CLÉLIE AVIT

Itt vagyok

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015
 Írta: Clélie Avit
A mű eredeti címe: Je suis lá

A művet eredetileg kiadta:

Éditions Jean-Claude Lattés, 2015

© 2015 by Éditions Jean-Claude Lattés

Fordította: Burján Mónika

A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Éva

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn

Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 399 093 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok:

Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

3
 1.
ELSA

F ÁZOM. ÉHES VAGYOK. FÉLEK.

Legalábbis azt hiszem.
Húsz hete vagyok kómában, és úgy képzelem, biztosan
fázom, éhes vagyok és félek. Ennek semmi értelme, mivel
ha valakinek tudnia kellene, mit érzek, az én magam
vagyok, viszont most... Csak elképzelni tudom.
Tudom, hogy kómában vagyok, mert hallottam, amikor
erről beszéltek. Homályosan. Úgy hat hete lehetett,
amikor először „hallottam”. Ha jól számolok.
Úgy számolok, ahogy bírok. Az orvosi vizitek
számontartásával felhagytam. Szinte már egyáltalán nem
jönnek. Inkább az ápolónők látogatásaiban számolok, de
azok is elég rendszertelenek. A legegyszerűbb, ha a
takarítónő jöveteleit tartom számon. Minden éjjel egy óra
körül jön be a szobámba. Tudom, mert hallom a kocsijára
akasztott rádió szignálját. Negyvenkettedszerre hallom.
Hat hete, hogy felébredtem.
Hat hete, hogy ezt senki nem veszi észre.
4
 És minden áldott nap nem fognak MRI-be rakni. Ha a
mellettem bippegő érzékelő nem volt hajlandó jelezni,
hogy az agyam ismét képes működtetni az auditív
területét, nem áll fenn az a veszély, hogy egy
nyolcszázezer eurós ketyerébe dugják a fejem.
Mindenki azt hiszi, nekem már befellegzett.
Még a szüleim is kezdenek sorsomra hagyni. Anyám
ritkábban jön. Apám állítólag tíz nap után nem is jött
többet. Egyedül a húgom látogat rendszeresen, minden
szerdán, néha az aktuális barátja is elkíséri.
Akár egy kamaszlány, olyan a húgom. Huszonöt éves,
de szinte hetente váltogatja a pasijait. Szívesen
megdögönyözném a fejét az öklömmel, de mivel nem
tehetem, hallgatom, ahogy beszél hozzám.
Ha van valami, amit az orvosok szeretnek mondogatni,
az a „Beszéljenek hozzá”. Valahányszor meghallom, hogy
valamelyik ezt szajkózza (mi tagadás, egyre ritkábban,
mivel nemigen néznek már be), legszívesebben
megetetném vele a zöld köpenyét. Amúgy fogalmam
sincs, tényleg zöld-e, de annak képzelem.
Sok mindent elképzelek.
Az igazat megvallva, csak ez marad, amit tehetek. A
húgom szerelmi históriáiba ugyanis hamar belefáradok.
A húgom nem az a lacafacázós típus, de kicsit ismétli
önmagát. Mindig ugyanaz a kezdet, ugyanaz a folytatás,

5
ugyanaz a befejezés. Az egyetlen, ami változik, az a srác
feje. Mind diák. Mind motoros. Mindegyiknél van valami,
ami nem stimmel, de ő ezt nem veszi észre. Én meg sose
mondtam neki. Ha egy nap kijövök a kómából, muszáj
lesz. Még az is lehet, hogy jó szolgálatot teszek vele neki.
Azért jól is járok a húgommal. Leírja nekem, ami
körülöttem van. Csak öt percet vesz igénybe. Az első öt
percet, miután bejött a szobámba. Beszél nekem a falak
színéről, arról, milyen az idő oda kinn, milyen szoknyát
visel az ápolónő a köpenye alatt, milyen zsémbes arcot
vágott a beteghordó, akivel összefutott idefele jövet. A
húgocskám a Képzőművészetire jár. Ezért, amikor így
elmeséli nekem a dolgokat, az olyan, mintha egy képekből
álló költeményt olvasnék. De mindössze öt percig tart az
egész. Utána beindul az egyórás Harlequin-románc.
Ma úgy tűnik, borús idő van, amitől a szobám
piszkosfehér fala még a szokásosnál is lehangolóbb. A
nővéren drapp szoknya van, csak hogy feldobja az
összhatást. Az aktuális pasit pedig Adriennak hívják.
Adrien után lekapcsoltam. Akkor tértem csak vissza a
környezetemhez, amikor becsukódott az ajtó.
Megint egyedül vagyok.
Húsz hete egyedül vagyok, de csak hat, hogy ennek
tudatára ébredtem. Mégis az a benyomásom, mintha egy
Örökkévalóság óta így lenne. Talán gyorsabban telne az

6
idő, ha gyakrabban aludnék. Úgy értem, ha a szellemem
kikapcsolna. De nem szeretek aludni.
Nem tudom, van-e bármilyen befolyásom a testemre.
Inkább csak „működő” vagy éppen „üzemen kívüli”
állapotban vagyok, akár egy elektromos készülék. A
szellemem azt csinál, amit akar. Albérletben lakom a saját
testemben. És nem szeretek aludni.
Nem szeretek aludni, mert amikor alszom, még csak
nem is albérlő vagyok, hanem néző. Látom magam előtt
elvonulni azokat a bizonyos képeket, és nincs rá módom,
hogy gyorsan elűzzem őket azzal, hogy felriadok, vagy
leizzadok, vagy dobálom magam. Csak nézem, ahogy
peregnek előttem, és várom, hogy véget érjenek.
Minden éjjel ugyanaz a műsor. Minden éjjel ugyanaz az
álom. Minden éjjel újraélem azt az eseményt, ami ide
juttatott, ebbe a kór-házba. A legrosszabb az egészben az,
hogy egyedül én tehetek róla, hogy ebbe az állapotba
kerültem. Kizárólag én. Én és az ostoba jégimádatom,
ahogy apám szokta mondani. Egyébiránt pont ezért nem
látogat. Nyilván azt gondolja, magamnak kerestem a bajt.
Soha nem értette, miért szeretem annyira a hegyet.
Gyakran mondogatta, hogy egyszer majd otthagyom a
fogam. Most, a balesetemmel, bizonyára úgy érzi, ő nyert.
Én nem érzem azt, hogy veszítettem, se azt, hogy
nyertem. Én egyáltalán nem érzek semmit. Én csak ki

7
akarok kerülni a kómából.
Azt akarom, hogy igazából fázzak, igazából éhes
legyek, igazából féljek.

Őrület, mi mindenre jön rá az ember a testével

kapcsolatosan, amikor kómában van. Valóban megértjük
például, hogy a félelem egy kémiai reakció. Mert
retteghetnék, amikor minden éjjel újra és újra átélem a
rémálmot, de nem. Én csak nézem. Nézem magam, ahogy
hajnali háromkor felkelek a menedékház hálótermében, és
felébresztem a társaimat. Nézem magam, ahogy sután
reggelizem; mint máskor, most se nagyon akarok teát inni,
hogy ne legyen tele a hólyagom a gleccseren. Nézem,
ahogy módszeresen magamra öltöm egyik réteget a másik
után, a lábamtól a fejem búbjáig. Nézem, ahogy felhúzom
a széldzsekim cipzárját, felveszem a kesztyűmet,
megigazítom a fejlámpámat, felcsatolom a hágóvasaimat.
Nézem magam, ahogy nevetgélek a barátaimmal, ők sem
ébredtek még fel teljesen, de már ott lobog bennük az
öröm és az adrenalin. Nézem magam, ahogy meghúzom a
vállszíjamat, odadobom a kötelet Steve-nek, megkötöm a
nyolcas csomómat.
Azt az átkozott nyolcas csomót.
Azt a csomót, amit megszámlálhatatlanszor kötöttem
már meg.

8
 Aznap reggel elmulasztottam leellenőriztetni Steve-vel,
mert épp egy viccet mesélt.
Pedig úgy nézett ki, mint ami jól meg van kötve.
De nem tudom figyelmeztetni magam. Így hát csak
nézem, ahogy feltekerem a kötél többi részét az egyik
kezemre, a másikkal felveszem a csákányomat, és
nekivágok.
Nézem magam, ahogy fújtatok, mosolygok, vacogok,
ahogy egyenletes léptekkel haladok. Ahogy megyek,
megyek, megyek, és még mindig csak megyek. Nézem
magam, amint éppen azt mondom Steve-nek, vigyázzon a
hó híddal a hasadék fölött. Nézem magam, ahogy
összeszorított foggal én is átmegyek a kényes helyen, és
megkönnyebbülten fújok egyet a túloldalon. Nézem
magam, ahogy tréfálkozom, milyen könnyű volt.
És nézem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj.
A többit már fejből tudom. A hó híd egy hatalmas
plató. Egyedül már csak én vagyok rajta. A hó megindul
alattam, és én is megyek vele. Érzem a megfeszülő kötél
rántását: úgy kapcsol össze bennünket Steve-vel, mint
közös köldökzsinóron lévő ikreket. Érzem, hogy előbb a
megkönnyebbülés áraszt el, aztán, amikor a kötél néhány
centiméterrel megnyúlik, a félelem. Hallom Steve hangját,
aki csákánnyal és hágóvassal kapaszkodik a jégbe.
Homályosan érzékelem az utasításokat, de a hó tovább

9
zuhog rám, ránehezedik a testemre. A derekam körül a
feszülés fokozatosan lazul, a csomó kioldódik, és én
megindulok lefelé.
Nem jutok túl messzire. Kétszáz méterre talán. Teljesen
beborít a hó. Rettenetesen fáj a jobb lábam, a csuklóim
mintha furcsa szögben állnának.
Az az érzésem, hogy néhány másodpercre
elbóbiskolok, aztán felriadok, érzékeim élesebbek, mint
valaha. A szívem ezerrel vágtázik.
Pánik kerít hatalmába. Megpróbálom nyugtatni
magam, de nem könnyű. Egyetlen porcikámat sem tudom
megmozdítani. Túl nagy a nyomás rajtam.
Alig kapok levegőt, hiába van előttem egy pár
négyzetcentimé-teres üreg. Kicsit kinyitom a számat, és
kínkeservesen erőt gyűjtök, hogy köhögjek. A nyálam az
arcom jobb felére csorog. Valószínűleg az oldalamon
fekszem. Lehunyom a szemem, és megpróbálom azt
képzelni, az ágyamban vagyok. Nem megy.
Lépteket hallok fölöttem. Hallom Steve hangját.
Kiabálni szeretnék. Megmondani neki, hogy itt vagyok,
pont a lába alatt. Más hangokat is hallok. Bizonyára
azokét a hegymászókét, akiket kicsivel korábban előztünk
meg. Szeretnék belefújni a sípomba, de ahhoz meg kellene
mozdítanom a fejemet, ami képtelenség. Így hát várok
dermedten, megkövülten. A zajok apránként elhalnak.

10
Nem tudom, azért-e, mert eltávolodnak tőlem, vagy mert
elalszom, de minden elsötétül.
Ez után a következő dolog, amire emlékszem, az orvos
hangja, aki azt mondja anyámnak, hogy még van néhány
papír, amit ki kell tölteni, mivel átköltöztettek egy másik
szobába. Mert hát megérti, ugye, asszonyom, tizennégy
hét elmúltával az orvosok már nem túl sokat tehetnek.
Aztán rájöttem, hogy csak a hallásom működik. A
szellemem síráshoz készülődött, de természetesen nem
sikerült. Még csak szomorúságot sem éreztem. Még
mindig nem érzek. Egy üres gubó vagyok. Nem. Egy üres
gubóban lakom.
Egy báb, ami albérlő egy selyemgubóban, így talán
szebb. Nagyon szeretnék kikerülni belőle, csak hogy
elmondhassam, tulajdonos is vagyok ám.

11
 2.
THIBAULT

-H
néztél hozzá.
AGYJ BÉKÉN, MEGMONDTAM!
- Addig nem mész sehova, amíg be nem

- Hagyjál! Már vagy tizenötször megpróbáltam, és

amúgy sem változtat az égvilágon semmin. Förtelmes,
visszataszító, közönséges és faragatlan. Olyan, mint egy
félresikerült rajzfilmfigura. Nem érdekel.
- Az öcséd, a francba is!
- Az Öcsém volt addig, amíg el nem gázolta azt a két
kölyköt. De legalább a sors lecsapott rá. Bár talán jobb lett
volna, ha ő is megdöglik a két lánnyal együtt, de végső
soron átkozott nagy büntetés ez neki.
- A kurva életbe, Thibault, ha hallanád magad! Nem
gondolhatod komolyan, amit mondasz.
Megmerevedek. Egy hónapja ismétlem mindenkinek
ugyanazt a szöveget, és az unokatestvérem még mindig
azt hiszi, hogy pusztán az aggodalom mondatja ezt velem.
Pedig már nem aggódom. Kezdetben aggódtam. Akkor,
amikor a kórház felhívott, amikor az anyám Összeesett a
konyhakövön, amikor a sebességhatárt túllépve
12
száguldottunk az unokatesóm öreg Peugeot-jával.
Aggódtam addig, amíg az öcsém kórterme előtt meg nem
láttam a rendőrt. Attól a pillanattól fogva csak dühös
voltam.
- De igen. Minden egyes szót így gondolok.
Az utolsó mondatot jeges hangon ejtettem ki. Az
unokatestvérem szemlátomást nem számított rá. O is
megállt a folyosón. Tudom, hogy anyám már benn van az
55-ös szobában.
Néhány ápolónő megy el mellettünk, rezzenéstelen
arccal. Az unokafivéremre pillantok. Szégyentől
megkövülve áll.
- Ne vágj már ilyen fejet, és szállj le rólam!
Anyámnak meg mondj, amit akarsz. A kijáratnál
találkozunk.
Azzal sarkon fordulok, lenyomom a kilincset a jobbra
lévő ajtón, ami a lépcsőházba vezet, és becsapom magam
után. A kórházban soha senki nem használja a lépcsőt,
úgyhogy becsukom a szemem, nekidőlök a falnak, aztán
lassan lecsúszom a padlóra.
A műgyantás beton hideg a farmeromon keresztül, de
nem érdekel. A lábam már úgyis lefagyott a fűtetlen
kocsiban való utazás alatt, a kezem is biztosan kék. El sem
merem képzelni, milyen színe lesz majd télen, ha mindig
elfeledkezem a kesztyűről, valahányszor elmegyek

13
otthonról. Még ősz van, legalábbis naptárilag, de már a tél
illata érződik a levegőben.
A torkomban feltolul az epe, mint mindig, ha beteszem
a lábam ebbe a kórházba. Ki szeretném hányni az öcsémet,
a balesetét, az alkoholt, amit másnap kialudt magából,
miután elütötte a két kölyköt. A torkom azonban csak
görcsösen öklendezik, semmi nem jön ki. Csúcs. Levegőt
hányok.
Kórházszag árad az orromba. Különös. A lépcsőházban
általában nem szokott ilyen erősen érződni. Kinyitom a
szemem, hogy megnézzem, nem ejtett-e el valamit egy
orvos. Elkáromkodom magam.
Alaposan melléfogtam: egy kórteremben vagyok.
Bizonyára összekevertem a vészkijárat jelét valami más
piktogrammal, ami az ajtón volt. Jó lesz, ha elhúzok innen,
mielőtt még felébred az a valaki, ott, az ágyban.
Onnan, ahol vagyok, csak a lába végét látom.
Pontosabban a rózsaszín lepedőt, ami takarja. Kétségkívül
kórházi vegyszerszag terjeng itt, de valami mást is
érzékelek. Egy kósza illatot, olyasmit, aminek semmi köze
az orvosságokhoz és a fertőtlenítőhöz. Lehunyom a
szemem, hogy összpontosítsak.
Jázmin. Jázmin illatát érzem. Nem éppen szokványos,
de biztos vagyok benne, hogy ugyanaz az illat, mint a
teáé, amit anyám iszik minden reggel.

14
 Furcsa, az ajtócsapódás nem ébresztette fel. Lehet, hogy
még mindig alszik. Nem tudom megállapítani, hogy férfi-
e, vagy nő, de az illat alapján inkább nőre szavaznék.
Egyetlen fickót sem ismerek, aki jázminnal parfümözné
magát.
Lassan araszolok előre, akár egy kölyök, úgy bujkálok a
kis tusolóhelyiség fala mellett. A jázminillat egyre
erősebb. Kidugom a fejem.
Nő. Végül is semmi meglepetés, de muszáj volt
megbizonyosodnom róla. Alszik. Remek. Kimehetek
anélkül, hogy bármi kavarodást okoztam volna.
Ahogy elindulok visszafelé, megpillantom az arcomat a
falra akasztott kis tükörben. A szemem riadt, a hajam
borzas. Anyám folyton azt mondogatja, sokkal jobban
néznék ki, ha venném a fáradságot, és megfésülködnék.
Mire én mindig azzal jövök, hogy nincs rá időm. Erre ő
visszavág, hogy márpedig jobban tetszenék a nőknek, ha a
fekete loboncom meg lenne zabolázva. Ezen a ponton
lemondok arról, hogy elmagyarázzam neki, jobb dolgom
is van annál, mint lányok után rohangászni, de amúgy
általában nem is erősködik tovább.
Amióta szakítottam Cindyvel, aminek már egy éve, a
munkába temetkezem. Szó, ami szó, hat év együttélés
rányomja a bélyegét az ember személyiségére. Kolosszális
pofon volt nekem, amikor elment, azóta próbálom

15
összekaparni magam. Szóval a frizurám az utolsó, ami
foglalkoztat.
Megborotválkozva se vagyok rendesen. Valójában két
napja nem borotválkoztam. Annyira nem ronda, de
anyám erre is azt mondaná, többet adhatnék magamra.
Mindebből arra lehetne következtetni, hogy az anyámnál
lakom. De nem, saját lakásom van, egy kis kétszobás a
harmadik emeleten, egy lift nélküli házban. Jópofa, és
legfőképpen megfizethető kis kégli. Csak éppen az anyám
egy hó-napja annyira kivan idegileg, hogy elég sűrűn
kempingezek a nappalijában. Amióta apám elhagyta, és
másik lakásba költözött, nincs vendégszoba. A kanapét
egyébként én vettem. Mintha csak megéreztem volna,
hogy egy nap még jó szolgálatot tesz. Két hónappal
azelőtt történt, hogy Cindy elment.
Erőteljesen megdörzsölöm az arcom, mondván, hogy
ettől majd felmelegedik az ujjam. Kirángatom az ing
gallérját a pulóverem alól, és kicsit meghúzgálom, hogy
szalonképesebb legyen. Képtelen vagyok elhinni, hogy
egész nap begyűrődött gallérral jöttem-mentem a
munkahelyemen, és senki se szólt. Bizonyára eszükbe
jutott, hogy szerda van, látogatásnap. Bizonyára látták a
tekintetemet. Ezért befogták a szájukat. Udvariasságból.
Közömbösségből. Vagy, mert csak egyetlen dolgot várnak:
hogy kirúgjanak, és ők megkaparintsák az állásomat.

16
 Természetesen, miután Cindyt sértegettem a folyosón,
azt ordítozva, hogy a főnökkel hentereg, kaptam pár
megjegyzést, de aztán ő átment egy másik fiókhoz, és
mivel én vagyok az egyik legjobb munkaerő, nem akarnak
elveszíteni.
A tükörből a szürke szemem néz vissza rám. Szinte
fakónak hat a fekete hajam mellett. A kezemmel beletúrok
a hajamba, mintha anyám tanácsát akarnám megfogadni,
de rögtön félbe is hagyom a mozdulatot. Mire jó? Nem
akarok én tetszeni senkinek.
Vízcseppek ploccsanása vonja a tekintetemet az
ablakra. A francba. Esik. Semmi kedvem odakinn
fagyoskodni, míg anyámat és az unokatestvéremet várom.
Körbepillantok. Végtére is, ebben a szobában elég meleg
van. Az illető az ágyban még mindig alszik, és a bútorok
tisztaságából ítélve nem túl gyakran van látogatója. Egy
pillanatra eltűnődöm, mennyire helyénvaló az ötletem.
Ha netán felébredne, még mindig hadoválhatok
valamit, hogy épp most nyitottam be, és hogy
eltévesztettem az ajtót. Ha látogatója jönne, bedobhatom,
hogy egy régi ismerőse vagyok, aztán lelépek. De talán
előtte nem ártana tudnom a keresztnevét.
Az ágy végére akasztott kórlapon ez áll: „Elsa Bilier, 29
éves, koponyasérülés, súlyos sérülések a két csuklón és a
jobb térden. Többrendbeli zúzódás, gyógyulóban lévő

17
szárkapocscsont-törés.” És a lista így folytatódik, míg a
földkerekség egyik legszörnyűbb szavához nem ér:
„Kóma.”
Kétségkívül nem állt fenn a veszély, hogy felébresszem.
Leengedem a kórlapot, és a nőre nézek. Huszonkilenc
éves. Ebben a helyzetben, az infúzióval meg a minden
irányba tekergő kábelekkel inkább egy negyvenéves
anyukának tűnik, aki fennakadt egy pókhálóban. De
ahogy kicsit közelebb lépek, elismerem, nem lehet
mögötte több huszonkilenc tavasznál. Szép, finom arc,
gesztenyebarna haj, itt-ott néhány szeplő, egy anyajegy a
jobb füle mellett. Csak a takaró alól kilógó sovány karjai és
beesett arca miatt gondolhatnám másképp.
Még egyszer ránézek a kórlapra, és eláll a lélegzetem.
A baleset ideje: július 10.
Öt hónapja van ebben az állapotban. Vissza kellene
tennem a kórlapot, de mardos a kíváncsiság.
A baleset oka: lavina hegymászás közben.
Mindenütt vannak őrültek. Soha nem tudtam
megérteni, mi a francos nyavalyáért mennek az emberek a
gleccserekre, azokra a lyukakkal és hasadékokkal teli
fagyos vackokra, ahol minden lépésnél meghalhatsz. Most
aztán halálosan bánhatja. Ez persze jelen esetben csak
afféle szófordulat. Valószínűleg nincs tudatában annak,
mi történt vele. Ez a kóma lényege. Valahol másutt vagy,

18
nem lehet tudni, hol.
Hirtelen szörnyű vágyat érzek, hogy az öcsémet helyet
cseréltessem ezzel a lánnyal. Ő egyedül keveredett ebbe a
helyzetbe. Senkinek nem okozott bajt, legalábbis úgy
gondolom. Az Öcsém viszont túl sokat vedelt, és ennek
ellenére volánhoz ült. És megölt két tizennégy éves
kiscsajt. Neki kellene kómában lennie. Nem ennek a
lánynak.
Még egyszer utoljára ránézek a kórlapra, mielőtt
visszatenném.
Elsa. Huszonkilenc éves. November 27-én született.
A kurva életbe, ma van a születésnapja!
Fogalmam sincs, miért teszem, de fogom a kórlap
mellett lógó radíros végű ceruzát, és kitörlöm a
huszonkilencet. Elég rondán elmaszatolódik, de nem
érdekel.
- Szépségem, ma harmincéves lettél - dünnyögöm, és
felírom az új számot a kórlapra, amit aztán
visszaakasztok.
Újra ránézek a lányra. Van valami, ami zavar, és egy kis
idő múlva rájövök, mi az. Elcsúfítja, hogy rá van
kapcsolva ez a sok tyúkbél. Ha mindent kihúznék, ezzel
az illattal, ami továbbra is itt lebeg a szobában, szinte
olyan lenne, mint egy jázminvirág. Pont most zajlik egy
vita arról, lekapcsolják-e a gépről a hosszú ideje kómában

19
lévőket, vagy ne. Eddig nem volt róla véleményem. Most
viszont mindent kihúznék, csak hogy természetessé
tegyem a lányt.
- Amilyen szép vagy, megérdemelsz egy puszit a
szülinapodra.
A szavaim engem is meglepnek, de máris nyúlok, hogy
arrébb toljam azt a néhány csövet, amik
megakadályozzák, hogy hozzáférjek az arcához. Ilyen kis
távolságból a jázmin tisztán felismerhető. Az ajkamat
meleg arcára nyomom. Mintha áramütés ért volna.
Egy éve nem csókoltam meg nőt, leszámítva a
kollégáknak adott puszikat. Semmi érzéki, semmi
szexuális töltetű nem volt abban, amit csináltam, de a
fenébe is, suttyomban arcon csókoltam egy nőt! A
gondolatra elmosolyodom, és hátrébb lépek.
- Szerencséd van, odakinn esik. Kicsit veled
maradok, jázminvirág.
Odahúzom a széket, és leülök. Valószínűleg két percbe
sem telik, és már alszom is.

20
 3
ELSA

N AGYON SZERETNÉK ÉREZNI VALAMIT - DE

SEMMI. Az égvilágon semmi. Egyáltalán nem
érzek semmit.
Ellenben, ha hihetek a fülemnek, tíz perce valaki bejött
a szobámba. Egy férfi. Úgy harmincnak saccolom. A
hangjából ítélve nem dohányzik. De mindössze ennyit
tudok róla megállapítani.
És nem tehetek mást, elhiszem, amit mond. Hogy arcon
csókolt. Mit reméltem? Hogy majd Csipkerózsikát
játszhatok? Jön az elbűvölő herceg, megcsókol, és hopp!
„Üdvözöllek, Elsa, én Hogyishívják vagyok, blablabla,
felébresztettelek, gyere, házasodjunk össze.” Ha ebben
reménykedtem volna, jó nagy csalódást könyvelhetnék el,
mert persze semmi ilyesmi nem történt. A történet jóval
kevésbé izgalmas. Inkább a következőképpen
foglalhatnám össze: „Véletlenül rossz szobába tévedtem
(legalábbis én ezt feltételezem, különben nem tudom,
hogy került volna ide), de addig ellennék itt, amíg eláll az
eső” (pár pillanattal ezelőtt kezdtem érzékelni, hogy esik).
És a pasi máris mélyen lélegzik.
21
 Kíváncsi vagyok. A kíváncsiság nem kémiai
természetű, ezért még mindig érezhetem. Így hát kíváncsi
vagyok rá, ki ül mellettem a széken. Mivel nincs rá
módom, hogy megtudjam a választ, kénytelen vagyok
beérni azzal, hogy elképzelem. De egykettőre feladom.
Idáig - az orvosokat, a nővéreket és a takarítónőt
leszámítva - olyan emberek jöttek be ebbe a szobába,
akiket ismerek. Esetleg elképzeltem, milyen ruha van
rajtuk, de ez minden. Most viszont igencsak zavarban
vagyok, a hangján kívül semmi támpontom nincs.
Amit egyébként meglehetősen kellemesnek találok.
Valójában változatosságot jelent. Hat hete ez az első új
hang, és azt hiszem, ha rekedt vagy semmitmondó lenne,
akkor is tetszene. A húgom fiúi sosem szólalnak meg,
legfeljebb néha annyit érzékelek belőlük, hogy nyálcserét
végeznek vele, de van, amikor kinn maradnak a folyosón.
Ennek az új hangnak azonban tényleg különleges
színezete van, a könnyedség és a szenvedély egyfajta
keveréke.
Általa megerősítést kaptam a mai dátumról.
Csakugyan öt hónapja vagyok itt, és a jelek szerint ma
van a születésnapom.
Azon viszont csodálkozom, hogy a húgom nem jött el
felköszönteni. Talán azt gondolta, felesleges. Vagy egész
egyszerűen elfelejtette. Szeretnék haragudni rá, de nem

22
tudok. Pedig a harmincadikat azért rendesen meg szokták
ünnepelni, nem?
A mellettem lévő széken mocorgás. Szövet zizegését
hallom, rájövök, hogy olyan, mint amikor valaki leveszi a
pulcsiját. Hallom, hogy visszatartja a lélegzetét, ahogy
áthúzza a fején, az apró szusszanásokat, ahogy kibújik az
ujjaiból, és szabaddá teszi a mellkasát. Hallom, hogy
valahová leteszi a pulóvert, aztán megint csak az
egyenletes lélegzést.

Minden porcikám megfeszül. Legalábbis szívesen

képzelem, hogy így van. Lényemnek minden tevékeny
része, vagyis egyedül a hallásom, úgy kapaszkodik ebbe
az újdonságba, mint egy mentőövbe. Csak hallgatom,
hallgatom, hallgatom. És apránként gondolatban
lerajzolom magamnak.
A szuszogása békés. Alighanem elaludt. Az eső halkan
dobol az ablakon, ki tudom venni a neszt, ahogy a pólója
hozzádörzsölődik a szék műanyagjához. Nem lehet túl
testes, különben nem így lélegezne. Megpróbálom
összehasonlítani azokkal, akiket ismerek, de hát az ember
ritkán figyeli mások légzését. Én azért párszor megtettem,
az exeimmel, amikor előbb felébredtem, mint ők.
Némelyik nevetségesnek tartotta ezt, velük általában nem
is volt hosszú életű a kapcsolat. Emlékszem, az egyik pasi

23
három ütemben lélegzett. Amikor meghallottam, alig
bírtam megállni, hogyne nevessek fel, de türtőztettem
magam, nehogy felébresszem. Vele se tartott sokáig a
dolog.
Mi tagadás, a szerelmi életem elég kaotikus. Amúgy
sokkal kevesebb kapcsolatom volt, és sokkal kevésbé
rendszeresen, mint a húgomnak. Ahogy így
visszagondolok, úgy tíz lehetett. Akadt közöttük rövid és
tartósabb is. Jelen pillanatban szingli vagyok. Jobb is, mert
nem tudom, hogyan reagált volna egy pasi a kómámra.
Azonnal ejtett volna? Vagy várt volna? Továbblépett
volna anélkül, hogy nekem egy szót is szól? Meghallgatta
volna, mit mondanak az orvosok, és csak utána jött volna
ide, hogy közölje, vége? Ami bizonyára nem is lett volna
túl nagy próbatétel neki, hiszen meg lett volna győződve,
hogy úgysem hallok semmit. És a kómám első tizennégy
hetében igaza is lett volna.
Szóval szingli vagyok, és örülök neki, hogy így van.
Épp elég nehéz hallgatni anyámat, ahogy sír,
valahányszor csak eljön, semmi kedvem másvalakivel is
megtapasztalni ugyanezt.
Miközben ezek a gondolatok cikáznak a fejemben,
továbbra is a véletlen idesodorta látogatómra
koncentrálok. A lélegzése még mélyebbé vált. Végképp
elaludt.

24
 Minden figyelmemmel hozzá kapcsolódom. Nem
akarom, hogy teljen az idő. Ez az egyetlen szórakozás, az
egyetlen újdonság, szinte az egyetlen dolog, ami arra
emlékeztet, hogy valahol azért még élek.
Mert azt nem mondhatnám, hogy a húgom látogatásai,
a nővérek inspekciós körútjai és anyám sírdogálása
nagyon felvidítana. Olyan ez most, mint a vízbe dobott
kavics. Felkavarja a mozdulatlanságot. Vibrálnék tőle, ha
képes lennék mozogni.
Azt akarom, hogy megálljon az idő, csakhogy az idő
nem áll meg. Nekem csupán ez a kurta kis szieszta jut,
amit az ismeretlen engedélyezett magának a szobámban.
Amint elmegy, minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt. Épp
csak egy kis ajándékot kaptam a születés-napomra.
Szeretném, ha el tudnék mosolyodni erre a gondolatra.
Hirtelen megnyikordul az ajtóm kilincse.
Beszédhangok ütik meg a fülem, az egész lényem
felragyog belülről. Felismerem: ez Steve, Alex és Rebecca.
Hallhatólag remek formában vannak, vidáman
diskurálnak. Egyszeriben kedvem lenne rájuk szólni,
maradjanak csöndben, nehogy felébresszék a látogatómat.
De szokás szerint most sem tehetek semmit, és végső
soron kíváncsi is vagyok, milyen magyarázatot ad a
jelenlétére az ismeretlen.
A lépések dobbanása és a beszédhangok erősödése

25
jelzi, hogy három barátom közeledik. Majd hirtelen
megtorpannak.
- Jé, valaki van itt! - kiált fel Rebecca.
- Ismered? - kérdi Alex.
Feltételezem, hogy Rebecca nemet int a fejével. Hallom,
hogy megkerülik a széket, és elképzelem, amint a
látogatóm fölé hajolnak.
- Alszik - mondja Rebecca. - Hagyjuk?
- Nem. Kipenderítjük - közli Steve.
- Senkit nem zavar - jegyzi meg Rebecca. - Ha Elsa
egyik barátja, ő is velünk ünnepelhetne. Mit gondolsz?
- Aha...
Elképzelem Steve mogorva ábrázatát. Tudom, hogy
néhány évvel ezelőtt gyengéd érzelmeket táplált irántam.
Nem futkosnak minden utcán olyan lányok, akiknek a
hegymászás a szenvedélyük, még ha a hegyekben lakik is
az ember. Rebecca három éve abbahagyta, túlságosan
elkezdett félni. Lehet, hogy hallgatnom kellett volna rá,
amikor megpróbált meggyőzni, hogy nekem is követnem
kellene a példáját. De nem, én ahhoz túlságosan imádtam
az alpinizmust. Szóval Steve egykettőre belém zúgott.
Csakhogy akkoriban kapcsolatban éltem, így értésére
adtam, hogy csak és kizárólag kötéltársat keresek. A többi
barátom túl magas volt hozzám, olyan valaki kellett, aki
passzol a termetemhez. Steve kivételesen jó felépítésű.

26
Eszméletlen jó csapatot alkottunk.
Amint világossá vált számára az elutasításom, beérte
azzal, hogy a báty szerepére szorítkozott. Ha az ember
világéletében idősebb testvér volt, roppant kellemes érzés,
hogy valaki vigyáz rá. S mivel Rebecca és Alex együtt
vannak, Steve csak még inkább rátett egy lapáttal.
Most pontosan ugyanígy viselkedik. A báty szerepét
játssza, aki nem akarja, hogy bárki egy ujjal is
hozzányúljon a húgocskájához.
- Ugyan már, Steve! - csitítja Alex. - Mit gondolsz, mi
történhet egy kórházban? Ez itt minden bizonnyal Elsa
egyik barátja. És elaludt - na bumm. Csak nem csinálunk
már ebből akkora ügyet! A kérdés inkább az, hogy
felébresszük-e, vagy nélküle kezdjünk ünnepelni?
- Azt hiszem, már el is döntötte helyettünk -
észrevételezi Rebecca.
Csakugyan: hallom, hogy a látogatóm ébredezik.
Magam előtt látom, ahogy felnyílik a szeme, ahogy
rámered a környezetére, és legszívesebben elnevetném
magam, ahogy érzékelem, mekkora meglepetés neki,
amikor felfedezi a három embert, aki meg őt bámulja.
- Te meg ki vagy?
Steve nem vesztegeti az idejét. Lefogadom, hogy tíz
centire van az ismeretlen arcától, és a szemét összehúzva
Superman röntgenpillantásával próbál a veséjébe látni.

27
Ötig kell számolnom magamban, hogy meghalljam a
látogatóm válaszát. A hangja továbbra is dallamos.
- Egy barát.
- Ahaaa...
- Mondom neked, hogy egy barát vagyok.
Most már biztos, hogy úgy harminc körül lehet.
Máskülönben nem tegezte volna le Steve-et.
- Nem hiszek neked.
- Steve - szól közbe Alex -, hagyd már abba!
- Nem ismerem ezt a palit, és nem tudom, mi a
fészkes fenét keres itt - vág vissza Steve. - Már az sem
éppen egyszerű, hogy az ember eljusson a kórháznak ebbe
a szárnyába, anélkül, hogy ne akarnák valami masinára
rákapcsolni, úgyhogy tudni akarom, ki ez, és mit csinál itt!
- Pontosan az elmondottak miatt nem csinálhat itt
semmi rosszat!
- Ahaaaa...
Az ismeretlenem felegyenesedik a széken, és
visszaveszi a pulcsiját.
- Valami mást is tudsz mondani azon kívül, hogy
„ahaaaa”?
Upsz. Nem tudja, milyen veszélyes útra lépett.
Szeretném figyelmeztetni, de túl késő. Rájövök, hogy
Steve megragadta a gallérját, és felrántotta a székről.
- Kinek képzeled, te magad, he?!

28
 - Steve, elég volt! - kiáltja Rebecca.
- A büdös francba! Kicsoda ez itt?
- Ereszd el! - szói rá Alex is. - Te meg kérj elnézést,
különben sose vergődünk zöld ágra.
Alex, a gáláns lovag. Megértem, miért szeretett bele
Rebecca.
- Bocsánat - mondja sután a látogatóm. - Most már
elengedsz?
Hallom Steve morgását, és a mozdulatot, ahogy
elengedi az ismeretlent. Aztán megérzem, hogy leül
mellém az ágyra. Az ágynemű megzizzen a fülem
közelében.
- Sajnálom, Elsa - suttogja Steve a hajamat simogatva.
- Jó kis cirkuszt rendezünk itt a szülinapodon, mi?
Néhány másodpercig könnyeket hallok a hangjában.
Még mindig haragszik magára, hogy nem ellenőrizte a
csomómat, hogy nem volt elég ereje megakadályozni,
hogy elsodorjon a lavina.
Ha jól értettem, ő talált meg a hó alatt. Az orvos szerint
ez csoda. Szerintem a köztünk lévő kapcsolat segített. Egy
báty mindig védelmezi a húgát.
Ma viszont kénytelen vagyok azt mondani, hogy ami
sok, az sok.
- Na jó! Elsa, hoztunk neked tortát, harminc gyertyát,
amit valószínűleg nem szeretnél elfújni, de ez bennünket

29
cseppet sem érdekel, majd mi elintézzük helyetted, és
ráadásként egy kis ajándékot.
Rebecca hangjától melegség jár át (legalábbis azt
képzelem). Kicsomagolja egy nejlonszatyor tartalmát, és
valószínűleg Alex segít neki rárakni a tortára a gyertyákat.
Eközben a látogatóm feláll.
- Biztos vagy benne, hogy Elsa barátja vagy, hm?
Na tessék, Steve már megint kezdi. Csak kerüljek ki
ebből a kómából, majd megkapja tőlem a magáét!
- Biztos.
- Akkor hogy hívják?
- Elsának. Te magad is legalább háromszor mondtad
már.
- A családnevét!
- Bilier. És ma harmincéves.
- Ezt az előbb hallottad Rebeccától.
- Mi ez: vallatás?
- Mondjuk.
Steve, a túlvédelmező báty.
- Mit tanul?
Két másodperc eltelik, mielőtt az ismeretlenem
válaszolna:
- Nem tanul. Dolgozik.
- Milyen területen?
Ismét két másodperc.

30
 - Hegyek.
Le vagyok nyűgözve. Egyre-másra blöfföl, de remekül
evickél. Már-már azon tűnődöm, nem ismer-e tényleg.
- És mit csinál pontosan a hegyekkel kapcsolatosan?
Azt már nem remélhetem, hogy az ismeretlen ezt is
kitalálja. Nem túl közkeletű a szakmám.
Eltelik tíz hosszú másodperc. Alex és Rebecca a
gyertyákat gyújtogatja, hallom, ahogy egymás között
sutyorognak. Az idegen néhány lépést tesz a helyiségben,
majd megáll. Valószínűleg visszafordult Steve felé.
- Figyelj - kezdi. - Igazad van. Nem ismerem Elsát.
Mindazt, amit mondtam, az ágya végén lógó kórlapra
írtakból következtettem ki. Egy szimpla látogató vagyok,
aki eltévesztette a szobát. Itt nyugalom volt, leültem egy
kicsit. Nem zavartam vele senkit. Most már magatokra
hagylak benneteket.
Steve furcsamód nem felel. Rebecca szólal meg:
- Nem akarsz itt maradni velünk? Meggyújtjuk a
gyertyákat.
Most aztán meg lehet lepődve az idegen! Rebecca már
csak ilyen: aranyos, néha túl naiv. Még szerencse, hogy
mindig kéznél van az elbűvölő hercege.
- Maradj még egy kicsit! - bátorítja Alex.
- Nem akarok zavarni - szabódik az ismeretlen.
- Te magad mondtad az előbb, hogy nem zavartál

31
senkit. Így négyen leszünk, Elsa örülne neki.
Érzem, hogy az idegen habozik.
- Rendben.
Ismét közelebb jön, arrébb tolja a széket. Az a
benyomásom, megpróbál segíteni Alexnek kivenni
valamit egy szatyorból, miközben Rebecca leakasztja az
ágyam végéről a kórlapot.
- Látszólag nem sok változás van - mondja a
többieknek. - Sőt, nincs semmi új. Ja, de. Valaki átírta a
korát. Szép, hogy odafigyelnek erre.
- Ööö... Nem ők... Én javítottam át - makogja az
ismeretlen. - Megnéztem a papírt, hogy megtudjam, hogy
hívják, és akkor láttam, hogy ma van a születésnapja.
Sajnálom, ha ez bánt titeket. Talán nem kellett volna.
- Viccelsz? Inkább tökre szimpatikus!
- Tényleg?
- Én igenis klassz dolognak találom, hogy valaki, aki
nem is ismeri Elsát, rászánja az időt, hogy átjavítsa a korát
a kórlapon. Na, kiveszed végre-valahára ezt a csomagot?
- Ja, bocs. Tessék, itt van.
- Passzold át Steve-nek! Azt hiszem, ő szeretné
kinyitni. Még ha pontosan tudja is, mi van benne!
Steve bizonyára kinyújtja a karját, és felém fordul.
Rebecca leteszi a tortát a mellettem lévő éjjeliszekrényre.
Elképzelem a gyümölcsök illatát, a lángok fényét, a

32
barátaim szomorkás mosolyát.
- Nos akkor... Boldog szülinapot, drágám! - mondja
Rebecca, és elfújja a harminc gyertyámat.
- Boldog születésnapot, Elsa! - mondja Alex is.
- Boldog születésnapot neked! - teszi hozzá Steve.
Távolabbról az idegen mormogása is elhatol a fülemig:
- Boldog születésnapot!
Lágyan ejtette ki. Nem tudhatom, hogy azért, mert
zavarban van, mert szomorú, vagy más oka van. De
megható. Mélységesen megható.
- Tessék, az ajándékod! - terel vissza Steve hangja a
konkrétabb dolgokhoz. - Egy gyűrű. Mindig azt mondtad,
úgyse mész soha férjhez, és hogy azért nem hordasz
gyűrűt, mert idétlennek tartod. Na, mi erre vettünk neked
egyet. Talán ez majd arra ösztökél, hogy gyorsan vissza
gyere, hogy jól seggbe rugdoshass minket.
Feltételezem, hogy Steve ráhúzza az egyik ujjamra.
Fogalmam sincs, melyik kezemen melyikre.
- Nem mondod el neki, milyen?
Az ismeretlen közbeszólása érezhetően meglepett
mindenkit.
- Ha egyszer beszélni kell hozzá - folytatja -, akkor
érdemes lenne mindent elmondani, nem?
Néhány pillanatig csend van.
- Téged illet a megtiszteltetés - dörmögi Steve,

33
mintha csalódott lenne, hogy nem neki jutott eszébe előbb.
- Ööö...
- Na, rajta, gyerünk! Igaza van.
- Jó... rendben.
A látogatóm közelebb lép.
- Szóval, úgy látom, ezüstből van.
- Fehérarany - kotyog közbe Steve.
- Á, pardon. Nem igazán tudom, mi a különbség.
- Ez tartósabb.
- Oké. Tehát fehérarany. Azért választották ezt, mert
tartósabb, így ha netán kedved támadna rácsapni
jégcsákánnyal, meglátod, kutya baja nem lesz.
Szerettem volna nevetni, vagy legalább elmosolyodni a
kis célzáson.
- Aztán van rajta két ágacska, ami összefonódva
körbefut a karikán. Mint két inda. Vagy inkább, mint
valamiféle virágos hajtás. Á, igen! Mint egy jázminbokor
vesszői, a jelek szerint úgyis szereted az illatát.
Elképedek. Ezt meg hogy találta ki?
- Honnan tudod? - visszhangozza a gondolataimat
Steve.
- Erős jázminillat terjeng a szobában. És tőle jön.
- Mi vagy te, parfümőr, vagy mi?
- Nem, a környezetvédelemben dolgozom, semmi
közöm a parfümökhöz. Mondhatom tovább?

