Írta:

Jennifer E. Smith
A mű eredeti címe: Hello, Goodbye, and Everything in Between

Fordította: Komáromy Zsófia

Szerkesztő: Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Tóth Eszter
Műszaki szerkesztő: Szűcs József
© Jennifer E. Smith Inc. 2015
© Komáromy Zsófia, 2015
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2015
A kiadvány a szerző engedélyével készült.
Borítóterv: Daróczi Sándor

ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 662 9 (puhatáblás),
kiadói kód: MX-947

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu Felelős
kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Aduprint Kft., felelős vezető: Tóth Béláné

PROLÓGUS

Amikor Aidan kinyitja az ajtót, Clare lábujjhegyre áll, hogy

megcsókolja, és egy pillanatra olyan érzése támad, mintha ez is csak egy
átlagos este volna.
– Szia! – mondja, miután hátralép, és a fiú elmosolyodik.
 – Szia.
Néhány másodpercig egymásra merednek, egyikük sem igazán tudja,
hogy is kezdje.
– Na, szóval – szólal meg végül Clare.
Aidan próbál mosolyt erőltetni a képére.
– Na, szóval.
– Hát, eljött a nagy este.
– El – bólint a fiú.
– Az utolsó esténk – mondja a lány, mire Aidan félrebillentett fejjel néz
rá.
– Tudod, hogy nem kell annak lennie.
– Aidan…
– Tudom, tudom – feleli, és mentegetőzve feltartja a kezét. – De igazán
nem vetheted a szememre, hogy próbálkozom! Még mindig van egy kis
időm, hogy rávegyelek, gondold meg magad.
– Már csak tizenkét óra van hátra – pillant Clare a karórájára, ami
megcsillan a késődélutáni napfényben. – El sem hiszem, hogy már csak
ennyink maradt.
– És az is csak akkor, ha nem alszunk.
– Alvásra aztán tuti nem fogjuk pazarolni az időt – jelenti ki a lány, és
előhúz egy összehajtogatott füzetlapot a ruhája zsebéből. – Rengeteg
dolgunk van.
Aidan megemeli a szemöldökét.
– Ajánlom, hogy az ne egy lista legyen arról, miért is kéne szakítanunk!
– Nem az – biztosítja Clare, majd átnyújtja neki a papírt, és figyeli,
ahogy a fiú értetlenül olvasgatja. – Csak úgy gondoltam, jól jönne nekünk
egy terv.
– És ez a nagy terv?
– Ez – bólint a lány.
– Hát jó – feleli Aidan, és mély levegőt vesz. – Akkor azt hiszem, ideje
indulnunk.
A kocsi felé tartanak, ám félúton Clare megtorpan, váratlanul és
érthetetlen módon tör rá az idegesség, dübörög a szíve. Kissé riadt
tekintettel néz Aidanre.
– Ez kész őrület, nem?
– Micsoda? – kérdi a fiú.
– Hogy holnap elmegyünk – mondja Clare, és önkéntelenül megemeli
kissé a hangját. – Hogy ennyi minden után most már csak tizenkét óránk
maradt. Mármint… most már tényleg itt vagyunk, tudod? Az út végén.
– Vagy – emlékezteti Aidán – a legelején.
Clare nem válaszol; mindennél jobban szeretne hinni a fiúnak, de most,
hogy egy ilyen óriási horderejű dolog előtt állnak, lehetetlennek tűnik a
folytatás.
– Hidd el nekem – szól Aidan, és a kezéért nyúl –, rengeteg minden
történhet tizenkét óra leforgása alatt.
 1. A MEGÁLLÓ

Agimi
18:24

A kocsiban Aidan habozik, mielőtt elfordítja a slusszkulcsot, és Clare

egy röpke másodpercre úgy tesz, mintha csak vacsorázni indulnának, vagy
moziba, vagy akárhova, tényleg, akár csak egy olyan céltalan, spontán
kocsikázásra, ami már annyiszor volt az egyetlen ötletük. Az estéjük
mintha mindig ugyanígy kezdődne: kettesben ülnek Aidan poros
Volvojában, és próbálják eldönteni, mihez is kezdjenek.
Ám a ma este más.
Ma este semmi sem kezdődik el. Ma este minden véget ér.
Aidan még mindig nem adta rá a gyújtást, és Clare lepillant az ölében
heverőfüzetlapra. Mire megtette az utat Gallagherék házáig – amit már
legalább ezerszer tett meg az elmúlt két évben –, olyan sokszor hajtogatta
össze és szét a lapot, hogy máris megpuhult, és összegyűrődött.
– Talán simán csak le kéne lépnünk, vagy valami – mondja Aidan, és a
lányra sandít. – Egyszerűen elhúzunk innen, és irány Kanada.
– Kanada, mi? – kérdi Clare, és megemeli a szemöldökét. – Mintha
szökött rabok lennénk?
– Jól van, na – von vállat Aidan. – Akkor csak irány Wisconsin.
Clare felemeli a karját, és a fiú tarkójára simítja a tenyerét. Aidan
vöröses haja frissen nyírt, a szokásosnál is rövidebb, ettől valahogy
idősebbnek tűnik.
– Én kora reggel elmegyek – mondja gyengéden. – Már mindent
bepakoltam a kocsiba.
Neked meg délben indul a géped.
– Tudom – feleli Aidan, de nem hajlandó a lányra nézni. A garázs
csukott ajtajára szegezi a szemét. – Pont erről beszélek. Hagyjuk ki ezt az
egészet!
– Mármint az egyetemet? – kérdezi Clare mosolyogva, és leengedi a
kezét.
– Igen – helyesel a fiú, és bólogat hozzá. – Kinek kell az egyetem?
Inkább szökjünk el együtt! Csak kábé egy évre. Új életet kezdünk. Valahol
vidéken. Vagy még jobb: egy lakatlan szigeten.
– Meg kell hagyni, jól állna neked a fűszoknya.
– Komolyan beszélek – erősködik Aidan, bár a lány tudja, hogy
egyáltalán nem gondolja komolyan. Csak kétségbeesett és szomorú,
ideges és izgatott, s őrületesen bizonytalan, miközben a láthatatlan
határvonal felé dübörögnek, ami „előtte” és „utána” kategóriákra fogja
osztani az életüket. Szóval pontosan ugyanúgy érzi magát, mint Clare.
– Aidan – mondja halkan, és ezúttal a fiú a szemébe néz. – Ez tényleg
megtörténik.
Méghozzá holnap. Akármit is szeretnénk.
– Tudom – ismeri el a fiú.
– Ezért muszáj kitalálnunk, hogy mit kezdjünk a helyzettel.
– Igen, de…
– Csak semmi de! – vág a szavába Clare. Feltartja a papírt. – Nincs több
duma. Egész nyáron erről beszéltünk, és semmire sem mentünk vele. Újra
meg újra csak ugyanazokat a köröket futjuk: maradjunk együtt, szakítsunk,
maradjunk együtt, szakítsunk…
– Maradjunk együtt – fejezi be a mondatot Aidan halvány mosollyal.
Clare nevet.
– Az a lényeg, hogy nem jutottunk semmire. Szóval nem dumálunk
többet. Most csak vezess, oké?
A fiú előrehajol, megfogja a slusszkulcsot, és elfordítja.
– Oké – feleli.
Az első megállójuk nincs messze. Nem beszélnek, miközben az ablak
mellett elsuhan a sok ismerős látnivaló a városban: a vízmosás fölötti híd,
a fenyőfákkal szegélyezett út, a park zenepavilonja. Clare próbálja
mindegyiket az emlékezetébe vésni, miközben elhaladnak mellettük, mivel
tudja, hogy mire hálaadáskor visszatér, talán már teljesen másvalaki lesz,
és gyanítja, hogy addigra – a saját változása miatt – az egész város is
teljesen másmilyennek fog tűnni. Ez valamiért megijeszti, úgyhogy
megpróbálja szépen sorban rögzíteni őket a memóriájában: minden egyes
fát, minden egyes utat, minden egyes házat.
Így kezdődött ez az egész ma reggel: Clare pánikban ébredt, hogy
milyen sok búcsúzkodás vár még rá. Nem csupán emberektől kellett még
elköszönnie – természetesen Aidantől, aztán a legjobb barátnőjétől,
Stellától, meg Aidan húgától, Riley-tól és a fiú legjobb pajtásától,
Scottytól, valamint maréknyi haverjuktól, akik még itt voltak –, hanem
magától a várostól is. Az összes helyi jellegzetességtől, ami gyermekkora
színterét jelentette. Nem mehetett el anélkül, hogy még egyszer kilátogatna
a befüvesített főtérre, vagy enne még egy utolsó szelet pizzát a kedvenc
falatozójukban. Egyszerűen nem mehetett el anélkül, hogy még egyszer
kiülne a tópartra, részt venne egy utolsó bulin, vagy még egyszer utoljára
elhajtana a gimnázium előtt.
Úgyhogy listát írt. Ám hamar rájött, hogy a legtöbb dolog, ami fontos a
számára, kibogozhatatlanul összegabalyodott Aidannel. Ez a hely szinte
kísértetváros lett, telis-tele kétéves kapcsolatuk mérföldköveivel és
emlékeivel.
Ezért hát a ma este új értelmet nyert: nosztalgikus körút lett belőle, a
múltba tett kirándulás, az emlékek felidézése. Clare így akart elköszönni
ettől a várostól, ahol felnőtt, és talán – valahogyan – Aidantől is.
Akaratlanul is megborzong egy kicsit, ahogy most végiggondolja
mindezt, és lenyomja a kocsiajtón lévő gombot, becsukja az ablakot.
– Zavar a huzat? – pillant rá Aidan, és ő is felhúzza az ablakot, miután
Clare bólint.
De nem csupán a huzattól borzong. Jeges félelem önti el, valahányszor
megpróbálja elképzelni, nemcsak magát a búcsút, hanem mindazt, ami
utána jön: a fájdalmat, ami nyilván követni fogja őket az ország két
szélére, olyan erővel, hogy a lány már most érzi, pedig Aidan pusztán
centikre van tőle.
Clare igazság szerint még mindig várja, hogy a szíve elfogadja a
döntést, amit az elméje már meghozott. De kezd kifutni az időből.
Amikor elérnek a gimnázium hosszú feljárójának végébe, Aidan a
homlokát ráncolja.
– Na, áruld el – mondja, miután a hatalmas épület elé hajtanak, és
beállnak az egyik üres parkolóhelyre –, pontosan miért is vagyunk itt?
Péntek kora este van augusztus közepén, így az iskola elhagyatottan,
üresen áll.
Bár négy évet töltött itt, Clare már most nehezen tudja felidézni, milyen
is ez a hely, amikor tele van diákokkal, és mindenki kiözönlik a fakapukon
a suli előtti gyepre.
Még csak két hónap telt el a tanítás vége óta, de valahogy mégis olyan
érzés, mintha nagyon régen lett volna mindez.
– Azért – feleli Aidanhez fordulva –, mert ez az első megálló a listán.
 – Azttudom – közli a fiú. – De miért?
– Mert itt találkoztunk – magyarázza Clare, ahogy kiszáll az autóból. –
És úgy gondoltam, hogy a legelején kéne kezdenünk.
– Szóval ez most egy időrendikincsvadászat.
– Egyáltalán nem kincsvadászat. Inkább gondolj rá úgy, mint egy
összefoglalóra.
– Mit foglalunk össze?
Clare rámosolyog a kocsi fölött.
– A kapcsolatunkat.
– Szóval ez most kábé olyan, mint egy „best of” válogatásalbum –
mondja Aidan, ujja körül pörgetve a slusszkulcsot, miközben megkerüli
az autót, hogy odamenjen a lányhoz, és egy másodpercre olyan, mintha az
elmúlt pár év meg sem történt volna.
Mintha most, csupán erre az egyetlen pillanatra, Aidan nem is az lenne,
akit Clare az egész világon mindenkinél jobban ismer, hanem megint az új
gyerek, aki tizenegyedikben jelent meg itt, a semmiből bukkant fel a
tanítás első napján a vörös hajával, a szeplőivel meg a nevetséges
langalétaságával, és teljesen a feje tetejére állította a lány életét. Aidan
most a fényszóró elé lép, így Clare kénytelen hunyorogni, miközben még
hosszú másodpercekig figyeli a fiút.
– Mondtam már neked – szólal meg végül –, hogy minden áldott nap
elkéstem irodalomról, csak mert össze akartam futni veled, miközben te
matekra mentél?
– Hú, most egy kicsit szégyellem magam – sandít rá Aidan összehúzott
szemmel. – Ha ezt tudom, akkor jobban igyekeztem volna időben beérni
az órára.
– Semmi baj – feleli Clare, és eszébe jut, hogyan loholt végig a fiú a
folyosón, úgy szorongatva hóna alatt a könyveit, akár a tojásfocit. Mindig
lekéste a becsöngetést, eleinte azért, mert eltévedt, később meg azért, mert
folyton cserbenhagyta az időérzéke. – Akár egész nap vártam volna, ha
kell. Azt hiszem, egy életen át vártam volna rád. – Persze nem gondolja
komolyan, szavai mégis kissé szomorkás mosolyt csalnak Aidan ajkára.
– Tényleg? – kérdi a fiú.
– Tényleg – von vállat Clare.
– Bár most is hajlandó lennél várni! – mondja erre Aidan, bár nem
keserűen. Halkan, nyugodtan ad hangot az egyszerű igazságnak, őszinte
vágyának.
 De szavai akkor is szíven ütik a lányt.
– Ne csináld már! – szól rá Clare. – Ne gyere itt nekem a romantikával!
– Hogy mi? – Aidan meglepettnek tűnik.
– Ez nem ér – magyarázza Clare. – Utálom, hogy a szegény ártatlant
adod. Elvégre szó sincs arról, hogy én direkt akarnékszakítani veled. Már
a puszta gondolatába is belehalok, de próbálok gyakorlatiasan viselkedni.
Holnaptól kezdve milliónyi kilométerre leszünk egymástól, úgyhogy
csakis a szakításnak van értelme. Szóval ne legyél már ilyen!
– Ne legyek ilyen… romantikus? – kérdezi Aidan derűs képpel.
– Igen.
– Gondoltál már arra, hogy talán neked nem kéne ilyen gyakorlatiasnak
lenned?
A lány felsóhajt.
– Egyikünknek muszáj annak lenni.
– Annak, aki romantikus kincsvadászatot szervezett az utolsó
éjszakánkra? – vonja kérdőre Aidan, majd átkarolja, és kissé megszorítja
a vállát.
– Nem is kincsvadászat – grimaszol Clare.
– Hát, akármi is ez, gyanúsan romantikus ahhoz képest, hogy milyen
idegesítően gyakorlatias vagy – húzza közelebb magához a fiú. Clare
csupán a mellkasáig ér föl, így kénytelen felemelni a fejét, hogy ránézzen.
Amint ezt megteszi, Aidan leszegi az állát, megcsókolja, és bár vagy
ezerszer megtették már – még ebben a parkolóban is –, Clare mindig
ugyanúgy elgyengül tőle, mint legelőször, s egyszeriben elönti az
aggodalom, hogy milyen kevés csókjuk van még hátra.
Felmennek együtt a suli lépcsőjén, és Clare megrángatja a nagy faajtó
kilincsét, ám a kapu zárva marad. Kopogtat párszor, hátha van odabent egy
biztonsági őr, de senki sem nyit ajtót.
– Csak pár hét múlva kezdődik a tanítás – emlékezteti Aidan. – Péntek
este tuti nincs itt senki.
– Azt hittem, talán tartanak nyári korrepetálást, vagy valami…
– Na, akkor ugorjunk a következő állomásra!
Clare a fejét csóválja, nem igazán tudja, hogyan magyarázza el a terve
lényegét.
Hogy valójában két évet akar belesűríteni egyetlen utolsó éjszakába; ki
akarja szórni a dobozból az összes darabkát, majd szépen sorban
összeilleszteni őket, hogy kirajzolódjon előttük a teljes kép.
 És hogy végre el tudjanak búcsúzni egymástól.
De hogy ezt megtehessék, a legelején kell kezdeniük.
– Nem – mondja, és felnéz az épület kőhomlokzatára. – Muszáj
bejutnunk valahogy. Itt láttuk meg egymást legelőször.
– Coady tanár úr földrajzóráján – mosolyog Aidan.
– Pontosan – bólint Clare. – Nem mintha emlékeznél…
– Már hogyne emlékeznék!
– Dehogyis emlékszel. Legalábbis az első napra biztos nem.
– Jaj, ne már! – nevet Aidan. – Hogy lehetne téged elfelejteni?
– Az tényleg lehetetlen – helyesel Clare, bár tudja, hogy ez nem igaz. A
lányt sok mindennek szokták nevezni – okosnak és viccesnek, szorgosnak
és tehetségesnek –, ám emlékezetesnek semmiképpen sem. A legfontosabb
tulajdonságai – amikre a legbüszkébb – csak azután válnak nyilvánvalóvá,
ha valaki jobban megismeri. Elsőpillantásra semmi különleges nem látszik
rajta: haja és szeme barna, magassága és kinézete átlagos. Alapvetően
simán csak beolvad a környezetébe, amit őszintén szólva soha nem bánt: a
középiskolában sokkal rosszabbul is járhatna az ember. Ez viszont azt
jelentette, hogy Aidan előtt – aki a tizenegyedik osztály egyik legelső
napján egyszer csak betoppant Clare földrajzórájára – igazából egyetlen
fiú sem vette őt észre.
Azon a bizonyos napon Aidan közvetlenül a lány mögötti padba ült le. A
tanáruk ásványokat osztott szét, hogy adják őket körbe, és amikor az egyik
elért Clare-hez, a lány óvatosan fogta két kezébe. Kívülről teljesen átlagos
kőnek tűnt, ám a belseje tele volt csillogó, lila kristályokkal. Amikor
megfordult, hogy átadja az új srácnak, a fiú az ásványra szegezte a szemét.
Később azonban – miután Aidán végre észrevette őt, miután mindketten
ráébredtek, hogy kialakulóban van köztük valami –, Clare újra meg újra
felidézte ezt a pillanatot. Mert pontosan így érezte magát Aidan mellett:
mintha egész életében szürke kis kő lett volna, átlagos és unalmas, de
amikor megismerkedett a fiúval, feltárult rejtett mélysége, és egyszeriben
csillogni kezdett.
– Be kell jutnunk – makacskodik a lány, furcsamód kétségbeesettnek
érzi magát.
Aidan értetlenül néz rá.
– Tényleg olyan fontos ez?
– Igen – rángatja meg még egyszer a kilincset Clare, pedig
nyilvánvalóan hiába. – Muszáj a terv szerint kezdenünk ezt az egészet.
 Tudja, hogy Aidan nem érti, miért ilyen fontos neki ez az egész, és úgy
érzi, talán el sem tudná magyarázni, hiába is próbálná. Egyszerűen csak
ketyeg az óra, gyorsan közeleg a holnap, amikor minden megváltozik. És
Clare eddig azt hitte, hogy legalább ezt az egyet – utolsó együtt töltött
estéjüket – ő irányíthatja.
A lány egész nyáron a kurzusok leírásait, a kampusz térképét és
leendőszobatársa üzeneteit bújta, próbálta átlátni, milyen is lesz az új élete.
De bármennyit is olvasott, bármennyire is igyekezett tájékozódni, a
részleteket egyszerűen nem bírja előre elképzelni. Márpedig azzal a
legnehezebb szembenéznie, amit nem tud.
Ráadásul olyan sok minden akad, amiről fogalma sincs. Nem tudja,
hogy a „Bevezetés a pszichológiába” előadás nem fog-e ütközni a „Japán
történelme”szemináriummal, vagy hogy talál-e majd valakit, akivel egy
asztalnál ülhet a koleszos menzán az első néhány nehéz napban, amikor az
idegenek összeverődött tömegéből baráti társaságok alakulnak ki,
ahogyan a cement megköt.
Nem tudja, ki fog-e jönni a szobatársával, egy New York-i lánnyal, akit
Beatrice St. Jamesnek hívnak, és aki úgy tűnt csak arról akar beszélni,
hogy milyen bandák koncertjein járt a nyáron, így Clare erősen gyanítja,
hogy zenekari poszterekkel fogja kitapétázni a szobájukat.
Nem tudja, nem fog-e hibának bizonyulni, ha hálaadásig otthon hagyja a
télikabátját, vajon képes lesz-e húsz emberrel osztozni a fürdőszobán,
vagy hogy a keleti parton másként öltöznek-e a lányok, mint itt,
Chicagóban. Nem tudja, hogy be fog olvadni vagy ki fog lógni,
megszokik vagy megszökik, honvágyat vagy függetlenséget fog érezni,
boldogság vagy bánat vár rá.
És leginkább fogalma sincs, vajon képes lesz-e túlélni mindezt úgy,
hogy nem hívhatja föl bármikor Aidant.
A kudarcba beletörődve lép hátra a gimnázium fakapujától.
– Ez nem valami jó kezdet – ismeri el.
Aidan vállat von.
– Kit érdekel? Mármint, szerinted nem jutottunk elég közel?
– Az „elég közel” nem elég jó.
– Hát persze, hogy nem – grimaszol Aidan, de azért követi Clare-t,
ahogy a lány elindul az épület mentén, elhaladva a tanári parkoló, a
nagyterem meg az egész keleti szárny mellett, amíg a suli háta mögé nem
kerülnek. Valahányszor elmennek egy ajtó mellett, egyikük odakocog,
hogy megpróbálja kinyitni, de mindegyik zárva van, sehol sem tudnak
bejutni.
Így hát megállnak az épület mögött, Coady tanár úr földszinti termének
ablakánál, és kezükkel árnyékolva a szemüket belesnek az ablakon. A
teremben sötét és csend honol, a táblát letörölték, a fekete padokat vékony
porréteg borítja, az ásványok és egyéb kőzetminták szépen elrendezve
díszelegnek a tárolóikban a szemközti falnál.
– Valahogy másmilyennek tűnik – mondja a fiú. – Nem?
A mellette álló Clare bólint.
– Szinte olyan, mintha összement volna, vagy valami.
– Biztosan azért, mert most már nagy, menő egyetemisták vagyunk –
szól Aidan vigyorogva, majd mind a ketten hátralépnek. A fiú Clare
vállára teszi a kezét. – Sajnálom, hogy nem tudunk bejutni.
A lány nem válaszol, inkább felnéz a hatalmas ablak tetejére, aztán
végighúzza az ujját a kereten, mielőtt megkocogtatja az üveget.
– Esetleg megpróbálhatnánk… – kezdi, ám Aidan közbevág.
– Szó sem lehet róla – tiltakozik. – Ki se mondd!
– Esetleg megpróbálhatnánk valahogy betörni – fejezi be Clare csak
azért is.
– Ugye csak viccelsz?
– Nem egészen – pislog rá Clare.
– Szerintem egyikünknek sem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy
letartóztassák – ellenkezik Aidan, és vér szökik az arcába, mint mindig, ha
bosszús a lányra. – Van egy olyan érzésem, hogy a Kaliforniai Egyetem
Los Angeles-i kampuszán nem néznék jó szemmel az ilyesmit, és eszem
ágában sincs még egy okot adni apámnak arra, hogy csalódjon bennem.
Pláne nem most, amikor már majdnem kijutottam innen.
– Igen, de…
A fiú feltartja a kezét, nem hagyja szóhoz jutni.
– Lefogadom, hogy a Dartmouth se repesne egy ilyen incidensért –
hangsúlyozza, majd az ablakra int. – Egyébként is, már bőven elég közel
vagyunk. Értem én, hogy a te szókincsedben nem szerepel az „elég közel”,
de miért ilyen fontos ez neked?
– Azért – tartja fel Clare a lapot, amit mostanra gombóccá gyűrt a
markában –, mert ez az utolsó esténk. És tökéletesnek kéne lennie. És ha
még ezt sem bírjuk rendesen végigcsinálni…
Aidan arckifejezése ellágyul.
 – Ez nem metafora – mondja. – Ha nem pipálunk ki mindent a listán, az
mindössze annyit jelent, hogy hagyjuk magunkat sodródni az árral.
Márpedig az jó dolog, nem?
– Igazad van – feleli a lány, és nagyot nyel. –Tudom én, hogy igazad
van.
Mégis érthetetlen szomorúság lesz úrrá rajta. Hiszen még szép, hogy
Aidan így gondolja. A fiú makacsul akarja hinni, hogy minden rendben
lesz kettőjükkel. Ha most rögtön megjelenne az orra előtt egy élénk színű
felirat, miszerint „Clare-nek és Aidannek mindenképpen szakítania kell ma
este”, valahogy még abból is kimagyarázná magát, képes lenne kiforgatni
a szavakat, és valami pozitív jelentést kihámozni belőlük.
Talán a világ nincs is tele jelekkel, csak az emberek használnak
bizonyítéknak bármit, amit csak bírnak, hogy megpróbálják meggyőzni
magukat arról, amit igaznak remélnek.
Clare számára eléggé világosnak tűnik, hogy egy ilyen kezdet nem sok
jót ígér, és ez némi elégedettséggel tölti el: fölcsillan az eshetőség, hogy
végig igaza volt, és most már az univerzum is egyetért, hogy az egyetlen
logikus lépés az, ha elválnak útjaik Aidannel.
Ezt azonban a szomorúság erős hulláma követi, amint arra gondol,
hogy tényleg szakít a fiúval, és ahogy közelebb húzódik hozzá, kissé
ingatagnak érzi magát.
Aidán ösztönösen átkarolja, és egy kis ideig így ácsorognak. A távolban
felzúg egy motor, és néhány madár rikoltozik felettük. Az ég kékről
szürkére halványodik, az alja már egészen homályos. Clare odanyomja az
arcát Aidan ingének lágy pamutanyagához.
– Említette már neked valaki, hogy kissé rosszul tűröd, ha nem te
irányítasz? – kérdezi Aidan mosolyogva, és megint hátralép. Óvatosan
kiveszi a papírt a lány kezéből, és szépen kisimítja. – Úgy tűnik, hogy
ezzel a nyolcas pontnak is lőttek.
– Az őszi bál – bólint Clare. – Az első táncunk.
– Pontosan – helyesel Aidan. – Tuti, hogy a tornaterembe se jutunk be.
Kár, hogy megtiltottad nekem a romantikát, mert különben itt helyben
táncolnék veled.
– Nem kár érte – feleli a lány. – Már láttam, hogy rázod.
– Még messze nem láttál mindent, amit tudok. De nyugi, fiatal még az
este. Majd később villogok neked a tánctudományommal.
– Már alig várom – mondja a lány, és rádöbben, hogy teljesen
komolyan gondolja.
Bármi is történjék, még előttük áll az egész éjszaka.
És az talán elég lesz.
Belekarol Aidanbe, hozzásimul, ahogy elindulnak vissza a kocsihoz.
Szellőkerekedik, és Clare most először érzi csípősnek: az ősz első előjele.
Általában kedvelni szokta ezt az évszakot, és az elmúlt hetekben
valahányszor elmesélte valakinek, hogy bejutott a Dartmouth Egyetemre,
az illető mindig megemlítette, milyen gyönyörűek New Hampshire-ben az
őszi lombok: a vörös, sárga és narancssárga híresen csodaszép árnyalatai
borítják a kampuszt és az egész tájat. A lány azonban most nem akar a
közelgő őszre gondolni. Inkább el akarja húzni ezt a nyarat, ameddig csak
lehet.
Már majdnem elérnek a kocsihoz, amikor megtorpan.
– Bakker – szól, és hátrapillant a válla fölött. – Akartam hozni valami
szuvenírt.
– Szóval ez igeniskincsvadászat.
– Én csak úgy gondoltam, szép emlék lenne. Tudod, ha lenne valamink
mindenhonnan, ahol csak megállunk ma este.
Aidán lenéz rá.
– Biztos, hogy igazából nem csak azért fundáltad ki ezt az egészet, mert
el akartad lopni a felbecsülhetetlen értékű drágaköveket a
földrajzteremből?
– Szerintem a „drágakő” kissé túlzás – feleli Clare. – De nem.
– Jól van akkor – mondja Aidan, azzal lehajol, s fölkap a földről egy
teljesen átlagos kinézetű, palaszürke és legömbölyített kavicsot.
Megdörgöli kockás inge szegélyével, majd komoly képpel átnyújtja a
lánynak: – Parancsolj!
Clare a tenyerén méregeti a kavicsot. Végighúzza hüvelykujját a kő
sima felszínén, visszagondol a legelső napra, amikor meglátta a fiút az
órán, eszébe jut, milyen sugárzó arccal forgatta Aidán a kezében azt az
ásványt, benne a sok-sok lila kristállyal, mintha szerencsesüti vagy
csokitojás lett volna, egy szuper kis meglepetés.
– A rám ruházott hatalomnál fogva – szónokolja most Aidan –, mint a
Coady tanár úr tizenegyedikes földrajz tantárgyát négyes fölével elvégzett
tanuló, örömmel tudatom veled, hogy ez a kis drágakő mostantól kezdve
hivatalosan is felbecsülhetetlen értékű.
És íme, milyen csodálatos: most már tényleg az volt.
 2. MEGÁLLÓ

A pizzázó
19:12

Egy darabig csak álldogálnak a Pizzafaloda előtt, a bepárásodott

ablakon át lesik a sok ismeretlen arcot.
– Nem tartott sokáig, hogy elfoglalják a helyünket, mi? – kérdi Aidan,
és az egyik bokszra hunyorog a sarokban, ahol azelőtt ő üldögélt a
lacrosse-os csapattársaival, most viszont tizedikes lányok csoportja vette
birtokba, mindannyian a mobiljuk fölé görnyedtek.
– Ez az élet rendje – feleli Clare könnyedén, bár a látvány őt is
kizökkentette egy kicsit.
A búcsúzkodás három hete után – miután már három egész hete
egyesével búcsút kellett mondaniuk szinte minden barátjuknak –, a lány
úgy érzi, a városnak mostanra üresnek kellene lennie. Ez a hely mégis úgy
fest, mint egy teljesen átlagos estén, dugig van emberekkel, nevetés,
pletyka és zaj tölti be.
Csak most már nem őknevetnek, pletykálnak és zajonganak odabent.
Aidan felé fordul, kék szeme élénken csillog.
– Hadd találjam ki, miért jöttünk ide! – mondja, és tettetett
komolysággal dörzsöli a tenyerét. – Ez a legelső hely, ahol leöntöttelek
valamivel.
– Nem – csóválja Clare a fejét.
– Az első hely, ahol láttál elbotlani a saját lábamban? Az első hely, ahol
láttad, amint kevesebb, mint tíz perc alatt benyomok négy szelet pizzát? Az
első hely, ahol előadtam neked azt a trükköt a szívószál csomagolásával?
– Az első hely, ahol beszéltünk – szól közbe Clare, mert tudja, hogy a
fiú képes lenne egész este így folytatni. – Nem mintha nagy beszélgetés lett
volna, de akkor is az volt az első alkalom, hogy szóltál hozzám.
– Ja, tényleg – bólogat Aidan. – Most már emlékszem. Határozottan úgy
rémlik, hogy azt mondtam neked, te vagy a legszebb lány, akit valaha
láttam, aztán ott helyben megkérdeztem, nem járnál-e velem.
– Majdnem – feleli a lány mosolyogva. – Megkértél, hogy adjam oda a
parmezánt.
– Á, igen – vágja rá Aidan. – Ez az egyik ritkábban használt befűzős
dumám.
– Nálam bevált – mondja Clare, miközben a fiú kinyitja neki az ajtót.
Belépve megcsapja őket a vendéglőt betöltő pára és a paradicsom meg a
mozzarella illata. Mindössze egyetlen középkorú pár van jelen, a hátsó
sarokban görnyednek a pizzájuk fölé, és láthatóan nagyon zavarja őket a
környező káosz. Rajtuk kívül azonban itt szinte mindenki tizennyolc év
alatti. Emberemlékezet óta így áll a dolog: ez a hely nem is igazán étterem,
inkább ebédlő a sulimenza helyett, tanítás utáni találkapont, hétvégi lazuló
a gimis haveroknak. A repedezett bőrhuzatú bokszokkal, az egyszerű,
barna asztalokkal, az egyik falnál sorakozó elavult videojátékokkal és a
kőbe vésett hagyománnyal, miszerint csakis a létező legegyszerűbb pizza
kapható, ez a falatozó igazából mindig is a város fiatalabb lakóinak
törzshelye volt.
Amint becsukódik mögöttük az ajtó, Aidan megtorpan, és Clare látja,
hogy a szokásos asztalukat elfoglalta néhány alsóbb éves a lacrosse-
csapatból. Aidant meglátva talpra ugranak, de ő int, hogy üljenek csak
vissza.
– Bocs – szabadkozik az egyikük. Úgy fest, mint Aidan fiatalabb
kiadásban: kerek képű, széles vállú és nagyon laza, de minden
magabiztossága odavész, amint meglátja volt csapatkapitányát.
Félelemmel vegyes tisztelet csendül a hangjában, ahogy bocsánatot kér. –
Azt hittük, már leléptél.
– Már majdnem – feleli Aidán, és hátba veregeti. – Holnap reggel
indulok.
– Máris kezdődik az edzés?
– Még az idény előtt – bólint Aidan.
– Hát, sok szerencsét, haver – mondja a srác, és néhány társa is minden
jót kíván. – Alig várom, hogy hálaadáskor mindent elmesélj.
Ahogy odébb lépnek az asztaltól, Aidan kézen fogja Clare-t, és a lány
kicsit megszorítja az ujjait. Clare megpillantja a tükörképüket az ablak
sötét üvegén, és rádöbben, milyen elveszettnek tűnnek, mintha egy ismerős
szobába lépve az a látvány fogadná őket, hogy az egészet átrendezték. De
aztán jól ismert hangot hallanak a közelből, a kassza mellől, és amikor
mindketten odafordulnak, meglátják Scottyt, aki a pultnak dől, és aprót
halászik ki a zsebéből.
 Aidán odalép mellé, és egy ötdolláros bankjegyet csap le a pultra.
– Én fizetek – szól, és vállon akarja bokszolni a barátját, de nem igazán
sikerül, mivel Scotty időben kitér előle, majd fülön legyinti Aidant, s
végül újra elhajol. Clare hátrahúzódik, miközben ezek ketten szokás
szerint tusakodnak, ökölvívóként köröznek egymással szemben, míg észre
nem veszik, hogy Oscar – a nagydarab, hallgatag pénztáros, aki időtlen
idők óta dolgozik itt – őket figyeli a pult mögül, és láthatóan nagyon nem
tetszik neki a műsor.
– Mennyit? – kérdi, megemelve fél szemöldökét.
Aidán köhécsel, és kihúzza magát.
– Öt szeletet – feleli. – Legyen szíves.
Oscar szó nélkül elcsoszog a sütő felé, Scotty pedig kinyújtja a karját,
és még egyszer Aidán kezére csap.
– Köszi, haver.
– Úgy érzem, létre kellene hoznom neked egy pizzasegélyező
pénzalapot, mielőtt elmegyek – mondja Aidán. – Félek, hogy éhen halsz
nélkülem.
– Valahogy majd csak boldogulok – feleli Scotty, és feljebb tolja az
orrán vastag keretes szemüvegét. Sötét tekintete ide-oda vándorol kettőjük
között. – Szóval… – mondja. – Ennyi volt?
Aidan bólint.
– Ez az utolsó esténk itt.
– Legalábbis egy ideig – teszi hozzá Scotty.
Clare helyeslően biccent.
– Csak egy egészen kis ideig.
– És veletek, izé, minden oké? – kérdi, bár egyértelmű, hogy valójában
arra kíváncsi: Eldöntöttetek már, mihez kezdtek?
– Aha, oké – feleli a lány, miután egymásra pillantanak Aidannel.
– Mi oké? – kérdezi Stella, aki egyszeriben mellettük terem. Minden
fekete rajta, szokás szerint, a cipőjétől a farmerján át a felsőjéig, még a
tollas fülbevalója is, ami belevész ébenfekete hajába. Mindig sikerül úgy
felöltöznie, mint aki betörésre készül, és Clare óhatatlanul is kirívónak
érzi magát mellette, pedig ő teljesen normális színösszeállítást visel: kék
nyári ruhát zöld kardigánnal.
– Merre voltál? – vonja kérdőre Clare. – Azt hittem, úgy volt, hogy
délután átjössz…
– Ja, tényleg – húzza el a száját Stella. – Bocsi. Leragadtam valahol.
 – Mégis hol? – kérdi Clare, ám barátnője tekintete ekkor Scottyra siklik,
aki hátrahajtott fejjel szór a szájába egy maroknyi oregánót. A fűszer
többsége Batman-emblémás pólóján landol, és a srác köhögve döngeti a
mellkasát, könnybe lábadó szemmel próbálja lenyelni a maradékot.
– Mintha egy dedóst látnék, aki épp próbál rájönni, hogy is kell enni –
csóválja a fejét Stella. Scotty szúrós pillantást vet rá, miközben lesöpri a
pólójára szóródott fűszert, a lány pedig szokás szerint viszonozza metsző
tekintetét. Jó néhány centivel a srác fölé magasodik, hála döbbenetesen
magas sarkú cipőjének – másmilyet nem is hajlandó fölvenni –, és pár
másodperccel később Scotty egyszerűen csak vállat von, aztán újra az
oregánóra összpontosít.
Eddig nem igazán okozott gondot, hogy ezek ketten soha nem jöttek ki
egymással. Mostanra viszont a legtöbb barátjuk már elment az egyetemre,
így nagy csapatuk addig fogyatkozott, míg már csak ez a kínos négyes
maradt belőle: Scotty meg Stella, akik máris teljesen jelentéktelen
dolgokon morgolódnak egymással, és Aidan meg Clare, akik a
legfontosabb dolgokban sem bírnak döntésre jutni.
Clare ismét Stellához fordul.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy holnap reggel elmegyek?
– Ja, persze – feleli barátnője másodpercnyi habozás után. – Én meg a
következő nap utazom.
– Na, de akkor hol voltál?
– Ezt meg hogy érted? – ráncolja a homlokát Stella.
– Hol voltál az elmúlt néhány napban? – ismétli Clare, ügyet sem vetve
Scottyra meg Aidanre, akik tekintete úgy cikázik egyik lányról a másikra,
mintha teniszmeccset néznének. Jelen pillanatban Clare-t ez sem érdekli.
Nem akar mást, csak hogy Stella térjen már magához ebből az akármiből,
ami mostanában úrrá lett rajta. Mert ez igenis nagy ügy – elvégre
egyetemre mennek –, és Clare-nek igazán szüksége lenne a legjobb
barátnőjére.
Elvégre is pontosan ez a legjobb barátok egyik feladata, ezt diktálja a
kettőjük közti hallgatólagos megegyezés. Clare-nek az a dolga, hogy
Stella mellett legyen: segítsen neki kitölteni az egyetemi jelentkezési lapot,
vele tartson a véget nem érőturkálós kiruccanásokon, meghallgassa
panaszkodását, amiért a sulijukban nincs elég érdekes pasi, vagy a sirámait
három kimerítő öccséről – cserébe pedig Stellának is Clare mellett kellene
lennie. Még akkor is, ha megnehezíti a dolgát.
 – Ugye tudod – mondta egyszer csak Stella még a nyár elején,
félbeszakítva Clare megszokottá vált töprengését, hogy mihez is kezdjen
Aidannel –, hogy előbb-utóbb úgyis szakítani fogtok?
Épp a kocsiban ültek moziba menet, és Clare egy pillanatra elfordult az
úttól, meglepetten nézett Stella szemébe.
– Ezt meg miért mondod?
– Azért – felelte a lány, feltéve fél lábát a műszerfalra –, mert ez az
igazság. Ha nem a nyár végén történik meg, hát megtörténik majd néhány
héttel később, vagy hálaadáskor, vagy karácsonykor, vagy jövő nyáron.
Elkerülhetetlen.
– Ezt nem tudhatod.
– Dehogynem – vágta rá Stella őrjítően magabiztos hangnemben. – Te
meg közben az egész első évet azzal fogod tölteni, hogy tétlenül figyeled
az idióta szobatársadat, amint…
– A neve Beatrice – szakította félbe a lány ingerülten. Amint megtudtak
valamit Clare leendő szobatársáról, Stella – aki egyágyas szobát kért
magának a kollégiumban – azonnal kijelentette, hogy nem tetszik neki a
csaj. És miután Clare SMS-ezni kezdett Beatrice-szal, a helyzet csak
rosszabb lett. Stella ragaszkodott hozzá, hogy tüzetesen megvizsgáljon
minden egyes üzenetet, amit Clare tőle kapott, és egyre csak fintorgott,
amiért Beatrice folyamatosan újabb zenekarokat meg koncerteket említett.
– Jól van, na – mondta Stella. – Szóval tétlenül fogod figyelni, amint az
idiótaszobatársad, Beatrice,lelkesen készülődik, hogy elmenjen egy újabb
totál király banda totál királykoncertjére, te meg flanelpizsamában
ücsörögsz majd a koleszszobában, és egy könyvet bújsz, mert nem akarsz
szórakozni menni Aidan nélkül, akit – mellesleg megjegyzem –
Kaliforniában mindeközben épp el fog rángatni bulizni az őidióta
szobatársa…
– Rob.
– Az idióta szobatársa, szörfös Rob…
– Rob úszó.
– Tök mindegy – mordult Stella bosszúsan. – Mint kiderült, Robot, a
nagy úszót csak az érdekli, hogy Aidan nem bánja-e, ha vesznek egy
minihűtőt a szobájukba, ami ha jól sejtem, nemarra kell neki, hogy frissen
tartsa a zöldséget. Te is tudod, hogy a csávó tuti magával fogja rángatni
Aidant csajozni. És még ha nem is sikerül rávennie, Aidan úgyis fog
ismerkedni. Elvégre erről szól az egyetem.
 – Mármint a tanuláson kívül.
– Az csak a második helyen szerepel, nagyon-nagyon lemaradva –
közölte Stella magától értetődően. – Az a kérdés, hogy tényleg
bűntudatban vergődve akarod-e tölteni a következő négy évet, csak mert
egy este bulizni mentél a szobatársaddal, és totál levett a lábadról valami
dobos a király sérójával meg a szívdöglesztő tekintetével.
– Mégis mióta vagyok én oda a dobosokért? – kacagott Clare.
– Jó, nem vagy – ismerte el Stella, és a barátnőjére sandított. – De talán
csak azért, mert nem vagy hajlandó tudomásul venni, hogy más
lehetőségek is vannak az életben.
– Mármint úgy érted, Aidanen kívül.
– Úgy értem – mondta Stella –, hogy a gimin kívül.
De mindez a nyár elején történt, amikor Clare még elég fontos volt
Stellának ahhoz, hogy őszinte legyen vele. És amikor még volt ideje
odafigyelni rá. Mostanában Stella már alig ér rá Clare-rel foglalkozni,
nemhogy őszinteséggel vagy odafigyeléssel bajlódjon, és bár még
mindketten a városban vannak – legalábbis még egy éjszakára –, a lány
szinte úgy érzi, hogy a legjobb barátnője máris elhagyta.
Talán csak arról van szó, hogy Stella megpróbált időt adni Clare-nek
meg Aidannek, hadd jussanak kettesben döntésre a jövőről, vagy talán
csak azért nem ért rá, mert ő maga is az elutazásra készülődött. Vagy talán
minden a végéhez közeledik, és könnyebb úgy tenni, mintha nem így
lenne. Stellának amúgy sem igazán erőssége az ilyesmi; allergiás az
érzelgősségre, és igyekszik kerülni az érzelmeket, úgyhogy őt próbálni
meggyőzni egy ilyen mérföldkő fontosságáról kicsit olyan, mintha egy
ijedős macskát próbálna megölelgetni az ember.
De akkor is, tizennégy évnyi barátság után Clare nem hajlandó hagyni,
hogy Stella sutyiban lelépjen az egyetemre, és még csak el se búcsúzzanak
egymástól rendesen.
Stella most a pultnak dől, szórakozottan húzgálja ki a szalvétákat a
tartóból, és még mindig nem válaszolt Clare kérdésére. Végül vállat von.
– Nem tudom, ahol lenni szoktam – böki ki. – Úgyis mindig tudod, hol
találsz.
– Nem igazán – csóválja a fejét Clare. – Mostanában nem hívsz vissza,
folyton késel…
– Talán nem ismeri az órát – poénkodik Scotty.
– Nem válaszolsz az SMS-eimre…
 – Talán írni se tud – kotyog megint közbe a srác.
– Fogd be, Scotty! – szólnak rá mindketten egyszerre, mire egymásra
néznek, és akaratlanul is nevetésben törnek ki.
– Ne haragudj! – kér bocsánatot Stella pillanatokkal később. –
Egyszerűen csak jó sok minden történik mostanában. De ma este mindent
bepótolunk. Ígérem.
– Becsszó? – kérdi Clare, mire Stella elvigyorodik.
– Dupla pacsis becsszó – fogadkozik, és barátnője felé nyújtja mindkét
kezét, mint régen, kislánykorukban. Clare vonakodva elmosolyodik, majd
belecsap Stella tenyerébe.
– Oké – mondja, és ekkor Oscar ököllel megdöngeti mögöttük a pultot.
Felé fordulnak, és látják, hogy várja őket a pizza. Aidan fogja a tálcát, és
odalépnek egy üres asztalhoz az ablak mellett.
Amint leülnek, Scotty nagyot harap az egyik szeletből. A sajt még
gőzölög rajta, és a srác grimaszolva ejti vissza a tányérjára a pizzát.
– Még tűzforró.
Stella a szemét forgatja.
– Te totál flepnis vagy.
– Ez a mai szavad? – kérdi Clare.
Mióta csak elkezdtek készülni az érettségire, Stellának mániája lett a
gazdag szókincs: folyton a szótárat bújja valami érdekes, ritkán használt
kifejezés után, és mindennap kinéz magának egy új szót, amit aztán
megpróbál beleszőni a társalgásba.
Most viszont a fejét csóválja.
– Nem, Scotty egyszerűen csak flepnis. A mai szavam a paff, bár el nem
tudom képzelni, mikor lenne lehetőségem használni, mert errefelé nem
sok minden akad, amitőlpaff lehetne az ember. – Vigyorogva néz Scottyra.
– Talán azt leszámítva, hogy te milyen flepnis vagy.
– Ez a lenyűgöző szókincs juttatott be egy olyan kiváló iskolába, mint a
Floridai Állami Egyetem? – kérdi Scotty, és a pizzája szélét csipegeti,
miközben várja, hogy kihűljön rajta a feltét. Stella, akit még mindig
érzékenyen érint, hogy csak egyetlen helyre jutott be, lesújtó pillantást vet
rá.
– Mondja a srác, aki csak a helyi főiskolára fog járni… – vág vissza,
mire hirtelen mindenki megdermed. A Clare mellett ülő Aidan tátva
maradt szájjal leereszti a pizzáját, Stella pedig azonnal rádöbben, hogy túl
messzire ment, és elsápad.
 Hónapok óta ez volt az egyetlen dolog, amit egyikük sem mondott ki.
Egész nyáron gondosan kerülték ezt a témát, és valahogy még most, az
elutazásuk estéjén is helytelennek tűnik megemlíteni.
Ugyanis négyük közül Scotty az egyetlen, aki holnap nem megy sehova.
Nem mintha ezen a tavaszon ne jutott volna ki mindannyiuknak a
kudarcból.
Bármennyire is várja most már Stella a floridai meleget, igazából
szeretett volna az otthonukhoz sokkal közelebb maradni, a Chicagótól
délre található Illinois-i Egyetemre akart bejutni. Aidannek még az sem
segített bekerülni a Harvardra, hogy pluszpontokat kapott, mivel a szülei is
oda jártak. És bár Clare magabiztosan azt hitte, hogy a legtöbb helyre,
ahová jelentkezett, jó esélye van bekerülni, a tizenkét egyetemből végül
csak négyre vették föl.
Scotty viszont a kis közösségi főiskolájukon kívül egyetlenhelyre sem
jutott be.
Mivel a gimis éveit azzal töltötte, hogy a lógás lehető legkreatívabb
módjait eszelje ki, ennek igazából nem is kellett volna meglepnie senkit. Ő
és Aidan azonban hosszú-hosszú hónapokon át álmodoztak arról, hogy
együtt hódítják meg Kaliforniát, így Scotty hetekig nem árulta el
barátainak az igazat, és amikor végre bevallotta, mind jól látták rajta,
mennyire bánkódik. Azóta nagyon igyekezett poénra venni a dolgot –
ahogy mindig mindent –, ám Clare gyanítja, hogy a búcsúzásnál már csak
az lehet nehezebb, ha az embert hátrahagyják.
Scotty most kifejezéstelen képet vág, és úgy görnyed az asztal fölé
vékonydongájú testével, hogy még a szokásosnál is cingárabbnak tűnik.
Az egyénisége általában elég nagy benyomást tesz ahhoz, hogy az
emberek elfeledkezzenek kis termetéről, de most úgy fest, mintha
összement volna.
Stella szokatlanul komolynak tűnik, ahogy Scotty vállára teszi a kezét.
– Figyu – mondja –, sajnálom. Tudod, hogy nem úgy értettem…
– Hagyjuk! – vágja rá Scotty. – Semmi gáz.
Clare-nek hirtelen eszébe jut róluk valami: nem sokkal azután, hogy
járni kezdtek, Aidan megkérdezte tőle, miért is nem hozzák össze Scottyt
Stellával. A fiú még nagyon új volt itt, egyelőre nem látta át a tizenegyedik
évfolyam szövevényes kapcsolatrendszerét, arról pedig végképp nem
tudott, hogy ezek ketten szinte megszakítás nélkül csatároznak egymással
már az óvoda óta.
 – De hát Scotty olyan poénos – mondta akkor Aidan, amiben igaza is
volt. Új barátai többsége a lacrosse-csapatból került ki, Scottyval viszont
rajzórán ismerkedett meg, ahol csak ők ketten voltak fiúk. Legelső
feladatként azt kapták, hogy készítsenek szénrajzot egy olyan tárgyról, ami
nagyon fontos nekik. A lányok mind szív alakú medalionokat, régi órákat
meg díszes naplókat vetettek papírra. Aidan a lacrosse-ütőjét rajzolta le.
Scotty viszont önmagához hűen egy Picasso-stílusú portrét készített
Krumplifej uraságról, és amikor Aidán odahajolt hozzá, hogy árnyalatnyi
irónia nélkül megdicsérje a rajzát, azonnal összebarátkoztak.
– Igen, de akkor sem illenek össze Stellával – magyarázta neki Clare. –
Hidd el nekem!
Én sokkal régebb óta ismerem őket. Azok ketten olyanok, mint a tűz és
víz.
De ez így nem egészen igaz. Valójában nem az a baj, hogy Scotty és
Stella nem hasonlítanak; hanem az, hogy szinte túlságosanis hasonlóak.
Mindketten harsányak és viccesek, vakmerőek és hűségesek, tökéletesen és
totálisan delejesek. Csak éppen életük nagy részében mágneses erejük
inkább taszította, mint vonzotta egymást.
– De tényleg – erősködik most Stella, még mindig Scotty vállán
nyugtatva a kezét.
Látszik rajta, hogy őszintén sajnálja. – Én igazán nem…
– Semmi gáz – ismétli a srác, és végre a szemébe néz. – Mármint,
valójában ez történik, nem?Ti elmentek, én meg itt maradok. Ha nem
veszünk tudomást róla, attól még nem változik a helyzet.
– Igen, de… – hajol előre Clare.
– Komolyan, minden oké – mondja Scotty, aztán kis mosoly villan az
arcán. – Legalább mostantól nem kell majd folyton osztoznom veletek a
pizzámon.
– A pizzádon? – emeli meg a szemöldökét Aidan.
– Ja – biccent Scotty, és máris vidámabbnak tűnik. – Ti majd ehettek
mindenféle béna pizzát a totál ismeretlen pizzázókban, én viszont szépen
itt maradok… és ez mind az enyém lesz!
Stella nevet, bár Clare látja rajta, hogy nem a poénon, hanem inkább a
megkönnyebbüléstől; egyszerűen csak örül, hogy nem rontotta el
véletlenül az egész estét. Scotty gyorsan rásandít, majd ismét Aidanhez
fordul.
– És tudod, mi a legjobb ebben az egészben? – kérdi egyre szélesebb
vigyorral. – Amint elhúztok, végre szabad lesz a pálya, hogy randira
hívjak egy bizonyos hölgyeményt.Talán még ide is eljöhetne velem, hogy
segítsen megenni ezt a sok-sok pizzát…
Beletelik pár másodpercbe, mire Aidannek leesik a tantusz, de amint
felfogja, kire céloz Scotty, összevonja a szemöldökét.
– Haver – csóválja a fejét –, most mondom el utoljára: még a közelébese
merj menni a húgomnak!
Ezt a poént egyedül Scotty szokta viccesnek találni. Aidan számára még
mindig kényes a téma, és valahányszor csak szóba jön a tavaly tavaszi
sulibál – amikor Clare-rel a táncolókat otthagyva belebotlottak a fiú
legjobb barátjába meg a húgába, akik épp egy sötét folyosón smároltak –,
kidülledve kezd lüktetni egy ér a halántékánál.
Aidan világéletében nagyon féltette Riley-t, és még azután is, hogy
kiderült a teljes igazság – miszerint a lányt faképnél hagyta a partnere,
Scotty pedig volt olyan kedves, és elszórakoztatta, aztán csak úgy történt,
ami történt –, iszonyú dühös volt.
Hetekig nem állt szóba Scottyval, hiába próbálta kibékíteni vele Clare.
És bár végül újra barátok lettek – miután Riley bevallotta, hogy ő csókolta
meg Scottyt, a srác pedig szentül fogadkozott, hogy soha többé nem fordul
elő ilyen –, Aidant még mindig bosszantja az eset.
A legtöbb normális ember nem emlegetne föl egy ilyen témát, nagy
ívben kikerülné, akár egy társalgási kátyút.
Scotty azonban más, ő időről időre csak azért is előrángatja a dolgot,
láthatóan azt reméli, hogy előbb-utóbb mindenki viccesnek találja majd.
Arra aztán várhat.
– Korai még ezzel poénkodni – szól rá Clare Scottyra, és megdobja egy
galacsinná gyűrt szalvétával. Az asztal túloldaláról Stella olyan pillantást
vet a srácra, ami egyértelműen azt sugározza: „Ne legyél már ilyen
hülye!”. Scotty mosolya lelohad, majd vállat von.
– Jól van, na – mondja Aidannek, és megadóan feltartja a kezét. – Csak
vicceltem.
Esküszöm, hogy békén hagyom a húgodat.
– Amúgy se lenne nála semmi esélyed – feleli Aidan vigyorogva, és
karba teszi a kezét.
– Hékás! – néz föl Scotty, miután totális kudarcot vall a próbálkozása,
hogy lefújja a szívószáláról a csomagolást. – Én kész főnyeremény
vagyok.
 Stella erre úgy nevet, hogy végül köhögés lesz belőle. Néhányszor
látványosan megdöngeti a mellkasát, Scotty képe pedig újra elkomorul.
– Mi van – vonja kérdőre Stellát kihívóan –, szerinted csak egy idióta
vagyok, aki nem bírt bejutni egy rendes egyetemre?
– Nem – feleli Stella határozottan. – Szerintem egy idióta vagy, akinek
túl nagy a szája, és totálisan alaptalan az önhittsége.
Ahogy ezek ketten megint rákezdenek a civakodásra, Clare Aidanre néz,
aki általában magára szokta vállalni a bíró szerepét. Jelenleg azonban
oldalra döntött fejjel, kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyeli kettőjüket.
Amikor a lány elkapja a pillantását, Aidan elcsigázott mosolyt vet rá, ám
mindezek ellenére Clare látja rajta, hogy a lelke mélyén titokban nagyon is
élvezi ezt az egészet. A fiú pontosan ebben reménykedett ma: egy
normálisestében. Egy könnyed, bugyuta és jelentéktelen estében. Egy olyan
estében, ami nem érződik befejezésnek.
– Zseniális ötletem van – jelenti ki Clare, mire Scotty és Stella úgy
néznek rá, mintha mindenki másról megfeledkeztek volna. – Játsszunk
csöndkirályt!
– Én feladom – von rögtön vállat Scotty.
– Micsoda meglepetés – ironizál Stella.
Azzal újrakezdik, folytatódik gúnyolódásuk és vitatkozásuk ördögi
köre.
Clare hátradől, és körülnéz az apró vendéglőben, ami meleg, sárga
fényben úszik. Lehetetlen volna megszámolni, hány estét kezdtek vagy
fejeztek be itt, hány éjszaka követte pontosan ugyanezt a menetrendet.
Hagyja, hogy elborítsa itt ez a sok minden: a videojátékok csipogása, a
sarokban lévő asztalnál ülő lányok hamis éneklése, a fokhagyma és a sajt
illata, meg a sötét ablakon ragyogó neonfelirat vakító fénye, amelynek
izzó vöröse égeti a szemét.
Amikor ismét Aidan felé fordul, a fiú rámosolyog.
– Hahó – mondja, és gyengéden megböki a vállával a lányét.
– Hahó – feleli Clare halkan, olyan halkan, hogy szinte belevész a
vendéglő zajába, abba a zajba, ami már nem az övék. Ám Aidan így is
meghallja.
– Nem tudnád – szól – esetleg ideadni a parmezánt?
Clare a sajtért nyúl, és kis mosollyal nyújtja oda a fiúnak. Később
azonban, amikor senki sem figyeli, miután már megették a pizzát, és a
többiek rég megfeledkeztek a parmezánról, a lány nem bír ellenállni a
kísértésnek: ismét felkapja a kis szórót, és becsúsztatja a táskájába.
 3. MEGÁLLÓ

