatott, miközben próbált megtartani
álltomban – térdem egyszeriben mintha vízzé vált volna –, és
ugyanakkor kitapintani a kötelet, amivel a két kezem volt
összekötve.

408
 Sírtam és nevettem, könnyeztem és véreztem egyszerre,
nekiütögettem gúzsba kötött kezemet, esetlenül nekinyomtam a
markomat Jamie-nek, hogy elvághassa a kötelet.
Jamie abbahagyta a tapogatódzást, és magához szorított, de
olyan szorosan, hogy fájdalmasan feljajdultam, ahogy arcom a
tartánjának préselődött.
Valami mást is mondott még sietve, de azt már nem tudtam
lefordítani. Forró és erőszakos energia áramlott Jamie testéből, mint
az áram egy feszültség alatt lévő vezetékben, és ekkor kezdett
világossá válni számomra, hogy még mindig a harc lázában ég, és
nem jöttek angol szavak a szájára.
– Jól vagyok – ziháltam, mire elengedett. A fák mögött
felerősödött a fény. Valaki összeszedte a szétszóródott izzó parazsat,
és gyújtóst szórt rá.
Jamie arca fekete volt, és szeme kékje hirtelen felragyogott,
ahogy fejét a fény felé fordította.
Még mindig folytak a harcok, de már elhaltak a kiáltozások,
csak az egymással dulakodó testek morgását és puffanásait lehetett
hallani. Jamie felemelte a kezeimet, előhúzta a tőrét, és átvágta a
kötelet. Karjaim ólmos súlyokként hullottak alá. Jamie egy
pillanatra rám nézett, mint aki szavak után kutat, majd megrázta a
fejét. Egyik kezével megsimította az arcom, majd eltűnt, vissza a
harcolók irányába…
Kábultan a földre rogytam. Hodgepile a közelemben feküdt,
kifacsart végtagokkal. Végignéztem rajta, és ekkor egy kép
derengett fel bennem Bree egy nyakláncáról, amit még kicsi korában
viselt, és felfűzött műanyag golyókból állt, amik szétváltak, ha
széthúzta őket az ember. Pattanó gyöngyöknek hívták azokat. Kicsit
azt kívántam, bárcsak ne emlékeznék erre.
Hodgepile-nak kiugró álla és beesett arca volt, és meglepettnek
tűnt. Szemei tágra nyíltak a villódzó fényben. Valami azonban nem
stimmelt vele, és ahogy ráhunyorítottam, rájöttem, hogy a feje
teljesen hátra volt tekeredve.

409
 Lehet, hogy csak másodpercekig, de az is előfordulhat, hogy
percekig ültem ott, térdeimet átkarolva, és csak bámultam a testet.
Az agyam teljesen kikapcsolt. Halk léptek zajára figyeltem fel.
Arch Bug lépett elő a sötétből, magas, vékony és sötét alakként
a feléledő tűz fényének ellenében. Bal kezében egy baltát markolt,
ami szintén fekete volt, és erős vérszag csapta meg az orromat,
ahogy odahajolt hozzám.
– Néhányat életben hagytunk – mondta, és ekkor valami hideg
és kemény ért a kezemhez. – Be akarja végezni rajtuk a bosszúját, a
banamhaighistear?
Lenéztem, és láttam, hogy a markolatánál fogva egy tőrt kínál
nekem. Felálltam, de arra nem emlékszem, hogy mikor.
Nem bírtam sem megszólalni, sem megmozdulni, az ujjaim
valahogy mégis behajlítódtak, anélkül, hogy én ezt akartam volna,
és felemelkedett a kezem, hogy elvegyem a kést, miközben
érdeklődve néztem végtagomat. Aztán Jamie keze ereszkedett alá,
elkapta előlem a tőrt, és láttam a távolból, ahogy a fény a kezére
esik, és az csillog a vértől, mert a csuklójáig véres. Egy-egy csepp
vörösen felfénylett, mint sötét, izzó ékkövek, karja göndör szőrszálai
között.
– Eskü kötelezi – mondta Archnak, és lassan világossá vált,
hogy még mindig gaelül beszél, habár tisztán értettem minden
szavát. – Nem ölhet, csak akkor, ha meg akar könyörülni valakin,
vagy az élete forog veszélyben. Én ölök helyette.
– És én – mondta halkan egy magas személy mögötte. Ian.
Arch megértően bólintott, habár arca még mindig a sötétben
rejtőzött. Volt mellette még valaki: Fergus. Azonnal felismertem, de
eltartott egy darabig, mire meg tudtam mondani a kormos arcú,
vékony alak nevét.
– Madame – mondta, a döbbenettől vékony hangon. – Milady.
Aztán Jamie is rám nézett, és megváltozott az arckifejezése,
ahogy visszatért szemébe az öntudat. Láttam, hogy mozog az
orrcimpája, ahogy megérezte az izzadság és az ondó szagát a
ruhámon.

410
 – Melyik volt az? – kérdezte. – Hányan voltak? – Most már
angolul beszélt, feltűnően tárgyilagosan, mintha csak a
vacsoravendégek várható száma felől érdeklődött volna, s én
megnyugtatónak találtam ezt az egyszerű hangsúlyt.
– Nem tudom – feleltem. – Ők… Sötét volt.
Jamie bólintott, megszorította a karomat, és a többiek felé
fordult.
– Öljétek meg mindet – mondta Fergusnek, továbbra is nyugodt
hangon. Fergus nagy, sötét szemei a koponyájába süppedve izzottak.
Némán bólintott, és elővette a baltát az övéből. Inge melle vérfoltos
volt, és kampója vége is sötétnek és ragadósnak látszott.
Valahol azt éreztem, hogy mondanom kellene valamit, de nem
tettem. Felálltam, nekidőltem a fának, és nem szóltam egy szót sem.
Jamie a kezében tartott tőrre pillantott, mintha csak azt mérte
volna fel, hogy az jó állapotban van-e. Nem volt, bele is törölte a
combjába a pengéjét, de nem foglalkozott a fanyélre rászáradt
vérrel, és visszament a tisztásra.
Egyenesen álltam. További hangokat hallottam, de csak annyi
figyelmet szenteltem nekik, mint a tűlevelű fák lombjában zúgó
szélre. Egy balzsamfenyő volt az, ami tiszta és friss levegőt lehelt
ránk, ami gyantáktól volt illatos, és olyan erős volt az aromája, hogy
a nyelvemen éreztem az ízét, habár e levegőből nem sok hatolt be
eldugult orromba. A fa parfümjének finom fátyla alatt a vér és az
ázott rongy ízét és saját fáradt bőröm szagát éreztem.
Hajnalodott. Madarak csiripeltek a távoli fákon, és a fény, mint
a hamu, terítette be a földet.
Egyenesen álltam, és csak arra gondoltam, milyen kellemes lesz
nyakig merülni egy kád forró vízbe, alaposan ledörzsölni a bőrömet
a húsomról, hadd folyjon le a vér tisztán a lábamon, és terjedjen szét
gomolygó felhőkben, amikben elrejtőzhetek.

411
 29
gxÄ}xáxÇ }™Ä
Xzután ellovagoltak. Otthagyták őket temetetlenül, megszentelés
nélkül. Bizonyos értelemben ez jobban megdöbbentette, mint a
gyilkosság. Roger a tiszteletessel már jó néhány halálos ágynál és
balesetnél járt, hogy vigaszt nyújtson a gyászoló családnak, és jelen
volt, amíg a lélek elszállt, az öregember pedig elmondott egy áldást.
Ezt teszi az ember, amikor valaki meghal; Isten felé fordul, és
tudomásul veszi a tényt.
És mégis… Hogy tudsz ott állni az ember fölött, akit megöltél,
és belenézni Isten szemébe?
Nem ülhetett le. A fáradtság nedves homokként töltötte el, de
nem ülhetett le.
Ott állt, felvette a piszkavasat, és a kezében tartotta, miközben a
kandallóban parázsló tűzre meredt. Tökéletes volt: szaténfekete,
hamuval borított izzó fadarabok, alatta a vörösen füstölgő
forrósággal. A fadarabok összetörtek volna, ha valaki hozzájuk ér, a
lángok pedig felcsapnak – hogy aztán azonnal ki is aludjanak tüzelő
hiányában. Csak pazarolná a fát, ha dobna még rá ilyen késő éjjel.
Letette a piszkavasat, és egyik faltól a másikig járkált, mint egy
üvegbe zárt, kimerült méh, ami még zümmög ugyan, de szárnya
gyászosan és csapzottan lóg.
Frasert nem is izgatta. Sőt, Fraser még csak nem is gondolt a
banditákra, azok már úgyis meghaltak; gondolatai Claire körül
jártak, de ez persze érthető volt.
Odavezette Claire-t arra a tisztásra a reggeli fényben, úgy
festettek, mint egy véráztatta Ádám és egy megviselt Éva, akik a jó

412
és a rossz igazságát keresik. Aztán betakarta a tartánjával, felemelte,
és a lovához sétált vele.
A férfiak csendben követték, és a banditák lovait a sajátjuk
mögött vezették. Egy órával később, amikor a nap már melegítette a
hátukat, Fraser elindult a lovával hegynek lefelé, és a patakhoz
vezette őket. Leszállt a lóról, lesegítette Claire-t, majd eltűnt vele a
fák közt.
A többi férfi tanácstalanul egymásra nézett, de egyikük sem
szólalt meg. Majd az öreg Arch Bug leszállt az öszvéréről, és
tárgyilagosan így szólt:
– Hát, nyilván meg akar mosdani, nem?
Felismerő sóhaj söpört végig a csoporton, és rögtön enyhült a
feszültség. Szép lassan elkezdtek leszállni a lovukról,
megbéklyózták őket, ellenőrizték a hevedert, köpködtek, vizeltek
egyet. Előbb-utóbb megtalálták egymást, és keresték a szavakat,
hogy megnyugvást találjanak a közhelyekben.
Roger elkapta Ian tekintetét, azonban ehhez még mindig túl
mereven viselkedtek egymással; Ian elfordult, Fergus vállára csapott
és megölelte, majd eltolta magától a szagán viccelődve. A francia
kurtán rámosolygott, és megfeketedett kampójával tisztelgett.
Kenny Lindsay és az öreg Arch Bug szétosztotta a dohányt, és
látszólagos nyugalomban megtömték a pipájukat. Tom Christie
odaballagott hozzájuk, sápadt volt, mint egy kísértet, de pipája ott
volt a kezében. Roger nem először ismerte fel a pipázás értékes
társasági velejáróit.
Arch viszont meglátta őt, amint céltalanul álldogál a lova
mellett, és odament hozzá, hogy szóba elegyedjen vele. Az idős férfi
hangja nyugodt és magabiztos volt. Roger nem igazán tudta, mit
mondott neki Arch, azt meg végképp nem, hogy ő mit felelt neki, de
az egyszerű beszélgetéstől újra tudott lélegezni, és lecsillapította a
testén hullámokban végigfutó reszketést.
Az idős férfi hirtelen elhallgatott, és Roger válla mögé
biccentett.
– Folytasd csak. Te kellesz neki.

413
 Roger megfordult, és látta, hogy Jamie áll a tisztás túlsó végén,
félig elfordulva, egy fának dőlve. Elmélázva állt, fejével kissé
előredőlt. Vajon jelzett valahogyan Archnak? Ezután Jamie
körbepillantott, és Roger szemébe nézett. Igen, pont rá volt
szüksége, és Roger azon kapta magát, hogy Fraser mellett ácsorog,
de nem emlékezett rá, hogy hogyan jutott el addig.
Jamie erősen megszorította a kezét, ő pedig visszaszorította.
– Egy szóra, a cliamhuinn – szólalt meg Jamie, és eleresztette
Roger kezét. – Még nem akartam beszélni, de lehet, hogy később
nem lesz rá alkalom, és úgysincs rá megfelelő időpont. – Ő is
nyugodtnak tűnt, de nem úgy, mint Arch. Hangja kissé megtört volt.
Roger érezte a kötél képzeletbeli szorítását, és megköszörülte a
torkát.
– Mondd.
Jamie vett egy mély lélegzetet, és kicsit megrázta magát, mivel
túl szűk volt az inge.
– A gyermek. Nem helyes, hogy megkérdezem, de muszáj.
Ugyanúgy éreznél vele kapcsolatban, ha biztosan tudnád, hogy nem
a tiéd?
– Micsoda? – Roger pislogott egyet, nem tudott rájönni, hogy
mire megy ki ez az egész. – A gyer… úgy érted, Jem?
Jamie bólintott, és átható tekintettel nézett Rogerre.
– Hát, én… Én nem is tudom – felelte Roger zavartan, mivel
nem értette, miről van szó. Miért? És miért most, ennyi idő után?
– Gondolkozz.
Gondolkozott ő, hogy mégis mi a fene folyik itt. Nyilvánvalóan
látszott rajta, hogy mire gondol, ugyanis Fraser egy biccentéssel
jelezte, hogy nem igényel további magyarázatot.
– Tudom… Ez nem valószínű, igaz? De lehetséges. Lehet, hogy
Claire várandós a mai éjszaka után, hát nem érted?
Roger értette, és úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Mielőtt újra megszólalhatott volna, Fraser folytatta.
– Talán még egy-két nap, amíg én is… – A másik irányba
pillantott, és enyhe pír jelent meg az arcán levő koromcsíkok alatt,
amit ő festett oda.

414
 – Akkor kétséges lenne a dolog, nem? Ahogy a te esetedben is.
Viszont…
– Nyelt egyet, az a „viszont” pedig sokatmondóan lógott a
levegőben.
Jamie önkéntelenül elfordította a tekintetét, és Roger pillantása
követte az irányt. Bokrok és vöröses árnyalatú kúszónövények
ernyője mögött egy örvénylő tavat láttak, Claire pedig ott térdelt a
túloldalán, meztelenül, a tükörképét szemlélve. Dübörgött a vér
Roger fülében, és elkapta a tekintetét, a kép azonban beleégett az
agyába.
Claire nem emberinek tűnt, ez volt az első dolog, ami eszébe
jutott. Testét fekete sérülésnyomok pettyezték, arca felismerhetetlen
volt, kinézete furcsa és ősi, mintha a tóban élő egzotikus lény volna.
A külseje mellett azonban Roger a viselkedésén ütközött meg.
Valamiféleképp távolinak és mozdulatlannak tűnt, mozdulatlannak,
akár egy fa, ami még akkor is az, ha borzolja a szél a leveleit.
Roger ismét odanézett, képtelen volt nem megtenni. Claire a víz
fölé hajolt, és az arcát tanulmányozta. Haja nedvesen és kócosan
omlott a hátára, a tenyerével simította hátra, el az útból, miközben
megviselt arcvonásait vette szemügyre szenvtelen figyelmességgel.
Itt-ott óvatosan megtapogatta az arcát, kinyitotta, majd becsukta
a száját, miközben ujjbegyei feltérképezték az arcvonásait. Azt nézi,
feltételezte Roger, hogy meglazult-e valamelyik foga, vagy eltört-e
valamije. Claire behunyta a szemét, és végigsimított a szemöldökén,
az orrán, az állán és az ajkán, keze olyan biztosan és gyengéden
mozgott, akár egy festőé. Aztán elszántan megragadta az orra
hegyét, és erősen meghúzta.
Roger reflexből megborzongott, ahogy vér és könnyek folytak le
Claire arcán, de a nő nem adott ki hangot. Roger gyomra már amúgy
is fájdalmas görcsben volt; most a gombóc elindult a torka felé, és
keresztül akart furakodni az akasztás okozta seben.
Claire a sarkára ült, behunyt szemmel, kezét az arcára helyezve
mélyeket lélegzett.
Roger hirtelen felfogta, hogy a nő meztelen, és hogy ő még
mindig bámulja. Elkapta a tekintetét, vér szökött az arcába, és lopva

415
Jamie felé nézett, remélve, hogy Fraser nem vette észre. És tényleg
nem – már ott sem volt.
Roger gyorsan körülnézett, és szinte azonnal meglátta.
Megkönnyebbülését, amiért nem vették észre, hogy bámulta Claire-
t, adrenalinlöket söpörte el, amikor meglátta, mit is csinál Fraser.
Ott állt egy földön fekvő test mellett.
Fraser körbepillantott, szemügyre vette a férfit, és Roger szinte
érezte az erőfeszítést, amellyel Jamie elnyomta a saját érzéseit.
Aztán Fraser élénkkék szeme megállapodott a lábánál fekvő
emberen, és Roger látta, ahogy nagyon lassan beszívja a levegőt.
Lionel Brown.
Anélkül, hogy igazán ezt akarta volna tenni, Roger azon kapta
magát, hogy átvág a tisztáson. Önkéntelenül megállt Jamie jobbján,
és az ő figyelme is a földön fekvő férfira szegeződött.
Brown szeme csukva volt, de nem aludt. Arca feldagadt és
megsebesült, illetve kipirult a láztól, de megviselt vonásai arról
árulkodtak, hogy nem igazán tudja leplezni a rettegését. Teljesen
érthető, ahogy Roger látta.
Az éjszaka egyetlen túlélője, Brown csupán azért volt életben,
mert Arch Bug megállította az ifjú Ian Murray-t, amikor pár
hüvelykre volt attól, hogy egy tomahawkkal bezúzza a koponyáját.
Nem azért, mert meg akart menteni egy megsérült embert a haláltól,
hanem puszta gyakorlatiasságból.
– A nagybátyádnak lesznek kérdései – jegyezte meg Arch
Brownra hunyorítva. – Hagyjuk még élni, hogy megválaszolhassa
őket.
Ian nem mondott semmit, de kihúzta a karját Arch Bug
szorításából, majd sarkon fordult, és eltűnt az erdő árnyékában, mint
a füst.
Jamie arca nem annyira kifejező, mint a foglyáé, gondolta
Roger. Ő maga semmit sem tudott kiolvasni Fraser vonásaiból – de
erre aligha volt szükség. A férfi mozdulatlan volt, akár egy kő, de
mintha valami rendíthetetlenül lüktetett volna benne. Rémisztő volt
csupán mellette állni is.

416
 – Hogy mondod, barátom? – szólalt meg végül Fraser Arch felé
fordulva, aki ősz hajával, vértől csatakosan Brown másik oldalán
állt. – Folytathatja az utat, vagy abba belehalna?
Bug előrehajolt, és szenvtelenül a hanyatt fekvő Brownra
sandított.
– Azt mondom, életben marad. Az arca vörös, nem fehér, és
magánál van. Magunkkal vigyük, vagy felteszed most a kérdéseidet?
Egy rövid pillanatra lehullt az álarc, és Roger, aki eddig Jamie
arcát nézte, pontosan látta a szemében, hogy mit tenne
legszívesebben. Ha Lionel Brown is látta volna, akkor felugrik a
fekhelyéről, és törött lába ellenére elrohan. Azonban a szemét
makacsul csukva tartotta, és miközben Jamie és az öreg Arch gaelül
beszélgetett, Brown tudatlanságban feküdt.
Anélkül, hogy felelt volna Arch kérdésére, Jamie letérdelt, és
Brown mellkasára fektette a kezét. Roger látta Brown zakatoló
pulzusát a nyakán és felületes, gyors légzését. A férfi mégis
szorosan behunyva tartotta a szemét, habár szemgolyója
eszeveszetten ide-oda pásztázott a szemhéja alatt.
Jamie sokáig nem mozdult meg – ami Brown számára egy
örökkévalóságnak tűnhetett. Aztán kiadott valami hangot – ami
lehetett megvető nevetés vagy undorodó horkantás is –, majd felkelt.
– Elvisszük. Majd meglátjuk, túléli-e – szólalt meg angolul. –
Egyelőre.
Brown a Ridge felé vezető úton is lapított, a hallótávolságon
belül elhangzott vérszomjas spekulációk ellenére. Roger segített
eloldozni a hordágyról az út végén. Ruhái tocsogtak az izzadságtól,
a félelem szaga tapintható kigőzölésként vette körül.
Claire aggódó tekintettel indult el a sérült férfi felé, de Jamie a
karjára tette a kezét, hogy megállítsa. Roger nem hallotta, hogy mit
mondott a nőnek, de az bólintott, és bement vele a nagy házba. Egy
pillanattal később Mrs. Bug jelent meg, rá nem jellemző
némasággal, és szemügyre vette Lionel Brownt.
Murdina Bug nem olyan volt, mint Jamie vagy az öreg Arch;
gondolatai könnyedén leolvashatóak voltak vértelen ajkáról és
szigorú szemöldökéről. Azonban amikor Lionel Brown elvette a

417
kezéből a vizet, a férfi úgy nézett rá, mintha ő lenne a megmentője.
Roger úgy vélte, a nő örömmel megölné Brownt, ahogy azt a
csótányt is, amit könyörtelenül elpusztított a konyhában. Jamie
viszont élve akarta őt, úgyhogy életben marad.
Egyelőre.
Az ajtó felől érkező zaj visszarántotta Rogert a jelenbe. Brianna!
Azonban amikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy nem ő az, csupán
a szél által odahordott gallyak és makktermések zizegése. Elnézett a
sötét út felé, remélve, hogy megpillantja, de egyelőre nem látta
nyomát. Hát persze, mondta magában, Claire-nek nyilván szüksége
van rá.
Akárcsak nekem.
Félresöpörte a gondolatot, de ott maradt az ajtóban, kifelé
nézett, miközben a szél fütyült a fülében. Brianna azonnal felment a
nagy házhoz, amikor szólt neki, hogy az anyja biztonságban van.
Ezen kívül nem sokat mondott, de látta, hogy hogy áll a helyzet –
vér volt a ruháján –, és épp csak egy pillanatra állt meg, hogy
megbizonyosodjon róla, hogy a vér nem Rogertől származik, aztán
kiviharzott.
Roger óvatosan becsukta az ajtót, és megnézte, hogy a huzat
nem ébresztette-e fel Jemmyt. Hirtelen úgy érezte, fel kell vennie a
fiút, és a mélyen gyökerező szülői elővigyázatosság ellenére, hogy
megzavarjon egy alvó gyermeket, felemelte Jemet az ágyról –
egyszerűen nem tudott ellenállni a késztetésnek.
Jem nehéz és ingatag volt a karjában. Összerezzent, felemelte a
fejét, és álmosságtól üveges kék szemével pislantott egyet.
– Jól van – suttogta Roger a hátát cirógatva. – Apu itt van.
Jem úgy fújta ki a levegőt, mint egy kilyukasztott kerék, és fejét
egy ágyúgolyó erejével ejtette Roger vállára. Egy pillanatig úgy
tűnt, hogy megint felfújódik, de aztán a szájába tette a hüvelykujját,
és abba a furcsa, súlytalan állapotba süllyedt, ami az alvó
gyerekekre jellemző. Mintha a teste kényelmesen egybeolvadt volna
Rogerével, bizalma olyan teljes volt, hogy nem volt szükség
fenntartani a teste határait, apu megtette helyette.

418
 Roger behunyta a szemét, hogy megállítsa a feltörő könnyeket,
és száját Jemmy puha és meleg hajához nyomta.
A tűz fénye fekete és vörös árnyékot vetett a szemhéja belső
felére; amíg ezt nézte, képes volt féken tartani a könnyeket. Nem
számít, mit látott ott. Egész kis gyűjteménye volt a hajnal élénk,
hátborzongató pillanataiból, de egyelőre képes volt szenvtelenül
szemlélni őket. Most a karjában alvó bizalom volt rá hatással, és
saját suttogó hangjának visszhangja.
Emlék ez egyáltalán? Talán nem több egy kívánságnál – hogy
egyszer, amikor felébred álmából, hogy aztán vissza is aludjon az
erős karokban, azt hallja: „Apu itt van.”
Mély levegőket vett, légzését Jem légzéséhez lassította, hogy
megnyugodjon. Fontosnak tűnt, hogy ne zokogjon, még úgy is, hogy
senki nem láthatta, és senkit nem érdekelt.
Jamie ránézett, miután eljöttek Brown mellől, szemében kérdő
tekintettel.
– Remélem, nem hiszed, hogy csak magamra gondolok –
mondta akkor halkan. Tekintete a bozót nyílása felé vetült, ahol
Claire eltűnt, félig hunyorogva, mintha nem bírna odanézni, de arra
sem lenne képes, hogy elfordítsa a tekintetét.
– Szerinted – szólalt meg olyan halkan, hogy Roger épphogy
csak meghallotta. – Claire… inkább vállalná a kétséget? Ha
eljutnánk addig.
Roger mélyen beszívta a fia hajának illatát, és Istenben bízva
remélte, hogy a megfelelő választ adta, ott a fák között.
– Nem tudom – felelte. – Azonban azt mondom neked, hogy ha
befészkelte magát a kétség, akkor igen, vállald be.
Ha Jamie úgy döntött, követi a tanácsát, Bree nemsokára itthon
lesz.

– Jól vagyok – jelentettem ki határozottan. – Teljesen jól.

Bree rám hunyorított.

419
 – Hát persze – mondta. – Úgy festesz, mint akin áthajtott egy
gőzmozdony. Két gőzmozdony.
– Igen – értettem egyet, és óvatosan megérintettem felhasadt
ajkamat.
– Nos. Igen. Ezt leszámítva viszont…
– Éhes vagy? Ülj le, anya. Csinálok neked egy teát, meg aztán
egy kis vacsorát.
Nem voltam éhes, nem akartam teázni, és végképp nem akartam
leülni, miután az egész napot lóháton töltöttem. Brianna azonban
már levette a teáskannát a tálalószekrény fölötti polcról, és nem
találtam a megfelelő szavakat, amivel megállíthattam volna. Hirtelen
úgy éreztem, meg sem tudok szólalni. Tehetetlenül Jamie felé
fordultam.
Valahogy megsejtette, amit érzek, habár az arcomról nem sok
mindent tudott leolvasni, tekintve annak jelenlegi állapotát. Mégis
előrelépett, elvette Briannától a kannát, és motyogott valamit, de túl
halkan, így nem értettem. Brianna szúrós tekintettel nézett rá, majd
rám pillantott, és vissza Jamie-re, a szemöldökét ráncolva. Végül
kissé megenyhült, odajött hozzám, és az arcomat fürkészve rám
nézett.
– Egy fürdő? – kérdezte halkan. – Sampon?
– Jaj, igen – feleltem, és megkönnyebbülten leengedtem a
vállamat. – Légy szíves.
Végül aztán leültem, és hagytam, hogy szivaccsal letörölgesse a
kezem és a lábam, valamint hogy megmossa a hajam egy
mosdótálnyi meleg vízben, amit a tűzön melegített üstből öntött ki.
Csendben tevékenykedett, közben dúdolgatott, én pedig kezdtem
ellazulni hosszú és erős ujjai megnyugtató súrolása alatt.
Az út egy részén elaludtam a puszta kimerültségtől, és
nekidőltem Jamie mellkasának. Azonban lóháton képtelenség igazán
pihenni, és most azon kaptam magam, hogy mindjárt elbóbiskolok.
És abban a félálomszerű, szenvtelen állapotban egyszer csak
észrevettem, hogy a mosdótálban levő víz zavarossá, piszkosvörössé
válik, és tele van kosszal meg levéldarabkákkal.

420
 Tiszta ruhát vettem – a kopott vászon érintése a bőrömnek igazi
luxusnak tűnt, hűvös volt és puha.
Bree lágyan dudorászott. Mi is ez a dal… A Mr. Tambourine
Man, gondoltam. Egy aranyos, butácska dal a hatv…
1968-ból.
Elakadt a lélegzetem, mire Bree megragadta a fejemet, hogy
megtámasszon.
– Anya! Minden rendben? Hozzáértem valamihez…
– Nem! Nem, jól vagyok – feleltem, és lepillantottam a
mocsoktól és vértől kavargó vízre. Vettem egy mély levegőt, szívem
zakatolt. – Teljesen jól vagyok. Csak kezdtem elbóbiskolni, ennyi.
Felhorkant, de elvette a kezét, és elindult egy kancsó vízért,
amivel leöblíthet, én pedig ott maradtam az asztal szélébe
kapaszkodva, és igyekeztem nem reszketni.
Maga nem úgy viselkedik, mint aki fél a férfiaktól. Ebben a
korban a legtöbb nő fél. Magának sem ártana úgy tennie. Tisztán
hangzott a fejemben ez a meglehetősen ironikus visszhang, és
megjelentek előttem egy fiatalember fejének körvonalai,
oroszlánsörény-szerű haját megvilágította a tűz fénye. Nem tudtam
tisztán felidézni az arcát, de azt a hajat biztosan felismerném.
Jamie azután megfogta a karom, és elvezetett a menedéket
nyújtó fa alól, ki a tisztásra. A tűz elterjedt a harc alatt; voltak ott
megfeketedett sziklák, valamint megperzselt és letaposott fűfoltok is
a testek között. Lassan egyiktől a másikhoz vezetett. Végül megállt,
és csendben így szólt;
– Látod, hogy meghaltak?
Láttam, és tudtam, miért mutatja meg nekem – hogy ne féljek a
visszatérésüktől vagy a bosszújuktól. Azonban az nem jutott
eszembe, hogy megszámoljam őket. Vagy hogy közelebbről
megnézzem az arcukat. Még ha tudtam is, hányan voltak… Újabb
borzongás futott rajtam végig, és Bree a vállam köré csavart egy
meleg törülközőt, miközben motyogott valamit, amit nem hallottam
a fejemben zúgó kérdésektől.

421
 Donner is a halottak között volt? Vagy hallgatott rám, amikor
azt mondtam neki, ha van egy kis esze, elmenekül? Nem épp bölcs
emberként tartottam számon.
Sokkal inkább gyáva nyúlként.
Meleg víz csörgött le a fülem mellett, elnyelve a fejem fölött
beszélgető Jamie és Brianna hangját. Csupán egy-két szót kaptam el,
de amikor felültem, miközben a víz végigfolyt a nyakamon, és a
hajamra törülközőt csavartam, Bree vonakodva indult a köpenye
felé, ami az ajtó mellett lógott egy szögön.
– Biztos, hogy jól vagy, anya? – Szemöldöke között ismét
megjelent egy aggodalmas ránc, de ezúttal képes voltam pár biztató
szót kipréselni magamból.
– Köszönöm, drágám, ez csodálatos volt – mondtam teljes
őszinteséggel. – Most csak aludni szeretnék – tettem hozzá kevésbé
őszintén.
Még mindig borzasztóan fáradt voltam, mégis teljesen éber.
Amit valóban akartam, az… nos. Nem tudtam pontosan, hogy mit
akarok, de úgy általában a féltő gondoskodás nélkülözése rajta volt a
listán. Ráadásul korábban láttam Rogert, vérfoltosan, sápadtan és a
fáradtságtól támolyogva; nem én voltam az egyetlen áldozata a
nemrégiben történt viszálynak.
– Menj haza, Bree – szólalt meg Jamie kedvesen. Leakasztotta a
szögről a köpenyt, és a lány vállára terítette, majd gyengéden
megpaskolta. – Etesd meg az emberedet. Fektesd le, és mondj el érte
egy imát. Én majd törődöm anyáddal, rendben?
Bree tekintete szomorúan és gondterhelten vándorolt rólam
Jamie-re, én azonban igyekeztem biztató arckifejezést magamra
ölteni – habár fájt megtenni –, és egy pillanatnyi habozás után Bree
szorosan megölelt, nagyon gyengéden homlokon csókolt, majd
távozott.
Jamie becsukta az ajtót, és háttal nekidőlt, kezét maga mögé
tette. Hozzászoktam a megtévesztően nyugodt arcvonásaihoz,
amellyel igyekezett leplezni a gondolatait, amikor mérges volt vagy
gondterhelt. Most nem öltötte magára, és az arckifejezése végtelenül
kétségbeejtett.

422
 – Nem aggódhatsz miattam – szólaltam meg a lehető
legmegnyugtatóbban. – Nem vagyok traumatizált, vagy hasonló.
– Nem aggódhatok? – kérdezte megfontoltan. – Nos, talán nem
is aggódnék, ha tudnám, mit értesz ezalatt.
– Ó! – Óvatosan megtörölgettem nedves arcomat, és nyakamat
végigtapogattam a törülközővel. – Hát. Úgy értem… Nem sérültem
meg súlyosan, meg hogy nem vagyok olyan rettentően kikészülve.
A szótő azt hiszem, görög, mármint a „trauma”.
– Ó, tényleg? És te nem vagy… kikészülve.
Szemét összehúzta, és azzal a kritikus figyelemmel kezdett
szemlélni, amit akkor használnak az emberek, amikor egy drága
versenyló megvásárlását fontolgatják.
– Jól vagyok – mondtam kissé elhúzódva. – Csak… jól vagyok.
Csak egy kicsit… megrendültem.
Tett felém egy lépést, mire én hirtelen hátrálni kezdtem, és némi
késéssel vettem észre, hogy úgy szorítom a mellemhez a törülközőt,
mintha egy pajzs lenne. Kényszerítettem magam, hogy lejjebb
engedjem, és éreztem, hogy a nyakamon és arcomon levő véres
foltok kellemetlenül bizseregnek.
Jamie rendkívül nyugodtan állt, továbbra is ugyanazzal a
hunyorgó tekintettel szemlélt. Majd a pillantása a padlóra tévedt,
kettőnk közé. Úgy állt ott, mintha elmélyedne a gondolataiban, majd
nagy kezén az ujjak megmerevedtek. Egyszer, aztán még egyszer.
Nagyon lassan. Ezután hallottam – tisztán hallottam – Arvin
Hodgepile csigolyáinak hangját, amint elválnak egymástól.
Jamie hirtelen felkapta a fejét, én pedig rájöttem, hogy a szék
túlsó felén vagyok, a törülköző pedig fojtogatóan a számra szorul.
Könyököm mereven és lassan mozdult, akár egy rozsdás vasalat, de
leeresztettem a törülközőt. Ajkam majdnem ugyanolyan merev volt,
de végül megszólaltam.
– Kissé megrendültem, igen – szólaltam meg érthetően. – Velem
minden rendben lesz, ne aggódj. Nem akarom, hogy aggódj.
Gondterhelt, fürkésző szeme hirtelen megrebbent, mint egy
ablaküveg egy ezredmásodperccel azelőtt, hogy a kő, ami betöri,
eltalálja, majd behunyta a szemét. Nyelt egyet, és újra kinyitotta.

423
 – Claire – szólalt meg gyengéden, és az összezúzott, szilánkos
darabkák tisztán és élesen látszottak a szemében. – Engem is
bántalmaztak már. És azt mondod, ne aggódjak miattad?
– Ó, az isten áldja meg! – A földre hajítottam a törülközőt, és
rögtön azt kívántam, bár visszacsinálhatnám.
Meztelennek éreztem magam az ingemben, és gyűlöltem, hogy
bizsereg a bőröm a hirtelen feltámadt vágytól, így gyorsan
összecsaptam a combomat, hogy elfojtsam.
– A rohadt életbe! Nem akarom, hogy megint erre kelljen
gondolnod! Nem! – Mégis az első pillanattól kezdve tudtam, hogy
ez fog történni.
Mindkét kezemmel a széktámlába kapaszkodtam, és erősen
szorítottam. Igyekeztem állni a tekintetét, és olyan nagyon rá
akartam vetni magam azokra a csillogó szilánkokra, hogy
megvédjem őt tőlük.
– Nézd – mondtam kicsit összeszedettebben. – Nem akarom…
Nem akarom, hogy felidézz olyan dolgokat, amiket jobb lenne
elfelejteni.
Konkrétan megrándult a szája sarka.
– Istenem – mondta, mintha csodálkozna. – Azt hiszed, bármit is
elfelejtettem?
– Talán nem – feleltem megadóan. Könnyes szemmel néztem rá.
– De… Jaj, Jamie, annyira szerettem volna, hogy elfelejtsd!
Nagyon finoman kinyújtotta az egyik kezét, és mutatóujja
hegyét az enyémhez érintette, ahol a székbe kapaszkodtam.
– Ne is törődj vele – mondta lágyan, és visszahúzta az ujját. –
Már nem számít. Nem akarsz egy kicsit pihenni, Sassenach? Vagy
esetleg ennél valamit?
– Nem. Nem akarok… Nem. – Valójában nem tudtam eldönteni,
mit is akarok csinálni. Egyáltalán nem akartam csinálni semmit.
Azon kívül, hogy lecipzáraztam volna a bőrömet, kibújtam volna
belőle, és elszaladtam volna – ez azonban nem tűnt kivitelezhetőnek.
Vettem pár mély lélegzetet, remélve, hogy az helyrebillent, és segít
visszatérni a teljes kimerültség érzéséhez.

424
 Kellene Donnerről kérdeznem? De mégis mit? „Mondd, nem
öltél meg véletlenül egy kócos, hosszú hajú férfit?” Bizonyos fokig
mind úgy néztek ki. Donner indián volt – vagy valószínűleg még
mindig az –, de ezt nyilván senki nem vette észre a sötétben, a harc
hevében.
– Hogy… hogy van Roger? – kérdeztem, mivel más nem jutott
eszembe. – És Ian? Fergus?
Jamie kissé meglepettnek tűnt, mintha megfeledkezett volna a
létezésükről.
– Ők? A fiúk jól vannak. Senki nem sérült meg a harcban.
Szerencsénk volt.
Tétovázott, majd tett felém egy óvatos lépést, miközben az
arcomat fürkészte. Nem sikítottam és nem iszkoltam el, úgyhogy tett
még egy lépést, és már elég közel volt, hogy érezzem a teste
melegét. Ezúttal nem rezzentem össze, és vizes ruhámban
fagyoskodva kicsit megnyugodtam, közelebb húzódtam hozzá, és
láttam, hogy erre az ő vállában levő feszültség is enyhül.
Nagyon gyengéden megérintette az arcomat. A vér lágyan
lüktetett a felszín alatt, és erőt kellett vennem magamon, hogy ne
hátráljak el az érintése elől. Ezt ő is látta, úgyhogy kissé visszahúzta
a kezét, amely így a bőröm fölött állt meg – éreztem a tenyere
melegét.
– Meg fog gyógyulni? – kérdezte, ahogy ujjbegye a felhasadt
szemöldököm fölé kúszott, majd az orcám aknamezején át az
államon levő karcolásig vándorolt, ahol Harley Boble csizmája
épphogy csak elhibázta a mozdulatot, ami eltörte volna a nyakam.
– Persze. Te is tudod, hisz láttál ennél rosszabbat is a
csatamezőn. – Szerettem volna biztatóan mosolyogni, de nem
akartam újból felszakítani az ajkamon levő mély vágást, úgyhogy
egy aranyhal csücsörítő szájára emlékeztető mozdulatot tettem, ami
meglepte Jamie-t, és végül ő mosolyodon el.
– Igen, tudom. – Félénken behúzta egy kicsit a nyakát. – Csak…
– Kezét még mindig az arcomhoz közel tartotta, az övén pedig
gondterhelt kifejezés ült. – Ó, te jó ég, mo nighean donn – mondta
lágyan. – A Krisztusát, az a szép arcod!

425
 – Nem bírsz ránézni? – kérdeztem, elkapva a saját tekintetemet,
és a gondolatra valami belém nyilallt, de igyekeztem meggyőzni
magam, hogy nem számít. Úgyis be fog gyógyulni.
Ujjával gyengéden, de határozottan megérintette az állam, és
feljebb emelte, hogy megint ránézzek. Szája elkeskenyedett, ahogy
pillantása lassan végigsiklott összezúzott arcomon, és végigmérte.
Tekintete lágy és sötét volt a gyertyafényben, szeme sarkában
összegyűlt a fájdalom.
– Nem – felelte halkan. – Nem bírok. Ha rád nézek, meghasad a
szívem. És olyan dühvel tölt el, hogy úgy érzem, meg kell ölnöm
valakit, különben felrobbanok. De az isten áldjon meg, Sassenach,
nem tudok úgy hálni veled, hogy közben ne nézzek a szemedbe.
– Hálni? – kérdeztem üresen. – Mármint… Úgy érted, most?
Levette a kezét az államról, de határozottan nézett rám, pislogás
nélkül.
– Nos… Igen.
Ha az állkapcsom nem lett volna úgy feldagadva, eltátottam
volna a szám a csodálkozástól.
– Hű… Miért?
– Miért? – ismételte. Tekintetét elkapta, és a szokásos módon
megvonta a vállát, mint amikor zavarban van vagy nyugtalan. –
Én… nos… ez tűnik… szükségesnek.
Hirtelen óriási késztetést éreztem rá, hogy nevessek.
– Szükségesnek? Szerinted ez olyan, mint amikor ledob a ló?
Hogy azonnal vissza kellene szállnom?
Felkapta a fejét, és mérges pillantást vetett rám.
– Nem – felelte a fogát csikorgatva. Nyelt egy nagyot, nyilván
próbálta féken tartani az erőteljes érzéseit. – Te… Ezek szerint
nagyon megsebesültél?
Rámeredtem, amennyire lecsukódó szemhéjaim engedték.
– Ez valami vicc? Ó… – mondtam, amikor végre leesett,
hogyan értette. Éreztem, hogy arcomat elönti a forróság, a sebeim
pedig lüktetni kezdenek.
Vettem egy mély levegőt, hogy biztosan képes legyek
egyenletes hangon megszólalni.

426
 – Véres péppé vertek, Jamie, és különböző ocsmány módokon
bántottak. Azonban csak egy… Csak egy ember volt, aki
konkrétan… Ő… Ő nem volt… durva. – Nyeltem egyet, de a
torkomban levő kemény gombóc meg sem mozdult. A könnyek
elhomályosították a gyertyafényt, így nem láttam jól az arcát, és
nem néztem rá, csak pislogtam.
– Nem! – mondtam, és hangom jóval hangosabban zengett, mint
ahogy szerettem volna. – Nem… sebesültem meg.
Motyogott pár felháborodott szót gaelül, majd ellökte magát az
asztaltól. Széke hangos robajjal felborult, mire ő belerúgott. Aztán
újra és újra belerúgott, végül pedig olyan erőszakosan taposott rá,
hogy fadarabok repültek keresztül a konyhán, és süvítő hanggal
belepotyogtak a pitébe.
Teljesen mozdulatlanul ültem, túl döbbent és bénult voltam,
hogy idegeskedjem. Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom
neki, merengtem tétován. De biztosan tudta. Megkérdezte, amikor
rám talált. „Hányan voltak?"— kérdezte. Majd azt mondta:
„Megölöm mindet.”
De aztán… Egy dolog tudni valamit, és megint más hallani,
ahogy valaki elmeséli a részleteket. Ezt én is tudtam, és tompa
bűntudattal és fájdalommal néztem, ahogy a széthasított szék
darabkáit odébb rúgja, majd az ablak felé iramodik. Már be volt
hajtva a spaletta, de kezével az ablakpárkányba kapaszkodva
megállt, nekem háttal, válla fel-le emelkedett. Nem tudtam
megállapítani, hogy sír-e.
Feltámadt a szél; nyugat felől széllökések érkeztek. Zörgött a
spaletta, és a parázsló tűz koromfelhőket köpködött, ahogy a szél
leért a kéményen. Aztán a széllökések alábbhagytak, és semmi más
nem hallatszott, csak az izzó fadarabok pattogása a tűzben.
– Sajnálom – böktem ki végül halkan.
Jamie erre felém fordult, és rám meredt. Már nem sírt, de előtte
biztosan; nedves volt az arca.
– Ne merészeld sajnálni! – üvöltötte. – Megértetted? – Tett egy
hatalmas lépést az asztal felé, és ököllel rácsapott, elég erősen

427
ahhoz, hogy a sószóró a levegőbe repüljön, majd leessen. – Ne
mondd, hogy sajnálod!
Ösztönösen becsuktam a szemem, de aztán kényszerítettem
magam, hogy újra kinyissam.
– Rendben – mondtam. Ismét rettenetesen fáradtnak éreztem
magam, és majdnem elsírtam magam. – Nem mondom.
Hirtelen csend telepedett ránk. Hallottam, hogy a ház mögötti
fákról potyognak a gesztenyék, amelyeket a szél fújt le az ágakról.
Egy, aztán még egy, majd még egy, apró puffanások esője. Aztán
Jamie mélyen, reszketve beszívta a levegőt, és ruhájának ujjával
megtörölte az arcát.
Rákönyököltem az asztalra, és fejemet a kezemre hajtottam; túl
nehéznek éreztem ahhoz, hogy megtartsam.
– Szükséges – szólaltam meg többé-kevésbé nyugodtan az
asztalon. – Hogy értetted azt, hogy szükséges?
– Neked nem jutott eszedbe a lehetőség, hogy várandós vagy? –
Már képes volt uralkodni magán, és ezt olyan higgadtan mondta,
mintha azt kérdezné, terveztem-e szalonnát sütni a reggeli
zabkásához.
Döbbenten ránéztem.
– Nem vagyok. – Kezemmel azonban reflexszerűen a hasamhoz
kaptam.
– Nem vagyok – ismételtem határozottabban. – Nem lehetek az.
– Pedig lehettem volna is akár. Csekély esélye volt, de nem kizárt.
Általában használtam valamiféle fogamzásgátló eszközt, csak hogy
tisztázzam, de nyilvánvalóan…
– Nem vagyok az – mondtam. – Azt tudnám.
Felhúzott szemöldökkel nézett rám. Nem tudhatnám, ilyen
hamar még nem. Túl korai… Elég korai, hogy ha mégis az lennék,
és ha több férfival is… Akkor kétes lenne a helyzet. Jamie a kétség
előnyét kínálta nekem – és saját magának.
Mély borzongás indult el a méhem mélyéről, és azonnal
továbbterjedt a testemre, amitől libabőrös lettem a szoba melegének
ellenére.
– Martha – suttogta az a férfi, és súlya belepréselt a levelekbe.

428
 – A rohadt életbe – mondtam nagyon halkan. Széttártam a
tenyerem az asztalon, próbáltam gondolkozni.
„Martha. "Meg a belőle áradó áporodott szag, nyirkos, meztelen
combjának szorítása, a szúrós szőre…
– Nem! – Lábam és a fenekem olyan szorosan préselődött össze
a viszolygástól, hogy egy-két hüvelykkel a pad fölé emelkedtem.
– Lehet, hogy… – kezdte Jamie makacsul.
– Nem vagyok – ismételtem ugyanolyan makacsul. – De ha
mégis… Nem teheted, Jamie.
Rám nézett, és elkaptam a szemében rejlő félelem szikráját. Ez,
hasított belém, pontosan az, amitől fél. Legalábbis az egyik.
– Úgy értem, nem tehetjük – helyesbítettem gyorsan. – Szinte
biztos vagyok benne, hogy nem vagyok terhes, abban viszont nem,
hogy nem kaptam el valami undorító fertőzést. – Erre egész eddig
nem is gondoltam, és a libabőr teljes erővel tért vissza. A terhesség
nem volt túl valószínű, a gonorrhea vagy a szifilisz viszont annál
inkább. – Nem… Nem tehetjük. Addig nem, amíg nem kaptam
penicillinkúrát.
Miközben beszéltem, felálltam a pádról.
– Hová mész? – kérdezte meglepődve.
– A rendelőbe!
A folyosó sötét volt, és a rendelőmben is kialudt a tűz, de ez
nem állított meg. Kinyitottam a konyhaszekrény ajtaját, és buzgón
kutakodni kezdtem. Fény szökött be a vállam fölött, megvilágítva a
sorban álló, fénylő üvegcséket.
Jamie meggyújtott egy gyertyát, és elindult utánam.
– Mi az istent csinálsz, Sassenach?
– Penicillin – feleltem, leemelve az egyik üveget, illetve a
bőrpárnát, amelyben a kígyó méregfogból készült fecskendőimet
tartottam.
– Most?
– Igen, most azonnal! Meggyújtanád a gyertyát?
Megtette, és a remegő fény meleg, sárga fénygömbbé nőtt,
megvilágítva a házilag készített fecskendőim bőrtokjait.

429
 Szerencsére volt egy jó adag penicillinkeverékem. A folyadék
az üvegben rózsaszín volt; ezeknek a Penicillium-telepeknek a nagy
részét borban tenyésztettem.
– Biztos vagy benne, hogy ez használni fog? – kérdezte Jamie
halkan az árnyékból.
– Nem – feleltem összeszorított ajkammal. – De most ez van. –
Amint eszembe jutott, hogy a baktériumok szép csendben osztódnak
a véráramomban másodpercről másodpercre, remegni kezdett a
kezem. Lenyeltem arra irányuló félelmemet, hogy a penicillin
esetleg nem lesz hatásos. Néhány rémes felszíni fertőzéssel csodát
tett már. Nincs okom…
– Hadd csináljam én, Sassenach. – Jamie kivette a kezemből a
fecskendőt; ujjaim csúszósak és esetlenek voltak. Az övéi azonban
biztosak, arca pedig nyugodt a gyertyafényben, ahogy megtöltötte a
fecskendőt.
– Először te nekem – mondta, és visszaadta.
– Tessék? Neked? De hát neked nem kell… Úgy értem,
gyűlölöd az injekciót – fejeztem be a mondatot erőtlenül.
Röviden felhorkant, és rám meresztette a szemét.
– Figyelj, Sassenach. Ha én le tudom győzni a saját félelmeimet,
és a tieidet is – márpedig le tudom –, akkor nem szabad
visszariadnom egy kis tűszúrástól, nem igaz? Csináld! – Elfordult
tőlem, és lehajolt, egyik könyökével átölelte a pultot, és felhajtotta a
kiltje szélét, felfedve izmos hátsóját.
Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Vitatkozhattam volna
még vele, de láttam, hogy ott áll meztelen fenékkel, hajthatatlanul,
akár a Black Mountain, és már döntött helyettem. Meghozta a
döntést, és mindketten együtt fogunk élni a következményekkel.
Hirtelen különösen nyugodtnak éreztem magam, így felemeltem
a fecskendőt, és óvatosan eltávolítottam az esetleges
légbuborékokat.
– Akkor hát lazíts – utasítottam oldalba bökve. – Ezt a feledet
lazítsd el; nem akarom eltörni a tűt.

430
 Felszisszenve beszívta a levegőt; a tű vastag volt, és a bornak
hála elég alkohol volt benne, hogy csípjen, mint arra rájöttem egy
perccel később, amikor én is megkaptam a magam injekcióját.
– Aú! Á! Jaj, Jézus H. Roosevelt Krisztus! – kiáltottam a
fogamat csikorgatva, ahogy kihúztam a tűt a combomból. –
Krisztusom, ez fáj!
Jamie ferdén rám vigyorgott, és még mindig a hátsóját
dörzsölgette.
– Az biztos! A többi már nem lehet rosszabb ennél, gondolom.
A többi. Hirtelen kiüresedettnek és kábának éreztem magam,
mintha egy hete nem ettem volna.
– Biztos… biztos vagy benne? – kérdeztem, és letettem a
fecskendőt.
– Nem – felelte. – Nem vagyok. – Vett egy mély levegőt, majd
rám nézett, arca bizonytalannak tűnt a pislákoló gyertyafényben. –
De meg akarom próbálni. Muszáj.
Lesimítottam a len hálóinget a megbökött hátsómon, és közben
végig őt néztem. Már rég levette az álarcát; a kétség, a harag és a
félelem mind kirajzolódtak kétségbeesett arcvonásaira. Ezúttal,
gondoltam, az én arcvonásaimból nem olyan könnyű olvasni, a
sérülések eltakarták.
Valami puha suhant el a lábam mellett egy kis nyávogás
kíséretében, mire lenéztem, és láttam, hogy Adso hozott nekem egy
döglött mezei egeret, minden kétséget kizáróan együttérzése
jeleként. Mosolyogni kezdtem, éreztem, hogy bizsereg az ajkam,
aztán ránéztem Jamie-re, és hagytam, hadd szakadjon fel a
mosolytól a seb, a vér meleg ezüstös ízét éreztem a nyelvemen.
– Nos… Eddig mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád;
gondolom, ez alkalommal is megteszed.
Egy pillanatig teljesen kifejezéstelen volt az arca, nem értette a
gyenge viccemet. Aztán leesett neki, és vér öntötte el az arcát. Ajka
megrándult, aztán még egyszer, mintha képtelen lenne választani a
döbbenet és a nevetés közt.
Azt hittem, azért fordít nekem hátat, hogy ne lássam az arcát,
valójában viszont azért, hogy megkeressen valamit a

431
konyhaszekrényben. Megtalálta, amit keresett, és ismét felém
fordult, egy sötéten csillogó üveggel a kezében, benne a legjobb
muskotályos borommal. Magához szorította, majd levett még egyet.
– Meg, bizony – jelentette ki, és szabad kezét felém nyújtotta. –
De ha azt hiszed, bármelyikünk is józanon fogja ezt megtenni,
Sassenach, akkor nagyot tévedsz.

Az ajtó felől érkező széllökés felébresztette Rogert nyugtalan

álmából. A benti padon zuhant álomba, lába a földön, Jemmy pedig
bekuckózott a mellkasára a jó melegbe.
Pislogva és tétován felnézett, ahogy Brianna lehajolt, hogy
kivegye a kisfiút a karjából.
– Esik odakint? – kérdezte Roger, ahogy nedvesség és ózon
illata csapta meg az orrát a lány köpenye felől. Felült, kezével
megdörzsölte az arcát, hogy felébredjen, és érezte a háromnapos
szakáll érdességét.
– Nem, de fog. – Brianna visszafektette Jemmyt a kiságyába,
betakarta, és felakasztotta a köpenyt, mielőtt odament volna
Rogerhez. Az éjszaka illatát hozta magával, keze pedig hűvös volt
Roger forró arcán. A férfi Brianna dereka köré fonta a karját, és
sóhajtva hozzádőlt.
Boldog lett volna, ha örökké így maradhat – de legalábbis a
következő egy-két órában. Brianna egy pillanatig gyengéden
simogatta a fejét, majd lehajolt, hogy a parázzsal meggyújtsa a
gyertyát.
– Biztosan farkaséhes vagy. Összeüssek neked valamit?
– Nem. Vagyis… Igen, légy szíves. – Ahogy a szédülés
maradéka is elmúlt, rájött, hogy valójában tényleg farkaséhes.
Miután reggel megálltak a pataknál, nem tartottak több pihenőt, mert
Jamie ideges volt, hogy időben hazaérjenek. Nem emlékezett rá,
hogy mikor evett utoljára, de eddig a percig nem is érzett éhséget.

432
 Mohón rávetette magát a kenyérre, a vajra és a lekvárra, amit
Brianna hozott neki. Céltudatosan evett, és eltelt néhány perc, mire
eszébe jutott feltenni a kérdést, miután lenyelte az utolsó nagy,
vajas-édes falatot:
– Hogy van édesanyád?
– Jól – felelte ugyanazzal a végtelenül konok, angol ajkával,
amilyen Claire-nek is volt. – Teljesen jól. – Brianna elfintorodott,
mire Roger halkan felnevetett, s közben önkéntelenül a kiságy felé
pillantott.
– Tényleg?
Bree felvonta a szemöldökét.
– Szerinted?
– Nem – ismerte el, magához térve. – De nem hinném, hogy
elmondaná neked, ha nem lenne jól. Nem akarja, hogy aggódj
miatta.
Válaszképp Brianna kissé undok hangot adott ki, és hátat
fordított Rogernek, haját eltűrve a nyakából.
– Kikötnéd a ruhámat?
– Az apád is pont ugyanilyen hangot ad ki, mint te most, csak a
tiéd magasabb. Gyakoroltad? – Roger felállt, és meglazította a ruhát.
Kibontotta Bree fűzőjét, majd hirtelen ötlettől vezérelve becsúsztatta
a kezét a ruha alá, megpihentetve azt a csípő meleg domborulatán.
– Minden áldott nap. És te? – Nekidőlt a férfinak, akinek feljebb
csúszott a keze, és ösztönösen megfogta a mellét.
– Nem – vallotta be. – Fáj. – Claire tanácsolta, hogy próbáljon
énekelni, magasabb és mélyebb hangokat kiadni, mint amit
megszokott, annak reményében, hogy a hangszálai ezáltal lazábbak
lesznek, és esetleg az eredeti zengéséből is vissza tud állítani
valamennyit.
– Te gyáva! – jegyezte meg a lány, de hangjában majdnem
ugyanannyi lágyság rejlett, mint az arcát simogató hajában.
– Igen, az vagyok – mondta Roger is lágyan. Valóban fájt, de
nem a fizikai fájdalmat bánta. A régi hangjának visszhangja a
csontjaiban, a könnyedsége és az ereje, valamint azok a reszelős
zajok, amelyek most olyan nehezen törtek elő a torkából, a

433
krákogás, morgás és sipítás hiányzott. Mintha egy disznónak a
torkán akadna egy holló, gondolta elkeseredetten.
– Ők a gyávák – mondta Bree, továbbra is gyengéden, de
megacélozva a hangját. Kissé megfeszült a fiú karjában. – Az arca…
Szegénynek az arca! Hogy tehették? Hogy képes bárki ilyesmire?
Rogernek eszébe jutott Claire, meztelenül a víz mellett, halálos
csöndben, mellét az orrából megeredő vér csíkozta. Elhúzódott,
szinte elrántotta a kezét.
– Mi az? – kérdezte Brianna meglepetten. – Mi a baj?
– Semmi. – Kivette a kezét a lány ruhája alól, és hátrébb lépett.
– Ööö… Van esetleg egy kis tej?
Brianna furcsán nézett rá, de kiment hátra a kamrába, és
behozott egy kancsó tejet. Roger szomjasan megitta, és tudta, hogy a
lány szeme rászegeződik, akár egy macskáé, miközben levetkőzött
és belebújt a hálóruhájába.
Brianna leült az ágyra, és fésülködni kezdett, előkészítve haját
az éjjeli fonathoz. Roger ösztönösen elvette tőle a kefét. Szó nélkül
végigfuttatta a kezét a lány dús haján, felemelte, és elsimította az
arcából.
– Gyönyörű vagy – suttogta, és újra könnyeket érzett a
szemében.
– Te is. – Brianna a fiú vállához emelte a kezét, és lassan
letérdeltette maga előtt. Fürkészőn nézett Roger szemébe, aki
igyekezett állni a tekintetét. Brianna halványan elmosolyodott, majd
odanyúlt a szíjhoz, ami összefogta a fiú haját, és eloldotta.
Haja poros, fekete gubancban omlott a vállára, égett dolgok,
áporodott izzadság és lovak szagát árasztotta. Roger tiltakozott,
amikor a lány elvette a kefét, de Brianna nem törődött vele, és a fiú
fejét az ölébe hajtotta, majd leszedegette a fenyőágakat és a tetveket
a fejéről, lassan kibogozva a csomókat. Roger lejjebb, majd még
lejjebb hajtotta a fejét, és azon kapta magát, hogy homloka a lány
ölébe fúródik, és beszívja az illatát.
Középkori festmények jutottak az eszébe, amelyeken bűnösök
térdelnek, fejüket megadóan és bűntudattól előrehajtva. A

434
presbiteriánusok nem térden állva gyónnak, a katolikusok viszont
még igen, gondolta. Sötétben, mint most. És névtelenségben.
– Nem kérdeztél arról, hogy mi történt – suttogta Roger a
felesége combjának árnyékából. – Apád elmondta?
Hallotta, hogy Brianna sóhajt egy nagyot, de a lány hangja
nyugodtnak tűnt, amikor megszólalt.
– Nem.
Ennél többet nem mondott, és a szobára csend telepedett, csupán
a Roger hajában végigfutó kefe és a kinti széllökések zaját lehetett
hallani.
Milyen érzés lehet Jamie-nek? – jutott eszébe Rogernek hirtelen.
Vajon tényleg megteszi? Hogy megpróbálja… A gondolattól
megijedt, képtelen volt ezen merengeni. Ehelyett Claire jutott
eszébe, amikor hajnalban megjelent, arca úgy nézett ki, akár egy
felduzzadt maszk. Önmaga volt, de távoli, akár egy messzi bolygó,
amely a végtelen űrbe tart a pályáján – ki tudja, mikor látják
legközelebb? Ahogy lehajolt Jamie biztatására a halotthoz, hogy
saját maga is lássa a becsületéért vívott harc díját.
Nem is a gyermek lehetősége, gondolta hirtelen. Hanem a
félelem, de nem a gyermek miatt. Jamie félelme, hogy elveszíti
Claire-t, hogy a nő elmegy, kipenderül a sötét és magányos térbe
nélküle, hacsak valamiféleképpen nem tudja magához kötözni, maga
mellett tartani. De, a Krisztusát, micsoda kockázat ez egy olyan
nővel, akit bántalmaztak, és aki megrendült állapotban van? Mégis,
hogyan kockáztathatna?
Vagy hogyan nem?
Brianna letette a kefét, de egyik kezével tovább simogatta a férje
fejét. Roger túlságosan jól ismerte ezt a félelmet, még emlékezett a
szakadékra, ami egyszer közéjük férkőzött, és a bátorságra, ami
ahhoz kellett, hogy átugorják. Mindketten.
Lehet, hogy gyáva ember, de nem olyan fajta.
– Brianna – szólalt meg, és fájdalmat érzett a torkánál, a kötél
okozta sebnél. Brianna hallotta a férje hangjában rejlő sürgetést, és
ránézett, miközben az felemelte a fejét, kezét az arcához emelte, és
Roger erősen megragadta, a lány tenyerét az arcához szorította.

435
 – Brianna – ismételte.
– Mi az? – Hangja visszafogott volt, hogy ne ébressze fel a
gyermeket, de sürgetőn hangzott.
– Brianna, figyelsz rám?
– Tudod, hogy igen. Mi az? – A lány teste szorosan Roger
mellett volt, hogy gondoskodhasson róla, és Roger annyira vágyott a
lány vigasztalására, hogy akár a tűz előtti szőnyegre is lefeküdt
volna, hogy a mellébe temesse az arcát… De egyelőre nem.
– Csak… Csak figyelj arra, amit mondok. Aztán pedig, kérlek,
istenem, mondd, hogy jól cselekedtem. – Mondd, hogy még mindig
szeretsz, gondolta, de nem volt képes kimondani.
– Semmit nem kell nekem elmondanod – suttogta Brianna.
Szeme sötét és gyengéd volt, csordultig tele a még ki nem érdemelt
megbocsátással. Valahol mögötte Roger megpillantott egy másik
szempárt, amely megrökönyödve nézett rá, és amelybe hirtelen
félelem költözött, ahogy felemelte a fegyverét a végső csapás előtt.
– De, igen – mondta Roger gyengéden. – Oltsd el a gyertyát, jó?

Nem a konyhában, amit még mindig befedett az érzelmi törmelék.

Nem a rendelőben, az éles emlékek mellett. Jamie tétovázott, majd
egyik szemöldökét felvonva a lépcső felé biccentett. Bólintottam, és
követtem a hálószobánkba.
Egyszerre tűnt ismerősnek és idegennek, ahogy a helyek szoktak
némi távol töltött idő után. Talán csak a sebesült orrom miatt
éreztem furcsa szagot; lehet, hogy csak képzeltem, hogy hideget és
áporodottságot érzek, miközben minden tiszta volt. Jamie
felélesztette a tüzet, mire a fény élénken táncolni kezdett a
faburkolatú falakon, a füst és a forró gyanta illata betöltötte a szoba
ürességét.
Egyikünk sem pillantott az ágy felé. Jamie meggyújtotta a
mosdótál mellett álló gyertyát, majd odatette a székeinket az ablak

436
mellé, és kinyitotta a spalettákat. Felhozott két ónkupát; megtöltötte
őket, és letette a széles párkányra az üvegek mellé.
Az ajtóban állva néztem az előkészületeket, és rendkívül furcsán
éreztem magam.
A legellentmondásosabb érzésektől szenvedtem. Egyfelől úgy
éreztem, mintha Jamie teljesen idegen lenne. Nem tudtam
elképzelni, sőt felidézni sem, milyen érzés megérinteni őt. Teste
többé nem az én testem kényelmes meghosszabbítása volt, hanem
egy idegen és megközelíthetetlen valami.
Mindeközben figyelmeztetés nélkül sürgető vágy hasított szét.
Egész nap ez volt. Nem hasonlított a jól megszokott, lassan égő
vágyhoz, sem a hirtelen fellobbanó vágy szikrájához. Még csak
ahhoz a ciklikus és esztelen, mindent átható párzási vágyhoz sem,
ami egyébként teljes mértékben hozzám tartozik. És ez ijesztő volt.
Lehajolt, hogy dobjon még egy darab fát a tűzre, én pedig
majdnem összeestem, ahogy a vér kiment a fejemből. A fény
megvilágította a karján levő szőrszálakat, az arca sötét
mélyedéseit…
A mohó vágy puszta érzete halálra rémített, mert ez a valami
uralt engem, de nem volt a részem. Inkább ez a félelem tehetett
arról, hogy kerültem az érintését, nem pedig az elidegenedés érzése.
– Jól vagy, Sassenach? – Megpillantotta az arcomat, és
homlokát ráncolva elindult felém. Feltartottam a kezem, hogy
megállítsam.
– Jól – feleltem levegő után kapkodva. Gyorsan leültem, térdem
gyenge volt, és elvettem az egyik megtöltött poharat. – Öhm…
Egészségünkre!
Mindkét szemöldöke a magasba szaladt, de leült a velem
szemben levő székre.
– Egészségünkre – mondta halkan, és poharát az enyémhez
koccintotta, a bornak nehéz és édes illata volt a kezemben.
Ujjaim hidegek voltak, akárcsak a lábujjaim és az orrom hegye.
Ez is figyelmeztetés nélkül megváltozott. Még egy perc, és
izzasztóan elönt a meleg. Most azonban fáztam és reszkettem az
ablak felől érkező esős szellőben.

437
 A bor aromája kellően erős volt, hogy megtegye a hatását,
károsodott nyálkahártyám ellenére is, az édes íz pedig vigasztalón
hatott az idegeimre és a gyomromra egyaránt. Gyorsan megittam az
első pohárral, majd töltöttem még egyet, mert sürgősen szükségem
volt egy vékony rétegnyi feledésre a valóság és önmagam között.
Jamie lassabban ivott, de ő is újratöltötte a poharát, amikor én az
enyémet. A tűz mellett melegedő cédrusfa ágyneműtartó ismerős
illata kezdte megtölteni a szobát. Jamie rám pillantott, de egy szót
sem szólt. Nem volt kínos köztünk a csend, de egyértelműen ránk
telepedett.
Mondanom kéne valamit, gondoltam. De mégis mit?
Belekortyoltam a második pohár borba, hogy összeszedjem a
gondolataimat.
Végül lassan Jamie felé nyúltam, és megérintettem az orrát, ahol
az a vékony, rég begyógyult vonal húzódott fehéren a bőrén.
– Tudod – kezdtem –, sosem mesélted el, hogy hogyan tört el az
orrod. Ki intézett el?
– Ó, ezt? Senki. – Elmosolyodott, és kissé zavartan megérintette
az orrát. – Csupán szerencse kérdése volt, hogy nem tört el olyan
csúnyán, mivel egy cseppet sem figyeltem oda.
– Azt gondoltam. Azt mondtad… – Elhallgattam, amikor
hirtelen eszembe jutott, mit is mondott. Amikor újra rátaláltam a
nyomdában, Edinburghban, megkérdeztem, mikor törte el. Azt
felelte, „Nagyjából három perccel azután, hogy utoljára láttalak,
Sassenach”. Ezek szerint Culloden estéjén, azon a sziklás skót
dombon, az állókövek gyűrűje alatt.
– Bocsánat – szólaltam meg gyengén. – Valószínűleg nem
akarsz arra gondolni, igaz?
Erősen megszorította a szabad kezemet, és rám nézett.
– A tiéd lehet – felelte. Nagyon mély volt a hangja, de
egyenesen a szemembe nézett. – Mind. Minden, ami valaha velem
történt. Ha szeretnéd, ha ez segít neked, újra átélem.
– Jaj, istenem, Jamie – mondtam lágyan. – Nem. Nem kell
tudnom. Csupán annyit kell tudnom, hogy túlélted. Hogy jól vagy.
De… – haboztam. – Én elmondjam neked? – Amit velem tettek, úgy

438
értettem, és ő tudta. Elkapta a tekintetét, de továbbra is fogta a
kezem, óvatosan végighúzva a tenyerét a sebes ujjperceimen.
– Muszáj?
– Azt hiszem. Valamikor. De nem most, hacsak te… Hacsak
nem akarod hallani. – Nyeltem egyet. – Előtte.
Épp csak egy kicsit rázta meg a fejét, de továbbra sem nézett
rám.
– Most nem – suttogta. – Most nem.
Elvettem a kezem, és megittam a borom maradékát. Durva,
meleg és pézsmás ízű volt a szőlő héjának savaitól. Már nem
váltakozott a hideg és meleg érzete bennem. Teljesen
felmelegedtem, és hálás voltam ezért.
– Az orrod – szólaltam meg, és töltöttem egy újabb pohárral. –
Mondd el, kérlek.
Enyhén megvonta a vállát.
– Hát, jó. Két angol katona jött felfelé a dombon. Szerintem
nem számítottak arra, hogy bárkit is ott találnak, egyiknek sem volt
töltve a puskája, különben ott haltam volna meg.
Egészen lazán mesélte el. Kissé megborzongtam, de nem a
hideg miatt.
– Tudtam, hogy megláttak, aztán az egyik észrevett téged, ott
fent. Kiabálva elindult utánad, úgyhogy rávetettem magam. Nem
érdekelt, hogy mi történik, amíg te biztonságban vagy, úgyhogy
eszeveszetten utánaeredtem, és a tőrömmel oldalba szúrtam. De a
tölténytartó az utamba állt, és a kés elakadt, aztán… – Ferdén
elmosolyodott. – Aztán amíg próbáltam kiszabadítani, és épen
megúszni, odajött a barátja, és a puskatust az arcomba lendítette.
Szabad keze ökölbe szorult, miközben beszélt, mintha az
emlegetett tőr nyelét szorongatná.
Elfintorodtam, mert pontosan tudtam, milyen érzés lehetett.
Csupán attól, hogy hallgattam, lüktetni kezdett az orrom. Szipogtam
egyet, óvatosan megtöröltem a kézfejemmel, és öntöttem még bort.
– Hogy menekültél meg?
– Elvettem tőle a puskát, és mindkettőt agyonvertem vele.

439
 Halkan, szinte színtelenül beszélt, azonban volt valami
szokatlan a hangjában, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Túl
frissen éltek az emlékezetemben a hajnali fényben megcsillanó
vércseppek a karján levő szőrszálakon. Túl frissnek éreztem a
hangjában rejlő – mit is? Elégedettséget?
Hirtelen képtelen voltam ülve maradni. Egy pillanattal azelőtt
még olyan kimerült voltam, hogy alig éreztem a csontjaimat, most
pedig muszáj volt megmozdulnom. Felálltam, és kihajoltam a
párkány fölött. Közeledett a vihar; a szél frissítő volt, hátrafújta a
frissen mosott hajamat, a távolban pedig villámlás pislákolt.
– Ne haragudj, Sassenach – mondta Jamie aggodalmas hangon.
– Nem kellett volna elmesélnem. Zavar téged?
– Zavar? Nem, nem erről van szó.
Kissé nyers voltam. Miért kellett az orráról kérdeznem? Miért
most, amikor az elmúlt éveket boldog tudatlanságban töltöttem?
– Akkor mi bánt? – kérdezte halkan.
Az bántott, hogy a bor megtette a hatását, és kezdett szépen
elálmosítani, most pedig tönkretettem az egészet. Tényszerű
beszámolójának hatására az előző éjszaka emlékei ismét ott voltak a
fejemben, élénken peregtek, mint egy színes film. „Elvettem tőle a
puskát, és mindkettőt agyonvertem vele.” És a kimondatlan
visszhang; „Nem ölhet. Én ölök helyette.”
Hánynom kellett. Helyette inkább ittam még a borból, anélkül,
hogy megízleltem volna. Olyan gyorsan ledöntöttem, ahogy csak
bírtam. Tompán hallottam, hogy Jamie megint megkérdezi, mi bánt,
és megpördültem, hogy ránézzek.
– Az bánt… Bánt?! Milyen hülye szó! Ami teljesen az őrületbe
kerget, hogy lehettem volna bárki, bármi, egy kicsavarható,
kellemesen meleg lukacsos szivacs is. Istenem, csupán egy lyuk
voltam nekik!
Ököllel rácsaptam a párkányra, aztán bedühödtem attól, hogy
milyen csekély hangot váltott ki, úgyhogy fogtam a poharamat,
megfordultam, és a falhoz csaptam.

440
 – Black Jack Randall-lal nem ez volt a helyzet, igaz? –
faggattam. – Ő tudta, ki vagy, nem? Ő téged látott, amikor bántott.
Mással nem lett volna ugyanaz, ő téged akart.
– Istenem, azt hiszed, ettől jobb volt? – tört ki belőle, és tágra
nyílt szemmel bámult rám.
Megálltam, levegő után kapkodva és szédülve.
– Nem. – Lerogytam a székre, behunytam a szemem, és
éreztem, hogy forog körülöttem a szoba, sok színes fény, mintha
körhinta lenne a szemhéjam mögött. – Nem. Nem hiszem. Szerintem
Jack Randall egy rohadt szociopata, egy első számú perverz, viszont
ezek… Ezek… – Csettintettem, mert nem jutott eszembe a
megfelelő szó. – Ők csupán… férfiak voltak.
A férfiak szót magamhoz képest is mély undorral ejtettem ki.
– Férfiak – mondta Jamie, hangja különösen csengett.
– Férfiak – ismételtem. Kinyitottam a szemem, és ránéztem.
Szemem égett, arra gondoltam, biztosan vörösen izzik, mint egy
oposszumé a fáklyafényben.
– Túléltem egy kibaszott világháborút! – mondtam epésen, és
hangom egészen mély volt. – Elvesztettem egy gyermeket.
Elvesztettem két férjet. Éheztem egy sereg mellett, megütöttek,
megsebeztek, megvédtek, elárultak, bebörtönöztek és megtámadtak.
És kibaszottul túléltem! – Hangom kezdett emelkedni, de nem
tudtam megállítani. – Most pedig össze kellene omolnom, amikor
pár nyavalyás, szánalmas férfi a lábam közé dugja az ocsmány kis
micsodáját, és ki-be tologatja?! – Felálltam, megszorítottam a
mosdóállvány szélét, és zihálva föléhajoltam, majd nagy
csörömpöléssel mindent lehajítottam róla: a mosdótálat, a
vizeskancsót és a meggyújtott gyertyát is, ami azonnal kialudt.
– Hát, nem fogok – tettem hozzá higgadtan.
– Ocsmány kis micsoda? – kérdezte Jamie szórakozottan.
– Nem a tiéd – mondtam. – Nem a tiédre értettem. Azért
odavagyok. – Azzal leültem, és könnyekben törtem ki.
Lassan és gyengéden átölelt. Nem rezzentem össze, így a
fejéhez döntötte a fejem, lesimította a nedves, kócos hajamat, ujjai
beletúrtak a hajtömegbe.

441
 – A Krisztusát, bátor egy asszony vagy te – suttogta.
– Nem – feleltem behunyt szemmel. – Nem vagyok az. –
Megfogtam a kezét, és az ajkamhoz emeltem, és közben becsuktam
a szemem.
Behunyt szemmel végighúztam viharvert ajkamat az ujjpercein.
Sérültek és sebesek voltak, akárcsak az enyém. Nyelvemmel
megérintettem a bőrét. Szappan- és poríze volt, emellett a csontok és
törött fogak által hagyott vágások és hegek ezüstös íze érződött rajta.
Ujjamat a csuklóján levő érre tettem, és az alatta futó csontok
visszafogott vonalára. Éreztem az ereiben az áramlást, és szerettem
volna belépni a véráramába, ott utazni feloldódva és testtelenül, és
menedékre találni szívének vastag falú kamráiban. De ezt nem
tehettem meg.
Kezemet végigfuttattam a ruhája ujján, felfedezőn,
belekapaszkodva, újra feltérképezve a testét. Megérintettem a szőrt a
hónaljában, és megsimogattam, meglepődtem, hogy milyen puha és
selymes.
– Tudod – szólaltam meg –, szerintem még sosem érintettelek
meg itt korábban.
– Szerintem sem – értett egyet, hangjában ideges nevetéssel. –
Arra emlékeznék. Jaj! – Libabőrös lett azon a területen, én pedig a
mellkasához nyomtam a homlokomat.
– A legrosszabb az egészben – mondtam az ingébe –, hogy
ismertem őket. Mindegyiküket. És emlékezni fogok rájuk. És
bűntudatom van azért, mert miattam haltak meg.
– Nem – mondta kedvesen, de nagyon határozottan. – Miattam
haltak meg, Sassenach. És a saját gonoszságuk miatt. A bűntudatot
hagyd rájuk. Vagy rám.
– Nem hagyom rád egyedül – mondtam, továbbra is csukott
szemmel. Ott sötét volt, és megnyugtató. Hallottam a saját távoli,
mégis tiszta hangomat, és tompán azon merengtem, honnan jönnek a
szavaim. – Vér vagy a véremből, és csont a csontomból. Te magad
mondtad. Amit teszel, azt én is viselem.
– Legyen ez az eskü az én megváltóm – suttogta.

442
 Lábra álltam, és magamhoz húztam, mint amikor egy szabó
megfog egy kényes, nehéz selyemárut; lassan, hosszú ujjakkal, újra
és újra összehajtva. Ezután Jamie átvitt engem a szobán, és a tűz
pislákoló fényében gyengéden az ágyra fektetett.

Gyengéd akart lenni. Nagyon gyengéd. Gondosan eltervezte,

minden lépést végiggondolt. Claire összetört; körültekintőnek kellett
lennie. Szép lassan, óvatosan, hogy összeragassza a széthasadt
darabjait.
Aztán odalépett hozzá, és rájött, hogy Claire nem vágyik
udvariasságra, gyengédségre. Ő egyenességet akart. Gyorsan és
erőszakosan. Ha darabokra lett volna törve, csorba éleivel zúzta
volna össze Jamie-t, óvatlanul, akár egy részeges ember egy törött
üveggel.
Egy-két pillanatig Jamie küzdött magával, próbálta közel tartani
magához, és gyengéden megcsókolni. Claire úgy ficánkolt a
karjában, mint egy angolna, majd tekergőzve és harapdálva
rágördült Jamie-re.
Jamie korábban gondolt rá, hogy lecsillapítsa – mindkettejüket –
a borral, és tudta, hogy Claire minden önuralmát elvesztette az ital
segítségével; csak arra nem jött rá, hogy mit tartott eddig féken,
gondolta elkeseredetten, és próbálta úgy szorítani, hogy ne bántsa.
Ha valakinek, neki ismernie kell. Nem a félelmet, a gyászt vagy
a fájdalmat – hanem a dühöt.
Claire végigszántott Jamie hátán; a férfi érezte a letört körmök
horzsolását, és halványan arra gondolt, hogy ez jó jel, hiszen
ellenállt, amikor kellett. Ez volt a legutolsó gondolata; utána
elragadta a saját őrjöngése, a düh és a vágy úgy érte utol, mint a
fekete vihar a hegyen, a felhő, ami eltakart előle mindent, és őt is
eltakarta minden elől, így ez az ismerős érzés elillant, és egyedül
maradt, idegenként a sötétségben.

443
 Bárkinek a nyakát szoríthatta volna, akár Claire-ét is. Eszébe
jutott az apró csontok érzete a keze alatt, és a nyulak visítása, amiket
a saját kezével ölt meg. Jamie egy forgószél erejével emelkedett fel,
fuldoklott a portól és a vértől.
A harag felforrt, majd megdermedt a golyóiban, aztán szilaj
lóként tört előre. Lángoljon a villámja, tüntesse el a behatoló minden
nyomát a méhéből, és ha mindent porig éget, ám legyen.
Amikor újra észhez tért, Jamie teljes súlyával Claire-en feküdt,
belepréselve őt az ágyba. Levegőért kapkodott, és olyan erősen
szorította a felesége karját, hogy érezte, a csontok, akár a faágak,
mindjárt összetörnek a markában.
Elvesztette önmagát. Nem tudta, hol végződik a teste. Tudata
egy pillanatra megbillent, és megrettent, hogy nehogy teljesen
kicsússzon alóla a talaj…
Hirtelen egy hűvös cseppet érzett a vállán, és a szilánkjai
hirtelen higanycseppekként fúródtak a bőrébe, mire meghökkenve
összerezzent.
Még mindig egybe voltak kapcsolódva. El akart inalni, mint egy
megrémült fürj, de sikerült lassan mozognia, egyik ujja után a
másikat lazította el Claire karján, majd finoman felemelte magát,
habár hihetetlen nagy erőfeszítésnek érezte, mivel mintha olyan
nehéz lett volna, akár egy bolygó vagy a hold… Már-már arra
számított, hogy ott találja a feleségét kilapítva, élettelenül a lepedőn.
Azonban bordáinak hajlékony íve emelkedett és süllyedt, újra és
újra, biztatóan.
A következő csepp a nyaka hátsó felén érte, és a meglepetéstől
összeugrott a válla. Claire ezt látva felnézett, és Jamie döbbenten
pillantott rá. Claire hasonlóképp tett, olyanok voltak, mint két
idegen, akik meztelenül látják egymást. Szemét elkapta a férjéről, és
a mennyezetre nézett.
– Lyukas a tető – suttogta. – Van ott egy nedves folt.
– Ó! – Jamie eddig észre sem vette, hogy esik az eső, pedig a
szoba sötét volt a felhőktől, és kopogott a tető felettük. A hangot

444
mintha a vérében érezte volna, mint a bodhrán8 üteme az
éjszakában, mint a szívverése az erdőben.
Megborzongott, és mivel nem volt más ötlete, megcsókolta
Claire homlokát, aki karjával hevesen magához szorította, újra
magára húzta, Jamie pedig olyan erősen ölelte magához, hogy szinte
kiszorította belőle a szuszt, képtelen volt elengedni. Halványan
felrémlett neki, amit Brianna mesélt az űrben köröző hatalmas
égitestekről meg arról a valamiről, amit gravitációnak, vagyis
tömegvonzásnak neveznek, de sosem értette, mi abban a tömeg.
Most már jól látta: egy olyan hatalmas erő, ami képes egy testet
hihetetlenül hatalmassá tenni a ritka levegőben, támasz nélkül, és
képes két ilyen testet egymáshoz lökni, majd pusztító robbanásba
taszítani, ami után csak a csillagok füstje marad.
Claire bőrén nyomot hagyott; sötétvörös foltok voltak a karján,
ahol Jamie ujjai megszorították. Egy napon belül feketék lesznek.
Azok a férfiak fekete, lila, kék és sárga foltokat hagytak a bőrén,
zavaros színű, csapdába esett szirmok a bőre fehérje alatt.
Jamie combja és feneke megfeszült az erőfeszítéstől, és hirtelen
begörcsölt, mire felmordult, és visszahajlította, hogy enyhítse. Bőre
nedves volt, akárcsak Claire-é, és lassú vonakodással szétváltak.
Teste duzzadt és sebes volt, zavaros, mint a vadméz, és csupán
néhány hüvelyknyire volt a sajátjától.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Claire gyengéden.
– Borzalmasan – felelte teljes őszinteséggel. Hangja érdes volt,
mintha korábban sikoltozott volna. Úristen, lehet, hogy sikoltozott?!
Claire szája ismét vérezni kezdett, vörös vércsík folydogált az állán,
és érezte a fémes ízét a szájában.

8
A bodhran, vagy bodhrán a kelta népek, köztük is főleg
az írek tradicionális kézidobja. Korábban kultikus célokra használt
druidadob, illetve nagyobb változatai csatadobok voltak. Második
reneszánszát az 1950-es évek óta éli. Azóta az ír függetlenség és kultúra
egyik szimbóluma.
445
 Jamie megköszörülte a torkát, nem akart Claire szemébe nézni,
de képtelen volt rá. Hüvelykujjával megdörzsölte a vércsíkot,
ügyetlenül letörölve azt.
– Te? – kérdezte, és a szavak reszelősen törtek elő a torkából. –
Hogy érzed magad?
Claire kissé elhúzódott az érintésére, de még mindig a szemébe
nézett. Jamie-nek olyan érzése támadt, hogy a legmélyébe lát, átlát
rajta, de aztán tekintetének fókusza visszatért, és újra közvetlenül rá
nézett, most először, amióta Jamie hazahozta.
– Biztonságban – suttogta, majd behunyta a szemét. Vett egy
hatalmas lélegzetet, mire teljesen ellazult a teste, erőtlenné és
nehézzé vált, akár egy haldokló vadnyúl.
Jamie tartotta őt, mindkét karját körét fonta, mintha meg akarná
védeni a fulladástól, de érezte, hogy lassan elmerül. Szeretett volna
rászólni, hogy ne menjen, hogy ne hagyja egyedül. De Claire eltűnt
az alvás mélységeiben, és Jamie vágyott utána, azt kívánta, bár
meggyógyulna, és féltette a repüléstől, majd lehajtotta a fejét, és
felesége hajába és annak illatába temette az arcát.
A szél zörgette a nyitott spalettákat, és kint a sötétben huhogott
egy bagoly, egy másik pedig válaszolt neki, az eső elől bujkáltak.
Jamie ekkor sírni kezdett, hangtalanul, izmait addig feszítette,
míg fájni nem kezdtek, hogy ne rázkódjon a teste, hogy Claire ne
ébredjen fel, hogy megtudja. Belezokogott a semmibe szaggatott
légzéssel, arca alatt nedves lett a párna. Aztán kimerülten feküdt, de
a fáradtság elkerülte, és az álom is túl messze volt tőle, felidézni
sem tudta, milyen az. Egyetlen vigasza a kicsi, törékeny test volt,
ami melegen feküdt a szívén, egyenletesen lélegezve.
Ekkor Claire felemelte a kezét, és megpihentette rajta, a
könnycseppek dermesztően hűsítették az arcát, bőre fehérsége, akár
a szűz hó, amely elfedi a szenet és a vért, és békét lehel a világra.

446
 30
T yÉzÉÄç
ayugodt, meleg reggel volt; az indián nyár utolsó reggele.
Harkály kopácsolt a közeli erdőben, egy rovar pedig olyan hangot
adott ki, mintha fémet reszelne a ház mögötti magas fűben. Lassan
lementem a földszintre, és úgy éreztem, mintha a testem nem a
sajátom lenne, és azt kívántam, bár így lenne, mivel a testem szinte
mindenütt fájt.
Mrs. Bug nem jött el ezen a reggelen; talán nem érezte jól
magát. Vagy talán nem tudta, hogyan kezelje a velem való
találkozást, illetve mit mondjon nekem. A számat kissé
összeszorítottam, de erre csak azért jöttem rá, mert a részben
begyógyult vágás hasogatni kezdett az ajkamon, amikor ezt
csináltam.
Tudatosan ellazítottam az arcom, és elindultam, hogy
összeszedjem a kávéhoz valókat a konyhapolcról. A polc szélén
apró, rohanó hangyák sora húzódott, ott hemzsegtek a kicsi
fémdoboz tetején, amiben a kockacukrot tartottam. Pár határozott
mozdulattal lesöpörtem őket a kötényemmel, és az eszembe véstem,
hogy ne felejtsek szedni egy kis erdei gyömbérgyökeret a rovarirtó
szerhez.
Ettől az elhatározástól, bármilyen csekély is volt, azonnal
jobban és határozottabbnak éreztem magam. Mióta Hodgepile és az
emberei megjelentek a malátázónál, teljes mértékben mások
kegyeire voltam bízva, megfosztva bármiféle önálló cselekedettől.
Napok óta először – bár jóval hosszabb időnek tűnt – én magam
dönthettem el, hogy mit teszek. Értékesnek tűnt számomra ez a
szabadság.

447
 Remek, gondoltam. És most mihez kezdjek? Mondjuk…
Ihatnék egy kávét. Egyek egy kis pirítóst? Nem. A nyelvem
érzékeny volt; az egyik oldalon több fogam is meglazult, és úgy
fájtak az izmok az állkapcsomban, hogy rágásról szó sem lehetett.
Akkor csak kávézom, és amíg megiszom, kitalálhatom, hogyan
nézzen ki a napom.
Ez a terv elégedetté tett, úgyhogy visszatettem az egyszerű
fabögrét, és helyette elővettem az egyetlen porceláncsészét és
csészealjat, amit még Jocasta adott nekem, és kézzel festett ibolyák
díszítették.
Jamie korábban begyújtott, a vízforralóban víz bugyogott, és
kitöltöttem belőle egy keveset, hogy felmelegítsem a kancsót, aztán
megkavartam, és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy kiöntsem.
Szerencsére előbb odanéztem.
Ian ült a verandán keresztbe tett lábbal, egyik kezében egy kis
fenőkővel, másikban egy késsel.
– Jó reggelt, néném! – üdvözölt vidáman, és végighúzta a kést a
kövön, ami azt a monoton, reszelős hangot adta ki, amit az előbb is
hallottam. – Jobban érzed magad?
– Igen, jobban – biztosítottam. Kétkedőn felvonta a
szemöldökét, és végigmért.
– Hát, remélem, hogy jobban, mint ahogy kinézel.
– Annyira nem jól – jegyeztem meg fanyarul, mire ő felnevetett.
Letette a kést meg a követ, és felállt. Jóval magasabb volt nálam;
majdnem akkora, mint Jamie, csak vékonyabb. Az apja csenevész
alakját örökölte, akárcsak az idősebb Ian humorérzékét – és
keménységét.
Kezét a vállamra tette, és a napfény felé fordított, majd ajkát
összepréselve közelebbről is szemügyre vett. Rápislogtam, azon
tűnődve, vajon hogy nézhetek ki. Nem volt idegzetem eddig tükörbe
nézni, de azt tudtam, hogy a sérülések feketéből és vörösből a kék,
zöld és sárga különböző árnyalataivá váltak. Emellett válogatott
göcsörtös dudorok tarkítottak, felszakadt ajkamat fekete darabkák
borították, én voltam aztán az egészség mintaképe!

448
 Ian gyengéd, mogyoróbarna szemével látszólagos döbbenet és
nyugtalanság nélkül vizslatta az arcom. Végül elengedett, és
finoman megpaskolta a vállam.
– Majd helyrejössz, néném – mondta. – Még mindig te vagy az,
nem?
– De – feleltem. Majd minden előrejelzés nélkül könnyek
gyűltek a szemembe, és kicsordultak. Pontosan tudtam, hogyan érti,
és miért mondta ezt – és igaza volt.
Mintha a belsőm hirtelen folyékonnyá vált volna, és kezdett
volna kibuggyanni, nem a gyász, inkább a megkönnyebbülés miatt.
Még mindig én voltam. Törékeny, leharcolt, sajgó és elővigyázatos,
de én magam. Amikor ezt felismertem, csak akkor jöttem rá,
mennyire féltem attól, hogy talán másképp van, hogy lehet, hogy
amikor visszatérek a sokkból, visszavonhatatlanul megváltozom,
valami élő dolog örökké hiányozni fog belőlem.
– Jól vagyok – biztosítottam Iant, sietősen törölgetve a szemem
a kötényem sarkával. – Csak egy kicsit…
– Igen, tudom – mondta, és elvette tőlem a kancsót, majd az út
melletti fűre borította belőle a vizet. – Egy kicsit furcsa, igaz?
Visszajönni.
Elvettem tőle a kávéskancsót, és közben megszorítottam a kezét.
Ő már kétszer visszajött a fogságból; megmenekült Geillis Duncan
fogolytáborából Jamaicán, hogy azután száműzetésbe kerüljön a
mohawkokkal. Azon az úton vált férfivá, és gondolkodtam már
azon, hogy vajon mely részeit hagyta maga mögött azon az úton.
– Kérsz reggelit, Ian? – kérdeztem szipogva, és duzzadt orromat
óvatosan megtapogattam.
– Hát persze – felelte vigyorogva. – Gyere és ülj le, néném.
Majd én összeütök valamit.
Követtem befelé, megtöltöttem a kávéskancsót, és felraktam
főni, majd leültem az asztalhoz. A nap a hátamra sütött a nyitott
ajtón át, és néztem, ahogy Ian a kamrában kotorászik. Az agyamat
nehéznek éreztem, képtelen voltam gondolkodni, de békesség
telepedett rám, olyan gyengéden, mint a gesztenyefák levelén

449
átszűrődő fény. Még az itt-ott feltörő lüktető érzés is kellemesnek
tűnt, mintha közben gyógyulni kezdtem volna.
Ian egy seregnyi különböző élelmiszert kipakolt elém az
asztalra.
– Jól vagy, néném? – kérdezte, felvonva az apjáéhoz hasonló
pihés szemöldökét.
– Igen. Egy kicsit olyan ez, mintha egy szappanbuborékon
ülnék. Nem? – Rápillantottam, miközben kitöltöttem a kávét, de ő a
kenyérdarabot nézte, amit épp vajazott. Mintha halvány mosoly
jelent volna meg az arcán, de nem mondtam volna biztosra.
– Olyasmi – felelte halkan.
A kávé melege felmelegítette a kezemet a porcelánon keresztül,
és megnyugtatta az orrom és a szájpadlásom nyálkahártyáját. Úgy
éreztem magam, mintha órákig kiabáltam volna, de nem tudtam
felidézni, hogy valóban tettem-e ilyesmit. Esetleg Jamie-vel, előző
éjjel?
Nem igazán akartam az előző éjszakára gondolni; ez is a
szappanbuborék-érzés része volt. Jamie már elment, amikor én
felébredtem, és nem tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy sajnáljam.
Ian nem beszélt, hanem komótosan elmajszolgatott fél vekni
vajas-mézes kenyeret, három mazsolás muffint, két vastag szelet
sonkát és egy kancsó tejet. Láttam, hogy Jamie fejte a tehenet, ő
mindig a kék kancsót használta, Mr. Wemyss pedig a fehéret.
Felmerült bennem, hogy hol lehet Mr. Wemyss – nem láttam, és
üresnek tűnt nélküle a ház –, de nem igazán foglalkoztam vele.
Eszembe jutott, hogy talán Jamie megkérte Mr. Wemysst és Mrs.
Bugot, hogy egy darabig ne jöjjenek át, mert talán úgy érezte,
szeretnék egyedül lenni.
– Kérsz még kávét, néném?
Bólintásomra Ian felállt az asztaltól, levette a polcról a palackot,
és egy jó adag whiskyt öntött a csészémbe, mielőtt újratöltötte
volna.
– Anyám mindig azt mondta, hogy ez mindenféle bántalmakra
jó – jegyezte meg.
– Anyádnak igaza volt. Kérsz egy kicsit?

450
 Beleszippantott az ital aromás gőzébe, de megrázta a fejét.
– Nem, néném, azt hiszem, nem. A mai napot tiszta fejjel kell
kezdenem.
– Tényleg? Miért? – A fazékban levő zabkása még nem volt
kilencnapos, de legalább három-négy napja ott lehetett. Persze,
hiszen senki nem volt, aki megegye. Kritikusan szemügyre vettem a
kanalamra tapadt cement keménységű masszát, majd úgy döntöttem,
még mindig elég puha ahhoz, hogy megegyem, és tettem rá egy kis
mézet.
Ian ugyanezzel az anyaggal küzdött teli szájjal, és egy pillanat
alatt eltakarította a tányérjáról a maradékot, mielőtt felelt volna.
– Jamie bácsikám fel akar tenni pár kérdést – válaszolta, óvatos
pillantást vetve rám, miközben a kenyérért nyúlt.
– Valóban? – kérdeztem kifejezéstelenül, de mielőtt
rákérdezhettem volna, hogy mit ért ez alatt, léptek zaja jelezte
kintről Fergus érkezését.
Úgy festett, mint aki az erdőben aludt – hát persze, gondoltam,
hisz így is volt. Vagyis nem feltétlenül aludt; alig álltak meg
pihenni, miközben Hodgepile bandáját üldözték.
Fergus megborotválkozott, de a máskor olyan gondosan
rendezett szakálla most hiányzott, jóképű arca pedig beesett volt,
szeme alatt sötét árkok húzódtak.
– Asszonyom – motyogta, és váratlanul odahajolt, hogy csókot
adjon az arcomra, kezét pedig a vállamra tette. – Comment ça va?
– Tres bien, merci – feleltem egy halvány mosollyal. – Hogy
van Marsali meg a gyerekek? És a mi hősünk, Germain? –
Visszafelé érdeklődtem Marsaiból Jamie-nél, és biztosított róla,
hogy jól van. Germain, amekkora majom, egyből felmászott a fára,
amikor hallotta Hodgepile embereit közeledni. Mindent látott a
magasleséről, és amint a férfiak távoztak, lemászott, elvonszolta
félájult anyját a tűz mellől, és segítségért rohant.
– Á, Germain! – mondta Fergus, és egy halvány mosoly egy
pillanatra elrejtette a kimerültség árnyait. – Nous p’tit guerrier. Azt
mondja, grandpère odaígérte neki a pisztolyát, hogy lője le vele a
rossz embereket. Arra jutottam, hogy grandpère ezt kétségtelenül

451
komolyan gondolta. Germain nem tudna kezelni egy puskát, hiszen
szinte kisebb, mint maga a fegyver, egy pisztoly azonban megteszi.
Jelenlegi állapotomban a tény, miszerint Germain csupán
hatesztendős, nem tűnt különösebben lényegesnek.
– Reggeliztél, Fergus? – Felé toltam a fazekat.
– Non. Merci. – Vett magának a hideg kétszersültből, sonkából
és kávéból, de észrevettem, hogy nem nagyon van étvágya.
Mind csendben ültünk a kávénkat szürcsölgetve, és hallgattuk a
madarakat. A karolinai ökörszemek odafészkeltek az eresz alá, és a
szülők ki-be repdestek, épp a fejünk fölött. Hallottam a fiókák éles
csivitelését, és megpillantottam néhány összetört ágat meg egy
tojáshéj darabkát a veranda deszkáin. Már épp kezdtek tollasodni;
épp, mielőtt beköszönt az igazi hideg.
A barna pöttyös tojáshéjról Monsieur L’Oeuf jutott eszembe.
Igen, ezt fogom tenni, határoztam el némi megkönnyebbüléssel,
hogy végre lett valami határozott terv a fejemben. Később elmegyek
meglátogatni Marsalit. És talán Mrs. Bugot is.
– Láttad már ma reggel Mrs. Bugot? – kérdeztem Ian felé
fordulva. Kunyhója – alig több, mint egy kamra nádtetővel – pont
Bugék háza mögött volt; valószínűleg eljött mellettük, amikor
idefelé tartott.
– Á, igen – felelte kissé meglepetten. – Épp söprögetett, amikor
arra mentem. Megkínált reggelivel, de mondtam, hogy itt eszem.
Tudtam, hogy Jamie bácsinak van sonkája. – Elvigyorodott,
felemelve a negyedik sonkás kétszersültjét jelzésképpen.
– És jól van? Gondoltam, lehet, hogy beteg; mindig olyan korán
itt szokott lenni.
Ian bólintott, és óriásit harapott a kétszersültből.
– Igen, szerintem elfoglalt, a domach miatt.
Jó közérzetem törékeny burka úgy repedt meg, mint az
ökörszem tojásai. A domach foglyot jelentett. Zavaros eufóriám
közepette valahogy sikerült megfeledkeznem Lionel Brown
létezéséről.

452
 Ian megjegyzése, miszerint Jamie fel akar tenni pár kérdést,
hirtelen értelmet nyert, akárcsak Fergus jelenléte. És a kés, amit Ian
élezett.
– Hol van Jamie? – kérdeztem kábán. – Láttad?
– Ó, igen – felelte Ian, és meglepettnek tűnt. Nyelt egyet, és
állával az ajtó felé bökött. – Csak kiment a fáskamrába, hogy új
zsindelyt csináljon. Azt mondja, ereszt a tető.
Ahogy kimondta, kalapálás zaja hallatszott magasról, a tető
felől. Hát persze, gondoltam. Mindent a maga-idejében. Végül is,
feltételezem, Lionel Brown nem megy sehova.
– Talán… Meg kéne látogatnom Mr. Brownt – mondtam, és
nyeltem egyet.
Ian és Fergus egymásra pillantottak.
– Nem, néném, nem kéne – mondta Ian egész higgadtan, de
olyan tekintélyfelhő lengte körül, amihez nem voltam hozzászokva
az ő esetében.
– Ezt meg hogy érted? – Rámeredtem, de ő rendületlenül
folytatta az evést, csak egy kicsit lassabban.
– Mr. Fraser azt mondta, nem szabad – tette hozzá Fergus, egy
kanál mézet csurgatva a kávéjába.
– Hogy mit mondott? – kérdeztem hitetlenkedve.
Egyikük sem nézett rám, de úgy tűnt, összetartanak, és
vonakodva, de makacs ellenállást sugároztak. Tudtam, hogy
bármelyikük megtett volna bármit, amit kérek tőlük, kivéve hogy
Jamie-nek ellentmondjanak. Ha Jamie szerint nem kellene
meglátogatnom Mr. Brownt, akkor nem fogom sem Ian, sem Fergus
segítségével megtenni.
A kanalamat a zabkásás tálba dobtam, még mindig
elfogyasztatlan csomók tapadtak rá.
– Esetleg említette, hogy miért gondolja úgy, hogy nem kellene
meglátogatnom Mr. Brownt? – kérdeztem nyugodtan, tekintve a
körülményeket.
Mindketten meglepettnek tűntek, majd ismét egymásra néztek,
ezúttal hosszabb ideig.
– Nem, asszonyom – felelte Fergus érzelemmentes hangon.

453
 Ezután rövid csönd következett, mintha mindketten fontolgattak
volna valamit. Aztán Fergus rápillantott Ianre, és egy vállvonással
megadta magát.
– Nos, néném – szólalt meg Ian óvatosan –, ki akarjuk kérdezni
a fickót.
– És meg fogjuk kapni a válaszainkat – tette hozzá Fergus a
kanálra meredve, amellyel a kávéját kavargatta.
– És amikor Jamie bácsi elégedett lesz a válaszokkal…
Ian korábban odatette a megélezett kését az asztalra, a tányérja
mellé. Felvette, és hosszában gondosan végighúzta a hideg
kolbászon, ami szétnyílt, nyomában zsálya és fokhagyma illata szállt
fel. Ekkor felpillantott, és a szemembe nézett. És akkor rájöttem,
hogy ugyan lehet, hogy én még önmagam vagyok, de Ian többé nem
az a fiú, aki eddig volt. Egyáltalán nem.
– Akkor megölitek? – kérdeztem, és a forró kávé ellenére alig
éreztem az ajkamat.
– De meg ám – felelte Fergus nagyon halkan. – Gondolom, ezt
kell tennünk. – Most már ő is a szemembe nézett. Volt benne valami
zord és kegyetlen, mélyen ülő szeme pedig kemény volt, mint a kő.
– Ó… az… úgy értem… nem ő volt az – közöltem. – Nem
lehetett az. Addigra eltört a lába, mire… – Úgy tűnt, kevés a levegő
ahhoz, hogy befejezzem a mondatot. – És Marsali. Az nem… Én
nem hiszem, hogy ő…
Valami megváltozott Ian tekintetében, amikor felfogta, hogy mit
akarok mondani. Egy pillanatra összeszorította az ajkát, majd
bólintott.
– Attól még megtesszük – mondta kurtán.
– Meg bizony – visszhangozta Fergus –, de szerintem a végén
már nem fog számítani. A többieket megöltük, ő miért éljen? –
Eltolta magát az asztaltól, még a kávéját sem itta meg. – Szerintem
indulok, Ian.
– Igen? Akkor megyek én is. – Ian eltolta a tányérját, és felém
bólintott. – Megmondanád Jamie bácsinak, hogy előrementünk,
néném?

454
 Zsibbadtan bólintottam, és figyeltem, ahogy távoznak, egymás
után eltűntek a nagy gesztenyefa alatt, amely belógott a Bugék
kunyhója felé vezető ösvény fölé. Gépiesen felkeltem, és lassan
elkezdtem eltakarítani a sebtében összedobott reggeli maradványait.
Tényleg nem tudtam, hogy mennyire foglalkozzak Mr. Brown
helyzetével. Egyrészt elleneztem a kínzást és a hidegvérű
gyilkosságot. Másrészt. .. Bár Brown személyesen nem ártott
nekem, nem bántott, és tényleg próbálta elérni, hogy Hodgepile
elengedjen – később boldogan megölt volna engem. És szemernyi
kétségem sem volt afelől, hogy megfojtott volna, ha Tebbe nem lép
közbe.
Nem, gondoltam, miközben gondosan elmostam a csészémet, és
megtörölgettem a kötényemben, talán nem is érdekel igazán, hogy
mi lesz Mr. Brownnal.
Mégis nyugtalan és feldúlt voltam. Rájöttem, hogy ami igazán
érdekel, az Ian és Fergus. És Jamie. Az az igazság, hogy megölni
valakit a harc hevében teljesen más, mint kivégezni egy embert, és
ezt pontosan tudtam. Vajon ők is?
Nos, Jamie tudta.
„Legyen ez az eskü az én megváltóm." Ezt suttogta nekem előző
éjjel. Ez volt az egyik utolsó mondata, amire emlékszem. Nos,
rendben, de igazán értékeltem volna, ha nem érzi szükségét a
jóvátételnek. És ami Iant és Fergust illeti…
Fergus harcolt a prestonpansi csatában, amikor tízéves volt.
Még emlékszem a kis francia árva arcára, koromfoltosan és
kimerültségtől, valamint riadtságtól kábultan, amint rám nézett az
ágyú tetejéről. „Megöltem egy angol katonát, asszonyom”, mondta.
„Leesett, én pedig leszúrtam a késemmel. ”
És a tizenöt éves Ian, bűnbánóan zokogva, mert azt hitte,
véletlenül megölt egy betolakodót Jamie edinburghi nyomdájában.
Isten tudja, mit tett azóta; nem beszélt. Hirtelen bevillant Fergus
kampója, amint vértől sötétlik, meg Ian körvonalai a sötétben, ahogy
Jamie után mondja: „És én. Én ölök helyette. ”
1773-at írtunk. És hetvenöt április tizennyolcadikán… a lövés,
amelyet az egész világon hallani fognak, már készülődött. A

455
szobában meleg volt, de görcsösen összerándultam. Mégis mi az
istent gondoltam, hogy védhetném meg őket? Bármelyiküket.
A tető felől érkező hirtelen ordítás rántott ki a gondolataimból.
Kimentem az udvarra, és felnéztem, szememet eltakartam a
kezemmel a reggeli napfény elől. Jamie lovagló ülésben ült a
tetőgerendán, és behajtott kezét a hasán ringatta.
– Mi folyik ott fent? – kiáltottam fel.
– Szálka ment a kezembe – hangzott a tömör válasz, csikorgó
fogak között.
Majdnem felnevettem, talán csak feszültség-levezetésképpen, de
nem tettem.
– Akkor gyere le. Majd kihúzom.
– Még nem végeztem!
– Nem érdekel! – mondtam, és hirtelen türelmetlenné váltam. –
Most azonnal gyere le! Beszélni akarok veled.
Hirtelen csörgéssel egy zsáknyi szög landolt a füvön, amit
azonnal követett a kalapács is.
Mindent a maga idejében.

Gyakorlatilag tényleg egy szálka volt. Egy kéthüvelykes cédrusfa

szálka, ami teljesen beleállt a középső ujjának körme alá, majdnem
az első ízületig.
– Jézus H. Roosevelt Krisztus!
– Igen – helyeselt, és kissé sápadtnak tűnt. – Ahogy mondod.
A kiálló vég túl rövid volt, hogy az ujjaim közé vegyem.
Betereltem Jamie-t a rendelőbe, és egy csipesszel téptem ki, mielőtt
még azt mondhatta volna, fapapucs.
Jamie valójában jóval többet mondott annál, hogy fapapucs,
elsősorban franciául, ami kitűnő nyelv a káromkodáshoz.
– Az a körmöd le fog esni – jegyeztem meg, miközben sérült
ujját egy kis tálkányi alkoholos vízbe mártottam. Vér tört ki belőle,
akár a tinta egy tintahalból.
456
 – A pokolba azzal a körömmel! – szűrte a foga között. – Vágd le
az egész tetves ujjat, aztán kész! Merde d’chevre!
– A kínaiak régen azt csinálták, vagyis, nem, gondolom, még
mindig így szokták, ha jobban belegondolok, hogy bambuszszálkát
szúrtak az emberek körme alá, hogy szóra bírják őket.
– Krisztusom! Tu me casses les couilles!
– Nyilván elég hatékony technika – tettem hozzá, és kivettem a
kezét a tálból, majd az ujját szorosan egy lenvászon fásliba
csavartam. – Kipróbáltad, mielőtt Lionel Brownon is alkalmaznád?
– Igyekeztem könnyedén beszélni, és szememet a kezén tartani.
Éreztem, hogy pillantása megállapodik rajtam, majd felhorkant.
– Mégis mi az isten nyilát mondott neked Ian, Sassenach?
– Hogy ki akarod kérdezni az embert, hogy válaszokat kapj.
– Így van, és így is fogok tenni – felelte röviden. – És?
– Fergus és Ian mintha úgy gondolná, hogy ennek érdekében
minden szükséges eszközt be fogsz vetni – feleltem némi tapintattal.
– És több mint hajlandóak segíteni.
– Azt képzelem. – Az első kínok valamelyest enyhültek. Jamie
mélyebbeket lélegzett, és kezdett visszatérni a szín az arcába. –
Fergusnek igaza van. Megtámadták a feleségét.
– Ian mintha… – Tétováztam, a megfelelő szót keresve. Ian
mintha már ijesztően nyugodt lett volna. – Rogert nem hívjátok a…
vallatásra?
– Nem. Még nem. – Beszívta a szája sarkát. – Roger Mac jó
harcos, de nem az a fajta, aki másokat fenyeget, kivéve, ha jól
felbosszantják. Semmiféle álnokság nincs benne.
– Míg benned, Ianben és Fergusben…
– Ó, igen – mondta szárazon. – Álnok kígyók vagyunk a
legtöbben. Az viszont vigasztaló – tette hozzá, és elmélyült a ránc az
arcán. – Úgy értem, tudni, hogy a dolgok jobbra fordulnak.
Láttam, hogy próbál témát váltani; ami nem volt jó jel.
Szipogtam egy kicsit, de megfájdult tőle az orrom.
– Te pedig nem vagy igazán álnok, erre akarsz kilyukadni?
Ő sokkal ügyesebben szipogott, de nem felelt. Félredöntötte a
fejét, nézte, ahogy leterítek egy gézlapot, és beledörzsölök pár

457
feketenadálytő-levelet. Nem tudtam, hogy mondjam el, mi bánt, de
azt biztosan látta, hogy valami igen.
– Meg fogod ölni? – kérdeztem nyíltan, szememet a
mézesbödönre szegezve. Barna üvegből készült, és a fény úgy
szűrődött át rajta, mintha az üveg egy hatalmas borostyángömb
lenne.
Jamie egy helyben ült, és engem nézett. Ereztem töprengő
tekintetét, holott oda sem néztem.
– Gondolom – felelte.
Kezem remegni kezdett, és az asztal felületéhez szorítottam,
hogy megnyugtassam.
– Nem ma – tette hozzá. – Ha megölöm, a megfelelő módon
fogom megtenni.
Nem igazán akartam tudni, hogy szerinte mit jelent a megfelelő
módon kivitelezett gyilkolás, de azért elmagyarázta.
– Ha az én kezem által hal meg, akkor az a szabad ég alatt fog
történni, a tanúk szeme láttára, akik tudják az igazságot. Nem
akarom, hogy bárki is azt mondja, megöltem egy tehetetlen embert,
bármi legyen is a bűne.
– Ó! – Nyeltem egyet, kissé rosszul voltam, és egy csipetet
hozzáadtam a kenőcshöz a vérpipacsporból. Enyhén fanyar illata
volt, ami úgy tűnt, segít. – De… lehet, hogy életben hagyod?
– Elképzelhető. Az is lehet, hogy váltságdíjat kérek a
testvérétől, attól függ.
– Tudod, hogy pont úgy beszélsz, mint Colum bácsikád? Ő is
ugyanígy átgondolta volna.
– Tényleg? – A szája sarka halványan felfelé emelkedett. – Ezt
most bóknak vegyem, Sassenach?
– Gondolom, jobb híján.
– Hát, jó – mondta elgondolkodva. Merev ujjai az asztalon
doboltak, és megrándult az arca, ahogy a mozdulat belehasított a
sérült ujjába. – Columnak volt egy vára. És mögötte felfegyverzett
klántagok álltak. Nekem viszont nem lenne olyan könnyű
megvédeni ezt a házat.

458
 – Ezt érted az alatt, hogy „attól függ”? – Meglehetősen
nyugtalan voltam emiatt; eddig nem jutott eszembe, hogy
felfegyverzett fosztogatók támadhatják meg a házat, és láttam, hogy
Jamie jó indokkal tartotta távol tőlünk Mr. Brownt, nem csupán
azért, hogy tekintettel legyen rám.
– Ezt is.
Hozzákevertem egy kis mézet a gyógynövényporhoz, majd egy
kis adag medvezsírt is a mozsárba kanalaztam.
– Gondolom – kezdtem, és a kevergetésre figyeltem –, nem sok
értelme lenne átadni Lionel Brownt a hatóságoknak.
– Miféle hatóságokra gondolsz, Sassenach? – kérdezte Jamie
szárazon.
Jó kérdés. Az országnak ez a része nem alakult még meg, és
nem is csatlakozott egy megyéhez sem, habár az események ebbe az
irányba haladtak. Jamie átadhatná Mr. Brownt a legközelebbi megye
seriffjének, hogy kihallgassa… Vagy nem, talán nem ez a legjobb
ötlet. Brownsville épp a szomszédos megye határain belül
helyezkedett el, és a jelenlegi seriffet is Brownnak hívják.
Elgondolkodva az ajkamba haraptam. Amikor feszült vagyok,
hajlamos vagyok valódi önmagamként reagálni, mármint civilizált
angol nőként, aki ahhoz szokott, hogy bátran támaszkodhat a
kormány és a jog gondoskodására. Rendben, Jamie-nek igaza volt: a
huszadik századnak megvoltak a maga veszélyei, de bizonyos
dolgok azért fejlődtek azóta. Most viszont 1774-ben jártunk, és a
gyarmati kormányban máris megjelentek az első repedések és
törésvonalak, amelyek az összeomlást jelezték előre.
– Szerintem elvihetnénk Cross Creekbe. – Farquard Campbell
volt ott a békebíró, aki Jamie nagynénjének, Jocasta Cameronnak
volt a barátja. – Vagy New Bernbe. – Martin kormányzó és a Királyi
Tanács zöme New Bernben volt, csakhogy háromszáz mérföldre
innen. – Esetleg Hillsboroughba? – Ez volt a Circuit Court közepe.
– Ühüm.
Válasza határozott ellenérzésről árulkodott, mivel többheti
munkájába telt foglyul ejtenie Mr. Brownt, mielőtt még az
igazságszolgáltatás lecsaphatott volna rá, nem beszélve a

459
meglehetősen megbízhatatlan – és gyakran korrupt – törvénykezési
rendszerről, amelyre egyáltalán nem lehetett számítani. Jamie
szemébe néztem. Derűsen, mégis kissé zordan tekintett vissza rám.
Ha én a magam módján reagáltam, Jamie aztán végképp.
Jamie egy felföldi földesúr volt, és ahhoz szokott, hogy a saját
törvényei szerint éljen, és a saját csatáit vívja meg.
– De… – kezdtem.
– Sassenach – szólalt meg gyengéden. – Mi van a többiekkel?
A többiek. Megálltam, lebénultam a hirtelen emléktől: fekete
alakok csapata, jönnek ki az erdőből, hátuk mögött a nap. A csapat
kettészakadt, hogy Brownsville-ben újraegyesüljön három nap
múlva; vagyis ma.
Egyelőre valószínűleg senki sem tudta Brownsville-ben, hogy
mi történt; hogy Hodgepile és az emberei halottak, és hogy Lionel
Brown most a Ridge foglya. Tekintve a hírek terjedési sebességét a
hegyekben, egy héten belül közhír lesz belőle.
A sokk utóhatásaként valahogy elkerülte a figyelmemet a tény,
hogy néhány bandita továbbra is szabadon kószál, és miközben nem
tudtam, kik azok, ők mind tudták, én ki vagyok, és hol élek. Vajon
rájönnek, hogy nem tudnám őket azonosítani? Vagy hajlandóak
vállalni ezt a kockázatot?
Jamie természetesen nem volt hajlandó vállalni azt a kockázatot,
hogy elhagyja a Ridge-et azért, hogy Lionel Brownt elvigye
valahova, ha életben akarta hagyni, ha nem.
Ahogy eszembe jutott a többi, valami fontos dolog is bevillant.
Lehet, hogy nem ez a megfelelő pillanat, hogy felhozzam, de
valószínűleg később sem lesz rá jobb alkalom.
Vettem egy mély lélegzetet, és felkészítettem magam.
– Jamie.
A hangszínem azonnal kirántotta a gondolataiból, bárhol is járt;
élesen rám nézett, és felvonta a szemöldökét.
– Valamit… Valamit el kell mondanom.
Kissé elsápadt, de odanyúlt, és megszorította a kezem. Ő is vett
egy mély levegőt, és bólintott.
– Jó.

460
 – Jaj – szaladt ki a számon, amikor rájöttem, hogy azt hitte,
hirtelen eljutottam arra a pontra, amikor el kell mesélnem neki az
élményeim legrémesebb részleteit. – Nem… Nem arról. Nem
egészen. – Megszorítottam a kezét, és tovább fogtam, amíg
Donnerről beszéltem neki.
– Még egy – mondta. Kissé kábultnak tűnt. – Még egy?
– Még egy – erősítettem meg. – Az az igazság, hogy… Én, ohm,
nem emlékszem, hogy láttam volna… Láttam volna holtan. –
Visszatért belém annak a hajnalnak a különös érzése. Nagyon éles,
világos emlékeim voltak, de összefüggéstelenek. Darabokra törtek,
mintha egészben nem tudnám őket elviselni. Egy fül. Emlékszem
egy fülre, vastag és csésze formájú volt, mint egy erdei gomba. A
lila, a barna és az indigókék legkülönbözőbb árnyalataiban
díszelgett, és árnyékba borította a fül belső részének a vájatait; a
széleken szinte áttetszően ragyogott a napsugár fényében, ami a
fenyőfák lombkoronáján hasított át, hogy megérintse.
Olyan tökéletesen emlékeztem arra a fülre, hogy szinte meg
tudtam érinteni az emlékezetemben, de fogalmam sem volt, kié
lehetett. A mögötte levő haj vajon barna, fekete, vöröses, egyenes,
hullámos vagy ősz volt? És az arc? Nem tudom. Ha rá is néztem,
nem láttam.
Jamie rám villantotta éles tekintetét.
– És úgy gondolod, hogy lehet, hogy ő nem…
– Lehet, hogy nem. – Lenyeltem a por, a tűlevelek és a vér ízét,
és beszívtam az író megnyugtató, friss illatát. – Én figyelmeztettem.
Mondtam neki, hogy úton vagy, és hogy ne akarja, hogy együtt találj
ránk. Amikor megtámadtad a tábort, elfuthatott. Elég nyilvánvaló,
hogy egy gyáva féreg. De nem tudom.
Jamie bólintott, és nagyot sóhajtott.
– Szerinted… vissza tudsz emlékezni? – kérdeztem habozva. –
Amikor megmutattad a halottakat. Megnézted őket?
– Nem – felelte halkan. – Téged leszámítva nem néztem meg
senkit.
Tekintete az egymásba font kezünkön volt. Aztán rám nézett,
gondterhelten és fürkészőn.

461
 Felemeltem a kezét, és arcomat az ujjperceire fektettem, egy
pillanatra behunytam a szemem.
– Minden rendben lesz – mondtam. – Az a helyzet… –
folytattam, és azonnal el is hallgattam.
– Igen?
– Ha el is menekült, szerinted hová mehetett?
Jamie becsukta a szemét, és vett egy mély lélegzetet.
– Brownsville-be – felelte rezignáltan. – És ha valóban így tett,
akkor Richard Brown már tudja, mi lett Hodgepile-lal és az
embereivel, és nyilván azt hiszi, hogy a testvére is halott.
– Ó! – Nyeltem egyet, és kissé eltereltem a témát. – Miért
mondtad Iannek, hogy nem láthatom Mr. Brownt?
– Nem ezt mondtam. Inkább azt, hogy szerintem jobb, ha nem
találkoztok.
– Mert?
– Mert esküt tettél – válaszolta valamelyest meglepetten, amit
először nem is értettem. – Képes vagy szenvedni hagyni egy sérült
embert?
A kenőcs elkészült. Szabaddá tettem az ujját, már nem is
vérzett, és annyi kenőcsöt kentem a sérült köröm alá, amennyit csak
tudtam.
– Valószínűleg nem – feleltem, és arra figyeltem, amit
csináltam. – De miért…?
– Ha rendbe hoznád, gondoskodnál róla, aztán meg úgy
döntenék, hogy meg kell halnia? – Tekintete kérdőn megpihent
rajtam. – Az milyen érzés lenne neked?
– Hát, az valóban kissé kellemetlen lenne – feleltem, és vettem
egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Vékony lenvászon fáslit
tekertem az ujja köré, és gondosan bekötöztem. – De mégis…
– Szeretnéd ellátni? Miért? – Kíváncsinak tűnt, nem mérgesnek.
– Ezek szerint ilyen erős az esküd?
– Nem. – Mindkét kezemet az asztalra tettem, hogy
összeszedjem magam; térdemet hirtelen gyengének éreztem. – Mert
örülök, hogy meghaltak – suttogtam lefelé nézve. Kezem sérült volt,
és ügyetlenkedtem, mert az ujjaim még mindig duzzadtak voltak;

462
mély, lila vonalak futottak végig a csuklóm bőrén. – És én nagyon…
– Mit csinálok? Félek; félek azoktól a férfiaktól, félek önmagamtól.
Rémült vagyok, rettentően rémült. – Szégyellem magam – fejeztem
be a mondatot. – Rettenetesen szégyellem magam. – Ránéztem
Jamie-re. – Gyűlölöm.
Várakozón felém nyújtotta a kezét. Volt annyi esze, hogy ne
érjen hozzám; nem bírtam volna elviselni az érintését. Nem fogtam
meg a kezét, egyszer sem, bár vágytam rá. Elkaptam a szemem, és
gyorsan Adsóhoz kezdtem beszélni, aki megjelent a konyhapulton,
és végtelen zöld tekintetével engem vizslatott.
– Ha jobban belegondolok… Ha találkoznék vele, segítenék
neki… Krisztusom, nem akarok, egyáltalán nem! De ha találkoznék
vele, az talán segítene valahogy. – Azzal riadtan felnéztem. –
Jóvátenni a dolgokat.
– Azt, hogy örülsz, hogy meghaltak, és hogy őt is holtan akarod
látni? – kérdezte Jamie kedvesen.
Bólintottam, mintha egy apró, nehéz súly legördült volna rólam
azáltal, hogy kimondtam a szavakat. Nem emlékszem, mikor fogtam
meg a kezét, de most erősen szorította vele az enyémet. Az ujjából
szivárgó vér átitatta a friss kötést, de nem figyelt rá.
– Szeretnéd megölni? – kérdeztem.
Hosszan rám nézett, mielőtt válaszolt volna.
– Ó, igen – felelte nagyon halkan. – Egyelőre viszont az élete
biztosíték a tiedért. Talán mindnyájunkért. Úgyhogy életben marad.
Egyelőre. Viszont ki fogom kérdezni, és meg is fogom kapni a
válaszokat.

Egy ideig még ott ültem a rendelőmben, miután Jamie elment.

Amikor kezdtem magamhoz térni a megrázkódtatásból,
biztonságban éreztem magam az otthonomban, a barátaim és Jamie
körében. Most azonban muszáj volt megbarátkoznom a ténnyel,
hogy semmi sincs biztonságban. Sem én, sem az otthon, sem a
barátok. És végképp nem Jamie.
463
 – De hát te sosem vagy biztonságban, nem, te tetves skót! –
mondtam ki hangosan, majd erőtlenül felnevettem.
Gyengeségem ellenére a nevetéstől jobb kedvre derültem.
Hirtelen ötlettől vezérelve felkeltem, és elkezdtem rendezgetni a
szekrényeimet, méret szerint sorakoztattam fel az üvegeket,
kisöpörtem a gyógynövénydarabkákat, kidobtam a lejárt, illetve
gyanús folyadékokat.
Tényleg el akartam menni Marsalihoz, de Fergus azt mondta
reggeli közben, hogy Jamie elküldte őket a gyerekekkel és Lizzie-
vel McGillivray-ékhez, ahol gondoskodnak róla, és biztonságban
lehet. Ha valahol teljes biztonság honol, az McGillivray-ék háza.
A Woolams Creek mellett fekvő otthon Ronnie Sinclair
kádárműhelyével volt határos, és szívből jövő emberség kavargó
tömege élt ott; beleértve nem csupán Robin és Ute McGillivray-t, a
fiukat, Manfredet és a lányukat, Sengát, hanem Ronnie-t is, aki
együtt élt velük. A megszokott tömegjelenetet időszakosan Senga
McGillivray vőlegénye, Heinrich Strasse is kiegészítette, illetve az ő
Salemből származó német rokonai, valamint Inga, Hilda és az ő
férjeik, gyermekeik meg az ő férjeiknek a rokonai.
Aztán ott voltak még azok a férfiak, akik napi szinten
összegyűltek Ronnie boltjában, ami megfelelő megállónak bizonyult
a Woolams Mill felé vezető úton, és valószínűleg senki nem venné
észre Marsalit meg a családját a tömeg kellős közepén. Ott biztosan
senki nem fogja bántani őt. De ami engem illet, ha
meglátogatnám…
A felföldi tapintat és diszkréció egy dolog. A felföldi
vendégszeretet és a kíváncsiság meg egy másik. Ha békében itthon
maradnék, akkor békén is hagynának, legalábbis egy darabig. Ha
odatolnám a képem McGillivray-ékhez… A gondolatra
elfehéredtem, és gyorsan úgy döntöttem, hogy inkább másnap
látogatom meg Marsalit. Vagy az azt követő napon. Jamie biztosított
róla, hogy jól van, Csupán könnyebben sérült meg, és kissé rémült.
A ház békés volt körülöttem. Semmi modern háttérzaj, ami a
kazánból, szellőzőből, vezetékekből vagy a hűtőből jön. Nem süvít
az őrláng, nem zümmögnek a kompresszorok. Csak az időnként

464
megreccsenő gerendák és a padló, valamint a tapasztódarázs tompa
kaparászása, ahogy az eresz alatt építi a fészkét.
Körülnéztem a rendezett rendelőmben – csillogó palackok és
üvegek sora, száradó nyílgyökér és rengeteg levendula, több csokor
csalán, cickafark és rozmaring lógott fentről. És ott volt az éteres
üveg, amin átragyogott a fény. Adso összekucorodva a pulton, farka
gondosan a lába köré csavarodva, félig csukott szemmel,
elmélkedve dorombolt.
Otthon. Enyhe borzongás futott végig a gerincemen. Semmire
nem vágytam jobban, mint hogy egyedül legyek; biztonságban és
egyedül a saját otthonomban.
Biztonságban. Egy napom van, esetleg kettő, amíg még
biztonságos marad az otthonom. Azután…
Rájöttem, hogy már ott állok egy ideje, és üresen bámulok egy
doboz üveggolyóhoz hasonlóan kerek és ragyogó sárga nadragulyát.
Rendkívül mérgező növény, lassú és fájdalmas halált okoz. Szemem
az éterre vándorolt – ez gyors és kegyes. Ha Jamie úgy dönt, megöli
Lionel Brownt… De nem. Majd kint, ezt mondta, tanúk előtt
felállítva. Lassan becsuktam a dobozt, és visszatettem a polcra.
És most hogyan tovább?

