JAYMIN EVE - LEIA STONE

KAPTÁR-TRILÓGIA
1. KÖTET

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017

 Írta: Jaymin Eve - Leia Stone
A mű eredeti címe: Ash
(Hive Trilogy Book 1.)
Copyright © 2015 by Jaymin Eve and Leia Stone. All rights reserved.

Fordította: Sziklai István

A szöveget gondozta: Sándor Anna

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2559-8295 I
SBN 978 963 457 146 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolykepzo .hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
- akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást - nem sokszorosítható.
Rajongóinknak: ez nektek szól.
 1. fejezet

AHOGY BEFORDULTAM A SARKON, még keményebben hajtottam

magam, és a szemem sarkából láttam, ahogy a vörösbe és aranyba
öltözött őszi fák elmosódva suhantak el mellettem, miközben a
lábam az utolsó kilométert falta. Abszolút meg fogom dönteni a
rekordomat. Eddig a legjobb időm harminc perc volt nyolc
kilométeren, de ma megdöntőm.
Nagyokat lélegezve, lassú kocogással zártam az utolsó pár mé-
tert, és ahogy az órámra pillantottam, meg kellett állnom egy má-
sodpercre, hogy jobban megnézzem.
Huszonöt perc... Oké, hát ez nevetséges.
Alig egy éve kezdtem el futni... az éjszaka után, amikor minden
megváltozott a világomban. Azóta jött a futás, az önvédelem, a
fegyveres tanfolyam: tuti, hogy soha többé nem leszek áldozat. De
huszonöt perc alatt lezúzni nyolc kilométert... és még csak nem is
lihegtem. Ez azért nem egészen normális.
Ahogy felkocogtam a koleszba vezető lépcsőn, a szél belekapott
hosszú, fekete hajamba, ami frissítőén hatott izzadó testemre.
Szeptember végére járt, csodálatos ősz köszöntött ránk, és az esték
még csak most kezdtek hűvösödni.
Miután belöktem a kaput, gyors léptekkel átszeltem a közös
helyiséget, majd felszökdeltem a három lépcsősoron a szobámhoz.
Egyetemem, a Portland Állami Egyetem (PSU) a város északnyu-
gati részén feküdt, ami történetesen a szülővárosom is. Szívesen
jártam volna New Yorkba vagy LA-be egyetemre, de nem
engedhettük meg magunknak, és nem hagyhattam itt anyut sem.
Mostanra viszont már majdnem végeztem, és ez az utolsó évem –
négy év a marketingen, főszakként. Isten tudja, miért ezt
választottam. Huszonegy voltam, és még mindig fogalmam sem
volt róla, hogy mi is akarok igazán lenni, ha nagy leszek. Mindenki
más, akit csak ismertem, tudta már, hogyan fog kinézni a
következő tíz-húsz éve. Én pedig? Nem terveztem el semmit.
Eddig úgy tűnt, hogy a marketing remek belépő lesz egy érdekes
álláshoz.
– .. .egyértelműen parazsak. Kicseszettül szépek.
Két lány haladt el mellettem, az ellenkező irányba, hangosan és
izgatottan fecsegve, ahogy az egyetemünkre érkezett legfrissebb
parazsakról diskuráltak. Ami engem illet, én nem voltam oda a
vámpír/ember hibridekért, de ezzel itt a kisebbséghez tartoztam.
A szőke lány kuncogott, én pedig legszívesebben lekentem volna
egy pofont a ribinek.
– Ja, biztos, visszafelé tarthattak a Kaptárba - csicseregte.
Felforrt a vérem attól, hogy az emberek mennyire rá vannak
kattanva a Kaptárra, és mintha mindent megtennének azért, csak
hogy bejussanak. Egyszer voltam bent a táborban, és egyáltalán
semmi jó nincs ott az emberek számára. Ezekhez a lényekhez
képest semmik vagyunk, még az állatoknál is kevesebbek, csak
sima, egyszerű étel. Mázlim volt, hogy sértetlenül megúsztam én
is, meg a vérem is.
Leráztam magamról ezeket a gondolatokat, miközben kivettem
a kulcsom a sportmelltartómból, és kinyitottam a lakás ajtaját,
amit legjobb barátnőmmel, Tessával osztottunk meg. Együtt
nőttünk fel, mindketten csonka családban, és olyan közel álltunk
egymáshoz, mintha nővérek lettünk volna. Beléptem a
félhomályos szobába, és becsaptam magam mögött az ajtót.
– Valami komoly baj van veled, Charlie. – Tessa kicsiny,
kerek, vacak ebédlőasztalunknak dőlve hevert, szőke fürtjei
szanaszét tekergőztek. Nem volt az a kimondottan korán kelő
típus. – Normális ember nem kel fel azért, hogy kocogjon: ez
egyszerűen nem ép dolog. Ráadásul még csak nem is izzadsz. Mi a
francért nem vörösödsz ki, mint mi, többiek?
Megdörgölte a szemét, mielőtt ledöntötte volna az általa
kávénak nevezett kátrány maradékát.
– Még mindig le merem fogadni, hogy csak egysaroknyit futsz,
aztán harminc percig a Starbucksban ücsörögsz, és stírölöd a szexi
srácokat.
 Felnevettem, és a hűtőhöz mentem egy palack vízért. Belekor-
tyoltam, de a víz furcsamód egyáltalán nem csillapította a napok
óta érzett szüntelen szomjúságomat.
– Nem tudom, mi van velem – ültem le a barátnőm mellé. –
Emlékszel, milyen voltam, mikor elkezdtem kocogni? Majdnem
szívrohamot kaptam, és kévésén múlt, hogy nem kellett
újraéleszteni.
Tessa felhorkant.
– Ó, jól emlékszem! Majd’ egy kilométeren átsántikáltál, hogy
aztán összerogyj, és közöld, hogy a következő embert, aki akár
csak felveti a kocogást, mint ami segít megszabadulni a rossz
emlékektől, azt kinyírod.
És nem is vicceltem. Akkoriban a futás felért egy
kínszenvedéssel, viszont valóban segített elűzni a gondolataimat
kísértő démonokat.
– Na, ja, és még tizenkét hónap sem telt el, én meg huszonöt
perc alatt lefutok nyolc kilométert, és szinte meg sem izzadok.
Az igazat megvallva, csak az elmúlt egy hónapban lett
könnyebb számomra ez az egész edzés és önvédelmi kurzus. Talán
csak mostanra kezdtem ráérezni. De végre az izmaim tudták, mi a
dolguk.
– Gyerünk! – ugrottam talpra, és rángattam fel Tessát. – Har-
minc perc múlva kommunikációs készségek óra, és neked
feleennyi idő kell, hogy rendbe hozd azt a szénaboglyát a fejeden!
A barátnőm erre bemutatott, de nem vitatkozott. Megvártam,
hogy tényleg bemenjen a fürdőszobába, hogy utána beszaladjak az
én kis birodalmamba. Jutott idő egy szupergyors zuhanyra, de
utána iparkodnom kellett, hogy magamra kapjam a gönceimet,
aztán máris zúztunk, hogy még időben átkocogjunk az egyetem
túlsó felére.

Sikerült nem elkésnünk az óráról. Én csak a farmeromat és egy

ujjatlan felsőt tudtam magamra rángatni, de mostanában a hajam
és a bőröm csodadolgokat művelt magától is, ami nagyon jól jött
az ilyen utolsó perces rohanásoknál. Tessa mellettem ült, és a
könyökére támaszkodott. Az asztala üres volt, leszámítva
szmötyivel teli, elviteles poharát. Tőlem eltérően, neki sikerült
stílusosan felöltöznie, rendbe hoznia a haját, és minden bőrhibát
eltüntetnie tökéletes sminkjével. Nekem egy kis ajakfényre és
szempillafestékre futotta az időmből, és már ez is teljesítménynek
számított.
– Mit gondolsz, ma itt lesznek az órán? – kérdezte Tessa, és az
ajtóra nézett.
Vállat vontam, úgy téve, mintha én nem az ajtót lesném, igaz,
egészen más okból. Szokványos esetben két parázs járt az órára.
Elöl szoktak ülni, elvoltak magukkal, és valószínűleg igyekeztek
tudomást sem venni róla, hogy a nőnemű hallgatók kilencven
százaléka őket bámulta az órán. A parazsak szinte egyek voltak a
fizikai tökéletességgel. Már persze csak akkor, ha eltekintünk
attól, hogy részben vérszívók. Én abban a reményben figyeltem az
ajtót, hogy hátha ma elcsapta őket egy kocsi, és soha többé nem
jönnek már az órára.
Két tökéletes, aranybarna hajú fejet pillantottam meg az
ajtóban, gazdáik pedig már el is indultak speckó helyeik felé.
Basszus! Női sóhajok kórusa vert visszhangot a teremben, én pedig
igyekeztem nem forgatni a szememet. Önelégült, gyönyörű
seggfejek. Semmi autóbaleset, és a Kaptár sem égett porrá múlt
éjszaka. Na, de mindig ott a holnap. Biztosra veszem, hogy én
voltam az osztályban az egyetlen, aki gyűlölte ezeket a szépséges
rohadékokat.
– Üljenek le! – Az őszülő professzor fellépett a katedrára, egy
halom papírt ejtve az asztalra. – Szóval, ma a nyolcadik fejezettől
folytatjuk. ..
– Isten a tudója, Charlie, hogy bármelyik parázs kedvéért
vérribanc lennék. – Tessa mogyoróbarna szeme egészen
elfelhősödött, ahogy a két elegáns hímet bámulta.
– Tényleg nagyon boldoggá tennél, ha nem mondogatnál
ilyeneket. Ezek állatok, Tess. Tudod, hogy mit művelnek a
donoraikkal.
Mintha csak meghallotta volna, a közelebb ülő, aranyhajú
parázs felém fordította a fejét, és rám szegezte sötét tekintetét.
Mindnyájuknak egyforma volt a szeme színe: fekete, a pupilla
körül ezüstgyűrűvel. Egyike volt a számos dolognak, ami
elválasztotta őket tőlünk. Az emberektől. Nem voltam hajlandó
lesütni a szememet, és főként kíváncsiságot éreztem áradni belőle,
mielőtt rám unt volna, és ismét visszafordult a professzor felé.
 Megborzongtam, és magamban lassan számolni kezdtem, hogy
megnyugodjak. Az a szempár azt a bizonyos éjszakát juttatta
eszembe. Amikor rémálmaim voltak, mindig ezüstgyűrűs fekete
szemekkel érkeztek. Tessa tudott valamennyit arról, mi történt
velem, de én nem óhajtottam részletekbe bocsátkozni a
támadásról. Elég csak annyit tudnia, hogy a vámpírokról szóló
kísértethistóriák nem teljesen légből kapottak.
– Tudod, Charlie, hálát kellene rebegnünk az isteneknek. Mert
ideküldtek egy tökéletes fajt, és annak mindegyik tagja férfi.
Tessa mantrája kezdett unalmassá válni.
– Na, ja, mind férfiak. Na, ja, mind szépségesek. Na, ja, nekik
az emberek nem jelentenek semmi többet, mint élő, lélegző
vérdonorokat. Az istenek aztán tényleg nagyon odavannak értünk.
Tessa erre a szemét forgatta, és végre befogta. Ez köztünk heves
vita tárgyát képezte, és tudta, halálosan unom, mikor a para-
zsakról van szó. Hogy az emberi kormányok miért hagyják, hogy
ezek a dögös torzszülöttek köztünk járkáljanak, arról lövésem sem
volt. Legalább a vámpírokat elszigetelték. Megborzongtam,
amikor azokra a teremtményekre gondoltam, akik az éjben járnak.
Lehet, hogy a parazsak káprázatosak, erősek, gyorsak, de én a
magam részéről úgy véltem, és majd’ a frász vert ki tőle, hogy
sehol sincsenek az őket nemző, igazi vámpírokhoz képest. Amúgy
is hátborzongató volt őket vámpíroknak nevezni: időnként olyan
érzésem volt, mintha egy fantasy filmben élnék. Na persze, az
anima mortem vírus azért nem hangzott olyan jól.
Mind ismertük a történetet. Pár évszázaddal ezelőtt néhány ve-
szett denevér falusiakat mart meg, és ezzel olyan vírus került a
szervezetükbe, ami meghosszabbította az életüket, megnövelte az
erejüket, rugalmasabbá tette a bőrüket – többek között –, és
eközben csökkentette a vérlemezkék számát. A vírus miatt a
gazdatest örökké élhetett, de a sejtek megújításához szüntelen
vérpótlásra volt szükség. Egyben kinyírta a női szaporítószerveket,
viszont a férfiakét nem. Naná, hogy a spermák túlélték. Nyavalyás
pasik, nekik mindig olyan könnyű volt.
Tessa oldalba bökött, felrázva a gondolataimból. A professzor
engem nézett.
– Ha jól sejtem, nem tudja a választ. Akkor menjünk tovább! –
Visszatért ahhoz a hadovához, hogy bizonyos színek miért keltik
fel bennünk a vásárlási vágyat bizonyos termékek iránt. Fúj! A
francba, hót unalmas ez az óra! Felálltam, és lassan elindultam
kifelé az asztalok közti folyosón, hogy kimenjek a mosdóba, amivel
jó esetben öt percet elbliccelhetek az előadásból. Ahogy
elhaladtam az egyik aranyhajú torzszülött mellett, láttam, hogy a
teste megmerevedik, az orrlyuka kitágul. A keze kivágódott, és
megragadta a karomat.
– Mi a szar! – dünnyögtem, és megpróbáltam kitépni magam,
de ő nem engedett. Rám bámult lüktető pupillával, fekete-ezüst
szeme szinte villózott. Nagy kortyokban nyeldeste a levegőt, az
állkapcsa megfeszült.
Nem érhetsz hozzám, seggfej.
– Mr. Daniels! – kiáltotta a professzor, mire a parázs
elengedett, pont időben, hogy ne vágjam állcsúcson.
Szentséges ég! A karomat dörzsölgetve spuriztam ki a
mosdóba.
Tilos volt ilyet csinálniuk. Nem érinthettek meg embert, csak
ha arra engedélyt kaptak. A francba, úgy nézett rám, mintha meg
akarna enni vagy ilyesmi. Talán ilyenkor szoktak táplálkozni, és
megfeledkezett róla, hol van. Elvileg nem lehettek a közelünkben,
hacsak nem ettek előtte. De persze a szabályokat azért alkották,
hogy megszegjék őket. Nem bíztam a parazsakban.
Természetellenes lények voltak.
Borzongva mostam meg remegő kezemet. Tessa megőrült, ha
azt hiszi, van ezekben bármi kívánatos. Az a lüktető szempár
egyenesen állatias. Összeszedtem magam, nem is akartam többet
gondolni a dologra. Amikor visszaindultam az órára, maximálisan
kész voltam rá, hogy a seggfej szemébe nézzek, és tudassam vele,
ki itt a főnök. De a parazsak eltűntek. Az arcom céklavörösre lilult,
ahogy minden szem rám szegeződött. A professzor viszont nem
törődött velem, folytatta a rizsálást. Mikor a helyemre értem,
lerogytam a székre, és legszívesebben felszívódtam volna.

– Mi a franc volt az az órán? – dünnyögte Tessa, mikor

ebédelni indultunk. – Milyen érzés volt? Lett orgazmusod? Azt
hallottam, hogy már az érintésüktől miniorgazmusod lesz.
Felhorkantam.
– Te totálisan dilis vagy, Tessa. Mindent elhiszel, amit róluk
hallasz. Úgy néztem ki, mint akinek miniorgazmusa volt? Egy
másodperc választott el tőle, hogy álion vágjam.
Tessa ismét felsóhajtott. Hígítanom kell majd a
hidrogén-peroxidot, amivel szőkíti magát, mert túl gyorsan
fogynak az agysejtjei.
– Jennings professzor kirúgta őket, vagy mi történt? –
haraptam be az ajkamat. Legszívesebben ismét elmentem volna
futni. Kezdtem rákattanni: hiányoztak a megfeszülő izmok, a
hajamba kapó szél, a zakatoló szív. Olyan volt, akár egy
adrenalinlöket.
– Semmi ilyesmi. A két parázs egymásra nézett, aztán felálltak
és elmentek. – A szeme annyira elkerekedett, mintha valami
rémtörténetet mesélne.
Vállat vontam.
– Helyes, mert az egyikük úgyis megszegte a szabályt, mikor
engedély nélkül megérintett. A másik, gondolom, azért tartott
vele, hogy hazafuvarozza a Kaptárba, ahol remélem, örökre ott is
marad.

Felkaptam egy almát meg egy vizespoharat a nasitálcáról, és

Tessával kint ültünk le a pázsitra.
Barátnőm a kajámat fixírozta.
– Ez a nyúltáp csak poén, igaz? Hova lett a legjobb barátnőm,
és mit tettél vele?
Felhorkantam. Igaza volt. Korábban igazi ínyenc voltam, de
mostanában nem az igazi az étvágyam.
– Hé, ribik!
Nagy nehezen megálltam, hogy ne forgassam a szememet, mert
ez a túlságosan éles hang csakis Valarie-hez tartozhatott.
Átszökdécselt a pázsiton, legjobb barátnőjével, Amberrel a
sarkában. Tessával egymásra néztünk. Az tuti, hogy van itt egy
ribi, de azok nem mi voltunk. Amber rendben volt, de Valarie
olyan, akár egy szúnyog: állandóan az ember körül döngicsélt,
hátsó szándéktól vezérelve.
Végül sikerült úrrá lennem szemforgató izmaimon, és a
lányokra néztem. Egyformának tűntek hosszú, egyenes, festett
szőke hajukkal, nagy, kék szemükkel, agyonszolizott bőrükkel és a
gazdag családjaiktól kapott műanyag tartozékaikkal.
– Hé, Val... Amber – szólaltam meg.
 Valarie rám vetette híres, megvető pillantásainak egyikét.
Utálta, ha Válnék hívták. És bár Tessa barátkozott velük, még
most is elvigyorodott, hogy bosszantani próbálom a
királykisasszonyt. Valarie mellénk telepedett, és formás lábán
lesimította rövid szoknyáját. Ribinek tökéletes volt ugyan, de
csupa műanyag. Ilyen peckes cicik nem léteztek.
– Ma este a szülinapom tiszteletére kibéreltem a Stag egy nagy
részét. Jó lenne, ha ti is eljönnétek, csajok.
Halkan füttyentettem.
A Stag volt Portland legmenőbb klubja.
– Elég sokba fog ez kerülni apucinak. – Igazából nem ezt
akartam mondani: ez csak a kedves verzió volt.
Valarie rám meredt, és talpra szökkent.
– Nekem legalább jutott apuci.
Aú!, a ribi megint lecsap. Valarie-vel lényegében ki nem álltuk
egymást. Fogalmam sem volt, mit csípett benne Tessa, de csak a
barátnőm miatt nem vertem ki Valarie tökéletes fogait.
Tessa oldalba könyökölt.
– Ott leszünk. Koszi!
Az órámra pillantottam, és én is felugrottam.
– Statisztika-előadásom lesz, úgyhogy talizzunk utána, és
akkor telebeszélheted a fejemet azzal, hogy reméled, sok parázzsal
fogsz ma találkozni a klubban.
Tessa is felállt, és rám kacsintott.
– Túl jól ismersz.
Ez tényleg így volt. Nyitott könyv volt előttem, viszont egyben
tökéletesen megbízható legjobb barátnő.
Elkocogtam az ellenkező irányba, előre rettegve a ma estétől, de
tudtam azt is, hogy Tessának mindenképpen szüksége lesz rám,
hogy a minimumra csökkentsem a hülyeségét. Egyvalami viszont
tuti volt: ha lesznek parazsak a klubban, és bármelyikük újra
karon ragad, én tőből tépem ki azt a kart. Ezt akár készpénznek is
vehették.
 2. fejezet

TESSÁVAL FELPATTANTUNK A MAX-RE, és a belváros felé vettük

az irányt. Barátnőm csípőre tett kézzel buja pillantást vetett rám.
– Na, hogy festek?
Rövid, fekete, dugj meg!’ ruháját viselte, hozzá élénkvörös
rúzst.
– Mint aki vérribi akar lenni – ráztam meg a fejemet. Rávett,
hogy ma estére engedjem le a hajamat, ami a vállam körül
göndörödött, és hullámokban omlott a hátamra.
Erre felnevetett.
– Akkor jó.
Én egy „mi a franc van” pillantást vetettem rá, mikor
végigmérte szűk farmeremet, fekete, seggszétrúgós bakancsomat
és szoros vörös, ujjatlan felsőmet. Kivillantottam minden cuccost,
különben Tessa nem engedett volna ki a lakásból. Mindig felhúzta
magát, amikor nem hagytam, hogy ő öltöztessen, mintha csak egy
neki készített játékbaba lennék.
Eltúlzott sóhajt hallatott.
– Már rég feladtam, hogy beléd verjek egy kis jó ízlést.
Bemutattam neki, mire a levegőbe emelte mindkét kezét.
– Tudod, igazából úgy kéne kinéznünk, mint aki azt akarja,
hogy megfektessék, nem úgy, mintha szét akarnánk rúgni valaki
seggét.
Elvigyorodtam. Az öltözékem tökéletes volt. Sosem tudhatod,
mikor lesz szükség egy kis seggberugdosásra. Főleg Portland
utcáin. Pont erről szóltak az edzéseim. És ha már erről van szó...
tekintetem arra a jókora, drámaian megfogalmazott, laminált
plakátra esett, ami minden vonat falát elcsúfította.

PARÁZS VAGY?

* FOKOZOTT ÁLLÓKÉPESSÉG
* ÉTVÁGYTALANSÁG
* DÜHKITÖRÉSEK
* CSILLAPÍTHATATLAN SZOMJÚSÁG
* SZÉPSÉG ÉS ERŐ
* FÉRFI

HÍVJA A FORRÓVONALAT,
HA EZEK A TÜNETEK
VÁRATLANUL JELENTKEZNEK!

Majd azzal a listával folytatódott, hogy a parazsak milyen

veszélyt és kockázatot jelentenek a társadalomra, és ingyen
tesztelésre biztatott. Megráztam a fejemet. Micsoda marhaság! Az
egyik nap még azzal a tudattal mászkálsz, hogy az élet csodálatos
és ember vagy, nem valami vérszívó szörnyeteg, hogy aztán
bumm!, a tested változni kezdjen, és akkor már sehogy sem lehet
megállítani a parázzsá alakulást. Mindezt azért, mert mondjuk
húsz éve az anyucid nem fért a bőrébe, és engedett egy kéjvágyó
vámpírnak. Természetesen illegális volt vámpokkal hálni, de
időnként megszegték a szabályt. Volt, hogy többször is.
– Mit gondolsz, miért férfi minden parázs? – kérdeztem Tessát.
Eléggé rá volt kattanva, úgyhogy biztos tudja.
Szája sarka pimasz vigyorra húzódott.
– Kit érdekel? Ami jó, azt nem kérdőjelezem meg. Mellesleg így
kevesebb a versenytársunk.
Na, jó, nagyon úgy fest, hogy bár megszállottja a témának,
egyben szörnyen tudatlan is. Remek kombó. A vámpírok és a
parazsak természetellenesen szépek voltak, pontosan afféle
fegyvert alkotva, ami kapóra jött buta, szexre vágyó nők
elcsábításánál. Természetesen léteztek vámpírnők is – ostoba,
kanos férfiak elcsábítására –, de női parazsak nem. Valamilyen
okból a vámpírférfiak és az embernők egyesülése csak férfi
utódokat eredményezett. A férfi leszármazottak teljesen
emberinek tűntek egészen a húszas éveik elejéig. A vírus az agyban
lappangott mindaddig, míg a homloklebeny teljesen ki nem
alakult. Ezután lassan megindult a változás, és hamarosan kisült,
hogy anyu élőholtakkal huncutkodott. Voltak parazsak, akik ezt
már az átalakulásuk előtt tudták, míg mások egészen az utolsó
pillanatig a sötétben tapogatóztak.
Ismerős környéken robogott a vonat: már közel volt a mi
megállónk. Tessával az ajtó közelében helyezkedtünk el, és vártuk,
hogy a szerelvény befusson. Elég sok PSU-s diák indult neki a mai
estének ugyanolyan tervekkel, mint mi, így amikor az ajtó kinyílt,
a tömeggel együtt zúdultunk ki mi is.
Mire gyalogosan megtettük a háromutcányi távot, már elmúlt
este 11. Bernről zene szűrődött ki, erős basszushangokkal
súlyosbítva.
– Szent szar, úgy néz ki, a Stag ma dugig van – mondta Tessa,
bár majdnem megsüketültem, olyan hangosan mondta, miközben
átvonszolt a tömegen.
Követtem, és azzal nyugtattam magam, hogy legalább parazsak
aligha lesznek itt. Vámpírok és parazsak olyan nyilvános helyekre,
mint amilyenek az egyetemi előadások is, csak különleges
engedély birtokában mehettek. A vámpírok nem bírták a napot,
így az embereknek hajnali 1 után kijárási tilalom lépett életbe. Ezt
követően a portlandi éjszakát és számos más amerikai nagyvárost
a Kaptár tagjai uralták, és nem szolgálta éppen legjobban az ember
érdekét, ha a kijárási tilalom az utcán érte. Kivéve, ha vérribi volt.
Persze Tessa magasról tett ezekre a szabályokra. Nemegyszer
kellett záróra után hazavonszolnom.
A kidobók megnézték, fent vagyunk-e a listán, és máris
bejutottunk. A gyárstílusú klubban a fények stroboszkópként
villóztak, gellert kapva a simára csiszolt betonpadlón, az acél- és
bronzdekoráción.
– Előbb iszunk? – Tessa táncikálva tört előre a már most is
tömött helyen. A karzatról a fű jellegzetes illata szállt felénk, mire
felvihogtam. Ma éjjel egész Portland bulizott.
A VIP-szekcióban kiszúrtam Valarie hidrogénezett haját, és
rájöttem, hogy kicsit túlzott, amikor azt mondta, hogy a klub nagy
részét lefoglalta ma estére. De még az a kicsi, megemelt zóna is
veszélyes terepnek számított. Elvezettel fog basáskodni a
földszinten rekedt többi ember felett. Tudtam, ha megmutatom
Tessának, egyenesen oda akar majd menni. így inkább az
ellenkező irányba kormányoztam.
–Ja – mondtam –, csapjunk le a nagybárra! – Rettenetesen
szükségem volt valami folyadékra, aminek lehetőleg a kilencven
százaléka alkohol.
Tessa azonnal bevetette képességeit, és nekiállt utat törni a
tömegben. Elég kicsi volt, hogy befurakodjon kérdéses hézagokba,
miközben szőke fürtjeivel a körülötte állókat pofozgatta. Én
magam sem voltam egy óriás, de egy hetvenes magasságommal
így is egy fejjel magasodtam legjobb barinőm fölé. így viszont nem
mindig sikerült a nyomában maradnom. Egy pillanatra szem elől
tévesztettem, de a bárnál ismét egymásra találtunk.
– Négy kupica tequilát és két epres daiquirit – mondta éppen,
mikor mellé furakodtam.
A fáradt, nem-különösebben-örülök-hogy-élek arcot vágó
felszolgálólány eltűzött, hogy kitöltse az italainkat.
– Négy kupica? – nyihogtam. – Csajszi, mi már azelőtt ki
leszünk ütve, hogy itt hagynánk ezt a francos bárpultot.
Nem voltam valami nagyivó. Leginkább pár pohár bort
küldtem le a vacsora mellé. Viszont általában lehetetlen volt úgy
partizni Tessával, hogy ne mattrészegen menjünk haza. Úgy tűnt,
a mai este sem lesz kivétel.
– Nem tudom, miért aggódsz – vigyorgott rám Tessa, és közben
a zenére kellette magát. Fekete ruhája igencsak magasra csúszott a
combján, és nem is egy sráccsapat figyelt már fel rá. – A héten
minden este, vasárnap meg kétszer is felülmúltál piálásban.
Igaz. Már el is feledkeztem újsütetű szuperképességemről:
ledöntök egy üveg bort, és csak enyhe bizsergést érzek.
– Talán ma este érdemes lenne tesztelnünk ezt az elméletet –
mondtam. Kicsit ordítanom kellett, amikor a ritmus valamivel
zúzósabb lett.
– Ez a beszéd! – kiáltotta, mielőtt megfordult volna, hogy
végighordozza pillantását a hosszú fémsöntésen. – Hé, lehetne
inkább nyolc tequila...

Harminc perccel később Tessa és én még mindig a bárnál

álltunk. Éppen ivóversenyt folytattam két kopaszra borotvált
izompacsirtával, akik teljesen tutira vették, hogy elbírnak az én
ötvenöt kilómmal.
Tévedtek.
Üres pálinkáspoharak sorakoztak előttem a söntéspulton, és a
bárpultos csajszin láttam, hogy reméli, mihamarabb befejezzük
ezt a szarságot. Egyes és kettes számú izompacsirta üveges
tekintettel próbálták felhörpinteni a maradék italukat, de nem jött
össze nekik, és még azelőtt ájultan roskadtak össze, hogy
befejezték volna.
– Nyertem! – kiáltottam, és kissé meginogtam.
Tessa karon ragadott.
– Gyerünk, baby! Ideje megkeresnünk Valarie-t!
A fejemben érzett klassz és kellemes zsongás szinte azonnal
szertefoszlott.
– Muszáj? Lehet, hogy öngyilkosságot követek el, ha tíz percnél
tovább kell a társaságában lennem.
A jelek szerint a pia nem csinált mást, csak megoldotta a
nyelvemet.
– Már nyolc SMS-t küldött – közölte Tessa, aki majdnem
elesett a magas sarkújában, ahogy megpróbált elvonszolni a
bártól. – Te meg amúgy is egy hétre elég rövidet ittál. Keressük
meg a barátainkat, és táncoljunk!
Vonakodva, de hagytam, hogy maga után rángasson. Tudtam,
hogy ha Tessa nem lenne ennyire elázva, megkérdezné, mégis
hogy tudtam meginni egy egész üveg tequilát, és még mindig járni
meg beszélni. Én legalábbis ezt kérdezgettem magamtól. A szesz
nem lehetett sem gyenge, sem vizezett, mert az a két srác kiütötte
magát, miközben együtt próbáltak meginni egyetlen üveggel.
Jelenleg az anyagcserém csúcsra járatva zúzott. Biztos a futás
lehetett az oka.
 – Tess! – Valarie máris rávetette magát a legjobb barátnőmre,
engem még csak pillantásra sem méltatott. Úgyhogy otthagytam
ezt a kettőt, hadd dumáljanak arról a szarságról, amiről részeg
tyúkok szoktak, és lerogytam az egyik hatalmas kanapéra. Tessa
ezt rám szokta hagyni, de hamarosan úgyis megkeres, és akkor
kirángat a táncparkettre.
Ahogy hátradőltem, éreztem, ahogy az a sok kupica ellazít.
Végre elengedhettem magam, és nem kellett arra a sok sebre meg
szarra gondolnom, ami az életemet tarkította. De ahogy kezdtek
körülöttem gyülekezni a párok, nem tudtam elfojtani azt a
nyilallást, amit azért éreztem, hogy egyedül vagyok. Az az éjszaka:
azóta nem volt egyetlen kapcsolatom sem, még csak laza sem.
Képtelen voltam elég sokáig lebontani a falaimat ahhoz, hogy
megbízzak bárkiben is, noha már kezdtem fejlődni ezen a téren.
Ma éjjel eljöttem bulizni. Ittam. Szóval valami gyógyulás csak
beindult.
Beljebb fúrtam magam a kanapéba. A VIP-terület nem volt
olyan zsúfolt, mint a nagy tánctér, így most az egészet a
magaménak tudhattam. Valarie még pénzzel sem tudott
összeszedni annyi embert, hogy megtöltse ezt a részt. Lekaptam
két pohár pezsgőt egy arra elhaladó pincér tálcájáról, és
hátradőltem, hogy kiélvezzem az ingyenpezsit.
Miután felhajtottam az elsőt, és elkezdtem kortyolgatni a má-
sodikat, bizsergés futott végig a hátamon. Felültem, kihúztam ma-
gam, és bőrbakancsomon megcsillantak a fények, ahogy derékból
elfordulva körülnéztem. Tessa a táncparketten ropta, és egy
magas, szőke sráchoz dörgölőzött, aki klassz hipszter-szemüveget
viselt. Valarie és bandája a közelben volt, de egyikük sem törődött
velem.
Én viszont megesküdtem volna rá, hogy figyelnek. Próbáltam
csillapítani ezt a paranoid érzést, jól tudván, hogy csak túlzottan
élénk képzeletem lehet a ludas. Ám... az érzés nem akart
megszűnni.
Tessa vonta el a figyelmemet, amikor lerongyolt a
táncparkettről, és – amilyen gyorsan csak tudott kurvás magas
sarkújában – odafutott hozzám, végig visítozva.
– A francba, Charlie, ezt nem fogod elhinni! – Szeme
elkerekedett izgalmában.
Felálltam, és a pezsivel félig telt poharamat az asztalra tettem.
 – Várj! – mondtam nevetve, mikor megragadta a karomat, és
izgatottan ugrándozni kezdett.
– Itt vannak! – Szent szar, tényleg eljöttek, még a kijárási
tilalom előtt, és már itt is vannak a klubban.
A torkomon akadt a levegő. Igyekeztem visszanyelni a pillanat
alatt rám törő hányingert. Szerettem volna azt hinni, hogy a One
Direction-ről beszél, vagy Bieberről, de mivel igazából róluk nem
szólt külön szabály, hogy kijárási tilalom előtt is kint lehetnek,
tudtam, hogy nem valami ember miatt jött ennyire lázba. Csakis a
parazsak lehettek.
A csuklómra néztem. Karcsú aranyórám elárulta, hogy még
messze túl korán van ahhoz, hogy bizarrék kijöjjenek. Akkor meg
mi a franc? Noha nem voltam még beállva, már megbántam, hogy
olyan sokat piáltam. Azt akartam, hogy tiszta legyen a fejem, ha
parazsak is vannak a közelben. Egyszer már elkaptak.
Soha többet.
Csak most vettem észre, hogy ökölbe szorítom a kezemet, így
ellazítottam az ujjaimat, és hagytam, Tessa hadd vonszoljon a
táncparketten, hogy közelebbről is megnézzük őket. Tényleg ott
voltak: két magas, káprázatosán szép férfi. Az egyikük fekete hajú,
ijesztően erős kisugárzással, a másik meg sárgásszőke, és úgy
festett, mint a rosszfiú haverja. A nők közelebb tolakodtak
hozzájuk, volt, aki gyakorlatilag már-már megkufircolta a lábukat.
Én csak a fejemet ráztam. Tessa váratlanul kitépte magát a
szorításomból, és nyílegyenesen feléjük tartott. O, a francba, ne!
Nyilván jól becsípett. De nem volt amúgy is tökhülye? Immár
teljesen kijózanodva törtem át a vihogó lányokon, míg az első
sorba nem értem.
Időben érkeztem, hogy ezt halljam:
– Tessa! T-vel – mondta éppen legjobb barátnőm kásás
hangon.
Ekkor láttam csak meg, hogy a sötét hajú szörnyeteg ölében ül.
Elöntött a harag. Még nem volt kijárási tilalom sem, ő pedig
részeg volt – az egész nem volt rendjén.
– Tessa! – szólaltam meg legjobb anyás hangomon, és azzal
karon ragadtam, hogy kirántsam a férfi öléből.
Most, hogy közelebb értem, orromat réz és pézsma szaga csapta
meg. A rosszfiú rám meredt azzal az istenverte fekete-ezüst
szemével. A rémálmaimban kísértő szemekkel.
 – Hé, nyugi, édesem, csak jól érezzük magunkat! Igaz, Jessa? –
A hangja halkan, selymesen dorombolt.
– Tessa a neve – csikorogtam. – És a bulinak vége. –
Magamhoz szorítottam Tessát. Mintha teljes súlyával rám
nehezedett volna: talán az alkohol végleg kiütötte?
Ahogy meg akartam fordulni, a férfi karja kivágódott, és
megragadta a csuklómat, elég szorosan ahhoz, hogy az órám a
bőrömbe mélyedjen.
Mi a fasz folyik itt? Egy nap kétszer!
Ekkor kezdtem kissé vörösben látni, ahogy gondolatok
villantak át a fejemen gyors egymásutánban. Mint amikor az
ember azon tűnődik, képes lenne-e meggyilkolni valakit. Időnként
mindenkinek bevillan egy ilyen vad gondolat. Én egyértelműen
tűnődtem már el rajta.
Nos, ebben a pillanatban megkaptam rá a választ.
Szabad karommal magam mögé löktem Tessát, és örültem,
hogy sikerült elég ideig talpon maradnia annyira, hogy odébb
tudjon támolyogni. Aztán visszafordultam a karomat lefogó kéz
gazdájához.
– Engedj! El! – Megriadtam saját hangomtól. Nyers volt, és
állatias.
A szeme ekkor lüktetni kezdett, ahogy az órán a másik parázsé,
és megnyalta az ajkát, ahogy végigmért. Nemhogy nem engedett
el, hanem még közelebb is rántott.
Rossz válasz.
Szabad kezemet meglendítettem, tenyeremet kifeszítve, és
belecsaptam az orrába. Éreztem, ahogy reccsen a porc, és szinte
azonnal véres lett a tenyerem. Szorítása enyhült, és kirántottam
magam a kezéből, majd gyorsan megperdültem, hogy
megragadjam Tessát, és elhúzzak onnan. A vállamat ekkor egy
erős kéz ragadta meg, szétzúzva a terveimet. Félelem lett rajtam
úrrá, átjárva minden mozdulatomat, a gondolataimon
eluralkodott a pánik. Próbáltam összpontosítani, hogy önvédelmi
oktatóm szavai áthatoljanak a rémület ködén. Nagy levegő, ne ess
pánikba! Egyetlen gyors mozdulattal megperdültem, arra készülve,
hogy ott rúgom meg az engem fogva tartó tagot, ahol az igazán fáj.
Legyen parázs vagy sem, a mogyorókba nyomódó térd minden élő
férfinak kellemetlen élmény.
Nem haboztam, egyenesen célra tartottam, de persze egyetlen
embernek sincs esélye egy parázzsal szemben. Gyorsabban
mozdult, mint hogy szemmel követni tudtam volna. Valahogy
rúgástávolságon kívülre lépett, noha a jelenléte még mindig
belengte a helyiséget. Levegő után kapkodva fékeztem le a
támadásomat, és éber tekintettel figyeltem. Egy másik parázs állt
előttem, nem a szörny, nem is a haverja. Valahogy rögtön tudtam,
hogy ő nem olyan, mint a másik kettő. Azok bosszantó
szemétládák voltak, de csak normális, hétköznapi parazsak. Ez a
mostani egészen más volt. Minden porcikájából sütött, hogy
veszélyes. Tisztán és egyszerűen.
Minél tovább meredtem rá, annál nagyobb volt a kísértés, hogy
még tovább nézzem. Mindegyik görény szép volt, első osztályú
csajmágnesnek és gyilkológépnek lettek teremtve. De az első
megérzésem nem csalt: ez a parázs sokkal több volt náluk.
Szentségei istenei mindannak, ami szexi, hát mit teremtettek?
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor életemnek egy pontján
– úgy tizenéves korom közepe táján – a parazsakat és a
vámpírokat lenyűgözőnek találtam. Sosem jutottam el Tessa
rajongásának szintjére, de elismertem, hogy szépségesek. Ámde
volt az az éjszaka, és azóta egyszer sem... most azonban ez az
idegen mindenféle dolgokat művelt a testemmel és a véremmel.
Volt valami abban, ahogy a belőle sugárzó, visszafojtott halálos erő
szinte második kabátként borult rá, valami abban, hogy olyan
könnyedén és visszafogottan mozgott. Ijesztő volt – a legijesztőbb
férfi, akit valaha is láttam, ám mégis egyfajta nyugalmat és
biztonságot keltett bennem. És észveszejtőén dögös volt.
– Jól van? – Erős baritonja rendet vágott megbolydult
hormonjaim között. A mögötte támadt dulakodás vonta el a
figyelmemet, mielőtt felelhettem volna. Két fekete ruhás parázs
állt mögötte. Éppen az első két seggfej parazsat nyomták a földre,
és bilincselték hátra a kezüket.
Tekintetem önkéntelenül is visszasiklott az előttem álló halálos
hímre. Legalább 1,85 magas lehetett és csupa izom. Kócos
gesztenyebarna haja laza hullámokban hullott a homlokára.
Fekete katonai gyakorlót viselt, és mindenből, de mindenből az
sütött, hogy veszélyes. Lehetett ez a fekete szemének csillogása,
vagy hogy az ezüstgyűrű nagyobbnak és élesebbnek tűnt, mint a
többi parázsé, de egyértelműen látszott rajta, hogy vele nem
érdemes baszakodni.
 Össze kellett szednem magamat, így nem foglalkoztam azzal,
hogy feleljek a kérdésre. Inkább szépen hátrálni kezdtem,
összeszedve Tessát, aki időközben elterült a padlón. A tequila
végül beütött nála. Ahogy eloldalaztam a gyakorlót viselő,
keménykötésű parázs mellett, szemének ezüstgyűrűje örvényleni
kezdett, és vonásai még ridegebbek lettek, ahogy tetőtől talpig
végigmért.
Felemeltem a kezemet.
— Csak semmi találgatás! A vér a haverodé.
Mi történt a szemével? A színek örvénylése azt jelezte, hogy ideje
enni? Nem szívesen maradtam volna, hogy ezt kiderítsem.
A parázs nem állított meg, de nem vette le a tekintetét az
arcomról. Valami rejtőzött annak a sötét szembogárnak a mélyén.
Valami számító. Méricskélt, és nekem ez nem volt okés.
– Ryder! Újabb hívást kaptunk – szólalt meg az egyik parázs. A
keménykötésű fickó, Ryder szeme egy pillanatra oldalra villant,
ökölbe szorított kezének ujjai pedig szétnyíltak, hogy megragadja
az övére erősített kommunikációs eszközt.
Amíg lehetett, megragadtam a lehetőséget. El kellett tűnnöm
ezeknek a domináns hímeknek a közeléből. Lenyúltam,
gyakorlatilag a karomba kaptam Tessát, és szinte nem is éreztem a
súlyát, ahogy kimenekültem a klubból. Egész idő alatt egyetlen szó
lüktetett a fejemben – az ijesztően tökös, dögös parázs neve.
Ryder. Felsóhajtottam.
Fantasztikus. Miért nem vagyok képes egy normális sráccal
találkozni?
 3. fejezet

EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG TARTOTT, mire hazaértem, főleg azért,

mert Tessa a holtsúly szerepét alakította. Végül leintettem egy
taxit, és barátnőm bankkártyáját terheltem meg vele. Lehet, hogy
ő is csonka családból származott, de eltérően az enyémtől, az
övének rengeteg a pénze. Tessának tekintélyes öröksége volt, és
nem fog haragudni, amiért az ő kontójára taxiztunk haza.
Miután sikerült leimádkozni róla a cipőjét, ágyba dugtam. És
akkor végre lemoshattam a kezemről a görény vérét, és
leszedhettem a sminkemet, mielőtt magam is ágyba bújtam.
Elnyújtóztam, és igyekeztem tőlem telhetőén a legkevésbé sem
gondolni azokra a furcsa szarságokra, amik mostanában történnek
velem, beleértve azt a vonzódást is, amit ma éjjel a parázs, Ryder
iránt éreztem, noha nem csak azt. Nem leltem ezekre
magyarázatot. Talán, ha srác lennék, aggódnék, hogy anyu
összefeküdt egy vámpírral. Mert határozottan produkáltam a
„plakátos” szindrómákat. Csakhogy női parazsak nem léteztek,
apám pedig ember volt, katona, aki szolgálatteljesítés közben esett
el.
Talán csak valami hormontúltengésem volt, vagy valami
hasonló szarság. Legjobb lenne, ha elmennék az egyetemi
rendelőbe, és csináltatnék egy vérvizsgálatot. Biztos, ami biztos.
Elaludtam, és az éjszaka első felében úgy horpasztottam,
mintha agyonvertek volna. Már hajnalodhatott, mikor egy színes,
eleven álom látogatott meg.
A világ vérben fürdött. Karmazsinszínű folyókban úsztam, a
sodrás magával rántott, ahogy próbáltam csillapítani a bennem
tomboló fékezhetetlen szomjúságot. Nem számított, mennyit
ittam, nem volt elég. Vadul csapkodtam, ahogy próbáltam kitépni
magam a rémálomból, de képtelen voltam felébredni. Ekkor kezek
ragadtak meg, és rángattak ki a vízből. Sűrű, ragadós vér borította
a testemet, és esküszöm, hogy még a fémes ízt is éreztem a
számban. Rezes szaga az orromba tolult. Furcsa volt... de olyan
finom is. Éreztem, hogy visznek, és akkor a világ sírva fakadt, én
pedig úgy éreztem, mintha a lelkem is velük sírna. Felemeltem az
arcomat, hogy érezzem a végiggördülő könnycseppeket, és csak
ekkor döbbentem rá, hogy az is véres. A világ nem sírt, hanem
vérzett.
Felriadtam, a mellkasom vadul hullámzott, ahogy levegő után
kapkodtam, és próbáltam minél több levegőt szívni a tüdőmbe.
Álom volt. Szent szar, annyira valóságosnak érződött! És olyan
istentelenül ijesztőnek. Az arcomra valami nedvesség csöppent, és
szinte lassított felvétellel emeltem fel a kezemet, és érintettem
meg a képemet. A szívverésem kissé lelassult, amikor láttam, hogy
az ezúttal valóban esőcsepp, és nem vér. Érkezett egy második
csepp is, és egyetlen szemvillanás alatt felültem a földön, és talpra
szökkentem. Eső?
A földön? Gyorsan oldalra kaptam a fejemet, szemem
jobbra-balra villant, ahogy próbáltam rájönni, mi a túró folyik itt.
Még mindig álmodtam volna? Hogy a francba kerültem ide,
miközben aludtam?
Úgy tudtam, hogy a koleszszobámban alszom, erre úgy tűnik,
hogy... a tekintetem egy sor intő jelet regisztrált a magas
drótkerítés körül szétszórva. Az istenek magasságos szerelmére! A
fél várost átszeltem, és most a Kaptárt körülvevő kerítés előtt
álltam.
Szaporán pislogtam, és próbáltam felfogni, hogy mi történt.
Ahogy végigpillantottam magamon, láttam, hogy fel vagyok
öltözve. Vagy elment az eszem, vagy valami nagyon komoly baj
van. Kiskoromban alvajáró voltam, de a nappalinál tovább sosem
jutottam. Egyvalamit viszont tudtam: haladéktalanul el kell innen
tűnnöm. Ezen a környéken nem kaphatnak el a kijárási tilalom
után. Mert azzal lényegében aláírnám a halálos ítéletemet.
Felnéztem az égen magasan járó holdra, és a csípős hideg miatt
átöleltem magam. Úgy tűnt, mostanában a szeptember már hol
hideget, hol meleget hoz. Ma éjjel pedig, hogy még esett is,
éreztem, hogy hamarosan bekopogtat a jeges tél.
Nem gondolkodtam, csak rohantam: csupasz talpam alatt csak
úgy csattogott a murva, még az sem érdekelt, hogy teljesen
összevagdossa. Még mindig az alvópólómat viseltem, de jelenleg
nem ez tűnt a legsürgetőbb problémámnak. Valahogy, a sokk
dacára, a testem tudta, mit tegyen. Még sosem futottam ilyen
gyorsan, és nagyon hamar kiértem a veszélyzónából, immár
ismerős terepen haladtam. Nem tudatosan vettem erre az irányt,
de valami a családom otthona felé űzött. Anyu felé. Időnként egy
lánynak szüksége van az anyukájára, főleg akkor, ha lehet, hogy
megbomlik az elméje.
Befordultam az utcánkba, amit kétoldalt nagy fák szegélyeznek.
Nem a legjobb környéken nőttem fel, noha számomra tökéletes,
középosztálybeli kertváros volt, nekem pedig most hétköznapi,
normális dolgokra volt szükségem. Felrobogtam a tornácunk
lépcsőin, és még arra sem vettem a fáradságot, hogy eltűnődjek,
tíz perc alatt sprinteltem át a városon. Az út jó harminc percbe telt
volna, ha sietek. Remegő kezemmel beletúrtam hosszú, kócos
hajamba, és igyekeztem elcsitítani háborgó gondolataimat. A
talpam szúrt az őrült, mezítlábas rohanástól, és láttam, hogy véres
lábnyomok foltjai csúfítják el a verandát.
Anyu műtőasszisztens volt, és váltott műszakban dolgozott.
Zaklatott agyam nem nagyon emlékezett, hogy most éppen milyen
műszakban van, így ahelyett, hogy felzavartam volna, kotorászni
kezdtem az egyik cserepes növény alatt, ahova a pótkulcs volt
rejtve. Az halkan kattant a zárban, én pedig beléptem a hűvös,
ismerős előszobába, és bezártam magam mögött az ajtót.
Átcaplattam a nappalin, a konyhába igyekeztem. Az ösztönöm
hajtott tovább. Annyira, de annyira szomjas voltam. Kinyitottam
az egyajtós hűtőt, mert tudtam, hogy anyu egy csomó finomságot
tart odabent. Ő volt a környék legjobb szakácsnője. De ahogy
rámeredtem a benti cuccra, még a körtés-pekános pite sem tudott
lázba hozni.
Felkaptam egy sportitalt, azon tűnődve, kell-e nekem egy löket
elektrolit. Kinyitottam, nagyot kortyoltam belőle, de mielőtt
lenyelhettem volna, máris visszaköptem az egészet. Undorító volt
az íze. Csupa vegyszer és só. Elolvastam a címkét a nyitott hűtő
tompa fényénél. A dátummal minden oké volt, de akkor mi a franc
bajom van?
Pár másodperccel korábban megéreztem a jelenlétét, mint hogy
megszólalt volna.
 – Charlie, drágám, mit keresel itt?
Megpördültem, még mindig az italt markolva. Visszafojtottam
a zokogásomat, és anyu karjaiba vetettem magam.
— Nem tudom, de valami baj van velem.
Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Teljesen kikészültem.
Mintha a gondolataim millió kilométer per órás sebességgel
száguldoztak volna, még a legegyszerűbb dolgokat is képtelen
voltam felfogni.
Egy aprót hátraléptem, hogy anyura nézzek. Még mindig fiatal
volt, és szép, hiába dolgozott két műszakban és nevelt fel egyedül.
Az igazat megvallva, nem is kívánhattam volna magamnak jobb
szülőt. És most mindennél jobban szükségem volt az én higgadt
anyukámra.
– Mi történt? Hálóingben rohantál idáig? Mezítláb? – A
tekintete végigsöpört rajtam, és a halvány fény is elég volt ahhoz,
hogy lássam sötétbarna szemében: aggódik. A szemünk színe
egyforma, ahogy a testfelépítésünk is, de anyunak nagyon szőke a
haja, míg az enyém sötét. Mint apámnak. Akit csak a házban itt-ott
található két-három fényképről ismertem.
– A francba, azt hiszem, összevérezem az egész konyhapadlót.
– Felemeltem a lábamat, hogy megnézzem a vágásokat.
Összerándult a gyomrom. Ne! A nagy részük már be is gyógyult.
Csak halvány rózsaszín vonalak maradtak utánuk.
Nem találtam a szavakat, kezdett hatalmába keríteni a hányin-
ger és a szédülés. A tudatom peremén sajgó sötétség jelent meg, és
éreztem, ahogy elgyengülnek a tagjaim.
– Olyan szomjas vagyok, anyu. – Nem ezt akartam mondani.
Azt akartam mondani, hogy álmodtam, és alva jártam. De a
szomjúság majd’ megőrjített. De ha szomjas voltam, akkor miért
volt mindennek szaríze?
– Charlie! – Tompán ért el hozzám a kiáltása. Mintha több
kilométerről érkezett volna a hangja. Párszor megráztam a fejem,
hogy legyűrjem a sötétséget, de végül már nem bírtam vele.
Előredőltem, tudva, hogy ma este legalább anyu ott lesz, hogy
elkapjon, amikor elájulok. Utolsó gondolatom a nyakán lüktető
vastag ér volt.

…………………………………
 Hangok törtek át a fejemben zúgó zavaros, statikus zörejen.
Felnyögtem, próbáltam felidézni, mi történt múlt éjjel. Lassan
képek kezdtek előszüremleni. Tessával bulizni voltunk, aztán...
rengeteget ittam. Ezért zúg a fejemben ez a borzalmas statikus
zörej?
– Charlie, hallasz engem, édesem?
A hang ismerős volt. De mit keresett anyu a kokszban?
Próbáltam valahogy kinyitni a szememet? Jó pár kísérletet
követően sikerült résnyire nyitnom.
– Anyu... – nyögtem fel. – Mi folyik itt?
Ereztem, hogy hűvös kezek érintik meg az arcomat, és
felnyögtem, ahogy a fájdalom belém nyilallt. Úgy éreztem, mintha
lángolna a testem. Beteg voltam. Betegebb, mint bármikor
korábban. Ez nem sima macskajaj.
– Meg kell, hogy hallgass, Charlene Anne Bennett. Mindennél
jobban szeretlek ezen a világon, és nem számít, ki mit mond neked
a következő pár napban, ezen semmi sem változtat. Értesz? – A
hangja erős volt, és egy pillanatra sem remegett meg.
Szent szar, a frászt hozta rám.
Félelem töltött el azzal az adrenalinlökettel, amitől teljesen
felpattant a szemem, és megláttam anyám aggódó arcát. Nem az
övé volt az egyetlen. Mellette kétoldalt egy-egy parázs állt.
Mindkettőjüknek kísérteties, ezüstgyűrűs fekete szeme volt, és
rám meredtek. Csak ekkor vettem észre, hogy nem a kokszban
vagyok. Anyám konyhájának padlóján feküdtem. Mit kerestem
anyu házában? Sőt, ami ennél fontosabb, miért voltak parazsak
anyu konyhájában?
– Anyu...
El kell innen tűnnie. A parazsak veszélyesek, főleg egy
magánházban, ahol nincs senki, aki segíthetne nekünk.
– Annyira sajnálom, Charlie. Annyiszor próbáltam
elmondani, de... nem hittem, hogy ez valaha is megtörténhet.
Kislány lettél, így csakis Johntól születhettél.
Próbáltam valahogy felkelni, és anyu segítségével sikerült is
felülnöm. Ebből a szögből hirtelen szinte hipnotizált a nyakán
lüktető ér. Párszor kinyitottam és becsuktam a szememet, de
amikor megint odanéztem, az az ér mindig egyértelműen vérrel
telve lüktetett.
Az egyik parázs elővette a telefonját, és egy gombot lenyomva a
füléhez emelte. Három szót dörmögött bele.
– Szükségünk van Ryderre.
Ekkor ájultam el ismét.

Mikor felébredtem, anyu már nem volt ott, és a korábbi homály

helyett ismét emlékeztem mindenre, méghozzá kristálytisztán.
Szent szar! Anyu házába parazsak jöttek. A talpam villámgyorsan
begyógyult. Ott volt az a véres álom. Az anyu nyakán lüktető ér. Mi
a lótúró történik velem? Csak nem tettek valamit a tegnap éjjeli
italomba ... valamiféle hallucinogén szert? Emberi növekedési
hormont, amitől megbolondult a testem? Biztos van rá valami
orvosi magyarázat.
Lenéztem. Keményített, fehér kórházi hálóing volt rajtam.
Anyu biztos behozott, miután kiborultam nála, és kétszer is
elájultam. De ahogy körbepillantottam, attól csak értetlenebb
lettem. Ilyen szobát még az életben nem láttam a Legacy
kórházban. Egyfelől túl nagy volt, tele kütyükkel, valamint
hatalmas üvegablak foglalta el a teljes jobb oldali falat, mint
valami megfigyelőállomáson. Árnyék suhant el az ablak előtt, én
pedig oldalra rántottam egy kicsit a fejemet, próbálva felfogni, mit
is láttam. Csak nem egy orvos ólálkodott ott? Vagy van egy eddig
ismeretlen kukkoló az életemben?
Valaki megköszörülte mögöttem a torkát. Vagy egy méterre a
kórházi ágyamtól ott állt ő, a dögös, halálos kinézetű parázs a múlt
éjszakáról, a klubból. Ryder. Egész végig itt állt volna? Még
egyszer, mi a franc került múlt éjjel az italomba?
Ismét ráirányítottam a figyelmemet, és a levegő szinte
sistergett közöttünk. Az a furcsa vonzás most is ott volt, az a
kapocs, amit én tuti biztos a hátam közepére kívánnék egy
parázzsal. És ha már erről beszélünk. .. mi a faszt keresett a
kórházi szobámban?
Az arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni, de az állkapcsa
megfeszült. Nagyot nyeltem, éreztem, hogy a nyelvem duzzadt.
Olyan istentelenül szomjas voltam, hogy azt hittem, mindjárt
szétrobban a fejem. Felemeltem a karomat, hogy testtartást
váltsak, és ekkor vettem észre, hogy az ágyhoz vagyok kötözve.
Ó, a francba is, ne!
 Egyre riasztóbb lett a felismerés, hogy az első ösztönöm nem
tévedett. Hogy ez nem egy rohadt kórház.
Ryder meg sem moccant. Sötét szeme mintha az enyémre
tapadt volna. Végül megrázta a fejét.
– Ez lehetetlen. – Halkan, szinte tűnődve ejtette ki a
szavakat, és igazából nem is nekem szánta.
Megfeszítettem a láncaimat.
– Hol a túróban vagyok? Mit tettek az anyámmal? Azonnal
engedjenek el! Ez törvénytelen fogva tartás!
A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, amitől a szavaim
összefolytak. Ryder ekkor megmozdult, azon a természetfeletti
módon, ami azt sugallta, messze gyorsabb egy embernél. Az
éjjeliszekrényről felvett egy kis tükröt, és lassan odalépett hozzám.
– Charlie, le kell higgadnod! Anyukád felhívta a forródrótot,
mikor elájultál. Látta a szemedet, és tudta, hogy... hát, ez rohadtul
lehetetlen ugyan... de mégis azt hisszük, parázs vagy.
A szám is tátva maradt. Hogy mit mondott az előbb? Mielőtt
még bármit mondhattam volna erre, kinyújtotta a tükröt, és az
arcom elé tartotta.
Megdermedtem, ahogy a tükörképemre meredtem.
– Nem!
Felüvöltöttem. Mély és állatias hangon. A szemem...
Eltűnt anyám sötétbarnája. A helyét fekete írisz vette át,
körülötte gyűrű. Ezüstöszöld gyűrű, ami úgy táncolt, mintha
villámok csapdosnának benne. Legszívesebben eltéptem volna a
tekintetem ettől az idegen szempártól. De képtelen voltam rá.
Szentséges fasz! Olyan a szemem, mint a parazsaké.
Még ilyen zaklatottan is feltűnt, hogy a szemem mintha kissé
eltérne azoknak a hím parazsaknak a szemétől, akikkel eddig
találkoztam. De szó sem lehetett tévedésről: az ember/vámpír
hibridek nagyon is jellegzetes szeme volt ez. Ekkor eszembe
ötlöttek anyám szavai. Hogy próbált mondani valamit, amivel
felkészíthet erre a pillanatra. A mellkasom vadul hullámzott,
ahogy legyűrtem a rám törő pánikot. Ryder úgy tartotta elém a
tükröt, mintha csak arra akarna rávenni, hogy nézzem még, hogy
fogadjak el mindent, amit annyira kényelmes volt az elmúlt pár
hónapban figyelmen kívül hagyni. Nem csak a szememről volt itt
szó. Tagadhatatlanul hibátlan lett a bőröm, és egyfajta halvány
izzást is kapott, míg a hajam úgy csillogott, akár egy
Pantene-reklámban. Arról nem is beszélve, hogy olimpiai atlétákat
megszégyenítő módon futottam, és hogy olyasmire szomjaztam,
amit egyetlen általam fogyasztott ital sem csillapíthatott. De még
ezzel együtt is a szemem volt a legrémesebb.
Torzszülött lettem! Ez hogy történhetett?
Ahogy Ryder elvette a tükröt, a torkomban és a számban érzett
égető, száraz érzés dübörögve kelt életre. Mostanra minden
kezdett értelmet nyerni. Ha parázs vagyok, akkor szükségem van...
Ryder elővett egy kis tasak vért.
Ne! Vért ne! Nem lehetek olyan, mint ők. Nem leszek.
Ahogy ezt gondoltam, ő kiszúrta a műanyag tasakot, és ahogy a
fémes illat megtöltötte a levegőt, úrrá lett rajtam egy ösztön.
Erővel nekifeszültem a láncoknak, és elégedetten hallottam, ahogy
elroppannak. Az ínyem tompán égett a két szemfogam környékén,
és szinte éreztem, ahogy azok meghosszabbodnak.
De már túl messzire kerültem a vér okozta kábulatban, hogy
ezzel törődjek.
Felpattantam, és az ágyon Ryder fölé magasodtam. Akit csak
kissé lepett meg gyors mozdulatom, mert azonnal odadobta
nekem a tasakot. Aztán az ágyam végéhez támasztott hosszú
botért nyúlt, ami valamiféle fémelektródákban végződött.
A vértasaknak hűvös volt a tapintása, és ahogy a tekintetem
rátapadt a benne lötyögő sötétvörös folyadékra, a gyomrom
összerándult. Ez undorító. Nem teszem meg. Nem, nem, nem...
De mielőtt megfékezhettem volna, a szomjúság még erősebben
csapott le rám, így felemeltem a tasakot, és a számhoz emeltem. A
két szemfogam, amit nem tudtam irányítani, ismét elősiklott, és
átlyukasztotta a műanyagot. Szívni kezdtem a csodálatos ízű vért,
és az lecsorgott a torkomon. A számban mennyei kéjérzet lobbant,
én pedig felnyögtem. Egy pillanatra eszembe villant Tessa.
Megmondhattam volna neki, hogy egy parázs érintése túrót sem
ér, viszont a vérivás abszolút miniorgazmust okoz. Noha a fejem
még mindig azt mondogatta, hogy ez undorító, a testem többi
része a mennyben járt. Egy örökkévalóság óta most először
éreztem, hogy a szomjúságom csillapodik. Életerő járta át a
testemet. A szívem a fülemben dobogott, az izmaim megfeszültek.
A tasak nagyon hamar kiürült.
– Még! – morogtam oda Rydernek.
Aki erre lassan leemelte az adóvevőjét az övéről.
 – Karantén alá kell vennünk a déli kórtermet.
Mi a tosz? Mivel nem vette elő elég gyorsan a vért, amit
akartam, leugrottam az ágyról, készen arra, hogy feltépjem a
zsebeit, hogy átkutassam a folyékony orgazmus után. De még fél
méterre sem járhattam tőle, amikor a karja meglendült, elkapott a
nyakamnál fogva, és visszanyomott az ágyra.
Megdermedtem, ahogy a sokk és a gerjedelem egyszerre
öntötte el újfajta érzések ostromolta testemet. Ryder odahajolt a
fülemhez, én pedig megéreztem az illatát – cédrusfáét és egyéb
fűszerekét, és akkor még nem is szóltam határozottan férfias és
csábító szagáról. És persze fincsi is volna, de ezt nem volt módom
megtapasztalni. Lehelete a fülemet csiklandozta.
– Nem akarlak bántani.
Ryder körül keringő gondolataimat valami ínycsiklandóan
fémes és szédítő illat zavarta meg, ami felém szállt. Ez az illat...
valakinél vér van a közelben. Erősen kirúgtam, megszabadulva így
fogva tartómtól. Két lépést tehettem az ajtó felé, amikor egy olyan
erős elektromos töltet érte a testemet, amibe belerázkódott, én
pedig hátrazuhantam.
Két erős kar fonódott körém, ahogy magába nyelt a feketeség.

