ARNALDUR INDRIĐASON

TÁVOLI HANGOK

A mű eredeti címe: Röddin

Copyright © Arnaldur Indriöason, 2002
Published by agreement with Forlagiö, Reykjavik
Fordította: Torma Péter, 2008
 Végre elérkezett a pillanat. A függöny felment, és elétárult a nézőtér.
Szégyenlőssége azonnal elpárolgott, amikor meglátta az őt bámuló
rengeteg embert, helyét átvette a dicsőség érzése. Ott ült a nézőtéren
néhány iskolatársa és tanára meg az igazgató, aki mintha bátorítóan
felé is biccentett volna. De a legtöbben idegenek voltak. És ez a sok
ember mind azért jött ide, hogy hallhassa az ő hangját, amelyre már
Izland határain kívül is felfigyeltek.
A sugdolózás a nézőtéren lassanként elhalt, minden tekintet várakozón
szegeződött rá.
Ott ült az apja is, az első sor közepén, keresztbe tett lábbal, s kalapját a
térdén tartva nézte őt vastag szarukeretes szemüvege mögül. Biztatóan
mosolygott; nagy pillanat volt ez mindkettőjük életében. Mostantól
minden másképp lesz.
A karnagy felemelte a kezét. Csönd ereszkedett a nézőtérre.
És ő énekelni kezdett azon az édes, tiszta hangon, amelyet az apja
isteninek mondott.

ELSŐ NAP
1. fejezet
Elínborg a szállodában várta őket.
Az aulában óriási karácsonyfa állt, és egyébként is mindent beborítottak a fenyőágak és
színes üveggömbök. Láthatatlan hangszórókból a Csendes éj szólt. A kapu előtt óriási busz
parkolt, az érkező csoport éppen a recepció felé haladt. Turisták voltak, akik Izlandon
szándékozták tölteni a karácsonyt és a szilvesztert, mivel izgalmas és egzotikus országnak
tartották. Bár nemrég szálltak csak le, többen már meg is vették a hagyományos izlandi
pulóvert, mintegy belépőként a tél országába. Erlendur lesöpörte esőkabátjáról a
ráfagyott jeget. Sigurdur Óli körülnézett, és meglátta Elínborgot a liftnél. Megbökte
Erlendurt, és arrafelé indultak. Elínborg már megvizsgálta a helyszínt. A kiérkező
rendőrök gondoskodtak róla, hogy érintetlen maradjon.
A szálloda igazgatója megkérte őket, hogy ne csapjanak nagy hűhót. Pontosan ezt a
kifejezést használta. Ez egy szálloda, mondta, a szállodáknak pedig ügyelniük kell a
hírnevükre, úgyhogy lesznek szívesek ezt figyelembe venni. Így hát nem szirénáztak, és
egyenruhás rendőrök sem tolongtak a helyszínen. Az igazgató arra utasította őket, hogy
semmiképpen ne keltsenek pánikot a vendégek között.
Ennyire izgalmasnak azért nem kell lennie Izlandnak.
Az igazgató most ott állt Elínborg mellett, és kezet nyújtott Erlenduréknek. Olyan
kövér volt, hogy az öltönye feszült rajta. A zakóját egyetlen gomb fogta össze a hasán, de
azt is csak az imádság tartotta. Nadrágja felső részét maga alá temette a zakóból
kibuggyanó rettenetes pocak, és a férfi olyan hevesen izzadt, hogy el sem tette a
zsebkendőjét, mert szabályos időközönként törölgetnie kellett a homlokát és a nyakát.
Inge gallérját már eláztatta a veríték. Erlendur megrázta a feléje nyújtott nyirkos kezet.
- Köszönöm - mondta az igazgató, akkorákat fújtatva, mint egy bálna. Húszéves
igazgatói gyakorlata során még sosem történt ilyen, magyarázta.
- És pont a karácsonyi hajtás közepén! - hörögte. - Én nem is értem, hogyan
történhetett! Hogyan történhetett ilyesmi? - mondogatta, és látszott rajta, hogy teljesen
össze van zavarodva.
- Odafönt van, vagy odalent? - kérdezte Erlendur.
- Odafö... Úgy érti, hogy a mennybe jutott-e?
- Úgy - hagyta rá Erlendur. - Fontos lenne, hogy ezt megtudjuk.
- Úgy érti, fönt van-e valamelyik emeleten - magyarázta Sigurdur Óli.
- Ja, nem - vetett egy ideges pillantást Erlendurre az igazgató. - Lent az alagsorban.
Van ott egy kis szobája. Nem akartuk kidobni. Aztán tessék, ez lett belőle!
- És miért kellett volna kidobni? - kérdezte Erlendur. Az igazgató ránézett, de nem
válaszolt. Aztán levezette őket a lift melletti lépcsőn. Akkora küzdelmet jelentett neki a
lejutás, hogy Erlendur azon kezdett tűnődni, vajon hogyan fog visszamászni.
Erlendurt leszámítva mindenki egyetértett abban, hogy olyan diszkréten kell
viselkedniük, amennyire csak lehetséges. A három rendőr- és az egy mentőautó a
szálloda mögött állt, személyzetük a hátsó ajtón jött be. A körzeti tisztiorvos már úton
volt. Neki kellett megállapítani a halál beálltát, és hívni a hullaszállítókat.
Az igazgató egy hosszú folyosón vezette végig őket, egy csomó egyenruhás rendőr
között. A folyosó egyre sötétebb lett, ahogy haladtak, a plafonon ugyanis kiégtek a
villanykörték, és senki sem strapálta magát azzal, hogy kicserélje őket. A homályból
egyszer csak előtűnt egy ajtó, amely egy szűk kis szobába vezetett. Inkább látszott
raktárnak, mint lakóhelyiségnek: egy keskeny ágy és egy asztal állt benne, a mocskos
kőpadlót pedig rongyos szőnyeg fedte. Magasan, majdnem a plafon alatt kis ablak volt a
falon.
A férfi az ágyon ült, hátával a falnak dőlve. Piros Télapó-jelmezt viselt, még a sapka is a
fején volt, csak lecsúszott a szemére. Arcán hatalmas álszakállt viselt. Széles öve nem volt
becsatolva, és a kabátja is kigombolva lógott rajta. Alatta csak egy fehér atlétatrikó
látszott. A szívén pedig egy szúrt seb. Több szúrás is volt a testén, de nyilvánvalóan ez az
egy végzett vele. A kezét is vágások csúfították, mintha küzdött volna a támadóval.
Nadrágja a bokájára hullva, hímvesszőjén egy óvszer lógott. Sigurdur Óli a Rudolf, a vörös
orrú rénszarvast kezdte dúdolni, de Elínborg leintette.
Állt a szobában egy kis szekrény is, ajtaja tárva-nyitva. Összehajtogatott nadrágok és
pulóverek, vasalt ingek, alsónemű és zoknik voltak benne. Egy akasztón tengerészkék
egyenruha lógott arany váll-lapokkal és fényes sárgaréz gombokkal. A szekrény mellett
egy pár gondosan kifényesített fekete bőrcipő várakozott.
A padlón széthajigált újságok hevertek. Az ágy mellett kis asztalka állt, rajta lámpa és
egy könyvit bécsi fiúkórus története.
- Itt lakott? - kérdezte Erlendur, körülpillantva a helyszínen. Csak ő és Elínborg lépett
be a szobába, Sigurdur Óli és az igazgató már nem fértek be.
- Hagytuk, hadd maradjon - mondta kelletlenül az igazgató, és megtörölte a homlokát.
- Időtlen idők óta itt dolgozott, még nálam is régebben. Ó volt az ajtónálló.
 - Akkor is nyitva volt az ajtó, amikor megtalálták? - kérdezte Sigurdur Óli, hivatalos
stílussal próbálva ellensúlyozni előbbi idétlenkedését.
- Szóltam a lánynak, aki megtalálta, hogy várja meg magukat - felelte az igazgató. - A
személyzeti teakonyhában van. Nagyon meg rázta szegénykémet a dolog, sejthetik.
Beszéd közben gondosan ügyelt arra, nehogy véletlenül benézzen a szobába.
Erlendur a holttesthez lépett, és szemügyre vette a sebet a szívén. Fogalma sem volt,
milyen pengével szúrhatták le a férfit. Felnézett. Az ágy fölött egy régi Shirley
Temple-film plakátja volt a falra celluxozva. Címezi kis hercegnő volt, Erlendur nem
ismerte. A plakát volt az egyetlen dísz a szobában.
- Az ki? - kérdezte Sigurdur Óli az ajtóból, a plakátra nézve.
- Az van ráírva, hogy Shirley Temple - felelte Erlendur.
- Jó, akkor ő ki? Él még egyáltalán?
- Hogy kicsoda Shirley Temple? - ámult el Elínborg Sigurdur Óli tudatlanságán. - Nem
tudod? Nem Amerikában tanultál te?
- Valami hollywoodi sztár? - Sigurdur Óli még mindig a plakátot bámulta.
- Gyerekként volt sztár - mondta Erlendur. - Úgyhogy bizonyos értelemben meghalt.
- He? - Sigurdur Óli nem tudta követni.
- Gyerekszínész volt. Azt hiszem, még él, de nem biztos. Mintha az ENSZ-nél dolgozna.
Erlendur most kezdett csak ráébredni, hogy a szobában semmilyen személyes tárgy
nincsen. Se könyvespolc, se lemezek, számítógép, rádió vagy tévé. Csak az asztal, a szék,
a szekrény és az ágy a mocskos ágyneművel. Az egész szoba egy börtöncellára
emlékeztette.
Kilépett a folyosóra, és gyenge égett szag csapta meg az orrát, mintha valaki gyufát
gyújtott volna, hogy azzal világítson.
- Arra mi van? - kérdezte az igazgatót.
- Semmi - nézett a férfi a plafonra. - Csak a folyosó vége. Eltűnt pár körte, majd
tetetek be újakat.
- Mennyi ideje lakott itt ez az ember? - folytatta a faggatózást Erlendur, miközben
visszament a szobába.
- Nem tudom, már előttem is itt volt.
- Úgy érti, mielőtt igazgató lett?
- Igen.
Elínborg az óvszerre nézett.
- Legalább védekezett.
- Nem eléggé - mondta Sigurdur Óli.
Ekkor érkezett meg a tisztiorvos a hotel egyik alkalmazottja kíséretében, aki aztán
vissza is indult a folyosón. Az orvos is erősen el volt hízva, bár az igazgatóval nem
versenyezhetett. Befurakodott a szobába, mire Elínborg azonnal kimenekült, hogy
levegőhöz jusson.
- Szép jó napot, Erlendur - köszönt az orvos.
- Mi a véleménye? - kérdezte Erlendur.
- Szerintem szívroham, de meg kell néznem alaposabban - felelte az orvos, aki hírhedt
volt borzalmas humoráról. Erlendur kinézett a teli szájjal vigyorgó Sigurdur Ólira és
Elínborgra.
 - Meg tudja mondani, mikor történt?
- Nem lehetett régen, talán az elmúlt két órában. Alig kezdett még hűlni. A
rénszarvasát megtalálták már?
Erlendur felnyögött.
A tisztiorvos levette a kezét a halottról.
- Akkor aláírom a halotti bizonyítványt - mondta. - Maguk elküldik a hullaházba, ott
meg majd jól kipakolják. Azt mondják - nézett a testre -, hogy az orgazmus is egyfajta
halál. Úgyhogy ő duplázott.
- Duplázott? - értetlenkedett Erlendur.
- Orgazmusból - magyarázta az orvos. - Gondolom, lefényképezik, ugye?
- Le.
- Jól fog mutatni a családi albumban.
- Nem úgy tűnik, mintha lenne családja - nézett körül újra Erlendur. - Szóval végzett? -
kérdezte, mert szeretett volna már véget vetni a szellemeskedésnek. Az orvos bólintott,
majd kipréselte magát az ajtón, és távozott.
- Nem kellene lezárnunk a szállodát? - kérdezte Elínborg, mire az igazgatónak elakadt
a lélegzete. - Senki nem mehet se ki, se be. Kérdezzünk ki minden vendéget és
alkalmazottat. Aztán le kellene zárni a reptereket, a kikötőket...
- Az Isten szerelmére! - kiáltott fel kétségbeesetten az igazgató, és zsebkendőjét
szorosan markolászva könyörgő pillantást vetett Erlendurre. - Hát ez csak az ajtónálló!
József és Mária nem nagyon kapott volna itt szobát, gondolta Erlendur.
- Ennek a... disznóságnak semmi köze a vendégeinkhez! – hadarta felháborodva az
igazgató. - Egytől egyig turisták és üzletemberek! Semmi dolguk nem volt az ajtónállóval!
Egyiküknek sem! Ez Reykjavík egyik legnagyobb szállodája, és ünnepek idején tömve van!
Nem zárhatják le! Ezt nem tehetik velem!
- Éppenséggel megtehetnénk, de nem fogjuk - nyugtatgatta Erlendur. - Viszont ki kell
kérdeznünk néhány vendéget és a személyzet nagy részét.
- Hála Istennek - sóhajtott fel megkönnyebbülten az igazgató.
- Hogy hívták ezt az embert?
- Gudlaugur. Azt hiszem, úgy ötven körül járhatott. És igaza volt a családjával
kapcsolatban, nem gondolom, hogy volna neki.
- Ki látogatta?
- Fogalmam sincs - nyögte az igazgató.
- Történt valami szokatlan a szállodában, amihez neki is köze volt?
- Nem.
- Lopás?
- Nem. Semmi.
- Panasz?
- Semmi.
- Semmibe nem keveredett bele, ami az esetet megmagyarázná?
- Tudtommal nem.
- Összeveszett valakivel a hotelban?
- Nem tudok róla.
- És a szállodán kívül?
 - Ilyesmiről sem tudok, de annyira nem ismerem. Ismertem - javította ki magát az
igazgató.
- Húsz év után?
- Nem volt valami barátkozó típus. Inkább olyan magának való.
- Gondolja, hogy jó munkahely volt neki ez a szálloda?
- Hát, nem tudom... Udvarias volt, és nem igazán panaszkodtak rá.
- Nem igazán?
- Úgy értem, igazán nem. Jól végezte a munkáját.
- Hol van a személyzeti teakonyha? - kérdezte Erlendur.
- Megmutatom. - Most, hogy tudta, nem zárják le a szállodát, az igazgató egészen
felszabadultan törölgette a homlokát.
- Voltak vendégei?
- Hogy?
- Vendégei - ismételte Erlendur. - Maga szerint nem úgy néz ki, mintha ismerte volna
azt, aki itt járt?
Az igazgató tekintete végigsiklott a tetemen, majd megállapodott az óvszeren.
- Nem tudok semmit a barátnőiről - mondta. - Egyáltalán semmit.
- Meg úgy általában nem sokat tud róla.
- Ő csak az ajtónálló - felelte az igazgató, és úgy érezte, ezzel meg is magyarázott
mindent.
Elhagyták a szobát. A helyüket átvették a helyszínelők, akik csak nagy nehezen fértek
el az igazgató mellett. Erlendur megkérte őket, hogy vizsgálják át a folyosót és a végén
lévő sötét alkóvot is. Sigurdur Óli és Elínborg tovább vizsgálgatta a holttestet a kis
szobában.
- Nem szeretném, ha így találnának meg - mondta Sigurdur Óli.
- Őt ez már nem zavarja - válaszolta Elínborg.
- Hát, valószínűleg - hagyta helyben Sigurdur Óli.
- Van benne valami? - kérdezte Elínborg, és elővett egy zacskó sós mogyorót. Mindig
rágcsált valamit, Sigurdur Óli szerint idegi alapon.
- Mármint miben?
Elínborg a holttest felé bökött az állával. Sigurdur Óli egy pillanatig csak nézett, aztán
megértette. Rövid habozás után letérdelt, és megvizsgálta az óvszert.
- Semmi - mondta. - Üres.
- Szóval a nő még előtte kinyírta - állapította meg Elínborg. - Az orvos meg azt hitte,
hogy...
- Nő? - szakította félbe Sigurdur Óli.
- Miért, nem egyértelmű? - dobott a szájába egy marék mogyorót Elínborg. Sigurdur
Ólit is megkínálta, de az nem kért. - Egy ilyen helyen még nője is volt. Durva, nem?
- Hát, ez volna a legegyszerűbb magyarázat - kelt fel Sigurdur Óli.
- Szerinted nem így van?
- Nem tudom. Halvány fogalmam sincs.
 2. fejezet

A személyzeti teakonyha erősen elütött a szálloda pompás aulájától és szobáitól. Nem

volt feldíszítve, nem szóltak benne karácsonyi dalok, csak néhány ócska asztal álldogált a
kopott linóleumpadlón, a helyiség végében pedig egy kis tálalóasztal állt kávéfőzővel, és
egy konyhaszekrény meg egy hűtő. Mintha még soha senki nem takarított volna itt, tele
volt minden kávéfoltokkal és koszos csészékkel. Az ősrégi kávéfőző éppen be volt
kapcsolva, és öklendezte magából a vizet.
Néhány alkalmazott ült félkörben egy lány körül, aki még mindig nem tért magához a
holttest megtalálása okozta sokkból. Sírt, fekete szemfestéke végigfolyt az arcán. Amikor
Erlendur belépett az igazgatóval, felnézett.
- Ő az - mondta az igazgató olyan hangon, mintha a lány sértette volna meg a
karácsony szentségét, majd kizavarta a többieket. Erlendur őt is felkérte, hogy távozzon,
kettesben akart beszélni a lánnyal. Az igazgató meglepetten nézett rá, de nem
tiltakozott, hanem elindult kifelé, a bajsza alatt motyogva, hogy mennyi dolga van még.
Erlendur becsukta utána az ajtót.
A lány letörölte az arcáról a szemfestéket, és Erlendurre nézett, nem tudván, mire
számítson. Erlendur mosolygott, majd odahúzott egy széket a lány mellé, és leült. A fiatal
nő a lányával egykorú lehetett, úgy huszonegy-huszonkét éves, és láthatóan nem tudott
szabadulni annak hatása alól, amit nemrég látott. Vékony volt, fekete hajú, és világoskék
köpenyt viselt, a szálloda szobalányainak egyenruháját. Felső zsebére névkártya volt
erősítve. Ösp.
- Régóta dolgozik itt? - kérdezte Erlendur.
- Majdnem egy éve - felelte halkan Ösp, és felnézett. Nem úgy festett, mint akit sokáig
lehetne faggatni. Szipogva kiegyenesedett ültében, de enyhén remegett. Illett rá a neve:
Ösp - vagyis „nyárfa". Olyan volt, mint egy kis ágacska a szélviharban.
- És szeret itt lenni? - folytatta Erlendur.
- Nem.
- Akkor miért csinálja?
- Valamiből élni kell.
- Mi olyan rossz benne?
A lány pillantása elárulta, hogy szerinte ez nem kérdés.
- Én cserélem az ágyneműt - mondta. - Pucolom a vécéket. Porszívózok. De még mindig
jobb, mint egy boltban.
- És az emberek?
- Az igazgató egy tetű.
- Úgy néz ki, mint egy szivárgó tűzcsap.
Ösp elmosolyodott.
- Néhány vendég szerint én csak azért vagyok itt, hogy tapizhassanak.
- Miért ment le az alagsorba?
- A Télapóért. A gyerekek már várták.
- Gyerekek?
- Karácsonyi ünnepséget szoktunk rendezni az itt dolgozók gyerekeinek. Meg persze a
vendégek gyerekeinek is. Mindig ő a Télapó, és amikor nem volt sehol, érte jöttem.
- Nyilván nem volt valami kellemes.
- Sosem láttam még halottat. És az a koton... - Ösp megrázta a fejét.
- Volt barátnője a szállodában?
- Én nem tudok egyről sem.
- És a szállodán kívüli kapcsolatairól?
- Semmit sem tudok róla, csak azt, hogy eggyel többször láttam, mint kéne.
- Kellett volna - javította ki Erlendur.
- Mi?
- Helyesen nem úgy mondjuk, hogy kéne, hanem kellett volna. A lány lesajnálón nézett
rá.
- Számít?
- Szerintem igen - mondta Erlendur, majd megrázta a fejét. - Nyitva volt az ajtó,
amikor rátalált?
Ösp elgondolkozott.
- Nem, én nyitottam ki. Bekopogtam, de nem jött válasz. Egy ideig vártam, aztán vissza
akartam indulni, de eszembe jutott, hogy be kéne nyitni. Azt hittem, zárva van, de kinyílt,
és megláttam, ahogy ott ül az ágyon meztelenül, egy gumival a...
- Miből gondolta, hogy zárva van? - vágott közbe sietve Erlendur. - Mármint az ajtó.
- Csak úgy gondoltam. Tudtam, hogy ez az ő szobája.
- Látott valakit lefelé jövet?
- Nem, senkit.
- Szóval a karácsonyi ünnepségre készülődött, amikor megzavarták. Ezért volt rajta
Télapó-jelmez.
Ösp megvonta a vállát.
- Neki ki ágyazott?
- Tessék?
- Ki cserélte az ágyneműjét? Mert már régóta nem tette a dolgát.
- Nem tudom. Biztosan ő maga.
- Látom, nagyon megrázta a dolog.
- Borzasztó volt!
- Tudom. Próbálja meg kiverni a fejéből, amilyen gyorsan csak tudja. Jó Télapó volt? A
lány csak nézte.
- Igen? - sürgette Erlendur.
- Nem hiszek a Télapóban.
A karácsonyi ünnepséget szervező nő elegánsan öltözött, alacsony volt, és Erlendur
becslése szerint harmincéves lehetett. Úgy mutatkozott be mint a szálloda marketing- és
PR-menedzsere, de Erlendurt ez a legkevésbé sem érdekelte. Manapság szinte minden
foglalkozás a marketing szóval kezdődött. Erlendur éppen telefonálás közben találta őt a
második emeleti irodájában. A média kiszagolhatta az eseményt, mert a nő hallhatóan
éppen egy riportert próbált lerázni. A beszélgetés gyorsan véget ért, a nő lecsapta a
kagylót, mondván, hogy semmilyen információval nem tud szolgálni.
Erlendur bemutatkozott, megrázta a nő száraz tapintású kezét, és megkérdezte, mikor
beszélt utoljára, ööö... a férfival az alagsorból. Nem tudta, ajtónállót mondjon-e, vagy
Télapót, a nevét pedig elfelejtette. Úgy érezte, nem kellene Télapónak hívnia.
- Gullivel? - oldotta meg a nő a problémát. - Ma reggel emlékeztettem a karácsonyi
partira. A forgóajtónál. Éppen dolgozott. Mint azt talán ön is tudja, ő volt az ajtónálló.
Sót, nem is pusztán ajtónálló, igaziból olyan gondnokféle. Megjavított ezt-azt, meg
ilyenek.
- Nyugis típus volt?
- Parancsol?
- Szívesen segített, vagy morgott közben?
- Hát én azt nem tudom. Fontos? Nekem soha nem segített. Úgy értem, soha nem volt
szükségem rá.
- Miért ő volt a Télapó? Szerette a gyerekeket? Vicces volt?
- Már előttem is mindig ő volt. Én még csak három éve vagyok itt, azóta szervezek
karácsonyi partit. Tavaly és tavalyelőtt jól csinálta. A kölykök szerették.
Gudlaugur halála a legcsekélyebb hatást sem gyakorolta a nőre. Nem az ő dolga volt.
Csak annyiban érdekelte a gyilkosság, amennyiben belezavart a marketingbe és a PR-ba.
Erlendur nem értette, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen és unalmas.
- De mégis milyen ember volt?
- Nem tudom. Nem ismertem. Ó csak az ajtónálló volt. Meg a Télapó. Másról én nem
beszéltem vele.
- És mi lett az ünnepséggel, amikor kiderült, hogy a Télapó meghalt?
- Lefújtuk. Nem volt másik Télapónk. Meg persze kegyeletből is - tette hozzá a nő,
mintha bizonyítani akarná, hogy neki is vannak érzései. De hiába. Erlendur világosan
látta, hogy egy cseppet sem érdekli a halott odalent, az alagsorban.
- Ki ismerte őt a legjobban? - kérdezte. - Úgy értem, itt, a szállodában.
- Nem tudom. Kérdezze meg a főportást. Mégiscsak ő volt a főnöke.
Az íróasztalon megszólalt a telefon. A nő felvette, és egy pillantással jelezte
Erlendurnek, hogy zavar. Miközben kisétált, Eriendur arra gondolt, örökké csak nem
hazudhat a telefonba ez a nő.
A főportás éppen nem ért rá. Turisták egész serege gyülekezett a recepciónál, és bár a
főportáson kívül még hárman serénykedtek ott, alig bírtak a tömeggel. Eriendur nézte,
ahogy megvizsgálják a vendég útlevelét, mosolyogva átnyújtják a kulcskártyát, és már
lépnek is tovább a következő vendéghez. A sor egészen a forgóajtóig ért. Eriendur újabb
buszt látott beállni az épület elé.
A szálloda tele volt rendőrökkel, nagyrészt egyenruhásokkal, akik a személyzet tagjait
kérdezgették. A földszinten, a személyzeti teakonyhában ideiglenes műveleti központot
állítottak fel, innen irányították a nyomozást.
Eriendur a karácsonyi dekorációt vizsgálgatta az aulában. Közben valami érzelgős
karácsonyi dalocska szólt. Átsétált a tágas étterembe. Az első vendégek már a csodás
karácsonyi büfénél sorakoztak. Eriendur az asztalhoz lépett, és megcsodálta a heringet, a
füstölt bárányt, a hideg sonkát, a marhanyelvet és a különböző díszítéseket, majd a
desszerteket is sorban: a fagylaltot, a krémtortákat és a csokoládéegereket vagy
mifenéket. Összefolyt a szájában a nyál. Egész nap nem evett semmit. Körülnézett, majd
villámgyorsan a szájába tömött egy darab fűszeres marhanyelvet. Úgy gondolta, senki nem
vette észre, úgyhogy majd' kiugrott a szíve, amikor egy éles hangot hallott a háta mögül.
 - Idefigyeljen már, nem így megy ez itten!
Megfordult, és egy férfit látott közeledni, fején magas kuktasapkában.
- Hogy képzeli, hogy csak úgy belepiszkál a kajába? Micsoda dolog ez?
- Nyugalom - nyúlt egy tányér után Eriendur. Szépen felhalmozott rá egy nagy adag
ételt, mintha eleve ezért jött volna.
- Ismerte a Télapót? - kérdezte, hogy elterelje a szót a marhanyelvről.
- A Télapót? - hökkent meg a szakács. - Milyen Télapót? És legyen szíves, ne fogja meg
kézzel az ételt, mert nem...
- Gudlaugurt - fojtotta belé a szót Erlendur. - Ajtónálló volt itt, meg ezermester is, ha
jól értettem.
- Ja, Gullit?
- Igen, Gullit - ismételte a becenevet Erlendur, miközben a tányérjára tett egy jókora
szelet sonkát, és bőven megöntözte valami joghurtos mártással. Eszébe jutott, hogy talán
ide kéne hívnia Elínborgot, aki nagy ínyenc volt, és évek óta dolgozott egy szakácskönyvön.
- Hát nem nagy... Álljunk meg, hogy érti azt, hogy ismertem?
- Nem hallotta?
- Mit? Történt valami?
- Meghalt. Megölték. Tényleg nem hallott róla?
- Megölték? - nyögött fel a szakács. - Megölték! Itt? És ki maga?
- A szobájában. Az alagsorban. Rendőr vagyok.
Erlendur folytatta a válogatást az ételek között. A szakács már régen elfelejtette a
marhanyelvet.
- Hogyan ölték meg?
- Jobb, ha nem tudja.
- Itt a szállodában?
- Itt.
A szakács körülpillantott.
- Ezt nem hiszem el - mondta. - Ebből mekkora balhé lesz!
- Az biztos - felelte Erlendur. - Balhé lesz.
Tudta, hogy ezt a gyilkosságot már az Isten sem mossa le a szállodáról. Mostantól ez
lesz az a hotel, ahol a Télapót holtan találták, kotonnal a farkán.
- Szóval ismerte Gullit? - kérdezte.
- Alig. Ó volt itt az ajtónálló, meg bütykölgetett dolgokat.
- Bütykölgetett?
- Javított. Lényeg, hogy nem ismertem.
- És nem tudja, ki ismerte közelebbről?
- Nem. Semmit sem tudok róla. De ki ölhette meg? Itt a szállodában? Uramisten!
Erlendur látta, hogy a szálloda sorsa jobban izgatja, mint maga a gyilkosság. Eszébe
jutott, hogy elmeséli neki: a gyilkosság még jót is tehet a szálloda forgalmának.
Manapság így gondolkoznak az emberek. Még hirdethetik is a hotelt mint egy gyilkosság
helyszínét. Bűntényturizmus. De most nem akarta ilyesmivel fárasztani magát. Szeretett
volna leülni, és megenni az ételt, arait közben a tányérjára gyűjtött. Egyáltalán, egy kis
nyugalomra vágyott. Ekkor derült égből felbukkant Sigurdur Óli.
- Találtál valamit? - kérdezte Erlendur.
 - Nem - nézett Sigurdur Óli a szakács után, aki rohant a friss hírekkel a konyhába. - Te
meg itt burkolsz? - kérdezte felháborodva.
- Ne nyaggas már te is, légy szíves. Kényszerhelyzet volt.
- Szóval a fickónak nem volt semmije, vagy ha igen, akkor nem a szobájában tartotta -
folytatta Sigurdur Óli. - Elínborg talált pár régi lemezt a szekrényben. Ennyi. Nem kellene
mégis lezárni a szállodát?
- Lezárni? Micsoda baromság ez? - kérdezte Erlendur. - Hogy akarod lezárni? És
mennyi időre? Küldesz egy kutatóosztagot minden szobába?
- Nem, de nem zárhatjuk ki, hogy az egyik vendég a gyilkos.
- Teljesen bizonytalan. Vagy a szállodában van vendégként vagy alkalmazottként, vagy
semmi köze hozzá. Ki kell kérdeznünk a személyzetet és mindenkit, aki a következő egy
hétben kijelentkezik, főleg azokat, akik a tervezettnél korábban. Bár nem hiszem, hogy a
tettes ezzel akarná felhívni magára a figyelmet.
- Ez igaz - ismerte el Sigurdur Óli. - Gondolkoztam azon az óvszeren.
Erlendur keresett egy szabad asztalt, és leült. Sigurdur Óli csorgó nyállal bámulta a
megrakott tányért.
- Szóval, ha nő az illető, akkor még termékeny. Az óvszer miatt gondolom.
- Húsz éve még igazad is lett volna - mondta Erlendur, az enyhén megfüstölt sonkát
ízlelgetve. - De ma már nemcsak fogamzásgátlásra használják, hanem minden hülyeség
ellen. Gomba, AIDS, ilyesmi...
- Akkor viszont az is lehet, hogy nem ismerte túl jól a... az illetőt, akivel volt. Csak egy
gyors menet, tudod. Különben nem használt volna gumit.
- Ne feledjük: az óvszertől még nem zárhatjuk ki, hogy férfi volt az illető.
- De vajon mi lehetett a gyilkos fegyver?
- Azt majd a boncolás kideríti. Ha a tettes itt dolgozik, nem volt különösebben nehéz
kést szereznie.
- ízlik? - kérdezte Sigurdur Óli. Csak nézte, ahogy Erlendur eltünteti a szájában azt a
rengeteg ételt. Kísértést érzett, hogy vele tartson, de félt, hogy hatalmas botrány lenne
abból, ha két nyomozó úgy falatozna egy gyilkosság helyszínén, mintha mi sem történt
volna.
- Elfelejtettem megnézni, van-e benne valami - jegyezte meg Erlendur két falat között.
- Biztos, hogy jó ötlet enni egy gyilkosság helyszínén?
- Ez egy szálloda.
- Jó, de...
- Mondom, hogy kényszerhelyzet volt. Szóval, találtatok valamit a kotonban?
- Tök üres.
- Az orvos azt gondolta, orgazmusa volt. Sőt, azt mondta, kétszer is, de nem egészen
értettem, honnan veszi.
- Az Úristen se érti néha, miről beszél az az ember.
- Szóval a gyilkosság menet közben történt.
- Ja. Etyepetye alatt közbejött valami.
- De miért kell az etyepetyéhez kés?
- Talán hozzátartozott a játékhoz.
- Milyen játékhoz?
 - Talán a szex bonyolultabbá vált a szimpla misszionárius póznál -magyarázta Sigurdur
Óli. - Szóval bárki lehetett?
- Bárki - felelte Erlendur. - Tényleg, miért hívják ezt misszionárius póznak?
- Lövésem sincs - sóhajtott Sigurdur Óli. Erlendur néha nagyon idegesítő kérdéseket
tudott feltenni, melyek ugyan rendkívül egyszerűek voltak, ugyanakkor végtelenül
bonyolultak is.
- Ez valami afrikai dolog?
- Vagy katolikus.
- Miért misszionárius?
- Nem tudom.
- Az óvszer tehát nem zárja ki egyik nemet sem - tért vissza az eredeti témához Erlendur. -
Ezt leszögezhetjük. Egyáltalán, nem zár ki semmit. Megkérdezted már az igazgatót, miért
akarta kitenni a Télapót?
- Miért, ki akarta tenni a Télapót?
- Mondott valami ilyesmit, de nem magyarázta meg. Utána kell néznünk.
- Várjál, felírom - mondta Sigurdur Óli, aki mindig hordott magával noteszt és ceruzát.
- És hát van egy csoport, akik gyakrabban használnak kotont, mint bárki más.
- Tényleg? - Sigurdur Óli arca egyetlen hatalmas kérdőjel volt.
- Mégpedig a prostituáltak.
- Prostituáltak? - ismételte Sigurdur Óli. - Kurvák? Gondolod, hogy vannak itt?
- Szállodákban rendszerint akad nekik munka - bólintott Erlendur.
Sigurdur Óli felkelt, és ott ácsorgott Erlendur előtt, aki közben letakarította a tányérját,
és újra a büfé felé kacsingatott.
- Ööö... hol töltöd a karácsonyt? - kérdezte óvatosan Sigurdur Óli.
- A karácsonyt? - kérdezett vissza Erlendur. - Hát... Hogyhogy hol töltöm? Hol
töltenem? És különben is, mi közöd hozzá? Sigurdur Óli néhány pillanatig erőt gyűjtött,
aztán kivágta:
- Bergthóra azt kérdezi, hogy egyedül leszel-e.
- Eva Lind tervez valamit. De hogy értette Bergthóra? Meg akar hívni hozzátok?
- Mit tudom én - felelte Sigurdur Óli. - Ki érti a nőket? - Azzal elballagott az alagsori
lépcső felé.
Elínborg a meggyilkolt férfi szobájának ajtajából figyelte a helyszínelők munkáját,
amikor Sigurdur Óli megjelent a sötét folyosón.
- Hol van Erlendur? - kérdezte tőle, egy mogyorószacskót markolászva.
- A büfébén - felelte bosszúsan Sigurdur Óli.
Az első laborvizsgálatok kimutatták, hogy az óvszer felületét nyál borítja.
 3. fejezet
A boncolás után a helyszínelők azonnal megkeresték Erlendurt. Még mindig a
szállodában volt. A helyszín egy ideig úgy nézett ki, mint egy fényképész műterme. Minden
lehetséges szögből lefényképezték Gudlaugur testét és használati tárgyait. Aztán a
holttestet elszállították Barónsstígurbe, a hullaházba, hogy felboncolják. A helyszínelők az
egész szobát átfésülték ujjlenyomatok után kutatva, és találtak is egy csomót, melyeket
összevetettek a rendőrségi nyilvántartással. A személyzet minden tagjától ujjlenyomatot
és a legutóbbi felfedezés miatt nyálmintát is kellett venni.
- És a vendégek? - kérdezte Elínborg. - Tőlük nem kellene?
Rögtön meg is bánta a kérdést, mert mindennél jobban szeretett volna már végezni és
hazamenni. Elínborg szerette a karácsonyt, és nagyon hiányzott neki a családja. Az egész
lakást telerakta már fenyőágakkal és díszekkel. Mindenféle süteményt sütött, melyeket
felcímkézett dobozokban tárolt. Karácsonyi sültjéről pedig népes családján kívül is
legendákat meséltek. A főfogás minden évben svéd módra készült csülök volt, amelyet
tizenkét napig pácolt az erkélyen, és olyan óvatosan bánt vele, mintha maga a kis Jézus
volna.
- Szerintem egyelőre induljunk ki abból, hogy a gyilkos izlandi - mondta Erlendur -, és
hagyjuk ki a dologból a vendégeket. Tömve van a szálloda, csak kevesen jelentkeznek ki.
Ókét természetesen kikérdezzük, veszünk tőlük ujjlenyomatot és nyálmintát. Azt azonban
csak alapos gyanú esetén tudjuk megakadályozni, hogy elhagyják az országot. Most csak
azokkal a külföldiekkel foglalkozzunk, akik a gyilkosság idején már itt laktak, akik azóta
jelentkeztek be, azokat hagyjuk ki. Próbáljuk leegyszerűsíteni a dolgot.
- De mi van, ha az nem egyszerű? - vetette ellene Elínborg.
- Nem hiszem, hogy a vendégek nagy része egyáltalán tudna a gyilkosságról - mondta
Sigurdur Óli, aki szintén szeretett volna már hazamenni. Bergthóra, a barátnője felhívta
estefelé, hogy elindult-e már. Azt mondta, idő van, és nagyon várja. Sigurdur Óli rögtön
tudta, mit jelent az, hogy „idő van". Régóta szerettek volna gyereket, de eddig még nem
sikerült, és azt is elmondta Erlendurnek, hogy már a lombikbébin gondolkoznak.
- Szóval csapolnod kell egy adagot - mondta Erlendur.
- Mit?
- Na mit?
Sigurdur Óli egy pillanatig csak nézte, mielőtt leesett volna neki.
- Én vagyok a hülye, hogy szóba hoztam - morogta.
Erlendur belekortyolt a kávéba. Rettenetes íze volt. A személyzeti teakonyhában ültek,
a földszinten. Rajtuk kívül nem volt ott senki, a rendőrök és a helyszínelők már végeztek
a munkájukkal. Erlendur nem sietett. Ót senki sem várta a sötét kis panellakásában.
Számára a karácsony sem jelentett semmit, csak pár nap szabadságot, amivel amúgy
sem tudott mit kezdeni. Talán átjön a lánya, és készítenek füstölt bárányt. Volt, hogy az
öccsét is magával hozta. Erlendur meg ült és olvasott, mint mindig.
- Haza kéne mennetek - mondta. - Én még szaglászom itt egy darabig. Megnézem,
van-e végre egy kis ideje a főportásnak.
Elínborg és Sigurdur Óli felálltak.
- És te? - kérdezte Elínborg. - Te miért nem mész haza? Jön a karácsony, és...
- Te is kezded? Hagyjatok már békén ezzel!
 - Karácsony van - mondta sóhajtva Elínborg. Majd kis habozás után hozzátette: -
Hagyjuk. - Sigurdur Ólival együtt kisétált a teakonyhából.
Erlendur még jó darabig ült a helyén, gondolataiba merülve. Eltöprengett Sigurdur Óli
kérdésén, hogy hol tölti a karácsonyt, majd eltűnődött Elínborg figyelmességén. Maga elé
képzelte a lakását, a karosszéket, a vén tévékészüléket és a fal mellett sorakozó
könyveket.
Néha vett magának karácsonykor egy üveg Chartreuse-t, és akkor egy pohárka mellett
olvasgatott mindenféle rémtörténeteket azokból az időkből, amikor még mindenki
gyalog utazott, és a karácsony az év legveszedelmesebb időszaka volt. Az embereknek
meg kellett látogatniuk szeretteiket, így harcba szálltak a természettel, elbuktak, és
elpusztultak. Azoknak, akik hazavárták őket, a karácsony a megváltás ünnepéből
rémálommá változott. Egyes utazók testét megtalálták. Másokét nem. Soha.
Ezek a történetek voltak Erlendur karácsonyi énekei.
A főportás már levetette az egyenruhát, és éppen az esőkabátját vette magára, amikor
Erlendur rátalált az öltözőben. Azt mondta, nagyon fáradt, és már menne haza a
családjához, mint mindenki más. Igen, hallott a gyilkosságról, rettenetes, de nem tudja,
miben segíthetne.
- Gondolom, maga jobban ismerte, mint a többiek a szállodában - mondta Erlendur.
- Én meg nem gondolom - felelte a főportás, hosszú sálat tekerve a nyaka köré. - Kitől
hallotta ezt?
- Maga volt a főnöke, nem? - folytatta a kérdezősködést Erlendur.
- Hát, bizonyos értelemben, talán. Ó ugye az ajtónál állt, én meg a recepción
dolgozom, ahol a vendégek bejelentkeznek. Nem tudja, meddig vannak ma nyitva a
boltok?
Láthatóan nem érdekelte Erlendur és a nyomozás, ami idegesítette a nyomozót. De
még ennél is jobban zavarta, hogy láthatóan senki mást sem érdekelt az alagsorban élt
férfi sorsa.
- Szerintem éjjel-nappal. Ki akarhatta mellbe szúrni az ajtónállóját?
- Az én ajtónállómat? A szálloda alkalmazottja volt.
- Azonkívül miért letolt gatyával és kotonnal a farkán találtak rá? Ki volt vele? Ki járt
hozzá? Kikkel volt jóban a szállodán belül? Voltak barátai a szállodán kívül? És ellenségei?
Miért lakott a szállodában? Mi a jó abban? És maga meg mit takargat? Miért nem képes
normálisan válaszolni a kérdéseimre?
- Hogy én...? - A férfi megszeppenve elhallgatott. - Én csak haza szeretnék menni -
mondta aztán. - Nem tudom a választ a kérdéseire. Nézze, jön a karácsony. Nem
beszélhetnénk holnap? Egész nap nem volt egy perc nyugtom sem.
Erlendur ránézett.
- Akkor holnap - jelentette ki. Az öltözőből kifelé menet egyszer csak eszébe jutott a
kérdés, amely azóta piszkálta, hogy beszélt az igazgatóval. Megfordult. A főportás éppen
kijött az ajtón, amikor megszólította.
- Miért akarták kitenni?
- Tessék?
- Ki akarták tenni a Télapót a szobájából. Miért? A főportás egy pillanatig habozott a
válasszal.
 - Mert kirúgták.
Az igazgatót vacsora közben találta. Szakácskötényben ült a konyha széles asztalánál,
és a büféből behozott tálcákról tömte magába a maradékot.
- Hogy én hogy szeretek enni! - törölte meg éppen a száját, amikor meglátta az őt
bámuló Erlendurt.
- Pontosan tudom, mire gondol - mondta Erlendur.
Egyedül voltak a tágas, csillogó konyhában. Erlendur nem győzte csodálni az igazgatót.
Gyorsan evett, de nem habzsolva, hanem kifejezetten kecsesen, szinte elegánsan. Egyik
falatot a másik után tüntette el, finoman, de látható szenvedéllyel.
Valamivel nyugodtabb volt most, hogy a szállodából eltűnt a hulla és a rendőrség, az
épület elől pedig az újságírók. Őket a rendőrök nem engedték be, mert a szálloda egész
területe a gyilkosság helyszínének számított. Lassan minden visszatért a rendes
kerékvágásba. Nem sok vendég tudott a gyilkosságról, de a rendőröket annál többen
észrevették, és kérdezősködni kezdtek. Az igazgató arra utasította a személyzetet, hogy
meséljenek nekik valamit egy szívrohamot kapott öregemberről.
-Tudom, mire gondol. Arra, hogy egy disznó vagyok, ugye? -mondta, és ivott egy korty
vörösbort. Virsli nagyságú kisujját eltartotta a pohártól.
- Nem, de most már értem, miért jó magának egy szállodát vezetni - felelte Erlendur.
Hirtelen elvesztette a türelmét.
- Ezzel megöli magát, ugye tudja? - kérdezte nyersen.
26
- Száznyolcvan kiló vagyok - mondta az igazgató. - A legnagyobb hízók sem sokkal
nehezebbek. Világéletemben kövér voltam, és sosem fogyókúráztam. Nem is lennék
képes arra, hogy amint mondani szokás, változtassak az életmódomon. Jó nekem így.
Jobb, mint magának, ahogy elnézem - tette hozzá.
Erlendur egyszer azt hallotta, hogy a kövér emberek vidámabbak, mint a soványak. De
nem hitte el.
- Azt, hogy nekem milyen jó, azt talán nem maga dönti el - mosolyodott el halványan. -
Miért rúgta ki az ajtónállót?
Az igazgató folytatta az evést, majd egy idő után letette a kést és a villát. Erlendur
türelmesen várt. Látta, hogy az igazgató a megfelelő' választ keresgéli, és próbálja
megfogalmazni.
- Nem mindig megy ám ilyen jól az üzlet, mint most – mondta végül. - Nyáron és
karácsonykor telt ház van, de közte akadnak nehéz időszakok. A tulajdonosok azt
mondták, vegyünk vissza a kiadásokból. Építsük le a személyzet egy részét. Én meg
gondoltam, nincs szükség egész évben teljes munkaidős ajtónállóra.
- De nekem azt mondták, hogy nemcsak ajtónálló volt, hanem mindenféle más is.
Mondjuk Télapó. Meg ezermester, meg ilyesmi.
Az igazgató közben megint tömni kezdte a fejét, úgyhogy a társalgásban újabb szünet
állt be. Erlendur körülnézett. Az adatok felvétele után a rendőrség hazaengedte a
személyzetet; még mindig nem lehetett tudni, ki beszélt utoljára az áldozattal, vagy hogy
mi történt vele élete utolsó napján. Senki nem említett semmi furcsát vele
kapcsolatban. Azt is csak néhányan tudták, hogy abban a kis szobában élt, hogy az volt
az otthona, de ők is szemlátomást igyekeztek minél kevesebbet tudni róla. Kevesen
állították, hogy ismerik, és úgy tűnt, nem voltak barátai a szállodában. Arról sem tudott
senki, hogy azon kívül lettek volna. Igazi magányos farkas, gondolta Erlendur.
- Senki sem pótolhatatlan. - Az igazgató virsliujja megint előremeredt kortyolás
közben. - Persze nem jó dolog embereket elküldeni, de nem engedhetünk meg
magunknak egész évre egy ajtónállót. Ezért rúgtuk ki, semmi másért. Meg hát nem is
volt sok munkája. Felvette az egyenruháját, ha filmsztárok vagy külföldi méltóságok
érkeztek, és kidobta a nemkívánatos elemeket.
- Rosszul viselte, hogy kirúgták?
- Szerintem megértette.
- Nem hiányzik a konyháról egy kés? - váltott hirtelen témát Erlendur.
- Fogalmam sincs. Évente több százezer korona értékben vesztünk el késeket, villákat
és poharakat. Meg törülközőket... Miért, gondolja, hogy egy itteni késsel szúrták le?
Nem tudom - Erlendur egy ideig nézte, ahogy az igazgató eszik.
- Húsz éve dolgozott itt, mégsem ismerte senki. Maga szerint ez nem furcsa?
- Az alkalmazottak jönnek és mennek - vont vállat az igazgató.
- Ebben az üzletágban nagy a mozgás. Gondolom, tudták a szállodában, hogy ki ő, de
ki ismer itt jól bárkit is? Engem ne kérdezzen, mert én például senkit.
- Maga viszont mindig a helyén maradt.
- Nehéz elmozdítani.
- Miért mondta azt, hogy nem akarták „kidobni"?
- Ezt mondtam volna?
- Ezt.
- Így szokták mondani.
De maga tényleg ki akarta dobni abból a szobából - mondta Erlendur. - Aztán jön
valaki, és megöli. Összejöttek neki a dolgok.
Az igazgató süteményeket dobált a szájába kecses mozdulatokkal, és olyan
átszellemülten, mintha Erlendur ott sem lenne.
- Miért volt még mindig itt, ha egyszer elbocsátották?
-A múlt hónap végéig kellett volna kiköltöznie. Sürgettem egy kicsit, de nem
erőszakosan. Pedig úgy kellett volna. Akkor ez most nem lenne.
Erlendur csak nézte a zabáló férfit. Talán a büfé volt az oka. Talán a félhomályos
panelház. Talán az időpont. A fagyasztott étel, ami otthon várta. Vagy a magányos
karácsony. Nem tudta. Egyszerűen csak kibukott belőle a kérdés, anélkül hogy
észrevette volna.
- Szobánk? - kérdezett vissza az igazgató, mintha nem értené.
- Egy egyszerű szoba.
- Úgy érti, magának?
- Igen, egyágyas.
- Tele vagyunk. Nagyon sajnálom - nézett rá mereven az igazgató. Más sem hiányzott
neki, mint hogy a nyomozó éjjel-nappal ott szaglásszon a közelében.
A főportás azt mondta, hogy van szabad szoba - hazudta Erlendur, némileg
magabiztosabban. - És hogy semmi probléma, csak beszéljem meg magával.
Az igazgató csak bámult. Aztán lenézett a félig teli tányérra, és eltolta magától. Elment
az étvágya.
 Hideg volt a szobában. Erlendur kibámult az ablakon, de semmit nem látott, csak a
saját tükörképét az üvegen. Egy ideje már nem látta ezt az arcot, és most észrevette,
mennyire megöregedett. Szállingóztak a hópelyhek, mintha a kiszakadt felhők bélése
szóródna a földre.
Egy vers jutott az eszébe, egy kivételesen elegáns Hölderlin-fordítás. Magában
átfutott rajta, amíg el nem ért egy részhez, amely tökéletesen illett az ablakban látott
férfiarcra:
Hidegen állnak a néma falak, a szélben zörög a szélkakas.

4. fejezet
Éppen elaludt volna, amikor valaki kopogott az ajtón, és a nevét suttogta. Rögtön tudta, ki
az. Ajtót nyitott, és ott állt előtte a lánya, Eva Lind. Egymásra néztek. A lány
elmosolyodott, és becsusszant a szobába Erlendur mellett, aki becsukta utána az ajtót.
Eva Lind felült az asztalra, és elővett egy doboz cigarettát.
- Szerintem itt tilos dohányozni - mondta Erlendur, aki betartotta ezt a szabályt.
- Ja - felelte Eva Lind, és kivett egy szálat a dobozból. - Mitől van itt ilyen hideg?
- Azt hiszem, bedöglött a radiátor.
Erlendur leült az ágyra. Mivel csak egy szál alsónadrág volt rajta, a fejét és a vállát
bebugyolálta a paplanba.
- Mit művelsz? - érdeklődött Eva Lind.
- Fázom.
- Úgy értem, mit művelsz ebben a szállodában, miért nem mész haza? - Akkorát
szívott a cigarettájából, hogy majdnem a harmada elhamvadt, majd kifújta a száján a
füstöt, megtöltve vele a szobát.
- Nem tudom. Nem... - Erlendur megakadt.
- Nem akartál hazamenni?
- Valahogy nem tűnt helyesnek. Ma meggyilkoltak itt egy embert.
- A Télapót, ugye?
- Az ajtónállót. Ő lett volna a Télapó a gyerekek karácsonyi ünnepségén. És te hogy
vagy?
- Remekül.
- Dolgozol még?
- Igen.
Erlendur végignézett rajta. Sokat javult. Sovány volt, mint mindig, de a karikák végre
kezdtek elhalványulni gyönyörű kék szeme alatt, és az arca sem tűnt már olyan
beesettnek. Erlendur úgy gondolta, az elmúlt nyolc hónapban tényleg nem nyúlt a
droghoz. Azóta, hogy elvetélt és kómában feküdt, félúton e világ és a túlsó között.
Amikor kiengedték a kórházból, az apjához költözött, még állást is szerzett, pedig már
két éve nem volt neki. Aztán egy-két hónapja albérletbe költözött.
- Honnan tudtad, hogy hol vagyok? - kérdezte Erlendur.
- A mobilodon nem értelek el, úgyhogy felhívtam a kapitányságot, és ott mondták,
hogy beköltöztél ide. De mégis miért?
- Nemigen tudnám megmondani. Fura időszak ez a karácsony.
- Az - mondta Eva Lind, és mindketten elhallgattak.
 - Az öcsédről tudsz valamit? - kérdezte aztán Erlendur.
- Sindri még mindig valahol a városon kívül dolgozik - felelte Eva Lind. Szisszenés
hallatszott, ahogy a cigarettán meggyulladt a filter. Hamu hullt a padlóra. A lány
körülnézett hamutartót keresve, de nem talált, úgyhogy az asztalra állította a csikket,
hadd aludjon ki magától.
- És anyátok? - Erlendur szokásos kérdéseire a válasz is mindig nagyjából ugyanaz volt.
- Jól van. Gürcöl, mint mindig.
Erlendur nem válaszolt. Eva Lind az asztalról felkanyargó kék füstöt bámulta.
- Nem tudom, kibírom-e - szólalt meg. Erlendur felnézett rá a paplan alól.
Ekkor kopogtak. Meglepetten egymásra néztek, aztán Eva felkelt, és ajtót nyitott. Egy
szállodai alkalmazott volt az, egyenruhában. Azt mondta, a recepcióról jött.
- Itt tilos a dohányzás - mondta, ahogy benézett a szobába.
- Mondtam neki, hogy oltsa el - felelte Erlendur -, de sosem hallgat rám.
- És lányokat sem szabad felhozni a szobákba - folytatta a férfi. - A történtek miatt.
Eva Lind halvány mosollyal az apja felé fordult. Erlendur ránézett a lányára, majd a
férfira.
- Mondtuk neki, hogy nem jöhet fel - folytatta az alkalmazott.
- Tilos. Távoznia kell. Azonnal.
Nem mozdult az ajtóból. Erlendur felkelt, és alsónadrágban, paplannal a vállán
odament hozzá.
- Ő a lányom - mondta.
- Persze - felelte a férfi egy vállrándítással, jelezve, hogy ez nem tartozik rá.
- De tényleg - győzködte Eva Lind. A férfi végignézett rajtuk.
- Nem akarok bajt - mondta bizonytalanul.
- Akkor húzzon el innen, és hagyjon minket békén - vágta rá Eva Lind.
A férfi csak állt, és nézte őt meg az alsónadrágban és paplanban feszítő Erlendurt.
- Van valami probléma a radiátorral - törte meg a csendet Erlendur. - Nem fűt.
- A hölgynek velem kell jönnie - jelentette ki a férfi.
Eva Lind vállat vont.
- Akkor majd beszélünk máskor - mondta az apjának. - Elegem van ebből a
szarakodásból. Hogy értetted azt, hogy nem bírod ki? - kérdezte Erlendur.
- Majd beszélünk. - Azzal Eva kiment a szobából. A férfi rámosolygott Erlendurre.
- Akkor csinálnak valamit a radiátorral? - kérdezte Erlendur.
- Szólok a karbantartóknak - ígérte, és becsukta az ajtót. Erlendur visszaült az ágy
szélére. Eva Lind és Sindri Snaer egy elrontott házasságból születtek, amely már több
mint két évtizede véget ért. A válás után Erlendurnek gyakorlatilag semmilyen kapcsolata
nem volt a gyerekeivel. Volt felesége, Halldora, gondoskodott erről. Úgy érezte,
elárulták, és arra használta a gyerekeket, hogy bosszút álljon. Erlendur meg beletörődött.
Azóta sokszor megbánta már, hogy nem ragaszkodott a láthatás jogához, és Halldórára
hagyott mindent. Amikor a gyerekek felnőttek, ők keresték meg. A lánya addigra már
drogozott, a fia pedig túl volt egy alkoholelvonón.
Valójában tudta, mit nem bír ki Eva Lind. Soha nem kezelték. Semmilyen kórházba
nem ment el a bajával. Egyedül küzdött vele. Zárkózott, ellenséges és önfejű volt, ha az
életmódja került szóba. Még akkor sem sikerült leállnia, amikor teherbe esett. Egy időre
abbahagyta a drogozást, de nem volt annyi akaratereje, hogy végleg felhagyjon vele.
Erlendur tudta, hogy komolyan próbálkozott, de időről időre visszaesett. Fogalma sem
volt, miért függött annyira a drog-lói, hogy minden mást alárendelt neki az életben. Nem
tudta, honnan ered ez az önpusztítás, de sejtette, hogy a lánya őbenne is csalódott.
Hogy valamilyen módon ő is felelős azért, hogy Eva Lind ilyen helyzetbe került.
Ott ült Eva Lind ágyánál, amikor kómában feküdt, és beszélt hozzá, mert az orvos azt
mondta, hogy hallja a hangját, és érzi a jelenlétét. Néhány nappal később a lány
magához tért, és első szavaival az apját hívta, pedig alig tudott beszélni, olyan gyenge
volt. Amikor meglátogatta, éppen aludt, ezért leült az ágya mellé, és megvárta, amíg
felébred.
Amikor kinyitotta a szemét, úgy tűnt, mosolyogni próbál, de végül sírva fakadt, ő pedig
átölelte. A lány reszketett a karjában. Próbálta megnyugtatni, visszafektette a párnájára,
és letörölte a könnyeit.
- Hogy vagy? - simogatta meg az arcát, és biztatóan mosolygott.
- Hol a baba?
- Nem mondták, mi történt?
- Hogy elvesztettem. De nem akarják megmondani, hol van. Nem mutatják meg! Nem
bíznak bennem...
- Én is azt hittem, hogy elveszítelek.
- Hol van?
- Erlendur látta a műtőben a halva született csecsemőt, egy kislányt, aki az Audur
nevet kapta volna.
- Biztos vagy benne, hogy látni akarod?
- Bocsáss meg... - suttogta alig hallhatóan Eva Lind, és minden erejét megfeszítve
felült.
- Miért?
- Azért, amit tettem. Azért, hogy a baba...
- Azért tőlem nem kell bocsánatot kérned.
- De kell!
- A sorsodért nem csak te felelsz.
- Ugyan már...
Eva Lind kimerülten visszahanyatlott a párnájára. Erlendur megvárta, amíg erőt gyűjt.
Sokáig tartott. Aztán Eva Lind felnézett rá.
- Segítesz eltemetni?
- Hát persze.
- Látni akarom.
- Gondolod, hogy...
- Látni akarom! - ismételte. - Hadd nézzem meg...
Erlendur néhány pillanatig habozott, majd elment a halottasházba, és elhozta a kislány
holttestét, akit magában Audurnek hívott, mert nem akarta, hogy névtelen maradjon.
Egy fehér törülközőbe csavarva vitte be Eva Lindnek az intenzív osztályra. Eva Lind
átvette a csecsemőt, hosszan nézte, majd tekintetét az apjára emelte.
- Az én hibám - mondta halkan.
Erlendur azt hitte, sírva fakad, és nagyon meglepte, hogy nem ez történt. A lány
nyugalmat erőltetett az arcára, hogy leplezze önmagától való irtózását.
- Sírj csak nyugodtan - mondta Erlendur.
- Nem érdemlem meg a sírást - válaszolta Eva Lind.
Aztán ott ült a kerekes székében a Fossvogur temetőben, és nézte, ahogy a komor
arcú pap három lapát földet szór a koporsóra. Nagy nehezen bírt csak felállni, de eltolta
magától Erlendurt, amikor segíteni akart neki. Keresztet vetett a lánya sírjára, az ajka
remegett. Erlendur nem tudta eldönteni, hogy a könnyekkel küzd, vagy imádkozik
magában.
Gyönyörű tavaszi nap volt; a napsugarak csillogtak az öböl vizén, és lent
Nauthólsvíkban látni lehetett a verőfényben sétálgató embereket. Halidóra valamivel
távolabb állt, Sindri Snaer pedig a sír szélén. Ennél messzebb nem is állhattak volna
egymástól: mintha idegenek lennének, csak a nyomorúság kötötte össze őket.
Erlendurnek eszébe jutott, hogy már csaknem negyedszázada nem volt együtt a család.
Halldórára nézett, aki elfordította a tekintetét. Egyikük sem szólt a másikhoz.
Lind visszaroskadt a tolószékbe. Erlendur odalépett segíteni, 6s meghallotta, ahogy a
lány felnyög:
- Az egész élet egy nagy rakás szar.
Erlendur visszazökkent a jelenbe, ahogy eszébe jutott, amit a szállodai alkalmazott
mondott neki, és amire sürgős magyarázatot várt. Felkelt, kiment a folyosóra, és még látta,
ahogy a férfi eltűnik a liftben. Eva Lind nem volt sehol. A férfi után kiáltott, aki erre elkapta a
becsukódó liftajtót, és bevárta a mezítláb, alsónadrágban és paplanban érkező Erlendurt.
- Hogy értette azt, hogy „a történtek miatt"?
- A történtek miatt? - ismételte meg a kérdést a férfi csodálkozó arccal.
- Azt mondta, nem jöhetnek fel lányok a szobákba a történtek miatt.
- Igen.
- Úgy érti, amiatt, ami a Télapóval történt az alagsorban?
- Igen, de maga honnan...
Erlendur most vette észre, hogy alsónadrágban van, és egy pillanatig tétovázott.
- Részt veszek a nyomozásban - nyögte ki végül. A férfi arcára kiült a hitetlenkedés.
- Szóval, miért mondta? - kérdezte gyorsan Erlendur.
- Ezt most nem egészen értem - a férfi hangja megremegett.
- Ha a Télapót nem nyírták volna ki, akkor felhozhatnék nőt a szobámba. Abból, amit
mondott, ez következik. Érti már?
- Nem - rázta meg a fejét a férfi. - Azt mondtam volna, hogy „a történtek miatt"? Nem
emlékszem rá.
- Pedig azt mondta. Hogy a lánynak a történtek miatt nem szabad a szobámba jönnie.
Azt hitte, hogy a lányom... - próbált választékosan megfogalmazni, de nem sikerült. - Azt
hitte, hogy a lányom egy kurva, és azért jött ide, hogy kidobja, mert a Télapót megölték.
Ha nem ölték volna meg, akkor teljesen rendben lett volna, hogy nőt hozok fel a
szobámba. így megy itt? Ha minden rendben van, akkor feljöhetnek lányok a szobákba?
A férfi csak meresztette a szemét.
- Hogy érti azt, hogy „lányok"?
- Hát kurvák - válaszolta Erlendur. - Egyébként vannak a szállodában kurvák, akik
feljárkálnak a szobákba? Csak most nem lehet, hogy történt valami? Mi köze van ehhez
a Télapónak? Ő is benne volt?
- Sejtelmem sincs, miről beszél.
Erlendur taktikát változtatott.
- Megértem, hogy most különösen óvatosak egy ilyen gyilkosság után. Semmilyen
szokatlan vagy abnormális dolgot nem tűrnek, még akkor sem, ha ártalmatlan. Felőlem itt
mindenki azt csinál és azt vásárol, amit csak akar. Engem mindössze az érdekel, hogy a
Télapónak volt-e bármi köze a szállodai prostitúcióhoz.
- Nem tudok semmiféle prostitúcióról - felelte a férfi. - Mint látta, szemmel tartjuk
azokat a hölgyeket, akik egyedül mennek fel egy-egy szobába. Tényleg az ön lánya volt?
- Tényleg.
- Elküldött az anyámba.
- Mondom, hogy ő az.
Erlendur becsukta a szoba ajtaját, lefeküdt, és hamarosan elaludt. Azt álmodta, hogy
rászakad az ég, és közben hallotta, hogy valahol zörög a szélkakas.
 MÁSODIK NAP
5. fejezet
A foportás még nem érkezett meg, amikor Erlendur érdeklődött utána az aulában. De
sem beteget nem jelentett, sem szabadságot nem vett ki. A harmincas hölgy, aki a pult
mögött állt, elmondta Erlendurnek, milyen szokatlan ettől a precíz embertől, hogy nem
jön be időben, ráadásul még csak nem is szól, hogy nem tud bejönni.
Mindezt kissé szaggatottan adta elő, mert időközben a Nemzeti Kórház biotechnikusa
nyálmintát vett tőle. Rajta kívül még ketten gyűjtöttek mintákat a személyzettől. Egy
másik csoport otthon látogatta végig azokat, akik aznap nem dolgoztak. Az egész
személyzettől mintát kellett venni, hogy összehasonlíthassák a Télapó óvszerén talált
nyállal.
A nyomozók mindenkit kikérdeztek arról, hogy milyen kapcsolatban állt Gudlaugurrel,
és hogy hol tartózkodott az előző nap délutánján. Az egész reykjavíki bűnügyi
nyomozóhatóság a gyilkossággal foglalkozott, információkat és bizonyítékokat gyűjtött.
- És mi van azokkal, akik nemrég mentek el innen, vagy mondjuk egy éve, vagy mit
tudom én, és ismerték a Télapót? - kérdezte Sigurdur Óli. Erlendur mellett ült az
étteremben, és nézte, ahogy a nyomozó lepakolja a tálcájáról a heringet, a rozskenyeret,
a hideg sonkát, a pirítóst és egy csésze tűzforró kávét.
- Először nézzük meg, mire jutunk ezekkel az adatokkal - szürcsölte a kávéját Erlendur.
- Kiderítettél már valamit erről a Gudlaugurről?
- Nem sokat. Nem is nagyon lehet. Negyvennyolc éves volt, nőtlen, gyerekei nincsenek.
Itt dolgozott az elmúlt kb. húsz évben. És azalatt ott élt abban a kis lyukban. A dagadt azt
mondta, hogy csak ideiglenes megoldásnak szánták, amúgy nem sokat tud az ügyről. És
hogy beszéljünk az előző igazgatóval. O vette fel. A dagadék úgy sejti, hogy ez a
Gudlaugur elvesztette a lakását, ezért megengedték neki, hogy a cuccait abban a kis
szobában tartsa, amiből aztán nem is nagyon jött elő.
Sigurdur Óli elhallgatott, majd újra megszólalt:
- Elínborg azt mondta, itt töltötted az éjszakát.
- Nemigen ajánlom. A szobák hidegek, a személyzet meg egy perc nyugtot nem hagy.
De a kaja jó. Hol van Elínborg?
Az étterem tele volt, a vendégek nagy zajjal merültek bele a reggelijükbe. Legtöbbjük
turista volt, hagyományos izlandi pulóverbe, túrabakancsba és meleg téli ruhákba
öltözve, pedig nem terveztek messzebb menni a tíz percre lévő városközpontnál. A
pincérek szorgalmasan töltögették az üres csészéket, és hordták el a tányérokat. A
hangszórók már ontották a lágy karácsonyi dallamokat.
- Holnap lesz a tárgyalás. De ezt már tudod, nem?
- De.
- Elínborg ott van. Szerinted mi lesz a vége?
- Szerintem pár hónap felfüggesztett. Ezek a rohadék bírók mindig annyit adnak.
- Szerintem meg elveszik tőle a srácot.
- Nem tudom - tűnődött Erlendur.
- Szemét állat - mondta Sigurdur Óli. - Kalodába kéne zárni a főtéren.
Elínborg egy másik ügyben is nyomozott. Egy nyolcéves kisfiú kórházba került, miután
súlyosan bántalmazták. Arról azonban egy szót sem sikerült kiszedni belőle, hogy mi is
történt pontosan. Először azt feltételezték, hogy az iskolában a nagyobb fiúk verték meg:
eltört a karja, megrepedt az arccsontja, és elvesztette két fogát. Borzalmas állapotban
vánszorgott haza. Az apja értesítette a rendőröket, amikor nem sokkal később hazaért a
munkából. A kisfiút mentők vitték a kórházba.
Egyetlen gyerek volt. Az édesanyját az eset idején a Kleppur Elmegyógyintézetben
ápolták. Apja egy internetes cég vezetőjeként egyedül nevelte a fiút egy hatalmas,
kétszintes házban, a Briedholt kertvárosban. Az apát természetesen nagyon felzaklatták
a történtek, és azt hajtogatta, hogy bosszút fog állni a fiúkon, akik a gyermekét
bántották. Követelte Elínborgtól, hogy állítsa őket bíróság elé.
Elínborg talán sosem jött volna rá az igazságra, ha nincs az a kétszintes ház és az
emeleti gyerekszoba.
- Nagyon a magáénak érzi ezt az ügyet - mondta Sigurdur Óli. - Van egy ugyanilyen
korú fia.
- Ez nem szabad, hogy befolyásolja.
- Gondolod?
Ebben a pillanatban a békés hangulatot megzavarta a konyhából kihallatszó lárma. A
vendégek először a konyhaajtó felé néztek, majd egymásra. Erős férfihang
méltatlankodott valamin. Erlendur és Sigurdur Óli felpattantak, és kimentek a konyhába.
A hang a főszakácsa volt, aki előző nap rajtakapta Erlendurt a karácsonyi büfénél. A
biotechnikussal kiabált, aki nyálmintát akart venni tőle.
- ...és takarodjon innen a rohadt vattájával! - ordította az ötvenes hölgynek, aki egy
gyűjtődobozzal a kezében az asztalnál állt. A lehető legudvariasabban válaszolt a férfinak,
amitől az csak még idegesebb lett. Amikor meglátta a két nyomozót, a dühe
megkétszereződött.
- Normálisak maguk? - kiabálta. - Komolyan azt gondolják, hogy ott voltam Gullivel,
amikor kotont húzott a farkára? Teljesen megőrültek? Idióta barmok! Hozzám ugyan egy
ujjal sem nyúlnak! Azt aztán soha! Tojók rá, mit mondanak! Csukjanak le, dobják el a
kulcsot, de én ebben a marhaságban nem veszek részt! Értik? Barmok!
Fújtatva kiviharzott a konyhából, bár dühét némileg ellensúlyozta fején
kéményszerűen tornyosuló, hófehér kuktasapkája. Erlendur elmosolyodott. A feszültség
oldódott a konyhában. A körülöttük álló szakácsok és pincérek dőltek a röhögéstől.
- Ez végig így ment? - kérdezte Erlendur a biotechnikustól.
- Egyáltalán nem - felelte a nő. - Mindenki együttműködő volt. Csak ő rendezett
jelenetet.
Rámosolygott, és Erlendur úgy találta, vonzó a mosolya. A nő körülbelül olyan magas
volt, mint ő, dús, szőke haját rövidre vágatta, és színes kötött kardigánt viselt, elöl
begombolva. A kardigán alatt fehér blúz volt, lábán farmer és elegáns fekete bőrcipő.
- Erlendur vagyok - bukott ki belőle, szinte ösztönösen, és kezet nyújtott. A nő kissé
zavarba jött.
- Igen - rázta meg a kezét. - Az én nevem Valgerdur.
- Valgerdur? - kérdezett vissza. Nem látott az ujján jegygyűrűt. Ekkor Erlendur
zsebében megszólalt a telefon.
- Elnézést - mondta, és felvette.
- Te vagy az? - kérdezte egy ismerős öreg hang.
 - Én - válaszolta Erlendur.
- Sosem fogom már megszokni ezeket a mobiltelefonokat - mondta a hang. - Hol vagy?
Abban a szállodában? Biztosan rohansz valahová. Vagy egy liftben állsz.
- A szállodában vagyok - mondta Erlendur. Egy intéssel megkérte Valgerdurt, hogy
várjon egy percet, majd az éttermen át kiment az aulába. Marion Briem volt a vonal
másik végén.
- És tényleg odaköltöztél? - kérdezte Marion. - Mi a baj? Miért nem mész haza?
Marion Briem egykor a nyomozóirodánál dolgozott, ő volt Erlendur mestere. Már
akkor ott volt, amikor ő belépett, és kitanította a nyomozómesterségre. Mostanában
néha felhívta, és arról panaszkodott, hogy Erlendur nem látogatja meg. Erlendur sosem
szerette igazán egykori főnökét, és nem érzett késztetést arra, hogy újragondolja
érzéseit, csak mert Marion megöregedett. Talán mert annyira hasonlítottak egymásra.
Talán mert Marionban a saját jövőjét látta, amit el akart kerülni. Marion magányos volt,
és gyűlölte az öregséget.
- Miért hívtál? - kérdezte Erlendur.
- Attól, hogy te elfelejtettél, mások még emlékeznek rám - felelte Marion.
Erlendur nagyon szerette volna befejezni a beszélgetést, de erőt vett magán. Marion
rengetegszer segített már neki, kérés nélkül. Nem akarta megbántani.
- Tudok segíteni valamiben? - kérdezte.
- Mondd meg a fickó nevét. Hátha ráakadok valamire, ami fölött te átsiklottal.
- Te aztán sosem adod fel.
- Unatkozom - mondta Marion. - El sem tudod képzelni, menynyire. Már több mint tíz
éve vagyok nyugdíjas, és ebben a pokolban minden nap egy örökkévalóság. De
legalábbis ezer év.
- Annyi elfoglaltság létezik - próbálta vigasztalni Erlendur. - Próbáltál már bingózni?
- Bingózni! - horkant fel Marion.
Erlendur elmondta neki, amit a Gudlaugur-ügyről tudott, majd elköszönt. Amint
letette a telefont, újra megszólalt.
- Igen?
- Találtunk egy cetlit a szobájában - mondta egy éles hang. A helyszínelőit parancsnoka
volt az.
- Cetlit?
- Az van ráírva, hogy „Henry 18.30".
- Henry? Várj csak, mikor találta meg a lány a hullát?
- Hét körül.
- Tehát ez a Henry ott lehetett a szobában, amikor a gyilkosság történt.
- Nem tudom. De van itt még valami.
- Mondjad.
-A koton valószínűleg a Télapóé volt. Az egyenruha zsebében találtunk egy tízes
csomagot, amiből három hiányzik.
- Egyéb?
- Semmi. Csak egy pénztárca egy ötszáz koronás bankjeggyel, a személyije meg egy
bolti számla, tegnapi dátummal. Ja, és egy kulcskarika két kulccsal.
- Milyen kulccsal?
 - Az egyik valószínűleg lakáskulcs, a másik inkább egy szekrényé vagy ilyesmié. Sokkal
kisebb.
Letették. Erlendur körülnézett, de a biotechnikusnő már eltűnt.