Mindig akadt elvégzendő házimunka, de semmi sürgető, senki nem

reklamált ételért, ruháért, ellátásért. Furcsán éreztem magam, ahogy
egy ideig a házban kóboroltam, végül bementem Jamie
dolgozószobájába, ahol a könyvek között bogarászva végül
megállapodtam Henry Fielding Tom Jones című regényén.
Nem is emlékszem, mikor olvastam el utoljára egy regényt.
Ráadásul nappal! Egészen csintalannak éreztem magam, ahogy
leültem a rendelő nyitott ablakánál, és eltökélten beléptem egy, az
enyémtől messzi világba.
Elvesztettem az időérzékemet, csak akkor mozdultam meg,
amikor elhessegettem a rovarokat, amik bejöttek az ablakon, vagy
465
amikor megvakargattam Adso fejét, ha hozzám dörgölőzött.
Időnként gondolatok cikáztak az agyam hátsó felében Jamie-ről és
Lionel Brownról, de félresöpörtem őket, akár a kabócákat vagy a
szúnyogokat, amik a könyvemen landoltak, miután betévedtek az
ablakon. Bármi történik is a Bug-kunyhóban, egyszerűen nem
bírtam rágondolni. Miközben olvastam, a szappanbuborék újra
körém zárult, és tökéletes nyugalommal vett körül.
A nap elindult lefelé az égen, amikor éhség kezdett kavarogni
bennem. Felnéztem, és megdörzsöltem a homlokomat, és épp azon
kezdtem gondolkodni, hogy vajon maradt-e még sonka, amikor
megláttam, hogy egy férfi áll a rendelő ajtajában.
Összerezzentem, és felugrottam, Henry Fielding pedig kirepült a
kezemből.
– Bocsánat, asszonyom! – kiáltott fel Thomas Christie, és
legalább annyira meglepődött, mint amilyennek én éreztem magam.
– Nem tudtam, hogy nem hall engem.
– Nem. Én… én… Olvastam. – Ügyetlenül a földön heverő
könyvre mutattam. Zakatolt a szívem, és a vér hevesen áramlott a
testemben, ide-oda véletlenszerűen, így elvörösödött az arcom,
lüktetett a fülem, bizsergett a kezem, mindez teljesen magától.
Lehajolt, és felvette a könyvet, a borítóját gondosan lesimította,
mint egy olyan ember, aki értékeli a könyveket. A kötet maga
viseltes volt, a borítóját körök díszítették, ahol nedves poharakat
vagy üvegeket tettek rá. Jamie egy Cross Creek-i vendéglő
tulajdonosától szerezte, cserébe egy rakás tűzifáért; a könyvet még
egy vendég hagyta ott hónapokkal azelőtt.
– Nincs itt senki, aki vigyázna magára? – kérdezte a homlokát
ráncolva, ahogy körülnézett. – Szóljak a lányomnak?
– Ne. Mármint, nincs szükségem senkire. Egész jól vagyok. És
maga? – kérdeztem gyorsan, megelőzve, hogy ismét hangot adjon az
aggodalmának. Az arcomra pillantott, majd gyorsan másfelé nézett.
Tekintete óvatosan megállapodott a kulcscsontom közelében, majd
letette a könyvet az asztalra, és kinyújtotta a jobb kezét, ami be volt
tekerve egy ruhába.

466
 – Bocsásson meg, asszonyom. Nem akartam
alkalmatlankodni…
Már el is kezdtem kikötözni a kezét. Volt egy vágás a jobb
kezén, és a gyomrom enyhén összeszorult, ha arra gondoltam, hogy
a banditákkal való összecsapás során sérült meg. A seb nem volt túl
nagy, de piszokdarabok és törmelék került bele, a széle vörösen
tátongott, a nyers bőrfelületet pedig vékony gennyréteg borította.
– Jöhetett volna előbb is – mondtam, de nem volt dorgáló a
hangszínem. Pontosan tudtam, miért nem jött, és igazából nem is
voltam olyan állapotban, hogy elláthattam volna.
Kissé megvonta a vállát, de nem felelt. Leültettem, és elkezdtem
összeszedni a szükséges dolgokat. Szerencsére maradt még a
fertőtlenítő kenőcsből, amit Jamie szálkája miatt készítettem. Az jó
lesz, meg kell egy kis alkohol, tiszta kötöző…
Lassan lapozgatta a Tom Jonest, és ajkát összepréselte az
összpontosítástól. Úgy festett, Henry Fielding megteszi
érzéstelenítőként, szóval nem kell előkotornom a Bibliát.
– Szokott regényeket olvasni? – kérdeztem, minden rossz
szándék nélkül, de azért eléggé meglepett volna, ha eltűr efféle
frivol tevékenységet.
Habozott.
– Igen. Én… Igen. – Vett egy jó mély levegőt, miközben én
belemerítettem a kezét a tálkába, de csak víz, szappangyökér és egy
icipici alkohol volt benne, és egy sóhaj kíséretében kifújta a levegőt.
– Olvasta már a Tom Jonest? – kérdeztem, hogy
megnyugtassam a beszélgetéssel.
– Nem igazán, de tudom, miről szól. A feleségem…
Hirtelen elhallgatott. Eddig sosem említette a feleségét;
gondolom, azért vált beszédesebbé, mert megkönnyebbült, hogy
nem érzett fájdalmat. Mintha észrevette volna, hogy be kell fejeznie
a mondatot, úgyhogy kelletlenül folytatta. – A feleségem… olvasott
regényeket.
– Tényleg? – motyogtam, majd előkészültem a sebtisztításhoz. –
És tetszettek neki?
– Gondolom, biztosan.

467
 Volt valami furcsa a hangjában, ami miatt felnéztem a
munkából. Elkapta a pillantásomat, és elpirulva másfelé nézett.
– Én… Én nem tartottam helyesnek az olvasást. Akkor.
Egy pillanatra elhallgatott, és stabilan tartotta a kezét. Majd
kibökte:
– Elégettem a könyveit.
Ez már olyasmi válasz volt, amire számítottam.
– Biztos nem örült neki túlzottan – jegyeztem meg szelíden, ő
pedig meglepetten nézett rám, mintha a felesége reakciója annyira
irreleváns lenne, hogy kár felhozni.
– És mitől változott meg a véleménye? – kérdeztem a
törmelékdarabkákra koncentrálva, amiket a csipeszemmel
szedegettem ki a sebből. Szálkák és kéregdarabok. Mit csinálhatott?
Valami faágból készült bunkósbottal ügyeskedett? Mélyen
lélegeztem a munkámra koncentrálva, hogy ne jussanak eszembe a
tisztáson heverő holttestek.
Nyugtalanul mozgatta a lábát; most már egy kicsit fájt neki.
– Hát… még… Ardsmuirban.
– Tessék? A börtönben olvasta?
– Nem. Ott nem voltak könyvek. – Hosszan beszívta a levegőt,
rám pillantott, majd másfelé nézett, és a szoba sarkában állapodott
meg a tekintete, ahol egy vállalkozó szellemű pók kihasználta Mrs.
Bug távollétének előnyeit, és nekiállt hálót fonni.
– Valójában sosem olvastam el. Mr. Fraser viszont gyakran
elmesélte a történetet a többi rabnak. Remek a memóriája – tette
hozzá, némileg irigykedve.
– Ez így van – motyogtam. – Nem varrom össze; jobb, ha
magától gyógyul be a seb. Tartok tőle, hogy nem lesz túl szép a heg
utána – tettem hozzá sajnálkozva –, de szerintem meggyógyul majd.
Vastagon bekentem a sérülést a kenőccsel, és a seb széleit olyan
szorosan összefogtam, ahogy tudtam, anélkül, hogy a véráramot
elzártam volna. Bree korábban kísérletezett a ragtapaszokkal, és
fenyőgyantából meg lenvászonból készített kicsi lepkeformájúakat.

468
 – Akkor tetszett a Tom Jones, igaz? – kérdeztem, visszatérve a
témához. – Nem gondoltam volna, hogy a karakterét csodálatra
méltónak tartja. Mármint, nem az erkölcs mintaképe az ember.
– Nem is tartom annak – mondta nyersen. – De úgy látom, hogy
a regények – a szót óvatosan ejtette ki, mintha veszélyes lenne –
nem feltétlenül hiábavalók, és nem csupán bűnös szeszélyből
készülnek, mint ahogy gondoltam.
– Ó, valóban? – kérdeztem derűsen, de igyekeztem nem
mosolyogni, az ajkam miatt. – Ön szerint melyek a legkiemelkedőbb
jellemzői a könyvnek?
– Lássuk csak. – Elgondolkodóan összevonta a szemöldökét. –
Igazán figyelemre méltónak találtam, hogy az egész igazából nem
más, mint egy rakás hazugság, valahogy mégis képes hasznos
mondanivalót kifejezni –fejezte be, még mindig kissé meglepve.
– Tényleg? Ezt meg hogy érti?
Elgondolkodva félredöntötte a fejét.
– Figyelemelterelésnek nem rossz, az az igazság. Ilyen
körülmények között nem rossz dolog, ha eltereli valami a figyelmet
– magyarázta. – Persze, természetesen sokkal kívánatosabb lenne az
imádságba menekülni…
– Ó, persze – motyogtam.
– Azonban emellett… közelebb hozta a férfiakat egymáshoz.
Nem is gondolná, hogy ezek az emberek… mármint a felföldi
földművesek, milyen különös együttérzéssel viseltetnek… bizonyos
helyzetekkel, bizonyos emberekkel szemben. – Szabad kezével a
könyv felé intett, jelezve, hogy a bizonyos emberek alatt Squire
Allworthyt és Lady Bellastont érti, gondolom.
– Képesek órákig beszélgetni róla, miközben mi egész nap
dolgozunk, aztán csodálkoznak, hogy miért tette Ensign Northerton
Miss Western-nel azt, amit tett, és azon vitatkoznak, hogy ők vajon
hasonlóképpen viselkedtek volna-e. – Kissé felderült az arca, mintha
eszébe jutott volna valami. – Egy férfi minden esetben megrázná a
fejét, és azt mondaná, „Legalább velem sosem bántak úgy!”. Lehet,
hogy éhezett, fázott, sebhelyek borították, ideiglenesen elszakították
a családjától, és egyéb körülmények, mégis vigaszra lel a

469
gondolatban, hogy sosem szenvedett olyan hányattatásoktól, mint
ezek a képzeletbeli lények.
Elmosolyodott, megrázta a fejét a gondolatra, én pedig arra
gondoltam, mennyivel jobban áll neki a mosoly.
Befejeztem a munkát, és a kezét az asztalra fektettem.
– Köszönöm – mondtam halkan.
Meglepettnek tűnt.
– Mit? Miért?
– Feltételezem, hogy a sérülés esetleg az én védelmemben vívott
csatának az eredménye – feleltem, és gyengéden megérintettem a
kezét. – Én, ööö… nos. – Vettem egy mély levegőt. – Köszönöm.
– Ó! – Teljesen meglepettnek tűnt, és mintha zavarban lett
volna.
– Én… öhm… hm! – Hátratolta a székét, és zavartan felállt.
Én is felálltam.
– Mindennap friss kenőcsöt kell rákenni – mondtam,
hivatalosabb hangnemet megütve. – Készítek még egy kicsit, jöjjön
majd el érte, vagy küldje el Malvát.
Bólintott, de nem mondott semmit, nyilvánvalóan kimerítette a
társasági tartalékait aznapra. Láttam, hogy tekintete elidőzik a
könyvborítón, és hirtelen ötlettől vezérelve felajánlottam neki.
– Kölcsönadjam? Tényleg el kéne olvasnia; Jamie biztosan nem
emlékezett minden részletre.
– Ó! – Nagyon meglepődött, összehúzta az ajkát, és ráncolta a
homlokát, mintha valamiféle csapdát sejtene a dolog mögött.
Amikor ragaszkodtam hozzá, és megfontolt mohósággal elvette a
könyvet, azon kezdtem töprengeni, hogy vajon mikor olvasott bármi
mást a Biblián kívül.
Köszönetképpen bólintott egyet, fejére tette a kalapját, és
indulni készült. A pillanat hevében megkérdeztem:
– Volt valaha lehetősége bocsánatot kérni a feleségétől?
Ez hiba volt. Arca rideggé vált, szeme pedig összeszűkült, mint
egy kígyóé.

470
 – Nem – felelte kurtán. Egy pillanatig azt hittem, le fogja tenni a
könyvet, és mégsem viszi el. Ehelyett összepréselte az ajkát, a hóna
alá dugta a könyvet, és búcsú nélkül távozott.

471
 31
`Éáà Ñxw|z özçut4
`ás nem jött át hozzánk. Mire leszállt az éj, kezdtem ingerültté
válni, minden zajra felriadtam, és a gesztenyefa alatti árnyékot
lestem, hogy nincsenek-e alatta megbúvó férfiak – vagy még
rosszabbak. Gondoltam, főznöm kéne valamit; Jamie és Ian
bizonyára haza fog jönni vacsorára. Vagy inkább el kéne mennem a
kunyhóhoz, hogy Rogerrel és Bree-vel legyek.
Azonban meghátráltam az elképzeléstől, hogy bármiféle féltő
gondoskodásnak tegyem ki magam, legyen bármilyen jó szándékú
is, és bár még nem volt idegzetem tükörbe nézni, valószínűleg
megijesztené Jemmyt, ha így látna, vagy legalábbis kérdéseket vetne
fel benne. Nem akartam elmagyarázni neki, hogy mi történt velem.
Elég valószínű, hogy Jamie szólt Briannának, hogy kicsit hagyjon
magamra, és ennek örültem. Tényleg nem voltam olyan formában,
hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Egyelőre nem
igazán.
Idegesen szöszmötöltem a konyhában, céltalanul felvettem
dolgokat, majd letettem őket. Kihúztam a tálaló fiókjait, majd
becsuktam őket, aztán a másodikat újra kinyitottam, azt, amelyikben
Jamie a pisztolyait tartja.
A legtöbb pisztoly eltűnt. Csak az arany markolatú maradt,
amelyik alaposan félrehordott, illetve pár töltény meg egy apró
lőporszaru, amit különleges párbajozó pisztolyokhoz készítettek.
Remegő kézzel megtöltöttem, és egy kis port öntöttem bele.
Amikor valamivel később kinyílt a hátsó bejárat, előttem ott
hevert egy példány a Don Quijoteból, és a pisztolyt két kezemben
tartva az ajtóra szegeztem.

472
 Ian hirtelen ledermedt.
– Ilyen távolságból nem fogsz eltalálni senkit azzal a fegyverrel,
néném – szólalt meg lágyan, miközben besétált az ajtón.
– Azt senki sem tudja, nem igaz? – Óvatosan letettem a
pisztolyt. Tenyerem nedves volt, és fájtak az ujjaim.
Bólintott, mintha igazat adna nekem, majd leült.
– Hol van Jamie? – érdeklődtem.
– Mosakszik. Jól vagy, néném? – Gyengéd barna szeme lazán,
de óvatosan felmérte az állapotomat.
– Nem, de megvagyok. – Tétováztam. – És… Mr. Brown?
Mondott… nektek valamit?
Ian lekicsinylő hangot adott ki.
– Felhúzta magát azon, hogy Jamie bácsi kivette a tőrt az
övéből, hogy megtisztítsa vele a körmét. Hozzá se nyúltunk, néném,
ne izgasd fel magad.
Ezután bejött Jamie, frissen borotválva, bőre hideg és friss volt a
kútvíztől, haja nedves a halántékánál. Ennek ellenére halálosan
fáradtnak tűnt, az arca mélyen barázdált volt, szeme sötét árnyékba
borult. Igaz, az árnyék egy kicsit halványult, amikor meglátott a
pisztollyal.
– Minden rendben, a nighean – mondta halkan, és megérintette
a vállam, ahogy leült mellém. – Az embereim figyelik a házat, a
biztonság kedvéért. Habár most pár napig nem számítok problémára.
Hosszú sóhajjal fújtam ki a levegőt.
– Ezt mondhattad volna.
Meglepetten rám pillantott.
– Azt hittem, tudod. Nyilván nem gondolod, hogy itt hagynálak
védtelenül, Sassenach!
Megráztam a fejem, hirtelen nem tudtam mit mondani. Vagyok
egyáltalán olyan állapotban, hogy képes legyek logikusan
gondolkozni? Hát persze hogy nem. Igazából az egész délutánt
csendben töltöttem, illetve – szükségtelenül – rettegésben,
visszaemlékezve…
– Sajnálom – mondta gyengéden, és a vállamra tette nagy, hideg
kezét. – Nem kellett volna egyedül hagynom téged. Azt hittem…

473
 Megráztam a fejem, de a kezemet az övére tettem, és erősen
megszorítottam.
– Nem, igazad volt. Nem bírtam volna elviselni a társaságot,
leszámítva Sancho Panzát.
A Don Quijotéra pillantott, aztán rám, és felvonta a
szemöldökét. A könyv spanyolul volt, és én nem beszéltem a
nyelvet.
– Nos, egy része hasonlít a franciára, és tudom, hogy miről szól
– mondtam. Vettem egy mély levegőt, magamba szívtam a tűz
megnyugtató melegét, a gyertya fényét, és a kettejük szilárd,
gyakorlatias, és nem utolsósorban rendíthetetlen közelségét.
– Van valami ennivaló, néném? – érdeklődött Ian, és felállt,
hogy megnézze. Mivel nekem nem volt étvágyam, és túlságosan
nyugtalan voltam, hogy bármire is koncentráljak, sem nem ettem
vacsorát, sem nem főztem semmit, de ebben a házban mindig volt
étel. Különösebb felhajtás nélkül Jamie és Ian felszerelkezett a
maradék hideg fogolypitével, számos főtt tojással, egy tál mustáros
savanyúsággal és egy fél karéj kenyérrel, amelyet feldaraboltak és
egy villán megpirítottak a tűz fölött, majd megvajazták a szeleteket,
és ellentmondást nem tűrően belém tömték az ételt.
A forró, vajas pirítós roppantul megnyugtató tud lenni, még
sajgó állkapoccsal majszolgatva is. Étellel a gyomromban jóval
nyugodtabbnak kezdtem érezni magam, és képes voltam érdeklődni
afelől, hogy mit tudtak meg Lionel Browntól.
– Az egészet Hodgepile-ra kente – felelte Jamie, majd
savanyúságot tornyozott egy szelet pitére. – Nyilván.
– Te nem találkoztál Arvin Hodgepile-lal – mondtam
megborzongva. – Ööö… Mármint, nem beszéltetek.
Élesen nézett rám, de nem feszegette tovább a témát, inkább
Ianre hagyta, hogy elmesélje az eseményeket Lionel Brown verziója
szerint.
Úgy kezdődött, hogy ő és a testvére, Richard megalapították az
ő Biztonsági Bizottságukat. Ragaszkodott az állításához, hogy
egyszerű közszolgálati szervnek szánták. Jamie erre felhorkant, de
nem szólt közbe.

474
 Brownsville hímnemű lakóinak zöme csatlakozott a
bizottsághoz, a legtöbb telepes és kisebb farmer azonban nem.
Semmi baj, így is jó lesz. A bizottság kisebb ügyekkel foglalkozott,
támadási, lopási és hasonló ügyekben bíráskodott, és ha sikerült
megkaparintaniuk egypár disznót vagy egy szarvastetemet cserébe a
fáradozásaikért, akkor nem igazán panaszkodtak.
– Nagy a csend a Rendfenntartók körül – magyarázta Ian, és
homlokát ráncolva szelt magának még egy szelet kenyeret. –
Brownék nem csatlakoztak a Rendfenntartókhoz, nekik nem kell,
mivel az unokatestvérük seriff, a bíróság fele meg Brownokból áll,
vagy beházasodtak hozzájuk. – Más szóval a korrupció az ő
malmukra hajtotta a vizet.
A Rendfenntartó-hangulat a tetőfokára hágott az ország
belsejében, még a mozgalom fő vezérei, úgy mint Hermon Husband
és James Hunter is elhagyták a gyarmatot. Az alamance-i
események utóhatásaként a legtöbb Rendfenntartó kezdte
óvatosabbra venni a megnyilvánulásait, azonban számos család,
amely Brownsville közelében élt, kritizálni kezdte Brownék
politikai és üzleti befolyását.
– Tige O’Brian is köztük volt? – kérdeztem, és éreztem, hogy a
vajas pirítós kicsi, kemény csomóvá tömörül a gyomromban. Jamie
elmondta nekem, hogy mi történt O’Brianékkel, és láttam Roger
arcát, amikor visszajött.
Jamie bólintott, de nem nézett fel a pitéjéből.
– Itt jön a képbe Arvin Hodgepile – mondta, és kíméletlenül
beleharapott a pitébe. Hodgepile, aki ügyesen megszabadult a brit
sereg fogságából, mivel úgy tett, mintha meghalt volna a Cross
Creek-i raktártűzben, különböző gusztustalan ügyletekbe kezdett. És
tekintve, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, szép kis banda gyűlt
össze hasonszőrű bűnözőkből.
A banda eleinte úgy indult, hogy kiraboltak bárkit, aki
szembejött, kocsmákat üzemeltettek, és hasonlók. Ez a
viselkedésmód hajlamos vonzani a figyelmet, és néhány rendőr,
seriff, a Biztonsági Bizottság és mások társaságában a banda
elköltözött a völgyből, ahonnan indultak, és felköltözött a hegyekbe,

475
ahol elszigetelt településeket és birtokokat találtak. Tovább szedték
áldozataikat, hogy elkerüljék az azonosítás és az üldöztetés
kellemetlenségeit.
– Vagy a legtöbbjüket – motyogta Ian. Egy pillanatig a kezében
levő félig megevett tojást szemlélte, aztán letette.
A Cross Creek-i seregben töltött idő alatt Hodgepile
kapcsolatokat épített ki számos folyami kereskedővel és part menti
csempésszel. Némelyikük szőrmével, mások bármivel kereskedtek,
ami hasznot hozott nekik.
– És rájöttek – magyarázta Jamie egy nagy levegővétellel –,
hogy a lányok, a nők és a fiatal fiúk több hasznot hoznak bárminél,
leszámítva talán a whiskyt. – Megrándult a szája sarka, de nem
azért, mert mosolygott.
– A mi Mr. Brownunk ragaszkodik hozzá, hogy neki semmi
köze nem volt az egészhez – tette hozzá Ian cinikusan. – Sem a
testvérének vagy a bizottságuknak.
– De hogy keveredtek bele Brownék Hodgepile bandájába? –
kérdeztem. – És mit tettek azokkal, akiket elraboltak?
Az első kérdésre az volt a válasz, hogy egy elszúrt rablás
örömteli vég-kimeneteleként.
– Emlékszel Aaron Beardsley régi helyére, igaz?
– Igen – feleltem, és ösztönösen elfintorodtam a nyamvadt
disznóól emlékére, majd kissé kicsordult a könnyem, és kezemet a
sérült testrészem elé kaptam.
Jamie rám pillantott, és még egy darab kenyeret szúrt a villájára.
– Nos – folytatta, és nem érdekelte a tiltakozásom, miszerint tele
vagyok –, Brownék természetesen elfoglalták, amikor magukhoz
vették a kislányt. Kitakarították, feltöltötték, és továbbra is
kereskedelmi állomásként használták.
A cserokik és a catawbák gyakran eljöttek ide – bármilyen
borzalmas is volt –, amikor Aaron Beardsley még indián
kereskedőként működött, és az új vezetéssel is folytatták az
üzletelést, ami összességében igazán jövedelmező volt, és elég szép
haszonnal kecsegtetett.

476
 – És ezt szúrta ki Hodgepile – vágott közbe Ian. A Hodgepile-
banda a maga szokásos, lényegre törő üzletelési módszerével
besétált, lelőtte az ott talált házaspárt, és szisztematikusan nekiláttak
kifosztani a helyet. A pár tizenegy éves lánya, aki szerencsére a
pajtában volt, amikor a banda megérkezett, kilopózott, felült egy
öszvérre, és lélekszakadva Brownsville-be lovagolt segítségért.
Szerencsére összefutott a Biztonsági Bizottsággal, akik épp akkor
tértek vissza a dolgukról, és odavitte őket, hogy szálljanak szembe a
fosztogatókkal.
Ami ezután következett, az egy igazi patthelyzet volt. Brownék
bevették a házat. Hodgepile eközben magához vette Alicia
Beardsley Brownt, a kétéves kislányt, aki a jog szerint a
kereskedelmi állomás tulajdonosa volt, és akit Brownék örökbe
fogadtak a vélelmezett apja halála után.
Hodgepile-nak volt elég étele és lőszere a kereskedelmi
állomáson, amellyel egy többhetes ostrom során kihúzhatja;
Brownék viszont nem igazán akarták felgyújtani az értékes
tulajdonukat, csak hogy kifüstöljék onnan, és a lány életét sem
akarták kockára tenni azáltal, hogy lerohanják a helyet. Egy-két nap
után, mialatt néhány lövés eldördült, és a bizottság tagjai egyre
ingerültebbek lettek, amiért a kereskedelmi állomást körülvevő
erdőben kell állomásozniuk, a fenti ablakból kilógattak egy fehér
zászlót, és Richard Brown bement, hogy tárgyaljon Hodgepile-lal.
Az eredmény egy óvatos megegyezés lett. Hodgepile bandája
folytathatja a működését, elkerülve a Brownék védelme alatt álló
településeket, de el kell hozniuk a kereskedelmi állomásra a
rablásaikból származó jövedelmet, ahol nem túl feltűnően, jó áron
túladhatnak rajta, s amiből Hodgepile bandája bőséges részesedést
kap.
– A jövedelmet – mondtam, és elvettem egy szelet vajas pirítóst
Janiiétól. – Ezt… Ezt úgy érted, hogy a foglyokat?
– Időnként. – Összeszorította az ajkát, miközben megtöltött egy
bögrét almaborral, és odaadta nekem. – Attól is függött, hogy épp
hol voltak. Amikor foglyokat ejtettek a hegyekben, némelyiküket
eladták az indiánoknak a kereskedelmi állomáson. Azokat pedig,

477
akiket a völgyből hurcoltak el, folyami kalózoknak adták el, vagy
elvitték őket a partra, hogy eladják őket a Karibi-szigetekre, és ezért
kapták a legjobb árat. Egy tizennégy éves fiú legalább száz fontot ér.
Zsibbadt az ajkam, és nem csak az almabor miatt.
– Mióta? – kérdeztem elborzadva. – Hányan? – Gyerekek, fiatal
férfiak és nők, akiket elvonszoltak otthonról, és hidegvérrel eladtak
rabszolgának. Még ha valahogy sikerül is megszökniük, nem lesz
ahova – akihez – hazamehetnének.
Jamie felsóhajtott. Kimondhatatlanul fáradtnak tűnt.
– Brown nem tud semmit – mondta Ian halkan. – Azt mondja…
Azt mondja, neki semmi köze hozzá.
– A nagy fenéket nem tudja – jegyeztem meg, ahogy a düh
hirtelen elöntötte az agyamat. – Hodgepie-lal volt, amikor idejöttek.
Tudta, hogy el akarják vinni a whiskyt. És biztosan már akkor is
velük volt, amikor… Egyéb dolgokat műveltek.
Jamie bólintott.
– Azt állítja, hogy meg akarta akadályozni, hogy elvigyenek
téged.
– Így volt – vágtam rá. – Aztán megpróbálta rávenni őket, hogy
öljenek meg, nehogy elmondjam neked, hogy itt járt. És aztán
rohadtul megpróbált megfojtani! Kétlem, hogy ezt is elmesélte
volna neked.
– Nem, ezt valóban nem. – Ian gyors pillantást váltott Jamie-vel,
és láttam, hogy valami kimondatlan egyetértés lebeg közöttük.
Belém hasított, hogy talán most pecsételtem meg Lionel Brown
sorsát. Ha így is volt, nem biztos, hogy bűntudatom volt miatta.
– Mit… Mit akartok tenni vele? – kérdeztem.
– Szerintem talán felakasztom – felelte Jamie kis szünet után. –
De maradt még megválaszolatlan kérdésem. És végig kell
gondolnom, hogy hogy kezeljem a helyzetet. Te ne aggódj emiatt,
Sassenach, nem fogod többé látni.
Azzal felállt, megnyújtóztatta az izmait, majd leengedte a vállát
egy nagy sóhaj kíséretében. Felém nyújtotta a kezét, és felsegített.
– Menj fel az ágyba, Sassenach, én is mindjárt megyek, csak
előbb váltanom kell egypár szót Iannel.

478
A forró, vajas pirítós, az almabor és a beszélgetés hatására
átmenetileg jobban lettem. Hirtelen olyan fáradtnak éreztem magam,
hogy alig bírtam felvonszolni a testem a lépcsőn, és kénytelen
voltam az ágy szélén ülve leragadó szemekkel dülöngélni, hogy
legyen erőm levenni a ruhámat. Néhány pillanattal később
észrevettem, hogy Jamie az ajtóban ácsorog.
– Hmm… – dünnyögtem tétován.
– Nem tudtam, hogy szeretnéd-e, hogy veled töltsem az éjszakát
– mondta bátortalanul. – Ha egyedül jobban tudsz pihenni, megyek
Joseph ágyába. Vagy ha azt szeretnéd, alhatok melletted is, a földön.
– Ó – szólaltam meg kifejezéstelenül, a lehetőségeket
mérlegelve. – Nem. Maradj. Úgy értem, aludj velem. – A fáradtság
kútjának mélyéről sikerült kicsikarnom egy mosolyfélét. – Legalább
felmelegíted az ágyat.
Rendkívül furcsa arckifejezés suhant át rajta, én pedig
pislogtam, mert nem tudtam, jól láttam-e. De láttam; az arcára
egyszerre ült ki szégyenkezés, kétségbeesett derű, emellett viszont
mintha hősiesen beletörődött volna a válaszomba.
– Mi a fenét csináltál eddig? – kérdeztem, kellően meglepve,
hogy kirántson a kábulatomból.
A szégyen kezdte átvenni az irányítást; a füle hegye kezdett
vörösödni, és a szín az arcán is látszott, még a gyertya tompa
fényénél is, amit korábban az asztalra tettem.
– Nem akartam elmondani – motyogta, kerülve a tekintetemet. –
Megeskettem Iant és Roger Macet, hogy hallgassanak.
– Ó, ők aztán síri csendben voltak! – biztosítottam. Igaz, a
kijelentése talán megmagyarázta a Roger arcán időnként megjelenő
furcsa ábrázatot. – Mi folyik itt?
Jamie felsóhajtott, csizmája sarkát levakarta a padlón.
– Hát, jó. Tsisqua az, érted? Először még vendégszeretetből
tette, de amikor Ian megmondta neki… Hát, nem az volt a legjobb,
amit mondhatott, tekintve a körülményeket, csakhogy… Aztán,
479
amikor legközelebb odamentünk, ők megint ott voltak, csak most
egy másik pár. És amikor el akartam őket küldeni, azt állították,
Madár arra kérte őket, hogy mondják, hogy ez az eskümért cserébe
jár nekem. És átkozott legyek, ha tudom, komolyan gondolja-e,
vagy csupán azt hiszi, hogy vagy megtörök, és így majd jól a
markában tarthat, vagy hogy megszerzem neki a fegyvereket, amit
akar, hogy így vagy úgy véget vethessen az egésznek, vagy csupán a
káromra tréfálkozik. Ian is azt mondja, hogy nem lehet
megmondani, melyik igaz, és ha…
– Jamie – szóltam közbe. – Miről beszélsz?
Lopva rám pillantott, majd megint másfelé nézett.
– Ah… Meztelen nőkről – bökte ki, és olyan vörös lett, mint egy
darab új flanel.
Egy pillanatig rámeredtem. Egy kicsit még mindig csengett a
fülem, de a hallásommal semmi gond nem volt. Egy ujjal
rámutattam – óvatosan, mert az összes ujjam fel volt dagadva és
sebes volt.
– Te – mondtam kimért hangon –, most azonnal gyere ide. Ülj le
– mutattam magam mellé, az ágyra –, és pontosan, szótagolva
mondd el, mit csináltál.
Megtette, amelynek eredményeképpen öt perccel később hanyatt
feküdtem az ágyon, rázott a nevetés, nyögtem a fájós, repedt
bordáim miatt, és a könnyek maguktól patakzottak végig a
halántékomon, bele a fülembe.
– Jaj, istenem, jaj, istenem, jaj, istenem – ziháltam. – Nem
bírom, tényleg nem bírom! Segíts felülni! – Kinyújtottam a kezem,
felvakkantottam a fájdalomtól, ahogy ujjai rákulcsolódtak a
meggyötört csuklómra, de végül sikerült felülnöm, az ölembe
szorított párnával előredőltem, és akárhányszor újra rám tört a
nevetés, erősebben szorítottam.
– Örülök, hogy szerinted ez vicces, Sassenach – mondta Jamie
szárazon. Valamelyest összeszedte magát, bár az arca még mindig
vörös volt. – Biztos, hogy nem hibbantál meg?

480
 – Nem, egyáltalán nem. – Szipogtam egy kicsit, a szememet
megtöröltem egy nedves zsebkendővel, majd visszafojthatatlan
jókedvvel felhorkantam. – Jaj! Istenem, ez fáj!
Sóhajtva töltött egy pohár vizet az éjjeliszekrényen levő
palackból. Hideg volt, de állott és kissé áporodott; gondolom, már
azelőtt itt volt, hogy…
– Jól van – szólaltam meg, és odébb raktam a poharat, a
nedvességet pedig óvatosan felitattam az ajkaimról. – Jól vagyok. –
Felületesen lélegeztem, éreztem, hogy kezd lassulni a szívverésem.
– Hát jó. Akkor legalább most már tudom, miért jöttél vissza a
cseroki falvakból olyan… állapotban. – Éreztem, hogy tébolyult
kacagás tör fel bennem, és nyögdécselve előredőltem, miközben
próbáltam elfojtani. – Jaj, Jézus H. Roosevelt Krisztus! És én meg
azt hittem, azért voltál úgy megveszve a vágytól, mert annyit
gondoltál rám!
Ekkor belőle is kitört egy nevetés, igaz, csak halványan. Letette
a poharat, felállt, és felhajtotta az ágytakarót. Aztán rám nézett,
tekintete tiszta és védtelen volt.
– Claire – mondta kedvesen –, rád gondoltam. Te voltál az,
mindig is te voltál, és te is leszel. Most feküdj le, és oltsd el a
gyertyát. Amint besötétítettem, eloltottam a parazsat és
bereteszeltem az ajtót, jövök, és felmelegítelek.

– Ölj meg! – Randall tekintete lázban égett. – Ölj meg – ismételte. –

Ez a szívem vágya.
Ébren fetrengett, hallotta a fejében visszhangzó hangokat, látta
a szemeket, az eső áztatta hajat, Randall arcát, ami olyan vizes volt,
mint egy vízbe fojtott emberé.
Megdörzsölte a saját arcát, meglepődött a száraz bőr
érintésétől, szakálla csupán árnyék volt. A vizes érzés, a hónapos
szakáll viszketése még most is olyan erős volt, hogy felkelt,
ösztönösen lassan kezdett mozogni, majd az ablakhoz ment, ahol a
481
holdfény keresztülragyogott a spaletta résein. Töltött egy kis vizet a
mosdótálba, majd az edényt a szoba egy világosabb pontjára vitte,
és belenézett, hogy megszabaduljon a hosszan tartó érzéstől, hogy ő
valaki más, és valahol máshol van.
A vízben megjelenő arc nem volt több egy jellegtelen, ovális
fejnél, de frissen volt borotválva, a haja pedig lazán a vállára hullt,
nem volt felkötve a csatához. Mégis mintha egy idegen arca lett
volna.
A vizet benne hagyta a tálban, és egy pillanattal később puhán
visszamászott az ágyba.
A nő aludt. Nem is gondolt rá, amikor felébredt, azonban a
látványa megnyugtatta. A jól ismert arc, még ha tele is volt
zúzódásokkal és duzzanatokkal.
Kezét az ágytámlára tette, megnyugtatta a tömörfa. Néha,
amikor felébredt, vele maradt az álom, és úgy érezte, a való világ
kísértetiesen lebeg körülötte. Néha attól félt, hogy ő maga a kísértet.
A lepedő azonban hűsítette a bőrét, és Claire melegsége
megnyugtatta. Felé nyúlt, mire a nő megfordult, és egy apró,
elégedett nyögéssel a karjába kucorodott, neki háttal, feneke
szilárdan domborodott mellette.
Claire azonnal visszaaludt; fel sem ébredt igazán. Jamie
legszívesebben felkeltette volna, hogy beszéljen hozzá, csak hogy
biztos legyen benne, hogy a nő látja és hallja őt. De csak szorosan
magához ölelte, és göndör haja fölött az ajtót figyelte, mintha az
kinyílhatna, és Jack Randall ott állna bőrig ázva.
Ölj meg, ezt mondta. Ez a szívem vágya.
Lassan vert a szíve, visszhangzott a fülében, ahogy a párnához
nyomta. Bizonyos éjszakákon úgy aludt el, hogy ezt hallgatta,
megnyugtatta a monoton dübörgés. Máskor, mint most is, inkább a
halálos csöndet hallotta meg a szívverések között, a csendet, amely
minden emberre ott vár, türelmesen.
Amikor felébredt, felhajtotta a takarót, azonban visszahajtotta,
hogy Claire-t betakarja, az ő háta viszont fedetlenül ki volt téve a
szoba hűs levegőjének, hátha így nem süllyed vissza az alvásba,
kockáztatva, hogy visszatér abba a bizonyos álomba. Csak hadd

482
fagyoskodjon, amíg végül el nem ragadja az eszméletlenség, és
magával nem rántja a mély feledés állapotába.
Ugyanis nem akarta tudni, hogy Randall hogy értette azt, amit
mondott.

483
 32
Té t~táéàöá àØÄ ~xzçxá
eeggel Mrs. Bug már ott volt a konyhában, a levegő pedig meleg
volt és illatozott a főzéstől. Úgy nézett ki, mint máskor, és
leszámítva, hogy vetett egy kurta pillantást az arcomra, és
felszisszent, nem csapott nagy hűhót. Vagy érzékenyebb, mint
gondoltam, vagy Jamie váltott vele pár szót.
– Tessék, a muirninn, addig kell enni, amíg meleg. – Mrs. Bug
egy halom pulykafasírtot csúsztatott a tányéromra, és fürgén
megkoronázta egy tükörtojással.
Köszönetképpen biccentettem, és egyértelmű lelkesedés nélkül
vettem fel a villámat. Az állkapcsom még mindig úgy fájt, hogy az
étkezés lassú és fájdalmas művelet volt.
A tojás könnyedén lecsúszott, de az égett hagyma illata túl
erősnek és olajosnak érződött az orromban. Egy krumplis falatot a
szájpadlásomhoz préseltem, és a nyelvemmel összenyomtam,
ahelyett, hogy összerágtam volna, majd egy korty kávéval
leöblítettem.
Inkább annak reményében, hogy elterelem a saját figyelmemet,
mintsem azért, hogy valóban megtudjam, így szóltam:
– És hogy van Mr. Brown ma reggel?
Mrs. Bug ajka elvékonyodott, és úgy vágta elém a sült krumplit
a szedőkanállal, mintha Brown agya lett volna.
– Sajnos nem olyan rosszul, mint ahogy megérdemelné – felelte.
– Az akasztás túl kegyes neki, az a fickó nem több egy nyamvadt
trágyadombnál, amiben hemzsegnek a kukacok.
Kiköptem a krumplit, amit épp majszoltam, és sietve kortyoltam
egyet a kávéból. Leért, majd azonnal elindult felfelé, én pedig

484
hátralöktem a padot, és az ajtóhoz rohantam; még időben értem oda,
hogy a szederbokorra hányjam a kávét, az epét és a tükörtojást.
Halványan éreztem, hogy Mrs. Bug idegesen ácsorog az
ajtóban, és elhessegettem a kezemmel. Egy pillanatig habozott, de
végül bement, én pedig felálltam, és a kút felé indultam.
Az egész fejemnek kávé- és epeíze volt, az orrom pedig
iszonyúan szúrt. Úgy éreztem, mintha vérezne, de amikor óvatosan
megérintettem, láttam, hogy nem így van. Óvatosan kiöblítettem a
számat vízzel, ami némileg orvosolta a kellemetlen ízt, de a
hányinger nyomában született pánikot semmi nem tudta elfojtani.
Hirtelen olyan távoli és meglehetősen bizarr érzés tört rám,
mintha nem lenne bőröm. Remegett a lábam, és nem törődve a
szálkákkal, leültem a rönkre, ahol a tűzifát szoktuk aprítani.
Nem bírom, gondoltam. Egyszerűen nem.
Ott ültem a favágó rönkön, és nem voltam hajlandó felállni.
Nagyon határozottan éreztem a méhemet. Egy kicsi, kerek súlyt a
hasam alsó részénél, mintha kicsit meg lenne dagadva, és nagyon
érzékeny lenne.
Semmiség, gondoltam azzal az elszántsággal, amit képes voltam
felmutatni. Teljesen normális. Mindig ilyen érzés a ciklusom egy
bizonyos pontján. És azután, hogy azt tettük, Jamie meg én… Nos,
igazán nem nagy csoda, ha továbbra is értem a bennem zajló
folyamatokat. Ráadásul előző este nem csináltuk; semmi másra nem
vágytam, csak hogy átöleljenek. Másrészről, majd’ megszakadtam a
nevetéstől. Most is kiszakadt belőlem egy apró kacaj, ahogy
felidéztem Jamie vallomását. Fájt, és belenyilallt a bordáimba, de
egy kicsit jobban éreztem magam.
– A pokolba is, mindegy – mondtam ki hangosan, és felálltam. –
Dolgom van.
A határozott kijelentésemtől hajtva fogtam a kosaramat és a
késemet, szóltam Mrs. Bugnak, hogy elmentem, és elindultam
Christie-ék felé.
Megnézem Tom kezét, aztán elhívom Malvát gyűjteni egy kis
ginzeng-gyökeret meg egyéb hasznos dolgokat, amibe belebotlunk.
Fogékony tanítvány volt, figyelmes és gyors, és könnyen

485
megjegyezte a növényeket. És meg akartam tanítani, hogy hogyan
hozzon létre penicillintelepeket. Biztosan jót tesz majd a nedves,
mohás avarban való válogatás. Nem törődtem vele, hogy a
gondolattól a torkomban ismét feltörni készült valami, sebesült
arcomat a reggeli napfénybe tartottam.
És azon sem fogok aggódni, hogy Jamie mit akar tenni Lionel
Brown-nal.

486
 33
TÅxÄçuxÇ `ÜáA Uâz ~≠éuxÄ°Ñ
^övetkező reggelre egészen rendbe jöttem. A gyomrom
megnyugodott, és érzelmileg sokkal ellenállóbbnak éreztem magam,
ami jó hír, tekintve, hogy bármiféle figyelmeztetést adott is Jamie
Mrs. Bugnak arról, hogy ne babusgasson, egyszerűen lepergett róla.
Minden kevésbé fájt, és a kezem szinte normális volt, de még
mindig rettentő fáradt voltam, és az az igazság, hogy kifejezetten jó
érzés volt feltenni a lábam a padra, és elfogadni a bögrényi kávékat
– a tea erősen fogyóban volt, és még néhány évig nem nagyon van
esély utánpótlásra –, valamint a mazsolás rizspudingokat.
– És akkor biztos benne, hogy ugyanúgy fog kinézni az arca,
mint azelőtt, igaz? – Mrs. Bug adott nekem egy friss, vajtól és
méztől csöpögő muffint, és kétkedve nézett rám, összeszorított
ajakkal.
Csábított a gondolat, hogy megkérdezzem, hogy néz ki a
fejemen levő valami, de egész biztos voltam benne, hogy nem
akarom hallani a választ. Ehelyett megelégedtem egy kurta igennel,
és kértem még egy kis kávét.
– Ismertem egyszer egy asszonyt Kirkcaldyban, akit arcon
rúgott a tehén – mesélte, és továbbra is kritikusan vizslatott,
miközben felszolgálta a kávét. – A metszőfogát elvesztette, szegény
teremtés, és azután az orra is elgörbült, így ni. – A saját kis orrát
erősen oldalra húzta a mutatóujjával, szemléltetésképpen, miközben
a felső ajkát az alsó alá gyűrte, hogy utánozza a fogatlanságot.
Óvatosan megérintettem a saját orromat, de biztatóan egyenes
volt, habár még mindig kissé püffedt.

487
 – Aztán ott volt William McCrea Balgownie-ból, aki együtt
harcolt Sheriffsmuirnál az én Archommal. Útjába került egy angol
lándzsának, ami levitte a fél állát és az orra nagyját! Arch szerint be
lehetett látni a nyelőcsövébe és az agyába is, de túlélte. Többnyire
kásán tengődött – tette hozzá. – És whiskyn.
– Micsoda nagyszerű ötlet! – jegyeztem meg, majd letettem a
muffint, amit majszoltam. – Szerintem megyek, és szerzek is
magamnak egy keveset.
Csészével a kezemben, amilyen gyorsan csak tudtam, a rendelő
felé menekültem a folyosón át, miközben Mrs. Bug utánam kiabált,
hogy Dominic Mulroney-ról, egy ír férfiról számoljon be, aki
Edinburghban fejjel nekiment a templomkapunak, persze teljesen
részegen…
Becsuktam magam mögött a rendelő ajtaját, kinyitottam az
ablakot, és kiöntöttem a kávé maradékát, majd levettem egy üveget
a polcról, és színültig töltöttem a csészémet.
Úgy terveztem, hogy megkérdezem Mrs. Bugot Lionel Brown
egészségi állapotáról, de… Az talán várhat. Észrevettem, hogy már
megint remeg a kezem, és rá kellett szorítanom az asztalra egy
pillanatra, hogy megállítsam a remegést, mielőtt megfogom a
csészét.
Vettem egy mély lélegzetet, és belekortyoltam a whiskybe.
Majd még egyszer. Igen, így már jobb.
A hasztalan rémület kisebb hullámai kezdtek ismét a
hatalmukba keríteni. Aznap reggel megúsztam nélkülük, és
reménykedtem benne, hogy eltűntek. Ezek szerint mégsem.
Kortyolgattam a whiskyt, felitattam a hideg verítéket a
halántékomról, és körülnéztem, hogy mi hasznosat csinálhatnék.
Malva és én előző nap készítettünk némi friss penicillint, illetve
lázgyökérből és kakas-mandikóból készült tinktúrákat, valamint
némi friss tárnicskenőcsöt is. Végül elkezdtem lapozgatni a nagy,
fekete könyvemet, mellé whiskyt szopogattam, és elidőztem az
oldalakon, amelyek a szülés különböző rettenetes komplikációit
ecsetelték.

488
 Rájöttem, hogy mit csinálok, de képtelen voltam abbahagyni.
Nem vagyok terhes. Biztos voltam benne. Mégis olyan érzékenynek
és gyulladtnak tűnt a méhem, és az egész lényemben össze voltam
zavarodva.
Ó, akadt egy vidám rész is; Daniel Rawlings egyik bejegyzése,
amely elmesélte egy középkorú rabszolganő esetét, aki
rektovaginális fekélyben szenvedett, ami miatt folyamatosan
szivárgott a fekália a hüvelyéből.
Az ilyen fekélyeket a szülés közben történt sérülések okozzák,
és a fiatal lányok körében volt gyakori, akiknél a hosszú vajúdás
miatti megerőltetés során hajlamosak kialakulni ilyen repedések –
vagy idősebb nők esetében, akiknek kevésbé rugalmasak a
szöveteik. Természetesen az idősebb nőknél a károsodást gyakran
kísérte teljes gátszakadás, ami azt jelentette, hogy a méh, a húgycső
– és nagy valószínűséggel a végbélnyílás is – átszakad a
medencefenéken.
– Milyen hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy nem vagyok
terhes – mondtam ki hangosan, és határozottan becsuktam a
könyvet. Talán inkább előveszem megint a Don Quijotét.
Mindent egybevéve, jelentős megkönnyebbülés volt, amikor
Malva Christie kopogott az ajtón, kicsivel dél előtt.
Futólag rápillantott az arcomra, de akárcsak előző nap, most is
szótlanul vette tudomásul a kinézetemet.
– Hogy van apád keze? – kérdeztem.
– Ó, remekül, asszonyom – felelte gyorsan. – Megnéztem,
ahogy mondta, de nincsenek vörös csíkok, nem gennyes, csak egy
kicsit piros a seb körül. Megkértem, hogy mozgassa meg az ujjait,
ahogy mondta – tette hozzá, és kis gödröcske jelent meg az arcán
egy pillanatra. – Ő nem akarta, és úgy tett, mintha tüskéket
szurkálnék belé, de sikerült.
– Ó, ez nagyszerű! – mondtam, és megpaskoltam a vállát, mire
az arca rózsaszínűvé vált az örömtől.
– Szerintem ez mézes süteményt érdemel – tettem hozzá, mivel
az elmúlt egy órában a konyhából a folyosóra kiszivárgó kellemes

489
illat, a sülő sütemény aromája töltötte meg az orromat. – Gyere
velem.
Azonban ahogy kiléptünk a folyosóra, és befordultunk a
konyhába, furcsa zajt hallottam a hátunk mögül. Valami szokatlan
dübörgés jött kintről, mintha egy óriási állat baktatott volna végig az
elülső veranda süppedős deszkáin.
– Ez mi? – kérdezte Malva riadtan, a válla fölött hátrapillantva.
A kérdésére egy hangos morgás, illetve egy dobbanás felelt,
amely megrázta a bejárati ajtót, mintha valami nekiesett volna.
– Jézus, Mária, Szent József! – A konyhából Mrs. Bug ugrott ki,
keresztet vetve. – Mi volt ez?
Szívem zakatolni kezdett a zajok hallatán, és kiszáradt a szám.
Valami hatalmas és sötét zárta el a fényt az ajtó alatt, és tisztán
hallottuk morgásokkal tűzdelt horkoló légzését.
– Hát, akármi is az, vagy beteg, vagy megsérült – állapítottam
meg. – Mindenki, hátrébb. – A kötényembe töröltem a kezem,
nyeltem egyet, előreléptem, és kinyitottam az ajtót.
Egy pillanatig meg sem ismertem; nem volt több egy halom
húsnál, kusza hajnál és kosszal borított zilált ruhakupacnál. De aztán
nagy nehezen feltérdelt, lihegve felemelte a fejét, és láttam a
falfehér arcát, amit sebek szabdaltak, és csillogott az izzadságtól.
– Mr. Brown? – szólaltam meg hitetlenkedve.
Tekintete fátyolos volt, abban sem voltam biztos, hogy lát
engem, de a hangomat egyértelműen felismerte, ugyanis felém dőlt,
majdnem fel is borított. Gyorsan hátraléptem, de elkapta a lábam, és
kiabálva belém kapaszkodott.
– Kegyelem! Asszonyom, könyörüljön rajtam, esedezve kérem!
– Mi a…? Eresszen! Eresszen el, ha mondom! – Megráztam a
lábam, hogy kiszabadítsam, de úgy csüngött rajtam, mint egy pióca,
és tovább kiabálta, hogy „Kegyelem!”, rekedten, kétségbeesetten
kántálva.
– Jaj, hallgasson már! – vágott közbe Mrs. Bug. Ahogy
magához tért a döbbenetből, már nem úgy tűnt, mint akit
kizökkentett Mr. Brown megjelenése, inkább meglehetősen
bosszantotta.

490
 Lionel Brown nem hallgatott el, tovább könyörgött hozzám
kegyelemért, és a leszerelésére irányuló minden kísérletem
hiábavaló volt. Mrs. Bug ezt azzal szakította félbe, hogy egy
hatalmas húsklopfolóval a kezében fürgén Mr. Brownhoz lépett, és a
fejére koppintott vele. A férfi szeme kifordult, és egy szó nélkül
arcra borult.
– Nagyon sajnálom, Mrs. Fraser – mondta Mrs. Bug
bocsánatkérőn. – Fogalmam sincs, hogy szökhetett ki, és hogy tudott
egészen idáig eljönni.
Én sem tudtam, hogy szabadult ki, viszont az világos volt, hogy
hogyan jött – hogyan vonszolta el magát a törött lábán eddig. Keze
és lába tele volt vágással és vérrel, nadrágja szétfoszlott, és az egész
testét sár borította, amihez fű és levelek tapadtak.
Lehajoltam, és kipöcköltem a hajából egy szilfalevelet, azon
tűnődve, hogy mégis mi a fészkes fenét csináljunk vele. A
nyilvánvalót, gondoltam.
– Segítsen bevinni a rendelőbe – mondtam, és felsóhajtottam,
ahogy lehajoltam, és a hóna alá nyúltam.
– Nem teheti ezt, Mrs. Fraser! – Mrs. Bug tajtékzott. – Mr.
Fraser nagyon elszánt ezzel kapcsolatban, önnek nem szabad
foglalkoznia ezzel a csavargóval, még csak rá sem nézhet!
– Nos, attól tartok, kicsit késő, hogy rá se nézzek – jegyeztem
meg az ernyedt testet vonszolva. – Nem hagyhatjuk itt feküdni a
verandán, igaz? Segítsen!
Úgy tűnt, Mrs. Bug semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy
Mr. Brown továbbra is a verandán heverjen, de amikor Malva – aki
a kalamajka ideje alatt szorosan a falhoz tapadva állt elkerekedett
szemmel, odajött segíteni, Mrs. Bug egy sóhajjal beadta a derekát,
letette a fegyverét, és segített nekünk.
Mr. Brown kezdett éledezni az eszméletvesztésből, mire
becipeltük a rendelő asztalára, miközben nyögdécselt.
– Ne hagyják neki, hogy megöljön… Kérem, ne hagyják!
– Elhallgatna végre? – kérdeztem meglehetősen ingerülten. –
Hadd nézzem a lábát!

491
 A végtagot én raktam sínbe, de azóta senki sem nyúlt hozzá, és
a Bugék kunyhója felől idevezető út sem tett neki jót; a kötésen át
vér szivárgott. Őszintén lenyűgözött, hogy eljött idáig, elnézve a
sérüléseit. Bőre nyirkos volt, légzése szapora, de nem volt vészesen
lázas.
– Hozna nekem egy kis forró vizet, Mrs. Bug? – kérdeztem,
óvatosan megfogva a törött végtagot. – Meg esetleg egy kis whiskyt
is! Szüksége lesz rá!
– Nem – felelte Mrs. Bug, és nagyfokú ellenszenvvel nézett a
páciensre. – Csak megspóroljuk a gondot Mr. Frasernek, legalább
nem kell elintéznie ezt a senkiházit, ha már egyszer nem vette a
fáradságot, hogy magától meghaljon. – Még mindig a kezében volt a
klopfoló, és fenyegetően felemelte, mire Mr. Brown összehúzta
magát és felkiáltott, mivel a mozdulattól fájt a törött csuklója.
– Majd én hozom a vizet – közölte Malva, azzal eltűnt.
Mr. Brown, nem törődve azzal, hogy igyekeztem ellátni a
sérüléseit, egyik kezével megragadta a csuklómat. Szorítása
meglepően erős volt.
– Ne hagyja, hogy megöljön – mondta rekedten, vérben forgó
szemmel. – Könyörögve kérem!
Tétováztam. Még nem feledkeztem meg teljesen Mr. Brown
létezéséről, de többé-kevésbe elnyomtam magamban a tényt az
elmúlt egy-két nap során. Túl jólesett nem gondolni rá.
Látta, hogy habozom, és megnyalta az ajkát, majd újra
próbálkozott.
– Mentsen meg, Mrs. Fraser, esedezem! Maga az egyetlen, akire
hallgat!
Nehézségek árán, de sikerült lefejtenem a kezét a csuklómról.
– Pontosan miért gondolja úgy, hogy valaki meg akarja ölni? –
kérdeztem óvatosan.
Brown nem nevetett, de szája keserűen megrándult.
– Azt mondja, meg fog. Nem kételkedem a szavában. –
Valamivel nyugodtabbnak tűnt, és vett egy mély, reszkető lélegzetet.
– Kérem, Mrs. Fraser – mondta gyengédebben. – Könyörgöm,
mentsen meg!

492
 Rápillantottam Mrs. Bugra, és leolvastam az igazságot a
keresztbe tett karjáról és összeszorított ajkáról. Ő tudta.
Ekkor Malva besietett, egyik kezében egy forró vízzel teli
teknővel, a másikban egy kancsó whiskyvel.
– Mit csináljak? – kérdezte lélekszakadva.
– Ööö… A szekrényben – feleltem, és próbáltam koncentrálni. –
Tudod, hogy melyik fekete nadálytő néz ki úgy, mint… a
lázgyökér? – Mr. Brown csuklóját a kezemben tartottam,
automatikusan ellenőriztem a pulzusát. Zakatolt.
– Igen, asszonyom. Feltegyek egy főzetet? – Letette a kancsót és
a teknőt, és már a szekrényben kotorászott.
Tekintetem találkozott Mr. Brownéval, és próbáltam
szenvtelenül ránézni.
– Maga megölt volna, ha lett volna rá lehetősége – mondtam
suttogva. A saját pulzusom is majdnem olyan szapora volt, mint az
övé.
– Nem – mondta, de levette rólam a szemét. Csak egy
ezredmásodpercig tartott, amíg nem nézett rám. – Nem, soha nem
tettem volna meg!
– Azt mondta Hodgepile-nak, hogy öljön meg. – Hangom
megremegett, amikor kimondtam a nevét, és hirtelen a harag áradata
kezdett rügyet bontani bennem. – Maga is tudja, hogy így volt!
Bal csuklója valószínűleg eltört, és senki nem rakta helyre;
feldagadt, és sötét volt a zúzódásoktól. Szabad kezét sürgetően az
enyémre tette, mintha meg akarna győzni. Bűzös, nyers, szúrós szag
áradt belőle, mint…
Elrántottam a kezem, az undor úgy mászott a bőröm alatt, akár
egy százlábúraj. Erősen beledörzsöltem a tenyeremet a kötényembe,
és igyekeztem nem elhányni magam.
Nem ő volt az. Pontosan tudtam. Az összes férfi közül ő nem
lehetett az; eltörte a lábát aznap délután. Kizárt, hogy ő lett volna az
a nehéz, hajthatatlan és bűzlő valaki az éjszakában. Mégis úgy
éreztem, mintha ő lett volna, de lenyeltem az epét, és hirtelen
könnyebbnek éreztem a fejem.

493
 – Mrs. Fraser! Mrs. Fraser! – Malva és Mrs. Bug egyszerre
szólongattak, és mielőtt rájöhettem volna, mi történik, Mrs. Bug
segített leülni egy székre, és megtartott, Malva pedig egy pohár
whiskyt tett sürgetőn a szám elé.
Csukott szemmel beleittam, próbáltam elmerülni a tiszta, átható
illatban és a perzselő ízben.
Eszembe jutott Jamie haragja aznap éjjel, amikor hazahozott. Ha
Brown is ott lett volna akkor a szobában, kétségtelenül megöli. De
vajon most is megtenné, hidegvérrel? Nem tudom. Úgy tűnt, Brown
pontosan tudja.
Hallottam Brown kiáltozását, mély, reménytelen hang volt.
Lenyeltem az utolsó korty whiskyt, arrébb tettem a poharat, majd
felültem, és kinyitottam a szemem. Meglepetésemre én magam is
sírtam.
Felálltam, és a kötényembe töröltem az arcom. Megnyugtató
illata volt – vaj, fahéj és friss almaszósz –, és ez mérsékelte a
hányingeremet.
– A tea készen van, Mrs. Fraser – suttogta Malva, megérintve a
ruhám ujját. Tekintetét Brownon tartotta, aki szánalmasan kuporgott
az asztalon. – Kéri?
– Nem – feleltem. – Add neki. Aztán hozz egy kis kötözőt, és
menj haza.
Fogalmam sem volt, mit akar tenni Jamie, és arról sem, hogy én
mit fogok, amikor felfedeztem, mik a szándékai. Nem tudtam, mit
gondoljak, vagy mit érezzék. Egyedül azt tudtam biztosan, hogy egy
sérült ember fekszik előttem. Ennyi egyelőre elég volt.

Egy ideig sikerült megfeledkeznem arról, hogy kicsoda ő.

Megtiltottam neki, hogy beszéljen, és a fogamat összeszorítva
belemerültem az előttem levő feladatba. Nyavalygott, de csendben
maradt. Letisztítottam, bekötöztem, és igyekeztem rendbe tenni.
Azonban amikor nem maradt több feladat, az ember továbbra is ott
494
volt, és tudatosan növeltem a köztünk levő távolságot minden
alkalommal, amikor hozzáértem.
Amikor végeztem, elmentem megmosakodni, aprólékosan
megtörölgettem a kezem egy terpentinbe és alkoholba mártott
ronggyal, és a fájdalom ellenére jól megtisztítottam az összes
körmöm alatt a bőrt. Rájöttem, hogy úgy viselkedem, mintha valami
veszélyes vírus lakozna benne, de képtelen voltam leállni.
Lionel Brown nyugtalanul figyelt engem.
– Mit akar tenni?
– Még nem döntöttem el. – Ez többé-kevésbé igaz is volt.
Cselekedeteim nem valamiféle tudatos döntés folyományai voltak,
sem pedig a döntés hiányáé, de elszánt voltam. Jamie-nek, a fene
essen belé, igaza volt, viszont nem volt rá okom, hogy ezt Lionel
Brownnal is közöljem. Egyelőre nem.
Már nyitotta a száját, hogy tovább könyörögjön, de egy éles
mozdulattal megállítottam.
– Volt magával egy Donner nevű férfi. Mit tud róla?
Nem tudom, mire számított, de biztosan nem erre. Kissé tátva
maradt a szája.
– Donner? – ismételte bizonytalanul.
– Ne merje azt mondani, hogy nem emlékszik rá! – mondtam
hevesen, a nyugtalanságom miatt.
– Jaj, nem, asszonyom – biztosított sietősen. – Jól emlékszem
rá, bizony elég jól! Mit… – Nyelvével megérintette a szája
felszakadt sarkát. – Mit akar tudni róla?
Legfőképpen azt akartam tudni, hogy halott-e avagy sem, de
szinte biztos, hogy Brown ezt nem tudja.
– Kezdjük a teljes nevével – javasoltam, és óvatosan leültem
mellé –, aztán onnan folytathatjuk.
Mint kiderült, Brown nem sokat tudott Donnerről a nevén kívül,
ami állítása szerint Wendigo volt.
– Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve, Brown azonban úgy tűnt,
semmi különöset nem talál ebben.
– Azt mondta, így hívják – mondta úgy, mintha megsértődött
volna azon, hogy kételkedem a szavában. – Indián, nem?

495
 Igen, az. Vagyis, hogy pontosak legyünk, az volt. Ez a név
valamelyik északi törzs mitológiájának egy szörnyét jelöli, már nem
emlékszem, melyik törzséét. Brianna egyszer tanult az iskolában
bennszülött amerikai mítoszokról, és mindegyik gyereknek el kellett
mesélnie és illusztrálnia egy-egy történetet. Bree foglalkozott a
wendigókkal.
Erre csak azért emlékeztem, mert a kép, amit a feladathoz
rajzolt, egy ideig megmaradt bennem. A rajz fordított technikával,
vagyis fehér krétával készült, ami átszűrődött egy szénrétegen.
Leveleiktől megfosztott fák hajladoztak a hóviharban és a szélben,
és a köztük levő tér is az éjszaka része volt. A képnek volt egyfajta
sürgető jellege, vad és élénk hatást keltett.
Jó néhány pillanatig kellett néznem, hogy észrevegyem az arcot
a fák között. Konkrétan felkiáltottam és elejtettem a lapot, amikor
megláttam, Bree legnagyobb örömére.
– Lehetséges – mondtam, és határozottan elnyomtam a
wendigoarc emlékét. – Honnan jött? Brownsville-ben lakik?
Járt Brownsville-ben, de csupán néhány hetet töltött ott.
Hodgepile hozta valahonnan néhány másik emberrel együtt. Brown
észre sem vette, nem okozott bajt.
– Az özvegy Baudryval volt – közölte Brown, és hirtelen
reménykedően csengett a hangja. – Lehet, hogy neki mesélt valamit
magáról. Én kideríthetem. Ha hazamentem. – Úgy éreztem, próbál
kiskutyatekintettel rám nézni, de inkább úgy festett, mint egy
haldokló tarajos gőte.
– Hmm – mondtam, és rendkívül kétkedve néztem rá. – Azt
majd meglátjuk.
Megnyalta az ajkát, hogy sajnálatra méltónak tűnjön.
– Kérhetnék egy kis vizet, asszonyom?
Nem feltétlenül akartam, hogy szomjan haljon, de már túl sok
időt töltöttem az ellátásával. Azt akartam, hogy tűnjön el a
rendelőmből és a szemem elől, amilyen gyorsan csak lehet. Ridegen
bólintottam, kiléptem a folyosóra, és szóltam Mrs. Bugnak, hogy
hozok egy kis vizet.

496
 Meleg volt a délután, és meglehetősen tüskés hangulatban
voltam, miután elláttam Lionel Brownt. Minden előrejelzés nélkül
hirtelen egy hőhullám szaladt végig a mellkasomon és a nyakamon,
majd forró viaszként folyt végig az arcomon, úgy, hogy a fülem
mögött izzadságcseppek jelentek meg. Motyogtam valami kifogást,
Mrs. Bugra hagytam a beteget, és kisiettem a levegőre.
Volt kint egy kút; nem több egy sekély gödörnél, szépen
körberakva kövekkel. Egy nagy lopótökből készült merítőkanál
hevert két kövön. Kivettem, és térdelve annyi vizet merítettem bele,
hogy inni is tudjak belőle, és ráfröcskölhessem gőzölgő arcomra.
A forró pír önmagában nem olyan kellemetlen, inkább érdekes,
pont, ahogy a terhesség; furcsa érzés, amikor az ember teste váratlan
dolgokat tesz, a tudatos irányításunk nélkül. Egy pillanatig
eltűnődtem rajta, hogy vajon a férfiak is így éreznek-e az erekciót
illetően.
Abban a pillanatban a hőhullám egészen kellemesnek tűnt.
Egész biztos, győzködtem magam, hogy nem lennének
hőhullámaim, ha terhes lennék. Vagy mégis? Valahonnan rémlett,
hogy a terhesség korai szakaszában a hormonális változások
hajlamosak különböző termikus jelenségeket okozni, akárcsak a
menopauza esetében. Az biztos, hogy voltak dührohamaim, ami
jellemző a terhes, a változókorban levő, illetve a megerőszakolt
nőkre is…
– Ne légy nevetséges, Beauchamp! – mondtam ki hangosan. –
Jól tudod, hogy nem vagy terhes.
Ezt hallván különös érzés tört rám: kilenctized rész
megkönnyebbülés, egy rész sajnálat. Vagy inkább kilencezer-
kilencszázkilencvenkilenc rész megkönnyebbülés és egy rész
sajnálat, de attól még ott volt.
Gyakran követte izzadsághullám a bőrpírt, igaz, én ellettem
volna anélkül is. A hajam töve izzadságtól tocsogott, és bár az
arcomat kellemesen hűsítette a víz, további hőhullámok árasztottak
el, és úgy terjedtek a mellkasomon, arcomon, nyakamon és a
fejbőrömön, mint egy tapadós fátyol. Hirtelen ötlettől vezérelve a
ruhámba is öntöttem egy fél merítőkanálnyi vizet, és

497
megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy a nedvesség átitatta a
ruhát, végigcsörgedezett a melleim között, le a hasamon, majd
csiklandozva, hűsítőén a lábaim között, végül le a földre.
Szörnyen néztem ki, de Mrs. Bugot nem fogja érdekelni, és a
pokolba vele, hogy mit gondol az a tetves Lionel Brown.
Megtörölgettem a halántékomat a kötényem szélével, és elindultam
vissza a házba.
Az ajtó félig nyitva állt, ahogy hagytam. Kinyitottam, és az erős,
tiszta délutáni fény besütött mögöttem, és megvilágította Mrs.
Bugot, amint teljes erejével rányom egy párnát Lionel Brown arcára.
Egy pillanatig ott álltam pislogva, annyira meglepődtem, hogy
egyszerűen nem tudtam feldolgozni, amit látok. Aztán
összefüggéstelen kiáltások kíséretében odarohantam, és
megragadtam Mrs. Bug karját.
Iszonyú erős volt, és annyira koncentrált arra, amit csinált, hogy
meg sem mozdult, az erek kidudorodtak a homlokán, és szinte lila
volt az arca a megerőltetéstől. Erősen megrántottam a karját, de nem
sikerült enyhítenem a szorításán, és kétségbeesésemben meglöktem,
amilyen erősen csak tudtam.
Megbotlott, kibillent az egyensúlyából, én pedig elkaptam a
párna sarkát, és odébb hajítottam, el, Brown arcáról. Mrs. Bug
előrelendült, hogy befejezze, amit elkezdett, tompa kezével lesújtott
a párnára, és csuklóig elmerült benne.
Hátrébb lépett, mire teljes erőből rávetettem magam. Nagy
robajjal elborultunk, nekiestünk az asztalnak, felborítva a padot, és a
földön végeztük egy halom törött cserépedény közepén, körülöttünk
mentatea illata kavargott.
Levegőért kapkodva megfordultam, a repedt bordáimból eredő
fájdalom egy pillanatra megbénított. Aztán összeszorítottam a
fogam, ellöktem magamtól Mrs. Bugot, majd igyekeztem
kiszabadítani magamat az összekuszálódott szoknyámból, és nagy
nehezen lábra álltam.
Brown keze bénultan lógott le az asztalról. Az állát megragadva
hátradöntöttem a fejét, és hevesen a szájára tapasztottam a számat. A
kevéske levegőt, amim maradt, belefújtam, ziháltam, majd újra

498
fújtam, és végig kétségbeesetten kerestem a pulzusa nyomát a
nyakán.
A teste meleg volt, az állkapocscsontjai és a válla normálisnak
tűnt, de bőre elernyedt, ajka az enyém alatt lelapult, miközben
fújtam belé a levegőt, felszakadt ajkamból vér csöpögött
mindenhova, és kénytelen voltam kétségbeesetten beszívni, hogy jól
rácsukódjon az övére. A szám sarkán keresztül vettem a levegőt,
dacolva a bordáimmal, hogy képes legyek újra fújni.
Éreztem, hogy van mögöttem valaki – Mrs. Bug –, és arrébb
rúgtam. Próbálta megragadni a vállam, de elrántottam magam, és
lecsúsztak rólam az ujjai. Gyorsan megfordultam, és gyomron
vágtam, amilyen erősen csak tudtam, mire ő egy hangos puffanással
a földre zuhant. Nem volt időm vele foglalkozni; megpördültem, és
még egyszer Brownra vetettem magam.
A mellkasa a kezem alatt biztatóan emelkedett, ahogy fújtam, de
hirtelen össze is esett, ahogy abbahagytam. Elhúzódtam, és két
ököllel kezdtem ütögetni, csapkodtam a kemény, de ruganyos
szegycsontját, kellő erővel ahhoz, hogy még jobban összezúzzam a
kezemet, valamint Brown testét, ha még egyáltalán alkalmas volt
arra, hogy tovább zúzzák.
Nem volt az. Fújtam és ütöttem és fújtam, amíg el nem kezdett
patakokban folyni rólam az izzadság, és a combom összeragadt tőle,
csengett a fülem, szemem előtt pedig fekete pöttyök hemzsegtek a
hiperventilációtól. Végül abbahagytam. Ott álltam, és zihálva
kapkodtam a levegőt, nedves hajam az arcomban, kezem pedig
zakatoló szívemre szorítva.
A tetves férfi meghalt.
Kötényembe töröltem a kezem, majd az arcomat is felitattam
vele. A szám megdagadt és véríze volt, köptem egyet a földre.
Egészen nyugodt voltam; volt a levegőben valami különös békesség,
ami gyakori velejárója a csendes halálnak. Egy karolinai ökörszem
dalolni kezdett a közeli erdőben.
Halk susogást hallottam, és megfordultam. Mrs. Bug felállította
a padot, és leült rá. Előregörnyedve ült, keze összefonva az ölében,
szemöldöke összeszaladt ráncos, kerek arcán, ahogy elszántan nézte

499
az asztalon fekvő testet. Brown keze bénultan lógott, ujjai kissé
behajlítva, árnyékokat vetve.
A lepedő foltos lett a testén; ez volt az éjjeliedényszag forrása.
Ezek szerint már halott volt, mielőtt elkezdtem volna az
újraélesztést.
Újabb hőhullám tört rám, elborította a bőrömet, akár a forró
viasz. Éreztem a saját izzadságom szagát. Egy pillanatra behunytam
a szemem, majd újra kinyitottam, és odafordultam Mrs. Bughoz.
– Mi a fészkes fenéért – kérdeztem társalogva – csinálta ezt?

– Mit csinált? – Jamie értetlenül nézett rám, majd Mrs. Bugra, aki a
konyhaasztalnál ült előrehajtott fejjel, kezét összekulcsolta maga
előtt.
Jamie nem várta meg, míg elismétlem, amit mondtam, csak
végigcsörtetett a folyosón a rendelő felé. Hallottam, hogy hirtelen
elhallgatnak a léptei. Ezt egy pillanatnyi csend követte, majd egy
szívből jövő gael káromkodás. Mrs. Bug válla a füléhez emelkedett.
A lépések elindultak visszafelé, ezúttal lassabban. Jamie bejött,
és az asztalhoz lépett, ahol Mrs. Bug ült.
– Asszony, hogy merészelted rátenni a kezed a férfira, aki az
enyém volt? – kérdezte nagyon halkan, gaelül.
– Jaj, uram – suttogta. Nem mert felnézni, a főkötője alá bújt,
szinte láthatatlan volt az arca. – Én… Én nem akartam. Tényleg,
uram!
Jamie rám pillantott.
– Megfojtotta – ismételtem. – Egy párnával.
– Szerintem ilyet nem tesz az ember csak úgy, szándék nélkül –
jegyezte meg Jamie némi éllel a hangjában, ami olyan volt, akár a
frissen fent kés. – Mégis mit akartál vele tenni, a boireannach?
A kerek vállak reszketni kezdtek a rémülettől.
– Jaj, uram, jaj, uram! Tudtam, hogy nem helyes… Csak…
Csak az az átkozott nyelve! Amíg a gondját viseltem, lapult és
500
remegett, úgy ám, amikor maga vagy az ifjabbik fiú odajött, hogy
beszéljen vele, még Arch is… De én… – Nyelt egyet, az arca
mintha hirtelen elernyedt volna. – Én csak egy nő vagyok, akinek
aztán mondhat, amit akar, és meg is tette. Megfenyegetett, uram, és
otromba módon átkozódott. Azt mondta… Azt mondta, hogy majd a
testvére idejön, ő meg az emberei, hogy kiszabadítsák, és
mindannyiunkat lemészárolnak, meg ránk gyújtják a házainkat. –
Megremegett a tokája, ahogy beszélt, de összeszedte a bátorságát,
hogy Jamie szemébe nézzen.
– Tudtam, hogy sosem hagyná, hogy ez megtörténjen, uram, és
mindent megtettem, hogy ne figyeljek rá. És amikor már a bőröm
alá mászott, megmondtam neki, hogy jóval azelőtt halott lesz, hogy
a testvére megtudná, hol van. De akkor az a tetves rohadék
megszökött, és tényleg fogalmam sincs, hogy történhetett, mivel
megesküdtem volna, hogy nincs olyan állapotban, hogy akár az
ágyból felkeljen, nemhogy idáig eljöjjön, mégis megtette, és a maga
feleségének a kegyelmére bízta magát, ő pedig ellátta. Én
legszívesebben magam vonszoltam volna el a hulláját, de a felesége
nem hagyta volna… – Ekkor neheztelő pillantást villantott rám,
majd egyből esdeklő tekintettel nézett Jamie-re.
– Uram, a felesége meg akarta gyógyítani, amilyen kedves,
jóságos teremtés, és láttam az arcán, hogy már kezdi megpuhítani, és
hogy nem bírná elviselni, ha holtan kéne látnia. Brown pedig látta
ezt, az a senkiházi, és amikor kiment, gúnyosan rám nevetett, és
közölte, hogy most már biztonságban van, mert rászedte a maga
feleségét, hogy ne hagyja, hogy megöljék, és hogy amint kiszabadul
innen, bosszúból ránk fog küldeni egy halom embert, aztán… –
Becsukta a szemét, kissé megingott, és a mellkasához emelte a
kezét.
– Nem bírtam ki, uram – mondta egyszerűen. – Tényleg nem.
Jamie végighallgatta, szemöldökét villámszerűén összevonva.
Ekkor élesen rám nézett, és nyilvánvalóan észrevette az igazoló
jeleket az én leharcolt külsőmön. Összepréselte az ajkait.
– Menj haza, asszony – mondta Mrs. Búgnak. – Mondd el a
férjednek, hogy mit tettél, és küldd ide.

501
 Jamie sarkon fordult, és a dolgozószobája felé indult. Mrs. Bug
rám sem nézett, felállt, és úgy sétált ki, mintha vak lenne.

– Igazad volt. Sajnálom. – Tétován álltam a dolgozószobája

ajtajában, kezemmel a kilincsen.
Jamie az asztalnál könyökölt, feje a kezében pihent, de pislogva
felnézett.
– Nem megtiltottam, hogy bocsánatot kérj, Sassenach? –
kérdezte, és féloldalas mosolyt küldött felém. Majd végigfuttatta
rajtam a szemét, és aggodalom ült ki az arcára.
– Krisztusom, Claire, úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik –
jegyezte meg, és fürgén felkelt. – Gyere, ülj le.
Leültetett a székére, és ott ácsorgott fölöttem.
– Idehívhatnám Mrs. Bugot, hogy hozzon neked valamit –
mondta –, de mivel elküldtem… Hozzak egy csésze teát, Sassenach?
Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam, de ehelyett felnevettem,
és visszafojtottam a könnyeimet.
– Elfogyott. Hónapokkal ezelőtt. Jól vagyok. Csak kissé… Kissé
kikészültem.
– Azt elhiszem. Kicsit vérzel. – Elővett a zsebéből egy
összegyűrt zsebkendőt, és fölém hajolva megtörölgette a számat,
miközben szemöldöke aggodalmasan összeszaladt.
Nyugodtan ültem, és hagytam, hadd csinálja, közben a hirtelen
rám törő kimerültséghullámmal küzdöttem. Egyszerre semmi mást
nem akartam, csak lefeküdni, elaludni, és soha többé nem
felébredni. És ha mégis felébrednék, azt akartam, hogy az a halott
ember tűnjön el a rendelőmből. Azt is akartam, hogy ne gyújtsák
ránk a házat.
Még nem jött el az idő, gondoltam hirtelen, és rájöttem, hogy ez
a gondolat – bármilyen együgyű is – kifejezetten vigasztaló.
– Ez meg fogja nehezíteni a dolgot? – kérdeztem, igyekezve
leküzdeni a kimerültséget, és észszerűen gondolkodni. – Richard
Brownnal?
502
 – Nem tudom – vallotta be. – Próbáltam átgondolni. Azt
kívánom, bár Skóciában lennénk – mondta kissé bánatosan. –
Jobban tudnám, hogy mit fog tenni Brown, ha skót lenne.
– Tényleg? Akkor mondjuk, hogy Colum bácsikáddal kell
elintézned ezt a helyzetet – vetettem fel. – Ő mit tenne szerinted?
– Megpróbálna megölni, és visszaszerezni a testvérét – vágta rá
egyből. – Ha tudná, hogy nálam van. És ha ez a Donner tényleg
visszament Brownsville-be, Richard mostanra már tudja.
Teljes mértékben igaza volt, és a nyugtalanság apró ujjai
elkezdtek fürgén felkúszni a hátamon.
Az aggodalom nyilván kiült az arcomra, mivel Jamie halványan
elmosolyodott.
– Ne izgasd fel magad, Sassenach – mondta. – A Lindsay
fivérek már a megérkezésünk másnapján elindultak Brownsville-be.
Kenny a városon tartja a szemét, Evan és Murdo pedig az út
különböző pontjain várakoznak a lovaikkal. Ha Richard Brown meg
az a rohadt Biztonsági Bizottság erre találna jönni, arról időben
értesülni fogunk.
Ez biztató volt, úgyhogy egy kicsit kihúztam magam.
– Ennek örülök. Viszont még ha Donner vissza is ment, nem
feltétlenül tudja, hogy foglyul ejtetted Lionel Brownt, azt is hiheti,
hogy megölted a harc során.
Hunyorogva rám villantotta kék szemét, de épphogy csak
bólintott.
– Bárcsak így tettem volna! – mondta halványan elfintorodva. –
Megspóroltam volna a gondot. Viszont akkor még nem sikerült
kiderítenem, hogy mit művelnek, és muszáj volt megtudnom. Ha
Donner visszamenne, akkor egész biztos, hogy elmondaná Richard
Brownnak, hogy mi történt, és idevezetné, hogy azonosítsa a
holttesteket. És a testvéréét nem találná meg közöttük.
– Ennek folytán pedig levonná a logikus következtetést, és
idejönne, hogy megkeresse.
A hátsó ajtó nyíló hangjára zakatoló szívvel felugrottam, de
mokaszinba bújtatott lábak puha csoszogásának zaja követte a hall

503
felől, az ifjú Ian érkezését jelezve, aki érdeklődve pillantott be a
dolgozószobába.
– Épp most találkoztam Mrs. Buggal, a háza felé sietett –
mondta összevont szemöldökkel. – Nem állt meg, hogy beszéljünk,
és igazság szerint elég hibbantnak tűnt. Mi történt?
– Mi nem? – kérdeztem, és felnevettem, mire éles tekintettel
pillantott rám.
Jamie felsóhajtott.
– Ülj le – mondta, és a lábával odatolt egy széket Iannek. –
Aztán elmondom.
Ian figyelmesen hallgatta, bár eltátotta a száját, amikor Jamie
ahhoz a részhez ért, amikor Mrs. Bug Brown arcára tette a párnát.
– Még itt van? – kérdezte, amikor véget ért a mese. Kissé
összehúzta magát, gyanakodva nézett hátra a válla fölött, mintha
arra számítana, hogy Brown bármelyik pillanatban beléphet a
rendelő ajtaján.
– Nos, erősen kétlem, hogy bárhova is menne saját erejéből –
jegyeztem meg csípősen.
Ian bólintott, de azért felkelt, hogy megnézze. Hamarosan
visszatért, elgondolkodva.
– Nincsenek rajta nyomok – közölte Jamie-vel, és leült.
Jamie bólintott.
– Igen, és frissen van bekötözve. A nénéd épp az előbb látta el.
Egymásra biccentettek, nyilván mindketten ugyanarra
gondoltak.
– Nem mondaná meg az ember, hogy megölték, néném –
magyarázta Ian, látván, hogy én még nem vagyok egy
hullámhosszon velük. – Lehet, hogy magától halt meg.
– Igen, gondolom, mondhatjuk, hogy így volt. Ha nem
terrorizálta volna Mrs. Bugot… – Kezemmel óvatosan
megdörzsöltem a homlokom, ahol kitörni készült a fejfájás.
– Hogy érzed magad? – kezdte Ian aggodalmas hangon, de már
bőven elegen kérdezgették tőlem, hogy hogy érzem magam.
– Nem igazán tudom – vágtam rá, és leengedtem a kezem.
Ránéztem az ölemben fekvő öklömre.

504
 – Ö… Ö nem volt hitvány ember, én azt hiszem – mondtam.
Volt egy vérfolt a kötényemen. Nem tudtam, hogy az enyém vagy az
övé. – Csak… Csak rettentő gyenge.
– Akkor jobb is, hogy meghalt – jegyezte meg Jamie
tényszerűen és különösebb rosszindulat nélkül. Ian egyetértően
bólintott.
– Mindegy is. – Jamie visszatért a korábbi témánkhoz. – Épp azt
mondtam a nénédnek, hogy ha Brown skót lenne, tudnám, hogyan
kezeljem, de aztán belém hasított, hogy ugyan skótnak nem skót, de
skót módra üzletel. Ő meg a kompániája. Olyanok, mint az Őrség.
Ian bólintott, és felvonta halvány szemöldökét.
– Úgy bizony. – Ian fellelkesült. – Még egy olyat sem láttam, de
anyám mesélt arról, amelyik letartóztatott téged, Jamie bácsi, és
hogy ő meg Claire néni utánuk eredt. – Rám vigyorgott, sovány
arcán hirtelen megvillantak azok a kisfiús vonások, amilyen valaha
régen volt.
– Hát, akkor még fiatalabb voltam – mondtam. – És bátrabb.
Jamie finoman megköszörülte a torkát, úgy, mint aki jól
szórakozik valamin.
– Nos, nem fukarkodnak vele – biztosított. – Mármint a
gyilkolással és gyújtogatással…
– Ellentétben a folyamatos zsarolással. – Kezdtem érteni, hogy
hova akar kilyukadni. Ian Culloden után született, tehát sosem látott
Őrséget, akik azok közé a felfegyverzett férfiakból álló szervezett
bandák közé tartoztak, akik keresztülvágtattak az országon, és pénzt
szedtek a felföldi vezérektől, hogy megvédjék a bérlőket, a földet és
a jószágokat. És ha valaki nem fizette be a védelmi pénzt, azonnal
rátették a kezüket a terményre és a jószágokra. Én viszont láttam. És
az az igazság, hogy hallottam is, hogy időnként gyújtogatnak meg
gyilkolásznak – igaz, csupán azért, hogy példát statuáljanak, és
elősegítsék az emberek együttműködését.
Jamie bólintott.
– Nos, Brown nem skót, ahogy mondtam. De az üzlet az üzlet,
nem igaz? – Arcvonásai merengővé váltak, és kissé hátradőlt, kezét

505
a térdére kulcsolva. – Milyen gyorsan tudsz odaérni Anidonau
Nuyába, Ian?

Miután Ian elment, mi ott maradtunk a dolgozószobában. A

rendelőmben fennálló helyzettel kezdeni kellett valamit, de nem
igazán álltam készen rá, hogy odamenjek és szembenézzek vele.
Leszámítva egy apró megjegyzést, miszerint milyen kár, hogy nem
volt még ideje megépítenie azt a jégkamrát, Jamie sem tett utalást rá.
– Szegény öreg Mrs. Bug – szólaltam meg, és elkezdtem
feltápászkodni. – Fogalmam sem volt róla, hogy Brown mit művelt
vele. Biztos azt hitte, hogy könnyű eset. – Erőtlenül felnevettem. –
Ez nagy hiba volt. Mrs. Bug rettentő erős. Lenyűgözött.
Nem kellett volna, hiszen láttam már Mrs. Bugot egy mérföldet
sétálni, a vállán egy jól fejlett kecskével, de valahogy az ember
sosem azonosítja a farmon zajló mindennapi élethez szükséges erőt
a gyilkos indulat által kiváltott képességekkel.
– Akárcsak engem – mondta Jamie szárazon. – Nem azért, mert
képes volt megtenni, hanem azért, mert volt mersze a kezébe venni a
dolgot. Miért nem mondta el Archnak vagy nekem?
– Gondolom, azért, amit ő is mondott, hogy úgy érezte, nem az
ő dolga erről beszélni. Te azzal bíztad meg, hogy vigyázzon
Brownra, és mindent megtenne azért, hogy elvégezze, amire kéred.
Szerintem úgy gondolta, hogy jól ellátja a feladatát, de amikor
Brown megjelent itt, Mrs. Bug… Nos, egyszerűen bekattant.
Megesik, láttam már ilyet.
– Én is – motyogta. Kissé összevonta a szemöldökét, elmélyítve
a közötte húzódó ráncot, én pedig azon tűnődtem, vajon milyen
erőszakos eseményeket idézett fel. – De azt nem gondoltam volna…
Arch Bug olyan halkan jött be, hogy nem is hallottam; csak
akkor vettem észre, hogy ott van, amikor megláttam, hogy Jamie
felpillant és megmerevedik. Megpördültem, és megláttam a fejszét
Arch kezében. Szóra nyílt az ajkam, de ő Jamie felé csörtetett,

506
tudomást sem véve a környezetéről. Nyilvánvalóan számára senki
más nem létezett a szobában, csakis Jamie.
Odaért az asztalhoz, és már szinte gyengéden ráfektette a
fejszét.
– Az én életem az övé helyett, chieftain – mondta halkan gaelül.
Ezután tett egy lépést hátra, és a fejét lehajtva letérdelt. Puha, ősz
haját vékony copfba fonta, és felkötötte, így a nyaka hátsó része
szabad volt. Dióbarna bőre cserzett volt az időjárástól, de azért
vastag és izmos volt a gallérja fehér szegélye fölött.
Az ajtó felől érkező apró zaj elvonta a figyelmem a jelenetről,
bármilyen lebilincselő volt is. Mrs. Bug állt ott, a kilincsbe
kapaszkodva, nyilvánvalóan szüksége volt rá támaszként. Főkötője
ferdén állt a fején, és vasszürke haja izzadt tincsekben tapadt
elsápadt arcára.
Szeme rám villant, ahogy megmozdultam, de aztán ismét a
térdelő férjére esett a pillantása, illetve Jamie-re, aki most már állt,
és ide-oda pillantott, Archról a feleségére és vissza. Lassan
megdörzsölte az orrnyergét, és Archot vizslatta.
– Ó, hogyne – szólalt meg szelíden. – Most le kéne vágnom a
fejedet, igaz? Itt, a saját szobámban, hogy aztán a feleséged meg
felmossa a vért. Vagy inkább az ajtó előtt, az udvaron csináljam, és
a hajadnál fogva felszögeljelek a szemöldökfára, hogy így
figyelmeztessem Richard Brownt? Kelj fel, te vén csaló!
Egy pillanatra megfagyott a levegő a szobában – elég időre,
hogy észrevegyem az apró fekete anyajegyet Arch nyakának kellős
közepén –, aztán az öregember nagyon lassan felkelt.
– Jogodban áll – mondta gaelül. – A bérlőd vagyok, a ceann-
cinnidh, a kardomra esküszöm; úgyhogy jogodban áll. –
Szálfaegyenesen állt, de szeme összeszűkült, az íróasztalt nézte,
amelyen a fejszéje feküdt, kifent éle ezüst vonalként csillogott a fej
matt szürke fémje mellett.
Jamie beszívta a levegőt, hogy feleljen, de aztán megállt, és
keskeny szemmel nézett az öregemberre. Valami megváltozott
benne, némi tudatosság ragadta el.
– A ceann-cinnidh?— kérdezte, mire Arch Bug némán bólintott.

507
 A levegő egy szempillantás alatt megfagyott a szobában, és az
én nyakamon is felfelé álltak a szőrszálak.
„A ceann-cinnidh”, ezt mondta Arch. Chieftain. Egyetlen szó,
és máris mintha Skóciában lennénk. Könnyű volt észrevenni a
viselkedésbeli különbséget Jamie új bérlői és az Ardsmuir emberei
között; a különbséget a megállapodásból, illetve a hálából fakadó
hűség között. Ez most mégis más volt: egy ősibb hűség, ami ezer
éve uralkodott a felföldön. A vér és a vas esküje.
Láttam, hogy Jamie összeveti a jelent és a múltat, és ráébred,
hogy Arch Bug a kettő között áll. Láttam az arcán, ahogy a
bosszúságot felváltja a felismerés, és megadóan kissé leengedte a
vállát.
– Ahogy mondod, jogomban áll – mondta halkan, szintén
gaelül. Kihúzta magát, felvette a fejszét, és nyéllel előre
odanyújtotta Archnak. – És ennél a jogomnál fogva meghagyom az
asszonyod életét, meg a tiédet is.
Mrs. Bug megkönnyebbülve kifújta a levegőt. Arch nem nézett
rá, hanem mélyen meghajolva elvette a fejszét. Ekkor megfordult, és
egyetlen szó nélkül elindult kifelé, bár láttam, ahogy csonka kezének
ujjai útközben finoman súrolják a felesége ruhájának ujját.
Mrs. Bug felegyenesedett, sietősen eltűrte kusza tincseit remegő
ujjaival. Jamie nem nézett rá, hanem leült, elővette a tollát és egy
papírlapot, bár úgy hittem, hogy nem áll szándékában írni. Nem
akartam zavarba hozni Mrs. Bugot, úgyhogy óriási érdeklődést
mutattam a könyvespolc iránt, és levettem Jamie cseresznyefa
kígyóját, mintha még közelebbről meg akarnám vizsgálni.
Most már egyenesen álló főkötővel belépett a szobába, és
meghajolt Jamie előtt.
– Készítsek egy kis ennivalót, uram? Van egy kis friss
zabkenyér. – Méltósággal szólalt meg, felemelt fejjel. Jamie
felemelte a fejét a papírról, és rámosolygott.
– Az jó lenne – felelte. – Gun robh math agaibh, a nighean.
Mrs. Bug szaporán bólintott, és sarkon fordult. Az ajtónál
azonban megállt és visszanézett, mire Jamie felvonta a szemöldökét.

508
 – Tudja, én ott voltam – közölte, és egyenesen a szemébe nézett.
– Amikor az angolok megölték a nagyapját, ott fent, a Tower Hillen.
Rengeteg vér folyt. – Keskeny, véreres szemmel nézett rá,
összepréselte az ajkát, majd kisimultak az arcvonásai. – Büszke
lenne magára – folytatta, és szoknya- meg köténysuhogás közepette
egy szempillantás alatt eltűnt.
Jamie meglepetten nézett rám, én pedig vállat vontam.
– Tudod, ez nem feltétlenül bók volt – jegyeztem meg, és Jamie
válla rázkódni kezdett a néma nevetéstől.
– Tudom – mondta végül, és az ujjával végigsimított az orra
alatt. – Tudod, Sassenach, néha még gyászolom az öreg gazembert.
– Megrázta a fejét. – Valamikor muszáj lesz megkérdeznem Mrs.
Bugot, hogy valóban azok voltak-e az utolsó szavai. Mármint, ahogy
mások állítják.
– Mi volt az?
– Kifizette a hóhért, és megmondta neki, hogy végezzen jó
munkát, „Különben iszonyú dühös leszek!”.
– Hát, ez egyértelműen úgy hangzik, mintha valóban ő mondta
volna – állapítottam meg egy halvány mosollyal. – Szerinted mit
kerestek Bugék Londonban?
Ismét megrázta a fejét, és felszegett állal felém fordult, így az
ablakon bevilágító nap úgy csillogott az állán és az arccsontján,
mintha víz lett volna.
– Isten tudja! Szerinted Mrs. Bugnak igaza van, Sassenach?
Hogy olyan vagyok, mint ő?
– Külsőre nem – feleltem kissé elmosolyodva. A néhai Simon,
Lord Lovat alacsony volt és zömök, de korához képest erős
testfelépítésű. Ráadásul meglehetősen ellenszenves külsővel
született, úgy nézett ki, mint egy varangy. De egy nagyon okos
varangy.
– Nem – értett egyet Jamie. – Hála istennek. De egyébként? –
Még mindig huncut volt a szeme, de komolyan kérdezte, valóban
tudni akarta.
Elgondolkodva szemléltem Jamie-t. Hangsúlyos, tiszta
arcvonásaiban nem volt nyoma az öreg rókának – azokat inkább az

509
anyai, MacKenzie-ágról örökölte –, sem széles vállaiban és magas
termetében. De valahol mélyen a sötétkék szempár mögött
halványan érzékeltem Lord Lovat mélyen ülő szemét, ami
érdeklődéstől és cinizmustól csillogott.
– Van benned valami belőle – ismertem el. – Talán nem is olyan
kevés. Te nem vagy olyan gőgös, de… – Eltűnődve hunyorogtam. –
Azt akarom mondani, hogy te nem vagy olyan könyörtelen, mint ő –
folytattam lassan –, de azért szerintem hasonlítasz.
– Tényleg? – Nem tűnt sem meglepettnek, sem bosszúsnak.
– Lehet – feleltem, és valahol a csontvelőmben éreztem Arvin
Hodgepile nyakának roppanó hangját. Meleg volt a délután, de
hirtelen libabőrös lett a karom, aztán el is múlt.
– Szerinted nekem is olyan fondorlatos a természetem? –
kérdezte komolyan.
– Nem igazán tudom – mondtam kissé bizonytalanul. – Nem
vagy olyan nehéz eset, amilyen ő volt, de lehet, hogy ennek csak a
becsületesség az okozója. Te nem használod ki úgy az embereket,
mint ő.
Erre elmosolyodott, de kevésbé jókedvűen, mint azelőtt.
– Jaj, dehogynem, Sassenach – mondta. – Csak igyekszem úgy
csinálni, hogy ne látszódjon.
Egy pillanatig még ott ült, tekintetét a kezemben levő
cseresznyefa kígyóra szegezte, de nem hinném, hogy látta is. Végül
csóválni kezdte a fejét, aztán rám nézett, és kényszeredetten
beharapta a szája sarkát.
– Ha létezik mennyország, és ott van a nagyapám… És azt kell
mondjam, ebben nem kételkedem… Akkor most biztos majd’ leesik
a feje a nevetéstől. Vagyis biztos leesne, ha nem lenne a karja alá
dugva.

510
 34
U|éÉÇç•à°~É~ té ≤zçuxÇ
˝gy hát néhány nappal később ellovagoltunk Brownsville-be.
Jamie teljes felföldi harci díszben, Hector Cameron arannyal
díszített tőrével a derekán és sólyomtollal a kalapjában. Gideonnal
mentünk, aki hátravetette a füleit, és vérben forgott a szeme, mint
mindig.
Mellette Reggel Daloló Madár, a Hómadár cseroki közösség
vezetője, Ian azt mondta, hogy Madár a Hosszúhaj klánból jött, és
úgy is nézett ki. Haja be volt kenve medvezsírral, és ragyogóan ki
volt csinosítva: a feje búbjára felkötötte, és lelógott egészen a hátára,
tucatnyi apró fonatban végződve, amelyeket – akárcsak a ruhája
többi részét – indián kagylópénz, üveggyöngyök, apró
bronzcsengők, törpepapagáj tollak és egy kínai jen díszített. Isten
tudja, azt vajon honnan szerezhette. Nyerge mellett pedig ott lógott a
legújabb és legbecsesebb tulajdona, Jamie puskája.
Jamie másik oldalán ott mentem én – az első számú bizonyíték.
Öszvéremmel, Clarence-szel jöttem, és indigó gyapjút viseltem, ami
kiemelte bőröm sápadt színét, illetve a sárga és zöld, gyógyulófélben
levő zúzódásokat az arcomon, édesvízi gyöngyökből készült
nyakláncommal egyetemben, az erkölcsi támogatás miatt.
Ian mögöttünk lovagolt a két indián harcossal, akiket Madár
hozott magával, és Ian inkább indiánnak nézett ki, mint skótnak,
tekintve a tetovált pöttyökből álló félkört, ami végigfutott lebarnult
arccsontján, és hosszú barna haját, amit hátrakent az arcából és
megkötött egy kontyban, és egy szál pulykatollat tűzött bele.
Legalább nem lyuggatta ki a fejbőrét a mohawk divat szerint;
anélkül is meglehetősen fenyegetően festett.

511
 A hordágyon Ian lova mögött haladt a második számú
bizonyíték – Lionel Brown holtteste. Beraktuk a nyári konyhába,
hogy hidegen tartsuk, a tojások és a vaj mellé, és Bree meg Malva
mindent megtett: beburkolták a testet mohával, hogy beszívja a
folyadékot, és minden létező illatos gyógynövényt összeszedtek,
amit találtak, majd a gusztustalan csomagot szarvasbőrbe tekerték,
és megkötötték indián divat szerint nyersbőr szalagokkal. Az
előkészületek ellenére egyik ló sem volt túl lelkes amiatt, hogy
ennyire közel kellett lennie hozzá, de Ian hátaslova morcosan
engedelmeskedett, csupán néhány percenként hangosan felhorkant,
és úgy rázta a fejét, hogy csörgött a kantárján minden egyes csat,
hangja siránkozó ellenpont volt a paták halk kopogásával szemben.
Nem sokat beszéltünk.
Ha látogató érkezett bármely hegyi faluba, az ki volt téve a
közfigyelemnek és a megjegyzéseknek. A mi kis csapatunk zajára az
emberek úgy dugták ki a fejüket a házaikból, mint a csiga csápjai, és
tátott szájjal bámultak. Mire odaértünk Richard Brown házához, ami
helyi kocsmaként is működött, szereztünk egy kis követőcsapatot,
javarészt férfiakból és fiatal fiúkból.
Megérkezésünk hangjára egy asszony – Mrs. Brown volt az,
felismertem – kijött az összetákolt verandára. Szája elé kapta a
kezét, és visszasietett a házba.
Csendben várakoztunk. Hűvös, napsütötte őszi nap volt, és a
szellő felkavarta a nyakamon a hajamat. Hátrakötve viseltem Jamie
kérésére, főkötő nélkül. Látszott az arcom, rá volt írva az igazság.
Vajon tudják? Nagyon távolinak éreztem magam, mintha
kívülről szemlélnék mindent. Végignéztem minden egyes arcon a
tömegben.
Nem tudhatják. Jamie biztosított efelől, és én magam is tudtam.
Hacsak Donner meg nem szökött, és el nem jött, hogy elmesélje,
ami azon az utolsó éjszakán történt. Azonban nem tette. Ha így lett
volna, Richard Brown eljött volna hozzánk.
Csupán annyit tudtak, ami az arcomra volt írva. És az is bőven
sok volt.

512
 Clarence megérezte a nyugtalanságot, ami higanytócsaként
remegett a bőröm alatt. Dobbantott egyet, és megrázta a fejét,
mintha el akarná kergetni a füléből a legyeket.
Az ajtó kinyílt, és Richard Brown lépett ki rajta. Több férfi is
volt mögötte, mind felfegyverezve.
Brown sápadt volt és ápolatlan, rügyező borostával és zsíros
hajjal. Szeme vörös és csipás volt, és sörszag lengte körül. Sokat
ihatott, és nyilván próbálta összeszedni magát, hogy szembenézzen a
veszéllyel, amit mi jelentettünk a számára.
– Fraser – szólalt meg, és pislogva megállt.
– Mr. Brown. – Jamie közelebb hajtotta Gideont, hogy a
verandán álló férfiakkal szemmagasságban legyen, nem több mint
hat lábra Richard Browntól.
– Tíz nappal ezelőtt – mondta Jamie nyugodtan – egy csapat
férfi rátámadt a földemre. Ellopták mindenemet, bántalmazták a
várandós lányomat, felgyújtották a malátázómat, tönkretették a
termésemet, és elrabolták, majd megbecstelenítették a feleségemet.
A férfiak fele eddig is engem bámult, most viszont már
mindegyikük. Hallottam a pisztoly kibiztosításának halk zaját.
Arcom mozdulatlan maradt, kezem biztosan tartotta a kantárt,
tekintetemet pedig Richard Brown arcára szegeztem.
Brown szája megmozdult, de mielőtt megszólalhatott volna,
Jamie felemelt kezével csendre intette.
– Követtem őket az embereimmel, és megöltem őket – közölte
ugyanolyan szenvtelen hangon. – Ott volt velük a maga testvére is.
Elfogtam, de nem gyilkoltam meg.
Mindenki visszatartotta a lélegzetét, és nyugtalan motyogás
érkezett a mögöttünk álló tömeg felől. Richard Brown szeme a
hordágyon fekvő csomagra szegeződött, és elsápadt ápolatlan
szakálla alatt.
– Te… – krákogott. – Nelly?
Most én következtem. Vettem egy mély lélegzetet, és előrébb
hajtottam Clarence-t.
– A testvére balesetet szenvedett, mielőtt a férjem megtalálta –
mondtam. Hangom rekedt volt, de elég tiszta. Próbáltam több erőt

513
belevinni, hogy mindenki hallja. – Súlyosan megsérült egy esés
során. Elláttuk a sebeit. De meghalt.
Jamie várt egy pillanatig, míg a döbbent csend elmúlik, majd
folytatta:
– Idehoztuk, hogy eltemethessék. – Tett egy apró mozdulatot a
kezével, és Ian, aki már leszállt a lóról, elvágta a köteleket, amelyek
a hordágyat tartották. Ő és a két cseroki odahúzták a verandára, és
otthagyták a keréknyomos úton, majd némán visszatértek a
lovaikhoz.
Jamie élesen elfordította a fejét, és Gideon fejét a másik irányba
fordította. Madár közömbösen követte, mintha ő lett volna Buddha.
Nem tudom, hogy értett-e eléggé angolul ahhoz, hogy megértse
Jamie beszédét, de nem is számított. Megértette, hogy mi a szerepe,
és tökéletesen alakította.
Lehet, hogy Brownék jól fizető mellékfoglalkozásként
gyilkoltak, raboltak és rabszolgákat ejtettek, de a főnökük bevétele
az indiánokkal való kereskedéstől függött. Jelenlétével Jamie mellett
Madár egyértelműen jelezte, hogy a cserokik tisztelik a
kapcsolatukat Anglia királyával és nagykövetével, ami fontosabb
számukra, mint a Brownékkal történő kereskedés. Csak még egyszer
ártsanak Jamie-nek vagy a tulajdonának, és meg fog szakadni ez a
jövedelmező kapcsolat.
Nem tudtam, hogy Ian pontosan mi mindent mondott Madárnak,
amikor megkérte, hogy jöjjön, de úgy gondoltam, hogy volt egyféle
kimondatlan megegyezés közöttük, hogy a korona nem fog hivatalos
eljárást indítani a foglyok sorsát illetően, akik esetleg indián kézbe
kerülnek.
Mindent egybevetve, az egész puszta üzlet volt.
Megrúgtam Clarence bordáit, és odakanyarodtam Madár mögé,
mialatt szememet szüntelenül a kínai jenen tartottam, amely a háta
közepén csillogott a hajából lógó vörös fonálon. Féktelen késztetést
éreztem arra, hogy visszanézzek, és szorosabban fogtam a gyeplőt,
ujjaimat a tenyerembe vájva.
Most akkor Donner végül is meghalt? Nem volt ott Richard
Brown emberei között, ellenőriztem.

514
 Nem tudom, hogy akartam-e, hogy halott legyen. Erős késztetést
éreztem, hogy kiderítsem, de a vágy, hogy leszámoljak a ténnyel,
hogy végre teljesen magam mögött hagyjam azt az éjszakát a
hegyoldalban, és a tanúkat otthagyjam a sírjuk némaságában, még
erősebb volt.
Hallottam, hogy Ian és a két cseroki beáll mögénk a sorba, és
pillanatokon belül már el is tűntünk Brownsville-ből, bár a sör és a
kéményfüst szaga továbbra is megmaradt az orromban. Clarence-t
Jamie mellé hajtottam; Madár lemaradt az embereivel és Iannel, épp
nevettek valamin.
– Most már vége lesz? – kérdeztem. Hangom vékonyan csengett
a hűs levegőben, és nem voltam biztos abban, hogy hallotta. De
hallotta. Enyhén megrázta a fejét.
– Az ilyesminek sosincs vége – felelte csendesen. – De életben
vagyunk. És az jó.

515
 ÖTÖDIK RÉSZ

SZÉP REMÉNYEK

516
 35
_tÅ|ÇtÜ|t
`iután biztonságban megérkeztünk Brownsville-ből, határozott
lépéseket tettem annak érdekében, hogy visszatérjek a normális
életbe. Ezek között az is szerepelt, hogy meglátogattam Marsalit, aki
visszatért száműzetéséből, amit McGillivray-éknél töltött.
Találkoztam Fergusszel, aki biztosított, hogy szépen rendbe jött, és
jól érzi magát, azonban ezt a saját szememmel kellett látnom.
A tanya rendezett volt, láttam, de a pusztulás jeleit mutatta;
néhány zsindely leesett a tetőről, a veranda egyik sarka besüllyedt,
és az egy szem ablakon levő zsírpapír hosszában kettészakadt, a rést
pedig sebtében betömték egy ronggyal. Apróságok, de ezzel még a
hó megérkezése előtt foglalkozni kell, márpedig az közeledett,
tapintható volt a levegőben. A késő őszi kék égbolt kezdett ködös
szürkévé változni, ami a tél közeledtét jelezte.
Senki sem sietett elém, de tudtam, hogy otthon vannak; a
kéményből füstfelhő és szikrák áradtak, és keserűen az jutott
eszembe, hogy legalább Fergus tudott elég fát szerezni a
tűzrakáshoz. Vidám „hahóóó!”-t kiáltottam, és kinyitottam az ajtót.
Azonnal hatalmába kerített egy érzés. Épp nem igazán bíztam a
saját érzéseimben, azonban ez a csontomig hatolt. Az a fajta érzés
ez, amit orvosként akkor tapasztal az ember, amikor bemegy egy
vizsgálóba, és tudja, hogy valami nagyon nincs rendben. Mielőtt
még feltenné az első kérdést, vagy nekiállna megvizsgálni az
életfunkciókat. Nem esik meg túl gyakran, és jobban is jár az ember,
ha sosem találkozik vele, de létezik. Nem lehet kikerülni.
A gyerekek mindennél árulkodóbbak voltak.

517
 Marsali az ablaknál ült és varrt, a két kislány csendben játszott a
lábánál. Germain – rá nem jellemző módon – bent ült az asztalnál,
és egy elrongyolódott, de nagy becsben tartott képeskönyv fölé
hajolt, amit még Jamie hozott neki Cross Creekből, és a lábát
lóbálta. Ők is tudták.
Marsali felpillantott, amikor beléptem, és láttam, hogy az arca
eltorzul a döbbenettől, ahogy észrevesz, pedig már sokkal jobb
állapotban voltam, mint korábban.
– Jól vagyok – jelentettem ki élénken, mielőtt még felkiáltana. –
Csak pár zúzódás. Te hogy vagy?
Letettem a táskámat, és a tenyerembe vettem az arcát, óvatosan
a fény felé fordítva. Az egyik orcája és a füle csúnyán megsérült, és
volt egy gyógyulóban levő púp a homlokán, azonban nem voltak
rajta vágások, és tiszta, egészséges tekintettel nézett rám. Bőre jó
színben volt, semmi sárgaság, semmi veseelégtelenségre utaló enyhe
szag.
Ő jól van. A baba lesz az, gondoltam, és kérdés nélkül a hasára
tettem a kezem. Dermedtséget éreztem a szívemben, ahogy kezembe
vettem a kidudorodást, és gyengéden megemeltem. Majdnem
ráharaptam a nyelvemre a meglepetéstől, amikor egy apró térd
válaszolt az érintésemre.
Ez iszonyúan sok erőt adott, hiszen már azt hittem, a gyermek
meghalt. Vetettem egy gyors pillantást Marsali arcára, ami
elcsitította a megkönnyebbülésemet. Remény és rettegés között
őrlődött, remélve, hogy én majd azt fogom mondani, hogy amit
tudni vél, nem igaz.
– Sokat mozgott a baba az utóbbi néhány napban? – kérdeztem
megnyugtató hangon, miközben nekiálltam elővenni a
sztetoszkópomat. Egy wilmingtoni ötvössel csináltattam: apró
csengő, ami a másik oldalon lapos korongban végződik; primitív, de
hatékony.
– Nem annyit, amennyit azelőtt – felelte, és hátradőlt, hogy
meghallgathassam a hasát. – De így szokott lenni, amikor már ki
akarnak bújni, nem? Joanie egész éjjel úgy hevert, mint egy dög…
Mint egy darab kő, mielőtt elfolyt a magzatvíz.

518
 – Nos, igen, gyakran előfordul – helyeseltem, nem törődve
azzal, amit az imént mondott. – Rápihen, gondolom. – Válaszképp
elmosolyodott, de a mosoly elillant, mint egy serpenyőbe hullott
hópehely, ahogy közelebb hajoltam, és fülemet a fémcső lapos
oldalára helyeztem, aminek másik oldalán a harang alakú nyílás
Marsali hasán feküdt.
Kellett egy kis idő, mire meghallottam a szívverést, és
szokatlanul lassú volt. Néhány ütemet ki is hagyott; libabőrös
lettem, és felállt a szőr a karomon, amikor ezt hallottam.
Folytattam a vizsgálatot, kérdezgettem, próbáltam kicsit
tréfálkozni, aztán a többi gyermeket faggattam, akik körénk gyűltek,
és egymás lábára lépve folyton útban voltak, az agyam pedig
folyamatosan kattogott a lehetőségeket elképzelve, és egyik sem volt
jó.
A gyermek tényleg mozgott, de valami nem volt rendben. Volt
szívverése, de az sem volt rendben. Egyszerűen úgy éreztem, semmi
sincs rendben a has körül. De hogy pontosan mi a baj? Elég nagy
volt az esély rá, hogy a köldökzsinór a nyak köré tekeredett, és az
veszélyes.
Hátratűrtem a köpenyét, hogy jobban halljak, és
megpillantottam a durva zúzódásokat: csúnya zöld és sárga foltok,
néhányuk közepe még mindig vörösesfekete, melyek halálos
rózsaként virítottak a hasa domborulatán. Fogam az ajkamba vájt,
ahogy megpillantottam őket; azok a rohadékok megrúgták őt!
Csoda, hogy nem vetélt el ott helyben.
Hirtelen düh árasztott el a szegycsontom alatt, hatalmas,
kézzelfogható érzés volt, ami kellően erősen próbált feltörni
belőlem.
Vajon vérzett egyáltalán? Nem. Semmi fájdalom, csak
érzékenység a zúzódások helyén. Semmi görcs. Semmi
összehúzódás. A vérnyomása megfelelőnek tűnt, amennyire meg
tudtam állapítani.
Egy köldökzsinór-baleset továbbra is valószínűnek tűnt, sőt. De
az is lehet, hogy részben levált a méhlepény, amiből vér folyt a

519
méhbe. Vagy átfúródott a méh? Vagy valami ritkább: egy halott
iker, vagy abnormális növekedés…
Egyedül azt tudtam biztosan, hogy a gyermeket világra kell
hozni, amilyen gyorsan csak lehet.
– Hol van Fergus? – kérdeztem, továbbra is nyugodtan.
– Nem tudom – felelte ő is teljes nyugalommal a hangjában. –
Tegnapelőtt óta nem jött haza. Ne tedd azt a szádba, a chuisle! –
Félicité felé emelte a kezét, aki egy gyertyacsonkot rágcsált, de nem
érte el.
– Valóban? Hát, akkor megkeressük. – Elvettem a
gyertyacsonkot – Félicité nem tiltakozott, mert érezte, hogy valami
történik, habár nem tudta, micsoda. Megnyugvást keresve elkapta az
anyja lábát, és elszántan igyekezett felmászni Marsali nem létező
ölébe.
– Ne, bébé – szólalt meg Germain, és a derekánál fogva
elrángatta onnan a testvérért. – Gyere velem, a piuthar. Kérsz
tejecskét? – tette hozzá hízelegve. – Kimegyünk a nyári konyhába,
jó?
– Anyát akarom! – Félicité kézzel-lábbal kapálózott, hogy
kiszabaduljon, de Germain a karjába vette a duci kis testét.
– Gyertek velem, gyerekek – jelentette ki határozottan, és
ügyetlenül az ajtó felé iramodtak, miközben Félicité morgott és
visított a szorításában, Joanie ott szökdécselt a sarkában, az ajtóban
azonban megálltak, hogy visszanézzenek Marsalira, akinek nagy,
barna szeme tágra nyílt és megtelt félelemmel.
– Na, menjetek, a muirninn – kiáltott utánuk Marsali
mosolyogva. – Vidd el őket Mrs. Bughoz. Minden rendben lesz.
– Aranyos gyerek ez a Germain – motyogta Marsali, és kezét a
hasára téve elhalványult a mosolya.
– Nagyon aranyos – értettem egyet. – Marsali…
– Tudom – mondta egyszerűen. – Szerinted életben fog
maradni? – Egyik kezével a hasára mutatott, és lenézett rá.
Nem voltam benne teljesen biztos, de azt tudtam, hogy a
gyermek jelenleg él. Haboztam, sorra vettem a lehetőségeket a

520
fejemben. Bármi, amit teszek, kockázatot rejthet magában, rá, a
gyermekre, illetve mind-kettejükre nézve.
Miért nem jöttem korábban? Átkoztam magam, amiért hittem
Jamie és Fergus szavának, miszerint jól van, de nem volt idő
önostorozásra, és valószínűleg úgysem számított.
– Tudsz sétálni? – kérdeztem. – Át kéne mennünk a nagy házba.
– Igen, persze. – A karomba kapaszkodva óvatosan felállt.
Körülnézett a kunyhóban, mintha az emlékezetébe vésné az összes
otthonos részletét, majd éles, tiszta tekintettel nézett rám. – Majd
útközben beszélünk.

Voltak lehetőségek, a legtöbbre még csak gondolni is ijesztő volt.

Ha méhlepényleválás áll a háttérben, végrehajthatnék egy sürgősségi
császármetszést, és valószínűleg megmenthetném a gyermeket, de
Marsali meghalna. Ha megindítom a szülést, és a gyermek lassan
jön világra, az kockázatos lenne a számára, Marsalira nézve viszont
biztonságosabb. Természetesen – és ezt a gondolatot megtartottam
magamnak – a megindított szülés emeli a vérzés kockázatát. És ha
az megtörténne…
Valószínűleg el tudnám állítani a vérzést, és megmenthetném
Marsalit, azonban nem tudnék segíteni a csecsemőnek, aki
valószínűleg szintén veszélybe kerülne. Ott volt az éter is… Csábító
gondolat, de kelletlenül elhessegettem. Volt ugyan éterem, de még
sosem használtam, így nem tudtam pontosan, hogy milyen erősségű
és hatékonyságú, illetve aneszteziológus képesítésem sincs, ami
feljogosítana, hogy kiszámítsam a hatását egy ilyen rizikós
helyzetben, mint a veszélyeztetett szülés. Egy kisebb műtét esetén az
ember a páciens légzése alapján meg tudná ítélni a mennyiséget, és
abbahagyhatná az adagolást, ha úgy érezné, rossz irányban haladnak
a dolgok. Azonban ha egy császármetszés közepén balul sül el
valami, onnan nincs visszaút.
Marsali természetellenesen higgadtnak tűnt, mintha inkább arra
figyelne, mi folyik belül, mintsem az én magyarázataimra és

521
spekulációimra. Ahogy közeledtünk a nagy házhoz, találkoztunk
Iannel, aki kezében néhány döglött nyulat lóbálva sétált le a
domboldalról. Marsali megmerevedett a rá irányuló figyelemtől.
– Hé, Marsali! Hogy vagy? – kérdezte vidáman.
– Szükségem van Fergusre, Ian – felelte minden felvezetés
nélkül. – Meg tudod keresni?
A mosoly eltűnt Ian arcáról, ahogy észrevette, milyen sápadt
Marsali, és hogy én támogatom.
– Krisztusom, jön a gyermek? De miért… – A mögöttünk levő
útra pillantott, nyilvánvalóan azon tűnődve, miért hagyta ott Marsali
a kunyhót.
– Menj, és keresd meg Fergust, Ian – vágtam közbe. – Most!
– Ó! – Nyelt egyet, és hirtelen nagyon fiatalnak tűnt. – Ó.
Persze. Megyek. Azonnal! – Nekiiramodott, majd megpördült, és a
kezembe nyomta a nyulakat. Aztán végigszökellt az úton, és
átvágott a domboldalon, ide-oda cikázva a fák és a rönkök között.
Rollo, mivel nem akart kimaradni semmiből, szürke pacaként
vágtázott végig a domboldalon a gazdája után, akár egy guruló kő.
– Ne aggódj – mondtam Marsali karját paskolgatva. – Meg
fogják találni.
– Ó, igen – szólalt meg utánuk nézve. – Ha esetleg nem találnák
meg időben, akkor…
– Meg fogják – jelentettem ki határozottan. – Gyere!

Elküldtem Lizzie-t, hogy keresse meg Briannát és Malva Christie-t.

Úgy gondoltam, jól jön még néhány segítő kéz. Marsalit pedig a
konyhába küldtem, hogy pihenjen Mrs. Bug mellett, amíg én
előkészítem a rendelőt. Friss ágyneműt és párnákat terítettem a
vizsgálóasztalra. Egy ágy jobb lett volna, de muszáj, hogy a
felszerelésem kéznél legyen.
És a felszerelés maga: a műtőeszközök gondosan elrejtve egy
tiszta törülköző alá; a vastag gézréteggel borított éteres maszk; a

522
csöpögtető flaska – vajon megbízhatom Malvát azzal, hogy adagolja
az étert, ha sürgősen műtétet kell végrehajtanom? Gondoltam,
biztosan; a lány nagyon fiatal és meglehetősen képzetlen, de
figyelemre méltó higgadtsággal áldotta meg a sors, és tudtam, hogy
nem kényes gyomrú. Megtöltöttem a csöpögtető flaskát, elfordítva
arcomat az édes, fojtó illattól, ami a folyadékból felszállt, és az üveg
szájába egy kis csomó vattát tömtem, hogy az éter ne párologjon el,
és ne gázosítson el mindannyiunkat, vagy kaphasson tűzre. Sietve a
tűzrakásra pillantottam, de az nem égett.
Mi van, ha elhúzódik a szülés, és minden rosszul alakul, ha
éjszaka kell csinálnom, gyertyafénynél? Azt nem lehet, az éter
rettentő gyúlékony. Félresöpörtem a fejemben megjelenő képet
arról, hogy koromsötétben hajtok végre császármetszést.
– Ha van egy percetek, ez most rohadtul ideális időpont lenne,
hogy benézzetek – motyogtam, megjegyzésemet kollektíven Szent
Brigittának, Szent Rajmundnak és Szűz Máriának címezve, akik
mind a gyermekszületés és a várandós anyák védőszentjei, illetve a
védőangyaloknak – a sajátjaimnak, Marsaliénak vagy a
gyermekének –, akik remélhetőleg épp a közelben téblábolnak.
Valaki biztosan figyelt rám. Miután Marsalit felemeltem az
asztalra, hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy a méhszáj elkezdett
tágulni, de nem volt jele vérzésnek. Ez nem szüntette meg a további
vérzés kockázatát, de azt jelentette, hogy jóval kisebb az esélye.
Marsali vérnyomása megfelelőnek tűnt, amennyire ránézésre
meg tudtam állapítani, és a baba szívverése kiegyensúlyozottá vált,
habár a mozgása abbamaradt, nem volt hajlandó reagálni a
böködésre és apró lökésekre.
– Azt hiszem, elaludt – mondtam Marsalira mosolyogva. –
Kipiheni magát.
Viszonzásképpen halványan rám mosolygott, és az oldalára
feküdt, miközben úgy fújtatott, akár egy sertés.
– Én magam is szívesen lepihennék ez után a séta után. –
Felsóhajtott, és a párnára tette a fejét. Adso, amint ezt észrevette,
felugrott az asztalra, és a melléhez kucorodott, fejével
szeretetteljesen hozzádörgölőzve.

523
 Legszívesebben kiküldtem volna, de úgy tűnt, Marsalira jó
hatással van a jelenléte. Addig vakargatta a fülét, amíg az álla alá
nem fészkelte magát, őrült dorombolás közepette. Hát, ennél jóval
kevésbé higiénikus körülmények között is vezettem már le szülést,
macska nélkül, és ez valószínűleg úgyis lassú folyamat lesz; Adso
úgyis távozni fog, mielőtt jelenléte akadályozna minket.
Egy kicsit megnyugodtam, de még nem voltam teljesen
magabiztos. Még mindig úgy éreztem, hogy valami nincs rendben.
Sokféle lehetőséget fontolóra vettem; tekintve a méhszáj tágulását és
a mostanra stabilizálódott szívverést, arra gondoltam, hogy
megpróbálkozhatnánk a legkonzervatívabb szüléssel, hogy ne
izgassuk fel feleslegesen sem az anyát, sem a gyermeket. Ha
vészhelyzet lépne fel… Nos, akkor azzal majd akkor foglalkozunk,
ha szükséges.
Csak abban reménykedtem, hogy az üveg tartalma használható;
sosem volt alkalmam azelőtt kinyitni. Laminaria, állt a címkén
Daniel Rawlings folyóírásával. Egy kicsi, sötétzöld üveg volt az,
szorosan bedugaszolva, és nagyon könnyű volt. Amikor kinyitottam,
enyhe jódszag áramlott ki belőle, de nem volt jele romlottságnak,
hála a jó égnek.
A Laminaria tengeri moszat. Szárítva nem több papírvékony
barnászöld darabkáknál. Ellentétben más moszatokkal, a Laminaria
nem morzsolódik olyan könnyen. És ennek van a legelképesztőbb
vízfelszívó képessége.
A méhszáj bejáratához helyezve felszívja a nedves
nyálkahártyából szivárgó folyadékot, majd megduzzad, ezáltal
tágulásra készteti a méhszáját, és egyúttal megindítja a szülést.
Láttam már a Laminariát használat közben, a saját koromban is, bár
a modern korban leggyakrabban arra használták, hogy a halott
magzatot lehajtsák vele a méhből. Ezt a gondolatot az agyam hátsó
részébe löktem, és kivettem egy jó adagot a növényből.
Egyszerű az egész, és amikor kész vagyunk vele, semmi mást
nem kell tenni, mint várni. És reménykedni. A rendelőben béke
honolt, megtelt fénnyel és az eresz alatt zizegő füstifecskék
hangjával.

524
 – Remélem, Ian megtalálja Fergust – szólalt meg Marsali némi
csend után.
– Biztosan meg fogja – mondtam, és azon ügyködtem, hogy
begyújtsak a kis kályhámban a kovakő és az acél segítségével.
Szólnom kellett volna Lizzie-nek, hogy hozasson Briannával gyufát.
– Azt mondtad, Fergus nem volt otthon?
– Nem. – Hangja tompán szólt, és felnézve láttam, hogy fejét
Adso fölé hajtotta, arcát a bundájába bújtatva. – Alig láttam azóta,
hogy… Amióta azok a férfiak betörtek a malátázóba.
– Oh.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Fel sem tűnt, hogy Fergus
lelépett – habár amit tudni véltem a tizennyolcadik századi
férfiakról, nem igazán csodálkoztam.
– Az a francia tökfilkó szégyelli magát – jelentette ki Marsali
tárgyilagosan, megerősítve a feltételezésemet. Elfordította az arcát,
bekékült szeme láthatóvá vált Adso fejének íve mögött. – Azt hiszi,
az ő hibája. Mármint az, hogy ott voltam. Azt hiszi, ha tudott volna
segíteni nekem, nem kellett volna a malátázással bajlódnom.
– Férfiak – mondtam a fejemet csóválva, mire felnevetett.
– Az, férfiak. Nem mondaná el, hogy mi a baj, nyilván. Sokkal
jobb lelépni és magában fortyogni, engem meg otthagyni a három
megvadult gyerekkel! – A plafonra emelte a tekintetét.
– Igen, az biztos, hogy hajlamosak erre – szólt közbe Mrs. Bug
megértőén, kezében egy égő gyertyával. – Semmi értelme annak,
amit csinálnak, de nem akarnak rosszat. Mrs. Claire, hallottam, hogy
úgy nyüstöli azt az acéldarabot, mintha nem lenne holnap; hát miért
nem gyújtott egy kis tüzet, ahogy egy okos ember tenné? – A
gyertyát a kályhában levő gyújtóshoz érintette, ami azon nyomban
meggyulladt.
– Gyakorlás – mondtam szelíden, és faágakat tettem az aprócska
tűzre. – Reményeim szerint kevesebb, mint negyedóra alatt
megtanulok tüzet gyújtani.
Marsali és Mrs. Bug egyszerre horkant fel gúnyosan.
– Ó, kedvesem, negyedóra az semmi! Én több mint egy órát
töltöttem azzal, hogy szikrát gyújtsak a nedves gyújtóssal, még

525
Skóciában, ahol aztán tényleg semmi száraz dolgot nem találni télen.
Mi az istenért kell ekkora hűhót csapni a tűzgyújtás körül?
Erre élénk beszélgetés kezdődött az éjszakai tűzgyújtás
módszereiről, beleértve egy vitát a megfelelő imáról, amit közben el
kell mondani, és ez kellően hosszú ideig tartott ahhoz, hogy szép kis
láng keletkezzen a kályhában, meg hogy feltegyek főni egy kis teát.
A málnalevél-tea majd segít az összehúzódásoknál.
Skócia említése mintha felidézett volna valamit Marsaliban,
mivel felkönyökölt.
– Claire… Vajon apa nem bánná, ha elvennék egy papírt és egy
kis tintát? Arra gondoltam, hogy írhatnék anyámnak.
– Szerintem az kitűnő ötlet. – Elmentem papírért és tintáért, és
kissé gyorsabban kezdett verni a szívem. Marsali teljesen higgadt
volt, én viszont nem. Láttam már ilyet máskor; nem tudtam, hogy a
végzetbe vetett hite, a vallásos hit vagy pusztán fizikai ok áll a
háttérben, de a szülés hatására a nők gyakran elveszítették a
félelemérzetüket vagy az aggodalmukat, ehelyett magukba
fordulnak, és szinte teljes közömbösséget mutatnak – csupán azért,
mert nem tudnak a hasuk határain belül elhelyezkedő univerzumon
kívül másra figyelni.
Ezzel a bennem lebegő rémület elszállt, és két-három óra
tökéletes békességben telt el. Marsali írt Laoghaire-nek, illetve rövid
üzeneteket mindegyik gyermekének. ,,A biztonság kedvéért”, tette
hozzá szűkszavúan, és átadta az összehajtott lapokat, hogy tegyem
őket félre. Észrevettem, hogy Fergusnek nem írt, tekintete azonban
az ajtóra vetült minden alkalommal, amikor valami hangot hallott.
Lizzie visszatért, hogy közölje, Briannát sehol sem találja,
Malva Christie azonban megjelent, izgatottnak tűnt, és azonnal
készen állt a munkára; hangosan felolvasott Tobiás Smollett
Peregrine Pickle kalandozásai című művéből.
Jamie megérkezett, belepte az út pora, majd engem szájon,
Marsalit pedig homlokon csókolta. Szemügyre vette a szokatlan
helyzetet, és felvont szemöldökkel rám nézett.
– Hogy vagy, a muirninn?— kérdezte Marsalitól.