Úgy éreztem, mintha az áramütés csak pár másodpercig ütött

volna ki, noha nyilván tovább tarthatott. Másik helyiségben
ébredtem, és bár egy ekkora elektromos dózis után minden
fejfájások öreganyját kellett volna átélnem, csodálatosan voltam.
Mintha az érzékszerveim feljebb kapcsoltak volna, magasabb
fokozatra, és alig pár pillanat alatt felmértem a szobát. Arra
számítottam, hogy ismét az ágyhoz leszek láncolva, de ebben a
helyiségben nem voltak láncok. Szúrást éreztem a karomban, és
láttam, hogy infúzió van bekötve. Követtem a csövet, és láttam,
hogy egy nagy, vérrel teli tasakba fut. Nyelvemmel
végigsimítottam a fogaimon. A két szemfog ismét visszahúzódott,
és napok óta most először éreztem úgy, hogy a szám kellően
nedves és nem cserepes.
Mozgás és kaparászó hang vonta magára a figyelmemet – két
alak lépett a látóterembe. A páros, akik még nem vették észre,
hogy ébren vagyok, a nagy helyiség túloldalán állt, de tökéletesen
tisztán hallottam őket.
– Több vér kell neki, mint a legtöbb parázsnak. Majdnem
annyi, mint egy vámpírnak átváltozás közben. Ha nem hagyod
kiszáradni, nem lesz több ilyen kirohanása. – Egy rövid,
vörösesszőke hajú nő, fehér laborköpenyben mondta ezt
Rydernek. Ösztönösen is beszívtam a levegőt. Az illata eltért a
parázs férfiakétól és az emberektől. Vámpír volt. Valamiképpen
ezt már amúgy is tudtam, mintha egy beépített radar árulná el,
hogy ki ember, parázs vagy vámpír.
A tekintetem ekkor a botra villant, amit Ryder még mindig a
kezében tartott. Halványan felvillant bennem az égető kín, ahogy
eszembe jutott, hogy rázott meg vele ez a nyavalyás.
Parázs voltam. A rohadt életbe! Tudtam, hogy a frissen átalakult
parazsak veszélyesek lehetnek. Valami olyasmihez volt köze, hogy
nagy mennyiségű vérre volt szükségük a sejtjeiknek, hogy
hozzászokjanak a végül elszabadult és a testben gyökeret verő
vírushoz. Meg is ölhettem volna anyut. Lehet, hogy hangyányit
hálásabbnak kellene lennem, amiért itt vagyok, és nem
olyasvalakire vadászom, akit szeretek. De igazából magyarázatra
vágytam. Hogy történhetett meg ez? Egy női parázs. Mindig is
szerettem volna egyedi lenni, de nem pontosan erre gondoltam.
A kezemre meredtem, és most tűnt fel először, hogy kicsit
megváltozott: a bőröm feszesebb, sápadtabb és olyan puha lett,
mint egy csecsemőé. Nem tudtam, hogy emésszem meg ezt az
egészet. Hát tényleg egy nyavalyás parázs voltam. De mit jelentett
ez a számomra? Látom még valaha anyut? Tessát? Mi lesz az
egyetemmel? Nem álltam készen arra, hogy feladjam az életemet,
és a Kaptárban éljek.
Kavargó gondolataimat mintha elvágták volna, amikor a labor-
köpenyes nő elhagyta a szobát, és Ryder hirtelen ismét mellettem
termett. A tekintete összekulcsolódott az enyémmel, mikor jó egy
méterre megállt az ágyamtól. Nem úgy tűnt, hogy meglepné, ébren
talál. Gondolom, mindvégig tudta.
Megköszörültem a torkomat, noha nem nagyon tudtam, mit
mondjak.
– Nő vagyok – bukott ki belőlem bugyután.
Erre felemelte a fejét, és szája sarka szexi mosolyra görbült:
gödröcskék, szép fehér fogsor. Eddig még egy félmosolyt sem
láttam ettől a férfitól, most meg egyszerre támad le ezzel a
rengeteg szexi vonással. Szóval nemcsak egyféle módon volt
halálos.
Az istenek ma különösen utálhattak. Nem akartam vonzódni
egyetlen parázshoz sem. Nem vonzódhattam.
A mosolya ekkor eltűnt, és részben kíváncsi, részben izzó
tekintetnek adta át a helyét. Tekintete a testemre siklott.
– Igen, azt látom.
Ó, basszus!
– Nem úgy értem... hogy lehet egy nőből parázs?
Lépett felém még egyet, keze még mindig a kínzópálcát
markolta. Akár megérdemeltem, akár nem, nagyon szívesen
visszaadtam volna neki a kölcsönt. De ahogy végigmértem nagy
karját és kecses járását, kételkedtem benne, hogy le tudnám
gyűrni.
– Mindnyájunkat meglep kissé az ittléted. Viszont semmi
kétség. .. parázs vagy.
Elöntött a félelem, de egyben a düh is.
– Szóval most mondjak le mindenről, és lépjek be a vérszívó
bandátokba? – vakkantottam oda. Semmit sem gyűlöltem jobban,
mint hogy elveszítem a szabadságom, a választási lehetőségeimet.
Na, jó, mondjuk aligha én találtam volna meg a rák ellenszerét, de
nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy megtalálhattam volna,
de most ennek az esélynek lőttek.
Erre leengedte az ösztökét, én pedig észrevettem, hogy a
bokáján járógépet visel, mintha nemrégiben megsérült volna.
– Igen, be kell tartanod a szabályainkat, és itt kell élned a
Kaptárban.
Eddig is sejtettem, hogy a Kaptárban vagyok, de ezzel meg is
erősítette. Várjunk csak! Akkor én a kibaszott Kaptárban voltam.
Persze hogy ott. A bőröm lúdbőrözni kezdett, ahogy ráeszméltem,
mennyi parázs és vámpír lehet már most is a közelben. Több ezer.
Próbáltam nem gondolni arra az egyetlen alkalomra, amikor itt
jártam. Ez most más lesz. Még szép. Mert ezúttal, ha jól sejtem,
több száz rohadék akar majd ártani nekem.
A tekintetem ismét a Ryder erős markában pihenő
kínzóösztökére villant.
– Leteheted azt a vackot. Szerintem már megkaptam a heti
adag áramütésemet, kösz – meredtem rá kihívóan.
Meg se rezdült.
 – A törött bokám nem annyira ért egyet veled.
A szám erre kissé lefelé görbült. Azt én tettem? Basszus!
– Ó! Hoppá!
Úgy vonta meg a vállát, mintha nem lenne valami nagy dolog.
– Pár óra, és meggyógyul.
Hátradőltem a párnán. Talán most csak arra volt szükségem,
minthogy baromira befogjam, és tegyem, amit ez a tag mond.
Tutira semmit sem tudtam erről a helyről, és számomra nincs
visszaút az emberek világába. Az egész életem megváltozik. Nem
lesz több Tessa, több anyu. Kijárási tilalom, vérszomj, harc.
Basszus... Ezt a részt el is felejtettem. A harcot. A pletykákat, amik
arról szóltak, hogy harcolnod kell azért, hogy kivívd a helyed.
Éreztem, ahogy égni kezd a szemem, majd jött a nyomás, ami
nekipréselte a nyelvemet a szájpadlásomnak. De már nem tudtam
megálljt parancsolni. Nagy, forró, kislányos könnycseppek
gördültek le az arcomon, mire a fal felé hengeredtem, és közben
zokogás rázta a testemet.
Hallottam, ahogy az ajtó halkan kattant egyet, mikor Ryder
magamra hagyott, és akkor mindent kiadtam magamból. Fel
kellett dolgoznom ezt az egész szart, hogy túl legyek rajta, mert ha
a pletykák igazak voltak, akkor hamarosan az életemért fogok
küzdeni. A Kaptár túlnépesedett. Ha élni akartál, ki kellett vívnod
rá a jogot.

Miután majd’ kisírtam a szememet, összekaptam magam. Most

először estem így szét. Most viszont ugyanúgy birkózom majd meg
ezzel a szarsággal, ahogy megbirkóztam az életemben minden
rossz dologgal – vissza fogok vágni. Felkeltem, és összerándultam,
mikor kihúztam magamból az infúziót és leszedtem az azt rögzítő
tapaszt. A közelben álló széken egy kupac ruhát vettem észre, és
odasétáltam, hogy felemeljem az egyiket. Éreztem, ahogy a
szemöldököm összeszalad a csillogó anyag láttán. A legkevésbé
sem voltam oda azért, hogy bármilyen ruhadarabjukat hordjam,
de nem volt választásom. Bakancsot és alsóneműt is láttam, és
meglepő módon úgy tűnt, hogy az én méretem. Belebújtam a
pamut alsóneműbe, majd rávettem a szoros, fekete kezeslábast,
amit oldalt ezüstcsíkok díszítettek. Minden úgy illett rám, mintha
csak rám öntötték volna. A ruha első és hátsó jobb oldali zsebén a
46-os szám szerepelt.
Vajon kimondottan rám szabták ezt az öltözéket, vagy mi?
Mióta feküdtem kiütve? Biztos nem elég régóta, hogy méretet
vegyenek rólam, és elkészítsék ezt a ruhát. Fúj, ezek a görények
azalatt mértek meg, míg én ájult voltam? Bár ezen most már
aligha kellene meglepődnöm.
Immár felöltözve és idegesen, mikor éppen eldöntöttem, hogy
lesz, ami lesz, én kinyitom az ajtót, hangokat hallottam a
túloldalról. Nekinyomtam a fülemet.
– Még sosem volt egyetlen női parázs sem. A lány különleges.
Rá nem ugyanazok a szabályok érvényesek, és nem lenne helyes,
ha a többiek ellen küldenénk harcolni. Mi van, ha megölik? –
Ryder mély és nyugodt hangon beszélt, de volt valami árnyalat a
hangjában, amitől még idegesebb lettem. Nem tudtam
megállapítani, milyen messze lehet, de úgy hallottam, mintha itt
állna mellettem. Parázs-képesség.
Fagyos, rideg hang szakította félbe.
– A Kaptárban tizenegy szabad ágy van, és negyvenhat új
parázs. A lány harcolni fog a többiekkel, és kivívja magának a
helyét, ahogy mindenki más.
– Uram, tisztelem a rangját, de...
– De maga nem az én helyemen van, így végezze a munkáját,
és teljesítse a parancsokat! Keressen a lánynak kiképzőt,
támogatót, és erről nem akarok többet hallani! – Hangos,
távolodó léptek.
– Pöcs – dörmögte Ryder, mire önelégülten elmosolyodtam.
Az ajtó váratlanul kinyílt, és nekiütődött a fejemnek.
– Aú! – dörzsölgettem az arcomat, ahogy Ryder megállt
előttem.
Bosszúsan felsóhajtott.
– Szokásod csukott ajtóknál hallgatózni?
A tekintete találkozott az enyémmel, és belém villant a
gondolat, hogy az ő szeme is kissé más, mint a többieké, akárcsak
az enyém. Több benne az ezüst.
Hátráltam vagy egy métert.
– Lehet, hogy időnként előfordul velem.
Már nem viselte a járógépet. Szóval nem tréfált, hogy gyorsan
meggyógyul. És hála az égnek, nem volt nála a kínzóösztöke sem.
Intett, hogy kövessem.
– Ha képes vagy megállni, hogy ne támadj meg senkit,
megengedhetem, hogy csatlakozz a többi új parázshoz.
–Nem ígérek semmit – biggyesztettem le az ajkam. Én sem
vicceltem.
Az arcán halvány mosoly futott át, mintha csak meghallotta
volna azokat a gondolatokat is, amiket nem mondtam ki. A
szájához emelte az adóvevőjét.
– Beviszem a negyvenhatos számú újoncot a többiek közé.
Készüljetek!
A szemöldököm a homlokom tetejére ugrott. Most ez komoly?
Mit csináltam még vérgőzös állapotomban?
Egy hosszú folyosón haladtunk végig. Vagy tucatnyi ajtó mellett
mentünk el. Irtó klassz, fekete, bárki seggét szétrúgom bakancsom
hangosan csattogott a fekete-fehér kockás linóleumpadlón. A
folyosó végére érve Ryder kinyitott egy kétszárnyú ajtót, ami egy
szép váróhelyiségbe vezetett. A recepciós pultnál gyönyörű,
hihetetlenül jól belőtt sérójú vámpírnő ült, és éppen telefonált.
Balra-jobbra csukott ajtajú irodák nyíltak.
Ryder az „Eligazítás” feliratúhoz sétált.
Kinyitotta, és én bepillantottam. Nem volt bent senki. Csak pár
íróasztal.
Az arca kifürkészhetetlen maradt, ahogy intett, hogy lépjek be.
– Itt most magadra hagylak – közölte. – Ideküldöm Jósét,
hogy bemutasson, és körbevezessen.
Ó! Igyekeztem megregulázni a rám törő csalódottságomat.
Ryder volt az egyetlen, akit itt valamennyire ismertem. A
csalódáshoz egymással tusakodó pánik és idegesség is társult.
Gondolom, a továbbiakban nem támaszkodhatom már Ryderre,
így alighanem az a legjobb, ha mindenképpen magamra hagy.
Összességében csak megkönnyítené a dolgokat, ha nem alakulna
ki Stockholm-szindrómám a parázs iránt, és zúgnék bele a foglyul
ejtőmbe. Aki nem csak egyféle értelemben volt halálos.
– Kösz... – Hogy nem hagytad, hogy megöljem az anyámat. És
még egy csomó minden másért is.
Ismét a szemembe nézett, és láttam, hogy nagy levegőt vesz,
szemének ezüstje pedig lüktet. Megköszörülte a torkát, és
bólintott.
– Üdv a Kaptárban, negyvenhatos! Próbálj meg életben
maradni!
Azzal sarkon fordult, és elment. Negyvenhatot? Seggfej.
Megvártam, míg az ajtó becsapódik mögöttem, és csak utána
rogytam le a legközelebbi székbe.

Egy órával később még mindig tartott a túra az őrültekházábán.

Jósét, a latinó parazsat, aki eddig az idegenvezetőm volt,
leginkább egy betépett robothoz tudnám hasonlítani. Hadarva
beszélt, főként a Kaptár olyan dolgairól, amiket én leginkább le se
szartam.
– Szóval, mint mondtam, a Kaptár a leleményesség
iskolapéldája. Nyolcvan emelet magas. Húsz emelet a föld mélyén
található. A maradék hatvan a föld fölé magasodik, ahogy azt a
városból is láthattad. A felső szintek mindegyikén redőnyök
vannak, nehogy a vámpok meggyulladjanak. Nappal mindegyik
zárva van, egész végig. Amint azonban leszáll az éj, az egész Kaptár
kinyílik, és életre kel.
Céltalan léptekkel követtem, és próbáltam nem tudomást venni
a rám meredő őrült tekintetekről. A jelek szerint a pletykagyár
máris teljes gőzzel üzemelt. Mind tudtak már arról, hogy egy
francos egyszarvú, legendákba illő parázs jár közöttük, és mind
meg akarták nézni maguknak. Néhány igazi vámpír is elhaladt
mellettünk, és nem hazudok – amikor különös energiájuk hozzám
ért, a szívem vadul zakatolni kezdett a mellkasomban. Ezek a
rohadékok annyira ijesztőek. Nem is annyira jártak – inkább
suhantak.
– Ez az a szint. – Jósé megállt, én pedig nekimentem.
– Aú! – Hoppácska.
Rám meredt, de aztán visszakapcsolt robot üzemmódba.
– Ez a Kaptár legfontosabb szintje. A tizenegyedik emelet, a
táplálkozás és a vérraktározás szintje. Minden vámpírnak és
parázsnak van egy táplálkozási ütemterve és kedvenc táplálója. De
ha jobb szereted a palackozott cuccot, az sem gond.
Elővett egy tabletet, és ránézett.
– Te nulla negatív vagy. A színtiszta ízélmény miatt
javaslom, maradj ennél a vércsoportnál, de amúgy bármilyet
ihatsz. Hmm, látom, hogy neked napi hat táplálkozás van előírva.
Ami rengeteg.
– A homloka ráncba szaladt. A nyakamat nyújtogatva
próbáltam kilesni, mit ír még rólam a tablet. Ő úgy mozdította,
hogy ne láthassam, aztán kikapcsolta és elrakta.
Felegyenesedett, és a túra folytatódott. Ahogy kinyitotta a
táphelyiségbe nyíló ajtót, azonnal megcsapta az orromat a
jellegzetes rezes íz, és éreztem, hogy ismét égni kezd az ínyem.
Valahogy azt is tudtam, hogy a két szemfogam megnyúlik. Olyan
volt, mintha csokifüggőségben szenvednék. Csak éppen a vér tűnt
olyan ízletesnek, mint az olvasztott csokoládé, az a fajta, amibe az
emberek epret mártogatnak.
Az emberek. Ó, basszus! Máris nyáladzani kezdek a vérszagtól,
és elválasztom magam az emberektől. Ez nem okés.
Jose bejelentkeztetett a parázs recepciósnál, egy nagydarab,
csupa izom, fekete hajú férfinál, akinek igen sötét, karamellszínű
bőre volt. És persze szép volt, mint minden parázs.
– Nos, a túránk itt ér véget. Mire végzel a táplálkozási
üléssel, addigra elrendezem neked a szobádat.
Próbáltam nem nyáladzani, míg a recepciós arca mögötti
nyitott, üvegfalú fagyasztókat néztem.
– A táplálkozási üléssel? – A francba, ide egy olyan
palackkal, és rendben leszek!
– A kért tápláló a hetes szobában várakozik – tudatta velem a
recepciós parázs.
Kért tápláló? Ryder máris beszervezett nekem valakit? Az
kizárt, hogy én máris készen álljak arra, hogy egy emberből
táplálkozzam – hiszen még abban sem voltam biztos, hogy úgy
kell-e bárkibe beleharapni, mintha egy nyavalyás alma lenne. Már
nyitottam a számat egy határozott, „A francba is, nem!”-re, amikor
ismerős illat csapta meg az orromat. A folyékony csokoládén túl a
legjobb barinőm illata. Szóval... ő az én kért táplálóm. Tessa, te
eszelős ribanc!
– Kösz! – nyitottam ki a frigót, és addig haladtam a polcok
mellett, míg meg nem leltem a nulla negatívakat, és kivettem egy
palackkal.
– Később még jó lesz – mondtam, aztán végigsiettem a
folyosón. Az ajtók mindegyike megvolt számozva, és ahogy a hetes
számú felé söpörtem, felemeltem a vérrel teli palackot, és
szemfogaimat bele- mélyesztettem a fedelébe fúrt, tökéletesen
elhelyezett két lyukba. A szám még jobban égett, ahogy a fogaimat
teljesen kieresztettem, és átfúrtam a bevonatot. Mintha csak azok
megérezték volna a vérszagot. Olyan gyorsan szívtam fel a
folyadékot, ahogy csak tudtam. Szomjasan nem tudnék Tessával
beszélgetni. És ő nem gyógyulna meg úgy, mint Ryder. Ahogy az
ínycsiklandó nedű bevonta a nyelvemet, próbáltam nem felnyögni.
A nyögéseket kizárólag a csokoládénak és az orgazmusnak
tartogattam. Nem a vérnek.
Lelassítottam, ahogy feltűnt a hetes számú szoba, és miután ki-
dobtam a palackot, majd megbizonyosodtam róla, hogy nem véres
a szám, berontottam. A testem azonnal a szobában tartózkodó
hőforrás felé irányított – mostanra egy rohadt ragadozó lettem, és
a testem máris ráhangolódott arra az ostoba vérre –, de erővel
arra koncentráltam, hogy ő a legjobb barátnőm. Beittam a
látványát. Végre, valami ismerősnek rémlett: mintha csak a régi
Charlie-t kaptam volna vissza.
Tessa borzalmasan festett. A sminkje elkenődött, szőke fürtjei
összevissza álltak.
Felállt, mikor odafutottam hozzá, hogy megöleljem, de amikor
már csak fél méterre voltam tőle, a szeme tágra nyílt, és sűrű,
fojtogató szag csapott fel belőle. Vagy harminc centire torpantam
meg tőle. Éreztem már korábban ezt a tömény bűzt: amikor
féltem. Tessa megrémült tőlem.
A tekintete gyorsan végigsuhant rajtam. Számba vett minden
változást. A vér, amit az imént hajtottam fel, csodát tett, és
tudtam, hogy a szemem a parazsakra jellemző mindenféle lüktető
kavargást produkál.
A mosoly lehervadt az arcomról. Nem tudtam, mit tegyek.
Abból tudod, hogy mekkora nagy szarban vagy, amikor az, aki
életed nagy részében a legjobb barátnőd volt, fél tőled.
–Hé! – nyögtem ki végül. Lesütöttem a szememet, és bámulni
kezdtem fényes bakancsomat. Nagyon, nagyon nagy szükségem
volt arra, hogy Tessa itt és most a normális és bosszantó legjobb
barátnőm legyen. Tutira tudtam, hogy ezen a héten még egy
csalódást nem tudnék elviselni.
Mintha csak megérezte volna, mi kell nekem, megérintette az
arcomat, mire felemeltem, nyúzott képén pedig mosoly terült szét.
Ezúttal nem haboztam, és csontrepesztő ölelésbe rántottam.
–Sajnálom, de a szemedtől kivert a frász. Nagyon
elbaltázottnak látszik, Charlie.
Tetszett, hogy a csajszi ilyen brutálisan őszinte.
– Te magad sem vagy valami dögös – vágtam vissza.
Erre elhúzódott.
–Na, igen, ez történik, amikor a legjobb barátnődből parázs
lesz, téged meg a Kaptárba rángatnak.
Leültem, és nagy levegőt vettem.
– Tess, én annyira, de annyira örülök, hogy most itt látlak,
viszont ezzel itt vége is a dolognak. Nem vagy itt biztonságban. Ha
táplálónak jelentkezel, mások is élhetnek veled.
Leült mellém, és felöltötte megjátszott, én vagyok a legnagyobb
ribi arckifejezését.
– Minden héten ide fogok jönni. Minden. Áldott. Héten. Ha
táplálni tudlak, akkor legyen így!
Kihívóan meredt rám, ellent merek-e mondani. Nem voltam rá
képes. Elég önző voltam ahhoz, hogy tudjam, szükségem van rá.
– Lehet, hogy egy hétig sem bírom – suttogtam, a pletykákra
gondolva.
Erre átkarolt, és azt mondta:
– Mesélj el mindent!
És én elmeséltem.
 2. fejezet

A TESSÁVAL FOLYTATOTT BESZÉLGETÉS UTÁN nehezen, de

otthagytam, és visszatértem a parázs léthez. A recepcióstól
megkaptam az ágybeosztásomat. Mindenféle fáradtság ostromolt
a mai szarvihar után, és örömmel fedeztem fel, hogy a parazsak
még alszanak. így legalább talán az alvás révén megszökhettem
frissen felfedezett életemtől. A recepciós átadta Jósé üzenetét, aki
elmondta, hogyan találom meg a szobámat. A jelek szerint most
nem kaptam kísérőt magam mellé. Nekem ez így remekül
megfelelt. Gond nélkül megtaláltam a megfelelő folyosót a
negyvenötödiken, és ott a tizenkettes szobát. Kártyámmal
kinyitottam az ajtót, és miután láttam, hogy a szoba üres,
bedőltem remélhetőleg a saját ágyamba, és elaludtam.
A kaparászó, puffanó hang hallatán felpattant a szemem. Az
ösztöneimtől vezérelve villámgyorsan felültem.
A szoba túlsó felében egy dögös, magas, csupa izom srác állt,
sötét, kávébarna bőrrel. Hosszú pillanatokig kapcsolódott
egymásba a tekintetünk. Eléggé ébren voltam már ahhoz, hogy
kissé megutáljam nevetségesen hosszú szempilláiért – kár ilyesmit
egy férfira vesztegetni –, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy
megszólalok, és megtöröm a csendet.
– Szia! – sipítottam. Már korábban le kellett volna, hogy essen,
egy sráccal fogok lakni a szobában. Hiszen nem léteztek parázs
csajszik.
Tétovázás nélkül szelte át a szobát, és nyújtotta a kezét.
– A nevem Jayden, ebben a hodályban én vagyok a
legdögösebb csoki parázs. – Cikornyás kézmozdulattal egészítette
ki a mondókáját, és aztán elvigyorodott. Hibátlanul működő
melegradarral voltam megáldva, de Jaydennél erre határozottan
nem volt szükség. Azonnal megkedveltem, és leesett az is, hogy azt
a szempillát nagyon is sokra tartja ez a srác.
Megráztam a kezét, és bemutatkoztam.
– Charlie vagyok.
– Csajszi, az egész Kaptár fel van bolydulva miattad. Egy női
parázs! Őrület!
Megköszörültem a torkomat. Szomjas voltam, de nem vízre
vágytam.
– Hát, nálam jobban senki sem lepődött meg.
Ekkor megdermedt, hullámzó izmai megmerevedtek.
– A szemedből némi éhséget olvasok ki.
Szobormerev tartását megtörve átment a kis szoba másik
felébe, és kinyitott egy apró hűtőt, ahonnan kivett és odadobott
nekem egy vérrel teli hideg palackot.
– Beletelik egy időbe, míg az ember gyomra rááll, hogy
emberből táplálkozzon. Ha jól sejtem, te még a palackozott vért
szereted.
Elkaptam az üveget a levegőben, bólintottam, és nem
vesztegettem az időt: szemfogaim máris átlyukasztották a borítást.
Most jobban sikerült úrrá lennem az izgalmamon. Nem mintha a
vér nem lett volna ugyanúgy szerves – csupa-csupa izgalmat kínált
–, de kezdtem valamennyire kontrollálni a reakcióimat.
– Kösz!
Bólintott, majd leült velem szemközt az ágyára. Kis szobában
laktunk. Akkora volt, akár egy kisebb gardrób.
– Hű, hát mi aztán megkaptuk a piros szőnyeges belépőt, mi? –
intettem körbe a helyiségben, ahol két ágy, egy hűtő meg egy ajtó
volt, amiről feltételeztem, az innen nyíló fürdőszobába vezet.
Jayden elmosolyodott.
– Ez csak az újoncok vacak átmeneti szállása. Ha túléljük a
selejtezést, rendes kérót kapunk.
Az arcomból kifutott minden szín. Oké, persze én is hallottam a
pletykákat, de íme, itt a megerősítés, hogy létezik a selejtezés. Amit
a Webster szótár így határoz meg: „Nyírj ki egy rakat köcsögöt!”
Jayden látta rajtam a sokkot.
– Ó, te jó isten, édesem! Hát nem mondták el?
Szart sem mondtak el, de ezt még nem árulom el neki. Átült
mellém, és a belőle áradó melegség furcsán megvigasztalt. Alig
ismertem ezt a tagot, de valamiért igazi, nem megjátszott
rokonszenvet éreztem iránta. Volt valami gondoskodó vonása,
amitől megbíztam benne.
– Mesélj el mindent erről a selejtezésről! – pihent meg
tekintetem csinos arcán.
Hatalmas karján majd’ szétrepedt az ing, ahogy hátradőlt, hogy
rátámaszkodjon a két kezére. Megköszörülte a torkát.
– Tudhattam volna, hogy azok a rohadékok hagyják, hadd
tapogatózz a sötétben! Nézd, igazából nem én akarok az lenni, aki
ezt elmondja. Lényegében a vámpír-ember szexuális kapcsolatok
illegálisak, így nekünk elvileg léteznünk sem lenne szabad.
Ennyit én is tudtam. És valami azt súgta, hogy a legrosszabb hír
még csak most jön. Gyerünk, ne nyújtsd el! Ne kímélj!
– Viszont a vámpok minden évben befogadhatnak néhány
parazsat a Kaptárba. Két hét múlva lesz a selejtezés... egy sor
halálig tartó harc, ami hét nap alatt zajlik le. Először egyénileg
küzdünk, aztán, ahogy a gyengék elhullnak, következnek a
csapatküzdelmek. Az összes új parázsnak harcolnia kell, és ha
túléled, a Kaptár tagja leszel. Hurrá! – Az utolsó szó gyenge
kísérlet volt egy kis virtuskodásra.
Kifújtam az eddig benntartott levegőt. Hát, a fenébe is, szóval a
pletykák igazat szóltak!
Jayden folytatta.
– Rengeteg szabály és hagyomány jár vele. A pártfogók fizetik a
kiképzésedet, és létezik egy ranglistarendszer, ami arról dönt,
hogy először vagy utoljára harcolsz, és hogy kivel kerülsz egy
csapatba, feltéve, ha megéred. Ezek mind az élet és a halál közti
különbséget jelenthetik. Talán boldoggá tesz a tudat, ha
elmondom, hogy állítólag felkeltetted Lucas figyelmét. Aki a
Kvórum tagja. Még nem sikerült kiderítenem, hogy...
A hangja elhalt, én pedig azon tűnődtem, hogy ki a franc lehet
ez a Lucas. Hány nyavalyás vámppal találkoztam az itt töltött
vérszomjas, őrült napok alatt?
A gyomrom megkordult. Különös. Szomjúság tört rám, mintha
ténylegesen éhség gyötörne. Ez már sokkal inkább emlékeztetett a
régi időkre, amikor az evés megszállottja voltam.
Jayden erre még szélesebben mosolygott.
– Akár hiszed, akár nem, de naponta egyszer emberi kaját kell
ennünk, főleg gyógyulás idején. – Felugrott. – Mit szólsz ehhez?
Be- gubózol és kinyúlsz, vagy velem jössz, és burkolsz? – A parázs
szempár felvillant. – Úgy látom, két lehetőségből választhatsz:
jöhet az öngyilkosság, vagy velem tartasz, és eszünk valamit. – Az
ő fekete szemében alig volt ezüst. – És én tudom, melyik
lehetőséget komálom. Nem vagyok oda érte, ha véres a ruhám, és
nem szívesen takarítanám el a hulládat.
Felnevettem, igazi, őszinte nevetéssel. Ha már ezen a
lepratelepen kell lennem, és az életemért harcolnom, akár jó
hangulatban is tehetem.
– Jöhet a kaja – álltam fel. – Nem vagyok egy feladós típus.
Megszoktam, hogy az élettől citromot kapok, de ez nem gond, míg
van tequila is.
– Ámen, húgom!
És nem vicceltem. Tényleg nem voltam feladós típus. Minden
információt be fogok gyűrni az agyam mélyén egy sötét zugba,
hogy ha kell, később előrángassam onnan.

A gyors zuhany után bebújtam új kezeslábasomba – tíz darab,

46-os számmal felcímkézett darab volt az én méretemben az
állószekrény egyik felében –, kiléptünk a szobából, és elindultunk
a hosszú folyosón. Memorizáltam az utat, ahogy áthaladtunk egy
kétszárnyú ajtón, és beértünk egy jókora büfébe. Ahogy beléptünk,
először a lárma csapott le rám, aztán a szagok sokasága.
Érzékszerveim túlpörögtek, és ténylegesen hosszú másodpercekbe
került, mire legyűrtem a testemet ostromló ingereket, mire
mindent kiszűrtem és osztályoztam, még mielőtt bediliznék.
Több mint ezer parázs kellett, hogy legyen ott. És valamikor a
belépésem után a lárma kezdett szépen elhalni, míg végül közülük
a legutolsó is abbahagyta, amit csinált, és engem nézett.
Te szentségesparázsos úristen! Kővé dermedtem az ajtóban.
Képtelen voltam megmozdulni, de legalább már nem fojtogatott
az érzékek tengere.
Jayden törte meg a feszültséget azzal, hogy meglökött.
– Siess, különben minden finom kaja elfogy! – A hangja tök
laza és nyugodt volt, noha még mindig vagy ezer szempár tapadt
ránk. Jayden már csak ilyen laza meleg srác volt.
Tettem egy tétova lépést befelé. A szaglóérzékem információk
tömkelegével sújtott le rám, mintha valahogy tudná, hogy miként
katalogizálja a szagokat. Egyvalamit biztosan tudtam: hogy mind
parazsak. Tekintetem végigsiklott a tömegen, és igyekeztem egyik
csoporton sem elidőzni túl sokáig. Ijesztő arcokat láttam.
Ijesztőeket, de azok is mind gyönyörűek voltak. Olyan ez, mintha
minden embert vagy leszármazottat, aki elkapta a vámpírvírust,
kivasaltak volna. Mintha az minden testi hibát eltüntetne. Nem
kell a dolgot félreérteni, mert továbbra is megőrizte saját vonásait
mindegyikük, egyediek maradtak, csak éppen tökéletesen
hibátlanok.
Tétova léptekkel indultam meg Jayden után, és a tekintetem
ekkor megakadt egy ismerős, sötét üstökön. Ryder volt az. A nagy,
büfékialakítású helyiség bal oldalán ült nagydarab, rosszfiús
külsejű parazsak alkotta csapatával. Feltűnt, hogy az asztala
mintha kissé más lenne, mint a többieké. A többiektől távolabb
ültek: hatan voltak, mind engem néztek némán, mind feketét
viseltek, katonai stílusút, és mindegyiküknek egyformán fagyos,
fenyegető volt a tekintete. Olyasféle parazsak voltak, akikkel
sosem futnék össze szívesen egy sötét sikátorban. Ryder sem volt
kivétel, azt leszámítva, hogy... egy kicsivel többnek tűnt, mint a
többiek. De az is lehet, hogy tényleg kialakult bennem valamiféle
bizarr Stockholm-szindróma azután, hogy kétszer is megmentette
a seggemet.
Úgy döntöttem, ebben a teremben nincs helye gyenge
parázsnak, főleg azért nem, mert a selejtezés legfrissebb résztvevői
tutira réseket fognak keresni a páncélomon. így aztán felszegtem
az államat, jelezve, hogy nincs para. Mintha Ryder szeme
megvillant volna, de éppen csak megbiccentette felém a fejét.
Elszakítottam róla a tekintetemet, és továbbmentem Jayden
nyomában. Aztán egyszer csak mindenki visszatért ahhoz, amit
eddig csinált.
Az étel alacsonyra rakott tálcák során várt ránk. Jayden
végigsietett mellettük, én azonban lassabban követtem,
megkóstoltam ezt-azt, mielőtt egy fekete babos burrito mellett
tettem le a voksomat. Utána felgyorsítottam, hogy beérjem a
szobatársamat, és amikor megláttam a tálcáját, kérdőn felhúzott
szemöldökkel néztem rá.
– Jézusom, az egész Kaptárt te eteted?
A tányérján feltornyozva akadt humusz, csokoládétorta,
nachos, szalonna – egyik a másikra pakolva, és összelapítva
valamiféle undorító ízegyveleggé.
Jayden felnevetett, a szeme csak úgy csillogott.
– Csíplek – közölte, és nekem lökte a csípőjét.
Kerestünk hátul egy asztalt: a helyet bársonykötél választotta el
a többitől.
– Mi ez a különültetés? – kérdeztem, ahogy letelepedtünk.
Jayden fejével a helyiség felé bökött, és komoly kifejezés
telepedett az arcára.
– Addig senki sem akar barátkozni velünk, míg nem tudják, ki
marad életben.
Aha. Hát ez állat. Hirtelen elment az étvágyam. A csüggedés
vastag takaróként borult rám.
– Nincs miért aggódnod – mondta. – Amilyen fejfájást okoztál
Rydernek, tutira favorit leszel.
Rydernek... most arról beszélt, hogy eltörtem a lábát? De mi
volt abban a különleges? Hiszen az összes új parázs erős, nem?
– Favorit? – tűnődtem fennhangon.
Egy darab szalonnát tömött a szájába, és felnyögött. Furcsállva
néztem rá.
– Mint a szobánkban mondtam, a selejtező kezdete előtti
éjszakán rangsorolnak minket. A favoritok kevesebbet harcolnak.
Sokat pihenhetnek, és akad olyan is, aki csak egyszer vagy kétszer
küzd a csapatverseny előtt. A vámpok azt szeretik, ha először a
gyengék hullnak el.
– Hát, a francba is, ez azért elég lehangoló! – Beleharaptam a
burritóba. A számban mennyei ízek robbantak, és én is
felnyögtem. Jayden nevetésben tört ki a képem láttán.
– Az ízlelőbimbóid is érzékenyebbek lesznek. Minden étkezés
olyan, mintha szexelnének a szádban.
Valaki ekkor lecsapta a tálcáját az asztal túloldalán, és ránk
meredt.
– Hagyjátok abba, hogy megjátsszátok, a legjobb haverok
vagytok! – vakkantotta az újonnan jött tag. – Két hét, és egymás
torkának fogtok esni.
Jayden megdobta egy burgonyaszirommal, míg nekem görcs
állt a gyomromba.
– Higgadj le, bunkó!
Talán az új arcnak igaza lehetett, és nem kellene barátkoznom.
Jaydenre néztem, mire ő elmosolyodott. A francba! Elkéstem.
Máris megkedveltem a szobatársamat. Elég lesz majd akkor
aggódnom, ha és amikor Jaydennel kell harcolnom. De egyelőre
egy csapatban játszottunk.
Megettem a burritóm felét. A beszélgetés nem volt nagy divat a
parazsak ebédlőjének ebben a szegletében. Többnyire mindenki
elvolt magával, és leginkább csak fenyegetően bámulta a
többieket. Harminc perc ebből elég volt, hogy a tányéromat
lerakjam a visszavételi tálcára, és elbúcsúzzam Jaydentől. Kellett
egy kis magány, és ha jól emlékeztem robot Jósé körbevezetésére,
a tetőn akadt egy futópálya.
A szobámban viszont nem volt futócucc, csak a kezeslábasok,
így úgy döntöttem, felmegyek, aztán reménykedem, majdcsak
alakul valahogy. Szerencsére, mikor felértem, a kondi és a
futópálya mellett rátaláltam a sportszerellátóra. Egy vámpírnő, a
legkevésbé sem kedvesen kiszignózott nekem egy futócipőt meg
szerelést. Gondolom, semmilyen formában sem akartak érintkezni
egy olyan parázzsal, aki nagy valószínűséggel úgyis elhullik a
selejtezés első körében. De az is lehet, hogy csak egy dög volt. A
kettőből az egyik.
Tizenöt perccel később már a világ tetején futottam. Hatvan
emelet magasan csodálatos élmény volt. A dermesztőén hideg szél
a hajamba túrt, talpam alatt csattogott a rekortán. Idefentről
ráláttam az egész városra! Az Oregont Washingtontól elválasztó
Columbia folyóra. Hivatalosan is megvolt hát a kedvenc helyem.
Ha már az egész világomnak atomjaira kell hullnia, akkor hát
legalább volt valami életem félig tele poharában is. Még
gyorsabban hajtottam magam, elámulva újonnan meglelt
gyorsaságomon és erőmön. Már éppen kanyarodni akartam,
amikor valaki elszáguldott mellettem balról.
– Negyvenhatos... – Ryder hangját kapkodta el a szél, ahogy
elsüvített mellettem. A már látott sima, kecses módon mozgott,
összeszedett, erőteljes mozdulatokkal.
A seggfej még mindig negyvenhatosnak hívott.
Felgyorsítottam, a tüdőm keményebben dolgozott, a lábam folttá
olvadt. Mit is mondhatnék? Versengő alkat voltam. Ahogy
közeledtem hozzá, lenyűgözött hátának csodálatos izomzata. Csak
egy pólót viselt, de így is bőven akadt min legeltetnem a
szememet. Elvigyorodtam, ahogy beértem, és hozzáigazítottam a
lépteimet. Igen! Igazi egyszarvú rossz kislány voltam parázséknál.
 Ryder vetett rám egy oldalpillantást.
– Lassulsz, parázs! – szóltam oda.
Az arckifejezése eleinte nem változott, de ahogy kissé előredőlt,
és visszavett valamennyit a szupergyorsaságából, esküszöm, hogy
egy nagyon halvány mosolyt pillantottam meg a szája szegletében.
A francba! Sosem fogom beérni, úgyhogy úgy döntöttem, lassítok,
nehogy arcra essek. Semmi okom eggyel több okot szolgáltatni
neki, hogy egy esetlen idiótának tartson.
Ahogy megtettünk egy újabb kört a pályán, feltűnt, hogy egy
jövevény álldogál az egyik pad mellett, hátul, a tető alatt, ahol nem
éri a fény. Egy dögös vámpír volt, élénkszőke hajjal és világos
bőrrel. Mikor futni kezdtem, még nem volt itt, de most már nem
lehetett nem észrevenni nagyon fehér ballonkabátjában. Engem
nézett, tekintete hevesen rám tapadt, én pedig azon kaptam
magam, hogy lassulnak a lépteim, ahogy felkelti a
kíváncsiságomat. Magas volt, izmos, jellegzetes vámpírszeme
pedig örvénylett, ahogy a mozgásomat figyelte. Ez a figyelem
átmenetileg elterelődött rólam, mikor Ryder megállt előtte, és
tisztelgett. Valamit beszéltek: társalgásuk barátságosnak tűnt.
Aztán a vámpír rám mutatott. Ó, a francba! Jó húsz méterre
megálltam tőle, óvatosan, ahogy a szőke tag odaintett magához.
Ryder egy futó pillantást vetett rám, mielőtt megfordult volna,
hogy ismét visszatérjen a futópályára.
A srác úgy huszonötnek tűnt, és olyan érdeklődve meredt rám,
hogy nagyot nyeltem.
Nem igazán tehettem meg, hogy nem veszek róla tudomást. Ezt
a világot a vámpok igazgatták, és nem hiányzott még egy újabb
dráma az első igazi napomon a Kaptárban. így aztán lassú
léptekkel átszeltem a külső pályákat, hogy kartávolságra megállják
tőle.
– Helló! – mondtam.
A vámpír őszintének tűnő mosolyt villantott rám.
– Helló, Charlene! Hívhatlak Charlene-nek?
A francba is, dehogy, nem vagy az anyám!
– Hát persze. – A rendes kislányt kellett játszanom, hiszen
nem voltak itt barátaim.
Kezet nyújtott.
– Lucas Belcroft vagyok.
Lucas. Jayden szerint ez a tag érdeklődött felőlem. Úgy fest,
mindjárt megtudom, miért. Kezet akart velem rázni. Egy
pillanatra tétováztam, de az a másság érzés, amitől majd’ kivert a
frász a vámpírok láttán, Lucasnál nem volt olyan erős. Megfogtam
erős kezét, ő határozottan megszorította az enyémet, és az undor
helyett csak enyhén megremegett a gyomrom. Amint Lucas ezüst
szeme örvényleni kezdett, rögtön elengedtem.
– Számos okból meg akartam ismerkedni veled. És a Kvórum,
a vámpírtanács tagjaként nyújtottam kezet. Mindnyájunkat
nagyon érdekelsz.
Na, ja, csak semmi rizsa. Egy női parázs. Ilyesmi még sosem
fordult elő. Hangosan és tisztán kaptam meg erről az ijesztő
emlékeztetőt.
– Hát bizony, magam is kissé le vagyok még döbbenve. –
Észrevettem, hogy Ryder futás közben minket figyel.
Lucas tekintete a másodperc egy törtrészéig a mellemre
vándorolt, de aztán az ajkamon állapodott meg. A férfiak, legyenek
azok vámpok vagy parazsak, mind egyformák.
– A... feltűnésed óta megbeszéléseket folytattunk. A
szabályoknak és a hagyományoknak oka van, és nincs kivételezés.
Részt kell venned a selejtezésen, de mindent megteszek, ami
hatalmamban áll, hogy túléld.
Birtoklás rezgett a hangjában. A haver nagyon akarta ezt a
parázs-egyszarvút, bár azt nem tudtam, miért. Ekkor belém
nyilallt egy kellemetlen gondolat, az, amin már korábban is el
kellett volna tűnődnöm, csak éppen mindig tele volt egy kicsit a
fejem.
Hogy az apám vámpír.
És nem John, a katona, akiről anyu beszélt, aki bátran cseleke-
dett, mikor megmentette az embereit egy taposóaknától. De nem
ám. Engem egy vírussal fertőzött vérszopó nemzett. Basszus! Mi
van akkor, ha Lucas a faterom? Az lenne csak igazán rideg, mert a
tag irtó dögös volt, és már rendesen lecsekkoltam. Meg is
jegyeztem magamban, hogy vámpírokat addig nem csekkolok le,
míg ki nem derül, melyikük az apucim.
Úgy tűnt hát, el kell csevegnem anyuval. Nem tudtam biztosan,
ezt lehet-e vagy sem, de annyi szent, hogy amint esélyem lesz rá,
kérni fogom. Most viszont ismét Lucasra összpontosítottam.
– És miért akarod, hogy túléljem?
Újra elmosolyodott. A tag kimondottan vidám volt élőhalott
létére.
– Én vagyok a pártfogód. Mind azt akarjuk, hogy az újoncaink
túléljék.
Oké, nem egészen az a kimerítő válasz volt, amit vártam, de úgy
tűnt, ez a pártfogósdi elrendeztetett. Eltűnődtem, vajon hogyan
döntötték el. Vakon csak neveket húztak egy kalapból, vagy ez a
Lucas-arc külön engem kért?
– Hát... kösz! – Mi a frászt kellene még mondanom? Lucas jól
láthatóan nem lélegzett, alig mozdult, engem pedig kezdett kiverni
a víz.
– Nos, csak szerettem volna bemutatkozni. Jó futást! Légy
formában, mert az segíteni fog a kiképzés alatt! – Azzal távozott,
fehér ballonja csak úgy lebegett utána. Távozása kissé váratlanul
ért, de nem volt vele gondom.
A bizarr jelenet után nem sok kedvem maradt futni, bár nagyon
szívesen elspuriztam volna anyuhoz, és minél messzebb a
Kaptártól. Vetettem még egy pillantást a tökéletes lényre, akit
Rydernek hívtak, aztán visszatértem a szobámba. Miután
lezuhanyoztam, és belebújtam egy új kezeslábasba – nem volt túl
sok választásom –, a fürdőből kilépve Jaydent találtam ott
felöltözve, amint az ágyán ülve éppen a tornacipőjét fűzte.
– Ilyenkor van kiképzés. Mostanra már kaptál egy edzőt, nem?
– A szobatársam kedves srác volt, próbált átsegíteni ezen az
egészen, még úgy is, hogy tudta, később akár egymással is
összekerülhetünk. A gondolattól, hogy őt kell megölnöm az
életben maradásomhoz, a hányinger kerülgetett.
– Ja – hazudtam. Lucas egy szót sem szólt semmilyen edzőről.
Hirtelen Jayden beszívta a levegőt, és a szeme finoman lüktetni
kezdett, amitől borsódzni kezdett a hátam. Kővé dermedtem.
Ezt a borzasztó szarságot le kell állítani.
Jayden nagyot nyelt.
– Mondhatok valamit? – Lényegében csörgött a nyála.
A félelemtől görcsbe rándult a gyomrom. Csak bólintani
tudtam, a kontyom fel-le ugrált.
Szobatársam rövid szünet után folytatta.
– Van benned valami. A véred, az illatod... ellenállhatatlan.
Mi a...?
–És ez nem normális? – nyüszítettem.
A szeme ismét lüktetett, és megrázta a fejét.
 – Nem. A parazsak nem táplálkoznak más parazsakból, még az
olyanok sem, mint én, akik a srácokat komázzák.
Felnevettem.
– Hát, talán csak azért, mert én vagyok az első nő. A srácok az
én különleges véremre ácsingóznak. – Kacsintottam.
Erre nagyot nyelt.
– Nem, itt többről van szó. Csak gondoltam, jobb, ha tudod.
Vigyázz magadra! Akinek nem ilyen erős az önfegyelme, az
nehezen tudja majd visszafogni magát. – Hirtelen felpattant, a
hűtőhöz sietett, elmart belőle egy palack vért, és nagyon gyorsan
felhajtotta.
Hát, a francba is, egy perc nyugta sem lehet itt egy csajnak?
Követtem Jaydent a folyosók és a kereszteződések zűrzavarába.
A Kaptár rengeteg tekintetben olyan volt, amilyennek én egy
hangyabolyt képzeltem: alagutak vezettek át keresztül-kasul az
épületen, vezettek a föld alá. Minden folyosót hatalmas, ipari
méretű felvonók zártak le, amik fel-le cikáztak a szintek között.
A kiképzést a mínusz nyolcadikon tartották, vagyis le kellett
mennünk hozzá a föld alá.
Öt másik parázs utazott velünk a felvonóban: különböző
méretűek és alakúak. Láthatóan mind a húszas éveink elején
jártunk, ami a parázsgének aktiválódásának elsődleges ideje,
amikor beindulnak a változások. Mindenki hallgatott. Jayden
haverkodva meg- bökdöste a karomat, de most az egyszer ő is
hallgatott. Mikor megérkeztünk a megfelelő szintre, csak a
folyosón kellett végigmennünk, hogy elérjük a végéből nyíló nagy,
kétszárnyú ajtót.
A szívem lényegében a torkomban dobogott, ahogy próbáltam
elképzelni, mi a francból is fog állni ez a kiképzés. Körülöttem
minden férfi úgy festett, mintha egyenesen a vesztőhelyre
vonulnánk.
Rengeteg megválaszolatlan kérdésem volt. Sosem érdekelt
különösebben sem a Kaptár, sem annak lakói, még a támadás előtt
sem. A suliban tartottak órákat a vírusról és az így keletkezett
vámpírokról. A legelső eset óta nagyon sok idő telt el, és az emberi
faj most már használta a vérszívókat: történelmünk integráns
részévé váltak. Én azonban direkt kerültem az ilyen tárgyakat
gimiben is, az egyetemen is. Mit érdekelt engem a Kaptár
társadalmi felépítése? Vagy annak a fajnak a hierarchiája, amit
kerültem, ahogy csak tudtam.
A sors azonban a jelek szerint mást tartogatott nekem, és eljött
az ideje az információgyűjtésnek.
– Mesélj erről a Kvórumról! – fordultam Jaydenhez,
felrezzentve abból, amit éppen azzal a vámpírral kezdett volna
csinálni, aki keresztezte az utunkat. A szeme már megint
örvénylett. Gondolom, ez lehetett nála a flört.
Azok a szégyentelenül hosszú szempillák most felém fordultak.
– Te, lány, nagyon elbaltázott vagy, és nem a vicces értelemben.
Nem tudod, mi az a Kvórum?
Erre nem feleltem semmit, hanem továbbra is farkasszemet
néztem vele, hadd lássa, bosszús vagyok. Erre felemelte mindkét
kezét.
– Vettem, kemény csaj vagy. Oké, szóval a Kvórum a Kaptárt
vezető vámpírtanács, és mindegyik Kaptárnak külön Kvóruma
van. Akiket a tíz ház legerősebb tagjai alkotnak.
Rémlett, hogy erről már hallottam. Kitört az őrület, amikor az
első vírustörzsek megjelentek. Az emberek megbetegedtek, és volt,
aki meghalt, míg másokból vámpír lett. Hogy megmentsék a
lakosságot, a világ vezetői összeálltak, és tömeges selejtezés vette
kezdetét. Kiirtották a fertőzött állatokat és embereket, de a
vámpírok egy kis csoportja elmenekült és elrejtőzött. Belőlük lett a
tíz Első. A minden klán mögött álló alapítók, akik titokban
parazsakat nemzettek az elcsábított emberekkel.
– És még élnek az Elsők? – kérdeztem.
Jayden erre a fejét rázta.
– Egyetlen Első sem élte túl az emberekkel vívott legelső
háborút, de a vérvonaluk létezik. Mindegyik vámpír és parázs a tíz
csoport egyikébe tartozik. DNS-teszttel megállapítható, melyik
csoport tagja vagy, de addig ne pazarolj erre pénzt, míg túl nem
élted a selejtezést. Minden csoport élén vámpírelöljáró áll: ő
irányít, tartja fent a rendet és a fegyelmet. Ők tízen alkotják a
Kvórumot. És még persze a vezérparázs.
– Vezérparázs? – Ezt meglepve hallottam.
Jayden bájvigyora csak még szélesebb lett.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy noha a legfincsibb,
legízletesebb falat, aki csak létezik a parazsak között, két napig
virrasztott az ágyad mellett, míg te a vértébolyban őrjöngtél, te
még ezt az egy dolgot sem derítetted ki róla?
 Kifújtam a levegőt. Nyilván Ryderről beszélt.
– Ryder képviseli a parazsakat a Kvórumban?
– Elméletileg igen. Ryder áll a rendfenntartók élén, és ő a
legijesztőbb, legszexisebb kis cukor...
– Veszem az adást – szakítottam félbe. Egyben egyet is
értettem azzal, amit mondott, noha nem feledkeztem el róla, hogy
nem is egyszer áramot küldött belém, taszigált és lekoptatott.
Lehet, hogy Ryder igazi rosszfiú, de legalább annyira segg is.
– Na, szóval, erős, gyors és halálos, mint egy igazi vámpír.
Egyesek azt mondják, talán valamelyik Első közvetlen
leszármazottja, nem olyan higított mamlasz, mint mi. Félik és
tisztelik. Automatikusan ráesett a választás, hogy a parazsakat
képviselje a Kvórumban. Noha azt hallottam, még sosem vette a
fáradságot, hogy el is menjen ezekre a gyűlésekre. Túlságosan
leköti, hogy megóvja az utcák rendjét tőlünk, dilis parazsaktól.
Ezt csinálta aznap éjjel a klubban is: embereket óvott. Emiatt
kicsit jobb véleményem lett róla.
– Negyvenhatos...
Beletelt pár pillanatba, mire ráeszméltem, hogy a sipító hang az
én számomat kiáltja. Megpördültem, és azt láttam, hogy egy
vámpírnő csatlakozott a folyosón a kiképző-létesítmény felé tartó
csoportomhoz.
A nőnek hosszú, nagyon sötétvörös haja volt. Egyenes szálú és
egészen a feneke domborulatáig ért. A szeme persze ezüst volt,
amit vastag szemfestékkel hangsúlyozott ki, ami csak tovább
fokozta finom vonásainak tündérszerű jellegét.
– Igen... – kezdtem óvatosan. Nem igazán vágytam rá, hogy
pont most válasszanak el Jaydentől.
– Látogatód van a Kvórum-termekben. A selejtező előtt ezt
általában nem engedélyezik, de Lucas... ragaszkodott hozzá, hogy
ma kivételt tegyenek veled. – A hangjába mintha árnyalatnyi...
harag és féltékenység vegyült volna.
A tekintetem Jaydenre villant, aki úgy vont vállat, mintha csak
azt mondaná: „Gőzöm sincs, baby”. Vajon anyu jött? Vagy Tessa?
A vámpírcsajszi csak intett a fejével, aztán sarkon fordult, és öles
léptekkel elindult a másik irányba. Nem volt magas, viszont
természetellenesen gyorsan mozgott, nekem pedig loholnom
kellett, hogy beérjem. Ahogy a folyosón haladtunk, nem került sor
könnyed cse- vejre, és a felvonó még lejjebb vitt minket a föld alá.
Vöröske nem igazán utalt rá, hogy hol is találhatóak ezek a
Kvórum-termek, de megesküdnék rá, hogy a mínusz 20-at nyomta
meg. Mélyen a föld alatt jártunk, és már elég komoly
erőfeszítésembe került, hogy ne gondoljak arra, mennyi szikla van
fölöttünk.
Ahogy kiszálltunk, láttam, hogy az itteni folyosókat, a sima
sziklafalakat a magasban égő lampionok világították meg.
– Maradj mellettem! – szólt rám Vöröske, mielőtt ismét
elindultunk volna.
Kezdtem ideges lenni. Jó lett volna korábban megállni egy má-
sodpercre, és eltöprengeni, hogy vajon igazat mond-e, mielőtt
vakon követem ide le. Mert akár azért is küldhették, hogy
megöljön, amit kevésbé zsúfolt helyen tervezett megtenni. Jayden
ugyan látszólag nem lett ideges tőle, nem is aggódott miatta, de ő
is új fiú volt még a Kaptárban, és aligha hiszem, hogy jól ismerte
az itteni politikát.
Már majdnem meggyőztem magam róla, hogy valami tűzokádó
sárkányhoz vezet, vagy egy csapat felingerelt vámpírhoz, akik már
akkor lenyúzzák a húst a csontjaimról, mikor még meg sem
haltam, amikor Vöröske megállt egy nagy, díszes, kétszárnyú ajtó
előtt. Valamiféle címert véstek rá, alatta betűk sorakoztak, de
általam ismeretlen nyelven. Talán valami titokzatos vámpnyelven.
Úgy festett, Vöröske várt valamire. Végül elég bizarr módon
bekopogott, mire az ajtószárnyak nesztelenül kitárultak.
– Már várnak – mondta rejtélyesen, aztán már el is tűnt a
halványan megvilágított alagútban.
Szuper...
Megtámaszkodtam kezemmel a hűvös kövön, és vettem pár
nagy levegőt, hogy összeszedjem magam, aztán nagyot taszítottam
az ajtón. Ha eljött a vég, én nem gyáván óvakodom elé, hanem
felszegett fejjel, és önbizalomtól csillogó, parázs-tekintettel
csinálom végig. Soha ne hagyd, hogy lássák rajtad, félsz, vili?
Beletelt pár másodpercbe, mire a szemem megszokta a
világosabb szobát. Itt több világító lampiont láttam szanaszét.
Talán csak nehézséget okozott volna ide lehozni az áramot.
Megpillantottam egy jókora kandallót, nem kicsi párkánnyal,
amiben valóságos tűzvész tombolt. Kör alakú szobába érkeztem,
aminek közepén vaskos faasztal állt. Mintha a valaha létezett
legnagyobb fából faragták volna ki, mert látszott, hogy egyetlen
darabból készült, és legalább hat méter volt az átmérője.
A terem üresnek tűnt: sem sárkányok, sem tébolyult vámpírok
hordája nem látszott, de csak addig hittem így, míg meg nem
pillantottam egy ismerős szőke frizurát.
A lábam magától mozdult, a szemhéjam alól kósza
könnycseppek indultak meg, ahogy átvágtam a helyiségen.
– Anyu! – vetettem magam a karjaiba, egy pillanatra elfeledve,
hogy sokkal törékenyebb nálam.
Szorosan ölelt, mindenféle vonakodás nélkül. Ugyanúgy, ahogy
mindig. Feltétlen szeretettel.
Még mindig orgona- és fodormentaillata volt – ezek voltak a
kedvenc ízesítésű rágói –, és noha el kellett fojtanom a rám törő
késztetést a nyaka láttán, sikerült úrrá lennem a vágyaimon, és
egyszerűen csak élveznem, hogy itt az anyukám.
Elhúzódtam, és mindketten lerogytunk egy-egy öblös székbe.
Nekidőltem a magasba törő vaskos fa háttámlának, amibe
bonyolult rózsamintákat faragtak.
– Hogy kerülsz te ide? – Nem tudtam levenni róla a szemem, a
normalitás apró szeletéről életem utolsó pár tébolyult napjában.
Eddig nem is tudtam, mennyire hiányzott ez nekem. Egy dolog
volt Tessát látni, de anyu jelentett nekem mindent.
– Beszélnem kellett veled, drágaságom. – Az arca komolyságot
tükrözött, és ez nem tetszett. – El kell magyaráznom, miért nem
beszéltem erről soha. És nem akartam, hogy a sötétben tapogatózz
a selejtezés alatt. – A hangja itt egy kicsit megremegett, de aztán
folytatta. – Téged sosem érdekelt különösebben ez a világ, nem
számít, hányszor próbáltam szóba hozni. Rengeteg mindent nem
tudsz, de az első, hogy sosem mentem hozzá a háborús képen
szereplő Johnhoz. Csak egy pasi volt, és sokáig én is őt hittem az
igazi apádnak, hiszen parázs lányok nem léteznek.
Előredőltem ültömben, és azon tűnődtem, hova fogunk
kilyukadni.
– Nem szívesen mondok rosszat egy halottról, de John egy
erőszakos alkoholista volt. – Félénken lesütötte a szemét, a kezét
nézegette.
Ó, a francba is, ne! Ettől az egy mondattól a világom és a lelkem
egy része darabokra hullott. Az a seggfej a fényképen, akit annyira
bálványoztam és imádtam, verte az anyámat.
Aki most folytatta:
 – Mikor a frontra vezényelték, úgy hittem, szép tisztán
szakíthatunk. Levélben megírom neki, hogy mindennek vége.
Mielőtt elment, együtt töltöttük az éjszakát, és utána megint
megvert. Nem érdekelt, hogy megint az ital oka. A mentegetőzései
süket fülekre találtak. Meguntam, hogy áldozat legyek.
Oké, ez már túl sok infó, de azért folytasd, anyu!
– Másnap a frontra indult, és ez volt a tökéletes pillanat, hogy
szakítsunk. Annyira szabadnak éreztem magam, annyira örültem,
hogy vége ennek a pusztító kapcsolatnak. Persze a sors ironikus
fordulata lett, hogy ugyanezen az éjszakán majdnem odalett az
életem és vele minden szabadságom. – A szemöldöke
összeszaladt, az emléktől fénylő könnycseppek gyűltek barna
szemébe. – Ahogy hazafelé tartottam az óráról, megtámadott egy
kóbor vámpír. Akkoriban valamivel gyakoribbak voltak az ilyen
kóborok. A rendfenntartókat akkoriban kevésbé érdekelte a
közvélemény.
Noha ez az egész régen történt, mégis a torkomon akadt a
levegő. Hogyhogy anyu még élt?
– Mi lett?
Barna tekintete ellágyult, mintha egy csodálatos emlék írná
felül a rémületes támadást.
– Megjelent Carter. A semmiből érkezett, és megmentett.
Megküzdött a vámpírral, és bár megölte, ő is csúnyán
megsebesült.
– Hátrasimította kócos haját. – Nem hagyhattam olyan
állapotban ott, nem számít, mit írtak elő a szabályok, így
hazavittem, és összefoltoztam.
Anyu ápolónő volt, és soha nem hagyná figyelmen kívül egy
sebesült esdeklését. De milyen szabályokról beszélt?
– Carter annyira különbözött minden férfitól, akit addig
ismertem. Gyengéd volt hozzám. Törődött velem.
A francba, kezdtem sejteni, hol fogunk kilyukadni!
Lágy hangon fejezte be.
– Aznap éjjel fellángolt a szenvedély, és hát tudod, hogy
mennek ezek a dolgok.
Túl sok infó, második fejezet. Kösz, anyu!
– A következő pár napban elválaszthatatlanok voltunk
Carterrel, én pedig akkor döbbentem rá, hogy először vagyok
szerelmes. De hát annyi szabályt áthágtunk már. Ugyan, mit
számított még?
A kirakós darabjai ekkor összeálltak. Mert melyik ember képes
legyűrni egy vámpírt úgy, hogy csak megsebesül? Nincs ilyen. Ami
azt jelentette...
– Anyu, csak nem azt akarod mondani...?
Bólintott.
– Carter vámpír volt.
Szent szar! Szentséges szent szar! Hát, legalább azt megtudtam,
hogy az apám nem Lucas. Az aztán rendesen kiütött volna.
Szipogást hallottam, és tudtam, hogy anyunak nem ment
könnyen, hogy elmesélje ezt a történetet. Viszont nagyon örültem,
hogy megtette. A kezéért nyúltam.
– Minden oké. Annyira sajnálom, hogy együtt voltál azzal a
seggfej bakával. Igazából hálás vagyok érte, hogy tudom, az apám
egy vámpír volt, nem egy verekedő alkoholista.
Könnyek csillantak a szemében.
– Mikor teherbe estem, nem tudtam biztosan, kitől. Carter nem
tudott túl gyakran meglátogatni. Azt mondta, hogy a Kaptár életét
felkavarta valami komoly belpolitikai válság, és lehet, hogy
bujkálnia kell. A vámpírok világában különlegesnek számított, de
sosem árulta el, miért. Aztán kiderült, hogy lány leszel, így tudtam,
hogy Johntól vagy. Elmondtam Carternek, és ő megígérte, hogy
akkor is a közelemben marad, de aztán egy idő után... sosem
hallottam róla többé. Alig pár nappal később levelet kaptam a
seregtől, amiben megírták, hogy John elesett az ütközetben, és
hát... tudtam, hogy onnantól fogva csak te és én maradtunk.
Az egyik könnycsepp legördült az arcán. A francba, ez olyan
lesújtó! Carter majdnem akkora seggfej volt, mint a srác a
seregből. Ki hagyja el a nőt, akit szeret, még akkor is, ha ez egy
másik tag gyerekével terhes? Ez azért nem olyan, mintha
megcsalta volna vagy ilyesmi.
– Gondolom, már meghalt – vélekedtem.
De anyám erre a fejét rázta, szőke haja meglibbent a tűz
fényében.
– Nem.
Ezt nagyon határozottan mondta. Egyértelműen volt még
valami, amit nem mondott el. Mielőtt azonban
megszorongathattam volna, kinyújtotta a kezét, és a fülem mögé
simította az egyik hajtincsemet. Egy másodpercre a közelsége és
vérének jellegzetes, ínycsiklandozó illata elterelte a figyelmemet.
Ugyanezt a kezét az arcomhoz nyomta, és én tudtam, hogy újabb
nagy bejelentést készül tenni.
– Carter nem halt meg. A születésed óta minden karácsonykor
tízezer dollárt utal át a bankszámlámra.
Pislogtam párat, és megpróbáltam felidézni, hogy utalt-e
anyám bármikor ezekre a titkokra. Hogyan ismerhetsz és
szerethetsz egy embert ennyire, és közben kiderül, hogy egyáltalán
nem is ismered?
– Bocsáss meg, hogy ezekről soha nem meséltem! – nyögte ki.
– Anyu, még szép, hogy megbocsátok. Minden oké. – Hát,
igazából egyáltalán nem volt oké, hiszen lényegében elbaltázta az
életemet, de semmi értelme sem volt ezt most felemlegetni. A
múltat nem változtathattam meg, és én mindig szeretni fogom.
Sokáig ültünk ott, átölelve egymást, mire végül elhúzódtam.
Belenézett a szemembe, és felkuncogott.
– Most már olyan a szemed, mint az övé. Az az őrülten táncoló
zöldesezüst.
Ez érdekesnek hangzott. Már eddig is kíváncsivá tett, miért tér
el a szemem a többi parázstól, miért sokkal több benne az ezüst.
És anyunak igaza volt, az a fura táncoló zöld úgy villódzott benne,
mint az ívelektromosság.
Anyu közel hajolt hozzám.
– Elmenekülhetünk. Táplálhatlak a véremmel. Nem akarom,
hogy selejtezz.
A szívem összeszorult a szavak hallatán, annyira csábítóak
voltak. De tudtam, hogy ez szóba sem jöhet. Naponta hatszor
kellett vért innom. És akkor még nem is beszéltem az őrült
szememről. Az emberek frászt kapnának tőle, anyám pedig
belehalna a vérveszteségbe.
– Anyu, ez kedves tőled, de nem hiszem, hogy túl sokáig
bírnánk szökevényként.
Mostanáig nem is egyszer tévedt a tekintetem a nyakán lüktető
vastag érre. Anyu felsóhajtott.
– Hát úgy fest, ez a Lucas törődik veled. Ő keresett meg, és
csempészett be, hogy találkozhassunk. – Felhúzta az egyik
szemöldökét. – Talán használhatnád a nőies adottságaidat, hogy
gondoskodjon rólad.
Ó, istenem! Nem hiszem el, hogy ezt mondta.
 – A nőies adottságaimat? Most kurválkodásra biztatsz?
Felnevetett, és olyan volt, mintha a súlyos érzelmi teher egy
része eltűnt volna, ahogy visszatértünk a viccelődéshez.
– Csak azt mondom, hogy hatalma van, te pedig csinos fiatal
hölgy vagy.
Befogtam a fülemet.
– Pa-pa-pa-pa-pa-pa! Ó, te jó ég, anyu!
Erre megvonta a vállát.
– Ez minden, amit mondhatok. Csak ez a két tervem volt. – A
hangja megremegett.
Kihúztam magam ültömben, és erősen megragadtam a kezét.
– Hát, nekem is van egy tervem.
Reménykedő arcot vágott.
– Keresek valami nagydarab, izmos, ijesztő kinézetű parazsat,
aki megtanít rá, hogyan legyek igazi menő, pusztító harcos, és a
saját erőmből fogom túlélni a selejtezést.
Anyu erre halványan elmosolyodott, mintha nem hinné, hogy
ez lehetséges. Szuper! Itt a Charlie Team, az egyfős osztag. Az
ajtón felhangzó kopogtatás törte szét a pillanatot. A bejárat
feltárult, Vöröske visszatért. Kecses, macskaszerű testtartása
miatt ösztönösen is védelmezőén előrehajoltam, anyámat óvva. A
rossz kislány úgy festett, mint aki bármelyik percben lecsaphat.
–Negyvenhatos, lejárt az időd. Az embernek azonnal el kell
hagynia a Kaptárt. Újabb látogatód nem lesz a selejtezés végéig,
amíg ki nem vívtad rá a jogot, ahogy mindenki más. – Az utolsó
szavakat lényegében köpte.
Anyámmal egymásra néztünk. Ribanc. És aki legközelebb
negyvenhatosnak hív, annak beverek egyet.
Megöleltem anyut, és meg egyszer, utoljára beszívtam orgona-
és fodormentaillatát. Ha behunynám a szememet, egy pillanatra
szinte elhitethetném magammal, hogy otthon vagyok. Aztán nehéz
szívvel és égő szemmel felálltam, és követtem Vöröskét.
Hátranéztem, hogy még egyszer anyu szemébe nézhessek. Ekkor
egy másik vámpír tűnt fel a semmiből, hogy kikísérje.
Míg Vöröske nyomában lépkedtem, egész idő alatt próbáltam
kordában tartani az érzelmeimet. A vámpír ribi a nyolcadik
emeleti kétszárnyú ajtónál, az edzőteremnél hagyott magamra. Az
egyetlen hangot a folyosón magas sarkúja távolodó kopogása adta.
Beletelt egy kis időbe, mire összekaptam magamat, mire ismét
összpontosítani tudtam.
Kiképzés. Rendben. Edzeni fogok azért, hogy az életemért
harcolhassak. Ez az egész totálisan elbaltázottnak tűnt. Az egyik
pillanatban még egy derék állampolgár vagyok, a következőben
meg már behajítanak vérszívó-városba, hogy az életemért
harcoljak. Na, ez a rábaszás. Na, jó, talán nem voltam a
legderekabb, de azért nem is élősködtem a társadalom testén.
Most úgy éreztem magam, mint akit kihajítanak a szemétre. Hol a
francban van ilyenkor a rendőrség? Nem hívhatnám a 911-et, és
fizethetnék óvadékot? Ugyan! Na, ja, mivel fertőzött voltam, senki
sem törődött volna velem.
– Egész nap itt fogsz ácsorogni, vagy szerepel a terveidben,
hogy tanulj is valamit?
Majdnem ugrottam egyet ijedtemben, mikor Ryder mély
hangja tört be a gondolataim közé. A francba, már megint mögém
osont! Megfordultam, hogy rámeredjek, és meghökkenve láttam,
hogy van vele egy másik parázs: magas volt, sápadt, katonásan
rövidre nyírt sötétszőke hajú. Az égre, annyira dögösek ezek a
pasik! Nem tudtam volna megmondani, meddig leszek képes
kordában tartani a hormonjaimat. Eddig a félelem és a
bizalmatlanság szabott gátat az érdeklődésemnek, de lassan
kezdtem érzéketlenné válni bizarrságuk iránt, mostanra pedig már
nulla hatásfokkal semlegesítette a dögösségüket. Továbbá
kezdtem belátni, hogy két seggfej tettei miatt rohadtul nem
igazságos egy egész fajt hibáztatni.
Mikor nem feleltem, Ryder bemutatta szőkét.
– Ő Zeke, a kiképződ.
Tetőtől talpig végigmértem Zeke-et. Kigyúrtnak tűnt, talán
halálos is lehet, de Ryder nyomába sem ért.
– Helló, negyvenhatos vagyok. – Kezet ráztam vele, és közben
derűsen rámosolyogtam Ryderre. Persze jó adag epésséggel.
Akinek a szája sarka kissé felfelé kunkorodott.
Zeke bólintott, ahogy elengedte a kezemet.
– Részesültél bármilyen kiképzésben?
Kihúztam magam.
– Igen: jártam önvédelemre nőknek, lőni, és futok is.
Zeke erre csak fújt egyet, mintha ez nulla lenne.
– Na, jó, akkor lássuk, mit tudsz!
Kinyitotta a kétszárnyú ajtót, az orromat pedig rögtön
megcsapta az állati bőr, a vér és a veríték szaga. Most először
lehetett hallani a benti zajokat. Vagyis a terem hangszigetelt.
Rengeteg nyögés hallatszott, főleg azoké a parazsaké, akiket az egy
légterű edzőterem padlóján lefektetett matracokra vágtak rá.
Amikor felnéztem, hatalmas, nem rejtett gerendákat láttam, meg a
tízméteresnél is magasabb plafont. A küzdőzóna feletti
felfüggesztett emeleti lelátón pár néző ücsörgött. Szuper, közönség
is van!
Követtem Zeke-et egy szabad területre. Ryder keresett egy
helyet a falnál, aminek nekidőlhetett.
A nagydarab Zeke beállt elém.
– Oké, támadj!
– Most komolyan? – vakargattam idegesen a karomat. A
francba, ő aztán nem vesztegette az időt!
– Igen, abszolút komolyan – mondta kényeskedő
kislányhangon. Seggfej. Magam elé emeltem mindkét öklömet,
ahogy a bokszolok, és hallottam, amint Ryder meg pár másik
kiképző vihogni kezd mögöttem. Rohadékok, mind.
Úgy döntöttem, eljátszom a balekot, akinek egész biztosan
tartanak, így bizonytalanul előreléptem, és úgy tettem, mintha be
akarnék mosni egyet Zeke-nek. Úgy reagált, ahogy vártam –
felemelte a karját, hogy hárítsa szánalmas ütési kísérletemet. De
ahelyett, hogy odasóztam volna, felfelé lendítettem a lábamat, és
beletérdeltem az ágyékba, hogy csak úgy csattant. Minden levegő
kipréselődött belőle. Majd felnyögött, ahogy kétrét görnyedt.
Nagyon igyekeztem nem mosolyogni, de ez tökéletesen
sikerült. És remélhetőleg ez majd megtanítja arra, hogy ne
kezeljen úgy, mint egy Barbie babát. Az örömöm azonban rövid
életűnek bizonyult. A vártnál gyorsabban összeszedte magát, és
máris előrevetette magát, amivel a földre terített.
A francba! A lehető legrosszabb lehetőség, ha az ember lánya
valaki más alá kerül. Terpeszben rám ült, súlyával lenyomta a
tagjaimat, és másodpercek alatt a torkomnak szegezte a könyökét.
Vergődtem, próbáltam egyáltalán levegőhöz jutni. A parazsaknak
is kell a levegő, különben meghalnak, nem? Fel akartam rántani
mindkét térdemet, de Zeke túl erős volt.
Ahogy ott küszködtem, egy pillanatra sem vette le rólam a
szemét, a fekete szempár szúrósan és furcsán üresen meredt rám.
– Meghaltál – közölte. – Ha ez a selejtezésen történik, öt
másodperc után kipurcantál.
Elengedte a nyakamat, én pedig átfordultam, köhögve és
zihálva. De hamar újra felpattantam, ismét felemeltem a kezemet,
és nagy kortyokban nyeltem a levegőt. El fogom intézni ezt a
szemétládát.
– Ez az! – szólalt meg ismét Zeke. – Használd a haragodat,
gyerünk! Mutasd meg, ki vagy!
Amint sikerült ismét rendesen levegőt vennem, mozogni
kezdtem, lábujjhegyen táncoltam, és próbáltam arra gondolni,
hogy parázs vagyok. Erősebb és gyorsabb, mint az emberi énem.
Csatakiáltást harsogva rohantam rá, megpördültem, és köríves
rúgásom oldalról érte a fejét. Hátraesett, de hosszú lába
meglendült, és elgáncsolt.
A jobb könyökömre érkeztem, de sikerült felpattannom,
mielőtt ismét rám vethette volna magát. Túl nagy és erős volt.
Nem hagyhattam, hogy ismét a földre vigyen. Kirúgtam, és a
sarkam gyomron találta. Összerándult, én pedig hátraszökkentem,
védekező állásba.
– Harcias! – kiáltott oda Ryder Zeke-nek. Átkozottul igaz!
Harcias Charlie. Na, gyere, te szépséges rohadék!
Zeke felhúzta az egyik szemöldökét, ahogy Ryderre nézett.
– Harcias, viszont lassú és gyenge.
A mozdulatát sem láttam, ahogy a karja villámgyorsan
meglendült, és karateütést mért a torkomra. Levegő után
kapkodva görnyedtem össze, mire a térde feltűnt a semmiből, és
nagyot csattant a koponyámon. Aztán kialudt a villany.
 5. fejezet

NYÖGVE TÉRTEM MAGAMHOZ, a fejem rettenetesen lüktetett.

