Professional Documents
Culture Documents
Nicholas Sparks - Vissza Hozzád PDF
Nicholas Sparks - Vissza Hozzád PDF
VISSZA
HOZZÁD
Amanda tudta, hogy az anyja már várja, de még nem állt készen a
találkozásra. Szüksége volt még néhány percre, és ahogy a szürkület
beborította a várost, nekiindult a növényekkel sőrőn benıtt kerten
keresztül a zsúfolt mőhelybe, ahol annak idején Tuck régi autókat újított
fel. Egy Chevrolet Corvette Stingray állt odabent, 1960-as modell, ha jól
látta. Ahogy végigsimított a motorháztetın, elképzelte, milyen lenne, ha
Tuck váratlanul betoppanna: rossz testtartással állna a lemenı nap
fényében, piszkos kezeslábast viselne, ritkuló, ısz haja éppen csak
fedné a fejét, az arcát keretezı ráncok pedig olyan mélyek lennének,
hogy bárki sebhelynek gondolná ıket.
Leszámítva a Frank reggeli kíváncsiskodó kérdéseire adott
válaszokat, Amanda nem sokat mondott otthon az öregrıl, csak annyit,
hogy egy régi családi barátról van szó. Ez nem fedte a teljes igazságot,
de vajon mit mondhatott volna? Azt is bevallotta, hogy különös barátság
főzte Tuckhoz. Középiskolásként ismerte meg, utána azonban már csak
harminchat évesen, azaz hat évvel ezelıtt látta újra. Akkor az anyját jött
meglátogatni Orientalba, és mialatt Irvin Éttermében múlatta az idıt egy
kávé fölött, megütötte a fülét, hogy néhány idısebb férfi Tuckról
pletykál a szomszédos asztalnál.
– Az a Tuck Hostetler még mindig csodákra képes, ha autóról van
szó, de már buggyant, akár a tavalyi szilva – ingatta a fejét az egyikük
nevetve. – Az egy dolog, hogy a halott feleségéhez beszél, de
megesküdni rá, hogy az asszony válaszait is hallja… nos, az már
teljesen más.
Az öregember barátja hangos fújtatással eresztette ki a levegıt:
– Mindig is fura figura volt, az már biztos.
Ez a jellemzés egyáltalán nem illett arra a Tuckra, akit Amanda
ismert. Kifizette a kávéját, beszállt az autójába, és megkereste az öreg
házához vezetı poros utat, amelyre már alig emlékezett. Egész délután a
hintaszékben ücsörögtek a roskatag verandán, és attól fogva minden
egyes alkalommal beugrott Tuckhoz, amikor a városban járt. Eleinte ez
nem volt több évi egy-két alkalomnál – nem volt képes többször
elviselni az anyját–, késıbb azonban már olyankor is ellátogatott
Orientalba, Tuckhoz, amikor az anyja nem volt a városban. Ilyenkor
általában vacsorát is fızött az öregnek. Tuck meglehetısen idıs volt
már, és bár Amanda azzal áltatta magát, hogy kizárólag azért látogatja
meg, hogy megnézze, jól van-e az öreg, mindketten tudták, valójában
miért jár vissza hozzá.
Az öregembernek az étteremben bizonyos szempontból igaza volt.
Tuck megváltozott. Nem volt már az az általában csendes és titokzatos,
néhanapján goromba alak, akire Amanda emlékezett. De ırült sem volt.
Felfogta a különbséget a képzelet és a valóság között, tudta, hogy a
felesége már rég halott. De Amanda végül rájött, hogy az öreg képes
arra, hogy valósággá tegyen bármit, amit akar. Legalábbis a maga
számára létezı valósággá. Amikor Amanda végül rákérdezett a halott
feleségével folytatott „beszélgetésekre”, Tuck tárgyilagosan közölte
vele, hogy Clara még mindig ott van mellette, és mindig ott is lesz. Sıt
azt is bevallotta, hogy nem csupán beszélgetésekrıl van szó – látja is az
asszonyt.
– Azt állítod, hogy Clara szellem? – kérdezte Amanda.
– Nem – hangzott a válasz. – Azt állítom, hogy Clara nem akarja,
hogy egyedül éljek.
– Most is itt van?
Tuck hátrapillantott a válla fölött.
– Most nem látom, de hallom, ahogy szöszmötöl a házba'.
Amanda hiába hegyezte a fülét, a hintaszékek nyikorgásán kívül
semmit sem hallott.
– Akkoriban is itt volt? Amikor még fiatalon ismertelek?
Tuck mélyet sóhajtott, majd elcsigázottan megszólalt:
– Nem. De akkoriban nem is próbálkoztam azzal, hogy lássam ıt.
Kétségtelenül megható, majdhogynem romantikus volt az, ahogy az
öreg kitartott amellett, hogy ı és Clara annyira szerették egymást, hogy
megtalálták a módját, hogyan maradhatnak együtt örökre, Clara halála
után is. Létezik olyan ember, aki ezt nem találja romantikusnak?
Mindenki hinni akar az örökké tartó szerelemben. Amanda is hitt benne
egyszer, tizennyolc éves korában. De tudta, hogy a szerelem éppolyan
zavaros, mint maga az élet. Olyan fordulatokat vehet, amelyeket az
emberek nem láthatnak elıre és nem is érthetnek meg, és amelyek csak
végeláthatatlan megbánást hagynak maguk után. A megbánás pedig
szinte mindig a mi lett volna, ha kérdésekhez vezet. Mi lett volna, ha
Bea nem hal meg? Mi lett volna, ha Frank nem lesz alkoholista? Mi lett
volna, ha a nagy İ-höz megy feleségül? Akkor is ugyanaz a nı lenne,
aki most néz vissza rá a tükörbıl?