A tópart
19:54

Mire kilépnek a vendéglőből, az ég sötét rózsaszín, árnyalakká

változtatva a fákat, a lámpaoszlopokat, meg a vasútállomás magas tetejét.
Mind a négyen odasétálnak Aidan kocsijához, ami a járdára rézsútosan
parkol, aztán félkörbe állnak az autó orránál, ahogy már oly sokszor,
várva, hogy valamelyikük eldöntse, milyen irányt vegyen az este.
Általában többen szoktak itt ácsorogni, és azon vitatkozni, hogyan
tovább. Ám az elmúlt néhány hétben minden barátjuk szétszéledt szerte az
országban, tucatnyi irányba indultak el Chicagónak ebből a kis
kertvárosából, akár egy kerék küllői: Kenzie Észak-Karolinába, Eliza
Texasba, Will Ohióba; Henry már rég elment, hogy részt vegyen a
gólyáknak rendezett kiránduláson New York állam vadregényes tájain; az
ikrek, Lucia és Mateo pedig kettesben indultak el kocsival Stanfordba,
hogy legyen idejük útközben megcsodálni a látnivalókat. Aztán, úgy egy
héttel ezelőtt, majdnem mindenki más is felszívódott, mivel elkezdődött a
tanítás az Illinois-i Egyetemen, így több tucatnyi barátjuk vándorolt
egyszerre néhány órával délebbre.
– Elég fura, nem? – kérdezi Clare, zsebre dugva a kezét.
Stella bólint, a járdára szegezi a szemét.
– S marad, csak négy… – idézi a lány, aztán mindannyian hallgatnak.
Bár a szürkület még nem adta meg magát a sötétnek, felkapcsolnak az
utcai lámpák, hosszú árnyékokat vetve a járdára.
Végül Scotty megköszörüli a torkát.
– Szóval, mi a terv?
– Nincs nagy élet – feleli Stella, kihalássza a mobilját a táskájából, és az
SMS-eit böngészi. – Szinte mindenki elutazott már. De állítólag Andy
Kimballnél később buli lesz. Mike Puchtler meg a haverjai pedig
bowlingozni mennek. Azt mondták, találkozhatnánk velük ott, ha
akarunk…
– És ha minden kötél szakad, lóghatunk nálunk, a hátsó udvaron –
mondja Scotty. – Csak a változatosság kedvéért.
– Nálatok van hátsó udvar? – kérdezi Clare színlelt hitetlenkedéssel,
hiszen idén nyáron szinte minden este ott kötöttek ki, és a Scotty édesanyja
által készített süteményt majszolták a csillagos ég alatt, miközben egy
újabb éjszaka homokórája pergett le.
– Igazából – szól Aidan, és megkocogtatja a motorháztetőt, így
mindenki felé fordul –, azt hiszem, Clare meg én kettesben mennénk
tovább.
Scotty elkomorodik, és a legjobb barátjára mered.
– Szóval… ennyi volt?
– Ja, mi lett azzal, hogy milyen fontos együtt lennünk? – kérdi Stella, és
homlokráncolva néz Clare-re. – Magamra akarsz hagyni ezzel a bohóccal
az utolsó közös esténken?
– Dehogy! – feleli Clare gyorsan, miközben Scotty sértetten tiltakozni
kezd. – Csak egy kis időre lépnénk le. Még van egy kis…
megbeszélnivalónk. De később mindenképpen megkeresünk titeket.
– Pontosan – helyesel Aidan. – Csak előbb még el kell ruccannunk pár
helyre.
– Hadd találjam ki! – kacag Stella. – Clare listát írt.
– Clare listát írt – bólint Aidan vigyorogva.
– Pro és kontra érvek?
– Inkább amolyan programterv ma estére, ami azt illeti…
– Már bocs – ráncolja a homlokát Clare –, de mégis hogyan máshogy
dönthetnénk el, mitévők legyünk?
Scotty grimaszt vág.
– Ja, mert ez az egész egyetemesdi totálisan váratlanul ért titeket.
Hogyan is sejthettétek volna előre?
– Nem erről van szó – ellenkezik a lány, majd Aidanre pillant, és amint
találkozik a tekintetük, a fiú elmosolyodik, szinte önkéntelenül. Clare ezt a
mosolyát szereti a legjobban: olyan, akár a tüsszentés, ösztönös reflex
vagy összerezzenés, akaratlan és automatikus reakció, s csakis akkor
történik meg, ha Aidan őrá néz.
– Inkább az a gond, hogy nem igazán értünk egyet – magyarázza Aidan,
és feltartja a csuklóját, hogy megmutassa nekik a karóráját. – És már csak
kábé tíz órám maradt, hogy meggyőzzem Clare-t. Szóval nincs vesztegetni
való időnk.
– De majd később felhívlak! – ígéri Clare, ahogy beszáll az autóba.
Miután Stella kétkedő pillantást vet rá, hozzáteszi: – Dupla pacsis becsszó.
– Tudod, valószínűleg ki tojik majd magasról a dupla pacsis becsszóra?
– kérdezi Stella, és az anyósüléshez lépve a lehúzott ablakra támasztja a
könyökét. – Beatrice St. James.
Clare nem bírja megállni a nevetést.
– Ezért nagy mázli, hogy tevagy a legjobb barátnőm.
– Bizony ám – helyesel Stella, aztán az arca a szokottnál komolyabb
kifejezést ölt.
Gyorsan a háta mögé pillant, majd megint Clare szemébe néz. –
Figyu… – suttogja, és közelebb hajol. – Sok szerencsét, meg minden. És
hallgass ide…
Clare oldalra hajtott fejjel várja, hogy folytassa.
– Tudom, talán mondtam valami olyasmit, hogy őrültség lenne együtt
maradnotok Aidannel…
– Említetted egyszer-kétszer.
– De… – kezdi Stella, aztán elhallgat, és megnyalja az ajkát. – De…
Nem is tudom.
Clare döbbenten bámul rá. A „nem is tudom” nem az a kifejezés, amit
gyakran hallani lehetne Stella szájából, hiszen ő inkább olyan
kijelentéseket szokott tenni, mint „én előre megmondtam” vagy „hidd el
nekem” vagy „mondom a tervet”.
– Úgy értem, ami kettőtök között van, az… elég király. –A fejét
elfordítva Aidanre és Scottyra pillant, akik pár méterrel arrébb
álldogálnak. – Szóval, én már nem is tudom.
Azt hiszem… azt hiszem, csak azt akarom mondani, hogy fogalmam
sincs, mit kéne tennetek.
– Ez nagyon sokat segít – paskolja meg a kezét Clare. – Köszi szépen a
buzdítást!
Stella akaratlanul is felkacag.
– Bocsi.
– Ugyan, semmi baj. Igazából ez tök jó. Nagyon hiányzott mostanában,
hogy ilyesmikről beszélgessünk, főleg, mert olyan nehéz kitalálnom,
mégis mit…
Clare mögött kinyílik a kocsiajtó, Aidan behuppan a volán mögé, és
várakozásteljes képpel néz a két lányra.
– Mehetünk? – kérdezi, mire Clare bizonytalanul bólint.
– Akkor később találkozunk – mondja Stella, és megkocogtatja az ajtót,
mielőtt hátralépne Scotty mellé, aki búcsút int nekik.
– Ja, majd talizunk – szól vidáman Scotty. – Remélhetőleg ti ketten még
akkor is szóba fogtok állni egymással!
Clare viszonozza az integetést, ám a szavak kissé meghökkentik.
Rádöbben, hogy Scottynak igaza van. Igencsak jó esély van rá, hogy mire
legközelebb találkoznak, addigra ő meg Aidan már szakítottak, és minden
más lesz.
– Biztos, hogy mehetünk? – kérdezi Aidan, és ráadja a gyújtást.
Clare kinéz a piszkos szélvédőn, figyeli, ahogy Stella meg Scotty
elsétálnak együtt, aztán biccent.
– Biztos.
Ahogy elindulnak, a kocsi fényszórója a kékesszürke alkonyatba hasít,
végigseper a város főterén, a vasútállomáson, a könyvtáron meg a parkon,
benne egy őz szobrával, ami sztoikusan tűri a rámázolt kék graffitit.
Aidán görnyedten ül a volánnál, fél keze a kormányon, a másikkal a
rádió tárcsáját tekergeti. A következő megállójuk okát nem kell firtatnia.
Már olyan sokszor voltak ott Clare-rel, hogy a fiú szinte ösztönösen vezet,
mintha nem is ő kormányozna, hanem külső erő vonzaná kettőjüket a
tópartra.
Clare a biztonsági öve szíjával játszadozik, a szélénél már foszladozik
az anyag, és a lány az ujja körül csavargat egy kihúzódott szálat. Nem
megy ki a fejéből, amit Scotty mondott. Évek óta gondosan megtervezte
élete minden aspektusát – jelentkezési lapokat és felvételi esszéket,
szakköröket és sporttevékenységet, önkéntes munkákat és házi feladatot –,
csakis az egyetemet tartva szem előtt. Arra viszont mégsem sikerült
felkészülnie, hogy az otthonával együtt Aidantis el kell hagynia, márpedig
ez minden más búcsúnál nehezebbnek tűnik.
Már hónapok óta tudják, hogy holnap el kell búcsúzniuk. Mindegy,
hogyan döntenek a jövőjükkel kapcsolatban – akár együtt maradnak, akár
szakítanak –, az mit sem változtat ezen. Holnap reggel, pontban fél hétkor
Clare kocsiba ül a szüleivel, és elindul a hosszú úton New Hampshire-be,
mindössze néhány órával később pedig Aidan már Kalifornia felé fog
repülni.
Most azonban, hogy ilyen közel az elválás, Clare rádöbbent, mennyire
rosszul mérte föl a még hátralévő idejüket; sokáig úgy érezte, még
nagyon messze a búcsú, ez a pillanat, csak hunyorogva lehet észrevenni a
látóhatáron, olyan távol van, hogy nem is tűnik valódinak. Egészen
mostanáig, amikor is hirtelenjében felfoghatatlan sebességgel dübörög
feléjük, olyan gyorsan, hogy már nem számít, készen áll-e rá Clare, vagy
sem. Most már nem készülhet fel. Most már csak erőt gyűjthet. Most már
csak remélheti a legjobbakat.
Hátrahajtja a fejét az ülésen, és Aidanre néz.
– Bárcsak te vinnél el kocsival! – mondja, mire a fiú rápillant. A
rádióból countryzene szól, és a gitár erős hangja betölti az amúgy csöndes
autót.
– Hát nem azt csinálom éppen?
– Nem úgy értem, hanem holnap. Akkor több időnk lenne…
– Hát, bármennyire is szeretnélek én elvinni, biztos vagyok benne, hogy
a szüleid csalódottak lennének, ha nem ők vihetnének el. – Mosolyog, de
mintha kissé megfeszülne a rágóizma. – Úgy hallom, ez egy elég nagy
mérföldkő.
Clare odahajol hozzá, és a vállára teszi a kezét.
– Téged is biztos elvinnének a szüleid, csak kérned kéne… – mondja,
bár nem biztos benne, hogy ez tényleg igaz. Amikor tavasszal kiderült,
hogy Aidan nem jutott be a Harvardra, a szülei teljesen letörtek, pláne az
édesapja. A saját családjában a férfi volt az első, aki egyetemre járt, és
szegény dél-bostoni srácként a minden költséget fedezőharvardi ösztöndíj
elnyerése olyan volt számára, mintha a Holdra jutott volna föl.
Mindig olyan hódolattal beszélt arról az egyetemről, ahogy általában
legfeljebb a templomról szokás. Az ő szemében a Harvard varázslatos
hely volt, ami minden ajtót kinyitott előtte az életben, és borzasztóan
szerette volna, ha a fia a nyomdokaiba lép.
Aidant viszont csakis megkönnyebbülés töltötte el, amiért nem vették
fel.
Sohasem érdekelte igazán a Harvard, sem az oszlopos folyosói, sem a
nagybecsűtantermei, sem a hóval borított ösvényei; túl régre nyúlt vissza a
története, túl sok elvárás kötődött hozzá. A fiú mindig is olyan helyre akart
menni, ahol napsütés várja, meg bulik és szurkolókkal teli stadionok,
olyan iskolába akart járni, ahol zajlik az élet, és lüktet a lelkesedés, olyan
nagy egyetemre vágyott, ahol megélheti a saját kalandjait.
Tavaly ősszel Aidan elment az édesapjával körbenézni a Harvardon,
találkoztak a lacrosse-edzővel, és bejárták a kampuszt, de visszatérve a fiú
csak még inkább ellene volt az iskolának, mint valaha.
– Ha láttad volna apámat! – mesélte Clare-nek, miután hazaértek. –
Végig úgy vigyorgott, mint a tejbetök. És amikor elmentünk megnézni
egy edzést, az tiszta őrület volt. Apám soha életemben nem kérdezett tőlem
semmit a lacrosse-ról, egyetlenegyszer sem, erre meg hirtelen úgy dumált
az edzővel, mintha nem lenne nála nagyobb szurkoló a világon…
– Jó, de nekedhogy tetszett? – kérdezte Clare.
– Nem nekem való – vont vállat Aidan.
– Honnan tudod?
– Csak tudom, és kész – felelte a fiú nemes egyszerűséggel. –Te honnan
tudod, hogy egy kis bölcsészettudományi egyetemre akarsz járni?
Clare a fejét csóválta.
– Csak úgy tudom.
– Pontosan.
A lány tudta, hogy Aidannek igaza van. Bizonyos mértékben pusztán a
megérzéseikre hagyatkozhattak ebben a döntésben, hogy nekivágjanak a
világ egy ismeretlen pontjának, vakon vessék bele magukat egy teljesen új
életbe. Ő mindig is tudta, hogy a keleti part felé vezet az útja, ugyanúgy,
ahogy Aidan mindig is nyugatra vágyott: ösztönösen, a józan észre fittyet
hányva.
Aidan édesapja viszont hallani sem akart arról, hogy a fia ne a
Harvardra járjon, és amikor kiderült a kudarc, nem bírta leplezni a
csalódottságát. Mindig is azt hitte, hogy a fiúnak előbb-utóbb megtetszik
majd a Harvard. De mint kiderült, igazából azon kellett volna aggódnia,
hogy a Harvardnak megtetszik-e Aidan.
Nem volt rá rendes magyarázat, miért nem vették föl: Aidan nem volt
ugyan kitűnő tanuló, de meglepően jó jegyeket produkált ahhoz képest,
hogy mennyire nem erőltette meg magát, ráadásul a szülei harvardos
öregdiákok, arról már nem is beszélve, hogy ő maga pedig sikeres
lacrosse-játékos.
De hiába, akkor sem jutott be a Harvardra.
Amit maga Aidan egyáltalán nem is bánt.
Ám nagyon jól tudja, hogy ha holnap Bostonba indulna, akkor
kétségkívül a szülei vinnék el, boldogan és izgatottan vágnának neki az
útnak. Ehelyett a fiú arra az egyetemre tart, amiről ő maga álmodott.
Viszont egyedül kell végigcsinálnia mindent.
Vállat von, így Clare keze lecsúszik róla.
– Tudod, hogy a szüleim mindig is úgy voltak vele, Harvard vagy
semmi – mondja.
 – Hát, talán jobb is lesz már a repülőtéren elbúcsúznod tőlük – feleli a
lány kissé túl vidám hangon. – Valószínűleg nem tűnnél valami kemény
legénynek, ha az elsőedzésre a szüleiddel állítanál be.
– Na ne – tiltakozik Aidan, de már nem olyan merev karral fogja a
kormányt, és kis vigyort villant a lányra. – Én még egy plüssmackóvala
kezemben is kemény legénynek tűnnék.
Clare-ből erre kitör a nevetés. Aidan roppant komolynak látszik,
szeplőit elnyeli a félhomály, a szeme tágra nyílik. Vörös hajával, kerek
arcával, és rém magas, hórihorgas alakjával kissé ő maga is úgy néz ki,
akár egy plüssmackó. Így Clare néha meghökkentőnek találja, milyen
látványt nyújt meccs közben, ahogy kitér és szerel, cselez és támad, a
védőket lehagyva rohan a kapuig. A maga módján csodálatos ilyennek
látni őt: erősnek, könnyednek és meglepően fürgének. Ugyanakkor Clare
mégis mindig megkönnyebbül egy kicsit, amikor a fiú a meccs végeztével
leveszi a védősisakját, és újra csak simán Aidan, aki kipirulva, izzadtan,
lelkesen siet oda hozzá.
– Te még kétplüssmackóval a kezedben is kemény legénynek tűnnél –
biztosítja a lány, és megpaskolja a karját.
Ahogy közelednek a tóhoz, a házak egyre nagyobbak, végül már
valóságos paloták terpeszkednek a hatalmas udvarokon. Annyira más
környék ez, mint az övék – ahol a telkek legfeljebb akkorák, akár egy
bélyeg, és a házak egymáshoz érnek –, mintha sokkal messzebbre utaztak
volna, nem csupán a város túlsó felébe.
Lehúzott ablakkal Clare már hallja is a parton megtörő hullámok
moraját. Aidan ráfordul a tóhoz vezető útra, egy lejtős, kanyargós
ösvényre, ami egy vízmosás mentén húzódik, és a legalján nincs más, csak
víz, homok meg egy keskeny földsáv, ahol pár autó áll elszórtan.
Leparkolnak, és elindulnak egy kavicsos ösvényen, el a pavilontól, el a
piknikasztaloktól és tűzrakóhelyektől, el a játszótértől, amire néma csönd
és sötétség borul, oda tartanak, ahol szélesebb és kicsit egyenetlenebb a
homokos part. Az égen narancssárga csíkok húzódnak, élénken
rajzolódnak ki a lila háttéren, a víz pedig aranyszínűnek tűnik a lemenő
nap utolsó fényében. Clare-nek eláll a lélegzete a gyönyörű látványtól.
– Ez hiányozni fog – mondja, ahogy leveszi a szandálját. A mellette álló
Aidan lerúgja az edzőcipőjét, ami nagy ívben repül el előttük a parton.
Lelépnek az ösvényről, mezítláb süppednek a homokba, és elsétálnak a
cipőért.
 – Azt hiszem, én az egyetemen is elég közel leszek a vízhez – szól
Aidan, miközben elindulnak a hatalmas kőhalmok egyikéhez, amelyek a
hullámok megtörésére szolgálnak, és szabályos közönként magasodnak a
Michigan-tó partján.
– Azt hiszed? – mered rá Clare. – Meg se nézted a térképen?
– Gondoltam, jobb lesz – von vállat Aidan –, ha minden meglepetés.
– Minden?Egyetlen tájékoztatót sem olvastál el?
– A lacrosse-os ismertetőt átfutottam – feleli a fiú, és mielőtt Clare
reagálhatna, szúrós pillantást vet rá. – Úgy hangzott, mint a szüleim.
– Ez nem ér – torpan meg a lány.
Aidan átkarolja, magához húzza, és félig-meddig botladozva indulnak
tovább a lágy homokon.
– Bocsánat – suttogja Clare fülébe. – Én csak…
– Tudom – válaszolja a lány, és átkarolja a derekát.
Felmásznak együtt a sziklákra, vigyáznak, nehogy oda lépjenek, ahol a
hullámoktól sötét és csúszós a felszín, s miután elérik a szokott helyüket,
leülnek egymás mellé, lelógatva a lábukat a kő peremén.
Kint a vízen, a messzi távolban, pislogó fény látszik egy magas, sárga
meteorológiai bóján, amit pár évvel ezelőtt helyeztek ki a tóra, hogy
környezeti adatokat továbbítson egy labornak valahol Indiana államban.
Széles talapzatával és elvékonyodó csúcsával, meg a kidülledő
szempárnak tűnő szenzoraival a bója megszólalásig úgy néz ki, akár egy
fulladozó robot. Clare és a barátai az évek során nagyon a szívükbe zárták,
és Rozsdinak nevezték el, miután élénk eszmecserét folytattak arról, vajon
milyen hatást gyakorolhat a fémre a víz sótartalma, bármennyire alacsony
is az.
A Rozsdi épségéért való aggódás az egyik kedvenc elfoglaltságuk lett,
tavaly nyáron Scotty még azt is fölvetette, hogy valakinek oda kellene
úsznia a szerencsétlenhez, és vinni neki egy mentőmellényt vagy
úszógumit, vagy akármit.
Néhány srác tett egy-két lagymatag próbát, ám a bóját igen messze
helyezték el a parttól, és egyiküknek sem ért annyit a poén, hogy leússza
miatta a teljes távot. De akkor is, valahányszor csak eljönnek ide, előbb-
utóbb mindig felhozza valaki a témát, és ismét elhangzik a kihívás, hogy
vajon melyikük lesz az, aki végre megmenti szegény Rozsdit.
Aidan most a bójára hunyorog., ami fehéren villan a horizont halvány
csíkja előtt.
 – Hát, Rozsdi barátunk egy darabig kénytelen lesz nélkülünk
boldogulni.
– Úgy érzem, valahogy majd csak túléli.
– Azt hiszem – fordul felé a fiú – eddig ez a kedvenc megállóm.
– Csak azért, mert ez az első, aminek tényleg emlékszel a jelentőségére
– hangsúlyozza a lány, mire Aidan elneveti magát.
– Igaz – vallja be, és közelebb húzódik. – De leginkább az érdekel,
milyen lenne újra eljátszani.
– Egy első csókot nem lehet megismételni – közli vele Clare, és
hátrapillant a válla fölött, oda, ahol minden elkezdődött azon a bizonyos
estén, az örömtűz éjszakáján.
Nem volt különleges alkalom, csak egy kis buli, barátok és ismerősök
spontán összeverődése, középen a lobogó máglyával, ami szikrákat szórt
az éjszakában, füstje homályossá és elmosódottá tett mindent.
Clare Stellával érkezett, de pillanatokon belül elkeveredett legjobb
barátnője mellől, így egyedül bandukolt el a hűtőládához, ám amint
odaért, habozott. Csípős őszi este volt, az időjárás már a tél peremén
egyensúlyozott, és a tűz melege nem járta át teljesen a lányt. Még mindig
ott ácsorgott, és próbálta eldönteni, hogy tényleg akar-e valami hideget
inni, amikor odalépett hozzá Aidan, habozás nélkül bedugta csupasz kezét
a jégkockák közé, kihalászott egy dobozt, majd lovagias mosollyal
átnyújtotta a lánynak.
– Köszönöm – mondta Clare, kék kesztyűbe bújtatott kézzel szorongatva
az ital dobozát. – De ha csapost akarsz játszani, kesztyűt kéne húznod.
Aidan lepillantott a kezére, ami csúnyán kivörösödött a hidegtől, és még
mindig csöpögött róla a víz. Ekkor Clare gondolkodás nélkül, fel sem
fogva, hogy mit csinál, kinyújtotta a karját, és két tenyere közé szorította a
fiú kézfejét.
Egy pillanatra riadtan néztek egymás szemébe, aztán a fiú
elmosolyodott.
– Így máris sokkal jobb – mondta. – Köszi.
Ezután beszélgetni kezdtek – hogy miről, arra Clare most már nem is
emlékszik –, hamarosan pedig már kisétáltak kettesben a partra, és
heccelték egymást, hogy melyikük meri beledugni a lábujjait a tó jéghideg
vizébe.
– Ugye, milyen király, hogy itt ez a rengeteg homok, de mindegyik
szem tök más?
 Aidan furcsa pillantást vetett rá.
– Asszem, én aznap pont nem figyeltem oda.
– Hogyhogy aznap?
– Földrajzórán – magyarázta a fiú. – Sokszor el szoktam kalandozni.
– Ó! – mondta a lány,aztán megcsóválta a fejét. – Nem, én ezt igazából
valahol máshol olvastam. – Megállt, és felemelte a kezét, az égre mutatott.
– Azt is olvastam valahol, hogy több csillag van az égen, mint ahány
homokszem az egész világon. Hát nem őrület?
Aidan elképedve bámult le rá, megemelte fél szemöldökét, és kissé
eltátotta a száját. Clare az ajkába harapott, kissé zavarba jött. Az elmúlt
néhány hétben eleget figyelte Aidant ahhoz, hogy tudja, egy ilyen srácnak
valószínűleg nem jönne be egy olyan lány, aki szabadidejében
ismeretterjesztő magazinokat olvas, és hevesen törte a fejét, hogy
próbáljon valami más témát találni, ami jobban érdekelheti a fiút.
Ám ekkor Aidan lehajolt, és fölvett egy marék homokot, hüvelykujjával
kotorászott benne. Clare látta, hogy mozog az ajka, magában motyog,
miközben a tenyerében tartott szemcsékre mered. Kis idő múlva a fiú újra
felnézett.
– Ez tényleg kész őrület – jelentette ki, és Clare-t megkönnyebbülés
öntötte el.
– Ugye?
A fiú begörbítette az ujjait, aztán elfordította a kezét, visszaszórva a
homokot a partra.
– Ez itt simán megvan több ezer szem, minimum. És ez csak egyetlen
maréknyi.
Egyetlen partról. Egyetlen városból. Egyetlen államból. Egyetlen
országból. Vagyis az égen úgy kábé millió csillag van. – Hátrahajtotta a
fejét, tágra nyílt szemmel bámulta a csillagos eget, aztán elnevette magát. –
Mármint… azta.
– Bizony – mondta Clare, és nem bírta megállni a mosolygást, ahogy a
fiút figyelte. – Azta.
Végül felmásztak a szildákra, késő estig – késő éjjelig – beszélgettek,
amíg a tűz ki nem aludt a hátuk mögött, és a többiek már visszaültek a
kocsijukba. Aidan társaságában Clare észre sem vette az idő múlását, ám
egyszer csak a nevét kiáltotta valaki a távolból, alig harsogva túl a hűvös
szellő zúgását. A lány elfordult a hang irányába, de amikor épp föl akart
kelni, hogy elmenjen, Aidan odahajolt hozzá és megcsókolta, s ez a
meglepetés a lábujja hegyéig fölmelegítette Clare-t.
A lány még órákkal később is – miután Aidan visszakísérte a
kocsijához, és nagy nehezen elengedte a kezét; miután Clare a hazaúton
elmesélte Stellának a történteket; miután ágyba bújt, és a plafont bámulva
feküdt, újra meg újra felidézve az egész estét – úgy érezte, mintha fény
gyúlt volna benne. Énje egy észrevétlen része, ami mostanáig csak langyos
volt, egyszeriben fellángolt.
Most Aidanre mosolyog, félig-meddig még mindig elmerül az
emlékben.
– Tökéletes volt – mondja. – Soha semmi nem érhet a nyomába.
– Semmi? – kérdezi a fiú mímelt szörnyülködéssel. – Azt állítod, hogy
az elmúlt pár évben váltott több ezer csókunk egyike sem fogható hozzá?
Mármint, ha ezt tudom, akkor nem töröm úgy magam…
Clare megböki.
– Annyiraazért nem strapáltad magad.
– Ne már, hiszen mindent beleadtam! – tiltakozik a fiú.
– Emlékszel Andy bulijára, amikor smaciztunk a gardróbban? Vagy
arra az éjszakára, amikor a parkban smároltunk?
– Egy pillanatra elhallgat, aztán felragyog az arca. – Vagy arra a csókra
nálatok, az alagsorban?
– Melyikre…
Aidán vigyorogva szakítja félbe.
– Tudod, melyikre gondolok.
– Ó! – pirul el kissé Clare. – Tényleg.
– Szóval azt állítod, hogy ezek közül egyik sem volt jobb, mint az
itteni?
– Mindegyik szuper volt. De egyik sem volt az első. Az ember mindig a
legelsőre emlékszik a legjobban, tudod?
A fiú váratlanul odahajol hozzá, ám ajkuk túl nagy lendülettel ér össze,
az egyre sűrűsödő sötétségben már nem látják egymást rendesen. Aidan fél
kezét a lány arcára simítja – ahogy a filmekben szokták –, ilyet még soha
nem csinált, hiába járnak már évek óta, így valahogy furcsának érződik az
egész, megjátszottnak, affektáltnak és erőltetettnek.
Miután Clare kissé túl hamar húzódik el, Aidan sértettnek tűnik.
– Most mi van?
– Semmi – válaszolja a lány. – Csak… szerintem túlzottan erőlködsz,
hogy különleges legyen.
 – Azt hittem, ez a ma este lényege – mondja Aidan beletörődve. – Azt
hittem, fel akarjuk idézni az összes különleges pillanatot.
– Úgy is van – bólint a lány. – De a jövőről is beszélnünk kell.
Aidan erre nem válaszol, csak egy kicsit elhúzódik, teljesen a víz felé
fordul. Az ég legalja még mindig narancssárga, a hátuk mögött viszont
sűrű felhők gyülekeznek, esőillatot hozva magukkal.
– Figyelj – szólal meg végül Clare, miután néhány percig csönd borul
rájuk. –Tudod, mit érzek irántad… – Mivel Aidan nem felel, megköszörüli
a torkát, és határozottabban megismétli: – Aidan, ugye, tudod?
A fiú a száját összeszorítva bólint.
– Csak hát, én… én azt hiszem, hogy ez a dolog nem tarthat örökké. –
Meglepi a hangja remegése; nem először mondja ki ezt, most mégis
mintha falat emelne kettőjük közé, zavaró és végleges. – És muszáj
beszélnünk róla – Nem várhatnánk még egy kicsit?
– Nem halogathatjuk tovább.
– Lefogadom, hogy nekem igenis menne – feleli Aidan halvány
mosollyal. – Halogatásban nagyon-nagyon jó vagyok.
Clare is elmosolyodik.
– Ez igaz.
– Na jó, van egy ötletem – fordul felé a fiú, szemében remény csillog. –
Játsszuk azt, hogy…
– Aidan…
– Várj, hallgass végig! Játsszuk azt, csak néhány percre, hogy holnap
mindketten ugyanarra a helyre megyünk.
– Komolyan? – kérdi Clare, Aidan pedig átkarolja, és a feje búbján
nyugtatja az állát, így amikor megszólal, a lány érzi mély, reszelős hangja
vibrálását.
– Komolyan – erősködik a fiú. – Én úgy képzelem, hogy reggelente
találkozunk majd, és együtt megyünk el a menzára, ahol borzalmas
szalonnát meg hideg rántottát eszünk, és átnézzük a tanulnivalót. Aztán ki-
ki beül a maga órájára, te az érthetetlen akármicsoda haladó elméletére, én
meg a lógós sportolóknak lebutított bevezetésre az alapszintű
felkészítőhöz –, utána pedig együtt lógunk az udvaron, én gitározni
fogok…
– Botfülű vagy – szól közbe Clare, mire a fiú vállat von.
– Igen, de most csak képzelődünk, és az egyetemi udvaron gitárt szokás
pengetni.
 – Jó, és aztán?
– Minden este együtt megyünk könyvtárba, te tanulni fogsz, én meg kis
papírgalacsinokkal dobállak, és összekeverem a színes öntapadós cetlidet.
– Nekem nem is lesz…
A fiú lehajtja a fejét, és szigorú pillantást vet rá.
– Dehogyisnem. Egy csomó különböző színű öntapadós cetlid lesz. Meg
szövegkiemelőd.
Clare a szemét forgatja.
– Jó, legyen.
– Majd instant tésztát eszünk vacsorára, és együtt lógunk be a bárokba,
és unalmas előadásokra járunk, és vasárnap délutánonként millió filmet
nézünk meg. És mindkettőnknek olyan szobatársa lesz, aki mindig valahol
máshol lóg, úgyhogy minden éjjel együtt alhatunk, kellemesen
összebújunk azon az apró koleszos ágyon, és minden reggel pontosan így
ébredünk majd fel – szorítja magához még jobban Aidan.
– Egymás karjában.
Clare lehunyja a szemét.
– Miért… – kezdi, aztán elharapja a mondatot, a hangja meglepően
felindult. – Miért is nem döntöttünk egyszerűen emellett?
– Mert megegyeztünk, hogy mindkettőnknek a saját életét kell élnie –
válaszolja a fiú kicsit szomorúan. – És én meg is értem ezt. Tényleg
megértem. De ez még nem jelenti azt, hogy nem lehetünk együtt.
– De igen, azt jelenti – feleli Clare, és kicsit felül, úgy érzi magát, mint
aki mély álomból ébredt. Megfordul, hogy Aidan szemébe nézzen. – Mert
pont ez a lényeg: tényleg nem lehetünk együtt. Ötszáz kilométerre leszünk
egymástól.
– Igen, de…
A lány a fejét csóválja.
– És nem csak a távolságról van szó – hangsúlyozza. – Te is tudod. Az
ilyesmit egyetlen kapcsolat sem éli túl. Legfeljebb eljátszhatjuk, hogy ki
lehet bírni, mindenféléket ígérhetünk egymásnak, aztán egy ideig minden
este beszélnénk telefonon, meg SMS-eket küldözgetnénk egymásnak az
órák között, és talán még sikerül is meglátogatnod engem az őszi
szünetben. De tök kínos lesz az egész, mert addigra egy csomó minden
meg fog változni, és már nem illenénk bele egymás életébe. Aztán az
egyik helyes srác a kokszból beugrana köszönni, és bár ő meg én csak
haverok vagyunk, rád törne a féltékenység, nekiállnánk veszekedni, aztán
te elmész, én meg egymillió üzenetet hagyok neked, meg ezernyi hosszú,
terjengős e-mailt írok, de te még mindig ki vagy bukva, úgyhogy
felszedsz valami ismeretlen csajt, amiről én valahogy tudomást szereznék,
mert lássuk be, az ember előbb-utóbb mindig tudomást szerez az
ilyesmiről, aztán szétvet az ideg, mert én meg a helyes srác tényleg csak
haverok vagyunk, te viszont olyat tettél, ami megbocsáthatatlan, úgyhogy
szakítunk, kész, vége, ennyi volt, de aztán óhatatlanul összefutnánk
hálaadáskor, valami bulin vagy a bowlingpályán vagy akár Scottyék
házában, és te végül az egyik sarokban ácsorogsz elhagyatottan, én meg
Stellával sutyorgok a másik sarokban. És még ennél is rosszabb, hogy egy
csomó minden verne éket közénk, féltékenység, harag és keserűség, és ez
borzasztó, mert régen semmi, de semmi nem állhatott közénk, ez volt
benne a legjobb, mert egyszerűen nem merült fel ilyesmi, most viszont ott
éktelenkedne köztünk, és ezen nem lehetne változtatni, és az egész tök
szomorú lenne, kínos és elkerülhetetlen és totálisan, borzasztóan, teljesen
meghasadna tőle mindkettőnk szíve. Mégis kinek kell ez?
Aidan hosszú ideig bámul rá.
– Nekem nem – feleli végül, és kissé döbbentnek látszik.
– Pontosan – mondja Clare elégedetten.
– Szóval… akkor miért nem kerülöd el alapból a helyes srácot?
– Nem ez a lényeg – ellenkezik a lány, bár tudja, hogy Aidan csak
cukkolja. – Hát nem lenne jobb már most, saját magunktól véget vetni a
dolgoknak, hogy legalább továbbra is barátok lehessünk?
– Nem akarok csak a haverod lenni.
– Ekkora távolságból amúgy is csak azok lennénk.
Aidan a fejét csóválja.
– Te tényleg ezt gondolod?
– Azt hiszem.
– Istenem, Clare – borul el a fiú arca –, utálom, hogy szerinted mindig
minden csak fekete vagy fehér lehet. Attól még, hogy nem tudnánk… Úgy
értem, attól még nem csak levelezőtársak lennénk, vagy valami.
– Tudom, de…
– Ilyesmi nem sokszor adódik az életben – mondja Aidan, és megvillan
a szeme. – Te pedig egyszerűen el akarod dobni, csak azért, mert talán
nem lesz könnyű. Vagy mert nem akarod, hogy bármi is gátoljon a
pasizásban.
– Nem erről van szó – tiltakozik Clare, és igyekszik leplezni a
bosszúságát. – Csak hát…olyan fiatalok vagyunk még. Nem annyira
őrültség azt gondolni, hogy talán nem a gimis párunk lesz életünk
szerelme.
Aidan savanyú képpel néz rá.
– Mi nem olyanok vagyunk, mint a szüleid – mondja, azzal felkap egy
kis követ, és a tóba hajítja, elnyelik a szürke hullámok. – Egyáltalán nem
olyanok.
Clare édesanyjának és édesapjának is ez a második házassága, először
mindketten a gimis szerelmükhöz mentek hozzá. Csak akkor sikerült
egymásra találniuk, miután első házasságuk kudarcba fulladt, és
mindketten elváltak.
A lány úgy véli, érdemes levonni ebből a tanulságot.
– Azt nem tudhatod – mondja homlokráncolva.
– De igen, tudom – makacskodik Aidan, és újabb követ hajít a tóba,
ezúttal nagyobb erővel. – Mert a szüleid csak egyetlen példa. Millió másik
pár van, akik a középiskolában jöttek össze, és valószínűleg azóta is
röhejesen boldogok. Te csak azért nem vagy hajlandó belátni ezt, mert
már elhatároztad magad.
– Ez nem is igaz – pillant rá Clare megbántva.
– Nem? – kérdezi a fiú, de nem néz a szemébe. – Pontosan olyan ez az
egész, mint amikor lecipeltük nálatok azt az asztalt az alagsorba. Szépen
megfogtuk a két végén, és egy darabig minden rendben is volt. Aztán te
elejtetted, és kész katasztrófa lett az egész, levertük a falat, letört az a levél,
a vállam meg…
– Értem – szakítja félbe Clare. – Azt hiszed, hogy feladom. De ez nem
igaz. Én csak próbálom megkímélni magunkat a kínlódástól.
– Hát, én talán nem akarom, hogy megkímélj – feleli Aidan, és végre
hajlandó ránézni.
– Talán én eléggé hiszek ebben a kapcsolatban kettőnk helyett is.
– Akármennyire is szeretnéd, attól ez még nem fog működni – mondja
Clare, de borzasztóan érzi magát tőle. Látja, ahogy Aidan dühét csüggedés
váltja föl, a tekintete pedig hűvössé válik, és most már legszívesebben
visszaszívná a szavait, inkább valami megnyugtatót mondana, nem
fosztaná meg a fiút teljesen a reménytől. De most már késő, és a hiú
remény egyikükkel szemben sem volna tisztességes. Így hát némán nyúl
Aidan kezéért, ám a fiú elrántja, mire Clare felsóhajt. – Sajnálom, de a
puszta hit nem elég.
 Aidan a tóra bámul, ráncba szalad a homloka.
– Honnan tudod, ha meg se próbálod?
– Tudom, és kész – mondja a lány halkan. – Egyszerűen csak érzem.
– Hát – válaszolja Aidan – nekem meg mást súg a megérzésem.
Clare várja, hogy többet is mondjon, de a fiú nem folytatja. Csak nagyot
sóhajt, és megdörgöli a feje búbját, ahol régen örökösen felállt a haja,
amit Clare mindig is furcsamód aranyosnak talált, és egyszeriben elszorul
a szíve ettől a létező legapróbb változástól: Aidan új, egyetemi
frizurájától. Nehéz nem belegondolnia, mennyi minden fog még változni.
– Azt hiszem, jobban tetszett, amikor még kerültük ezt az egész témát –
szól végül a fiú, és Clare bólint.
– Nekem is – vallja be. – De muszáj dűlőre jutnunk. Ketyeg az óra.
– Ez úgy hangzik, mintha egy bombával lenne dolgunk – mondja Aidan.
– Mintha mimagunklennénk a bomba.
– Talán úgy is van.
Erre nem lehet mit mondani; így hát nem is próbálnak. Inkább a
látóhatárra bámulnak, az utolsó néhány rózsaszín csíkra meg az első
néhány felbukkanó csillagra, a fulladozó robotra, aminek az a sorsa, hogy
örökké tehetetlenül hánykolódjon az egyre sötétedő vízen. Clare a
mellkasához húzza a térdét, remeg egy kicsit, bár nem fázik.
Pár másodperccel később Aidan előredől, és felkap egy újabb kis követ.
– Tessék, a szuveníred – mondja halkan, ahogy a lány kezébe nyomja.
– Ha ez így megy tovább – dugja a táskájába a követ Clare –, jó nehéz
lesz a gyűjteményem.
– Majd segítek cipelni.
– De holnap már nem leszel velem – feleli a lány, és sűrűn pislogva
igyekszik megállni a sírást.
– Most még veled vagyok – mondja Aidan, azzal benyúl Clare
táskájába, és kiveszi mindkét követ, aztán megemeli a szemöldökét,
amikor hozzáér a parmezánszóróhoz.
Ahogy azt is kiemeli, néhány szemcsét elrepít a szellő, és egy pillanatra
olyan, mintha havazna.
– Oké – egyezik bele a lány. – Most még.
– Most még – ismétli Aidan, mintha igyekezne hozzászokni, aztán
előrehajol, hogy megcsókolja, és ezúttal egyáltalán nem erőltetett; ezúttal
pont tökéletes: szomorú, édes és szívfacsaróan megszokott.
– Így már sokkal jobb – mondja Clare, és kézen fogja a fiút.
 4. MEGÁLLÓ