Most meg mi a franc történt? Beletelt pár másodpercbe, de aztán
lassan eszembe jutott az edzőterem és Zeke. Mi a frász volt ez? És
hova lett az állati jó, parazsas gyógyító erőm?
Az egyik szemhéjam nagy nehezen kinyílt, és láttam, hogy
Jayden bámul rám. Sötét szeme megvillant, és úgy tűnt, aggódik.
Sóhajtottam egyet.
– Szarul érzem magam. – A szomjúság azonnal rám tört,
amikor Jayden a kezembe nyomott egy palack vért a frigóból.
Telt ajka vonallá préselődött, miközben homlokráncolva
figyelt.
– Na, ja, a koponyatörésnek idő kell, míg begyógyul.
A szemem elkerekedett, míg felültem, és szívni kezdtem a
csodálatos vért, és csak halkan nyögdécseltem. Nem tehettem
róla, olyan átkozottul finom volt! De most komolyan...
koponyatörésem volt? Azt hittem, edzeni megyek, nem azért, hogy
agyonverjenek.
Miután kiittam az üveget, Jaydenre néztem.
– Mindenki látta? Az összes seggfej jót röhögött?
Erre beharapta az alsó ajkát.
– Nem igazán.
Már meg tudtam ítélni, mikor hazudik. Ilyenkor azok a buja
szempillái úgy kezdtek verdesni, mint a felszállni készülő pillangó
szárnyai.
– Hazug – mondtam, és szerettem volna forgatni a szememet,
de úgy ítéltem meg, attól csak még jobban fájna a fejem.
Kicsit közelebb hajolt.
– Nos, lehet, hogy először nevettek, de Ryder gyorsan véget
vetett neki. Az egyik edzőt áthajította a termen.
Hát, ez érdekesen hangzott.
A vér ismét éreztetni kezdte varázslatos hatását, és máris
jobban éreztem magam valamivel. Felültem, nem törődve a
koponyámban lüktető fájdalommal.
– Szóval lényegében hulla vagyok attól kezdve, hogy
elkezdődik a selejtezés. Pazar! – Feltartottam két ujjamat.
Jayden erőtlen mosolyt küldött felém.
– Nem hiszem. Úgy hallottam, hogy miután tanúja volt, mint
rúgták szét a seggedet, és a Kaptár pár tagját szanaszét hajigálta,
egy bizonyos zamatos fenegyerek felajánlotta, hogy ő maga fog
kiképezni.
Nagyot nyeltem, a szívverésem felgyorsult.
– Ryder lesz a kiképzőm?
Jayden bólintott.
Ez most kíváncsivá tett. Miért ajánlaná fel Ryder, hogy
kiképez? És egyáltalán akarom, hogy ő csinálja? Lassan kezdtem
elfelejteni, hogy megsokkolt. Áldozatául estem annak a szögletes
állkapocsnak és azoknak a rohadtul vonzó gödröcskéknek.
Jayden felém nyújtotta a kezét.
– Na, gyerünk! Van itt valami, amitől jobban érzed majd
magad.
Megfogtam, és hagytam, hogy felsegítsen. A szoba vagy egy
percig forgott velem.
– Egy margarita az? – kérdeztem, mire kuncogni kezdett.
Követtem őt ki a szobánkból, és elindultunk a hosszú folyosón.
Egészen a végéig mentünk, ahol beszálltunk a felvonóba. Mikor
megnyomta a földszint gombját, egy szemvillanás alatt rájöttem,
mire készül, és izgatott bizsergés járta át a testemet. Csak nem
kimegyünk? Kérlek, ó, kérlek, menjünk ki! Annyira hiányzott a
nap, a levegő, a sok fa...
Látta az arcomat, és ismét felvihogott.
– Csak mert a vámp ribik nem bírják a napfényt, nekünk attól
még nem kell odabent kuksolnunk. – Mint mindig, most is
dagályosan fogalmazott.
– Juhé! – ragadtam meg nagy bicepszét, és oldalról
megöleltem. Annyira szerettem kint lenni a szabadban.
Oregonnak számos fenséges tava, folyója és fája van, és
lehetetlenség odabent üldögélni, amikor ennyi szépség hívogat. A
Kaptár rendben volt, de sehol egy ablak. Mind zárva volt, kivéve
éjjel. Ez fojtogatott, és egy kis szabadságra vágytam. Csak egy
rövid időre.
Jayden-nel az élen elhagytuk a felvonót, és a recepcióhoz
mentünk, ahol egy parázs ült. Gondolom, ilyen közel a napfényhez
nem kerülhettek vámpírok. Szobatársam aláírt valamiféle
kilépőpapírt. Áthajoltam a válla felett, és láttam, hogy számokat
firkant oda: huszonegy és negyvenhat, meg a dátumot és az időt.
A recepciós felhúzta egyik tökéletesen formált szemöldökét.
– Egy órán belül legyetek itt! – közölte.
Bólintottunk, és eltűnődtem, mi történne, ha nem jönnénk
vissza egy órán belül. A kintre néző ablakok rolói ugyanúgy le
voltak engedve, mint a Kaptár többi részén, így amikor Jayden
kinyitotta az ajtót, és a napfény elöntött, egy időre megvakultam.
Felemelt karral árnyékoltam le a szememet. Aztán kiléptem.
A szemem hamarosan megszokta a fényt, és majdnem
felkiáltottam. Egy jókora erdősáv húzódott előttünk: magas,
vaskos fák, törzsükön moha zöldellt. Buja, zöld páfrány és kidőlt
tönkök hevertek az erdő talaján. Noha még hideg volt, olyan
erősen illatozott az egész... a talaj, a földszagú növényzet.
Felsóhajtottam. Otthon voltam.
Jayden elindult, én pedig követtem. Imitt-amott parazsakat
láttam. A vállam felett hátranéztem, és egy pillanatra eltakarta
előlem a kilátást a Kaptárt körülvevő magas drótkerítés meg a
túloldalon az emberi őrhely. Senki sem hagyhatta el a Kaptárt,
vagy mehetett be oda úgy, hogy ne kerüljön nyilvántartásba. A
kerítésről természetesen az az éjszaka jutott eszembe. Felidéztem,
hogy kapaszkodtam bele, ahogy elvonszoltak az üres őrhely
mellett. Senki nem volt ott, hogy hallja a sikolyt...
Ismét csak elszakítottam magam ettől. Nem élek többé a
múltban. Itt volt ez a pillanat, hogy élvezhessem a bőrömön
végigsimító életadó nap sugarát, és nem fogom bánkódásra
pazarolni. Ágak, gallyak roppantak a talpam alatt, ahogy Jayden
nyomában baktattam. A fejfájásom elmúlt. A napsütés és a friss
levegő bevégezte a gyógyulást, amit a vér indított el.
Jayden egy óriási, kidőlt fatörzshöz sétált, és leült, én pedig
mellé telepedtem.
Kellemes csendben ücsörögtünk ott.
– Köszönöm! – suttogtam. – Pont ez kellett. – A térdemre tette
a kezét, és elmosolyodott, de nem mondott semmit. A szívemet
egyszerre töltötte el öröm és bánat. Az kizárt, hogy én képes legyek
megküzdeni Jayden-nel a selejtezésen. Még úgy sem, ha azzal
megmenteném az életemet. Ez az egész selejtezés egy nagy
marhaság.
– Ki vele, te lány! – Jayden nyilván látta rajtam, hogy valami
emészt.
Kuncogtam egyet.
– Miért vagy ilyen kedves velem?
Ügy bólintott, mintha megértette volna.
– Igen rázós időket éltem át a középsuliban, amikor
egyértelmű lett, hogy más vagyok.
Istenem, a középsuli rémes volt! Karkötőim, fura cicijeim
voltak, no meg a rap iránti rajongásom. El sem tudtam képzelni,
hogy milyen lehetett ráadásul még melegnek is lenni.
Rám kacsintott.
– Szóval, azt hiszem, értem, hogy milyen helyzetben vagy. Na-
gyon más vagy. És erről eszembe jut saját magam, amikor nem
voltak barátaim, és senki sem értett meg.
A torkom elszorult az érzelmektől. Nem készültem fel rá, hogy
Jayden őszintén válaszol. Megszorítottam a kezét, de mielőtt felel-
hettem volna, mögöttünk hangosan megreccsent egy ág. Alig
fordultunk hátra, hogy megnézzük, mi az, amikor egy acélos hang
hasította ketté a csendet.
– Nocsak, nocsak, csak nem a királynő és az egyszarvú?
Jayden-nel mindketten felugrottunk. Három nagydarab parázs
törtetett felénk. Tekintetem a kezeslábasaikra ugrott, hogy
megnézzem a mellük jobb felső részére varrt számokat.
Tizenegyes, hármas és harminchetes. Kettejüknek fekete haja volt,
míg a hármasnak vörös.
Jayden rám nézett.
– Egyszarvú lennék?
Bólintottam.
– Még szép, hogy az vagy azokkal a varázslatos szempillákkal.
Én pedig mindig is királynőnek tartottam magam.
Az egyik fekete hajú srác lehajolt, és felkapott egy vastag, éles
végű ágat. Mikor felegyenesedett, ránk meredt.
– Tudjátok, megszokott, hogy a selejtezés előtt kirostálják a
gyenge parazsakat.
Ebben erősen kételkedtem. A vámpírok aligha vannak oda
azért, hogy elmarad az ő kis különleges harcosok klubja műsoruk.
De ahogy ezek hárman felénk tartottak, nem úgy tűnt, hogy őket
nagyon izgatná a dolog. Nyeltem egyet, jól tudván, hogy minden
reményem, hogy mégsem támadnak meg, most ment füstbe.
Jayden ekkor lehajolt, és előhúzott egy kést a bakancsából. Azt
a rohadt!
– Kit hívsz te gyengének, ribi? – Jayden hangjában most
szemernyi sem maradt a melegekre jellemző hanghordozásból,
hanem tisztán, öblösen, keményen csendült. Ekkor döntöttem el,
hogy ő lesz az én LÖPB-öm. Legjobb örök parázs barátom.
Jayden elém állt, míg én felkaptam egy hegyes szikladarabot.
Valószínűbb, hogy inkább magamat sebesítem meg vele, de
muszáj volt, hogy legyen nálam valami.
A vörös hajú lekicsinylő tekintetet vetett rám, és lustán rám
vigyorgott.
– Előbb öljük meg a srácot, aztán szórakozzunk el a csajszival!
Elöntött a félelem, miközben egyre erősebben markoltam a
követ.
Már amúgy is eléggé felhúztam magam azon, hogy anyu
Carterrel kavart. Nekem most Tessával kellene a Starbucksban
dögös pasikat stírölni, nem itt kínlódni. Jayden előreszökkent,
ahogy a két fekete hajú parázs megindult felé.
A vörös hajú megkerülte a barátomat, és egyenesen felém
tartott. Felkészülten vártam. A „soha ne hagyd, hogy
megragadjanak” önvédelmi technikát használva gyorsan oldalra
perdültem, kitérve a keze elől, és sikerült a kővel pontosan
homlokon találnom. Az tompa puffanással találta el, és erősebb
lehettem, mint rémlett, mert a bőre felrepedt hosszában a
homlokán. Erre már ridegebb arcot vágott.
– Kurva! – bődült el, és felém kapott.
A keze megragadta a vállamat, és felfelé rántott, majd háttal
nekivágott a fa törzsének. Felkiáltottam, mikor éreztem, hogy
valami reccsen az oldalamban. Nagyon úgy tűnt, egy-két bordám
eltört.
Hármas szeme lüktetni kezdett, ahogy rám meredt, szemfoga
megnyúlt. Eszembe jutott, mit mondott Jayden arról, hogy a
vérem ellenállhatatlan csábítás. Nem tudtam, mi történik
olyankor, amikor egy parázs megharap egy másikat, de nem is
óhajtottam kideríteni.
Úgyhogy a legjobb védekezési formulához nyúltam, amit a nők
az idők hajnala óta használnak. Keményen tökön rúgtam, és erre
el is engedett egyelőre. A földre rogytam, és többször is
felnyögtem, ahogy a testem tiltakozni kezdett. Egyértelműen túl
korai volt ez a mostani ügy a koponyatörés után. Elfojtottam a
fájdalmat, tudván, hogy fel kell állnom. A vörös hajú pöcs ugyanis
megint jönni fog. És valóban, acsargó képpel máris felém lendült,
mikor a teste egyszer csak megrándult, és mintha... eltűnt volna.
Mi a fene? Az oldalam és a fejem üvöltött a kíntól. Valahogy
összekapartam magam, fel- tápászkodtam, és szemtől szemben
találtam magam Ryder-rel. Fagyos, fenyegető képpel szegezett a
vörös hajúra egy fényes, fekete pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. A
lövedék becsapódásától összerándultam. Szent szar! Egyenesen a
szeme közé kapta! Ryder úgy ölt meg az imént valakit, mintha az
egész nem lenne valami nagy ügy. Nem néztem a hullára. Tudtam,
hogy a vörös tag az imént még engem akart megölni, de akkor sem
akartam látni a holttestét.
Ryder a tokjába dugta a pisztolyt, és felém lépett, karja körém
fonódott: fel akart kapni. Ellenálltam: a saját lábamon akartam
innen elmenni. Nem tetszett a gondolat, hogy úgy vigyen el, mint
valami királykisasszonyt. Plusz nem is akarnék gyengének
mutatkozni más parazsak előtt. Ryder néhány hosszú
szívdobbanásig rám meredt: nagy kortyokban nyelte a levegőt, a
szeme tiszta ezüst lett. Végül beérte annyival, hogy átkarolja a
derekamat, én pedig így egy roppant izmos mankónak
használhattam. A bordáim és a fejem továbbra is tiltakozott,
ahogy otthagytuk a fát. Amint ismét nyíltabb területre értünk,
Jayden-t keresve körülnéztem. A barátom iránt érzett féltés
minden más érzelmet a háttérbe szorított.
– Jól van – mondta Ryder, és tekintetét követve
megpillantottam a jobb karját szorongató Jayden-t. Az ujjai alól
vér szivárgott, és a vállán megpillantottam egy hosszú, de nem
mély vágást.
A két fekete hajú parázs arccal feküdt a földön, kezük
hátrakötözve, és felettük Ryder két társa állt, fekete katonai
gyakorlójukban: mindkét támadó hátát egy-egy bakancs nyomta
lefelé. Mivel Jayden szüntelenül a rendfenntartók csapatának
ínycsiklandó keménymagjáról csivitelt, valamennyire már
ismertem őket.
Egyikük Márkus volt. A skót sűrű, vörös haját lófarokba fogta,
és ehhez méltó szakáll díszítette a képét. A tag igen kellemes
látványt nyújtott. A róla hallott rövidke beszámolókból ítélve, az
akcentusa is fincsi volt. A másikat Olivérnek hívták: latinó volt, és
dögös, mint állat. Sötétnek és titokzatosnak tűnt, így meg sem
lepődtem, hogy legjobb barim, Jayden nem csak futó pillantást vet
rá. Lehet, hogy megsebesült, de azért nem volt a halálán. Ha
Ryder-t is belevesszük, akkor most éppen a „szexi hatos” – ahogy
Jayden nevezte a csapatot – három tagja fogott minket közre.
Ryder vonta magára a figyelmemet – nem mintha valaha is
előfordult volna, hogy nem figyelek rá –, amikor gyorsan
végigtapogatta a testemet. Olyan arcot vágott, mint egy orvos,
mintha csak sérüléseket keresne. De a szeme még mindig csupa
ezüstben játszott.
Elvörösödtem, és kicsit lehajtottam a fejemet. Együtt mentünk
oda a földön heverő két parázshoz: Ryder karja és a belőle áradó
hőség valósággal rátapadt sértetlen oldalamra. Mikor megálltunk
a földön heverő két pöcsnél, a rendfenntartó szorítása erősödött,
és még közelebb húzott, mielőtt leguggolt, hogy szétvert képükbe
nézzen. Valaki csúnyán meggyepálta őket.
Ryder dermesztőén jeges hangon szólalt meg.
– Ez az üzenet jusson el mindenkihez, aki fel akarja rúgni a
szabályokat. A harcot tartogassátok a selejtezésre! Világos?
– Igen, uram – hörögte a két parázs, akik alig kaptak levegőt a
rájuk nehezedő nagyfiúk miatt.
– Oké, főnök, mihez kezdjünk velük? – kérdezte Márkus
hömpölygő skót akcentussal. Mikor észrevette, hogy őt bámulom,
rám kacsintott.
Ryder testtartást váltott, hagyta, hogy jobban rádőljek. Vajon
honnan tudta, hogy ismét kezdek elalélni?
Halványan rávigyorgott Márkusra.
– Dobjátok őket egy éjszakára a verembe! Ott majd kiderül,
mennyire tökösek valójában.
Márkus és Olivér halkan füttyentettek, majd lehajoltak, és a
hónuknál fogva felrángatták a két srácot. Ryder szembefordult
velem, gesztenyebarna haja villódzott a napsütésben a benne lévő
arany szálak miatt. Az immár hallgatag és teljesen megtört
szemétládákat közben elvezették a titokzatos „verembe”.
Ryder közelebb hajolt.
– Mostantól fogva az én gondom vagy. Igyál jó sok vért és
pihend ki magad ma éjjel, holnap pedig jelentkezz a
kiképzőteremben: ez legyen az első dolgod! Majd ismételd meg
rögtön ebéd, majd vacsora után is. Megértetted?
Még hogy gond? Valahogy lenyeltem a visszavágást. Hiszen az
imént alighanem megmentette az életemet.
– Igen, uram, parázs uram.
Nagyot fújtatott, mielőtt Jayden gondjaira bízott volna.
– Viszlát holnap, negyvenhatos!
– Hagyd otthon a kínzóösztökédet! – emlékeztettem.
Amikor felnéztem, azt láttam, hogy Jayden mosolyog rám, és
megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy a sebe már
majdnem teljesen beforrt.
– Mi az?
Csak a fejét rázta.
– Semmi. – És azzal visszaindultunk a Kaptárba.

Aznap éjjel a legélesebb álmot láttam, amit csak fel tudok

idézni. Ismét a véresőset, amihez szüntelen szomjúság társult. De
most volt benne egy újabb elem. Ryder és Lucas, mindketten
félmeztelenül próbáltak megtanítani harcolni. Vagy legalábbis
tanítani valamire. A félmeztelenségük ugyanis eléggé zavaró volt,
még az álomban is. Ahogy lassan felocsúdtam, arra ébredtem,
hogy Jayden az ágyában ülve lassan vállkörzéseket végez.
Felültem, lassan megdörgöltem a szememet, mielőtt a
hajgumimért nyúltam volna, hogy a fejem tetején lófarokba
fogjam.
– Hogy van a karod? – recsegtem karcos reggeli hangomon.
Jayden apró mosolyt villantott rám.
– Szinte teljesen meggyógyultam. Mondjuk nem kevés vérbe
került. A kése valami fontosat vágott át.
Összerezzentem az emlék hatására, és ösztönösen is a fejemhez
emeltem a kezemet. Már most meg tudtam mondani, hogy ma
milliószor jobban vagyok. Ami egyszerűen fantasztikus! Épp
időben ahhoz, hogy most valaki más verje ki belőlem a szart is.
– A tegnap megmutatta, milyen nagy a baj – mondtam a
szobatársamnak, és az idegességtől remegett a hangom. – Azok a
parazsak készek voltak végezni velünk, minden további nélkül. Két
hét múlva pedig neked és nekem tényleg bele kell vetnünk
magunkat egy törvényes mészárlásba.
Jayden félmosollyal felelt.
– Na, ja, azok a tagok tényleg véget vethettek volna a bulinak,
pedig az még el sem kezdődött. Istennek hála, hogy arra járt
Ryder!
Ryder. Vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban. Egyfelől
halálos volt, mint a franc, és itt már nem is egyszer megmentett.
Másfelől viszont a lenéző „negyvenhatosozásával” rohadtul
bosszantott. De azért... mégsem tudtam elnyomni a gyomromban
a várakozásteljes bizsergést. Ha naponta háromszor találkozni
akar velem, akkor az elkövetkező két hétben rengetegszer fogunk
együtt edzeni. Amit akartam is, de egyben rettegtem is tőle.
Az igazat megvallva, már nem gyűlöltem úgy a parazsakat.
Nehéz utálni azt, ami vagy. De ettől még nem voltam benne biztos,
hogy készen állok összezúzni őket. Egyszerűen képtelen voltam
rájönni, Ryder miért vonz ennyire. Szinte olyan volt... mintha
régről ismerném, ami persze badarság volt – mert az tuti, hogy
emlékeznék rá, ha találkoztam volna egy olyan dögös pasival, mint
ő.
Kirángattam magam a kábulatból, és Jaydenre koncentráltam.
– Hát, mivel én lemaradtam az üdvözlőbeszédről, mondd
csak... hogyan lehet a leghatékonyabban kinyírni egy parazsat?
Ryder golyót küldött a vörös hajú két szeme közé, és neki
harangoztak. Szóval, noha minket nehezebb megölni, mint az
embereket, azért a fegyverből kilőtt golyó határozottan beválik.
Viszont ismernem kellett a többi módszert is.
Jayden a kezembe nyomott egy palack vért, és míg ő beszélt, én
addig felhörpintettem.
– Hibridek vagyunk, így regenerálódunk, mint az igazi
vámpírok, de egyben élők is vagyunk, akár az emberek. – Ezt
lassan, tagoltan ejtette, és gyorsabban kellettek az infók.
– Ne kímélj! – siettettem.
Megrovóan rázta meg felém az ujját.
 – Remélem, a hálószobában nem vagy ilyen türelmetlen. –
Erre beintettem neki, de mindketten mosolyogtunk. Hivatalosan
is elértük a LÖPB-státuszt.
– Tényleg gyorsan gyógyulunk, ezért rengeteg sérülést kell
okoznod, ami komoly vérveszteséggel vagy valami fontos szerv
leállásával jár. Robbants fel, gyújts fel, küldj golyót az agyunkba,
tépd ki a szívünket vagy vágd le a fejünket!
Tátva maradt a szám.
– Jézusom!
Rám kacsintott.
– Te kérdezted, cukipofa.
Megborzongtam.
– És a selejtezés?
A homlokát ráncolta.
– Az igazi vérfürdő. Tudtad, hogy igazából senki sem éli túl?
Ez ütött. Amit mondott, az nagyon komolynak hatott az én
általában könnyed LÖPB-ömtől. A test képes túlélni bizonyos
dolgokat, de az elme és a lélek nem. Sosem felejtettem el azt az
éjszakát, amikor megtámadtak, és ha azokat a seggfej parazsakat
nem ijesztik el, sokkal rosszabb dolgokat tapasztaltam volna meg
– egy lélekhalállal rosszabbakat.
Felemeltem a vérrel teli palackomat, és az övéhez
koccintottam.
– Arra, hogy remélhetőleg fizetik a terápiát, miután túléltük.
Erre öblösen, őszintén felnevetett, és most ő koccintotta a
palackját az enyémhez, mielőtt azt mondta volna:
– Jobb lesz, ha szépen felhörpölöd azt a vért, te lány. Valami
azt súgja, hogy Ryder nincs oda a késésért.
A francba! Annyira igaza volt. Ledöntöttem az üveg tartalmát,
és rohantam zuhanyozni.

Óvatos léptekkel óvakodtam be a kiképzőterembe, részben arra

számítva, hogy Ryder egyszer csak előugrik a semmiből, és
figyelmeztetés nélkül nekiáll szétrúgni a seggemet. A hely üresen
tátongott. Felsandítottam a tetőgerendákra, és láttam, hogy a
lelátón sincs egy lélek sem. Most, hogy volt esélyem rendesen
körülnézni, feltűnt, hogy a fal mellett fegyverek sorakoznak.
Legalább négy hosszú falszakaszon.
Meglepve láttam, hogy milyen széles tartományát képviselik a
különböző kultúráknak és harcművészeteknek: akadtak szamuráj-
kardok, szöges végű ostorok, dobókések, görbe pengék,
számszeríjak, hajítóbárdok, de nem csak ezek... Jézusom,
háborogni kezdett a gyomrom!
– Ideges vagy? – szólalt meg mögöttem egy halk hang.
Ugrottam egyet, és a szívemhez kaptam.
– Kibaszott nagy S. vagy, Ryder! – Csengőt vagy valamit kell
rákötnöm.
Elmosolyodott, amitől ismét megjelentek azok az istenverte
gödröcskék, de aztán gyorsan felváltotta a védjegyeként ismert,
összeszorított állkapcsú arckifejezés.
– Nem akartalak megijeszteni.
Remegve szívtam be a levegőt.
– Nem ijedtem meg – hazudtam. – Csak nem szeretem, ha
mögém lopóznak. – Ez a része legalább igaz volt.
Ismét elmosolyodott.
– Nos, ez így jó, mert a selejtezésen lopakodni is kell, szóval
jobb, ha hozzászoksz.
Ismét a fegyvereket néztem.
– Vannak szabályok is, vagy csak odafutok a falhoz, felkapok
egy fejszét, aztán megpróbálom lecsapni valakinek a fejét?
Erre kissé oldalra döntötte a fejét, mintha csak azt próbálná
felmérni, hogy komolyan beszélek-e vagy sem.
– Van pár szabály – de nem sok. A fegyverekről nem ti döntő-
tök. Az ellenfeled pártfogója választja meg a te fegyveredet, míg az
ellenfeledét Lucas.
Szuper. Az önvédelmi kurzuson nem volt fegyveres kiképzés.
Lőfegyveres sem.
– Kezdjük! – mondta, és átsétált a legvastagabb matrachoz.
Követtem, és felfigyeltem rá, hogy Ryder ma milyen lezser
öltözéket visel. Nem gyakran láttam eddig fekete rendfenntartó
álcaruhája nélkül. Ma a cselgáncsozók laza nadrágja volt rajta,
valamint szoros izompóló. A derékövéből, hátulról előhúzta a
pisztolyát, és letette az egyik padra. Az előkerülő fegyverről
eszembe jutott, hogy megmentette az életemet és Jaydenét.
– Hé, ami a tegnapot illeti... kösz!
A tekintete hirtelen összekapcsolódott az enyémmel.
 – Ez a munkám – felelte.
Sóhajtottam egyet. Oké, hagyjuk!
– Vedd fel a kiinduló állást! – A hangja most élesen csendült.
Átkapcsolt kiképzőmódba.
Megtettem, mindkét öklömet az arcom elé emeltem, jobb
lábbal kilépve.
– Balos vagy? – Pillantása végigsiklott a testtartásomon,
alaposan végigmért.
– Igen, balkezes vagyok.
Megrázta a fejét, aztán megfogta a csípőmet, és kicsit oldalra
fordította. Próbáltam mozdulatlanul állni, de erős volt. Csettintett
a nyelvével.
– Gyengus vagy.
– Cseszd meg! – meredtem rá kihívóan.
– De van benned mersz, szóval ezen fogunk dolgozni. A vacak
harci stílusod csak addig működik, míg egy parázs a földre nem
terít.
– Akkor jobban teszed, ha kerítesz egy varázspálcát!
– Nem kell ehhez varázslat. – Az ajka felől nagyon halvány
fémes ízt éreztem. Tehát nemrég evett.
Próbáltam koncentrálni, mikor lépett egyet hátra.
– Tárd szét a karod, mintha repülnél!
Legszívesebben a szememet forgattam volna, de beértem egy
sima sóhajtással, és tettem, amit mondott.
– Tarts ellen! – parancsolta, és lefelé nyomta mindkét
karomat, könnyűszerrel legyűrve az ellenállásomat.
– Újra!
Olyan keményen feszültem ellene, ahogy csak tudtam, de a
karomat így is könnyedén lenyomta.
Bólintott, gesztenyebarna haja az arcába hullt.
– A bal karod erősebb. A napi háromszori kiképzés mellett
javaslok napi kétszeri súlyzós edzést. Jared lesz az edződ: odavan
a súlyzóiért. – Tudtam, hogy Jared is a szexi hatos tagja. Ő a szőke
ausztrál. Eddig csak egyszer láttam távolról, de valóban lenyűgöző
volt a bicepsze. Viszont ez így már rengeteg edzés.
– És mikor fogok aludni? – érdeklődte Rydernél.
– Amikor túl vagy a selejtezésen. – Komoly hangja minden
vidámságot letörölt a képemről. Nagyot nyeltem és bólintottam.
Erős volt a túlélőösztönöm, és ez a tag hajlandó segíteni. A
legkevesebb, hogy beleadok apai-anyait.
– Megtanítalak az ötlépéses sorozatra. Ez a sorozat lesz az
egyetlen feladatod, amit a következő egy hétben naponta
háromszor gyakorolni fogsz. A hét végére már rohadtul unni
fogod, de álmodban is menni fog.
– Hű, te aztán tudod, hogyan hozd meg az ember kedvét! –
dünnyögtem.
Elengedte a füle mellett.
– Balegyenes, jobb horog, rúgás ballal, leguggolás, lábsöprés. –
Olyan volt majdnem, mint egy zsolozsma.
– És most figyelj!
– Balegyenes. – Balját könnyedén kinyomta, és végigsimított
vele az államon.
– Jobb horog. – Jobbja ívet írt le, és finoman megérintette vele
a jobb halántékomat.
– Rúgás ballal. – Felemelte a bal lábát, és lassan, alulról a
bordáimhoz érintette.
– Leguggolás. – Lekuporodott a földre. – És lábsöprés.
A guggolásban meglendült a lába, és kirúgta alólam a
sajátomat.
Hátrazuhantam a matracra, még a fogam is összekoccant,
ahogy földet értem. Erre egyáltalán nem számítottam, mivel eddig
az egész csak bemutató volt. Ryder közben felállt, és lenézett rám.
– Egy pöcs vagy. Tisztában vagy vele, igaz? – Csak legyintettem
felém nyújtott kezére.
Karja visszahullt a teste mellé. Amint ismét felálltam, Ryder
odasétált a falhoz, és kitolt onnan egy jól megtermett, emberalakot
formázó bokszzsákot. Odagurította elém, aztán megállt mellette,
akár egy őr.
– Kész vagy kicsit megizzadni? – dörmögte.
Összpontosítottam. Az már igazán nem volt fair, hogy öblös
hangja teljesen kibillent az egyensúlyomból.
Felvettem a kiinduló állást, és nekifogtam a Ryder mutatta
sornak. A súlyos próbababát persze nem tudtam felrúgni, de
feltételeztem, hogy ezen majd később dolgozunk. Talán lesz még
olyan mázlim, hogy viszonozzam a korábbi szívességet, és seggre
ültessem Rydert.
Valahányszor ütöttem, ő odalépett, és kijavította a
testtartásomat vagy fordított a karomon. Ettől olyan érzésem lett,
mintha szart sem tudnék a harcról. A fogamat csikorgatva
folytattam az edzést. Húsz perc elteltével az izmaim üvöltve
könyörögtek, hogy hagyjam abba, de én aztán nem adom meg
Rydernek azt az elégtételt, hogy lássa, amint feladom.
Az „ötlépéses program” egyórányi, szünet nélküli gyakorlása
után hallottam, hogy nyikorogva nyílik az ajtó, és odapillantva
Lucast láttam meg. A vámp most is az öltönyét meg a fehér
ballonját viselte. Dögös volt, de nekem az járt az eszemben, hogy
szabadidejében strici lehet vagy egy vegasi hamiskártyás.
– Hogy van a lányunk? – kérdezte, és elindult felénk,
mindvégig mosolyogva. Szépséges arcára szegeztem a
tekintetemet, elidőzve szívtipró bukott angyal ábrázatán. Hé, én
azért csak nő vagyok, ő meg dögös, és hála az égnek, nem az apám!
– Magad elé nézz! – Ryder hangja ismét fagyosan csendült. Mi
baja van ennek a tagnak?
Nagyot fújtattam, hogy tudassam, idegesít. Ismét belefogtam a
sorozatba. Ryder otthagyott, hogy Lucasszal a fal mellett állva
társaloghasson. Túl halkan beszéltek, hogy halljam. Balegyenes,
jobb horog, rúgás ballal, leguggolás, lábsöprés. Máris bosszantott
a gyakorlat. El nem tudtam képzelni, milyen lesz egy héten át
naponta háromszor ezt csinálni.
Istenem, segíts, hogy ne haljak bele az unalomba!

Jayden és én a számunkra rendelt időben lementünk

vacsorázni a tápterembe. Mivel Tessának megmondtam, hogy
csak hetente egyszer fogunk találkozni, és még mindig napok
voltak hátra, nem jelentkeztem be a recepciósnál, hiszen nem volt
betervezett táplálkozásom. Ehelyett fogtam pár nulla negatív
vérrel teli palackot, aztán magunk mögött hagytuk az
étkezőterületet, és átmentünk a szórakoztatórészlegbe, ami a
Kaptár magasabb emeletén kapott helyet. A negyvennegyediken.
Jaydent követve egy fényűző társalgóba jutottam. Élő zene szólt:
halk jazz. A teremben puha, zöld bársonydíványok álltak, az
emelvényen kis zongora állt. Hosszú, aranybarna hajú, szexi és
érzéki vámpírnő egy fülledt dalt búgott, míg a zongorán egy férfi
játszott.
Senki sem jött a közelünkbe. A kezeslábasok tették a dolgukat,
elszigetelték azokat a parazsakat, akik még nem estek át a
selejtezésen. Nem voltunk mások, csak számok.
Kerestünk egy szabad díványt, és lerogytunk rá. Jayden
ledöntötte a véradagját, és összerezzent, amikor beverte a
könyökét a karfába.
– Rendesen gyógyulsz? – kérdeztem.
Ő külön edzésre járt, a többi parázs férfival, és az máris kezdett
durva lenni. Ryder megnyugtatott, hogy a mi kiképzésünk más
időpontban lesz, mint a többieké. így senki sem fogja tudni
kiszimatolni a harc előtt, hogy mi a gyenge pontom. Már két hét
sem volt hátra a selejtezésig, és mindenkit a frász kerülgetett. A
súlyzózáson kívül ma már kétszer edzettem, és semmi másra nem
tudtam gondolni, mint arra a hülye ötlépéses programra.
Egyvalami tuti volt: ez a mozdulatsor jó hosszú időre bele fog égni
az agyamba.
– Ja, fáj itt-ott, de azért oké vagyok – felelte Jayden,
hátradönt- ve a fejét, amitől a tompa fény megcsillant tökéletes,
sötét bőrén. – Híre ment, hogy megtámadtak minket, de valahogy
túléltük. Ez növeli a fogadási esélyeinket, így hátrébb kerültünk a
selejtezés sorrendjében. így aztán minden parázs és pöcs úgy
döntött, jobb lesz, ha hamar kinyír.
Erre jobban kihúztam magam ültömben.
– Veled kellene edzenem. Szükséged lesz rám a szorítóban. –
Bármilyen kevés hasznot hajthatnék is, védhetném a hátát. – A
kicseszett Ryder valami ostoba ötlépéses mozgássort csináltat
velem, pedig fegyveres kiképzés kellene. Tudnom kell, hogy
tépjem ki egy parázs karját, és üssem agyon vele. Ebben pedig nem
lesz hasznomra semmiféle öt lépés.
Jayden szeme megvillant, ahogy a szemhéja kinyílt, és aztán
nevetni kezdett: fejét hátravetve hahotázott, de úgy, hogy abba
bele szokott fájdulni az ember rekeszizma.
– Te, csajszi, nem is lehetne nálad jobb szobatársam! –
Beletelt egy kis időbe, mire összeszedte magát, és annyira ragadós
volt a nevetése, hogy én is csatlakoztam hozzá. Végül azért
visszanyerte a komolyságát. – Inkább hálásnak kellene lenned.
Ryder igazi fenegyerek. A frászt hozza mindenkire, és nincs itt
senki, aki tengelyt akasztana vele. Bármire is tanít, addig
gyakoroltatja veled, míg már kifolyik az agyad a füleden. Viszont
szinte biztos, hogy megmenti vele az életedet.
 Mintha csak ezekre a szavakra várt volna, az emlegetett pasi
egyszer csak megjelent. Megéreztem, ahogy komor tekintete rám
szegeződik, és ahogy oldalra csavartam a testemet, a pillantásunk
összevillant: a szeme e pillanatban szinte teljesen ezüstösnek
tetszett. Volt valami köztünk, valamiféle szikra. Következett egy
olyan pillanat, amit nehéz elmagyarázni, mert nem tudtam semmi
mást, csak annyit, hogy képtelen vagyok levenni róla a szememet.
Mintha az a szempár magához vonzott volna. Legszívesebben
felpattantam volna a heverőről, hogy odaszaladjak hozzá. Ilyet
korábban még soha nem éreztem.
– Feltűnt már, hogy neked és Rydernek is olyan a szemetek,
ami francosan inkább vámpíroknak van, mint parazsaknak? –
Jayden figyelmét nem kerülte el a pillantás, amit váltottunk, és a
srác szaporán legyezte magát, miközben vigyorgott.
Ryder ekkor megtörte a varázst, és a szexi hatos egyik tagjához
fordult, én meg végre kaptam levegőt. De várjunk csak! Mit mon-
dott Jayden?
– Milyen vámpírszem? – kérdeztem, nem titkolva
értetlenségemet. – Nekem parázsszemem van. Csak valamivel
markánsabb.
Jayden bólintott.
– Az van, hogy a tiédben az ezüst jobban tetten érhető, mint a
többiekében... időnként pedig, amikor elöntenek az érzelmek,
tiszta ezüstössé válik, egy szemernyi zölddel. Már-már olyan...
mintha élne.
Ahogy ezt elmondta, gyanítottam, hogy most éppen túlteng a
szememben az ezüst.
– Rydernél ugyanezt tapasztaltam. Mintha csak nektek,
kettőtöknek valamivel több jutott volna a DNS-etekbe a vírusból,
mint nekünk.
Lehetséges ez? Nem tudtam teljesen, hogy Jayden miről beszél.
Hiszen megvizsgálták a véremet, és megállapították, hogy parázs
vagyok... nem? Mondjuk nem igazán rémlett, hogy megkaptam az
eredményt. Vagy csak feltételeztem a dolgot, mert hát mi a franc
lehetnék még?
Hosszan kortyoltam egyet a vérből, és szinte akaratom ellenére
rebbent vissza a tekintetem oda, ahol az előbb Rydert láttam.
Mostanra eltűnt. A széles, fapultos bárnál már egy másik
rendfenntartó álldogált, de a magas, komor, borongós alak nem
volt sehol.
Ekkor egy csapat kezeslábast viselő parázs sétált be a terembe.
Páran egymásra néztek, mielőtt odasétáltak volna hozzánk.
– Valami azt súgja, hogy a selejtezés előtt szövetségek
köttetnek – dünnyögtem, és kihúztam magam ültömben. Még a
vérrel teli palackról is megfeledkeztem, ahogy felkészültem. Noha
tuti, hogy semmivel sem fognak próbálkozni itt, a parazsakkal és
vámpírokkal zsúfolt teremben.
Jayden is felült, és anélkül, hogy egyetlen szót is váltottunk
volna, mindketten talpra szökkentünk. Nem fognak minket
ültünkben meglepni. A három parázs hím – kettő ebből
vörösbarna hajú volt, míg a harmadik egy vézna, piszkosszőke – jó
két méterre torpant meg tőlünk. Láthatóan tétovázni kezdtek, és
ismét egymásra néztek, majd megfordultak, és eltűntek a
tömegben.
– Hát, a francba is – szólaltam meg –, úgy tűnik, alakul a
hírnevünk.
Ekkor egy kéz érintette meg a vállamat, én pedig rögtön meg-
értettem, hogy nem a hírnevünk késztette menekülésre azokat a
parazsakat. Hátranéztem, és majd’ kiszúrta a szememet két
roppant éles szemfog látványa. Lucas tornyosult fölém, fehér
ballonja halványan izzott a tompa fényben.
– Velem kell jönnöd, Charlie. Történt valami.
Azonnal anyu jutott eszembe rettegve, noha eléggé tutira
vettem, hogy a Kaptárban senkit sem érdekelnek az emberi
világban hátramaradt rokonok, és senki nem is foglalkozik velük.
Vagyis valami másnak kellett lennie. Rydert az imént láttam... de
ki más lehetett még?
Léptem egyet Lucas felé, de aztán megtorpantam, és
visszanéztem Jaydenre.
– Hé, megleszel? Nem szeretném, ha valaki neked menne, míg
én nem vagyok itt.
Erre csak rám villantotta pimasz vigyorát, és intett, hogy
menjek.
– Rendben leszek, úgyhogy csak menj a dolgodra! Majd
talizunk a szobánkban. – A mosolya kissé megfakult, ahogy a
mellettem álló vámpírra siklott a tekintete. Jayden elég járatos
volt a Kaptár belügyeiben, és tudta, hogy Lucas nagymenő. Ahogy
a Kvórum minden tagja. A kérésének nem mondhattam nemet, de
a szobatársam ettől függetlenül aggódott értem.
Eltűnődtem, hogy nem kellene-e magamnak is jobban aggód-
nom kissé. Ahhoz képest, hogy nem könnyen bíztam meg mások-
ban, hogy korábban őszintén utáltam mindent, aminek köze volt a
Kaptárhoz, szörnyen gyorsan megváltozott a véleményem. De volt
valami Ryderben és Lucasban, ami biztonságérzetet adott. Mintha
csak tudtam volna, hogy szántszándékkal nem csesznének ki
velem. Jaydennel ugyanez volt a szitu, és én továbbra is az
ösztöneimre hallgattam e hármat illetően.

……………………….

Lucas némán haladt előttem a folyosókon át, és ismét lefelé

mentünk. Ahogy kiléptem a felvonóból, felismertem a zónát.
Visszakerültünk a fehérre meszelt kórházi szárnyba, ami a jelek
szerint a második emeleten kapott helyet. Mikor utoljára itt
voltam, azt sem néztem, hányadik szint ez. A fenébe... mit keresek
itt? Ismét felgyorsult a szívverésem.
– Anyu? – kapkodtam levegő után. Noha nem volt logikus,
hogy miatta aggódjak, mégis meg kellett kérdeznem. Lucas nem
felelt rögtön. Nagy levegőt vettem, igyekeztem lelassítani szapora
pulzusomat, majd megragadtam a ballonkabátjánál fogva. Kész
voltam arra, hogy kiszedjem belőle, mi a franc folyik itt.
A vámpír megállt, a szeme meglepetten villant egyet, ahogy
közelebb léptem hozzá. Egy hosszú pillanatig farkasszemet
néztünk, és már elkezdtem volna rázni, hogy mondja el, mi ez,
amikor odahajolt hozzám.
– A barátodnak igaza van: a szemed szinte teljesen ezüstös lesz,
amikor erős érzelmeket élsz át.
Szóval már azelőtt mögénk lopózott, hogy azok a parazsak
elindultak volna felénk.
– Édesanyád pedig tökéletesen jól van. Csak le kell futtatnunk
még pár tesztet. Az elsők ugyanis nem voltak egyértelműek, az
eredmények nélkül pedig nem tudjuk megállapítani a
vérvonaladat. Amire szükség lesz a selejtezéshez. És szeretném ezt
szép csendben megtenni, még mielőtt a Kvórum szagot fogna.
A vérvonalamat? Mint mondjuk, hogy ki volt az apám? Noha
tudtam a nevét, az ösztöneim valamiért azt súgták, hallgassak róla.
Csak most tűnt fel, milyen közel vagyunk egymáshoz, hogy még
mindig két kézzel fogom a kabátját. Ezüst szemének minden
fazettáját láttam: a fluoreszkáló fényben úgy tűnt, mintha
örvénylene és lüktetne.
Elengedtem a ballont, és ahogy hátraléptem, ő kisimította a
miattam keletkezett ráncokat. Úgy tűnt, kicsit megrázta a dolog,
már-már mintha megdelejezte volna, de mielőtt tovább
fürkészhettem volna, visszakapcsolt normál üzemmódba.
– Gyere! – mondta, és ismét elindult.
Ahogy utána lépkedtem, igyekeztem nem túl nagy levegőt
venni. Van valami a kórházi fertőtlenítőszagban, amitől felfordul a
gyomrom. Érzékenyebb parázs érzékszerveim miatt ez most
százszor rosszabb volt. Fel sem tűnt, hogy milyen sokáig voltam itt
– gondolom, azért, mert a frász kerülgetett az egész „anyád egy
vámpírral döngetett” felfedezéstől. Ezúttal viszont alaposan
körülnéztem. Mi a francért volt ilyen sok szoba ezen a szinten?
Tényleg szükség volt rá? A mi fejlett gyógyulásunk mellett a
kórházra tuti csak azoknak a parazsaknak volt szüksége, akiknek
kifordítják a belsejét.
– Hé, mi lesz azokkal az emberekkel, akik megkapják a vírust?
– Ha a kérdésem meg is hökkentette Lucast, nem mutatta. –
Hogyhogy egyesek olyan hosszú idő után változnak csak át? És ez
nem illegális? Hogyan lesznek egyáltalán új vámpírok? – Minél
több időt töltöttem a Kaptárban, annál inkább azt kívántam,
bárcsak jártam volna a suliban a vámpokról szóló órákra.
Lucas megállt egy ajtó előtt: ez egyike volt a keveseknek, amin
nem kapott helyet vastag ellenőrzőablak.
– A Kvórum engedélye nélkül illegális új vámpírokat teremteni.
Ha át akarsz változtatni valakit, kérvényezned kell. Nagyon ritkán
engedélyezzük csak. Kordában kell tartanunk a
népességnövekedést, nehogy újabb háború robbanjon ki az
emberekkel.
Jogos: nem akarták felélni a Kaptár élelemforrását.
Megborzongtam. Tudtam arról is, hogy az emberi katonaságnak
van egy különleges ágazata, aminek a feladata kizárólag a
vámpírok és a parazsak kordában tartása. Csak azért élhettünk,
mert az emberek megengedték. Semmi sem állíthatja meg őket, ha
úgy döntenek, hogy az éjszaka közepén atombombát dobnak a
Kaptárra. Az összes kaptárra a világon. Kizárólag a vámpír jogvédő
csoportok tartották fenn a két faj közti törékeny békét.
Lucas még nem végzett a válaszadással, én pedig egy pillanatig
eltöprengtem rajta, hogy miért ennyire közlékeny. Gondolom, ezt
mindenki tudhatta, aki tényleg bejárt a 101-es vírussal foglalkozó
órákra.
– A vírus általában gyorsan hat, de ismerünk olyan eseteket is,
amikor évekig lappangott.
– És a parazsak... – erőltettem a témát.
– Szigorúan tilos teremteni őket, de tisztában vagyunk vele,
hogy időnként a dolgok kicsúsznak az emberi irányítás alól. – Fúj,
most a nemi erőszakról beszél? – Ezért engedélyezzük, hogy
évente néhány új parázs életben maradhasson.
Na, igen, valóságos szentekről beszélünk. A selejtezéssel
oldották meg a problémát, anélkül, hogy be kellett volna
piszkolniuk a kezüket. Nem igazán tűnt korrektnek, hogy a
vámpírok többsége élhetett, míg a parazsakat úgy vágták le, mint
valami francos állatokat.
Próbáltam fékezni azt a fortyogó dühöt, ami soha nem állt
messze a kitöréstől.
– Miért nincsenek női parazsak? – Lucas tekintete ekkor egy
pár pillanatig elidőzött rajtam. – Mármint rajtam kívül.
– A vírus a szaporítószerveink nagy részét elpusztítja. A
vámpírnőknek nem lehetnek gyerekeik, mert a petesejtek nem
maradnak sértetlenek. A férfiaknál csak az Y kromoszómát
hordozó ondósejtek élik túl. Ami csak még szokatlanabbá teszi a
létezésedet.
Lucas az imént közölte velem, hogy még a tudomány szerint is
lehetetlenség, hogy létezzem. De akkor hogy a francba lettem
mégis parázs? A jelek szerint viszont a kérdések és válaszok ideje
lejárt. A vámpír kinyitotta az ajtót, és intett, hogy én lépjek be
elsőnek. Odabent két laborköpenyes vámpír várt rám. Egy szék
mellett álltak kétfelől, mindegyikük egy halom táblázatot tartott a
kezében.
– Kérlek, foglalj helyet, Charlene! – köszöntött a hirtelenszőke
nő. Csupa él és szeglet volt, az orra hegyes: érdekes arca volt, de
nem szép. A vámpírok változatosabbak voltak a parazsaknál.
Lévén emberekből alakultak át, sokat megőriztek emberi
kinézetükből, csak éppen ránctalanná váltak. A parazsak ellenben
már mutálódott ondósejtből fejlődtek ki, ami beágyazódott a
DNS-ükbe. Ezért lettek szexibbek.
Soha nem szerettem, ha mások közrefogtak, vagy fölém
tornyosultak, de ebből a szobából, ahol három vámpír állt, nem
tudtam volna kiverekedni magam. Úgyhogy akár azt is tehetem,
amit akarnak. Lucas finoman rám mosolygott, mintha csak
meghallotta volna ki nem mondott gondolataimat. Ekkor vettem
csak észre, hogy a másik vámpír, a férfi, aki sűrű, fekete fonatokba
fésülve hordta a haját, hozzám beszél.
– .. .az első DNS-teszt nem volt perdöntő. Nyilván valami
megfertőzte a mintát, így újabbra van szükség.
– Mit kell csinálniuk? – kérdeztem gyanakodva. Anyu mindig
azt mondta, hogy nekem nem marketingesnek kellene tanulnom,
hanem rendőrnyomozónak.
– Szükségünk lesz hozzá kenetre a szádból, hajmintára és egy
kis vérre is. Részletes DNS-lánc kell ahhoz, hogy kiderítsük, kik az
őseid, és hogy a tíz házból a megfelelőbe kerülj.
Nagyot nyeltem, de megálltam, hogy ne reagáljak.
– Rendicsek, jöjjön a szűri! – mondtam végül.
Nem igazán tudtam, elhiszem-e a sztorit, de nem volt más
választásom. Egyetlenegyszer sem kérték az engedélyemet, így
ebből tudtam, hogy ez a Kaptár-protokoll része. Vagy talán csak
azért történt, mert én voltam a különleges parázscsaj.
Az orvosok gyorsan dolgoztak – a vámpírvírusnak
köszönhetően. Miután kenetet vettek a számból, levágtak egy
kicsit a hajamból, megbökték az ujjamat. Abban a pillanatban,
hogy a vérem kibuggyant, a szőke vámpír nagy mélyen beszívta a
levegőt, és felszisszent, előbújt két szemfoga.
Szokatlan illat csapta meg az orromat, és csak ekkor
döbbentem rá, hogy ez a vérem. Mi a franc is volt azzal, hogy olyan
erős? A fenébe, legszívesebben magamba mélyesztettem volna a
fogaimat! Lucas homlokát ráncolva ragadta karon a nőt. A
tekintetem végigsiklott rajtuk: szemük ezüstösen, zölden,
ezüstösen, zölden pulzált.
Gyorsan a tesztcsíkra kentem a vért az ujjamról, amit aztán
bekaptam. Különös íz terjedt szét a számban, de a seb még azelőtt
beforrt, hogy rendesen megállapíthattam volna, miért is volt
furcsa. Lucas karon fogva kivezette a nőt a helyiségből, és egyedül
tért vissza. Úgy bámult, mintha csak valami komplikált
sakkfeladvány lennék. Amit Jayden mondott arról, hogy a vérem
csábító erejű, igaz volt hát; még a vámpokra is hatott.
Magamban gyorsan felírtam: Soha. Ne. Vérezz.
A befont hajú vámpírférfi megköszörülte a torkát, és kis
tasakba tette a mintát.
– Majd elküldjük az eredményt. Lucas, utána megtervezheted a
selejtező-menetrendet, és gondoskodhatsz róla, hogy kiképezzék a
szakterületén.
Mivel az ujjsebem már beforrt, és vérem egyedi illata eloszlott,
a vámpír szeme ismét visszaváltozott a megszokottra.
– Nincs semmilyen szakterületem. Ehhez nem kell DNS-teszt.
Csak azt intézd el, hogy a kiképzés minden napján szétrúgják a
seggem.
Lucas elmosolyodott, kivillantva hibátlan, lélegzetelállítóan
gyöngyfehér fogsorát. A lélegzetem ettől kissé elakadt. Amikor úgy
kívánta, lehengerlő tudott lenni.
– Ha tudjuk, ki volt a nemződ, akkor kiderül az is, mi a
specialitásod. Mind a tíz háznak van egy különleges tulajdonsága.
Pontosabban, minden Első vámpír rendelkezett olyan speciális
képességgel, aminek hígabb változatát továbbadta a
leszármazottainak. Az ősöd nagyon sokat elárul rólad.
Hűha! Ez érdekes. Az orvos ekkor távozott, miután minden
mintát egy laboros tasakba helyezett. Lucas kinyújtotta a kezét, én
pedig megfogtam, noha már segítség nélkül felálltam. Egy részem
azonban szerette volna megfogni a kezét, hogy lássam, ugyanúgy
belebizsergek-e, ahogy azt Ryder egyetlen, hírhedt és szenvtelen
pillantással képes volt elérni.
Klassz érzés volt, de azért korántsem ugyanaz. Belenéztem a
vámpír ezüstös szemébe, és hirtelen valami nagy bátorság lett úrrá
rajtam.
– Meséld el, mi történt az Elsőkkel! – bukott ki belőlem.
Ettől kővé dermedt, emberi álcája, amit a vámpírok igyekeztek
fenntartani, teljesen lefoszlott róla: mintha valami ősi ragadozó
nézett volna rám.
– Noha megúszták a kezdeti kiirtást, végül az emberek
leszámoltak velük – mondta. – Az Elsők vérében volt a
legerősebben jelen a vírus. Az évek során ez felhígult, és mára csak
a tíz ház maradt. Mi már igen távoli leszármazottaik vagyunk.
Pattogósán beszélt, mintha csak az Elsőkről szóló brosúrából
idézne, vagy ilyesmi.
– Azt hittem, hogy a kezdeti idők után javult a viszony a
vámpírok és az emberek között. De akkor miért irtották ki őket? –
Ezt meg kellett kérdeznem.
Lucas kihúzta a kezét a markomból, és az ajtó felé indult. Úgy
véltem, már nem kapok tőle választ. Lenyomta a kilincset, és
kinyitotta az ajtót.
De ekkor hátranézett, és szúrósan rám meredt.
– Sokáig rengeteg tévképzet és félelem létezett. Noha az eredeti
vírushordozók, a denevérek, eltűntek, az emberek még mindig
rettegtek attól, hogy elkapják a vírust köhögés, érintés vagy
akármi útján. Ráadásul a frissen átalakult vámpírok nem viselték
jól, hogy gyengébbek az Elsőknél. Úgy véljük, egy csapat vámpír
összehangolt támadást indított egy szélsőséges embercsoporttal
karöltve. Az éjszaka közepén csaptak le, és kiirtották az összes
Elsőt.
A szám is tátva maradt. Oké, jó, nem igazán rajongtam a
vérszívókért, de azért egy csomót leölni belőlük egyetlen éjjel már
népirtás. A vírus előtt mind emberek voltak, és én tudtam, hogy
még ma is számos emberi jellemvonásuk akad.
– A vezérek elvesztése után jött létre a Kvórum, és azóta is
megmaradt valamennyire a rend látszata. Rydernek van a
Kaptárban a legközelebbi közvetlen kapcsolata az Elsőkkel, akár
vámpírokról, akár parazsakról beszélünk.
Hűha! A kiképzőmet ez csak még érdekesebbé tette.