Két Henry nevű vendég lakott a szállodában. Henry Bartlet Amerikából és Henry
Wapshott Nagy-Britanniából. Az utóbbi nem vette fel a telefont a szobájában, de Bartlet
igen, és nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy az izlandi rendőrség akar vele
beszélni. Az igazgatónak minden jel szerint sikerült elhitetnie a vendégekkel a mesét a
szívrohamos öregemberről.
Erlendur magával vitte Sigurdur Ólit is, aki az Egyesült Államokban tanult
kriminológiát, és erre rendkívül büszke volt. Anyanyelvi szinten beszélt angolul, és bár
Erlendur nem igazán szerette az amerikai beszédet, elviselte valahogy.
Bartleték szobája felé menet Sigurdur Óli elmondta, hogy már csaknem a teljes
személyzetet kihallgatták. Mindenkinek volt alibije, még tanúkat is meg tudtak nevezni.
Bartlet harminc év körüli coloradói tőzsdeügynök volt. A feleségével láttak egy
tévéműsort Izlandról, és teljesen elbűvölte őket a drámai környezet meg a Kék Lagúna.
Azóta már háromszor jártak ott. Most aztán elhatározták, hogy valóra váltják nagy álmukat:
a tél országában töltik a karácsonyt és a szilvesztert. Le voltak nyűgözve a tájtól, viszont
túlzóan magasnak találták az éttermek és szórakozóhelyek árait.
Sigurdur Óli bólogatott. Számára Amerika volt a földi paradicsom, úgyhogy önfeledten
társalgott a házaspárral baseballról és az amerikai karácsonyi szokásokról, amíg Erlendur
meg nem elégelte, és közbe nem szólt. Akkor Sigurdur Óli elmesélte, hogy meghalt az
ajtónálló, és beszélt a szobájában talált feljegyzésről. Bartleték úgy bámultak rájuk, mintha
hirtelen egy másik bolygóra csöppentek volna.
- Ezek szerint nem ismerték az illetőt - tételezte fel Sigurdur Óli, amikor az elképedt
arcokat meglátta.
- Gyilkosság? - nyögte Henry. - Ebben a szállodában?
- Jaj, Istenem - suttogta a felesége, és a franciaágyra huppant.
Sigurdur Óli úgy döntött, hogy az óvszert inkább meg sem említi.
Elmondta, hogy a szobában talált jegyzet szerint Gudlaugur egy Henry nevű emberrel
akart találkozni, de nem tudják, mikor. Lehet, hogy a találkozó már meg is történt, de
lehet, hogy csak két, esetleg tíz nap múlva lett volna esedékes.
Henry Bartlet és a felesége egyértelműen kijelentették, hogy semmi közük nincs az
ajtónállóhoz. Észre sem vették, amikor négy nappal ezelőtt megérkeztek. Erlendur és
Sigurdur Óli kérdései szemmel láthatóan rosszul estek nekik.
- Jézusom - mondogatta Henry. - Gyilkosság...
- Szóval Izlandon gyilkosok is vannak? - kérdezte a felesége, akit egyébként Cindynek
hívtak, és az éjjeliszekrényen fekvőprospektusra pillantott.
- Néha akad egy-kettő- felelte Sigurdur Óli, és szégyellősen elmosolyodott.
- Lehet, hogy ez a Henry nem is a szálloda vendége - mondta Sigurdur Óli, miközben a
liftre vártak. - Még az sem biztos, hogy külföldi. Izlandiakat is hívnak Henrynek.
 6. fejezet
Sigurdur Óli megtalálta a szálloda előző igazgatóját, és elbúcsúzott Erlendurtől, hogy
felkeresse. Erlendur a főportás után érdeklődött, de az még mindig nem jött be, és nem
is telefonált. Henry Wapshott kora reggel a recepción hagyta a szobája kulcskártyáját, de
senkinek nem tűnt fel, hogy ott járt. Egy hete lakott a szállodában, és még két napig
kellett volna maradnia. Erlendur megkérte, hogy szóljanak neki, amint Wapshott
megjelenik.
Ekkor elhömpölygött mellette az igazgató.
- Ugye a vendégeimet békén hagyja? - vetette oda.
Erlendur csatlakozott hozzá.
- Mondja, hogy működik itt a prostitúció? - kérdezte, amikor a karácsonyfához értek.
- Miféle prostitúció? Miről beszél? - Az igazgató mélyet sóhajtott, és megtörölte a
nyakát egy zsebkendővel. Erlendur nem szólt semmit, csak várakozóan nézett rá.
- Bele ne keverjen ilyen marhaságokat az ügybe! - mondta az igazgató.
- Benne volt a dologban az ajtónálló?
- Na, ezt most fejezze be! - csattant fel az igazgató. - Ebben a szállodában nincsenek
kur... prostituáltak!
- Minden szállodában vannak prostituáltak.
- Tényleg? És ezt tapasztalatból tudja?
Erlendur nem válaszolt.
- Komolyan azt állítja, hogy az ajtónálló strici volt? - kérdezte az igazgató megütközve.
- Én még életemben ilyen baromságot nem hallottam! Ez nem kupleráj, hanem Reykjavík
egyik legnagyobb szállodája!
- Szóval nincsenek sem a bárban, sem az aulában olyan hölgyek, akik leszólítják a
férfiakat, netán szobára mennek velük?
Az igazgató habozott a válasszal. Úgy tűnt, nem szeret ellenkezni Erlendurrel.
- Ez egy nagy szálloda - mondta végül. - Nem tudunk mindent megfigyelés alatt
tartani. Ha nyilvánvaló prostitúcióról van szó, azt megelőzzük, de nagyon nehéz a
dolgunk. Egyébként pedig a vendégek azt csinálnak a szobájukban, amit akarnak.
- Turisták és üzletemberek, ugye, azt mondta, ők járnak ide?
- Igen, és még sokan mások. De ez nem menhely. Minőségi szolgáltatást nyújtunk, a
legtöbb vendég számára megfizethető áron. Semmilyen mocskos üzletben nem vagyunk
benne, és az Istenre kérem, ne is terjesszen ilyesmit rólunk. így is elég nagy a versengés,
borzasztó lenne, ha kiderülne a gyilkosság.
Az igazgató kis szünetet tartott.
- Továbbra is nálunk marad? - kérdezte aztán. - Nem szabálytalan ez?
- Az egyetlen, ami itt szabálytalan, az a halott Télapó az alagsorban - mosolyodott el
Erlendur.
Ekkor meglátta a biotechnikusnőt kilépni a bárból, kezében a gyűjtődobozával. Egy
biccentéssel otthagyta az igazgatót, és odament hozzá. A nő a ruhatár felé tartott, nem
vette észre.
- Hogy halad? - érte utol Erlendur.
A nő megfordult. Felismerte, de nem állt meg.
- Maga vezeti a nyomozást? - kérdezte, és megkérte Erlendurt, hogy fogja meg a
dobozát, amíg leveszi a kabátját a fogasról.
- Hát, szaglászgatok - felelte Erlendur.
- Nem mindenki örült a nyálmintavételnek - mondta a nő. - És most nem csak a
szakácsra gondolok.
- Azért volt rá szükség, hogy kizárhassuk a személyzet tagjait a gyanúsítottak közül.
Gondolom, önnek is szóltak, hogy ezt mondja.
- Hát nem jött be. Egyéb ötlet?
- Valgerdur. Ez egy régi izlandi név, ugye? - kérdezte válasz helyett Erlendur. A nő
elmosolyodott.
- Szóval nem beszélhet a nyomozásról.
- Nem.
- Baj netán? Mármint hogy a Valgerdur egy régi név?
- Tessék? Ja, nem, dehogy...
- Egyébként akart valamit mondani? - nyúlt a táskájáért Valgerdur. Mosolyogva nézte
a férfit, aki szomorú szemekkel bámult vissza rá gyapjúkardigánjában és kopott
zakójában álldogálva. Körülbelül egyidősek voltak, de a nő tíz évvel fiatalabbnak látszott.
Határozottan volt benne valami. Jegygyűrűje viszont nem volt. Erlendurből, mielőtt
végiggondolta volna, kitört a kérdés:
- Szóval, csak azt akartam kérdezni, hogy meghívhatom-e valamire a büfében? Nagyon
jó itt a konyha.
Hadarva kérdezte, mint akinek esélye sincs az igenlő válaszra, csak úgy, minden
mindegy alapon. Elképzelte, ahogy a nő kineveti, vagy elmeséli, hogy férje, négy gyereke,
háza és nyaralója van, a gyerekek konfirmálnak, diplomáznak, a legidősebbet már
kiházasították, és szépen, békésen akar megöregedni a férjével együtt.
-Köszönöm - mondta Valgerdur -, nagyon kedves. De sajnos... nem megy. Azért
tényleg köszönöm.
Felvette a táskáját, egy pillanatig még nézte a férfit, aztán megfordult, és kisétált a
szállodából. Erlendur bénultan állt az öltözőben. Évek óta nem hívott nőt randira.
Megszólalt a telefonja. Automatikusan előhalászta, és felvette. Elínborg volt az.
- Most jön be a tárgyalóterembe - suttogta izgatottan.
- Tessék? - értetlenkedett Erlendur.
- Az apa! Most jön be két ügyvéddel. Szüksége is lesz rájuk, ha ki szeretné vakarni
magát ebből a szarból.
- Van ott rajtuk kívül valaki?
- Elég kevesen. Gondolom, az anya családja, meg a sajtó.
- Az apa hogy néz ki?
- Ahogy szokott. Vasalt öltöny, nyakkendő, mintha vacsorázni menne. Nincs ebben egy
szikra érzés sem!
- Ó, dehogynem - mondta Erlendur. - Nagyon is van.
Amint az orvosok megengedték, Erlendur bement Elínborggal a kórházba, hogy
beszéljen a kisfiúval. A gyereket időközben megoperálták, és most egy kórteremben
feküdt. A falakat gyerekrajzok borították, az ágyakat játékok, mellettük szülők ültek,
aggódva és holtfáradtan az átvirrasztott éjszakától.
Elínbörg leült a fiú mellé. A kötés csak a gyerek száját és a két nyomozót gyanakodva
méregető szemét hagyta szabadon. Begipszelt karját felfüggesztés tartotta. Az operáció
többi nyomát eltakarta a paplan. Sikerült megmenteni a lépet. Az orvos azt mondta,
hogy beszélhetnek hozzá, de ne fűzzenek sok reményt a válaszhoz.
Elínbörg először is elmesélte neki, kicsoda ő, mit dolgozik a rendőrségen, és hogy el
akarja kapni azokat, akik ezt tették vele. Erlendur hátrahúzódva figyelt. A fiú csak nézett
Elínborgra, aki tudta, hogy legalább az egyik szülőnek jelen kellene lennie. Megegyeztek
ugyan az apával, hogy találkoznak a kórházban, de már fél óra eltelt a megbeszélt idő
óta, és ő még mindig nem volt sehol.
- Ki volt az? - kérdezte Elínbörg, amikor úgy érezte, rátérhet a lényegre. A fiú továbbra
sem szólt semmit.
- Ki tette ezt veled? Nekem elmondhatod. Többet nem fognak bántani, megígérem.
A fiú Erlendurre pillantott.
- A fiúk voltak az iskolából? - kérdezte Elínbörg. - A nagyobb fiúk? Kiderítettük, hogy
kettőnek a gyanúsítottak közül nem ez az első ügye. Másokat is megvertek már, igaz,
nem ennyire. Azt mondják, ők nem csináltak semmit, de mi tudjuk, hogy az iskolában
voltak, amikor a dolog történt.
A fiú csöndben hallgatta, ahogy Elínborg előadta, mit végzett. Beszélt az
iskolaigazgatóval, a tanárokkal, még a két fiú családját is meglátogatta. Egyikük apja
éppen börtönben ült.
Belépett a gyerekorvos, és megkérte őket, hogy hagyják kicsit pihenni a fiút, és jöjjenek
vissza később. Elínborg bólintott, majd távoztak.
Még ugyanazon a napon Erlendur elkísérte Elínborgot a fiú apjának lakására. Az apa
azt mondta, azért nem tudott elmenni a kórházba, mert egy fontos
konferenciabeszélgetést kellett lebonyolítania német és amerikai kollégákkal. -
Váratlanul jött a dolog - magyarázta. Mire végre eljutott a kórházba, már nem voltak ott.
Amíg beszélt, a téli nap besütött a franciaablakon, megvilágítva a kőpadlót és a
szőnyeget a lépcsőn. Elínborg hallgatta a magyarázkodást, miközben egy foltra lett
figyelmes az egyik lépcsőn. Majd egy másikra a következőn.
Apró kis foltokra, amelyek láthatatlanok maradtak volna, ha nem süt éppen rájuk a
nap.
Foltokra, amelyeket nem sikerült feltakarítani, és első pillantásra olyanok voltak,
mintha a szőnyeg mintájához tartoznának.
Foltokra, amelyekről kiderült, hogy apró lábnyomok.
- Ott vagy? - kérdezte Elínborg a telefonban. - Erlendur, halló! Erlendur magához tért.
- Szólj, ha elmegy - mondta, és letette.
A főpincér negyven körüli, szikár férfi volt. Fekete öltönyt viselt fényes fekete
bőrcipővel. Éppen átnézte az aznapi asztalfoglalásokat. Amikor Erlendur bemutatkozott,
és megkérdezte, zavarhatja-e egy percre, felnézett a szamárfüles könyvből. Tömött, fekete
bajuszt és sűrű borostát viselt, amelyet minimum naponta kétszer kellett borotválnia, és
kétségtelenül jól ment kreol arcbőréhez és barna szeméhez.
- Egyáltalán nem ismertem Gullit - mondta a főpincér, akit nem mellesleg Rósantnak
hívtak. - Szörnyű, ami történt vele. Jutottak már valamire?
- Semmire - felelte röviden Erlendur. Gondolatai a biotechnikusnő, a fiát összeverő apa
és lánya, Eva Lind körül jártak, aki azt mondta neki, hogy már nem bírja tovább. Sejtette,
miről beszél, de remélte, hogy téved. - Nagy a hajtás így karácsony táján, mi? - kérdezte.
- Próbáljuk a legtöbbet kihozni a szezonból. Elég nehéz minden étkezéskor megtölteni
az éttermet, főleg amióta sokan úgy gondolják, hogy elvitelre is lehet rendelni. És hát egy
alagsori gyilkosság sem jön túl jól.
- Nem bizony - morogta Erlendur minden különösebb érdeklődés nélkül. - Ha nem
ismerte Gudlaugurt, gondolom, nem régóta lehet itt.
- Két éve. De nem sokat beszéltünk egymással.
- Ön szerint ki ismerte őt a legjobban a személyzetből?
- Fogalmam sincs. - A főpincér a bajszát babrálta a mutatóujjával. - Nem tudok róla
semmit. Talán a takarítók. És a nyáltesztek mikorra lesznek meg?
- Amik?
-A nyáltesztek, hogy megtudják, ki tette. Nem a DNS-teszthez kellett a nyálminta?
- De.
- Külföldre kell küldeni? Erlendur bólintott.
- Nem tudja, látogatta-e őt valaki? Odakintről.

- Hatalmas itt a nyüzsgés. A szállodák már csak ilyenek. Az emberek, mint a hangyák,
ki-be, fel-le, egy percig sincs megállás. A főiskolán azt tanították, hogy a szálloda nem egy
épület, nem szobák összessége, és nem valamiféle szolgáltatás, hanem csak és kizárólag
emberekből áll. A mi dolgunk meg gondoskodni arról, hogy ezek az emberek jól érezzék
magukat. Mintha otthon lennének. Erról szól egy szálloda.
- Igyekszem ezt megjegyezni - biztosította Erlendur, és megköszönte a segítséget.
Utánanézett, hogy visszatért-e már Henry Wapshott, de még mindig nem volt nyoma a
szállodában. Megérkezett viszont a főportás, aki nyájasan üdvözölte Erlendurt. Ekkor
azonban megállt a kapu előtt egy újabb busz, tele turistákkal, akik azonnal beözönlöttek
az aulába, így a főportás bocsánatkérően mosolygott, és széttárta a karját, jelezve, hogy
nem tehet róla, de majd csak később tudnak beszélni.
 7. fejezet
Gudlaugur Egilsson 1982-től, huszonnyolc éves kora óta dolgozott a szállodában.
Előtte számtalan állása volt már, legutóbb a Külügyminisztérium alkalmazta éjjeliőrként.
Amikor eldőlt, hogy a szálloda teljes munkaidős ajtónállót vesz fel, ő kapta meg az állást.
Akkoriban virágzott a turizmus. A szálloda terjeszkedett, és új alkalmazottakra volt
szüksége. Az akkori igazgató nem emlékezett arra, miért pont Gudlaugurt választották ki,
de úgy rémlett neki, hogy nem volt túl sok jelentkező.
Mindenesetre jó benyomást tett rá. Finom volt, udvarias és szolgálatkész, remek
alkalmazott. Családja, felesége, gyereke nem volt, ami kissé aggasztotta az igazgatót,
mert úgy tapasztalta, hogy a családos emberek lojálisabbak. Egyebet Gudlaugur nem is
igen mondott magáról és a múltjáról.
Nem sokkal azután, hogy felvették, bement az igazgatóhoz, és megkérdezte, nincs-e a
szállodában egy szoba, ahol ellakhatna, amíg más helyet nem talál magának. Az
albérletéből ugyanis kitették. Az igazgató megmondta, hogy az alagsorban van egy kis
szoba, ahová beköltözhet. A szobában mindenféle lomot tároltak. Gudlaugur azt
mondta, ismer egy helyet, ahová el lehetne vinni, bár a legtöbbjét érdemes lenne rögtön
kidobni.
így tehát Gudlaugur, ajtónálló és későbbi Télapó, beköltözött a szobába, ahol egész
hátralevő életét töltötte. Az igazgató úgy gondolta, legfeljebb pár hétig marad majd.
Gudlaugur ugyanis erről beszélt, a szoba különben sem nézett ki úgy, mint ahol bárki
sokáig ellakhatna. Gudlaugur azonban addig-addig halogatta a költözést, amíg végül már
mindenki tényként kezelte, hogy a szállodában lakik, különösen azután, hogy az
ajtónállói munka mellett gondnok is lett. Egyfajta hallgatólagos megegyezés született
arról, hogy az ittlakás fejében bármikor szólhatnak neki, ha meg kell javítani valamit.
- És nem sokkal ezután a régi igazgató elment - fejezte be Sigurdur Óli az elbeszélést.
Erlendur szobájában ültek. Késő délután volt, már sötétedett.
- Azt tudod, hogy miért? - kérdezte Erlendur. Kinyújtózott az ágyon, és a plafont nézte.
- A szálloda terjeszkedik, felvesznek egy csomó embert, ő meg lelép. Szerinted nem
furcsa ez?
- Ebbe nem mentem bele. Ha úgy gondolod, hogy fontos, kiszedem belőle. Egyébként
nem tudott róla, hogy Gudlaugur télapóskodott is. Ez már az ő ideje után kezdődött.
Sokkolta, amikor elmondtam, hogy Gudlaugurt meggyilkolták.
Sigurdur Óli körülnézett a szobában.
- Az ünnepekre is itt maradsz? Erlendur nem válaszolt.
- Nem mész haza? Néma csend.
- A meghívás még áll.
- Köszönöm, és üdvözlöm Bergthórát - mondta Erlendur, gondolataiba merülve.
- De miről van szó tulajdonképpen?
- Az nem tartozik rád... ha egyáltalán szó van valamiről.
- Én mindenesetre megyek.
- Hogy haladsz a családalapítással?
- Hát, lassan.
- Veled van a baj, vagy csak így jött ki?
- Nem tudom. Nem vizsgáltattuk ki magunkat. De Bergthóra szerint már ki kéne.
 - Akarsz te egyáltalán gyereket?
- Igen. Nem tudom. Fogalmam sincs, mit akarok.
- Hány óra?
- Fél hét múlt.
- Menj haza - mondta Erlendur. - Én megnézem a másik Henryt.
Henry Wapshott már visszatért a szállodába, de nem volt a szobájában. Erlendur
felhívta a recepcióról, aztán fölment, és bekopogott hozzá, de semmi válasz.
Elgondolkodott, hogy kinyittassa-e az ajtót az igazgatóval, de ahhoz házkutatási
parancsra lett volna szüksége, melyet csak késő éjszakára kapott volna meg, ráadásul
egyáltalán nem volt biztos, hogy Henry Wapshott az a Henry, akivel Gudlaugur 18.30-kor
találkozni akart.
Ott állt a folyosón, és a lehetőségeit mérlegelte, amikor egy hatvan év körüli férfi
fordult be a sarkon, és feléje tartott. Kopott tweedzakót, khakiszínű nadrágot, kék inget
és vörös nyakkendőt viselt. Sötét haját gondosan ráfésülte a feje búbján lévő kopasz
foltra.
- Maga az? - kérdezte angolul, amikor odaért Erlendurhöz.
- Mondták, hogy valaki keres. Egy izlandi. Maga a gyűjtő? Maga akart beszélni velem?
- A maga neve Wapshott? - kérdezte Erlendur. - Henry Wapshott?
- Elég jól értette már az angolt, de beszélni még nagyon rosszul beszélte. A bűnözés
globalizálódása arra kényszerítette a rendőröket is, hogy speciális angol
nyelvtanfolyamokon vegyenek részt, amit Erlendur kifejezetten élvezett. Újabban már
angol könyveket is olvasott.
- Igen, Henry Wapshott vagyok - felelte a férfi. - Milyen ügyben akart találkozni
velem?
- Ezt talán ne itt a folyosón beszéljük meg - mondta Erlendur.
- Bemehetnénk a szobájába? Vagy...
Wapshott az ajtóra pillantott, majd Erlendurre.
- Inkább menjünk vissza az aulába - mondta aztán. - Szóval mit akar tőlem? Kicsoda
ön?
- Menjünk.
Wapshott tétován követte a lifthez. Lent az aulában Erlendur az étterem dohányzásra
kijelölt részébe vezette, majd leültek egy asztalhoz. Azonnal ott termett egy pincérnő. A
vendégek már gyülekeztek a büfénél, amelyet Erlendur éppolyan csábítónak talált, mint
előző nap. Kávét rendeltek.
- Fura - szólalt meg Wapshott. - Fél órával ezelőtt pontosan ezen a helyen kellett volna
találkoznom valakivel, de nem volt itt. Még csak üzenetet sem hagyott. Aztán ott áll
maga az ajtóm előtt, és pont ide hoz le.
- Kivel kellett volna találkoznia?
- Egy helybelivel. Itt dolgozik a szállodában. A neve Gudlaugur.
- És ma fél hétkor itt kellett volna találkozniuk?
- Igen... - Wapshott megakadt. - Na várjunk csak! Ki maga egyáltalán?
Erlendur elmondta, hogy a rendőrségtől van, majd leírta Gudlaugur halálának
körülményeit, és beszélt a szobában talált feljegyzésről, amely szerint egy Henry nevű
emberrel, most már nyilvánvalóan Mr. Wapshott-tal akart találkozni. Azt a gyanúját nem
említette meg, hogy szerinte Wapshott is jelen lehetett a szobában, amikor Gudlaugurt
megölték. Csak annyit mondott, hogy Gudlaugur húsz éve dolgozott a szállodában.
Wapshott dermedten hallgatta, és időnként hitetlenkedve megrázta a fejét, mintha
nem fogná fel egészen, amit hall.
- Meghalt?
- Igen.
- Megölték?
- Igen.
- Uramisten! - nyögött fel Wapshott.
- Jól ismerte? - kérdezte Erlendur. Majd megismételte a kérdést, mert Wapshott
mintha valahol máshol járt volna.
- Évek óta - mosolyodott el Wapshott, kivillantva dohányfoltos fogait. Az alsók közül
néhány már meg is feketedett. Biztos pipázik, gondolta Erlendur.
- Mikor találkoztak először? - kérdezte.
- Sosem találkoztunk - felelte Wapshott. - Életemben nem láttam. Most találkoztunk
volna először. Ezért jöttem Izlandra.
- Azért, hogy találkozzon vele?
- Igen, többek között.
- Na de ha nem látták egymást, akkor mégis milyen kapcsolatban voltak?
- Semmilyenben.
- Ezt most nem értem.
- Nem volt köztünk semmiféle „kapcsolat" - ismételte Wapshott, az utolsó szónál
idézőjelet mutatva az ujjával.
- Akkor mi volt?
- Egyoldalú imádat - mondta Wapshott. - Az én részemről.
Erlendur megkérte, hogy legyen szíves ezt elismételni. Egyszerűen nem értette, miként
imádhatta Gudlaugurt egy angol, aki soha életében nem találkozott vele. Egy szállodai
ajtónállót. Aki ráadásul egy rongyos kis kamrában lakott a szálloda alagsorában, és akire
nemrég letolt nadrággal és átdöfött szívvel bukkantak rá. „Egyoldalú imádat" egy férfi
iránt, aki Télapót játszott a gyerekek karácsonyi ünnepségén.
- Most már egyáltalán nem értem, miről beszél - mondta Erlendur. Ekkor eszébe
jutott, hogy fönt a folyosón Wapshott azt kérdezte tőle, gyűjtő-e. - Miért akarta tudni,
hogy gyűjtő vagyok-e? Milyen gyűjtő?
- Azt akartam tudni, lemezgyűjtő-e - válaszolta Wapshott. - Mint én.
- Lemezgyűjtő? Úgy érti, hogy...
- Régi lemezeket gyűjtök - fejezte be a mondatot Wapshott. - Gramofonlemezt,
albumokat, kislemezeket, mindent. Innen ismertem Gudlaugurt, akivel itt kellett volna
találkoznom. Nyilván most már megérti, micsoda megrázkódtatás nekem a haláláról
értesülni. Megölték! De hát ki akarhatta megölni?
Úgy látszott, őszintén meg van döbbenve.
- Nem találkoztak véletlenül tegnap este? - kérdezte Erlendur. Wapshottnak néhány
pillanatig nem esett le, miért kérdezi ezt a
nyomozó, aztán rámeresztette a szemét.
- Úgy érti... úgy érti, hogy hazudok? Maga most gyanúsít engem? Maga szerint nekem
közöm van a halálához?
Erlendur nem szólt egy szót sem, csak nézett.
- De hát ez abszurdum! - emelte fel a hangját Wapshott. - Évek óta próbálok találkozni
vele, ezt nem gondolhatja komolyan!
- Hol volt tegnap ilyentájt? - kérdezte Erlendur.
- A városban - felelte Wapshott. - A városban voltam. Egy gyűjtők boltjában a főutcán,
aztán megvacsoráztam egy indiai étteremben, innen nem messze.
- Néhány napja itt lakik a szállodában. Miért nem találkozott Gudlaugurrel korábban?
- De... nem azt mondta, hogy meghalt? Akkor most mi van?
- Miért nem akkor találkozott vele, amikor bejelentkezett? Miért várt ennyi ideig?
- Ó mondta meg a helyet és az időt. Ó, te jóisten, mibe keveredtem!
- Hogyan tartották a kapcsolatot? És mit ért azon, hogy „egyoldalú imádat"?
Wapshott maga elé meredt.
- Mármint... - kezdte, de Erlendur nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
- Tudta, hogy itt dolgozik?
- Igen.
- Honnan?
- Kiderítettem. Sokat kutattam utána. A gyűjtés miatt.
- Ezért szállt meg itt?
- Igen.
- Lemezeket vásárolt tőle? - faggatta tovább Erlendur. - Ebben állt a kapcsolatuk? Két
gyűjtő, azonos érdeklődési kör, ilyesmi?
- Mondom, hogy nem ismertem őt, most akartam személyesen megismerni.
- Hogyhogy?
- Magának tényleg gőze sincs arról, hogy ki volt ez az ember? - Wapshott teljesen meg
volt döbbenve, hogy Erlendur nem tudja, ki az a Gudlaugur Egilsson.
- Gondnok, ajtónálló és néha Télapó - felelte Erlendur. - Van még ezen kívül valami,
amit tudnom kellene róla?
- Tudja, mire specializálódtam én? - kérdezett vissza Wapshott.
- Nem tudom, mennyire ért a lemezgyűjtéshez, vagy úgy általában a gyűjtéshez, de a
legtöbb gyűjtő egy bizonyos területre specializálja magát. Akármire. El nem tudja
képzelni, miket képesek emberek gyűjteni. Hallottam egy pasasról, aki a különböző
légitársaságok hányószacskóit gyűjti. Egy nő meg Barbie-babák haját.
Wapshott Erlendur szemébe nézett.
- Tudja, hogy én mit gyűjtök?
Erlendur megrázta a fejét. Nem volt egészen biztos benne, hogy jól értette azt a dolgot
a hányószacskókkal. És mi van a Barbie-babák hajával?
- Az én területem a fiúkórusok.
- Fiúkórusok?
- Egészen pontosan a kóristafiúk.
Erlendur megint nem volt biztos benne, hogy jól értette-e.
- Kóristafiúk?
- Igen.
- Kóristafiúk felvételeit gyűjti?
 - Igen. Persze más lemezeket is, de a kóristafiúk a... hogy is mondjam... a szenvedélyem.
- Jó, de hogy jön ide Gudlaugur?
Henry Wapshott mosolyogva nyúlt a magával hozott fekete bőrtárcáért. Kinyitotta, és
kivett belőle egy kislemezborítót. Aztán előhúzta a felső zsebéből a szemüvegét,
miközben a földre ejtett egy darab papírt. Erlendur felvette, és látta, hogy a papírra zöld
betűkkel a Brenner's szót nyomtatták.
- Köszönöm - mondta Wapshott. - Egy német szálloda szalvétája. A gyűjtés egyfajta
mánia - tette hozzá bocsánatkérően. Erlendur bólintott.
- Arra szerettem volna megkérni, hogy írja alá nekem ezt a borítót - mutatta Wapshott.
A borítón arany betűkkel a GUDLAUGUR EGILSSON név állt, alatta egy jól fésült, kicsit szeplős,
legfeljebb tizenkét éves fiú fekete-fehér fényképe mosolygott Erlendurre.
- Csodálatos hangja volt, tele érzéssel - mesélte Wapshott. – Aztán jött a pubertás, és...
- megvonta a vállát. Aztán valamivel szomorúbb hangon folytatta: - Nagyon meglep, hogy
maga nyomoz a halála ügyében, és azt sem tudja, ki volt. A maga idejében biztosan
mindenki ismerte. A forrásaim szerint közismert gyereksztár volt.
Erlendur felkapta a fejét.
- Gyereksztár?
- Két albumot adott ki, szólóban és templomi kórusokkal énekel rajtuk. Biztosan
nagyon híres volt Izlandon. A maga idejében, persze.
- Gyereksztár - ismételte Erlendur. - Olyasmi, mint Shirley Temple?
- Itteni viszonylatban, egy ilyen kis országban, igen. Olyasmi. Biztosan mindenki ismerte,
még ha mára el is felejtették. Shirley Temple persze...
- A kis hercegnő - mormolta Erlendur.
- Hogy mondta?
- Nem tudtam, hogy gyereksztár volt.
- Már jó ideje annak.
- És lemezeket adott ki?
- Igen.
- És maga azokat gyűjti?
- Igyekszem beszerezni a kópiákat. Olyan kóristafiúk lemezeit gyűjtöm, mint ó. Egészen
egyedülálló fiúszoprán volt.
- Gyereksztár - mondta Erlendur, inkább csak magának. Felidézte magában A kis
hercegnő plakátját, és már éppen további részletek után kezdett volna érdeklődni,
amikor valaki megzavarta.
- Szóval itt van! - hallotta a feje fölött. Valgerdur állt mögötte mosolyogva. Már nem
volt nála gyűjtődoboz. Vékony, fekete, térdig érő bőrkabátot viselt, alatta gyönyörű
piros pulóvert. A sminkjét olyan ügyesen vitte fel, hogy alig látszott.
- Áll még a meghívás? - kérdezte. Erlendur felpattant.
- Bocsánat... - hebegte. - Nem láttam... Természetesen... - Elmosolyodott. -
Természetesen.
 8. fejezet
Miután jóllaktak és megkávéztak, átmentek az étteremmel szomszédos bárba.
Erlendur megvette az italokat, majd leültek hátul egy bokszban. Valgerdur szólt, hogy
nem tud sokáig maradni, amit Erlendur udvarias óvatosságnak értékelt. Nem mintha fel
akarta volna hívni a szobájába, ez meg sem fordult a fejében, és ezt a nő is nagyon jól
tudta, de valami bizonytalanságot érzett rajta, és ugyanazt a tartózkodást, mint azoknál
a nőknél, akik kihallgatáson voltak nála. Talán ő sem tudta pontosan, hogy mit akar.
Valgerdur nagyon izgalmasnak találta, hogy egy nyomozóval beszélget, és mindent
tudni akart a munkájáról: milyen ügyei voltak már, és hogyan szokta elkapni a
tetteseket. Erlendur azt felelte, hogy ideje nagy részében unalmas papírmunkával
foglalkozik.
- Manapság sokkal durvábbak a bűnözők - mondta Valgerdur. - Az újságokból tudom.
Kegyetlen dolgokat művelnek.
- Hát, nem tudom - válaszolta Erlendur. - Szerintem minden bűn mocskos.
- Mindig ezekről a drogügyekről hallani. Hogy a végrehajtók srácokat vernek össze,
akik tartoznak nekik, és ha nem tudnak fizetni, a családjuk kerül sorra.
- Igen - mondta Erlendur, aki éppen ettől féltette a legjobban Eva Lindet. -
Megváltozott a világ. Keményebb lett.
Hallgattak. Erlendur megpróbált valami témát feldobni, de fogalma sem volt róla,
hogyan kell egy nőhöz közeledni. Akikkel kapcsolatban volt, azokkal el sem tudott
képzelni egy úgynevezett romantikus estét. Elínborg a barátja és kollégája volt, a köztük
lévő viszonyt sok-sok évnyi közös munka és tapasztalat alakította. Eva Lindért, a
gyerekéért folyamatosan aggódott. Feleségétől, Halldórától egy emberöltővel ezelőtt
vált el, aki azóta gyűlöli érte. Több nő nem is volt az életében, leszámítva néhány
egyéjszakás kalandot, melyek azonban nem hoztak mást, csak csalódottságot és
szorongást.^
- És hogyhogy meggondolta magát? - kérdezte végül.
- Nem tudom - felelte Valgerdur. - Időtlen idők óta nem hívott el senki sehová.
Tényleg, maga miért hívott el?
- Nem tudom. Én is nagyon régen csináltam ilyet utoljára.
Egymásra mosolyogtak. Erlendur aztán beszélt neki Eva Lindről és a fiáról, Sindri Snaerről,
és Valgerdur is elmondta, hogy van két fia, akik szintén felnőttek már. Erlendur úgy érezte,
a nő sem szeretne túl sokat beszélni magáról, és ez tetszett neki. Nem akart az életében
vájkálni.
- Na, és halad azzal a gyilkossági üggyel?
- Nem nagyon. Az ember, akivel most beszéltem...
- Jaj, munka közben zavartam? Ne haragudjon, nem tudtam!

- Semmi baj. Szóval lemezeket gyűjt, tudja, olyan régi bakelitlemezeket, és kiderült,
hogy az áldozat sok-sok évvel ezelőtt, gyerekkorában szintén énekelt.
- Ne mondja!
- Lemezt is adott ki.
- Biztos nehéz lehetett neki. Egy gyereknek ilyenkor annyi álma és elképzelése van, ami
aztán soha nem teljesül. És mit gondol, mi jön azután?
- Bezárkózik egy alagsori szobába, és reméli, hogy elfelejtik.
- És gondolja, hogy elfelejtették?
- Nem tudom. Talán nem mindenki.
- És köze lehet ennek a halálához?
- Minek?
- Hát annak, hogy kiskorában híres volt.

Erlendur megpróbált minél kevesebbet elárulni a nyomozásról, anélkül hogy közben

túl kimértnek tűnjön. Ezen a kérdésen még nem volt ideje gondolkodnia, és nem tudta,
fontos-e.
- Azt még nem tudjuk - mondta. - De kiderítjük. Hallgattak.
- Szóval akkor maga nem volt csodagyerek? - kérdezte Valgerdur.
- Hát nem. Sokoldalúan tehetségtelen gyerek voltam. - Ahogy én is. Még mindig úgy
rajzolok, mint egy hároméves...
Maga mit csinál, amikor nem dolgozik?
Erlendurt váratlanul érte a kérdés, és csak hebegni tudott válasz helyett. Valgerdur
elmosolyodott.
- Ó, nem akartam a magánéletét bolygatni.
- Nem, csak... tudja, nem szoktam magamról beszélni - magyarázta Erlendur.
Nem mondhatta, hogy golfozik, vagy bármi mást sportol. Valamikor érdekelte a boksz,
de már az is elmúlt. Nem járt moziba, és a tévét is alig nézte. Nyáron utazgatott az
országban, de az utóbbi időben már azt is csak elvétve. Hogy mit csinál, amikor nem
dolgozik? Maga sem tudta a választ. Leginkább egyszerűen csak egyedül volt.
- Sokat olvasok - mondta hirtelen.
- Nahát, és miket?
Megint nem tudott azonnal válaszolni, újabb mosolyra késztetve Valgerdurt.
- Ennyire bonyolult?
- Halálról és szenvedésről szoktam olvasni - mondta Erlendur. - Olyan emberekről, akik
megfagytak a hegyekben. Egy egész sorozatot adtak ki róluk. Valamikor nagyon
népszerű volt.
- Halálról és szenvedésről?
- Meg még egy csomó mindenről. Mondtam, hogy sokat olvasok. Történelmi műveket.
Krónikákat.
- Tehát az a lényeg, hogy régi legyen. Erlendur bólintott.- De miért olyanokról, akik
halálra fagytak? Nem szörnyű ilyesmit olvasni?
Most Erlendur mosolyodott el.
- Majd nézze meg egyszer, mi megy a rendőrségen.
Rövid idő alatt a nő a lelkének olyan területére hatolt be, amelyet addig gondosan
őrzött, még önmaga elől is. Eva Lind tudott róla, de nem igazán ismerte a részleteket, és
soha nem is kapcsolta össze Erlendur halál iránti érdeklődésével. Sokáig csendben ültek.
- A korral jár - mondta végül, de rögtön megbánta, hogy hazudott. - És maga? Mit
csinál, amikor éppen nem vattát dugdos mások szájába?
Szerette volna visszaforgatni az időt, és valami jobb viccet kitalálni, de a köztük lévő
kapocs már meggyengült, és erről ő tehetett.
- Igazából a munkán kívül másra nincs is időm - mondta Valgerdur, aki észrevette, hogy
akaratlanul is érzékeny helyre tapintott. Ezután óvatosabb lett, és ezt Erlendur is érezte.
- Meg kéne ezt ismételnünk valamikor - mondta Erlendur, hogy megtörje a csendet. A
hazugsága kissé kizökkentette.
- Mindenképpen. Az igazat megvallva, nehezen szántam rá magam, hogy eljöjjek, de
szeretném, ha azt is tudná, hogy nem bántam meg.
- Én sem.
- Hát, akkor köszönöm a meghívást. És a Drambuie-t - tette hozzá, majd kihörpintette a
mézes whiskey-likőrt. Erlendur ugyan magának is rendelt egyet, de egész idő alatt hozzá
sem nyúlt.
Erlendur az ágyán feküdt, és a mennyezetet bámulta. Nem vetkőzött le, mert a
szobában még mindig hideg volt. Odakint esett a hó. Kellemes, puha, meleg hó, amely a
földre érve azonnal elolvadt. Nem volt olyan hideg és kegyetlen, mint az a hó, amely
halált és pusztulást hozott.
- Mik azok a foltok? - kérdezte Elínborg az apától.
- Foltok? Milyen foltok?
- Azok ott, a szőnyegen - mondta Erlendur. Most jöttek a kórházból, ahol a kisfiút
látogatták meg. A téli nap éppen a fiú szobájába vezető lépcsőt világította meg.
- Én nem látok semmiféle foltokat - hajolt az apa a szőnyeg fölé.
- Ebben a fényben tisztán látszanak - erősködött Elínborg, és az ablakon át a napba
nézett. Alacsonyan állt, éppen a szemébe tűzött. Úgy látta, mintha lángolnának a padló
krémszínű márványlapjai. A lépcső mellett remekművű bárszekrény állt. Röviditalok,
drága likőrök, vörös- és fehérborok palackjai álltak a polcokon. Erlendur valami maszatot
vett észre a szekrényajtó üvegén. A lépcső felőli oldalon rácsöppent valami, durván
másfél centis foltot hagyva. Elínborg megérintette a foltot. Ragacsos volt.
- Mi történt ezzel a szekrénnyel? - kérdezte Erlendur. Az apa csak nézett rá.
- Hogy érti?
- Mintha ráfröccsent volna valami. Mostanában pucolta le?
- Nem - mondta az apa. - Nem mostanában.
- Azok a foltok a lépcsőn - mondta Elínborg - egészen olyanok, mint egy gyerek
lábnyomai.
- Semmiféle lábnyomot nem látok! - fakadt ki az apa. - Az előbb még csak foltokról
beszélt, most már hirtelen lábnyomok vannak ott! Célozgat valamire?
- Itthon volt, amikor a fiát bántalmazták? - kérdezte Elínborg. Az apa hallgatott.
- Az eset az iskolánál történt - folytatta Elínborg. - A tanításnak már vége volt, de a fia
ott maradt még focizni, és akkor támadták meg, amikor hazafelé jött. Nem tudott
semmit mondani, sem magának, sem nekünk. Szerintem nem is fog. Nem mer. Talán
azért, mert a fiúk megfenyegették, hogy megölik, ha beköpi őket. Talán azért, mert
valaki más fenyegette meg ugyanezzel.
- Hová akar kilyukadni?
- Miért jött haza aznap korábban? Dél körül már itthon volt. A fia hazavonszolta
magát, fel a szobájába, maga meg nem sokkal később megérkezett, és hívta a
rendőrséget meg a mentőket. Elínborg már korábban sem értette, mit keresett otthon
az apa a munkaidő' közepén, de eddig nem kérdezett rá.
- Senki sem látta hazafelé jönni - tette hozzá Erlendur.
- Ugye, nem azt akarják mondani, hogy én... hogy én vertem meg a fiamat? Nem erról
beszélnek, ugye?
- Nem bánja, ha mintát veszünk azokból a foltokból?
- Na, most tűnjenek el innen - válaszolta az apa.
- Mi nem akarunk mondani semmit - folytatta nyugodtan Erlendur. - Majd a fia
elmondja, mi történt. Lehet, hogy nem most, lehet, hogy még egy hét, egy hónap vagy
egy év múlva sem, de egyszer el fogja mondani.
- Kifelé! - ordította magából kikelve az apa. - Hogy mernek... hogy van képük, hogy...
kifelé! Takarodjanak innen!
Elínborg egyenesen visszament a kórházba. A kisfiú éppen aludt, a karja még mindig fel
volt függesztve. Leült mellé, és várta, hogy felébredjen. Körülbelül negyedóra múlva a
fiú felriadt, és látta, hogy megint ott van nála a fáradt tekintetű rendőrnő, de a
gyapjúkardigános, szomorú szemű férfi nincs sehol. Elínborg a szemébe nézett, és
minden erejét összeszedve rámosolygott.
- Apukád volt az? - kérdezte.
Este visszament az apa házához házkutatási paranccsal és egy csapat helyszínelővel.
Megvizsgálták a foltokat a szőnyegen. Aztán a márványpadlót és a bárszekrényt.
Mintákat vettek. Kis szemcséket szedtek fel a padlóról. Megpiszkálták a foltot a
bárszekrényen. Felmentek a fiú szobájába, és az ágyból is mintákat vettek. A
mosókonyhát is átnézték, a tiszta ruhákat és törülközőket éppúgy, mint a szennyest. A
porszívó porzsákját és a seprűt is. Feltúrták a kukát. Megtalálták benne a fiú zokniját.
Az apa eközben a konyhában állt. Amint megjöttek, felhívta egy ügyvéd barátját. Az
azonnal ott termett, és megvizsgálta a házkutatási parancsot. Aztán azt tanácsolta az
ügyfelének, hogy ne beszéljen.
Elínborg és Erlendur a dolgozó helyszínelőket nézték. Elínborg az apára pillantott, aki
megcsóválta a fejét, és elfordult.
- Nem értem, mit akarnak - mondogatta. - Fel nem foghatom.
A fiú nem mondta, hogy ő a tettes. Amikor Elínborg feltette neki a kérdést, csak nézett
rá, és a szeme megtelt könnyel.
A helyszínelő parancsnoka két nappal később jelentkezett.
- A foltok a szőnyegen - mondta.
- Igen? - sürgette Elínborg.
- Drambuie.
- Drambuie? Az a skót pia?
- A nappaliban is az van, meg a lépcsőn is, a szőnyegen.
Erlendur még mindig az ágyán hevert, amikor egyszer csak kopogtak. Kinyitotta az
ajtót, Eva Lind gyorsan bebújt rajta. Erlendur körülnézett a folyosón, majd becsukta az
ajtót.
- Nem láttak meg - mondta Eva Lind. - Azért egyszerűsítene a helyzeten, ha végre
hazavonszolnád magad innen. Baromira nem értem, mire jó ez az egész.
- Haza fogok menni, ne izgulj - csitította Erlendur. - Miért jöttél? Kell valami?
- Miért, kell valami különös indok ahhoz, hogy meglátogassalak? - kérdezett vissza Eva
Lind. Felült az asztalra, elővette a cigarettáját, és egy nejlonzacskót dobott a földre. -
Hoztam pár ruhát. Szükséged lesz rá, ha továbbra is itt akarsz maradni.
- Kösz - mondta Erlendur, majd leült az ágyra, és kért egy cigarettát. Eva Lind meg is
gyújtotta neki.
- Azért jó, hogy látlak - mondta Erlendur, miközben kifújta a füstöt.
- A Télapó-ügy hogy halad?
- Apránként. Veled mi van?
- Semmi.
- Anyáddal?
- Vele se. Munka, tévé, alvás. Munka, tévé, alvás. Munka, tévé, alvás. Ennyi. Te jó ég,
tényleg ennyi? Rám is ez vár? Azért maradjak tiszta, hogy robotolhassak, amíg bele nem
döglöm? És te? Nézz magadra! Itt baszod a rezet, mint egy fasz, ahelyett, hogy
hazavonszolnád végre a segged!

Erlendur nagyot szívott a cigarettából, és kifújta a füstöt az orrán. - Nem akartam...