526
 A lány elfintorodott, és kiöltötte a nyelvét, mire Jamie
felnevetett.
– Nem láttad semerre Fergust? – kérdeztem.
– De, igen – felelte kissé meglepetten. – Akarod, hogy
idejöjjön? – A kérdést egyaránt címezte Marsalinak és nekem.
– Igen, szeretnénk – válaszoltam határozottan. – Hol van?
– Woolam’s Millben. Egy francia utazónak tolmácsolt, egy
művésznek, aki a madarak miatt jött ide.
– Madarak, mi? – A megjegyzés láthatólag felkeltette Mrs. Bug
érdeklődését, aki letette a kötését, és kihúzta magát. – A mi
Fergusünk ért a madarak nyelvén? Hát, jöjjön csak ide az az ember
egy percen belül. Az a francia ellesz a madaraival!
Jamie meglehetősen meglepődött a hevességén, és hagyta, hogy
kitereljem a folyosóra, egészen a bejárati ajtóig. Amikor
hallótávolságon kívül kerültünk, megállt.
– Mi lesz a lánnyal? – érdeklődött halkan, és a rendelő felé
lövellte pillantását, ahonnan Malva felolvasása hallatszott.
Elmondtam neki, amennyire el lehetett.
– Lehet, hogy semmiség, remélem. De Fergus kell neki. Azt
mondja, egy ideje nem megy a közelébe, mert bűntudata van a
malátázóban történtek miatt.
Jamie bólintott.
– Hát, azt jól teszi.
– Jól teszi? Miért, az istenért? – kérdeztem elkeseredetten. –
Nem az ő hibája volt!
Tekintete arról árulkodott, hogy valami nyilvánvalóan fontos
dolog elkerülte a figyelmemet.
– Szerinted ez mennyit számít? És ha a lány meghal – vagy
valami baja lesz a gyereknek? Szerinted akkor nem magát fogja
okolni?
– Nem kellene – feleltem. – De nyilvánvalóan azt teszi. Te
nem… – Hirtelen elhallgattam, mert tudtam, hogy igen. Világosan
elmondta azon az éjszakán, amikor visszahozott.
Látta, hogy végigsuhan az emlék az arcomon, majd egy keserű
és fájdalmas mosoly jelent meg a szemében. Felém nyúlt, és

527
végigsimított a szemöldökömön, ahol a gyógyulóban levő seb
kettévágta.
– Szerinted én nem érzem? – kérdezte halkan.
Megráztam a fejem, nem tagadásképp, hanem a tehetetlenségtől.
– Egy férfinak meg kell védenie a feleségét – közölte, majd
elfordult. – Megyek, előkerítem Fergust.

A Laminaria kezdte kifejteni lassú hatását, és Marsalinak

megkezdődtek az időszakos összehúzódásai, pedig még nem is
végeztünk. Kezdett sötétedni, amikor Jamie megérkezett Fergusszel,
illetve Iannel, akivel útközben találkozott.
Fergus borotválatlan volt, por lepte be, és napok óta nem
fürdőit, de Marsali arca felragyogott, akár a nap, amikor
megpillantotta. Nem tudtam, mit mondott neki Jamie, mogorvának
és gondterheltnek tűnt, azonban Marsalit meglátva kilőtt, mint egy
nyíl, és olyan szenvedéllyel vette a karjába, hogy Malva a földre
ejtette a könyvét, és csodálkozva nézte őket.
Valamelyest megnyugodtam, most először, mióta aznap reggel
beléptem Marsali házába.
– Nos – szólaltam meg, és vettem egy mély lélegzetet. – Talán
ehetnénk egy kicsit, nem?
Magára hagytam Fergust és Marsalit, míg mi elmentünk enni, és
visszatérve a rendelőbe ott találtam őket összebújva, sustorogva.
Gyűlöltem, hogy meg kell zavarnom őket, de muszáj volt.
Egyfelől a méhszáj már észrevehetően kitágult, és nem volt jele
abnormális vérzésnek, ami óriási megkönnyebbülést jelentett.
Másfelől… A baba szívverése megint akadozott. Szinte biztos, hogy
a köldökzsinór a probléma, gondoltam.
Nagyon is tisztában voltam vele, hogy Marsali szeme az
arcomra szegeződik, amíg a sztetoszkópommal meghallgattam, és
minden akaraterőmet megfeszítve igyekeztem semmit sem mutatni.

528
 – Nagyon jól csinálod – biztosítottam, és elsimítottam a
homlokába hulló haját, majd a szemébe mosolyogtam. – Szerintem
talán ideje kicsit elősegíteni a dolgokat.
Összeválogattam néhány gyógynövényt, ami segíthet a
szülésnél, de a nagyobb részüket inkább nem használtam volna
abban az esetben, ha vérzés veszélye áll fenn. Most azonban kellően
nyugtalan voltam, és szerettem volna, ha minél gyorsabban haladnak
az események. A málnalevél-tea talán segíthet, és nem annyira erős,
hogy beindítsa az összehúzódásokat. Azon tűnődtem, hogy tegyek-e
hozzá egy kis kék indiángyökeret is.
– A babának gyorsan ki kell jönnie – mondta Marsali
Fergusnek, láthatólag teljes nyugalommal. Én azonban nyilván nem
tudtam olyan sikeresen elrejteni az aggodalmamat, mint gondoltam.
Ott volt Marsalinál a rózsafüzére, és ahogy rátekeredett a
kezére, himbálózott rajta a kereszt.
– Segíts, mon cher.
Megfogta a kezét, amelyen a rózsafüzér volt, és megcsókolta.
– Oui, cherie. – Ezután keresztet vetett, és munkához látott.
Fergus az élete első tíz évét a bordélyházban töltötte, ahol
született. Ebből következően – bizonyos értelemben – jóval többet
tudott a nőkről, mint bármelyik másik férfi, akit ismertem. Ennek
ellenére mégis elképedtem, amikor láttam, hogy Marsali ingének
madzagjához nyúl, hogy kikösse, és szabaddá tegye a felesége
melleit.
Marsali egyáltalán nem tűnt meglepettnek, csupán hátradőlt, és
kissé Fergus felé fordult, a pocakjával valamelyest nekidőlve.
Fergus az ágy mellett térdelt egy hokedlin, kezét gyengéden és
elgondolkodva a domborulatra téve, és Marsali melle fölé hajolt
összeszorított ajkakkal. Aztán úgy tűnt, észreveszi, hogy elképedve
nézem, és rám pillantott Marsali hasa fölött.
– Ó! – Rám mosolygott. – Maga még nem… Nos, gondolom,
maga még nem látott ilyet, igaz?
– Nem mondanám. – Nem tudtam, hogy elképedjek, vagy
elkapjam-e a tekintetemet. – Mi…?

529
 – Amikor lassan indul be a szülési fájás, a nő mellének a
szopogatása segít a méh mozgásának beindításában, így sürgeti a
gyermeket – magyarázta, és önkéntelenül megsimogatta a sötétbarna
mellbimbót, ami így megkeményedett, akár egy szem korai
cseresznye. – A bordélyban, ha les filles valamelyikének nehézségei
támadtak, néha egy másikuk így segített neki. Én is csináltam már
ma douche-nak, akkor, amikor Félicité érkezett. Segít, majd
meglátja.
Majd minden teketóriázás nélkül a kezébe fogta a melleket, és a
szájába vette a mellbimbót, gyengéden, de nagy összpontosítással
szívogatva, csukott szemmel.
Marsali felsóhajtott, és teste mintha ellazult volna, szinte
folyékonnyá vált, ahogy egy terhes nőé szokott, mintha hirtelen
eltűntek volna a csontjai, akár egy medúzának.
Meglehetősen zavarban voltam, de nem mehettem el onnan,
hátha valami drasztikus dolog történik.
Egy pillanatig haboztam, majd odahúztam egy széket, leültem
rá, és igyekeztem észrevétlen maradni. Igazából úgy tűnt, egyiküket
sem zavarja különösebben a jelenlétem – már ha egyáltalán
tudatában voltak annak, hogy ott vagyok. Azért egy kissé
elfordultam, hogy ne bámuljam őket.
Egyszerre tartottam elképesztőnek és érdekesnek Fergus
technikáját. Teljes mértékben igaza volt: amikor a csecsemő szopik,
az összehúzza a méhet. A bábák – akiket még a párizsi L’Hôpital
des Anges-ban ismertem meg – is azt mesélték, hogy a frissen szült
anya jobb, ha azonnal szoptatni kezdi a gyermekét, mert úgy
csillapodni fog a vérzés. Azonban egyik sem említette, hogy a
technika a szülés megindításakor is hasznos.
A bordélyban, ha les filles valamelyikének nehézségei támadtak,
néha egy másikuk így segített neki, mondta Fergus.
Az ő anyja is a les filles közé tartozott, bár Fergus nem ismerte
őt. El tudom képzelni azt a párizsi prostituáltat: sötét haj,
valószínűleg fiatal, jajgat a fájásoktól – és az egyik barátnője
odatérdel mellé, hogy gyengéden szopogassa a mellét, miközben a
kezébe veszi az érzékeny, duzzadt mellet, és biztató szavakat suttog,

530
miközben a megelégedett vendégek lármás zaja visszhangzik több
emeleten és a falakon keresztül.
Vajon Fergus anyja meghalt? Akkor, amikor őt vagy a
következő gyermekét szülte? Megfojtotta egy részeg kuncsaft, netán
leütötte a madám üzlettársa? Vagy csupán nem akarta Fergust, nem
akart felelősséget vállalni egy fattyúért, ezért a többi nő
könyörületére bízta, hogy belőle is névtelen senki fia legyen az
utcán?
Marsali megmozdult az ágyon, és odapillantva láttam, hogy jól
van. Csak azért moccant meg, hogy átkarolja Fergus vállát, és a
fejére hajtsa a fejét. A főkötőjét már levette; szőke haja fénylett
Fergus sima, sötét haja mellett.
– Fergus… Azt hiszem, lehet, hogy meg fogok halni – suttogta,
hangját alig lehetett hallani a fákat fújó széltől.
Fergus elengedte a mellbimbóját, ajkát gyengéden a melle bőre
fölé emelte, és ezt suttogta:
– Mindig azt hiszed, hogy meg fogsz halni, p’tite puce, az
összes nő ezt hiszi.
– Igen, gondolom, azért, mert elég sokan tényleg meg is halnak
– mondta kissé élesen, és kinyitotta a szemét. Fergus, továbbra is
csukott szemmel, elmosolyodott, nyelve hegye óvatosan a
mellbimbón körözött.
– Te nem – biztatta kedvesen, de nagy magabiztossággal.
Marsali hasát kezdte simogatni, először gyengéden, majd kicsit
erősebben. Láttam, hogy a pocak megkeményedik, hirtelen
megfeszül és szilárddá válik. Marsali gyorsan vett egy mély levegőt,
mire Fergus a tenyere tövét a pocak aljához nyomta, erősen a
szeméremcsontjához, és addig tartotta ott, amíg az összehúzódás
véget nem ért.
– Jaj! – mondta Marsali levegőért kapkodva.
– Tu… non – suttogta Fergus még kedvesebben. – Te nem. Én
nem fogom hagyni.
Kezemet a szoknyám anyagába fúrtam. Ami az előbb történt, az
egy szép kis méhösszehúzódás volt. Úgy tűnt, semmi rettenetes nem
történt.

531
 Fergus folytatta a dolgát, időnként meg-megállva, hogy valami
tréfásat motyogjon franciául Marsalinak. Felkeltem, és óvatosan az
asztal lábához oldalaztam. Jól van, semmi gond. Vetettem egy gyors
pillantást a pultra, hogy megbizonyosodjam róla, minden készen áll,
és így is volt.
Elképzelhető, hogy minden rendben lesz. Volt egy vércsík a
lepedőn, de épp csak egy kicsit volt véres, ez még normális. Azért
még mindig ott volt a gyermek aggasztó szívverése, a köldökzsinór-
baleset lehetősége, de ezzel már semmit nem kezdhettem. Marsali
meghozta a döntést, és jól döntött.
Fergus folytatta a szopogatást. Halkan kiléptem a folyosóra, és
félig behajtottam magam mögött az ajtót, hogy kettesben
lehessenek. Ha netán vérezni kezdene, egy másodperc alatt ott tudok
lenni mellette.
Még mindig ott volt a málnaleveles üveg a kezemben.
Gondoltam, megyek, és készítek egy teát, csak hogy hasznossá
tegyem magam.
Mivel nem találta otthon a feleségét, az öreg Arch Bug a
gyerekekkel feljött a házhoz. Félicité és Joan úgy aludt a padon,
mint a tej, Arch pedig a tűz mellett pipázgatott, karikákat fújva az
elbűvölt Germainnek. Mindeközben Jamie-t, Iant és Malva Christie-
t lekötötte egy irodalmi vita a különböző írók érdemeiről, mint
például Henry Fielding, Tobias Smollett és…
– Ovidius? – szólaltam meg, ahogy elkaptam egy megjegyzés
végét. – Komolyan?
– „Míg a szerencse ragyog, mosolyognak a léha barátok –
idézte Jamie – ám zord felleg alól rád csak a tél vigyorog.”9
Szerinted nem ugyanez történt a szerencsétlen Tom Jonesszal meg
Perry Pickle-lel?
– De az igaz barátok nem hagynák magukra az embert csak
azért, mert annak nehézségei támadtak! – tiltakozott Malva. – Miféle
barát az olyan?

9
Ovidius: Míg a szerencse ragyog. Fazekas István fordítása.
532
 – Elég gyakori, attól tartok – feleltem. – Szerencsére azért akad
néhány a másik fajtából is.
– Akad bizony – helyeselt Jamie, és rámosolygott Malvára. – A
felföldiekből válnak a legigazabb barátok, de csak azért, mert
belőlük válik a legrosszabb ellenség is.
Malva enyhén elpirult, de aztán rájött, hogy csak ugratják.
– Hmm – szólalt meg, és orrát felhúzva lepillantott. – Apám
szerint a felföldiek azért olyan vad harcosok, mert a felföldön szinte
nincsenek is értékek, és a legszörnyűbb csatákat mindig a legkisebb
tétért vívják.
Erre mindenki nevetésben tört ki, mire Jamie felállt, és odajött
hozzám, Ian és Malva pedig folytatta a civakodást.
– Hogy van a lány? – kérdezte halkan, és kiöntötte nekem a
vizet a vízforralóból.
– Nem is tudom – feleltem. – Fergus… ööö… segít neki.
Jamie szemöldöke magasba szaladt.
– Hogyan? – kérdezte. – Nem hittem volna, hogy egy férfi túl
sokat tehet ez ügyben, leszámítva a legelejét.
– Ó, meg lennél lepve – biztosítottam. – Én legalábbis
meglepődtem!
Erre izgatottá vált, azonban nem tudott további kérdéseket
feltenni, mivel Mrs. Bug megkért mindenkit, hogy hagyják abba a
beszélgetést azokról a könyvekben szereplő nyavalyás alakokról, és
fáradjanak az asztalhoz.
Én is leültem vacsorázni, de nem igazán tudtam enni, elvonta a
figyelmemet a Marsali iránt érzett aggodalmam. A málnalevél-tea
elkészült, amíg ettünk; kitöltöttem, és bevittem a rendelőbe, de
elővigyázatosan kopogtattam az ajtón, mielőtt beléptem volna.
Fergus kipirult és sóhajtozott, de tekintete élénk volt. Nem
tudtam rávenni, hogy jöjjön enni, ragaszkodott hozzá, hogy
Marsalival maradjon. Erőfeszítése kezdte meghozni gyümölcsét;
Marsalinak megkezdődtek a rendszeres fájásai, bár még mindig elég
messze voltak egymástól.
– Gyorsan lezajlik, ha már elfolyt a víz – közölte Marsali. Ő is
kissé kipirult, és mintha befelé figyelt volna. – Mindig így történik.

533
 Ismét ellenőriztem a szívverést – nem volt nagy változás, még
mindig döcögött, de nem gyengült –, majd kimentettem magam.
Jamie a dolgozószobájában volt, a folyosó túloldalán. Bementem, és
odaültem mellé, hogy kéznél legyek, amikor szükség lesz rám.
A szokásos esti feljegyzését írta a nővérének, de szünetet tartott,
és kimasszírozta a jobb kezében levő görcsöt, mielőtt folytatta
volna. Az emeleten Mrs. Bug épp ágyba dugta a gyerekeket.
Hallottam Félicité nyafogását, meg hogy Germain megpróbál
énekelni neki.
A folyosó túloldaláról halk motoszkálás és susmorgás
hallatszott, és megreccsent az asztal valaki alatt, aki megmozdult.
Fülem mélyén ott visszhangzott a saját pulzusom és egy kisbaba
lágy, szapora szívverése.
Olyan könnyedén rossz vége lehet ennek!
– Mit csinálsz, Sassenach?
Meglepődve néztem fel.
– Nem csinálok semmit.
– Mintha próbálnál átlátni a falon, és nem úgy tűnik, mintha
tetszene, amit látsz.
– Ó! – Elkaptam a tekintetem, és rájöttem, hogy egész eddig
ujjaim között morzsolgattam a szoknyám redőit; lett is egy nagy
gyűrött folt az őzbarna szöveten. – Gondolom, újraélem a
kudarcaimat.
Egy pillanatra rám nézett, majd felkelt, odaállt mögém, és kezét
a nyakszirtemre téve erős, meleg érintésével gyúrni kezdte a
vállamat.
– Milyen kudarcokat? – kérdezte.
Behunytam a szemem, hagytam előrebukni a fejemet, és
próbáltam nem nyöszörögni a kötött izmaimból eredő fájdalomtól és
a vele együtt fellépő átható megkönnyebbüléstől.
– Ó – sóhajtottam. – A betegeket, akiket nem tudtam
megmenteni. Hibákat. Katasztrófákat. Baleseteket.
Halvaszületéseket.
Az utolsó szó ott lógott a levegőben, Jamie keze meg is állt egy
pillanatra, majd még erősebben folytatta.

534
 – Persze, előfordul, hogy nem tudsz mit tenni. Te, vagy bárki
más. Vannak dolgok, amikhez nincs annyi hatalmad, hogy
helyrehozd, nem gondolod?
– Ha rólad van szó, te sosem így gondolod – jegyeztem meg. –
Nekem miért kéne?
Abbahagyta a masszírozást, én pedig a vállam fölött
rápillantottam. Kinyitotta a száját, hogy megcáfoljon, majd rájött,
hogy nem tud. A fejét csóválta, sóhajtott egyet, és folytatta.
– Hát, jó. Gondolom, ez így igaz – mondta fanyarul.
– A görögök ezt hívták hübrisznek, nem?
Némi derűvel felhorkant.
– De, lehet. És te tudod, hogy az hova vezet.
– Egy magányos sziklához a tűző napra, ahol dögkeselyűk
lakmároznak a májadból – feleltem, és felnevettem.
Akárcsak Jamie.
– Hát, ha egy magányos sziklán lennék, a tűző napon, örülnék,
ha lenne társaságom. Még a keselyű sem zavarna.
Kezével még egyszer megszorította a vállam, de nem vette el
onnan. Behunyt szemmel nekidöntöttem a fejem, és megnyugvást
kerestem a társaságában.
A pillanatnyi csendben apró zajt hallottunk a folyosó
túloldaláról, a rendelőből. Marsali tompa nyöszörgését, ahogy jött a
következő fájás, és egy halk, francia nyelvű kérdést Fergustől.
Éreztem, hogy nem kellene hallgatóznunk, de egyikünknek sem
jutott eszébe semmi, amit mondhatna, ami elfedhetné a
magánbeszélgetésük neszét.
Marsali motyogott valamit, aztán egy kis szünet, majd Fergus
tétován megszólalt.
– Igen, ahogy Félicité előtt is csináltuk – érkezett Marsali
hangja, tompán, de egész tisztán.
– Oui, de…
– Akkor tegyél valamit az ajtó elé – mondta Marsali, és
türelmetlennek tűnt.
Lépések zaját hallottuk, és a rendelő ajtaja kinyílt. Fergus ott állt
bozontos, sötét hajjal, félig kigombolt inggel, és jóképű arca

535
mélyvörös színűvé vált a borosta árnyéka alatt. Észrevett minket, és
a lehető legfurcsább kifejezés ült ki az arcára. Büszkeség, zavar és
valami meghatározhatatlanul… francia. Sandán Jamie-re
mosolygott, és felsőbbrendű, gall hanyagsággal megvonta a vállát,
majd határozottan becsukta az ajtót. Hallottuk, ahogy egy kisasztalt
odébb tolnak, és egy kis puffanást, ahogy nekilökik az ajtónak.
Jamie és én zavarodottan egymásra pillantottunk.
Kuncogást hallottunk az ajtó túloldaláról, amelyet hangos
nyikorgás és zörgés követett.
– Ugye nem fogja… – kezdte Jamie, majd hirtelen kétkedve
megállt.
– Vagy de?
Úgy tűnik, igen, legalábbis a tompa, ritmikus nyikorgásból
ítélve, ami a rendelő felől hallatszott.
Melegség áramlott rajtam végig, némi döbbenettel vegyülve,
illetve az erős késztetéssel, hogy nevetnem kell.
– Hát… Ööö… Hallottam már olyat, hogy… Öhm… Néha segít
megindítani a szülést. Ha a gyereket túlhordták, a párizsi maitresses
sage femme gyakran azt javasolta a nőknek, hogy itassák le a
férjüket, és… Hát.
Jamie hitetlenkedve és némi tisztelettel pillantott a rendelő
ajtajára.
– És neki még csak egy kupica se kellett hozzá. Hát, ha tényleg
erre készül, akkor van vér a pucájában, azt mondom.
Ian épp jókor érkezett a folyosó felől, hogy hallja az
eszmecserénket, és halálra vált arccal állt meg. Egy pillanatig
hallgatta a rendelő felől érkező zajokat, aztán rám és Jamie-re, majd
ismét a rendelő ajtajára nézett, és fejét csóválva megfordult, majd
elindult vissza a konyhába.
Jamie óvatosan becsukta a dolgozószoba ajtaját.
Egy szó nélkül leült, fogta a tollát, és makacsul körmölni
kezdett. Én odamentem a kis könyvespolchoz, és a viharvert gerincű
gyűjteményt bámultam, de csak néztem ki a fejemből.
A legendák néha tényleg nem többek legendáknál. Néha viszont
igen.

536
 Engem nem igazán gyötörtek a saját emlékeim, miközben a
pácienseimmel foglalkoztam; időm sem volt rá, illetve másra kellett
figyelnem. Ebben a pillanatban azonban időm is volt, meg
figyelnem sem kellett a páciensre, így eszembe jutott egy élénk
emlékkép a Bree születése előtti éjszakáról.
Gyakran mondják, hogy a nők elfelejtik, milyen a szülés, mert
ha emlékeznének, senki sem tenné meg egynél többször. Ami engem
illet, nekem egyáltalán nem okoz problémát emlékezni.
Főként a mérhetetlen tehetetlenségre. Arra a végtelennek tűnő
időre a végén, amikor úgy tűnik, sosem lesz vége, arra az időre, ami
mintha elmerült volna egy ezeréves betongödörben, amikor minden
apró mozdulat a hiábavalóságra van kárhoztatva. Amikor a bőr
minden egyes négyzetcentimétere cérnavékonnyá nyúlik, akárcsak
az ember türelme.
Nem felejted el. Egyszerűen csak eljutsz arra a pontra, amikor
már nem érdekel, milyen lesz a szülés; mert bármi jobb annál,
mintsem akár egy másodperccel tovább terhes maradj.
Én durván a kiírt időpont előtt két héttel értem el erre a pontra.
Aztán eljött a nap – majd el is telt. Egy héttel később krónikus
hisztériás tüneteket mutattam, már ha lehet valaki egyszerre
hisztérikus és lomha.
Frank fizikai értelemben jobb állapotban volt nálam, viszont ami
az idegeket illeti, nem volt nagy különbség kettőnk között.
Mindketten rémültek voltunk – nem egészen a szülés miatt, hanem
amiatt, ami azután jön. Frank, ahogy mindig is szokott, elnémult a
rettegéstől, visszahúzódott magába egy olyan helyre, ahol
irányíthatta az eseményeket, és nem volt hajlandó oda senkit
beengedni.
Én azonban nem voltam olyan hangulatban, hogy tiszteljem
bárkinek a határait, és könnyekben törtem ki, miután egy jókedvű
szülészorvos közölte velem, hogy egyáltalán nem tágultam még ki,
és „talán napok, vagy akár egy hét is eltelhet” még addig.
Frank igyekezett megnyugtatni, és nekiállt masszírozni a
lábamat. Aztán a hátamat, a nyakamat, a vállamat, bármit, amihez
hagytam, hogy hozzáérjen. Szép fokozatosan elkezdtem kimerülni,

537
csendben feküdtem, és hagytam, hogy megérintsen. És…
Mindketten annyira meg voltunk rémülve, és annyira szükségünk
volt a megnyugvásra, de ezt szavakkal egyikünk sem tudta
megtenni.
És akkor szeretkezett velem, lassan és gyengéden, majd
elaludtunk egymás karjában, és néhány órával később rémülten
ébredtünk, amikor elfolyt a magzatvíz.
– Claire! – Gondolom, Jamie már többször szólongatott; annyira
elvesztem az emlékekben, hogy teljesen elfelejtettem, hogy hol
vagyok.
– Tessék? – Zakatoló szívvel pördültem meg. – Történt valami?
– Nem, még nem. – Egy pillanatra szemügyre vett összevont
szemöldökkel, majd felkelt, és odaállt mellém.
– Jól vagy, Sassenach?
– Igen. Én… Csak gondolkodtam.
– Igen, azt láttam – mondta szárazon. Tétovázott, majd amikor
egy különösen hangos nyögés érkezett az ajtó felől, Jamie megfogta
a könyököm.
– Félsz? – kérdezte gyengéden. – Hogy talán te is gyereket
vársz?
– Nem – feleltem, és én is ugyanolyan tisztán hallottam a
hangomban rejlő sivárságot, ahogy ő. – Tudom, hogy nem várok. –
Ránéztem, arca homályos volt a visszafojtott könnyek homálya
mögött. – Szomorú vagyok, amiért nem… Hogy többé nem lehetek.
Pislogtam egy nagyot, és ugyanazokat az érzelmeket láttam az ő
arcán, amelyeket én is éreztem: megkönnyebbülést és sajnálatot,
olyan egyforma arányban, hogy lehetetlen volt megmondani, melyik
az erősebb. Átölelt, én pedig a mellkasára fektettem a fejem, és arra
gondoltam, milyen megnyugtató a tudat, hogy van társaságom azon
a bizonyos sziklán.
Egy ideig még ott álltunk csendben, némán. Aztán a rendelőből
érkező titokzatos zaj hirtelen megváltozott. Meglepett kiáltás, majd
egy hangosabb felkiáltás franciául, aztán pedig a lábak földet
érésének hangja, a magzatvíz eltéveszthetetlen csobbanásával.

538
Gyorsan történtek a dolgok. Egy órán belül már láttam is a fekete
hajjal tarkított koponya tetejét.
– Jó sok haja van! – jelentettem ki, miközben olajjal bekentem a
gátat. – Óvatosan, ne nyomj túl erősen! Még ne. – Kezemmel egy
kicsit megforgattam a kiemelkedő fejet. – Nagyon nagy feje van.
– Sosem találtam volna ki – mondta Marsali vörös fejjel,
lihegve. – Kösz, hogy szóltál.
Időm sem volt felnevetni, mert a fej szépen belecsúszott a
kezembe, fejjel lefelé. A köldökzsinór tényleg a nyaka köré
tekeredett, de nem túl szorosan, hál’ istennek! Ujjammal alányúltam,
kiszabadítottam alóla a testet, és annyit sem kellett mondanom, hogy
„Nyomj!”, mert Marsali vett egy nagy levegőt, ami egész Kínáig
elhallatszott, és a csecsemő úgy pottyant az ölembe, mint egy
ágyúgolyó.
Olyan érzés volt, mintha hirtelen a kezembe nyomtak volna egy
zsírral bekent malacot, és őrülten kapálóztam, hogy megfordítsam a
kis teremtményt, és lássam, hogy lélegzik-e.
Ezalatt izgatott kiáltások érkeztek Malva és Mrs. Bug részéről,
illetve nehéz léptek zaja hallatszott a konyha felől, a folyosóról.
Megtaláltam a baba arcát, szaporán kitisztítottam az orrát és a
száját, kevés levegőt fújtam a szájába, és az egyik talpát
megpöcköltem az ujjammal. A láb reflexből megrándult, és életerős
üvöltést adott ki.
– Bon soir, Monsieur L’Oeuf – köszöntöttem, majd gyorsan
megbizonyosodtam róla, hogy valóban Monsieur-t.
– Monsieur? – Fergus arcán fülig érő vigyor terült el.
– Monsieur – erősítettem meg, és sietősen bebugyoláltam a
babát egy kendőbe, majd az apja kezébe nyomtam, mialatt én a
köldökzsinór elvágásával foglalatoskodtam, majd elláttam az anyát.
Az anyuka, hál’ istennek, jól volt. Kimerült, és tocsogott az
izzadságtól, de többnyire mosolygott. Akárcsak mindenki más a
szobában. A padló csuromvíz volt, az ágynemű átázott, és a levegő
megtelt a szülés termékeny illatával, de úgy tűnt, ezt senki nem vette
észre a nagy izgalmak közepette.
539
 Marsali hasához térdeltem, hogy újabb összehúzódást váltsak ki
a méhéből, eközben Mrs. Bug hozott neki inni egy hatalmas korsó
sört.
– Jól van? – kérdezte Marsali, miután szomjasan lehúzta az italt.
– Biztos jól van?
– Nos, két keze, két lába és egy feje van – feleltem. – Még nem
volt időm megszámolni az ujjakat.
Fergus Marsali mellé fektette a babát az asztalra.
– Nézd meg magad, ma cher— mondta. Félrehajtotta a takarót.
És pislogott, majd szemöldökét összevonva közelebb hajolt.
Ian és Jamie abbahagyta a beszélgetést, ahogy ránéztek.
– Van valami baj? – kérdezte Ian, és odament.
Hirtelen csönd töltötte be a szobát. Malva zavartan egyik arcról
a másikra pillantott.
– Maman?
Germain állt az ajtóban, álmosan tipródott.
– Itt van? C’est Monsieur?
Anélkül, hogy megvárta volna a választ vagy bármilyen
engedélyt, odarohant, és a vérfoltos ágynemű fölé hajolva kissé
szájtátva bámulta újszülött öccsét.
– Viccesen néz ki – mondta, és kissé összevonta a szemöldökét.
– Mi baja van?
Fergus egész eddig sziklaszilárdan állt, akárcsak mi
mindannyian. Erre viszont lenézett Germainre, majd a babára
pillantott, és ismét elsőszülött fiára.
– Il est un nain – felelte, szinte természetesen. Megszorította
Germain vállát, elég erősen, hogy a fiúból hirtelen jajdulást váltson
ki, majd azonnal sarkon fordult, és kiment. Hallottam, hogy nyílik a
bejárati ajtó, es hideg áramlat száguld végig a folyosón es a szobán.
II est un nain. Ő egy törpe.
Fergus nem csukta be az ajtót, és a szél elfújta a gyertyákat,
félig sötétségben hagyva minket, csupán a kályha fénye világított.

540
 36
g°Ä| ytÜ~táÉ~
T kis Henri-Christian tökéletesen egészségesnek tűnt; egyszerűen
csak törpe volt. Bár kissé besárgult, a tompa arany árnyalat kerek
arcára finom ragyogást vetett, mint egy nárcisz szirmai. A feje
tetején levő dús, fekete hajával akár kínai baba is lehetett volna,
leszámítva hatalmas, kerek, kék szemét.
Bizonyos értelemben úgy éreztem, hálásnak kéne lennem érte.
Semmi más nem tudta volna úgy elvonni rólam és az előző hónap
eseményeiről a Ridge figyelmét, mint egy törpe születése. Az
emberek többé nem bámulták a gyógyuló arcomat, és nem tipródtak
azon, hogy mit mondjanak nekem. Bőven volt mit mondaniuk –
nekem, egymásnak és nem is olyan ritkán Marsalinak, ha sem én,
sem Bree nem volt a közelben, hogy leállítsa őket.
Feltételezem, ugyanezeket mondták Fergusnek is, már amikor
látták. Három nappal a baba születését követően némán és elsötétült
arccal tért vissza. Elég ideig maradt, hogy hozzájáruljon Marsali
névválasztásához, és hogy rövid magánbeszélgetést folytasson vele.
Aztán újra elment.
Ha tudta is, hol van, Marsali nem mondta. Ő és a gyerekek
addig a nagy házban maradtak velünk. Mosolygott és figyelt a többi
gyermekére, ahogy egy anyának kell, de úgy tűnt, mintha mindig
valami másra figyelne, ami ott sincs. Vajon Fergus lépteire? –
tűnődtem.
Annak örültem, hogy Henri-Christiant mindig maga mellett
tartotta, egy kendőben hordozta, vagy a gyermek a lábánál ült egy
fonott kosárban. Láttam már szülőket, akik fogyatékossággal
született gyermeknek adtak életet; ezek a szülők gyakran hajlamosak

541
bezárkózni, mert képtelenek kezelni a helyzetet. Marsali
ellenkezőképpen tette, hevesen védelmezővé vált.
Érkeztek látogatók, látszólag azért, hogy Jamie-vel beszéljenek
valamiről, vagy hogy kérjenek tőlem egy kis tonikot vagy kenőcsöt,
valójában viszont inkább annak reményében, hogy megpillanthatják
Henri-Christiant. Ez alapján nem volt meglepő, hogy Marsali
merevvé vált, és a mellére csatolta a gyermeket, amikor nyílt a hátsó
ajtó, és árnyék vetült a birtokra.
Azonban valamelyest megnyugodott, amikor látta, hogy a
látogató az ifjú Ian.
– Helló, Marsali! – üdvözölte mosolyogva Ian. – Na, jól vagy te
is, meg a gyermek is?
– Nagyon jól – felelte határozottan. – Azért jöttél, hogy
megnézd az új kuzinodat, igaz?
– Bizony, és hoztam neki egy kis ajándékot is. – Felemelte nagy
kezét, és megérintette az ingét, ami kissé kidagadt, bármi volt is
benne. – Remélem, te is jól vagy, Claire néném.
– Szervusz, Ian! – üdvözöltem, és félretéve az inget, amit
öltögettem, felálltam. – Igen, jól vagyok. Kérsz egy kis sört? – Hálás
voltam, hogy láthatom; én voltam Marsalival, miközben varrogatott
– vagy inkább én álltam őrt fölötte, hogy elhárítsam a kevésbé
szívesen látott látogatókat, mialatt Mrs. Bug ellátta a csirkéket.
Viszont rá kellett néznem a rendelőmben a csalánlevélfőzetemre, de
Ianre rá lehetett bízni Marsalit.
Otthagytam őket némi frissítővel, és a rendelőbe menekültem,
hogy eltöltsek egyedül egy kellemes negyedórát a növényeimmel,
leszűrjem a főzeteimet, meg szétválogassak egy halom rozmaringot
a szárításhoz, és körülvegyem magam a növények átható illatával és
a belőlük áradó békességgel. Ezekben a napokban ritka volt az efféle
magány, miközben a gyerekek úgy bukkantak fel a lábam alatt, mint
a gombák. Marsali félt visszamenni a saját otthonába, ezt tudtam, és
nem is szívesen engedtem volna el, tudva, hogy Fergus nem segít
neki otthon.
– Az az átkozott ember – motyogtam magamban. – Önző kis
rohadék.

542
 Nyilvánvalóan nem kizárólag én gondoltam így. Ahogy
elindultam vissza a folyosón, rozmaringtól és ginszenggyökértől
illatozva, meghallottam, hogy Marsali a hasonló véleményét
magyarázza Iannek.
– Én értem, hogy kissé megrendült, ki ne lenne az? – mondta
sértettséggel a hangjában. – De miért kell elmenekülnie, és egyedül
hagynia bennünket? Te beszéltél vele, Ian? Mondott valamit?
Hát erről van szó. Ian elment egy rejtélyes kirándulásra, valahol
nyilván találkozott Fergusszel, és most elmesélte Marsalinak.
– Igen – felelte pillanatnyi habozás után. – Csak pár szót. –
Tétováztam, nem akartam félbeszakítani őket, de láttam Ian
tetoválásokkal tarkított arcát, s ahogyan együttérzés homályosítja el
a szemét. Az asztal fölé hajolt kinyújtott karral. – Megfoghatom?
Kérlek!
Marsali háta megmerevedett meglepettségében, de odaadta a
babát, aki fészkelődött és rugdosott egy kicsit a pólyájában, de
gyorsan elhelyezkedett Ian vállán, miközben cuppogó hangokat
adott ki. Ian mosolyogva lehajtotta a fejét, és ajkával végigsimított
Henri-Christian nagy, kerek fején.
Mondott valamit halkan a babának, szerintem mohawk nyelven.
– Mit mondtál neki? – kérdezte Marsali kíváncsian.
– Egyfajta áldást, mondjuk úgy. – Puhán megpaskolta Henri-
Christian hátát. – Kérem a szelet, hogy fogadja jó szívvel, az eget,
hogy nyújtson neki menedéket, valamint a vizet és a földet, hogy
adjon neki ételt.
– Ó! – Marsali hangja gyengéden csengett. – Ez olyan kedves,
Ian. – De aztán kihúzta magát, nem hagyta magát kizökkenteni. –
Azt mondtad, beszéltél Fergusszel.
Ian behunyt szemmel bólintott. Arca finoman a baba fején
pihent. Egy pillanatig hallgatott, de aztán láttam, hogy méretes
ádámcsutkája megmozdul, ahogy nyelt egyet.
– Nekem is volt egy gyermekem – suttogta olyan halkan, hogy
alig hallottam.
Marsali hallotta. Megdermedt, a tű, amit felvett, megcsillant a
kezében, majd nagyon lassan újra letette.

543
 – Tényleg? – kérdezte, ugyanolyan halkan. Aztán felkelt, susogó
szoknyával megkerülte az asztalt, és leült Ian mellé a padra, elég
közel, hogy érezhesse a jelenlétét, és kezét Ian karjára fektette.
Ian nem nyitotta ki a szemét, de vett egy nagy levegőt, és a szíve
fölött kucorgó babával az ölében, a tűz ropogásánál épp csak egy
kicsit hangosabban beszélni kezdett.

Felébredt álmából, és tudta, hogy valami nagyon nincs rendben. Az

ágytámlához gördült, ahol kéznél voltak a fegyverei, de mielőtt
megragadhatott volna egy kést vagy egy lándzsát, ismét meghallotta
a hangot, ami valószínűleg felébresztette. Mögüle jött; épp csak egy
kis lélegzetvétel, de a hangba fájdalom és félelem vegyült.
A tűz már alig égett. Nem látott többet, mint
Wako’teqehsnonhsa sötét feje búbját, ahogy a vörös fény
megvilágította, valamint a válla és a csípője kettős ívét a takaró alatt.
A nő nem mozdult, és nem adott ki újabb hangot, de volt valami
azokban a sötét ívekben, ami úgy hatolt a szívébe, mint egy
tomahawk, amely célba talál.
Hevesen megragadta a nő vállát, hogy biztosítsa, minden
rendben van. Apró csontjai keményen álltak ki a testéből. Nem
találta a megfelelő szavakat; az összes kahnyen’kehaka kiment a
fejéből, így kimondta az első szavakat, amik eszébe jutottak.
– Szerelmem… Jól vagy? Szent Mihály megvéd minket. Jól
vagy?
A nő tisztában volt vele, hogy ott van, de nem fordult felé.
Valami, egy furcsa fodrozódás, mint amikor követ dobnak a vízbe,
végigfutott rajta, és a torkán akadt a levegő, aztán halk, száraz hang
hagyta el a száját.
Ian nem várt, hanem meztelenül felpattant az ágyról, és
segítségért kiáltott. Emberek siettek be a hosszú ház tompa fényébe,
vaskos alakok rohantak oda hozzá, és kérdéseket zúdítottak rá. Nem
tudott beszélni, de nem is volt rá szükség. Tewaktenyonh

544
pillanatokon belül ott termett, cserzett, öreg arcán nyugodt mosoly
terült el, és a ház asszonyai elsiettek mellette, félrelökve, ahogy
elvitték Emilyt szarvasbőrbe csomagolva.
Követte őket kifelé, de ők nem törődtek vele, eltűntek az
asszonyok házában, a falu végén. Két-három ember kijött, utánuk
nézett, majd vállat vonva megfordult, és bement a házba. Hideg volt,
és nagyon késő, illetve ez egyszerűen a nők dolga volt.
Pár pillanattal később ő maga is bement, de épp csak annyi
időre, hogy magára kapjon valami ruhát. Nem maradhatott a házban,
az üres ággyal, ami vértől bűzlött. Még a bőrén is volt vér, de nem
állt meg lemosni.
Kint már elhalványultak a csillagok, de az ég még feketének
látszott. Csontig hatoló hideg és végtelen csend honolt körülötte.
A ház ajtaján lengedező irha megmozdult, és Rollo osont ki
rajta; szürke volt, akár egy kísértet. A megtermett kutya kinyújtotta
a mancsát, és a kései óra meg a hideg miatt morogva nyújtózkodott.
Aztán megrázta súlyos bundáját, fehér felhőt prüszkölt, és
lassacskán a gazdája oldalához baktatott. Lemondó sóhajjal leült, és
nekidőlt Ian lábának.
Ian ott állt még egy pillanatig, és a ház irányába nézett, ahová
Emilyt vitték. Forró volt az arca, sürgető lázban égett. Úgy izzott,
élénken, akár a szén, de érezte, hogy a hő kikúszik belőle a hideg
égbolt felé, és szíve lassan feketévé válik. Végül a combjára csapott,
és elindult az erdőbe, gyors léptekkel, a kutya pedig ott ügetett az
oldalán.
– Kegyelmes Szent Mária… – Nem figyelte, hogy merre indul.
Maga elé motyogva, de hangosan imádkozott, hangja megnyugtatta
a sötét éjszakában.
Lehet, hogy inkább az egyik mohawk szellemhez kellene
imádkoznia? – tűnődött. Felbőszíti őket azzal, hogy a régi istenéhez,
Jézus anyjához beszél? Lehet, hogy ezért a kisiklásért bosszút
fognak állni a feleségén és a gyermekén?
A gyermek már meghalt. Nem tudta megmondani, honnan jön ez
a tudás, de tudta, hogy így van, olyan biztosan, mintha valaki
hangosan kimondta volna a szavakat. A tudás tárgyilagos volt,

545
egyelőre nem táplálta a gyászt; csak annyit tudott, hogy igaz, és
hogy ez elborzasztja.
Továbbment befelé az erdőbe, először sétált, majd futott, csak
akkor lassított le, amikor levegőt kellett vennie. A levegő jéghideg
és mozdulatlan volt, rothadás és terpentin szagát árasztotta, de a fák
susogtak egy kissé, ahogy haladt. Emily hallotta őket beszélni;
ismerte a titkos beszédüket.
– Na, és abban mi a jó? – motyogta, az ágak között átszűrődő
csillagtalan égbolt felé emelve arcát. – Semmi olyat nem mondotok,
amit érdemes lenne tudni. Nem tudjátok, hogy mi van vele, igaz?
Néha-néha hallotta a kutya lépteit, amint a lehullott falevelek
között járkál mögötte, puhán huppanva a földön. Néha meg-
megbotlott a sötétben, egyszer el is esett, és összekaristolta magát,
majd lábra állt, és ügyetlenül rohanni kezdett. Megállt imádkozni;
elméjében már nem születtek szavak, nem tudott választani a
különböző nyelvek megtört szótagjai között, és a levegő égette a
torkát futás közben.
Érezte a lány testét az övé mellett a hidegben, telt melleit a
kezében, kicsi, kerek fenekét, ahogy erősen és sürgetően újra és újra
nekicsapódik, miközben Ian ott mozog rajta, ó, te jó isten, tudta,
hogy nem kellene, tudta! És mégis megtette, éjszakáról éjszakára,
megőrülve azért a sikamlós és szűk szorításért; már rég elmúlt a nap,
amióta tudta, hogy meg kéne állnia, hogy önző, eszetlen, és
elvakította a vágy…
Szaladt, a fák pedig rosszallóan motyogtak felette, ahogy haladt.
Meg kellett állnia, levegőért kapkodott. Az ég feketéről olyan
színűre váltott, ami a fény előtt érkezik. A kutya hozzádörgölte az
orrát, halk torokhangon vonyítva, borostyánszínű szeme kiürült és
elsötétült ezen a fénytelen órán.
Izzadság patakzott a testén a bőring alatt, átáztatva a lába között
az ágyékkötőjét. Nemi szerve lehűlt és összetöpörödött, valamint
érezte a saját avas, kesernyés, félelemtől és veszteségtől bűzlő
szagát.

546
 Rollo a fülét hegyezte, és újra felvonyított, hátrált pár lépést, és
idegesen csóválta a farkát. Gyere, ezt mondta, olyan tisztán, mintha
szavakkal tenné. Gyere, azonnal!
Ami Iant illette, legszívesebben lefeküdt volna a fagyott
levelekre, és arcát a földbe temetve ott maradt volna. De a szokás
húzta magával; hozzászokott, hogy figyeljen a kutya jelzéseire.
– Mi van? – motyogta, és nedves arcán végighúzta a ruhája
ujját. – Mi az, hm?
Rollo mély torokhangon felmordult. Mereven állt, égnek állt a
szőr a nyakán. Ian ezt látta, és valami távoli, reszkető vészjelzés
küzdötte át magát a kimerült kétségbeesés ködén. Kezével az övéhez
kapott, ahol csak ürességet talált, és hitetlenkedve rácsapott. A
Krisztusát, még csak egy nyúzókés sincs nála!
Rollo ismét felmordult, ezúttal hangosabban. Figyelmeztetés,
amit meg kellett hallani. Ian megfordult, odanézett, de csupán a
cédrus- és fenyőrönköket látta a sötétben, az alattuk elterülő föld
nem más, mint árnyékok nagy halma, a köztük levő levegőt pedig
pára töltötte meg.
A francia kereskedő, aki egyszer eljött hozzájuk, ezt az
időpontot, ezt a fényt úgy nevezte, hogy l’heure du loup, vagyis a
farkas órája. Jó okkal – ez az az idő, a vadászat ideje, amikor az
éjszaka kezd megfakulni, és a lágy szellő hajnal előtt feltámad, a
préda szagát hozva magával.
Kezével az öve másik oldalához kapott, ahol a taseng tartója
szokott függni: medvezsír mentalevelekkel összekeverve, ami elrejti
a férfi szagát, amikor vadászik – vagy amikor rá vadásznak.
Azonban az az oldal is üres volt, és Ian érezte, hogy erősen és
szaporán ver a szíve, ahogy a hideg szél felszárítja a testéről az
izzadságot.
Rollo vicsorgott, a morgása, akár egy folyamatos mennydörgés.
Ian lehajolt, és felvett egy lehullott fenyőágat a földről. Jó hosszú
volt, bár valamivel satnyább, mint amilyet szeretett volna, és
ormótlan volt a hosszú gallyaktól a végén.
– Haza – suttogta a kutyának. Fogalma sem volt, hol lehet épp,
vagy hogy merre van a falu, Rollo viszont tudta. A kutya lassan

547
hátrálni kezdett, szemét továbbra is a szürke árnyakra szegezve –
mozogtak vajon azok az árnyak?
Már gyorsabban gyalogolt, továbbra is hátrafelé, és mokaszinja
talpán keresztül érezte, hogy lejt alatta a föld, közben észlelte Rollo
jelenlétét a kutya ropogó lépteiből, és az állat időnként felvonyított
mögötte. Ott van. Igen, tényleg megmozdult az árny! Egy szürke
alak, jó messze, és túl rövid ideig látta ahhoz, hogy felismerje, de
mind egyforma, és jelenlétéből egyből felismerhető.
Ha egy van, akkor több is van. Nem egyedül vadásznak. Még
nem voltak túl közel; azért Ian megfordult, és majdnem futásnak
eredt. De a gyomrában levő rettegés ellenére nem esett pánikba.
Majd gyors, biztos ügetésben fog haladni, úgy, ahogy a nagybátyja
mutatta, ahogyan hajdanán ő is szelte a skót hegységek végtelen,
meredek mérföldjeit, anélkül, hogy kimerült volna. Tartalékolnia
kell az erejét az összecsapásra.
Keserű szájízzel vette tudomásul ezt a gondolatot, és ahogy
haladt, letörte a merev gallyakat a botjáról. Egy pillanattal ezelőtt
még meg akart halni, és talán majd újra meg akar, ha Emily… De
most még nem. Ha Emily… És különben is, ott a kutya. Rollo nem
hagyná magára, muszáj megvédeniük egymást.
Víz volt a közelben, hallotta a csobogását a szél mellett. De a
szél egy másik hangot is odasodort, egy hosszú, földöntúli üvöltést,
amitől ismét kiverte a víz. Nyugat felől egy másik hang válaszolt rá.
Még mindig messze voltak, de épp vadásztak, és egymást
hívogatták. Emily vére pedig rajta volt.
A vizet keresve megfordult. Apró, csupán néhány láb széles
patakot talált. Habozás nélkül belecsobbant, darabokra törve a jeget
a partján, és érezte, ahogy a hideg a lábába mar, ahogy a víz
átáztatja a nadrágját és a mokaszinját. A másodperc törtrészére
megállt, levette a mokaszint, nehogy elvigye az áramlat; még Emily
készítette neki rénszarvasbőrből.
Rollo két gigantikus ugrással átkelt a patakon, és megállt a
túlparton, majd kirázta a bundájából a fagyos vizet, mielőtt
továbbindult volna. Bár a kutya a part mellett haladt, Ian bent
maradt a lábszárközépig érő vízben, amíg csak bírt. A farkasok a

548
szél mellett a földön található nyomok alapján is vadásztak, és ha
nem muszáj, nem könnyíti meg a dolgukat.
A nedves mokaszint beletűzte az inge nyakába, amitől jeges
patakocska futott le a mellkasán és a hasán, beszivárogva az
ágyékkötőjébe. Lába zsibbadt, nem érezte a patakmeder kerek
köveit, de megcsúszott az egyik síkos, algás kövön, és tántorogva,
botladozva próbálta megtartani az egyensúlyát.
Már tisztábban hallotta a farkasok hangját. Azonban ez jó jel
volt, megváltozott a szélirány, most már felé fújt, magával hozva a
hangjukat. Vagy csupán közelebb jöttek?
Közelebb. Rollo megvadult, ide-oda cikázott a túlparton,
vonyított és morgott, rövid csaholással sürgette őt. Azon az oldalon
egy szarvasok által kitaposott ösvény haladt, Ian lihegve és
reszketve kibotorkált rá. Néhány próbálkozás után sikerült csak
felvennie a mokaszinját. Az átázott bőr megmerevedett, és keze meg
lába nem volt hajlandó engedelmeskedni. Letette a botját, és
mindkét kezét használta.
Épp csak felvette a másodikat, amikor Rollo hirtelen lerohant a
partra, és megvadultan üvöltött. Ian megpördült a fagyott iszapban,
felkapta a botját, épp amikor megpillantott egy szürke alakot –
majdnem akkorát, mint Rollo –, messze a vízben. Fakó szeme
döbbenetesen közel volt.
Önkéntelenül felvisított, és előrelendítette a botot. Az
végigszáguldott a patak fölött, és a farkas lába mellett ért földet,
mire az állat varázslatos módon azonnal eltűnt. Ian egy pillanatig
mereven állt és bámult. Biztos, hogy nem csak képzelődött?
Nem, Rollo tombolt és vicsorogva morgott, már habzott a
pofája. A patak szélén kövek hevertek. Ian felemelt egyet, majd még
egyet, egy maroknyit összegyűjtött, ujjával kotorászott a kövek
között és a fagyott földben, inge elejét feltartva kosarat csinált
nekik.
A távolabbi farkas ismét felüvöltött, a közelebbi pedig válaszolt,
olyan közelről, hogy Ian nyakán felálltak a szőrszálak. Egy követ a
kiáltás irányába hajított, majd futni kezdett, közben a kövek erősen
nekicsapódtak a hasának.

549
 Az égbolt hajnali világosságot öltött. Szíve és tüdeje levegőért
és vérért kapkodott, mégis úgy tűnt, mintha olyan lassan futna, hogy
szinte csak lebeg az erdő talaján, akár egy felhő, és képtelen
felgyorsulni. Látott minden egyes fát, minden egyes tűlevelet, ami
mellett elhaladt, rövidek, vastagok és lágy ezüstöszöld színűek
voltak a fényben.
Zihálni kezdett, látása elhomályosult, majd kitisztult, ahogy az
erőlködés könnyei megtöltötték a szemét. Aztán kipislogta őket, de
azok újra megjelentek. Egy faág csapott az arcába, és elvakította, az
illata szúrta az orrát.
– Vörös cédrus, segíts rajtam! – zihálta. A kahnyen kehaka úgy
jött az ajkára, mintha sosem beszélt volna még angolul vagy hívta
volna segítségül Krisztust és az Ő anyját.
Mögötted. Egy halk hang volt csupán, talán nem több a saját
ösztöne hangjánál, de azonnal megpördült a kővel a kezében, és
teljes erőből elhajította. Majd még egyet, még egyet és még egyet,
olyan gyorsan, ahogy csak mozogni tudott. Reccsenés, puffanás és
kiáltás hallatszott, Rollo pedig befarolt és megfordult, hogy
támadásba lendüljön.
– Gyeregyeregyere! – Ian futás közben megragadta a nagy kutya
nyakát, és maga mellett vonszolva terelte.
Most már hallotta őket, vagy legalábbis azt gondolta, hogy
hallja. A hajnali szél átsüvített a fák között, amik a feje fölött
suttogtak, és hol erre, hol arra hívták, irányították futás közben. A
színeken kívül semmit nem látott, félig megvakult az erőlködéstől,
de hűvösen érezte a fejében az ölelésüket, a luc- és az erdeifenyő
szúrós érintését, és a fehér nyárfa kérgét, ami olyan sima, mint egy
nő bőre, és ragad a vértől.
Menj ide, gyere erre, hallotta, és követte a szél zaját.
Üvöltést hallott maguk mögül, amelyet rövid csaholások
követtek, és egy újabb üvöltés. Közel vannak, túl közel! Köveket
dobált maga mögé futás közben, de oda sem nézett, nem volt idő
megfordulni és célozni.
Aztán egyszer csak nem maradt több kő, és leeresztette az inge
üres lebenyét. Karját megfeszítette futás közben, és erős lihegést

550
hallott a fülében, ami lehet, hogy a saját légzése volt, lehet, hogy a
kutyáé, esetleg a mögöttük levő szörnyetegeké.
Hányan lehetnek? Meddig kell még menni? Kezdett botladozni,
fekete és vörös csíkok cikáztak a szeme előtt. Ha a falu nincs a
közelben, esélye sincs.
Oldalra tántorodott, rálépett az egyik benyúló faágra, ami
meghajlott a súlya alatt, majd felfelé lökte, így újra talpon volt.
Azonban elveszítette a lendületét és az irányérzékét is.
– Hova? – sóhajtozott a fáknak. – Melyik irányba?
Ha jött is válasz, ő nem hallotta. Ordítást és egy puffanást hallott
maga mögül, őrült viaskodás zajlott morgással, visítással és
marakodással tarkítva.
– Rollo! – Megfordult, és a korhadt kúszónövények közé vetette
magát, ahol a kutya és az egyik farkas marakodott vonagló
szőrlabdaként, kivillanó fogakkal.
Rugdosva és kiabálva tört előre, vadul ütött, örült, ha valamit
sikerült eltalálnia, és hogy végre küzdhet, még ha ez is az utolsó
harca. Valami végigszántott a lábán, de csak a megrázkódtatást
érezte, ahogy térdével a farkas oldalába vág. Az felkiáltott és odébb
gördült, és azonnal Ian fölé kerekedett.
Az állat ugrott egyet, és mancsa a mellkasán találta el. Ian
hátrazuhant, és estében beverte valamibe a fejét, egy pillanatig nem
kapott levegőt, majd azon kapta magát, hogy kezével megragadja az
állatot a vicsorgó állkapcsánál fogva, hogy eltolja a saját torkától.
Rollo rápattant a farkas hátára, Iannek kicsúszott a farkas a
kezéből, és összeesett a gőzölgő bundák és marakodó testek alatt.
Kinyújtotta a kezét, mintha keresne valamit – egy fegyvert, egy
eszközt, egy kapaszkodót, amivel kiszabadulhatna –, és rámarkolt
valami keményre.
Kitúrta a helyéről, a mohából, és a farkas fejéhez vágta. Véres
fogdarabkák repültek a levegőben, bele Ian arcába. Zokogva újra
lesújtott, majd még egyszer.
Rollo éles hangon vonyított – habár nem, ez ő maga volt. Még
egyszer lesújtott a kővel a koponyára, de a farkas már nem küzdött;
a combján hevert rángatózó lábbal, megmerevedett tekintettel,

551
ahogy meghalt. Dühöngő ellenérzéssel lökte le magáról. Rollo a
farkas kinyúlt torkába vájta a fogát, és kitépte, meleg húsából
spriccelt egy utolsót a vér.
Ian behunyta a szemét, és csak ült ott némán. Nem bírt volna
megmozdulni vagy gondolkodni.
Egy idő után képes volt kinyitni a szemét, és legalább levegőt
venni. Volt egy nagy fa a háta mögött; nekiesett a törzsének, amikor
a farkas megtámadta, most pedig támaszt nyújtott neki. A tekergő
gyökerek között egy sáros lyuk tátongott, onnan szedte elő a követ.
A kő még mindig a kezében volt; mintha hozzánőtt volna a
bőréhez, nem tudta kinyitni a kezét. Amikor odanézett, látta, hogy
azért, mert a kő darabokra tört, és az éles darabkák elvágták a kezét,
és beleragadtak az alvadó vérbe a tenyerén. A másik kezén levő
ujjait használva hátrahajtotta begörbült ujjait, és kipiszkálta a törött
kődarabokat a tenyeréből. Lekapart egy kis mohát a fa gyökereiről,
golyót formált belőle a kezével, majd rászorította a tenyerét.
Felordított egy farkas valahol nem olyan messze. Rollo, aki
lefeküdt Ian mellé, egy halk vakkantással felemelte a fejét. Újból
hallatszott az üvöltés, mintha kérdés és aggodalom rejlett volna
benne.
Most először pillantott le a farkas tetemére. Egy pillanatra azt
hitte, megmozdult, és megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása.
Majd újra odanézett.
Tényleg mozgott. A puffadt has lassan emelkedett és süllyedt.
Most már teljesen kivilágosodott, és Ian látta a rózsaszín
mellbimbók apró ki-dudorodásait, amelyek átsejlettek a hasszőrön.
Ez nem egy falka. Hanem egy pár. Vagyis többé már nem az. A
távoli farkas ismét felordított, Ian oldalra dőlt, és hányni kezdett.
Teknősevő kicsivel később megtalálta, amint ott ül háttal a
vörös cédrus tövében a halott farkassal, Rollo pedig szorosan
mellette. Teknős leguggolt mellé, sarkán egyensúlyozva figyelt.
– Szép zsákmány, Farkas Testvér – jegyezte meg végül,
üdvözlésképpen. Ian érezte, hogy a lapockái között oldódik a görcs
egy kissé. Teknős halkan beszélt, de nem szomorúan. Ezek szerint
még él.

552
 – A nő, aki megosztja velem a tüzét – mondta, óvatosan
kikerülve a nevét. Ha hangosan kimondja, azzal még a végén felfedi
őt a közelben lévő gonosz lelkek előtt. – Jól van?
Teknős behunyta a szemét, és szemöldökét, valamint a vállát is
felhúzta.
Jól van, és nincs veszélyben. Mégsem egy férfi dolga, hogy
kimondja, mi történhet. Ian nem említette a gyermeket. Teknős sem.
Teknős hozott magával fegyvert, egy íjat és természetesen a
kését. Kivette az övéből a kést, és határozott mozdulattal
odanyújtotta Iannek.
– A bőrre még szükséged lesz – mondta. – Hogy betakard a fiad,
amikor megszületik.
Döbbenet hasított Ianbe, mint amikor hirtelen szakadni kezd az
eső a meztelen bőrre. Teknősevő látta az arcát, és elfordította a fejét,
hogy ne kelljen a szemébe néznie.
– Ez a gyermek lány volt – közölte Teknős. – Tewaktenyonh
mondta a feleségemnek, amikor eljött nyúlbőrért, hogy betekerje a
testet.
Hasizmai megfeszültek és remegni kezdtek; azt hitte, hogy
szétszakad a bőre, de nem így történt. Torka kiszáradt, és
fájdalmasan nyelt egyet, majd lerázta a mohát, és sebesült kezével a
késért nyúlt. Lassan lehajolt, hogy megnyúzza a farkast.
Teknősevő érdeklődve piszkálta a törött kő vérrel pettyezett
maradványait, ám egyszer csak farkasüvöltés riasztotta fel.
A hang visszhangzott az erdőben, és a fák összezárultak
fölöttük, nyugtalanul suttogtak a veszteség és az elhagyatottság
hangján. A kés fürgén végigszántott a fakó bundán, kettéosztva a
kétsornyi mellbimbót.
– A férje a közelben lesz – jegyezte meg Farkas Testvér, de nem
nézett fel. – Menj, öld meg!

553
Marsali rámeredt Ianre, alig kapott levegőt. Még mindig ott volt a
szemében a szomorúság, de valahogy enyhült, részvéttől volt terhes
a tekintete. Elszállt a mérge, magához vette Henri-Christiant, és a
baba duci testét két karjával a mellére szorította. Marsali arca a
gyermek fejének ívén hevert.
– Jaj, Ian – szólalt meg gyengéden. – Mo cbaraid, mo chridhe.
Ian ott ült, és a kezét nézte, ahogy az lazán feküdt az ölében
összekulcsolva. Úgy tűnt, mintha nem hallaná Marsalit. Végül
azonban összerezzent, mint egy ébredő szobor. Anélkül, hogy
felnézett volna, az ingébe nyúlt, és elővett egy pici, betekert
csomagot, ami hajkötő fonallal volt körbetekerve, és egy kagylópénz
díszítette.
Ian kicsomagolta és ráterítette a baba vállára a meg nem
született farkas cserzett bőrét. Nagy, csontos kezével lesimította a
sápadt bundát, és egy pillanatra megfogta Marsali kezét, amellyel a
gyermeket tartotta.
– Higgy nekem, Marsali – szólalt meg Ian nagyon halkan. – A
férjed gyászol. De vissza fog jönni. – Azzal felkelt és távozott,
halkan, mint egy indián.

554
 37
_t ÅtßàÜx wxá v{tÅÑ|zÇÉÇá
T pici mészkőbarlang, amit istállóként használtunk, jelenleg egy
nőstény kecskének és két újszülött gidájának adott otthont. Már elég
nagy volt az összes tavasszal született állat ahhoz, hogy az erdőben
gyűjtögessen élelmet az anyjával. A kecske azonban továbbra is
szobaszervizben részesült, konyhai hulladékot és egy kis kukoricát
kapott.
Néhány napja esett, és a reggel felhősen és nedvesen köszöntött
be, a falevelekről csöpögött a víz, a levegő pedig gyanta és ázott,
lehullott falevelek szagától volt terhes. Szerencsére a felhős idő
valamelyest visszafogta a madarakat; de a szajkók és poszáták
gyorsan tanultak, és rajtatartották a szemüket az étellel járkáló
embereken – rendszeresen megtámadtak, amikor a kosarammal
sétáltam felfelé a dombon.
Éberen őrködtem, de egy szajkó egy kék villanással lezúgott az
ágról, és épp a kosaramban landolt, jól meglepve engem. Mielőtt
bármit tehettem volna, megragadott egy darab kukoricamuffint, és
olyan gyorsan elszelelt, hogy csak a szívem zakatolása miatt hittem
el, hogy valóban láttam. Szerencsére nem ejtettem el a kosarat; a fák
felől viszont győzedelmes sivítozást hallottam, és gyorsan besiettem
az istállóba, mielőtt a szajkó barátai hasonló taktikával
próbálkoznának.
Meglepett, hogy a vízszintesen kettéosztott ajtót felül
kilakatolva találtam, és egy-két hüvelykre nyitva állt. Attól ugyan
nem kellett tartani, hogy a kecskék megszöknek, azonban a rókák és
a mosómedvék bőven képesek felmászni az alsó ajtón, ezért
éjszakára mindkettőt zártuk. Lehet, hogy Mr. Wemyss felejtette úgy,

555
az ő dolga volt kiganézni odabent, és éjszakára takarmányt vinni az
állatoknak.
Azonban amikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy nem Mr.
Wemyss a hibás. Iszonyat mennyiségű szalma hevert a lábamnál, és
valami nagy dolog mozdult meg a sötétségben.
Éles segélykiáltást hallattam, és ezúttal tényleg elejtettem a
kosarat, ami nagy zajjal ért földet, szétszórva az ételt a földön,
felriasztva a nőstény kecskét, aki vadul mekegni kezdett.
– Pardon, asszonyom!
Kezemet zakatoló szívemhez kapva elléptem a bejárattól, így a
fény ráesett Fergusre, aki a földön kuporgott, szalmaszálak álltak ki
a hajából, és úgy festett, mint egy megtébolyult asszony.
– Ó, hát itt vagy – jegyeztem meg hűvösen.
Pislogott, majd nyelt egyet, és megdörzsölte többnapos
borostától sötétlő arcát.
– Én… igen – mondta. Úgy tűnt, nincs több hozzáfűznivalója.
Egy pillanatig rámeredtem, majd megráztam a fejem, és lehajoltam,
hogy összeszedjem a krumplihéjat és a többi dolgot, ami kipotyogott
a kosárból. Fergus elindult, hogy segítsen nekem, de elhessegettem
onnan.
Így hát ülve maradt, és a térdére tett kézzel engem figyelt. Az
istállóban félhomály volt, és a fenti sziklafalból kinövő növényekről
folyamatosan csöpögött a víz, permetfüggönyt képezve a nyitott ajtó
előtt.
A kecske nem zajongott tovább, mivel megismert, most viszont
a nyakát nyújtogatta a karámja rácsain keresztül, szederszínű nyelvét
úgy dugta ki, mint egy hangyászsün, hogy elérjen egy almacsutkát,
ami a karám közelébe gurult. Felvettem és odaadtam neki, azon
tűnődve, hogy hol kezdjem, és mit is mondjak.
– Henri-Christian jól van – közöltem, mivel nem jutott más az
eszembe. – Szépen cseperedik.
Hagytam leülepedni a megjegyzésemet, és a rács fölé hajolva
kukoricát és ételmaradékot öntöttem a faetetőbe.
Halálos csend. Vártam egy pillanatig, majd csípőre tett kézzel
megfordultam.

556
 – Nagyon édes kisbaba – mondtam.
Hallottam, ahogy levegőt vesz, de nem mondott semmit. Jól
hallható horkanással fogtam magam, és kitártam az ajtó alsó felét,
hogy beáramoljon a felhőkön átszűrődő fény, és jobban lássam
Fergust. Makacsul elfordított fejjel ült ott. Ebből a távolságból is
éreztem a szagát, a fanyar izzadságszagot és a tapintható éhséget.
Felsóhajtottam.
– Az efféle törpék egészen jó intelligenciával bírnak. Jó
alaposan megvizsgáltam, a szokásos reflexek működnek nála. Nem
hinném, hogy ne lehetne őt taníttatni, és dolgozni is tud majd…
valamit.
– Valamit – visszhangozta Fergus, és a kiejtett szó telve volt
kétségbeeséssel és gúnnyal. – Valamit. – Végül felém fordította az
arcát, és megpillantottam beesett szemét. – A legnagyobb tisztelettel
kérdem, asszonyom, tudja-e, milyen élet várhat egy törpére.
– És te, Fergus? – kérdeztem, nem kihívóan, inkább kíváncsian.
Behunyta a szemét, és bólintott.
– Igen – suttogta, majd nyelt egyet. – Párizsban.
A bordélyház, ahol Párizsban felnőtt, elég nagy volt, változatos
ügyfélkörrel, és arról volt híres, hogy bármilyen ízlést kiszolgált.
– A házban voltak les filles, naturellement és les enfants. A
létesítmény nyilván rajtuk keresi meg a kenyérrevalót. Azonban
mindig akadnak olyanok, akik valami… Valami egzotikusra
vágynak, és hajlandóak is megfizetni. Úgyhogy a madame időnként
elküld azokért, akik ilyesmivel foglalkoznak. La Maitresse des
Scorpions – avec les flagellantes, tu comprends? Ou Le Maitre des
Champignons.
– A Gombák Mestere? – bukott ki belőlem.
– Out. A Törpe Mester.
Szeme lassan becsukódott, tekintete befelé fordult, arca
elgyötörtté vált. Emlékezetéből felvillantak képek és emberek,
akikre már évek óta nem gondolt. És cseppet sem élvezte a
visszaemlékezést.
– Les chanterelles, ahogy hívtuk őket – mondta halkan. – A
nőket. A férfiak les morels voltak. – Egzotikus gombák, akiket

557
kivételes, eltorzult alakjuk miatt értékeltek, testük furcsa
jellegzetessége miatt.
– Nem voltak olyan rosszul tartva ezek a champignonok –
mondta szórakozottan. – Értékesek voltak, tudja? Le Maître
megvette az ilyen csecsemőket a szüleiktől, sőt, az egyik ott
született a bordélyban, és a madame még örült is a szerencséjének,
vagy az utcáról gyűjtötte őket össze.
Lenézett a kezére, hosszú, gyengéd ujjai önkéntelenül
mozogtak, a nadrágja anyagát gyűrögette.
– Az utcáról – ismételte. – Azok, akik megszöktek a
bordélyokból, koldusok lettek. Az egyiküket elég jól ismertem, Luc
volt a neve. Néha segítettünk egymásnak… – Halvány mosoly futott
végig az ajkán, és ép kezével a zsebtolvajlás fürge mozdulatára utalt.
– Luc azonban egyedül volt – folytatta tárgyilagosan. – Nem
védelmezte senki. Egy nap a sikátorban találtam rá, elvágott
torokkal. Szóltam a madame-nak, aki nyomban odaküldte az
ajtónállót, hogy hozza be a testet, aztán eladta egy orvosnak a
következő arondissement-ben.
Nem kérdeztem meg, mit akart tenni az orvos Luc testével.
Láttam a széles, száradt törpekezeket, amelyeket jósláshoz és
oltalmazáshoz árultak. Meg egyéb testrészeiket is.
– Kezdem érteni, miért tűnt biztonságosnak a bordélyban –
mondtam, és nyeltem egy nagyot. – De akkor is…
Fergus eddig a kezébe temetett fejjel ült, és a szalmát bámulta.
Erre azonban felnézett.
– Én széthúztam a farpofáimat a pénzért, hölgyem – jelentette ki
tényszerűen. – És nem gondoltam semmire, leszámítva, amikor fájt.
De aztán megismertem Mr. Frasert, és felfedeztem a bordélyon és az
utcán kívüli világot. Hogy a fiam hasonló helyen végezheti… –
Hirtelen elhallgatott, képtelen volt beszélni. Ismét behunyta a
szemét, és lassan megrázta a fejét.
– Fergus! Fergus, figyelj! Nem gondolhatod, hogy Jamie…
Hogy mi valaha is hagynánk, hogy ilyesmi történhessen! – mondtam
végtelen elkeseredettséggel.

558
 Remegve, mélyen beszívta a levegőt, és hüvelykujjával letörölte
a szempilláin függő könnycseppeket. Kinyitotta a szemét, és
végtelen szomorúsággal rám mosolygott.
– Nem, nem hagynák, hölgyem. De sem maga, sem az úr nem
fog örökké élni. Sem én. Ez a gyermek viszont örökké törpe marad.
És les petits nem tudják megvédeni magukat. Akik vadásznak rájuk,
megtalálják és elviszik őket. – Ingujjával megtörölte az orrát, és
kissé feljebb húzta magát ültében.
– És ha így lesz, akkor nagyon szerencsésnek kell lenniük – tette
hozzá, megkeményítve a hangját. – A városokon kívül nincs
értékük. A parasztok azt hiszik, egy ilyen gyermek születése legjobb
esetben is büntetés a szülők bűneiért. – Egy sötétebb árny futott
végig az arcán, ajkát összepréselte. – Lehet, hogy így van. Az én
bűneim… – Azonban hirtelen elhallgatott, és elfordult.
– Legrosszabb esetben… – Halkan beszélt, elfordulva, mintha a
barlang árnyainak suttogná el a titkait. – Legrosszabb esetben
szörnyetegként tekintenek rájuk, akik olyan démonok gyermekei,
akik nőkkel háltak. Az emberek megkövezik, megégetik őket…
Néha még a nőket is. Franciaország hegyi falvaiban egy törpét a
farkasokra hagynának. De hölgyem, maga nem tudja ezeket? –
kérdezte, és hirtelen újra felém fordította az arcát.
– Én el… El tudom képzelni – feleltem, és egyik kezemet a
falnak támasztottam, mert hirtelen úgy éreztem, kell valami, ami
megtart. Bizony, hallottam róla, hogy egyesek miként vélekednek a
bennszülöttekről – azokról, akikkel sosem fognak találkozni, akik
biztonságos távolságban élnek tőlük az ősi históriákról szóló
képeskönyvekben.
Igaza volt: tudtam minderről. Mrs. Bug a gyermeket meglátva
keresztet vetett, majd az ördög szarvának a jelét mutatta, hogy
megvédje a gonosztól, miközben elsápadt a rettegéstől.
Meg voltam döbbenve, ahogy mindannyian, és aggódtam
Marsaliért meg Fergus távolléte miatt, így legalább egy hétig el sem
hagytam a házat. Fogalmam sem volt, mit beszélnek az emberek a
Ridge-en. Fergus viszont tudta.

559
 – Majd… hozzászoknak – mondtam olyan bátran, ahogy csak
tudtam. – Látni fogják az emberek, hogy nem szörnyeteg. Időbe fog
telni, de megígérem, látni fogják.
– Valóban? És ha életben hagyják, akkor mihez fog kezdeni? –
Hirtelen felállt. Kinyújtotta bal karját, és egy rántással kibontotta a
bőrszalagot, ami a kampóját tartotta. Puha puffanással a szalmába
esett, és szabadon hagyta a csuklója keskeny csonkját; a fakó bőrt
piros csíkok tarkították a borítás szorossága miatt.
– Én nem vadászhatok, nem végezhetek rendes férfimunkát.
Semmire nem vagyok jó, csak az ekehúzásra, mint egy öszvér! –
Hangja megremegett a dühtől és az önutálattól. – Ha én nem
dolgozhatok úgy, ahogy egy férfi, akkor egy törpe hogy tehetné?
– Fergus, ez nem…
– Nem tudom eltartani a családomat! A feleségemnek éjjel-
nappal dolgoznia kell, hogy etesse a gyerekeket, kiteszi magát a
csalás és a bűn veszélyeinek, meg azoknak, akik csak kihasználják,
akik… Még ha Párizsban lennék, akkor is túl öreg és nyomorék
vagyok, hogy kurválkodjak! – Fájdalomtól eltorzult arccal megrázta
előttem a csonkját, aztán megpördült, és csonka karját újra és újra a
falba verte.
– Fergus! – Megragadtam a másik karját, de elrántotta.
– Milyen munkát tudna végezni? – zokogta, és patakokban folyt
az arcán a könny. – Hogyan fog így élni? Mon Dieu! Il est aussi
inutile que moi!
Lehajolt, felvette a földről a kampót, és amilyen erősen csak
tudta, hozzávágta a mészkőfalhoz. Halk, csilingelő hangot adott ki,
ahogy nekipattant a falnak, majd a szalmába pottyant, felriasztva a
kecskét és a gidáit.
Fergus elment, nyomában ott lengedezett a kétrészes ajtó. A
kecske rosszallóan utánakiáltott egy hosszú mekegéssel.
A karám korlátjába kapaszkodtam, és úgy éreztem, mintha az
lenne az egyetlen biztos pont ebben a lassan forgó világban. Amikor
végre képes voltam rá, a szalma fölé hajoltam, és megkerestem a
fémkampót, ami még tartotta Fergus testének melegét. Kihúztam, és
leszedegettem róla a szalmadarabokat, majd gondosan

560
megtisztítottam a kötényemmel, és még mindig hallottam Fergus
utolsó szavait.
„Istenem! Ugyanolyan haszontalan, mint én!”

561
 38
T àx}? tÅ|à ÅxzáéöÄÄà té ≠Üw≠z
[enri-Christian szeme majdnem keresztbe állt, annyira nézte a
fonalat, amit Brianna az orra előtt lóbált.
– Szerintem kék marad a szeme – jegyezte meg, és
elgondolkodva nézte a gyermeket. – Szerinted mit néz? – Az ölében
feküdt, térde szinte az álláig felhúzva, lágy, kék szeme kérdőn
vizslatott valamit Brianna mögött.
– Ó, a kicsik még látják a mennyországot, anya azt mondta. –
Marsali font, kipróbálta Brianna új, lábbal hajtós rokkáját, de lopva
rápillantott a legkisebb fiára, és halványan elmosolyodott. – Lehet,
hogy egy angyal ül a válladon, nem? Vagy egy szent, aki mögötted
áll.
Ettől furcsa érzés tört rá, mintha valaki valóban állna mögötte.
Nem félelmetes volt, inkább egy gyengéd, meleg, megnyugtató
érzés. Szólásra nyitotta a száját, hogy azt mondja, „Lehet, az apám
az”, de még idejében elharapta a szót.
– Ki a mosatlan ruhák védőszentje? – kérdezte inkább. – Rá van
most szükségünk. – Már napok óta esett, és kisebb ruhahalmok
hevertek mindenfelé a szobában, kiterítve a bútorokon: nyirkos
holmik a száradás különböző szintjén, piszkos holmik, amelyeket ki
akartak főzni, amikor az idő megjavul, valamint kevésbé piszkosak,
amiket ki kell kefélni vagy rázni, hogy néhány napig még hordhatók
legyenek, illetve egy örökké növekvő, foltozásra váró ruhahalom.
Marcali felnevetett, és fürgén rátekerte az orsóra a cérnát.
– Erről apát kell megkérdezned. Ő több szentet ismer bárkinél.
Csodálatos ez a rokka! Még sosem láttam ilyesmit korábban. Hogy
jutott eszedbe ilyesmi?

562
 – Ó, láttam valahol. – Bree legyintett egyet a kezével.
Valóban látott, egy néprajzi múzeumban. Jó sok időbe telt
összeraknia az eszközt – először is össze kellett tákolni a faesztergát,
valamint beáztatni és meghajlítani a fát magához a kerékhez de nem
volt olyan rettenetesen nehéz.
– Ronnie Sinclair sokat segített, tudta, melyik fa jó hozzá és
melyik nem. El sem hiszem, milyen ügyes vagy, pedig most először
használod!
Marsali fújt egyet, mintha elhessegetné a bókot.
– Ötéves korom óta fonok, a piuthar. Itt annyi a különbség,
hogy ülhetek, miközben csinálom, ahelyett, hogy fel-alá járkálnék,
amíg össze nem esem a fáradtságtól.
Harisnyába bújtatott lába ide-oda járt a ruhája szegélye alatt,
ahogy a rokkát hajtotta. Kellemes susogó hangot adott ki – bár ezt
alig lehetett hallani a szoba másik feléből érkező lármától, ahol
Roger újabb autót faragott a gyerekeknek.
A vrumm hatalmas siker volt az apróságok körében, és
szüntelen kereslet volt irántuk. Brianna lenyűgözve nézte, ahogy
Roger elhárítja Jem kíváncsiskodását a könyökével, és az
összpontosítástól összevonja a szemöldökét. Foga között látszott a
nyelve hegye, és faforgács hullott a tűzbe meg a ruháira, valamint –
természetesen – egy a hajába is bekeveredett, sápadt fodorként
virítva a sötét tincsek közt.
– Az micsoda? – kérdezte Brianna, hangját felemelve, hogy
Roger meghallja. Felnézett, szeme mohazöld volt a mögötte levő
ablakból érkező félhomályban.
– Szerintem egy ’57-es Chevrolet platós furgon – felelte
vigyorogva. – Tessék, a nighean. Ez a tiéd. – Lesöpörte az utolsó
forgácsot is a kreálmányáról, és odaadta a zömök tárgyat
Félicitének, akinek elkerekedett a szeme a csodálattól.
– Ez egy vrumm? – kérdezte a mellkasához szorítva. – Az én
vrummom?
– Az egy fújgon – magyarázta neki Jemmy kedves
leereszkedéssel. – Apa azt mondta.

563
 – A fujgon az vrumm – biztosította Roger Félicitét, látván, hogy
kétkedés ül ki a homlokára. – Csak ez nagyobb fajta.
– Látod, milyen nagy vrumm! – Félicité lábszáron rúgta Jemet.
A fiú felkiáltott, és a kislány haja után nyúlt, mire Joan gyomron
vágta. Mindig készen állt rá, hogy megvédje a testvérét.
Brianna feszültté vált, már-már közbeavatkozott, de Roger
félbeszakította a kialakulóban lévő lázadást, úgy, hogy Jemet és
Félicitét kellő távolságra húzta egymástól, és rámeredt Joanra, hogy
fújjon visszavonulót.
– Na, jól van, gyerekek! Nincs verekedés, különben elrakjuk a
vrummokat holnapig!
Ez azonnal lecsillapította őket, és Brianna érezte, hogy Marsali
is megnyugszik, állandó ritmusban folytatta a fonást. Az eső szünet
nélkül kopogott a tetőn, jó volt bent maradni, leszámítva, hogy
nehéz volt szórakoztatni az unatkozó gyerekeket.
– Miért nem játszotok valamit szép csendben? – kérdezte
Rogerre vigyorogva. – Mondjuk… Indianapolis 500-at?
– Jaj, nagy segítség vagy! – jegyezte meg lekicsinylő tekintettel,
de előzékenyen munkára fogta a gyerekeket, hogy a nagy
márványlapra rajzolják fel krétával a versenypályát.
– Kár, hogy Germain nincs itt – mondta csak úgy mellékesen. –
Hova ment ebben az esőben, Marsali? – Germain vrummja – Roger
szerint egy Jaguar X-KE volt, bár Brianna szerint pontosan úgy
nézett ki, mint a többi: egy fadarab kezdetleges vezetőfülkével és
kerekekkel – a kandallópárkányon állt, várva a gazdája érkezését.
– Fergusszel van – felelte Marsali higgadtan, és nem akadt meg
a ritmusa. Az ajkát viszont összeszorította, és hallani lehetett a
hangjában bujkáló feszültséget.
– És hogy van Fergus? – Roger kedvesen, de fürkésző tekintettel
nézett rá.
A fonál megakadt, megpördült Marsali kezében, és láthatóan
megvastagodva feltekeredett. Elfintorodott, és nem válaszolt, amíg a
fonál nem egyenletesen futott az ujjai közt.

564
 – Nos, azt mondom, ahhoz képest, hogy csak egy keze van,
verekedni aztán tud! – felelte végül, szemét a fonálra szegezve,
fanyar éllel a hangjában.
Brianna Rogerre pillantott, aki felvonta a szemöldökét.
– Kivel verekedett? – kérdezte Brianna, és próbált lazának tűnni.
– Ritkán meséli el – felelte Marsali színtelen hangon. – Tegnap
mondjuk annak az asszonynak a férjével, aki megkérdezte, miért
nem fojtotta meg Henri-Christiant, amikor megszületett. Sértésnek
vette – tette hozzá mellékesen, és nem volt egyértelmű, hogy Fergus,
a férj vagy mindketten megsértődtek-e. Felemelte a fonalat, és
élesen elharapta.
– Hát azt nem csodálom – motyogta Roger. Fejét lehajtva
rajzolta fel a startvonalat, a haja így a homlokába hullott, árnyékot
vetve az arcára. – Fogadok, hogy nem ő volt az egyetlen.
– Nem. – Marsali nekiállt feltekerni a fonalat a csévére, és
megjelent egy apró ránc a szemöldöke között. – Gondolom, még
mindig jobb, mint azok, akik mutogatnak meg sugdolóznak. Azok
azt hiszik, Henri-Christian az ördög magjából született – fejezte be
magabiztosan, de azért kissé megremegett a hangja. – Szerintem
legszívesebben megégetnék a kisgyermeket, meg engem és a többi
gyereket is, ha tehetnék.
Brianna érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, és a beszélgetés
tárgyát, aki az ölében ült, magához ölelte.
– Miféle idióták képesek ilyesmit gondolni? – kérdezte. –
Legalább mondanák ki hangosan!
– Nehogy azt hidd, hogy nem teszik! – Marsali félretette a
fonalat, és felkelt, hogy felvegye Henri-Christiant, és a mellére
tegye. Térdét továbbra is felhúzta, és teste így alig feleakkora volt,
mint egy átlagos babáé, nagy, kerek fejét és sötét haját elnézve pedig
Briannának el kellett ismernie, hogy valóban… furcsán néz ki.
– Apa beszélt pár emberrel – szólalt meg Marsali. Csukott
szemmel lassan előre-hátra hintázott, és ringatta Henri-Christiant. –
Ha ezt nem tette volna… – Karcsú nyaka megmozdult, ahogy nyelt
egyet.

565
 – Apa, apa, indulás! – Jem türelmetlenül rángatta Roger
ruhájának ujját, mert untatta a számára érthetetlen felnőtt
beszélgetés.
Roger eddig Marsalit nézte, vézna arcán aggodalom ült. A
felszólításra pislogott egyet, és lenézett a teljes mértékben normális
fiára, és megköszörülte a torkát.
– Jól van – mondta, és lerakta Germain kocsiját. – Hát, akkor
figyeljetek! Ez itt a startvonal…
Brianna Marsali karjára tette a kezét. Vékony volt, de erős
izomzatú, világos bőre aranyszínűén ragyogott a naptól, és apró
szeplők pettyezték. Látva, hogy milyen kicsi és milyen bátor,
elszorult a torka.
– Majd abbahagyják – suttogta. – Majd meglátják…
– Igen, lehet. – Marsali megfogta Henri-Christiant a fenekénél
fogva, és közelebb húzta magához. Még mindig csukva volt a
szeme. – De lehet, hogy nem. Viszont ha Germain ott van
Fergusszel, talán óvatosabb lesz, akivel verekszik. Gondolom, így
csak nem ölik meg, nem?
A baba fölé hajtotta a fejét, elhelyezkedett a szoptatáshoz, és
egyszerűen nem szólt többet. Brianna kicsit esetlenül megpaskolta a
karját, majd a rokkához indult.
Természetesen ő is hallotta a szóbeszédet. Legalábbis egy
részét. Különösen Henri-Christian születését követően, ami
megrázta az egész Ridge-et. Az együttérzés első nyilvánvaló
kifejezése után sok susmorgást lehetett hallani a közelmúlt
eseményeiről, és hogy milyen veszedelmes hatások okozhatták őket
– kezdve Marsali bántalmazásától a malátázó felgyújtásán át az
anyja elrablásáig, aztán ott volt a mészárlás az erdőben és a törpe
születése. Hallotta, hogy az egyik lány meggondolatlanul motyog
valamit arról, hogy „… boszorkányság, mégis mire számítottál?”,
azonban Marsali szigorú tekintettel meredt a lányra, aki elsápadt, és
eloldalgott a két barátjával. A lány még egyszer hátrapillantott, majd
miután elfordult, mindhárman rosszindulatúan kacagni kezdtek.
Azonban sem vele, sem az anyjával nem bántak tiszteletlenül.
Világos volt, hogy a bérlők egy része meglehetősen tartott Claire-

566
től, de még inkább tartottak az apjától. Úgy tűnt, az idő és a
megszokás működik, legalábbis Henri-Christian születéséig így volt.
A fonás megnyugtató volt: a pörgő kerék zúgását elnyelte az eső
és a gyermekek civódásának hangja.
Legalább Fergus hazament. Amikor Henri-Christian
megszületett, elment a házból, és napokig nem tért haza. Szegény
Marsali, gondolta Brianna, és magában haragudott Fergusre.
Egyedül maradt, hogy szembenézzen a megrázkódtatással.
Márpedig mindenkit megrázkódtatás ért, őt is beleértve. Talán ő
nem is igazán hibáztatja Fergust.
Nyelt egyet, és elképzelte, mint mindig, amikor meglátta Henri-
Christiant, hogy milyen lehet, ha ilyen rettenetes fogyatékossággal
születik valakinek gyereke. Látott ilyeneket néha – gyermekeket
farkasszájjal, amire az édesanyja azt mondta, veleszületett szifilisz
miatt alakult ki, valamint értelmi fogyatékos gyerekeket –, és
minden alkalommal keresztet vetett, és megköszönte Istennek, hogy
Jemmy normális.
De Germain és a húgai is azok voltak. Az ilyesmi bármikor
megtörténhet, a semmiből. Akarata ellenére odanézett a kispolcra,
ahol a személyes tárgyait és a daucomagos sötétbarna üveget
tartotta. Újra elkezdte szedni, amióta Henri-Christian megszületett,
bár Rogernek nem említette. Azon tűnődött, vajon tudja-e. Még nem
mondott semmit ezzel kapcsolatban.
Marsali halkan dudorászott. Vajon Marsali Fergust hibáztatja?
Vagy fordítva? Brianna egy ideje nem látta őket egymással
beszélgetni. Marsali nem tűnt kritikusnak vele szemben, és azt is
mondta, hogy nem akarja, hogy megöljék. Brianna önkéntelenül
elmosolyodott az emlékre. Mégis tagadhatatlan távolságtartást
fedezett fel a hangjában, amikor beszélt róla.
A fonál gyorsan megvastagodott, és Brianna gyorsabban hajtotta
a rokkát, hogy felvegye a ritmust, de ettől csak beakadt a fonál.
Magában motyogva megállt, és hagyta, hogy a kerék kipörögjön –
csak ekkor vette észre, hogy valaki egy ideje dörömböl a kunyhó
ajtaján, csak a zajt eddig elnyelte a benti lárma hangja.

567
 Kinyitotta az ajtót, és az egyik halász gyerekét találta ott a
verandán átázva; apró és csontos volt, és olyan elvadultnak nézett ki,
akár egy vadmacska. A bérlő családok között sok ilyen akadt, és
annyira hasonlítottak, hogy nehezére esett megkülönböztetni őket.
– Aidan? – találgatott. – Aidan McCallum?
– Jó napot, asszonyom! – mondta a kisfiú, és idegesen
nyújtogatta a fejét. – Itthon van a lelkész?
– Ööö… Igen, azt hiszem. Bejössz? – Egy mosolyt kipréselve
kitárta az ajtót, és beljebb tessékelte a gyereket. A fiú eléggé
megdöbbent, amikor észrevette, hogy Roger a földön kuporog, és
vrummosat játszik Jemmyvel, Joannal és Félicitével, de
mindannyian olyan buzgón csikorogtak meg zümmögtek, hogy észre
sem vették az új jövevényt.
– Látogatód van – jelentette be Brianna, megemelve a hangját,
hogy félbeszakítsa a bolondokházát. – A lelkészt akarja. – Roger
abbahagyta a brümmögést, és érdeklődve felpillantott.
– A mit? – kérdezte, törökülésben felült, saját autója még a
kezében volt. Aztán észrevette a fiút, és elmosolyodott. – Ó! Aidan,
a charaid! Mi történt?
Aidan arca elfintorodott a gondolkodástól. Egyértelmű, hogy
egy konkrét üzenet megjegyzését bízták rá.
– Anyám azt kérdezi, eljönne-e, kérem – idézte –, hogy kiűzze
az ördögöt a tejből, amit megszállt.

Az eső már gyengébben esett, de így is szinte teljesen eláztak, mire

elérték a McCallum-rezidenciát. Már ha lehet rá használni ezt a
megtisztelő kifejezést, gondolta Roger, miközben lesöpörte a vizet a
kalapjáról, ahogy követte Aidant a keskeny, csúszós ösvényen a
kunyhó felé, amely magasan feküdt a hegyoldalban.
Orem McCallum sikeresen felállította a kis rozoga kunyhójának
a falait, aztán megfeledkezett a lábazatról, és belezuhant egy
kövekkel kirakott vízmosásba, így kitörte a nyakát egy hónappal a

568
Ridge-re érkezése után, és terhes feleségére, valamint kisfiára
hagyta ezt a kétes állapotú menedéket.
A többi férfi kapkodva felhúzott rá egy tetőt, de az egész
kunyhó semmi másra nem emlékeztette jobban Rogert, mint egy
halom óriási játék pálcikára, ami ingatagon egyensúlyoz a
hegyoldalban, és nyilvánvalóan csak a következő tavaszi árvízre vár,
hogy lecsússzon a hegyen, akárcsak az építője.
Mrs. McCallum fiatal volt és sápadt, valamint olyan vékony,
hogy a ruhája úgy állt rajta, mint egy üres liszteszsák. Krisztusom,
gondolta Roger, mit kellett ezeknek enniük?
– Jaj, uram, köszönöm, hogy eljött. – Idegesen meghajolt előtte.
– Úgy sajnálom, hogy ebben az esőben kellett idejönnie, de
egyszerűen nem tudtam, mi mást tehetnék!
– Nem probléma – biztosította Roger. – Ööö… Aidan viszont
azt mondta, hogy a lelkészt akarja. Én nem az vagyok.
Erre a nő kissé összezavarodott.
– Ó! Hát, talán nem pontosan, uram. De azt mondják, a maga
apja lelkész volt, és hogy maga jól ismeri a Bibliát meg ezeket.
– Valamennyire igen – felelte tartózkodva Roger, azon tűnődve,
vajon miféle vészhelyzet igényelheti a Biblia ismeretét. – Ohm…
tehát… megszállta az ördög a tejét?
Roger diszkréten a bölcsőben fekvő csecsemőre, majd a nő
ruhájának elejére nézett, mivel elsőre nem tudta, hogy a saját tejére
gondol-e, ez esetben viszont biztosan nem elég felszerelt, hogy
megoldja a problémát. Szerencsére úgy tűnt, a nehézség egy nagy
favödörben található a rozzant asztal tetején, amit egy
muszlinkendővel takartak le a legyek elől, melynek csücskeire pici
köveket csomóztak, hogy legyen súlya.
– Igen, uram. – Mrs. McCallum bólintott, és látszott rajta, hogy
nem mer közelebb menni. – Lizzie Wemyss, a nagy házból, ő hozta
nekem tegnap este. Ő maga mondta, hogy adjak belőle Aidannek, és
jómagam is igyák belőle. – Tanácstalanul nézett Rogerre, aki
megértette a nő fenntartásait; még az ő korában is csak
csecsemőknek és betegeknek adtak tejet. A nő pedig, aki a skót
partvidék egyik halászfalujából érkezett, valószínűleg sosem látott

569
tehenet azelőtt, hogy Amerikába jött volna. Roger biztos volt abban,
hogy Mrs. McCallum tudja, milyen a tej, és hogy alapvetően ehető,
de feltehetőleg sosem kóstolta.
– Igen, ezzel nincs semmi baj – biztosította. – A családomban
mindenki iszik tejet; jó magasak meg erősek lesznek tőle a kölykök.
– Nem beszélve arról, hogy egy vékony testalkatú szoptató
anyukának is jól jön, legalábbis Claire kétségtelenül erre
gondolhatott.
A nő bizonytalanul bólintott.
– Nos… Én nem voltam biztos benne… De a gyerek éhes volt,
és azt mondta, meginná. Úgyhogy fogtam magam, és töltöttem neki
egy kicsit, de… – Félénk gyanakvással pillantott a vödörre. – Hát,
ha nem az ördög szállta meg, akkor valami más. El van átkozva,
uram, biztos vagyok benne!
Roger nem tudta, miért nézett rá Aidanre ebben a pillanatban, de
egy röpke másodpercig mély érdeklődés ült ki az arcára, amely
azonnal szertefoszlott, és természetfelettien komoly arckifejezés
vette át a helyét.
Ezt bizonyos értelemben figyelmeztető jelként értelmezte, és
előrehajolt, majd óvatosan felemelte a kendőt. Még így is felkiáltott
és hátraugrott, a súlyokkal tűzdelt kendő kirepült a kezéből, és a
falnak csapódott.
A vödörből rámeredő gonosz szempár eltűnt, a tej pedig
krémszínű cseppekben tört ki a vödörből, akár egy miniatűr vulkán.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel. Mrs. McCallum addig hátrált,
ameddig tudott, és rettegve bámulta a vödröt, mindkét kezét a
szájára szorítva. Aidan is a szája elé kapta a kezét, és hasonlóképpen
elkerekedtek a szemei – azonban tompa kuncogó hangot lehetett
hallani az irányából.
Roger szíve zakatolt az adrenalintól – és az erős vágytól, hogy
elkapja Aidan McCallum vézna nyakát. Kimérten letörölgette az
arcáról a ráfröccsent tejet, majd fogát csikorgatva óvatosan belenyúlt
a tejesvödörbe.
Néhányszor próbálkoznia kellett, hogy elkapja azt a valamit,
ami leginkább egy nagyon izmos, mozgó nyálkagolyónak tűnt, de

570
negyedszerre sikerült neki, és győzedelmesen kivett a vödörből egy
jó nagy és felháborodott kecskebékát, ami minden irányba tejet
fröcskölt.
A béka vadul Roger csúszós tenyerébe dugta a hátsó lábát, és
kitört a szorításából, majd egy hatalmas szökelléssel kilőtte magát
majdnem az ajtóig, mire Mrs. McCallum hangosan felsikított. A
megriadt baba felébredt, és tovább fokozta az üvöltést, miközben a
tejszínbe burkolt béka fürgén kiplattyogott az ajtón, az esőbe, sárgás
tócsákat hagyva maga után.
Aidan körültekintően követte, meglehetősen nagy sebességgel.
Mrs. McCallum a földön ült, fejére húzta a kötényét, és
hisztériás rohamot kapott. A baba visított, az asztal sarkáról pedig
lassan csöpögött a tej a kinti eső ritmusára. A tető beázott, Roger jól
látta – hosszú nedves csíkok sötétlettek a Mrs. McCallum mögött
levő farönkökön, ő maga pedig egy pocsolyában ült.
Roger egy mély sóhajjal kivette a babát a bölcsőből, akit ez
annyira meglepett, hogy nyelt egyet, és abbahagyta az ordítást.
Rápislogott Rogerre, és öklét a szájába dugta. Rogernek fogalma
sem volt, milyen nemű a gyermek; egy névtelen rongyhalom volt
elgyötört kis arccal és bizalmatlan tekintettel.
Egyik kezében a gyerekkel leguggolt, és másik kezét Mrs.
McCallum vállára tette, óvatosan paskolgatva, hátha attól
abbamarad a roham.
– Minden rendben van – mondta. – Csak egy béka volt az.
A nő úgy nyöszörgött, mint egy banshee, egy kelta
szellemasszony, néha-néha felrikoltott, és ezt így folytatta, bár a
sikolyok egyre ritkultak, és a nyöszörgés hagyományos sírássá
mérséklődött, azonban nem volt hajlandó kibújni a köténye alól.
Roger combizma begörcsölt a guggolástól, és amúgy is átázott a
ruhája. Sóhajtva leült a nő mellé a pocsolyába, és a vállát simogatta,
hogy tudassa, még mindig ott van mellette.
A baba legalább egészen boldognak tűnt; az ujját szopta, nem
zavarta az anyja viselkedése.
– Mennyi idős a kicsi? – kérdezte Roger egy rövid lélegzetvétel
után. Nagyjából sejtette a korát, mert egy héttel Orem McCallum

571
halála után született, de legalább volt mit mondania. És a korához
képest iszonyú kicsinek és könnyűnek tűnt, legalábbis Jemmy
hasonló korához viszonyítva.
A nő alig hallhatóan motyogott valamit, de a sírás helyét csuklás
és sóhajok vették át. Aztán mondott még valamit.
– Tessék, Mrs. McCallum?
– Miért? – suttogta a ruhája alól. – Miért vezetett ide engem az
Isten?
Nos, ez egy átkozottul jó kérdés volt. Roger is gyakran feltette
magának, de egyelőre nem találta meg rá a megfelelő választ.
– Hát… Bízzunk benne, hogy ez is a tervének a része – mondta
kissé ügyetlenül. – Csak még nem tudjuk, mi az.
– Szép kis terv – mondta Mrs. McCallum, és még egyszer
felzokogott. – Hogy idehoz minket erre a rettenetes helyre, aztán
elveszi tőlem a férjem, és itt hagy éhezni!
– Ó, azért nem olyan rettenetes ez a hely – jegyezte meg Roger,
mert egyedül ebbe tudott belekapaszkodni a nő állításából. – Az
erdő, meg minden… A patakok, a hegyek… Ez… Öhm… Ez mind
nagyon szép. Amikor nem esik. – Erre az értelmetlen megjegyzésre
Mrs. McCallum felnevetett, bár a nevetés hamar átváltott zokogásba.
– Tessék? – Roger a vállára tette a kezét, és kicsit közelebb
húzta magához, egyrészt, hogy megvigasztalja, másrészt, hogy
rájöjjön, mit mondott az ideiglenes menedéke alatt.
– Hiányzik a tenger – felelte a nő halkan, és köténnyel borított
fejét Roger vállának döntötte, mintha nagyon fáradt lenne. – Sosem
fogom újra látni.
Valószínűleg igaza volt, és erre Roger sem tudott felelni. Egy
ideig ott ültek csendben, amit csak a baba ujjszopogatásának zaja
akasztott meg.
– Nem hagyom magukat éhezni – jelentette ki Roger halkan. –
Csak ennyit ígérhetek, de azt megteszem. Nem fognak éhezni. –
Begörcsölt izmokkal felállt, és a kicsi, durva kézért nyúlt, ami bénán
hevert a nő ölében. – Na, gyerünk, keljen fel. Etesse meg a kicsit,
amíg én feltakarítok.

572
Elállt az eső, mire Roger elment, és a felhők kezdtek szertefoszlani,
nyomukban kék foltok jelentek meg a halványkék égen. Megállt a
lejtős, sáros úton, és megfordult, hogy megcsodáljon egy
szivárványt – egy teljes szivárványt, ami az ég egyik felétől a
másikig tartott, halvány színei beleolvadtak a hegyoldal ázott, sötét
fűjének zöldjébe.
Csend volt, leszámítva a víz csöpögő hangját a leveleken és az
ösvény melletti köves csatornán lefolyó víz csobogását.
– Volt egy megállapodásunk – mondta ki hangosan. – És mi az
ígéret? Nincs is arany a végénél! – Megcsóválta a fejét, és
továbbindult, közben ágakba és bokrokba kapaszkodott, nehogy
lecsússzon a hegyoldalban; nem akart úgy járni, mint Orem
McCallum, aki egy csontkupacként végezte az alján.
Majd beszél Jamie-vel, Tom Christie-vel és Hiram Crombie-val
is. Elhint náluk pár szót, és együtt gondoskodhatnak arról, hogy az
özvegy McCallum és a gyerekei elegendő ételt kapjanak. Az
emberek szívesen megosztották, amijük volt, azonban valakinek
meg kellett kérnie őket.
A válla fölött hátrapillantott; már csak a rozoga kémény teteje
látszott a fák fölött, de nem jött belőle füst. Össze tudtak gyűjteni
elég tűzifát, ezt mondta Mrs. McCallum, de amilyen nedves volt az
idő, még napokig nem fog meggyulladni. Kell nekik egy fáskamra,
meg össze is kell vágni a fát, akkorára, hogy egy napig égjen, nem
úgy, mint a kicsi gallyak és ágacskák, amekkorákat Aidán is elbír.
Mintha a gondolat megidézte volna, Aidan bukkant fel Roger
látóterében. A fiú horgászott, egy kövön ült egy pocsolya mellett,
nagyjából harminc lábbal lejjebb, háttal az ösvénynek. Lapockája
átütött viseltes inge anyagán, úgy festett, akár az apró
angyalszárnyak.
A víz hangja elnyelte Roger lépteit, ahogy lefelé mászott a
köveken. Óvatosan a fiú vézna, sápadt nyakára tette a kezét, és a
csontos vállak ijedtükben összerezzentek.
– Aidan – szólalt meg Roger. – Ha válthatnánk pár szót.

573
A sötétség mindenszentek előestéjén érkezett. Süvítő szél és zuhogó
eső zajára aludtunk el, mindenszentek reggelén pedig fehérségre és
óriási, puha pelyhekre, valamint tökéletes csendre ébredtünk. Sehol
nincs olyan tökéletes nyugalom, mint egy hóvihar szívének
magányában.
Ez az a vékonyka idő, amikor halott szeretteink a legközelebb
vannak hozzánk. A világ magába fordul, a jeges levegő pedig
megtelik álmokkal és rejtélyekkel. Az ég többé nem az az éles, tiszta
hideg színű, amelyen milliónyi csillag ragyog, hanem szürkés
rózsaszín, ami a hó ígéretével burkolja be a földet.
Kivettem Bree egyik gyufáját a dobozból, meggyújtottam, és
lenyűgözött az azonnal felcsapó láng fénye, majd lehajoltam, és a
tűzifához érintettem. Esett a hó, a tél megérkezett; ez a tűz évszaka.
A gyertyáké és a kandalló tüzéé, amely egyszerre hordoz magában
megfékezhetetlen pusztítást, biztonságos távolságból pedig meleget
és varázslatot áraszt, azonban a veszély apró érzete mindig jelen van
benne.
A levegő megtelt a sülő tök édes illatával. Miután a
töklámpások egész éjjel világítottak, békésebb sorsot kaptak: pite,
illetve komposzt lett belőlük, így csatlakoznak a földhöz a
megújulás előtt. Egy nappal korábban felástam a kertet, elültettem a
téli magokat, hadd aludjanak, növekedjenek, és hogy a
megszületésük előtt álmodjanak egyet a föld mélyén.
Most van az az idő, amikor belépünk a föld méhébe, a csend és
a hó álmait álmodjuk végig. Fagyott tavak ébresztenek a fogyó hold
fénye alatt, a hűvös nap pedig alacsonyan égeti kékes színűvé a
jégbe borult faágakat, mikor rövid, kötelező tennivalóink után
visszatérünk az asztalhoz, és a sötétben, a tűz fénye mellett
eszegetünk és beszélgetünk.
A sötétben, a tűz körül minden igazságot biztonságban ki lehet
mondani és meg lehet hallgatni.
574
 Felhúztam a gyapjúzoknimat, a vastag alsószoknyámat, a
legmelegebb sálamat, és lementem, hogy begyújtsak a konyhában.
Ott álltam, és néztem, ahogy az illatozó üstből felcsap a gőz, és
éreztem, hogy befelé fordulok. A világ elszalad mellettünk, és mi
sosem gyógyulunk meg.

575
 39
ñÇ ätzçÉ~ t yxÄàöÅtwöá
1773. november

Wörömbölés riasztotta fel álmából Rogert hajnal előtt. Mellette

Brianna összefüggéstelenül motyogott valamit, amiről Roger
tapasztalatból tudta, hogy azt jelenti, hogy ha nem kel fel és nyitja ki
az ajtót, majd ő teszi meg, de azt bánni fogja, akárcsak a
szerencsétlen ember az ajtó túloldalán.
Lemondóan félrehajtotta a takarót, és beletúrt kócos hajába.
Lábát megcsapta a hideg levegő, és jeges volt a lehelete.
– Amikor legközelebb nősülök, olyan nőt választok, aki
vidáman ébred reggelente – mondta az ágynemű alatt megbújó
alaknak.
– Tedd azt! – vágta rá egy tompa hang a párna alól, amelynek
távoli jellege nem fedte el barátságtalan tónusát.
A dörömbölés megismétlődött, és Jemmy – aki viszont
jókedvűen ébredt reggelente – felült a bölcsőjében, és úgy festett,
mint egy vörös pitypang.
– Valaki kopog – közölte Rogerrel.
– Ó, tényleg? Nahát! – Roger visszafojtott egy morgást, majd
felkelt, és odament kinyitni az ajtót.
Hiram Crombie állt kint, és morcosabbnak tűnt a tejszerű
fényben, mint máskor. Egyértelműen nem egy vidám korán kelő
típus, állapította meg Roger.
– A feleségem anyja elment az éjjel – közölte Rogerrel minden
felvezetés nélkül.

576
 – Hová ment? – kérdezte Jemmy érdeklődve, miközben kidugta
borzas fejét Roger lába között. Megdörzsölte a szemét, majd nagyot
ásított. – Mrs. Stornaway is elment, úgy tudom.
– Mr. Crombie anyósa meghalt – mondta Roger, és kezét
megnyugtatóan Jem fejére tette, közben bocsánatkérőn köhögött
Crombie-nak. – Sajnálom, Mr. Crombie.
– Igen. – Úgy tűnt, Mr. Crombie-t nem hatja meg a részvét. –
Murdo Lindsay szerint maga tudja, mit kell mondani temetéskor. A
feleségem tudni szeretné, hogy mondana-e pár szót a sírnál.
– Murdo szerint… ó! – A holland család, az lesz az! Jamie
annak idején ráparancsolt, hogy beszéljen a sírnál. – Hát persze. –
Önkéntelenül megköszörülte a torkát, hangja veszettül rekedt volt,
amilyen reggelente szokott lenni, mielőtt megivott volna egy csésze
forró italt. Nem csoda, hogy Crombie kétkedve nézett rá.
– Persze – ismételte hangosabban. – Van még valami, amit…
öhm… tehetünk esetleg?
Crombie nemet intett.
– Az asszonyok mostanra biztosan kiterítették – jegyezte meg,
és egy pillanatra odatévedt a tekintete Brianna kupacára az ágyban.
– Reggeli után kezdjük az ásást. Kis szerencsével el tudjuk temetni,
mielőtt leesik a hó. – Éles vonalú állát az áttetsző ég felé emelte,
amelynek olyan színe volt, mint Adso hasán a bundának, majd
biccentett, sarkon fordult, és minden további nélkül távozott.
– Apa, odanézz! – Roger lepillantott, és látta, hogy Jem a szája
sarkába akasztott ujjaival utánozza a fordított „U” betűt Hiram
Crombie jól ismert arckifejezéséről. Pici, vörös szemöldökét vadul
összeráncolta, és ijesztően hasonlított az utánzott emberre. Roger
annyira meglepődött, hogy nevetésben tört ki, és levegőért kapkodva
fuldokolt, majd annyira köhögött, hogy meggörnyedve kapkodott
levegőért.
– Jól vagy? – Brianna kiásta magát a takaró alól, és felült az
ágyban; hunyorgott az álmosságtól, de úgy tűnt, aggódik.
– Igen, jól. – A szavak zihálva törtek elő Rogerből, szinte
hangtalanul. Levegőt vett, és mélyen krákogott, undorító gombócot
köpve a tenyerébe, mivel nem volt nála zsebkendő.

577
 – Pfuj! – hőkölt vissza érzékeny lelkületű felesége.
– Hadd nézzem, apa! – mondta fia és örököse, és odafurakodott.
– Pfuj!
Roger kilépett, kezét beletörölte az ajtó mellett a fűbe. Hideg
volt kint ilyen korán, Crombie-nak azonban kétségtelenül igaza volt:
hamarosan megjön a hó. Érezni lehetett a levegő puhaságában.
– Ezek szerint a jó öreg Mrs. Wilson meghalt? – Brianna kiment
Roger után, sálat tekert a válla köré. – Szegény! Gondolj bele,
eljössz ilyen messzire, és egy ismeretlen helyen halsz meg, mielőtt
még berendezkedhettél volna.
– Hát, a családja legalább vele volt. Gyanítom, nem szívesen
halt volna meg egyedül Skóciában.
– Hmm. – Bree elfésülte az arcából a haj tincseket; vastag
fonatba rendezte az alváshoz, de jó része kiszabadult a fogságból, és
az arca körül lengedezett a hideg, nyirkos levegőben. – Szerinted
elmenjek hozzájuk?
– Leróni a tiszteletünket? Azt mondta, már kiterítették a
holttestet.
Brianna fújt egyet, az orrából előtörő fehér gomolyag miatt
Rogernek a sárkányok jutottak róla eszébe.
– Biztosan nem múlt még el hét óra, rohadt sötét van kint! És
egy percig sem hiszem, hogy a felesége és a nővére gyertyafénynél
teríti ki az asszonyt. Hiram kikelne magából a felesleges
gyertyapazarlás miatt, ez az egyik dolog. Nem, egyszerűen
viszketett attól, hogy szívességet kérjen, úgyhogy azzal próbált
fogást találni rajtad, hogy a feleséged egy léha luvnya.
Ennek van értelme, gondolta Roger elámulva – főleg, mivel
felesége nem látta Crombie sokatmondó pillantását, amit az ágyban
heverő Brianna felé küldött.
– Mi az a luvnya? – érdeklődött Jemmy, akire minden azonnal
ráragadt, ami egy kicsit is helytelennek hangzott.
– Az egy olyan hölgy, aki nem hölgy – magyarázta Roger. –
Emellett rossz háziasszony.
– És az a szó, amit Mrs. Bug szappannal fog kimosni a szádból,
ha meghallja tőled – tette hozzá a felesége.

578
 Roger továbbra is csak a hálóruháját viselte, és lefagytak a lábai.
Jem is mezítláb ugrándozott, de szemernyit sem látszott rajta, hogy
fázna.
– Anya nem olyan – jelentette ki Roger határozottan, és
megfogta Jem kezét. – Gyere, pajtás, menjünk ki az árnyékszékre,
amíg a mami reggelit készít.
– Köszönöm a bizalmat – mondta Brianna ásítva. – Később
majd viszek egy üveg mézet Crombie-éknak.
– Én is megyek – jelentette be Jemmy azonnal.
Brianna habozott egy pillanatig, majd Rogerre nézve felvonta a
szemöldökét. Jem még sosem látott halottat.
Roger megvonta a vállát. Nem feltételezte, hogy a gyermeknek
rémálmokat okozna, ha látná Mrs. Wilsont, bár Jemet ismerve, az
egészen biztos volt, hogy számos hangos és zavarba ejtő kérdéshez
fog vezetni. Némi felkészítő felvilágosítás nem árt, gondolta.
– Persze – mondta Jemnek. – Először azonban reggeli után
elmegyünk a nagy házba, és kölcsönkérjük a Bibliát a nagypapától.

Jamie épp reggelizett, amikor Roger odaért. Ahogy belépett a

konyhába, úgy vette körbe a meleg zabkása illata, akár egy takaró.
Mielőtt megmagyarázhatta volna az érkezését, Mrs. Bug leültette
egy tál kásával, egy kancsó mézzel, egy tányér frissen sült
szalonnával, vajtól csöpögő forró pirítóssal és egy friss csésze
valamilyen sötét és illatozó itallal, ami kávénak tűnt. Jem, aki
mellette ült, máris ragadt a méztől, és fülig vajas volt. Egy pillanatig
áruló módon végigfutott az agyán a gondolat, hogy Brianna talán
valóban lusta egy kissé, de egész biztosan nem luvnya.
Aztán vetett egy pillantást az asztal túlsó felén ülő Claire-re, aki
fésületlen hajjal, álmosan pislogott rá a pirítós fölött, és nagylelkűen
levonta a következtetést, miszerint Bree részéről ez lehet, hogy nem
tudatos döntés volt, inkább a gének hatása.

579
 Claire hirtelen összerezzent, amikor Roger egy falat szalonna és
pirítós között elmondta, miért jött.
– Az öreg Mrs. Wilson? – kérdezte érdeklődve. – Miben halt
meg, azt nem mondta Mr. Crombie?
Roger megrázta a fejét, és lenyelte a zabkását.
– Csak annyit, hogy az éjjel halt meg. Gondolom, holtan
találták. Lehet, hogy a szíve, legalább nyolcvanéves volt.
– Körülbelül öt évvel volt idősebb nálam – jegyezte meg Claire
szárazon. – Ő mondta nekem.
– Ó! Hmm. – Fájt, ahogy megköszörülte a torkát, és belekortyolt
a csészéjében levő forró, sötét italba. Pörkölt cikóriából és makkból
készült főzet volt, de nem volt olyan rossz.
– Remélem, nem mondtad meg neki, hogy te hány éves vagy,
Sassenach. – Jamie átnyúlt az asztalon, és elkobozta az utolsó darab
pirítóst. Az örökké éber Mrs. Bug elvette a tányért, hogy újratöltse.
– Nem vagyok olyan óvatlan – mondta Claire, mutatóujját
finoman belemártva a mézbe, amit aztán lenyalt. – Már így is azt
gondolják rólam, hogy valamiféle egyezséget kötöttem az ördöggel;
ha elárulnám a korom, biztosak lennének benne.
Roger kuncogni kezdett, de magában arra gondolt, hogy Claire-
nek igaza van. Megpróbáltatásainak jelei szinte teljesen eltűntek; a
zúzódások elhalványultak, és az orrnyerge egyenesen és szépen
gyógyult meg. Még így borzasan, álomittas szemekkel is több mint
csinos volt, bőre egészséges, haja dús és göndör, finom arcvonásait
az összes felföldi halász megirigyelhette. Nem beszélve aranyszínű,
igéző szeméről.
A természet adta ajándékok mellett a huszadik századi
táplálkozási és higiéniai praktikáknak köszönhetően megvolt az
összes foga, fehéren és egyenesen, és gond nélkül húsz évvel
fiatalabbnak tűnt a korabeli nőknél. Roger ezt megnyugtatónak
vélte; hátha Bree is örökölte az anyjától a szép öregedést. Végül is, a
reggelijét ő maga is el tudja készíteni.
Jamie befejezte az étkezést, és elment megkeresni a Bibliát.
Visszajött, és letette Roger tányérja mellé.

580
 – Majd odamegyünk veled a temetésre – mondta, és a könyv
felé biccentett. – Mrs. Bug, esetleg össze tudna rakni egy kosárkát
Crombie-éknak?
– Már megtettem – közölte Jamie-vel, és lerakott elé az asztalra
egy jó nagy kosarat, amit szalvétával letakart, és finomságoktól
roskadozott. – Akkor elviszik? El kell mesélnem Archnak, meg
megkeresem a szebbik kendőmet, és ott találkozunk, jó?
Ekkor belépett Brianna, ásítozva, de immár rendezett hajjal, és
nekiállt rendbe hozni Jemet, míg Claire eltűnt, hogy megkeresse a
főkötőjét és a kendőjét. Roger fogta a Bibliát, és a zsoltárok
könyvéhez akart lapozni, hogy valami kellően komor, mégis
felemelő részt találjon.
– Esetleg a Huszonharmadik? – mondta, félig magánalt. – Szép
és rövid. Örök klasszikus. És legalább említi a halált.
– Gyászbeszédet fogsz tartani? – kérdezte Brianna érdeklődve. –
Vagy prédikációt?
– Jaj, Krisztusom, erre nem is gondoltam – felelte rémülten.
Próbaképpen megköszörülte a torkát. – Van még kávé?
Korábban jó pár temetésen részt vett Invernessben a tiszteletes
felügyelete mellett, és pontosan tisztában volt azzal, hogy a fizető
kuncsaft szörnyű kudarcként értelmezi, ha a prédikáció nem tart
legalább fél órán keresztül. De ugye, az éhes ember nem válogat, és
Crombie-ék nem várhatják el…
– Miért protestáns Bibliád van, apa? – Bree abbahagyta a pirítós
kipiszkálását Jemmy hajából, és átpillantott Roger válla fölött.
Roger meglepve csukta be a könyvet, de Briannának igaza volt.
Jakab király-féle verzió, állt a szinte teljesen elkopott feliraton.
– Úgy kaptam – felelte Jamie. A válasz egyszerűen hangzott, de
Roger felpillantott, volt valami furcsa Jamie hangjában. Brianna is
hallotta, rövid, éles pillantást vetett az apjára, akinek viszont
nyugodt volt az arca, miközben megette az utolsó falat szalonnát, és
megtörölte az ajkát.
– Kérsz egy kupicával a kávédba, Roger Mac? – kérdezte Roger
csészéje felé biccentve, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne whiskyt kínálni a reggeli mellé.

581
 Valójában az ötlet meglehetősen vonzónak hangzott, tekintve a
közelebbi kilátásokat, azonban Roger megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm. Megvagyok.
– Biztosan? – Brianna ezúttal ránézett éles tekintettel. – Lehet,
nem ártana. A torkodnak.
– Nem lesz semmi baj – vágta rá kurtán. Ő maga is aggódott a
hangja miatt; semmi szüksége nem volt a vörös hajú részleg féltő
gondoskodására. Mindhárman elgondolkodó tekintettel méregették,
ami lefordítva túlzott kétkedést jelentett a beszédkészségét illetően.
Lehet, hogy a whisky segít a torkán, de abban kételkedett, hogy a
prédikációjára is jó hatással lenne – márpedig a legkevésbé sem
szeretett volna tömény alkoholfelhőben megjelenni a temetésen egy
rakás szigorú antialkoholista előtt.
– Ecet – javasolta Mrs. Búg, és lehajolt, hogy elvegye a
tányérját. – A forró ecet segít. Feloldja a váladékot!
– Azt elhiszem – mondta Roger, és nyugtalansága ellenére
elmosolyodott. – De szerintem kihagyom, Mrs. Bug, köszönöm. –
Már enyhén fájó torokkal ébredt, és remélte, hogy a reggeli
elfogyasztása segíteni fog rajta. Nem így történt, és a gondolat, hogy
forró ecetet igyon, összeugrasztotta a manduláit.
Inkább előrenyújtotta a csészéjét még egy kis cikóriakávéért, és
a rá váró feladatra koncentrált.
– Egyébként, tud valaki bármit az öreg Mrs. Wilsonról?
– Meghalt – zengte Jemmy magabiztosan. Mindenki nevetett,
Jem pedig zavarodottnak tűnt, de aztán ő is csatlakozott a
nevetéshez, bár fogalma sem volt arról, mi olyan vicces.
– Kezdésnek nem rossz, kölyök. – Roger lesöpörte Jemmy
ingéről a morzsákat. – Végül is igazad van. A tiszteletes elég szép
prédikációt tartott az apostolokról. A bűn ára a halál, de Isten
ajándéka az örök élet. Ezt többször is hallottam tőle. Mit gondolsz?
– Felvont szemöldökkel Bri-annára nézett, aki gondolkodva ráncolta
a szemöldökét, és kezébe vette a Bibliát.
– Szerintem jó lehet. Van ebben tárgymutató?

582
 – Nincs. – Jamie letette a kávéscsészéjét. – A Római levélben
lesz, hatodik rész. – Látván a felé irányuló meglepettséget, kissé
elpirult, és a Biblia felé kapta a fejét.
– A börtönben nálam volt az a könyv – jegyezte meg. –
Elolvastam. Na, gyere, a bhailach, készen állsz?

Beborult az ég, a felhők fagyos esővel és a szezon első havával

fenyegettek, és időnként hideg széllökések kapták fel a kabátokat és
a szoknyákat, kifordítva őket, mintha vitorlák lennének. A férfiak a
fejükre szorították a sapkájukat, a nők pedig a csuklyájuk alá bújtak,
és mindenki lehajtott fejjel sétált, mint a birkák, akik makacsul
törnek előre a szélben.
– A legjobb idő egy temetéshez – motyogta Brianna, és egy erős
széllökés után szorosabbra húzta magán a köpenyét.
– Ühüm – felelte Roger gépiesen. Nyilvánvalóan fogalma sem
volt arról, hogy mit mondott Brianna, csak azt vette észre, hogy
megszólalt. Összevonta a szemöldökét, ajkát összeszorította. Arca
sápadt volt. Bree a karjára tette a kezét, és biztatóan megszorította,
Roger pedig halvány mosollyal és megenyhülő arccal nézett vissza
rá.
Egy földöntúli üvöltés hasított a levegőbe, mire Brianna
megdermedt, és Roger karjába kapaszkodott. A hang egyre
hangosabb ordítássá, majd rövid, szaggatott fulladozássá vált, és
olyan zokogásrohamban végződött, mintha egy holttest legurult
volna a lépcsőn.
Brianna gerincén végigfutott a hideg, gyomra összeugrott.
Rápillantott Rogerre, aki legalább úgy elsápadt, mint ő, de
igyekezett biztatóan megszorítani a kezét.
– Ez a bantreim lesz – jegyezte meg Jamie higgadtan. – Nem
tudtam, hogy az is lesz.

583
 – Én sem – válaszolta Claire. – Szerinted ki az? – Ő maga is
összerezzent a hang hallatán, most azonban inkább érdeklődőnek
tűnt.
Roger, aki eddig visszafojtotta a lélegzetét, most szaggatott
hangon kifújta, és megköszörülte a torkát.
– Egy siratóasszony – mondta Jamie. A szavak nehezen
érthetően törtek fel belőle, majd erősebben megköszörülte a torkát. –
Ők, öhm, siratják a holtat, mennek a koporsó után.
Ismét felcsendült a hang az erdőből, ezúttal óvatosabb
verzióban. Brianna úgy vélte, a jajgatás szavakból áll, de nem tudta
megfejteni őket. Wendigo. A szó önkéntelenül jutott az eszébe, és
görcsösen megborzongott. Jemmy vinnyogni kezdett, és próbált
elbújni a nagyapja kabátjában.
– Nincs mitől félni, a bhailach. – Jamie megpaskolta Jemmy
hátát. Jem nem tűnt túl meggyőzöttnek, és hüvelykujját a szájába
téve elkerekedett szemmel simult Jamie mellkasához, amíg a
jajgatás nyöszörgéssé nem halkult.
– Na, gyere, menjünk oda hozzá, mit szólsz? – Jamie irányt
változtatva elindult befelé az erdőbe, a hang irányába.
Nem volt mit tenni, követték. Brianna megszorította Roger
kezét, de aztán otthagyta, és közelebb ment az apjához, hogy Jemmy
lássa őt, és megnyugodjon.
– Nincs semmi baj, pajtás – mondta lágyan. Az idő egyre
hidegebbre fordult; lehelete fehér gomolyagként szállt a levegőben.
Jemmy orra hegye piros volt, és szeme kissé rózsaszínnek tűnt a
szélén – csak nem fog megfázni ő is?
Brianna Jem homlokára tette a kezét, de ekkor újra feljajdult a
hang. Ezúttal viszont mintha történt volna vele valami. Magas,
vékony hang volt, nem az a robusztus siratás, amit korábban
hallottak. És bizonytalan, akár egy zöldfülű kísértet, gondolta némi
gúnnyal.
A zöldfülűség beigazolódott, de nem kísértet volt. Apja bebújt
egy alacsony fenyő alá, ő pedig követte, és egy tisztáson lyukadtak
ki, szembetalálva magukat két meglepett nővel. Vagyis inkább egy

584
nővel meg egy kamasz lánnyal, fejük köré tekert sállal. Ismerte őket,
de mi is a nevük?
– Maduinn mhath, maighistear – mondta az idősebb, magához
térve a döbbenetből, és mélyen meghajolt Jamie előtt. Jó reggelt,
uram!
– Önöknek is, hölgyeim – felelte szintén gaelül.
– Jó reggelt, Mrs. Gwilty! – üdvözölte Roger halk, rekedt
hangon. – És neked is, a nighean – tette hozzá, majd udvariasan
meghajolt a lány előtt. Olanna, ez az; Briannának a kerek arcról
eszébe jutott az „O” betű, amivel a neve kezdődött. Ő Mrs.
Gwilty… lánya? Vagy az unokahúga?
– Jaj, te szép kisfiú – dúdolta a lány, és egy ujjával megérintette
Jem kerek arcát, aki erre kissé elhúzódott, és még jobban szopni
kezdte az ujját, miközben gyanakodva nézte a lányt a kék gyapjú
fejfedője alól.
A nők nem beszéltek angolul, de Brianna gaeltudása mostanra
elég jó volt ahhoz, hogy kövesse a beszélgetést, még ha nem is
tudott folyékony beszéddel becsatlakozni. Mrs. Gwilty, ahogy
elmondta, épp megmutatta az unokahúgának, hogy milyen egy
coronach.
– Biztos vagyok benne, hogy jó munkát végeznek itt ketten –
jegyezte meg Jamie udvariasan.
Mrs. Gwilty szipogott egyet, és becsmérlő tekintettel nézett az
unokahúgára.
– Ühüm – mondta. – A lánynak olyan a hangja, mint amikor egy
denevér szellem, de már csak ő az egyetlen nő a családban, és én
sem fogok örökké élni.
Roger kis híján felnevetett, de gyorsan meggyőző köhögéssé
alakította. Olanna kellemesen kerek arca már amúgy is kipirult a
hidegtől, most azonban csupa vörös folt ült ki rá, de nem szólt egy
szót sem, csak lesütötte a szemét, és jobban magára húzta a kendőt.
Sötétbarna háziszőttes volt, Brianna észrevette; Mrs. Gwiltyé
viszont finom gyapjúból készült, és feketére volt festve – és még ha
kissé kopottas is volt a széle, valódi büszkeséggel viselte.