34
 - Rajta!
Azon kapom magam, hogy türelmetlenül várom a
folytatást.
- Csillog, igazán szép ékszer. A jobb kezed
gyűrűsujján van.
Kicsit csalódott vagyok. Szinte haragszom Steve-re,
amiért az előbb félbeszakította.
- A tortád pedig körtés - szólal meg ismét az
ismeretlen. - Rebecca füllentett: harmincegy gyertyát tett
rá, csak hogy borsot törjön az orrod alá. Meg kell
mondjam, fantasztikus barátaid vannak, hogy eljönnek
felköszönteni, miután húsz hete nem vagy velük.
Súlyos csönd borul a szobára. Egy pillanatig már-már
azt hiszem, megint cserbenhagyott a hallásom. De aztán
az ablakon doboló esőcseppek hangja megnyugtat.
Hallom, hogy valaki kifújja az orrát. Lefogadom, hogy
Rebecca. Alex biztosan magához öleli. Mindenki keres
valami elfoglaltságot, hogy eloszlassa a helyiségre
nehezedő szomorúságot.
Körbeadják a tortaszeleteket, a papír tányérokon
megcsikordulnak a villák.
- Mondanál még valamit magadról? - teszi fel
egyszer csak a kérdést Rebecca.
- Mire gondolsz? - kérdez vissza a látogatóm.
- Például kezdhetnéd azzal, hogy bemutatkozol. Épp

35
csak annyit tudunk rólad, hogy kerültél ide. Én viszont
szívesen megtudnék többet is egy olyan pasiról, aki öt
perc alatt ennyi mindent képes kideríteni egy ismeretlen
nőről.
- Thibault vagyok. Harmincnégy éves. És elvileg az
öcsém szobájában kellene lennem, akinek autóbalesete
volt.
- A francba, remélem, nem túl súlyos! - sajnálkozik
Rebecca.
- Kicsit az, de fel fog épülni. Én viszont jobban
szerettem volna, ha nem így van. Két kamaszlány halálát
okozta, mert részegen vezetett. Nem igazán van kedvem
látni.
- Ah.
Megint csend. A hallottakon tűnődöm. Az ismeretlen
profilja kezd kirajzolódni, de még mindig hiányzik
néhány lényeges elem. És nem hinném, hogy bármelyik
barátomnak eszébe jutna, hogy arra kérje, írja le magát.
Thibault. Meg kell jegyeznem ezt a nevet.
- Hogy került ide? - szólal meg hirtelen újra. - Úgy
értem, azon túl, hogy lavinával találkozott hegymászás
közben.
Steve feláll. Fel-alá járkál a szobában, és elkezdi mesélni
azt, amit én is tudok. Aztán, amikor ahhoz a részhez ér,
hogy megtaláltak, jobban kezdem hegyezni a fülemet.

36
Megtudok egy új részletet: helikopteren szállítottak el.
Mindig arról ábrándoztam, hogy elrepülök helikopterrel a
gleccser fölött, kár, hogy nem voltam tudatomnál, hogy
láthassam. A látogatóm még feltesz pár kérdést, végül a
kedvencemet is. Mennyire szeretnék én magam válaszolni
rá!
- Miért csinálja ezt? Úgy értem, az alpinizmust. Azért
meglehetősen kockázatos hobbit űztök.
- A vérében van - feleli tömören Steve.
- Ennyi nekem nem elég.
- Tudod, mi a boldogság?
- Ezt most beugratós kérdés?
- Nos, Elsa tudja - engedi el a füle mellett a
megjegyzést Steve. - Amikor hegyet mászik - önmaga.
Boldog. Sugárzik. A hegy az ő lételeme. És nem csupán a
szenvedélye, a munkája is hozzá köti.
- Hogyhogy: túravezető?
- Nem, az nem lehetett. Egy intézetnek dolgozik, ami
túratérképeket készít. A gleccserövezetek a szakterülete.
- Nem is tudtam, hogy ilyen is van. Pedig
valószínűleg már én is használtam ilyen térképeket.
- Szóval ez a helyzet. A hegy - az ő. Amikor egy
gleccseren gyalogolsz vele, olyan, mintha meztelenül
látnád. Végtelenül sebezhető. Minden érzése, minden
emóciója szinte tapintható. Mintha egy hatalmas

37
ajándékot kapnál tőle.
- Huh... Szerelmes vagy belé?
Thibault komolyan kérdezte ezt. És Steve előbbi szavai
után jó-magam is kíváncsian várom a választ.
- Az voltam. Ma inkább csak egyfajta nagytesó
vagyok, aki kudarcot vallott a feladatában.
- Ugyan már, ne mondd ezt! Nem tehetsz róla, hogy
nem volt jól megkötve az a hatos csomó.
- Nyolcas - helyesbít Steve. - De ellenőriznem kellett
volna.
Rebecca, hogy ne telepedjen újra rájuk a csend, elkezdi
összeszedni a tányérokat és a villákat. Lassan véget ér az
én kis szülinapi bulim, a látogatóm is indulni készül.
- Köszönöm a tortát, és köszönöm, hogy itt
maradhattam.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz még maradni
egy kicsit? - veti fel Alex.
- Nem, megyek, megkeresem anyámat és az
unokatestvéremet. Már biztosan várnak.
- Rendben. Örülünk, hogy megismertünk.
- Én is, hogy titeket. Elköszöntök tőle a nevemben?
- Te magad is megteheted - feleli Rebecca.
A látogatóm mintha tétovázna egy kicsit, aztán hallom,
hogy közelebb jön. Nem volt ennyire feszélyezett, amikor
egyedül volt velem.

38
 - Mi homlokon szoktuk csókolni - magyarázza
Rebecca. - Egyedül ott nincs túl sok zsinór.
- Á, rendben.
Hallom, ahogy az ajka a bőrömhöz ér, de most sem
érzek sem-mit. És hallom, hogy a lehető legdiszkrétebben
a fülembe súgja, mielőtt felegyenesedne:
- Viszlát, Elsa!
Ellép az ágyamtól. A többiek pakolásznak.
- Még egyszer köszönöm! Most már tényleg megyek.
- Tudod, ha akarsz, visszajöhetsz meglátogatni.
A javaslat természetesen Alex szájából hangzott el.
- Ez igazán kedves. Köszönöm! De nem tudom,
hogy...
- Gyere csak vissza nyugodtan! - biztatja Rebecca is. -
Örömet okoz majd neki, ha mások is látogatják. Biztos
vagyok benne.
- Nagyszerű. Akkor viszlát!
Az ajtó becsukódik. A látogatóm elment. És magával
vitte azt a kis örömömet is, ami volt.
- Steve? - hallom Alex hangját. - Egy ideje egy szót se
szólsz. Bosszant, hogy azt mondtam neki, máskor is
benézhet?
- Nem, jól tetted.
- Akkor meg mi a baj?
- Elkezdett esni a hó. Elsa imádná.

39
 Minden szavára ránehezedik a szomorúság. Már-már
kezdem azt gondolni, jobban szeretném, ha csak Thibault
lenne itt. Nem lenne ennyi felindultság. Hallgatom, ahogy
a barátaim összepakolják a szatyraikat, és felöltöznek.
Hallom, ahogy egyenként homlokon csókolva
elköszönnek tőlem. Semmi lehetőségem válaszolni nekik.
Amikor csendesen behúzzák maguk mögött az ajtót,
újra totális csend telepszik rám. Már az eső sem dobol az
ablakon. Csak az én lélegzetemet lehet hallani.
Azt szeretném, ha visszajönne.

40
 4.
THIBAULT

A Z ANYÁM A KOCSI ABLAKÁN BÁMUL

KIFELÉ, az unokatestvérem a hátsó ülésen
telefonál. Én meg csak vezetek gépiesen, hogy mindenkit
hazafuvarozzak. Az utat ugyan fejből ismerem, de azért
nem ártana, ha jobban figyelnék.
Csakhogy képtelen vagyok. Az eszem másutt jár.
A kórházban. Az 52-es szobában. Kifelé menet
megnéztem. A szám alatt egy fotó, a hegyekben készült,
egy különleges felvétel sok jégről. Ez vezetett félre.
Amikor leértem a kórház elé, az unokafivérem már
várt. Megkísérelte kihúzni belőlem, mit csináltam egész
idő alatt. Hiába. Egy árva kukkot nem mondtam. Amikor
pár perccel később anyám is kijött, vörös volt a szeme.
Mostanra egy kicsit már megnyugodott. Mintha a kórház
egy könnyeket vonzó óriási mágnes lenne. Jóllehet otthon
is érhetik az embert meglepetések.
Alig várom, hogy letegyem. Egyre nehezebben viselem
ezt az állandó feldúltságot. Nem mondom, hogy nincs
igaza, persze, hogy nem. Jogosan szomorú, bizonyára én
magam is az lennék, ha a gyerekem feküdne abban a
41
kórházi ágyban. Ugyanakkor az 52-es szoba lakójának
helyzetéhez képest az öcsémé szinte banálisnak tűnik.
Sokkal jobban felkavart ez a dolog, mint hittem volna.
Úgy indult, hogy szundítok egy kicsit, erre itt vagyok,
zsongó fejjel. Rokonszenvesek voltak, azok hárman. Még
az a Steve gyerek is. Eljátszotta ugyan a védelmező
bátyuskát, de egyszerűen csak aggódik. És rettenetesen
szomorú. Akár az anyámat láttam volna. Pont ez
idegesített benne a legjobban. Féltékenynek is látszott,
gőzöm nincs, miért. Ha tényleg nem szerelmes, nincs
mitől tartania. Ha mégis az, akkor sincs.
A lány, Rebecca, klassz csaj. Kicsit naiv, de kellemes
természet. A pasija, Alex meg kifejezetten jó arc, és
nagyon barátságos. Lehet, hogy érdemes lenne újra
összejönni velük, egy kicsit elterelné a gondolataimat.
Csak éppen nem tudom, hogyan érhetném el őket, hacsak
nem hagyok nekik egy üzenetet az 52-es szobában: „Helló,
Thibault vagyok, tudjátok, az a srác, aki a múltkor elaludt
itt. Ha van kedvetek találkozni, itt a telefonszámom.”
Előre elvetélt ötlet.
Az egyetlen személy, akit viszontláthatok, az, akivel
nem tudok beszélgetni. Merthogy nem fog válaszolni.
Elsa. A zsinórokkal teli jázminvirág. Nem is kérdeztem,
miért van rákötve annyi. Abszolút nem konyítok az
orvostudományhoz. Pedig, ahogy egyesek mondani

42
szokták, jómagam a „Föld orvoslásá"-val foglalkozom. De
ami az emberi testet illeti, az nekem magas.
Amikor az orvos elkezdte magyarázni, milyen sérülései
vannak az öcsémnek, öt másodperc múlva már nem
tudtam követni. Anyám türelmesen végighallgatta, bár ő
sem értett belőle semmit. Az unokatestvérem, aki
tornatanár, megpróbálta emberi nyelvre lefordítani
nekünk, de mivel az ajtó előtt álló rendőrtől kirázott a
hideg, nem nagyon figyeltem oda.
Szerencsére már nincs rendőr. Az öcsém vallomást tett.
Az ítélethozatalra négy hónap múlva kerül sor.
Gyakorlatilag ennyi idő kell, hogy felépüljön. Addig a
kéglije üresen áll. Az unokafivéremmel elmentünk, hogy
kiürítsük a hűtőt, és kitakarítsunk, hogy ne szaladjon
túlságosan a lakás. Már eleve nem volt valami nagy rend,
nem hiányzik, hogy teljesen disznóól legyen belőle.
Egyébként rájöttünk, van egy barátnő is, ugyanis
mindenfelé fehérneműk hányódtak. A lányt látszólag nem
aggasztotta az öcsém eltűnése, vagy csak egy egyéjszakás
kaland volt. Mindenesetre senki nem telefonált, hogy
érdeklődjön.
Beállok az anyám háza előtti parkolóba. A hó már
kezdi belepni az autókat. Az aszfalton nem marad meg,
de a füvön vékony réteg fehérük. Nem tudnám
megmondani, hogy szeretem-e a havat, vagy sem. Esik,

43
elfogadom, és kész. Számomra ez csupán a bolygó egyik
életjelensége.
A két utasom kiszáll. Az unokatestvérem közvetlenül
az anyám mellett lakik. Ő találta neki ezt a lakást, amikor
az apám elment. Érzem, hogy az autó megemelkedik,
ahogy könnyebb lesz. Az unokafivérem még bedugja a
fejét az ajtón.
- Nem jössz be?
- Ma este nem.
- Pedig azt gondolom, örülne neki.
- Én meg azt gondolom, hogy képtelen vagyok rá.
- Utálatos vagy.
- Figyelj, holnap majd eljövök. De most... nem bírok.
Az unokatestvérem szinte csodálkozva pillant rám,
hogy a holnapot emlegetem.
- Oké. Vigyázz az úton!
Becsukja az ajtót. Anyám az üvegen át néz, int a
kezével. Küldök neki egy puszit, és újra beindítom a
motort. Amint kívül kerülök a lakótömb kapuján, máris
jobban érzem magam. Nem szabad ennyi időt töltenem
velük, a lehangoltságuk rám is átragad. Olyan vagyok,
mint egy szivacs.
Gondolkodás nélkül vezetek, s egyszer csak azt veszem
észre, nem jó irányba megyek. A városközpont felé tartok.
Talán nem is baj. Semmi kedvem egyedül lenni ma este,

44
ugyanakkor nagy társaságra sem vágyom. Zűrzavar van a
fejemben. Szerencsére pontosan tudom, ki hozhat rendbe.
- Halló, Ju?
A legjobb barátom hangja hallatszik a telefonban.
- Eeegen, tudom, hogy nem lenne szabad vezetés
közben. Mondd, mit csinálsz ma este...? Mi lenne, ha
beülnénk valahová? Találkozzunk a pubban...? Micsoda?!
Hamarabb nem tudsz? Na jó... Akkor nemsokára, szia!
Leteszem. Julien, a hajdani munkamániás, újabban az
öt hónapos lányát pesztrálja mániákusan. Szerencsére a
felesége az egyik legkedvesebb évfolyamtársam volt az
egyetemen, úgyhogy megértő lesz, ha Ju elmondja neki,
velem kell találkoznia. Ha jól értettem, megint fürdetésről,
cumiztatásról meg hasonlókról van szó. Igaz is:
szerdánként ő van ügyeletben. Ezek ketten tökéletes
ritmust alakítottak ki maguknak. Irigylem őket, még
akkor is, ha most nem keresek magamnak senkit. Én is ezt
szeretném elérni. Ezt az egyensúlyt.
Cindyvel sosem volt egyensúly: vihar tombolt
mindennap. Azzal mentegettem a helyzetet, hogy ez egy
másfajta egyensúly. Altattam magam. Amikor látom, mit
sikerült felépítenie Juliennek és a feleségének, akkor
persze vágyom rá. De amikor az ember egy olyan
kapcsolatot hagyott maga mögött, mint amilyen az enyém
volt, óhatatlanul azon rágódik, képes-e még egyáltalán

45
szeretni.
Addig is, amíg ez kiderül, szeretem a munkámat,
szeretem a barátaimat, szeretem az anyámat, még ha az
idegeimre megy is az állandó pityergésével. Az öcsémet
viszont már nem szeretem. Egy ideje ebben foglalható
össze az életem. Annak a beazonosításában, hogy kit
szeretek és kit nem. Nem könnyű.
Á, igen, nem szeretem azokat a hülyéket, akik nem
képesek tisztességesen beállni az ingyenes parkolókba,
mert miattuk kénytelen vagy fizetős helyet keresni, hogy
le tudd rendesen rakni az autódat. Ahogy ma este is.
Ha már egyszer úgyis ki kell nyitnom a pénztárcámat, a
pubhoz legközelebb eső parkolót választom. Maximum
kétszáz métert, ha kell gyalogolnom. Tökéletes; a hó miatt
igencsak fáztam volna. Korrektül parkolok le, hogy ne
zavarjak senkit. Gondosan elteszem a cédulát a zsebembe,
nehogy úgy járjak, mint a múltkor, amikor órákig
kerestem, mert a műszerfalon felejtettem, és futólépésben
megindulok a pub felé.
Ahogy belépek, fellélegzem. Benn meleg van. Az
emberek beszélgetnek, nevetgélnek, kellemes zene szól, és
még egy szabad asztalkát is találok. Leülök, és két
poháralátétet teszek ki magam elé, hogy jelezzem, várok
valakit. Megnyugtató az effajta kódrendszer. Így nem
zaklatnak majd azzal, szabad-e a szék.

46
 Egy körtelevet rendelek. A pincér zavartan néz rám.
Közlöm vele, hogy vezetek, ennyi elég neki.
Majdhogynem még gratulál is. Tudom, hogy Julien sört
fog inni. Lehet, hogy egy kicsit majd kortyolok az övéből,
csak az íze kedvéért, mert egyébként nem szeretek vezetés
előtt inni. Jobb lett volna, ha az öcsém is ilyen megfontolt.
Öt perce sincs, hogy kihozták a körtelevemet, amikor
lecövekel előttem egy csaj.
- Szabad ez a szék?
Rámutatok az üres poháralátétre.
- Jaj, bocs, nem vettem észre. Vársz valakit?
- Igen. Egy barátomat.
Egy pillanatig haboztam, ne mondjam-e azt, hogy a
barátnőmet, csak a vicc kedvéért, mert a lány kissé furcsán
viselkedik. Üvölt róla, hogy flörtölni szeretne. Pedig ez a
pub inkább az otthonos hangulatáról ismert, nem afféle
rapidrandis, ismerkedős hely. Elmosolyodom, ahogy
eszembe jutnak anyám megjegyzései. A jelek szerint a
torzonborz hajam nem riaszt el mindenkit. Mondjuk, ez a
csaj valószínűleg csak azt szeretné, ha fizetnék neki egy
italt. Én viszont ki nem állhatom, ha valaki így nyomul.
- Mit szólnál, ha veled maradnék addig, amíg ideér?
Hát én bizony egy pillanatig sem töprengek, mintha
csak egy könyv nyílna meg a fejemben. A könyv-aminek-
ön-a hőse. Ha meg akar küzdeni a sárkánnyal, lapozzon a

47
62. oldalra. Ha inkább el akar rejtőzni, menjen a 33.-ra. A
lány viszont beletrafált az egyetlen lehetőségbe. 0. oldal.
- Kétségkívül igen jól nézel ki, de hiányzik belőled az
érzelmi intelligencia, hogy felmérd, valaki diszponibilis-e
vagy sem. Ez persze meglehetős kifinomultságot igényel,
ami szemlátomást nem a te világod. Felmerül bennem,
tudod-e egyáltalán, miről is beszélek. Szóval, sajnálom, de
egyáltalán nem szeretném, ha velem maradnál, míg a
haverom megérkezik,
A lány vérig van sértve, én meg azon tűnődöm,
felfogta-e egyáltalán, amit mondtam. A reakciójából ítélve
valószínűleg nincs hozzászokva, hogy így lerázzák, de
most csöppet sincs hozzá hangulatom.
Vagy továbbadta az üzenetet, vagy az asztalon virító
üres pohár-alátét mégis megtette a hatását, mivel Julien
érkezéséig más már nem háborgat. Majdnem nyolc óra,
mire befut. A hajában hópelyhek.
- Huh, micsoda idő! - Fúj egy nagyot, ahogy leül
velem szemben.
- Csak esik a hó - jegyzem meg.
- És rohadt hideg van - húzza le a kesztyűjét.
- Nekem mondod?
Julien a kabátjából is kibújik, és int a pincérnek, hogy
egy sört rendeljen. Én felemelem a körteleves poharamat,
a pultos srác bólint.

48
 - Szóval, mi történt? - kérdi Julien komoly arccal.
- Semmi különös. Szerda van.
- Látogatásnap. De hát máskor is bemégy az
öcsédhez, nem?
- Pontosabban beviszem anyámat.
- Még mindig nem vagy hajlandó találkozni vele?
- Nem.
- Na jó, akkor mi a baj?
- Miért kérdezed ezt?
- Thibault... Rád van írva. És nem hívtál volna fel
hatkor, amikor tudod, hogy szerda esténként én vagyok
Clarával, ha nem lett volna fontos.
- Hogy van Clara? Remélem, nem okoztam túl nagy
kellemetlenséget neked és Gaëlle-nek...
- Ne aggódj, Gaëlle-nek nem volt gond, hogy
felváltson, Clara pedig remekül van. Egészséges, mint a
makk, a gyerekorvos azt mondja, nagyon szépen fejlődik.
Amúgy továbbra is benne vagy a keresztapaságban?
- Hát persze hogy benne! A kislányod ennivalóan
édes, hogy is gondolhatnám meg magam? Ha így
folytatja, a végén még feleségül veszem!
- Pfff - göcög Julien. - Akkor lány van a dologban?
- Nincs. Illetve... talán. De nem úgy ahogy
gondolnád.
- Hanem hogy?

49
 Leteszem a poharamat, és hátradőlök a széken.
- Van egy lány, meg vannak a barátai, van az öcsém,
a rendőrség, zsinórok mindenütt, jázminillat és
bemászkálás autóval a kórházba.
- Upsz! Várj, ezt nem tudom követni.
A pincér az asztalunkhoz lép a sörrel és a
körtelevemmel. Megköszönjük, én újra teletöltöm a
poharamat. Egy kicsit kilöttyintem az asztalra, sután
feltörlöm.
- Kifejtenéd, kérlek, egy kicsit világosabban? -
mondja Julien.
- Eeegen... Várj!
A kezem ragad, kiveszek egy zsebkendőt a táskámból.
Amióta az anyámat hordom a kórházba, mindig tartok
magamnál.
- Valami történt velem az előbb.
És elmesélem neki, hogyan alakította a véletlen a
délutánomat. Julien egyszer sem szól közbe, figyelmesen
hallgat. Amikor befejezem, továbbra is csöndesen néz
rám.
- Nem mondasz semmit?
- Mit akarsz, mit mondjak? Elég vicces az egész.
- Vicces? Én nem ezt a szót választottam volna.
- Jó, akkor különös, ez már jobban tetszik? Azt nem
értem, miért kavar fel ez ennyire téged. Eltévesztetted az

50
ajtót, és kész!
Julien várja, hogy megmagyarázzam. Mindjárt
megkapja a választ, ami három órája itt motoszkál a
fejemben.
- Szerinted miért szeretném, hogy az öcsém legyen a
lány helyében, és fordítva?
Julien gondterheltté válik. Látom a szemén.
- Arra célzol, hogy azt szeretnéd, ha inkább a lány
ébredt volna fel, és az öcséd lenne kómában?
- Pontosan.
- Nagyon jól tudod, miért.
- Nem, nem tudom.
- Hagyd abba, Thibault! Még mindig nem
emésztetted meg, hogy az öcséd elütötte azt a két kislányt.
Őszintén szólva, emiatt senki nem haragudhat rád. A
helyedben én ugyanígy lennék. Az a lány, Elsa,
jóravalónak tűnik, és te azt szeretnéd, bárcsak felébredne,
ahogy mindenki, akinek szíve van ezen a világon. Szóval
természetes, hogy ezt gondolod.
- Szíve... Azt szeretném, ha soha nem kéne
viszontlátnom az öcsémet, és te mégis azt gondolod, hogy
van szívem?
- Mindenkinek van szíve, Thibault. Csak éppen azt
kellene tudni, mihez kezdünk vele. A tiéd ezer darabra
tört, mikor Cindy el-ment. A baleset után meg millióra.

51
Arra gondolsz, ha tennél valamit, hogy felébreszd azt a
lányt, talán pár darabot összeragaszthatnál belőle. Hogy
elkezdhesd megbocsátani magadnak, amiért ezt gondolod
az öcsédről.
El vagyok képedve, mint mindig. De Julien pontosan
ezért a barátom. Egy éve most először érzem, hogy
könnyek gyűlnek a szemembe. De nem. Nem sírhatok. Itt
nem. Ebben a zsúfolt bárban nem. És nem egy szerda este.
- Gyere, elmegyünk - mondja Julien.
- Mi?
- Mindjárt összeroppansz itt nekem.
Julien kiissza a poharát, és int, hogy én is végezzek
gyorsan az enyémmel. Két perccel később már a hólepte
járdán állunk. Igaza volt. Rohadt hideg van.
Megfogja a karomat, és elhúz az ajtótól. Nem figyelek
semmire, mintha fátyol lenne a szemem előtt, és tudom,
hogy nem a hótól
- Rajta! - mondja.
Nem türtőztetem magam tovább. Két pasi egymás
karjában, ritka látvány az ilyesmi az utcán. Ha igen, akkor
meg többnyire azt képzelik, hogy melegek. Most, ha
valaki erre jár, gondoljon, amit akar, nem érdekel. Én csak
ki akarom üríteni a szememből a vizet, ami akadályoz a
látásban. Ki akarom köpni a nyálat, amivel tele a szám. El
akarom üvölteni a kétségbeesésemet az egész világnak.

52
 De végül csak sírok Julien vállára borulva, aki magához
szorít. Hónapok óta nem éreztem valaki melegségét. Egy
legjobb baráté igazán megnyugtató. Néhány percig így
állunk, aztán győz a hideg. Julien egy zsebkendőt nyújt
nekem, nála is mindig van, csak éppen a lánya születése
miatt.
- Eljössz hozzánk - mondja.
- Tessék?
- Ma este eljössz hozzánk aludni, nem engedlek haza
ilyen állapotban.
- Nem ittam, nem fogok elütni senkit.
- Tudom, hogy nem ittál! Világéletedben józan voltál,
és egy hónapja még inkább az vagy, de túlságosan ki vagy
borulva ahhoz, hogy egyedül maradj éjszakára. Hol áll a
kocsid?
- Itt, nem messze, a fizetős parkolóban.
- Oké, dobd ide a kulcsaidat, én vezetek.
Szótlanul engedelmeskedem, és követem Julient a
parkolóba. Kifizetem a díjat, és beülök az anyósülésre.
Ami mindig fura érzés az embernek a saját kocsijában.
Julien jól vezet, hagyom, hadd ringasson el az autó.
Nem lakik túl messze, gyorsan odaérünk. Ő gyalog jött.
Amikor belépünk a lakásba, a felesége mosolyogva siet
elénk.
- Thibault! - lelkendezik halkan, bizonyára mert a

53
kicsi már alszik.
- Szia, Gaëlle! - üdvözlöm én is mosolyogva. -
Bocsánat, hogy így rátok török.
- Nem kell mentegetőznöd - puszil meg kétfelől. -
Julien ideszólt telefonon. Már el is készítettem az ágyadat
Clara szobájában. Csak ne horkolj túl hangosan, és nagyon
sajnálom, de úgy hajnali négy tájban fel leszel ébresztve a
cumiztatás miatt.
- Semmi gond, hogy is neheztelhetnék az én kis
hercegnőmre! De... hogyhogy Julien szólt neked? - Julien
felé fordulok, és tőle is megkérdezem:
- Mikor szóltál neki?
- SMS-t küldtem, miközben a karjaimban itattad az
egereket.
- Te piszok fráter, nem is figyeltél rám!
- Épp ronggyá áztattad a zakómat, muszáj volt
valami gyors megoldást találni.
- Ha befejeztétek egymás cukkolását - szól közbe
Gaëlle találtok a konyhában egy kis maradékot. Thibault,
tettem ki neked törülközőt, ha szeretnél lezuhanyozni.
- Köszönöm, Gaëlle, igazán kedves vagy,
- Te is ugyanígy tennél - feleli.
- Azért köszönöm!
Leveszem a kabátomat és a cipőmet, míg ők egy gyors
csókot váltanak, és megbeszélnek egy-két dolgot a kicsivel

54
kapcsolatban. Gaëlle azt mondja, bemehetek megnézni
Clarát, és letenni a holmimat, még nem alszik.
Amikor belépek a szobába, mintha egy másik
dimenzióba kerülnék. Korábban ez volt Julien
dolgozószobája, azt most áttelepítették
a nappaliba, olyannyira, hogy még a kinyitható kanapé
is átkerült ide. A nappali ugyanis annyira zsúfolttá vált,
hogy ott nem tudták kinyitni. A lakásuk nem túl nagy, de
a lányuknak a lehető legjobb körülményeket akarták
biztosítani.
A rácsos ágy fölé hajolok. darának úgy tűnhet, mintha
egy ufó landolt volna a szobájában. Finoman mozgatja az
ujjacskáit, angyal-arccal néz rám. Szép munkát végzett ez
a Julien meg ez a Gaëlle.
Elfordulok a kis hercegnőmtől, hogy körbenézzek. A
kanapéágy ki van nyitva, rajta hívogatóan párna, paplan.
Nagyobb hatást tesz rám, mint az ismerkedni próbáló csaj
az előbb. Halkan kimegyek a szobából, behúzom magam
mögött az ajtót. Gaëlle a nappaliban tévét néz, Julien a
konyhában vár.
Vonakodok asztalhoz ülni, bár most, hogy elcsorgattam
a könnyeimet, ráébredek, milyen szörnyű éhes vagyok.
Vacsora közben erről-arról beszélgetünk. A legtöbbet
Claráról, de ez érthető is, ha gyereked van, az mindennél
fontosabb. Miközben Juliennel leszedjük az asztalt, Gaëlle

55
beszól nekünk, hogy ő lefekszik, mivel négy óra körül,
amikor a pici megéhezik, fel kell kelnie. Felajánlom, hogy
majd én megetetem Clarát, így ő végre kicsivel többet
alhat.
- Megtenned?
- Örömmel. Példamutató keresztapának kell lennem,
nem igaz?
- Szuper, nagyon szépen köszönöm. Így kivételesen
mindketten alhatunk egész éjszaka.
- Na és hol a cucc? - nézek körül a konyhában.
- Minden oda van készítve - mutat Gaëlle a pult
egyik sarkára. - Épp csak meg kell melegítened.
Gaëlle mindkettőnket megpuszil, és eltűnik a
hálószobában.
Elmegyek letusolni. A meleg víz borzasztóan jólesik.
Kicsit áztatom is magam, bár tudom, hogy ártok vele a
bolygónak. De ez tényleg ritkán fordul elő, meg aztán
nem is vagyok jó passzban, úgyhogy a bolygó érdekei ma
egy kicsit háttérbe szorulnak.
Amikor kijövök a fürdőből, Julien közli, hogy ő is
lefekszik. Kicsit elücsörgök még a tévé előtt, de aztán
hamar lekapcsolom. Még könyv sincs nálam, bár nem
vagyok benne biztos, lenne-e kedvem olvasni.
Csöndesen beosonok Clara szobájába, és bebújok a
paplan alá. Az ágynemű érintésétől megborzongok.

56
Csodálatos, amikor van valaki, hogy megmelegítse, de
nekem nincs ilyen. Újra felmerül bennem, egyáltalán kész
vagyok-e keresgélni.
A két behajtott ajtón át hallom Julien és Gaëlle
sutyorgását. Aztán az ágynemű zizegését. Azt hiszem,
többet adtam nekik, mint egy végigaludható éjszakát.
Nem zavar, hogy szeretkeznek a szomszéd szobában.
Örülök, hogy gyönyörű pillanatokat élnek át.
Elalszom, de két óra tájban felpattan a szemem.
Fészkelődöm az ágyban, próbálok a lehető legkevesebb
zajt csapni. A kórházi látogatásom képei úgy kavarognak
a fejemben, mint ruhák a mosógépben. Lassan telnek a
percek, de egyszer csak hallom, hogy Clara mocorogni
kezd. Kimegyek a konyhába, hogy megmelegítsem a
cumisüveget, majd visszajövök a szoptatóspárnával. Nem
tudom, kinek jutott ez eszébe, de zseniális. Nem kapsz
izomgörcsöt, míg a baba táplálkozik. Amikor először
nélküle cumiztattam Clarát, csillagokat láttam. Julien
viszont nemigen használja.
Óvatosan kiemelem Clarát, mielőtt még istenigazából
rázendítene a sírásra, és beviszem magammal az
ágyamba. A hátamat a falnak vetem, hogy kényelmesebb
legyen, és Clarát ráfektetem a párnára. Pici szája rácuppan
a cumira. A halk cuppogás lassan elringat. Amikor
befejezi, félreteszem a cumisüveget. Aztán így alszunk el

57
újra, egymás karjaiban.

58
 5.
ELSA

A ZON GONOLKOZOM, MEDDIG LESZ ÍGY,

HOGY CSAK HALLOK. Azon gondolkozom,
vajon egy nap igazán fölébredek-e. Tudom - az orvosoktól
hallottam, hogy alig vagyok képes magamtól lélegezni.
Tudom, hogy rendszeresen végeznek vizsgálatokat, és azt
is tudom, hogy csak néhány óráig bírom, utána megint túl
gyengének találnak ahhoz, hogy egyedül lélegezzem
tovább. A test működése annyira különleges. És
csodaszerű. Hogyan lélegezhetek egyáltalán, akár csak
pár percig is, amikor egyáltalán nem érzek semmit?
Ha kikerülök a kómából, ezt is meg kell kérdeznem. Jól
megizzaszt majd az orvosomat, aki csak hetente dugja be
hozzám az orrát. Valóságos vallatásnak vetem majd alá.
Szombat van. Három napja járt itt a húgom, és négy
nap múlva jön újra. Talán a szüleim benéznek ma. Végtére
is szerdán volt a születésnapom.
És milyen klassz volt! Hallhattam a barátaim hangját,
akik már jó ideje nem voltak nálam. Elképzelhettem,
ahogy eszik a tortát, és fújják a gyertyáimat, kinyitják az
ajándékomat. És megismerhettem valakit.
59
 Thibault. Megjegyeztem a nevét. Furcsamód attól
tartottam, hogy elfelejtem. Pedig a memóriámat
egyáltalán nem befolyásolja a vegetatív állapotom, mégis
féltem tőle. És hathét óta most először nem álmodtam a
balesetemmel. Sőt, semmi különöset nem álmodtam. Az
álmom fekete volt és mély. S ennyi elég ahhoz, hogy
pihentetőnek nevezhessem.
Ma reggel, mint minden reggel, a segédápolónő bejött,
hogy megmosdasson. Szinte az egész testemet lemosta. A
hajamat is elrendezte, illetve remélem, hogy nem borzolta
rémes szénakazallá. Amúgy nem nehéz vele bánni, de egy
tehetetlen testet gondozni nem lehet egyszerű. Hallottam,
hogy átkeféli, de a többit nem nagyon tudom. Nem
könnyű mindig kitalálni, mit csinálnak körülöttem az
emberek. Ahhoz összehasonlítási alap kellene. S minthogy
semmi emlékem nincs arról, hogy anyám megfésül,
képtelen vagyok megmondani, mit csinált a hajammal a
segédápolónő. Azt viszont tudom, hogy elfelejtette
bekenni a számat ajakápolóval, nem hallottam ugyanis a
balzsam zsíros csusszanását. Huszonnégy óra nem a világ,
és hát úgysem beszélek senkivel, de attól még az ajkaim
állapotát a szívemen viselem.
Amikor dolgoztam, alig egy hónapig tartott ki egy
tubus. Vannak, akik a telefonjukat rántják elő lépten-
nyomon az utcán, mint egy mentőeszközt, én az

60
ajakbalzsamomat kapdosom elő óránként a hegyekben.
Máskülönben kartonná aszalódik a szám, ami nem valami
kellemes.
Kinek nem? - tehetnénk fel a kérdést. Nekem. Nem
annyira a férfiak miatt, akiket megcsókoltam, hanem
inkább azért, mert megcsókoltam őket. Az ajkak
érintkezése igazi csoda. Szeretek csókolózni, nem tehetek
róla. Rúzst ellenben sosem használok, még a jeles
alkalmakkor sem. Elaltatja az érzékeket.
Ma viszont a segédápolónő elfelejtette. Azt hiszem,
valaki kihívta a folyosóra. Ripsz-ropsz befejezett, és
kirohant. Azóta csak a kórház szokásos délutáni jövés-
menését hallom. Sok látogató jön szombaton. Kivéve
hozzám.
Ja, pardon. Hülyeséget mondtam. Hallom az ajtóm
kilincsét. Felismerem anyám járását, és mögötte apám
súlyosabb lépteit. Mind a ketten suttogva beszélnek. Amit
utálok. Olyan, mintha egy ravatalozóban lennének.
Kedvem lenne ordítani, hogy még mindig itt vagyok
mellettük, és élek, de továbbra is a hangjukat lehalkítva
beszélgetnek, mintha csak azt akarnák, hogy én ne
halljam.
- ... muszáj feltenni magunknak ezt a kérdést. Már
csaknem öt hónapja, Henry.
- Hogy mersz ilyet mondani?

61
 Apám felháborodása még a suttogásán át is
érzékelhető.
- A helyébe képzelem magam - feleli anyám. - Mit
gondolnék én az ő helyében az egészről? Kitartanék-e
vajon?
- Honnan tudhatod, milyen a helyében lenni?
- Megpróbálom elképzelni! És ne mondj nekem
mindig ellent, csak azért, hogy bosszants!
- Keresem az érveket és az ellenérveket. Arról
beszélünk éppen, hogy lekapcsoljuk-e a gépről a
lányunkat. Nem pedig arról, milyen színű szőnyeget
vegyünk.
Ha érezném, hogy kering a vér az ereimben, akkor
most azt éreztem volna, hogy megáll. Egyrészt mert apám
többé-kevésbé a védelmemre kelt. Másrészt, mert a
szüleim valójában azon tanakodnak, lekapcsoljanak-e a
lélegeztető gépről.
- De hátha tovább lélegzik majd? - kockáztatja meg
anyám.
- Úgy lesz, mint máskor: két óra, és fulladozni kezd.
- Lehet, hogy nem akar már tovább küzdeni.
- Fejezd be, hogy helyette gondolkodsz! - torkolja le
apám. - Nem tudhatsz erről semmit.
- Henry!
- Mi az?

62
 - Gondolkodj el komolyan a kérdésen!
Egy pillanatig csönd van. Nem tudom, apám
legyintéssel válaszolt-e, vagy még mindig rágódik rajta.
- Rendben. Gondolkodni fogok. De nem ma.
Szándékosan nem figyelek oda tovább a
beszélgetésükre. Másutt járok. Elkalandozok, szinte
belemenekülök a saját gondolataimba. Már az jócskán
megkavarhatja az ember fejét, ha csak saját magához
beszél. Ha még másokat is hallgatunk hozzá, attól a káosz
néha még nagyobb lesz.
Akkor ébredek ismét tudatára a jelenlétüknek, amikor
épp indulni készülnek. Nem lenne szabad folyton ezt
csinálnom. Ezek az emberek azért jönnek ide, hogy engem
lássanak, hogy beszéljenek hozzám. Talán azt remélik,
hogy hallgatom őket. A húgom legalábbis így van vele. Én
meg csak ötpercnyi figyelmet szentelek nekik, négyet az
elején, egyet a végén. De végső soron nem is érdekel.
Honnan tudhatnák, hogy így van?
A szüleim elhagyják a szobát. Még egy puszit sem
kaptam, vagy olyan leheletnyi volt, hogy nem hallottam.
Már éppen készülök, hogy újra egyedül legyek
önmagammal, amikor ismét megcsikordul a kilincs.
Bizonyára az anyám felejtett itt valami ruhadarabot, vagy
egy kendőt. Csakhogy ez nem az ő járása, és nem is
apámé. Könnyedebb, egyszersmind tétovább. A húgom se

63
lehet, ő már megszólalt volna. Talán a segédápolónő: jött,
hogy befejezze a munkáját. Ki tudja, talán eszébe jutott,
hogy nem kente be a számat.
- Szia, Elsa!
A suttogás lágy szellőként hatol a fülembe. A
keresztnév viszont orkán erejével robban be a tudatomba.
Thibault. Visszajött. Nem tudom, miért. Szeretném azt
hinni, azért, mert kedve volt hozzá. Lényegtelen, itt van,
és kész, akkor is újdonságot jelent, ha csak aludni jött.
- Most is ugyanolyan erős jázminillat van ebben a
szobában. De ki illatosít be neked ennyire?
A segédápolónő, szerettem volna válaszolni, azzal az
illóolajos kis üveggel, amit az anyám adott oda neki.
Lehet, hogy néha egy kicsit megszalad a keze.
- Sebaj, azért finom.
Hallom, hogy leveszi a kabátját, sőt azt is, hogy kifűzi a
cipőjét. Kényelembe akarja helyezni magát, ami azt jelenti,
maradni fog. Legszívesebben ugrálnék örömömben.
A cipőjét az egyik sarokba teszi, a kabátját a mögötte
lévő székre. Egy pulóvert vagy egy szvettert úgyszintén.
Valószínűleg meleg van a szobámban. Néhány pillanattal
később meg is érkezik a meg-erősítés.
- Hogy itt milyen meleg van! Nem haragszol, ha csak
pólóban leszek? Ne aggódj, tovább már nem vetkőzöm,
tudom én, mi az illem.

64
 Mohón iszom a szavait, jóllehet nehezen értem a
viselkedését, a modorát, a jelenlétét. Miért jött vissza?
- Bizonyára azt kérdezed magadban, miért vagyok
itt, ugye? Anyámat hoztam be, hogy meglátogassa az
öcsémet. O az 55-ös szobában van, nem tudom, emlékszel-
e. Bár nem is tudom, miért emlékeznél bármire is. Minden
bizonnyal nem is hallasz, és ha megérintem a karodat,
lefogadom, hogy nem érzel semmit. Te jó ég, a semmibe
beszélek... Mi ütött belém?
Megértem a tanácstalanságát, de legszívesebben
megráznám, hogy a helyükre kerüljenek a gondolatai, és
ráparancsolnék, hogy beszéljen tovább. Senki nem
mondta még neki, hogy a kómában lé-vőkhöz beszélni
kell?
- Semmit nem tudok a kómáról - szólal meg hirtelen
újra. - Soha senkit nem ismertem, aki kómába esett volna,
és jobb is, hogy így van. Ügy rémlik, azt szokták mondani,
lehet hozzájuk beszélni, szóval én beszélni fogok. Persze
egyáltalán nem reménykedem abban, hogy hallasz is
engem. De talán ez nem is akkora nagy baj: olyan lesz,
mint egy ingyenes pszichoterápia, és holtbiztos, hogy
senki nem fogja elpletykálni, amit mondani fogok. Előtte
viszont kinyitom az ablakot, mert még én is, aki fázós
vagyok, majd megsülök itt benn. Nem kérek tőled
engedélyt, úgysem tudnád megadni.

65
 Kellemesen meg vagyok lepve. Most először fordul elő,
hogy valaki nem leereszkedő velem. Rendszerint azok,
akik hozzám jönnek, köntörfalaznak, hogy udvariasak és
kedvesek maradjanak, és a végsőkig a szolgálatomra
legyenek. Thibault az első, aki úgy véli, attól még, hogy
zöldséglétre vagyok kárhoztatva, nem kell tiszteletköröket
róni csak azért, hogy valaki a szobámban maradhasson.
Hallom, hogy kinyílik az ablak, és besüvít rajta a
levegő. Elképzelem, hogy megborzongok.
- Brrr! Azért nem maradok mellette! - kiált fel
Thibault. - Na, itt jó lesz - húz egy széket az ágyam bal
oldalára.
Telefoncsörgés hallatszik tompán.
- A francba, nem kapcsoltam ki a telefonomat.
Felveszem, ne haragudj! Még ha teljesen mindegy is
neked.
Nevetni támad kedvem. Aztán hirtelen sírni. Vagyis
inkább azt szeretném, ha a testem képes lenne sírni. Nem
a szomorúságtól, hanem az örömtől. Thibault az első
(ebben is az első), akitől az elmúlt hathétben
nevethetnékem támadt. Még a takarítónő rádiójában a
bemondónak se sikerült ezt elérni a favicceivel.
Amint felveszi a telefont, hallom, hogy átmegy
ökológiai szak-értőbe.
- Várj, most miről beszélsz? Nem, azt a dossziét még

66
nem validálták. A vízügyeseknél még nem járt... Igen,
tudom, hogy egy szélenergiára épülő projektnél ki nem
tojja le a vízügyeseket, de ez a törvény... Mi, hogy
sürgetnek a feletteseid...? Na látod, hogy tojnak a
vízügyre. Akkor meg...? Ah... Ide hallgass, szombat van,
lazíts már! A Föld nem fog hétfőig felrobbanni, hacsak
valami barom fejesnek nem jut eszébe útjára indítani egy
atombombát. Akkor meg úgyis állna a bál, senki nem
törődne holmi szélenergia-projekttel. Szóval fújd ki
magad, és majd hétfő reggel együtt megnézzük.
Bemehetek korábban, ha az megnyugtat... Oké, akkor
legyen hét óra! De ára van ám annak, hogy ilyen korán
kiugrasztasz az ágyból... Hát, nem is tudom... Egy körteié
esetleg...? Igen, örömmel!
Thibault felkacag. Úgy érzem, ez a legszebb hang, amit
valaha hallottam. A fejemben azonnal le is rajzolom ezt a
nevetést. Egy ragyogó lángot asszociálok hozzá, aranyló
szárnyakat, amik a hangja modulációira libbennek fel s
alá. Valahányszor felkacag, a körülöttem lévő sötétség
világosabb lesz. Egy pillanatra belekapaszkodom ezekbe a
szárnyakba. Amikor a nevetése abbamarad,
elhalványulok, mint a lángok. Thibault folytatja a
beszélgetést:
- Akkor hétfőn reggel hétkor, szia!
Leteszi, aztán még megnyom pár gombot a telefonján.