Gallagherék háza
20:40

Már majdnem visszaérnek a kocsihoz, amikor Aidan megtorpan, hogy

előhalássza a mobilját a farzsebéből. Egy pillanatra megáll a parkoló
közepén, arcát bevilágítja a kijelző kékes fénye, majd sóhajtva néz föl
Clare-re.
– Gondolom, a mi házunk nem szerepel a listán.
– Csak olyan értelemben volt rajta, hogy onnan indultunk – feleli a lány,
miközben az autóhoz lépnek. – De egyáltalán nem gond, ha vissza kéne
kanyarodnunk oda.
Tulajdonképpen amúgy is el szeretnék köszönni a szüleidtől. Miért
akarsz hazaugrani?
– El kellene vinnem Riley-t a bowlingpályára – magyarázza Aidan, és a
csomagtartónak dől. A lökhárítóra ragasztott harvardos matrica sarka
levált, a fiú most a cipője sarkával vakarja le tovább.
– Az totál belefér – mondja Clare. – A bowling amúgy is rajta van a
listán.
– A következő megállóként?
– Nem, de változtathatunk a sorrenden. Mármint, igazábólmindegy,
nem?
– Nézzenek oda – mosolyog Aidan –, hogy te milyen rugalmas lettél!
– Bizony ám – feleli a lány, és lehajol, hogy lesöpörje a homokot a
lábáról, majd kinyitja az anyósülés ajtaját. – Sodródom az árral. Jöhet
bármi. Laza vagyok.
– Ja – vigyorog rá Aidan a kocsi teteje fölött. – Tök laza.
Mire befordulnak Aidanék utcájába, teljesen besötétedik, és szokás
szerint kigyúlnak a lámpák minden házban, az ablakokból sugárzik a fény.
Miután a fiú megáll a felhajtón, egy percig csak üldögélnek, a motor még
mindig jár, aztán Aidan elcsigázott mosollyal fordul Clare-hez.
– Essünk túl rajta gyorsan, oké?
– Csak csá és pá – bólint a lány.
 – Ez tetszik – helyesel Aidán. – Csá és pá. Gyors és fájdalommentes.
Ahogy végigmennek az oldalsó ajtóhoz vezető, kikövezett úton, Clare-
nek eszébe jut a legelső alkalom, amikor eljött ide. Ez nem sokkal
karácsony előtt volt, így a lány azt gondolta, hogy az előszobában
díszelgő hatalmas aranykereszt és külön asztalon felállított, gazdagon
kidolgozott betlehem az ünnepi dekoráció részét képezik.
Tévedett. Mint kiderült, egész évben helyet kaptak itt, körülöttük az
ízléses keretekben kiállított, hímzett imák és az ír áldásokkal meg
lóherékkel díszített párnák lenyűgözőgyűjteményével.
– Simuljon mindig talpad alá az út… – suttogta Clare, ahogy azon a
legelsőidelátogatáson az előszobában ácsorogva elolvasta az egyik áldást,
miközben a konyhából Mrs. Gallagher sült húsának illata terjengett.
– És támogassa meg hátadat a szél – fejezte be Aidan, mellé lépve. –
Kivéve, ha anyám főz, mert akkor jobb, ha a szél nem feléd fúj.
Akkor még csak kábé egy hónapja jártak együtt, és a lányt teljesen
meglepte a hely hangulata, hiszen annyira zsúfolt és szűkös volt,
egyáltalán nem illett az ormótlan és hangos Aidanhez, akinek túlontúl kicsi
volt ez a csetreszekkel teli ház.
Már akkor is látszott a fiún, hogy kész kitörni innen.
Most, ahogy az oldalajtó felé közelednek, a házból emelt hangok
hallatszódnak ki, és Clare Aidanre pillant, ám lehetetlen leolvasni az
arcáról, mit gondol. A fejük fölött a lámpafénytől megrészegült bogarak
raja pattan vissza nagy koppanással a villanykörtéről, és egy autó suhan el
a csöndes utcán, a benne ülők közül páran kikurjantanak az ablakon.
– Ha nem erőltetted volna ennyire szegény fiút… – mondja odabent
hevesen Aidan édesanyja, akit Clare még sohasem hallott ilyen hangerővel
megszólalni. Csörömpölés jelzi, hogy egyikük lecsap valami fémtárgyat,
aztán léptek szelik át a konyhát, ahova az oldalajtó nyílik.
– Szóval téged nem is érdekel, hogy hazudott nekünk? – kiabálja erre a
fiú apja. Clare rémülten néz Aidanre, ám ő az előttük heverő
gyékényfonatos lábtörlőre szegezi a szemét, amin a „céad míle fáilte”
szavak hirdetik ír nyelven, hogy „légy százezerszer üdvözölve”.
A lány általában tényleg jól érzi itt magát. Aidan szülei talán kissé túl
komolyak, de rendszerint barátságosak és udvariasak. Magasak az
elvárásaik a gyerekeikkel szemben, és sokkal szigorúbb szabályokhoz
ragaszkodnak, mint Clare szülei, akik olyan megengedőek, hogy a lány
néha örül is, amiért egyke, hátha a testvére nem lenne olyan
felelősségteljes, mint ő.
Ám Gallagherék mindig tárt karokkal üdvözölték, üdítővel és
harapnivalóval traktálták, hellyel kínálták az asztaluknál, és az óráiról
kérdezgették, valahányszor csak itt járt – ami nem fordult elő valami
gyakran –, mivel Aidan általában ragaszkodott ahhoz, hogy Clare-ék
házába menjenek.
– A te szüleid zenét hallgatnak, meg tacót készítenek, és nem csak a
híradót nézik a tévében – magyarázta Aidan, amikor a lány rákérdezett,
miért nem hívja meg magához gyakrabban. Addigra már nagyjából hat
hónapja jártak együtt, ami Clare-nek kész örökkévalóságnak tűnt, mégis
alig párszor fordult meg a fiú szüleinél. – Egyébként is – folytatta Aidan –,
téged tényleg bírnak a szüleid. Még engem is csípnek.
– Téged is bírnak a szüleid – mondta erre Clare feszengve, de a fiú csak
a fejét csóválta.
– Tudod, mivel foglalkozik apám? Opciós ügyletekkel.
– Halvány fogalmam sincs, hogy ez mit jelent.
– Valami tőzsdei izé. Én sem igazán értem. De eléggéironikus, nem?
Hiszen az én opcióim egyáltalán nem érdeklik. Az sem érdekli, hogy ki is
vagyok valójában. Csakis azt akarja, hogy a Harvardra járjak, és szerezzek
mesterdiplomát, aztán valami menő, öltönyös-nyakkendős állást.
– Ez talán csak azt jelenti, hogy nagyon a szívén viseli…
– Nem – szakította félbe Aidan. – Csakis azt jelenti, hogy hozzászokott a
nagy tétekhez.
De még nem fogta fel, hogy velem rossz lóra tett.
– Nem tudhatod, hogy…
– De igen – erősködött a fiú. – Tudom. Hidd el nekem, pontosan tudom.
Engem egyáltalán nem érdekel az általa elképzelt jövő. Az lenne a legjobb,
ha végre felfogná, hogy én reménytelen eset vagyok, és inkább Riley-val
foglalkozna. Ő ténylega Harvardra akar járni. Ettől szinte automatikusan ő
a kedvenc a Gallagher-házban.
– Ugyan már – mondta Clare. – Tudod, hogy apád mindkettőtöket szeret.
– Nem, nem tudom. Az biztos, hogy örül, amiért van egy fia. És tetszik
neki a bennem rejlő lehetőség. De szerintem úgy igazából engemnem
nagyon kedvel.
Clare azt sem tudta, mit mondjon erre.
– Na és anyukád?
– Hát, ő egy régiségkereskedésben dolgozik – felelte Aidan. – Szóval,
ha maradunk a karrieres párhuzamnál, akkor ez valószínűleg azt jelenti,
hogy jobban szeretett engem régen, amikor még kicsi voltam.
– Akkor valószínűleg sokkal kevesebb volt veled a baj.
A fiú rá vigyorgott.
– Én mindig is problémás voltam, bébi.
Clare ezen akaratlanul is nevetett.
– Tudod, ha kicsivel több időt töltenél otthon, talán picit jobban
megismerhetnék az igazi, jelen idejű énedet.
Ám Aidan erre csak mosolygott.
– Azt hiszem, én szívesebben töltenék több időt itt, a teigazi, jelen idejű
éneddel.
Most, ahogy az ajtóban toporogva hallgatóznak, a lány ismét lepillant a
lábtörlőn díszelgő szavakra, és úgy érzi, jelenleg jó néhány ezerrel
kevesebbszer vannak üdvözölve.
– Nem ez a lényeg – mondja odabent Mrs. Gallagher, és Clare
legnagyobb meglepetésére Mr. Gallagher bömbölve válaszolja: –
Pontosanez a lényeg!
Aidan elhúzódik az ajtótól, és fölemeli a fejét, hogy a lány szemébe
nézzen.
– Még mindig laza vagy? – kérdi komor mosollyal, aztán, mielőtt még
Clare megkérdezhetné, miről vitatkoznak a szülei, mielőtt rájöhetne, mi
folyik itt, a fiú lenyomja a kilincset, és belöki az ajtót.
Amint belépnek a konyhába, a szülei egyszeriben elhallgatnak, és
feléjük perdülnek. Mr. Gallagher – szakasztott a fia, csak magasabb,
vaskosabb kiadásban – képe ki van vörösödve, kezét ökölbe szorítja. A
mellette álló Mrs. Gallagher – aki alacsony, törékeny, és ugyanolyan
szeplős, akár a gyerekei – pedig üveges tekintettel mered rájuk.
– Szervusz, Clare – mondja kissé kifulladva. – Örülök, hogy látlak,
édesem.
– Csókolom – köszön a lány, és próbálja kitalálni, mit lehetne még
hozzá. – Mi csak… – Elharapja a mondatot, reméli, hogy Aidan majd
átveszi a szót, de a fiú csak álldogál mellette, lehajtott fejjel, zsebre dugott
kézzel. Senki sem szól semmit, és Clare teljesen értetlenül néz végig a
családtagokon.
– Aidan – szólal meg végül Mr. Gallagher, és kimerülten dörgöli meg a
homlokát. – Szerintem szánnod kéne ránk pár percet.
A lány olyan hevesen töri a fejét azon, vajon mi történhetett – a
helyiségben titokzatos düh lappang, és Clare úgy érzi, mindenki tudja az
okát, csak ő nem –, hogy beletelik pár másodpercbe, mire felfogja Aidan
apjának szavait. Amint leesik neki a tantusz, a fiúra pillant, aki aprót
biccent anélkül, hogy a szemébe nézne. Clare feszélyezetten fölemeli a
kezét, és int a szülőknek.
– Persze, semmi gond – mondja, túlzottan is készségesen. – Addig én
felmegyek, és szólok Riley-nak, hogy itt vagyunk.
Kisiet a konyha nyitott ajtaján, hátra se néz, az előszobába érve viszont
megtorpan, egy percig habozik, nagy a kísértés, hogy maradjon, és
kihallgassa Aidanéket. Ám a szomszédos helyiségből csak halkan
szűrődnek át a hangok, alig lehet kivenni, mit mondanak, ráadásul a falról
Szent Patrik képe mered le rá rosszallóan, így megfordul, és elindul
fölfelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.
Az emeleten automatikusan megáll Aidan szobája előtt, és szemügyre
veszi az ismerős terepet: a halomban álló szennyest meg a bevetetlen
ágyat, a düledezőkönyvkupacot meg a söprűként a sarokba támasztott
lacrosse-ütőket. Aidan egyik Chicago Cubs-os pólója gombóccá gyűrve
hever a lány lába előtt. Clare lehajol érte, fölveszi a padlóról, és beletemeti
az arcát, az emlékezetébe vési a fiú illatát, máris hiányzik neki Aidan,
pedig csak odalent van, a földszinten. Arra gondol, talán magával vihetné
a pólót, hozzáadhatná a gyűjteményéhez újabb szuvenírként, de tudja, hogy
ez Aidan egyik kedvence, így inkább szépen összehajtja, és óvatosan
leteszi az ágy szélére, aztán továbbindul a folyosón, és bekopogtat Riley
szobájába.
– Szabad! – szól ki a lány derűsen, és amikor Clare bedugja a fejét az
ajtón, látja, hogy Aidan húga az ágyán hasal, kezében a már rongyosra
olvasott hatodik Harry Potter-kötettel. Ugyanolyan vörösesbarna a haja,
mint a bátyjának, csak az övé hosszú, még Clare-énél is hosszabb, és piros
keretű szemüvegétől nagyon keskenynek látszik az arca. Mindössze a két
évvel alattuk lévő évfolyamba jár, de olyan karcsú és törékeny, olyan nyílt
és buzgó, hogy gyakran sokkal fiatalabbnak tűnik. – Hali! – mondja, és
felpattan, amint meglátja, hogy Clare az. – Bocs, nem tudtam, hogy ilyen
hamar itt lesztek. – Felkap egy kordbársony táskát a padlóról, és nekiáll
belehajigálni pár holmit.
– Egy perc, és kész vagyok, esküszöm.
– Csak nyugodtan – feleli Clare, és becsukja maga mögött az ajtót. –
Igazság szerint azt hiszem, bőven ráérünk.
 Riley abbahagyja a pakolást, és felnéz.
– Ó! – mondja, és elkomolyodik az arckifejezése. – Ja, ez valószínűleg
eltart egy darabig, mi?
Clare leül az elnyűtt, lila paplannal borított ágy szélére.
– Te tudod, mi folyik itt? – kérdezi. – A szüleid nagyon dühösnek
tűnnek. Ugye nem még mindig a Kaliforniai Egyetem miatt
problémáznak?
– De, valami olyasmi – feleli Riley, majd meggondolja magát, és a fejét
csóválja. – Nem, igazából nem is. Tulajdonképpen nem. Vagyis hát… A
Harvardról van szó.
Clare a homlokát ráncolja, meglepetten néz a lányra. A Harvardról
mintha egyetlen szó sem esett volna a Gallagher-házban tavasz óta – pedig
azelőtt mintha állandóan az lett volna itt a téma –, amikor kiderült, hogy
Aidant nem vették föl oda.
Nem sokkal azok után, hogy a fiú közölte a hírt az apjával – aki úgy
megdöbbent, hogy napokra nyugtalan, csalódott némaságba merült –,
megérkezett az értesítés, hogy Aidan bejutott a Kaliforniai Egyetem Los
Angeles-i karára, illetve még pár iskolába a nyugati parton. Ezért hát úgy
tűnt, az egyetemmel kapcsolatban már nem maradt megbeszélnivaló.
– De azért legalább egy kicsit csak örül a sikerednek, nem? – kérdezte
Clare akkoriban Aidantől. A lányt a saját szülei – akik a lehető legnagyobb
szurkolói voltak, mindig mindenben támogatták, olyannyira, hogy azt
néha már kissé nyomasztónak érezte – még akkor is lelkesen buzdították
volna, ha közli velük, hogy nem tanul tovább. Így nem igazán értette Mr.
Gallaghert, akinek oly magas elvárásai voltak a fiával szemben, láthatóan
mégsem bírt örülni annak, hogy – bár a Harvardra nem jutott be – Aidan
bekerült három nagyon rangos iskolába. – A Kaliforniai Egyetem irtó
remek suli. A lacrosse-csapatuk pedig…
– Apámat hidegen hagyja a lacrosse – vágott közbe Aidan, türelmetlen
pillantást vetve a lányra, bár semmi sem homályosíthatta el a tekintetéből
sugárzó örömöt, valahányszor csak szóba került a leendő egyeteme. Szinte
megrészegítette a boldogság a Kaliforniai Egyetem gondolatára, és
újabban olyan felszabadultság – óriási, szédítőmegkönnyebbülés – lett
úrrá rajta, amit Clare mindenek dacára szívderítőnek talált. A harvardos
elvárások hosszú éveinek nyomása egy szempillantás alatt tovaszállt, és
akkora megnyugvás vette át a helyét, ami mintha Aidan egész lényét
eltöltötte volna. – Egyébként is – folytatta még mindig úgy kivan a
Harvard miatt, hogy másról tudomást sem vesz. De most már vége. Az ő
baja, ha nem tud megbékélni a dologgal.
– Meg fog békélni vele – erősködött Clare. – Biztosan meg fog.
Ám Aidan csak a vállát vonogatta.
– Vagy nem.
Riley most előredől a székén, szeme úgy elkerekedik, hogy bagolyra
hasonlít.
Mutatóujjával feltolja az orrán a szemüvegét.
– Az a gáz – mondja fojtott hangon –, hogy kiderült, Aidan még csak
nem is jelentkezett a Harvardra.
Clare teljesen ledöbbenve mered rá.
– Micsoda?
– Bizony – bólogat Riley, láthatóan ő is el van szörnyedve a hírtől,
ugyanakkor élvezi is, hogy ő tudathatja az idősebb lánnyal. – Apa egész
nyáron tökre ki volt akadva, de mostanában megint totál furamód a
mániája lett a Harvard. Azt hiszem, azért, mert Aidan most már hamarosan
elmegy, és Apa nehezen viseli, hogy látnia kell, amint készülődik
valahova, de nem a Harvardra. Apa próbált túllépni az ügyön, de tényleg,
viszont a minap megkérte Aidant, hogy mutassa meg neki az értesítést a
sikertelen felvételijéről… Azt hiszem, talán azért, hogy végre lezárja
magában a dolgot, vagy valami, nem tudom. De igazából egyikünk sem
látta a levelet…
– Én sem – vallja be Clare. Csakis a sikeres felvételről szóló értesítőket
mutatták meg egymásnak, mert a lány még a gondolatát sem bírta
elviselni, hogy átnyújtsa valakinek – akár csak Aidannek is – a csomó
kudarcát. Percekkel azután, hogy kézhez kapta a csüggesztő leveleket,
begyűrte őket a szemetesbe, kávézacc és banánhéjak alá rejtve az „igazán
sajnáljuk „-okkal és „köszönjük a jelentkezését „-ekkel teli elutasításokat,
mintha ezzel valahogy sikerülhetett volna nyomtalanul törölnie mindet.
Elvégre bőven volt mit ünnepelniük. Így hát ünnepeltek.
– Szóval, Aidan azt mondta, hogy kidobta a levelet, de eléggé furán
reagált, úgyhogy gondolom, Apa ma végül úgy döntött, felhívja a Harvard
tanulmányi osztályát…
– Minek?
– Lövésem sincs – vigyorodik el Riley. – Valószínűleg azért, hogy jól
megmondja nekik a magáét. De aztán kiderült, nyomát se találják, hogy
Aidan egyáltalán jelentkezett volna.
 – Nem hiszem el, hogy képes volt ilyet tenni – hebegi Clare, még
mindig forog vele a világ. Ám a döbbenetében bujkál még valami, egy
sötét és nyugtalanító érzés, amit nem is igazán tud hova tenni, amíg Riley
kerek perec ki nem mondja helyette: – Szóval Aidan tényleg nem árulta el
neked?
Clare a fejét csóválja.
– Azt hittem, neked mindent elmond…
– Ezek szerint nem – feleli a lány feszült hangon.
– Hát, mindenesetre – folytatja Riley, és egy tollat forgat az ujjai között
– Apa most nagyon pipa rá. Képzelheted.
Clare bólint, de máshol jár az agya. Egyszerűen nem tudja elhinni, hogy
Aidan nem mondta el neki. Mindent el szoktak mondani egymásnak.
Nemcsak a nagy dolgokat, hanem az apróságokat is, például azt, amikor
Clare úgy döntött, hogy másik fogkrémet fog használni, vagy amikor
Aidan egy pennyt talált a cipőjében; kibeszélik, valahányszor Clare
bohócokról álmodik, vagy Aidannek eszébe jut fogselymet használni.
Nem számít, miről van szó, mindegy, hogy jó vagy rossz, borzasztó
fontos vagy teljesen jelentéktelen: a lány hozzászokott, hogy szinte
bármilyen eredménynek az a jutalma – akár túlélte, akár legyőzte, akár
csak egyszerűen kibírta az adott dolgot –, hogy utána mesélhet róla
Aidannek.
Mindig is azt hitte, hogy Aidan ugyanígy van ezzel.
De most már nem olyan biztos benne.
Odalent becsapódik egy ajtó, aztán tompa hangok hallatszanak. Riley az
íróasztala fölötti órára pillant, ami olyan alakú, akár egy régimódi
teáskanna.
– Azt ígértem a barátaimnak, hogy mostanra már ott leszek – mondja. –
Jó lenne tudni, meddig fog még tartani ez.
– Talán megpróbálhatnánk kimenteni Aidant – javasolja Clare nagyobb
meggyőződéssel, mint amit valójában érez, és Riley óvatos pillantást vet a
szobája ajtajára, mielőtt apró biccentéssel fölkel.
Halkan lemennek a földszintre, lépteik neszét elnyeli az érdes, szürke
szőnyeg, aztán lábujjhegyen osonnak be az étkezőbe, ahol már tisztábban
lehet hallani a konyhából kiszűrődő hangokat.
– Egyszerűen csak csalódottak vagyunk – mondja Mrs. Gallagher, bár
igyekszik békés hangnemet megütni. – Ezt igazán megérthetnéd…
– Így is, úgy is csalódtatok volna – feleli Aidan, kemény éllel a
hangjában. – Még ha be is jutottam volna a Harvardra, úgysem jártam
volna oda. Ti vágytatok rá, nem én. Én csak meg akartam kímélni
magunkat a fölösleges veszekedéstől.
Rövid csend támad, majd Mr. Gallagher megköszörüli a torkát.
– Ezzel nincs is semmi baj – mondja, bár igencsak úgy hangzik, mintha
nagyon is sok baj lenne vele. – De hogy pont így csináltad, a lehető
legalattomosabb, leggyávább módon…
– Ez volt az egyetlenmódja, hogy… – magyarázza Aidan, ám az apja
közbevág.
– Azt hiszed, hogy már kész felnőtt vagy, hiszen egyetemre mész, de
nem vagy az… még nem. Egy rendes férfi nem hazudott volna. Egy rendes
férfi nem választotta volna a könnyű kiutat. – Elhallgat, nagyot sóhajt. – De
már meghoztad a döntésedet.
Most már nincs mit tenni. Te választottad ezt, neked is kell együtt élned
vele.
Riley megmoccan Clare mellett, és megnyikordul a lába alatt egy
padlódeszka.
Mielőtt bármit is tehetnének, az ajtó kitárul, és Mrs. Gallagherrel
találják szemben magukat, aki vékonyka vonallá szorítja össze a száját.
– Bocsánat – szabadkozik gyorsan Riley. – Csak hát Aidan megígérte,
hogy elvisz…
– Nem hinném, hogy ez most… – mondja az asszony, ám Mr. Gallagher
közbevág.
– Semmi gond – szól, és van a hangjában valami szívet tépően végleges,
ahogy Aidanhez fordul, aki a Clare által oly jól ismert makacs
arckifejezésével, összeszorított foggal és lángoló tekintettel bámulja. – Mi
itt végeztünk.
De Aidan nem mozdul. Ahogy egyikük sem.
– Odakint megvárunk – közli a bátyjával Riley pár másodperccel
később, aztán sarkon fordul, és Clare-rel a nyomában átvág az étkezőn.
Kisietnek a bejárati ajtón, botladozva lépnek ki a hűvös estébe,
megkönnyebbülnek, hogy kijutottak a házból.
Clare leül a tornác lépcsőjére, a mellkasához húzza a térdét. Mostanra
szinte teljesen besötétedett, az udvart tücskök ciripelése tölti be, a környék
szinte teljesen elcsöndesedett. Riley letelepszik mellé, hasonló pózt vesz
föl.
– Aidan tiszta idióta – szólal meg a fiatalabb lány egykét perccel később.
– De valahol meg is tudom érteni.
– Igen? – fordul felé Clare.
– Egyáltalán nem gyáva. Csak realista, tudod?
– Tudom – feleli Clare, mert valóban ez az igazság.
Aidan a lelke mélyén optimista, de csak óvatosan. Esze ágában se volna
időt és energiát ölni olyasvalaminek az elérésébe, amire igazából nem
vágyik. Ő ahhoz túlságosan gyakorlatias, nem pazarolja a reményt, nem
fecsérli el az álmait. Ha tényleg megpróbálkozik valamivel, annak csakis
két oka lehet: vagy biztos benne, hogy el is tudja érni, vagy biztos benne,
hogy megéri az erőfeszítést.
– De akkor is idióta – folytatja Riley, és bátortalanul a másik lányra
mosolyog. – Mert ha a Harvardra járna, akkor közelebb lehetne hozzád.
Clare behunyja a szemét. Már hosszú ideje nem engedte meg magának,
hogy ugyanerre gondoljon: ahogy ingáznak ketten a Harvard és a
Dartmouth között, amelyek alig két órára vannak egymástól, hétvégén
Vermontban síelnek, vagy almát szednek New Hampshire-ben,
múzeumokba járnak Bostonban, és a Charles-folyón úszó csónakokat
figyelik.
Tudja, hogy ez a személy, akiről igyekszik nem képzelődni – a
nagykabátos, ormótlan hótaposót viselő, tetőtől talpig bebugyolált és a
hidegtől kivörösödött képűsrác a meghitt új-angliai télben valójában nem
Aidan. Ő nem ilyen, és ez nem az, amit akar. De Clare-t akkor is bántja a
tudat, hogy a fiú még csak esélyt sem adott ennek a lehetőségnek, és ahogy
itt ül a kertvárosi este korai sötétjében, egyszeriben úgy érzi, mintha máris
elválasztaná őket a fenyegető távolság, mintha már el is sodródtak volna
egymástól.
– Hiányozni fog – szól Clare olyan hirtelen, hogy mindkettőjüket
meglepi. Csüggedten vállat von, Riley pedig bólint.
– Tudom – mondja. – Nekem is.
Clare gyengéden megböki a vállával.
– És te is hiányozni fogsz.
– Tényleg? – kérdi Riley, és felderül az arca.
– Tényleg. Mindenképpen tartsuk a kapcsolatot, jó?
– Úgy lesz – feleli a lány. – Esküszöm. Még akkor is, ha szakítotok
Aidannel.
Clare összerezzen a szavak hallatán. Pedig természetesen ez az egész
este lényege, csakis így érhet véget. De akkor is megdöbbenti egy kicsit,
hogy így kimondva hallja.
Kinyílik mögöttük az ajtó, a kiszűrődő fénysávot vet a tornácra, és
Aidan lép ki a házból. Mindketten hátrafordulnak, hogy fölnézzenek rá, de
ő egy percig csak áll, üres tekintettel mered a távolba, és a kezét
dörzsölgeti, pedig nincs olyan hideg.
Végül lehajtja a fejét, hogy lenézzen rájuk, mosolya rém erőltetett.
– Na, ennyit a gyors és fájdalommentes elköszönésről – mondja
feszengőarckifejezéssel. – A ma este új szabálya: nincs több sebtében
beiktatott megálló.
Clare bólint.
– Benne vagyok.
Aidan arca ellágyul, ahogy a lány szemébe néz, ám a szavai petárdaként
dörrennek a sötétben.
– Csak csá és pá – mondja, és Clare gombócot érez a torkában, így
nagyot nyel, mielőtt felelni tudna:
– Csá és pá.
*
 5. MEGÁLLÓ