585
 – Fogadják őszinte részvétünket – hangzott Jamie-től a hivatalos
részvétnyilvánítás. – Az elhunyt az ön…? – Óvatos érdeklődéssel
szünetet tartott.
– Az apám testvére – vágta rá Mrs. Gwilty. – Milyen kár, hogy
idegenek közt kell eltemetni. – Vékony, alultáplált arca volt, bőre
mélyen beesett, szemét pedig sötét karikák keretezték. Mélyen ülő
szemét Jemmy felé fordította, aki azon nyomban megragadta a
fejfedője szélét, és az arcába húzta. Látván, hogy a feneketlen
szempár felé vetül, Brianna legszívesebben ugyanígy tett volna.
– Remélem, hogy a lelke vigaszra lel. Azáltal, hogy… Hogy itt
a családja – mondta Claire akadozó gael tudásával. Ez rendkívül
furcsán hangzott az anyja angol akcentusával, és Brianna látta, hogy
apja az ajkába harap, nehogy elmosolyodjon.
– Nem sokáig marad társaság nélkül. – Olannából kibukott a
mondat, majd elkapta Jamie tekintetét, és céklavörössé vált az arca,
orrát pedig a kendője mögé bújtatta.
Úgy tűnt, az apja számára van értelme ennek a különös
megjegyzésnek, aki bólintott.
– Ó, valóban? Kire gondolsz? – Jamie kérdőn nézett Claire-re,
aki némileg megrázta a fejét. Ha valaki beteg is volt, nem kért
segítséget.
– Seaumais Buchanra – felelte ijesztő elégedettséggel. – Lázzal
nyomja az ágyat, és a tüdeje még ezen a héten elviszi, de kicsit
kipofoztuk. Még szerencse!
– Tessék? – kérdezte Claire, és megrökönyödve ráncolta a
homlokát.
Mrs. Gwilty hunyorogva ránézett.
– Az utolsó eltemetett embernek őrt kell állnia a sír felett,
Sassenach – magyarázta Jamie angolul. – Amíg valaki nem jön, és
át nem veszi a helyét.
Majd visszaváltott gaelre, és így folytatta:
– Szerencsés asszony, és még nagyobb szerencse, hogy egy
ilyen beantreim követi őt. – Belenyúlt a zsebébe, és átadott egy
érmét, amelyet Mrs. Gwilty mereven bámult, aztán pislogott egyet,
és újra megnézte.

586
 – Á! – mondta végül örömmel. – Hát, én meg a lány
megtesszük, ami tőlünk telik. Gyere, a nighean, hadd halljunk!
Olanna, akit nyomasztott, hogy társaság előtt kell fellépnie,
rémültnek tűnt. Nagynénje vigyázó szeme elől azonban nem volt
menekvés. Behunyta szemét, kidüllesztette a mellkasát, hátrahúzta a
vállait, és éles „IÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍíííííííííííííííííííííííÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ-
ÍÍÍÍÍÍÍíííÍ-úú- Íí-úú-Íí-úú” hangot bocsátott ki, majd levegőért
kapkodva szünetet tartott.
Roger arca megrándult, mintha bambuszszálkákat nyomnának a
körme alá, Claire szája pedig tátva maradt. Jemmy válla a füléhez
ugrott, és úgy kapaszkodott a nagyapja kabátjába, mint egy pici kék
bogáncs. Még Jamie is kissé összerezzent.
– Nem rossz – jegyezte meg Mrs. Gwilty ítélkezően. – Talán
nem fogunk teljesen szégyent vallani. Jól hallottam, hogy Hiram
megkérte, mondjon pár szót? – tette hozzá, lekicsinylőén Rogerre
pillantva.
– Igen – felelte Roger még mindig rekedten, de a lehető
leghatározottabban. – Megtiszteltetés.
Mrs. Gwilty erre nem reagált, csak végigmérte Rogert, majd a
fejét csóválva hátat fordított, és felemelte a karját.
– AaaaaaaÁÁÁÁÁÁáááááááaaaaalIIIééééééééé – kántálta olyan
hangon, hogy Brianna úgy érezte, mintha jégkristályok áramolnának
a vérében. – Jaaaaaaaj, jaaaaj! AaaaajjaaaajAjjjaaaaaajAhaaajjjaj!
Báá-nat költözött a Crombie-házba. Bááááánat!
Kötelességtudón hátat fordítva Olanna is csatlakozott a
siratáshoz a maga énekével. Claire nem tapintatlanságból, inkább
gyakorlati megfontolásból a fölébe dugta az ujját.
– Mégis mennyit adtál nekik? – kérdezte Claire Jamie-től
angolul. Jamie kurtán vállat vont, és kezét Claire könyökére téve
sürgetőn odébb tessékelte.
Brianna mellett Roger nyelt egyet, ami a fennálló zaj mellett is
hallható volt.
– Tényleg kéne innod egyet – jegyezte meg Brianna.
– Tudom – mondta Roger rekedten, és tüsszentett.

587
– Hallottál valaha Seaumais Buchanról? – kérdeztem Jamie-t,
miközben a süppedő talajon gázoltunk Crombie-ék udvarán. – Ki
az?
– Ó, igen, hallottam már róla – felelte, és karját körém fonta,
hogy átemeljen egy bűzös pocsolyán, ami kecskehúgynak tűnt. –
Hűha! Te aztán masszív vagy, Sassenach!
– Az a kosár – mondtam szórakozottan. – Szerintem Mrs. Bug
sörétet tett bele. De lehet hogy csak gyümölcskenyeret. Na, de ki az?
Valamelyik halász?
– Igen. Maisie MacArdle nagyapjának a bátyja, tudod, az a nő
egy hajóácshoz ment feleségül. Emlékszel rá? Vörös haj, hosszú orr
és hat gyerek.
– Valamelyest. Te hogy emlékszel ilyenekre? – faggattam, mire
ő csak elmosolyodott, és odanyújtotta a karját. Elfogadtam, és
keresztülmasíroztunk a sáron, illetve a ráterített, szétszórt szalmán;
így érkezik egy úr meg az asszonya egy temetésre.
A kunyhó ajtaja a hideg ellenére nyitva volt, hogy a halott
szelleme távozhasson. Szerencsére ezáltal egy kis világosság is
beszivárgott, ugyanis a kunyhón nem volt ablak. Ráadásul csurig
volt emberekkel, akiknek nagy része egyszer sem fürdött az előző
négy hónap során.
Számomra nem voltak idegenek a zárt helyek vagy a mosdatlan
testek, de mivel tudtam, hogy az egyik jelen lévő test feltehetőleg
tiszta, azonban halott, már a számon keresztül vettem a levegőt,
amikor az egyik kendőbe burkolt, vörös szemű Crombie lány
behívott minket.
Wilson nagyi az asztalon feküdt, fejénél gyertya égett, és halotti
lepelbe tekerték, amelyet minden kétséget kizáróan még
menyasszony korában szőttek; a lenanyag megsárgult és
összeráncolódott az évek során, azonban tisztának és puhának tűnt a
gyertyafénynél, széleit egyszerű szőlőlevelekkel hímezték.
Vigyáztak rá, Skóciából hozták, ki tudja, milyen áron.
Jamie megállt az ajtóban, levette sapkáját, és halkan részvétet
nyilvánított, amit a Crombie család nő- és férfi tagjai egyaránt
588
bólintással és némi motyogás kíséretében tiszteletteljesen
elfogadtak. Átadtam a kosarat az ételekkel, és biccentettem,
remélve, hogy ez megfelelően méltóságteljes kifejezése az
együttérzésnek, s közben szememet Jemmyn tartottam.
Brianna minden tőle telhetőt megtett, hogy elmagyarázza neki,
de fogalmam sem volt, mit fog kihozni belőle a helyzet vagy a
holttest. Nem volt könnyű meggyőzni, hogy kidugja a fejét a
kámzsája alól, de most érdeklődve nézelődött, egy hajfürt felfelé állt
a fején.
– Az a halott asszony, nagymama? – suttogta jól hallhatóan, és a
testre mutatott.
– Igen, kedvesem – feleltem, nyugtalan pillantást vetve az öreg
Mrs. Wilsonra. Úgy festett, mint aki tökéletesen jól van, a legjobb
főkötőjében készítették elő, amelyet az álla alatt megkötöttek, hogy
csukva maradjon a szája, és a gyertyafényben megcsillant száraz,
csukott szemhéja. Nem hinném, hogy Jemmy valaha találkozott az
öreg hölggyel, tehát nem volt rá oka, hogy felzaklassa a halott
látványa, ráadásul amióta járni tud, rendszeresen hordták vadászni,
tehát egész biztosan értette a halál fogalmát. Emellett a holttest
teljesen normálisnak tűnt, a bean-treimmel való találkozásunk
ellenére. Mégis…
– Most lerójuk a tiszteletünket – mondta neki Jamie halkan, és
letette a földre. Elkaptam Jamie ajtóra vetett pillantását, ahol Roger
és Bree elsuttogta a maguk részvétnyilvánítását, és észrevettem,
hogy azt várja, hogy utolérjék, hogy aztán figyelhessék Jamie-t,
hogy mi a következő lépés, amit követniük kell.
Jamie átvezette Jemmyt az embertömegen – akik tisztelettudóan
félrehúzódtak –, és odamentek az asztalhoz, ahol Jamie a holttest
mellkasára fektette a kezét. Ó, tehát ez egy ilyen temetés!
Némelyik felföldi temetésnél az volt a szokás, hogy mindenki
megérinti a testet, hogy a halott személy ne kísérthesse őket.
Gyanítottam, hogy Wilson nagyinak nem áll érdekében kísérteni
engem, de ártani nem árthat – ráadásul eszembe jutott egy emlék
egy ezüsttöméses fogakkal teli koponyáról, illetve éjszakai
találkozásomról egy hegyen azzal a személlyel, aki feltehetőleg a

589
tulajdonosa volt. Akaratom ellenére is a gyertyára pillantottam, de
kellemes illatú, teljesen egyszerű barna méhviasznak tűnt, ami kissé
ferdén állt a kerámia gyertyatartóban.
Megacéloztam magam, és a test fölé hajolva gyengéden a halotti
lepelre tettem a kezemet. A halott asszony mellkasán egy
cseréptálkán egy darab kenyér és egy halom só feküdt, illetve egy tál
sötét folyadék, talán bor volt mellette az asztalon. A jóféle méhviasz
gyertya, a só, illetve bean-treim alapján úgy tűnt, mintha Hiram
Crombie igyekezett volna jót tenni elhunyt anyósával – bár azt nem
vontam kétségbe, hogy a sót a temetés után még fel fogja használni.
Valami azonban nem stimmelt; nyugtalanság szele áramlott a
kopottas csizmák és rongyba burkolt lábak között, akárcsak az ajtó
felől érkező hideg áramlat. Először arra gondoltam, hogy a
jelenlétünk okozza, de nem erről volt szó; és rövid, megkönnyebbült
sóhaj hagyta el az ajkukat, amikor Jamie megközelítette a testet.
Jamie suttogott valamit Jemmynek, majd felemelte a kapálózó
lábú gyereket, hogy megérinthesse a testet. Nem mutatott ellenállást,
és érdeklődve nézte a halott asszony viasszal bekent arcát.
– Az mire való? – kérdezte hangosan, és a kenyér felé nyúlt. –
Megeszi?
Jamie megragadta a csuklóját, és inkább határozottan a halotti
lepelre helyezte a kezét.
– Az a bűnfalónak kell, a bhailach. Hagyjad, jó?
– Mi az a…
– Később. – Senki sem ellenkezett Jamie-vel, amikor ezt a
hangszínt használta, és Jemmy elcsendesedve visszatette a
hüvelykujját a szájába, ahogy Jamie letette a földre. Bree odament,
és a karjába vette, majd megkésve eszébe jutott, hogy maga is
megérintse a holttestet, és ennyit mormogott:
– Isten nyugosztalja.
Aztán Roger előrelépett, ami némi izgatott kavarodást okozott a
tömegben.
Sápadtnak tűnt, de összeszedettnek. Vékony arca már-már
önsanyargatásra utalt, tekintete pedig olyan lágy volt, hogy általában
semmi szigorúság nem rejlett benne, ajkai pedig bármikor készen

590
álltak a nevetésre. Ez azonban nem a nevetés pillanata volt, így
szeme üresnek tűnt a félhomályban.
Kezét a halott asszony mellkasára fektette, és meghajolt. Nem
tudtam eldönteni, hogy a lelki üdvösségéért imádkozik-e, avagy
valamiféle támogatást vár, de több mint egy percig így maradt. A
tömeg tisztelettel figyelte, csak egy-egy köhintés és torokköszörülés
szakította félbe a csendet. Nem Roger az egyetlen, aki megfázott,
gondoltam, és hirtelen megint eszembe jutott Seaumais Buchan.
„Lázzal nyomja az ágyat, és a tüdeje még ezen a héten elviszi. "
Ezt mondta Mrs. Gwilty. Valószínűleg tüdőgyulladás vagy
bronchitis, de az is lehet, hogy tuberkulózis. És senki nem szólt
nekem.
Furcsa érzés kerített hatalmába, bosszúság, bűntudat és
nyugtalanság egyenlő arányban. Tudtam, hogy az új bérlők még
nem bíznak bennem; már gondoltam rá, hogy hagynom kéne, hogy
megszokjanak, mielőtt véletlenszerűen rájuk akaszkodom. Sokan
közülük még sosem láttak angol embert, azelőtt, hogy megérkeztek
a gyarmatra, és pontosan tisztában voltam azzal, hogy miként
vélekednek az angolokról, illetve a katolikusokról.
Azonban volt egy ember, aki képletesen a küszöbömön
haldokolt, és én még csak a létezéséről sem tudtam, nemhogy a
betegségéről.
Elmenjek hozzá a temetés után? De mégis hol a pokolban él ez a
férfi? Nem lehet túl közel; ismertem az összes halászt, aki a hegyen
telepedett le, MacArdlesék valószínűleg a Ridge másik oldalán
lesznek. Lopva az ajtóra pillantottam, és próbáltam megítélni, hogy
a fenyegető fellegekből mikor fog leszakadni a hó terhe.
Csoszogás és motyogás zaja hallatszott kintről; még többen
érkeztek a közeli völgyekből, és most az ajtóban tömörültek.
Elcsíptem a kérdő hangsúlyú „d'ean caithris” szavakat, és hirtelen
rájöttem, mi volt a furcsa ezen az egész eseményen.
Nem volt virrasztás. Szokás szerint a testet megmossák és
kiterítik, aztán egy-két napig ott hagyják, hogy a környéken élőknek
legyen ideje eljönni és leróni a tiszteletüket. Elszántan figyeltem, és

591
elkaptam egy távoli elégedetlenkedő és egy meglepett hangot – a
szomszédok sem tartották helyénvalónak a sietséget.
– Miért nincs virrasztás? – suttogtam Jamie-nek. Ő épp csak egy
kicsit megvonta a vállát, de az ajtó felé biccentett, és a mögötte
elterülő borult ég felé.
– Nagy valószínűséggel leesik a hó ma éjjel, a Sorcha – felelte.
– És feltehetőleg napokig esni fog, ahogy most kinéz. Én sem
szívesen ásnék sírt és temetnék el egy koporsót a hóvihar kellős
közepén. Márpedig ha napokig szakad a hó, addig hová teszik a
holttestet?
– Ez igaz, Mac Dubh – szólt közbe Kenny Lindsay, aki
meghallotta, miről beszélgetünk. Végignézett a mellettünk álló
embereken, és közelebb lépett hozzánk, majd halkan folytatta. – De
az is igaz, hogy Hiram Crombie nem volt nagy rajongója az
öregassz… ööö… az anyósának. – Állával hangyányit a test felé
bökött. – Azt beszélik, hogy gyorsan el akarja földelni az öreglányt,
mielőtt az még meggondolja magát. – Elvigyorodott, és Jamie maga
is megeresztett egy mosolyt a föld felé.
– Gondolom, az ételen is lehet így spórolni. – Hiram fösvény
hírében állt, ami nagy szó volt a takarékoskodó, de vendégszerető
felföldiek körében.
Kint ismét nyüzsgölődés kezdődött, ahogy új emberek érkeztek.
Keletkezett egy kis torlódás az ajtónál, mivel valaki szeretett volna
beljebb furakodni, azonban a ház faltól falig tele volt, a földön
egyedül az asztal alatt volt hely, amelyen Mrs. Wilson pihent.
Az ajtó közelében álló emberek kelletlenül szétváltak, és Mrs.
Bug sietett be a kunyhóba a legjobb főkötőjében és kendőjében,
Archcsal az oldalán.
– Elfelejtette a whiskyt, uram – közölte Jamie-vel, és a kezébe
nyomott egy dugóval lezárt üveget. Körbenézett, majd azonnal
kiszúrta Crombie-ékat, és ünnepélyesen meghajolt előttük, részvétet
motyogva. Miután felegyenesedett, megigazította a főkötőjét, és
várakozón körbetekintett. Most már igazán kezdődhetne az
ünnepség!

592
 Hiram Crombie körbepillantott, majd Rogerre nézett, és
bólintott.
Roger kihúzta magát, biccentett, és elkezdte. Néhány percig
beszélt, általánosságokat mondott az élet értékéről, a halál
szörnyűségéről és a rokonság, valamint a szomszédok jelentőségéről
az ilyen esetekben. Úgy tűnt, az egybegyűltek is kielégítőnek
találták a beszédet, egyetértőén bólogattak, és megelégedve várták a
további illedelmes szavakat.
Roger megállt, hogy köhögjön és kifújja az orrát, majd a
presbiteriánus temetési szertartás valamely formájával folytatta,
legalábbis amire emlékezett belőle a Wakefield tiszteletes mellett
töltött időkből.
Még ez is elfogadhatónak tűnt. Mintha Bree megnyugodott
volna, és letette Jemmyt.
Minden jól ment… Mégis tompa nyugtalanságot éreztem.
Ennek egy részét persze az okozta, hogy láttam Rogert, akinek a
kunyhóban növekvő meleg hatására folyni kezdett az orra;
zsebkendőjét a kezében tartva időnként megtörölgette, majd párszor
megállt kifújni az orrát, a lehető legdiszkrétebb módon.
A váladék lefelé terjeszkedik. És ahogy a dugulás egyre
rosszabb lesz, kiterjed majd az érzékeny torkára is. A hangjában
rejlő fuldokló tónus, amely mindig jelen volt, érezhetően
rosszabbodott. Folyamatosan meg kellett köszörülnie a torkát, hogy
beszélni tudjon.
Mellettem Jemmy türelmetlenül mocorgott, és szemem sarkából
láttam, hogy Bree a fejére teszi a kezét, hogy elhallgattassa. Jemmy
felnézett rá, de Bree Rogert fürkészte szorongva.
– Adjunk hálát Istennek ennek az asszonynak az életéért –
mondta, és ismét megállt megköszörülni a torkát. Azon kaptam
magam, hogy én magam is azt teszem, egyfajta ideges
együttérzésből.
– Ez az asszony Isten szolgája, hithű és igaz, aki most az Úr
trónja előtt dicsőíti őt, együtt a szén… – Láttam, hogy hirtelen
átsuhan az arcán a kétkedés szikrája, mivel rájött, hogy a jelen lévő

593
gyülekezet tagjai feltehetőleg eretnekségnek tartják még a szentek
említését is. Köhintett, majd folytatta. – Az angyalokkal.
Az angyalok kétségkívül ártalmatlanok; a körülöttem lévő arcok
komornak tűntek, de nem megbántottnak. Roger jól láthatóan kifújta
a levegőt, amikor rájött, nem is olyan egyszerű fejből fordítani a
zsoltárokat angolról gael nyelvre.
Hevesen megköszörülte a torkát, mire fél tucat torok válaszolt rá
a tömegből önkéntelenül. Oldalamon Jamie azt motyogta őszinte
imádsággal:
– Ó, istenem!
Jemmy az anyja szoknyáját rángatta, valamit suttogott, de
ellentmondást nem tűrően elcsitították. Láttam, hogy Bree
sóvárogva nézi Rogert, teste megfeszül a vágytól, hogy
valamiféleképp segítsen neki, ha máshogy nem, hát
gondolatátvitellel.
Mivel nem volt más a tarsolyában, Roger akadozva olvasni
kezdte a zsoltárt. A tömeg fele szó szerint értette, amikor arra kérte
őket, hogy „mondjuk egyszerre”, és emlékezetből mondták fel a
zsoltárt – jóval gyorsabban, mint ahogy Roger olvasta.
Behunytam a szemem, mivel képtelen voltam tovább nézni, de
hallani hallottam, ahogy a gyülekezet félbeszakítja a zsoltárt és
elnémul, türelmesen várakozva, hogy Roger végigbukdácsoljon
rajta. Amit kitartóan meg is tett.
– Ámen – mondta Jamie hangosan. És egyedül. Kinyitottam a
szemem, és láttam, hogy mindenki minket bámul, valaki enyhe
döbbenettel, valaki mogorva rosszindulattal. Jamie vett egy mély
levegőt, és nagyon lassan kifújta.
– Jézus Krisztus – mondta nagyon halkan.
Roger arcán végigszaladt egy izzadságcsepp, és kabátja ujjával
letörölte.
– Szeretne valaki mondani pár szót az elhunytról? – kérdezte, és
végigpásztázott az arcokon. Csend és a szél süvítése felelt neki.
Megköszörülte a torkát, mire valaki kuncogni kezdett.
– Nagyi – suttogta Jemmy a szoknyámat rángatva.
– Pszt!

594
 – De nagymama… – Hangjának sürgető voltára odafordultam,
és ránéztem.
– Ki kell menned? – suttogtam lehajolva. Megrázta a fejét,
kellően hevesen ahhoz, hogy vörösesarany haja ide-oda
ugrándozzon a homlokán.
– Mi urunk a mennyben, aki átvezetsz bennünket az idő
változásain, át a megnyugvásba és az örökkévaló áldásba, jöjj most
közel hozzánk, nyújts nékünk vigaszt, és védelmezz bennünket.
Felpillantva láttam, hogy Roger ismét a holttestre helyezi a
kezét, nyilvánvalóan úgy határozott, hogy lezárja a szertartást. A
hangjában és arcvonásaiban rejlő megkönnyebbülésből arra
következtettem, hogy bizonyára egy jól megszokott imádságot fog
választani az anglikán imakönyvből, ami elég ismerős számára
ahhoz, hogy aránylag folyékonyan előadja gael nyelven.
– Ne feledjük, hogy az Ő szemében minden gyermeke
egyformán… – Kínlódva megállt; a torka körüli izmok dolgoztak,
hiábavalóan próbálta aránylag csendben elhárítani az ott levő
akadályokat, nem sikerült.
– Ööö… HRRM! – Valami hang, nem kifejezetten nevetés
futott végig a szobán, és Bree is morajló hangot adott ki a torkával,
akár egy vulkán, aki készen áll lávát köpni.
– Nagyi!
– Pszt!
– …egyformán értékes. És, hogy mind… örökké élnek az Ő…
– Nagyi!
Jemmy úgy fészkelődött, mintha hangyák raja leledzene a
nadrágjában, arckifejezése kétségbeesetten sürgető volt.
– Én vagyok a feltámadás és az élet, mondá az úr; aki hisz
énbennem, ha meghal is… khm… él… – Ahogy Roger közeledett a
végéhez, hangját túlerőltetve igyekezett megfelelően befejezni a
szertartást, rekedtebb volt, mint valaha, és minden egyes szónál
megakadt, de azért határozottan és jól hallhatóan beszélt.
– Egy perc – sziszegtem. – Kiviszlek egy perc…
– Nem, nagyi! Odanézz!

595
 Követtem kinyújtott ujját, és egy pillanatra azt hittem, az apjára
mutat. De nem így volt.
Az öreg Mrs. Wilson kinyitotta a szemét.

Hirtelen csend állt be, amikor a résztvevők tekintete hirtelen Mrs.

Wilson ra vetült. Egyszerre sápítoztak, majd ösztönösen hátraléptek,
rémült visítozás, illetve kiabálás kíséretében. Utóbbi azért történt,
mert az emberek egymás lábujját taposták, ahogy a merev, fából
épült falak között összepréselődtek.
Jamie még épp időben emelte fel Jemmyt a földről, nehogy
összenyomják, majd tüdejét megtöltve levegővel mennydörgőit egy
„Sheas!”-t, a lehető leghangosabban. Hangja olyan erős volt, hogy a
tömeg azonnal megdermedt egy pillanatra. Elegendő időre, hogy
Jamie Brianna karjába nyomja Jemmyt, és az asztalhoz férkőzzön.
Roger megtartotta az egykori holttestet, és ülő helyzetbe emelte,
miközben az asszony keze erőtlenül matatott az álla körüli kötésnél.
Odafurakodtam Jamie-hez, könyörtelenül odébb lökdösve az
embereket.
– Engedjük levegőhöz jutni, kérem! – mondtam emelt hangon.
A döbbent csendet éledező izgatott susmorgás váltotta fel, de ez
csillapodott, ahogy a madzag kikötésével bíbelődtem. A szoba
feszülten várakozott, ahogy a holttest megmozgatta elgémberedett
állkapcsát.
– Hol vagyok? – kérdezte reszkető hangon. Hitetlenkedve
vonszolta végig a tekintetét a szobán, és végül megállapodott a lánya
arcán.
– Mairi? – szólalt meg kétkedve, mire Mrs. Crombie odarohant,
térdre zuhant, és könnyekben tört ki, miközben megszorította az
anyja kezét.
– A Mathair! A Mathair! – zokogott. Az idős asszony remegő
kezét a lánya hajára tette, mintha nem lenne biztos benne, hogy az
valódi.
596
 Mindeközben én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
ellenőrizzem az idős hölgy életjeleit, amelyek annyira nem voltak
meggyőzőek, mindazonáltal egészen biztatóaknak tűntek ahhoz
képest, hogy egy pillanattal korábban még halott volt. Légzése
nagyon felületes, erőltetett, színe, akár egy egyhetes zabkásáé, bőre
hideg és nyirkos a szoba melegének ellenére, és egyáltalán nem
találtam pulzust – bár nyilvánvalóan volt neki. Kellett hogy legyen,
igaz?
– Hogy érzi magát? – kérdeztem.
Remegő kezét a hasára tette.
– Valójában nem túl jól – suttogta.
Én is a hasára tettem a kezemet, és azonnal megéreztem. A
pulzust, amelynek nem ott kellett volna lennie. Szabálytalan,
botladozó és nagyon heves volt – de legalább megvolt.
– Jézus H. Roosevelt Krisztus! – sápadtam el. Nem mondtam ki
hangosan, de Mrs. Crombie felsóhajtott, és láttam, ahogy a köténye
megmoccan, ahogy kétségtelenül az ördög szarvának jelét mutatja
alatta.
Nem volt időm szabadkozni, csak felálltam, megragadtam
Roger ruhájának ujját, és félrehúztam.
– Aorta aneurizmája van – mondtam neki halkan. –
Valószínűleg egy ideje belső vérzése van, ami elég ahhoz, hogy
elveszítse az eszméletét, és kihűljön. Nagyon hamar át fog szakadni,
és tényleg meg fog halni.
Jól hallhatóan nyelt egyet és elsápadt, de csak ennyit mondott:
– Tudod, mennyi ideje van?
Rápillantottam Mrs. Wilsonra; az arca olyan szürke volt, mint a
hófelhőkkel borított ég, szeme időnként elvesztette a fókuszt, olyan
volt, mint a szélben lengedező gyertyaláng.
– Értem – mondta Roger, pedig nem is válaszoltam. Vett egy
mély lélegzetet, és megköszörülte a torkát.
A tömeg, amelynek tagjai eddig egymás közt pusmogtak, mint
egy sereg zaklatott liba, egyszerre elhallgatott. Az összes szempár az
előttük álló asztalra szegeződött.

597
 – A mi testvérünk visszatért az életbe, ahogy egy nap majd az
isteni kegyelem is visszatér – mondta Roger gyengéden. – Ez egy jel
a számunkra, a hit és a remény jele. Hamarosan ismét az angyalok
karjában találja magát, de egy pillanatra visszatért, hogy
bizonyosságot hozzon nekünk Isten szeretetéről. – Egy pillanatra
megállt, tapogatózva kereste a szavakat a további
mondanivalójához. Megköszörülte a torkát, és Mrs. Wilson fölé
hajtotta a fejét.
– Szeretett volna… mondani valamit? – suttogta gaelül.
– Igen. – Úgy tűnt, Mrs. Wilson kezdi visszanyerni az erejét, és
ezzel együtt megbotránkozottnak látszott. Viaszszerű arcán rózsás
pír jelent meg, ahogy körbenézett a tömegen.
– Miféle virrasztás ez, Hiram Crombie? – vonta kérdőre a vejét
átható tekintettel. – Nem látok sem ételt, sem italt, és ez meg
micsoda? – Hangja felháborodott visítássá nőtte ki magát, szemét
pedig a kenyeres-sós tányérra szegezte, amelyet Roger fürgén odébb
tett, amikor felültette.
– Miért… – Vadul végignézett az egybegyűlteken, és kezdett
derengeni neki az igazság. Beesett szeme kidülledt. – Miért… Te
szégyentelen fösvény! Ez közel sem virrasztás! Úgy akartál
eltemetni, hogy még egy darab kenyeret vagy egy korty bort sem
teszel mellém a bűnfalónak? És azt meg ki tudja, minek tetted oda!
Nem beszélve arról, hogy majd jól lelopjátok a halotti leplet a
testemről, hogy aztán ruhát varrjatok a taknyos kölykeiteknek! És
hol a legszebb melltűm, amiről azt mondtam, azzal kell eltemetned?
– Egyik csontos kezét összezsugorodott mellkasán tartva összecsípte
a lenanyagot.
– Mairi! A melltűm!
– Itt van, anyám, itt van! – Szegény Mrs. Crombie teljesen
kikészülve matatott a zsebében, zokogva és sápítozva. – Elraktam,
hogy biztos helyen legyen, de fel akartam tenni rád, mielőtt…
mielőtt… – Elővett egy ronda, ékkövekből álló gömböt, amit az
anyja kikapott a kezéből, magához szorított, és irigy gyanakvással
nézett körbe. Nyilván gyanította, hogy a szomszédok csak arra
várnak, hogy lelopják róla; hallottam egy sértett fújtatást a

598
mögöttem álló asszonytól, de nem volt idő megfordulni, hogy
megnézzem, ki az.
– Nyugalom – szólaltam meg, és igyekeztem elővenni a
legmegnyugtatóbb hangszínemet. – Biztos vagyok benne, hogy
minden rendben lesz. – Leszámítva a tényt, hogy pár percen belül
meg fog halni, gondoltam, és elnyomtam magamban a késztetést,
hogy felnevessek. Igazából bármelyik másodpercben
bekövetkezhetett, ha egy kicsit is feljebb kúszik a vérnyomása.
Ujjamat a lüktető pulzusán tartottam a hasán, amely elárulta a
hasi aorta gyengeségét. Bizonyára már korábban elpattant, amitől
annyira elveszítette az eszméletét, hogy halottnak tűnt. A legvégén
egyszerűen kileheli a lelkét, és akkor vége.
Roger és Jamie mindent megtett, hogy megnyugtassák, angolul
és gaelül beszéltek hozzá, és vigasztalóan paskolgatták. Úgy tűnt, jól
reagál a kezelésre, bár továbbra is úgy vette a levegőt, mint egy
gőzgép.
Jamie elővarázsolt a zsebéből egy üveg whiskyt, ami szintén
segített.
– Nos, ez már jobban tetszik! – jegyezte meg Mrs. Wilson kissé
lecsillapodva, ahogy Jamie szaporán kihúzta a dugót, és meglengette
az üveget az asszony orra alatt, hogy érezze, micsoda minőséget
kap. – Ennivalót is hozott? – Mrs. Bug a kosarát maga előtt tartva
előrefurakodott, akár egy faltörő kos. – Hmm! Sosem gondoltam
volna, hogy megélem, hogy a pápisták kedvesebbek a saját
fajtámnál! – Ezt a mondatot Hiram Crombie-nak címezte, aki eddig
ki-be csukta a száját, de képtelen volt kitalálni, hogy mit feleljen az
anyósa tirádáira.
– Miért… Miért… – hebegte felháborodva, és tépelődött a
döbbenet, a nyilvánvaló düh és a kényszer közt, hogy igazolja magát
a szomszédjai előtt. – Kedvesebbek a saját fajtádnál! Miért, talán
nem adtam neked otthont az elmúlt húsz évben? Etettelek,
ruháztalak, mintha a saját anyám lettél volna! Évekig tűrtem azt a
felvágott nyelvedet és azt az aljas jellemedet, és soha…
Jamie és Roger mindketten odaugrottak, hogy megpróbálják
beléfojtani a szót, ehelyett viszont megzavarták egymást, és a nagy

599
kavarodásban Hiram tovább onthatta a szavakat, amit meg is tett.
Akárcsak Mrs. Wilson, akit szintén nem kellett félteni, ha
szitkozódásról volt szó.
A pulzusa a hasánál zakatolt a kezem alatt, és nem volt egyszerű
visszatartani, hogy leugorjon az asztalról, és fejbe kólintsa Hiramet a
whiskysüveggel. A szomszédok kíváncsian várták, mi következik.
Roger határozottan kézbe vette a dolgokat – és Mrs. Wilsont,
akit csontos vállánál ragadott meg.
– Mrs. Wilson – mondta rekedten, azonban elég hangosan
ahhoz, hogy hangja elnyelje Hiram méltatlankodó cáfolatait Mrs.
Wilson legutóbbi, a jellemére tett megjegyzését illetően. – Mrs.
Wilson!
– Eh? – Megállt, hogy levegőt vegyen, és pillanatnyi
zavarodottsággal pislogott Rogerre.
– Higgadjon le! És maga is! – Rosszallóan nézett Hiramre, aki
ismét eltátotta a száját. Majd becsukta.
– Én ezt így nem csinálom! – mondta Roger, és az asztalra
hajította a Bibliát. – Ez az egész nem helyénvaló, és nem fogom
befejezni, megértették? – Egyik félről a másikukra meredt, fekete
szemöldökét szorosan összevonva.
A szoba elcsendesedett, leszámítva Hiram nehézlégzését, Mrs.
Crombie halk zokogását, és Mrs. Wilson tompa, asztmatikus
zihálását.
– Most pedig – szólalt meg Roger, és még mindig
körültekintően pillantgatott körbe, hogy megakadályozza a további
közbeszólásokat. Kezét Mrs. Wilson vékony, szeplők tarkította
kezére tette.
– Mrs. Wilson, hát nem tudja, hogy ebben a pillanatban Isten
előtt áll? – Felém lövellt egy pillantást, én pedig bólintottam: igen,
biztosan meg fog halni. Feje a nyakán imbolygott, és a dühös izzás
kezdett halványulni a szemében, ahogy Roger beszélt.
– Isten a közelünkben van – jelentette ki, és felemelte a fejét,
hogy az összes egybegyűltnek címezze szavait. Megismételte gaelül
is, mire mindenki egyhangúlag felsóhajtott. Hunyorogva nézett
rájuk.

600
 – Nem fogjuk megszentségteleníteni ezt a szent eseményt sem
dühvel, sem keserűséggel. Most pedig, testvérem. – Gyengéden
megszorította az asszony kezét. – Csillapítsa le a lelkét. Isten…
Mrs. Wilson azonban már nem figyelt. Ráncos száját rémülten
eltátotta.
– A bűnfaló! – kiáltotta, és vadul körbenézett. Megragadta a
mellette levő tányért, és sót szórt a lepelre. – Hol van a bűnfaló?
Hiram megmerevedett, mintha megbökték volna egy izzó
piszkavassal, majd megpördült, és utat tört magának az ajtó felé, a
tömeg kettévált előtte. Nyomában elmélkedő suttogás támadt, ami
azonnal abbamaradt, amikor süvítő jajgatás hangzott fel kintről,
majd egy újabb, amikor az első elhalkult.
Ámuló sóhaj hallatszott a tömegből, és Mrs. Wilson hálásnak
tűnt, miközben a bean-treim rákezdett, hogy megszolgálja a
fizetségét.
Aztán volt valami mocorgás az ajtónál, és a tömeg úgy vált szét,
mint a Vörös-tenger, keskeny utat hagyva az asztal felé. Mrs.
Wilson egyenesen ült, holtsápadtan, és alig lélegzett. A hasán a
pulzus ugrált az ujjam alatt. Roger és Jamie a karjánál fogva
támogatta.
Teljes csönd telepedett a szobára, egyedül a bean-treim sírását
lehetett hallani – és a lassú, csoszogó léptek zaját odakintről,
amelyek hirtelen hangosabbá váltak, ahogy a padló deszkáihoz
értek. A bűnfaló megérkezett.
Egy magas férfi volt az, legalábbis egykoron biztosan.
Lehetetlen volt megállapítani a korát; vagy az évek, vagy
valamilyen betegség emésztette fel, így széles vállai meghajoltak, és
gerince görbe volt, csenevész feje pedig előrenyúlt, tetején kopasz
folt díszelgett az ősz tincsek közt.
Felvont szemöldökkel Jamie-re pillantottam. Még sosem láttam
ezt az embert. Jamie megvonta a vállát; ő sem ismerte. Ahogy a
bűnfaló közelebb jött, láttam, hogy ferde a tartása; talán a bordái
megsérültek egy balesetben.
Minden szempár a férfira szegeződött, azonban ő nem nézett rá
senkire, egyenesen a padlóra meredt. Az asztalhoz vezető út keskeny

601
volt, de az emberek hátrahőköltek, ahogy elhaladt előttük, óvatosan,
nehogy hozzájuk érjen. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor az
asztalhoz ért, és láttam, hogy az egyik szeme hiányzik, heges
varratai alapján arra gondoltam, hogy nyilván egy medve kaparta ki.
A másik viszont működött; döbbenten meredt előre, amikor
észrevette Mrs. Wilsont, majd körbepillantott, nyilván nem tudta,
mit tegyen.
Az asszony kiszabadította a karját Roger szorításából, és a
kenyeret és sót tartalmazó tányért a férfi felé tolta.
– Lásson hozzá – mondta magas hangon, és kissé ijedten.
– De maga nem halott. – Beszéde lágy és választékos volt,
csupán zavarodottságról árulkodott, azonban a tömeg úgy
viselkedett, mintha egy kígyó sziszegett volna, és tovább hátráltak,
már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
– Hát, és akkor mi van? – A nyugtalanságtól Mrs. Wilson még
jobban remegett; éreztem az asztal állandó vibrálását.'- Azért
fizettek magának, hogy felfalja a bűneimet, úgyhogy lásson hozzá! –
Majd hirtelen eszébe jutott valami, és megrándulva a sógorára
hunyorított. – Fizettél neki, ugye, Hiram?
Hiram arca még mindig izzott a korábbi eszmecserétől, erre
viszont még vörösebbé vált, és a mellkasához kapva belemarkolt
valamibe. Gondolom, a tárcájába, nem a szívébe.
– Nos, én nem fogom kifizetni, amíg nem végezte el a munkáját
– csattant fel. – Hát mióta működnek így a dolgok?
Látván a kirobbanni készülő zavargást, Jamie elengedte Mrs.
Wilsont, és gyorsan matatni kezdett a bőrerszényében, kivett egy
ezüstshillinget, amelyet az asztalon odalökött a bűnfalónak, de
láttam, hogy csak óvatosan, nehogy hozzáérjen az emberhez.
– Most már ki van fizetve – mondta barátságtalanul. – Jobb, ha
teszi a dolgát, uram.
A férfi lassan körülnézett a szobában, és mindenki visszatartotta
a lélegzetét, amit még az odakint zajló „BAAÁÁANAT ÉRTE A
CROMBIE-HAAAAÁAAAZAT” mellett is lehetett hallani.
Csupán egylábnyira állt tőlem, elég közel, hogy érezzem az
édes-savanyú aromát: ősi izzadság és por szaga áradt a ruháiból, és

602
valami más is, valami halvány illat, amely gennyes és be nem
gyógyult sebekről mesélt. Elfordította a fejét, és egyenesen rám
nézett. Melegbarna szeme volt egy kis borostyánnal, és olyan átható,
mint az enyém. Ahogy a szemébe néztem, gyomrom mélyéről olyan
bizarr érzés tört rám, mintha egy pillanatra torz tükörbe néztem
volna, és egy kegyetlenül amorf arc nézett volna vissza az enyém
helyett.
Nem változott az arckifejezése, mégis úgy éreztem, mintha
szavak nélkül kommunikáltunk volna. Majd elfordította a fejét, és
hosszú, viharvert és igen piszkos kezét kinyújtva elvette a
kenyérdarabot.
Sóhajféle söpört végig a szobán, miközben evett – lassan
majszolta a kenyeret, mivel kevés foga volt. Ereztem Mrs. Wilson
pulzusát, most már jóval gyengébben vert, mégis gyorsan, mint egy
kolibrié. Szinte bénultan ült a férfiak szorításában, ráncos szemhéja
le-lecsukódott, ahogy figyelt.
A férfi két kézzel megragadta a bort, mintha az egy kehely
lenne, és csukott szemmel lehajtotta az egészet. Letette az üres
poharat, és kíváncsian ránézett Mrs. Wilsonra. Gondolom, még nem
találkozott olyan kuncsafttal, aki élt volna, és azon tűnődtem, vajon
mióta töltötte be ezt a különös tisztséget.
Mrs. Wilson a szemébe nézett, olyan bamba tekintettel, mint
egy gyerek. Hasi pulzusa összevissza vert; néhány gyenge szívverés,
aztán szünet, majd egy dobbanás, ami szinte felrobbant a
tenyeremben, és újra jöttek azok a kimagasló pulzálások.
A bűnfaló nagyon lassan lehajtotta a fejét. Majd megfordult, és
az ajtó felé iramodott, lenyűgöző sebességgel erőtlen mivoltához
képest.
Az ajtónál álló fiúk és fiatal férfiak közül néhányan kiabálva
utánasiettek, egyik-másik botot ragadott a kandalló melletti
fáskosárból. A többiek tépelődtek: az ajtó felé pillantottak,
amelynek túloldalán a kiáltások és az eldobott kövek puffanása
egybeolvadt a bean-treim énekével – szemük azonban
elkerülhetetlenül visszatért Mrs. Wilsonhoz.

603
 Békésnek tűnt, talán ez a megfelelő szó. Nem volt meglepő,
tekintve, hogy a kezem alatt egyszer csak megállt a pulzus. Valahol
önmagam belső mélységeiben éreztem a belső vérzés szédítő
áradatát, egy mindent elárasztó melegséget, amely engem is
magával rántott, fekete pöttyök örvénylettek a szemem előtt, és
csengett a fülem. Most már biztosan tudtam, hogy az asszony
eltávozott. Éreztem, ahogy elmegy. Mégis hallottam a hangját a
nagy lármában, bár csak halkan, de nyugodtan és tisztán.
– Megbocsátok neked, Hiram – mondta. – Jó ember voltál.
Elsötétült a látásom, de tompán továbbra is érzékeltem magam
körül a dolgokat. Valami megragadott, elhúzott onnan, és egy
pillanattal később Jamie mellett tértem magamhoz egy sarokban,
engem támogatott.
– Jól vagy, Sassenach? – kérdezte sürgetőn, és megrázott egy
kicsit, meg megpaskolta az arcomat.
A feketébe öltözött bean-treim odaért az ajtóhoz. Láttam, hogy
úgy állnak kint, mint két egyforma sötét oszlop, és örvénylett
körülöttük a hó, ahogy a hideg szél befújt a házba, és apró, száraz
pelyhek ugrándoztak és bukfenceztek a nyomában a padlón. A nők
hangja először hangosabb lett, majd elhalt, egybeolvadt a széllel. Az
asztalnál Hiram Crombie igyekezett rátűzni az anyósa halotti leplére
a melltűt, közben remegett a keze, és vézna arcát könny áztatta.
– Igen – mondtam halkan, majd kicsit hangosabban folytattam.
– Igen. Most már minden rendben van.

604
HATODIK RÉSZ

A HEGYEN

605
 40
`twöÜvá|váxÜzőá àtätáé
1774. március

Ueköszöntött a tavasz, és a hosszú sivár hónapok folyó vizekként

olvadtak fel, minden domboldalon patakok és miniatűr vízesések
zubogtak egyik kőről a másikra.
A levegőt megtöltötte a madarak lármája, egy kakofonikus
melódia, amely felváltotta a vadludak magányos kiáltozását messze
fent az égen.
A madarak télen leginkább egyesével járnak. Egyetlen holló
görnyedt tűnődve egy kopár fán, egy bagoly felborzolta magát a
hideg ellen az istálló magas, sötét árnyékában. Néha meg csapatban
szállnak, a vadul csapkodó szárnyak sokasága felemeli és a távolba
sodorja őket, úgy keringenek az égen, akár egy maréknyi odahintett
bors, V alakban haladnak a távoli és bizonytalan túlélés ígérete felé.
Télen a ragadozó madarak megmutatják magukat; míg az
énekesmadarak messzire repülnek, a tollas világ színei a ragadozók
és prédák brutális egyszerűségére korlátozódnak: sötét árnyak
szállnak el a fejünk felett, csupán egyetlen csepp, földre hulló élénk
színű vérrel, jelezve az élet múlását, nyomukban pedig elszórt
tollakat sodor a szél.
Azonban ahogy kivirágzik a tavasz, a madarakat megrészegíti a
szerelem, és éneküktől zeng az összes bokor. Messze-messze az
éjszakában a sötétség lehalkítja, de nem hallgattatja el őket teljesen,
rövid és az éj leple alatt dallamos csevegés tör ki minden órában,
láthatatlanul és különösen meghitt hangulatban, mintha valaki
kihallgatná, ahogy két idegen szeretkezik a szomszéd szobában.
606
 Közelebb húzódtam Jamie-hez, ahogy meghallottam egy rigó
tiszta, édes énekét a ház mögött álló vörösfenyőről. Még mindig
hideg volt éjszakánként, de nem az a téli, keserűen didergős hideg,
inkább a rügyező levelek és a fagyból olvadó talaj édes hűvöse, az a
fajta hideg, amitől felpezsdül az ember vére, és ami mellett a meleg
testek egy másikat keresnek, hogy hozzábújjanak.
Morajló horkolás visszhangzott a lépcső felől – a tavasz újabb
hírnöke. MacDonald polgármester, aki előző este sártól csatakosan
és szélfútta ábrázattal kellemetlen híreket hozott a kinti világból.
Jamie összerezzent a zajra, morgott és szellentett egyet, aztán
nyugodtan feküdt tovább. Sokáig fent maradt előző este, hogy
szórakoztassa a polgármestert, már ha a szórakoztatás szó megfelelő
ebben az esetben.
Hallottam Lizzie és Mrs. Bug beszélgetését lentről, a konyhából,
miközben edényeket zörgettek és ajtókat csapkodtak, annak
reményében, hogy ezzel felráznak minket. A reggeli ínycsiklandó
illata elindult felfelé a lépcsőn, pörkölt cikóriát és vajas kása lágy
melegségét éreztem benne.
Jamie légzésének hangja megváltozott, és tudtam, hogy ébren
van, bár továbbra is mozdulatlanul feküdt, behunyt szemmel. Nem
tudtam, hogy csupán az alvás fizikai élvezetében szeretne-e jobban
elmerülni, vagy inkább attól idegenkedett, hogy fel kell kelnie, és
foglalkoznia kell a polgármesterrel.
Rögtön eloszlatta a kétségeimet, amikor megfordult, a karjába
zárt, és altestét az enyémhez szorítva nyilvánvalóvá tette, hogy bár
valóban a fizikai élvezetekre gondolt, már nem az alvás jár az
eszében.
Azonban még nem volt annyira éber, hogy összefüggően tudjon
beszélni, így a fülemhez dörgölte az orrát, és időnként
belehümmögött. Hát, a polgármester még aludt, és a kávé – vagy
akármi is az – egy ideig még nem fog elkészülni.
Visszahümmögtem, és az éjjeliszekrény felé nyúltam egy csipetnyi
mandulakrémért, majd az ágy- és hálóruhák rétegei között kutatva
lassan elkezdtem felkenni.

607
 Nem sokkal később horkantások és dübörgés jelezte a folyosó
másik feléről MacDonald polgármester feléledését, ami mellé a sülő
sonka és hagymás burgonya kellemes illata csatlakozott a
szaglószerv-stimulálás sokaságához. Azonban a mandulakrém édes
illata erősebbnek bizonyult.
– Mint az olajozott istennyila – mondta Jamie álomittas
elégedettséggel. Még mindig ágyban volt, az oldalára fekve nézte,
ahogy öltözködöm.
– Mi? – Elfordultam a tükörtől, hogy ránézzek. – Kicsoda?
– Gondolom, én. Vagy talán nem csapott beléd a villám ott a
végén? – Szinte némán felnevetett, megzizegtetve az ágyneműt.
– Jaj, már megint túl sokat beszélgetsz Bree-vel mostanában –
jegyeztem meg türelmesen. Ismét a tükör felé fordultam. – Ezt a
kifejezést a rettentő sebesség metaforájaként használják, nem az
olajozott elmére.
A tükörből rámosolyogtam, miközben kifésültem a kócokat a
hajamból. Amíg én kenegettem, Jamie kibontotta, és az azt követő
igénybevétel során mintha bomba robbant volna a fejemen. Most,
hogy belegondolok, valóban halványan emlékeztetett az áramütés
hatásaira.
– Hát, én is tudok gyors lenni – jegyezte meg megfontoltan,
majd felült, és végighúzta a kezét a haján. – Csak nem rögtön
ébredés után. Van ennél rosszabb módja is az ébredésnek, nem igaz?
– De, igaz. – Krákogás és köpködés zaja hallatszott a ház túlsó
feléről, majd ezt egy rendkívül élénk húgyhólyag munkájának
eredményeként az éjjeliedény megtöltésének jellegzetes hangja
követte. – Mit mondott, sokáig marad?
Jamie megrázta a fejét. Lassan felkelt, nagyot nyújtózkodott,
mint egy macska, aztán az ingébe bújva körém fonta a karját. Még
nem gyújtottam be a szobában, ezért hűvös volt; teste azonban
kellemes meleget árasztott.
Állát megpihentette a fejem búbján, és a tükörképünket
szemlélte.
– El kell mennem – mondta halkan. – Lehet, hogy holnap.
Kissé megdermedtem, kezemben a hajkefével.

608
 – Hova? Az indiánokhoz?
A szemembe nézve bólintott.
– MacDonald hozott újságokat, bennük Martin kormányzó
különböző embereknek címzett leveleivel. Többek között Tryonnak
is írt New Yorkba, meg Gage tábornoknak, amelyben segítséget kér.
Kezd kicsúszni a markából a gyarmat irányítása. Már ha egyáltalán
valaha a markában volt. Komolyan fontolgatja, hogy felfegyverzi az
indiánokat. Bár ez a kis információmorzsa nem került bele az
újságokba, ami jó hír.
Elengedett, és a fiókba nyúlt, ahol a tiszta ingei és harisnyái
sorakoztak.
– Az valóban jó hír – helyeseltem, és hajamat hátrafogva
nekiálltam szalagot vadászni, amivel összeköthetem. A tél folyamán
csupán néhány újságot láttunk, de így is egyértelmű volt, hogy a
kormányzó és a közgyűlés között véleménykülönbség van. A
kormányzó folyamatosan halogatta az üléseket, újra és újra elnapolta
a közgyűlést annak érdekében, hogy megakadályozza a szándékaival
ellenkező törvénykezések elfogadását.
Pontosan el tudtam képzelni, hogyan reagálnának az emberek,
ha megtudnák, hogy a kormányzó fontolgatja a cseroki, catawba és
krík törzsek felfegyverzését, és fel akarja őket bujtani a saját
emberei ellen.
– Gondolom, nem fogja megtenni – jegyeztem meg, és végre
megtaláltam a kék szalagot, amit kerestem. – Csak azért, mert ha
megtenné, vagyis megteszi, a forradalom, amely most Észak-
Karolinában zajlik, két éven belül Massachussettsbe és
Philadelphiába is eljutna. Amúgy meg, mégis mi a fenéért jelenteti
meg ezeket a leveleket az újságban?
Jamie felnevetett. Megrázta a fejét, és félresöpörte az arcába
hulló haját.
– Nem ő tette. Nyilván valaki elfogta a kormányzó levelezését.
MacDonald szerint nem különösebben örül neki.
– Meghiszem azt. – A posta teljesen megbízhatatlan, mindig is
az volt. Valójában eredetileg Fergust is azért vettük fel, amikor

609
Jamie megbízta zsebtolvajlással, hogy leveleket lopjon Párizsban. –
Hogy van Fergus? – kérdeztem.
Jamie elfintorodott, miközben felhúzta a harisnyáját.
– Szerintem jobban. Marsali azt mondja, már több időt tölt
otthon, ami jó hír. És keres is egy kis pénzt, franciául tanítja Hiram
Crombie-t. Viszont…
– Hiramet? Franciául?
– Ó, igen! – Rám vigyorgott. – Hiram a fejébe vette, hogy el
kell mennie, hogy beszéljen az indiánokkal, és azt hiszi, hogy a
legjobban akkor tudja kivitelezni, ha az angol mellett egy kis
franciát is magára szed. Ian közben csalagiul tanítja, de annyi indián
nyelv létezik, és sosem fogja megtanulni mindet.
– Csodák léteznek – motyogtam. – Szerinted…
Ezen a ponton Mrs. Bug szakított félbe, aki felkiabált a lépcsőn:
– Ha bizonyos személyek azt szeretnék, hogy a jó kis reggeli
ránk romoljon, akkor csak tessék!
MacDonald polgármester ajtaja óraműpontossággal kinyílt, és
iparkodva elindult lefelé a lépcsőn.
– Mehetünk? – kérdeztem Jamie-től. Fogta a hajkefémet, és
gyorsan rendbe rakta magát, majd kinyitotta az ajtót, és meghajolva
ünnepélyesen kitessékelt.
– Amit mondtál, Sassenach – kezdte, ahogy követett lefelé a
lépcsőn. – Arról, hogy két év múlva fog elkezdődni. Az már
elkezdődött. Tudod, ugye?
– Ó, igen – feleltem komoran. – De nem akarok üres gyomorral
erre gondolni.

Roger felegyenesedve körbekémlelt. A kemencének ásott gödörben

állt, pereme épp az álláig ért. Hat lábnál tartott, így a perem
nagyjából szem-magasságban volt, úgyhogy már csak néhány
hüvelyk, és kész. Ez biztató. Nekitámasztotta a falnak az ásót,
lehajolt, majd megfogott egy földdel teli favödröt, és áthajította a
peremen.
610
 – Föld! – kiáltotta, azonban senki nem felelt. Lábujjhegyre állt,
baljóslatúan végignézett az úgynevezett segítőin. Jemmynek és
Germainnek kellett volna kiürítenie a vödröket, és utána visszaadni
neki, azonban a folyamat félbeszakadt.
– Föld! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak bírta. A kis
rosszaságok nem mehettek messzire; Rogernek nem telt két percébe
megtölteni egy vödröt.
Erre a kiáltásra már érkezett válasz, de nem a fiúktól. Hűvös
árnyék vetült rá, és ahogy hunyorogva felnézett, megpillantotta az
apósa körvonalait, aki lehajolt, hogy megfogja a vödör fogantyúját.
Jamie tett két nagy lépést, és a földet a lassan növekvő kupacra
borította, majd visszatért, és beugrott a gödörbe, hogy visszaadja a
vödröt.
– Szép kis lyukat csináltál – állapította meg, és körbefordult,
hogy szemügyre vegye. – Akár ökröt is süthetnél benne.
– Az jólesne. Éhen halok. – Roger megtörölte a homlokát a
ruhája ujjával; hűvös és friss volt ez a tavaszi nap, ő mégis tocsogott
az izzadságtól.
Jamie elvette az ásót, és érdeklődve szemlélte az élét.
– Még sosem láttam ilyet. Bree csinálta?
– Dai Jones segített neki egy keveset, de igen. – Elég volt
durván harminc másodpercnyi munka egy tizennyolcadik századi
ásóval, hogy meggyőzze Briannát arról, hogy lenne mit javítani
rajta. Három hónapba telt egy darab vasat szerezni, amelyet Bree
iránymutatásai szerint a kovács átalakított, valamint rávenni Dai
Jonest – aki walesi volt, ezáltal rendkívül makacs –, hogy
megcsinálja. A hagyományos ásó fából készült, és leginkább egy
botra erősített zsindelyre hasonlított.
– Kipróbálhatom? – Jamie megbabonázva mutatott az ásóval a
föld irányába.
– Csak nyugodtan.
Roger kikecmergett a gödör mélyebb feléből a sekélyebb részre.
Jamie ott állt, ahová Brianna a tüzet képzelte, ami fölé majd
felhúznak egy kéményt. A kiégetésre szánt holmik a hosszabb,
viszonylag sekély részén kapnak majd helyet, és le lesznek takarva.

611
Egyhétnyi ásás után Roger már kevésbé volt meggyőződve róla,
hogy megéri a belefektetett munkát, Bree azonban ragaszkodott
hozzá, és akárcsak az apjának, neki is nehéz volt ellenállni, bár
különböző módszereket használtak a meggyőzésére.
Jamie fürgén ásott, folyamatosan lapátolta a földet a vödörbe,
közben jókedvű és elismerő kiáltásokat hallatott az ásás könnyű és
szapora voltát illetően. Annak ellenére, hogy még csak haloványan
látta a dolog hasznosságát, Roger büszkeséget érzett felesége ötletei
miatt.
– Először azok a kis gyufák – tréfálkozott Jamie –, most az
ásók. Vajon mi lesz a következő?
– Félek megkérdezni – felelte Roger gyászos felhanggal, mire
Jamie felnevetett.
Megtelt a vödör, Roger felvette és elvitte kiüríteni, míg Jamie
megtöltötte a következőt. Azután kimondatlan egyezséggel
folytatták a munkát. Jamie ásott, Roger cipekedett, és szinte
pillanatok alatt végeztek.
Jamie kimászott a gödörből, és a peremén ácsorgó Roger mellé
állt, majd elégedetten szemlélték az elvégzett munkájukat.
– És ha kemencének nem is lenne jó – gondolkozott Jamie –,
még mindig csinálhat belőle föld alatti éléskamrát.
– Nyáron gyújts, hogy télen fűts – helyeselt Roger. Ott álltak, és
nézték a lyukat, a szellő hűvösen fújt keresztül a nedves ingükön
most, hogy abbahagyták a mozgást.
– Szerinted elképzelhető, hogy te meg Bree valaha
visszamentek? – kérdezte Jamie. Olyan egyszerűen hangzott a
kérdés, hogy Roger először nem is értette, amíg meg nem pillantotta
az apósa rendületlen higgadtságról árulkodó arckifejezését, amely –
amint azt a saját kárán megtanulta – általában erős érzelmeket
palástolt.
– Vissza – ismételte bizonytalanul. Biztosan nem arra gondol…
De hát persze hogy arra gondol. – Úgy érted, a kövekkel?
Jamie bólintott, mintha valami izgalmasat látott volna a gödör
falán, ahonnan az összetekeredett, száraz gyökerek lógtak, és
egyenetlen szélű kövek kandikáltak ki a foltokban nedves földből.

612
 – Gondoltam rá – mondta Roger némi hallgatás után. –
Gondoltunk rá. De… – Hangja elhalt, mert nem tudta, hogyan
magyarázza meg.
Jamie viszont ismét bólintott, mintha megértette volna. Roger
feltételezte, hogy Jamie és Claire már megvitatta a dolgot, bár Bree
és ő is játszadoztak az érvek és ellenérvek mérlegelésével. Az
átkelés veszélyei… Márpedig nem becsülte alá azokat a veszélyeket,
sőt, minél többet mesélt Claire Donnerről és a bajtársairól, annál
inkább előtérbe helyezte őket. És mi van akkor, ha neki sikerül,
Bree-nek és Jemnek viszont nem? Bele sem mert gondolni.
Emellett, ha mind túl is élik az átkelést, az elválasztaná őket a
többiektől – és ez bizony számára is fájdalmas lenne. Minden
korlátja és kellemetlensége ellenére a Ridge volt az otthonuk.
Mindemellett azonban ott voltak a jelenkor veszélyei is, az
apokalipszis négy lovasa a környéken portyázott; az ember
könnyedén elkapta a szeme sarkából az éhínség hozta vész első
jeleit. Márpedig a fakó ló és lovasa jellemzően váratlanul – és
gyakran – szokott felbukkanni.
Hát erre gondolt Jamie, persze, jutott eszébe Rogernek egy kis
késéssel.
– Úgy érted, a háború miatt.
– O’Brianék miatt – mondta halkan Jamie. – Az újra meg fog
történni, tudod? Sokszor.
Most tavasz volt, nem ősz, azonban a hideg szél, amely
megérintette a csontjait, ugyanolyan volt, mint amelyik barna és
aranyszínű leveleket fújt a kislány arcába. Rogernek hirtelen
látomása támadt kettejükről. Jamie-ről és saját magáról, amint ott
állnak ennek a tátongó lyuknak a szélén, mint a sarat tipró gyászolók
a sír mellett. Hátat fordított a gödörnek, és inkább a gesztenyefák
rügyező zöldjét nézte.
– Tudod – szólalt meg egy pillanatnyi csend után –, amikor
megtudtam, Claire micsoda, illetve hogy mindannyian mik vagyunk,
azt gondoltam, hogy „hát ez csodálatos!”. Hogy az ember
végigkíséri a történelmet. Ha igazán őszinte akarok lenni, talán

613
ugyanakkora részben jöttem át emiatt, mint Bree miatt. Úgy értem,
akkor, rég.
Jamie kurtán felnevetett, majd ő is megfordult.
– Ó, igen, és tényleg az? Csodálatos?
– Csodálatosabb, mint valaha gondolni mertem – biztosította
Roger túlzottan is szárazon. – De most miért kérdezed? Egy éve
mondtam neked, hogy maradnánk.
Jamie összeszorított ajkakkal bólintott.
– Mondtad. Az a helyzet, hogy… Azon gondolkodom, hogy el
kellene adnom egy-két követ.
Erre Roger egy kicsit megmerevedett. Tudatosan nem gondolt
rá, nyilván, azonban a tudás, miszerint ott vannak a kövek, szükség
esetére… Eddig észre sem vette, micsoda biztonságérzetet jelent ez
a tudás.
– A tiéd, te döntöd el, hogy eladod-e – mondta óvatosan. – De
miért épp most? Szűkös idők járnak?
Jamie rendkívül fanyar tekintettel nézett.
– Szűkösek – ismételte. – Igen, mondhatjuk így is. – Majd
nekilátott röviden vázolni a helyzetet.
A fosztogatók nem csupán egyévnyi whiskyt pusztítottak el,
hanem a malátázót is, amelyet még csak most álltak neki újraépíteni.
Ez azt jelentette, hogy nincs felesleg a nemes italból, amit
eladhatnának vagy egyéb árura cserélhetnének. Huszonkét másik
bérlő családról kellett gondoskodni a Ridge-en, legtöbbjüknek
gondot okozott az új hely és a foglalkozás, amelyről sosem
képzelték volna, hogy valaha ezt fogják csinálni, és csupán
igyekeztek életben maradni, hogy hozzászokjanak az új életükhöz.
– Meg aztán – tette hozzá Jamie elkeseredetten – ott vannak a
lesújtó hírek is, amiket MacDonald hozott.
A polgármester személyesen jelent meg a verandán, piros
kabátja virított a reggeli napsütésben. Roger látta rajta, hogy
utazáshoz öltözött, teljes harci díszben feszített, és parókát viselt,
csipkével szegett kalapját a kezében tartotta.
– Futó vizit volt, igaz?
Jamie tett egy halk, faragatlan megjegyzést.

614
 – Ahhoz elég hosszan itt volt, hogy elmondja, valahogy meg
kell oldanom, hogy vásároljak harminc puskát, tölténnyel és
puskaporral. Nyilván a saját költségemen. Amit majd a király
visszafizet a végén – magyarázta cinikus felhanggal, ami
nyilvánvalóvá tette, mit gondol arról, hogy mit is tesz majd a végén
a király.
– Harminc puskát. – Roger összepréselt ajkai között kifújta a
levegőt, és eltöprengett. Jamie még azt sem engedhette meg
magának, hogy beszerezzen egy kisebb új puskát ahelyett, amit
Madárnak adott a Brownsville-ben tett segítségéért cserébe.
Jamie vállat vont.
– Aztán ott vannak azok az apróságok, mint például a
hozomány, amit Lizzie Wemyssnek ígértem, aki idén nyáron megy
férjhez. Meg Marsali anyja, Laoghaire… – Óvatosan Rogerre
pillantott, nem tudta, mennyit tud Laoghaire-ről. Többet, mint
amennyinek Jamie örülne, gondolta Roger, és diplomatikusan
elrejtette a gondolatait.
– Tartozom neki valamennyi tartásdíjjal. Persze, eléldegélünk
azzal, amink van, de a többi… Vagy földet kell eladnom, vagy a
köveket. És a földről nem mondok le. – Nyugtalanul dobolt ujjaival
a combján, majd abbahagyta, amikor felemelte a kezét, hogy intsen
a polgármesternek, aki észrevette őket a tisztás túloldaláról.
– Értem. Hát akkor… – Ezek szerint hát meg kell tenni; butaság
volna ücsörögni a vagyont érő köveken, csupán azért, mert talán egy
nap jól jöhetnek egy túlzottan kockázatos vállalkozáshoz. Mégis,
Roger enyhe ürességet érzett magában, mintha kötéllel ereszkedne le
egy szikláról, és valaki elvágná a zsinórt.
Jamie kifújta a levegőt.
– Akkor elküldök egyet Bobby Higginsszel Virginiába. Ő
legalább jó áron el tudja adni.
– Igen, az… – Rogernek elakadt a szava, látva az előtte
kibontakozó jelenetet.
A polgármester, természetesen jól bereggelizve és vidáman jött
le a lépcsőn, és feléjük masírozott – megfeledkezve a disznóról, aki
nemrég kelt fel, és bújt elő az ólból, aztán végigporoszkált a ház

615
mellett, jelenleg pedig a saját reggelije fölé hajolt. Másodpercek
kérdése volt, hogy észrevegye a polgármestert.
– Üdv! – mennydörögte Roger, és érezte, hogy hasogat valami a
torkában. Olyan éles volt a fájdalom, hogy azonnal megdermedt, a
torkához kapott, és hirtelen elnémult.
– Vigyázzon a disznóval! – kiáltotta Jamie, integetve és
mutogatva. A polgármester előrenyújtott fejjel a füle mögé tette a
kezét, és így meghallotta a „disznó!” szót, mire vadul
körbepillantott, épp időben, hogy észrevegye, amint a fehér koca
gyors ügetésbe kezd, és agyarával ide-oda kaszál a levegőben.
A legjobb, amit a polgármester tehetett volna, ha elszelel, és
visszarohan a veranda biztonságos védelmébe, ehelyett azonban
pánikba esett, és futni kezdett – a disznó elől, egyenesen Jamie és
Roger felé, akik azonnal rohanni kezdtek két különböző irányba.
Hátrapillantva Roger látta, hogy a polgármester hosszú ugrásai
mellett is egyre csökken a távolság közte és a disznó között.
Nyilvánvalóan a kunyhó volt a célja.
A polgármester és a kunyhó között azonban ott feküdt a
kemence mély lyuka, csupán elfedték a hosszúra nőtt tavaszi
fűszálak, amelyek közt a polgármester gázolt.
– Vigyázzon! – ordította Roger, csakhogy a szó erőltetett
krákogásként hagyta el a torkát. Ennek ellenére, mintha MacDonald
meghallotta volna, tekintve, hogy az élénkvörös arc most felé
fordult, kidülledt szemmel. Bizonyára azt hitte, hogy a disznóra
figyelmezteti, mivel a polgármester hátrapillantott a válla fölött, és
látta, hogy a koca egyre gyorsabban üget, és apró, rózsaszín szemét
gyilkos szándékkal rászegezi.
A pillanatnyi figyelemelterelés majdhogynem halálosnak
bizonyult, ugyanis a polgármester sarkantyúja megakadt a fűben,
belegabalyodott, és MacDonald arccal előre elterült, közben elejtette
a kalapját, amelyet az egész hajsza alatt a kezében tartott, most
azonban ott pörgött a levegőben.
Roger egy pillanatig habozott, de aztán elfojtott káromkodással
visszaszaladt segíteni. Látta, hogy Jamie is odafut, ásóját

616
készenlétben tartva – bár a fémásó szánalmasan alkalmatlan
eszköznek tűnt egy ötszáz fontot nyomó sertéssel szemben.
MacDonald eközben próbált lábra állni; és mielőtt bármelyikük
odaérhetett volna, futásnak eredt, mintha maga az ördög lihegne a
sarkában. Megfeszített karral és elszánt arckifejezéssel futott az
életéért, úgy ugrándozva a fűben, akár egy mezei nyúl – aztán eltűnt.
Az egyik pillanatban még ott volt, a következőben pedig köddé vált,
mintha elvarázsolták volna.
Jamie elkerekedett szemmel nézett Rogerre, aztán a disznóra,
aki hirtelen megtorpant a kemencés gödör túlsó végén. Aztán
óvatosan mozogva, egyik szemét a disznón tartva, Jamie a gödör
felé oldalazott, és ide-oda pillantgatott, mintha tartana attól, hogy mi
fekszik a gödör mélyén.
Roger is odament, és Jamie válla fölött átpillantva lenézett.
MacDonald polgármester a gödör mélyebb felénél esett a lyukba, és
úgy kucorgott ott, mint egy sündisznó, karját védelmezőn a
parókájára szorítva, amely valamilyen csoda folytán a helyén
maradt, igaz, por és fűcsomók piszkították be.
– MacDonald? – kiáltott oda Jamie. – Megsérült?
– Ott van még? – rebegte a polgármester, és nem volt hajlandó
megmozdulni.
Roger a gödrön át a disznóra nézett, aki a távolban a hosszú
fűbe dugta az orrát.
– Öhm… igen. – Meglepetésére a szavak könnyen törtek fel
belőle, még ha kicsit rekedten is. Megköszörülte a torkát, és
valamivel hangosabban folytatta. – De nem kell félnie. Épp a
kalapján lakmározik.

617
 41
T yxzçäxÜ~Éäövá
]amie egészen Coopersville-ig kísérte MacDonaldot, ahol a
polgármester rátért a Salisbury felé vezető útra, felszerelkezve
étellel, egy gyalázatosan gyatra kalappal az időjárás ellen, valamint
egy kis üveg whiskyvel, hogy erősítse megsebzett lelkét. Azután egy
nagy sóhajjal Jamie McGillivray-ék irányába indult.
Robin épp a kovácsműhelyében munkálkodott, forró fém,
faforgács és gépolaj szaga lengte körbe. Egy nyurga, baltával szabott
arcú fiatalember a bőrfújtatóval dolgozott, bár álmodozó
arckifejezése arról árulkodott, hogy nem igazán figyel a munkájára.
Robin észrevette Jamie árnyékát, amikor belépett, és
felpillantott, biccentett egyet, majd folytatta a munkáját.
Egy darab vasat kalapált vékony lemezzé; a vascilinder, amelyet
köré akart tekerni, hogy puskacsövet formáljon belőle, ott várt
kitámasztva két tömb között. Jamie óvatosan elállt a repdeső szikrák
útjából, és leült egy vödörre várakozni.
Senga jegyese volt az a fiú a fújtatónál… Heinrich. Heinrich
Strasse. A név csalhatatlanul jutott eszébe abból a több százból, ami
a fejében volt, és vele együtt önkéntelenül előkerült minden, amit az
ifjú Heinrich múltjáról, családjáról és kapcsolatairól tudott, és ez a
rokoni viszonyokat ábrázoló csillagkép rendezetten jelent meg a
képzeletében a fiú hosszú, álmodozó arca körül, akár egy hópihe
mintázata.
Ő mindig is így látta az embereket, de ritkán gondolt erre
tudatosan. Azonban volt valami Strasse arcának formájában, ami
megerősítette a képet a fejében; homloka, hosszúkás orra és álla,

618
hangsúlyos felső ajka, mélyen barázdált bőre, a keskeny arcán ülő
széles, hunyorgó szemek, melyek fölött sötét szemöldök húzódott.
Látta maga előtt a származását – a meglehetősen csúcsos feje
búbjától kiindulva látta, hogy kilenc gyerek közül ő volt a középső,
de a legidősebb fiú, apja erőszakos, anyja pedig ezt csendes
rosszindulat formájában dolgozta fel. Vallása – lutheránus, de nem
épp buzgó – finom permetként jelent meg ugyancsak csúcsos álla
alatt. Robinhoz fűződő szívélyes, de óvatos viszonya – ahogy az egy
újdonsült vőhöz illik, aki egyben tanonc is – úgy csúcsosodott ki a
jobb füléből, mint egy tüske; kapcsolata Utéval pedig a rettegés és
tehetetlen kényszeredettség elegyeként a balból.
Ez a gondolat igazán szórakoztatta Jamie-t, és muszáj volt
másfelé néznie, és inkább Robin munkaasztala iránt mutatott
érdeklődést, nehogy a bámészkodásától zavarba jöjjön a fiú.
A fegyverkovácsé nem egy tiszta szakma, mindenütt fa- és
fémdarabok hevertek egy halom szeg, rajzszög, kalapács, fadarab,
mocskos rongydarab és szénrúd között a pádon. Néhány
papírdarabra egy elrontott puskatust tettek nehezékként, ami készítés
közben eltört, a poros papírfelület szinte izzott a kovácsműhely forró
levegőjében. Jamie valószínűleg észre sem vette volna, ha nem
ismeri fel a rajzok stílusát, ha nem ismeri meg bárhol azt a merész és
finom vonalvezetést.
Jamie a homlokát ráncolva felállt, és kivette a lapokat a
puskatus alól. Fegyverekről készült rajzok voltak, különböző
szögből megvizsgálva: egy puska, a cső igazán különleges
keresztmetszeti rajza. Az egyik rajz teljes egészében mutatta, és
egész ismerősnek tűnt, leszámítva a különös, szarvszerű
nyúlványokat a csövön. A következő viszont… A fegyver úgy
festett, mintha valaki eltörte volna a térdét; ketté volt vágva, a
puskatus meg a cső lefelé mutatott, ellenkező irányban, és csupán
egyvalami tartotta… de hogyan illesztik azt össze? Egyik szemét
behunyva ezen morfondírozott.
A kovácsüzemben megszűnt a lárma, és a forró vas hangos
szisszenése kizökkentette Jamie-t a rajzok fölötti merengéséből.
Felpillantott.

619
 – Mutatta már neked azokat a lányod? – kérdezte Robin a
papírok felé biccentve. A bőrköténye alól kihúzta az ingét, és
derűsen felitatta az izzadságot az arcáról.
– Nem. Mire készül? Azt akarja, hogy csinálj neki fegyvert? –
Visszaadta a lapokat a fegyverkovácsnak, aki érdeklődve
végigpörgette őket.
– Ó, kizárt, hogy fizetne ilyenért, Mac Dubh, hacsak Roger Mac
nem talált a tündérek aranyából egy tállal az előző hét óta. Nem,
csak el szokta mondani a fejlesztési észrevételeit a fegyverkészítés
mesterségével kapcsolatban, és megkérdezi, hogy mennyibe kerülne
egy ilyen vagy olyan fegyver elkészítése. – A Robin szája sarkában
bujkáló cinikus mosoly vigyorrá szélesedett, és ismét megmutatta a
papírokat Jamie-nek. – Látszik, hogy a te lányod, Mac Dubh. Van
még olyan lány, aki azzal töltené az idejét, hogy fegyverekre gondol
szoknyák meg gyerekek helyett?
A megjegyzés magában foglalt némi rejtett kritikát – Brianna
kétségtelenül jóval határozottabban viselkedett, mint ahogy azt az
illem megkívánta volna –, de Jamie elengedte a füle mellett.
Szüksége volt Robin jóakaratára.
– Hát, minden nőnek van valami mániája – jegyezte meg
szelíden. – Feltételezem, még a kis Lizzie-nek is, de majd Manfred
is meglátja, ebben biztos vagyok. Most Salisburyben van? Vagy
Hillsboróban?
Robin McGillivray egyáltalán nem volt ostoba. A hirtelen
témaváltásra felvonta a szemöldökét, de nem tett megjegyzést.
Inkább elküldte Heinrichet a házhoz, hogy hozzon nekik egy kis
sört, és megvárta, míg a fiú eltűnik, mielőtt várakozón Jamie felé
fordult volna.
– Szükségem van harminc puskára, Robin – mondta minden
felvezetés nélkül. – Méghozzá gyorsan, három hónapon belül.
A fegyverkovács szeme a meglepettségtől viccesen elkerekedett,
de csupán egy pillanatra. Aztán pislogott egyet, hirtelen becsukta a
száját, és újra a szokásos cinikus arckifejezését öltötte magára.
– Saját sereget toborzol, Mac Dubh?

620
 Jamie erre csupán elmosolyodott, de nem felelt. Ha elterjed a
híre, hogy fel akarja fegyverezni a bérlőit, hogy saját Biztonsági
Bizottságával reagáljon Richard Brown meg a banditái
tevékenykedésére, az nem biztos, hogy ártana, inkább talán még
használna is. Viszont ha elterjed a szóbeszéd, hogy a kormányzó
titokban azon munkálkodik, hogy felfegyverezze a bennszülötteket,
arra az esetre, ha kénytelen lenne elnyomni egy fegyveres felkelést a
hátországban, és hogy ő, Jamie Fraser is részt vett ebben a tervben,
az kiváló módja lenne annak, hogy megölesse magát, porig égessék
a házát, nem is beszélve a többi galibáról, amit ez kiváltana.
– Mennyit tudsz nekem hozni, Robin? És milyen gyorsan?
A fegyverkovács hunyorogva gondolkozott, majd oldalvást
rápillantott.
– Készpénz?
Jamie bólintott, és látta, hogy Robin meglepettségében
összeszorítja az ajkát, és kipréseli rajta a levegőt. Akárcsak
mindenki más, Robin is jól tudta, hogy nem sok pénze van,
nemhogy egy vagyona, ami ennyi fegyver megvásárlásához
szükségeltetik.
Jamie látta Robin szemén, hogy azon spekulál, vajon honnan
tervezi összegereblyézni azt a pénzt, de a fegyverkovács semmit
nem mondott ki hangosan. McGillivray foga az alsó ajkába mélyedt
az összpontosítástól, majd ellazult.
– Hatot, talán hetet tudok hozni, Salisbury és Salem között van
egy hely. Brugge – folytatta a számolást a moráviai
fegyverkováccsal – is tudna készíteni egyet-kettőt, ha tudná, hogy
neked lesz… – Látván Jamie alig észrevehető fejcsóválását,
rezignáltan bólintott. – Jó, hát akkor talán hetet. És Manfred meg én
talán hármat… Csak egyszerű puskákat szeretnél, semmi kirívót,
ugye? – Fejével Brianna rajzai felé biccentett, az arcára korábban
kiült derűs kifejezéssel.
– Semmi kirívót – ismételte Jamie mosolyogva. – Ez már akkor
tíz. – Várt. Robin felsóhajtott, hogy összeszedje magát.

621
 – Majd körbekérdezek – bökte ki. – De ez nem egyszerű kérés.
Főleg, ha nem akarod, hogy elhangozzon a neved, márpedig úgy
vettem ki, hogy nem.
– Robin, te egy bölcs és diszkrét ember vagy – biztosította
Jamie komolyan, mire az felnevetett. Egyébként igaza volt; Robin
McGillivray mellette harcolt Cullodennél, három évig éltek együtt
Ardsmuirban, Jamie tehát rábízta volna az életét is – és meg is tette.
Kezdte azt kívánni, az a disznó bár megette volna MacDonaldot, de
félrelökte a rosszindulatú gondolatot, és megitta a sört, amit
Heinrich hozott, aztán jelentéktelen semmiségekről beszélgettek,
amíg illendőnek nem érezte a távozást.
Jamie lóháton kísérte el MacDonaldot, hogy lován társaságot
nyújtson neki, de Dai Jones istállójában akarta hagyni aztán
Gideont. Egy bonyolult alkudozás eredményeképp Gideonnal
fedeztetnék John Woolam foltos kancáját – amikor Woolam
visszatér Bear Creekből –, és amikor eljön az aratás ideje ősszel.
Jamie pedig egy mázsa árpát, illetve egy üveg whiskyt ad Dai
segítségéért cserébe.
Néhányszor beszélgetett Daijal, de sosem tudta eldönteni, hogy
a kovács szűkszavú-e, vagy inkább csak lemondott arról, hogy
megértesse a saját walesi beszédét a skótokkal. Jamie bátorítóan
megpaskolta Gideon nyakát, és otthagyta, hadd egye a takarmányt,
és felkészítette a foltos kanca érkezésére.
Dai étellel kínálta, de Jamie elhárította; bár éhes volt, várta a
hazáig tartó békés, öt mérföldes utat. Szép, fakókék egű nap volt,
duruzsoltak a magasban a tavaszi falevelek, és úgy érezte, jólesne
neki az egyedüllét.
A helyzet eldőlt, amikor megkérte Robint, hogy szerezzen neki
fegyvereket, azonban végig kellett gondolnia.
Hatvannégy cseroki falu volt; és mindegyiknek saját vezetője,
békevezére és hadura. Jamie-nek csupán öt falura volt befolyása – a
három Hómadár-falura, valamint arra a kettőre, amelyik a
Dombontúli cserokikhoz tartozott. Azok, gondolta, bizonyára
inkább a Dombontúli vezetők szavát követnék, mint az övét.

622
 Roger Mac aránylag keveset tudott a cserokikról vagy a hajnali
ütközetben játszott szerepükről. Csupán annyit állíthatott, hogy a
cserokik nem en masse jártak el; némely falu a harc mellett döntött,
míg mások nem – valamelyik az egyik oldalon harcolt, valamelyik a
másikon.
Nem túl valószínű, hogy ha bármit is mond vagy tesz, az
felkorbácsolja a háború indulatait, és ez megnyugtatta. Azonban
nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy előbb-utóbb muszáj
lesz neki is beszállnia. Amit jelenleg bárki tudhatott róla, hogy
Őfelsége hű szolgája, egy tory, aki szorgalmasan ügyködik a király
érdekében, felbujtja a bennszülötteket, meg fegyvert oszt nekik,
miközben másik szemét a Rendfenntartókon, a whigeken, valamint a
jövőbeli republikánusok lázadozásainak elnyomásán tartja.
Eljön majd a pillanat, amikor ez a maszk elporlad, és felfedi az
ő maradéktalanul lázadó és áruló valóját. De mikor? Azon tűnődött,
hogy vajon kitűztek-e már vérdíjat a fejére, és ha igen, mennyit.
Talán a skótokkal együtt nem lesz olyan nehéz. Haragtartók és
keményfejűek, ő is egy közülük, és amikor eljön az idő, a személyes
népszerűsége talán mérsékelni fogja a gyalázatos tette megítélését,
miszerint lázadóvá vált.
Nem, inkább az indiánok miatt aggódott, mert a király
követeként kell elmennie hozzájuk. Mégis hogyan magyarázza el
nekik a pálfordulását? Illetve hogyan tegye úgy, hogy ők is
egyetértsenek vele? Persze, legrosszabb esetben árulásnak fogják
fel, legjobb esetben pedig rendkívül gyanús viselkedésnek. Jamie
úgy gondolta, talán nem fogják megölni, de mégis, hogy a fenébe
győzze meg őket, hogy álljanak a lázadás mellé, amikor jelenleg
stabil és prosperáló kapcsolatot élveznek Őfelségével?
Te jó ég, még ott van John is! Mit mondjon a barátjának, amikor
eljön az idő? Győzze meg logikával, illetve szónoki képességeivel,
hogy ő is váljon köpönyegforgatóvá? Erre felszisszent, és
megrökönyödve csóválta a fejét, miközben megpróbálta – csúfosan
hiábavalóan – elképzelni John Greyt, aki egész életében katona volt,
valamikor királyi kormányzó, illetve a hűség és becsület

623
mintapéldánya, amint hirtelen átáll a lázadás és a köztársaság
eszménye mellé.
Továbbhaladt, és még rágódott egy darabig ezen a témán, de a
séta szép lassan lecsillapította az elméjét, és a békesség által kivirult
a szíve. Még lesz idő vacsora előtt elvinni Jemet horgászni,
gondolta; a nap élénken ragyogott, azonban érződött a levegőben, a
fák alatt valamiféle nyirkosság, ami ígéretes egy kis horgászathoz.
Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a pisztrángok napnyugta táján
fognak megjelenni.
Ebben a jóval kellemesebb lelkiállapotban igazán örült neki,
hogy összetalálkozott a lányával a Ridge-től nem messze. Dobbant
egyet a szíve, amikor megpillantotta vörösen tündöklő haját, amely
buján omlott le a hátán.
– Ciamar a that hu, a nighean? – kérdezte, és üdvözlésképp
arcon csókolta.
– Tha mi gu math, mo athair – felelte Brianna, és
elmosolyodott, azonban az apja észrevett a lány homlokán egy
aggodalmas ráncot, amely sima bőrét zavarossá tette, mint a
tiszavirág a pisztrángos tó felszínét.
– Már vártalak – mondta Brianna, és belékarolt. – Beszélni
akartam veled, mielőtt holnap elmész az indiánokhoz. – És a lány
hangszíne a halakról a jelenbe terelte a gondolatait.
– Ó, igen?
Brianna bólintott, de mintha nehezen találta volna a szavakat, és
Jamie ettől az észrevételtől még elővigyázatosabbá vált. Azonban
nem tudott neki segíteni, ha legalább egy utalást nem tesz arra, hogy
miről is van szó, így csak csendben, de bátorítóan lépdelt mellette.
A közelben egy poszáta a csivitelési repertoárját gyakorolgatta.
Ez az a madár volt, amelyik a vörösfenyőn lakott a ház mögött;
Jamie tudta, mert időnként elhallgatott, hogy énekével imitálja
Adso, a macska éjféli nyávogását.
– Amikor Rogerrel beszéltél az indiánokról – kezdett bele végül
Brianna, és apja felé fordította a fejét –, említett esetleg egy
Könnyek ösvénye nevű dolgot?
– Nem – felelte Jamie kíváncsian. – Mi az?

624
 Brianna elfintorodott, és vállát nyugtalanítóan ismerős módon
vonta meg.
– Gondoltam, lehet, hogy nem mesélt róla. Azt mondta, mindent
elmondott neked, amit az indiánokról és a forradalomról tud. Nem
mintha olyan sokat tudna, nem ez a szakterülete. De ez már később
történt, vagyis később fog, a forradalom után. Szóval, gondolom,
nem érezte fontosnak. Talán nem is az.
Brianna tétovázott, mintha azt várná Jamie-től, hogy biztosítsa,
valóban nem fontos. Jamie azonban csak várt, mire Brianna
felsóhajtott, és a lábfejét nézte, ahogy bandukolt. Szandál volt rajta,
harisnya nélkül, és hosszú, mezítelen lábujjait bepiszkította a kocsiút
lágy pora. Bree lábfejének látványa Jamie-t mindig furcsa érzéssel
töltötte el, amelyben ott volt a finom alakja iránt érzett büszkeség,
illetve a mérete miatt érzett enyhe szégyenkezés; azonban mivel
mindkettőért ő volt a felelős, úgy gondolta, nincs oka panaszkodni.
– Nagyjából úgy hatvan év múlvára – szólalt meg végül a lány
földre szegezett tekintettel – az amerikai kormány el fogja hurcolni a
cserokikat a földjükről. Messzire, egy Oklahoma nevű helyre.
Legalább ezer mérföldre innen, és több százan éhen halnak majd
útközben. Ezért hívták, vagyis hívják majd úgy, hogy a Könnyek
ösvénye.
Jamie-t megdöbbentette a tény, hogy a kormány képes lenne
ilyesmire, és ezt ki is mondta. Bree haragos pillantást villantott rá.
– Csalással fogják véghez vinni. Néhány cseroki vezetőt
rábeszélnek majd a műveletre, megígérnek nekik ezt-azt, és nem
fogják betartani a szavukat.
Jamie vállat vont.
– A kormányok már csak ilyenek – jegyezte meg szelíden. –
Miért meséled ezt el nekem? Én akkorra, hála istennek, már bőven
halott leszek, amikor ez bekövetkezik.
Jamie egy villanást látott átsuhanni a lánya arcán, amikor a saját
halálát említette, és bánta, hogy könnyelműségével rossz érzést
keltett benne. Mielőtt még bocsánatot kérhetett volna, Bree kihúzta
magát, és tovább gyalogolt.

625
 – Azért mesélem el, mert szerintem tudnod kell – felelte. – Nem
az összes cseroki ment el. Sokan a hegyekben bujdostak el, és a
hadsereg nem találta meg őket.
– Valóban?
Brianna elfordította a fejét, és ránézett a Jamie-től örökölt
szemével, amelyben komolyság tükröződött.
– Hát nem érted? Anya elmondta neked, hogy mi fog történni
Cullodennél. Nem állíthattad meg, de megmentetted Lallybrochot.
És az embereidet, a bérlőket. Pusztán azért, mert tudtad.
– Ó, a Krisztusát! – szólalt meg Jamie, amikor rájött, mire
gondol a lány. Árként söpört rajta végig az emlék, annak az
időszaknak a rettenete, bizonytalansága, a kétségbeesettség, az a
rettenetes bénultság, ami végigvezette azon az utolsó végzetes
napon. – Azt akarod, hogy mondjam el Madárnak.
Brianna megdörzsölte az arcát, és megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem tudom, hogy el kellene-e neki mondanod,
vagy ha megteszed, megérti-e. De beszélgettünk erről Rogerrel,
miután az indiánokról kérdezted. És gondolkoztam… És hát,
egyszerűen nem tűnik helyesnek, hogy tudjuk, közben meg mégsem
teszünk semmit. Szóval gondoltam, jobb, ha elmesélem neked.
– Értem – mondta Jamie kissé zordan.
Korábban már észrevette, hogy a lelkiismeretes emberek
hajlamosak a saját szorongásukat azzal csökkenteni, hogy a
cselekvés kényszerűségét más kezébe adják, azonban Jamie
tartózkodott attól, hogy ezt megjegyezze. Végül is Brianna aligha
tudná elmondani Madárnak.
Mintha nem lett volna amúgy is meglehetősen nehéz a helyzet a
cserokikkal, gondolta komoran, most még azzal is foglalkoznia kell,
hogy a bennszülöttek ismeretlen generációit megmentse. Egy
poszáta nyugtalanító közelségben zúgott el a füle mellett, és úgy
kotkodácsolt, mint egy tyúk.
Annyira oda nem illőnek érezte, hogy elnevette magát. Aztán
rájött, hogy most nem lehet mit tenni. Egyelőre nem.
Brianna kíváncsian vizslatta.
– Mit fogsz tenni?

626
 Jamie lassan, szinte fényűzően nyújtózott egyet, érezte, hogy
hátizmai húzódnak a csontjain, minden egyes izmát élettel telinek és
erősnek érezte. A nap lemenőben volt az égen, lassan kész a
vacsora, és egyelőre, erre az utolsó estére nincs tennivalója. Még
nincs.
– Elmegyek horgászni – mondta, és rámosolygott az ő drága,
nem sok jóval kecsegtető lányára. – Előkeríted a kölyköt? Addig
hozom a botokat.

James Fraser uraságtól, Frasers Ridge

Lord John Grey részére, a Mount Josiah ültetvényen

1774. április másodikán

Uram!
Reggel indulok meglátogatni a cserokikat, tehát ezt itt hagyom
a feleségemnél, hogy Mr. Higgins gondjaira bízza, aki a következő
látogatása során az Ön kezébe adja a mellékelt csomagot.
Bízom az Ön kedvességében és családom iránt érzett
gondoskodásában, ezért arra a szívességre kérem, hogy segítsen
eladni azt a tárgyat, amelyet Önre bízok. Úgy sejtem, hogy az ön
összeköttetései lehetővé teszik egy megfelelőbb ár kialkuvását, mint
amilyet magam elérhetnék – mindezt diszkréten intézve.
Bízom abban, hogy visszatértemkor bizalmamba avathatom Önt
tetteim okait illetően, valamint bizonyos filozófiai kérdéseket is
megvitathatunk, amelyek talán Önt is érdekelni fogják.

Az ön leghűségesebb barátja és alázatos szolgája:

J. Fraser

627
 42
eâ{tÑÜ™ut
Uobby Higgins nyugtalanul nézett rám a söröskorsója fölött.
– Elnézést, asszonyom – szólalt meg. – Most ugye nem akar
beadni nekem semmi orvosságot? A férgek eltűntek, ebben biztos
vagyok. És a… a másik – kissé elpirult, és fészkelődni kezdett a
pádon –, az is egészen rendbe jött. Rettentő sok babot ettem, elég
rendszeresen szellentek, és már azt az égető szúrást sem érzem!
Jamie gyakran tett megjegyzést árulkodó arcvonásaimról, de
meglepett Bobby éleslátása ebben a helyzetben.
– Ezt örömmel hallom – jegyeztem meg, pillanatnyilag elhárítva
a kérdését. – Majd’ kicsattan az egészségtől, Bobby!
Valóban így volt; többé nem volt satnya és elhanyagolt, bőre
újra feszes volt, szeme pedig élénk. A vak szeme nem vált
tejszerűvé, és láthatólag nem is kalandozott el; bizonyára
valamelyest még képes volt érzékelni a fényt és az alakokat, ami
megerősített az eredeti diagnózisomban, miszerint részleges
retinaleválás lehet a gond.
Óvatosan bólintott, kortyolt egyet a sörből, de továbbra is rajtam
tartotta a tekintetét.
– Valóban nagyon jól vagyok, asszonyom – közölte.
– Ragyogó. Nem tudja véletlenül, hogy mennyit nyom, Bobby?
Óvatoskodó tekintete elszállt, helyét visszafogott büszkeség
vette át.
– Egész véletlenül tudom, asszonyom. A múlt hónapban vittem
egy kis báránybundát a folyóparti kikötőbe, és ott az egyik
selyemkereskedőnek volt egy mérlege, amivel dohányt, rizst meg

628
indigótömböt lehet mérni. Néhányan fogadást tettünk, hogy mi
mennyit nyomhat, és… Nos, hatvanhat kiló, asszonyom.
– Az nagyszerű – helyeseltem. – Lord John szakácsa bizonyára
jól főz. – Amikor először megláttam, azt hittem, nem lehet több
ötven kilónál; és bár a hatvanhat kiló még mindig egész kevés egy
száznyolcvan centi magas emberhez képest, de már ez is nagy
javulásnak számított. És micsoda szerencse, hogy pontosan meg
tudta mérni a súlyát!
Persze, ha én magam nem cselekedtem volna gyorsan, akkor is
könnyedén fel tudott volna szedni egy-két kilót. Mrs. Bug igyekezett
felülmúlni Lord John indián szakácsát (akiről már sokat hallottunk),
ennek köszönhetően tojást, hagymát, vadhúst és egy szelet maradék
sertéshúsos pitét lapátolt Bobby tányérjára, nem is beszélve a
kosárnyi illatozó muffinról, ami már ott hevert előtte.
Lizzie, aki mellettem ült, elvett egyet belőlük, és megkente
vajjal. Örömmel vettem tudomásul, hogy ő is egészségesebbnek néz
ki, kellemesen kipirult az arca; bár nem szabad elfelejtenem, hogy
megnézzem, maradt-e maláriás parazita a vérében. Remek lenne
addig megvizsgálni, amíg ott van nálam. Arra sajnos nincs mód,
hogy megmérjük a pontos súlyát, de nem lehet több negyvenöt
kilónál, amilyen apró és könnyű csontú lány.
Bree és Roger pedig a mérleg másik oldalán… Roger legalább
nyolcvanöt, Bree körülbelül hetven. Magam is elvettem egy muffint,
és azon merengtem, vajon hogyan hozakodjam elő a tervemmel.
Roger hajlandó lenne rá, ha megkérném, de Bree… Vele óvatosnak
kell lennem. Tízéves korában kivették a manduláját éteres
altatásban, és nem igazán örült annak az élménynek. Ha rájönne,
mire készülök, és nekiállna nyíltan kinyilvánítani a véleményét, a
végén még ráijesztene a többi kísérleti egeremre is.
Fellelkesülve azon, hogy sikerült étert előállítanom, komolyan
alábecsültem annak a nehézségét, hogy rábírjak arra bárkit, hogy
használhassam rajta. Lehet, hogy Mr. Christie valóban egy különc
gazember, ahogy Jamie időnként nevezte, azonban nem ő volt az
egyetlen, aki megrettent a gondolattól, hogy hirtelen eszméletlenné
tegyék.

629
 Én azt hittem, hogy a fájdalommentesség mindenki számára
vonzó, pedig azok számára, akik még nem tapasztalták meg, nem az.
Fogalmuk sem volt, hová tegyék az érzést, és bár feltehetőleg nem
mindenki vélte úgy, hogy az éter valamiféle katolikus rettenet,
mégis úgy érezték, hogy a fájdalmuk megszűnése által mintha
szembemennének az univerzum isteni rendjével.
Azonban Bobby és Lizzie már kellően a hatásom alá került,
hogy biztos lehessek abban, képes lennék rábírni őket egy rövid
kísérletre. És ha utána pozitív élményként számolnának be a
tapasztalataikról… Persze a pozitív propaganda csak egy része a
dolognak.
Igazából szerettem volna kipróbálni különböző alanyokon az
étert, és összevetni az eredményeket. Henri-Christian születésének
rémülete ráébresztett arra, hogy milyen siralmasan felkészületlen
vagyok. Valahogy rá kellett jönnöm, hogy hogyan számítsam ki,
mekkora mennyiségre van szüksége egy bizonyos súlyú embernek,
meddig tart ki egy adag, és hogy milyen mély lesz a kiváltott
bódulat. Legkevésbé sem szerettem volna, hogy könyékig benne
legyek valakinek a hasában, és aztán egyszer csak hirtelen
felriadjon.
– Már megint ezt csinálja, asszonyom. – Bobby összevonta a
szemöldökét, miközben lassan rágott, és hunyorogva rám nézett.
– Mit? Mit csinálok? – Ártatlannak tettettem magam, és szedtem
magamnak egy kis húsos pitét.
– Néz. Ugyanúgy, ahogy egy sólyom nézi az egeret, pont,
mielőtt lecsapna rá. Szerinted nem? – kérdezte Lizzie-től.
– De, igen – helyeselt Lizzie. – De tudod, ő már csak ilyen. Szép
nagy egér lenne belőled, Bobby! – Skótként az egér szót egírnek
ejtette, mire Bobby felnevetett, és félrenyelte a muffinját.
Mrs. Bug odament hozzá, hogy hátba veregesse az ellilult arcú,
fuldokló fiút.
– Jaj, hát mi baja van már megint? – kérdezte, és jobban
megnézte Bobby arcát. – Ugye nem jött magára megint a fosás?
– Megint? – kérdeztem.

630
 – Jaj, nem, asszonyom – krákogott. – Felejtse el! Csak éretlen
almát ettem, ennyi. – Fuldokolt, köhécselt, majd kihúzta magát, és
megköszörülte a torkát. – Lehetne, hogy ne beszéljünk a
bélműködésemről, asszonyom? – kérdezte panaszosan. – Legalább
ne a reggeli közben.
Éreztem, hogy Lizzie mellettem rázkódik a visszafojtott
nevetéstől, de igyekezett higgadtan a tányérján tartani a tekintetét,
hogy ne hozza még jobban zavarba Bobbyt.
– Hogyne – feleltem mosolyogva. – Remélem, itt marad pár
napig, Bobby. – Előző nap érkezett-, hozta a szokásos leveleket meg
újságokat Lord Johntól, illetve egy csomagot, amelyben varázslatos
ajándék lapult Jemmy számára: egy „zenélő krampusz a dobozban”
játék, amely egyenesen Londonból érkezett Lord John fia, Willie
közbenjárásával.
– Igen, asszonyom, maradok – biztosított Bobby teli szájjal. –
Az uraság azt mondta, hogy találkoznom kell Mr. Fraserrel, mert
van egy levele, amit el kell vinnem, úgyhogy meg kell várnom, nem
igaz?
– Persze. – Jamie és Ian egy hete elment a cserokikhoz, és
feltehetőleg még egy hétbe beletelik, mire visszatérnek. Jó sok időm
lesz kísérletezni.
– Asszonyom, tehetek valamit önért? – érdeklődött Bobby. –
Úgy értem, most úgyis itt vagyok, Mr. Fraser és Mr. Ian meg
nincsenek. – Volt némi elégedettség a hangjában; Iannel jól kijöttek,
de kétségtelenül jobban örült, ha Lizzie minden figyelme rá irányult.
– Végül is, igen – mondtam, és szedtem egy kis zabkását. –
Most, hogy említi, Bobby…
Mire végeztem a beszédemmel, Bobby még mindig
egészségesnek tűnt, de jóval kevésbé volt kivirulva.
– Elaltatna – ismételte bizonytalanul. Lizzie-re pillantott, aki
szintén kissé bizonytalannak tűnt, de jobban hozzá volt szokva,
hogy lehetetlen dolgokra kérik, ezért nem ellenkezett.
– Épp csak egy pillanatra aludna el – magyaráztam. – Észre sem
fogja venni.

631
 Arcán érthető módon kétkedés jelent meg, és láttam, hogy
valami kifogáson agyai. Előre sejtettem, hogy így lesz, és elővettem
az ütőkártyámat.
– Nem csak arról van szó, hogy meg kell ítélnem a megfelelő
adagot – mondtam. – Az nem működik, hogy egyszerre operálok, és
adagolom az étert, legalábbis nehezen. Malva Christie fog segíteni
nekem; neki sem árt a gyakorlás.
– Ó – mondta Bobby eltűnődve. – Miss Christie. – Arcvonásai
gyengéddé, álmodozóvá váltak. – Nos. Nyilván nem szeretnék
csalódást okozni Miss Christie-nek.
Lizzie egy tipikus skót zajt hallatott a torka mélyéről, és az a két
kis szótag gúnyt, szarkazmust és merő rosszallást hordozott
magában.
Bobby érdeklődve nézett fel, és egy kis pitét egyensúlyozott a
villáján.
– Mondtál valamit?
– Ki, én? – kérdezte Lizzie. – Dehogy! – Kötényét maga előtt
tartva hirtelen felállt, ügyesen belerázta a tűzbe a morzsákat, és
felém fordult.
– Mikor akarja csinálni? – érdeklődött, majd kissé megkésve
hozzátette, hogy „asszonyom”.
– Holnap reggel – feleltem. – Üres gyomorral kell végezni,
úgyhogy még reggeli előtt nekilátunk!
– Remek! – mondta, és kimasírozott.
Bobby pislogva nézett utána, majd zavartan rám nézett.
– Mondtam valamit?
Mrs. Bug, szemében tökéletes megértéssel nézett rám.
– Dehogy, semmit – nyugtatta meg Bobbyt, és szedőkanalával
friss rántottát pakolt a fiú tányérjára. – Szüksége lesz az erejére.

Az ügyes kezű Brianna még régebben készített egy maszkot az

előírásaim szerint, tölgyfakéregből. Elég egyszerű volt, olyan, mint

632
egy dupla ketrec, és úgy volt összefűzve, hogy beférjen a két réteg
közé egy vastag réteg vatta. Az egésznek olyan alakja volt, hogy úgy
simuljon a páciens orrára és szájára, akár egy baseballos sisak.
– Annyi étert tegyél rá, hogy teljesen átitassa a vattát –
magyaráztam Malvának. – Az a célunk, hogy gyorsan hasson.
– Rendben, asszonyom. Hú, elég furcsa szaga van, nem? –
Óvatosan, félrefordított fejjel szipogott, miközben a maszkra
csepegtette az étert.
– De, igen. Legyél csak óvatos vele, nehogy túl sokat belélegezz
belőle – javasoltam. – Nem szeretném, hogy a műtét közepén
összeess.
Felnevetett, de szófogadóan távolabb tartotta magától a
maszkot.
Lizzie bátor volt, és önként jelentkezett elsőnek, nyilvánvalóan
azzal a szándékkal, hogy Bobby figyelmét Malváról saját magára
terelje. Ez működött is; ernyedten feküdt az asztalon főkötő nélkül,
és puha, világos haja előnyösen terült szét a párnán. Bobby mellette
ült, szorgosan fogta a kezét.
– Akkor lássuk. – Egy pici homokóra volt mellettem, jobbat
nem találtam, amivel mérhettem volna az időt. – Óvatosan tedd az
arcára. Lizzie, csak lélegezz mélyen, és számolj velem. Egy…
kettő… Te jó ég, ez aztán nem tartott sokáig, igaz?
Egyetlen hosszú lélegzetet vett, magasra emelkedő bordákkal,
majd elernyedt, mint egy döglött lepényhal, ahogy kifújta a levegőt.
Fürgén megfordítottam a homokórát, és elkezdtem mérni a pulzusát.
Minden rendben.
– Várj egy kicsit; érezni fogod, amikor elkezd magához térni,
mintha vibrálna a bőre – mondtam Malvának, fél szemmel Lizzie-t,
a másikkal a homokórát nézve. – Tedd a vállára a kezed… Ott,
érzed már?
Malva bólintott, szinte remegett az izgalomtól.
– Két-három csepp kell. – Lélegzet-visszafojtva cseppentett, és
Lizzie ismét ellazult egy sóhaj kíséretében, ami olyan volt, mint
amikor kiszökik a levegő egy kilyukasztott kerékből.

633
 Bobby kék szeme teljesen elkerekedett, de hevesen Lizzie
kezébe kapaszkodott.
Egyszer-kétszer megmértem az ébredésig eltelt időt, aztán
hagytam, hogy Malva még mélyebbre vigye. Fogtam az odakészített
szikét, és megböktem Lizzie ujját. Bobbynak elakadt a lélegzete,
ahogy kibuggyant a vér, és ide-oda kapkodta a tekintetét a
karmazsinvörös cseppről Lizzie angyalian békés arcára.
– Hogyhogy nem is érzi?! – kiáltott fel. – Nahát, egy izmát sem
mozdítja!
– Pontosan – mondtam elégedetten. – Egyáltalán nem fog érezni
semmit, amíg magához nem tér.
– Mrs. Fraser azt mondta, hogy így akár fel is nyithatnánk
valakit – közölte Malva Bobbyval, fontoskodva. – Csak fel kell
vágni, aztán kiszedni a beteg részeket, és az illető semmit nem fog
belőle érezni!
– Hát, csak addig, amíg fel nem ébred – tettem hozzá derülten. –
Utána érezni fogja, attól tartok. De ez tényleg egy csodálatos dolog
– folytattam halkabban, és lepillantottam Lizzie eszméletlen arcára.
Addig altatásban tartottam, amíg megvizsgáltam a friss
vérmintát, majd szóltam Malvának, hogy vegye le a maszkot. Egy
perc sem telt bele, és Lizzie szemhéja rángatózni kezdett.
Kíváncsian körülnézett, majd felém fordult.
– Mikor fog elkezdődni, asszonyom?
Bobby és Malva minden győzködése ellenére, miszerint az
elmúlt negyedórában teljesen ki volt ütve, Lizzie nem volt hajlandó
elhinni, és felháborodottan bizonygatta, hogy az nem létezik – bár az
ujján keletkezett szúrást és a frissen alvadt vért nem tudta
megmagyarázni.
– Emlékszel rá, hogy maszk volt az arcodon? – kérdeztem. – És
arra, hogy megkértelek, vegyél egy mély levegőt?
Bizonytalanul bólintott.
– Igen, arra emlékszem, aztán egy pillanatig úgy éreztem,
mintha megfulladnék, de aztán utána egyből mindannyian fentről
néztetek engem.

634
 – Nos, gondolom az egyetlen módja annak, hogy meggyőzzük,
az az, ha megmutatjuk neki – jegyeztem meg, és rámosolyogtam a
három pirospozsgás arcra. – Bobby?
Bobby buzgott a vágytól, hogy demonstrálja Lizzie-nek az
igazságot, felpattant az asztalra, és önként lefeküdt, bár karcsú
nyakán csak úgy dörömbölt a pulzusa, ahogy Malva rácsepegtette az
étert a maszkra.
Vett egy mély, görcsös lélegzetet abban a pillanatban, hogy a
maszk az arcára került. Homlokát ráncolva vett még egyet, majd
még egyet, és el-ernyedt.
Lizzie mindkét kezét a szája elé kapva bámulta.
– Jézus, Mária, Szent József! – kiáltotta. Malva kuncogva ámult
a hatáson.
Lizzie elkerekedett szemmel nézett rám, majd Bobbyra.
Odahajolt a füléhez, és a nevén szólította, de semmi nem történt,
úgyhogy felemelte a kezét, és óvatosan meghúzta. Bobby karja
bénultan lehanyatlott, mire Lizzie izgatottan felkiáltott, és letette a
kezét. Meglehetősen felkavarta a jelenet.
– Nem tud felébredni?
– Amíg nem vesszük le a maszkot, addig nem – felelte Malva,
némileg önelégülten.
– Igen, de nem cél valakit tovább altatásban tartani, mint
amennyit nagyon muszáj – tettem hozzá. – Nem tesz jót, ha valakit
túl sokáig altatnak.
Malva engedelmesen visszahozta Bobbyt a kábulatból, majd
többször visszaaltatta, mialatt én figyeltem az időt és a mennyiséget.
A végén felpillantottam, és láttam, hogy Malva elszánt
arckifejezéssel nézi Bobbyt, mintha nagyon koncentrálna valamire.
Lizzie a rendelő egyik sarkába húzódott, egyszerűen nem bírta
Bobbyt ebben az eszméletlen állapotban látni, úgyhogy leült egy
székre, felkötötte a haját, és a főkötője alá csavarta.
Felálltam, kivettem a maszkot Malva kezéből, és félretettem.
– Remek munkát végeztél – jegyeztem meg halkan. –
Köszönöm.
Ragyogó tekintettel csóválta a fejét.

635
 – Jaj, asszonyom! Olyan volt… Én még sosem láttam ilyet!
Micsoda érzés, nem? Mintha megöltük volna, aztán újra életre
keltenénk. – Széttárta az ujjait, és félig öntudatlanul meredt rájuk,
mintha azon tűnődne, hogy volt képes efféle csodát véghez vinni,
aztán ökölbe szorította a kezét, és összeesküvő mosolyt villantott
rám.
– Most már értem, hogy apám miért mondja, hogy ez az ördög
tudománya. Ha látná, hogy működik – rápillantott Bobbyra, aki
mocorogni kezdett –, azt mondaná, csak Istennek van joga ilyen
dolgokat tenni.
– Lehetséges – mondtam meglehetősen szárazon. A szemében
látott villanás alapján valószínűleg az apja reakciója lenne a kísérlet
legfőbb attrakciója. Egy pillanat erejéig egészen sajnáltam Tom
Christie-t. – Öhm… Talán jobb, ha nem meséled el az apádnak –
javasoltam. Malva elmosolyodott, hegyes, fehér fogai kivillantak, és
a plafonra emelte a tekintetét.
– Dehogyis mondom, asszonyom – biztosított. – Meg is tiltaná,
hogy idejöjjek, amilyen gyorsan csak…
Bobby kinyitotta a szemét, elfordította a fejét, és hányt egyet,
félbeszakítva a beszélgetésünket. Lizzie felkiáltott, és odasietett
mellé, letörölgette az arcát, és hozott neki egy kis brandyt. Malva
gőgös tekintettel félreállt, és hagyta, hadd csinálja.
– Jaj, ez nagyon furcsa – ismételgette Bobby vagy tízszer
egymás után, a száját dörzsölgetve. – Rettenetes dolgokat láttam egy
pillanatig, aztán hánynom kellett, és ennyi.
– Miféle rettenetes dolgokat? – kérdezte Malva érdeklődve.
Bobby óvatos és bizonytalan tekintettel nézett rá.
– Hát, nem igazán tudom elmesélni. Csak azt tudom, hogy…
Hogy sötét volt. Egy sötét alak, talán egy asszonyé. De… Rettenetes
– fejezte be gyámoltalanul.
Nos, ez elég sajnálatos. A hallucináció nem ritka mellékhatás,
azonban ilyen csekély adag mellett nem számítottam rá.
– Hát, gondolom, csak egy kis rémálom volt – mondtam
megnyugtatóan. – Tudod, ez is egyféle alvási mód, így nem annyira
meglepő, ha különös álmaid vannak.

636
 Meglepetésemre Lizzie csóválni kezdte a fejét.
– Jaj, nem, asszonyom – mondta. – Egyáltalán nem alvás. Tudja,
amikor alszik, a lelkét az angyalok kezébe helyezi, hogy a kísértetek
ne jöhessenek a közelébe. Ez viszont… – Homlokráncolva az éteres
üvegre nézett, amelybe visszakerült a dugó, aztán megint rám.
– Azon töprengtem – folytatta –, hogy hova megy ilyenkor a
lélek.
– Ööö… – hebegtem. – Én azt gondolnám, hogy egyszerűen ott
marad a testedben. Ott kell maradnia. Mármint… Nem halsz meg.
Lizzie és Bobby elszántan csóválták a fejüket.
– Nem, nem marad ott – erősködött Lizzie. – Amikor az ember
alszik, ott marad. Amikor viszont ez történik – mutatott a maszk felé
kissé nyugtalan arccal –, akkor nem.
– Így igaz, asszonyom – értett egyet Bobby. – Akkor nem.
– Lehetséges, hogy az ember ilyenkor a pokol tornácára kerül,
mint azok, akiket nem kereszteltek meg? – kérdezte Lizzie
aggodalmasan.
Malva nem épp nőiesen felhorkant.
– A pokol tornáca nem egy valós hely – jegyezte meg. – Csak a
pápa találta ki.
Lizzie erre az istenkáromlásra eltátotta a száját, azonban Bobby
szerencsére elterelte a figyelmét a szédülésével és azzal, hogy le
kellett feküdnie.
Malva hajlott volna rá, hogy folytassák a vitát, de azt
leszámítva, hogy a pápát emlegette, előre-hátra hintázva álldogált
nyitott szájjal, pislogva. Lizzie-re pillantva láttam, hogy neki is
üveges a tekintete. Ásított egy hatalmasat, majd könnyes szemmel
rám pislogott.
Akkor vettem észre, hogy én is kezdek kicsit szédülni.
– Atyaég! – Kikaptam Malva kezéből az éteres maszkot, és
gyorsan odavezettem egy székhez. – Ettől meg kell szabadulnunk,
különben mind megszédülünk.
Szétnyitottam a maszkot, kivettem belőle az átitatott vattát, és
magamtól eltartva kivittem. A rendelő összes ablakát kinyitottam,
hogy biztosítsam a szellőzést, és hogy nehogy elgázosítson minket

637
az éter, azonban az egy alattomos szer. Nehezebb a levegőnél, és
hajlamos a szoba padlója közelében összegyűlni, hacsak nincs egy
ventilátor vagy hasonló eszköz, ami elfújja onnan. Lehet, hogy a
szabadban kell majd műtenem, gondoltam, bármilyen rövid ideig
kell is használnom.
A vattát letettem egy kőre száradni, majd visszamentem, és
bíztam benne, hogy mindannyian túlságosan ingatagok ahhoz, hogy
folytassák a filozófiai elmélkedést. Nem akartam, hogy tovább
töprengjenek ezen a kérdésen – már csak az kéne, hogy elterjedjen a
Ridge-en, hogy az éter elszakítja az ember testét a lelkétől, és soha
senki nem fogja megengedni, hogy használjam, bármilyen végzetes
legyen is a helyzet.
– Nos, köszönöm a segítséget – mondtam mosolyogva, ahogy
beléptem a szobába, és megkönnyebbültem, hogy mindegyikük
aránylag ébernek tűnik. – Nagyon hasznos és értékes tettet vittetek
ma véghez. Most már mehettek a dolgotokra, majd én feltakarítok.
Malva és Lizzie egy pillanatig tétovázott, egyik lány sem akarta
ott hagyni Bobbyt a másikkal, de a noszogatásomnak köszönhetően
elindultak az ajtó felé.
– Mikor megy férjhez, Miss Wemyss? – vetette oda a kérdést
Malva kellően hangosan, hogy Bobby is hallja, pedig nyilvánvalóan
tudta, ahogy a Ridge-en mindenki.
– Augusztusban – felelte Lizzie hűvösen, és felhúzta az orrát. –
Egyből a szénakaszálás után, Miss Christie. – És én akkor Mrs.
McGillivray leszek, árulta el a gondolatát elégedett arckifejezése.
Magának pedig Miss Christie, még csak udvarlója sincsen. Nem
mintha Malvát nem vették volna észre az ifjú férfiak, csakhogy az
apja és a bátyja kitartóan távol tartotta őt tőlük.
– Sok boldogságot kívánok hozzá – mondta Malva. Rápillantott
Bobby Higginsre, majd újra Lizzie-re, és negédes mosolyt villantott
rá kikeményített, fehér főkötője alól.
Bobby egy pillanatig még ott ült az asztalon, és a lányok után
nézett.

638
 – Bobby – szólaltam meg, amikor észrevettem mélyen
elgondolkodó arckifejezését az az alak, akit az altatás alatt láttál…
Felismerted őt?
Rám nézett, aztán pillantása az üres ajtóra vándorolt, mintha
képtelen lenne levenni róla a szemét.
– Jaj, nem, asszonyom – felelte olyan mély meggyőződéssel,
hogy biztosan tudtam, hogy hazudik. – A legkevésbé sem!

639
 43
[ÉÇàtÄtÇ xÅuxÜx~
`egálltak megitatni a lovakat egy kicsi tónál, amelyet az
indiánok Sűrű Sásnak hívtak. Meleg nap volt, és megkötötték a
lovakat, levetkőztek, majd begázoltak a forrás által táplált,
fantasztikusan hideg vízbe. Elég hideg volt, hogy felrázza az
érzékeket, és hogy legalább egy pillanatra elterelje Jamie mélabús
merengését arról a hírről, amelyet MacDonald szállított neki John
Stuarttól, a Déli Alosztály indián főfelügyelőjétől.
Kellően hízelgő volt, a gyorsaságát és vállalkozó szellemét
dicsérte, amiért a Hómadár cserokikat brit befolyás alá vonta,
azonban egy idő után jóval szigorúbb hangvételre váltott, és
rámutatott Stuart két évvel ezelőtti merész akciójára, amikor az
egyik gyűlésen hatást gyakorolt a csaktó és csikaszó törzsek
vezetőinek kiválasztására.

…A jelentkezők versengése és aggodalma a megszerezhető

érdemrendek, illetve tisztségek iránt a lehető legjobban sikerült, és
az államokban rendkívül törekvő és ambiciózus emberek szálltak
versenybe a kitüntetésekért, illetve előléptetésekért. Megtettem
minden lépést, hogy tájékozódjam az egyes személyekről, és az
üresedéseket a legkiválóbbakkal töltöttem be, akik képesek a rend
fenntartására, illetve a népük brit érdekekhez való
hozzákapcsolására irányuló kérdések megválaszolására. Arra
biztatom, hogy érjen el hasonlóan nagyszerű eredményeket a
cserokik körében is.

– Na persze – mondta lei hangosan, amikor felbukkant a

vízinövények között, és kirázta a hajából a vizet. – Majd jól
640
leváltom Tsisquát, esetleg meggyilkoltatom, a többieket meg
ráveszem, hogy tegyék meg Pipaföld Faragót – a legkisebb és
legvisszahúzódóbb indián, akivel Jamie valaha találkozott –
békevezérként! Hogyne! – Újra alámerült a fodrozódó vízben, és
azzal szórakoztatta magát, hogy Stuart elbizakodottságán
szitkozódott, elképzelte, hogy szavai higanybuborékokban törnek
fel, majd varázslatosan eltűnnek a ragyogó fényben.
Ismét zihálva feljött a víz fölé, majd levegőért kapkodott, és
visszatartotta a lélegzetét.
– Mi volt ez? – kérdezte egy döbbent hang a közelben. – Ők
azok?
– Nem, nem – vágta rá egy másik halkan. – Csak ketten vannak;
látom mindkettőt, arra vannak, te is látod?'
Jamie kinyitotta a száját, és olyan óvatosan vette a levegőt, hogy
közben kihallgathassa a beszélgetést a zakatoló szíve zaja mellett.
Értette őket, de egy pillanatig nem tudta megmondani, milyen
nyelvet beszélnek. Igen, indiánok, de nem cserokik, hanem…
Tuszkarórák, ez az!
Évek óta nem beszélt egy tuszkarórával sem. Legtöbbjük
északra vándorolt a kanyaróvírus hajnalán, amely olyan sok embert
elpusztított, és csatlakoztak mohawk atyáikhoz az irokéz liga által
uralt területeken.
A két ember suttogva vitatkozott, de elég közel voltak, hogy
Jamie a nagyját megértse annak, amiről beszélnek. Csupán néhány
lábra voltak tőle egy dús bozótban, amely embermagasságúra nőtt.
De hol lehet Ian? A tó másik feléről távoli vízcsobogást hallott,
és ahogy óvatosan elfordította a fejét, a szeme sarkából látta, hogy
Ian és Rollo a vízben játszadozik, a kutya nyakig elmerült benne, és
összevissza lubickolt. Ha valaki nem tudta volna – és ha a bestia
nem érzékeli a behatolókat, és nem áll neki ugatni –, úgy tűnhetett,
mintha két férfi úszna.
Az indiánok arra jutottak, hogy valószínűleg ez a helyzet; két ló,
szóval két ember, biztonságos távolságban. Nagy zörgés közepette
lopakodva elindultak a lovak irányába.

641
 Jamie félig-meddig hajlott volna rá, hogy megnézze, mi
történik, ha elviszik Gideont, milyen messzire jutnak ezzel a
vállalkozással. De lehet, hogy csak elinalnak Ian lovával meg a
málhás öszvérrel. Claire viszont tajtékozna, ha hagyná, hogy
elvigyék Clarence-t. Meglehetős hátrányban érezte magát, úgyhogy
mezítelenül átverekedte magát a nádason, elfintorodott, ahányszor
felsértette a bőrét, és a nádon át kimászott az iszapos partra.
Ha lett volna merszük hátranézni, bizonyára látták volna, hogy
mozog a nádas – és Jamie remélte, hogy Ian meglátja –, de nagyon
elszántan végezték a dolgukat. Jamie már ki tudta venni az
alakjukat, a magas fűben ólálkodtak az erdő szélénél, ide-oda
pillantgatva, azonban sosem a megfelelő irányba.
Csak ketten vannak, ebben most már biztos volt. Mozgásuk
alapján fiatalok és bizonytalanok. Azt nem látta, hogy van-e náluk
fegyver.
Iszaptól ragacsosan továbbmászott a hasán csúszva a tó melletti
fűben, igyekezett gyorsan elvergődni egy szömörcebokor
menedékébe. Szüksége volt egy botra, méghozzá gyorsan.
Ilyen körülmények között természetesen semmi nem volt
kéznél, csupán gallyak meg korhadt faágak. Jobb híján magához vett
egy méretes követ, de aztán megtalálta, amit keresett: egy
somfaágat, amelyet a szél leszakított, és épp elérhető magasságban
lógott, egyelőre a fához csatlakozva. A két férfi már elég közel járt a
legelésző lovakhoz; Gideon észrevette őket, és hirtelen felemelte a
fejét. Folytatta a rágást, de a fülét félig előrefelé fordította, és
gyanakodva figyelt. Clarence, az örökké barátságos öszvér is
észrevette őket, és fejét felemelve figyelmesen hegyezte a fülét.
Jamie kihasználta a lehetőséget, és amíg Clarence
üdvözlésképpen elbőgte magát, leszakította az ágat, és kiabálva
rajtaütött a betolakodókon egy „Tulach Ard!” felkiáltással.
Elkerekedett szemek néztek rá, az egyik férfi elinalt, nyomában
szállt a hosszú haja. A másik követte, de csúnyán sántított, és fél
térdre esett, mintha valamije eltört volna. Azonnal felpattant, mégis
túl lassan; Jamie két kézzel a lábára sújtott az ággal, mire a férfi

642
elterült, aztán Jamie a hátára ugrott, és ádáz módon a veséjébe
térdelt.
A férfi magas hangon felvonyított és megdermedt, lebénította a
fájdalom. Jamie elejtette valahol a követ – nem, itt van az! Felvette,
és erősen fültövön vágta vele az indiánt. Aztán már indult is a másik
után, aki eljutott az erdőig, de letért az útról, mert elzárta az útját
egy kövekkel teli patakocska. A férfi a sáson keresztül botorkált,
Jamie látta, hogy megrémült arccal nézi a vizet, ahonnan Ian és
Rollo elindult felé, úgy úsztak, mint a hódok.
Az indián talán el is juthatott volna az erdő menedékébe, ha
egyik lába nem süllyedt volna bele hirtelen az iszapba. Oldalra
bukott, és Jamie már ott is volt mellette, lába beleragadt az iszapba.
A férfi fiatal volt és szívós, és úgy küzdött, mint egy angolna.
Jamie, hála méret- és súlybeli fölényének, fölébe kerekedett, majd
együtt elestek, és végiggördültek a nádason meg az iszapon,
miközben ütötték-karmolták egymást. Az indián megragadta Jamie
hosszú haját, és meghúzta, amitől kicsordult a könnye, majd erősen
bordán vágta a férfit, hogy engedje el, és amikor ez megtörtént,
lefejelte.
Homlokuk tompa puffanással ütközött egymáshoz, és vakító
fájdalom hasított Jamie fejébe. Zihálva elestek, aztán Jamie térdre
emelkedett, forgott körülötte a világ, és könnyezett a szeme, de
próbálta visszanyerni a látását.
Aztán egy szürke foltot látott, és rettenetes visítást hallott. Rollo
mélyről jövő, acsarkodó vonítást hallatott, ami folyamatos morgásba
csapott át. Jamie lehunyta az egyik szemét, kezét lüktető
homlokához kapta, és ellenfelét az iszapba taszította. Rollo rajta
egyensúlyozott, és fekete ajkai között az összes fogát kivillantotta.
A gázló felől léptek zaja hallatszott, és Ian már ott is volt,
levegőért kapkodott.
– Jól vagy, Jamie bácsi?
Elvette a homlokáról a kezét, és ránézett az ujjaira. Nem látott
vért, bár megesküdött volna rá, hogy felhasadt a feje.
– Nem – felelte –, de jobban, mint ő. Ó, Jézusom.
– A másikat megölted?