67
 - Tessék, ki van kapcsolva. Többet nem fog zavarni
minket. Vagyis hát engem nem fog többet zavarni.
Hallom, hogy bedugja a kabátja egyik zsebébe, aztán
visszaül a műanyag székre.
- Nem valami kényelmesek ezek a székek. Igazán
tehetnének ide valami puhább ülőalkalmatosságot. Neked
ugyan édes mindegy, de azoknak, akik látogatni jönnek,
sokkal jobb lenne. Talán tovább is maradnának.
Amit Thibault mond, nem is ostobaság, bár kétlem,
hogy venné a fáradságot, hogy ezt megossza a kórház
személyzetével is.
- Biztosra veszem, ha te ülnél rajta, ugyanígy
vélekednél. Egyszer majd kipróbáljuk, ha akarod. Vagy
inkább, ha bírod. Nem is tudom, én hogy voltam képes
elaludni rajta a múltkor.
Lejjebb csúszik a széken, és a lábát felteszi az ágyamra.
Néhány pillanattal később máris mélyen lélegzik. Hogy
tud ilyen gyorsan elaludni? Csodálatosak lehetnek az
éjszakái. Vagy talán épp ellenkezőleg, és délutánonként
revánsot vesz.
Akárhogy van is, most, akárcsak az első alkalommal,
hallgatom, ahogy lélegzik. Sokáig.
A szelet is hallgatom. Valószínűleg van egy fa a
szobámtól nem messze. A húgom ősszel leírta nekem a
levelek színét. Most talán ugyanezek a levelek éppen

68
hullanak. Szeretném hallani a kavics csikordulását és a
beszélgetések zsivaját odalenn, de az ötödik emeleten
vagyok. Szeretném hallani a forgalom zaját, a
dudálásokat, de hát mindenki tudja, hogy a kórházak
környékén tilos dudálni.
Fázom.
Ugyan már. Miket beszélek? Nem fázhatok. Csak azt
képzeltem, hogy fázom.
Lehet, hogy egy kis időre elaludtam. Nem vagyok
benne biztos, mivel még mindig ugyanazt hallom. A
szelet és Thibault egyenletes lélegzését. Azt szeretném, ha
felébredne, és újra beszélne hozzám a maga leereszkedés
nélküli modorában. A kívánságom néhány pillanattal
később, amikor mocorogni kezd, teljesül is.
- Uff... Csöppet se kényelmes.
Valószínűleg a szemét dörzsöli, és a lábát az ágyról
levéve kinyújtózik.
- Legközelebb hozok magammal egy párnát.
Vissza szándékozik jönni! Bárcsak üvölthetnék
örömömben!
- És legközelebb az ablakot sem fogom kinyitni. Te
lehet, hogy semmit nem érzel belőle, de farkasordító
hideg lett itt benn. Engedelmeddel magamra kapok
valamit, és máris becsukom.
Az ablak becsukódik. A szél már nem zörgeti a

69
faleveleket.
- Anyám már biztosan el nem tudja képzelni, hová
lettem. Főként, hogy azt mondtam neki, hívjon fel. Hogy
én milyen hülye vagyok!
Megkeresi a telefonját, és újra bekapcsolja. Egy rövid
bippenés üzenetet jelez.
- Aha, úgy van. Vár. Szerencsére még csak két perce.
Mennem kell.
Befűzi a cipőjét, felveszi a kabátját, felhúzza a
kesztyűjét. Ez utóbbi neszt nagyon jói ismerem, annyiszor
hallottam a saját kezemen, hogy minden gond nélkül
azonosítom. Thibault közelebb lép, tudom, mi fog most
következni, s már előre örülök neki.
- Gyere ide, hadd csókoljalak meg! Jó, persze, nem
kell szó szerint venni.
Ahogy először, most is arrébb tolja a huzalokat, amik a
gépekhez kötnek. A csókja alig hosszabb az elsőnél, és
körülbelül az arcom közepére tájolom. O az egyetlen, aki
odébb meri taszigálni ezeket a vackokat.
- Az arcod hűvös. Talán nem kellett volna kinyitnom
az ablakot. De... milyen száraz az ajkad! - kiált fel hirtelen.
- Olyan, mint az újságpapír! Pff, te jó ég, hát nem ezért
fizetik az ápolónőket?
Eltávolodik, és hallom, hogy nyitogatja-csukogatja a
szekrényajtókat.

70
 - Hát itt aztán nincs semmi! Az öcsémnek olyanok az
ajkai, mint egy agyonbotoxozott amerikai színésznőé,
rólad meg megfeledkeznek?! Ez egyáltalán nincs rendjén.
Bárkinek kedve támadhat megcsókolni a szádat!
Hirtelen néma csend. Olyan, mintha valaki ollóval
elnyisszantott volna egy hangszalagot. De mégsem,
valamiféle lármát hallok a folyosóról. Töröm a fejem,
miért hallgatott el olyan hirtelen Thibault. Lehet, hogy
megtalálta az ajakbalzsamot.
- Akkor majd az enyémmel.
Nem. Nem találta meg. És különös módon
megváltozott a hangja. Kevésbé dinamikus, kicsit
mélyebb. Szinte zavart.
- Tessék, kész is. Így már jobb lesz. Még soha
senkinek nem balzsamoztam be az ajkait. És nem is
rúzsoztam ki. Ahhoz képest egész tűrhető. És az sem
változtat semmit, ha netán nem értenél egyet.
A tokot egy kis kattanással visszazárja.
- Megyek. Hamarosan találkozunk? Pfff... Úgysem
fogsz válaszolni. Akár azt is képzelhetem, hogy elküldesz
melegebb éghajlatra. Lehet, hogy nem is ártana. Akkor
nem kellene magyarázkodnom a legjobb barátomnak,
hogy miért látogattalak meg újra.
Elhallgat. Sóhajt egyet. Ezt viszlátnak veszem.
Elképzelem, ahogy mosolyog. Remélem, őszintén és nem

71
szomorúan. A léptek eltávolodnak, a kilincs
megnyikordul, az ajtó becsukódik.
Csak legyen már jövő hét!

72
 6.
THIBAULT

-H
- Ah.
OL VOLTÁL?
Erre-arra.

Anyám lehajtja a fejét, a cipője orrát fixírozza. Minden

részletét ismerheti már, annyit bámulta az utóbbi
hónapban.
- Mit csináltál? - faggat tovább.
- Aludtam.
- Tényleg?
- Tényleg.
Nem hazudtam, de tisztában vagyok vele, hogy a
vallatásnak ezzel még nincs vége. Minden szót
mérlegelek, hogy ne kelljen kitálalnom a teljes igazságot.
- Találtál hozzá egy helyet? - kérdezi csodálkozva.
- Találtam. Egy nyugis helyet.
Most sem hazudtam. Sőt, a választ még egy új
információval is megtoldottam, remélve, hogy ennyivel
beéri. És valóban.
Anyám szeret kérdezősködni, de viszonylag könnyen
beletörődik a dolgokba. Nem tudom, vajon az öcsémmel
73
kapcsolatban is beletörődést érez-e. Valójában egyáltalán
nem tudom, mit érez, leszámítva azt a szomorúságot, ami
minden mozdulatából, minden pillantásából árad.
Gyalázatosnak érzem magam. Anyám teljesen a padlón
van, és én semmit nem teszek érte azon kívül, hogy
hetente háromszor nála alszom. O sem tesz ugyan semmit
értem, de persze átkozottul önző lenne elvárni tőle, hogy
még velem is törődjön egy ilyen időszakban.
Nekidurálom hát magam.
- Hogy vagy?
Meglepi a kérdésem, olyannyira, hogy meg is áll, pedig
alig négy méter választ csak el bennünket a kocsitól.
- Miért kérdezed ezt?
- Ideje megkérdeznem, nem? Tehát: hogy vagy?
- Rosszul.
- Azt sejtettem. A részletekre vagyok kíváncsi, anya.
Úgy néz rám, mint aki azt keresi, hol a csalás a
reklámban. Vagy mint amikor nyolcéves koromban azt
fürkészte, milyen szamárságot leplez angyali ábrázatom.
- Az öcsédből véletlenül gyilkos lett, de attól még az
én fiam.
Mintha hideg zuhanyt kaptam volna a nyakamba. A
hanghordozásában semmi indulat. Egész idő alatt azt
hittem, anyám gyenge, és nem tud mit kezdeni az
érzelmeivel. Alaposan melléfogtam. Anyám a legerősebb

74
ember, akit ismerek, épp csak kicsit túl könnyen sírva
fakad.
- Hogy tudod a kettőt összebékíteni? - szegezem neki
a kérdést.
- Az iránta érzett szeretettel. Ami pontosan
ugyanolyan, ahogyan téged is szeretlek.
- És ez elég, hogy megbocsáss neki?
- Nem nekem kell megbocsátani...
A folytatást fejből tudom, annyiszor hallottam már.
- Mert nem neked kell ítélkezned - fejezem be a
mondatot.
Bólint.
- Sem neked, sem nekem nem kell ítélkeznünk. Az
öcsédnek épp elég, hogy maga felett ítéletet mondjon. És
még ha egész gyermekkorotokban azt mondogattam is
nektek, ne ítéljétek meg önmagatokat, most el kell
ismernem, jó, hogy ennyi ideje van gondolkozni. Egyedül
csak azt sajnálom, nem voltam elég szigorú a
nevelésetekben, hogy megértessem vele, olyan állapotban
nem lehet volánhoz ülni, ahogy azt tette egy hónappal
ezelőtt.
- Velem sikerült.
- Vele nem - sóhajt.
- Ne vádold magad!
- Nem vádolom. Sajnálom, hogy ellopták két kamasz

75
életét. Az öcséd felnőtt ember. Neki kell elintéznie a
dolgot a lelkiismeretével.
Újra elindul, majd megáll az utas oldali ajtó mellett. Én
is odamegyek az autóhoz, kinyitom. A tető fölött látszik a
feje, de nem nézek rá, úgy kérdezem:
- Akkor miért sírsz annyit?
- Mert a fiam nincs jól.
- Ő tehet róla! - vágok vissza.
- Kétségkívül, de attól még nincs jól, és anyaként az a
feladatom, hogy mellette legyek.
- Szóval akkor az ítélethozatalig ugyanígy látogatni
fogod, sőt utána is, amikor börtönben lesz?
Érzem, hogy elhatalmasodik rajtam a düh, a hangom
egyre agresszívebbé válik,
- Igen - suttogja.
Kinyitja az ajtót, és beül. Én még mindig kinn állok,
kezem a kilincsen. Veszek egy mély levegőt, hogy
lehiggadjak, aztán én is beülök az autóba.
- Majd megtudod, ha lesznek gyerekeid - mondja,
amint elhelyezkedtem.
- Egyelőre nincsenek.
- Egyelőre... - ismétli meg.
A beszélgetés itt abbamarad. Nagyon feszült vagyok.
De most először van valami pozitívum is: anyám nem sír.
A szóváltásunk megrázta, gondolom. El sem tudja

76
képzelni, hogy engem mennyire megrázott.
Negyedórával később leteszem a háza előtt, és közlöm
vele, hogy néhány éjszakán át most a saját lakásomban
maradok. Elfogadja, semmilyen érzelmet nem mutat.
Mintha egy üres testet szállítottam volna haza. Akkor már
jobban szeretem, ha sír.
Agyonfagyva érek haza. A kocsim fűtése elég
szeszélyes, ma éppen sztrájkolt. Forró zuhanyt veszek,
hogy szobahőmérsékletűre melegedjek, vörös bőrrel jövök
ki alóla. A tükörben a hajam most is elég sajátosan fest.
Tudom, hogy hiábavaló fáradság lenne megpróbálni
rendbe szedni.
Ellenben felkapom a borotvát, és nekiesek a
háromnapos boros-támnak. Nem szokásom
szombatonként borotválkozni. Rendszerint inkább hétfőn
teszem, mielőtt munkába indulnék. Most viszont ehhez
van hangulatom.
Azt hiszem, leginkább azért, hogy valamivel
lefoglaljam a kezemet, miközben a fejemben kavarognak a
gondolatok. Az is ezt bizonyítja, hogy amint befejezem,
nekiállok kitakarítani a lakást.
Eszembe jut, amit anyám mondott. Majd megtudod, ha
lesznek gyerekeid.
A jelen számos bizonytalansága között ez az egyetlen
dolog, amiben biztos vagyok. Akarok gyerekeket. Clara

77
születése végképp meggyőzött erről. Sőt az összes
barátomat is meggyőzte, akik szívrepesve várják, hogy
megtaláljam a rokon lelket. Nemigen hajlandók elfogadni,
hogy egyelőre nem is nagyon keresem...
Amikor a múltkor Julienéknél töltöttem az éjszakát,
Clarával a karomban aludtam el. Gaëlle így talált ránk
reggel nyolc óra tájban. Még le is fotózott bennünket,
mielőtt felébresztett volna. A telefonomban van a kép,
gondosan őrzöm. Később majd megmutathatom a
keresztlányomnak, hogyan szorítottam magamhoz,
amikor csak pár hónapos volt.
Épp porszívózok, ezért nem hallom meg azonnal a
csengőt. Csak amikor leállítom a sugárhajtású repülőgép
zúgásával vetekedő szívómasinámat, veszem észre, hogy
valaki vadul nyomja a gombot. Magamra kapok egy
pólót, és kis híján hasra esem a porszívózsinórban, ahogy
az előszobába igyekezek.
- Jó es... Cindy?!
A volt barátnőm áll velem szemben. Szőke Kleopátra-
frizurája ugyanolyan kifogástalan, darázsdereka még
annál is karcsúbb, mint ahogy emlékeimben élt. Csak
állok megrökönyödve, félig eltátott szájjal, a kezem még
mindig a kilincsen.
- Szia, Thibault! - feleli. - Bejöhetnék?
Csak hebegek-habogok, mint egy hülye, de végül utat

78
engedek neki a nappali felé mutatva. Cindy elmegy
mellettem, üdvözlésképpen arcon csókol. Becsukom az
ajtót, még mindig némán. Amikor visszafordulok, épp a
kabátját és a magas sarkúját veszi le. Felismerem a fekete
harisnyát és a szoknyát, ami rajta van. A blúz ellenben új,
és meg kell hagyni, remekül áll neki.
Észreveszi, hogy nézem, elmosolyodik. Ekkor
feleszmélek, és elrohanok, hogy magamra kapjak egy
nadrágot.
- Mit csinálsz? - kérdi.
- Felöltözöm - szólok vissza a hálószobából.
- Fel vagy öltözve - jegyzi meg.
- Nem úgy, hogy fogadhatnék valakit.
- Ó, de hiszen csak én vagyok! Láttuk már egymást
meztelenül is, szóval tökéletesen megtette volna az a
sort...
Tudom, hogy igaza van, de mégis szükségét érzem,
hogy felvegyek egy nadrágot. Kezembe akad egy farmer,
ami az egyik fotelon hányódik, gyorsan magamra kapom.
Amikor visszamegyek a nappaliba, Cindy a kanapén ül,
és a lábát dörzsölgeti.
- Micsoda gyötrelem ez a cipő! - siránkozik.
- Sosem értettem, miért hordtok ilyeneket.
- Mert csinosabb benne az ember lánya. Te nem úgy
találod?

79
 - Ööö...
- Pedig szeretted, amikor...
Nem fejezi be a mondatot. Nincs rá szükség.
Mindketten tudjuk a végét. A jólneveltségem és az
udvariasságom menti meg a helyzetet.
- Iszol valamit? - indulok ki sebtiben a konyhába.
- Egy kis bort szívesen innék, ha van.
- Talán lapul egy üveggel valamelyik szekrény
mélyén, de nem garantálok semmit.
- Ja persze, igaz is. Gyümölcslé úr - teszi hozzá
nevetve.
Átkutatom a szekrényeket, és csakugyan találok egy
palackot.
Minden bizonnyal még a szakításunk idejéből maradt,
amikor az
öcsém egy kis bulit rögtönzött nekem, hogy
vigasztaljon. Két teli pohárral jövök vissza. Az egyikben
bor van, a másikban körteié.
- Te mit iszol? - kérdezi.
- A szokásosat.
- Ah.
Azon tűnődöm, vajon emlékszik-e még rá, miket
szerettem. Bár nagyon sokáig éltünk együtt, mindig úgy
találtam, hogy olyan „globális” maradt. Akkor el is
fogadtam, de most, hogy belegondolok, hiányzott belőle

80
az őszinteség. Én az életének a legkisebb rejtett zugát is
ismertem, ő viszont csak akkor érdeklődött a részletek
iránt, amikor muszáj volt.
- Jól van. Szóval... miért is vagy itt? - nyújtom oda
neki a poharat.
- Ó, te aztán nem vesztegeted az idődet! - kortyol
bele a borába.
- Azért szerinted is normális, nem, hogy meg vagyok
lepve?
- Persze, igazad van. Épp csak beugrottam, hogy mi
újság veled.
A könyv-aminek-ön-a-hőse beindul a fejemben. Ha
Cindy beugrik, hogy mi újság, lapozzon a 15. oldalra, A
15.-en vagyok, ahol az áll: „Riadó! ”
- Ja - mondom sután. - Hát, amint látod, semmi nem
változott.
Vagy majdnem, teszem hozzá magamban, de semmi
kedvem a legutóbbi napjaimról beszámolni neki,
- Hogy van Julien? - kérdezi, - Gaëlle szült?
- Igen, egy kis Clarát. Tündéri.
- Ki? Gaëlle vagy Clara?
- Mindketten.
Még egy kortyot iszik, aztán leteszi a poharát. A
mobilom az asztalon hever karnyújtásnyira.
- Tessék, ha látni akarod - veszem föl.

81
 Oda akartam nyújtani neki, de Cindy feláll, és átül
mellém. Végigpörgetem a fotókat egészen addig,
amelyiken Clarával alszunk. Sokáig nézi egyetlen szó
nélkül, majd rám emeli a tekintetét.
- Nagyon édes. Régen készült?
- Csak pár napja.
- Á, náluk aludtál?
Bólintok. Az a benyomásom, hogy az ő fejében is
működésbe lépett a könyv-aminek-ön-a-hőse. Az enyém
megállt a 80. oldalon. „Maradjon udvarias.”
- És te? - kérdezem, mielőtt még kínosan hosszúra
nyúlna a csönd. - Veled mi a helyzet?
- Másik irodához kerültem, és nagyon tetszik.
- Melyik részlegnél vagy?
- A délnyugatinál.
- De hát az irtó messze van ide!
- Igen, de azért még vissza-visszajövök. Mint például
ezen a hétvégén. Hogy találkozzam a családommal meg a
barátaimmal.
- Én is a barátok közé tartozom?
Egy kis kitérőt teszek a 80. oldalon, egy pillanatra
rátérve a „Hozza egy kicsit zavarba” utasításra. Azonban
a kérdésem láthatólag semmi ilyen hatást nem tesz rá.
- Természetesen! - vágja rá.
- Aha...

82
 - Miért, te engem nem tekintesz barátodnak?
Ez lehet a tízezer eurós kérdés. 77. oldal: „Legyen
őszinte.”
- Kissé bajos azt mondani, hogy a barátom vagy,
tekintettel a közös múltunkra, de legfőképpen a módra,
ahogyan véget ért a kapcsolatunk.
- Még mindig haragszol rám?
Az igazat megvallva, fogalmam sincs, de semmi
kedvem vég nélküli magyarázkodásba bonyolódni.
- Nem, már oké.
- Akkor meg miért ne tudnál barátnak tekinteni?
Nagy szemekkel néz rám. Elegánsan van kisminkelve,
ami kihangsúlyozza a tekintetét, és érzem a parfümjét is.
Ugyanazt használja, ha nem csal az emlékezetem,
felismerni vélem azt az illatot, amit éveken át
belélegeztem. Kissé arrébb húzódom, hogy távolabbra
kerüljek tőle. Mikor jött ennyire közel?
- Hm, Thibault? Mondd meg, miért nem?
A hangja átment suttogásba. Érzékelem a lélegzését és
a parfümje mögött a bőre illatát. Emlékek kelnek életre a
fejemben, el akarom hessegetni őket. Ugyanakkor...
- Ööö... Nem is tudom. Talán mert... nehéz?
Nevetségesnek tartom a válaszomat, de ennyit voltam
képes kipréselni magamból.
Cindy áthatóan néz rám, és egy pillanatra bevillannak

83
azok az alkalmak, amikor ugyanígy nézett. Látom a
szemén, hogy az ő fején is ugyanezek az emlékek
suhannak át, és a könyv-aminek-ön-a-hőse neki gyorsabb
megoldást ad, mint az enyém. A következő pillanatban az
ajka az enyémre tapad. Reflexszerűen majdnem
visszacsókolok.
De csak majdnem.
A lényem egyik fele élvezetet lel az érintkezésben,
A másik felét hányinger fogja el.
Érzem, hogy Cindy megfogja a kezemet, és a derekára
teszi, míg az övé a hátamat simogatja. Magához húz.
Hirtelen hátradöntöm a kanapén.
- Érdekes - suttogja, vágyakozó pillantással. - Nem is
tudtam, hogy ennyire szereted kézbe venni az irányítást.
- Sok minden van, amit nem tudtál rólam - felelem
hidegen.
Látom rajta, hogy a hangnem meglepi. Sietve
folytatom, mielőtt még felülkerekedne bennem a vágy.
- Mit keresel itt, Cindy?
Megmerevedik. A könyv-aminek-ön-a-hőse
szemlátomást erre nem ad választ neki.
- Nem, tulajdonképpen nem is kell felelned. Van róla
némi sejtésem, de igazából fütyülök rá.
Felkelek. Cindy még mindig a kanapén hever. A
tekintete megváltozott. Úgy néz rám, mint aki nem tudja,

84
hogy a felmosórongyot vagy a törlőrongyot válassza.
Nem haragszom rá, valószínűleg az én arcom ugyanezt
tükrözi.
- Menj el!
Nem szól, de engedelmeskedik. Nézem, ahogy
visszaveszi a cipőjét, begombolja a blúza felső gombjait
(mikor gombolta ki vajon?). Odanyújtom neki a kabátját,
és még mielőtt felvenné, kinyitom előtte az ajtót.
- Megváltoztál - mondja, ahogy kilép a küszöbön.
- Ha annak idején igazán ismertél volna, most
megkímélted volna magad a fáradságtól, hogy ide gyere.
- Legalább megpróbáltam...
Bevágom az ajtót, anélkül, hogy bármi mást mondanék.
Egy ideje megfeledkeztem a „maradjon udvarias”
utasításról.
Az asztalon még ott van a félig teli pohara és az én
körtelevem, amihez hozzá se nyúltam. A talpánál
megfogom a poharat, kimegyek a konyhába, és kiöntöm
belőle a bort, ahogy az üvegből is. Mindkettőt bedobom a
szelektíves kukámba, nem kívánom még egyszer látni ezt
a poharat.
Amikor visszamegyek a nappaliba, rá se merek nézni a
kanapéra. Kihozok egy takarót a hálóból, és leterítem vele.
Így már jobb. Felveszem a távirányítót, és bekapcsolom a
tévét. Kortyolgatni kezdem a körtelevemet, nem igazán

85
figyelek a bemondó kommentárjaira.
Ez megalázó volt.
Hát ezért nem keresek én senkit.

86
 7.
ELSA

H ÉTFŐ VAN. MA SENKI NEM JÖN HOZZÁM.

Ezek a látogatás nélküli napok rettenetesen
hosszúvá váltak. Különösen azóta, hogy Thibault belépett
az én látszatéletembe. Ha egy kis szerencsém van, talán
eljön az öccséhez, illetve elhozza hozzá az édesanyját. De
hét közben nagy az esély, hogy a munkája miatt nemigen
tud időt szakítani rá.
Hallgatom, ahogy a segédápolónő sürgölődik
körülöttem. Ezúttal semmiről sem feledkezik meg. Sőt,
szerintem kicsit túl sokáig pepecsel. Mintha valami
ceremóniára, vagy nem is tudom, mire készítene elő. Úgy
tűnik, az ajkaimat is alaposan bekeni, mintha rájött volna,
hogy a múltkor kihagyta.
Csendben befejezi, majd végez a többi tevékenységgel
is, és kimegy a szobából. Néhány perccel később hangosan
nyílik az ajtó, és beszédhangok zsivaja meg lépések
dobbanása tölti meg a szobát. Meg vagyok illetődve ettől
a tömegtől. Mire föl ez a sok ember?
A zsibongásban néhány orvosi szakszót csípek el.
Amikor túl sok egyszerre az információ, nem tudom
87
követni, mi történik. De elég jó a szimatom (képletesen
szólva) ahhoz, hogy kiderítsem, a főorvos és a rezidensek
nyüzsögnek körülöttem. Nyilván a főorvos az, aki az
imént tapsolt egyet, mire a lárma azonnal alábbhagy, és
lassan beáll a csönd.
A lélegzésekből ítélve legalább öt rezidens vagy
gyakornok tolong körülöttem. Micsoda iskolapélda lett
belőlem! A főorvos az ágyam végénél áll. Leakasztja a
kórlapot, amire az állapotommal kapcsolatos
„helyzetjelentéseket” rögzítik, ahogy nevezni szoktam
őket. Már jó ideje senki semmit nem jegyzett fel.
- Íme az 52-es eset - kezdi. - Többrendbeli sérülés,
köztük koponya is. Közel öt hónapja mély kóma. A
részleteket olvassák el maguk!
Hát ez csúcs: egy szám lett belőlem, ráadásul
különleges eset vagyok.
A kórlap hallhatóan kézről kézre jár, de egyikben sem
marad néhány másodpercnél tovább. Lehet, hogy az
orvosoknál van valami előírás arra, hogy ne tartsanak túl
sokáig egy lapot a szemük előtt. Lehet, hogy zavarja őket,
hogy át kell olvasniuk a sok blablát, vagy inkább szeretik
saját maguk szemrevételezni a dolgokat. Vagy talán arra
okítják őket, hogy lehet átlátni öt másodperc alatt egy
probléma lényegét. Ha erről van szó, revízió alá vehetnék
a képzésüket. Én ugyanis nagyon szeretném, ha lenne

88
valaki, aki öt másodpercnél többet foglalkozna az 52-es
esettel, és végre felfedezze, hogy hallok.
- Itt van egy másolat az agyáról készült felvételekről.
Természetesen a legszemléletesebb kópiákat válogattam
ki. Ezek itt a bekerülésekor készültek, júliusban, ezek
pedig két hónappal ezelőtt. Várom a kommentárjaikat.
Ezúttal öt másodpercnél valamivel többre van
szükségük a rezidenseknek. Hallom, hogy sugdolóznak,
de a részletekre nem figyelek, túlságosan szakmai ez
nekem. Azt viszont kiszűröm, hogy izgulnak, mintha
megmérettetésen volnának.
- Nos? - kérdezi az orvos. - Mit állapíthatunk meg?
Jobb felől az egyik rezidens megszólal:
- A felvételei javulást mutatnak július és november
között.
- Valóban, de ettől azért több részletet szeretnék
hallani. Meg kell indokolniuk, miből következtetnek erre.
Holnapra várom az érveiket írásban az irodámba.
Legalább lesz egy kis tennivalójuk estére.
Elégedetlenkedő sutyorgás hallatszik, de aztán a
rezidensek hamar lenyugszanak.
- Más valami? - hallatszik újra a főorvos hangja.
- Főorvos úr - kezdi egy másik rezidens.
- Igen, Fabrice?
- Beszélhetünk őszintén?

89
 - Itt mindig őszintén beszélünk. Még ha nem is
mindig az igazságot mondjuk.
- Fogalmazhatok kertelés nélkül? - óvatoskodik
tovább a Fabrice nevű rezidens.
- Egymás között igen - feleli a főorvos. - A
hozzátartozók jelenlétében ez nemigen képzelhető el. A
szavainkat mindig ahhoz kell igazítani, ki van előttünk.
Most viszont rajta, hallgatjuk!
- Ööö... a lánynak annyi?
Kuncogást hallok erről-arról, de gyorsan abbamarad.
- Szó, ami szó, tényleg nem kertelt, Fabrice - jegyzi
meg az orvos. - De kétségkívül igaza van. Az önök által is
látható adatok, a különféle szakorvosok véleménye, és az
alapján, hogy az utóbbi három hónap során nem
következett be számottevőbb változás, ennél a betegnél
legfeljebb két százalék az esélye annak, hogy bárminemű
javulás következzen be.
- Mindössze két százalék? - kérdezi az első rezidens.
- Abban a hipotetikus esetben, ha netán felébredne,
nem tudjuk, hogy a sérülései milyen mértékben
károsították a képességeit. Az érintett területek alapján a
beszédkészség, valamint a jobb oldal mozgásfunkcióinak
károsodását tételezhetjük, a tapintófelületek fokozott idegi
hiányát, légzésképtelenséget, amit már meg is
állapítottunk, ezenfelül...

90
 Kényszerítem magam, hogy másra gondoljak.
Kétségbeesetten próbálok eltávolodni attól, amit az orvos
szónokol. Egy szóval se akarok többet hallani. Pedig az
egyetlen dolog, amire még képes vagyok, az épp a hallás,
és most először azt szeretném, bárcsak ne hallanék.
Mindenféle kósza gondolatba próbálok
belekapaszkodni. Az egyetlen, amibe sikerül, Thibault.
Szinte semmit nem tudok róla, így egy rakás dolgot
lehetetlen elképzelnem. Kicsit fantáziálgatok, de a főorvos
hangja menthetetlenül visszaránt.
- ... tehát két százalék.
- Ez szinte egyenlő a nullával, nem? - kérdezi egy
rezidens, akit eddig még nem hallottam.
- Szinte igen. De mi a tudomány emberei vagyunk, és
nem foglalkozunk a szintével.
- Akkor ez azt jelenti, hogy... - kezdi a rezidens.
- ... nulla - fejezi be a főorvos.
A folyosón nagy csörömpöléssel eldől egy kocsi,
mintha csak szentesítené az elhangzottakat. A rezidensek
tollai hersegnek, buzgón jegyzetelnek. A főorvos
bizonyára meg van elégedve magával. Az 52-es esetre
vonatkozó helyzetelemzés befejeződött. Áttérhet másra.
De úgy tűnik, még sincs vége.
- Mi a következő lépés? - teszi fel a kérdést.
- Tájékoztatni a családot? - veti fel az elsőként

91
megszólaló rezidens.
- Úgy van. Néhány nappal ezelőtt már kapcsolatba
léptem velük, hogy gondolkozhassanak.
- Mit mondtak? Ha nem vagyok indiszkrét...
- Hogy gondolkozni fognak. Az anya, úgy tűnt,
beletörődik, az apa ellene volt. Gyakran tapasztalják majd
ezt a helyzetet. Ritkán fordul elő, hogy valamennyi
hozzátartozó egyetértsen. Ez az ellentét majdhogynem
természetes jelenség. Nem lehet félvállról viszonyulni
ahhoz, hogy egy kómában lévő pácienst lekapcsolunk a
gépekről.
Nem igazán tetszik, ahogy az orvos a szüleimről beszél,
de el kell ismernem, hogy igaza van.
- Márpedig én úgy vélem, mi éppen ezt tesszük -
szólal meg hirtelen a legelső rezidens.
Még az eddiginél is jobban kezdem hegyezni a fülemet.
A meg-jegyzés valószínűleg még a főorvost is meglepte,
ugyanis nem válaszol azonnal.
- Megmagyarázná, Loris? - kérdezi közömbösnek
szánt hangon, amin azonban átsejlik valamiféle
keménység.
- Azokra a szavakra gondolok, amiket az imént
használtunk, az elhangzott megközelítő becslésre. Ön azt
mondja, nem vehetjük félvállról azt, hogy véget vessünk
egy kómában lévő páciens gépi segítséggel való életben

92
tartásának. Márpedig, ha jói emlékszem, Fabrice azt a
kifejezést használta, hogy „neki annyi”, és a két százalék
esélyt, ha jól érzékeltem, önkényesen nullára redukáltuk.
Ha ez nem a dolgok félvállról vétele, akkor azt hiszem,
nem egy nyelvet beszélünk.
Ha tudtam volna mozogni, megcsókoltam volna. De
azt hiszem, előbb védelmembe kellett volna venni, mert a
főorvos hangjából ítélve, jó csomó éjszakai ügyeletet
sóznak majd a nyakába.
- Ön kétségbe vonja a társai és leendő kollégái
diagnózisát?
- Én nem vonok kétségbe semmit, főorvos úr -
mentegetőzik a rezidens. - Egyszerűen csak furcsának
találom, hogy ilyen nyersen bánunk egy beteggel, aki jelen
pillanatban még itt lélegzik előttünk.
- Loris - kezdi az orvos olyan hangon, mint aki
igyekszik türelmet erőltetni magára -, ha ön képtelen
elviselni, hogy valakit le kell kapcsolni a gépről, akkor
semmi keresnivalója ezen az osztályon.
- Nem arról van szó, főorvos úr, hogy elviselem-e,
vagy sem. Hanem a tényekhez való viszonyulásról. Ön azt
mondja, két százalék. Akkor az nekem két százalék. És
nem nulla. Amíg az esély nem nulla, akkor úgy ítélem,
még van remény.
- Nem azért van itt, hogy reméljen, Loris.

93
 - Hanem akkor miért vagyok itt? - fakad ki már-már
pimaszul a rezidens.
- Hogy tudomásul vegye, ez egy definitív eset.
Végérvényes. Lezárt. Lehetetlen helyreállítani ennek a
páciensnek az életfunkcióit. Ahogy a kollégája mondta,
neki annyi. És nem érdekel, hogy tetszik-e Önnek a
kifejezés, vagy sem.
No, ezek után szegény Loris bizton számíthat rá, hogy
az összes éjszakai ügyeletet ő kapja.
A szobában nagy a csend. Elképzelem, ahogy a
rezidens dacosan állja az oktatója pillantását, majd lesüti a
szemét. Elképzelem, ahogy a többiek úgy tesznek, mintha
egy gyors összefoglalót körmölnének. Legalább vége a
vizitnek. Felkavaró tanúja lenni egy ilyen helyzetnek,
főként, ha az ember érintett benne. De még mindig nem
indulnak el kifelé.
- Tessék, Loris, mivel szemlátomást nagyon kötődik
ehhez a pácienshez, Ön fogja összegezni a látogatásunk
konklúzióit.
Hallom, hogy a kórlapomat átadják jobbra. Ceruza
hegye karistolódik a papíron, majd a kórlap
visszavándorol az orvoshoz.
- Hm... Remekül összefoglalta, Loris. Ha nem lenne
ennyire nyakas, önt választanám, amint befejezte a
képzést. Egy részletről ugyanakkor megfeledkezett.

94
 - Miről?
A fiatalember meglehetősen szófukar lett, amit meg is
tudok érte-ni. Ez a főorvos nekem is komolyan kezd az
agyamra menni.
- Az első oldalra még odaírhatjuk ezt - mondja a
főorvos.
- Ez mit jelent? - kérdezi egy másik rezidens.
- Loris, válaszolna a kollégájának?
Tökéletesen el tudom képzelni, ahogy a megszólított,
aki mindvégig a pártomat fogta, amióta csak betették a
lábukat ebbe a szobába, ökölbe szorult kézzel és
megfeszült állkapoccsal áll. Ellenben arról fogalmam
sincs, mivel egészíthették ki a dossziém első oldalát.
- Ez azt jelenti, hogy félhivatalosan jelezzük a
szándékunkat, hogy lekapcsoljuk a pácienst a gépről, és
csupán a család beleegyezését várjuk, hogy
meghatározzuk a dátumot.

95
 8.
THIBAULT

M A JÓL ÉRZEM MAGAM. Pedig korábban keltem

fel, mint szoktam.
Segítettem az egyik kollégámnak egy szélenergia
projektben. Kaptam érte egy üveg körtelevet. Kitűnő
ajándék volt, gyorsan fel is hörpintettem. De már
ébredéskor valami jó előérzetem volt.
Amikor délelőtt rádöbbentem az okára, legszívesebben
felnevettem volna.
Hétfő van, és megbeszéltem anyámmal, hogy ma
beviszem a kórházba. Most először nézek derűsen az út
elé.
- Thibault? Mi ez a bárgyú átszellemültség az
arcodon?
A kérdés durván szakít ki a mélázásból. Az a kolléga
áll előttem, akinek reggel segítettem. Fürkészőn sandít a
számra, mintha onnan akarna leolvasni valamit. Már előre
tudom, mi lesz a következő kérdése, s jómagam is
igencsak szeretném tudni, milyen válasszal szolgálhatnék
rá.
- Ööö... Miről beszélsz? - kérdezek vissza ostobán.
96
 - Erről a mosolyról - mutat az arcomra.
- Te is éppen mosolyogsz! - védekezem.
- Azért, mert rajtad szórakozom - mondja
heherészve. - Szóval mi ez a boldogságos ábrázat?
- Szállj le rólam!
- Szóval nőügy.
- Mondtam már, hogy szállj le rólam!
- Vagyis biztosan nőügy. Hé, mindenki! Thibault-
nak...
Megragadom a kollégám vállát, és a tenyeremet a
szájára tapasztom. Elég szánalmas látványt nyújthatok
leleplezés előtt álló gengsztert alakítva, mivel a
barátomból kitör a nevetés az ujjaim mögött. Ugyanakkor
megérti, hogy nem szeretném, ha folytatná; elhallgat.
- Annál sokkal bonyolultabb - veszem el a
tenyeremet, ami amúgy sem használt semmit.
- Rendben - feleli a kollégám továbbra is vigyorogva.
- Majd elmondod, amikor már többet tudsz róla.
Azzal rám kacsint, és elmegy. Újra a gondolataimba
merülök.
Annál tényleg sokkal bonyolultabb a dolog.
Történetesen épp azon örvendezem, hogy egy kómában
lévő lányt fogok meglátogatni.
A napot hol munkával, hol merengéssel töltöm, a
gondolataim minduntalan visszakanyarodnak Elsához.

97
Olykor az öcsém is eszembe jut. Amikor ötöt üt az óra,
semmi ellenérzés nincs bennem, mindössze arra
gondolok, igyekeznem kell.
Elugrom anyámért. Az a benyomásom, jobban van.
Leállítom a kocsit a kórház parkolójában, kiszállunk. A
jelek szerint továbbra is az arcomon ül a bárgyú mosoly.
- Mi van veled, Thibault? Ma valahogy olyan
boldognak tűnsz.
- Semmi különös.
A kollégámmal ellentétben, anyám beéri ennyivel.
Kivételesen hajlandó vagyok lifttel menni a lépcső helyett.
Elindulunk az ötödik emeleti folyosón.
- Most sem akarsz bejönni? - próbálkozik anyám.
- Nem.
- Mit csinálsz, míg rám vársz?
- Valószínűleg alszom egyet. És talán beszélgetek.
- Kivel? - lepődik meg.
- A falakkal - sóhajtom.
Megállunk az 55-ös ajtó előtt. Nézem, ahogy anyám
besurran a szobába. Egy pillanatra meglátom az öcsém
ágyát. Az ágynemű tetején egy csomó minden hever.
Csomagolópapírok, magazinok, távirányítók. A kiszűrődő
zajból ítélve megy a tévé. Fél másodpercig tétovázok,
aztán hagyom, hogy becsukódjon az ajtó.
Nem. Még nem vagyok rá kész.