A bowlingpálya
21:17

Amint Aidan beáll a sok-sok üresparkolóhely egyikére a Tuti Teke –

amiben egyedül az a tuti, hogy tutira ósdi – előtt, Riley kipattan a kocsiból,
sietve odavet egy „Köszi!”-t, majd becsapja maga mögött az ajtót.
– Asszem, már várják a barátai – mondja Clare, és figyeli a ködben
elügető lányt, bár gyanítja, hogy Riley valójában csak a kocsiban
uralkodó, feszült csöndből akart menekülni, ahogy félig-meddig maga
Clare is szeretne.
De ő marad, továbbra is Aidan mellett üldögél, kibámul a piszkos
szélvédőn az alacsony, neonfényben úszó épületre, melynek bejáratát egy-
egy hatalmas bowlingbábu szegélyezi, mindkettőről mállik a festék,
megfáradt katonaként állnak őrt.
Aidan egy szót sem szólt, mióta elhagyták a házat, és Clare úgy
gondolja, még soha nem hallotta őt ilyen sokáig csöndben maradni. Ő
egyáltalán nem olyan, mint a többi srác az osztályukban, nem morcos,
mogorva vagy zárkózott; ha valaki, hát Aidan Gallagher aztán nagyon is
tud dumálni. Érti a módját, hogyan ontsa folyamatosan a semmitmondó
szöveget, és még az életben nem akadt dolga olyan kínos csönddel, amit
ne bírt volna kitölteni üres fecsegésével. Amikor együtt vannak, soha nem
számít, Clare be tud-e kapcsolódni a locsogásba. Sokszor még az sem
számít, hogy odafigyel-e Aidanre egyáltalán. A fiúnak szokása
megválaszolni a saját kérdéseit, szórakozottan felelget önmagának, így
igazából nincs is szüksége beszélgetőpartnerre.
 Észrevetted, hogy a lányok mintha mindig összehajtanák a zoknijukat,
a fiúk viszont összegöngyölik őket? – szólalt meg tegnap, miközben a
csomagoló Clare-t figyelte. – Érdekes, nem? Kíváncsi vagyok,
tulajdonképpen melyik módszer hatékonyabb.
Szerinted vajon folytatott már valaki tudományos kutatást a témában?
Lehet, hogy most rögtön el kéne végeznünk egy kísérletet. Talán még díjat
is nyernénk a szuperhatékony csomagolási technikák területén elért
eredményeinkért…
– Aidan – nézett rá Clare bosszúsan. – Volnál szíves befogni?
– Szó se lehet róla – felelte a fiú jókedvűen, majd nekiállt kiüríteni a
zoknis fiókot.
Miközben Clare bepakolta a maradék holmiját, Aidan gondosan
felgöngyölte, illetve összehajtogatta minden zokniját, elmélyülten
koncentráló képet vágva, közben végig kommentálva a tevékenységét.
Aidan már csak ilyen: ösztönös dumagép, akaratlan fecsegő, vidám
locsogó.
Bár a lány cukkolni szokta emiatt, igazából mindig is megnyugtatónak
találta ezt a tulajdonságát, mivel megóvta őt bármi kellemetlen
szituációtól, ami csak társaságban felmerülhet. Aidan jelenlétében
egyszerűen nincs helye kínos csöndnek, amiért Clare – aki a csöndesebb
emberek közé tartozik – mindig is nagyon hálás volt.
Most azonban, miután a bowlingpályáig tartó negyedórás utat néma
csöndben töltötték, a lány kezd aggódni, hogy ennek az estének – aminek
csakis a beszélgetésről, a kitárgyalásról és eszmecseréről és megvitatásról
kellett volna szólnia – máris lőttek.
Az egyik gyűrűjével játszadozik az autó csöndjében, lehúzza az ujjáról,
aztán visszacsúsztatja, várja, hogy Aidan csináljon végre valamit:
szólaljon meg elsőnek, vagy szálljon ki, vagy hajtson el. Ám ahogy egyre
csak telnek-múlnak a néma percek, mintha ez már az örökkévalóságig így
maradna, Clare végül a fiúra néz.
– Aidan… – szól, de a másik nem reagál. Arca sápadtnak tűnik a közeli
utcai lámpa fényében, és a homlokát ráncolja. – El kellett volna mondanod
nekem. – Mivel a fiú még mindig nem reagál, Clare-nek megfordul a
fejében, hogy Aidan talán azt reméli, nem fognak beszélni a dologról,
talán csak össze akarja göngyölni az egész ügyet, és félretenni, akár egy
zoknit. – Megértettem volna – folytatja makacsul, mire a fiú az ülés
támlájának dönti a fejét, és az autó sötét tetejére szegezi a szemét.
– Ahogy most megérted? – kérdi színtelen hangon, ami egyáltalán nem
vall rá.
Nincsenek hozzászokva a veszekedéshez, és valahányszor vitatkoztak,
abban mindig volt némi játékosság, mintha inkább lazán meccselnének,
mintsem véresen csatároznának. Egyszer még egyezséget is kötöttek, hogy
különbséget tesznek a pitiáner gimis drámák és az életbevágóan komoly
kérdések között, megesküdtek, hogy csakis olyan fontos ügyeken fognak
összeveszni, amiken tényleg megéri vitázni. Most viszont, hogy eljutottak
ide, most, hogy nagyobb lett a pálya és átfogóbb a téma, most, hogy már
nem látják a kiutat, Clare arra gondol, ők ketten talán mégsem tudnak
megbirkózni az életbevágóan komoly kérdésekkel. Talán még nem állnak
készen.
– Ez így nem igazságos – ellenkezik, olyan hangon, ami túlságosan is
higgadtnak érződik. – Hiszen még nem is beszéltünk róla.
– Nem, de jól ismerlek én téged, Clare Rafferty – mondja Aidan, ám
továbbra sem néz rá. – Tudom, mi tetszik neked. Imádtad volna, ha te
lehetsz az a lány a Dartmouthon, akinek harvardos pasija van…
– Ez nem is…
Aidan a fejét csóválja.
– Tudom, hogy kezdettől fogva nagyon megértő voltál a Kaliforniai
Egyetemmel kapcsolatban. Tényleg. De ha a Harvard is lehetőség lett
volna, igazi választási lehetőség, őszintén nem tudom, hogy akkor is az én
oldalamon álltál volna-e.
Clare sértetten bámul rá.
– Még szép,hogy akkor is a te oldaladon álltam volna – feleli, bár a
lelke mélyén nem biztos benne, hogy ez az igazság. A tény, hogy Aidan
még csak meg sem próbált bejutni a Harvardra – arról nem is beszélve,
hogy erről nem szólt Clare-nek –, elutasításnak érződik a fiú részéről.
De mi lett volna, ha Aidan mégiscsakbekerül a Harvardra? Ha felmerült
volna a lehetőség, hogy jövőre közelebb legyenek egymáshoz – ha Aidan
választhatta volna a Harvardot, választhatta volna a keleti partot,
választhatta volna Clare-t,de ő mégis Kaliforniát választotta volna –, nem
lehetséges, hogy a lány akkor tényleg másként reagál?
Tavaly ősszel, mikor Aidan egyfolytában a Harvard miatt panaszkodott,
Clare alkut kötött vele.
– Ha abbahagyod végre a nyavalygást, amiért kénytelen vagy
jelentkezni az ország legeslegjobb tanintézetébe-mondta a fiúnak –, én
hajlandó vagyok beadni a jelentkezésemet valahova, ahova meg nekem
nincs semmi kedvem járni.
Ebből játék kerekedett, mindketten vaskos tájékoztatókat bújtak telis-tele
egyetemi rangsorokkal, és böngészték az internetes listák végtelennek tűnő
sorát.
Aidan első néhány javaslata csakis poénkodásból állt, csupa olyan helyet
vetett föl, amik túl közel voltak (mint például a közösségi főiskola, ahová
Scotty készült), vagy túlságosan távol (egyetemek Moszkvában, Tokióban
és Pekingben), túl sok szaktudást követeltek (mint a Massachusettsi
Műszaki Egyetem), vagy éppen túl keveset (mint az „életbölcsesség”
egyeteme, ahol az ember akár jógázásból is szerezhet diplomát).
De miután Clare mindezeket megvétózta, Aidan komolyabban vette a
dolgot.
– Te csakis keleti parti egyetemeket néztél ki magadnak-mutatott rá. –
Szóval talán keresnünk kéne neked egy sulit a nyugati parton, az egyensúly
kedvéért.
– Ez tetszik – felelte a lány. – Így kvázi tükröznénk egymást, mert te
meg csakis nyugaton néztél ki sulikat, a Harvardot kivéve.
Ezek után már könnyen ment. A Harvardhoz leginkább hasonló egyetem
a nyugati parton csak egyet jelenthetett: a Stanfordot. Így hát a lány oda is
beadta a jelentkezését.
Amikor megérkezett az értesítő a sikertelen felvételijéről, Clare nem
bánta.
Nem is számított rá, hogy bekerülne a Stanfordra, és eszébe sem jutott
komolyan venni a jelentkezést, így meglepte, hogy Aidan tekintetében
csalódottság villant, amikor beszámolt neki az elutasításról.
– Hát, ennyit a vésztartalékról – mondta a fiú.
– Nem a Stanford volt a vésztartalékom – ráncolta a homlokát Clare. –
Fel se merült.
– Az lehet – felelte Aidan mosolyogva –, de nekem az volt.
– Te is jelentkeztél oda? – bámult rá Clare, mire a fiú megcsóválta a
fejét.
– Úgy értem, tök jó volt azt remélni, hogy talán közel lehetünk
egymáshoz – magyarázta. – Az lett volna a legbiztosabb… tudod,
kettőnknek.
– Hát, ha bejutsz a Harvardra, akkor még lehetünk közel – mondta
Clare, arra számítva, hogy ez majd feldobja egy kicsit a fiút, ám ehelyett
Aidan tekintete elkomorult, és csak a vállát vonogatta.
– Meglátjuk.
A lányt nem zavarja, hogy Aidan végül nem is jelentkezett a Harvardra.
Nem igazán. Tisztában van vele, hogy a fiú legjobb és egyben legrosszabb
tulajdonsága az: mindenkit boldoggá akar tenni. Azt sem tudja, hogyan
tegyen mindenki kedvére, örökké kezét-lábát töri igyekezetében, nehogy
bárkit is megbántson. Szóval Clare meg tudja érteni a logikáját. Ha Aidan
jelentkezett volna a Harvardra, és bejut, akkor semmiképpen sem
választhatott volna másik sulit anélkül, hogy szörnyű nagy konfliktusba
keveredne az apjával. De ha biztosra megy, és gondoskodik róla, hogy
még csak esélye se legyen a bejutásra, akkor talán kivergődhet a
csapdából, ami egész életében fenyegette, és megúszhatja néhány
karcolással.
Csakhogy a terve nem vált be.
És ami még rosszabb, Clare-t egyáltalán nem avatta be.
Ez az, ami zavarja a lányt: hogy Aidan nem szólt neki. Hogy nem bízott
meg benne, nem hitte el róla, hogy támogatná. Majdnem két év után –
miután már két éve Aidant tartja a legfontosabb személynek az életében,
Aidan pedig őt –, ez olyan érzés, mintha a fiú belerúgott volna.
– Aidan – mondja most, szemét a fiú árnyékba boruló arcára szegezve
az autó félhomályában. – Én mindiga te oldaladon állok. De nem vehetsz
egy kalap alá engem a szüleiddel. Nem hazudhatsz nekem csak azért, mert
félsz, hogyan fogok reagálni…
– Én nem hazudtam…
A lány szúrós tekintettel mered rá.
– Most is hazudsz.
– Én nem… – kezdi Aidan, aztán nagyot fúj. – Én nem akartamhazudni.
Legalábbis neked nem.
– Akkor miért hazudtál mégis? – kérdezi a lány, és kissé elszorul a
torka. – Megértettem volna…
– Talán meg – ismeri el Aidan vonakodva. – Bár most már könnyű ezt
mondani.
– Akkor is.
A fiú felsóhajt.
– Azt hiszem, bűntudatom volt a stanfordos dolog miatt.
– Jó, de az soha nem is volt komoly – húzódik előrébb az ülésen Clare.
– És tudtam, hogy te se gondolod komolyan a Harvardot.
– Tényleg?
– Igen – feleli a lány határozottan, majd habozik, mert tudja, hogy
csakis úgy juthatnak dűlőre, ha ő is őszinte. – Jó, a lelkem mélyén talán
reméltem, hogy…
Aidan meg se várja, hogy befejezze.
– Na, látod!
– De nem ez a lényeg – erősködik Clare, és próbál úrrá lenni a
bosszúságán. – Ha elmondtad volna nekem, hogy inkább hagyod a csudába
a jelentkezést, megértettem volna. Akkor is támogattalak volna.
– Igen, de…
– Aidan – sóhajt a lány. – Egyszerűen csak őszintének kellett volna
lenned hozzám.
A fiú végighúzza az ujját a volán barázdáin, aztán előredől, és a
kormányra hajtja a fejét.
– Miért feszegetjük ezt még mindig? Már úgysem számít az egész. Így
is, úgy is ugyanaz lett volna a vége…
– Igen, de nekünk egy csapatnak kéne lennünk. Évek óta járunk,
mostanra jobban kellene hinned bennem.
– Ja, persze. Ahogy te hiszel bennünk?
Clare kinyitja a száját, majd becsukja, nem is tudja, mit mondjon erre.
Inkább csak hátradől, felsóhajt, és mindketten hallgatnak egy percig, aztán
kettőig.
– Az a helyzet – mondja végül Aidan –, hogy én talán tényleg nem…
– Mit nem?
– Nem hiszek benned eléggé.
Ez mintha szó szerint mellbe vágná a lányt – éles fájdalom hasít a
mellkasa közepébe –, és küszködve igyekszik megőrizni nyugodt
arckifejezését.
– Akkor talán – feleli, és képtelen Aidanre nézni – tényleg komoly
problémáink vannak.
– Talán igen – mondja a fiú, az ajtóhoz nyúlva. Clare-re pillant, és
türelmetlenség villan a szemében. – Végeztünk?
– Mi?
– Semmi kedvem tovább rágódni ezen.
– Aidan! – szól a lány. – Ne már! Nem dughatod örökké homokba a
fejed.
– Te pedig nem tervezhetsz meg mindig mindent előre – vág vissza a
fiú, szokatlanul nyersen. – Ez nem olyan, mint a házi feladat. Itt nincs
mindenre válasz, oké?
Egyszerűen nincs.
Kinyitja az ajtót, és amint felkapcsol a kis lámpa a fejük fölött, riadt
állatokként pislognak. Clare a műszerfal órájának zöld kijelzőjére pillant.
– És akkor most mi legyen? – kérdezi halkan. – Egész éjjel úgy akarsz
tenni, mintha mi se történt volna? Te most tényleg… egyszerűen csak
bowlingozni akarsz?
– Te akartad, hogy idejöjjünk – feleli Aidan, és kiszáll a kocsiból. Clare
is kinyitja az ajtót, aztán kipattan, és a motorháztető fölött a fiúra mered.
– A húgodat kellett elhoznunk – helyesbít. – Elmehetünk, ha akarod.
Aidan válaszra sem méltatja, elindul a parkolón át, a válla fölött
hátranyúlva kapcsolja be a központi zárat. Clare összerezzen, ahogy az
autó két éles sípolást hallat, aztán a fiú után siet, a bejáratot szegélyező
hatalmas bowlingbábuk felé.
– Na, és itt mi van? – kérdezi Aidan, és megtorpan az ajtó előtt. A pályák
narancssárga fénye halványan kiszűrődik az épületből, és kihallatszik az
előcsarnokból a videojátékok vidám zenéje.
– Hogy érted?
– Miért fontos ez a hely? – értetlenkedik tovább. – Miért került fel a
listádra?
– Nem emlékszel? – ráncolja a homlokát a lány.
Aidan nem felel, ám hallgatása szándékos makacskodásnak tűnik.
– De, igenis emlékszel – makacsolja meg magát Clare is.
– Nem igazán – állítja a fiú.
Ekkor egy csapat középkorú pasas ballag ki az ajtón, egyforma kék
bowlingos pólóban, nevük a zseb fölé hímezve. Aidan és Clare
kénytelenek hátralépni egyet, hogy elengedjék őket, így eltávolodnak
egymástól. Miután a csoport végre elmegy, a fiú üveges tekintettel fordul
vissza Clare felé.
– Szóval? – kérdi, és a lány kimerülten csóválja meg a fejét.
– Hagyjuk! – mondja, kinyitja az ajtót, és Aidan nélkül lép be az
épületbe. Örül, ahogy megcsapja a pálya erős fénye és nagy zaja: a
bábukat ledöntő golyók csendülése, a poharak koccanása, meg az emberek
hangzavara; a ködös összbenyomás remek arra, hogy elterelje a
figyelmét.
Aidan elvonul a büfé felé, Clare azonban megáll a cipőkölcsönző fülke
közelében, és végignézi a pályákat, hogy lát-e ismerőst Riley-n kívül, aki
egy padon ül két barátja között, előrehajolva épp beköti a cipőfűzőjét.
– Halihó! – szólal meg mögötte egy jól ismert hang. Clare megperdülve
szemben találja magát Stellával, aki két műanyag poharat fog, és egy
zacskó pattogatott kukoricát szorít a hóna alá. – Nem tudtam, hogy ti is
idejöttök.
– Riley-nak fuvar kellett – magyarázza Clare, és sietve átveszi a
kukoricát, ami addig szemenként potyogott ki a ronda mintájú
padlószőnyegre.
– Na és hol van Aidan? – néz körbe Stella.
– Nem tudom – feleli a lány kurtán.
– O-ké… Hát, mi annál a pályánál vagyunk, Mike-kal meg Noah-val
meg Kippel. Ők már tök régóta itt lógnak, és totál… – Az egyik pohárral
egy pályára mutat a helyiség túlsó felében, ám amikor észreveszi, hogy
Aidan már ott van, leengedi a kezét, és zavarba jött képpel fordul vissza
Clare felé. – Úgy néz ki, megtaláltuk Aidant.
– Úgy – ismétli Clare, és tisztában van vele, milyen éles a hangja.
– Minden oké? Nem vagy te egy kicsit…
– Bosszús?
– Én azt akartam kérdezni, hogy „kibukva”, de ja, a bosszús is megteszi.
– Aidan… – a lány habozik, nem is tudja, hogy fejezze be a mondatot –
…idióta.
– Ennyi az egész? – kacag Stella. – Aidan mindig is idióta volt. Nem
szakíthatsz vele csak ezért.Már akkor tudtad, hogy idióta, amikor járni
kezdtél vele.
– Még nem szakítottunk – szögezi le sietve Clare, és meglepi, mennyire
felgyorsul a szívverése a szakítás puszta gondolatára. – Mi még mindig
csak…
– Dumáltok – mondja Stella.
– Dumálunk – helyesel Clare.
– Nálatok voltatok?
– Náluk – meséli. – És előtte megálltunk a tóparton.
– Gondolom, nem sikerült megmentenetek szegény Rozsdit.
A lány nagy nehezen kis mosolyt erőltet a képére.
– Nem. Azt hiszem, kénytelen lesz nélkülünk boldogulni, amíg mind
vissza nem jövünk hálaadásra…
– Pont, mint Scotty – mondja Stella, és elkomolyodik az arca. – És nem
vagyok biztos benne, hogy ő is olyan jól viseli a helyzetet, mint Rozsdi.
– Nem lesz semmi baja. Tudod, milyen Scotty. Mindig jól elvan.
– Hát igen – mondja Stella, de nem úgy hangzik, mintha tényleg így
gondolná.
Tekintete ismét a fiúkra vándorol, akik a legutolsó sávnál lévő
eredményjelző körül ácsorognak. Clare fürkész szemmel figyeli
barátnőjét.
 – Miért pont Scottymiatt aggódsz ennyire? – kérdezi pár másodperccel
később, mire Stella meglepetten néz újra őrá.
– Nem tudom – feleli. – Nem is aggódom.
– Utálod Scottyt – emlékezteti Clare. – Igazából nem is vagytok barátok.
– Jó, de…
– Te meg én – mondja a lány, egyszeriben elönti a bosszúság –, mi
bezzeg barátok vagyunk, mióta az eszünket tudjuk.
– Igen, tudom.
– És holnap mindketten elmegyünk…
Stellán látszik, hogy fogalma sincs, hova akar Clare kilyukadni.
– Aha…
– Szóval miért nem aggódsz esetleg emiattegy kicsit? – kérdi Clare a
homlokát ráncolva, és az ezt követő csöndben egymásra merednek,
mindkettőjüket megdöbbentik kissé a szavak, amiket a lány nem ilyen
durvának szánt. De nem bírta magába fojtani. Egy ideje már a nyelve
hegyén volt ez a gondolat; csak idő kérdése volt, hogy mikor tör ki belőle.
– Aggódom is – válaszolja Stella csitító hangon.
– Nem igazán. Hetek óta alig látlak. És egészen ma estig szinte eszedbe
se jutott Aidanről kérdezni.
– Azért, mert már hónapok óta beszélünk erről.
– Igen, de mostanáig ez mind csak elméleti dolog volt. Most pedig
tényleg megtörténik. Most lenne szükségem rád, de nagyon.
Stella felemeli mindkét kezét, aztán visszaejti.
– Tessék, itt vagyok.
– Nem, nem vagy – csóválja a fejét Clare. – Igazából nem. És most már
úgyis késő…
– Figyelj, sajnálom, ha…
– Hagyjuk! – szakítja félbe Clare. A barátnőjére pislog, gombócot érez
a torkában. Mert ennek az estének nem így kellett volna alakulnia. Stellával
kicsi koruk óta elválaszthatatlanok voltak. Együtt játszottak az oviban,
ugyanazon a napon tanultak meg biciklizni, közös születésnapi zsúrt
tartottak. Megosztották egymással a könyveiket és az ebédjüket, a
matricáikat meg a ruháikat – legalábbis nyolcadikig, amikor Stella
elhatározta, hogy csakis feketében fog járni. Szinte mindent megosztottak
egymással.
Hosszú éveken át futották együtt ezt a maratont. Most viszont, mikor
már csak méterek vannak hátra a célig, Stella magára hagyta, és Clare
egész egyszerűen fel nem foghatja, miért.
– Nem voltál velem – mondja, és igyekszik megállni a pityergést. –
Velem kellett volna lenned.
Stella előrelép.
– Clare…
– Nem, semmi baj – mondja a lány, és kihúzza magát. Kemény pillantást
vet Stellára. – A felnövés már csak ilyen, nem? Azt hiszem, tényleg ideje
továbblépnünk.
– De nem így.
A lány vállat von.
– A jövő héttől kezdve már úgysem fog számítani ez az egész.
Hamarosan teljesen új barátaink lesznek…
– Mondjuk, mint Beatrice St. James? – kérdi Stella, és megemeli fél
szemöldökét.
– Hát, ja – mondja a lány. – Talán. Valószínűleg.
– Clare, ne már!
– Nem, talán jobb is lesz így. Talán amúgy sem kéne, hogy ennyire
szükségünk legyen egymásra.
Várja, hogy Stella tiltakozzon, vagy rászóljon, hogy ne hülyéskedjen
már, ám a barátnője egy szót sem szól. Csak legörnyed a válla, és a
homlokát dörgöli, mintha komolyan fontolóra venné a hallottakat. Végül
Clare szemébe néz.
– Talán igazad van – közli teljesen kifejezéstelen arccal, aztán egyetlen
további szó nélkül otthagyja, lesiet a lépcsőn a sávok felé.
Clare csak áll ott, figyeli távolodó barátnőjét, a lábára furcsamód
mintha ólomsúly nehezedne. Pár másodperccel később igyekszik mély
levegőt venni.
Hát jó– gondolja. Eggyel kevesebb búcsú.
Ennek a tudatnak könnyítenie kellene a lelkén, de nem érez mást, csak
ürességet, ahogy elindul a barátai felé, kerülgetve a ragacsos padlón
szanaszét hagyott cipőket.
Az utolsó pályához közeledve látja, hogy a srácok – Noah, Mike és Kip
– az eredményjelzővel szórakoznak, röhejes neveket találnak ki
mindenkinek, Scotty pedig egy neonpink bowlinggolyóval a hóna alatt
tántorog, kétrét görnyedve a kacagástól.
Csak Aidan ácsorog egymagában, továbbra is morcos képet vág, és
amikor Clare megpróbálja elkapni a pillantását, karba teszi a kezét, és
tüntetően a sáv végén még mindig álló hat bábura mered.
– Te, Stella-bella! – kurjant Scotty, és kissé inog, mint mindig, ha
részeg. Clare megemeli a szemöldökét a becenév hallatán, ám Stella csak
grimaszt vág a srácra, aki épp úgy próbálja pörgetni az ujján a
bowlinggolyót, mintha kosárlabda lenne. A golyó hatalmas csattanással
zuhan a földre. – Mondjak egy viccet?
– Mi az? – kérdi Clare, miután senki más nem reagál. Mivel Aidan és
Stella ilyen undokul viselkednek, egyszeriben elönti a szimpátia Scotty
iránt. Olyan lelkesnek tűnik, ahogy ott áll a piros-fehér bowlingcipőjében,
amit tavaly vett magának, pedig igazán borzalmas a játékban. Annyira
megszerette ezt a cipőt, hogy még a suliba is abban járt, és a szünetekben
fel-alá csúszkált a folyosók linóleum padlóján.
– Miért mérges a bowlingbábu? – kérdi, és roppant elégedettnek tűnik a
viccével. Nincs türelme megvárni, hogy bárki is válaszolni próbáljon.
Lelkesen elhadarja nekik a poént: – Mert jól kigolyózták!
Clare akaratlanul is kuncog ezen egy kicsit, Stella azonban csak a fejét
csóválja, és lehajol egy bowlinggolyóért. Aidan tudomást sem vesz
Scottyról, felnéz az állásra, ami a fejük fölötti kijelzőn virít, és most már
ő meg Clare is szerepelnek rajta, mint Atomsrác és Cicalány. Senki sem
veszi észre a komorságát, egyedül Scotty, aki dülöngélve lépked a barátja
felé, és a homlokát ráncolja.
– Na, mi van? – vonja kérdőre, kissé túl vörös képpel. – Szerinted nem
vicces?
Aidan felé fordul, láthatóan meglepi a hangnem.
– De, csak asszem, én most nem vagyok vicces kedvemben.
– Miért nem? – faggatja Scotty. – Csak nem szakítottatok végre, vagy
valami?
– Scotty! – szól rá Stella, és karon fogja a fiút, mielőtt újra a poharáért
nyúlhatna.
Gyorsan odalöki neki a rózsaszín bowlinggolyót, és Scotty halkan
felnyög, ahogy a golyó a hasának ütközik. – Szerintem te jössz.
– Nem, Kip még nem végzett… – tiltakozik a fiú, és a még álló hat
bábura mutat, de Kip, aki békésen mulatva figyeli a kibontakozó helyzetet,
csak legyint.
– Gyere csak, haver – mondja bágyadt mosollyal. – Tarold le nekem a
többit!
Scotty vállat von, aztán a sávhoz ballag, egy pillanatra hátranéz, hogy a
többiekre kacsintson, majd egyenesen az elvezető csatornába gurítja a
bowlinggolyót.
Figyeli, ahogy pörög, úgy süvít el, akár egy flippergolyó, és miután
eltűnik a pálya végén, Scotty diadalittasan magasba emelt karral fordul
meg.
Clare a szeme sarkából észreveszi, hogy Riley integet neki az egyik
középsőpályáról, és felemeli a kezét, hogy viszonozza a gesztust. Ám
amikor felharsanó nevetést hall a háta mögül, rádöbben, hogy Scotty is
meglátta a lányt.
– Ezért vagy ilyen morcos, pajti? – kérdezi Aidantől fülig érő
vigyorral, mostanra visszatért a jókedve. – Mert a húgod mindenhova
követ engem?
– Állj le, Scotty! – vet rá éles pillantást Aidan.
Clare látja, ahogy szeplős képe kivörösödik, és tudja, hogy ezzel a
témával lehet a leggyorsabban felbosszantani. Na, nem azért, mintha
Scotty és Riley között valóban kialakulhatna valami, hanem azért, mert
Aidan oltalmazó típus, meg egy kicsit érzékeny, és mindenekelőtt azért,
mert jó bátyja Riley-nak – Clare általában csodálja benne mindezen
tulajdonságokat.
Ma este azonban nem kellene ezzel az üggyel cukkolni a fiút, és Clare
tágra nyílt szemmel bámul Scottyra, a fejét csóválva próbálja jelezni neki
a veszélyt, bár tudja, hogy valószínűleg úgyis reménytelen. Scotty még
mindig vigyorog a maga lökött, féloldalas mosolyával, és Clare tudja,
hogy csak most kezd belejönni.
– Mégis mit tehetnék? – kérdezi tehetetlenül, előadva a bájos ártatlant,
hátul égnek meredő hajával úgy fest, akár egy rajzfilmfigura. – Tudod,
hogy minden lány odavan értem. Nem Riley tehet róla, hogy ő se bír
ellenállni nekem…
– Nőj már fel! – ripakodik rá Aidan, és sarkon fordul, hogy faképnél
hagyja Scottyt.
Két nagy lépést tesz, majd megtorpan, és visszafordul, Clare pedig látja
rajta, hogy bosszúsága átcsapott haragba, ami általában csak akkor szokott
előfordulni, ha az apjával vitatkozik. – Tudod, mit? Felejtsd el! Te úgyse
fogsz felnőni soha, ugye? Nem véletlenül ragadsz itt, ebben a hülye
városban, ezekkel a hülye gimisekkel. Hiszen úgy is viselkedsz, mint aki
közéjük tartozik. – Egy pillanatra elhallgat, és Clare-re néz, kissé vad a
tekintete, aztán újra Scottyhoz fordul. – Tudod, mit? – mondja neki mély
hangon. – Neked pontosan itt a helyed.
Egy másodpercre mintha minden megdermedne, pedig körülöttük
továbbra is játszanak az emberek, ugyanúgy folytatódik a bowlingozás,
éljenzés, ivás és nevetés, mintha Aidan nem mondta volna ki a lehető
legrosszabbat: mintha nem taposott volna legjobb barátja szívébe azzal,
hogy megerősítette a legsúlyosabb félelmeit, miszerint nemcsak, hogy
mindannyian szánják Scottyt, de még meglepve sincsenek, amiért hátra
kell hagyniuk őt.
Scotty arcából kifut a vér, Clare pedig Aidanre mered, aki maga is kissé
döbbentnek tűnik. A lányt megrohanja annak emléke, amikor legelőször
jöttek ide egy párként, mindössze néhány hónappal azután, hogy járni
kezdtek. Clare egész este mellédobott, golyója hol a csatornában landolt,
hol csupán egyetlen bábut ütött le, és a többiek megállás nélkül poénkodtak
azon, hogy talán át kellene mennie a gyerekpályára – de aztán egy lassú,
bizonytalan gurításával mégiscsak sikerült valahogy letarolnia a bábukat.
Abban a pillanatban, hogy az összes bábu ledőlt, a lány megfordult, és
égnek emelt karral rohant vissza a padokhoz, ám mielőtt egy szót is
szólhatott volna, mielőtt akár levegőt vehetett volna, Aidan szorosan
átnyalábolta, felemelte a földről, és megperdült vele, miközben mindketten
nevettek.
Amikor Aidan letette, csillogott a szeme, és egészen közel hajolt Clare-
hez.
– Szeretlek – mondta, ámulattal és boldogsággal eltelve, akár egy
kisgyerek, amint kijelenti, hogy imádja a fagylaltot vagy az öleléseket
vagy a cirkuszt.
A lány most rádöbben, hogy pontosan ugyanazon a helyen áll, és Aidan
ismét őt nézi, ám ezúttal teljesen kifejezéstelen az arca, és üres tekintetétől
Clare-t kirázza a hideg.
Stella reagál elsőként.
– Jesszus, Aidan! – mondja, és közelebb lép Scottyhoz. – Nem kell
szemétkedni.
– Semmi gáz – vágja rá Scotty, de a hangja mogorva, és a padlóra
szegezi a szemét.
Clare már épp szólna Aidanhez – bár fogalma sincs, mit mondjon –,
amikor a fiú egyszeriben hátraarcot vesz, és elvonul. A lány csak bámul
utána, megrökönyödve, hogy Aidan függőben akarja hagyni ezt az
egészet, pláne pont ezen az estén. Aidan meg Scotty számtalanszor
összekaptak már, de a csetepatéjuk végül mindig nevetésbe torkollott.
Mindig. Most viszont valahogy másmilyennek érződik a helyzet. Túl
aggasztó, túl súlyos, túl végleges minden.
– Sajnálom – perdül Clare Scotty felé. – Aidan csak… Most nincs
valami jó passzban.
De igazán nem kéne másokon levezetnie…
– Semmi gáz – ismétli a srác.
Clare megint a kijáratra néz, félig-meddig arra számit, hogy Aidan már
el is tűnt, ám a fiú fel-alá járkál az ajtó előtt, lehajtott fejjel és behúzott
nyakkal. A lány elindul felé, de újra megtorpan, lemerevedik a
határozatlanságtól.
– Menj csak – mondja Stella, és bár a tekintete még mindig komor, a
hangja lágy. – Aidan egy idióta. De ő a te idiótád.
Clare egy pillanatig csak bámul rá, majd végül bólint.
– Talán majd később még összefutunk – mondja nem sok
meggyőződéssel, Stella pedig fölemeli a kezét, bár inkább legyint, mint
integet. Lehetetlen megállapítani, vajon csak ma estére búcsúzik, vagy
végleg, és Clare nem is marad itt tisztázni. Inkább megfordul, és a kijárat
felé kocog, szívverése hangosan lüktet a fülében.
Amikor odaér Aidanhez, a fiú nem bocsánatkéréssel vagy magyarázattal
fogadja, hanem továbbra is csak őrjítően makacs, zárkózott képet vág.
Clare megáll előtte, és mutatóujját az inge puha pamutanyagába döfi,
egyenesen a mellkasa közepébe.
– Itt mondtad először, hogy szeretsz – szól kissé kifulladva, és reméli,
hogy ezzel magához téríti a fiút, eszébe juttatja a múltat, vissza tudja kapni
őt. – Ezért vagyunk itt.
Ám amikor felnéz Aidanre, a fiú szeme olyan szomorú, hogy Clare-nek
elakad a szava. Az ezt követő csendben olyan érzése támad, mintha Scotty
hülye vicce valóra vált volna, és az egész helyiséget betöltené a bábuk
haragja, ahogy újra meg újra beléjük csapódnak a bowlinggolyók, olyan
zajjal, akár a mennydörgés vagy a törés-zúzás… habár a kettőjük közti
némaság mintha minden hangot elnyelne a világon.
– Hát, igen – mondja végül Aidan, mielőtt kisétálna az ajtón a
szemerkélő esőbe. – Nem mintha valaha is viszonoztad volna.
*
 6. MEGÁLLÓ

A miniábécé
21:41

Mivel Aidant nem találja a kocsinál,Clare az épület oldalához megy, a

fiú ott ül a padkán, a mobilja fölé hajtva a fejét. A közeli kukákból
halványan érezni a rothadó szagot, amit feléjük sodor a szél az esőben: a
szitáló, bőrükre tapadó permet kellemes a bowlingpálya áporodott
levegője után.
Clare néhány másodpercig Aidan előtt ácsorog, de mivel a fiú tudomást
sem vesz róla, végül leül mellé a padkára, alig néhány centi távolságra.
– Sajnálom – mondja, és oldalra döntött fejjel néz Aidanre. – Nem
tudtam, hogy még mindig bánt.
A fiú elneveti magát, de egyáltalán nem hangzik vidámnak.
– Mi, hogy nem szeretsz?
– Hogy nem mondom ki.
– Az ugyanaz.
– Nem igaz – erősködik Clare, ahogy korábban már oly sokszor. –
Tudod, mit érzek irántad.
– Na, látod – mondja a fiú –, pont ez a baj. Talán nem tudom.
– Aidan…
– Nem csoda, hogy szerinted szakítanunk kéne – közli a fiú, és harag
villan a tekintetében. – Ha még most sem bírod kimondani, akkor
valószínűleg sosem fogod.
– Már megmagyaráztam neked – ellenkezik a lány, miközben a szemét
dörgöli, és máris vesztesnek érzi magát egy vitában, amit soha nem fog
megnyerni. – Nem akarom kimondani, hacsak nem…
– Igaz? – kérdi Aidan. – Őszinte?
Clare bosszúsan rázza a fejét.
– Hacsak nem örökre szól.
– Értem – feleli a fiú, és megbántottnak látszik. – És ez nem szól örökre.
Felfogtam.
Ezután mindketten hallgatnak, és Clare lehunyja a szemét. Bármit
megadna, hogy ne kelljen erről beszélnie. Csak ma este ne. Hiszen már
csak néhány órájuk van hátra együtt. Főleg, mert tudja, hogy az egyetlen
dolog, amit mondhatna, hogy kiengesztelje Aidant, az pontosan az, amit
még mindig nem bír kimondani.
Hosszú ideig Aidan mintha nem is bánta volna. Nem sokkal azután,
hogy szerelmet vallott Clare-nek – pont itt, a bowlingpályán –, az egyik
délután elmentek egy szépművészeti múzeumba a belvárosban. Egy
különleges Picasso-kiállítást néztek meg, és Clare sokáig ácsorgott egy
festmény előtt, ami egy gyereket ábrázolt, kezében fehér galambbal.
– Na, látom, szerelem első látásra – poénkodott Aidan mögéje lépve.
– Hogyhogy szerelem? – kérdezett vissza ugyanúgy viccelődve Clare.
– Lehet, hogy szerinted nem nagy különbség, de az azért nem mindegy,
hogy az ember szerelő szerető, vagy szerető szerelő.
A lány elmosolyodott.
– Én akkor is nagyon szerelemezt a képet.
– Én meg szerelem, hogy ennyire szereled – vette rögtön a lapot Aidan,
mire Clare felé fordult, és átkulcsolta a nyakát. – Szerelek itt lenni veled.
– Én tégedszerellek – felelte Clare, és lábujjhegyre állt, hogy
megcsókolja a fiút.
És egy ideig ez elég is volt.
Szerellek – mondta Clare egy héttel később, csak úgy kitört belőle a szó,
ahogy figyelte Aidant négykézláb kapkodni a szétgurult almák után a
közért padlóján, miután kiszakadt a gyümölcsökkel teli zacskó. Szerellek –
kiabálta a szurkolókat túlharsogva, miután Aidan megcsókolta őt a
lacrosse-os győzelmet követő vad ujjongás közepette, és abban a békés
pillanatban is ezt mondta, amikor egy átlagos kedd este elváltak egymástól
a lány háza előtt.
Szerellek. Szerellek. Szerellek.
Csak egy betű volt a különbség, de Clare számára ugyanazt jelentette.
Egyetlen kis tlecserélése r-re, nem kellett volna, hogy számítson – hiszen
a kellő érzelmek mind megvoltak –, de valamilyen oknál fogva mégiscsak
számított. Így valahogy biztonságosabbnak érezte a szót, kevésbé
véglegesnek. Hiszen a szerelem olyasmi, amit nem lehet visszavonni.
Olyan, akár egy varázsige: amint az ember kimondja a szót, már nem
uralhatja, az átalakít és megváltoztat mindent, ami addig igaz volt.
Clare egész életében figyelte, ahogy a szülei gondolkodás nélkül
hajtogatták egymásnak ezt a szót, mintha nem lenne törékeny, sőt, mintha a
legerősebb dolog volna a világon. És soha nem is elégedtek meg
önmagában a szóval.
– Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! – mondja Clare édesapja a
feleségének minden reggel, ahogy munkába indul.
– Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! – köszön el tőle ugyanúgy Clare
anyukája.
A lány egyszer rákérdezett a dologra, amikor még kicsi volt, de a szülei
csak mosolyogtak, és azt válaszolták, hogy azért szokták ezt mondani,
mert háromszor olyan nagyon szeretik egymást, mint a világon bárki.
Ám később, amikor Clare már elég idős volt a valódi történethez –
kilencévesen már egyfolytában kérdezősködött –, leültették szépen, hogy
elmagyarázzák neki az igazságot, miszerint mindketten voltak már
egyszer házasok.
– De miért? – értetlenkedett Clare, és próbálta felfogni a gondolatot,
hogy a szüleinek nemcsak őelőtte volt más életük, hanem egymás előttis.
Egyszerűen nem bírta elképzelni, hogy valaha ők nem voltak egy család,
nem gőzölgött minden vasárnap reggel palacsinta az asztalon, nem volt
kipingálva a nevük a ház előtti járdára, nem hevertek cipők a hátsó ajtó
mellett. – Miért… – kérdezte, és könny szökött a szemébe, úgy érezte,
hogy az egész világ a feje tetejére állt. – Miért nem vártatokegymásra?
– Fiatalok voltunk – magyarázta az édesanyja gyengéden, és
megsimogatta Clare haját.
– Mindketten azt hittük, hogy megtaláltuk az igaz szerelmet. De igazából
csak az elsőszerelem volt.
– Megváltoznak a dolgok, ahogy az ember idősebb lesz – mondta az
apukája. – De nekünk szerencsénk volt. Nálunk a második szerelemről
kiderült, hogy az a legjobb.–
Megfogta a felesége kezét. – Ezért van, hogy én nem egyszerűen
szeretem édesanyádat. Hanem nagyon-nagyon- nagyon szeretem őt.
– De akkor miért kell három „nagyon”? – kérdezte Clare. – Ha ez csak a
második szerelem?
– Mert kettő messze nem elég – felelte mosolyogva az apja. – De ha
ezerszer elmondanám, akkor elkésnék a munkából.
Clare tisztában van vele, hogy a szülei nem normálisak – nem azért,
mert mindketten elváltak, hanem azért, mert most olyan szürreálisán
boldogok. Arról viszont fogalma sincs, hogy azért ilyen boldogok, mert
szerencsések – mert volt olyan mázlijuk, hogy egymásra találtak, pedig
elsőre hibát követtek el –, vagy azért, mert igazuk van, és a második
szerelem a legjobb.
De akárhogy is, a történetük túlzottan is óvatosságra intette a lányt a
szerelem terén. Túl nagy a bizonytalanság, és az embernek túl sok
lehetősége adódik, hogy hibát kövessen el.
Márpedig Clare nem akarja, hogy Aidan hibának bizonyuljon.
Így hát mindegy, milyen erős érzéseket táplál a fiú iránt, nem hajlandó
kimondani azt a bizonyos szót. Túl jelentőségteljes, túl határozott, túl
maradandó.
Amikor majd egyszer kimondja, azt akarja, hogy az első, utolsó és
egyetlen ilyen embernek mondhassa életében. Azt akarja, hogy számítson.
– Jó, de közben meg folyton kimondod – mutatott rá egyszer Aidan,
miközben a mosogatónál álltak, és a piacról hazahozott zöldségeket
tisztították meg. – Szoktad mondani a szüleidnek. Meg Bundásnak.
Clare a szemét forgatta.
– Az más. Bundás a kutyám.
– Ezek szerint csak többet kéne pitiznem? – viccelődött a fiú, és le akart
térdelni, ott helyben, a konyha padlójára. Clare elkapta a könyökét, talpra
húzta, és megcsókolta.
– Nincs pitizés – mondta ugyanolyan szigorú hangon, ahogy a kutyáját
szokta megdorgálni.
Mostanra azonban már olyan régóta húzódott köztük ez az egész – ez az
óvatos vicc, ez az ingatag megértés –, hogy a lányt teljesen váratlanul érte
Aidan ma esti reakciója. Szembefordul a fiúval, aki még mindig nem
hajlandó a szemébe nézni.
– Talán nem mondom ki, de egyértelműen kimutatom, hogyan érzek
irántad – mondja.
– Lehet, hogy magának a szónak nem is kéne ilyen fontosnak lennie…
– Hogynelenne fontos maga a szó – feleli Aidan, majd feláll, és
leporolja a farmerját. – Nem akkor, ha kimondják, hanem pont akkor, ha
nem.
Amikor elindul a kocsi felé, a lány is felpattan.
– Nem értem, miért pont mostakadtál így ki – mondja, és Aidan után
kocog. – Eddig azt hittem, nem zavar…
A fiú megtorpan.
– Istenem, Clare! Még szép, hogy mindig is zavart! Szerinted mégis
hányszor lehet szerelmet vallani úgy, hogy a másiknak esze ágában sincs
viszonozni?
Clare-nek erre elszorul a szíve, mert Aidannek most már minden
haragja elpárolgott, és csak színtiszta fájdalom marad helyette.
– Bocsáss meg! – nyúl a fiú kezéért, de ő elrántja, aztán a kocsi felé
fordul, és kihalássza a zsebéből a kulcsot.
– Eddig úgy gondoltam, hogy ez is csak az egyik hülye szabályod –
mondja Clare-nek háttal. Vállán nedves az ing az esőtől, a haján
megcsillannak a cseppek. – De most már nem is tudom.
Clare pislogva mered a fiúra, és egész testét ólomsúlyúnak érzi.
Akármennyire is hitte magát felkészültnek a ma esti szakításra Aidannel,
most rádöbben, hogy igazábólmégsem számított rá. Legalábbis nem így.
Nem úgy, ahogy a legtöbb pár szokott szakítani: durva veszekedés
közepette, előrángatva a réges-régi vitákat, és gránátként vágva őket
egymáshoz. Úgy képzelte, hogy ha ennek véget kell érnie, akkor az
elválásuk megindító és elkerülhetetlen lesz: egyetlen árva könnycsepp, egy
bánatos ölelés, egy bátor istenhozzád.
Aidan azonban már a kocsiban ül, beindítja a motort, Clare pedig nem
tehet mást, csak odaszalad az anyósüléshez, és sietve beszáll a fiú mellé,
mert aggódik, hogy különben még képes lenne nélküle elindulni. Amint
beül, Aidan szó nélkül kihajt a parkolóból, szorosan markolja a volánt,
szája egyenes vonallá préselődik össze. Már majdnem visszaérnek a
belvárosba, amikor a fiú megköszörüli a torkát, és a kocsi néma
csöndjében olyan hangosnak tűnik ez a zaj, hogy Clare kicsit összerezzen.
– És most mi jön? – kérdi Aidan, a lány pedig megvonja a vállát.
– Amit akarsz.
– Mi van a listával?
Clare rápillant.
– Most már elég gagyinak tűnik – feleli halkan, és a fiú nem mond
ellent.
Miután vált a lámpa, Aidan balra kanyarodik.
– Tankolnom kell.
– Oké – mondja a lány túl nagy lelkesedéssel. Egyszerűen csak
megkönnyebbül, hogy megvan a következő megálló. Mély levegőt vesz,
aztán újra nekifut. – Jól hangzik.
A benzinkút a város szélén van, egyenetlen aszfalttal borított, apró
területén csupán hat rozsdás töltőállomás található. Mögöttük van a sötétbe
boruló kocsimosó, illetve a miniábécé, aminek kirakatán át látszik, hogy
az unottnak tűnő eladó egy magazint lapozgat a kasszánál.
Aidan szó nélkül kiugrik az autóból, és megkerüli az orrát, hogy
átmenjen a benzintankhoz, ami Clare oldalán van. Miközben bedugja a
töltőpisztolyt, a lány előveszi a mobilját, fénye halványan dereng a
kocsiban. Tíz óra múlt, és ami azelőtt élete legrövidebb éjszakájának
ígérkezett – túl sok mindennel telezsúfolva, amit el akartak mondani, és
ahova el akartak menni –, most fenyegetően nyúlik el a végtelenségbe,
csupa bizonytalansággal tele.
Miközben várja, hogy megteljen a benzintartály, Aidan a lány ablakának
dől, kockás, kék ingének háta az üveghez simul. Clare ilyenkor mindig
valami olyasmit szokott csinálni, hogy lehúzza az ablakot, csak hogy
megijessze a fiút, mire Aidan általában megperdül, kezében az
ablaktisztítóval, és azzal fenyegeti a lányt, hogy lecsöpögteti, hacsak ki
nem száll a kocsiból segíteni, aztán addig mossák az örökösen piszkos
autó ablakait, míg meg nem telik a tank.
Ma este azonban nem így tesznek.
Ma este Clare csak üldögél, némán vár.
Úgy elmerül a gondolataiban, hogy amikor valaki bekopogtat a
sofőroldali ablakon, ijedten felhördül. Amikor odanézve egy rendőr járőrt
pillant meg a kocsi mellett, görcsbe rándul a gyomra, és ösztönösen
kipirul, mint akinek bűntudata van.
Ám a férfi kedvesen mosolyog rá, és Clare fáziskéséssel rádöbben,
hogy ismeri őt: az egyik barátnője, Allie Lerner édesapja. Már jó ideje
nem találkoztak, és meglepi, hogy a férfi egyáltalán felismerte őt. Most
aztán végképp nincs semmi kedve csevegni, de azért odahajol a másik
oldalra, hogy lehúzza az ablakot.
– Csókolom – köszön kis integetéssel. Allie-vel legjobb barátnők voltak
alsóban, és bár azóta eltávolodtak egymástól, más-más társaságokhoz
csapódtak valamikor a felsőtagozat elején, mindig jóban maradtak, hiszen
kulcsfontosságú szakasznak voltak szemtanúi egymás életében.
– Szervusz, Clare – szól a férfi, és alkarral az ablakra támaszkodik. –
Készülődsz az egyetemre?
– Holnap reggel indulok is.
– A szüleid hogy viselik?
– Ó, azt hiszem, túlélik – mondja neki Clare, de a nagydarab rendőr
gyászos képpel dörgöli meg a tarkóját.
– Én abban nem lennék olyan biztos – feleli. – Allie a múlt héten ment
el, és bevallom neked, az anyja meg én azt sem tudjuk, mit kezdjünk
magunkkal. Úgy érzem, mintha elvesztettem volna a jobb karomat.
– Lefogadom, hogy maguk is ugyanúgy hiányoznak Allie-nek –
biztosítja Clare, miközben Aidan befejezi a tankolást, és újra megkerüli az
autó orrát.
– Szép jó estét, fiatalember! – köszön rá Lerner járőr. – Elszórakoztatod
Clare-t az utolsó estéjén?
– Igen, uram – feleli a fiú, és kezet nyújt. – Ami azt illeti, nekem is ez az
utolsó estém itt.
– Az utolsó este – bólogat a rendőr, megbecsülve a dolog jelentőségét. –
Az komoly, mi?
Clare csak a bogarakkal pettyezett szélvédőn át látja Aidan-t, és figyeli,
ahogy néhányszor bólogat.
– Tudjátok – mondja Lerner járőr –, Allie édesanyjával a gimiben
ismerkedtem meg.
– Tényleg? – kérdi a fiú, és Clare-re pillant.
A lány jól tudja, mire gondol Aidan.
A fiú azt gondolja: Látod?
Azt gondolja: Megmondtam.
Azt gondolja: Megtörténhet.
Clare azonban csak elfordítja a fejét.
Igaz, hogy az élet tele van jelekkel. Csak éppen minden embernek
valami mást jelentenek.
Clare szerint Lernerék a ritka kivétel.
Aidan szerint Lernerék a döntő többség.
– Ő életem szerelme – folytatja a rendőr kacsintva, majd koppint egyet a
motorháztetőn, és hátralép. – De most már jobb, ha megyek. Ha túl sokáig
itt maradok, és bárki meglát erre, az asszony azt fogja hinni, hogy megint
csokoládét vettem, és akkor aztán leharapja a fejem. – Megtapogatja a
zsebét, amiben csokipapír zörög, majd ismét rájuk kacsint. – Élvezzétek ki
az utolsó éjszakát, gyerekek! De aztán nehogy bajba kerüljetek, oké?
– Nem fogunk – ígéri Clare.
Miután a járőr elmegy, Aidan visszaszáll a volán mögé, aztán nagyon
hosszú ideig csak ül ott, anélkül, hogy ráadná a gyújtást. Ahogy Clare
egyre csak vár, a csönd szinte tapinthatónak érződik, olyan sűrűvé válik,
hogy a lány már alig kap levegőt, és kimelegszik az arca az egyszeriben
aprónak tűnő kocsiban. Le akarja engedni az ablakot, aztán meggondolja
magát.
– Rágó kéne – szól kissé kiszáradt szájjal. –Veszek rágót.
Aidan a homlokát ráncolja.
– Oké.
– Mindjárt jövök – mondja a lány, kilöki az ajtót, és mélyen beszívja a
hűvös levegőt, miközben a töltőállomásokat kerülgeti.
A miniábécé élénken kivilágított akváriumként terpeszkedik előtte a
sötétben, és amint belép, benzin és hot dog szagának furcsa keveréke
csapja meg. Miközben fel-alá téblábol a különféle chipsek és édességek
között, amelyek csomagolása neonszínűnek tűnik a túl éles
megvilágításban, dörömböl a szíve a gondolatra, hogy vissza kelljen
térnie a kocsihoz.
Egyszer összevesztek itt Aidannel. Nem az volt az első veszekedésük, és
nem is az volt a legkomolyabb, de azóta fortyogott a felszín alatt, mióta
elhagyták Aidanék házát, ahol Mr. Gallagher – szokás szerint – rágta a fia
fülét a jegyei miatt, amik mindig valahol a tűrhető és az egész jó között
ingadoztak, nem azért, mert Aidan ne lett volna okos, hanem azért, mert
annyira se érdekelte a tanulmányi átlaga, hogy erőfeszítést tegyen a
feljavítására. Miközben elhajtottak a háztól, Clare nem igazán bírta
letagadni, hogy egyetért Mr. Gallagherrel.
– Ha csak feleannyi energiát szánnál a tanulásra, mint a lacrosse-ra… –
kezdte, mire a fiú éles pillantást vetett rá.
– A lacrosse a legfontosabb – felelte. – Mindketten tudjuk, hogy nem a
jegyeim miatt fogok bejutni az egyetemre.
– Akkor biztos nem, ha nem erőlteted meg magad – helyeselt a lány,
ahogy megálltak a benzinkút előtt.
Ebből robbant ki a vita, és mire beléptek a miniábécébe, már szóba sem
álltak egymással. De miután néhány percig külön-külön sorok mentén
járkáltak, mindketten magukban füstölögve, Clare érezte, ahogy valami
lepattan a hátáról, és megperdülve egy doboz kockacukrot pillantott meg a
lábánál. Amikor felnézett, Aidan mosolyogva figyelte a sor túloldaláról.
– Igazad van – mondta a fiú, aztán a dobozra mutatott. – Jobban meg
kell erőltetnem magam. Ígérem, hogy mostantól igyekszem kocka lenni.
Clare az előtte lévő nasikra pillantott, és megdobta a fiút egy
csokitojással.
– Eleve is kocka vagy – mondta neki. – Egy igazi okostojás. Csak több
időt kéne szánnod a tanulásra.
 – Tudom – ismerte el Aidan.
A lány vigyorogva tartott fel egy csomag csokipénzt.
– Ez lesz a fizetséged, ha rendesen magolsz.
A fiú megdobta egy tasak sütőporral.
– Van nekem elég sütnivalóm.
– Ne kukoricázz velem! – mondta a lány, és hozzávágott Aidanhez egy
zacskó pattogatott kukoricát. Mire az eladó kiparancsolta őket a boltból,
úgy kacagtak mindketten, hogy már semmit sem bántak.
Az ajtó most gépies csilingeléssel kinyílik mögötte, és Clare
megfordulva látja, hogy Aidan áll az üzlet bejáratában, kissé kába
arckifejezéssel. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán
visszacsukja, és a lányt egyszeriben elönti a megbánás, amiért így alakult
az este. Úgy érzi, olyasmi küszöbén állnak, amit talán már nem vonhatnak
vissza, és gyorsan Aidan felé lép, bár még mindig nem tudja, mit is
mondjon. Ekkor az eladó erősen megkocogtatja mögötte a pultot.
– Azt kéred? – szól a férfi és Clare lenéz, rádöbben, hogy szorongat
valamit ökölbe szorított kezében. Miután kinyújtja az ujjait, hogy
megnézze, mi az, kis híján elneveti magát. Odadobja Aidannek, aki
könnyedén elkapja, aztán felemeli, hogy szemügyre vegye. Amint
felfogja, mit jelent, mintha az egész teste ellazulna, és megemelt
szemöldökkel néz a lányra. Clare vállat von.
Egy marcipán szívecskét adott neki.
A fiú tesz feléje néhány lépést, és egy pillanatra Clare mindenek dacára
azt hiszi, hogy menten megcsókolja, itt helyben, a miniábécében. Ám
ehelyett Aidan megáll az édességek előtt, végignézi a gondosan
elrendezett dobozok és zacskók kínálatát, amíg meg nem találja, amit
keres, s amikor átnyújtja a lánynak, Clare rájön, hogy ez sokkal jobb,
mintha a szívecskéjét egyetlen csókkal viszonozta volna.
Egy egész doboz szív alakú bonbont kap tőle.
 7. MEGÁLLÓ