643
 – Valószínűleg nem. Te jó ég!
Négykézlábra ereszkedett, mászva tett néhány lépést, aztán
hányt egyet. Hallotta, hogy mögötte Ian cseroki nyelven faggatja az
egyiküket, hogy kik ők, és hogy vannak-e velük mások is.
– Tuszkarórák – mondta Jamie. Még mindig lüktetett a feje, de
kicsivel jobban érezte magát.
– Igazán? – Ian meglepődött, de azon nyomban átváltott
kahnyen’kehaka nyelvre. Az ifjú fogoly, akit Rollo már amúgy is
terrorizálni kezdett, úgy tűnt, mindjárt belehal az ijedségbe, ahogy
megpillantotta Ian tetoválásait, és meghallotta mohawk beszédét. A
kahnyen’kehaka egy tőről fakadt a tuszkaróra nyelvcsaláddal, így a
fiatalember megértette, amit Ian mondott, legalábbis hebegő válaszai
erről árulkodtak. Egyedül voltak. A testvére meghalt?
Jamie kiöblítette a száját vízzel, és az arcára is fröcskölt belőle.
Egy kicsit jobban érezte magát, de egy kacsatojás méretű dudor
kezdett növekedni a bal szemén.
– A testvéred?
Igen, felelte a fiatalember, a testvére. Ha nem akarja nyomban
megölni, akkor megnézné, hogy mi történt vele? Valószínűleg
megsebesült.
Ian Jamie-re pillantott jóváhagyásért, majd odahívta magához
Rollót. A tetőtől talpig mocskos fogoly nagy nehezen, botladozva
lábra állt, és elindult a part mentén, nyomában a kutyával és a két
mezítelen skóttal.
A másik férfi valóban megsebesült; vér csordogált a lába köré
tekert kötésből. A kötést az ingéből készítette; félmeztelen teste
vézna volt és alultápláltságról árulkodott. Jamie egyikről a másikra
pillantott; egyikük sem lehet több húszévesnél, gondolta, sőt, inkább
fiatalabbak, tekintve az éhségtől és kegyetlen bánásmódtól elgyötört
arcukat, ruháik pedig rongyosak voltak.
A lovak egy kicsit odébb húzódtak, mivel megrettentek a
küzdelemtől, azonban a ruhák, amiket a skótok ott hagytak a fákon,
továbbra is a helyükön lógtak. Ian felhúzta a nadrágját, és elindult
ételért meg italért a nyeregtáskához, Jamie eközben lassabban

644
öltözködött, és kikérdezte a fiatalembert, mialatt az aggodalmasan
vizsgálgatta a testvérét.
Tuszkarórák voltak, az ifjú megerősítette. Jó hosszú neve volt,
ami durván annyit jelentett, hogy „a fény csillanása a patak vizén”, a
testvére pedig „a lúd, aki buzdítja a vezért repülés közben”, röviden
Lúd.
– Mi történt vele? – Jamie áthúzta az ingét a fején, és Lúd lába
felé intett, amit nyilvánvalóan egy fejszéhez hasonló tárggyal
sértettek meg. Öltözés közben elfintorodott a fájdalmas mozdulatra.
Fény a Vízen vett egy mély lélegzetet, és egy pillanatra
behunyta a szemét. Neki is elég szép púp dudorodott a fején.
– Csalagik – felelte. – Csupán körülbelül negyvenen maradtunk,
a többiek vagy meghaltak, vagy elvitték őket. Ugye nem fog átadni
nekik minket, uram? Kérem!
– Csalagik? Melyikek?
Fény megrázta a fejét, nem tudta megmondani. Az ő csapata a
maradás mellett döntött, amikor a falujuk északabbra költözött, de
nem sok előnyük származott belőle. Nem maradt elég férfi, aki
megvédhetett volna egy falut és vadászhatott volna, védelem
hiányában pedig a többiek ellopták a terményeiket, és elvitték az
asszonyaikat.
Ahogy egyre szegényebbé váltak, kénytelenek voltak ők is
lopáshoz és kéregetéshez folyamodni, hogy túléljék a telet. Sokan
meghaltak a hidegtől, illetve különböző betegségekben, a többiek
pedig ide-oda vándoroltak, időnként találtak egy helyet, ahol pár
hétre letelepedhettek, de aztán a jóval erősebb cserokik elüldözték
őket.
Néhány nappal ezelőtt cseroki harcosok meglepetésszerűen
rajtuk ütöttek, legtöbbjüket megölték, és elvittek néhány nőt.
– Elvitték a feleségemet – mondta Fény remegő hangon. –
Elindultunk, hogy… Hogy visszavegyük tőlük.
– Persze meg fognak ölni minket – folytatta Lúd halkan, de
egészen derűsen. – De az nem számít.
– Persze hogy nem – értett egyet Jamie, és elmosolyodott, saját
magát is meglepve. – Tudjátok, hova vitték őket?

645
 A fivérek tudták, melyik irányba indultak a fosztogatók, és
követték is őket a falujukig. Arra, felelték, és egy hegyszoros felé
mutattak. Ian rápillantott Jamie-re, majd bólintott.
– Madár – jelentette ki. – Vagy az is lehet, hogy Róka –
tekintve, hogy Szaladó Róka volt a falu hadura. Róka jó harcos, bár
híján van képzelőerőnek, Madárnak azonban annál több jutott
belőle.
– Segítsünk nekik? – kérdezte Ian angolul. Ritkás szemöldökét
kérdőn felvonta, de Jamie látta, hogy a kérdése csupán formaság.
– Igen, szerintem segítsünk. – Óvatosan hozzáért a homlokához;
a dudort fedő bőr már megnyúlt és érzékennyé vált. – De előbb
együnk.

Nem volt kérdés, hogy megtegyék-e, csupán az, hogy miként. Jamie
és Ian az összes arra vonatkozó javaslatot elutasította, hogy a
testvérek majd visszaszerzik Fény feleségét.
– Meg fognak ölni titeket – állapította meg Ian.
– Nem bánjuk – közölte Fény makacsul.
– Hát persze hogy nem – mondta Jamie. – És a feleséged?
Akkor egyedül marad, és az sem jobb helyzet.
Lúd megfontoltan bólintott.
– Tudod, igaza lehet – mondta a testvérének.
– Mi elkérhetnénk tőlük – javasolta Jamie. – Hogy a te
feleséged legyen, Ian. Madár jó véleménnyel van rólad, valószínűleg
neked adná.
Csak részben tréfálkozott. Ha még senki nem vette feleségül a
fiatal nőt, akkor az ember, aki rabszolgaként tartotta, talán
meggyőzhető lesz, hogy adja Iannek, akit amúgy is mélyen
tiszteltek.
Ian odavetett egy mosolyt, de megrázta a fejét.
– Nem, jobb, ha kiváltjuk. Vagy… – Töprengve nézte a két
indiánt, akik buzgón lakomáztak a nyeregtáskából elővarázsolt

646
ételből. – Mi lenne, ha megkérdeznénk Madarat, hogy nem fogadja-
e be őket is?
Nem is rossz gondolat. Ha vissza is szerzik a fiatalasszonyt –
bármi áron is –, ő és a fivérek ugyanabban a végzetes helyzetben
lesznek; csavargóvá válnak, és éhezni fognak.
A fivérek azonban összevont szemöldökkel csóválták a fejüket.
– Az étel hasznos dolog – mondta Lúd az ujját nyalogatva. – De
láttuk, ahogy megölik a családunkat, a barátainkat. Ha nem a saját
szemünkkel láttuk volna, még akár lehetséges is lenne. Viszont…
– Jó, értem – vágott közben Jamie, és beléhasított, hogy valóban
érti, hiszen ő maga is hosszabb időt töltött az indiánok között.
A fivérek egymásra néztek, nyilvánvalóan kommunikálni
próbáltak egymással. Amint megszületett a döntés, Fény tisztelettel
meghajolt Jamié előtt.
– Mi a te rabszolgáid vagyunk – jelentette ki kissé félénken. –
Te döntöd el, mi legyen velünk. – Várakozón elhallgatott.
Jamie megdörzsölte az arcát, és azon gondolkozott, hogy talán
mégsem töltött elég időt az indiánokkal. Ian nem mosolygott,
azonban mintha derültség sugárzott volna belőle.
MacDonald mesélt neki történeteket a francia és indián háború
hadjáratainak idejéről. Katonákról, akik indián foglyokat ejtettek,
aztán vagy megölték őket, és eladták a skalpjukat, vagy eladták őket
rabszolgának. Ezek a hadjáratok alig tíz éve történtek, és az azóta
fennálló béke gyakran ad okot aggodalomra. Isten a tanúja, hogy sok
indián rabszolgává tette a foglyait, hacsak nem inkább a
meggyilkolásuk vagy az adoptálásuk mellett döntöttek, valamilyen
rejtélyes indián indíték folytán.
Jamie elfogta a két tuszkarórát, így tehát azok a szokás alapján a
rabszolgáivá lettek.
Elég jól értette, hogy Fény mire utal; hogy fogadja be ö a
fivéreket, illetve a fiatalasszonyt is, amint megmentette, de mégis
hogy a fenébe vállaljon hirtelen felelősséget mindezért?
– Nos, most nem igazán van kereslet a skalpokra – mutatott rá
Ian. – Bár gondolom, eladhatnád őket Madárnak, igaz, egyikük sem
valami jó vétel, amilyen satnyák meg betegesek.

647
 A fivérek egykedvűen rámeredtek, és várták a döntést. Fény
hirtelen böfögött egyet, és meglepődött a hangján. Ian erre már
felnevetett, recsegés, mély hangon.
– Jaj, én nem tennék olyat, és ezt mindhárman pontosan tudjátok
– mondta Jamie ingerülten. – Nagyobbat kellett volna ütnöm, és
akkor megspóroltam volna magamnak a bajt – magyarázta Lúdnak,
aki foghíjas, jóindulatú mosolyt villantott rá.
– Igaza van – szólalt meg Lúd, és mélyen meghajolt.
Jamie erre elégedetlenül felnyögött, de a két indián nem vett
róla tudomást.
Ezek szerint maradnak az érmek. MacDonald hozott neki egy
érmektől, aranygomboktól, olcsó bronz iránytűktől, acélpengéktől és
egyéb szemrevaló hulladéktól roskadozó ládát. Mivel a vezérek a
saját népszerűségükből származtatták a hatalmukat, és a
népszerűségük egyenes arányban nőtt az ajándékozási
képességeikkel, a brit indián követek úgy próbáltak befolyást
szerezni, hogy bőkezű adományt juttattak azoknak a vezéreknek,
akik jelezték hajlandóságukat arra, hogy szövetségre lépnek a
koronával.
Jamie csupán két kis táskával hozott a vesztegetésre szánt
tárgyakból; a többit otthon hagyta, hogy majd máskor felhasználja.
Biztos volt benne, hogy a nála lévő holmi elég lesz Fény
asszonyának kiszabadítására, de ezáltal üres kézzel kellene a többi
falu vezetője elé járulnia, ez pedig nincs rendjén.
Nos, gondolta, akkor vissza kell küldenie Iant, hogy hozzon
még. Addig azonban nem, amíg nem rendezték el a nő kiváltását, és
ebben a kérdésben számított Ian segítségére.
– Jól van – szólalt meg felállva. Megszédült, de leküzdötte. – De
nem fogadom be őket. – Semmi sem jött volna rosszabbul ebben a
percben, mint ha három szájjal többet kellene etetnie.

648
 44
fvÉàv{xx
T nő kiváltása, ahogy Jamie feltételezte, egyszerű alkudozásként
zajlott. Végül egészen olcsón, hat érme, négy kés és egy iránytű árán
sikerült visszaszerezni Mrs. Fényt. Ráadásul Jamie nem is látta a nőt
az alkudozás végéig, különben még kevesebbet ajánlott volna.
Alacsony, himlőhelyes, körülbelül tizennégy éves lány volt, enyhén
kancsal.
De arra gondolt, hogy nem az ő dolga az ízlés felett ítélkezni, és
mind Fény, mind Lúd hajlandó lett volna meghalni érte. Bizonyára
kedves teremtés, vagy kitűnő a jelleme, esetleg tehetséges az
ágyban.
Egészen megdöbbent, amikor észrevette, hogy ezen
gondolkozik, és közelebbről is szemügyre vette a lányt. Elsőre nem
volt szembeötlő, de most, hogy jobban végigmérte, látta, hogy
valóban sugárzik belőle valami különleges vonzerő, egy bizonyos
áldás, amelyet kevés nő tudhat magáénak, ami túlmutat az olyan
felszínes értékeken, mint a kinézet, kor vagy értelem, és egy férfiból
azt váltja ki, hogy fogja, és…
A feltörő képeket csírájában elfojtotta. Ismert néhány hasonló
nőt, a legtöbb francia volt. És néhányszor eszébe jutott már, hogy
talán felesége francia felmenői felelősek az ő meglehetősen
kívánatos, azonban rettentő veszélyes adottságáért is.
Látta, hogy Madár elgondolkodva figyeli a lányt, és
nyilvánvalóan sajnálja, hogy ilyen kevésért odaadta. Szerencsére
elterelődött a figyelme, amikor visszatértek a vadászok, és
vendégeket is hoztak magukkal.

649
 A vendégek a Dombontúli cserokik közül valók voltak,
messziről, Tennessee hegységeiből érkeztek. Volt velük egy férfi is,
akiről Jamie gyakran hallott, de eddig a napig nem találkozott vele,
egy bizonyos Alexander Cameron, akit az indiánok Scotcheenak
hívtak.
A sötét, viharvert, középkorú Cameront csak dús szakálla és
hosszú, hegyes orra különböztette meg az indiánoktól. Tizenöt éves
kora óta élt az indiánokkal, a felesége cseroki volt, és megbecsült
személynek számított a közösségben. Indián követ volt, és John
Stuart jó barátja. Jelenléte miatt pedig – kétszáz mérföldre az
otthonától – Jamie saját, hosszú, hegyes orra érdeklődve rángani
kezdett.
Az érdeklődés őszintén kölcsönös volt; Cameron mélyen ülő
szemével vizslatta, melyben intelligencia és ravaszság egyenlő
mértékben mutatkozott.
– A vörös hajú Medveölő, nahát, nahát! – kiáltott fel, és
melegen megrázta Jamie kezét, majd indián szokás szerint
megölelte. – Tudod, annyi mesét hallottam rólad, és majd’
meghaltam, hogy találkozzunk, hogy kiderüljön, igazak-e.
– Kétlem – mondta Jamie. – A legutóbbi szerint három
medvével számoltam le egyszerre, az utolsót egy fa tetején öltem
meg, ahová felkergetett, miután megcsócsálta a lábamat.
Cameron akaratlanul is lepillantott Jamie lábára, majd felnézett,
és nevetésben tört ki, vonásai olyan ellenállhatatlanul viccesen
terültek el az arcán, hogy Jamie érezte, hogy bugyog benne a
nevetés.
Természetesen egy darabig még nem lett volna helyes a
hivatalos ügyekről beszélni. A vadászok elejtettek egy erdei bölényt,
így nagy lakoma készülődött: a májat kivették, hogy azonnal
megsüssék és megegyék, a hátából kivágott lágy húsdarabot egész
hagymákkal sütötték meg, a szívet pedig, ahogy Ian javasolta,
elosztották négyük – Jamie, Cameron, Madár és Szaladó Róka –
között, a tisztelet jeleként.
Miután a máj elfogyott, visszavonultak Madár házába, hogy
egy-két órán át sörözgessenek, míg az asszonyok elkészítik a

650
maradék ételt. Amikor a természet hívta, Jamie kiment, és jólesően
levizelt egy fát. Közben halk lépéseket hallott maga mögül, mire
Alexander Cameron lépett oda mellé, és elkezdte kioldani a
nadrágját.
Természetesnek tűnt – bár Cameronnak eleve szándékában
állhatott – együtt sétálgatni egy keveset ezután. A hűs, esti levegő
jólesett a benti füst után, akárcsak a közös témák megtárgyalása,
például John Stuart, valamint a Déli Alosztály módszerei és
szándékai. Beszélgettek az indiánokról is, összevetették a
személyiségüket, és hogy a különböző falvak vezetőivel milyen
módon érdemes bánni, megvitatták, hogy kiből lehet jó vezér, és
hogy egy éven belül lehet, hogy összeül egy nagy kongresszus is.
– Úgy sejtem, csodálkozol – szólalt meg Cameron – a
jelenlétemen.
Jamie kissé megvonta a vállát, ezzel elismerte, hogy érdekli a
kérdés, és egyben udvariasan jelezte, hogy nem fog kérdezősködni
Cameron ügyeiről.
Cameron kuncogott.
– Hát, jó. Igazából nem akkora titok. James Henderson az oka,
talán hallottad már a nevét.
Hallotta. Henderson volt Észak-Karolina legfelsőbb bíróságának
elnöke, amíg a Rendfenntartók el nem küldték, és ki nem mászott a
bíróság ablakán, majd elmenekült a feldühödött tömeg elől, hogy
mentse az irháját.
A vagyonos és bőrét jogosan féltő Henderson visszavonult a
közélettől, és nekilátott a vagyona gyarapításának. Ennek
eredményeképp most fel akart vásárolni egy óriási földterületet a
cserokiktól, amely Tennessee-ben található, és ott akart városokat
létrehozni.
Jamie ránézett Cameronra, szemében azonnal látszott, hogy érti
a helyzet összetett voltát. Egyrészt, a kérdéses területek messze
voltak az államhatártól. Hendersonnak szándékában állt ilyesmi
üzelmeket szítani – ha egyáltalán szükség volt rá, tekintve, hogy
újabban mennyire elgyengült a király befolyása. Henderson

651
nyilvánvalóan nem sokat törődött Őfelsége egyezményével, és arra
számított, hogy ügyleteik nem fogják keresztezni egymást.
Ez az egyik dolog. A másik viszont, hogy a cserokik sok közös
földterülettel rendelkeztek, ahogy az az indiánoknál szokás. A
vezetők eladhattak és el is adtak földeket a fehéreknek, olyan jogi
apróságok nélkül, mint a jogcím, és az embereik ex post facto
jóváhagyhatták vagy elutasíthatták az ügyletet. Az efféle jóváhagyás
nem volt hatással azokra a tranzakcióra, amelyek már végbementek,
azonban ez a vezér elbukását eredményezhette, illetve egy rakás
gondot ömleszthetett annak a nyakába, aki megpróbálta jóhiszeműen
kisajátítani a kifizetett földeket – már amennyire vezérelhetett bárkit
is jóhiszeműség ilyen ügyletek esetében.
– John Stuart persze tisztában van ezzel – jegyezte meg Jamie,
mire Cameron előzékenyen bólintott.
– De nem hivatalosan – tette hozzá.
Természetesen nem. Az indián ügyek főfelügyelője nem
tűrhetett el hivatalosan efféle egyezséget. Ugyanakkor nem
hivatalosan jóváhagyhatja, hiszen, ha ezek az ügyletek nem is
feltétlenül segítik, de mindenképp előremozdítják az osztály célját,
miszerint az indiánokat még inkább brit befolyás alá akarják vonni.
Jamie azon tűnődött, hogy vajon Stuart személyesen profitálhat-
e az ügyletből. Stuart köztiszteletnek örvendő személy volt, és senki
nem gondolta róla, hogy korrupt lenne, de azért lehettek
érdekeltségei az ügyben. Az is lehet, hogy neki magának nem
fűződött pénzügyi érdeke az ügyhöz, és csak azért hunyt szemet az
egyezség felett, hogy előremozdítsa a törekvéseket.
Cameron azonban… Nem mondta volna biztosra, nyilván, de
Jamie meglepődött volna, ha Cameronnak nem lenne benne a keze.
Nem tudta, hogy Cameronnak hol származott ebből előnye,
hogy az indiánok mellett állt-e, akikkel együtt élt, vagy a britek
mellett, aminek született. Gyanította, hogy más sem tudja, talán még
maga Cameron sem. Azonban Cameron tartózkodó érdekeit
leszámítva, céljai egészen világosak voltak. Azt kívánta, hogy a
közelben élő cserokik jóváhagyják az ügyletet – vagy legalább
közömbösen fogadják –, ezáltal megőrizze a jó viszonyt a saját

652
kedvenc vezetői és a követőik között, és hogy Henderson
különösebb atrocitások nélkül tudjon haladni az indiánok lakta
térségben a terveivel.
– Persze egy-két napig jobb, ha még nem mondok semmit –
magyarázta Cameron, mire Jamie bólintott. Az ilyen ügyleteknek
megvolt a maga természetes ritmusa. De Cameron persze azt
elmondta neki, hogy jól jönne Jamie segítsége, amikor a téma
felmerül.
Cameron magától értetődőnek vette, hogy Jamie segíteni fog
neki. Konkrét ígéretet nem tett arra, hogy ő is kap egy szeletet
Henderson tortájából, azonban erre nem volt szükség; ez egyfajta
mellékjövedelemként szolgált az indián ügynökök számára –
ennélfogva az efféle találkozók zsíros jövedelemmel kecsegtettek.
Mivel Jamie tudott ezt-azt a közeljövőről, sem elvárása, sem
érdeke nem fűződött Henderson ügyleteihez, azonban a téma
felvetette egy hasznos quid pro quo lehetőségét.
Finoman köhintett.
– Ismered azt a tuszkaróra lányt, akit megvettem Madártól?
Cameron felnevetett.
– Igen. És iszonyúan meghökkent azon, hogy mit akarhatsz vele
csinálni; azt mondja, sosem fogadod el a lányokat, akiket az
ágyadba akar küldeni. Sok néznivaló, igaz, nincs rajta, de mégis…
– Nem erről van szó – biztosította Jamie. – Egyrészt, házas.
Velem jött két tuszkaróra fiú, az egyikük felesége.
– Igen? – Cameron érdeklődve húzta fel az orrát, mintha
kiszagolt volna egy történetet. Jamie azóta várt erre az alkalomra,
amióta megpillantotta Cameront, és el is mesélte neki az esetet,
ráadásul azzal a kielégítő végeredménnyel, hogy Cameron
beleegyezett abba, hogy magával vigye a három hontalan ifjú
tuszkarórát, és támogassa a Dombontúli törzsnél a befogadásukat.
– Nem ez lesz az első eset – mondta Jamie-nek. – Egyre többen
és többen vannak azok a szerencsétlenek, akik néhai falvakban éltek,
rengetegen kószálnak az országban étlen-szomjan, elgyötörve. A
dogashokról hallottál már?
– Nem.

653
 – Nem is szeretnél – mondta Cameron a fejét csóválva. – Talán
tíz, ha maradt belőlük. Tavaly télen eljöttek hozzánk; felajánlották,
hogy lesznek a rabszolgáink, csak hogy túléljék a hideget. Nem, ne
izgasd fel magad – nyugtatta Jamie-t, látva az arckifejezését. – Ezek
a fiúk meg a lány nem lesznek rabszolgák, a szavamat adom rá.
Jamie köszönetképpen bólintott, elégedett volt az ügylettel. Egy
darabig még kóboroltak a falun túl, és megálltak egy szurdoknál
beszélgetni, ahol az erdő hirtelen megnyílt, és eléjük tárult a
hegyvonulatok látványa, ami úgy hullámzott, mintha az istenek
végtelen, felszántott mezeje lenne, amely sötéten mereng a csillagos
égbolt alatt.
– Van olyan ember, aki képes betelni ezzel a vadonnal? –
kérdezte Jamie, ahogy meghatotta a látvány. A fafüst és a készülő
étel illata megtöltötte a levegőt. Az emberek belakták, bármilyen
kevesen és szétszórva voltak is.
Cameron elgondolkodva csóválta a fejét.
– Idejönnek – mondta –, és még többen fognak jönni. Az én
népem is idejött Skóciából. Te is – tette hozzá, és foga egy pillanatra
megvillant a szakálla mögött. – És nem akarnak visszamenni, azt
garantálom.
Jamie elmosolyodott, de nem felelt, bár a gyomrában furcsa
érzés támadt erre a gondolatra. Nem akart visszamenni. Az Artemis
korlátjánál állva búcsút intett Skóciának, mert pontosan tudta, hogy
valószínűleg most látta utoljára. Mégis, a gondolat, hogy talán soha
többé nem teszi be oda a lábát, eddig a pillanatig nem tudatosult
benne.
Valaki azt kiabálta, hogy „Scotchee, Scotchee”, így Jamie
megfordult, és követte Cameront a faluba, miközben végig
tudatában volt a háta mögött hagyott varázslatos, rémisztő
ürességnek és a még rémisztőbb ürességnek, ott belül.

654
A lakoma után pipáztak, egyrészt, hogy ünnepélyessé tegyék jamie
és Madár üzletelésének szertartását, másrészt Cameron üdvözlése
gyanánt. Miután a pipa kétszer körbeért a tűz körül, történeteket
kezdtek mesélni.
Történeteket portyákról, csatákról. A nap fáradalmaitól
kimerülve, lüktető fejjel, az ételtől és a sörtől bódultan, illetve a
füsttől kissé mámorosan Jamie csak hallgatni akart. Talán amiatt,
hogy Cameron megjegyzése miatt eszébe jutott Skócia. Azonban
egy ponton felkavarta az emlék, és amikor várakozó csend telepedett
rájuk, meglepve hallotta meg a saját hangját, amint Cullodenről
mesél nekik.
– És ott, egy falhoz közel megpillantottam egy férfit, akit
ismertem, MacAllisternek hívták, és ellenségek hordái támadtak rá.
Fegyverrel és karddal küzdött, de mindkettő cserbenhagyta; a penge
eltörött, pajzsa pedig széttörött a mellkasán.
A pipafüst odaért hozzá. Mélyen leszívta, mintha a láp levegőjét
inná be, amelybe eső és az aznapi füst illata vegyült.
– Az ellenség meg csak jött, hogy megölje, mire ő fogott egy
fémdarabot – egy kocsirudat –, és azzal hatukat megölte. – Jamie két
kezét feltartva jelezte ujjaival a számot – hátukat, mielőtt végül
legyőzték.
Elismerő hangok és nyelvcsettintések követték a beszámolót.
– És te, Medveölő, hányat öltél meg ebben a csatában?
A füst égett a mellkasában és a szemében, és egy pillanatra az
ágyútűz ízét érezte, nem a dohányét. Látta – látta – Alistair
MacAllistert holtan a vörös ruhás holttestek között, feje bezúzva,
vállának kerek íve pedig átsejlett az inge anyagán, ahogy nedvesen
hozzátapadt.
Jamie ott állt a lápban, csillámlott a bőre a hideg és nyirkos
levegőtől, az eső végigfolyt az arcán, inge pedig átnedvesedve
gőzölgött a benne tomboló düh forróságától.
Aztán hirtelen már nem Drumossie-ban volt, és a kelleténél egy
másodperccel később vette csak észre a körülötte levők visszatartott
lélegzetét. Látta Robert Talltree arcát, ráncai csodálkozón szaladtak
össze, és Jamie csak ekkor nézett rá a saját kezére, és látta, hogy

655
mind a tíz ujját kinyújtja, majd kezét újra ökölbe szorítja, és bal
kezének négy ujja újra kinyílik, anélkül, hogy tudatában volna.
Hüvelykujja tétován remegett. Elképedve nézte, majd végül
magához térve ökölbe szorította a kezét, és a másikat köré szorította,
mintha el akarná fojtani az emléket, ami olyan nyugtalanító
hirtelenséggel sújtott le a tenyerére.
Felnézett, és látta, hogy Talltree éles tekintettel nézi az arcát, és
hogy sötét, öreg szeme megkeményedik, majd összeráncolt
szemöldöke alatt hunyorogni kezd. Aztán az idős férfi fogta a pipát,
alaposan megszívta, és mélyen meghajolva Jamie felé fújta a füstöt.
Talltree ezt még kétszer megismételte, és elismerő hümmögést
hallatott.
Jamie fogta a pipát, viszonozta a tiszteletteljes gesztust, majd
továbbadta a következő embernek, és nem szólalt meg többé. Nem
is erőltették, mintha észrevették és tiszteletben tartották volna a
megrendültségét.
Megrendültség. Még csak nem is az. Amit érzett, az a
legtisztább döbbenet volt. Anélkül, hogy akarta volna, beleégett az
agyába Alistair képe. Te jó ég, ott volt!
Észrevette, hogy visszatartja a lélegzetét, mintha nem akarná
belélegezni a vér és a szétszóródott belek bűzét. Beszívta a lágy füst
és a testek rezes szagát, és legszívesebben zokogni kezdett volna a
felföld hideg, metsző levegője iránt hirtelen feltámadt
vágyakozástól, a levegő iránt, amit megtölt a tőzeg és a rekettye
illata.
Alexander Cameron mondott neki valamit, de képtelen volt
felelni. Ian látta, hogy gondot okoz neki, ezért előrehajolt, hogy
válaszoljon, aztán mind felnevettek. Ian kíváncsian nézett Jamie-re,
de aztán tovább folytatta a beszélgetést, és belekezdett egy híres
lacrosse-meccs történetébe, amelyet a mohawkokkal játszott. Jamie
meg ott ült, és körbevonta a füst.
Tizennégy férfi. Mégsem emlékszik egyetlen arcra sem. És az a
bizonytalanul remegő hüvelykujj… Az meg mit jelenthetett? Hogy
még egyet legyőzött, csak nem biztos abban, hogy ki volt az?

656
 Még csak rágondolni sem mert az emlékre. Nem tudta, mihez
kezdjen vele. Mindeközben azonban áhítattal töltötte el. És
mindennek ellenére, hálás volt azért, hogy visszakapta ezt az
apróságot.

Nagyon későre járt, és a legtöbben már hazamentek, vagy

kényelmesen eldőltek a tűz mellett. Ian felkelt a tűztől, és azóta sem
tért vissza. Cameron ott maradt, a saját pipáját szívta, de
megosztotta Madárral, ide-oda adták egymásnak.
– Van valami, amit elmesélnék – szólalt meg Jamie váratlanul,
az álmosító csend közepén. – Mindkettőtöknek. – Madár kérdőn
felvonta a szemöldökét, a dohány elkábította.
Jamie nem tudta, hogyan kezdjen bele. Gondolt rá, hogy még
vár vele, majd eldönti, hogy egyáltalán elmondja-e. Talán a ház
közelsége, a tűz sötét meghittsége vagy a dohány által okozott
mámor tehetett róla. Talán csak száműzöttként együttérzett azokkal,
akik ugyanazt a sorsot szenvedték el. De most már belekezdett, így
nem volt más választása, mint elmondani, amit tud.
– A családom nőtagjai… – Kereste a megfelelő cseroki szót. –
Olyanok, akik álmukban látják, hogy mi fog történni. – Ránézett
Cameronra, aki úgy tűnt, elfogadja, amit mond, mivel bólintott, és
behunyta a szemét, hogy teliszívja a tüdejét füsttel.
– Afféle látók? – kérdezte visszafogott érdeklődéssel.
Jamie bólintott, teljesen megfelelt neki ez a magyarázat.
– Láttak valamit a csalagikkal kapcsolatban. A feleségem és a
lányom is látta.
Madár ezt hallván hegyezni kezdte a fülét. Az álmok
lényegesek, főleg, ha többen is ugyanazt a különleges álmot látják.
– Sajnálattal mesélem el – folytatta Jamie, és tényleg így érezte.
– Hatvan év múlva a csalagikat elviszik a földjeikről egy új helyre.
Sokan meghalnak az úton, ezért az utat, amelyen végigmennek, úgy

657
fogják hívni, hogy… – a „könny” szó cseroki változatát kereste a
fejében, de mivel nem találta, így folytatta – a Zokogás ösvénye.
Madár összeszorította az ajkát, mintha beszívná a füstöt, de a
pipa magatehetetlenül füstölgött a kezében.
– Ki lesz az? – kérdezte. – Ki képes erre?
Jamie mély levegőt vett; itt kezdődtek a bonyodalmak. És
mégis, sokkal kevésbé bonyolult az egész, mint gondolta, most,
hogy a tárgyra tért.
– Fehér emberek – felelte. – De nem György király emberei.
– Franciák? – kérdezte Cameron némi kétkedéssel a hangjában,
de összevont szemöldökkel várta a választ. – Vagy a spanyolok? Ők
jóval közelebb vannak, viszont nincsenek olyan sokan. – Még
mindig a spanyoloké volt az ország Georgiától délre eső területe és a
Karibi-térség is, de az angolok kézben tartották Georgiát; nem sok
esély volt arra, hogy a spanyolok északra kezdenek terjeszkedni.
– Nem, nem a spanyolok, és nem a franciák. – Jamie azt
kívánta, Ian bárcsak maradt volna, több okból is. Azonban a fiú
elment, úgyhogy most meg kell küzdenie a csalagi nyelvvel, ami bár
érdekes volt, de csupán egyértelmű dolgokról tudott folyékonyan
beszélni rajta, illetve csupán az igen közeli jövőről.
– Azt mondták a nők a családomban… – Nehezen találta a
megfelelő szavakat. – Amit álmukban láttak, az akkor fog
bekövetkezni, ha nagyon sok embert érint. Viszont úgy vélik, hogy
lehet, hogy nem következik be, ha csak néhányat vagy egyet érint.
Madár zavartan pislantott egyet, nem is csoda. Jamie morcosan
még egyszer megpróbálta elmagyarázni.
– Vannak a nagy dolgok és a kicsi dolgok. A nagy dolog, az
olyan, mint egy nagy csata vagy egy jelentősebb vezér
felemelkedése, mert ugyan ő egyetlen ember, mégis sok más ember
hangja által emelkedett fel. Ha a nők ilyen nagy dolgokról
álmodnak, azok be is következnek. Azonban minden nagy dologban
ott van rengeteg ember. Valaki azt mondja, csináljuk ezt; mások
meg azt, hogy csináljuk azt. – Ide-oda kapkodott a kezével, erre
Madár bólintott.

658
 – Tehát. Ha sokan mondják, hogy „Csináljuk ezt!”- mutatott
ujjával élesen balra –, akkor ez fog történni. De mi lesz azokkal,
akik azt mondták, „csináljuk azt!”? – Kérdezte, és hüvelykujjával a
másik irányba mutatott. – Ők egy másik utat választanának.
Madár hümmögött egyet, ahogy szokott, amikor megriad.
– Akkor lehetséges, hogy nem mindenki indul útnak? – vágott
közbe Cameron. – Lehet, hogy lesz, aki megmenekül?
– Remélem – felelte Jamie egyszerűen.
Egy ideig még csendben ücsörögtek, mindegyikük a tüzet
bámulta, mindegyikük a jövő és a múlt saját látomásaival.
– A feleségedért – szólalt meg Madár mélyen eltűnődve – sokat
fizettél?
– Szinte mindenemet odaadtam érte – mondta fanyar
hangszínen, amitől a többiek felnevettek. – De megérte.

Igencsak későre járt, amikor bement a vendégházba. A hold már

lenyugodott, az égbolt pedig mély békességben leiedzett, a csillagok
egymásnak daloltak a végtelen éjszakában. Jamie-nek minden izma
sajgott, és olyan fáradt volt, hogy megbotlott a küszöbön. Még
mindig működtek az ösztönei, ezért inkább érezte, mint látta, hogy
valami megmozdul a fekhely árnyékában.
Te jó ég, Madár nem bír letenni erről! Mindegy, ma éjjel
úgysem számít; fekhetne akár egy sereg fiatal nővel is meztelenül,
akkor is békésen aludna. Túl kimerült volt ahhoz, hogy zavarja a nő
jelenléte, így csak motyogott valamit udvariasan, hogy a nő értésére
adja, tisztában van a jelenlétével. Erre az felállt.
A tűz fényénél egy idősebb asszonyt pillantott meg, haja őszülő
fonatban, fehér szarvasbőr ruháját festés és tarajos sül tüskéi
díszítették. Jamie felismerte Erdei Madárfüttyöt a legszebb
ruhájában. Madár humorérzéke ezúttal teljesen félrement. Az anyját
küldte el Jamie-nek.

659
 Semmi nem jutott eszébe csalagi nyelven. Kinyitotta a száját, de
csak elképedve bámult a nőre. Az asszony alig láthatóan
elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét.
– Gyere, feküdj le, Medveölő – hívta. Hangja kedves és rekedt
volt. – Azért jöttem, hogy kifésüljem a kígyókat a hajadból.
Ellentmondást nem tűrően a fekhelyhez vezette Jamie-t, és
lefektette, a férfi fejét az ölébe hajtotta. Bizony, kifonta Jamie haját,
és szétterítette a térdén, kezének érintése megnyugtató volt a lüktető
fején és a szemöldökén meredező fájó dudoron.
Fogalma sem volt, hány éves lehet az asszony, de ujjai izmosak
és fáradhatatlanok voltak, apró, körkörös mozdulatokkal dolgoztak a
fejbőrén, a homlokán, a füle mögött és a koponyája alsó csontjainál.
Illatos szentperjét és valami más gyógynövényt dobott a tűzre; a
kéménylyuk jól megtelt, és Jamie látta, hogy remegő fehér
füstoszlop indul meg felfelé nyugodtan, de folyamatos mozgással.
Az asszony dudorászott magában, vagy inkább suttogott egy
dalt, de a szavak kivehetetlenek voltak. Jamie a füstben felfelé
áramló néma alakokat nézte, és érezte, hogy teste elnehezül,
végtagjai megtelnek nedves homokkal, és olyan az egész teste, mint
egy árvíz elé befogott homokzsák.
– Beszélj, Medveölő – szólalt meg az asszony halkan, és
abbahagyta a kántálást. Kezében fafésűt tartott, Jamie érezte, ahogy
a használattól lekerekedett fogai kényeztetik a fejbőrét.
– Nem tudom elmondani a te nyelveden – mondta a csalagi
szavakat keresgélve, ezért nagyon lassan beszélt. Válaszképp az
asszony kissé felhorkant.
– A szavak nem számítanak, sem a nyelv, amelyen megszólalsz
– jelentette ki. – Csak beszélj. Én megértem.
Így hát Jamie vontatottan beszélni kezdett – gaelül, mivel ez
volt az egyetlen nyelv, ami nem igényelt erőfeszítést. Megértette,
hogy azt kell elmondania, amivel tele van a szíve, így Skóciával és
Cullodennel kezdte. A gyásszal. A veszteséggel. A félelemmel.
És ahogy beszéde a múltról a jövőre terelődött, ahol ismét látta
ezt a három kísérteties alakot, a hideg körvonalak jöttek felé a
ködben, szemük kiüresedetten bámult rá.

660
 Volt velük még valaki. Jack Randall. Megtévesztő módon Jamie
mindkét oldalán ott állt. Az ő szeme nem üres volt, hanem élettel
telien izzott ködös arcán. Vajon megölte a férfit, vagy nem? Ha
megölte, akkor a kísértére lohol a nyomában? Vagy ha nem, akkor a
beteljesületlen bosszú kísértette a hézagos emlékeiben?
Azonban miközben beszélt, mintha egy kissé a teste fölé
emelkedett volna, és látta magát, amint ott pihen, nyitott szemmel a
plafont bámulva, haja sötéten lángol a feje körül, és ezüstös csíkok
vegyülnek bele. És aztán látta, hogy ő csak ott van, benne a térben.
Egészen egyedül. Békességben.
– Nincsen gonoszság a szívemben – mondta, és hallotta, ahogy a
hangja lassan, távolról érkezik. – Ez a gonoszság engem nem ér el.
Lehet, hogy jön majd másik, de ez nem. Nem itt. Nem most.
– Értem – suttogta az idős asszony, és folytatta a fésülgetést,
miközben a fehér füst némán áramlott ki a lyukon át az égbe.

661
 45
eÉááé ä°Ü
1774. június

eáültem a sarkamra, és fáradtan, de elégedetten nyújtózkodtam

egyet. Hasogatott a hátam, a térdem úgy csikorgóit, mint a zsanér,
körmöm csupa kosz volt, nyakamra és arcomra pedig hajtincsek
tapadtak, azonban elültettem a futóbabot, a hagymát, a fehérrépát és
a retket, a káposztát kigazoltam és leszedtem, illetve kihúztam egy
tucat nagy mogyoróbokrot, majd felakasztottam száradni a kerítésre,
biztonságos távolságban a fosztogató mókusoktól.
Felpillantottam az égre. A nap még mindig a gesztenyefák fölött
járt. Bőven van még idő vacsora előtt egy kis házimunkára.
Felálltam, szemügyre vettem a kis birodalmamat, és azon
tanakodtam, hogy hol üssem el a maradék időt. Kihúzkodjam a
gyöngymentát meg a citromfüvet, ami kezdte átvenni a hatalmat a
kert távoli sarkában? Cipeljek át néhány kosár trágyát az istálló
mögötti kupacból? Nem, az férfimunka.
Gyógynövények? A három francia levendulabokrom már térdig
ért, csurig mélykék hajtásokkal a vékony szárakon, a cickafark pedig
virágzott, csipkeszerű fehér, rózsaszín és sárga ernyővirágokkal.
Megvakartam viszkető orromat, és próbáltam felidézni, hogy ez-e a
megfelelő holdfázis, amikor le kell vágni a cickafarkot. A levendulát
és a rozmaringot reggel kell leszedni, amikor az illóolajok előtörnek
a napfénnyel együtt; a nap további részében nem olyan intenzív.
Akkor leszámolok a mentával. Fogtam a kerítésnek támasztott
kapát, és ekkor észrevettem egy arcot, ami a kerítéslécek között
kémlelt, és torkomban dobogó szívvel hátraugrottam.
662
 – Jaj! – A látogatóm is ugrott egyet, ő is legalább annyira
meglepődött.
– Bitte, asszonyom! Nem akartam megijeszteni!
Manfred McGillivray volt az, félénken kukucskált be a reggeli
napfényben lekonyuló szőlőtőkék és a jamgyökér között. Aznap már
korábban is járt ott, hozott egy vászonba tekert csomagot, ami Jamie
puskáit rejtette.
– Semmi baj. – Lehajoltam, hogy felvegyem a kapát, amit
elejtettem.
– Lizzie-t keresed? Ott van a…
– Áh, nem, asszonyom. Én csak… szeretnék váltani magával
pár szót, asszonyom – mondta hirtelen. – Négyszemközt.
– Rendben. Amíg kapálok, beszélgethetünk.
Bólintott, és körbement, majd bejött a kapun. Mit akarhat
tőlem? – tűnődtem. Kabátot és csizmát viselt, mindkettőt por
borította, nadrágja pedig meglehetősen gyűrött volt. Jó ideje
lovagolhatott, bizonyára nem a családi kunyhótól jött, és nem járt
még a házban sem; Mrs. Bug valószínűleg erőszakkal leporolta
volna.
– Honnan jössz? – kérdeztem, és felé nyújtottam egy vízzel
megtöltött lopótököt. Elfogadta, ledöntötte a vizet, majd
illedelmesen a ruhája ujjába törölte a száját.
– Köszönöm, asszonyom. Hillsboróban jártam, hogy… Hogy
elhozzak ezt-azt… Ööö… Mr. Frasernek.
– Valóban? Az elég hosszú út lehetett – jegyeztem meg
szelíden.
Mély nyugtalanság suhant végig az arcán. Helyes fiú volt,
lebarnult és jóképű, akár egy ifjú faun, haja sötéten göndörödött a
fején, de nagyon titokzatosnak tűnt, válla fölött hátrapillantgatott a
házra, mintha attól tartana, hogy félbeszakítják.
– Én… öhm… Nos, asszonyom, pontosan erről akartam
beszélni magával.
– Igen? Nos… – Tettem egy szívélyes mozdulatot, jelezve, hogy
nekem nyugodtan elmondhatja, ami a szívét nyomja, és nekiláttam a
kapálásnak, hogy kevésbé legyen zavarban. Kezdtem gyanítani,

663
hogy mit akar tőlem kérdezni, bár abban nem voltam biztos, hogy
Hillsborónak is köze van hozzá.
– Ez… Jaj… Szóval, Mrs. Lizzie-ről van szó – kezdett bele, és a
háta mögött összefonta a kezét.
– Igen? – kérdeztem biztatóan, és már szinte biztos voltam
benne, hogy feltételezéseim igaznak bizonyulnak. A kert nyugati
vége felé pillantottam, ahol boldogan zümmögtek a méhek a
dauconövények hosszú, sárga ernyős virága között. Hát, ez a növény
még mindig jobb, mint az óvszer tizennyolcadik századi változata.
– Nem vehetem el – bökte ki.
– Tessék? – Abbahagytam a kapálást, felálltam és rámeredtem.
Összeszorította az ajkát, és most már láttam, hogy félénkségével
csupán mély szomorúságát próbálja leplezni, ami most
egyértelműen kiült az arcára.
– Gyere, ülj le. – Egy padhoz vezettem, amit még Jamie
készített nekem, és egy fekete gumifa árnyékában állt, ami belógott
a kert északi oldalára.
Lehorgasztott fejjel és térde közé szorított kézzel leült. Levettem
a széles karimájú szalmakalapomat, kötényemben megtöröltem az
arcomat, és szépen feltűztem a hajam, belélegezve a vörös- és
balzsamfenyők frissességét.
– Mi a baj? – kérdeztem gyengéden, mert láttam, azt sem tudja,
hol kezdje. – Attól félsz, hogy esetleg nem szereted?
Meglepetten nézett rám, majd elfordította a fejét, és elmélyülten
tanulmányozni kezdte a térdét.
– Jaj, nem, asszonyom. Úgy értem… Tényleg nem, de nem ez a
baj.
– Nem?
– Nem. Mármint… Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb
igazán meg fogjuk kedvelni egymást, ahogy meine Mutter szokta
mondani. És meglehetősen kedvelem már most is, hogy őszinte
legyek – tette hozzá gyorsan, mintha attól tartana, hogy amit
mondott, sértő lehet. – Apám szerint igazi nemes lélek, és a
nővéreim is nagyon szeretik.

664
 Semmitmondó hangot adtam ki. A magam részéről már az
elején megvoltak a kétségeim e házasságot illetően, és kezdett úgy
hangzani, mintha ezek a kétségek beigazolódnának.
– Esetleg… Esetleg van valaki más? – kérdeztem szelíden.
Manfred lassan csóválni kezdte a fejét, és hallottam, hogy nyel
egy nagyot.
– Nem, asszonyom – felelte halkan.
– Biztos?
– Igen, asszonyom. – Vett egy mély lélegzetet. – Mármint…
volt. De annak már vége.
Ezzel teljesen összezavart. Ha úgy döntött, lemond erről a
titokzatos lányról – akár azért, mert tartott az anyjától, akár más
okból –, akkor mi tartotta vissza attól, hogy elvegye Lizzie-t?
– A másik lány… Hm… Esetleg nem Hillsboróban él? –
Kezdett kicsit tisztulni a kép. Amikor először találkoztam
Manfreddel és a családjával egy Találkozón, nővérei mindentudó
pillantásokat váltottak, amikor felmerült, hogy Manfred
Hillsboróban járt. Ezek szerint ők tudtak róla, még ha Ute nem is.
– Igen. Ezért mentem el Hillsboróba… Úgy értem, muszáj volt
a… Ööö… De látni akartam… Myrát… És megmondani neki, hogy
elveszem Miss Wemysst, és többé nem jöhetek el hozzá.
– Myra. – Ezek szerint volt neve. Hátradőltem, és
elgondolkodva doboltam a lábammal. – Ezek szerint… Tehát végül
is nem találkoztatok?
Ismét megrázta a fejét, és láttam, hogy egy könnycsepp hirtelen
lepottyan a piszkos nadrágjára.
– Nem, asszonyom – felelte elcsukló hangon. – Nem tudtunk.
Meghalt.
– Ó, te jó ég – mondtam gyengéden. – Jaj, annyira sajnálom! –
Potyogtak a könnyei a térdére, pöttyöket rajzolva a ruhájára, közben
rázkódott a válla, de egy hangot sem adott ki.
A karjaimba zártam a fiút, erősen a vállamhoz szorítottam. Haja
puha volt és ruganyos, bőre pedig felhevülten ért a nyakamhoz.
Tehetetlennek éreztem magam a gyászával szemben; túl idős volt
ahhoz, hogy a puszta érintés megvigasztalja, és talán túl fiatal ahhoz,

665
hogy vigaszt találjon a szavakban. Pillanatnyilag semmit sem
tehettem azért, hogy megvigasztaljam.
Azért átölelte a derekamat, és néhány percig még így
kapaszkodott belém, miután abbamaradt a zokogása. Némán
átölelve paskolgattam a hátát, és vigyázón néztem a szőlővel benőtt
kerítés zöld árnyait, hátha valaki épp a kertben keresne engem.
Végül felsóhajtott, elengedett és felült. Zsebkendő után
kotorásztam, majd mivel nem találtam, levettem a kötényemet, és
odaadtam neki, hogy törölgesse meg vele az arcát.
– Nem kell most azonnal megházasodnod – jelentettem ki,
amikor úgy tűnt, újra ura önmagának. – Teljesen rendben van, ha
szükséged van egy kis időre a… A gyógyuláshoz. Biztosan találunk
valami kifogást, amivel elhalaszthatjuk az esküvőt, majd beszélek
Jamie-vel.
Ő azonban a fejét rázta, a szomorú elszántság átvette a könnyek
helyét.
– Nem, asszonyom – mondta halkan, de határozottan. – Nem
lehet.
– Miért nem?
– Myra egy kurva volt, asszonyom. A francia kór okozta a
halálát.
Ekkor rám nézett, szemében rettegés ült, mögötte gyász. – És
szerintem én is elkaptam.

– Biztos vagy benne? – Jamie letette a patát, amit reszelgetett, és

mogorván Manfredre nézett.
– Én igen – feleltem csípősen. Megkértem Manfredet, hogy
mutassa meg a bizonyítékot – valójában mintát vettem a károsodott
területről, hogy mikroszkóppal megvizsgálhassam –, majd azonnal
Jamie-hez vittem a fiút, szinte meg sem várva, hogy felhúzza a
nadrágját.

666
 Jamie Manfreden tartotta a tekintetét, csupán próbálta kitalálni,
hogy mit mondjon. Manfred arca lila volt a vallomás és a vizsgálat
okozta stressztől, lesütött szemmel állt a vizslató tekintettel
szemben, és a félhold alakú pataforgácsra meredt, ami ott hevert a
földön.
– Nagyon sajnálom, uram – motyogta. – Én… Én nem
akartam…
– Nem gondolnám, hogy bárki is akarná – jegyezte meg Jamie.
Mély levegőt vett, és olyan földöntúli morgást hallatott, hogy
Manfred megfeszítette a vállát, és próbálta teknősbéka módra
behúzni a fejét, ruhája biztonságos fedezékébe.
– Helyesen cselekedett – mutattam rá, hogy a lehető legjobbat
hozzam ki a helyzetből. – Mármint azzal, hogy elmondta az igazat.
Jamie felhorkant.
– Hát, most már legalább nem fogja megfertőzni a kis Lizzie-t,
nem igaz? Az még annál is rosszabb, mint ha valaki elmegy
kurvázni.
– Gondolom, vannak férfiak, akik mélyen hallgatnának róla, és
remélnék a legjobbakat.
– Igen, biztosan van ilyen. – Hunyorogva Manfredre nézett,
nyilvánvalóan annak bizonyítékát kereste, hogy a fiúra illik-e a
leírás.
Gideon, aki nem örült annak, hogy a lábánál matatnak, ennek
következtében elég rossz hangulatban volt, erősen dobbantott, és
épp csak elvétette Jamie lábát. Hátravetett fejjel olyan mennydörgő
hangot adott ki, ami durván hasonlított Jamie felmordulására.
– Akkor hát – Jamie nem fixírozta tovább Manfredet, hanem
megragadta Gideon kötőfékjét –, menj be vele a házba, Sassenach.
Én ezt itt befejezem, aztán behívjuk Josephet, és meglátjuk, mit
tehetünk.
– Rendben. – Tétováztam, mert nem tudtam, beszélhetek-e
Manfred előtt. Nem akartam, hogy túlságosan reménykedni kezdjen,
mielőtt lehetőségem lenne vetni egy pillantást a levett mintára a
mikroszkóp alatt.

667
 A szifilisz kórokozója nagyon jellegzetes, de gyanítottam, hogy
nincs olyan festék, amivel láthatnám egy egyszerű fénymikroszkóp
alatt, amilyen az enyém. És bár úgy gondoltam, hogy a házi
készítésű penicillinem talán megszünteti a fertőzést, nem lehettem
benne biztos, hacsak előbb nem látom a kórokozót a vérben, illetve
utána azt, hogy eltűnt belőle.
Azzal nyugtattam magam, hogy azt mondtam: „Van
penicillined, csak mondom.”
– Jól tudom én azt, Sassenach. – Jamie baljós tekintetét
Manfredről rám emelte. Már kétszer is megmentettem az életét a
penicillinnel, de nem igazán élvezte a folyamatot. Elutasító skót
hangot hallatva lehajolt, és ismét felemelte Gideon hatalmas patáját.
Manfred kissé megtörtnek tűnt, és meg sem mukkant a házhoz
vezető úton. Tétovázva megállt a rendelő ajtajában, nyugtalanul
pillantgatott a fénylő mikroszkóp és a sebészeti eszközök dobozának
irányába, majd a pulton felsorakoztatott, letakart tálakra nézett,
amelyekben a penicillintelepeket tenyésztettem.
– Gyere be! – hívtam, de aztán kénytelen voltam a ruhája ujjánál
fogva behúzni, mert nem bírta átlépni a küszöböt. Ekkorra beugrott,
hogy korábban még nem járt a rendelőmben; tőlünk jó öt mérföldre
lakik, és Frau McGillivray egyébként is képes volt teljes mértékben
ellátni a családja kisebb bajait.
Nem éreztem magam olyan iszonyúan könyörületesnek
Manfredet illetően, de hellyel kínáltam, és megkérdeztem, hogy
inna-e egy csésze kávét. Gondoltam, jólesne neki egy erős ital,
mielőtt Jamie és Joseph Wemyss kifaggatja, de feltételeztem, nem
árt, ha tiszta fejjel vág neki.
– Nem, asszonyom – felelte, és elsápadva nyelt egyet. –
Mármint, köszönöm, nem.
Iszonyatosan fiatalnak tűnt, és nagyon félt.
– Akkor kérlek, tűrd fel a ruhád ujját. Most veszek egy kis vért,
de nem fog nagyon fájni. Hogy találkoztál ezzel az… ifjú hölggyel?
Myra, így hívták, ugye?

668
 – Igen, asszonyom. – Könnyek gyűltek a szemébe a neve
hallatára; gondolom, tényleg nagyon szerette őt ez a szegény gyerek,
legalábbis azt hitte.
Egy hillsborói kocsmában találkozott Myrával. Kedvesnek tűnt,
mesélte, nagyon csinos volt, és amikor megkérte az ifjú kovácsot,
hogy hívja meg egy pohár ginre, a fiú lelkesen engedelmeskedett.
– Iszogattunk hát egy kicsit, aztán rám nevetett, és… – Mintha
fájt volna neki elmesélni, hogy hogyan jutottak idáig a dolgok, de a
végén a lány ágyában ébredt. Az pecsételte meg a dolgot, legalábbis
Manfred így vélte, és azután minden lehetőséget megragadott, hogy
Hillsboróba menjen.
– Mennyi ideig tartott ez a viszony? – kérdeztem érdeklődve.
Mivel nem volt megfelelő tűm a vérvételhez, csupán megböktem a
vénáját a könyökhajlatában egy érvágóval, és a kibuggyanó vért egy
apró üvegcsébe csapoltam.
Mint kiderült, jó két évig tartott.
– Tudtam, hogy őt nem vehetem el – magyarázta komolyan. –
Meine Mutter sosem… – Figyelme elterelődött, legalábbis erről
árulkodott a nézése, ami olyan volt, mint egy megrezzent nyúlé, ami
ebek hangját hallja közvetlen közelről. – Gruss Gott! – kiáltott fel. –
Az anyám!
Én magam is elgondolkodtam már a viszony ezen aspektusán.
Ute McGillivray egyáltalán nem fogja örömmel fogadni, hogy az ő
szeme fénye, az egyetlen kisfia elkapott egy szégyenletes kórt,
amely ráadásul valószínűsíthetően a gondosan elrendezett eljegyzése
felbontásához, illetve egy olyan botrányhoz fog vezetni, amiről az
egész állam tudomást szerez majd. A tény, hogy egy általánosságban
halálos végkimenetelű kórról van szó, csupán másodlagos
aggodalomforrás.
– Meg fog ölni! – jajgatott, és felállt a székről, majd fürgén
letűrte az ingujját.
– Talán nem – jegyeztem meg szelíden. – Viszont szerintem…
Ebben a pillanatban kinyílt a hátsó ajtó, és hangok hallatszódtak
a konyha felől. Manfred megmerevedett, sötét fürtjei riadtan
megrebbentek. Majd nehéz léptek zaja hallatszott a folyosó felől,

669
mire Manfred átrohant a szobán, egyik lábát átvetette az
ablakpárkányon, és már ott sem volt, úgy rohant, mint egy szarvas
az erdő felé.
– Gyere vissza, te tökfilkó! – mennydörögtem ki a nyitott
ablakon.
– Melyik tökfilkó az, néném? – Megfordultam, és láttam, hogy a
nehéz léptek ifjú Ianhez tartoztak – nehezek voltak, mivel Lizzie
Wemysst cipelte a kezében.
– Lizzie! Mi a baj? Gyere, tedd ide az asztalra! – Azonnal
láttam, hogy mi a baj: visszatért a malárialáz. Ernyedt volt, de rázta
a hideg, izmai rángásától úgy remegett, mint a kocsonya.
– A fejőistállóban találtam rá – magyarázta Ian, és gyengéden
lefektette az asztalra. – A süket Beardsley úgy rohant ki, mintha az
ördög kergetné, aztán meglátott, és berángatott. Lizzie a földön
hevert, a köpülő fel volt borulva mellette.
Ez rendkívül aggasztó volt; egy ideje már nem volt rohama, de a
roham másodszor is túl hirtelen érkezett ahhoz, hogy segítséget
hívhasson, ami szinte azonnali összeomlást okozott.
– Szekrény, felső polc – mondtam Iannek, és gyorsan az
oldalára fordítottam Lizzie-t, és kioldottam a fűzőjét. – Az a kékes
üveg. Nem, a nagyobbik.
Kérdés nélkül lekapta, és kinyitotta, miközben odahozta.
– Jézus, néném! Ez meg mi? – Felhúzta az orrát, ahogy
megérezte a kenőcs szagát.
– Magyal és kínafa libazsírban, többek között. Vegyél belőle, és
kezdd el beledörzsölni a lábába.
Zavart tekintettel, óvatosan kivett egy keveset a lilásszürke
krémből, és úgy tett, ahogy kértem. Lizzie apró, mezítelen lába
szinte eltűnt a hatalmas tenyerében.
– Szerinted meggyógyul, néném? – Rápillantott az arcára, és
úgy tűnt, aggódik. A lány látványa önmagában elég volt ahhoz,
hogy aggodalmat váltson ki; nyirkos, tejfehér bőre, amely úgy
elernyedt, hogy csinos kis arca reszketett a hidegrázástól.
– Talán. Csukd be a szemed, Ian. – Meglazítottam Lizzie
ruháját, és levettem róla a szoknyáját, az alsószoknyáját meg a

670
fűzőjét. Rádobtam egy ócska takarót, majd áthúztam a fején az ingét
– csak kettő volt neki, és nem akartam összekenni az egyiket a
kenőccsel.
Ian szófogadóan becsukta a szemét, de módszeresen tovább
masszírozta a lány lábába a kenőcsöt, kissé összevont szemöldökkel;
aggodalmas tekintete egy pillanatra meglepő hasonlóságot
kölcsönzött neki Jamie-vel.
Magam felé húztam az üveget, kivettem egy kis kenőcsöt, és a
takaró alá nyúltam, majd nekiláttam bemasszírozni a hónalja vékony
bőrébe, aztán a hátába és a hasába is. Éreztem a mája jellegzetes
vonalait, egy nagy, kemény halmot a bordái alatt. Megduzzadt és
érzékeny, legalábbis Lizzie arcának rándulásából erre
következtettem, amikor hozzáértem; egyértelműen károsodott már a
terület.
– Már kinyithatom a szemem?
– Jaj, igen, persze. Még masszírozz bele egy kicsit, kérlek, Ian.
Ahogy felé toltam az üveget, mozgásra lettem figyelmes az ajtó
felől.
Az egyik Beardsley iker állt ott, és a kilincset szorongatva sötét
szemével Lizzie-t nézte. Biztosan Kezzie az – Ian azt mondta, hogy
„a süket Beards-ley” elment segítséget szerezni.
– Rendbe jön – mondtam neki emelt hangon, mire ő bólintott
egyet, aztán eltűnt, csupán egy átható pillantást vetett Ianre.
– Kivel ordítoztál az előbb, Claire néném? – nézett rám Ian,
egyrészt, hogy megőrizze Lizzie méltóságát, másrészt
udvariasságból velem szemben. A takarót felhajtottam, Ian nagy
kezével pedig belekente a kenőcsöt a bőrbe a térd fölött,
hüvelykujjával óvatosan körözött a térdkalácsa ívén, ahol olyan
vékony volt a bőr, hogy szinte átlátszott a gyöngyházszínű csont.
– Kivel… Ó! Manfred McGillivray-vel – feleltem, amikor
hirtelen eszembe jutott. – A francba! A vér! Felpattantam, és
sietősen a kötényembe töröltem a kezem. Hála istennek, becsuktam
az üvegcsét; a benne levő vér még mindig folyékony volt, viszont
nem fog sokáig az maradni.

671
 – Folytasd a kezével meg a karjával, jó, Ian? Ezt gyorsan el kell
intéznem.
Szófogadóan azt tette, amit kértem, mialatt én fürgén
rácseppentettem egy-egy csepp vért mindegyik lemezre, majd
mindegyiken végighúztam egy tiszta lemezt, hogy elkenjem a
mintát. Vajon melyik festék mutatná ki ezt a kórokozót? Nem
tudhattam, így hát úgy döntöttem, mindet kipróbálom.
Összefüggéstelenül elmeséltem Iannek a történteket, miközben
festékanyagos üvegeket vettem elő a szekrényből, elkészítettem a
vegyületeket, és beáztattam a lemezeket.
– Vérbaj? Szegény fiú! Biztosan halálra van rémülve! –
Elengedte Lizzie kenőcstől csillogó karját, majd betette a takaró alá,
és óvatosan betakargatta a lányt.
Hirtelen meghatott az együttérzése, aztán eszembe jutott, hogy
néhány évvel korábban Ian is ki volt téve a szifilisz veszélyeinek,
miután Geillis Duncan elrabolta; akkor nem voltam benne biztos,
hogy elkapta-e a kórt, de a biztonság kedvéért beadtam neki az
utolsó adagot a huszadik századi penicillinemből.
– Nem mondtad meg neki, hogy meg tudod gyógyítani, néném?
– Még nem volt rá alkalmam. Bár, hogy őszinte legyek, nem is
vagyok benne egészen biztos, hogy sikerülne. – Leültem egy székre,
és megfogtam Lizzie másik kezét, hogy megkeressem a pulzusát.
– Nem? – Ritkás szemöldöke erre felszaladt. – Nekem azt
mondtad, meggyógyultam.
– Így is van – biztosítottam. – Ha egyáltalán valaha beteg voltál.
– Éles tekintettel néztem rá. – Sosem volt sebes a szerszámod, ugye?
Vagy más testrészed?
Némán megrázta a fejét, és vézna arcát elöntötte a vér.
– Akkor jó. De az a penicillin, amit te kaptál, azt még… Hát,
régebben vettem. Az tiszta penicillin volt, nagyon erős és
egyértelműen hatásos. Amikor ezt használom, nem lehetek biztos az
eredményben – mutattam a pulton heverő tenyésztő tálkákra –, hogy
elég erős-e ahhoz, hogy használjon, vagy hogy egyáltalán a
megfelelő festéket használtam-e… – Kézfejemmel megdörzsöltem

672
az orromat; a magyalos kenőcsnek volt a világon a legpenetránsabb
szaga.
– Nem mindig működik. – Több fertőzött páciensem is volt, aki
nem reagált a penicillinkészítményemre, bár azokban az esetekben
egy újabb kúra már sikeresnek bizonyult. Bizonyos esetekben az
egyén magától felépült, mielőtt a második adag elkészült volna.
Egyszer pedig a páciens meghalt, két különböző
penicillinkészítmény alkalmazása ellenére is.
Ian lassan bólintott, szemét Lizzie arcán tartotta. Az első roham
lecsillapodott, és a lány most csendben feküdt, alig mozdult a takaró
a mellkasán.
– Ha nem vagy benne biztos, akkor… Bizonyára nem fogod
hagyni, hogy elvegye.
– Nem tudom. Jamie azt mondta, beszél Mr. Wemyss-szel,
meglátjuk, ő mit gondol a kérdésről.
Felkeltem, kivettem az első lemezt a rózsaszín vízből, leráztam
róla a cseppeket, majd miután megtörölgettem a lemez szélét,
óvatosan a mikroszkópom alá helyeztem.
– Mit keresel, néném?
– Úgynevezett kórokozókat. Egy bizonyosfajtát, amelyik a
szifiliszt okozza.
– Értem. – A helyzet komolysága ellenére elmosolyodtam a
hangjában rejlő kételkedést hallva. Korábban már mutattam neki
mikroorganizmusokat, de – akárcsak Jamie, illetve mindenki más –
egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy egy szinte láthatatlan valami
képes kárt okozni. Az egyetlen ember, aki mintha teljes szívből
elfogadta volna a tényt, Malva Christie volt, és az ő esetében
szerintem csupán arról volt szó, hogy hitt bennem. Ha neki mondtam
valamit, ő elhitte, ami igazán üdítő volt annyi, válogatott skótokkal
töltött év után, akik különböző ferde szögekben néztek rám
gyanakodva.
– Szerinted hazament? Manfred.
– Nem tudom. – Csak részben figyeltem arra, amit mondtam,
közben lassan ide-oda mozgattam a lemezt, vizsgálgatva. Ki tudtam
venni a vörösvértesteket, a halvány rózsaszín korongokat, amelyek

673
ott lebegtek előttem, lustán kergetőzve a vizes festékanyagban. Nem
láttam halálos spirálokat, de ez nem jelentette azt, hogy nem is
voltak ott, csupán hogy a festék, amit használtam, nem mutatja meg
őket.
Lizzie megmoccant és nyögött egyet, én pedig odanéztem, és
láttam, hogy kinyitja a szemét.
– Nocsak – mondta Ian szelíden, és rámosolygott. – Jobban
vagy, ugye?
– Jobban? – szólalt meg elhaló hangon. A szája sarka viszont
halványan felfelé kanyarodott, és kezét bizonytalanul előhúzta a
takaró alól. Ian megfogta és megsimogatta.
– Manfred – mondta, és ide-oda forgatta a fejét, szeme félig
behunyva. – Manfred itt van?
– Öhm… nincs – feleltem, és gyors, megrökönyödött pillantást
váltottam Iannel. Vajon mennyit tudhat? – Nem, itt volt, de… már
elment.
– Ó! – Mintha elveszítette volna az érdeklődését, ismét becsukta
a szemét. Ian ránézett, továbbra is a kezét szorongatva. Arcán mély
együttérzés látszott, amelybe árnyalatnyi spekuláció vegyült.
– Esetleg lefektessem a kisasszonyt? – kérdezte halkan, mintha
Lizzie aludna. – Aztán megpróbálhatom megkeresni…? – Fejét a
nyitott ablak felé döntötte, egyik szemöldökét felvonta.
– Ha megtennéd, Ian. – Tétováztam, és találkozott a tekintetünk,
mély mogyoróbarna szeme ellágyult az aggodalomtól, és árny futott
rajta végig a felidézett fájdalomtól. – Rendbe fog jönni – mondtam,
és igyekeztem némi magabiztosságot önteni a szavaimba.
– Igen, rendbe fog jönni – ismételte határozottan, majd lehajolt,
hogy felvegye, és köré gyűrte a takarót. – Már ha én mondhatok
ilyet.

674
 46
TÅxÄçuxÇ t wÉÄzÉ~ utÄâÄ á≤ÄÇx~ xÄ
`anfred McGillivray nem tért vissza. Ian viszont igen, méghozzá
egy monoklival, lenyúzott ököllel és azzal a tömör információval,
miszerint Manfred úgy döntött, hogy lelép és felakasztja magát. Ian
szerint egész könnyen megszabadultunk attól a parázna
ördögfattyától, és közölte, hogy reméli, kifordulnak a belei, mint az
áruló, tetves kis szarházi Júdásnak. Azzal Ian felmasírozott az
emeletre, hogy egy ideig ott maradjon Lizzie ágya mellett.
Ezt hallván abban reménykedtem, hogy Manfred álláspontja
csupán az átmeneti kétségbeesés következménye, és átkoztam
magam, amiért nem mondtam el neki azonnal, hogy meg tudom
gyógyítani, mindegy, hogy ez épp igaz volt-e vagy sem. Biztosan
nem fogja…
Lizzie félig magához tért, leterítette a láz meg a malária okozta
hidegrázás, és nem volt olyan állapotban, hogy beszámoljak neki a
jegyese eltűnéséről, sem annak okáról. Azonban muszáj lesz
diszkréten kérdezősködnöm egy kicsit, amint valamivel jobban lesz,
mivel megvolt rá az esély, hogy ő és Manfred elébe vágtak a
házastársi esküjüknek, és abban az esetben…
– Hát, akkor nem sok választásunk maradt – jegyezte meg Jamie
komoran. – A Beardsley ikrek készen állnak rá, hogy lenyomozzák
és kiherélik a mi szifiliszes barátunkat, de most hallották, hogy fel
akarja akasztani magát, és nagylelkűen úgy döntöttek, hogy az is
megteszi.
– Hálás vagyok az Úrnak az ilyen apró kis áldásokért –
mondtam, miközben leültem az asztalhoz. – Képesek lennének

675
megtenni. – A Beardsley ikrek, főleg Josiah kiváló nyomozók, és
nem jellemző rájuk a tétlenkedés.
– Hát persze hogy megtennék – értett egyet Jamie. – Rendkívül
komolyan élezték a késeiket, amikor rájuk találtam, és megmondtam
nekik, hogy ne keverjék magukat bajba.
Elfojtottam egy önkéntelen mosolyt a Beardsley ikrekre
gondolva, ahogy egymás mellett a fenőkő fölé hajolnak, és vézna,
sötét arcuk egyformán bosszús, mogorva kifejezést ölt, azonban a
pillanatnyi derű tova-szállt.
– Jaj, istenem! El kell mondanunk McGillivray-éknek!
Jamie biccentett, és elsápadt a gondolatra, de hátratolta a padot.
– Jobb, ha most rögtön odamegyek.
– Addig nem, amíg nem evett valamit. – Mrs. Bug határozottan
letett elé egy tál ételt. – Nem akarhat üres gyomorral szembenézni
Ute McGillivray-vel!
Jamie habozott, de nyilvánvalóan értette a célzást, úgyhogy
fogta a villáját, és komoly elszántsággal nekilátott a sertésragunak.
– Jamie…
– Igen?
– Lehet, hogy hagynod kéne a Beardsley ikreknek, hogy
megkeressék Manfredet. Nem azért, hogy bántsák, nem akarom…
De meg kell találnunk. Bele fog halni, ha nem kezelik.
Megállt, a raguval megpakolt villája félúton járt a szája felé,
összevont szemöldöke alól rám nézett.
– Igen, ha pedig megtalálják, akkor abba hal bele, Sassenach. –
Csóválta a fejét, és a villa befejezte az útját. Jamie rágott és nyelt, és
nyilvánvalóan be akarta fejezni a tervét.
– Joseph Bethabarában van. Tudnia kell, illetve szólnom kéne
neki, hogy jöjjön el velem McGillivray-ékhez. De… – Tétovázott,
bizonyára elképzelte Mr. Wemysst, a legszelídebb és legfélénkebb
férfit a földön, aki soha nincs senki útjában. – Nem. Megyek, és
elmondom Robinnak. Talán ha ő maga elindul megkeresni… Vagy
lehet, hogy Manfred jobb belátásra tért, és már haza is szaladt.

676
 Ez igazán üdvözítő gondolat volt, és láttam, hogy reménykedik.
Azonban éjfél körül komoran és némán tért haza, én pedig tudtam,
hogy Manfred nem ment haza.
– Mindkettejüknek elmondtad? – kérdeztem, és felhajtottam az
ágytakarót, hogy bemászhasson mellém. Ló- és éjszakaillata volt,
hűvös és szúrós.
– Megkértem Robint, hogy sétáljon egyet velem, és akkor
elmondtam neki. Ahhoz nem volt idegzetem, hogy Ute szemébe
mondjam – vallotta be. Rám mosolygott, és odasimult hozzám a
takaró alatt. – Remélem, nem tartasz túl gyávának, Sassenach.
– Nem, ellenkezőleg – biztosítottam, és odahajoltam, hogy
elfújjam a gyertyát. – A diszkréció a bátorság egyik formája.

Hajnal előtt mennydörgésszerű dübörgés rázott fel minket. Rollo,

aki a lépcsőfordulóban aludt, leszaladt a lépcsőn, és fenyegetően
ordított. A kutyát Ian követte, aki eddig Lizzie ágya mellett ült, és
őrt állt, amíg én aludtam. Jamie kipattant az ágyból, levett egy töltött
pisztolyt a szekrény tetejéről, és kisietett, hogy csatlakozzon a
csetepatéhoz.
Megrettenve és kábultan – kevesebb mint egy órát aludtam
addig – felültem, szívem zakatolt. Rollo egy pillanatra abbahagyta
az ugatást, és hallottam, amint Jamie azt kiáltja az ajtón keresztül,
hogy: „Ki az?”
Kérdésére egy újabb dörömbölés volt a válasz, amely
visszhangzott a lépcsőn, és mintha az egész házat megrengette
volna, majd egy felemelt női hang követte, ami Wagner legvadabb
hangulatát is bőven felülmúlta. Ute McGillivray.
Hálóruhában nekiálltam kikászálódni az ágyból. Ezalatt
zavarodott hangok, újabb ugatás, a zár reteszének kinyílása, majd
ismét zavarodott hangok hallatszottak, ezúttal jóval hangosabban.
Odarohantam az ablakhoz, és kinéztem; Robin McGillivray állt a
bejárat előtt, és épp most szállt le egy pár öszvér egyikéről.

677
 Jóval idősebbnek tűnt, és valahogy összeroskadtnak, mintha
elszállt volna belőle a lélek, és elhagyta volna minden ereje. Fejét
behunyt szemmel elfordította a verandán zajló ricsajról. A nap épp
csak felkelt, és a tiszta, friss levegőben látszott minden arcvonása,
melyek kimerültségről és végtelen boldogtalanságról árulkodtak.
Mintha megérezte volna, hogy nézem, kinyitotta a szemét, és
arcát az ablak felé fordította. Szeme kivörösödött, haja kócos volt.
Észrevett, de nem reagált az integetési kísérletemre. Inkább
elfordult, ismét behunyta a szemét, és várakozva ácsorgott.
A lenti ricsaj beljebb költözött, és úgy tűnt, mintha a lépcső felé
tartana, skót szemrehányások és német kiáltások hullámaiban
nyomult előre, kiegészülve Rollo lelkes ugatásával. Az a kutya
bármikor hajlandó volt tovább szítani az emelkedett hangulatot.
Leakasztottam a pongyolámat a fogasról, de épp csak az egyik
karomat bújtattam bele, amikor a hálófülke ajtaja kitárult, hatalmas
robajjal nekivágódott a falnak, de olyan erővel, hogy
visszacsapódott, és mellkason találta az asszonyt. Őt azonban semmi
sem félemlíthette meg, és újra kivágta az ajtót, majd gyilkos erővel
rontott rám, fején ferdén álló főkötővel és izzó szemekkel.
– Maga! Weibchen! Hogy merészel ilyen sértéseket, ilyen
hazugságokat állítani a fiamról! Megölöm, kitépem a haját, nighean
na galladh! Maga…
Előrelendült, mire én oldalra vetődtem, épp csak megúszva,
hogy elkapja a karom.
– Ute! Frau McGillivray! Figyeljen…
Másodszorra nagyobb sikerrel járt; elkapta a hálóingem ujját, és
megrántotta, a ruha szakadó hangjával rángatta le a vállamról,
szabad kezével pedig az arcomat karmolászta.
Hátrahőköltem, és teli torokból sikítottam, az idegeim egy
rettentő pillanatig eszembe juttattak egy másik kezet, amely az
arcomat csapkodja, és ahogy utánam nyúl…
Lesújtottam rá, a rettenet ereje elöntötte a végtagjaimat, és csak
ordítottam és ordítottam, az agyamban megmaradt cseppnyi
észszerűség pedig ott állt összezavartan és döbbenten, azonban

678
képtelen volt leállítani ezt az állati riadalmat, az esztelen tombolást,
ami valahonnan mélyről tört fel, teljesen gyanútlanul.
Ütöttem-vágtam, vakon, kiabálva, és közben azon tűnődtem,
hogy vajon miért csinálom ezt az egészet.
Egy kar elkapta a derekamat, és felemelt a földről. Újabb
pánikhullám söpört végig rajtam, és hirtelen egymagam voltam,
senki nem ért hozzám. A sarokban álltam, a szekrény mellett, félig
öntudatlan állapotban, lihegve és ide-oda billegve. Jamie ott állt
előttem megfeszített vállal, és felemelt karjával védelmezett engem.
Higgadtan beszélt hozzám, de képtelen voltam felfogni a
szavait. Kezemet a falhoz nyomtam, és valamiféle vigaszt találtam
alakjának szilárd nagyságában.
Még mindig a fülemben zakatolt a szívem, megijesztett a saját
levegővételem hangja, olyan volt, mint az a ziháló hang, amikor
Harley Bobley eltörte az orrom. Becsuktam a számat, és próbáltam
abbahagyni a zihálást. A lélegzet-visszatartás működött, így csak
apró belégzéseket tudtam végezni a most már működő orromon át.
Észrevettem, hogy mozog Ute szája, és rámeredtem, próbáltam
még egyszer összeszedni magam. Hallottam a szavakat, de nem
igazán nyertek értelmet a számomra. Lélegeztem, és hagytam, hogy
úgy folyjanak át rajtam a szavak, akár a víz, és magukkal vigyék az
érzelmeket – dühöt, észszerűséget, ellenállást, kiengesztelődést,
erőszakosságot –, minden különösebb értelem nélkül.
Aztán vettem egy mély levegőt, megtöröltem az arcomat –
meglepett, hogy nedves –, és hirtelen minden visszatért a normál
kerékvágásba. Hallottam és értettem, amit mondanak.
Ute engem nézett, arcára egyértelműen kiült a düh és a
nemtetszés, de annyira elborzadt, hogy elnémult.
– Szóval dühös – mondta, és bólintott. – Értem. – Szinte már
higgadtnak tűnt. – Akkor hát.
Odafordult Jamie-hez, önkéntelenül felcsavarta a szétzilált,
szőke haját, és betömködte az óriási főkötője alá. A szalag elszakadt,
egy hurok ott lógott az egyik szeme fölött, és képtelen látványt
nyújtott.

679
 – Dühös. Értem. De a fiam… A fiam! Ettől még eltűnt. Ennyi. –
Zihálva állt, engem vizslatva, aztán megrázta a fejét, és megint
Jamie-hez fordult.
– Salemet jobb, ha elfelejtik – jegyezte meg kurtán. – A
családom, azok, akik ismernek minket, nem fognak magukkal
kereskedni. Sem más, akivel beszélek, akinek elmesélem azokat a
szörnyűségeket, amiket ez a nő tett. – Tekintete újból rám vetült,
hideg, jégkék szemmel nézett rám, ajka pedig gúnyos mosolyra
húzódott a szakadt szalag hurka alatt.
– Ki fogják magukat közösíteni – mondta. – Maguk nem
léteznek. – Sarkon fordult, és kiment, Iant és Rollót arra
kényszerítve, hogy sietősen ellépjenek az útjából. Léptei hangosan
visszhangzottak a lépcsőn, súlyos, kimért léptek voltak, mint egy
távoli harang kondulásai.
Láttam, hogy Jamie megfeszült válla szép lassacskán ellazul.
Még mindig a hálóruháját viselte – volt egy nedves folt a lapockái
között –, és továbbra is a kezében tartotta a pisztolyt.
A bejárati ajtó becsapódott. Mindenki némán, megkövültén állt.
– Ugye nem lőtted volna le? – kérdeztem a torkomat köszörülve.
– Tessék? – Megfordult, és rám meredt. Aztán látta, hogy
melyik irányba nézek, és úgy nézett a kezében levő pisztolyra,
mintha azon tűnődne, az meg hogy került oda.
– Jaj – felelte –, nem! – Azzal megrázta a fejét, és visszatette a
szekrény tetejére. – Már meg is feledkeztem róla. Persze, Isten a
tanúm, hogy örömmel lelőném azt a begyöpösödött vénasszonyt –
tette hozzá. – Jól vagy, Sassenach?
Lehajolt, és aggódó tekintettel a szemembe nézett.
– Igen, teljesen. Nem tudom, miért, de teljesen jól vagyok. Most
már vége.
– Áh – szólalt meg gyengéden, és másfelé nézett, leereszkedő
szempillái elrejtették a szemét. Ezek szerint ő is érezte? Ő is
hirtelen… ott találta magát? Tudom, hogy néha megtörténik vele is.
Emlékszem, amikor arra ébredtem Párizsban, hogy a nyitott ablakba
kapaszkodik, és olyan erősen fogja az ablakkeretet, hogy a
holdfényben látszottak a kidudorodó izmai.

680
 – Minden rendben – ismételtem, majd megérintettem, mire ő
félénken rám mosolygott.
– Meg kellett volna harapnod – magyarázta Ian Rollónak
komolyan. – Akkora a feneke, mint egy dohányos-hordó, hát hogy
tudtad elvéteni?
– Valószínűleg attól félt, hogy megmérgezi – mondtam, és
eljöttem a sarokból. – Szerintetek komolyan gondolta… Vagy nem,
nyilvánvalóan komolyan gondolta. De szerintetek képes rá?
Megakadályozni bárkit abban, hogy velünk kereskedjen?
– Robint igen – felelte Jamie, és arckifejezése ismét mogorvává
vált. – Ami a többieket illeti… meglátjuk.
Ian a homlokát ráncolva csóválta a fejét, és ökölbe szorított
kezét óvatosan a combjához dörzsölte.
– Tudtam, hogy el kellett volna törnöm Manfred nyakát –
mondta valódi megbánással. – Mondhattuk volna, hogy Frau Ute
leesett egy szikláról, és egy rakás bajt megspóroltunk volna.
– Manfred? – A halk hangot hallva mindenki egyszerre fordult
meg, hogy megnézze, ki beszél.
Lizzie állt az ajtóban, vékony és sápadt volt, akár egy kiéhezett
kísértet, szeme hatalmas és üveges volt a láztól.
– Mi van Manfreddel? – kérdezte. Veszélyesen megbillent, és
kezét a kilincsre tette, nehogy elessen. – Mi történt vele?
– Vérbajos lett, és lelécelt – felelte Ian kurtán, és kihúzta magát.
– Remélem, nem adtad neki az ártatlanságodat.

Mint az kiderült, Ute McGillivray nem tudta teljes mértékben

beváltani a fenyegetését, de bőven elég kárt tett. Ott volt Manfred
drámai eltűnése, az eljegyzés felbontása Lizzie-vel, valamint
rendkívüli botrány lett az ügyből, a hír pedig elterjedt Hillsborótól
és Salisburytől kezdve – ahol vándor fegyverkovácsként dolgozott –
Salemig és High Pointig.
Azonban hála Ute erőfeszítéseinek, a történet még egy átlagos
pletykánál is zavarosabbá vált; valaki azt mondta, hogy vérbajos,
681
mások azt, hogy én aljas és téves módon megvádoltam azzal, hogy
vérbajos, csak mert volt valami kitalált nézeteltérésem a szüleivel.
Mások, akik nagylelkűbbek voltak, nem hitték el, hogy Manfred
vérbajos, csak annyit állítottak, hogy kétségtelenül tévedek.
Azokat, akik elhitték róla, hogy vérbajos, két részre lehetett
osztani aszerint, hogy hogyan kapta el. A fele meg volt róla
győződve, hogy valami kurvától szerezte, illetve jó páran azt
spekulálták, hogy szegény Lizzie-től kapta el, akinek a jó híre
rettentően megszenvedte az esetet. Egészen addig, amíg Jamie, a
Beardsley ikrek és még Roger is meg nem védték a becsületét a saját
öklükkel, aminek hatására természetesen az emberek nem hagyták
abba a pletykálást, de legalább olyankor igen, amikor valamelyik
pártfogója meghallhatta őket.
Ute wachoviai, salemi, bethabarai és bethaniai rokonai persze az
ő verzióját hitték el, és szorgosan járt a nyelvük. Nem mindenki
szakította meg velünk a kereskedelmi kapcsolatokat Salemből, de
épp elegen voltak. És nemegyszer történt meg velem az a
nyugtalanító élmény, amikor köszöntem egy moraviainak, akit jól
ismertem, mire az síri csendben átnézett rajtam, vagy hátat fordított
nekem. Elég gyakran megesett ahhoz, hogy ne menjek többé
Salembe.
Lizzie a kezdeti megaláztatást leszámítva nem tűnt túl
megrendültnek az eljegyzés meghiúsulása miatt. Meghökkent és
összezavarodott, valamint állítólag sajnálta Manfredet, de nem
sújtotta le a veszteség. És mivel ezután ritkán tette ki a lábát a
Ridge-ről, nem hallotta, hogy mit beszélnek róla. Ami viszont
aggasztotta, az McGillivray-ék elveszítése, főleg Utéé.
– Tudja, asszonyom – magyarázta sóvárogva –, nekem sosem
volt édesanyám, mivel az enyém meghalt, amikor születtem. Aztán
Mutti – ő kérte, hogy hívjam így, amikor igent mondtam
Manfrednek – azt mondta, hogy ugyanúgy a lánya vagyok, ahogy
Hilda, Inga és Senga. Volt, hogy babusgatott, volt, hogy nyaggatott
engem, máskor meg kinevetett, akárcsak őket. És az egész, olyan…
Olyan szép volt, hogy volt egy családom. Most pedig elvesztettem
őket.

682
 Robin, aki őszintén kötődött hozzá, küldött neki egy rövid,
sajnálkozó üzenetet, amit Ronnie Sinclair közbenjárásával
csempészett ki neki.
Manfred eltűnése óta azonban sem Ute, sem a lányok nem
látogatták meg, és egy sort sem írtak neki.
Láthatóan leginkább Joseph Wemysst viselte meg az ügy. Nem
mondott semmit, nyilván nem akart rontani Lizzie helyzetén, de
hervataggá vált, akár egy esőtől megfosztott virág. A Lizzie és az ő
jó hírnevének beszennyezése miatt érzett fájdalom mellett neki is
hiányoztak McGillivray-ék, hiányzott neki a vidámság és a
nyugalom, ami hirtelen az övé lett, ahogy a részévé vált ennek a
nagy, túláradó családnak oly sok magányos év után.
Még rosszabb volt, hogy bár Ute nem tudta teljes mértékben
beváltani a fenyegetését, arra képes volt, hogy befolyásolja a
rokonait, beleértve Berrisch tiszteletest és a testvérét, Monikát,
akinek – Jamie elmondása szerint – megtiltották, hogy találkozzon
vagy beszéljen Josephfel.
– A tiszteletes elküldte a felesége rokonaihoz Halifaxbe –
mondta, és szomorúan csóválta a fejét. – Hogy felejtsen.
– Jaj, szegény!
Ami pedig Manfredet illeti, nyoma veszett. Jamie elhintette a
híreket a szokásos ismerősöknél, azonban senki nem látta őt azóta,
hogy meglépett a Ridge-ről. Naponta gondoltam rá – és imádkoztam
érte –, kísértett a képe, ahogy egyedül bolyong az erdőben, és napról
napra szaporodnak a kórokozók a vérében. Vagy, ami még rosszabb,
elindult a Karibi-térség felé egy hajóval, és minden kikötőben
gyanútlan örömlányok karjaiban fojtja el a bánatát, akiknek
továbbadja a néma, halálos fertőzést, azok pedig…
Időnként pedig az a rémálomszerű kép úszott be a szemem elé,
amelyen szakadt ruhák lógnak egy faágról az erdő mélyén, és senki
nincs ott, aki elkergetné a hollókat, akik a csontjai közötti húsból
lakmároznak. És mindennek ellenére így sem voltam képes gyűlölni
Ute McGillivray-t, akinek biztos hasonló dolgok körül forogtak a
gondolatai.

683
 Az egyetlen fénypont ebben a nyamvadt mocsárban az volt,
hogy várakozásaimmal ellentétben Thomas Christie megengedte
Malvának, hogy továbbra is járjon a rendelőbe, az egyetlen kikötése
az volt, hogy ha legközelebb megint a lányával együtt tervezek étert
használni, előtte szóljunk neki is.
– Tessék. – Hátrébb álltam, és intettem neki, hogy nézzen bele a
mikroszkópba. – Látod őket?
Ajkát néma ámulatban összeszorította. Nem kevés
erőfeszítésembe telt találni egy megfelelő festési kombinációt,
valamint megfelelően visszaverődő napfényt, amelyben jól látszanak
a kórokozók, de végül sikerrel jártam. Nem volt könnyű észrevenni
őket, de ha az ember tudja, mit keressen, akkor láthatóak voltak,
illetve annak ellenére, hogy teljesen meg voltam győződve az
eredeti diagnózisról, megkönnyebbültem, hogy kiszúrtam őket.
– Jaj, igen! Pici spirálok, most már látom rendesen! – Malva
rám pislogott. – Komolyan azt mondja, hogy azok a kis apróságok
fertőzték meg Manfredet a vérbajjal? – Túl udvarias volt ahhoz,
hogy nyíltan hangot adjon a kétkedésének, de láttam a szemében.
– Pontosan. – Már elmagyaráztam néhányszor a kór
baktériumelméletét különböző hitetlenkedő tizennyolcadik századi
hallgatóságnak, és ezen élmények fényében nem sok esélyt láttam a
kedvező fogadtatásra. Általában üres tekintetek, elnéző nevetés vagy
elutasító szipogás volt a reakció, én pedig Malvától is többé-kevésbé
hasonló reakcióra számítottam, csak udvariasabb formában.
Meglepetésemre azonban megértette a mondandómat – vagy
legalábbis úgy tett.
– Akkor tehát. – Mindkét kezét a pultra tette, és ismét ránézett a
kórokozókra. – Ezek a kis bestiák okozzák a szifiliszt. Hogyan
képesek rá? És miért van az, hogy azok az izék, amit a fogamból
mutattál ki, nem betegítenek meg?
Elmagyaráztam, ahogy tudtam, és olyan kifejezéseket
használtam, mint a „jó bacilusok”, „semleges bacilusok” meg „rossz
bacilusok”, amit könnyen fel is fogott, azonban amikor a sejtekről
kezdtem beszélni, illetve arról, hogy a test ezekből épül fel, zavartan
ráncolta a homlokát, és a tenyerét bámulta, az egyes sejteket

684
keresve. Kétkedve megrázta a fejét, és lefordította a kezét, majd
feltette a kérdéseit.
A bacilusok okozzák az összes kórt? Miért van az, hogy a
penicillin némelyik baktériummal szemben hatásos, de nem az
összessel szemben? És hogy kerülnek át a bacilusok az egyik
emberről a másikra?
– Valamelyik a levegőben terjed, ezért kell kerülnöd azokat,
akik rád köhögnek meg tüsszögnek, némelyik pedig vízzel, emiatt
nem szabad olyan patakból inni, amit valaki illemhelyként használ.
Meg van olyan is, ami… Nos, hát más úton. – Nem tudtam, mennyit
tud az emberek közötti szexről. Egy farmon élt, tehát nyilván tudta,
hogyan viselkednek a disznók, a csirkék meg a lovak, és
körültekintően akartam felvilágosítani, nehogy az apja megtudja.
Valószínűleg ennél annak is jobban örülne, ha a lánya éterrel
dolgozna.
Természetesen lecsapott a kitérő magyarázatomra.
– Más úton? Milyen más utak léteznek? – Magamban
sóhajtottam egyet, és elmondtam neki.
– Hogy mit csinálnak? – kérdezte hitetlenkedve. – Úgy értem, a
férfiak. Mint az állatok! És egy nő hogyan engedheti, hogy ezt
tegyék vele?
– Hát, ők is állatok – feleltem, és elfojtottam egy nevetést. –
Akárcsak a nők. Hogy miért engedik, hogy ezt tegyék velük… –
Megdörzsöltem az orrom, és azon gondolkoztam, hogyan
tálalhatnám ezt ízléses módon. Azonban ő jóval előttem járt, és
kezdte összerakni a történetet.
– Pénzért! – kiáltott fel, mint aki hirtelen megvilágosodott. –
Tehát azt csinálják az örömlányok! Hagyják, hogy ilyesmiket
tegyenek velük pénzért.
– Hát, igen… De azok, akik nem örömlányok…
– A gyerek, igen, tudom, mondta… – Bólintott, de
nyilvánvalóan máson járt az esze, és alacsony, sima homloka
összeráncolódott a gondolkodástól.
– Mennyi pénzt kapnak? – kérdezte. – Én biztosan sokat kérnék,
hogy egy férfi…

685
 – Nem tudom – feleltem kissé meglepetten. – Különböző
összegeket, gondolom. Attól függ.
– Attól függ… Jaj, ha mondjuk csúnya a férfi, akkor többet
kérnek tőle? Vagy ha a nő csúnya… – Érdeklődő pillantást vetett
rám. – Bobby Higgins mesélt egy örömlányról, akivel Londonban
találkozott, kénsavval elcsúfították az arcát. – Felnézett a
szekrényre, ahol elzárva tartottam a kénsavat, és megborzongott,
finom válla beleremegett a gondolatba.
– Igen, arról nekem is mesélt. A vitriol egy maró anyag, olyan
folyadék, ami éget. Ezért…
Azonban az esze már ismét az eredeti tárgy körül járt.
– Ha belegondolok, hogy Manfred McGillivray ilyesmit tett! –
Szürke szemével rám nézett. – Meg aztán Bobby is. Biztosan ő is
csinálta, nem igaz?
– Úgy hiszem, a katonáknál előfordul…
– De a Biblia – kezdte, és elgondolkodva hunyorgott. – A Biblia
tiltja a bálványimádást. Maga szerint ez azt jelenti, hogy amikor
férfiak bedugják a micsodájukat… Szóval azok a nők úgy néznek ki,
mintha bálványok lennének?
– Biztos vagyok benne, hogy nem ezt jelenti – vágtam rá
azonnal. – Ez inkább egy metafora. Öhm… A vágyakozás valami
iránt szerintem nem feltétlenül jelenti, hogy, ööö…
– Vágy – mondta elgondolkodva. – Azt jelenti, hogy valami
bűnös dolgot akarunk, igaz?
– Igen, olyasmi. – A forróság táncoló fátyolként égette a
bőrömet. Azonnal hűs levegőre volt szükségem, különben olyan
vörös leszek, mint egy paradicsom, és elönt az izzadság. Felkeltem,
hogy kimenjek, de úgy éreztem, nem hagyhatom ott azzal a
benyomással, hogy a szex csak a pénzről meg a kisbabákról szól –
még akkor sem, ha néhány nő számára valóban így volt.
– Tudod, létezik még egy ok a közösülésre – szóltam vissza a
vállam fölött, ahogy az ajtó felé tartottam. – Amikor szeretsz valakit,
örömet akarsz neki szerezni. És ő is ugyanezt akarja tenni.
– Örömet? – Hallottam magam mögött a hitetlenkedő hangját. –
Úgy érti, van olyan nő, aki ezt szereti?

686
 47
`°{x~ °á äxááéő~
Xgyértelmű, hogy kémkedtem. Az egyik méhkaptáramból
kirajzottak a méhek, és a kiszabadult példányokat kerestem.
Az új rajok általában nem jutnak messzire, és gyakran
megállnak, sokszor órákig pihennek egy fatörzsön vagy egy
farönkön, ahol gömb alakú, zümmögő, tanácskozó társaságot
formálnak. Ha sikerül rájuk bukkanni, mielőtt közös erővel
kitalálják, hogy hol telepedjenek le, többnyire be lehet tessékelni
őket egy csábítóan üres méhkasba, ezáltal újra fogságba kerülnek.
Az a baj a méhekkel, hogy nem hagynak lábnyomokat. Így épp
ide-oda kószáltam a hegyoldalban, jó egy mérföldnyire a háztól, a
vállamon egy üres méhkas lógott egy kötélen, és próbáltam követni
Jamie instrukcióit a vadászatot illetően, valamint úgy gondolkozni,
mint egy méh.
Kúszónövények, ligetszépe, illetve egyéb vadvirágok hatalmas
foltjaiból álló mező terült el fölöttem a domboldalban, azonban
akadt egy korhadt farönk, ami meglehetősen vonzónak tűnt – már ha
az ember történetesen méh –, ami valamivel lejjebb ágaskodott ki a
dús növényzetből.
A méhkas nehéz volt, a lejtő pedig csuromvizes. Lefelé
könnyebb volt haladni, mint felfelé. Feljebb húztam a kötelet a
vállamon, ami kezdte kidörzsölni a bőrömet, és elindultam lefelé a
szömörce- és a bodzabokor irányába, lábamat köveken megvetve,
közben ágakba kapaszkodtam, nehogy elessek.
A lábam elé néztem, nem is különösebben figyeltem, hogy
merre járok. Bokrok között bukkantam fel, ahonnan egy kunyhó
teteje volt látható, nem messze tőlem. Kié lehet az? Talán Christie-

687
éké, gondoltam. Ruhám ujjával letöröltem az állcsúcsomról csöpögő
izzadságot; meleg nap volt, én pedig nem hoztam magammal
kulacsot. Esetleg megállhatnék, és kérhetnék egy kis vizet a
hazaútra.
Ahogy odaértem a földből kiálló tönkhöz, csalódottan vettem
tudomásul, hogy a rajnak nyoma sincs. Csak álltam ott, izzadságot
törölgetve az arcomról, és hallgatóztam, hátha kiszúrom a méhek
árulkodó zúgását. A lankás domb felől hallottam különböző röpködő
rovarok zümmögését, egy törpecsuszka-sereg üdítő lármáját, de
méheket nem.
Felsóhajtottam, és megfordultam, hogy kikerüljem a rönköt, de
aztán megálltam, mert észrevettem lejjebb valami fehéret.
Thomas Christie és Malva egy tisztáson állt a kunyhójuk
mögött. Azt vehettem észre, ahogy Thomas inge megvillan mozgás
közben, most azonban mozdulatlanul állt, keresztbe tett karral.
Úgy tűnt, a lányát figyeli, aki vesszőket metszett le az egyik
madárberkenyéről a tisztás szélén. Azon tűnődtem, vajon mihez
kellhet.
Volt valami igazán különleges a jelenetben, de nem bírtam
rájönni, hogy mi az. Esetleg a testtartásuk? Vagy volt köztük valami
feszültség?
Malva megfordult, és odament az apjához, kezében néhány
hosszú, vékony gallyat tartott. Lehajtotta a fejét, lépései vontatottak
voltak, és amikor odaadta neki az ágakat, hirtelen rájöttem, mi
történik.
Túl messze voltak ahhoz, hogy halljam őket, azonban Thomas
Christie láthatóan mondott neki valamit, és gorombán a favágáshoz
használt tönkre mutatott. Malva letérdelt mellette, előrehajolt, és
felhajtotta a szoknyáját, felfedve pucér fenekét.
Thomas habozás nélkül felemelte a vesszőket, és keményen
rácsapott velük Malva hátsójára, aztán a másik irányban is
végigsuhintott velük, és olyan élénk csíkokat húzott vele a bőrére,
hogy még ebből a távolságból is láttam őket. Ezt még számos
alkalommal megismételte, ide-oda suhintott a ruganyos ágakkal,

688
olyan kimért megfontoltsággal, hogy az érzelmek hiányától csak
még erőszakosabbnak tűnt az egész.
Arra is képtelen voltam, hogy ne nézzek oda. Letaglózva álltam
a bozótosban, túlságosan ledöbbenve, hogy odébb söpörjem az
arcom körül rajzó szúnyogokat.
Christie a földre dobta a gallyakat, sarkon fordult, és mielőtt
pislanthattam volna egyet, már el is tűnt a házban. Malva a sarkára
ült, és lehajtotta a szoknyáját. Fenekén óvatosan simította le az
anyagot, miközben felállt. Arca kivörösödött, de nem sírt, és nem is
tűnt zaklatottnak.
Már hozzászokott. Hívatlanul jött a gondolat. Tétováztam,
fogalmam sem volt, mit tegyek. Mielőtt eldönthettem volna, Malva
megigazította a főkötőjét, megfordult, és elszántan begyalogolt az
erdőbe, egyenesen felém tartva.
Elbújtam egy nagy tulipánfa mögé, mielőtt még észbe kaptam
volna, hogy mit csinálok. Nem sérült meg nagyon, és biztos voltam
benne, hogy nem örülne, ha bárki látta volna az esetet.
Malva pár méterrel mellettem haladt el, kissé kifulladt mászás
közben, és hangosan vette a levegőt az orrán keresztül, meg úgy
motyogott, hogy olyan érzésem volt, inkább dühös, mint zaklatott.
Óvatosan kikukucskáltam a tulipánfa mögül, de csupán a
főkötőjét láttam a fák között. Feljebb már nem voltak kunyhók, és
nem hozott magával kosarat vagy más eszközt gyűjtögetéshez. Talán
csak egyedül akart lenni, hogy összeszedje magát. Nem lenne
meglepő.
Megvártam, amíg biztonságos távolságba kerül, majd szép
lassan elindultam lefelé a lejtőn. Nem álltam meg a Christie-
kunyhónál, bármilyen szomjas voltam is, és az elkóborolt méhek
iránt is elveszítettem az érdeklődésemet.

Egy léckerítés mellett futottam össze Jamie-vel, nem messze a

házunktól, épp Hiram Crombie-val beszélgetett. Üdvözlésképpen

689
bólintottam, és kissé türelmetlenül megvártam, hogy Crombie
befejezze a mondandóját, hogy végre elmesélhessem Jamie-nek,
minek is voltam szemtanúja az imént.
Szerencsére Hiram nem akart sokáig ott időzni; ideges lett a
közelemben.
Azonnal elmondtam Jamie-nek, hogy mit láttam, és
bosszankodva vettem tudomásul, hogy nem osztozik az
aggodalmamban. Ha Thomas Christie szerint a lányának vesszőzés
jár, az az ő dolga.
– De talán mi… Talán… Lehet, hogy nem csak a vesszőzésről
van szó. Mi van, ha más… Más dolgokat is csinál vele?
Meglepetten nézett rám.
– Tom? Van bármi okod ezt feltételezni?
– Nincs – vallottam be vonakodva. Christie-éktől kellemetlen
érzés tört rám, de valószínűleg csak azért, mert nem jöttem ki jól
Tommal. Nem vagyok akkora bolond, hogy azt higgyem, egy bigott,
a Bibliát előszeretettel idézgető ember nem képes gonoszságokra, de
igazából ez azt sem jelentette, hogy képes. – De most komolyan,
Malva már kicsit idős ahhoz, hogy elnáspángolják, nem?
Jamie enyhe elkeseredettséggel nézett rám.
– Nem érted, igaz? – kérdezte, mintha a saját gondolataimat
visszhangozná.
– Én is pont ezt akartam kérdezni tőled – mondtam, és
viszonoztam a pillantását. Nem nézett félre, állta a tekintetemet,
arcán lassan fanyar derű jelent meg.
– Ezek szerint később más lesz? – kérdezte. – A te világodban?
– Volt annyi él a hangjában, hogy eszembe jusson, hogy most nem
az én világomban vagyunk, és hogy nem is leszünk ott sosem.
Váratlanul libabőrös lett a karom, a finom, szőke szőrszálak
felegyenesedtek tőle.
– A férfiak nem ütik meg a nőket a te korodban? Még jó okkal
sem?
Erre mit kellett volna felelnem? Nem hazudhatok, még ha
akarok, akkor sem. Túl jól ismeri az arcomat.

690
 – Vannak, akik megteszik – vallottam be. – De ez nem ugyanaz.
Ott, akkor, úgy értem… Az a férfi, aki megüti a feleségét, bűnöző.
Viszont – folytattam a korrektség kedvéért – a feleségüket verő
férfiak leginkább az öklüket használják.
Jamie arcán undorral vegyített elképedés futott végig.
– Miféle férfi tesz ilyet? – kérdezte hitetlenkedve.
– A gonosz férfiak.
– Én is így gondolom, Sassenach. És szerinted nincs különbség?
– kérdezte. – Szerinted az ugyanaz, ha behúznék egyet neked,
mintha elnáspángolnálak?
Hirtelen vér öntötte el az arcomat. Egyetlenegyszer történt meg,
hogy megvert, és azóta se felejtettem el. Akkor meg akartam ölni, és
az emlék hatására most sem gondoltam rá szeretettel. Ugyanakkor
annyira nem voltam buta, hogy egyenlőségjelet tegyek az ő
viselkedése és egy modernkori bántalmazó férj közé.
Rám pillantott, felvonta a szemöldökét, majd rájött, mi jutott
eszembe. Elvigyorodott.
– Ó – szólalt meg.
– Ó, bizony – mondtam metsző hangon. Már sikerült
eltakarítanom az elmémből ezt a végtelenül megalázó epizódot, és
egyáltalán nem örültem, hogy eszembe jutott.
Ő azonban egyértelműen élvezte, hogy újra előkerült. Ahogy
rám nézett, az tűrhetetlen volt, még mindig vigyorgott.
– Te jó isten, úgy visítottál, mint egy ban-sidhe!
Éreztem, hogy lüktetni kezd a vér a halántékomban.
– Mert rohadtul volt rá okom!
– Volt bizony – helyeselt, és mosolya szétterült az arcán. – Úgy
ám. A te hibádból történt – tette hozzá.
– Az én hi…
– Úgy bizony – jelentette ki.
– Bocsánatot kértél! – kiáltottam dühösen. – Tudod, hogy így
volt!
– Nem, nem kértem. Különben is, az egész a te hibád volt –
mondta, de persze ennek nem volt semmi értelme. – Nem kellett

691
volna olyan csúnyán elnáspángolnom téged, ha már elsőre hallgatsz
rám, amikor mondtam, hogy térdelj le, és…
– Hallgatnom kellett volna rád? Azt hiszed, hogy én csak úgy
megalázkodom, és hagyom, hogy…
– Sassenach, te soha az életben nem alázkodtál meg. – Megfogta
a karom, hogy átsegítsen a léckerítésen, de kiszabadítottam magam,
és megbotránkozva fújtattam.
– Te alávaló skót! – A lába elé dobtam a méhkast, megfogtam a
szoknyám szélét, és átszenvedtem magam a kerítésen.
– Hát, nem tenném meg újra – tiltakozott a hátam mögött. –
Megígértem, nem?
Áthuppantam a másik oldalra, és rámeredtem.
– Csak azért, mert megfenyegettelek, hogy kivágom a szíved, ha
még egyszer megpróbálod!
– Nos, ha már itt tartunk, ettől még megtehettem volna… És ezt
te is jól tudod, Sassenach, igaz? – Már nem vigyorgott, de volt
valami távoli csillogás a szemében.
Vettem néhány mély levegőt, egyrészt hogy úrrá legyek a
haragomon, másrészt hogy kiötöljek egy frappáns visszavágást.
Egyik kísérletem sem sikerült, és egy kurta, méltóságteljes
hümmögéssel sarkon fordultam.
Hallottam a kiltje susogását, ahogy felkapta a méhkast, átugrotta
a kerítést és utánam eredt, majd egy-két lépés után ott is volt
mellettem. Nem néztem rá, még mindig lángolt az arcom.
Az volt a dühítő az egészben, hogy ezt én is tudtam. Mindenre
túlságosan jól emlékeztem. Olyan erővel csapott oda a kardtartó
övével, hogy napokig képtelen voltam rendesen ülni, és ha úgy
döntene, hogy újra megteszi, az égvilágon semmi nem állíthatná
meg.
Az idő nagy részében képes voltam félretenni, hogy jogilag az ő
tulajdona vagyok. Ez azonban nem változtatott a tényen, hogy ez
csupán egy tény, és ezt ő is tudta.
– És Brianna? – kérdeztem. – Ugyanígy éreznél, ha az ifjú
Roger hirtelen úgy döntene, hogy előveszi az övét vagy egy vesszőt,
és a lányodra emeli?

692
 Úgy tűnt, ebben a megjegyzésben talált valami szórakoztatót.
– Szerintem élete legkeményebb bunyója lenne, ha valaha
megpróbálná – felelte. – Bree elég ügyes lány, nem igaz? Meg
aztán, attól tartok, tőled örökölte az engedelmességet is. Viszont –
tette hozzá, a méhkas kötelét lengetve a vállán – az ember sosem
tudhatja, hogy mi zajlik egy házasságban, nem? Lehet, hogy még
örülne is neki, ha Roger megpróbálná.
– Örülne?! – Elképedve néztem rá. – Hogy gondolhatsz ilyet,
hogy egy nő valaha is…
– Igazán? És a nővérem?
Megálltam az út közepén, és rámeredtem.
– Mi van a nővéreddel? Ugye nem azt akarod mondani, hogy…
– De, igen. – Újra ott volt a csillogás a szemében, de nem
gondoltam, hogy viccel.
– Ian veri?
– Bárcsak ne így hívnád! – mondta szelíden. – Úgy hangzik,
mintha Ian ököllel esne neki, vagy behúzna neki egyet. Jól
elnáspángoltalak, ez tény, de nem folyt vér, az isten szerelmére! –
Egy pillanatra az arcomra villantotta a tekintetét; már minden
begyógyult rajta, legalábbis kívülről; egyedül egy apró seb maradt
az egyik szemöldökömön – de az csak akkor látszott, ha valaki
félrehúzta a szemöldökszálakat, és közelről megnézte. – És Ian sem
tenne ilyet.
Ezt meghökkenve hallottam. Hónapokon át meglehetős
közelségben éltem Iannel és Jenny Murray-vel, és a legkisebb jelét
sem láttam, hogy erőszakos természete lenne. Ami azt illeti,
lehetetlen volt elképzelni, hogy bárki ilyet tesz Jenny Murray-vel,
aki még határozottabb jellemű volt – ha ilyen egyáltalán lehetséges
–, mint az öccse.
– Szóval, mit tett Ian? És miért?
– Hát, csak egyszer-kétszer vette elő az övét – felelte –, és csak
akkor, ha Jenny kényszerítette.
Vettem egy mély levegőt.
– Ha kényszerítette? – kérdeztem higgadtan, a körülmények
ellenére.

693
 – Hát, ismered Iant – felelte, és megvonta a vállát. – Nem az a
típus, hacsak Jenny bele nem hajszolja.
– Én sosem láttam, hogy ilyesmi történt volna – mondtam, és
kemény pillantást vetettem rá.
– Nos, gondolom, előtted ritkán szokott így viselkedni.
– Miért, előtted talán szokott?
– Nos, nem, nem igazán – ismerte be. – De én keveset voltam a
házban, Culloden után. Egyszer-kétszer viszont meglátogattam őket,
és Jenny… Mintha készült volna valamire. – Megdörzsölte az orrát,
és a napra hunyorítva kereste a szavakat. – Gonoszkodott vele –
bökte ki végül, vállat vonva. – Semmiségekkel piszkálta, és gúnyos
megjegyzéseket tett. Úgy viselkedett… – Arcvonásai
összerendeződtek, amikor eszébe jutott a megfelelő leírás. – Úgy
viselkedett, mint egy elkényeztetett kislány, akit jól el kéne
náspángolni.
Ezt teljesen elképzelhetetlennek tartottam. Jenny Murray-nek fel
volt vágva a nyelve, amit gátlástalanul bizonyított mindenki előtt,
beleértve a férjét is. A végtelenül jólelkű Ian csak nevetett rajta. Azt
viszont képtelen voltam elképzelni, hogy a leírt módon viselkedik.
– Mindegy, egyszer-kétszer láttam csak ilyet. És Ian általában
ferde szemmel nézett rá, de megőrizte a hidegvérét. Azonban
egyszer kint vadásztam naplementekor, és elejtettem egy kis
szarvast az őrtorony mögötti dombon… Tudod, hol volt az?
Bólintottam, és még mindig le voltam döbbenve.
– Elég közel volt, hogy segítség nélkül hazavigyem a
zsákmányt, úgyhogy bevittem a füstölőbe, és felakasztottam. Senki
sem volt ott, mint később megtudtam, a gyerekek mind elmentek a
Broch Mhorda-i piacra, meg a szolgálók is. Úgyhogy azt hittem,
üres az egész ház, és bementem a konyhába egy kis íróért.
Miközben azt hitte, üres a ház, zajt hallott fentről, a
hálókamrából.
– Miféle zajt? – kérdeztem csodálkozva.
– Nos… sikoltást – felelte, és megvonta a vállát. – Meg
kuncogást. Egy kis csapkodást meg székvagdosást, vagy mintha
valami leesett volna. Ha nem lett volna a kacarászás, azt gondoltam

694
volna, hogy tolvaj van a házban. De megismertem Jenny hangját,
meg Ianét is, és… – Elhallgatott, füle rózsaszínné vált az emléktől.
– Szóval… Volt még egy kis… Kis kiabálás, mármint… Aztán
öv csattanását hallottam valakinek a fenekén, meg azt a fajta sikítást,
amit hat mérföldre is hallasz.
Vállat vonva vett egy nagy levegőt.
– Hát, eléggé megdöbbentem, és hirtelen nem is tudtam, mit
tegyek.
Bólintottam, mert legalább ezt megértettem.
– Gondolom, elég kínos helyzet lett volna, igen. És… Ööö…
Aztán folytatódott?
Jamie bólintott. Füle mostanra élénkvörössé vált, arca is kipirult,
bár lehet, hogy csak a meleg miatt.
– Igen. – Rám pillantott. – Hidd el, Sassenach, ha úgy
gondoltam volna, hogy Ian ártani akar neki, egy pillanat alatt
felrohantam volna a lépcsőn. De… – Arrébb söpört egy tolakodó
méhecskét, és a fejét csóválta.
– Olyan volt… Nem is tudom, hogy mondjam. Nem azt
mondom, hogy Jenny végig nevetett, mert nem… De mintha akart
volna. Ian pedig… Nos, Ian nevetett. Nem olyan hangosan, csak…
Ahogy szokott.
Jamie fújt egyet, és kezével letörölte az izzadságot az álláról.
– Ott álltam ledermedve, egy szelet pitével a kezemben, és
figyeltem. Csak akkor tértem magamhoz, amikor már kezdtek
berepülni a nyitott számba a legyek, addigra ők meg már… Hú…
Ők… Khm. – Kihúzta a vállát, mintha túl szűk lenne az inge.
– Csak eljátszották, igaz? – kérdeztem szárazon.
– Gondolom – felelte aránylag kimérten. – Eljöttem. Egészen
Foyne-ig sétáltam, és MacNab nagyinál töltöttem az éjszakát. –
Foyne egy pici falucska volt, vagy tizenöt mérföldre Lallybrochtól.
– Miért? – kérdeztem.
– Hát, muszáj volt – felelte. – Nem tudtam nem arra gondolni.
Kénytelen voltam nekiállni járkálni és közben gondolkozni,
különben a végén még kárt tettem volna magamban, és az nem lett
volna jó – végül is a saját testvéremről volt szó.

695
 – Úgy érted, nem tudsz egyszerre gondolkozni és szexuális
tevékenységet végezni? – kérdeztem nevetve.
– Persze hogy nem! – felelte, és válaszával megerősítette egy
régóta fennálló feltételezésemet, és úgy nézett rám, mintha
megőrültem volna.
– Te talán igen?
– Én igen.
Felvonta egyik szemöldökét, nyilván nem volt meggyőzve.
– Jó, nem azt mondom, hogy mindig – ismertem be –, de
lehetséges. A nők hozzászoktak, hogy egyszerre több dolgot
csináljanak; muszáj nekik a gyerekek miatt. De térjünk vissza
Jennyhez és Ianhez. Mégis mi a fenéért…
– Hát, sétáltam egyet, és gondolkoztam – vallotta be Jamie. –
Hogy őszinte legyek, képtelen voltam nem gondolni rá. MacNab
nagyi látta, hogy agyalok valamin, és addig szekírozott vacsora
közben, amíg… Hú… El nem mondtam neki.
– Nahát! És mit mondott? – kérdeztem csodálkozva. Ismertem
MacNab nagyit, vidám idős néni volt egyenes jellemmel, és sok
tapasztalata volt az emberi gyengeségről.
– Majd’ megpukkadt a nevetéstől – folytatta Jamie, és szája
egyik sarka felfelé kunkorodott. – Azt hittem, beleesik a tűzbe!
Az idős hölgynek bizonyos fokig sikerült összeszednie magát,
megtörölgette a szemét, és kedvesen elmagyarázta Jamie-nek a
dolgokat, mintha együgyű lenne.
– Azt mondta, hogy Ian lába miatt van – folytatta Jamie, és rám
pillantott, hogy lássa, értem-e. – Azt mondta, hogy bár Jenny
számára ez nem jelent problémát, Iannek viszont igen. És még azt is
mondta – tette hozzá egyre élénkebben –, hogy a férfiaknak
fogalmuk sincs, a nők mire gondolnak az ágyban, miközben azt
hiszik, tudják, és ez okozza a galibát.
– Tudtam, hogy MacNab nagyi szeretetre méltó asszony –
motyogtam. – És még?
– Azt is mondta, hogy elképzelhető, hogy Jenny csak próbálta
egyértelművé tenni Ian számára, és talán a saját maga számára is,
hogy látja benne a férfit, láb ide vagy oda.

696
 – Tessék? Miért?
– Azért, Sassenach – felelte kimérten –, mert egy férfinak meg
kell húzni a határvonalat, és harcolni azok ellen, akik át akarják
lépni. Az ellenségeivel, a bérlőivel, a gyerekeivel vagy épp a
feleségével. Nem lehet mindig ütni-vágni, de amikor mégis
megteszi, legalább mindenkinek világos, hogy ki az úr a háznál.
– De hát ez teljességgel… – kezdtem, majd elhallgattam, és
homlokomat ráncolva elgondolkodtam a dolgon.
– És ha férfi vagy, akkor te vagy az úr a háznál. Te tartasz
rendet, ha akarod, ha nem. Ez az igazság – mondta, majd
megérintette a könyököm, miközben az erdő felé biccentett. –
Szomjas vagyok. Megállhatunk egy kicsit?
Követtem a keskeny ösvényen az erdőbe, amit Green Springnek
hívtunk; a fakózöld kövön víz bugyogott át, és az azt körülvevő
mohás, árnyas mederben gyűlt össze. Letérdeltünk, lefröcsköltük az
arcunkat, és megkönnyebbült sóhajjal ittunk. Jamie egy marék vizet
beöntött az ingébe, és élvezettel hunyta be a szemét. Először
kinevettem, de aztán kikötöttem az átizzadt kendőmet, és
megmártóztattam a forrásban, majd megtörölgettem vele a nyakamat
és a karomat.
Amíg a forráshoz sétáltunk, abbahagytuk a beszélgetést, és nem
igazán tudtam, hogy hogyan folytassam, vagy hogy folytassam-e
egyáltalán. Inkább csak csendben ültem az árnyékban, térdemet
átkarolva, és lábujjaimat a mohába fúrva.
Úgy tűnt, Jamie sem igényli a beszélgetést. Kényelmesen
nekidőlt egy sziklának, inge nedves anyaga rátapadt a mellkasára, és
ott ültünk csendben, az erdőt hallgatva.
Nem tudtam, mit mondjak, de ez nem azt jelentette, hogy nem
gondoltam a beszélgetésünkre. Furcsa módon úgy éreztem,
megértettem, amire MacNab nagyi gondolt, bár abban nem voltam
biztos, hogy egyetértek vele.
Tovább töprengtem azon, amit Jamie mondott a férfiak
felelősségéről. Tényleg így van? Talán igen, bár még sosem
gondoltam rá ennek fényében. Való igaz, hogy Jamie egy
védőbástya; nem csupán az enyém meg a családé, hanem a bérlőké

697
is. Vajon tényleg így csinálta? „Meg kell húzni a határvonalat, és
harcolni azok ellen, akik át akarják lépni”? Úgy véltem, talán
tényleg így van.
Voltak köztünk határvonalak, ez biztos; bele tudtam volna
rajzolni őket a mohába. Ami nem azt jelentette, hogy időnként ne
léptük volna át őket – gyakran megtettük, különböző végkifejlettel;
megvoltak a magam védekezési, illetve kikényszerítési módszerei.
De csak egyszer ütött meg amiatt, hogy átléptem az ő határait, az
pedig még az elején volt. Ezek szerint azt szükségesnek látta?
Gondolom, igen, ezt próbálta a tudtomra adni.
Ő viszont a saját gondolatmenetét követte, ami külön vágányon
futott.
– Nagyon különös – szólalt meg elgondolkodva. – Laoghaire
rendszeresen az őrületbe kergetett, de sosem jutott volna eszembe
elgyepálni.
– Jaj, hát ez igazán tapintatlan tőled! – jegyeztem meg, és
kihúztam magam. Nem szerettem, amikor Laoghaire-ről beszélt,
kontextustól függetlenül.
– Az bizony – felelte komolyan, nem vette észre a gúnyt a
hangomban. – Szerintem nem érdekelt annyira, hogy eszembe
jusson, annyira meg végképp nem, hogy megtegyem.
– Nem érdekelt annyira, hogy megüsd? Hát nem szerencsés nő?
Észrevette a hangomban rejlő sértettséget; tekintete határozottan
megállapodott az arcomon.
– Nem hogy megüssem – felelte. Valami eszébe jutott; láttam,
ahogy átsuhan az arcán a gondolat.
Halványan elmosolyodott, felkelt, és odajött hozzám. Megfogta
a kezem, és felsegített, majd tovább fogta a csuklómat, gyengéden a
fejem fölé emelte, és nekiszegezte a fenyő törzsének, ami alatt
ültem, így kénytelen voltam nekidőlni.
– Nem hogy megüssem – ismételte halkan. – Hogy birtokoljam.
Nem éreztem, hogy birtokolni akarom. Téged, mo nighean donn,
téged viszont igen.
– Birtokolni akarsz? – kérdeztem. – És egész pontosan mit
értesz ezalatt?

698
 – Azt, aminek hangzik. – Még mindig volt egy kis derűs
csillogás a szemében, de komoly volt a hangja. – Az enyém vagy,
Sassenach. És bármit megtennék azért, hogy ezt világossá tegyem.
– Ó, vagy úgy! Beleértve a rendszeres verést?
– Nem, olyat nem tennék. – A szája sarka enyhén felfelé
görbült, és erősebben szorította a csuklómat. Mélykék szeme
egyhüvelyknyire volt az enyémtől. – Nem szükséges… De
megtehetném, Sassenach, és ezt pontosan tudod.
Puszta reflexből ki akartam rántani magam a szorításából.
Tisztán emlékszem arra az éjszakára Doonesburyben: hogy milyen
érzés volt minden erőmmel küzdeni ellene, mindhiába. A rettenetes
érzésre, hogy védtelenül és kiszolgáltatva odaszegeztek az ágyhoz,
meg amikor rájöttem, hogy azt tesz velem, amit akar, és meg is fogja
tenni.
Hevesen fészkelődtem, próbáltam megszabadulni a fojtogató
emléktől, legalább annyira, mint a szorításától. Nem sikerült, de a
csuklómat el tudtam tekerni, így belevájtam a körmömet a kezébe.
Meg sem rezzent, nem nézett másfelé. Másik kezével
megérintett – épphogy csak a fülcimpámat simította végig, de az is
bőven elég volt. Bárhol és bárhogyan hozzám érhetett.
Tessék, a nők képesek szexuális izgalom közben is racionálisan
gondolkodni, mivel úgy tűnt, én pontosan ezt csináltam.
Az agyam megtelt a legkülönfélébb méltatlankodó cáfolatokkal,
beleértve azoknak a felét, amit az elmúlt percek során mondott.
Ugyanakkor a gerincem ellenkező vége nem csupán
gyalázatosan izgalmi állapotba került a fizikai fölény gondolatára,
de térdem őrülten elgyengült a vágytól, ahogy ez eszembe jutott,
csípőm pedig kifelé billent, és súrolta az övét.
Továbbra sem törődött a bőrébe vájó körmömmel. A másik
kezével lefogta a szabad kezemet, mielőtt bármi erőszakosat
tehettem volna vele, ujjait a kezem köré fonta, és a testem mellett
nekiszegezte a fának.
– Sassenach, ha arra kérnél, hogy engedjelek el – suttogta –,
szerinted megtenném?

699
 Vettem egy mély levegőt; elég mélyet, hogy mellemmel
súroljam a mellkasát, mert olyan közel állt hozzám, és elöntött a
felismerés. Nyugodtan álltam, lélegeztem, figyeltem a szemét, és
éreztem, hogy lassan alábbhagy a nyugtalanságom, majd valamiféle
meggyőződéssé alakul, és súlyos, meleg érzésként telepszik meg a
gyomrom mélyén.
Úgy gondoltam, a testem ringása az övét követi – és így is volt.
Az övé viszont önkéntelenül mozgott az enyémmel együtt; a
torkában dobogó pulzusának üteme visszhangzott a csuklómban, és
teste ringása követte az enyémet, miközben alig ért hozzám, és épp
csak annyira moccant, mint a szellőben sóhajtozó levelek a fejünk
fölött.
– Nem kérnélek meg – suttogtam. – Közölném, hogy tedd meg.
És meg is tennéd. Megtennéd, amit mondok.
– Valóban? – Még mindig erősen szorította a csuklómat, arca
pedig olyan közel volt az enyémhez, hogy inkább éreztem a
mosolyát, mint láttam.
– Igen – feleltem. Már nem próbáltam magam kiszabadítani,
ellenkezőleg: a másik kezemet elhúztam tőle – nem állított meg
ebben –, és hüvelykujjamat végighúztam a fülcimpájától kezdve
végig a nyakán. Röviden felszisszent, és apró borzongás futott végig
rajta, érintésem nyomán libabőrössé vált a bőre.
– Igen – ismételtem nagyon halkan. – Mert én is birtokollak
téged… Vagy nem?
Keze hirtelen engedett a szorításból, és elindult felfelé, hosszú
ujjai egybefonódtak az enyéimmel, nagy tenyerének érintése pedig
meleg és kemény volt az enyémen.
– De igen – mondta ugyanolyan halkan. – Így van. – Fél
hüvelykkel lejjebb hajtotta az arcát, ajka súrolta az enyémet, ahogy
suttogott, és nemcsak hallottam a szavakat, hanem éreztem is.
– Ezt én is pontosan tudom, mo nighean donn.

700
 48
Yty≤ÄzÉÅut10
Tnnak ellenére, hogy nem osztotta felesége aggodalmát, Jamie
megígérte Claire-nek, hogy utánajár a dolognak, és pár nappal
később megpróbál beszélni Malva Christie-vel.
Amikor Kenny Lindsay-től tartott hazafelé, belebotlott egy
kígyóba, ami ott feküdt összekucorodva az út porában. Szép nagy
állat volt, amit helyes kis csíkok díszítettek, és egyébiránt nem a
mérges viperák közé tartozott. De nem tehetett róla, Jamie-t a
kígyóktól kiverte a víz, és nem akarta sem kézzel felvenni, sem
átlépni fölötte. Lehet, hogy nem mászna fel a kiltjébe, de ki tudja, az
is lehet, hogy igen. A kígyó a maga részéről konokul összehúzta
magát a levelek között, és meg sem moccant, amikor Jamie
megpróbálta elhessegetni meg finoman megrúgni.
Arrébb lépett, és talált egy égerfát, majd letört róla egy ágat,
amellyel határozottan eltessékelte a bestiát az útból, be az erdőbe.
Az sértetten besurrant egy bodzabokorba, azután hangos visítás
érkezett a bokor túlsó feléről.
Jamie odaszaladt, és látta, hogy Malva Christie fürgén, bár
eredménytelenül igyekszik összelapítani a zaklatott kígyót egy nagy
kosárral.
– Semmi baj, hagyjad, hadd menjen. – Jamie megfogta a lány
kezét, mire egy rakás gomba kipotyogott a kosarából, a kígyó pedig
méltatlankodva csendesebb környéket keresett magának.