98
 Elfordulok az 55-ös ajtótól, és elindulok az 52-es felé.
Résnyire kinyitom, bedugom a fejem. Tökéletes, nincs
benn senki. Óvatosan csukom be magam mögött, mintha
attól félnék, felébred az, aki itt fekszik. Vicces, nem tudom
eldönteni, hogyan is viselkedjek vele.
Alig lépek hármat, már tudom, hogy valami
megváltozott. Valami különbséget érzek, és ez a
különbség nem hat rám megnyugtatóan. A szoba egy
része túl tiszta, a bejáratnál viszont a padló tele van
lábnyomokkal. A jázminillatot más szagok nyomják el, és
ahogy közelebb lépek az ágyhoz, leszóródott
radírmorzsalékot veszek észre.
Emberek jártak itt. Különös. Talán Elsa családja, de ez
igazán meglepő lenne. Vagy talán a barátai, ami
valószínűbb. Az magyarázatot adna a sok lábnyomra.
Ellenben azt nem tudom, miért rajzoltak volna. De aztán
gyorsan túlteszem magam ezen, hogy Elsára
koncentráljak. Vagy inkább az „Elsa és én”-re.
Reggel óta szinte euforikus állapotban lebegek attól a
gondolattól, hogy visszajövök ebbe a kórházi szobába.
Ez nem normális.
Folyamatosan ezt ismételgetem magamban. Nem
normális. Nem normális. Nem normális, hogy izgatott
vagyok attól, hogy meglátogatok egy olyan beteget, aki
nem mozog, nem érez, nem gondolkodik és nem beszél, s

99
akit ráadásul nem is ismerek.
Azt kérdezem magamtól - a véletlen betoppanásom óta
ezredszer -, mit keresek én itt. És ezredszer sem tudok rá
mit válaszolni. Sebaj, állítólag olykor joga van az
embernek nem tudni a választ. A főnököm legalábbis ezt
szokta mondani, de rögtön utána mindig hozzáteszi: „Már
ha egy napnál nem tart tovább.” Hát én már bőven
túlléptem a huszonnégy órás intervallumot. Lehet, hogy
nem ártana valami határidőt kijelölnöm magamnak.
Mivel a gondolataimban úgysem jutok előrébb,
legalább a térben előrébb megyek a székig, ami be van
tolva az egyik sarokba. Úgy tűnik, senki nem ült rajta. Az
ágy végén lógó kórlapra ügyet se vetek. Már rájöttem,
hogy az orvosok nem valami bőbeszédűek ezen a
dokumentumon. És ahogy elnézem, nincs se több, se
kevesebb kábel, cső és egyéb bigyó, ami Elsát a földi
élethez kapcsolja.
Mintha a legutóbbi itt jártam óta semmi nem változott
volna.
Talán épp ezért járok ide ilyen kitartóan.
Egyszeriben ez teljesen evidensnek tűnik, olyannyira,
hogy magamban fel is sóhajtok. Hát persze, ezért jövök
ide! Mert ebben a szobában semmi nem változik. Elsa
mindig itt van, szenvtelenül, mozdulatlanul. Mindig
ugyanabban a ritmusban lélegzik. A tárgyak - az a kevés,

100
ami van - mindig ugyanoda vannak lerakva. Egyedül az
egyik szék vándorol néhány centimétert vagy métert erre-
arra, máskülönben olyan a szoba, mint egy buborék,
amiben megáik az idő.
Egy buborék, ahová nekem időszakos belépésem van.
Meddig maradok ebben a buborékban? Meddig marad
Elsa ebben a buborékban?
Morgolódva ülök le. Príma, végre megtaláltam a
választ egy kérdésre, erre gyorsan hozzáteszek két
másikat! A határidő kijelölése továbbra is aktuális.
Egy pillanatra elgondolkodom. Ma hétfő van. Akkor
talán egy hét múlva. Ha a jövő hétfőt jelölöm ki
határidőnek, hogy eldöntsem, mit akarok kezdeni ezekkel
a látogatásokkal, annak valószínűleg elégnek kell lennie.
Különösen, hogy nincs tízmillió lehetőségem. Vagy
továbbra is jövök, vagy nem. Ami Elsát illeti, vagy
továbbra is ebben az állapotban marad, vagy felébred.
Semmi esélyem rá, hogy Elsára vonatkozóan megtaláljam
a választ, de magammal kapcsolatban igen. Egyelőre
azonban haladékot adok magamnak. Ma nem teszek fel
több kérdést.
Kibújtam a cipőmből, és levettem a dzsekimet. Télen
olyan ez a dzseki, mint egy szkafander. Mindennel
kitömöm, belerakom a kesztyűmet, a sálamat, az
irataimat, a kocsi kulcsokat, a saját lakásom és anyám

101
lakásának a kulcsait, Annyi mindent hordoz az ember
magával. Pedig ez még semmi! Nem mintha a lakásomban
túl sok holmi lenne. Semmi olyat nem akartam megőrizni,
ami Cindyvel közös volt, így egy csomó hasznos és
haszontalan cucctól megszabadultam. Anyám gyakran
mondogatja, hogy kicsit személyesebbé kellene tennem a
kéglit, de ahogy annyi mindent, ezt is elengedem a fülem
mellett.
Kényelmesen elhelyezkedek a széken, legalábbis
megpróbálok. Megint dohogni kezdek, ahogy rájövök,
elfelejtettem párnát hozni magammal, vagy valami mást,
amivel puhábbá tehetem ezt a merev műanyagot. A
dzsekimre pillantok. Semmi esély rá, hogy az egészet
kibélelhetem vele. Körülnézek, hátha találok valami
megoldást. Sehol semmi. Bemegyek a kis tusolóba, ami
jelen esetben semmire se jó, és megállapítom, hogy
tényleg nem jó semmire, ugyanis se egy törülköző, se egy
köntös nincs, ami párnaként szolgálhatna nekem.
Visszatérek a szobába, és ekkor kiszúrom az egyetlen
lehetőséget. Tétovázok, és közben rádöbbenek, hogy
iszonyú udvariatlan vagyok, amióta betettem a lábam.
- A francba! O, bocsánat, Elsa! Szia. Teljesen szétszórt
voltam, amikor bejöttem. Gondolkodtam. Igen, olykor
megesik velem... Túl sok dolog cikázik a fejemben ahhoz,
hogy össze tudnám neked foglalni, úgyhogy érd be

102
ennyivel! Meg aztán, valljuk be, nem is nagyon tudnál
segíteni választ találni a kérdéseimre.
Még egyszer körülnézek. Nem igazán tetszik a
megoldás, amit találtam, de a semminél még mindig jobb,
és egyébként is, ki fogja megtudni? Az egyetlen, akit
zavarhatna, észre sem fogja venni.
Az ágyhoz lépek, és a kezemet átcsúsztatom a kábelek
alatt. Amikor az ujjaimat visszagörbítem a párnán, az
izmaim önkéntelenül begörcsölnek. Nem bírom megtenni.
Egyrészt, mert egy tehetetlen test mégiscsak nehéz, s még
ha Elsa nemigen lehet több ötven kilónál, azért ez mégis
jelentős súly. Másrészt, mert nem visz rá a lélek, hogy
megfosszam a kényelmétől, még ha ő ezt nem is
érzékelné. Az olyan lenne, mintha kihasználnám. És az
ilyesmi nem jellemző rám.
Néhány másodpercig így maradok, mozdulatlanul,
majd visszahúzom a kezem, aztán gondosan eligazgatom
a kábeleket, csöveket és egyéb bigyókat. Elsa egy
szemernyit sem mozdult, persze nem tudom, miért is
mozdult volna.
- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy kényelmetlen
a szék? - mondom a szóban forgó bútordarab felé
fordulva. - Hát sajna továbbra is az. Ki akartam venni az
egyik párnádat, de úgy tűnik, igencsak bevackoltál, meg
aztán nem is lenne túl gáláns dolog a részemről. Szóval ott

103
egye meg a fene. Én bevállalom a széket, ami olyan merev,
akár egy fadarab, te meg maradsz szép kényelmesen a
pihe-puha ágyikódban.
Két perc se telik el, és én biztosabb vagyok benne, mint
valaha, hogy ez a szék valójában egy kínzóeszköz, amit a
látogatók mielőbbi eltávolítására eszeitek ki. Az orvosok
és az ápolónők nem szeretik, ha sokan tartózkodnak a
szobákban. Az effajta bútorzattal biztosítják maguknak,
hogy az emberek ne időzzenek itt túl sokáig. Ide-oda
fészkelődök a műanyagon, s közben komolyan megfordul
a fejemben, hogy elmegyek. Akár a kocsiban ücsörögve is
megvárhatnám anyámat.
Csakhogy én nem akarok elmenni.
A könyv-aminek-ön-a-hőse megpördül a fejemben, és
azonnal a 13. oldalra küld: „Csak egyetlen megoldás
marad.”
Igen, tudom, mi ez a megoldás, bár kétlem, hogy ez
volna a legjobb. Mi több, kifejezetten nem helyénvaló, és
ha valaki netán belép a szobába, akkor nem tudnám
kimenteni magam azzal, hogy „egy barát vagyok”.
Felsóhajtok - már vagy negyvenedszer, amióta itt
vagyok - és felállok. Úgy érzem magam, mint egy kölyök,
aki arra készül, hogy a szüleinek bevallja, szamárságot
csinált. Csak éppen most előbb szólok, mielőtt
elkövetném.

104
 - Na jó, Elsa, ezen a széken egyszerűen nem bírok
ülni. Így vagy elmegyek... vagy szorítasz nekem egy kis
helyet.
Már el is indultam, hogy megkerüljem az ágyat, hogy
az ablak felőli oldalon helyezkedjek el. Az a benyomásom,
ott nagyobb a hely, de ez csak puszta benyomás, Elsa
ugyanis szinte centiméterre pontosan középen fekszik,
hogy a matrac jól illeszkedjen a testéhez.
De leginkább azért jövök át erre az oldalra, hogy kissé
védve legyek, ha valaki be találna jönni a szobába. Ha egy
kis szerencsém van, nem veszi észre azonnal, hogy itt
fekszem. Ha nagy szerencsém van, be se jön senki. S ha
irtózatos szerencsém van, az embereknek megesik rajtam
a szívük, ha látják, hogy egy kómába merült beteg mellé
húzódtam.
Ismét Elsa alá csúsztatom a kezem, gondosan ügyelve
arra, hogy vele együtt a lepedőt is fogjam. Nem tudom
rászánni magam arra, hogy közvetlenül hozzáérjek a
hálóinghez, ami törékeny testét fedi. Megpróbálom
felemelni, hogy egy picit arrébb tegyem, anélkül, hogy
elmozdítom a kábeleket és egyebeket. Nem megy.
Negyvenegyedik sóhaj. Leveszem az ágy végéről a
kórlapot. Ötvennégy kiló volt, amikor kórházba került.
Amilyen állapotban van, hatot biztosan lefogyott, ha nem
többet. Te jó ég, nem tudok felemelni negyvennyolc kilót!

105
Sportolnom kéne.
Lemondok arról, hogy arrébb csúsztassam Elsát, és
beérem azzal, hogy a másik oldalra rendezem a
tyúkbeleket. Csöndesen elnyúlok mellette, egyenesen,
mint egy karó azon a harminc centiméternyi matracon,
ami marad, és azonnal ellazulok. De ekkor kis híján
felkiáltok. Furcsa egy matrac ez. Semmi köze ahhoz, ami
nekem otthon van, még csak hasonlóval sem találkoztam
soha. Aztán gyorsan átsuhan az agyamon, hogy Elsa
hónapok óta fekszik, vagy félig ül rajta, nyilván valami
speciális anyagból készült.
Megnyugodva nyúlok el újra, háttal Elsának. Annak
ellenére, hogy meg se moccan, meleg teste úgy hat rám,
mint egy takaró.
Tényleg nagyon kényelmes ez a matrac.
Tíz másodpercen belül elalszom.

106
 9.
ELSA

H A TUDNÉK MOZOGNI, AZT HISZEM, AKKOR

SEM MOCCANNÉK. Mozdulatlan maradnék,
nehogy megzavarjam, csöndben maradnék, nehogy
felébresszem. Talán épp csak annyit engedélyeznék
magamnak, hogy egy picit megforduljak, hogy
nézhessem, ahogy alszik, de ennyivel beérném.
Egyre fokozódó figyelemmel követtem Thibault
mesterkedését. Eszembe nem jutott volna, hogy lefekszik
mellém. Morbidnak tűnhet, hogy valaki egy kómában
lévő személy ágyában akar aludni. De a látogatóm nem
most lep meg először. Ha belegondolok, hogy anyám néha
alig mer hozzám érni! Thibault meg valósággal hozzám
tapad. Legalábbis ezt gondolom. Nem hiszem ugyanis,
hogy az ágyam túl széles lenne. Amiből az következik,
hogy a testünk egyes részei óhatatlanul egymáshoz érnek.
Egymáshoz érnek... Úgy örülök ennek a gondolatnak,
mint kislány a csoki fagyinak. Csaknem huszonegy hete a
legcsekélyebb érintési élményben nem volt részem.
Utoljára a havat éreztem, ahogy az egész testemre
ránehezedik. Nem valami kellemes emlék. A teljes
107
hegymászó felszerelésemet boldogan odaadnám érte, ha
Thibault-nak egyetlen porcikáját érezhetném, ahogy
hozzám ér. Igaz, hogy egy csomó ruha és ágynemű van
közöttünk, de testének melege úgyis áthatolna rajtuk, és
nekem már ez is elég lenne.
Persze az érintést voltaképpen bárkivel
megtapasztalhatnám. A segédápolónő naponta lemosdat,
a húgom állítólag rendszeresen rám teszi a kezét, és
amikor Steve, Alex és Rebecca meglátogat, a homlokomra
kapok egy-egy puszit. Thibault viszont egész más. Ő az én
kivételes kapcsolatom. Olyan nekem, mint egy korty
oxigén. Egy korty oxigén, amiről továbbra sem tudok
semmilyen fizikai részletet.
Reflexszerűen azt parancsolom az agyamnak, hogy
fordítsa el a fejemet, és nyissa fel a szemhéjamat. Rájövök,
mekkora ostobaság ez, amint kilistázom a következő
lépést: „Arra utasítani a neuronjaimat, hozzák újra
működésbe a szememet.” Semmit nem érek el vele. Ma
reggel kerek perec megmondták.
Ettől azonnal lelombozódom, s elkezdem gyűlölni az
összes orvost, leendő orvost, gyakornokot és rezidenst,
beleértve azt is, aki többé-kevésbé a védelmemre kelt.
Mindet, kivétel nélkül. Elvakult dühömben szörnyen
rusnyának képzelem őket, kiállhatatlan természetűnek.
Odáig ragadtatom magam, hogy azt kívánom,

108
valamelyikük a karrierje során állítson fel rossz
diagnózist, de azonmód észbe is kapok.
Nem. Egy rossz diagnózis azt jelentené, hogy egy beteg
nem gyógyul meg. Senkinek nem kívánhatok ilyet.
Különösen, hogy ez a valaki akár én is lehetnék.
Akár én is lehetnék...
Akár én is lehetnék!
Ha nem feküdnék éppen kómában, felpattantam volna,
valami olyasmit kurjantva, hogy „Heuréka!”, Most
viszont megelégszem annyival, hogy gratulálok
magamnak.
Az enyém is lehetne a rossz diagnózis a két százalékos
blablablá-jukkal, amiből egy kukkot sem értettem.
A kedvem azonnal felderül. Olyan vagyok, mint
mérleghinta a játszótéren.
Akár én is lehetnék. Felébredhetnék, bebizonyíthatnám,
hogy tévednek. Végtére is, egyikük sem sejti, hogy hallok,
márpedig ez a helyzet. Ha ki tudnám nyitni a szemem,
vagy bármiféle más aktivitást tanúsíthatnék...
De hogyan? Mind ez idáig csak füleltem és vártam.
Igazán semmi mással nem próbálkoztam. Öt perccel
ezelőtt is lényegében kitértem az elől, hogy megpróbáljam
elfordítani a fejemet. Nem tettem semmilyen erőfeszítést,
nem láttam értelmét. Az orvosok mind olyan
kategorikusak. Viszont egyik sem próbálta ki helyettem a

109
kómát, szóval a teóriáik... Hadd kételkedjek bennük!
Persze elismerem, az is hozzátartozik a dologhoz, hogy
az a főorvos teljesen felhúzott. Már csak azért is szeretnék
felébredni, hogy jól kibabráljak vele. De más oka is van,
ezt itt és most pontosan érzem. És hát eddig
tulajdonképpen eszembe se jutott, hogy megpróbáljak
bármit is.
Természetesen az erőfeszítés mellett arra is szükség
lenne, hogy irányítani tudjam az izmaimat, nem beszélve
a teljes agyamról. Csakhogy nem így van, leszámítva az
auditív területet. De ha az a rész hajlandó volt ismét
működésbe lépni, miért ne tehetné ugyanezt a többi is?
Hátravan még a legfogasabb kérdés: hogyan
szándékozom nekilátni?
A válasz azonnal jön is. Mintha csak ezt a pillanatot
várta volna, hogy előbukkanjon. Gondolnom kell rá,
hiszen jelen pillanatban csak erre vagyok képes. Azt kell
gondolnom, hogy éppen elfordítom a fejem. Hogy éppen
kinyitom a szemem, és működésbe hozom a retinámat.
Vasakarattal el kell képzelnem, hogy képes vagyok rá.
Azonnal neki is gyürkőzöm a feladatnak.
A tény, hogy van egy rejtett célom, sokat segít. Jó, már
nem is annyira rejtett. Majd belepusztulok, annyira
vágyom rá, hogy lássam Thibault-t. Ha sikerül
elfordítanom a fejem, ami már önmagában óriási

110
teljesítmény lenne, aztán kinyitni a szememet és látni, ami
már maga lenne a csoda, akkor végre megtudhatnám,
hogy is fest az én kedvenc látogatóm.
Itt most elpirulhatnék a saját gondolataimra, de mi
tagadás, a szüleim a látogatásaik során nem a
legélvezetesebb társaságot nyújtották. Steve, Alex és
Rebecca pedig nem jön túl gyakran. Így nincs túl sok
választásom, kinek ítéljem az érmet.

Amíg Thibault alszik, én végig azzal töltöm az időt,

hogy megparancsolom magamnak, fordítsam el a fejem,
és nyissam ki a szemem. A kettővel felváltva kísérletezek,
ugyanis a művelet, el kell ismernem, meglehetősen
unalmas, szerencsére az ideiglenes ágytársbérlőm
lélegzetvétele kellőképpen motivál. Mindegyik
belégzésére elképzelem, hogy elfordítom a fejem, és
mindegyik kilégzésére, hogy kinyitom a szemem.
Valahányszor Thibault-t magam elé vetítem, mindig egy
kicsit másképp látom. Ugyanakkor azt is észrevettem,
hogy egyes részletek nem változnak. Például meg vagyok
róla győződve, bár a leghalványabb sejtelmem sincs,
miért, hogy fekete haja van.
Addig folytatom mentális erőfeszítéseimet, míg
mocorgást nem hallok jobb felől. Rájövök, hogy Thibault
nem csupán álmában izeg-mozog, hanem felébredt. Már

111
legalább egy órája annak, hogy elszenderült, én meg
hasztalan kísérletezem azzal, hogy elfordítsam a fejem.
Míg azt biztosra vehetem, hogy ő csakugyan alvással
töltötte ezt az időt, az én tevékenységemet már nehezebb
lenne meghatározni. Csak annyit érzek, hogy nincs semmi
változás.
Thibault zsémbes sóhaja tereli el a figyelmemet a
gondolataimról. A neszekből következtetve felül, majd
feláll, és mozdulatlanná merevedik. Már kezdek azon
morfondírozni, miért nem moccan, amikor egyenletes
lélegzése hirtelen kihagy.
- A francba! A zsinórjaid! - kiált fel.
Normális esetben összerezzentem volna. Kíváncsi
vagyok, mi a gond a zsinórjaimmal.
- Ajjaj, álmomban valószínűleg arrébb lökhettelek,
vagy fogalmam sincs, de az egész hóbelevanc megfeszül.
Még szerencse, hogy semmi nem húzódott ki.
Szinte szórakoztatónak találom a mérgelődését,
ugyanakkor nem emlékszem rá, hogy annyira mozgott
volna álmában, hogy előidézze azt, amiről az imént
beszélt. Hallom, hogy eligazgatja a kábeleimet. Gyakran
töprengtem már azon, hogy is nézhetek ki a sok „tyúkbél”
között, ahogy nevezni szokta őket. Először arra
gondoltam, pókhálóban fennakadt rovarra hasonlíthatok.
Később szívesebben képzeltem magam úgy, mint

112
karabinert egy olyan csigasoros húzórendszer közepén,
amivel a hasadékokból mentik ki az embereket. Ez
közelebb áll hozzám, no meg elegánsabb is. Nem beszélve
arról, hogy a mentéshez kapcsolódik. Ellentétben a másik
képpel...
Thibault tovább matat körülöttem, amikor egyszer csak
nyílik az ajtó. Valószínűleg földbe gyökerezett a lába, mert
egyetlen hangot nem érzékelek, ami az irányából jönne.
Belép az újabb látogató. Thibault meg se mukkan.
- Jó napot! A családhoz tartozik?
Ráismerek: annak a rezidensnek a hangja, aki a
pártomat fogta ma reggel. Azt tehát már tudom, ki az, de
vajon mit keres itt? Thibault válasza azonban még inkább
érdekel.
- Nem, csak egy barát vagyok. És ön? Akarom
mondani, ön az orvosa?
A kurta csöndet fejrázásként értelmezem.
- Csak az ügyeletes rezidens, körbejárom a
kórtermeket.
- Áh.
Én ugyanígy reagáltam volna, mint Thibault. Az elmúlt
csaknem hét hétben soha egyetlen rezidens nem járta
körbe a kórtermeket. Valószínűleg arról lehet szó, hogy
ezt itt a reggeli vizit dúlta fel.
- Van valami kérdése? - kérdezi.

113
 - Ööö... Nem, nincs különösebb.
Hallom, hogy Thibault megkerüli az ágyat. Minden
bizonnyal szeretne közelebb jutni a holmijához, hogy
mielőbb menekülőre foghassa. Amikor Steve, Alex és
Rebecca itt érte, nekik sikerült feloldaniuk a
feszélyezettségét, de a rezidenssel erre kevés az esély.
Különösen, hogy hallgat, mint a sír.
Mivel nem láthatom, megpróbálom magam elé
képzelni a jelenetet. Hirtelen bevillan, hogy Thibault még
zokniban toporog, és a jobb oldalamon a lepedő alaposan
meggyűrődhetett. Szeretnék nevetni, ugyanakkor izgulni
is, hogy a kis svindlije nehogy kiderüljön. Csak az, hogy
érezhetném a tilalom vagy - amire soha senki nem szokott
gondolni - a szokatlan helyzet okozta adrenalin
emelkedést, már felséges lenne!
Úgy tűnik azonban, hogy a rezidens rá se bagózik a
részletekre, mivel továbbra is totális csöndbe burkolózik.
Thibault közben magára kapkodja a ruháit és a cipőjét.
Nyilván zavarja, hogy valaki nézi.
Végül hallom, hogy újra az ágyamhoz lép, és fölém
hajol. Ezen csodálkozom. Csak nem fog már arcon
csókolni a rezidens előtt? A mozdulata azonban félbe
marad.
- Illetve mégis van egy kérdésem - szólal meg.
A rezidens vagy elmélázott, vagy intett Thibault-nak,

114
hogy folytassa. Mondani ugyanis továbbra se mond
semmit.
- Mire valók ezek a zsinórok?
A kérdés korántsem érdektelen, feszülten várom a
választ. A rezidens végre hajlandó kinyitni a száját. A
szakszavakat ezúttal megtartja magának, csak a lényeget
mondja el minden egyes infúziós vezeték, levegőcső,
pulzusérzékelő és egyéb bigyó funkciójáról. Thibault még
további információkat is kér. Meglep az érdeklődése.
A rögtönzött orvosi előadás véget ér, és bízom benne,
hogy a rezidens mielőbb távozik a szobámból. Attól félek
(illetve, mivel át nem érezhetem, elképzelem ezt a
félelmet), hogy Thibault nem mer majd a maga módján
elbúcsúzni tőlem. De a viselkedésével megint csak felülírja
azt, amit vártam tőle.
- Viszlát, Elsa! - suttogja, az arcomhoz érintve az
ajkait.
Ezúttal nem kell kényszerítenem az agyamat, hogy
próbálja meg érzékelni az érintést. Egész lényemmel erre
összpontosítok. Sajnos nem érzek semmit, így jobb híján
most is a fantáziámhoz folyamodom. Meleg, puha ajkak,
finom csók.
- Ön volt a párja? - hallom egyszer csak.
- Miért mondja azt, hogy „volt”? - egyenesedik fel
Thibault.

115
 - Bocsánat, csak mert... Már jó ideje itt van. Talán
azóta történt valami változás. Még egyszer elnézést. Ez
nem tartozik rám - hebegi a rezidens.
Szerencsére Thibault nem fogta fel. Merthogy én
pontosan tudom, miért használt múlt időt. A főorvosa ma
reggel lényegében a halálos ítéletemet írta alá.
Feltűnik, hogy Thibault nem válaszol a rezidensnek,
sem a bocsánatkérésre, sem az eredetileg feltett kérdésre.
Csak köszön, és kimegy az ajtón. A kedvenc látogatóm
különleges hangulatot hagy maga után.
Egy kis időbe beletelik, mire sikerül a figyelmemet a
szobában maradt személyre összpontosítanom. A
rezidens a jelek szerint még mindig nem mozdult. Már
kezdem azt gondolni, hogy esetleg nem vettem észre,
hogy kiment, amikor hallom, hogy elindul a tőlem jobbra
lévő ablak felé.
Nem tudom, miben mesterkedik. Valami szöszmötölést
hallok, s egy idő után megértem, hogy telefonálni készül.
- Igen, én vagyok... Nem... Pocsék egy nap volt,
igen... A főnök... Kiborulva? Hát majdhogynem...
Elcsukló hangjából ítélve inkább azt kellett volna
mondania: „Hát, meglehetősen.” De az talán túl
drasztikusan hatott volna a telefonban. Lehet, hogy nem
akarja nyugtalanítani a beszélgetőpartnerét, azért
fogalmazott így.

116
 - Ó, hát csak... egy páciens miatt. Igen, az én
osztályomon. Elhúzódó kóma... A barátja épp most ment
ki a szobából.
Na, ebben tévedsz, kedves rezidens. Thibault nem a
barátom. De nincs rá módom, hogy ezt tudomásodra
hozzam.
- Ööö... Dehogynem, megkérdeztem tőle, de nem
válaszolt. Az arcán csókolta meg, de lesírt róla, hogy
egyszerűen csak meg akarta csókolni. És nem merte, mert
én is itt voltam... De sebaj! Még pár napig megteheti.
Itt azonnal leblokkolok, mégpedig két okból. Egyrészt,
mert Thibault azt a benyomást keltette, hogy „egyszerűen
csak meg akart csókolni”. Másrészt, mert a rezidens
zokogni kezd. Atyaég, mi lehet vele?
- Bocsánat, szörnyű, amit mondtam... Igen, tudom!
De... Le akarják kapcsolni! Fel tudod ezt fogni...?! Igen, ez
együtt jár a szak-mámmal, de mégis... Majd beleszakad a
szívem. Á, várj csak... A csipogóm jelez.
Egy ideje már én is hallom a bippegést, csak nem
tudtam azonosítani, honnan jön.
- Mennem kell... Igen... Este találkozunk... Én is
szeretlek...
Hallom, hogy a rezidensből mély sóhaj tör fel, mielőtt
becsukná maga mögött az ajtót. Én is ugyanezt tenném, ha
tudnék sóhajtani.

117
 10.
THIBAULT

H UNYORGOK, AZ ERŐS NEONFÉNYT HOZOM

FEL ÜRÜGYÜL, hogy elkerülhessem anyám
pillantását. Megint itt vagyok a kórházban, mintha el se
mentem volna, és néhány napon belül immár másodszor
szinte boldog vagyok ettől.
Szerda van, látogatási nap, eddig minden ugyanúgy
zajlott, mint hétfőn. Munka, bárgyú vigyor, amit a
kollégák persze kiszúrnak, elugrom anyámért, megállunk
az 55-ös ajtó előtt, anyám próbálkozik, hogy betereljen az
öcsém szobájába.
Úgy teszek, mintha nem venném észre, mit akar. Még
mindig bennem van a hétfői majdnem bemenetelem
utóíze. Nincs kedvem újrakezdeni.
Meg aztán sokkal jobb dolgom is van.
Elindulok az 52-es szoba felé. A szám alatt ott a fotó.
Most, hogy a barátaitól tudom a hátteret, gyanítom, hogy
Elsa ezt a gleccsert különösen kedvelte. A szenvedélyét
továbbra is kissé nehéz megértenem, különös tekintettel
arra, hová jutott miatta.
Lenyomom a kilincset, és megmerevedek. Odabent
118
valaki beszélt, és a kilincs nyikordulására elhallgatott. Női
hang volt, ebben biztos vagyok. És nem azé a Rebeccáé,
akivel legelőször találkoztam. Hátratolt szék csikorgását
hallom, majd bizonytalan lépteket. Elengedem a kilincset,
lázasan kutatva valami mentő ötlet után. Szánalmas
lehetek.
Akárki legyen is benn, semmi kedvem magyarázkodni
neki, miért vagyok itt. Semmi kedvem egy újabb
hazugsághoz vagy féligazsághoz. Elegem van ebből. Én
épp csak pihenni szerettem volna egy kicsit egy nyugodt
helyen. Senki, aki épelméjű, nem fogadná el ezt az okot.
Illetve senki, Rebeccán és a barátján kívül. Már Steve-en is
látszott, hogy nem igazán értékeli.
A lépcsőház túl messze van ahhoz, hogy oda
meneküljek. A nő, ha kinyitja az ajtót, biztosan meglátna,
amint arrafelé iszkolok. Nevetséges lenne. De az, hogy
ledobom magam a néhány méterrel odébb lévő székek
egyikére, az sem kevésbé nevetséges. Ennek ellenére
működik. Eljátszom az unatkozó fickót, a pillantásunk
alig találkozik. A nő úgy fest, mint egy egyetemista, a
húszas éveiben jár. Hitetlenkedve fürkészi a folyosót,
majd feladja és visszafordul.
A vállam ellazul, kissé hátradőlök a széken. Azt
mondtam, nevetségesnek tartom magam, de inkább
siralmast kellett volna mondanom. Elkísérem az anyámat

119
a kórházba az öcsémhez, de én csak egyetlen dologra
vágyom, hogy behúzódjak egy tehetetlen beteg szobájába,
abban a reményben, hogy ott nyugtom lehet.
Hibát hibára halmozok. Az öcsémmel kapcsolatban,
anyámmal kapcsolatban. A nyugalommal kapcsolatban.
Attól még, hogy én nem vagyok hajlandó meglátogatni
egy családtagomat, Elsának lehet látogatója. A múlt héten
a három barátja jött el, most pedig valaki más van nála.
Azon kapom magam, hogy abban bízom, gyorsan el
fog menni az a nő. A „siralmas” mellé odateszem az
„önző”-t is, és még jobban hátradőlök a széken.
Most először üldögélek itt az ötödik emeleti folyosón,
úgyhogy kicsit körülnézek. Először a lépcsőházat tájolom
be, ahol esetleg menedéket lelhetnék, de végül a kemény
műanyag szék ellenére sincs erőm felállni. A folyosó egyik
végén ablak, a túlsón meg egy kétszárnyú ajtó, ami
bizonyára egy ugyanilyen agyonfertőtlenített folyosóra
nyílik. A falakon pár vérszegény festmény. Pedig már a
festék fáradt rózsaszínjétől is hányinger környékezi az
embert... Nem tudom megérteni, miért ragaszkodnak
ezekhez a fakó árnyalatokhoz. Mintha attól félnének, hogy
az élénkebb színekkel megbotránkoztatják az embereket.
Holott egy ilyen osztályon pont az ellenkezőjét várná
az ember. Habár... Gőzöm sincs. Soha nem voltam
kómában, ahogy kómából sem kellett még felépülnöm.

120
Halvány fogalmam sincs, hogy a színek milyen szerepet
játszhatnak ilyenkor. Egyébként meg tisztára meg vagyok
zakkanva. Hogy azon morfondírozom, milyen lehet
kómában lenni, az is azt bizonyítja, valami nincs rendjén.
Rádöbbenek, hogy amióta leültem, valamit keresek a
szememmel. Egy másik szobaszámot. Az 55-öst.
Összerezzenek, amikor észreveszem, hogy a székem pont
mellette van. Két perce tíz centire ülök az öcsém ajtajától.
Valóságos rekord, hogy - bár öntudatlanul - ilyen sokáig
kibírtam itt.
Ez az én problémám. Az 55-ös szoba és az ő lakója.
Máskülönben miért próbálnám magam elé képzelni,
milyen is a kóma?
Bocsánatkérések, kioktatások, magyarázkodások, aláírt
vallomások. Én mindössze ennyit láthattam, amióta
felébredt. De milyen lenne az öcsém helyében lenni? Túl
sokat inni egy este, pontosan tudva, milyen veszélyes?
Elgázolni két kislányt, anélkül, hogy felfognám? Állítólag
kis híján elájult, amikor a felébredésekor elmondták neki.
Remélem, halálosan megrettent.
És amíg tehetetlenül feküdt abban az ágyban, valahol
elveszve a fejében, miközben a teste lassan kezdett
felépülni, milyen volt neki? Hogy érezte magát? Vagy
nem érzett semmit? Nem élt meg semmit? Mit csinál az
ember, amikor kómában van? Gondolkodik? Hallja a

121
többieket? Az orvosok azt mondták, beszéljek hozzá. Egy
árva szót se mondtam neki.
Pedig Elsával két percbe se telt, hogy elkezdjek
beszélni.
Csakhogy Elsára nem haragszom. Az öcsémre viszont...
A gondolataimból valamiféle halk zsongás zökkent ki.
Tétován oldalra fordítom a fejem, és a falnak támasztom.
A szívem gyorsabban kezd dobogni, amikor rájövök, hogy
az anyám hangja szűrődik ki az ajtórésen. Milyen makacs!
Sosem csukja be teljesen az ajtót, mintha csak abban bízna,
meggondolom magam.
Oda se nézek, csak felemelem a bal karomat, hogy
megpróbáljam elérni a kilincset, hogy egyszer s
mindenkorra rendesen behúzzam az ajtót, amikor a
zsongásból a nevemet hallom ki. Eddig tudatosan nem
figyeltem a szavakra, de az embernek a saját nevét nehéz
ignorálnia.
- ... még mindig nem akar bejönni.
- Hogyhogy: már nem vagyok a testvére?
- Hogy is neheztelhetnél rá miatta?
Észreveszem, hogy anyám valójában nem válaszolt a
kérdésre. Talán azért, mert nem tudja pontosan a választ,
vagy mert nem hajlandó hangosan kimondani. Magam
sem tudom, mit mondtam volna. A baleset óta kétségkívül
gyűlölöm az öcsémet, de továbbra is ugyanazt a nevet

122
viseljük, ugyanaz az anyánk, ez áll fehéren-feketén az
anyakönyvben.
De azt már mégsem mondhatom, hogy igazi családot
alkotunk. A családban kölcsönösen tisztelik és szeretik
egymást, vannak ugyan hullámhegyek és hullámvölgyek,
de mindig tudnak harmóniát, egyensúlyt teremteni. Úgy,
mint Gaëlle és Julien. Az én Öcsém kilencven méterrel a
föld alá bukott, és én nem vagyok hajlandó követni.
Anyám rendszeresen jön-megy, és azt mondja, az öcsém is
el-indult már fölfelé. Nekem semmi kedvem alászállni,
hogy a felszín felé húzzam. Egyedül ásta el magát, hordja
el szépen egyedül a földet a feje fölül.
- ... félek.
Felpattan a szemem. Az agyam megint blokkolta a
szavakat, de ezt nem bírta, különösen, hogy az öcsém
szájából hangzott el. Akaratlanul is hegyezni kezdem a
fülemet.
Hosszú csönd. Anyám vagy nem akart válaszolni, vagy
suttogva tette. A karom még mindig félúton elakadva a
kilincs felé nyúltában, a lélegzetem meg a torkomban
akad el.
- Féltem. És még mindig félek.
Az a kevés levegő, ami a tüdőmben volt, beszorul, és
úgy érzem, patakokban csorog rajtam a víz. Köhögés tör
rám, az arcomat a tenyerembe rejtem. Még ha hallani is

123
akartam volna a beszélgetés folytatását, akkor sem
hallhattam volna. Mindenesetre épp ekkor lép ki a lány
Elsa szobájából.
Miközben a torkomban még mindig akadállyal
küszködik a levegő, nézem, ahogy elindul a liftek felé.
Mihelyt becsukódik mögötte az ajtó, felugrom a székről,
és lélegzetvisszafojtva robogok az 52-es szoba felé. Úgy
nyomom le a kilincset, mintha vészféket húznék meg,
becsukom magam mögött az ajtót, nekivetem a hátamat.
Az izmaim úgy megfeszülnek, mintha egy tömeg
betódulását próbálnám megakadályozni. Elmenekültem
az 55-ösből, hogy ne halljak semmit. És nem is hallok, csak
Elsa gépeinek neszét. Csakhogy a gondolataim itt vannak
velem, pedig szerettem volna kinn hagyni őket a folyosón.
Ha az öcsém félt, megérdemelte. Ha még mindig fél,
azt is megérdemli. De ez talán azt bizonyítja, sajnálja, ami
történt.
Ökölbe szoruló kézzel rázom meg a fejem. Nem vagyok
hajlandó mentséget keresni neki, vagy bármiféle
feloldozást adni. Továbbra is gyűlölni akarom. De azért
még mindig az öcsém, legalábbis részben. Szóval, talán
gyűlölhetem részben.
Ennek semmi értelme. Itt semminek nincs értelme.
Ahogy az 52-es szobában való jelenlétemnek sincs.
Márpedig itt vagyok, és a jázminillat szép lassan elcsitítja

124
az elmém. Megtaláltam a mentő-övemet, a fényjelzést, ami
visszavisz a felszínre a mélységekben való utazás után.
Megleltem a menedékemet, ami sokkal jobb a
lépcsőháznál.
Sokkal jobb, mint egy szék a folyosón, a szakadék
mellett, ahová be van zuhanva az öcsém.

*
- Tessék, ezt neked hoztam.
Julien köszönés helyett egy sárga-fekete borítójú
könyvet nyújt felém. A sapkáján hópelyhek, az arca
egészen kipirult. Én néhány perccel előtte értem a pubba,
volt időm felmelegedni.
- Mi ez? - kérdezem, miközben elveszem tőle a
kabátját, hogy letegyem magam mellé a padra.
- Olvasd el a címet, abból megtudod.
Julien hozzálát, hogy lehámozzon magáról minden
réteget, míg végül csak egy szál póló marad rajta.
Felveszem az asztalról a könyvet. A kómáról tudatlanoknak.
Hogyan mertek ilyen témáról ilyen könyvet kiadni?
Azonnal odébb is tolom a vastag kötetet, és Julien-re
összpontosítom a figyelmemet. Az imént rendelt
mindkettőnknek, most kényelmesebben elhelyezkedik a
széken.
- Nem hittem volna, hogy eljössz - mondom neki,
125
szinte mentegetőzve.
- Kialkudtam egy órácskát Gaëlle-nél. Több nem
megy. Illetve igen. Talán van rá megoldás, hogy több időt
töltsünk együtt.
- Mi az? - kérdezem reménykedve, ugyanis semmi,
de semmi kedvem azonnal hazamenni.
- Gaëlle azt javasolja, gyere el hozzánk megint, úgy,
mint a múlt szerdán.
Meghat Gaëlle figyelmessége, de azonnal elhárítom az
ajánlatát:
- Ugyan, csak nem fogok már bekvártélyozni
hozzátok, valahányszor kedvem támad látni téged. Úgy
kell nekem, miért nem voltam inkább tegnap nyomott
hangulatban, vagy miért nem leszek holnap.
- Nem, az ilyet nem tudja szabályozni az ember. Meg
aztán, ismered Gaëlle-t: egyezséget ajánl.
- Miféle egyezséget?
- Ugyanazt, amit a múltkor, tudniillik, hogy magadra
vállalod Clara hajnali cumiztatását. És még egy kis
ráadást.
Julien a legutolsó mondatot mentegetőző mosollyal
tette hozzá. Kezdek begyulladni. Gaëlle-nél a „kicsi” meg
a „nagy” mértéke nem egészen egyértelmű.
- Bökd már ki! Mi az az óriási ráadás, amit kér?
- Voltaképpen ez egy olyan óriási ráadás, amit

126
mindketten kérünk tőled.
- Akkor az már irdatlan méretű lehet. Csak viccelek.
- Azt szeretnénk, ha elvállalnád Clarát a hétvégére.
- Micsoda?!
A kiáltásom úgy hatott, mint egy olyan kacsa hápogása,
aminek a gigáját szorongatják. A szomszédos asztaloknál
többen elhallgatnak, és rám bámulnak. Ügyet se vetek
rájuk, úgy meredek Julienre, mintha azt jelentette volna
be, hogy az ország túlsó végébe költözik.
- Megőrültél? Egy teljes hétvégére?
- Péntek estétől vasárnap estig - pontosít Julien. -
Nálunk lennél, egyszerűbb, ha te jössz oda egy táskával,
mint ha Clara menne hozzád a teljes lakásunkkal. Gaëlle
majd kiokosít az etetésekkel és minden egyébbel
kapcsolatosan. A legtöbb dolgot már amúgy is tudod.
- Várj, Julien! Valahányszor én fürdettem Clarát,
vagy bármi mást csináltam, ti is ott voltatok. Ha valamit
rosszul tettem volna, ti helyrehozzátok. Most viszont,
hogy messze lesztek... Apropó: hová is mentek?
- Gaëlle egy házat foglalt a hegyekben.
- Vagyis sehogy nem tudlak majd elérni benneteket...
- Nem a világ végére megyünk! - neveti el magát
Julien. - Ott fönn is működik a telefon. És egyébként is
tudjuk, hogy meg fogod állni a helyed.
- Én nem vagyok ebben annyira biztos.

127
 Kortyolok egyet a körtelevemből. Még a nektár selymes
íze se tudja eloszlatni a riadalmat, amit érzek, ha arra
gondolok, két napig én leszek felelős daráért.
- Gaëlle szüleit nem tudnátok megkérni?
- Nem érnek rá, és Gaëlle egyébként is tesztelni akar
egy kicsit.
Na, ez már nem lep meg annyira Gaëlle részéről. Julien
javasolt keresztapának, Gaëlle eleinte nem volt oda az
ötletért. Amikor elfogadtam a felkérést, nem gondoltam
volna, hogy valóságos felvételi vizsgán keli majd átesnem.
Eddig, azt hiszem, minden próbán sikerrel átmentem,
valószínűleg ez lesz az utolsó, a végső teszt, ami eldönti,
hogy igen vagy nem, jóllehet tudom, hogy egyébként
nincs túl sok lehetőség. A keresztelőig már két hét sincs
hátra.
- Mondd meg Gaëlle-nek, hogy rendben.
- Biztos? - kérdezi Julien fülig érő szájjal.
- Igen, biztos, de ménkű nagy prezentációt fog nekem
tartani ma este! Ha azt akarjátok, hogy sikerrel átmenjek a
vizsgán, időre van szükségem, hogy elkészítsem a
puskáimat.
- Ma este nem lesz otthon, úgyhogy majd én veszem
át veled az anyagot - vigyorog Julien.
- Á, szóval ezért érsz rá csak egy órácskára?
- Pontosan. Csajos estét csapnak.

128
 - Ejha, nem mondom, jó sokat szórakozik a drágád!
- Én meg már másodszor rúgom fel az apai
időbeosztásomat, hogy veled találkozzam - emlékeztet.
- Ez igaz...
Most, hogy az alku megköttetett, áttérünk másra. A
könyvet, amit hozott, még a beszélgetésünk elején
diszkréten a padra csúsztattam, hogy eltüntessem Julien
szeme elől, különben tudom, hogy rögtön rákérdezett
volna a témára. Sikerül is elkerülnöm az Elsára vonatkozó
kérdéseket, kizárólag az időjárásra, az öcsémre, a hóra,
egy a közeljövőben tervezett síelésre, az öcsémre, a
lakásomra, megint az öcsémre terelve a szót, mindaddig,
míg a poharaink ki nem ürülnek, és a Juliennek
engedélyezett órácska el nem telik.
Ugyanúgy teszünk, mint a múltkor, azaz elmegyünk a
kocsimért, aztán a házukhoz érve felrohanunk a lépcsőn.
Julien le nem veszi a szemét az órájáról, tudja, mi vár rá,
ha arra vetemedne, hogy nem tartja be a kijelölt időt,
különösen, hogy Gaëlle a szülés óta alig ment el
néhányszor otthonról. Már akkor csönget a harmadik
emeleti lakás ajtaján, amikor én még csak a másodikon
caplatok. Az erőnlétem átkozottul leromlott.
Hallom, hogy Gaëlle ajtót nyit, és tréfás megjegyzést
tesz a pontosságra. Amikor zihálva megállok a küszöbön,
máris a karomba nyomja Clarát.

129
 - Várj, még kabátban vagyok, meg egyébként is! Meg
fog fagyni!
- Amennyi réteg van rajta, nincs semmi rizikó - feleli
Gaëlle. - Illetve, ha nem csipkeded magad, esetleg
bömbölni kezd.
Odébb lököm Julient, és besietek a nappalijukba. Gaëlle
arra sem hagy időt, hogy levegőt vegyek, mintha a
teszthétvégém két nappal előbb kezdetét venné.
Ügyetlenül levetkőzöm, közben igyekszem úgy tartani
Clarát, hogy az a lehető legjobb legyen neki. Úgy érzem
magam, mint egy professzionális zsonglőr.
A játékom szórakoztathatja Clarát, mert kissé mosolyra
húzódik az ajka, amikor egyik oldalról átteszem a
másikra, míg egymás után kiszabadítom a karjaimat a
kabátból. Miközben fél kézzel még a cipőmet is leveszem,
az előszoba felől nevetést hallok. Gaëlle és Julien vidáman
néz rám. Az első próbatétel, úgy tűnik, sikerült.
Gaëlle int nekem, és megcsókolja Julient. Elfordítom a
szemem, hogy ne legyek illetéktelen szemtanúja ennek a
rövid meghitt pillanatnak, ami egyébként nem is olyan
rövid, a csókjuk ugyanis nem-igen akar véget érni. Nem
neheztelek Julien re, láttam, milyen ruha van Gaëlle-en a
kabát alatt; pazarul néz ki.
Amikor Julien bejön hozzám, miután becsukta az ajtót,
a boldog férfiak bambán üdvözült mosolya ül az arcán, a

130
haja enyhén össze van kócolva. A kezébe adom Clarát,
míg kibújok a pulóveremből, majd visszaveszem a leendő
keresztlányomat, hogy az apja is levet-kőzhessen. Kívülről
nézve elég vicces lehet a kép. Két pasi egy babával. Két
lüke, mindazonáltal hozzáértő dada.
Követem a legjobb barátomat a fürdőszobába, és
végignézem, ahogy megfürdeti Clarát, Megkezdődik a
tananyag átismétlése, különösen, hogy kisvártatva fel is
váltom, míg kimegy, hogy keressen egy tiszta pizsamát.
- És milyen volt a mai látogatás? - szól vissza,
miközben egy szekrényben kotorászik.
- Nem mentem be az öcsémhez, mondtam már, nem?
Kicsit mérges vagyok magamra, amiért nem vallottam
be neki a teljes igazságot. Pedig megérdemelné.
- Nem az öcsédre gondoltam, Thibault.
Milyen ravasz ez a Julien! Valójában egész este egy
pillanatra nem tévesztette szem elől a központi témát.
Csak éppen megvárta, hogy ne tudjak kitérni a kérdés
elől. Kiveszem Clarát a vízből, és óvatosan leteszem az
odakészített fürdőlepedőre. A kis karjaival hadonászik
felém.
- Amilyen máskor. Aludtam - húzódom arrébb, hogy
utat engedjek Juliennek.
- Az alváson kívül mást nem csinálsz, amikor bemész
hozzá?