A szökőkút
22:21

Sétájukhoz a műanyag zörgése és a csomagolás szakadásaadja a

háttérzenét, különböző színekkel és ízekkel kínálgatják egymást, csokit
cserélnek gumimacira, medvecukrot drazséra. Több édesség is van még a
kocsiban, amit a miniábécé mögötti parkolóban hagytak, de nem bírták
mindet magukkal cipelni. Hirtelen felindulásból elkövetett, szédült
nagybevásárlást csaptak, mindketten nevetve hajigálták a sok nasit a pultra,
a zacskók jégkorongként csúsztak a meglepett eladó felé.
Egyes édességeknek akár nagyobb jelentőséget is lehetne tulajdonítani,
ha jobban belegondol az ember – a szív alakú cukorkának, a
nyalókagyűrűnek, akár még a párban csomagolt csokinak is, ám a
többségüknek nem. Egyszerűen csak egy kicsit elszaladt kettőjükkel a ló,
annyira megkönnyebbültek, hogy újra csinálnak valamit – akármit –
együtt, hogy nevetés kíséri őket, nem pedig néma csönd, hogy megint
boldogok lehetnek, ha nem is végleg, legalább átmenetileg.
– Fogalmam sincs, miért falok be ennyit – mondja Clare, és bekap még
egy csokidrazsét, miközben átkelnek az úttesten. – Még csak nem is
vagyok éhes.
– Én sem – feleli Aidan vidáman. – Tuti el fogjuk rontani a gyomrunkat.
Nem beszélték meg a célt, de amint elsétáltak az első néhány üzlet előtt a
város szélén – a pékség, az ékszerész meg a bank mellett, ahol
szombatonként ingyen pattogatott kukoricát lehet majszolni –, olyan kevés
lehetőségük maradt, hogy szavak nélkül is tudták mindketten, merre
menjenek. Elhaladnak egy pár mellett, akik a szüleikkel lehetnek
egyidősek, és épp az olasz étteremből jöttek ki, az utca végén pedig még
mindig kiárad a fény a Pizzafaloda ablakain, de alapvetően már senki sem
jár az utcákon ezen az órán, a városka csöndes, nyugodt és tulajdonképpen
az övék.
A főtérre érve – amelynek befüvesített négyszögét három oldalról
üzletek szegélyezik – egyenesen a gyep közepén díszelgő szökőkúthoz
mennek, amelynek sekély vize tele van pennykkel, úgy tündökölnek a
holdfényben, akár a csillagok. Az eső mostanra elállt, ám az emlékét még
érezni a levegőben, ami párás és hűvös, mintha tavasz volna. Felülnek a kő
peremére, lógázzák a lábukat, miközben a víz a hátuk mögött csobog.
– Emlékszel arra, amikor először jöttünk ide együtt? – kérdi Aidan, és
megrázza a kezében tartott drazsészacskót. Az út túloldalán lévő
vasútállomásra szegezi a szemét, néhány ember ácsorog a peronon, a késő
esti vonatot várják, hogy bejussanak a nagyvárosba.
Ezúttal Clare értetlenkedik.
– Nem igazán – vallja be, és próbál visszaemlékezni. Néha idesétáltak
csoportosan, miután kajáltak a Pizzafalodában, de egyetlen különleges
pillanat sem rémlik neki innen Aidannel, semmi sem tűnik olyan
jelentőségteljesnek, hogy kiérdemeljen egy helyet a listán.
– Akkor még nem jártunk – idézi fel Aidan, és kiszór a lánynak pár
szem drazsét. – De már akkor is tetszettél nekem. Nagyon. Scotty fagyit
akart venni, de nem volt nála pénz…
– Jaj, tényleg! – mondja Clare, és gyengéden vállon legyinti a fiút,
ahogy eszébe jut az eset. – Úgyhogy bemászott a szökőkútba, hogy
összeszedjen egy marék aprót.
– Te meg elkezdted fröcskölni, amiből aztán óriási vízi csata kerekedett.
– Arra nagyon is emlékszem. Csak azt felejtettem el, hogy te is ott
voltál.
– Ugyan, kérlek! – szól a fiú felháborodást tettetve. – Ezt erősen kétlem.
Én tökéletesen és abszolút felejthetetlen vagyok. Arról nem is beszélve,
hogy…
– Aidan! – mondja Clare, és a fiú elhallgat, mielőtt belevágna egy
hosszú monológba.
– Igen?
– Dugulj el.
– Jól van, na – nevet Aidan. – Csak hát meg vagy róla győződve, hogy
te előbb vettél észre engem, mint én téged. Pedig nyilvánvalóan nagyon is
észrevettelek. Mielőtt még bármi is történt volna.
Clare felnéz a kékesbe játszó holdra, ami szinte telire dagadt, akkora,
akár egy reflektor, és szinte olyan fényes is.
– Mielőtt még bármi is történt volna – ismétli, és hátrahajol, hogy a
hűvös vízbe dugja az ujjait. – Az mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett
volna.
 Aidan bólint, és megdörgöli a tarkóját.
– Figyelj – mondja kissé feszült hangon –, sajnálom azt az előbbit.
– Semmi baj…
– De, nagyon is baj – feleli a fiú. – Csak hát apám miatt teljesen…
– Nem kell magyarázkodnod. Az egész az énhibám. Nem tudom, miért
nem bírom kimondani. Elvégre is csak egy hülye szó, nem?
– Hát – válaszolja Aidan mosolyogva –, azért nem ez a leghülyébb szó a
világon.
– Nem is tudom – mélázik Clare. – Mármint, azok az egyforma
magánhangzók… E-e-e… Úgy hangzik, mintha mekegne az ember.
– Ja, és ha a középső szótagot kiveszed, mi marad? – fűzi hozzá Aidan
nevetve. – Sze-lek.Mit mondjak, nagyon romantikus!
De itt abba is hagyják. Most egyikük sem képes rendesen kimondani
magát a szót, ám az attól még jelen van, olyan nehéz figyelmen kívül
hagyni, mintha villogó piros betűkkel töltené be az eget.
Clare még egyszer köröz a kézfejével a vízben, aztán kihúzza, és
megtörli a ruháján.
– Csak most jut eszembe, hogy elfelejtettem szuvenírt hozni a
bowlingpályáról.
– Nem épp azok voltak a legszebb pillanataink – fordul felé Aidan. –
Nem hinném, hogy az ilyesmire is vissza akarsz majd emlékezni.
– Én mindenre emlékezni akarok – feleli a lány.
A távolban vonatzakatolás hasít az éjszakába, és fél másodperccel
később csilingelni kezd a vasúti átjáró csengője.
Miután a vonat óriási zajjal berobog az állomásra, és nagy robajjal
megáll, Clare és Aidan figyelik, ahogy néhányan leszállnak, majd az utcai
lámpák fényében átkelnek a kocsijukhoz.
– Elképzelted már valaha, milyen lenne itt élni? – kérdezi Aidan, az
állomásról kigördülő vonatra szegezve a szemét, míg piros fényei a
távolba nem vesznek. – Mármint nem úgy, ahogy most. Hanem úgy, mint a
szüleink. Hazajönni a vonattal munka után, vacsorát főzni, házat venni szép
kis udvarral, meg minden. Hétvégente kertészkedni…
– Kertészkedni?
– Na jó, talán leveleket gereblyézni.
Clare a fejét csóválja.
– Tudod, hogy én nem…
– Tudom – tartja fel a kezét Aidan. –Te elmész messzire, mindenféle
csodálatos dolgot csinálni. Ügyvéd, vagy bankár, vagy újságíró leszel, és
valami őrületes kégliben fogsz lakni egy nagyvárosban. Meg fogod
hódítani a világot. De talán utána…
– Miután meghódítom a világot? – szól közbe a lány mosolyogva. – Azt
hiszem, azután egy kicsit fáradt leszek.
– Tudod, hogy értem.
A lány megvonja a vállát.
– Azt te sem akarod. Igazából nem.
– Előtted ezernyi lehetőség áll. Én mégis mi máshoz kezdhetnék?
– Mármint a kertészkedésen kívül?
A fiú a szemét forgatja.
– Most komolyan. Imádok lacrosse-ozni. És csúcsszuper, hogy még
négy évig játszhatok. De legyünk őszinték: ez nem életpálya.
– Sose tudhatod. Azt mondtad, hogy a Kaliforniai Egyetemen van
sportmenedzseri képzés, nem? Az pont neked való lenne.
– Igen, de az csak egy nyári kurzus, nem igazi tanszak – magyarázza
Aidan. – Egyébként is, ki tudja, hogy bekerülnék-e egyáltalán…
– Bekerülnél – jelenti ki Clare határozottan, de a fiú csak a fejét
csóválja.
– Én nem olyan vagyok, mint te.
– Én se döntöttem még el, hogy mi leszek, ha nagy leszek –
hangsúlyozza Clare. – Fogalmamsincs, mihez akarok kezdeni. Az elmúlt
négy évben arra összpontosítottam, hogy bekerüljek az egyetemre. Abba
még csak bele sem gondoltam, mi lesz azután.
Még azt sem tudom eldönteni, milyen alapszakot vegyek föl.
Aidan az égre emeli a szemét.
– Mégis ki dönti el az alapszakját, mielőtt egyáltalán betenné a lábát az
egyetemre? Túl sokat vársz el magadtól. Totál normális, ha még nem
tudod, mihez akarsz kezdeni életed hátralévő részében.
– Igen, de én nem akarok normális lenni. Én tudni akarom, hova tartok.
– Talán nem is baj, ha az ember egy kicsit elveszettnek érzi magát –
feleli Aidan, és a lány még a sötétben is látja a szemét, ami úgy
elkerekedik, akár a hold, és egyenesen őrá szegeződik. – Pláne, ha rólad
van szó.
– Ez meg mit jelentsen?
A fiú vállat von.
– Csak azt, hogy te bármit megtehetsz. És meg is fogsz. Előtted az élet,
hogy kitaláld, pontosan mit akarsz. Na de én? – Fél karjával a városra int,
a sötétbe borult üzletekre és üres utcákra. – Őszintén szólva én sokkal
otthonosabban érzem magam ebben a világban. És nem is bánom. Talán
edző leszek. – Feltart egy félig megevett szelet csokit. –Vagy édességboltot
nyitok. Vagy kertészkedek.Végül is árulhatnék kerti szerszámokat.
Clare megpróbálja elképzelni a jövőjét ebben a kisvárosban: milyen
lenne egyszer letelepedni itt, ahol felnőtt. Ám az agya egyszerűen képtelen
annyira a jövőbe látni; addig még túl sok minden vár rá. A világ most
óriásinak tűnik, telis-tele lehetőségekkel, és a lány tudja, ha valaha is
visszatér ebbe a picike szegletébe, az csak azután lehetséges, hogy
rengeteg emléket és tapasztalatot gyűjtött, amiket magával hozhat ide.
Aidan kezéért nyúl.
– Te is nagy dolgokat fogsz véghezvinni – mondja neki.– Csak még
nem találtad ki, mik legyenek azok.
A fiú nem válaszol, de ujjai Clare kezére kulcsolódnak, és a lány szíve
elszorul.
Mert jelen pillanatban – a jelen helyzetben – egyszerűen lehetetlennek
tűnik a számára, hogy az ember hosszútávra kikössön valaki mellett. Már
azt is épp eléggé nehéz elképzelnie, hogy ugyanolyan párra vágyjon
tizenhét éves korában, mint majd tizennyolc, tizenkilenc meg húszévesen.
De elképzelni, hogy tizenhét éves fejjel talán ugyanazzal van együtt, akivel
majd huszonhét-aztán harminchét meg negyvenhét – évesen lesz, olyan
irreálisnak tűnik, hogy az egyenesen őrület.
– Akkor most mi legyen? – kérdezi Aidan, és Clare mély levegőt vesz.
– Nem tudom – mondja, és a fiúra néz. – Talán nem kéne ennyit
aggódnunk a jövőmiatt. Úgysem tudhatjuk előre, mi vár ránk a következő
években. Kiköthetünk szinte bárhol… – Elhallgat, gondosan megfontolja
következő szavait. – De azt az egyet pontosan tudjuk, hol fogunk kikötni
holnap. Én New Hampshire-be megyek, te pedig Kaliforniába. Négy
hosszú évre. És akár tetszik, akár nem, ki kell találnunk, hogy mit
kezdjünk ezzel a helyzettel.
Aidan kissé meghökkent képpel mered rá. Kinyitja a száját, aztán
becsukja.
– Én csak úgy értettem… – mondja végül, aztán kicsit megcsóválja a
fejét. – Úgy értettem, hogy mi legyen a következő megállónk.
– Ó – feleli Clare, és elpirul. – Igen. A megállók.
– De igazad van – ismeri el a fiú. –Tudom, hogy igazad van. Ki kell
találnunk, hogy mi legyen kettőnkkel.
Egymás szemébe néznek, mindketten azt várják, hogy a másik vágjon
bele. Az út túloldalán nevetés hallatszik, ahogy egy csoport kijön a
Pizzafalodából, a távolban pedig felbőg egy motor. Clare idegesen
rugdossa sarkával a szökőkút oldalát, hagyja, hogy lába visszapattanjon a
kőről, Aidan pedig pislogva figyeli.
– Oké – szól végül a lány.
– Oké – bólint a fiú.
De így is kell még néhány másodperc, mire Clare úgy érzi, készen áll,
hogy nekikezdjen.
– Az a helyzet… – mondja, aztán újra elhallgat, máris elakad.
– Pontosan – szól Aidan. – A helyzet.
Clare mély levegőt vesz.
– Az a helyzet… hogy ha együtt maradunk, akkor félek, lemaradunk egy
csomó mindenről az egyetemen – lendül neki, ám képtelen a fiúra nézni. –
Teljesen bele kéne vetnünk magunkat az egyetemi életbe, de mégis hogyan
tehetnénk azt, ha örökké csak arra vágyunk, bár máshol lennénk, tudod?
– Tudom.
– És akkor örökké csak hiányozna…
– Tudom – ismétli Aidan, félbeszakítva a lányt, bár nem gorombán.
– És sehogy sem tudnánk…
– Sehogy – helyesel a fiú.
– De elképzelni is nehéz, hogy ne legyek veled – vallja be a lány. – Még
a gondolatát is utálom, hogy néhány nap múlva egy koleszszobában fogok
ébredni, és csak azt fogom tudni rólad, hogy az ország másik felén vagy,
semmi mást. Nem akarom, hogy azon kelljen agyalnom, vajon mit
csinálsz, mit eszel, kivel találkozol… Nem bírom elviselni a tudatot, hogy
fogalmam sem lesz arról, hogyan alakul az életed. Még belegondolni is
szörnyű.
– Én is ugyanígy érzek – bólint Aidan.
– Az elmúlt két évben szinte mindennap találkoztunk – mondja Clare, a
kezét bámulva.
– Úgy értem… nekem te lettél a legfontosabb személy az életemben.
– Te is nekem – karolja át a derekát Aidan, és a lány nekidől, az
oldalához bújik, ahogy már annyiszor.
– Nem akarlak elengedni – vallja be, és amint kimondja, rádöbben,
mennyire igaz is ez.
 El sem tudja képzelni, hogy a holnapi útja közben ne hívja fel százszor
Aidant, hogy a szobatársa megismerése után ne küldjön SMS-t a fiúnak,
hogy a legelső órája előtt ne kapjon tőle sok szerencsét kívánó e-mailt.
El sem tudja képzelni a napjait anélkül, hogy beszámolna róluk
Aidannek.
Pedig nagyon jól tudja, hogy így volna helyes.
Amíg a fiú gyengéden végig nem húzza a hüvelykujját a szeme alatt,
észre sem veszi, hogy sír. Aidan ingének elnyűtt anyagába temeti az arcát,
hallgatja a fiú szívverését, érzi mellkasa megnyugtató emelkedését-
süllyedését.
Néhány perccel később Aidan puszit nyom a feje búbjára.
– Vége – szól a fiú, és kissé elcsuklik a hangja. – Ugye?
Clare nem válaszol. Nem szükséges. Mindketten tudják, hogy tényleg
vége van.
Nem tehet mást, arcát továbbra is Aidan ingének nyomva bólint,
végighúzza az ujját a fiú kézfejének erein, aztán hátrahajtja a fejét, és
megcsókolja őt, hosszan és szenvedélyesen és teljes szívéből. Azután
mindketten felkelnek ültő helyükből, hogy hátrahagyják ezt a helyet, és
elinduljanak előre, bármi is vár rájuk ezután.
Ám mielőtt elmennek, Aidan megtorpan, és előhúz a zsebéből egy
pennyt. Egy pillanatra csak áll ott, a tenyerén dobálgatja az érmét, majd
bepöcköli a szökőkútba. Jó kis csobbanással landol a vízben, aztán
lesüllyed a szökőkút fenekére, elfoglalja a helyét a többi aprópénz
csillagképében.
Clare már épp megkérdezné tőle, mit kívánt, de aztán mégsem teszi föl
a kérdést.
Egész biztos benne, hogy magától is tudja a választ.
Ahogy a kocsi felé sétálnak, még visszapillant a fodrozódó vízre, és
próbál nem belegondolni a ténybe, hogy ezen a helyen nemhogy nem
találtak szuvenírt – amit magukkal vihetnének új életükbe –, hanem végül
itt hagytak valamit.
Ettől egy kicsit meghasad a szíve.
*
 8. MEGÁLLÓ

A buli
23:11

Andy Kimbsllék házábanolyan hangosan dübörög a zene, hogy még a

tornácon is beleremeg a deszka a lábuk alatt. Clare grimaszolva hallgatja a
zajt, semmi kedve nincs ahhoz, ami a zöld ajtó túloldalán várja őket. A
szökőkútnál folytatott beszélgetésük után elfogta a kísértés, hogy
hazamenjen. De aztán a kocsihoz visszafelé menet megnézte a mobilját, és
jött egy SMS-e Stellától, aki szólt neki a buliról – az utolsó nagy hepajról,
amit egy osztálytársuk rendez, mielőtt mindannyian szétszélednek az
országban –, és Clare valamiféle békejobbnak érezte a dolgot barátnője
részéről, így nem volt szíve elutasítani.
– Nem gondoltam volna, hogy még ennyien itt vannak – mondja Aidan,
és lábujjhegyre áll, hogy benézzen az ablakon.
A fiút figyelve Clare-nek akaratlanul is eszébe jut, hányszor álltak már
itt, pontosan ugyanilyen bulik küszöbén. Mióta Andy szülei néhány évvel
ezelőtt szép kis summát örököltek a nagypapájától, állandóan csak
utazgattak, így a lány mindig kapható volt rá, hogy bulit tartson. Főleg, ha
épp nem volt mit csinálni ebben a városban, ami szinte mindig igaz volt.
Clare el sem tudja képzelni, hogyan lehet valaki annyira vakmerő, hogy
ilyen gyakran átengedje a házát a partizó tömegeknek, mindenesetre
csodálja Andy ügyességét, hiszen a lány az évek során már legalább ezer
váza eltörését magyarázta meg, számtalan rendőri figyelmeztetésre talált
kibúvót, és akárhány üveg ital tűnt is el a szülei bárszekrényéből, mindig
sikeresen elhárította a felelősséget.
– Azt hiszem, a többségük nem végzős – mondja Clare, miután Aidan a
homlokát ráncolva hátralép az ablaktól.
– Hova is megy Andy?
– Michiganbe, asszem.
– Tényleg – bólint a fiú.
Bár a tornác nem valami nagy, majdnem egy méterre állnak egymástól,
és Clare valahogy furcsának érzi, hogy ilyen messze legyen Aidantől.
Soha nem voltak olyan pár, akik folyton egymáson lógnak, kézen fogva
járkálnak, meg nyilvános helyen smaciznak; az ő kapcsolatuk ennél
meghittebb volt, mások előtt visszafogták magukat.
Mostanra azonban már olyan régóta jártak együtt, hogy Clare
hozzászokott a fiú közelségéhez; Aidan inkább érződik az ő csatolt
részének, mint egy teljesen másik embernek.
Ezért nem szokta észrevenni egyikük sem, valahányszor Clare Aidan
karjára simította a kezét, miközben a fiú beszélt, vagy ha Aidan átkulcsolta
a lábával a lányét, amikor a Pizzafaloda egyik bokszában ültek Clare-rel.
Stella örökké cikizte őket azért, ahogy sétáltak: olyan közel egymáshoz,
hogy folyton lepattantak a másikról, akár két dodzsem. Még a bulikon sem
szoktak fél méternél jobban eltávolodni, mintha mágneses erő vonzotta
volna őket egymáshoz.
Ám az ilyen közelséget csak akkor veszi észre az ember, ha már
elveszítette: most, amikor egy halványan megvilágított tornác két végén
álldogálnak, kevesebb, mint egy órával azután, hogy úgy döntöttek,
szakítanak, és már nem maradt köztük más, csak a fájdalmasan udvarias,
óriási távolság.
– Szóval – kérdezi Aidan, erőltetetten közömbös képet vágva –, akkor
elmondjuk másoknak?
Clare riadtan néz föl rá. Ő ebbe még bele sem gondolt.
– Bocs – szabadkozik a fiú, mintha ő is elbátortalanodott volna egy
kicsit. – Én csak azt hittem…
– Semmi baj – csóválja a fejét Clare –, igazad van. Valószínűleg nem
kéne titkolnunk.
– Jól vagy?
– Igen – próbál mosolyogni a lány. – Csak egy kicsit fura ez az egész.
Aidan egyik lábáról a másikra áll, mintha felé akarna lépni, de aztán
meggondolja magát, és marad ott, ahol van.
– Tudom – feleli. – Bárcsak ne…
– Ja – mondja Clare, miután a fiú elharapja a mondat végét. – Bár ne
kellett volna.
Eszükbe se jut kopogni. Úgysem hallaná meg senki. Aidan egyszerűen
csak belöki az ajtót, és kiárad a házból a zene, a dübörgő ritmus meg
basszus betölti a csöndes kertet. Ahogy belépnek, forróság és tömeg
fogadja őket, az előszoba zsúfolásig van műanyag poharakat a magasba
emelő emberekkel, néhányan táncolnak, mások beszélgetnek, a legtöbben
pedig csak szeretnék átverekedni magukat a helyiségen.
– Miért vannak itt ilyen sokan?! – kiabálja Aidan a lánynak, és grimaszt
vág. – Asszem, öreg vagyok én már az ilyesmihez.
– Pedig ez semmi az egyetemhez képest – paskolja meg barátságosan a
vállát Clare.
– Megyek, kerítek egy italt. Te is kérsz?
– Igen, és ha látod Stellát…
– Igen?
Clare habozik, aztán megcsóválja a fejét.
– Nem érdekes.
Ahogy Aidan távolodik tőle, és már csak vörös haja rikít ki a tömegből,
Clare-t egyszeriben elönti a teljesen irreális rettegés, nehogy szem elől
tévessze őt. Figyeli, ahogy a fiú megáll az előszoba meg a konyha
küszöbén, és kissé lehajtja a fejét, amikor egy tizenegyedikes lacrosse-os
lány odahajol hozzá, és mond neki valamit.
Clare-t meglepi, hogy ennek láttán féltékenység hasít belé, és rádöbben,
mostantól kezdve mindig ez lesz: a jövő héten, a jövő hónapban, a jövő
évben.
A messzi Kaliforniában Aidan már valaki másnak fogja felajánlani,
hogy hoz neki egy italt. Valószínűleg egy magas, szőke és lehetetlenül
gyönyörű lánynak, olyannak, akitől még akkor is meg szokták kérdezni,
nem modell-e véletlenül, amikor éppen valami határozottan nem
modellhez illő dolgot csinál, mondjuk sült krumplit eszik vagy az orrát
fújja. A fiú nemsokára már valaki más kezét fogja majd, miközben átvág a
tömegen, mással fog viccelődni, másnak fog sztorikat mesélni, mással fog
összebújni ezernyi más buli sarkában.
Mert most már nem Clare-é. Ahogy a lány sem Aidané.
Ez a gondolat a szívébe markol, még a térde is megroggyan tőle egy
kicsit, így az előszoba kék tapétájának támaszkodik.
Megpróbálja más irányba terelni a gondolatait, jó messze Kaliforniától,
egészen New Hampshire-ig, mert mindannak ellenére, amit jelenleg érez,
és bármilyen nehéz is most elképzelnie, lehetséges, hogy őt pedig ott várja
valaki más.
Még az is lehet, hogy vár rá valaki, aki jobb – legalábbis elméletben –,
mint Aidan, olyasvalaki, aki sokkal jobban illik őhozzá: egy olyan fiú, aki
listát ír a könyvekről, amiket mindenképpen el akar olvasni, akit a tévében
nem csak a sportközvetítés érdekel, aki szerint a színkódos naptár maga a
csúcs.
Végül is ő meg Aidan soha nem voltak tökéletes pár. Bizonyos
szempontból nem is igazán volt logikus, hogy együtt jártak. Szinte teljesen
biztos, hogy mindkettőjük számára akad jobb pár a világon. Szóval talán
pontosan így kellett alakulnia a történetüknek. Talán csak túl kellett esniük
ezen a hibán, akárcsak Clare szüleinek, hogy aztán megtalálhassák az
igazit.
Talán.
De ettől még nem lesz könnyebb ez az egész.
Új szám kezd üvölteni a hangszórókból, és Clare ellöki magát a faltól,
lábujjhegyre állva néz a konyha felé. Épp azon agyal, vajon jó ötlet-e
megkeresni Aidant – aki még mindig nem tért vissza a beígért itallal, vagy
még mindig azzal a lánnyal dumál, vagy teljesen kiment a fejéből; Clare
nem biztos, hogy szeretné megtudni, melyik az igazság –, amikor valaki
megérinti a könyökét. Oldalra fordulva egy osztálytársnőjével, Anjalival
találja szemben magát, aki mosolyogva néz föl rá.
– Halihó! – emeli meg a poharát Anjali, de látva, hogy Clare-nek nincs
mivel koccintania, leengedi. – Mikor indulsz?
– Holnap – feleli a lány. – És te?
– Én csak a jövő héten. AYale-en eléggé későn kezdődik a tanítás.
Szerintem én leszek a sereghajtó…
Clare ösztönösen a konyha ajtaja felé pillant, ahol legutóbb látta Aidant.
– Na, és izgatott vagy? – kérdezi, megerőltetve magát, hogy Anjalira
összpontosítson.
– Irtóra! – lelkesedik a lány. – És emlékszel, hogy megesküdtem, soha
többé nem fogok matekot tanulni, miután annyit szenvedtünk Mitchell
tanár úrral? Hát, végül bejutottam egy tök spéci közgazdasági szakra,
szóval úgy néz ki, nem szabadulok a statisztikázástól. És veled mi a
helyzet? Eldöntötted már, mi lesz az alapszakod?
– Ööö, nekünk csak a másodévben kell alapszakot választanunk –
mondja Clare szórakozottan, miközben valaki elnyomul mellette. A falhoz
simítja a hátát. – Még szerencse.
– A Yale-en is így van, de szerintem a legtöbb elsőévesnek van valami
elképzelése, hogy mit szeretne.
– Hát, nekem nincs – feleli a lány kissé eltúlzott derűvel. – Nekem még
fogalmam sincs, mit akarok.
– Jaj, ne már! – mondja Anjali kedves mosollyal. Ők ketten nagyon
hasonlítanak, szinte teljesen egyformán jár az agyuk. Minden tárgyból
osztályelsők voltak, mióta csak Clare az eszét tudja, folyton vetélkedtek
egymással a legjobb átlagért, számtalanszor tevékenykedtek együtt
sütivásárokon, az ingyenkonyhán meg a diáktanácsban. A középiskolás
éveik alatt elszántan dolgoztak és tervezgettek, most pedig végre várja
őket az egyetem, úgyhogy elméletben fejest kellene ugraniuk életük
következőszakaszába.
Csak épp Clare-nek egyelőre fogalma sincs, hogy mi legyen az.
– Milliónyi lehetőség közül válogathatsz majd… – folytatja Anjali,
Clare azonban csak bámul rá.
– Nem tudom – mondja végül. A helyiség hirtelen borzasztó melegnek
tűnik, és a lány a homlokát törölgeti. – Én még nem… Most még nem
tudom eldönteni… Azt hiszem…
Anjali kíváncsian figyeli.
– Azt hiszem, egy kicsit elveszettnek érzem magam.
– Ó! – feleli a lány, láthatóan meglepődve. – Hát, az is érthető.
– Nem baj, ha én most inkább…? – Clare elhallgat, és megnyalja az
ajkát. – Bocs, én csak…
Anjali félreáll az útjából.
– Persze, semmi gond. És ha már nem találkoznánk, sok sikert
mindenhez…
A mosdó az előszoba túlsó végéből nyílik, és miután átfurakodik egy
csapat alsóbb éves között, akik csoportba verődve bámulják az egyikük
mobilján futó videót, a lány megkönnyebbülten látja, hogy nem foglalt.
Valaki egy műanyag poharat hagyott a csap mellett, a vécépapír pedig a
padlócsempén hever, ám ettől eltekintve a fürdőszoba egyáltalán nincs
rossz állapotban ahhoz képest, hogy épp buli van.
Clare eredetileg csak meg akart szabadulni Anjalitól, de most rádöbben,
hogy tényleg hívja a természet, és miután végzett, megmossa az arcát jó
hideg vízzel, aztán megnézi magát a tükörben. Még csak fél tizenkettő
múlt, de mintha sokkal később lenne, és a lány egyszeriben szörnyen
kimerültnek érzi magát. Mintha egymillió év telt volna el, mióta azt
mondta Aidannek, hogy ma éjjel nem fognak aludni, mert már csak pár
órájuk maradt, és a lehető legjobban ki kell használniuk az időt. Most meg
semmi mást nem szeretne, csak bebújni az ágyba, és mély álomba merülni.
Amikor kinyitja a mosdó ajtaját, meglepetten látja, hogy az előszoba
mostanra szinte teljesen kiürült. A hátsó udvarból viszont lelkes kiabálás
hallatszik. A lány sietve átvág a konyhán, ahol néhányan – akiket nem
zavar a kinti lárma – még mindig az asztalnál ülve kártyáznak, aztán a
nappalin, majd kilép a teraszra. Mintha szinte az egész vendégsereg idekint
gyűlt volna össze, elnagyolt, laza kört alkotnak az udvaron.
Clare már a teraszról hallja, hogy verekedés tört ki – az öklök
csattanásából, a cipőtalpak csikorgásából, meg a többiek kiabálásából és
gúnyolódásából –, de csak a körön átfurakodva jön rá döbbenten, hogy
Aidan meg Scotty estek egymásnak.
Aidan leszegi a fejét, fél karjával a könyökhajlatába szorítja Scotty
nyakát, a másikkal pedig a gyomrát öklözi. Szinte úgy tűnik, mintha csak
hülyéskednének, ahogy gyakran szoktak, és a lány a másodperc törtrészére
mer is ebben reménykedni.
De aztán meglátja, milyen vörös és eltorzult Scotty arca, hogyan
csikorgatja a fogát Aidan, és mennyire kidagad a homlokán egy ér.
Elszörnyedve figyeli, ahogy Scotty kiszabadul Aidan szorításából, majd
meglendíti a karját, és ökle teljes erőből találja el Aidan képét. Akkorát
csattan rajta, mintha csontot törne, és a lánynak majdnem megáll a szíve.
Aidan azonban alig reagál; kicsit hátratántorodik, de azonnal újra Scottyra
veti magát, és olyat mos be neki, hogy a srácnak elreped a szemüvege.
Körülöttük mindenki kiabál, bár nehéz megmondani, hogy biztatják a
verekedőket, vagy próbálják rávenni őket, hogy hagyják abba. Clare egy
pillanatra meglátja Stella rémült arcát a kör túloldalán, megvillan a szeme
a konyhából áradó sárga fényben. Aztán Scotty ismét Aidan felé lendül, és
mielőtt felfogná, mit csinál, Clare odarohan hozzájuk.
– Aidan! – kiabálja a fiú mögött állva, de ő nem felel. Még csak rá sem
néz. Ismét Scotty felé tántorog. Clare azonban utána veti magát. A háta
mögé lendül, és megragadja a fiú karját, rángatni kezdi, mindenáron le
akarja állítani ezt, mielőtt még jobban eldurvulna a helyzet.
Aidan lerázza magáról, anélkül, hogy felé fordulna, csakis Scottyra
koncentrál, így hát második nekifutásra Clare – aki továbbra is kiabál,
hogy hagyják már abba, makacsul hatni próbál Aidanre, pedig
nyilvánvaló, hogy a fiú nem képes vagy nem hajlandó meghallani őt –
hátulról átkarolja két kézzel a derekát, majd nagy erővel visszarántja.
Nem akar mást, csak elhúzni Aidant Scottytól, kirángatni őt a körből,
eltávolítani egymástól a fiúkat, mielőtt még valamelyikük súlyosan
megsérül, de minden sötét és homályos és zavaros, s amint Clare
megpróbálja hátrarántani Aidant, éles fájdalom hasít jobb oldalt az arcába,
és döbbenten tántorodik vissza, kezét a szemére szorítva.
Néhány másodpercig senki sem mozdul; Aidan és Scotty megdermedve
bámulják a lányt, a tömeg pedig értetlenül mered hármukra, mintha
elfelejtették volna, hogy nem a képernyőn nézik a műsort, hanem ez itt és
most történik előttük, és ők maguk is részesei. Olyan csönd támad, hogy
hallani a szomszéd kutyájának ugatását, a közelben leparkoló autót, a
nappaliban csendülő nevetést.
De aztán megszakad a pillanat, és minden villámsebesen zajlik le.
Mielőtt még Clare igazán felfoghatná, mi történik – hogy kapott egyet a
szeme alá, vagy Scotty öklétől vagy Aidan könyökétől, nehéz
megmondani –, Stella mellette terem, karon fogja, és a konyha felé tereli.
Clare mögött izgatott hangok csapnak föl, de mindent túlharsog, ahogy
Aidan meg Scotty ordítoznak egymással.
– Tevoltál! – kiabálja Aidan dühödten.
– Nemigaz! – mordul Scotty, aztán többen beleszólnak, nógatják őket,
nehogy újrakezdjék a verekedést.
Mire beérnek a konyhába, Andy már javában tereli ki onnan az
embereket, Aidan meg Scotty pedig Clare nyomába szegődnek,
tekintetükből aggodalom süt, ahogy odasietnek hozzá, és újra meg újra
bocsánatot kérnek.
– Hátrainnét! – förmed rájuk Stella, miközben leülteti Clare-t a
konyhaasztalhoz, amin a félbehagyott kártyajáték lapjai hevernek. A fiúk
szót fogadnak; Aidan visszahúzódik az ajtóba Clare mögé, így a lány nem
látja, Scotty pedig elkeseredve lerogy egy székre az asztal túloldalán, és
óvatosan leveszi törött szemüvegét.
Clare most már látja, hogy a srác fél szeme rózsaszín és bedagadt, az
ajka pedig csúnyán felhasadt. Meg akarja nézni, hogy Aidannek is baja
esett-e, ám amikor megpróbál felé fordulni, újra fellángol a fájdalom a
szemében, és Stella a vállára teszi a kezét, segít megőrizni az egyensúlyát.
A lány motyogva köszöni meg, ám barátnője csak a fejét csóválja.
– Ne mozdulj! – mondja, aztán felnéz Andyre, aki a mélyhűtőben turkál.
– Nem sietnél egy kicsit?
– Nincs borsó – közli Andy, akit láthatóan nem túlzottan aggaszt a
szituáció. Elég bulit rendezett már ahhoz, hogy nagyjából minden bajjal
megbirkózzon, ami csak ilyenkor felmerülhet, és messze nem ez volt az
első alkalom, hogy verekedés tört ki itt.
– Valami hússzelet? – kérdi Scotty.
 – Az sincs – feleli Andy, és feltart egy mirelit pizzás dobozt. – Csak ezt
találtam.
Stella a szemét forgatja, és három nagy lépéssel átszeli a konyhát az
asztaltól a hűtőig.
– A szimpla jégkocka is megfelel – jelenti ki, majd felkap a pultról egy
zacskót, és kiszórja belőle a műanyag poharakat. Az így rögtönzött
jégtömlővel visszasiet Clare-hez, aki még mindig rászorítja a kezét a
szemére, úgy érzi, mintha óriásira dagadt volna, és csak a tenyere tartaná a
helyén. Az egész arca lüktet, puffadt szemhéja leragad, ám a lány mindezt
csak tompán, szinte szenvtelenül érzékeli, mintha nem is vele történne.
Túlságosan sokkos ahhoz, hogy fájdalmat érezzen.
– Én nem kapok? – kérdi Scotty a jégre mutatva, mire Stella metsző
pillantást vet rá, miközben lehuppan a Clare melletti székre.
– Előbb az ártatlan áldozatot látom el.
– Annyira sajnálom – mondja Scotty Clare-nek már milliomodszorra,
és még mindig a fejét csóválja. – Annyira, de annyira sajnálom.Teljesen
véletlen…
– Tessék – szakítja félbe Stella, ügyet sem vetve a mentegetőzésére.
Gyengéden elhúzza Clare kezét az arcáról, és ráteszi a jeget, ami elsőre
kellemetlen, de egy idő után – ahogy saját maga tartja oda – a lány érezni
kezdi csodálatos hűvösségét, és sajgó szeme lüktetése enyhül egy kicsit.
– Na, milyen?
– Jobb – feleli Clare szórakozottan. Aidan felé fordul, aki zsebre dugott
kézzel támaszkodik az ajtófélfának. Borzasztó nyomorultul néz ki, és nem
csak a vérbe borult jobb szeme alatti nyílt seb miatt. – Mi a fene ütött
belétek? – vonja kérdőre a lány, majd ismét Scottyra pillant, aki kissé
bamba képpel mered maga elé.
– Nem tudom – válaszolja Scotty, és az ajkához érinti két ujját. Miután
meglátja rajtuk a vért, körülnéz Andyt keresve, ám a lány mostanra már
otthagyta őket, így Scotty a háta mögé nyúl egy szalvétáért, és óvatosan a
sebre nyomogatja. – Hülyeség volt…
– Csak most jössz rá? – emeli meg a szemöldökét Stella.
Aidan Clare elé lép, így a lány végre rendesen láthatjaép szemével.
– Tudod, hogy én soha… – mondja kétségbeesett és feszült hangon. Két
kézzel dörgöli az arcát, és a lány meglátja, hogy egyik ökle felhasadt. Vér
kenődött szét az ujjain. – Bocsáss meg! Én csak… Szörnyen sajnálom. – A
mellkasára szorítja a kezét, fájdalom ül ki az arcára. – Borzasztó, hogy
bajod esett miattunk…
– Mármint miattad – szólal meg Scotty, aki még mindig az ajkához
szorítja a szalvétát az asztalnál. –Te tehetsz róla.
– Te kezdted… – mondja Aidan erőtlenül.
– Francokat, haver – csóválja a fejét Scotty. – Én csak hülyéskedtem a
húgodról.
Amúgy most már tényleg nem kéne ennyire kiakadnod a témán. De te
ütöttél először.
Aidan a fogát csikorgatja, de nem felel.
– És nem én mostam be neked – folytatja Scotty, Clare-re nézve. – Egész
biztos, hogy Aidan könyöke talált el.
– Nem ez a lényeg – mondja a lány, és érzi, hogy Aidan szeme
rászegeződik. Leengedi a jeget, de észreveszi, milyen grimaszt vág Stella
a szeme láttán, így újra az arcára nyomja a zacskót. – Az egész verekedés
idiótaság volt.
– Igenis eza lényeg – erősködik Scotty előredőlve. – Mert mindig
mindenki engem hibáztat mindenért, és örökké én vagyok itt az idióta. De
most nem én voltam a hibás.
Hanem az idióta pasid.
Senki sem szól semmit, és Clare Aidanre néz, ehhez oda kell fordítania
a fejét.
A fiú bal szeme úgy bedagadt, hogy már szinte ki se tudja nyitni,
ráadásul Scotty szavaitól most falfehér lett a képe, a szája eltátva.
Úgy néz ki, mintha megint ütés érte volna.
Egymásra merednek Clare-rel, mérlegelnek valamit, amit a világ nem
láthat, majd végül a lány lehajtja a fejét.
– Már nem vagyok a pasija – szól Aidan halkan, továbbra is Clare-t
figyelve, aki némi habozás után biccent.
– Már nem a pasim – erősíti meg, de valamiért mindketten úgy mondják
ezt, hogy mégsem érződik igaznak.
Clare leteszi a csöpögő jeget az asztalra, félrelökve néhány kártyát, és
nagy erőfeszítéssel Stellára néz, aki elkerekedett szemmel bámul rá,
őszinte megrökönyödéssel.
– Teljesen paff vagyok – mondja végül a lány, nagyokat pislogva.
Clare önkéntelenül is elmosolyodik, bár ettől újra lüktetni kezd a szeme.
– Na, tessék, mégiscsak alkalmad nyílt használni a mai szavadat.
– Hát, erre nincs más szó.
 – Szakítottatok? – kérdezi Scotty, előbb Aidanre, majd Clare-re
pillantva, aztán hátradől a széken. – Azta. Igazából nem hittem volna, hogy
végül tényleg megteszitek.
Én sem – gondolja Clare, és próbálja lenyelni a torkában érzett
gombócot.
Stella hitetlenkedve csóválja mellette a fejét.
– Egy korszak vége – mondja kissé bánatosan, Clare pedig Aidanre
pillant, aki sebzett szeme dacára mosolyogni próbál.
– Egy korszak vége – ismétli a fiú, és Clare sebzett szíve dacára
viszonozza a mosolyát.
*
 9. MEGÁLLÓ

A tánc
00:02

Később, miután a jég elolvadt, és újabb zacskókat töltöttek meg a

következő adaggal, miután kitisztították és bekötözték a sebeket, miután a
konyha ismét megtelt és a buli úgy folytatódott, mintha mi sem történt
volna, Aidan és Clare kisurrannak együtt az üres kertbe.
Amikor elérnek a verekedés színhelyére, mindketten megtorpannak. A
konyhából kiszűrődő fényben látszik a földön néhány csöpp vér meg
Scotty eltört szemüvegének egy apró, csillogó szilánkja.
– A bűntett helyszíne – néz föl Aidan. Stella némi gézzel meg tapasszal
vékony, fehér kötést rögzített a szeme alatti sebre, így most bizonyos
szögből szinte úgy néz ki, akár egy kipingált képű sportoló, vagy mint
azok a turisták, akik fölöslegesen sok naptejet kennek magukra. Ám Clare
még a kötés és a sötétség ellenére is jól látja a fiú arcára kiülő megbánást.
Aidan megvakarja a tarkóját. – Tudod, tényleg nagyon sajnálom.
– Tudom – feleli a lány. – Hidd el, tudom. De akkor sem értem az
egészet. Mi a fene történt?
– Nem tudom – von vállat Aidan.
– Nem létezik, hogy csak a húgod miatt volt. Az a dolog már több mint
egy éve történt.
És őszintén szólva nem is volt olyan nagy ügy. Nem hiszem el, hogy
még mindig amiatt vagy ilyen dühös… – Aidan továbbra sem hajlandó a
szemébe nézni, így Clare közelebb lép hozzá, és megfogja a vállát, hogy
maga felé fordítsa. – Szóval, miért vagy így kibukva?
– Nem tudom – motyogja Aidan. – Mi kettőnk miatt, azt hiszem. A ma
este miatt, meg minden.
– Igen, de ez még nem indok arra, hogy bokszzsáknak használd Scottyt.
Egész este bosszús vagy vele. Miért?
Aidan elhúzódik tőle, és a terasz széléhez lép, onnan bámulja az udvart.
– Nem tudom – ismétli, és miután Clare odamegy hozzá, leül a terasz
lépcsőjére. – Azelőtt állandóan csak Kaliforniáról beszéltünk Scottyval.
Hogy mennyit fogunk strandolni. Hogy megtanulunk szörfözni. Erre ő
most itt marad.
– Igen, de ettől még…
– Olyan könnyű lett volna, tudod? – mondja Aidan, és most már csak
úgy dőlnek belőle a szavak. – Scottynak nem lett volna más dolga, csak
kicsit kevesebbet lógni. Időnként elolvasni egy-egy könyvet. Odafigyelni
az órákon. Nem hülye. Jó, úgy értem, tök hülye… de nem úgy. Nem kellett
volna mást tennie, csak egy kicsit jobban megerőltetnie magát, és akkor
együtt mehettünk volna Los Angelesbe.
Clare nagyot nyel, fáj neki az igazság: hogy rengeteg időt vesztegetett
el, miközben ugyanígy álmodozott Aidanről a Harvardon, elképzelte
kettőjüket együtt a keleti parton. És közben Aidan végig ugyanilyen
álmokat szövögetett – csak épp Scottyról.
– Nem is tudom – mondja Aidan, a kavicsokat rugdosta, mire szétgurult
néhány szem makk is. – Azt hiszem, nem fogtam föl, mennyire haragszom
rá.
– Igazából nem haragszol – ellenkezik Clare, és belepirul, ahogy eszébe
jut korábbi szóváltása Stellával. – Csak elszomorít a búcsúzás. És Scottyn
vezeted le.
Aidan vállat von.
– Csak hát… annyi minden fog megváltozni. Jó lenne, ha legalább
egyvalami ugyanolyan maradhatna, tudod?
Beletelik pár pillanatba, mire Clare megtalálja a hangját.
– Tudom. Akkor viszont…
– Mi az?
– Hát, akkor mégis hogy róhatod föl nekem a harvardos dolgot?
– Ezt meg hogy érted? – ráncolja a homlokát a fiú.
– Aggódtál, hogy azt akarnám, járj oda – mondja Clare. – Hogyha
bejutsz. És őszintén szólva talán igazad is volt. Nem tudom. Néha úgy
érzem, minden őrültség lenne a szakításon kívül. Máskor viszont…
– Mégsem tűnik olyan őrültségnek.
– Mégsem tűnik olyan őrültségnek – helyesel a lány. – A lelkem mélyén
még mindig úgy gondolom, talán jó lett volna közelebb maradni
egymáshoz.
Aidan lehajol egy makkért, és azt babrálja.
– Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked.
– Semmi baj – feleli Clare, bár nem egészen így érez… legalábbis
egyelőre.
– De leginkább csak azért nem árultam el, mert nagyon szégyelltem
magam az egész stanfordos ügy miatt.
– Én soha nem is gondoltam komolyan…
– Tudom – vág közbe a fiú. – De akkor is. Úgy érzem, hogy egyezséget
kötöttünk, még akkor is, ha alapvetően csak poénból. Még akkor is, ha
egyikünk sem számított rá, hogy tényleg bejut. De én egyszerűen nem
bírtam megtenni. Nem bírtam beadni azt a hülye jelentkezést.
– Mert féltél, hogy ha felvesznek, azt akarnám, járj oda.
– Nem – csóválja meg a fejét Aidan. – Attól féltem, hogy én
akarnékodajárni.
Clare éles pillantást vet rá.
– Hogy mi?
Aidan vállat von.
– Mindig rühelltem a Harvardnak még a gondolatát is. Ez nem titok. És
azt is tudod, hogy mindig is Kaliforniába akartam menni. De komolyan,
még mindig nem hiszem el, hogy tényleg Los Angelesben járhatok
egyetemre…
– Tudom, de…
A fiú lenéz a tenyerén heverő makkra.
– De aggódtam, hogy ha bejutok a Harvardra, akkor talán mégis azt
választanám.
– Mégis miért?
– Mert akkor közelebb lehettem volna hozzád.
Clare rámered.
– Komolyan?
– Szeretlek – mondja a fiú egyszerűen, mintha ez lett volna a kérdés. És
Clare arra gondol, hogy bizonyos szempontból talán tényleg ez volt.
– Aidan… – kezdi, nem tudja, mit feleljen.
– Azt hiszem, most már úgyis mindegy – közli a fiú. – Végül is
mindketten ott kötünk ki, ahol lennünk kell. Tulajdonképpen mindannyian.
Talán még Scotty is. Ki tudja, nem?
Clare-nek óriási erőfeszítéssel sikerül bólintania.
– Ki tudja.
A házban ismét felhangosítják a zenét, a bulizok a poharukat magasba
emelve járkálnak ki-be a konyhában, még menet közben is táncolnak.
Clare felpillant a csillagokkal pettyezett égre, és lehunyja a szemét.
Amikor ismét kinyitja, Aidan elmélyülten figyeli, arca csupán centikre van
a lányétól, mintha meg akarná csókolni. Clare bizonytalanul elhúzódik, a
fiú pedig a homlokát ráncolja.
– Tuti monoklid lesz.
A lány az arcához emeli a kezét, óvatosan megérinti.
– Neked is – feleli. –Talán kettő is.
– Igen, de pont a suli első napján fogsz így kinézni… – nyög fel Aidan.
– Annyira sajnálom! Egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyet tettünk.
– Semmi baj – mondja Clare, és nagy erővel igyekszik mosolyogni,
annak ellenére, hogy feldagadt szeme igencsak sajog. – Legalább jó
vagánynak tűnök. Senki nem mer majd belém kötni.
– Bizony ám – neveti el magát a fiú –, totál be fognak gyulladni tőled.
Valaki kinyitja a szúnyoghálós tolóajtót a hátuk mögött, nevetés csendül,
aztán egy pár edzőcipő repül ki a teraszra. Az egyik lábbeli néhányszor
megperdül, majd pontosan mellettük landol, és Aidan grimaszt vágva néz
Clare-re.
– Ez szerinted is úgy bűzlik, mint a… – kérdi, és a lány bólint.
– Hányás. Tuti lehányták. – A nedves cipőre hunyorog. – Nem akarsz
véletlenül sétálni egyet, vagy valami?
Aidan talpra ugrik, és a kezét nyújtja, hogy fölsegítse.
– Húzzunk innen!
Kimennek a fakerítés oldalsó kapuján, és az utcára érve látják, hogy
még mindig egymást érik a parkoló kocsik, ami egy sikeres buli biztos
jele. Amikor elmennek Aidan Volvója mellett, Clare-nek egyszeriben
kedve támad bepattanni az autóba, legszívesebben azt mondaná a fiúnak,
indítsa be a motort, és csak hajtsanak, amíg el nem érnek valahova,
bárhová, kivéve Kaliforniát vagy New Hampshire-t.
Ehelyett azonban szótlanul elsétálnak a kocsi mellett, és továbbmennek
az utcán, konkrét cél nélkül.
Már éjfél elmúlt, és a legtöbb házból nem szűrődik ki fény. Egy-egy
ablakban látni a tévé villózását vagy egy macska világító szemét, ám a
városkának ez a része alapvetően nyugovóra tért, a csönd mély és szinte
hallható, akár a zúgó statikus zörej.
– Lelkifurdalásom van a listád miatt – mondja Aidan, miután már
mendegélnek egy ideje az orruk után, hol jobbra, hol balra kanyarognak,
hadd nyelje el őket a kertvárosi éjszaka néma sötétsége. – Úgy érzem,
eléggé gajra ment az egész.
 – Meg is érdemlem – von vállat Clare –, így jár, aki túlagyalja a tervet.
– Mit hagytunk ki?
A papír a lány zsebében van, de nem veszi elő.
– Nem tudom. Fagyiznunk kellett volna. Aztán megállni a mozinál. Meg
a pavilonnál.
– De azokhoz a helyekhez nem kötődik semmilyen első alkalom, igaz?
– Nem, csak van valami jelentőségük.
– Hát, sajnálom, hogy hiába volt minden – sandít Aidan a lányra, és a
szavak hallatán Clare-t úgy elönti a bánat, hogy meghűl az ereiben a vér.
Akaratlanul is megtorpan, és a fiúra bámul, s amikor Aidan felé fordul,
Clare látja az arcán a felismerést, látja a tekintetén a pillanatot, amint
rádöbben, mit is mondott pontosan. – Ó… – szól halkan. – Nem úgy
értettem.
A lány nagyot nyel.
– Tudom.
– De az is igaz.
– Micsoda?
– Olyan értelemben is sajnálom, hogy hiába volt minden.
– Én is – feleli Clare, aztán újra nekiindulnak, most már kicsit közelebb
húzódnak egymáshoz.
– Szóval most hol kellene lennünk?
Clare elsőre azt hiszi, hogy ez a kérdés is valami mélyebb jelentést
hordoz.
Most egy lakatlan szigeten kellene lenniük.
Most ugyanazon az egyetemen kellene lenniük.
Most együtt kellene lenniük.
De aztán rádöbben, hogy Aidan a listára gondol.
– Nem tudom. Azt hiszem, a tánc jönne. De azt már kizártuk.
Aidan megtorpan, és szembefordul vele.
– Most már lehetek romantikus?
– Most, hogy szakítottunk?
– Igen – nevet a fiú.
A választ meg sem várva odalép Clare-hez, átkarolja a derekát,
magához vonja, a lány pedig automatikusan összekulcsolja a kezét Aidan
tarkójánál, és hozzábújik, ahogy már oly sokszor.
Nem mozognak… legalábbis nem igazán. Inkább ölelkeznek, mint
táncolnak, ahogy ott állnak a sötétben, egymásba kapaszkodva, mintha
mindketten félnének elengedni a másikat. Clare érzi a fertőtlenítő kenőcs
szagát, amivel Stella bekente a fiú sebét, a friss, jellegzetes illatot, Aidan
haján pedig a borsmentás samponét, amit tavaly karácsonyra kapott az
édesanyjától. Végighúzza egy ujját a hátán, a két lapockája között, és érzi,
hogy Aidan megborzong az érintésétől. Amikor a fiú lehajol, hogy
megpuszilja a halántékát, Clare-nek sírhatnékja támad.
– Emlékszel arra az estére? – kérdi a lány, és meglepetten hallja, hogy
egy kicsit megremeg a hangja. – Folyton leöntötted magad.
Aidan lehajtja a fejét, halk nevetése Clare fülébe duruzsol.
– Ideges voltam.
– Röhejes voltál.
– De elbűvölően röhejes.
– Pohárral a kezedben táncoltál – emlékszik vissza a lány, és Aidan
mellkasára simítja az arcát. – Szanaszét locsoltad az italodat. De nem
voltál hajlandó letenni a poharat.
– Muszáj volt csinálnom valamit a kezemmel – vallja be a fiú. – Féltem,
hogy rájössz, milyen rémesen táncolok. El akartam terelni a figyelmed.
– Szóval inkább föláldoztad az öltönyöd.
– Nagyon nemes ügyért hozott áldozatot.
Hivatalosan még nem is jártak akkor, azon az estén csakkét ember
voltak, akik nagyon kedvelik egymást, és már a határán járnak, hogy
valami több is legyen belőlük.
Clare azonban akkor már egyre jobban el tudta képzelni, milyen lenne
Aidannel járni.
Körülöttük az egész bál nehézkesnek és kiszámíthatónak érződött, az
osztálytársaik mintha mind megjátszották volna magukat, előadva az
iskolai bulik összes eltúlzott drámáját: a lányok sírtak a vécében, a
párocskák smaciztak a sarokban, két csapat srác majdnem összeverekedett,
a végzősök pedig igyekeztek előadni a tőlük telhetőleglesújtóbb pillantást.
Aidan viszont… Aidan murisvolt. Egész este körbetáncolta a lányt:
próbálkozott moonwalkkal és breakkel, aztán a tangózás nevében merev
karral fel-alá masírozott Clare-rel, majd egy nevetségesen komoly
keringő keretében pörögni kezdett vele, olyan gyorsan perdültek-
forogtak, hogy elmosódott körülöttük a világ. A fiú nagyon izgult, be volt
sózva, Clare ugyanakkor szédítőnek, kiszámíthatatlannak találta, úgy
érezte, Aidan csillogó szeme és káprázatos mosolya csak neki szól. Úgy
kacagott, hogy alig bírt lépést tartani a fiúval, folyton meg kellett állnia,
annyira kifulladt.
– Két ballábas vagyok – kiabálta Aidan a zenét túlharsogva, arca kipirult
a tornaterem melegében –, de nekem egy balom is jobb, mint egy két
jobblábas legjobb jobbja!
Clare ellenállhatatlannak találta. A fiú kisugárzása mintha beragyogta
volna az egész termet, és még az órák is gyorsabban peregtek tőle. Egész
este repültek, egyszerűen varázslatos volt, szédítő, örömteli és
részegítő.Ám a lelke mélyén a lány azt kívánta, bár lelassítana Aidan. Csak
egy kicsit, csak annyi időre, hogy átkarolja Clare-t, aki szeretett volna
hozzábújni, egy helyben álldogálni, miközben telnek-múlnak a percek,
belekapaszkodni a fiúba, ebbe a tündöklő pontba a nagy szürkeség
közepén.
És most, két évvel később, végre megvalósul a lány vágya: egymáshoz
bújnak a lüktető éjszakában, és Aidan szívverése a fülébe dübörög.
Viszont a fiú most már nem Clare-é.Mindez nem jelent mást, csak
búcsút.
Hosszú ideig állnak így, olyan sokáig, hogy Clare kezdi azt hinni, érzi
minden egyes perc múlását, ahogy az éjszaka könyörtelenül száguld a
reggel felé. Ám ekkor Aidan hirtelen egész testében megfeszül, leengedi a
karját, elereszti a lányt, és hátralép.
– Bocs – mondja, és Clare látja a változást a szemében, ahogy
egyszeriben eszébe jut, milyen is immáron a kapcsolatuk… illetve milyen
nem. – Asszem, még nem tudom, hogy is kell ezt csinálni.
Clare kicsit bizonytalanul áll a lábán.
– Mit?
– A nem együttlétet.
– Ó… – mondja a lány. – Hát, igen. Én sem. – A mobilja rezeg a
táskájában, lepillant rá, aztán megint felnéz Aidanre. – Valószínűleg sokkal
könnyebb lesz, ha már látnunk se kell egymást.
A fiú sérült képére megsebzett arckifejezés ül ki.
– Bocsi – szabadkozik Clare, miközben a mobilja újra rezeg. A
táskájában kotorászik, míg meg nem találja. – Nem úgy értettem. Csak
szerintem segít majd, ha már nem leszünk összezárva. – Felnyög. – Bocs.
Ez se hangzott valami jól.
Aidan arca ellágyul.
– Semmi baj. Még új nekünk ez az egész.
– Ja – mondja a lány, és bizonyítékképen feltartja kéken világító
mobilját. A kijelzőn virító számok szerint a pontos idő 00:24. – Még csak
pár óra telt el.
– Akkor még bőven van időnk belejönni – feleli Aidan a kezét
dörgölve. – Na, és akkor most merre tovább? Azt hiszem, ahhoz már késő,
hogy bepótoljuk a kihagyott megállókat, de megpróbálhatjuk folytatni a
listát a következő célpontodnál… – Elhallgat, amikor látja, hogy a lány
nem figyel, mivel a mobilján sorakozó rengeteg nem fogadott hívást és új
SMS-t böngészi. – Clare?
A lány tágra nyílt szemmel néz fel rá.
– Ööö, a következő megállónk éppenséggel nincs a listán – közli. –
Hacsak nincs véletlenül priuszod, amiről nem tudok.
Aidan értetlenül mered rá.
– Priuszom?
– Gyere! – sürgeti Clare, és máris elindul vissza, a kocsi felé. – Be kell
mennünk a rendőrségre.
– Micsoda? – kocog utána a fiú. – Miért?
– Azért – feleli Clare –, mert Scotty dutyiban van.
 10. MEGÁLLÓ