– Újra! – kiáltotta Ryder, miután egy sor ütést és rúgást

mértem a bokszzsák-próbababára.
Felnyögtem. Ömlött rólam a veríték, eltörtem a kisujjamat, és
halálosan unatkoztam. Három napja csináltam ezt a szarságot, és
már arra is gondoltam, hogy inkább kinyírom magam, csak ne
kelljen folytatni ezt az őrületet.
Na persze, hamarosan nem kellene túlzottan aggódnom amiatt,
hogy megölöm-e magam. Mert valaki más egész biztosan megten-
né a selejtezésen.
– Nem megy – vallottam be. – Megőrülök. Kell egy kis
változatosság. – Az izmaim még sajogtak a kiképzés előtti
súlyzózástól, de nem tagadhattam, hogy a karomon és a lábamon
már látszott az eredménye. A parazsak gyorsan képesek izomzatot
építeni, és már a kockahasam is szépen alakult.
Ryder láthatóan fontolóra vette, amit mondtam. Odalépett a
próbababához, és a távolabbi falhoz tolta.
– Köszönöm, édes kisjézus! – Ezt már gyakorlatilag kiáltottam.
Végre hallgatott rám a tag.
Ryder megállt előttem, velem szemben, az arca elé emelve
mindkét karját.
– Újra.
Ránézetem szépséges arcára, és elmosolyodtam.
– Azt akarod, hogy szétrúgjam a segged? – Ó, milyen régóta ál-
modoztam erről a napról! Ez a jóképű, önelégült rohadék megsok-
kolt (ezt egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből), kirúgta
alólam a lábamat, és egész héten úgy hajtott, majd’ kiköptem a
tüdőmet. Rászolgált egy kis törlesztésre.
Oldalra döntötte a fejét, ahogy szokta, ami olyan volt, mintha
csak a laborpatkányát méregetné.
– Túlságosan is odavagy azért, hogy árthatsz nekem.
A szememet forgattam, mire közelebb intett.
– Azt hiszed, elégszer csináltad már meg az öt lépést? Na,
akkor lássuk, hogy megy élő ellenféllel. Én csak az alaphárításokat
fogom használni, de megengedem, hogy megüss. Fontos, hogy
megszokd, milyen érzés, mikor test csattan testnek, hogy milyen a
hangja, hogy milyen, amikor csontok törnek az ütés hatására.
A gyomrom felfordult ennek hallatán. Jézusom, ez a tag csak a
harcnak él!
Hirtelen már nem volt kedvem megütni, sem összetörni
egyetlen csontot sem abban a szépséges arcban. Ha nem látnék
mindennap valami kellemeset, akkor a Kaptár igazi
hangulatgyilkos hely lenne. És ugyan rengeteg dögös hím akadt
errefelé, de Ryder... nos, ő Ryder.
Látta, hogy tétovázom, és szája egyik sarka kezdett vigyorra
húzódni.
– Az első pár itt töltött napodon púp voltál a hátamon.
Kimondottan jó érzés volt megsokkolni, miután eltörted a
bokámat.
Ha! Biztosra vettem, hogy tudja, mit csinál. A rohadék! És még
be is vált a terve.
 Figyelmeztetés nélkül indítottam meg a balegyenest. Hárította.
Gyorsan válaszoltam rá a jobb horoggal, és ő hagyta, hogy a
védtelen fejét találjam el vele. A francba! Már visszakozni
akartam, amikor megláttam szemében a csillogást. Arra bátorított,
hogy folytassam, és szinte meg sem rezdült, amikor megütöttem,
úgyhogy... befejezésképpen a bordái közé térdeltem, majd
leguggoltam, és jött a lábsöprés, hogy azzal a hátára döntsem. Még
időben ugrott fel.
Hátratántorodtam, majd megráztam sajgó kezemet. A feje
minimum kőből lehetett.
Végigmért.
– Erősebb a tested, keményebbeket ütsz – de még mindig
hiányzik belőled az öléshez szükséges állatias vágy, az viszont
megjön abban a pillanatban, amikor szó szerint az életedért fogsz
harcolni.
Erre aztán most pláne nem akartam gondolni. Szinte biztosan
lehánynám vagy ilyesmi.
– Újra. – Ismét maga elé emelte mindkét kezét.
A fenébe, miért sulykolja ennyire ezt a szart? Ekkor elöntött a
bosszúság, amit azért éreztem, amilyen irányba tart az életem.
Nem ilyen életre vágytam. Nem ilyen életre számítottam. Még
abban sem lehettem biztos, hogy túlélem-e a következő két hetet.
Erősebb akartam lenni annál, mint amilyennek éreztem magam,
azt akartam, hogy Ryder kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe.
Ahelyett, hogy a szokott módon kezdtem volna bele a
mozdulatsorba, csak tettettem, hogy balegyenessel nyitok, és
helyette rögtön a lábsöprésre ugrottam. Rydert ez tökéletesen
váratlanul érte, és már dőlni kezdett hátrafelé, de ekkor a keze
kivágódott, elkapta a karomat, és magával rántott. Ráérkeztem, de
úgy, hogy mindkettőnkből kiszakadt a levegő. Oké, a tag gyors
volt, én meg egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez történik.
A tudatos gondolatok eltűntek, az idő pedig megállt, amikor
ráeszméltem, hogy teljes testemmel nyomom őt lefelé. Kemény
izmok feszültek az én puhány húsomhoz, és farkasszemet néztünk.
Abban az egyetlen pillantásban rengeteg ezüst villant fel.
Tekintete az ajkamra tévedt, én pedig megnyaltam a számat.
Mielőtt azonban mozdulhattam volna, szeme ezüstje elsötéte-
dett, arca rideg lett. Kigördült alólam, és talpra szökkent.
– Már megint a régi vacak trükkjeiddel jössz! – mondta. – Öt
kör futás!
Pislogtam párat, kábultságomat elfújta a hitetlenkedés
bombája. Ez meg mi a franc volt? Megőrültem, vagy tényleg
majdnem megcsókolt? A másodperc egy törtrészéig kívántam őt,
méghozzá őrülten, pedig tisztán látszott, hogy nem érdeklem,
mint ahogy az is, hogy növelnem kell a baráti körömet. Teljesen
megkavart, hogy egy homi sráccal meg egy őrülten szexi
rosszfiúval lógok. A Stockholm-szindróma ezerrel bejátszott.
Felpattantam, és futni kezdtem, hogy elégessem a Ryder és
köztem izzó szexuális feszültséget. Mióta nem feküdtem le már
senkivel? Tutkó, hogy ez lesz itt a gond. A kiéhezettség kergetett az
őrületbe. Más magyarázat nem létezett.

Még aznap, de később, éppen úton voltam a büfébe, hogy

burkoljak egy kis emberi tápot, amikor a kétszárnyú ajtó másik
oldalán Lucas várt rám. Ahogy a tekintetünk találkozott, intett a
fejével, hogy kövessem. Ismét tiszta fehérbe öltözött. Vajon
gondjai lehetnek a színekkel, vagy mi? Olyan, akár egy monokróm
festmény. Tökéletes, de ijesztően fehér és fényes.
Az izmaim tiltakoztak az újabb futás ellen, ahogy próbáltam
lépést tartani sietős lépteivel. Szerencsére gyorsan besuhant a
folyosóról nyíló egyik nyitott ajtón, én pedig követtem. Odabent
Lucason kívül Ryder és egy laborköpenyes, ismeretlen vámpírnő
várt. Utóbbinak nagyon rövidre nyírt, manószerű frizurája volt,
sűrű hajfürtjei különös, ezüstös színben játszottak. De most
komolyan, hány orvos és tudós él a Kaptárban?
– Mi a franc? – csúszott ki a számon. Ez valamiféle kelepce
vagy mi? Lucas becsukta mögöttem az ajtót, és intett a nőnek.
– Minden rendben van, Charlie, csak ezt négyszemközt kell in-
téznünk – mondta nekem Lucas. – Mondd el nekik is, amit nekem
már elmondtál! – utasította az orvost, aki pár papírlapot tartott a
kezében.
– Nos, uram, ezt elég nehéz elmagyarázni... de a vírusnak
számos variánsa létezik.
– Madeline. – Lucas csak ennyit mondott, és elővette ritkán
használt zord tekintetét. Feltűnt, hogy Ryder milyen zárkózott
képet vág, szinte kifürkészhetetlent. De mégis érezni véltem
valamit fekete-ezüst szemében. Netán kíváncsiságot?
Az orvos rám nézett, a szeme megrebbent, és együttérző arcot
vágott.
– Négyszer futtattuk le a teszteket. Az eredmények mindig
ugyanazok voltak. Úgy tűnik, Charlie apja egy Első volt. Nemzője a
negyedik ház Elsője.
Eltátottam a számat. Most először Ryder is érzelmekkel reagált
– a szeme megvillant, fekete íriszét ezüst lepte el. Úgy lépett
mellém, mintha egy készülő támadástól akarna megóvni.
–A lány húszéves. Az Elsők több mint kétszáz éve kihaltak.
Vagyis ez lehetetlen! Engem két nemzedék választ el az Elsőktől,
és tudomásunk szerint ennél közelebb senki sincs – morogta
Ryder.
Az orvosnő arca rideg lett.
– A tudománynak más az álláspontja. A lány DNS-e azt mutat-
ja, hogy közvetlen leszármazottja a negyedik ház alapítójának,
Carter Atwaternek.
Miért ráncolja így a homlokát Ryder? Arról nem is szólva, hogy
a keze ökölbe szorul. Csak nem fél? De hiszen Ryder nem félt
semmitől.
– És mi a másik, amit elmondott? – szólt közbe Lucas.
A nő idegesen babrált a papírjaival.
– Ez csak elmélet, uram...
Lucas pillantásával üveget lehetett volna metszeni.
Úgyhogy a nő sietve rátért a következő részre.
– Nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy Charlie
parázs.
Oké, ez most még jobban összezavart. Először ez a nő azt
mondja, hogy egy halott Első az apám – oké, legyen. Mondjuk,
beveszem, hogy valami bizarr dolog történt – hiszen végtére is
anyám is azt mondta, Carternek hívták a megmentőjét. De hogy
nem is vagyok parázs? Milyen más lehetőség jöhetett még szóba?
Azt tudtam, hogy vámpír nem vagyok. Hiszen bírtam a napfényt, a
szememben pedig van fekete. Létezett egy harmadik lehetőség is,
amiről eddig még nem beszéltek nekem?
Ryder a fejét rázta.
– Akkor micsoda?
Oké, ha Ryder sem tudja, mi a harmadik eshetőség, akkor
ennek a nőnek nyilvánvalóan hiányzott egy kereke.
 – Nem ember és nem vámpír. Ezt tudom. Hogy többet tudjak
mondani, ahhoz több idő és vér kell.
Lucas bólintott.
– A rendelkezésedre bocsátom, ami csak szükséges, és holnap a
Kvórum előtt igazolod, hogy a lány a negyedik ház felhígult vérű
leszármazottja.
A nő állkapcsa megfeszült.
– És ha megteszem, elengedi a családomat? – Most először
tűnt el belőle a félénkség, és villantotta ki szemfogait, ahogy
Lucasra meredt.
Aki elmosolyodott.
– Majd meglátjuk. Addig is légy jó kislány! – Ezzel kitárta az
ajtót, mire a nő kiviharzott.
Várjunk csak, itt meg mi a franc történt? Ryder úgy bámult,
mintha mindjárt kinőne egy második fejem. Lucas elrabolta a nő
családját, hogy biztosítsa, hogy az információ ne szivárogjon ki?
Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom, mi történik ezek
után. Igazából legszívesebben követeltem volna, hogy engedje
szabadon a foglyokat, de aligha húzhattam ujjat a Kvórum egyik
nagyhatalmú tagjával. Szegény Madeline... később majd ki kellene
valamit találnom.
Csak most tűnt fel, hogy Ryder ismét megszólalt, ezúttal
katonásan roppantak a szavai.
– Ez mindent megváltoztat – nézett Lucasra. – Ha a lány nem
parázs, és ha közvetlen leszármazott, akkor mentesíthetjük a
selejtezés alól. A Kvórum meg fogja kímélni, ha ennyire
különleges.
Ryder az imént hívott különlegesnek? Erre már felhúztam az
egyik szemöldökömet.
– Ne ringasd magad ábrándokba! A Kvórum nem hagyná
életben, mert attól félne, a lány megdönti a hatalmukat. Nem vagy
elég öreg ahhoz, hogy emlékezz a sötét időkre. A lány megy a
selejtezésre, és te senkinek sem beszélsz erről a felfedezésről!
Hé, én is itt vagyok!
– Már elnézést, de mi ez az egész a negyedik házzal?
A fehérbe öltözött vámpír arra sem vesztegette az időt, hogy
rám nézzen.
– Amikor Carter Atwatert megharapta az anima mortem
vírussal fertőzött denevér, és átalakult vámpírrá, kialakult nála a
lebegés képessége. Lévén te a közvetlen leszármazottja vagy, ezt az
adottságot bizonyos mértékig neked is tudnod kellene alkalmazni.
Hűha! Hát ez... mi a tosz folyik itt? Carter Atwater volt az
apám, aki egyben Első is. Hát ezért bujkált, és mondta anyunak,
hogy nehézre fordultak a dolgok? És hogyhogy nem halt meg, mint
a többi Első? És ha anyám igazat mondott a karácsonykor küldött
átutalásokról, akkor ő még mindig élt.
Valami azt súgta, ezt az értesülést jobb lesz senkivel sem
megosztani. Ha egyszer már megpróbálták megölni, újabb
kísérletet tesznek rá.
Lucas most a szemembe nézett, mintha csak olvasott volna a
gondolataimban.
– Az édesanyád mondott bármit arról, hogy kapcsolatban áll-e
még Carterrel?
Hazudj, Charlie, hazudd le a csillagos eget is!– Fújtam egy
nagyot.
– Igen, mondott. Pokolian meglepődött, hogy mi lett belőlem.
Elmondta, hogy a fickó megtekerte, aztán lelépett.
Lucas nem úgy festett, mint aki beéri ezzel az egyetlen
válasszal.
– Tudod, volt az a tűzvész, és Carter testét igazából sosem
találták meg. Elmondhatod nekem, ha kapcsolatba lépett veled.
Egyesek szerint még most is él.
A tekintetem Ryderre villant, aki szinte észrevehetetlenül
megrázta a fejét.
Lucasra mosolyogtam.
– Hidd el nekem, ha ez a hapsi még élne, akkor magam
vonszolnám be a rohadékot a Kaptárba, hogy ott rúgjam tökön
azért, amiért tönkretette az életemet.
Lucas elmosolyodott, de az a mosoly nem hatolt el ezüst
szeméig.
– Jól van. Ezt az egészet tartsuk most titokban! Folytasd a
kiképzést, Charlie, és szeretném, ha holnap este átjönnél hozzám
vacsorára!
A szemöldököm a magasba ugrott, míg Ryder a torkát
köszörülte.
– A legnagyobb örömmel – villantottam fel egy színlelt
mosolyt. Bíztam Lucasban, de csak bizonyos mértékig. Csakhogy
nem volt okom rá, hogy ezt az orrára is kössem.
 Másnap este az ötvenedik emeleten volt jelenésem, és mint
Jaydentől megtudtam, azon a szinten kaptak helyet a
luxuslakások. Lucas kényelmes életet élt. Eltűnődtem, mi lehetett
még emberként, mielőtt vámpír lett, és a Kvórum mindenható
tagja. Talán ma este kiderül.
Lucas nyitott ajtót, és intett, hogy lépjek be. Átléptem a
hatalmas lakosztály küszöbét, és egy pillanatra elgondolkodtam
azon, hogy vajon miért szeretnek a Kvórum tagjai ilyen magasan
lakni, ahol olyan erősen tűz a nap. Több értelme lett volna, ha a
húsz föld alatti szint valamelyikén élnének.
Persze, amint beljebb merészkedtem, amint a lábam alatt
besüppedt a puha szőnyeg, már pontosan értettem, mi vonzza
őket. A lakás egyik oldalát a padlótól a mennyezetig érő ablakok
tették ki, és ahogy a tetőről, amin futottam, úgy innen is pazar
kilátás nyílt. Lucas sosem látja ugyan a város fölé emelkedő napot,
de lehet, hogy beéri a holdfénnyel is. Úgy tippeltem, beéri.
Lucas lakása szinte teljesen egybenyíló elrendezésű volt,
minden egyes szoba észrevétlenül, elválasztás nélkül siklott a
másikba. A bútorzat drága volt, de egyszerű, minden csupa
krémszín és fehér. Ami nem ért meglepetésként, tekintettel arra,
hogy mennyire rajongott a ballonjáért. Amit most éppen ugyan
nem viselt, de pantallója és gombos inge is a fehér árnyalataiban
pompázott.
– Mi történik, amikor felkel a nap? – kérdeztem, és végigsiklott
a tekintetem az ablakok során, ahonnan a folyótól el lehetett látni
egészen Portland határáig.
– Ugyanazok a zsaluk zárulnak be a mi szintjeinken is. –
Mellém lépett; mindketten a nappali ablakánál álltunk. –
Kaphattam volna alagsori lakosztályt is, de már megsirattam,
hogy elvesztettem a napot. Nem akartam minden mást is
elveszíteni.
A szavai korábbi gondolataimat visszhangozták. Ez volt eddig a
legszemélyesebb megnyilvánulás, amit a szűkszavú vámpírtól hal-
lottam. Vagy századszor merengtem el azon, hogy miért érdeklő-
dik ennyire irántam. Többnek tűnt a dolog annál, hogy a parazsak
egyszarvúja vagyok – valami sokkal többnek.
 – Gyere! – szólalt meg végül. – A vacsora már majdnem
kész, és nem akarom, hogy kihűljön.
Követtem őt pár lenyűgöző helyiségen át: vethettem egy
pillantást a rozsdamentes acélfelületek és márványpult uralta
hatalmas konyhára, mielőtt beléptünk volna egy egyszerű
díszítésű, közepes szobába. A nyolcszemélyes ebédlőasztalon
kívül, amire két terítéket helyeztek, nem sok minden volt itt. Állt
itt még egy antik kinézetű láda, ami furcsán elütött a nagyon
modern luxuslakástól.
– A feleségemé volt. – Nyilván észrevette, hogy a ládát nézem,
de olyan halkan beszélt, hogy majdnem meg sem hallottam, hiába
volt kiváló parázsfülem. – Imádta, hónapokba telt, mire
helyrehozta, és én egyszerűen nem tudtam megválni tőle... még
azután sem.
Kicsit kapkodóvá vált a légzésem, az övéhez hasonlóan. Az
általában hűvös, higgadt és összeszedett férfi ezen a helyen utat
engedett az érzelmeinek. Nagyot nyeltem, ahogy kihallottam a
hangjából a veszteséget, és azon méláztam, mi történhetett a
feleségével. És mi történt vele magával? Hogyan lett vámpír?
Ahogy leültünk egymással szemben, reméltem, hogy ma este
talán választ kapok egy-két kérdésemre. Elmélyült a csend, de
igazából nem tűnt kellemetlennek. Arra tippeltem, hogy valaki főz
rá, mert az kizárt volt, hogy egyszerre itt is lehessen, meg a
konyhában is. Hacsak nem ez a szuperképessége.
De nem. Ekkor egy parázs férfi lépett be a helyiségbe, kezében
hosszú tálcával, amit óvatosan az asztal közepére helyezett. Ezt
követően leemelte róla a nehéznek tűnő, ezüstberakásos fedőt, és
alatta valóságos lakoma tárult a szemem elé.
Mélyen beszívtam a levegőt, orromat megcsapta a tenger
gyümölcsei és a tészta illata. A gyomrom hangos életjelet adott,
nekem pedig türtőztetnem kellett magam, hogy ne kezdjem el
azon nyomban a számba tömni e finomságokat.
Lucas kuncogott.
– Nagyon hiányzik az ételek utáni vágy. Mostanra jómagam
leginkább csak vérrel táplálkozom.
Tudtam, hogy a vámpírok is képesek még enni, noha nem
muszáj nekik, és különösebben nem is élvezik. Ekkor újabb parázs
érkezett, kezében vörösbort tartott. Megmutatta a címkét
Lucasnak, aki bólintott. A parázs hangos pukkanással húzta ki a
dugót, majd hagyta, hadd lélegezzen a bor. Lucas megtöltötte
mindkettőnk poharát, mire az illat azonnal megcsapta az orromat.
Piros szőlőt, édes almát, tölgyhordót és... vér szagát éreztem.
Kihúztam magam. Szent szar! Az alkoholt vérrel keverték? Mi a
francért nem tudtam eddig erről?
Lucas beszélni kezdett, miközben öntött.
– Ez egy különleges keverék, amit az én cégem gyárt. Még új a
piacon. Reméltem, hogy ma este mi is kipróbálhatjuk. – Szemének
ezüstje felém villant, ahogy felemelte a fejét, és az üveget ismét
visszatette az asztalra.
Ez felkeltette a kíváncsiságomat. Lucas nemcsak a Kvórum
tagja, ami önmagában is egy teljes főállás, de van egy cége is, ami
király dolgokat gyárt. Mint a vérrel kevert szeszt. A poharamért
nyúltam, és a bort meglötyögtettem kissé, majd közelebb emeltem
a számhoz. A szemhéjam lecsukódott, ahogy elöntöttek az illat
mélyebb rétegei. Hagytam magamnak időt, hogy belélegezzem
őket. A vér mostanra hipnotizáló erővel hatott rám, a rezes illat,
telve fűszerrel, forrósággal, élettel. És most ez, megfejelve a
zamatos szőlővel, a piros almák lédús édességével, az öreg bor
aromájával... nos, a fenébe is, úgy éreztem, Lucas itt csak nyerő
lehet.
Az első kortynál ízek robbantak a számban. Minden egyes
ízlelőbimbóm vigyázzba vágta magát, és ordítva követelt még
többet.
– Mit gondolsz? – A szemhéjam felpattant, és láttam, hogy
Lucas élénken figyel.
– Piszokul hihetetlen. – Majdnem felnyögtem, mikor ittam egy
újabb kortyot. – Tíz üveggel is meg bírnék inni.
Felnevetett, kivillantva rengeteg hófehér fogát, még
szemfogának csücske is kilátszott.
– Éld túl a selejtezést, és tíz rekesszel kapsz.
Ennyi ösztönzés elég is volt.

A vacsora további része nyugisán telt. Lucas a Kaptár általános

életéről és szabályairól fecsegett, míg én lényegében felfaltam
mindent, ami nem volt lekötözve. Az első palack vér-merlot után
bontottunk egy másodikat. Ez kevésbé volt gyümölcsös ízű,
ellenben fűszeresebb, de ugyanolyan zamatos. Egy kicsit meg is
szédültem tőle, és elméláztam, hogy talán a szesszel kevert bor
erősebb hatással van a vámpírokra és a parazsakra.
– Mesélj arról, milyen volt az életed, mielőtt vámpír lett
belőled! Hogyan fertőződtél meg?
Ahogy nyersen megfogalmazott kérdésem elhangzott, Lucas
arcáról eltűnt minden elevenség, én pedig ráébredtem, hogy talán
fájó pontra tapinthattam. Eddig könnyed és személytelen
társalgást folytattunk, én meg azonnal valami intim dologba
rohantam bele. Már nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek,
és témát váltsak, de ekkor beszélni kezdett.
– Az 1800-as évek végén fertőződtem meg... már a pontos
dátumra sem emlékszem. Addigra a denevéreket már
megtizedelték, de az Elsők klánjai szépen felduzzadtak. És hát
nem mindig sikerült kordában tartani a tagokat. A frissen
átalakult vámpírokat hajtotta a vágy, hogy támadjanak, mintha
csak gyógyíthatatlan veszettségnek estek volna áldozatul. –
Meglötyögtette a poharában lévő folyadékot, a tekintetem pedig
rátapadt. – Én gazda voltam, egyszerű földműves. Búzát
termesztettünk. A feleségem, Regina otthon élt és nevelte a két
fiunkat, míg napkeltétől alkonyatig robotoltam. Nehéz életünk
volt, de mégis tökéletes.
Az istenit, ezt rázósabb volt hallani, mint vártam, főleg azért,
mert nagyon-nagyon régen történt. De Lucason láttam, hogy szá-
mára ez egyáltalán nem történt olyan régen.
– Az egyik este még a mezőn szántottam. Viharos volt az az év-
szak, és aznap éjjel mindenképpen végeznem kellett a szántással.
Általában nem maradtunk kint a földeken sötétedés után.
Mindenki tudta, hogy milyen veszély fenyegeti az emberi fajt, és
mindig tanácsos volt sötétedés után vigyázni. – Ekkor elhallgatott,
és a múlt kísértetei örvénylettek megbabonázó tekintetében.
– Megharaptak? – Nem kerülgettem a forró kását.
Párszor mereven bólintott.
– Igen, egy nő, aki a semmiből termett ott. Rám támadt.
Sikerült védekeznem, és a tusakodás közben a lovam áthajtott
rajta az ekével, levágta a fejét, a kifröccsenő vére pedig a
harapásnyomokat érte, így megfertőződtem. Kizárólag ezért
maradtam életben. Vagyis nagyjából. Tudtam, hogy mindennek,
amit szerettem, és amiért oly keményen gürcöltem, vége. Hogy
soha többé nem térhetek haza a családomhoz. Hogy megölném
őket, amikor átalakulok, és elönt a vérszomj. így hát
elmenekültem. Elmenekültem a városba, az emberek közé, akik
bezártak engem és más, hozzám hasonlókat, hogy rajtunk
kísérletezzenek. Szerencsére az akkori műszaki tudományok még
fejletlenek voltak, így miután megerősödtem annyira, hogy
uralkodni tudtam magam felett, megszöktem, és végül az akkori
idők Kaptárában kötöttem ki, ami az emberek elől elzárva,
titokban létezett.
– Sosem láttad viszont a családodat? – kérdeztem elfúló
hangon.
Letette az asztalra a borospoharat. Néhány csepp kilöttyent,
beszennyezve a ragyogó fehér asztalterítőt.
– Egyszer meglátogattam őket, csak hogy lássam, minden
rendben van-e velük. A tanya üresen, elhagyatottan állt, láthatóan
kifosztották. – Halk hangjából kiérződött haragja és gyötrődése. –
Tudnom kellett volna, hogy megtámadják őket: a magányos
asszonyt két kisgyerekkel. Lényegében aláírtam a halálos
ítéletüket azzal, amikor magukra hagytam őket.
Bárhogy is tett volna, a családja sorsa megpecsételődött.
– Elhoztam a feleségem ládáját és még pár dolgot, mielőtt porig
égettem volna a házat. Sosem találtam meg sem Reginát, sem a
fiaimat. Még ma sem tudom, mi történt velük, és ez ott kísért
minden éber pillanatomban.
Az istenit, és még én azt hittem, hogy az én sztorim a szörnyű!
Én legalább még találkozhattam anyuval és Tessával.
– Ezért engedted meg, hogy anyu meglátogathasson.
Lucas nyelt egyet, mozdulatai túlzóak voltak, ahogy próbálta
uralma alá hajtani az érzelmeit.
– Az igazat megvallva, kicsit emlékeztetsz a feleségemre. Ő is
olyan kemény és szép nő volt, mint te. Én... én tudtam, hogy
szeretnél végleg elbúcsúzni az édesanyádtól, és hatalmamban állt
ezt megadni.
A feleségére emlékeztettem – így most már kezdett az egész ér-
telmet nyerni. Lucas rendes srác volt, rendes srác, akivel rengeteg
borzalmas dolog történt. Még most is, úgy is, hogy a fagyos, kínzó
vámpírvírus ott keringett a vérében, még most is rendes tag volt.
Átnyúltam az asztal felett, és megfogtam a szabad kezét.
– Köszönöm! Sosem felejtek el semmit, amit értem tettél.
 Viszonozta a szorításomat, mielőtt elengedte volna a kezemet.
– Ne halj meg a selejtezésen, Charlie! Nagyon elszomorítana,
és nem szívesen ártanék azoknak a parazsaknak, akik ártottak
neked.
És meg is tenné. Láttam a szemében. Nem örült, hogy csatába
kell mennem, de a hagyomány az hagyomány, és még a Kvórum
tagja sem menthet meg ettől. Magam kell, hogy megmentsem
magam.
 6. fejezet

A KÖVETKEZŐ TÍZ NAP ÖSSZEFOLYT a kiképzés, a vér utáni éhség

és a kiosztott ütlegek kavalkádjában. És az említett ütlegelés jó
kilencven százalékát bizony Ryder osztotta ki. Valamivel jobb
harcos lettem, de ha parázstársaim úgy harcolnak, mint az edzőm,
akkor halott vagyok. Már az is felmerült bennem, hogy Ryder nem
azért büntet-e, amit az orvos árult el rólam, amikor arról beszélt,
hogy milyen rendellenességre bukkant a véremben. Mert azóta a
szart is kiverte belőlem, szentül elhatározva, hogy valamiféle fura
nindzsává képezzen, és éjjel-nappal, megállás nélkül, irgalmat
nem ismerve edzett.
Egy hete kezdtem a fegyveres kiképzést, noha Ryder csak
egyetlen fegyverrel ismertetett meg: a szamuráj-karddal. Úgy
vélte, ezzel meghosszabbíthatom a karomat annyira, hogy elérjem
azokat a nagy, magas, parázs hímeket. Én közöltem vele, hogy
hülyeség egyetlen fegyver használatára megtanítania, főleg úgy,
hogy nincs rá garancia, hogy a harcban használhatom a kardot.
Erre közölte, hogy fogjam be, és tegyem, amit mond, mert van egy
terve.
A selejtezésig már csak egy nap volt hátra. Még egy utolsó nap
jutott edzésre. És már megint a seggemre ültetett.
– Kibaszottul nem tudok lebegni, Ryder. Ha még egy rohadt
kést hozzám vágsz, a vámpírok isteneire esküszöm, hogy
kiderítem, hol alszol, belopózom, és telerakom az ágyadat
pókokkal – azzal a fajtával, ami megcsíp és megöl.
A rendfenntartó dobásra emelt keze megállt a levegőben. A
jelek szerint úgy vélte, csak a kellő motiváció hiányzik belőlem,
hogy megcsapoljam az Elsők negyedik házának állítólag bennem
csörgedező képességét. Én meg úgy véltem, neki viszont a rohadt
lelke hiányzik, és hogy elhatározta, még azelőtt megöl, hogy
megkezdődne a selejtezés.
– Charlie, ez nem valami megcsapolatlan képesség nálad.
Ritkán látni ilyet, de ott van benned. Én mindent megpróbálok,
hogy lebontsam a suta tehetetlenség falát, ami mögé rejtőzöl. A
selejtezés holnap indul, és ha nem oldod meg ezt a szart,
meghalsz. – Széles mellkasa vadul hullámzott, mintha csak azért
küzdene, hogy ne töltse teljesen feleslegesen velem az idejét.
Várjunk csak, sutának és tehetetlennek nevezett? Mekkora egy
szemét! Hiszen én kiadtam magamból mindent. Mellkasomat
ekkor elöntötte valami erő, ami előbb összepréselte, majd a jogos
harag lángoló hullámaként tört elő. Ki fogom tépni a karját, és
azzal ütöm agyon! Az majd megmutatja, ki a suta. Talpra
szökkentem, és előreugrottam, készen arra, hogy lesújtsak. A
mozdulatok már könnyebben jöttek, és végre kezdtem megérteni,
miért sulykolta belém nap mint nap. Amikor gyakoroltunk, már
tudtam tartani magam, még Ryder ellen is, de még mindig
hiányzott belőlem a komolyabb technikai tudás, amit lehetetlen
ennyi idő alatt elsajátítani.
Általában szemből és elég agresszíven támadtam rá, de most
valami mást tettem. Az arca felé ütöttem, de mielőtt a kezem
elérhette, ő pedig háríthatta volna, térdre vetettem magam, és
mindkét ökölbe zárt kezemmel a gyomrára sújtottam.
A becsapódás ereje végighullámzott a karomon, és a kezem
azonnal belesajdult. Egyetlen gramm zsír sem volt Ryderen. A
hasfalára mért ütés olyan volt, mintha egy falba bokszoltam volna.
De azért eltaláltam, méghozzá elég keményen, hogy kissé
hátratántorodjon tőle. Ekkor az egyik lábamat meglendítettem, és
nem törődve az öklömben érzett akut fájdalommal, kirúgtam,
méghozzá egyenesen a térdét célozva. Oldalról találtam el, mire a
lába összecsuklott alatta.
Az egész támadás nem tartott tovább három másodpercnél.
Gyorsan csináltam. Ryder eddig azt próbálta belém verni, hogy
használjam ki a gyorsaságomat, és végre hallgattam rá. Ahogy a
földre zuhant, hosszában rávetettem magam, és terpeszben
ráültem, majd öklömmel az orrára sújtottam. Az utolsó
pillanatban félrerántotta a fejét, és tudtam, hogy megállíthatta
volna a mozdulatomat – láttam abban a fekete-ezüst tekintetben
–, de mégis hagyta, hogy megüssem. És ez a tudat állította meg a
kezemet, mielőtt ismét képen vágtam volna.
Egymásra meredtünk: én nagyokat fújtattam, ahogy próbáltam
fékezni magam. Tudtam, hogy vérre van szükségem. Igyekeztem
ugyan hosszabb szüneteket tartani az étkezések között, de most
már az erőm végén jártam. Annyira bele akartam harapni
Ryderbe, hogy lényegében belesajdult a fogam, az ínyem.
Már-már szelíden nézett fel rám.
– Van benned valami zabolátlan erő, Charlie. Szép vagy, és
okos. Neked kell rájönnöd, hogy egyesítsd ezt a kettőt. Ha erre
képes vagy, senki sem állhat meg előtted.
Lágyan ejtett szavai végigsimítottak rajtam, és a másodperc egy
törtrészéig a szeme tiszta ezüstösen villant. Csak ekkor vettem
észre, hogy még mindig terpeszben ülök izmos testén, és hogy
most már ideje lenne leszállnom. Pislogtam párat, de a testem
mintha megszűnt volna engedelmeskedni.
A francba, Charlie, vonszold már le róla a segged! Csak ma vagy
ötször próbált kinyírni. – Dorgálásom sem használt semmit. Meg
kellett érintenem. Meg kellett ízlelnem a nyakán a húst. Az istenit,
de finom az illata! Ahogy rám meredt, mielőtt a csípőm felé nyúlt
volna! A szorítása erősödött, én pedig majdnem felnyögtem, olyan
erővel ragadott meg.
Felfelé lökte magát, az arcunk így közelebb került, ő
megmozdította a vállát... és lelökött oldalra. Elöntött a
csalódottság, ahogy lehajtottam a fejemet, és próbáltam
visszanyerni az önuralmamat.
– Megyek a tápterembe – bukott ki belőlem, és talpra
kecmeregtem, majd lényegében kirohantam a helyiségből. Mielőtt
kiértem volna, még egyszer hátrapillantottam, és láttam, hogy
Ryder a fenti gerendákról lógó egyik nagy bokszzsáknál állt. Máris
elkezdte a szart is kiverni belőle, egy sor könnyed és összeszedett
támadással, amitől irigységemben alig kaptam levegőt. Sosem
fogok úgy harcolni, mint ő.
Ekkor kivicsorította a fogát, és korábban még sosem látott
erővel úgy csapott le az öklével, hogy teljesen szétzúzta a zsákot,
amitől az kiszakadt, és a benne lévő tömés kihullott belőle a
padlóra.
 Mindössze ennyit láttam, mielőtt kiértem. Korábban még
sosem láttam, hogy Ryder elveszítené az önuralmát. Mindig
visszafogott volt, de attól a nyers dühtől, amivel szétszakította a
zsákot, egyszerre lüktetni kezdett a pulzusom, és zakatolni a
szívem.
Tudtam, hogy felidegesítettem, de láthatóan valami más oka is
volt annak, amiért viaskodni kényszerült önmagával és az
önuralmával. Nem igazán értettem Rydert. Erős, határozott
parázs volt, egyben igazi rejtély, és gyanítom, mindig ott járt a
fejemben, hogy milyen lehet a múltja. Mióta volt egyáltalán
parázs? Tudtam, hogy nagyon lassan öregszünk, és bár nem
vagyunk halhatatlanok, mint a vámpírok, igen hosszú élet áll
előttünk. Rydert viszont nem igazán láttam még társas közegben.
Ami keveset tudtam róla, az derült ki, hogy főleg a szexi hatos
többi rendfenntartójával lóg együtt, engem edz, és hogy
bevetéseket hajt végre – noha ezt a selejtezés idejére eléggé
visszavágták. Ryderrel most csak akkor léptek kapcsolatba,
amikor olyasmi adódott, amit a többiek nem tudtak megoldani.
Erős volt, a vezetőjük volt, én pedig egyre nehezebben tudtam
levenni róla a szemem, amikor egy helyiségben tartózkodtunk.
Visz- sza kellett térnem arra a kufircolás témára. Nem mintha
könnyűvérű nőcske lettem volna vagy ilyesmi. Egy kezemen meg
tudtam számolni, hány sráccal feküdtem le, de mostanában
nehezemre esett megfékezni a hormonjaimat. Ma éjjel, rögtön
azután, hogy ittam egy kis vért és Tessával időztem – legjobb
barinőm a ma esti etetésre volt előjegyezve –, lemegyek a föld
alatti klubba, a Base Levelbe. A Kaptár mélyén, a hármas szinten
működött. A holnapi lesz az utolsó napom a Föld nevű bolygón –
amennyiben szólítanak az első napi selejtezésekre –, én pedig nem
fogom sem egyedül tölteni, sem az ágyamban sírdogálva.
Csessze meg Ryder, és csessze meg a dögös és fagyos
marhaságát is! Erős, független, vérszopó parázs voltam. Nincs
szükségem az ő szexi seggére az új életemben, ami már így is elég
zavaros.
Lelassítottam a futásomat, mikor már a felvonóhoz értem, és a
tizenegyedikre mentem. Csak azért látogattam a táplálóhelyiséget,
hogy Tessával találkozzam, és feltöltsem a vérkészleteimet. Még
mindig nem voltam olyan laza, hogy élők nyakából szívjam ki.
Mikor beléptem a kétszárnyú ajtón, egyenesen a frigóhoz mentem,
kikaptam három palackot, hogy aztán beugorjak a szokásos
tápszobába. Tessa elterülve ült a székben, bőre nyirkos és sápadt –
de azonnal felpattant, és rám vetve magát, átölelt.
– A mocskos életbe, Charlie, annyira hiányoztál!
Kicsit megingott a karomban, én pedig elkaptam, nehogy
elessen, és hátrahúzódtam, hogy jobban szemügyre vehessem.
– Mi a baj, Tessa? Beteg vagy?
Csak legyintett.
– Nem, semmi ilyesmi, csak... – Kezét a nyakához emelte, hogy
eltakarja a jobb oldalát.
Ma este lassú lehettem vagy valami, mert beletelt egy kis időbe,
mire leesett, hogy mi a franc történt.
– Ki tette? – kérdeztem, és a kelleténél kissé erősebben
ragadtam meg a bicepszét. – KI táplálkozott belőled, Tessa?
Sem vámpír, sem parázs nem ehetett csak úgy találomra, ami
azt jelentette, hogy a barátnőm önként jelentkezett erre a szarra,
hogy még valakit tápláljon. Amúgy is kerek szeme még kerekebbre
tágult, aztán lesütötte a pillantását. Tudtam, hogy az én
tekintetem ezüstös-zölden parázslik, így hát behunytam a
szememet, és erőt vettem magamon.
Túlságosan sápadt bőrű barátnőmet visszanyomtam a székbe,
és letéptem a vérrel teli palack tetejét. Nem fogok nekiállni üres
gyomorral megtárgyalni ezt a kérdést.
Tessa aggódva nézett rám, ahogy ide-oda járkáltam.
– Miért jelentkeznél még egy táplálására? Bele fogsz rokkanni,
Tessa!
Az ajka mosolyra kunkorodott.
– Baby, túl sokat aggódsz. Hiszen te igazából nem is táplálkozol
belőlem, és talán... hát, tudod, lehet, hogy lesz esélyem kipróbálni,
milyen lenne vámpírrá válni.
Az üveg kiesett a szemfogaimból, és széttört a padlón,
mindenfelé vért fröcskölve. A szám tátva maradt.
– Hogy mi... miért... én nem... – hebegtem, és igyekeztem fel-
fogni, amit mondott. – Miért akarnál te vámp lenni?
Igaz, mindig lenyűgözte a dolog, de ez azért túl meredek lépés
volt. Tessa hivatalosan a vámpok gruppijának számított.
A tőle megszokott tüzesség költözött a testébe, és fellökte
magát, hogy kiálljon magáért a felhergelt nőcik cicaharcában.
Ujját rám szegezte, ahogy beszélni kezdett.
 – Az elmúlt pár hétben nyolcszor jártam itt, de téged csak
kétszer láttalak. Vagy elfoglalt vagy, vagy éppen sebesült, és
lényegében nélkülem éled a kicseszett életedet. Nem veszíthetlek
el. – Ahogy fújtatott, úgy bökdösött felém az ujjával. – Tudom,
hogy szinte lehetetlen az átváltozás, de megteszek mindent, ami
tőlem telik. Mellesleg Blake-kel tudtam addig beszélgetni, míg
kiderült, hogy jössz vagy nem, ráadásul ő dögös és aranyos.
Továbbá maga a táplálás... csodálatos érzés.
Blake-kel? Azt sem tudtam, mit mondjak erre. Annyira
imádtam ezt a csajszit: ő az én emberem. Ha valaha megölnék
valakit, őt hívnám, hogy segítsen megszabadulnom a hullától.
Nem hibáztathattam hát azért, hogy próbált összetartani minket,
de le kellett állítanom.
– Tess, imádlak, de ezt nem teheted. A Kaptár nem olyan hely,
ahol szívesen élnél. Kemény és veszélyes darázsfészek, és elég
komoly esély van rá, hogy jóval azelőtt kinyír valami túlzottan
fanatikus vámpír, hogy átalakulhatnál. Tudnom kell, hogy jól
vagy, hogy te és anyu odakint normális életet éltek. Csak így tudok
átvészelni itt minden egyes rémes napot.
– És mi van Ryderrel? – kérdezte, elengedve füle mellett az
imént hallott negatívumokat. – Ügy tűnik, alakul valami kettőtök
között.
Megráztam a fejemet, mielőtt újabb palack vért vettem volna
elő.
– Ryder a kiképzőm, és ennyi, nem több. Lucasnak segít, vigyáz
rá, hogy ne nyírjanak ki a legelső napon. Fikarcnyit sem érdeklem.
A csávó ezt már kristálytisztán kifejezte.
– De téged érdekel?
Meséltem már neki korábban egy keveset a bizarr
kíváncsiságomról.
– Rá kellene vetődnöd, Charlie. Rávetned magad erre a fincsi
kis parázsra. Ne várj rá, hogy majd ő kihámozza a dolgokat: vedd
el, amit akarsz, és vissza se nézz! Az kizárt, hogy nem szeret egy
kicsit. Hiszen dögös vagy, mint a franc, vicces és állat. Megeszem a
kalapom, ha titokban nincs beléd zúgva.
És ez volt a másik oka, amiért Tessa az én emberem. A csajszi,
aki mindig mögöttem áll, bármi legyen is. De nem érdekelt, mit
mondott Ryderről. Tudtam, hogy van kettőnk között valami,
viszont a srácnak nyilvánvalóan akadtak gondjai a felszín alatt,
olyasmi, ami visszatartotta.
– Na, és, Blake-en kívül milyen a szerelmi életed? – Mintha
egymillió év telt volna el azóta, hogy együtt laktunk a kokszban.
Nagyon is hiányoztak az emberi világ dolgai. Mikor a kiképzés
buborékába feledkeztem, nem jutott eszembe a régi életem, de
olyankor, mint most is, valóságos pofonnal ért fel, hogy a
Kaptáron kívül nélkülem is minden ment tovább a maga
medrében.
A következő órát átbeszélgettük Tess-szel: összesen ennyi időt
kaptunk. Ő főleg az új játékszeréről, Blake-ről mesélt. Megtettem
minden tőlem telhetőt, hogy lebeszéljem róla, de ő közölte, hogy
mindenképp vissza fog jönni. Tudtam, hogy ez neki többet jelent,
mint nekem. Hogy továbbra is tápláló lesz. A rohadt életbe!
Megvitattuk bizarr vérvizsgálati eredményemet is. Újabb hírt
nem kaptam a talányos „nem parázs” diagnózison kívül, és már–
már meggyőztem magam, hogy a vámpírdoki csak flúgos.
Lucasszal folytatott vacsoránk alatt házigazdám megnyugtatott,
hogy az orvos családjának nem esik baja, és abban a pillanatban
szabadon távozhatnak, amint betartja az alku rá eső részét. De
muszáj volt rávennie a nőt, hogy tartsa a száját arról, hogy az
apám egy Első. Nem mintha számított volna. Nagyon úgy tűnt, én
voltam a valaha élt legbénább Első-utód. Zéró lebegéssel.
– Vigyázz magadra, Tess! – Ahogy ismét megöleltük egymást,
próbáltam valahogy visszafojtani a könnyeimet. A vámpírkísérő
nem valami türelmesen várta, hogy barátnőm végre elhagyja a
tápszobát. –Jövő héten találkozunk.
Barinőm hangja nyersen csengett.
– Hát jobban is teszed, ha itt leszel. Ha meghalsz a selejtezésen,
porig égetem a Kaptárt... Joan nagyi sírjára esküszöm!
Imádta tehenekkel veszkődő, pisztolyt hordó nagyanyját. Joan
nagyon szórakoztató ember lehetett, annyi szent.
Kuncogtam egyet.
– Minden rendben lesz. Túl fogom élni. – Ügyeltem, hogy
magabiztosság itassa át a szavaimat, miközben fenemód
reménykedtem benne, hogy a legjobb barátnőmnek mondottak ne
hazugságok legyenek.
 Még aznap éjjel a fürdőszobai piperepulton ültem, és a
szempillaspirált tettem fel, miközben Jayden arról oktatott,
hogyan húzzam ki a szemöldökömet.
– Ez a szemöldökök éve – mondta Jayden, amikor kopogtattak
az ajtón. Ma éjjel buli volt: a selejtezés összes résztvevője
megfeledkezhetett vacak életéről, és kimulathatta magát. A
legjobb barim elmosolyodott.
— Megérkezett a meglepetésem.
Erre felhúztam az egyik szemöldökömet. Kérlek, légy egy
gyönyörű, hetero srác, aki csak engem akar ki használni! Jayden
azonban egy üveg házi készítésű likőrrel érkezett.
– Ez egy jóféle vámpírpia. – Feltartotta a palackot, és
elvigyorodott. A második legjobb választás.
– A változatosság kedvéért ez kellően ütős? – A vérboron kívül
semmi mástól még csak el sem szédültem.
– Az emberem szerint, ha megisszuk ketten az egész üveggel,
pár óráig be leszünk állva rendesen, és jóval a selejtezés előtt
elpárolog a hatása. Ma éjjel mindenki vedel.
– Az embered szerint? – húztam fel az egyik szemöldökömet.
Erre elmosolyodott, kivillantva tökéletesen egyenes fogsorát.
– Ryder egyik rendfenntartója. Most még csak mókázunk, de
úgy tűnik, elkaptam az egyik szexi hatost. – Rám kacsintott.
A francba is, még Jaydennek is van valakije! Ami persze a
legjobb volt, amit csak hallhattam a legjobb barimról.
Leugrottam az asztalról, és lehúzgáltam kurta fekete ruhámat,
hogy ne látsszon ki a seggem. Tessa becsempészett pár szexi rucit.
Nagyon szerettem volna, ha most itt lehet velünk.
Jayden teletöltött két poharat, és az övét az enyémhez
koccintotta.
– Hogy túléljük a jövő hetet!
Kiittam a tartalmát, és azonnal köhögőroham tört rám.
– Szent szar! Mindjárt tüzet fogok fújni!
Jayden felnevetett, és rátöltöttünk.

Egy órával később már átkozottul jól éreztem magam. A pia

keményen beütött, és a Base Level falai kicsit már forogtak velem.
Egy éve most először voltam részeg. A DJ-pultból dübörgőn a
hip-hop, én pedig táncoltam rá, a fenekemet mindenütt
Jaydennek nyomva. Ő nevetett, és megpörgetett. Aztán érkezett
valami dögös parázs, és a derekamra tette a kezét, és vigyorogva
nekinyomta a sajátjának.
– Helló, szépségem! – suttogta. A haját tüsire borotválta. Azt
hiszem, szőke volt, és mint minden parázs, dögös, mint állat.
Naná, hogy mivel piásan bámultam, még további
dögösségpontokat írhatott fel. Vajon ő is Ryder bandájába
tartozott? Nem volt ugyan a szexi hatos tagja, de a rendfenntartók
nagyobb csapatába azért beleférhetett. Nagyon ismerősnek tűnt.
– Hé, te! – mondtam neki, ahogy közelebb táncikáltam hozzá.
Lehet, hogy ma éjjel ő lesz az én különleges barátom. Talán még
valamiféle szórakozás is befigyelhet, mielőtt holnap meghalok.
– Johnson, tűnés! – mordult fel mögöttem Ryder.
A parázs, aki épp az imént tette a derekamra a kezét, erre kővé
dermedt, és elhátrált, mielőtt behúzott farokkal diszkóit volna.
Megpördültem, és majdnem hasra estem, de az utolsó
pillanatban sikerült megtartanom magam. Ryder vagy egy méterre
állt tőlem, kifürkészhetetlen arccal.
– Hóha, te aztán nem vagy vicces! – motyogtam.
Ryder szeme résnyire szűkült, ahogy folytattam a táncikálást
magamban, a ritmusra riszálva a csípőmet.
– Részeg vagy – közölte. – Az itteni hímek ugyanolyanok, mint
bárhol máshol a pasik. Kihasználják a helyzetet.
Reményeim szerint csábos pillantást vetettem rá, és közelebb
táncoltam hozzá.
– Lehet, hogy azt akarom, hogy ki is használják – búgtam, és
nekipréseltem a testemet.
Mindkét kezével megfogta a csípőmet, és lenézett rám.
Csaknem felnyögött.
– Charlie... – Láttam, ahogy valami megmoccan abban az
ezüst-fekete szempárban. – Gőzöd sincs róla, milyen szép vagy,
mi? – A hangja annyira halkan szólt, hogy már-már nem is voltam
benne biztos, hogy jól hallom a szavait. Ryder csak nem azt
mondta, hogy szép vagyok? Az én Ryderem? Aki szüntelen meg
akar ölni és eltaszít magától? Nagyot nyeltem, de mielőtt
felelhettem volna, vagy egy métert hátrált tőlem. Oké, ezt a Rydert
már ismertem, és gyorsan kijózanított, ahogy ismét előhozakodott
a szokásos marhaságaival.
 – Neked problémáid vannak – közöltem. A flörtölésnek ennyi
volt, és a mellkasomban valami furcsa sajgást éreztem.
Az arca nyúzott lett.
– Csak azért jöttem, hogy elmondjam, a legrangosabb
kategóriába kerültél, és az egyéni küzdelmek utolsó körében fogsz
harcolni.
A francba, azért jött, hogy jó hírt mondjon, erre én meg
körültáncikálom, és lényegében rányomulok. A jelek szerint a pia
egyszerre rúgatott be és tett lotyóvá.
– Ryder... – A keze után nyúltam, de ő megfordult, és elment.
Én maradtam, ahol voltam, félig ledermedve a táncparketten,
félig-meddig azt kívánva, bárcsak elég bátor lennék, hogy utána
fussak. A figyelmemet ekkor Jayden vonta magára. Aki éppen
valakivel táncolt... szent szar, Olivérrel, a szexi hatos latinó
tagjával! Ő aztán tényleg a dögös rendfenntartók központi
magjához tartozott. Ok ketten viszont pont engem néztek, és jobb,
ha az, amit a szemükben látok, nem szánalom.
Közelebb sodródtam hozzájuk. Ryder eltűnt a szemem elől, de
még mindig éreztem a jelenlétét.
– Mi a gond? – kérdeztem túl hangosan. Olivér nagyon sötét
szeme arrafelé fordult, ahol Ryder eltűnt.
– Ne erőltesd, Charlie! Könnyen lehet, hogy reménytelen esetet
kergetsz. Hírhedten egyedülálló, ami nem valami hatalmas
meglepetés azok után, ami történt.
Összerándult a gyomrom. Tudtam, hogy egyszerre dögös és
fagyos viselkedése mögött a múltját kísértő démonok állnak, csak
azt nem tudtam, készen állok-e már rájuk. De mindenképpen meg
kellett kérdeznem:
– Mi történt? – Másodpercről másodpercre lettem józanabb.
Olivér felsóhajtott, és lehalkította a hangját. A fülemet kellett
hegyeznem, hogy értsem a zene miatt.
– Nem kellene ezt elmesélnem, de Jayden legjobb barátja vagy,
és megígértem, hogy vigyázok rád. Amikor a főnök megtudta, hogy
parázs, aznap éjjel, amikor átalakult, erős lett. Túlságosan is erős.
A szemem elkerekedett, ahogy Jaydennel közelebb hajoltunk,
hogy egyetlen szót se mulasszunk el.
– Megtámadta és megölte a menyasszonyát, mielőtt még
behozhatták volna.
Ó, a francba! Nem egészen erre számítottam. Minden egyes szó
felért egy arculcsapással. Az érzelmeim totálisan
összegabalyodtak, de a szívem tényleg belesajdult a kínba, amit
Ryder átélhetett aznap, és azóta valószínűleg mindennap.
Nyilvánvaló, hogy még mindig magát hibáztatta. Nyilván
mindenkinél jobban szerette a menyasszonyát.
Párszor megdörgöltem a szememet. Jayden úgy álldogált
mellettem, mintha kész lenne megölelni, ha kell. Rávillantottam
egy félmosolyt. Ennyi telt tőlem.
– Azt hiszem, lefújom a mai estét, srácok. Holnap nagy nap
lesz. – Már nem volt kedvem bulizni, és mintha az alkohol is
felszívódott volna bennem.
Búcsút intettem, és leléptem, rohadtul remélve, hogy egy
kiadós éjszakai alvás megszabadít a belülről emésztő szörnyű
fájdalomtól. De még mindig jobb volt, hogy megtudtam, és nem
számít, menynyire fáj. Ryder viselkedése most már nagyjából
értelmet kapott – a mogorvasága, a merevsége, ahogy uralkodott
magán. És meg is értettem. Ha én bántanám vagy ölném meg
Tessát vagy anyut, sosem tudnám megbocsátani magamnak
egyiket sem. Na persze, így, hogy holnap kezdődik a selejtezés,
nem a legjobbkor jött ez a felfedezés. Ma éjjel nem igazán vár rám
nyugodt pihenés.
És annyi szent, hogy aznap éjjel hánykolódtam, forgolódtam, a
selejtezésről, vérről és Ryderről álmodtam. Mire beköszöntött a
reggel, nehéznek éreztem a fejemet, és alvásra vágytam. Ahogy
felültem, láttam, hogy Jayden az ágya szélén ül, és a sivár falat
bámulja.
– Mi a baj? – Kivonszoltam magam az ágyból, meglepődve,
hogy nem vagyok másnapos. Pedig a tegnap éjjel igencsak ütősen
indult.
– Én kaptam az első harcot. – A hangja üresen csengett. A
francba! Ryder azt mondta, én leszek az utolsó. Ami jó volt nekem,
de rossz Jaydennek.
Eljött a bátorítás ideje. Átszeltem a kis szobát, és megálltam
előtte.
– Meleg vagy és fekete – tudattam vele.
Felvillantott egy erőltetett vigyort.
– Nagyon éles a szemed, drágám.
Megragadtam a két vállánál fogva, és kényszerítettem, hogy a
szemembe nézzen.
 – Hátrányos helyzetből indulsz. Senki sem számít rá, hogy
seggeket rúgsz szét, pedig ezt fogod tenni. Láttalak harcolni.
Irigykedem, amiért olyan erősek és koncentráltak a mozdulataid.
Mutasd meg mindenkinek, hogy milyen halálos parázs tudsz
lenni!
Jayden elvigyorodott, és felállt, egyik öklét a feje fölé emelve.
– Az összes fekete és meleg parázsért! – kiáltotta, mire
mindketten felnevettünk. De a torkomba gombóc gyűlt. Imádtam
ezt a srácot, de frankón. Már ő is a családomhoz tartozott. És a
családtagok nem mondanak le egymásról.
Miután túl voltam a reggeli készülődésen és belebújtam a
kezeslábasomba, Jaydennel az edzőterembe indultunk. Már
messziről hallottuk a tömeg morajlását. Barátom ideges pillantást
vetett rám: arcára ismét kiült valami a korábbi üres tekintetből.
Tutira vettem, hogy el fogom hányni magam. Az oldalbejáraton
mentünk be, és beléptünk az öltözőbe, ahol már várt ránk Jayden
edzője, aki köszöntötte a szobatársamat. Nem voltam benne
teljesen biztos, de úgy rémlett, Bryannek hívják.
– Hé, nagyfiú, készen állsz arra, hogy büszke legyek rád?
Mellette, a pádon egy hosszú nyelű fejszét pillantottam meg.
Közepes méretű fegyver volt, és számomra túl nehéz, hogy
hatékonyan forgathassam.
Jayden erőtlenül elmosolyodott.
– Ez a fegyverem?
A kiképzője bólintott.
– Azért kerültél legalulra, mert a népszerűségi versenyt a
lefizetések és a kivételezések irányítják. Bízz bennem, mikor azt
mondom, alábecsülték az erődet! Minden oké lesz veled.
Összerándultam a lefizetések említésére. Nem voltak
kétségeim, hogy Lucas alighanem egy vagon pénzt fizetett azért,
hogy a névsor élére kerüljek, de ettől még Jayden kiképzőjének a
védencébe vetett bizalma boldogsággal töltött el.
Legyűrtem a mellkasomat marcangoló égető érzést, ahogy a
barátom rám nézett. Szemében érzelmek sokasága csillant.
– Ha meghalok, tiéd lehet a Coach-tárcám meg a szuper
csipeszem. Ne hagyd elvadulni a szemöldöködet!
Kuncogtam egyet, de közben könnyek szöktek a szememben,
ahogy magamhoz húztam, és hosszan megöleltem.
– Ne hagyj magamra! – suttogtam. Tényleg nagy szükségem
volt rá.
Viszonozta az ölelésemet, aztán a kiképzője megkért, hogy
menjek, hadd készíthesse fel őt. Elhagytam az edzőtermet, és
azonnal tudtam, képtelen lennék megnézni. A francba is, teljesen
kizárt, hogy végignézzem ezt a harcot. Jaydenét nem. Befordultam
a sarkon, hogy a büfébe induljak, és egyenesen nekimentem
Rydernek. A levegő hangosan szakadt ki a tüdőmből.
Ahogy hátralépett, tekintete az arcomra szegeződött. Akkor csi-
nált így, mikor valamelyik titkomat akarta kifürkészni. Gondolom,
elég tisztán láthatta a vonásaimra kiülő gyötrődést, amit nem is
különösebben rejtegettem.
– Nézned kellene a küzdelmeket. Segít, hogy megismerd a többi
parázs mozgását, és egy kicsit érzéketlenné tesz a gyilkolásra.
– Jayden most harcol. Őt nem tudom... A többieket majd nézni
fogom – dünnyögtem, és a válaszom láthatóan kielégítette.
Bólintott, majd az edzőterem felé indult. Úgy éreztem, kell még
mondanom valamit.
– Ryder, ami a tegnap éjszakát illeti... Sajn...
A szavamba vágott.
– Minden rendben. Igazad van, problémáim vannak. – Aztán
szó nélkül elsietett.
Felnyögtem, és elmentem, hogy harapjak valamit. A véréhség
nem jó dolog, és kellett valami, ami komolyan eltereli a
figyelmemet arról, hogy Jayden mindjárt az életéért fog küzdeni.
Hittem a legjobb barátomban, de ez nem könnyítette meg a
következő pár órát.

Az ezt követő öt nap volt életem legborzalmasabb időszaka.

Ryder mellettem ült, és minden küzdelmet végignézetett velem.
Profi módon szúrta ki a gyenge pontokat, és azokat szünet nélkül
sulykolta belém. Persze rajtam áll, hogy olvassak a másik
harcosból, amikor majd a küzdőtéren állunk, hogy kiaknázzam
összes létező gyengeségét. Eddig huszonöt parázs halt meg.
Minden összecsapáson tengernyi vért ontottak, időnként pedig
csak ültem ott, és azon tűnődtem, hogy a francba lehet ez az egész
valóság. Rydernek viszont egyvalamiben igaza volt: egyre
érzéketlenebb lettem a gyilkolásra.
 Annyira, hogy amikor az utolsó harcban a közel-keleti kinézetű
parázs kitépte ellenfele gerincoszlopát – a kibaszott gerincoszlopát
–, már szinte össze sem rezzentem. Nem tetszett ugyan az a
dermesztő érzés, ami kezdett kiáradni a mellkasomból, de tudtam,
lét- fontosságú, hogy a túlélés legkisebb esélyét is megragadjam.
Csak azt reméltem, hogy amikor az egésznek vége, és túlélem,
valami marad még odabent a régi Charlie-ból.
Jayden, aki eddig minden akadályt sikerrel vett, a
gyengélkedőn feküdt, ahol a vádlija izmait növesztették vissza, az
én összecsapásomig pedig még egy óra volt hátra.
Összpontosítottam. Képes voltam rá. Erős vagyok, okos, és van
cicim is – tuti, hogy a cicimet előnyömre használhatom, elterelve a
csak férfiakból álló ellenfeleim figyelmét.
A gerinckitépős küzdelmet követően bekísértek az öltözőbe.
Leültem a padra. A lábam bizarr, izgatott táncot járt. Nem
mondtam meg sem anyunak, sem Tessának, hogy ma fogok
harcolni, mindig kitértem a kérdés elől. Képtelen lettem volna
elviselni, ahogy elbúcsúznak vagy valami egyéb nyálas szarságot
mondanak. Még akkor is, ha ez nem volt tisztességes eljárás velük
szemben, nekem ma tiszta fej kellett.
Kinyílt az ajtó, én pedig felnéztem, és összeakadt a tekintetem a
kiképzőmmel. Ryder ma igazán szexinek tűnt, igazi
fenegyereknek. Fekete, bordázott pamutinge, ami megfeszült a
bicepszén, nem csak sejtette az alatta húzódó vaskos izomzatot.
Felálltam, ő pedig odasétált hozzám: mint általában, most is
eltörpültem súlya és magassága mellett. Farkasszemet néztünk. A
szeme olyan volt, akár az ezüstszürke viharfelhő. Ekkor éreztem
meg, hogy a szokásosnál erősebb érzelmek áradnak belőle, és
valahogy tudtam, ha meghalnék, Rydert megviselné.
Összpontosítani próbáltam, és ugrálni kezdtem lábujjhegyen,
hogy melegen tartsam az izmaimat, ahogy arra ő tanított.
Ismét a szemembe nézett, és bólintott.
– Charlie.
Abbahagytam az ugrálást, mosoly terült szét az arcomon.
– Charlie-nak hívtál. Mi lett a negyvenhatossal?
Vállat vont.
– Gondoltam, érdemes lenne kedvesnek lennem veled arra az
estre, ha meghalnál.
Kuncogtam, és rásóztam egyet a kemény bicepszére.
Viszonozta a mosolyomat, de aztán elkomorodott az arca.
– Az ellenfeled erős, de tegnap harcolt, így fáradt, és még
gyógyulófélben van.
A szívembe fájdalom hasított a hírre. Az ellenfelem. Rendben.
Szóval ma meg kell ölnöm egy embert. Pontosabban egy parazsat,
de számomra most ez ugyanazt a francos dolgot jelentette.
Ereztem, ahogy kifut a vér az arcomból, mikor előhúzta a
fegyvert, amit ellenfelem pártfogója választott nekem. Ryder egy
fekete dobozt tartott a kezében, és amikor kinyitotta, abban öt kis
dobócsillagot pillantottam meg. A kiképzőmre emeltem a
tekintetemet.
– Most ugye ez csak valami rohadt vicc? Egy macskát sem
tudnék kinyírni ezekkel.
Elvigyorodott.
– Tudom. Ezért mondtam Lucasnak, hogy adjon kardot az
ellenfelednek. Azt akarom, hogy szerezd meg tőle.
Az állam leesett, ahogy hatalmasat fújtattam. Ez vagy ragyogó
terv volt, vagy a leghülyébb dolog, amit ezen a héten hallottam.
Annyira erősen épített azokra a képességekre, amiknek
feltehetően még nem is vagyok a birtokában. Csak azt reméltem,
hogy Ryder tudja, mit csinál, én pedig egyikünket sem hagyom
cserben.