131
 - Kicsit beszélek is, de most őszintén: mit szeretnél,
mit csináljak?
A válaszom alighanem elfogadható, mivel Julien nem
kommentálja. Felöltözteti Clarát, aztán a kezembe adja,
amíg összepakol a fürdőszobának abban a sarkában, ami a
kicsinek van fenntartva. Táncikálni kezdek a
keresztlányommal, míg ő a fiókok körül sürgölődik.
- Mit szándékozol tenni?
Julien ugyanazt a kérdést teszi fel, ami napok óta ott
zümmög az én fejemben is. Lassan abbahagyom a
táncikálást, elgondolkodom.
- Azt nem tudom, mit tehetnék, de azt igen, hogy mit
szeretnék.
- Nevezetesen? - faggat tovább Julien.
- Azt szeretném, ha felébredne.
- Hát ez csak rajta múlik, ezt te is tudod.
- Sejtem.
Visszaadom neki Clarát, és követem őket a nappaliba.
Julien két perc alatt fél kézzel előkészít mindent, ami az
etetéshez kell. Én felkapom a szoptatós párnát, és
letelepszem mellé a kanapéra.
- Tessék, gyakorolj egy kicsit - nyomja a kezembe a
lányát. - Így legalább nem tudsz elmenekülni a kérdéseim
elől.
- Mire kellene még válaszolnom?

132
 - Valójában nincs több kérdésem, legfeljebb egy
tanácsom.
- Mi lenne az?
- Vigyázz!
Néhány másodpercig csak Clara cuppogása hallatszik a
helyiségben.
- Jó úton haladsz, hogy beleszerelmesedj egy lányba,
akiről szinte semmit sem tudsz. És ha még csak ez lenne
az egyetlen gond... De te egy olyan lányba kezdesz
beleszeretni, akinél erősen fennáll a veszély, hogy sosem
fog felébredni.
- Mit tudsz te erről?
- Annyit tudok, amennyit elmondasz róla, Thibault.
A jelek szerint nincs nála semmi javulás, és úgy vélem,
alaposan belegabalyodtál egy egyirányú találkozásba,
amire mindössze egy hete került sor.
- Tudom...
Igen, tudom. Ez az egyetlen válasz, amit adhatok.
Esetleg azt mondhatnám: „Hallottalak”, de Julien tudja
ezt jól. Hallottam minden egyes szavát, odafigyeltem
rájuk, kielemeztem, sőt már meg is emésztettem Őket,
annál az egyszerű oknál fogva, hogy egy ideje ugyanezek
a szavak motoszkálnak az én fejemben is.
- De attól még azt szeretném, ha felébredne...

133
 11.
ELSA

A KILINCS NYIKORDULÁSÁRA ÉBREDEK.

Rögtön tudom, hogy a takarítónő az. A járásáról, a
kocsijáról, a rádiójáról. Éjszaka van, úgy éjfél és egy óra
között. Nem kellett sokáig törnöm a fejem, miért ilyenkor
takarítanak. Könnyű rájönni. Semmi kockázata nincs,
hogy a személyzet bárkit, aki olyan állapotban van, mint
én, felébreszthetne.
Gyorsan kisöpröget az ágy alatt, kétoldalt kicsit tovább
elidőz. Ma voltak látogatóim, a húgom és Thibault,
valószínűleg fel is kell mosnia.
Szeretek felébredni a takarítónőre, mégpedig a rádiója
miatt, jóllehet a „felébredni” erős túlzás. Nem annyira a
bemondó kommentárjai miatt szeretem, akinek éppoly
álmos a hangja, mint bárki másnak ilyen kései órán,
hanem mert a zene, amit adnak, nem olyan rossz.
Magamban jót derülök azon, milyen naprakész vagyok a
legújabb slágereket illetően. Ha kikerülök innen, ismerni
fogom az összes dal-szöveget. jó nagyot néznek majd
sokan.
A takarítónő bemegy a kis fürdőszobámba, amit csak a
134
látogatóim használnak, hallom is, hogy morog, hogy
igazán nem kéne nekik, de azért kitakarítja. Körülbelül két
zeneszám és egy reklámblokk kell hozzá.
Épp akkor jön vissza a szobámba, amikor újra
megszólal a zene. Ezt a számot nagyon szeretem. Kedvem
lenne dúdolni. A gleccseren töltött legszebb pillanataimat
idézi. Pár másodpercre elkalandozom, visszagondolok
arra, amikor egy-egy túráról visszafelé jövet dalra
fakadtam. Ez csak lefelé volt lehetséges, és azt jelezte, jól
érzem magam.
Hajjaj...! Ha egy dal erejéig újra jól érezhetném
magam...
Jól ismerem a dallamot, és a szöveg nagy részét is fejből
tudom, még egyszer elismétlem magamban. Közben
hallom, ahogy a felmosórongy dörzsöli a padlót. A
takarítónő helyében én legalább ritmusra csinálnám. O
azonban teljesen megtöri az esetleges mozdulataival meg
a fáradt kis sóhajaival. De egyszer csak hirtelen megáll, a
partvisa nyele nagyot csattan a padlón. Nem aggódom
túlzottan, hallottam volna, ha elesik. Olyan, mintha
megkövült volna. Sebaj, annál jobban hallom a dalt.
- Szentséges is...
A suttogása rémült. Sajnálattal hagyom félbe a mentális
vokálozásomat. Mit láthatott, ami ennyire megijesztette?
Megtapasztalni ugyan nem tudom már a zsigeri félelmet,

135
de a tüneteit tökéletesen el tudom képzelni. A
gyomrunkban komisz remegés, a tarkónkat mintha
hirtelen hideg csapná meg, úgy érezzük, nem kapunk
levegőt, az egész testünk megfeszül, éberen lesünk a
legcsekélyebb jelre, ami racionálissá teheti és elűzheti ezt a
félelmet. De lehet, hogy ezek csak az én személyes
reakcióim, a takarítónő ugyanis öles leplekkel kisiet a
szobámból, hallom, ahogy műanyag talpú cipője sebesen
végigcsattog a folyosón, míg becsukódik mögötte az ajtó.
Tökéletes, itt hagyta a rádióját, szép nyugodtan
végighallgathatom a dalomat. A számnak vége, egy másik
kezdődik, ezt már korántsem szeretem annyira.
Ebben a pillanatban újra kinyílik az ajtó, és én - teljesen
feles-legesen - megparancsolom az agyamnak, hogy
végezze el a belépő személyek azonosításához szükséges
összes műveletet. Elfordítani a fejet, felemelni a felsőtestet,
kinyitni a szemet, valamennyi érzékelt adatot továbbadni
a retinának. Természetesen mindebből semmit nem hajtok
végre, csak elképzelem, hogy igen. Hétfő óta minden
ébrenléti periódusomba beépítettem ezt a procedúrát, két
nap alatt szinte természetessé vált.
A fentiek hiányában figyelmesen hallgatom, mi
történik körülöttem. Két személy van a szobában. A
takarítónő és még valaki. Suttognak, ezért eleinte nehezen
értem, mit mondanak, de amint becsukják az ajtót, és

136
közelebb jönnek, a hangok felerősödnek.
- De hát mondom, hogy hallottam valamit! - csattan
fel a takarítónő.
- Ugyan már, Maria, ez képtelenség!
A beszélgetésből legalább kiderült, hogy hívják az
asszonyt, akinek köszönhetően hallgathatom a rádiót.
Azonban az, amit mond, sokkal jobban foglalkoztat most,
mint a kis készülékből jövő recsegés.
- De hiszen mondom, hogy nem álmodtam, doktor
úr! Zajt hallottam, és tőle jött!
- Maria, engedje meg, hogy kételkedjem.
Ezúttal tisztábban hallom a férfi hangját: a rezidens az,
aki a védelmemre kelt. Igazam volt, amikor azt
gondoltam, a főnöke majd éjszakai ügyeletre osztja be.
Vagy lehet, hogy korábban azért nem jött be soha, mert
nem történt semmi.
- Nem hisz nekem? - kérdezi Maria gyanakodva.
Portugál akcentusa tökéletesen illik ahhoz a képhez,
amit magamban alkottam róla. Elképzelem, amint
összehúzott szemmel, fürkészőn néz a rezidensre, mintha
csak porrá akarná zúzni, ha kételkedni merészel a
szavaiban. A rezidens azonban nem hagyja magát
megfélemlíteni.
- Maria, ennek a betegnek a helyzete reménytelen.
Semmit nem tehetünk érte.

137
 - Micsoda? Ugye nem azt akarja nekem mondani,
hogy le fogják kapcsolni a gépről?! Mint Solange asszonyt,
itt mellettünk?
- Jóságos isten, Maria! Maga mindenkinek tudja a
nevét, aki itt megfordul?
- Ne vegye a szájára isten nevét, Loris! Igen,
mindenkiét tudom, a magáét is! - veti oda harciasan,
mintha kardot rántana az ellenség előtt. - Mégis mit
képzel? Hogy az ember folyton csak számokban beszél?
Nem minden kolléganőm dolgozik olyan páciensek
mellett, akik nem tudnak válaszolni!
- Szeretne átmenni másik osztályra?
Maria mély sóhaja az enyém is lehetett volna. A fiatal
rezidensnek végre leesik, mire vár választ a
beszélgetőpartnere.
- Igen, le fogjuk kapcsolni - böki ki végül.
- Mikor?
- Még nem tudjuk.
- Miért? - faggatja tovább a takarítónő, akár egy
vallatást végző rendőr.
- Mert lehetetlen, hogy visszatérjen.
- Mit tud maga erről?
- Az orvoslás - tudomány, Maria! De hát nem fogok
most itt élő adást tartani magának. Látja ott azt a
kórlapot? A hét elején egy különleges megjegyzés került

138
rá. Igen, rajta, vegye csak le!
A rezidens egyértelműen dühös. Hallom, ahogy Maria
heves mozdulattal lekapja a tartójáról a kórlapot. Ő se rejti
véka alá a haragját.
- Az első oldalt nézze, ott lenn, a margón, jobbra.
- Nem látok semmit - vág vissza Maria.
- Dehogynem, látja, csak nem tudja, mit jelent.
- Ez a krikszkraksz, itt? Mintha nyíl lenne, vagy
kereszt.
- Az van odaírva, hogy „mínusz X”. X-et írunk, amíg
nem tudjuk, pontosan hány nap múlva kerül rá sor. Amíg
arra várunk, hogy a család eldöntse.
- Hazudik. Szörnyűség ilyet tenni.
- Ez az igazság. Nekem magamnak kellett odaírnom.
Én sem vagyok tőle jobban elragadtatva, mint maga, de ez
már csak így van.
- Ez már csak így van? - visszhangozza a takarítónő. -
Tudja mit, Loris?
- Igen?
- Csalódtam magában.
Már készülök a folytatásra, hogy a fiatal rezidens majd
azzal védekezik, hogy nemigen érdekli egy takarítónő
véleménye, de legnagyobb meglepetésemre nagy a csönd.
Persze ez csak viszonylagos csönd, mivel még mindig szól
a rádió.

139
 - Én is csalódtam magamban... De mit tehetnék?
Azon tűnődöm, nem kezd-e majd el újra zokogni, mint
legutóbb. Az ő érdekében nagyon erősen remélem, hogy
nem.
- Viselkedhetne férfiként, nem úgy, mint egy
bábfigura. Most pedig meghallgat, és azt kezd vele, amit
akar. Éppen felmostam, amikor zajt hallottam. Nem a
felmosórongyom volt, nem is a rádió, nem is egyszerűen a
lélegzése. Mintha egy szó lett volna.
- A hangszálai ilyen hosszú tétlenség után nem
képesek működni.
- Nem azt mondtam, hogy beszélt - feleli Maria.
A csüggedt sóhaj ezúttal a rezidenstől származik.
Hallom, ahogy toporog, majd megáll.
- Rendben, Maria. Hajlandó vagyok gyorsan
leellenőrizni a funkcióit. De csakis azért, hogy békén
hagyjon!
- Na, végre egy férfi!
Maria megjegyzésében könnyed győzelmes mosolyt
érzékelek. A derekát beadó rezidens két-három dolgot
vesz elő a zsebéből, miközben Maria visszatér a
kocsijához, mintha mi sem történt volna. Eközben én
foggal-körömmel kapaszkodom abba az icipici reménybe,
amit ez a beszélgetés adott. Ha Maria nem képzelődött,
akkor sikerült megmozdítani az ajkaimat, méghozzá egy

140
dalnak köszönhetően.
Hallom, hogy a rezidens fölém hajol, rájövök, hogy
valószínűleg megtapint, mivel lehúzta a takarót. Azonban
csak fél füllel figyelek rá. Mialatt körülöttem tesz-vesz,
minden erőmmel az imént lejátszott dalra koncentrálok.
Többször lepörgetem az agyamban a dallamot és a
szöveget. Szinte végigüvöltöm az egészet a fejemben, de
úgy tűnik, semmi nem hatol át az agyam határain, mivel a
rezidens egy sokadik sóhaj kíséretében abbahagyja a
vizsgálatot.
- Sajnálom, Maria, de semmi változás. Higgye el, én
is szerettem volna, hogy ne így legyen. Nem, ne mondjon
semmit, szépen kérem.
Megértem, hogy a takarítónő félbe akarta szakítani,
- Visszamegyek a szobámba. Szóljon nyugodtan, ha
valóban történik valami.
- Valóban történt.
- Maga szerint. De mondom, hogy ez lehetetlen.
- Maga szerint - visszhangozza Maria,
A rezidens kimegy. Aztán Maria is a kocsijával.
Majd holnap reggel tovább kapaszkodom az én kis
reményembe. Most egyelőre sírni van kedvem.

141
 12.
THIBAULT

E NNYI HÓ! RENDSZERINT RÁ SE HEDERÍTEK.

Ma viszont idegesít. Ha így megy tovább,
siralmasan elhasalok a hétvégi vizsgámon, mielőtt még
elkezdődött volna. Julien azt mondta, hatra legyek náluk.
Már csak tíz perc van addig, de ahogy elnézem az úton
egyre vastagodó fehér réteget, jóval több időbe telik, hogy
odaérjek. Öt perce egy tapodtat nem haladtam előre. A
hókotró három kocsival előttem döcög.
Épp rászánom magam, hogy telefonon bejelentsem a
kudarcomat, amikor megcsörren a mobilom. Julien neve
jelenik meg a kijelzőn. Ajjaj...! Még arra sincs lehetőségem,
hogy az ellenféllel együttműködve megegyezzek a
büntetésemről. Összeszorított foggal felveszem, s mielőtt
a barátom egyetlen szót is szólhatna, darálni kezdem: -
Julien, nagyon sajnálom, de nem tudok ott lenni hatra.
Pedig időben eljöttem a munkahelyemről, mindent
bekészítettem az autóba, hogy előtte már ne kelljen
hazamennem, de...
Julien felnevet. Lehet, hogy mégiscsak van esély rá,
hogy helyrehozzam a dolgot. A telefonban hallatszó
142
háttérzaj azonban meglep.
- Várj csak: te hol vagy most? - kérdezem tőle.
- A kocsimban, akárcsak te!
- Micsoda?! Már elindultatok? Egyedül hagytátok
Clarát? Jaj dehogy, hülyeségeket beszélek - helyesbítek
rögtön. - Nyilván végül úgy döntöttetek, hogy magatokkal
viszitek, ugye?
- Miket hordasz itt össze? - csodálkozik Julien. -
Dehogyis! Semmi nem változott. Csak éppen a hóesés
miatt még be kellett szereznem pár dolgot indulás előtt, és
éppúgy itt rekedtem az úton, mint te. Ez a rohadt hókotró!
- Te is egy hókotró mögött vagy?
- Két kocsival mögötted vagyok, Einsteinkém!
Automatikusan hátrafordulok, nem törődve azzal,
hogy az előttem lévő autók továbbindultak. Csakugyan
felismerem Julient a bennünket elválasztó szélvédőkön
keresztül. Intek neki. A lámpáit felvillantva válaszol. A
közöttünk lévő kocsi sofőrje fura képet vág, de végül
rájön, hogy nem neki integetek.
- Szuper, akkor meg vagyok mentve! - fordulok
vissza a menetirányba, hogy tovább araszoljak előre.
- Abszolút! Gaëlle egyébként is annyira fél van
villanyozva, hogy kettesben megyünk víkendezni, hogy
negyedóra késéstől nem fog aggódni. Legfeljebb az út
miatt, de talán azért se... Felhívtam a szálláshelyünket,

143
náluk még nem esik, csak éjszakára várható.
- Akkor jó, nyugodtabban tudtok utazni.
- Mióta érdekel téged a hóesés?
Azonnal rá is vághattam volna a választ, de valahogy
néhány pillanatig még mocorog a fejemben, mielőtt testet
öltene. Az az érzésem, egy másik mondat kívánkozott a
helyére, de nem tudok rájönni, mi.
- A legjobb barátom és a felesége ilyen időben útra
kel, miközben én vigyázok a pár hónapos kislányukra. El
tudod rólam képzelni, hogy örökbe fogadom, ha történik
veletek valami?
- Á, ez igazán kedves, hogy nyugtalankodsz
miattunk! - jegyzi meg tréfásan Julien, majd komolyabban
hozzáteszi: - Tudod, hogy a keresztapaságnak ilyen
velejárói is lehetnek. Amikor a jövő héten majd aláírsz a
templomban, kötelezettséget vállalsz arra, hogy mindig
ott leszel, amikor a mi kis drágánknak szüksége van rád!
- Épp most próbálok megfeledkezni az effajta
kötelezettségekről... - csatlakozom Julien tréfájához. - Meg
aztán, sehová nem lesz majd leírva, hogy nekem kell majd
a lányotokról gondoskodnom ebben a helyzetben.
- Gaëlle nem mondta neked?
Julien hanghordozása nem tűnik éppen humorosnak.
- Na várj, miket beszélsz?!
- Semmit, ne aggódj, csak vicceltem!

144
 - Uff, ez megnyugtat!
Egészen felgyorsult a szívverésem. Most döbbenek rá,
hogy tényleg beparáztam. A munkahelyi felelősséggel
nincs bajom. A szakmai kötelezettségek a legkevésbé sem
zavarnak. Viszont Cindy óta a magánéletemben minden
darabokra tört.
- Thibault? Ott vagy még?
- Aha. Persze.
Bizonyára annyira elméláztam, hogy pár másodpercre
elhallgattam, azért szólongat ilyen gondterhelten.
- Nem túl okos dolog, vezetés közben telefonálni -
mondom gyorsan.
- Nem most fognak megbüntetni bennünket miatta,
amikor húsz métert cammogunk előre percenként. Ha
látsz egy olyan rendőrt, aki most autósokat írogat föl,
ahelyett, hogy a forgalmat irányítaná, mutasd meg nekem!
- Jó, jó. Mást is akartál még mondani?
- Nem találkoztál véletlenül mostanában Cindyvel?
Julien kérdése váratlanul ér. Olyan fejet vághatok, mint
egy varangy, aminek kivágták a nyelvét.
- Honnan tudod? - makogom.
- Mert ma összefutottam vele, és mert úgy találom,
még rosszabbul reagálsz, mint korábban, mihelyt
felelősségvállalásról esik szó.
Nem érdemes tovább keresni az okát, miért Julien a

145
legjobb barátom.
- Milyen volt? - faggat tovább.
Egy picit elgondolkodom. Milyen is volt?
- Rossz. Pocsék. Megváltozott. Siralmas volt az egész.
- Thibault, várj, te most miről beszélsz?
- A nálam tett villámlátogatásáról. Egy igen rossz
szándékú látogatásról.
Hallom a hangomban a haragot. Még egy hét
elmúltával sem emésztettem meg ezt a találkozást.
- Kifejtenéd?
- Röviden: unatkozott otthon. Ennyi elég?
- Ezt tette volna? Sose gondoltam volna.
- Azt hiszem, egy csomó olyan dolog van, amit az
ember sose gondolna a másikról.
- És te mit csináltál?
- Kihajítottam. Mégis, mit vártái?
Egy fél másodpercig rettenetesen haragszom Julienre,
amiért azt meri gondolni, hogy újfent nem bírtam
ellenállni Cindy bájainak, de rövid gondolkodás után
megbékélek. Amilyen állapotban mostanság vagyok, akár
ez is bekövetkezhetett volna.
- Ne haragudj, Thibault! - mentegetőzik Julien.
- Semmi gond.
- De, igenis van gond. Megfordult a fejemben, hogy
ez akár változtathatott volna a dolgokon, de gyorsan

146
visszakoztam.
- Visszakoztál, és ez a lényeg. És valóban: akár ez is
megtörténhetett volna.
Újabb csönd a telefonban. Két cimbora, akik a tetteiken
és a gondolataikon tűnődnek.
A lányok el sem tudják képzelni, mi zajlik a fejünkben.
Gyakran teljesen üres edénynek tartanak bennünket,
pedig az én elmémben folyton vihar dúl. Julien ugyanígy
lehet vele. Továbbra is némán csüggünk a telefonunkon,
mint két hülye. A lányoknak alapjában véve talán mégis
igazuk van. Nem arról van ugyan szó, hogy teljesen
üresek lennénk, ez rossz kifejezés, hanem hogy nem
tudunk mihez kezdeni a fejünkben dúló viharral.
Szerencsére fél perccel később a hókotró megment
bennünket.
- Julien? - mondom, mintha mi sem történt volna. - A
hókotró felkotródott a járdára. Azt hiszem, szabad az út,
szemlátomást meglódult a forgalom.
- Rendben, akkor tegyük le! Mindjárt találkozunk. Ne
bajlódj azzal, hogy nekem is legyen helyem, parkolj csak
le, és mondd meg Gaëlle-nek, hogy lenn várom.
Hat óra után tíz perccel végre kiszállok az autóból.
Julien beáll mellém, és bekapcsolja a vészvillogót. Intek
neki, és beviharzok a házba.
A kocsim fűtése ezúttal kegyeskedett ugyan működni,

147
de azért nem vitte túlzásba. Kettesével szedem a lépcsőket
fölfelé, hogy felmelegedjek, és végképp eltökélem, hogy
újra elkezdek futni.
Gaëlle a szerdaitól igencsak eltérő szerelésben nyit
ajtót. Néhány mondatban vázolom a helyzetet, ő pedig az
előszobában várakozó két tömött táskára mutat. Az
egyiket a hátamra kapom, a másikat a karomba, és
elindulok velük a lift felé. Addigra Julien kiszállt lenn a
kocsiból, és felnyitotta a csomagtartót. Átadom neki a
táskákat, hogy pakolja be őket, aztán közösen
leellenőrizünk pár dolgot. Hirtelen eszembe jut valami.
- Hol van a babakocsi?
- Claráé?
- Ki máséról beszélnék, Julien?
- Oké, oké, bocs - neveti el magát. - A szobájában van,
a szekrény és a fal között. Azt tervezed, hogy
babakocsival mentek sétálni? Úgy rémlik, eddig csak
kenguruval vitted ki Clarát.
- Azért, mert sosem egyedül döntök, mindig ott
vagytok Gaëlle-lel, ti ragaszkodtok hozzá, hogy abba a
hevederes izébe gyömöszöljem be.
- Miért, szerinted nem praktikus?
- De, de, határozottan az! És valószínűleg használni is
fogom. De lehet, hogy a babakocsira is szükségem lesz.
- Fura tőled! De jó, tudod, hol van, megbízunk

148
benned. Ne feszegesd nagyon kinyitáskor, megy az
magától.
- Ugyanezt mondtad a babahordozó hevedereire is,
és negyedóráig vacakoltam velük.
- Te csak ne panaszkodj! Amikor Gaëlle megmutatta,
milyen csomók kötését kell megtanulnom, ha kendőben
akarom vinni Clarát, a kezébe nyomtam a babakocsi-
katalógust.
Elmosolyodom a gondolatra, mennyire sérthette ez
Julien büszkeségét. Ezek szerint olykor még az én
szuperkompetens barátomnak is akad gondja az
apasággal.
- No jó. Azt hiszem, már csak egy kisebb táska
maradt fenn, és ismered a feleséged, azt már ő maga
akarja lehozni. Kellemes hétvégét, érezzétek jól magatokat
helyettem is!
- Néha el kellene utaznod. Hidd el, jót tenne - csukja
le a csomagtartót Julien.
- Kivel? - sóhajtok.
Julien csak rám mosolyog, aztán beszáll a kocsiba. Még
egyszer intek neki, majd visszamegyek a házba.
- Akarod, hogy újra elmagyarázzak valamit? -
kérdezi Gaëlle, amikor felérek a lakásba.
- Nem, minden rendben. Szaladj! A férjed odalenn
vár elbűvölő herceg üzemmódban - puszilom meg

149
búcsúzásképpen az arcát.
Gaëlle a karjába zár, mindig is ilyen volt.
- Köszönöm, Thibault - súgja lágyan a fülembe. - El
sem tudod képzelni, mekkora ajándékkal örvendeztetsz
meg minket.
- Ne aggódj, örömmel teszem.
- Klassz lenne, ha te is családot alapítanál.
A konyhakész válasz már a nyelvem hegyén van:
„Kivel?”, ahogy alig egy perce is kérdeztem. De helyette
egészen más csúszik ki a számon.
- Igen, klassz lenne.
Gaëlle egy kicsit hátralép, és elképedéssel vegyes
kajánsággal néz rám. Megértem a reakcióját. Alighanem
most először vallottam be nyíltan a vágyamat. Mindenki
rájöhetett már, aki Clarával látott, de én magam soha
semmit nem mondtam ezzel kapcsolatban.
- Meghat, hogy megosztottad velem - mosolyog rám
Gaëlle.
Kikísérem az ajtóig, és szép hétvégét kívánok neki.
Ebben a nagy jövés-menésben még arra se volt időm,
hogy üdvözöljem a keresztlányomat. Clara remekül elvan
a járókájában, csöndesen ficereg. Fölé hajolok, és a
karomba veszem. Őt bezzeg simán felemelem, a néhány
kilójával nem vallok szégyent.
Az ablakhoz sétálok vele, hagyom, hogy az ujjaimmal

150
játszadozzon. Nem tudom, Julien és Gaëlle elindult-e már,
az összes ablakuk a túloldalra néz.
Továbbra is esik a hó, az utcai lámpák narancssárga
fénye különös hangulatot kölcsönöz a városnak. Még fél
hét sincs, mégis mintha már minden aludna. Ott állok a
gondolataimmal, és hirtelen bevillan Julien kérdése. Mióta
tesz rám ilyen hatást a hóesés?
Lenne rá válaszom, de rettegek tőle, így elhessegetem,
és visszamegyek a kanapéhoz.

151
 13.
ELSA

A NYÁM ÉS APÁM ITT VAN A SZOBÁMBAN.

Nincsenek egyedül. Velük van a főorvos is. Ez az
átkozott orvos, akit nem bírok elviselni. Most aztán
végképp megetetném vele a köpenyét, annyira irritál.
Amint meghallottam a hangját, felforrt az agyvizem.
Azért tolta ide a képét, hogy fehéren-feketén
előhozakodjon azzal a bizonyos „mínusz X-szel”. A
kérdést érintette már ugyan, de nem ilyen radikálisan. És
a „radikális” még finom jelző. Ha létezne olyan szó, ami
magába foglalná azt, hogy „nemtörődöm”, „nyers” és
„teljesen közönyös”, azt hiszem, azzal tudnám
érzékeltetni az érvelésmódját.
- Hát megérti, ugye, asszonyom, hogy abszolúte nincs
már remény.
Micsoda emelkedett nyelvezet! Abszolúte. Jó, hogy azt
nem mondja már ez a tökfej, hogy baromira nincs. Ha már
az előre-hozott halálomról beszél, lehetne annyira
udvarias, hogy legalább elegánsan teszi! Mintha egy régi
amerikai westernfilmből lépett volna elő, csak éppen
köpeny van rajta.

152
 Merthogy így képzelem el ezt a kiborító alakot. Végig
kigombolt köpeny, egyik ökle a csípőjén, a másik
könyökével meg a falnak támaszkodik. A fejemet tenném
rá, hogy a köpeny alatt farmert visel, nem pedig orvosi
nadrágot. És hozzá egy topis, öreg pólót. Na jó, persze
csak fantáziálok, de akár így is nézhetne ki. Felháborító ez
a nemtörődömség. Nem értem, miért nem reagált még
apám.
Anyám viszont már igen. Egy ideje zokog. Hol
csöndesen, hol kevésbé. Amikor beszél, jobban érzékelem
a sírását, ugyanis minden egyes szavát félbevágja.
Azért ez furcsa, ha belegondolok. Végtére is az ő
fejében fordult meg először, hogy kapcsoljanak le a
gépről. Ebből a könnyes reakcióból viszont szinte arra
következtethetnénk, hogy a szerepek felcserélődtek.
- Ihagahazán nihincs sehemmihiiii?
A kérdés végére teljesen elcsuklott a hangja. Remélem,
apámnak van annyi esze, hogy a karjába vonja, vagy csak
egyszerűen megfogja a kezét. Anyám teljesen ki van
borulva, ami nála nem túl sűrűn fordul elő. És a tetejébe
most még be is pánikol. Némán fohászkodom, hogy apám
állja meg tisztességesen a helyét, mint férj. Erősen kétlem,
hogy a fohászom hatására, de tény, hogy cselekedett.
- Anna, nyugodj meg, mielőtt bármit is megpróbálnál
megérteni.

153
 Roppant ésszerű javaslat, apám nem hazudtolja meg
önmagát, de én nem éppen ezt kívántam hallani.
- Lenne szíves várni egy kicsit, míg a feleségem
összeszedi magát?
Az orvos morgása feltehetőleg igent jelent. Na, mit
mondtam...
Hamisítatlan western. De hová lett az én rezidensem?
O bizonyára több tapintattal vezette volna elő a dolgokat.
Bár ha netán még ő is zokogni kezdett volna... Azzal kissé
már sok lett volna a könnyekből ma délutánra.
A doki kimegy. Újabb néma imába fogok, ezúttal azért,
hogy egy percen belül történjen valami, és törje ki a lábát.
De a kijelölt idő Ötszöröse alatt sem történik semmi, mivel
nem hallom, hogy mankó koppanna a padlón, amikor
visszajön.
- Sikerült átgondolniuk?
Naná, hát persze! Gondolhatod, hogy öt perc bőven
elegendő volt egy ilyen pitiáner semmiség eldöntésére!
Tudom, ahelyett, hogy felhúznám magam, az energiámat
inkább arra kellene használnom, hogy az agyamnak
megparancsolom, aktivizálja magát, hogy
felegyenesedhessek. De hiába, az indulataim kerekednek
felül. Egyedül Thibault-val sikerül őket cselekvéssé
alakítanom. Most egyedül csak a harag tombol bennem.
Egy pillanatra elbizonytalanodom. A harag nem

154
véletlenül kémiai természetű élettani reakció? Ami azt
jelentené, hogy fejlődést mutatok? Csakhogy én geológiát
tanultam, nem orvostudományt, szóval kár is törni rajta a
fejem, inkább a szüleim válaszát lesem.
- Nem.
Apám hangja határozott, az üzenet világos, még ha én
személy szerint jobban örültem volna, ha bemos egyet az
orvosnak. Fogalmam sincs, honnan fakad bennem ez az
agresszivitás, de egyértelműen erre az orvosra irányul. Az
életösztönömből eredne? Végtére is a jövőm ennek az
embernek az érveitől függ, a sorsom az ő kezében van. Ha
sikerül mindenkit meggyőznie, lekapcsol a gépről, és én...
Nem. Nem akarok a folytatásra gondolni. Egyelőre itt
vagyok. Hallok. Életben vagyok, és életben is akarok
maradni.
- Rendben - feleli az orvos. - Jogukban áll habozni,
megértem önöket, de tudniuk kell, minél tovább várnak,
mielőtt meghoznák a döntést, annál nagyobb lesz a
fájdalom.
Ez úgy hangzott, mint az üzenetrögzítőre felvett
automatikus üzenet. „Ön Hogyishívják doktor
üzenetrögzítőjét hallja. A sípszó után lekapcsolhatja a
lányát a gépről.”
- Önnek vannak gyerekei, doktor úr?
Apám kérdése meghökkent. Érzem, hogy az elképzelt

155
balegyenesem talán egy szúrós megjegyzésben fog testet
ölteni, ami többé-kevésbé ugyanazt a hatást teszi.
- Igen, kettő.
Hazudik...
Van valami figyelemre méltó következménye annak,
amikor az ember érzékelése egyedül a hallására
korlátozódik. Mindennek, ami a hangokhoz társul,
különleges jelentősége lesz.
Hét hét alatt megfigyeltem, hogy természetes módon
társítok színeket és textúrákat az emberi beszédhez. A
húgom hangja, ahogy a szerelmi ügyeit meséli,
hányadékpiros bársony érzetét kelti, annyira túlcsordul a
hormonoktól. Anyám valamiféle lila bőr, ami erősnek akar
látszani, de több helyen repedezik, mint egy régi retikül.
Ez a főorvos meg olyan fakó és kemény, akár a betonacél.
Még szerencse, hogy úgy tíz napja feltűnt mellettük az
én szivárványom. Thibault betoppant a maga összes
érzésével, ami mind-mind csupa újdonság nekem. Az ő
hangjához nem sikerült semmilyen színt kapcsolnom.
Egyszerűen csak dallamos volt, zavarba ejtően dallamos.
Végül a szivárványnál állapodtam meg. Ezt olyan
költőinek találtam. Még mindig jobb, mint a többi, amitől
már émelygek.
Egy szó, mint száz, ez a doki egy hazudós. Legalábbis
abban, amit az imént mondott, hazudott. Nincs két

156
gyereke. Kétlem, hogy akár egy is van neki. Szerintem
csak neje van, és slussz. Minden bizonnyal ez a válasz is
éppolyan előre gyártott, mint az előző, és csak a
hallgatóság megtévesztését szolgálja. Persze talán elege
van abból, hogy azt hallja folyton: „Á, igen? Szóval nincs
gyereke? Akkor maga nem is tudhatja, milyen nehéz egy
ilyen döntést meghozni!”
Csodálkozom magamon. Most először vannak elnéző
gondolataim a kezelőorvosommal kapcsolatban.
Mindenesetre képtelen vagyok elképzelni, hogy valaki
orvos lesz, nyilván azzal a szándékkal, hogy életeket
mentsen, aztán meg teljesen közönyösen viszonyul egy
páciens beprogramozott halálához. Hogyan juthat el
valaki a személyes érintettségtől, ami a rezidensemnél
tapasztalható, addig a totális közönyig, amit a főorvos
tanúsít? Talán az évek tapasztalatával. Biztosan azzal.
Másképp nem tudom elképzelni. Minden bizonnyal nem
először kell ilyen döntést hoznia. De tény és való, hogy
olyan benyomást tesz, mint akinek totálisan indifferens az
egész. Tudom, hogy nem így van, de attól még ez
sugárzik belőle. Legalábbis nekem, aki csak hallgatom.
Apám, aki nem tudja, hogy az orvosom hazudik, nem
folytatja a verbális pofont, amit adni akart neki, beéri
annyival, hogy anyámat vigasztalja suttogva.
- Uram, itt vannak a papírok - szólal meg újra az

157
orvos, belátva, hogy anyámból egyelőre nem fog kihúzni
semmit. - Tudom, hogy még nem döntöttek, de olykor, ha
az embernek ott van a szeme előtt a szöveg, az segítségére
lehet. Nem kérem, hogy még ma este töltsék ki. Csak
olvassák el! Vagy talán hagyják elöl, hogy
gondolkodhassanak rajta. Nyugodtan hívjanak fel, ha
szükségét érzik. Bármikor. Ott, azon a kártyán,
megtalálják az elérhetőségeimet. Hangsúlyozom,
bármikor hívhatnak. Ha elfoglalt vagyok, egyszerűen nem
veszem fel, és kész. Ugyanakkor ezt a vonalat az ilyenfajta
hívásoknak tartom fenn, és igyekszem, amennyire csak
lehet, a páciensek családjának a rendelkezésére állni.
Ezúttal nem tudom, mit gondoljak. Azt hiszem, ez itt
most a neutrális tárgyilagosság, aminek tanúja vagyok. Az
orvosból a szakma beszél. A lelkem mélyén azért továbbra
is jobban örültem volna neki, ha a rezidens vállalja ezt
magára. Öt legalább már hallottam, amint azt mondja
valakinek, „szeretlek”. Ami azt jelenti, hogy van egy
eleven, érző szíve. Nem állítanám, hogy a főorvosnak
nincs, inkább csak bezárta abba hideg és merev fémbe,
amit a hangszínéhez társítok.
Apám elveszi a papírokat, az orvos elköszön a
szüleimtől. Válaszképpen bizonytalanul mormognak
valamit, aztán már csak anyám zokogása hallatszik. Apám
talán a haját simogatja. Anya lassan megnyugszik, aztán

158
odajön az ágyamhoz. Lehet, hogy megfogja a kezem, vagy
egyszerűen csak néz. Nem nagyon hallok semmit.
Elalszom.

159
 14.
THIBAULT

-J ULIEN, ELÁTKOZLAK! Au!

Az átkom bumerángként üt vissza rám. Alig egy
másodperccel azután, hogy hangot adtam a babakocsival
szembeni ellenérzésemnek, már be is csípte az ujjamat.
Clara az ágyában rugdalózik békésen. Visszatettem,
amint rájöttem, hogy szimpla rázogatásra nem fog teljesen
kinyílni a kocsi. Hátrálok egy lépést, mintha csak
távolabbról akarnám szemügyre venni az elvégzendő
feladatot, és az órámra nézek. Ha így haladok, nem lesz
időm mindenre. Na mindegy, akkor majd legközelebb.
Kinyitom a faliszekrényt, és kiveszem belőle a
kenguruhordozót. Azzal legalább már nem kell ádáz
küzdelmet folytatnom. Még egy-szer rápillantok a
konokul csukva maradó babakocsira. Na majd este,
szépségem... Este móresre tanítalak. Előveszem a
használati utasítást, és majd meglátjuk, kié lesz a végső
diadal. Természetesen nem áll szándékomban azzal
háborgatni Gaëlle-t és Julient, hogy segítsenek, szóval
egymagam kelek birokra veled, de a kis könyvecske, amit
a nappali asztalán láttam, remek harcostársam lesz.
160
 A hordozót szinte már magától értetődő
természetességgel veszem magamra, bekapcsolok rajta
minden szükséges csatot. Belecsúsztatom Clarát, miután
egy jó percet azzal töltöttem, hogy összevissza
puszilgattam a homlokát, aztán megigazgatom. Készen
állunk az indulásra. A babakocsival szemben elszenvedett
kudarcom ellenére büszke vagyok magamra.
Odakinn minden szürke. A tegnapi hó már elolvadt a
buszok meg az autók kerekei alatt. Az a kevés, ami
megmaradt, a kipufogógázoktól elvesztette a ragyogását.
Az ég félelmetesen komor.
Hihetetlen, mennyire megváltozott egyetlen nap alatt
az időjárás. Tegnap még havazott, ma meg mintha vihar
készülődne. Éppen azért akartam elővenni a babakocsit,
mert azon van egy műanyag izé, ami megvédi Clarát, ha
eleredne az eső. Most viszont bevetem az esernyőmet, ami
akkora, hogy napernyőnek is beillene. Az én
gyönyörűséges keresztlányomat alkalomadtán akár még a
kabátom alá is bedughatom, de úgy gondolom, az esernyő
elég lesz.
Elindulok a hó mentes járdán. Jó, hogy elolvadt,
legalább nem csúszkálok, úgy lényegesen lassabban
haladtam volna, különösen a hasamra erősített Clarával.
Több korombeli nő pillantását elkapom. Azonnal
ellágyulnak a látványra. Ahogy be vagyok öltözve - sapka,

161
kabát, kesztyű, vastag sál, bakancs -, azt lehetne hinni,
hogy síelni megyek. Csakhogy ott van Clara, aki
bizonyítja, hogy nem.
Minden egyes női mosolyra kinyílik a fejemben a
könyv-aminek- ön-a-hőse, és a 60. oldalra utasít:
„Mosolyogjon udvariasan, sose lehet tudni.” Én azonban
megátalkodottan továbblapozok, hogy elolvassam a
következő ukázt: „Menjen tovább.” Közben azon
tűnődöm, mi olyan rendkívüli egy kisbabát vivő férfiban.
Mintha egy földönkívülit látnának.
Julienéktől sokkal rövidebb az út a kórházig. Nem kell
kocsiba ülnöm, és anyámért se kell el mennem.
Lerendeztem vele a dolgot. Pontosabban ő rendezte le
egyik barátnőjével. Nekem ürügyként ott volt Clara, hogy
mentesüljek az öcsémnél tett látogatás alól. Mindössze azt
kell megvárnom, hogy anyám ne legyen már benn. Négy
óra van, tökéletes. Mostanra már biztosan végzett. Egy kis
szerencsével a szóban forgó barátnő meghívta magához.
Még az is előfordulhat, hogy együtt vacsoráznak. Ami jót
tenne anyámnak. Ami jót tenne mindenkinek.
Egykettőre odaérek a kórházba. Az én kis Clarám élénk
kíváncsisággal tekinget körbe. Ebben a korban bizonyára
minden roppant érdekes lehet. Egyikünknek sem volt
ideje elkezdeni fázni. Amennyi réteget ráadtam, s amilyen
tempóban gyalogoltam, ez fel sem merülhetett.

162
 Azért kivételesen inkább a liftet választom, nem a
lépcsőn indulok felfelé. Ismételten kijut az elérzékenyült
pillantásokból: a kis kalitkában velem együtt szorongó
nők mind így néznek rám. Kortól függetlenül.
A tekintetem összetalálkozik egy harmincas nőével.
Nagyon csinos. Sőt, gyönyörű. Olyan sugárzóan szép az
arca, hogy már-már azt hinné az ember, nem is
természetes. A remény ragyog rajta, ahogy nézi, amint
Clarának sutyorgok. Akkor értem meg, hogy miért,
amikor a vele lévő férfival együtt kiszáll a szülészeten.
Az ötödik emeletre érve, alig hogy megmozdulok,
mindenki a fal-hoz lapul, vagy kilép a kabinból, hogy utat
engedjen nekünk. Nehezen bírom leplezni a
csodálkozásomat, és amikor a fémajtók összecsukódnak
mögöttünk, el is nevetem magam.
- Láttad, milyen hatást tettünk rájuk? - súgom oda
darának, és megcsiklandozom az orrát.
Hirtelen ismerős hang üti meg a fülemet. Felemelem a
tekintetem, és azon nyomban felmérem, milyen
kényelmetlen helyzetbe kerültem. A folyosó végén anyám
egy kerekes széket tol. A székben egy férfi ül. Az öcsém.
Az ő hangját hallottam az imént. Gyorsan körbepillantok.
Balra, mindössze néhány méterre ott a lépcsőház. De alig
lépek egyet abba az irányba, anyám megszólít:
- Thibault?