Nekidılt az autónak. Azon gondolkozott, vajon Tuck mit gondolna
arról, ahogy ı itt elmerengett. Tuck, aki minden reggel tojást és
kukoricakását evett Irvinnél, és pörkölt mogyorót dobott a pepsis
üvegbe, mielıtt felhajtotta az italt. Tuck, aki majdnem hetven évig
ugyanabban a házban élt, és csak egyszer hagyta el az államot, amikor
behívták katonának a második világháború idején. Tuck, aki sosem
nézett tévét, hanem ragaszkodott hozzá, hogy rádiót vagy gramofont
hallgasson, mert ahhoz volt hozzászokva. Vele ellentétben a férfi
elfogadta azt a szerepet, amit a világban ráosztottak. Amanda úgy vélte,
hogy ehhez a megingathatatlan életszemlélethez bizonnyal szükség van
egy adag bölcsességre, amire ı valószínőleg sosem tesz majd szert.
Persze az öregnek ott volt Clara, és ez minden bizonnyal elısegítette
a dolgokat. Tizenhét évesen házasodtak össze, negyvenkét évet éltek
együtt. Tuck elbeszéléseibıl Amanda fokozatosan megismerte az egész
életüket. Az öreg mesélt Clara három vetélésérıl és arról is, hogy az
utolsónál komoly komplikációk léptek fel. Tuck szerint, miután az orvos
közölte Clarával, hogy soha többé nem lehet gyereke, a nı egy éven
keresztül minden este álomba sírta magát. Amanda megtudta, hogy az
asszonynak volt egy konyhakertje, és hogy egyszer megnyert egy állami
versenyt, mert az ı sütıtöke nıtt a legnagyobbra, és látta a megfakult
kék szalagot is, amely még mindig oda volt tőzve a hálószobái tükör
mögé. Tuck arról is beszámolt, hogy miután beindította az üzletet,
építettek egy kis nyaralót a Vandemere melletti Bay folyónál vásárolt
talpalatnyi területen. Vandemere-t látva Oriental nagyvárosnak tőnt a
számukra, és minden évben három hetet töltöttek ott, mert Clara úgy
gondolta, az a világ legszebb helye. Tuck elmesélte, hogyan dudorászott
együtt a rádióval az asszony, miközben a házat takarította, és
bizonygatta, hogy hébe-hóba elvitte a feleségét táncolni a Red Lee Grill
teraszára, amelyet Amanda is gyakran látogatott kamaszkorában.
Amanda végül arra a következtetésre jutott, hogy a házaspár olyan
életet élt, amelyben a központi szerepet a másik fél játszotta, életük
minden egyes apró rezdülését áthatotta a megelégedettség és a szerelem,
az egymás iránti tisztelet és megbecsülés. Bár volt részük
szomorúságban is, de tejes életet éltek. Amanda tudta, hogy Tuck
mindenkinél jobban tisztában volt ezzel.
Tuck a következıképpen foglalta össze az életüket:
– Clarával mindig jó volt az élet.
Talán mert az öreg olyan közvetlen hangon mesélte a történeteit,
vagy talán, mert Amandán egyre inkább elhatalmasodott a magányosság
érzete, Tuck idıvel a bizalmasává vált, olyannyira, hogy a nı sosem
gondolta volna. Az öreggel meg tudta osztani Bea elvesztése miatt érzett
fájdalmát és szomorúságát. A tornácán ülve szabadjára tudta engedni
Frank iránt érzeti dühét. Tucknak bevallotta, mennyire aggódik a
gyermekeiért, sıt arról is beszélt neki, hogy egyre inkább úgy érzi, rossz
irányba halad az élete. Mesélt neki azokról az aggódó szülıkrıl és
valószerőtlenül derőlátó gyerekekrıl, akikkel a Gyermekrák
Központban találkozott – és bár Tuck sosem említette, mégis úgy tőnt,
megértette, hogy ez a munka valamiféle megváltás a számára. Az öreg
többnyire csendben vigasztalta, miközben bütykös, olajfoltos ujjai közé
fogta a kezét. Végül a férfi lett a legjobb barátja, és Amanda úgy érezte,
Tuck Hostetler ismeri ıt, ismeri az igazi Amandát – jobban, mint bárki
más a jelenlegi életében.
És most meghalt. Meghalt a barátja és a bizalmasa. Már most
hiányzott neki. Végigfuttatta a szemét a Stingrayen. Azon gondolkozott,
vajon az öreg tudta-e, hogy ez az utolsó kocsi, amin dolgozik. A férfi
nyíltan semmit sem mondott neki, de visszagondolva rájött, hogy Tuck
már sejthetett valamit. Amikor legutoljára meglátogatta, kapott tıle egy
pótkulcsot a házhoz.
– El ne veszítsd, különben be kell törnöd az ablakot – mondta
Amandára kacsintva.
İ meg csak beletette a zsebébe, nem foglalkozott vele különösebben,
mert aznap este Tuck mondott más furcsaságokat is. Emlékezett, hogy
átkutatta a konyhaszekrényt, hátha talál valamit, amibıl vacsorát
készíthet, mialatt az öreg az asztalnál cigarettázott.
– A fehér- vagy a vörösbort szereted? – kérdezte Tuck váratlanul,
minden elızmény nélkül.
– Az attól függ – válaszolta Amanda a konzerveket válogatva. –
Elıfordul, hogy megiszom egy pohár vöröset a vacsorához.
– Van egy kis vörösborom – közölte Tuck. – Amott, abban a másik
szekrényben.
Amanda hátrafordult.
– Akarod, hogy kinyissak egy üveggel?
– Ne fáradj. Elleszek a pepsimmel meg a mogyoróimmal –
Beleütötte a hamut egy csorba csészealjba. – Mindig van itthon friss
pecsenyehús. Hétfınként hozza a hentes. A fagyasztó középsı részében
találod. Agrill hátul van.
Amanda elindult a hőtı felé.
– Akarod, hogy süssek egy kis húst?
– Nem. Általában félreteszem a hét második felére. Amanda
tétovázott, nem értette, mire akar kilyukadni az öreg.
– Szóval… ezeket csak úgy elmondtad?