- Tudom - szakította félbe Eva Lind.
- Feladod? Tegnap azt mondtad, hogy...
- Nem tudom, kibírom-e.
- De mit?
- Ezt az egész kurva életet. Csendben ültek, dohányoztak.
- Gondolsz néha a babára? - kérdezte Erlendur. Eva hét hónapos terhes volt, amikor
elvetélt, és mély depresszióba esett, miután kijött a kórházból, és hozzá költözött.
Erlendur tudta, hogy még messze nem lábalt ki belőle. Magát okolta a gyermek
haláláért. Azon az éjszakán felhívta Erlendurt, aki a kórház előtt talált rá. Eva erősen
vérzett, összeesett útban a szülészetre. Egy hajszálon múlt, hogy túlélte az esetet.
- Kurva élet! - ismételte, és elnyomta a cigarettát az asztalon.
Eva Lind elment. Erlendur visszafeküdt, de az éjjeliszekrényen megszólalt a telefon.
Marion Briem volt az.
- Tudod, hány óra? - morogta Erlendur, és megnézte. Éjfél elmúlt.
- Nem - felelte Marion. - A nyálon gondolkozom.
- Amit az óvszeren találtak? - Erlendur túl fáradt volt ahhoz, hogy dühöngjön.
- Persze maguktól is eszükbe fog jutni, de azért nem árt, ha megemlíted nekik a
kortizolt.
- Még beszélnem kell a laborosokkal, biztos lesz mit mondaniuk róla.
- Ebből ki lehetne következtetni, hogy mi is történt abban a szobában.
- Tudom, Marion. Egyéb?
- Csak gondoltam, emlékeztetlek a kortizolra.
- Jó éjt, Marion.
 HARMADIK NAP
9. fejezet
Másnap kora reggel Erlendur, Elínborg és Sigurdur Óli megbeszélést tartottak. Egy kis
asztal körül ültek az étteremben és reggeliztek. Az éjjel havazott, de aztán enyhébb lett
az idő, és az utcákról elolvadt a hó. Hasonló időt jósoltak egész karácsonyra. Az
útkereszteződésnél hosszú kocsisorok vesztegeltek, a járdán is nyüzsögtek az emberek.
- Ez a Wapshott - kezdte Sigurdur Óli. - Végül is kicsoda?
Sok hűhó semmiért, gondolta Erlendur, ahogy a kávéját szürcsölgetve nézett kifelé az
ablakon. Fura hely egy ilyen szálloda. Tulajdonképpen jól érezte magát, de ez az érzés
azzal a különös tapasztalattal társult, hogy valaki mindennap bement a szobájába,
miután ő elment, és kitakarított. Reggel elhagyta szobát, és mire visszaért, látta, hogy
valaki beágyazott, és friss törülközőt meg szappant tett a fürdőszobába. Megpróbálta
kifigyelni, ki az a titokzatos személy, aki rendbe teszi a szobáját, de soha nem látott
senkit.
Miután lejött, szólt a recepción, hogy ne takarítsanak többet nála.
Aznap reggelre találkozót beszélt meg Wapshott-tal, hogy még többet megtudjon tőle
a lemezgyűjtésről és Gudlaugur Egilsson énekesi karrierjéről. Amikor Valgerdur előző
este félbeszakította őket, Wapshott türelmesen várta, hogy Erlendur majd bemutatja a
nőnek, de mivel ez nem történt meg, ő maga nyújtott kezet, hajolt meg, és mutatkozott
be. Majd elnézést kért, és távozott, mondván: éhes és fáradt, ráadásul vacsora és
lefekvés előtt még el kell intéznie néhány dolgot. Felment, de később nem látták lejönni
az étterembe. Azt gondolták, nyilván a szobájába rendelte a vacsorát. Valgerdur
megemlítette, hogy a férfi valóban fáradtnak látszott.
Vacsora után Erlendur kikísérte Valgerdurt a ruhatárba, és felsegítette rá a finom
bőrkabátot. Mielőtt elbúcsúztak volna a forgóajtónál, egy pillanatig csak álltak és nézték
egymást. Miután Eva Lind elment, Erlendur Valgerdur mosolyával és a kezét körüllengő
enyhe parfümillattal aludt el.
- Hahó, Erlendur! - zökkentette ki az álmodozásból Sigurdur Óli.
- Azt kérdeztem, ki ez a Wapshott?
- Annyit tudok róla, hogy egy angol lemezgyűjtő - foglalta össze Erlendur, miután
beszámolt az esti találkozóról -, és hogy holnap elhagyja a szállodát. Át kéne
telefonálnotok Angliába, hátha megtudtok róla valamit. Délelőtt találkozom vele, és
megpróbálok kiszedni belőle még ezt-azt.
- Kórista? - kérdezte csodálkozva Elínborg. - De hát ki akarna megölni egy kóristafiút?
- Akkor már nem volt az, amikor megölték - emlékeztette Sigurdur Óli.
- Valamikor híres volt - mondta Erlendur. - Lemezeket is adott ki, amelyek ma nagyon
népszerűek a gyűjtők körében. Henry Wapshott is emiatt jött ide. Kóristafiúk és
fiúkórusok lemezeit gyűjti.
- Abból csak a bécsit ismerem - mondta Sigurdur Óli.
- Kóristafiúk - ismételte Elínborg. - Miért gyűjti valaki pont kóristafiúk lemezeit? Nem
kéne ezen is elgondolkodnunk? Nincs ebben valami furcsa?
Sigurdur Óli és Erlendur rámeredtek.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Erlendur.
- Na hogy? - kérdezett vissza Elínborg.
 - Mi olyan érdekes a kóristafiúk lemezeiben?
- Nem a lemezekben, hanem a fiúkban - javította ki Elínborg.
- Nagyon nem ugyanaz. Ti nem érzitek ebben a perverziót? – nézett a két férfira.
-Nekem nem olyan piszkos a fantáziám, mint neked - felelte Sigurdur Óli, és
Erlendurre pillantott.
- Piszkos? Csak képzelődtem, vagy az alagsorban tényleg a Télapót láttam kotonnal a
fütykösén? Az is csak a piszkos fantáziám szüleménye volt? Mi van, ha a fazon tizenkét
éves korában imádta a Télapót, és azért jött ide, hogy végre találkozzon vele?
- Tehát szerinted szexuális oka volt a gyilkosságnak? - kérdezte Erlendur.
- Jézusom, mint két szerzetes! - forgatta a szemét Elínborg.
- Egy egyszerű lemezgyűjtő volt - erősködött Sigurdur Óli. - Erlendur most mondta, hogy
vannak, akik hányoszacskót gyűjtenek. Az ő nemi életükről mit mondanál?
- Nem igaz, hogy ti milyen vakok vagytok! Vagy inkább frusztráltak! Miért mindig ilyen
frusztráltak a férfiak?
- Ne kezdd te is! - vágott vissza Sigurdur Óli. - Miért kérdezgetik mindig a nők, hogy
miért olyan frusztráltak a férfiak? Mintha ti nem volnátok azok! „Jaj, hol van már a
rúzsooom?"
- Vak, frusztrált, vén szerzetesek vagytok - tartott ki Elínborg véleménye mellett.
- Mitől lesz valaki gyűjtő? - kérdezte Erlendur. - Miért gyűjtenek az emberek dolgokat,
és miért tartanak egyes tárgyakat értékesebbnek a többinél?
- Egyes tárgyak tényleg értékesebbek a többinél - vetette közbe Sigurdur Óli.
- Valami egyedit keresnek - válaszolt magának Erlendur. - Valami olyat, ami senki
másnak nincs. Ez a cél, nem? Olyasvalamit birtokolni, ami az égegyadta világon senkinek
nincsen.
- Ezek ilyen fura fazonok, nem? - kérdezte Elínborg.
- Furák?
- Hát, olyan maguknak való csodabogarak.
- Találtatok két lemezt Gudlaugur szekrényében - mondta válasz helyett Erlendur. -
Mit csináltatok velük? Megnéztétek őket egyáltalán?
- Hozzájuk se nyúltunk - mondta Elínborg. - Még mindig ott vannak, ha esetleg meg
akarod nézni őket. De hogy került kapcsolatba Gudlaugurrel Wapshott? Vannak
közvetítők? Honnan tud ez az ember a hatvanas évek izlandi kóristafiú-lemezeiről?
Honnan tud arról a kóristafiúról, aki itt énekelt több mint harminc éve?
- Mondjuk, újságokból - találgatta Sigurdur Óli. - Vagy az internetről. Telefonon
érdeklődött. Más gyűjtőktől.
- Tudunk még valamit Gudlaugurról? - kérdezte Erlendur.
- Van egy nővére - felelte Sigurdur Óli - és az apja is él még. Természetesen már
értesültek a haláláról. A nővére azonosította.
- Nyálmintát kell vennünk Wapshott-tól -jelentette ki Elínborg.
- Majd én elintézem - válaszolta Erlendur.
Sigurdur Óli dolga volt információt gyűjteni Henry Wapshottról, Elínborgé megkeresni
Gudlaugur apját és nővérét, Erlendur pedig az egykori ajtónálló szobája felé indult. A
recepció előtt elhaladva eszébe jutott, hogy még mindig nem beszélt a főportással. Úgy
döntött, későbbre halasztja.
 Meg is találta a szekrényben a lemezeket, két kislemezt. Az egyik borítóra ez volt írva:
Gudlaugur Schubert „Ave Maria"-ját énekli. Ezt mutatta neki korábban Wapshott. A
másikon a fiú egy kisebb kórus előtt állt. Oldalt a fiatal karnagy. Szóló: Gudlaugur
Egilsson, hirdette nagy betűkkel a felirat. A hátoldalon rövid ismertető állt a
csodagyerekről:
Gudlaugur Egilsson megérdemelten vonta magára a figyelmet a Hafnarfjörduri
Gyermekkórusban, minden bizonnyal fényes jövő' vár a tizenkét éves énekesre. Második
lemezén a Hafnarfjörduri Gyermekkórus karnagya, Gabríel Hermannsson vezényletével
énekel. A lemez ajándék mindenkinek, aki szereti a szép zenét. Gudlaugur Egilsson
egyedülálló szoprán hangjával kétségtelenül beírta magát a kortárs zene történetébe.
Jelenleg skandináv turnéjára készül.
Gyereksztár, gondolta Erlendur, és felnézett A kis hercegnő plakátjára a falon. Hát te
mit keresel itt, kérdezte magában a plakáttól. Miért tartott itt téged? Elővette a
telefonját.
- Marion - szólt bele, amikor a másik felvette.
- Te vagy az, Erlendur?
- Van valami hír?
- Tudtad, hogy Gudlaugur énekelt gyerekkorában?
- Most tudtam meg.
- A lemeztársaság húsz éve csődbe ment, és nyom nélkül felszívódott. Egy bizonyos
Gunnar Hansson volt a tulajdonosa. GHRecords-nak hívták. Megpróbált hippivonalon
elindulni, de aztán szépen eltűnt a süllyesztődben.
- Azt nem tudod, mi történt az áruval?
- Mivel?
- A lemezekkel.
- Nyilván azokkal fizette ki az adósságait. Úgy tudom, ez a szokásos eljárás. Beszéltem
Gunnar két fiával. Kiderült, hogy ezekről a lemezekről évtizedek óta nem hallottak.
Gunnar a nyolcvanas évek közepén halt meg, és egy halom adósságon kívül nem hagyott
rájuk semmit.
- Lakik itt a szállodában egy ember, aki kóristafiúk lemezeit gyűjti. Úgy volt, hogy
találkozik Gudlaugurrel, de elkésett. Azon gondolkoztam, hátha értékesek ezek a
lemezek. Hogy lehetne ezt megtudni?
- Gyűjtőiekéi kellene beszélni. Beszéljek velük én?
- És még valami. Meg tudnál keresni egy bizonyos Gabríel Hermannssont, aki a
hatvanas években karnagy volt Hafnarfjördurben? Ha még él, tuti benne van a
telefonkönyvben. Biztos tanította Gudlaugurt. Van itt egy lemezborítóm, amin ott a
fényképe, úgy a húszas éveiben járhatott. Persze, ha már meghalt, akkor annyi.
- Ez rendszerint így van.
- Micsoda?
- Ha valaki meghalt, annak annyi.
- Az igaz - hagyta rá Erlendur. - Mondd csak, miért beszélsz a halálról?
- Csak úgy.
- Minden rendben, ugye?
- Kösz, hogy dobsz pár morzsát az ügyből - mondta Marion.
- Ezt akartad, nem? Vénségedre mindenféle titkokban kotorászni.
- Az biztos. A kortizolnak utánanéztél már?
- Utána fogok - mondta Erlendur, és letette.
A főportás éppen a papírmunkát intézte a recepcióról nyíló kis szobájában, amikor
Erlendur belépett hozzá, és becsukta maga mögött az ajtót. A férfi tiltakozott volna, hogy
neki most nincs ideje erre és éppen indul egy értekezletre, de Erlendur leült, és összefonta
a karját.
- Mi elől menekül? - kérdezte.
- Parancsol?
- Tegnap nem jött be dolgozni, pedig főszezon van. Azon az estén, amikor az ajtónállót
megölték, olyan volt, mint az űzött vad. És most is fél valamitől. Részemről maga az első
számú gyanúsított. Azt mondták, hogy a szállodából maga ismerte a legjobban
Gudlaugurt. De maga ezt tagadta. Szerintem viszont hazudik. Maga volt a főnöke.
Lehetne valamivel együttműködőbb is, mert nem jó móka előzetesben tölteni a
karácsonyt.
A főportás tehetetlenül bámulta egy ideig, majd visszasüllyedt a székébe.
- Semmit nem tud ellenem felhozni - próbálkozott. – Egyszerűen nonszensz még a
gondolata is annak, hogy én tettem. Hogy ott voltam a szobájában, és... mármint hogy ezt
a dolgot az óvszerrel, meg minden.
Erlendurt nagyon nyugtalanította, hogy az ügy részletei kiszivárogtak, és az egész
személyzet ezen csámcsog. A főszakács is tudta, miért akarnak nyálmintát venni. A
főportás le tudja írni a helyszínt. Talán az igazgatónak járt el a szája, de lehet, hogy a
holttestet megtaláló lánynak vagy a rendőröknek.
- Hol volt tegnap? - kérdezte.
- Otthon. Nem voltam jól.
- Nem szólt senkinek. Volt orvosnál? Kapott tőle valami igazolást? Beszélhetnék vele?
Hogy hívják?
- Nem mentem orvoshoz. Agyban maradtam. Már jobban vagyok. - Erőltetetten
köhögött egyet. Erlendurnek mosolyognia kellett. Sosem találkozott még ilyen
tehetségtelen hazudozóval.
- Miért nem mondja meg az igazat?
- Nem tehet velem semmit! - kiabálta a főportás. - Csak ijesztget! Hagyjon engem
békén!
- Beszélhetek a feleségével is - mondta Erlendur. - Megkérdezhetem, vajon ágyba
vitte-e magának tegnap a forró teát.
- Őt hagyja ki ebből! - A főportás hangja hirtelen sokkal határozottabb, fenyegetőbb
lett. Az arca kivörösödött.
- Pedig nem hagyom ki - biztosította Erlendur. A férfi csak meresztette a szemét.
- Ne kérdezze meg - nyögte ki végül.
- És miért ne? Mit rejteget? Nagyon gyanús nekem, hogy ennyire le akar rázni.
A főportás hosszan maga elé nézett, majd mélyet sóhajtott.
- Hagyjon, kérem. Ennek semmi köze Gudlaugurhöz. Személyes ügy. Belekeveredtem
valamibe, és próbálok kimászni belőle.
- Mi az?
 - Nem vagyok köteles elmondani önnek.
- Azt majd én döntöm el.
- Nem kényszeríthet!
- Viszont mint mondtam, előzetes letartóztatásba helyezhetem, vagy beszélhetek a
feleségével is. A főportás nagyot nyögött.
- De nem mondja el másnak, ugye?
- Ha tényleg nincs köze Gudlaugurhöz, akkor nem.
- Nincs.
- Helyes.
- Tegnapelőtt szólt a telefon, és a feleségem vette fel - kezdte a főportás. -
Ugyanaznap, amikor Gudlaugurt megtalálták.
A vonal másik végén egy női hang őt kereste. Hétköznap délelőtt volt, máskor is
előfordult már, hogy ilyenkor keresték. Az ismerősei tudták, hogy néha délelőttönként
otthon van. Mivel a felesége orvos, és előző éjjel ügyelt, a telefoncsörgésre ébredt fel. A
nő úgy viselkedett, mintha jól ismerné a főportást, de nem volt hajlandó elárulni a
nevét.
- Ki maga? - kérdezte a főportás felesége. - És miért keresi a férjemet?
- Tartozik nekem - mondta a nő.
- Korábban már megfenyegetett, hogy szól a családomnak - magyarázta Erlendurnek a
fóportás.
- Ki volt az?
Tíz nappal korábban, amikor a felesége Svédországban volt egy konferencián, a fóportás
és három barátja elmentek vacsorázni és inni egyet. Remekül szórakoztak, az étterem és a
kocsmák után egy népszerű szórakozóhelyen lyukadtak ki. Ott elvesztette a barátait, de
találkozott más ismerősökkel a hotelszakmából, és a táncolókat figyelte. Eléggé becsípett,
de még magánál volt, ezért nem is értette később, hogyan történhetett a dolog.
Korábban soha nem csinált ilyesmit.
A nő odajött hozzá cigarettával a kezében, és tüzet kért tőle, mint a filmekben. Bár ő
maga nem dohányzott, a munkája révén mindig volt nála öngyújtó. Ez a szokása még
azokból az időkből eredt, amikor az ember ott gyújtott rá, ahol akart. A nő mesélt neki
valamiről, de már elfelejtette, hogy miről. Aztán megkérdezte, meghívja-e egy italra. A
főportás végignézett a nőn. Kérem, természetesen. A bárpultnál álltak, de akkor
felszabadult egy kisasztal, és leültek mellé. A nő rendkívül csinos volt, finoman flörtölt
vele, ő meg belement a játékba. A nők általában nem így kezelték. Közel húzódott hozzá,
szemtelenül és magabiztosan. Aztán amikor a főportás felkelt, hogy újabb italt hozzon,
végigsimított a férfi csípőjén, és rámosolygott. Elbűvölő nő volt, gyönyörű, és tudta, mit
akar. Legalább tíz évvel volt fiatalabb a főportásnál.
Később megkérte őt, hogy kísérje haza, ott lakik a közelben. A főportás még mindig
bizonytalan volt, ugyanakkor nagyon izgalmasnak találta a helyzetet. És furcsának,
mintha legalábbis a Holdon sétálna. Huszonhárom éve volt hűséges a feleségéhez.
Ezalatt talán két vagy három esetben lett volna lehetősége megcsókolni másik nőt, de
ehhez hasonló még sohasem történt vele.
- Teljesen összezavarodtam - magyarázta Erlendurnek. - Az egyik felem haza akart
rohanni, és elfelejteni az egészet. A másik meg a nővel akart menni.
 - Azt hiszem, tudom, hogy melyik fele győzött - mondta Erlendur.
Megálltak egy ajtó előtt a lépcsőházban, és a nő a zárba dugta a kulcsot. Még ez az
egyszerű művelet is végtelenül izgató volt tőle. Miután kinyitotta az ajtót, a nő
hozzásimult. - Gyere be - mondta, és megsimogatta a lába között.
A főportás követte. A nő először italt kevert, a férfi pedig leült a kanapéra. A nő zenét
tett fel, majd pohárral a kezében odajött hozzá, és mosolygott, fehér fogai ragyogtak a
vörös rúzs mögött. Leült mellé, letette a poharát, és lassan lehúzta a férfi sliccét.
- Én még. soha... ez... valami egészen hihetetlen volt - dadogta a főportás. Erlendur
nem szólt egy szót sem.
- Reggel le akartam lépni. Furdalt a lelkiismeret. Nagyon rossz érzés volt, hogy
elárultam a feleségemet és a gyerekeimet. Három gyerekünk van. El akartam tűnni,
elfelejteni az egészet, és soha többet nem találkozni vele. De már ébren volt, amikor ki
akartam lopakodni.
Felült, és felkapcsolta a lámpát. - Már mész is? - kérdezte. Már megy, válaszolta a férfi.
Hozzátette, hogy késésben van. Egy fontos megbeszélésről. Valami ilyesmi.
- Élvezted az estét? - kérdezte a nő.
- Csodálatos volt - felelte a főportás, fél kézzel a nadrágját szorongatva -, de én ezt így
nem tudom csinálni. Nem megy. Sajnálom.
- Nyolcvanezer korona lesz - mondta a nő olyan hangon, mintha ez magától
értetődne. A férfi úgy nézett rá, mintha rosszul hallotta volna.
- Nyolcvanezer - ismételte a nő.
- Miért?
- Az éjszakáért.
- Az éjszakáért? Te... te árulod magad?
- Szerinted?
A férfi még mindig nem értette egészen.
- Komolyan úgy gondoltad, hogy ingyen megkaphatsz egy ilyen nőt, mint én?
Lassan kezdett derengeni, miről beszél.
- De hát ezt nem mondtad!
- Kellett volna? Kérek nyolcvanezer koronát, és akkor talán máskor is megengedem,
hogy hazakísérj.
- Nem voltam hajlandó fizetni - mondta a főportás. - Egyszerűen ott hagytam.
Őrjöngött. Felhívott a munkahelyemen, és megfenyegetett, hogy szól a feleségemnek,
ha nem fizetek.
- Szóval kifogott egy... hogy is hívják... luxuskurvát?
- Nem tudom, hogy hívják, de komolyan gondolta, és végül tényleg felhívta a
feleségemet.
- Miért nem fizetett? Akkor békén hagyta volna.
- Ebben nem vagyok olyan biztos. Tegnap a feleségemmel alaposan átbeszéltük az
egészet. Ugyanúgy elmeséltem neki a dolgot, mint most magának. Huszonhárom éve
vagyunk együtt, és ugyan ez nem mentség, de csapdába csaltak. Ha nem a pénzre
hajtott volna az a nő, ez az egész meg sem történik.
- Szóval ő tehet mindenről?
- Nem, persze, hogy nem... De akkor is átvert.
Hallgattak.
- Működik ez a szállodában is? - kérdezte Erlendur. - Mármint a prostitúció.
- Nem.
- Biztos benne?
- Már hallottam, hogy erről kérdezősködik. Nem, semmi ilyesmi nem folyik a
szállodában.
- Rendben.
- Szóval köztünk marad ez az ügy?
- Kellene a nő neve és a címe, ha tudja. És persze köztünk marad.
A főportás habozott.
- Büdös kis kurva! - fakadt ki aztán, egy pillanatra kiesve az udvarias szállodai
alkalmazott szerepéből.
- Fog neki fizetni?
- Ebben kezdettől fogva egyetértettünk a feleségemmel. Nem kap egy vasat sem.
- Nem lehet, hogy csak ki akartak szúrni magával?
- Kiszúrni?
- Valaki ártani akart magának, és csapdába csalta. Nem veszett össze mostanában
valakivel?
- Ez eddig eszembe sem jutott. Azt mondja, ellenségeim vannak, és ők tették ezt
velem?
- Nem biztos, hogy ellenségek. Lehet, hogy a barátai találták jó poénnak.
- Nem, ilyet a barátaim nem tennének. Meg hát... viccnek azért egy kicsit erős lenne.
- Maga rúgta ki a Télapót?
- Tessék?
- Maga közölte vele a hírt? Vagy levelet kapott? Vagy...
- Én mondtam meg neki.
- És mit szólt hozzá?
- Nem örült. Érthető módon. Nagyon régen dolgozott itt, régebben, mint én.
- Nem lehet, hogy esetleg ő állt e mögött az ügy mögött?
- Gudlaugur? Nem. Az elképzelhetetlen. Ő nem tett volna ilyesmit. Nem volt az a
viccelődős típus. Egyáltalán nem.
- Azt tudta, hogy gyerekkorában sztár volt?
- Ő? Sztár? Milyen?
- Kóristafiú volt. Lemeze is megjelent.
- Ezt nem is tudtam.
- Még valami - állt fel a helyéről Erlendur.
- Igen?
- Tudna szerezni a szobámba egy lemezjátszót? - kérdezte Erlendur, és látta, hogy a
főportasnak halványlila gőze sincs arról, miről beszél.
Az aulába visszatérve látta, hogy a helyszínelők parancsnoka jön le a lépcsőn.
- Mi van a nyállal a kotonon? - kérdezte Erlendur. - A kortizolt néztétek már?
- Dolgozunk rajta. Mit tudsz te a kortizolról?
- Annyit tudok, hogy ha túl sok van belőle a nyálban, az valami bajt jelent.
- Sigurdur Óli a gyilkos fegyverről kérdezett - mondta a helyszínelő. - A kórboncnok
szerint jellegtelen kés. Nem túl hosszú, keskeny, recés élű penge.
- Szóval nem vadásztőr vagy csontozókés.
- Nem, valószínűleg semmi ilyesmi - erősítette meg a helyszínelő. - Egy teljesen
hétköznapi kés.
 10. fejezet
Erlendur felvitte Gudlaugur lemezeit a szobájába, majd felhívta a kórházat, és
Valgerdurt kérte. Átkapcsolták a megfelelő osztályra, ahol egy másik nő vette fel.
Erlendur újra Valgerdurt kérte. - Egy pillanat - mondta a nő, aztán végre Valgerdur
jelentkezett.
- Mondja, van még olyan vattája? - kérdezte Erlendur.
- Á, a halál és a szenvedés szakértője - jött a válasz. Erlendur elvigyorodott.
- Van itt egy szállóvendég, akit szintén le kellene tesztelni.
- Sürgős?
- Még ma kellene.
- Maga is ott lesz?
- Igen.
- Rohanok.
Erlendur letette. A halál és a szenvedés szakértője, kuncogott magában. Közeledett a
Wapshott-tal való találkozás ideje. Lesétált a bárba, és várt. A pincér megkérdezte, kér-e
valamit, de nemet intett.
Aztán meggondolta magát, és kért egy pohár vizet. Végignézett a pult mögötti polcon, a
szivárvány minden színében pompázó üvegeken.
A hall márványpadlóján szabad szemmel észrevehetetlen üvegport találtak. A
bárszekrényen, a fiú zokniján és a lépcsőn egyaránt Drambuie-nyomok voltak. A seprűben
és a porszívóban üvegdarabkák. Mindez arra mutatott, hogy egy üveg összetört a
padlón. A fiú valószínűleg belelépett a kiömlött italba, majd felment a szobájába.
Pontosabban a lépcsőn talált lábnyomok alapján inkább futott. Arra jutottak, hogy a fiú
eltörhette az üveget, mire az apja úgy megverte, hogy kórházba került.
Elínborg bevitette a Hverfisgatára, a kapitányságra, kihallgatni. Közölte vele a helyszíni
vizsgálatok eredményét, a fiú reakcióját arra a kérdésre, hogy ő volt-e a támadó, és
személyes véleményét, amely szerint biztosan ő volt. Tájékoztatta az apát, hogy
gyanúsítottstátuszba került, és jogában áll ügyvédet kérni. Sőt, ajánlatos. Az apa
továbbra is állította, hogy ártatlan, és hogy meg van döbbenve, amiért meggyanúsították,
holott csak egy üveg a padlóra esett.
Erlendur bekapcsolta a magnót.
- Szerintünk a következő' történt - kezdte Elínborg, úgy téve, mintha egy jelentést
olvasna, közben próbált uralkodni az érzelmein. - A fia, nem sokkal három után, hazaért
az iskolából. Hamarosan megérkezett maga is. Korábban otthagyta a munkáját. Talán
már ott hon is volt, amikor a dolog történt. A gyerek valahogyan levert egy üveg
Drambuie-t. Pánikba esett, és felrohant a szobájába. Maga dühös lett, sőt, még annál is
rosszabb. Teljesen elvesztette az önuralmát, és a fia után ment, hogy megbüntesse. Nem
bírta fékezni magát, és úgy összeverte, hogy mentőt kellett hívnia hozzá.
Az apa szótlanul nézte.
- Fegyvert is használt, amit még nem sikerült azonosítanunk: egy tompa vagy
lekerekített végű tárgyat. Lehet, hogy az ágy sarkához csapta. Több alkalommal
belerúgott. Mielőtt kihívta volna a mentőket, feltakarított a hallban. Feltörölte a kiömlött
italt, az erre használt három törülközőt pedig a kukába dobta. Felporszívózta az
üvegcserepeket. Felsöpörte és felsikálta a padlót. Levette a fia zokniját, és azt is kidobta.
A lépcsőn lévő foltokat is megpróbálta eltüntetni, de nem sikerült teljesen.
- Semmi bizonyítéka nincs erre, már csak azért sem, mert az egész egy nagy baromság!
Nem mondott magának a fiam semmit! Egy szót sem szólt arról, hogy ki verte meg!
Miért nem az osztálytársai között kutatnak?
- Miért nem beszélt a kiömlött italról?
- Mert annak ehhez semmi köze!
- És a zokni a kukában? A lábnyomok a lépcsőn?
- Tényleg eltört egy üveg, de azt én törtem el. Két nappal azelőtt, hogy a fiamat
megverték. Tölteni akartam belőle, és kicsúszott a kezemből. Addi látta, és elkezdett
ugrálni. Szóltam, neki, hogy vigyázzon, hová lép, de akkor már beletapicskolt a tócsába, és
felrohant a szobájába. Ennek semmi köze ahhoz, ami utána történt vele, és meg kell
mondjam, alig jutok szóhoz a maguk meséjétől. Egy szemernyi bizonyítékuk sincs!
Mondott olyat, hogy akár csak megütöttem? Nem hiszem. Nem is fog, mert én nem
bántottam. Soha nem tennék ilyet. Soha!
- És ezt eddig miért nem mondta?
- Mit?
- Miért nem szólt, amikor megtaláltuk a foltokat, hogy miként kerültek oda?
- Pontosan ezért. Tudtam, hogy össze fogják kapcsolni az esettel, és nem akartam
bonyolítani! A fiúk verték meg az iskolából!
- A cége a csőd szélén áll - mondta Elínborg. - Húsz embert bocsátott el, és további
leépítéseket tervez. Persze, hogy tele van feszültséggel. Elveszti a házát...
- Ez csak üzlet.
- Továbbá okunk van feltételezni, hogy már korábban is alkalmazott a fián erőszakot.
- Na, álljunk csak meg...
- Az orvosi jelentések szerint a fiának az elmúlt négy évben kétszer is eltört az ujja.
- Van magának gyereke? A gyerekekkel történnek balesetek! Ezt nem hiszem el!
- A második alkalommal az orvos értesítette a gyermekvédelmet. Ugyanis mind a
kétszer ugyanaz az ujja tört el. A gyermekvédelem kijött, körülnézett, de nem talált
semmit. Aztán kijött a gyerekorvos is, és tűszúrásokat talált a gyerek kézfején.
Az apa nem válaszolt. Elínborg nem tudta tovább türtőztetni magát.
- Rohadt állat! - sziszegte.
- Az ügyvédemmel akarok beszélni - mondta az apa, és elfordult.
- Mondom, jó reggelt!
Erlendur felkapta a fejét. Henry Wapshott állt előtte. Annyira elmerült a
gondolataiban, hogy észre sem vette az angolt, amíg az meg nem szólította.
Fölkelt, és kezet fogott fele. Wapshotton ugyanaz a ruha volt, mint előző nap. A haja
kócosan meredezett, és nagyon fáradtnak látszott. Kávét rendelt, Erlendur szintén.
- A gyűjtőknél hagytuk abba - kezdte Erlendur.
- Ott - eresztett meg egy félmosolyt Wapshott. - Fura alakok. Mint én.
- És egy ilyen fura alak, mint maga, hogyan jut a nyomára annak, hogy negyven évvel
ezelőtt az izlandi Hafnarfjördurben egy kisfiúnak szép hangja volt?
- Ó, az ő hangja nem egyszerűen szép volt - mondta Wapshott.
- Annál sokkal, sokkal több. Egészen egyedülálló hangja volt.
- Tehát honnan szerzett tudomást Gudlaugur Egilssonról?
 - Hasonló érdeklődésű gyűjtőktől. A lemezgyűjtők, mint tegnap említettem,
specializálódnak. Vegyük például az egyházi zenét. Két csoportot lehet
megkülönböztetni, egyesek bizonyos dalokat, mások bizonyos előadókat gyűjtenek.
Mint például én. Vannak, akik csak 78-as fordulatszámú lemezeken gyűjtik a kóristafiúk
felvételeit, aminek a gyártásával a hatvanas években leálltak. Vannak, akik a 45-ös
fordulatszámú lemezeket gyűjtik, de abból is csak egy bizonyos típust.
A lehetőségek száma végtelen. Egyesek egyetlen dal különböző feldolgozásait gyűjtik,
mondjuk, a Stormy Weatherét, csak hogy értse, miről van szó. Gudlaugurról egy csapat
japán gyűjtőtől hallottam, akik ilyen témájú honlapot üzemeltetnek. Senki nem gyűjti
olyan lelkesen a nyugati zenét, mint a japánok. Beutazzák a világot, és mindent
felvásárolnak, amire rá tudják tenni a kezüket. Főleg Beatlest és hippizenét. Mindenhol
ott vannak a lemezpiacon, és ami a legszebb, hogy még pénzük is van minderre.
Erlendur eltűnődött, vajon szabad-e dohányozni a bárban, majd úgy döntött,
megpróbálja. Látva, hogy rá akar gyújtani, Wapshott is elővett egy gyűrött chesterfieldes
csomagot. Erlendur tüzet adott neki.
- Szabad itt dohányozni? - kérdezte Wapshott.
- Meglátjuk - felelte Erlendur.
- Szóval a japánoknak volt egy példányuk Gudlaugur első lemezéből - folytatta Wapshott.
- Az, amit tegnap mutattam. Megvettem tőlük. Egy vagyonba került, de nem bántam
meg. Megkérdeztem tőlük, hogyan jutottak hozzá. Azt mondták, egy bergeni gyűjtőtől
vették egy liverpooli vásáron. Megkerestem ezt a norvégot, és kiderült, hogy ő meg egy
trondheimi kiadótól szerezte. Nekik valószínűleg Izlandról küldték, talán olyasvalaki, aki
külföldön is reklámozni akarta a fiút.
- Elég sok időt feccölt egy régi lemezbe - szólt közbe Erlendur.
- A gyűjtők olyasfélék, mint a családfakutatók - magyarázta Wapshott. - A tárgy
eredetének felkutatása része a játéknak. Azóta próbáltam több példányt is szerezni, de
elég nehéz hozzájuk jutni. Csak két lemezt adott ki.
- Azt mondta, egy vagyont adott a lemezért - mondta Erlendur. - Ezek szerint értékes?
- Csak a gyűjtőknek. És hát elég kevés van belőle.
- De elég sok ahhoz, hogy megpróbáljon még venni belőlük itt Izlandon. Ezért kereste
meg Gudlaugurt. Azt akarta megtudni, van-e még lemeze.
- Egy ideje kapcsolatban állok két-három izlandi gyűjtővel. Még azelőttről, hogy
elkezdtem volna érdeklődni Gudlaugur iránt. Sajnos a lemezei gyakorlatilag
hozzáférhetetlenek. Az izlandi gyűjtők egyet sem találtak. Egyet talán lehetne szerezni
Németországból az interneten keresztül. Azért jöttem ide, hogy találkozzam ezekkel a
gyűjtőkkel, na meg Gudlaugurrel, akinek annyira csodálom a hangját, és persze hogy
körülnézzek az itteni lemezpiacon.
- Maga ebből él?
- Azt azért nem - vette ki a szájából a cigarettát több évtizedes dohányzástól
megsárgult ujjaival Wapshott. - Örököltem egy nagyobb összeget. Vannak bizonyos
érdekeltségeim Liverpoolban. De ezen kívül minden szabad percemet a lemezgyűjtésnek
szentelem. Ez egyfajta szenvedély.
- Szóval kóristafiúkat gyűjt.
- Igen.
 - És talált nálunk valami érdekeset?
- Nem, semmit. Errefelé nemigen szeretik megőrizni a dolgokat. Mindennek
modernnek kell lennie. Ami régi, az szemét. Az itteniek rosszul bánnak a lemezekkel.
Egyszerűen kidobják őket. Például amikor meghal valaki. Nem is vizsgáltatják meg. Megy
a szemétdombra. Sokáig azt hittem, hogy az a Sorpa itt Reykjavíkban, amiről annyit írtak
nekem, valami gyűjtőklub. Kiderült, hogy egy újrahasznosító telep, amihez tartozik egy
turkáló is. Az itteni gyűjtők a szemétből guberálnak ki mindenféle értéket, aztán jó
pénzért eladják az interneten.
- Érdekli Izland a gyűjtőket? - kérdezte Erlendur. - Úgy általában.
- Izland nagy előnye, hogy kicsi a piac - válaszolta Wapshott. - Nagyon kis
példányszámban adnak ki mindent, és gyorsan felvásárolják, vagy eltűnik. Mint
Gudlaugur lemezei.
- Érdekes lehet gyűjtőnek lenni egy olyan világban, ahol mindent kidobnak, ami régi.
Biztos jó érzés, hogy megmentenek egy kulturális értéket.
- Csak egy csapat eszelős vagyunk, akik szembeszállnak a pusztulással.
- És hasznot húznak belőle.
- Mondjuk inkább, hogy húzhatunk.
- És mi történt Gudlaugur Egilssonnal? Hová lett a csodagyerek?
- Az történt vele, ami minden csodagyerekkel történik - felelte
Wapshott. - Felnőtt. Hogy pontosan mi lett vele, azt nem tudom, de kamaszként vagy
felnőttként nem énekelt többet. Rövid, de csodálatos karriert futott be, aztán
beleszürkült a tömegbe. Nagyon nehéz elviselni a népszerűséget ebben a korban, de
amikor aztán mindenki hátat fordít neki, az még nehezebb.
Wapshott felnézett a bár órájára, aztán megnézte a sajátját, és megköszörülte a
torkát.
-Az esti géppel megyek Londonba - mondta -, és még el kell intéznem egy-két dolgot.
Segíthetek még valamiben?
- Nem, azt hiszem, ennyit akartam. De úgy tudtam, csak holnap indul.
- Ha mégis volna valami kérdése, itt a névjegyem - vett elő egy kártyát a felső zsebéből
Wapshott.
- Köszönöm. Úgy tudtam, csak holnap indul.
- De nem tudtam találkozni Gudlaugurrel. Minden mást elintéztem már, amiért
idejöttem, és így megspórolom egy éjszaka árát.
- Még valami - mondta Erlendur.
- Parancsoljon.
- Mindjárt itt lesz egy biotechnikus, hogy nyálmintát vegyen öntől, ha nem bánja.
- Nyálmintát?
- A nyomozáshoz kell.
- De miért pont nyál?
- Azt pillanatnyilag nem árulhatom el.
- Gyanúsított vagyok?
- Mindenkitől veszünk mintát, akinek köze volt Gudlaugurhöz. Ez még nem jelent
semmit önre nézve.
- Értem - mondta Wapshott. - Nyál! Különös...
Elmosolyodott, és Erlendur újra meglátta nikotintól feketéllő alsó fogsorát.
 11. fejezet
A forgóajtón léptek be a szállodába. A kerekes székben ülő reszketeg öregembert
alacsony, vékony, kampós orrú nő tolta, akinek szúrós szemei az aulát pásztázták. A nő az
ötvenes éveiben járt, vastag barna télikabátot és hosszú bőrcsizmát viselt. A férfi nyolcvan
év körülinek látszott, kalapja karimája alól ősz hajcsomók fityegtek, ráncos arca
halálsápadt volt. Összekuporodva ült, fekete kabátjának ujjai fehér, csontos kezekben
végződtek. Nyaka körül sál, orrán vastag, fekete szarukeretes szemüveg, amely
felnagyította a szemét, és egészen halszerű jelleget adott arcának.
A nő a recepciós pulthoz tolta a férfit. A főportás éppen ekkor lépett ki az irodájából,
és figyelte, ahogy közelednek.
- Segíthetek? - kérdezte, amikor a pulthoz értek.
Az öregember figyelemre sem méltatta, de a nő egy bizonyos Erlendur nevű nyomozó
után érdeklődött, aki állítólag itt van a szállodában. Erlendur ekkor lépett ki
Wapshott-tal a bárból. Azonnal felfigyelt rájuk. Volt bennük valami, ami a halált juttatta
az eszébe.
Le akarta beszélnie Wapshottot az utazásról, de semmilyen indokot nem talált, hogy
visszatartsa. Azon gondolkodott, ki lehet a halszemű férfi és a sasorrú nő, amikor a
főportás meglátta, és integetni kezdett neki. Erlendur el akart köszönni Wapshott-tól, de
az már nem volt sehol.
- Magát keresik - mondta a főportás, amikor Erlendur odament hozzá. A nyomozó
bement a pult mögé. A halszem követte a tekintetével.
- Maga Erlendur? - kérdezte kásás hangon az öregember.
- Beszélni szeretnének velem? - kérdezte Erlendur. A sasorr a levegőbe emelkedett.
- Maga vezeti a nyomozást Gudlaugur Egilsson meggyilkolásának ügyében? - kérdezte a
nő. Erlendur mondta, hogy ő.
- Én a nővére vagyok, ő pedig az apánk. Beszélhetnénk valami csendesebb helyen?
- Segítsek? - lépett Erlendur a kerekes székhez. A nő sértetten visszautasította.
Erlendur a bárba vezette őket, ugyanahhoz az asztalhoz, ahol Wapshott-tal is ültek. Alig
volt ott valaki, még a pincért sem lehetett látni. Erlendur eltűnődött, vajon nyitva van-e
egyáltalán a bár délelőtt. Azt gondolta, igen, mivel az ajtó nem volt bezárva, de úgy tűnt,
erről kevesen tudnak.
A nő az asztalhoz kormányozta a kerekes széket, és rögzítette a kerekeit. Aztán leült,
szemben Erlendurrel.
- Már akartam keresni önöket - hazudta Erlendur. Sigurdur Ólit és Elínborgot akarta
Gudlaugur családjához küldeni. De hogy ténylegesen szólt-e nekik, az sehogy sem akart
az eszébe jutni.
- Jobban szeretnénk, ha a rendőrség nem jönne el hozzánk- felelte a nő. - Ilyesmi még
sohasem fordult elő. Egy hölgy telefonált nekünk, gondolom, a kollégája. Úgy emlékszem,
Elínborgnak hívták. Megkérdeztem tőle, ki vezeti a nyomozást, és ő azt mondta, hogy
maga. Remélem, gyorsan túlesünk ezen az egészen, és a továbbiakban békén hagy
bennünket.
Bánatnak nyoma sem volt a viselkedésükben. Semmi gyász. Csak a hideg ellenszenv.
Kötelességüknek érezték, hogy együttműködjenek a rendőrséggel, és tájékoztassák, de
ez rendkívüli módon ellenükre volt, és ezt ki is mutatták. Egyáltalán nem látszott rajtuk,
hogy akárcsak a legkisebb mértékben is érdekelné őket az alagsorban talált holttest.
Mintha már felülemelkedtek volna az efféle dolgokon.
- Gondolom, akkor tudják, milyen körülmények között találtak rá Gudlaugurre -
mondta Erlendur.
- Tudjuk, hogy megölték - felelte az öregember. - Leszúrták.
- És azt nem tudják, hogy ki tehette?
- Fogalmunk sincs - mondta a nő. - Nem tartottuk vele a kapcsolatot. Nem tudjuk,
kikkel érintkezett. Nem ismerjük sem a barátait, sem az ellenségeit, már ha egyáltalán
volt neki bármelyik.
- Mikor látták őt utoljára?
Belépett Elínborg. Meglátta őket, és leült Erlendur mellé. Bemutatkozott a nőnek és a
férfinak, de azok rá sem hederítettek, láthatóan erősen eltökélték, hogy nem hagyják
magukat megzavarni.
- Azt hiszem, húszéves kora körül - mondta a nő. - Akkor láttuk utoljára.
- Húsz? - Erlendur azt hitte, nem jól hall.
- Mondom, hogy nem tartottuk a kapcsolatot.
- Miért nem? - kérdezte Elínborg.
-Nem elég magával beszélnünk? - kérdezte a nő Erlendurtől, anélkül, hogy Elínborgra
nézett volna. - Muszáj ennek a nőnek is itt lennie?
Erlendur Elínborgra pillantott. Kissé felvidult.
- Nem úgy tűnik nekem, mintha olyan borzasztóan gyászolnák - mondta válasz helyett.
- Mégiscsak az öccse volt. - Aztán az öregemberre nézett. - Magának meg a fia. Miért?
Miért nem találkoztak vele már harminc éve? Egyébként a kollégámat, ahogy már
mondtam, Elínborgnak hívják - tette hozzá. - Ha van még valami hozzáfűzni valójuk a
dologhoz, örömest bevisszük önöket a kapitányságra, és hivatalos panaszt tehetnek. Kint
áll a kocsi.
A sasorr felháborodottan ugrott a magasba. A halszem fenyegetően összeszűkült.
- Élte a saját életét, és mi is a magunkét - mondta a nő. - Erről nincs mit mondani
többet. Nem érintkeztünk, és kész. Nekünk jó volt így, és neki is.
- Komolyan azt akarja mondani, hogy a hetvenes évek közepe óta nem látták? -
hitetlenkedett Erlendur.
- Nem, nem álltunk kapcsolatban - ismételte a nő.
- Egyáltalán nem? Se telefon, se semmi?
- Nem.
- De miért nem?
- Ez családi ügy - szólt közbe az öregember. - Ehhez a dologhoz semmi köze. Legyen
ennyi elég. Mit akarnak még tudni?
- Tudták, hogy itt dolgozik?
- Hallottuk - felelte a nő. - Tudtuk, hogy ő itt az ajtónálló. Valami nevetséges
egyenruhában nyitogatta az ajtót a vendégeknek. Azt is tudom, hogy Télapónak öltözött
a karácsonyi ünnepségeken.
Erlendur rászegezte a tekintetét. Ezt úgy mondta, mintha Gudlaugur ennél nagyobb
szégyenbe már nem is hozhatta volna a családját. Talán csak azzal, ha megtalálják egy
szálloda alagsorában, félmeztelenül, leszúrva.
 - Nem tudunk róla sokat - mondta. - Úgy látszik, nem nagyon voltak barátai. Itt lakott a
szállodában, egy kis szobában. Úgy értesültünk, hogy szerették. A gyerekekkel is jól
kijött. Ahogyan ön is mondta, a szálloda karácsonyi ünnepségén mindig ő volt a Télapó.
Viszont azt is hallottuk, hogy ígéretes énekesnek indult. Lemeze is megjelent, ha jól
emlékszem, kettő, de ezt Önök jobban tudják. Az egyik borítóján azt olvastam, hogy
skandináv turnéra készült. A lábai előtt hevert a világ. Aztán hirtelen vége lett. Ma már
senki sem tud róla, leszámítva néhány eszelős lemezgyűjtőt. Mi történt?
Mialatt beszélt, a sasorr lehanyatlott, a halszem pedig elhomályosult. Az öregember
az asztal lapját bámulta. A nő próbálta megtartani kevély stílusát, de már korántsem volt
olyan magabiztos, mint eddig.
- Mi történt? - ismételte meg a kérdést Erlendur, és hirtelen eszébe jutott, hogy a
szobájában ott vannak Gudlaugur lemezei.
- Semmi - vetette oda az öregember. - Elvesztette a hangját. Korán kamaszodott.
Tizenkét évesen elment a hangja, és kész.
- Soha többé nem tudott énekelni? - kérdezte Elínborg.
- Elromlott a hangja. Többé semmit nem lehetett neki tanítani. És tenni sem lehetett
ez ellen semmit. Meggyűlölte az éneklést. Eluralkodott rajta a lázadás és a harag, és
szembefordult mindennel. Velem is. A nővérével is, aki mindig csak a legjobbat akarta
neki. Nekem támadt, engem okolt mindenért.
- Nos, azt hiszem, eleget mondtunk - vette át szót a nő. - Vagy nem?
-Nem sok mindent találtunk Gudlaugur szobájában - mondta Erlendur, mintha nem is
hallotta volna a nő kérdését. - Csak a lemezeit és két kulcsot.
Visszakérte a kulcsokat a helyszínelőktől, amint azok végeztek velük. Most elővette
őket a zsebéből, és az asztalra helyezte. A kulcstartó egy miniatűr rózsaszín zsebkés volt.
Falábú, félszemű kalózt festettek rá, kezében szablyával, alatta angolul a KALÓZ szó állt.
A nő rápillantott a kulcsokra, majd közölte, hogy nem ismeri fel őket. Szemüvegét
igazgatva az öregember is megvizsgálta a kulcsokat, majd megrázta a fejét.
- Az egyik valószínűleg lakáskulcs - mondta Erlendur. - A másik valami szekrényé vagy
ilyesmié lehet.
Továbbra sem kapott választ, így hát visszatette a kulcsokat a zsebébe.
- A lemezeit is megtalálták? - kérdezte a nő.
- Kettőt. Volt több is?
- Nem, több nem volt - mondta az öregember. Egy pillanatig nézte Erlendurt, majd
gyorsan elkapta a tekintetét.
- Megkaphatnánk a lemezeket? - kérte a nő.
- Gondolom, úgyis maguk örökölnek utána - válaszolta Erlendur. - Ha lezártuk a
nyomozást, minden holmiját megkapják. Ugye nem volt családja? Gyerekei? Semmi
ilyesminek nem találtuk nyomát.
- Amikor utoljára hallottam róla, nőtlen volt - mondta a nő. - Segíthetünk még
valamiben? - a kérdés úgy hangzott, mintha óriási segítséget nyújtottak volna azzal, hogy
vették a fáradságot, és felhívták a szállodát.
- Nem az ő hibája volt, hogy mutált - tört ki Erlendurből. Nem bírta tovább a két
emberből áradó dölyfös közönyt. Itt egy apa vesztette el a fiát. Egy nővér az öccsét. És
most úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Mintha az életük réges-régen elvált
volna az övétől, valami miatt, amit Erlendurnek nem mondtak meg.
A nő ránézett.
- Ha egyéb nincs... - mondta, és kiengedte a féket a tolókocsin.
- Még meglátjuk - felelte Erlendur.
- Úgy gondolja, nem mutatunk elég együttérzést, ugye? - kérdezte hirtelen a nő.
- Úgy gondolom, semmiféle együttérzést nem mutatnak - mondta Erlendur. - De ez
nem az én dolgom.
- Nem - ismételte a nő. - Nem a maga dolga.
- Ennek ellenére tudni szeretném, hogy éreztek-e iránta valamit. Elvégre az öccse volt.
- Az öregemberre nézett. - Magának meg a fia.
- Számunkra idegen volt - kelt fel a nő. Az öregember arca megrándult.
- Mert nem olyan volt, amilyennek szerették volna? - állt fel Erlendur is. - Mert
csalódtak egy tizenkét éves gyerekben? Mit csináltak vele? Kidobták? Utcára tették?
- Hogy merészel ilyen hangon beszélni velünk? - sziszegte összeszorított fogakkal a nő.
- Hogy van képe? Mi maga, valami élő lelkiismeret?
- Ha már sajátjuk nincsen - vágott vissza Erlendur.
A nő szinte felnyársalta a tekintetével. Aztán feladta. Maga felé húzta a kerekes
széket, megfordította, és kitolta a bárból. Átvágott az aulán, majd ki a forgóajtón. A
hangszórókból egy izlandi szoprán énekelte mélabúsan: Érintsd meg lantomat, mennyei
istennő... Erlendur és Elínborg utánuk nézett a kapuból. A nő magasra emelte a fejét, az
öregember még mélyebbre süppedt a tolószékbe. Semmi sem látszott belőle, csak a
bólogató feje.
…s befogadják majd a kisgyermekeket…
 12. fejezet
Mire Erlendur nem sokkal dél után visszaért a szobájába, a főportás már
gondoskodott a lemezjátszóról és két hangszóróról. A szállodában akadt még néhány
régi készülék, amit soha semmire nem használtak. Erlendurnek is volt egy ilyen otthon,
úgyhogy gyorsan kitapasztalta, hogyan működik. CD-lejátszót sosem vett, és az utóbbi
néhány évben már lemezt se nagyon. A modern zene nem érdekelte. A hiphopról sokáig
azt hitte, hogy az ugróiskola egyik változata. Elínborg úton volt Hafnarfjördur felé.
Erlendur azért küldte oda, hogy nyomozza ki, hová járt Gudlaugur iskolába. Ezt
eredetileg az áldozat apjától és nővérétől akarta megkérdezni, de nem volt alkalma rá.
Majd később még beszél velük. Elínborgot arra is megkérte, hogy keresse fel Gudlaugur
régi iskolatársait, és mindenkit, akik ismerték sztárkorában. Tudni akarta, milyen hatással
volt a fiúra a hírnév. Meg azt is, hogy mit gondolt róla a többi gyerek, és hogy emlékszik-e
valaki arra, mi történt vele közvetlenül azután, hogy elvesztette a hangját. Végül, hogy
voltak-e akkoriban ellenségei.
Miközben kifejtette, látta, hogy Elínborg egyre idegesebb lesz. Semmi szüksége nem
volt eligazításra, ismerte az ügyet, és képes volt maga kijelölni a célját.
- Útközben vehetsz magadnak fagyit - tette hozzá Erlendur, csak hogy még jobban
felhúzza. Elínborg sarkon fordult, és távozott, miközben morogva szidta a hímsoviniszta
disznókat.
- Miről ismerem fel azt a turistát? - kérdezte valaki Erlendur háta mögött. Megpördült,
és szembetalálta magát a gyűjtődobozt szorongató Valgerdurrel.
- Wapshottot? Találkoztak tegnap este. Az a fekete fogú, cingár angol, aki kóristafiúkat
gyűjt.
- Fekete fogú? Kóristafiúkat gyűjt? - mosolygott zavartan Valgerdur.
- Hosszú történet, majd egyszer elmesélem. Mi újság a mintákkal?
Különös örömet érzett most, hogy ismét találkoztak. Amikor Val-gerdur megszólította,
a szíve majd kiugrott, akkorát dobbant. Komor hangulata feloldódott, a hangja elevenebb
lett. Még egy kicsit izgult is.
- Nem tudom - felelte Valgerdur. - Hihetetlenül sok van belőlük.
- Én... izé... - Erlendur valami mentséget keresett arra, ami előző este történt. - Szóval,
tegnap kicsit hülye voltam. A halállal, meg minden. Nem mondtam el, miért érdekel
annyira az ilyesmi.
- Nem is kell.
- De, de bizony, hogy kell. Van valami esélye, hogy megint leüljünk beszélgetni?
- - Nem... - A nő elhallgatott egy pillanatra. - Ne csináljon ekkora ügyet belőle. Nagyon
jól éreztem magam. Felejtsük el ezt a dolgot.
- Hát, ha akarja... - mondta Erlendur csalódottan.
- Tehát hol ez a Wapshott?
Erlendur elkísérte a recepcióra, ahol megmondták neki a szobaszámot. Kezet fogtak,
és Valgerdur elindult a lifthez. Erlendur utánanézett, de a nő nem fordult vissza. Erlendur
már éppen azon volt, hogy utánamegy, amikor nyílt a lift ajtaja, és Valgerdur belépett.
Mielőtt azonban az ajtó becsukódott volna, visszanézett, és alig észrevehetően
rámosolygott.
Erlendur mozdulatlanul állt, és nézte a kijelzőt, ahogy megáll Wapshott emeletének
számánál. Akkor megnyomta a gombot, és visszahívta a liftet. A saját szobájához fölfelé
menet érezte a fülkében Valgerdur parfümjének illatát.
A lemezjátszóra helyezte Gudlaugur Egilsson egyik albumát, és megbizonyosodott
róla, hogy a fordulatszám percenként negyvenötre van beállítva. Aztán végignyúlt az
ágyon. A lemez vadonatúj volt. Sehol egy karcolás vagy egy porszem. Halk reccsenés
után felhangzott a nyitány, majd egy mennyeien tiszta fiúszoprán az Ave Mariát kezdte
énekelni.
Egyedül állt a folyosón. Óvatosan benyitott az apja szobájába, és látta, hogy az ágy
szélén ül, szótlan rettegéssel meredve maga elé. Nem vett részt a keresésben. Egyedül
vergődött haza a tanyára, miután két fiát elvesztette szem elől a viharban, amely
hirtelen kapta el őket a mocsárnál. Vakon bolyongott fel-alá a hóviharban, kiáltozott
utánuk, de hangját elnyomta a szél üvöltése. Leírhatatlan kétségbeesés fogta el. A fiúkat
azért vitte magával, hogy segítsenek a birkákat visszaterelni a karámba. Már
beköszöntött a tél, de amikor elindultak, szép volt az idő. Aztán váratlanul lecsapott
rájuk a vihar.
Erlendur odament az apjához, és megállt előtte. Nem értette, miért ül itt, ahelyett,
hogy a fiát kereső csapattal tartott volna a lápra. Erlendur öccsét még mindig nem
találták meg. Remélték, hogy életben van, de nem volt rá sok esély. Reménytelenség
látszott a kimerült férfiak arcán, akik visszajöttek a keresésből, hogy pihenjenek és
egyenek, aztán újra nekiinduljanak. Aki csak tudott, átjött a környező falvakból és
tanyákról, kutyákkal és hosszú botokkal, amelyekkel a havat döfködték. így találták meg
Erlendurt. És így akarták megtalálni az öccsét is.
Nyolcas-tízes csoportokban mentek fel a mocsárhoz, keresgélve a hóban, és Erlendur az
öccse nevét kiáltozta. Két nap telt el azóta, hogy Erlendurre rátaláltak, és három, hogy
elválasztotta őket egymástól a vihar. A két fiú sokáig együtt maradt. Kiáltoztak az apjuk
után, és figyeltek, meghallják-e a hangját. A két évvel idősebb Erlendur kézen fogva
vezette az öccsét, de az ujjai elgémberedtek a hidegben, és észre sem vette, mikor
vesztette el. Egyszer csak megfordult, és látta, hogy nincs mögötte senki. Később úgy
emlékezett, hogy érezte, amikor a keze kicsúszott az övéből, de ezt inkább csak képzelte.
Biztos volt benne, hogy most, tízéves korában öli meg a véget nem érő hóvihar.
Minden irányból támadta, szaggatta, megvakította, hideg szél süvített, erőszakos és
könyörtelen. Végül a hóba zuhant, és próbálta beásni magát. Ott feküdt, az öccsére
gondolva, aki szintén haldokolt valahol a viharban.
Arra tért magához, hogy valami beledöf a vállába, és egy ismeretlen arcot látott maga
előtt. Nem hallotta, mit mond az ember. Tovább akart aludni. Kikaparták a hóból, és
hazavitték, de később alig emlékezett az útra. Hangokat hallott. Az anyja babusgatta. Az
orvos megvizsgálta. Csak a lábán volt néhány enyhe fagyás. Belátott az apja szobájába.
Látta, hogy ott ül az ágyon, mintha semmi különös nem történt volna.
Két nappal később Erlendur felkelhetett. Ott állt az apja előtt, tehetetlenül és
rettegve. Különös lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába, miközben megpróbálta
visszanyerni az erejét. Miért ő? Miért nem az öccse? Ha őt megtalálták, nem találhatták
volna meg helyette a testvérét? Meg akarta kérdezni az apjától, ahogy azt is, hogy miért
nem keresi az öccsét ő is a többiekkel. Aztán nem kérdezett semmit. Csak nézte a
borostás arcba vésődött mély ráncokat, a bánat felhőzte szemeket.
 Hosszú idő telt el, de az apja rá sem nézett. Erlendur ekkor a kezére tette a sajátját, és
megkérdezte, hogy az ő hibája-e, ami történt. Hogy az öccse elveszett. Mert nem fogta
elég erősen. Jobban kellett volna vigyáznia rá, ott kellett volna lennie az öccsének is,
amikor őt megtalálták. De nem tudta végigmondani, mert sírva fakadt. Az apja lehajtotta
a fejét. Szemét elfutotta a könny. Átölelte Erlendurt, és ő is sírni kezdett. Hatalmas
testét rázta a zokogás.
Ez pergett le Erlendur előtt, mielőtt a lemez újra recsegni kezdett volna. Nagyon ritkán
gondolt rá, de most elszabadultak benne az emlékek, és felszínre hozták azt a mély
fájdalmat, amelyről tudta, hogy soha nem lesz képes eltemetni magában. Ilyen ereje volt
a fiú hangjának.
 13. fejezet