A következő negyvenöt perc összefolyt, ahogy Ryderrel azt

gyakoroltuk, hogyan tudom megszerezni a fegyverét. Tíz
különböző forgatókönyvet vettünk át, attól függően, hogy az
ellenfelem miként reagált a tervünkre. Jó húsz százalékkal
éreztem magam magabiztosabbnak, mint korábban, de még így is
eléggé úgy voltam vele: egy szartóba kerültem evező nélkül.
Kaptam tíz perc pihenőt, mielőtt megszólalt volna a csengő, de
utána már rajtam a sor. A verítéktől csillogó arcú Ryder ekkor
felém fordult.
– Charlie...
Charlie. Ahogy most kimondta a nevemet... mintha ezúttal
valódi érzelem lett volna mögötte, valamiféle tisztelet. Még sosem
szólt így hozzám. Én az ingem alját babráltam, nem tudván, hogy
mit tegyek vagy mondjak. Mármint rengeteg mondandóm akadt a
számára, és lehet, hogy pár perc múlva meghalok, de nem tudtam,
miként juttathatnám rendesen kifejezésre a gondolataimat.
Elöntöttek az érzelmek, és könnyek csorogtak a szememből. De
nem a fájdalom vagy a félelem könnyei, hanem a haragé. Ez nem
volt tisztességes! Hiszen mi normális emberek, srácok voltunk,
akiknek az anyja hitt a szabad szerelemben, és emiatt most
egymást kell leölnünk.
– Ez egy nagy marhaság! – Ezt már szinte kiáltottam.
Ryder mindkét keze meglendült, és két oldalról rátapadt az ar-
comra, mintha csak magához akarná húzni, hogy összeérjen a
homlokunk.
– Az élet nem fair, Charlie. – Lehelete csiklandozta az orromat,
a belőle áradó finom illatok miatt szerettem volna, ha még
közelebb hajol, ha az ajkam az ajkához ér. Persze ekkor húzódott
el egy kicsit.
–Attól a naptól fogva láttam benned parázslani egy kis tüzet,
amikor behoztalak. Amikor az ajtó kitárul, szabadjára kell
engedned ezt a lángot. Az ellenfeled kezéhez már vér tapad. Nem
fog habozni, hogy újra öljön. Neked készen kell állnod, harcolnod
kell a túlélésért.
A szavai úgy morajlottak bennem, mint a tűz, amiről beszélt.
Ryder a legfontosabb dologra emlékeztetett. Egyszerű matek volt
az egész – vagy a másik parázs győz, vagy én. Bólintottam,
kiélvezve az arcomat közrefogó keze melegségét. Még egy röpke
pillanatig ott tartotta, aztán gyorsan hátralépett, arcára ismét
rákerült sztoikus álarca. Az övembe tömködte a dobócsillagokat,
és kinyitotta a két- szárnyú ajtót.
– Képes vagy rá. – Mindössze ennyit mondott, mielőtt kilökött
volna, majd becsukta mögöttem az ajtót.
És ezzel már ott is álltam a selejtező arénájában.
Elfojtottam a félelem és a hányinger égető érzését, és
tekintetem végigsuhant a nézőkön: azok talpukkal verték a ritmust
a lelátón. Egy vámpír indult el felém. A bírók hivatalos
egyenruháját viselte, földig érő, színpompás, királyi, bíbor
selyemköntöst, rajta fekete-fehér kockákkal.
Megmotozott, nincs-e nálam tiltott fegyver. A terem túloldalára
pillantottam, az ellenfelemre, akit ugyanígy motoztak meg éppen,
és kissé meglepődtem, mikor azt láttam, hogy az egyik fekete hajú
srác az, aki odakint a szabadban megtámadott minket Jaydennel.
Félelmem egy része eloszlott, ismét harag költözött a helyére. A
rohadék! Talán ez nem is lesz olyan kemény, mint ahogy féltem
tőle. Végtére is a karma egy ribanc. Ahogy Charlie is, amikor
sarokba szorítják.
A fekete hajú parázs hozzáértően tartotta a szamuráj-kardot.
Feltűnt, hogy a nyaka be van fáslizva, ahogy a bokája is. Ezek
voltak a gyenge pontjai. A vámpbírók ekkor elhagyták a
küzdőteret, majd megszólalt a harcot indító csengő berregő
hangja. Nem pazaroltam az időt, és rohanni kezdtem felé, készen
arra, hogy szemtől szembe csapjunk össze. A nyitott
edzőteremben tizenöt méter választott el minket egymástól, de
imitt-amott alacsony falak, szalmabálák és mindenféle szarság állt
szétszórva, ami mögé el lehetett bújni. Paintballpályára
emlékeztetett, és minden harchoz másként rendezték be. A padlón
itt-ott akadtak kék matracok, más felületei azonban kőből vagy
betonból voltak.
Kirántottam az egyik dobócsillagot onnan, ahova Ryder
tömköd– te őket, és a tenyerembe fogtam. Addig nem mutatom
meg neki, míg közelebb nem ér, már csak azért sem, mert gőzöm
sem volt róla, hogyan kell vele pontosan dobni.
Tétováztam, és noha a távolság csökkent köztük, csak amikor
már úgy öt méterre lehetett tőlem, és szemének fekete bogarán
megcsillantak a fejünk feletti nagy reflektorok fényei, akkor
dobtam el a csillagot. Fürge mozdulattal tért ki előle, és a bal válla
felett süvített el. Oké, hivatalosan is béna vagyok ennek a szarnak
a dobálásában. De miért töltöttünk annyi időt a karddal való
edzéssel? A másik tag pártfogója tutira felfigyelt rá, és olyasmit
választott, amit szinte kézbe sem vettem.
Koncentráltam. Nem hagyhattam, hogy a közelembe kerüljön
azzal a karddal. Ezúttal két csillagot kaptam a kezembe. Mikor
már alig három méterre járt – vadul rohamozott –, és úgy
gondoltam, innen nem hibázhatom el, egyszerre hajítottam el
mindkettőt. Az egyik így is elsüvített mellette, de a másik sérült
nyakába fúródott. A francba is, a szerencse mellettem állt!
Megingott, elfojtott, fájdalmas nyögést hallatott, ahogy
megtorpant, hogy kitépje a csillagot. A következő pillanatban
pedig pontosan azt tette, amiben Ryder és én reménykedtünk.
Ahogy kirántotta a nyakából a csillagot – a gyomrom is
összerándult a cuppanásra, ahogy vele együtt a hús is szakadt –,
leengedte a kardját az oldala mellé. Kizártam a húst és a vért. Most
nem volt időm foglalkozni saját félénkségemmel, mert ez volt a
legjobb esélyem, hogy megszabadítsam a fegyverétől.
Megragadtam a lehetőséget: nem számít majd rá, hogy ilyen vadul
rontok neki.
Rohanni kezdtem, pár ugrással átszeltem a köztünk lévő távol-
ságot, és mielőtt felemelhette volna a kardját, végrehajtottam az
öt- lépéses kombómat. Ami mostanra olyan volt, mintha csak
levegőt vennék: nem gondolkodtam, csak tisztán az ösztöneimre
hagyatkoztam. Meglendült a balom, és állkapcson találtam vele.
Nem törődtem az öklömbe hasító fájdalommal, ahogy a jobb
kezemmel halántékon csaptam. Hallottam, hogy elejti a kardot, de
nem hagytam, hogy ez megtörje az összpontosításomat.
Beletérdeltem a bordái közé, amitől kétrét görnyedt. Változtatva a
rutinon, rögtönöztem egyet, és megtaszítottam a most a gyomrom
magasságába került vállánál fogva, és hátralöktem.
Koszi, Ryder, hogy a végtelenségig sulykoltad ezt a dögunalmas
kombót. Ki gondolta, hogy ennyire hatékony lesz?
Lekuporodtam a földre, és felkaptam a kardot, mire a tömeg
valósággal tombolni kezdett. Az ellenfelem gyorsan összeszedte
magát, sötét szeme résnyire szűkült, a szemfoga megvillant, ahogy
megpördült fektében. Gyorsabb volt, mint vártam, és a
testhelyzetét kihasználva meglendítette a lábát, és elgáncsolt. Nem
engedtem el a kardot, tudván, hogy ha most elveszítem, akkor
lényegében nekem lőttek. Előretántorodtam, de valahogy
megőriztem az egyensúlyomat, aztán felegyenesedtem. Ellenfelem
a levegőbe lendítette a lábát, felfelé lökte a testét, és máris ott állt
előttem.
Az első pengével végrehajtott támadásom elől kitért. Jó
kiképzést kapott, és egyértelműen látszott, hogy ért a
fegyverekhez. Ám valami azt súgta, hogy nem a kard az első számú
választottja: a rávetett óvatos pillantás árulta el.
Elöntött az adrenalin, ami segített kordában tartani a színtiszta
rettegést. A harc halálig tart, a harc halálig tart. Ezt ismételtem
újra meg újra, ahogy igyekeztem rávenni magam egy újabb
támadásra.
– Puhány vagy – vakkantotta oda az ellenfelem én pedig
örömmel szaggatlak majd darabokra. – Magabiztosan beszélt,
ahogy körözni kezdett körülöttem. Én viszont már két hete
gyakoroltam Ryderrel, és nála nem ismertem rémisztőbb alakot.
Ez a kis tapló semmi volt hozzá képest.
Összegyűjtöttem minden erőmet, előráncigáltam a bennem
lévő fenegyerekség minden morzsáját. A kard úgy állt a kezemben,
mintha ezzel születtem volna. Nem is lehetett kérdéses, hogy ez az
én fegyverem. Lecsaptam a másikra, gyorsan, és anélkül, hogy
előre jeleztem volna, támadni fogok. A szemét önkéntelenül is
behunyta, és mielőtt még korrigálhatott volna, már három hosszú
vágást ejtettem rajta: kettőt a jobb karján, egyet a balon.
Aztán ismét jött a háromlépéses támadás, a védtelenebb
zónákat célozva. A torkot, a mellkast, a hasat.
Karját a levegőbe lökve óvta a torkát, és a fegyverem émelyítő
cuppanás kíséretében mélyedt a bicepszébe, én pedig haboztam.
Ez sokkal szörnyűbb seb volt, mint a korábban ejtett kis vágások.
Kihasználta a tétovázásomat, és beletérdelt a gyomromba. A
levegő süvítve távozott belőlem, ahogy előregörnyedtem. A kardot
még most sem engedtem el, de nem is tudtam megmozdulni, így a
lába homlokon talált, és hátralökött. Nagyot estem, ellenfelem
masszív teste pedig máris felém vetődött. Tudtam, hogy ez maga a
közelítő halál. Ekkor minden lelassult – a vicsorgásra húzódó
szája, a kivillanó két szemfog, a sebeiből rám záporozó vér.
Mindkét keze a torkomra fonódott, ahogy a régimódi ölési forma
mellett döntött. Tudtam, elég erős hozzá, hogy kitörje a nyakamat,
és talán még a fejemet is letépje. Éreztem, milyen erős a keze,
milyen erősek a tagjai. De még nem álltam rá készen, hogy ma
meghaljak.
A tekintetem arrafelé villant, ahol tudtam, hogy Jayden és
Ryder ülnek. Lucas is a közelben volt. Mindhárman hittek
bennem, hogy van valami különleges a véremben. Én voltam a
legelső nyavalyás női parázs. Ma meg kellett tennem, amit kellett;
elég erősnek kellett lennem hozzá.
Ekkor elöntött valami újfajta erő, hiába nem kaptam levegőt, és
hiába volt alig öt másodpercre az a pöcs parázs attól, hogy
kinyírjon. Felfelé csaptam a karddal, és ezzel egy időben erősen
felfelé löktem a testem, hogy kicsit meglazítsam a szorítását.
Fekvő helyzetemben nem lehetett túlságosan meglendíteni a
pengét, de valahogy mégis sikerült oldalra hengerednem, és a
testem mellé rántani a fegyvert. Bensőmet forró tűz árasztotta el,
és eltűnődtem, vajon erről beszélt-e Ryder. Folytattam a
hengergőzést, az arcomat célzó súlyos bakancs pedig célt
tévesztett.
Ideje meghalnod, seggfej!
Talpra szökkentem: mozdulataim könnyedek voltak, ismételten
összeszedettek. Csakis a kiképzőm küldhette e láthatatlan
energiákat. Az ellenfelem láthatóan arra számított, hogy ismét
fejre támadok, de abban a pillanatban, amint kartávolságra került,
ismét a földre vetettem magam. A szeme elkerekedett, nekem
pedig bőségesen jutott időm, hogy a bokájára sújtsak. Ahogy a
kardmarkolat sérült bokájának csapódott, rögtön a padlóra
rogyott. Én ismét talpra ugrottam, és nem vesztegettem az időt:
igyekeztem nem is gondolni arra, mit kell most tennem. Robottá
váltam. Minden emberség elszállt belőlem. A szívem adrenalint
pumpált, ahogy a kardom lecsapott, és belemart védtelen
nyakába.
A penge éles volt, és úgy metszette át a bőrt, akár a papírt, de
aztán nagyobb ellenállásba ütközött, ahogy próbáltam bevégezni a
véres munkát. Azért kellett küzdenem, hogy ne álljak le.
Legszívesebben üvöltöttem vagy hánytam volna. De nem volt
választásom, noha időnkét úgy éreztem, hogy ez csak egy mentség.
Egyszerűen élni akartam, és ma a szerencse mellém szegődött.
A karom remegett, mikor végre vége lett. A parázs
mozdulatlanul hevert, a fejét egyetlen izomszál tartotta a helyén.
A tömeg tombolt, én pedig elengedtem a kardot. Valami a
fülembe nyüszített, én pedig már nem hallottam a kiabálást, ahogy
a mellkasom a sokktól vadul zihálni kezdett. Hirtelen Ryder
termett mellettem, és a karjába kapott. Eleinte ellenálltam, de
aztán hagytam, hogy visszavigyen az öltözőbe. Ott letett, és a
felkaromnál fogva tartott, nehogy elessek: a szorítása erős volt, de
nem fájdalmas.
– Charlie! – A hangja valahogy áttört a sokkon.
Ó, istenem! Megöltem valakit. Levágtam a fejét... Levágtam a...
Próbáltam elfordítani az arcomat, de képtelen voltam rá.
Egyenesen telibe hánytam Ryder ingét.
Nem úgy tűnt, hogy ettől zavarba jönne, ahogy ezüstös-zöldes
szeme felém villant.
– Mindig az első a legnehezebb.
Mintha valaha is képes lennék ehhez hozzászokni. Azt sem
tudtam biztosan, képes leszek-e rá újra, ha nem, akkor nekem
nem marad fejem.

Mivel a harcnak aznapra vége volt, Ryder a szobámba kísért.

Fáztam, csontig átfagytam. Közvetlenül mögötte lépkedtem, oda
sem figyelve követtem, és tettem, amit mondott. Leültetett az
ágyamra, a kezembe nyomott egy palack vért, én pedig minden
különösebb élvezet nélkül felhajtottam. Aztán hátradőltem, míg
Ryder kikötötte bakancsom fűzőit, utána pedig labdává
gömbölyödtem. Rám terített egy takarót, és azt mondta, pihenjek
a következő harcig, amiben már párban fogok küzdeni. Énem egy
darabkája szomorkodott azon, hogy túlságosan kivagyok, és nem
tudom kiélvezni Rydernek ezt a gyengédebb oldalát, de már
túlságosan messze jártam. Behunytam a szememet, és
gondolataimat az alvás átható csókja zárta le.
Egy puha kéz simított végig a nyakamon.
– Mmm... Ryder – motyogtam, és kinyitottam a szememet.
Jayden ült előttem, csillogó fekete szemmel és széles vigyorral.
– Ó, istenem, ha nem kellene az életünkért küzdenünk, ezért
most halálra dögönyöznélek.
Erre gyorsan felültem.
– Várj csak, hogy érted, hogy nekünk?
Jayden vigyora nem hervadt le.
– Hát, Lucas haverod nyilván megmozgatott pár szálat magas
rangú barátai körében, mert véletlenül pont egy csapatba
kerültünk, és véletlenül pont a két leggyengébb és leginkább
sebesült tag ellen fogunk harcolni.
Erre felvisítottam, és a karjába vetettem magam. Ettől
összerándult, és kicsit eltolt magától.
– Ó, a francba! Sajnálom, Jay. Még mindig fáj?
Bólintott, és felhúzta az ingét, hogy megmutassa a bordái feletti
öltéseket, és azt is észrevettem, hogy a vádlija is be van még
fáslizva.
– Nem bánod, hogy egy meleg bicebóca lesz a társad?
A szám is tárva maradt.
– Te meleg vagy?
Erre a szemét forgatta.
– Imádlak, te dög.
 Elmosolyodtam.
– Én dettó, ribi.
És ennyi volt. A magunk külön módján így köszöntünk el.

Jaydennel az öltözőben álltam: velünk volt barátom edzője,

Bryan és Ryder is. A pádon egy kurta tőr hevert, valamint egy
rövid fabot, aminek a végén tüskés golyó lógott. Az ellenfeleink
választotta fegyverek. Kirázott a hideg. Lényegében borzongtam.
Ryder egyik lábával fellépett a padra, amivel meglátásom
szerint annyit ért el, hogy még jobban kihangsúlyozta izmos
combját és farpofáját. A francba is, Ryder segge... ezt ne most,
Charlie!
Az edzőm szavaira összpontosítottam.
– Ti ketten komoly előnnyel bírtok. A selejtezés előtt senki sem
barátkozik össze, mert mindenki magáért van. Még ez a kettő is
egymás ellen lesz, megpróbálnak majd a végére maradni. A csengő
ugyanis akkor berreg fel, amikor két parázs meghal. Még csak az
sem számít, hogy melyik kettő, melyik csapatból.
Jaydennel egymásra néztünk, és bólintottunk. Az teljesen
kizárt, a fenébe is, hogy hagyjam, hogy valaki kinyírja az új legjobb
barátomat!
Bryan most rám pillantott.
– Láttalak harcolni. Jól csináltad. Jayden elég csúnyán
megsebesült, ezért szerintem neki kellene kapnia a tüskés golyót.
A tőrrel ugyanis közelebb kell kerülnöd az ellenfeledhez...
A mondatot nem fejezte be, de mindnyájan tudtuk, hogy mit
hallgatott el. Hogy Jayden talán nem élné túl, ha túl közel merész-
kedne, hogy használhassa a tőrt.
Ryder vette át a beszéd fonalát.
– Viszont Jayden az erősebb. Ha a földre kerülnek, ő képes
megvédeni magát. A lány nem.
– Nem. Egyetértek. Enyém lesz a tőr. – Erre mindenki befogta.
Ryder ismét felöltötte sztoikus, fagyos arckifejezését. Láthatóan
bosszantotta a döntésem, de a csengő máris felberregett, véget
vetve minden további vitának.
Felkaptam a tőrt, végiggörgettem a tenyeremben, és próbáltam
nem törődni a hegyére tapadt alvadt vérrel. Még csak arra sem
voltak képesek, hogy letöröljék? Időnként a Kaptár tagjai igazi
állatok módjára viselkedtek.
Ryder lépett oda hozzám, és úgy hajolt felém, mintha meg
akarna csókolni. De helyette azt suttogta a fülembe:
– Charlene Bennett, te a negyedik ház közvetlen leszármazottja
vagy. Ezt ne feledd! – A szavai furcsán simogatóak voltak,
visszhangot vertek bennem: valami kinyílt a mellkasom mélyén,
tapogatózva, erőt sugározva. Mielőtt bármit mondhattam vagy
tehettem volna, máris kituszkoltak minket a harctérre.
Ahogy az előző köröknél, most is megmotoztak, nincsenek-e
nálunk tiltott fegyverek, majd felberregett a küzdelem kezdetét
jelző csengő. A tömeg dobogásától és éljenzésétől felfordult a
gyomrom. Csengett a fülem, a vér vadul lüktetett az ereimben.
Eszelős szarjankók, hogy élvezheti ezt bárki is? Ez nem valami
sport vagy előadás: itt igazi, élő, lélegző parazsakat ölnek le.
Émelyegtem tőle. Legszívesebben felgyújtottam volna az egész
istenverte Kaptárt! Lehet, hogy parázs vagyok, lehet, hogy
mostanra más parazsak a barátaim lettek, és talán az egyikükbe
bele is zúgtam, de a rendszer iránti gyűlöletem attól még
megmaradt.
Erővel vettem rá magam, hogy a harcra összpontosítsak.
Semmin sem változtathatok, ha meghalok. A velünk szemben álló
két másik parázs egyértelműen megviseltebbnek tűnt, mint mi. Az
ostoba kis stricis kecskeszakállú, kopaszra borotvált fejű alak jobb
karja gipszben volt, a másik kezében több dobócsillagot tartott.
Pártfogónk remek fegyvert választott neki. Szinte lehetetlen volt
úgy dobni, hogy közben a másik karja fel van kötve. A hosszú,
világosbarna lófarkas hajú másik parázs, akinek az egyik szemét
kötés fedte, íjat és nyilat tartott a kezében: fél szeme miatt a
térlátása teljesen elcsesződött. De mégis mindkettőjüknél
távolsági fegyverek voltak, így gyorsan a közelükbe kellett jutnunk.
– Maradj mellettem! – ordítottam el magam, ahogy Jaydennel
futásnak eredtünk. Az íjas tag fél térdre ereszkedett, és hozzáértő
mozdulattal kilőtt egy nyilat. A francba! Még vacak térlátása
dacára is értette a dolgát. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan
cselekszik, és túl közel voltam, hogy kitérjek a vessző elől. Annak
borotvaéles hegye a combomba fúródott, ráadásul elég mélyre.
Felsikoltottam, és ahogy oldalra fordultam, láttam, Jayden már ott
van mellettem. Mielőtt tiltakozhattam volna, a barátom egyetlen
villámgyors mozdulattal letörte a vessző végét, így a hegy a
lábamban maradt. Szentségespicsa, baszd meg, ez rohadtulfájt!
Szerencsére az adrenalin hajszolt tovább. Jayden példáját
követtem: ő lebukott és behengeredett az egyik akadály mögé.
Egymás mellett kuporogtunk, míg én a fájdalomtól ziháltam.
– Van terved? – fújtattam. Ez a két arc még sérülten is
halálosnak bizonyult. Nem jutottak volna el idáig, ha nem nyerik
meg a küzdelmeiket. És ezt most mindennél jobban meg akarták
nyerni.
Most vettem csak észre, hogy Jayden nem is figyel rám. A
szeme pulzált, két szemfoga megnyúlt.
– A véred.
Ó, a francba! Lepillantottam vérző combomra. Hát persze, az
egyszarvú vérem keltette bizarr vonzerő. De várjunk csak egy
nyamvadt pillanatot! A kézenfekvő válasz mindvégig ott hevert
előttem. Tudtam, hogy a vérem vonzza ezeket a seggfejeket.
Tudtam, hogy bizonyos módon a vérem különleges, furi, nem
teljesen parázsvér. Talán itt az ideje, hogy az előnyünkre fordítsuk
ezt a dolgot. Tőröm pengéjére kentem a vérből, a hegyére jó
vastagon vittem fel.
– Nehogy megharapj, dög! – szóltam oda Jaydennek. – Ez a vér
még a hasznunkra lesz.
Tébolyult tekintettel meredt rám.
– Próbálom elkerülni – csikorogta összeszorított fogakkal.
Kikukucskáltam, és láttam, hogy a két tag lassan közeledik.
Már
nem jártak messze, így kellő magabiztossággal lendítettem
hátra a karom, és hajítottam el a tőrt, elvesztegetve egyetlen
fegyveremet. Az elsüvített, és belefúródott az íjas srác vállába. Na,
most próbálj meg lenyilazni, seggfej!
Felkiáltott, mikor a tőr becsapódott, de szinte ugyanebben a
pillanatban az orrcimpája kitágult, a szeme elkerekedett. Szent
szar... bevált! A két srác csak állt ott hülyén, próbálták legyűrni az
egyszarvú vérének csábítását. Én ekkor megragadtam Jayden
fegyverét.
– Maradj itt! – Kiugrottam a fedezékből, és rekordidő alatt tet-
tem meg a három métert. A combomban a lángoló érzés kicsit
tompult, ahogy arra koncentráltam, amit most tennem kellett.
Mindkét parázs testét kifacsarva fordult felém, szemfogaik
megnyúltak, és éreztem, hogy válaszul az enyém is. Szemük fekete
volt, akár az éj, és lüktetett. Vártam, hogy a következő pillanatban
kizökkennek a vérem okozta kábulatból, hogy kétszemélyes
csapatként vessék rám magukat, de hiába álltak velem szemközt,
még mindig kábultnak tűntek, főleg az, akinek karjából kiállt a
véres tőr. Először őt véve célba, felemeltem a karom, és
meglengettem a buzogányt a levegőben, hogy lendületet vegyek,
aztán a tüskés gömbbel lecsaptam a fejére. Ki sem tért előle: a
tüskék émelyítő csattanással mélyedtek a bőrébe. Ekkor valami
feléledt benne, mert halálos erővel ragadta meg a vállamat,
mozdulatlanságra kárhoztatva.
A tüskés gömbre koncentráltam, és nem számítottam rá, hogy a
másik srác ilyen gyorsan mozdul. De amint éreztem, hogy mindkét
szemfoga a nyakamba mélyed, egész testemet megrázta a sokk. Az
a rohadék! A francba is, nem! Senki sem fogja kiszívni a véremet,
egyetlen mocskos... ó, az istenit!Mintha hirtelen eufória öntött vol-
na el, és zúdított volna tiltott kéjt a testembe. Már nem is éreztem
többé a fogait. Nem éreztem mást, csak a nyakamat szívó száj kel-
tette súlytalan élvezetet.
– Charlie! – Ryder mély, bömbölő hangja áthatolt az
éljenzésen, az a tompán csengő szó függve maradt a levegőben, és
a józanság egy cseppje csak behatolt valahogy ködös agyamba.
Várjunk csak... ne! Beletérdeltem a srác golyóiba, akinek a tüskés
buzogány kiállt a fejéből, hogy aztán a földre vessem magam, így
szabadulva meg a nyakamat szívótól. Hallottam, amint felmordul,
és ellenáll, mintha csak a kedvenc rágókájától fosztanám meg. Mi
a fasz van a véremmel? Talán nutellás ízesítésű?
Kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, mikor
meghallottam, hogy Jayden érkezik hátulról, és veti rá magát a
nyakharapóra. Noha még kissé kába voltam a vérveszteségtől és a
táplálkozás szülte eufória utóhatásától, már fel tudtam mérni a
környezetemet. Némi meglepetéssel konstatáltam, hogy a tag,
akinek fejéből a tüskés buzogány állt ki, még mindig roppant
eleven. Pedig elég keményen odasóztam neki. A francokat,
nemcsak hogy élt, de még harcolt is!
Próbáltam kitérni, ahogy a combom felé rúgott. Persze
megbotlottam a saját lábamban, és végül csak az egyik matracra
zuhantam. A combomba hasító éles kín erősödött, ahogy a
nyílhegy mélyebbre csúszott. Tekintetem végigsuhant a padló
felett, és a szívem vadul zakatolni kezdett, ahogy megláttam az alig
másfél méterre heverő tőrt. Érte vetődtem, de ekkor a tüskés fejű
arc elkapta a bokámat, így ujjaim csak súrolták a nyelét. Pont nem
értem el. A hátamra hengeredtem, és olyan erősen, ahogy csak
tudtam, belerúgtam a srác fejéből még mindig kiálló tüskés
buzogányba. Vajon azért nem tépte ki, mert attól csak rosszabb
lenne a seb?
Ahogy a talpam másodszor is célt ért, elég messzire kerültem
tőle, hogy ujjaim teljesen ráfonódjanak a kés nyelére, és előbb
térdre gördültem, aztán rávetettem magam, mielőtt felállhatott
volna, és a penge belehasított a nyaka puha húsába.
A koponyájából kiálló vaskos, tüskés fej miatt már így is vér
borította, de a nyakvágás bevégezte a munkát. Otthagytam a
mozdulatlan testet, gyorsan talpra szökkentem, kezemben még
mindig a tőrrel, és kétségbeesetten néztem erre-arra, Jaydent
keresve. Megláttam: a terem túlsó felén volt, és a szívem szó
szerint megállt, amikor a nyakharapó átvágta a torkát az egyik
dobócsillaggal. Mindent vér borított a vékony, spriccelő sugár
miatt, ami arról árulkodott, hogy valami fontos eret vágtak át.
Nem fogok időben átérni.
– Ne! – ordítottam fel. Elöntött a kétségbeesés: nem fogom ma
elveszíteni Jaydent. Soha nem hagyok cserben egy ilyen barátot,
és tudtam, hogy ő sem hagyna cserben engem soha. Időben oda
kell érnem.
Már Ryder kiáltása után fellobbant bennem az a tűz, már akkor
marni kezdte a bensőmet: olyan volt, mintha erdőtűz lenne, amire
még baromi sok benzint is locsolnának. Éreztem, hogy ez az, amit
mindenki hajtogatott – ez az én spéci vérem, ami a szokatlan
eredményt szülte, ez a negyedik ház genetikus öröksége. Ez lángolt
most fel bennem. És ekkor minden kezdett értelmet nyerni az
életemben: hogy mik az okai annak, hogy más vagyok.
Nekilendültem, hogy kellő sebességgel el tudjak rugaszkodni,
hogy aztán bele sem gondolva előredőljek, és minden erőmet
összeszedve a levegőbe vessem magam. Úgy tervezetem, hogy
gyorsan, nagy szökkenésekkel, ugrálva szelem át a távot, de úgy
tűnt, a bennem lobogó tűznek más tervei voltak.
Rohadtul repültem, át a küzdőtéren, mint valami fura madár. A
nézők levegő után kaptak, és bizarr, halálosan néma csend
telepedett a küzdőtérre. Ez van, dögök. Lebegek. Elszántan
dolgoztam azon, hogy olyan közel landoljak a barátomnak ártó
parázshoz, amennyire csak tudok. A tag még csak fel sem nézett,
gőze sem volt róla, hogy a halál a levegőből csap le. De hamarosan
megtudta. Egyenesen rázuhantam, nekicsapódtam, és lelöktem a
seggfejet Jaydenről: a lábamban érzett fájdalom üvöltve kelt ismét
életre, de olyan erővel, hogy fekete foltok kezdtek ugrálni a
látómezőmben.
Egy pillanatig csak támolyogtam, és mélyen beszívtam a
levegőt. De most nem ájulhattam el, nem számít, mennyire
szerettem volna. Nyakharapó talpra ugrott, én pedig
megkönnyebbülten láttam, hogy Jayden él... vérző torkát
markolászta, de élt.
Nyakharapó körözni kezdett körülöttem, mint az ugrásra kész
oroszlán. A düh hullámokban áradt belőle. Arra kényszerítettem
magam, hogy elképzeljem, miként ölöm meg. Aztán persze
ugyanabban a pillanatban már meg is haragudtam magamra. Az
egész helyzet annyira elcseszett volt. Mi a francért kellett egy
gyilkos szörnyeteggé válnom? Hogy a vámpíroknak maradjon elég
helye nagy luxuslakosztályokra a Kaptárban?
Nyakharapó rám vetette magát, de én készen álltam – nagyon
is készen. Lehet, hogy nem akarom megölni, de ennek véget kellett
vetnem. Kitértem előle, és magasan, oldalról halántékon rúgtam.
Megtántorodott, én pedig térdre rogytam, és gyomron döftem.
Nem halálos támadás, de bárkit legyengítene.
Előregörnyedt, én pedig kihasználva az esélyt, a földre vittem,
terpeszben ráültem, mindkét kezét a combom alá gyűrve,
miközben ő vérző gyomrát szorongatta. Nem voltam képes a
szemébe nézni, ahogy felemeltem a tőrt, és az álla alatt a nyakába
mártottam. Ryder sokszor megmutatta, hogyan lehet valakit a
legjobb módon megölni vagy legyengíteni, és ez az információ
ugyan roppant hasznosnak bizonyult a selejtezésen, mégis olyasmi
volt, amit egyetlen huszonegy éves embernek sem kellett volna
soha tudnia.
Csakhogy nem volt más választásom. Újra meg újra ezt
ismételgettem magamban. Kibaszottul nem volt más választásom.
Ettől még ugyanúgy utáltam magam érte.
A srác vérezni kezdett, én pedig még jobban összeszorítottam a
combomat, hogy ne tudja felemelni a kezét, és elállítani a vérzést.
Csak amiatt volt egyáltalán esélyem, hogy már eleve legyengülten
és sebesülten érkezett. Ha Lucas nem használja fel a pénzét és a
befolyását arra, hogy én az utolsók között harcoljak... bassza meg!
Az egész totálisan szar volt. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy
ártatlanságom végleg odalett. Már nem Charlie voltam többé, a
lány, aki a Starbucksban stírölte a srácokat, és aki annyi közös
mani-pedin volt Tessával...
Ez persze elkerülhetetlen volt. Minden puha élt meg kellett
edzenem, ha túl akartam élni az új életemet, mint fincsi nutellás
egyszarvú, de ettől mindez még mindig dühített.
Az alattam heverő parázs már nem lélegzett, nem is mozgott,
így felálltam a tömeg tombolása közepette, mikor megszólalt a
csengő. A tőrt a földre dobtam, és tekintetemet végighordoztam az
új közösségen, ahová tartoztam. Aztán felemeltem mindkét
kezemet, és bemutattam nekik, lassan körbefordulva, hogy
mindnyájan lássák. Dugjátok fel magatoknak a szadista
játékotokat, eszelős seggfejek! A gesztust többnyire merev
tekintetek és imitt-amott kuncogás fogadta. Na, csak bámuljatok,
torzszülöttek, szart se bánom!
Jaydenre néztem, és megkönnyebbülten láttam, hogy az ingét a
nyaka köré tekerte, és már felült. Együtt hagytuk el az arénát, egy
pillanatra sem nézve vissza. Ryder az egyik oldalbejáraton jött ki,
és ünnepélyes arccal lépett oda hozzám.
– Megcsináltad.
Csak bólintani tudtam. Az imént vívtam ki a jogot, hogy egy
olyan társadalomban éljek, amihez soha nem akartam, hogy
közöm legyen. Hurrá! Az élet nagyszerű.
 7. fejezet

EGY HÉT TELT EL A SELEJTEZÉS ÓTA, és az életem a Kaptárban

teljesen megváltozott. Azonosítókat kaptunk, amin a rendes
nevünk szerepelt. Jaydennel egy klassz, kétszobás lakásba
költözhettünk, ami történetesen egy folyosóra nyílt Ryder és a
rendfenntartóik kecóival. A harminckettedik emeleten. Normális
ruhákban kellett járnunk, és lett vacak munkánk is. Jayden a
tápközpont recepcióján dolgozott, én meg a kommunikációs
helyiségben segítettem be. Nekem kellett Ryder és rendfenntartó
csapatának a diszpécseri feladatait ellátnom: hozzám futottak be a
hívások a különböző szitukról. Rohadtul uncsi volt, és szívesebben
szálltam volna ki magam is a helyszínekre, hogy fenntartsam a
rendet, de azt hiszem, egyelőre be kellett érnem ennyivel. A
selejtezésről szóló rémálmaim is kezdtek csökkenni. Hogy mások
életét vettem el, és hogy halálig kellett harcolnom, még mindig
súlyos teherként nehezedett rám, de tegnap éjjel már
egyhuzamban tudtam öt órát aludni. Azóta ez volt az első alkalom.
Sosem fogom elfelejteni, hogy a vámpírok mire kényszerítettek,
de egyelőre kivárom, míg eljön az én időm. Most még semmin sem
tudok változtatni, de egy napon megteszek minden tőlem telhetőt,
hogy véget vessek a selejtezésnek. Megkönnyebbültem, amikor
megtudtam, hogy noha a Kaptár teljes jogú tagjai, a vámpírok nem
sűrűn fordulnak meg körünkben. Nem igazán volt sejtésem róla,
hogy mit csinálhattak azok a vérszívók a szabadidejükben –
feltehetően az építmény általuk lakott szintjein maradtak de
bárhogy legyen is, mostanra sokkal könnyebben viseltem el a
parazsakat. Ami azért is jó volt így, mert másokat még csak elvétve
sem láttam.
Hálát rebegtem istennek az anyutól és Tessától érkező
e-mailekért: irtó nagy szükségem volt rá, hogy nőkkel
beszélgethessek. Nem csekély megkönnyebbüléssel értesültek
róla, hogy túléltem a selejtezést, és mindketten örömmel fogadták,
hogy beadtam a kérelmet, hadd folytathassam az egyetemi
kurzusomat. Ugyan külön helyen kell majd ülnöm, nem pedig
Tessával, de mégis klassz lenne, ha visszatérne az életembe egy
kevés a normális dolgok közül. Persze egy évig még nem engednek
vissza. Ennyi ideig tartották megfigyelés alatt az új parazsakat. így
hát addig maradt az unalmas és idegesítő Kaptár. Annak alsó
szintjein a mobilok nem működtek, így Tessával a napi
kommunikációm az e-mailezésre volt kénytelen szorítkozni.
Elmosolyodtam, amikor felugrott az e-mail ablak.
„Bulika”, így szólt a cím.

Hé, ribi!
Hiányzik az a vérivó segged, és most, hogy próbaidős parázs let-
tél, gondoltam, talizhatnánk a Club Shade-ben. Blake meghívott, így
a kijárási tilalom után is maradok. Kérlek, gyere el, mert hiányzik,
hogy lássam, ahogy ledöntesz egy egész üveg tequilát! És ne öltözz
fiúsán, tedd ki szépen a cuccost!

Ui.: Hívd meg Rydert is, személyesen is látni akarom a srácot!

Puszi,
Tessa

Ettől szélesebb lett a mosolyom. Hátrapillantottam a vállam

felett. Most éppen szinte teljesen üres volt a kommunikációs
helyiség. Csak Márkus, a skót rendfenntartó, egyben a jelenlegi
melóm betanítója volt jelen.
– Hé, Márkus, mi a protokoll, ha egy új parázs ki akar maradni
a kijárási tilalom idején?
Olyan pillantást vetett rám, ami azt sugallta, lehet, hogy nem
fog tetszeni a válasz.
– Az első évben minden kérést Rydernek kell benyújtani.
 Aú! Ez az egy évig ellenőriznek dolog elég gyorsan kezdett
unalmassá válni. Az asztallapon doboltam a körmeimmel, aztán
felálltam, hogy megkeressem az illékony parazsat. Nemrégiben
tért vissza: hívást kapott, és mint kiderült, a tizenegy új parázs
egyike próbált meglépni. Na, persze, nem jutott túl messzire.
Ryder nagyon profin végezte a munkáját.
Bekopogtam a rendfenntartók öltözőjébe.
– Szabad! – mondta Ryder.
Kinyitottam az ajtót, és majd’ leesett az állam, mivel Ryder egy
szál fehér törülközőben állt előttem. Bőrén kövér vízcseppek
gyöngyöztek és gördültek le. Te jó isten, ez a tag tutira ki akar
nyírni!
– Mi az? – kérdezte, miközben belebújt egy fekete pólóba.
Tekintetemmel követtem a mozdulatát, ahogy fincsi,
napbarnította felsőtestére húzta a ruhadarabot.
Még csak kevés idő telt el azóta, hogy a kiképzés befejeződött,
de már-már elfelejtettem, hogy Ryder mennyire tökéletes. A
francba is, jól van, azért nem teljesen felejtettem el, inkább csak
igyekeztem úgy gondolni rá, mint az egyik barátomra, aki egyben
rendfenntartó is. Senki nem szívesen vágyakozik olyasvalakire,
akit nem érdekel, és nem számít, hányszor vetett rám parázsló
tekintetet. Nekem most
Tessával kellett találkoznom... vagy egy klassz parázzsal, aki
kész járni velem. Fúj, nem, nem egy parázs! Talán egy ember...
csesszék meg a szabályokat! Tutira túl sok idő telt el azóta, hogy
volt pasim.
Belenéztem abba a hipnotikus szempárba, amiben ma este túl-
tengett az ezüst. Elméláztam, hogy vajon milyen érzelem ilyen
erős most benne.
– Csak szerettem volna megkérdezni, találkozhatok-e Tessával
– a legjobb barátnőmmel az emberek közül – ma éjjel, egy
klubban. Persze a parazsak kijárási tilalma idején.
Egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt.
– Nem is tudom... új vagy még, és a Kvórum nagy szarvihart
kavart, mikor a kérdéseikkel nekiestek Lucasnak a selejtezésen
bemutatott lebegésincidensed után.
Úgy festett, hogy ritkaságszámba ment, amikor egy új parázs
képes volt ilyen ügyesen megcsapolni a háza különleges
képességét. Hála az égnek, a kérdezősködésnek hamar vége
szakadt, de a Kvórum ettől kezdve „szemmel tartott”.
Szándékosan nem sütöttem le a szememet. Nem fogok
könyörögni, de azt akartam, hogy megértse.
– Szükségem van erre.
Vagy elenged, vagy tényleg elkezdek könyörögni, de azért, hogy
vegye le megint azt a pólót, hadd bámuljam tátott szájjal tökéletes
felsőtestét.
Kőből faragott álla ekkor csodamód vesztett
gránitkeménységéből.
– Oké, ma éjjel nem vagyok szolgálatban. Úgyhogy veled
megyek, mert nem akarok bajt.
Erre izgatottan ugrottam egyet, és izegni-mozogni kezdtem.
– Köszönöm! Jayden is jöhet?
Mindkét kezét a levegőbe lökte.
– Hogyne, hívd meg az összes újoncot! Imádom a
bébiszittelést.
Rávigyorogtam.
– Végeredményben nem is vagy annyira rossz fej.
Lesújtó pillantással viszonozta vigyoromat.
– Most már mehetsz, és így én is felöltözhetek végre.
Sóhajtottam egyet, és távoztam, és közben próbáltam nem arra
gondolni, milyen lehet, amikor Ryder nadrágra cseréli a
törülközőt. Hülye nadrág! Ugyan, mi haszna van egyáltalán?
Lényegében ugrándozva tértem vissza a szobámba. Erre vártam
azóta, hogy összeestem anyunál – hogy normálisnak érezzem
magam, hogy egy éjszakára úgy tegyek, mintha nem valami bizarr,
mitikus lény lennék, aminek palackozott vér kell az életben
maradáshoz. Most, hogy túléltem a selejtezést, sokkal több
normális pillanatot reméltem az élettől. Nem vesztegettem az időt,
és becsörtettem Jayden szobájába.
Ahogy azt vártam, lényegében felvisított, mikor elmondtam
neki, hogy kiruccanunk a Kaptáron kívülre.
– Ez most komoly? És a fincsi Ryder fog minket elkísérni a vá-
ros egyik klubjába?
A szememet forgattam a „fincsi Ryder” hallatán. Jaydennek
megvolt a maga embere a szexi hatosból. Jobb, ha nem kezd túl
mohóvá válni.
– Igen, kezdj készülődni! – mondtam. Éjfélre járt, és Ryder
hamarosan itt lesz.
 Jayden talpra szökkent,
– Hogy én készülődjek? És mi van veled? – Úgy meredt szűk
farmeremre és ujjatlan felsőmre, mintha koszos vászonzsákok
lennének. Beintettem neki, de ettől nem állt le.
– Édes, egy ilyen testet mutogatni kell. Kérlek, kérlek, kérlek,
hadd öltöztesselek fel én!
Ó, a francba, Tessa helyére egy klónja lépett! Mivel tudtam,
hogy az új legjobb barim máris rohadtul útra kész, azzal is
tisztában voltam, hogy nem fogja feladni. És túl izgatott voltam,
hogy ma éjjel ez érdekeljen.
– Nekem édes mindegy – közöltem, mire máris letámadott,
bevetve teljes melegarzenálját.
A hajamat leengedte, hogy az laza hullámokba göndörödjön, a
sminkemet profi precizitással vitte fel – sötétebb lett a
szokásosnál, de ettől még maga a tökély. Végezetül az ajkamra
vörös rúzst kent. Aztán Jayden magamra hagyott, és annyi ideig
volt távol, hogy gyanítottam, a Kaptár valamelyik butikjába megy,
ahonnan visszatérve diadalmasan emelt a magasba valamit, ami
leginkább mellbimbótapasznak tűnt.
Felemeltem a kezemet.
– A francba is, nem vagyok sztriptíztáncos! – Jayden még
Tessánál is rosszabb volt.
Erre a szemét forgatta.
– Ne már! A sztriptíztáncosok nem viselnek tapaszokat.
A csomagot az ágyra dobta, és előrántott egy kis fekete kendőt.
– Minek a kendő? – Odakint már hideg volt. Alaposan benne
jártunk az októberben, de a parazsak teste eleve melegebb az
emberekénél. Nem lesz szükségem kendőre.
Elmosolyodott.
– Ez nem kendő, hanem egy felső. – Intett, hogy emeljem fel a
karomat.
Sóhajtva engedelmeskedtem, mert valahogy tudtam, hogy
nagyon meg fogom én még bánni, hogy szabad kezet adtam neki.
Tíz perccel később már a tükör előtt álltam – magasságos isten!
–, egy fekete, hát nélküli felsőben, aminek elöl akkora volt a
kivágása, hogy majdnem láttatta a köldökömet. A nyakamnál egy
pánt fogta össze, és ha előrehajoltam, egyedül a bimbótapaszok
mentették a szemérmemet. Jayden hagyta, hadd viseljem szűk
farmeromat és seggszétrúgó bakancsomat. A felsőtestem egy
lotyót idézett, az alsó pedig maga volt Lara Croft a Tomb
Raiderből. Ami az igazat megvallva nekem tökéletesen megfelelt.
Az ajtón felhangzó kopogás megijesztett. A francba! A
tekintetem az öltözékemre villant.
Egy pillanatra el is felejtettem, hogy Ryder, meg ki tudja még,
hány parázs lehet ma ott a klubban. A nyavalyás vérem mellé talán
nem a legjobb ötlet egy ennyire sokat mutató ruhát húzni.
Mielőtt azonban tiltakozhattam volna, Jayden már ajtót
nyitott, én pedig megfordultam, és szembetaláltam magam egy
ezüst szempárral.
A rendfenntartók főnöke egyetlen öles lépéssel a lakásunkban
termett. Nem egyedül jött. Vele tartott öt embere, a
rendfenntartók magja: vagyis más néven együtt volt a szexi hatos.
Egy másodpercet arra szántam, hogy csak álljak és nézzem
őket, de főleg Rydert. Most először láttam civilben. Most először
láttam bármelyik rendfenntartót civilben.
Olivért és Márkust már többé-kevésbé ismertem, és röviden
bemutattak a másik háromnak is. Az egyiküket Kyle-nak hívták:
piszkosszőke, kócos haja volt, testalkata egy NFL-játékosé. Ő volt
Ryder helyettese, egyben a legjobb haverja. Ők ketten mindig
együtt lógtak. Szinte rájuk volt írva, hogy milyen nagy haverság
van köztük. Kyle egy hosszabb bevetésen vett részt a selejtezésem
alatt, így most először tudott együtt lazulni velünk.
A maradék kettőből az egyik Jared volt. Dögös ausztrál
akcentusával és szőke fürtjeivel kiköpött szörfös volt. Valahogy
arra tippeltem, hogy a szeme égkék lehetett, mielőtt parázzsá
változott volna, de most ugyanolyan fekete volt, amit halvány
ezüstgyűrű övezett. Vicces, laza srác volt, aki láthatóan a
könnyedséget képviselte a többi, komolyabb parázs mellett. Ő volt
az, akihez Ryder gyúrni küldött, és mivel nem is egyszer csodáltam
meg a bicepszét, mindig alig vártam a súlyzós edzéseket. Sajnos
neki is Kyle-lal kellett tartania, így később már mindig másik
rendfenntartó segített.
A hatos utolsó tagja Sam volt, aki afféle sötét lónak számított.
Nem rémlett, hogy akár egyszer is hallottam volna beszélni. Most
is csak állt ott, rövidre nyírt katonás frizurájával, rideg arccal.
Nem ő volt a legmagasabb rendfenntartó – az Márkus volt, a
mamut, aki legalább százkilencvenöt centire nőtt –, és nem is a
legijesztőbb – az egyértelműen Rydert illette –, ám valami
visszafojtott energia lüktetett benne. Rá jó lesz majd figyelni.
Azon kaptam magam, hogy a tekintetem ismét Ryderre
vándorol. Olyan voltam, akár egy rohadt méhecske a virág
közelében, aminek ki kell szívnia minden édes nektárt, amiről
tudja, hogy odabent találja. Úgy nézett ki, mint aki gyorsan
felkapkodott magára pár ruhát. Sötétkék pólóinget viselt, sötét,
kőmosott farmert. Ahogy a tekintetem végigvándorolt széles
vállán és karcsú csípőjén, észrevettem, hogy ő majd’ ugyanígy
méreget. Ezüst szemére most árnyék borult, arcából szinte
lehetetlen volt olvasni. Nem voltam benne biztos, hogy azt
szeretném, tetsszen neki a sok szabadon hagyott bőrfelület, vagy
inkább azt remélem, mindjárt rám terít egy nagykabátot.
De egy árva szót sem szólt a rucimról, csak a fejével intett a
folyosó felé.
– Induljunk!
Olivér rám vigyorgott, fogai hófehéren ragyogtak sötétebb
tónusú bőre miatt. Besétált a szobába, és egy dekányi
szégyenkezés nélkül fogta meg a legjobb barátom kezét. Hajrá,
Jayden! Elöntött a boldogság. Semmihez sem fogható az érzés,
amikor tudod, hogy a legjobb barátod egy dögös pasival jár.
Ryder ekkor oldalról rám sandított, amivel elterelte a
figyelmemet.
– A srácok nyaggattak, hogy ruccanjak ki. – Fejével a csapat
felé intett. Kyle felzárkózott mellém a másik oldalra, én pedig
hátradöntöttem a fejemet, és láttam, hogy felvillant egy laza
mosolyt. Furcsamód azonnal megkedveltem a srácot. Ő nem
keltett bennem zavaros, gyakran felnőtt besorolású érzéseket,
mint Ryder, és noha ő is kemény, macsós rezgéseket árasztott,
valamivel nyugodtabbnak tűnt.
– A francba is, joggal! – mondta Kyle. – Errefelé egy ideje olyan
uncsi minden, mint a szar. Még a Királyságba tett kiruccanásom
sem volt jó semmire. Azóta nem történt semmi faja kis akció, hogy
hetekkel ezelőtt kaptuk a hívást a mi titokzatos parázscsajunkról.
A fekete szempár jókedvűen megcsillant, ahogy rám nézett, én
pedig azon kaptam magam, hogy viszonzom a mosolyt.
– Lefogadom, azt hittétek, valami rendszerhiba történt.
Kyle rám kacsintott.
– Inkább arra koncentráltam, hogy Ryder nehogy kiverje a
szart minden egyes parázsból, aki már anyád házánál volt, mire mi
odaértünk.
A tekintetem ismét a csendes rendfenntartóra siklott.
– Mit csináltak? – kérdeztem, és némi aggodalom költözött a
hangomba.
Ő csak vállat vont.
– Nem sokat, de ők is nagyon szerették volna kideríteni, mi
vagy. És ezért nem követték a protokollt.
– És ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy egyikük az ölében
ringatta, míg ő vadul remegett?
Ryder sötét szemét Kyle-ra szegezte, de ő csak nevetett. Rögtön
látni lehetett rajtuk, hogy régóta barátok. Egyike volt azoknak,
akik nem féltek a főnöktől. Utána egy darabig csendben
ballagtunk tovább, én pedig még mindig Kyle szavait
emésztgettem, bár tudtam, hogy igazából nem vágyom rá. Ryder
egy hangyányit közelebb sodródott hozzám, és ahogy felemeltem a
tekintetem, hogy a szemébe nézzek, azt mondta:
– Szép a hajad így leeresztve.
Hűha! Na, ez totálisan váratlanul ért, és nem tudtam, mit is
mondjak. Nem szoktam hozzá, hogy Ryder bókokkal halmozzon
el. És nem is akartam túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki.
Őszinte srác volt, és feltehetően csak egy szimpla elismerést
fogalmazott meg.
– Kösz! – mormoltam végül.
Te meg jól nézel ki egy szál törülközőben.
A Kaptárban az út hátralevő részét néma csendben tettük meg,
hogy azután kilépjünk az udvarra. Mindenki bezsúfolódott a nagy,
fekete, jelölelten furgonba, aztán elindultunk a klub felé. A francba
is, igen! Végre akad valami normális is az életemben.
A beengedő egy vámpír volt. Nyilván teljes műszakváltás
következik be a kijárási tilalom elmúltával. De igazából erről
halványlila gőzöm sem volt, mert nem sokszor szegtem meg a
tilalmat. Ryder odabólintott a kidobónak, és mindannyian
besorjáztunk: nem fizettünk, de még a személyinket sem mutattuk
fel. A Ryder-féle különítmény előnye.
A klubban pezsgett az élet, a zene hangosabb volt, és nagyobb
hangsúlyt kapott a basszus, mint amikor utoljára itt jártam.
Éreztem, ahogy ellazulok, ahogy beljebb jutottunk. Ez volt az én
világom, nem az elcseszett Kaptár.
– Charlie! – visította legjobb barinőm, és ugráló szőke fürtök
özöne száguldott felém. A csajszi állati jól nézett ki rövid, szűk kék
rucijában, a szeme extrakéken ragyogott, amit sötét színnel emelt
ki. Egy kamion erejével csapódott belém, én pedig nevetve öleltem
át. Egy hosszú pillanatig így is maradtunk, bennem pedig
felvillantak közös múltunk emlékei, és tudtam, hogy ő ugyanerre
gondol. Mikor utoljára jártunk egy klubban, még minden normális
volt. Aztán még ugyanazon az éjszakán minden megváltozott. Az
ember tényleg semmit sem vehetett készpénznek az életben, mert
bármi eltűnhetett még azelőtt, hogy sanszod lett volna akár csak
ráébredni is, hogy az a valami a birtokodban volt. Végül aztán csak
szét kellett válnunk, én pedig bemutattam őt a másik legjobb
barátomnak. Tessa és Jayden már váltottak pár e-mailt, de
személyesen még sosem találkoztak.
– Csajszi, a hajad tisztára Marilyn Monroe-é, és állatira dögös –
mondta Jayden. A barinőm rávigyorgott, és megölelte. A szívem
majd elolvadt, hogy a két LÖB-öm végre találkozott egymással.
– Klassz, hogy végre összefutottunk. Kösz, hogy ma estére
felöltöztetted Charlie-t.
Mogorva képet vágtam.
– Hogy mi?! Honnan tudod, hogy ő öltöztetett?
Tessa a szemét forgatta.
– De kérlek!
Következő szavai elhaltak, ahogy most először a
rendfenntartókra nézett, és a tekintete végigsuhant a hat magas,
izmos rosszfiún. Legtovább Rydernél időzött el. Valahogy tudta,
melyikük az. Igazán sosem találkozott vele, mert legutóbb már az
ájulás küszöbén volt. Engem egy kicsit idegesített a szeme
csillogása.
Kérlek, ne mondj semmi hülyeséget, Tessa!
– Szóval te vagy Ryder – mondta a barinőm. Úgy hangzott,
mintha a tag valami fontos helyet töltene be az életemben. A
francba! Elvörösödtem.
Ryder kezet nyújtott, és megrázta Tessáét. Ahogy hátralépett,
egy vámpír érkezett a barinőm mellé, és átkarolta a vállánál.
Berzenkedéssel töltött el a gondolat, hogy egy vérszívó ilyen közel
áll hozzá.
Tessa rámosolygott a vörösesszőke fürtű srácra. A fenébe is, a
fickó a felnőtt káposztaföldi baba aranyos, szexi változata volt.
– Srácok, ő itt Blake.
 Nagyon nem tetszett az ötlet, hogy Tessa rendszeresen
vámpírokat tápláljon, főleg nem olyat, aki ennyire birtoklóan
lépett fel.
Blake odabólintott mindnyájunknak, majd a tekintete
megállapodott a mellettem álló magas rendfenntartón.
– Ryder – mondta.
Ryder viszonozta a bólintást.
– Blake.
Egyértelmű volt, hogy Rydert minden vámpír tiszteli, ami nagy
szónak számított, mivel a parazsakra úgy tekintettek, mint a kor-
csokra.
A zene ekkor váltott, mire Tessa felvisított, kibújt Blake hóna
alól, megragadta Jayden kezét meg az enyémet, és a táncparkettre
vonszolt minket. Tipikus Tessa: bele volt zúgva Britney Spearsbe.
Jólesett lazulni kicsit, és egy időre bele is feledkeztem a zenébe.
Miután majd’ fél órán át táncoltam a Jayden-Tessa szendvics
töltelékeként, otthagytam őket, hogy igyák egy kis vizet. Most egy
darabig leállók a piával. Emberi szeszt inni amúgy is csak
időpazarlás.
Ahogy a tömeg szétvált előttem, láttam, hogy Ryder támasztja a
bárpultot, és tekintete rám szegeződött, ahogy megindultam felé.
Letette a poharát, amiből az imént ivott, és végigpásztázott. Lassú
léptekkel haladtam felé, megriasztott izzó pillantása.
– Jól mulatsz? – érdeklődtem.
Kinyújtotta a kezét, és magához húzott, hogy közvetlenül a fü-
lembe ordítsa válaszát. Itt csak így lehetett beszélgetni.
– Mit mondtál? Nem hallok semmit ettől a ricsajtól – kiabálta.
Izmos combja részben beékelődött a két lábam közé, és hogy
megtámasszam magam, kezemet kinyújtva belekapaszkodtam a
bicepszébe. A pillanatot egyvalami rontotta csak el: lehelete
alkoholtól bűzlött.
– Látom, valahonnan nyúltál magadnak egy kis vámp piát –
kiabáltam vissza.
Lassú, de őrjítően szexi mosolyt vetett rám.
– Azt mondták, lazulnom kell.
Elvigyorodtam. Nocsak, nocsak, nocsak... ha nem ismerném
jobban, még azt hinném, Ryder nem kicsit részeg. Az én zárkózott,
karót nyelt, rohadtul kemény Ryderem. És egyre inkább az a
benyomásom támadt, hogy így bemattulva megkívánt egy darabka
Charlie-t.
Tudtam, hogy most odahajolhatnék hozzá... hogy
megcsókolhatnám. De valami visszatartott. Nem így akartam.
Holnap érzelmeinek acélkapuja ismét bezárul, és én ösztönösen
tudtam, hogy Ryderrel nem lenne elég egyetlen egyéjszakás
kaland, és nem akartam egy kóstolót, csak azért, hogy utána
örökre elveszítsem.
Mielőtt felelhettem volna, olyan közel hajolt, hogy a hajam az
arcába hullott, és a fejünk összeért.
– Már régen el kellett volna mondanom, de életem egyik
legrosszabb pillanata volt, amikor küzdeni láttalak a selejtezésen.
Fél másodperc választott el attól, hogy beugorjak a küzdőtérre, és
megöljem mindet.
A szívem vadul dobogott a mellkasomban a vallomás hallatán.
Ki volt ez a parázs? Ellazultnak tűnt, a szokottnál bővebben
ömlöttek belőle a szavak. Ekkor visszahúzódott, elhúzta a combját
a két lábam közül, és hátradőlt a bárpult felé. Ezután közönyös
képpel kezdte nézni a táncolókat, mintha nem az imént mondta
volna a legromantikusabb dolgot a világon. Én leroskadtam mellé
a székre, és vizet rendeltem.
Miután ittam pár kortyot, úgy döntöttem, bátor leszek.
– Akarsz csörögni? – vetettem rá egy szexis pillantást. Ez a
nézés még sosem hagyott cserben. És az isten szerelmére,
bimbótapasz van rajtam! Kizárt, hogy nemet mondana.
Nyelt egyet, mielőtt megrázta a fejét.
– Nem lenne helyes.
Hát, mindig van egy első alkalom. Állat. Igazi lúzer vagyok.
Észrevettem, hogy Kyle felénk tart, így, mivel nem akartam
összezuhanni, mint egy hülye kis picsa, körbefordultam a székkel.
– Oké, akkor viszlát! – A mosdó felé indultam, és közben
próbáltam felidézni, merre van.
Hülye Charlie! Hiszen nem is csípett, csak be volt nyomva, a
cicim meg szuperül mutatott ebben a felsőben – ez elterelte a
figyelmét.
Már rossz irányba fordultam a folyosón, mire eszembe jutott,
hogy ez a kinti teraszra vezet, ahol cigizni lehet. Bosszúsan
fordultam vissza, és egyenesen belefutottam egy vámpírba.
A vállamnál kapott el, nehogy elessek. Erős marka volt.
– Ó, bocsánat! – mondtam, és próbáltam kibújni a
szorításából. Nem engedett el, a tekintetem pedig felfelé villant, az
arcára. Bezselézett szénfekete haját hátrafésülte, az orra hegyes
volt, a szeme pedig a már ismerős lüktetést produkálta.
– Egész héten arra vártam, hogy találkozzak veled.
Lenyűgözően szerepeltél a selejtezésen – búgta, és még erősebben
szorította a vállamat.
– Koszi, de nagyon sürgősen be kell jutnom a mosdóba. –
Felemeltem a kezemet, hogy lefeszegessem az övét. De csak még
erősebben fogta a vállamat: mintha egy acélsatuba került volna.
Mi a rohadt él...
– Aú! – sivítottam fel, ahogy a légzése szaggatottá vált, majd
zihálni kezdett. A felső ajkából két szemfog siklott elő. A francba!
Korábban még sosem harcoltam igazi vámpírral. Tudtam, hogy
erősebbek a parazsaknál, csak azt nem, hogy mennyivel. Volt egy
olyan érzésem, hogy most megtudom.
Mindkét kezemet a mellének nyomtam, és erősen
megtaszítottam. Ettől egy kicsit hátratántorodott, de a lökéstől
csak még jobban felhúzta magát. Vámpszesztől bűzlött, és világos
volt, hogy nem ura önmagának.
Nekem csapódott, de úgy, hogy nem is láttam a mozdulatot. A
tarkóm nekicsattant a falnak, és felnyüszítettem. Nekinyomott a
téglafalnak: csak mi ketten voltunk a sötét folyosóban. Az eddig
tömör ezüst szempár most ijesztő szürkés színre váltott, és
megállás nélkül lüktetett.
– Segítség! – kiáltottam fel, és rohadtul reméltem, hogy valaki
meghallja. Éreztem, ahogy két borotvaéles tűhegy karcolja meg a
nyakamat, és tudtam, hogy mindjárt keresztüldöfi a bőrömet. Kéj
hullámzott végig a gerincemen, ahogy a testem felidézte, milyen
érzés volt, mikor belőlem táplálkoztak, de aztán gyorsan elfojtotta
a helyzet borzalmassága. A seggfej vámp ekkor úgy döntött, hogy
nem kapkod, hogy lassan nyomja belém a fogát. Nedves szája mo-
hón tapadt a nyakamra, és kezdte szívni. Durva! Egy vámpír szívja
ki a nyakamat. Pont erre volt szükségem. Keményen beletérdeltem
az ágyékába, de ettől csak még nagyobb erővel harapott belém.
– Takarodj, seggfej! – ordítottam, de hasztalan. Mintha egy
kilencvenkilós szúnyogot akartam volna elhessegetni.
Hirtelen Ryder és Kyle arca villant fel a szemem előtt, és mie-
lőtt megkönnyebbülhettem volna, a rendfenntartók máris nyakon
ragadták a vámpot, és letépték rólam. Támadóm előbb a levegőbe
emelkedett, aztán visszazuhant a földre. Kyle kinyújtotta a kezét,
és felrántott, izmos testéhez szorítva az enyémet, miközben a
másik tenyerét oldalról a nyakamhoz nyomta. Mindketten kővé
dermedtünk, ahogy láttuk, amint Ryder teljesen átkapcsol harci
üzemmódba, és egy sor nagy erejű ütést mért a vámp fejére: a
karja olyan gyorsan mozgott, hogy nem is tudtam követni. Szent
szar, ez egy igazi szörnyeteg! Olyan erővel csépelte a vámp arcát,
hogy biztosra vettem, az azt kísérő hangok még visszajárnak
kísérteni az álmaimat. Ebben a pillanatban ébredtem rá igazán,
hogy Ryder milyen kíméletesen bánt velem a kiképzés alatt. A
legcsekélyebb sejtésem sem lehetett arról, milyenek a valódi
képességei.
Kyle addig nem engedett el, míg el nem múlt a remegésem.
– Most már jól vagy, Charlie? – Sötét szemének pillantása
Ryderről átvándorolt rám. – A francba is, sajnálom, csajszi, de
azonnal jöttünk, amint meghallottuk a sikolyaidat.
Próbáltam nyelni egyet, és valamennyire enyhült a nyakamban
érzett fájdalom. Kyle elengedett, és ahogy rám nézett, a szeme
örvényleni kezdett.
– A seb már bezárult, de szükséged lesz egy kis vérre.
Lépett egyet hátra, és megértettem, hogy a vérem vonzza.
Nekidőltem a falnak, Kyle pedig odalépett Ryderhez, hogy segítsen
neki. Ekkor Márkus, Jared és Sam érkezett futva a folyosón, és a
rendfenntartók együttes erővel rángatták le Rydert az immár
eszméletlen vámpról. Én a falnál maradtam, túlságosan sokkoltan
ahhoz, hogy egyelőre megmozduljak, és kizárólag azt láttam, aki
mindig ott állt mellettem. Ryder tekintetéből sütött a vadság, az
öklét horzsolások borították, ahol felhasadt a bőre. Az emberei
gondjaira bízta a vámpírt, és odasétált hozzám.
– Megsebesültél? – Szinte alig hallhatóan beszélt, szeméből
valami állatias vadság sugárzott.
Hogy megsebesültem-e? Ó, igaz, hiszen megtámadtak.
Megérintettem a nyakamat, noha Kyle azt mondta, már begyó-
gyult a seb.
– Megharapott.
Ryder nagy levegőt vett, komoly tekintetét egy pillanatra sem
vette le rólam. Már nem tűnt részegnek: a harc kilúgozta belőle a
mámort.
Végül visszafordult az embereihez, de nem lépett ki a személyes
teremből. Halkan kezdett beszélni a rendfenntartókhoz, én pedig
ezt az időt arra használtam ki, hogy otthagyjam a falat. A tagjaim
még mindig remegtek kicsit, ahogy az adrenalin kezdett
elszivárogni. Miért akartak ezek a szemétládák állandóan belém
harapni? Ez nem tűnt normálisnak.
Ryder ekkor visszafordult hozzám, és látta, hogy odébb
mentem, mire ismét közelebb lépett.
– Ha parázs lenne, itt helyben végeznék vele. – Ködös
ezüstös-fekete szeme a padlón heverő kupacra villant.
Kyle bólintott. Lépett egyet Ryder felé.
– Azt hiszem, így is úgy is, ki kellene nyírnunk. Kit érdekel, mit
mond a Kvórum?
Ryder mintha eltűnődött volna ezen, aztán elvigyorodott, ami
totálisan készületlenül ért.
– Nem, támadt egy jobb ötletem. Dobjuk egy hónapra a
verembe!
Jared erre halkan füttyentett egyet.
– Egy hónap a veremben. A tag meg fog sülni. – A francba,
olyan klassz ez az akcentus! Egy nap el kell utaznom Ausztráliába.
És van még valami, amit jobb lesz felírni: ne húzd fel Rydert, és
tudd meg, mi a pokol az a verem!
Ryder a derekamra tette a kezét.
– A mókának vége. Gyerünk haza!
Volt egy olyan halvány sejtésem, hogy egyhamar aligha fog
megint kiengedni.
– Én nem tekinteném mókásnak, hogy megtámadott egy vám-
pír – torkoltam le.
Erre a homlokát ráncolta.
– Igaz, rossz vicc volt. Bocs! – Elhallgatott, szembefordult
velem. – De komolyan, rendben vagy? – A haja kócos lett a
veréstől, és ahogy védelmező keze a gerincemnek nyomódott,
abba beleremegett a gyomrom.
Nem.
– Remekül vagyok – feleltem.
Ez nem Ryder gondja volt. Én voltam a fincsi, csokiborítású
egyszarvú fánk, és noha odalennék, ha Ryder az én saját fincsi,
csokibevonatú fánkom lenne, az érzés nyilvánvalóan nem volt
kölcsönös.
Megfordultam, és elindultam a folyosón: Ryder a sarkamban
lépkedett. Az éjszakai mulatságnak ezzel vége volt, és mentünk
vissza a Kaptárba. Vissza a vér és a vámpok világába. Ha nem
jövök rá egyhamar, hogyan vethetek véget annak, hogy mindenki
az én véremre áhítozik, nem fogom sokkal túlélni a selejtezést.