Tuck bólintott, és minthogy több szót nem vesztegetett a témára,
Amanda a korára és a fáradtságára fogta a dolgot. Elkészítette neki a
sonkás rántottát, majd mialatt az öreg a tőz elé állított kényelmes
székben, egy plédbe burkolózva hallgatta a rádiót, ı rendbe rakta a
házat. Nem tudta nem észrevenni, hogy a férfi mennyire összement,
szembetőnı volt a változás ahhoz a Tuckhoz képest, akit fiatalként
megismert. Mielıtt elment volna – gondolva, hogy a férfi alszik még
egy takarót terített a vállára. Tuck légzése nehézkes volt, mélyrıl
érkezı. Lehajolt és arcon csókolta.
– Szeretlek, Tuck – suttogta.
Tuck megmoccant, valószínőleg álmodott valamit, és amikor
Amanda elfordult, hallotta, ahogy kifújja a levegıt.
– Hiányzol, Clara – mormolta az öreg az orra alatt. Ezek voltak az
utolsó szavak, amiket tıle hallott. Szavak, amelyekben ott lapult a
magány fájdalma. Amanda akkor értette meg, hogy Tuck miért fogadta
be Dawsont annak idején. Mert ı maga is magányos volt.
Abee Cole beteg volt – égett a láztól, ugyanakkor rázta a hideg. Két
nappal korábban leütött a baseballütıjével egy tagot – kiprovokálta az
meg viszonzásképp meglepte egy tapétavágóval. Egy koszos
tapétavágóval. Így most egy nem sok jóval kecsegtetı vágás ásítozott a
hasán. Ma reggel észrevette, hogy zöld genny szivárog a sebbıl, a szaga
olyan volt, akár a pöcegödöré. Mindez a gyógyszerek ellenére,
amelyeknek elvileg segíteniük kellett volna. Eldöntötte, hogy ha nem
megy le a láza rövidesen, megismerteti az ütıjét Calvinnel, az
unokatestvérével, aki megesküdött rá, hogy az antibiotikum, amit az
állatorvosi rendelıbıl lopott, használni fog.
Most azonban éppen teljesen magánkívül volt, mert Dawsont látta
elfutni az utca túloldalán. Fontolgatta, mihez is kezdjen.
Ted bent volt a vegyeskereskedésben. Elgondolkodott rajta, vajon ı
is kiszúrta-e az unokatestvérüket, de arra jutott, hogy valószínőleg nem,
mert különben már vadkan módjára kirontott volna az üzletbıl. Azóta
várta ugyanis, hogy Dawson felbukkanjon, mióta megtudta, hogy Tuck
feldobta a talpát. Azóta valószínőleg mást se csinált, mint a késeit
élezte, csıre töltötte a puskáit, ellenırizte a kézigránátjait, vagy
rakétavetıit, vagy az isten tudja milyen fegyvereit, amiket abban a
patkánylyukban halmozott fel, amelyet Ellával, azzal az ócska kis
szajhájával osztott meg.
Tednek nem volt minden rendben a fejével. Soha nem is volt. Egy
rakás düh – ennyi volt benne, semmi más. Kilencévnyi börtön sem tudta
megértetni vele, hogyan tartsa kordában az indulatait. Az utóbbi pár
évben ez nagyon erısen érzıdött, alig lehetett megfékezni, ám – ahogy
Abee gyakran mondogatta – bizonyos helyzetekben ez éppen kapóra
jött. Az indulatai eredményes zsarnokot faragtak belıle, így a birtokon
mindenki, aki részt vett a metamfetamin elıállításában, követte az általa
alkotott szabályokat. Mostanában Ted halálra rémített mindenkit, a
családtagokat is beleértve, és ez nagyon is jól jött Abeenek. Így ugyanis
nem az ı dolgaival foglalkoztak, ráadásul azt tették, amit Ted mondott
nekik. Abee tehát, habár különösebben nem kedvelte, de kihasználta az
öccsét.
De vajon mit vált ki Tedbıl Dawson látogatása? Abee gondolta,
hogy az unokatestvérük a városba jön majd Tuck halála miatt, de azt
remélte, lesz annyi esze, hogy csak addig marad, amíg lerója a
tiszteletét, és még azelıtt lelép, hogy bárki tudomást szerezne arról,
hogy hazajött. Mindenki ezt csinálta volna a helyében, akinek van egy
kis sütnivalója, és Abee biztos volt benne, hogy Dawson tisztában van
vele: Ted mindannyiszor ki akarja nyírni, amikor a tükörbe nézve
szembesül a görbe orrával.
Abeenek nem volt kétsége afelıl, hogy Dawsont így vagy úgy, de
úgyis alaposan eldöngetik majd. De nem akarta, hogy Ted fölöslegesen
bajba kerüljön. Épp elég nehéz volt megbirkózni az FBI-osokkal, a
rendırséggel meg a helyi seriffel, akik folyton beleütötték az orrukat a
család ügyeibe. Nem úgy mentek már a dolgok, mint annak idején,
amikor a törvény emberei tartottak tılük. Manapság a zsaruk
helikopterrel érkeztek, és kutyákkal, infravörös kamerákat használtak,
és beépített embereik voltak mindenütt. Abeenek ezeket mind végig
kellett gondolnia. Abeenek minden eshetıségre fel kellett készülnie.
A férfi tudta, hogy Dawson sokkal dörzsöltebb, mint azok a drogos
fazonok, akikkel Tednek általában dolga volt. Mondhat az ember
akármit Dawsonról, de simán ellátta Ted és az apja baját, pedig nekik
fegyverük is volt, és ez azért nem semmi! Dawson nem félt sem Tedtıl,
sem Abeetıl, felkészült a velük való találkozásra. Ha kellett,
könyörtelen is tudott lenni, és ennek épp elégnek kellene lennie ahhoz,
hogy Ted elgondolkodjon. De ez nem fog megtörtén, mert Ted úgysem
látja át a dolgokat.
Nem akarta, hogy az öccse újra eltőnjön a városból. Szüksége volt rá,
mert a családja fele drogos volt, a másik fele meg kizárólag idétlen
dolgokkal foglalkozott. És ha nem tudja megakadályozni, hogy Ted
elveszítse a fejét, amikor meglátja Dawsont, akkor a férfi egykettıre
újra a bíróság elıtt találja majd magát. A gondolattól – bár már eddig is
émelygett – égni kezdett a gyomra.