Az éjjeliszekrényen megszólalt a telefon. Erlendur felült, levette a tűt a lemezről, és
kikapcsolta a lemezjátszót. Valgerdur kereste. Azt mondta, Henry Wapshott nincs a
szobájában. A személyzetet is megkérte már, hogy telefonáljanak, és keressék meg, de
nem találták sehol.
- Azt mondta, meg fogja várni magát - mondta Erlendur. - Lehet, hogy kijelentkezett?
Úgy tudom, mára szól a repülőjegye.
- Azt nem kérdeztem meg - felelte Valgerdur. - De nincs túl sok időm, és...
- Nem, persze, bocsánat - szabadkozott Erlendur. - Ha meglesz, elküldöm magához.
Még egyszer elnézést.
- Rendben, akkor én most elmegyek.
Erlendur nem tudta, mit mondjon, de nem akarta csak úgy elengedni. A hosszú
csöndet hirtelen kopogás szakította félbe. Biztosan Eva Lind, gondolta.
- Szeretném, ha találkoznánk még - mondta végül. - Persze megértem, ha nincs rá
ideje.
A kopogás ismétlődött, ezúttal hangosabban.
- Szeretném elmondani az igazat erről a haláldologról - folytatta Erlendur. - Már ha
érdekli.
- Ezt hogy érti?
- Van kedve találkozni?
Ő maga sem tudta pontosan, hogy érti. Hogy miért akar olyasmit elmondani ennek a
nőnek, amit a lányán kívül soha senkinek nem mesélt még el. Hogy miért nem tudja soha
többé rendbe hozni az életét.
Valgerdur nem válaszolt azonnal, és harmadszor is felhangzott a kopogás. Erlendur
letette a kagylót a kezéből, és kinyitotta az ajtót, de meg sem nézte, ki az, azt gondolta,
úgyis csak Eva Lind lehet. Mire újra felvette a telefont, Valgerdur már letette.
- Halló! - mondta. - Halló! - De semmi válasz.
A helyére tette a kagylót, és megfordult. A szobában egy férfi állt, akit még sohasem
látott. Alacsony volt, sötétkék télikabátot, sálat és kék ellenzős sapkát viselt. A sapkáról
és a kabátról csöpögött a hólé. A férfi arca kövér volt, ajkai vastagok, apró fáradt szemei
alatt nagy fekete táskák. Erlendurnek Auden, a költő fényképei jutottak eszébe róla. Az
orra hegyén is lógott egy csepp.
- Maga Erlendur?
- Igen.
- Azt mondták, jöjjek ide, és beszéljek magával - közölte a férfi. Levette a sapkáját, és a
kabátjához ütögette, majd megtörölte az orrát.
- Kicsoda?
- Egy Marion Briem nevű illető. Fogalmam sincs, ki az. Annyit mondott, hogy
Gudlaugur Egilsson ügyével kapcsolatban kell beszélnem magával. Én ugyanis ismertem
őt.
- Kicsoda maga? - kérdezte Erlendur, és megpróbált visszaemlékezni, honnan olyan
ismerős neki ez az arc.
- A nevem Gabríel Hermannsson. Valaha a Hafnarfjörduri Gyermekkórust vezettem.
Leülhetek az ágyra? Ezek a hosszú folyosók...
 - Gabríel? Persze, természetesen, üljön csak le.
A férfi kigombolta a kabátját, és meglazította nyakán a sálat. Erlendur felvette a
lemezborítót, és megnézte rajta a Hafnarfjörduri Gyermekkórus fényképét. A karnagy
vidáman mosolygott a kamerába. - Ez ön? - kérdezte, és átnyújtotta a borítót. Gabríel
ránézett a képre, és bólintott.
- Honnan szerezte? - kérdezte. - Ezeket a lemezeket évtizedek óta nem lehet kapni. Az
enyém sincs már meg. Biztos kölcsönadtam valakinek. Soha semmit ne adjon kölcsön.
- Ez Gudlauguré volt - mondta Erlendur.
- Ezen a képen még csak... mennyi is... huszonnyolc éves vagyok - merengett Gabríel. -
Hihetetlen, hogy repül az idő!
- Mit mondott önnek Marion?
- Nem sokat. Elmondtam neki, amit Gudlaugurról tudok, ő pedig megkért, hogy
mondjam el önnek is. Most egyébként is dolgom volt Reykjavíkban, így hát gondoltam,
itt a lehetőség.
Gabríel tétovázott egy kicsit, mielőtt folytatta.
- A hangjából nem derült ki - mondta -, úgyhogy nem tudom, férfi ez a Marion, vagy nő.
Gondoltam, megkérdezni mégsem illik, de nem megy ki a fejemből. Általában azért ezt a
hangból meg lehet mondani. A neve is érdekes. Marion Briem.
Erlendur különös érdeklődést hallott ki a hangjából. Mintha sokat számítana neki ez a
kérdés.
- Ezen még sosem gondolkodtam - mondta. - Mármint a nevén. Viszont éppen most
hallgattam meg ezt a lemezt. Tagadhatatlan, hogy rendkívüli erővel bírt a hangja. Főleg
ahhoz képest, hogy milyen kisfiú volt.
- így visszatekintve - mondta a borítót nézegetve Gabríel -, Gudlaugur valószínűleg a
legjobb énekes volt, aki valaha a kórusunkhoz tartozott. Azt hiszem, nem is igazán
ismertük fel, hogy mi került a kezünkbe, csak sokkal később, valójában csak néhány évvel
ezelőtt.
- Hogyan ismerte meg?
- Az apja hozta el hozzám. A családja akkor Hafnarfjördurben élt, és úgy tudom, ott él
ma is. Nem sokkal később az anya meghalt, és az apa egyedül nevelte fel Gudlaugurt és a
nővérét. Tudta, hogy nemrég tértem vissza külföldről, ahol zenét tanultam. Akkoriban
magánórákat adtam. Aztán amikor sikerült egy kórusra való gyereket összeszedni,
karnagy lettem. Ahogy az lenni szokott, főleg lányok jelentkeztek, de én kifejezetten
fiúkat is akartam, és egy napon az apja elhozta hozzám Gudlaugurt. Akkor tízéves volt, és
a hangja gyönyörű. Csodálatosan szép. És tudta is használni. Azonnal láttam, hogy az apja
rengeteget követel tőle, és nagyon szigorú vele. Azt mondta, mindent megtanított neki,
amit az éneklésről tudott. Később kiderült, hogy rendszeresen verte, és bezárta, amikor
ki akart menni játszani a többiekkel. Nem hiszem, hogy jót tesz egy gyereknek, ha ennyi
mindent elvárnak tőle, és nem engedik, hogy a barátaival legyen. Klasszikus példája volt
annak, amikor a szülő uralkodik a gyerekén, hogy az érje el, amit ő annak idején nem
tudott. Nem hiszem, hogy Gudlaugurnek boldog gyerekkora volt. Gabríel elhallgatott.
- Sokat gondolkodott ezen, ugye? - kérdezte Erlendur.
- Láttam.
- Mit?
 - A szigorú fegyelem és a könyörtelen elvárások borzasztó hatással lehetnek egy
gyerekre. Persze nem arra a fegyelmezésre gondolok, amikor egy rossz gyereket ráncba
szednek, az egész más. Természetesen fegyelemre szükség van. Arról beszélek, amikor
egy gyereknek nem hagyják, hogy gyerek legyen. Hogy kiélvezze azt, ami, és hogy azzá
legyen, ami akar. Hanem erőszakkal alakítják, ha kell, megtörik, hogy valami más legyen.
Gudlaugurnek itt volt ez a csodaszép szopránja, és az apja nagy dolgokra szánta őt.
Persze nem azt mondom, hogy tudatosan vette el tőle a gyerekkorát. De az tény, hogy
elvette.
Erlendur a saját apjára gondolt, aki szerette őt, és soha semmi másra nem tanította,
csak jó modorra. Az egyetlen elvárása az volt, hogy rendesen viselkedjen másokkal. Az ő
apja soha nem próbálta mássá formálni, mint amilyen volt. Eszébe jutott az apa, aki a
saját fia brutális bántalmazásáért várta az ítéletet, majd Gudlaugur, aki egyfolytában
azon igyekezett, hogy megfeleljen az apjának.
- Ez talán a vallásnál látszik a legjobban - folytatta Gabríel. - Azok a gyerekek, akik
beleszületnek egy vallásba, hajlamosak átvenni a szüleik hitét, és inkább az ő életüket
élni, semmint a sajátjukat. Soha nem lesz esélyük arra, hogy szabadok legyenek, hogy
kitörjenek ebből a világból, és önálló döntéseket hozzanak az életükkel kapcsolatban.
Erre persze csak sokkal később jönnek rá, és van, aki egyáltalán nem is jön rá. De
kamasz- és felnőttkorukban sokan jelentik ki, hogy „én ezt nem akarom", amiből aztán a
konfliktusok születnek. Egyszer csak a gyerek már nem szeretné a szülei életét élni, és ez
akár tragédiához is vezethet. Ezt láthatjuk mindenhol: az orvos azt akarja, hogy a gyereke
is orvos legyen. Ugyanígy az ügyvéd, a vezérigazgató vagy a pilóta. Mindenhol akadnak
olyan emberek, akik lehetetlent követelnek a gyereküktől.
- Gudlaugurnél is ez volt a helyzet? - kérdezte Erlendur. - Ő is fellázadt?
Gabríel várt a válasszal.
- Találkozott már Gudlaugur apjával? - kérdezte.
- Ma reggel beszéltem vele - felelte Erlendur. - És a lányával. Tele vannak dühvel,
ellenszenvvel, és az is világos, hogy nem tápláltak túl forró érzelmeket Gudlaugur iránt.
Egy könnyet nem ejtettek érte.
- Ugye az apa kerekes székben ült?
- Igen.
- Néhány évvel utána történt.
- Mi után?
- Az előadás után. Az után a szörnyűséges előadás után, amivel már a skandináv
turnéra készült. Soha azelőtt nem fordult még elő, hogy egy izlandi fiú beutazza
Skandináviát, és kórusokkal énekeljen. Az apja elküldte az első lemezét Norvégiába, egy
ottani kiadónak megtetszett, és megszervezték ezt a turnét, hogy reklámozzák őt. Az
apja azt mondta nekem, hogy a nagy álma, nota bene, az ő nagy álma, és nem
Gudlauguré, hogy a fiú egyszer a Bécsi Fiúkórussal énekeljen. És minden kétséget
kizáróan énekelhetett is volna velük.
- Szóval, mi történt?
- Ami előbb-utóbb minden fiúszopránnal megtörténik – mondta Gabríel. - A természet
közbeszólt. A lehető' legrosszabbkor. Meg történhetett volna otthon is, vagy a próbán.
De ott és akkor történt, és szegény gyerek...
 Erlendurre nézett.
- Ott voltam vele a színfalak mögött. A kórussal készültünk fellépésre. Egy rakás helyi
gyerek volt ott, nagynevű reykjavíki zenészek és néhány kritikus is a lapoktól. Nagyon
nagy hírverést csaptak a koncert körül. Az apja persze az első sor közepén ült. Sokkal,
sokkal később, amikor már elköltözött otthonról, a fiú meglátogatott, és elmesélte, mit
érzett azon az estén. Azóta sokat gondolkoztam rajta; azon, hogy egy egyszerű baleset
mennyire rá tudja nyomni a bélyegét
valakinek az életére.
A hafnarfjörduri moziban zsivajgott a közönség, minden jegy elkelt. Kétszer járt már
ebben a csodaszép épületben, és minden, amit látott, valósággal elbűvölte, a terem
világításától kezdve egészen a színpadig. Először az édesanyja hozta el az Elfújta a széke,
majd az apjával és a nővérével látott itt egy Walt Disney-rajzfilmet.
Ez a sok ember azonban most nem a filmvászon hőseire volt kíváncsi, hanem őt akarta
hallani. Ahogy azon a hangon énekel, amelyet már két lemezről is ismertek. Most nem
félelmet érzett, inkább egy kis bizonytalanságot. Énekelt már nagy közönség előtt, a
templomban és az iskolában. Eleinte mindig lámpalázas volt, egészen a rettegésig.
Később rájött, hogy az emberek éppen miatta jöttek ide, ami segített leküzdeni a
félelmét. Oka volt annak, hogy mások hallani akarták, olyan oka, amelyen nem volt mit
szégyellni. Ez pedig nem volt más, mint a hangja és az éneke. Igazi sztár volt.
Apja megmutatta neki a hirdetést az újságban: „Ma lép fel Izland legjobb fiúszopránja".
Nem volt nála jobb. Az apja magánkívül volt az örömtói, és sokkal jobban izgult, mint a fiú
maga. Napok óta csak erről beszélt. Bárcsak anyád is megérhette volna, hogy ott
énekelsz, mondogatta. Annyira örült volna neki. Olyan kimondhatatlanul.
Más országokban is el voltak bűvölve az emberek a hangjától, és azt akarták, hogy ott
is énekeljen. Hogy ott is adja ki a lemezeit. Tudtam, tudtam, hajtogatta izgatottan az
apja. Nagyon keményen dolgozott a turné előkészítésén. És ez a koncert volt a hab a
tortán.
A rendező' megmutatta neki, hol tud kilesni a nézőtérre, és figyelni, ahogy a közönség
helyet foglal. Hallgatta a sutyorgást, és figyelte az ismeretlen arcokat. Látta a karnagy
feleségét és három gyerekét a harmadik sor szélén. Itt volt néhány osztálytársa is a
szüleivel, még olyanok is, akik csúfolták. Az apja az első sor közepén ült, mellette a
nővére, aki a mennyezetet bámulta. Az anyja családja is eljött, nagynénik, akiket alig
ismert, férfiak, akik kalapjukat kézben tartva várták, hogy elkezdődjön az előadás.
Azt akarta, hogy az apja büszke legyen rá. Tudta, mennyit áldozott azért, hogy énekest
faragjon belőle, és most jött el az ideje annak, hogy learassa ennek a munkának a
gyümölcsét. Ehhez persze rengeteg gyakorlásra volt szükség. Néha panaszkodott miatta,
de olyankor csak feldühítette vele az apját.
Mindig megbízott benne. Akkor is, amikor akarata ellenére közönség előtt kellett
énekelnie. Az apja vezette és bátorította őt. Amikor először énekelt idegenek előtt, kész
kínszenvedés volt: elfogta a lámpaláz, alig mert kiállni az emberek elé. De az apja egy
jottányit sem engedett, még akkor sem, amikor bántani kezdték. Minél többet lépett fel
az iskolában és a templomban, annál jobban rászállt a többi gyerek, és mindenért
csúfolták, még a hangjáért is. Nem értette, miért teszik.
Nem akarta megharagítani az apját, aki teljesen összeomlott az anyja halála óta. Az
anyja leukémiát kapott, amely pár hónap alatt el is vitte. Az apa végig az ágyánál ült,
még a kórházban is, mellette aludt, és végignézte, ahogy az élet lassan elhagyja. Mielőtt
elindultak a koncertre, még azt mondta neki: gondolj anyádra. Milyen büszke lenne
most rád.
A kórus elfoglalta helyét a színpadon. A lányok egyforma ruhában, amelyet a városi
tanács fizetett nekik. A fiúk fehér ingben és fekete nadrágban, ő is ezt viselte. Izgatottan
sugdolóztak, kissé megilletődve a rengeteg ember miatt, de készen arra, hogy a legjobbat
hozzák ki magukból. Gabríel, a karnagy a rendezővel beszélgetett. A konferanszié
eltaposta a cigarettáját. Minden készen állt. Hamarosan felmegy a függöny.
Gabríel odahívta magához.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Igen. Telt ház van.
- És mindenki miattad van itt. Ezt ne felejtsd el. Kizárólag azért jöttek, hogy téged
halljanak énekelni, senki mást, és erre büszkének kell lenned, nem pedig szégyenkezni
miatta. Most biztos ideges vagy egy kicsit, de amint elkezdesz énekelni, elmúlik. Ezt te is
tudod.
- Igen.
- Akkor kezdhetjük?
Bólintott. Gabríel a vállára tette a kezét.
- Természetes, hogy nehéz ennyi ember szemébe nézni. De csak énekelned kell, és
minden rendben lesz.
- Igen.
- A konferanszié csak az első szám után jön ki, ahogy gyakoroltuk. Szóval most elkezdesz
énekelni, és aztán minden megy magától.
Gabríel jelt adott a rendezőnek. Egyetlen intésére a kórus tagjai azonnal elhallgattak,
és felsorakoztak. Minden a helyén volt. Mindenki készen állt.
A terem fényei elhalványultak. A suttogás abbamaradt. Felment a függöny.
Gondolj anyádra.
Az utolsó kép, amely felvillant az agyában, mielőtt elé tárult volna a terem, az anyja volt a
halálos ágyán, ahogy utoljára látta. Egy pillanatra kiesett az összpontosításból. Ott ültek az
apjával az ágy szélén, és az anyja olyan gyenge volt, hogy a szemét is alig bírta nyitva
tartani. Le is csukta, mintha álomba merülne, aztán újra kinyitotta, ránézett, és
mosolyogni próbált. Egyikük sem tudott megszólalni. Eljött a búcsú ideje, felálltak. Később
sokszor megbánta még, hogy nem adott búcsúcsókot az anyjának, mert ez volt az utolsó
alkalom, hogy látta. Csak fölkelt, kisétált az apjával a szobából, és az ajtó bezárult
mögöttük.
Fölemelkedett a függöny, és az apja meredt a szemébe. A terem eltűnt, semmi mást
nem látott, csak az apja szemét.
Valaki nevetni kezdett.
Magához tért. A kórus már énekelt, és a karnagy neki is jelt adott, de nem vette észre.
A karnagy újra elénekeltette a kórussal az első versszakot, és ezúttal jókor lépett be, de
hirtelen történt valami.
Valami a hangjával.
- Megbicsaklott - mondta Gabríel a hotelszobában. - Az első szám első szavánál
megbicsaklott a hangja, és vége volt.
 14. fejezet
Gabríel csendben ült az ágyon, magában újraélve azt az estét, ahogy a kórus lassan
elcsöndesedett a hafnarfjörduri moziban. Gudlaugur, aki még mindig nem értette, mi
történhetett a hangjával, krákogott, és újra megpróbált énekelni. Az apja felpattant, a
nővére a színpadra rohant, hogy leállítsa. Az emberek először sugdolózni kezdtek, majd
visszafojtott nevetés hangzott fel, amely egyre erősödött. Néhányan fütyültek. Gabríel ki
akarta vezetni Gudlaugurt, de ő olyan mozdulatlanul állt a színpadon, mintha
odaszögezték volna. A rendező integetett, hogy eresszék le a függönyt. Cigarettával a
kezében bejött a konferanszié, de fogalma sem volt, mihez kezdjen. Végül Gabríelnek
sikerült kivonszolnia Gudlaugurt. A nővére rákiabált a közönségre, hogy ne nevessenek.
Az apja még mindig ugyanazon a helyen állt villámsújtottan, az első sorban.
Gabríel most Erlendurre nézett.
- Még mindig beleborzongok, ha rágondolok - mondta.
- Megbicsaklott? - kérdezte Erlendur. - Tudja, nem igazán vagyok otthon a...
- Ezt arra a jelenségre szoktuk használni, amikor a hangszálak megnyúlnak a
pubertáskor alatt, de az ember megpróbálja ugyanúgy használni őket, mint addig. Ettől a
hang hirtelen megtörik, és egy oktávval mélyebben kezd szólni. Nem hangzik túl
kellemesen, körülbelül olyan, mintha az illető visszafelé jódlizna. Ez tesz tönkre minden
fiúkórust. Általában két-három évvel később szokott bekövetkezni, de Gudlaugur sajnos
korán kamaszodott. A hormonjai működésbe léptek, és elintézték neki élete
legszörnyűbb éjszakáját.
- Ha maga volt az első, akivel ezt a dolgot megbeszélte, gondolom, jóban voltak.
- Mondhatni. Bízott bennem. Aztán ez fokozatosan elmúlt, ahogy az már lenni szokott.
Segítettem neki, ahogy tudtam, és tovább járt hozzám énekelni. Az apja nem volt
hajlandó feladni. Arról beszélt, hogy Olaszországba vagy Németországba küldi. Esetleg
Angliába. Ott imádják legjobban a fiúszopránokat, és tele van az ország lecsúszott
sztárkóristákkal. Senkinek sincs olyan rövid élete, mint egy csodagyereknek.
- Soha nem lett énekes belőle?
- Nem. A karrierje akkor ott véget ért. Felnőtten is szép hangja volt, bár nem
kiemelkedően, de elment a kedve az egésztől. Az a sok munka, amit az éneklésbe ölt,
gyakorlatilag az egész gyerekkora füstbe ment azon az estén. Az apja szerzett neki egy
másik tanárt, de vele sem boldogult. Kialudt a szikra. Addig is csak az apja kedvéért
csinálta az egészet, de most végleg elege lett belőle. Nekem azt mondta, hogy soha nem
is szerette. Az éneklés, a kórus, a fellépések mind-mind az apja vágyai voltak.
-Említett valamit, ami pár évvel később történt - szólt közbe Erlendur. - Ha jól értem,
annak a valaminek köze van ahhoz, hogy Gudlaugur apja most kerekes székben ül. Jól
értettem?
- Fokozatosan eltávolodtak egymástól. Látta, hogyan viselkedett az apja, amikor ma
találkoztak. Az egész történetet persze nem ismerem, csak egy töredékét.
- De abból, amit mondott, az következik, hogy Gudlaugur nagyon közel állt a
nővéréhez.
- Az egyáltalán nem is kérdéses - mondta Gabríel. - A nővére gyakran elkísérte a
próbákra, és mindig ott volt, amikor a templomban vagy az iskolában fellépett. Nagyon
szerette ót, és az apját is. Az apja hihetetlenül erős személyiség volt. Kemény és
tántoríthatatlan, de azért tudott néha gyengéd is lenni. Végül, amikor a fiú lázadni
kezdett, a lány az apja mellé állt. Nem tudom pontosan, miből állt ez a lázadás, de a vége
az lett, hogy Gudlaugur meggyűlölte az apját, és őt hibáztatta mindenért, ami vele
történt. Nemcsak akkor este a színpadon, hanem általában.
Gabríel elhallgatott, majd folytatta.
- Az utolsó alkalmak egyikén, amikor beszéltünk, azt mondta, hogy az apja elrabolta
tőle a gyerekkorát. Hogy szörnyszülöttet csinált belőle.
- Szörnyszülöttet?
- Ezt a szót használta, de én sem tudom, hogyan értette pontosan. Ez nem sokkal a
baleset után volt.
- Baleset?
- Igen.
- Mi történt?
- Gudlaugur még tizenéves volt akkor. Nem sokkal utána el is költözött
Hafnarfjördurből. Azóta nem találkoztunk, de én azt hiszem, a lázongása okozta a
balesetet. Az a sok düh, ami felgyűlt benne.
- Tehát a baleset után elköltözött?
- Úgy tudom.
- Mi történt?
- A házukban egy nagyon magas és meredek lépcső vezetett az emeletre. Egyszer
voltam náluk, akkor láttam. Egy keskeny falépcső. Valószínűleg kitört valami veszekedés
Gudlaugur és az apja között, akinek a dolgozószobája az emeleten volt. Gudlaugur
meglökte, és az apja leesett a lépcsőn. Soha többé nem kelt föl. Eltört a gerince, és
deréktól lefelé megbénult.
- És biztos abban, hogy baleset volt?
- Ezt csak Gudlaugur tudhatja. És az apja. Utána kitagadták a fiút. Minden kapcsolatot
megszakítottak vele. Ebből gondolom, hogy talán mégsem egyszerű baleset volt, hanem
szándékosan lökte le az apját.
- De ha nem érintkezett velük, akkor honnan tudja mindezt?
- Az egész város erről beszélt. A rendőrség is vizsgálta az ügyet.
Erlendur a férfi szemébe nézett.
- Mikor látta Gudlaugurt utoljára?
- Véletlenül éppen itt, ebben a szállodában. Semmit nem tudtam Gudlaugurről. Itt
vacsoráztam, és egyszer csak megláttam őt egyenruhában. Először fel sem ismertem.
Nagyon sokáig nem láttam. Ez úgy öt-hat éve történt. Aztán odamentem hozzá,
megkérdeztem, hogy emlékszik-e rám, és beszélgettünk egy kicsit.
- Miről?
- Erről-arról. Megkérdeztem, hogy van, meg ilyesmi. De nem sokat mondott magáról,
úgy tűnt, kényelmetlen neki velem beszélgetni. Talán a múltra emlékeztettem. Talán az
ajtónálló-egyenruhát szégyellte. De lehet, hogy valami egész más miatt. Nem tudom.
Kérdeztem a családjáról, de azt mondta, hogy nem érintkezik velük. Aztán nagyjából
vége is volt a beszélgetésnek.
- Van valami ötlete, hogy ki akarhatta megölni Gudlaugurt? - kérdezte Erlendur.
- Egyáltalán semmi - felelte Gabríel. - Hogyan ölték meg?
Óvatosan, gyászos tekintettel tette fel a kérdést. Látszott rajta, hogy nem élvezkedni
akar a történeten, egyszerűen kíváncsi rá, hogyan ért véget egykori tanítványának élete.
- Sajnos erről tényleg nem mondhatok semmit - felelte Erlendur. - Titokban kell
tartanunk, a nyomozás érdekében.
- Hogyne, természetesen - mondta Gabríel. - Értem. A nyomozás. Jutottak már
valamire? Persze, persze, erről sem beszélhet. Szóval, nem tudom, ki akarhatta megölni,
de már jó ideje nem láttam. Csak annyit tudok róla, hogy itt dolgozott.
- Ajtónálló volt itt, meg amolyan ezermesterféle. Karácsonykor meg Télapó.
- Micsoda sors! - sóhajtott Gabríel.
- A lemezeken kívül az egyetlen, amit a szobájában találtunk, egy film plakátja volt a
falon. Egy 1939-es Shirley Temple-filmé. Az a címe, hogy A kis hercegnő. Meg tudja
esetleg mondani, miért tartotta ott? Miért szerette ennyire? Mondom, szinte semmi
más nem volt a szobában.
- Shirley Temple?
- Az a gyereksztár.
- A kapcsolat nyilvánvaló - mondta Gabríel. - Gudlaugur is sztárnak tartotta magát,
mint ahogy mindenki más ezt gondolta róla. Egyéb jelentőségét nem látom a dolognak.
Gabríel felállt, begombolta a kabátját, és visszatekerte a sálat a nyaka köré. Egyikük
sem szólt semmit. Erlendur kinyitotta az ajtót, és kikísérte Gabríelt a folyosóra.
- Köszönöm, hogy meglátogatott - mondta, miközben kezet nyújtott.
- Semmiség. Ez a legkevesebb, amit tehettem önért. És azért a kedves fiúért.
Habozott, mintha akarna még mondani valamit, csak nem tudná, hogyan fogalmazza
meg.
- Annyira ártatlan volt - mondta aztán. - Teljesen ártalmatlan fiú. Meg volt győződve
arról, hogy különleges, hogy híres lesz, és a világ a lába előtt fog heverni. A Bécsi Fiúkórus.
Itt Izlandon minden apróságból óriási hűhót csinálnak, manapság még inkább, mint
régen; ez amolyan népszokás itt a sikertelen emberek földjén. Ót is bántották az
iskolában, mert más volt. Nagyon sokat szenvedett emiatt. Aztán kiderült, hogy csak egy
közönséges kisfiú, és egy egész világ hullott benne darabokra azon az estén. Nagyon
erősnek kellett lennie, hogy túlélje.
Elköszöntek, és Gabríel elindult a folyosón. Erlendur utánanézett, és az az érzése
támadt, hogy Gudlaugur Egilsson történetének elmesélése minden erejét elvette az öreg
karnagynak.
Erlendur becsukta az ajtót. Leült az ágyra, és a kóristafiúra gondolt, akit
Télapó-jelmezben, letolt nadrággal találtak meg. Azon tűnődött, hogy ez a csalódással
kikövezett életút hogyan vezethetett a kis szobába és a halálhoz. Eszébe jutott Gudlaugur
apja, kerekes székben ülve, vastag szarukeretes szemüvegével és a nővére, a nagy
sasorrával és az öccse iránti ellenszenvével. Aztán a kövér hoteligazgató, aki kirúgta
Gudlaugurt, majd a főportás, aki úgy tett, mintha nem ismerné. A személyzet, akik nem
is tudták, ki volt ő valójában. Henry Wapshott, aki azért utazott ide olyan messziről, hogy
felkutassa a kóristafiút, mert a gyermek Gudlaugur és varázslatos hangja még mindig
létezett, és mindig létezni is fog.
Aztán anélkül, hogy észrevette volna, az öccsén kezdett gondolkodni.
Megint feltette a lemezt a lemezjátszóra, hátradőlt, és hagyta, hogy a dal hazarepítse.
Talán az ő dala is volt.
 15. fejezet
Amikor Elínborg estefelé visszaért Hafnarfjördurbol, első dolga volt felmenni
Erlendurhöz a szállodába.
Bekopogott, de nem kapott választ. Újra kopogott, majd harmadszor is. Már éppen
elment volna, amikor nyílt az ajtó, és Erlendur beengedte. Addig ott feküdt az ágyon
gondolatokba merülve, és még akkor is egy kissé kába volt, amikor Elínborg előadta, mit
fedezett fel Hafnarfjördurben. Megtalálta az iskola egykori igazgatóját, egy öregembert,
aki jól emlékezett Gudlaugurre. Tíz éve elhunyt felesége is közel állt a fiúhoz. Az igazgató
segítségével Elínborg felkutatta Gudlaugur három régi osztálytársát, akik még mindig a
városban laktak. Egyikük ott is volt azon a végzetes koncerten. Beszélt még a család régi
szomszédaival és másokkal, akik akkoriban ismerték őket.
- Itt a törpék országában tilos kitűnni - fejezte be az ágyra ülve Elínborg. - Senkinek
sem szabad másnak lenni, mint a többiek.
Mindenki tudta, hogy Gudlaugur életének különlegesnek kellett volna lennie. Ó maga
nem beszélt erről, egyáltalán magáról sem, de mindenki tudta. Zongoraórákra járt, és
énekelni tanult, eleinte az apjától, később a gyermekkórus karnagyától, végül egy ismert
énekestől, aki Németországból jött haza. Az emberek az egekig magasztalták, tapsolva
ünnepelték, ő pedig meghajolt előttük fekete nadrágjában és fehér ingében, mint egy
igazi kis úriember. Milyen gyönyörű gyerek, mondták róla. És lemezre is felvették, ahogy
énekel. Tudták, hogy hamarosan külföldön is híres lesz.
Nem Hafnarfjördurbe való volt. A családja északról származott, és egy ideig
Reykjavíkban is éltek. Az apjáról az a hír járta, hogy egy orgonista fia, és fiatalkorában
külföldön tanult énekelni. A pletykák szerint a házat az örökségéből vette, amelyet az
apja úgy szerzett, hogy amerikai katonákkal üzletelt a háború után. Azt beszélték, ez az
összeg elég volt ahhoz, hogy a család jómódban éljen. De soha nem dicsekedett a
pénzével. Egyébként sem igen vett részt a közösség életében. Csak annyira, hogy amikor
a feleségével sétált, kalapot emelve, udvariasan köszöngetett az embereknek. Az
asszonyról úgy tudták, hogy egy halászhajó tulajdonosának lánya, mást semmit.
Szereztek néhány barátot a városban, de a legtöbb ismerősük, ha ugyan volt nekik,
Reykjavíkban élt. Nemigen látogatta őket senki.
Amikor az osztálytársai játszani hívták Gudlaugurt, általában azt a választ kapták, hogy
sok a leckéje, vagy gyakorol az ének- és a zongoraórájára. Amikor nagy ritkán mégis velük
mehetett, azt vették észre, hogy nem olyan goromba, mint ők, és rendkívül zárkózott.
Soha nem piszkolta be a ruháját, nem ugrált pocsolyákba, ügyetlen volt a focihoz, és
választékosan beszélt. Néha külföldi hírességekről mesélt nekik. Valami Schubertről meg
ilyenekről. Amikor meg ők meséltek neki arról, hogy éppen melyik képregényt olvassák,
vagy mit láttak legutóbb a moziban, azt felelte, hogy olvassanak inkább költészetet. Nem
feltétlenül azért, mert szerette, de az apja azt mondta neki, hogy a versolvasás jót tesz a
léleknek. Úgy sejtették, hogy az apja nagyon keményen beleverte ezt. Minden este egy
vers.
A nővére más volt. Keményebb. Olyan, mint az apja. Úgy tűnt, tőle nem is követelnek
annyit, mint az öccsétől. O is tanult zongorázni, és a kórusba is beállt. A barátai szerint
néha féltékeny is volt az öccsére, akit az apja szinte istenített. És az anyja is inkább az
öccséhez állt közel. Olyan volt Gudlaugur mellett, mint egy őrangyal.
 Gudlaugur egyik osztálytársa egyszer végignézte a hallban, ahogy a család azon
vitatkozott, elmehet-e velük Gudlaugur játszani. Az apja, vastag szemüvegben, a lépcső
tetején állt, Gudlaugur az alján, az anyja pedig az ajtóban, és éppen azt magyarázta,
hogy nem olyan nagy baj az, ha Gudlaugur kimegy játszani, majd később folytatja a
gyakorlást. Hiszen olyan kevés barátja van, és olyan ritkán hívják el.
- Folytasd a gyakorlást! - kiáltott rá Gudlaugurre az apja. - Azt hiszed, ez olyasmi, amit
csak úgy félbehagyhatsz, amikor úgy gondolod? Fogalmad sincs, milyen áldozatokkal jár
ez! Soha nem fogod megérteni!
- De hát mégiscsak gyerek! - ellenkezett az anyja. - És olyan kevés barátja van! Nem
tarthatod egész nap bezárva! Hadd legyen néha gyerek is!
- Jól van - motyogta Gudlaugur, és odament a fiúhoz, aki hívta. - Később majd jövök.
Menj csak.
Ahogy a fiú mögött becsukódott az ajtó, megint felhangzott Gudlaugur apjának
ordítása:
- Még egyszer elő ne forduljon, hogy idegenek előtt visszabeszélsz nekem!
Az idő múlásával Gudlaugur egyre jobban elszigetelődött a többi gyerektől, akik ezt
nem hagyták szó nélkül. Eleinte egészen ártatlan dolog volt. Mindenkivel csúfolódtak
néha az iskolában, volt verekedés a játszótéren, és egyéb kisebb csínyek, mint minden
rendes iskolában. De tizenegy éves korára Gudlaugur lett minden gúnyolódás és
bántalmazás célpontja. Nem volt egy nagy iskola, úgyhogy mindenki tudta, hogy ő más.
Sápadt és beteges. Otthonülő. A környékbeli fiúk többé nem hívták el sehová, és egy
pillanatra sem szálltak le róla az iskolában. Ellopták vagy kiürítették a táskáját.
Lökdöstek. Elszakították a ruháját. Megverték. Különböző' csúfneveket találtak ki neki.
Nem hívták meg a születésnapi zsúrokra.
Gudlaugur nem tudta, hogyan védje meg magát. Nem is értette, mi folyik körülötte.
Az apja panaszt tett az igazgatónál, aki megígérte, hogy kézbe veszi az ügyet, de hamar
kiderült, hogy képtelen rá, és Gudlaugur ugyanúgy véraláfutásoktól tarkítva, üres
táskával a hóna alatt ment haza, mint addig. Az apja fontolgatta, hogy kiveszi őt az
iskolából, sőt a városból is elköltöznek, de aztán győzött a makacssága, és elhatározta,
hogy nem adja fel, különösen miután részt vett a gyermekkórus megalapításában.
Tetszett neki a fiatal karnagy munkája, és úgy gondolta, a kórus alkalmas arra, hogy
Gudlaugur gyakoroljon, és végül kitűnjön, ezért arra jutott, hogy az iskolai szekálás -
amire, mint Elínborg rámutatott, akkoriban nem is volt szó az izlandi nyelvben -
olyasvalami, amit Gudlaugurnek el kell tudnia viselni.
A fiú erre teljes megadással reagált, és végképp elszigetelődött. Még erősebben
koncentrált a zongorára és az éneklésre, és úgy tűnt, talált is bennük egyfajta lelki békét.
Ezen a téren minden úgy ment, ahogy ő szerette volna. Fel tudta mérni, hogy mire
képes. De szinte mindig rosszkedve volt, és amikor az anyja meghalt, mintha ő is
megszűnt volna létezni.
Egyedül járt mindenhová, és megpróbált mosolyogni, ha ismerős gyerekek jöttek
szembe. Lemezt készített, amiről az újságok is írtak. Úgy látszott, az apjának igaza volt, és
Gudlaugur valóban különleges.
Aztán hamarosan, valami féltve őrzött titok miatt, új csúfnevet kapott.
- Mi volt az? - kérdezte Erlendur.
 - Az igazgató nem tudta - felelte Elínborg. - Az osztálytársak meg nem akarták
elmondani, vagy úgy tettek, mintha ők sem tudnák. De nagyon nagy hatással volt a fiúra.
Ebben mindenki egyetértett.
- Te jó ég, hány óra? - kérdezte hirtelen Erlendur, meglepően ijedten.
- Szerintem hét múlt - mondta Elínborg. - Miért, valami baj van?
- Francba, átaludtam a napot! - pattant fel Erlendur. - Meg kell találnom Henry
Wapshottot! Úgy volt, hogy mintát vesznek tőle, de eltűnt.
Elínborg végignézett a lemezjátszón, a hangszórókon és a lemezeken.
- Na, milyen volt?
- Fantasztikus - mondta Erlendur. - Majd hallgasd meg te is.
- Jó, de most hazamegyek - kelt fel Elínborg is. - Az ünnepekre is itt maradsz?
- Nem tudom - mondta Erlendur. - Majd meglátom.
- Tudod, hogy mi mindig szívesen látunk. Hideg csülök lesz, meg marhanyelv.
- Te csak ne aggódj miattam - nyitotta ki Erlendur az ajtót. - Menj szépen haza, én meg
megkeresem ezt a Wapshottot.
- Sigurdur Óli hol volt egész nap?
- Megkereste a Scotland Yardot, hátha tudnak valamit Wapshott-ról. Mostanra talán
már otthon van.
- Mitől van itt ilyen hideg?
- Nem jó a radiátor - mondta Erlendur, és becsukta az ajtót.
Lent az aulában elköszönt Elínborgtól, és bement a főportáshoz az irodájába. Henry
Wapshottot egész nap nem látták a szállodában. A kulcskártyáját nem adta le a
recepción, és ki sem jelentkezett. A számláját sem fizette ki. Erlendur tudta, hogy az esti
londoni gépet akarja elérni, és nem volt semmilyen eszköze, hogy megakadályozza
ebben. Sigurdur Óli sem jelentkezett. Tanácstalanul ácsorgott az aulában.
- Bemehetek a szobájába? - kérdezte. A főportás a fejét rázta.
- Lehet, hogy elmenekült - mondta Erlendur. - Nem tudja, mikor indul a londoni gép?
- A délutáni járat rengeteget késik - felelte kapásból a főportás. Hozzátartozott a
munkájához, hogy mindent tudjon a repülőkről. - Azt mondják, talán kilenc körül
felszállhat.
Erlendur elintézett néhány telefont. Megtudta, hogy Henry Wapshott helyet foglalt a
londoni gépre, de még nem jelentkezett be. Intézkedett, hogy az útlevél-ellenőrzésnél
tartóztassák fel, és küldjék vissza Reykjavíkba. Ezt persze meg kellett indokolni a keflavíki
rendőrségnek, úgyhogy megint gondolkodóba esett, és már azon volt, hogy kitalál valamit.
Tudta, hogy lerohanja őket a sajtó, ha megmondja az igazat, de elfogadható hazugság nem
jutott az eszébe, így hát végül azt mondta, hogy Henry Wapshottot egy gyilkosság ügyében
akarja kihallgatni.
- Biztos, hogy nem engedhet be a szobájába? - kérdezte újra a főportást. - Nem nyúlok
semmihez, csak meg akarom állapítani, vajon elmenekült-e. Bele is őszülhetek, mire
házkutatási parancsot szerzek. Csak be akarok kukkantani.
- Még kijelentkezhet - mondta szigorúan a főportás. - Rengeteg idő van a gép
indulásáig, ráér még visszajönni, kifizetni a számláját, kijelentkezni, és elbuszozni
Keflavíkba. Nem tudna várni egy kicsit?
Erlendur elgondolkodott.
 -És ha felküldene valakit takarítani, én meg besétálnék, amíg nyitva az ajtó? Azt csak
lehet.
- Meg kell értenie a helyzetemet - felelte a főportás. - Nekünk a vendég érdeke az első.
Nálunk ugyanolyan személyiségi jogai vannak, mint otthon. Ha én ezt megszegem, és
valaki elhíreszteli, netán bekerül a peranyagba, akkor a vendégek többé nem lesznek
képesek bízni bennünk. Ilyen egyszerű. Kérem, értse meg.
- Egy gyilkosság ügyében nyomozunk, ami itt történt, ebben a szállodában - erősködött
Erlendur. - Nem teljesen mindegy már a hírnevüknek?
- Hozzon házkutatási parancsot, és már mehet is be.
Erlendur sóhajtva otthagyta. Elővette a telefonját, és Sigurdur Ólit hívta. Sokáig
csörgött, mire felvette. Erlendur hangokat hallott a háttérben.
- Hol a bánatban voltál? - kérdezte.
- Dolgoztam az ostyán.
- Micsodán?
- Mintákat karcoltam bele a karácsonyi ostyába. Bergthóra családjánál. Ez része a
karácsonyi készülődésnek. Te hazamentél már?
- Mit tud a Scotland Yard Henry Wapshottról?
- Majd holnap kiderül. Miért, mi van vele?
- Úgy nézem, el akarja kerülni, hogy mintát kelljen adnia - mondta Erlendur, és közben
észrevette, hogy a főportás feléje tart egy papírlappal a kezében. - Szerintem angolosan
akar távozni az országból. Holnap visszahívlak. El ne vágd az ujjad.
Eltette a telefont a zsebébe. A főportás már ott állt előtte.
- Mégiscsak ellenőrizze Henry Wapshottot - mondta, átnyújtva a papírt. - Segíteni
szeretnék. Nem szabadna ezt csinálnom, de...
- Mi ez? - nézett Erlendur a papírlapra. Wapshott neve állt rajta, és néhány adat.
- Az elmúlt három évben nálunk töltötte a karácsonyt - mondta a főportás. - Ha ez
segít valamit.
Erlendur az adatokat nézte.
- De hát azt mondta, még sohasem járt Izlandon!
- Hogy mit mondott, azt nem tudom, de hogy járt már nálunk, az biztos.
- És emlékszik is rá? Rendszeresen jár ide?
- Nem emlékszem rá. Több mint kétszáz szobánk van, ráadásul a karácsony mindig
zsúfolt. Azonkívül mindig csak rövid időre jön, néhány napra. Most sem tűnt fel, de
amikor megnéztem a számláját, bekattant valami. Bizonyos tekintetben hasonlít
magára. Neki is különleges igényei voltak.
- Különleges igényei? Hasonlít rám? - hüledezett Erlendur. El sem tudta képzelni, mi
közös lehet benne és Henry Wapshottban.
- A jelek szerint ő is szereti a zenét.
- Ezt hogy érti?
- Nézze csak - mutatott a főportás a papírlapra. - Feljegyezzük a vendégek extra
kéréseit. A legtöbb esetben.
Erlendur olvasni kezdte a listát.
- Lemezjátszót rendelt a szobájába - magyarázta a főportás. - Nem CD-lejátszót, hanem
egy olyan régi kacatot. Mint maga.
- A hazug disznó - csikorgatta a fogát Erlendur, és újra elővette a telefont.
 16. fejezet
Henry Wapshott ellen kiadták a letartóztatási parancsot. A repülőtéren kapták el, a
londoni géphez menet. A kapitányság egyik cellájába zárták, és Erlendur engedélyt
kapott, hogy átkutassa a szobáját. A helyszínelőit éjfél körül érkeztek a szállodába. Az
egész szobát felforgatták a gyilkos fegyver után kutatva, de semmit sem találtak.
Leszámítva egy bőröndöt, amit Wapshott nyilvánvalóan ott akart hagyni, a
borotválkozófelszerelését a fürdőszobában, egy régi lemezjátszót, hasonlót ahhoz,
amilyet Erlendur is kért, egy tévét, egy videót, valamint néhány brit újságot és folyóiratot.
Köztük a Lemezgyűjtőt.
Megvizsgálták az asztal szélét és az ajtófélfát is, ujjlenyomatok vagy bármi után kutatva,
amely azt bizonyította volna, hogy Gudlaugur itt járt. Erlendur kint állt a folyosón, és nézte
őket. Egy cigarettára vágyott, na meg egy üveg Chartreuse-re, elvégre karácsony volt. És a
karosszékére meg a könyveire. Haza akart menni. Azt sem tudta megmagyarázni, hogy eddig
miért maradt a hotelban. Egyáltalán nem értette magát.
Fehér por szállingózott a padlóra, amellyel az ujjlenyomatokat vették.
Kacsázó léptekkel feltűnt a folyosón az igazgató. Most is magával hozta hűséges
zsebkendőjét, fújtatott és lihegett. Bekukkantott a szobába, ahol a helyszínelők
dolgoztak, majd szélesen elmosolyodott.
- Hallom, elkapták - mondta. - És külföldi.
- Hol hallotta? - kérdezte Erlendur.
- A rádióban - felelte az igazgató, aki képtelen volt leplezni, menynyire örül a hírnek.
Megtalálták a tettest, de nem izlandi volt, és pláne nem a személyzet tagja.
- Azt mondták, a reptéren tartóztatták le, éppen Londonba akart menni - lihegte. -
Angol?
Megszólalt Erlendur telefonja.
- Még nem tudjuk biztosan, hogy ő az elkövető - mondta, miközben előkotorta a
készüléket.
- Nem kell bejönnöd - szólt bele Sigurdur Óli. - Legalábbis egyelőre.
- Neked nem a karácsonyi ostyát kéne karcolgatnod? - kérdezte Erlendur, elfordulva
az igazgatótól.
- Hullarészeg - mondta Sigurdur Óli. - Mármint Wapshott. Nem lehet vele beszélni.
Nem kéne inkább hagynunk, hogy kialudj a magát, és reggel kihallgatni?
- Volt vele probléma?
- Nem, semmi. Nekem azt mondták, szó nélkül velük ment. Feltartóztatták az
útlevélvizsgálatnál, és addig ott tartották, amíg oda nem ért a rendőrség, ők meg
bedobták a kocsiba, és már hozták is vissza. Nagyon csendes volt, el is aludt idefelé jövet.
Most a cellájában alszik.
- Jó, ez a része benne volt a hírekben is - Erlendur az igazgatóra nézett. - Az emberek
remélik, hogy az igazi tettest kaptuk el.
- Csak egy bőrönd volt nála. Egy jó nagy.
- És abban mi volt?
- Lemezek. Régi lemezek. Ugyanaz a bakelit szarság, mint amit az alagsorban is
találtunk.
- Úgy érted, Gudlaugur lemezei voltak?
 - Úgy néztek ki. Nem volt túl sok belőlük. Találtunk még párat másoktól is. Majd
holnap megnézheted.
- Vadászik Gudlaugur lemezeire.
- Akkor lehet, hogy meg is szerezte őket. Találkozzunk reggel itt a kapitányságon?
- Kell tőle nyálminta.
- Intézkedem - mondta Sigurdur Óli, és letették. Erlendur visszarakta a telefont a
zsebébe.
- Bevallotta? - faggatta az igazgató. - Ugye bevallotta?
- Emlékszik rá korábbról is? Henry Wapshott, Liverpoolból. Ránézésre olyan hatvan
körüli. Azt mondta, most jár itt először, de kiderült, hogy hazudott.
- Névről senkire nem emlékszem. Nincs róla fényképe?
- Be kell szereznem egyet. Maga meg kérdezze végig a személyzetet, hátha valaki
emlékszik rá. Bármire. A legkisebb részlet is fontos lehet.
- Remélem, most már megoldják - morogta az igazgató. - Többen lemondták a
szobafoglalásukat a gyilkosság miatt. Főleg izlandiak. A turisták szerencsére nem nagyon
hallottak róla. De a büfé forgalma csökkent, és a szobafoglalások is ritkultak. Nem lett
volna szabad megengednem neki, hogy ott csövezzen az alagsorban. Az a rohadt jó
szívem fog a sírba vinni egyszer!
- Bizony, az a hatalmas - helyeselt Erlendur.
Az igazgató végignézett rajta, azon töprengve, vajon gúnyolódik-e. A helyszínelőit
parancsnoka kilépett a szobából, köszönt az igazgatónak, majd félrevonta Erlendurt.
- Nos, ez egy tipikus külföldi turista tipikus szobája egy tipikus reykjavíki szállodában -
kezdte. - Nem tudom, arra számítottál-e, hogy a gyilkos fegyver majd ott hever az
asztalon, de mindenesetre
nincs ott. Véres ruhák sincsenek a bőröndben, egyáltalán, semmi sincs, ami az
emberünket az alagsori dologhoz kapcsolná. A szoba persze tele van az ujjlenyomataival.
Az világos, hogy gyorsan akart lelépni. Úgy hagyta itt a szobáját, mintha csak a bárba
menne. Még a villanyborotvája is be van dugva a konnektorba. A pótcipője a padlón. A
papucsa is. Egyelőre annyit mondhatunk, hogy ez az ember sietett. Menekült.
Azzal visszament a szobába. Erlendur újra az igazgatóhoz fordult.
- Ki takarítja ezt a folyosót? - kérdezte. - És a szobákat? Gondolom, a takarítók
felosztják egymás közt az emeleteket.
- Csak nők takarítanak itt - felelte az igazgató. - Férfiak nincsenek is. Érti - tette hozzá
gúnyosan, mintha magától értetődne, hogy férfiak nem takaríthatnak.
- Na és kik takarítanak itt?
- Például az a lány, akivel beszélt.
- Melyik lánnyal beszéltem?
- Azzal, aki az alagsorban megtalálta a hullát - mondta az igazgató. - Ez az emelet az
övé.
Amikor Erlendur visszament a saját, két emelettel följebb lévő szobájába, Eva Lind várta
a folyosón. A padlón ült, hátát a falnak támasztva, térdét felhúzva az álláig, és úgy tűnt,
alszik. Amikor a közelébe ért, felpillantott, és lesimította a ruháját.
- Imádok idejárni - mondta. - Hazavonszolnád már végre a segged?
- Tervezem - válaszolta Erlendur. - Én is kezdem unni ezt a helyet. Az ajtón lévő nyílásba
helyezte a kulcskártyát. Eva Lind felkelt, és
ő is belépett a szobába. Mire Erlendur becsukta az ajtót, már le is dobta magát az
ágyra. Erlendur leült az asztalhoz.
- Na, hogy megy a projekt? - kérdezte Eva Lind. Hason feküdt. Lehunyt szemmel,
mintha aludni szeretne.
- Lassan - felelte Erlendur. - És szeretném, ha nem hívnád projektnek. Miért nem jó az,
hogy „munka" vagy mondjuk „ügy"?
- Jaj, állj ál már le - feleselt Eva Lind, még mindig csukott szemmel. Erlendur
elmosolyodott. Nézte a lányát, és azon gondolkodott, vajon milyen szülő is ő. Vagy
milyen lehetett volna. Sokat követelt volna tőle? Balettra járatta volna? Reménykedett
volna benne, hogy zseni? Megütötte volna, ha leveri az italát az asztalról?
- Itt vagy? - kérdezte Eva Lind anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
- Itt - felelte fáradtan Erlendur.
- Akkor miért nem szólsz semmit?
- Mit kéne mondanom?
- Például azt, hogy mit keresel még mindig ebben a szállodában. De komolyan.
- Nem tudom. Nem volt kedvem hazamenni. Egy kis változatosságra vágytam.
- Milyen változatosságra? Ha itt ülsz egyedül, és nézed a falat, az miért más, mintha
otthon csinálnád ugyanezt?
- Akarsz zenét hallgatni? - próbálta más témára terelni a beszélgetést Erlendur. Aztán
részletesen, pontról pontra elmesélte az ügyet a lányának, közben saját magának is
összefoglalva azt. Elmesélte, hogy az egyik szobalány egy leszúrt Télapóra bukkant az
alagsorban, akiről aztán kiderült, hogy gyerekkorában énekelt, és lemezeket adott ki,
melyeket égen-földön keresnek a gyűjtők. És egészen különleges hangja volt.
Felvette a másik lemezt, amelyet még nem hallgatott meg. Két egyházi ének volt rajta,
kifejezetten karácsonyra készült. A borítón a Télapó-sapkás Gudlaugur mosolygott,
megmutatva első felnőtt fogait. Erlendur egy pillanatra eltűnődött a sors iróniáján.
Feltette a lemezt, és a szobát betöltötte a kisfiú gyönyörű szép, keserédes hangja. Eva
Lind kinyitotta a szemét, és felült.
- Most szórakozol velem? - kérdezte.
- Hát nem csodálatos?
- Soha nem hallottam még kiskölyköt így énekelni - mondta Eva Lind. -
Tulajdonképpen soha senkit nem hallottam még ilyen szépen énekelni.
Csöndben ültek, és hallgatták az éneket. Amikor a lemez lejárt, Erlendur
megfordította, és lejátszotta a másik oldalt is. Miután az is véget ért, Eva Lind megkérte,
hogy hallgassák meg újra.
Erlendur beszélt neki Gudlaugur családjáról, a koncertről és arról, hogy az apja és a
nővére már több mint harminc éve nem is beszélt a férfival. Aztán az angol
lemezgyűjtőről, aki el akart menekülni az országból, és kizárólag kóristafiúkkal
foglalkozott. És arról is, hogy Gudlaugur lemezei esetleg értékesek is lehetnek.
- Gondolod, hogy ezért nyírták ki? - kérdezte Eva Lind. - A lemezek miatt?
- Nem tudom.
- Lehet még kapni őket?
- Nem hiszem - mondta Erlendur. - És pont ettől lehetnek értékesek egy gyűjtőnek.
Elínborg azt mondja, hogy a gyűjtők mindig valami egyedit keresnek. De lehet, hogy ez
nem is fontos. Lehet, hogy a szállodából ölte meg valaki, aki nem is tudta, hogy ki volt.
Úgy döntött, azt nem mondja el a lányának, hogy milyen helyzetben találtak rá
Gudlaugurre. Tudta, hogy amikor Eva Lind drogozott, prostitúcióval kereste a pénzt az
anyagra, és tisztában van vele, hogyan működik az ilyesmi Reykjavíkban. Mégis mindig
ódzkodott tőle, hogy vele vitassa meg a témát. A lánya a saját életét élte, amelybe neki
nem volt beleszólása. Most viszont, miután végiggondolta a lehetőséget, hogy Gudlaugur
esetleg fizetett a szexért, feltette neki a kérdést, hogy tud-e valamit a szállodai
prostitúcióról. Eva Lind ránézett.
- Szegény fickó - mondta válasz helyett. Még mindig a kis kóristafiún járt az esze. - Volt
egy ilyen lány a suliban. Még az általánosban. Ő is kiadott pár lemezt. Úgy hívták, hogy
Vala Dögg. Nem emlékszel rá? Szép szőke kislány. Mindig olyan kis jókedvű volt.
Karácsonyi dalokat énekelt.
Erlendur megrázta a fejét.
- Ő is ilyen gyereksztár volt. A tévében is énekelt mindenféle gyerekműsorban, tényleg
nagyon szépen és végtelenül kedvesen. Az apja valami huszadrangú énekes volt, de nem
ő, hanem az az idióta anyja akart belőle popsztárt csinálni. Őt is rengeteget csesztették.
Pedig egyáltalán nem volt nagyképű, vagy ilyesmi. Az izlandiak nagyon féltékenyek és
irigyek tudnak lenni. Annyit bántották, hogy ott is hagyta a sulit, és dolgozni kezdett.
Amikor anyagoztam, sokat találkoztunk. Totál kikészült. Még rosszabb volt, mint én.
Kiégett és elfelejtették. Azt mondta, ennél rosszabb soha életében nem történt vele.
- A sztárságnál?
- Tönkretette. Nem lehetett önmaga. Az anyja igazi zsarnok volt. Eszébe sem jutott
megkérdezni tőle, hogy akarja-e egyáltalán ezt az egészet. Szerette az éneklést, a
reflektorfényt meg a többit, de fogalma sem volt, hogy miről van szó tulajdonképpen.
Soha a büdös életben nem vitte volna többre a gyerekműsoroknál. Ő volt az édes kicsi
Vala Dögg, és ennyi. És nem értette, hogy miért bántják emiatt, aztán amikor kicsit
idősebb lett, rájött, hogy énekelhet ő a kis ruhácskájában a tévében, de soha, soha nem
lesz belőle popsztár, ahogy az anyja ígérte neki.
Eva Lind megállt, és egy darabig csak nézte az apját.
- Teljesen szétcsúszott - folytatta aztán. - Azt mondta, az állandó zaklatás volt a
legrosszabb, az teljesen kikészíti az embert. A végén neked is pont ugyanaz lesz a
véleményed magadról, mint azoknak, akik buzerálnak.
- Nyilván Gudlaugur is ezen ment keresztül - mondta Erlendur. - Korán elköltözött
otthonról. Biztos nagyon megviseli a gyerekeket az ilyesmi.
Elhallgattak.
- Persze, hogy vannak kurvák a szállodában - szólalt meg hirtelen Eva Lind, és
visszaheveredett az ágyra. - Egyértelmű.
- És mit tudsz róluk? Nem segítenél nekem egy kicsit?
- Kurvák mindenhol vannak. Csak felhívod őket, és találkozol velük a szállodában. Ezek
ilyen luxuslotyók. Ők persze nem így hívják magukat, hanem „kísérőnek".
- Ismersz olyat, aki itt dolgozik?
- A, egy részük még csak nem is izlandi. Hanem importáru. Idejönnek turistaként, úgy
nincs szükségük papírokra. Aztán pár hét vagy hónap múlva mennek haza.
 Egy ideig megint hallgatott.
- De megpróbálhatsz beszélni Stínával. Ó a barátnőm. Ismeri a dörgést. Szerinted egy
kurva a gyilkos?
- Halvány fogalmam sincs.
Csendben ültek. Odakint hópelyhek villantak fel néha a sötétségben. Erlendur
homályosan emlékezett egy bibliai idézetre a hóval kapcsolatban. A bűnről is szó volt
benne. Megpróbálta felidézni. „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek."
- Meg fogok zakkanni - mondta Eva Lind. Semmi idegesség nem volt a hangjában.
Semmi érdeklődés.
- Úgy tűnik, nem bírod egyedül megoldani - próbálkozott Erlendur. Régóta noszogatta
már a lányát, hogy járjon tanácsadásra. - Lehet, hogy rajtam kívül más segítségre is
szükséged volna.
- Jaj, hagyjál már ezzel a pszichológusdumával!
- Még nem gyógyultál meg. Nem nézel ki túl jól, és előbb-utóbb úgyis a megszokott
módon fogod enyhíteni a fájdalmad. Aztán szépen visszasüllyedsz ugyanabba a
katyvaszba, amiben régen voltál.
Erlendur majdnem azt is kimondta, amit eddig még soha nem mert a lánya szemébe
mondani.
- Ne prédikálj folyton! - kelt fel dühösen Eva Lind. Erlendur döntött.
- A kisbabád nagyot csalódna benned. Eva Lind dühtől égő szemmel bámult rá.