A rendőrőrs
00:44

Amikor beront azőrs kapuján, az első, akit Clare megpillant, az Stella.

Az információs pulttal szemközti három kék műanyag szék egyikén
ücsörög görnyedten, bambán mered a piszkos padlóra, és a körmét
rágcsálja. És bár elmúlt éjfél, és Clare életében először valahogy a
városka rendőrségén kötött ki, ez az apró részlet döbbenti meg a
legjobban.
Stella nem szokta rágni a körmét. Nincsenek ideges szokásai, mert ő
sohanem idegeskedik. Vakmerő, állhatatos és vagány. A körme pedig,
akárcsak az egész megjelenése, mindig tökéletes, sötét lakkja illik a lány
szereléséhez. Szóval egy kicsit aggasztó így látni őt.
– Hahó – szól Clare gyengéden, és lehuppan a mellette lévő székre. –
Jól vagy? Mi történt? Hol van Scotty?
Stella meglepettnek tűnik, amiért itt látja, mintha máris elfelejtette volna,
hogy ő maga hívta ide. A barátnőjére pislog, aztán leengedi a kezét, és
csipkézett körmét dörzsölgeti.
– Nem tudom – feleli, és vállat von. – Már hátravitték, mire én ideértem,
úgyhogy még nem láttam. Valaki azt mondta, hogy hamarosan kiengedik.
Az biztos jó jel, nem?
Aidan a helyiség túlsó felében áll, próbál belesni az üres pult mögötti
üvegen, hátha meglátja az őrs hátsó részén Scottyt. Feladja, és visszamegy
a lányokhoz.
– Mit művelt?
– Nem tudom – feleli Stella, és tekintete Aidanről Clare-re villan. –
Tulajdonképpen összevesztünk egy kicsit, aztán Scotty kiviharzott Andyék
házából…
Aidan felmordul, mintha ez nem lepné meg, aztán nekiáll fel-alá
járkálni.
– És aztán, hát, biztos eltévedt, vagy valami…
Clare megemeli a szemöldökét.
 – Eltévedt?
– Elaludt – mondja Stella, és az ajkába harap.
– Hol? – kérdezi Aidan és Clare teljesen egyszerre.
– Az egyik szomszéd virágágyásain. Szóval a szomszéd kihívta a
rendőrséget.
– Komolyan? – kérdezi Aidan megtorpanva, és Clare látja, hogy
próbálja megállni a nevetést, de nem igazán sikerül neki. A lány
összeharapja az ajkát, őt is a nevetés kerülgeti. Nem is igazán tudja, mit
képzelt, vajon miért hozhatták be Scottyt, de ez tuti nem jutott eszébe.
– Tudom, tudom… – csóválja a fejét Stella. – Tiszta idióta.
De ezt valahogy úgy mondja – annyira gyöngéden, csillogó szemmel –,
hogy Clare jobban megnézi őt magának, és amikor elkapja a pillantását,
Stella lehajtja a fejét, hogy leplezze a pironkodását.
Stella elpirulni aztán végképp nem szokott.
Mielőtt Clare bármit is mondhatna, Aidan a homlokát ráncolva
megkérdezi: – Szóval megvádolták valamivel?
– Nem tudom – feleli Stella. – Nekem nem árulták el.
A fiú csodálkozva mered rá.
– Várjunk… Ha nem is voltál vele, akkor honnan tudtad, hogy itt van?
– Engedélyeztek neki egy hívást… – kezdi a lány, aztán elharapja a
mondatot.
– És nem engem hívott? – értetlenkedik Aidan, de mielőtt Stella
válaszolhatna, kitárul a pult melletti ajtó, és Clare legnagyobb
meglepetésére aznap éjjel már másodszorra találja magát szemben Lerner
rendőrjárőr kerek, vidám arcával.
– Csókolom! – pattan fel a székről, megkönnyebbül, hogy nem egy
vadidegen rendőrrel van dolguk, hanem egy ismerőssel.
Lerner járőr homlokráncolva néz rájuk, de aztán láthatóan kapcsol – ki
is Clare, miért lehet itt –, és elmosolyodik, megkocogtatja a kezében tartott
csiptetős írótáblát.
– Na tessék, újra összefutunk – mondja. – Ha jól sejtem, az ifjú Mr.
Wright barátjaként jöttél. – Lepillant az iratokra, ám hirtelen felnéz,
tekintete Clare arcára szegeződik. – Ejnye, csak nem… – kérdi, és
elkomorul a képe, ahogy észreveszi Aidan sérüléseit is. – Minden rendben
van?
– Minden a legnagyobb rendben – biztosítja Clare. – Tényleg. Csak volt
egy kis…
 Nagyon hosszú történet.
A rendőr közelebb lép hozzá, oldalra biccenti a fejét.
– Hűha, ebből aztán szép kis monokli lesz holnapra – mondja. – Biztos,
hogy…
– Egész biztos, minden rendben – mondja ismét Clare, és erősen próbál
türelmes hangnemet megütni. – Scotty jól van?
A férfi leveszi a sapkáját, és megdörgöli a feje búbján fénylő kopasz
foltot.
Aztán kissé elvörösödik az arca, és Clare-nek határozottan az a
benyomása támad, hogy a nevetéssel küszködik.
– Igen, kutya baja – válaszolja. – Elbeszélgettünk szépen a magánterület
szentségéről, a felelősségteljes viselkedésről, a birtokháborításról meg a
fiatalkori alkoholizálásról. De figyelembe véve, hogy ez az utolsó
éjszakátok itt a városban, a barátotoknak pedig ez volt az első kihágása,
ráadásul nem is okozott igazi bajt, arra jutottunk, hogy megúszhatja egy
figyelmeztetéssel.
– Szuper – mondja Stella, és láthatóan máris nyugodtabb. – Ezek
szerint… most már elmehet?
– Ó, persze – feleli Lerner járőr, és nevetgél a bajsza alatt. – Egy perc,
és jön. Csak előbb egy kicsit… megtisztálkodik.
– Megtisztálkodik? – kérdi Aidan értetlenül.
– Bizony. De mostantól aztán tartsátok rajta a szemeteket, jól van,
gyerekek? – kacsint rájuk a rendőr, miközben kinyitja a mögötte lévő
ajtót. – És ma éjjel már ne kerüljetek bajba, értjük egymást? A holnap
tiszta lap. Kezdjétek a lehető legjobban! – Visszaveszi a sapkáját, majd kis
integetéssel elbúcsúzik tőlük. – Sok sikert mindenhez!
Miután a férfi elmegy, ők hárman zavartan pislognak egymásra. Clare
már épp mondana valamit Stellának, amikor ismét kitárul az ajtó, és
ezúttal egy fiatalabb rendőr bukkan elő, gúnyosan vigyorog, és a fejét
csóválja. Scotty csak kábé két lépéssel lemaradva követi, és az előtérbe
érve megtorpan, majd mélyen meghajol.
– Hölgyeim! – szól, előbb Stellára, aztán Clare-re nézve. Végül Aidanre
pillant. – És uram.
Ezt csak döbbent csend követi, mindhárman tátott szájjal bámulnak rá.
Nyilván elveszítette valahol útközben a pólóját, és most egy szál
farmerban áll előttük – az is lecsúszik a csípőjére, kikandikál belőle a
kockás alsógatyája –, csupasz, vézna mellkasát pedig teljesen beborítják a
fekete ujjlenyomatok. A fél arcát egy fekete négyszög borítja be, szája
sarkától egészen a szeme alatt sötétlő monokliig húzódik, mintha egy
festékpárnára hajtotta volna a fejét. Úgy néz ki, mintha egy
gyerekkönyvből lépett volna ki, vagy talán egy rémtörténetből. Úgy fest,
akár egy darab ementáli, vagy valamilyen hihetetlen foltos állat.
– Mi a franc? – kérdezi Aidan, továbbra is tátott szájjal.
A Scotty mögött álló rendőr most már jóízűen nevet.
– Nagyon csalódott volt, hogy az ujjlenyomatokat manapság már
elektronikusan vesszük le…
– De az egyik asztalon találtam egy festékpárnát! – meséli büszkén
Scotty.
– Na nemondd – szól Clare, és igyekszik nem kinevetni.
– Legközelebb – inti Scottyt a fiatalember – talán kétszer is
meggondolod, mielőtt elcsórsz valamit a rendőrségen.
A fiú odafordul felé, és tiszteleg.
– Parancs, értettem, kapitány úr!
– Már megmondtam, nem vagyok kapitány – feleli a rendőr, és a szemét
forgatja. A többiekre néz. – Hazaviszitek?
Aidan bólint.
– Köszönjük szépen, hogy ilyen megértőek voltak vele.
– Az a tinta egy darabig nem fog lejönni – kuncog a fiatalember. –
Szerintem ez épp elég büntetés.
Stella még egy szót sem szólt. Dermedten áll, és az imbolygó, csetlő-
botló, pöttyös Scottyt figyeli. De amint a rendőr elmegy, és csak ők
négyen maradnak az előtérben, a fiú felé lép, és szúrós pillantást vet rá.
– Le is tartóztathattak volna – szegezi rá az ujját. – Megvádolhattak
volna valamivel.
Scotty feltartja a kezét, ami csupa fekete maszat.
– Jó, de megúsztam.
– Tudom, hogy nehéz neked ez az éjszaka – mondja Stella halkan –, de
mostantól már nem művelhetsz ilyesmiket. Egyszerűen nem teheted többé.
Holnaptól már nem leszünk itt, hogy mindig kirángassunk a bajból, szóval
ideje felnőnöd. Ugye felfogtad?
Scotty vigyora lelohad.
– Ne már – kérleli a lányt, de Stella meg sem hallgatja. Már sarkon is
fordult, és kimasírozik az épületből, jól becsapja maga mögött az ajtót,
majd belevész a parkoló sötétjébe.
 Néhány másodpercre fülsiketítő csend támad, és amikor Clare ismét
Scotty felé fordul, látja, hogy ernyedten lógatja le a karját. Elrepedt
szemüvege furcsa szögben ül az orrán, sérült, tintafoltos arcáról pedig
árad a szomorúság. A lány felsóhajt.
– Majd én utánamegyek – mondja. – Adjatok egy percet!
Odakint Stella már félig átvágott a parkolón, ami még mindig csúszós a
korábbi esőtől. Mire Clare utoléri, erősen zihál.
– Várj már! – mondja, és megragadja barátnője karját. Stella
megperdül. – Miért vagy így kiakadva? Mármint, hiszen Scottyról van szó.
Folyton hülyeséget csinál…
Stella hűvös pillantást vet rá.
– Azt hittem, már nem érdekellek.
– Én ezt egy szóval sem mondtam. Csak azt, hogy jobb lenne, ha már
nem lenne ennyire szükségem rád.
– Az ugyanaz.
– Egyáltalán nem – tiltakozik Clare. – És nem akartalak megbántani. Én
csak… nem is tudom. Te nyilvánvalóan nem töröd már magad, hogy a
barátomként viselkedj, szóval mégis mi mást tehetnék?
– Istenem, már megint ugyanazt csinálod! – nyög fel Stella, és
hátrahajtja a fejét. – Még most is. Azért jöttél utánam, hogy megtudd, miért
vagyok kiakadva, erre megint csak saját magadról beszélsz.
– Mi? – ráncolja a homlokát Clare.
– Fontolóra vetted már valaha azt a lehetőséget, hogy talán nem minden
rólad szól? – kérdezi Stella, és közelebb lép. – Hogy talán a ma este nem
csupán Clare Rafferty és Aidan Gallagher nagy, drámai búcsújáról szól?
– Ez így nem igazságos…
– Sajnálom, hogy most nehéz neked – von vállat Stella. –Tényleg. De
egyszerűen már elegem van abból, hogy csak arról beszélünk, vajon
szakítani fogtok-e Aidannel, vagy együtt maradtok, meg hogy melyikőtök
mit akar, és miért. Totál kimerítő.
– Hát – mered rá Clare –, most már szakítottunk, szóval úgy néz ki, nem
foglak többet ezzel fárasztani.
Stella arca ellágyul, bár csak egy kicsit.
– Tudom. És sajnálom. De te pontosan ezt akartad, és úgy látom, jól
bírjátok a dolgot, szóval nem értem, mit akarsz még tőlem.
– Semmit sem akarok tőled.
– Mégis annyira gyötrődsz amiatt, miért nem figyelek oda rád jobban –
mondja Stella –, hogy eszedbe se jut megkérdezni, velemmi van.
Clare széttárja a kezét.
– Hát, én semmit sem értek. Tökre ki vagy akadva azért, mert Scottyt
behozták az őrsre, márpedig ennek semmi értelme. Mármint, te is láttad,
hogy néz ki. Olyan, mint egy részeg dalmata. Mégis mire számítottál?
Legnagyobb meglepetésére Stella erre elneveti magát.
– Mi van? – faggatja Clare, és cipője orrával rugdossa az aszfaltot.
– Semmi. Csak én meg pont arra gondoltam, hogy te kicsit úgy nézel ki
a monokliddal, mint egy mosómedve. Ahogy Aidan is.
Clare nem bír megállni egy apró mosolyt.
– Azt hiszem, egyikünknek sem ez az este élete fénypontja.
Ezután pár másodpercig mindketten hallgatnak, lesütik a szemüket. Egy
autó hajt be a parkolóba, fényszórója végigpásztázza őket, egy pillanatra
beragyogja az arcukat, majd újra sötétség borul rájuk.
– Még mindig nem értek semmit – mondja Clare rövidhallgatás után.
Stella lehiggadva néz rá.
– Hát kérdezd meg!
– Mit kérdezzek?
– Kérdezd meg, miért vagyok úgy kiakadva. Kérdezd meg, miért nem
értem rá mostanában. Kérdezd meg, miért tűnnek újabban másmilyennek a
dolgok.
– De hiszen egész este ezt kérdeztem tőled!
– Nem igaz. Azt kérdezted, miért nem értem rá veledfoglalkozni. Miért
nem tudtam többet lenni veled.Egyszer sem kérdezted meg csak úgy
simán, hogy hol voltam.
– Jól van – feleli Clare kissé türelmetlenül. – Szóval, holvoltál?
Stella habozik, majd felsóhajt.
– Hagyjuk!
– Nem, most már tudni akarom – makacskodik Clare, ám Stella
figyelmét eltereli a becsapódó ajtó fémes zaja, ami visszhangzik a
parkolóban. Mindketten az őrs bejárata felé néznek, és látják, hogy a fiúk
kijöttek az épületből: Scottyn Aidan inge van, de nem gombolta be, így a
tintapacák kihangsúlyozzák fakó bőrét, Aidan pedig egy szál fehér, kissé
már szűk atlétában követi. Nevetségesen festenek, ahogy a lányokhoz
vonulnak, képükön egyforma vigyorral. Amikor odaérnek hozzájuk,
Scotty előhúz egy fekete filctollat, amit nyilván szintén az őrsről lopott, és
hadizsákmányként mutatja föl.
 – Nézzétek! – mondja nevetve. – Emberi színező lettem. Ki akarja
összekötni rajtam a pontokat?
Aidan kikapja a kezéből a filcet, és a háta mögé dugja.
– Ne rontsunk tovább a helyzeten – javasolja.
Stella csak a szemét forgatja, aztán sorra végignéz rajtuk – a pöttyös
Scottyn, a fehér tapaszos képű Aidanen, a feldagadt szemű Clare-en és
megcsóválja a fejét.
– Le merném fogadni – mondja, és elindul a kocsi felé –, hogy ennél
már nem lehet rosszabb.
*
 11. MEGÁLLÓ

Wrighték háza
01:24

Scottyék házában az emeletenminden ablak sötét, ami azt jelenti, hogy a

szülei már lefeküdtek. Ez általában nem probléma. Az évek során a
fiatalok tökélyre fejlesztették a késő éjjeli behatolás művészetét:
lábujjhegyen, pisszegve és suttogva szoktak átlopakodni a konyhán,
rendszerint némi nasit is magukhoz véve, aztán kiosonnak a teraszra, ahol
szépen úgy húzogatják a nyugágyakat, hogy kört alkossanak, majd
kényelmesen heverésznek, míg el nem jön a takarodó ideje.
Most azonban Scotty még mindig be van sózva a törvénnyel való
aprócska összetűzésétől, és ahogy beront a konyhába, felbukik az egyik
bárszékben, botladozik néhány lépést, majd bezuhan a spájzba. Az egész
helyiség csörög-zörög, a drága tányérok és poharak megremegnek a
polcokon, és mind a négyen lélegzetvisszafojtva várnak, míg el nem ül a
zaj.
– Hoppá – suttogja Scotty, miután már biztosra merik venni, hogy a
szülei nem ébredtek föl.
– Talán nem ártana főznöm egy kis kávét – veti föl Aidan, Stella pedig
föltartott hüvelykujjal okézza le az ötletét, miközben Clare-rel nekilátnak
kiterelni Scottyt a konyhából.
A fürdőszobában leültetik a lehajtott vécéfedélre, aztán egyformán
összevont szemöldökkel veszik szemügyre a foltjait. A fiú folyamatosan
egyikükről a másikra néz, néhány másodpercenként föltolja az orrán az
elrepedt szemüveget, ami mindig rögtön le is csúszik.
– Nem hinném, hogy a sima szappan leszedi ezt – mondja végül Stella.
A mosdókagylónak dőlő Clare bólint. Gondosan hátat fordít a hatalmas
tükörnek, mert még nem igazán áll készen, hogy lássa a saját sérülését.
– Szerintem hipó kéne, vagy ilyesmi.
– Hipó? – ismétli Scotty aggódó képpel.
– Mi más lehet jó az ilyesmire? – gondolkodik hangosan Stella. –
Terpentin?
 Körömlakklemosó?
Scotty fekete tenyerére néz, és széttárja az ujjait. – Talán magától is
lekopik – mondja reménykedve. – Lefogadom, hogy reggelre talán már el
is tűnik…
– Bocsi, haver – csóválja meg a fejét Clare. – Szerintem jó néhány kínos
napnak nézel elébe így, foltosan.
Scotty felnyög, és a tenyerébe temeti az arcát.
– A monoklidról nem is beszélve – teszi hozzá vidáman Stella. – Az új
sulidban valószínűleg sikoltozva fognak menekülni előled a csajok.
– Na és a mosogatószer? – javasolja Clare, Scotty pedig tapsol
összetintázott kezével.
– Zseniális! – lelkesedik. – Nem azzal szokták lecsutakolni az állatokat
olajömlés után?
– Te most komolyan egy fókabébi szenvedéséhez hasonlítod az őrült
ujjlenyomatos önpingálásodat? – kérdezi Stella megemelt szemöldökkel,
mire Scotty grimaszt vág rá.
Ez egy olyan, de olyan röpke pillanat kettőjük között, hogy Clare észre
sem vette volna, ha csak egy másodpercre nem figyel rájuk, ám van benne
valami – akármilyen bugyutának is tűnik –, ami szinte túlfűtött. Ezek ketten
pont egy pillanattal tovább néznek egymásra a megszokottnál, aztán a fiú
lökött vigyorral sarkon fordul, és visszamegy a konyhába a
mosogatószerért.
Amint kisétál, Clare elkerekedett szemmel néz Stellára.
– Ez az! – mondja, és próbál nem meglepett hangot megütni.
– Mi, a mosogatószer?
– Nem. Te és Scotty!
Stella hallgat – csak egy másodpercre miközben épp összehajtogat egy
törülközőt, méghozzá a lehető legprecízebben.
– Scotty – közli elutasítóan – egy idióta.
– Igen – feleli Clare most már vigyorogva –, de a te idiótád.
Stella óvatosan rárakja a törülközőt a mosdókagyló melletti
ezüstszínűakasztóra, majd elcsigázott képpel fordul Clare felé.
– Na jó, mondd csak ki! – szól kihívóan.
– Mit?
– Elvégre is Scottyról van szó. Úgyhogy nyilván megvan a véleményed
erről az egészről.
Clare habozik.
 – Szerintem ez… szuper.
– Szuper – ismétli Stella színtelen hangon. Nem kérdésnek szánja.
– Szuper. Mármint… persze, meg vagyok lepve. Adhatnál nekem egy
percet, hogy hozzászokjak a gondolathoz.
Stella két kézzel a mosdókagylóra támaszkodik, és előre-hátra dől.
– Ezért nem akartam elmondani neked…
– Mi? Ugyan, ne már! Szerintem ez szuper.
– Ezt már mondtad.
– Mióta tart?
Stella kihúzza magát.
– Néhány hete. Talán egy hónapja.
– Azta – feleli Clare, képtelen leplezni a döbbenetét. – És senki sem tud
róla?
– Senki – mondja Stella halovány mosollyal. – Mint kiderült, Scotty
néha mégiscsak képes tartani a száját.
A folyosóról nesz hallatszik, és mindketten megdermednek, a fülüket
hegyezik, nem dobbannak-e léptek odakint. De miután újra eluralkodik a
csend, Clare felül a beépített mosdó pultjára.
– Te és Scotty – ismétli, még mindig próbál hozzászokni a gondolathoz.
– Nem annyira őrület, ugye? – kérdezi Stella, szórakozottan letépve egy
darab vécépapírt. Apró cafatokra tépi, amelyek úgy hullanak a
padlócsempére, akár a levelek.
Clare-t ez talán még jobban meglepi, mint a kapcsolat ténye: Stella –
akit soha nem szokott érdekelni, mit gondolnak róla mások – mintha
idegesen várna az őjóváhagyására.
– Te tényleg bírod őt – mondja, és kezdi megérteni, hogy ez több annál,
mint aminek elsőre tűnt, hogy talán komolyabb, mint amilyennek hinné az
ember.
Stella elhullajtja az utolsó darabka vécépapírt, aztán a farmerjába törli a
kezét.
– Nem is tudom – feleli, ám képtelen Clare szemébe nézni.
– Dehogyisnem tudod – mondja barátnője gyengéden. – Látom rajtad.
És szerintem egyáltalán nem őrület…
Stella rekedten nevet.
– Egy kicsit azért őrület – vallja be. – De egyszerűen csak bejön nekem.
Olyan hosszú évek óta civakodunk, hogy mostanra már el is felejtettem,
miért marjuk egymást folyton. És Scotty tényleg vicces, tudod? Mármint,
meg is őrjít, de…
– De bírod.
Stella tehetetlenül vállat von.
– Bírom.
Clare arrébb húzódik, megpaskolja a pultot, és Stella mellé telepszik,
egy ritmusra lógázzák a lábukat, dobolnak a mosdó alatti szekrényen.
– Tudom, hogy mostanában önző disznó voltam – szól Clare, és
megkönnyebbülve látja, hogy ezzel sikerül mosolyt csalnia barátnője
arcára. – De akkor is jó lett volna, ha elmondod.
– Igen, tudom – pillant le Stella a kezére, amit összekulcsolt az ölében.
– Mert hát… ha már most sem bírjuk elmondani egymásnak a fontos
dolgokat, amikor még itt vagyunk együtt, akkor mégis hogyan fogja
túlélni a barátságunk a távolságot a jövő évben?
– Jogos – feleli Stella. – Azt hiszem, én csak szerettem volna megvárni,
hogy mi sül ki belőle. Nem gondoltam volna, hogy nem csak futó móka
lesz, és amikor komolyabbá alakult, nem tudtam, hogyan reagálna
mindenki. Főleg te meg Aidan.
– Hát, Aidan valószínűleg csak meg fog könnyebbülni, hogy Scotty nem
Riley-val kavar.
Stella elneveti magát.
– Igaz.
– Nekem pedig őszintén szólva nagyon is tetszik a kettőtök párosa –
folytatja Clare, és kicsit Stellának dől. – Szerintem egész tökéletesen
passzoltok egymáshoz. Ha esetleg számít a véleményem.
– Nagyon is számít – mondja Stella, pont akkor, amikor újra kinyílik az
ajtó, és Scotty jelenik meg, kezében egy flakonnal, ami félig van zöld
mosogatószerrel.
– Mi van? – kérdezi, ahogy egyszeriben mindkét lány elhallgat. Sóhajtva
emeli a kezét az arcán virító négyzet alakú folthoz. – Nem létezik, hogy
még rosszabbul nézek ki…
– Nem lett rosszabb – feleli Stella, leugrik a pultról, és elveszi a fiútól a
mosogatószert.
– De még mindig úgy fest, mint egy borzasztóan félresikerült tetkó. Ülj
le! Nehéz munka vár ránk.
Tíz perc, két törülköző, egy guriga vécépapír, fél üveg mosogatószer és
rengeteg sikálás megy rá, mielőtt feladják. Mint kiderül, a tinta még
Scottynál is makacsabb, és óriási erőfeszítésük dacára szinte semmi
változást nem sikerül elérniük.
A srác még mindig tele van ujjlenyomatokkal, a feldagadt képén
éktelenkedő fekete négyszögről már nem is beszélve.
– Semmi gáz – mondja Scotty gyászosan. – Majd azt mesélem az új
barátaimnak a főiskolán, hogy az anyukám katicabogár, az apukám meg
leopárd.
Visszamennek a konyhába, Aidan éppen kitölti a gőzölgő kávét, és
hálásan markolják meg a bögréket – a mosószertől meg a víztől ráncos
kézzel –, aztán kiosonnak a teraszra, ahol a hűvös, csendes éjszakában
szentjánosbogarak fénye villan.
– Szóval… – kezdi Scotty, miután helyet foglalnak a műanyag
nyugágyakon, amiket gondosan elhúztak a terasz végébe, hogy ne
ébresszék fel a szüleit. – Van egy elméletem.
Aidan megemeli a szemöldökét.
– Tényleg?
– Azt hiszem, hogy talán… talán… rosszabbul viselem ezt az egész
hátrahagyottságot, mint gondoltam.
– Nem mondod! – nevet Stella.
– Ennek a mellékhatása lehet a bunyózási láz meg a súlyos tintakiütés –
vigyorog zavarában Scotty.
A Clare mellett ülő Aidan megköszörüli a torkát.
– Azt hiszem… – vág bele, aztán elhallgat, az állát vakargatja,
nyilvánvalóan ő is bocsánatot szeretne kérni. Végül felemeli a fejét, és
Scotty szemébe néz. – Azt hiszem, én se viselem olyan jól, mint hittem,
hogy hátra kell hagynunk téged.
– Tudom, hogy nem ez volt a terv – mosolyog bánatosan Scotty.
– Hát, nem – hagyja rá Aidan. – De én akkor is kicsit szemét voltam
veled.
– Kicsit? – kérdi Scotty, és bedagadt ajkára mutat.
– Jól van, na, nagyon szemét.
– Már hozzászoktam – vigyorog a barátja, aztán vállat von. – Ez
mindenképpen nehéz lett volna, nem? Még ha mind ugyanarra az
egyetemre járnánk is, akkor is megváltozna minden, és ez szívás. De talán
pont ez a lényeg, asszem. Új kezdet, meg minden…
Csönd telepszik rájuk, és Clare a terasz deszkáit bámulja, tudja, hogy a
srácnak igaza van. Ideje továbblépni, és minél tovább halogatják a búcsút,
annál nehezebb lesz elválniuk.
 – De attól még rühellem, hogy mind elmentek – jelenti ki Scotty. – De
komolyan.
Utálom. És titeket is utállak.
Clare megemeli a bögréjét.
– Te is nagyon fogsz hiányozni nekünk – mondja, és a többiek sorra
követik a példáját.
– Emelem bögrém – szól Aidan. – Ránk!
– Ránk – ismétli Stella.
– De leginkább rám – mondja Scotty, megtörve a pillanat varázsát, és
miután mindhárman bosszús pillantást vetnek rá, vállat von. – Mi van? Én
vagyok a szerencsétlen, akit jól itt hagytok. Az a legkevesebb, amit
tehettek, hogy isztok az egészségemre.
Stella fészkelődik a nyugágyán, és derűs képpel figyeli Scottyt.
– A szüleid ki fognak bukni, amikor meglátnak holnap…
– Majd azt mondom nekik, hogy te tetted ezt velem – viccelődik a fiú, de
Stella csak a szemét forgatja.
– Annál nem lehet rosszabb, mint amikor elcsórtuk apukád szivarjait –
mondja Aidan. – Emlékszel? Idekint szívtunk el párat…
– Aztán elfelejtettük visszavinni a többit a házba, és óriási vihar volt
aznap éjjel… – emlékezteti őket Clare. – Teljesen tönkrementek.
– Igen, apám amiatt eléggé kiborult – ismeri el Scotty. – Bár még az
sem volt annyira vészes, mint amikor én meg Aidan nyitva hagytuk a kocsi
napfény tetejét.
– Miért, esett? – kérdi Stella, a srác pedig a fejét csóválja.
– Nem, havazott.
– Mégis mi az istenért nyitottátok ki a napfénytetőt télen?
– Azért – válaszolja Aidan csillogó tekintettel –, mert Scotty hópihéket
akart ízlelgetni, miközben autóztunk.
Ezután sűrűn és gyorsan követik egymást a történetek, nevetés kíséri
őket, és csak a baráti cikizés szakítja meg időnként a sztorizgatást. A
csillagok fényesen ragyognak fölöttük az éjszakai égbolton, a percek
pedig egyre csak peregnek, miközben a kis négyesük emlékeket idéz, és
küzd az álmosság ellen, remélve, hogy így talán elodázhatják a reggelt.
Később, miután már mind elcsöndesedtek, és az utolsó cseppig kiitták a
bögréjükben lévő kávét, Stella fölkel a nyugágyról, nagy ásítással
kászálódik talpra.
– Azt hiszem, nekem kell még egy kis koffein – mondja, miközben
kinyújtózik, és Clare felajánlja, hogy segít neki kávét főzni.
A konyhában Stella kiönti a mosogatóba a kannában maradt pár cseppet,
majd leveszi a kávésdobozt a polcról. Magabiztosan mozog a konyhában,
könnyedén megtalál a szekrényekben és fiókokban mindent, amire
szükség van; nyilvánvaló, hogy mostanában sok időt töltött ebben a
házban.
– Szóval, hogy vagy? – kérdezi Stella, miközben előkap egy filtert,
Clare pedig vállat von.
– Egy kicsit fáradtan, de a kávé biztos jót tesz majd.
– Nem, úgy értem, Aidant illetően.
– Azt hittem, az nem érdekel.
Stella türelmetlenül pillant hátra a válla fölött.
– Hogyne érdekelne! Korábban csak bosszús voltam, ezért mondtam
néhány hülyeséget. Ahogy te is, De most egy darabig nem látjuk majd
egymást, és nem akarom ennyiben hagyni a dolgokat. Szóval mondd meg
őszintén: jól vagy?
– Még nem tudom – feleli Clare, és a pultnak dől. – Úgy nézek ki, mint
aki jól van?
– A szemedet leszámítva?
A lány az arcához nyomja az ujját, és grimaszol.
– Egy percre el is feledkeztem róla.
– Hát, azt tuti nem fogja megkönnyíteni, hogy elfelejtsd Aidant.
– Ami azt illeti, szerintem Scotty ütött ki.
– Hát, akkor őt sem lesz könnyű elfelejtened – mondja Stella, aztán
benyomja a kávéfőző gombját, és megfordul. – Nekem legalábbis biztos
nem lesz az.
– Tényleg muszáj elfelejtened? – kérdi Clare. – Mármint, nem tudnátok
csak…
– Adni a dolognak egy esélyt? – kérdez vissza a barátnője, és furcsa
pillantást vet rá. – Ugyan már! Ezt pont te mondod, aki kincsvadászatot
szervezett, hogy döntsön a párkapcsolata sorsáról?
– Nem is volt kincsvadászat. Miért nevezi mindenki annak?
– Tök mindegy – mondja Stella. – A lényeg az… hogy döntened kellett,
mert holnap elutazol. – Lenéz az órájára. – Mármint ma. Ma elutazol.
Ahogy én is.
– Igen, de ha tényleg bírod Scottyt…
– Ne már, Clare! – szakítja félbe Stella, és egy konyharuhába törli a
kezét. – Vedd már észre magad! Miért lenne a mi esetünk más, mint a
tiétek? Te meg Aidan egy örökkévalóság óta jártatok. Nekünk Scottyval ez
csak egy kis nyári románc volt. Soha nem is terveztük hosszú távúra.
– De most sem akarod, hogy az legyen?
A lány hátradönti a fejét, a mennyezetet bámulja.
– Nem tudom biztosan – feleli. – De tudod, egy csomó lehetőség van
ám, nem csak az együtt maradás vagy a szakítás. Nem minden csak fekete
vagy fehér.
– Ezt pont te mondod, aki csakis feketét vagy hajlandó viselni.
Stella elneveti magát.
– Tudod, hogy értem.
Lassan betölti a konyhát a készülő kávé illata, keserű és meleg, s Clare
lehunyja a szemét, mélyen beszívja az aromát. Egy percre belegondol
mindabba, amit a szülei ezen a nyáron meséltek neki. Hogy az egyetem
hátralévő élete első fejezete.
Mindennek a kezdete. Az a hely, ahol életre szóló barátságokat köthet.
Clare tisztában van vele, hogy mindennek megnyugtatónak kellene
lennie. A szülei csak lelkesíteni próbálják, biztosítani arról, hogy a
legjobb csak most következik. De úgy érzi, mintha egyben azt mondanák:
mindaz, amit mostanáig tett, nem elég fontos ahhoz, hogy a jövőben is
számítson. Hogy az elmúlt éveinek, az itteni emlékeinek igazából nincs
jelentőségük. Hogy mindez nyomtalanul el fog tűnni a háta mögött,
akárcsak az elszórt kenyérmorzsával jelölt út. És egyedül a lány tudja az
igazat: hogy enélkül nem fogja megtalálni a helyes utat.
Egyébként is, már kötött egy életre szóló barátságot, és nehéz
elképzelnie, ugyan ki lehetne alkalmasabb a legjobb barátnője szerepére,
mint az, akivel időtlen idők óta ismerik egymást.
Kinyitja a szemét.
– Hiányozni fog ez az egész.
Stella furcsán néz rá.
– A kávéfőzés Scotty konyhájában? Szerintem ezt tuti csak most
csináljuk először…
– Nem – válaszolja Clare. –Te fogsz hiányozni.
– Jól megleszel. – jelenti ki Stella. – Ahogy én is. Mindenki azt mondja,
hogy az egyetemen könnyű barátkozni.
– Nem is tudom – mondja Clare. – Nem hiszem, hogy a barátságnak
mindig könnyűnek kéne lennie.
 Stella elmosolyodik.
– Néha még a legjobb barátokkal se könnyű.
– Nagyon remélem, hogy ezzel nem rám céloztál – szól Scotty, kinyitva
a szúnyoghálós ajtót, és a tekintete elidőzik Stellán. Elnézve a fiút, elnézve
kettőjüket, Clare nem is érti, hogyhogy nem vette észre eddig a köztük
kialakult bensőséges kapcsolatot. Van benne valami megnyugtató, és
mintha egyszerűen tökéletes volna.
– A többit rátok bízom – mondja, és Stellára mosolyog, ahogy
megkerüli Scottyt, és kisurran az ajtón, mielőtt barátnője tiltakozhatna.
Odakint szúnyogokat hesseget, miközben átvág a teraszon, aminek
végében Aidan mélyen alszik a nyugágyán, fejét oldalra döntve. A lány
halkan leheveredik a mellette lévő nyugágyra, és oldalra fordulva
összegömbölyödik, így amikor Aidan felriad, arcuk csupán centikre van
egymástól.
– Nincs alvás, emlékszel? – mosolyog rá Clare.
A fiú még mindig félálomban felül, aztán felemelt karral nagyot
nyújtózik.
– Te meg miért nézel így ki?
– Hogy? – kérdi Clare, majd vigyorogva a szemére mutat. –Ja, így?
Valószínűleg azért, mert képen vágtál…
– Nem úgy… – mondja Aidan, és kimerülten pillant rá, miközben leteszi
a lábát a földre. – Miért nézel ki ilyen… boldognak?
– Nem tudom – feleli a lány őszintén. – Azt hiszem, csak hiányoztál.
– Milyen sokáig aludtam? – ráncolja a homlokát Aidan.
– Nem sokáig – vigyorog Clare.
Egy repülő húz el a fejük felett, figyelik az útját az égen, kis
fénypontként halad a felhőkön át, melyek szürke fátyolként vonják be a
nagy feketeséget. A lány felül, és Aidan felé fordul, így a térdük szinte
összeér a nyugágyak között.
– Szóval, ez a hely is rajta volt a listádon?
Clare bólint, és visszakérdez:
– Ki tudod találni, miért?
– Itt nyitottam ki neked először egy ajtót?
A lány a fejét csóválja.
– Itt flörtöltünk először a magunk ügyetlen módján? – tippel Aidan, és
megböki Clare szandálba bújtatott lábfejét a cipője orrával.
– Nem.
 – Itt vettem neked először italt?
– Nagyon vicces.
– Itt… tüsszentettem rád először?
– Talán – nevet a lány.
– Itt láttál először hányni?
– Lehetséges.
– Itt löktelek fel először véletlenül, miközben mögötted mentem?
– A mindenit – vigyorog Clare eddig nem is tudatosult bennem, milyen
béna vagy…
– Ne hízelegj! – nevet a fiú, aztán a hatalmas gesztenyefára mutat,
aminek terebélyes lombja a terasz másik vége fölé nyúlik. –Tudom már. Itt
láttuk azt a szemüveges baglyot!
– Nem volt rajta szemüveg, te gyagya – csóválja a fejét Clare. – Csak
azért tűnt úgy, mert sötét volt.
– Én határozottan biztos vagyok benne, hogy láttam rajta szemüveget –
jelenti ki Aidan. – De te higgy csak, amit akarsz.
– Mindig úgy szoktam – feleli a lány, miközben Aidan visszahuppan a
nyugágyra.
– Na jó, feladom. Áruld el!
Clare elmosolyodik.
– Itt beszélgettük át először az egész éjszakát.
– Hú, tényleg – mondja Aidan, és megint felül.
– Emlékszel, hogy egyáltalán nem vettük észre, mennyire elszaladt az
idő?
– És mindketten bajba kerültünk, mert olyan későn értünk haza.
– Igen, de megérte.
Aidan felnéz az égre.
– El tudod hinni, hogy volt idő, amikor annyi mindent nem tudtunk
egymásról, hogy az kitöltött egy egész éjszakát?
Clare a homlokát ráncolja.
– Ezt meg hogy érted?
– Csak úgy, hogy… igazán nagy dolog, ha az ember egész éjjel
beszélget valakivel – magyarázza a fiú. – Akkoriban még annyi mindent
mesélhettünk egymásnak magunkról.
– Szerinted most már nincs mit megtudnunk egymásról?
– Úgy nem, mint kezdetben – feleli Aidan, lecsapva egy bogarat. – Már
nem újdonság minden, mint akkor. De ez jó dolog. Te jobban ismersz
engem, mint valaha bárki.
Őszintén szólva tiszta őrület, ha jobban belegondolunk. – Elkapja Clare
pillantását a sötétben, a szemébe néz. – Nehéz elképzelni, hogy bárki más
is ilyen jól ismerjen.
– De pont ez a lényeg – fordítja el a fejét a lány. – Lesz majd más, aki
ugyanilyen jól megismer téged. És akkor majd az fog őrültségnek tűnni,
hogy valaha azt hitted, senki sem fog úgy ismerni, mint valami csaj, akivel
a gimiben jártál.
Aidan kicsit szomorkásán mosolyog.
– Tudod, te soha nem leszel csak valami csaj, akivel a gimiben jártam.
Bármi is történjék, még ha soha többé nem is beszélünk egymással, most
már akkor is a történetem része lettél… nagy része… én pedig része
lettem a tiédnek. Ezen már semmi sem változtat.
– Igen, de mi van, ha igaz… amit mások mondanak?
Aidan kérdő tekintettel néz rá.
– Hogy az életünk csak most kezdődik – magyarázza Clare. – Mi van, ha
egy nap visszagondolunk erre, de már csak ködös emlék lesz? Mi van, ha
te meg én… ez az egész… mi van, ha nem nagyrésze a történetünknek? Mi
van, ha ez csak a prológus?
– Jaj, ne már! – mondja a fiú. – A prológus a legjobb rész. Ezt mindenki
tudja.
– Lehet.
– És te meg én? Mi mostanra már legalábba negyedik fejezetnél járunk.
Csak a ma éjszaka simán megvan egy külön fejezet…
– Gondolod?
– Az én sztorimban biztos.
– Az enyémben is – feleli a lány, majd gondolkodás nélkül Aidan
kezéért nyúl, és megfogja. A fiú megszorítja kicsit az ujjait, és egy darabig
így maradnak, mozdulatlanul ülnek a nyugágyuk szélén, összekulcsolt
kezüket kettőjük között lógatva.
– Tudod, miért választottam a Stanfordot? – kérdezi halkan Clare, mire
Aidan fölemeli a fejét. – Mert tudtam, hogy biztosan nem vesznek föl.
A fiú értetlenül vonja össze a szemöldökét.
– Féltem, hogy ha tényleg bejutok valahova a nyugati parton, akkor én
is azt választanám.
Aidan arcára lassan mosoly ül ki.
– Tudod, mi a legnevetségesebb ebben az egészben? Hogy a Stanford
igazából nincs is közel az én Los Angeles-i kampuszomhoz. És a
Harvardtól sem épp egy ugrás a Dartmouth.
– Szóval azt mondod, hogy nem kéne földrajz szakot fölvennem?
A fiú nevet.
– Azt mondom, hogy még ugyanazon a parton is órákat kellett volna
utaznunk, hogy láthassuk egymást. Akkor is hatalmas változás lett volna.
És úgy sem lett volna könnyebb.
– Örülök, hogy végül mindketten oda megyünk, ahova tényleg akarunk
– mondja Clare, és elengedi Aidan kezét. – Szerintem pont így kell lennie,
tudod?
– Tudom – ásít a fiú, és Clare rádöbben, hogy neki is majd leragad a
szeme.
– Kávé – mondja, és hátranéz a házra. – Hol marad a kávé?
– Bizony, rémes itt a kiszolgálás – poénkodik Aidan, és merev tagokkal
talpra kecmereg. Ám amint a konyhaablakra néz, megdermed. – Na ne –
mondja, és egy másodpercre tátva marad a szája, mielőtt kacagásban tör
ki.
– Mi van? – kérdezi Clare kicsit álmosan. De még mielőtt megpillantaná
őket a konyhaablakon át – Scottyt és Stellát, amint épp csókolóznak –,
rádöbben, minek lehet a szemtanúja Aidan.
– Te is látod ezt? – kérdi a fiú, és hitetlenkedve csóválja a fejét. Amikor
Clare felé fordul, és észreveszi az arcán, hogy ő nincs meglepve,
döbbenten bámul rá. – Te már tudtál erről?
– Csak most tudtam meg.
– Betojok – vigyorog Aidan, és játékosan vállon böki a lányt. – Illene
szólnod nekem az ilyesmiről! Hogy történt ez? Mióta tart?
– Néhány hete – feleli Clare. –Tiszta őrület. Fogalmam sincs, hogy
kezdődött. Előbb-utóbb muszáj megtudnom a részleteket.
Aidan elámulva csóválja a fejét.
– Scotty és Stella. Na, errenem számítottam.
Mindketten visszafordulnak a konyhaablak felé. Kétbarátjuk már nem
csókolózik odabent, de még mindig összedugják a fejüket, és boldognak
tűnnek. Clare úgy gondolja, már jó ideje nem látta egyiküket sem ilyen
boldognak.
– A maga módján – mondja – szerintem teljesen logikus.
– Igen? – kérdi Aidan, láthatóan még mindig nem fogta föl teljesen a
dolgot. – Csak futó kaland, vagy valami komolyabb?
 – Azt hiszem, még ők sem tudják.
– Talán nem is kell tudniuk – mondja erre a fiú, továbbra is az ablakra
szegezve a szemét.
– Igen, de Stella holnap elutazik. Legalább ezerkilométerre lesznek
egymástól. Mégis hogy működhetne egy ilyen kapcsolat?
– Nem tudom – válaszolja Aidan halkan. – Talán csak megvárják, hogy
alakul.
– De ez tiszta őrület.
– Nem őrültebb, mint egy szemüveges bagoly.
– Sokkal őrültebb – mondja Clare, de akaratlanul is elmosolyodik.
Amikor visszafordulnak az ablakhoz, Scotty és Stella már nincsenek a
konyhában. Clare az üres helyet bámulja, ahol csupán pillanatokkal azelőtt
álltak, majd mély lélegzetet vesz, mielőtt ismét a fiúra néz.
– Talán igazad van – szól. – Talán megoldják valahogy.
Aidan átkarolja, és a vállára nehezedő ismerős súlymintha
biztonságosan lehorgonyozná Clare-t pontosan itt, ezen a teraszon, azon a
helyen, ahol a fiú egyszer kinyitotta neki az ajtót, és ahol egyszer
egymással flörtöltek. Azon a helyen, ahol Aidan fellökte, ahol
rátüsszentett, és ahol a lány látta őt hányni. Azon a helyen, ahol láttak egy
baglyot, ami talán szemüveget viselt, talán nem, és ahol egyszer egy egész
éjszakát töltöttek egymás megismerésével.
– Talán számukra ez csak a kezdet – mondja Clare, és amikor Aidan
válaszol, hallja a hangján, hogy mosolyog.
– Már mondtam neked… a prológus a legjobb rész.
*
 12. MEGÁLLÓ

Az alagsor
02:33

Körben állnak Scottyék felhajtójaelőtt, átérzik a pillanat teljes súlyát.