Abee elırehajolt, és ráhányt az aszfaltra. Dawson épp akkor tőnt el a
saroknál, amikor a kézfejével megtörölte a száját. Ted még mindig nem
jött ki az üzletbıl. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, majd
eldöntötte, hogy nem beszél a testvérének Dawsonról. Újra rázni kezdte
a hideg, ugyanakkor a sebe szinte égett. Istenem, de vacakul érzi magát!
Ki gondolta volna, hogy a fickónál tapétavágó lesz?
Nem mintha Abee meg akarta volna ölni a pasast – csak móresre
akarta tanítani, és ezzel üzenni azoknak, akik esetleg szemet akarnának
vetni Candyre. Legközelebb azonban nem ad még egy esélyt. Ha
egyszer beindul, nem lehet megállítani. Óvatos lesz – mindig óvatos,
amikor olyat tesz, ami törvényellenes, de mindenkinek tudnia kell, hogy
a barátnıje tabu. A férfiak jobban teszik, ha rá sem néznek, nem állnak
vele szóba, és még csak eszükbe sem jut, hogy belenézzenek a
bugyijába. Candy biztosan dühös lesz, de neki is meg kell értenie, hogy
most már hozzá tartozik. Igazán nem akarta elcsúfítani azt az édes kis
pofikáját, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye.
Candy nem tudta, mit gondoljon Abee Cole-ról. Igen, együtt töltöttek
pár estét, és tisztában volt vele, hogy a férfi valószínőleg azt gondolja,
mostantól ı irányít. Abee azonban csak egy pasi volt, ı pedig igen régen
kiismerte már a pasikat, még az olyan csökönyös fazonokat is, mint
amilyen Abee. Candy még csak huszonnégy éves volt, de már tizenhét
éves kora óta egyedül élt. Megtanulta, hogy ameddig kiengedve hordja
hosszú loboncát, és azzal a tekintettel néz a férfiakra, addig azok úgy
ugrálnak, ahogy ı fütyül. Tudta, hogyan hitesse el egy férfival, hogy
elbővölı, még akkor is, ha az illetı bosszantóan unalmas alak. Az
elmúlt hét évben így elég jól megszedte magát: volt egy Mustang
kabriója – egy idısebb wilmingtoni udvarló ajándéka –, az
ablakpárkányán pedig egy minden bizonnyal aranyból készült Budha-
szobor ült, amelyet egy édes kínai pofától kapott Charlestonban. Tudta,
hogy ha beadná Abeenek, mennyire pénzszőkében van, a férfi
valószínőleg megsegítené egy kis pénzzel, onnantól azonban királynak
érezné magát.
Ez most nem tőnt annyira jó ötletnek. Candy nem a környékrıl
származott, így azelıtt, hogy néhány hónapja Orientalba költözött, nem
ismerte a Cole-okat. Azonban minél többet tudott meg róluk, annál
biztosabb volt abban, hogy nem szabad túl közel engednie magához
Abeet. Nem az zavarta, hogy a férfi bőnözı, Atlantában hónapokon
keresztül járt egy kábítószer-kereskedıvel, akit majdnem húszezer
dollárral rövidített meg, és egészében véve a pasi legalább annyira
elégedett volt az egyezségükkel, mint amennyire Candy. Nem, most
inkább Ted volt az, aki miatt kényelmetlenül érezte magát.
Általában ı is Abeevel tartott, amikor az beugrott hozzá, és ıszintén
szólva Ted halálra rémítette. Nem a ragyás arca és a barna fogai
ijesztették meg, sokkal inkább az, hogy a pasi valahogy… vibrált. Volt
valami derős rosszindulat az arcán, amikor a lányra vigyorgott, mintha
nem tudná eldönteni, hogy megfojtsa, vagy inkább megcsókolja,
ráadásul mintha úgy vélte volna, mindkettı egyformán kellemes lenne.
Candy már a kezdetektıl genny alaknak tartotta Tedet, de be kellett
látnia, hogy minél jobban megismerte Abeet, annál inkább
nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a két férfi nem különbözik annyira.
Abee idıvel egyre inkább… birtokolni akarta ıt, és ez kezdte
megrémiszteni. Ha teljesen ıszinte akart lenni, úgy érezte, ideje
továbblépni. Észak-Virginiába vagy Dél-Floridába megy,
tulajdonképpen mindegy is. Ha lenne elég pénze az útiköltségre, akár
már holnap leléphetne. Nem volt spórolós fajta, de kiszámolta, ha
ügyesen játssza a szerepét a hétvégén, azaz a megfelelı ruhát veszi fel,
és minden vendéggel kedvesen bánik, akkor elég pénzt össze tud szedni
a borravalókból ahhoz, hogy vasárnap elhúzzon innen, még azelıtt,
hogy Abee Cole bármit is megsejtene.
Fel órával késıbb már Tucknál voltak, a patak közelében ültek egy
pléden, amit Amanda az öreg egyik szekrényébıl vett elı. A ház felé
menet Dawson szendvicseket és pár üveg vizet vett Brantlee Vidéki
Éttermében.
– Honnan tudtad, hogy ezt szeretném? – kérdezte Amanda, a korábbi
beszélgetésükre utalva. Dawson mellett eszébe jutott, milyen volt,
amikor a gondolatai már azelıtt napvilágot láttak, hogy kimondta volna
ıket. Fiatal korukban gyakran elég volt egy futó pillantás vagy egy apró
kézmozdulat, hogy megértsék egymás gondolatait vagy érzelmeit.
– Az anyád és az összes ismerıse ebben a városban él… Te férjnél
vagy, én pedig idecsöppentem a múltadból. Nem volt nehéz rájönni,
hogy nem lenne jó ötlet, ha nyilvánosan együtt töltenénk a délutánt.
Amanda örült, hogy a férfi ilyen megértı, mégis abban a pillanatban
bőntudata támadt, ahogy Dawson elıvett két szendvicset a táskából. Azt
mondta magának, hogy csak egyszerő ebédrıl van szó, de tudta, hogy ez
nem teljesen igaz.