……………………….

Másnap arra ébredtem, hogy hangosan dörömbölnek az ajtón.

Ez nem a barátságos, csak beugrottam kopogás volt. Ez inkább a
rendőrségi razzia, mindjárt szétrúgom a segged,
bumm-bumm-bumm típusú dörömbölés volt. Zakatoló szívvel
kipattantam az ágyból, és kiléptem a folyosóra, miközben tágra
nyílt szemmel Jayden is kiugrott szobája ajtaján.
– Mi a fene? – Jayden félholtnak tűnt. Ryder és Kyle lehet,
hogy engem korán hazarángattak a klubból, de Jayden és Tessa
még maradtak a pasijaikkal.
– Nyissátok ki a rohadt ajtót!
Ryder volt az.
Kitártam az ajtót, ő pedig belépett, és becsapta maga után.
–A Kvórum idetart. – Kurtán és élesen csendültek a szavai. –
Újabb vérvizsgálatot akarnak azután, ami a selejtezésen és a
klubban történt. Nem bíznak Lucasban.
A szemem tágra nyílt, és Jayden értetlenül nézett. Nem mesél-
tem el, hogy közvetlen leszármazott vagyok. Nem azért, mert nem
bíztam benne, hanem mert nem igazán tudtam mit mondani.
Senki sem tudta, hogy mi vagyok, csak annyit, hogy nem
szokványos.
– És akkor mit tegyek?
Olyan rossz lenne, ha a Kvórum rájön, hogy az egyik Első
közvetlen utódja vagyok? Igazán senki nem mondta el, hogy
milyen végeredménnyel járna, ha mindenki rájönne. De mivel
Ryder láthatóan aggódott, pedig őt szinte semmi sem szokta
felzaklatni, határozottan itt volt az ideje, hogy elkezdjek
stresszelni.
Ryder oldalra billentette a fejét, szabaddá téve a nyakát.
– Harapj meg! – közölte velem.
Oké-zsoké! Mármint... hogy mi?
 Felhúztam az egyik szemöldökömet, míg Jayden vigyorogva
meredt rám. Oké, nem fogok kamuzni, fantáziáltam már Ryderről,
hogy kimondja ugyanezeket a szavakat, de nem Jayden előtt. És
nem válaszul a hülye Kvórumra. Korábban közvetlenül még
senkiből sem ettem, és nem igazán tűnt úgy, hogy most jött el a
megfelelő perc, hogy elkezdjem – hiszen a nyavalyás Kvórum úton
volt ide. Gyorsan becsuktam a számat, és próbáltam rájönni, mire
készülhet Ryder.
– Azt akarod, hogy... harapjalak meg? Miért?
Megragadta a kezemet, és közelebb húzott.
– Táplálkozz előbb belőlem, aztán Jaydenből, így amikor vért
vesznek tőled, higított keveréket kapnak. Ez az egyetlen esélyünk.
Szent. Szar. Mi van itt, cukorfalat-orgia?
Mivel rádöbbentem, most nincs időm ezen töprengeni, az egyik
kezemet Ryder nyak mögé csúsztattam, és lábujjhegyre álltam,
ahogy az ösztöneim diktálták, és a két szemfogam elősiklott a felső
ínyemből. Ezer százalékkal jobban uralkodtam mostanra a
szemfogaim felett, mint amikor átalakultam, de ők e pillanatban
még így is Rydert akarták. Ahogy odahajoltam, éppen csak feltűnt,
hogy Jayden megfordul, és elhagyja a helyiséget. Hogy kettesben
maradhassunk. Az orrom Ryderhez ért... hmm, olyan finom illata
volt. Finoman megkarcoltam a szemfogammal a nyakát, de aztán
megálltam. Még sosem ettem élőlényből. Fájni fog neki? Vajon
undorító lesz a meleg vér?
Ekkor mindkét kezével megragadta a csípőmet.
– Csináld! Akarom.
Mindössze ennyit kellett hallanom. Fogamat a fenséges, vastag
érbe nyomtam, mire a meleg vér csörgedezni kezdett a számba.
Mindketten egyszerre nyögtünk fel. Fahéj és réz íze volt. Szent
szar – ehhez képest a palackozott vér silány vacak volt. Rydernek
sűrű, meleg vére volt, teli erővel és energiával. Mintha
belenyúltam volna egy konnektorba, és ezer volt perzselte volna
meg a testemet, csak éppen kín helyett óriási energialöketet
küldött.
Mohón kortyoltam a vérét, miközben a keze egyre erősebben
szorította a csípőmet. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, de
annyi azért megmaradt, hogy tudjam, sokáig hagyta, hogy
táplálkozzam belőle.
Végül leállított.
 – Elég, Charlie!
Zihálva húzódtam el, a testemben éreztem a melegségét, az
arcom lángolt. Tudtam, hogy céklavörös lehetek. Mikor Ryder
szemébe néztem, láttam az abban felvillanó vágyat.
Az ajtón felhangzó dörömbölés rángatott ki a transzból.
Ryder némán karon fogott, és behúzott Jayden szobájába.
Legjobb barátom már készen állt.
– Harapj meg, te dög... de jobb lesz, ha később mindent
elmesélsz! – suttogta oda lágyan. Bólintottam, és a nyakába
mélyesztettem a fogam, de az érzékiség nélkül, amit Rydernek
tartogattam. Intimitás nélkül kellemetlenebb volt a dolog.
Mondjunk csak annyit, hogy sokkal inkább tisztában voltam vele,
hogy egy másik élőlényből táplálkozom. Néhány nagy korty után el
is húzódtam.
Ryder bólintott, és a kezembe nyomott egy üveget, tele nulla
negatív vérrel.
– Nyisd ki az ajtót! – dünnyögte, és besurrant Jayden
szekrényébe. Valamiért nem akarta, hogy a Kvórum megtudja, itt
van.
Felhajtottam az üveg vért, majd kidobtam a palackot a
szemétbe, aztán indultam ajtót nyitni. Mikor kitártam, a bejáraton
valóságos vámpírenergia áradt be, amitől majdnem hátráltam egy
lépést. Egy csapat nagyon zabos, nagyhatalmúnak tűnő vámpír állt
előttem. Tekintetem regisztrálta őket, és eltűnődtem, hogy vajon
most fogom-e megtudni, mennyire erős a Kvórum.
– Helló, Charlene, szükség van rá, hogy felkeresd az orvosi
szárnyat – közölte egyikük reszelős hangon. Beletelt egy
másodpercbe, mire ráeszméltem, hogy ismerem ezt a jellegzetes
hangot. Ryder ezzel a vámpírral beszélt az orvosi szárnyban,
amikor behoztak ide, és ő mondta, hogy úgy fognak kezelni, mint
az összes többi parazsat, és én is ott leszek a selejtezésen. Magas
volt, fekete haja olajosán csillogott, orra görbe, kampós. Nagyon
ronda anyaszomorító lehetett, mielőtt elkapta a vírust, mert még a
ránctalanító hatás után is kiba ronda maradt.
Megjátszottam a hülyét.
– Oké. De mi ez az egész?
– Csak egy rutin vérvizsgálat.
Hazug disznó.
És hol volt Lucas? Itt most – gyorsan összeszámoltam a
kobakokat – kilenc tag volt jelen, de Lucas nem.
– Hű, az egész Kvórum elkísér egy rutin vérvizsgálatra! Akkor
igencsak fontos lehet – méláztam el hangosan. Azért nem
nyomhattam fullba a kretént.
Kiléptem az ajtón, és ők közrefogva zárták mögöttem a
soraikat.
Rusnya gúnyosan rám vigyorgott, ahogy egymás mellett
lépkedtünk.
– Csak a saját szemünkkel szeretnénk látni, hogy a vizsgálatot
rendesen elvégzik. A te... képességeid... mintha nem egyeznének
meg a vérvonaladdal.
Próbáltam lelassítani a szívdobogásomat, tudván, hogy
meghallhatják.
– Nekem nyolc – vontam vállat. Kezdtem ügyesen tettetni az
érdektelenséget, viszont a fejem egyfolytában azt darálta: basszus-
basszus-basszus. Jobb lesz, ha a nyavalyás egyszarvú vérem nem
kezd el szivárványokat lődözni, míg vizsgálgatják, mert különben
volt egy olyan érzésem, hogy nekem reszeltek.
Bevezettek az egyik rendelőbe, ahol egy laborköpenyes orvos,
akit még sosem láttam, várakozott. Előtte egész tűkészlet hevert.
– Hány dokira van szükség a Kaptárban? Hiszen az itteniek
mind maguktól gyógyulnak – szólaltam meg a legnegédesebb
hangon, amin csak tudtam.
A Kvórum egyik tagja, egy vöröses hajú nő elmosolyodott.
– Okos a lány.
A Kvórum egy másik tagja mogorva képpel meredt rám.
– Ők nemcsak orvosok, de egyben tudósok is. Az emberek
engedélyezik néhány vámpírnak, hogy magánképzésre járjanak.
Egy igen fertőző vírust hordozunk, amit az emberiség nem igazán
akar elkapni. És most ülj le!
Letelepedtem a bélelt, vörös bőrfotelbe, és reméltem, hogy a
nyugis ribi arcomat viselem. Ezek a csókák kezdtek komolyan
idegesíteni. Egyetlen szó sem esett, mikor a tudós lefogta a
karomat, és beledöfött egy tűt. Már el is felejtettem, milyen hatást
vált ki a vérem, de csak addig, míg illata terjengeni nem kezdett a
levegőben, mire mind kővé dermedtek.
– Mit gondolsz, miért olyan csábító a vére? – kérdezte egyikük,
akinek két szemfoga már az alsó ajkáig nyúlt.
A tudós, aki kezében tartotta a véremmel teli kémcsövet, csak a
fejét rázta, hogy megtisztítsa kéjes gondolataitól.
– Nem tudom, de azon leszek, hogy kiderítsem.
– Talán mert ő az első női parázs – vetette fel egy másik
Kvórum-tag.
A ronda vámpír erre megrázta a fejét, és görbe orra még
hajlottabbnak tűnt az itteni fluoreszkáló fényben.
– Nem, szerintem itt többről van szó. Mikor lesznek meg az
eredmények?
A tudós a kémcsövet az egyik gépezet üveghengeres rekeszébe
tette.
– Úgy nyolc órán belül.
Rusnya sötét, ezüstös szeme rám szegeződött.
– Elmehetsz. Ma ne hagyd el a lakásodat! Rendben?
Házi őrizet. Sirály.
Bólintottam. Belehalnának, ha lenne kábeltévé a Kaptárban?
Akkor legalább tévézéssel el tudnám ütni az időt, míg a
végzetemre várok. Azt a két tökös testvért választanám az
Odaátból. Az ajtó ekkor kinyílt, és érkezett egy parázs, hogy
begyűjtsön.
Micsoda? Egyetlen Kvórum-tag sem kísér vissza a szobámba?
Ahogy szótlanul lépkedtem a parázs nyomában a folyosón,
kezdett rám telepedni a helyzet súlyossága. Mi van akkor, ha a
trükk nem válik be? Mi történne, ha a vérem elárulná, hogy az
apám egy Első volt? Megölnének? Beszélnem kellett Ryderrel: ő
tudni fogja, mire számítsak.
A parázs magamra hagyott az ajtómnál, és hang nélkül
távozott. Lefogadom, hogy úgy vélte, a Kvórum intése több mint
elég, hogy a következő nyolc órában ne csámborogjak el. Nem
ismert eléggé. Nagyon sanszos, hogy rohannom kell majd az
életemért, és most a legkevésbé sem aggasztott, hogy megszegjek
egy-két szabályt.
Bezúztam a lakásba, gondosan becsuktam magam mögött az
ajtót. Éreztem Jayden illatát, de Ryder fűszeres bukéja már eltűnt.
Legjobb barim sétált ki a hálószobájából, kezében egy palack
vérrel.
– Csajszi! Mi a nyavalya folyik itt? Míg távol voltál, átkutatták a
cumódat. Mesélj el mindent, méghozzá most!
Kiitta az üveget, mielőtt kidobta volna a szemétbe, aztán
lényegében a kanapéra rugdosta a seggemet. A következő kis
hisztijét már félbeszakítottam.
– Hol van Ryder? Eléggé biztos, hogy jó nagy gáz van, és
fogalmam sincs, hogy most mi a francot kellene csinálnom.
Nem fogok ölbe tett kézzel üldögélni, arra várva, hogy
kinyírjanak. Hát rohadtul nem! Csakhogy túl sok lehetőség nem
állt előttem. Mert lehet, hogy sosem vágytam rá, hogy parázs
legyek és a Kaptárban éljek, de az emberek világában számomra
nem maradt élet. Féltek a fajtámtól, és a kormány vadászna rám.
Ha a vizsgálatok rosszul alakulnak, végül nem marad hely, ahova
menekülhetnék.
– Előbb csak morgott, ami állati szexi volt, aztán lelécelt,
rögtön azután, hogy Az élőhalottak éjszakája szereplői elvittek.
Azóta nem jött vissza.
Abból, ahogy Jayden rám szegezte sötét pillantását, és ahogy a
keze a vállamon nyugodott, már láttam, hogy addig nem enged el,
míg mindent el nem mesélek neki. Csak remélhettem, hogy ez a
tudás nem harap még vissza nála.
– Mikor először behoztak, elvégeztek pár tesztet, hogy
megpróbálják kideríteni, hogy a francba létezhet női parázs. A
jelek szerint furcsa eredményeket kaptak. Mert most azt hiszik, az
apám az egyik Első volt.
Csak így, egyszerűen tálaltam, Jayden pedig meglepően
higgadtan fogadta. Vagy ő sem ismerte a sztorit, vagy csak nem
aggódott miatta. Talán nem is volt ez akkora nagy cucc.
Tökéletesen formált szemöldöke összeszaladt, mintha csak a
szavaimon tűnődne.
– Egy Első közeli leszármazottjának lenni nem nagy ügy, de
közvetlen utódnak lenni... azt hittem, az összes Első meghalt.
Most már kezdte érteni, ahogy azt is, mekkora szószban
vagyok.
– Mi más baj van még a véreddel, Charlie?
Hangosan nyeltem egyet, nagyon igyekeztem megszabadulni a
gombóctól a torkomban, hogy beszélni tudjak.
– Nem mutatták ki nálam a parazsak szokványos vérét, viszont
a vámpírok vérét sem. A laboráns ettől összezavarodott, és újabb
vizsgálatokat akart csinálni, de azóta nem hallottam sem róla, sem
Lucasról.
Lucas vagy Ryder. A két nagydarab rohadék közül kell az egyik.
Kell valaki, aki megmondja, hogy milyen mértékig kell paráznom,
a picsába is!
Jayden megdörgölte a szemét: értetlen fejet vágott.
– De ha nem vagy sem parázs, sem vámpír, akkor mi a franc
vagy?
Kiszakítottam magam a markából, és járkálni kezdtem a
szobában.
– Gőzöm sincs. Mi van még a parázs meg a vámpír mellett?
Ember biztosan nem vagyok.
Jayden megrebegtette eszelősen hosszú szempilláit.
– Emiatt most éppen nem aggódnék. Foglalkozzunk az egyes
számú problémával – hogy az egyik Első közvetlen utódja vagy. Az
Elsőket mind meggyilkolták, mert féltek, hogy túl hatalmasak.
Megálltam, és felnéztem rá.
– Szóval... ha kiderül?
Ekkor kezdett elönteni a harag. Nem azért verekedtem át
magam a selejtezésen, hogy most kinyírjon pár ásatag rohadék a
Kvórum-ból. Jayden felállt, odajött hozzám, és megragadta a
kezemet.
– Akkor megpattanunk. Nekem már nincs családom. Soha
nem is volt igazán. Már te vagy a családom. Veled megyek, és majd
együtt kitaláljuk, mi lesz.
Elszorult a torkom az érzelmektől. Ez nagyon édes ajánlat volt.
Na persze, se nem logikus, se nem praktikus. Nem fogunk munkát
kapni, azért, amik vagyunk. És ha nincs meló, nincs kaja, se vér, se
hely, amit otthonnak hívhatunk. De azért nagyra értékeltem
Jayden lojalitását. Ekkor halkan kopogtak az ajtón. Azonnal
pattantam, és rohadtul reméltem, hogy Lucas vagy Ryder az.
Ahogy kitártam, döbbenten láttam, hogy Blake áll ott, Tessa
pasija, akit még táplált is.
– Hát, nem a legjobbkor jöttél – közöltem.
Fittyet hányt rá, és benyomult mellettem, majd becsukta maga
mögött az ajtót. Hé, már elnézést!
– Fáradj beljebb! – dünnyögtem.
– Lucas küldött – mondta halkan. Oké, ebben az esetben
elviselem a jelenlétét.
– Üzenetet küldött? – hadartam olyan gyorsan, ahogy csak
tudtam, és hangomon érződött a harag... ez a seggfej vámp a
legjobb barátnőmből kajolt, szóval nem voltam oda meg vissza
érte.
 Blake mogorván rám meredt, ami furcsán hatott bájos,
kerubszerű arcán.
– Szeretem Tessát, szóval nem kell aggódnod amiatt, hogy
ártok neki.
Ekkor egy hang szökött ki a torkomon, ami valahol félúton
lehetett a vicsorgás és az öklendezés között.
– Szereted őt? Ugyan, hagyjuk, hiszen alig ismered!
Ekkor lépett egyet felém, a tekintete parázslott, az állkapcsa
megfeszült.
– Te vagy a legjobb barátnője, így hát az a dolgod, hogy aggódj
érte, én pedig elviselek mindent, amivel előrukkolsz. De akarom
őt, és harcolni fogok érte.
Ó, a francba! Talán csak hagytam, hogy a Ryder miatti
bosszúságom átterjedjen Tessára és Blake-re. Mondjuk tuti, hogy
idegesített, amiért a barinőm egy vámpírral lóg, de az iménti
kijelentés átkozottul pöpecre sikeredett. Még Jaydennek is
könnyeket csalt a szemébe.
Felsóhajtottam.
– Jobb lesz, ha vigyázol rá, Blake, különben levágom a
pöcsödet, és megetetem veled! – Erre elfehéredett. És én
komolyan gondoltam minden egyes szavamat. – Amúgy viszont
úgy fest, én vagyok ebben a Kaptárban az egyetlen, aki szingli.
Vagy egy csajnak már nem is jár akció? – intéztem a szobához a
szavaimat.
Blake, aki közben összeszedte magát, ismét felöltötte hetyke
vigyorát.
– Biztosan lenne részed akcióban, ha Ryder nem közölte volna
a Kaptár minden srácával, hogy a közeledbe se jöjjenek.
A szívem hatalmasat dobbant a helyén.
– Mi... várj csak, hogy mi? Ezt mondta? Kinek? Miért? Mikor?
Kinyírom azt a seggfejet. Nem utasíthat vissza, ha közben ilyen
kijelentéseket tesz. Mit gondolt, ki ő? Jayden is közelebb lépett, és
szinte csüggött Blake minden egyes szaván.
Aki csak vállat vont.
– Nem tudom biztosan, hogy Ryder vagy a Kvórum akarta így.
A jelek szerint nem tudják, termékeny vagy-e.
És ezzel füstbe is mentek az álmaim. Tényleg nagyon szánalmas
vagyok, amiért azt hittem, hogy Ryder azért akar távol tartani tő-
lem minden srácot, hogy az övé lehessek. Jayden LÖB-ös
együttérzéssel szorította meg a kezemet.
Témát váltottam.
– Nos... mit üzent Lucas?
Blake beletúrt tökéletes fürtjeibe.
– Lucas azt mondta, hogy egyelőre maradj nyugton, és ha még
forróbb lenne a helyzet, van terve vészhelyzetre is. Hozzátette,
hogy te tudni fogod, ez mit jelent.
A francba! Vagyis, ha a Kvórum meg akar öletni, akkor Lucas
segít, hogy megszökhessek a Kaptárból. Felsóhajtottam.
– Aha. Értem. Kösz!
Blake hosszan végigmért.
– Hiányzol Tessának, és megkért, hogy szerezzek engedélyt a
Kvórum-tól, hogy vámpír lehessen. Megfontolom. – Azzal sarkon
fordult, és távozott.
Mire az ajtó becsukódott, felocsúdtam a sokkból. Oké, most
éppen megint utáltam ezt a tagot. Tessából csak a holttestemen át
lesz vámpír. De komolyan, mi csesződhet még el a mai napon?
Jayden vigasztalóan átkarolta a vállamat, de ez alig enyhített a
fájdalmon. Megszorította a karomat, és csak ekkor vettem észre,
hogy rázkódik a visszafojtott nevetéstől.
– Ó, te jó ég, amikor Blake elmondta, hogy Ryder mindenkivel
közölte, kopjanak le rólad, látnod kellett volna a képedet! Úgy
festettél, mint egy árva kutyakölyök, ami végre meglelte a
családját.
Hogy mi? Én aztán tutira nem... na jó, nyilván kicsit
szánalmasan festhettem. Próbáltam a lehető legmogorvábban
rámeredni, de az arcára kiülő vidámság elárulta, jól szórakozik.
Seggfej! Végül aztán én is nevetésben törtem ki, de annyira, hogy
könnyek csorogtak az arcomon, és a hasam is megfájdult tőle.
Klassz stresszoldónak bizonyult, az már tutkó.

Hét órával, három szókirakóssal, tizenhárom magazinnal,

ezernyi YouTube-videóval és a Tessának írt ötvenhét e-maillel
később kopogtak az ajtón. A kanapén hevertem, de erre azonnal
ülőhelyzetbe ugrottam, a fejemet oldalra kaptam, ahol tekintetem
találkozott Jaydenével. Már meg is lett az eredmény? Ilyen
hamar?
 Felpattantam, de mielőtt magabiztos léptekkel az ajtóhoz
indultam volna, még leporoltam magamról a sok rágcsa morzsáit.
Egy lépésre jártam a bejárattól, amikor megéreztem azt az
ismerős, fűszeres illatot. Ryderét.
Ajtót nyitottam: egyedül állt ott. A tekintetem végigsiklott
napbarnított, sima nyakán, és eszembe jutott, milyen érzés volt
megharapni. Gyorsan kivertem a fejemből.
– Helló, gyere be! – Félreálltam, és Ryder belépett a lakásba.
Mikor megfordultam, láttam, hogy Jayden közben bement a
szobájába. Sóhajtottam egyet. Mintha lett volna bármi oka arra,
hogy négy– szemközt hagyjon minket.
– A Kvórum küldött. – Nem volt olyan ellazult, mint szokott:
merev tartásban állt, az arca rideg.
Terpeszállást vettem fel, kezemet csípőre téve.
– Ha a Kvórumról hozol híreket, akkor azt szívesebben
hallanám egy baráttól, nem pedig attól a katonás
rendfenntartótól, akit éppen játszol.
A szavak azelőtt csúsztak ki a számon, hogy még szépíthettem
volna rajtuk, és azon nyomban meg is bántam őket. Miért
zúdítottam rá olyan hirtelen a miatta érzett szexuális
frusztrációmat?
De amit mondtam, az valamiképpen mégis működött. Az arca
ellágyult egy kicsit, szemébe aggodalom költözött. A keze
megmozdult a teste mellett, mintha csak felém akarná nyújtani, de
aztán meggondolta magát, és inkább zsebre dugta.
– Igazad van. Bocsánat! Jól vagy?
A srácok időnként annyira ostobák. Most úgy istenigazából
szerettem volna adni neki egy tockost, vagy megcsókolni. Netán
mindkettőt.
– Elég, ha csak elmondod. – Most én lettem a rideg, akiről
lepattan az aggódása. Sosem fogunk tudni zöld ágra vergődni
Ryderrel ebben a szarban. Az időzítés egyszerűen sosem tűnt
megfelelőnek.
Nyilván megérezte, milyen hangulatban vagyok, és úgy döntött,
a lényegre tér.
– A vérvizsgálat kimutatta, hogy sem a parazsak, sem a
vámpírok DNS-állománya nincs meg benned. Ettől a tudósok
totális agyfaszt kaptak. De mivel a véred felhígult és kevert volt,
úgy fest, hogy legalább olyan közel állsz az Elsőkhöz, mint én.
Vagyis semmi okuk, hogy kinyírjanak.
Viszonoztam a mosolyát.
– Az előbb azt mondtad, hogy „agyfaszt kaptak”. Te jó ég,
hallottalak már valaha csúnyán beszélni?
Ryder rám meredt.
– Akár hiszed, akár nem, úriember vagyok. Nem szeretek
csúnyán beszélni.
A szám erre tátva maradt, és kibuggyant belőlem a nevetés,
majd karon ragadtam.
– Ó, istenem, a fincsi Ryder, a parazsak közt az első, gyilkos és
rendfenntartó, nem mondja azt, hogy „basszus”?
Egy rövid pillantást vetett az ajkamra, mielőtt a szemembe
nézett volna.
– Fincsi?
Úgy döntöttem, pont ideillő, ha most megjátszom az ártatlant.
– Jayden mondta, nem én.
Ryder bólintott.
– Sejtettem. Tetszés szerint elhagyhatod a lakásodat, és
bárhova mehetsz a Kaptárban.
Megfordult, hogy távozzon. Hogy mi, csak itt mászkálhatok? A
francba, akkor eszerint nem mehetek többé az emberek közé, nem
lesz több Tessa.
– Ryder... – Kinyúltam, és megragadtam a kezét,
visszahúztam, hogy szembeforduljon. A teste alig pár centire volt
az enyémtől.
Most kockáztatni fogok. Ha egyikünk nem teszi, örökké ebben a
köztes létben rekedünk. Éreztem, hogy van kettőnk között valami,
és időnként úgy véltem, ezt érzi ő is.
– Miért segítesz nekem?
Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem is fog
válaszolni. Az állkapcsa megfeszült, mintha csak valami
láthatatlan dologgal viaskodna. Már majdnem én kezdtem
beszélni, mikor azt dünnyögte:
– Sok okból, Charlie, nagyon sokból. De egyelőre érd be
annyival, hogy mert ez a munkám!
Azzal sarkon fordult, és otthagyott. Oké, ennyi volt. Túl sok
lehetőséget adtam már a srácnak, hogy akcióba lendüljön. Ideje
továbblépni. Erősebben csaptam be az ajtót, mint ami illett ahhoz,
aki ezen az érettségi fokon áll. Tök mindegy. Megfordultam, hogy
besunnyogjak a hálószobámba, amikor ismét kopogott. Ó, te
seggfej, azért jössz, hogy megint bocsánatot kérj? Alig hiszem.
Kinyitottam az ajtót.
– Kopj le!
A francba! Lucas állt ott, tiszta fehérbe öltözve. Szerencsére
szóbeli támadásom nem zökkentette ki.
– Rázós napod van, Charlene?
Kuncogtam egyet.
– Mondhatjuk. – Intettem, hogy jöjjön be.
Belépett a lakásba, és körüllengte az a kifinomultság, ami
mindig jellemezte. Nem fogok rákattanni egy vámpírra, ugye?
Szemügyre vettem Lucast, és úgy döntöttem, nem: ahhoz túl sok
apa-rezgést bocsátott ki. De ezt nem mondom el neki, mert szinte
biztosra vettem, hogy csak azért segít nekem, mert emlékeztetem
néhai feleségére.
– Tisztáztak. Ryder az imént mesélte el.
Lucas bólintott.
– Igen. Sokkal korábban itt lettem volna, ha nincs ez az ügy.
Viszont van más hírem is, amit a magánvérvizsgálatom mutatott
ki.
Ó! Erre már leültem. Valami azt súgta, nem lesz jó hír, és ma
már minden újabb hírt úgy akartam fogadni, hogy az ülepem alatt
van valami szilárd.
Lucas leült szemközt velem.
– Nem vagyok túl jó az ilyen jellegű információátadásban.
– Egyszerűen csak mondd el! – Nagyon ki voltam már akadva.
Valami új faj vagyok? Vagy magasságos istenek... haldoklóm?
– Nem lehet gyereked – szólalt meg Lucas együttérzően. A
szemében érzelmek kavarogtak, és eltűnődtem, hogy vajon saját
rég elvesztett gyermekeire gondol-e.
Pislogtam párat. Semmi esetre sem ezt vártam tőle.
– Oké, hát... a francba! Ez lenne a nagy újság? Már azt hittem,
vámpírrákom van.
Az együttérző homlokráncolást mosoly váltotta fel.
– Nem, dehogy! Csak azért akartam elmondani, hogy
ugyanúgy terméketlen vagy, mint a férfi parazsak és a női
vámpírok, ha esetleg szeretnéd ezt tudni a jövőbeli kapcsolataid
miatt.
Még mindig nem vágtam, hogy miért ellenőriztette le a termé-
ketlenségemet. Gondoltam, azért, mert ismeretlen parázs vagyok,
és mert a fajtánk szaporodása törvénybe ütköző. Lucas ekkor, hála
az égnek, témát váltott.
– Van még más is. A laboránsom úgy vélte, hogy a véredben
talált valamit, ami leginkább a vírusra adott immunreakciónak
tűnt. Ez nem az ő szakterülete, de a jövőben érdemes lesz
utánanézni.
Összezavarodva hőköltem hátra.
– Immunreakciónak? És ez mégis mit jelent?
Lucas halálkomoly képet vágott.
– Olyan, mintha harcolnál ellene.
A szám is tátva maradt.
– Oké. – Feltettem mindkét kezemet. – Elég mára az
őrültségekből! Elértem a határra. Talán majd holnap. – Felálltam,
és Lucas követte a példámat. Arcáról egy pillanatra sem tűnt el a
komolyság.
– Charlie, ha ez kitudódik...
– Lucas. – A hangom élesen csendült. – A szó szoros
értelmében nem bírok befogadni egyetlen rohadt dolgot sem.
Kikészültem.
Iszonyú erős vágy tört rám, hogy bántsam, hogy rázúdítsam a
Kaptárban felgyülemlett dühömet. Beszorítottak egy sarokba, és
az ösztönöm azt súgta: Verekedd ki magad onnan!
Lucas megértőén bólintott.
– Tudod, hol találsz – mondta, és távozott.
Becsuktam az ajtót, és fejjel nekidőltem. Forró könnycseppek
gördültek végig az arcomon. Anyut akartam. Az elmúlt hónapban
túl sok felnőttes dolog történt velem. Nem kértem ezt az életet.
Egy szívdobbanás alatt visszaadnám az egészet. De úgy tűnt,
összezárva maradtam ezekkel a torzszülöttekkel.
 8. fejezet

Időnként, amikor az élet igazán vacakul alakul, a legjobb, amit

tehetünk, ha a tagadásba menekülünk. Az elmúlt héten én
pontosan ezt tettem. Még csak nem is gondoltam különleges,
egyszarvú véremre. Nem érdekelt, hogy Ryder milyen
pillantásokat vet rám, és leperegtek rólam Jayden kérdései, hogy
jól vagyok-e. Tagadtam. Jobb volt ez, mint a valóság.
A kommunikációs teremben ültem a számítógépemnél, és
tudtam, hamarosan elalszom, ha nem történik valami.
Amikor megcsörrent a telefon, már nagyon ki voltam éhezve
arra, hogy beszéljek valakivel, még akkor is, ha ez általában egy
beijedt embert jelentett, aki azt hitte, a kutyája valahogy megkapta
a vámpvírust, és mindjárt lemészárolja az egész családját.
– Kaptár forróvonal, itt Charlie beszél.
Először csak kiabálást hallottam a háttérből. Aztán:
– A fiam... nincs jól. Azt hiszem... parázzsá vált.
Azonnal kihúztam magam ültömben. Nem kaptam még ilyen
hívást – frissen átalakult parázsról még nem. Körülnéztem, és
láttam, hogy egyedül vagyok. A francba! Általában itt szokott
őgyelegni valamelyik rendfenntartó, de úgy tűnt, ma mindegyikük
akcióban eltűntet játszik.
Mit kellene csinálnom? Új parazsakat nem fogadtunk be. A
seattle-i Kaptárba küldjük át őket? Nem, Seattle is ki volt húzva,
ott is telt ház van. Akkor talán a denveriekhez? A francba!
A háttérben újabb kiáltások harsantak, de mintha ezúttal köze-
lebbről.
 – Rendben, asszonyom, adja meg a címét, és odaküldünk
valakit.
A nő elhadarta a címét, én pedig gyorsan lefirkantottam.
– Szomjas vagyok! – ordította ekkor egy férfihang, majd a
telefon elnémult. A francba!
Kirohantam a teremből, kezemben a papírfecnivel, és
berobogtam a rendfenntartók helyiségébe. Egyikük általában ott
szokott lenni.
Kyle állt odabent félmeztelenül, és úgy nézett rám, mint a kocsi
fényszórójába került őzgida. Egy másodpercet arra szántam, hogy
megcsodáljam kidolgozott izomzatú mellkasát és karját, nem is
szólva kócos, piszkosszőke sörényéről. Hogy mi? Ne ítéljenek el túl
keményen, én is csak emberből vagyok... vagy valami olyasmi.
– Hol van Ryder? – bukott ki belőlem. – Hívást kaptunk. Azt
hiszem, egy frissen átalakult parázs most támadta meg az
anyukáját.
Kyle káromkodott egyet, és villámgyorsan belebújt a ruhájába.
Felkapott egy fegyvert a szekrényből, és a kezembe nyomta.
– Ryder egy napig távol lesz. A többi srác a tetőtéri pályán fut.
Azt az embert szárazra szívják, mire begyűjteném a többieket.
Úgyhogy induljunk! Te jössz velem.
Még csak időm sem maradt megemészteni a szabályszegést.
Hogy elhagyom a Kaptárt? Fegyverrel? Királyság! Most pontosan
erre volt szükségem: valami akcióra, és hogy eltűnjek innen egy
időre. Kyle már az adóvevőjébe beszélt, mikor kiléptünk az
öltözőből, tudatván a szexi hatos többi tagjával, hogy mi a stájsz.
Ők utánunk fognak jönni. A nyomában maradva gyorsabban
futottam, mint korábban bármikor, és lényegében bevágódtam a
fekete furgon anyósülésébe. Kyle parázshoz illő gyorsasággal
vezetett: kirobogott a garázsból, és ráfordult a kapuval lezárt
mellékutcára.
– A cím csak néhány kilométerre van, a reptérnél! – kiáltottam,
és kapaszkodtam, ahogy szupersebességgel bevett egy kanyart.
Mintha két keréken csináltuk volna.
Nyilván előreszólt az adóvevőn, mert a Kaptár ajtaja nyitva állt,
és gond nélkül robogtunk át rajta. Kyle vasmarokkal fogta a
kormányt, de tökéletesen uralta a kocsit, míg én útbaigazítottam a
címhez.
– Mi van akkor, ha a nő már halott? – buggyant ki belőlem.
 Kyle nagyot nyelt.
– Az emberek vádat emelhetnek a parázs ellen. A Kaptár
iszonyatos pénzbüntetést fog kapni, és a gyilkos parázs sosem
bocsátja meg magának a tettét.
A francba! Hirtelen Ryder jutott eszembe. O sem bocsátott meg
magának, igaz? De most nem volt idő ezt megkérdezni, és amúgy
is biztosra vettem, hogy a legjobb barát kódex tiltja Kyle-nak, hogy
elmondja nekem.
A furgon süvítő gumikkal kanyarodott be a sarkon, rá a Monroe
Streetre. Már a megfelelő utcában jártunk. Itt élt a nő. Ahogy
csikorogva lefékeztünk a terpeszkedő, ranch-szerű ház előtt, Kyle
felém fordult.
– Nem kaptál ilyen kiképzést, így bízd rám az irányítást! A
frissen átalakult parazsakat az átváltozás felturbózza, és
szupererősek. Egyben csillapíthatatlan szomjúság gyötri őket. Ha
megharap engem, öld meg! Nem fog habozni, hogy kinyírjon, és
utána te következel.
Szent szar! Éreztem, hogy izzad a tenyerem, és hirtelen
szemernyi hálát éreztem a selejtezésért. Legalább ott szereztem
némi harci tapasztalatot.
– Én is erős voltam? – kérdeztem.
– Te voltál a legerősebb, akihez valaha is kihívták Rydert és
engem.
Ó, a fenébe is! Kyle kinyitotta a kocsiajtót, és kiugrott, majd
máris futásnak eredt. Követtem a példáját, az ajtóhoz tartottunk.
Két erős rúgás, és már be is törte. Egy napon tutira megtanulom,
hogyan kell berúgni egy ajtót.
– Itt a parázs rendfenntartók! Tegye tarkóra a kezét! – kiáltotta
Kyle, és csak most vettem észre, hogy két palack vért tart a
kezében, és úgy tűnt, a zsebe még újabbaktól duzzad. A francba is,
ezeket meg mikor kapta fel?
Kiléptem Kyle széles vállának takarásából, és megpillantottam
egy sötét hajú fiatalembert, amint éppen egy ernyedten heverő,
sápadt nő fölé hajol. A hím abbahagyta a táplálkozást: felkapta a
fejét, és morogni kezdett. Kyle előhúzta a fegyverét, én pedig
követtem a példáját. Ügy tippeltem, ő sokkal nagyobb eséllyel
tudja, hogy ilyenkor mi a franc a teendő.
Kyle felpattintotta az egyik palack tetejét.
– Nem kér egy kis finom vért? – Lassan lehajolt, és a padlóra
tette az üveget, vagy egy méterre a parázstól.
A fiatalember mellkasa zihált, szeme fekete volt, akár az éj,
nagyon vékony ezüstös karikával. Nem érdekelte Kyle ajánlata,
hanem ismét anyja fölé hajolt, hogy beleharapjon. Abban a
másodpercben, hogy a fogai rázárultak az asszonyra, láttam, hogy
a nő ujjai megrezzennek. Ne! Még életben volt. Ösztönösen
cselekedtem, és belelőttem a srác hátába. Erre felkapta a fejét, és
rám nézett.
– A francba, Charlie! – szólalt meg Kyle nyugodtan. – Ne
ingereld a táplálkozó oroszlánt!
A szemem elkerekedett, ahogy leesett, miről beszél. De már
későn. A srác felállt, anyja feje a padlón koppant, és megindult,
útközben szétzúzva minden útjába eső bútorzatot.
– Ne öld meg! – kiáltottam Kyle-nak. A lelkem legmélyén
sajnáltam a srácot. Nem az ő hibája volt. Pár hónapja még én is
ilyen voltam. Zombiként rontott nekem, széttárt karral, a fogai
megnyúltak.
Felugrottam a levegőbe, és megcéloztam a halántékát egy
köríves rúgással, de ő elkapta a lábamat, és egy pillanattal később
hangos reccsenést hallottam.
A rohadék...
Elfojtott sikolyt hallattam, és újra rálőttem: ezúttal gyomron
találtam. Főleg azért tettem, nehogy letépje a lábamat. A srác
kétrét görnyedt, sebesült testrészét markolta, én pedig a
lehetőséget kihasználva a fegyver tusával lesújtottam a tarkójára.
Kyle máris ott termett, hogy a földre szorítsa, és a kezére
megerősített acélkötegelőt hurkoljon. Ami már csak azért is szuper
volt, mert iszonyú fájdalmaim voltak, és szinte harcképtelenné
váltam. Sértetlen lábamra nehezedtem, míg arra vártam, hogy
Kyle teljesen ártalmatlanná tegye a parazsat. És közben próbáltam
nem sírva fakadni.
Kyle ekkor felállt, és most már láttam, hogy az új parázs
eszméletlen. A rendfenntartó végigmért.
– Le vagyok nyűgözve, bár Ryder ki fog nyírni, amiért hagytam,
hogy megsebesülj.
Mosolyogni próbáltam, de inkább érződött grimasznak.
– És most mit csinálunk? – kérdeztem, és rohadtul reméltem,
hogy visszaindulunk a Kaptárba. Vérre volt szükségem, pihenésre,
és még több vérre. Meg esetleg egy jó órára Jaydennel, hogy
kisírjam magam a vállán, amiért mindenki ki akar készíteni.
– A többiek mindjárt itt lesznek.
Mikor a többiekről beszélt, tudtam, hogy a szexi hatos tagjaira
gondol. A rendfenntartók központi magja adta a parazsak és a
vámpírok világának fenegyerekeit. Ők akkor léptek színre, amikor
senki más nem vállalná a melót. És mivel Ryder bízott
mindnyájukban, kezdtem úgy gondolni rájuk, mint az enyéimre.
Kyle otthagyott, hogy ellássa a fiú anyját. Nagyon sápadtan,
teljesen mozdulatlanul feküdt ott, én pedig azon morfondíroztam,
nem késtünk-e el. Kyle piszkosszőke haja szinte ragyogott a
félhomályban, ahogy a nő fölé hajolt, kitapintotta a pulzusát, és
jobb testhelyzetbe fordította.
– Még él, a pulzusa egyenletes – közölte, és felemelte a fejét, így
láthattam nagyon sötét szemét. – Az emberi orvosok majd
gondoskodnak róla. Rendbe fog jönni... csak kevés vért veszített.
Nekidőltem a falnak, ami történetesen arra volt jó, hogy össze
ne essek.
– Ez szuper! – Az első pillanattól fogva, hogy meghallottam a
kiabálást a telefonban, attól rettegtem, hogy túl későn érkezünk.
Úgy tűnik, még időben jöttünk.
Ekkor egy hang terelte el a figyelmemet: halkan indult, de aztán
erősödött, és a földszintes ház előtti csattogó súlyos bakancsok
lépteivé állt össze. A bejárati ajtó, amit Kyle betört, mikor
megjöttünk, a zsanérjain lógott, de most félrelendült, és
megpillantottam Márkust, Jaredet, Samet és Olivért. Mint
általában, amikor együtt voltak, a helyiség mintha összement
volna a magas, szépséges és halálos rend- fenntartók
kisugárzásától. Olivér vett észre engem először, és a többieket
otthagyva hozzám sietett, és megvizsgálta a lábamat.
Összerezzentem, mikor megpróbálta behajlítani a bokámat.
–Aú!
Megrázta a fejét.
– Mi történt? Ryder teljes körű jelentést akar, miután visszatér
tisztelgő látogatásáról.
A homlokomat ráncoltam. Tisztelgő látogatás? Miről beszél ez?
Kyle Olivérré nézett.
– Charlie kapott egy hívást. Vészhelyzet volt, nekem erősítés
kellett. Nem gondoltam volna, hogy köríves rúgással próbálkozik
egy frissen átalakult parázsnál.
 A másik négy srác halkan füttyentett egyet, és büszkén néztek
rám. Márkus öblös skót akcentusa zendült a helyiség túlsó feléből.
– Nem kamuzol? Mert akkor a mi egyszarvúnk igazi
fenegyerek.
Szuper, hogy az egyszarvú most már hivatalosan is rajtam
ragadt becenévként! Szirénákat hallottam felharsanni az utcában.
Kyle a szemembe nézett: tiszteletet és még valami mást is
láttam megcsillanni benne. Mondjuk elfogadást.
– Mégis mit vártok olyasvalakitől, akit Ryder képzett ki?
Mivel az emberek úton voltak ide, lépnünk kellett. Olivér a
karjába kapott, amiért nem rajongtam, de szóba sem jöhetett,
hogy a saját lábamon menjek. Kyle és a hallgatag Sam a hóna alá
nyúlva emelték fel a frissen átalakult parazsat. Aki felnyögött, és
kezdett ébredezni.
– Gyerünk, ismeritek a gyakorlatot. Mennünk kell, hogy az
emberi mentősök segíthessenek az anyukán. – Kyle kiterelt
minket, mi pedig bezsúfolódtunk a Kaptár két furgonjába, pont
akkor, mikor befutottak a mentősök. Kínos pillanat következett,
ahogy a két csoport útja keresztezte egymást, és az emberek
mogorván bámultak minket. De most komolyan? Az imént
mentettük meg a nő életét. Mondjuk... nem kellett volna, ha az
egyik szörnyetegünk nem harapja meg. Oké, ott a pont. Az
emberek gyűlöltek minket, méghozzá joggal.
Az új parazsat pár rendfenntartó visszavitte a Kaptárba,
ahonnan majd átkerül egy olyan városba, ami még befogad
parazsakat, vagy ahol hamarosan selejtezés lesz. Szegény srác,
gőze sem volt róla, milyen szarvihar közeleg az életében. Sok
szerencsét a henteléshez – mármint a selejtezéshez –, haver!
Olivér és Kyle hagyták, hadd terüljek el a hátsó ülésen, hogy
pihentetni tudjam a lábamat a hazaúton. Az igazat megvallva, a
bokám pokolian fájt, de egész héten ennél nagyobb mókában nem
vettem részt. A francba a telefonhívások fogadásával!
Rendfenntartó akartam lenni.

Még aznap, de már később, mikor éppen a rendfenntartók

öltözőjében sántikáltam, egy seggberúgó bakancs jellegzetes
dobbanásait hallottam meg. Egy pillanatom maradt arra, hogy
eltűnődjek, melyik férfié lehet, aztán máris Ryder lépett be. Ahogy
tekintetünk találkozott, megtorpant. Az írisze körüli ezüstösség
örvényleni és fényleni kezdett, megsűrűsödött köztünk a levegő.
Láttam, hogy nagyobb kortyokban veszi a levegőt. Mintha csak
uralkodnia kellett volna magán. Vajon már tudta, hogy mi történt?
Hallott a bevetésről?
Pár pislogásra futotta az erőmből, mire elszakította pillantását
az enyémtől, és kisétált a helyiségből. Egyetlen szót sem szólt, de
mégis, mintha sűrűbb lett volna a levegő. A feszültség tapintható
volt. Pár perc elteltével újabb lépteket hallottam, és Kyle, Olivér,
Márkus meg Jared érkezett az öltözőbe a sziklakemény
főrendfenntartó nyomában. Ahogy megálltak ott egy sorban, most
először láttam, hogy igazából mennyire különböznek egymástól,
de mégis, ahogy mozogtak. .. gördülékenyen, mint egy olyan
csapat, ami régóta együtt van. Mindez közös múltról árulkodott.
Igazi család feelingről.
De Rydert ez sem tartotta vissza, hogy ne zúdítsa rájuk a szart.
–A kurva életbe, valaki kegyeskedne magyarázattal szolgálni
arra, de most azonnal, hogy Charlie egyáltalán miért sebesült meg,
arról nem is szólva, hogy állítólag ma részt vett egy kinti bevetésen
is?
Ó-ó, a főrendfenntartó ritkán emeli fel a hangját, és sosem
káromkodik! Úgy tűnt, pár érdesebb szóval képes volt uralma alá
hajtani a szobát, viszont ma nyoma sem volt a megszokott
higgadtságának.
Én határozottan izginek találtam, hogy azt mondta, a kurva
életbe.
Kyle, aki mindvégig lazán nekidőlt az egyik szürke
fémszekrénynek, belenézett legjobb barátja szemébe.
– Nem volt más választásom. Vészhívást kaptunk – egy új
parázs megtámadott egy embert, az anyját. Mindketten tudjuk,
hogy egy másodpercnyi habozás lehet a határ élet és halál között.
Ryder állkapcsa megfeszült.
– Egy kiképzetlen parazsat veszélynek tettél ki? Élet-halál
helyzetbe is kerülhetett volna. És még ennél is jobb ötletnek
találtad, hogy fegyvert adsz a kezébe? Mi a franc volt ez, Kyle?
A kérdezett járomcsontján halvány rózsaszínes folt jelent meg,
és a szeme még sötétebb lett.
– Azt hittem, esküt tettünk! Azt hittem, hogy a legjobb barátom
a menyasszonya sírját keresi fel ma, és nem akartam, hogy ennek
az új parázsnak együtt kelljen élnie azzal, hogy megölte az anyját,
ahogy neked kell együtt élned azzal, hogy megölted Mollyt!
Szent szar! Nem számítottam rá, hogy Kyle ezt mondja majd. A
rendfenntartó piszkosszőke haja előrehullt, ahogy lehajtotta a
fejét. Láttam rajta, hogy máris megbánta, amiért ilyen nyers
szavakat használt. De ettől függetlenül rohadt nagy mélyütés volt.
Ryder úgy festett, mintha hasba bokszolták volna. A helyiségben
nem csak egyedül én bámultam a lábamat – sőt, Sam volt az
egyetlen, aki nem, ő viszont úgy meredt a szemközti falra, mintha
legszívesebben lyukat ütne bele. Küzdenem kellett, hogy
visszafojtsam a könnyeimet. Hát ott járt: évekkel ezelőtt megölt
menyasszonya előtt rótta le a tiszteletét?
Az öltöző percekig így maradt, a kínos csend buborékjában, az-
tán a lehető legfurcsább dolog történt. Ahelyett, hogy Ryder újabb
dühkitörést produkált volna, csak lépett egyet előre, vállon
veregette Kyle-t, odabólintott nekünk, többieknek, és elindult
kifelé.
– Ryder... – Kyle jóképű arca elfancsalodott, ahogy barátja
nevét kiáltotta, de az nem állt meg. Kilépett az öltöző ajtaján,
magunkra hagyva minket a csendben.
– A rohadt életbe! – Kyle öklével belevágott az egyik
szekrénybe, én pedig összerezzentem, mikor meghallottam a
csontreccsenést. A tragédia tehát egynél jóval több embert
érintett. Molly halála mindenkitől elvett valamit, aki törődött
Ryderrel. Vajon Kyle ismerte őket, mielőtt Ryderből parázs lett?
Meddig nyúlt vissza a kapcsolatuk?

Úgy döntöttem, mindenkinek adok időt, hogy szépen

lenyugodjon, és lassan visszasántikáltam a vezérlőbe. Nem esett
jól a járás. Az istenit, ha ezek a seggfejek képesek a spermáikkal
emberfeletti torzszülötteket nemzeni, mi a francért nem tudnak
parazsaknak való fájdalomcsillapítókat kitalálni? Legalább valami
vámpírpia legyen, hogy ne fájjon annyira a törött bokám. Noha azt
mondták, hogy holnapra már csak kicsit kék lesz, és szinte teljesen
összeforr a csont. Újabb parázsképesség.
Amikor megnyitottam az e-mailjeimet, láttam, hogy Jayden
meghívót küldött. Ryder, Kyle, Olivér, Sam, Jared, Márkus meg
néhány másik parázs is szerepelt a címlistán.

Kedves Dögök,
Nemrégiben fantasztikus információ birtokába jutottam a
tápteremben dumálva. A Kaptár nyitott egy vadonatúj klubot, ahol
van karaoke is. Ma éjjel tartsatok velem, és hadd röhögjünk meg
igyunk egy jót, amit csak megfejel egy rohadt faja kis Diana Ross-
előadás! 55. emelet.

Üdvözlettel:

Jayden vagyis Diana Ross

Elmosolyodtam. Ha isten létezett, akkor Jaydent csak azért

teremtette, hogy épelméjű maradjak ebben a diliházban. Imádtam
a karaokét, és nagyon kellett, hogy mindenről megfeledkezhessek.
Úgyhogy nagy, kövér igennel válaszoltam. Erősen kételkedtem
benne, hogy Ryder ott lesz, és alig akartam elhinni, hogy Jayden őt
is dögnek szólította. Ez már önmagában jobb kedvre derített.

Miután véget ért halálunalmas műszakom, hazabicegtem, hogy

felkészüljek a karaokéra. A lábam már nem fájt annyira, és nagyon
rá voltam pörögve a ma estére. Királyság lesz. Egy kis Céline,
néhány Whitney – és akkor Cindy Lauperről még nem is
beszéltem –, és máris a zenei mennyországba kerültem. Na, ja,
bolondultam a 80-as évek erős női előadóiért.
Felhörpintettem egy üveg nulla negatív vért, aztán belebújtam
az egyik testhezálló csípőfarmerembe, az egyik lábamra felhúztam
térdig érő csizmámat, törött bokámon pedig rögzítettem a
járógépet. Aztán jöhetett fentre egy retró, levágott ujjú Star Wars
póló, ami szabadon hagyta a hasamat. Mivel emlékeztem még
Ryder utolsó bókjára, úgy döntöttem, leengedem a hajamat, és
kirázom a lófarokból. A bejárati ajtó csukódását hallottam, és
amikor kiléptem a szobámból, láttam, Jayden tér haza a
munkából. Végignézett a cuccomon, én pedig megacéloztam
magam a vacak öltözékemre teendő megjegyzésére.
– Hmm, elmegy... a maga fiús, grunge-os, gótikus módján.
A szememet forgattam, de aztán pillantása a járógépemre esett,
és elkomolyodott az arca.
– Olivér elmesélte, mi történt ma.
Elvigyorodtam.
– Igazából vicces volt.
Erre felhúzta egyik tökéletesen formált szemöldökét.
– Mégis mi? Az volt olyan vicces, hogy eltörted a bokádat?
– Nem, naná, hogy az nem – de kimenni a vészhívásra,
segíteni megmenteni egy nőt, lenyomni egy parazsat... viszont
igen. Izgi volt. Rendfenntartó akarok lenni! – Az utolsó mondat
azért bukott ki belőlem, mert nem igazán tudtam, képes vagyok-e
még tovább magamban tartani. Azóta sem tudtam másra
gondolni, hogy kimentem Kyle-lal.
Jayden felnevetett.
– Ha-ha, mármint halloweenkor?
Rásóztam egyet sonkányi karjára.
– Nem, te hülye, hanem mindennap. Úgy nézek ki, mint
akinek az a sorsa, hogy élete végéig telefonokat vegyen fel? –
tettem csípőre a kezemet.
Erre elvigyorodott.
– Mondasz valamit.
A szemem felragyogott.
– Tényleg? Gondolod, hogy Ryder megengedi majd?
A vigyora lehervadt.
– Nem, édes. Nem hiszem.
Felmordultam.
A francba, a barátoknak nem az lenne a dolguk, hogy
támogassák az álmaidat?

A Kaptár vadiúj karaokeklubja az ötvenötödik emeleten volt, és

innen nyílt a legbaróbb kilátás Portlandre. A klubnak volt színpa-
da, karaokepultja, oldalt kapott helyet egy oxigénbár, és irtó dögös
vámp pincérlányok levágott szárú farmersortban, szűk, fehér,
ujjatlan felsőben és barna cowboycsizmában szolgáltak fel.
Érdekes volt azt látni, hogy vámpírok teljesítik a parazsak igényeit.
A Kaptár társadalmában ilyesmire ritkán került sor. De ezek a
csajszik olyanoknak tűntek, mint akik azért vállalták a melót, hogy
bezsákolhassanak valami dögös parazsat – a buja pillantásaikból
és a vámplányok meg a parázs hímek közti hosszas érintésekből
ítélve.
Míg a fantasztikusan szép ajkú, eleven szőke vámp felvette a mi
italrendelésünket, addig én előjegyeztettem a következő számot
Jaydennek meg nekem. Már alig vártam, hogy elengedhessem
magam, és magával ragadjon a ritmus. A figyelmemet ekkor
ismerős csapat keltette fel a bárnál – a szexi hatos, csak éppen egy
fő mínusszal, így most csak a rohadt dögös ötös voltak. A
tekintetem még pár szívdobbanásig továbbra is a bejáratra tapadt,
de Ryder csak nem jött. Sóhajtottam egyet. Tényleg túl kellene
lépnem ezen a szaron. Egyre szánalmasabb leszek.
Olivér vett észre minket először, és tekintetét a fiújára szegezve
érkezett az asztalunkhoz, ahol aztán arcon csókolta Jaydent.
Azután hozzám fordult, megölelt, és a fülembe súgta:
– Az a hír terjed, hogy már nem vagy megközelíthetetlen. Ezt
csak figyelmeztetésnek szánom.
Azzal elhúzódott, én pedig próbáltam leplezni zavaromat. Most
a vérvizsgálat eredményéről beszélt? A tekintetem körbevillant, és
próbáltam rájönni, hogy vajon most már mindenki tud-e arról,
hogy terméketlen vagyok, és hogy miért gondolnák mind azt, hogy
ettől már minden további nélkül nyitott leszek a szexre?
Komolyan utáltam, hogy a saját kis nyomoromat szétkürtölték
a Kaptárban. Úgy terveztem, ezt a dolgot öt-hat évig jegelem,
mielőtt komolyan elkezdek vele foglalkozni. Azon a távoli napon a
jövőben jól kisírom majd magam miatta, de aztán továbblépek,
mert a múlton nem lehet változtatni.
Beleborzongtam a nyugtalanságba, és hihetetlenül élesen a tu-
datára ébredtem, hogy mennyi dögös parázs vesz körül. Vajon
csak képzelődtem, vagy tényleg mind engem néztek? Ekkor
elterelte róluk a figyelmemet a hangosbeszélő. Jaydent és engem
szólított, és ezzel egy időben felcsendült a számunk intrója.
LOB-öm kézen fogott, és együtt sprinteltünk fel a színpadra.
Ahogy a reflektorfény ránk talált, hirtelen ismét elememben
voltam. A csillagjegyem oroszlán, és az oroszlánok két dolgot
szeretnek: a figyelmet és a még több figyelmet. Hála legyen
istennek a karaokéért!
Felkaptuk a mikiket, és ott álltunk a színpadon, mire a dalszö-
veg kezdett felfelé futni. Jayden felvillantotta gyöngyfehér
fogsorát, és kitátotta száját, hogy hangosan rázendítsen.
De így is eléggé visszafogottak voltunk, míg a kórus bele nem
kezdett, és el nem jött az ideje, hogy igazán kieresszük a
hangunkat.
– Girls just wanna have fu-un! Oh girls, just wanna have fun!
Az utolsó sornál elcsuklott a hangom, mikor észrevettem, hogy
Olivér, Kyle és Jared otthagyják a bokszunkat, és a színpad köré
gyűlnek. Nem tudtam biztosan megmondani, hogy velünk
énekelnek-e, vagy csak halálra cikiznek minket. Bárhogy is, végre
kevésbé tűntek fenegyerekeknek, sokkal inkább laza srácoknak.
Még a parazsak mumusainak is kell időnként egy lazítós este.
Márkus hangosan nevetett a bokszban, de nem csatlakozott
hozzájuk. Sam még most is az árnyékba húzódott, vámppiáját
dajkálta. Démonok gyötörhették. Még jobban, mint...
Mintha csak a gondolatommal idéztem volna meg, az árnyékos
bejárat felől egy alak tűnt fel, és lépdelt át a báron. Majdnem
elejtettem a mikit, a tenyerem hirtelen izzadni kezdett, a szám
kiszáradt. Ryder jött meg. Mégiscsak megjelent. A tekintetünk
összekapcsolódott, és a terem többi része eltűnt.
Milyen hatalma van felettem ennek a tagnak?
Nem nézett félre, én meg alig tudtam tovább énekelni, és
teljesen elfelejtettem annak a számnak a sorait, amit vagy ezerszer
elénekeltem már. A pillanat megtört, amikor valaki majdnem
lelökött a színpadról. Ahogy megfordultam, láttam, egy parázs áll
mögöttem. Nyilvánvalóan be volt piálva, ahogy ott ugrabugrált, és
a csípőjét felém lökdöste.
Nem igazán tudtam, hogy ezen most jót mulassak vagy
elszörnyedjek, de a tánca az obszcén határát súrolta, így
nevetésben törtem ki. Olivér vette kezelésbe a helyzetet, amikor
egy citromgerezddel megdobta a betolakodót, aki ettől elesett.
Ahogy hátranéztem, tekintetem visszazoomolt Ryderre, aki szexin
támaszkodott a bárpultnak, és a szemét még mindig nem vette le
rólam, mintha csak azóta egyfolytában engem figyelt volna. Ó, te jó
ég! Az arckifejezésétől a bensőmben mintha minden lángra
lobbant volna, és most valahogy másmilyen volt. Mintha kevesebb
fal vette volna körül. Ismét bepiált vajon? Úgy tűnt, nála a
hölgyekhez szükséges bátorságot adó ital a vámpírpia volt.
Egy vámpír pincérnő lépett hozzá, de elhessegette, és még
mindig engem bámult. A magasságos francba, csak nem izzadok?
Perzselő volt az a tekintet. A számnak vége lett, Jayden pillantása
pedig Ryderre villant, aztán kérdően felhúzott szemöldökkel rám
nézett. Én csak vállat vontam, és együtt hagytuk el a színpadot.
Ilyenkor az a megszokott, hogy odamész a dögös sráchoz, aki
eddig bámult. Csakhogy nálam a megszokott nem működött, így
követtem a többieket vissza az asztalhoz, és beszuszakoltam
magam Jayden mellé. Kyle ekkor otthagyott minket, én pedig
szemmel tartottam, ahogy Ryder felé indul. A főrendfenntartó
ekkor vette le rólam a tekintetét, hogy nagy, tesói ölelésben
részesítse.
Ekkor végre sikerült fellélegeznem: már nem fojtogatott Ryder
intenzív személyisége, és végre egy valag friss levegő áramlott a
tüdőmbe. Mintha egyszerűen nem kaptam volna levegőt, míg
Ryder tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Perzselő volt ez
az erő, a hasamat pedig elöntötte a forróság a fejemben cikázó
huncut gondolatok hatására.
Jayden bőszen legyezgette magát.
– Hű, kezd idebent meleg lenni! Mizújs Mr. Nyamival?
Olivér rásózott egyet a karjára.
–Hé, azt hittem, én vagyok Mr. Nyami!
Vállat vontam.
– Talán berúgott.
Magas, sötét parázs lépett az asztalunkhoz, kezében valami
vöröses itallal, és megállt előttem.
– Helló, szépségem!
Nem érdekelsz, haver.
Felpattantam.
– Ó, éppen a mosdóba indultam. – Gyorsan otthagytam, szinte
futva távoztam a női mellékhelyiség felé.
Elindultam a halványan megvilágított folyosón, vállammal
belöktem az ajtót, majd megálltam a tükör előtt. Egy ideig csak
bámultam magamra. Mint mindig, az első, ami megragadta a
figyelmemet, a szemem volt. Annyira bizarrul festett, és sosem
szoktam meg, hogy ezüstnek látom az eredeti barna helyett – arról
nem is szólva, ahogy örvénylett és erős fényt árasztott. Ez még egy
dolog, ami örökre eltűnt a régi Charlie Bennett életéből.
A mosdó fölé hajoltam, és kimostam a számat, hogy
valamennyire száműzzem belőle a ragacsos italt, miközben
mindvégig Ryderre gondoltam. Mi volt vele a helyzet? Azóta, hogy
találkoztunk, ő volt az én csillogó páncélos lovagom, aki mindig
közbelép, és megment. Megakadályozta, hogy ártsak anyunak,
behozott a Kaptárba, megtanított rá, hogyan maradjak életben. De
miért? Mert ez volt a munkája? Vagy valami másért?
A testemet elöntötte a forróság, ahogy eszembe jutott, ahogy a
vérét ittam. Alighanem ez volt életem legerősebb és
legzűrzavarosabb pillanata. És annyira vágytam rá, hogy újra
megtegyem. Beletúrtam a hajamba, bosszúsan rángattam a
forgókat. Össze voltam zavarodva! Pedig a srácok nem szoktak
zavarba hozni. Kiválasztottam, aki tetszett, és nem volt semmi
gond.
De komolyan, Charlie...
Most tényleg egy mosdóban állok, és egy srácról ábrándozom?
Oké, térjünk vissza a valóságba! A terv a következő: hagyd, hogy
ma éjjel eszméletlenre csókoljon valami dögös parázs, és felejtsd el
Rydert! Nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy láthassa, mint
köt belőlem csomót. Nyilvánvaló, hogy még mindig nem tudta
elfelejteni Mollyt, a menyasszonyát, én pedig nem versenghettem
vele. Mindörökre és végérvényesen az a nő marad, akit elveszített.
Volt bennem annyi büszkeség, hogy tudjam, ennél többet
érdemiek. Én nem leszek a második legjobb lehetőség, még
Rydernek sem.
Gyors, határozott léptekkel átszeltem a mosdót, kinyitottam az
ajtót, és máris le kellett fékeznem, mert majdnem belerohantam
abba a pasiba, akit sehogy sem tudtam kiverni a fejemből. Ryder a
falnak dőlve állt, egyik kezét zsebre dugva, a másikkal aznapos
borostáját simogatva. Magasságos Jézus Krisztus! Összes korábbi
logikus gondolatom máris elszállt, ahogy megint lehengerelt a
dögössége.
– Táncolj egyet velem! – nyújtotta felém a kezét.
Várjunk, hogy micsoda? Épp az imént döntöttem el, hogy
pihentetem a dolgot, erre fel megjelenik. Arról nem is szólva, hogy
korábban már felkértem táncolni, és még mindig nem hevertem ki
az elutasítás miatti sértődöttséget. Úgy határoztam,
megkóstoltatom vele a saját orvosságát.
 – Nem lenne helyes – vontam vállat, saját szavaival válaszolva,
és otthagytam.
Ekkor egy erős kéz ragadott derékon. Könnyedén megállított,
aztán körbeperdített, így most szemből nézhetett le rám. Nem
voltam alacsony nő, csupán átlagos magasságú és karcsú, de
Ryder mellett szörnyen törékenynek éreztem magam a belőle
áradó erő miatt.
– Nem kérdés volt. – Ekkor ismét megéreztem a Ryder és
köztem izzó szexuális feszültséget. Ami tapintható volt.
Már éppen meg akartam rázni a fejemet, de mielőtt
megtehettem volna, lassan felemelte a másik kezét, és finoman
elkapta a tarkómat. A tekintetünk összekapcsolódott, és több
szenvedélyt éreztem ebben az egyetlen pillantásban, mint az egész
vacak szexuális életemben.
Ekkor valamiféle tűz kezdett emészteni, ami a hasam mélyéről
indult lassan, hogy aztán erdőtűzszerűen terjedjen szét, amint
belekapott az első éghető anyagokba. Lábujjhegyre álltam, mert
közelebb akartam kerülni, kellett, hogy érezzem, amint a testünk
egymáshoz préselődik. Oly sokáig tartotta az egy lépés távolságot,
ami egy rendfenntartó és egy másik parázs között fennáll, de ezek
a falak most leomlottak. Most már két centire sem voltunk
egymástól. Rydernek le kellett hajtania a fejét, hogy elérjen, még
úgy is, hogy már lábujjhegyen pipiskedtem.
Igazából nem tudtam biztosan, meg fog-e csókolni, de
aggodalmam végre alaptalannak bizonyult. Puha ajkát az
enyémhez nyomta. Az első érintés szelíd volt, szájunk éppen csak
súrolta a másikét, de ahogy egyre jobban belefeledkeztem, a
légzése úgy vált szaggatottá, és mindkét keze a derekamra
fonódott. A mozdulattól összeért a csípőnk, és a testem valósággal
hozzátapadt. Innentől átvette az irányítást: kinyílt a szája, és
hevesebben csókolt, többet követelve, fogai az ajkamat csipkedték,
bebocsátást keresve közöttük. Semmit nem tagadhattam meg tőle:
mámorító volt az íze, és még többet akartam.
Halkan felnyögtem, ahogy a nyelvünk lassan felderítette a
másikét. Az isten verje meg, ez a srác tud csókolni! A szelíd
játszadozásnak lassan vége lett, ahogy a hormonok beindultak.
Mostanra a testem valósággal vibrált, és az az egészen furcsa
ösztönzés kerített hatalmába, hogy legszívesebben felmásztam
volna Ryderre. Többet akartam. Közelebb akartam kerülni hozzá.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, belemarkolt a
fenekembe, és fél kézzel felrántott. A testem tudta, hogy mi a
dolga, és ahogy átkulcsoltam a lábammal, majd mögötte
összefontam a bokámat, otthonosnak éreztem ezt a testhelyzetet.
Megfordult, és a hátamat nekinyomta a falnak, de közben a szánk
még mindig egymáshoz tapadt, és úgy csókolt, mintha én lennék
az egyetlen nő a világon. Mintha én kellenék neki ahhoz, hogy
élhessen. Mintha én lennék számára minden.
– Ryder! – Kyle hangja tört át a mámoron. Ryder össze sem
rezzent, noha elhúzta az ajkát, és fejét legjobb barátja felé
fordította. A sóvárgástól ködös látásom sem tudta elrejteni, hogy a
másik rendfenntartó feszültnek tűnik. A haja még a szokottnál is
kócosabb volt.
– Tömeges, illegális kitörésre került sor, és túszokat is ejtettek
a seattle-i Kvórum tagjai közül. Már vár a helikopter. – Kyle-nak
ordítania kellett, hogy halljuk a zene miatt. Én még mindig kába
voltam életem legelképesztőbb csókja miatt, de amit mondott, az
rohadtul komolynak tűnt.
Ryder lepillantott rám, ezüstösen villódzó szemében bánat és
sok minden más tükröződött.
– Charlie... a fenébe is, mennem kell! – Óvatosan letett a
földre. Alig ért a talpam a padlóhoz, már ott sem volt. Kyle
szorosan a nyomában távozott.
Reszketve fújtam egyet, nekidőltem a falnak, hogy esélyt adjak
a lábamnak, hadd érezzen ismét valamit. Ryder megcsókolt...
aztán elrohant, mert hívta a kötelesség. Hát, nem pont így
képzeltem a csók befejezését – valahol reméltem, hogy
visszamegyünk a hálószobámba, ahol egy hatalmasat csókolózunk,
de... azt hiszem, be kellett érnem ennyivel.
Ma éjszakára az volt a tervem, hogy csókolózom egy dögös
parázzsal, és nem tagadhattam, hogy pontosan ez történt.
 9. fejezet