- És ha ezt nem akarod - folytatta Erlendur -, akkor nincs mit tenned, mint
szembenézni ezzel a kurva élettel, ahogy te nevezed, és kibírni a fájdalmat, amivel jár.
Mindannyian szenvedünk, ezt le kell gyűrni, és megtalálni a boldogságot és az örömöt,
ami ugyanúgy hozzátartozik az élethez.
- Ezt pont te mondod? Aki nem is megy haza karácsonykor, mert nincs otthon semmi?
De kurvára semmi! Azért maradtál itt, mert tudod, hogy otthon csak egy lyuk vár, amibe
nem akarsz visszamászni!
- Mindig otthon vagyok karácsonykor - mondta Erlendur. Eva Lind összezavarodott.
- Most miről beszélsz?
- Ez a legrosszabb az egész karácsonyban. Mindig hazamegyek.
- Nem értelek - nyitotta ki az ajtót Eva Lind. - Soha nem foglak megérteni!
Becsapta maga mögött az ajtót. Erlendur felkelt, hogy utána rohanjon, aztán
megtorpant. Tudta, hogy vissza fog jönni. Odasétált az ablakhoz, és a tükörképét
bámulta, amíg át nem látott rajta, ki a sötétben villódzó hópelyhekre.
Megfeledkezett a döntéséről, hogy hazamegy abba az üres lyukba, ahogy Eva Lind
nevezte a lakását. Elfordult az ablaktól, feltette Gudlaugur lemezét, majd hanyatt fekve
hallgatta a fiút, akit sok évvel később meggyilkolva találtak egy kis szobában, és a
hófehér bűnökre gondolt.
 NEGYEDIK NAP
17. fejezet
Kora reggel ébredt. Ruhástul feküdt az ágyon. Sokáig tartott, amíg lerázta magáról az
álmot. Az apjáról szóló álom a reggeli sötétségbe is követte, de bármennyire erőlködött,
csak egyetlen emlékfoszlányt sikerült felidéznie: az apját, aki valahogy fiatalabb és
erősebb volt, és egy kihalt erdőben mosolygott rá.
A szoba hideg volt és sötét. Még órák voltak hátra napfelkeltéig. Fekve maradt, az
álmára gondolt, az apjára és az elveszett öccsére. Arra, hogy az elviselhetetlen veszteség
micsoda lyukat ütött világába. A lyuk pedig egyre tágult. Odalépett a pereméhez, és
letekintett az ürességbe, amely rá várt, készen arra, hogy elnyelje, ha csak egy pillanatra is
elengedi magát.
Nagy nehezen sikerült elterelnie a gondolatait, és az aznapi feladatokra koncentrált.
Mit rejteget Henry Wapshott? Miért hazudott, és mi volt ez a szánalmas szökési kísérlet,
részegen és pogy-gyász nélkül? Ez a viselkedés teljesen összezavarta Erlendurt. Aztán
elmerengett a kórházban fekvő kisfiún és az apján: Elínborg ügyén.
Elínborg azt gyanította, hogy a fiút korábban is bántalmazták, és minden jel arra
mutatott, hogy ez otthon történt. Az apa gyanúsítottstátuszba került. Elínborg
ragaszkodott hozzá, hogy a tárgyalásig előzetes letartóztatásban maradjon. Ez legalább
egy hetet jelentett, az apa és ügyvédje heves tiltakozása ellenére. Amikor kiadták a
letartóztatási parancsot, Elínborg négy rendőrrel érte ment, és bevitte a kapitányságra.
Ó maga vezette végig a folyosón, és zárta rá a cella ajtaját. Kinyitotta a kémlelőablakot,
és nézte a férfit, aki ugyanabban a helyzetben állt, ahogy otthagyta, háttal az ajtónak,
meggörnyedve és gyámoltalanul, ahogyan mindenki, akit kiszakítanak a társadalomból,
és ketrecbe zárnak, mint egy állatot.
Aztán lassan megfordult, és a vasajtó túloldaláról a szemébe nézett. Elínborg becsukta
az ablakot.
Másnap kora reggel elkezdte kikérdezni. Erlendur is ott volt, de a kihallgatást Elínborg
vezette. Ketten ültek a férfival szemben a kis szobában. Közöttük az asztalon egy hamutartó.
Az apa borotválatlan volt, gyűrött öltönyt és inget viselt, valamint nyakkendőt, amelyet
kínos pontossággal kötött meg, mintha ez jelentené önbecsülése utolsó szilánkját.
Elínborg bekapcsolta a magnót, és rámondta a jelenlévők nevét, valamint az eset
ügyszámát. Jól felkészült. Beszélt a fiú tanítójával is, aki diszlexiáról, figyelemzavarokról és
gyenge iskolai teljesítményről számolt be neki; egy pszichológus barátjával, aki
felvilágosította a csalódásról, a stresszról és az ellenszegülésről. Végül a kisfiú barátaival,
szomszédokkal, rokonokkal, mindenkivel, akiről úgy gondolta, hogy érdemes kikérdezni
a fiúval és az apjával kapcsolatban.
A férfi nem tört meg. Rendőri túlkapással vádolta őket, perrel fenyegetőzött, és nem
volt hajlandó válaszolni a kérdésekre. Elínborg Erlendurre nézett. Jött egy fegyőr, és
visszavitte a férfit a cellájába.
Két nappal később újra kihallgatták. Az ügyvédje hozott neki néhány kényelmesebb
ruhát, és most farmerban és pólóban volt, amelynek felső zsebén ott díszelgett a gyártó
lógója, mint a különösen nagy értékű vásárlásért kapott kitüntetés. A viselkedése is
megváltozott. A háromnapi fogság, ahogy az lenni szokott, eltompította az arroganciáját,
rájött, hogy egyedül rajta múlik, bezárva marad-e, vagy sem.
 Elínborg meggyőződött róla, hogy mezítláb van-e a férfi, ahogy kérte. A cipőjét és a
zokniját minden indoklás nélkül elvették tőle. Amikor leült, megpróbálta maga alá húzni
a lábát.
Elínborg és Erlendur ott ült vele szemben, kérlelhetetlenül. A magnó halkan
zümmögött.
- Beszéltem a fia tanárnőjével - kezdte Elínborg -, és bár szilárdan kitartott amellett,
hogy a szülő-tanár kapcsolat bizalmas, segíteni akar a gyereknek, és együttműködik
velünk. Azt mondta, maga egyszer a szeme láttára bántalmazta a fiát.
- Bántalmaztam? Rákoppintottam az orrára! Nehogy már az is bántalmazás legyen!
Nem viselkedett jól, nem volt hajlandó nyugton maradni. Elég nehezen kezelhető'.
Feszült. De hát mit tud maga erről!
- Tehát helyes dolog megverni?
- A fiam és én barátok vagyunk! - mondta az apa. - Szeretem! Egyedül én felelek érte!
Az anyja...
- Tudunk róla - szakította félbe Elínborg. - És nyilván nehéz egy gyereket egyedül
felnevelni. De amit maga tett vele, az... arra nincs is szó.
Az apa csak ült és hallgatott.
- Én nem csináltam semmit - mondta végül.
Miközben Elínborg keresztbe tette a lábát, kissé sípcsonton rúgta.
- Elnézést - mondta. Az apa vágott egy grimaszt; nem volt biztos abban, hogy
véletlenül történt.
- A tanárnő szerint - folytatta zavartalanul Elínborg - maga irreális követeléseket
támaszt a gyerekkel szemben. Igaz ez?
- Azt akarom, hogy tanuljon, és legyen belőle valaki! Mi ebben az irreális?
- Ebben még semmi - mondta Elínborg. - Csakhogy a gyereke nyolcéves, diszlexiás és
hiperaktív. Egyébként maga sem fejezte be az iskolát.
- Mégis van egy saját cégem!
- Ami éppen most megy csődbe. Elveszíti a házát, a jó kis kocsiját, egyáltalán a vagyont,
ami egy bizonyos társadalmi státuszt adott önnek. Az emberek felnéznek magára. Az
osztálytalálkozókon biztos mindig maga a nagy szám. Golfozgat az üzlettársaival. És ennek
most vége. Rendkívül dühítő lehet, pláne azzal a tudattal együtt, hogy a feleségét
elmegyógyintézetben kezelik, és a gyereke lemarad az iskolában. Mindez szép lassan
halmozódik, aztán amikor Addi, aki egész biztosan eddig is kiöntötte a tejet és leejtett
tányérokat, lever egy üveg likőrt a padlóra, maga robban.
Az apa csak nézte. Az arckifejezése semmit sem változott. Elínborg meglátogatta a
feleségét is a Kleppur Elmegyógyintézetben. Az asszony skizofréniában szenvedett, és
néha, amikor a halluci-nációk és a hangok átvették fölötte az uralmat, be kellett vinni egy
időre. Amikor Elínborg ott járt, olyan erősen be volt gyógyszerezve, hogy alig tudott
beszélni. Előre-hátra ringatta magát, és egy cigarettát kért. Egyáltalán nem értette,
miért jött el hozzá Elínborg.
- Próbálom olyan jól nevelni, ahogy csak lehet - mondta az apa a kihallgatószobában.
- Például úgy, hogy tűvel döfködi a kezét.
- Ezt most hagyja abba!
Elínborg beszélt a férfi húgával is, aki úgy gondolta, hogy a bátyja néha túlságosan is
durva a fiával. Fel is idézett egy esetet, amikor náluk járt. A kisfiú akkor négyéves volt.
Panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, és sírt is egy kicsit. Ő úgy gondolta, influenzás lehet.
A bátyja egy idő után megunta a nyöszörgést, felkapta a fiút, és maga elé tartotta.
- Valami bajod van? - kérdezte nyersen.
- Nincs - motyogta ijedten Addi.
- Akkor ne sírj!
- Nem.
- Ha nincs baj, akkor nem szabad sírni.
- Jó.
- Szóval baj van?
- Nem.
- Minden rendben?
- Igen.
- Helyes. Akkor meg ne nyavalyogj!
Elínborg előadta ezt a történetet az apának, aki rezzenéstelen arccal hallgatta.
- A húgommal nem jövünk ki túl jól - mondta, amikor Elínborg befejezte. - Én semmi
ilyesmire nem emlékszem.
- Maga verte meg a fiát úgy, hogy kórházba került? - kérdezte Elínborg.
Az apa csak nézett.
Elínborg megismételte a kérdést.
- Nem - felelte az apa. - Nem én voltam. Komolyan azt gondolja, hogy egy apa ilyet
művelne a gyerekével? Az iskolában bántották.
A kisfiú azóta kijött a kórházból. A gyámügy elhelyezte egy gyermekotthonban, ahol
Elínborg meglátogatta a kihallgatás után. Leült mellé, és megkérdezte, hogy van. A
gyerek azóta nem szólt hozzá, hogy először találkoztak a kórházban, de most úgy tűnt,
mondani akar valamit. A torkát köszörülte, és hebegett.
- Hiányzik apu - mondta végül a könnyeit nyeldesve.
Erlendur a reggelinél ült, amikor belépett az étterembe Sigurdur Óli, mögötte pedig
Henry Wapshott. A mellettük lévő asztalhoz leült még két nyomozó. Az angol
lemezgyűjtő nyúzottabb volt, mint valaha, kócos haja minden irányba meredezett a
fején, az arcáról sütött a szenvedés, amit a másnaposság és a bebörtönzés együttesen
okozott.
- Mi ez? - dühöngött Erlendur. - Miért hoztad ide? És miért nincs megbilincselve?
- Megbilincselve?
- Az hát.
- Szerinted feltétlenül muszáj?
Erlendur Wapshottra nézett.
- Nem várhattunk rád - mondta Sigurdur Óli. - Csak ma estig tarthatjuk fogva, úgyhogy
villámgyorsan döntened kell, vádat emelsz-e. Egyébként ő is ide akart jönni hozzád.
Velem nem hajlandó beszélni, csak veled. Mintha régi cimborák volnátok, vagy mi. Nem
akart óvadékot letenni, nem kért ügyvédet, még a követséggel sem akart beszélni.
Mondtuk neki, hogy felhívjuk ólcet, de csak rázta a fejét.
- A Scotland Yardtól megtudtál róla valamit? - kérdezte Erlendur, a Sigurdur Óli
mögött lehorgasztott fejjel ácsorgó Wapshottra pillantva.
 - Ha kész vagyunk, megnézem, mire jutottak - felelte Sigurdur Óli, aki a kisujját sem
mozdította még ebben az ügyben. - Majd szólok, hogy mit mondtak róla, ha mondanak
valamit egyáltalán.
Sigurdur Óli elköszönt Wapshott-tól, egy pillanatra még megállt a másik két
nyomozónál, aztán elment. Erlendur felkínált egy széket az angolnak. Wapshott
lekuporodott rá, és a padlót bámulta.
- Nem én öltem meg - mondta halkan. - Sosem lettem volna képes megölni. Egy
légynek sem tudnék ártani, nemhogy annak a csodálatos fiúnak.
- Úgy érti, Gudlaugurnek? - kérdezte Erlendur.
- Persze, hogy úgy értem.
- Nagyon rég nem volt már fiú. Majdnem ötvenéves volt, és Télapót játszott
karácsonykor.
- Maga ezt nem érti - mondta Wapshott.
- Valóban nem - válaszolta Erlendur. - Volna szíves elmagyarázni?
- Nem is voltam a szállodában, amikor történt.
- Hát hol volt?
- Lemezeket kerestem - nézett fel Wapshott, és fájdalmas mosoly ült ki az arcára. -
Olyasmit, amit maguk, izlandiak kidobnak. Az újrahasznosító telepre mentem. Azt
mondták, hamarosan megjön egy halott ember hagyatéka.
- Ki mondta ezt magának?
- Az ottani személyzet. Egy kis borravalóért szólnak ilyenkor. Megvan nekik a
névjegyem. De hát erről már meséltem. Eljárok a boltokba, találkozom más gyűjtőkkel,
és átnézem a bolhapiacot. Kolaportid, ugye ez a neve? Ahogy a többi gyűjtő', én is keresek
valami olyasmit, amit érdemes megszerezni.
- Volt magával bárki, amikor Gudlaugurt megölték? Bárki, akit kihallgathatunk?
- Nem.
- De ahol járt, ott csak emlékeznek magára.
- Persze.
- És talált valamit? Új kóristafiúkat vagy ilyesmit?
- Nem. Semmit.
- Miért menekült el előlünk?
- Haza akartam menni.
- De minden holmiját a szállodában hagyta.
- Igen.
- Kivéve Gudlaugur lemezeit.
- Igen.
- Miért mondta nekem, hogy még sohasem járt Izlandon?
- Nem is tudom. Nem akartam magamra vonni a figyelmet. Semmi közöm a
gyilkossághoz.
- Ennek nagyon egyszerű bebizonyítani az ellenkezőjét. Amikor hazudott nekem,
tudhatta, hogy rá fogok jönni.
- Semmi közöm a gyilkossághoz.
- Márpedig ezzel a szökéssel meggyőzött róla, hogy igenis van. Jobban nem is
vonhatta volna magára a figyelmet.
 - Nem én öltem meg.
- Milyen volt a kapcsolatuk Gudlaugurrel?
- Azt már elmondtam, és az tényleg úgy is volt. Elkezdett érdekelni az éneke, a
lemezei, és amikor megtudtam, hogy még él, idejöttem, hogy találkozzam vele.
- De miért hazudott? Tudjuk, hogy járt már Izlandon, szállt már meg ebben a
szállodában, és nyilvánvalóan Gudlaugurrel is találkozott itt.
- Semmi közöm hozzá! A gyilkossághoz. Amikor hallottam, hogy megölték,
megijedtem, mi lesz, ha rájönnek, hogy ismertem. Percről percre jobban rettegtem,
nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne rohanjak el azonnal, mert azzal csak
gyanúba kevertem volna magam. Várnom kellett pár napot, de akkor már nem bírtam
tovább, és muszáj volt indulnom. Az idegeim kikészültek. De nem én öltem meg!
- Mit tud Gudlaugur múltjáról?
- Nem sokat.
- Nem arról szól többek között a lemezgyűjtés, hogy amit lehet, megtud az illetőről?
Nem kutatott utána?
- De, csak elég keveset találtam. Azt tudom, hogy elvesztette a hangját, amikor még
csak két lemeze volt, aztán összeveszett az apjával, és...
- Na várjon csak! Honnan tudta, hogyan halt meg?
- Parancsol?
- Honnan tudta, hogy meggyilkolták, amikor a vendégeknek azt mondtuk, hogy
szívrohamot kapott?
- Hogyhogy honnan? Maga mondta!
- Persze, és meg is lepődött rajta! Csakhogy most azt mesélte, hogy amikor értesült a
gyilkosságról, megijedt, hogy magát kapcsolatba hozzuk vele! Mielőtt még valóban
kapcsolatba hoztuk volna! Tehát maga már korábban tudott arról, hogy megölték!
Wapshott hallgatott. Erlendur látta, hogy időt akar nyerni, és adott neki, amennyi csak
kellett. A két nyomozó nyugodtan ült a helyén, elég messze ahhoz, hogy ne zavarjanak. A
reggelinek már vége volt, alig néhányan lézengtek az étteremben. Megpillantotta a
nagydarab főszakácsot, aki rohamot kapott, amikor nyálmintát kellett volna adnia. Erről
eszébe jutott Valgerdur. Mit csinálhat most? Tűvel szurkál gyerekeket, akik vagy elsírják
magukat, vagy belerúgnak?
- Nem akartam belekeveredni - szólalt meg Wapshott.
- És most miért nem akar beszélni az angol követséggel? Miért nem akar ügyvédet?
Maga titkol előlem valamit!
- Hallottam néhány vendéget arról beszélgetni, hogy megöltek valakit. Amerikaiak
voltak. Megijedtem, hogy a nyomomra bukkannak, és olyan helyzetbe kerülök,
amilyenben most is vagyok. Hát ezért próbáltam lelépni. Ilyen egyszerű.
Erlendur visszagondolt Henry Bartletre és a feleségére. Cindy, mutatkozott be
mosolyogva az asszony Sigurdur Ólinak.
- Mennyit érnek Gudlaugur lemezei?
- Hogyhogy mennyit?
- Értékesnek kell lenniük, ha a tél közepén képes volt feljönni értük ide északra.
Mennyit érnek? Mennyiért lehetne eladni egy lemezt?
- Hát, ha elárverezi őket, akár az interneten is, nem lehet megjósolni, meddig megy föl
a licit.
- De mégis. Mit tippel?
- Nem tudnám megmondani.
- Találkozott Gudlaugurrel a halála előtt? Wapshott habozott.
- Igen - mondta aztán.
- A cetlire, amit találtunk, fél hét volt írva. Akkor találkoztak?
- Egy nappal azelőtt, hogy meghalt. Leültünk a szobájában, és beszélgettünk egy kicsit.
- Miről?
- A lemezeiről.
- Pontosabban?
- Azt szerettem volna megtudni, hogy van-e nála még belőlük. Hogy léteznek-e még
példányok azon a néhányon kívül, amelyek nálam vagy mások gyűjteményében vannak.
Valamiért nem válaszolt. Egyszer már megkérdeztem tőle néhány évvel ezelőtt levélben
is, és amikor végre találkoztunk, akkor is ez volt az első kérdésem.
- És volt neki?
- Nem volt hajlandó megmondani.
- Azt tudta, hogy mennyit érnek?
- Felvilágosítottam róla.
- És valójában mennyit érnek? Wapshott megint nem válaszolt azonnal.
- Amikor utoljára itt jártam, beadta a derekát. A lemezekről akart beszélni. Én...
Ismét elhallgatott. Hátranézett, és meglátta a nyomozókat.
- Félmilliót adtam neki.
- Félmilliót?
- Koronát. Foglalóként a...
- Mintha tegnap azt mondta volna, hogy ezek a lemezek nem olyan értékesek!
Wapshott vállat vont, és Erlendurnek úgy tűnt, mintha halványan el is mosolyodott
volna.
- Szóval ez sem igaz.
- Nem.
- Tehát foglaló?
- A nála lévő lemezekre. Már ha voltak nála.
- Odaadta neki a pénzt, anélkül hogy tudta volna, vannak-e nála lemezek?
- Igen.
- Aztán?
- - Aztán megölték.
- Nem találtunk nála pénzt.
- Arról már nem tehetek. Én előző nap adtam neki félmilliót. Erlendur figyelmeztette
magát, hogy szóljon Sigurdur Ólinak, nézze meg Gudlaugur bankszámláját. Azt is
igyekezett észben tartani, hogy kérdezze meg tőle, mire jutott.
- Látott lemezeket a szobában?
- Nem.
- És ezt miért kéne elhinnem? Eddig is hazudott, miért pont most
mondana igazat?
Wapshott újra megvonta a vállát.
 - Tehát volt nála félmillió, amikor megtámadták?
- Hogy nála volt-e, azt nem tudom. Én csak azt tudom, hogy odaadtam neki, és aztán
megölték.
- Miért nem beszélt nekem erről azonnal?
- Nem akartam, hogy azt higgyék, én öltem meg a pénz miatt.
- És maga volt?
- Nem.
Hallgattak.
- Vád alá helyez? - kérdezte Wapshott.
- Szerintem még mindig nem mondott el mindent. Estig fogva tarthatjuk, aztán majd
meglátjuk.
- Sosem lettem volna képes megölni azt a fiút. Imádtam. Még most is imádom. Sosem
hallottam még ilyen csodálatos fiúhangot!
- Fura, hogy milyen egyedül van ezzel - mondta Erlendur önkéntelenül.
- Mivel?
- Hogy milyen magányos úgy általában.
- Nem én öltem meg - mondta Wapshott. - Nem én öltem meg.
 18. fejezet
A két nyomozó kikísérte Wapshottot, Erlendur pedig kiderítette, hogy Osp, aki a
holttestet megtalálta, éppen a negyediken dolgozik. Felment a lifttel, és rögtön meglátta
a lányt, amint éppen egy szennyessel megrakott kocsit tol ki az egyik szobából. A lány
nem vette észre őt, amíg oda nem ment hozzá, és meg nem szólította. Akkor rögtön
felismerte.
- Megint maga? - kérdezte közömbösen.
Most még fáradtabbnak és bánatosabbnak látszott, mint amikor legutóbb találkoztak,
és Erlendur kezdte sejteni, hogy a karácsony az ő életének sem éppen a legvidámabb
időszaka.
- Maga is szomorú karácsonykor? - csúszott ki a száján.
Ösp válasz helyett egy ajtóval tovább tolta a kocsit, bekopogott, várt egy kicsit, majd
amikor senki sem nyitott ajtót, elővette a saját kulcsát, és kinyitotta. Bekiabált a
szobába, hátha van ott valaki, aki nem hallotta a kopogást, majd takarítani kezdett,
beágyazott, felszedte a törülközőket a fürdőszoba padlójáról, és tisztítószert spriccelt a
tükörre. Erlendur besétált a szobába, és nézte a lányt, aki csak egy kis idő elteltével
vette észre, hogy ő is ott van.
- Magának ide nem szabad bejönni! - mondta.
- Maga takarítja a 312-es szobát is egy emelettel lejjebb - válaszolta Erlendur. - Egy
bogaras angol lakott benne. Henry Wapshott. Nem talált a szobában valami szokatlant?
A lány ránézett, mintha nem értené pontosan, mire gondol.
- Mondjuk, egy véres kést - folytatta Erlendur.
- Nem - mondta Ösp. Elgondolkodott. - Kést? - kérdezte aztán. - Ő ölte meg a Télapót?
- Nem emlékszem pontosan, hogyan fogalmazott, de mintha azt mondta volna, hogy a
vendégek fogdossák önt. Gondolom, szexuális zaklatásról beszélt. Ő is próbálkozott
ilyesmivel?
- Nem. Összesen csak egyszer láttam.
- És akkor nem volt semmi, ami...
- Totál bepöccent, amikor bementem a szobájába.
- Bepöccent?
- Kidobott, mert megzavartam valamiben. Megnéztem, és mint kiderült, külön kérte,
hogy ne takarítsák a szobáját. Persze nekem nem szólt senki. Nekünk soha senki nem
mond egy tetves szót sem. Na szóval bementem, és amikor meglátott, teljesen elszállt
az agya. Még nekem is jött a vén barom. Mintha nekem itt volna bármi szavam. Miért
nem az igazgatónak ment neki?
- Furcsa ember.
- Egy görény.
- Mármint Wapshott. -Az is.
- Szóval semmi szokatlant nem látott?
- A kupi szokatlanul nagy volt, de egyébként semmit.
Ösp abbahagyta a munkát, egy percig szótlanul állt, majd töprengve Erlendurre
nézett.
- Haladtak valamit az üggyel?
- Egy kicsit - mondta Erlendur. - Miért?
 - Félelmetes ez a hely - halkította le Ösp a hangját, és kikukkantott a folyosóra.
- Ezt hogy érti? - kérdezte Erlendur. Mintha a lány már nem lett volna olyan
magabiztos. - Fél valamitől?
Ösp nem válaszolt.
- Attól, hogy elveszíti az állását?
- Ja, persze - nézett vissza rá Ösp. - Ki akarna elveszíteni egy ilyen munkát?
- Akkor?
Öspön látszott, hogy tépelődik. Mintha nem lett volna biztos benne, érdemes-e
megemlíteni egyáltalán, amit mondani akar.
- Lopnak a konyháról - bökte ki végül. -mit csak tudnak. Szerintem évek óta nem
vásároltak be.
- Lopnak?
- Mindent, ami mozdítható.
- Kik?
- De nem tőlem tudja! Először is a főszakács.
- Honnan tudja?
- Gulli mondta. Ő mindenről tudott, ami itt folyt. Erlendurnek eszébe jutott, mennyire
fel volt háborodva a főszakács, amikor ő elemelte azt a darab marhanyelvet.
- És mikor mondta?
- Pár hónapja.
- És miért? Zavarta? Másnak is el akarta mondani? Magának miért mondta el? Eddig
úgy volt, hogy nem is ismerte.
- Tényleg nem ismertem - mondta lassan Ösp. - Csak egyszer nagyon rám szálltak a
konyhában. Piszkáltak, kérdezgették, hogy érzem magam ott lent, meg ilyesmi.
Szánalmas kis pöcsök. Gulli is hallotta, és azt mondta, ne féljek, mert ezek mind tolvajok,
és ha akarja, bármikor lecsukathatja őket.
- Megfenyegette őket?
- Nem fenyegetett ő senkit. Csak azért mondta, hogy felvidítson.
- És azt nem mondta, hogy konkrétan mit lopnak? - kérdezte
Erlendur.
- Azt mondta, hogy az igazgató tudja, de nem tesz ellene semmit, mert neki is vaj van a
fején. A feketepiacról veszi az italokat a bárba. Ezt is Gullitől tudom. A főpincér is benne
van.
- Ezt is Gudlaugur mondta?
- Aztán a nyereséget elosztják.
- Ezt miért nem mondta a múltkor?
- Miért, fontos?
- Lehet.
- Nem voltam egészen magamnál, amikor megtaláltam Gudlaugurt - vonogatta a vállát
Ösp. - Azzal a kotonnal meg a szúrásokkal a testén.
- Pénzt nem látott a szobában?
- Pénzt?
- Nemrég pénzhez jutott, de nem tudom, nála volt-e, amikor megtámadták.
- Én nem láttam egy fillért sem.
 - Nem maga vitte el? Akkor, amikor rátalált a holttestre. Ösp abbahagyta a munkát, és
leejtette a kezét a teste mellé.
- Úgy érti, hogy loptam?
- Nem maga lenne az első.
- Azt akarja mondani, hogy én...
- Elvette?
- Nem.
- Elvihette.
- Az is, aki megölte.
- Az is.
- Én nem láttam ott semmilyen pénzt.
- Ha nem, hát nem.
Ösp folytatta a takarítást. Fertőtlenítőt öntött a vécécsészébe, és kisikálta a kefével.
Úgy tett, mintha Erlendur ott sem volna. A nyomozó egy ideig nézte, majd megköszönte
a segítségét.
- És azt hogy értette, hogy megzavarta? - torpant meg az ajtóban. - Henry Wapshottot.
Nyilván nem nagyon jött be szobába, ha ugyanúgy bekiabált előtte, mint itt.
- Nem hallotta.
- És mit csinált?
- Nem tudom, hogy...
- Köztünk marad.
- Tévét nézett.
- Aha, és nyilván félt, hogy ez kiderül - suttogta Erlendur cinkosán.
- Mármint úgy értem, videót - helyesbített Ösp. - Pornót. Undorító volt.
- Lehet pornófilmet szerezni a szállodában?
- Ilyet biztosan nem. Ez be van tiltva.
- Milyet?
- Gyerekpornót nézett. Szóltam is az igazgatónak.
- Gyerekpornót? Milyen gyerekpornót?
- Most részletezzem?
- Melyik nap volt ez?
- Perverz köcsög!
- Mikor?
- Aznap, amikor megtaláltam Gullit.
- Az igazgató mit csinált erre?
- Semmit. Azt mondta, hallgassak róla.
- Tudja, ki volt Gudlaugur?
- Hogyhogy ki? Az ajtónálló. Ezenkívül volt még valami?
- Igen. Kiskorában kóristafiú volt, és gyönyörűen énekelt. Hallottam a lemezeit.
- Kóristafiú?
- Igazi sztár. Aztán valahogy kisiklott az élete. Felnőtt, és ennyi.
- Nem is tudtam.
- Nem, azóta senki nem tud Gudlaugurről.
Mélyen elgondolkodtak mind a ketten. Percek múltak el így.
 - Szóval, maga is szomorú karácsonykor? - tette fel újra a kérdést Erlendur. Úgy érezte,
mintha rokon lélekre talált volna. A lány a szemébe nézett.
- A karácsony a boldogoknak való.
Erlendur halvány mosolyfélét vélt látni Ösp arcán.
- Jól kijönnének a lányommal - mondta, és elővette a telefonját.
Sigurdur Ólit nagyon meglepte, hogy Gudlaugur szobájában valószínűleg pénz is volt.
Megbeszélték, hogyan járnak utána, vajon igaz-e, hogy Wapshott a boltokat járta abban az
időben, amikor a gyilkosság történt. Sigurdur Óli éppen az angol cellája előtt állt, amikor
Erlendur felhívta, és gyorsan elmesélte neki, hogyan sikerült nyálmintát venniük tőle.
A cella már egy egész sor szerencsétlennek adott otthont, nyomorult csövesektől
kezdve egészen banditákig és gyilkosokig, akik az egész falat összefirkálták és -karcolták
borzalmas sorsukról tett megállapításokkal. Nem volt a cellában semmi, csak egy
vécécsésze és egy padlóhoz rögzített ágy, vékony matraccal és kemény párnával. Ablak
sehol, csak egy erős fényű lámpa a plafonon, amit viszont soha nem kapcsoltak le, így az
őrizetes azt is nehezen tudta eldönteni, nappal van-e, vagy éjszaka.
Henry Wapshott a falnak dőlve állt, a súlyos vasajtóval szemben. Pontosabban két
fegyőr nyomta a falhoz. Elínborg és Sigurdur Óli is bent volt a mintavételt elrendelő
paranccsal, és Valgerdur, kezében a vattával. Wapshott úgy bámult rá, mintha maga
volna a megtestesült ördög, aki azért jött, hogy magával vigye őt a pokol egyik bugyrába.
Tágra nyílt szemmel kapkodta a fejét ide-oda, sehogy nem lehetett rávenni, hogy
kinyissa a száját.
Végül a padlóra nyomták, és befogták az orrát. Amikor kinyitotta száját, hogy levegőt
vegyen, Valgerdur a szájába tömte a vattát, és addig dörzsölte, amíg a férfi öklendezni
kezdett. Akkor kirántotta, és kisietett a cellából.
 19. fejezet
Erlendur visszament az aulába, és már indult volna a konyha felé, amikor meglátta a
recepciós pultnál Marion Briemet, ahogy ócska kabátjában és kalapjában fel-alá sétálgat.
Észrevette, mennyire megöregedett egykori főnöke, amióta nem látta. De még mindig
sugárzott a szeméből a kíváncsiság és az éleslátás, és még mindig nem fecsérelte az
idejét formaságokra.
- Borzalmasan nézel ki - mondta Marion, és leült. - Mi bajod van? - közben a kabátja
mélyéről előhalászott egy szivarkát és egy doboz gyufát.
- Itt nem szabad dohányozni - figyelmeztette Erlendur.
- Hol szabad manapság? - kérdezte Marion, és rágyújtott. Az arcába belevésődött a
fájdalom, a bőre elszürkült és megráncosodott. Színtelen ajkai közt szorongatta a
szivarkáját, aztán csontos, vérszegény ujjai közé fogta, miután teleszívta a tüdejét a
füsttel.
Hosszú és eseménydús ismeretségük során Marion és Erlendur sosem kedvelték
egymást igazán. Marion évekig volt Erlendur főnöke, és igyekezett megtanítani neki a
szakmát. Erlendur viszont nyersen visszautasította a segítséget. Nem szerette a
feletteseit, ahogy azóta sem. Marion ezt sokszor zokon vette, és gyakran veszekedtek,
de Marion tudta, hogy nehezen találna jobb nyomozót, hiszen Erlendurt nem köti le a
család és az ezzel járó időigényes feladatok. Erlendur soha semmi mást nem csinált, csak
dolgozott. Ugyanolyan remeteéletet élt, mint Marion.
- Na, mi van veled? - kérdezte pöfékelve Marion.
- Semmi.
- Utálod a karácsonyt, mi?
- Sosem értettem ezt az egészet - mormogta Erlendur, és bepillantott a konyhába, a
főszakács fehér sapkáját keresve.
- Gondolom - mondta Marion. - Túl vidám ez neked. Miért nem szerzel egy barátnőt?
Nem vagy te még olyan öreg! Tudod, hány no' van, akinek tetszene egy ilyen vén kecske?
- Próbáltam - felelte Erlendur. - Mire jutottál a...
- A feleségedre gondolsz?
Erlendur nem érezte megfelelőnek az időt magánélete kitárgyalásához.
- Fejezd ezt be, jó?
- Úgy hallottam...
- Mondom, fejezd be! - szólt rá dühösen Erlendur.