Úgy tőnt, Dawson mindebbıl semmit sem vett észre.
– Pulykás vagy csirkesalátás? – kérdezte Amanda felé nyújtva a
szendvicseket.
– Mindegy – válaszolta a nı, de aztán meggondolta magát. – Legyen
a csirkesalátás.
Dawson odaadta neki a szendvicset meg egy üveg vizet. Amanda
körbenézett. A csendet ízlelgette. A fejük felett kövér, elmosódott
felhık úsztak, a ház melletti, spanyolmohával benıtt tölgyfa törzsén két
mókus kergette egymást felfelé. A patak túlsó partján teknıs napozott
egy farönkön. Itt nıtt fel, mostanra mégis furcsán idegennek tőnt a táj –
teljesen más világ volt ez a jelenlegi életéhez képest.
– Mi a véleményed a találkozóról? – kérdezte Dawson.
– Tanner korrekt embernek tőnik.
– És Tuck leveleirıl mit gondolsz?
– Azok után, amit ma reggel hallottam? Fogalmam sincs, mire
véljem ıket.
Dawson biccentett, de közben már a szendvicsét csomagolta ki a
papírból, Amanda pedig követte a példáját.
– Gyermekrák Központ, hm?
Amanda bólintott, és akaratlanul is Bea jutott az eszébe.
– Meséltem neked, hogy önkéntesként dolgozom a Duke Egyetemi
Kórházban, és hogy adományokat is győjtök neki
– Igen, de azt nem említetted, hogy a kórház melyik részén dolgozol
– válaszolta Dawson. A szendvicsét már kicsomagolta, de még nem
harapott bele. Amanda kihallotta a férfi mondatában megbúvó kérdést,
és tudta, hogy Dawson válaszra vár. Szórakozottan csavargatta a
vizespalackon a kupakot.
– Franknek és nekem volt még egy gyermekünk. Egy kislány. Három
évvel Lynn után született. – Amanda elhallgatott. Próbálta összeszedni
magát. Amikor másoknak mesélt Beáról, általában feszengett, és kínzó
fájdalmat érzett, de tudta, hogy Dawsonnal ez máshogy lesz. –
Tizennyolc hónapos korában agytumort diagnosztizáltak nála. Nem
lehetett operálni. Az orvosok és a Gyermekrák Központban mindenki
kitett magáért, a kislányunk azonban hat hónappal késıbb meghalt. –
Amanda elnézett a patak fölött. Erıt vett rajta az ismerıs, mélyen
gyökerezı fájdalom. A szomorúság, amelyrıl tudta, hogy örökre társául
szegıdött.
Dawson megszorította a kezét.
– Hogy hívták? – kérdezte gyengéden.
– Beának – suttogta Amanda.
Egy idıre némaságba burkolóztak, csak a patak morajlása és a fák
leveleinek neszezése törte meg a csendet. Amanda nem akart többet
mondani, Dawson pedig nem kérdezgette tovább. Az asszony biztos volt
benne, hogy a férfi pontosan tudja, mit érez, sıt volt egy olyan érzése,
hogy – bár segíteni nem tud rajta, de – a fájdalmát is átérzi.
A férfi köddé vált. Már ha egyáltalán tényleg ott volt a fák között –
Dawson hirtelen már ebben sem volt biztos. Eltőnt az a bizsergetı
érzése, hogy figyelik, és vele együtt a jeges félelem is. Kimelegedett és
elfáradt, ugyanakkor csalódottnak és nevetségesnek érezte magát.
Tuck Clarát látta, ıelıtte pedig a sötét hajú, kék viharkabátos férfi
jelent meg a kora nyári hıségben. Vajon Tuck is olyan ırült volt, mint
ı? Mozdulatlanul állt, várta, hogy újra rendesen lélegezzen. Biztos volt
benne, hogy a férfi követte ıt, de ha tényleg így van, ki ez az alak? És
mit akar tıle?
Nem tudta a választ, de minél többet gondolkozott azon, hogy vajon
mit látott, annál inkább elmosódottá vált a kép Az álomhoz hasonlóan,
amely ébredés után pár perccel már elhalványul, ezek a képek is
elszürkültek, és Dawson lassan teljesen elbizonytalanodott.
Megrázta a fejét. Örült, hogy már majdnem végzett a Chevrolet
szerelésével. Vissza akart menni a panzióba, hogy egy zuhany után az
ágyban fekve gondolhassa végig a dolgokat. A sötét hajú férfival és
Amandával kapcsolatban… Az olajfúró tornyon történt baleset óta
fenekestül felfordult az élete. Elnézett arrafelé, amerrıl jött, és
megállapította, hogy semmi értelme visszabóklászni az erdıben az
addig megtett nyomvonalon. Egyszerőbb, ha az út mentén halad, és a
felhajtón át közelíti meg a házat. Kilépett a betonútra, gyalogolni
kezdett, és majdnem elment az út menti bokrok között parkoló
kisteherautó mellett.
Eltőnıdött, vajon miért áll ott az autó, hiszen az erdınek ezen a
szakaszán Tuck házán kívül nincs semmi. A gumik nem voltak laposak,
Dawson mégis azt feltételezte, hogy a kisteherautó lerobbant. Az is
eszébe jutott, hogy akárki is vezette, bizonyára felment a házhoz
segítséget kérni. Közelebb lépve észrevette, hogy a kocsit bezárták.
Rátette kezét a motorháztetıre. Meleg volt, de nem forró, ami arra
következtetett, hogy úgy egy vagy két órája állhat ott.
Nem értette, hogy a sofır miért tért le az útról, és parkolt le a bokrok
közé. Ha azt akarta, hogy elvontassák, ésszerőbb lett volna az út szélén
hagyni a kocsit. Úgy tőnt, hogy a sofır nem akarta, hogy bárki is
felfedezze az autóját.
Talán valaki el akarta rejteni ezt a kocsit?
Abban a pillanatban összeállt a fejében a kép. Eszébe jutott, amikor
meglátta Abeet aznap reggel. A kocsi nem Abeeé volt – legalábbis nem
e mellett az autó mellett futott el a reggel –, de ez semmit sem jelentett.