A KÖVETKEZŐ HÁROM NAP BEKERÜLT életem legrosszabb napjai

közé.
Kedves férfiak, bárhol legyetek is a világon, egyértelműen az a
legvacakabb, amikor megcsókoltok egy nőt, de úgy, mintha évek
óta nem csókoltatok volna egyet sem, hogy aztán úgy rohanjatok
el, mintha lángra kapott volna a seggetek, és utána nem léptek vele
kapcsolatba. Úgyhogy dugjátok fel magatoknak! Szeretettel:
Charlie.
Jayden békén hagyott, engedte, hogy búslakodjam, noha
tudtam, hogy tele van a töke a kínlódásommal. Őszintén
megvallva, nekem is tele volt a tököm a kínlódásommal. A
karaokés éjszakán már szinte teljesen meggyőztem magam, hogy
elvagyok Ryder nélkül is, hogy jobbat érdemiek... erre megcsókolt,
méghozzá olyan profin, hogy azt be kellene tiltani, mintha csak
valamiféle fegyver volna. Azzal a csókkal aztán dobhattam is ki az
ablakon a korábbi kortesbeszédemet, és azóta, hogy elment,
semmi mást nem csináltam, csak nyafogtam és szűköltem,
telefonhívásokat fogadtam, aztán megint nyavalyogtam,
kocogtam, újra nyavalyogtam, és arra a rohadtul szexi pasira
gondoltam. Jayden ma már nem járt messze attól, hogy lekenjen
egy maflást, de elárulta, hogy Olivér e-mailt küldött neki, és a
parazsak ma éjjel visszatérnek.
Na, ja, a nyavalyás Jayden kapott e-mail, én meg semmit.
Komolyan, szájba fogom rúgni Rydert, amikor végül visszaér.
Eljött a táplálkozás ideje, így elindultam oda, bár úgy
vánszorogtam, mint egy vén kripli. Egyszerűen többé már nem
leltem örömömet a palackozott vérben. Hideg volt, és sivár.
Komolyan megutáltam, amiért egyszer élőlényből falatoztam. És
most túl nehéz volt a visszaállás. Minden túl nehéz lett. De
legalább választ kaptam arra, hogy mi történik akkor, amikor egy
parázs megharap egy másik parazsat. A vér hosszú távon nem volt
olyan tápláló, mint a palackozott, és feltehetően leginkább ezért
nem etetjük egymást. Ryder esetében azonban ez mintha nem
játszott volna. Az tökéletes élmény volt.
Nagy nehezen bevonszoltam magam a tizenegyedik emeletre,
elbaktattam a recepciós parázs mellett, és kivettem a szokásos
palackjaimat. Ahogy beslattyogtam a szobácskába, majdnem
felvisítottam, mikor megpillantottam az ismerős szőke üstököt.
– Tess! – Valahogy megálltam, nehogy rávessem magam nagy
lel- kendezésemben. Látogatása nem volt előjegyezve, de nyilván
megtudta, hogy milyen nagy szükségem van rá. Határozottan
kellett már nekünk egy csajos beszélgetés.
Elgyötört állapotomban a szokásosnál több időbe telt, mire fel-
tűnt, hogy a legjobb barátnőm mennyire kicsípte magát. Mindig is
tudott öltözködni, anyja családjának pedig több mint elég pénze
volt ahhoz, hogy elkényeztesse divatilag, de ezt most egy teljesen
új szintre emelte. Jégkék ruhája szorosan a testére tapadt, és lerítt
róla, hogy márkás. A vékony pántok alig tudták féken tartani a
cicijét, a hát nélküli részen pedig aranyláncok futottak
keresztbe-kasul. És ezek igazi aranynak tűntek. Könnyedén meg
lehet különböztetni a sajtsárgát a valódi cucc igazi aranyszínétől.
Szóval a ruháját igazi, nyavalyás arany díszíti! Combig érő csizmát
viselt, amit mintha fókabőrből vagy valami hasonlóan puha és
sűrű anyagból varrtak volna. Mi a franc? Divatbarbie Tess állt
előttem.
Egy ideig csak néztük egymást, én pedig próbáltam
megemészteni ezt az új Tesst. Még a sminkje is más lett, több, de
mégis ízléses, haját pedig szorosan a fejére fésülte. Amit általában
rühellt.
– Másképp nézel ki – szólaltam meg végül, remélve, hogy erre
a tőle megszokott módon elkezd viháncolni. Nem olyan sok idő
telt el az utolsó találkánk óta. Mi változott?
Fagyos félelmem valamelyest enyhült, ahogy mosoly futott át az
arcán: legjobb barátnőm szelleme azért még megvolt.
– Hiányoztál, ribi. – Ettől hajszálnyit megkönnyebbültem, és a
lehetőséget megragadva odaléptem hozzá, és megöleltem.
– Te is hiányoztál – feleltem, mielőtt elhúzódtam tőle. – Na,
mi a stájsz ezzel a hollywoodi csili-vilivel? Hova mész innen? A
párizsi divathétre?
Leültünk, én pedig belefúrtam a fogamat az első palack vérbe,
ami lassanként enyhítette az éhségemet.
– Nem, csak Blake-nek van egy ruhatervező cége. Úgyhogy ő
segített ki. Megtervezett nekem egy stílust, hogy jobban
beilleszkedjek.
Elfancsalodott a képem. Ekkor esett csak le, hogy miről szól ez
az egész. Blake engedélyt akart kérni, hogy átváltoztassa Tessát.
Mikor utoljára beszéltem vele, ezt meg is mondta, és most azon
ügyködött, hogy a barinőmet még azelőtt elfogadtassa a Kaptár
társadalmával. Nagyon kevés embernek engedélyezték csak, hogy
vámpír lehessen. Először is, az emberi kormányok minden
szándékolt fertőzést komolyan vettek, és senki nem vágyott a
vizsgálódásukra. Másodszor pedig a Kaptárokban szerte a világon
igen limitált volt a hely.
Legszívesebben előredőltem volna, hogy megragadjam a kezét,
és könyörögni kezdjek, ne legyen ilyen hülye, ne dobja el az életét
egy pasiért, akivel csak most találkozott. Blake elég rendes tagnak
tűnt, de attól még vámpír volt. Ahogy én és Ryder is még mindig
parazsak. Egyikünkben sem lehetett megbízni. Egyikünk sem volt
többé ember, és bár a másik kettőről nem mondhattam semmi
biztosat, én bármit megadtam volna azért, hogy visszakapjam az
életemet. Hiányzott anyu. Hiányzott a suli. Hiányzott a
normalitás.
De számomra nem létezett visszaút. Nekem túl késő volt. Tessa
viszont maga választotta ezt, és nem igazán tudtam, hogy képes
vagyok-e hátradőlve asszisztálni hozzá. Kirántottam a palackból a
szemfogamat, és az üveget a szemétbe hajítottam.
– Könyörgöm, ne csináld, Tessa! Gondolj a családodra!
Gondolj mindarra, amit fel fogsz adni! Ez az élet nem olyan
csillogó, mint amilyennek hiszed. És soha nem lehetnek srácaid.
A szempilláim megrebbentek egy pillanatra, ahogy valami nagy
súly telepedett a mellkasomra.
– Sosem lehetnek srácaim – mondtam szinte suttogva. – Ez
nem valami ajándék, hanem egy kibaszott átok.
E szavak után kirongyoltam a szobából, hátrahagyva tágra nyílt
szemű, leesett állú barátnőmet. Annyira torkig voltam ezzel a
hellyel. Egészen őszintén megvallva, a Tessának mondottak
dacára, nem gyűlöltem azért annyira az itteni életet. Csakhogy
ilyen döntést én nem hoztam volna meg. Szerettem volna
megrémiszteni, hogy megkérdőjelezze ezt az egészet Blake-kel.
Nem tudhattam, hogy ennyi elég lesz-e. Ismertem, tudtam, milyen
önfejű. Talán meg kell látogatnom Blake-et, vagy akár még Lucast
is. Korábbi pártfogóm a hatodik ház feje volt, és Blake is ide
tartozott.
Talán Lucas elbeszélgethetne a sráccal. Nem igazán tudtam,
hogy az egyes házak fejei milyen hatalommal bírnak az alájuk
rendeltek felett. Persze ők voltak a Kvórum vezetői, és csoportban
rémisztőnek bizonyultak, de nem úgy tűnt, mintha a mindennapi
dolgok felett túlzott ellenőrzést gyakorolnának. Hivatalosan még
sosem találkoztam a negyedik ház fejével, noha én abba az ágba
tartoztam. Amiből arra jutottam, hogy mindig máshol járnak, és
egyéb ügyeiket intézik. A Kaptár szabályainak betartásáért
lényegében Ryder és csapata volt a felelős. Noha a vámpírok
magukat felsőbbrendűnek tartották, úgy festett, ők semmi
olyasmit nem csináltak, amivel bepiszkíthatták a kezüket.
Gyakran eltűnődtem azon, hogy miért adnak ekkora hatalmat
pont annak a fajnak a kezébe, ami egy napon összeállhat és
felkelhet ellenük. Erre eddig még nem került sor, de egyszer a
parazsak fel fognak majd lázadni. A selejtezés barbár szokás volt,
és nem voltam benne biztos, hogy a következőnél is a Kaptárban
leszek még. Időnként még mindig megjelentek rémálmaimban
azok, akiket megöltem.
Nem tudtam, merre lehet Lucas, de úgy éreztem, a legjobb
lenne a luxuslakásánál kezdeni. Lényegében átzúztam a Kaptáron,
fel a lifttel, és kirontottam az ötvenedik szintre. Meg sem álltam
addig, míg el nem értem a lakosztályát, ahol az öklömmel
dörömbölni kezdtem a fehér ajtón.
– Lucas! – A türelem jelenleg nem tartozott a legerősebb
erényeim közé. Rettegtem, és emiatt csináltam ilyen oltári
baromságokat.
Nem kaptam választ, és semmit nem hallottam a túloldalról.
Nem volt itthon. A francba! Később vissza kell majd jönnöm, mert
csak úgy nem őgyeleghettem itt. Hamarosan kezdődik a
műszakom a telefon– központban. De legalább a rendfenntartók
hazajönnek. Talán levezethetem a bosszúságomat, legalábbis
részben, azzal, hogy a szart is kiverem „csókolj meg, és három
napig nem hívlak” Ryderből. Igen, döntöttem el, ahogy hátat
fordítottam Lucas lakosztályának, ez tökéletes tervnek tűnt.

…………………….

Mikor tíz perccel később beléptem a terembe, ott két parazsat

láttam, és egyikük sem volt rendfenntartó, csak ugyanolyan
alantas szarlapátoló, mint én. Annyira szerettem volna
rendfenntartó lenni! Nem volt fair, hogy amíg ők kint a terepen
működnek, addig én itt raboskodom, és fogadom a hívásokat.
Aminek kilencven százaléka hamis riasztás. Az ő műszakuk lejárt,
így szó nélkül távoztak. Még mindig rengetegen megbámultak, és
jó néhányan megkörnyékeztek azzal, hogy töltsék velük egy kis
minőségi időt, de ők ketten profik voltak. Végeztek a melóval, és
csak ritkán szóltak hozzám. Amit én kimondottan csíptem.
Hátradőltem párnázott, magas támlájú székemben. Valamiért,
noha ilyenkor kétfős váltás dolgozott, én mindig egyedül voltam.
Vagy a szexi hatos valamelyik tagjával, vagy a rendfenntartók
tágabb csoportjába tartozók közül valakivel.
Ha már szóba kerültek, mostanra vissza kellett volna érniük.
Megfordultam a székkel, és fél szemmel folyton az ajtót lestem.
Szerettem volna hinni, hogy nem úgy viselkedem, mint valami
lökött barátnő, hanem inkább, mint egy aggódó barát. De az
igazság az, hogy majd’ belehaltam, hogy láthassam Rydert. Sok
okból. De leginkább azért, hogy először belenézhessek abba az
ezüst-fekete szempárba a „csók” óta, és kideríthessem, még
mindig ott vannak-e azok a mély érzelmek. Látnom kellett, hogy
én is hiányoztam-e neki.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem hallottam
meg a bakancsok koppanását, és mire felkaptam a fejemet, már
Kyle állt az ajtóban. Talpra szökkentem, és két lépéssel átszeltem a
köztünk lévő távolságot, aztán már ott is voltam előtte.
– Hé... – Kicsit még levegőért kapkodtam, és tudtam, hogy nem
ártana ismét visszanyerni a hidegvéremet. Igaz, hogy most
hivatalból aggódtam, de az érzéseim szinte a fülemen csordultak
ki. – Hogy ment az akció?
A műveletük részleteiről kevés szivárgott ki, és az is elég
vázlatosan. Olivér elárulta Jaydennek, hogy a seattle-i Kaptárban
valami belső probléma adódott, ami különleges elbánást kívánt.
És mivel Ryder és csapata voltak Amerika legjobb rendfenntartói,
nekik kellett közbelépniük. Szörnyen furának tűnt, hogy a többi
Kaptárban senki sem hallott semmiféle tömeges tébolyról. Mivel a
csúcsrendfenntartóinkat hívták, elég nagy balhénak kellett lennie,
hogy erre a pletykavonal felizzon. Lényegében itt maradtunk
védtelenül. De tuti, hogy csak a para beszélt belőlem, hiszen
mostanra visszatértek, és míg távol jártak, semmi szörnyűség nem
történt.
– Hé, Charlie maci! – köszöntött Kyle hatalmas vigyorral.
Előrehajolt, és nagy ölelésbe rántott. – Örömmel látom, hogy
szépen egyben tartottad a helyet, míg mi elvoltunk. – Nem
számítottam ilyen szeretetteljes megnyilvánulásra. Azt hiszem,
ezzel hivatalosan is befogadtak a rendfenntartók belső körébe.
Igen!
Nem is bírtam megállni vigyorgás nélkül. Ryder legjobb barátja
laza csávó volt. Nyugalmát csakis Ryder tudta kikezdeni. Egyér-
telmű, hogy közös múltjukban mélyen eltemetve lakozik valamifé-
le fájdalom.
– Errefelé minden csendes volt. És hogy ment a seattle-i nagy
buli?
Kyle, aki szokásos, fekete alapon fekete cuccait viselte,
megpaskolta a fejemet, majd besétált, és lerogyott a székbe, de
nem abba, amelyikben ültem.
– Seattle igazi kínszenvedés volt. A selejtezésre váró parazsak
fellázadtak, és erőiket egyesítve túszul ejtették a Kvórumot.
Kinyírták az ottani főrendfenntartót. Kurva nagy rumli támadt.
Minket azért hívtak, hogy tegyük meg, amit csak lehet a Kvórum
tagjaiért. Mire odaértünk, már kissé lecsillapodtak a kedélyek.
Csak az egyikük volt veszélyben, és ő sem komolyan. Ott kellett
maradnunk a selejtezés pár napjára, nehogy ismét baj történjen,
de minden csendesen alakult. Ryder és én alig aludtunk. Szinte
egész idő alatt a rohadt parazsakat hajigáltuk abba, amit ott
veremnek hívnak.
Azzal felemelte mindkét hosszú lábát, és feltette súlyos
bakancsát az egyik asztalra, hátradőlve ültében.
 – Úgy volt, még egy napot leszünk. Az ottani Kvórum valami
luxusvacsorát akart nekünk rendezni, de Rydernek addigra elege
lett a politikából. Úgyhogy a hátuk mögött visszaküldött minket,
és ő is csak annyi ideig marad, hogy jól lebassza őket, amiért az
időnket vesztegették. Ma éjjelre itt kell hogy legyen.
Nagyjából tudtam, hogy nem igazán sikerült eltitkolnom,
menynyire érdekel Ryder, noha semmi különösebbet nem
mondtam róla. Kyle viszont nem volt hülye, és hát látta a
szenvedélyes csókolózásunkat. Tőlem telhetőén igyekeztem hát
elrejteni a csalódottságomat, hogy még nem tért vissza, de elég
egyértelműen kudarcot vallottam.
– Minden rendben van, kis egyszavú. A mi nagy és rossz
vezérünk hamarabb itt lesz, mint gondolnád. Arra kért, adjam át
üdvözletét.
Valahogy megálltam, hogy ne törjön elő a torkomból a gimis
lányos visítás. Helyette csak bólintottam.

A nap további része agyzsibbasztóan lassan telt. Olivér és

Jayden bevackolták magukat a szobába, így a műszakom lejárta
után inkább felmentem a tetőre, ahol majd’ egy órán át kocogtam.
A frusztrációmon cseppet sem enyhített, és hogy Lucas még
mindig nem volt otthon, pedig ötször is megnéztem még aznap,
szintén nem javított a dolgon. Az is lehet, hogy Tessa egy szar
helyzet sűrűjében van éppen, én viszont nem fogok róla értesülni,
mert hosszú idő után most először nem kaptam tőle e-mailt. A kis
kirohanásommal annyit sikerült elérnem, hogy most már nem
nagyon fog mesélni vámpíros kiruccanásairól.
Meg kellett állítanom, mielőtt még valami hülyeséget csinál, de
persze abban a pillanatban, hogy szükségem volt Lucasra, a fehér
ballonos vámpírnak nyoma sem volt sehol.
Visszaszáguldottam a lakásomba, és hálát adtam az égnek,
amiért az ezerszer nyugodtabb Jaydent egyedül találtam.
– Hé, kész vagy vacsorázni? – kérdezte, amint berobogtam az
ajtón.
– Ja, csak öt percet kérek. – Majd’ éhen pusztultam, de
mindenképpen le kellett zuhanyoznom a futás utáni izzadtságot.
Nyolc perc alatt végeztem, plusz egy másodpercet szántam a
ruháim kiválogatására meg egy kis sminkelésre. Lehet, hogy
hangyányit berágtam Ryderre, de az tuti fix, hogy a lehető
legjobban akartam kinézni, amikor legközelebb találkozunk.
Három nap, semmi e-mail? Pöcsfej... még akkor is, ha sok melója
volt.
– Rohadtul dögös vagy, baby, ennek a meleg parázsnak a fejét
bármikor elcsavarhatod – Rittyentett egyet Jayden, ahogy
belibbentem szűk farmeremben, lapos sarkú bokacsizmámban és
testhezálló ujjatlan felsőmben. Ez utóbbit helyenként
megszaggatták, és ezeket a pontokat kis csipkeszálak tartották
egybe. Az összes cucc fekete volt, és a szokottnál kissé vastagabban
húztam ki a szememet. Arról nem is szólva, hogy leengedtem
hajamat, ami így a hátam közepéig ért.
Csókot leheltem Jayden felé, aztán belekaroltam. Kizúdultunk
a lakásból, és a parazsak ebédlője felé indultunk. Zsúfolásig tele
volt; mint általában, most is későn jöttünk, és mint mindig, az
egész helyiség lényegében egy másodpercre kővé dermedt, mikor
beléptünk.
Jaydent az ilyen szarságok nem izgatták, és szimplán húzni
kezdett maga után a rendfenntartók asztalához. Abban a
kiváltságban részesültünk, hogy ott ülhettünk. Nem sokakat
fogadott be a kis csapat, de a Ryder és köztem fennálló dolog, nem
is szólva Jaydenről és Olivérről, elegendő volt ennek kivívásához.
Még az is lehet, hogy a szexi hatosnak új névre lesz szüksége. Izgi
nyolcas. Szuper nyolcas... Majd dolgozom a nevünkön.
Megálltam, amikor csak öt üstököt számoltam. Mielőtt a csaló-
dottság úrrá lehetett volna rajtam, észrevettem, hogy összedugták
a fejüket, és túl halkan beszélgettek, nehogy bárki más hallhassa.
Feszült arcuk láttán a félelembe beleborzongott a testem.
Valami nem stimmelt.
Jayden otthagyott, és beállt a kajára várók egyik hosszú sorába.
Mint általában, most is majd’ éhen halt, és hamarosan egy Mount
Everest méretű ételheggyel tér majd vissza. Nem mentem utána.
Az étvágyam mostanra eltűnt, ahogy megtettem a pár hátralevő
botladozó lépést, hogy lerogyjak a Kyle melletti üres székre. Öt
fekete szempár nézett rám, és bár mindegyik rendfenntartó
másként nézett ki, most mégis ugyanaz a kifejezés ült az arcukon.
– Térjetek a lényegre! – mondtam, mert nem akartam
szarakodásra pazarolni az időt. – Mind úgy néztek ki, mint akik
kinyírjátok az első rohadt tagot, aki egy sanda pillantást vet rátok,
szóval tudom, hogy történt valami.
Kyle és Márkus – a vörös hajú rendfenntartó, aki
meglepetésemre megnyiratkozott, és most marha jóképűnek tűnt,
miután sokat vágatott bozontos szakállából és lófarkából –
egymásra néztek, nekem pedig valahogy sikerült megállnom, hogy
ne kezdjek el toporzékolni és visítani. Már fel akartam ugrani,
hogy a szart is kiverjem belőlük, noha bármikor feltörölhették
volna velem a padlót – vasárnap kétszer is –, mikor Márkus
válaszolt.
Mogorván csendült a hangja, és vaskos akcentusától csak még
morgósabbnak tűnt.
– Úgy volt, hogy Ryder jelentkezik, amikor elindul, majd akkor
is, amikor leszáll. Már harminc perce meg kellett volna érkeznie a
bázisra.
Kyle vette át a fonalat.
– Küldött SMS-t, mikor kiért a reptérre. A magángép készen
állt a felszállásra. De leszállás után nem jelentkezett be, és amikor
hívtam a repülésirányítást, azt mondták, hogy Ryder nem szállt le.
Nem is repült ide.
Miközben beszélt, a fejemben valami furcsa csengés indult,
olyan különös berregés. A pánik jele volt ez, és eléggé elterelte a
figyelmemet, így beletelt pár pillanatba, mire felfogtam, hogy mit
mond. Hogy Ryder eltűnt. Ryder, Amerika legmegveszekedettebb
parazsa. Mi a franc történhetett vele?
Visszafojtottam a rám törő hányingert, és mindkét kezemet
ökölbe szorítottam, ahogy szúrós tekintettel végigmértem
mindegyik srácot.
– Hát, akkor meg mi a faszra várunk? Tudjuk meg, mi lett vele!
– Amikor rémült voltam vagy aggódtam, rögtön káromkodni
kezdtem.
Kyle szája elvékonyodott, én pedig felismertem egy erőltetett
mosolyt. Nem ő volt az egyetlen. A többiek egyszerre tűntek
olyannak, mint akik jól mulatnak, de ugyanakkor le is vannak
nyűgözve.
– Ez veszélyes, Charlie. – Olivér hangja halkan, higgadtan
csendült. – Nem sok minden képes elbánni Ryderrel. Fogalmunk
sincs róla, mibe futhatott bele.
Eddigre már talpra szökkentem.
 – Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. – Azzal sarkon
fordultam, és anélkül, hogy hátranéztem vagy belebámultam
volna a körülöttünk ülők kíváncsi képébe, öles léptekkel átvágtam
a termen, és kiléptem az ajtón.
Oda sem kellett pillantanom, éreztem magam mögött a srácok-
ból áradó energiát, és igencsak nagy bátorságot kölcsönöztek
nekem. Tudtam, hogy szólnom kellett volna Jaydennek, mi a
stájsz, és hogy dühös lesz ránk, amiért otthagytuk, de nagyobb
biztonságban lesz itt, a Kaptárban.
Kyle gyors léptekkel zárkózott fel mellém.
– Mi a terved?
Két másodpercig gondolkodtam a válaszon.
– Azt mondjuk, bejött egy vészhívás, kirobogunk a furgonnal,
üvöltő szirénával. Irány Seattle, és ahol megállunk, ott
kérdezősködünk. Kihallgatjuk a pilótát, feltúrjuk a seattle-i
Kaptárt. Megteszünk bármit, amit csak kell.
Kyle párszor megrázta a fejét, és lesütötte a szemét, miközben a
testén megfeszültek az izmok.
– Vele kellett volna maradnom – mondta, ahogy befordultunk
a sarkon, és kinyitottuk a garázsba vezető ajtót.
Vállat vontam.
– Nekem meg Seth Petersszel kellett volna elvesztenem a
szüzességemet. Nem élhetünk a múltban. – Hajlamos voltam oda
nem illő poénkodásra és szarkazmusra, csakhogy ne kelljen
foglalkoznom komoly érzelmekkel. Én így vészeltem át a stresszes
időszakokat.
Olivér, Márkus és Jared mind jót kuncogtak. Sam viszont nem:
ő totálisan immunis volt Charlie bájára. Amikor a Humveehoz
értünk, fogtam a kulcsokat, és a vezetőoldali ajtó felé kerültem.
Kyle a szélvédőre tette a kezét, meggátolva, hogy kinyissam az
ajtót.
– Ügyes próbálkozás. Szállj be hátra, és bújj el! – Kivette a
kulcsokat a kezemből, miközben a srácok mind bezsúfolódtak.
A francba! Basáskodó parázs! De oké, Rydernek nyoma veszett,
és egyedül csak mi kerestük. Egyelőre engedelmeskedem, mert
nem akarok még több időt veszíteni. A hátamra feküdtem, és
magamra húztam pár termotakarót. A motor morajlóan életre
kelt, és aztán már robogtunk is kifelé. Itt hátul sokkal keményebb
volt öv nélkül utazni. Éreztem, ahogy az egyik srác erős kezével
lenyomja az oldalamat, ami sokat segített, hogy ne vetődjek
ide-oda. Pár perccel később Kyle hátrakiáltott.
– Oké, Charlie, felülhetsz!
Fú! Friss levegő után kapkodva engedelmeskedtem, és én is
felvettem az öt másik, nagydarab parázs rendfenntartó merev
testtartását. Akkor nem tudtam teljesen biztosan, de úgy hittem,
Sam volt az, aki lefogott. Ami váratlan, de kedves gesztus volt a
visszahúzódó sráctól.
Az összes parázs feszültnek, ugrásra késznek tűnt. Igyekeztem
én magam is összpontosítani, gondolataim sorra vették a helyeket,
ahol Ryder lehet. Ha emberek rabolták el, bárhol lehetett, de ha a
mi fajtánk kapta el, akkor csak korlátozott számú helyre vihették.
Valahol a kocsiban megszólalt egy mobiltelefon. Kyle
kotorászott egy darabig, mire sikerült elővennie, aztán
rápillantott.
– Ryder az! – Kihangosítóra kapcsolta. – Hol vagy? – Hangja
élesen, rekedten csendült.
– Pepperónis pizzát eszem – felelte Ryder hűvösen, de úgy
tűnt, mintha ki lenne fulladva, és reszelősen beszélt.
Mi a picsa? Ha csak azért maradt ki, hogy benyomjon egy
pizzát, saját kezemmel nyírom ki. De a visszapillantó tükörben
láttam, hogy Kyle arcából minden szín kifut, és az összes többi
srác összenézett.
– Hol? – kérdezte Kyle higgadtan.
– Ahol a tizenhatodik születésnapomat ünnepeltük.
Mióta ismerte egymást Kyle és Ryder, és miért beszéltek
kódolva?
– Kyle, hozd el a szerencsedzsekimet! Nehogy otthon felejtsd! –
Ryder nagyon megnyomta ezt a két mondatot.
Kyle tekintete találkozott az enyémmel a visszapillantóban, és
bólintott.
– Már nálam van. – Azzal letette, és kidobta a telefont a nyitott
ablakon.
– Mobilokat! – vakkantotta, mire mindenki előhúzta a telóit, és
kidobálták az ablakon. Ó, istenem! Öt okostelefont. Három ezrest
szórtak ki, csak úgy. Átmásztam a hátsó ülésről, közben Márkus
csinos lófarka párszor nekiütődött a seggemnek, és bepréseltem
magam Kyle vezető- és Olivér anyósülése mellé.
– Mi a franc folyik itt? – kérdeztem nem minden él nélkül.
Nekem nem volt mobilom, amit kidobhattam volna, és nem
tudtam, mi történik.
Kyle nem köntörfalazott.
– A pepperónis pizza a kódjelünk arra az esetre, ha szar kerül a
palacsintába, és a telókat bepoloskázták. Még sosem kellett eddig
használnunk. Ryder utálja a pepperónit, sosem enné meg.
Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez elterelje a
figyelmemet, de ki az, aki utálja a pepperónis pizzát? Jobban meg
kell ismernem ezt a tagot, mert a pepperóni rögtön a szalonna
mellett kapott helyet. Szakítóok lehet, ha a szalonnát is utálja.
– Szóval elmegyünk ebbe a pizzériába, a telók pedig be voltak
poloskázva?
Kyle élesen balra kanyarodott.
– Nem. Egy horgásztóhoz megyünk. A mobilok viszont tényleg
poloskásak voltak, a szerencsedzseki meg te vagy.
Erre már elmosolyodtam. Ryder kódnevet adott nekem.
– És ha a telók be vannak poloskázva, akkor nagy a sansz rá,
hogy van beépítve közénk egy tégla – vélekedett Márkus.
Hát... a francba! De legalább Ryder jól volt. Ez egy kis remény-
sugár. Arról nem beszélve, hogy azzal is törődött, hogy engem biz-
tosan magukkal vigyenek. Ez csak jelent valamit.

Vagy harminc percig tartott a feszült légkörű út, mire

megérkeztünk Portland egyik elegáns külvárosában egy
magánkézben lévő tóhoz.
– Itt ünnepelte a tizenhatodik születésnapját? – Körülnéztem,
és egyvalamit láttam: pénzt. Nagy házakat, divatos kocsikat meg
egy gyönyörű tavat, ami fölé hatalmas klubház magasodott.
Kyle a legtávolabbi parkolóhelyen állt meg a városi
terepjáróval, ami már teljes sötétbe burkolózott.
– Ja, a klubházban. Gazdag csókák voltunk. Tedd magad túl
rajta!
Aú! Érzékeny téma. Ki kellett volna próbálniuk, milyen nem
gazdag srácnak lenni. Én a tizenhatodik szülinapomat egy Chuck
E. Cheese-ben ünnepeltem.
– Az hogy lehet, hogy Ryderrel mindketten ugyanazon a
környéken nőttetek fel, és mindkettőtökből parázs lett? – De
komolyan, erre mennyi lehetett az esély?
Kyle telt ajka mosolyra húzódott, afféle ijesztő vigyorra.
– Ryder anyja és az enyém a legjobb barátnők voltak: gazdag
lányok őket elkényeztető családokkal. A ’60-as években jártunk, a
szabad szerelem meg az összes ilyen szarság korában.
Mindkettőjüket ugyanazon a bulin ejtették teherbe vámpírok.
Ekkortájt lobbiztak az egyenlő jogokért. Ügy volt, hogy
abbahagyják a kísérletezgetést a fajtánkkal, és ez olyan belsős ügy
volt, hogy megpróbáljanak minél több parázs bébit világra hozni.
Halványan rémlett, hogy Tessa mesélte, a ’60-as évek volt a
parazsak számára a legszebb korszak a vámpírtörténelemben.
Szóval Ryder és Kyle már ötvenévesek is elmúltak. Na persze, egy
nappal sem tűntek öregebbnek húsznál-huszonötnél. A parazsak
lassan öregedtek: húsz emberi év számított a parazsaknál egynek.
Nagyon sokáig éltünk.
– Ryderrel szinte születésünktől fogva haverok vagyunk, és
nincs nála jobb ember vagy parázs a világon. Mázli, hogy van
nekünk. – Kyle végzett kis szónoklatával, és hátrasüppedt az
ülésben, hogy az idő hátralevő részét csöndben várja ki. Ami
nekem teljesen megfelelt, mert bőven akadt min gondolkoznom.
Főleg a mi rejtélyes és elég titokzatos főrendfenntartónkon.
Mintha egy örökkévalóságig ültünk volna a furgonban.
Bizonyos idő elteltével már nem tudtam megőrizni a türelmemet.
Tényleg alig öt másodperc választott el attól, hogy beleőrüljek,
amikor végre megpillantottam elősántikálni egy ismerős árnyékot
a magas, sűrű sásból. A szívem dupla sebességgel kezdett verni, és
úgy kellett megfékeznem magam, hogy ki ne ugorjak a kocsiból, és
vessem rá magam. Ryder elég elgyötörtnek tűnt: bicegett és a jobb
vállát fogta.
Kyle kiugrott a terepjáróból, előrántotta a fegyverét, én pedig
úgy döntöttem, nagyon is követem a példáját. Hála az égnek, hogy
sötét volt, mert Kyle meg én nagyon kétes alakoknak tűntünk,
főleg úgy, hogy a fegyvereinket lóbáltuk.
Nagy nehezen lefékeztem vagy egy méterre Rydertől. Legszíve-
sebben megöleltem volna, de nem igazán tudtam, hogy helyes len-
ne-e. Volt köztünk némi zavar, hisz annyi minden feloldatlan ma-
radt a csók után. Mielőtt még fejben tovább boncolgathattam vol-
na a kapcsolatunkat, Kyle odaugrott a barátjához, hosszú karjával
átfogta a vállát, hogy rátámaszkodhasson.
 – Charlie nincs biztonságban – dünnyögte Ryder, ahogy
visszaindultunk a furgonhoz.
Kyle-lal egymásra pillantottunk. A barátja szavait alig lehetett
hallani. Rosszabb állapotban volt, mint gondoltam. Mi
történhetett? Mi köze volt ennek hozzám, és hogy ő tudott valamit
arról, hogy én „nem vagyok biztonságban”? Mire a kocsihoz
értünk, Márkus és Olivér már leghátul ült. Én beszuszakoltam
magam Jared és Sam közé, így Ryderé lehetett elöl az anyósülés. A
sérült parázs fogta a fehér gézt, amit Sam vett elő neki az
elsősegélydobozból, és letörölte vele a homlokán látszódó
vörösséget: a vágások láthatóan már begyógyultak. A kocsi zárt
terében orromat megcsapta a vér rezes szaga, és szinte azonnal az
jutott eszembe, amikor ittam belőle.
Tőlem telhetőn igyekeztem nem foglalkozni ezzel, inkább
előredőltem, és átkukucskáltam a két ülés között.
– Mi történt? A pilóta azt mondta, nem is repültél ide. De akkor
hogyhogy itt vagy? – Seattle három óra kocsival Portlandtől...
valahogy mégis visszajutott.
Ryder vakkantásszerű nevetést hallatott.
– Ezt mondta? A rohadék csapdába csalt. Mikor a pilóta letette
a gépet a Portland melletti mezőn, egy másik Kaptár
rendfenntartói ugrottak rám. A pilóta azt mondta, fel kell vennünk
még valakit. Nem bíztam benne, így felkészülten vártam őket.
Szent szar! Ryder megküzdött egy csapat rendfenntartóval, és
élve megúszta?
Ryder a szemembe nézett.
– Charlie, náluk van az eredeti vérmintád. Tudják, hogy a
véred nem olyan, mint a normális parazsaké, és hogy a negyedik
ház közvetlen leszármazottja vagy. Téged akarnak. Engem is az
ügyük mellé próbáltak állítani. Pénzt és rengeteg egyéb bonuszt
kínáltak.
A rohadékok.
Azt hiszem, mázlim van, hogy Rydernek van ez a
becsületkódexe. Sosem kételkedtem benne, hogy mélyen legbelül
jó srác, még akkor is, ha megsokkolt.
– Mennyi pénzt kínáltak? – Kyle rám villantotta gyöngyfehér
fogsorát. – Mindig jó tudni, hogy áll Charlie életének árfolyama.
Beintettem neki, de erre csak szélesebben vigyorgott.
– Három milkát – mondta Ryder.
 Lényegében tátva maradt a szám.
– Mármint... hárommillió dollárt? Amerikai dollárt?
Ryder kurtán igent bólintott. Hát, mit mondhatok erre? Ilyen
hihetetlenül sok pénzért saját magamat is elárulnám.
A műszerfalon a CB-rádió életre kelt, mire mindenki
abbahagyta a poénkodást, és odafigyelt.
– Itt a parancsnokság. Minden rendfenntartó térjen vissza!
Behatoltak a Kaptárba. Ismétlem, behatoltak a Kaptárba. A
biztonsági csatornán közöljétek a becsült érkezési időt! – Jason
hangja volt, a srácé, akit ismertem, akivel együtt dolgoztam. A
háttérben hallani lehetett a szirénák üvöltését.
Megfagyott a vérem.
– Jayden! – Ó, a francba! Otthagytam a legjobb barátomat.
Olivér valami furcsa hangot hallatott. Hátrakaptam a fejemet, és a
tekintetünk találkozott. Már tudtam, hogy nemcsak engem kapott
el a rettegés a támadás miatt.
Ryder még a levegőben elkapta Kyle kezét, mielőtt a barátja vá-
laszolhatott volna.
– Öt parázs rendfenntartó támadott rám. Négy átlagos, hétköz-
napi volt, de az ötödik, aki a pénzt kínálta, olyan harci stílusban
küzdött, amit felismertem. Egyforma erősek voltunk, és mielőtt túl
nagy kárt tehettem volna benne, elmenekült.
Erre olyan pillantást váltottak egymással, hogy a vér is meghűlt
bennem.
– Nehogy azt mondd... – Kyle olyan sápadt lett, mint amilyen
Márkus szokott lenni. És akkor még a skót parázs volt kettejük
közül a sötétebb színű.
Ryder azonban nem tétovázott.
– Szerintem a Menedék keze van benne.
– A kié? – Nem tetszett, hogy kirekesztve éreztem magam.
Tisztán látszott, hogy a kocsiban mindenki tökéletesen tudja, kik
ezek. A felhangzó együttes káromkodások ezt kellőképpen
elárulták. És ha ők aggódtak, akkor nem voltak kétségeim afelől,
hogy ezzel a Menedékkel nem volt ajánlatos baszakodni.
Ryder hallgatott egy sort.
– A Menedék a parázs zsoldosok egy elit csapata. Menedéket
kínálnak minden olyan parázsnak, aki nem akar a Kaptárban élni.
De ennek ára van. Nincsenek erkölcsi gátlásaik, senkihez sem köti
őket hűség, nincs semmi végcéljuk. Kiválóan képzett gyilkosok,
akik pénzért teszik, amit tesznek. Igazából felmagasztalt
bérgyilkosok. És szerintem valaki vérdíjat tűzött ki a fejedre.
A levegő nagy fúj tatás keretében szökött ki belőlem.
– Honnan tudod mindezt?
Az egész kocsi hallgatott. Ryder úgy nézett ki a kocsi ablakán,
mintha a múltba merülne. A hangja üresen csengett.
– Mert engem is a soraik közé fogadtak. Miután átalakultam,
pár évig elveszetten bolyongtam, ők pedig lehetőséget kínáltak
arra, hogy értelmet adhassak a fájdalmamnak. Kiképeztek, és
elvégeztem nekik pár munkát, míg rá nem jöttem, hogy
ártatlanokat ölnek. Akkor otthagytam őket.
Szent szar! Hát így lett Ryder ilyen halálos. Valami azt súgta,
hogy ha ez a Menedék képezte ki őt, akkor olyan népség lehetett,
akivel nem szívesen találkoznék.
– És biztos, hogy ők azok?
Ryder bólintott.
– Nem ismertem őket, de a harci stílusról szinte ordított, hogy
a Menedéké. Az a tag azért jött, hogy lássa, át lehet-e állítani, hogy
nem állnék-e ismét közéjük. És ha nem sikerül, akkor elintézzen,
mielőtt megtámadják a Kaptárt. Kettőt kellett volna küldeniük
belőlük, ha biztosra akarnak menni.
Legszívesebben a szememet forgattam volna erre, de Ryder
csak egy tényt közölt. Vagyis jobb lett volna, ha inkább hármat
küldenek.
Ryder folytatta.
– A vezérlőteremből érkezett hívás alapján azt mondom, hogy
úgy döntöttek, nem várnak tovább, hanem megkeresik Charlie-t.
Na, persze, ő nincs ott, hiszen velünk van, így aztán felfedték a
jelenlétüket. És most vissza akarják csalni.
Vacogó agyam minden szegletét perzselő pánikhullám
árasztotta el. Rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Nemcsak hogy
Jayden ott volt a megtámadott Kaptárban, de ezt a támadást
kiválóan képzett zsoldosok hajtották végre, akik engem kerestek,
és feltehetően tudtak arról, hogy ő a legjobb barátom és egyben
szobatársam.
– Lépj a gázra, Kyle! Jayden odabent van ezekkel a
pszichopatákkal! – kiáltottam fel. Istenem, kevesebb pofázás és
azonnali indulás kell ahhoz, hogy megmentsük a legjobb barimat.
Ryder megfordult, és a szemembe nézett.
 – Nem figyeltél arra, amit mondtam. A Menedéket senki nem
látja addig, míg nem akarja, senki nem hallja, míg nem akarja. És
most azt akarják, hogy tudjuk, ott vannak. Arra várnak, hogy
valami hülyeséget csinálj, mint például, hogy egyenesen belefuss a
csapdájukba. Nem mész vissza. Nem teszem kockára az életedet.
Vissza kellett fognom magam, hogy el ne küldjék mindenkit a
francba a kocsiban. Az rohadtul ki van csukva, hogy sorsára
hagyjam Jaydent.
– Nem érdekel. A legjobb barátom ott ragadt, és én
visszamegyek.
Erre mind a hat nagydarab, ijesztő pasi felnyögött. Mi van?
Tuti, nem azt várták, hogy megkönnyítem nekik a dolgot.
– Jobb lenne, ha leütnénk, és elrejtenénk valahova, míg
megoldjuk ezt a dolgot.
Majdnem elájultam, mikor rájöttem, hogy ezt Sam mondta.
Végül kegyeskedett megszólalni: halkan, komoran beszélt, egy kis
akcentussal. Orosz vagy ilyesmi lehetett.
– Komolyan beszélsz? – Mindkét kezemet a levegőbe löktem,
ahogy úrrá lett rajtam az ingerültség. – Sosem beszélsz, és amikor
először megszólalsz, azt mondod, hogy üssenek le. Ha közületek
bármelyik hatökör csak egy ujjal is hozzámér, az csúnyán megfizet
érte. Mindegyikőtöknek kopaszodásserkentőt teszek a
samponjába, és gyantacsíkot ragasztok a seggére. – Márkusra
mutattam. – Még neked is, te csinos lófarkas! Most azonnal
magatokkal visztek, és együtt megmentjük Jaydent meg a
Kaptárunkat!
Ekkor a kocsiban oldódott valamennyit a feszültség. Jared
tekintetében ott bujkált a leplezetlen derű, mikor a szemembe
nézett, szőke fürtjei összekócolódtak, ahogy beléjük túrt.
– Hát, most megfogott minket, pajtik. Mert azt végképp nem
akarom, hogy feldugjon a seggembe egy hajcsatot.
Ryder ekkor nagyon közel hajolt hozzám, tekintetét az enyémbe
fúrta, illata beburkolt, és kis híján kiütött.
– Mindvégig mellettem maradsz, Charlie. Ha ezt nem tudod
megígérni, nem viszlek vissza. Úgy megyünk oda, hogy tudjuk, azt
tervezik, hogy elkapnak vagy megölnek. Ezt meg kell értened,
mielőtt igent mondasz.
Nyeltem egyet, és egy darabig megszólalni sem tudtam. Hogy is
hívnak? Pislognom kellett párat, mire ködös gondolataim
kitisztultak.
– Ígérem, hogy mindig valamelyik rendfenntartó közelében
maradok, de neked is meg kell ígérned, hogy Jayden lesz az első
számú prioritás. Ő családtagnak számít.
Ryder és én mintha a végtelenségig néztünk volna
farkasszemet, hogy aztán egy másodpercre lesüsse pillantását, és
az ajkamat nézze. Vajon a csókunkra emlékezett? Végül bólintott,
és ebből tudtam, hogy megállapodtunk.
Kyle rám vigyorgott.
– Végig melletted leszünk. A te családod a mi családunk,
Charlie. Ezt mostanra már tudhatnád.
Ez megmelengette a lelkemet. Mindig csak én voltam, anyu
meg Tessa. Mostanra azonban sokkal nagyobb lett a családom.
Talán a parázzsá válás nem is akkora átok, mint aminek tartottam.
Talán sokkal több volt annál.

Mire elértük Portland határát, már szuroksötét honolt. Némán

autóztunk. Ryder ledöntött pár palack vért, aztán elszunnyadt, és
szinte végig húzta a lóbőrt.
– Hogy sikerült kiverekednie magát egy csapat parázs
rendfenntartó közül? – kérdeztem rá végül Kyle-nál, mikor
felbukkant az ismerős külváros. – És az egyikük a Menedék
zsoldosa volt. Normális parázs ő egyáltalán?
A körülöttem ülők közül erre többen felhorkantak, és ebből
sejtettem, hogy jókora hülyeséget mondtam. Mind tudtuk, hogy
Ryder vagy egymillió fényévvel áll távolabb a normális
parazsaktól, de miért volt ez így? Csak azért, mert olyan közel van
az Elsőkhöz? Mármint, miért volt ő olyan szuper és állat, én pedig
csak... én? Hiszen engem egy Első nemzett... vagy ilyesmi. Zavaros
volt az egész, mivel a vizsgálatok szerint én nem is voltam igazán
parázs. Gondolom, hiába voltam az Elsők utódja, mégis gáz
voltam, mert egyáltalán nem is voltam parázs. A vérvizsgálat nem
bizonyult egyértelműnek, így lényegében halványlila fingjuk sem
volt róla, mi is vagyok.
Ryder egy korábbi kérdésemre felelt.
– Elég komoly motivációm volt rá. – Mocorgott az ülésben,
kicsit nyújtózkodott, ahogy felébredt. – Említették, hogy te vagy a
célpont, le akartak fizetni, és ettől elvesztettem a fejemet.
– Mi lett a többiekkel? – érdeklődött Olivér. Napbarnított bőre
a szokásosnál is sötétebbnek látszott.
– Meghaltak – felelte Ryder színtelen hangon.
Ekkor megborzongtam, és ebben a pillanatban ébredtem rá,
hogy Ryder mennyire ijesztő is valójában. Mármint mindig is
tudtam, hogy rémisztő, de korábban még sosem éreztem ilyen
erősen ezt az érzelmet a jelenlétében.
A CB-rádió harsogva kelt életre.
– Központi rendfenntartó osztag, térjen vissza! Mi a helyzetük?
Gyaníthatóan egy rivális Kaptár egységei szivárogtak be, noha
egyelőre nincs nyomuk. A Kvórum zárlatot fog elrendelni.
A rendfenntartók egymásra néztek, egyikük sem vette fel a
rádiót. Úgy vélték, nemcsak egy zsoldos csapatot béreltek fel arra,
hogy engem megtaláljanak, de a Kaptárunkban áruló is lakozik.
Jelen szakaszban nem fogják elárulni, merre vannak.
Most Kyle szólalt meg.
– A Menedék nagyon profi, ha arról van szó, hogy egy Kaptárral
elhitessék, rengeteg támadóval van dolguk. Gyorsak, halálosak, és
hatékonyan ölnek.
A tekintetem ide-oda cikázott, ahogy egyszerre próbáltam
figyelni mindkét elöl ülő férfira.
– Szóval nem tudjuk, hogy a támadás mögött csak a Menedék
áll-e, vagy egy másik Kaptár is érintett? Mert ez a sok halandzsa
összezavar.
Ryder ajka mosolyra görbült.
– Nem számít. Bárhogy legyen is, a céljaink nem változnak –
megmentjük Jaydent, őt és Charlie-t biztonságba helyezzük, aztán
visszamegyünk a Kvórumért. Ez a sorrend.
Láttam, hogy erre többen is bólintanak, és ezzel már nem volt
gondom. Nem sok hasznomat fogják venni az elit zsoldosok ellen.
Feltűnt a Kaptár kapuja, ami elterelte a figyelmünket. Az ilyen
éjszakai autózástól mindig a frász kerülgetett. Az egy évvel ezelőtti
éjszakára emlékeztetett – amikor minden megváltozott.
Most már könnyebben ment az emlékezés, noha még mindig
felkavarodott tőle a gyomrom, és epe tolult a torkomba. Tessával
voltunk bulikázni, és az utcán valahogy elkeveredtünk egymástól.
Mielőtt még feleszmélhettem volna, elkapott két parázs. Az
egyikük arcba vágott, és mire sikerült magamhoz térnem, már a
biztonsági kerítés túloldalán találtam magam.
Olyanok voltak, akár a veszett kutyák: karmoltak, a ruhámat
próbálták leszaggatni rólam, én pedig tehetetlenül, harcképtelenül
feküdtem ott, és még sikoltani sem tudtam, mert az egyikük az
erős tenyerével befogta a számat.
Itt megszakítottam a gondolatot. Nem szerettem rágódni azon
az éjszakán. Megmentettek: jött valaki, aki leszedte rólam a két
parazsat, aztán letépte a fejüket. Nem tudtam, ki volt az, mert csak
röpke pillanatokra láttam, de egy szőke vikingre emlékeztetett, a
varkocsaival, hajában madártollakkal meg ilyen szarságokkal.
Gondolom, ezt a részt csak képzeltem, vagy ilyesmi, mert soha
senkit nem láttam a Kaptárban, aki akár csak megközelítőleg
hasonlított volna rá.
Leginkább azt sajnáltam, hogy nem maradtam és köszöntem
meg neki. Nem járt más a fejemben, csak a menekülés.
Kivonszoltam magam a területről, és felhívtam anyut, hogy jöjjön
értem. Összevertek, karmolások, véraláfutások borították a
testemet, véreztem. De nem erőszakoltak meg, nem is táplálkoztak
belőlem, és így szerencsésnek mondhattam magam. Más nők
általában nem voltak ilyen mázlisták, mikor parazsak kezébe
kerültek.
Hát ezért gyűlöltem a parazsakat, egészen addig, míg én is az
nem lettem. Mostanra ráébredtem, hogy tévedés egy egész fajt
utálni pár gonosz lélek miatt. Ahogy az emberek között, úgy a
Kaptárban is akadtak jók és rosszak. Mostanra ezt már beláttam,
és igenis készen álltam megvédeni újsütetű otthonomat és
családomat. Kész voltam kiállni parázs mivoltom mellett, és
szétrúgni pár segget.
 10. fejezet