163
 Ebben az egyszerű kérdésben benne van a meglepetése
és még egy rakás más dolog is. Az anyák, vagy talán
általában a nők adottsága, hogy egyetlen szóba egy egész
szótárt képesek belesűríteni. Ebben a „Thibault?”-ban
például egyszerre van benne, hogy: „Mit keresel te itt?
Miért jöttél? Meggondoltad magad az öcséddel
kapcsolatban? De hiszen ez Clara! O, de édes, hadd
pusziljam meg! Mivel jöttél? Azt mondtad, ma nem tudsz
eljönni!” És így tovább. Ehelyett elég egyetlen „Thibault?”.
Csak állok egy helyben, mint a faszent, és várom, hogy
a kis menet odaérjen hozzám, a legkisebb mozdulatra is
képtelen vagyok.
- Nézd csak, ez itt Amélie, a barátnőm, aki elhozott -
mondja anyám, amikor mellém ér. - Kicsit elücsörögtünk
nála, azért jöttem ilyen későn. Kerestél?
Anyám anélkül, hogy tudna róla, megmentette az
életemet, de legalábbis a becsületemet. Az égvilágon
semmi ötletem nem volt, mivel magyarázzam a
jelenlétemet a kórházban.
- Megpróbáltalak elérni otthon, de nem vetted fel.
Aggódtam. Ilyentájt rendszerint már haza szoktál érni.
- Jaj, aranyom - simogatja meg az arcomat. - Amélie-
nél is lehettem volna. Miért nem próbáltad meg a
mobilomat?
- Mivel állandóan ki van kapcsolva, már eszembe se

164
jutott.
- Minek vettem akkor neked azt a telefont?
A hang, ami beleszólt a beszélgetésbe, úgy hatott rám,
mintha tőrt döftek volna a mellkasomba. Lehunyom a
szemem, és nagy levegőt veszek. Eddig Clara eltakarta a
kerekes székben ülő alakot. De most, hogy az öcsém
megszólalt, nem hagyhatom tovább figyelmen kívül. Újra
kinyitom a szemem, és lassan lenézek rá.
- Helló, Sylvain!
- Helló, Thibault! Már ezer éve nem láttunk errefelé!
Legszívesebben sóhajtanék egyet, de türtőztetem
magam. Az öcsém hű önmagához. Nem is tudom, hogyan
remélhettem, hogy egy baleset megváltoztatja. Képtelen
úgy mondani bármit, hogy ne próbáljon meg tréfálkozni.
Komoly beszélgetést folytatni vele folyamatos kihívást
jelent.
- Nem is tudom, miért - vágok vissza, merőn nézve
rá.
Az öcsém nemigen hasonlít rám. Gesztenyebarna haja
mindig jól fésültebb volt, mint az enyém, kék szeme annyi
lányt vett le a lábáról, amennyit én még elképzelni se
mertem volna. Most azonban felfedezek néhány sebhelyet
az arcán. Aztán egyet a szemöldökénél is. Tekintetem
végigkalandozik a testén. Egyik karja gipszben, két lába
sínben. Az orvos azt mondta, hogy a műszerfal

165
szabályosan rágyűrődött a térdére. Engem egyszer ért egy
ütés a térdemen, iszonyatos fájdalommal járt. Nem
csodálom, hogy az öcsém elvesztette az eszméletét, és hat
napig kómában volt. Mindannak ellenére, amit a szemére
vetek, el kell ismerni, hogy csúnyán megjárta. De az
elszenvedett fájdalom nem elég ahhoz, hogy
megbocsássak neki.
- Még mindig ugyanolyan kedves - veti oda.
Pimasz humorra számítottam, de az öcsém végül jóval
semlegesebb hangon válaszolt. Szinte mintha meg lenne
bántódva. Ez nem jellemző rá. Bizonyára csak a bolondját
járatja velem.
- Még mindig ugyanolyan nemtörődöm - válaszolom
szárazon.
- Hagyjátok abba mind a ketten!
Azt gondolhatná az ember, hogy ezek a szavak anyám
szájából hangzottak el. De nem. A barátnője szólalt meg.
A tekintete leplezetlen szemrehányással jár ide-oda az
öcsém és közöttem. A következő pillanatban, amikor
meglátom anyám kezét, ahogy görcsösen markolja a
kerekes szék fogantyúját, megértem, miért.
- Ne haragudj, anya, nem akartam...
Az öcsémmel mindketten elhallgatunk, ugyanakkor - a
mai találkozásunkkor először - megérezzük a vérségi
köteléket, ami összekapcsol bennünket. A szavak szinte

166
szinkronban buktak ki a szánkból. Anyám szeme
kikerekedik, de a varázslat csak eddig tartott. Egy
lélegzetvétellel később minden szertefoszlik.
Kezemet anyáméra teszem, hogy megnyugtassam. Rám
néz, a sírás határán van. Arcon csókolom, és a fülébe
súgom:
- Sajnálom, még nem vagyok felkészülve.
Ebben a pillanatban Clara mocorogni kezd. Anyám és
Amélie figyelmét az én imádni való keresztlányom vonja
magára, és már záporoznak is rám a kérdések az
egészségére, a víkendező szüleire és arra vonatkozóan,
hogyan viselem gondját. Kicserélik a tapasztalataikat, mit
hogyan tettek akkor, mikor a saját gyerekeik voltak kicsik.
Fél füllel hallgatom őket, szememet a cipzáram felhúzóját
elkapni próbáló aprócska kézre szegezve.
- Julien és Gaëlle jól van? - kérdezi halkan az öcsém.
Az, ahogyan beszél, csakugyan teljesen más, mint amit
megszoktam tőle. Nem tudom eldönteni, hogy ez most
idegesít-e, vagy sem.
- Mi közöd hozzá? - mondom, továbbra is Clarát
nézve.
- Hagyd már abba, Thibault! Legalább a kérdésemre
válaszolj!
- Igen, jól.
- És te vigyázol a lányukra, amikor elmennek

167
valahová?
- Nem látszik?
- Thibault...
Életemben valószínűleg most fordul elő először, hogy
sóhajtani hallom. Általában csak folyton-folyvást
röhögcsél, olyan gúnyos vigyorral, amit legszívesebben
letépnék az ajkáról. Most viszont őszintének tűnik. Talán
mégis meg kellene egy kicsit erőltetnem magam.
- Ma igen, és ez az első alkalom.
- Pedig rutinosnak tűnsz.
A hangszíne ismét meglep, muszáj egy pillantást
vetnem rá. Különös arckifejezéssel figyeli Clarát.
Kétségkívül nem úgy, ahogy én szoktam, de a
tekintetében gyengédséget és sajnálkozást vélek
felfedezni. Egy villanásnyi időre.
- Gyakorolsz? - kérdezi, immár nevetve.
A nevetése érezhetően nem szívből jön. Mintha valamit
rejtegetne mögötte, valami rossz tréfát. Egy nagyon rossz
tréfát, az arca ugyanis a következő pillanatban ijesztően
elsötétül. Képtelen vagyok értelmezni a viselkedését. És
nem tudom, mit válaszoljak neki.
Odavághatnék egy nemet, de azzal esetleg a csúfolódás
lavináját zúdítom magamra. Válaszolhatnék egy igennel,
de ebben az esetben nagy valószínűséggel újabb kérdések
következnének. Gondosan megrágok minden szót.

168
 - Kihasználom a lehetőséget - bököm ki végül.
Azt hiszem, hosszú idő óta most először sikerült
meglepnem a testvéremet. Nem válaszol, csak tovább
fürkész bennünket, Clarát és engem. Aztán a tekintete
lesiklik rólunk, és révetegen bámul a folyosó vége felé. A
gyomrom furcsán összerándul, a torkom elszorul. Azon
kapom magam, hogy szívesen mondanék neki még
valamit, de nem megy. Így hát hallgatok, várom, hogy
anyám és a barátnője befejezze a csevegést.
- Eljössz velünk? - kérdezi óvatosan anyám.
- Hát...
- Csak nem maradsz már itt!
- Egy kicsit... meg kell ezt emésztenem.
Az öcsémre pillantok. Sylvain még mindig a folyosó
végére mered. Csak egy ablak van ott, ami az utcára
nyílik, de kétlem, hogy igazából az érdekelné, vagy akár
csak a mögötte felsejlő felhők. Inkább úgy tűnik, mintha
beleveszett volna a gondolataiba. Anyám korábban azt
mondta, az idejét gondolkodással tölti. Talán neki van
igaza, hogy hisz benne. Csakhogy nekem sose sikerült
valódi beszélgetést folytatni vele.
- Jó, ahogy akarod - mondja anyám. - Legalább
lejössz velünk a lifttel?
Szerencsére azt már volt időm kitalálni, hogyan
maradhatok a kórházban anélkül, hogy arról mások

169
tudjanak.
- Tudod, hogy mindig a lépcsőn megyek.
- Áh.
Tapintható a csalódottsága, de még ha valóban
szándékomban állt volna elmenni, akkor sem válaszoltam
volna másképp. Szomorkásan rám mosolyog, előredől, és
tolni kezdi a kerekes széket. A barátnője egy biccentéssel
köszön el tőlem. Az öcsém tekintete továbbra is a
semmibe réved.
Mozdulatlanul állok, míg a lift ajtaja be nem csukódik
mögöttük, lelkemben zűrzavar. Amikor hallom, hogy a lift
elindul lefelé, olyan, mintha egy óra lennék, amit végre
újra felhúztak. Szórakozottan simogatom Clara fejecskéjét
a sapkán át, és elindulok az úti célom felé. Már látom is a
szobaszám alá felcelluxozott fotót. Már minden részletét
ismerem. Sőt azt is tudom, hol készült, a múlt hétvégén
rákerestem a neten.
Egyik kezemet a kilincsre teszem, a másikkal
megfogom az ajtót, hogy benyomjam, és mély levegőt
veszek. Nem tudom, miért, de ideges vagyok.

170
 15.
ELSA

E GY ÚJ HANG. FÉNYLŐ. ÉRINTETLENÜL

TISZTA. Mint a frissen esett hó. Egy aranyló
hópehely közeledik felém. A szobámban mormogó
mélyebb mellett szinte ez a legcsodálatosabb hang, amit
valaha hallottam. Szivárvány és hópehely - nem igazán
tudom, meteorológiailag hogyan létezhetnek együtt, de a
szobámban egyszerre vannak jelen.
Egyszer csak élesen eszembe villan egy emlék. De igen,
láttam már ilyet. Természetesen egy gleccseren. Éjszaka
havazott, és a hó olvadni kezdett, amint a kristálytiszta
égen felkelt a nap. A víz csobogva csorgott lefelé a
tekervényesen kígyózó gleccserpatakokban. Egy helyen
megroppant a jég, és egy aprócska vízesés keletkezett. Ha
jó helyre állt az ember, a vízpárában szivárvány lebegett.
Hó és szivárvány együtt. Tehát lehetséges.
Mosolyogni lenne kedvem. Az emléken. Ezen a csodás
ajándékon, amit Thibault adott nekem azzal, hogy
magával hozta ezt a pici emberkét.
Hirtelen minden összeomlik. Egy kisbaba van Thibault-
val! Az agyam sorba rendezi, és rögtön meg is oldja a
171
helyzethez kapcsolódó összes egyenletet. A kedvem
azonnal elborul. Mintha húszméternyi jég alá csúsznék.
Úgy érzem, megfulladok.
Elfog a pánik. Az elmém azt hiszi, megint a júliusi hó
lavina temetett maga alá. Mintha minden oldalról
szorítana valami, és ahogy nyáron, most sincs rá módom,
hogy hangot adjak a félelmemnek. Vihar dúl a lelkemben,
fergeteg tépázza. Tíz napja nem volt rémálmom. Most
pedig éber állapotban egyszerre élem át az összes
elmaradt lidércnyomást. A vegytiszta rettegést.
A vihar közepette valahonnan nagyon messziről elhatol
hozzám egy hang, bár szinte elfojtja a bennem tomboló
szél süvítése. Megpróbálok erre a hangra koncentrálni,
színnel, textúrával, ízzel felruházni, csak hogy
menekülhessek a szorongás börtönéből. Igyekszem
minden figyelmemet rá összpontosítani, így űzve el a
balesetem emlékeit. De mihelyt egy kicsit is sikerül
eltávolítanom őket, azonnal visszatérnek, még
hevesebben. A fejemben kiáltozom, hogy valaki mentsen
meg - aztán hirtelen minden abbamarad.
- Elsa, Elsa! Te jó ég, mi van veled?
A szivárványom imbolyog. A színei remegnek.
Thibault meg van rémülve. A baba sírva fakadt. Az újabb
hangzavart akár elviselhetetlennek is erezhetném,
különösen ilyen közel a fülemhez, de nem, bármi másnál

172
jobban megnyugtat. Egy ide-oda mozgó karóra ketyegését
hallom, a hajam zizegését, folyamatos suttogást:
- Elsa. Elsa. Elsa.
A baba még jobban rázendít, aztán a közelemben
megszűnik minden zaj.
- Ne haragudj, Clara! Megijedtem Elsa miatt. Csitt,
csitt. Úgy ni!
A baba csöndesen hüppög, majd pár másodperc alatt
elcsendesül. A jelek szerint nem csak rám van mágikus
hatással Thibault hangja.
A szobám ajtaja nagy robajjal kivágódik. Sietős léptek
dobbannak, valószínűleg ketten vannak. Az események
őrült iramban követik egymást.
- De hát... ön itt van?
A rezidens. Egyszerre meglepett és dühös.
- Vele foglalkozzon! - ripakodik rá Thibault. - Ki a
fenét érdekel, hogy én itt vagyok-e, vagy sem!
- A baba zavarni fog - válaszolja a rezidens.
- Nem érdekel, itt maradok!
- Doktor?
Egy női hang. Feltehetőleg egy nővér, az ő keze
ügyködik felettem néhány másodperce.
- Igen?
- Néhány zsinór kihúzódott, de minden stabil -
mondja az ápolónő.

173
 - Hogy?
- Ismétlem, minden stabil.
- Ez azt jelenti, hogy jól van? - vág közbe Thibault.
- Maga javíthatatlan! - csattan fel a rezidens.
- Hé! Olyan irdatlan görcse volt, hogy azt hittem,
kettétörik! - fakad ki Thibault olyan hangon, hogy a
szivárvány vörösbe csap át. - Mit szeretne, hogy érezzem
magam?
- Mit csinált? - förmed rá a rezidens.
- Én? Semmit!
- Némelyik kábel ki volt húzva, és maga azt mondja,
hogy nem csinált semmit?!
- Szinte felült! Olyan erővel rándult össze, hogy volt
minek kirántania a maga tyúkbeleit!
- Ezek a tyúkbelek tartják életben!
- Akkor hogyhogy mégis minden stabil?
A baba megint sírva fakad. Thibault figyelme azonnal
felé fordul. Most kicsivel tovább kell dünnyögnie neki,
hogy megnyugodjon, nem csoda, szinte kiabált az előbb.
Közben a rezidens az ápolónőhöz lép, és hallom, hogy
technikai részletekről beszélnek. Néhány cső a helyére
kattan, az infúzióállványom kereke arrébb gördül,
megzizzen az ágyneműm. A kis Clara is megnyugodott.
- Sajnálom - mondja a rezidens.
Megértem, hogy minden rendben van velem.

174
Ugyanakkor merem remélni, hogy az életösztönöm
felriadna, ha az a veszély fenyegetne, hogy... Szándékosan
félbehagyom a gondolatot.
- Elnézést, hogy dühbe gurultam - feleli Thibault,
akinek a hangja visszanyerte szokásos színezetét.
- Azt mondja, görcse volt? - kérdezi a rezidens.
- Mindössze egy másodpercig tartott, de azt hiszem,
ez volt életem leghosszabb másodperce.
- Le tudná írni nekem, mit látott?
Rövid csönd, mintha Thibault Összeszedné a
gondolatait. Az ápolónő tovább sürgölődik fölöttem.
- Egyik pillanatról a másikra történt. Épp levenni
készültem a sapkát Clara fejéről, amikor a pulzusszámláló
vagy mi, szóval az az izé, amit a múltkor mutatott nekem,
eszméletlen gyorsan kezdett bippegni. A következő
másodpercben Elsa hihetetlen erővel összerándult. Ahogy
már mondtam, tényleg iszonyú hevesen... Nem figyeltem
én a többi érzékelőre meg infúzióra, csak rá
koncentráltam.
- Értem.
A rezidens néhány utasítást ad a nővérnek, majd azt
kérdezi:
- Semmi különös nem történt, amikor megérkezett?
- Nem, semmi. Tényleg semmi. Alig egy perce
voltam itt. Még arra sem volt időm, hogy kivegyem Clarát

175
a hordozóból. Amint látja, még mindig benne van.
Megengedi egy percre?
- Persze, hogyne.
Szóval Clara, ez a kis aranyló hópehely, Thibault
mellkasára van erősítve. Hát ezért hallottam olyan
közelről a hangocskáját.
- Az ön gyermeke? - kérdezi az orvos.
Egy fél másodperc alatt megint az egész lényem
felbolydul. Érzem, hogy a vihar újra zűrzavart kavar a
fejemben.
- Nem, egy baráti házaspáré.
Minden a helyére kerül. Clara nem Thibault gyereke.
Irdatlan megkönnyebbülés.
A gondolatot azonnal egy képzeletbeli pofon követi,
amit én adok magamnak. Mi az ördög van velem, hogy
így elragadtatom magam? Mi közöm nekem ahhoz, hogy
Thibault-e a papája, vagy sem egy aranyló kis
hópehelynek? Szembe kell néznem a tényekkel.
Biztonságba kell helyeznem magam a saját érzelmeim
elől. Addig-addig kapaszkodtam Thibault-ba, hogy jó
úton haladok afelé, hogy kisajátítsam magamnak.
- Nagyszerű - szólal meg a rezidens. - Ugye tudja,
hogy egyébként nem szabad kisbabát behozni az
osztályra?
- Nem, nem tudtam róla. Azért most maradhatok?

176
 - Ma szemet hunyok felette. De legközelebb ne tegye!
Azt hiszem, az ápolónő végzett az ellenőrzéssel, úgy
hallom, mintha lesimítaná az ágyneműt, és a helyére
rakná a maradék érzékelőt. A tartójáról leakasztott kórlap
fémes koccanása is ebben erősít meg néhány pillanattal
később.
- Doktor? Ráírná az eseményt?
- Legyen olyan kedves, és tegye meg helyettem!
Azzal a rezidens érthetetlen szakzsargonban diktálni
kezd, majd aláírja a lapot, amit az ápolónő odanyújt neki.
Utána ez utóbbi távozik is a szobából.
Thibault valószínűleg befejezte Clara levetkőztetését,
hallom, amint fesztelenül ugráltatja a karjában. Azt nem
gondolnám, hogy ő maga levetette volna a cipőjét. Ha egy
kisbabával jött, nem valószínű, hogy aludni akar.
- Nem válaszolt a kérdésemre - szólal meg hirtelen.
- Pardon? - lepődik meg a rezidens.
- Hogy lehetséges, hogy a sok kihúzódott izé ellenére
még mindig lélegzik?
- A szervezete körülbelül két óráig tartja életben.
Addig képes magától lélegezni, és addig működnek az
életfunkciói. Ezen az időn túl ismét szüksége van a
gépekre.
- Ez normális?
- Előfordul. Számunkra azt jelzi, hogy a test még nem

177
épült fel, szüksége van a kómára.
Most már végképp úgy vélem, sokkal jobb lett volna,
ha a rezidens beszél a szüleimnek a lekapcsolásomról, és
nem a főorvos. Ő sokkal kevésbé kategorikusan közelíti
meg a dolgokat. Szinte úgy állítja be a kómámat, mint egy
természetes és jóindulatú állapotot.
- Van arról sejtése, mennyi ideig marad benne? - teszi
fel a kérdést Thibault.
- Nem válaszolhatok erre a kérdésre.
- Miért? Nem tud?
- Mert nem tartozik a családhoz.
A rezidens szinte szabadkozva mondta ezt. Érzem,
hogy többet is szeretne még, de türtőzteti magát.
- Magára hagyom vele - mondja, hogy véget vessen a
habozásának. - Szép napot.
- Önnek is.
A rezidens kimegy, egyedül hagyva bennünket, Clarát,
Thibault-t és engem. Még mindig teljesen fel vagyok
dúlva az események miatt. Csend telepszik ránk. Még a
kisbaba is tapintatosan rúgkapál. Azon gondolkodom, mi
történhetett.
Úgy érzem, mintha a szivárványom elhalványulna.

178
 16.
THIBAULT

M EG KELL NYUGODNOM.
Nem, nyugodt vagyok. Inkább józanul kellene
gondolkodnom. Julien jól látta.
Jó úton haladok afelé, hogy beleszeressek egy kómában
lévő lányba. Ez tényleg nem egészséges dolog. De amikor
az előbb megláttam, tágra nyílt szemmel, ahogy
felrántotta az az iszonyú görcs, reflexből reagáltam.
Reflexből... Félek saját magamtól. Különösen, hogy
azon kapom magam, suttogok.
- Elsa... Szinte semmit nem tudok rólad, mégis...
A szavaimat függőben hagyom. Valójában nem is
igazán a szoba lakójának szóltak. Semmi szükségét nem
érzem, hogy hangosan befejezzem a mondatot. A vége
magától rajzolódik ki a fejemben. Úgy nézhetek most ki,
mint az öcsém tíz perccel ezelőtt. Nem szívesen vonok
bármiféle párhuzamot kettőnk között, de valószínűleg
ugyanolyan révült tekintettel meredek magam elé, mint
ahogy ő bámulta az ablakon át a szürke eget.
Clara fészkelődik a karomban, keresnem kell neki egy
helyet, ahová letehetem, ahol mozoghat. Most jövök csak
179
rá, milyen tapasztalatlan keresztapa is vagyok én. Nagyon
önző voltam, hogy magammal hurcoltam a kórházba.
Eszembe se jutott, hogy hozzak neki valami szőnyeget,
meg játékokat, amivel elszórakozhat. Elvileg mindent
kiszámítottam, hogy ne kelljen cumisüveget és pelenkát
cipelnem, de minden másról megfeledkeztem. Az
egyetlen lehetőség, hogy Clarát az ágyra fektetem, Elsa
mellé, de ehhez kicsit több helyre van szükségem.
Leterítem a kabátomat a padlóra, és ráteszem Clarát
arra az időre, amíg kialakítok neki egy kényelmesebb
helyet a tehetetlen test mellett. Egy pillanatra
megtorpanok. Elsa olyan békésnek tűnik az előbbihez
képest. Nyoma sincs a merev arcnak, a görcsbe ránduló
kezeknek, a megfeszülő testnek.
Egyetlen pozitívuma volt ennek a görcsnek - bár jobban
szerettem volna, ha nem következik be láthattam Elsa
szemét. A halványkékje éppúgy felkavart, mint a lány
hirtelen állapotváltozása. Egy pillanatra elgondolkodom,
és már tudom is, hol láttam ezt a színárnyalatot. Az ajtóra
ragasztott fotón. A gleccser, amin túrázott, az ilyen kék.
Mielőtt ezt a képet láttam volna, sose gondoltam volna,
hogy a jég kék is lehet. Nekem a jég fehér, esetleg átlátszó,
ha elég tiszta és sima a tömb. Röviden: a mélyhűtő
zúzmarája, vagy a pub jégkockái. A referenciáim
meglehetősen korlátozottak. Soha nem láttam még kék

180
jeget, legfeljebb aromás jégkásaként, akkor is förtelmesnek
találtam.
Ezen a fotón fedeztem fel, mit képes alkotni a
bolygónk. Meglepődtem, hiszen környezet-védelmisként
kellett már esettanulmányokat készítenem a jégmezőkkel
és gleccserekkel kapcsolatosan. De mivel nem erre
szakosodtam, csak az egyetemi tanulmányaim első két
évében találkoztam vele. Azóta más területekkel
foglalkozom. Elsa most visszaterelt a földre. Vagy inkább
a jégre.
Megrázom a fejem, és felsóhajtok. Tíz napja
találkoztam vele, tíz napja, hogy az egész világomnak ő
van a középpontjában. Semmi remény, hogy a
közeljövőben újra látni fogom azt a kékséget, ami csak
színében jeges, de bízom benne, hogy egy nap azért
viszontlátom. A rezidens nem akart ugyan válaszolni a
kérdésemre, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Elsa
még évekig kómában marad. Lehet, hogy nem merte
megmondani, hogy már csak három hónapja van hátra.
Három hónap: van, akinek hosszúnak tűnhet.
Ellenben adott néhány nem éppen mellékes
információt. Elsa két óráig képes életben maradni az
elektronikus kütyük nélkül. Már a múltkor is felfogtam,
hogy jó részük csak különféle érzékelő, de azt nem
tudtam, hogy egy kis időre az egész hóbelevancot ki lehet

181
kapcsolni.
Most viszont már tudom, és ez pont kapóra jön.
Fölé hajolok, és megfogom a lélegeztető készülék
kábelét. Remegek a gondolattól, hogy mire készülök, attól
tartok, hogy valami jóvátehetetlent idézek elő. Pár perccel
ezelőtt azonban láttam a bizonyítékát, hogy bizonyos
ideig nincs káros következménye.
Összeszorítom a fogam, és behunyom a szemem.
Klakk. Kihúztam az átlátszó csövet. A mellettem lévő
monitoron továbbra is hal-lom az egyenletes,
megnyugtató bippegést. Nem merem leállítani a
készüléket, most a semmibe pumpálja a levegőt.
Elképzelhető, hogy az egészségügyi személyzet távolról is
ellenőrizni tudja a gépek működését.
Átnyúlok az ágy fölött, és arrébb tolom az infúziós
állványt. Két Károm másik kábelt is kihúzok arra az időre,
amíg arrébb rakom Elsát. Utoljára a mutatóujjára erősített
pulzusérzékelőt fogom meg. Ez az egyetlen sürgető
tényező, ha nem akarom riadóztatni a nővéreket.
Az egyik kezemet már Elsa teste alá csúsztattam.
Tudom, hogy a múltkori alkalom óta semmit nem
fejlődtem, de most elhatározom, hogy sikerülnie kell, még
ha görcs áll is a vállamba. Megfeszítem az izmaimat, hogy
felemeljem, s ezzel egyidejűleg lehúzom az ujjáról az
érzékelőt. A másik kezemmel azonnal megragadom a

182
derekát, és szánalmas nyögéssel mintegy húsz centivel
arrébb teszem.
Az adrenalintól felpörögve gyorsan visszacsippentem a
pulzusérzékelőt a mutatóujjára, és mindent, amit
kihúztam, visszadugok. Elrendezem a többi kábelt is.
Tökéletes: Elsa ugyanúgy fekszik, mint pár másodperccel
korábban, csak éppen húsz centiméterrel arrébb. Az
egyetlen kevésbé tökéletes dolog, hogy a lapockám fölött
alaposan meghúzódott a hátam, de nem foglalkozom a
fájdalommal, megérte.
Felegyenesedek, és Clarára pillantok. A keresztlányom
a hátán fekszik, ott, ahol hagytam, és kis szemei kezdenek
lecsukódni. A kabátom vastag bélése olyan lehet neki,
mint egy meleg, puha matrac. Egy pillanatra a helyébe
képzelem magam, és engem is azonnal elkap az álmosság.
Lehet, hogy végül más hasznát veszem annak, hogy Elsát
arrébb tettem.
Felemelem Clarát, és Elsa mellé fektetem az ágyra.
Elégedetten fészkelődik, a matrac mégiscsak
kényelmesebb lehet, mint a mű-gyantás padlóra terített
kabátom. Gyorsan kibújok a cipőmből, és leülök az ágy
szélére, hogy átgondoljam a dolgot.
Tudom, hogy Gaëlle és Julien néha úgy alszanak a
hátukon, hogy valamelyikük mellkasán ott fekszik hason
Clara, de én nem bízom magamban, különösen egy ilyen

183
szűk helyen nem. Annyi baj legyen, majd az oldalamra
fekszem, Clara pedig Elsa és közöttem lesz. Így biztosan
nem fog lepottyanni.
Egyedül arra kell vigyáznom, nehogy elaludjak. De
még ha az álom meg is környékez, valahányszor a
keresztlányom a pici szájával ásít egyet, tudom, hogy elég
éber maradok, hogy figyeljek rá. A matrac legszélére
húzódom, hogy a lehető legtöbb helyet hagyjam neki, de
azt hiszem, nemigen venné észre, ha kicsit jobban
magamhoz szorítanám. Mozdulatlan kezecskéiből ítélve
valószínűleg már el is aludt.
A tekintetem ekkor a mögötte fekvő személyre siklik.
Elsa jobb karja furcsa szögben áll, rájövök, hogy rátettem a
hasára, amikor arrébb csúsztattam. Óvatosan megfogom,
mintha attól tartanék, felébresztem, és kinyújtom a teste
mellett. Csakhogy ott van Clara, és minden igyekezetem
ellenére kénytelen vagyok beletörődni, hogy a tehetetlen
végtag hozzáér a keresztlányomhoz. Ami láthatólag ez
utóbbit cseppet sem zavarja, egy millimétert se mozdul.
Clara köré kucorodom, mintha gubót formálnék körülötte.
Felhúzott térdeim Elsa lábához érnek, homlokom a
vállához.
Ilyen közelről erősebben érezni a belőle áradó
jázminillatot. Vagy ez a teste illata, ami jobban
átszüremkedik az ágyneműn? Egy pillanatra becsukom a

184
szemem. Hirtelen sírhatnékom támad. A zokogás
kibuggyan a számból, mielőtt még visszatarthatnám.
Mintha egy fájdalomgombócot okádnék ki, akkorára nyílt
a szám.
Szánalmas vagyok. Szánalmas ez a gyengeség. Egy
kórházi ágyon kell feküdnöm egy kómás nő és egy alvó
csecsemő mellett ahhoz, hogy végre hajlandó legyek
szabad folyást engedni a könnyeimnek.
Igaz, már a múlt héten is sírtam egyszer, amikor
Juliennel voltam, de ez most egész más. Ez a két ember
ebben a szobában soha senkinek nem fogja továbbadni,
hogyan záporoztak a könnyeim, milyen fájdalmasak
voltak a sóhajaim. Elengedhetem magam.
Csak sírok és sírok. Siratom az arroganciámat, a
gyengeségemet, a vágyaimat. Siratom, hogy még mindig
nem vagyok képes beszélni az öcsémmel. Siratom, hogy
irigylem Gaëlle-t és Julient, a harmonikus
párkapcsolatukat, a tökéletes családjukat. Arról
álmodozom, bárcsak a helyükben lehetnék, s közben
magammal cibálom a lányukat a kórházba, és lesütöm a
szemem, valahányszor gyengéden rám mosolyog egy nő.
Hirtelen fázni kezdek, de tudom, hogy ez csak az
elmém játéka. Nem fázom én, csak két vigasztaló kart
szeretnék magam köré. Nem anyámét, nem Julienét, még
kevésbé az öcsémét. Nem. Az a két kar, ami egyedül

185
képes lenne megnyugtatni, az a két tehetetlen, pár centire
tőlem. És pontosan tudom, miért gondolom ezt. Azon
egyszerű oknál fogva van szükségem pont ezekre a
karokra, mert most nem birtokolhatom őket, és ha azt
akarom, hogy ez másképp legyen, küzdenem kell. Talán
életemben először.
Mindig minden könnyen jött. A sikeres vizsgák, a
tanulmányok, az élet állomásai, a párkeresés. Még
Cindyvel is könnyű volt. Ahogy visszanézek, azt kell
mondanom, hogy még a távozása is könnyű volt, mivel
elegendő okot szolgáltatott arra, hogy gyűlöljem, s így
gyorsabban megemészthessem a szakítást. Ezek a
mellékhatások akkor nem voltak nyilvánvalóak, hagytam,
hogy összecsapjanak felettem a hullámok. Aztán
felszegtem az állam, és kerestem egy új lakást, de végső
soron ez volt az egyetlen cél, amit ténylegesen kitűztem.
Az öcsém balesetét meg úgy próbálom megélni, mintha
semmi közöm nem lenne hozzá. Talán itt az ideje, hogy
felhagyjak ezzel.
Talán itt az ideje, hogy felhagyjak ezzel.
A zokogásom olyan hirtelen marad abba, ahogy
elkezdődött. Megvan a döntés. Küzdeni fogok. Magamért
és érte. Azt akarom, hogy Elsa felébredjen, és fel akarom
ébreszteni magam. Két mentőöv, ami Összekapcsolódik.
Én végzem a tudatos munkát mindkettőnkért, ő pedig a...

186
hm... Nos, nem igazán tudom, milyen munkát végez majd
ő, de szeretném hinni, hogy valamilyet igen.
Az utolsó könnycseppjeim már a mosolyomra
csorognak.
Az ujjaim alatt ekkor valami melegséget érzek.
Odanézek. Összeszorítom az ajkam, ahogy meglátom:
Elsa karját simogatom.
Meg kell nyugodnom.
Nem. Nyugodt vagyok. A józan eszemre kell
hallgatnom.
Julien jól látta.
Beleszerettem egy kómában lévő lányba.
Ebben a pillanatban ez tűnik a legegészségesebb
dolognak, ami valaha is történt velem.

187
 17.
ELSA

E LMONDHATATLAN GYÖNYÖRŰSÉG.
szivárvány és egy aranyló hópehely mellett
vagyok. Lezárt szemhéjam mögött színek és árnyalatok
Egy

egész sora vonul el, teli apró sziporkákkal, melyek

egyszerre lágyak és ragyogóak. Az a benyomásom, hogy a
baba elaludt, mert végtelenül nyugodt a légzése. Thibault-
é azt jelzi, hogy ébren van. Az enyém meg...
Az enyém meg azt, hogy Thibault rosszul kapcsolta
vissza a lélegeztető gépemet.
Figyelemmel kísértem minden mozdulatát: az összes
érzékelőhöz nem tudtam ugyan hangot társítani, de a
lélegeztetőét beazonosítottam.
Egy egészen pici, nagyon könnyű süvítést hallok. A
levegőcső pontosan a fülem fölött megy el, ezért tudom
érzékelni a szobámba kiszökő vékony oxigénsugarat.
Nincs miért rémüldöznöm - még ha képes is lennék rá.
A lélegzéshez elegendő levegő jut a tüdőmbe. Nem kell
félni.
Félni... Nem különösebben vonz, hogy átérezzem a
félelmet, ezért inkább a szokásos gyakorlatsoromra
188
koncentrálok, amit Thibault ittlétekor szoktam végezni.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
A mantrámba hirtelen betolakodik valami. Melegség.
Puhaság. Érintés.
Egy röpke pillanat az egész. Bizonyára tévedtem.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
Megint. Puhaság.
Ne is törődj vele! Mit is érezhetnél?
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
Melegség. Lokalizálva.
Lokalizálva. Hol? Hol a nyavalyában?
Már elmúlt.
De biztos, hogy nem tévedtem. Főként, hogy a szemem
előtt egy lila folt jelent meg, amikor azt a melegséget
éreztem.
Éreztem... Hogy lehetek biztos benne, hogy nem csak
kitaláltam ezt a meleget? Ez után a sok autoszuggesztiós
gyakorlat után, hogy tehetnék különbséget a valóságos és
az elképzelt között?
Nem rágódom ezen tovább. Úgy döntök, hogy
valóságos. Végtére is a takarítónő a múltkor énekelni
hallott. Na jó... Az éneklés talán túlzás. Valószínűleg egész

189
egyszerűen csak a szokásosnál erősebben lélegeztem ki.
De annyira meg volt győződve az igazáról! És a fejemben
dúdolgatott dal miatt szívesen hittem, hogy végre tényleg
jelt adtam a külvilágnak.
Úgy érzem magam, mint egy földönkívüli, aki
kapcsolatba akar lépni ennek a bolygónak a lakóival. Egy
földönkívüli, aki pillanatnyilag csak színekben tud
kommunikálni. Nem beszélve arról, hogy a
„kommunikálni” szó túl erős. A kommunikáció ugyanis
általában kétirányú. Jelen esetben viszont csak...
Hirtelen melegség.
Elektromos kisülés.
A pulzusérzékelő bippjei gyorsabbak és kurtábbak
lesznek, majd pár pillanat múlva megnyugszanak.
Mellettem Thibault megmozdul. Azt hiszem, a kis
monitort igyekszik megnézni, amin a szívdobbanásaim
görbéje fut. Mozdulatlanná merevedik, mintha csak
értelmezni próbálná, vagy mintha várna valamire.
Alighanem meggondolta magát, vagy megnyugodott, a
hangokból ugyanis azt érzékelem, hogy visszafekszik. De
csak félig.
Persze, lehet, hogy ebben is tévedek. Nem tudom, miért
ne nyúlt volna el teljesen, miért maradna félig ülő
helyzetben. Csakhogy általában, amikor Thibault
betelepszik mellém, egy kis ideig fészkelődik, mint a

190
macska, ami keresi a helyét. Most pedig semmi ilyesmit
nem hallottam. De nem baj, bizonyára gondolkodik,
töpreng valamin, Clarát figyeli, vagy mit tudom én. Nem
számít. Csak az számít, hogy itt van. Merthogy nekem
feladatom van, és pontosan tudom, hogy sokkal jobban
tudok összpontosítani rá, amikor Thibault itt van.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem. El
akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
Melegség és érintés.
A karomon.
Ezzel egyidejűleg balra a kijelző négy gyorsat bippen,
majd ismét egyenletesen megy tovább.
- Te jó ég, mi történik itt?
Még ha csak suttogva mondta is Thibault,
egyértelműen kihallatszott belőle, hogy aggódik. Végtére
is elmozdított, ami beláthatatlan következményekkel is
járhatott volna. Emellett rosszul kapcsolta vissza a
lélegeztetőmet, csak erről nem tud. Erősen gyanítom
azonban, hogy a szívverésem felgyorsulásának nem sok
köze van a félig kicsúszott oxigénpumpához.
Képes voltam lokalizálni a meleget a karomban.
Éreztem. Igazán. Ez nem képzelődés volt. Biztos
vagyok benne. Néhány pillanatig az agyam felismerte a
karomat. Ellenben azt nem tudom, melyiket, a balt vagy a
jobbat. De éreztem.

191
 És újra érezni akarok.
Az érintés szükséglete. Egyszeriben úgy képzelem el,
mint egy függőséget, egy komoly szenvedélybetegséget,
ami hónapokig tartó elvonókúrát igényelne. Egy
kielégíthetetlen szükségletet, amitől elszorulhatna a
torkom, elködösülhetnének a gondolataim, minden
ízemben remeghetnék.
A kívánságom néhány lélegzetvétellel később
meghallgatást nyert.
Ismét érzek.
Melegség, puhaság, érintés.
A jobb karomban, ezúttal biztos vagyok benne. Viszont
abban is, hogy mozgatni nem tudom. Megpróbálni is
fölösleges. Ezekre a kis ingerület átvitelekre koncentrálok,
megkísérlem emlékekkel társítani őket. Egy bizonyos -
szerintem viszonylag hosszú - idő után, két „melegség,
puhaság, érintés” zónát különítek el. Az egyik
mozdulatlan. A másik mozog. Legalábbis ez a
benyomásom.
Ez Őrület... Nem érzem a lábamat, a kezemet, semmit,
de képes vagyok behatárolni két területet, amik nem
lehetnek nagyobbak három négyzetcentiméternél.
A bal oldalamon lévő monitor megbokrosodó
bippegése tereli el a gondolataimat. Most én kérdezem, mi
történik. Nem értek sem-mit. Már semmit nem érzek.

192
Illetve mégis, az egyik melegség- és érintészónát érzem, a
mozdulatlant. Ellenben az, ahol az érzés mozgott,
megszűnt. Nagyon szeretném megérteni, mi ez.
A zajok egyszer csak eltompulnak. Mintha csak az
agyam szándékosan elnyomta volna a hallásomat, hogy
másra koncentráljak. Igen, de mire?
Messziről hallom az eszeveszett bippegést, ami
akármelyik orvost megijesztené, nem is értem, hogyhogy
nem rontott még be senki a szobámba. Az időérzékem
szörnyen össze van zavarodva, nem vagyok képes
eldönteni, hogy a szívem egy másodperce vagy egy órája
kapcsolt ilyen tempóra.
Most először hagy cserben a hallásom. Lehet, hogy a
lélegeztető gép tényleg szükséges. Lehet, hogy ezek az
utolsó tudatos pillanataim. Ha tehetném, összeszorított
foggal küzdenék, hogy visszaállítsam az érzékelésemet.
Legalábbis a hallásomat. Annyira szeretném érteni, mi
történik.
Minden kavarog a fejemben. A színek, a textúrák, a
gondolatok. Most sem tudom eldönteni, hogy két napig,
vagy csupán pár percig tart, majd fokozatosan minden
helyreáll. Hallom, hogy a halk bippegés egyenletessé
válik, hallom a lélegeztető motorját, a csőben a kiszökő
levegő sziszegését, hallom Thibault-t. Hallom, hogy sír.
Az előbb is hallottam. A szemem előtt elvonuló szürke

193
árnyalatokból ítélve a könnyei súlyosak voltak, sűrűek,
keserűséggel telik. Most viszont egyáltalán nem ilyen a
színük. Egészen furcsa. A szomorúság és a jókedv
keverékének mondanám. Érthetetlen. Nem is
próbálkozom a megfejtésével.
Azt is hallom, hogy a testem nagy levegőt vesz.
Ez egészen meglepő. Habár egy ilyen vértolulás után
elképzelhető, hogy a szervezetemnek szüksége van arra,
hogy újra feltankoljon. A kérdés továbbra is az, miért
történt az egész.
Miért... Ez az egyetlen kérdés zakatol a fejemben,
mással képtelen vagyok foglalkozni.

194
 18.
THIBAULT

N EM BÍRTAM ELLENÁLLNI. MEGCSÓKOLTAM.