Óvatos léptekkel az autó túlsó feléhez ment. Megtorpant, amikor
észrevette, hogy a bokrok ágait valaki félre hajtotta.
Valaki járt itt. És a ház felé indult el.
Még egy óra eltelt, a nap lejjebb vándorolt az égen. Tedre rátört a
hányinger. Ha csak megmoccant, már attól majdnem felrobbant a feje, a
karja pedig annyira lüktetett a kötés alatt, hogy legszívesebben letépte
volna az egész istenverte gipszet. A törött orra miatt nem kapott levegıt,
és csak arra vágyott, hogy Dawson felbukkanjon végre, hogy egyszer és
mindenkorra véget vessen ennek az egésznek.
Még az sem érdekelte, hogy Cukipofa kisasszony is ott lesz-e.
Tegnap még nem akart tanúkat, de ma már nem törıdött ezzel. Majd
elrejti a nı testét is. Az is lehet, hogy a helyiek azt hiszik majd, hogy
azok ketten együtt léptek le.
De hol a fészkes fenében van már Dawson? Hová mehetett el egy
teljes átkozott napra? Ráadásul esıben. Erre nem volt felkészülve, az
isten verje meg. Útközben Abee úgy nézett ki, mint aki menten meghal.
A srác bıre gyakorlatilag zöld volt, de Ted ezt most nem csinálhatta
végig egyedül. Egy kézzel, miközben a feje éktelenül hasogat,
semmiképpen. Még levegıt venni is fájdalmas volt, az isten szerelmére,
ahányszor csak megmozdult, úgy forgott vele a világ, hogy meg kellett
kapaszkodnia, nehogy elessen.
A sötétség csak nıtt, és a köd is leszállt, Ted pedig egyre azt
mondogatta magának, hogy most már bármelyik pillanatban
megjöhetnek, de egyre nehezebben tudta ezt elhitetni magával. Két
napja nem evett, és egyre jobban szédült.
Tíz órakor még mindig semmi nyoma nem volt sem Dawsonnak, sem
Cukipofa kisasszonynak. Aztán tizenegy óra lett. Majd éjfél. A felhık
között ragyogó csillagok pislákoló fénytakarót alkottak a fejük felett.
Görcsölt és fázott, öklendezni kezdett. Megállíthatatlan remegés vett
rajta erıt. Rettenetesen rázta a hideg.
Egy órakor még mindig semmi. Két óra. Abee támolyogva
közeledett, alig tudott talpon maradni. Akkorra már Ted is belátta, hogy
azok ketten nem fognak visszajönni aznap éjjel, így Abeevel együtt
visszabotladozott a kisteherautóhoz. Alig emlékezett valamire a
hazafelé vezetı útból, és azzal kapcsolatban is csak halvány emlékképei
voltak, hogy Abeevel egymásba kapaszkodva botorkálnak fel a
felhajtón. Csak a mérhetetlen düh érzését tudta felidézni, mielıtt elterült
az ágyon, és minden elsötétült elıtte.
14. fejezet
Kedves Dawson!
Jared élvezte, hogy az anyja nincs otthon, mert így addig maradhatott
este a városban, ameddig akart. Nevetségesnek tartotta, hogy idıre haza
kell érnie esténként. Fıiskolára járt, és ebben a korban már nem szokták
így korlátozni a szülık a gyerekeiket, az anyját azonban errıl
elfelejtették tájékoztatni, ezért úgy döntött, ı maga vállalja fel ezt a
szerepet, amikor Amanda visszajön Orientalból.
Ez a hétvége persze kivétel volt. Miután elaludt, az apja számára
megszőnt a külvilág, így Jared szabadon dönthetett, milyen késın jön
haza. Péntek este hajnali kettıig volt a városban, múlt éjjel pedig három
után ért haza. Az apja ebbıl semmit sem vett észre, vagy ha igen, nem
említette a fiának. Mikor ma reggel felébredt, az apja már a golfpályán
volt a barátjával, Rogerrel.
Az éjszakázásnak azonban megvan az ára. Miután átkutatta a hőtıt
egy kis ennivalóért, úgy döntött, lefekszik a szobájában, és alszik még
egy kicsit. Néha nincs is jobb annál, mint délután bezuhanni az ágyba. A
kishúga táborban, Lynn a Norman-tónál, és a szülei sincsenek itthon.
Más szóval a ház csendes volt, legalábbis olyan csendes, mint nyáron
még sosem.
Nyújtózkodott egyet, és elgondolkozott, hogy ki kapcsolja-e a
telefonját. Egyfelıl nem akarta, hogy zavarják, másrészt viszont lehet,
hogy Melody telefonálni fog. A péntek estét együtt töltötték a városban,
és tegnap éjjel együtt mentek el egy buliba. Bár nem régóta randiznák, a
fiú kedvelte a lányt. Valójában nagyon is kedvelte.
Hagyta a mobilt. Bemászott az ágyba, majd pillanatokon belül
elaludt.
Amanda nem tudta, mennyi ideje volt már az emeleti szobában. Egy
vagy két órája, talán több is. Ez idı alatt bármikor nézett ki az ablakon,
az anyja ott ült a teraszon, ölében egy nyitott könyvvel. Hogy távol
tartsa a legyeket, Evelyn letakarta az ételt. És amióta a lánya hazajött,
egyszer sem ment fel az emeletre, hogy benézzen hozzá, de Amanda ezt
nem is várta el tıle. Elég jól ismerték egymást ahhoz, hogy tudja, a
lánya majd lemegy, ha készen áll rá.
Frank nemrég telefonált a golfpályáról. Csak röviden beszéltek, de
Amanda érezte a hangján, hogy ivott. Az elmúlt tíz évben megtanulta
egybıl felismerni a jeleket. Bár elég kelletlenül válaszolgatott, a férje
ebbıl semmit sem vett észre. Nem a teljesen nyilvánvaló részegsége
miatt, hanem mert annak ellenére, hogy borzalmasan kezdıdött a
golfjátszma, mégis négy sima szakasszal fejezte be. Amanda – talán
életében elıször – örült, hogy Frank leitta magát. Tudta ugyanis, hogy
mire hazaér, a férje már annyira fáradt lesz, hogy valószínőleg jóval
korábban elalszik, mint ahogy ı ágyba jut. Gondolni sem tudott rá, hogy
szeretkezzen a férjével. Egyszerően aznap nem tudta volna elviselni.