- Jól van, na - csitította Marion. - Végül is az életed nem tartozik rám. Én csak annyit
tudok, hogy a magány fájdalmas és lassú halál. De hát neked ott vannak a gyerekeid,
ugyebár.
- Nem hagyhatnánk abba? - fakadt ki Erlendur. - Te... - De nem jutott tovább.
- Én?
- Te mit keresel itt? Nem tudtál volna felhívni?
Marionnak halvány mosoly bujkált a szája sarkában.
- Hallottam, hogy itt laksz. És hogy nem mész haza karácsonyra. Miért nem? Mi
történt?
Erlendur nem válaszolt.
 - Ennyire eleged van már magadból?
- Nem beszélhetnénk másról?
- Ismerem ezt az érzést. Amikor nem bírod kiverni a fejedből azt a rohadékot, akivel
tele van a púpod, és aki történetesen te magad vagy. Kis időre meg lehet tőle szabadulni,
de aztán visszajön, és kezdi újra a hülyeségeit. Próbálkozhatsz ellene ivással. Vagy
környezetváltozással. Mondjuk, elmehetsz egy szállodába, amikor már kibírhatatlan.
- Marion! - könyörgött Erlendur. - Kímélj meg, légy szíves!
- Akinek a birtokában vannak Gudlaugur Egilsson lemezei - tért hirtelen a tárgyra
Marion -, az egy aranybányán ül.
- Hogyhogy?
- Mára kincset érnek. Nagyon keveseknek van csak belőlük, és egyáltalán, nagyon
kevesen tudnak csak róluk, de azok hihetetlen összegeket lennének képesek adni értük.
Gudlaugur lemezei igazi ritkaságok, éppen ezért nagyon keresettek.
- Mi az a hihetetlen összeg? Mondjuk, több tízezer?
- Akár több százezer - mondta Marion. - Egyetlen példányért.
- Több százezer? Na ne szórakozz! - hajolt előre Erlendur. Henry Wapshott jutott az
eszébe. Tudta, miért jött Izlandra Gudlaugurrel találkozni. A lemezei reményében. Nem
csak a kóristafiúk iránti imádata hozta ide, ahogy neki mesélte. És most már azt is
értette, miért adott vaktában félmilliót Gudlaugurnek.
- Amennyire tudom, a fiú összesen két lemezt adott ki - folytatta Marion. - És ami ilyen
értékessé teszi őket, persze a rendkívüli hangját leszámítva, az az, hogy nagyon kevés
példány készült belőlük, és még ennél is kevesebbet adtak el. Mondom, nem sok embernek
van belőlük.
- Maga az éneklés számít egyáltalán?
- Úgy tűnik, igen, de az az alapszabály, hogy a lemez állapota fontosabb a rajta lévő
zene minőségénél. Lehet a zene bűn rossz, ha a megfelelő előadó megfelelő albumának
megfelelő száma a megfelelő helyen van, akkor vagyonokat érhet. A művészi érték
önmagában senkit sem érdekel.
- És mi történt a lemezekkel?
- Eltűntek. Elvesztek, vagy egyszerűen kidobták őket. Mint rendesen. Valószínűleg
eleve nem volt több néhány száz példánynál. Főleg ezért olyan értékesek. Meg a rövid
pályafutása miatt is. Úgy tudom, elvesztette a hangját, és soha többé nem énekelt.
- Ráadásul egy koncerten - mondta Erlendur. - Szegény gyerek. Megbicsaklott.
Állítólag így mondják.
- Aztán több évtizeddel később valaki meggyilkolja.
- Ha azok a lemezek tényleg százezreket érnek...
- Igen?
- Az elég indok egy gyilkossághoz, nem? Mindkét lemezből találtunk nála egy
példányt. És semmi mást az egész szobában.
- Akkor a gyilkos nem volt tisztában az értékükkel.
- Mert különben elvitte volna őket?
- Milyen állapotban voltak?
- Vadonatújak voltak. Sehol egy folt a borítón, és szerintem még soha nem játszották
le őket.
 Hirtelen Marion Briemre meredt.
- Lehet, hogy Gudlaugurnél volt az összes példány?
- Miért ne? - kérdezett vissza Marion.
- Kulcsokat is találtunk a szobájában, de nem tudjuk, mit nyitnak. Hol tarthatta a
lemezeket?
- Már biztos nem volt sok belőlük. Legfeljebb egy-kettő. Ki másnál lehettek volna, mint
magánál az énekesnél?
- Nem tudom. Elkaptunk egy gyűjtőt, aki Angliából érkezett meglátogatni Gudlaugurt.
Egy fura vén pasas, aki megpróbált meglógni előlünk, és valósággal isteníti azt a
kóristafiút. Úgy tűnik, ő itt az egyetlen, aki pontosan tudja, mennyit érnek azok a
lemezek.
- Dilis? - kérdezte Marion Briem.
- Sigurdur Óli éppen most néz utána - válaszolta Erlendur. - Gudlaugur volt a szálloda
Télapója - tette hozzá, mintha a Télapó hivatalos munkakör lenne. Marion arcán átfutott
egy mosoly.
- Találtunk egy papírfecnit a szobájában - folytatta Erlendur. - Az volt ráírva, hogy
„Henry", meg hogy „18.30", mintha akkor kellett volna találkozniuk. És Henry Wapshott
azt állítja, hogy a gyilkosság előtti napon este fél hétkor találkozott Gudlaugurrel.
Erlendur eltűnődött.
- Min gondolkodsz? - kérdezte Marion.
- Wapshott azt is állította, hogy félmillió koronát adott Gudlaugur-nek annak jeléül,
hogy komolyan gondolja az üzletet. A lemezekkel. Az a pénz még ott lehetett a
szobában, amikor Gudlaugurt megtámadták.
- Úgy gondolod, valaki tudott az üzletről?
- Elképzelhető.
- Egy másik gyűjtő?
- Talán. Nem tudom. Különös ez a Wapshott. Szerintem még mindig titkol valamit.
Vagy Gudlaugurről, vagy saját magáról, nem tudom.
- És amikor megtaláltátok, persze már nem volt ott a pénz.
- Nem hát.
- Mennem kell - állt fel Marion. Erlendur követte. - Nemigen bírok már ki fél napokat.
Hullafáradt vagyok. A lányod hogy van?
- Eva? Nem tudom. De szerintem nem túl jól.
- Talán vele tölthetnéd a karácsonyt.
- Igen, talán.
- Szerelmi élet?
-Arról szállj le! - csattant fel Erlendur, és Valgerdurre gondolt. Fel szerette volna hívni,
de nem merte. Mit mondjon neki? Mi köze a nőnek az ő múltjához? Vagy bárkinek?
Nevetségessé tette magát azzal, hogy ilyen ürüggyel próbált találkozni vele. Nem is
értette, mi ütött belé.
- Azt hallottam, egy nővel vacsoráztál - mondta Marion. - Legjobb tudásom szerint
ilyesmi évek óta nem fordult elő.
- Kitől hallottad ezt? - kérdezte elhűlve Erlendur.
- Szóval ki az a nő? - kérdezte válasz helyett Marion. - Úgy hallom, nagyon csinos.
 - Nincs semmiféle nő! - mordult fel Erlendur, és elviharzott. Marion Briem utánanézett,
majd magában kuncogva kisétált a szállodából.
Lefelé menet az aulába Erlendur még azon gondolkodott, hogy miképp tudná
udvariasan megvádolni a főszakácsot a lopásokkal, de Marion annyira felhergelte, hogy
mire bejutott a konyhába, és félrevonta férfit, a diszkréciónak egy szikrája sem maradt
benne.
- Lopnak, mi? - szögezte neki a kérdést. - Maga meg mindenki itt a konyhában!
Tényleg lenyúlnak mindent, ami nincs lebetonozva?
- Miről beszél maga?
- Arról, hogy a Télapót esetleg azért szurkálták agyon, mert tudott a nagyüzemi
tolvajlásról, ami ebben a szállodában folyik! Esetleg azt is, hogy ki irányítja az egészet.
Esetleg maga szépen lelopakodott az alagsorba, és lebökte, hogy ne tudja felnyomni
magukat. Na, ehhez az elmélethez mit szól? Ja, és ha már ott volt, ki is rabolta.
- Maga megbuggyant! - hörögte kiguvadt szemekkel a főszakács.
- Szokott lopni, vagy sem?
- Ki mondott magának ilyesmit? - a főszakács hangja halálosan komollyá vált. - Ki
beszélte tele a fejét ezekkel a hazugságokkal? Valaki a szállodából?
- Vettek magától nyálmintát?
- Ki volt az?
- Miért nem hagyta, hogy nyálmintát vegyenek magától?
- Képzelje, utána hagytam! Szerintem maga elmebeteg! Minek kellett az egész
személyzettói nyálmintát venni? Aztán meg jön, és letolvajoz! Egy fej káposztát sem
loptam innen soha! Soha! Ki mesélt magának ilyeneket?
- Ha a Télapó tudott a kis lopásairól, nem lehet, hogy megzsarolta magát? Talán hogy
tegyen neki valami szívességet. Példa...
- Fejezze be! - ordított magából kikelve a főszakács. - A strici volt? Ki volt az? Ki mondott
ilyeneket?
Erlendur azt hitte, mindjárt nekiugrik. Olyan közel hajolt hozzá, hogy csaknem
egymáshoz ért az arcuk. Fehér sapkája előredőlt.
- Az a rohadt strici volt? - sziszegte.
- Az ki? - kérdezte Erlendur.
- Az a dagadt faszkalap! Az igazgató! - csikorogta a foga közt a főszakács.
Erlendur zsebében megszólalt a telefon. A két férfi egymásra nézett. Egyikük sem
akart meghátrálni. Végül Erlendur felvette a telefont, a főszakács pedig fújtatva
elcsörtetett.
A helyszínelőre parancsnoka volt az.
- A nyálról van szó a kotonon - kezdte.
- Megvan a tulajdonos? - kérdezte Erlendur.
- Á, hol vagyunk még attól! Viszont alaposabban megvizsgáltuk az összetételét, és
dohányt találtunk benne.
- Dohányt? Pipadohányt?
- Inkább azt mondanám, hogy bagót.
- Hogy mit?
- Bagót. Régebben lehetett kapni a trafikokban, ma már nem hiszem. Talán a
csemegeboltokban, ha szabad nekik ilyesmit árulni. A szájba kell venni belőle egy
csomót, biztos hallottál már róla.
A főszakács belerúgott egy szekrénybe, és megállás nélkül káromkodott.
- Ja, rágódohány! -jött rá Erlendur. - Rágódohány nyomait találtátok a mintában?
- Úgy van.
- És ez mit jelent?
- Hogy az, aki a Télapóval volt, bagót rág.
- És ezzel mennyiben jutottunk előre?
- Egyelőre semmivel. Csak gondoltam, hátha tudni szeretnéd. Ja, és még valami.
Érdeklődtél a kortizolról is.
- Igen.
- Nem találtunk túl sokat, teljesen normális mennyiség.
- Ez mit jelent? Minden nyugodt volt?
- A magas kortizolszint a vérnyomás stressz vagy izgalom hatására történő emelkedését
jelzi. Az a személy, aki az ajtónállón ügyködött, olyan nyugodt volt közben, mint egy tiszta
kis hegyi tó. Semmi stressz. Nem féltek semmitől.
- Aztán egyszer csak történt valami - mondta Erlendur.
- Igen - hagyta helyben a helyszínelők parancsnoka. - Aztán valami történt.
Befejezték a beszélgetést. Erlendur elrakta a telefont. Látta, hogy a főszakács még
mindig őt bámulja.
- Tud valakit a szállodában, aki dohányt rág? - kérdezte tőle.
- Elmegy maga a picsába! - ordított a főszakács.
Erlendur mélyet sóhajtott, kezével fáradtan dörzsölni kezdte az arcát, és egyszer csak
felrémlett előtte Henry Wapshott dohányfoltos fogsora.
 20. fejezet
Erlendur az igazgató felől érdeklődött a recepción, de azt a választ kapta, hogy éppen
elugrott valahová. A főszakács nem volt hajlandó megmondani, komolyan gondolta-e,
hogy a „dagadt faszkalap igazgató" egy strici. Erlendur nemigen találkozott még ilyen
indulatos emberrel. De aztán a főszakács valószínűleg rájött, hogy kikotyogott valamit.
Erlendur nem nagyon erőltette. A főszakács a konyhában hazai pályán volt, és az egyre
súlyosabb becsületsértésektől eltekintve másra nem számíthatott tőle. Erlendur
elgondolkodott rajta, hogy kiegyenlíti helyzeti hátrányát, és odarendel négy egyenruhás
rendőrt, vigyék be Hverfisgatára kicsit elbeszélgetni. Hátha attól még idegesebb lesz.
Eljátszadozott a gondolattal, de aztán úgy döntött, inkább máskorra halasztja.
Inkább felment Henry Wapshott szobájába. Letépte a rendőrségi pecsétet az ajtóról. A
helyszínelők ügyeltek rá, hogy semmit ne mozdítsanak el. Erlendur sokáig csak állt az
ajtóban, és a tekintetével fésülte át a szobát. Csomagolópapírt keresett, vagy bármit,
amiben bagót tarthatnak.
Ikerszoba volt, két szimpla ággyal. Egyik sem volt beágyazva, mintha Wapshott felváltva
használta volna őket, vagy látogatót fogadott volna éjszakára. Az egyik asztalon lemezjátszó
állt, egy erősítőhöz és két kis hangfalhoz csatlakoztatva, a másikon egy tizennégy colos
televízió videóval. Két kazetta hevert mellette. Erlendur betette az egyiket és elindította,
de azonnal le is állította. Ösp igazat mondott.
Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, belekukucskált Wapshott bőröndjébe, átnézte a
szekrényt és a fürdőszobát, de sehol sem talált bagót. A szemétkosárral is próbálkozott,
de üres volt.
- Elínborgnak igaza volt - szólalt meg hirtelen a háta mögött Sigurdur Óli. Erlendur
megpördült.
- Miben?
- A Scotland Yard végre küldött róla pár dolgot - felelte Sigurdur Óli, miközben
körülpillantott.
- Rágódohányt keresek - magyarázta Erlendur. - Azt találtak a kotonon.
- Azt hiszem, már értem, miért nem akar sem ügyvédet, sem nagykövetséget, és miért
reméli, hogy ez az egész ügy elmúlik magától - mondta Sigurdur Óli, majd elmondta, mit
tudott meg a Scotland Yardtól.
Az agglegény és gyermektelen Henry Wapshott a második világháború előestéjén,
1938-ban született Liverpoolban. Apja családjának több értékes ingatlana is volt a
városban. Néhányat ezek közül lebombáztak a háborúban, majd lakó- és irodaházakat
építettek a helyükön, ami meglehetős vagyont biztosított a családnak. Wapshott-nak
soha életében nem kellett dolgoznia. Egyetlen gyerekként a legjobb nevelést kapta,
Etonba és Oxfordba járt, de végül nem diplomázott le. Amikor az apja meghalt, átvette az
üzletet, de az öregemberrel ellentétben őt nem nagyon érdekelte az ingatlan-adásvétel,
és hamarosan már csak a legfontosabb tárgyalásokra járt el, végül a teljes üzletvitelt a
menedzserekre bízta.
Egész életében a családi házban éldegélt, a szomszédok magányos különcként
könyvelték el; kedves volt és udvarias, de furcsa és visszahúzódó. Egyetlen szenvedélye a
lemezgyűjtés volt, és az egész házat telezsúfolta a különböző boltokból és hagyatékokból
összeszedett albumokkal. Rengeteget utazott a hobbija miatt, és azt beszélték róla, övé
Nagy-Britannia egyik legnagyobb magángyűjteménye.
Kétszer találták bűnösnek zaklatásban, a Scotland Yard a szexuális bűnözők listáján
tartotta nyilván. Első' alkalommal azért került börtönbe, mert megerőszakolt egy
tizenkét éves fiút, aki a szomszédságában lakott, és szintén lemezeket gyűjtött, így
ismerkedtek össze. Az eset Wapshotték házában történt, és amikor az anyja értesült a
fia tettéről, idegösszeomlást kapott. A média, különösen a bulvársajtó még jobban
felfújta a történteket, és a magasabb társadalmi osztályból származó Wapshottot igazi
vadállatnak állította be. A vizsgálat során az is kiderült, hogy rendszeresen adott bőséges
juttatásokat fiúknak és fiatal férfiaknak különböző szexuális szolgáltatásokért.
Mire letöltötte a büntetését, az anyja meghalt. Ő eladta a házat, és egy másik
kerületbe költözött. Néhány évvel később újra címlapra került, amikor két tizenéves fiú
azt állította, Wapshott pénzt adott nekik, hogy vetkőzzenek le a lakásán. Ismét nemi
erőszakkal vádolták. Amikor az esetre fény derült, Wapshott éppen a németországi
Baden Badenben nyaralt, és a Brenner-szállóban tartóztatták le.
A vádat nem sikerült bizonyítani. Wapshott Thaiföldre költözött, de megtartotta brit
állampolgárságát, és lemezgyűjteményét is Angliában hagyta, ahová gyűjtőútjai során
gyakran hazatért. Ekkor kezdte el a Wapshott nevet használni, amely az anyja családneve
volt. Őt valójában Henry Wilsonnak hívták. Kivándorlása után nem került többé
összeütközésbe a törvénnyel, de hogy Thaiföldön pontosan mit csinált, az soha nem
derült ki.
- Tényleg nem meglepő, hogy nem akart nagy hírverést csapni - ismerte el Erlendur,
amikor Sigurdur Óli befejezte.
- Nem kicsit perverz - mondta Sigurdur Óli. - El tudom képzelni, miért pont Thaiföldre
ment.
- Keresi most valamiért a Scotland Yard?
- Nem, sőt, szerintem örülni fognak, ha megszabadulnak tőle.
Visszamentek a földszintre, és beültek a bárba. A büfé svédasztala
dugig volt rakva. Körülötte nyüzsögtek a boldog és zajos turisták, akik rózsás arcukkal és
hagyományos izlandi pulóvereikben mindennek örültek, ami a szemük elé került.
- Találtál már bankszámlát Gudlaugur nevén? - kérdezte Erlendur. Rágyújtott,
körülnézett, és azt vette észre, hogy az egész bárban egyedül ő dohányzik.
- Annak még nem néztem utána - felelte Sigurdur Óli, és belekortyolt a sörébe.
Belépett Elínborg. Sigurdur Óli odaintette az asztalhoz. Elínborg bólintott,
odaverekedte magát a bárpulthoz, rendelt egy korsó sört, majd leült melléjük. Sigurdur
Óli neki is összefoglalta Wapshott aktáját, mire Elínborg elvigyorodott.
- Annyira tudtam, basszus!
- Mit?
- Hogy ez az érdeklődés a kóristafiúk iránt szexuális alapú. És persze a Gudlaugur iránti
is.
- Gondolod, játszadoztak egyet odalent? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Lehet, hogy Gudlaugurt kényszerítették - szólt közbe Erlendur. - Elvégre valakinél
volt ott egy kés is.
- Hát, jobban is el tudnám tölteni a karácsonyt, mint hogy ezt bogozgassam - sóhajtott
fel Elínborg.
 - Nem tesz túl jót az étvágynak, az biztos - bólintott Erlendur, és kiitta a Chartreuse-ét.
Szeretett volna még egyet. Az órájára nézett. Ha az irodájában ülne, már lejárt volna a
munkaideje. A bár forgalma most elcsitult egy kissé. Odahívta a pincért.
- Akkor legalább ketten voltak ott Gudlaugurön kívül, mert térden állva nem lehet
fenyegetni valakit - jegyezte meg Sigurdur Óli, és Elínborgra pillantott, tartva attól, hogy
kicsit túl messzire ment.
- Egyre jobb - mondta Elínborg.
- Hát ezek után nem nagyon fog ízleni a karácsonyi süti - tette hozzá Erlendur.
- De akkor is, miért szúrták le? - gondolkozott tovább Sigurdur Óli. - Nem is csak
leszúrták, összevissza szurkálták. Mintha a gyilkos teljesen magánkívül lett volna. Ha
Wapshott támadott először, Gudlaugurnek valamit tennie vagy mondania kellett, amitől
bekattant az a kis perverz.
Erlendur rendelni szeretett volna, de a többiek nem kértek semmit, csak az órájukat
bámulták - nagyon közeledett már a karácsony.
- Szerintem volt ott egy nője -jelentette ki Sigurdur Óli.
- A laborosok megmérték a kortizolszintet az óvszeren talált nyálban - válaszolta
Erlendur. - Ha volt is vele nő, már eltűnt, mire a gyilkos odaért.
- Tudod, abból ítélve, ahogy rátaláltunk, én ebben nem volnék olyan biztos -
ellenkezett Elínborg.
- Mindenesetre bárki volt vele, nem kényszerítették semmire - mondta Erlendur. - Azt
hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Ha találtak volna kortizolt a nyálban, az utalhatna
feszültségre vagy izgalomra.
- Tehát kurva volt - szögezte le Sigurdur Óli. - És csak tette a dolgát.
- Nem beszélhetnénk valami kellemesebb dologról? - nyűgösködött Elínborg.
- Azt is hallottam, hogy az alkalmazottak rendszeresen lopnak itt, és a mi Télapónk
tudott erről - mondta Erlendur.
- És ezért ölték meg? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Nem tudom. Folyhat itt suttyomban némi prostitúció is, amiben az igazgató is benne
van. Ennek még nem jártam utána bővebben, de jó lenne megvizsgálni.
- Megkötözték Gudlaugurt? - kérdezte Elínborg.
- Az alapján, ahogy megtaláltuk, nem zárhatjuk ki - mondta Sigurdur Óli.
- A te embereddel mi van? - érdeklődött Erlendur.
- Fapofával ülte végig az egész tárgyalást - felelte Elínborg, és
belekortyolt a sörébe.
- A kissrác még mindig nem vallott ellene, ugye? - kérdezte Sigurdur Óli, aki szintén
ismerte az ügyet.
- Hallgat szegény gyerek, mint a sír - válaszolta Elínborg. -A rohadék meg nem tágít a
vallomásától. Kerek-perec letagadja, hogy megütötte volna. Ráadásul az ügyvédei is jók.
- Szóval visszakapja a gyereket?
- Még az is előfordulhat.
- És a fiú is vissza szeretne menni hozzá? - kérdezte Erlendur.
- Ez a legdurvább az egészben - mondta Elínborg. - Még mindig ragaszkodik az
apjához. Mintha úgy érezné, megérdemelte a verést.
Hallgattak.
 - Erlendur, tényleg itt akarod tölteni a karácsonyt? - szólalt meg aztán Elínborg. Volt a
hangjában valami szemrehányó.
- Nem, azt hiszem, hazamegyek - nyugtatta meg Erlendur. - Eva Linddel leszek, és
főzök egy jó kis füstölt bárányt.
- Hogy van? - kérdezte Elínborg.
- Megvan - mondta Erlendur. - Szerintem egész jól. - Látta, hogy tudják: hazudik.
Mindketten tudtak a lánya problémáiról, de nagyon ritkán említették meg. Látták rajta,
hogy nem szívesen beszél róluk, és nem faggatták a részletekről
- Holnap Szent Thorlak napja van - váltott témát Sigurdur Óli. - Kész van minden,
Elínborg?
- Semmi sincs még kész - sóhajtott a nő.
- A lemezgyűjtésen gondolkodtam - mondta Erlendur.
- És mit gondoltál róla? - kérdezte Elínborg.
- Ez is gyerekkorban kezdődik, nem? - tűnődött hangosan Erlendur. - Nem mintha
bármit tudnék róla. Sosem gyűjtöttem semmit. De nem gyerekkorban fejlődik ki az
ilyesmi? Akkor kezd az ember repülőmodelleket, színlapokat, lemezeket, na és persze
bélyegeket gyűjteni. A legtöbben kinőnek belőle, de van, aki egész életében csak
gyűjtögeti a lemezeit meg a könyveit.
- Hová akarsz kilyukadni?
- Az olyanokon járt az eszem, mint Wapshott. Persze nyilván nem mindegyik perverz,
de nem lehet, hogy ez a gyűjtőszenvedély valahogy az elveszett fiatalság utáni vágy
kifejeződése? Megfejelve azzal, hogy birtokolni akarnak valamit, ami másképp eltűnne az
életükből, így viszont sokáig megtarthatják. Nem arról szól ez az egész, hogy
megőrizzenek valamit a gyerekkorukból? Valami emléket, amit nem akarnak elveszíteni,
ezért fenntartják és gondozzák?
- Tehát Wapshott lemezgyűjtése meg a kóristafiúk iránti imádata valami nosztalgia? -
kérdezte Elínborg.
- És amikor a nosztalgia tárgya a maga hús-vér valójában megjelenik előtte, valami
elpattan benne - folytatta Sigurdur Óli. - Szembesül vele, hogy a kisfiúból középkorú férfi
lett. Ilyesmire gondolsz?
- Nem tudom.
Erlendur a turistákat nézegette a pultnál, és figyelmes lett egy ázsiai külsejű, de
amerikai kiejtésű férfira. Videokamerát tartott a kezében, és a barátait filmezte.
Erlendurnek hirtelen eszébe jutott, hogy hátha vannak a szállodában biztonsági
kamerák. Sem az igazgató, sem a főportás nem tett említést róluk. A többiekre nézett.
- Megkérdeztétek már, vannak-e itt biztonsági kamerák? Azok egymásra meredtek.
- Nem neked kellett volna? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Elfelejtettem - vallotta be Elínborg. - A karácsony, meg minden. Kiment a fejemből.
A főportás a fejét rázta. Azt mondta, a szállodában szigorú elvek uralkodnak ezzel
kapcsolatban. Az épületben sehol sem voltak kamerák, sem az aulában, sem a liftekben,
sem a folyosókon, sem a szobákban. Főleg a szobákban nem, természetesen.
- Akkor egy vendégünk sem volna - fejezte be.
- Igen, én is így láttam - mondta csalódottan Erlendur. Egy pillanatra felcsillant előtte a
remény, hogy sikerült rögzíteni valamit, ami nem vág egybe a vallomásokkal, valami
szokatlant, ami ellentmond annak, amit eddig felderítettek. Elfordult a pulttól, és már
indult volna vissza a bárba, amikor a főportás utánaszólt.
- A déli szárnyon, a másik oldalon van pár ajándékbolt, és mellettük egy bank,
ahonnan át lehet jönni a szállodába. Van, aki ott jár be. Nekik egész biztosan vannak
kameráik, bár nem hiszem, hogy mutatnának valakit az ügyfeleken kívül.
Erlendur már korábban is látta a boltokat és a bankot. Odament, de a bank zárva volt.
Felnézett, és észrevette a kamera szinte láthatatlan lencséjét. Odabent nem volt senki. Jó
hangosan bezörgetett az üvegajtón, de semmi sem történt. Végül elővette a telefonját, és
szólt az illetékeseknek, hogy akár a föld alól is, de kerítsék elő a fiókvezetőt.
Amíg várt, a bolt kirakatában elképesztő áron kínált emléktárgyakat nézegette:
tányérokat a Gullfoss és a Geysir képével, Thor szobrocskáját a kalapácsával, rókaprém
kulcstartókat, posztereket az Izland környékén élő bálnafajokról, és egy fókabőr dzsekit,
amely egyhavi fizetésébe került. Szeretett volna hazavinni valami emléket ebből a
nemlétező turista-Izlandból, de minden túlságosan drága volt.
A bankfiók vezetője, egy negyvenes hölgy éppen a cég karácsonyi ünnepségére indult
volna, és egyáltalán nem örült, hogy megzavarták. Azt hitte, rablás történt. Két rendőr
bekopogott hozzá, és felkérték, hogy menjen velük, anélkül hogy megmondták volna,
miért. Elkerekedett szemmel bámult Erlendurre, amikor kiderült, hogy a biztonsági
kamera felvételéről van szó. Elszívott cigarettája parazsáról rágyújtott egy újra. Erlendur
azon tűnődött, mikor találkozott utoljára ilyen erős dohányossal.
- Nem várhat ez reggelig? - kérdezte olyan hidegen, hogy Erlendur hallotta a szavaiból
potyogó jégszilánkok csörrenését, és arra gondolt, hogy nem szeretne pénzzel tartozni
ennek a nőnek.
- Ez az izé meg fogja ölni - mutatott a cigarettára.
- De még nem ölt meg. Elmondaná végre, miért rángattak ide?
- A szállodában történt gyilkosság miatt.
- És? - A nőt szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekelte a gyilkosság.
- Szeretnénk kicsit felturbózni a nyomozást - próbált viccelni Erlendur, de a nőt nem
hatotta meg.
- Mit majomkodnak annyit... - morogta, és berendelte Erlendurt a bankba. A két
rendőr kint maradt, nem kis megkönnyebbülésükre, mert a nő idefelé jövet mindennek
elmondta már őket. Most a személyzeti bejárathoz lépett, beütött egy kódot, majd
ráparancsolt Erlendurre, hogy igyekezzen.
Az irodában négy képernyőn látszott a bankfiók belseje. Mindkét pénztárban, a
váróban és a bejárat fölött is volt egy-egy kamera. A nő elmagyarázta, hogy a kamerák
éjjel-nappal működnek, és a felvételeket három hétig őrzik meg. A videók a bank kicsiny
alagsorában voltak. A nő, aki már a harmadik cigarettánál tartott, levezette Erlendurt, és
megmutatta neki a dátum és a kamera helye szerint gondosan felcímkézett kazettákat.
- Mindennap lejön a bankból egy biztonsági őr - magyarázta. - Ők foglalkoznak ezzel. Én
nem tudom, hogyan kell kezelni, és magától is azt kérném, hogy ne piszkáljon semmit,
ami nem magára tartozik.
- Köszönöm - mondta alázatosan Erlendur. - A gyilkosság napjával kezdeném.
- Parancsoljon - dobta a padlóra a csikket a nő, és nagy műgonddal eltaposta.
Erlendur megtalálta a megfelelő dátummal és Bejárat felirattal ellátott kazettát, majd
betette a videóba, amely egy kis televízióhoz volt kötve. Úgy gondolta, a pénztári
kamerák felvételeire nem lesz szükség. A nő arany karórájára pillantott.
- Minden kazetta huszonnégy órányi felvételt tartalmaz - mondta, némi ijedtséggel a
hangjában.
- Munka közben hogyan oldja meg? - kérdezte Erlendur.
- Mit hogyan oldok meg?
- A dohányzást.
- Mi köze hozzá?
- Semmi, semmi - felelte gyorsan Erlendur.
- Figyeljen, nem vihetne el azt a kazettát? Már réges-régen ott kéne lennem valahol,
meg egyébként sem szívesen üldögélnék itt, amíg végez az egésszel.
- Persze, igaza van - mondta Erlendur, és a többi kazettára pillantott. - Elvinném a
gyilkosság előtti két hét felvételeit is. Az tizennégy kazetta.
- Tudják már, ki a gyilkos?
- Még nem.
- Emlékszem rá. Mármint arra az ajtónállóra. Hét éve vezetem ezt a fiókot - tette
hozzá a no' magyarázatképpen. - Rendes pasasnak tűnt.
- Szokott vele beszélgetni?
- Soha egy szót sem.
- Az ügyfelük volt?
- Nem, nem volt nálunk számlája. Legalábbis nem tudok róla, hogy lett volna. Sosem
láttam itt. Miért, volt pénze egyáltalán?
Erlendur a szobájába vitte a kazettákat, és kért egy videót meg egy tévét. Elkezdte
nézni az első felvételt, amikor megszólalt a telefonja. Sigurdur Óli kereste.
- Vádat kell emelnünk, vagy elengednünk - mondta. - Nem tudunk ellene felhozni
semmit.
- Panaszkodik?
- Meg se mukkan.
- Ügyvédet kért már?
- Nem.
- Vádoljátok meg gyerekpornó birtoklásával.
- Mivel?
- Az van a szobájában lévő videokazettákon. Illegális a birtoklása. Az egyik alkalmazott
látta is, hogy azt a mocskot nézte. Úgyhogy egyelőre bent tartjuk. Nem szeretném, ha
visszamenne Thai
földre. Előbb megvizsgáljuk, igaz-e, hogy a városban volt, amikor Gudlaugurt megölték.
Aszalódjon egy kicsit odabent, aztán majd meglátjuk.
 21. fejezet
Erlendur majdnem reggelig nézte a kazettákat.
Rájött, hogy jobb, ha előretekeri a felvételt, amikor nem jön be a bankba senki. Ahogy
számította, a forgalom reggel kilenc és délután négy óra között volt a legnagyobb,
azután megcsappant, majd még jobban leült hat után, amikor az ajándékboltok is
bezártak. A bejárati ajtó éjjel-nappal nyitva volt, mert a bankban pénzkiadó automata is
állt, de az éjszaka közepén nem sokan használták.
A gyilkosság napján nem látott semmi említésre méltót. Az aulába tartók arca tisztán
kivehető volt, de nem ismerte fel egyiküket sem. Amikor az éjjeli részeket előretekerte,
időnként berobbant egy-egy alak, megállt az automatánál, majd távozott. Magába a
szállodába alig ment valaki. Ókét alaposan megvizsgálta, de sehogy sem tudta összekötni
Gudlaugurrel.
A szálloda személyzete is ezt a bejáratot használta. Látta elsuhanni a főportást, a kövér
igazgatót, majd Öspöt, és az jutott eszébe, menynyire megkönnyebbülhet a lány, amikor
végre kilép innen. Egyszer meglátta Gudlaugurt is, ahogy átjön az aulán. Megállította a
felvételt. Ez három nappal a gyilkosság előtt történt. Gudlaugur egyedül sétált el a
kamera előtt, benézett a bankba, odapillantott az ajándékboltok kirakatára is, majd
visszament a szállodába. Erlendur visszatekerte a kazettát, újra megnézte, majd
harmadszor és negyedszer is. Amikor Gudlaugur belépett a bankba, megállította, és
nézte a képernyőre fagyott arcot. Ott állt előtte a kis kóristanú. A férfi, akinek valaha
könnyfakasztóan szép hangja volt. A fiú, akinek éneke arra kényszerítette Erlendurt,
hogy leggyötrelmesebb emlékeit élje újra.
Kopogtak. Erlendur kikapcsolta a videót, és beengedte Eva Lindet.
- Aludtál? - furakodott be Eva Lind a szobába. - Mik ezek a kazetták?
- A munkához kellenek.
- Megtudtál már valamit?
- Semmit a világon.
- Beszéltél Stínával?
- Kiaza Stína?
- Tudod, akit mondtam neked. Te kérdezted, vannak-e kurvák a szállodában!
- Ja, nem, még nem. De mit akarok mondani, nem ismersz te egy Ösp nevű, korodbeli
lányt, aki itt dolgozik? Elég hasonló az életfelfogásotok.
- Vagyis? - Eva Lind megkínálta cigarettával, tüzet adott neki, és ledobta magát az
ágyra. Erlendur leült az asztalhoz, és bámult kifelé a szénfekete éjszakába. Két nap
múlva karácsony, gondolta. Akkor minden olyan lesz, mint régen.
- Elég negatív - mondta.
- Tényleg úgy gondolod? - kérdezte Eva Lind. Erlendur nem válaszolt. Eva Lind dühösen
eregette a füstöt az orrán.
- Te bezzeg az életöröm mintaképe vagy, mi?
Erlendur csak mosolygott.
- Nem ismerek semmilyen Öspöt - mondta Eva Lind. - Miért, mi köze az ügyhöz?
- Semmi. Legalábbis azt hiszem. Ő találta meg a hullát, és elmondott egy-két dolgot
arról, hogy mi folyik itt. Okos lány. Túlélő típus. Meg olyan megmondós. Szóval rád
emlékeztet.
 - Nem tudom, ki az - mondta Eva Lind. Aztán csak nézett maga elé, és sokáig nem szólt
semmit. Néha nem tudtak mit mondani egymásnak. Néha veszekedtek. De sosem
beszéltek feleslegesen. Nem tárgyalták ki az időjárást, az árakat, a politikát, a sporthíreket, a
divatot, semmi ilyesmit, mert ezt mindketten üres locsogásnak tartották. Csak ők ketten, a
múltjuk és a jelenük, a család, amely sosem volt igazán család, mert Erlendur otthagyta
őket, Eva Lind és az öccse, Sindri Snaer tragédiái és anyjuk utálata Erlendur iránt - ez volt
minden témájuk.
- Mit kérsz karácsonyra? - törte meg a csendet hirtelen Erlendur.
- Karácsonyra?
- Igen.
- Semmit.
- Ugyan, csak szeretnél valamit!
- Te mit kaptál karácsonyra kiskorodban?
Erlendur próbált visszaemlékezni. Semmi nem jutott az eszébe, csak egy pár egyujjas
kesztyű.
- Apróságokat.
- Mindig úgy gondoltam, hogy anya szebb ajándékot ad Sindri Snaernek, mint nekem -
mesélte Eva Lind. - Aztán végül egyáltalán nem adott nekem semmit. Azt mondta,
eladom az ajándékot anyagért. Egyszer kaptam tőle egy gyűrűt, azt tényleg eladtam. A te
öcséd szebb ajándékot kapott, mint te?
Erlendur érezte, hogy a lánya óvatosan tapogatózik. Általában rögtön a tárgyra tért,
olyan nyíltan, hogy néha még meg is hökkent rajta. Ritkán volt ilyen tapintatos.
Amikor vetélése után kómában volt, az orvos azt ajánlotta Erlendurnek, hogy legyen
vele minél többet, és beszéljen hozzá. Ekkor mesélt neki az öccse eltűnéséről, és arról,
hogy ő miként menekült meg. Amikor Eva Lind magához tért, és hozzáköltözött,
megkérdezte tőle, emlékszik-e a történetre, de egyetlen szót sem tudott felidézni
belőle. Viszont egyre kíváncsibb lett, és Erlendurnek újra el kellett mondania a
történetet, amelyet még soha senkinek nem mondott el, és amelyet rajta kívül nem
ismert senki. Korábban sosem beszélt neki a múltjáról, és Eva Lind, aki soha nem
kérdezte, úgy érezte, kissé közelebb került az apjához, egy gondolattal jobban ismerte,
bár még messze nem teljesen. Egy-egy rosszul irányzott kérdés azonban még mindig
feldühítette és az apja ellen fordította, főleg ez jellemezte kapcsolatukat. A válások
gyakoriak, ezt tudta. A házaspárok elválnak, és vannak válások, melyek rosszabbak
másoknál. Mindezzel tisztában volt. De azt sehogy sem tudta elfogadni, hogy Erlendur a
gyerekeit is otthagyta. Hogy nem törődött velük. Hogy tudomást sem vett róluk, amíg
Eva Lind maga nem kezdte keresni, és bukkant rá egy sötét panelházban. De hiába
beszélgettek annyit az apjával, eddig még nem kapott választ ezekre a kérdésekre.
- Szebb ajándékot? Nem, mindig ugyanazt kaptuk. Gyertyákat, pár üdvözlőlapot, azt
hiszem, van egy ilyen karácsonyi dal is. Persze szerettünk volna mást is, de hát
szegények voltunk. Mint akkoriban mindenki.
- És miután meghalt az öcséd? Erlendur nem válaszolt.
- Erlendur!
- Eltűnt vele a karácsony is - felelte végül.
Öccse halála után nem ünnepelték meg a Megváltó születését. Eltűnése után több
mint egy hónappal nem volt öröm a házban, sem ajándékok, sem látogatók. Erlendur
anyjának családja korábban mindig ellátogatott hozzájuk, és együtt énekelték a
karácsonyi dalokat. Összehúzták magukat a kis házban, meleget és fényt sugározva. De az
anyja nem fogadott többé látogatókat karácsonykor. Apja mély depresszióba esett, és
legtöbbször fel sem kelt az ágyból. A fia keresésére sem indult el, mintha tudta volna, hogy
hiábavaló, hogy kudarcot vallott; sem ő, sem más nem tehetett semmit a fiáért, és ez
egyedül az ő hibája volt.
Az anyja viszont egy pillanatra sem pihent meg. Gondoskodott róla, hogy Erlendurt
megfelelően ápolják, segítséget hívott, és maga is részt vett a keresésben. Ó jött vissza
utoljára, holtfáradtan a mocsárból, amikor leszállt a sötétség, és reménytelenné vált a
kutatás; majd amikor megvirradt, ő volt az első, aki visszament. Akkor is fáradhatatlanul
kereste a fiát, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy már halott. Csak akkor adta fel, amikor
végképp beállt a tél, és a mély hó, a veszélyes időjárás miatt képtelen volt folytatni.
Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a fiú a vadonba veszett, és még azzal is meg kell
várnia a tavaszt, hogy földi maradványait megkeresse. Minden reggel a hegyeket
bámulta, és néha halkan egy átkot mormolt: „Egyenek meg a trollok téged, aki elvetted
a fiamat!"
A tudat, hogy öccse holtteste odakint fent hever valahol, olyan elviselhetetlen volt
Erlendur számára, hogy rémálmokat okozott, amelyekből sikoltozva és zokogva ébredt.
Almában hóviharral viaskodott, kis hátát a szélnek vetve, oldalán a halállal.
Nem értette, hogyan ülhet az apja tétlenül, miközben a többiek fáradoznak. A bánat
teljesen összetörte, élőhalottá változtatta, holott addig erős és életvidám ember volt.
Fia elvesztése lassan kiszívta belőle az erőt, és az soha nem tért vissza belé.
Később, amikor mindennek vége volt már, a szülei először és utoljára összevesztek
azon, ami történt. Erlendur akkor tudta meg: az anyja nem akarta, hogy az apja aznap
felmenjen a lápra, de ő nem hallgatott rá. „Akkor legalább a fiúkat ne vidd magaddal!" -
kérte az asszony, de azt is hiába.
És attól kezdve a karácsony soha többé nem volt olyan, mint régen. A szülei lassan
kibékültek. Az anyja sosem emlegette fel, hogy ő szólt előre, de az apja önfejűségből nem
figyelt oda. Mert úgy érezte, hogy a felesége beleüti az orrát az ő dolgába. Úgy
döntöttek, inkább nem is beszélnek arról, ami köztük történt, nehogy a csend megtörése
őket is elszakítsa egymástól. És ebben a csendben Erlendurt lassan emésztette a
bűntudat, hogy ő volt az, aki visszajött.
- Mitől van itt ilyen hideg? - húzta magán szorosabbra a kabátot Eva Lind.
- Nem működik a radiátor - mondta Erlendur. - Veled mi van?
- Semmi. Anyának pasija van. Valami táncklubban találkoztak. Ekkora tahót még nem láttál.
Felfésüli a haját, magas gallérú ingeket hord, és így csettintget az ujjával, amikor valami régi
szar megy a rádióban.
Erlendur mosolygott. Eva Lind akkor volt a leggonoszabb, amikor anyja „pasijait" írta
le, akik évről évre egyre szánalmasabbnak látszottak.
- Próbálok visszaemlékezni, milyen voltam nyolcévesen - mondta hosszú hallgatás után
Eva Lind. - De csak a szülinapom jut az eszembe. Még a buli sem, csak az a nap.
Emlékszem, hogy ott álltam a házunk előtt a parkolóban, és tudtam, hogy ma van a
nyolcadik születésnapom. Ez a tök lényegtelen dolog maradt csak meg. Annyi, hogy az a
nap a szülinapom, és hogy nyolcéves vagyok. - Erlendurre nézett. - Azt mondtad,
nyolcéves volt, amikor meghalt.
- Nyáron volt a születésnapja - bólintott Erlendur.
- És soha nem találták meg?
- Nem tudok róla.
- Még mindig fent van a hegyekben?
- Igen.
-A csontváza?
- Igen.
- Nyolcéves...
- Igen.
- A te hibád volt?
- Tízéves voltam.
- Jó, de...
- Senki nem tehetett róla.
- De biztos eszedbe...
- Hová próbálsz kilyukadni, Eva Lind? Mit akarsz tudni?
- Miért nem kerestél meg engem és Sindri Snaert, miután elmentél? - kérdezte Eva
Lind. - Miért nem akartál velünk lenni?
- Eva...
- Nem értünk neked annyit, igaz?
Erlendur csöndben bámult kifelé az ablakon. Újra elkezdődött a havazás.
- Párhuzamot akarsz vonni? - kérdezte végül.
- Soha nem magyaráztad meg. Csak eszembe jutott...
- Hogy az öcsém miatt? Azért, ahogy meghalt?
- Nem tudom - mondta Eva Lind. - Egyáltalán nem tudok rólad semmit. Alig pár éve
találkoztunk először, és akkor is én kerestelek meg. Az a dolog az öcséddel az egyetlen,
amit tudok rólad, azon kívül, hogy rendőr vagy. És soha nem voltam képes megérteni,
hogyan hagyhattál el engem és Sindri Snaert. A gyerekeidet!
- Anyátokra hagytam a döntést. Talán keményebben kellett volna harcolnom a
láthatásért, de...
- De nem érdekelt - fejezte be a mondatot Eva Lind.
- Ez nem igaz.
- Dehogynem. Miért nem törődtél a gyerekeiddel, ahogy kellett volna?
Erlendur szótlanul bámulta a padlót. Eva Lind elnyomta a harmadik cigarettáját. Aztán
felkelt, és az ajtóhoz lépett.
- Stína holnap ebédidőben itt lesz a szállodában - fordult vissza. - Megismered majd az
új cicijéről.
- Kösz, hogy szóltál neki.
- Nincs mit.
Eva Lind ott maradt az ajtóban.
- Mit szeretnél? - kérdezte Erlendur.
- Nem tudom.
- Úgy értem, karácsonyra.
 Eva Lind hosszan nézte az apját.
- Szeretném visszakapni a kisbabámat - mondta, és halkan becsukta maga mögött az
ajtót.
Erlendur mélyet sóhajtott, és még sokáig ült az ágyon, majd visszament felvételeket
nézni. Karácsonyi bevasárlókörúton lévő emberek mászkáltak a kamera előtt, és
különböző táskákat meg csomagokat cipeltek.
A Gudlaugur halála előtti ötödik napot nézte éppen, amikor meglátta. Először észre
sem vette, de aztán valami bevillant neki, és visszatekerte a kazettát. Nem az arcot
ismerte fel, hanem a tartást, azt a dölyfös, büszke járást. Elindította a felvételt, és tisztán
látta, ahogy besétál a szállodába. Körülbelül fél órával később újra megjelent, és a
bankon át elhagyta a szállodát, nem nézve se jobbra, se balra. Erlendur fölkelt, és
meredten nézte a képernyőt.
Gudlaugur nővére volt az.
Aki évtizedek óta nem látta az öccsét.
 ÖTÖDIK NAP
22. fejezet
Másnap késő reggel Erlendur valami zajra ébredt. Nagyon nehezen sikerült hajnaltájt
álomba merülnie, és most először nem is értette, mi ez a szörnyű ricsaj. Éjszaka egész
halom felvételt nézett végig, de csak azon az egy napon látta Gudlaugur nővérét. Nem
hitte, hogy pusztán véletlen egybeesés az, hogy idejött. Nem lehetett itt más dolga, mint
hogy találkozzon az öccsével, akit saját bevallása szerint több évtizede nem is látott.
Erlendur felderített egy hazugságot, és tudta, hogy egy nyomozó számára nincs is
ennél értékesebb.
A zaj csak nem maradt abba, és Erlendur lassan rájött, hogy a telefon csörög. Felvette.
Az igazgató hívta.
- Jöjjön le a konyhába! - mondta. - Van itt valaki, akivel beszélnie kell.
- Kicsoda?
- Egy fiú, aki beteg volt, és hazament aznap, amikor Gudlaugurt megölték. Jöjjön le.
Erlendur fölkelt. Még mindig az előző napi ruhája volt rajta. Kiment a fürdőszobába, és a
tükörben szemügyre vette többnapos borostáját, amelyhez ha hozzáért, olyan hangot
adott, mintha smirglivel dörzsölne egy fatörzset. Sűrű és erős szakálla volt, mint az
apjának.
Mielőtt lement volna, még felhívta Sigurdur Ólit, és Elínborggal együtt elküldte
Hafnarfjördurbe, hogy hozzák be Gudlaugur nővérét kihallgatásra. Azt mondta, még
aznap beszélni akar vele, de azt már nem közölte vele, hogy miért. Látni akarta a nő
arcát, amikor a szemébe mondja, hogy rájött a hazugságra.
Amikor belépett a konyhába, meglátta az igazgatót és mellette egy rendkívül sovány,
huszonéves fiatalembert. Eltűnődött, hátha csak az igazgató méretei zavarják meg a
szemét. Mellette mindenki soványnak látszott.
- Na végre - mondta az igazgató. - Lassan olyan lesz, mintha átvettem volna magától az
ügyet. Még a tanúkat is én szedem össze.
Az alkalmazottjára nézett.
- Na, mondd el neki.
És a fiatalember elmondta. A részletes történet azzal kezdődött, hogy aznap, amikor
Gudlaugurt megtalálták, 6 déltájban rosszul lett. Éppen csak sikerült elérnie egy konyhai
szemeteszsákot, hogy abba hányjon. (Itt félénken az igazgatóra nézett.) Hazaengedték,
mert nagy fájdalmai voltak, és belázasodott. Egyedül élt, és nem hallgatta a híreket,
úgyhogy senkinek nem mondta el, amit tudott, egészen addig, amíg ma reggel be nem
jött dolgozni, és nem értesült Gudlaugur haláláról. Megdöbbentette, amit hallott, és bár
nem ismerte jól az ajtónállót, gyakran beszélgetett vele, néha még le is ment hozzá a
szobájába, és...
- Jó, jó, jó, Denni, ez most minket nem érdekel! - szakította félbe az igazgató. - A
lényeget mondd!
- Mielőtt még elmentem volna, Gulli bejött a konyhába, és kért egy kést.
- Egy kést? - ismételte Erlendur.
- Azt. Először ollót akart, de azt nem találtam.
- Nem mondta, hogy mihez kell?
- Azt mondta, a Télapó-jelmezhez.
 - Ahhoz miért?
- Részleteket nem mondott, csak azt, hogy pár öltést akar kiszedni.
- Visszahozta a kést?
- Amíg én itt voltam, nem. Aztán dél körül elmentem.
- Milyen kés volt?
- Azt mondta, jó éles kell.
- Ugyanilyen volt, mint ez - szólt közbe az igazgató, és az egyik fiókból elővett egy
fanyelű, recézett pengéjű steakkést. - Ezek a kések úgy viszik a steaket, mint a vajat.
Egyébként kóstolta már? Mennyei.
Erlendur elvette a kést, megvizsgálta, és elgondolta, hogy talán maga Gudlaugur
szolgáltatta gyilkosának a fegyvert. Abban sem volt biztos, hogy a történet az
eltávolítandó öltésekről nem csak mese. Vajon Gudlaugur várt valakit, és úgy érezte,
jobb, ha késsel fogadja, vagy a kés tényleg csak a jelmez javításához kellett, és váratlanul
érte a támadás, miközben volt nála valaki? Ha így volt, akkor a támadó fegyvertelenül
ment be Gudlaugur szobájába, vagyis nem azzal a szándékkal, hogy megölje.
- Szükségem van erre a késre - mondta. - Meg kell vizsgálnunk, hogy beleillik-e a
sebekbe. Rendben van?
Az igazgató bólintott.
- Nem az angol volt? - kérdezte. - Van más gyanúsított is?
- Válthatnék egy-két szót Dennivel?
Az igazgató ismét bólintott, és csak állt ott. Aztán leesett neki a tantusz, és sértett
pillantást vetett Erlendurre. Hozzászokott, hogy ő áll a figyelem középpontjában.
Gyorsan magyarázott valamit a rengeteg elintéznivalóról, majd elpárolgott. Denni
fellélegzett, amikor a főnöke eltűnt, de megkönnyebbülése rövid életűnek bizonyult.
- Maga szúrta le Gudlaugurt? - kérdezte Erlendur. Denni úgy nézett rá, mintha a
halálos ítéletét mondta volna ki.
- Nem... - rebegte, mintha maga sem volna egészen biztos benne. A következő' kérdés
még jobban elbizonytalanította.
- Szokott dohányt rágni?
- Dohányt? Nem, de miért...
- Vettek magától mintát?
- Mit?
- Használ óvszert?
- Milyen óvszert? - Denni végképp összezavarodott.
- Van barátnője?
- Barátnőm?
- Akit nem szeretne, ha teherbe esne.
- Nincs barátnőm - mondta Denni hosszú hallgatás után, érezhető sajnálkozással a
hangjában. - Miért kérdezget tőlem ilyeneket?
- Azzal maga ne foglalkozzon - mondta Erlendur. - Maga ismerte Gudlaugurt. Milyen
ember volt?
- Jó fej.
Denni elmesélte, hogy Gudlaugur jól érezte magát a szállodában, nem akart elmenni
innen, sőt, egyenesen félt kiköltözni, miután elbocsátották. A szálloda összes
szolgáltatását használta, és ő volt az egyetlen alkalmazott, akitől ezt évekig eltűrték.
Olcsón étkezett, a szálloda mosodájába hordta a szennyesét, és soha egy fillért nem
fizetett a szobájáért. A leépítés nagyon rosszul jött neki, de azt mondta, ha beosztással
ér, meg tudja oldani, hogy soha többet ne kelljen dolgoznia.
- Hogyan akarta megoldani? - kérdezte Erlendur.
Denni széttárta a karját.
- Nem tudom. Néha olyan titokzatos volt. Mondott pár dolgot, amit nem értettem.
- Például?
- Nem is tudom, valamit a zenéről. Néha. De csak amikor ivott. Általában normális
volt.
- Sokat ivott?
- Nem. Csak hétvégén. Soha egy napot nem hiányzott. Soha. Erre nagyon büszke volt,
pedig azért ez nem egy csúcsmeló. Mármint ajtónállónak lenni.
- Mit mondott a zenéről?
- Imádta a szép zenét. De hogy pontosan mit mondott, arra már nem emlékszem.
- Van valami ötlete, miért állított olyat, hogy nem kell többet dolgoznia?
- Úgy tűnt, van félretett pénze. Meg hát sosem fizetett semmiért. Gondolom, jó sokat
megtakarított. Szerintem így értette.
Erlendur elhatározta, emlékezteti Sigurdur Ólit, hogy nyomozza le Gudlaugur
bankszámláját. Otthagyta Dennit, hadd rágódjon a bagón, az óvszeren meg a barátnőn.
Az aulában arra lett figyelmes, hogy egy fiatal nő a főportással veszekszik, aki
szemlátomást ki akarta dobni a szállodából, de a nő nem hagyta magát. Azt gondolta, ez
lehet az a nő, akivel a főportas azt a bizonyos éjszakát töltötte. Már indult volna tovább,
amikor a nő odaszólt neki.
- Maga az a zsernyák?
- Takarodj már innen! - kiáltott rá a főportas szokatlanul durván.
- Maga pont olyan, amilyennek Eva Lind leírta - lépett oda a nő Erlendurhöz. - Stína
vagyok. Eva Lind azt mondta, beszéljek magával.
Leültek a bárban, és Erlendur rendelt két kávét. Megpróbálta nem bámulni a nő
mellét, de esélye sem volt. Életében nem látott még ekkora kebleket ilyen vékony és
törékeny testen. A nő bokáig érő, krémszínű, prémgalléros kabátot viselt, amit egy
székre terített, felfedve a testhezálló, vörös felsőt, amely alig takarta a hasát, és a fekete
trapéznadrágot, amely viszont a fenekét hagyta félig szabadon. Rengeteg sminket viselt,
sötétre rúzsozta az ajkát, és amikor elmosolyodott, elővillant tökéletes fogsora.
- Háromszázezer volt - mondta, és óvatosan megdörzsölte alul a jobb mellét, mintha
viszketne. - Vagy nem a cicimen mereng?
- Jól van?
- Csak a varratok - kacsintott Stína. - Nem szabad túl erősen vakarni. Óvatosnak kell
lenni.
- De mi...
- Új szilikon - magyarázta Stína. - Most csináltattam. Erlendur ügyelt rá, hogy ne
bámulja feltűnően.
- Honnan ismeri Eva Lindet? - kérdezte.
 - Szólt, hogy ezt fogja kérdezni, és azt mondta, válaszoljam azt, hogy nem akarja azt
maga tudni. És higgye el, igaza van. Azt is mondta, hogy maga segíthet nekem elintézni
egy kis ügyet, és akkor én is segítek magának, ha érti.
- Nem - mondta Erlendur. - Nem értem.
- Eva Lind azt mondta, fogja.
- Hazudott. Miről beszél? Mi lenne az a kis ügy?
Stína sóhajtott.
- Az egyik barátomat elkapták egy kis hasissal a keflavíki repülőtéren. Nem volt nála
sok, de pont elég ahhoz, hogy akár három évre lesitteljék. Azok a rohadékok úgy bánnak
vele, mint egy gyilkossal! Egy icipici kis haska miatt! Jó, volt még nála egy pár tabletta is.
De akkor, is három év? Három év! A pedofilok három hónapot kapnak, felfüggesztve! A
büdös kurva anyjukat!
Erlendur nem tudta, hogyan segíthetne. A nő úgy viselkedett, mint egy gyerek, fogalma
sem volt róla, milyen nehéz is boldogulni a világban.
- A terminálon kapták el? - kérdezte.
- Ott.
- Akkor nem tudok segíteni. És megmondom őszintén, hogy nem is nagyon akarok.
Szép kis társaságba keveredett. Drogcsempészet, prostitúció... Mi a baj egy becsületes
irodai munkával?
- Nem próbálná meg mégis? - kérlelte Stína. - Beszéljen valakivel! Az nem lehet, hogy
három évet kapjon!
- Csak hogy tisztázzuk - mondta Erlendur. - Maga prostituált?
- Prostituált... - Stína cigarettát vett elő a vállán lógó kis fekete retikülből. - Táncolok a
Márkiban. - Előrehajolt, és cinkosán Erlendur fülébe súgta: - De a másik melóban sokkal
több a pénz.
- Vannak kuncsaftjai a szállodában?
- Van egy pár.
- És itt is dolgozik?
- Sose dolgoztam itt.
- Úgy értem, itt szedi fel a kuncsaftot, vagy csak idejön vele?
- Ahogy jön. Egy ideje be sem engednek. Amióta az a dagadék kidobott.
- Miért dobta ki?
Stínának megint viszketni kezdett a melle alatt, és óvatosan megdörzsölte. Mosolyt
erőltetett az arcára, de láthatóan nem érezte valami jól magát.
- Ismerek egy lányt, akinek elszúrták a műtétjét - mondta. - Olyan a melle, mint két
üres szemeteszsák.
- Tényleg szükség van erre? - Erlendur nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze.
- Miért, nem tetszik? - kérdezett vissza Stína, és kidüllesztette a mellét, de közben
fájdalmas grimaszt vágott. - Megőrülök ezektől a varratoktól - nyögte.
- Hát, mindenesetre... nagy - ismerte el Erlendur.
- És vadiúj! - büszkélkedett Stína.
Erlendur látta, hogy az igazgató belép a bárba a főportással, és teljes fenségében
feléjük indul. Előbb óvatosan körülnézett, nincs-e valaki más is a bárban, majd
méterekről ráripakodott Stínára.
 - Kifelé! Takarodj innen! Ebben a pillanatban! Tűnés! Stína rápillantott a válla fölött,
majd vissza Erlendurre.
- Jesszus... - mormolta a szemét forgatva.
- Nem tűrjük itt a kurvákat! - ordította az igazgató, és megragadta a lányt, hogy
kihajítsa.
-Hagyjon békén - mondta nyugodtan Stína. - Beszélgetek az úrral.
- A mellére vigyázzon! - kiáltott fel Erlendur. Nem tudta, mi mást mondhatna. Az
igazgató értetlenül meredt rá. - Merthogy új – tette hozzá magyarázatképpen Erlendur.
Fölkelt, az igazgató elé állt, és megpróbálta félretolni, de nem sok sikerrel. Stína
amennyire tudta, próbálta védeni a melleit, a főportás pedig tisztes távolból figyelte az
eseményeket. Végül Erlendur segítségére sietett, és együttes erővel sikerült
elvonszolniuk az őrjöngő igazgatót.
- Minden... amit rólam mond... mocskos... hazugság! - zihálta az igazgató. Túl sok volt
neki az előbbi erőfeszítés. Ömlött róla a víz, és lihegve szedte a levegőt.
- Magáról nem mondott egy szót sem - igyekezett megnyugtatni Erlendur.
- Azonnal... tűnjön... el innen! - az igazgató leroskadt egy székre, elővette a
zsebkendőjét, és elkezdte felmosni az arcát.
- Higgadj már le, dagadék! - mondta Stína, majd Erlendurhöz fordult. - Ő is megkapja
ám a maga részét.
- Részét, miből? - Erlendur nem egészen értette a dolgot.
- Hát belőlünk, mindenkiből, aki itt dolgozik.
- De minek a részét?
- Hát a pénzből, amit kapunk.
- Nem igaz! - üvöltött az igazgató. - Takarodj innen, te mocskos ribanc!
- A végén már több mint a lóvé felét akarták a főpincérrel - folytatta Stína a melleit
rendezgetve. - És amikor nemet mondtam, azt felelte, húzzak innen, és meg ne lásson
többet.
- Hazudik! - vágta rá az igazgató, jóllehet, valamivel nyugodtabban. - Mindig kidobtam
őket! Megmondtam, hogy nem tűrjük a kurvákat!
- A főpincér? - villant Erlendur emlékezetébe a keskeny bajusz. Rósant, úgy rémlett, ez
a neve.
- Még hogy kidobott! - horkantott megvetően Stína. - Ő szokott hívni minket. Ha
megtudja, hogy valamelyik vendégnek lány kéne, vagy hogy sok pénze van, felhív
minket, és leültet a bárban. Azt mondja, ettől népszerűbb a hotel. Mindig van egy-két
külföldi üzletember, magányos öregek, konferenciák, ilyesmi. Ha például nagyobb üzleti
megbeszélés van, azonnal szól nekünk.
- Sokan dolgoznak itt? - kérdezte Erlendur.
- Páran alakítottunk egy kísérőszolgálatot - felelte Stína. - Tényleg első osztályú.
Úgy látszott, mintha Stína a foglalkozására volna a legbüszkébb a világon, leszámítva
talán az új melleit.
- Nincs itt semmilyen francos kísérőszolgálat! - Az igazgató kezdett újra normálisan
lélegezni. - Itt strichelnek, leszólítják a vendégeket, és szobára viszik őket! Az meg aztán
végképp nem igaz, hogy én szoktam szólni nekik! Te rohadt kis kurva!
Erlendur úgy érezte, nem tanácsos Stínával a bárban folytatni a beszélgetést, így hát
megkérte a őportást, hadd menjenek be az irodájába egy kicsit. Persze, tette hozzá,
bemehetnek a kapitányságra is beszélgetni. Az igazgató erre felhördült, és gyilkos
pillantást vetett Stínára. Erlendur kikísérte a lányt a bárból, át az irodába. Az igazgató ott
maradt. Tehetetlenül állt, mintha gyomorszájon vágták volna, aztán egy mozdulattal
elhessegette a főportást, amikor az mondani próbált neki valamit.
- Hazudik, Erlendur! - kiáltott a nyomozó után. - Minden szava hazugság!
Erlendur leült a főportás íróasztalához. Stína állva maradt, és rágyújtott, a legkevésbé
sem zavartatva magát attól, hogy a szálloda egész területén tilos a dohányzás, kivéve
talán a bárt.
- Ismerte a szálloda ajtónállóját? - kérdezte Erlendur. - Gudlaugurt.
- Rendes volt. Ő szedte be tőlünk a dagadék pénzét. Aztán megölték.
-Ő...
- Gondolja, hogy a dagadék volt az? A legszemetebb ember, akit ismerek. Tudja, miért
nem tehetem be a lábam ebbe a szaros hotelba?
- Nem.
- Hát, mert nemcsak pénzt akart tőlem meg a lányoktól, hanem, tudja...
- Mit?
- Hát, egy kis egyebet is. Természetbeni juttatást. Tudja...
- És?
- És nemet mondtam. Azok a zsírhurkák... Ez egy állat. Simán képes lehetett megölni
Gudlaugurt. Szinte látom magam előtt. Szerintem ráült.
- Milyen kapcsolatban volt Gudlaugurrel? Neki megtett ilyen... egyebet?
- Soha. Őt nem érdekelte az ilyesmi.
- Ó, dehogynem - bukott ki Erlendurből, ahogy felidézte maga előtt Gudlaugur
holttestét, a nadrágját a bokája körül. - Attól tartok, nem volt teljesen közömbös eziránt.
- Hát, én mindenesetre nem érdekeltem - mondta Stína, óvatosan feljebb tolva a
melleit. - És a többi lány sem.
- Tényleg benne van a főpincér is?
- Rósant? Benne hát.
- És a főportás?
- Ő nem szeret minket. De nem ő dönt. Ó legszívesebben Rósantot is kitenné, de túl
sok pénzt hoz a dagadéknak.
- Jó, most váltsunk témát. Szokott maga bagót rágni? Ilyen kis tömbökben árulják,
olyan, mint egy teafilter. Az ajak mögé szokták beszorítani, a fogínyhez.
- Fuj, mit képzel? - szörnyedt el Stína. - Én rendben tartom a fogaimat!
- És nem is ismer olyat, aki bagót rágna?
- Nem.
Erlendur csendben ült. Érezte, hogy muszáj moralizálnia egy kicsit. Eva Lindre gondolt.
Arra, ahogy rászokott a drogra, és prostitúcióra kényszerült, hogy megszerezze rá a
pénzt. Bár valószínűleg nem a város finomabb szállodáiban dolgozott. Próbálta
elképzelni, milyen iszonyú lehet egy nőnek, ha mindenféle mocskos vénembernek kell
árulnia a kegyeit ott, akkor és úgy, ahogy azok akarják.
- Miért csinálja ezt? - kérdezte, próbálva elnyomni a szemrehányást a hangjában. -
Szilikont tetet a mellébe. Szállodai szobákban alszik konferenciázó üzletemberekkel.
Miért?
- Eva Lind szólt, hogy ezt is meg fogja kérdezni. Ne próbálja megérteni - Stína eltaposta
a csikket. - Meg se próbálja.
Kinézett az irodából, és meglátta az aulában Öspöt.
- Ösp még mindig itt dolgozik? - kérdezte.
- Ismeri? - kérdezte Erlendur. Közben megszólalt a telefonja.
- Azt mondta, kilép. Amíg beengedtek ide, néha beszélgettünk.
- Hogy ismerte meg?
- Együtt...
- Ugye ő nem kurválkodott? - kérdezte Erlendur, előhalászva a telefont.
- Nem. Nem olyan, mint az öcsikéje.
- Van egy öccse?
- Aki még nagyobb ribanc, mint én.
 23. fejezet
Erlendur meredten nézett Stínára, miközben azt próbálta megfejteni, hogyan értette,
amit mondott. Stína idegesen nézett vissza rá.
- Mi van? - kérdezte. - Mi a baj? Nem veszi fel a telefonját?
- Miből gondolta, hogy Ösp kilépett?
- Mert pocsék a melója.
Erlendur szinte oda sem figyelve vette föl a telefont.
- Na végre - szólt bele Elínborg.
Sigurdur Ólival elmentek Hafnarfjördurbe, hogy behozzák kihallgatásra Gudlaugur
nővérét, de az nem volt hajlandó velük menni. Tudni akarta, miért akarják bevinni, de
nem mondták meg neki, akkor meg arra hivatkozott, hogy nem hagyhatja magára rokkant
apját. Felajánlották neki, hogy szereznek egy ápolót és ügyvédet is, aki jelen lehet a
kihallgatáson, de úgy látszott, a nő nem fogta fel a helyzet komolyságát. A gondolatát is
elutasította annak, hogy bemenjen a rendőrségre, végül Elínborg - Sigurdur Óli
tiltakozása ellenére - kompromisszumot javasolt. Nem a rendőrségre viszik, hanem
Erlendurhöz a szállodába, és majd ha kikérdezték, döntenek a továbbiakról. Ezen
elgondolkozott. Sigurdur Óli éppen kezdte elveszíteni a türelmét, és már azon volt, hogy
erőszakkal vonszolja el a nőt, amikor az igent mondott. Felhívta az egyik szomszédját, aki
azonnal átjött. Nyilván hozzá volt szokva, hogy vigyázzon az öregre, amikor szükség van
rá. Ekkor Gudlaugur nővére megint elkezdett ellenállni, amivel kiborította Sigurdur Ólit.
- Már útban vannak hozzád - mondta Elínborg a telefonba. – De legszívesebben
lecsukta volna. Egyfolytában azt kérdezgette tőlünk, hogy miért akarjuk bevinni, és nem
hitte el, hogy nem tudjuk. Tényleg, miért kell bevinni?
- Mert néhány nappal az öccse halála előtt a szállodában járt, nekem viszont azt
mondta, hogy már réges-régen nem látta. Meg akarom kérdezni tőle, miért hazudott. És
látni szeretném közben az arcát.
- Lehet, hogy kissé morcos lesz - figyelmeztette Elínborg. - Sigurdur Ólinak nem igazán
tetszett a viselkedése.
- Mi történt?
- Majd ő elmondja.
Erlendur letette.
- Hogy értette azt, hogy nagyobb ribanc, mint maga? - fordult újra Stínához, aki a
táskájába bámulva éppen azon töprengett, rágyújtson-e újra. - Mármint Ösp öccse.
Miért mondta ezt róla?
- He?
- Azt mondta, Ösp öccse magánál is nagyobb ribanc.
- Kérdezze meg Öspöt - felelte Stína.
- Meg fogom, de... ugye úgy hívta, hogy az öcsikéje.
- Igen... tudja, ő egy bibaba.
- Úgy érti, hogy...
- Hogy biszex.
- És ő is árulja magát? - kérdezte Erlendur. - Mint maga?
- Hajaj! Drogos. És mindig van valaki, aki szét akarja verni, mert tartozik neki.
- És Öspöt honnan ismeri?
 - Osztálytársak voltunk. Abba a suliba járt az öccse is, eggyel alattunk. Ösp tizenöt
évesen otthagyta az iskolát. Nem egy észlény -mutatott a homlokára. - A legtöbb
vizsgáján elhúzták. Nekem megvan mind. Az érettségim is.
Stína szélesen elmosolyodott. Erlendur felkelt, és odalépett hozzá.
- Nézze, maga a lányom barátnője, és nekem is sokat segített - mondta. - De Ösphöz
ne hasonlítgassa magát. Hogy mást ne mondjak, neki például nem kell varratokat
vakarásznia.
Stína gúnyos mosolyra húzta a száját, majd szó nélkül kifordult az irodából, és
otthagyta. Útközben magára kanyarította a kabátját, de a mozdulataiból addigra már
eltűnt a méltóság. Elhaladt Sigurdur Óli és Gudlaugur nővére mellett, akik akkor léptek
be az épületbe. Erlendur látta, hogy Sigurdur Óli kocsányon lógó szemekkel bámulja Stína
mellét. Úgy tűnt, a lány befektetése mégiscsak megtérül.
Az igazgató ott állt a közelben, mintha csak arra várt volna, hogy Erlendur befejezze a
beszélgetést. Ösp a liftnél állt, és a távozó Stínát nézte. Világos volt, hogy felismerte.
Amikor Stína elment az asztalnál ülő főportás előtt, az felkapta a fejét, és követte a
szemével. Az igazgató elhömpölygött a konyha irányába, Ösp pedig beszállt a liftbe, és az
ajtó becsukódott mögötte.
- Megkérdezhetem, miért játszadoznak velem? - szólalt meg Gudlaugur nővére, amint
Erlendurhöz ért. - Mivel érdemeltem ki ezt a durva, pimasz bánásmódot?
- Durva? Pimasz? - nézett rá kérdően Erlendur. - Nem egészen értem, miről beszél.
- Ez az ember - mondta a nő, akit láthatóan nem érdekelt, hogy Sigurdur Ólinak neve is
van - rendkívül goromba volt hozzám, amiért bocsánatkérést követelek!
- Az ki van csukva! - jelentette ki Sigurdur Óli.
- Lökdösött, és elhurcolt az otthonomból, mint egy közönséges bűnözőt!
- Meg is bilincseltem! - mondta Sigurdur Óli. - És nem fogok bocsánatot kérni! Azt
felejtse el! Elmondott mindennek, Elínborgot is, és nem volt hajlandó velünk jönni! Be
akarom zárni! Hivatalos személyt akadályozott az eljárásban!
Stefánia Egilsdóttir csak nézett Erlendurre, és egy szót sem szólt.
- Nem vagyok ilyen bánásmódhoz szokva - jelentette ki végül.
- Vidd be a kapitányságra - fordult Sigurdur Ólihoz Erlendur.
- Tedd a Henry Wapshott melletti cellába. Majd holnap beszélünk. A nő szemébe
nézett. - Vagy holnapután.
- Ezt nem tehetik! - tiltakozott Stefánia, sokkal kevésbé magabiztosan, mint addig. -
Semmi okuk nincs rá! Hogy képzelik, hogy csak úgy börtönbe dugnak? Mit csináltam én?
- Hazudott - felelte Erlendur. - Viszlát. Majd kereslek - mondta Sigurdur Ólinak.
Sarkon fordult, és elindult arra, amerre az igazgatót látta eltűnni. Sigurdur Óli
megragadta Stefánia karját, hogy elvezesse, de ő csak állt földbe gyökerezett lábbal, és
Erlendur hátát nézte.
- Rendben van! - kiáltott utána, és megpróbálta lerázni magáról Sigurdur Óli kezét. -
Erre semmi szükség! Megbeszélhetjük értelmes emberek módjára is!
Erlendur megállt, és visszafordult.
- Beszéljünk az öcsémről, ha akarja - mondta Stefánia. - De nem tudom, mi haszna lesz
belőle.
Gudlaugur kicsiny szobájában ültek. Stefánia mondta, hogy oda akar menni. Erlendur
megkérdezte, volt-e már itt korábban is, de a nő tagadta. Erlendur újra rákérdezett,
hogy találkozott-e Stefánia az öccsével az elmúlt években, de ő ismételten azt válaszolta,
hogy nem álltak kapcsolatban. Erlendur meg volt róla győződve, hogy hazudik. Nem
lehetett puszta véletlen, hogy öt nappal a gyilkosság előtt a szállodában járt. Valami
módon köze kellett, hogy legyen Gudlaugur-höz.
Stefánia alaposan megbámulta Shirley Temple-t a plakáton a kis hercegnő
szerepében, mindenféle megjegyzés vagy bármilyen reakció nélkül. Aztán kinyitotta a
szekrényt, és pár másodpercig az ajtónálló-egyenruhát nézte. Végül leült a szoba
egyetlen székére, Erlendur pedig a szekrénynek dőlt. Sigurdur Óli már nem volt ott,
Hafnarfjördurbe ment, hogy tovább keresse Gudlaugur régi osztálytársait.
- Szóval itt halt meg - mondta Stefánia. A hangjában a legcsekélyebb nyoma sem volt a
sajnálkozásnak, és Erlendur, akárcsak az első találkozásukkor, azon kezdett tűnődni,
hogyan lehetséges, hogy ez a nő semmit ne érezzen az öccse iránt.
- Szíven szúrták - magyarázta. - Valószínűleg a konyháról hozott késsel. Az ágy is véres
lett.
- Furcsa, hogy mindvégig itt lakott - nézett körül a nő. - Hogy gondolta ezt?
- Reméltem, hogy öntől fogom megtudni.
Stefánia ránézett, de nem mondott semmit.
- Nem tudom - mondta Erlendur. - Neki elég volt. Van, aki csak ötszáz négyzetméteres
villában tud élni. Én úgy tudom, jól jött neki, hogy itt lakott és dolgozott a szállodában.
Járt vele mindenféle mellékes.
- Megtalálták már a fegyvert?
- Nem, de találtunk valamit, ami remélhetőleg ugyanolyan - válaszolta Erlendur, és
várta, hogy a nő folytassa, de az hosszú ideig megint nem szólt egy szót sem.
- Miért állítja, hogy hazudok?
- Hogy mennyi igaz abból, amit elmondott, azt nem tudom, de azt igen, hogy nem
minden. Nem mondott igazat. Persze, a fő probléma az, hogy nem mond egyáltalán
semmit, és mélységesen meglep az is, ahogy ön és az apja Gudlaugur halálára reagáltak.
Mintha semmi közük nem lett volna hozzá.
Stefánia hosszan nézte Erlendurt, úgy látszott, súlyos döntést készül hozni.
- Három év volt köztünk - mondta hirtelen -, és bár kicsi voltam, még most is
emlékszem a napra, amikor hazahozták. Azt hiszem, ez életem egyik első emléke. Apa
imádta, és kezdettől fogva nagy tervei voltak vele. Nem magától jött. Apánk mindig is azt
tervezgette, hogy nagy embert farag Gudlaugurből, ha felnő.
- És maga? - kérdezte Erlendur. - Magában sosem látott zsenit?
- Engem is szeretett - felelte Stefánia. - De Gudlaugurt valósággal istenítette.
- És tönkre is tette.
- Nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Pedig általában nem azok. Azt hittem, olyasvalaki,
mint maga, egy rendőr, már régen rájött erre.
- Nem hinném, hogy itt most rólam van szó.
- Nem, persze, hogy nem.
- Hogy került Gudlaugur magányosan és elhagyatva ebbe a kamrába? Miért gyűlölték
annyira? Az apját még csak értem, neki az egészségébe került a konfliktusa
Gudlaugurrel, de hogy maga miért viselkedik így, azt fel nem tudom fogni.
 - Az egészségébe? - nézett rá Stefánia döbbenten.
- Lelökte a lépcsőn, nem? Hallottam a történetet.
- Kitől?
- Az nem fontos. Igaz, hogy az apjuk miatta rokkant meg?
- Nem hinném, hogy ez a legkevésbé is magára tartozna.
- Nem is. Hacsak nincs valami köze a nyomozáshoz. Mert akkor jóval több emberre
tartozik, nem csak magukra.
Stefánia válasz helyett a vért nézte az ágyon. Erlendur azon tűnődött, vajon miért akart
a nő éppen itt beszélni vele, ahol az öccsét megölték. Meg szerette volna kérdezni, de
nem tudta rászánni magát.
- Csak nem volt ez mindig így - mondta. - A karnagy elmesélte, hogy maga sietett
Gudlaugur segítségére, amikor elment a hangja. Valahol azért barátok voltak. Valahol
azért a testvére volt.
- Honnan tudja, mi történt? Hogyan derítette ki? Ki mondta el magának ezeket a
dolgokat?
- Gyűjtjük az információt. A hafnarfjörduriek jól emlékeznek még az esetre.
Gyerekkorukban nem volt ilyen közömbös az öccse iránt.
Stefánia hallgatott.
- Egy rémálom volt az egész - mondta aztán. - Egy iszonyatos rémálom.
Aznap egész nap az esti fellépésre készülődtek. Stefánia korán kelt, reggelit készített,
és eszébe jutott az anyja. Büszke volt magára, amiért át tudta venni a szerepét a
háztartásban. Apja is emlegette néha, mennyit segített nekik, miután az édesanyjuk
meghalt. Hogy milyen felnőtten és felelősségteljesen cselekedett. De mást nem mondott
róla semmit. Tudomást sem vett róla. Soha.
Hiányzott az anyja. Az utolsó dolgok egyike, amit a kórházban mondott neki, az volt,
hogy mostantól neki kell törődnie az apjával és az öccsével. Nem szabad cserbenhagynia
őket. „ígérd meg" - kérte. „Nem lesz mindig könnyű. Eddig sem volt az. Apád néha
makacs és szigorú, és nem tudom, Gudlaugur hogyan fogja viselni. De bármi lesz is, te
állj ki a testvéred mellett. Ezt is ígérd meg." Ő bólintott, és megígérte. Fogták egymás
kezét, míg az édesanyja álomba nem merült. Akkor Stefánia megsimogatta a haját, és
homlokon csókolta.
Két nap múlva az anyja meghalt.
- Hagyjuk még egy kicsit aludni Gudlaugurt - mondta az apja, amikor lejött a
konyhába. - Nagy nap ez a számára.
Gudlaugur számára.
Nem emlékezett olyan napra, amely az ő számára lett volna nagy. Minden az öccse
körül forgott. Éneklés. Lemezfelvétel. Meghívás a skandináv turnéra. Koncertek. Például
ez a mai. A hangja. A gyakorlás, amikor neki lopakodva kellett járnia, nehogy megzavarja,
Gudlaugur pedig ott állt a zongora mellett, az apja kísérte, tanította, biztatta,
elhalmozva szeretettel és megértéssel, ha jól énekelt, de szigorúan és keményen bánva
vele, ha úgy érezte, nem koncentrál eléggé. Néha elvesztette a türelmét, és csúnyán
leszidta. Máskor megölelte, és azt mondta neki, hogy csodálatos.
Ha ő csak egy kis töredékét megkapta volna annak az odafigyelésnek és bátorításnak,
amely az öccsének nap mint nap kijárt a hangja miatt! Jelentéktelennek érezte magát,
nem volt tehetsége semmihez, amivel felkelthette volna az apja figyelmét. Néha azt
mondta neki, egyenesen szégyen, hogy neki nincs olyan szép hangja, mint az öccsének.
Azt mondta, reménytelen ügy őt énekelni tanítani, de Stefánia tudta, hogy nem így van.
Tudta, hogy az apja egyszerűen nem akar rá időt vesztegetni, mert az ő hangja nem
olyan különleges. Nem kapta meg azt az adományt, amit az öccse. Kórustag volt, és le
tudott pötyögni egy-egy dallamot a zongorán, de az apja, és a zongoratanár, akihez azért
küldte, mert neki nem volt ideje foglalkozni vele, egyaránt a zenei tehetség teljes
hiányáról beszéltek.
Az öccse viszont csodálatos zenei érzékkel rendelkezett, de ettól még ugyanolyan
gyerek volt, mint ő. Nem értette, mi különbözteti meg őt tőle. Úgy érezte, semmi.
Bizonyos tekintetben Stefánia részt vett a nevelésében, különösen miután anyjuk
megbetegedett. Gudlaugur engedelmeskedett neki, és tisztelte őt. Szerette az öccsét, de
ugyanakkor féltékeny is volt rá a dicsfény miatt, amely övezte. Félt ettől az érzéstől, és
soha nem beszélt róla senkinek.
Hallotta Gudlaugurt lejönni a lépcsőn, aztán a fiú belépett a konyhába, és megállt az
apja mellett.
- Pont, mint a mama - mondta, amikor a nővére kávét töltött az apjának. Gyakran
beszélt az anyjukról, és Stefánia tudta, hogy rettenetesen hiányzik neki. Hozzá futott, ha
valami rossz történt vele, ha bántották a fiúk, vagy ha az apja lehordta, de akkor is, ha
csak arra volt szüksége, hogy valaki megölelje, amikor éppen nem énekel kivételesen.
Izgatott várakozás uralta a napot, amely szinte elviselhetetlenné fokozódott estére,
amikor felvették a legszebb ruhájukat, és elindultak a moziba. Hátrakísérték Gudlaugurt,
az apja üdvözölte a karnagyot, majd bementek a nézőtérre, amely már kezdett megtelni.
Aztán kialudtak a fények. Felment a függöny. A korához képest nagytermetű, jóképű és
különös elszántságot sugárzó Gudlaugur végre énekelni kezdett édesbús fiúszopránján.
Stefánia lehunyta a szemét, és a lélegzetét is visszafojtotta.
Aztán azt érezte, hogy az apja fájdalmasan megszorítja a karját, és felnyög: „Úristen!"
Kinyitotta a szemét, és apja halottsápadt arcát látta maga előtt. Aztán felnézett a
színpadra, ahol Gudlaugur énekelni próbált, de valami történt a hangjával. Olyan volt,
mintha jódlizna. Stefánia felpattant, körbenézett, és látta, hogy sokan mosolyognak, sőt
néhányan nevetnek is. Felrohant a színpadra, és megpróbálta kivezetni az öccsét. A
karnagy a segítségére sietett, és ketten együtt már le tudták vonszolni a színpadról.
Stefánia visszanézett, és látta, hogy az apja mereven áll a helyén, és úgy néz rá, mint a
vihar istene.
Aznap este az ágyban, ahogy Stefánia visszagondolt a történtekre, a szíve hevesebben
kezdett verni, de nem a szörnyülködéstől, nem attól, hogy mit érezhetett az öccse,
hanem valami furcsa, megmagyarázhatatlan örömtől, amelyet később elfojtott, mint egy
rettenetes bűnt.
- Bűntudatot érzett ezek miatt a gondolatok miatt? - kérdezte Erlendur.
- Teljesen idegenek voltak számomra - felelte Stefánia. – Sosem jutott azelőtt ilyesmi
az eszembe.
- Nem hiszem, hogy volna bármi abnormális a kárörömben - mondta Erlendur. - Még
akkor sem, ha a szeretteinkről van szó. Talán ösztönös, egyfajta védekező mechanizmus
a sokkhatás ellen.
 - Nem kellene ilyen részletesen elmondanom mindezt - folytatta Stefánia. - Nem vet
rám túl jó fényt. De azt hiszem, igaza van. Sokkhatás, ez a jó szó. Letaglózó élmény volt,
elhiheti.
- És a történtek után milyen lett a kapcsolatuk? - kérdezett tovább Erlendur. -
Gudlaugurnek és az apjának.
- Tudja maga, milyen az, amikor nem maga a család kedvence? - kérdezett vissza
Stefánia, mintha nem is hallotta volna a kérdést. - Hogy milyen közönségesnek lenni,
nem érdekelni senkit? Mintha nem is létezne az ember. Nem törődik vele senki, nem
figyelnek oda rá, csak úgy van. És mindeközben valakit, akiről azt gondolta, egyenrangú
vele, úgy ajnároznak, mint valami kiválasztottat, aki arra született, hogy boldogságot
hozzon a világra. És ez így megy napról napra, hétről hétre, évről évre, és soha nem ér
véget, sőt, erősödik, míg végül azt a valakit szinte már... istenként tisztelik!
Felnézett.
- Ez semmi mást nem szülhet, csak féltékenységet. Bármi más egyszerűen nem volna
emberi. És aztán ahelyett, hogy elfojtaná az ember, rájön, hogy abból táplálkozik, mert
valami furcsa módon ez az érzés jó.
- Ez magyarázza, hogy örült az öccse bajának?
- Nem tudom - vallotta be Stefánia. - Nem tudtam irányítani az érzéseimet. Úgy ért,
mint egy arculcsapás, reszkettem, próbáltam lerázni magamról, de nem ment. Nem
hittem, hogy ilyesmi megtörténhet.
Csend.
- Irigyelte az öccsét - törte meg a csendet Erlendur.
- Eleinte igen. Azután megsajnáltam.
- És végül meggyűlölte.
Stefánia megint ráemelte a tekintetét.
- Mit tud maga a gyűlöletről!
- Nem sokat - felelte Erlendur. - De annyit igen, hogy veszélyes lehet. Miért mondta
nekünk azt, hogy majd' három évtizeden keresztül semmi kapcsolata nem volt az
öccsével?
- Mert ez az igazság.
- Nem - mondta Erlendur. - Hazudik. Miért hazudik?
- Most börtönbe csukat hazudozásért?
- Ha szükséges, igen. Tudjuk, hogy öt nappal a gyilkosság előtt maga idejött, ebbe a
szállodába. Azt állította, hogy harminc éve nem is látta az öccsét. Aztán kiderül, hogy pár
nappal a halála előtt maga itt járt. Miért? És miért nem mond nekem igazat?
- Attól, hogy idejöttem, még nem biztos, hogy találkoztam is vele. Feltűnt már
magának, mekkora ez a szálloda?
- Én viszont továbbra sem hiszem, hogy a maga látogatása néhány nappal a gyilkosság
előtt véletlen volt.
Látta, hogy az asszony csak mellébeszél, hogy időt nyerjen a következő lépéséhez.
Nyilvánvalóan felkészült arra, hogy részletesebb magyarázatot adjon, mint legutóbb, és
most elérkezett az ideje.
- Volt egy kulcsa - mondta, olyan halkan, hogy Erlendur alig hallotta. - Az, amit a
múltkor mutatott nekünk.
 Erlendur jól emlékezett a kulcstartóra, rajta a rózsaszín, kalózos bicskával. Két kulcs
volt rajta, az egyikről úgy gondolta, hogy lakáskulcs, a másik pedig egy ládáé, szekrényé
vagy fióké lehetett.
- Mi van vele? - kérdezte. - Mégis felismerte? Tudja, mit nyit? Stefánia elmosolyodott.
- Nekem is van egy ugyanolyan kulcsom.
- Milyen kulcs az?
- A házunké.
- Az otthonuké?
- Igen. Ahol az apámmal élünk. Ez a pincénk kulcsa. A pincéből egy szűk lépcső vezet a
hallba, és onnan már be lehet jutni a konyhába meg a nappaliba.
- Úgy érti... - Erlendur lázasan próbálta értelmezni az asszony szavait. - Úgy érti, bejárt
a házba?
- Igen.
- De hát eddig maga is meg az apja is azt mondta, hogy évtizedek óta nem álltak
kapcsolatban, még csak nem is látták! Még egyszer kérdem, miért hazudott?
- Mert a papa nem tudott róla.
- Miről?
- Hogy Gudlaugur hazajárt. Biztosan hiányoztunk neki. Nem kérdeztem tőle soha, de
biztos vagyok benne. Azért tette ezt.
- Szóval pontosan mi volt az, amiről az apja nem tudott?
- Az, hogy Gudlaugur időnként bejött a házba, amíg mi aludtunk, egy hang nélkül
üldögélt a nappaliban, aztán mire felébredtünk, eltűnt. Évekig csinálta, és mi még csak
nem is tudtunk róla.
A vérfoltokra pillantott az ágyon.
- Egészen addig, amíg egyszer egy éjszaka fel nem ébredtem és meg nem láttam.
 24. fejezet
Erlendur Stefániát nézte, a nő szavai még ott visszhangoztak a fejében. Most nem volt
olyan dölyfös, mint legelőször, amikor Erlendur azon dühöngött, miért nem érez semmit
az öccse iránt. Most azonban úgy gondolta, elhamarkodottan ítélte meg akkor. Sem őt,
sem a múltját nem ismerte eléggé ahhoz, hogy magas lóról beszéljen vele, és megbánta
a Stefánia lelkiismeretéről tett megjegyzését. Nem az ő dolga volt másokat megítélni, bár
gyakran követte el ezt a hibát. Világossá vált a számára, hogy semmit nem tud erről az
asszonyról, aki hirtelen szánalomra méltóvá és magányossá vált, ott a szeme előtt.
Rájött, hogy a nő élete sem volt egy leányálom. Gyermekként az öccse árnyékában élt,
kamaszként nem volt vele az anyja, majd felnőttként soha nem hagyhatta el az apját,
nyilván az egész életét feláldozta érte. Sok idő telt el, miközben mindketten
gondolataikba mélyedve ültek. A kis szoba ajtaja nyitva volt, és Erlendur kiment a
folyosóra. Hirtelen szükségét érezte, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem
hallgatózik. Végignézett a rosszul megvilágított folyosón, de senkit sem látott. Elnézett a
másik irányba is, de ott szuroksötét volt. Aztán eszébe jutott, hogy bárkinek, aki oda
akar menni, el kellett volna haladnia a nyitott ajtó előtt, és akkor biztosan észreveszi. A
folyosó üres volt. Mégsem hagyta nyugodni az érzés, hogy nincsenek egyedül. A
folyosón megint ugyanazt az égett szagot érezte, mint amikor először járt itt, és amit
még mindig képtelen volt azonosítani. Kényelmetlenül érezte magát. Felidézte magában
a holttest képét. Minél többet tudott arról a Télapó-jelmezes férfiról, annál borzasztóbb
volt ez a kép, és tudta, hogy soha nem fogja tudni kiverni a fejéből.
-Minden rendben? - kérdezte Stefánia, még mindig a széken ülve.
- Hogyne - mondta Erlendur. - Csak olyan fura érzésem támadt. Mintha lenne valaki a
folyosón. Nem mennénk mégis máshová? Nem kér, mondjuk, egy kávét?
Stefánia körbenézett a szobában, majd bólintott, és felkelt. Csendben sétáltak végig a
folyosón, majd fel a lépcsőn, és be az étterembe, ahol Erlendur rendelt két kávét.
Próbáltak úgy ülni, hogy a turisták ne zavarják őket.
- Apám most nem volna büszke rám - mondta Stefánia. - Megtiltotta, hogy a családról
beszéljek. Nem tűr semmiféle beavatkozást a magánéletébe.
- Egészséges?
- A korához képest igen. De nem tudom... - Itt félbehagyta a mondatot.
- Rendőrségi ügyekben nincs magánélet - mondta Erlendur. - Gyilkossági ügyben
különösen nincs.
- Kezdem megérteni. Próbáltunk úgy tenni, mintha ez az egész nem tartozna ránk, de
azt hiszem, ilyen rettenetes körülmények között ez lehetetlen.
- Tehát, ha jól értettem - tért vissza a tárgyra Erlendur -, maga és az apja minden
kapcsolatot megszakítottak Gudlaugurrel, de ő időnként éjszaka visszalopakodott a
házba. Mi mozgatta vajon? Mit csinált ott? És miért tette?
- Sosem kaptam erre rendes választ tőle. Csak üldögélt a nappaliban egy-két órát.
Különben már korábban észrevettem volna. Évente néhány alkalommal eljött. Aztán
körülbelül két éve egyszer nem tudtam aludni, és félálomban feküdtem úgy négy óra tájt,
amikor valami reccsenést hallottam a földszintről. Persze nagyon megijedtem. Apám
ajtaja nyitva van éjszaka, először azt hittem, ő szeretne valamit. Aztán megint hallottam a
hangot, és eszembe jutott, hogy hátha betörő van a házban. Közben láttam, hogy apám
ajtaja úgy van, ahogy hagytam. De amikor leértem a hallba, láttam, hogy valaki lefut a
pincelépcsőn, és utánakiáltottam. Legnagyobb rémületemre megállt, megfordult, és
visszajött.
Stefánia elhallgatott, és üres tekintettel meredt maga elé, kilépve térből és időből.
- Azt hittem, megtámad - folytatta. - A konyhaajtóban álltam. Felkapcsoltam a lámpát,
és megláttam őt. Nagyon régen, fiatalkora óta nem láttam az arcát, ezért beletelt egy kis
időbe, mire rájöttem, hogy az öcsém az.
- Hogyan reagált? - kérdezte Erlendur.
- Borzasztóan megdöbbentem. Eleve féltem is, különben rögtön a rendőrséget hívtam
volna, hiszen betörőre gyanakodtam. Igen, remegtem a félelemtől, és amikor a fényben
megláttam az arcát, felsikoltottam. Biztos nagyon mulatságosan néztem ki, mert
felnevetett.
- Ne ébreszd fel a papát - suttogta Gudlaugur, és a szája elé tette az ujját.
Stefánia nem hitt a szemének.
- Te vagy az? - nyögte ki.
Nem olyan volt, amilyennek fiatalkorából emlékezett rá. Nagyon megöregedett.
Szeme alatt táskák lógtak, keskeny ajka sápadt volt. Haja csomókban meredezett
összevissza, és a szeméből végtelen szomorúság sütött. Stefánia önkéntelenül
kiszámolta, hány éves. Sokkal idősebbnek látszott.
- Mit keresel itt? - suttogta.
- Semmit. Csak néha muszáj hazajönnöm.