Arra számítottam, hogy hideg lesz. Tévedtem.
Arra számítottam, hogy merev lesz. Ebben is tévedtem.
Persze a lehetőség, hogy Elsa visszacsókol, nem állt
fenn. De az ajka lágy volt. Épp elég lágy ahhoz, hogy
felidézze bennem az emlékét annak, amikor egy alvó
testet csókolunk meg. Azt a fajta csókot, amit éjszaka adsz,
amikor a másik alszik. Vagy talán inkább azt, amikor így
próbálod felébreszteni. Ami után az éjszaka egészen más
fordulatot vesz, lehet, hogy tisztán érzelmit, lehet, hogy
tisztán testit, vagy a kettő keverékét. Azon töprengek,
vajon mikor is volt utoljára részem ilyenben.
Nem tudom, mi ütött belém ott, abban a kórházi
szobában.
Egyesek biztosan azt mondanák: „A késztetés erősebb
volt nálam.” Nem szeretem ezt a kifejezést. Én inkább azt
mondanám...
Hogy magától értetődő volt.
Megcsókoltam.
Begörbített mutatóujjamba harapok, hogy levezessem a
195
feszültséget. Már két órája, hogy visszaértem Julienékhez,
de az izgatottságom még mindig nem hagyott alább.
Egyrészt a szituációtól bizonyára felszökött az adrenalin
szintem, de elképzelhető, hogy ezek az átkozott
hormonok is közrejátszanak benne, amik azonnal
beindulnak, mihelyt az érzelmeink ébredezni kezdenek.
Egyfajta eufóriában lebegtem egészen idáig, szinte vakon
jöttem vissza a lakásba. Milyen nevetséges is tud lenni az
ember, ha szerelmes...
Clara gőgicsélése terel vissza időlegesen a földre.
Alighanem itt az ideje, hogy elkészítsem az esti tápszerét.
Amikor hazaértünk, gépiesen bekapcsoltam a tévét, de
egészen lehalkítottam. Lehet, hogy azért tettem, hogy
legyen társaságom, de talán inkább azért, hogy valami
elterelje a figyelmemet. Csakhogy hiába. Még darának
sem sikerül.
Megtöltöm a cumisüvegét, az ölembe fektetem, és
hagyom, hadd cuppogjon nyugodtan. A tekintetem
végigkalandozik a nappalin, és végre talál valami célt. A
babakocsi használati utasítását. Igaz is, van egy tervem
holnapra, és ahhoz muszáj lenne megtanulnom, hogyan
kell kinyitni ezt a vacakot. De aztán egy másik könyv
vonja magára a figyelmemet.
Csoda, hogy észrevettem, mivel eléggé megbújik a
magazinok alatt. Én magam tettem oda, szándékosan

196
dugtam el, hogy amikor elmegyek, ott felejthessem. Még
most is habozok egy kicsit. Azon tűnődöm, mi a csudáért
vette nekem Julien, pont ő, aki egy álló hete azt hajtogatja,
hogy nagyon vigyázzak magamra, és arra, ami a fejemben
és a szívemben történik. Talán arra gondolt, ez majd
elveszi a kedvemet attól, hogy Elsát látogassam. Vagy
talán csak az orvosi ismereteimet szándékozott bővíteni.
Bár ezt erősen kétlem.
Mozdulatlanul ülök bizonytalanságtól gyötörve,
egészen addig, amíg Clara be nem fejezi a cumisüvegét.
Közben néma csatát folytatok a könyvvel. Én mereven
nézek rá, mintha csak azt akarnám, hogy a kezemhez
levitáljon. O meg kihívóan kelleti magát. Némi haladékot
nyer azzal, hogy elmegyek lefektetni Clarát. De miután
megvacsoráztam és letusoltam, úgy vetem rá magam
kilenc óra tájban, mint csatára kész katona.
A könyv egy előszóval kezdődik, amit szépen átugrok.
A tartalomjegyzék jónak tűnik, de azt is csak átfutom, és
nekiesek a bevezetésnek. Öt másodperccel később már
vagy jó tíz oldalt átlapoztam, hogy mielőbb a lényegre
térjek.
A magyarázatok eleinte viszonylag egyszerűek, csupán
itt-ott fordul elő néhány tudományos mondat. De
hamarosan túl szakmaiba csap át az egész. Felnézek a
faliórára: kilenc óra tíz. Nem, ez lehetetlen... Úgy érzem,

197
mintha órák óta próbálnám előrébb rágni magam ebben a
könyvben. Most már végérvényesen a magazinok alatt
marad. Legyőzöttnek nyilvánítom magam.
Azt hiszem, a lényem egy része egészen egyszerűen
nem akar arról olvasni, hogy egy kómába merült
személynek milyen kevés az esélye, hogy felébredjen.
Fogalmam sincs Elsa állapotáról, senki nem akar nekem
beszélni róla. És tulajdonképpen rájöttem, hogy valójában
nem is akarom, hogy bárki is beszéljen. Süket és vak
szeretnék lenni, semmit se tudni. Ha semmit nem tudok,
megőrizhetem a reményt. És egyedül a remény az, ami
engem most ösztökél.
Negyed tízkor a kezembe veszem a babakocsi
használati utasítását. Halkan besettenkedem Clara
szobájába, hogy előhozzam elégedetlenségem tárgyát,
majd odébb tolom a dohányzóasztalt, hogy helyet
csináljak magamnak. Az ezután következő mozdulatsor
egy külső szemlélőnek olybá tűnhet, mint valami idétlen
tánc. Két ballábas partnerként ugrabugrálok a babakocsi
körül, ami nem hajlandó meghajolni előttem, csak egy
gyötrelmes duett árán.
Az előadás tíz órakor diadalmasan ér véget, az
attrakció sikerült. Azért, biztos, ami biztos, a kocsit nyitott
állapotban kiteszem az előszobába. Még ha egymás után
ötször kinyitottam és összecsuktam is, hogy

198
begyakoroljam a mozdulatot, azért némileg tartok tőle,
hogy holnap reggel megint nem fogom tudni.
Mindent előkészítek, amire szükségem lesz éjszaka,
amikor a keresztlányom felébred, majd halkan én is
elnyúlok az ágyamon. A babakocsival vívott küzdelem a
jelek szerint ugyancsak kimerített, mert egykettőre
elalszom. Hajnali négy óra tájban kótyagos fejjel
cumiztatom meg Clarát, majd újra mély álomba merülök.

Reggel hétkor csörög a vekker. Pontosabban rezeg a

telefonom. Gyorsan rávetem magam, hogy ne zavarja meg
annak az édes kis teremtésnek az álmát, akivel osztozom a
szobán.
Furcsa látni, hogy egészen különböző helyzetekben
mennyire hasonlóképpen tud viselkedni az ember.
Emlékszem, három éven keresztül ugyanígy ébresztettem
magam, hogy ne zavarjam Cindyt, aki negyedórával
tovább szundikálhatott, mint én. Elkészítettem neki a
reggelit, eleinte szerelemből, később megszokásból.
Ahogy visszagondolok, azt hiszem, csak az első hetekben
kaptam érte köszönetet. De nem számított, szerelmes
voltam, aztán meg hozzászoktam. Ma viszont egész
egyszerűen lelkes vagyok. És tudom, hogy Clara nem
hagy majd faképnél.
Teljesen elkészülök, hogy mire felébred, csak vele

199
foglalkozhassak. Ami hamarosan be is következik. Gaëlle
ukázait betartva egy csomó réteg ruhát adok rá, nehogy
megfázzon. Nem mulasztom el megkeresni azt a rózsaszín
kis sapkát sem, amit tőlem kapott a születésekor. Julien
szóhasználatával élve a „kimenős” ruhácskák között
bukkanok rá. Remek, én is egy „ki menést” tervezek.
Igaz, kissé sajátosat. Újdonság lesz a keresztlányomnak.
Meg nekem is. Még sosem próbáltam eddig a babakocsis
kocogást. Annyit tudok, hogy a Julien által vásárolt típus
alkalmas rá. Kicsit azért tartok tőle, de ez inkább csak
izgatottság, mint idegesség. Mindenesetre - december
eleje óta először - ma kevésbé nézek ki úgy, mint egy
kozmonauta. A dzsekit ugyanis a fogason hagyom,
amikor kilépek az ajtón.
A liftbe nem is olyan nehéz beszállni babakocsival,
mint gondoltam, a házból kimenni viszont annál inkább.
Vasárnap reggel kilenckor nincsenek túl sokan, hogy
tartsák nekem az ajtót, sőt, egy teremtett lélek sincs. Clarát
felszólítom, hogy fogja be a fülét, ugyanis amíg ki nem
jutunk a kapun, egyfolytában szentségelek. Az utcára érve
egyszeriben az az érzésem támad, újra élek.
Nem igazán értem a bennem ficánkoló érzéseket, de
már az élvezetet okoz, hogy látom a napsugarakat
átszűrődni a felhőkön. Nem valószínű, hogy esni fog, de
azért lehajtom a babakocsin azt az átlátszó

200
ernyőszerűséget. Nem szeretném, ha Clara megfázna.
Tempós léptekkel megindulok a park felé. Néhány száz
méter alatt teljesen meggyőz a Julientől kölcsönvett cipő.
Ha a babakocsi is ennyire alkalmas lesz a futásra, akkor a
vártnál is nagyobb örömöt lelek majd benne. Amint
megérkezem a zöld térséget keresztülszelő aszfaltozott
sétányhoz, fokozatosan begyorsítok, és elkezdek futni.
Először csak sután, majd egyre magabiztosabban, körbe-
körbe a parkban.
A kocsiban Clara éberebbnek tűnik, mint valaha. A
jelek szerint el van bűvölve az új élménytől. Néhány napja
még erősen szkeptikus voltam, de mostanra minden
kétségem eloszlott. El is kezdem tervezgetni, hogy
rendszeressé fogom ezt tenni. Meg kellene beszélnem
Juliennel. Időnként akár együtt is elmehetnénk így futni.
Sőt, az sem kizárt, hogy még Gaëlle is benne lenne a
dologban.
Tíz óra tájt a park valamivel már népesebb, de jóval
kevésbé, mint gondoltam. Mégpedig azon egyszerű oknál
fogva, hogy a nap végképp kezd eltűnni a felhők mögött.
Elindulok vissza a lakásba, sőt a vége felé, amikor elered
az eső, megint futólépésbe kapcsolok.
Csupa víz vagyok, amikor megérkezem, félig az
izzadságtól, félig az esőtől, de előbb az én kis
angyalkámról gondoskodom, aki elszunnyadt a

201
kocsijában. Levetkőztetem és átpelenkázom, minekutána
Clara kategorikusan visszautasítja, hogy letegyem a
karomból. A nappaliban keringve szórakoztatom, de
ahogy csökken a fény, úgy borul el lassan a kedélyem is.
Még dél sincs, de mintha már este lenne. Különös módon
az öcsém is ezt tapasztalta meg tegnap délután.
Amikor a felhőkön áttör egy fénysugár, odamegyek az
ablakhoz, hátha újra visszatalálok a reggeli érzéseimhez.
De semmi nem tér vissza. Mintha a szervezetem mindent
elfelejtett volna.
Távolabb esik az eső. Csak egy kicsi területre hatol le
még egy vékonyka fénycsík, mögötte fel-felsejlik egy
sápadt szivárvány. Olyan, mint egy fénylő kijelző. Egy
bizonyos vonal jut róla eszembe egy bizonyos képernyőn
egy bizonyos kórházi szobában. Megmutogatom Clarának
a szivárvány színeit, még akkor is, ha pontosan tudom,
soha nem fog emlékezni erre a vasárnapra, amikor a
keresztapja elmagyarázta neki, mikor láthat az ember
ilyen jelenséget.
Sóhajtva bámulom a szivárványt. Újra letargikus
lettem, mintha csak az öcsém új személyiségét akarnám
utánozni, Clara bizonyára érez valamit, mert nem akar a
karomban maradni. Beleteszem az ágyikójába, és úgy
megyek vissza az ablakhoz, mintha valami mágnes húzna
oda.

202
 A háttérben zuhogó eső a szívem állapotát tükrözi.
Szeretném kiordítani magamból a fájdalmat, de elég volt
ebből a viselkedésből. Eleget sírtam már. Döntést hoztam.
Gyűlölöm a zivatart, de ez a szivárvány mintha mégis
reményt adna.
A zivataroknak is jónak kell lenniük valamire.

203
 19.
ELSA

E LUNDORÍT A CSÓK ÉLVETEG CUPPANÁSA,

amit a hágom vált az aktuális barátjával. Hogy
merészeli ezt a szobámban? Persze szerelmi téren sose
voltak dilemmái. Elég hátranyúlnia, és kiemelni egyet a
nyomában állandóan ott lihegő siserehadból. Bizonyára a
szóban forgó ifjú se tétovázott egyetlen pillanatig sem,
mielőtt elfogadta volna a húgom felkínált száját.
A szövetek zizegéséből ítélve alighanem a kezét is
becsúsztatta a pólója alá. Hallom, hogy a húgom
felkuncog, de aztán valószínűleg meggondolja magát,
mert végre megszűnnek egymást falni az ajkaik.
Gondolatban felsóhajtok. Igen, elegem volt abból, hogy
csókolózni hallom őket, és igen, egy kicsit féltékeny is
voltam. Nem azért, mert a húgom a szokásosnál
kevesebbet beszélt hozzám, hanem mert nekem már
örökkévalóságnak tűnő idő óta nem volt részem effajta
érintkezésben.
Amikor ma reggel felébredtem, kicsit össze voltam
zavarodva az időt illetően, de aztán befutott a húgom, és
204
ebből rájöttem, hogy szerda van. Pontos dátumot azonban
csak akkor tudtam a naphoz társítani, amikor telefonált.
Arra a következtetésre jutottam, hogy december 10-e van,
de azért nem vagyok benne teljesen biztos. Mindenesetre
nagyjából két hét lehet még karácsonyig. Azon tűnődöm,
milyen ajándékot is kaphatok én.
Alighanem semmilyet.
Mit ajándékoznának egy kómában fekvő lánynak?
Különösen, hogy egy hónappal korábban volt a
születésnapja, és az orvosoknak máson se jár az eszük,
mint hogy lekapcsolják a gépekről.
Eszembe jut a tavalyi karácsony, irtózatosan unalmas
volt. Muszáj volt részt vennem a szokásos, végtelenbe
nyúló ünnepi ebédek egyikén, ahol mindig ugyanazokkal
az emberekkel találkozunk, és mindig ugyanazokat a
fogásokat esszük végig, míg én semmi másra nem
vágytam, mint hogy felcsatoljam a síléceimet, és
kedvemre csúszkálhassak a pályákon, ahol ilyenkor alig
lézeng néhány ember. Anyám több ízben a szememre
vetette, mennyire hiányzik belőlem a vendégszeretet.
Azzal vágtam vissza, hogy nem értem, miért hozhatta el a
húgom a két hete felszedett pasiját, míg nekem nem
engedték meg, hogy eljöjjön egy régi barátom.
A barát, akit szerettem volna meghívni, Steve volt.
Jóllehet az egész család ismerte, mégis nemet mondtak.

205
Apám ki nem állhatta, amióta megtudta, hogy a
kötéltársamról van szó. Anyám ignorálta, amióta
megértette, hogy csak a kötéltársamról van szó (és nem a
barátomról). A húgom...
Hogy a húgom mit gondolt, fogalmam sincs, de most
hirtelen az a benyomásom támad, hogy hamarosan
megtudom. A szobám ajtaja mögött ugyanis egyszer csak
több beszédhang csendül, és az egyikben éppen Steve-ére
ismerek. Eláraszt az öröm. Igazából eláraszt, szinte
elsodor. A hét diadala, hogy újra képes vagyok
indulatokat érezni.
Érzem, hogy mi kering a véremben. Érzem azokat a
kémiai üzeneteket, melyek átjárnak, melyek az agyamból
jönnek, hogy aztán ugyanoda térjenek vissza
információkkal terhesen. Ma az undort és az örömöt
tapasztalom meg, tegnap, úgy rémlik, a fájdalom és a düh
volt terítéken.
Ez utóbbiakat a főorvos és a rezidens udvariassági
látogatása váltotta ki belőlem. Valójában persze azért
jöttek, hogy megtárgyalják az esetemet. Mintha csak
szükségük lett volna arra, hogy ott legyek a szemük előtt,
hogy ki-kihatásosabban adhassa elő a maga érveit. A
főorvos alapos fejmosásban részesítette a rezidenst,
amikor megtudta, hogy az tájékoztatta a családot a
szombati eseményről. A rezidens azzal védekezett, hogy

206
teljesen természetes, hogy ezt tette. De a főorvos csak
mondta a magáét, hogy ilyen jelentéktelen részletek-kel
már nem kell foglalkozni, amikor a páciens dossziéjára
rákerült az az átkozott „mínusz X”. Az összerándulásom
puszta reflex volt, egy idegi üzenet, ami nem az agyból
jött, hanem a vegetatív ideg-rendszerből. Az orvosi
szakkifejezések elriasztottak és kikapcsoltam, pedig
kíváncsi lettem volna a hivatalos orvosom érveire. Mire
felocsúdtam, már senki nem volt a szobámban.
Most viszont öten is vannak, ami jókora zsivajjal jár.
- Pauline! - kiált fel Rebecca. - Nem is gondoltam,
hogy találkozunk! Szuper, hogy te is itt vagy! Hogy vagy?
A húgom lelkesen válaszol. El tudom képzelni, milyen
elkámpicsorodott arcot vághat viszont a barátja, aki
három ismeretlennel találja magát szemben. A húgom
bemutatja mindenkinek. A pasi épp csak mordul egyet
üdvözlésképpen. És alig tíz másodperc múlva ki is
menekül.
Steve és Alex röhögcsél, Rebecca pedig szokása szerint
aggodalmaskodik.
- Szerinted elijesztettük?
- Jaj, nyugi már, Rebecca! - csitítja a húgom. - Csak
egy kissé visszahúzódó természet.
- Ahogy a derekadat szorongatta, csakugyan a
„visszahúzódó” tűnik rá a legjobb szónak - jegyzi meg

207
derűsen Alex.
- Alex! - pirít rá egyszerre a két lány.
- Jól van már, na, nevetni talán szabad egy kicsit,
nem?
- Én is egyetértek vele - teszi hozzá Steve.
- Ööö... sajnálom.
Meghökkenek. Ez a húgom hangja volt, de teljesen
más, mint amilyen lenni szokott. Egyfajta zavart kis
motyogás, nyoma sincs benne a magabiztosságnak. Ami
teljességgel szokatlan nála... És akkor hirtelen megértem.
A húgom és Steve. Atyaég! Pauline szerelmes lenne
Steve-be?
Most, hogy átvillant az agyamon ez a hipotézis, azon
tűnődöm, hogy nem gondoltam erre korábban. Pedig
annyira nyilvánvaló! De nekem előbb kómába kellett
esnem ahhoz, hogy erre rájöjjek. Hogy észrevegyem a
jeleket. Hát ezért nem tudtam pontosan megfogalmazni
sosem, mit gondol a húgom Steve-ről.
Ettől a gondolattól egy újabb érzést van alkalmam
fiziológiailag megtapasztalni: az együttérzést. Erősen
remélem ugyanis, hogy a húgom bemeri majd vallani, mit
érez. Persze nem most, itt, ebben a kórházi szobában.
Különösen, hogy Steve nem az a fajta, aki
magyarázkodásra vesztegeti az idejét, még ha lányokról
van is szó.

208
 Azt hiszem, csak velem próbált meg finoman
viselkedni, és szerencsétlenségére hiába, pedig ez egy
olyan jellemvonás, amit egyébként nagyra értékelek.
Magam elé vetítem Steve-et és a húgomat együtt.
Gondolatban elmosolyodok. Azt képzelem, igazából is
mosolygok.
- Ma olyan boldognak tűnik - mondja Rebecca.
Megértem, hogy rólam beszél, mivel a léptei közelebb
jöttek az ágyamhoz. Legszívesebben csakugyan
felüvöltenék a boldogságtól, amikor a bal karomon
megérzem az érintését. A második győzelem Thibault
látogatása óta.
- Pedig nem igazán van rá oka.
A húgom hangjától megfagy az ereimben a vér. Újabb
emóció. Az ijedtség. A félelemig még nem jutottam el. Az
igazat megvallva - most először - nem is szeretnék.
- Mit akarsz ezzel mondani, Pauliné? - kérdi Steve.
- Semmit. Semmit.
- Hohó, várjál csak: ugye nem gondolod komolyan,
hogy hagyjuk magunkat kihajítani anélkül, hogy
megmagyaráznád!
Na, mit mondtam... Steve-ből hiányzik minden
finomkodás.
- Nem beszélhetek róla - feleli a húgom.
- Hogyhogy nem beszélhetsz?

209
 - Mert nem tartoztok a családhoz.
Steve alighanem majd felrobban. Rebecca valószínűleg
odalépett a húgomhoz.
- Pauline, tudod, hogy Elsának mi olyanok voltunk,
mintha a családja lettünk volna, még ha nem is volt
köztünk rokoni kapcsolat. Nem hagyhatsz bennünket
kétségek között, azután, amit mondtál. Mi történt?
Hát igen, ez már tapintatosabb. Magamban
megköszönöm Rebeccának a szelíd, mégis határozott
közbelépést. Három barátom választ vár, és addig nem
fognak elmenni, míg meg nem kapják.
- Most őszintén: valóban el kell magyaráznom?
A húgom hangjától összefacsarodik a szívem. Attól
tartok, mindjárt elsírja magát.
- Nem fog felébredni, igaz?
Steve hangja viszont olyan hideg, mint a gleccserek,
amiken annak idején túráztunk vele. Az elmémben a
hozzá kapcsolódó szín mélyvörösből a legfagyosabb
kékbe vált. Túl sok nekem ennyi érzelem. Legszívesebben
elmenekülnék a beszélgetés elől.
- Az orvosok szerint nem.
A húgom hanghordozása önmagáért beszél.
Mindenki elnémul. Legalábbis egy darabig.
Ahogy arra számítani lehetett, Alex szólal meg
elsőként.

210
 - Köszönjük! Biztos vagyok benne, hogy Elsa is azt
akarta volna, hogy elmondd nekünk.
- Fogalmain sincs, mit akart volna Elsa, és attól
tartok, soha nem is fogom megtudni! - csattan fel dühösen
a húgom.
- Nyugodj meg, Pauline, semmi értelme így
elragadtatni magad.
- Mi az, hogy semmi értelme?! Akkor ragadtatom el
magam, amikor akarom!
Azt hiszem, még sosem hallottam a húgomat így
kitörni.
Ebben a pillanatban újra megnyikordul az ajtókilincs.
Hallom, hogy mindenki egyszerre vesz levegőt a
szobában. Csak nem Pauline barátja jön vissza?
- Hm... Azt hiszem, rosszkor jöttem.
Thibault. Az én szivárványom. Nem lesz könnyű
eloszlatnia ezt a feszült légkört.
- Aha, elég nagy rá az esély! - veti oda neki a húgom.
- Te meg ki vagy?
- Nyugalom, Pauline!
A csitítás ezúttal Steve-től jött. Egyszerre hatódom meg,
és csodálkozom rajta.
- Gyere velem! - folytatja.
- Hova? - fröcsögi a húgom.
- Ki. Le kell nyugodnod.

211
 Feltételezem, hogy megfogja a karját, és kihúzza a
folyosóra. Az ajtó becsapódik mögöttük. A szobára
nyomasztó csend telepedik.
Pontosan erre számítottam. Hiába távozott Steve és a
húgom, a vihar bennrekedt a helyiségben.
- Sziasztok! - lép közelebb Thibault. - Most már biztos
vagyok benne, hogy rosszkor érkeztem. Vagy valami olyat
tettem, amit nem lett volna szabad?
Elképzelem az én szivárványomat, aki zavarában nem
igazán tudja, hogy viselkedjen. A hangja legalábbis erről
tanúskodik. Hirtelen heves vágy fog el, hogy sikerüljön az
„elfordítani a fejem, kinyitni a szemem”- gyakorlat.
Annyira szeretném látni!
- Nem, csak Elsa húga egy kicsit... egy kicsit rosszul
érezte ma-gát - mondja óvatosan Alex.
- Nekem nem úgy tűnt, mint aki annyira rosszul érzi
magát - jegyzi meg Thibault.
Senki nem felel neki. Hallom, hogy odajön hozzám. Az
agyam összes olyan területét riadóztatom, ami hajlandó
működni. Erősen koncentrálok, és azzal egyidejűleg, hogy
hallom, amint egy kéz végigsimít, érzem is az érintést a
homlokomon, a hajamon és az arcomon. Szinte beleveszek
a lágy melegségbe, mintha akkora lenne, mint az óceán.
Pedig az érzés olyan leheletnyi, mintha pillangó szárnya
súrolt volna.

212
 Egészen közelről hallom Thibault lélegzését, olyan
közelről, mint azokon a napokon, amikor mellettem aludt.
- Ma nem maradok itt, Elsa - suttogja a lehető
leghalkabban. - Látogatóid vannak. Nem leszek önző, nem
sajátítalak ki magamnak.
Zavaros érzések. Irigység, vágy, szomorúság kaotikus
keveréke, amibe még valami vegyül, amit nem igazán
tudok beazonosítani.
Egy érintés határozott érzete. Thibault arcon csókolt.
Ízek kavalkádja. Az agyam legkisebb részét, még azt is,
ami inaktív, arra összpontosítom, amit érzek. Azt hiszem,
pontosan le tudnám írni az ajkai formáját, a szája
kerekségét, a legapróbb barázdát azon a rózsaszín húson,
amit irtózatosan szeretnék megcsókolni.
Még soha ennyire nem akartam elfordítani a fejemet, és
kinyitni a szememet.
A melegség azonban szertefoszlik, mielőtt sikerülne
megtennem.
Ha már nem veszhettem bele az érintésbe, beleveszek a
bánatba, ahogy hallom, hogy Thibault elköszön
Rebeccától és Alextől. Kimegy, s én egy másik világban
lebegek. Még a barátaim hangja sem tud visszahozni.
Néhány szó azonban elhatol a fülemig, tompán, mintha
felhőkön szűrődnének át a hangok.
- Szerinted el kéne mondanunk neki? Úgy tűnik,

213
nagyon közel került hozzá...
- Nem. Hagyjuk, hadd álmodozzon. Legalább
egyvalaki legyen, aki még megteheti.

214
 20.
THIBAULT

K ÖRÜLBELÜL HÁROM PERCENKÉNT

NÉZEGETEM felváltva a karórámat és az irodai
faliórát, hátha a kettő közül valamelyik rosszul jár. Reggel
óta képtelen vagyok koncentrálni, borzasztó. A dosszié,
ami előttem van, egy jottányit nem haladt előre. Szerintem
ténylegesen sem mozdult el onnan, ahová reggel letettem.
Pontosan tudom, mi van velem. Hiányérzetem van,
amit csak holnap tudok kielégíteni. Hiányérzetem, mert
tegnap nem láthattam. Vagyis igen, de mindössze két
percre. Minden előzékenységemet mozgósítanom kellett,
hogy ne maradjak ott, és ne sajátítsam ki magamnak arra
az egy órácskára. Kószálni kezdtem a kórház folyosóin,
többször elmentem az 52-es szoba előtt, de az öcsémé előtt
is. Anyám most is résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy
sokadszorra is kísértésbe vigyen.
Igaza lett. Hagytam magam kísértésbe vinni.
Bementem a szobába, nem mondtam semmit.
Megpróbáltak szóra bírni, de én fogtam egy magazint, és
anélkül, hogy akár csak rájuk néztem volna, bevonultam
az egyik sarokba, és leültem, mivel a látogatók számára
215
kiutalt egyetlen kényelmetlen széken anyám ült.
Fél füllel hallgattam a beszélgetésüket, közben a
magazint lapozgattam, ami a lehető legextravagánsabb
cikkek gyűjteménye volt. Azt sem vettem észre, hogy
anyám kiment. Csak amikor az öcsém megköszörülte a
torkát, akkor emeltem fel a szemem, és konstatáltam,
hogy egyedül vagyunk. Egy ideig csendben fürkésztük
egymást, majd Sylvain beszélni kezdett. Eleinte csupa
érdektelen dologról, aztán hirtelen témát váltott.
- Miért nem látogatsz meg soha?
- Tényleg nem tudod? - kérdeztem vissza sután.
- Valójában de - sóhajtotta. - Azt gondolod, hogy
megérdemlem, ami történt velem. De akkor másképp
teszem fel a kérdést: Mi a fenét csinálsz addig, amíg anya
itt van? A kocsiban maradsz?
Ekkor összehajtottam a magazint, egy pillantást
vetettem a csukott ajtóra, és elhatároztam, hogy mindent
elmondok. Megállás nélkül elmeséltem neki a
kiborulásomat a lépcsőházban, a dühöngésemet, azt,
hogyan tévesztettem el az ajtót, és találkoztam Elsával.
Meséltem a kétségeimről, és arról, amikor rádöbbentem,
mit érzek a kómában fekvő lány iránt. Azt is bevallottam,
hogy még mindig nem tudtam megbékélni a gondolattal,
hogy az öcsém megölt két embert, csak azért, mert túl
ostoba volt, és volánhoz ült részegen.

216
 Ömlesztve zúdítottam rá mindent, de végig
figyelmesen hallgatott. Egy pillanatra mintha kicsit
csillogott is volna a szeme... de nem, az képtelenség.
- Még mindig ugyanúgy haragszol rám? - kérdezte,
ahogy befejeztem a monológomat.
- De még mennyire...
- Akkor mit keresel itt?
- Hogyan?
- Mi a fenét keresel a szobámban? Ma nem akart látni
a nő?
Felpattantam, és két másodperccel később már fölötte
voltam, kezem a mellkasán, arcom húsz centire az övétől.
- Megtiltom, hogy így beszélj róla!
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, majd
elfordította a tekintetét.
- Te tényleg szerelmes vagy - mondta.
Hátrahőköltem a meglepetéstől. A szavaiban nem volt
se gonoszkodás, se gúnyolódás. Csak irigység. Értetlenül
néztem rá, mire folytatta:
- Te tényleg szerelmes vagy, és én irigyellek érte.
Nem azért, mert szerelmes vagy, hanem mert ilyenfajta
érzelmeket egyáltalán képes vagy érezni. Én soha nem
voltam valami szuper őszinte vagy... mély, igen, ez a jó
szó. Soha nem voltam mély az emberek iránti érzéseimet
illetően. Nem is tudom. Talán attól féltem, hogy nem

217
szeretnek? Vagy talán magasról tettem rájuk. És ma ezt
olyan... tetű dolognak találom. De ez nem jelenti azt, hogy
sikerül másmilyennek lennem.
Végig mozdulatlanul álltam, míg beszélt. Aztán
megértettem, hogy ennél többet most nem fog mondani.
Elképesztő volt számomra ez az egész. Egyáltalán nem
hittem anyámnak, amikor azt mondta, az öcsém
elgondolkodott azon, ami történt vele.
Talán hinnem kellett volna neki.
- Csak meg kell próbálnod - vetettem oda, és
visszaültem a sarokba.
- Szeretném - felelte egyszerűen.
- Mire vársz?
- Nem tudom.
Onnantól fogva a tekintete kifelé révedt, és nem szólt
többet, csak anyámhoz, amikor visszajött. Mielőtt
elindultunk, néhány percig merőn nézett rám. A
szemében az érzelmeknek és az indulatoknak olyan
zavaros keveréke tükröződött, amilyet eddig még sosem
láttam. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy is
mondhatta azt, hogy nem érez semmit. Aztán
biccentettem, hogy elköszönjek tőle, vagy talán, hogy
bátorítsam, nem is tudom, mire. Az ő válasza még az
enyémnél is visszafogottabb volt - és ennyi.
Az autóban az anyám megpróbált kifaggatni, mi történt

218
a távolléte tíz perce alatt. Már-már az volt a benyomásom,
hogy szándékosan hagyott magunkra bennünket. Amikor
hazavittem, azt akarta, hogy maradjak ott nála. Ez egyszer
habozás nélkül igent mondtam. Nem kérhetem folyton
Julient, hogy töltse velem az estét, annál is inkább, mert
Clara keresztelője vasárnap lesz, jobb dolga is van annál,
mint hogy a barátját istápolja.

Most pedig három órája türtőztetem magam, hogy

felhívjam, pedig az az érzésem, nagyon nehéz lesz az
estém. Anyámhoz nincs kedvem menni, mert kérdésekkel
ostromolna. Kollégához sincs, mert az még inkább azt
tenné. Csak ahhoz van kedvem, hogy őt lássam.
A könyv-aminek-ön-a-hőse egyszer csak beindul a
fejemben. Egész nap leragadt a 100. oldalon, ami egy üres
lap. Mintha hirtelen feltámadt volna a szél, és átfordította
volna a 99. oldalra: „Tegye azt, amihez kedve van.”
Mi akadálya van, hogy ma este meglátogassam Elsát?
Mindennap engedélyezett a látogatás, csak az időpontok
változnak. Csütörtök van. Elvileg ma háromtól hatig tart a
látogatási idő. Vagyis már meg is van a válasz a
kérdésemre. Hatkor végzek. Tehát ma semmiképpen nem
megy.
De. Mégis.
Még arra sem hagyok magamnak időt, hogy

219
elmosolyodjak az 54. oldalon - „Tegyen meg minden
lehetségest a siker érdekében.” -, máris rohanok a főnök
irodájába. A képzeletbeli könyvem azt nem jelezte, mit
tegyek a siker érdekében, csak annyi állt benne, hogy
mindent. A részleges becsületesség mellett döntök, nincs
időm arra, hogy kiagyaljak valamit.
- Fontos elintéznivalóm lenne. Elmehetnék
korábban?
A felettesem gyanakodva méreget. Még soha
semmilyen személyes kérésem nem volt, amióta a
vállalatnál dolgozom, de a szakításunk idején a Cindy
ellen irányuló dühkitöréseimmel, jóllehet annak már egy
éve, biztosan egy nagy piros kereszt került a személyi
aktámra.
- Mi lenne az a fontos elintéznivaló? - kérdi sóhajtva.
- Komplikált lenne elmagyarázni - felelem kissé
bizonytalanul.
- Nekem inkább az az érzésem, hogy maga a
komplikált, Thibault.
- Meglehet.
A válaszomra elmosolyodik, amiből azt szűröm le,
hogy nyertem.
- Mit ért az alatt, hogy korábban? - kérdezi, látva,
hogy már el is indultam kifelé az irodájából.
- Most rögtön? - kockáztatom meg, arra gondolva,

220
nincs vesztenivalóm, legfeljebb udvariasan elutasít.
- Na indulás! Kotródjon! Viszont holnap reggel 7-kor
itt van.
Köszönetképpen bólintok, majd bevágtázok a
szobámba, hogy összeszedjem a holmimat. A szívem
összevissza kalimpál - hogy a lépcsőn való rohanástól,
vagy a győzelemtől, magam se tudom. És nem is érdekel.
Egy dolog a fontos.
Látni fogom.

221
 21.
ELSA

K ÉT HÉTTEL KORÁBBAN BEKÖSZÖNTÖTT

HOZZÁM A KARÁCSONY. Csütörtök van - és
Thibault Itt van nálam.
Már egy ideje a szobámban van. Euforikus hangulatban
érkezett. Elmesélte, milyen különös napja volt, azt is, hogy
korábban eljött a munkahelyéről, hogy meglátogathasson.
Meghökkentem ettől az információtól. Annál is inkább,
mert a mai azon kevés alkalmak egyike, amikor ilyenfajta
beszélgetést folytatott velem, már ha nevezhetjük ezt
beszélgetésnek. Sokszínű hangja selymesen csillogó
árnyalatokkal volt teli. Végül egészen bársonyos jelleget
öltött, és attól kezdve nem értettem mindent. Amúgy
továbbra sem igazán értek, de nem baj. Jól érzem magam,
és ez a lényeg.
A kórlapomra firkantott „mínusz X” ellenére jól érzem
magam.
Egyébként a jelek szerint Thibault az egyetlen, aki nem
tud erről a részletről. Talán éppen ezért érzem olyan jói
magam, amikor itt van. Talán éppen ezért lép újra
működésbe az érzékelésem a jelenlétében.
222
 Nagyon szeretem a családomat, a barátaimat, de...
Thibault az, akiért mindenáron fel akarok ébredni.
Most is, mint máskor, mellettem fekszik. Most is, mint
máskor, rosszul dugta vissza a lélegeztető csövét, ami
majd intenzív morgolódást vált ki a nővérből, amikor
felfedezi. Persze azt gondolja, magától csúszik ki a cső. Fel
sem merül benne, hogy valaki rendszeresen kihúzza.
Thibault egyébként belejött abba, hogy arrébb tegyen.
Vagy megizmosodott. Ami pár nap alatt igen meglepő
lenne. Mindenesetre ma valószínűleg az ágynak egészen a
legszélére tolhatott, mert hallottam, ahogy elégedetten
felsóhajtott, miközben bevackolta magát a matracomra.
Viszont abban nem vagyok biztos, hogy el is aludt.
- Elsa...
Nem, nem alszik. Vagy álmában beszél. De ez a
suttogás egy teljesen éber emberé.
- Elsa...
Szeretnék megborzongani. És annyira szeretnék neki
válaszolni! Két hét alatt többször fordult meg a neve a
fejemben, mint bármely más gondolat két hónap alatt. Ez
az egyetlen bizonyosságom vele kapcsolatban. A neve.
Minden mást csak elképzelni tudok.
Magányos óráim alatt bőven volt időm osztályozni az
érzékeimet. Eleinte azon az állásponton voltam, hogy a
látás a legfontosabb, de miután elszigeteltségemben

223
kizárólag a hallásom maradt, azt mondtam magamnak,
hogy már ez nagyon értékes adu. Ami az ízlelést illeti, úgy
döntöttem, az tekinthető másodlagosnak. A szaglással
kapcsolatban viszont rájöttem, mennyire szeretném érezni
Thibault illatát. Valahányszor ez eszembe jutott, néhány
másodpercre meglódult mellettem a halk bippegés, ekkor
gyorsan visszatértem a mentális gyakorlataimhoz. Amik
viszont sosem olyan hatékonyak, mint akkor, amikor
Thibault mellettem fekszik.
Ma minden eddiginél jobban vágyom rá, hogy
láthassam az arcát, a szeme színét, hogy szemügyre
vehessem a kezét, aminek legelső érintése a karomon
szinte áramütésként hatott rám.
Szeretném megszagolni, szeretném tudni, használ-e
parfümöt, szeretném megtanulni felismerni a bőre illatát.
Szeretném megérinteni a testét az enyémmel - a teljes
testemmel.
Az ízlelést ellenben mégis jobb, ha félrerakom, mert a
szívritmusom túlságosan megbokrosodik, ha sokat
merengek rajta. Valahányszor elképzeltem, amint
megcsókolom Thibault-t, felidézve magamban az ajka
emlékét az arcomon, beviharzott a szobámba az ápolónő.
Amikor alig fél napon belül negyedszer fordult ez elő, az
ügyeletes orvos azt mondta, ne háborgassák többet emiatt.
Ugyanakkor emlékszem, azt is mondta, hogy majd

224
megemlíti a kollégájának - a kezelőorvosomnak -, hogy
csináljanak egy új MRI-t. Amikor azonban meglátta a
kórlapon a „mínusz X-et”, azonnal visszakozott, és
közölte az ápolónővel, hogy felejtse el, amit mondott.
Ez az apró közjáték kurta kis reményt adott, hogy
megmutathatom a világnak: még eleven vagyok.
Csakhogy körülöttem mindenki a gyengébb teljesítményű
érzékelőkre hagyatkozik, és azok egyike se mutatja ki az
agytevékenységem jeleit. Holott... Holott igenis élek!
Szeretném világgá kiáltani.
Élek!
- Elsa... Mikor szándékozol felébredni?
Thibault hangjától legszívesebben sírva fakadnék.
Mintha érezném is, hogy a könnymirigyeim működni
igyekeznek. Észbontó, hogy az ember még ezt is képes
beazonosítani a testében. Persze nem lenne nagy diadal,
ha felébredve büszkén bejelenteném, el tudom
Őket helyezni, de most valóságos gyönyörűség, hogy
ismét képes vagyok érzékelni a szervezetem részeit. Az
érzékelés egy állomás a mozgáshoz vezető úton. Egyfajta
hiszekegy ez, credo, amit magamnak találtam ki. Az
agyam képes információkat fogadni. Azt szeretném, ha
küldeni is tudna.
Azt is szeretném, ha válaszolhatnék Thibault kérdésére.
Újra megrohannak és a mélybe taszítanak a kétségek.

225
Tisztában vagyok vele, hogy a felébredéshez időre van
szükségem. Csakhogy nekem nincs időm. A kórlapomon
a „mínusz X”-et hamarosan talán „mínusz valami ”-re
írják át. És még ha bízom is benne, hogy ez a valami minél
távolabbi lesz, tudom, hogy végtelen messze nem lehet.
Egy ilyen döntés meghozatala szükségszerűen rettenetes
gyötrelem a szüleimnek. Nem „láttam” őket az orvossal
való szóváltásuk óta, tudom, hogy most ezen rágódnak.
De a helyükben én, ha az igen mellett volnék kénytelen
dönteni, jobban szeretném nem húzni sokáig az időt.
- Azt akarom, hogy felébredj.
Ez a néhány lágyan elsuttogott szó elterel a negatív
gondolatoktól. Egyfelől kedvem lenne ironikusan azt
válaszolni: „Hát még én!”, másfelől egy hálatelt
„köszönöm!”-öt rebegni. De mindkét választ csak
elképzelni tudom. A testem azonban a jelek szerint
érzékeli az óhajomat, mert hallom, amint sóhajtok egyet.
Sőt, mintha még a rekeszizmom is megmozdult volna a
hasamban. Újabb előrelépés. Bárcsak Thibault állandóan
mellettem lehetne!
Elképzelem, ahogy éjjel-nappal itt kuporogna
mellettem, lélegezve, vibrálva, erősebben jelen léve, mint
valaha. Visszagondolok az ajkaira az arcomon. A
szívritmusom kicsit meglódul a monitoron, de semmi
vészes. A gondolataim maguktól szállnak afelé, amit egy

226
ideje megtiltok magamnak, de hiába. A bippegés még
jobban felgyorsul, és én kínkeservesen próbálom rávenni
az agyamat, hogy tartsa a testemet a kontrollja alatt. Úgy
tűnik, sikerül.
Onnantól kezdve a képzeletem elszabadul. Úgy
istenigazából.
Aztán minden mozdulatlanná dermed.
Egy érzés kúszik fel a lábamon.
Fázom.
- Elsa, fel kell ébredned, és meg kell ezt itt egy kicsit
izmosítanod!
Thibault kaján hangja éppúgy meglep, mint a
hidegérzet. De hát miről beszél?
- Az imént engedélyeztem magamnak, hogy
megnézzem a lábadat. Remélem, nem haragszol meg érte.
Épp csak egy kicsit feljebb húztam a takarót. Semmilyen
tiszteletlenséget nem követtem el, mindössze térdig látom.
Csak kíváncsi voltam rá, milyen.
Nevetni lenne kedvem. Mi lehet olyan érdekes a
lábamon?
- Kicsit utánanéztem, mi is az az alpinizmus. Az
alapján, amit olvastam róla, arra gondoltam, átkozottul
izmos lehetsz! Csakhogy, szépségem, bizony lesz min
dolgoznod, mikor felébredsz!
Újból nevethetnékem támad, szeretném azt felelni

227
Thibault-nak, hogy annyit fogok rajta dolgozni, amennyit
csak akarja, de pillanatnyilag magasról teszek rá, hogy
olyan a vádlim, mint egy faág. Kit érdekel! Fázom,
Thibault! Fázom! Fel tudod ezt fogni?!
- Szerelmes vagyok beléd, Elsa.
Egy. Kettő. Három. Biiiiiiiiiiiiiip!
A pulzusérzékelő élesen felvisít, miközben a
mellkasom összerándul. A nyakizmaim hirtelen
megfeszülnek, a fejem hátrahajlik. A vállaim lesüllyednek.
A medencém hátrabillen. A lélegzetem elakad. Majd
minden elernyed.
Az egész testemben apró szurkálást érzek, mintegy a
történtek utóízeként, akarom mondani, utó érzeteként.
Egy egész másodpercig teljesen tudatában voltam a
testemnek. Mondd újra, Thibault, könyörgöm! Ismét
önmagam akarok lenni.
- Elsa... Én... én azt hiszem, az előbb hallottál engem.
Igen, igen, hallottalak, Thibault! Hát persze, hogy
hallottalak! Már két hete hallak! És azt szeretném, ha
hallhatnám, amint újra és újra elismétled. Azért, hogy
fölébredjek, azért, hogy megnyugodjak, egyszerűen azért
az örömért, hogy tudom.
Hogy tudom, ezen a bolygón van még olyan ember, aki
hisz bennem.
De csak az ágynemű zizegését hallom, azt, hogy egy

228
test felemelkedik a matracról. Hallom, hogy az enyémet is
felemelik, és visszateszik az ágy közepére. Aztán Thibault
újra fölveszi a cipőjét és a ruháit. Már fejből ismerem a
rituálét. Pulcsi, kabát, cipzár fel, sál, kesztyű, sapka a
zsebbe, kéz beletúr a hajba.
A súlya az ágy szélén.
- Tudom, hogy hallasz, Elsa.
Az ajkai az arcomon.
A pulzusérzékelő bippegése az érintéskor.
- Mindig bizonyítékát adod.
Ebben a pillanatban a folyosón rohanás zaját hallom, de
a sietős léptek megállás nélkül elhaladnak az ajtóm előtt.
Ez eszébe juttatja Thibault-nak, mire is készült.
- Viszlát holnap...
Egy újabb csók, és Thibault elmegy.
Az agyam több információt raktározott el, mint valaha.
Most pedig, munkára fel!