Még mindig nem állt készen arra, hogy lemenjen az emeletrıl. Felállt
az ágyról, bement a fürdıszobába, és átkutatta a gyógyszeres szekrényt
egy Visine szemcseppért. Cseppentett pár cseppet kivörösödött,
bedagadt szemébe, majd megfésülködött. Nem nézett ki sokkal jobban,
de nem foglalkozott vele, mert tudta, hogy Franknek úgysem fog
feltőnni, hogy néz ki.
Dawsonnak bezzeg feltőnne. És mellette jobban is törıdne a
külsejével.
Már megint a férfira gondolt, ahogy egyfolytában azóta, hogy eljött
Tuck házától. Megpróbált rendet tenni az érzései között. Amikor a
korábban már összepakolt poggyásza felé pillantott, észrevette a
kézitáskájából kikandikáló boríték sarkát. Elıvette a levelet, nézte a
nevét, amelyet Tuck firkantott rá reszketeg kézírásával. Újra leült az
ágyra, feltörte a pecsétet, és kivette a levelet – furcsa módon az jutott az
eszébe, hogy Tuck levelében választ talál majd a kérdéseire.
Drága Amanda!
A Tuck házánál tett kis kitérı után Abee úgy érezte, azonnal éhen
hal. Azóta, hogy a sebe elfertızıdött, nemigen volt étvágya, most
azonban elemi erıvel tört rá az éhség, ami újabb jele volt annak, hogy
az antibiotikum megtette a hatását. Irvinnél kötöttek ki, rendelt egy
sajtburgert, mellé hagymakarikákat és csilis, sajtos sült krumplit. Még
nem fejezte be, de már tudta, hogy mindent fel fog falni. Sıt úgy vélte,
még egy kis pitének vagy egy gombóc fagylaltnak is jut hely.
Tednek viszont nem volt ekkora étvágya. İ is sajtburgert rendelt, de
apró harapásokkal evett, és lassan rágott meg minden falatot. Úgy tőnt,
az autó darabokra szedései utolsó csepp erejét is felemésztette.
Amíg a rendelésre vártak, Abee felhívta Candyt. Ez alkalommal a
lány az elsı csengetés után felvette a telefont, és jól elbeszélgettek egy
ideig. Candy elmondta, hogy már dolgozik; elnézést kért, amiért nem
hívta vissza, és megemlítette, hogy lerobbant a kocsija. A telefonban
úgy hallatszott, örül, hogy hallja a férfi hangját, ugyanúgy flörtölt vele,
ahogy máskor is. Miután bontották a vonalat, Abee már nem aggódott
annyira, sıt azon gondolkozott, nem reagálta-e túl, amit valamelyik éj
szaka látott.
Talán annak köszönhetıen, hogy evett, vagy talán amiatt, hogy már
jobban érezte magát, de evés közben egyszer csak azon kapta magát,
hogy újra végigpörgeti magában a beszélgetést, és megpróbál rájönni,
mi zavarta benne. Mert valami zavarta. Egyrészt az, hogy Candy azt
állította, az autója ment tönkre, nem pedig azt, hogy a telefonja, és
bármennyire elfoglalt volt is, ha akarta volna, visszahívhatta volna.
Abee azonban nem volt benne biztos, hogy errıl van szó.
Ted csak a felét ette meg annak, amit rendelt, aztán eltőnt egy idıre a
mosdóban. Késıbb, ahogy visszafelé jött az asztalukhoz, Abeenek az
jutott eszébe, hogy a testvére bármelyik olcsó horrorfilmben megállná a
helyét. Az étteremben ülı többi vendég úgy tett, mintha mindebbıl
semmit sem vett volna észre, és Ted helyett a tányérjukat bámulták.
elmosolyodott. Bizony jó, ha az ember Cole-nak születik!
Még mindig nem tudott elszakadni a Candyvel folytatott
beszélgetéstıl. Elgondolkodva nyalogatta az ujjait két harapás
sajtburger között.
Alan Bonner vett egy mély levegıt, hogy erıt győjtsön, majd.
belépett a Tidewaterbe. Kevesebben voltak, mint várta. Néhány férfi
lézengett a bárnál, és a hátsó biliárdasztalnál is játszottak páran. Csak
egy asztalnál ültek – egy pár éppen a pénzt dobta össze, úgy tőnt,
nemsokára ık is távoznak. Mi ez a szombat estéhez vagy akár a
péntekhez képest? A háttérben zenegép szólt, a pénztár mellett tévé
villódzott. A hely szinte otthonos hangulatot árasztott.
Candy épp a bárpultot törölgette, és elıbb egy mosolyt küldött Alan
felé, majd intett is neki a törlırongyot tartó kezével. Farmert és pólót
viselt, a haját copfba kötötte, és bár nem volt úgy kicsípve, mint
általában, még így is ı volt a legcsinosabb lány a városban. Alan
gyomrában verdesni kezdtek a pillangók, amikor arra gondolt, vajon a
lány igent mond-e egy közös vacsorára.
Kihúzta magát, és eldöntötte, hogy aznap nem keres kifogásokat.
Leül, ahogy máskor is, és fokozatosan úgy irányítja a beszélgetést, hogy
a végén randit kérhessen a lánytól. Emlékeztette magát, hogy Candy
egyértelmően flörtölt vele a minap, és bár a természetébıl adódóan
mindenkivel flörtölt, de rá valahogy mégis másképp mosolygott. Látta.
Tudta. Vett egy mély levegıt, és elindult a bárpult felé.
Olyan gyorsan történt, hogy Alan szinte fel sem tudta fogni.