Eljött a búcsú ideje, ám a szavakat még most sem találják.
Szellő rezegteti a ház körüli fák lombjait, és lehullik néhány levél.
Miközben figyeli a szélben pörgő leveleket a garázs lámpájának erős
fényében, Clare csak arra tud gondolni: egy újabb vég.
Most, ahogy itt áll legjobb és legrégebbi barátai körében, a nyárvégi
éjjel legmélyebb sötétjében, csak egyetlen dolog jut eszébe, ami még a
végnél is nehezebb: egy új kezdet.
– Három hónap – mondja halkan, és a többieknek meg sem kell
kérdeznie, mire gondol, mert mindannyiuknak ugyanaz jár a fejében.
Máris visszaszámolják a napokat hálaadásig, amikor újra együtt lehetnek.
– Az nem is olyan vészes – mondja Stella, és egyik lábáról a másikra
áll. Nincs rajta cipő, és a magas sarkúja nélkül majdnem ugyanolyan
magas, mint Scotty, aki mellette ácsorog.
– Szinte semmi – bólint Clare.
– Seperc alatt elrepül.
Könnybe lábadt szemmel mosolyognak egymásra, majd Stella a
barátnője nyakába veti magát, és belecsimpaszkodik.
– Ez az egész egyszerűen… eszményi volt – jelenti ki.
– Új szó? – mosolyog Clare.
– Új nap.
– Tudod – mondja a lány, és kis híján kibuggyan a könnye, ahogy még
egyszer átölelik egymást –, Beatrice St. James labdába se rúghat melletted.
– De nem ám – nevet a vállára hajtott fejjel Stella.
Miután elengedik egymást, látják, hogy Aidan és Scottyépp kezet
fognak, majd némi habozás után hátba veregetik egymást, végül csak
sikerül eljutniuk az ölelésig.
– Ne aggódj, haver – mondja Scotty hátralépve –, majd én rajta tartom a
szemem a húgodon!
 Ezúttal Stella üti meg, úgy mellbe vágja, hogy a fiú szeme meglepetten
elkerekedik. Aidan csak nevet.
– Szerintem mással leszel elfoglalva – feleli, és Stellára biccent, aki
ráadásként őt is meglegyinti, aztán a karjába zárja.
– Nem kell kibicelni – mondja a lány az ölelés közben, Aidan pedig újra
nevet.
– Értettem. De csak hogy tudd, a kibic nagyon örül nektek.
Scotty Clare felé ugrándozik a felhajtón, tintafoltos arcán széles vigyor
ül.
Amint a lányhoz ér, meg sem torpanva magához öleli, olyan hévvel,
hogy felemeli a földről.
– Köszönöm – suttogja Clare fülébe, és miután leteszi, a lány a fejét
hátrahajtva néz föl rá.
– Mit?
– Hogy elég jónak tartasz.
Clare szigorú tekintettel néz rá.
– Hányszor kell még elmondanunk neked, hogy nem számít, hova
jársz…
– Nem, nem – szakítja félbe Scotty. – Úgy értem, hogy Stellának.
– Ugyan már, Scotty! – A lány Aidanre és Stellára pillant, akik a kocsi
közelében várnak rá. – Még szép, hogy elég jó vagy neki. Nincs is nálad
jobb.
– Még annak ellenére is – vigyorog a srác –, hogy képen vágtalak?
– Szóval tevoltál?
– Nem tudom – vallja be Scotty. – De mondjuk azt, hogy én voltam.
Hadd legyen ez a búcsúajándékom Aidannek. Meg neked. Így nem kell
azzal az őrült sztorival kezdened az egyetemet, hogy a pasid bemosott
neked egyet…
– Hogy mi van? – kiabál oda Aidan, és Scotty nevetve néz rá.
– Csak azt mondtam Clare-nek, hogy alig várom a hálaadást, amikor
majd megint bemoshatok neked.
– Ugye csak viccelsz? – kérdi Aidan, és a mellét kidüllesztve vonul oda
hozzájuk. – Néhány hónap egyetemi lacrosse-tréning után esélyed sem lesz
velem szemben…
Elkapja Scottyt, és addig borzolja a haját, amíg szanaszét nem
meredezik, akár a szénaboglya. Ám ezúttal mindketten nevetnek, s amikor
Scotty kiszabadul a szorításából, csak egy másodpercig habozik, mielőtt
Aidanre veti magát, és még egyszer, utoljára megöleli.
– Hamarosan találkozunk, haver – mondja, és Aidan bólint.
– Majd hívlak! – ígéri Stella Clare-nek, miközben a lány beszáll a
kocsiba. – Szakadatlanul.
– Ajánlom is – feleli Clare a nyitott ablakon át, ahogy kigördülnek a
felhajtóról, maguk mögött hagyva a két halvány alakot, akik fél kézzel
intenek nekik búcsút. A másik kezüket összekulcsolják.
Ahogy kikanyarodnak Scottyék környékéről, a fényszórók sötét házakat
és túlságosan élénk stoptáblákat világítanak meg. Egyikük sem szól
semmit. A csöndben Clare nyel néhányat, nagyon igyekszik nem
összeomlani, mert még nincs vége az éjszakának, és tudja, hogy csak most
jönnek a legnehezebb búcsúk.
Látja a mellette ülő Aidanen, hogy ő is ugyanígy érzi magát. A fiú
néhány perc elteltével bekapcsolja a rádiót, váltogatja az adókat, amíg nem
talál valami lágy gitárzenét. A műszerfal világító órája szerint a pontos idő
02:41, és most már egyikük sem próbálja elfojtani az ásítozást; felváltva
tör rájuk, előbb egyikük ásít nagyot, aztán a másik, míg mindketten el nem
nevetik magukat.
– Visszamenjünk hozzátok? – kérdezi Aidan, és Clare olyan nagyot
bólint, hogy kicsit felébred tőle.
Amikor néhány perccel később megállnak a lány háza előtt, azonnal
meglátnak egy árnyalakot a nappali ablakában. Clare kikapcsolja a
biztonsági övét.
– Beszaladok, mielőtt Bundás ugatni kezd – mondja, és már nyitja is a
kocsiajtót.
Miközben a ház oldalához siet, előhalássza a kulcsait. Amint belép, a
kutyája – egy lógó fülű, fekete-fehér energiagombóc – ráveti magát kitörő
örömében, hogy még ilyen későn is akad társasága.
Amikor Aidan is megérkezik, Bundás végképp bepörög, eszeveszetten
rohangászik a fiú lába körül, önkívületben lógatva ki a nyelvét. Clare
derűsen figyeli, ahogy Aidan leguggol a padlóra, és a kutya füle tövét
vakargatja.
A konyha éles fényében most már tisztán látja, milyen borzalmasan is
néz ki a fiú szeme: a két félhold alakú monokli holnapra biztosan kék-lila
lesz. A bal szeme úgy bedagadt, hogy szinte ki sem tudja nyitni, a jobb alatt
pedig vékony piros csík húzódik a fehér kötésen, ami kezd átvérezni. A
lány óvatosan megérinti a saját szemét, sejti, hogy ő maga is hasonlóan
festhet.
– Azt hiszem – mondja Aidan, és nevet, miközben a kutya megnyalja a
fülét –, Bundás fog a legjobban hiányozni nekem.
Clare felháborodást színlelve mered rá, de a fiú csak az ebbel van
elfoglalva, úgyhogy odalép a konyhapulthoz, amit beborítanak az
öntapadós cetlik, rajtuk az édesanyja kézírásával: emlékeztetők holnap
reggelre, indulás előtti tennivalók, üzenetek Clare-nek. Fölemeli az
egyiket, és megmutatja Aidannek, aki immáron hanyatt fekszik a konyha
fapadlóján, hasán a kutyával.
– A szüleim állítólag hagytak neked egy ajándékot az ebédlőasztalon –
mondja, és amikor a fiú a hasára fordul, Bundás bosszúsan csúszik le róla.
– Komolyan? – ugrik talpra a fiú. – De kedves tőlük!
– Ne lelkesedj annyira! – hűti le Clare, és bemegy az étkezőbe, ahol
tényleg egy lapos dobozt talál az asztalon. Átnyújtja Aidannek. – Van egy
olyan érzésem, hogy ugyanaz, mint amit nekem vettek.
A fiú letépi a csomagolópapírt, amit kis ballagási sapkák díszítenek –
még júniusból maradt meg, de tulajdonképpen a mostani alkalomhoz is
illik ez a minta –, és a dobozt kinyitva egy kék törülközőt pillant meg,
aminek szegélyére fehérrel hímezték rá a monogramját.
– Hűha – mondja, végigsimítva a kezét az anyagon. Lehajtja a fejét, így
nem látszik az arckifejezése. – Hát ez… ez szuper.
– Nem kell ám használnod, vagy akármi – gyűri össze a
csomagolópapírt a lány. – Megmondtam a szüleimnek, hogy fura lenne a
monogramunkat közszemlére tenni a közös mosdóban. De ők úgy
gondolják, hogy hasznos lehet az ilyesmi, tudod, a szobatársak miatt, meg
minden. És azt ugyebár tudjuk, milyen nagy rajongói a
monogramozásnak.
Kitárja a karját, körbeint a kristályvázákra, a képkeretekre, a
vászonszatyrokra, meg a legkülönfélébb tárgyakra, amelyeket mind a
szülei nevének kezdőbetűi díszítenek. Amikor Aidan először járt náluk,
elképedve bámulta a konyhát betöltő Rbetűket: a mosogató fölé akasztott
díszen, a konyharuhákon, még a pulton heverőtollakon is a Rafferty család
jele virított. Miután végre kettesben maradtak, a fiú nem bírta megállni a
kérdést:
– Mondd csak, mi is a vezetékneved? – poénkodott, és Clare elpirult
zavarában. De aztán Aidan beakasztotta egy ujját a lány farmerjának
zsebébe, odahúzta őt magához, és megcsókolta, ott helyben, a
konyhájukban, miközben a szülei a szomszéd szobában voltak, és Clare
teljesen megfeledkezett a kérdésről.
A fiú most gondosan visszahajtogatja a törülközőt a dobozba.
– Ez szuper – ismétli, de kissé fura a hangja, és Clare csak most döbben
rá, hogy a saját szüleitől nyilván nem kapott semmit a jeles alkalom
tiszteletére.
– Sajnálom – mondja, és a fiú karjára teszi a kezét.
– Mit?
Clare egyik lábáról a másikra áll.
– Hát, a szüleid…
– Ja, igen – legyint Aidan. – Nekik eszükbe se jutott adni nekem valamit.
El tudod képzelni apámat, amint valami ilyesmit vesz? Vagy, hogy
egyáltalán bármit vesz nekem? – A fejét csóválja. – Nem, én igazság
szerint éppen a teszüleidre gondoltam.
Hogy milyen jók voltak hozzám.
Clare vállat von.
– Megőrülnek érted – mondja, mert ez az igazság. A szülei odavannak
Aidanért, aki az elmúlt pár évben szinte mindig itt volt náluk, megjavította
a tévét, megmutatta nekik, hogy menthetik el a régi e-maileket, segített az
édesanyjának zöldséget aprítani vacsora előtt, és kérés nélkül megsétáltatta
Bundást.
– Igen, de csak azért, mert temegőrülsz értem – mondja Aidan, és
mielőtt Clare egyáltalán grimaszolhatna, helyesbít. – Illetve megőrültél.
– Csak hogy tudd, én sosem voltam megőrülve érted – feleli a lány. –
Tevoltál megőrülve értem.
– Jól van, na – tartja fel a kezét Aidan. – Maradjunk egyszerűen
annyiban, hogy senki sem volt megőrülve senkiért. Én csak azt akartam
mondani, hogy a szüleid családtagnak tekintettek engem, de csakis azért,
mert a pasid voltam. És most már nem vagyok az. – Megvonja a vállát. –
Kicsit olyan érzés, mintha velük is szakítanék.
Clare nem igazán tudja, mit mondjon. Ez is egy újabb dolog, amit nem
vett fontolóra, és ahogy jobban belegondol, ismét rádöbben, mennyire
összefonódott kettőjük élete. Olyanok, akár két fa, amelyek gyökerestül-
ágastul összenőttek. Még ha ki is tépik a törzsüket a földből, a gyökereik
úgy összegabalyodtak-gubancolódtak, hogy szinte lehetetlen volna
szétválasztani kettőjüket.
Tegnap este például az édesapja már vagy milliomodszorra
megkérdezte, pontosan mikor indul Aidan, az anyukájának pedig azonnal
könnybe lábadt a szeme.
– Hát ugye, olyan érzés, mintha két családtagot veszítenénk el –
búslakodott, mire Clare megfogta a kezét, és kicsit megszorította.
Látta a szülein, hogy azt remélik, ő meg Aidan együtt maradnak, hiába
nem bizonyult örökre szólónak egyikük gimnáziumi románca sem. De ezt
soha nem mondták volna el Clare-nek. Igyekeztek békén hagyni, hogy
egymaga juthasson döntésre.
De a lány akkor is úgy érzi, hogy olyan türelmetlenek, akár két izgatott
kiskutya, feszülten várják a választ, vajon küldhetnek-e Aidannek
süteményt az egyetemre, viselhetik-e a lacrosse-os pólókat, amiket tőle
kaptak, vagy írhatnak-e majd neki, amikor a mosogatógép legközelebb
elromlik.
Bundás ekkor betrappol az étkezőbe, szájában egy sípolós játékkal, ami
eredetileg kacsát formázott, de a feje már rég le lett rágva, és már csak a
fél szárnya maradt meg. Aidan lehajol, hogy megpaskolja.
– Ez a kis krapek is őrülten fog hiányozni.
– Kezdek aggódni – mondja Clare. – Szerintem te jobban bírod Bundást,
mint engem.
– Mindkettőtöket bírlak – feleli a fiú. – De téged fel tudlak hívni.
– Bundást is felhívhatod. Anyu csomószor beszél hozzá az
üzenetrögzítőn keresztül. És amúgy is csak hálaadásig kell kibírnod
nélküle.
Aidan kihúzza magát, komoly képpel néz a lányra.
– Ezek szerint továbbra is meg vagyok hívva hálaadásra?
– Hát persze – válaszolja Clare, és már épp kitárná a karját, de aztán
eszébe jut, hogy is állnak a dolgok, így inkább barátian vállon öklözi
Aidant, ami sokkal kínosabb, mint egy szimpla ölelés lett volna. – A
szüleim nagyon szomorúak lennének, ha nem jönnél el. Ahogy Bundás is.
– Na és te?
– Én is – feleli a lány. – Nyilván.
Aidan karba tett kézzel dől az asztalnak.
– Jó, de mi van, ha addigra új pasid lesz? Mi van, ha elfoglalja a
helyemet valami kockafejű, szemüveges stréber, aki szabadidejében
Shakespeare-t olvas?
– Tényleg nem lenne rossz valaki az asztalnál, akivel fejből
idézgethetünk Shakespeare-t vacsora közben… – ütögeti meg
elgondolkodva az állát Clare, ám Aidan továbbra is aggódó képpel figyeli.
– De komolyan – mondja, mire a lány szintén az asztalnak dől, így
egymás mellett állnak.
– Komolyan? Azt hiszem, megtörténhet. Lehet, hogy addigra neked is új
barátnőd lesz.
Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de sok lány örülne, ha a horgára
akadnál.
– Te mégis visszadobsz a vízbe – feleli Aidan félmosollyal. – Mint egy
guppit.
– Szerintem te inkább bohóchal vagy – mondja Clare. – És nem
visszadoblak. Hanem szabadon engedlek.
Aidan láthatóan nem elégszik meg a válasszal.
– De tényleg megtörténhet – makacskodik. – Hogy itt fogsz ülniWill
Shakespeare-rel.
Ennél az asztalnál. Pulykát esztek a szüleiddel. És jót dumáltok… mit
tudom én… a pestisről.
– Az a kedvenc témám vacsora közben – viccelődik Clare, ám a fiú nem
mosolyog, úgyhogy vállat von. – Jól van, na. Igen, azt hiszem, alakulhat
így. De neked is. Elvégre Kaliforniába mész. Ott minden lány szőke és
napbarnított, és röhejesen menő, nem?
Valószínűleg összejössz majd valami szörfös modellcsajjal, aki
szabadidejében strandröplabdázik.
– Gördeszkázik is? – nevet Aidan.
– Naná – feleli Clare. – És talán még a gördeszkáját is ő maga tervezte.
– Tehetséges csajnak hangzik – incselkedik a fiú. – Ezek szerint románc
terén egyikünknek se lesz oka panaszra.
Clare a fejét csóválja.
– Látod? Pontosan ezért nem akartam ma este ezzel foglalkozni. Mert
most féltékeny vagyok valami csajra, aki még csak nem is létezik. Bármi
is történjék később, a ma este még rólunk szól. Úgyhogy szerintem a
többit majd menet közben kitaláljuk.
– Csak lazán – vigyorog Aidan, és a lány bólint.
– Csak lazán.
A fiú néhány másodpercig az arcát fürkészi, de nem mond semmit, majd
egy picit megrándítja a vállát.
– Felőlem oké – mondja végül. – És most mi legyen?
Visszamennek a konyhába, kivesznek a hűtőből egy-egydoboz üdítőt,
aztán átosonnak az előszobán, suttognak, hogy fel ne ébresszék a lány
szüleit. Kinyitják az alagsor ajtaját, és elindulnak lefelé, Bundás pedig –
aki fél a lépcsőktől – őrt áll a küszöbön.
– Ez a hely is hiányozni fog – mondja Aidan, ahogy leérnek a hűvös
alagsorba, és Clare elneveti magát, bár tudja, hogy a fiú komolyan
gondolta. Csak épp, ami itt látható, az nem éppen szemet gyönyörködtető:
a narancssárga padlószőnyeg, amit a szülei már időtlen idők óta le
akarnak cserélni, a mennyezeten futó csövek szövevénye, a hézagos
betonfalak, meg a vén bútorok szedett-vedett kollekciója.
– Tisztára olyan, mint az elveszett játékok szigete – mondta egyszer
Clare édesapja, szemügyre véve a helyiséget, miután lehoztak még egy
nyugdíjazott karosszéket. – Ide jönnek meghalni a kiöregedett bútorok.
– Te mégis hogyemlékszel arra a mesére? – kérdezte a lány. – Az
elveszett játékok szigetén nem is halt meg senki!
De tudta, hogy értette az apja. Az alagsor mindig is megálló volt a ház
meg a szeméttelep között, pihenőhely bárminek, amit le akartak cserélni,
vagy már túl öregnek találtak. Most éppen két matrac, egy vén kanapé, egy
kínosan divatjamúlt fotel, egy összekarcolt dohányzóasztal, meg egy
szinte teljesen tönkrement tévé van idelent. A falak csupaszok, kivéve
egyetlen bekeretezett fényképet a Michigan-tóról, amit Clare édesapja a
bolhapiacon vett, és az anyukája már azelőtt száműzte az alagsorba,
mielőtt hazaértek volna.
Aidan odalép a ronda barna-bézs kockás kanapéhoz, és mosolyogva
végigsimítja a kezét a hátán.
– Na – szól vigyorogva –, ha már itt vagyunk, nincs kedved esetleg
felidézni még egy fontos első alkalmat?
Clare tekintete Aidanről a kanapéra vándorol, és elönti a nosztalgia
hulláma, ahogy belegondol abba a sok estébe, amit itt töltöttek, összebújva.
Nagy a kísértés, hogy kövesse a múltbéli példát: hogy megragadja Aidan
kezét, lehúzza maga mellé a kanapéra, és addig csókolja, amíg az egész
világ el nem tűnik körülöttük, olyan hévvel, hogy talán ő maga is
elfelejtse, mi vár rájuk holnap.
De tudja, hogy ennél bonyolultabb a helyzet: most már új szabályok
vannak érvényben, és az sem számít, hogy saját maguk hozták meg őket.
Anélkül is épp elég kényes a helyzet, hogy belerángatnák még a kanapét is.
Egyébként is, pontosan tudja, milyen első alkalomragondol a fiú, és
akaratlanul is elpirul az emléktől, ami a frissebbek közé tartozik. Több
mint egy évet vártak, addig, amíg mindketten biztosak nem voltak a
dologban, amíg mindketten készen nem álltak. Aztán végül egyik este
tavaly télen, amikor a lány szülei nem voltak otthon, megtörtént, pontosan
itt, ezen a kanapén. Azóta mindketten a létező leggyagyábban
vigyorognak, valahányszor csak lejönnek ide, mintha maga a kanapé
volna kettőjük titka, ami olyan óriási és csodálatos, hogy nem maradhat
sokáig észrevétlen.
Most azonban a kanapé úgy terpeszkedik köztük, akár egy hatalmas
emlékeztető mindarra, amit elveszítenek.
– Szakítottunk – hangsúlyozza a lány, és elvonja a tekintetét a kanapéról.
– Elhalaszthatnánk a szakítást – veti fel Aidan reménykedve. – Elég nagy
butaságnak tűnik akkor szakítani, amíg még mindketten ugyanott vagyunk,
nem gondolod?
– Ettől csak rosszabb lenne – csóválja a fejét Clare.
– Azt igencsak kétlem – feleli Aidan, és újsütetű céltudatossággal lép
oda hozzá.
Elszántan néz rá, elkezdi lehajtani a fejét, és Clare egy pillanatra érzi,
ahogy újra elvarázsolja őt ez a fiú, a vörös hajával meg a zöld szemével.
Megdöbben, milyen ismerős az arca, még a horzsolások és monoklik
dacára is, milyen jól az eszébe véste a vonásait meg a sok szeplőjét, és
eltűnődik, vajon megismer-e valaha még egy embert ilyen alaposan. Ám
mielőtt Aidan ajka Clare-éhez érne, a lány észbe kap, felidézi mindazt, ami
történt, és elhúzódik.
– Aidan… – szól halkan, és a fiú néhány másodpercre mozdulatlanul áll,
kinyitott szájjal. Aztán megcsóválja a fejét, és fölegyenesedik.
– Persze – mondja. – Igazad van.
Pislogva néznek egymásra, egyikük sem mozdul.
– Egyszerűen csak…
– Tudom – vág közbe Aidan. – Nem kell megmagyaráznod.
Szakítottunk. Azzal bizony ennek is vége. Azt hiszem, én csak szerettem
volna elodázni. Legalább egy kicsit.
– Tudom – válaszolja Clare, és elfordítja a fejét. Hátrál néhány lépést, és
nekimegy a pingpongasztalnak, ami az egyetlen olyan tárgy itt, amit eleve
ebbe a helyiségbe szántak. A lány megkönnyebbül, hogy egész véletlenül
talált másik témát, a háta mögé nyúl, és feltartja az egyik elhasznált ütőt. –
Tegyünk még egy utolsó próbát?
– Jó – sétál át Aidan az asztal túloldalára. – De ez feleannyira se lesz jó
móka, mint amit én javasoltam…
– Az lesz, ha megdöntjük a rekordunkat.
– Annak iszonyú rég nem jutottunk még a közelébe se – mondja Aidan,
miközben felkap egy ütőt, és megpörgeti a kezében. – De benne vagyok,
ha te is.
– Ó, de még mennyire benne vagyok! – szól a lány, és már szervál is.
Aidan visszaüti neki a labdát, aztán Clare tesz ugyanígy, a kis narancssárga
gömb fel-alá röpköd kettőjük között, alig látszik többnek homályos
foltnál. Bőven lenne lehetőségük lecsapásra, ám ők inkább arra
törekednek, hogy a lehető legtovább elhúzzák a menetet, mindketten
némán számolnak, miközben a labda fel-alá száll, míg Aidan végül bele
nem üti a hálóba.
– Hatvankettő – közli Clare. – Meg se közelítettük a rekordot.
– Szánalmas – helyesel Aidan. – Tudunk mi ennél jobbat is.
Ezúttal egy kicsit tovább adogatnak, és csak akkor szakad meg a menet,
amikor Clare véletlenül erősen balra üti el a labdát, ami lepattan az asztal
széléről, elrepül Aidan mellett, és begurul a kanapé alá.
– Bakker – szól a fiú, miközben lehasal a padlószőnyegre, és a labda
után nyúl. – Elég félelmetesen festesz azzal a monoklival.
Clare megpörgeti párszor az ütőt, és fenyegető képet vág.
– Igen?
– Aha – feleli Aidan, ahogy visszatér a labdával. – Tisztára, mint egy
verőember.
– Te még nálam is durvábban nézel ki a két monokliddal – mondja a
lány. – Mint egy olyan verőember, aki verőembereket ver.
Megint belevágnak egy menetbe, és ezúttal kilencvennyolcig jutnak,
mielőtt Clare elvéti az ütést.
– Nem is rossz – mondja, miközben a labdáért megy. – Csak nem
gyakoroltál nélkülem?
– Dehogyis – vágja rá zordan a fiú.
Clare a homlokát ráncolja.
– Csak vicceltem. Nincs azzal semmi baj, ha gyakoroltál…
Aidanéknél is van pingpongasztal az alagsorban, de az egyetlenegy
alkalommal, amikor Clare odalent járt, látta, hogy teljesen beborítják a
szennyeshalmok meg az óriási dobozos papírtörlők.
– Azt kiskorom óta nem használtuk – mondja Aidan, és szórakozottan
meglengeti az ütőjét. – Pár hónappal ezelőtt megpróbáltam rávenni Riley-
t, hogy játszunk, de nem igazán jött be neki.
– Sose szoktál…
– Mit?
– Mindegy.
– Nem, nem az – ellenkezik a fiú. – Mit nem szoktam soha?
– Nem szoktál pingpongozni apukáddal?
– Komolyan? – horkant Aidan.
– Komolyan.
– Még szép, hogy nem – feleli, és megdörgöl a hüvelykujjával egy
láthatatlan foltot az asztalon. – Hiszen az szórakozás lenne. Márpedig az én
apám sose hajlandó szórakozni. Apa csakis azt teszi, amit ő akar… –
Elcsuklik a hangja, és felemeli a fejét, hogy Clare szemébe nézzen. –
Lefogadom, hogy el se köszön tőlem holnap.
– Hogyne köszönne el! – tiltakozik Clare, akit nagyon aggaszt ez a
gondolat. – A szüleid visznek ki a repülőtérre, nem? Ez is része az egész
egyetemi kalandnak. A drámai búcsú, az atyai ölelés, a hátranézés, hogy
láthasd őket még egyszer, miközben sorban állsz a biztonsági
ellenőrzésnél…
– Szerintem az én kalandom nem így néz ki – feleli Aidan fájdalmas
mosollyal. – Ahogy most a dolgok állnak, mázlim lesz, ha apám
egyáltalán tudomást vesz rólam, mielőtt anyával elindulunk a reptérre.
– Összevesztetek. Ennyi. Apukád reggelre túlteszi magát rajta – mondja
Clare, és bár valójában nem biztos ebben, azért igyekszik határozott
hangot megütni. – Hiszen apróság ahhoz képest, hogy holnap elutazol.
– Talán – feleli Aidan, de nem úgy hangzik, mint aki tényleg el is hiszi.
Clare felé bök az állával, és a lány rádöbben, hogy még mindig
szorongatja az apró narancssárga labdát. – Folytassuk!
Eltart egy darabig, mire újra sikerül felvenniük a ritmust; valahányszor
eljutnak húszig, valamelyikük bénázik.
– Tudod, bármikor abbahagyhatjuk ám – mondja Clare, ám Aidan
elszánt képet vág, és válasz helyett csak szélesebb terpeszbe áll, majd
feltartja az ütőjét, így hát a lány újból szervál.
Újra meg újra elhibázzák. A labda lepattan az asztal sarkáról, vagy
Clare elnézi a távolságot, és teljesen elvéti az ütést, vagy Aidan nagyobb
erővel csapja meg a labdát, mint ami feltétlenül szükségesnek érződik, és
az a hálóban landol.
Mindketten fáradtak. A lány tagjai elnehezültek, és látja, hogy Aidan is
ásítozással küzd a menetek között. Valahányszor újra próbálkoznak,
mindig egyre hamarabb rontják el. Ám hiába javasolja Clare többször is,
hogy hagyják abba, a fiú örökké csak a homlokát ráncolja, és int, hogy
folytassa.
– Sikerülni fog – mondja makacsul. – Egyszer már megcsináltuk.
– Az ezer évvel ezelőtt volt – emlékezteti a lány. Nem sokkal azután,
hogy járni kezdtek, letévedtek ide, és felkapták az ütőket, félig-meddig
csak poénból, de néhány adogatás után rájöttek, hogy mindketten egész
jók. Aztán sikerült egy olyan hosszú menetet játszaniuk, hogy ugrálva-
éljenezve ünnepeltek, amikor a labda végül csak 188folyamatos fel-alá
ütögetés után szállt el. Most azonban úgy tűnik, mintha ez borzasztó régen
történt volna. – Meg se közelítjük a rekordunkat. Legfeljebb abban
dönthetünk rekordot, hogy hányszor próbálunk rekordot dönteni.
Aidan csak a fejét csóválja.
– Folytassuk! – erősködik, úgyhogy újra nekifutnak.
Kicsit később, egy menet közben, Clare érzi, hogy úrrálesz rajta a
kimerültség, és gondolkodás nélkül leteszi az ütőjét, amikor pedig a labda
felé repül, egyszerűen kézzel elkapja.
– Nem bírom – mondja, amikor meglátja Aidan csüggedt arckifejezését.
– Túl fáradt vagyok.
– De már olyan közel jártunk – ellenkezik a fiú, pedig mindketten
tudják, hogy ez egyáltalán nem igaz. – Meg tudjuk csinálni. Muszáj…
Clare az asztalra támaszkodva előrehajol, és határozottan Aidan
szemébe néz.
– Ugyanazt mondom neked, amit te nekem korábban – szögezi le. – Ez
nem metafora.
A fiú arckifejezése nem változik, úgyhogy ismét megpróbál a lelkére
beszélni.
– Nem jelent semmit. Csak egy hülye játék.
– Igen, de… – Aidan bosszúsan leteszi az ütőt az asztalra. – Ha
megdöntjük a rekordot…
– Akkor mi van? – kérdi Clare türelmetlenül.
– Akkor ez az egész éjszaka nem csak arról fog szólni – süti le a szemét
a fiú –, hogy mi szakítunk.
– Aidan – mondja kicsit ellágyult hangon –, már most sem csak arról
szól. Gondolj bele, mennyi mindent csináltunk ma éjjel! Ha már itt tartunk,
akkor ez az este inkább azért lesz emlékezetes, mert Scotty dutyiba került.
Meg azért, mert kábé ezer tetkót nyomatott magára.
A fiú elmosolyodik, de kissé komoran.
– Az összes többi nem számít – jelenti ki. – Hidd el nekem! Amikor
majd visszanézünk erre az éjszakára, csakis arra fogunk emlékezni, hogy
szakítottunk.
– És szerinted erre a pingpongozás a megoldás?
– Talán – feleli Aidan, és olyan őszintének tűnik, láthatóan olyan
komolyan gondolja, hogy Clare alig bír az asztal innenső oldalán
maradni. – Akkor inkább ez lehetne az az éjszaka, amikor megdöntöttük a
rekordunkat.
A lány elneveti magát.
– Te megőrültél, ha azt hiszed, hogy ez emlékezetesebb volna a
szakításunknál.
Tényleg azt gondolod, hogy egy szép napon majd visszanézek erre az
éjszakára, és ez fog eszembe jutni – tartja föl a labdád –, nem pedig az,
hogy elveszítettelek téged?
Aidan megkerüli az asztalt, és tesz néhány lépést Clare felé.
– Egy próbát megért – mondja, és még közelebb lép. Amikor már csak
néhány centiméter választja el őket, a lány felemeli a fejét, és a szemébe
néz. – És nem te veszítesz el engem. Én veszítelek el téged.
– Ugyanaz – sikerül a lánynak kinyögnie, bár gombócot érez a
torkában.
Aidan felé nyújtja a kezét, és a füle mögé simítja egy kósza hajtincsét,
aztán ujjai a nyakát cirógatják, az érintése áramütésként hat a lányra. Látja
a szeme sarkából a kanapét, és egyszeriben melegség önti el az arcát.
Ilyen hatással van rá Aidan. Mindig is ilyen hatással volt rá. Elfelejt
miatta minden észérvet és szabályt és tervet.
Mindenről megfeledkezik, a fiút kivéve.
– Ezt csak valami sokkal nagyobb dolog homályosíthatná el – mondja,
mire Aidan döbbenetet színlelve nyitja tágra a szemét.
– Még annál is nagyobb dolog, mint zsinórban 189-szer ütögetni a
pingponglasztit?
A lány bólint.
– Mégis mi lehetne ennél nagyobb? – kérdi Aidan, ám Clare már a
mondat vége előtt látja, ahogy kipattan a fejéből a szikra: tekintete a
betonfalak egyetlen díszére, a Michigan-tavat a téli tájban ábrázoló fotóra
hullik, amin a befagyott tó jeges felszínét hó borítja. Amikor ismét a
lányra villan a tekintete, ő máris a fejét csóválja.
– Nem.
– De – vigyorog Aidan.
– Szó sem lehet róla – mondja Clare határozottabban, de nem számít; a
fiú már izgatottan járkál fel-alá.
– Ez tökéletes lesz – jelenti ki, és elfordul. – Nem is, egyenesen
legendás.Még soha senkinek nem sikerült. És nem létezik, hogy ne volna
emlékezetes. – Megáll a kanapé előtt, és diadalittas képpel fordul vissza a
lány felé. – Épp elég nagy.
– Túl nagy – válaszolja Clare kereken. – És túl nagy hülyeség.
– Bocsi – csapja össze a tenyerét Aidan. – Már döntöttem. Megcsinálom.
– Te most komolyan be akarsz ugrani a Michigan-tóba? Gondolj bele,
milyen hideg lehet! És nem vagy fáradt?
– Nem – feleli Aidan nevetve. – Totál éber vagyok.
Clare tekintete ismét a kanapéra vándorol, aztán visszaAidanre. A fiút
teljesen felvillanyozta az ötlet, úgy mosolyog, hogy még a szeme alatti
kötés is lecsúszik egy kicsit. Aidan lelkesedése – az elszántsága, hogy a
lehető legtöbbet kihozza ebből az éjszakából –, megdobogtatja a lány
szívét, és leteszi a pingpongütőt.
– Hát – mondja –, legalább javasolhatnék én is valamit?
Aidan kétkedve néz rá.
– Nem hiszem el, hogy volna jobb ötleted.
– Talán mégis van.
– Jobb, mint Rozsdi megmentése? – kérdezi a fiú, és láthatóan
röhejesnek találja még a puszta gondolatot is. – Nem létezik.
– Meg se hallgatod?
Aidan a fejét csóválja.
– Nem – feleli. – Jelen pillanatban nincs az égvilágon semmi, amit
jobban akarnék, mint most rögtön megmenteni azt a hülye robotot.
– Hát jó – mondja Clare, és odalép a kanapéhoz. A fiú a járkálást
abbahagyva a dohányzóasztal mellett áll meg. – Akkor benne vagyok.
– Pompás – bólint Aidan komolykodva. – Akkor induljunk is!
Ám ahogy sarkon fordul, a lány utánanyúl, és elkapja a kezét. Aidan felé
perdül, lelohad a mosolya, értetlenség ül ki a képére.
– Benne vagyok – ismétli a lány, szokatlanul merésznek érezve magát. –
De szerintem előbb akkor is ki kéne próbálnunk az én ötletemet.
Beletelik egy pillanatba, mire Aidan felfogja a dolgot – megérti, miért
néz rá így Clare, miért fogja így a kezét –, és amikor kapcsol, az
arckifejezése meglepettre vált.
– Ó! – mondja, és tátva marad a szája. Felvonja a szemöldökét, még
jobban lecsúszik a kötése. – Ó…
– Igen – szól a lány, és egy kicsit közelebb húzza. – Mit gondolsz?
Eltelik néhány másodperc, ahogy nézik egymást, aztán Aidan arca ismét
felderül, mosolya fülig ér, és leveti magát a kanapéra, el sem engedve
Clare kezét, magával húzva a lányt, így végül egymásba gabalyodva
hevernek.
– Azt hiszem – közli a fiú, miután elhelyezkednek, arcuk olyan közel
van egymáshoz, hogy Clare érzi meleg, édes leheletét –, hogy ez nagyonjó
tervnek hangzik.
A lány felemeli a kezét, és gyöngéden végigfuttatja ujjait az Aidan jobb
szeme alatti kötésen, helyére simítva a tapaszt.
– Akkor jó.
– Bár akkor sem olyan jó ötlet, mint az enyém…
– Fogd be – szól rá Clare, de még végig sem mondja, az ajkuk már
össze is ér, és mindketten mosolyognak közben, mert a fiú kivételesen
tényleg befogja.
*
 13. MEGÁLLÓ