Ennyi volt az összes magyarázata arra, hogy időnként besettenkedik a nappaliba, és

csak ül ott, anélkül hogy bárki megtudná - mondta Stefánia. - Hogy néha muszáj
hazajönnie. Nem tudom, miként érthette. Talán azokra az időkre emlékeztette, amikor a
mama még élt, vagy mielőtt lelökte a papát a lépcsőn, nem tudom. Talán maga a ház volt
fontos neki, hiszen sosem volt másik otthona. Csak ez a mocskos kis szoba itt az
alagsorban.
- Menj el - mondta. - Felébredhet.
- Tudom. Jól van?
- Igen, de folyamatosan el kell látni. Etetni, mosdatni, öltöztetni, odavinni a tévé elé,
elvinni a tévé elől. Szereti a filmeket.
- Nem is tudod, mennyire sajnálom. Hogy mennyire sajnáltam mindig. Én nem akartam,
hogy ez legyen a vége. Nagyon nagy hiba volt.
- Igen, az.
- Sosem akartam híres lenni. Ó álmodott erről mindig. Az én dolgom meg az volt, hogy
valóra váltsam.
Hallgattak.
- Szokott rólam kérdezni?
- Nem. Soha. Többször próbáltam már beszélni vele rólad, de még a nevedet sem
szabad kimondani előtte.
- Szóval még mindig gyűlöl.
- Nem hiszem, hogy valaha is képes lesz feldolgozni.
- Hogy olyan vagyok, amilyen. Azért nem szeret, mert én...
 - Ez olyasmi, amit ti ketten...
- Bármit megtettem volna érte, tudod jól.
- Igen.
- Mindig.
- Igen.
- Annyi mindent elvárt tőlem. Gyakorlás. Fellépések. Lemezek. Ez mind az ő álma volt,
nem az enyém. Boldog volt vele.
- Tudom.
- De akkor miért nem tud megbocsátani? Miért nem képes elfogadni? Nagyon
hiányzik. Elmondod neki? Hiányzik az idő, amikor együtt voltunk. Amikor neki
énekeltem. Ti vagytok a családom!
- Megpróbálok beszélni vele.
- Elmondod neki, mennyire hiányzik?
- Elmondom.
- Azért nem szeret, mert ilyen vagyok.
Stefánia nem szólt semmit.
- Talán ellene lázadtam vele. Nem tudom. Megpróbáltam elrejteni, de nem lehetek
másvalaki, mint aki vagyok.
- Lassan menned kell.
- Igen.
De még maradt.
- És te?
- Én?
- Te is gyűlölsz?
- Menj. Mindjárt felébred.
- Mert ez az én hibám. A helyzet, amiben vagy. Az, hogy neked kell gondoskodnod
róla. És...
- Menj!
- Bocsáss meg.
- És a baleset után, amikor elment, mi történt? - kérdezte Erlendur.
- Úgy tettek, mintha soha nem is létezett volna?
- Többé-kevésbé. De tudom, hogy a papa még most is szokta hallgatni a lemezeit.
Próbálja titkolni, de néha látom, amikor hazajövök, hogy elfelejtette levenni a lemezt
vagy eltenni a borítót. Nagy ritkán hallunk felőle, és néhány éve egy interjút is olvastunk
vele egy magazinban. Az egykori gyereksztárokról szólt a cikk. Hol vannak most? volt a
címe, vagy valami hasonló marhaság. Az újságnak sikerült felkutatnia, és úgy tűnt, ő is
szeretne beszélni a régi dicsőségről. Nem tudom, mitől nyílt meg ennyire. De igazából
semmit nem mondott, csak annyit, hogy jó dolog volt főattrakciónak lenni.
- Tehát nem felejtették el teljesen. Valaki még emlékezett rá.
- Valaki mindig emlékszik rá.
- Arról nem beszélt, hogy bántották az iskolában, hogy sokat követelt tőle az apja,
hogy elvesztette az anyját, aztán az álmait is, amiket, gondolom, az apja táplált, és hogy
el kellett mennie otthonról?
- Honnan tudja, hogy bántották?
 - Úgy tudjuk, sokat bántották, mert más volt. Igaz ez?
- Nem hiszem, hogy apám bármilyen álmokat táplált volna. Mindig két lábbal a földön
járt. Egy ideig úgy tűnt, hogy az öcsém sokra viszi az énekléssel, külföldre is eljut, és olyan
hírneve lesz, ami elképzelhetetlen egy ilyen kis közösségben. Az apám elmagyarázta neki
mindezt, de szerintem azt is elmondta, hogy a hírnév rengeteg munkát, odaadást és
tehetséget kíván, és hogy ne ragadtassa el magát túlságosan. Ne gondolja, hogy apám
ostoba.
- Eszembe sem jutott ilyesmi.
- Akkor jó.
- És azelőtt Gudlaugur sosem kereste magával a kapcsolatot? Vagy maga vele? Ennyi
éven át?
- Azt hiszem, már elmondtam önnek, hogy nem. Leszámítva, hogy időnként
észrevétlenül beosont a házba. Azt mondta, már évek óta hazajár.
- Nem próbálták megkeresni?
- Nem.
- Közel állt az anyjához?
- Ő volt neki az egész világ.
- Tehát a halála nagy tragédia volt a számára.
- Mindannyiunk számára az volt. Stefánia mélyet sóhajtott.
- Amikor a mama elment, mintha bennünk is meghalt volna valami. Az, amitől addig egy
család voltunk. Azt hiszem, még sokáig nem fogtam fel, hogy ő tartott össze minket, ő
tartott egyensúlyt köztünk.
Sosem értettek egyet a papával Gudlaugurrel kapcsolatban, mindig veszekedtek a
neveléséről, ha ugyan azt veszekedésnek lehet nevezni. A mama azt szerette volna, ha
normális gyerekként nő fel, és bármilyen szépen énekel is, ne ekörül forogjon az élete.
Erlendurre nézett.
- Szerintem apánk sohasem gyerekként tekintett rá, hanem feladatként. Úgy gondolta,
arra való, hogy ő, egyedül ő formálja és alakítsa.
- És ön? Önnek mi volt erről a véleménye?
- Nekem? Engem sosem kérdezett senki.
Csendben hallgatták az emberek zsivaját, és nézték a beszélgető, nevetgélő turistákat.
Erlendur úgy látta, Stefánia visszahúzódott a kagylóhéjába, törékeny családi életének
emlékei közé.
- Volt bármi része az öccse meggyilkolásában? - kérdezett rá. Stefánia meg sem
hallotta, ezért megismételte a kérdést. Akkor ránézett.
- Semmi a világon - mondta. - Bárcsak élne, és... Nem fejezte be a mondatot.
- És mi? - faggatta Erlendur.
- Nem tudom. Talán rendbe hozhatnánk a... Megint megakadt.
- Olyan borzasztó volt az egész. Apróságokkal kezdődött, és aztán egyszer csak
elszabadult a pokol. Nem mintha fel akarnám menteni az alól, hogy lelökte apánkat a
lépcsőn. De az ember elfoglal egy álláspontot, és nem tud változtatni rajta. Gondolom,
mert nem is akar. És aztán lassan azt is elfelejti, hogy miért van ott, és véletlenül vagy
akarattal azt is, hogy hogyan lehetett volna még, és mire ráébred erre, már késő rendbe
tenni a dolgokat. Ennyi év eltelt, és... - felnyögött.
 - Mit tett azután, hogy rajtakapta a konyhában?
- Beszéltem a papával. De hallani sem akart Gulliről. Az éjszakai látogatásokról nem
szóltam neki. Azt mondtam, az utcán futottam össze Gullivel, aki szeretne beszélni vele,
így próbáltam rávenni a kibékülésre, de tántoríthatatlan volt.
- Az öccse a találkozásuk után is visszajárt még a házba?
- Amennyire tudom, nem. Megint Erlendur szemébe nézett.
- Akkor, két éve láttam őt utoljára.
 25. fejezet
Stefánia felállt, és indulni készült, mint aki mindent elmondott, amit tudott.
Erlendurben viszont még mindig élt a gyanú, hogy az asszony elhallgatott egy-két dolgot.
Miközben ő is felkelt, azon töprengett, hogy elégedjen-e meg ennyivel, vagy szorongassa
még egy kicsit. Aztán úgy döntött, hogy ráhagyja a döntést. Stefánia sokkal
együttműködőbb volt, mint eddig, és ez neki is jobban tetszett. De nem bírta ki, hogy meg
ne kérdezze őt egy talányról, amelyet még mindig nem magyarázott meg.
- Az apja gyűlöletét értem, a baleset miatt - mondta. - Ő azért haragudott rá, mert
miatta bénult meg, és került kerekes székbe egy életre. De hogy maga miért állt mellé,
és miért szakított meg minden kapcsolatot az öccsével, azt képtelen vagyok felfogni.
- Azt hiszem, már így is eleget segítettem önnek - felelte Stefánia. - Sem apámnak, sem
nekem nincs semmi közöm a halálához. Az életének egy másik részéhez köthető, amiről
egyikünk sem tud semmit. Remélem, értékeli azt a tényt, hogy megpróbáltam őszintén
együttműködni, és többet nem háborgatnak. Különösen nem bilincselnek meg a saját
otthonomban.
Kezet nyújtott, mintha meg akarná pecsételni az egyezséget, amely szerint őt és az
apját ezután békén hagyják. Erlendur megrázta a kezét, és mosolyogni próbált. De
magában tudta, hogy a paktumot előbb vagy utóbb meg fogja szegni. Túl sok kérdése
maradt még. És túl kevés választ kapott. Nem akarta kiengedni a kezéből a nőt, már csak
azért sem, mert szinte biztosra vette, hogy még mindig hazudik, vagy legalábbis nem
mondja el a teljes igazat.
- Tehát öt nappal az öccse halála előtt nem azért jött ide, hogy találkozzon vele?
- Nem, egy barátnőmmel kávéztam itt. Ha nem hiszi, kérdezze meg tőle. El is
felejtettem, hogy az öcsém itt dolgozik, és nem is láttam, amíg itt voltam.
- Ennek még utánanézek - mondta Erlendur, és felírta a barátnő nevét. - És még
valami: ismer ön egy bizonyos Henry Wapshottot? Angol, és kapcsolatban állt az
öccsével.
- Wapshott?
- Lemezeket gyűjt. Főleg kóristafiúk lemezeit, ezért nagyon érdeklődött az öccse
albumai iránt.
- Sosem hallottam róla - mondta Stefánia. - Kóristafiúk lemezeit?
- Vannak ennél furcsább gyűjtők is - magyarázta Erlendur, de úgy döntött, a
hányószacskós ügybe inkább nem megy bele. - Tehát ez az ember azt állítja, hogy az
öccse lemezei nagyon értékesek manapság. Tud erről valamit?
- Nem, semmit. Pontosan mit jelent az, hogy értékesek?
- Nem tudom biztosan, de elég értékesek ahhoz, hogy Wapshott idáig eljöjjön értük.
Gudlaugurnek volt még a saját lemezeiből?
- Amennyire tudom, nem.
- Nem tudja, mi lett a kiadott példányokkal?
- Gondolom, eladták őket. Tényleg olyan sokat érnének, ha volna még belőlük?
Komoly érdeklődés csendült a hangjában, és Erlendur eltűnődött, hátha csak tetteti
magát, és valójában sokkal többet tud a dologról, mint ő.
- Előfordulhat - mondta.
- Ez az angol az országban van még?
 - Előzetes letartóztatásban tartjuk. Lehet, hogy többet tud az öccse haláláról, mint
amennyit hajlandó volt elmondani.
- Maguk szerint ő ölte meg?
- Nem hallgatta a híreket?
- Nem.
- Ő is egy lehetséges elkövető, de semmi több.
- De hát ki ez az ember?
Erlendur már azon volt, hogy elmeséli a Scotland Yard információit Wapshottról, és a
gyerekpornót, amelyet a szobájában talált, de aztán csak megismételte, hogy a férfi
lemezgyűjtő, akit a kóristafiúk érdekelnek, meg hogy itt lakott a szállodában, találkozott
Gudlaugur-rel, és éppen elég gyanús ahhoz, hogy előzetesben tartsák.
Szívélyes búcsút vettek egymástól, az asszony távozott, Erlendur pedig nézte, ahogy
átvág az aulán. Megszólalt a zsebében a telefon. Előkaparta és felvette. Legnagyobb
meglepetésére Valgerdur kereste.
- Találkozhatnánk ma este? - kérdezte minden bevezető nélkül. - Ott lesz a
szállodában?
-Éppenséggel itt lehetek - mondta Erlendur, képtelenül arra, hogy leplezze
meglepetését. - Csak azt hittem...
- Mondjuk nyolckor a bárban?
- Mondjuk. De mi...
Azt akarta kérdezni Valgerdurtól, hogy mi a baj, de addigra a nő' bontotta a vonalat.
Elrakta a telefont, és azon törte a fejét, mit akarhat Valgerdur. Ő már minden esélyt
feladott, hogy valaha is közelebbről megismerje, és arra jutott, hogy valószínűleg totális
vesztes lehet a nők szemében. Aztán váratlanul jön ez a hívás, és fogalma sincs, mit
kezdjen vele.
Elmúlt már dél, és Erlendur farkaséhes volt, de nem maradt az étteremben, hanem a
szobájába rendelt valami ebédet. Még volt néhány átnézendő kazettája, úgyhogy addig
is, amíg az ételre várt, berakott egyet a videóba, és elindította.
Nem sokáig tudott a képernyőre koncentrálni, egyre Stefánia szavain járt az esze.
Miért lopakodott haza Gudlaugur? A nővére azt mondta, hogy csak otthon akart lenni.
„Néha muszáj hazajönnöm." De mit jelenthet ez, mit jelentett számára az otthon? Mi
hiányzott neki pontosan? Már régóta nem tartozott a családhoz, annak a hozzá
legközelebb álló tagja, az édesanyja, sok éve halott volt. És úgy járt haza, hogy az apja és
a nővére észre se vegyék. Nem nappal ment, mint egy normális ember - ha egyáltalán
van ilyen -, hogy megpróbálja rendbe hozni a dolgokat, elsimítani az ellentéteket, a
haragot, sőt gyűlöletet, amely közte és a családja közt kialakult. Hanem az éj leple alatt,
vigyázva, hogy ne ébresszen fel senkit, és ugyanilyen észrevétlenül el is tűnt. Nem békét,
nem megbocsátást keresett, hanem valamit, ami ezek szerint még ennél is fontosabb
volt a számára, amit csak ő érthetett meg, és ami magyarázhatatlan módon egyetlen
szóba belefoglalható.
Otthon.
De mi lehetett az?
Talán a vágy a gyerekkor után, azok után az idők után, amikor a szülei házában élt, és
még nem szakadt rá az élet minden súlya és szövevénye? Amikor még abban a tudatban
szaladgálhatott a ház körül, hogy vele van az anyja, az apja és a nővére, a szerettei. Azért
ment vissza, hogy emlékeket gyűjtsön, mert csak ezekkel volt képes átvészelni az életet?
Vagy talán azért, hogy meg tudjon békélni azzal, amit a sors rámért? Apja hajlíthatatlan
követeléseivel, a másságáért kapott ütlegekkel, az anyai szeretettel, amely fontosabb
volt neki mindennél, és a nővérével, aki szintén megvédte? Azzal, hogy a hafnarfjörduri
moziban összeomlott a világ, amiben élt, maga alá temetve apja álmait? Mi rosszabb
történhet egy fiúval az ő korában, mint hogy nem képes megfelelni az apjának? Azok
után, hogy mindannyian annyit küzdöttek ezért. Olyasvalamiért áldozta fel a gyerekkorát,
ami túl nagy volt ahhoz, hogy irányíthassa - és ami végül létre sem jött. Az apja kockára
tette a gyerekkorát, és ezzel meg is fosztotta tőle.
Erlendur felsóhajtott.
Ki ne akarna hazamenni néha?
Elnyúlva feküdt az ágyon, amikor hirtelen valami zajt hallott. Először azt hitte, a
lemezjátszó indult el, és a tű nem találta el a lemezt. Felült, és látta, hogy a készülék ki
van kapcsolva. Ismét hallotta a zajt, és körülnézett, de semmit nem látott a sötétségben.
Csak az utca túloldalán álló lámpából szivárgott be némi fény az ablakon. Éppen fel
akarta kapcsolni az olvasólámpát, amikor harmadszor is felhangzott a zaj, ezúttal
hangosabban. Erlendur mozdulni sem mert. Aztán eszébe jutott, hol hallotta már ezt a
hangot.
A bejárat felé nézett. A halvány derengésben egy kékre fagyott kis alakot pillantott
meg az ajtó melletti alkóvba kuporodva, szipogva, és olyan erősen reszketve, hogy a feje
ide-oda ütődött.
A szipogás volt az, amit Erlendur felismert.
A kis alakra bámult. Az visszanézett rá, és mosolyogni próbált, de annyira fázott, hogy
képtelen volt rá.
- Te vagy az? - suttogta Erlendur.
Ebben a pillanatban az alak eltűnt, és Erlendur félig ülő helyzetben ébredt fel, az ajtó
felé fordulva.
- Te voltál az? - nyögte, és még maga előtt látta az álom mozaik darabjait, a
gyapjúkesztyűt, a sapkát, a télikabátot és a sálat. Azt a ruhát, amelyben elindultak
otthonról.
Az öccse ruháját.
Aki ott ült reszketve a hideg szobában.
 26. fejezet
Sokáig állt az ablakban, és a hóesést bámulta.
Végül visszaült az asztalhoz, és tovább nézte a felvételeket. Gudlaugur nővére nem
jelent meg újra, ahogy senki más sem, akit felismert volna, leszámítva néhány munkába
siető alkalmazottat.
Megszólalt a szállodai telefon. Erlendur felvette.
- Szerintem Wapshott igazat mond -jelentette Elínborg. -A gyűjtők boltjában és a
piacon is ismerik.
- És akkor járt ott, amikor mondta?
- Megmutattam a fényképét, kérdeztem az időpontot, és nagyjából stimmel. Ahhoz
mindenesetre elég, hogy kijelenthessük, nem volt a szállodában, amikor Gudlaugurt
meggyilkolták.
- Egyébként sem úgy néz ki, mint egy gyilkos.
- Igen, pedofilnak pedofil, de talán nem gyilkos. Mi legyen vele?
- Gondolom, hazaküldjük Angliába.
Befejezték a beszélgetést. Erlendur eltöprengett Gudlaugur megölésén, de nem jutott
semmire. Aztán Elínborgra gondolt, és Elínborg ügyére, a fiúra, akit bántalmazott az
apja, és az apára, akit Elínborg gyűlölt.
- Nem maga az egyetlen - mondta Elínborg az apának. Nem vigasztalásból. Vádló
hangsúllyal, csak hogy tudja: ő csupán egy abból a több száz szadistából, akik verik a
gyereküket. A tudomására akarta hozni, minek lett a része. Elmondta neki a rá
vonatkozó statisztikákat.
Nagyon alaposan tanulmányozta őket. A gyermekkórházban háromszáznál is jóval
több gyereket vizsgáltak bántalmazás gyanújával 1980 és '99 között. Ezekből 232 esetben
merült fel a szexuális zaklatás, és 43 esetben a fizikai erőszak, többek között a mérgezés
gyanúja. Elínborg elismételte, hogy nagyobb hangsúlyt adjon neki: beleértve a
mérgezést és a szándékos elhanyagolást. Nyugodt hangon olvasta fel egy papírlapról:
fejsérülések, csonttörések, égési, vágott és harapott sérülések. Aztán újra felolvasta az
egész listát, majd az apa szemébe nézett.
- A gyanú szerint ebben a húszéves időszakban két gyerek halt bele fizikai erőszakba -
mondta. - Egyik ügy sem került bíróság elé.
A szakértők, magyarázta, úgy gondolják, hogy ez alapvető probléma, ami hétköznapi
nyelven annyit jelent, hogy ennél valószínűleg sokkal több eset volt és van.
- Nagy-Britanniában - mondta - hetente négy gyerek hal bele bántalmazásba. - Négy
gyerek - ismételte lassan. - Minden héten.
- Tudja, mikkel szokták megindokolni az ilyesmit? - kérdezte. Erlendur is bent ült a
kihallgatószobában, de a háttérbe húzódott.
Azért volt ott, hogy szükség esetén segítsen Elínborgnak, de úgy látszott, a szükség
esete nem fog felmerülni.
Az apa végig az ölébe bámult. Aztán a magnóra nézett. Nem működött. Ez nem
hivatalos kihallgatás volt. Az ügyvédjét sem értesítették róla, de az apa nem ellenkezett,
és nem is panaszkodott, legalábbis eddig.
- Mondok magának pár példát - folytatta Elínborg, és elkezdte sorolni az ürügyeket,
amelyeket a szülők hoztak fel a gyerekük bántalmazására: - „Stressz, anyagi problémák,
betegség, munkanélküliség, elszigeteltség, a partner támogatásának hiánya, pillanatnyi
elmezavar".
Megint a férfira nézett.
- Gondolja, hogy illik magára valamelyik? Mondjuk, a pillanatnyi elmezavar?
Semmi válasz.
- Van, hogy az ember elveszti az önuralmát, és olyan eseteket is dokumentáltak,
amikor a szülőnek olyan bűntudata volt, hogy kifejezetten akarta, hogy elkapják.
Ismerős?
Még mindig semmi válasz.
- Orvoshoz, esetleg a háziorvosukhoz viszik a gyereket, mondjuk, azzal, hogy megfázott.
De valójában azt akarják, hogy az orvos észrevegye a testén a sebeket és a zúzódásokat.
Le akarnak bukni. Tudja, miért?
Továbbra is csend.
- Azért, mert véget akarnak vetni a dolognak. Azt akarják, hogy valaki közbelépjen.
Beleavatkozzon abba a folyamatba, amelyet már képtelenek uralni. Képtelenek maguktól
véget vetni neki, és azt remélik, az orvos majd észreveszi, hogy valami nem stimmel.
Erlendur csendben figyelt. Aggódott, hogy Elínborg esetleg túllő a célon. A nő minden
erejét összeszedte, hogy hűvösen viselkedjen, és elrejtse az érzelmeit. De lassan kezdte
feladni. Egyre inkább eluralkodtak rajta az indulatok.
- Beszéltem a háziorvosukkal - folytatta. - Azt mondta, már kétszer jelentette a fia
sérüléseit a gyermekvédelemnek. Ők vizsgálatot is tartottak, de nem találtak döntő
bizonyítékot. A fia nem mondott semmit, és maga sem vallott. Belül akarni, hogy az
ember lebukjon, és bevallani a bűnt, az két különböző dolog. Elolvastam a jelentéseket.
Másodszorra a fiát is megkérdezték, hogy milyen magával a kapcsolata, de úgy látszik,
nem értette a kérdést. Ekkor megismételték: „Kiben bízol a legjobban?" Azt válaszolta:
„Apuban. Apuban bízom a legeslegjobban." Elínborg elhallgatott.
- Nem gondolja, hogy ez eléggé ijesztő? Erlendurre nézett, majd vissza az apára.
- Nem gondolja, hogy egyszerűen borzasztó?
Erlendur arra gondolt, hogy volt idő, amikor erre a kérdésre ő is az apját nevezte volna
meg.
Amikor kitavaszodott, és elolvadt a hó, az apja elindult a hegyekbe megkeresni a fiát,
abból indult ki, hogy hol találták meg Erlendurt. Úgy tűnt, valamivel jobban van, de még
mindig rettentően kínozta az önvád.
Bejárta a hegyeket és a lápot, mindent, ahol csak egy kis esély lehetett arra, hogy ott a
fia, de sohasem találta meg. Felköltözött egy sátorba, Erlendur vele tartott, anyja és
néha egy-két helybeli is részt vett a keresésben, de nem jártak eredménnyel. Pedig
életbevágó lett volna, hogy megtalálják a holttestet. Addig az öccse nem számított
halottnak, csak eltűntnek. Addig nyitva állt a seb, és ömlött belőle a mérhetetlen bánat.
Erlendur egyedül küzdött meg ezzel. Nem csak az öccse elvesztése fájt neki. Saját
megmenekülését a szerencsének tulajdonította, de különös bűntudatot is érzett, amiért
őt találták meg, és nem a testvérét. Kísértette a gondolat, hogy neki is oda kellett volna
vesznie. Idősebbként mindig is felelős volt az öccséért. Ó vigyázott rá játék közben,
amikor egyedül maradtak otthon, vagy ha elküldték őket valamiért. És mindig képes volt
rá. Most azonban kudarcot vallott, és talán meg sem érdemelte, hogy életben maradjon,
hiszen az öccse meghalt. Nem értette, hogy ő miért nem. Sőt, néha arra gondolt, hogy
jobb lenne, ha csak ő veszett volna oda a lápon.
Soha nem beszélt erről a szüleinek, és magányában néha úgy érezte, ők is azt
gondolják, amit ő. Apja bűntudatba süllyedt, és egyedül akart maradni. Anyját a bánat
kerítette hatalmába. Részben mindketten magukat hibáztatták a történtekért. Rémisztő
csend uralkodott közöttük, amíg Erlendur egyedül vívta a maga harcát a felelősséggel, az
önváddal és a szerencsével.
Ha őt nem találták volna meg, vajon megtalálják helyette az öccsét?
Az ablaknál állva azon tűnődött, milyen nyomot hagyott életén az öccse halála, és
hogy nem mélyebb-e ez a nyom, mint hitte. Mindig elgondolkozott ezen, amikor Eva Lind
az öccséről kérdezte. Bár nem tudott egyértelmű válaszokat adni neki, legbelül mégis
tudta, hol bukkanhatna rájuk: Ő is gyakran feltette magának Eva Lind kérdéseit.
Kopogtak. Erlendur elfordult az ablaktól.
- Bújj be! - kiáltotta. - Nyitva van!
Nyílt az ajtó, és Sigurdur Óli lépett be. Az egész napot Hafnarfjördurben töltötte, és
Gudlaugur ismerőseivel beszélgetett.
- Találtál valamit? - kérdezte Erlendur.
- Kiderítettem, hogyan csúfolták. Tudod, az összeomlás után.
- Igen. Kitől tudtad meg?
Sigurdur Óli sóhajtva leült az ágyra. Felesége, Bergthóra már így is rengeteget
panaszkodott, hogy pont karácsony előtt alig van otthon, és az ünnepi előkészületek
mind rá maradnak. Haza akart menni, hogy együtt vegyék meg a karácsonyfát, de előbb
be kellett ugrania Erlendurhöz. Hazatelefonált, hogy sietni fog, de Bergthóra már túl
sokszor hallotta ezt ahhoz, hogy elhiggye, és mire befejezték a beszélgetést, vérig
sértődött.
- Tényleg itt töltöd a karácsonyt? - nézett körül Sigurdur Óli.
- Nem. Mi volt Hafnarfjördurben?
- Mitől van itt ilyen hideg?
- Nem működik a radiátor. Szíveskednél végre elmondani, mit tudtál meg?
Sigurdur Óli elmosolyodott.
- Veszel karácsonyfát? Karácsonyra?
- Ha egyáltalán veszek, biztos, hogy karácsonyra veszem.
- Szóval találtam egy fazont, aki nagy nehezen bevallotta, hogy ismerte Gudlaugurt -
kezdte Sigurdur Óli. Tudta, hogy olyan információ van a birtokában, amely az egész
nyomozásra hatással lehet, és élvezte, hogy bizonytalanságban tarthatja Erlendurt.
Ő és Elínborg eltökélték magukat, hogy mindenkivel beszélnek, aki együtt járt iskolába
Gudlaugurrel, vagy ismerte kisfiúkorában. A legtöbben emlékeztek rá, fel tudták idézni,
milyen ígéretesen indult a pályája, és milyen bántalmazásokat kellett emiatt
elszenvednie. Ez az illető' azonban jobban ismerte őt a többieknél, és azt is tudta, mi
történt vele azután, hogy otthagyta lebénult apját. Közelebbi kapcsolatban állt vele,
mint ahogy azt Sigurdur Óli valaha is képzelte volna.
Gudlaugur egyik régi osztálytársnője volt az, aki Hafnarfjördur legújabb negyedében
lakott, egy szép nagy házban. A nyomozók felhívták őt aznap reggel, így már várta őket.
Egy pilóta felesége volt, és részmunkaidőben egy könyvesboltban dolgozott. Gyerekeik
felnőttek már, és elköltöztek otthonról.
Beszélt a Gudlaugurrel való ismeretségéről, bár nem volt túl közeli, és a nővérére is
emlékezett, de csak homályosan. Azt is tudta, hogy Gudlaugur elvesztette a hangját, de
azt nem, hogy mi történt utána, és nagyon megrázta a hír, hogy ő volt a szálloda
alagsorában holtan talált férfi.
Sigurdur Óli nem is igazán figyelt oda. Szinte mindent hallott már Gudlaugur többi
osztálytársától. Amikor az asszony befejezte a történetet, megkérdezte tőle, nem
emlékszik-e, milyen csúfneveken szólították annak idején Gudlaugurt. Nem emlékezett,
de amikor látta, hogy Sigurdur Óli menni készül, hozzátette, hogy egyszer hallott róla
valamit, ami talán érdekelné a rendőrséget, ha ugyan még nem tudják.
- És mi az? - kérdezte Sigurdur Óli, miközben feltápászkodott.
A nő elmondta, és láthatóan örült, hogy felkeltette a nyomozó érdeklődését.
- El még ez az ember? - kérdezett tovább Sigurdur Oli. A nő azt felelte, hogy legjobb
tudomása szerint igen, és az illető nevét és címét is megmondta. A férfi Reykjavíkban
lakott és Baldurnek hívták.
- És biztos benne, hogy ő az?
- Úgy tudom, ő az - mondta az asszony mosolyogva, abban a reményben, hogy tudott
valamit segíteni. - Az egész város erről beszélt - tette hozzá.
Sigurdur Oli úgy döntött, rögtön megpróbál beszélni a férfival, hátha otthon találja.
Késő délelőtt volt. Reykjavík felé szinte teljesen bedugult a forgalom, ő pedig felhívta
Bergthórát, aki...
-Arról beszélj, hogy mit tudtál meg! - dörrent rá türelmetlenül Erlendur.
- Ne, várjál, ez téged is érint - vigyorgott pimaszul Sigurdur Oli. - Szóval Bergthóra azt
akarta tudni, hogy meghívtalak-e karácsonyra. Mondtam, hogy meg, de te nem
válaszoltál semmit.
- Akkor válaszolok - mondta Erlendur. - Eva Linddel töltöm a karácsonyt. És most már
térj a tárgyra!
- Okés.
- És ne mondj ilyeneket, hogy „okés"!
- Okés.
Baldur egy takaros faházban élt a városközponttól nem messze, Thingholtban, és
éppen akkor ért haza. Mérnök volt. Sigurdur Oli becsöngetett hozzá, és elmondta, hogy
Gudlaugur Egilsson meggyilkolásának ügyében nyomoz. A férfi arcán semmilyen
megdöbbenés nem látszott. Tetőtől talpig végigmérte Sigurdur Ólit, majd behívta.
- Igazság szerint már vártam önt - kezdte. - Úgy értem, a rendőrséget. Arra is
gondoltam, hogy én keresem meg önöket, de aztán mégsem tettem. Nem jó érzés, ha
kihallgatják az embert. – Megint elmosolyodott, és felajánlotta, hogy fölakasztja
Sigurdur Oli kabátját.
A házban minden ragyogott. A nappaliban gyertyák égtek, és benn állt a feldíszített
karácsonyfa is. A férfi likőrrel kínálta Sigurdur Ólit, de ő visszautasította. Átlagos
magasságú volt, vékony, kedélyes, és erősen kopaszodott, de a megmaradt néhány tincs
gyömbérszínét minden bizonnyal festéssel erősítette meg. Amikor megszólalt, Sigurdur
Óli esküdni mert volna rá, hogy Frank Sinatrát hallja.
- Hogyhogy már várt minket? - kérdezte, miközben leült a széles heverőre.
 - Hát Gulli miatt - felelte a férfi. - Tudtam, hogy rá fognak jönni.
- De mire?
- Arra, hogy egyszer régen mi együtt voltunk Gullivel.
- Mi az, hogy együtt voltak? - szólt közbe Erlendur. - Mit jelenthet ez?
- Ezt mondta.
- Együtt voltak?
- Együtt.
- De milyen értelemben?
- Hát, mint egy pár, gondolom.
- Úgy érted, hogy Gudlaugur... - Erlendur fejében kavarogtak a gondolatok, és végül
megállapodott Gudlaugur apjának és nővérének komor arckifejezésén.
- Hát, a mi Baldurünk ezt mondta - felelte Sigurdur Óli. - Gudlaugur nem akarta, hogy
bárki is megtudja.
- El akarta titkolni a kapcsolatukat?
- El akarta titkolni, hogy meleg.
 27. fejezet
A thingholti férfi elmondta Sigurdur Ólinak, hogy kapcsolatuk Gudlaugurrel huszonöt
éves koruk táján kezdődött, a diszkókorszak közepén, amikor Baldur egy szuterénlakást
bérelt a főváros Vogar negyedében. Egyikük sem vallotta be másoknak, hogy meleg. –
Akkoriban máshogy viszonyultak hozzánk az emberek - mosolygott Baldur. - De már
kezdett változni a helyzet.
- És hát nem is éltünk együtt - folytatta. - Akkor még nem úgy volt, mint most, hogy két
férfi együtt él, és senki nem foglalkozik vele. Izland nem melegeknek való hely volt. Mint
talán ön is tudja, sokan közülünk úgy érezték, el kell menniük innen. Mondjuk úgy, hogy
Gudlaugur gyakran meglátogatott. És nálam töltötte az éjszakát. Neki is volt egy albérleti
szobája a város nyugati részén, és meg is látogattam néhányszor, de nem felelt meg az
ízlésemnek, úgyhogy inkább nálam találkoztunk.
- Hogyan ismerkedtek meg? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Volt egy-két hely, ahová csak melegek jártak. Az egyik éppen a városközpont mellett,
innen nem is messze, Thingholtban. Nem klub, inkább olyan találkahely, valakinek a
házában. A klubokban sosem tudta az ember, mire számítson, ha két férfi együtt táncolt,
akár ki is dobhatták őket. Ez a lakás tulajdonképpen a kávézó, a vendégház, a klub, a
tanácsadó és a menedékhely keveréke volt. Egy este Gudlaugur eljött oda néhány
barátjával. Akkor találkoztunk először. Jaj, milyen buta vagyok, megkínálhatom egy
kávéval?
Sigurdur Óli az órájára nézett.
- Vagy esetleg nagyon siet? - kérdezte a férfi, óvatosan lesimítva vékony szálú, festett
haját.
- Nem, dehogyis, nagyon megköszönnék egy csésze teát, ha lehetséges - mondta
Sigurdur Óli, és Bergthórára gondolt, aki komolyan dühbe tudott gurulni, ha nem volt
pontos. Erre volt a legkényesebb, és a késéseket még sokáig felemlegette.
A férfi kiment a konyhába teát főzni.
- Nagyon visszahúzódó volt - mondta odakintről, kissé felemelve a hangját, hogy
Sigurdur Óli hallja. - Néha arra gondoltam, hogy ő maga is gyűlöli saját szexualitását.
Mintha még nem fogadta volna el teljesen. Azt hiszem, a velem való kapcsolatát is
részben arra használta, hogy megtalálja a helyét. Akkoriban még inkább csak kereste
magát. Persze ez nem újdonság. Sokan csak negyvenévesen vallanak színt, amikor már
feleségük és négy gyerekük van.
- Persze, előfordul az ilyesmi - helyeselt Sigurdur Oli, akinek halvány fogalma sem volt,
miről beszél a másik.
- Elő bizony, drága. Erősen szereti?
- Sokáig voltak együtt? - kérdezte Sigurdur Oli, és hozzátette, hogy igen erősen.
- Úgy három évig, de a vége felé már nem igazán működött.
- És azóta nem érintkeztek.
- Nem. Persze, néha hallottam róla - tért vissza a férfi a szobába. - Nem olyan nagy az
itteni melegközösség.
- Hogy értette azt, hogy visszahúzódó volt? - kérdezte Sigurdur Óli, miközben
házigazdája két csészét helyezett az asztalra. Hozott egy tál süteményt is, olyat, amilyet
Bergthóra is sütni szokott karácsonykor, de aminek sehogy sem jutott eszébe a neve.
 - Nagyon titokzatos volt, soha nem nyílt meg. Illetve csak akkor, ha sokat ittunk. Azt
hiszem, az apjával volt valami baja. A nővérével sem volt semmi kapcsolata, pedig nagyon
szerette, és hiányolta, azzal együtt, hogy ellene fordult. Az édesanyja már régóta nem élt,
amikor megismertem, de róla sokkal többet mesélt, mint az apjáról és a nővéréről.
Bármeddig képes volt beszélni róla, és őszintén szólva, ez időnként nagyon fárasztó
tudott lenni.
- És hogyan fordult ellene a nővére?
- Nagyon régen történt, és sohasem mondta el pontosan. Csak annyit tudok, hogy
sokat küzdött azzal, aki volt. Érti, hogy értem? Mintha valaki másnak kellett volna lennie.
Sigurdur Oli a fejét rázta.
- Úgy gondolta, ez valami mocskos dolog. Természetellenes. Mármint az, hogy meleg.
- És harcolt ellene?
- Igen is, meg nem is. Nagyon bizonytalan volt. Nem tudta, hol a helye. Szegénykém.
Nem sok önbizalma volt. Azt hiszem, néha egyenesen utálta magát.
- Tudott a múltjáról? Hogy mekkora sztár volt gyerekkorában?
- Igen. - A férfi újra kiment, és egy kanna tűzforró teával tért vissza, amelyet csészékbe
töltött. Visszavitte a kannát a konyhába, aztán szürcsölni kezdték a teát.
- Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? - kérdezte Erlendur, nem is próbálva leplezni a
türelmetlenségét.
- Próbálom a lehető' legrészletesebben elmondani - pillantott az órájára Sigurdur Óli.
Már háromnegyed órás késésben volt.
- Jó, jó, csak haladjunk...
- Beszélt róla? - kérdezte Sigurdur Óli, miközben letette a csészéjét, és kiszolgálta
magát egy süteménnyel. - Hogy milyen fényes gyerekkora volt?
- Azt mondta, elvesztette a hangját - felelte Baldur.
- És sajnálta?
- Rettenetesen. Borzasztó rosszkor történt. De soha nem mesélte el pontosan. Azt
mondta, sokat bántották az iskolában, amiért híres volt, és ettől nagyon kiborult. Persze
ő nem így fogalmazott. Soha nem mondott olyat, hogy híres volt. Az apja persze azt
akarta, hogy az legyen, és közel is járt hozzá. De nagyon szomorú volt, és a szomorúság
csúcsán kezdett kibontakozni a „mássága" is. Erről nem szívesen beszélt. A családjáról is
csak annyit mondott, amennyit muszáj volt. Vegyen még egy sutit.
- Kösz, nem kérek - hárította el Sigurdur Óli. - Tud olyasvalakiről, aki meg akarta ölni?
Vagy bántani?
- Te jóisten, dehogyis! Olyan volt, mint egy kiscica, a légynek sem tudott volna ártani!
Sejtelmem sincs, ki tehette. Szegény ember! Hogy haladnak a nyomozással?
- Nem nagyon - mondta Sigurdur Óli. - Hallotta már Gudlaugur lemezeit? Esetleg
megvannak önnek?
- Naná - felelte a férfi. - Egyszerűen csodálatos volt! Gyönyörű szépen énekelt! Azt
hiszem, soha nem hallottam még gyereket így énekelni.
- És később, amikor megismerkedtek, büszke volt a múltjára?
- Nem akarta meghallgatni a saját lemezeit. Soha. Bárhogy is próbáltam rávenni.
- De miért?
- Egyszerűen nem volt hajlandó. Semmilyen magyarázatot nem adott, csak nem
hallgatta meg őket, és kész.
Baldur fölkelt, a szekrényhez lépett, kivette belőle Gudlaugur két lemezét, és az
asztalra tette.
- Akkor kaptam tőle, amikor segítettem neki költözni.
- Költözni?
- Az albérletét elvesztette, ezért máshová kellett mennie. Szerzett egy szobát, és
mindenét odavitte. Bár a lemezeken kívül valójában sohasem volt semmije.
- És azokból sok volt neki?
- Tonnaszám.
- Volt valami, amit különösen szeretett hallgatni?
- Hát, tudja, mind ugyanaz volt. Ez a kettő. Rengeteg volt neki belőlük. Azt mondta,
minden példányt felvásárolt.
- Esetleg több dobozzal volt belőlük? - kérdezte Sigurdur Óli leplezetlen izgalommal.
- Legalább kettő.
- Tudja, hogy hol lehetnek?
- Gőzöm sincs róla. Népszerűek mostanság?
- Ismerek valakit, aki ölni tudna értük - mondta Sigurdur Óli. Baldur arca átalakult
egyetlen óriási kérdőjellé.
- Hogyhogy ölni?

- Semmi, semmi - mondta Sigurdur Óli, és az órájára nézett. -Mennem kell. De még
beszélnem kell önnel néhány részlettel kapcsolatban. Az is nagyon jó lenne, ha felhívna,
ha eszébe jut valami, bármilyen jelentéktelen dolognak tűnik is.
- Az az igazság, hogy nem sok választásunk volt akkoriban - mondta Baldur. - Nem úgy,
mint ma, amikor a népesség egyik fele meleg, a másik meg úgy tesz, mintha az volna.
Rámosolygott Sigurdur Ólira, aki félrenyelte a teáját.
- Bocsánat - krákogott.
- Kicsit erős lett.
Sigurdur Óli felállt, és Baldur az ajtóhoz kísérte.
- Tudjuk, hogy Gudlaugurt sokat bántották az iskolában - mondta még Sigurdur Óli,
mielőtt elindult volna. - És mindenfélének csúfolták. Nem beszélt önnek erről?
- Persze, hogy bántották. Kórustag volt, gyönyörűen énekelt, nem focizott, és mindig
egy kicsit lányosan viselkedett. Olyan benyomást keltett, mintha nem volna teljesen
tisztában önmagával. De hogy minek csúfolták, azt nem emlékszem, hogy mondta
volna...
- Értem.

- De amikor együtt voltunk, tudja... Sigurdur Óli értetlenül rázta a fejét. -Az ágyban...
- Igen?
- Időnként azt kérte, hogy szólítsam az én kis hercegnőmnek - mondta Baldur, és
halvány mosoly jelent meg az ajkán.
Erlendur kimeredt szemmel bámult Sigurdur Ólira.
- Kis hercegnőnek?
- Ezt mondta - Sigurdur Óli felkelt Erlendur ágyáról. - De most már tényleg mennem
kell. Bergthóra biztos a plafonon van. Szóval hazamész karácsonyra?
- És hol van az a többdoboznyi lemez?
- Arról fogalma se volt az emberünknek.
- Kis hercegnő? Mint Shirley Temple abban a filmben? De hogy jön ez ide? Nem
magyarázta meg?
- Nem, csak ennyit mondott.
-Lehet, hogy nem is jelent semmit - gondolkodott hangosan Erlendur. - Hátha csak
valami melegszleng, amit rajtuk kívül nem ért senki. Vannak ennél furcsább dolgok is.
Szóval utálta magát?
- A barátja szerint nagyon bizonytalan volt. Nem bízott magában.
- A homoszexualitásában volt bizonytalan, vagy valami másban?
- Azt nem tudom.
- Nem kérdezted meg?
- Bármikor elővehetjük az embert újra. De nem úgy néz ki, mintha túl sokat tudna
Gudlaugurről.
- Ahogy mi sem - mondta csüggedten Erlendur. - Ha húsz-harminc évvel ezelőtt
titkolta, hogy meleg, feltehetjük, hogy később sem vallotta be.
- Ez jó kérdés.
- Eddig senki nem mondta róla, hogy az volt.
- Hát, én mindenesetre lelépek - lépett az ajtóhoz Sigurdur Óli. - Van még mára
valami?
- Nincs - felelte Erlendur. - Ennyi elég. Kösz a meghívást. És üdvözlöm Bergthórát. De
aztán rendesen bánj vele!
- Úgy szoktam - mondta Sigurdur Óli, és elsietett. Erlendur az órájára nézett, és látta,
hogy mindjárt találkoznia kell Valgerdurrel. Kivette a videóból az utolsó kazettát, és
rátette a többire. Abban a pillanatban megszólalt a telefonja.
Elínborg volt az. Elmondta, hogy beszélt az ügyészséggel a gyerekét bántalmazó apa
ügyében.
- És mit gondolnak, mennyit kap?
- Még az is lehet, hogy felmentik! - mondta Elínborg. - Nincs más dolga, mint végig
tagadni, és egy percet sem fog a sitten tölteni!
- És a bizonyítékok? A lábnyomok a lépcsőn? Az üveg? Minden arra utal, hogy...
- Nem is értem, minek strapáljuk magunkat - szakította félbe Elínborg. - Tegnap
tárgyaltak egy testi sértést. Egy szurkálást. A támadó nyolc hónapot kapott, abból
négyet felfüggesztve, tehát valójában csak kettőt kell leülnie! Hol itt az igazság?
- Visszakapja a gyereket?
- Egész biztosan. Az egyetlen pozitívum, már ha lehet ezt mondani, hogy a fiúnak
szörnyen hiányzik az apja. És ez az, amit nem értek. Hogyan ragaszkodhat ennyire ahhoz,
aki a szart is kiverte belőle? Egyszerűen nem tudok rájönni. Valamit kihagytunk.
Átsiklottunk fölötte. Ez így nem stimmel.
- Majd visszahívlak - mondta Erlendur, mert látta az óráján, hogy máris késésben van a
találkáról. - Ja, és megtennél nekem még valamit? Stefánia Egilsdóttir azt mondta, egy
barátnőjével kávézott itt, a szállodában. Beszélnél vele, hogy megerősíti-e? - Erlendur
megadta a barátnő' nevét és címét.
 - Hazamész végre abból a szállodából?
- Le lehet szállni rólam! - mondta Erlendur, és letette.
28. fejezet
Lent az aulában Erlendur megpillantotta Rósantot, a főpincért. Elbizonytalanodott.
Beszélnie kellene vele, de Valgerdur már biztosan várja. Az órájára nézett, elhúzta a
száját, és odament a főpincérhez. Csak nem tart sokáig.
- Meséljen a kurvákról - mondta minden bevezetés nélkül. Rósant éppen udvariasan
csevegett két szállóvendéggel. Biztosan izlandiak voltak, mert elhűlve néztek rá.
Rósant viszont elmosolyodott, megemelve kis bajuszkáját. Meghajolva elnézést kért a
vendégektől, és félrevonta Erlendurt.
- Egy szálloda nem áll másból, mint emberekből, és a mi dolgunk az, hogy örömet
okozzunk nekik, valahogy így hangzott az a hülyeség, nem? - folytatta Erlendur.
- Ez nem hülyeség, ezt a főiskolán tanultuk!
- Ott tanítják a főpincéreket a striciskedésre is?
- Nem értem, miről beszél.
- Akkor elmagyarázom. Maguk egy kis bordélyt futtatnak itt a szállodában.
- Bordélyt? - ismételte mosolyogva Rósant.
- Van ennek valami köze Gudlaugurhöz?
Rósant a fejét rázta.
- Ki volt vele, amikor megölték?
Egy ideig farkasszemet néztek, végül Rósant meghátrált, és lesütötte a szemét.
- Senki olyan, akiről tudnék - motyogta.
- Nem is maga?
- Engem már kivallatott a kollégája, és van alibim!
- Szóval volt valami köze Gudlaugurnek a kurvákhoz?
- Nem. És nekem sincs. Nem is értem honnan veszi ezeket a meséket a lopásokról meg
a kurvákról. Mind hazugság! Én nem vagyok strici!
- De...
- Csak tájékoztatással szolgálunk a vendégeknek. Külföldieknek és izlandiaknak is. Ha
társaságra vágynak, mi próbáljuk őket hozzásegíteni. És ha véletlenül összeismerkednek
egy csinos hölggyel a bárban...
- Akkor mindenki jól jár. Hálásak érte?
- Rendkívül.
- Szóval maga gondoskodik a kísérőkről.
- Én...
- És milyen romantikusan tudja megfogalmazni. Az igazgató is benne van, ugyebár. Hát
a főportás? Rósant nem válaszolt.
- Tehát benne van a főportás is? - kérdezte újra Erlendur.
- Ó nem érez akkora vágyat a vendégek különböző kívánságainak teljesítésére, mint
mi.
- Különböző kívánságainak... - utánozta Erlendur. - Hol tanult meg így beszélni?
- A főiskolán.
- És hogyan egyezteti a főportás a nézeteit az önökével?
- Időnként előfordulnak konfliktusok.
 Erlendur visszaemlékezett, mennyire tagadta a főportás, hogy a szállodában volna
prostitúció. Úgy tűnt neki, ő a személyzet egyetlen tagja, aki próbálja fenntartani a
szálloda jó hírét.
- De ön igyekszik tenni ellene, nem igaz?
- Ezt nem értem.
- Az útjában van önnek, ugye?
Rósant megint nem szólt semmit.

- Maga állította rá azt a kurvát, igazam van? Figyelmeztetésként arra az esetre, ha