Candyvel beszélgetett – vagy legalábbis próbálkozott –, a lány épp
egy újabb üveg sört akart kivinni neki, amikor a bejárati ajtó minden
elızmény nélkül kivágódott, mégpedig olyan erıvel, hogy a felsı zsanér
elengedte az ajtót.
Alannek ideje sem volt összerezzenni, Candy már reagált is a
történtekre. Az arcán átvillant a felismerés, majd kezében a
sörösüveggel megtorpant. Ó, a francba, formálta némán az ajkaival,
aztán elejtette az üveget.
Mire az üveg darabokra tört a betonpadlón, Candy már meg is
fordult, és sikoltozva rohanni kezdett.
Alan mögött a következı üvöltés verıdött vissza a falról:
– Ki a fenének képzeled magad?!
Alan összehúzta magát, Candy pedig a fınök irodája felé száguldott,
amely a bár túlsó végében helyezkedett el. Alan elégszer járt már a
Tidewaterben ahhoz, hogy tudja, a fınök irodájának biztonsági zárral
megerısített acélajtaja van, mert ott tartották a páncélszekrényt.
A fiú ijedten nézte, ahogy Abee a lányra összpontosítva elrohan
mellette, és üldözıbe veszi a szıke copfos Candyt. Abee is pontosan
tudta, hová tart a lány.
– Ó, nem, meg ne próbáld, te kis kurva!
A lány rémülten hátrapillantott a válla fölött, majd megfogta az iroda
ajtajának kilincsét, és sikoltva átvetıdött az ajtónyíláson.
Épp akkor vágta be az ajtót, amikor Abee a bárpultra támaszkodott és
átugrott rajta. Üres üvegek és poharak repültek a levegıbe, a pénztárgép
a földre zuhant, de Abeenek sikerült talpon maradnia.
Majdnem.
Amikor földet ért, megbotlott, és a tükör alatti polcról – mintha
tekebábukat borogatna – lelökte a likırösüvegeket.
De még ez sem lassította le. Egy pillanat sem telt bele, és máris ott
állt a fınöki iroda elıtt. Alán mindent látott, minden egyes részlet
szürreális, kíméletlen pontossággal tolódott ki elıtte. Majd amikor
felfogta, mi is történik valójában, a teste minden porcikájában remegni
kezdett.
Ez nem film.
Abee ütni kezdte az ajtót, neki-nekiugrott, a hangja akár egy
hurrikán.
– Nyisd ki azt az istenverte ajtót!
Ez a valóság.
Alán hallotta, ahogy Candy hisztérikusan üvölt az irodában.
Ó, istenem…
A bár hátsó felében biliárdozó fiúk hirtelen rohanni kezdtek a
vészkijárat felé, futás közben elhajították a biliárddákókat. A
betonpadlóra koppanó dákók hangjának hallatára Alan szíve akkorát
dobbant, hogy majd kiugrott a helyérıl, és ez mőködésbe hozta a túlélés
ısi ösztönét.
Ki innen.
Mégpedig azonnal!
Alan úgy pattant fel a székérıl, mintha valaki megbökte volna egy
jégvágóval, botladozva hátrálni kezdett, és a bárpultban kapaszkodott
meg, hogy el ne essen. A ferdén lógó bejárati ajtó felé fordulva jól látta
a parkolót. Az épület elıtt húzódó fıút hívogatón nézett vissza rá, ı
pedig rohanni kezdett felé.
Éppen csak eljutott a tudatáig, hogy Abee az ajtót ütve azt kiabálja,
meg fogja ölni Candyt, ha nem nyitja ki az ajtót. A felborult asztalokat
és székeket is alig vette észre. Csak az érdekelte, hogy elérjen az ajtóig,
és amilyen gyorsan csak lehet, kijusson ebbıl az istenverte
Tidewaterbıl.
Hallotta, ahogy a cipıje meg-megnyikordul a betonpadlón, mégsem
jutott közelebb a ferdén lógó ajtóhoz. Mintha a vidámpark
szellemkastélyában lett volna…
A távolból Candy kiabálását hallotta:
– Hagyjál békén!
Alan egyáltalán nem látta Tedet, ahogy a széket sem, amelyet a férfi
felé lendített, hogy elkaszálja vele a lábát, aminek következtében Alan a
földre zuhant. Ösztönösen próbált talpon maradni, de nem tudta
megakadályozni az esést. Durván beütötte a homlokát a padlóba, amitıl
megszédült. Fehér fénycsíkokat látott, majd minden elsötétült elıtte.
Csak lassan tért újra magához.
A szájában a vér ízét érezte, miközben azért küzdött, hogy
kiszabadítsa a lábát a szék maradványai közül és a hátára forduljon.
Érezte, ahogy egy csizma határozottan az arcába tapos, és a sarka erısen
az állába vág, a feje pedig a földhöz lapul.
İrült Ted Cole állt fölötte, és a kezében tartott pisztolyai rá célzott.
Úgy tőnt, elég jól szórakozik.
– Hát te meg hová igyekszel?
Az idı hajnali három óra felé közeledett, amikor dr. Mills visszatért
az osztályra. Amanda akkorra már annyira kimerült volt, hogy fel sem
tudott állni.
– Híreket hozok – szólalt meg az orvos.
Amanda a doktor felé fordult, és hirtelen biztos volt benne, hogy
szertefoszlott a remény az imáival kapcsolatban. Itt az idı, gondolta
tompán. Hát vége.
Az orvos arcán azonban inkább a reményt látta csillogni.
– Találtunk egy potenciális szívet – mondta a férfi. – Egy a millióhoz
volt az esély, de valahogy összejött.
Amanda érezte, hogy az adrenalin szétárad a karjában és a lábában,
minden idegszála életre kelt, ahogy próbálta megfejteni az orvos
szavainak jelentését.
– Egy potenciális szívet?
– Egy donorszívet. Már úton van a kórház felé. A mőtétet kiírtuk, a
team már készülıdik.
– Ez azt jelenti, hogy Jared életben marad? – kérdezte Amanda
rekedt hangon.
– Ez a terv – felelte dr. Mills. A kórházba érkezése óta elıször,
Amanda elsírta magát.
22. fejezet