RYDER KOMOR KÉPPEL BÁMULT KI A KOCSI ABLAKÁN, láthatóan

elmerült a gondolataiban. Kyle pár fa mögött parkolt le a
Humveeval, a Kaptár kerítésének külső vonalánál. Kék villogok és
szirénák villództak mindenfelé, amitől kísértetiesek lettek az
arcok. A Kaptárban elrendelték a zárlatot: ez volt a
szabványeljárás ilyen esetekben. Ryder most előrehajolt, és az ülés
alól előbányászott egy düftintáskát. Egy ideig kotorászott benne,
aztán kihúzott belőle két készlet kézi tapadókorongot.
Felismertem a kiképzőteremből.
– Sam, Márkus, ti kívülről másztok fel az ablakokon, és Charlie
lakásánál vártok.
Odadobta nekik a tapadókorongokat. Szent szar, ezt komolyan
gondolja? Hogy felmásznak a harmincharmadikig, és csak ezek a
tapadókorongok választják el őket attól, hogy leessenek? Mielőtt
kifejezésre juttathattam volna mind az aggodalmamat, mind a
hitetlenkedésemet, a két srác máris kiugrott a Humveeból, és
eltűntek az éj sötétjében. Olyan benyomást keltettek, mintha nem
lenne nagy cucc megmászni ezt a magas, szögesdrótszerű falat.
Máris szem elől vesztettem őket.
Ryder most Kyle-ra pillantott.
– Jareddel ti csináljátok a látványos figyelemelterelést. Tőlem
akár az előcsarnokba is behajthattok a Humveeval, csak intézzétek
el, hogy minden szem és kamera titeket figyeljen!
 – Nem kell aggódnod, haver. – A szörfös auszi tökéletesen
nyugodtnak tűnt, mintha csak abba egyezett volna bele, hogy
meglovagol pár kemény hullámot, és nem abba, hogy behajt a
kocsival az épületbe.
Ryder ezután Olivérhez és hozzám fordult.
– Olivér, te velem és Charlie-val maradsz! A lakásához
megyünk, ahol szinte biztosan várni fog minket a Menedék,
Jaydennel, mint a túszukkal.
Olivér erre a fogát csikorgatta, és bólintott. A gyomrom
csomóba ugrott. Nem, nem, nem, nem! Jobb lesz, ha Jaydennek
nem esik baja, mert ha igen, zsoldosok ide vagy oda, ma saját
kezemmel nyírok ki pár parazsat.
– Én is veletek megyek? — Nem számítottam rá, hogy ilyen
könnyen belemegy.
Ryder mostanra ismét felöltötte az ijesztő harcos ábrázatát.
Tényleg lúdbőröztem.
– Charlie, te leszel az árnyékom. Ahova én megyek, te is
odamész. Ha azt mondom, feküdj, lefekszel. Ha nem vagyok
elégedett azzal, hogy mennyire hallgatsz rám, leütlek, és
betuszkollak egy szekrénybe. Megértetted?
A francba! Ryder nem baszakodott.
– A seggedhez tapadok – vettem!
Halvány mosolyt villantott felém, és kezembe nyomott egy
feketén csillogó pisztolyt.
– Elmondom, hogyan használj egy ilyet. – Kyle-ra pillantott,
aki igyekezett elrejteni kaján mosolyát. A selejtezésen nem
használtak lőfegyvereket, de nem akkor volt először a kezemben
fegyver, mikor a múlt heti bevetéskor elintéztem azt a parazsat. Az
engem ért támadás után önvédelmi órákra jártam, és most furcsán
megnyugtató érzés volt a tenyeremben érezni a hűvös pisztoly
súlyát.
Ryder nagy levegőt vett, megtornáztatta a nyakát.
– Olivér, ha sikerül bejutnunk a lakásba, azt fogom majd mon-
dani, vidd ki onnan Jaydent és Charlie-t...
Olivér bólintott.
– És én kiviszem őket.
Ryder elégedettnek tűnt.
– Akkor csináljuk! – Felkapta a CB-rádiót. Ideje volt tudatni
velük, hogy bemegyünk. Na, persze, azt nem tudták, hogy a
többségünk nem a főbejáraton megy be.
– Központi rendfenntartó osztag úton befelé. Várható érkezési
idő hatvan másodperc.
Jason azonnal válaszolt.
– Hála istennek! Hárman törtek be, és a mieink közül tízzel
végeztek. Mostanáig semmi nyomuk.
A francba! Három zsoldos ólálkodik az otthonom körül? Soha
többé nem alszom.
– Majd mi elintézzük – válaszolt Ryder a rádióban, és
végignézett mindnyájunkon. – Jó vadászatot!
Kyle elvigyorodott.
– Tudod, ugye, hogy a CB-t is lehallgatja a Menedék?
Ryder visszavigyorgott.
– Tudom hát.
Bakancsa máris a kinti betonon csattant, Olivér és én pedig
követtük. Istennek hála, hogy úgy döntöttem, ma estére lapos
sarkú csizmát veszek. Kyle és Jared gumicsikorgás közepette lőtt
ki a Humveeval. Ők voltak a figyelemelterelőink. Másodpercek
alatt elértük a drótkerítést. Amint átjutunk rajta, máris a hatalmas
mosodánál leszünk, és az a legjobb út befelé, ha észrevétlenek
akarunk maradni.
Felnyögtem, ahogy pillantásom a magas kerítésre esett, a
tetején szögesdróttal.
– Miért nem a főbejáraton megyünk be?
Ryder rám sandított a szeme sarkából.
– Manuel miatt. – Erre felhúztam a szemöldökömet, és nagy
mázlija volt, hogy nem állt le a magyarázattal. – A Menedék
mesterlövésze miatt. Gyerünk! Elég a dumából.
Felugrott a kerítésre, és mászni kezdett felfelé. Olivér és én
követtük. A francba, ez rázósabb volt, mint amilyennek tűnt! A
drót belevágott az ujjaiba, és a lyukak nem voltak elég nagyok,
hogy beleférjen a csizmám orra. A hideg a legkevésbé sem segített,
de legalább hó vagy eső nem lassította a haladásunkat. A srácok
könnyebben boldogultak, de rajtuk kesztyű volt, rajtam nem.
Félúton járhattam, mikor összerezzentem. Az ujjaim mintha
ellilultak volna.
Ryder lenézett.
– Mi a baj?
Megráztam a fejemet.
 – Semmi. – Megragadtam a következő drótszemeket, mikor
kicsúszott az ujjaim közül. Szerencsére az utolsó pillanatban
sikerült megkapaszkodnom. Nem lett volna kellemes lezúgni.
Ryder, aki már majdnem felért, rámarkolt a szögesdrótra, és
áthúzta felette a testét. Azután lenyújtotta a kezét, hogy segítsen
nekem az utolsó szakaszon. Az ő erejével könnyedén felhúzott, én
pedig, ahogy átlendítettem a lábamat, fenékkel az arca felé, ismét
megcsúsztam, és majdnem mindketten leestünk. Már majdnem
visszanyertem az egyensúlyomat, amikor roppanó hangra lettem
figyelmes. Ryder erre lenyomott, a szögesdrót belemart a
testembe, és ekkor rájöttem, mi történt. Valaki ránk lőtt. A
lövedék köztünk süvített el, és csak azért nem talált, mert az utolsó
másodpercben megcsúsztam.
Ryder nem vesztegette az idejét. Erős markával lényegében fel-
emelt, és átlódított a kerítésen.
– Puhán landolj, és gurulj ki, Charlie! – kiáltotta.
A majd’ ötméteres zuhanás alatt vadul kalimpáltam, de
büszkeséggel töltött el, hogy nem sikítottam. Felkészültem a
becsapódásra, ahogy a talpam a talajnak ütődött, és éles fájdalom
hasított a lábszáramba. Úgy tűnik, a puha landolás vizsgát nem
teljes sikerrel tettem le.
Még hogy puha landolás és kigurulás! A valóságban él ez a
tag?
Éreztem, ahogy Ryder leugrik mögöttem. Olivér is megérkezett.
Mindhárman cikcakkban kezdtünk futni, mert újabb lövedékek
záporoztak körülöttünk, de túl gyorsan mozogtunk ahhoz, hogy
követni tudják a mozgásunkat. Elértük az oldalbejáratot, és Ryder
azonosítójával másodpercek alatt bejutottunk. Ezzel máris a
célunknál voltunk, közel a mosoda ledobóihoz. Gyorsan
végigmértem Rydert. Sértetlennek tűnt, aztán Olivérré néztem.
Szent szar! A rendfenntartó a jobb vállát markolta, ahonnan ömlött
a vér. Nem tudtam, hogy a kerítés hasította fel, vagy egy lövedék
találta el.
– Olivér – nyújtottam felé a kezemet.
Félresöpörte.
– Jól vagyok. Most Jayden a fontos.
Tétováztam kicsit, aztán bólintottam. Egyikünk sem fog
aggódni holmi sérülések miatt, míg Jayden biztonságba nem
kerül.
 Ryder ekkor egészen közel lépett hozzám.
– Nem azért jöttek, hogy megöljenek, Charlie. Manuel sosem
hibázik. Megsebesíteni akart, nem kinyírni. Elve akarnak elfogni.
És még azt hittem, a mesterlövész azért tévesztett célt, mert
olyan királyul mozogtunk. Várjunk csak? Hogy élve szeretnének
elfogni? Jobban örültem volna, ha inkább meg akarnak ölni.
– így kicsit változik a terv. Nem számít, mi történik odabent, a
közelemben maradsz. A srácok el tudnak bánni a Menedékkel.
Hibát követtek el, amikor csak három zsoldost küldtek. Tudom,
hogy egyikük lent lesz az előcsarnokban, Jaredre és Kyle-ra várva.
így nekünk marad kettő, meg a mesterlövész.
Á, szóval bár a Kaptár azt hitte, hárman vannak, Ryder már
akkor tudta, hogy legalább négyen lehetnek...
Ryder kétrét görnyedve nesztelenül előrelopakodott a folyosón
a lépcsőházig. Tökéletesen utánoztam minden mozdulatát. Semmi
kétségem nem volt afelől, hogy ha létezik valaki, aki képes életben
tartani egy veszélyes szituban, akkor az Ryder lesz. Előhúzta a
fegyverét, és hang nélkül kinyitotta a lépcsőház ajtaját, aztán ő az
egyik, Olivér a másik oldalra állt, és előbb bekukkantottak, mielőtt
beléptek volna. Elindultak felfelé, jobbra-balra nézve. Ryder az aj-
kára tette az ujját, jelezve, hogy innentől teljes csendet akar. Mint
a macskák, úgy lopakodtunk fel a harmincharmadik emeletig, és
ott a Jaydennel közös lakásomig. Baromi hosszú volt az út, és
rohadtul szerettem volna nyafogni, de megálltam szó nélkül.
Egyetlen parázs vagy vámpír sem keresztezte az utunkat. A Kaptár
zárlat alatt állt, ami már csak azért is jó volt, mert majd’ kivert a
frász, és szinte tuti, hogy rálőttem volna bárkire, aki felbukkan.
Végül elértük az emeletemet. Ryder állt az élre, és már le akarta
nyomni a kilincset, amikor enyhe léghuzat simított végig rajtam.
Mindössze ennyi jelezte, hogy van felettünk valami, aztán egy
fekete árnyék hullt ránk lényegében az égből. Az ujjam
megrándult a ravaszon, és sikerült kilőnöm a lámpát felettünk.
Pöpec: nemcsak, hogy nem öltem meg senkit, de még mindent
sötétbe is borítottam.
Ami láthatóan nem zavarta Rydert. Egyetlen mozdulattal
sikerült megpördülnie, blokkolnia a maszkos férfi meglendülő
kezét, és védőállást felvéve elém kerülnie. Parázslátásom elég jó
volt ahhoz, hogy lássam, amint egy fegyver elrepül és nekicsattan a
falnak, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy kié lehetett.
Legalább nem lőtt vele senki. A falhoz hátráltam, ahol némán
megálltam, még mindig izzadt tenyeremben szorongatva a
fegyveremet. Itt nem használhattam. Túl sötét volt, és nem
kockáztatom meg, hogy a mieink közül találok el valakit.
Olivér Ryder segítségére sietett, sérülése ellenére is fürgén és
nesztelenül. Rúgott egyet, amivel hátba találta a másik tagot. A
fekete ruhás férfit – aki totál úgy öltözött, mint egy nindzsa,
arcmaszkban volt meg minden – teljesen lefoglalta, hogy Ryder ne
törje el valamelyik végtagját, és nem vette észre Olivért. A nindzsa
a földre zuhant, de közben sikerült kirúgnia, és Olivér elrepült, le a
lépcsőn.
Mielőtt lerohanhattam volna, hogy megnézzem, jól van-e a
barátom, a nindzsa máris felpattant, és balra pördült. Lényegében
átreppent a lépcsők felett, felém. Emelni kezdtem a fegyveremet,
amit korábban leengedtem az oldalam mellé, mivel úgysem
vettem hasznát, de ösztönösen tudtam, hogy túl lassú leszek. Ez a
tag úgy mozgott, akár az árnyék, olyan gyorsan, hogy szinte csak
egy elmosódott folt volt. Alig hogy a marka összezárult a
torkomon, az én ujjam pedig megfeszült a ravaszon — az sem
érdekelt most, ha csak a tökét sikerül ellőnöm, ami tutira
lelassítaná –, Ryder vetődött ki az árnyékból, ugyanolyan
elmosódott foltként, és egyenesen halántékon vágta a nindzsát.
Ahogy a menedékes csóka megingott, Ryder felfelé lendítette a
pisztolyát, és csövét a behatoló tarkójának nyomta.
Mintha megállt volna az idő. Láttam Ryderen, hogy habozik.
Nem volt hidegvérű gyilkos. És mivel ismerte a Menedékből jött
nindzsát, lehetséges, hogy egyik régi cimborája volt.
– Fújd le ezt a melót, és hagylak élve távozni! – csendült Ryder
éles hangja.
Láttam, hogy a nindzsa nagy levegőt vesz.
– A lányért többet fizetnek, mint bármely más melóért, és
mindig is túl puhány voltál, hogy közénk tartozz. – Azzal a nindzsa
kétrét görnyedt, cigánykerekezett egyet, és gyomron rúgta Rydert,
aki ettől hátratántorodott. Nem vesztegette az időt arra, hogy
ismét harcba szálljon. Felszökkent a levegőbe, átpördült a korlát
felett, leugrott a lenti lépcsőre, és már el is tűnt.
Egy pillanatig sem haboztam, és lerohantam a lépcsőn
Olivérhez. Valamivel könnyebben lélegeztem, amikor láttam, hogy
a latinó rendfenntartó lassan magához tér. Felnyögött. Majdnem
elestem az utolsó pár fokon – legalább tíz lépcsőt zuhant –, és
csúszva fékeztem le mellette.
A szeme meg-megrebbent, mielőtt rám tudott volna fókuszálni.
– Jól vagyok. Menjetek Jaydenért! – Csak a feladattal törődött,
és tudtam, sosem bocsát meg nekem, ha nem hagyom most itt
rögtön a lépcsőn. Na, persze, ha Olivérnek bármi baja esik, akkor
Jayden lesz az, aki aligha bocsát meg nekem.
Lehajoltam, és arcon csókoltam.
– Bújj el! Meg ne ölesd magad! Megmentjük Jaydent, és
visszajövünk érted.
Felült.
– Megpróbálok eljutni a többi sráchoz. Ők majd bevisznek az
egyik kórterembe. Csak egy kis vér kell, és jól leszek.
Most azonban nem festett jól. A karja megint csúnyán vérzett,
és a kezében egész biztosan több csontja is eltört. Vajon miért nem
a táphelyiségbe megy vérért? Gondolom, az is zárlat alá került.
Megéreztem magam mögött valakit. Ryder állt meg felettünk
védelmezőén.
– Szerezz egy kis vért! Úgy sejtem, jól fog még jönni nekünk.
Találkozunk a Humveenál!
Olivér odabólintott a vezérének, és valami kimondatlan
játszódott le kettejük között. A szexi hatos egy család volt, és az
ilyen helyzeteket nem viselték könnyen. Főleg az elválást nem.
Ryder ekkor lehajolt, és mielőtt bármit mondhattam volna, egy
fegyvert dugott a csizmámba. Láttam, hogy a nindzsáé. Nem
kérdeztem rá — jó oka lehetett rá, és nekem nincs bajom ezzel az
okkal.
Ryder máris elindult, saját fegyverét nem tette el. Én felkaptam
az enyémet onnan, ahol még korábban elejtettem. Újra kell
kezdenem a kiképzést. A fegyverek hamar ijesztővé és furcsává
váltak, amikor az ember nem állt velük rendszeres kapcsolatban.
Ezúttal senki sem ugrott ránk. Az ajtó hangtalanul kinyílt, a
szememet pedig le nem vettem az előttem tornyosuló széles
hátról. Nem kérdeztem semmit, csak követtem azt a hátat a
folyosón. A lakásom ajtaja nem volt zárva, de Ryder egyetlen erős
rúgást mért rá, amitől az úgy csapódott befelé, mintha csak
papírból lenne, és nekicsattant a falnak.
Először semmit sem láttam. Ryder ment elöl, előreszegezett
fegyverrel, ijesztő ábrázattal. Vagy nyolc másodpercig semmit sem
tudtam kivenni tőle, de abban a pillanatban, amint beláttam
mögé, a vérem valami egészen furcsa dolgot művelt: egyszerre
fagyott meg és forrt fel. Jaydent egy székhez kötözték, mögötte
maszk nélküli zsoldos állt. Nem volt sem különösebben magas,
sem széles, és semmilyen jellegzetes vonással sem dicsekedhetett.
Egérbarna hajával semmitmondó látványt keltett. De a szeme
ijesztő volt – hamufekete, szó szerint, ezüstös karima nélkül –, és
tompának tűnt... halottnak. Ez nem rendes srác volt.
Mivel én a legjobb barátomra összpontosítottam, láttam rajta,
hogy kissé tompa, mintha olyan erősen megütötték volna, hogy
attól elkábult, vagy benyugtatózták. Az uncsi tag fegyvert szegezett
Jayden tarkójára: a keze higgadtan fogta a fegyvert, még csak
kicsit sem remegett, mintha órákig képes lenne ebben a
testhelyzetben maradni. Mögötte nyitva állt az ablak, és
eltűnődtem, vajon Sam és Márkus odakint várakoznak-e? De
miért hagyná nyitva az ablakot a menedékes? Vagy így jutott be?
– Ryder... – A hangja ugyanolyan semmitmondó volt, mint a
külseje. Annyira furcsa volt, de úgy éreztem, hogy mindent
elfelejtenék erről az alakról abban a pillanatban, hogy eltűnik.
Feltehetően ez volt az erőssége. Kivéve a halott szempárt, ami
valósággal beleégett az agyamba.
A fickó folytatta:
– Nagyon kedves tőled, hogy elhoztad a célpontot.
Ryder még fél métert sem tett meg a lakásban. Én szorosan
mögötte voltam, mert tudtam, frászt kapna, ha nem tapadnék rá
ennyire. Na, persze ez nem gátolt meg abban, hogy nem is egyszer
alaposan körülnézzek. Majdnem biztosra vettem, hogy a
Menedékből nincs itt más, de sosem mehet tutira az ember.
– Laz, erősen reméltem, hogy nem kell viszontlátnom a ronda
képedet. – Ryder nyugodt hangon beszélt, de éreztem rajta, hogy
feszült.
Laz képére ekkor végre valami arckifejezésnek nevezhető dolog
költözött, egyfajta gúny vagy rezignáltság. Nehéz volt megítélni.
– Ismered a gyakorlatot, rengetegszer csináltad már korábban.
Dobd a földre a fegyvereiteket, és ha nem adod át a célpontot tíz
másodpercen belül, lelövöm a barátját!
A gyomrom ökölbe szorult, amikor megláttam a Jayden
szemében felvillanó félelmet. Ryder a tőle megszokott
higgadtsággal dobta le a fegyverét, kivette az enyémet a kezemből,
és azt is a padlóra lökte. A csizmámba dugott pisztoly súlyát még
most is éreztem, és megkönnyebbülten gondoltam arra, hogy
maradt még egy rejtett tartalékunk.
– Rúgd őket ide! – közölte a Menedék zsoldosa.
– A dupláját fizetem, ha lefújod a melót – mondta Ryder,
ahogy mindkét fegyvert átrúgta a mozaikpadlón. Azok Jayden
megkötözött lábánál landoltak.
Laz kissé meglepettnek tűnt.
– Nem vall Ryderre, az aranyifjúra, hogy fikarcnyit is törődik
egy csajjal. Úgy tűnik, ő számodra nem is csak egyféleképpen
különleges. Lehet, hogy elszórakozom vele, mielőtt átadom.
Arra nem kerül sor, seggfej.
Laz ekkor teljes figyelmét Rydernek szentelte.
–Mindketten tudjuk, hogy nem engedheted meg magadnak
anyagilag. Ez a célpont majdnem az egész évemet fedezi, és én be
fogom őt vinni. Akik őt akarják, bármennyit hajlandóak fizetni
érte. Fontosabb, mint ahogy azt gondolod.
Már megint rólam volt szó, arról, hogy én vagyok a mindennél
fontosabb, kicseszett egyszarvú. Mostanra beértem volna azzal is,
ha egy sima ló lehetnék. Az egyszarvúk túlértékeltek.
Ryder ekkor elvigyorodott, ami egyszerre volt rémisztő és szexi.
– Pontosan ismerem az értékét. És sosem fogod rátenni a
mancsodat.
Laz erősebben nyomta neki a fegyver csövét Jaydennek.
Barátom feje előrebillent a nyomás hatására.
– Búcsúzzatok el a barátotoktól!
– Ne! – sikoltottam, és akkor nem érdekelt, hogy Ryder mit
parancsolt korábban. Inkább feladom magam. Ha Jayden
miattam hal meg, az annyi, mintha magam is halott lennék. Sosem
tudnék többé megbékélni önmagámmal. Félrelöktem Rydert, akit
ez készületlenül ért, és megtántorodott. így lett helyem, hogy
előreléphessek, de mielőtt megtehettem volna, Sam ugrott be az
ablakon. Mindkét kezében pisztolyt tartott, és mielőtt földet ért
volna, máris tüzet nyitott. Éreztem, hogy valami forró ragadja meg
a lábamat, és amikor lepillantottam, azt láttam, hogy Ryder
tenyere fonódik a bokámra, és ránt a földre maga mellé.
– Jayden! – sivítottam, miközben lövedékek repkedtek. A
legjobb barimnak jobb, ha nem esik semmi baja, különben fejek
fognak hullni!
 Nyögést hallottam, és sikerült átfordulnom, így láthattam, hogy
Jayden székét előrelökték. Hála istennek! Úgy tűnt, jól van, és most
azon vesződik, hogy kiszabaduljon. A lövöldözés abbamaradt,
ahogy Laz és Sam egymásnak ugrott, és verekedni kezdtek. Úgy
tűnt, Laz inkább a birkózást részesíti előnyben. Azonnal a földre
terítette a nagydarab rendfenntartót, de Sam hamar összeszedte
magát. Gyors volt, és sikerült átbillentenie Lazt, majd kétszer
megütötte könyökkel.
Ez elvonta a figyelmemet, de közben Ryder nesztelenül
felpattant, és megindult a szobában, hogy segítsen a csapattársán.
De mielőtt elérhette volna, újabb sötét árnyék röppent be az
ablakon. Márkusra számítottam, de a tetőtől talpig feketét viselő
alak nem hasonlított a skót rendfenntartóra. A Menedék zsoldosa
volt. Ryderen landolt, és gyepálni kezdték egymást. Én hason
kúszva igyekeztem Jaydenhez. Ha sikerül kiszabadítanom, együtt
menekülhetünk el. Rögtön visszajövök Ryderért, amint a
barátomat biztonságba helyeztem.
Levegő után kapkodtam, mert Laz Sam fölé kerekedett. Kést
rántott elő fekete gyakorlójából, és párszor gyomron szúrta vele a
másikat. Ryder szeme ekkor gyakorlatilag fényleni kezdett, majd
felmordult, a Menedék zsoldosát karkulcsba fogta, és egy apró
rántással eltörte a nyakát. De itt nem állt le, addig folytatta a
csavaró mozdulatot, míg a fej teljesen le nem szakadt a testről. Vér
spriccelt mindenfelé, de másodpercek alatt erecskékké szelídült. A
parazsak sokkal kevésbé véreznek, mint az emberek. De most
komolyan, ez mi?. Milyen erő birtokában kell lennie annak, aki
képes szó szerint letépni valaki fejét? Felfoghatatlan volt.
Ryder Lazre vetette magát, lelökve Samről. Laz félretaszította a
támadóját, és felpattant, a nyitott ablak felé vetette magát, majd...
kiugrott. Tántorogva felálltam, és a nyitott ablakhoz rohantam, a
sarkamban Ryderrel. Még időben értünk oda, hogy lássuk, mint
zuhan Laz gyorsan lefelé, hogy a következő pillanatban
megrántson egy zsinórt, és fekete öltözékéből szárnyasruha
legyen, olyan, mint a bázisugróké.
Aprót sikkantottam, mikor Márkus feje bukkant fel az
ablakban, ahogy a tapadókorongokon kapaszkodott.
Elvigyorodott.
– Bocsesz, egy kicsit lekötött a mesterlövész. A főnökével együtt
ugrott ki.
 Ekkor pillantottam meg egy másik szárnyasruhát is, ahogy
távolodik a Kaptártól.
– De utánuk mehetek, ha akarod. – Ryderre villant a tekintete.
Aki a fejét rázta.
– Ne menj! Sosem érnéd őket utol. Még le sem érsz, ők már
felszívódnak.
– A francba, szóval mind megúszták? — kérdeztem bosszúsan.
– Vagyis a halott tagot kivéve... – Akiről azt gyanítottam, hogy a
lépcsőházi nindzsa lehet. Mivel lehajította Olivért a lépcsőkön,
nem éreztem túl sok sajnálatot iránta.
Ryder kezével az ablakpárkányt szorította egy ideig, aztán végül
visszafordult hozzám.
– Vissza fognak jönni. Ez csak a próbaüzem volt. Könnyű
zsákmányt reméltek úgy, hogy engem kiiktattak. Legközelebb
jelentős erővel csapnak le.
Szuper és állat hír volt ez így ennek a szar napnak a végén.
– Nem akarom félbeszakítani ezt a kis bájcsevejt, de nem
segítene valaki, a rohadt életbe? És hol a pasim? – Jayden kiköpte
a szájpecket, és dühösen nézett fel ránk a földön fekve.
Hoppá, nem jutott még rá időm, hogy kiszabadítsam!
Négykézlábra ereszkedtem, hogy kioldozzam a kötelékeit, és
ebben a pillanatban Olivér meg Kyle bukkant fel az ajtóban. Olivér
vagy nyolc palack vért szorongatott, és sokkal jobban festett.
– Azt hittem, azt mondtam, a kocsinál találkozunk. – Ryder
nem tűnt mérgesnek.
Olivér rá se bagózott, kizárólag Jaydenre koncentrált. Az ujjaim
a vastag kötelekkel babráltak már, de még meg sem tudtam
lazítani őket, mikor Olivér érkezett, és finoman odébb tett, hogy
innen átvegye. A szemében ezüstös fény táncolt: a hangulata
gyilkosnak tűnt, de a keze finoman dolgozott, ahogy átvágta a
köteleket.
– Bántott? – csikorogta Olivér, mikor Jayden végül
kiszabadult. A rendfenntartó lehajolt, és talpra támogatta a
pasiját.
Jayden izmos karja remegett, ahogy átölelte Olivért.
– Igen: szörnyű a zenei ízlése, a szája pedig büdös. Borzalmas
volt.
Hát ezért voltunk mi a legjobb barátok – mindketten botrányo-
san tudtuk időzíteni a hülye vicceinket.
 De segített is oldani a feszültséget. Még Olivér vonásai is
meglágyultak. Ááá, Jayden, a világ tényleg sötét hely lenne
nélküled! Képtelen voltam megállni, hogy oda ne lépjek hozzájuk,
és vonjam csoportos ölelésbe mindkettőjüket. Erős karok öleltek
át, én pedig szörnyen megkönnyebbültem, hogy ma senki nem
sérült meg súlyosan. A családom egyelőre megmenekült. Mázlim
volt. De nem felejtettem el, mit mondott Ryder. Hogy
visszajönnek, méghozzá hamar. Mázlink lesz legközelebb is?
Ryder tőlünk távolabb állt, kellően előreszegezett állal ahhoz,
hogy szobornak is beilljen. Kristálytisztán látszott rajta, hogy
nincs kedve ünnepelni. Ma éjjel az aggodalmai nem fognak
csillapodni. Ezüst szemének mélyén érzelmek szélvihara tombolt.
De a legrosszabb a belőle áradó fagyosság volt. Ez a helyzet
valamit kiváltott belőle... irántunk. Nem tudtam pontosan, mit, de
nem tűnt jónak. Ismét azt éreztem, hogy távolodik, hogy falakat
húz fel.
Szuper. Úgy tűnt, visszatértünk a régi időkhöz, amikor csak úgy
kezelt, mint a parazsak selejtezésére készülő negyvenhatost.
 11. fejezet

RYDER BEÜTÖTTE A KÓDOT A RIASZTÓBA, ami leállította a villogó

fényeket és a süvítő szirénákat. Ketten – Márkus és Kyle – az
ujjlenyomataikkal és retinaszkennerrel azonosították magukat,
mire a Kvórum-tagok lakosztályainak biztonsági kapuja kinyílt. A
felvonók korábban leálltak, és az egész Kaptárt részekre osztották
a behatolás alatt működésbe lépő kapuk. Nem lepett ugyan meg,
de azért lenyűgöző volt az épület védelmének mértéke. Persze a
zsoldosok mostanra mindezt tudták már – nagy vonalakban
ismerték az elrendezést, megismerték, mi az eljárás –, és
legközelebb nem követik el ugyanazokat a hibákat.
A vezérlőteremben ültem. Márkus az egyik oldalamon nyúlt el,
Sam a másikon. A sötét hajú rendfenntartó ismét az a hallgatag és
halálos parázs lett, mint korábban: nem beszélgetett velem, de a
jelenléte ugyanolyan megnyugtató volt, akár Márkusé, aki skót
akcentussal csacsogott.
– Majdnem leestem a falról, mikor a kocsi berobogott az
épületbe. Ez azonnal elterelte a mesterlövész figyelmét. Azonnal
arra figyelt, nem a saját emberei-e azok. így Samnek és nekünk
volt időnk elfoglalni a helyünket az ablaknál.
Mint kiderült, a mesterlövész a lakásunk melletti ablaknál
foglalta el az állását. Kinyírta volna a srácokat, ha nem csinálunk
pár elterelést. Jayden szuperségnek találta, hogy kocsival zúztak
be a földszintre. Persze csak addig, míg Ryder őt és Kyle-t le nem
küldte, hogy lássanak neki a javításnak, a rendfenntartók
csapatával egyetemben. Noha a központi magot csak hatan
alkották, a fő alakulatban több- tucatnyian szolgáltak. Közülük
tízen meghaltak, és tudtam, hogy a Kvórum most éppen a
temetésüket készíti elő. A parazsak nem részesültek olyan
búcsúztatásban, mint a vámpok, de azért kijárt nekik a szertartás.
Rydert azóta nem láttam, hogy a lakásomban voltunk.
Egyszerre volt ott mindenütt, intézett mindent, és...
– Tudod, éppen szívességeket kér. – Márkus abbahagyta az
ötletszerű fecsegést, és olyan témára váltott, ami a leginkább
érdekelt. – Mármint Ryder. A kapcsolatait használja arra, hogy a
Menedék ne támadhasson rád ismét: ki akarja deríteni, hogy ki
bérelte fel őket.
Erre csak a fejemet ráztam, automatikusan átöleltem magamat,
mintha csak vigaszt keresnék.
– Nem értem. Tudom, hogy nem vagyok hétköznapi. Tudom,
hogy minden jel szerint az egyik Első közvetlen utódja vagyok, de
amellett, hogy egyszer sikerült egy kicsit lebegnem, semmi mást
nem csináltam. Akkor miért bajlódnak velem ennyit?
Hárommillió dollár rengeteg pénz. Ennek semmi értelme. Mit
akarnak tőlem?
Sam megmoccant mellettem. A biztonsági kamerák felvételeit
ellenőrizte, a zsoldosok megérkezését nézte végig. Az volt a
feladata, hogy kiderítse, miként sikerült ilyen könnyen
behatolniuk, hogyan halhatott meg tíz rendfenntartó még a
lezárás előtt. A pillantása egyszer-kétszer rám villant, de nem
kezdett el találgatni, ahogy Markusszal tettük.
A skót rendfenntartó feltette jókora patáját az asztalra, és
hátradőlt, felvéve kedvenc testtartását.
– Nem tudom, csajszi, de bármi történik is, kiállunk melletted.
Senki nem fogja ellopni az egyszarvúnkat, míg mi vigyázunk rád.
Legszívesebben megütöttem és megöleltem volna – egyszerre.
Az egyszarvúnk. Annyira arrogánsak voltak. De egyben a
családtagjaim is, és nagyon is tetszett, hogy a sajátjuknak
tekintenek.
– Meg kellene néznem, hogy van Jayden – tűnődtem
fennhangon, azzal elengedtem magam, és kezemet a hűvös
fémasztalra tettem. – Még mindig nem heverte ki a dolgot, és nem
akarom, hogy egyedül kínlódjon azon, milyen közel járt hozzá a
halál.
 Sam állított meg, ahogy felálltam: ehhez elég volt az alkaromra
tennie a kezét.
– Olivér vele van.
Mindössze ennyit mondott, aztán már el is engedett, és
visszatért a felvételeihez. Párszor megráztam a fejemet. Sam
koncentráltsága kicsit zavarba ejtett, de mostanra kezdtem látni,
hogy a többnyire szófukar rendfenntartóban messze több van.
Az ajtó felől felhangzó nesz hallatán mindhárman arra
pördültünk a székünkkel, és láttuk, hogy Lucas lép be, mögötte
meglebbent fehér ballonkabátja. Fáradtnak tűnt. Az elmúlt fél nap
mindenkit megviselt a Kaptárban.
– Beszélhetek veled, Charlene? – Halkan szólalt meg, kissé
reszelésen.
Felpattantam, és egy utolsót kacsintva Márkusra, Lucashoz
sétáltam. Nekem is beszélnem kellett vele. Még mindig nem
kértem meg arra, hogy lépjen közbe Tessánál és Blake-nél.
Reméltem, hogy ők ketten egyelőre még nem csináltak semmi
hülyeséget. Meg kellett mentenem a barinőmet.
Lucas mellett lépkedtem végig a folyosón, ami a büfébe
vezetett: jelenleg üresen állt, több száz székkel, így lehetett igazán
felmérni a hely valódi méretét. Szinte leesett az állam, amikor arra
gondoltam, hogy ezek az asztalok minden étkezésnél zsúfolásig
megtelnek. A Kaptár az igazat megvallva már túl kicsi volt az egyre
több parázsnak. Minden selejtezést egyre kevesebben és
kevesebben élhettek túl. A következő pár évben átalakuló parazsak
lényegében a halálos ítéletüket kapják kézhez. Ellentétben a
vámpírokkal – azok közül minden seggfejet szívesen láttak.
Elnyomtam magamban a keserűséget, és a velem szemközt
helyet foglaló Lucasra néztem. A bejárat közelében ültünk le;
hűvös volt, és csend.
– Nagyon örülök, hogy jól vagy. – Kinyújtotta a kezét, és
megfogta az enyémet. A mozdulat megnyugtatott. – Nagyon
dühített, hogy engem a Kvórum-mal együtt bezártak, főleg azért,
mert az embereim és velük együtt te is kint maradtál, védtelenül.
De amikor egy ház feje meghal, az egész vérvonal meggyengül.
Időről időre előfordul ilyen, de nem sokszor. Ezt mindenáron el
kell kerülni, így baj esetén mindig biztonságosan elzárnak minket.
Viszonoztam a kézszorítását.
– Minden rendben, Lucas. Még csak itt sem voltunk, mikor
kitört a balhé. – Elmondtam egyet s mást az elméleteinkről: hogy
miért bérelték fel a Menedéket, hogyan próbálták először Rydert
elintézni. Viszont egy csomó információt titokban tartottam.
Valahol a Kaptárban volt egy tégla. Többnyire megbíztam
Lucasban, de sosem árt, ha kicsit óvatosak vagyunk, még akkor is,
ha eddig ő semmi mást nem tett, mint életben tartott.
– Egyben egy biztonsági osztagot is adok melléd — közölte,
miután mondandóm végére értem. — Tudom, hogy Ryder kilesz
tőle, de meg kell tennem mindent, amit csak tudok, hogy ne essen
bajod.
Ingatni kezdtem a fejemet. Nem akartam biztonsági osztagot.
Nem akartam, hogy a nap minden másodpercében kövessenek és
megfigyeljenek. Elég vacak volt már az is, hogy itt kellett
rostokolnom, és szerettem volna mielőbb visszamenni az
egyetemre. Nem hagyhattam, hogy ezt meggátolják.
De gyorsan Tessára tereltem a szót, abban a reményben, hogy
így Lucas elfeledkezik arról, hogy őröket küldjön a nyakamra.
— Tenned kell valamit, hogy ezt a dolgot leállítsd. Tessa nem
gondolkodik tisztán. – Minden mondattal egyre hangosabb és
mérgesebb lettem. – Blake teljesen magába bolondította, és
hiányzóm neki. Mindent megtenne, csakhogy együtt élhessünk, és
ismét közös legyen a világunk.
Tessa magányos volt. A családja gazdag ugyan, de nem
különösebben szerető vagy gondoskodó. Mindig jobban kedvelte
náluk anyut, és fiatalabb korában rengeteg időt töltött a mi
házunkban.
Lucas szemének ezüstje örvénylett, és íriszében tompa zöld
fény világolt fel.
– Megteszem, amit tudok, de persze a döntés nem egyedül
tőlem függ. Viszont beszélni tudok Blake-kel, noha őt sem
gátolhatom meg semmiben. Minden vámpírnak jogában áll
kérvényeznie a tanácsnál, hogy átváltoztasson embereket. De
ezeket ritkán engedélyezik, így a barátnődnek aligha esik baja.
Ember marad, és hamarosan ráébred, hogy a táplálók élete nem
neki való. Ez olyan fázis, amin számos ember átesik. A legtöbbnél
bekövetkezik a pálfordulás, és eltávolodnak tőlünk.
Hát, ezzel azért nem nyugtatott meg fenemód. Nem azt
mondta, hogy „persze, ez kizárt, majd én leállítom Blake-et”,
amiben reménykedtem, de egyelőre megteszi. Semmi többet nem
léphettem az ügyben, azon kívül, hogy folytatom Tessa e-mail
fiókjának bombázását levelekkel, amiben könyörgöm neki, hogy
ne legyen már ekkora hülye.
Ezután erről-arról csevegtünk. Semmiségekről, mindenféléről.
Klassz volt, hogy akad valaki, aki előtt beszélhetek az érzéseimről,
főleg arról a szívet tépő félelemről, amit akkor éltem át, amikor
láttam a legjobb barátomat egy székhez kötözve, amint éppen
fegyvert nyomnak a fejéhez.
– Nem vagyok benne biztos, hogy meg fog bocsátani nekem –
suttogtam Lucasnak. – Az én hibám, hogy ilyen helyzetbe került.
Meg is halhatott volna. Olivér is meghalhatott volna. Bűnösnek és
felelősnek érzem magam.
Lucas ekkor átült az én oldalamra, mellém, és átkarolta a
vállamat.
– Semmi sem a te hibád, Charlie. Nagy a szíved. Túl sokat
törődsz másokkal, és túl mély a szereteted. A mi világunk durva.
Az esetek zömében ölsz vagy megölnek. Jayden ezt tudja. Meg fog
bocsátani neked, főleg azért, mert nincs mit megbocsátania. De
most menjünk, térjünk vissza a lakásodba!
Lucas felsegített.
– És van számodra egy meglepetésem is.
Ismét körém fonta a karját, ahogy visszaindultunk a szobámba.
Olivér alighanem még mindig ott lehetett, de nem számított.
Tisztáznom kellett a dolgokat Jaydennel.
Lucas elengedett az ajtónál.
– Holnap találkozunk – mondta, majd könnyű csókot lehelt az
arcomra, és távozott. Csak miután elment, jutott eszembe, hogy
meg sem mutatta, mi a meglepetés. Gondolom, elfelejtette.
Nagy levegőt vettem, és belöktem az ajtót. Megrebbent a
szemem, ahogy beléptem, mert rohadtul reméltem, hogy a legjobb
barátom nem utált meg. Már így is volt egy, aki rám se bagózott.
Szükségem volt Jaydenre.
Kiáltások harsantak, majd két erős kar fonódott körém, és
emelt fel egy kemény mellkashoz.
– Szent szar, Charlie, miért nem mondtad, hogy Lucasnak van
vérbora? Ez a legjobb kiba dolog, amit valaha kóstoltam.
Olivér egyszer körbeforgott velem, majd leengedett remegő
lábamra. Csak ekkor ébredtem rá, hogy nyilván ez Lucas
meglepetése. Végül csak átküldött egy karton bort, amiért túléltem
a selejtezést, Olivér és Jayden pedig már ki is bontották az első
üveget. Igazából már ki is végezték, abból ítélve, hogy az alján már
vagy csak egy centinyi folyadék árválkodott.
Egy pillanatra végigmértem a rendfenntartót. Sokkal jobban
festett, a sérülései begyógyultak, arcába visszatért a szín. Az
olajbarna bőrű parázs szörnyen sápadtan festett, mikor
betámolygott a szobánkba azután, hogy a Menedék zsoldosai
megléptek. Most boldognak és részegnek látszott.
Figyelmem ekkor Jaydenre fordult, aki láthatóan megszokott,
szépséges feketéségében tündökölt a kanapén. Most kihúzta
magát ültében, és felém nyújtotta mindkét karját. Habozás nélkül
szaladtam át a szobán, és vetettem magam az ölelésébe.
– Hiányoztál, ribi – mondta, ahogy körém fonta izmos karját. –
Soha többé he csinálj ilyet!
Kicsit hátrahúzódtam, hogy jobban szemügyre vehessem, és
közben felhúztam az egyik szemöldökömet.
Jayden elvigyorodott, aztán előredőlt, és a homlokomhoz
nyomta a sajátját.
– Nem érdekel, ki a fasz kap el, és hány fegyvert szegeznek a
fejemhez, ha még egyszer megpróbálod feladni magad értem, úgy
szétrúgom a seggedet, hogy ahhoz képest a Menedék zsoldosai
csak egy csapat nyavalyás Gondos Bocsnak fognak tűnni.
Nem hittem, hogy ez bárkinek is feltűnt a káoszban, leszámítva
persze Rydert, akit szinte a szoba túlsó felébe löktem, ahogy
próbáltam Jaydenhez jutni. De akkor a legjobb barátom is látta.
– Rúgd csak szét a valagam, amennyire csak akarod –
suttogtam –, de semmi sem fog megállítani, hogy eljöjjek érted.
Történjen bármi.
Jayden erre felnyögött, visszahúzódott, és a plafonra emelte a
tekintetét.
– Önfejű bula vagy, és megérdemled, hogy egy olyan rideg
alakot szeress, mint Ryder. Talán neki sikerül betörnie.
Ezért tarkón legyintettem, noha tudtam, hogy csak poénkodik.
Továbbá, korábban én még sosem beszéltem szerelemről. És nem
most fogok magamba ásni, hogy címkét ragasszak a Ryder iránti
érzelmemre.
Leültem Jayden mellé, a kanapé vacokként ölelt körül. Olivér
mellénk vetette magát, és átnyújtott egy pohár vörösbort. A két
tenyerem közé fogtam, hogy felmelegítsem.
 – Abba kell hagynod ezt a ryderes rizsát – buggyant ki belőlem.
Hogy nem gondolok rá, nem vált be. – Nem akar engem. Mármint
oké, hogy rohadtul úgy csókolt meg a múltkor, mintha én lennék a
világában az egyetlen nő, mintha nem tudna sem élni, sem
lélegezni nélkülem. A falak leomlottak, fellobbant köztünk a láng,
de aztán nemcsak hogy eloltotta a tüzet, de rögvest egész
jégtakaróval vonta be.
Ittam egy kortyot, hagytam, hogy az édeskés, rezes íz
szétterjedjen a számban. Utána robbant a szeder és a cseresznye,
ami egyszerre volt ínycsiklandó, fanyar és csípős. El kell majd
mondjam Lucasnak, hogy ez is nagyon betalált.
– Adj Rydernek időt! – mondta erre Olivér. – Jelentesz neki
valamit. Ritkán enged be újakat a világába, de neked valahogy
mégis sikerült bekúsznod oda, szinte az első éjszakától fogva,
mikor még emberként összefutottatok abban a klubban. Jobb
belátásra fog térni.
Erre vállat vontam, noha egy részem ugrált az örömtől, mikor
arra gondoltam, nem csak egyedül nekem tűnt fel a köztünk lévő
kapocs. Már a legelső éjszakától fogva. De még így sem voltam
benne biztos, hogy van elég időm vagy energiám tovább várni.
Ryderrel barátok voltunk, és ez így is marad. Ezúttal szinte tutira
vettem.

Másnap reggel kiszáradt szájjal, enyhe kis másnapossággal

ébredtem. Szerencsére Lucas húsz palacknál is többet küldött,
mert a srácokkal legalább tízet betermeltünk – Kyle és Márkus kis
segítségével, akik később érkeztek. Ryder és Sam nem bukkantak
fel, de nem mondhatom, hogy ez meglepett volna.
A csendet az ajtón felhangzó kopogás törte meg. A fejemben ez
lüktető fájdalmat keltett, és egy másodpercig azt hittem, mindjárt
kidobom a taccsot. Egy pillanatra behunytam a szememet, és
megmarkoltam a vastag takarót abban a reményben, hogy
helyreáll az egyensúlyom. Szerencsére a szédelgés és a fájdalom
elmúlt annyira, hogy ki tudtam kászálódni az ágyból, és a frigó felé
botorkáltam egy kis vérért.
Nulla negatív vérért, alkohollal nem megbolondítva. A két
szemfogam megnyúlt, és a palackot már a számhoz emeltem,
mikor felrántottam a bejárati ajtót. Ma nem volt kedvem
látogatókhoz. Abban a másodpercben, hogy megláttam, ki az,
rögtön megbántam, hogy nem fésülködtem meg legalább, vagy
ami azt illeti, nem ejtettem meg a fogmosást.
Ryder szeme fénylett, a fekete írisz az ezüsttel örvénylett, ahogy
rám meredt.
– Rázós volt az éjszaka? – kérdezte végül, és a szája úgy görbült
felfelé, mintha nehezére esne mosolyogni. Résnyire húztam a sze-
memet, és elhúztam a számtól a vérrel teli palackot, mielőtt
nyelvet öltöttem rá, és a képébe vágtam az ajtót. Most tutira nincs
kedvem Ryderhez. Háttal nekidőltem az ajtónak, testem
megroggyant, ahogy elfojtottam a késztetést, hogy lerontsam a
torlaszt, és a karjába vessem magam. Ne légy szánalmas, Charlie!
Még a valaha élt legdögösebb férfi miatt se! Megittam a vért, aztán
a szemetesbe dobtam a palackot.
– Charlie, nyisd ki az ajtót! – Halk hangja eljutott hozzám,
nekem pedig szorosan be kellett hunynom a szememet, körmeim a
tenyerembe mélyedtek, mintha csak a fájdalom valahogy erőt
adna. – Charlie... kérlek!
A térdem szinte megrogyott alattam, ahogy kiejtette a szavakat.
Korábban még sosem hallottam ilyen hangsúllyal beszélni, ilyen
gyötrődve és sürgetően. Beharaptam az ajkamat, miközben
könnyek gyűltek a szemembe. Mellkasomban éles, fájdalmas
nyomást éreztem, mintha az érzelmeimet nagy erővel préselték
volna össze. Nem tudtam nem törődni vele, mikor így beszélt,
tudnom kellett, hogy miért jött. Ez a Ryder másmilyennek tűnt.
Ismét feltéptem az ajtót. Ryder még mindig ugyanolyan
testtartásban állt ott, csak a szeme lett mostanra szinte tiszta
ezüstös. Pár hosszú pillanatig bámultunk egymásra, és ő egy szót
sem szólt, ahogy szinte zubogott köztünk az energia. Végül
kinyújtotta a kezét, kérve, hogy fogjam meg, fejével a folyosó felé
intett, kérve, hogy bízzak benne, és kövessem.
Nagyot nyeltem, mielőtt nagyot bólintottam.
– Csak egy másodpercet kérek!
Bezúztam a fürdőbe, ahol rekordidő alatt fogat mostam.
Sikerült valahogy rendbe tennem a madárfészket a fejemen, és
még egy tiszta pólót is magamra kaptam. A tegnapin akadt pár
vérborfolt.
Mikor visszatértem a nappaliba, Ryder még mindig ugyanazon
a helyen állt, rám várva, mintha egy centit sem mozdult volna
azóta, hogy kimentem. A lábam magától vitt hozzá. A kezem úgy
siklott a kezébe, mintha csak így teremtették volna. Ő maga után
húzott, testének forrósága és fűszeres illata beburkolt, ahogy
haladtunk egymás mellett.
Rengeteg mondandóm volt, és sok-sok kérdésem, de egyelőre
beértem azzal, hogy ott lépkedhetek az oldalán, foghatom a kezét.
Ryder a felvonóhoz vezetett, ahol lementünk a földszintre.
Átlépdeltünk az előcsarnok törmelékein: noha az „autós
figyelemelterelés” okozta károk zömét már kijavították, még nem
mindent. Mikor kiértünk, láttam, hogy merrefelé tartunk a
zöldben. Ugyanarra mentünk, ahol oly régen Jaydennel
üldögéltünk, még a selejtezés előtt, ahol a parazsak ránk
támadtak. Ahol Ryder és az emberei közbeléptek.
– Sosem köszöntem meg rendesen azt a napot – törtem meg a
csendet. A szabadban álltunk egymás mellett a napsütésben,
körülöttünk a sűrű erdő. Élveztem az arcomon végigsimító
meleget, a hajamba kapó szellőt.
Ryder elfordította a fejét, hogy a szemembe nézhessen, majd
megörvendeztetett egy igazi vigyorral. A szívem majd’ megállt
ettől, vagy legalábbis kihagyott pár ütemet. Ryder nagyon ritkán
mosolygott így, igazi mosollyal. Egyszerre volt szexi és szépséges.
Ki volt ez az új Ryder, és vajon megtarthatom?
– Mikor azon az első éjszakán megláttalak a klubban, már tud-
tam, csak a baj van veled. – Elfordult, és a fák felé nézett. – A
selejtezés előtti napok csak megerősítettek ebben a hitben.
Szinte alig hallottam a szavait a fülemben dobogó szívem miatt.
– Annyira önfejű és akaratos voltál, minden lehetséges lépésnél
ellenkeztél velem. Ellenálltál a kiképzésnek, ellenezted, hogy ölj,
még úgy is, hogy azzal megmentheted az életed. Mint már
korábban mondtam, gyötrelem volt nézni, ahogy harcolsz. Minden
egyes másodpercét. Tudván, hogy kiselejtezhetnek még azelőtt,
hogy esélyem lenne felfedezni a benned rejlő tüzet. Charlie, én
évek óta egy két lábon járó hulla vagyok érzelmileg: teszem, ami a
dolgom, harcolok annak fájdalmával, aki vagyok, vagy amit teszek.
Senkit nem engedek közel. Nos, végeztem ezzel a harccal. Veled
képtelen vagyok erre.
A beismerés hallatán bennem akadt a levegő.
Kinyújtotta a kezét, és finoman a fülem mögé simított egy
hajtincset.
– A semmiből érkeztél, és teljesen lefegyvereztél. Ismét
megtanítottál érezni. És most nem tudom, mi a francot kezdjek
ezzel. Nem tudom, mire vagyok kész...
Odahajoltam, testünk összesimult. Az őszintesége teljesen
felkészületlenül ért.
– Nem kell most semmilyen szabályt hoznunk, Ryder. Békére
kell lelned a Mollyval történtek miatt. Különben ez olyan felhő
lesz, ami örökre velünk marad.
Ekkor összeszedtem minden bátorságomat, lábujjhegyre
álltam, és ajkamat a szája sarkának nyomtam, magamba szívtam
finom illatát és ízét.
– Egyelőre most beérem ennyivel – suttogtam, ő pedig
felnyögve magához rántott, a testünk egymásnak feszült.
– Belőled sosem elég, Charlie.
Ekkor megcsókolt, ugyanúgy, mint azon az éjjelen a
karaokeklubban, csak most éppen sokkal kétségbeesettebben.
Azóta rengeteg mindenen mentünk keresztül. Az az éjjel a
Kaptárban a Menedék zsoldosaival megszilárdította a köztünk
lévő kötelékeket. Ryder megvédett, és ezt sosem felejtem el neki.
Éhség rezgett ebben a csókban, mintha sosem telne be vele.
– Ezért próbáltad megakadályozni, hogy visszajöjjek
megmenteni Jaydent? – kérdeztem, amikor szétváltunk, hogy
levegő után kapjunk.
Örvénylő pillantása összekapcsolódott az enyémmel. Egyik
kezével végigsimított a hátamon, mintha csak sóvárogna rá, hogy
megérinthessen.
– Dühös voltam a szitu miatt, de magamra is haragudtam.
Tudtam, hogy nem kellene visszahoznom téged a Kaptárba, de
nem mondhattam nemet, amikor neked az kellett, hogy igent
mondjak. Nem szeretem az efféle gyengeséget. Mindig képesnek
kellene lennem arra, hogy helyesen cselekedjek, még úgy is, hogy
ez nehéz. Meg kellene tudjalak védeni téged és a csapatomat,
anélkül, hogy engedek neked, csak mert rám villantod azt a dögös
ezüst-fekete szemedet.
Elmosolyodtam, és a szívem még mindig őrült gyorsan vert,
ahogy próbáltam hozzászokni Ryder hirtelen váltásához. Annyira
megnyílt. Olyan őszintén beszélt. Többet, még többet szerettem
volna ilyet. Az egészet akartam. De ugyanakkor azt is felfogtam,
hogy mit próbál mondani.
– Helyesen cselekedtél, Ryder. Minden kapcsolat kétirányú.
Bíznod kell benne, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy elbírjak a
rosszal éppúgy, mint a jóval. És inkább szállók harcba a te
oldaladon, mint bujkálok egy kocsiban, míg a legjobb barátomat
megölik.
Újra elmosolyodott.
– Kezdem érteni, és jó érzés, amikor magam mellett tudhatlak.
A fák közül ekkor egy árnyékba burkolózó alak lépett ki, Ryder
pedig egy pillanatra megfeszítette a testét, míg rá nem jött, hogy
barát érkezett, nem ellenség.
– Hé, tesó, egyszarvú, titeket kereslek, srácok. – Kyle úgy
odaügetett hozzánk, mint maga a megtestesült derű és lazaság.
Levetette a rendfenntartók feketéjét, helyette sötétkék pantallót és
gombos inget viselt. Még sosem láttam ilyen elegánsan. Még
kócos, piszkosszőke haját is megfésülte, ami kihangsúlyozta
jóképű arcában kiugró járomcsontját és széles vonásait. –
Mindenki összegyűlt már az arénában. Ideje elbúcsúznunk elesett
katonáinktól.
Ryder nem mondott már mást, de ahogy megfordultunk és Kyle
után indultunk, úgy tűnt, a dolgok rendben vannak köztünk. Per-
sze még hosszú út állt előttünk. Fogalmam sem volt, hogy Ryder
mit szeretne hosszú távon kettőnktől, de ez most abszolút pozitív
lépésnek érződött, méghozzá a jó irányba.

A Kvórum tagjai a legelegánsabb öltözéküket viselték. Szinte az

egész Kaptár összegyűlt. Az arénát, ahol a selejtezést tartották,
teljesen átalakították: tiszta, békés ünnepi csarnok lett belőle.
Fehér és kék selyemleplek függtek a falakon. A véres
küzdőmatracokat elvitték, így kibukkant alóla a fényesre suvickolt
fapadló. A terem közepén hatalmas csillár lógott a mennyezetről,
olyan eleganciát kölcsönözve a helynek, aminek nyoma sem Volt,
amikor itt időztem. Előttünk tíz aranyurna állt. Különös, hogy ez a
hely, ahol korábban az életükért küzdöttek, lett az a hely is, ahol
eltemették őket. A mikrofonos pódium üresen állt, Ryder pedig
megszorította a kezemet, mielőtt odaindult volna. Én maradtam,
ahol voltam, nekidőltem a falnak, Kyle és a többi rendfenntartó
mellett. Le nem vettem a szememet Ryderről, ahogy átsétált a
Kaptár egybegyűlt lakóinak tömegén. Még csak rá sem pillantott a
körülötte állók szép arcára. Kizárólag az elesett rendfenntartók
urnáit nézte. Mikor elérte a pódiumot, hosszú pillanatokig csak
mozdulatlanul állt. Senki meg sem pisszent, meg sem moccant. A
csend egyszerre volt tiszteletteljes és súlyos. Volt, aki a barátját,
volt, aki egyéb szerettét veszítette el. A csend pillanatait követően
Ryder megköszörülte a torkát, és ekkor minden szem
rászegeződött.
– A parazsak évszázadok óta áldozzák életüket a Kaptár
megmentéséért, a vámpírok és a kormányzó Kvórum
megóvásáért. Ők tízen a munkájukat végezve haltak meg...
mindnyájatokat védelmezve. Nem feledjük őket! Megbecsüljük
őket! – A hangja a vége felé már zúgott, zengett. Szavait taps
fogadta. A Kaptár hierarchiája most már végképp összezavart.
Egymást kellett ölnünk azért, hogy lehetőségünk legyen velük élni.
Viszont, noha a vámpírok testileg erősebbek voltak, mégis nekünk
kellett harcolunk az ő védelmükben. Pedig tízszeres túlerőben
voltunk.
– Ezeknek a rendfenntartóknak a védelme az én dolgom! –
Ryder most halálosnak tűnt, ahogy hosszú karjával ránk, a falnak
támaszkodókra mutatott. – És én megvédem, ami az enyém.
A fenyegetést lehetetlen volt nem kihallani. Bárki volt is a tégla,
most biztosan majd’ összecsinálja magát. Egyben némi reményt is
ébresztett bennem: ha már egyszer ilyen szépen egy kalap alá vett
velük, eljött az ideje, hogy megemlítsem, én is szeretnék a
rendfenntartók közé állni. Talán most hajlandó lesz komolyan
fontolóra venni. Kérlek, Uram, ne kelljen hátralevő életemben
telefonhívásokat fogadnom!
Ekkor egy csapat rendfenntartó masírozott be tökéletes sorban.
Felvették az urnákat, és amikor megfordultak, hogy kivonuljanak
az arénából, egyik kezükkel testükhöz szorítva az arany
hamvvedreket, csak azért álltak meg, hogy tisztelegjenek
Rydernek. Utána a súlyos csend megtört, Ryder pedig intett, hogy
mindenki elmehet. A Kvórum tagjai is szétszéledtek, de páran
maradtak még, hogy szót váltsanak a fő- rendfenntartóval.
Kyle-lal hallótávolságon belülre sétáltunk, aztán megálltunk,
úgy téve, mintha várnánk, de igazából hallgatóztunk. Mostanra a
Kvórum legtöbb tagját ismertem, de leszámítva azt a remek napot,
amikor kényszerítettek, hogy velük tartsak az orvosi szárnyba,
nem sűrűn találkoztam velük.
A második ház vezetője egy karcsú nő volt. Sötétszőke fürtű
haja az arcát keretezte. Sokkal magasabb volt, mint én a magam
egy hetvenével, és szupercukinak tűnt, mint valami pomponlány,
noha feltehetően sokkal halálosabb volt még a ráknál is.
Most éppen Rydert szidta.
– Az egyik vámpíromat indokolatlanul hosszú büntetésre
ítélted a veremben. Egy hónap, csak mert megharapott egy
parazsat? – A hangsúlya elárulta, hogy ezt szinte nem is tartja
bűnnek.
Ryder kihúzta magát, így ő volt kettejük közül a magasabb, ami
előnyhöz juttatta ebben a hatalmi párbajban.
– Egy hónapra, amiért megtámadott egy parázs nőt, és
táplálkozott belőle.
A Kvórum tagjai gyors pillantást vetettek rám, majd
visszafordultak a beszélgetőkhöz.
– Engedd el, elég időt ült már le! – szólalt meg a harmadik ház
mogorva, tokás vezetője, aztán a pomponvámppal sarkon
fordultak, és távoztak.
Míg Ryder távolodó alakjukat figyelte, az arca elárulta, hogy
legszívesebben veréssel tanítaná móresre a két Kvórum-tagot, de
aztán csak odasétált Kyle-hoz és hozzám.
– Nos, szólít a kötelesség – közölte.
Kyle megfogta a kezemet.
– Meg akarod nézni a vermet?
Ryder erre sokatmondóan ránézett, de mielőtt tiltakozhatott
volna, bólintottam. Már szörnyen szerettem volna tudni, mi ez a
hírhedt verem.
Ryder a fejét csóválta ugyan, de beletörődő arcot vágott.
– Nem lesz szép látvány, és az éhező vámpírok elég halálosak.
De ha mindenképpen akarsz jönni...
A korábbi beszélgetésünk dacára tudtam, hogy időbe telik, mire
nem bánik már velem gyönge virágszálként, és ráébred, hogy va-
gyok olyan kemény, mint a legtöbb parázs. Oké, cicijeim vannak,
de ez csak növeli a hatalmamat.
Mind a felvonókhoz mentünk. Itt megálltam, arra számítottam,
hogy valami pokolbeli kráterhez ereszkedünk le, vagy ilyesmi.
Mármint hol máshol lehetne a verem? így kicsit meglepődtem,
amikor nem szálltunk be a szokásos, ezüstszínű liftbe, hanem,
miután befordultunk egy sarkon, egy piros ajtajú felvonóhoz
sétáltunk, ami egy kis beugróban állt. Még sosem láttam, amióta a
Kaptárba kerültem. Tökéletesen el volt rejtve. Ryder és Kyle a
hüvelykujjukat egy leolvasóhoz nyomták, mire a lift felberregett,
és életre kelt. Hűha, ez tényleg szupertitkos! A gyomrom ökölbe
szorult a szorongástól és az izgalomtól.
Az ajtó kinyílt, mi beléptünk. Egy gomb volt a panelen, mellette
felirat: „Verem”. Ryder megnyomta, mire a felvonó megindult
lefelé.
– Szóval — kérdeztem —, mi is ez a verem pontosan?
Ryder rám nézett, láthatóan megfontolta a választ.
– Ez a börtön itteni megfelelője.
Kyle felhorkant.
– Inkább a börtön, a magánzárka és a kínzókamra keveréke.
Ryder és Kyle egymásra vigyorogtak. Egy pillanatra elfogott a
nyugtalanság, annak nyomán, amit a szavak felidéztek bennem.
Nyilván elsápadhattam, mert Ryder kicsit közelebb lépett: a belőle
áradó forróság megmelengette kihűlt tagjaimat.
– Még visszamehetsz — mondta.
Visszafojtottam a félelmeimet, és kihúztam magam, hátrafeszí-
tettem a vállamat.
– Jól vagyok.
A szája sarkában erre halvány mosolyt jelent meg. Jó tudni,
hogy képes vagyok jókedvre deríteni.
A felvonó csikorogva állt meg, és mikor kinyílt, hosszú folyosó
tárult elém. Mielőtt még kiléphettünk volna, orromat megcsapta a
tömény bűz. Azonnal öklendezni kezdtem. Amióta parázs lettem,
megtanultam szétválasztani a különböző szagokat, és most vér,
veríték, vizelet bűze terjengett körülöttem – valamint az egyéb
testfolyadékok borzalmasan undorító elegye. A büdös helyiség
hangulatát tovább fokozták a kőfalú folyosóról beszűrődő távoli,
de elnyújtott üvöltések.
Lassú léptekkel indultunk el a folyosón a recepció mögött ülő
férfi felé. Vámp volt, arca rideg, ráncos, haja ősz. A vámpok nem
öregedtek, vagyis idősebb korában fertőződhetett meg. Arra
tippeltem, hogy a Kaptár itt rejtegette az öregeket.
– Helló, Marty!
Ryder kezet rázott vele, és a férfi bólintott, majd fürgén felállt,
és meglepett arcot vágott.
– Ő az újabb delikvens?
Ryder egy oldalpillantást vetett rám, aztán kuncogott egyet.
– Nem, csak kiképzés alatt áll. Azért jöttem, hogy hamarabb
elengedjem Vincent Crow-t. A Kvórum parancsára.
Marty bólintott.
– Az jó is lesz. Teljesen bekattant, emberekről ordibál, és nem
fogad el vért.
Ryder a homlokát ráncolta.
– Nincs még itt olyan régóta, hogy ez ennyi kárt okozzon neki.
A vén vámpír vállat vont.
– Mindenki más. A verem mindnyájunkat megvisel. Az 56H
cellában van. – Egy géphez fordult, és beledugta Ryder
kulcskártyáját. Amint megkaptuk az engedélyt, mindhárman
beljebb indultunk a veremben, hátrahagyva Martyt.
Egy sor kanyar és forduló várt ránk, mire megálltunk az
56H-val jelzett kis ajtó előtt. Az üvöltözés itt jelentősen
felerősödött, egyszerre jött minden irányból. Különösen Vincent
zárkája volt hangos.
Mostanra szét tudtam választani az egyes hangokat, és
rájöttem, hogy szavakat kiabál.
– Nem értitek! Etel kell és... víz. – A hangján érezni lehetett az
elgyötört hangszálakat: erőtlenül beszélt, de így is szinte visított.
Ryder nagyot vágott az ajtóra.
– Vincent Crow! A Kvórum parancsára a büntetésedet
korábban megszakítjuk. – Ryder kulcskártyáját a kis ajtóba
nyomta, mire az kattanva feltárult. A rabokat szűk helyen
tartották, és én fel voltam készülve rá, hogy a koszos, félmeztelen
Vincent máris kitámolyog.
Mind levegő után kaptunk a látványtól. Vincent szinte csont és
bőr volt. Úgy nézett ki, mint a háborúban a koncentrációs táborok
foglyai. Ahogy oldalt, majdnem háttal fordult, véres, fertőzött
vágásokat pillantottam meg rajta. Miért nem gyógyult? Valahogy a
verem gátolta meg benne?
Mikor megláttam az arcát, a számhoz kaptam a kezemet. Az
egykor szépséges vámpír eltűnt. A szeme körül ráncok húzódtak.
Haja loncsos volt, a bőre foltos. Úgy festett, akár egy... ember.
 A szeme tágra nyílt, ahogy rám meredt, a felismerés fénye
csillant benne. Csontos karjával rám mutatott.
– Ő a... gyógyír – hörögte.
Szentséges basszantyú! A nyakamhoz kaptam a kezemet, ahogy
felötlött bennem az éjszaka, mikor megtámadott. Mennyi ideje is
történt? Egy hete? Kettő? Akkor megharapott... és most... előttem
egy törékeny ember állt, aki ki volt éhezve az ételre, és vízre
szomjazott. Hiába kapott vért: arra nyilvánvalóan semmi szüksége
nem volt.
Ryder egyet lépett előre, és tett pár, rá nem jellemező
mozdulatot.
– Basszus! — mondta, szintén rá nem jellemző módon.
Mielőtt megszólalhattam volna, vagy akár végiggondolhattam
volna, mi a franc folyik itt, Ryder előrántotta a pisztolyát, és a férfi
két szeme közé lőtt.
Egy vámpírnak ezzel csak fájdalmat okozott volna, és feldühíti,
de előttünk egy ember állt. És ez több mint elég volt hozzá, hogy
végezzen vele. Ugrottam egyet, torkomból sikoly szakadt ki. Ryder
az imént ölt meg egy embert, gondolkodás vagy különösebb
tépelődés nélkül.
A francba... ismertem Rydert. Csak akkor cselekedett így,
amikor az embereit védte vagy engem — és most nyilván engem
óvott. Nagyon nagy szószban voltam.
Ryder egyelőre nem törődött velem, hanem Kyle-ra nézett.
– El kell rejtenünk a testet.
Kyle megrendültnek tűnt, de bólintott.
Nekidőltem a falnak, reszelősen vettem a levegőt, a szívem
mintha kihagyott volna pár ütemet, ahogy próbálta tartani a lépést
száguldó pulzusommal. Végre elhatoltak az agyamig a rab szavai.
Az ok, amiért Ryder megtébolyodott, és megölt egy törékeny
embert.
Hogy megőrizze a titkot. Hogy megóvjon engem. Mert én
voltam a vámpírkor kibaszott ellenszere.

……………………….

A következő stresszben és rettegésben telt pár nap összefolyt.

Lényegében a szobámban lapítottam, minden pillanatban azt
várva, hogy megérkezik a Kvórum, és elhurcol, hogy nyilvánosan
kivégezzenek. Na, persze, gondolom, bíznom kellett volna
Ryderben, amikor félrevont azután, hogy elhagytuk a vermet, és
megígérte, hogy mindent elintéz. Hogy Kyle-lal mindent elsimít,
és senki nem bukkan a vámpír nyomára, akit meggyógyítottam.
Mert mindnyájan tudtuk, mi történne, ha a vámpok rájönnek,
hogy meg tudom őket gyógyítani. Lényegében halott lennék.
– Ki kell vonszolnod azt a bájos kis seggedet az ágyból, hogy
lezuhanyozz vagy ilyesmi – kiabált be Jayden az ajtón keresztül,
mikor éppen indulóban volt a tápszintre, ahol várt rá a munka. Én
pár napja nem melóztam már, de mivel senki nem törte rám az
ajtót, engem keresve, gyanítottam, hogy Ryder ezt is elsikálta.
Sóhajtottam egyet, mikor csend lett. Jaydennek igaza volt. Ki
kell mennem. A négy fal bámulásától csak a téboly kerülgetett, és
egyetlen kérdésemre sem adott választ. Egyszerűen el kell
foglalnom magam, míg Ryder vissza nem jön.
Kikászálódtam az ágyból, belebújtam egy tréningruhába, és fel-
lifteztem a tetőre. Futásra volt szükségem, napfényre, friss
levegőre. Egy kis időre vámpok nélkül, akik talán lehet, még nem
tudják, hogy időzített bomba ketyeg a kis várukban. Nem csoda,
hogy a Menedéket felbérelték a felkutatásomra. Valaki rájött, hogy
valami nem stimmel a véremmel. Talán pontosan nem tudták
még, hogy mi, de mennyi idő, mire rájönnek? Mit tesznek az
emberek, ha ők derítik ki? A vérem milyen hatással lesz a
parazsakra? Ó, istenem, de nagy szarban voltam!
A talpam a rekortánon 1 csattant, testem felvette a régi
futórutint, izmaim élvezték a sok napos tétlenség után, ahogy
megfeszülnek, égnek. Éppen a tizedik körömet gyűrtem, mikor
elmosódott mozgás vonta magára a figyelmemet. Balra kaptam a
fejemet, a megszokott paranoid módon, de nem láttam semmit.
Ahogy ismét előrefordultam, halk sikolyt hallattam, mert egy hegy
nagyságú ember állta utamat.
Ahogy csúszva lefékeztem, megbotlottam a saját lábamban, és
egyenesen nekiestem. Ő kitárta mindkét karját, és könnyedén
elkapott, én pedig ebben a pillanatban olyan békét éreztem, ami az
elmúlt pár napban elkerült.

1 Rugalmas anyagú (talajú) futópálya.

 – Ryder – szólaltam meg. Hangom fojtottan, tompán szólt,
ahogy az ingébe beszéltem. – Minden rendben?
Közelebb vont magához, erős karja feljebb emelt. Fejét
lehajtotta, szája a fülem mellé került.
– Megígértem, hogy elrendezem. Jelen pillanatban senki sem
tud a gyógymódról, és az a tervem, hogy ez a lehető legtovább így
is maradjon.
Hátrahajtottam a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
– És most mit teszünk? Mihez kezdünk?
Ahogy az enyhe szél beletúrt sötét hajába, hetykén
elvigyorodott, és csak most ébredtem rá, milyen szörnyen
hiányzott. Még amikor az érzéseinkkel viaskodtunk, akkor is
mindig a közelemben volt.
– Velem vacsorázol, Charlie?
Beletelt egy pillanatba, míg leesett, hogy mit mondott. Szent
szar! Ryder az imént hívott el randizni. Pislogtam párat, és
próbáltam elrejteni az izgatottságomat. Lábujjhegyre álltam, és
ajkamat az övének nyomtam. A csók rövid, de felvillanyozó volt.
Még így is odavoltam azért, hogy Ryder randizni akar velem, hogy
annyi minden függött a fejünk felett — a Menedék, a vámpírokat
meggyógyító vérem. Most ennél tökéletesebb dolgot nem is
mondhatott volna, és tudtam, hogy a többi dolgot majd megoldjuk
akkor, amikor kell. Kicsit hátrahajoltam, de tekintetünk még
mindig nem eresztette el a másikét.
– Igen – feleltem. – Ezerszer is igen, Ryder.
 Jaymin köszönetnyilvánítása

Mint mindig, most is köszönöm a családomnak, hogy ilyen

tökéletes. Ti akkor is szerettek, amikor zsémbes, kimerült író
vagyok, és mindennap bizonyítjátok, hogy millió módon hálát kell
adnom azért, hogy az életem részei vagytok. Köszönöm
bétáimnak, Andinek és Marice-nek, amiért időt szántak a Parázs
elolvasására, és hogy megjegyzéseket fűzzenek hozzá. Többre
értékelem, mint gondolnátok. Végül pedig hatalmas köszönet
LÖPB-ömnek, Leiának, mert veled együtt írni ezt a könyvet, több
mint fantasztikus volt. Noha mindketten önfejűek vagyunk, és
határozott elképzelésünk van arról, hogyan írjuk meg
karaktereinket, egészen gördülékenyen írtuk meg együtt a
Parazsat. Komisz egy csapat vagyunk, és alig várom, hogy ismét
együtt alkossunk. Imádlak, csajszi!

Ui.: Extra nagy köszönet mindnyájatoknak, ti csodálatos

olvasók. Imádunk titeket, skacok. <3
 Leia köszönetnyilvánítása

Annyira hálás vagyok a rajongóimnak, akik javasolták,

olvassam el Jaymin egyik könyvét. Ez indította el a barátságunkat,
ami egy életen át fog tartani, efelől semmi kétségem: LOPB-ök
leszünk örökké. A Parázs egy ötletből indult, ami túlnőtte a róla
szóló kétezer Facebook-üzenetet, majd az e-maileket, hogy végül
ebben a projektben teljesedjen ki. Hálás vagyok a családomnak,
amiért támogatnak íróként, vagyis vigyáznak a srácaimra,
segítenek a vacsora elkészítésében és száz más dologban.
Bétáimnak, Bridgett Zaidinek és Priscilla Whitenightnak,
szupergyors olvasásotokért és állati jó meglátásaitokért. Jaymin,
igazi, nagy csapatot alkottunk! És már készül a második könyv!
 LEIA STONE

az USA TODAY bestsellerszerzője, két iker édesanyja. Amikor

nem ír vagy gyereket pesztrál, nyakig merül egy jó könyvbe.
Férjével és családjával az oregoni Portlandben él. Imádja az indiai
kaját, és vegetáriánus.

JAYMIN EVE

az USA TODAY bestsellerszerzője, Young Aduit és New Aduit

romantikus regények szerzője (mind urban fantasy, mind kortárs
zsánerben). Leginkább két lányáért, a jó könyvekért és a csokiért
rajong. Ausztráliában, a csodálatos Gold Coaston él, családjával
szeretnek rengeteget időzni a parton. És minél többet utazgatni.