10
Fafülgomba vagy júdásfülgomba vagy júdásfülegomba, népies
nevein fagomba vagy fülgomba, parazita(élősködő) életmódot folytató,
Magyarországon gyakori, ehető gombafaj. (Wikipédia)
701
 Jamie leguggolt, összeszedte a gombákat, miközben Malva
lihegett és a köténye szélével legyezgette magát.
– Jaj, köszönöm, uram! – mondta ziháló mellkassal. – Annyira
félek a kígyóktól!
– Jaj, hát ez csak egy kis királysikló – mondta, közönyösséget
színlelve. – Jó patkányfogó, legalábbis én úgy tudom.
– Az lehet, de a harapásuk veszélyes. – A lány megborzongott.
– De téged nem mart meg, ugye? – Jamie felállt, és az utolsó
maréknyi gombát is beledobta a lány kosarába, mire Malva
köszönetképpen meghajolt.
– Nem, uram. – Megigazította a főkötőjét. – Mr. Crombie-t
viszont igen. Gully Dornan egyszer behozott a templomba egyet egy
dobozban, csak tréfából, mert az írás szerint, aki mérges kígyót tart
magánál, azt nem éri bántódás. Szerintem ki akarta engedni az
imádság közepén. –Elvigyorodott, ahogy újra eszébe jutott az
esemény. – De Mr. Crombie meglátta nála a dobozt, és elvette tőle,
nem tudván, mi rejlik benne. Nos, Gully rázogatni kezdte a dobozt,
hogy ébren tartsa a kígyót, és amikor Mr. Crombie kinyitotta, a
kígyó úgy pattant ki belőle, mint a krampusz a játékos dobozból, és
megmarta Mr. Crombie ajkát.
Jamie erre nem tudott nem mosolyogni.
– Tényleg? Nem is hallottam.
– Hát, Mr. Crombie iszonyú dühös volt – jegyezte meg Malva
tapintatosan. – Szerintem senki sem akarta elhíresztelni, hogy mi
történt, attól tartva, hogy felrobban a dühtől.
– Á, értem – mondta Jamie. – Gondolom, ezért nem jött el a
feleségemhez, hogy nézze meg a sebet.
– Nem, ő nem tenne olyat – biztosította a lány Jamie-t
fejcsóválva. – Még a végén tévedésből levágnák az orrát.
– Nem?
Malva felvette a kosarat, és félénken Jamie-re pillantott.
– Hát… nem. Egyesek szerint a maga felesége boszorkány, nem
tudta?
Gyomra kellemetlenül összeszűkült, bár nem okozott neki
meglepetést az információ.

702
 – A feleségem angol – mondta higgadtan. – Az emberek
mindenfélét beszélnek az idegenekről, főleg a nőkről. – Vetett egy
oldalpillantást a lányra, azonban Malva a kosara tartalmát fürkészte.
– Te is így gondolod, igaz?
Erre felnézett, szürke szeme elkerekedett.
– Jaj, uram, dehogy! Soha!
Olyan komolysággal felelt, hogy Jamie önkéntelenül is
elmosolyodott.
– Nos, gondolom, már észrevetted volna, amennyi időt a
rendelőjében töltesz.
– Jaj, uram, én semmi mást nem kívánok, csak hogy olyan
lehessek, mint ő! – bizonygatta, és lelkesen szorongatta a kosara
fülét. – Olyan kedves és csodálatos, és olyan sok mindent tud!
Mindent tudni akarok, amire megtanít, uram.
– Jól van. Gyakran mondogatja, hogy mennyire örül annak,
hogy ilyen tanítványa van, mint te. Nagy segítség vagy neki! –
Megköszörülte a torkát, azon töprengve, hogy ezektől a
formaságoktól hogyan jusson el a faragatlan kérdezősködésig az
apjával való viszonyát illetően. – Amúgy… Apád nem bánja, hogy
olyan sok időt töltesz a feleségemmel?
Arckifejezése elkomorult, hosszú, fekete szempillái pedig
elrejtették galambszürke szemét.
– Ó. Nos… Ő… Sosem mondta, hogy nem mehetek.
Jamie semmitmondó hangot adott ki, és maga elé engedte a
lányt az ösvényen, ahol egy darabig további kérdések nélkül
bandukoltak, hátha a lány közben összeszedi magát.
– Szerinted mit tenne az apád – érdeklődött, botját lazán
beleszúrva egy csomó útifűbe –, ha férjhez mennél, és elköltöznél
tőle? Gondolod, hogy keresne magának egy nőt? Gondolom,
szüksége lenne valakire, aki gondoskodik róla.
Malva erre összeszorította az ajkát, és halvány pír öntötte el az
arcát.
– Nem nagyon tervezek férjhez menni a közeljövőben, uram. Jól
megvagyunk.

703
 Válasza elég tömör volt ahhoz, hogy Jamie tovább
puhatolózzon.
– Nem? Biztosan vannak udvarlóid, a fiúk csak úgy rajzanak
körülötted, láttam ám!
A pír a lány arcán élénkebbé vált.
– Kérem, uram, ezt ne mondja el az apámnak!
Ez megkongatta a vészharangot Jamie-ben, de aztán az is lehet,
hogy Malva csupán arra utalt, hogy Tom Christie szigorú szülő, aki
éberen őrködik a lánya erényei fölött. És ő lett volna a legjobban
meglepve, ha kiderült volna, hogy Christie gyengéd, elnéző vagy
bármilyen módon bűnsegéd volna az ilyen felelősségekben.
– Nem fogom – mondta szelíden. – Csak tréfálkozom. Ezek
szerint apád elég hirtelen típus?
Erre a lány ránézett, egyenesen a szemébe.
– Azt hittem, ismeri őt, uram.
Jamie erre nevetésben tört ki, és pillanatnyi habozás után Malva
is követte egy apró kacajjal, ami a fákon ülő madarak hangjához
hasonlított.
– Ismerem – mondta, miután összeszedte magát. – Tom jó
ember, még ha kicsit zord is néha.
Figyelte, hogy milyen hatást vált ki ezzel. Malva arca még
mindig piros volt, de halvány mosoly jelent meg az ajkán. Ez jó jel.
– És egyébként… – folytatta könnyedén – van elég fafülgomba
arrafelé? – A kosár felé biccentett. – Tegnap jó sokat láttam fent, a
Green Spring mellett.
– Tényleg? – Malva érdeklődve nézett rá. – Merre?
– Épp arrafelé tartottam – felelte. – Gyere, ha szeretnéd,
megmutatom.
Elindultak a Ridge mentén, lényegtelen dolgokról beszélgettek.
Jamie időnként visszatért a lány apjának témájához, és észrevette,
hogy mintha nem rejtegetne vele kapcsolatban semmit – csak egy
óvatos megjegyzést tett a gyengeségeit és természetét illetően.
– És a bátyád – folytatta Jamie – szerinted boldog? Vagy nem
akar elmenni innen, mondjuk a partra? Nem egy vérbeli farmer,
igaz?

704
 Malva erre felhorkant, és megrázta a fejét.
– Nem, uram, nem az.
– Ő egyébként mit csinált? Mármint, egy ültetvényen nőtt fel,
igaz?
– Jaj, nem, uram. – Meglepetten nézett Jamie-re. –
Edinburghban nőtt fel. Akárcsak én.
Jamie erre kissé megdöbbent. Igaz is, neki és Allannek is
kiművelt kiejtése volt, de azt hitte, csak azért, mert Christie tanító,
és szigorúan veszi az ilyesmit.
– Hát az meg hogy lehet? Tom azt mondta, itt nősült, a
gyarmaton.
– Igen, uram, így volt – biztosította sietve Malva. – De a
felesége nem szolgálta hűen; visszament Skóciába.
– Értem – mondta Jamie szelíden, látván, hogy a lány arca egyre
pirosabb lesz, ajkát pedig összeszorítja. Tom azt mondta, a felesége
meghalt, és akkor ezek szerint így is történt, csak Skóciában, miután
elhagyta Tomot. Amilyen büszke Christie, nyilván nem csoda, ha
nem akart beszélni a felesége távozásáról. Másfelől…
– Uram, igaz, hogy a maga nagyapja volt Lord Lovat? Akit
Öreg Rókának neveztek?
– Igaz, bizony – mosolygott Jamie. – Az őseim között bőven
akadtak árulók, tolvajok és egyéb gazemberek.
Malva erre felnevetett, és biztatta, hogy meséljen még neki
szaftos családi történeteket, nyilvánvalóan azért, hogy Jamie ne
kérdezgesse a sajátjáról.
Az a „másfelől” azonban ott ragadt a fejében, akkor is, amikor
egyre felületesebb dolgokról beszélgettek, ahogy befelé sétáltak a
sötét, illatos erdőbe.
Másfelől azonban… Tom Christie-t alig néhány nappal a
cullodeni csata után letartóztatták, és tíz évre börtönbe zárták,
mielőtt Amerikába szállították volna. Jamie nem tudta, Malva hány
éves pontosan, de legalább tizennyolc lehetett, igaz, gyakran
idősebbnek tűnt kiegyensúlyozott viselkedése miatt.
Biztosan nem sokkal Christie érkezése után fogant. Nem csoda,
ha a férfi megragadta az első lehetőséget a házasságra, miután oly

705
sokáig élt asszony nélkül. Aztán a feleség kibánta magát a dologból,
és eltűnt. Christie azt mondta Roger Macnek, hogy a felesége
influenzában halt meg; nos, a férfi büszke teremtés, és Isten a
tudója, hogy Tom Christie-nek több jutott belőle másoknál.
Viszont Allan Christie… Ő honnan jött? A fiatalember a húszas
éveiben járhatott, tehát lehetséges, hogy még Culloden előtt fogant.
De ha így volt, akkor ki az anyja?
– Neked meg a bátyádnak – szólalt meg Jamie hirtelen, a
beszélgetésben beállt szünetben – ugyanaz az anyátok?
– Igen, uram – felelte a lány döbbenten.
– Áh – mondta Jamie, és ejtette a témát. Ezek szerint Christie
már Culloden előtt házas volt. Aztán az asszony, bárki volt is az,
idejött a gyarmatra, hogy megkeresse. Ami nyilván magas fokú
elszántságot és önfeláldozást igényelt, ami még inkább felkeltette
Jamie érdeklődését Christie iránt. Az önfeláldozás azonban nem
állta ki a gyarmati élet nehézségeinek próbáját, de az is lehet, hogy a
nő úgy érezte, Tom időközben, illetve a körülmények hatására
megváltozott, így az önfeláldozás csalódottságba fulladt, ezért ismét
elhagyta Tomot.
Ezt meg tudta érteni, és váratlan együttérzés jelent meg benne
Tom Christie iránt. Eszébe jutottak a saját érzései, amikor Claire
visszatért, hogy megkeresse. A jelenlétéből fakadó hihetetlen öröm
és a csontig hatoló félelem, hogy talán fel sem ismeri a férfit, akit
egykoron ismert, abban a férfiban, aki ott áll előtte.
Az még rosszabb lett volna, ha felfedez benne valamit, ami
miatt otthagyja, és amennyire Claire-t ismerte, még mindig nem volt
benne biztos, hogy itt maradt volna, ha azonnal beszámol neki a
házasságáról Laoghaire-rel. Ami azt illeti, ha Laoghaire nem lövi
meg és öli meg kis híján Jamie-t, Claire talán elmenekült volna, jó
okkal. A gondolatra egy tátongó, fekete gödör jelent meg a lábánál.
Persze, ha Claire elment volna, akkor ő pedig meghalt volna,
jutott eszébe. És akkor sosem jött volna ide, nem szerzett volna
magának földet, nem találkozott volna a lányával, nem tarthatta
volna a kezében az unokáját. Rájött, hogy nem is olyan nagy baj, ha
az embert majdnem megölik – persze csak akkor, ha nem hal bele.

706
 – Szokott még fájni a karja, uram? – Visszarántották a
merengéséből, és észrevette, hogy ott áll, mint egy bolond, egyik
kezével a másik karján szorongatja azt a pontot, ahol Laoghaire
pisztolygolyója áthaladt, Malva pedig aggodalmas arccal hunyorog
rá.
– Jaj, nem – felelte gyorsan, és leejtette a kezét. – Csak
megcsípett egy szúnyog. Már korán reggel előjönnek! Mondd csak –
próbálta semleges mederbe terelni a beszélgetést –, szeretsz itt lenni,
a hegyekben?
Bármilyen értelmetlen volt is a kérdés, a lány mintha komolyan
fontolgatta volna a választ.
– Néha magányos – felelte, és az erdőre pillantott, ahol a
napsugarak megcsillantak a fa- és tűleveleken, a cserjéken és a
köveken, és zöldes fénnyel töltötték meg a levegőt. – De azért… –
kereste a megfelelő szót. – Szép – folytatta egy mosollyal, mert
tudta, hogy a szó nem elég kifejező.
Elértek egy apró tisztásig, ahol víz bugyogott át egy kisebb
szirten, amire Jamie lánya azt mondta, hogy antigorit; egy olyan kő,
amelynek lágy zöld színéről kapta a forrás a nevét, valamint a
körülötte burjánzó vastag réteg moháról.
Jamie intett Malvának, hogy térdeljen le, és igyon előbb ő. Így
is tett, az arca elé tette a kezét, és a hűs, tiszta víz okozta
gyönyörűségtől behunyta a szemét. Nyelte a vizet, odatette a kezét,
és újra ivott, már-már mohón. Igazán szép lány, gondolta Jamie
derűsen, és hogy a szó sokkal inkább illik a fiatal lányra a finom
állával és a főkötője alól kilátszó rózsaszín fülcimpájával, mint a
hegyekre. Az anyja biztos kedves teremtés volt, gondolta, és a lány
igazán szerencsés, hogy nem az apja mogorva vonásait örökölte –
leszámítva a szürke szemét.
Malva hátraült a sarkára, mélyeket lélegzett, és odébb mászott,
majd biccentett Jamie-nek, hogy térdeljen le, és igyon ő is. Nem volt
akkora forróság, de sokáig tartott felmászni a forrásig, és a hideg víz
jólesően csúszott le a torkukon.

707
 – Sosem láttam a felföldet – szólalt meg Malva, miközben
kendőjével nedves arcát törölgette. – Azt mondják, hasonló ehhez a
helyhez. Ön is így gondolja, uram?
Jamie lerázta a vizet az ujjairól, és a kezét végighúzta a száján.
– Valamelyest. Bizonyos részei. A Great Glen meg az erdő, az
olyasmi, mint itt. – Áliával az őket körülvevő sustorgó, gyantaillatú
fák felé biccentett. – Itt viszont nincs páfrány. Sem tőzeg, nyilván.
Meg nincsenek csarabbokrok, az a legnagyobb különbség.
– Hallottam történeteket, hogy a férfiak a csarabban bujkáltak.
Uram, ön is csinált ilyet? – Arcán apró gödröcskék jelentek meg, és
Jamie nem tudta, hogy ugratja, vagy csak próbál beszélgetni.
– Néha-néha – felelte, és a lányra mosolygott, miközben felállt,
és lesöpörte a tűleveleket a kiltjéről. – Amikor szarvaslesen voltunk.
Gyere, megmutatom a fafülgombát.
A gomba sűrűn benőtte egy tölgy törzsét, ami csupán tízlábnyira
volt a forrástól. Valamelyiknek már kinyíltak a lemezei, kezdtek
besötétedni és felkunkorodni; a föld körös-körül tele volt spórával,
sötétbarna porral, ami a tavalyi száraz levelek csillogó felszínén
hevert. A frissebb gombák azonban világosabbak voltak, mély
narancs és húsos színben pompáztak.
Jamie végül még szólt pár barátságos szót a lányhoz, majd
egyedül elindult visszafelé a keskeny ösvényen, és az asszonyra
gondolt, aki szerette, majd elhagyta Thomas Christie-t.

708
 49
T àÉÅuÉÄ™ °áét~| áé°Ä
1774. július

Urianna belefúrta az ásó éles végét a patakpart iszapos földjébe,

és kiemelt egy csokoládétorta-színű agyagdarabot. Jobb lett volna,
ha nem jut eszébe róla az étel, gondolta, és morgolódva elhessegette
a képet. Feltűrte nyirkos ingét, és alkarjával megtörölte a
szemöldökét. Délelőtt óta nem evett, és már mindjárt itt a teaidő.
Nem mintha vacsoráig meg akart volna állni. Roger a hegyekbe
ment, hogy segítsen Amy McCallumnak újraépíteni a kéményét, a
fiúcskák pedig elmentek a nagy házhoz, hogy kenyeret, vajat és
mézet egyenek, valamint hogy Mrs. Bug úgy általában
elkényeztesse őket. Az étel ráér; túl sok még itt a teendő.
– Segítsek?
Brianna hunyorgott, eltakarta a szemét a nap elől. Apja felette
állt a patakparton, és szinte már jókedvűen nézte, ahogyan
erőlködik.
– Mit gondolsz, elkél a segítség? – kérdezte ingerülten, és sáros
kezét végighúzta az álián.
– Igen.
Jamie horgászni volt, mezítláb, combközépig vizesen állt ott.
Botját egy fához támasztotta, és leakasztotta válláról a halszákot, a
gyékény belevájt a bőrébe a fogás súlya alatt. Aztán
megkapaszkodott egy facsemetében, hogy megtartsa az egyensúlyát,
és elindult lefelé a csúszós mederben, meztelen lábujjai cuppogtak a
sárban.

709
 – Várj! Vedd le az inged! – Bree egy pillanattal később jött rá,
hogy hibát követett el. Jamie arcán döbbent pillantás jelent meg, de
aztán tova is szállt.
– Mármint… a sár… – folytatta Brianna, de tudta, hogy már
késő.
– Igen, igen, persze. – Jamie habozás nélkül áthúzta a fején az
ingét, majd hátat fordított a lányának, hogy keressen egy megfelelő
ágat, amire felakaszthatja a ruháját.
Nem voltak annyira rettenetesek a sebhelyei. Bree-nek volt
alkalma megpillantani már korábban is, és számos alkalommal el is
képzelte, a valóság pedig sokkal kevésbé volt élénk, mint a
képzeletében élő kép. A sebek már régiek voltak, egy tompa, ezüstöt
hálót alkottak, amely könnyedén mozgott a bordái árnyékában,
ahogy Jamie felnyúlt az ághoz. Mozdulatai természetesek voltak,
csakhogy a vállában rejlő feszültség másról árulkodott.
Bree ösztönösen összezárta az ujjait, mintha egy hiányzó ceruzát
keresne, kezében érezte a vonal lendületét, amely megragadhatná azt
a kicsikét nyugtalanító érzést, ahogy surrog a ceruza a papíron, s
amitől egyre élesebben látszik, mi is olyan megkapó ebben a
jelenetben…
Apád szemérmét föl ne fedd, jutott eszébe, és kitárt tenyerét a
combjához nyomta. Azonban Jamie megfordult, és elindult lefelé a
patakpartról, tekintetét a lába előtt kanyargó kusza indákra és kiálló
kövekre szegezve.
Az utolsó két lépést csúszva tette meg, és egy csobbanással
érkezett meg Bree mellé, kezével kapálózva, hogy megtartsa az
egyensúlyát. Bree felnevetett, pont ahogy Jamie szerette, mire a férfi
elmosolyodott. A lánynak egy pillanatra eszébe jutott, hogy szóba
hozza, és esetleg bocsánatot kér, de Jamie nem nézett a szemébe.
– Akkor odébb tegyük vagy kikerüljük? – Jamie figyelme a
mederbe beágyazódott kőtömbre összpontosult, nekidőlt, és
kísérletképp meglökte.
– Szerinted odébb bírjuk tenni? – Átgázolt Jamie mellé, és még
jobban felgyűrte az inge szegélyét, amit a lábai között egy övvel

710
odaszíjazva rögzített. – Ha ki akarjuk kerülni, akkor ásnunk kell
még egy öt láb mély gödröt.
– Olyan nagyot? – Jamie meglepetten nézett rá.
– Igen. Itt akarom átvágni a patakot, hogy levágjuk azt a
kanyart, és akkor ide tudok tenni egy kicsi vízikereket, mert itt jó a
víz esése. – Bree elhajolt Jamie mellett, és a folyás iránya felé
mutatott. – Ott sem lenne rossz, ahol a meder emelkedik, látod? Ez
viszont jobb.
– Hát, jól van. Várj csak! – Odament a meder széléhez,
kimászott, és eltűnt az erdőben, ahonnan több vaskos tölgyfaággal
tért vissza, és a maradék fényes levelet hámozta le róla.
– Nem kell kiterelnünk a patakmederből, ugye? – kérdezte. –
Csak néhány lábbal arrébb tenni, hogy mögötte átvághass a part
mentén.
– Így van. – Izzadság patakzott végig Bree sűrű szemöldökén, és
csiklandozva folyt le az arca szélén. Jó egy órája ásott, karja
hasogatott a nehéz iszap emelgetésétől, és vízhólyagos lett a keze.
Mélységes hálaérzettel adta át az ásót, és visszalépett a patakba,
majd lehajolt, hogy vizet fröcsköljön összekaristolt karjára és
kipirult arcára.
– Nehéz munka ez – jegyezte meg az apja egy kis dörmögés
kíséretében, miközben fürgén végzett a kő aláásásával. – Nem
tudtad volna Roger Macet megkérni, hogy csinálja meg?
– Elfoglalt – felelte, és saját maga is észrevette a hangjában rejlő
élt, azonban nem szándékozott elfedni.
Apja éles pillantást villantott rá, de nem szólt többet, hanem
elfoglalta magát a tölgy-rudak megfelelő elhelyezésével. Mintha
nagyapjuk jelenléte mágnesként vonzotta volna őket, Jemmy és
Germain varázsütésre megjelent, és hangosan jelezték, hogy segíteni
akarnak.
Bree már megkérte őket, hogy segítsenek, és meg is tették. Az
egész pár percig tartott, majd elterelte a figyelmüket egy tarajos sül,
fent a fán. Jamie jelenlétében persze azonnal ugrottak, és őrülten
lapátolták lapos fadarabokkal a földet a mederből, közben

711
nevetgéltek, lökdösődtek, folyton útban voltak, és maréknyi sarat
tömködtek egymás nadrágjába.
Jamie, tőle megszokott módon, nem törődött a felfordulással,
csak terelgette őket, aztán végül kiparancsolta őket a patakból,
nehogy összezúzza őket a kő.
– Jól van – mondta Jamie Bree felé fordulva. – Fogd meg jól
ezt. – A követ sikerült kilazítani az agyagból, és most kiállt a
mederből, két oldalán, valamint mögötte tölgy-rudak meredeztek a
sárban.
Bree megfogta azt, amelyikre az apja mutatott, Jamie pedig
megfogta a másik kettőt.
– Háromra… egy, kettő, hopp!
Jem és Germain is beszállt fentről, és vele énekelték, hogy „egy,
kettő, hopp!”, akár egy kis görög kórus. Egy szálka beleállt Brianna
hüvelykujjába, és a fa dörzsölte a víztől felpuhult bőrét, hirtelen
mégis nevetnie kellett.
– Egy, kettő, ho… – A kő azon nyomban megmoccant, és
sárörvény meg a partról leomló földzuhatag kíséretében megadta
magát, és akkora csobbanással esett bele a patakba, hogy
mindannyian csuromvizesek lettek, a kisfiúk pedig vidáman
felkiáltottak.
Jamie-nek fülig ért a szája, akárcsak Breenek, átázott ing és
sáros gyerekek ide vagy oda. A kő most a patak túlsó felén feküdt,
és – épp, ahogy Bree kiszámolta – az eltérített áramlat kezdte beenni
magát az újonnan létrehozott meredélybe a part mellett, és egy erős
örvény heves áramlással és forgataggal kezdte felzabálni a
finomszemcsés agyagot.
– Látod? – biccentett Bree arrafelé, és sárral pettyezett arcát
inge vállába törölte. – Nem tudom, mennyire fog erodálódni, de ha
így hagyom egy-két napig, nem sokat kell majd utána ásni.
– Te tudtad, hogy ez fog történni? – Az apja rápillantott, arca
lángolt, és nevetett. – Milyen okos kislány vagy!
A sikerélmény fénye valamelyest tompította a Roger hiánya
miatt érzett neheztelését. A Jamie halszákjában levő üveg almabor,
amit a kifogott pisztrángok hidegen tartottak, még jobban esett.

712
Egymás társaságát élvezve ültek a patakparton, ide-oda adták
egymásnak az üveget, és csodálták a szorgosan munkálkodó
örvénnyel teli medencét.
– Jó kis agyagnak tűnik – jegyezte meg Brianna, és előrehajolt,
hogy kimerítsen némi nedves anyagot a málló földből. Összenyomta
a keze között, hagyta, hogy a szürkés víz végigfusson a karján, majd
kinyitotta a kezét, hogy megmutassa Jamie-nek, hogy megtartja az
alakját, jól látszik benne az ujja nyoma.
– Jó lesz a kemencéhez? – kérdezte Jamie, ahogy nézte.
– Egy próbát megér. – Bree eddig számos, nem túl sikeres
kísérletet tett a kemencével, sorozatban gyártva a félresikerült
tányérokat és tálakat, amelyek nagy része vagy felrobbant az égetés
során, vagy azonnal darabokra tört, amikor kivette. Akadt egy-két
túlélő, amelyik deformálódott és megrepedt a szélein, azokat
használatba vették, de ez vajmi kevés jutalom volt, tekintve, hogy
mennyi időt és energiát öltek a kemence be-fűtésébe.
Briannának jól jött volna egy tanács valakitől, aki többet tud a
kemencékről meg az agyagedényekről. Azonban így, hogy emberi
kapcsolatai a Ridge-re és Salemre korlátozódtak, nem tudta, kihez
forduljon. Bőven elég kínos volt, amikor Mordecai testvérrel
beszélgetett a kerámiáiról –egy pápista asszony, aki egy olyan
férfival beszélget, akivel nincsenek összeházasodva, micsoda
botrány!
– Az az átkozott Manfred! – szitkozódott az apja, ahogy
hallgatta a panaszkodását. Hallotta már máskor is, de nem tette
szóvá. Habozott. – Szerinted segítene, ha én körbekérdeznék?
Brethenék közül páran még szóba állnak velem, és lehet, hogy
hagynák, hogy beszéljek Mordecaijal.
Ha elmagyarázod, hogy mit is szeretnél tudni pontosan… Akár
le is írhatod.
– Jaj, apa, úgy szeretlek! – Bree hálásan odahajolt, hogy adjon
neki egy puszit, mire Jamie felnevetett, egyértelműen örült, hogy a
szolgálatára lehet.
Bree spiccesen kortyolt még egyet az almaborból, és megkövült,
rózsaszínű agyagból készült csövek kezdtek táncolni a fejében. Egy

713
fából készült víztartálya volt már, Ronnie Sinclair építette, és
rengeteget panaszkodott a fellépő akadályok miatt. Valakinek azt is
helyre kellene pofoznia. Aztán bárcsak tudna szerezni húszlábnyi
megbízható minőségű csövet…
– Anya, ide nézz! – hallatszott Jem türelmetlen hangja a
számolgatás ködén keresztül. Magában sóhajtott egyet, megjegyezte,
hogy hol tartott, és a folyamatot gondosan az agya egyik sarkába
tette, ahol talán képes lesz leülepedni.
Bree odaadta az üveget az apjának, és elindult a part mentén,
ahol a gyerekek guggoltak, és arra számított, hogy egy ebihalat, egy
vízbe fúlt borzot vagy valamiféle természeti csodát mutatnak neki a
gyerekek.
– Mi az? – kiáltott oda.
– Nézd, nézd! – Jemmy észrevette, és ugrándozva mutatott a
lábánál levő kőre.
A Lapos Sziklán álltak, a patak kiemelkedő látványosságán.
Ahogy a neve is jelezte, egy lapos gránitpad volt, elég nagy ahhoz,
hogy három férfi egyszerre elférjen rajta. A patak mosta ki, így kiállt
a fodrozódó vízből. Kedvelt horgászhelynek számított.
Valaki kis tüzet rakott ott korábban; megfeketedett piszok fedte
a követ, ami pont úgy festett, mintha szénné égett botok maradványa
lenne. Főzéshez túl kicsi volt, de Bree így sem gondolt semmire,
amikor meglátta. Az apja viszont homlokráncolva nézte a tűzrakást,
annyira elmélyülten, hogy Bree is odament, és Jamie mellé állva
maga is megnézte.
A hamuban levő tárgyak nem botok voltak.
– Csontok – mondta ki hirtelen, és leguggolt, hogy közelebbről
is szemügyre vegye. – Milyen állaté lehetett? – Ahogy feltette a
kérdést, gondolatban elkezdte végigpörgetni a lehetőségeket –
mókus, oposszum, nyúl, őz, disznó –, de a csontok alakjából nem
tudott rájönni.
– Ezek ujjcsontok – mondta Jamie, és lehalkította a hangját,
miközben vetett egy pillantást Jemmyre, akit már nem is érdekelt a
tűz, helyette az iszapos parton csúszkált, hogy tovább rongálja a

714
nadrágját. – Ne nyúlj hozzá – tette hozzá szükségtelenül, mivel Bree
azon nyomban elhúzta a kezét.
– Úgy érted, egy emberé? – Bree ösztönösen beletörölte a kezét
a lábába, pedig hozzá sem ért semmihez.
Jamie bólintott, és leguggolt mellé, hogy szemügyre vegye az
elégett maradványokat. Voltak ott megfeketedett csomók is, bár
Brianna azt hitte, azok valami növény maradványai; az egyik zöldes
volt, mintha valaminek a szára lett volna, ami nem égett el teljesen.
Jamie lehajolt, megszaglászta az égett maradványokat. Brianna
ösztönösen vett egy mély levegőt az orrán keresztül, mintha
utánozná, aztán prüszkölt egyet, próbált megszabadulni a szagtól.
Nyugtalanító volt: fafüst, elfedve valami kesernyés és meszes
szaggal és valami szúrós illattal, ami Briannát az orvosságra
emlékeztette.
– Ez meg hogy kerülhetett ide? – kérdezte, szintén halkan, bár
Jemmy és Germain addigra elkezdték iszappal dobálni egymást, és
azt se vették volna észre, ha kiabálva beszél.
– Én nem vettem észre, hogy bárkinek hiányozna a keze, hát te?
– pillantott fel Jamie egy félmosoly kíséretében. Bree nem
viszonozta.
– Nem nagyon járkálnak erre ilyen emberek. De ha nem is tud
járkálni… – Nyelt egyet, próbálta legyűrni a kesernyés növényekhez
és az égett szaghoz társított ízt. – Hol van a többi része? Mármint, a
teste?
A „test” szó mintha egy új és meglehetősen undorító
perspektívába helyezte volna a dolgokat.
– Én azon töprengtem, hogy hol lehet annak az ujjnak a többi
része. – Jamie a fekete foltot nézte, és ráncolta a homlokát.
Ujjpercével felé mutatott, és Bree meglátta, amit az apja is látott:
egy halványabb foltot a tűz körén belül, ahol a hamvak egy részét
félresöpörték. Már látta, hogy három ujj van ott, és megint nyelt
egyet. Kettő sértetlen volt, szürkésfehér csontok hevertek
kísértetiesen a hamuban. A harmadikból viszont hiányzott két ízület;
csak a keskeny, utolsó ujjperc maradt meg.

715
 – Egy állat? – Bree körülnézett nyomok után kutatva, de nem
voltak tappancs nyomok a szikla felszínén, csak a fiúcskák lába után
maradt sáros foltok.
Gyomra mélyén kannibalizmus homályos víziója kezdett
kavarogni, de azonnal elvetette a gondolatot.
– Nem gondolod, hogy Ian… – Hirtelen elhallgatott.
– Ian? – Apja döbbenten nézett fel. – Miért tenne Ian ilyesmit?
– Nem hiszem, hogy tenne – felelte, és jobb belátásra tért. –
Egyáltalán nem. Csak egy gondolat volt… Hallottam, hogy az
irokézek néha… Néha… – Bree a megégett csontok felé biccentet,
és nem szándékozott tovább boncolgatni a gondolatot. – Ohm…
Lehet, hogy Ian egyik barátja? Ööö… Erre járt?
Jamie arca kissé elsötétült, de aztán megrázta a fejét.
– Nem, ebben a felföld szagát érzem. Az irokézek elégetik az
ellenséget. Pontosabban levágnak róluk dolgokat. De nem így. –
Jamie állával a csontok felé intett, amolyan felföldi módon. – Ez
valami személyes ügy lesz. Egy boszorkány, esetleg egy sámán
lehet, hogy képes ilyenre, de egy harcos nem.
– Mostanában nem is találkoztam indiánokkal. A Ridge-en
legalábbis nem. Te?
Jamie egy pillanatig még nézte az égett foltot, majd homlokát
ráncolva megrázta a fejét.
– Nem, sem pedig olyannal, akinek hiányzik pár ujja.
– Biztos vagy benne, hogy emberé? – Bree szemügyre vette a
csontokat, és végigvette a lehetőségeket. – Nem lehet, hogy talán
egy kisebb medvéé? Vagy egy nagy mosómedvéé?
– Lehet – felelte, de Bree látta, hogy csak az ő kedvéért. Jamie
biztos volt a dolgában.
– Anya! – A sziklán mezítlábas léptek zaja hallatszott mögüle,
majd valaki megrángatta a ruhája ujját. – Anya, éhesek vagyunk!
– Hát persze hogy azok vagytok – mondta, és felállt, hogy
szembenézzen a követeléssel, de továbbra is szórakozottan nézte az
égett maradványokat. – Hiszen már vagy egy órája nem ettetek!
Mit… – Pillantása a tűzről lassan a fiára vándorolt, majd hirtelen

716
megállt, és a két kisfiút nézte, akik vigyorogva álltak előtte, tetőtől
talpig sárosán.
– Odanézzenek! – mondta, és döbbenetét beletörődés tompította.
– Hogy lehettek ennyire mocskosak?
– Ó, könnyen – felelte az apja vigyorogva, miközben felállt. –
De könnyen segíthetünk is rajta. – Lehajolt, megragadta Germaint az
inge és a nadrágja ülepénél fogva, aztán szépen belehajította az
alattuk levő vízbe.
– Engem is, engem is! Engem is, nagypapa! – Jemmy izgatottan
ugrándozott fel-le, és minden irányban sárrögöket szórt széjjel.
– Jól van, téged is. – Jamie lehajolt, elkapta Jem derekát, és
magasra dobta a levegőben, mielőtt még Brianna felkiálthatott
volna:
– Nem tud úszni!
Tiltakozását hatalmas csobbanás követte, ahogy Jem
belepottyant a vízbe, és azon nyomban elsüllyedt, mint egy kő. Bree
a szikla széléhez sietett, és arra készült, hogy utánaugrik, amikor az
apja a karjára tette a kezét, hogy megállítsa.
– Várj egy kicsit – mondta. – Honnan tudod, hogy tud-e úszni,
ha nem hagyod, hogy megpróbálja?
Germain már a part felé kalimpált a karjával, kis szőke feje
sötétebb színű lett a víztől. Jemmy aztán felbukkant mögötte,
csapkodott és fröcskölt, Germain pedig alámerült, úgy fordult meg,
mint egy vidra, és mellette jött fel a felszínre.
– Rúgjál! – kiáltotta Jemmynek, és szemléltetésképpen
felkavarta maga körül a vizet. – Fordulj a hátadra!
Jemmy abbahagyta a hadonászást, a hátára fordult, és őrült
módra rúgkapált. Haja az arcára tapadt, és a hadonászásából eredő
vízpermet bizonyára elhomályosította a maradék látását, azonban
bátran rugdosott Jamie és Germain biztató kiáltásaira.
A meder nem volt hosszabb tíz lábnál, Jem másodpercek alatt
elérte a nagy kövek szegélyezte túlsó partot, és fejjel nekiment az
egyiknek. Megállt, erőtlenül csapkodott a sekély vízben, majd lábra
kecmergett, megrázta magát, és nedves haját eltűrte az arcából. Le
volt nyűgözve.

717
 – Tudok úszni! – kiáltotta. – Mama, tudok úszni!
– Ez csodálatos! – felelte az anyja, tépelődve a mámorító
büszkeség, a késztetés, hogy hazarohanjon elmesélni Rogernek,
illetve az irtózatos látomások között, amikben Jemmy
elővigyázatlanul feneketlen tavakba és sziklás fenekű patakokba
ugrál abban a felelőtlen tudatban, hogy valóban tud úszni. De már
megízlelte a víz ízét, nem csupán képletesen; innen már nem volt
visszaút.
– Gyere ide! – hajolt felé, és tapsolt a kezével. – Vissza tudsz
úszni hozzám? Gyere, gyere csak!
Jemmy egy pillanatig üres tekintettel nézett az anyjára, majd az
őt körülvevő fodrozódó vízre. Arcáról leolvadt az izgatottság lángja.
– Elfelejtettem – mondta, és lefelé görbült a szája a hirtelen
szomorúságtól. – Elfelejtettem, hogyan kell!
– Ugorj bele, és rugdoss! – ordította Germain segítőkészen egy
szikláról. – Meg tudod csinálni, cousin!
Jemmy ügyetlenül lépett egyet-kettőt a vízben, de megállt,
remegett az ajka, és rémület meg zavarodottság lett úrrá rajta.
– Maradj ott, a chuisle! Jövök! – kiáltotta Jamie, és belevetette
magát a mederbe, halvány sávként úszott a víz alatt, hajából és
nadrágjából buborékok törtek fel. Jemmy előtt bukkant fel, vett egy
nagy levegőt, és megrázta a fejét, majd kisöpörte az arcából vizes,
vörös haját.
– Na, gyere szépen – mondta, a térdén araszolva a sekély
vízben, háttal Jemmynek. Hátranézett, és megpaskolta a saját vállát.
– Kapaszkodj belém, jó? Együtt visszaúszunk.
Így is tettek, sután rugdostak és fröcsköltek kutyaúszásban,
Jemmy izgatott kiáltásait Germain visszhangozta, aki beugrott
melléjük a vízbe, hogy ott lubickoljon.
Ahogy kimásztak a sziklára, lihegve és nevetve elterültek Bree
lába előtt, és csöpögött róluk a víz.
– Hát, legalább tiszták vagytok – jegyezte meg megfontoltan, és
elhúzta a lábát a patakokban folyó víz elől. – Ezt el kell ismernem.

718
 – Még jó, hogy tiszták vagyunk! – Jamie felült, és kicsavarta a
vizet hosszú hajából. – Most jutott eszembe, hogy talán jobban is
meg lehet csinálni, amit akarsz.
– Amit aka… Ó! Mármint a vizet?
– Azt. – Jamie szipogott, és kezével megdörzsölte az orrát. –
Megmutatom, ha eljössz hozzánk vacsora után.
– Mi az, nagypapa? – Jemmy feltápászkodott, vizes haja vörös
tüskékben állt a fején, és kíváncsian nézte Jamie hátát. Ujjával
végigsimított az egyik hosszú, görbe seben.
– Micsoda? Jaj… hogy az. – Jamie tekintete egy pillanatra
üressé vált.
– Az…
– Nagypapát egyszer bántották a rossz emberek – vágott közbe
Bree határozottan, és lehajolt, hogy felvegye Jemmyt. – De az már
rég volt. Most már jól van. Jemmy, te egy sózsák vagy!
– Apa azt mondja, lehet, hogy grandpère egy fókatündér –
jegyezte meg Germain, és érdeklődve szemlélte Jamie hátát. – Mint
az ő apukája. A rossz emberek a fókabőrödben találtak meg,
grandpère, és le akarták rólad vágni? Ezután persze ismét emberré
változott – magyarázta, mintha magától értetődő lenne, és Jemmyre
nézett –, és megölte őket a kardjával!
Jamie rámeredt Germainre. Pislogott egyet, és megint
megtörölte az orrát.
– Ó! – szólalt meg. – Igen. Öhm. Igen, gondolom, így történt.
Ha az apukád így mesélte.
– Mi az a fókatündér? – kérdezte Jemmy zavarodottan, de
érdeklődve. Izgett-mozgott Brianna karjában, azt akarta, hogy
elengedjék, így az anyja letette a sziklára.
– Nem tudom – vallotta be Germain. – De van bundájuk. Mi az
a fókatündér, grandpère?
Jamie behunyta a szemét a lemenő nap fényében, és fejét
csóválva megdörzsölte az arcát. Brianna úgy látta, mintha
mosolyogna, de nem vett volna rá mérget.
– Hát jó – szólalt meg Jamie, kihúzta magát, kinyitotta a szemét,
és hátravetette vizes haját. – A fókatündér olyan teremtmény, aki a

719
földön ember, de a tengerben fókává válik. A fóka pedig – tette
hozzá Jemmyt elhallgattatva, aki már nyitotta is a száját, hogy
megkérdezze – egy jókora, csúszós és fényes szőrű állat, ami úgy
ugat, mint a kutya, akkora, mint egy ökör, és gyönyörű, akár a sötét
éjszaka. A tengerben él, de néha kijön a part menti sziklákra.
– Láttál már ilyet, grandpère? – kérdezte Germain izgatottan.
– Ó, rengeteget – felelte Jamie. – Jó sok fóka él Skócia
partjainál.
– Skócia – visszhangozta Jemmy, elkerekedett szemmel.
– Ma mère szerint Skócia jó hely – jegyezte meg Germain. –
Néha sírni is szokott, amikor beszél róla. Szerintem én nem biztos,
hogy szeretném.
– Miért nem? – kérdezte Brianna.
– Tele van óriásokkal, sellőlovakkal és… dolgokkal – felelte
Germain a homlokát ráncolva. – Én nem akarok ilyenekkel
találkozni. Meg maman szerint van ott zabkása is, de az van itt is.
– Van bizony. És szerintem ideje hazamenni és enni egy kicsit.
– Jamie lábra állt, nyújtózkodott, és élvezettel nyögött egyet. A késő
délutáni nap aranyszínű fényben fürösztötte a köveket és a vizet,
megvilágítva a fiúk orcáját és a világos szőrszálakat Jamie karján.
Jemmy is nyújtózott és nyögött egyet, hogy utánozza a
nagyapját, mire Jamie felnevetett.
– Gyere, te kis halacska! Hazavigyelek? – Előrehajolt, hogy
Jemmy felmászhasson a hátára, majd felegyenesedett, eligazgatta a
kisfiút, és odanyújtotta a kezét Germainnek.
Jamie látta, hogy Brianna figyelme egy pillanatra visszatér a
szikla szélén levő megfeketedett foltra.
– Hagyjad – mondta halkan. – Ez csak valami bűbáj. Ne nyúlj
hozzá!
Azzal lelépett a szikláról, és elindult az ösvényen. Jemmy a
hátán ült, Germaint pedig a nyakára kulcsolt kézzel vezette, és
mindkét fiúcska kacarászott, ahogy végigmentek az út süppedős
talajában.
Brianna elhozta a patakpartról az ásóját meg Jamie ingét, és a
fiúk után eredt a nagy ház felé. Szellő kezdett fújdogálni a fák

720
között, ami hűsítette Bree-t, ahogy az inge nedves anyaga hozzáért,
de a sétában kellően kimelegedett, így nem fázott.
Germain halkan dudorászott magában, továbbra is kéz a kézben
a nagyapjával, kis szőke feje előre-hátra ingott, mint egy metronóm.
Jemmy kimerülten felsóhajtott, miközben lába Jamie törzse,
karja a nyaka köré csavarodott, naptól kipirult arcát pedig a sebes
hátának döntötte. Aztán eszébe jutott valami, mire felemelte a fejét,
és cuppanós puszit adott a nagyapja két lapockája közé.
Jamie megrándult, majdnem eldobta Jemet, és olyan magas
hangon vonyított egyet, hogy Brianna felnevetett.
– Már nem is fáj, igaz? – kérdezte Jem komolyan, és feljebb
húzta magát, hogy Jamie válla fölött lássa az arcát.
– Ó, hát persze hogy nem – biztosította a nagyapja elfintorodva.
– Egyáltalán nem.
A szúnyogok addigra előmerészkedtek. Bree elhessegetett egy
rovarfelhőt az arcából, és lecsapott egy szúnyogot, ami rászállt
Germain nyakára.
– Aú! – kiáltott fel, vállait felhúzva, de aztán zavartalanul
folytatta az Alouette című dal éneklését.
Jemmy inge vékony lenből készült, Roger egyik régi darabjából
alakították át. Az anyag, miközben megszáradt, felvette Roger
testének szögletes és erőteljes alakját, és Jemmy keskeny, gyenge
kis válla erőtlen visszhang volt a rátapadó régi, kemény anyag alatt.
A vörös fiúkról Bree Germainre pillantott, aki nádszálvékonyan és
jókedvűen sétált fényben és árnyékban, még mindig dalolászva, és
arra gondolt, milyen hihetetlenül gyönyörűek ezek a fiúk.
– Kik voltak a rossz emberek, nagypapa? – kérdezte Jemmy
álmosan, feje bólogatott Jamie lépéseinek ritmusára.
– Sassunaich – felelte Jamie kurtán. – Angol katonák.
– Angol canaille – tette hozzá Germain, félbehagyva a nótáját. –
Ők azok, akik apa kezét is levágták.
– Tényleg? – Jem egy pillanatra figyelmesen felkapta a fejét,
majd visszaejtette Jamie lapockái közé, mire a nagyapja felmordult.
– A kardoddal ölted meg őket, nagypapa?
– Némelyiküket.

721
 – Én majd megölöm a többit, ha nagy leszek – jelentette ki
Germain. – Ha még maradt belőlük.
– Gondolom, maradt. – Jamie kissé feljebb húzta magán Jemet,
és elengedte Germain kezét, hogy magához szoríthassa Jemmy
meglazult lábait.
– Én is – suttogta Jemmy lecsukódó szemhéjjal. – Én is
megölöm őket. Az ösvény elágazásánál Jamie átadta Briannának a
fiát, aki aludt, mint a tej, és elvette az ingét.
Felöltözött, és elsöpörte kócos haját az arcából, amikor
kibukkant a feje az ingből. Rámosolygott Briannára, majd
előrehajolt, és gyengéd csókot nyomott a homlokára, miközben
egyik kezét Jemmy kerek, vörös fejére tette, ami a lány vállán
feküdt.
– Ne izgasd magad – mondta halkan. – Beszélek Mordecaijal.
És a férjeddel. Vigyázz a gyerekre.

„Valami személyes ügy lesz ez”, mondta az apja. Egy burkolt

célzás, hogy jobb, ha annyiban hagyja. És talán hagyta is volna,
leszámítva néhány dolgot. Az egyik, hogy Roger jóval sötétedés
után tért haza egy dalt fütyörészve, amit állítólag Amy McCallum
tanított neki. A másik pedig a mellékes megjegyzés, amit az apja a
Lapos Sziklán mondott a tűzről, miszerint a felföld szagát érzi
benne.
Briannának jó szimata volt, és most dögszagot érzett. Később
arra is rájött, hogy Jamie miért mondta, amit mondott. A tűz különös
szaga, az a gyógyszeres kicsengés, az jód lehetett; az alga égett
szaga. Még az ő korában, Ullapool partjánál érezte a tengeri hínáron
gyújtott tűz illatát, amikor Roger elvitte oda piknikezni.
A partokon nyilván akadt alga, és nem lehetetlen, hogy valaki
valamikor ide is hozott belőle a szárazföld belsejébe. Ugyanakkor az
sem volt lehetetlen, hogy valamelyik halász hozta magával
Skóciából, mint ahogy néhányan hoznak magukkal földet egy

722
üvegben, vagy egy marék kavicsot, ami emlékezteti őket arra a
földre, amit maguk mögött hagytak.
Egy bűbáj, mondta az apja. És a dal címe, amit Roger Amy
McCallumtól tanult, állítólag az, hogy A szerencsehozó bűbáj.
Ami persze nem különösebben bizonyít semmit. Bree mégis
megemlítette Mrs. Bugnak a kis tüzet meg a benne lévő dolgokat,
csupán kíváncsiságból. Mrs. Bug jó sokat tudott a felföldi mágiáról.
Mrs. Bug elgondolkodva ráncolta a homlokát Bree elbeszélését
hallgatva, és csücsörített.
– Szóval azt mondják, csontok? Milyen… Valami állat csontjai,
vagy egy emberé?
Brianna úgy érezte, mintha valaki hátba vágta volna.
– Egy emberé?
– Jaj, igen. Léteznek olyan varázslatok, amelyekhez sírból
származó föld kell, meg egy kis csontpor vagy egy holttest hamvai.
– Mrs. Bugnak eszébe juthatott valami a hamvak említéséről,
ugyanis elővett egy nagy agyagtálat a tűz meleg hamujából, és
belekukucskált. Az anyakovászuk néhány nappal ezelőtt kimúlt, és a
liszttel, vízzel és mézzel teli tálat odatették a hamuba annak
reményében, hogy mégiscsak erjedni kezd.
A kis, kerek, skót asszony belekémlelt a tálba, megcsóválta a
fejét, és visszatette, miközben gaelül motyogott valami versikét.
Nyilván, gondolta Brianna derűsen, a kovásznevelésre is létezik egy
ima. Vajon ki lehet a védőszentje?
– Mindaz – szólalt meg Mrs. Bug, visszatérve a fehérrépa-
daraboláshoz, illetve a beszélgetés eredeti tárgyához –, amit a Lapos
Sziklán láttál… Alga, csontok és egy lapos szikla… Ez egy szerelmi
bűbáj, gyermekem. Úgy hívják, hogy Az északi szél haragja.
– Elég különös név egy szerelmi bűbájnak – jegyezte meg Bree
Mrs. Bugra meredve, aki erre felnevetett.
– Jaj, vajon emlékszem még rá teljesen? – tette fel magának a
kérdést, majd beletörölte a kezét a kötényébe, és dereka előtt
összefont kézzel, némi színpadias lendülettel hozzáfogott:

723
 Szerelmi bűbájt mondok,
Hogy kedvesed szíve,
Mint szalmával felszívott víz,
Véled legyen tele.
Az Úr napjának reggelén
A parti szikla vár,
Acsalaput vígy magaddal,
S gyűszűvirág sem árt.
Kevés parázs a szoknyakorcban,
Mit otthon ne feledj,
S a falapátba, kedvesem,
Maréknyi algát is szedj.
Egy vénembernek három csontja,
Melyért frissen ásd a sírt,
S kilenc szár királyharaszt,
Ezt fejszéddel hasítsd.
Rőzsetűzön égjen el
Mind hamuvá, egészen,
S szerelmed keblére szórd
A tomboló északi szélben.
Járd körbe végül ötször is
A dombtetőn a kőrakást,
S hidd el, a férfi, kit szeretsz,
Eztán soha el nem hágy.

Mrs. Bug szétbontotta az ujjait, majd fogott egy fehérrépát,

azzal ügyes, gyors vágásokkal négybe vágta, a darabokat pedig a
lábosba dobta.
– Remélem, nem áll szándékodban ilyet csinálni.

724
 – Nem – motyogta Brianna, és érezte, hogy egy hideg érzés
elindul lefelé a hátán. – Mrs Bug, ön szerint a halászok használnak
ilyesmi bűbájokat?
– Hát, ami azt illeti, azt nem tudom, hogy mit csinálnak, de
bizonyára ismerik páran ezt a bűbájt; elég közismert, de én nem
tudok senkiről, aki elvégezte volna. Vannak egyszerűbb módszerek
is arra, hogy egy legény beleszeressen az emberbe – tette hozzá, és
ujjával dorgálóan Brianna felé intett. – Főzni kell neki egy szép tál
tejben párolt répát, vajjal körítve, hogy csak egyet említsek.
– Majd észben tartom – ígérte meg Brianna mosolyogva, és
kimentette magát.
Eredetileg haza akart menni. Rengeteg volt a teendő, kezdve a
fonástól meg a ruhák megvarrásától a fél tucat liba
megkopasztásáig, amiket korábban lőtt le és akasztott ki a kamrába.
Ehelyett viszont azon kapta magát, hogy felfelé igyekszik a dombra
a benőtt ösvényen, ami a sírkert felé vezetett.
Nyilván nem Amy McCallum csinálta azt a bűbájt, gondolta.
Órákba telt volna lejönnie a hegyről a kunyhójától, főleg egy
kisbabával együtt. De a babákat lehet vinni is. És senki sem tudná
meg, ha elhagyná a kunyhót, leszámítva talán Aidant, márpedig ő
senkivel nem beszél Rogeren kívül, akiért viszont rajong.
A nap már majdnem a horizont alá bukott, és melankolikus
fénybe vonta a picike temetőt. A menedéket nyújtó fák hosszú
árnyékai hidegbe és sötétségbe burkolták a teleszurkált földet és a
kőhalmok, fakeresztek és megmunkálatlan sírjelölő botok kis
gyűjteményét. A fenyőfák nyugtalanul duruzsoltak Bree feje fölött a
feltámadó esti szellőben.
A hidegérzet elindult a gerincéből, és szétterjedt a lapockái
között. Az sem segített, hogy észrevette, hogy az Ephraim feliratú
fakereszt alatt valaki feltúrta a földet.

725
 50
cxÇzx°Ä
]obban kellett volna tudnia. Tudta is. De mégis mit tehetett volna?
És ami még fontosabb, mit fog tenni ezután?
Roger lassan elindult felfelé a hegyoldalban, szinte fel sem tűnt
neki a szépsége. Szinte. A lehangoló téli sivárságban, ott állt abban
az elhagyatott csücsökben Amy McCallum düledező kunyhója a
babérfák között, és élénk színeivel maga volt a tavasz és a nyár.
Olyan élénk volt, hogy Roger még a gondjai ellenére is látni vélte a
ragyogó rózsaszíneket és vöröseket, amit krémszínű somfák
tarkítottak, a mezei növények apró kék virágai pedig a köves ösvény
mellett csordogáló patak fölött bólogattak a száraikon.
Bizonyára nyáron találták ezt a telket, jutott eszébe némi
gúnnyal. Akkor bizonyára bájosabbnak tűnhetett. Roger nem
ismerte Orem McCallumot, de a férfi nyilván nem sokkal lehetett
gyakorlatiasabb a feleségénél, különben felismerték volna a
kietlenségben rejlő veszélyeket.
A jelenlegi helyzet viszont nem Amy hibája volt, nem
hibáztathatja őt a saját ítélőképességének hiánya miatt.
Önmagát sem hibáztatta, de korábban észre kellett volna vennie,
hogy mi folyik, az elhangzottak alapján.
„Mindenki tudja, hogy több időt tölt ott fent az özvegy
McCallummal, mint a saját feleségével.”
Ezt mondta Malva Christie, hegyes állát dacosan felemelve.
„Mondja el az apámnak, és én elmondom mindenkinek, hogy láttam
csókolózni Amy McCallummal. Mindenki hinni fog nekem. ”

726
 Eszébe jutott az a döbbenet, amit a szavak hallatán érzett, a
döbbenet, amit aztán harag követett. Haragudott a lányra, a buta
fenyegetésére, de leginkább saját magára.
Az történt, hogy a malátázó melletti tisztáson dolgozott, és
hazafelé indult vacsorázni, amikor levágott egy kanyart az
ösvényből, és meglepte őket: Malvát meg Bobby Higginst,
összeölelkezve. Úgy rebbentek szét, akár egy pár megriadt őz, tágra
nyílt szemmel és olyan ijedten, hogy az már szinte vicces volt.
Roger elmosolyodott, de mielőtt még bocsánatot kérhetett volna,
vagy diszkréten eltűnhetett volna az aljnövényzetben, Malva
odalépett hozzá, elkerekedett szemmel és lángoló elszántsággal.
– Mondja el az apámnak – szólalt meg –, és én elmondom
mindenkinek, hogy láttam csókolózni Amy McCallummal.
Rogert annyira megdöbbentették a lány szavai, hogy csak akkor
vette észre Bobbyt, amikor az ifjú katona rátette a kezét a lány
karjára, suttogott neki valamit, és elhúzta onnan. Malva kelletlenül
visszafordult, vetett még egy utolsó, jelentőségteljes pillantást
Rogerre, és még odaszúrt egy mondatot, amitől Roger alatt
megbicsaklott a lába.
– Mindenki tudja, hogy több időt tölt ott fent az özvegy
McCallummal, mint a saját feleségével. Mindenki hinni fog nekem.
Az isten verje meg, igaza volt a lánynak, és ez csakis az ő
hibája. Leszámítva egy-két gúnyos megjegyzést, Bree nem
tiltakozott a látogatásai ellen; elfogadta – legalábbis úgy tűnt –,
hogy valakinek muszáj odamenni megnézni, hogy McCalluméknak
van-e elegendő élelmük és tűzifájuk, valamint egy kis társaságot
biztosítani a számukra akár rövid időre is a magány és a munka
monotonitásában.
Roger gyakran csinált ilyesmit, el szokott menni a tiszteletessel
ránézni a gyülekezet időseire, özvegyeire és betegeire; visznek nekik
ételt, megállnak beszélgetni egy kicsit – vagy épp hallgatni. Ez egy
olyan dolog, amit az ember megtesz a szomszédainak, győzködte
magát; egyszerű kedvesség.
Mégis észre kellett volna vennie. Most eszébe jutott Jamie
sokatmondó pillantása a vacsoraasztalnál, ahogy vett egy mély

727
levegőt, hogy megszólaljon, amikor Roger kért valami kenőcsöt a
kis Orrie McCallum kiütésére; aztán Claire Briannára vetett
pillantása, meg hogy Jamie becsukta a száját, és bármit akart is
szólni, az kimondatlan maradt.
„Mindenki hinni fog nekem." Nyilván elindult már a szóbeszéd,
ha ilyet mondott a lány. Jamie is hallhatta ezek szerint, Roger csak
abban reménykedett, hogy Bree még nem.
A babérfák között megpillantotta a rozoga kéményt, szinte
átlátszó füst gomolygott belőle, ami a tetőgerenda felett mintha
megremegtette volna a tiszta levegőt, így a kunyhó elvarázsoltnak
tűnt, ami mintha egy szempillantás alatt eltűnhetne a helyéről.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Roger pontosan tudta,
hogyan történt. A fiatal anyukák voltak a gyengéi, rettentő
gyengédséget érzett irántuk, és vágyat, hogy a gondjukat viselje.
Nem sokat segített az sem, hogy pontosan tudta, miért rejlett benne
ez a késztetés – a saját édesanyja emléke miatt, aki megmentette az
életét London bombázásakor, és ebbe halt bele.
Ez az érzékenység Alamance-nál majdnem az életébe került,
amikor a forrófejű és őrült William Buccleigh MacKenzie
félreértette Roger aggodalmát Morag MacKenzie iránt… Na jó,
egyszer megcsókolta, de csak a homlokán, és az isten szerelmére, a
saját, ki tudja, hányadik nagyanyja volt! És mennyire eget rengetően
röhejes, hogy a saját, ki tudja, hányadik nagyapád majdnem megöl,
amiért zaklatod a feleségét… Az eset a hangjába került, és meg
kellett volna tanulnia a leckét, de nem tette, legalábbis nem eléggé.
Hirtelen irtó mérges lett magára és Malva Christie-re, a gonosz
kis csitrire, úgyhogy felvett egy darab követ az ösvényről, és
lehajította a hegyről, bele a patakba. Eltalált egy másik követ a
vízben, ami kétszer megpördült, majd eltűnt a csobogó patakban.
Be kell fejeznie ezeket a látogatásokat McCalluméknál,
méghozzá azonnal. Most már világosan látta. Találniuk kell valami
más módot, hogy… De még egyszer el kellett jönnie, hogy
megmagyarázza. Amy meg fogja érteni, gondolta, de mégis, hogy
magyarázza el Aidannek, hogy mi az a jó hírnév, és hogy a pletyka

728
miért halálos bűn, és hogy miért nem jöhet el többé horgászni, vagy
megmutatni, hogyan kell ezt-azt építeni…
Magában szünet nélkül átkozódva végigment az utolsó rövid,
lankás emelkedőn, és odaért a viharvert, növényekkel benőtt kis
bejárati ajtóhoz. Azonban mielőtt még jelezhette volna az érkezését,
az ajtó kivágódott.
– Roger Mac! – Amy McCallum félig leesett a lépcsőn,
egyenesen Roger karjaiba, és lihegve zokogott. – Hát eljött!
Imádkoztam, hogy valaki jöjjön ide, de nem gondoltam volna, hogy
valaki időben megjelenik, és azt hittem, meg fog halni, de hát maga
eljött! Hála istennek!
– Mi történt? Mi a baj? A kis Orrie beteg talán? – Roger a
karjánál lógva támogatta Amyt, aki olyan hevesen rázta meg a fejét,
hogy félig lecsúszott a főkötője.
– Aidan – lihegett. – Aidan az.

Aidan McCallum kétrét görnyedve feküdt a rendelőm asztalán,

falfehér volt, és zihálva nyögdécselt. Az első gondolatom – hogy
egy éretlen alma vagy egres a ludas – elszállt, miután közelebbről is
szemügyre vettem a fiút. Szinte biztos voltam abban, hogy mivel
van dolgunk, de a vakbélgyulladásnak sok olyan tünete van, ami
más betegségek esetében is fennállhat. A klasszikus esetnek azonban
van egy jellegzetes tünete.
– Le tudná fogni, csak egy pillanatra? – Ránéztem az anyjára,
akiből patakokban folyt a könny a fiúra, de végül Roger bólintott, és
odajött, majd kezét Aidan térdére meg vállára tette, és óvatosan arra
kényszerítette, hogy feküdjön egyenesen.
Hüvelykujjamat a köldökébe tettem, kisujjamat pedig a jobb
csípőcsontjára, majd erősen megnyomtam a hasát a középső
ujjammal, egy másodpercig azon tűnődve, hogy vajon McBurney
mostanra felfedezte, illetve elnevezte-e már a testnek ezt a bizonyos
pontját. A McBurney által felfedezett pontban érzett fájdalom az

729
egyik jellegzetes tünete volt az akut vakbélgyulladásnak.
Megnyomtam Aidan hasát, majd enyhítettem a nyomást, mire ő
felsikoltott, ívben megfeszült az asztalon, és úgy feküdt kétrét
görnyedve, akár egy zsebkés.
Gyulladt vakbél, kétségtelen. Tudtam, hogy előbb-utóbb szembe
kell néznem eggyel. És rémülettel vegyes izgalommal rájöttem,
hogy végre eljött az idő, hogy használjam az étert. Semmi kétség
nem fért hozzá, és nem is volt választási lehetőségem; ha a vakbelet
nem távolítják el, akkor meg fog repedni.
Felpillantottam; Roger Mrs. McCallumot támogatta a
könyökénél fogva, aki a mellkasához szorította a pólyába tekert
kisbabáját. Itt kell maradnia, Aidannek szüksége lesz rá.
– Roger, kerítsd elő Lizzie-t, hogy foglalkozzon a babával, jó?
Aztán amilyen gyorsan csak tudsz, rohanj Christie-ékhez;
szükségem lesz Malva segítségére.
Roger arcán a lehető legfurcsább kifejezés jelent meg, nem
igazán tudtam értelmezni, de egy pillanat alatt tovaszállt, és nem
volt időm foglalkozni vele. Bólintott, majd egy szó nélkül eltűnt, én
pedig Mrs. Mc-Callumra figyeltem, és feltettem a szükséges
kérdéseket, mielőtt felvágnám a fia hasát.
Roger dühödt kopogására Allan Christie nyitott ajtót.
Bagolyarcú apja sötétebb, vékonyabb verziója pislogott néhányat,
amikor Roger Malva holléte felől érdeklődött.
– Miért… Lement a patakhoz – felelte. – Növényeket gyűjteni,
azt mondta. – Allan összevonta a szemöldökét. – Miért keresed?
– Mrs. Frasernek szüksége van a segítségére… valamiben. –
Bent megmozdult valami, kinyílt a hátsó ajtó. Tom Christie jött be
egy könyvvel a kezében, ujját betette a két oldal közé, ahol épp
tartott.
– MacKenzie – szólalt meg, és röviden biccentett egyet. – Azt
mondod, Mrs. Frasernek szüksége van a lányomra? Miért? – Ő is
összevonta a szemöldökét, így a két Christie pontosan úgy festett,
mint egy pár gyöngybagoly, akik egy kétes egeret szemlélnek.
– Csak azért, mert a kis Aidan McCallum nagyon beteg, és
örülne Malva segítségének. Megyek, megkeresem.

730
 Christie szemöldöke között elmélyült a ránc, és szólásra nyitotta
a száját, de Roger addigra megfordult, és a fák közé sietett, mielőtt
bármelyikük megállíthatta volna.
Aránylag hamar rátalált a lányra, bár minden egyes perc, amit a
keresésével töltött, örökkévalóságnak tűnt. Vajon mennyi idő alatt
perforálódik egy vakbél? Malva térdig járt a patakban, szoknyáját
feltűrte, és vesszős kosara ott lebegett mellette, hozzákötve a
kötényéhez. Először meg sem hallotta Rogert, túl hangos volt a víz
folyása. Amikor Roger hangosabban szólította, riadtan felkapta a
fejét, és előrántott egy gallyazókést, amit erősen szorított a kezében.
A riadt pillantás elillant, amikor meglátta, ki az, de azért
gyanakodva rajta tartotta a szemét, és továbbra is a kezében tartotta
a kést, Roger jól látta. Roger beszámolt a helyzetről, ami érdeklődést
váltott ki a lányból.
– Éter? Komolyan, fel fogja nyitni? – kérdezte buzgón, és
megindult felé a vízben.
– Igen, gyere, már szóltam az apádnak, hogy Mrs. Frasernek
szüksége van rád. Nem kell megállnunk nála.
Erre megváltozott az arca.
– Szólt neki? – Egy pillanatra összevonta a szemöldökét. Majd
az ajkába harapott, és megrázta a fejét.
– Nem mehetek – mondta, és igyekezett túlharsogni a patak
hangját.
– De, igen – mondta a lehető legbátorítóbban, és előrenyújtotta a
kezét, hogy segítsen neki. – Gyere, majd segítek hozni a holmidat.
Még határozottabban megrázta a fejét, rózsaszín alsó ajka kissé
előre-biggyedt.
– Nem. Az apám nem fogja megengedni. – A kunyhó felé
pillantott, és Roger is megfordult, hogy odanézzen, de minden
rendben volt; sem Allan, sem Tom nem követte. Egyelőre.
Lerúgta a cipőjét, és belépett a jeges vizű patakba, a csúszós és
kemény kövek megmoccantak a lába alatt. Malva szeme
elkerekedett, és eltátotta a száját, ahogy Roger lehajolt, megfogta a
kosarát, letépte a köténye pántjáról, és a partra dobta. Aztán kivette
a kést a kezéből, beszúrta az övébe, majd a derekánál fogva elkapta,

731
felemelte, és kivitte a partra, nem törődve a rúgkapálásával és
visítozásával.
– Velem jössz – jelentette ki morogva, ahogy letette. – Sétálsz,
vagy cipeljelek?
Roger úgy vélte, hogy az ajánlatot hallva Malva inkább
kíváncsinak tűnt, mint rémültnek, de a lány ismét megrázta a fejét,
és hátrálni kezdett.
– Nem lehet… Tényleg! Ő… Meg fog verni, ha rájön, hogy az
éterrel babráltam.
Erre Roger egy pillanatra megtorpant. Tényleg így lenne? Lehet.
Most azonban Aidan élete volt a tét.
– Csak nem jön rá – mondta. – Vagy ha igen, akkor
gondoskodom róla, hogy ne bánthasson. Gyere már, az isten
szerelmére, nincs vesztegetni való időnk!
Apró, rózsaszín száját makacsul összepréselte. Na jó, nincs idő
tétovázni. Előrehajolt, hogy közelebb legyen az arcuk egymáshoz, és
a szemébe nézett.
– Vagy velem jössz – mondta ökölbe szorult kézzel –, vagy
mesélek az apádnak meg a bátyádnak rólad és Bobby Higginsről.
Rólam mondhatsz, amit akarsz, nem érdekel. De ha úgy gondolod,
hogy az apád megver, amiért segítesz Mrs. Frasernek, vajon mit
tenne, ha tudná, hogy Bobbyval smárolsz?
Nem tudta, hogy mi a smárolás tizennyolcadik századi
megfelelője, de úgy tűnt, Malva megértette. És ha közel hasonló
testalkatuk lett volna, a lány biztos leüti, már ha Roger megfelelően
értelmezte a veszélyes villanást abban a nagy szürke szemében.
Azonban Malva nem bántotta, és egy pillanatnyi fontolgatás
után lehajolt, megtörölte a lábát a szoknyájával, és sietősen belebújt
a szandáljába.
– Nem kell – mondta kurtán, amikor látta, hogy Roger lehajol a
kosárért. – És kérem vissza a késemet.
Talán csupán szerette volna a befolyása alatt tartani a lányt,
amíg biztonságban el nem jutnak a rendelőbe, Roger nyilván nem
félt tőle. Kezét azonban az övében rejlő késre tette, és így szólt:
– Később. Majd ha végeztünk.

732
 Malva nem vitatkozott, csak kimászott a partra, és elindult a
nagy ház felé, miközben meztelen talpán csattogott a szandál.

Ujjamat az Aidan hónaljában levő pulzuson tartottam, és számoltam.

Túl forró volt a bőre, hogy hozzáérjek, lehetett vagy 38 fokos láza.
A pulzusa erős és gyors volt… És lassult, ahogy kezdett elkábulni.
Éreztem, hogy Malva is számol magában, ahány csepp éter, olyan
hosszú szünetet tart a következő csepegtetés előtt… Én elakadtam a
saját számolásomban, de nem számított, magamba szívtam az
ütemet, és éreztem, hogy a saját pulzusom kezd ugyanarra a ritmusra
verni, és normális, egyenletes volt.
Megfelelően lélegzett. A kis pocak emelkedett és süllyedt a
kezem alatt, és éreztem, hogy az összes izma ellazult, leszámítva a
megfeszült, felfúvódott hasát; bordái magasra emelkedtek, ahogy
lélegzett. Hirtelen támadt egy olyan illúzióm, mintha keresztül
tudnám nyomni a hasfalán a kezemet, és meg tudnám fogni a
duzzadt vakbelet, szinte láttam a fejemben, ahogy ott lüktet ádáz
módon az őt körülvevő sötétség biztonságában. Itt az idő.
Mrs. McCallum megnyikkant, amikor megfogtam a szikét, aztán
hangosabban folytatta, amikor belenyomtam a sápadt bőrbe, ami
még mindig nedvesen csillogott az alkoholtól, amivel átitattam.
Akár egy hal hasa, amikor megadja magát a belezőkésnek.
A bőr könnyedén szétvált, és a vér olyan különös, varázslatos
módon buggyant ki alóla, hogy az ember szinte elképzelni sem
tudja, hogy honnan jöhet. Szinte semmi zsír nem volt alatta, egyből
megtaláltam a sötétvörös izmokat, amelyek ruganyosan reagáltak az
érintésemre. Voltak mások is a szobában, halványan éreztem a
jelenlétüket, azonban nem tudtam megosztani a figyelmemet.
Minden érzékemmel a kezem alatt fekvő kis testre fókuszáltam.
Valaki viszont állt a vállamnál, talán Bree?
– Kérek egy fogót… Igen, azt az izét. – Valóban Bree volt az;
hosszú ujjaival, amelyek nedvesek voltak a fertőtlenítőtől, felvette a

733
karom formájú tárgyat, és várakozón kinyújtott bal kezembe tette.
Hiányzott egy jó műtőssegéd, de megoldottuk.
– Tartsd ezt így itt. – Orrommal a penge felé böktem az
izomrostok között, amelyek könnyen szétváltak, majd összecsíptem
a hashártya vastag, puha rétegét, felemeltem és belevágtam.
A fiú belső szervei jó melegek voltak, puhatolódzó ujjaim körül
cuppogtak a nedvességtől. Puha, bugyogó belek, falukon keresztül
apró félkemény csomók érződtek, ujjhegyemet súrolta egy csont; a
fiú olyan aprócska volt, hogy alig fértem el. Be kellett csuknom a
szemem, és csak az érintésre koncentrálni. A vakbélnek ott kell
lennie az ujjam alatt, és éreztem is a vastagbél ívét, ami olyan volt,
mint egy szunyókáló kígyó. Mögötte? Alatta? Óvatosan
kitapogattam, aztán kinyitottam a szemem, és közelről szemügyre
vettem a sebet. Nem vérzett annyira, de a seb még mindig nedves
volt. Vajon nekiálljak elbíbelődni a vérzés elállításával? Malvára
pillantottam, aki homlokát ráncolva összpontosított, ajka
hangtalanul mozgott, és egyik kezét a nyaki pulzuson tartva számolt.
– Égetővasat kérek, a kisebbet. – Az éter gyúlékonyságát szem
előtt tartva már korábban eloltottam a tüzet, és a parázstartó üstöt
kivittem a rendelőből Jamie dolgozószobájába. Bree viszont gyors
volt, másodpercek alatt ott is volt mellettem. Aidán hasából füst
emelkedett fel, és a megperzselt hús sistergő szaga elnyomta a vér
meleg illatát. Felnéztem, hogy visszaadjam Bree-nek a vasat, majd
észrevettem, hogy Mrs. McCallum meredten bámul.
A vért felitattam egy marék kötszerrel, és megint odanéztem…
Tényleg az volt az ujjaim között, amire gondoltam… Akkor jó.
– Hát jól van – mondtam győzelemittasan. – Most megvagy! –
Ujjamat nagyon óvatosan a vakbél íve alá bújtattam, és egy részét
kihúztam a seben keresztül, így a gyulladt rész úgy állt ki belőle,
mint valami dühödt, kövér féreg, és be volt lilulva a gyulladás miatt.
– Érfogót.
Megvan. Most már jól láttam a szövetet a vakbél falán és az azt
tápláló véredényeket. Először azokat kell elkötni, utána elköthetem
magát a vakbelet, és akkor kivághatom. Csak a kis mérete miatt
bonyolult, de nem lesz nagy gond vele…

734
 A szobában akkora volt a csend, hogy hallottam a széntartó
üstben levő szén apró szisszenéseit és pattogásait a folyosó túlsó
végéből. Izzadság folyt a fülem mögött, a mellem között, és
halványan azt is észrevettem, hogy fogam belevájt az alsó ajkamba.
– Csipeszt! – Szorosabbra húztam az öltést, majd a csipesszel a
kezemben szépen felnyomtam a féregnyúlvány elkötött végét a
vakbélbe. Ezt határozottan visszatoltam a hasába, és vettem egy
mély levegőt.
– Még mennyi, Malva?
– Kicsivel több mint tíz perc, asszonyom. Jól van a fiú. – Csak
annyi időre vette le a szemét az éteres maszkról, hogy rám villantson
egy mosolyt, majd fogta a csepegtető üveget, és némán folytatta a
számolást.
A seb bezárása gyorsan ment. Az összevarrt sebet bekentem egy
vastag réteg mézzel, majd testét szorosan bepólyáltam,
betakargattam, és vettem egy levegőt.
– Vedd le a maszkot! – mondtam Malvának felegyenesedve.
Nem felelt, úgyhogy ránéztem. A maszkot már felemelte, maga előtt
tartotta két kézzel, akár egy pajzsot. Azonban nem Aidant nézte;
tekintetét az apjára szegezte, aki mereven állt az ajtóban.

Tom Christie előbb az asztalon fekvő meztelen testre nézett, aztán a

lányára. Malva bizonytalanul hátrébb lépett, és még mindig a
maszkot szorongatta. Christie feje elfordult, és szürke szemét az
enyémbe fúrta.
– Mi folyik itt? – faggatott. – Mit művelnek azzal a gyerekkel?
– Megmentjük az életét – feleltem fanyarul. Még mindig
vibráltam a műtét intenzív hatásától, és nem volt hangulatom ilyen
badarságokkal foglalkozni. – Mit akar?
Christie összeszorította keskeny ajkát, de mielőtt válaszolhatott
volna, a fia, Allan befurakodott a szobába, néhány lépéssel ott
termett a húga mellett, és a csuklójánál fogva megragadta.

735
 – Tűnés innen, te idióta – mondta durván, miközben elrángatta
onnan. – Semmi keresnivalód itt.
– Engedd el! – Roger hangja élesen csengett, majd megfogta
Allan vállát, hogy arrébb húzza. Allan megpördült a sarkán, és
gyomorszájon vágta Rogert, röviden, de erősen. Roger tompán
felkiáltott, de nem esett össze. Ehelyett behúzott egyet Allan
Christie állkapcsába. Allan hátratántorodott, beleütközött a kis
asztalkába, amelyen az eszközöket tartottam; a pengék és fogók
fémes csörömpöléssel értek földet a padlón, és az alkoholban
áztatott csipeszes üveg ripityára tört a deszkákon, üveget és
folyadékot lövellve mindenfelé.
Tompa puffanást hallottam, ezért odanéztem. Amy McCallum
az éter és az érzelmek hatására elájult.
Nem volt időm ezzel foglalkozni; Allan hevesen visszapattant,
Roger lehúzta a fejét, elkapta a fiatalabb Christie testét, és hátrafelé
botladozva mindketten nekiütköztek az ablakpárkánynak, és
összegabalyodva kiestek a nyitott ablakon.
Tom Christie halkan felmordult, és az ablakhoz sietett. Malva,
kihasználva a lehetőséget, kirohant az ajtón, hallottam fürge lépteit a
folyosó, a konyha és feltehetőleg a hátsó ajtó felől.
– Mi a franc… ? – szólalt meg Bree rám nézve.
– Rám ne nézz – mondtam a fejemet csóválva. – Fogalmam
sincs. – Ami igaz is volt; azonban gyomrom görcsbe rándult attól,
hogy belerángattam Malvát ebbe a műtétbe. Tom Christie-vel
sikerült valamiképpen normalizálni a viszonyunkat azt követően,
hogy megoperáltam a kezét, de ez nem jelentette azt, hogy
megváltozott az álláspontja az éter istentelenségével kapcsolatban.
Bree hirtelen kihúzta magát, és megdermedt. A kintről érkező
morgások, zihálások és összefüggéstelen sértegetések arra utaltak,
hogy a küzdelem tovább folytatódott, azonban Allan Christie
egyszer csak emelt hangon házasságtörőnek nevezte Rogert.
Brianna éles tekintettel odapillantott Amy McCallum
összegömbölyödött alakjára, én pedig egy nagyon csúnya szót
mondtam magamban. Magam is hallottam pár megjegyzést Roger
látogatásait illetően, és egyszer már Jamie is közel járt ahhoz, hogy

736
beszéljen róla Rogerrel, én viszont lebeszéltem arról, hogy
közbeavatkozzon, és megmondtam neki, hogy majd én óvatosan
felhozom a témát Bree-nek. Viszont azóta erre nem volt
lehetőségem, és most…
Bree vetett egy utolsó, barátságtalan pillantást Amy
McCallumra, majd kiviharzott az ajtón, nyilván azért, hogy ő maga
is részt vegyen a küzdelemben. Összevontam a szemöldökömet, és
valószínűleg felnyöghettem, mivel Tom Christie hirtelen elfordult az
ablaktól.
– Talán beteg, asszonyom?
– Nem – feleltem kissé sápadtan. – Csak… Nézze, Tom.
Sajnálom, ha bajt okoztam azzal, hogy megkértem Malvát, segítsen
nekem. Tényleg van érzéke a gyógyításhoz. Szerintem… De nem
akartam belehajszolni olyasmibe, amit maga ellenez.
Zord tekintettel nézett rám, majd Aidán ernyedt testére
vándorolt a pillantása, és hirtelen még komorabb lett.
– Az a gyerek meghalt? – kérdezte.
– Nem, nem – feleltem. – Étert adtam neki, csak alsz…
Kiszáradt a torkom, ahogy észrevettem, hogy Aidán épp ezt a
kellemetlen pillanatot választotta arra, hogy abbahagyja a lélegzést.
Összefüggéstelen sikolyok kíséretében félrelöktem Tom
Christie-t az útból, és Aidanre vetettem magam, számat az övére
tapasztottam, és tenyeremmel erősen nyomkodtam a mellkasa
közepét.
A tüdejében levő éter az arcomba áramlott, ahogy elvettem a
számat, és megszédültem. Szabad kezemmel erősen
megkapaszkodtam az asztal szélében, majd számat ismét rátettem az
övére. Nem ájulhatok el, nem!
Elmosódott előttem a világ, és mintha forgott volna körülöttem
a szoba. Kitartóan kapaszkodtam az öntudati állapotomba, miközben
levegőt fújtam a tüdejébe, és éreztem, ahogy a kis mellkasa lágyan
emelkedik és süllyed a kezem alatt.
Még egy perce sem tarthatott az egész, de az az egy perc maga
volt a rémálom; minden forgott körülöttem, Aidan teste volt az
egyetlen szilárd horgony az örvénylő káoszban. Amy McCallum

737
megmoccant mellettem a földön, térdre kászálódott, majd egy
üvöltés kíséretében rám vetette magát, le akart rángatni a fiáról.
Hallottam Tom Christie parancsoló hangját, amint igyekszik
megnyugtatni; bizonyára odébb ránthatta onnan, mivel hirtelen
eltűnt a szorítása a lábamról.
Még egyszer belefújtam Aidan tüdejébe, és ezúttal megrándult a
mellkasa a kezem alatt. Köhögött, fulladozott, megint köhögött, és
egyszerre kezdett lélegezni meg kiabálni. Szédülve felálltam, és bele
kellett kapaszkodnom az asztalba, nehogy elessek.
Két alakot láttam magam előtt, sötétek és torzak voltak, és tátott
szájjal bámultak rám, amelyben éles metszőfogak meredeztek.
Botladozva pislogni kezdtem, és mélyen beszívtam a levegőt. Ismét
pislantottam, mire a két alakból kirajzolódott Tom Christie és Amy
McCallum alakja. Tom a derekánál fogva tartotta vissza Amyt.
– Minden rendben – szólaltam meg, és hangom különösen
távolinak tűnt. – Jól van. Hadd jöjjön ide a fiához.
Amy zokogva odarohant Aidanhez, és a karjaiba vette. Tom
Christie meg én ott álltunk egymásra meredve a romok felett. Kint
minden elcsendesült.
– Maga visszahozta azt a gyereket a halálból? – kérdezte.
Hangja szinte társalgó színt ütött meg, de ritkás szemöldökét
magasra felvonta.
Megtöröltem a kezemmel a számat, még mindig éreztem az éter
betegesen édes ízét.
– Úgy tűnik – feleltem.
– Ó!
Üres tekintettel nézett rám. A szoba levegője megtelt alkohollal,
és kezdett kiszáradni az orrüregem. Kissé könnyezett a szemem, de
megtöröltem a kötényemben. Végül Tom biccentett – inkább saját
magának –, majd elindult kifelé.
Látnom kellett Aidant és az anyját. Viszont nem engedhettem
elmenni Tomot anélkül, hogy el ne simítanám a dolgokat Malva
miatt, legalábbis amennyire lehetséges.
– Tom… Mr. Christie. – Utánasiettem, és a ruhája ujjánál
elkaptam. Meglepődve és homlokráncolva fordult meg.

738
 – Malva. Az én hibám; én küldtem oda Rogert, hogy hozza el.
Maga ugye nem… – Tétováztam, de nem jutott eszembe, hogy
milyen óvatosabb módon tálalhatnám. – Ugye nem fogja
megbüntetni?
Egy pillanatra mélyebbre szaladtak a ráncok a homlokán, majd
halványan megrázta a fejét, és egy apró meghajlással kiszabadította
a ruháját a kezem közül.
– Szolgálatára, Mrs. Fraser – mondta halkan, és egy utolsó
pillantást vetve Aidanre, távozott.

Brianna megtörölgette egy nedves zsebkendő csücskével Roger alsó

ajkát, ami az egyik oldalon felszakadt és bedagadt, illetve vérzett
Allan Christie ütéseinek hatására.
– Az én hibám – mondta immáron harmadszorra. – Óvatosabban
is a tudtára adhattam volna.
– Csend legyen – csitította Brianna, és kezdte elveszíteni a
türelmét. – Ha tovább beszélsz, nem fog elállni a vérzés. – A
verekedés óta most szólt először Rogerhez.
Roger elmotyogott egy bocsánatkérést, és kivette Bree kezéből a
zsebkendőt, majd a szájára nyomta. Mivel azonban képtelen volt
nyugton maradni, felkelt, és a kunyhó nyitott ajtajához ballagott,
hogy kikémleljen.
– Nincs már itt a közelben, ugye? Allan. – Bree is odament, és
kinézett Roger válla fölött. – Ha mégis, hagyd békén. Én majd…
– Nem, már nincs – vágott közbe Roger. Kezét még mindig a
szájára nyomva a lankás tisztás másik végében álló nagy ház felé
biccentett. – Tom az.
Tom Christie valóban ott állt a verandán. Csak ácsorgott, és úgy
tűnt, mélyen a gondolataiba merül. Miközben őt nézték, Roger
megrázta a fejét, mint egy kutya, ami lerázza magáról a vizet, és
határozottan elindult a saját háza felé.

739
 – Megyek, beszélek vele. – Roger az asztalra dobta a
zsebkendőt.
– Nem, nem beszélsz. – Bree elkapta Rogert a karjánál fogva,
amikor az elindult az ajtó felé. – Maradj ki ebből, Roger!
– Nem akarok verekedni vele – közölte, és közben Bree kezét
paskolgatta, amit megnyugtató mozdulatnak szánt. – De beszélnem
kell vele.
– Nem, nem kell. – Bree erősebben szorította a karját, és
próbálta visszahúzni, a tűz mellé. – Attól csak rosszabb lesz. Hagyd
őket békén.
– Nem tehetem – mondta Roger, és kezdett ingerültté válni az
arckifejezése. – Hogy érted azt, hogy csak rosszabb lesz? Mit
gondolsz, mi vagyok én?
Ez nem az a kérdés volt, amit Bree ebben a percben akart
megválaszolni. Vibráltak benne az érzelmek az Aidan műtétje miatti
feszültségtől, a verekedés kirobbanásától, és Allan sértései is
hagytak benne tüskéket, ezért saját szavaiban sem bízott, nemhogy a
diplomáciai érzékében.
– Ne menj – ismételte, és kényszeredetten lejjebb vette a
hangját, és nyugodtan beszélt. – Mindenki fel van dúlva. Legalább
addig várj, amíg lecsillapodnak. Még jobb, ha megvárod, míg apa
visszatér. Ő majd…
– Persze, ő mindent jobban csinál nálam, ezt jól tudom – vágott
közbe Roger, maró gúnnyal a hangjában. – Viszont én ígértem meg
Malvának, hogy nem esik bántódása. Úgyhogy megyek. –
Megrántotta a ruhája ujját, elég erősen, hogy Brianna érezze, ahogy
a hónaljban a varrás megadja magát.
– Hát jó! – Elengedte, és hevesen rávágott a karjára. – Menj!
Törődj csak mindenkivel ezen a világon, csak a családoddal ne!
Menj! Tűnés!
– Tessék? – Roger megállt, tekintete dühről és zavarodottságról
árulkodott.
– Hallottad! Nyomás! – Bree dobbantott egyet, és a daucomagos
üveg, ami a polc szélén ült, leesett a földre és összetört, mindenfelé

740
gurultak az apró fekete magvak, mintha bors lett volna. – Most nézd
meg, mit csináltál!
– Hogy én…
– Mindegy! Teljesen mindegy. Tűnj innen! – Hevesen
szuszogott, és nagyon igyekezett nem sírni. Arca forró volt, szeme
kivörösödött és véreres volt, és annyira égett, hogy úgy érezte, a
puszta tekintetével képes lenne megperzselni Rogert – és ennek
értelemszerűen örült is volna.
Roger tanakodott, próbálta eldönteni, hogy ott maradjon, és
kiengesztelje háborgó feleségét, vagy lovagiasan elrohanjon
megvédeni Malva Christie-t. Tett egy bizonytalan lépést az ajtó felé,
mire Bree odanyúlt a seprűért, és hajmeresztő, fülsiketítő visítás
kíséretében dühösen Roger fejéhez vágta.
Az lebukott, de Bree a második suhintásra eltalálta a bordáit egy
puffanó hang kíséretében. Meglepetten rándult meg az ütés hatására,
de elég gyorsan magához tért, hogy a következő suhintásra elkapja a
seprűt. Kirántotta Bree kezéből, és az erőlködéstől morogva egy
hatalmas reccsenés kíséretében kettétörte a térdén.
A seprű darabjait odahajította Bree lába elé, majd dühösen, de
önuralommal rámeredt.
– Mi az isten bajod van neked?
Bree kihúzta magát, és a szemébe nézett.
– Az, amit mondtam. Hogy ha túl sok időt töltesz Amy
McCallum-mal, akkor elkezdik rebesgetni, hogy viszonyod van
vele…
– Hogy mim? – Hangja dühödten mennydörgött, de volt valami
sunyiság a szemében, ami elárulta.
– Ezek szerint te is hallottad… igaz? – Bree nem érzett
diadalittasságot, amiért rajtakapta; inkább csak valami beteges
haragot.
– Bree, ugye nem hiszed el, hogy igaz? – kérdezte, és elcsuklott
a hangja a meghazudtolástól és könyörgéstől.
– Tudom, hogy nem igaz – felelte, és felidegesítette, hogy az ő
hangja is legalább olyan bizonytalan és akadozó, mint Rogeré. – De
nem ez a lényeg, Roger!

741
 – A lényeg – ismételte. Fekete szemöldökét összevonta,
tekintete metsző és sötét volt.
– A lényeg – folytatta Bree levegőért kapkodva –, hogy mindig
elmész. Malva Christie, Amy McCallum, Marsali, Lizzie… még Ute
McGilliv-ray-nek is segítesz, az isten szerelmére!
– Ki más tenné meg? – kérdezte Roger éles hangon. – Az apád
vagy az unokatestvéred talán igen, de nekik meg el kellett menniük
az indiánokhoz. Én itt vagyok. És nem megyek el mindig – tette
hozzá utólag. – Minden éjszakát itthon töltök, vagy nem?
Bree behunyta a szemét, keze ökölbe szorult, és érezte, ahogy a
körmei a tenyerébe vájnak.
– Az összes nőnek segítesz, rajtam kívül – mondta, miközben
kinyitotta a szemét. – Miért van ez?
Roger zord tekintettel nézte, és Bree egy pillanatra azon
tűnődött, vajon létezik-e fekete smaragd.
– Talán csak nem gondoltam, hogy szükséged van rám – felelte.
Azzal sarkon fordult, és távozott.

742
 51
[•ä™ áé™
T víz békésen terült el, akár az olvadt ezüst, egyedül az esti
felhők árnyéka mozdult a felszínén. Azonban hamarosan
megjelennek majd felette az első rovarok, ez benne volt már a
levegőben. Vagy az is lehet, gondolta Roger, hogy csak az apósa
várakozását érzékelte, aki leopárdként guggolt a pisztrángos tó
partján, botját és légyúszóját készenlétben tartva a fodrozódás első
jelére.
– Mint a Bethesda partján – szólalt meg szórakozottan.
– Igen? – mondta Jamie, de nem nézett oda, figyelmét a vízre
összpontosította.
– Igen, ahol egy angyal időnként lemegy a tóba, és felkavarja a
vizet. Úgyhogy mindenki ott ül várakozón, mintha a víz bármelyik
percben elkezdhetne kavarogni.
Jamie elmosolyodott, de továbbra sem fordult oda. A horgászat
komoly dolog.
Nem is baj, Roger örült, hogy Jamie nem nézett rá. Viszont
sietnie kell, ha mondani akar valamit. Fraser egyszer-kétszer már
bedobta a botot gyakorlásképpen.
– Azt hiszem… – Elhallgatott, hogy kijavítsa saját magát. –
Nem, nem hiszem. Tudom. Akarom… – Kifogyott belőle a szusz,
ami idegesítette; legkevésbé sem szerette volna, ha bizonytalannak
tűnik a hangja. Vett egy hatalmas mély lélegzetet, és a következő
szavak úgy lövelltek ki belőle, mintha egy pisztolyt sütöttek volna
el. – Lelkész akarok lenni.
Hát, jó. Kimondta. Önkéntelenül felpillantott, hogy
meggyőződjön róla, nem szakadt le az ég. Fakó volt, és

743
bárányfelhők pettyezték, de mögülük átsejlett a nyugodt kéksége, és
a korai hold kísértete épp a hegygerinc fölött jelent meg.
Jamie elgondolkodva rápillantott, de nem tűnt különösebben
meglepettnek. Ez már fél siker, gondolta Roger.
– Lelkész. Úgy érted, hogy prédikátor?
– Hát… igen. Az is.
Beismerésétől zavarba jött. Gondolta, hogy kell majd
prédikálnia, azonban a puszta említése is rettegéssel töltötte el.
– Az is? – ismételte Fraser, egy oldalpillantást vetve rá.
– Igen. Mármint… Egy lelkész az prédikál, nyilván. – Nyilván.
Miről? Hogyan? – De nem ez… Úgy értem, nem ez a lényeg. Nem
ezért… Nem ezért kell megtennem. – Kezdett ideges lenni, ahogy
próbált valamit világosan elmagyarázni, amit még saját magának
sem tudott rendesen megfogalmazni.
Felsóhajtott, és megdörzsölte az arcát.
– Jól van, figyelj. Nyilván emlékszel Wilson nagyi temetésére.
És McCallumékra.
Jamie erre csupán bólintott, Roger viszont mintha látta volna,
hogy a megértés szikrája villan a szemében.
– Megtettem… ezt-azt. Amikor szükség volt rá. És… –
Bizonytalanul megmoccant a keze, mintha azt sem tudná leírni,
milyen volt például Hermon Husbanddel találkozni az Alamance
partján, vagy késő éjjel beszélgetni a halott apjával.
Megint sóhajtott egyet, és épp készült egy kavicsot hajítani a
vízbe, de még időben megállt, amikor látta, hogy Jamie keze
megfeszül a horgászbotján. Érezte a torkában a szokásos reszelős és
fullasztó érzést, úgyhogy köhintett egyet, és kezét a kavics köré
zárta.
– A prédikálást, hát, azt majd valahogy megoldom. De engem a
többi dolog érdekel. Te jó ég! Őrültségnek hangzik, és lehet, hogy
az is vagyok. A temetések, a keresztelők, meg az… Az, hogy…
Talán csak az, hogy segíthessek, akár imával, akár hallgatással.
– Gondoskodni akarsz róluk – jegyezte meg Jamie szelíden, és
nem kérdésnek, inkább kijelentésnek szánta.

744
 Roger szomorúan felnevetett, és szemét becsukta a vízen
tükröződő napsugarak elől.
– Nem arról van szó, hogy ezt akarom csinálni – mondta. –
Sosem jutott ilyesmi eszembe, főleg, hogy egy lelkész házában
nőttem fel. Úgy értem, tudom, milyen az. Valakinek azonban muszáj
megtennie, és azt hiszem, hogy ez én vagyok.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Roger kinyitotta a szemét,
és a vizet kémlelte. A köveket alga borította, úgy lebegtek az
áramlatban, akár egy sellő haja. Fraser megmoccant, és visszahúzta
a botját.
– A presbiteriánusok hisznek a szentségekben, ugye?
– Igen – felelte Roger meglepve. – Persze hogy hiszünk. Te
soha… – Hát, nem. Feltételezte, hogy Fraser igazából sosem beszélt
senkivel, aki ne katolikus lett volna, legalábbis ilyen ügyekben. –
Igen, hiszünk – ismételte. Kezét óvatosan a vízbe merítette, és
megtörölte vele a szemöldökét, így a hűsítő víz végigfutott az arcán,
a nyakán, be, az inge alá.
– Úgy értem, az egyházi szentségekben. – A vízbe dobott
légyúszó apró vörös pontként lebegett a felszínen. – Téged nem kell
majd felszentelni?
– Ó, már értem. De, igen. Van egy presbiteriánus akadémia
Mecklenburg megyében. Majd elmegyek, és beszélek velük erről.
Viszont azon gondolkozom, hogy az jó sok időbe telne; és görögöt
meg latint tanultam már, meg ami azt illeti – mosolyodott el
önkéntelenül –, az Oxfordi Egyetemen diplomáztam. Ha hiszed, ha
nem, egyszer tanult embernek számítottam.
Jamie szája sarka megrebbent, ahogy visszarántotta a karját, és
csuklójával suhintott egyet. A zsinór lusta ívben szállt messzire, és
az úszó elmerült. Roger pislantott; a tó felszíne valóban kezdett
fodrozódni, apró hullámok kezdtek terjedni a felbukkanó kérészek
és szitakötők nyomán.
– A feleségeddel beszéltél már róla?
– Nem – felelte a tóra meredve.

745
 – Miért nem? – Nem volt vádló él a kérdésfeltevésben, inkább
kíváncsiság. Végül is miért az apósával vitatta meg első körben a
kérdést a felesége helyett?
Azért, mert te tudod, milyen érzés férfinak lenni, gondolta, ő
viszont nem. Azonban az igazság egy másik változatát mondta ki
hangosan.
– Nem akarom, hogy azt higgye, gyáva vagyok.
Jamie hümmögött egyet, szinte már meglepetten, de nem felelt
azonnal, mert a zsinór feltekerésére figyelt. Levette az átázott legyet
a horogról, majd a kalapjába szúrt gyűjteményt vizslatva végül
kiválasztott egy szép zöld példányt, ami fekete, íves tollban
végződött.
– Gondolod, hogy ezt hinné? – Fraser nem várta meg a választ,
hanem felállt, és a botot felemelte, hátrasuhintott vele, majd bedobta
az úszót a tó közepére. Az úszó olyan könnyedén szállt le a víz
felszínére, mint egy falevél.
Roger nézte, ahogy rángatva táncoltatja Jamie a víz fölött. A
tiszteletes maga is horgász volt. Roger egyszer csak ott látta maga
előtt Nesst: ragyogó fodros vizét, amely tiszta barnává vált a
köveken, apa meg ott áll a leharcolt gumicsizmájában, és feltekeri az
orsóra a damilt. Fullasztónak érezte ezt a vágyakozást. Skócia iránt.
Az apja iránt. Csak egyetlen nap iránt, amikor béke van.
A hegyek és az erdők zöldje titokzatosan és vadul emelkedett
körülöttük a magasba, és a párás ég úgy bontakozott ki a völgy
fölött, mintha angyalszárny lenne, némán és naptól világosan.
Azonban nem békésen – itt soha nincsen béke.
– Elhiszed nekünk – Claire-nek, Briannának és nekem –, hogy
jön a háború?
Jamie kurtán felnevetett, és a vizet kémlelte.
– Van szemem. Nem kell ahhoz sem próféta, sem boszorkány,
hogy lássam, mi áll a küszöbön.
– Ez – mondta Roger, és kíváncsian nézett Jamie-re – elég
furcsa megfogalmazás.
– Az lenne? Nem ezt mondja a Biblia? Mikor azért látjátok
majd, hogy az a pusztító utálatosság, a melyről Dániel próféta

746
szólott, ott áll a szent helyen: Akkor, a kik Júdeában lesznek,
fussanak a hegyekre.11
A ki olvassa, értse meg. A szöveg hiányzó részét emlékezetből
fejezte be, és Roger a csontjába hatoló hideg érzettel ráébredt, hogy
Jamie valóban látja, hogy ott áll a küszöbön a háború, és felismerte.
Nemcsak képletesen értette, hanem pontosan leírta, amit látott –
mivel ő maga is látta már korábban.
A jókedvűen kiáltozó fiúcskák hangját magával hozta a víz, és
Fraser kissé elfordult, hogy hallgatózzon. Halvány mosoly jelent
meg az ajkán, majd lenézett a fodrozódó vízre, ami mintha kezdett
volna nyugodtabbá válni. Hajfonatai nekiütődtek nap cserzette
nyakának bőréhez, ugyanúgy, ahogy a madárberkenye levelei
szálltak a levegőben.
Roger hirtelen meg akarta kérdezni Jamie-től, hogy fél-e, de
csendben maradt. Amúgy is tudta a választ.
Nem számít. Mélyeket lélegzett, és ugyanazt a választ adta
magának ugyanerre a kérdésre. Nem kívülről jött, ott volt benne,
mintha azzal együtt született volna, mintha mindig is tudta volna.
Nem számít. Úgyis meg fogod tenni.
Egy darabig még ott maradtak, csendben. Jamie még kétszer
bedobta a zöld legyes úszót, majd csóválni kezdte a fejét, és valamit
motyogott, aztán visszahúzta, kicserélte egy másik légyúszóra, és
megint bedobta. A kisfiúk a túlparton rohangáltak, meztelenül, mint
az angolnák, nevetgéltek, majd eltűntek a bokrok között.
Igazán furcsa, gondolta Roger. Úgy érezte, minden rendben van.
Pedig továbbra sem volt fogalma arról, hogy mit akar tenni
pontosan, és továbbra is látta a felé hömpölygő viharfelhőket, illetve
továbbra sem tudta, mi rejlik bennük. Viszont minden rendben volt.
Hal akadt Jamie horgára. Gyorsan kirántotta a fényes,
csapkodós halat a partra, ahol egy kövön egy erős ütéssel megölte,
majd beletette a hálójába.
– Arra nem gondoltál, hogy kvéker leszel? – kérdezte Jamie
komolyan.

11
Károli Gáspár fordítása.
747
 – Nem. – Roger ledöbbent a kérdésen. – Miért kérdezed?
Jamie azon a különös módon vonta meg a vállát, amit akkor
szokott csinálni, amikor kellemetlenül érezte magát valamivel
kapcsolatban, és nem szólalt meg, amíg be nem dobta újra a botot.
– Azt mondtad, nem akarod, hogy Brianna azt higgye, gyáva
vagy. Én már harcoltam pap mellett. – Szája sarka kényszeredetten
felfelé görbült. – Ráadásul nem volt valami nagy kardforgató a
monsignore, és az istálló hosszabb oldalát se találta el egy
pisztollyal, de azért egész bátor volt.
– Ó! – Roger megvakarta az álla széliét. – Igen, értem, amit
mondasz. Nem, nem hinném, hogy be tudnék állni egy seregbe. –
Ahogy ezt kimondta, gyötrő megbánás öntötte el. – De felvehetem a
harcot azoknak a védelmében… akiknek szüksége van rá… Azt
össze tudom egyeztetni a lelkiismeretemmel, igen.
– Akkor jól van.
Jamie feltekerte a zsineg maradékát, lerázta a vizet a légyről, és
visszadugta a horgot a kalapjába. A botot félretéve kotorászni
kezdett a hal-szákjában, és elővett egy kőből készült üveget. Egy
sóhaj kíséretében leült, fogával kihúzta belőle a dugót, beleköpte a
kezébe, és odanyújtotta Rogernek az üveget.
– Van valami, amit Claire folyton mondogat nekem – mondta,
és idézni kezdte. – „Miltonnál többet ér a maláta, mi rávezeti az
embert Isten útjára.”
Roger felvonta a szemöldökét.
– Olvastál Miltontól?
– Egy keveset. Igaza van vele kapcsolatban.
– Tudod, hogyan folytatódik? – Roger az ajkához emelte az
üveget. – Ale az, amit meg kell inni, akiknek fáj gondolkodni.
Fraser szemében vidámság villant.
– Akkor ez whisky lesz – mondta. – Csak olyan a szaga, mint a
sörnek.
Az ital hideg volt, sötét és kellemesen kesernyés, és egymásnak
adogatták az üveget, miközben nem sokat beszéltek, amíg az ale el
nem fogyott. Jamie szépen visszatette a dugót, és az üres üveget
belerakta a halszákba.

748
 – A feleséged… – szólalt meg elgondolkodva, és felkelt, majd a
szák pántját a vállára akasztotta.
– Igen? – Roger fogta a leharcolt, legyekkel tűzdelt kalapot, és
odaadta neki. Jamie köszönetképp bólintott, és a fejére tette.
– Neki is van szeme.

749
 52
`@\@V@
fzentjánosbogarak világítottak a fűben, a fákon, és zöld színű
rajként lebegtek a levegőben. Az egyik Brianna térdén állapodott
meg; figyelte, ahogy lüktet a fénye, ki-be, ki-be kapcsol, közben
pedig férjét hallgatta, aki épp akkor számolt be arról, hogy lelkész
akar lenni.
A kunyhójuk verandáján ültek, miközben az alkonyat estévé
sűrűsödött. A nagy tisztás túloldaláról odahallatszott a bokrokban
játszó kisgyerekek hujjogatása, nagy zajt csaptak, és jókedvűek
voltak, mintha portyázó denevérek lennének.
– Öhm… Mondhatnál valamit – szólalt meg Roger. Fejét Bree
felé fordította, és őt nézte. Még elég világos volt ahhoz, hogy látni
lehessen Roger kissé szorongó, várakozó arckifejezését.
– Nos… Adj egy percet. Tudod, erre nem igazán számítottam.
Ez igaz is volt, meg nem is. Bree tudatosan nyilván sosem
gondolt ilyesmire, most viszont, hogy közölte a szándékait –
márpedig ezt tette, gondolta Brianna, nem pedig az engedélyét kérte
hozzá –, egyáltalán nem volt meglepve. Nem fordulatnak érezte,
inkább ráébredt arra, hogy egy ideje már ott volt ez a levegőben, és
bizonyos értelemben megkönnyebbülés volt számára, hogy kiderült,
miről is van szó.
– Hát – szólalt meg Brianna egy hosszú pillanatnyi töprengés
után. – Szerintem jó ötlet.
– Így gondolod? – Tapintható volt a hangjában a
megkönnyebbülés.
– Igen. Ha azért segítesz ezeknek a nőknek, mert Isten erre kér,
az lényegesen jobb, mint ha szívesebben vagy velük, mint velem.

750
 – Bree! Nem gondolhatod, hogy én… – Közelebb hajolt, és
aggodalmasan a szemébe nézett. – Ugye nem gondolod?
– Hát, csak néha – ismerte be Bree. – Rosszabb pillanataimban.
Nem állandóan. – Roger olyan idegesnek tűnt, hogy Bree a kezébe
vette arca hosszú ívét; borostája láthatatlan volt ebben a fényben, de
érezte puha csiklandósságát a tenyerén. – Biztos vagy benne? –
kérdezte gyengéden. Roger bólintott, és megmozdult a torka, amikor
nyelt egyet.
– Biztos.
– Félsz?
Erre Roger halványan elmosolyodott.
– Igen.
– Majd segítek – jelentette ki Bree határozottan. – Csak szólj,
hogyan, és segítek.
Roger vett egy mély levegőt, arca kivirult, bár mosolya
bánatosnak tűnt.
– Nem tudom, hogyan – mondta. – Úgy értem, hogy hogyan
csináljam. Azt pedig végképp nem, hogy te mit tehetnél. És ez
megijeszt.
– Talán nem tudod – mondta Brianna. – De már amúgy is
csinálod, nem? Egyébként valahogyan hivatalossá kell ezt tenned?
Vagy elég, ha bejelented, hogy lelkész lettél, mint azok a tévés
prédikátorok, aztán le is arathatod a babérokat?
A vicc hallatán Roger elmosolyodott, de komolyan felelt.
– Átkozott katolikusok! Mindig azt hiszitek, hogy a többieknek
nincs joguk a szentségekhez. Pedig nekünk van! Azon
gondolkodom, hogy elmegyek a presbiteriánus akadémiára, hogy
megnézzem, mit kell tennem azért, hogy felszenteljenek. Ami a
babérok learatását illeti, gondolom, ez azt jelenti, hogy sosem leszek
gazdag.
– Arra amúgy sem számítottam különösebben – biztosította
Bree komoly hangon. – Ne aggódj, nem a pénzedért mentem
hozzád. Ha többre lesz szükségünk, majd én szerzek.
– Hogyan?

751
 – Nem tudom. Valószínűleg nem fogom árulni a testem. Azok
után nem, ami Manfreddel történt.
– Ezzel ne is viccelődj – mondta Roger. Nagy, meleg kezét Bree
kezére tette.
Aidan McCallum magas, fülsiketítő hangja hangzott fel a
levegőben, és valami hirtelen belehasított Briannába.
– A te… öhm… nyájad… – A szót viccesnek találta, úgyhogy a
kérdés komolysága ellenére felnevetett. – Nem fogja bánni, hogy én
katolikus vagyok? – Hirtelen odafordult Rogerhez, mert még valami
eszébe jutott. – Nem akarod… Nem fogsz megkérni, hogy
megtérjek?
– Nem, nem foglak – felelte gyorsan és határozottan. – Soha az
életben. Ami a nyájat illeti, hogy mit gondolnak… Vagy mit
mondanak… – El-fintorodott, részben az aggodalomtól, részben az
elszántságtól. – Ha nem hajlandóak elfogadni, nos… Akkor mind
mehetnek a pokolba, ennyi.
Bree nevetésben tört ki, majd Roger is követte, nevetése
féktelenül bugyogott ki belőle.
– A miniszter macskája egy tiszteletlen macska – tréfálkozott
Bree. – Ezt hogy mondod gaelül?
– Fogalmam sincs. De a miniszter macskája egy
megkönnyebbült macska – folytatta Roger mosolyogva. – Nem
tudom, erről mi a véleményed.
– Nem tudom pontosan, hogy mi a véleményem róla – vallotta
be. Lágyan megszorította a kezét. – De azt látom, hogy boldog vagy.
– Látszik? – Roger mosolygott, és az utolsó esti fények mély és
ragyogó zöld színnel villantak fel a szemében.
– Látszik. Mintha… Mintha belülről ragyognál. – Elszorult a
torka. – Roger… Ugye nem fogsz megfeledkezni rólam és Jemről?
Nem tudom, hogy versenybe szállhatok-e Istennel.
Roger meghökkent.
– Nem – felelte, és erősebben szorította Bree kezét, amitől
gyűrűje belevágott az ujjába. – Soha.
Egy darabig csendben maradtak, a szentjánosbogarak úgy
keringtek, akár egy zöld színű eső, néma párzási énekük

752
megvilágította a sötétségbe borult füvet és fákat. Roger arca is egyre
kevésbé látszott az elenyésző fényben, de Bree még látta ajkának
elszánt vonalát.
– Esküszöm neked, Bree – mondta. – Bárhogy fognak is hívni
engem mostantól, akkor is mindig, mindenekelőtt a férjed leszek. A
férjed és a gyermekeid apja leszek legelsősorban, és mindig az is
maradok. Bármit teszek, sosem a családom kárára fogom tenni, ezt
megígérem.
– Én csak annyit akarok – szólalt meg halkan Bree a sötétségben
–, hogy szeress engem. Nem azért, amit tudok, vagy azért, ahogy
kinézek, vagy azért, mert én is szeretlek. Hanem azért, aki vagyok.
– Tökéletes, feltétel nélküli szeretet? – kérdezte Roger
ugyanolyan halkan. – Egyesek szerint arra csak Isten képes, de
megpróbálhatom.
– Ó, én hiszek benned – jegyezte meg Bree, és érezte, hogy a
férjében szétáradó ragyogás az ő szívét is eléri.
– Remélem, mindig így lesz – mondta Roger. Bree kezét a saját
ajkához emelte, és szertartásosan megcsókolta. Lehelete meleg volt
a bőrén.
Mintha próbára tennék a korábbi kinyilatkoztatását, az esti
szellő Jem hangját hozta a levegőben, mintha egy apró, sürgető
sziréna szólna.
– ApuuuuuuAAAAAPUUUapuuuuuuuuu…
Roger mélyet sóhajtott, előrehajolt, és adott egy csókot Bree-
nek, egy pillanatra lágyan és mélyen összekapcsolódtak, majd fogta
magát, hogy kezdjen valamit a sürgős helyzettel.
Bree még ott ült egy darabig, és hallgatózott. Férfihangok
érkeztek a tisztás túloldaláról, mély és magas, faggatózás és
kérdések, megnyugtatás és izgalom. Semmi vészhelyzet; Jem csak
annyit akart, hogy feltegyék egy fára, ami túl magas volt ahhoz,
hogy egyedül felmásszon rá. Aztán nevetés hallatszott, levelek őrült
zizegése, ó, te jó ég, Roger is fent van a fán! Mindketten rajta
voltak, és huhogtak, mint a baglyok.
– Min nevetsz, a nighean? – Jamie tűnt fel az éjszakában,
lószaga volt.

753
 – Mindenen – felelte, és Brianna összébb húzta magát, hogy az
apja oda tudjon ülni mellé. Igazat mondott. Hirtelen minden fénylett,
a nagy ház ablakaiban világító gyertyafény, a szentjánosbogarak a
fűben, Roger arcának ragyogása, amikor elmesélte neki a vágyát.
Még mindig érezte az ajka érintését az övén; ott pezsgett a vérében.
Jamie felemelte a kezét, és elkapott egy arra járó
szentjánosbogarat. Egy pillanatig keze sötét fogságában tartotta,
ahol felvillant, majd kialudt, hideg fénye átszűrődött Jamie ujjai
között. Valahonnan messziről Bree hallotta az anyja hangját, ami
egy nyitott ablakon szűrődött ki; Claire a Klementinát énekelte.
A fiúk és Roger most a holdnak huhogtak, bár az nem volt több
egy fakó sarlónál a horizonton. Érezte, hogy az apja testét is rázza a
néma nevetés.
– Disneyland jut eszembe erről – szólalt meg Bree hirtelen.
– Igen? Az hol van?
– Az egy vidámpark. Gyerekeknek – tette hozzá, mivel tudta,
hogy bár Londonban és Párizsban is léteznek hasonló vidámparkok,
azok kizárólag felnőtteknek szóltak. Ebben az időben még senki
nem gondolt rá, hogy a gyerekeket szórakoztassa, leszámítva a saját
játékaikat.
– Apa meg anya minden nyáron elvitt – mesélte, és gond nélkül
visszautazott a forró és napsütötte kaliforniai napokba és meleg
éjszakákba. – A fák tele voltak apró fényekkel, a szentjánosbogárról
jutott eszembe.
Jamie kinyitotta a tenyerét, a szentjánosbogár egyszer-kétszer
még felvillant, majd apró búgással kitárta szárnyait, és fel-le lebegve
elszállt a levegőben.
– Aranybányász és a lánya, éldegélt ott hajdanán…
– És milyen volt? – kérdezte Jamie kíváncsian.
– Jaj… Hát csodálatos! – Bree elmosolyodott magában, látta
maga előtt a Main Street ragyogó fényeit, a King Arthur’s Carrousel
zenéjét, tükreit és gyönyörű, szalaggal díszített lovait. – Fel lehetett
ülni mindenfélére. Volt egy hajó, amivel végig tudtál siklani egy
folyón át a dzsungelén, és láthattál krokodilokat, vízilovakat meg
fejvadászokat…

754
 – Fejvadászokat? – kérdezte Jamie érdeklődve.
– Nem valódiakat – biztosította Brianna. – Az egész csak
látszat… De… Hát az egy külön világ. Amikor ott vagy, a való világ
eltűnik, ott semmi rossz nem történhet. A világ legboldogabb
helyének nevezik, és egy kis ideig tényleg így tűnhet.
– Lenge volt ő, mintegy tündér, hogyha lépdelt leginkább. Pedig
sokszor jó a bocskor, mégis úgy járt mezítláb.
– Mindenhol, állandóan hallani a zenét – folytatta Bree
mosolyogva. – Együttesek… Zenészek csoportjai játszanak
különböző hangszereken, fúvósokon, dobokon meg ilyesmin, és fel-
le masíroznak az utcákon, és a pavilonokban zenélnek…
– Igen, ilyen előfordul a vidámparkokban. Legalábbis amikor
egyszer voltam egy ilyenben, akkor hallottam. – Bree Jamie
hangjában is hallotta a mosolyt.
– Ühüm. Meg vannak rajzfilmfigurák, akik körbe-körbe
mászkálnak. Már meséltem neked a rajzfilmekről. Odamehetsz kezet
fogni Miki egérrel vagy…
– Mivel?
– Miki egérrel. – Bree nevetett. – Az egy nagy, életnagyságú,
akarom mondani, ember nagyságú egér. Kesztyűje is van.
– Egy hatalmas patkány? – kérdezte Jamie kissé döbbenten. – És
odaviszik a gyerekeket játszani?
– Nem patkány, egér – helyesbített Bree. – És igazából az egy
ember, egérnek öltözve.
– Tényleg? – kérdezte, mintha nem nagyon lenne meggyőzve.
– Igen. Van egy hatalmas körhinta festett lovakkal, és egy vasút,
ami keresztülhalad a Szivárvány Barlangon, ahol óriási ékkövek
állnak ki a falból, és vörös meg kék vizű patakok folynak… aztán a
narancslébárok.
Jaj, azok a narancslébárok! – Bree halkan felnyögött a hideg,
túláradóan cukros, narancsos édességek mámorító emlékétől.
– Kellemes volt ott? – kérdezte Jamie halkan.
– Zöld mezőnek vadvirága mind kinyílt és visszavár.
– Igen – felelte, majd felsóhajtott, és egy pillanatra elhallgatott.
Aztán fejét nekidöntötte Jamie váltónak, és kezét nagy és erős

755
váltóra tette. – Tudod, mit? – kérdezte, mire Jamie kérdőn
hümmögött egyet.
– Kellemes volt, igen, sőt, nagyszerű, de amit igazán szerettem
benne, az az, hogy amikor ott voltunk, csak mi hárman léteztünk, és
minden tökéletes volt. Anya nem aggódott a betegei miatt, apa nem
dolgozott a tanulmányán, és sosem haragudtak egymásra.
Mindketten nevettek, mindannyian állandóan nevettünk… Amíg ott
voltunk.
Jamie nem szólt semmit, csak félredöntötte a fejét, és Bree
fejére fektette. A lány megint sóhajtott egy nagyot.
– Jemmy sosem fog eljutni Disneylandbe, de ez itt mind az övé
lesz. Egy nevetni képes család meg ez a milliónyi aprócska fény a
fákon.

756
HETEDIK RÉSZ

LEFELÉ A LEJTŐN

757
 53
XÄäx~
Fraser’s Ridge, Észak-Karolina,
1774. július harmadik napján,
James Fraser uraságtól

John Grey uraságnak, a Mount Josiah ültetvényen

Virginia gyarmaton

Kedves Barátom!
Ki sem tudom fejezni hálánkat az Ön jóságát illetően, miszerint elküldte az Ön
bankja által kibocsátott váltót, mint előleget a tárgyakért cserébe, amelyeket Önre
bíztam. Mr. Higgins természetesen a lehető legdiszkrétebben járt el, amikor elvitte
ezt a dokumentumot, mégis azt szűrtem le a viselkedéséből, illetve a túlzásba vitt
elővigyázatosságából, hogy netán Ön azt hiszi, komoly végszükségben vagyunk.
Sietve szeretném biztosítani Önt, hogy nem ez a helyzet, jól megvagyunk, ami az
élelmet, ruhákat és egyéb életszükségleteinket illeti.
Korábban említettem, hogy elmesélem az ügy részleteit, és most már látom,
hogy kénytelen leszek, már csak azért is, hogy eloszlassam a tévhiteket a
családomban és bérlőim körében uralkodó éhezésről.
Egy bizonyos ügyletben veszek részt, amelyet készpénzzel kell kiegyenlítenem,
és ez kiterjed valamennyi fegyver megvásárlására. Abban bíztam, hogy egy jó
barát közbenjárásával le tudom bonyolítani ezt az ügyletet, azonban
megegyezésünk többé nincs életben, így tovább kell kutakodnom.
Családomat és jómagámat meghívták a felkelés hőse, Flora MacDonald
tiszteletére rendezett barbecue-partira – ha jól tudom, Ön is ismeri a hölgyet, úgy
emlékszem, egyszer említette, hogy találkozott vele

758
 Londonban, amíg ő börtönben volt –, amelyet a jövő hónapban rendeznek a
nagynénim ültetvényén, River Runban. Tekintve, hogy az eseményen jó néhány
skót részt vesz majd, és néhányan jelentős távolságból érkeznek, abban
reménykedem, hogy készpénz fejében a fegyverek beszerzését lebonyolíthatom
egyéb módon. Amennyiben Ön ismer olyan módokat, amelyek hasznosak lehetnek,
hálás lennék, ha megosztaná velem.
Gyorsan írok, mivel Mr. Higginsnek egyéb elintéznivalói is vannak, de a
lányom megbízott vele, hogy küldjek el egy doboz gyufát, ami az ő saját
találmánya. Jól betanította Mr. Higginst a használatára, így, hacsak Mr. Higgins
nem lobbantja lángra az úton, meg tudja mutatni Önnek is.

Alázatos szolgája:
James Fraser

Utóirat: Harminc puskára van szükségem, annyi lőporral és tölténnyel, amennyi

csak lehetséges. Nem kell teljesen újnak lenniük, de fontos, hogy jó karban
legyenek, és működjenek.

– „Egyéb módon”? – kérdeztem, és néztem, ahogy homokot szór a

levélre, mielőtt félbehajtja. – Úgy érted, csempészek? És ha erre
gondolsz, biztos vagy benne, hogy Lord John érteni fogja, mire
célzol?
– Igen, erre gondolok, és érteni fogja – biztosított Jamie. –
Magam is ismerek pár csempészt, akik hoztak ezt-azt Outer
Banksről. Lord John viszont tudni fogja, hogy kik azok, akik
Roanoke-ból jöttek; meg vannak ott egyéb ügyek is a massachusettsi
blokád miatt. Az áru Virginián keresztül érkezik, és a szárazföldön
belül utazik tovább északnak.
Levett egy félig leégett méhviasz gyertyát a polcról, és
odatartotta a tűzben levő szénhez, majd a lezárt levélre
rácsöppentette a puha, barna viaszt. Előredőltem, és bal kezem külső
felét belenyomtam a meleg viaszba, benne maradt a karikagyűrűm
mintája.
759
 – Az az átkozott Manfred McGillivray! – mondta Jamie,
különösebb túlfűtöttség nélkül. – Így háromszor annyiba fog kerülni,
és egy csempésztől kell beszereznem.
– Azért rákérdezel nála? Úgy értem, a barbecue-n. – Flora
MacDonald, az asszony, aki megmentette Charles Stuartot az
angolok elől Cullodent követően, és a saját cselédruhájába öltöztetve
csempészte ki egy francia találkozóra Skye szigetén, élő legenda
volt a skót-felföldiek körében.
Mérhetetlen izgatottságot váltott ki, amikor a közelmúltban
megérkezett a gyarmatra, híre egészen a Ridge-ig eljutott. Minden
Cape Fear-völgyi ismert skót – illetve jó néhányan a távolabbiak
közül is – ott lesz a tiszteletére tartott barbecue-partin. Nincs is
annál jobb hely, ahol az ember elhintheti egy eltűnt személy hírét.
Meglepve rám pillantott.
– Hát persze hogy rákérdezek, Sassenach. Mit gondolsz te
rólam?
– Azt, hogy nagyon kedves vagy – feleltem, és homlokon
csókoltam. – Még ha egy szemernyit meggondolatlan is. És
észrevettem, hogy ügyesen kikerülted, hogy elmeséld Lord Johnnak,
miért van szükséged harminc puskára.
Kissé felhorkant, és az asztalról a tenyerébe söpörte a
homokszemcséket.
– Azt magam sem tudom biztosan, Sassenach.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem meglepve. – Tehát nem
akarod odaadni őket Madárnak?
Nem felelt azonnal, csak jobb kezének két erős ujjával dobolt
puhán az asztalon. Aztán megvonta a vállát, és odanyúlt a naplóihoz
meg a főkönyveihez, és elővett egy papírt, amit aztán átnyújtott
nekem. Egy levél volt John Ashe-től, aki szintén hadparancsnok volt
a Rendfenntartók ellen vívott háború alatt.
– Negyedik bekezdés – szólt, amikor látta, hogy szemöldökömet
összevonva keresem a kormányzó és a közgyűlés közötti legutóbbi
nézeteltérésről szóló szöveget. Szépen végigfutottam az oldalt, míg
el nem jutottam a megfelelő részhez, és apró, figyelmeztető
borzongás futott végig rajtam.

760
 – Felkérték a Kontinentális Kongresszust – olvastam –, hogy
minden gyarmatról küldjenek delegáltakat. A connecticuti közgyűlés
alsóháza már megtette a lépéseket, hogy felkérje az illetékes
embereket az úgynevezett Levelezési Bizottság által. Néhány
úriember, akiket bizonyára Ön is jól ismer, azt javasolja, hogy
Észak-Karolina is tegyen hasonlóképpen, és szeretnék, ha augusztus
közepére lezárulna az ügy. Merem remélni, hogy Ön is csatlakozik
hozzánk, kedves barátom, mivel bizonyos vagyok abban, hogy az Ön
szíve és elméje is a szabadság eszményéért dolgozik, egy olyan
ember, mint Ön, nem lehet a zsarnokság barátja.
– Néhány úriember, akiket bizonyára Ön is jól ismer –
ismételtem, ahogy letettem a levelet. – Tudod, hogy mire gondol?
– Van ötletem.
– Augusztus közepe, ezt írja. Szerinted a barbecue-parti előtt
vagy után?
– Utána. Az egyikük elküldte nekem a találkozójuk időpontját.
Halifaxben lesz.
Leraktam a levelet. Még mindig forró volt a délután, és ingem
vékony anyaga nyirkossá vált, akárcsak a tenyerem.
– Az egyikük – ismételtem. Rám pillantott egy félmosoly
kíséretében, majd felvette a levelet.
– Ebből a bizonyos Levelezési Bizottságból.
– Jaj, hát persze – mondtam. – Lehet, hogy már említetted. –
Természetesen bizonyára megtalálja a módját, hogy részt vegyen az
észak-karolinai Bizottság működésében, vagyis a politikai
cselszövések központjában, ahol a lázadás magjait elvetették,
miközben megtartja indián ügynöki posztját a brit korona felé, és
látszólag azon ügyködik, hogy felfegyverezze az indiánokat, hogy
éppen ezeket a magvakat fojtsák el.
– Sassenach, én csak azt akarom mondani – folytatta –, hogy
most először hívtak, hogy találkozzam velük, még ha titokban is.
– Értem – mondtam halkan. – És elmész? Eljött… az idő? – Az
idő a nagy ugrásra, hogy nyíltan whignek vallja magát, még ha nem
is lázadónak. És arra, hogy nyilvánosan megszegje a hűségét, és
kockáztassa, hogy hazaárulónak bélyegezzék. Ismét.

761
 Jamie mélyen felsóhajtott, és beletúrt a hajába. Gondolkozott, és
rakoncátlan hajszálai összevissza álltak.
– Nem tudom – felelte határozottan. – Még két év, nem? 1776.
július negyedike, Brianna legalábbis ezt mondta.
– Nem. Még két év, mire kikiáltják a függetlenséget, de Jamie, a
harcok előbb el fognak kezdődni. Akkor már rég késő lesz.
Rámeredt az íróasztalon heverő levélre, és komoran bólintott.
– Igen, akkor hamarosan elkezdődik.
– Valószínűleg nem lesz nagy baj – jegyeztem meg tétovázva. –
Amit Hendersonról meséltél, hogy Tennessee-ben akar földet venni:
ha senki nem állítja meg, nem hiszem, hogy a kormányon belül
bárkit is izgatna annyira a dolog, hogy idejöjjön, és elűzzön minket.
Akkor meg végképp nem, ha tudják, hogy ismered a helyi whigeket,
nem igaz?
Kényszeredetten elmosolyodott.
– Én nem a kormány miatt aggódom, Sassenach. Hanem a
környező emberek miatt. Nem a kormányzó akasztotta fel
O’Brianéket, és nem ő gyújtotta fel a házukat, emlékszel? És nem is
Richard Brown vagy az indiánok. Nem a törvény és nem is a
nyereség érdekében csinálták, hanem gyűlöletből, és elég valószínű,
hogy olyasvalaki tette, aki ismerte őket.
Ettől még nyilvánvalóbb borzongás futott végig a gerincemen.
Persze, akadt némi politikai nézeteltérés és vita a Ridge-en, de eddig
egy bunyóig sem fajult a helyzet, nemhogy gyújtogatásig meg
öldöklésig.
Azonban meg fog történni.
Túlságosan jól emlékeztem. A légópincékre, a jegyrendszerre,
az elsötétítésekre és a halálos ellenséggel szembeni összefogás
eszméjére. És a Németországból és Franciaországból érkező
történetekre. Az embereket feljelentették, besúgtak az SS-nek,
elvonszolták őket az otthonaikból, mások padlásokon és pajtákban
bujkáltak, és átcsempészték őket a határokon.
A háborúban a kormány és a hadsereg valóban fenyegetést
jelent, azonban gyakran a szomszéd volt az, aki vagy elátkozott,
vagy megmentett.