229
 22.
THIBAULT

-M ENJEN ODÉBB!
Azonnal odalapulok a folyosó falához, a
beteghordó sürgető hanghordozásából megértem, most
nincs ideje udvariaskodni. Nem tudom, mi történhetett,
de az egész ötödik emelet fel van bolydulva. Ápolók és
orvosok rohangálnak, minden bizonnyal szervezetten,
jóllehet nekem meglehetősen fejveszettnek tűnik.
Valaminek történnie kellett, de engem ez most teljesen
hidegen hagy.
Az eszem a valóságtól távol jár. Valahol a szívem körül
bóklászik. Soha nem tettem még szerelmi vallomást
hasonló körülmények között. Sőt, lefogadom, hogy más se
nagyon.
Szokás szerint a lépcsőn indulok lefelé, a lift teljes
kapacitását amúgy is lefoglalja az a sürgős eset, ami miatt
pánikban van a szint. Mire leérek a földszintre, addigra
már oda is átterjedt az izgatott nyüzsgés. A fal mellett
oldalazok ki az épületből, hogy ne álljam el az utat a fehér
köpenyesek elől, akik ugyancsak kifelé igyekeznek.
Úgy harminc méterre egy egészségügyiekből kialakult
230
csődületet veszek észre, minden bizonnyal ott van a
felfordulás oka.
Miközben a kocsimhoz megyek, a gondolataim
továbbra is odafönn bolyonganak az ötödik emeleten, az
52-es szobában fekvő törékeny test körül. A test körül,
amit szerettem volna a karjaimba szorítani. De amikor
megláttam a hónapok óta tartó mozdulatlanság miatt oly
vékonyra fogyott lábakat, elnyomtam egoista vágyamat,
és beértem azzal, hogy visszaültem mellé, mielőtt eljöttem
volna. Túlságosan féltem, hogy valamit összetörök rajta.
Húsz perccel később érek haza, a visszaútból nem sokat
fogtam fel. Lehuppanok a kanapéra, az összes érzékem
mintha aludna. A mozdulataimat csupán reflexek és
szokások irányítják. Lassan belém szivárog egy gondolat,
miközben egy pohár körtelevet kortyolgatok.
Szeretek valakit, és ez a valaki hallott engem.
Mélyet sóhajtok, és az alsó ajkamba harapok, így
próbálva - hasztalan - elnyomni egy óriási mosolyt. Bárki,
akinek elmagyaráznám a helyzetet, őrültnek tartana.
Azzal tolom félre ezt a gondolatot, hogy ha a kómába
esése előtt találkozok Elsával, és szeretek bele, a helyzet
végső soron akkor sem különbözne sokban.
A telefonom csörgésére kénytelen vagyok kilépni az
éber álmodozásból, és felállni a kanapéról.
- Halló? - szólok bele ásítva.

231
 - Már ilyenkor álmos vagy?
- Julien... Már ásítanom se szabad?
- Akkor nem, amikor én hívlak!
- Oké, és miért hívsz?
A legjobb barátom ekkor egy kis kérdőívvel rukkol elő,
amit a hitvese állított össze gondosan Clara
keresztelőjével kapcsolatosan.
Hogy ugyebár gondoltam erre, meg hogy nem
feledkeztem meg arról, és hogy ezt és ezt kellene még
csinálnom a szertartás alatt, és így tovább.
- Nyugodj meg, mindenre emlékszem! Mit akar ezzel
Gaëlle? Még egy legeslegutolsó keresztapa tesztet? A
hétvége nem volt elég meggyőző?
- Jaj, dehogynem, tényleg fantasztikusan
gondoskodtál Claráról. Gaëlle nagyon elégedett volt.
- Hát akkor?
- Semmi különös, csak kicsit megpróbálom levezetni
a feszültséget.
Na, erre nem számítottam. Julien, az én legjobb
barátom, feszült?
- Mi van veled? - szögezem neki azonnal a kérdést.
- Á, csak a keresztelő szervezése miatt vagyunk egy
kicsit kibukva Gaëlle-lel.
A hanghordozása azonban nem győz meg.
- Julien... Pontosan mit vársz tőlem?

232
 - Ráérnél egy kicsit ma este?
- Hát persze hogy ráérek, ha rólad van szó! De mégis
mi van?
Julien válaszai igazán kezdenek nyugtalanítani.
- Nyugi, semmi komoly!
- Hát akkor?
- Csak mondani akarok neked valamit. A pubban
megfelel? Vagy nem is, inkább elugrom hozzád! Jó lesz
úgy?
- Igen, tökéletes! De tényleg minden rendben?
- Persze. Akkor nemsokára megyek, szia.
Azzal leteszi. Egy kis ideig még zavartan álldogálok,
megfordul a fejemben, hogy visszahívom, de aztán
leteszek róla. Hamarosan itt lesz, addig nincs más, várok
türelemmel.
Körbepillantok a lakásban. Az előbb, amikor
megjöttem, nem figyeltem semmire, most veszem csak
észre, mekkora kupi van a nappaliban.
Azt a félórát, amire Juliennek szüksége van, hogy
ideérjen, arra használom, hogy kicsit rendet rakok, aztán
körülnézek, mivel is kínálhatnám meg a körteleven kívül.
Ötperces kitartó keresgélés után a válasz egyértelmű:
semmivel. Annyi baj legyen, a legjobb barátom ezért nem
fog megharagudni.
Megszólal a kaputelefon. Kinyitom a kaput Juliennek,

233
és a küszöbön várom. Amikor egy perccel később felér,
fürkészve nézek az arcába, hogy megpróbáljam megfejteni
hirtelen látogatását. Üdvözlésképpen megpuszil, gyorsan
bejön, leveti a cipőjét, besiet a nappaliba, és leroskad a
kanapéra.
Szó nélkül felmutatom neki a körteleves üveget.
Legyint, hogy jó lesz neki. Egyikünk sem szólalt meg a
kaputelefon óta. Leülök vele szemben, és merőn bámulok
rá. El is nevetem magam, mert általában pont fordítva
szokott lenni.
- Mi olyan vicces? - kérdezi.
- Az utóbbi időben inkább te vártad, hogy én
beszéljek. Most viszont jó lenne, ha végre kinyitnád a
szádat.
Julien bólint, majd az ajka lassan mosolyra húzódik.
Feláll, egyik kezével izgatottan szorongatja a másikat,
nagy levegőt vesz, és végre nekidurálja magát:
- Gaëlle terhes.
Egy töredék másodperc alatt érzések egész sora fut át
rajtam. Boldog vagyok a barátom miatt, irigy vagyok rá,
örülök, hogy darának kistestvére lesz, aggódom, hogy a
házaspárnak eggyel több gyerekkel kell helytállnia otthon.
Megértem, hogy Juliennek szüksége volt a feszültség
levezetésére, ahogy a telefonban mondta. Mindezt
azonban egyetlen jelzővel foglalom össze:

234
 - Hát ez óriási!
Julien mélyen a szemembe néz, az arca végre felragyog.
- Te mondtad!
Én is felállok, és a karomba zárom. Érzem, mennyire
meghatott, hogy másodszor is apa lesz. Azt is
észreveszem azonban, hogy kicsit elsírja magát, bizonyára
az Örömtől, más okot nem látok rá.
- És te? Jól vagy? - zöttyen vissza a kanapéra.
- Egy ilyen hírrel? Naná!
- Igen, de... szóval...
Megértem Julien enyhe zavarát. Tudja, hogy imádom a
gyerekeket. Mindenki tudja. És azt is tudja, hogy kezd
gyötörni, hogy nekem még nincs.
- Minden oké, Julien. Ne aggódj! A megfelelő időben
megtalálom a megfelelő személyt.
- Ez már beszéd! - kiált fel őszintén.
- Oké. De elmagyaráznád, miért paráztál annyira?
Nincs kedvem az Elsával kapcsolatos dolgaimról
beszélni, inkább elterelem a beszélgetést.
- Hát, emiatt aggódtam - böki ki.
- Mi miatt?
- Miattad.
- Miattam?
- Hogy hogyan közöljem veled.
Könnyekre fakadtam volna, ha a férfiasságról alkotott

235
elveimet nem tartom annyira szem előtt. A múltkor,
amikor a pubban zokogni kezdtem, félretettem ugyan
őket, de most ragaszkodom hozzájuk.
- Julien, most már tényleg nem kellene ezzel
kínoznod magad. Igen, egy kicsit irigylem, hogy ilyen
csodálatos kis családod van, de úgy gondolom, én is
készen állok, Hogy alapítsak egyet, szóval felejtsük ezt el,
jó?
Julien az arcomról próbálja leolvasni, hogy nem
füllentek-e. Láthatólag úgy találja, hogy nem. Bólint, én
meg derűsen elvigyorodom. Mindketten elnevetjük
magunkat, amikor újra megszólal a telefonom.
- Bocsáss meg, azonnal jövök - mondom neki még
mindig nevetve.
Nem is nézem, ki keres, csak felveszem, továbbra is
eufóriában lebegve az imént hallott hírtől. Hirtelen
azonban elkomolyodom, a női hang mögött érzékelhető
környezettől. Nem tudom ugyan beazonosítani a helyet,
de valami azt súgja, hogy ez nem egy jelentéktelen hívás.
- Gramont úr?
- Igen, én vagyok.
- Jó estét, a Rosalines kórházból hívom.
Az ereimben megfagy a vér. A nő hangját leárnyékolja
valamiféle ernyő, amit az agyam állít elő, hogy elfedje az
információkat, miközben lázasan kutat a hívás lehetséges

236
okai után. Elsőként Elsa jut eszembe. De nem értem,
miatta miért engem hívnának a kórházból.
- Halló? Gramont úr? Ott van még?
- Ööö... Igen, bocsánat. Elnézést, de semmit nem
hallottam. Megismételné, kérem?
- Azt mondtam, hogy azért hívom önt, mert a másik
hozzátartozót, Gramont asszonyt nem tudom elérni.
Gondolom, az édesanyja, ugye?
- Igen, úgy van. Mi történt?
- Nagyon... nagyon sajnálom, hogy telefonon kell
közölnöm önnel, de... az öccse elhunyt. Körülbelül egy
órával ezelőtt kiesett a szobája ablakán. Megpróbáltuk
újraéleszteni, de nem sikerült. Meggyőződésünk, hogy
öngyilkosságot követett el. Igazán sajnálom. Be kellene...
be kellene jönnie a kórházba az adminisztrációs teendők
miatt, és hogy... szóval érti.
Ha csak még egyszer azt mondja, sajnálom, leteszem.
- Gramont úr?
Úgy érzem, a lábam kicsúszik alólam. Rettenetesen
fázom. Még ha az elmém kiürült is, sikerül kinyögnöm a
választ:
- Harminc percen belül ott leszek az édesanyámmal.
Leteszem, mielőtt még ideje lenne bármit is hozzátenni.
Amikor beszélni kezdtem, távolabb mentem Julientől,
hogy ne zavarjam. Most érzem, hogy odajön hozzám.

237
 - Thibault? Mi történt?
Egy darabig csak állok az ablakkal szemben, majd
lassan megfordulok. A férfiasságról vallott elveim épp
most hullnak darabokra.
- Sylvain...
Julien egy pillanat alatt megérti. Nem is értem, hogyan.
Vagy csupán azt érzékelte, hogy valami súlyos dolog
történt.
- Be kell menni a kórházba?
- Előbb anyámért.
- Olyan nagy a baj?
Bólintok, nem vagyok képes többet kinyögni. Julien
tesz-vesz körülöttem, míg én csak állok lecövekelve,
odahajítja a cipőimet és a kozmonauta kabátomat. Nem
emlékszem, hogyan ültem be mellé a kocsiba. Nem
emlékszem arra sem, anyám hogy ült be hátra. Már
semmit nem tudok. Az égvilágon semmit. Csak a
fájdalmat érzem, és azt az átkozott gátat, amit köré
próbálunk emelni.

238
 23.
ELSA

A ZT MONDTA, „VISZLÁT HOLNAP”.

Ennek lassan egy hete.
Számtalanszor játszottam le magamban a legutolsó
találkozásunkat, hátha tévedek, de nem. Biztos vagyok
benne, hogy holnapot mondott. Eleinte még nem
nyugtalankodtam. Talán valami dolga akadt. Bizonyára
valami dolga akadt. Persze attól még egy csipetnyi
féltékenységet éreztem.
Hét közben egy pillanatra felébredt bennem a remény,
amikor megcsikordult az ajtókilincs, de csak egy orvos
volt. Nem tudom pontosan, melyik, de erős a gyanúm,
hogy a rezidens lehetett. Úgy érzékeltem, lapozgatja a
kórlaptömbömet, és firkant is rá valamit. A monitorok
mellett is ácsorgott egy ideig, mintha tanulmányozná
őket, aztán szó nélkül kiment. Persze miért is beszélt
volna?
Ekkor új érzéseket tapasztaltam meg. Csalódást, múló
szorongást. Félelmet.
Hát igen, előbb-utóbb ehhez is el kellett érkeznem. De
nem bántam volna, ha legutoljára jön. Különösen, hogy
239
ezt a fajta félelmet egyáltalán nem kedvelem.
A gleccseren, lábamon a hágóvassal, mindig féltem egy
kicsit, amikor megpillantottam egy hó hidat vagy egy
hasadékot. Annái a félelemnél azonban kontrollálni
tudtam az adrenalin szintet, ahogy Steve-nek szoktam
mondani. Tudtuk, hogy szinte minden rajtunk múlik,
azon, milyen módon megyünk át, az óvatosságunkon, a
gyorsaságunkon, az ügyességünkön, az intelligenciánkon.
Persze mindig volt benne egy kis szerencsefaktor is, de
hát ne legyen alpinista az, aki nem fogadja el, hogy
minden lépés kockázattal jár.
Amit viszont ma érzek, az olyan félelem, ami belülről
mardos. Semmi hatalmam nincs fölötte, nem tudom
elnyomni egy másik érzéssel. Nincs más, csak a
várakozás, és ez a várakozás végtelen.
Először attól féltem, hogy Thibault soha többé nem jön
vissza. Ami azt jelentené, hogy a gyakorlataim már nem
lennének olyan hatékonyak, és nem fogok időben
felébredni. De közben attól is féltem, hogy történt vele
valami. Szóval, szinte biztosnak tűnt, hogy ez a kegyetlen
kémiai működés ismét beindult a szervezetemben.
Ugyanakkor más szempontból ez szerencsére stimulált
is. A tapintásérzékelésem kezd egyre jobban visszatérni.
Sőt, mintha enyhén éreztem volna a jázminillatot is,
amikor a segédápolónő két cseppet a nyakamra kent, bár

240
nem vagyok benne biztos, hogy csak a képzeletem játéka
volt-e, vagy valós információ. De úgy döntöttem, azt
gondolom, hogy valós. Ha már meg kell halni, haljak meg
úgy, hogy a lehető legtöbb információt raktározom el.
Még ha csak arról van is szó, hogy érzem a jázminillatot.
Vagy érezni vélem.
Az a benyomásom, hogy egy zsák vagyok, amiben
ömlesztve van minden. Egy zsák tele egy csomó groteszk,
de természetes dologgal, amik össze vannak gabalyodva.
Már nem igazán különböztetem meg a rám záporozó
információkat. Egyre több és több van belőlük. Mintha az
agyam kezdene telítődni. Mintha az aktív zónák
mindössze néhány négyzetnanométert tettek volna ki, és
az utóbbi három hét az egész területet kitöltötte. Az
információk egyre csak halmozódnak, egymásra
rakódnak. Attól tartok, a végén minden összekeveredik,
Ezért gondolom azt mindennap, hogy talán nincs még egy
hete, hogy Thibault azt mondta nekem, „viszlát holnap”,
csakhogy a takarítónő rádiójából minden éjjel hallom,
milyen nap van.
Az is különös, hogy a húgom se jött el szerdán. Lehet,
hogy vizsgázik. Lehet, hogy a legutóbbi látogatás
túlságosan feldúlta. Nem hinném, hogy már összejött
volna Steve-vel. O nem tartozik a Pauline nyomában
loholó falkához. De őszintén remélem, hogy egymásra

241
találnak. Steve igazán megérdemel egy szép kapcsolatot,
és itt az ideje, hogy Pauline is felépítsen egyet.
Én is annyira szerettem volna.
Egyszerre érzem úgy, hogy lényeges és hogy
nevetséges ezt gondolni. Az én állapotomban hogyan
tulajdoníthatok ekkora jelentőséget egy szerelemnek?
Azért kellene élni akarnom, hogy mozogjak, hogy
visszamenjek egy gleccserre, hogy lássam a családomat,
hogy emberekkel találkozzam, hogy felfedezzem a
világot, hogy csak mosolyogjak és mosolyogjak, meg
nevessek, újra meg újra. Tudom, hogy ezek azok a dolgok,
amik számítanak nekem. Rettentő sokat számítanak. De
azt is tudom, hogy a szerelem visz színt mindebbe.
Gondolatban elmosolyodom. Mennyi információt
adhatnék a húgomnak a fejemben megjelenő színekről! Jó
hasznát vehetné a Képzőművészetin. Nem kívánom neki,
hogy helyet cseréljen velem, hogy mindazt, amit
megtanultam, a saját bőrén tapasztalja meg, de szeretném
vele megosztani. Nem tudom, képes lenne-e aztán a
valóságba átvinni festékkel és ecsettel, de érdemes lenne
megpróbálni.
Na tessék, kezdek elkalandozni. Le kell állnom a
gondolkodással. Mármint azzal, hogy egyszerre egy
csomó dologra gondolok. Egy csomó emberre.
Összezavar.

242
 Tegnap megtaláltam a megoldást. Illetve akkor, amit
tegnapnak gondolok. Már egy jó ideje megvolt, de azt
nem érzékeltem, hogy ez az aprócska tevékenység
mennyire képes elfeledtetni velem minden mást. Amikor
gyakoroltam, jöttem rá, mennyire könnyít a szellememen.
Tehát most újrakezdem.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
Időnként becsúszik egy-egy kóbor gondolat. Egy
„szeretni akarok”, amit azonnal elhessegetek. Mert
különben elkalandoznék, ami egyáltalán nem válna a
hasznomra.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.
Még ha csak fél másodpercre is, mielőtt a szellemem
végleg kialszik, el akarom fordítani a fejem, és kinyitni a
szemem.

243
 24.
THIBAULT

A LÉPCSŐHÁZBAN BECSAPÓDÓ AJTÓ ZAJÁRA

RIADOK FEL. Nagy nehezen kinyitom a szemem,
és várom, hogy a pupilláim hozzászokjanak a
félhomályhoz.
A helyiség egyik sarkában a kis digitális kijelző 2 óra 44
percet mutat. A konyhában a hűtő halkan csörgedezik,
lenn, az utcán egy-két autó zúg el. A közelemben néhány
piros kis jelzőlámpa világít. Az utcai kandeláberek
narancssárga fénye tompa derengést vetít a lakásba.
Ha a gyomrom tájékán nem lenne ez az átkozott
nyomás, azt mondanám, ez egy normális, nyugodt
éjszaka, amikor elaludtam a kanapén egy könyv fölött.
Csakhogy egyetlen könyv sem hever a nappali asztalán,
mindössze egy üres körteleves palack hányódik rajta. És
legalább két napja nem tusoltam le. Vagy talán három...
Lerúgom magamról a régi takarót, és felülök. Kóvályog
a fejem. Azt hiszem, huszonnégy órája nem ettem.
Pontosan mennyi ideje lehetek itt a kanapén?
Jobb, ha nem is keresem a választ.
A gyomrom még jobban összeszorul. Nem tudom
244
eldönteni, éhes vagyok-e, vagy sem. Akárhogy is van,
ésszerű lenne ennem valamit.
Feltápászkodom, és elindulok a konyha felé. A hűtőm
viszonylag tele van, de az első dolgok, amik a kezembe
akadnak, vagy nem csábítanak, vagy már lejártak. Végül
tészta és marhahúspogácsa mellett döntök. Hamisítatlan
diákmenü, de hajnali háromkor nemigen van kedvem
mással bíbelődni.
Felteszek vizet forrni, kikészítem mellé a tésztát. A
serpenyő kezd felforrósodni, beledobom a húst. Előveszek
egy tányért, evőeszközöket, tésztaszűrőt, mindezt teljes
zsibbadtságban, aztán leroskadok egy székre.
Mindeddig a sötétben motoztam, csak az utcai lámpák
halovány fénye adott némi támpontot. Nem tudom,
milyen lehet ilyen félhomályban enni, de nincs is kedvem
kipróbálni. Hátratolom a széket, hogy elérjem a
páraelszívót. Kinyújtom a karom, felkattintom rajta a
lámpát. A sárga fény a hátam mögött van ugyan, de elég
világosságot ad ahhoz, hogy kivegyem a környezetemet.
A célnak megfelel.
A nappaliban egy fehéren villogó másik fény vonja
magára a figyelmemet. A mobilom. Néhány napja hozzá
se nyúltam, ahogy a vezetékeshez sem. Annál egyébként
vettem a fáradságot, és megváltoztattam a kimenő
üzenetet; ha valakinek valami igazán fontos közlendője

245
van, majd rámondja, és én hallani fogom. Ha nincs,
lerakják. Úgy rémlik, kétszer hallottam anyámat,
érdeklődött, hogy vagyok. Julien és Gaëlle úgyszintén. De
az első nap után semmi több.
A mobilomon nem tettem ezt meg. Nem fogok az egész
világnak üzenetet küldeni, hogy megmagyarázzam a
helyzetemet. Biztosan lesz rajta vagy harminc értesítés.
Egy fél délelőttöm rámegy majd, mire meghallgatom a
hangüzeneteket, és elolvasom az SMS-eket. Anyám és
Julien mellett biztosan a rokonok is kerestek, és ami még
rosszabb, tudom, hogy a karácsonyi ebéddel is
előhozakodnak majd, ami, úgy rémlik, néhány nap múlva
esedékes. Bizonyára az unoka- testvérem is megpróbált
kapcsolatba lépni velem múlt szombat óta.
A hátam mögött forr a víz. Felállok, hogy beleszórjam a
tésztát, megfordítom a húst, aminek az illata már
beindította a nyálelválasztásomat, megnyugtatva a
gyomromat, hogy nem kell már sokáig várakoznia. Furcsa
látni, hogy a primitív ösztöneink mennyire előtörhetnek
bármelyik pillanatban, amikor egyáltalán nem számítunk
rájuk. Az öcsém halála miatt a padlón vagyok, de a testem
enni kér. Hihetetlennek tűnik, de nem, ez a dolgok
természetes ciklusa.
Ugyanezt mondta az az ember is, aki múlt szombaton
eltemette az öcsémet. Minden ciklikus. Megszületünk,

246
élünk, meghalunk. Aztán jönnek mások, akik ugyancsak
eltűnnek. Én nem tudom, hol kezdtem, de az a
benyomásom, hogy megrekedtem a kör közepén, és nem
tudok továbblépni.
De igen, valójában nagyon jól tudom, hol kezdtem.
Múlt csütörtökön kezdtem, amikor anyámmal és Juliennel
megérkeztünk a kórházba. Nagyon gyorsan
nyilvánvalóvá vált, hogy az öcsém valóban öngyilkos lett,
nem baleset történt. A szobájában néhány erre utaló jelet
is hagyott, közülük egyet személyesen nekem szánt. Ami-
kor kicsik voltunk, azt mondtuk, egyszer majd pilóták
leszünk, és együtt fogunk repülni. Az ágyán hagyott egy
papírrepülőt, amire ez volt írva: „Mindketten elrepültünk,
csak nem ugyanazt a leszállópályát választottuk. ” Alatta
egy smiley. Még ha felkavaró is a párhuzam azzal,
ahogyan véget vetett az életének, tudom, hogy az öcsém
egyszerűen csak arról beszélt, hogy az életben más
választásaink voltak.
Aztán az események felgyorsultak, már nem is igazán
figyeltem semmire. A papírok, a temetés, a főnököm, aki
megdobott két hét szabadsággal, Clara keresztelője, ahol
mindenki békén hagyott, mivel Gaëlle és Julien a
megjelentek többségét előre figyelmeztette. Még
mosolyognom is sikerült, amikor Clarával a karomban
aláírtam az óriási könyvet, aztán rögtön a szertartás után

247
eljöttem. Hazaérve állítottam át a rögzítőt. Azóta senkivel
nem beszéltem.
A hús illata visszaterel a valóságba. Szedek a
tányéromra, leteszem az asztalra. Meglep, milyen mohón
vetem rá magam az ételre. Egy fél üveg vizet is felhajtok,
és mielőtt visszamennék a nappaliba, újra megtöltöm.
Nem tudom, hogy az evéstől van-e, vagy egyszerűen
csak azért, mert ilyen időpontban ébredtem fel, de újra
rettenetesen elkap az álmosság. Leroskadok a kanapéra,
ezúttal tényleg azzal a szándékkal, hogy alszom. Háromig
sincs idom elszámolni, máris újra beburkol a sötétség.
Ezúttal az ajtócsengőre ébredek. Gyors pillantást vetek
az órára. Pár perc múlva tizenegy. A nappali fényárban
úszik, ami nem gátolt meg abban, hogy mélyen aludjak. A
csengő éles hangjára megint összerezzenek, és kihámozva
magam a takaróból egy bizonytalan „jövök"-öt
dünnyögök.
A bejárati ajtó mellett lévő kis tükörnek alighanem
most veszem először hasznát az elmúlt egy évben: három
másodperc alatt megpróbálom rendbe szedni a hajamat.
Ami a többit illeti, ruha van rajtam, igaz, egy
örökkévalóság óta ugyanaz, de a semminél jobb.
Azzal a határozott szándékkal nyitom ki az ajtót, hogy
elküldöm a fészkes fenébe azt, aki mögötte áll, de
visszanyelem, amit mondani készülök, amikor meglátom,

248
hogy a nagymamakorú szomszéd-asszonyom az.
- Á, hát itthon van! - kiált fel. - Azt hittem, elment
telelni, annyira dugig van a levélszekrénye. Bátorkodtam
kiszedni, ami kilógott belőle. Tessék! És... nem ártana, ha
lezuhanyozna.
Rám kacsint, én meg csak állok megrökönyödve, míg ő
visszamegy a lakásába. Ekkor jövök rá, hogy hajnali
háromkor is alighanem ő csapkodta az ajtaját. A korához
képest elképesztő a vitalitása. És nem vesztegeti az idejét
üres tiszteletkörökre.
Egy pillantást vetek a levelekre, amiket a kezembe
nyomott. Semmi, ami igazán fontos lenne, az egész
paksamétát lerakom a nappaliban. Hezitálok egy kávé és
egy tusolás között, majd úgy döntök, jöjjön előbb a kávé.
A fürdőszobából egykettőre kihajt az éhség, és megint a
hűtőben kotorászva találom magam. Miközben szép
lassan fő az ebédem, kézbe veszem a levél kupacot, és
megpróbálok érdeklődést tanúsítani iránta. Igazam volt,
nincs köztük semmi sürgős. Sőt, csupa haszontalanság.
Ahogy kiviszem az egész halmot az előszobába, a
látóterembe kerül a mobilom fehér villogása. Arra
gondolok, ha már a postát átnéztem, essek túl a
telefonüzeneteken is.
Gyorsan átfutom az SMS-eket, és röviden válaszolok
Juliennek, az unokatestvéremnek meg anyámnak. Senkit

249
nincs kedvem felhívni. Utána következik a hangposta
üzenetek hosszú sora. Kihangosítom a telefont, egymás
után meghallgatom őket, és időnként a konyhából, ahol az
ebédemre felügyelek, bekiabálom, hogy „törlés”. Úgy a
tizenkettediknél járhatok, amikor egy új hang szólal meg:
- Szia, Thibault. Rebecca vagyok. Emlékszel, kétszer
találkoztunk a kórházban. Talán furcsának találod, hogy
tudom a számodat, de nagy nehezen sikerült
megszereznem a kórházi személyzettől. Szerettelek volna
értesíteni, és Alex meg Steve is egyetértett velem. Arról
van szó, hogy Elsát le fogják kapcsolni a gépekről. A
családja úgy döntött, hogy négy nap múlva kerüljön rá
sor. Nem tudom, el akarsz-e köszönni tőle - vagy valami
ilyesmi. Most már tudod a számomat, hívj vissza
nyugodtan!
A testem és az agyam egy szempillantás alatt újra
működésbe lendül. A telefonomra vetem magam, hogy
újra meghallgassam az üzenetet, de a nagy sietségben
Összevissza nyomkodom. Egy perc múlva mégis sikerül
kiderítenem, mikori a hívás. Rebecca december 16-án,
hétfőn telefonált. A telefonom kijelzője szerint ma 20-a
van. Nem kell túl nagy fejszámolás hozzá, hogy a „négy
nap múlva” ma van. A belső órám egy pillanatra megáll,
majd lassan újra minden beindul a fejemben.
Elzárom a gázt, és magamra kapkodom a gönceimet.

250
Nem vesztegetem az időmet a cipőm befűzésével, a
kabátomat is csak a hónom alá csapom. Azt sem tudom,
amikor leérek a kocsihoz, hogy bezártam-e a lakás ajtaját.
Egyetlen dolgot tudok: én vagyok a leg-ostobább fickó a
földkerekségen.
Hogy feledkezhettem meg róla? Hogy feledkezhettem
meg Elsáról?
Vezetés közben lassan rájövök, hogy nem felejtettem el,
csak megszűntem hinni benne. Az öcsém öngyilkossága
miatt azt is kétségbe vontam, hogy Elsa hall engem. Ez
volt az én menedékem, amíg az öcsém itt volt. Amint
elhagyott minket, úgy éreztem, Elsa is elhagy engem.
Csakhogy én hagytam el. Hogy én mekkora hülye
vagyok...
Tudom, hogy hall engem. Biztos vagyok benne.
Szóval a kérdés, amit mostantól fel kell tennem, nem
az: „Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy ezt figyelmem
kívül hagytam?”, hanem az, hogy: „Miért szándékozzák
lekapcsolni? ”
És ezzel a kérdéssel vágok neki a kórház ötödik emeleti
folyosójának, a szívem és az eszem az érvelésre készül,
amit pillanatokon belül elő kell adnom.

251
 25.
ELSA

F ÉLEK.
Legalább ez világos. Rettegek.
Amúgy valószínűleg nem én vagyok az egyetlen.
Már jó ideje, hogy a főorvos és a rezidens távoztak.
Csak az elején voltak benn, az orvosi szakaszban. Vagy
mondhatnám inkább úgy, hogy az elektronikus
szakaszban, mert őszintén szólva, a ketyeréimet akár egy
hatéves gyerek is le tudná állítani.
Mostanra hárman maradtak velem. Az elején velem
együtt kilencen szorongtunk ebben a kicsi szobában. Jó
nagy lehetett a zsúfoltság. Steve, Rebecca és Alex
nemrégen kiment. Ha jól értettem, oda-lenn várnak. Már
attól hányingerem van, ha erre gondolok. A barátaim azt
várják, hogy én... Iszonyat. A helyükben én már kiadtam
volna magamból az ebédemet, és fejvesztve igyekeztem
volna minél messzebbre menekülni innen. Ők csak öt
emelettel lejjebbre menekültek. Kétségkívül ez is már
távolság, de mégis benn maradtak a kórházban.
A szüleim és a húgom még itt vannak, ők is várnak.
Legszívesebben azt mondanám nekik, hogy húzzanak el a
252
fenébe. Nem kérek a szeretetükből, a bánatukból még
kevésbé. Nem hittek bennem, s ez visszataszító. De lehet,
hogy alapjában véve igazuk van. Mit ér az olyan élet,
amikor csak kapni tudunk, de adni egyáltalán nem? Ha a
hátralévő napjaimban kizárólag hallani és érezni tudok, én
magam is azt gondolom, nem jobb-e, ha...
Nyílik az ajtó. Sietős léptek, ziháló légvétel. A
sírdogálás meg-változásából ítélve a szüleim meg vannak
lepve, tehát nem az orvos gondolta meg magát.
- Jó napot! - mondja az anyám végtelenül szomorú
hangon. - Elsa miatt jön?
- Anya, hát ki más miatt jönne? - ripakodik rá a
húgom. - Gyere, menjünk, hagyjuk két percig békén! Már
másfél órája itt vagyunk, Elsa nem fog azonnal elmenni.
A húgom hanghordozása, amiben egyszerre érződik
határozottság és mérhetetlen fájdalom, letaglóz.
- Miért csinálják ezt?
A szívem hatalmasat ugrik a mellkasomban, amitől egy
rövid idő-re a gyengülő pulzusom is megváltozik, de
senki nem tulajdonít neki figyelmet.
A szivárványom.
Nem ismertem meg sem a járását, sem a lélegzését,
pedig a lélegeztető gép zümmögése nélkül a szobám elég
csöndes. Lehet, hogy az agyam tényleg kezd kifogyni az
oxigénből, már több mint egy órája lélegzek magamtól,

253
legalábbis próbálkozom. Az agyam tudja, hogy ez nehéz,
de én igyekszem kitartani. Most azonban, hogy
meghallottam Thibault hangját, a szervezetem mintha
bele akarna kapaszkodni ebbe az utolsó reménybe.
Az anyám valami mondatfélét makog:
- Hogyhogy miért...
- Anya, hihetetlen vagy! Hogy miért kapcsoljuk le!
Ezt akarja tudni! Nem igaz? Ugye ezt akarja tudni, hm?
A húgom keserűsége visszhangot ver a helyiségben.
Gyanítom, hogy soha nem értett egyet a szüleimmel
abban, hogy lekapcsoljanak.
- Igen, ezt szeretném tudni - válaszolja végre
Thibault.
- Tőlük kérdezze! - fröcsögi a húgom, és kiviharzik a
szobából.
- Pauline! - kiált utána anyám. - Gyere vissza!
Micsoda... Megyek, megkeresem.
- Hagyd! - sóhajtja az apám.
- Nem, megkeresem.
Becsapódik az ajtó. Elképzelem apámat és Thibault-t,
ahogy magukra maradtak a szobában. Más körülmények
között a találkozás nagyon érdekes lehetne. De most két
teljesen elveszett lélek van itt velem.
Thibault odalép hozzám, és arcon csókol. Tökéletesen
magam elé tudom képzelni, ahogy apám megmerevedik.

254
Halvány fogalma sincs arról, ki lehet Thibault, s ha jobban
belegondolok, nem állíthatom, hogy nekem sokkal több
van. Annyi biztos, hogy apámat nem hagyja közömbösen,
hogy egy ismeretlen csókolgatja a lányát.
- Még lélegzel... - súgja a fülembe megkönnyebbülten
Thibault, majd felegyenesedik. - Tehát? - kérdezi apámtól
anélkül, hogy elvenné a kezét a vállamról.
- Nincs remény - feleli apám végtelenül csüggedt
hangon.
- Mert úgy döntöttek, hogy nincs.
- Azt hiszi maga, hogy könnyű egy ilyen döntést
meghozni?
Apám kezd feldühödni. Szeretném figyelmeztetni
Thibault-t, de nem tehetek semmit. Kénytelen vagyok
beérni azzal, hogy hallgatom őket. Végtére is, ehhez értek
a legjobban. Abban a kis időben, ami még hátravan.
- Könnyebb, mint hinni benne - vág vissza Thibault. -
Elsa hall minket! Tudja, hogy itt vagyunk! Hogy képes
halálra ítélni?
- Persze, tudom. Azt szokták mondani, hogy a
kómában lévők hallanak minket - mondja apám
meglehetősen idegesen. - De lássa be: Elsa azt választotta,
hogy itt hagy minket.
- Elsa a világon semmit nem választott! Hogy tudna
választani az ő állapotában?!

255
 Itt most szívesen mondanám azt Thibault-nak, hogy
téved. Én igenis megpróbáltam választani. Csak az a
bökkenő, hogy nem sikerült időben.
- Először is: kicsoda maga? - bukik ki hirtelen a
kérdés apámból.
- Elsa egyik barátja.
Ezt a választ már betéve tudom. Nem tudom, miért, de
ma valahogy kicsit csalódást okoz.
- Még sose láttam magát - folytatja az apám. - Azok
közé tartozik, akik vele együtt járnak azokra a... azokra a
gleccserekre?
Olyan utálattal ejtette ki az utolsó szót, hogy biztos
vagyok benne, még az arca is beletorzult.
- Nem. De ez kit érdekel most. Nem kapcsolhatják le!
Addig nem, míg fel nem ébred!
- Elsa nem fog felébredni.
- Honnan tudja ezt? Mondom, hogy hall minket!
- Mert így van! És én nem vagyok hajlandó tovább
hallgatni magát, egy állítólagos barátot, akiről soha
életemben nem hallottam, és akinek fogalma sincs arról,
min mentünk keresztül a feleségemmel, mire meghoztuk
ezt a döntést. Szeretem a lányomat. A feleségemmel
szeretjük a lányunkat. Milyen jogon szól bele maga?
Apám a végén már üvöltött. Thibault hangereje erős
kontrasztban áll az övével. Szinte suttogva válaszol:

256
 - Mert szeretem a lányát.
Egyszerre borzongok, és önt el a melegség. Az ujjaim
bizseregnek. A pulzusérzékelő, az egyetlen műszer, amit
nem vettek le rólam, jelzi a szívverésem felgyorsulását.
Hallom, hogy Thibault felém fordul.
- Elsa! Elsa, tudom, hogy hallasz! Látta? - veti oda az
apámnak. - Reagált.
- Állítsa már le magát, ez csak egy véletlen eltérés. Az
orvosok elmagyarázták. Most már hagyja őt békén!
Apám haragja lelohadt, már csak végtelenül
elkeseredett.
- Szó sem lehet róla - mondja Thibault. - Egy tapodtat
se mozdulok innen.
- Bah... Csináljon, amit akar. De... mit csinál?!
Apám hangjában most tisztán érződik a nyugtalanság.
Olyan zajt hallok ekkor, ami az utóbbi időben már elég
megszokottá vált, nevezetesen az arrébb rakosgatott
készülékekét. Ellenben most semmi nincs már rám kötve.
Rájövök, hogy Thibault arra készül, hogy mindent
visszakapcsoljon. Csakhogy nem ért sem az infúzióhoz,
sem ahhoz, hogyan kell a csöveket bevezetni az orromba.
- Azt, amit maguknak kellett volna - mondja Thibault
erősen koncentrálva.
- De hát maga megbolondult... Hagyja ezt abba!
Azonnal hagyja abba!

257
 - Próbáljon megakadályozni!
Thibault hangja bárkit lehűtött volna. A szivárvány
egyetlen pillanat alatt kékre-fehérre fagyott, olyan lett,
mint a legszilárdabb gleccser.
- Megyek, szólok az orvosoknak.
Apám léptei távolodnak, az ajtó becsapódik mögötte.
Magamra maradok Thibault-val.
Odébb tolja a gépeket, keresgéli a csöveket. Azt hiszem,
az ápolónők túlságosan tiszta munkát végeztek.
Alighanem semmi nem maradt a szobámban a túl súlyos,
ezért nehezen mozgatható lélegeztető gépen és a
pulzusérzékelőn kívül, ami majd kimondja az áment. Egy
reszkető kezet érzek a vállamon.
- Elsa, kérlek. Tudom, hogy hallasz. Nem sok
ismeretem van a kómáról. De azt tudom, hogy itt vagy.
Szépen kérlek...
Nagy robajjal kivágódik a szobám ajtaja, de a hangok
csak tompán jutnak el hozzám. Apámat vélem hallani.
Mintha sietős léptek közelednének felém. Vagy inkább
Thibault felé, mivel érzem, hogy elszakítják tőlem. A zajok
egyre elmosódottabbak. Csak a beszédhangokat tudom
azonosítani egy lármás, furcsamód mégis csöndesnek ható
tolongásban. A főorvos, a rezidens, apám, anyám, a
húgom hisztérikus állapotban. Steve is itt van. Valakivel
beszél. Vagy inkább valakivel kiabál.

258
 Egyszerre érzem magam könnyűnek és súlyosnak. Már
nem tudom, hol vagyok. Minden összezavarodik. S
valahányszor minden összezavarodik, a gyakorlatomba
menekülök.
Csak még egyszer.
Csak még egyszer, mielőtt minden eltűnik.

259
 26.

M INDENT, AMI KÖRÜLÖTTEM TÖRTÉNT,

figyelmen kívül hagytam. Kizárólag rá
koncentráltam. Az egész testemet reflexek irányították,
vagy inkább az agyam két feladathoz láncolta magát:
megpróbálni kiszabadítani magam Steve szorításából, és
őt nézni. Elsát.
Ha megszűnik lélegezni, azt hiszem, vele együtt én is
megszűnök.
Most, hogy nem hadakozom tovább, csak morgolódást,
zihálást, suttogást lehet hallani. Néha valaki fel-felzokog.
Lehet, hogy én is. Nem számít. A háttérben a monitor
ritmikus, lassú, rettenetesen lassú bippegése.
A fénylő vonal szinte hipnotizál. Hol a képernyőre
nézek, hol Elsára, tisztában vagyok vele, hogy most
először hallom a természetes lélegzését. Annyira lassú,
annyira törékeny.
Ahogy a körülöttem lévő és engem szemmel tartó
emberek, én sem merem kinyitni a számat. Annyi
mindent szeretnék mondani Elsának. Ugyanakkor
egyetlen szóba is belesűríthető ez a minden. Elernyesztem
a vállam, Steve szorítása is fokozatosan enged.
260
 - Hagynod kell elmenni, öregem.
A fejem előrebukik, a szemem megtelik könnyel. A
szám újra és újra Elsa nevét suttogja, majd egy utolsó
remény visszaadja a hangomat:
- Elsa, mutasd meg nekik!
Érzem, hogy minden szem rám szegeződik.
A készülék folytatja egyre lassuló bippegését. A
kezemet olyan erővel szorítom ökölbe, hogy bizonyára
tiszta fehér lehet. A fejemben visszafelé kezdek számolni.
Tíz... kilenc... Elsa, ébredj fel... Nyolc... Hét... Gyerünk,
tudom, hogy hallasz... Hat... Reagáltál, amikor... Öt...
Négy...
- Ez meg mi...?
Annak a fiatal nőnek a hangja ránt ki a számolásból,
akivel korábban már futólag találkoztam. Úgy rémlik, ő
Elsa húga. Nem igazán hasonlítanak egymásra, de néhány
közös vonás felfedezhető rajtuk.
- Mintha gyorsulna a szívverése...
Felemelem a fejem. Igaza van, a képernyőn futó
számok magasabbak, mint amiket az előbb láttam. A bal
oldalamon álló orvosokra pillantok. Az egyiket ismerem,
ő magyarázta el az Elsát életben tartó gépek működését.
Szemlátomást mindketten zavarban vannak, de csak a
rezidens szemében látom felvillanni a reményt. A felettese
megrázza a fejét, és a fülébe súg valamit. A rezidens a

261
család felé fordul.
- Véletlen.
Mindössze ennyit mond. Soha életemben nem akarom
többé ezt a szót hallani.

Csak még egyszer. Csak még egyszer.

Ez tölti ki az agyam legkisebb aktív részét is.
Már semmit nem hallok. Csak egyetlen dologra
vágyom.
Csak még egyszer.
El akarom fordítani a fejem, és kinyitni a szemem.

Az én szívem egy pillanatra megszűnik dobogni,

amikor az övé felgyorsul. Elmerülök ebben a tekintetben,
amit csak egyszer láttam. Az ajkaim résnyire nyílnak,
hogy egyszerre vegyek levegőt a szobában lévő többi
emberrel. Minden függőben van.
Tudom, hogy az órám mutatói forognak tovább, de a
jelenlévők kővé dermedt mozdulatlansága olyan hatást
tesz rám, mintha meg-állt volna az idő. Az az érzésem,
hogy én vagyok az egyetlen kiváltságos, egyedül én
mehetek oda hozzá.

Újra lehunyom a szemem. Túl sok a fény. Lassan

megint kinyitom, és akkor ott van előttem ő. Nem fogom

262
azt mondani, hogy jobban szerettem szivárványként, az
agyam még nem tudja értelmezni ezt a tömérdek látható
színt. Csak annyit tudok, hogy sikerült, és a szavaiban
visszhangra találnak a gondolataim.

- Itt vagy.

Itt vagyok.

263
 A Bouygues Telecom távközlési vállalat által
létrehozott alapítvány minden évben kiírja a pályázatot az
elsőkönyves szerzők számára alapított Új Tehetség-díjra.
Az alapítvány küldetése a francia nyelv és a fiatal szerzők
támogatása, ebben segítségére van két partnere, a
Metronews és a Jean-Claude Lattées Kiadó.

A 2014-es pályázaton résztvevő íróknak egy Marcel

Pagnol-idézetből kellett inspirációt meríteniük:

„Mindenki azt gondolta, hogy lehetetlen.

Aztán jött egy hülye, aki ezt nem tudta. És megcsinálta."

És Clélie Avit, a huszonkilenc éves tanárnő is

megcsinálta! A több mint száznegyven induló közül a
zsűri az ő Itt vagyok című regényének ítélte az első díjat.

264