netán szólni akarna valakinek. Meglátta a városban, és ráküldte az egyik lányt.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél - hebegte Rósant.
- Hát persze, hogy nincs.
- Mert ő olyan nagyon becsületes! - Rósant bajusza harciasan égnek meredt. - Nem
hajlandó megérteni, hogy úgy a jobb, ha mi magunk csináljuk!
Valgerdur a bárban várta Erlendurt. Ahogy a legutóbb, most is kevés sminket viselt,
ami kiemelte arca vonalait, de a bőrkabát alatt most fehér selyemblúz volt rajta. Kezet
fogtak, és a nő tétován elmosolyodott. Erlendur azon tűnődött, veheti-e ezt a találkozást
egy kapcsolat kezdetének. El sem tudta képzelni, mit akar tőle a nő, hiszen úgy tűnt, a
múltkor az aulában már kimondta a döntést a barátságukról. Valgerdur mosolyogva
megkérdezte, hogy meghívhatja-e egy italra, vagy netán szolgálatban van.
- A filmekben a zsaruknak nem szabad szolgálatban inni -mondta.
- Nem nézek filmeket - mosolygott vissza Erlendur.
- Ja tényleg, maga könyveket olvas a fájdalomról meg a halálról.
Leültek egy sarokba, és nézték a nyüzsgő tömeget. Erlendur úgy
érezte, ahogy jön a karácsony, úgy lesznek egyre zajosabbak a vendégek. A
hangszórókból megállás nélkül szóltak a karácsonyi dalocskák, a turisták csicsás
borítékokkal rohangáltak, és úgy vedelték a sört, mintha nem vennék észre, hogy egész
Európában, ha ugyan nem az egész világon, itt a legdrágább.
- Szóval sikerült mintát vennie Wapshott-tól - mondta Erlendur.
- Ki ez az ember tulajdonképpen? A földre kellett nyomni, és erőszakkal kinyitni a
száját. Megdöbbentő volt, hogy küzdött ott a cellában.
- Én sem tudok kiigazodni rajta - vallotta be Erlendur. – Nem tudom, mit akar itt, és azt
sem, hogy mit titkol.
Nem akart részletekbe bocsátkozni, sem Wapshott pornókazettáiról és
gyerekmolesztálási ügyeiről beszélgetni. Amellett, hogy nem gondolta megfelelő
témának egy randihoz, Wapshottnak, bármit tett is, megvan hozzá a joga, hogy ne
teregesse ki a szennyesét mindenkinek, akivel csak összefut.
- Gondolom, maga inkább otthon van az ilyesmiben, mint én -mondta Valgerdur.
- Nem, még soha nem vettem nyálmintát valakitől, akit le kell fogni.
Valgerdur nevetett.
- Nem úgy értettem! - mondta. -Arra gondoltam, hogy a férjemen kívül egy férfival
sem mentem sehová... szerintem már vagy harminc éve. Úgyhogy bocsássa meg, ha néha
kicsit... félszeg vagyok.
- Ó, én is az vagyok - nyugtatta meg Erlendur. - Nekem sincs ebben túl nagy
gyakorlatom. Majdnem huszonöt éve, hogy elváltam. Egy kezemen meg tudnám
számolni, hány nő volt az életemben.
- Azt hiszem én is elválok - mondta sötéten Valgerdur.
- Elválik? A férjétől?
- Azt hiszem, köztünk vége mindennek. És szeretnék öntől bocsánatot kérni.
- Tőlem?
- Igen - felelte Valgerdur. - Olyan hülye vagyok! - nyögött fel. - Arra akartam használni
magát, hogy bosszút álljak!
- Valahol lemaradtam - mondta Erlendur.
- Én sem értem egészen. Borzasztó volt rájönni.
- De mire?
- Hogy van valakije.
Egész természetes hangon beszélt róla, mint az élet egyik problémájáról a sok közül,
és Erlendur képtelen volt rájönni, mit érez. Csak az ürességet hallotta a szavai mögött.
- Nem tudom, mikor kezdődött, és miért - folytatta a nő.
Elhallgatott, és Erlendur sem szólt semmit, mert nem volt mit mondania.
- Maga megcsalta a feleségét? - kérdezte hirtelen Valgerdur.
- Nem - felelte Erlendur. - Nem erről volt szó. Fiatalok voltunk, és nem illettünk össze.
- Összeilleni? - ismételte tompán Valgerdur. - Mi az?
- Szóval elválik?
- Megpróbálom tisztázni a helyzetet. Azon is sok múlik, hogy őmit csinál.
- Milyen viszony ez?
- Hogyhogy milyen, többféle is van?
- Úgy értem, most kezdődött, vagy már régóta tart? Esetleg több kapcsolata is van?
- Azt mondja, két éve ugyanazzal a nővel van. Azt meg sem mertem kérdezni, hogy előtte
voltak-e mások is. Az ember már nem lehet biztos semmiben. Megbízik valakiben, aztán ez a
valaki egyszer csak a házasságukról kezd beszélni, meg valami nőről, akit már két éve ismer.
Teljesen hülyének éreztem magam. Nem is értettem, miket hord össze. Aztán kiderült, hogy
szállodákban találkoztak, olyanokban, mint ez is...
Valgerdur elhallgatott.
- Férjezett ez a nő?
- Elvált. És öt évvel fiatalabb, mint a férjem.
- És ő megindokolta valamivel ezt az egészet? Hogy miért...
- Úgy érti, hogy esetleg az én hibám? - vágott közbe Valgerdur.
- Nem, hanem...
- Lehet, hogy az. Nem tudom. Nincs magyarázat. Csak harag van és értetlenség.
- És a fiaik?
- Nekik nem mondtuk meg. Már elköltöztek. Addig nem volt elég időnk egymásra,
azóta meg úgy látszik, túl sok van. Azóta mintha egy idegennel élnék együtt.
Megint csend.
- Nem kell bocsánatot kérnie - mondta végül Erlendur. - Egyáltalán nem. Nekem kell,
amiért nem voltam őszinte magához.
- Hozzám?
- Kérdezte, miért foglalkozom annyit azokkal, akik odavesztek a hegyekben és a
mocsarakban, és nem mondtam el az igazat. Valószínűleg azért, mert még soha senkinek
nem mondtam el, és nehéz beszélni róla. És azt hiszem, nincs is hozzá másnak semmi
köze. Még a gyerekeimnek sem. A lányom egyszer kórházba került, és azt hittem, meg
fog halni. Akkor, csak akkor éreztem úgy, hogy beszélnem kell róla. Hogy el kell neki
mondanom.
- De mit? - kérdezte Valgerdur. - Történt önnel valami?
- Az öcsémmel - felelte Erlendur. - Nyolcéves korában halálra fagyott. Soha nem
találták meg, azóta sem.
És elmondta a nőnek, tulajdonképpen egy vadidegennek, hogy mi nyomja a szívét,
amióta csak az eszét tudja. Talán éppen erre vágyott már régóta. Talán belefáradt már a
harcba.
- Rólunk is szól egy történet az egyik könyvben, amit olvasni szoktam - mondta. - Arról,
hogy mi történt az öcsémmel, a keresésről ésa sötétségről, a bánatról, ami megülte a
házunkat. Egyébként igen csak pontos beszámoló, a keresőcsapat vezetői mesélték el, és
apám egyik barátja jegyezte le. Név szerint szerepelünk benne, és le van írva apám
reakciója is a történtekre. Azt írják róla, hogy furcsán viselkedett, mert annyira
eluralkodott rajta a reménytelenség és az önvád, hogy csak ült a szobájában, és nézett
maga elé, amíg a többiek minden erejüket megfeszítve kutattak az öcsém után. Nem
kérték a hozzájárulásunkat a történet megjelentetéséhez, ami nagyon feldühítette a
szüleimet. Ha akarja, meg is mutathatom magának.
Valgerdur bólintott. Erlendur mesélni kezdett, ő pedig ült, hallgatta, aztán a történet
végén hátradőlt a székén, és felsóhajtott.
- Szóval nem találták meg?
Erlendur megrázta a fejét.
- Utána sokáig azt képzeltem, sőt néha még ma is elképzelem, hogy nem halt meg.
Hogy valahogy kikecmergett a mocsárból, elvesztette az emlékezetét, és egyszer majd
megtalálom. Mindig őt keresem a tömegben, és próbálom elképzelni, hogyan nézhet ki.
Ahogy munkám során látom, gyakori dolog ez abban az esetben, amikor nem találják
meg a testet. Ha a rendőrségnél dolgozik az ember, sokat találkozik ilyesmivel. A remény
hal meg utoljára.
- Biztosan nagyon szerették egymást az öccsével - mondta Valgerdur.
- Jó barátok voltunk.
Csöndben ültek, saját világuk fedezékéből nézték a nyüzsgést a bárban. A poharuk
kiürült, de egyiküknek sem jutott eszébe új italt rendelni. Aztán egy idő múlva Erlendur
megköszörülte a torkát, odahajolt Valgerdurhöz, és kicsit bizonytalanul feltette neki azt a
kérdést, amely azóta ott motoszkált a fejében, amióta szóba került az asszony férjének
hűtlensége.
- Még mindig bosszút akar állni? Valgerdur a szemébe nézett, és bólintott.
- De nem most. Képtelen vagyok...
- Nem - mondta Erlendur. - Persze, hogy nem.
- Nem mesél inkább valamelyik eltűnt fickóról? Azok közül, akikről annyit olvas.
Erlendur elmosolyodott, majd röpke tűnődés után mesélni kezdett valakiről, aki az
emberek szeme láttára tűnt el: Jón Bergthórssonról, a skagafjörduri tolvajról.
A Skagi-partról indult el a befagyott tengerre, hogy elhozzon egy kifogott cápát egy
lékből. Egyszer csak déli szél támadt, eleredt az eső, és a jég, rajta Jónnal, elvált a parttól.
Csónakkal lehetetlen volt a segítségére sietni a vihar miatt, és a déli szél kisodorta a
jégtáblát az északra néző fjordból.
Amikor utoljára látták távcsővel, Jón fel-alá rohangált a jéghegyen a messzi északi
láthatáron.
29. fejezet
A halk zenétói elálmosodtak, és csak ültek csendben, mígnem Valgerdur átnyúlt az
asztalon, és megfogta Erlendur kezét.
- Ideje mennem - mondta.
Erlendur bólintott, és felkeltek a székükről. Valgerdur arcon csókolta, és egy percig
csak állt előtte, finoman hozzásimulva.
Egyikük sem látta a belépő Eva Lindet, aki végignézte a jelenetet, összerázkódott, és
odacsörtetett.
- Ki ez a vén tehén? - reccsent rájuk.
- Eva Lind! - szólt rá Erlendur, akit nagyon meglepett, hogy hirtelen ott találja a lányát a
bárban. - Viselkedj rendesen!
Valgerdur kezet nyújtott. Eva Lind a kezére nézett, majd az arcába, aztán megint a
kezére. Erlendur egyikükre, majd másikukra pillantott, végül megállapodott Eva Lindnél.
- A hölgy a barátom, a neve Valgerdur - mondta mogorván.
Eva Lind az apjára nézett, majd ismét Valgerdurre, de nem fogadta el a felé nyújtott
kezet. Valgerdur zavartan mosolyogva elfordult. Erlendur kikísérte a bárból, és nézte,
ahogy átvág az aulán. Eva Lind odajött hozzá.
- Mi volt ez? - kérdezte. - Te is elkezdtél kurvázni?
- Hogy lehetsz ilyen durva? - förmedt rá Erlendur. - Mit képzelsz, hogy így viselkedsz?
Semmi közöd hozzá! Hagyjál engem békén!
- Na persze! Te napi huszonnégy kibaszott órában belepofázhatsz az életembe; nekem
meg tudni sem szabad róla, hogy idejársz kúrogatni!
- Fogd be a szád! Hogy van képed így beszélni velem?
Eva Lind nem válaszolt, csak haragosan méregette az apját, aki ugyanolyan dühösen
nézett vissza rá.
- Szállj le rólam! - fakadt ki végül Erlendur, és Valgerdur után rohant. A forgóajtón át
még látta, ahogy beszáll egy taxiba. Aztán a szállodából kiérve már csak a taxi hátsó
lámpáit követhette szemmel, amíg az be nem fordult a sarkon.
Erlendur elkáromkodta magát. Semmi kedve nem volt visszamenni Eva Lindhez,
inkább lesietett az alagsorba, és mire észbekapott, ott állt a folyosón, ahol Gudlaugur
szobája is volt. Talált egy kapcsolót, és felkattintotta. A néhány megmaradt villanykörte
halvány derengésbe vonta a folyosót. Eltapogatózott a kis szobáig, benyitott, és
felkapcsolta a lámpát. Szemébe ötlött a Shirley Temple-poszter.
A kis hercegnő.
Lépéseket hallott a folyosón, majd Eva Lind jelent meg az ajtóban.
- Fönt egy fazon azt mondta, hogy látott téged lejönni - mondta, és körülnézett. Amikor
meglátta a vérfoltokat az ágyon, elakadt a lélegzete.
- Itt történt?
- Itt.
 - Mi ez a plakát?
- Nem tudom - mondta Erlendur. - És azt sem tudom, hogy miért vagy néha ilyen
undok. Miért kellett letehenezni, és miért nem lehetett vele kezet fogni? Nem ártott
neked semmit!
Eva Lind nem válaszolt.
- Szégyelld magad!
- Ne haragudj.
Most Erlendur nem felelt. A plakátot nézte. Shirley Temple csinos nyári ruhácskában,
szalaggal a hajában, Technicolor színekben mosolygott rá. A kis hercegnő. Készült
1939-ben, Frances Hodgson Burnett története alapján. Temple eleven, vidám kislányt
játszott, akit külföldre utazó apja egy londoni iskolába küld, a vasszigorú igazgatónő'
gondjaira bízva.
A leírást a filmről Sigurdur Óli találta az interneten, de semmivel sem értették jobban,
hogy Gudlaugur miért ragasztotta a plakátot a szobája falára.
A kis hercegnő, gondolta magában Erlendur.
- Amikor megláttalak azzal a nővel a bárban - szólalt meg mögötte Eva Lind - anya
jutott az eszembe. Meg Sindri Snaer és az, hogy soha nem érdekeltünk téged. Meg az
egész család, mert akárhogy is nézzük, mi még mindig egy család vagyunk. Legalábbis
szerintem. Elhallgatott. Erlendur szembefordult vele.
- Nem értem, hogy lehetsz ilyen közönyös. Főleg irántam és Sindri Snaer iránt.
Egyszerűen nem értem. És nem is nagyon segítesz, hogy megértsem. Soha semmiről nem
vagy hajlandó beszélni, ami egy kicsit is veled kapcsolatos. Soha nem mondasz semmit.
Mintha a falnak beszélnék.
- Miért kell mindent megmagyarázni? - kérdezte Erlendur. - Vannak dolgok, amiket
nem kell. És vannak, amiket nem is lehet.
- Mondja egy zsaru!
-Az emberek túl sokat beszélnek. Többet kellene hallgatniuk. Akkor nem árulnák el
magukat olyan könnyen.
-Te most bűnözőkről beszélsz. Mindig bűnözőkről beszélsz! De mi a családod vagyunk!
Csend támadt.
- Valószínűleg hibáztam - mondta végül Erlendur. - Nem anyáddal kapcsolatban. Vagy
vele is. Nem tudom. A válás teljesen hétköznapi dolog, egyszerűen képtelen voltam
együtt élni vele. De veled és Sindri Snaerrel biztos, hogy elszúrtam a dolgot. És talán erre
is csak akkor jöttem rá, amikor megtaláltál, elkezdtél hozzám járni, és néha elrángattad
az öcsédet is. Addig fel sem fogtam, hogy van két gyerekem, akikkel az egész gyerekkoruk
alatt nem is találkoztam, akik már az életük kezdetén elkallódtak, és elkezdtem tűnődni
rajta, vajon köze van-e ennek az én tétlenségemhez. Nagyon sokat gondolkoztam rajta,
miért alakult így. Ahogyan te is. Hogy miért nem mentem a bíróságra, miért nem
küzdöttem a jogaimért, miért nem harcoltam foggal-körömmel azért, hogy velem
maradhassatok. Vagy miért nem próbáltam anyátokból valami megegyezést kicsikarni.
Vagy miért
nem lófráltam az iskola körül, hogy alkalomadtán elraboljalak.
- Mert fütyültél ránk - válaszolta Eva Lind. - Erről van szó, nem? Erlendur hallgatott.
- Erről van szó, ugye? - ismételte Eva Lind.
 - Nem - rázta meg a fejét Erlendur. - Bár ilyen egyszerű lenne!
- Egyszerű? Ez? Hogyhogy?
- Azt hiszem...
- Mit?
- Nem is tudom, hogy mondjam. Azt hiszem...
- Igen?
- Azt hiszem, én is elvesztettem az életemet a mocsárban.
- Amikor az öcséd meghalt?
- Nehéz ezt megmagyarázni, lehet, hogy nem is tudom. Talán te sem tudsz mindent
megmagyarázni, és talán jobb is, ha bizonyos dolgok magyarázat nélkül maradnak.
- De hogy érted azt, hogy elvesztetted az életedet?
- Valami... valami bennem is meghalt akkor.
- Kérlek...
- Megtaláltak és hazavittek, mégis meghaltam. Valami, ami addig ott volt bennem,
elpusztult. Nem tudom pontosan, mi volt az. De amikor az öcsém meghalt, vele együtt
elveszett. Úgy éreztem, felelős vagyok érte, és csalódott bennem. És azóta is így érzem.
Bűntudatom van, amiért én maradtam életben, és nem ő. Azóta sem merek szembenézni
semmivel. És bár az én szüleim nem fordultak el tőlem úgy, mint én tőled és Sindri Snaertől,
valahogy olyan volt, mintha nem számítanék. Nem tudom, igazam van-e, és most már
nem is fogom megtudni soha, de attól fogva, hogy lehoztak a lápról, egyfolytában ezt
érzem.
- Annyi év után is?
- Ilyenkor nem számít az idő.
- Azért, mert te túlélted, ő meg nem?
- Ahelyett, hogy helyreállítottam volna valamit a romokból, amivel, azt hiszem, akkor is
próbálkoztam, amikor anyátokkal összejöttünk, egyre mélyebbre ástam magam, mert így
kényelmesebb volt. Menedéket nyújtottak. Mint amikor te drogozol. Te oda menekülsz.
És te is tudod, hogy ilyenkor hiába vagy tisztában vele, hogy másoknak rossz, amit teszel,
csak te számítasz magadnak. Ezért használsz drogokat. Én meg ezért vetem bele magam
mindig ugyanabba a hóviharba.
Eva Lind bár nem értette meg teljesen az apját, azt azért felfogta, hogy legalább
őszintén próbálja elmagyarázni, miért volt ilyen érthetetlen eddig, és próbálja őt nyomra
vezetni. Ráébredt, hogy olyan helyre tévedt, ahol még senki sem járt, az apja is csak
azért, hogy meggyőződjön róla: minden háborítatlan.
- És az a nő? Ó hogy jön a képbe?
Erlendur vállat vont, és becsukta a félig nyitott ajtót.
- Nem tudom.
Egy ideig csak álltak, aztán Eva Lind motyogott valamit, és elindult kifelé. Bizonytalanul
nézelődött jobbra-balra a folyosón, hogy merre induljon, és Erlendur egyszer csak azt
vette észre, hogy szimatol, mint egy kutya.
- Érzed? - kérdezte, orrát előreszegezve.
- Mit? - kérdezte Erlendur. - Mit kell érezni?
- Hasis - mondta Eva Lind. - Ne mondd, hogy nem tudod, milyen illata van!
- Hasis?
 - Tényleg nem érzed?
Erlendur is kilépett a folyosóra, és beleszaglászott a levegőbe.
- Ez tényleg az?
- Szakértővel beszélsz - mondta Eva Lind, még mindig szimatolva. - Valaki itt hasist
szívott, méghozzá nem is olyan régen.
Erlendur emlékezett rá, hogy a helyszínelők annak idején megvilágították a folyosó
végét, de abban nem volt biztos, hogy rendesen átvizsgálták-e.
- Szóval hasis? - kérdezte.
- Szagot fogtál végre.
Erlendur visszament a szobába, és hozott egy széket. Odaállította az egyik égő
villanykörte alá, felállt rá, és kicsavarta az izzót. Tűzforró volt, a zakója ujjával kellett
megfognia. Odavitte a folyosó végére, és kicserélte az ottani kiégett körtével. Az égő
felgyulladt, és Erlendur leugrott a székről.
Először semmi érdekeset nem találtak, de aztán Eva Lindnek feltűnt, hogy az alkóv
sokkal tisztább, mint a folyosó többi része. Erlendur bólintott. Mintha takarították volna
a padlót, és a falakat is lesúrolták.
Erlendur négykézlábra ereszkedett, és átvizsgálta a padlót. Még a falakon alul
körbefutó fűtéscsövek mögé is benézett. Eva Lind azt látta, hogy egyszer csak benyúl az
egyik mögé, és kiszed onnan valamit. Aztán felkelt, odajött hozzá, és megmutatta.
- Először azt hittem, patkányszar - emelte fel a kis barna csomót.
- Pedig mi? - kérdezte Eva Lind.
- Géztasak.
- Géztasak?
- Rágódohányt tartanak benne, amit az ajak mögé kell tenni. Valaki itt dobta el, vagy
köpte ki a bagóját.
- De kicsoda? Ki járhatott itt? Erlendur a szemébe nézett.
- Valaki, aki nagyobb ribanc, mint én - mondta.
 KARÁCSONYESTE
30. fejezet
Kiderítette, hogy Ösp az ő szobája fölötti emeleten dolgozik, és azonnal meg is kereste,
miután reggelire magához vett némi kávét és pirítóst.
Meghagyta Sigurdur Ólinak, hogy szerezzen be bizonyos információkat, és felhívta
Elínborgot, vajon emlékszik-e még, hogy ki kell kérdeznie a nőt, akivel Stefánia állítólag
találkozott, amikor a kamera rögzítette. Elínborg azonban nem vette fel a telefonját.
Előző éjjel Erlendur majdnem reggelig forgolódott álmatlanul a vaksötétben. Amikor
végre felkelt, kinézett az ablakon. Fehér karácsony ígérkezett. Sűrűn hullott a hó, látta az
utcai lámpák fényében. Olyan volt a havazás a fénypászmákban, mintha a karácsony
díszletéül került volna oda.
Eva Lindtól az alagsori folyosón köszönt el. Úgy volt, hogy este már otthon találkoznak.
Füstölt bárányt akartak készíteni, és Erlendur ébredés után elgondolkozott, mit vegyen a
lányának karácsonyra. Általában valami apróságot adott neki, Eva Lind pedig zoknit,
amiről beismerte, hogy lopta, és egyszer egy pár kesztyűt, amiről azt állította, hogy vette,
de amit Erlendur hamarosan elveszített. Eva Lind sosem kérdezte, hol van. Talán éppen
azt szerette a lányában a legjobban, hogy nem kérdezősködött fölöslegesen.
Sigurdur Óli felhívta, és elmondta a kért információt. Nem volt sok, de éppen elég a
folytatáshoz. Erlendur nem is tudta pontosan, mit keres, de úgy vélte, az elmélete megér
egy próbát.
Ahogy legutóbb is, addig nézte a padlót takarító lányt, amíg az észre nem vette. Nem
mutatott különösebb meglepetést.
- Felkelt? - kérdezte olyan hangon, mintha Erlendur volna a szálloda leglustább
vendége.
- Elég nehezen aludtam el. Tudja, éppen magáról gondolkoztam.
- Rólam? - kérdezte Ösp, és egy kupac törülközőt dobott a szeny-nyeskosárba. - De
remélem, nem valami disznó dolgot. Mocskos vénemberekből pont elég van itt így is!
- Nem, semmi olyasmit - mondta Erlendur.
- A dagadék kifaggatott, hogy én pofáztam-e magának. A főszakács meg úgy ordítozott
velem, mintha kaját loptam volna tőle. Tudják, hogy beszéltünk.
-Itt mindenki mindenkiről tud nagyjából mindent - válaszolta Erlendur. - De valójában
senki nem mond senkiről semmit. Nehéz az ilyenekkel. Például magával.
- Velem? - Ösp bement a szobába, Erlendur meg utána, mint a múltkor.
- Mesél nekem, én meg minden szavát elhiszem, mert becsületesnek és
megbízhatónak látszik, de vaíójában csak az igazság egy részét mondja el, ami bizonyos
értelemben szintén hazugság. Nekünk, rendőröknek ugyanolyan, mintha hazudna. Tudja,
miről beszélek?
Ösp nem felelt. El volt foglalva az ágyazással. Erlendur nézte, de nem tudta kitalálni,
mire gondolhat. Úgy tett, mintha nem is volna a szobában. Mintha ettől valóban
eltűnne.
- Nem mondta el például, hogy van egy öccse.
- Miért kellett volna elmondanom?
- Mert bajban van.
- Dehogy van bajban.
 - Nem miattam - mondta Erlendur. - Nem én kevertem bajba. De belekerült, és
ilyenkor előfordul, hogy a nővérétől kér segítséget.
- Nem értem.
-Elmagyarázom. Az öccse kétszer került rövid időre börtönbe, betörésért és lopásért.
Néhány dolga kiderült, néhány meg biztosan nem, ahogy az már lenni szokott. Tipikus
kisstílű bűncselekmények. Még tipikusabban egy drogos bűncselekményei, aki tartozik
valakinek. Mostanra ráállt a legdrágább anyagra, és soha nincs pénze. A dílerek viszont
nem szoktak félmunkát végezni. Egyszer-kétszer elkapták már, és összeverték. Egyszer
azzal is megfenyegették, hogy szétroncsolják a térdét. Úgyhogy kénytelen bizonyos
alantasabb munkákat is elvégezni, hogy drogot vehessen, és megadhassa az adósságait.
Ösp letette a kezében tartott ágyneműt.
- Változatos forrásokból szerzi a pénzt - folytatta Erlendur. - Gondolom, ezt is tudja. Ó
is olyan, mint a többi szerencsétlen kölyök. Reménytelen drogos.
Ösp hallgatott.
- Érti, amit mondok?
- Ezeket Stína mondta magának? - kérdezte Ösp. - Láttam, hogy tegnap itt volt.
Gyakran látom. Hogy az mekkora ringyó!
- Nem ő mondta - felelte Erlendur, nem hagyva Öspnek, hogy témát váltson. - Az
öccse nemrég még ott volt azon a folyosón, ahol Gudlaugur élt. Lehet, hogy ott lapult a
gyilkosság óta. De nem sokkal ezelőtt mindenesetre ott járt. Még ott van a szaga, csak fel
kell ismerni. Márpedig aki hasist szív, speedezik vagy heroint forral, az felismeri.
Ösp csendben nézte. Erlendurnek nem sokat kellett kombinálnia, mielőtt feljött ide.
Már az alkóv tiszta padlója is gyanús volt, de a lány reakciójából pontosan tudta, hogy
legalábbis nem lőtt nagyon mellé. Eszébe jutott még egy merész húzás, és rövid
mérlegelés után úgy döntött, megpróbálja.
-Megtaláltuk a rágódohányát is - mondta. - Régóta használ ilyet?
Ösp továbbra is hallgatagon meredt rá. Majd lehajtotta a fejét, és amikor felemelte,
látszott a tekintetén, hogy megadta magát.
- Tizenöt éves kora óta - motyogta alig hallhatóan.
Erlendur várta a folytatást, de nem volt, így hát hagyta, hogy eluralkodjon a csönd, és
csak állt a lánnyal szemben. Végül Ösp felsóhajtott, és leült az ágyra.
- Mindig le van égve - mondta halkan. - Állandón tartozik valakinek. Megfenyegetik,
megverik, de akkor sem fizet, és az adósságok csak halmozódnak. Aztán néha szerez egy
kis pénzt, és egy részüket megadja. Anyu és apu már évekkel ezelőtt lemondtak róla.
Tizenhét éves korában kirúgták. Elküldték rehabra, de onnan megszökött. Amikor egy
hétig nem ment haza, az újságokban is közzétették, hogy eltűnt. De az öcsém leszarta.
Azóta csövezik. Én vagyok az egyetlen a családból, akivel érintkezik. Néha télen
beengedem az alagsorba. Akkor az alkóvban alszik. Megtiltottam neki, hogy drogot
hozzon magával, de ellenőrizni nem tudom. Senki sem tudja.
- Szokott neki pénzt adni? Hogy rendezhesse a tartozásait?
- Előfordult már, de sosem elég. A hitelezői voltak már a szüléinknél is, és azzal
fenyegetőztek, hogy megölik, apu kocsiját egyszer szét is verték. Úgyhogy ők most
fizetnek, de legalább békén hagyják őket a verőemberek. Ha meg a rendőrségnek
szólnak, az olyanoknak, mint maga, azt kapják, hogy nem tehetnek semmit, mert ez csak
fenyegetés, és ezek szerint az nem gáz, ha az embert fenyegetik.
Erlendur szemébe nézett.
- Majd ha megölik aput, talán kivizsgálják az ügyet.
- Ismerte az öccse Gudlaugurt? Biztos ismerte, ha az alagsorban lakott.
- Ismerte - mondta sötéten Ösp.
- Milyen kapcsolatban voltak?
- Gulli fizetett neki... - megakadt.
- Miért?
- Szívességekért.
- Szexuális jellegű szívességekért?
- Igen, szexuális jellegűekért.
- Honnan tudja?
- Az öcsém mondta.
- Ó volt Gudlaugurrel aznap délután?
- Nem tudom. Napok óta nem láttam, azóta, amióta... - habozott. - Amióta Gudlaugurt
leszúrták. Nem jelentkezik.
- Szerintem pedig nemrég még ott volt a folyosón. A gyilkosság óta egészen mostanáig.
- Én nem láttam.
- Gondolja, hogy ő ölte meg Gudlaugurt?
- Nem tudom - mondta Osp. - De annyit tudok, hogy még sosem bántott senkit. Mégis
folyton menekülnie kell, és most már ezért is üldözik, pedig nem csinált semmit. Sosem
tudna ártani senkinek!
- És azt tudja, hogy hol lehet?
- Nem.
- Vajon ismerte azt az angolt, akiről beszélgettünk? Henry Wapshottot. Tudja, a
gyerekpornóst.
- Nem. Legalábbis nem hiszem. De miért kérdezi?
- Az öccse meleg?
Ösp nagyot nézett.
- Pénzért bármit megtesz - mondta aztán. - De szerintem nem buzi.
- Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele. Ha bármi szokatlant észlelt az
alagsorban, azt közölje velem. Ki kell kérdeznem a Gudlaugurrel való kapcsolatáról is.
Muszáj tudnom, hogy látta-e őt aznap, amikor meggyilkolták. Megtenné ezt nekem?
Szólna az öccsének?
- Maga szerint ő volt az? Ó ölte meg?
- Nem tudom - felelte Erlendur. - De ha nagyon gyorsan nem kerül elő, kénytelen
leszek körözést kiadni ellene, hogy kihallgathassam.
Ösp arcán semmilyen érzelem nem látszott.
- Tudta, hogy Gudlaugur meleg volt? - kérdezte Erlendur. Ösp felnézett.
- Hát, abból, amit az öcsém mondott, lehetett sejteni. Meg persze abból is, hogy
fizetett neki a...
Nem fejezte be.
- Amikor szóltak magának, hogy kerítse elő Gudlaugurt, tudta, hogy már halott?
- Nem! Ne is próbálja rám kenni! Ezt akarja, ugye? Azt hiszi, én öltem meg?
 - Eltitkolta, hogy az öccse ott lakott az alagsorban.
- Mert mindig bajban van! De nem ő tette! Tudom, hogy sosem volna képes ilyesmire!
Soha!
Erlendur bólintott, és elmondta, hogy a nap nagy részét még a szállodában tölti, itt
megtalálja.
- De gyorsan találjon meg, Ösp - tette hozzá.
 31. fejezet
Az aulába visszaérve Erlendur meglátta a recepciónál álldogáló Elínborgot. A főportás
rámutatott, és Elínborg is arra fordult. Aztán sietve elindult felé, arcán olyan aggódó
kifejezéssel, amelyet Erlendur csak nagyon ritkán látott rajta.
- Baj van? - kérdezte, amikor Elínborg odaért hozzá.
- Le tudunk ülni valahová? Nyitva van már a bár? Úristen, de rohadt egy munka ez!
Csak tudnám, miért csinálom még mindig!
- De mi történt? - kérdezte Erlendur, miközben karon fogta, és elindult vele a bár felé.
Az ajtó csukva volt, de nem kulcsra zárva, így hát beléptek. Úgy tűnt, csak a helyiség van
nyitva, maga a bár még nincs. Erlendur észrevett egy táblát, melyen az állt, hogy még
egy óráig nem is lesz. Leültek egy bokszba.
- Ráadásul a karácsonyom is el van szúrva - panaszkodott Elínborg. - Sosem sütöttem
még ilyen keveset! Este jön az összes rokon, és...
- Azt mondd el, mi történt - szakította félbe Erlendur.
- Ez nem lehet igaz! - tört ki Elínborg. - Nem értem! Egyszerűen nem értem!
- Mit?
- A fiút! Hogy mit akar!
Elmondta, hogy előzőeste, ahelyett, hogy hazament volna sütni-főzni, beugrott a
Kleppur Elmegyógyintézetbe. Maga sem tudta pontosan, hogy miért tette, de nem tudta
kiverni a fejéből a kisfiú és az apja ügyét. Amikor Erlendur közbeszúrta, hogy biztos elég
lesz az is, amit eddig sütött, még csak el sem mosolyodott.
Egyszer már járt az intézetben, hogy beszéljen a fiú anyjával, de olyan beteg volt, hogy
egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Ezúttal sem volt másképp. Az anya előre-hátra
ringatózva, saját világában elmerülve üldögélt. Elínborg nem tudta biztosan, mit akar
hallani vagy mondani, de érezte, hogy az apa és fia kapcsolatában van még valami,
amiről nem tud.
Tudta, hogy az anya csak ideiglenesen van bent. Időnként bevitték, amikor eljutott abba
a fázisba, hogy lehúzza a gyógyszereit a vécén. Amikor szedte őket, általában
elfogadható volt az állapota. Rendesen vezette a háztartást, és amikor Elínborg a fiú
tanáraival beszélt róla, azt mondták, a gyereknek is gondját tudja viselni.
Elínborg ott ült a kórház előterében, amíg egy nővér kitolta hozzá az anyát. Az a haját
csavargatta a mutatóujjával, és motyogott magában valamit, amit Elínborg nem értett.
Megpróbált szólni hozzá, de a nő valahol messze járt. Egyáltalán nem reagált a
kérdésekre. Olyan volt, mint egy alvajáró.
Egy idő után Elínborgnak eszébe jutott az a nagy halom sütemény, amit még el kellett
készítenie. Felkelt, hogy keressen valakit, aki visszaviszi az anyát a kórterembe. Az egyik
folyosón talált egy ápolót. A férfi harmincéves lehetett, és úgy nézett ki, mint egy
hivatásos testépítő. Fehér nadrágot és pólót viselt, hatalmas bicepsze minden mozdulatra
csak úgy hullámzott. Sörtehaja volt, és nagy, puffadt arca, amelyben mélyen ültek az
apró gombszemek. Elínborg nem kérdezte meg a nevét.
Az ápoló követte az előtérbe.
-Á, Dóra néni! - mondta, és megfogta az anya karját. - Milyen nyugis ma este!
A nő felállt, ugyanolyan zavarodottan, mint addig.
- Megint el vagyunk röppenve, mi, öreglány? - kérdezte az ápoló olyan hangon, amely
Elínborgnak egyáltalán nem tetszett. Mintha egy ötévessel beszélne. És hogy értette azt,
hogy „nyugis"? Nem tudta visszafogni magát.
- Volna szíves nem úgy beszélni vele, mint egy dedóssal? - kérdezte, kicsit kihívóbban,
mint szerette volna. Az ápoló felé fordult.
- Mi köze hozzá? - vakkantotta.
- Ő is megérdemel annyi tiszteletet, mint bárki más! - válaszolta Elínborg, de
óvakodott attól, hogy elmondja, a rendőrségtől jött.
- Meg - mondta az ápoló. - Szerintem meg nem voltam vele tiszteletlen. Gyerünk,
Dóra! - és kivezette a nőt a folyosóra. Elínborg utánuk ment.
- Hogy értette azt, hogy ma olyan nyugis?
- Nyugis? - kérdezett vissza az ápoló.
- Azt mondta, ma olyan nyugis. Nem ilyen szokott lenni?
- Néha úgy hívom, hogy a Szökevény. Folyton meglóg.
- Miről beszél? - értetlenkedett Elínborg.
- Nem látta a filmet?
- Meglóg? Megszökik a kórházból?
- Vagy amikor a városban sétálunk - mondta az ápoló. - A múltkor is meglépett. Majd'
beszartunk a párától, mire maguk megtalálták a buszpályaudvaron, és visszahozták. És
hát maguk sem bántak vele akkora tisztelettel.
- Kikről beszél?
- Tudom, hogy maga zsaru. A kollégái szó szerint bedobták őt ide.
- Mikor történt ez?
Az ápoló eltöprengett. Két másik ápolttal együtt vitte sétálni az anyát, amikor
elszökött. A Laekjartorg téren történt. Jól emlékezett a dátumra, mert aznap döntötte
meg az egyéni fekvenyomó-rekordját.
A dátum egyezett a fiú megtámadásának napjával.
- És a férjének nem szóltak, hogy megszökött? - kérdezte Elínborg.
- Pont fel akartuk hívni, amikor maguk megtalálták. Pár órát mindig adunk nekik.
Különben egész nap a telefonon lógnánk.
- Tudja ennek a nőnek a férje, hogy idebent maguk Szökevénynek hívják?
- Nem mi hívjuk így, csak én. És nem, nem tudja.
- Azt sem, hogy a felesége el szokott szökni?
- Azt sem mondtam meg. Úgyis mindig visszajön.
- Hát én ezt nem hiszem el - mondta Elínborg.
- Ahogy behozzák, rögtön le kell szedálni, hogy ne szökdössön - magyarázta az ápoló.
- Hát így már mindjárt más az egész...
- Gyerünk szépen, Dóra néni - mondta az ápoló, és a kórterem ajtaja becsukódott
mögöttük.
Elínborg Erlendurt nézte.
- Annyira biztos voltam benne, hogy az apa tette! - mondta. - De most már az is lehet,
hogy az anyja, miután megszökött, hazament, összeverte a fiát, aztán visszament az
intézetbe. Csak szólna már egy szót az a gyerek!
- De miért bántotta volna az anyja?
- Mit tudom én. Talán a hangok mondták neki.
 - És a régi ujjtörések meg a zúzódások? Szerinted mindet ő csinálta?
- Nem tudom.
- Az apával beszéltél már?
- Tőle jövök.
- És?
- Hát, még mindig nem vagyunk túl jóban. Azóta nem engedték a fiához, amióta
betörtünk hozzájuk, és felforgattuk az otthonukat. Elküldött mindenhová, és...
- És a feleségéről nem mondott semmit? - szólt közbe türelmetlenül Erlendur. - Biztos
gyanakodott rá.
- De a fiú nem mond semmit...
- Csak azt, hogy hiányzik az apja - fejezte be Erlendur.
- Igen, csak azt. Szóval az apja hazaér, megtalálja abban az állapotban, és azt hiszi, így
jött haza az iskolából.
- De a kórházban megkérdezted a gyerektói, hogy az apja volt-e, és erre olyasmi
történt, ami meggyőzött róla, hogy ő volt.
- Biztos félreértettem - hajtotta le a fejét Elínborg. - Belemagyaráztam a viselkedésébe
valamit, amit nem kellett volna.
- De nem tudjuk bizonyítani, hogy az anya a tettes. És azt sem, hogy az apa.
- Az apának megmondtam, hogy a felesége aznap megszökött, és semmit nem tudunk
arról, hogy merre járt. Nagyon megdöbbent. Mintha soha eszébe sem jutott volna, hogy
az elmegyógyintézetből meg lehet szökni. Továbbra is biztos volt benne, hogy a fiúk
tették az iskolából. Azt mondta, a fia elmondaná, ha az anyja tette volna. És hogy ebben
teljesen biztos.
- De akkor miért nem mondja?
- Sokkos állapotban van szegényke. Talán ezért.
- Vagy mindannak ellenére, amit vele tett, még mindig szereti? - találgatta Erlendur.
- Vagy fél - válaszolta Elínborg. - Retteg attól, hogy újra megteszi. De akár így, akár úgy,
azért hallgat, hogy fedezze az anyját. Lehetetlen megmondani, miért.
- Akkor most mi legyen? Ejtsük a vádat az apa ellen?
- Beszélek az ügyészséggel, meglátjuk, mit mondanak.
- Jó, kezdd azzal. Figyelj, felhívtad azt a nőt, aki pár nappal a gyilkosság előtt itt volt
Stefánia Egilsdóttirral?
- Fel - mondta tompán Elínborg. - Stefánia megkérte, hogy falazzon neki, de aztán nem
bírta tovább.
- Szóval hazudott?
- Elkezdte mondani, hogy üldögéltek ott, de elég rosszul ment, gyorsan lebukott. Azt
mondtam neki, be kell vinnem, hogy vallomást tegyen, erre sírva fakadt. Elmondta, hogy
Stefánia, akivel valami énekkarból ismerik egymást, felhívta, hogy ha megkérdezik, itt
volt-e vele aznap, mondja azt, hogy igen. Ő nem akarta, de Stefánia sakkban tarja
valamivel. Nem mondta meg, hogy mivel.
-Kezdettőlfogva gyenge hazugság volt - mondta Erlendur. - Mindketten tudtuk, hogy ki
fog derülni. Nem értem, miért akadályozza a nyomozást. Hacsak nem saras.
- Szerinted ő ölte meg?
- Vagy legalábbis tudja, hogy ki volt.
 Üldögéltek még egy ideig az asztalnál, és a fiúról, a szüleiről meg a nehéz családi
körülményekről beszélgettek, amiről Elínborgnak eszébe jutott, hogy megkérdezze, hol
tölti Erlendur a karácsonyt. Ő azt felelte, hogy Eva Linddel lesz.
Erlendur elmondta Elínborgnak, mit talált az alagsori folyosón, és a gyanúját, hogy Ösp
öccse, a pénzgondokkal küszködő piti bűnöző is valahogy benne van a dologban.
Megköszönte neki a meghívást, és megkérte, hogy karácsonyig vegyen ki szabadságot.
- Ma van karácsony - mosolyodott el Elínborg, és vállat vont, mintha az egész ünnep a
takarítással, a süteménnyel és a rokonokkal együtt nem jelentene semmit.
- Kapsz valami ajándékot? - kérdezte.
- Talán zoknit - felelte Erlendur. - Remélem.
Kis habozás után folytatta.
- Ne szomorkodj az apaügy miatt. Ilyesmi előfordul. Hogy teljesen biztos vagy
valamiben, aztán összeomlik az egész.
Elínborg bólintott.
Erlendur elkísérte a kijáratig, és elköszönt tőle. Fel akart menni a szobájába
összepakolni. Elege volt a szállodából. Kezdett neki hiányozni az az „üres lyuk", a
könyvei, a karosszéke és a heverőn fekvő Eva Lind.
Ezen gondolkozott éppen, amikor egyszer csak ott termett Ösp.
- Megtaláltam!
- Kit? Az öccsét?
- Jöjjön! - indult el Ösp az alagsori lépcső felé. Erlendur tétovázott. Kinyílt előtte a lift
ajtaja. Benézett. Végül is egy gyilkost üldöz. Talán Ösp rávette az öccsét, a bagót rágó
kölyköt, hogy adja fel magát. De most a legkevésbé sem érdekelte mindez. Nyoma sem
volt benne annak az izgatottságnak és diadalmas érzésnek, amely szokás szerint egy ügy
megoldásakor támadt fel benne. Csak kimerültséget érzett, és bánatot. Az eset teljesen
felbolygatta saját gyerekkorához való viszonyát, és egyszerre annyi mindent kellett
rendbe tennie az életében, hogy azt sem tudta, hol fogjon hozzá. De legelőször is ott
akarta hagyni végre a munkát, és haza akart menni. Együtt lenni Eva Linddel. Segíteni
neki megoldani a saját problémáit. Nem akart másokkal foglalkozni, csak magával és a
szeretteivel.
- Na, jön? - kérdezte Ösp a lépcsőn állva.
- Megyek - mondta Erlendur.
Követte a lépcsőn és a folyosókon át a személyzeti teakonyhába, ahol először
beszéltek. A helyiség ugyanolyan mocskos volt, mint akkor. Ösp bezárta az ajtót. Az öccse
az egyik asztalnál ült, de amikor Erlendur belépett, azonnal felpattant.
- Én nem csináltam semmit! - sipította magas fejhangon. - Ösp azt mondja, hogy maga
szerint én voltam, de nem én voltam! Nem csináltam vele semmit!
Koszos kék anorák volt rajta, az egyik vállán kiszakadt, láthatóvá téve a fehér bélést.
Farmerja feketéllett a piszoktól. Lábán elnyűtt fekete bakancsot hordott, amelyet
lábszárközépig be lehetett volna fűzni, de Erlendur nem látott benne fűzőt. Hosszú,
maszatos ujjai cigarettát szorongattak. Beszívta, majd kifújta a füstöt. Nagyon izgatott
hangon beszélt, és ketrecbe zárt vadként járkált fel-alá az egyik sarokban. Meg volt róla
győződve, hogy ez a rendőr most sarokba szorította, és le fogja tartóztatni.
Erlendur a válla fölött az ajtónál álló Öspre pillantott, majd újra az öccsére.
 - Nyilván megbízik a nővérében, ha idejött.
- Nem csináltam semmit! Azt mondta, maga jó arc, és csak kérdezni akar pár dolgot.
- Beszéljen a kapcsolatukról Gudlaugurrel.
- Nem én nyírtam ki!
Erlendur odaállt elé. A fiú félúton járt a kamasz- és a felnőttkor között, furcsán
gyerekes külseje volt, de az arcáról keserűség és gyűlölet áradt valami olyasmi iránt, amit
Erlendur még csak el sem tudott gondolni.
- Senki sem állítja, hogy maga volt - próbálta megnyugtatni. - Honnan ismerte
Gudlaugurt? Milyen kapcsolatban voltak?
A fiú a nővérére nézett, de az csak állt az ajtónál, és nem szólt semmit.
- Néha tettem neki egy kis szívességet, ő meg fizetett érte.
- És hogyan ismerkedtek meg? Régóta ismerte?
- Tudta, hogy Ösp öccse vagyok. És nagyon viccesnek találta, hogy testvérek vagyunk.
Mint mindenki.
- Miért?
- A nevem Reynir.
- És ebben mi olyan vicces?
- Hát Ösp és Reynir. „Nyárfa" és „Berkenye". Nővér és fivér. Apu és anyu ilyen vicces
kedvében volt. Mint két erdész.
- Szóval mi van Gudlaugurrel?
- Akkor találkoztunk először, amikor idejöttem Ösphöz. Olyan fél éve.
- És?
- Tudta, hogy ki vagyok. Ösp mesélt rólam. Télen be szokott engedni a szállodába. Arra
a folyosóra. Erlendur Ösphöz fordult.
- Szépen kitakarította az alkóvot.
Ösp faarccal nézte. Erlendur visszafordult Reynirhez.
- Szóval tudta, hogy ki maga. Ott aludt a folyosón, az ő szobájánál. Tovább!
- Jött nekem pénzzel. Azt mondta, majd megadja.
- Miért tartozott magának?
- Hát azokért a szívességekért, amiket...
- Tudta, hogy meleg?
- Nem egyértelmű?
- Miért használtak óvszert?
- Mindig használtunk. Totál paranoiás volt. Azt mondta, nem tudhatja, fertőző
vagyok-e. Egyébként nem vagyok - mondta nyomatékkal, és megint a nővérét kereste a
szemével.
- És bagót rág.
A fiú szeme elkerekedett.
- Ez most hogy jön ide?
- Én kérdezek. Szokott bagót rágni?
- Szoktam.
- Vele volt aznap, amikor leszúrták?
Reynir elővett a zsebéből egy mobiltelefont, és megmutatta Erlendurnek.
- Amikor megérkeztem, éppen vette fel a Télapó-jelmezt. Azt mondta, rohannia kell a
karácsonyi bulira. Megadta a pénzemet, az órájára nézett, és rájött, hogy egy gyors
menetre még van ideje.
- Sok pénz volt nála?
- Nem tudom. Én csak azt láttam, amit nekem adott. De azt mondta, egy rakás lóvét
kap hamarosan.
- Kitol?
- Azt nem mondta. Csak azt, hogy egy aranybányán ül.
- Ezt hogy értette?
- El akart passzolni valamit. De nem tudom, mit. Azt nem mondta. Csak azt, hogy egy
rakás lóvét fog kapni érte, vagyis úgy mondta, pénzt. Olyat soha nem mondott, hogy
„lóvé". Meg semmi ilyesmit. Mindig olyan udvarias volt, meg választékos. Jó csávó volt.
Sose bántott, mindig fizetett. Csomó rosszabb arcot ismerek nála. Volt, hogy csak
dumálni akart. Nagyon magányos volt, legalábbis azt mondta, hogy az. Meg hogy én
vagyok az egyetlen barátja.
- A múltjáról nem beszélt?
- Arról nem.
- Hogy gyerekkorában mekkora sztár volt?
- Sztár, milyen sztár?
- Nem látott a szobában egy kést, ami esetleg a konyhából is származhatott?
- Láttam egy kést, de hogy honnan volt, azt nem tudom. Amikor bejöttem, éppen a
jelmezét piszkálta vele. Azt mondta, jövőre már új kell neki.
- És volt nála pénz azon kívül, amit magának adott?
- Nem hiszem.
- Kirabolta?
- Nem!
- Maga vitte el azt a félmilliót a szobából?
- Félmilliót? Félmillája volt?
- Tudom, hogy állandóan pénzre van szüksége. Azt is, hogyan szerzi meg. Sok
mindenkinek tartozik. Már a családját is megfenyegették...
Reynir megint a nővérére meredt.
- Énrám nézzen! Gudlaugur pénzt tartott a szobájában. Többet, mint amennyivel
magának tartozott. Talán eladta annak az aranybányának egy részét. Maga meglátta a
pénzt. Többet akart. Úgy gondolta, több jár magának azért, amit megtett neki. Ő
ellenkezett, veszekedtek, maga felkapta a kést, ő védekezett, dulakodni kezdtek, végül
sikerült őt mellbe szúrnia és megölnie. Akkor fogta a pénzt...
- Mi a faszt hord itt össze, maga gyökér! - sziszegte Reynir.
-... azóta hasist is szívott ott, vagy belőtte magát, vagy mit tudom én...
- Faszszopó köcsög!
- Mondd el neki - szólt közbe Ösp. - Mondd el, amit nekem mondtál. Mindent.
- Mi az a minden? - kérdezte Erlendur.
- Szóval megkérdezte, megcsinálom-e neki, mielőtt elmegy a bulira - mondta Reynir. -
Azt mondta, nincs sok ideje, de pénze, az van, és rendesen megfizet. De ahogy
elkezdtük, ránk tört az a nő...
- Nő?
 - Az.
- Milyen nő?
- Hát, aki rajtakapott.
- Mondd meg neki! - hallotta Erlendur Ösp hangját a háta mögül. - Mondd meg, ki volt
az!
- Miféle nőről beszél?
- Elfelejtettük bezárni az ajtót, és egyszer csak berontott rajta. - De ki?
- Nem tudom. Valami nő.
- És ezt miért nem mondta meg rögtön?
- Nem beszélek zsarukkal. Egyébként is egy csomóan el akarnak kapni, de ha még az is
kiderül, hogy rendőrökkel beszéltem, azt hiszik majd, hogy köptem, és akkor nekem
annyi.
- Szóval, ki volt ez a nő, aki magukra tört? Hogy nézett ki?
- Nem néztem meg. Rögtön leléptem. Gudlaugur meg nem volt magánál. Ellökött
magától, és ordított. Látszott, hogy retteg töle. Teljesen be volt szarva.
- És mit ordított?
- Stefii.
- Micsoda?
- Steffi. Ennyit hallottam. Úgy hívta, hogy Steffi, és kurvára be volt tőle szarva.
32. fejezet
Ott állt Erlendur szobájának ajtaja előtt, háttal neki. Erlendur megállt, egy pillanatig
nézte, és látta, mennyire megváltozott azóta, hogy néhány napja beviharzott a
szállodába az apjával. Most nem volt más, csak egy fáradt, középkorú nő, aki egész életét
ugyanabban a házban töltötte, rokkant édesapjára vigyázva. És aki valamilyen okból
eljött a szállodába, és megölte az öccsét.
Mintha megérezte volna a jelenlétét, az asszony hirtelen megfordult, és szembenézett
vele. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mit érez. Erlendur csak annyit tudott, hogy ő az,
akit azóta keres, hogy először betette ide a lábát, és meglátta a Télapót a saját vérébe
fagyva.
A nő mozdulatlanul állt, és nem szólt semmit, amíg oda nem ért hozzá.
- Valamit el kell mondanom - szólalt meg akkor. - Ha számít egyáltalán.
Erlendur azt hitte, most fogja bevallani, hogy hazudott a barátnőjéről, aztán elmondja
az igazat. Kinyitotta az ajtót, a nő pedig besétált a szobába, odaállt az ablakhoz, és nézte
a havat.
- Mára nem jósoltak havazást - mondta.
- Becézték magát valaha Stefiinek? - kérdezte Erlendur.
- Kaskoromban - válaszolta, de nem fordult el az ablaktól.
- Az öccse is így hívta?
- Igen, mindig. Én meg őt Gullinek. Miért kérdezi?
- Miért jött a szállodába öt nappal az öccse halála előtt? Stefánia mélyet sóhajtott.
- Tudtam, hogy nem lett volna szabad hazudnom.
- Szóval miért?
-A lemezei miatt. Úgy gondoltuk, néhány belőlük minket illet. Tudtuk, hogy van
néhány példánya, vagy az is lehet, hogy az összes megvan, és részt akartunk a
bevételből, ha esetleg el akarná adni őket.
- Hogyan jutott hozzá az eladatlan lemezekhez?
- Papa otthon tartotta őket Hafnarfjördurben, és amikor Gudlaugur elköltözött,
magával vitte az egészet. Azt mondta, ezek az ő lemezei, és senki máséi.
- Honnan tudták, hogy el akarja adni őket?
Stefánia nem válaszolt azonnal.
- Henry Wapshottról is hazudtam - mondta. - Ismerem őt. Nem nagyon, az igaz, de
akkor is el kellett volna mondanom. O sem mesélt rólam?
- Nem - válaszolta Erlendur. - De neki most van így is elég baja. Mondja, igaz bármi
abból, amit nekem eddig mondott?
Stefánia hallgatott.
- Akkor miért pont ezt higgyem el?
Stefánia a hóesést nézte. Visszarévedt a régi életébe, ahol nem ismert hazugságot,
ahol a tiszte, üde igazság uralkodott.
- Stefánia?
- Nem az éneklés miatt veszekedtek - mondta hirtelen. - Akkor, amikor a papa leesett
a lépcsőn. Ez az utolsó hazugságom, és a legnagyobb.
- Úgy érti, amikor összekaptak?
- Tudja, hogy csúfolták az iskolában?
- Azt hiszem, tudom.
- Kis hercegnőnek.
- Mert kórusban énekelt, lányos volt, és...
- Mert meglátták a mama egyik ruhájában - szakította félbe Stefánia, és elfordult az
ablaktól.
- Ez már a halála után volt. Gudlaugurnek nagyon hiányzott, különösen, amikor már
nem volt kórista, csak egy egyszerű, hétköznapi kisfiú. A papa nem tudott erről, de én
igen. Amikor ő nem volt otthon, Gudlaugur néha feltette a mama ékszereit, próbálgatta
a ruháit a tükör előtt, volt, hogy ki is sminkelte magát. Aztán valamelyik nyáron néhány fiú
elsétált a ház mellett, és észrevették. Köztük volt pár osztálytársa is. Belestek a nappali
ablakán. Ezt gyakran csinálták, mert különcöknek tartottak minket. Könyörtelenül
kinevették és kicsúfolták. Ezek után az iskolában végképp afféle csodabogárként
kezelték. És elnevezték kis hercegnőnek.
Elhallgatott.
- Azt hittem, csak a mama hiányzik neki - folytatta aztán. – Hogy így akar vele maradni.
Nem gondoltam, hogy természetellenes hajlamai vannak. De aztán kiderült ez is.
-Természetellenes hajlamai? - ismételte Erlendur. - Maga így hívja? Az öccse
homoszexuális volt. Ezt nem voltak képesek megbocsátani neki? Ezért nem akartak
hallani róla ennyi éven át?
- Nagyon fiatal volt, amikor apánk rajtakapta egy másik fiúval. Én is tudtam, hogy egy
barátja fent van a szobájában, de azt hittem, a leckéjüket írják. A papa váratlanul
hazajött, és keresett valamit. Aztán amikor benyitott Gudlaugur szobájába, meglátta
őket, amint valami förtelmes dolgot művelnek. Nekem el sem mondta, mi volt az.
Amikor kijöttem a szobámból, azt láttam, hogy a másik fiú elszalad, papa és Gulli pedig
kiabálnak egymással a lépcső tetején. Aztán Gulli meg taszította a papát. Ő elvesztette az
egyensúlyát, leesett a lépcsőn, és többé nem kelt fel.
Stefánia visszafordult az ablakhoz, és nézte a karácsonyi hóesést. Erlendur nem szólt
hozzá, azon töprengett, mire gondolhat, amikor így elmerül magában, de nem bírta
elképzelni. Már éppen azt hitte, hogy sikerülni fog, amikor Stefánia megtörte a csendet.
- Én sosem számítottam - mondta. - Bármit tettem, az másodlagos volt. Nem azért
mondom, hogy sajnáltassam magam, annak már nagyon régóta vége, azt hiszem. Inkább
azért, hogy megpróbáljam megértetni, miért nem érintkeztem vele azután a borzalmas
nap után. Néha úgy gondolom, egyenesen örültem annak, hogy így alakultak a dolgok. El
tudja ezt képzelni?
Erlendur megrázta a fejét.
- És amikor elment, én lettem a fontos. Nem ő. Ő soha többé nem volt fontos. És
furcsamód boldog voltam, hogy soha nem lett belőle akkora sztár, mint várták. Azt
hiszem, egész idő" alatt sokkal jobban irigyeltem, mint gondoltam volna, az
odafigyelésért, amit kapott, és persze a hangjáért. Tényleg isteni hangja volt. Mintha ő
kapott volna meg minden tehetséget, amit én nem; én úgy vertem a zongorát, mintha
egy ló taposná. Ezt mondta mindig a papa, amikor tanítani próbált. Meg hogy szikrája
sincs bennem a tehetségnek. Én mégis imádtam őt, mert úgy gondoltam, neki mindig
igaza van. Ő mindig jól bánt velem, és amikor nem tudott többé gondoskodni magáról,
kiderült, hogy ebben azért tehetséges vagyok. Nélkülözhetetlenné váltam a számára.
Aztán múltak az évek, és nem változott semmi. Gulli nem volt otthon, a papa kerekes
székben ült, és én viseltem a gondját. Soha nem törődtem magammal, azzal, hogy én
mit akarok. Úgy el tudnak rohanni az évek, ha az ember nem csinál semmit, csak él a
gubóban, amit szőtt magának. Csak telnek és telnek és telnek az évek.
Megint a havat nézte csendben.
- Aztán amikor rájön az ember, hogy ez minden, amije van, gyűlölet ébred benne, és
bűnbakot keres. Én az öcsémet okoltam mindenért. Ahogy múlt az idő, egyre inkább
megvetettem őt és a perverzióját, ami tönkretette az életünket.
Erlendur közbeszólt volna, de Stefánia folytatta.
- Nem tudom jobban leírni. Hogy milyen az, ha valaki bezárkózik a saját egyhangú
életébe, olyasvalami miatt, amiről évtizedek múltán kiderül, hogy egészen jelentéktelen
dolog. Jelentéktelen és ártalmatlan.
- Úgy tudjuk, Gudlaugur azt érezte, hogy elvették tőle a gyerekkorát - mondta
Erlendur. - Hogy nem lehetett az, aki lenni akart, hanem erővel valami mássá tették,
énekessé, csodagyerekké, aminek meg is volt az ára, hiszen folyton bántották az
iskolában. Aztán ez az egész összeomlott, és hogy teljes legyen a kép, megjelentek a
„természetellenes vágyak", ahogy maga mondja. Nem hinném, hogy különösebben
boldog volt. Talán nem is kért abból az odafigyelésből, amire maga úgy vágyott.
- Elvették a gyerekkorát - mormolta Stefánia. - Ez igencsak lehetséges.
- Megkísérelte valaha is az öccse megbeszélni magával a homoszexualitását, vagy akár
az apjukkal? - kérdezte Erlendur.
- Nem, de attól még láthattuk volna előre. Nem tudom, egyáltalán tudatában volt-e
annak, hogy mi történik vele. Fogalmam sincs. Azt hiszem, nem is tudta, miért veszi fel a
mama ruháit. Nem tudom, hogyan vagy mikor jönnek rá ezek az emberek arra, hogy
„mások".
 - De valami fura, perverz módon beleszeretett a gúnynevébe - mondta Erlendur. - Itt
ez a poszter is, és... - a mondat közepén elhallgatott. Nem tudta, elmondja-e, hogy
Gudlaugur azt szerette, ha a barátja kis hercegnőnek szólítja.
- Erről nem tudok - felelte Stefánia. - Az is lehet, hogy kínozta magát ezekkel az
emlékekkel. Lehet, hogy olyasvalami munkált benne, amit mi sosem fogunk megérteni.
- Hogyan ismerkedett meg Henry Wapshott-tal?
- Egyszer beállított hozzánk azzal, hogy Gudlaugur lemezeiről akar beszélni. Tudni akarta,
van-e nálunk belőlük. Valami gyűjtőtől szerezte az információkat Gudlaugurről és rólunk, és
azt mondta, hogy ezekért a lemezekért külföldön hihetetlen pénzeket megadnak. Az
öcsémmel is beszélt, aki először visszautasította, de aztán valamiért meggondolta magát,
és elhatározta, hogy megadja neki, amit akar.
- Maguk meg részt akartak a haszonból.
- Nem találtunk benne semmi kivetnivalót. Azok a lemezek ugyanúgy a papáé is voltak,
nem csak az övé. Legalábbis így láttuk. A papa a saját zsebéből fizette a felvételeket.
- Ugyebár Wapshott egy komolyabb összeget ajánlott a lemezekért?
- Milliókat - bólintott Stefánia.
- Mi is így tudjuk.
- Annak a Wapshottnak rengeteg pénze van. Szerintem nem akarta, hogy a lemezek
kikerüljenek a piacra. Ha jól értettem, meg akarta szerezni az összes példányt, nehogy
elárasszák a piacot. Ezt nyíltan meg is mondta, és kész volt arra, hogy irdatlan összegeket
fizessen értük. Azt hiszem, most, nem sokkal karácsony előtt sikerült is meggyőznie
Gudlaugurt. Aztán valami biztosan megváltozott, ha egyszer megtámadta.
- Megtámadta? Ő?
- Hát nem tartóztatták le?
- De - ismerte be Erlendur. - De nincs rá bizonyítékunk, hogy ő ölte meg az öccsét. Mit ért
azon, hogy „valami biztosan megváltozott"?
- Wapshott meglátogatott bennünket Hafnarfjördurben, és azt mondta, sikerült
rávennie Gudlaugurt, hogy adja el neki az összes példányt. Azt hiszem, arról is meg akart
bizonyosodni, hogy valóban nincs több belőlük. Mondtuk, hogy nincs, hogy Gudlaugur
mindet elvitte, amikor elment otthonról.
- Szóval ezért jött ide a múltkor - állapította meg Erlendur. - Hogy megkapja a részét.
- Az egyenruhája volt rajta - mondta Stefánia. - Éppen a turisták bőröndjeit cipelte ki
egy autóhoz. Egy ideje már néztem, mire észrevett. Azt mondtam neki, beszélnünk kell a
lemezekről. Ó meg a papáról kérdezett...
- Az apja küldte Gudlaugurhöz?
- Nem, ő soha nem tett volna ilyet. A baleset után a nevét sem volt szabad otthon
kiejteni.
- De Gudlaugur mégis róla kérdezett először, amikor találkoztak.
- Igen. Aztán lementünk a szobájába, és megkérdeztem tőle, hol vannak a lemezek.
- Biztos helyen - mosolygott a nővérére Gudlaugur. - Henry mondta, hogy beszélt
veletek.
- Azt mondta, el akarod adni a lemezeket. Papa szerint a fele a miénk, így hát a pénz
fele is.
- Meggondoltam magam - mondta Gudlaugur. - Nem adom el őket.
 - Mit szólt ehhez Wapshott?
- Hát, nem örült.
- Nagyon jó árat ajánlott értük.
- De még többet kaphatok, ha magam adom el őket, egyesével. A gyűjtők nagyon
keresik. Szerintem Wapshott is pontosan ezt akarja tenni, akármit is beszél arról, hogy ki
akarja vonni őket a forgalomból. Hazudik. El akarja adni őket, nyerészkedni akar rajtam.
Ahogy régen is mindenki csak keresni akart rajtam, különösen a papa, és ez azóta sem
változott. A legkevésbé sem.
Csendben nézték egymást.
- Gyere haza, és beszélj a papával - mondta Stefánia. - Nincs már sok ideje hátra.
- Wapshott is beszélt vele?
- Nem, nem volt ott, amikor eljött. Én meséltem neki róla.
- És mit mondott?
- Semmit, csak azt, hogy a részét akarja.
- És te?
- Én?
- Miért nem hagytad ott soha? Miért nem mentél férjhez, miért nem alapítottál
családot? Ez, amit élsz, ez nem a saját életed, hanem az övé! A tiéd hol van?
- Szerintem a kerekes székben, ahová juttattad! - csattant fel Stefánia. - És ne merj
többé az életemről kérdezni!
- Ugyanúgy hatalmaskodik rajtad, mint régen rajtam.
Stefániából kirobbant a düh.
- Valakinek vigyáznia kell rá! Mert a kedvencéből, a kis sztárból egy hangjavesztett
buzi lett, aki lelökte a lépcsőn, és azóta elé sem mer állni! Csak ül a házunkban egész
éjjel, aztán reggel meglóg, mielőtt felébrednénk! Miféle hatalmaskodásról beszélsz? Azt
hiszed, megszabadultál tőle, de nézz magadra! Nézz csak magadra! Mi vagy te? Mi?
Semmi! Egy selejt!
Megállt.
- Ne haragudj - mondta Gudlaugur. - Nem kellett volna ezt mondanom.
A nővére nem felelt.
- Szokott rólam kérdezni?
- Nem.
- Soha nem beszél rólam?
- Soha.
- Gyűlöl, amiért így élek. Amiért ilyen vagyok. Gyűlöl. Még mindig. Ennyi év után is.
- És ezt eddig miért nem mesélte el? - kérdezte Erlendur. - Mit bújócskázik?
- Hát, képzelheti. Nem akartam családi ügyeket kiadni. Meg akartam védeni
magunkat.
- Akkor látta utoljára az öccsét?
- Igen.
- Biztos?
- Igen. Mire akar kilyukadni?
- Nem kapta maga is rajta egy fiatalemberrel, mint az apja? Aztán elöntötte a düh.
Eszébe juttatta, mi az oka minden bajának, és úgy döntött, hogy véget vet neki.
 - Micsoda?
- Van egy tanúnk.
- Milyen tanú?
- A srác, aki vele volt. Egy fiatalember, aki pénzért megtett bizonyos dolgokat az
öccsének. Rajtakapta őket az alagsorban, a fiú elmenekült, maga pedig meglátta a kést az
asztalon, és rátámadt vele az öccsére.
- De hát ez nem így volt! - Stefánia rájött, hogy Erlendur komolyan gondolja, amit
mond, és egyre szorosabbra húzza a hurkot a nyaka körül. Csak bámult rá, és nem hitt a
fülének.
- Van egy tanúnk... - ismételte Erlendur, de Stefánia félbeszakította.
- Milyen tanú? Kiről beszél maga?
- Tagadja, hogy maga okozta az öccse halálát?
Megcsörrent a szállodai telefon, de mielőtt Erlendur felvehette volna, megszólalt a
mobilja is. Bocsánatkérően nézett a továbbra is rámeredő' Stefániára.
- Föl kell vennem.
Stefánia hátrált, és Erlendur látta, hogy felveszi az asztalról Gudlaugur egyik lemezét,
amely a borítójából kivéve feküdt ott. Azt vizsgálta, amíg Erlendur felvette a vezetékes
telefont. Sigurdur Óli kereste. Felvette a mobilt is, és megkérte a hívót, hogy tartsa.
- Egy ember most keresett meg szállodai gyilkosság ügyében, és megadtam neki a
mobilszámod. - mondta Sigurdur Óli. - Hívott már?
- Most keres valaki - válaszolta Erlendur.
- Úgy néz ki, megoldottuk az ügyet. Beszélj vele, aztán hívj vissza. Már odaküldtem
három kocsit. Velük van Elínborg is.
Erlendur letette a kagylót, és beleszólt a mobiljába. Nem ismerte fel a férfi hangját, aki
bemutatkozott, és előadta a mondanivalóját. Alig kezdett bele, Erlendur gyanúja
igazolódott, és mindent megértett. Hosszan beszélgettek, végül Erlendur megkérte a
férfit, hogy menjen be a kapitányságra, és tegyen vallomást Sigurdur Ólinak. Aztán
felhívta Elínborgot, és közölte vele a teendőket. Majd elrakta a telefonját, és Stefániához
fordult, aki időközben feltette Gudlaugur lemezét a lemezjátszóra, és elindította.
- Régen, amikor még ilyen lemezeket készítettek - mondta -, mindenféle háttérzajok is
rákerültek a felvételre, talán mert nem törődtek velük, talán mert nem voltak meg az
eszközök, hogy kiszűrjék őket. Még a forgalom zaját is lehet rajtuk hallani, tudta?
- Nem - válaszolta Erlendur, aki egyáltalán nem értette, miről van szó.
- Ezen is lehet hallani, ha jól odafigyel. Nem hiszem, hogy bárki észrevenné, aki nem
tudja, hogy ott van.
Feltekerte a hangerőt. Erlendur hegyezte a fülét, és a dal közepén tényleg meghallott
valamit.
- Mi ez? - kérdezte.
- A papa - felelte Stefánia.
Megint lejátszotta azt a részt, és Erlendur most tisztábban hallotta, de még mindig
nem értette, mit mond.
- Ez az apja?
- Azt mondja neki, hogy csodálatos - mondta merengve Stefánia. - Ott állt a mikrofon
közelében, és nem tudta türtőztetni magát.
 Erlendurre nézett.
-Apám tegnap meghalt. Vacsora után szokás szerint lefeküdt a kanapéra, elaludt, és
nem ébredt fel. Ahogy beléptem a szobába, láttam, hogy vége. Ereztem, mielőtt
megérintettem volna. Az orvos azt mondta, hogy szívrohamot kapott. Ezért jöttem ide
beszélni magával, tisztába akartam tenni a dolgokat. Már nem számít. Neki sem, és
nekem sem. Nem számít már semmi.
Harmadszor is lejátszotta azt a részletet, és ez alkalommal Erlendur úgy gondolta, érti,
mit mond az apa. Az az egyetlen szó mintha lábjegyzet lett volna a dalhoz.
Csodálatos.
- Aznap, amikor Gudlaugurt megölték, azért mentem le a szobájába, hogy elmondjam
neki, a papa ki szeretne békülni vele. Előtte már megmondtam a papának, hogy
Gudlaugurnek kulcsa van a házhoz, és néha éjszakánként visszaoson, hogy csak üljön a
nappaliban, aztán hajnalban elmegy. Nem tudtam, mit fog felelni Gudlaugur, akarja-e
még látni a papát, vagy reménytelen az egész, de meg akartam próbálni. A szoba ajtaja
nyitva volt...
Megremegett a hangja.
- .. .és ő ott feküdt a vérében...
Elakadt.
-...abban a jelmezben... letolt nadrággal... és minden csupa vér...
Erlendur odament hozzá.
- Uramisten! - nyögött fel Stefánia. - Még soha életemben... Olyan szörnyű, hogy
szavam sincs rá. Nem is tudom, mi jutott az eszembe akkor. Megdermedtem a
rémülettől. Azt hiszem, csak arra tudtam gondolni, hogy elmeneküljek onnan, és
elfelejtsem az egészet. Mint mindent. Meggyőztem magam, hogy ez nem az én dolgom.
Hogy nem számít, ott voltam-e, vagy sem, ez történt, vége, és nem tartozik rám.
Ellöktem magamtól az egészet, úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Nem akartam tudni
róla, és még a papának sem mondtam el, amit láttam. Egy léleknek sem. Erlendurre
emelte a szemét.
- Segítséget kellett volna hívnom... szólnom kellett volna a rendőrségnek is... de...
annyira... annyira undorító, és... természetellenes volt az egész... hogy elfutottam. Csak
erre bírtam gondolni. Hogy elmeneküljek arról az iszonyú helyről, és senki meg ne
lásson!
- Azt hiszem, mindig is menekültem előle - mondta. - Mindig. És akkor...
Halkan szipogott.
- Sokkal előbb meg kellett volna próbálnunk rendezni a dolgainkat. Illetve nekem
kellett volna megpróbálnom. Ez az én bűnöm. A végén már a papa is ezt akarta. A
legvégén.
Elhallgatott. Erlendur kinézett az ablakon, és látta, hogy alábbhagyott a havazás.
- És a legborzasztóbb az volt, hogy...
Megállt, mintha nem bírná elviselni a gondolatot.
- Még élt, ugye?
- Még egy szót mondott, mielőtt meghalt. Meglátott az ajtóban, és a nevemen
szólított. Azon, ahogy mindig hívott, amikor kicsik voltunk. Azt mondta, hogy Stefii.
- És ezt hallották meg. Hogy Steffi. Stefánia meglepetten nézett.
 - Kik hallották meg?
Ebben a pillanatban megjelent a nyitott ajtóban Eva Lind. Stefániára meredt, aztán
Erlendurre, majd megint Stefániára, és megcsóválta a fejét.
- Tulajdonképpen hány nőd van neked? - kérdezte szemrehányón az apjától.
 33. fejezet
Erlendur semmi változást nem vett észre Öspön. Nézte a lányt, ahogy dolgozik, és azon
tűnődött, vajon fog-e valaha bűntudatot vagy megbánást mutatni azért, amit tett.
- Megtalálta azt a Stefiit? - kérdezte Ösp, amikor észrevette. A szennyeskosárba rakott
egy csomó törülközőt, majd tisztákat vett elő, és elhelyezte őket a szobában. Erlendur
közelebb lépett, és megállt az ajtóban, de a gondolatai egész máshol jártak.
Mégpedig a lánya körül. Sikerült meggyőznie arról, hogy kicsoda Stefánia, aztán arra
kérte, hogy várja meg. Eva Lind leült az ágyra, és Erlendur azonnal látta, hogy visszaesett
a régi életébe. Végtelen szóáradatot zúdított rá arról, hogy miként tette tönkre az életét.
Erlendur csak állt, és hallgatott, nem szólt egy szót sem, nehogy még jobban feldühítse a
lányát. Tudta, miért ilyen dühös. Nem rá haragudott, hanem saját magára, mert gyenge
volt, és nem bírt uralkodni magán. Erlendur nem tudta megmondani, milyen szer hatása
alatt van. Az órájára nézett.
- Mi van, sietsz? - csapott rá Eva Lind. - Menned kell világot menteni?
- Megvársz?
- Faszt - válaszolta Eva Lind nyersen.
- Miért csinálod ezt magaddal?
- Kussoljál.
- Várj meg, légy szíves. Mindjárt visszajövök, és utána hazamegyünk. Jó lesz úgy?
Eva Lind nem válaszolt. Görnyedten ült, és az ablakon át a semmibe meredt.
- Egy perc, és jövök.
- Ne menj el! - Eva Lind haragja egyszerre átcsapott könyörgésbe. - Hová mész?
- Mi a baj?
- Mi a baj? - acsargott Eva Lind. - Minden! Ez az egész tetves kurva élet, ez a baj! Szar az
egész! Mire jó egyáltalán? Minek vagyunk itt? Miért? Miért?
- Eva Lind, nem lesz semmi...
- Istenem, hogy bánom, hogy nem szültem meg - nyöszörögte Eva Lind. Erlendur
átkarolta.
- Ezzel kelek, és ezzel alszom el. Mindennap gondolok rá, és arra is, hogy mit tettem
vele.
- Helyes - mondta Erlendur. - Gondolj is rá.
- De annyira nehéz, és sosem lesz vége! Soha! Mit tegyek? Mit tehetek?
- Azt, hogy nem felejted el őt. Emlékezz rá. Mindig. így segít ő rajtad.
- Bárcsak megszültem volna! De hát milyen ember vagyok én? Milyen ember az, aki
képes ilyesmit tenni a saját gyerekével?
- Eva Lind. - Erlendur csak ennyit mondott, és még szorosabban átölelte. A lány
hozzábújt, és így ültek az ágyon, míg odakint a hócsöndben belepte a várost.
Hosszú idő telt el így, végül Erlendur Eva Lind fülébe suttogta, hogy várja meg a
szobában. Akkor majd hazaviszi, és együtt ünnepelnek. Egymás szemébe néztek, és a lány,
most már valamivel nyugodtabban, bólintott.
Most pedig egy emelettel lejjebb állt az ajtóban, és Öspöt nézte. Magában viszont
folyton arra gondolt, hogy sietnie kell vissza Eva Lindhez, hazavinni őt, és együtt
megünnepelni a karácsonyt.
- Igen, beszéltünk Stefiivel - mondta. - Valójában Stefániának hívják, és Gudlaugur
nővére.
Ösp kijött a fürdőszobából.
- És tagadja a dolgot, vagy...
- Nem, nem tagadott le semmit - szakította félbe Erlendur. - Tudja, miben vétkes, és
most arra próbál rájönni, mit rontott el, és mikor. Bántja a dolog, de lassan kezd vele
kibékülni. Persze, nehéz neki, mert már túl késő rendbe hozni bizonyos dolgokat.
- Szóval bevallotta?
- Igen. Sok mindent bevallott. Elég szűkszavúan ugyan, de mindenesetre tudja, mi volt
az ő része az egészben.
- Mi az, hogy sok mindent?
Ösp elsétált Erlendur mellett, ahogy tisztítószerért és törlőrongyért ment, majd vissza
a fürdőszobába. Erlendur követte, és nézte, ahogy takarít, ugyanúgy, mint azelőtt, az ügy
kezdetén, amikor ők ketten szinte barátok voltak.
- Valójában mindent - felelte. - Kivéve a gyilkosságot. Azt az egyet
nem vállalta magára.
Ösp tisztítószert fújt a tükörre.
- De hát az öcsém látta! - ellenkezett. - Látta, ahogy leszúrja! Nem tagadhatja le, hogy
ott volt!
- Nem - válaszolta Erlendur. - Valóban ott volt az alagsorban, amikor a testvére
meghalt. De nem ő ölte meg.
- Dehogynem! Reynir látta! Nem tagadhatja le!
- Mennyivel tartozik nekik?
- Tessék?
- Mennyivel?
- Kinek tartozom én? Miről beszél maga?
Ösp olyan hevesen dörgölte a tükröt, mintha az élete függne tőle, mert ha abbahagyná,
lehullana az álarca, és meg kellene adnia magát. Lefújta, fényesítette, de óvakodott attól,
hogy a saját szemébe nézzen.
Erlendurnek egyszer csak egy mondás villant az agyába, amit még réges-régen olvasott
az egyik nyomorúságról szóló könyvében: ez a lány a világ fattyúgyermeke volt.
- Van egy kollégám, Elínborgnak hívják, aki megkereste a maga adatait a nemi erőszak
áldozatainak segélyközpontjában. Úgy fél éve történt, egy kunyhóban, a Raudavatn-tó
partján. Hárman voltak. Ennyit mondott el. Azt állította, nem tudja, kik azok. Egy péntek
este elkapták a városban, odahurcolták, és egymás után mind a hárman
megerőszakolták.
Ösp tovább tisztogatta a tükröt. Erlendur semmi hatását nem látta rajta annak, amit
mondott.
- Végül nem volt hajlandó azonosítani őket, sem feljelentést tenni.
Ösp továbbra sem szólt semmit.
- Itt a szállodában nem keres annyit, hogy rendezni tudja az adós ságait, és fedezze a
szenvedélyével járó kiadásokat. Kisebb összege ket tudott csak nekik adni, hogy nyugton
maradjanak, és kapjon tőlük még anyagot, de állandóan fenyegetik, és maga tudja, hogy a
fenyegetéseiket be is szokták váltani.
Ösp oda sem nézett.
 - Nem is lopnak a szállodában, igaz? - folytatta Erlendur. – Át akart verni minket.
Elterelni a figyelmünket.
Zajt hallott a folyosóról, és látta, hogy Elínborg négy rendőrrel megáll az ajtóban.
Intett nekik, hogy várjanak.
- Az öccse ugyanolyan helyzetben van, mint maga. Lehet, hogy a tartozásaikat is
közösen jegyzik, ezt nem tudom. Megverték őt. Megfenyegették. Aztán megfenyegették
a szüleiket. Maga nem meri megnevezni a tetteseket. A rendőrség tehetetlen, amíg csak
fenyegetőznek, és amikor tényleg elrabolják és megerőszakolják, maga nem meri
megmondani, kik ezek az emberek. És az öccse sem.
Erlendur tartott egy kis szünetet.
- Az előbb megkeresett valaki. Az illető a rendőrségnél dolgozik, a kábítószerosztályon.
Néha felhívják az informátorai, hogy elmondják, mit hallottak az utcán drogügyben. És
tegnap éjjel, vagyis ez tulajdonképpen már ma volt, hallott egy lányról, akit hat hónapja
megerőszakoltak, és aki folyton tartozik a dílereknek, de pár napja megadta a tartozását.
És az öccséét is. Ismerősen hangzik?
Ösp a fejét rázta.
- Nem? - kérdezte Erlendur. - És ha azt is elmondom, hogy az informátor tudta a lány
nevét, és hogy abban a szállodában dolgozik, ahol nemrég a Télapót megölték?
Ösp tovább rázta a fejét.
- Azt is tudjuk, hogy Gudlaugurnek félmillió volt a szobájában.
Ösp befejezte a tükör fényesítését, leejtette a kezét, és maga elé nézett.
- Próbáltam leállni.
- A droggal?
- Semmi értelme. Ha egyszer elkaptak, nincs kegyelem.
- Elmondja, kik azok?
- Nem akartam megölni. Mindig olyan jó volt hozzám. Aztán...
- Aztán meglátta a pénzt.
- Nagyon kellett az a pénz.
- Csak ezért? Csak a pénz miatt tette? Ösp hallgatott.
- Vagy az öccse miatt?
- Egy kicsit mindkettőért - mondta halkan Ösp.
- Mert kellett a pénz.
- Igen.
- És mert ő kihasználta az öccsét.
- Igen.
A szeme sarkából látta, hogy az öccse térdel, meglátta a halom pénzt az ágyon, aztán a
kést. Gondolkodás nélkül felkapta, és megpróbálta beledöfni Gudlaugurbe. Az
elhárította a karjával, de ő újra és újra nekiugrott, míg végül a férfi a falnak dőlt, és nem
védekezett többé. A mellkasán lévő sebből, egyenesen a szívéből, fröcskölt a vér.
Véres volt a kés, a keze, és vér folyt a kabátjára is. Az öccse felugrott, és elrohant a
folyosón, a lépcső felé.
Gudlaugurból mély hörgés szakadt fel.
Aztán halálos csend ereszkedett a kis szobára. Gudlaugurre nézett, aztán a kezében
tartott késre. Egyszer csak visszatért Reynir.
 - Valaki jön le a lépcsőn! - suttogta. Felkapta a pénzt, karon ragadta a nővérét, aki földbe
gyökerezett lábbal állt ott, és kivonszolta a szobából, be a folyosó végén lévő alkóvba.
Levegőt is alig mertek venni, ahogy a nő közeledett. Belebámult a sötétbe, de nem látta
meg őket.
Belépett Gudlaugur szobájába, és fojtott hangon felsikoltott. És meghallották
Gudlaugur hangját.
- Stefii! - hörögte.
Más nem hallatszott.
A nő bement a szobába, de azonnal ki is hátrált, neki a falnak, majd hirtelen
megfordult és elsietett, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna.
- Kidobtam a kabátot, és kerestem egy másikat. Reynir elmenekült. Nekem folytatnom
kellett a munkát, különben egyből rájöttek volna, mi történt, vagy legalábbis akkor így
gondoltam. Aztán szóltak, hogy kerítsem elő őt a bulira. Nem mondhattam nemet. Azzal
magamra vontam volna a figyelmet. Lementem, és csak álltam a folyosón. Nem mentem
be a szobába. Aztán egy idő múlva szóltam, hogy megtaláltam, és azt hiszem, meghalt.
Ösp mereven nézte a padlót.
- Az a legrosszabb az egészben, hogy ő mindig olyan rendes volt velem. Talán éppen
ezért kattantam be. Hogy végre van valaki ebben a szállodában, aki emberként
viselkedik, és akkor az öcsém... Teljesen kivetkőztem magamból. Azok után, amit...
- Amit magáért tett? - fejezte be Erlendur.
-Azokat a rohadékokat semmi értelme feljelenteni. A legdurvább nemi erőszakért
kaphatnak, mondjuk, egy-másfél évet. Aztán kijönnek. Nincs mit tenni. Senki sem tud
segíteni, fizetni kell. Hogy hogyan szerzed meg a pénzt, az nem számít. Én megszereztem, és
fizettem. Talán a pénzért öltem meg. Talán Reynir miatt. Nem tudom. Nem tudom...
Elhallgatott egy pillanatra.
- Kivetkőztem magamból - ismételte. - Soha életemben nem éreztem még ilyet. Ilyen
eszeveszett dühöt. Újraéltem mindent, ami abban a kunyhóban történt. Láttam őket.
Láttam az egészet újra megtörténni. Fogtam a kést, és szúrtam, ahol értem. Darabokra
akartam vágni. Ő próbálta védeni magát, de én csak szúrtam, és szúrtam, és szúrtam, és
aztán már nem mozgott.
Erlendurre nézett.
- Én nem tudtam, hogy ilyen nehéz. Hogy ilyen nehéz megölni valakit.
Elínborg az ajtóban türelmetlenül kezdett mutogatni, hogy mi van, miért nem
tartóztatják már le a lányt.
- Hol van a kés? - kérdezte Erlendur.
- A kés? - ismételte Ösp, és odalépett hozzá.
- Amit használt.
Ösp habozott egy darabig.
- Visszatettem a helyére - mondta végül. - Amennyire tudtam, lemostam a
teakonyhában, aztán megszabadultam tőle, mielőtt még maguk ideértek.
- De hová tette?
- Mondom, hogy a helyére.
- A konyhába, az evőeszközök közé?
- Oda.
 -A szállodában vagy ötszáz ilyen kés van! - fakadt ki kétségbeesetten Erlendur. - Most
hogy találjuk meg?
- Talán kezdhetnék az étteremben.
- Az étteremben?
- Lehet, hogy valaki éppen eszik vele.
34. fejezet
Erlendur átadta Öspöt Elínborgnak és a rendőröknek, majd rohant vissza a szobájába,
ahol Eva Lind várta. A kulcskártyával kinyitotta az ajtót, berontott rajta, és azt látta, hogy a
lány kitárta az ablakot, és az ablakpárkányon ücsörög, a többemeletnyi mélységben lévő
földre hulló havat bámulva.
- Eva Lind - szólította meg nyugodtan. Eva Lind válaszolt valamit, de nem értette.
- Gyere ide - kérte, és óvatosan közelebb ment.
- Olyan könnyűnek látszik - mondta Eva Lind.
- Gyere, Eva Lind - kérlelte halkan Erlendur. - Menjünk haza. A lány megfordult.
Hosszan nézte őt, majd bólintott.
- Menjünk - mondta, leszállt a párkányról, és becsukta az ablakot. Erlendur odalépett
hozzá, és homlokon csókolta.
- Elvettem tőled a gyerekkorodat? - kérdezte alig hallhatóan.
- Mi?
- Semmi.
Erlendur a lánya szemébe nézett. Néha fehér hattyúkat látott úszni benne.
De most koromfekete volt. Lefelé menet a liftben megszólalt Erlendur mobilja. Rögtön
megismerte a hangot, ahogy beleszólt.
- Csak boldog karácsonyt akartam kívánni - mondta Valgerdur, aki mintha suttogott
volna a telefonba.
- Boldog karácsonyt - válaszolta Erlendur. - Boldog karácsonyt magának is.
Az aulából Erlendur bekukkantott az étterembe, amely tömve volt lakomázó, és
minden elképzelhető' nyelven csevegő' turistákkal. Vidám duruzsolásuk betöltötte az
egész földszintet. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy egyikük kezében ott van a gyilkos
fegyver.
Megmondta a főportásnak, hogy valószínűleg Rósant áll a nő mögött, aki szobára
vitte, és utána pénzt követelt tőle. A férfi azt válaszolta, hogy kezdettől fogva valami
ilyesmire gyanakodott. Már értesítette is a szálloda tulajdonosait, hogy miben sántikál
az igazgató és a főpincér, de fogalma sem volt, mit fognak kezdeni a dologgal.
Erlendur megpillantotta az igazgatót is, aki döbbenten bámult Eva Lindre. Próbált úgy
tenni, mintha nem vette volna észre, de az igazgató az útjába állt.
- Csak köszönetet szerettem volna mondani, és azt, hogy természetesen nem
fogadunk el pénzt öntől az itt-tartózkodásért!
- Már kifizettem a számlámat - mondta Erlendur. - Viszontlátásra.
- És Henry Wapshott? - érdeklődött az igazgató, és nem mozdult előle. - Vele mi lesz?
Erlendur megállt Eva Lind kezét fogva, és unottan nézte az igazgatót.
- Hazaküldjük. Még valami?
Az igazgató habozott.
- Utánanéznek azoknak a hazugságoknak, amiket az a lány hordott össze a
vendégeinkről?
Erlendur lélekben elmosolyodott.
- Aggódik?
- Egy szó sem igaz belőlük!
Erlendur átkarolta Eva Lind vállát, és elindult vele a kijárat felé.
- Majd meglátjuk - szólt vissza.
Kifelé menet Erlendur észrevette, hogy az emberek megállnak, és körülnéznek. A
hangszórókból már nem csilingeltek a karácsonyi dalok. Megint elmosolyodott, amikor
rájött, hogy a főportás hallgatott rá, és kicserélte a zenét. Eszébe jutottak a lemezek.
Kérdezte Stefániától, hogy hol lehetnek, de nem tudta. Semmilyen ötlete nem volt arra
nézve, hogy az öccse hol tarthatta őket, és nem gondolta, hogy valaha is előkerülnek.
Az étteremben is fokozatosan elhalt a beszélgetés zaja. A vendégek elképedve néztek
egymásra, majd föl a mennyezetre, keresve, honnan szól az a csodálatos dallam, amit
hallanak. A személyzet tagjai is abbahagyták, amivel éppen foglalkoztak. Mintha megállt
volna az idő.
Kiléptek a szállodából. Erlendur magában együtt énekelte a himnuszt az ifjú
Gudlaugurrel, és újra átérezte a fiú hangjából áradó áhítatot.
Atyám, változtass fénnyé engemet, rövidke éltem míg lejár...

VÉGE