762
 – Kicsoda? – kérdeztem nyíltan.
– Vannak ötleteim – felelte egy vállvonással. – McGillivray-ék?
Richard Brown? Vagy Hodgepile barátai – már ha egyáltalán voltak
neki. Valakinek a barátai, akit megöltünk? Az indián, akivel
találkoztál… Donner? Már ha még életben van. Neil Forbes?
Haragszik Briannára, és erre örömest emlékeztetné is őt és Roger
Macet. Vagy esetleg Hiram Crombie meg a pereputtya?
– Hiram? – kérdeztem kétkedve. – Persze, nem kedvel téged
különösebben, meg hát engem se nagyon, de…
– Hát, azt én is kétlem – ismerte el. – De azért lehetséges, nem?
Az emberei egyáltalán nem támogatják a jakobitákat, és cseppet sem
fognak örülni annak, ha valaki innen akarja megbuktatni a királyt.
Bólintottam. Crombie meg a többiek kényszerből letették az
esküt György király előtt, mielőtt megengedték volna nekik, hogy
Amerikába utazzanak. Jamie – szintén kényszerből – ugyancsak
letette ezt az esküt, hogy bűnbocsánatot nyerjen. És – még nagyobb
kényszerből – muszáj lesz megszegnie. De mikor?
Abbahagyta a dobolást, ujjai most az előtte fekvő levélen
pihentek.
– Én bízom benne, hogy igazad van, Sassenach – szólalt meg.
– Miben? Hogy mi fog történni? Te is tudod, hogy igazam van –
mondtam kissé meglepve. – Bree és Roger is elmesélte neked.
Akkor meg mi a baj?
Lassan végigsimított a haján.
– Sosem harcoltam pusztán elvből – jegyezte meg elmélkedve,
és a fejét csóválta. – Csak szükségből. Azon merengtem, hogy lesz
ez még jobb vajon?
Nem tűnt feldúltnak, inkább kíváncsinak, amolyan tárgyilagos
módon. Mégis kissé nyugtalanítónak éreztem a hangját.
– De ezúttal lesz elv is, ami mentén harcolhatsz – ellenkeztem. –
Igazából ez lehet az első háború, ami elvek mentén zajlik.
– Inkább ez, mint valami hitvány indok, mint az üzlet vagy a
föld? – kérdezte Jamie szemöldökét felvonva.
– Nem azt mondom, hogy az üzletnek meg a földnek semmi
köze az egészhez – feleltem, miközben azon tűnődtem, hogy mégis

763
hogy vált belőlem olyan ember, aki az amerikai függetlenségi
mozgalom védelmére kel, ami egy olyan történelmi korszak, amit
korábban csak Brianna tankönyveiből ismertem. – De azért ennél
jóval többről van szó, nem gondolod? Magától értetődőnek tekintjük
ezeket az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett,
hogy az embert teremtője bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal
ruházta fel, melyek között ott van az élethez, a szabadsághoz és a
boldogság kereséséhez való jog.
– Ezt ki mondta? – kérdezte érdeklődően.
– Thomas Jefferson fogja mondani az új köztársaság nevében.
Az a neve, hogy Függetlenségi Nyilatkozat. Vagyis majd ez lesz a
neve.
– Minden ember – ismételte. – Szerinted ebbe az indiánokat is
beleérti?
– Azt nem tudom megmondani – feleltem meglehetősen
ingerülten, amiért ilyen helyzetbe kényszerültem. – Nem
találkoztam vele. Ha mégis fogok, megkérdezzem?
– Hagyjuk – legyintett lemondóan. – Majd megkérdezem
magam, ha lesz rá lehetőségem. Addig is, megyek, megkérdezem
Briannát. – Rám pillantott. – Ami viszont az elveket illeti,
Sassenach…
Hátradőlt a széken, keresztbe tette a karját a mellkasán, és
behunyta a szemét.
– Míg közülünk mindössze csak százan is maradnak életben –
idézte szóról szóra –, akkor sem, soha, semmilyen körülmények
között nem vagyunk hajlandók az angolok uralma alá hajtani
fejünket. Sem dicsőségért, sem gazdagságért, sem rangért nem
harcolunk, csak az egyetlen dologért, egyedül a szabadságért,
melyet egyetlen igaz ember sem adhat fel, csak élete árán.
– Az Arbroathi Nyilatkozat – mondta, és kinyitotta a szemét.
Rám nézett egy félmosollyal. – Úgy négyszáz éve írhatták. Ha már
az elvekről beszélünk.
Azzal felállt, megállt a viharvert asztal mellett, amit
íróasztalként használt, és lepillantott Ashe levelére.

764
 – Ami az én elveimet illeti… – mondta, elsősorban magának, de
aztán rám nézett, mintha hirtelen rájött volna, hogy még mindig ott
vagyok. – Igen, szerintem oda fogom adni Madárnak a puskákat –
folytatta. – Bár van okom rá, hogy megbánjam, és két-három éven
belül akár rám is szegezhetik őket. Mégis az a legjobb, ha nála
vannak, és azt tesz velük, amit jónak lát, hogy megvédje önmagát és
az embereit.
– A becsület ára, igaz?
Jamie kísérteties mosollyal nézett rám.
– Nevezzük vérdíjnak.

765
 54
YÄÉÜt `tvWÉÇtÄw °á t utuxvâx
River Run ültetvény
1774. augusztus 6.

`it mondhat az ember egy ikonnak? Vagy egy ikon férjének, ha

már itt tartunk?
– Jaj, el fogok ájulni, tudom, hogy el fogok. – Rachel Campbell
elég erősen csapkodott a legyezőjével, hogy érezhető szellőt
kavarjon vele. – Mégis mit mondhatnék neki?
– Jó napot, Mrs. MacDonald? – javasolta a férje, miközben
halvány mosoly bujkált ráncos ajka sarkában.
Rachel erősen rácsapott a legyezőjével, mire a férje kuncogva
odébbállt. Ahhoz képest, hogy harmincöt évvel idősebb volt nála,
Farquard Campbell szívesen cukkolta a feleségét, ami némileg
ellentmondott az egyébként tiszteletet parancsoló viselkedésének.
– El fogok ájulni – jelentette ki Rachel újból, nyilvánvalóan e
mellett a társasági stratégia mellett döntött.
– Nos, hát, tégy, ahogy jónak látod, persze, a nighean, de ha így
lesz, akkor Mr. Frasernek kell összeszednie a földről, én az öreg
csontjaimmal aligha leszek képes véghezvinni a feladatot.
– Ó! – Rachel kurta pillantást vetett Jamie-re, aki rámosolygott,
erre Rachel a legyezője mögé rejtette elpirult arcát. Bár
nyilvánvalóan szerette a saját férjét, nem csinált belőle nagy titkot,
hogy az enyémet is csodálja.
– Alázatos szolgája, asszonyom – biztosította Jamie
ünnepélyesen, és meghajolt.

766
 Rachel viháncolt. Nem kellene rosszakat mondanom a nőről, de
tényleg viháncolt. Elkaptam Jamie tekintetét, és mosolyomat a
legyezőm mögé rejtettem.
– És ön mit fog mondani neki, Mr. Fraser?
Jamie összeszorította az ajkát, és elgondolkozva hunyorgott a
River Run füves partján álló szilfákon keresztüláramló, ragyogó
napsütésbe.
– Ó, gondolom, majd azt, hogy örülök, hogy szép idő van.
Amikor legutóbb találkoztunk, esett az eső.
Rachelnek leesett az álla, akárcsak a legyezője, ami
végigbukdácsolt a füvön. Férje lehajolt, hogy felvegye, és jól
hallhatóan morgott, de felesége képtelen volt rá figyelni.
– Ön találkozott vele? – kiáltotta izgatottságtól elkerekedett
szemmel. – Mikor? Hol? Kivel? A her… Vele is?
– Á, nem – felelte Jamie mosolyogva. – Ez még Skye-on történt.
Az apámmal utaztunk oda birkaügyben, igen, így volt. Volt
alkalmunk találkozni Hugh MacDonald of Armadale-lel, vagyis
Miss Flora mostohaapjával Portree-ben, és ő magával hozta a leányt
is a városba.
– Ó! – Rachelt mintha megbabonázták volna. – És tényleg olyan
gyönyörű és bájos, amilyennek mondják?
Jamie elgondolkodva összevonta a szemöldökét.
– Nos, nem – felelte. – Bár, ami azt illeti, épp összeszedett
akkor egy rettenetes influenzát, és kétségtelen, hogy lényegesen
jobban nézett volna ki vörös orr nélkül. Bájos? Hát, azt sem igazán
mondanám. Kirántott a kezemből egy pitét, és megette.
– És mennyi idősek voltatok akkoriban? – kérdeztem, mivel
láttam, hogy Rachel álla leesik a döbbenettől.
– Talán hat – felelte jókedvűen. – Vagy hét. Nem sok mindenre
emlékszem, leszámítva, hogy lábszáron rúgtam, amikor ellopta a
pitémet, ő meg meghúzta a hajam.
Miután Rachel valamelyest magához tért a döbbenetből, tovább
faggatta Jamie-t az emlékeiről, aki ezt a nyomást tréfákkal ütötte el.
Természetesen Jamie felkészülten érkezett erre az alkalomra.
Mindenki különböző – vicces, sóvárgó, elragadtatott – történeteket

767
mesélt a Cul-loden előtti napokról. Furcsa, hogy bár a történetek
Charles Stuart vereségéről és elmeneküléséről szóltak, ez tette hőssé
Flora MacDonaldot, és egyesítette ezeket a felföldi menekülteket,
oly módon, amit korábban sosem tudtak elérni sem, nemhogy
fenntartani, még ha Stuart nyert volna is.
Hirtelen belém hasított, hogy Charlie valószínűleg még mindig
él, és szép csendben halálra issza magát Rómában. Valójában
azonban ezek az emberek rég halottként tekintettek rá, akár
szerették, akár gyűlölték őt. Az idő, akár a borostyánkő, megőrizte
őt életének abban a meghatározó pillanatában: Bliadha Tearlach,
vagyis „Charlie Eve”, és még most is hallottam, hogy az emberek
így emlegetik.
Természetesen Flora érkezése indította be ezt az
érzelemáradatot. Milyen furcsa lehet neki, gondoltam, és belém
hasított az együttérzés, valamint most először én is azon tűnődtem,
hogy mi a fenét mondhatnék neki.
Találkoztam én már híres emberekkel, ott volt példának okáért
Bonnie Prince személyesen. De mindig csak korábban, akkor
találkoztam velük, amikor ők – illetve én is – még a hétköznapi
életüket élték, és még nem voltak túl azokon a meghatározó
eseményeken, amelyek híressé tették őket, csupán átlagemberek
voltak. Leszámítva Lajost, de ő egy király. Vannak illemszabályok
arra, hogy hogyan kell viselkedni a királyokkal, mivel soha senki
nem úgy közelít hozzájuk, mintha normális emberek lennének. Még
akkor sem, amikor…
Kinyitottam a legyezőmet, ahogy a forró vér elöntötte az
arcomat és a testemet. Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem kevésbé
eszelősen legyezni magam, mint Rachel, pedig jólesett volna.
Amióta évekkel ezelőtt megtörtént, egyetlenegyszer sem
gondoltam vissza arra a két-három percnyi fizikai együttlétre
Franciaország királyával. Sem szabad akaratomból, isten a tanúm,
sem pedig véletlenül.
Most mégis olyan hirtelen érintett meg az emlék, mint ahogy
egy kéz kinyúl a tömegből, hogy megragadja a karomat. Megragadja

768
a karomat, fellibbentse a szoknyámat, és még annál is durvábban
hatoljon belém, mint amilyen a valódi esemény volt.
A levegő körülöttem rózsaillattól volt nehéz, és hallottam a ruha
abroncsának nyikorgását, ahogy Lajos súlya ránehezedett, meg
hallottam, ahogy sóhajtozik az élvezettől. A szobában sötét volt,
egyedül egy gyertya világította meg, ami a látómezőm peremén
égett remegő fénnyel, aztán eloltotta a férfi, aki a lábam…
– A Krisztusát, Claire! Jól vagy? – Hála istennek, nem estem
össze. Valószínűleg nekitámolyogtam a falnak Hector Cameron
mauzóleumában, aztán Jamie, látván, hogy mit csinálok, odaugrott,
hogy elkapjon.
– Eressz el! – mondtam levegő után kapkodva, de sürgetően. –
Eressz már el!
Meghallotta a hangomban rejlő rémületet, és enyhített a
szorításán, de nem tehette meg, hogy teljesen elengedjen, különben
elestem volna. A páni félelem energiájának segítségével
összeszedtem magam, és kihúztam magam a szorításából.
Még mindig éreztem a rózsaillatot. Nem a rózsaolaj émelyítő
szagát, hanem friss rózsákét. Aztán magamhoz tértem, és rájöttem,
hogy épp egy hatalmas sárga vadrózsabokor mellett állok, ami
végigfutott a mauzóleum fehér márványán.
Megnyugtató volt a tudat, hogy a rózsák valódiak, azonban
mégis úgy éreztem, mintha egyedül állnék egy tátongó szakadék
szélén, elszakítva minden egyes lélektől az univerzumban. Jamie
elég közel volt, hogy megérintsem, mégis mintha mérhetetlenül
távol lett volna tőlem.
Aztán megérintett, és a nevemen szólongatott, és amilyen
gyorsan megnyílt közöttünk a szakadék, olyan gyorsan be is zárult.
Szinte a karjába zuhantam.
– Mi a baj, a nighean? – suttogta, és a mellkasához szorított. –
Mitől ijedtél meg? – Szíve zakatolt a fülem alatt; őt is
megijesztettem.
– Semmitől – feleltem, és hihetetlen megkönnyebbülést éreztem
a tudattól, hogy a jelenben biztonságban vagyok. Lajos visszatért az
árnyékába, és csupán egy kellemetlen, de ártalmatlan emlék maradt.

769
Az erőszak, a veszteség, a gyász és az elszigeteltség szúró érzése
elmúlt, és csak egy árny maradt a fejemben. Ami a legjobb, hogy
Jamie itt volt velem teljes valójában, izzadság-, whisky- és
lószagúan… Itt volt. Nem veszítettem el.
A többiek kíváncsian és gondoskodóan odacsoportosultak
körénk. Rachel vadul legyezgetett, és a szellő kellemes,
megnyugtató érzéssel töltött el; csuromvíz voltam, hajam tincsekben
a nyakamra tapadt.
– Már egész jól vagyok – motyogtam zavaromban. – Csak egy
kicsit megszédültem… Nagyon meleg van…
A többiek kórusban ajánlották fel, hogy hoznak nekem bort, egy
pohár borhabot, citromlikőrt meg égett madártollat, azonban Jamie
elővett egy kis üveg whiskyt a bőrerszényéből, és ez mindent vitt.
Az a hároméves, cseresznyefa hordós fajta volt, és émelyegni
kezdtem, ahogy megéreztem az illatát, mivel eszembe jutott az este,
amikor együtt részegedtünk le, miután megmentett Hodgepile és az
emberei markából. Istenem, most meg abba a gödörbe fogsz
visszalökni?
De nem így történt. A whisky csupán égetett, valamint
vigasztalóan hatott rám, és már az első korty után jobban éreztem
magam.
Flashback.
Hallottam korábban, hogy a kollégáim erről beszélgetnek, és
azon vitatkoznak, hogy ez ugyanaz a jelenség-e, mint a harctéri
idegsokk, és amennyiben igen, akkor valóban létezik, vagy
egyszerűen rá lehet fogni az „idegekre”.
Pillanatnyi borzongás futott végig rajtam, és kortyoltam még
egyet. Egészen biztosan létezett. Sokkal jobban éreztem magam, de
a velejéig megráztak a történtek, és a csontjaim mintha még mindig
folyékonyak lettek volna. Az emlék távoli visszhangja mögött ott
lapult egy jóval nyugtalanítóbb gondolat. Egyszer már megtörtént,
amikor Ute McGillivray megtámadott. Vajon újra meg fog történni?
– Bevigyelek, Sassenach? Nem akarsz egy kicsit leheveredni?
Jamie elhessegette a jóakarókat, egy rabszolgát elküldött nekem
egy székért, és úgy lebzselt körülöttem, mint egy nyugtalan dongó.

770
 – Nem, már jól vagyok – biztosítottam. – Jamie…
– Igen?
– Te… amikor te… olyankor…
Vettem egy mély levegőt, ittam még egy korty whiskyt, és újból
nekifutottam.
– Néha éjszakánként felébredek, és látom, ahogy kínlódsz, és
úgy gondolom, ez Jack Randall miatt van. Olyankor álmodni
szoktál?
Egy pillanatig üres tekintettel meredt rám, de aggodalom rejlett
a szemében. Pillantása ide-oda járt, de már senki nem volt
körülöttünk.
– Miért? – kérdezte halkan.
– Tudnom kell.
Vett egy nagy levegőt, nyelt egyet, és bólintott.
– Igen. Néha álmodom. De ez… rendben van. Felébredek,
tudom, hogy hol vagyok, elmondok egy kis imát, aztán… minden
rendben. Azonban egyszer-egyszer… – Egy pillanatra lehunyta a
szemét, majd kinyitotta. – Ébren vagyok. És miközben ott vagyok,
Jack Randall is ott van velem.
– Áh. – Sóhajtottam egyet, és egyszerre éreztem mérhetetlen
szomorúságot miatta, valamint bizonyosságot. – Akkor nem ment el
teljesen az eszem.
– Gondolod? – kérdezte szárazon. – Nos, ezt örömmel hallom,
Sassenach.
Nagyon közel állt hozzám, kiltjének anyaga hozzáért a
karomhoz, ha netán szükségem lenne a támogatására arra az esetre,
ha ismét elájulnék. Fürkésző tekintettel nézett rám, hogy
megbizonyosodjon róla, nem fogok eldőlni, majd a vállamhoz ért,
megkért, hogy maradjak ott, és távolabb ment.
Nem túl messzire; csak a gyep szélén, a fák alatt felállított
asztalokig. Nem törődve a rabszolgákkal, akik az ételeket
rendezgették az asztalokon a barbecue-partihoz, átnyúlt egy főtt
homáros tányérért, és valamit szedett egy kis tálkába. Aztán vissza
is jött hozzám, és előrehajolt, hogy megfogja a kezem.

771
Összedörzsölte az ujjait, és nyitott tenyerembe beleszórt egy csipet
sót.
– Tessék – suttogta. – Tartsd ezt magadnál, Sassenach. Bárki is
az, többé nem bánthat téged.
A nyirkos szemcsék köré zártam a kezemet, és különös módon
sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Egy felföldi mindig
pontosan tudja, mit kell tenni, ha nappal kísértik az embert az
emlékek! Szerintük a só a sírban tartja a kísérteteket. És ha Lajos
még él is, az a sötétben rám nehezedő másik férfi, bárki volt is az,
már biztosan halott.
Hirtelen izgatottság lett úrrá az embereken, ahogy valaki
odakiáltott a folyó felől, mert észrevett egy hajót. A tömegben
mindenki lábujjhegyre állt, és lélegzetüket visszafojtva várakoztak.
Elmosolyodtam, de éreztem, hogy azért engem is magával ragad
a szédítő hatása. Ekkor dudaszó hallatszott, és a torkom azonnal
elszorult az el nem sírt könnyektől.
Jamie keze önkéntelenül is szorosabban kulcsolódott a vállamra,
én pedig ránéztem, és láttam, hogy öklét erősen a felső ajkához
dörzsöli, miközben ő is a víz felé fordul.
Lenéztem, pislogtam néhányat, hogy összeszedjem magam, és
ahogy kitisztult a látásom, megpillantottam a sószemcséket a földön
szétszóródva a mauzóleum bejárata előtt.

Jóval kisebb volt, mint amire számítottam. A híres emberek mindig

azok. A jelenlévők – legjobb ruhájukban, egy végtelen tartán
tengerként – közelebb furakodtak, félretéve az udvariasságot. Épp
csak Flora feje búbját láthattam, magasra tornyozott, fehér rózsákkal
díszített sötét haját, aztán eltűnt az egybegyűltek hátának
tömegében.
Allant, a férjét jól lehetett látni. A meglehetősen jóképű, és ősz
szálakkal csíkozott, hátrakötött hajú férfi ott állt mögötte, hajlongott
és mosolygott, fogadta a gael üdvözletek és bókok áradatát.

772
 Számomra is meglepő volt, de legszívesebben előresiettem
volna, hogy én is a többiekkel együtt nézzem őket. Ennek ellenére
ott maradtam. Jocastával álltam a teraszon; Mrs. MacDonald majd
úgyis odajön hozzánk.
Biztos, ami biztos, Jamie és Duncan határozottan
előrefurakodott a tömegben, és V alakban haladtak Jocasta fekete
komornyikjával, Ulyssesszel.
– Ez valóban ő? – motyogta Brianna a vállam mellett, ahogy
szemét érdeklődve a kavargó sokaságra szegezte, amelyből a férfiak
már kiemelték a díszvendéget, és a füvön át felkísérték a teraszhoz.
– Alacsonyabb, mint gondoltam. Jaj, olyan kár, hogy Roger nem jött
el, meghalna azért, hogy láthassa! – Roger egy hónapot töltött a
Presbiteriánus Akadémián Charlotte-ban, hogy megvizsgálják a
pappá szenteléséhez szükséges minősítéseit.
– Majd talán láthatja máskor is – motyogtam. – Úgy hallottam,
vettek egy ültetvényt Barbecue Creek közelében, a Mount
Pleasantnél. – És legalább egy-két évig a gyarmaton maradnak, de
ezt nem mondtam ki hangosan, mivel az emberek egyelőre úgy
tudták, MacDonaldék csupán ideiglenesen jöttek át.
Viszont volt szerencsém látni az emlékkövet Skye-on, ahol
Flora MacDonald született, és majd egy napon meghal, miután
csalódik Amerikában.
Persze nem ez volt az első alkalom, hogy olyasvalakivel
találkoztam, akinek ismertem a sorsát, de mindig nagyon
nyugtalanító volt. Megnyílt a tömeg, és Flora előlépett, alacsony
volt és csinos, és Jamie-re nevetett, aki kezét a könyöke alatt tartva
vezette fel a teraszra, majd felém mutatott, hogy induljon tovább
arra.
Flora várakozóan felnézett, belenézett a szemembe, pislantott
egyet, és hirtelen elillant a mosolya. Egy pillanattal később már
vissza is tért, majd meghajolt előttem, akárcsak én előtte, de közben
azon töprengtem, hogy vajon mit láthatott az arcomon.
Ezután viszont odafordult Jocastához, hogy üdvözölje, és
bemutassa neki a lányait, Anne-t és Fannyt, az egyik fiát, a vejét, a

773
férjét, és mire befejezte a zűrzavaros bemutatást, ismét teljesen ura
volt önmagának, és lehengerlő, udvarias mosollyal köszöntött.
– Mrs. Fraser! Annyira hálás vagyok, amiért végre
megismerhetem! Amilyen történeteket hallottam a kedvességéről
meg a képességeiről, bevallom, meg vagyok illetődve az ön
közelében.
Annyi melegség és őszinteség rejlett a szavaiban – és közben a
kezemet szorongatta –, hogy azon kaptam magam, hogy válaszolok
neki, pedig közben cinikus gondolatok keringtek a fejemben, hogy
mégis kivel beszélhetett rólam. Cross Creekben és Campbeltonban
valóban közismert voltam, de nem örvendtem általános
közkedveltségnek.
– Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy
megismerhettem dr. Fentimant a wilmingtoni bálon, amit a
tiszteletünkre tartottak… Olyan kedves, annyira hihetetlenül kedves
mindenki! Csodásan bánnak velünk, amióta csak megérkeztünk, ő
pedig meglehetősen sokat áradozott az ön…
Szívesen meghallgattam volna Fentiman áradozásának okát –
kapcsolatunkat még mindig valamiféle óvatosság jellemezte, bár
már sikerült normalizálnunk –, azonban ekkor a férje odahajolt Flora
füléhez, és megkérte, hogy ismerkedjen meg Farquard Campbell-lel,
illetve néhány további prominens úriemberrel, mire lemondó
fintorral megszorította a kezem, majd elengedte, és arcára ismét
kiült a ragyogó mosoly.
– Hűha! – jegyezte meg Bree sotto voce. – Szerencse, hogy még
megvan a legtöbb foga.
Pontosan ugyanerre gondoltam én is, úgyhogy felnevettem,
majd sietősen köhögésre váltottam, amikor láttam, hogy Jocasta
élesen felénk kapja a fejét.
– Hát ő volna az. – Ifjú Ian odaállt a másik oldalamra, és mély
érdeklődéssel az arcán figyelte a díszvendéget. Kiltet, mellényt és
kabátot viselt az esemény alkalmából, barna haja varkocsba volt
kötve, és meglehetősen civilizáltan festett, leszámítva az arccsontján
és az orrnyergén végigfutó tetoválásokat.

774
 – Igen, ő – mondta Jamie. – Fionnaghal, vagyis a Tiszta Lány. –
Volt valami meglepően nosztalgikus felhang a beszédében, és
meglepetten néztem rá. – Hát, ez a rendes neve – jegyezte meg
szelíden. – Fionnaghal. Csak az angolok hívják Florának.
– Kiskorodban bele voltál zúgva, apa? – kérdezte Brianna
nevetve.
– Hogy mit csináltam?
– Tendresse – mondtam, a legyezőm mögül rebegtetve a
szempilláimat.
– Jaj, ne legyetek már bolondok! – háborodott fel. – Hétéves
voltam, az isten szerelmére! – Ennek ellenére a füle hegye egészen
rózsaszínű lett.
– Én szerelmes voltam hétévesen – jegyezte meg Ian álmodozó
hangon. – A szakácsnőbe. Hallottad, hogy Ulysses azt mondta, Mrs.
MacDonald elhozta a tükröt? Tearlach hercegétől kapta, hátulján ott
állt a címere. Ulysses a szalonban helyezte el, és két inas őrzi.
Valóban, azok, akik nem voltak részesei a MacDonaldék körül
örvénylő tömegnek, a ház dupla ajtaján át nyomakodva alakítottak
csacsogó libasort végig a folyosón, a szalon felé.
– Seaumais!
Jocasta parancsoló hangja vetett véget a tréfálkozásnak. Jamie
zord pillantást vetett Briannára, és elindult Jocasta felé. Duncant
lefoglalta egy beszélgetés néhány prominens emberrel – felismertem
köztük Neil Forbest, az ügyvédet, akárcsak Cornelius Harnettet és
Colonel Moore-t – Ulyssest viszont sehol sem láttam, valószínűleg a
háttérben intézkedett a kétszáz főre rendezett parti ügyében, és
ezáltal magára hagyta Jocastát. Ő pedig megérintette Jamie karját,
majd lejött a teraszról, és Allan MacDonald felé igyekezett, aki
elsodródott a felesége mellől a Florát körülvevő emberek miatt, és
kissé sértetten egy fa alatt ácsorgott.
Néztem, ahogy végigmennek a gyepen, és jót derültem Jocasta
színpadiasságán. Szolgálója, Phaedre engedelmesen követte és
egyúttal vezette asszonyát. Ahogy Jocasta meg Jamie elhaladt,
utánuk fordultak az emberek – Jocasta magas és karcsú, kora
ellenére kecses, és meglehetősen feltűnő a magasra tűzött fehér

775
hajával meg a kék selyemköntösével, Jamie pedig a viking
méreteivel, bíborszínű Fraser-tartánjában; mindketten azzal a
jellegzetes, MacKenzie-csontozattal és egy macska kecsességével.
– Colum és Dougal büszke lenne a kishúgára – mondtam a
fejemet csóválva.
– Gondolod? – szólalt meg Ian elmélázva, nem nagyon figyelt.
Még mindig Flora MacDonaldot nézte, aki éljenzés közepette épp
átvett egy csokor virágot Farquard Campbell egyik unokájától.
– Ugye nem vagy féltékeny, anyu? – cukkolt Brianna, amikor
látta, hogy én is abba az irányba pillantok.
– Természetesen nem – feleltem, némi önteltséggel a
hangomban. – Végül is, nekem megvan az összes fogam.

A kezdeti lökdösődésben lemaradtam róla, de MacDonald

polgármester is ott volt a mulatozók között, csak úgy virított a
pompás vörös egyenruhájában és új kalapjában, amely roskadozott
az arany csipkétől. Levette ezt a darabot, és meghajolt előttem;
jókedvűnek tűnt, bizonyára azért, mert nem kísértek háziállatok,
Adso és a fehér koca biztonságos távolságban volt Fraser’s Ridge-
en.
– Szolgálatára, asszonyom – köszöntött. – Láttam, hogy váltott
néhány szót Miss Florával. Olyan bájos, igaz? És micsoda élénk és
csinos asszony!
– Az, bizony – helyeseltem. – Ezek szerint ismeri?
– Ó, igen – felelte, és mély elégedettség terjedt szét viharvert
arcán. – Nem bátorkodnám barátságnak nevezni, de azért úgy
vélem, jó ismerősök vagyunk. Én kísértem Mrs. MacDonaldot és a
családját Wilmingtontól, illetve enyém volt a megtiszteltetés, hogy a
jelenlegi helyzetüket elrendezzem.
– Tényleg? – Érdeklődő szemmel néztem rá. A polgármester
nem az a típus, akit lenyűgöznek a hírességek. Inkább az a típus, aki

776
az érdeket látja bennük. Akárcsak Martin kormányzó,
természetesen.
A polgármester birtokló tekintettel szemlélte Flora
MacDonaldot, nem pedig azzal az elismeréssel, ami az őt körülvevő
emberek szemében csillogott.
– Igazán kegyes, hogy beleegyezett abba, hogy ma beszédet
tartson – mondta, és a csizmája sarkán hintázott. – Ön szerint hol
lenne a legalkalmasabb? A teraszon, tekintve, hogy az a
legmagasabb pont? Vagy esetleg a szobor mellett a gyepen, ami
központibb hely, és a tömeg könnyebben körbe tudja venni, és így
nagyobb az esélye, hogy mindenki hallja a mondanivalóját?
– Szerintem napszúrást kap, ha ilyen időben kiállítja a fűre –
jegyeztem meg, és megdöntöttem a széles karimájú
szalmakalapomat, hogy leárnyékoljam az orromat. A hőmérséklet
harminc fok fölött járhatott, a páratartalom pedig legalább kilencven
százalékos volt, és vékony alsószoknyám nedvesen hozzátapadt a
lábszáramhoz. – Miféle mondanivalója lesz?
– Csak egy rövid beszéd a lojalitás témájában, asszonyom –
felelte nyájasan. – Ah, az ön férje épp Kingsburghgel beszélget,
megbocsát nekem, asszonyom? – Meghajolt, majd felegyenesedett,
visszatette a fejére a kalapját, és végigmasírozott a füvön, hogy
csatlakozzon Jamie-hez és Jocastához; még mindig ott ácsorogtak
Allan MacDonalddal, aki a Skye szigeten levő kingsburghi divat
szerint volt felöltözve.
Elkezdték kihordani az ételt. Birkagulyással teli levesestálak –
illetve egy hatalmas bődön leves királyné módra elkészítve,
egyértelműen a díszvendég kedvéért –, sült hallal, sült csirkével, sült
nyúllal teli tányérok, vörösborban párolt vadhússzeletek, füstölt
kolbász, húsos pite, fasírt, sült pulyka, galambpite, aztán tálak teli
káposztás tört burgonyával, fehérrépapürével, szárított sütőtökkel
töltött sült almával, kukoricával, gombás pitével, valamint friss
zsemlétől, bucitól és egyéb kenyerektől roskadozó kosarak… És
pontosan tudtam, hogy az egész csak felvezetés a barbecue előtt,
melynek zamatos aromája ott kavargott a levegőben: néhány disznó,

777
három-négy marha, két szarvas, illetve a piéce de résistance, azaz
egy erdei bölény, amit isten tudja, honnan szereztek.
Körülöttem feltámadt a várakozás kellemes zümmögése, ahogy
az emberek metaforikus értelemben elkezdték meglazítani az
övüket, és határozott elszántsággal elindultak, hogy megtegyék a
kötelességüket az asztalnál.
Láttam, hogy Jamie még mindig rá van tapadva Mrs.
MacDonaldra, épp szedett neki valami ételből, ami messziről
brokkoli-salátának tűnt. Felnézett és meglátott, majd intett, hogy
menjek oda hozzájuk, én viszont megráztam a fejem, és
legyezőmmel a büféasztalok felé intettem, amelyet a vendégek sáska
módra megtámadtak. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy
Manfred McGillivray felől érdeklődjek, mielőtt a jóllakottság
bódulatába süllyednének az emberek.
Céltudatosan keresztülfurakodtam a tömegen, elfogadtam
néhány falatkát a szolgálóktól meg a rabszolgáktól, és megálltam
csevegni minden ismerőssel, akit csak láttam, főleg a
hillsboróiakkal, tekintve, hogy Manfred jó sok időt töltött arrafelé;
felvette a rendeléseket a fegyverekre, árut szállított és kisebb javítási
munkákat végzett. Az a legvalószínűbb, hogy arrafelé lehet,
gondoltam. Azonban azok, akikkel beszéltem, nem látták, pedig a
legtöbben ismerték őt.
– Rendes gyerek – mondta egy úriember, és félbehagyta az
ivást. – És nagyon hiányoljuk. Robin mellett alig akad pár
fegyverkovács, csak Virginiában.
Ezt én is tudtam, ezért azon tűnődtem, hogy Jamie-nek vajon
sikerült-e megszerezni a puskákat, amire szüksége lenne. Talán Lord
John csempészkapcsolatai valóban szükségesek.
Elvettem egy kis pitét egy elhaladó rabszolga tálcájáról, és
bóklászni kezdtem, közben majszoltam az ételt és csevegtem.
Sokszor szóba került egy szenvedélyes cikksorozat, amely a
közelmúltban jelent meg a Chronicle-ben, a helyi újságban,
amelynek tulajdonosa egy bizonyos Fogarty Simms, akiről mély
rokonszenvvel beszéltek a többiek.

778
 – Simms ritka bátor ember – jegyezte meg Mr. Goodwin a fejét
csóválva. – De kétlem, hogy sokáig bírja. Múlt héten beszéltem
vele, és azt mondta, valamelyest félti a bőrét. Tudja, megfenyegették
ám!
A diskurzus hangulatát tekintve feltételeztem, hogy Mr. Simms
kormánypárti, és ez be is igazolódott a különböző beszámolókból,
amiket végighallgattam. Rebesgették egy rivális lap létrehozását is,
amely a whig elveket támogatja, és nem retten vissza a király
megbuktatásának hangoztatásától. Senki sem tudta pontosan, hogy
ki áll az új kezdeményezés mögött, de azt beszélték – mély
felháborodással a kilátásokat tekintve –, hogy akarnak hozni egy
nyomdagépet északról, ahol az emberek még inkább vevők az efféle
eltévelyedett eszmékre.
Az volt az általános vélekedés, hogy bizonyos emberek
szeretnék, ha jól fenékbe rúgnák őket, hogy végre észhez térjenek.
Nem ültem le étkezni, de miután egy órán át járkáltam a
csámcsogó emberek meg az előételes tálcák sokasága között, úgy
éreztem, mintha végigültem volna a francia királyi díszebédet –
azok az események olyan sokáig eltartottak, hogy diszkréten
éjjeliedényeket helyeztek a vendégek széke alá, illetve amikor az
egyes vendégek engedtek a nyomásnak, és az asztal alá csúsztak, azt
mindenki figyelmen kívül hagyta.
A jelenlegi esemény kevésbé volt hivatalos, azonban nem
kevésbé nyúlt hosszúra. Egyórányi felvezető étkezés után a gőzölgő
sültet kivették az istálló melletti veremből, és a rabszolgák a
vállukon odahozták a füvön felállított faállványokra. A temérdek
mennyiségű, olajtól és ecettől csillogó marha, sertés, vad és bölény,
illetve a kisebb galamb- és fürjsültek százainak látványát nagy
éljenzés kísérte a vendégek körében, akik eddigre már alaposan
kiizzadtak az evésben, de ez senkit sem tántorított el a folytatástól.
Jocasta, akit vendége mellé ültettek, mély hálát érzett, látván,
hogy vendégszeretetét ilyen melegen fogadják, és mosolyogva
Duncan felé dőlt, majd kezét a karjára téve mondott neki valamit.
Duncan már nem tűnt idegesnek – ez a hatása egy-két sörnek, illetve
egy majdnem teljes üveg whiskynek –, és úgy tűnt, ő is elég jól érzi

779
magát. Szélesen rávigyorgott Jocastára, majd tett egy megjegyzést
Mrs. MacDonaldnak, aki felnevetett, bármit mondott is neki
Duncan.
Nem tudtam nem csodálni ezt a nőt; minden irányból emberek
ostromolták, hogy válthassanak vele egy szót, ő azonban megőrizte
higgadtságát, mindenkivel kedvesen és szívélyesen bánt – pedig ez
néha azt jelentette, hogy tíz percen keresztül ott kellett ülnie,
miközben jól megpakolt villája a levegőben állt, mert egy
félbeszakíthatatlan történetet hallgatott végig. Legalább árnyékban
volt, és a fehér muszlinba öltözött Phaedre kötelességtudón állt
mögötte egy óriási, legyezőpálmából készített legyezővel, amivel
kicsit felkavarta a levegőt meg elzavarta a legyeket.
– Citromlikőrt, hölgyem? – Egy izzadságtól csillogó rabszolga
felém nyújtott egy újabb tálcát, én pedig levettem egy poharat.
Csöpögött rólam a verejték, fájt a lábam, a torkom pedig kiszáradt a
beszédtől. Ezen a ponton már az sem érdekelt, hogy mi van a
pohárban, nekem elég volt az, hogy folyékony.
Azonnal megváltozott a véleményem, amikor megkóstoltam;
citromlé és árpanyák volt benne, és bár ugyan valóban folyékony
volt, szívesebben öntöttem volna bele a ruhám nyakába, mint hogy
megigyam. Diszkréten egy aranyesőbokorhoz oldalaztam, azzal a
feltett szándékkal, hogy ráöntöm az italt, azonban a tervemet
meghiúsította Neil Forbes megjelenése, aki épp a bokor mögül
bukkant fel.
Ő is legalább olyan meglepettnek tűnt, mint én, hogy
találkozunk; hátratántorodott, és sietősen hátrapillantott a válla
fölött. Én is odanéztem, és észrevettem Robert Howe-t, valamint
Cornelius Harnettet, akik elinaltak az ellenkező irányba. Egyértelmű
volt, hogy ezek hárman titkos megbeszélést folytattak az
aranyesőbokor mögött.
– Mrs. Fraser – szólalt meg, majd röviden meghajolt. –
Szolgálatára.
Viszonzásképpen pukedliztem, és motyogtam pár udvarias szót.
Akár meg is léphettem volna, azonban ő felém hajolt, és elállta az
utamat.

780
 – Úgy hallottam, hogy a férje fegyvereket gyűjt, Mrs. Fraser –
közölte mély és meglehetősen barátságtalan hangszínnel.
– Ó, valóban? – Egy kinyitott legyezőt tartottam a kezemben,
ahogy az összes többi nő is a helyszínen. Erőtlenül legyeztem vele
az orrom előtt, hogy minél jobban elrejtsem az arckifejezésemet. –
Ki mondott magának ilyesmiket?
– Az egyik úriember, akit megkörnyékezett ez ügyben – felelte
Forbes. A jogász nagydarab volt és némileg túlsúlyos, arca
egészségtelenül vörös színét is ennek köszönhette inkább, mint az
elégedetlenségnek. Mindegy is…
– Asszonyom, nem szeretnék visszaélni az ön jóságával, de azt
javasolnám, hogy esetleg megpróbálhatna befolyással lenni a férjére,
és meggyőzhetné arról, hogy amire készül, nem a legokosabb dolog.
– Kezdjük azzal – szóltam, és mélyen magamba szívtam a forró,
párás levegőt –, hogy mit gondol, miféle dolgokra készül a férjem?
– Egy nem túl kedvezőre, asszonyom – felelte. – Ha a legjobb
eshetőségre gondolok, azt feltételezem, hogy a fegyverekkel a saját
csapatait akarja ellátni, amit ugyan nem tilt a törvény, mégis elég
aggasztó lehet. Ennek kimenetele az ezt követő cselekedeteitől függ
majd. Azonban közismert, hogy jó kapcsolatot ápol a cserokikkal, és
a pletykák szerint a fegyverek végül az őslakosok kezében fognak
kikötni, és a végén még Őfelsége alattvalói ellen fordulnak, akik
olyan erősen tiltakoznak a zsarnokság, az elnyomás és a korrupció
ellen ezen a gyarmaton.
Hosszan néztem rá a legyezőm széle mögül.
– Ha nem tudnám, hogy maga jogász – jegyeztem meg –, ez a
beszéd még meg is tette volna a hatását. Szerintem maga azt akarja
mondani, hogy úgy sejti, a férjem fegyvereket akar adni az indiánok
kezébe, és ez magának nem tetszik. Másrészről, ha a saját seregét
akarná felfegyverezni, az egészen rendben lenne, feltéve, ha az a
bizonyos sereg az ön kívánalmai szerint cselekedne. Igazam van?
Mélyen ülő szemében egy pillanatra derültség tükröződött, és
elismerésképpen bólintott.
– Feltételezése ámulatba ejt, asszonyom – mondta.
Bólintottam, és becsuktam a legyezőt.

781
 – Jól van. És mik volnának az ön kívánalmai, ha
megkérdezhetem? Azt nem fogom megkérdezni, hogy miből
gondolja, hogy Jamie eszerint fog cselekedni.
Felnevetett, és kövér arca, ami a hőségtől amúgy is kipirult, a
vörös még mélyebb árnyalatát vette fel elegáns parókája alatt.
– Én igazságot kívánok, asszonyom; a zsarnokság elbukását és a
szabadság ügyét – felelte. – Ahogy minden őszinte ember.
…egyedül a szabadság az, amiért minden őszinte ember
feláldozná az életét. Ez a sor visszhangzott a fejemben, és bizonyára
az arcomra is kiült, mivel élénken vizslatott.
– Nagyra tartom a férjét, asszonyom – mondta halkan. –
Elmondja neki, amit tőlem hallott? – Meghajolt és elfordult, meg
sem várva, hogy bólintsak.
Nem fogta vissza a hangerejét, amikor a zsarnokságról meg a
szabadságról beszélt; láttam, hogy pár fej felénk fordul, és a férfiak
összesúgnak, miközben figyelik, ahogy elmegy.
Figyelmem elkalandozott, és belekortyoltam a citromlikőrbe,
így kénytelen voltam lenyelni azt a rémes kotyvalékot.
Körbenéztem, hogy megkeressem Jamie-t; ott ült Allan MacDonald
közelében, de egy kissé odébb ment, és magánbeszélgetést folytatott
MacDonald polgármesterrel.
A dolgok gyorsabban haladtak, mint amire számítottam. Azt
gondoltam, a köztársaság eszménye még mindig kisebbségben van a
gyarmat ezen részén, mivel azonban Forbes olyan nyíltan beszélt
róla egy nyilvános összejövetelen, egyértelmű, hogy kezdett
gyökeret ereszteni.
Hátrafordultam, hogy a jogász után nézzek, és két férfit láttam,
akik vitatkoztak vele, arcukon gyanakvó és dühös grimasz ült. Túl
messze voltam, hogy halljam, amit mondanak, de a testtartásuk és
arckifejezésük kifejező volt. Egyre hevesebb szóváltás alakult ki, én
pedig Jamie felé pillantottam; a legutóbbi hasonló vendégség során,
amin részt vettem River Runban, amely megelőzte a Rendfenntartók
ellen vívott háborút, ökölharcra került sor a füvön, és úgy véltem,
van rá némi esély, hogy ez ismét bekövetkezzen. Az alkohol, a
hőség és a politika bármilyen összejövetelen képes pattanásig

782
feszíteni a húrt, nem beszélve arról, ha javarészt felföldiekből áll a
sokaság.
Most is majdnem kirobbant volna valami hasonló – néhány férfi
odagyűlt Forbes és két ellenfele köré, kezüket ökölbe zárva készen
álltak –, azonban felhangzott Jocasta nagy gongja a terasz felől, mire
mindenki összerezzenve felnézett.
A polgármester egy fejtetőre állított dohányos-hordó tetején állt,
égbe emelt kézzel, ragyogó mosollyal nézte a tömeget, arca pedig
vörösen izzó tt a hőségtől, a sörtől és a lelkesedéstől.
– Ceud mile failte! – kiáltotta, és lelkes tapsvihar köszöntötte. –
És üdvözöljük mindannyian a díszvendégeinket! – folytatta gaelül,
majd MacDonaldékra mutatott, akik ott sorakoztak a polgármester
közelében, és bólogattak meg mosolyogtak az éljenzés hallatán.
Viselkedésüket elnézve feltételeztem, hogy már hozzászoktak az
efféle fogadtatáshoz.
Néhány bevezető megjegyzés után – melyeket részben elfojtott
a lelkes éljenzés – Jamie és Kingsburgh óvatosan felemelte Mrs.
MacDonaldot a hordóra, aki ott kissé megbillent, de aztán
visszanyerte az egyensúlyát, ahogy a két férfi fejébe kapaszkodott,
és a kacarászó hallgatóságra mosolygott. Sugárzó tekintettel nézte a
tömeget, akik hasonlóképp tettek, en masse, és azonnal elhallgattak,
hogy értsék, amit mond.
Tiszta, magas hangon beszélt, és nyilvánvalóan hozzászokott a
nyilvános beszédekhez – abban az időben ez meglehetősen
szokatlan tulajdonság volt egy nőtől. Én túl messze álltam ahhoz,
hogy minden szót halljak, de a beszéde lényegét azért ki tudtam
venni.
Miután szívélyesen köszönetet mondott a vendéglátóinak, azaz a
skót közösségnek, amely olyan melegen és nagylelkűen fogadta őt
meg a családját, illetve a vendégeknek is, lelkesítő beszédbe kezdett
az általa klikkesedésnek nevezett jelenség ellen, arra biztatva a
hallgatóságot, hogy csatlakozzanak hozzá ennek a veszélyes
mozgalomnak az elnyomásában, ami nem csupán nagy
nyugtalanságot vált ki, de fenyegeti a békét és jólétet is, amelyet oly

783
sokan elértek ezen a helyen, és most fennáll a veszélye, hogy
mindezt elveszíthetik.
Rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Hallottam, amint Bree és
Roger egyszer erről vitatkozott, hogy a felföldiek, akik annyit
szenvedtek az angolok elnyomása alatt, miért harcoltak most az
angolok oldalán.
– Azért – mutatott rá Roger türelmesen –, mert nekik volt
vesztenivalójuk. Illetve ők pontosan tudták, hogy milyen az angolok
ellen harcolni. Szerinted azok, akik túlélték Cumberland pusztítását
a felföldön, eljutottak Amerikába, és a semmiből újjáépítették az
életüket, szeretnék újra átélni az egészet?
– De biztosan harcolni akarnak a szabadságért – tiltakozott
Bree. Roger cinikus szemmel vizslatta.
– Nekik megvan a szabadságuk, jóval több, mint amit Skóciában
valaha láttak. Ha háború lesz, azzal kockára tennék, ezt pontosan
tudják. És persze – tette hozzá – szinte mind letették a hűségesküt a
királynak. Ezt nem fogják csak úgy megszegni, végképp nem egy
olyan cél érdekében, ami csak egy újabb elvakult – és kétségtelenül
rövid életű – politikai felbolydulásnak tűnik. Ez olyan, mint… –
Szemöldökét összevonta, mintha a megfelelő analógiát keresné. –
Mint a Fekete Párducok vagy az emberi jogi mozgalmak. Mindenki
látja az idealisztikus oldalát, azonban egy csomó középosztálybeli
fenyegetőnek és ijesztőnek tartja, és azt kívánja, csengjen le az
egész, hogy az élet újra békés legyen.
A baj persze az volt, hogy az élet sosem volt békés, és ez a
bizonyos elvakult mozgalom nem fog lecsengeni.
A tömeg túlsó felén észrevettem Briannát, szemét keskenyre
húzva, elgondolkodva hallgatta Flora MacDonald magas, tiszta
hangját, aki a lojalitás erényéről beszélt.
Magam mögül meghallottam egy halk, elmarasztaló
hümmögést, úgyhogy megfordultam, és megpillantottam Neil
Forbes helytelenítő, zord arckifejezését. Volt már vele erősítés is;
három-négy úriember állt közvetlenül mellette, ide-oda
pillantgattak, de igyekeztek ezt leplezni. A tömeg hangulatából
ítélve úgy véltem, durván kétszázan voltak ellenük, és ez a kétszáz

784
ember egyre mélyebben ragaszkodott a véleményéhez, ahogy az ital
elkezdett hatni, valamint ahogy a beszéd folytatódott.
Másfelé néztem, és megint észrevettem Briannát. És rájöttem,
hogy már ő is Neil Forbest nézi, aki viszonozta a pillantását.
Mindketten magasabbak voltak a körülöttük álló embereknél, és a
tömeg feje fölött nézték egymást, Forbes rosszindulattal, Brianna
tartózkodva. A lányom évekkel ezelőtt kikosarazta, méghozzá
könyörtelenül. Forbes nyilván nem volt belé szerelmes, de
meglehetősen önérzetes férfi volt, nem az a fajta, aki az efféle
nyilvános megaláztatást higgadt beletörődéssel viseli.
Brianna hűvösen elfordult, mintha észre sem vette volna őt, és a
mellette álló nőhöz kezdett beszélni. Hallottam, hogy Forbes ismét
felmordul, halkan mond valamit a honfitársainak, mire azok
elindulnak, udvariatlanul hátat fordítva Mrs. MacDonaldnak, aki
még mindig beszélt.
Megbotránkozó sóhajok és motyogás követte őket, ahogy
átvágtak a sűrű tömegen, de senki nem ajánlkozott fel, hogy
megállítsa őket, és a nyomukban hagyott sértettséget elfojtotta a
hosszú éljenzés kitörése, ami a beszéd lezárását ünnepelte. Ezután
skót dudák hangja csendült fel, páran a levegőbe lőttek, és
MacDonald polgármester vezetésével szervezett hip-hip-hurrázás
kezdődött, valamint akkora felzúdulás, hogy még egy hadsereg
érkezését se vették volna észre az emberek, nemhogy néhány
elégedetlen whig távozását.
Jamie-re Hector mauzóleumának árnyékában találtam rá,
ujjaival fésülgette a haját, hogy újra felkösse.
– Ez aztán nagyot szólt, mi? – kérdeztem.
– Egész nagyot – felelte, és pillantását körültekintően az egyik
nyilvánvalóan kapatos úriemberen tartotta, aki épp azon volt, hogy
újratöltse a puskáját. – Nézd azt az embert, Sassenach!
– Túl késő, már nem tudja lelőni Neil Forbest. Láttad, amikor
elment?
Bólintott, és fürgén megkötötte a haját a tarkóján egy bőrszíjjal.
– Ennél nyíltabban nem is fejezhette volna ki magát, talán csak
ha feláll arra a hordóra Fionnaghal mellé.

785
 – És akkor kitűnő célpont lett volna. – Ráhunyorogtam a vörös
arcú férfira, aki jelenleg lőport szórt a cipőjére. – Szerintem nincs
nála töltény.
– Hát, akkor jó. – Jamie egy legyintéssel elintézte. – MacDonald
polgármester különösen formában van, nem? Azt mondta,
leszervezte Mrs. MacDonalddal, hogy itt-ott tartson beszédeket a
gyarmatról.
– Tekintve, hogy mennyire szeret szervezkedni, el is hiszem. –
Épp akkor szúrtam ki egy pillanatra MacDonald vörös kabátját a
teraszon tömörülő emberek között.
– Kétségkívül. – Jamie nem tűnt túl boldognak. Valójában
egészen józannak nézett ki, arcát sötét gondolatok vonták árnyékba.
Gondoltam, hogy nem fogja javítani a hangulatát, ha megtudja,
miről beszélgettem Neil Forbesszal, de azért elmeséltem neki.
– Hát, ez elkerülhetetlen volt – állapította meg egy
vállrándítással. – Reméltem, hogy sikerül titokban tartani a dolgot,
de mivel Robin McGillivray-vel nem állnak túl jól a dolgaink,
kénytelen voltam tovább kérdezősködni, így hát kiderült a dolog. És
most erről beszélnek. – Idegesen mocorgott. – Jól vagy, Sassenach?
– kérdezte hirtelen, és rám nézett.
– Igen. Te viszont nem. Mi a baj?
Halványan elmosolyodott.
– Á, semmiség. Semmi olyan, amiről eddig ne tudtam volna. De
így azért más, nem? Azt hiszed, készen állsz, aztán amikor ott álltok
szemtől szemben, bármit megtennél, hogy minden másképp legyen.
Elnézett a gyep felé, állával a tömeg felé bökött. A füvön tartán-
tenger hömpölygött végig, a hölgyek a nap elé emelték
napernyőiket, ami úgy festett, mint egy színes virágmező. A terasz
árnyékában egy dudás játszott, piobreachdjének hangja vékony és
átható volt a beszélgetés zümmögésében.
– Tudtam, hogy egy nap majd ki kell állnom ellenük. Barátok és
rokonok ellen harcolni. De aztán azon kaptam magam, hogy ott
állok, Fionnaghal keze áldásként pihen a fejemen, mindannyian ott
állnak velem szemben, hallgatják az ő szavait, és egyre nő bennük
az eltökéltség… Aztán hirtelen olyan volt, mintha egy nagy penge

786
lezuhant volna közénk a mennyből, és örökre elszakított volna
minket egymástól. El fog jönni a nap, és én nem állíthatom meg.
Nyelt egyet, és másfelé nézett. Felé nyúltam, segíteni szerettem
volna, megnyugtatni, pedig tudtam, hogy nem tehetem. Végül is én
tehetek arról, hogy ebbe a kínszenvedéssel teli helyzetbe került.
Ennek ellenére megfogta a kezem, anélkül, hogy rám nézett
volna, és olyan erősen szorította meg, hogy majd’ összeroppantak a
csontjaim.
– Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt12 – suttogtam.
Bólintott, tekintetét továbbra is a földre hullott sárga
rózsaszirmokra szegezte. Aztán halvány mosollyal rám nézett, de
szemében olyan fájdalom bujkált, hogy elállt a lélegzetem, és
belesajdult a szívem.
Mégis mosolygott, aztán kezével megtörölte a homlokát, majd a
nedves ujjait vizsgálgatta.
– Jól van – mondta. – Csak víz, nem vér. Megmaradok.
Lehet, hogy nem, gondoltam hirtelen elborzadva. Egy dolog a
győztes oldalán harcolni. Egy másik túlélni.
Látta az arcomra kiülő kifejezést, és enyhített a szorításán, mivel
azt hitte, fájdalmat okoz. Így is volt, de nem fizikailag.
– Mindazonáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! –
mondta nagyon lágyan. – Megszabtam a saját utamat, amikor
elvettelek, bár akkor ezt még nem tudtam. Azonban döntöttem, és
már akkor sem fordulhatok vissza, ha szeretnék.
– Szeretnél? – A kérdés közben a szemébe néztem, és
kiolvastam belőle a választ. Megrázta a fejét.
– Te szeretnél? Te is döntöttél, akárcsak én.
Én is megráztam a fejem, és éreztem, hogy kissé ellazul a teste,
ahogy a szemembe néz, tekintete olyan tiszta volt, mint a ragyogó
égbolt. Egy szívverésnyi ideig egyedül álltunk ketten az
univerzumban. Aztán csevegő lányok hangja ütötte meg a fülemet,
és biztonságosabb téma felé tereltem a beszélgetésünket.
– Hallottál bármit szegény Manfredről?

12
Károli Gáspár fordítása.
787
 – Szegény Manfred? – kérdezte cinikus tekintettel.
– Nos, lehet, hogy egy erkölcstelen, hitvány fickó, és okozott
némi galibát, de ez nem jelenti azt, hogy meg is kell halnia emiatt.
Úgy tűnt, nem ért egyet teljes mértékben ezzel a gondolattal, de
inkább csak annyit válaszolt, hogy kérdezősködött, azonban
egyelőre eredménytelenül.
– Majd meglesz – biztosított. – Valószínűleg a leglehetetlenebb
helyen.
– Jaj, jaj! Hogy megérhettem ezt a napot! Köszönöm, uram,
igazán köszönöm! – Mrs. Bug volt az, kipirulva a melegtől, sörtől és
boldogságtól, és szakadatlanul legyezgette magát. Jamie
rámosolygott.
– Ezek szerint mindent hallottál, mo chridhe?
– Bizony ám, uram! – biztosította lázasan. – Minden szót! Arch
jó kis helyet talált nekem, az egyik virágosláda mellett, ahol jól
hallottam, és nem tapostak össze. – Majd’ belehalt az izgalomba,
amikor Jamie felajánlotta neki, hogy elhozza a barbecue-ra.
Természetesen Arch is jött, és az volt a terve, hogy utána elintéz pár
dolgot Cross Creekben, de Mrs. Bug el sem hagyta a Ridge-et évek
óta, amióta megérkeztek.
Annak ellenére, hogy nyugtalan voltam a minket körülvevő
mélyen lojalista atmoszféra miatt, kitörő jókedve ragadósnak
bizonyult, és azon kaptam magam, hogy mosolygok, illetve Jamie
meg én felváltva válaszolgatunk a kérdéseire: még sosem látott ilyen
közelről fekete rabszolgát, és egzotikusan gyönyörűnek tartja őket –
sokba kerülnek? És meg kell nekik tanítani, hogy vegyenek fel
ruhát, és beszéljenek megfelelően? Úgy tudta, Afrika egy pogány
térség, ahol az emberek teljesen pucéran járkálnak, lándzsákkal ölik
egymást, mint mifelénk a vaddisznót, és ha már a meztelenségről
beszélünk, az a katonafiú-szobor a füvön döbbenetes, nem
gondoljuk? Egy szál semmiben áll a pajzsa mögött! Meg mi a
fenéért van annak a nőnek a feje a lábánál? És a haját úgy csinálták
meg, mintha kígyók lennének benne, micsoda rettenet! És ki volt
Hector Cameron, akié ez a sír? Meg ugyanolyan fehér márványból
készült, mint a holyroodi sírok, most képzelje el! Ő, Mrs. Innes

788
néhai férje? És mikor ment hozzá Mr. Duncanhez, akivel amúgy ő
maga is találkozott, és olyan kedves, jóságos tekintetű ember,
milyen kár, hogy elveszítette a karját, valamiféle csatában talán? És
jaj, nézze! Mrs. MacDonald férje – szintén szép szál ember – is
beszélni fog!
Jamie üres tekintettel a terasz felé pillantott. Valóban, Allan
MacDonald épp felállt egy székre – a hordó túl nagy vállalkozás lett
volna –, és néhány ember – jóval kevesebb, mint amennyi a
feleségét hallgatta, de azért szép mennyiség – érdeklődve gyűlt köré.
– Nem jönnek meghallgatni? – Mrs. Bug már indult is, úgy
lebegett a föld fölött, mint egy kolibri.
– Innen is eleget hallunk – biztosította Jamie. – Menj csak, a
nighean.
Mrs. Bug izgalomtól zsongva otthagyott minket. Jamie óvatosan
a füléhez emelte a kezét, hogy megnézze, még mindkettő megvan-e.
– Kedves tőled, hogy elhoztad – nevettem. – Ez a drága
öregasszony valószínűleg fél évszázada nem szórakozott ilyen jól.
– Nem – értett egyet vigyorogva. – Valószínűleg…
Hirtelen elhallgatott, és összevonta a szemöldökét, ahogy
észrevett valamit a vállam mögött. Megfordultam, hogy odanézzek,
de addigra Jamie elindult mellettem, én pedig utánasiettem.
Jocasta volt az, falfehéren, és sosem láttam még ilyen ziláltnak.
Bizonytalanul tántorgott az oldalsó bejáratnál, és elesett volna, ha
Jamie nem ér oda, és nem kapja el gyorsan, egyik karját a derekára
téve, hogy támaszt nyújtson neki.
– Jézusom, néném! Mi történt? – Halkan beszélt, hogy ne vonja
magukra a figyelmet, és közben elindult vele befelé a házba.
– Jaj, istenem, jaj, te jó isten, a fejem! – suttogta, kezét az arcára
téve, akár egy pók, ujjai alig értek a bőréhez, és kezét a bal szemére
szorította. – A szemem!
A len szemkötő, amit nyilvános helyeken viselt, összegyűrődött
és átnedvesedett. Könnyek csorogtak alóla, azonban nem sírt. Kóros
könnyezés: az egyik szemből rettentő módon folyik a könny.
Valójában mindkettőből folyt, azonban a bal szeme sokkal rosszabb

789
állapotban volt – az anyag széle teljesen átázott, és arca nedvesen
csillogott.
– Meg kell néznem a szemét – mondtam Jamie-nek, miközben
megérintettem a könyökét, és körülnéztem, hogy van-e szolgáló a
közelben. – Vidd a nappaliba. – Az volt a legközelebb, és a
vendégek nagy része vagy kint volt, vagy a szalonban bolyongott,
hogy megnézze a herceg tükrét.
– Ne! – Szinte már sikított. – Ne oda!
Jamie rám pillantott, és egyik szemöldökét zavartan felvonta, de
közben nyugtató hangon beszélt Jocastához.
– Jól van, néném, minden rendben. Menjünk a hálószobádba.
Gyere csak. – Lehajolt, a karjába vette, mintha egy gyerek lenne,
selyemszoknyája a zubogó víz hangjával hullott rá a karjára.
– Vidd be, mindjárt jövök. – Észrevettem, hogy az Angelina
nevű rabszolga elhalad a folyosó túlsó végén, és odasiettem hozzá.
Kiadtam az utasításaimat, majd visszarohantam a lépcső felé, és
közben egy pillanatra megálltam, hogy belessek a kis nappaliba.
Senki sem volt bent, azonban a szétszórt puncsos csészék és a
dohány erős illata arról árulkodott, hogy Jocasta járt itt korábban.
Kézimunkás kosara nyitva maradt, egy félig elkészült kötést
kirántottak belőle, és hanyagul odébb dobták, mint egy döglött
nyulat.
Talán a gyerekek, gondoltam; néhány fonalgombolyagot
kihúztak, és most a parkettázott padlón hevertek szétszórva,
színesen elnyúlva. Tétováztam, de túl erősen hatott rám a
megérzésem, ezért sietve összeszedtem a gombolyagokat, és
visszadobtam őket a kosárba. A tetejére beletuszkoltam a kötést, de
elkaptam a kezem, és felkiáltottam.
A hüvelykujjam oldalán egy kis vágásból vér bugyogott fel. A
számba tettem, és erősen megszívtam, hogy nyomást helyezzek a
sebre; ezalatt óvatosabban kezdtem kotorászni a kosár mélyén a
másik kezemmel, hogy megnézzem, mi vágott meg.
Egy kés, kicsi, de azért elég komoly kés. Feltehetőleg
hímzőcérna elvágásához használták; egy szépen megmunkált
bőrtokot is találtam a kosár alján. Visszacsúsztattam a kést a

790
tokjába, fogtam a tűpárnát, amiért jöttem, és becsuktam a
kézimunkás kosár tetejét, majd felsiettem a lépcsőn.
Allan MacDonald eddigre végzett a beszédével; hangos éljenzés
hallatszott kintről, gael nyelvű kiáltásokkal és ujjongással.
– Tetves skótok – motyogtam magamban. – Ezek sosem
tanulnak?
Azonban nem volt időm végiggondolni MacDonaldék
szónoklatának hatásait. Mire felértem a lépcsőn, egy rabszolga ott
jött a nyomomban, szuszogott, ahogy a gyógyszeres dobozomat
cipelte, egy másik pedig a lépcső aljánál állt, és valamivel
óvatosabban indult felfelé egy lábos forró vízzel, amit a konyhából
hozott.
Jocasta kétrét görnyedve feküdt a nagy székében, és
nyögdécselt, száját láthatatlanul vékonyra préselte össze. Főkötője
leesett, és mindkét kezével nyugtalanul kapkodott a rendezetlen
hajához, mintha tehetetlenül próbálna belekapaszkodni valamibe.
Jamie a hátát simogatta, gaelül motyogott neki, és egyértelmű
megkönnyebbüléssel nézett fel, amikor beléptem.
Régóta gyanítottam, hogy Jocasta vakságát a zöld hályog
okozza – növekvő nyomás a szemgolyóban, ami kezeletlenül
végleges károsodást okoz a látóidegben. Most már szinte biztos
voltam benne. Ráadásul azt is tudtam, melyik típusában szenved;
akut zárt zugú glaukóma-rohama volt, a legveszélyesebb fajta.
Ekkoriban még nem tudták kezelni a zöld hályogot, és magát a
betegséget sem fedezték fel még egy ideig. Ha így is lett volna, már
túl késő; vaksága állandóvá vált. Azonban a jelenlegi helyzetet még
kezelhettem, és tartottam tőle, hogy kénytelen is leszek.
– Ebből tegyél fel egy kicsit főni – mondtam Angelinának, és
kivettem az aranygyökeres üveget a dobozomból, majd a kezébe
nyomtam. – Te pedig – fordultam a másik rabszolgához, egy
férfihoz, akinek nem tudtam a nevét – tedd fel megint a vizet forrni,
hozz nekem pár tiszta rongyot, és tedd őket a vízbe.
Miközben beszéltem, kivettem a kis spirituszlámpát, amit a
táskámban tartottam. A tűz már leégett, de még akadt benne pár
megfelelő széndarab. Lehajoltam, meggyújtottam a kanócot, majd

791
elővettem a tűpárnát, amit a nappaliból hoztam, és kivettem belőle a
legnagyobb tűt, egy három hüvelyk hosszú acéltűt, amit
szőnyegvarráshoz szoktak használni.
– Ugye nem… – kezdte Jamie, majd elhallgatott és nyelt egyet.
– Muszáj – feleltem kurtán. – Nincs más mód. Fogd a kezét.
Majdnem olyan sápadt volt, mint Jocasta, de bólintott és
megfogta a görcsös ujjakat, és gyengéden elvette az asszony kezét
az arcáról.
Felemeltem a lenkötést.
A bal szem észrevehetően kidudorodott a szemhéj alatt, és
bevérzett. Könnyek gyűltek benne, és patakokban folytak kifelé.
Éreztem a szemgolyóban lévő nyomást, anélkül, hogy hozzáértem
volna, és kínomban összeszorítottam a fogamat.
Nem volt mit tenni. Gyorsan elrebegtem egy imát Szent
Klárának, aki a sajgó szem védőszentje, illetve az én védőszentem
is, majd az égő lángjába tettem a tűt, tiszta alkoholt öntöttem egy
rongyra, és letöröltem a kormot a tűről.
Lenyeltem a számban összegyűlt nyálat, és az érintett szemet
egyik kezemmel szétnyitottam. Lelkemet Istennek ajánlottam, és a
tűt erősen a szaruhártyába szúrtam, az írisz széléhez.
Köhintést hallottam, aztán valami placcsant a földön, hányás
szagát éreztem, de nem tudtam másfelé figyelni. Óvatosan, de olyan
gyorsan, ahogy csak tudtam, kihúztam a tűt. Jocasta hirtelen
megmerevedett, és belevájt Jamie kezébe. Meg sem mozdult, de
megrendültén lihegett, mintha még a lélegzetvételhez sem merne
megmozdulni.
Folyadék kezdett szivárogni a szemből, üvegszerű, enyhén
homályos nedv, ami a könnynél jóval sűrűbb volt, ahogy lomhán
végigfolyt a szaruhártya nedves felületén. Továbbra is szétnyitva
tartottam a szemhéját, s közben szabad kezemmel kivettem egy
rongyot az aranygyökér-teából, kicsavartam belőle a felesleges
folyadékot, nem törődve azzal, hogy hova folyik, és óvatosan az
arcához érintettem. Jocasta felsóhajtott a meleg rongy érintésére,
kiszabadította a kezét, és rászorította a rongyra.

792
 Ekkor elengedtem, hagytam, hadd szorítsa a meleg rongyot, és
rányomtam a behunyt bal szemére, hogy melegsége kicsit
megnyugtassa.
Könnyű léptek szaladtak fel a lépcsőn, majd végig a folyosón.
Angelina lihegve egy marék sót szorított a hasához, másik kezében
kanalat tartott. Nyirkos tenyeréből a meleg vízbe söpörtem a sót, és
megkértem, hogy kevergesse, míg fel nem oldódik.
– Hoztál laudánumot? – kérdeztem halkan. Jocasta hátradőlt a
széken, szemét behunyta, de merev volt, mint egy szobor, szemhéját
erősen összeszorította, keze pedig ökölbe szorult a térdén.
– Nem találtam a laudánumot, asszonyom – suttogta Angelina,
és rémült pillantást vetett Jocastára. – Nem tudom, ki vihette el,
senki másnak nincs kulcsa, csak Mr. Ulyssesnek és Miz
Cameronnak.
– Ulysses engedett be a raktárba, akkor ezek szerint tudja, hogy
Mrs. Cameron beteg?
Erősen bólogatott, amibe a főkötője szalagja is beleremegett.
– Jaj, igen, asszonyom! Tombolt volna, ha rájön, mielőtt
elmondtam volna neki. Azt mondta, szóljak Miz Cameronnak, hogy
ne idegeskedjen, mindent kézben tart.
Jocasta erre nagyot sóhajtott, és kissé ellazult az ökle.
– Isten áldja azt az embert – motyogta csukott szemmel. –
Mindent meg tud oldani. Nélküle elvesznék. Elvesznék!
Ősz haja csuromvizes volt a halántékánál, és izzadság csöpögött
a vállára hulló tincsekből, amitől foltok keletkeztek sötétkék
ruhájának selymén.
Angelina kibontotta Jocasta ruháját és a fűzőjét, majd levette
róla. Ezután megkértem Jamie-t, hogy fektesse le az ágyra az
ingében, és a feje köré tegyen jó pár réteg törülközőt. Egyik
csörgőkígyó-fecskendőmbe meleg sós vizet szívtam, és miközben
Jamie óvatosan szétnyitotta a szemhéjat, ki tudtam mosni a szemet,
annak reményében, hogy így megelőzhetem a tű nyomán keletkező
fertőzést. A seb maga egy apró vörös pötty volt a szaruhártyán, egy
apró hólyag a kötőhártyán. Jamie nem tudott pislogás nélkül
odanézni, láttam, úgyhogy rámosolyogtam.

793
 – Rendbe jön – mondtam. – Mehetsz, ha szeretnél.
– Nem, nem… Maradok, a chuisle, ha szeretnéd. – A végét csak
a formaság kedvéért tette hozzá; Jocasta a ruhája ujjánál fogva
kapaszkodott Jamie-be, olyan erősen, hogy elfehéredtek az ujjai.
– Jól van, néném, persze – mondta gyengéden, és kezét az övére
helyezte, majd biztatóan megszorította. Ennek ellenére Jocasta nem
engedte el, amíg Jamie le nem ült mellé.
– Ki van még itt? – kérdezte Jocasta, fejét bosszúsan ide-oda
forgatva, hogy hallja a légzések és mozdulatok árulkodó hangját,
ami információval szolgálhat neki. – A rabszolgák elmentek?
– Igen, visszamentek, hogy segítsenek felszolgálni – feleltem. –
Csak Jamie meg én maradtunk.
Behunyta a szemét, vett egy mély, reszkető lélegzetet, és csak
ezután lazult el egy kissé.
– Jó. El kell mondanom valamit. Jamie, csak ti hallhatjátok.
Claire – hosszú, fehér kezét felém nyújtotta –, menj, és nézd meg,
hogy valóban egyedül vagyunk-e.
Engedelmesen kinéztem a folyosóra. Senkit nem láttam, viszont
a folyosó túlsó végén levő szoba felől hangok érkeztek. Nevetés,
illetve erős dübörgés meg zörgés, ahogy a fiatalasszonyok
beszélgettek és megigazították a hajukat meg a ruhájukat.
Visszadugtam a fejem a szobába, becsuktam az ajtót, és a ház többi
zaja azonnal elcsendesedett, távoli morajlássá tompult.
– Mi az, néném? – Jamie még mindig fogta a kezét, nagy
hüvelykujjával simogatta a kézfejét, abban a megnyugtató
ritmusban, amit az ijedős állatokon is használt. Igaz, a nagynénjénél
kevésbé volt hatékony, mint egy átlagos lónál vagy kutyánál.
– Ő volt az. Itt van!
– Ki van itt, néném?
– Nem tudom! – Szeme kétségbeesetten forgott ide-oda, mintha
nem csupán a sötétségen szeretne keresztüllátni, hanem a falakon is.
Jamie szemöldökét felvonva rám nézett, de ő is látta, akárcsak
én, hogy nénje nem összefüggéstelenül beszél, mint ahogy elsőre
látszott. Aztán Jocasta rájött, hogy mennyire furán hangozhatott,

794
amit mondott, láttam az arcán az erőlködést, hogy próbálja
összeszedni magát.
– Az arany miatt jött – folytatta halkabban. – A francia aranyért.
– Igen? – kérdezte Jamie óvatosan. Felvont szemöldökkel rám
pillantott, én azonban megráztam a fejem. Nem hallucinált.
Jocasta türelmetlenül sóhajtott, és megrázta a fejét, majd
hirtelen megállt, és tompán felkiáltott a fájdalomtól, mindkét kezét a
fejéhez kapva, mintha igyekezne a nyakán tartani.
Egy-két pillanatig mélyeket lélegzett, ajkát szorosan
összepréselte, majd lassan leeresztette a kezét.
– Tegnap éjjel kezdődött – közölte. – A fájdalom a szememben.
Szemében lüktető fájdalomra ébredt, amely lassan elindult a
halántéka irányába.
– Tudom, hogy régebben kezdődött – magyarázta. Mostanra
feltolta magát ülő helyzetbe, és kezdett valamivel jobban kinézni,
bár a meleg ruhát továbbra is a szemén tartotta. – Akkor kezdődött,
amikor kezdtem elveszíteni a látásomat. Néha csak az egyik, néha
mindkettő szemem. De tudtam, hogy mi vár rám.
Jocasta MacKenzie Cameron Innes azonban nem az az asszony,
aki hagyná, hogy testének gyengélkedése eltántorítsa a terveitől,
nemhogy megzavarjon egy olyan napot, amely a legpompásabb
társasági eseménynek ígérkezett Cross Creek történelmében.
– Annyira bosszant! – folytatta. – Pont, amikor Miss Flora
MacDonald itt van!
Azonban addigra mindent elrendeztek; a vermekben sültek az
állatok, hordónyi sörök és ale-ek álltak készen az istálló mellett, a
levegő pedig megtelt a forró kenyér és a konyhában fövő bab
illatával. A rabszolgákat betanították, és Jocasta mindent rábízott
Ulyssesre, aki megígérte, hogy mindent kézben tart. Neki csak
annyit kell tennie, gondolta, hogy végigcsinálja.
– Nem akartam laudánumot bevenni – magyarázta. – Különben
biztosan elaludtam volna. Úgyhogy maradtam a whiskynél.
Magas nő volt, és kellően hozzászokott akkora italmennyiség
beviteléhez, ami egy modernkori férfit is leterítene. Mire

795
MacDonaldék megérkeztek, majd’ egy üveggel megivott, a fájdalom
azonban csak rosszabb lett.
– Aztán a szemem olyan hevesen kezdett könnyezni, hogy
mindenki látta volna, hogy valami nincs rendben, ezt pedig nem
akartam. Úgyhogy bementem a nappaliba, és a kézimunkás
kosaramba tettem egy üvegcse laudánumot, arra az esetre, ha a
whisky nem lenne elég. Az emberek úgy hemzsegtek kint, mint a
tetvek, hogy megpillanthassák Miss MacDonaldot, vagy
válthassanak vele egy szót, a nappali viszont elhagyatott volt,
legalábbis amennyire meg tudtam állapítani a dübörgő fejfájásom és
a szétrobbanó szemem mellett. – Az utolsó szavakat elég lazán
mondta ki, de láttam, hogy Jamie elfintorodik, nyilván élénken élt
még benne annak az emléke, hogy mit műveltem a tűvel. Nyelt
egyet, és ujjaival megtörölte a száját.
Jocasta gyorsan megtalálta a laudánumos üveget, ivott pár
kortyot, majd ott ült egypár pillanatig, várva, hogy kifejtse a hatását.
– Nem tudom, próbáltátok-e már, Jamie, de furcsa érzése lesz
tőle az embernek, mintha a tested elkezdene feloldódni. Egy cseppel
több a kelleténél, és olyan dolgokat látsz, amik nincsenek ott, még
ha vak is vagy, meg hallod is őket.
A laudánum, az alkohol, valamint a kinti tömeg morajlásának
hatása mellett nem hallotta a lépéseket, és amikor valaki megszólalt
mellette, egy pillanatra azt hitte, hallucinál.
– Hát itt vagy. Ezt mondta a férfi – idézte, és már eleve sápadt
arca még jobban kifakult az emlék hatására. – Emlékszel rám, igaz?
– Felteszem, így volt, ugye, néném? – kérdezte Jamie szárazon.
– Igen – felelte ő is hasonló hangszínen. – Korábban kétszer is
hallottam ezt a hangot. Egyszer azon az összejövetelen, amikor a
lányod férjhez ment, másodszor pedig húsz évvel ezelőtt, Coigach
mellett, Skóciában.
Levette a meleg rongyot az arcáról, és magabiztosan visszatette
a meleg vizes tálba. Szeme vörös volt és feldagadt, sápadt bőre
mellett nyersnek látszott, és iszonyú sebezhetőnek tűnt a maga
vakságában, azonban újra úrrá lett magán.
– Igen, ismerem – ismételte.

796
 Azonnal felismerte a hangot, azonban egy pillanatig nem tudta
hova tenni. Aztán beléhasított a felismerés, és a székébe
kapaszkodott, hogy megtartsa magát.
– Ki vagy? – kérdezte a férfit olyan erővel, ahogy csak tudta.
Zakatolt a szíve, közben lüktetett a feje meg a szeme, érzékeit pedig
eltompította a whisky és a laudánum. Talán a laudánum volt a
felelős azért, hogy a kinti tömeg zaját a közeli tenger hangjává
változtatta, a rabszolgák lépteit a folyosón pedig a fogadós
dübörgésére a lépcsőn.
– Ott voltam. Tényleg ott voltam. – Az arcán legördülő
izzadságcseppek ellenére libabőr pettyezte válla sápadt bőrét. –
Abban a fogadóban, Coigachban. Éreztem a tenger illatát, és
hallottam a férfiakat, Hectort meg Dougalt… Tényleg hallottam
őket! Veszekedtek, valahol mögöttem. Aztán a maszkos férfi, akit
láttam is… – folytatta, és a nyakamon borzongás futott végig, ahogy
vak szemét rám emelte. Olyan meggyőződéssel beszélt, hogy egy
pillanatra úgy tűnt, tényleg lát.
– A lépcső aljában állt, csakúgy, mint huszonöt évvel ezelőtt,
késsel a kezében, szemét rám szegezve a maszkján keresztül.
És azt mondta neki, „Pontosan tudod, ki vagyok”, Jocasta pedig
mintha látta volna, hogy mosolyog, bár valahol tudta, hogy csak a
hangjában hallotta; sosem látta az arcát, akkor sem, amikor még jó
volt a látása.
Görnyedten felült, kezét keresztbe fonta a mellkasán, mintha
védelmezné magát, ősz haja pedig rendezetlenül és kócosan hullott a
hátára.
– Vissza fog jönni – mondta, és hirtelen görcsösen
megborzongott. – Az aranyért jött, és ha megtalálja, megöl engem.
Jamie a karjára fektette a kezét, hátha meg tudja nyugtatni.
– Senki nem fog megölni, amíg én itt vagyok, néném –
nyugtatgatta. – Szóval ez a férfi odament hozzád a nappaliban, és
megismerted a hangját. Mi mást mondott még neked?
Jocasta még mindig reszketett, de valamelyest enyhült már a
remegése. Arra gondoltam, hogy ez legalább annyira a jókora adag
laudánum és whisky hatása, mint a félelemé.

797
 Megrázta a fejét, hogy összeszedje magát egy kicsit.
– Azt mondta… Azt mondta, hogy azért jött, hogy az aranyat
elvigye jogos tulajdonosának. Hogy eddig csak letétben volt nálunk,
és nem fogja a szemünkre hányni, hogy mire költöttük, Hector meg
én. Nem az enyém volt, sosem volt az enyém! Hogy jobb, ha
elmondom neki, hol van, és ő majd elintézi a többit. Aztán rám tette
a kezét. – Már nem szorította a saját kezét, karját Jamie felé
nyújtotta. – A csuklómra. Látod a nyomát? Látod, Jamie? –
Idegesnek hangzott, és hirtelen belém hasított, hogy talán ő maga is
kételkedik a látogatója létezésében.
– Igen, néném – felelte Jamie lágyan, és megérintette a
csuklóját. – Ott a nyoma.
Valóban ott voltak; három lilás folt, apró ovális formák, ahol az
ujjak megszorították.
– Olyan erősen szorította meg és csavarta ki a csuklómat, hogy
azt hittem, eltört. Aztán eleresztett, de nem ment arrébb. Ott maradt
fölöttem, éreztem a leheletét és a dohány szagát az arcomon.
Én a másik csuklójára tettem a kezem, és éreztem a pulzusa
zakatolását. Erősen és gyorsan vert, de időnként kihagyott egy-egy
ütemet. Nem túl meglepő. Azon tűnődtem, vajon milyen gyakran
vesz be laudánumot, és vajon mennyit.
– Így hát belenyúltam a kosaramba, kivettem a kis késemet a
tokjából, és megcéloztam vele a golyóit – fejezte be.
Jamie úgy meglepődött, hogy felnevetett.
– És eltaláltad?
– Igen – feleltem, mielőtt még Jocasta válaszolhatott volna. –
Láttam a rászáradt vért a késen.
– Nos, majd megtanulja, hogy legközelebb mikor terrorizáljon
védtelen vak nőket, nem igaz? – Jamie megpaskolta a kezét. – Jól
tetted, néném. Ezután elment?
– Igen. – A sikerélmény felidézésétől mintha megnyugodott
volna, kivette a kezét az enyémből, hogy feljebb tolja magát a
párnákon. Levette a nyakából a törülközőt, és fintorogva a földre
dobta.

798
 Jamie látta, hogy sokkal jobban érzi magát, úgyhogy rám
pillantott, majd felállt.
– Megnézem, hogy nem ólálkodik-e valaki a környéken. – Az
ajtóban azonban megállt, és visszanézett Jocastára.
– Néném. Azt mondtad, kétszer találkoztál ezzel az emberrel. A
fogadóban, Coigachban, ahol kihozták a partra az aranyat, meg a
négy évvel ezelőtti rendezvényen.
Jocasta bólintott, és elsimította az arcából nedves haját.
– Igen. Az utolsó napon. Bejött a sátramba, amíg egyedül
voltam. Tudtam, hogy valaki van ott, bár először nem szólalt meg,
én pedig megkérdeztem, hogy ki az. Nevetett egyet, majd azt
kérdezte: „Igaz, amit beszélnek? Hogy teljesen vak vagy?”
Felállt, hogy szembenézzen a láthatatlan látogatóval, és
felismerte a hangját, bár akkor még nem tudta, miért.
– „Hát nem ismer meg, Mrs. Cameron? A férje barátja voltam.
Igaz, jó pár év eltelt, mióta legutóbb találkoztunk, Skócia partjainál,
egy holdfényes éjszakán.”
Az emlék hatására Jocasta megnyalta száraz ajkát.
– Ekkor a semmiből hirtelen beugrott. És azt mondtam: „Lehet,
hogy vak vagyok, de jól ismerem magát, uram. Mit akar?” Azonban
addigra eltűnt. A következő pillanatban pedig hallottam Phaedre-t és
Ulyssest beszélgetni, ahogy a sátor felé jönnek; látta őket, ezért
elmenekült. Rákérdeztem náluk, de épp vitatkoztak valamin, így
nem látták elmenni. Ezután mindig magam mellett tartottam valakit,
amíg nem távoztunk, és többé nem jött a közelembe. Egészen
mostanáig.
Jamie összevonta a szemöldökét, és ujjperceivel lassan
megdörzsölte hosszú orrnyergét.
– Akkor miért nem mesélted el?
Feldúlt arcán végigsuhant egy árny, és ujjait sérült csuklójára
szorította.
– Azt hittem, csak képzelődtem.

799
Phaedre megtalálta a laudánumos üvegcsét, ahol Jocasta elrejtette, a
nappaliban a szék alatt. Emellett talált néhány csepp vért is, amit
sietségemben nem vettem észre. A vérzés elállhatott, mielőtt a
látogató elérte az ajtót; a seb, amit Jocasta a betolakodón ejtett,
bizonyára kicsi volt.
Duncan, akit diszkréten odahívtak, sietett, hogy megvigasztalja
Jocastát, aki aztán vissza is küldte, hogy nézzen rá a vendégekre,
hiszen nincs az a sérülés vagy betegség, ami egy ilyen eseményt
elronthat!
Ulysses valamelyest szívélyesebb fogadtatásban részesült.
Valójában Jocasta küldetett érte. Bekukucskáltam a szobájába, hogy
ránézzek, és láttam, hogy Ulysses ott ül az ágynál, fogja az asszonya
kezét, és máskor többnyire rezzenéstelen arcán olyan gyengéd
kifejezés ült, hogy egészen meghatódtam, így csendben
visszaléptem a folyosóra, hogy ne zavarjam őket. Ulysses viszont
meglátott, és biccentett.
Halkan beszélgettek, Ulysses fehér parókás fejével Jocasta fölé
hajolt. Úgy tűnt, mintha vitatkoznának, a lehető legtiszteletteljesebb
módon; Jocasta a fejét rázta, és a fájdalomtól felsikoltott. Ulysses
szorosabban fogta a kezét, és láttam, hogy nincs rajta a fehér
kesztyűje, az asszony keze hosszan, fakón és törékenyen terült el
erős, sötét markában.
Jocasta mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon. Aztán mondott
valamit, amivel lezárta a beszélgetést, megszorította Ulysses kezét,
és hátradőlt. Az felállt, egy pillanatig még ácsorgott az ágy mellett,
és Jocastát nézte. Aztán fogta magát, kivette a zsebéből a kesztyűjét,
és kijött a folyosóra.
– Idehívná a férjét, Mrs. Fraser? – kérdezte halkan. – Az
asszonyom mondani kíván neki valamit.

800
A parti még nagyban zajlott, de lassabb sebességbe kapcsolt, ahogy
mindenki elkezdett emészteni. Az emberek üdvözölték Jamie-t vagy
engem, ahogy követtük Ulyssest a házba, de nem állítottak meg
bennünket.
Ulysses az alsó szintre vezetett minket, a raktárba, ami egy pici
szoba volt a téli konyha mellett. Polcai roskadoztak az
ezüstdíszektől, fényesítős-, ecetes-, cipőpasztás- és
kékítősüvegektől, volt ott egy tűkkel, gombostűkkel és fonállal,
valamint varróeszközökkel teli varrókészlet, illetve egy jelentős,
whiskyből, brandyből és egyéb szíverősítőkből álló
magángyűjtemény.
Néhányat szépen levett a polcról, és benyúlt arra az üres helyre,
ami ezáltal keletkezett, majd két, kesztyűbe bujtatott kezével
megnyomta a fal fafelületét. Valami kattant, és egy kisebb elem
reszelős hangon elcsúszott oldalra.
Ulysses félreállt, némán odahívta Jamie-t, hogy nézzen körül.
Jamie felvont szemöldökkel előredőlt, és bekémlelt a résen. A raktár
sötét és árnyékos volt, csak némi tompa fény szűrődött fel a magas
alagsori ablakokból, amelyek végigfutottak a konyhafal tetején.
– Üres – jegyezte meg.
– Igen, uram. Nem annak kéne lennie. – Ulysses halkan és
tiszteletteljesen beszélt, de határozottan.
– Mi volt ott? – kérdeztem, és kinéztem a raktárból, hogy biztos
legyek benne, nem hallgatnak ki minket. A konyha úgy festett,
mintha bomba robbant volna benne, de csupán egy kukta volt ott,
egy kissé együgyű fiú, aki magában énekelve mosogatta az
edényeket.
– Egy aranyrúd darabja – felelte Ulysses lágyan.
A francia arany, amelyet Hector Cameron hozott el Skóciából,
tízezer fontot ért, az aranyrudakat Bourbon-liliom díszítette, és ezek
alapozták meg River Run vagyonát. Ezt azonban nem lehetett
használni, mivel akkor tudomást szereztek volna róla. Először
Hector, majd halála után Ulysses is elvett egyet az aranyrudakból, és
a lágy fémből letört pár kisebb darabot, hogy ne legyen
felismerhető. Ezt el lehet vinni a folyóparti raktárakhoz – vagy a

801
nagyobb biztonság érdekében akár a parti városokba is, úgy mint
Edentonba, Wilmingtonba vagy New Bernbe –, ott pedig óvatosan
be lehetett váltani őket kisebb összegekre, készpénzre vagy
közraktárjegyre, amit nyugodtan lehet bárhol használni úgy, hogy ne
keltsen feltűnést.
– Körülbelül fél rúd maradt – magyarázta Ulysses a falban levő
üreg felé biccentve. – Néhány hónapja vettem észre, hogy eltűnt.
Azóta persze találtam egy új rejtekhelyét.
Jamie benézett az üres üregbe, majd odafordult Ulysseshez.
– És a többi?
– Legutóbb még megvoltak, uram. – Az aranyat Hector
Cameron mauzóleumában rejtették el egy koporsóban, amelyet
feltehetőleg az ő szelleme őrzött. Ulyssesen kívül talán egy-két
rabszolga tudott róla, azonban a kísértetektől való élénk rettegés
mindenki mást távol tartott. Felidéztem a sószóratot a mauzóleum
előtt a földön, és kissé megborzongtam, az alagsorban uralkodó
rekkenő hőség ellenére.
– A mai napon természetesen még nem volt időm ránézni – tette
hozzá Ulysses.
– Nem, persze. Duncan tud róla? – Jamie az üreg felé biccentett,
mire Ulysses bólintott.
– Bárki lehetett a tolvaj. Annyian jönnek ebbe a házba… –
Megvonta méretes vállát. – Most viszont, hogy megint itt járt az a
férfi a tengerről… így már másképp fest a dolog, nem igaz, uram?
– De, így van. – Jamie egy pillanatig elmerengett a kérdésen, két
ujjával puhán dobolt a lábán. – Hát jó. Sassenach, neked, gondolom,
maradnod kell még egy darabig, igaz? Hogy ellásd a néném szemét.
Bólintottam. Tekintve, hogy a durva beavatkozásom után nem
mutatkoztak az elfertőződés jelei, túl sok mindent nem tehettem
magával a szemmel. De jobb, ha megfigyelem, tisztán tartom, és
kiöblítem néhányszor, mielőtt biztosan meg nem gyógyul.
– Akkor még maradunk egy kicsit – mondta Jamie Ulysses felé
fordulva. – Bugékat visszaküldöm a Ridge-re, hogy intézzenek el
ezt-azt, például a kaszálást. Mi itt maradunk, és figyelünk.

802
A ház tele volt vendégekkel, de én Jocasta öltözőszobájában
aludtam, hogy szemmel tarthassam. A szemnyomás enyhülésének
hála, megszabadult a gyötrelmes fájdalmaktól, és mély álomba
szenderült, életjelei pedig elég biztatóak voltak ahhoz, hogy én is
elalhassak.
Azonban mivel tudtam, hogy van egy betegem, felületesen
aludtam, és időnként felébredtem, majd egyszer belopakodtam a
szobájába. Duncan az ágya lábánál feküdt egy szalmaágyon, kidőlt a
kimerítő nap után. Hallottam nehéz légzését, miközben
meggyújtottam egy gyertyát a tűz lángjánál, és odaálltam az ágy
mellé.
Jocasta továbbra is mélyen aludt, a hátán feküdt, karját kecsesen
összefonta a takarón, fejét hátrahajtva tartotta, hosszú, szigorú orra
arisztokratikus külsőt kölcsönzött neki, úgy festett, mint a St.
Denys-i kápolna sírszobrai. Már csak egy korona hiányzott a fejéről,
esetleg egy kiskutya, ami a lábánál kucorog.
Elmosolyodtam a gondolatra, és arra gondoltam, milyen furcsa,
hogy Jamie pont ugyanebben a pózban szokott aludni: a hátán,
összekulcsolt kézzel, nyílegyenesre nyújtott karral. Brianna nem; ő
nyugtalanul aludt gyerekkora óta. Akárcsak én.
A gondolat váratlanul kellemes érzéssel töltött el. Nyilván
tudtam, hogy bizonyos dolgokat tőlem örökölt, de olyan erősen
hasonlított Jamie-re, hogy szinte meglepő volt kiszúrni egy-egy
hasonlóságot köztünk.
Elfújtam a gyertyát, de nem tértem vissza rögtön az ágyba.
Phaedre ágyát foglaltam el az öltözőszobában, de a kis térben
forróság és levegőt-lenség uralkodott. A kánikula és az
alkoholfogyasztás miatt kiszáradt a szám, és kissé fájt a fejem is;
felemeltem hát a Jocasta éjjeliszekrényén álló vizeskancsót, azonban
üres volt.
Nem kellett megint meggyújtanom a gyertyát, mert a folyosón
még égett az egyik, és a tompa fényben ki tudtam venni az ajtó
körvonalait. Halkan kinyitottam, és kinéztem. A folyosón végig
803
feküdtek – a szolgálók a hálószobák ajtaja előtt aludtak –, és a
levegő enyhén lüktetett a különböző szögben fekvő emberek
sokaságának horkolásától és szuszogásától.
A folyosó végén azonban állt egy fakó alak, aki a szárnyas
ablakon keresztül kémlelte a folyót.
Bizonyára meghallott engem, de nem fordult meg. Odaálltam
mellé, és kinéztem az ablakon. Phaedre ingre vetkőzött, és haját
kibontotta, ami vastagon hullott a vállára. Ritka, hogy egy
rabszolgának ilyen haja legyen, gondoltam; a legtöbb nő nagyon
röviden hordta a haját a turbánja vagy fejkendője alatt, mivel
úgysem volt sem idejük, sem eszközük arra, hogy karbantartsák.
Phaedre-nek azonban egy picivel több szabadideje volt – valamint
talán egy fésűje is akadt.
– Szeretnél visszamenni az ágyadba? – kérdeztem halkan. – Egy
ideig ébren leszek, és alhatok a díványon is.
Rám pillantott, és megrázta a fejét.
– Jaj, nem, asszonyom – felelte kedvesen. – Köszönöm szépen,
nem vagyok álmos. – Észrevette a kezemben a vizeskancsót, és érte
nyúlt. – Hozzak egy kis vizet, asszonyom?
– Ne, nem kell. Majd én. Jót tenne egy kis levegő. – Ennek
ellenére ott maradtam mellette, és kinéztem az ablakon.
Gyönyörű éjszaka volt, az ég roskadásig telve csillagokkal, ott
ragyogtak a folyó felett, akár egy halvány ezüstfonál, ami végigfut a
sötétségen. A hold keskeny sarlója alacsonyan állt a föld
horizontjának íve fölött, és egy-két tábortűz égett a fák között, a
folyó mellett.
Az ablak nyitva volt, és bogarak rajzottak be rajta; a kis
rovarfelhő a fali gyertyatartóban égő gyertya körül táncolt a hátunk
mögött, és a piciny kis szárnyas lények hozzáértek az arcomhoz és a
karomhoz. Tücskök ciripeltek, olyan sokan, hogy daluk magas,
állandó zajjá forrta ki magát, mintha egy vonót végighúztak volna
egy hegedű húrjain.
Phaedre nekiállt becsukni az ablakot – a nyitott ablaknál való
alvást egészségtelennek tartották, és valószínűleg az is volt, tekintve
a szúnyogok által terjesztett betegségeket ezen a mocsaras vidéken.

804
 – Azt hiszem, hallottam valamit. Kintről – közölte, és az
alattunk elterülő sötétség felé biccentett.
– Igen? Bizonyára a férjem az – mondtam. – Vagy Ulysses.
– Ulysses? – kérdezte döbbenten.
Jamie, Ian és Ulysses őrjáratot szerveztek, és valahol kint voltak
az éjszakában, a ház körül lopakodtak, valamint a biztonság
kedvéért rajta tartották a szemüket Hector mauzóleumán is. Mivel
azonban Phaedre semmit sem tudott az eltűnt aranyról, sem pedig
Jocasta titokzatos látogatójáról, nem volt tisztában a fokozott
éberség okával, leszámítva, hogy a rabszolgák közvetetten mindig
tudtak erről-arról. Nos, őt is idehozta egy ösztön, hogy nézzen ki az
ablakon.
– Csak szemmel tartják a környéket – mondtam a lehető
legmeg-nyugtatóbban. – Tudod, olyan sokan vannak most itt. –
MacDonaldék Farquard Campbell ültetvényén töltötték az éjszakát,
és számos vendég is velük tartott, azonban így is jó sokan itt
maradtak.
Bólintott, de aggodalmasnak tűnt.
– Én csak úgy érzem, valami nincs rendben – jegyezte meg. –
Nem tudom, mi az.
– Az asszonyod szeme… – kezdtem, azonban megrázta a fejét.
– Nem. Nem. Nem tudom, de van valami a levegőben; érzem.
Nem csak ma, nem úgy értem… Valami történik. Valami közeleg. –
Tehetetlenül nézett rám, amiért képtelen kifejezni, hogy mire
gondol, de lelkiállapota épp eleget elárult nekem.
Egyrészt lehetséges, hogy a küszöbönálló konfliktus hatására
emelkedettebb a hangulat. Az ember valóban érezte a levegőben.
Azonban lehet az valami más is – valami föld alatti, alig érezhető
dolog, ami ott van, akár a tengeri kígyó halvány alakja, amit csak
egy pillanatra lehet látni, aztán el is tűnik, hogy táplálja a legendát.
– A nagymamámat Afrikából hozták ide – szólalt meg Phaedre
lágyan, és az éjszakára meredt. – Ért a csontok nyelvén. Azt mondja,
elárulják, ha valami rossz közeleg.
– Valóban? – Olyan atmoszféra vett körbe minket, hogy a
csendben, leszámítva az éjjeli hangokat, mintha rengeteg lélek

805
szálldosott volna körülöttünk, és egyáltalán nem tűnt hihetetlennek
az állítása. – Megtanította neked… a csontok nyelvét?
Megrázta a fejét, de beszívta a szája egyik sarkát; a mozdulat
apró és titkos volt, és arra gondoltam, talán többet tud az egészről,
mint amennyit hajlandó elárulni.
Váratlan gondolat jutott eszembe. Nem értettem, hogy Stephen
Bonnet hogyan kapcsolódhat a jelenlegi eseményekhez – ő aztán
biztosan nem beszélhetett Jocastával a múltban, és az is biztos, hogy
az efféle lopás nem az ő műfaja azonban volt oka rá, hogy azt
higgye, valahol lehet arany River Run környékén. És az alapján,
amit Roger mondott Phaedre találkozásáról a nagydarab írrel Cross
Creekben…
– Az ír, akivel találkoztál, amikor elmentetek Jemmyvel –
kezdtem, és új fogást kerestem a vizeskancsó csúszós felületén –,
láttad valaha azóta?
Meglepetten nézett rám; nyilvánvalóan Bonnet közel sem
szerepelt a gondolataiban.
– Nem, asszonyom – felelte. – Soha nem láttam azóta. – Egy
pillanatra elgondolkozott, nagy szeme elsötétült. Bőrének színe
olyan volt, mint egy erős kávé egy cseppnyi tejszínnel, haja pedig
arról árulkodott, hogy a családfájában egy fehér férfi is szerepel.
– Nem, asszonyom – ismételte lágyan, és aggodalmas tekintetét
ismét a csendes éjszaka és a lemenő hold felé fordította. – Csak
annyit tudok, hogy valami nincs rendjén.
Az istállók mellett kukorékolni kezdett egy kakas, hangja
kirívóan és félelmetesen csengett a sötétben.

806
 55
jxÇw|zÉ
1774. augusztus 20.

gökéletes volt a reggeli fény a szobában.

– Ezzel a szobával kezdjük – mondta Jocasta Briannának, arcát
a terasz dupla ajtaján beragyogó nap felé emelve, és szemhéja
rácsukódott vak szemére. – Azt akartam, hogy legyen egy
festőszoba a házban, és azért választottam ezt, mert itt a fény
reggelente úgy csillog, mint egy kristály, délutánonként pedig olyan,
akár a mozdulatlan víztükör. Aztán eköré építettük az egész házat. –
Az idős asszony erős kezének hosszú ujjaival olyan gyengéd
lemondással érintette meg a festőállványt, a palettát, az ecseteket,
mintha egy rég elhunyt szerelme szobrát simítaná végig. Feltámadt
benne a szenvedély, de elfogadta, hogy örökre vége.
Brianna pedig vázlatfüzettel és ceruzával a kezében gyorsan és
minél inkább titokban igyekezett elkapni a gyász elillanó kifejezését
az arcán.
A vázlat a többivel együtt a doboza tetején hevert, a nap
folyamán később majd bizonyára jobban kidolgozza, hogy
megragadja azt a könyörtelen fényt és Jocasta arcának mély
barázdáit, illetve a napfényben határozottan megmutatkozó erős
csontjait.
Egyelőre azonban a festés inkább üzleti, mint művészeti
értelemben volt fontos. Nem történt semmi gyanús a Flora
MacDonald tiszteletére rendezett parti óta, azonban Brianna szülei a
biztonság kedvéért ott maradtak még egy kicsit River Runban,
miközben Roger továbbra is Charlotte-ban tartózkodott. Írt
807
Briannának, a lány pedig a levelet titokban őrizte a dobozában a
titkos vázlataival együtt, Bree pedig mindezek után nem látta
akadályát, hogy ő is ott maradjon. Amikor Jocasta néhány igen
vagyonos ültetvényes ismerőse tudomást szerzett Brianna
jelenlétéről, rendeltek néhány portrét saját magukról, illetve a
családjukról, ez a bevétel pedig igazán jól jött.
– Sosem fogom megérteni, hogyan csinálod – jegyezte meg Ian,
és fejét csóválva nézte a vásznat a festőállványon. – Csodálatos!
Ha Brianna őszinte akart lenni, ő maga sem értette, hogyan
csinálja, de ez nem is volt fontos. Máskor előfordult, hogy így
reagált hasonló bókokra, és rájött, hogy ez a válasz úgy hangozhatott
a hallgatóság számára, mintha álszerény lenne, esetleg leereszkedő.
Úgyhogy inkább rámosolygott Ianre, és hagyta, hogy arca
ragyogjon a szívében érzett örömtől.
– Kiskoromban apám elvitt sétálni a legelőre, és gyakran
találkoztunk ott egy öregemberrel, aki egy festőállvány előtt
festegetett. Megkértem apát, hogy álljunk meg, hadd nézzem, ő meg
beszélgetett az öregemberrel. Én többnyire csak figyeltem, de
egyszer összeszedtem a bátorságom, hogy megkérdezzem, hogyan
csinálja, mire ő rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta:
„Kedvesem, az egyetlen trükk az, hogy lásd, amit nézel.”
Ian Briannáról a képre emelte a tekintetét, majd vissza a lányra,
mintha összehasonlítaná a portrét a kézzel, amely elkészítette.
– Az apád – szólalt meg érdeklődve. Halkabbra vette a hangját,
és a folyosóra nyíló ajtóra nézett. Valaki beszélt kint, de nem túl
közel. – Nem Jamie bácsira gondolsz, igaz?
– Nem. – Brianna érezte az ismerős sajgást, ahogy eszébe jutott
az első apja, de félretette. Szívesen mesélt volna róla Iannek,
azonban nem itt, ahol hemzsegtek a rabszolgák meg a látogatók,
akik bármelyik pillanatban felbukkanhattak. – Nézd csak! –
Hátrapillantott a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla, nincs ott
senki, de a rabszolgák hangosan beszélgettek a folyosón, egy
elveszett cipőtisztítóról vitatkoztak. Brianna felemelte a kis rekesz
tetejét, amelyben a többi ecsetjét tartotta, és benyúlt a benne levő

808
anyagdarab alá. – Mit gondolsz? – Két tenyerében tartva
megmutatta neki a két miniatűrt.
Ian várakozó tekintete egy pillanat alatt elragadtatássá változott,
és lassan odanyúlt az egyik apró festményért.
– Ezt nem hiszem el – ámult el. Azt nézte, amelyik Brianna
anyját ábrázolta, hosszú és hullámos haja lazán a vállára omlott,
szép vonalú ajka alatt levő határozott kis állát tekintélyt
parancsolóan emelte fel.
– A szeme… Szerintem az nem valami jó – jegyezte meg
Brianna, ahogy Ian kezébe pillantott. – Ilyen kicsiben nem sikerült
pontosan visszaadnom a színét. Apáé jóval egyszerűbb volt.
A kékek valóban egyszerűbbek. Egy leheletnyi kobalt némi
fehérrel és azzal a halványzöld árnyékkal, ami egyszerre emelte ki a
kékséget és tüntette el saját magát… Nos, végül is, az apja is ilyen.
Erős, élénk és lényegre törő.
Ahhoz azonban, hogy megkapja azt a mélységgel és
finomsággal teli barnát, vagy hogy egyáltalán megközelítse az anyja
szemének füstös topázszínét, ami mindig tiszta volt, de úgy
változott, mint a pisztrángos folyó tőzegbarna színe, ahhoz több
alapozó festésre volt szükség, mint ami egy ilyen apró miniatűr
esetében lehetséges. Valamikor újra meg kell próbálnia egy nagyobb
portréval.
– Szerinted hasonlítanak?
– Csodálatosak. – Ian egyikről a másikra nézett, majd Claire
portréját visszatette a helyére. – A szüleid látták már őket?
– Nem. Biztos akartam lenni abban, hogy jól sikerültek, mielőtt
bárkinek megmutatom őket. De ha azok, akkor talán
megmutathatom azoknak is, akiket lefestek, és akkor lehet, hogy
megbíznának miniatűrfestéssel is. Azokon otthon, a Ridge-en is
tudnék dolgozni; csak a festékes-dobozomra és kis elefántcsont
lemezeimre lenne szükségem. A vázlatok alapján be tudnám fejezni
a festést, a modellnek nem kellene többször leülnie elém.
Gyors mozdulattal a nagy vászonra mutatott, amin épp
dolgozott, amelyen Farquard Campbell szerepelt, és legszebb
öltönyében úgy nézett ki, mint egy kitömött vadászgörény,

809
körülvéve szép számú gyermekével és unokájával, akiknek nagy
része egyelőre világos foltként jelent meg a vásznon. Az volt
Brianna stratégiája, hogy az anyjukkal egyszerre csak egy
kisgyereket hozatott oda, hogy gyorsan mindegyikük végtagjait és
arcvonásait fel tudja vinni a megfelelő helyre, mielőtt elkezdődne a
megszokott fészkelődés meg a hiszti.
Ian a vászonra pillantott, figyelme azonban visszatért a Brianna
szüleiről készült miniatűrökre. Ott állt, és nézte őket, hosszúkás,
nem túl szép arcán enyhe mosoly jelent meg. Majd megérezte
magán Brianna tekintetét, és riadtan felpillantott.
– Jaj, nem, eszedbe ne jusson!
– Jaj, ne már, Ian, csak hadd rajzoljalak le – nógatta. – Nem fog
fájni!
– Azt csak hiszed – vágott vissza, és hátrálni kezdett, mintha a
ceruza, amit Bree a kezébe vett, fegyver lenne. – A Kahnyen’kehaka
szerint ezzel kiadnám az erőmet a kezemből. Ezért viselnek maszkot
az indián gyógyító népek tagjai. Így a betegségeket hordozó
szellemek nem fejthetik ki a hatásukat, és nem tudják, kinek kell
ártaniuk, érted?
Hangjában annyi komolyság csengett, amikor ezt mondta, hogy
Brianna hunyorogva nézett rá, hogy kiderítse, Ian csupán tréfál-e.
De nem úgy tűnt.
– Hmm. Ian, anyu mesélt neked a kórokozókról, ugye?
– Igen, persze – felelte, hangjában minden meggyőződés nélkül.
– Mutatott nekem úszkáló dolgokat, és azt mondta, hogy azok benne
élnek a fogaimban! – Arcára egy pillanatra undor ült ki, de ejtette a
témát, hogy visszatérjenek ahhoz, amiről beszéltek. – Egy átutazó
francia egyszer eljött a faluba, egy természettudós, akinek a
madarakról meg az állatokról készített rajzai mindenkit lenyűgöztek.
Aztán elkövette azt a hibát, hogy felajánlotta, lerajzolja a harci
főnök feleségét. Alig bírtam egy darabban kimenteni onnan.
– De te nem mohawk vagy – jegyezte meg Brianna türelmesen –
, és ha az is lennél, ugye nem félnél attól, hogy hatalmam lenne
fölötted?

810
 Ian elfordította a fejét, és hirtelen olyan különös tekintettel
nézett Briannára, ami úgy hatolt keresztül a lányon, mint kés a
vajon.
– Nem – felelte. – Nem, persze hogy nem. – Hangjában azonban
nem rejlett sokkal több meggyőződés, mint amikor a kórokozókról
beszéltek.
Ennek ellenére Ian elindult a modelleknek fenntartott szék felé,
ami a teraszra nyíló ajtónak köszönhetően szép fényben állt, majd
állát felemelve leült, és úgy szorította össze állkapcsát, mint akit
mindjárt kivégeznek.
Brianna elfojtott egy mosolyt, majd fogta a vázlatfüzetét, és
olyan gyorsan rajzolt, ahogy csak tudott, nehogy Ian meggondolja
magát. Nem volt egyszerű alany; vonásaiból hiányozott az erőteljes,
határozott csontozat, amely mindkét szülőjének, illetve Rogernek is
a sajátja. Arca mégsem volt lágy, még ha nem is veszi figyelembe
pontokból álló tetoválásait, amelyek az orrnyergétől indulva
kanyarogtak végig az arcán.
Fiatalsága, valamint szája határozottsága ellenére az ajka
enyhén barázdált volt. Brianna érdeklődve figyelte, mégis hogyhogy
eddig nem vette észre? Mintha egy jóval idősebb emberhez tartozott
volna, és a vonalak, amelyek szabdalták, idővel még mélyebbre
vájnak majd, de már most is határozott mélyedések díszítették.
A szeme… Le is mondott arról, hogy megfelelően visszaadja.
Nagy és mogyoróbarna volt, Ian szerint ez volt az egyetlen szép
testrésze, mégis, a legkevésbé sem lehetett szépnek nevezni.
Akárcsak a legtöbb szem írisze, az övé sem egyszínű volt. Az ősz, a
nedves föld sötét színei, a ropogós tölgyfalevelek és a száraz füvön
megcsillanó lemenő nap árnyalatai egyszerre tarkították.
A szín nagy kihívás volt, de ezzel még elbírt. Jámbor és
barátságos, már-már együgyű arcvonásai viszont egy pillanat alatt
átrendeződtek, és egy olyan emberévé váltak, akivel senki sem
találkozna szívesen egy sötét sikátorban.
Jelenlegi arckifejezése valahol a két szélsőség között állapodott
meg, azonban inkább az utóbbihoz közelített, ahogy figyelme a
Brianna mögött nyitva álló ajtóra, illetve a teraszra összpontosult.

811
 Brianna riadtan hátrapillantott a válla fölött. Valaki járt ott; látta
az árnyékának körvonalait, azonban a személy, akihez tartozott, nem
látszott. Bárki volt is az, bátortalanul fütyörészni kezdett.
Egy pillanatra minden rendben volt. Aztán a világ kibillent az
egyensúlyából. A behatoló a Yellow Submarine-t fütyülte a
Beatlestől.
Az összes vér kiszaladt a fejéből, megtántorodott, és
belekapaszkodott az egyik asztalba, nehogy elessen. Halványan
észlelte, hogy Ian felpattan a székéről, mint egy macska, megfogja
az egyik kaparókést, és hangtalanul kioson a szobából a folyosóra.
Brianna keze kihűlt és zsibbadni kezdett; akárcsak az ajka.
Próbált válaszképp fütyülni egy részt a dalból, de épp csak egy kis
levegő jött ki a száján. Felegyenesedett, összeszedte magát, és
inkább elénekelte az utolsó szavakat. A dallammal meggyűlt a baja,
a szövegre viszont pontosan emlékezett.
A teraszon síri csend honolt; a fütyülés abbamaradt.
– Ki vagy? – tette fel az egyértelmű kérdést Brianna. – Gyere
be.
Az árny lassan megnyúlt, és felfedett egy oroszlánra hasonlító
fejet, ahogy a fény átsütött a göndör hajkoronán, és megcsillant a
terasz kövén. A fej maga óvatosan kukkantott be az ajtón. Brianna
elképedve látta, hogy egy indián az, ruházata azonban inkább
európainak – és rongyosnak – tűnt, leszámítva egy kagylópénz
nyakláncot. A férfi vézna volt, piszkos, és közel ülő szemeivel
mohón és vágyakozva vizslatta Briannát.
– Egyedül van? – kérdezte a férfi rekedt suttogással. – Mintha
hangokat hallottam volna.
– Látja, hogy igen. Maga meg ki a fene?
– Áh… Wendigo. Wendigo Donner vagyok. Az ön neve pedig
Fraser, igaz? – Mostanra egész testével benn állt a szobában, bár
továbbra is óvatosan ide-oda pillantgatott.
– A lánykori nevem az, igen. Maga… – Elhallgatott, nem tudta,
hogyan kérdezzen rá.
– Igen – mondta lágyan, és úgy mérte végig a lányt, ahogy egy
tizennyolcadik századi férfi sosem tenné. – Hát maga az, ugye? A

812
lánya, igen, biztosan az. – Határozott bizonyossággal beszélt, és
egyre közelebb ment hozzá.
Brianna nem gondolta, hogy veszélyt jelenthet rá a férfi; inkább
csak nagyon érdeklődőnek tűnt. Ian viszont nem tétovázott; egy
pillanatra megtört a fény az ajtóban, és hátulról kapta el Donnert. Az
indián riadt kiáltását elfojtotta Ian karja, amit a torkára szegezett, a
kaparókés hegye pedig a füle alatt állt meg.
– Ki vagy, te rohadék, és mit akarsz? – faggatta Ian, és még
erősebben szorította Donner torkát. Az indián szeme kidülledt, és
halk, nyivákoló hangot adott ki.
– Mit gondolsz, hogyan válaszolna, miközben fojtogatod? –
Brianna megjegyzésének hatására Ian enyhített a szorításán, bár nem
szívesen. Donner köhécselt, feltűnően dörzsölte a torkát, és
bosszúsan pillantott Ianre.
– Erre semmi szükség, ember, nem csináltam vele semmit. –
Donner szeme ide-oda cikázott Ian és Brianna között. Fejével Ian
felé biccentett. – Ő a…
– Nem, de ismeri. Üljön le. Akkor találkozott anyámmal, amikor
elrabolták, igaz?
Ian ritkás szemöldöke erre felszökött, és erősebben szorította a
kaparókést, ami ugyan hajlékony volt, de csak egy bizonyos pontig.
– Ja. – Donner óvatosan leült a székre, de szemét
elővigyázatosan Ianen tartotta. – Majdnem elkaptak engem. A maga
anyja azt mondta nekem, hogy a férje tombol, és nem akartam ott
lenni, amikor megjelenik, de nem hittem neki. Legalábbis először.
Viszont amikor meghallottam a dobolást, leléptem, még az volt a
szerencse! – Nyelt egyet, sápadtnak tűnt. – Reggel visszamentem.
Jézusom, mi volt ott!
Ian motyogott valamit magában, amiről Brianna úgy vélte,
mohawk nyelven lehet. Szavai rendkívül barátságtalannak tűntek, és
ezt Donner is bizonyára érzékelte, így vállát begörnyesztette, és
székével kissé távolabb húzódott.
– Jól van már, nem csináltam vele semmit, oké? – Könyörgőn
nézett Briannára. – Tényleg! Csak segíteni akartam neki
elmenekülni, ezt ő is megerősítheti! Csak Fraser meg a többi pasas

813
még azelőtt megjelentek. Jézusom, miért bántottam volna? Ő volt az
első, akit itt találtam, szükségem volt rá!
– Az első? – kérdezte Ian összevont szemöldökkel. – Az első…
– Az első… utazó, erre gondol – felelte Brianna. Zakatolt a
szíve. – Miért volt rá szüksége?
– Hogy elmondja, hogyan menjek… vissza. – Ismét nyelt egyet,
kezével odanyúlt a nyakában lógó kagylópénz díszhez. – Maga…
maga is úgy jött át, vagy már itt született? Szerintem átjött – tette
hozzá, anélkül, hogy megvárta volna a választ. – Régen nem nőttek
akkorára, mint most, amilyen maga is. Falatnyi kislányok. A magam
részéről én a nagyobb darab nőket szeretem. – Elmosolyodott, amit
nyilvánvalóan hízelgőnek szánt.
– Átjöttem – felelte Brianna kurtán. – Maga mi a fenét keres itt?
– Próbálok közelebb kerülni az anyjához, hogy beszéljek vele. –
Nyugtalanul hátrapillantott a válla fölött, a konyhából nyíló udvaron
rabszolgák járkáltak, hallani lehetett őket. – Egy ideig a cserokikkal
bujkáltam, aztán úgy döntöttem, lejövök, és beszélek vele a Fraser’s
Ridge-en, amikor már biztonságos, de az öreg hölgy azt mondta,
maguk mind itt vannak lent. Marha sokat kellett gyalogolnom – tette
hozzá kelletlenül. – De aztán az a nagydarab fekete pasas kétszer is
elkergetett, amikor megpróbáltam bejutni. Gondolom, alulöltöztem.
– Megrándult az arca, nem nagyon tudott mosolyogni. – Az elmúlt
három nap során itt ólálkodtam, hogy megpillanthassam őt, hogy
tudjak vele négyszemközt találkozni. De aztán láttam, hogy magával
beszélget a teraszon, és hallottam, hogy anyának nevezi őt. Tekintve
a méreteit, kikövetkeztettem, hogy maga bizonyára… Hát,
gondoltam, ha nem ismeri fel a dalt, akkor sincs semmi baj, igaz?
– Szóval vissza akar menni oda, ahonnan jött, igaz? – kérdezte
Ian. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy ez egy kitűnő ötlet.
– Vissza, igen – vágta rá Donner hevesen. – De mennyire!
– Hol jött át? – kérdezte Brianna. Kezdett lecsillapodni benne a
férfi megjelenése okozta döbbenet, helyét kíváncsiság vette át. –
Skóciában?
– Nem, miért, maguk igen? – kérdezte érdeklődve. Meg sem
várta, hogy bólintson, már folytatta is. – Az anyja azt mondta, hogy

814
átjött, majd visszament, és újra átjött. Csak úgy jönnek ide-oda, mint
egy forgóajtón?
Brianna hevesen megrázta a fejét, és beleborzongott az
emlékekbe.
– Istenem, dehogy! Rettenetes, és szörnyen veszélyes, még
drágakővel is.
– Drágakővel? – Erre Donner lecsapott. – Az is kell hozzá?
– Nem feltétlenül, de valamennyire védelmet nyújt. És lehet, a
drágakövekkel valamiféleképpen lehet… irányítani, de erről nem
sokat tudunk. – Brianna tétovázott, szeretett volna még több kérdést
feltenni, de még inkább szerette volna előkeríteni Claire-t. – Ian,
idehívnád anyát? Szerintem a konyhakertben lesz Phaedre-rel.
Unokatestvére lapos pillantásokkal hunyorgott a látogatóra, és
megrázta a fejét.
– Nem hagylak egyedül ezzel az emberrel. Menj te, én majd
figyelek rá.
Brianna vitatkozhatott volna, azonban tapasztalatai a skót
férfiakkal megtanították, hogyan ismerje fel a hajthatatlan
makacsságot. Ráadásul Donner rá szegeződő tekintete kényelmetlen
érzéssel töltötte el – rájött, hogy a kezét nézi, a lecsiszolt rubint a
gyűrűjében. Úgy gondolta, felül tudna kerekedni rajta, ha
összetűzésre kerülne sor, de akkor is…
– Mindjárt jövök – mondta, és sietősen beleszúrta az ecsetet a
terpentines edénybe. – Ne menjetek sehova!

Megdöbbentem, de nem annyira, mint gondoltam. Éreztem, hogy

Donner még életben van. Reméltem, hogy így van, a történtek
ellenére. Azonban teljesen megkukultam, ahogy szemtől szemben
ültem vele Jocasta szobájában. Épp magyarázott, amikor beléptem,
de elhallgatott, amikor meglátott. Természetesen nem állt fel, és
nem tett megjegyzést a túlélésemet illetően, csak bólintott, és
folytatta, amiről beszélt.
815
 – Megállítani a fehéreket. Megmenteni a földjeinket és az
embereinket.
– Csakhogy rosszkor jött – mutatott rá Brianna. – Túl későn.
Donner üres tekintettel bámult rá.
– Nem, nem igaz. 1766-ban kellett érkeznem, és ekkor is jöttem.
– Tenyere élével hevesen fejbe vágta magát. – Basszus! Mi a franc
bajom van?
– Veleszületett ostobaság? – mutattam rá udvariasan, miután
visszanyertem a hangomat. – Vagy az, vagy a hallucinogének.
Üres tekintete egy pillanatra megrezzent, szája elfintorodott.
– Hú, az lehet. Abból akadt egy kevés.
– De ha 1766-ba érkezett, és ez is volt a terve – tiltakozott Bree
–, mi a helyzet Robert Springerrel, vagyis Vidrafoggal? Az alapján,
amit anya hallott róla, figyelmeztetni akarta az indián törzseket a
fehér emberekre, és megakadályozni, hogy gyarmatosítsák a
területet. Csakhogy ehhez túl későn érkezett, de így is negyven-
ötven évvel korábban, mint maga!
– Hé, nem ez volt a terv! – fakadt ki Donner. Felállt,
nyugtalanul megborzolta a haját mindkét kezével, így most úgy
festett, mint egy szederbokor. – Jézusom, nem!
– Ó, valóban? Hát akkor mi a kénköves pokol volt a terv? –
faggattam.
Mert ezek szerint volt terv.
– Igen, volt tervünk. – Leengedte a kezét, és úgy pillantott
körbe, mintha attól félne, meghallhatják. Megnyalta az ajkát.
– Bob azt akarta tenni, amit maga is mondott, de a többiek
állították, hogy az nem fog menni. Túl sok különböző csoport, túl
nagy nyomás, hogy kereskedjenek a fehérekkel… Egyszerűen nem
működött, érti? Nem állíthattuk le, legfeljebb javíthattunk rajta.
A csoport hivatalos terve valamelyest kevésbé volt ambiciózus.
Úgy volt, hogy az utazók az 1760-as években érkeznek meg, és a
következő tíz évben a zűrzavar és az átrendeződés, valamint a
francia-indián háború következtében létrejött törzsi és falusi
mozgalmak mellett beszivárognak a különböző indián csoportokba
az államhatár mentén, illetve a kanadai területeken.

816
 Ezután bevetik meggyőző erőiket – ahogyan akkor tették,
amikor meggyőzték az indián nemzeteket, hogy harcoljanak a britek
oldalán a közelgő forradalom alatt –, azzal a szándékkal, hogy
bebiztosítsák a britek győzelmét.
– Látják, az angolok úgy tesznek, mintha az indiánok
függetlenek lennének – magyarázta olyan gördülékenyen, mintha
betanulta volna az elméletet. – Nyertek, nekiálltak kereskedni, meg
ilyenek, ami rendben van, de nem kezdik el kiszorítani meg
agyontaposni az indiánokat. A gyarmatosítók – mutatott megvetően
a nyitott ajtó felé –, azok a kapzsi rohadékok viszont az elmúlt száz
évben betolakodtak az indiánok földjére, és ők nem fognak leállni.
Bree felvonta a szemöldökét, de láttam, hogy érdekesnek véli az
elhangzottakat. Végül is, nem volt akkora őrültség, mint
amekkorának hangzott.
– Hogy hihették, hogy sikerrel járnak? – kérdeztem. – Néhány
ember, aki… Ó, te jó ég! – mondtam, amikor észrevettem, hogy
megváltozik az arckifejezése. – Jézus H. Roosevelt Krisztus! Nem
maguk voltak az egyetlenek, igaz?
Donner szó nélkül megrázta a fejét.
– Hányan voltak? – kérdezte Ian. Nyugodtan csengett a hangja,
de láttam, hogy keze ökölbe szorul a térdén.
– Nem tudom. – Donner hirtelen leült, és magába roskadt, mint
egy zsák gabona. – Körülbelül két-háromszázan voltak a csoportban.
A nagy részük azonban nem volt képes hallani a köveket. – Kissé
felemelte a fejét, és Briannára pillantott. – Maga igen?
Brianna bólintott, és összevonta vöröses szemöldökét.
– De gondolja, hogy más… Más utazók is voltak… magán meg
a barátain kívül?
Donner tanácstalanul vonta meg a vállát.
– Szerintem igen, ja. Raymond szerint viszont egyszerre csak
öten tudnak átjönni. Úgyhogy ötös csapatokban lettünk kiképezve.
Mindent titokban tartottunk, a nagy csoportban senki nem tudta, ki
képes utazni és ki nem, egyedül Raymond tudott mindent
mindenkiről.
Muszáj volt közbekérdeznem.

817
 – Hogy nézett ki Raymond? – Ott keringett a fejemben az
eshetőség, amióta csak meghallottam a nevét.
Donner pislantott, nem igazán számított erre a kérdésre.
– Jézusom, nem tudom! – felelte tanácstalanul. – Alacsony
fickó, azt hiszem. Ősz haj. Megnövesztette, ahogy mindannyian. –
Szemléltetésképpen végigszántott felkötött haján, és összevonta a
szemöldökét, mintha próbálna visszaemlékezni.
– Viszonylag… széles… homloka van? – Tudtam, hogy nem
kényszeríthetem, hogy emlékezzen, de nem bírtam magammal, és
mutatóujjaimat végighúztam a szemöldökömön.
Egy pillanatig zavartan meredt rám.
– Hú, nem emlékszem – felelte, és tehetetlenül rázta a fejét. –
Már rég volt. Mégis hogyan emlékezhetnék ilyesmire?
Felsóhajtottam.
– Nos, akkor mondja el, mi történt, amikor átjött a köveken.
Donner megnyalta az ajkát, és pislogva igyekezett
visszaemlékezni.
Nem csak annyiról volt szó, hogy ostoba, láttam, hogy nem
szívesen gondol rá.
– Jó. Hát, öten voltunk, ahogy már mondtam. Én, Rob, Jeremy
meg Atta. Ja, meg Jojo. A szigeten át jöttünk, aztán…
– Milyen szigeten? – kérdeztük kórusban.
– Ocracoke – felelte, és meglepettnek tűnt. – A Bermuda-
háromszög legészakibb portálja. A lehető legközelebb akartunk
lenni…
– A Ber… – szólaltunk meg egyszerre Briannával, de
elhallgattunk, és csak néztünk egymásra.
– Tehát maguk tudják, hogy hol vannak ezek a portálok? –
kérdeztem, és igyekeztem megnyugodni.
– Mennyi van belőlük? – vágott közbe Brianna, meg sem várva,
hogy feleljen.
A válasza mindenesetre zavaros volt – de nem volt benne semmi
meglepő. Raymond azt mondta nekik, jó pár ilyen hely akad a
földön, de csoportokat alakítva közelítették meg őket. Az egyik
csoport a Karibi-térségben, a másik északkeleten, a kanadai határ

818
mellett. Egy harmadik a délnyugati sivatagban, Donner szerint
Arizonában, valamint Mexikóban. Észak-Britanniában és a francia
partok mentén, illetve az Ibériai-félsziget legalsó csücskében.
Valószínűleg ennél több is akad, azonban ő ennyit említett.
Nem mindegyik portál helyét jelölték kőkörrel, de a legtöbb
ilyen helyen jó régóta éltek már emberek.
– Raymond szerint azok biztonságosabbak – tette hozzá vállat
vonva. – Nem tudom, miért.
Az Ocracoke-szigeten levő ponton nem teljes kőkör állt, de meg
volt jelölve. Négy kővel, ezt állította. Az egyiken Raymond szerint
afrikai jelek szerepeltek, amit talán rabszolgák készítettek.
– Félig-meddig a vízben van – mondta, és megvonta a vállát. –
Mármint, keresztülfolyik rajta egy kis patak. Ray azt mondta, ő nem
tudja, hogy a víz változtat-e bármit, de szerinte lehetséges, hogy
igen. Azt viszont nem tudjuk, hogy miféle változást idéz elő. Maguk
tudják?
Briannával megráztuk a fejünket, és tágra nyílt szemmel
néztünk, mint a baglyok. Ian már eleve összevont szemöldökei
viszont még közelebb kerültek egymáshoz. Lehet, hogy hallott
valamit, amíg Geillis Duncannel volt?
Ők öten – illetve Raymond – a lehető leggyorsabban vezettek;
az Outer Banksen végigvezető út elég gyatra volt, vihar idején
gyakran elmosta az eső, így kénytelenek voltak mérföldekkel arrébb
lerakni az autót, majd végigküzdeni magukat a parti erdő
fenyvesein, illetve a váratlanul felbukkanó futóhomokmezőkön.
Késő ősz volt…
– Samhain – szólalt meg Brianna, kellően halkan ahhoz, hogy
Donnert ne akassza meg a történetmesélésben.
Késő ősz volt, mint mondta, és rémes idő tombolt. Napok óta
esett, a talaj bizonytalan, csúszós és helyenként mocsaras volt. Erős
szél fújt, és viharos tenger ostromolta a partot; még azon a félreeső
helyen is hallották, ahol a portál elhelyezkedett.
– Mind rettegtünk, talán Robot kivéve. De hű, baromi izgalmas
volt! – magyarázta, és egyre lelkesebbnek tűnt. – A fák szinte
vízszintesben álltak, az ég pedig zöld színű volt. Annyira fújt a szél,

819
hogy érezted a szádban a só ízét, állandóan, mert a levegőben ott
röpdöstek az óceán kis darabkái, keveredve az esővel. Bokszerig
eláztunk.
– Meddig? – kérdezte Ian összevont szemöldökkel.
– Alsónadrágig… Tudod, gatya. Alsónemű – magyarázta
Brianna, és kezével türelmetlenül csapkodott a levegőben. –
Folytassa.
Amikor megérkeztek, Raymond mindannyiukat ellenőrzött,
hogy elhozták-e a szükséges holmikat, amik jól jöhetnek a másik
oldalon – tűzgyújtó eszközök, dohány, némi korabeli pénz –, és
mindannyiuknak adott egy kagylópénz nyakláncot, valamint egy kis
bőrerszényt, amiről azt állította, szertartásos gyógynövényeket
tartalmazó amulett.
– Jaj, ezek szerint ismerik – mondta, amikor látta az arcomra
kiülő kifejezést. – Milyet használtak?
– Semmilyet – feleltem, mert nem akartam megakasztani az
elbeszélését. – Folytassa! Hogyan tervezték eltalálni a megfelelő
időpontot?
– Ó! Nos. – Felsóhajtott, és összehúzta magát a székén. –
Sehogy. Ray azt mondta, körülbelül kétszáz év lesz, plusz-mínusz
valamennyi. Nem tudtuk irányítani. Bíztam benne, hogy maguk ezt
majd tudni fogják. Hogy hogyan lehet eljutni egy bizonyos korba.
Csak mert az tuti, hogy akkor visszamennék abba a korba, ami előtt
mindent elcsesztem Rayjel meg a többiekkel.
Raymond utasításai alapján végigjárták a kövek között a mintát,
és szavakat kántáltak.
Donnernek fogalma sem volt, mit jelentenek a szavak, de még
csak azt sem tudta, milyen nyelven beszélnek. A minta alapján
libasorban elindultak az afrikai jelekkel ellátott kő felé, óvatosan a
bal oldala felé haladva.
– És akkor… Bumm! – Egyik öklét a másik tenyerébe
csattintotta. – Az első pasas a sorban… Eltűnt! Mind kikészültünk!
Mármint, ennek kellett történnie, de… De eltűnt – ismételte a fejét
csóválva. – Egyszerűen eltűnt.

820
 Hatékonyságuk bizonyítékától fellelkesülve megismételték a
mintát és a kántálást, és minden egyes ismétléskor az első ember, aki
odaért a kőhöz, köddé vált. Donner volt a negyedik.
– Ó, istenem! – mondta, és elsápadt az emléktől. – Ó, istenem,
még sosem éreztem ilyesmit korábban, és remélem, nem is fogok
többé.
– Az amulett… Az az erszény, ami maguknál volt – szólt közbe
Brianna, nem törődve Donner sápadtságával. Az ő arca
érdeklődéstől lángolt. – Azzal mi lett?
– Fogalmam sincs. Talán elejtettem, vagy máshová került.
Elájultam, és amikor magamhoz tértem, nem volt nálam. – Meleg
nap volt, de reszketni kezdett. – Jojo. Ő velem volt. Csak meghalt.
Úgy hasított belém az állítása, mint egy késszúrás a bordák alá.
Geillis Duncan füzete tele volt a kőkörök közelében talált emberek
nevével – némelyikük élt, némelyikük meghalt. Nekem igazán nem
kellett elmesélni, hogy a kövekkel történő utazás mennyire
veszélyes vállalkozás, azonban ahogy emlékeztetett erre, elgyengült
a térdem, és leültem Jocasta kitömött ottománjára.
– A többiek – szólaltam meg, és próbáltam higgadtan beszélni. –
Ők…
Megrázta a fejét. Továbbra is reszketett, de arca izzadságtól
ragyogott; egyáltalán nem festett jól.
– Soha többé nem láttam őket – mondta.
Nem tudta, mi ölhette meg Jojót; nem állt meg, hogy megnézze,
bár egy pillanatra mintha úgy látta volna, égésnyomok vannak az
ingén. Miután holtan találta a barátját, a többiek pedig nem voltak a
közelben, rémülten elbotorkált a fenyvesben és a szikes mocsárban,
majd néhány órányi kóborlás után összeesett, és egész éjjel a
homokdűnék száraz füvében feküdt. Három napig éhezett, aztán
talált egy fészeknyi teknőstojást, megette, majd végül elkötött egy
kenut, kievezett vele a partra, és szerencsétlenül ténfergett, itt-ott
elvállalt némi alantas munkát. Amikor tehette, az alkoholba
menekült, és egy évvel ezelőtt megismerkedett Hodgepile-lal meg a
bandájával.

821
 Azt mondta, a kagylópénz nyaklánc azért volt, hogy a többi
összeesküvővel megismerjék egymást, ha egyszer találkoznak. De
soha senkin nem látott ilyesmit.
Brianna viszont nem figyelt oda az összefüggéstelen történetre,
és inkább ezt kérdezte:
– Maga szerint Vidrafog… Mármint Springer szúrta el a
csoportja műveletét, amikor megpróbált egy másik korba
visszamenni?
Donner ránézett, és kissé tátva maradt a szája.
– Erre sosem gondoltam. Ő ment át először. Ő ment át először –
ismételte, kissé csodálkozva.
Brianna épp fel akart tenni egy újabb kérdést, azonban
félbeszakították a folyosó felől érkező hangok, amelyek beszűrődtek
a szobába. Donner egy pillanat alatt talpon volt, és riadtan
elkerekedett a szeme.
– Basszus – mondta. – Ő az! Segíteniük kell!
Mielőtt érdeklődhettem volna afelől, hogy pontosan mire is
gondol, vagy ki az az „ő”, Ulysses zord alakja jelent meg az ajtóban.
– Maga – mennydörögte félelmetes hangon a lapuló Donnernek.
– Nem megmondtam, hogy eredjen innen? Hogy merészel belépni
Mrs. Innes házába, és zaklatni a rokonait?
Erre oldalra lépett, biccentett egyet annak, aki mellette állt, és
egy kicsi, kerek, kancsal, öltönyös úriember kukucskált be az ajtón.
– Ő az – mondta, és ujját vádlón rászegezte. – Az a gazember
lopta el a tárcámat a Jacobs vendéglőben ma reggel! Csak úgy
kivette a zsebemből, amíg én sonkát reggeliztem!
– Nem én voltam! – Donner igyekezett látványosan
felháborodni, de rá volt írva a bűntudat az arcára, és amikor Ulysses
megragadta a nyakánál fogva, és minden teketória nélkül átkutatta a
zsebeit, megtalálta nála a tárcát, a tulajdonos kimondhatatlan
örömére.
– Tolvaj! – kiáltotta, és rázta az öklét. – Reggel óta követtem
magát. Rohadt kullancshasú, tetves, kutyazabáló barbár! Ó, elnézést
kérek, hölgyeim – tette hozzá, majd meghajolt előttem és Brianna
előtt, mielőtt folytatta volna Donner minősítését.

822
 Brianna felvont szemöldökkel rám pillantott, de én csak
megvontam a vállam. Donnert nem lehetett megmenteni az áldozata
jogosan tomboló haragjától, bármennyire szerettem volna is.
Az urak utasítására Ulysses előkerített két inast és egy bilincset
– aminek láttán Brianna kissé elsápadt –, és Donnert elvezették,
miközben tiltakozott, hogy nem ő tette, átejtették, nem ő volt az,
hiszen ő a hölgyek barátja, most komolyan, csak kérdezzék meg
őket! Azzal elvezették a Cross Creek-i börtönbe.
Távozása után mély csend telepedett ránk. Végül Ian megrázta a
fejét, mintha meg akarna szabadulni néhány légytől, és letette a
kaparókést, majd felvette a vázlatfüzetet, amelybe Brianna
lerajzoltatta Donnerrel a mintát, amit állítása szerint az embereivel
lesétáltak. Kivehetetlen macskakaparással rajzolt oda köröket meg
cirkalmas vonalakat, ami úgy nézett ki, mint Jemmy egyik rajza.
– Miféle név az a Wendigo? – kérdezte Ian, miközben letette a
lapot.
Brianna olyan erősen szorította eddig a ceruzáját, hogy
elfehéredtek az ujjal. Ellazította a kezét, és letette, majd látta, hogy
kissé remeg a keze.
– Wendigo – mondta. – Az egy ojibway kannibál szellem, aki az
erdőben él. Vihar idején üvölt, és embereket eszik.
Ian hosszan nézett rá.
– Kedves fickó – jegyezte meg.
– Az, ugye? – Én is kissé megrendültnek éreztem magam.
Leszámítva a Donner megjelenése, beszámolója, majd letartóztatása
okozta sokkot, megrohantak az emlékek – élénk képek az első
találkozásunkról –, amelyek irányíthatatlanul cikáztak az elmémben,
minden erőfeszítésem ellenére, hogy kizárjam őket. Éreztem a
számban a vér ízét, és a mosdatlan emberek szagát elnyomta a terasz
felől érkező virágok illata.
– Úgy vélem, ezt hívják nom de guerre-nek – jegyeztem meg,
közönyösséget erőltetve magamra. – Egész biztos, hogy nem ezzel a
névvel született.
– Jól vagy, anya? – Bree összevont szemöldökkel nézett rám. –
Hozzak valamit? Egy pohár vizet?

823
 – Whiskyt – feleltük Iannel egyszerre, mire reszketésem ellenére
felnevettem. Mire megérkezett az ital, újra ura voltam önmagamnak.
– Szerinted mit tesznek vele, Ulysses? – kérdeztem, ahogy
felém nyújtotta a tálcát. A komornyik egykedvűen jóvágású arca
csupán enyhe ellenszenvről árulkodott a látogatónkat illetően;
láttam, hogy ráncolta a homlokát, amikor észrevette a Donner
cipőjéből kipotyogott piszkot a parkettán.
– Szerintem felakasztják – mondta. – Mr. Townsendnek,
mármint így hívják az úriembert, akit meglopott, tíz font volt a
tárcájában. Ez több mint elég egy akasztáshoz. – A tizennyolcadik
század komolyan vette a lopást; akár egy font eltulajdonítása is
főbenjáró bűnnek számított.
– Jól van – helyeselt Ian.
Nekem kissé összeugrott a gyomrom. Nem kedveltem Donnert,
nem bíztam benne, és hogy őszinte legyek, nem gondoltam, hogy a
halála összességében nagy veszteség lenne az emberiség számára.
Azonban ő is időutazó; nem lett volna kötelességünk segíteni neki?
És ami még fontosabb – lehet olyan információja, amit még nem
mondott el nekünk?
– Mr. Townsend elment Campbeltonba – tette hozzá Ulysses, és
Ian felé nyújtotta a tálcát. – Hogy megkérje Mr. Farquardot, vegyen
részt a tárgyaláson, ha már úgyis Halifax felé tart. – Farquard
Campbell békebíró volt, és talán még neki volt a legtöbb köze a
környéken a bíráskodáshoz, tekintve, hogy a körzeti bíróság
beszüntette működését.
– A holnapi nap előtt nem fogják felakasztani szerintem –
jegyezte meg Brianna. Általában nem ivott whiskyt, most azonban
elvett egy pohárral; őt is megrázta a találkozó. Láttam, hogy forgatja
a gyűrűt az ujján, és hüvelykujjával szórakozottan dörzsöli a nagy
rubinkövet.
– Nem – szólt közbe Ian, és gyanakodva méregette. – Ugye nem
akarod… – Rám pillantott. – Nem! – kiáltotta, ahogy észrevette az
arcomra kiülő határozatlanságot. – Ez a fickó egy tolvaj és aljas
gazember, és néném, a saját szemeddel láttad, hogy gyújtogat és

824
embert öl. Az isten szerelmére, hadd akasszák fel, és akkor ez is el
van intézve!
– Hát… – haboztam. A folyosó felől hallatszó léptek és beszéd
zaja mentett meg a válaszadástól. Jamie és Duncan mostanáig Cross
Creek-ben volt, de épp most visszatértek. Elöntött a
megkönnyebbülés, amikor megláttam Jamie-t, aki lebarnulva és
vörösen, a lovaglástól porosan megjelent az ajtóban.
– Kit akasztanak fel? – kérdezte derűsen.

Jamie véleménye egyezett Ianével; akasszák csak fel Donnert,

mindenkinek jobb úgy. Viszont kelletlenül beleegyezett, hogy
Brianna vagy én legalább még egyszer beszéljünk vele, hogy
meggyőződjünk róla, nincs több információja a számunkra.
– Majd én beszélek a börtönőrrel – ajánlotta fel Jamie, minden
lelkesedés nélkül. – Viszont – ujjával rám mutatott – egyikőtök sem
megy a közelébe, hacsak Ian vagy én nem vagyunk veletek.
– Szerinted mit tudna tenni? – hepciáskodott Brianna,
felidegesítette magát Jamie hangszínén. – Feleakkora, mint én, az
isten szerelmére!
– Egy csörgőkígyó is kisebb, mégsem… – kontrázott rá az apja.
– Nem mennél be vele egy szobába, csak mert többet nyomsz nála,
remélem.
Ian erre kuncogni kezdett, mire Brianna erősen bordán
könyökölte.
– Mindegy – folytatta Jamie, nem törődve velük –, híreim
vannak. Meg egy levelem Roger Mactől – tette hozzá. Elővette az
ingéből, és rámosolygott Bree-re. – Ha nem vagy túl zaklatott hozzá,
hogy elolvasd.
Brianna arca úgy ragyogott fel, akár egy gyertya lángja, és
elvette apja kezéből a levelet. Ian cukkolva megpróbálta elvenni
tőle, Brianna pedig nevetve rávágott a kezére, majd kifutott a
szobából, hogy nyugodtan elolvashassa.

825
 – Miféle hírek? – kérdeztem. Ulysses otthagyta nekünk a tálcát
és az üveget, úgyhogy öntöttem egy keveset az üres poharamba, és
odaadtam Jamie-nek.
– Valaki látta Manfred McGillivray-t – felelte. – Slainte. –
Kiürítette a poharat, és elégedettnek tűnt.
– Jaj, tényleg? Hol? – Iant nem igazán hozta lázba a hír, engem
viszont felvillanyozott.
– Egy bordélyban, hol máshol?
Sajnos az informátora nem tudta megmondani a bordély pontos
helyét – mivel valószínűleg túl részeg volt ahhoz a kérdéses időben,
hogy pontosan meghatározza a helyzetét, ahogy azt Jamie cinikusan
megjegyezte –, viszont abban nagyjából biztos volt, hogy Cross
Creekben vagy Campbeltonban található. Szintén sajnálatos, hogy
ez már több hete történt. Manfred valószínűleg azóta továbbállt.
– Kezdetnek nem rossz – jegyeztem meg reménykedve. A
penicillin hatékony, még a szifilisz előrehaladottabb változata
esetében is, és még most is volt egy kevés belőle a téli konyhában. –
Veled megyek, amikor elutazol a börtönőrhöz. Aztán miután
beszéltünk Donnerrel, megkereshetjük a bordélyt.
Jamie elégedett ábrázata észrevehetően lekókadt.
– Tessék? Miért?
– Nem hiszem, hogy Manfred még mindig ott lesz, néném –
mondta Ian meglehetősen derűsen. – Egyrészt, kétlem, hogy annyi
pénze lenne.
– Ó, ha-ha – feleltem. – Talán elárulta, hogy hol szállt meg,
nem? Másrészt, tudni akarom, hogy produkál-e már tüneteket. – Az
én koromban akár tíz, húsz vagy harminc év is eltelhetett az első
fekély megjelenését követően, mielőtt jelentkeztek volna a tünetek,
ebben a korban viszont a szifilisz jóval ádázabb kórnak számított.
Az áldozat akár egy éven belül is belehalhatott a fertőzésbe.
Manfred pedig több mint három hónapja eltűnt, és csak isten tudja,
mikor kapta el a betegséget.
Jamie határozottan nem tűnt lelkesnek a bordélyok
felkeresésének ötletét illetően, Ian viszont mintha valamivel
érdeklődőbb lett volna.

826
 – Majd én segítek megkeresni – ajánlkozott. – Fergus is velem
jöhet; ő sokat tud a kurvákról. Vele valószínűleg jobban
beszélnének.
– Fergus? Fergus itt van?
– Igen – felelte Jamie. – Ez a hír másik fele. Ebben a pillanatban
épp lerója tiszteletét a nénémnek.
– És ő amúgy miért van itt?
– Hát, hallottad, amiről a barbecue alatt beszéltek, nem? Mr.
Simms-ről, a nyomdászról meg az ő problémáiról. Úgy fest, romlott
a helyzet, és azon gondolkodik, hogy bezár, és eladja a nyomdát,
mielőtt valaki porig égetné, vele együtt. Az jutott eszembe, hogy
talán Fergus és Marsali szívesen foglalkozna ezzel, inkább, mint a
földműveléssel. Úgyhogy üzentem neki, hogy jöjjön ide, és esetleg
váltson pár szót Simmsszel.
– Ez nagyszerű ötlet! – örvendeztem. – Csak… Fergus mivel
fog fizetni?
Jamie köhintett, és mintha ki akart volna térni a válaszadás elől.
– Nos, gondolom, nyélbe lehet ütni valami üzletet. Főleg, ha
Simms minél gyorsabban el akarja adni azt a nyomdát.
– Rendben – mondtam lemondóan. – Szerintem nem akarom
tudni a véres részleteket. De Ian… – fordultam felé, és gyanakvó
tekintettel fürkésztem az arcát. – Távol álljon tőlem, hogy erkölcsi
tanácsokat osztogassak. De ne… Ismétlem, ne… Ne túl személyes
módon kérdezd ki a kurvákat. Világos voltam?
– Néném! – kiáltotta döbbenetét színlelve. – Már az ötlet is…! –
Azonban tetovált arcán széles vigyor terült el.

827
 56
^öàÜöÇç °á àÉÄÄ
iégül aztán hagytam, hogy Jamie egyedül menjen el a
börtönőrhöz, és szervezze meg a találkozót Donnerrel. Biztosított,
hogy a jelenlétem nélkül egyszerűbb lesz, nekem meg úgyis sok
elintéznivalóm volt Cross Creekben. A szokásos só, cukor,
gombostű és háztartási cikkek pótlása mellett sürgősen szükségem
volt kínafakéregre Lizzie miatt. A magyalkenőcs segített a maláriás
rohamok kezelésében, de közel sem volt olyan hatékony, mint a
kínafakéreg, amit a megelőzésükre lehetett használni.
A brit kereskedelmi szigorítások azonban megtették hatásukat.
Teát természetesen sehol nem lehetett beszerezni – erre számítottam,
legalább egy éve hiánycikk volt –, azonban cukrot sem találtam,
legfeljebb csillagászati áron, acél gombostűt pedig egyáltalán nem
lehetett kapni.
Sót tudtam venni. Egyfontnyival a kosaramban elindultam
felfelé a kikötőből. Forró, párás nap volt; távol a folyó könnyű
szellőjétől a levegő mozdulatlanul állt és sűrű volt, mint a melasz. A
só megszilárdult a vászonzsákokban, és a kereskedőnek vésővel
kellett levágni belőle a kisebb darabokat.
Azon tűnődtem, vajon Ian és Fergus hogy áll a kutakodással; élt
egy kép a fejemben a bordélyt és a lakóikat illetően, azonban először
meg kellett találnunk.
Jamie-nek nem említettem az ötletemet. Ha sikerrel járok, lesz
még rá módom bőven. Az egyik mellékutca fedezéket kínált a nap
ellen néhány óriási szilfa formájában, amiket úgy ültettek, hogy az
utca fölé hajoljanak. Beléptem az egyik fa kellemes árnyékába, és
Cross Creek egyik divatos negyedének – nagyjából tíz házról

828
beszélünk – szélén találtam magam. Onnan, ahol álltam, ráláttam dr.
Fentiman meglehetősen szerény lakhelyére, amelyet kígyóval
díszített névtábla jelzett. Az orvos nem volt bent, amikor
megérkeztem, azonban a szolgálója, egy csinos, egyszerű, csúnya
kancsalságban szenvedő fiatalasszony beengedett, és megmutatta a
rendelőt.
Meglepően hűvös, kellemes szoba volt nagy ablakokkal és
koptatott vászonnal a földön, a falakat kék-sárga kockásra festették,
valamint a szobában állt egy íróasztal, két kényelmes szék és egy
heverő, amelyre a páciensek felfeküdhetnek, ha meg kell őket
vizsgálni. Íróasztalán egy mikroszkóp állt, amelybe érdeklődve
pillantottam bele. Szép darab, bár nem olyan jó, mint az enyém,
gondoltam elégedetten.
Átható kíváncsiság töltött el a többi felszerelését illetően is, és
épp azon vitatkoztam magammal, hogy visszaélnék-e az orvos
vendégszeretetével, ha benéznék a szekrényeibe, ám ekkor
megjelent maga a doktor, brandy szárnyán szállva.
Egy dallamot dudorászott magában, egyik karja alá a kalapját
szorította, másik karjának könyökhajlatán pedig viseltes orvosi
táskáját cipelte. Amikor meglátott, óvatlanul a földre ejtette ezeket,
majd ragyogó tekintettel odasietett hozzám, és megszorította a
kezemet. A kezem fölé hajolt, és nedvesen forró ajkát a kézfejemre
nyomta.
– Mrs. Fraser! Drága hölgyem, annyira örülök, hogy látom!
Remélem, nem érzi magát rosszul!
A leheletéből áradó alkohol némileg veszélyeztetett engem, de
igyekeztem a lehető legszívélyesebbnek mutatkozni, miközben
kezemet észrevétlenül törölgettem a ruhámba, és biztosítottam őt
afelől, hogy teljesen jól vagyok, akárcsak a közvetlen családtagjaim.
– Jaj, pompás, pompás – mondogatta, majd hirtelen lehuppant
egy székre, és hatalmas vigyort villantott rám, felfedve dohánytól
elszíneződött fogait. Túlméretezett parókája elcsúszott a fején, és
csak pislogott alatta, mint a levelibéka, de úgy tűnt, nem veszi észre.
– Pompás, pompás, pompás!

829
 Tétován intett, amit úgy értelmeztem, azt akarja, üljek le én is.
Kivettem a kosaramból a kis ajándékot, amit azért hoztam, hogy
megpuhítsam a doktort. Bár az igazat megvallva már eléggé el volt
ázva ahhoz, hogy ne legyen szüksége még több figyelmességre,
mielőtt előhozakodtam volna a témával, ami miatt jöttem.
Ajándékom azonban lenyűgözte – egy kivájt szemgolyó,
amelyet ifjú Ian a yanceyville-i harc után választott ki nekem, és
gyorsan eltette borba. Hallottam ezt-azt dr. Fentiman ízléséről, ezért
úgy véltem, értékelni fogja. Így is történt, és továbbra a „pompás”
szót ismételgette.
Végül pislantott egyet, a fény felé emelte az üveget, megforgatta
és lenyűgözve nézegette.
– Pompás – mondta még egyszer utoljára. – Különlegesen méltó
helye lesz a gyűjteményemben, efelől biztosíthatom, Mrs. Fraser!
– Van gyűjteménye? – kérdeztem érdeklődést színlelve. Már
hallottam a gyűjteményéről.
– Jaj, igen, igen! Szeretné megnézni?
Esélytelen volt elutasítani; már fel is pattant, és a szoba másik
felében levő ajtó felé botorkált. Az ajtó egy jókora szekrényt rejtett,
a polcokon harminc-negyven üvegedény állt tele alkohollal –
valamint különböző dolgokkal, amiket tényleg csak az „érdekes”
szóval tudtam volna leírni.
Az edények tartalma a meglehetősen groteszktől az igazán
megdöbbentőig variálódott. Egyesével hozta oda őket: egy lábujjat,
amin egy ehető gomba méretű és színű dudor meredezett, egy
kettészelt nyelvet – ami feltehetőleg a tulajdonosa életében vált
ketté, tekintve, hogy a két fél begyógyult –, egy hatlábú macskát,
egy rettenetesen formátlan agyat („Egy felakasztott gyilkos fejéből
szedték ki”, informált büszkén a doktor. „Azt nem csodálom”,
motyogtam válaszképp, és eszembe jutott Donner, majd azon
tűnődtem, vajon az ő agya hogy nézhet ki), illetve számos
csecsemőt, akik, gondolom, halva születtek, meg válogatott
förtelmesen torzult testrészeket.
– Ez pedig – mondta, és remegő kezével felemelt egy jókora
üveghengert – a gyűjteményem ékköve. Van egy kitűnő fizikus

830
Németországban, Herr Doktor Blumenbach, koponyagyűjteménye
világhírű, és folyton nyaggatott – nem is, konkrétan zaklatott vele,
tényleg! –, hogy meggyőzzön róla, hogy váljak meg tőle.
Az „ez” egy kétfejű csecsemő koponyája, illetve gerincoszlopa
volt. Valóban lenyűgözőnek találtam. És volt benne valami, amitől
bármelyik szülőkorban levő nő azon nyomban lemondott volna a
szexről.
Azonban bármilyen hátborzongató volt is a doktor gyűjteménye,
kitűnő lehetőséget adott arra, hogy rátérjek érkezésem valódi okára.
– Ez tényleg csodálatos – jegyeztem meg előrehajolva, mintha a
lebegő koponyák üres üregét vizsgálgatnám. Láttam, hogy
különállóak és épek, a gerincoszlop vált ketté úgy, hogy a koponyák
egymás mellett lebegtek a folyadékban, kísérteties fehér színük volt,
és úgy hajoltak egymás felé, hogy a gömb alakú fejek óvatosan
egymáshoz értek, mintha valami titkot osztanának meg egymással,
és csak az üvegedény mozgatásakor váltak szét és kezdtek külön
úszkálni. – Vajon mi okozhatja ezt a jelenséget?
– Ó, kétségtelen, hogy az anyát éri valami rettenetes sokk az
ilyen esetekben – biztosított dr. Fentiman. – Tudja, a várandós nők
szörnyen sebezhetőek, ha valami izgalom vagy kellemetlenség éri
őket. Jobb, ha elzárják őket az ártalmas befolyásoló tényezők elől.
– Azt elhiszem – motyogtam. – De tudja, bizonyos
fogyatékosságok, mint például az, lehetséges, hogy az anya
szifiliszes megbetegedése miatt alakul ki.
Tényleg így volt; felismertem az állkapocs jellegzetes
deformáltságát, a keskeny koponyát és a beesett orrot. Ezt a babát
teljes valójában konzerválták, és békésen kucorgott az üvegében.
Mérete, illetve haja hiánya alapján koraszülött lehetett; és az ő
érdekében reménykedtem benne, hogy nem élve jött a világra.
– Sifi… szifilisz – ismételte az orvos, és kissé megtántorodott. –
Jaj, igen! Igen, igen. Kitől is kaptam ezt a kis teremtést? Megvan,
egy, öhm… – Cseppet későn jutott eszébe, hogy a szifilisz nem az a
téma, amelyet hölgyekkel szokás megvitatni. A gyilkosok agya meg
a kétfejű gyerekek, az igen, de a nemi úton terjedő betegségek nem.
Volt még egy üveg a szekrényben, ami szinte biztos, hogy egy néger

831
férfi herezacskóját tartalmazta, aki elefantiázisban szenvedett;
feltűnt, hogy azt nem mutatta meg nekem.
– Egy prostituálttól? – kérdeztem megértően. – Igen, gondolom,
a körükben gyakoriak a hasonló szerencsétlenségek.
Bosszúságomra elkanyarodott a kívánt témától.
– Nem, nem. Valójában… – Hátrapillantott a válla fölött,
mintha attól tartana, hogy meghallhatják, aztán felém hajolt, és
rekedten suttogni kezdett. – Azt a bizonyos darabot egy londoni
kollégámtól kaptam néhány évvel ezelőtt. Állítólag egy külföldi
nemesember gyermeke!
– Ó, te jó ég! – hőköltem vissza. – Milyen… érdekes!
Ebben a meglehetősen kellemetlen pillanatban egy szolgáló
bejött, és teát – vagy inkább pörkölt makkból és vízbe áztatott
kamillából készült visszataszító főzetet – hozott be, és
beszélgetésünk elkerülhetetlenül társalgási szintre mérséklődött.
Attól féltem, hogy a tea esetleg kijózanítja az orvost, mielőtt
visszaevickélhetnénk a megfelelő irányba, de szerencsére a teás
tálcán egy vörösboros üveg is helyet kapott, amelyből bőségesen
töltöttem neki.
Úgy próbáltam visszaterelni őt az orvosi kérdésekhez, hogy az
íróasztalán hagyott üvegedények fölé hajoltam, hogy megcsodáljam
őket.
A legközelebbi egy olyan ember kezét tartalmazta, aki
előrehaladott Dupuytren-kontraktúrában szenvedett, így a végtag
alig volt több összenőtt ujjak csomójánál. Azt kívántam, bárcsak
Tom Christie láthatná. A műtétje óta került engem, de amennyire
tudtam, a keze jól működött.
– Hát nem figyelemre méltó, hogy hányféle állapotot tud
produkálni az emberi test? – kérdeztem.
Megrázta a fejét. Észrevette, hogy elmozdult a parókája, és
megfordította; aszott arca úgy nézett ki, mintha egy komoly képű
csimpánzé lett volna, leszámítva a hajszálérrepedéseket, amelyek
jelzőfényként világítottak az orrán.

832
 – Figyelemre méltó – visszhangozta. – Mégis, ami igazán
figyelemre méltó, az a test alkalmazkodókészsége még a
legrémesebb sérülések esetében is.
Ez így igaz, azonban én nem ezen a vonalon akartam
továbbhaladni.
– Igen, tényleg, de…
– Nagyon sajnálom, hogy nem tudok megmutatni önnek egy
bizonyos példányt; igazán szép eleme lenne a kollekciómnak, efelől
biztosíthatom! De sajnálatos módon az úriember ragaszkodott
hozzá, hogy magával vigye-
– Magával… tessék? – Nos, végül is az én időmben is odaadtuk
a gyerekeknek a manduláit meg a vakbelüket a műtétet követően.
Feltételezem, nem teljesen indokolatlan, ha valaki szeretné
visszakapni az amputált végtagját.
– Igen, nagyon különös! – Elmerengve belekortyolt a
vörösborba. – Egy here volt az, bocsánatát kérem, amiért ezt
felhozom – tette hozzá utólag. Egy pillanatig tétovázott, de végül
egyszerűen nem bírta ki, hogy ne mesélje el a történteket. – Az
úriembernek megsérült a herezacskója, micsoda szerencsétlen
baleset!
– Micsoda – ismételtem, majd hirtelen bizseregni kezdett a
gerincem töve. Lehet, hogy Jocasta titokzatos látogatója volt az?
Eddig távol tartottam magam a vörösbortól, hogy tiszta maradjon a
fejem, most viszont töltöttem magamnak egy keveset, mert úgy
éreztem, szükségem van rá. – Elmesélte, hogyan esett meg vele ez a
kellemetlen baleset?
– El, bizony. Azt mondta, vadászbaleset. De mind azt mondják,
nem igaz? – Rám kacsintott, orra hegye élénken vöröslött. – Én úgy
vélem, ez egy duello. Egy féltékeny rivális bosszúja!
– Lehet. – Duello? – gondoltam. A párbajokat azonban ebben az
időben pisztollyal vívták, nem karddal. A vörösbor igazán pompás
volt, és kicsit magabiztosabbnak éreztem magam. – Ön… öhm…
távolította el a herét? – Bizonyára így történt, ha azt fontolgatta,
hogy beteszi a rettenetes gyűjteményébe.

833
 – Igen – válaszolta, és szinte beleborzongott az emléktől rátörő
együttérzésbe. – A lövést súlyosan elhanyagolták; azt mondta, az pár
nappal korábban történt. Muszáj volt eltávolítanom a sérült herét, de
szerencsére a másik megmaradt.
– Ennek biztosan nagyon örült. – Lövés? Az kizárt, gondoltam.
Az nem lehet… és mégis… – Ez mostanában történt?
– Hmm, nem. – Hátradőlt a székén, és kicsit bandzsított, ahogy
próbált visszaemlékezni. – Tavasszal, két évvel ezelőtt… Májusban?
Talán májusban.
– Esetleg nem Bonnetnek hívták az úriembert? – Meglepett,
hogy a hangom egész hétköznapian csengett. – Mintha hallottam
volna, hogy egy Stephen Bonnet nevű férfival történt egy kis…
baleset.
– Nos, tudja, nem árulta el a nevét. A páciensek gyakran nem
mondják meg, ha a sérülést szégyenletesnek tartják. Ilyen esetekben
nem is ragaszkodom hozzá.
– De emlékszik rá. – Azt vettem észre, hogy a székem peremén
ülök, és a vörösboros poharat markolászom. Némi erőfeszítéssel
sikerült letennem.
– Ühüm. – A fenébe, kezdett álmosodni, láttam, hogy le-
lecsukódik a szemhéja. – Magas, jól öltözött úriember. Neki volt
a… legszebb lova…
– Kér még egy kis teát, dr. Fentiman? – Gyorsan újratöltöttem a
teáscsészéjét, hogy ébren maradjon. – Mondjon még valamit róla! A
műtét bizonyára igen kényes volt.
Valójában a férfiak sosem hallják szívesen, hogy könnyű
eltávolítani a herét, pedig az. Azt viszont el kell ismernem, hogy
amennyiben a páciens magánál van a procedúra alatt, az nehezítő
körülmény.
Fentiman valamelyest visszanyerte éberségét, és folytatta.
– …a golyó keresztülfúródott a herén; tökéletes lyukat hagyott
maga után… Szinte át lehetett látni rajta, képzelje! – Bizonyára
sajnálta, hogy nem tarthatta meg ezt az érdekes példányt, ezért
nehezen tudtam kiszedni belőle, hogy mi történt azzal a férfival,
akihez tartozott.

834
 – Nos, az különös eset. Tudja, ott volt az a ló… – mondta
tétován. – Kedves állat… hosszú sörénnyel, úgy festett, mint egy nő,
nagyon szokatlan…
Egy fríz ló. A doktor emlékezett rá, hogy Phillip Wylie
ültetvényes odavolt ezekért a lovakért, és annyit mondott a
páciensének, hogy mivel nincs pénze, és egy darabig úgysem tud
kényelmesen lovagolni, esetleg meggondolhatná, hogy eladja az
állatot Wylie-nak. A férfi beleegyezett, és megkérte a doktort, hogy
kérdezzen rá Wylie-nál, aki a bírósági ülések miatt úgyis a városban
tartózkodott.
Dr. Fentiman ezt előzékenyen meg is tette, elment, páciensét
pedig ott hagyta kényelmesen, betakargatva a díványon egy kanál
laudánumtinktúrával.
Phillip Wylie rendkívül érdeklődőnek bizonyult a lovat illetően
(„Igen, azt lefogadom”, mondtam, de a doktor nem hallotta), és
odasietett, hogy megtekintse. A ló megvolt, a páciens viszont nem, a
doktor távollétében gyalog meglépett, és magával vitt fél tucat
ezüstkanalat, egy zománc tubákosszelencét, a laudánumos üveget és
hat shillinget, ez volt az összes pénz a doktor házában.
– Elképzelni nem tudom, hogy csinálta – magyarázta Fentiman
tágra nyílt szemmel, ahogy erre gondolt. – Olyan állapotban! –
Mentségére szóljon, úgy tűnt, jobban zavarja a betege állapota, mint
a saját vesztesége. Arra gondoltam, milyen iszákos ez a Fentiman;
sosem láttam még teljesen józanon – azonban jó orvosnak tartottam.
– De hát – folytatta elmerengve –, minden jó, ha jó a vége, nem
igaz, hölgyem?
Ez alatt azt értette, hogy Phillip Wylie megvásárolta tőle a lovat
olyan áron, ami bőven kárpótolta a veszteségeiért, sőt, még szép kis
hasznot is hozott neki.
– De, igaz – feleltem, azon tűnődve, vajon Jamie hogyan
fogadná ezt a hírt. A csődört – nyilván Lucas volt az – Phillip
Wylie-tól nyerte egy kínkeserves, River Run-i kártyázás során, hogy
aztán néhány órával később Stephen Bonnet ellopja tőle.
Alapvetően úgy gondoltam, Jamie örülne, hogy a csődör újra jó
kezekben van, még ha nem is az övé már. Ami pedig a Bonnettel

835
kapcsolatos híreket illeti… „Elválik az ocsú a búzától”, akkoriban
ez volt a véleménye, amikor nem találták meg Bonnetet, miután
Brianna meglőtte.
Fentiman már látványosan ásítozott. Könnyező szemmel
pislogott, megtapogatta a ruháját zsebkendő után kutatva, majd
kotorászni kezdett a táskájában, amit a széke mellett ejtett a padlóra.
Elővettem a saját zsebkendőmet, előrehajolva odanyújtottam
neki, és ekkor megpillantottam valamit a nyitott táskájában.
– Azok micsodák? – kérdeztem, és rámutattam. Természetesen
láttam, mik azok; én azt akartam tudni, hogy honnan szerezte őket.
Fecskendők voltak, kettő szép kis fémfecskendő. Mindegyik két
darabból állt: íves fogóval ellátott dugattyúból, illetve egy henger
alakú tartályból, amely a keskenyebbik végén hosszú, tompa végű
tűben végződött.
– Hogy… miért… az egy… áh… – Szörnyen meglepődött, és
úgy hebegett-habogott, mint egy kamasz fiú, akit rajtakaptak, hogy
cigarettát dugdos a vécé mögött. Aztán valami eszébe jutott, és
megnyugodott.
– Fül – jelentette ki csilingelő hangon. – Fültisztításhoz kell.
Igen, erre valók, kétségtelen. Fülmosáshoz!
– Ó, valóban? – Kivettem az egyiket; próbált megállítani, de
késtek a reflexei, így csak a ruhám ujját sikerült elkapnia. – Milyen
ötletes! – ámuldoztam, miközben kipróbáltam a dugattyút. Kicsit
merev volt, de nem vészes, főleg egy olyan korban, amikor az
egyetlen alternatíva egy összetákolt fecskendő volt, ami állt egy
bőrből készült csőből meg egy ahhoz csatlakozó csörgőkígyófogból.
A tompa vég nyilván nem túl hasznos, de könnyen le lehet vágni
éles szögben. – Ezeket hol szerezte? Én is nagyon szívesen
rendelnék magamnak egyet.
Elborzadva meredt rám, szája tátva maradt.
– Én… Oöö… Nem nagyon hinném, hogy… – tiltakozott
erőtlenül. Ekkor a lehető legrosszabb pillanatban, csodával határos
módon megjelent a szobalány az ajtóban.
– Mr. Brennan van itt; a feleségénél eljött az idő – közölte
kurtán.

836
 – Ó! – Dr. Fentiman lábra pattant, összecsukta a táskáját, és
felkapta.
– Bocsánatát kérem, drága Mrs. Fraser… Mennem kell…
Igazán sürgős ügyben… Nagyon örülök, hogy láttam! – Hasához
szorított táskájával kisietett, és nagy igyekezetében rálépett a
kalapjára.
A szolgáló lemondó sóhajjal felvette az összelapított kalapot, és
közönyösen megütögette, hátha így visszanyeri a formáját.
– Asszonyom, ön is indulni készül? – érdeklődött olyan
hangsúllyal, ami világossá tette, hogy jobb, ha indulok, ha akarok,
ha nem.
– Igen – feleltem, és felálltam. – De mondja csak… – felé
nyújtottam a kezemben maradt fémfecskendőt – tudja, hogy mi ez,
és hogy dr. Fentiman honnan szerezte?
Nehéz volt megmondani, hogy melyik irányba néz, de fölé
hajolt, mintha meg akarná vizsgálni, azonban nagyjából annyira
érdeklődött iránta, mintha egy kétnapos lazacot dugtak volna az orra
alá a piacon.
– Ó, hogy ezt! Igen, asszonyom, ez egy péniszfecskendő. Azt
hiszem, Philadelphiából küldték neki.
– Egy… Ööö… Péniszfecskendő, értem – mondtam, és
pislogtam néhányat.
– Igen, asszonyom. A váladékozás meg a kankó kezelésére
használják. A doktor gyakran segít azokon a férfiakon, akik Mrs.
Silvie-hez járnak.
Mélyen beszívtam a levegőt.
– Mrs. Silvie-hez. Áh. És esetleg ön tudja, hogy merre található
Mrs. Silvie… létesítménye?
– Silas Jameson vendéglője mögött – felelte, és kezdett különös
tekintettel szemlélni, mintha azon tűnődne, ki az a tökfilkó, aki még
ezt sem tudja. – Kíván még valami mást, asszonyom?
– Jaj, nem! – feleltem. – Ennyi megteszi, köszönöm! – Már
majdnem visszaadtam neki a péniszfecskendőt, de hirtelen belém
hasított, hogy a doktornak végül is kettő volt.

837
 – Adok magának egy shillinget érte – mondtam, és belenéztem a
szemébe, ami egészen az én irányomba nézett.
– Jó – vágta rá rögtön. Egy pillanatra elhallgatott, majd
hozzátette: – Ha használni akarja az urán, jobb, ha előtte halálra
itatja.

Elsődleges küldetésemet tehát teljesítettem, most viszont akadt

valami, aminek a nyomába eredhettem, mielőtt megrohamoznám
Mrs. Silvie rossz hírű házát.
Az volt a tervem, hogy felkeresek egy üvegművest, és
megpróbálom elmagyarázni néhány rajz segítségével, hogy hogyan
készítsen tartályt és dugattyút egy injekciós fecskendőhöz, az üreges
tű elkészítésének és felrakásának problémáját pedig Bree-re
hagyom. Sajnos azonban az egyetlen Cross Creek-i üvegfúvó
csupán hétköznapi üvegek, poharak és kancsók gyártására
specializálódott, nekem pedig elég volt egy pillantást vetnem a
készletére, hogy egyértelművé váljon, az igényeim bőven
meghaladják a képességeit.
De nem aggódhattam emiatt! Bár a fémfecskendők bizonyos
szempontból elavultabbak voltak az üvegnél, törhetetlenségük
tagadhatatlanul előnyös volt, és bár szép dolog az eldobható tű,
könnyen sterilizálhatom minden egyes használat után.
Dr. Fentiman fecskendője nagyon vastag, tompa hegyben
végződött. Először fel kellene hevíteni, majd megnyújtani a végét,
hogy elvékonyítsuk. Arra gondoltam, hogy arra bárki képes, aki tud
kovácsolni. Aztán ferdén le kell vágni a fém véget, és olyan finomra
reszelni a hegyét, hogy simán bele lehessen szúrni a bőrbe…
Gyerekjáték, gondoltam derűsen, kis híján ugrándozni kezdtem a
homokos gyalogúton. Most már csak egy szép adag kínafakéregre
volt szükségem.
Azonban reményeim a növény megszerzését illetően
tovaszálltak, amikor befordultam a főutcára, és megpillantottam Mr.
Bogues patikáját. Az ajtó nyitva állt, berepültek rajta a legyek, és a
838
máskor oly makulátlan verandát sáros lábnyomok sokasága
piszkolta be, mintha valamiféle ellenséges sereg szállta volna meg a
boltot.
A rablás és fosztogatás jelei bent is jelen voltak; a polcok nagy
része üresen tátongott, csupán száraz levelek és törött
kerámiadarabok hevertek rajtuk. Boguesék tízéves lánya, Miranda
gyászos tekintettel felügyelt egy kisebb üveggyűjteményt meg egy
üres teknőspáncélt.
– Miranda! – kiáltottam. – Itt meg mi történt?
Érkezésemre valamelyest kivirult, apró, rózsaszín szája egy
pillanatra felfelé kanyarodott.
– Mrs. Fraser! Kér egy kis pemetefüvet? Maradt belőle még egy
font és olcsó, csak háromnegyed penny egy uncia.
– Egy unciát elviszek – feleltem, bár rengeteg termett a saját
kertemben is. – Hol vannak a szüleid?
Szája ismét lekonyult, és alsó ajka megremegett.
– Anya hátul pakol. Apa meg elment Mr. Raintree-hez, eladni
Jacket.
Jack a patikus hintós lova, illetve Miranda kedvenc állata volt.
Az ajkamba haraptam.
– Mr. Raintree igazán kedves ember – vigasztalgattam, már
amennyire ez lehetséges volt. – És a lovainak nagyon szép legelője
van meg meleg istállója; szerintem Jack boldog lesz ott. Lesznek
barátai.
Bólintott, összepréselte ajkát, de két kövér könnycsepp gördült
végig az arcán.
Gyorsan magam mögé pillantottam, hogy meggyőződjek róla,
senki nem jött be, aztán megkerültem a pultot, leültem egy
felfordított hordóra, és az ölembe húztam a lányt, ahol azonnal
megadta magát, belém kapaszkodott, és sírni kezdett, de arra
gondosan ügyelt, hogy a bolt mögötti lakrészben ne hallják meg.
Megpaskoltam és csitítgattam, és nyugtalan együttérzéssel
viseltettem iránta. Úgy tűnik, Boguesék mindenüket eladják. De
miért?

839
 Mivel elég ritkán jöttem le a hegyről, fogalmam sem volt
Ralston Bogues jelenlegi politikai beállítottságáról. Mivel nem skót,
nem jött el a Flora MacDonald tiszteletére rendezett barbecue-
partira. Az üzlet viszont mindig jól ment, a gyerekek ruháiból ítélve
a családnak nem igazán voltak anyagi problémái, Mirandának és két
kisöccsének például mindig volt cipője. Boguesék Miranda egész
életében itt éltek, talán régebb óta is. Ha ilyen gyorsan távoznak,
nyilván valami súlyos dolog történhetett. Vagy fog történni.
– Tudod már, merre mentek? – kérdeztem Mirandát, aki a
térdemen ücsörögve szipogott, és arcát a kötényembe törölgette. –
Talán Mr. Raintree írhat neked, és elmesélheti, hogy érzi magát
Jack.
Erre reménytelibbnek tűnt az arca.
– Maga szerint Angliába is küldhet levelet? Rettentő hosszú az
út.
Anglia? Ezek szerint tényleg súlyos a helyzet.
– Ó, szerintem igen – feleltem, és hajtincseit visszatűrtem a
főkötője alá. – Mr. Fraser minden este ír levelet a testvérének
Skóciába. Pedig az még Angliánál is jóval messzebb van!
– Ó, akkor jó. – Vidámabbnak tűnt, lekászálódott az ölemből, és
lesimította a ruháját. – Maga szerint írhatok majd Jacknek?
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Raintree felolvassa neki a
levelet, ha írsz – biztosítottam. – Ezek szerint tudsz írni?
– Ó, igen, asszonyom – felelte lázasan. – Apa szerint jobban
olvasok és írok, mint ő az én koromban. És latinul is. Megtanította
elolvasni az összes gyógynövény nevét, úgyhogy mindent be tudok
szerezni, ami kell neki. Látja azt ott? – Büszkén rámutatott a jókora
patikus porcelánedényre, amelyet elegáns kék és arany cikornyák
díszítettek. – Electuary Limonensis. Az pedig Ipecacuanha!
Nagyra tartottam az ügyességét, közben pedig arra gondoltam,
talán már értem az apja politikai irányultságát. Boguesék nyilván
lojalisták, ha visszatérnek Angliába. Sajnáltam, hogy elmennek,
azonban tudva, hogy mi várható a közeljövőben, örültem, hogy
biztonságban lesznek. Legalább Ralston talán jó árat kapott a
boltjáért; rövid időn belül a lojalisták tulajdonát valószínűleg el

840
fogják kobozni, és csak a szerencsén múlik, hogy megmenekülnek-e
a letartóztatás – vagy valami rosszabb – elől.
– Randy! Nem láttad Georgie cipőjét? Egyet megtaláltam a láda
alatt, de… Ó, Mrs. Fraser! Elnézést, hölgyem. Nem tudtam, hogy
van itt valaki. – Melanie Bogues éles pillantása kiszúrt engem a pult
mögött, akárcsak a kisírt szemű lányát meg a kötényemen maradt
nedves foltokat, de nem szólt semmit, csak megpaskolta Miranda
vállát, ahogy elhaladt mellette.
– Miranda most mondja, hogy Angliába mennek – szólaltam
meg, és felkeltem, majd észrevétlenül kisurrantam a pult mögül. –
Sajnáljuk, hogy elköltöznek.
– Ez kedves öntől, Mrs. Fraser – szomorúan mosolygott. – Mi is
sajnáljuk. És mondhatom, nem különösebben várom az utazást! –
Azzal az átéléssel beszélt, aki már megtapasztalt egy ilyen hosszú
utazást, és előbb hagyná, hogy élve megfőzzék, mint hogy újra
átélje.
Együttéreztem vele, mivel én magam is megéltem. Három
gyerekkel, akik közül kettő öt év alatti… Belegondolni is rémes.
Meg akartam kérdezni, miért hoztak ilyen drasztikus döntést, de
nem tudtam, hogyan hozzam fel a témát Miranda előtt. Valami
történt, ez világos. Melanie izgága volt, mint egy nyúl, és valamivel
zaklatottabb, mint amit egy háromgyermekes háztartás
összepakolása indokolt volna. Néha-néha hátrapillantott a válla
fölött, mintha attól tartana, valaki ólálkodik körülötte.
– Mr. Bogues… – szólaltam meg, azonban egy árny vetült a
verandára, ami félbeszakított. Melanie mellkasára szorított kézzel
összerezzent, én pedig megpördültem, hogy megnézzem, ki jött.
Az ajtóban egy alacsony, zömök testű asszony állt,
meglehetősen furcsán összeválogatott ruhákba öltözve. Egy
pillanatra azt hittem, indián, mivel nem viselt főkötőt, valamint
hosszú haját befonta, de aztán bejött a boltba, és láttam, hogy fehér.
Vagy inkább rózsaszín; kerek arcát megkapta a nap, pisze orra
hegye élénken vöröslött.
– Melyikük Claire Fraser? – érdeklődött, hol rám, hol Melanie
Boguesre pillantva.

841
 – Én vagyok – feleltem, és elnyomtam az ösztönös késztetést,
hogy hátrébb lépjek. Nem tűnt fenyegetőnek a viselkedése, de olyan
fizikai erő sugárzott belőle, hogy egészen zavarba jöttem tőle. – Ön
kicsoda? – Inkább meglepetten, mint udvariatlanul szóltam hozzá, és
úgy tűnt, nem sértődött meg.
– Jezebel Hatfield Morton – válaszolta, és elszántan hunyorított.
– Egy fószer a kikötőben azt mondta, hogy ide tart. – Melanie
Bogues lágy angol kiejtésével ellentétben az ő beszédéről azok az
emberek jutottak eszembe, akik három-négy generáció óta
visszavonultan éltek az országban, és közben senkivel nem váltottak
szót, leszámítva a mosómedvéket, oposszumokat és egymást.
– Ööö… igen – biccentettem, hiszen kár lett volna tagadni. –
Szüksége van bármi segítségre?
Nem úgy tűnt. Ha még egészségesebb lett volna, lepattantak
volna a gombok a férfiingről, amit viselt. Melanie és Miranda
elkerekedett szemmel meredt rá. Bármilyen veszélytől tartott is
Melanie, nem Miss Mor-ton volt az.
– Nem mondanám segítségnek – válaszolt, és beljebb jött az
üzletbe. Félredöntött fejjel végigmért, már-már elbűvölve. – Csak
arra gondoltam, maga talán tudja, merre lehet az az utolsó senkiházi
Isaiah Morton.
Tátva maradt a szám, és gyorsan becsuktam. Nem Miss Morton
ezek szerint, hanem Mrs. Morton. Az első Mrs. Isaiah Morton, hát
persze! Isaiah Morton Jamie-vel együtt harcolt a Rendfenntartók
elleni háború alatt, és említette az első feleségét. Kiverte a hideg
veríték, amikor szóba hozta.
– Szerintem… Nos… Talán vidéken dolgozik – feleltem. –
Guilford-ban? Esetleg Paleyville-ben?
Igazából Hillsboróban, de ez aligha számított, mivel jelenleg
nem volt Hillsboróban. Valójában Cross Creekbe jött, hogy
átvegyen egy hordószállítmányt a munkaadója, egy sörfőző mester
számára. Láttam őt egy órával korábban a kádárműhelyben a
második Mrs. Morton, valamint csecsemő lányuk társaságában.
Jezebel Hatfield Morton nem olyan embernek tűnt, aki képes
civilizáltan viselkedni ilyen esetekben.

842
 Torkából mély hang tört fel, ami undorról árulkodott.
– Az egy átkozott sunyi kis féreg! De majd én elkapom, afelől
ne aggódjon. – Olyan egyszerű magabiztossággal beszélt, ami nem
sok jót jelentett Isaiah-ra nézve.
Gondoltam, okosabb csendben maradni, de nem bírtam
megállni, hogy meg ne kérdezzem.
– Miért akar vele találkozni? – Isaiah bizonyos mértékben
szerethető teremtés volt, objektíven szemlélve viszont aligha tűnt
olyan férfinak, aki lángra lobbant egy nőt, nemhogy kettőt.
– Akarok? – Derült arckifejezés ült ki rá a gondolattól, és erős
öklével megdörzsölte kipirosodott orrát. – Én ugyan nem akarok! De
az is biztos, hogy engem nem hagyhat csak úgy ott egy férfi valami
hullasápadt lotyóért! Ha egyszer megtalálom, beverem a fejét, és
kiszögelem az ajtómra a nyamvadt bőrét!
Ha valaki más szájából hangzottak volna el ezek a szavak, nem
vettem volna komolyan. De ennek az asszonynak a szájából világos
szándéknyilatkozatnak bizonyultak. Miranda szeme elkerekedett,
mint egy békáé, és az anyja is hasonlóan nézett ki.
Jezebel H. Morton rám hunyorított, és elgondolkodva
megvakarta a hatalmas melle alatti területet, mire az inge anyaga
nyirkosan a bőréhez tapadt.
– Hallottam, azt beszélik, megmentette annak a talpnyalónak az
életét Alamance-nál. Igaz ez?
– Ööö… igen. – Óvatosan a szemébe néztem, hogy nem készül-
e támadó mozdulatra. Elállta az ajtót, így ha rám ront, be kell
vetődnöm a pult mögé, és beiszkolni az ajtón, ami Boguesék
lakásába vezet.
Egy jó nagy bökőkés volt nála, hüvely nélkül. Ezt
keresztülszúrta egy kötött kagylópénz övön, ami dupla szolgálatot
tett, ugyanis helyén tartotta azt a kilthalmot is, ami eredetileg
valószínűleg vörös flanel alsószoknya lehetett, amit térdnél elvágtak.
Vastag lábszára fedetlen volt, akárcsak a lábfeje. Övéből egy
pisztoly és lőportartó szarv lógott, de nem tett arra irányuló
mozdulatot, hogy kézbe vegye bármelyik fegyverét, hál’ istennek.

843
 – Kár – jegyezte meg szenvtelen ül. – Bár, ha akkor meghalt
volna, nem lelhetném örömömet a megölésében, úgyhogy végül is
nem akkora baj. Cseppet se aggódjon, ha én nem találom meg,
valamelyik bátyám megteszi.
Miután pillanatnyilag elintézettnek tekintette az ügyet, ellazult
egy kicsit, körbenézett, és csak most vette észre az üres polcokat.
– Itt meg mi történik? – faggatózott érdeklődve.
– Eladjuk a patikát – motyogta Melanie, miközben igyekezett
maga mögé rejteni Mirandát. – Angliába utazunk.
– Tényleg? – Jezebel enyhén érdeklődve nézett rá. – Mi történt?
Megölik a férjét? Vagy leöntik kátránnyal meg tollal?
Melanie elfehéredett.
– Nem – suttogta. Megmozdult a torka, ahogy nyelt, és riadt
pillantása az ajtóra vetődött. Tehát ez fenyegette őket. A fullasztó
hőség ellenére hirtelen megborzongtam.
– Igen? Nos, ha tudni akarja, mit csinálnak, a legjobb lesz, ha
elindul a Center Street felé – javasolta segítőkészen. – Meg akarnak
sütni valakit, mint a csirkét, ez olyan biztos, mint hogy kétszer kettő
az négy. Az egész városban érezni a forró kátrány szagát, és a
kocsmákból megindultak a hőbörgő emberek.
Melanie és Miranda egyszerre sikoltott fel, és az ajtóhoz
szaladtak, keresztülfurakodva a rendíthetetlen Jezebelen. Gyorsan én
is abba az irányba indultam, és épphogy csak elkerültem az
összeütközést Ralston Boguesszal, aki épp akkor lépett be az ajtón,
és még épp időben elérte túlfeszített idegzetű feleségét.
– Randy, menj, szólj a fivéreidnek – mondta Ralston higgadtan.
– Nyugodj meg, Mellie, minden rendben van.
– Kátrány… – lihegte, és erősen szorította férjét. – Azt
mondta… azt mondta…
– Nem engem – nyugtatta meg Ralston, és láttam, hogy
csuromvíz a haja, arca pedig sápadtan csillog az izzadságtól. – Nem
engem keresnek. Még nem. A nyomdászt.
Gyengéden lefejtette karjáról a felesége kezét, és belépett a pult
mögé, közben kíváncsi pillantást vetve Jezebelre.

844
 – Fogd a gyerekeket, vidd őket Fergusonékhoz – kérte a
feleségét, és elővett egy vadászpuskát a pult alatti rejtekhelyéről. –
Jövök én is, ahogy tudok. – Benyúlt a fiókba a puskaportartóért meg
a töltényes dobozért.
– Ralston! – Melanie suttogva beszélt, közben odapillantott a
távozó Miranda hátára, de könyörgése nem vált kevésbé sürgetővé,
visszafogott hangja ellenére sem. – Hová mész?
Ralston szája sarka megrándult, de nem felelt.
– Menj Fergusonékhoz – ismételte, és szemét a kezében levő
töltényekre szegezte.
– Ne! Ne menj! Gyere velünk, gyere velem! – Kétségbeesetten
megragadta a férje karját.
Az lerázta magáról, és makacsul folytatta a fegyver megtöltését.
– Menjetek, Mellie.
– Nem megyek! – Sürgetve felém fordult. – Mrs. Fraser, mondja
meg neki! Kérem, mondja meg neki, hogy hiába! Minden hiába!
Nem mehet el!
Kinyitottam a szám, és nem tudtam, mit mondhatnék nekik, de
nem is volt időm eldönteni.
– Nem hinném, hogy Mrs. Fraser szerint hiábavaló, Mellie –
jegyezte meg Ralston Bogues, szemét továbbra is a kezén tartva. A
tölténytartó doboz pántját a vállára akasztotta, és kibiztosította a
fegyvert. – A férje épp őket próbálja visszatartani. Egymaga.
Azzal rám nézett, biccentett egyet, és már ott sem volt.

Jezebelnek igaza volt: az egész városban érezni lehetett a

kátrányszagot. Nyáron ez egyáltalán nem volt szokatlan, főleg a
kikötői raktárak környékén, de a mostani bűz fenyegető hangulatot
árasztott, és égette az orromat. A kátrányt – és a félelmet –
leszámítva is lihegtem az erőlködéstől, hogy tartsam az iramot
Ralston Boguesszal, aki bár nem futott, de igyekezett a lehető
leggyorsabban haladni anélkül, hogy szökdelni kezdett volna.

845
 Jezebelnek a kocsmákból kiáramló emberekkel kapcsolatban is
igaza volt; a Center Street sarkán izgatott tömeg nyomorgott.
Láttam, hogy főleg férfiakból áll, bár akadt néhány nő is a szívósabb
fajtából, halászfeleségek, illetve jobbágyok.
A patikus tétovázott, amikor meglátta őket. Néhány arc felé
fordult; egyik-másik megrángatta a mellette álló ruháját, és nem túl
barátságos arckifejezéssel mutogatott.
– Tűnj innen, Bogues! – kiáltotta az egyik férfi. – Ez nem a te
dolgod. Még nem!
Egy másikuk lehajolt, felvett egy követ, és elhajította. A kő
ártalmatlanul megpattant a fajárdán, néhány lábnyira Boguestól, de
ez már jobban vonzotta a figyelmet. A tömegből néhányan elkezdtek
megfordulni, és lassan megindultak felénk.
– Apa! – hallottam egy vékony, kifulladó hangot a hátam
mögül. Megfordultam, és ott állt Miranda főkötő nélkül, kiszabadult
hajfürtjei a hátát verdesték, arca pedig céklavörössé vált a futástól.
Nem volt idő végiggondolni. Felvettem, és odacipeltem az
apjához. Ez váratlanul érte, úgyhogy eldobta a fegyverét, és a lány
hóna alá nyúlt.
Az egyik férfi előrelendült, hogy megszerezze a fegyvert,
azonban én előbb lecsaptam rá. Hátrálni kezdtem tőle, a fegyvert a
mellkasomhoz szorítottam, és dacos tekintettel néztem rá.
Nem ismertem az embert, ő viszont ismert engem; tétovázva
végigmért, aztán hátrapillantott a válla fölött. Hallottam Jamie
hangját, meg másokét is, mind igyekeztek túlkiabálni a másikat.
Még mindig sípolt a levegő a mellkasomban; egyetlen szót sem
tudtam kivenni. A hangszínük vitatkozásra utalt, konfrontációra,
nem vérontásra. A férfi megingott, rám pillantott, majd megfordult,
és utat tört magának a gyülekező tömegben.
Boguesnak volt annyi lélekjelenléte, hogy erősen tartsa a lányát,
aki szorosan a nyaka köré fonta a karját, arcát apja ingébe temetve.
Bogues rám nézett, és finoman intett, hogy adjam vissza a fegyvert.
Megráztam a fejem, és erősebben szorítottam. A markolata meleg
volt, és csúszott a kezemben.

846
 – Vigye haza Mirandát – utasítottam. – Majd én… csinálok
valamit.
A fegyvert megtöltötték és kibiztosították. Egy lövés. Talán egy
pillanatra elterelhetném vele az emberek figyelmét, az talán
segíthet.
Végigfurakodtam a tömegen, a fegyvert pedig óvatosan lefelé
tartottam, hogy ne folyjon ki belőle a por, és félig a szoknyám alá
rejtettem. A kátrány illata hirtelen sokkal erősebbé vált. Egy
felfordított üstből folydogált ki az anyag a nyomda előtt, a fekete,
ragacsos pocsolya füstölgött és bűzlött a napon.
Izzó parázs és megfeketedett széndarabok hevertek szétszórva
az utcán az emberek lába alatt; egy hű állampolgár, akiben
felismertem Mr. Townsendet, a sebtében megrakott tüzet rugdosta
nagy erőkkel, meghiúsítva annak a néhány fiatalembernek a
próbálkozásait, akik megpróbálták újrarakni.
Jamie-t kerestem, és pontosan ott találtam rá, ahol Ralston
Bogues mondta – a nyomda ajtaja előtt, egy kátránnyal bepiszkolt
seprűvel a kezében és a harc hevének fényével a szemében.
– Az a maga ura? – Jezebel Morton is odaért, és érdeklődve
kukucskált át a vállam fölött. – Szép szál ember!
A nyomda előtt szanaszét fröcskölődött a kátrány, és Jamie-t is
bepiszkolta. Egy nagy csomó beleragadt a hajába, és láttam, hogy a
bőr a karján kivörösödött egy hosszú kátránydarabtól, ami eltalálta.
Ennek ellenére vigyorgott. Két másik kátrányos seprű hevert a
földön a közelben, az egyik eltörött – szinte biztos, hogy valakinek a
fején. Legalább ebben a pillanatban jól érezte magát.
Nem vettem észre rögtön a nyomdászt, Fogarty Simmset. Majd
egy riadt arc jelent meg az ablakban egy pillanatra, de gyorsan
vissza is húzódott, amikor a tömegből egy kő repült felé, és
nekicsapódott az ablakkeretnek, betörve az üveget.
– Gyere ki, Simms, te alattomos, gyáva féreg! – mennydörögte
egy férfi a közelben. – Vagy inkább kifüstöljünk?
– Füstöljük ki! Füstöljük ki! – Lelkes kiáltások érkeztek a
tömegből, és a közelemben egy fiatalember lehajolt, és négykézláb

847
keresgélt egy izzó fadarabot, ami a tűzből pattant ide. Dühösen a
kezére léptem, ahogy megfogta.
– Jézus Isten! – Elengedte, majd térdre esett, kezét a combja
közé szorította, és tátott szájjal nyöszörgött a fájdalomtól. – Jaj,
Jézusom!
Odébb álltam, vállammal utat törtem a nyomda felé. Vajon elég
közel tudok jutni, hogy odaadjam Jamie-nek a fegyvert? Vagy attól
csak romlana a helyzet?
– Tűnj el az ajtóból, Fraser! Veled nincs bajunk!
Felismertem a kiművelt hangot; Neil Forbes volt az, a jogász.
Viszont nem a szokásos, elegáns öltönyét viselte, hanem egy durva
szövésű verziót. Vagy úgy, tehát nem rögtönzött támadás ez –
felkészülten érkezett a piszkos munkára.
– Hé! A magad nevében beszélj, Forbes! Nekem van vele
bajom! – Egy henteskötényt viselő, bozontos, vörös fejű és
felháborodott férfi volt az, akinek feldagadt és belilult a szeme. –
Nézd, mit csinált velem! – Húsos kezével a szeme felé intett, majd a
ruhája elejére, ahol a kátrányba mártott seprű eltalálta, épp a
mellkasán. Hatalmas öklét rázni kezdte Jamie felé. – Ezért
megfizetsz, Fraser!
– Jó, de ugyanígy fogok fizetni, Buchan! – Jamie támadást
színlelt, seprűjét úgy tartotta, mint egy dárdát. Buchan felkiáltott és
hátraugrott, arca megriadt, mire a tömeg nevetésben tört ki.
– Gyere vissza, hé! Ha bennszülöttet akarsz játszani, ahhoz kell
még egy kis festék! – Buchan próbált elmenekülni, de a tömeg
elállta az útját. Jamie nekiiramodott a seprűvel, és szépen összekente
vele a nadrágja ülepét. Buchan a döféstől pánikszerűen felugrott,
ami még több nevetést és gúnykacajt váltott ki, közben utat tört
magának, és elbotorkált.
– Szeretnétek ti is bennszülöttet játszani? – kiáltotta Jamie.
Belemártotta a seprűjét a gőzölgő pocsolyába, és nagy ívben
megpörgette maga előtt. Forró kátránycseppek repültek a levegőben,
a férfiak pedig felkiáltottak, és tolakodva igyekeztek elkerülni az
útból, egymást tiporták és könyökölték.

848
 Engem is félrelöktek, amitől erősen nekivágódtam egy utcán
álló hordónak. Elestem volna, ha nincs Jezebel, aki a karomnál
fogva elkapott és felsegített, minden látható erőfeszítés nélkül.
– A maga fickója aztán duhaj egy férfi! – jegyezte meg
elismerően, szemét Jamie-re szegezve. – Én aztán örülnék egy ilyen
embernek!
– Igen – mondtam, sérült könyökömet szorongatva. – Én is.
Néha.
Úgy tűnik, ezek a nézetek nem feltétlenül általános érvényűek.
– Add ki nekünk, Fraser, vagy téged is összetollazunk! Tetves
toryk!
Ez a kiáltás mögülem érkezett, megfordulva pedig láttam, hogy
a felszólaló felkészülten érkezett; egy tollpárnát szorongatott az
egyik kezében, a szélét már felszakították, így a tollak minden egyes
mozdulatra kilövelltek belőle.
– Kátrányt és tollat mindenkire!
Megint megfordultam a fenti kiáltást hallva, és még időben
néztem oda, hogy lássam, ahogy egy fiatalember szélesre tárja a
háza emeleti ablakát az utca másik oldalán. Próbált kigyömöszölni
egy tollmatracot az ablakon, de a háztulajdonos felesége meglehetős
erővel igyekezett megakadályozni a törekvéseiben. A hölgy a fickó
hátára vetette magát, és ütni kezdte a fejét egy sodrófával, miközben
rosszalló kiáltásokat hallatott.
Egy mellettem álló fiatalember kotkodácsolni kezdett, mint egy
tyúk, és verdesett a könyökével, a barátai pedig mély csodálattal
követték őt e tevékenységében, szembeszegülve a józan ésszel,
amiből szemmel láthatólag nem túl sok volt a birtokukban.
Az utca túlsó végén kántálás kezdődött.
– Tory, tory, tory!
A helyzet jellege kezdett megváltozni, és nem jó irányba. Félig
felemeltem a vadászpuskát, bár nem tudtam, mitévő legyek, de azt
tudtam, hogy valamit tennem kell. Még egy pillanat, és lerohanják.
– Add ide a fegyvert, néném – mondta valaki halkan, ziháló
lélegzettel a vállamnál, én pedig megpördülve szembetaláltam
magam az ifjú Iannel. Szemernyi habozás nélkül átnyújtottam neki.

849
 – Reste d’retour! – kiáltotta Jamie franciául. – Oui, le tout!
Mindenki, vissza! – Lehet, hogy az egész tömegnek kiabált, de
közben Ianre nézett.
Mi az ördögöt… Ekkor észrevettem Fergust, aki hevesen
könyökölt ide-oda, hogy biztosítsa a helyét a tömeg elején. Ifjú Ian,
aki már készült felemelni a fegyvert, habozott, de maga mellett
tartotta.
– Igaza van, menjünk hátrébb! – mondtam sürgetően. – Ne lőj,
még ne! – Most már láttam, hogy egy elsietett lövés többet ártana,
mint használna. Ott volt Bobby Higgins és a bostoni mészárlás. Nem
akartam, hogy bármilyen mészárlás történjen Cross Creekben, főleg
nem Jamie-vel a középpontban.
– Nem fogok, de azt sem hagyom, hogy elkapják – motyogta
Ian. – Ha nekimennek… – Elhallgatott, de állkapcsa megfeszült, és
éreztem izzadsága maró szagát, még a kátrány bűze mellett is.
Pillanatnyi zűrzavar alakult ki, hála istennek. Kiáltások
hallatszottak a magasból, mire a tömeg fele megfordult, hogy
megnézze, mi történik.
Egy másik alak – nyilván a háztulajdonos – bukkant fel a fenti
ablakban, az előbbi férfit rángatta és ütlegelte. Aztán a dulakodó
páros eltűnt a látóterünkből, és néhány másodpercen belül a
civakodás és a nő kiáltásainak hangja elhalt, a tollmatrac pedig
ernyedten lógott az ablakban.
A fejünk fölött zajló összetűzés hatására a „tory” kántálás
abbamaradt, de aztán újra rázendítettek, megtűzdelve néhány
ordítással, ami azt követelte, hogy a nyomdász jöjjön ki, és adja meg
magát.
– Gyere ki, Simms! – mennydörögte Forbes. Észrevettem, hogy
felszerelkezett egy új seprűvel, és egyre közelebb jutott a nyomda
ajtajához. Jamie is észrevette, és láttam, hogy ajka gúnyosan
megrándul.
Silas Jameson, a helyi vendéglő tulajdonosa Forbes mögött
guggolt, mint egy birkózó, széles arcán pedig gonosz vigyor ült.
– Gyere ki, Simms! – visszhangozta. – Milyen ember az, aki egy
skót szoknyája mögé bújik, he?

850
 Jameson elég hangos volt, hogy mindenki meghallja, és a
legtöbben felnevettek – Jamie-t is beleértve.
– Bölcs – kiáltotta vissza Jamie, és megrázta a tartánja szélét
Jameson felé. – Ez a tartán sok szegény fickót megvédett annak
idején!
– És jó sok lányt is, az biztos! – kiáltotta egy mocskos szájú
ember a tömegből.
– Mi az, csak nem hiszed, hogy a feleséged itt van a tartánom
alatt? – Jamie lihegve vette a levegőt, inge és haja rátapadt az
izzadságtól, de továbbra is vigyorgott, ahogy megragadta a kiltje
szegélyét. – Meg akarod nézni, hogy itt van-e?
– Nekem is jut hely? – kiáltotta az egyik halászfeleség.
Nevetés hullámzott végig a tömegen. A tömeg szeszélyes volt,
ahogy az lenni szokott, hangulatuk egyik pillanatban még fenyegető
volt, a következőben meg már jól szórakoztak. Reszketve szívtam be
a levegőt, és éreztem, hogy végigfolyik az izzadság a mellem között.
Jamie tudta kezelni őket, de vékony jégen táncolt.
Ha egyszer úgy döntött, megvédi Simmset – márpedig úgy
döntött –, akkor nincs az az erő a földön, ami rábírná, hogy adja ki a
nyomdászt. Ha a tömeg Simmset akarja – márpedig őt akarta –,
akkor ahhoz Jamie-t is el kell kapniuk. És meg is tennék, gondoltam,
bármelyik pillanatban.
– Gyere ki, Simms! – kiáltotta egy hang a skót alföldekről. –
Nem bujkálhatsz egész nap Fraser hátsója mögött!
– Inkább egy nyomdász legyen a seggemben, mint egy jogász! –
kiáltotta Jamie, és szemléltetésképpen Forbes felé intett a seprűjével.
– Azok kisebbek!
Erre mindenki felhördült; Forbes tagbaszakadt, nagydarab típus
volt, míg Fogarty Simms inkább egy elgyötört éhenkórásznak tűnt.
Forbes arca rendkívül vörössé vált, és láttam, hogy sunyi
pillantásokat vetnek felé a többiek. Forbes a negyvenes éveiben járt,
sosem házasodott meg, és azt beszélték…
– Egyáltalán nem örülnék, ha egy jogász lenne a hátsómban –
kiáltotta Jamie vidáman, seprűjével Forbesra bökve. – A szarodat is
eladja, aztán felszámolja neked a beöntést!

851
 Forbes eltátotta a száját, és lila lett a feje. Tett egy lépést
hátrafelé, és úgy tűnt, valamit vissza fog szólni, de senki nem
hallotta a reakcióját, mivel elfojtotta a tömeg nevetése.
– Aztán újra eladja neked trágyának! – ordította Jamie, amint
újra hallani lehetett a hangját. Szépen megfordította a seprűt, és a
markolatával hasba bökte Forbest.
A tömeg vígan felkurjantott, és Forbes, aki nem volt nagy
harcos, elvesztette a fejét, és saját seprűjét ásóként maga előtt tartva
nekirontott Jamie-nek. Ő pedig, aki nyilvánvalóan pont egy ilyen
meggondolatlan lépésre várt, arrébb lépett, mint egy táncos,
elgáncsolta Forbest, és a kátrányba mártott seprűvel vállon csapta,
mire az elterült a kihűlőben levő kátránytócsában, az egész utca
legnagyobb örömére.
– Gyere, néném, fogd meg ezt! – A vadászpuskát hirtelen
visszanyomták a kezembe.
– Tessék? – Teljesen meglepve megpördültem, és láttam, hogy
Ian gyorsan elindul a tömeg mögött, és odahívja magához Fergust.
Másodperceken belül, anélkül, hogy bárki észrevette volna őket –
ugyanis mindenki az elterült Forbesra figyelt –, elérték a házat,
amelynek a tollmatrac lógott az ablakából.
Ian lehajolt, és összefonta a két tenyerét, aztán mintha évek óta
gyakorolták volna, Fergus belelépett a rögtönzött kengyelbe, és
fellökte magát, majd kampójával elkapta a matracot. Az bele is
akadt; egy ideig rángatta, ép kezével kétségbeesetten mozgatta a
kampót, hogy lejöjjön róla.
Ian felugrott, és a csípőjénél fogva megragadta Fergust, majd
elkezdte lefelé húzni. Ekkor a matrac anyaga megadta magát az
egyesült súlyoktól, Fergus meg Ian végigbukfencezett a földön, és
gyönyörű libatollzuhatag omlott rájuk, aztán a sűrű, nedves levegő
felkapta a tollakat, ami őrült hóviharként töltötte meg az utcát, és a
pihék rátapadtak a meglepődött tömegre.
A levegőt teljesen megtöltötték a tollak; mindenhol ott voltak,
csiklandozták a szemet, az orrot és a torkot, beleragadtak a hajba, a
ruhákba és a szempillákba. Kidörzsöltem egy keveset a könnyező

852
szememből, és gyorsan arrébb álltam, messzebb a félvak, botladozó,
üvöltöző és egymásnak ütköző emberektől.
Figyeltem Fergust és Iant, azonban amikor beütött a tollvihar –
az utcán lévő emberekkel ellentétben –, én odanéztem a nyomdára,
épp időben, hogy lássam, amint Jamie az ajtó után nyúl, karjánál
fogva megragadja Fogarty Simmset, majd felkapja és kiviszi a
nyomdából.
Jamie úgy meglökte a nyomdászt, hogy az megtántorodott,
aztán megpördült, hogy felkapja a seprűjét, és fedezze a nyomdász
menekülési útvonalát.
Ralston Bogues, aki egy fa árnyékában rejtőzött, bunkósbottal a
kezében megjelent, és Simms után rohant, hogy megvédje, közben
hátra-hátrapillantott, és lóbálta a botot, hogy eltántorítsa a
zaklatókat.
A művelet nem maradt teljesen észrevétlen, azonban a férfiak
nagy része nem figyelt oda, az őket körülvevő megvadult
tollfelhővel küzdöttek. Néhányuk észrevette, hogy mi történik,
kurjongatni kezdtek, úgy csaholtak, mint a kutyák, miközben
próbáltak átfurakodni a tömegen, hogy megállítsák a menekülő
nyomdászt.
Ha van megfelelő pillanat… A fejük fölé lőhetnék, ők
lebuknának, így Simmsnek lenne ideje elmenekülni. Eltökélten
felemeltem a fegyvert, és a ravaszra tettem az ujjam.
Ekkor viszont valaki olyan fürgén kapta ki a kezemből a puskát,
hogy egy pillanatig észre sem vettem, hogy eltűnt, csak
hitetlenkedve meredtem az üres kezemre. Aztán ordítást hallottam
magam mögül, ami elég hangos volt, hogy mindenki azonnal
elhallgasson.
– Isaiah Morton! Most véged!
A vadászpuska fülsiketítő robajjal sült el a fülem mellett, és a
füstfelhője elvakított. Fulladozva meg köhécselve megdörzsöltem az
arcomat a kötényemmel, így még időben visszanyertem a látásomat,
hogy megpillantsam, amint Isaiah Morton alacsony, kövérkés alakja
néhány házzal arrébb olyan gyorsan szalad, ahogy csak a lábai
viszik. Jezebel Hatfield Morton egy pillanat alatt a nyomába eredt,

853
könyörtelenül eltaposva mindenkit, aki az útjába került. Fürgén
átugrott a bepiszkolt és tollal borított Forbes fölött, aki még mindig
négykézláb állt megszédülve, majd keresztülfurakodott a tömeg
maradványain, és lélekszakadva, nyomában szálldosó rövid
flanelszoknyájával végigrohant az utcán, testfelépítéséhez képest
meglepően nagy sebességgel. Morton befordult a sarkon, és eltűnt,
sarkában pedig ott loholt Ms. Kérlelhetetlen Harag.
Egy cseppet megszédültem. Még mindig csengett a fülem, de
felnéztem, amikor valaki megérintette a karom.
Jamie sandított rám, egyik szemét behunyta, mintha nem volna
benne biztos, hogy jól látja, amit lát. Valamit mondott, amit nem
értettem, azonban úgy hadonászott az arcom előtt – illetve szája
sarka is árulkodón rángott –, hogy elég egyértelművé tette a
mondanivalóját.
– Na, jó – szólaltam meg hűvösen, saját hangom vékonynak és
távolinak tűnt. Ismét a kötényembe töröltem az arcom. – Még te
beszélsz!
Úgy festett, mint egy tarka hóember, ingét fekete kátrányfoltok
pettyezték, és fehér libatollcsomók tapadtak a szemöldökére, a
hajába és borostájába. Mondott még valamit, de nem hallottam
tisztán. Megráztam a fejem, és a fülembe dugtam az ujjam, hogy
jelezzem ideiglenes süketségemet.
Elmosolyodott, megragadott a vállamnál fogva, és odahajolt,
míg össze nem ért a homlokunk egy apró puffanással. Éreztem,
hogy egy picit remeg, de nem tudtam, hogy a nevetéstől vagy a
kimerültségtől. Aztán kihúzta magát, homlokon csókolt, és elkapta a
karom.
Neil Forbes az utca közepén ült szétvetett lábbal, bozontos
hajjal. Az egyik oldalán válltól térdig csupa kátrány volt. Fél cipőjét
elhagyta, és néhány segítőkész egyén próbálta leszedegetni róla a
tollakat. Jamie-vel jó nagy ívben kikerültük, és elégedetten
bólogattunk, ahogy elmentünk mellette.
Forbes fenyegetőn nézett ránk, és tompa hangon motyogott
valamit, kövér arca nemtetszésről árulkodott. Egészében véve nem
is volt akkora baj, hogy nem hallottam, amit mond.

854
Ian és Fergus a lázadók nagy részével tartott, akik kétségtelenül
valahol máshol terveztek rendet bontani. Jamie és én betértünk a
Sycamore-ba, egy River Street-i fogadóba, hogy magunkhoz
vegyünk egy kis frissítőt és rendbe szedjük magunkat. Jamie
jókedve lényegesen alábbhagyott, miközben nekiálltam leszedegetni
róla a kátrányt meg a tollakat, de a maradék öröme is elszállt,
amikor beszámoltam neki a dr. Fentimannél tett látogatásomról.
– Hogy mit csináltál vele? – Jamie kissé meghökkent a Stephen
Bonnet heréjéről szóló beszámolóm hatására. Amikor a
péniszfecskendőkhöz értem, önkéntelenül keresztbe tette a lábát.
– Hát, a tűszerű dolgot egy kicsit bele kell vezetni, nyilván,
aztán gondolom, a húgycsövön keresztül be lehet fecskendezni a
vegyületet, mondjuk a higany-kloridot.
– A min…
– Szeretnéd, hogy megmutassam? – érdeklődtem. – A
kosaramat ott hagytam Bogueséknál, de elmehetek érte, és…
– Nem. – Előrehajolt, és könyökét határozottan a térdére
támasztotta. – Szerinted nagyon fáj?
– Egyáltalán nem hinném, hogy kellemes.
Röviden megborzongott.
– Nem, akkor ne mutasd meg.
– Nem is hiszem, hogy túl hatékony, egyébként – tettem hozzá
elgondolkodva. – Kellemetlen, ha valakinek ki kell bírnia egy ilyen
dolgot, aztán meg se gyógyul. Szerinted is?
Feszült nyugtalanság lengte körbe, mintha épp most jött volna
rá, hogy a gyanúsnak látszó csomag, ami ott hever mellette, ketyeg.
– Mi… – szólalt meg, én pedig gyorsan befejeztem.
– Ugye nem bánnád, ha el kéne menned Mrs. Sylvie-hez
körbenézni, és elrendezni, hogy kezelhessem a lányokat?
– Ki az a Mrs. Sylvie? – kérdezte gyanakvóan.
– A helyi bordély tulajdonosa – feleltem, és mély levegőt
vettem. – Dr. Fentiman szolgálója mesélt róla. Világos, hogy egy
városban nem csak egy bordély működhet, de szerintem Mrs. Sylvie
855
ismerheti a versenytársait, már ha vannak neki, így elmondhatná
neked…
Jamie végighúzta a tenyerét az arcán, úgy, hogy alsó szemhéja
alatt rendesen látszottak a vérerek.
– Egy bordély – ismételte. – Azt akarod, hogy menjek el egy
bordélyba.
– Nos, ha szeretnéd, persze én is elmegyek veled – tettem hozzá.
– De egyedül szerintem többre mész. Én magam is megtenném –
folytattam valamivel nyersebben –, de szerintem nem nagyon
figyelnének rám.
Egyik szemét behunyta, és a másik, amelyikkel engem
fürkészett, úgy nézett ki, mintha smirglivel megdörzsölték volna.
– Ó, szerintem figyelnének – mondta. – Tehát ez járt a fejedben,
amikor annyira ragaszkodtál hozzá, hogy eljöjj velem a városba? –
Egy cseppet keserűen csengett a hangja.
– Nos… igen – ismertem be. – Bár tényleg szükségem lenne
kínafakéregre. Ráadásul – tettem hozzá –, ha nem jöttem volna el,
nem derült volna ki a dolog Bonnetről. Vagy Lucasról, ha már itt
tartunk.
Erre gaelül reagált valamit, amit durván úgy értelmeztem, hogy
boldogan eléldegélt volna ebben a tudatlanságban, legyen szó
bármelyikükről.
– Ráadásul, te már hozzá vagy szokva a bordélyokhoz –
mutattam rá. – Az egyikben még szobád is volt, Edinburghban.
– Igaz – helyeselt. – De akkor nem voltam házas, illetve hát, az
voltam, de… Mindegy, úgy értem, akkoriban jól jött, hogy egyesek
azt hitték, én… – Elhallgatott, és kérlelőn nézett rám. – Sassenach,
most őszintén, azt akarod, hogy Cross Creekben mindenki azt
higgye, hogy…
– Hát, gondolom, ha veled mennék, akkor nem hinnék azt,
ugye?
– Ó, istenem!
Erre a tenyerébe ejtette a fejét, és erőteljesen masszírozni kezdte
a fejbőrét, feltehetőleg abbéli meggyőződésében, hogy ettől majd
sikerül kitalálnia valamit, amivel eltántoríthat a célomtól.

856
 – Hová lett a férfitársaid iránt érzett együttérzésed? –
kérdeztem. – Nem kívánhatod, hogy azoknak a szerencsétleneknek
kapcsolatba kelljen kerülniük dr. Fentiman tűjével, csak azért mert
te…
– Amíg nekem nem kell szembenézni vele – biztosított, és rám
emelte a tekintetét –, a férfitársaim bűnhődjenek csak nyugodtan,
meg is érdemlik.
– Nos, ezzel én is egyetértek – vallottam be. – De nem csak
róluk van szó. Ott vannak a nők is. Nem csak az örömlányok; mi
lesz a fertőzött férfiak feleségeivel? És a gyerekeivel? Nem
hagyhatod, hogy mind belehaljanak a vérbajba, ha egyszer lehetne
őket kezelni!
Eddigre valószínűleg már kezdte kapiskálni, milyen lehet űzött
vadnak lenni, és az iménti érvelésem sem javított ezen.
– De… A penicillin nem mindig működik – mutatott rá. – Mi
lesz, ha nem hat a lányokon?
– Az is elképzelhető – ismertem be. – De ha már választhatunk
aközött, hogy kipróbálunk valamit, ami lehet, hogy nem működik,
meg aközött, hogy egyáltalán meg sem próbáljuk… – Tekintve,
hogy még mindig forgatta a szemét, elvetettem az észérveket, és
bedobtam a legjobb fegyveremet.
– És mi van ifjú Iannel?
– Mi lenne vele? – kérdezte óvatosan, de láttam, hogy a szavaim
hatására beugrik neki valami. Ian nem volt idegen a bordélyokban –
hála Jamie-nek, bár Ian bevezetése az intézménybe nem volt
szándékos.
– Ian jó gyerek – makacskodott. – Ő biztosan nem…
– De, lehet – mondtam. – Te is tudod.
Fogalmam sem volt ifjú Ian magánéletének részleteiről.
Azonban huszonkét éves volt, független, és ahogy láttam, teljesen
egészséges férfi. Ennélfogva…
Láttam, hogy vonakodva, de Jamie is ugyanerre a
következtetésre jutott. Ő még szűz volt, amikor hozzámentem,
huszonhárom éves korában. Ifjú Iant – egyéb körülményeknek
köszönhetően – lényegesen fiatalabb korában bevezették az emberi

857
test rejtelmeibe. És van az az ártatlanság, amit nem lehet
visszakapni.
– Ühüm – motyogta Jamie.
Felvette a törülközőt, és vadul megtörölte vele az arcát, aztán,
elhajítva a törülközőt, hátul összefogta sűrű, nedves haját, közben
keresett egy pántot, amivel megkötheti.
– Volna csak meg, mihelyt megvan, szeretném, hogy hamar
meglegyen – idéztem a Machbetből, és beleegyezően ránéztem. –
Szerintem a legjobb, ha én is veled megyek. Hozom a dobozomat.
Erre nem reagált, csupán nekiállt rendbe szedni magát, hogy
vállalható-an nézzen ki. Szerencsére nem viselt kabátot az utcán
történt kellemetlenségek alatt, így el tudta takarni az ingében
keletkezett súlyosabb károkat.
– Sassenach – szólalt meg, mire felé fordultam, és láttam, hogy
vérben forgó szemekkel mered rám.
– Igen?
– Ezért még megfizetsz.

Mrs. Sylvie létesítménye egy tökéletesen átlagosan kinéző kétszintes

ház volt, kicsi és valamelyest rozoga. A zsindely felkunkorodott a
szélén, ami ziláltan meglepett külsőt kölcsönzött neki, mint amikor
egy nőt épp akkor csípnek el, amikor kiveszi a hajából a csavarokat.
Jamie elégedetlen skót torokhangokat hallatott, amikor
megpillantotta a besüllyedt verandát és a gazzal benőtt udvart, de
feltételeztem, ezzel csupán a bosszúságát igyekezett leplezni.
Nem egészen tudom, mit vártam, milyen lesz Mrs. Sylvie – az
egyetlen madám az ismeretségi körömben egy egészen elegáns
francia emigráns volt Edinburghban –, azonban Cross Creek
legnépszerűbb kuplerájának tulajdonosa egy nagyjából huszonöt
éves nő volt, faék egyszerű arccal, valamint iszonyatosan feltűnő
füllel.

858
 Igazság szerint egy pillanatig azt hittem, ő a szolgáló, és csak
akkor jöttem rá, hogy maga a madám nyitott ajtót, amikor Jamie
udvariasan Mrs. Sylvie-nek szólította. Ferde szemmel néztem a
férjemre, azon tűnődve, hogy vajon honnan tudta, kivel áll szemben,
aztán megint ránéztem, és rájöttem, hogy nyilván észrevette a
szoknyája jó minőségét, illetve a mellkasára tűzött jókora melltűt.
A nő végigmérte Jamie-t, majd engem is, és összevonta a
szemöldökét.
– Bejöhetünk? – kérdeztem, majd úgy is tettem, anélkül, hogy
megvártam volna a válaszát. – Mrs. Fraser vagyok, ő pedig a férjem
– folytattam, és Jamie felé intettem, aki már fülig vörösödön.
– Igen? – kérdezte Mrs. Sylvie körültekintően. – Nos, akkor egy
fonttal több lesz, ha ketten vannak.
– Elnézést, hogy… Ó! – A forró vér elöntötte az arcomat, ahogy
megkésve felfogtam, mire gondol. Jamie egyből megértette, és
céklavörös lett.
– Semmi baj – biztosított a madám. – Persze, nem ez a
megszokott, de Dottie cseppet sem fogja bánni, egész odaadó a
nőkkel, majd meglátja.
Jamie halkan felmordult, jelezve, hogy ez az én ötletem volt, és
nekem is kell végrehajtani.
– Attól tartok, nem sikerült világosan kifejezni magunkat –
mondtam a lehető legmegnyerőbben. – Mi… Ööö… Mi csupán
szeretnénk beszélgetni az ön… – Elhallgattam, és kerestem a
megfelelő szót. Nem a „munkavállaló” az, ez biztos.
– Lányaival – szúrta közbe Jamie tömören.
– Öhm, igen. A lányaival.
– Ó, vagy úgy. – Apró, élénk szeme ide-oda cikázott köztünk. –
Metodisták? Vagy a baptista gyülekezettől jöttek? Nos, ez esetben
két font lesz. A kellemetlenségek miatt.
Jamie felnevetett.
– Egész olcsó – jegyezte meg. – Vagy lányonként?
Mrs. Sylvie szája megrándult egy kissé.
– Jaj, lányonként, persze.

859
 – Két font egy lélekért? Hát mégis ki kérne pénzt a lelki
üdvözülésért? – Jamie nyíltan ugratta, mire a madám – miután rájött,
hogy sem potenciális ügyfelek, sem ajtóról ajtóra járó
misszionáriusok nem vagyunk – felderült, de ezt igyekezett
gondosan leplezni.
– Én – felelte szárazon. – Egy kurva mindennek tudja az árát, az
értékét viszont semminek – legalábbis nekem ezt mondták.
Jamie erre bólintott.
– Jó. Akkor mondja, Mrs. Sylvie, mi az ön lányai életének az
értéke?
Derültsége eltűnt a szeméből, de továbbra is élénk maradt a
tekintete, viszont jóval bizalmatlanabb lett.
– Uram, maga fenyeget engem? – Jól kihúzta magát, és kezét az
ajtó közelében álló asztalon fekvő csengőre tette. – Van, aki
megvédjen, uram, efelől biztosíthatom. Az lesz a legjobb, ha
elhagyják ezt a helyet.
– Ha ártani akarnék magának, asszony, aligha hoztam volna
magammal a feleségemet, hogy végignézze – mondta Jamie
szelíden. – Nem vagyok perverz típus.
A csengőt szorító keze valamelyest ellazult.
– Meg lenne lepve – mondta. – De jobb, ha tudja – folytatta
Jamie-re mutatva –, én nem üzletelek ilyesmivel, még csak nem is
gondoltam rá, de láttam már ilyet!
– Én is – kontrázott rá Jamie, és eltűnt a cukkoló tónus a
hangjából. – Mondja csak, esetleg hallott egy Mac Dubh nevű
skótról?
Erre a madám arckifejezése megváltozott, nyilvánvalóan hallott.
Teljesen összezavarodtam, de volt annyi eszem, hogy csendben
maradjak.
– Igen – felelte. Tekintete élessé vált. – Maga volna az, igaz?
Jamie mélyen meghajolt.
Mrs. Sylvie összeszorította az ajkát, majd mintha ismét észrevett
volna engem.
– Elmondta magának? – kérdezte.

860
 – Kétlem – feleltem, és ránéztem Jamie-re, aki buzgón kerülte a
tekintetem.
Mrs. Sylvie-ből rövid nevetés tört fel.
– Az egyik lány elment egy férfival a Varangyba – Varangy és
Kanálnak hívták az egyik rossz hírű lebujt a folyó mellett –, aki
nagyon csúnyán bánt vele. Aztán kirángatta a söntéspulthoz, majd
felkínálta a többi férfinak. A lány azt mondta, érezte, hogy neki ott
vége. Tudta, hogy egy embert halálra lehet erőszakolni? – Ezt a
kérdést nekem címezte, hangszínében keveredett a tartózkodás és a
kihívó hangnem.
– Igen – vágtam rá. Hirtelen megborzongtam, és izzadni kezdett
a tenyerem.
– Azonban volt ott egy skót férfi, aki jelentkezett az ajánlatra.
Pedig egyedül volt egy tömeg ellen…
– A specialitásod – sziszegtem oda Jamie-nek, ő pedig köhintett.
– …de azt javasolta, hogy kártyával döntsék el, kié legyen a
lány. Játszottak egy parti pókert, és megnyerte.
– Komolyan? – kérdeztem udvariasan. A csalás a kártyában volt
a másik specialitása, pedig én mindig próbáltam erről lebeszélni,
mert meg voltam győződve róla, hogy ez egyszer az életébe fog
kerülni. Nem csoda hát, hogy erről a bizonyos kalandról nem
számolt be nekem.
– Így hát összeszedte Alice-t, betakarta a tartánjába, és
hazahozta – itt hagyta az ajtó előtt.
Vonakodva csodálta Jamie-t.
– Tehát, azért jött, hogy lerójam a tartozásomat? Hálás vagyok
magának annyira, amennyire lehet.
– Ez épp elég, hölgyem – mondta Jamie halkan. – De mi azért
jöttünk, hogy megmentsük a lányait valamitől, ami a részeges
erőszaktevőknél is rosszabb.
Vékony szemöldöke kérdőn szaladt fel a homlokára.
– A vérbajtól – szólaltam meg nyíltan. A madám eltátotta a
száját.
Viszonylagos fiatalsága ellenére Mrs. Sylvie nehéz eset volt, és
nem adta könnyen magát. Habár egy örömlány életében a vérbaj

861
folyamatos tényezőnek számított, a kórokozókról szóló beszámolóm
nem törte meg a jeget, és arra vonatkozó ajánlatomat, hogy a
személyzetnek – ami három lányból állt, mint kiderült –, beadok egy
penicillininjekciót, határozottan elutasította.
Jamie addig folytatta a perlekedést vele, míg rá nem jött, hogy
falakba ütköztünk. Ezután másik taktikához folyamodott.
– Tudja, a feleségem nem az ő áldott jó szíve miatt ajánlotta fel
a dolgot – mondta. Addigra a madám leültetett minket egy mintás
szövetfüggönnyel díszített kis fogadószobába, és Jamie óvatosan
előredőlt, hogy nehogy eltörje a gyenge kis szék lábait, amin ült.
– Egy barátom fia felkereste a feleségemet, hogy elmondja,
elkapta a szifiliszt egy hillsborói örömlánytól. Megmutatta neki a
sebet; semmi kétség nem volt afelől, hogy a fiú vérbajos. Azonban
pánikba esett, mielőtt a feleségem kezelhette volna, és elmenekült.
Azóta is keressük, és épp tegnap hallottuk, hogy itt látták, az ön
létesítményében.
Mrs. Sylvie egy pillanatra elvesztette az uralmat az arcvonásai
fölött. Aztán azonnal vissza is nyerte, de a rémületet nem lehetett
nem észrevenni rajta.
– Kicsoda? – kérdezte rekedten. – Skót fiú volt? Hogy nézett ki?
Jamie kérdő pillantást vetett rám, majd elkezdte leírni Manfred
McGillivray külsejét. Mire befejezte, a fiatal madám arca falfehérré
vált.
– Járt itt – mondta. – Kétszer, jézusom! – Aztán vett pár mély
lélegzetet, és összeszedte magát. – De tiszta volt! Megkértem, hogy
mutassa meg… Mindig megkérem őket.
Elmagyaráztam neki, hogy lehet, hogy a fekély begyógyult, de a
kórokozó benne maradt a vérében, hogy később újra a felszínre
törjön. Vajon nem ismert olyan szifiliszes lányokat, akiknek nem
voltak külsőleg látható tüneteik?
– De igen, persze. Ők nem vigyáztak magukra eléggé – mondta
makacsul felemelt állal. – Én viszont igen, meg a lányaim is.
Ragaszkodom hozzá.
Láttam, hogy teret nyer a tagadás. Ahelyett, hogy beismerné,
hogy halálos fertőzést rejteget, inkább ragaszkodik hozzá, hogy az

862
lehetetlen, és néhány pillanaton belül bemagyarázza magának is az
egészet, aztán kirak minket innen.
Ezt Jamie is észrevette.
– Mrs. Sylvie – szólította meg, félbeszakítva az érvelését. A
madám pislogva nézett rá.
– Van itt a házban egy pakli kártya?
– Tessék? I… igen, persze.
– Hozza ide – kérte mosolyogva. – Gleek, loo vagy brag. Maga
dönt.
A madám hosszan végigmérte Jamie-t, száját összepréselte.
Aztán kicsit ellazult.
– Nem csalunk? – kérdezte egy apró villanással a kezében. – És
mi a tét?
– Nem csalunk – nyugtatta meg a madámot. – Ha én nyerek, a
feleségem mindannyiuknak beadja az injekciót.
– És ha veszít?
– Kap egy hordóval a legjobb whiskymből.
Egy pillanatig még habozott, hunyorítva nézte Jamie-t, felmérte
az esélyeket. Jamie hajában még mindig volt egy kátránycsomó, a
kabátján meg tollak, de szeme mélykéken és ártatlanul csillogott. A
madám felsóhajtott, és kinyújtotta a kezét.
– Rendben – mondta.

– Csaltál? – kérdeztem, majd megragadtam a kezét, nehogy elessek.

Már rég besötétedett, és Cross Creek utcáin nem volt világítás,
leszámítva a csillagok fényét.
– Nem kellett – felelte, és óriásit ásított. – Lehet, hogy
örömlánynak jó, de a kártyához nem ért. A loot kellett volna
választania; az inkább a szerencséről szól, a braghez viszont
tehetség kell. Mondjuk, a looban könnyebb csalni – tette hozzá
pislogva.
– Egészen pontosan mitől lesz valaki jó örömlány? –
érdeklődtem kíváncsian. Még sosem gondoltam végig a
863
foglalkozáshoz szükséges készségek kérdését, de úgy sejtettem,
bizonyára akad néhány, a megfelelő anatómián és a hajlandóságon
kívül.
Erre felnevetett, de elgondolkodva megvakarta a fejét.
– Hát, segít, ha alapvetően kedveli a férfiakat, de nem veszi őket
túl komolyan. És ha szeret ágyban lenni, nos, az sem árt. Aú! –
Ráléptem egy kőre, és szorosabban kapaszkodtam a karjába, pont
ott, ahol korábban megégette a bőrét a kátrány.
– Jaj, ne haragudj! Nagyon fáj? Van nálam egy kis kenőcs, amit
rátehetek, ha visszaértünk a fogadóba.
– Áh, dehogy. Csak egypár hólyag, kibírom. – Óvatosan
megdörzsölte a karját, de lerázta magáról a rossz érzést, és megfogta
a könyököm, aztán befordult velem a sarkon, a főutca irányába.
Korábban úgy döntöttünk, hogy mivel valószínűleg sokáig
maradunk, inkább megszállunk a McLanaharis King fogadóban,
mintsem megtegyük a hosszú utat River Runba.
Még mindig lehetett érezni az átható kátrányszagot a város ezen
végében, és az esti szellő kisebb forgatagokba hordta össze a tollat
az út mentén; időnként ellebegett a fülem mellett egy tollpihe, mint
egy lassú mozgású molylepke.
– Vajon még mindig szedegetik a tollat Neil Forbesról? –
kérdezte Jamie gúnyos hangon.
– Lehet, hogy a felesége inkább csak ráhúz egy párnahuzatot, és
párnaként használja majd – vetettem fel. – Várj, nincs is felesége.
Akkor kénytelenek lesznek…
– Kakast csinálni belőle, és kiküldeni az udvarra a tyúkokhoz –
javasolta Jamie kuncogva. – Szép kis pipi lenne belőle, még ha
kakasnak kevés is.
Jamie nem volt részeg – csak egy gyenge kávét ittunk Mrs.
Sylvie-nél az injekciók beadása után –, de rettenetesen fáradt volt;
mindketten azok voltunk, és hirtelen abba az állapotba kerültünk,
amikor a leggyatrább tréfa is iszonyú viccesnek tűnik, és botladozva,
egymásnak ütközve nevettünk a rosszabbnál rosszabb vicceken,
amíg el nem kezdtek potyogni a könnyeink.

864
 – Mi ez? – szólalt meg Jamie hirtelen, és ijedten szívta be a
levegőt az orrán keresztül. – Mi ég?
Valami termetes dolog lehetett; fénylett az ég, látni lehetett a
közeli házak teteje fölött, és az égő fa erős szaga hirtelen elnyomta a
forró kátrányét. Jamie elfutott az utca végére, én pedig szorosan a
sarkában.
Mr. Simms nyomdája volt az; lángokban állt, A politikai
ellenfelei nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy gyűlöletük tárgyának
területén engedik ki magukból a felhalmozódott gyűlöletet.
Egy csapatnyi férfi verődött össze az utcán, körülbelül annyi,
mint napközben. Most is azt kiabálták, hogy „Tory!”, és néhányan
fáklyákat lóbáltak. Többen a tűz felé futottak az utcán. Hallottam,
hogy valaki azt ordítja, „Rohadt whigek!”, és aztán a két csoport
lökdösődő és verekedő zűrzavarrá egyesült.
Jamie megragadta a karomat, és visszahúzott abba az irányba,
ahonnan jöttünk, el a sarokról. Zakatolt a szívem, és alig kaptam
levegőt; bebújtunk egy fa alá, és lihegve megálltunk.
– Hát – szólaltam meg némi csendet követően, amit a lázadók
kiáltásai törtek meg – gondolom, Fergusnek más elfoglaltság után
kell néznie. Úgy tudom, akad itt egy patika jó áron.
Jamie megnyikkant, de nem nevetett.
– Akkor jobb, ha összeáll Mrs. Sylvie-vel – mondta. – Annak
semmi köze a politikához. Gyere, Sassenach, kerülünk egyet.
Amikor végre odaértünk a fogadóhoz, ott találtuk az ifjú Iant,
fel-alá járkált a verandán, minket várva.
– Hol a kénköves pokolban voltatok? – kérdezte szigorúan,
olyan stílusban, hogy egyből az anyja jutott eszembe. – Már
végigfésültük az egész várost, hogy megtaláljunk, Jamie bácsi, és
Fergus biztos volt benne, hogy elnyelt az a csetepaté, és
megsebesültél vagy meghaltál. – A nyomda felé biccentett; a lángok
kezdtek csillapodni, de még mindig elég fény áradt onnan, hogy
lássuk helytelenítő arckifejezését.
– Volt egy kis dolgunk – nyugtatta meg Jamie szelíden. –
Meglátogattuk a betegeket, ahogy Krisztus parancsolja.

865
 – Ó, tényleg? – kérdezte Ian, némi cinizmussal a hangjában. –
Azt is mondja, hogy azokat a börtönben is meg kell látogatni. Kár,
hogy nem azzal kezdtétek.
– Tessék? Miért?
– Az a tetves Donner kiszabadult, azért – tájékoztatta Ian, és
mintha ádáz örömét lelte volna a rossz hír átadásában. – A délutáni
harc alatt. A börtönőr is csatlakozott a mókához, és nyitva felejtette
az ajtón a zárat; az a tetves rohadék meg csak kisétált és lelépett.
Jamie mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta, enyhén
köhécselt a füst miatt.
– Hát, jó – bökte ki végül. – Ezek szerint a mérlegünk egy
nyomdával kevesebb, és egy tolvajjal meg négy kurvával több.
Sassenach, szerinted ez így igazságos?
– Kurvák? – kiáltott fel Ian döbbenten. – Milyen kurvák?
– Mrs. Sylvie-é – válaszoltam Ianre bámulva. Tekintete
hamiskásnak tűnt, de lehet, hogy csak a fények miatt. – Ian! Ugye
nem…?!
– Hát persze hogy de, Sassenach – szólalt meg Jamie
lemondóan. – Nézz csak rá! – Bűnös ábrázat terült el Ian arcán, akár
az olaj a víz tetején, amit könnyű volt észrevenni, még az elhaló tűz
villódzó, vöröses fényénél is.
– Kiderítettem valamit Manfredről – próbálkozott sietve. –
Lefelé indult a folyóparton, hogy találjon egy hajót Wilmingtonba.
– Igen, ezt mi is kiderítettük – jelentettem ki kissé mogorván. –
Ki volt az? Mrs. Sylvie vagy valamelyik a lányok közül?
Méretes ádámcsutkája idegesen megmoccant.
– Mrs. Sylvie – felelte halkan.
– Rendben – mondtam. – Szerencsére maradt még egy kis
penicillinem meg egy szép kis fecskendőm. Tűnés befelé, Ian, te
feslett nyomoronc, aztán told le a gatyád!
Mrs. McLanahan, aki épp akkor tűnt fel a verandán, hogy
megérdeklődje, szeretnénk-e egy kis kései vacsorát, ezt meghallotta,
és döbbenten nézett rám, de nem érdekelt.
Valamivel később mindannyian a tiszta ágy menedékében
hevertünk, biztonságos távolságban az aznapi zűrzavartól és

866
felfordulástól. Kinyitottam az ablakot, így a lágy szellő felkavarta az
állott, forró levegőt. Beszállingózott néhány szürke porszem, vagy
tollak, vagy hamudarabkák, és hópiheként hulltak le a földre.
Jamie rám fektette a karját, és láttam a hólyagok puha, hamvas
alakjait, amelyek szinte az egész alkarját belepték. A levegőben
szúrós, égett szag terjengett, de a kátrány szaga maradandó
fenyegetésként ott maradt alatta. A férfiak, akik felgyújtották Simms
nyomdáját – és kis híján Simmset magát meg Jamie-t is –, félig-
meddig már lázadók voltak, ők azok, akiket majd hazafinak fognak
nevezni.
– Hallom, hogy gondolkodsz, Sassenach – szólalt meg Jamie.
Hangja békésen csengett, az alvás határán lebeghetett. – Mi az?
– A kátrányon és a tollon gondolkoztam – feleltem lágyan, és
nagyon óvatosan megérintettem a karját. – Jamie, eljött az idő.
– Tudom – felelte ugyanolyan lágyan.
Néhány férfi elhaladt kint az utcán, részegen énekeltek,
fáklyákat vittek, melyeknek pislákoló fénye elárasztotta a
mennyezetet, aztán eltűnt. Éreztem, hogy Jamie is nézi, ahogy
tovaszáll, és hallgatja a rekedt hangokat, ahogy végigmennek az
utcán, de nem mondott semmit, és kis idő múlva az engem ringató
nagy test szép lassan kezdett ellazulni és álomba süllyedni.
– Te min gondolkodsz? – suttogtam, de nem tudtam, hogy hall-e
még engem. Hallott.
– Azon gondolkodtam, hogy jó kurva lenne belőled, Sassenach,
ha könnyűvérű lennél – felelte álomittasan.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
– De örülök, hogy nem vagy az – tette hozzá, azzal horkolni
kezdett.

867
 57
T à|áéàxÄxàxá ä|ááétà°Ü
1774. szeptember 4.

eoger hazafelé tartva jó messzire elkerülte Coopersville-t. Nem

mintha tartott volna Ute McGillivray haragjától, de nem akarta
elrontani a hazatérés miatt érzett jókedvét semmiféle hűvös
fogadtatással vagy konfrontációval. Inkább a hosszabb utat
választotta, és egy lucskos dombon kaptatott felfelé a Ridge-re,
keresztülhaladva olyan területeken, ahol az erdő benőtte az utat, és
kis patakokon gázolt át. Az egyik ösvény elején öszvére kirázta
magából a patak vizét, mire szanaszét szóródó cseppek szálltak
mindenfelé a hasáról. Roger megállt, hogy letörölje az arcáról az
izzadságot, és a parton az egyik nagy kő mellett mozgást észlelt.
Aidan horgászott ott, és közben úgy tett, mintha nem venné őt észre.
Roger kantáron vezette Clarence-t, és egy pillanatig csak nézett,
de nem szólalt meg. Aztán megkérdezte:
– Harapnak a halak?
– Fogjuk rá – válaszolta Aidan, és erősen összpontosított a
zsinegre. Azután felnézett, és fülig érő vigyor terjedt szét az arcán,
majd botját félrehajítva felpattant, és mindkét kezét kinyújtotta,
hogy Roger elkaphassa vékony kis csuklóját, és felemelhesse az
előtte magasló nyeregbe.
– Hát visszatért! – kiáltotta a fiú, és Roger köré fonta a karját,
arcát pedig boldogan Roger mellkasába temette. – Már úgy vártam!
Most már akkor igazi tiszteletes lett?
– Majdnem. Honnan tudtad, hogy ma fogok erre jönni?
Aidan megvonta a vállát.
868
 – Nagyjából egész héten vártam, azt hiszem. – Elkerekedett
szemmel, kérdőn Roger szemébe nézett. – Nem sokat változott!
– Nem – biztosította Roger mosolyogva. – Hogy van a hasad?
– Remekül. Akarja látni a sebem? – Hátradőlt, és felhúzta vacak
kis ingének az alját, hogy megmutassa a sápatag bőrén húzódó piros,
négyhüvelykes heget.
– Az igen! – mondta Roger elismerően. – Ha már így
gondoskodsz anyukádról meg a kis Orrie-ról, gondolom, jobban
vagy.
– Ó, igen! – Aidán kidüllesztette csenevész mellkasát. – Tegnap
este hat pisztrángot vittem haza vacsorára, a legnagyobb akkora
volt, mint a karom! – Szemléltetésképpen kinyújtotta a karját.
– Ugyan, ne mondd!
– Pedig tényleg! – méltatlankodott Aidan, aztán rájött, hogy
csak ugratják, és elvigyorodott.
Clarence kezdett nyűgös lenni, haza akart érni, és körbe-körbe
járkált toporzékolva, megrángatta a kantárt.
– Jobb, ha megyünk. Fel akarsz jönni velem?
Aidant csábította az ajánlat, de megrázta a fejét.
– Most nem. Megígértem Mrs. Ogilvie-nek, hogy azonnal
szólok neki, ha maga megjött.
Roger ezt hallván meglepődött.
– Tényleg? Miért?
– Múlt héten szült, és szeretné, ha megkeresztelné a gyereket.
– Igen? – Erre megdobbant a szíve, és a benne rejlő
boldogságbuborék mintha még nagyobbra tágult volna. Az első
keresztelése! Vagyis inkább az első hivatalos keresztelése, gondolta,
és belenyilallt a fájdalom, ahogy eszébe jutott a kis O’Brian lány,
akit annak idején név nélkül temetett el. Bár még nem csinálhatna
ilyet a felszentelése előtt, de azért nagyon várta.
– Mondd meg neki, hogy szívesen megkeresztelem a gyereket –
kérte Aidant, és letette a fiút a földre. – Csak üzenje meg, hogy
mikor jó neki. És ne feledd a halacskáidat! – kiáltott utána.
Aidan fogta a botját és az ezüstös halait – egyik sem volt
hosszabb a kezénél –, és bevette magát a fák közé, Roger pedig

869
fogta Clarence-t, és elindultak hazafelé. Ahogy egyre közelebb járt
az ösvényen, füstszag csapta meg az orrát. Erősebb szaga volt, mint
a kéményfüstnek. Azok alapján, amiket az úton hallott, és tekintve a
közelmúltban történt Cross Creek-i eseményeket, nyugtalanság
fogta el, és a sarkával rugdosva nógatta Clarence-t, hogy siessen.
Clarence a füstön keresztül is megérezte az otthon illatát, és
készségesen vette a célzást, majd fürgén ügetni kezdett felfelé a
sáros lejtőn.
A füstszag egyre erősebbé vált, és furcsa, dohos búké keveredett
belé, ami halványan ismerősnek tűnt. A fák között ködössé vált a
levegő, és amikor a bozótból kiértek a tisztásra, Roger a
nyugtalanságtól alig állt a kengyelben.
A kunyhó ott állt, viharverten, de biztosan, és olyan erővel tört
rá Rogerre a megkönnyebbülés, hogy visszazuttyant a nyeregbe,
mire Clarence tiltakozásképp felhorkantott. A füst azonban sűrű
örvényekben szállt a ház körül, és beborította a közepén megjelent
Brianna homályos alakját is, aki úgy festett, mint egy muszlim nő a
fejére és arca elé csavart kendőjével. Roger leszállt, beszívta a
levegőt, hogy odakiáltson neki, és azonnal rátört a köhögés. Az
átkozott égetőkemence nyitva volt, és úgy áradt belőle a füst, mintha
a pokol kéménye lenne, Roger pedig rájött, hogy a dohos szag a
megperzselt földből jön.
– Roger! Roger! – Brianna észrevette, és odafutott hozzá,
szoknyája és kendője vége szállt utána a levegőben, a lány úgy
ugrálta át a tőzeget, mint egy hegyi kecske, és Roger karjába vetette
magát.
Roger magához szorította és megölelte Briannát, majd arra
gondolt, hogy az életben semmi nem esik annyira jól, mint a lány
súlya, ahogy nekidől, meg a szája íze, annak ellenére, hogy
bizonyára hagymát evett ebédre.
Brianna ragyogó, könnyes tekintettel szállt ki az ölelésből, csak
hogy annyit mondjon, „Szeretlek”, majd fogta Roger arcát, és újból
megcsókolta.
– Hiányoztál. Mikor borotválkoztál utoljára? Szeretlek!

870
 – Négy napja, amikor eljöttem Charlotte-ból. Én is szeretlek.
Minden rendben van?
– Persze. Vagyis, hát igazából nem. Jemmy leesett egy fáról, és
kiverte a fogát, de tejfog volt, és anyu szerint az állandó fog nem
sérült meg alatta. Ian meg lehet, hogy elkapta a szifiliszt, és
mindannyian ki vagyunk rá akadva, aput meg majdnem leöntötték
kátránnyal meg tollal Cross Creek-ben, és találkoztunk Flora
MacDonalddal, aztán anyu tűt szúrt Jocasta szemébe, és…
– Aú! – kiáltott fel elborzadva Roger önkéntelenül. – Miért?
– Hogy ne robbanjon szét. És kerestem hat fontot pár
festménnyel! – fejezte be diadalittasan. – Vettem néhány drótot meg
selymet, hogy paravánt csináljak belőle, meg annyi gyapjút, ami
elég lesz a télikabátodhoz. Zöld lesz. A legnagyobb hír viszont,
hogy találkoztunk egy másik… Mindegy, ezt majd később
elmesélem, bonyolult. Hogy ment a dolog a presbiteriánusokkal?
Minden rendben? Most már tiszteletes vagy?
Roger a fejét csóválta, és próbálta eldönteni, hogy a szózuhatag
melyik részére reagáljon, végül az utolsó mellett döntött, csak mert
arra még emlékezett.
– Nagyjából. Órákat vettél Mrs. Bugtól összefüggéstelen
beszédből?
– Hogy lehetsz nagyjából tiszteletes? Várj… Egy perc és
elmondhatod, kicsit jobban ki kell nyitnom a kemencét.
Azzal végigsuhant a megrepedt földön a kemence tátongó
mélyedése felé. A magas agyagtégla kémény sírkőként meredezett
az egyik végén. A kiégett tőzeg, ami régen elfedte, most szanaszét
szóródott körülötte, és az embernek az az általános benyomása
támadt, hogy az egész egy hatalmas, füstölgő sír, amiből épp most
kelt ki valami óriási, forró és kétségtelenül démoni jelenség. Ha
Roger katolikus lett volna, minden bizonnyal keresztet vet. Így
azonban elindult a gödör pereméhez, ahol Brianna térdelt, és
ásójával próbált kiszedni egy újabb réteg tőzeget a fonott keretről,
ami átívelt a gödör teteje fölött.
Roger belenézett a hömpölygő füstbe, és rendhagyó alakú
tárgyakat látott, amelyek a földből kivájt polcokon hevertek a

871
gödörben. Néhányról meg tudta állapítani, hogy talán tálak vagy
tányérok. A legtöbb viszont két-három láb hosszú, csőszerű tárgy
volt, amelyeknek egyik végét elvékonyították és lekerekítették, a
másik pedig picit kiszélesedett. Sötét rózsaszínűek voltak, a füst
sötét csíkokat festett rájuk, és úgy néztek ki, mintha egy óriási sült
fallosz-gyűjtemény részei lennének, ezt pedig Roger majdnem olyan
nyugtalanítónak érezte, mint a Jocasta szemgolyójáról szóló
történetet.
– Csövek – jelentette ki Brianna büszkén, ásójával az egyik
tárgyra mutatva. – A víznek. Nézd, tökéletesek! Vagyis azok
lesznek, ha nem repednek meg hűlés közben.
– Elképesztő – állapította meg Roger visszafogott lelkesedéssel.
– Nézd csak, hoztam neked ajándékot! – Belenyúlt a kabátja oldalsó
zsebébe, és elővarázsolt egy narancsot, amit Brianna örömkiáltással
kapott ki a kezéből, bár egy pillanatra megállt, mielőtt belevájta
volna hüvelykujját a héjába.
– Nem, edd csak meg, Jemnek hoztam egy másikat – nyugtatta
meg Roger.
– Szeretlek – ismételte Brianna hevesen, állán végigfolyt a
narancslé. – Mi a helyzet a presbiteriánusokkal? Mit mondtak?
– Ó, hát, alapvetően minden rendben. Az egyetemi
diplomámmal meg a görög- és latintudásommal lenyűgöztem őket.
A hébert kicsit hiányolták, de azt majd időközben behozom;
Caldwell tiszteletes adott egy könyvet. – Megpaskolta a kabátja
oldalát.
– Igen, már látom is, amint héberül prédikálsz Crombie-éknak
meg Buchananéknak – jegyezte meg Brianna vigyorogva. – És? Más
egyéb?
Brianna ajkára rátapadt egy darabka narancsrost, és Roger
ösztönösen előrehajolt, hogy lecsókolja róla, nyelvén szétáradt a
gazdag, telt, édes íz.
– Hát, kivizsgáltak, ami a doktrínát és az értelmi képességeimet
illeti, és jó sokat beszélgettünk, meg együtt imádkoztunk a
tisztánlátásért. – Kissé félénken számolt be Briannának minderről.
Meghatározó élmény volt, mintha hazatért volna valahová, amiről

872
eddig nem is tudta, hogy hiányzik neki. Élvezte, hogy olyan
emberekkel oszthatja meg a hivatástudatát, akik megértik őt, és
osztoztak benne…
– Most egyelőre még csak prédikálhatok – mesélte a csizmája
orrát vizslatva. – Fel kell szentelniük, mielőtt levezethetnék olyan
eseményeket, mint az esküvő vagy a keresztelés, de azzal meg kell
várni, amíg valahol a közelben rendeznek egy presbiteriánus
gyűlést. Addig is prédikálhatok, taníthatok meg temethetek.
Brianna mosolyogva nézett rá, de kicsit sóvárgóan is.
– Boldog vagy? – kérdezte, mire Roger bólintott, egy pillanatig
képtelen volt megszólalni.
– Nagyon boldog – felelte végül, de alig lehetett hallani a
hangját.
– Jó – mondta Brianna kedvesen, és mosolya még őszintébbé
vált. – Megértem. Akkor ez olyan, mintha eljegyeztétek volna
egymást Istennel?
Roger felnevetett, és érezte, hogy helyrejött a torka. Jaj, ezzel
kezdenie kell valamit; nem prédikálhat részegen minden vasárnap.
Ha már a hívők bűnbe sodrásáról beszélünk…
– Végül is, igen. De igazából te vagy a házastársam, ezt nem
fogom elfelejteni.
– Azt látom. – Brianna mosolya most már igazán a szíve
mélyéről fakadt. —. És tekintve, hogy házasok vagyunk… –
Egyértelmű tekintettel nézett Rogerre, ami úgy hatolt át rajta, mintha
megrázta volna az áram. – Jem Marsalinál játszik Germainnel. És
még sosem szeretkeztem eddig tiszteletessel. Züllött és pajzán
dolognak hangzik, nem gondolod?
Roger vett egy mély levegőt, de ez nem segített – még mindig
szédült és kóválygott a feje, egyértelműen a füsttől.
– Imé te is szép vagy én szerelmesem, gyönyörűséges vagy –
kezdte –, az mi nyoszolyánk zöldellő. Az te tomporodnak kerületi
ollyanok, mint az mesterember kezétől csináltatott kösöntyök. Az te
köldököd mint az szép kerekdéd csésze, melly soha nem szűkölködik
nedvesség nélkül; az te házad mint az liliomokkal megkeríttetett

873
gabona asztag. – Kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette
Briannát.
– Az te két mellyed ollyan, mint az vadkecskének kettős fiai.13
– Tényleg?
– Ez áll a Bibliában – biztosította komolyan. – Olyannak kell
lennie, jó?
– Mondj még valamit a köldökömről – kérte Brianna, de mielőtt
megtehette volna, Roger észrevett egy apró kis alakot, amint feléjük
ugrándozik az erdő irányából. Aidán volt az, halak nélkül, és
lihegett.
– Mrs. Ogil… azt mondja… jöjjön azonnal! – bökte ki. Ziháltan
lélegzett, hogy összeszedje magát az üzenet további részének
átadásához. – A gyerek… A kislány nincs jól, és meg akarják
keresztelni, ha netán meghalna.
Roger meglapogatta a másik oldalát; a Charlotte-ban kapott
imakönyv súlya megnyugtatóan húzta le a zsebét.
– Megteheted? – Brianna aggodalmas tekintettel nézett rá. – A
katolikusok igen… Mármint a laikusok is megkeresztelhetnek
bárkit, ha vészhelyzet áll fenn.
– Igen, abban az esetben… igen – felelte egy fokkal jobban
kifulladva, mint egy pillanattal korábban. Briannára sandított, akit
korom- és koszfoltok borítottak, ruhája inkább füst és égett agyag
szagát árasztotta, mint mirháét meg gyógynövényekét.
– Akarsz jönni? – Hirtelen azt kívánta, bár igent mondana.
– A világért sem hagynám ki – nyugtatta meg Rogert, és a
piszkos sálat levéve megrázta a haját, ami olyan élénk színű volt,
mint egy lobogó a szélben.

Ogilvie-ék első lánya volt az, akiről Brianna – anyasága minden

tapasztalatával – megállapította, hogy heveny bélgörcsben szenved,

13
Károli Gáspár fordítása.
874
de alapvetően jó egészségnek örvend. Az ijesztően fiatal szülők –
mindketten nagyjából tizenöt évesnek néztek ki – túláradó hálát
éreztek mindenért: Brianna megnyugtató viselkedéséért és
tanácsaiért, azért, hogy felajánlotta, megkéri Claire-t, hogy jöjjön el
hozzájuk (mivel ők túlságosan féltek megközelíteni földesuruk
feleségét, főleg, amilyen történeteket hallottak róla), és hogy hozzon
orvosságot meg ételt, végül pedig azért, hogy Roger eljött
megkeresztelni a babát.
Illetve azért, hogy egy igazi tiszteletes – nem lehetett
meggyőzni őket az ellenkezőjéről – megjelent itt a vadonban, és
méltóztatott átadni Isten áldását a gyermeküknek. El sem hitték,
mennyire szerencsések.
Roger és Brianna még ott maradt egy darabig, és csak
naplementekor indultak el; mindketten tündököltek a jócselekedetük
kellemes érzésétől.
– Szegénykék – szólalt meg Brianna, hangjába együttérzés és
némi vidámság vegyült.
– Szegénykék, bizony – helyeselt Roger, egyetértve Brianna
érzéseivel. A keresztelő gyönyörűen zajlott; a lila fejű csecsemő
még a visítást is abbahagyta annyi időre, hogy kopasz fejére
rácsorgassa a vizet, és a mennyország védelmét kérje a lelkére.
Igazán örömét lelte az egészben, és végtelenül alázatosnak érezte
magát, amiért lebonyolíthatta a szertartást. Volt azonban valami,
amitől érzéseibe egyformán vegyült zavarba ejtő büszkeség és mély
döbbenet.
– A neve… – szólt Brianna, és a fejét rázva elhallgatott.
– Próbáltam megállítani őket – mondta, és igyekezett ura lenni a
hangjának. – Tényleg próbáltam, hisz’ te is láttad. Mondtam, hogy
Elizabeth. Mairi. Esetleg Elspeth. Hallottad!
– Hát pedig – kezdte Brianna, és megremegett a hangja –,
szerintem a Rogerina egy igazán gyönyörű név. – Aztán nem bírt
magával, leült a fűbe, és úgy kacagott, mint egy hiéna.
– Ó, istenem, az a szegény gyerek – mondta Roger, és
igyekezett nem nevetni, de próbálkozása csúfosan kudarcba fulladt.

875
– Olyat hallottam már, hogy Thomasina, meg még olyat is, hogy
Jamesina, de… Jaj, istenem!
– Talán majd Inának fogják becézni – vetette fel Brianna, és
szuszogva beletörölte az arcát a kötényébe. – Vagy betűzhetik
visszafelé – Aniregor –, és akkor hívhatják Annie-nek.
– Na, te aztán jól megvigasztaltál! – mondta Roger
kifejezéstelenül, és kinyújtotta a kezét, hogy felhúzza Briannát a
földről.
Brianna nekidőlt, köré fonta a karját, miközben még mindig
rázta a nevetés. Narancsillata és égett szaga volt, a lemenő nap fénye
pedig ott fodrozódott a hajában.
Végül megállt, és felemelte a fejét Roger válláról.
– Én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyim14
– mondta Brianna, és megcsókolta. – Jól cselekedett, tiszteletes.
Menjünk haza.
Ovidius: Míg a szerencse ragyog. Fazekas István fordítása.

14
Károli Gáspár fordítása.
876