A tó
03:54

Amint kilépnek a homokra,Clare hóna alatt szorongatott úszógumit

majdnem elviszi a szél.
– Ez nagyon – jelenti ki, miközben még erősebben tartja az úszógumit
–, de nagyon rossz ötlet.
Aidan azonban oda se bagózik. Máris a víz felé masírozik, a sötétben
szinte nem is látni, hol ér véget a part. Csak a hullámok zaja és a felszínre
vetülő holdfény árulja el, hol kezdődik a tó.
Clare még soha nem járt itt ilyen későn – vagyis igazából inkább korán,
tekintve, hogy már majdnem hajnali négy óra –, és ahogy a víz irányába
botladozik, azon tűnődik, vajon éjszaka mindig ilyen szeles-e a tópart.
Odahaza, az alagsorban sem tűnt túl csábítónak az ötlet, de legalább
mintha jó mókának ígérkezett volna. Most azonban, ahogy a lány a
hullámok hangos zúgását hallgatta a mély, végtelen éjszakában, egyenesen
őrültségnek tűnik a dolog.
– Ez egy nagyon hülye ötlet – hangsúlyozza megint, ám Aidan fejét
beborítja a pólója, amit épp próbál lerángatni. Miután végre sikerül
levennie, ledobja maga mellé a földre, és úgy néz a lányra, mintha meg is
feledkezett volna róla.
– Mi? – kérdezi, és nekiáll kigombolni a farmerját, majd azt is leveszi.
Egy szál kék alsónadrágban áll Clare előtt. Az arca elszánt, határozott, és
máris köröz a karjával, hogy bemelegítsen egy kicsit.
– Szerintem nem kéne megtenned.
– Sima ügy – feleli Aidan, és egyik lábáról a másikra ugrál. – Csak egy
kis késő éjjeli úszkálás. – Megtorpan, és a lányra vigyorog. – Te is velem
tarthatnál.
– Szó se lehet róla – tiltakozik Clare, és egy kicsit megborzong. –Túl
sötét van. És jéghideg a víz. És szerintem az a bója sokkal messzebb van,
mint ahogy tűnik.
– Pont ez a lényeg.
 – Micsoda?
– Nem lenne legendás, ha nem volna kihívás – közli a fiú egyszerűen,
majd az úszógumiért nyúl. Clare vonakodva adja át neki. Még abban sem
biztos, hogy tényleg fent fog maradni a vízen. Az előszobaszekrény
mélyén találta, néhány évvel ezelőttről maradt meg, amikor az édesapja
eltörte a farcsontját az ötvenedik születésnapján, miután megpróbálta
bizonyítani, hogy még mindig tud hokizni. Hetekig csak az úszógumira
bírt leülni.
Ha Aidan most sikerrel jár, akkor innentől kezdve Rozsdi büszkén fogja
viselni az úszógumit vékony fémnyakán: ez lesz a mentőöv az örökké
fulladozó robotnak.
A fiú forgatja az úszógumit a kezében.
– Néha pont azok a dolgok érik meg a legjobban, amiket a legnehezebb
megtenni.
– Ezt meg ki mondta?
– Én – von vállat Aidan.
– Ne már.
– Jól van, na. Apám.
Clare a homlokát ráncolja.
– Erről szól ez az egész? Mert tudod, hogy semmit sem kell
bizonyítanod…
– Tudom – válaszolja a fiú, és türelmetlenül néz a vízre. A fejük fölött
eloszlottak a felhők, és az eget beborítják a fényes csillagok. Clare
megborzong, ahogy az éles szél áthatol vékony kardigánján.
– Nem hinném, hogy tényleg tudod – mondja. – Figyelj, meghoztad a
döntésedet, és jól is döntöttél. Most már nem szabad emésztened magad
rajta. Előbb-utóbb apukád is meg fog békélni vele.
– És mi lesz, ha nem fog?
– Igenis meg fog – erősködik a lány. – De ha nem, akkor is…
Aidan karba teszi a kezét.
– Ha nem, akkor is meg kell ezt tennem, saját magamért.
– De miért? – faggatja Clare. – Ez őrültség.
– Ez az utolsó esténk. Minden véget ér. Elképzelni sem tudok jobb
alkalmat egy kis őrültségre. – Oldalra biccentett fejjel néz a lányra. – Te
igen?
– Azt hiszem, nem – válaszolja végül Clare, bár még mindig nyugtalan.
– De ha belefulladsz a tóba, én kinyírlak!
 A fiú elneveti magát.
– Értettem.
– Vigyázz magadra! – mondja Clare komolyabban, Aidan pedig
tiszteleg.
– Vigyázok.
– És siess, oké? Rozsdi már nagyon-nagyon régóta vár.
Ahogy a fiú a víz felé szökdécsel, Clare rádöbben, hogytalán egész este
nem látta ennél boldogabbnak. Mielőtt a vízbe gázolna, visszafordul
integetni. A lány még a sötétben is látja, hogy fülig ér a vigyora.
– Jéghideg! – kiabálja, a széltől alig hallani.
Clare tesz néhány lépést a part felé, figyeli, ahogy Aidan – egy
mozdulattal – megfordul, a vízbe veti magát, szalad a hullámokkal
szemben, amíg a tó eléggé el nem mélyül, hogy lebukjon, és tempózni
kezdjen.
Amint eltűnik a habokban, a lányon egyszeriben fojtogató pánik lesz
úrrá.
Néhány percig még látja Aidan fakó karjának homályos foltját, de
hamarosan már ezt sem. A part legszélére lép, meregeti a szemét a
sötétben, ami olyan sűrű, mintha függönyt húztak volna a föld és a víz
közé, egyedül a holdfény hatol át rajta.
Az órájára pillant, sajnálja, hogy nem jegyezte meg a pontos időt,
amikor Aidan nekiindult, vagy hogy nem jutott eszébe számolni az azóta
eltelt perceket. Előhúzza a mobilját, a lehető legerősebbre állítja a fényét,
és a vízre világít vele, ám a sötétség teljesen elnyeli a halovány sugarat, a
lány még fél méterre sem tud ellátni.
Tudja, hogy Aidannek igaza van: ez csak egy kis úszás. Ám az éjszaka
koromfekete, a szél dermesztő, a tópart pedig mintha a legelhagyatottabb
hely lenne az egész világon. Clare a távolban lebegő robotra szegezi a
szemét, úgy hunyorog a tetején a kis lámpa, akár egy égből lehullott
csillag. Úgy tűnik, mintha millió kilométerre lenne, és Clare-nek hirtelen a
fülébe cseng, amit Aidan mondott az előbb: „Nem lenne legendás, ha nem
volna kihívás”.
Egyedül álldogálva a parton a lány tisztában van azzal, hogy eddig nem
sok kihívással kellett szembenéznie. Egész életében könnyen ment neki
minden. Mindig osztályelső volt, jó jegyeket kapott és magas
tesztpontszámokat ért el, ő volt a legtöbb tanár kedvence. És bizonyos
szögből nézve ez talán lenyűgözőnek tűnik. Ám Clare tudja az igazat:
valójában nem volt benne semmi nehéz.
Tehát most úgy fog belevágni az egyetembe, hogy még semmi
kihíváson nem esett át. Tudja, hogy a szülei akkor is büszkék lennének rá,
ha nem ment volna neki ilyen könnyedén minden, és ezért nagyon hálás.
De rádöbben, hogy még soha senki nem állította kihívás elé – igazi kihívás
elé –, kivéve Aidant, aki hajlandó volt egy jéghideg tóba ugrani az éjszaka
közepén, csak hogy bizonyítson magának valamit, míg Clare a parton
maradt, jó melegen és szárazon és teljesen egyedül.
Most először gondol bele, hogy talán pont ezért akart szakítani a fiúval.
Nem azért, mert így volt helyes, hanem azért, mert ez tűnt a
könnyűmegoldásnak. Ha viszont együtt maradnak, az nehéz lett volna.
A létező legnehezebb feladat lett volna megpróbálni fenntartani a
kapcsolatukat, mialatt nem lehetnek együtt. Mert mi van, ha kiderül, hogy a
lány szíve nem bírja ezt a távolságot? Mi van, ha olyan, mint egy rádió: a
közelből világos és tiszta az adás, a távolból viszont kivehetetlen és
recsegő?
Clare pislog a sötétben, elképzeli Aidant, egyedül a messzeségben, a
jéghideg vízben.
„Néha az éri meg a legjobban, amit a legnehezebb megtenni”.
Most már biztosan tudja, hogy ez igaz.
De még most sem látja a fiút. Úgy érzi, már vagy ezredszerre kémleli a
látóhatárt, próbálja elfojtani magában a rettegést. Aidan magára maradt a
távolban, a lánynak fogalma sem lehet, hogy nincs-e épp szüksége rá,
hogy még mindig jól van-e.
Mostantól kezdve így lesz: Aidan egyre messzebb sodródik majd tőle.
Távoli mennydörgést hall, és a messzeségben villám cikázása ragyogja
be a tó hullámzó felszínét. Ekkor a pánik, amit Clare megpróbált
elnyomni, újból felüti a fejét, kínzó és kétségbeejtő, és a lány rádöbben,
hogy remeg a keze. Felemeli a mobilját, és némi ügyetlenkedés után beüti
az egyetlen telefonszámot, ami most az eszében jár – a segélyhívó
háromjegyű számát –, hogy ha mentőkre lenne szükség, csupán egyetlen
gombnyomással tárcsázni tudja őket. Miután ez kész, leereszti a mobilt, és
a vízre hunyorog, a szél csípi a szemét, a szíve pedig olyan erősen
dübörög, hogy az már fáj.
– Gyerünk már, Aidan – mormolja.
De továbbra sem lát semmit, csak a hatalmas víztükröt, ami olyan lapos
és fekete, akár a palatábla, és nem hall mást, csupán egy újabb távoli
mennydörgést.
Ismét végiggondolja Aidan szavait, amik egyszerűen nem mennek ki a
fejéből, aztán döntést hoz.
Mielőtt még túlagyalná a dolgot, lerúgja a szandálját, és előrelép. Amint
a lábát nyaldossák a hullámok, megdermed, ledöbbenti a fagyos hideg, és
most már megrémíti a gondolat, hogy Aidan ilyen régóta van a vízben. De
tudja, hogy ha tényleg meg akarja tenni ezt, akkor nem állhat meg, így hát
belegázol a tóba, vacog a foga, ahogy a víz a lábszáráig, aztán a térdéig,
végül a ruhája szegélyéig ér, az átázott anyag lehúzza, miközben egyre
csak tör előre.
Mély levegőt vesz, mielőtt elmerülne a tóban, próbál felkészülni. A
hideg akkor is sokkolja: dermesztő és élénkítő egyszerre, jóval
erőteljesebb, mint hitte volna.
Zsibbadt lába azonnal, mintegy saját magától taposni kezdi a vizet, karja
szinte ösztönösen tempózik. Ahogy úszni kezd, a teste lassan hozzászokik
a hideghez: elmúlik a libabőre és ellazulnak a tagjai, miközben egyre csak
nyomul előre, azt sem látva, merre tart.
Ám Clare mindebből semmit sem vesz észre.
Csakis az érdekli, hogy elérje Aidant.
Nem biztos benne, mennyi ideje úszik már, vakon az éjszakában, fázva
és minden támpont nélkül, amikor megáll egy pillanatra, levegő után kap,
a nyakát nyújtogatva mered ki a vízből. Miután észreveszi a bója villogó
fényét, Aidant keresi, s amikor meglátja a távolban – bőre fehéren villan,
ahogy a fiú a part felé araszol –, elgyengül a megkönnyebbüléstől.
Hátraveti a fejét, és elneveti magát, de vidám hangja alig hallatszik a
sötétben.
– Aidan! – kiáltja, és a fiú felemeli a fejét, megpillantja őt. Kiabál
valamit válaszul, ám szavai elvesznek a szélben, aztán tovább úszik Clare
irányába, elszántan tempózik a lány felé, aki reszketve szintén folytatja az
utat őfelé.
Már nincsenek messze egymástól, legfeljebb egy fél focipályányira, és
a hold fényében Clare látja, ahogy a fiú néhány tempónként megáll, hogy
integessen neki, feje úgy kandikál ki a vízből, akár egy bója.
Ezúttal, amikor a lány nevét kiabálja, Clare végre meghallja.
– Szia! – kiált vissza, mire Aidan megfordul, és a távolba mutat.
– Láttad?
– Semmit se látok!
 – Megcsináltam – mondja a fiú kifulladva, és odaúszik hozzá. – Tényleg
megcsináltam!
Amikor Aidán elég közel ér, Clare felé nyújtózik, átkarolja, és érzi,
hogy a fiú izmai elernyednek az ölelésében. De azért átfogja a derekát, és
hosszú ideig így maradnak, egyikükben sincs elég szufla, hogy
megszólaljon, csak egymásba kapaszkodnak, és a felszín alatt lábuk
továbbra is vadul tapossa a vizet.
– Szeretlek – szól a lány halkan, és Aidan hátradől, hogy a szemébe
nézzen. Egy vízcsöpp gördül végig az orrán, és még a sötétben is látszik,
hogy kékes árnyalatú az ajka.
– Mit mondtál? – kérdi vigyorogva. – Azt hiszem, egy kis víz ment a
fülembe. Azt mondtad, hogy szerelszengem?
Clare a fejét csóválja, és egy kicsit erősebbem szorítja magához a fiút.
– Szeretlek – ismétli, és ahogy kimondja, odaér hozzájuk egy hullám,
egy másodpercre felkapja, majd visszaejti őket, olyan, akár a hullámvasút,
akár egy hepehupa az úton, az a fajta, amitől az embernek a torkában
dobog a szíve, amitől úgy érzi, repül.
Aidan ekkor megcsókolja, s bár a csókja nagyon hideg, nedves és
remegő, mégis olyan tüzes, hogy az belülről felmelegíti a lányt.
– Én is szeretlek.
Clare most már érzi, hogy a fiú egész testében reszket, és rádöbben,
hogy ő maga is.
– Vissza kéne mennünk – mondja neki, ám Aidan erre csak szorosabban
öleli.
– Még ne – kéri halkan. – Maradjunk még néhány pillanatig.
Clare nem ellenkezik.
Még ő sem áll készen, hogy elengedje.
*
 14. MEGÁLLÓ

Gallagherék háza (megint)

04:48

Aidan még akkor is az éjszakaihőstettét ecseteli, amikor lábujjhegyen

felosonnak a lépcsőn a szobájába.
– Olyan volt, mint azok a karikadobálós játékok a vurstliban – suttogja,
arca még mindig sugárzik. Megáll, hogy bemutassa a csuklómozdulatot,
amivel sikerült Rozsdi vékony nyakára dobnia az úszógumit, mindössze
három próbálkozás után, Clare pedig megböki egy kicsit, hogy menjen
szépen tovább.
Aidan keresve sem találhatna ennél rosszabb helyet arra, hogy elmesélje
a történteket: a házuk lépcsőjén állva, csupán méterekre az alvó szüleitől.
Ruhájukról a lépcső ronda szürke szőnyegére csöpög a víz, és Clare-nek
vacog a foga; még a tóban remegni kezdett, amint az adrenalin
megkönnyebbülésnek adta át a helyét, és azóta sem bírja abbahagyni a
reszketést. Törékenynek és zsibbadtnak érzi mindenét – az orrától a
lábujjáig –, így amikor a fiú lelkesen felé fordul, ismét meglökdösi egy
kicsit, hogy siessen előre.
– Pulcsi – emlékezteti.
– Tényleg, bocsi – szabadkozik Aidan, majd néhány fokkal följebb lép,
aztán megáll, és ismét vigyorogva fordul vissza. – De ténylegtök menő
volt, nem?
– Nagyon-nagyon menő – bólint Clare.
A szobájába érve Aidan feltúrja az ágya lábánál lévő ruhakupacot.
– Harvard vagy Kaliforniai Egyetem? – kérdezi, feltartva két óriási
tréningfelsőt.
– Ez a nagy kérdés – mondja Clare, aztán a kék pulóverért nyúl, amin a
Kaliforniai Egyetem Los Angeles-i kampuszának lógója díszeleg.
Aidan elmosolyodik.
– Remek választás.
– Szerintem is – feleli Clare, majd lehámozza nedves ruháját, és szinte
beleveti magát a bélelt pulcsiba, ami majdnem a térdéig ér. –Tudsz adni
mást is?
Aidan szürke tréningnadrágot dob oda neki. Aztán ráadásként még egy
kötött kesztyűt is.
– Tudom, hogy csak poénnak szántad – közli a lány, miközben felhúzza
az egyujjas kesztyűt –, de én tök komolyan fölveszem.
Miután mindketten átöltöztek, Aidan derűs képpel nézi. Clare teljesen
elvész a fiú tréningfelsőjében, és bár többször is felhajtotta a nadrág
szárát, az még mindig a földig ér. Tompa puffanással összecsapja a vastag
kesztyűbe bújtatott tenyerét.
– Tökéletes – jelenti ki. – És most?
A fiú elgondolkodik.
– Mit szólnál a kakaóhoz?
– Zseniális – feleli Clare, és ahogy az ajtóhoz lépnek, Aidan fogja a
pulcsi kapucniját, és a lány fejére hajtja.
– Na, mosttökéletes – vigyorog.
Visszamennek a földszintre, a konyhában előveszik a szekrényből a
kakaós dobozt meg a bögréket, aztán tejet melegítenek. Igyekeznek a
lehető legkevesebb zajt csapni, zokniban csúszkálnak, minden
szekrényajtót eltúlzott óvatossággal csuknak be.
Miután elkészül a kakaó, leülnek a konyhaasztalhoz, két kézzel
szorongatják a bögréjüket, kiélvezik a melegét, mielőtt belekortyolnak.
– El sem hiszem, hogy tényleg megcsináltuk – mondja Aidan egy kicsit
később.
– Tecsináltad meg – hangsúlyozza Clare.
– Jó, az igaz – dagad megint a büszkeségtől a fiú. – Mármint, ha nagyon
szőrszálhasogatók akarunk lenni, akkor valóban tény, hogy
megmentettema város nem hivatalos kabaláját, ami már évek ótafuldoklott
a tóban anélkül, hogy bárki a segítségére sietett volna.
Clare a bögréje mögé rejti a mosolyát.
– Hogy te milyen szerény vagy!
– De te utánam jöttél – mondja a fiú, és az asztal fölé hajol. – Egy percre
megfeledkeztél minden szabályról. Nem gondoltál arra, hogy milyen
idióta ötlet tóba ugrani az éjszaka közepén. Csak megtetted.
– Igen, de…
– Semmi de – csap lelkesedésében tenyerével az asztalra Aidan, olyan
erővel, hogy beleremegnek a bögrék. – Ezért nem kéne annyit aggódnod
mindig minden miatt. Ne érts félre, imádom azt az örökké pörgő agyadat,
de nézd csak meg, mi történik, ha egy pillanatra nem arra hallgatsz!
– Az, hogy idiótaságokat csinálok?
– Nem így értettem – ellenkezik a fiú. – Hanem hogy annyit aggódsz az
egyetem miatt, meg agyalsz, hogy mihez akarsz kezdeni az életeddel, meg
minden…
– Bizony – mondja Clare. – Folyton ezekkel a lényegtelen apróságokkal
foglalkozom.
– Ez az az éned, amelyik a parton üldögél. De igazából a vízbe kéne
vetned magad, tudod?
– Talán – hajtja le a fejét a lány.
– Pontosan erre való az egyetem: ki kéne próbálnod egy csomó új
dolgot, még akkor is, ha emiatt hibákat követsz el. Ha nem agyalnál túl
mindig mindent, akkor talán kicsit jobban szórakoznál. – Hátradől,
láthatóan nagyon meg van elégedve magával. – Nekem legalábbis mindig
is ez volt az életfilozófiám.
– Lehet, hogy igazad van – kuncog Clare.
– Még szép – közli a fiú. – Tanácsadásban eléggé zseniális vagyok.
– Meg robotmentésben.
– Abban is – helyesel Aidan, és rávigyorog az asztal túloldaláról.
Hosszú ideig néz a lány szemébe, olyan sokáig, hogy Clare-ben felmerül a
gondolat, talán mindketten ugyanazon tűnődnek: nem volt-e esetleg elég
az, ami a tónál történt – az alagsorukban történtekről nem is beszélve –
ahhoz, hogy ismét megváltozzanak kettőjük között a dolgok. Talán
visszalendült az inga. Talán van még esélyük.
Talán még maga Clare is akar adni ennek még egy esélyt.
Mintha csak olvasna a gondolataiban, Aidan megemeli a bögréjét: –
Kettőnkre – mondja, aztán koccintanak, kilöttyintve a kakaójukat. A lány
már épp feltörölné a foltot a tréningfelsője ujjával, amikor Aidan föltartja
a kezét, hogy megállítsa. A saját pulcsiján lévő harvardos lógóra mutat. –
Majd én! – jelenti ki, és túljátszott mozdulattal ráhúzza a pulóver ujját a
kézfejére, aztán gondosan felitatja vele a foltot.
– Micsoda úriember! – dől hátra Clare.
– Ugyan, semmiség – feleli vidáman a fiú. – Csak a kettő közül
mindenképpen azt akartam rongynak használni, amelyik arra való.
Mindkettőjüket megijeszti a hirtelen megszólaló hang.
– Hát ez roppant érett – mondja Mr. Gallagher, a homlokát ráncolva. Az
ajtónak dől, vastag, kék köntöst visel kockás pizsamája fölött, és
szemüvege nélkül bizonytalanul hunyorog. Általában gondosan fésült haja
most feláll hátul, emiatt szinte úgy néz ki, akár egy szundikálásból
ébredező kisfiú.
Clare Aidanre pillant, szeretné, ha mondana valamit, de azonnal látja
rajta, hogy ez nem fog összejönni. A fiú az asztalra szegezi a szemét,
karba teszi a kezét a Harvard lógója előtt, és makacsul csikorgatja a fogát.
– Remélem, nem mi ébresztettük fel – mondja Clare, ám Mr. Gallagher
mintha meg sem hallaná: Aidanre mered, arcára meglepetés ül ki.
– Veled meg mi történt?
– Semmi – feleli Aidan, és lehajtja a fejét, így próbálja leplezni
bedagadt szemét.
– Annak a „semmi”-nek láthatóan nem semmi a jobb horga – mondja
Mr. Gallagher, aztán a tekintete Clare arcára esik, és ettől még riadtabbnak
tűnik. –Ti csak nem…
– Nem, dehogy – válaszolja a lány sietve. – Semmi bajunk. Csak történt
egy apró félreértés egy bulin, és egy kicsit mi is belekeveredtünk, de most
már minden rendben.
Tényleg.
A férfi bámulja még néhány pillanatig, megpróbálja eldönteni, hogy
higgyen-e neki. Clare nem hibáztatja, amiért elszörnyedt attól, hogy
hajnali ötkor a konyhában találja őket, mindkettőjük képén monoklival, és
azért sem hibáztatná, ha a szobájába küldené Aidant, őt pedig ebben a
pillanatban hazaparancsolná. De eltelik még néhány másodperc kissé
döbbent csöndben, aztán az édesapa tartása ellazul, és felsóhajt, láthatóan
úgy dönt, hogy hisz nekik.
– Nem kéne rá legalább egy kis jég, vagy valami?
– Korábban már egy csomót jegeltük – feleli a lány élénk mosollyal. –
De komolyan, most már nem vészes. Rosszabbul néz ki, mint amilyen
valójában. – A szeméhez érinti egy ujját. – Igazság szerint én folyton meg
is feledkezem róla.
Mr. Gallagher ismét a fiára pillant, még mindig próbálja feldolgozni ezt
az egészet, majd végül a tűzhelyhez lép, és fogja a teáskannát. Miközben
megtölti a mosogatónál, Clare Aidanre mered. Látja, hogy a fiúnak
egyfolytában jár az agya, próbálja kitalálni, hogyan nyerhetnének egérutat.
Ám miután felteszi forrni a teavizet, az apja kihúz magának egy széket a
konyhaasztalnál, és hosszú, kínos csönd következik. A lány udvariasan
mosolyog, Aidan pedig a kapucnis pulóver madzagjának foszladozó végét
birizgálja.
– Nem semmi buli lehetett – szólal meg Mr. Gallagher. – Jó hosszúra
nyúlt az éjszakátok.
A hangja egyáltalán nem vádló; most mintha pont ugyanúgy feszengene,
mint a fia, és Clare látja rajta, hogy nagyon is igyekszik.
– Hát, ez volt az utolsó esténk a városban – mondja a lány erőltetett
vidámsággal. – Sok mindent akartunk csinálni. És el kellett búcsúznunk
még néhány embertől.
– Várod már a Dartmoutht?
– Nagyon – bólogat Clare kissé túl hevesen.
– Tudod már, milyen szakot fogsz választani?
– Igazság szerint még fogalmam sincs – feleli a lány, kis mosollyal
pillantva Aidanre.
Talán a fiú beszéde volt az oka, vagy a dermesztőén hideg víz, de
valahogy már nem rémíti meg annyira mindaz, ami vár rá. Talán soha
nem lesz olyan, mint Aidan: laza, spontán és alapvetően gondtalan. De a
maga módján készen áll, hogy fejest ugorjon.
És ez egyelőre elég. – Még nem igazán találtam ki – mondja Mr.
Gallaghernek, és most már egészen tetszik neki ez a megfogalmazás.
– Hát, ráérsz – válaszolja a férfi, és tekintete ismét Aidanre vándorol,
aki úgy bámulja a kakaóját, mintha menten átjáróvá változhatna, egy másik
szobába, teljesen más helyre vezetve. – Ha egy ilyen elit egyetemre jársz,
szinte mindegy, miből diplomázol…mindenképpen számtalan lehetőség
áll majd előtted.
Clare lesüti a szemét, füle mögé simítja egy nedves hajtincsét.
– Jut eszembe, tetszik tudni, hogy a Kaliforniai Egyetemen van ez a
szuper nyári kurzus sportmenedzsmentből? Szerintem ez igazán…
– Clare – szól közbe Aidan mély hangon. – Ne csináld.
– Én csak azt mondom, hogy Los Angelesben is van egy csomó
lehetőség…
Aidan most nagy koppanással teszi le a bögréjét az asztalra.
– Clare.
Egy pillanatig senki sem szól, aztán Mr. Gallagher hátradől, a szék
hátsó lábai megnyikordulnak.
– Biztosan igazad van – mondja Clare-nek, épp, amikor a kanna fütyülni
kezd a tűzhelyen, és a férfi odaszalad, nehogy a zaj felébressze a többieket.
Miközben Mr. Gallagher kitölti magának a teát, Clare-nek támad egy
ötlete.
– Hűha – szól, hátratolja a székét, és nem néz Aidan szemébe –, csak
most veszem észre, mennyi az idő. Legjobb lesz, ha felhívom a szüleimet,
és megmondom nekik, hogy nemsokára hazaérek…
Aidan lesújtó pillantást vet rá, ám a lány már fel is áll az asztaltól,
tehetetlenül mutogat a mobiljára, mintha igazán kénytelen lenne
telefonálni.
Ám nem megy messzire. A konyhából kilépve megtorpan, az ajtó mellé
húzódik, hallja, hogy Mr. Gallagher visszaül az asztalhoz. Clare vár, mert
hallani akarja, amint a férfi bocsánatot kér. Hallani akarja, amint azt
mondja, hogy ő maga szeretné kivinni Aidant holnap a reptérre. Hallani
akarja, amint bevallja, mennyire fog hiányozni neki a fia.
Ehelyett azonban csöndben üldögélnek egy egész percig, mielőtt Mr.
Gallagher megszólal:
– Biztosan szomorú vagy, hogy el kell búcsúznod Clare-től.
– Nagyon – felel Aidan kurtán.
– Tudod, én meg édesanyád egy darabig nem láttuk egymást, amíg a
tengerészetnél szolgáltam.
– Tudom.
– Nem volt könnyű – mondja az apja, révedező hangon. – Az igazat
megvallva, ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha is tennem
kellett. De megérte. Általában pont az éri meg a legjobban, amit a
legnehezebb…
– Tudom, Apa.
– Biztos tudod?
Aidan óriásit sóhajt.
– Tudom, hogy szerinted fogalmam sincs, mi a kemény munka, de
tévedsz. Nem az a baj, hogy nem erőltetem meg magam. Hanem az, hogy
nem mindig értünk egyet abban, mi éri meg az erőfeszítést. Számomra a
Harvard nem érte meg. Úgyhogy inkább meg sem próbáltam. Ilyen
egyszerű.
– Én nem a Harvardra gondoltam – feleli Mr. Gallagher, és
megköszörüli a torkát. – Rólad meg Clare-ről beszéltem.
– És mit akarsz mondani? – kérdezi Aidan kihívóan. – Hogy szerinted
egy ilyen kapcsolatra se vagyok képes?
Apja türelmesen válaszol.
– Nem így értettem. Szerintem ti ketten nagyon is szép pár vagytok. Ami
azt illeti, úgy gondolom, hogy az a lány a legjobbat hozza ki belőled.
Aidan erre nem tud mivel visszavágni, és a szomszédos helyiségben
Clare akaratlanul is elmosolyodik. Rövid csend támad, aztán a fiú halkan
annyit mond: – Ez igaz.
– Szóval – kérdi Mr. Gallagher –, akkor mit terveztek? Együtt
maradtok?
A válasz hamar érkezik, méghozzá olyan erővel, olyan hévvel, hogy a
szó – még egy szobával arrébb is – szinte padlóra küldi Clare-t.
– Nem – feleli Aidan, szava rezonál a ház csöndjében.
Semmi tűnődés, semmi habozás, semmi mellébeszélés.
Csak ennyi. Egyszerűen: nem.
Clare egész testében elzsibbad, ahogy megpróbálja felfogni ezt, a
szomszéd helyiségben zajló beszélgetést furcsamód elnyomja a fejében
zúgó statikus zörej. Azok ketten már valami másról beszélnek – hallja,
ahogy Aidan a holnapi járatáról magyaráz –, és most a hangjuk is halkabb,
sokkal kevésbé vádló, márpedig a lány pontosan ebben reménykedett.
Csakhogy most már nem bírja hallgatni őket.
Inkább átvág a sötét nappalin, kimenekül az előszobába, leül a legalsó
fokra a lépcsőn, amin mindössze néhány perce még együtt lopakodtak föl
Aidannel, és a mellkasához szorítja a térdét.
Ő maga tehet az egészről. Semmi értelme, hogy meglepi a dolog. Úgy
döntöttek – Claredöntött úgy –, hogy szakítanak, és bármi is történt azóta
köztük, azt igazából nyilván csak ő képzelte. A kanapé, a tó, ez a sok
jelentős pillanat – valójában egyik sem számított, mivel semmi sem
változtatott azon az egyszerű tényen: nem döntöttek úgy, hogy
mégsemszakítanak.
Könny szökik a szemébe, leginkább azért, mert megalázva érzi magát.
Hogyan lehetett olyan ostoba, hogy pont mostanra gyengült el? Pláne
miután sikerült meggyőznie Aidant, nem kellene együtt maradniuk,
méghozzá olyan ügyesen, hogy a fiú képes csak így kiköpni ezt a szót:
nem.
Clare mély levegőt vesz, nem akarja elsírni magát. Talán csupán az a
baj, hogy most hallotta először így kimondva a dolgot, vagy talán simán
csak fáradt, meg szomorú, és az elmúlt éjjel során mintha száz éjszakát élt
volna át egyszerre. De bármi is bántja, most hagyja, hogy úrrá legyen rajta
a szomorúság, görnyedten ücsörög a lépcsőn, miközben a folyosón lévő
óra mély, tiszta hangon elüti a pontos időt.
 Nem biztos benne, mióta ül már ott, amikor lépteket hall. Felemeli a
fejét, először az ebédlő felé pillant, aztán rájön, hogy a hang fentről jön,
és hátrafordulva meglátja Riley-t, aki a lépcső tetején áll.
A lány haja kócos-gubancos, és kockás bokszeralsó meg egy vén
Chicago Bears-es póló van rajta. Clare kinyitja a száját, hogy mondjon
valamit, Riley azonban az ajkához tartja a mutatóujját, miközben óvatosan
lejön a lépcsőn, szakértőként hagyva ki a nyikorgó fokokat.
– Helló – szól, amikor leér a lépcső aljába, és lehuppan Clare mellé.
Megdörgöli a szemét, és ásít. – Mi a helyzet?
– Beszélgetnek – feleli Clare, és érzi, hogy megremeg az ajka. Ismét
mély levegőt vesz, hogy összeszedje magát. – Aidan meg az apukád.
Riley mintha csak most venné észre, milyen zaklatott az idősebb lány.
Oldalra biccentett fejjel, aggódva néz rá.
– Az jó – mondja bátorító mosollyal, Clare pedig megtörli az orrát a
kézfejével.
– Tudom – válaszolja, és egyszeriben nem bírja tovább, érzi, hogy
elborul az arca, és kicsordul a könnye. – Nagyon örülök – sikerül
kinyögnie, hüppögve, könnyek között, alig érthetően.
Riley egy pillanatig csak bámulja őt, Clare pislogva néz vissza rá,
egyikük sem igazán tudja, mit is mondjon. Aztán egyszeriben kacagásban
törnek ki. Clare a szája elé kapja a kezét, rádöbben, milyen zajt csapnak,
Riley azonban nem zavartatja magát.
Még fel sem ébredt teljesen, és ez az egész helyzet – hogy a bátyja
barátnője a lépcsőn zokog az éjszaka közepén – sok neki.
– Hát, látszik is rajtad, mennyire örülsz – mondja, továbbra is nevetve,
amikor pedig Clare mosolya hirtelen ismét elkezd lelohadni, átkarolja a
vállát, és kicsit magához szorítja. – Igen, tudom – szól, és fejét Clare-ének
támasztja. – Nekem is nagyon fog hiányozni.
*
 15. MEGÁLLÓ

A kocsi
05:42

A felhajtón minden hátborzongatóan ugyanolyannak tűnik,mint az este

legelején: a garázsajtó mintha üres tekintettel meredne rájuk a szélvédőn
át, Aidan a gyújtásba dugott slusszkulcsot szorongatva ül a volánnál, a
kocsit bizonytalanság és ideges várakozás tölti be.
Ha ez egy társasjáték volna, mostanra megtették volna a teljes kört,
végre eljutva a célhoz, bár Clare nézőpontjából nehéz megállapítani, vajon
vesztettek vagy nyertek.
– Na, szóval, apám fog kivinni a reptérre – szólal meg Aidan, és
elengedi a kulcsot, miközben a lányra néz. Olyan leplezetlen
megkönnyebbülés árad a hangjából, hogy a lány kis híján elfelejti miatta a
korábbi nemet.
– Ez szuper – mondja Clare, és összekulcsolja az ujjait az ölében,
nehogy véletlenül Aidan keze után kapjon. – Nagyon örülök.
– Mármint, nem hiszem, hogy egyhamar a Kaliforniai Egyetem lelkes
híve lesz, de legalább próbálkozik – folytatja Aidan. – Azt mondta,
sajnálja, hogy akkora nyomást gyakorolt rám, amitől úgy éreztem,
hazudnom kell. Én meg erre azt mondtam, hogy most már sajnálom magát
a hazugságot. Ő meg erre azt mondta, sajnálja, ahogy a hazugságomra
reagált. Én meg erre azt mondtam, hogy én is sajnálom, ahogy arra
reagáltam, ahogy őreagált. Tisztára olyan volt, mint a dominóeffektus,
csak bocsánatkérésekkel.
– Szuper – ismétli Clare, ám a fiú sietve mesél tovább, láthatóan alig bír
uralkodni az izgatottságán.
– Azt mondta, még azt is meggondolja, hogy eljöjjön a szülői
hétvégére, bár ez valószínűleg csak azt jelenti, hogy ő golfozni fog, míg
Anya végigjárja velem az összes programot, de nekem már ez is megfelel
– nevet. – Mármint, tiszta őrület, nem?
Néhány hónappal ezelőtt… vagy akár csak tegnap… még el sem tudtam
volna képzelni, hogy ez egyáltalán… – Elharapja a mondatot, csillogó
szemmel néz Clare-re. – Köszönöm. De tényleg.
– Micsodát?
– Hogy olyan ordítóan nyilvánvalóan próbáltál rákényszeríteni minket
arra, hogy beszélgessünk végre – feleli Aidan. – És amiért megemlítetted
azt a sportmenedzseri dolgot. Mint kiderült, apámat nagyon is érdekli.
– Nahát, van olyasmi, ami mindkettőtöket érdekel! – tettet csodálkozást a
lány. – Ki hitte volna?
Aidan nem állhatja meg a mosolygást.
– Na, akkor most hova?
Clare kinyitja a száját, aztán visszacsukja, nem igazán tudja a választ. A
lelke mélyén csak haza akar menni, és lerogyni az ágyára a dobozok meg
a bőröndök közé, amíg el nem jön az indulás ideje. Nem igazán tudja
lerázni magáról a szomorúságot, és ha úgyis elbúcsúznak hamarosan – ha
tényleg ez itt a vége –, akkor talán minél előbb túl kellene esniük rajta. De
érzi, hogy Aidan szeme rászegeződik, és a fiú tekintetéből süt valami,
amitől Clare képtelen kimondani ezt.
– Hát – feleli végül már alig maradt időnk, és egyáltalán nem maradt
megállónk, szóval…
– Jó – mondja Aidan, és ráadja a gyújtást. – Nekem eszembe jutott még
egy.
A lány nem kérdezi meg, hova mennek. Csak a hűvös ablaknak dönti a
fejét, és próbálja megállni, hogy elszunyókáljon. Aidan lassan vezet,
ujjaival valami ismeretlen ütemet dobol a kormányon. A szürke égen most
már rózsaszín csíkok mutatkoznak, a nap sugárzó gömbje épp kezd
felbukkanni a fák között, amikor a tó környéke felé veszik az irányt.
– Ugye nem megyünk vissza a partra? – kérdezi Clare, mire a fiú
titokzatos pillantást vet rá.
– Majd meglátod.
Amikor azonban elérnek a tópartra vezető lejtőhöz, Aidan
elkanyarodik, és inkább áthajtanak a vizet övező, csöndes szomszédságon.
A házak alapvetően még mindig sötétbe borulnak, de itt-ott fény villan
egy-egy emeleti ablakban, és a lány rádöbben, hogy az emberek odabent
már az új reggelre készülődnek, miközben ő meg Aidan csak most fejezik
be az előző estét. Úgy érzi, mintha a világ leghosszabb, mégis legrövidebb
napjának érnének a végére.
Clare felül, és bedugja a kezét a pulcsi zsebébe.
– Már azt hittem, vissza akarsz menni megnézni, hogy van Rozsdi.
 – Á, Rozsdi jól van. Sőt mondhatnám, hogy olyan bájos bója, aminek
nincs se baja, se búja.
A lány grimaszt vág.
– Elfelejtettünk szuvenírt hozni.
– Rozsdin nem akadt más, csak szegecsek meg csavarok – feleli Aidan,
és fékez, mivel egy mókus szalad át előttük az üres úton. – És szerintem
azokból lenyúlni egyet már bűncselekmény lett volna.
– Végül is úgysem számít. Egy csomó másik helyről se hoztunk semmit.
– Ja, például a szökőkúttól – bólint a fiú. – Meg Scottyék házából.
– Meg a tiétekből. Meg az őrsről…
– Ó, ott csináltam néhány képet Scottyról – feleli vigyorogva Aidan. –
Annál jobb szuvenírt el sem tudok képzelni. Andy Kimball házából viszont
csórhattunk volna valamit. Meg a bowlingpályáról is.
– Amikor legközelebb odamegyek, tuti ellopok egy szalvétát vagy
valamit.
– Egy szalvétát? Ki lop szalvétát egy bowlingpályáról? Mi abban a
kihívás?
– Nem is kell kihívásnak lennie – mondja a lány. – Csak egy emléknek.
– Igen, de ha már csinálod, akkor csináld rendesen – válaszolja Aidan,
miközben megáll egy útkereszteződésben. – Például az zseniális lett volna,
ha kicsempészünk egy bowlinggolyót.
– Nem hiszem, hogy sok értelme lett volna magammal hurcolnom egy
bowlinggolyót New Hampshire-be. De értem, mire gondolsz.
– Néha pont az éri meg a legjobban…
– …amit a legnehezebb megtenni – fejezi be a mondatot Clare, és a fiú
mosolyogva néz rá, aztán bekapcsolja a rádiót, ami még mindig a korábbi
countryállomásra van hangolva. Egy lassú, epekedő dal tölti be a kocsit, a
lány pedig lehúzza az ablakot, kilógatja a karját, érzi a felkelő nap hevét
meg a besuhanó szelet, ami magával hozza a meleget, édes és új illatokat.
Amikor rádöbben, hogy csak néhány sarokra vannak a gimitől, Aidanre
pillant, de föl sem kell tennie a kérdést, a fiú már a fejét rázza.
– Nem.
A városba érve elhajtanak a szökőkút mellett, ahol néhány madár éppen
reggeli fürdőzést tart, aztán a Pizzafaloda előtt, ami ilyen korán még
zárva, leeresztett redőnyökkel áll. A lánynak olyan érzése támad, mintha
elölről kezdenék az egész éjszakát, és arra gondol, talán pont ezt akarja
Aidan – vagy talán csak olyan kicsi ez a város, hogy akárhova tartanak,
óhatatlanul újra elmennek minden mellett, ahol már jártak az éjjel.
Ahogy a benzinkút közelében lévő lámpákhoz érnek, Clare-nek eszébe
jut a kocsi hátsó ülésén hagyott dugi édesség. Fog egy tubus Smartiest, és
megkínálja a drazséval Aidant, aki máris felé nyújtja a tenyerét.
Végül, amikor visszakanyarodnak a főutca másik vége felé, a lány
feladja a találgatást.
– Körbe-körbe megyünk – közli Aidannel, aki bólint.
– Pontosan.
– De miért?
– Miért ne?
– Nem értem.
– Ez itt – pillant rá a fiú –, ez az utolsó megálló.
– Mi? Maga a kocsi?
– Gondolj csak bele! Valószínűleg több időt töltöttünk itt együtt, mint
bárhol máshol a világon. Hány este kocsikáztunk órákon át, mert semmi
más nem akadt, amit csinálhattunk volna?
Clare tudja, hogy igaza van. Az elmúlt két év összes emléke közül
valószínűleg ez fog leggyakrabban eszébe jutni Aidanről: ahogy fél
kézzel, lazán fogja a volánt, arcán békés mosoly játszik, miközben a zene
betölti körülöttük a levegőt.
– Igazad van – hagyja rá, és egy pillanatra lehunyja a szemét.
– El ne aludj nekem pont most! – böki meg Aidan. – Ha már ilyen
sokáig bírtuk…
A lány szeme újra kinyílik.
– De tovább már nem… – mondja, a szavak kiszaladnak a száján,
mielőtt észbe kaphatna.
Aidan kérdő tekintettel sandít rá.
– Én csak… hallottam, mit mondtál apukádnak.
– Miről?
– Rólunk. Megkérdezte, együtt maradunk-e, és te azt felelted, hogy nem.
Emlékszel?
A fiú a homlokát ráncolja.
– Ez beugratós kérdés?
– Nem.
– Hát… Azt hittem, ezt már órákkal ezelőtt eldöntöttük. Tedöntötted el.
– Tudom – ismeri el Clare, és felé fordul. – Ez igaz. De az bántott,
ahogy mondtad.
 Mintha nem számított volna. Mintha minem számítottunk volna.
Aidan szorosabban markolja a volánt.
– Figyelj, sajnálom, ha valami rosszat csináltam, de azt hittem, hogy
egy hullámhosszon vagyunk. Azt hittem, hogy úgy döntöttünk…
– De az még azelőtt volt – mondja a lány halkan.
– Mi előtt?
– Mielőtt kimondtam.
– Mégis mi… – kezdi a fiú, aztán elhallgat. – Ó!
Clare a térdét bámulja. Az egyik meg van foltozva, ésa lány kis híján
elneveti magát, mert Aidanen kívül nem ismer olyan embert, akinek
eszébe jutna megvarrni egy tréningnadrágot. Ez a fiú utál bármiről is
lemondani.
– Sajnálom – szól Clare, miután már nem bírja tovább a csöndet. –
Nyilván nem lett volna szabad azt hinnem, hogy ez akármin is változtat.
Még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg változtatni akarnék-e bármin,
de hallani, amint csak így közölted apáddal… Nem is tudom. Valahogy
olyan egyszerűnek tűnt. Szinte úgy hangzott, mintha könnyű lenne
kimondanod.
Aidan az út szélére húzódik, leparkol egy ház előtt, ami ugyanolyan,
mint az összes többi, amerikai zászlóval, kosárpalánkkal, meg fa
postaládával.
– Clare, ebben nincs semmi könnyű. Ez a legnehezebb dolog, amit
valaha is tennem kellett. És az benne a legrosszabb… hogy ez csak a
kezdet. Mostantól nagyon hosszú ideig nehéz lesz minden egyes nap
minden egyes percében.
A lány ezúttal nem fékezi meg magát. Aidan felé nyúl, és megfogja a
kezét. A fiú arca borongós, ám amikor felnéz rá, a tekintete nagyon is
tiszta. Clare szeretné azt mondani: „nem muszáj ilyen nehéznek lennie”.
Szeretné azt mondani: „még nem későmeggondolni magunkat”. Ám
ehelyett csak annyit mond: – Tudom.
– Nem véletlenül döntöttünk így. Nem emlékszel, miket mondtál
korábban? Hogy páros lábbal kéne beleugranunk az új életünkbe…
– Ez inkább úgy hangzik, mintha ugróiskoláznánk – veti közbe Clare, és
visszahúzza a kezét.
– Oké, akkor talán azt mondtad, hogy fejest kéne ugranunk. Vagy ez az
én szövegem volt? Mindegy, az a lényeg, hogy volt egy csomó érved.
Emlékszel? – A lány gyászosan bólint. – És tudod, hogy én nyilván nem
ezt akartam… legalábbis azt hittem, hogy nem ezt akarom. De most? Már
nem is tudom. Most már azt hiszem, talán igazad van.
Ahogy Aidant hallgatja, Clare kezdi úgy érezni, mintha valami a
mellkasára nehezedne. Néhányszor levegő után kap.
– Tudod, nincs ám nekem mindig igazam…
– De igen, mindig igazad van – nevet a fiú.
– Jó, de mi van, ha pont ebbentévedek? Mi van, ha nem is szakítani a
legnehezebb? Mi van, ha együtt maradni – életben tartani ezt a kapcsolatot
a távolság meg minden ellenére – még annál is nehezebb, és valójában azt
kéne csinálnunk?
– Clare…
– De komolyan. Mi van, ha tök hülye vagyok, és csak a könnyebbik utat
választom, mint mindig? – Tisztában van vele, hogy hangja kissé
hisztérikusan cseng, de már nincs ereje uralkodni rajta. – Mi van, ha
valójában csak tönkreteszek mindent?
A fiú határozottan néz rá, tekintete csupa melegség, amitől csak még
rosszabb ez az egész.
– De mi van, ha nem? – kérdi halkan. – Szerintem talán igazad volt
abban, amit korábban mondtál: hogy vagy véget vetünk a dolognak most,
szabad akaratunkból, vagy hagyjuk, hogy majd magától szétessen. És most
úgy érzem, hogy az én felelősségem… nem is tudom… nem hagyni, hogy
a pillanat hevében rossz döntést hozz.
Clare egyszeriben szörnyen fáradtnak érzi magát. Kinéz az ablakon: a
nap olyan élénk narancssárgára festi az utcát, ami nem is tűnik valódinak,
az árnyalat annyira ragyogó, hogy az már szinte bántja az ember szemét.
– Figyelj – szól a fiú, lehajtja a fejét, és a tarkóját dörgöli. –Te vagy a
legjobb barátom.
És a családom is. Igazából te vagy az egész életem.
– Aidan…
– Szóval ez a dolog kettőnk között túlságosan fontos ahhoz, hogy csak
úgy hagyjuk szétesni. Nem akarok néhány napon, héten vagy hónapon
belül valami hülye indok miatt szakítani veled. Mi nem olyan pár vagyunk.
Ha szakítunk, akkor az nem lehet amiatt, mert egy helyes srác folyton
veled lóg a koleszszobádban, vagy mert én folyton a mobilomat lesem, de
te sose hívsz, vagy mert engem annyira lefoglal a lacrosse, hogy nem
válaszolok az SMS-edre, és ez kezd az agyadra menni. Ha mi szakítunk,
annak jó oka kell, hogy legyen.
 A lány a fejét csóválja.
– Most egyetlenegy jó ok se jut eszembe, hogy miért szakítsak veled.
– Azért, mert nem elég nagy horderejű dolgokra gondolsz – feleli
Aidan. – Valami olyan indok kell, ami hatalmas, óriási…
– Mint a világbéke?
– Ha a világbéke a szakításunk lehetséges mellékhatása volna, akkor ja,
bizony, az totálisan nemes indoknak számítana.
– Talán – mondja a lány pillanatnyi hallgatás után – csak túlságosan
szeretjük egymást.
Aidan elgondolkodva néz rá.
– Ez tetszik.
– De tiszta hülyeség.
– Egyáltalán nem hülyeség. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy
kitegyük a kapcsolatunkat a sok hülyeségnek. Egyenesen elutasítjuka
hülyeségeket. Hogy lehetne ezt szép hivatalosan mondani? Nem
hülyeségpártiak vagyunk, hanem…
– Hülyeségellenesek – feleli a lány. – Hivatalosan hülyeségellenesek.
– Hát, ez elég hülyén hangzik – neveti el magát Aidan, Clare azonban
csak a nadrág térdén lévő foltot bámulja, és elszorul a szíve.
– Szóval, akkor ez az? – kérdi, és a fiú bólint.
– Ez az indokunk a szakításra: túlságosan szereljük egymást.
Clare a szemét forgatja.
– Ez a túlságosandolog csak egyszer volt aranyos.
– Az egész szerellekdolog is csak egyszer volt aranyos – vigyorog
Aidan.
– Jogos – válaszolja a lány. – De azért tényleg igaz.
– Tényleg szerelsz?
– Szeretlek – mondja a lány, és megint várja, hogy Aidan
elmosolyodjon. De hiába. A fiú ehelyett hosszú ideig nézi, úgy szegezi rá a
szemét, mintha minden vonását az eszébe akarná vésni. Aztán végül bólint.
– Nekem ez elég nemes oknak tűnik.
 16. MEGÁLLÓ

A búcsú
06:24

Aidan pontosan ugyanott ül, ahol hagyta: az egyik hatalmas fa

hintaszéken Clare-ék házának tornácán. Amint a lány kilép a bejárati ajtón,
Bundás elrohan mellette, és eszeveszett farokcsóválással meg drámai
nyüszítéssel száguld oda Aidanhez, hogy üdvözölje, aztán az ölébe
lendüljön. A fiú megöleli a kutyát, aztán felnéz Clare-re.
– Dühösek voltak? – kérdezi kissé aggódva. Ahhoz már hozzászokott,
hogy a saját apjának gyakran csalódást okoz, ám mivel a lány szülei olyan
nagyra tartják, a küldetésének érzi ügyelni arra, nehogy megromoljon a
róla alkotott véleményük.
– Miért lettek volna? – kérdez vissza Clare, és leül a másik hintaszékre.
A házból kiszűrődik a szülei tompa hangja, ahogy egymással beszélve az
utolsó simításokat végzik az indulás előtt, bepakolják az elemózsiát, a
térképet meg a vizet. A kocsiútjuk négy napig fog tartani: két napig
autóznak hárman keletre, aztán a szülei újabb két nap múlva érnek majd
haza, miután otthagyják őt New Hampshire-ben.
– Hát – feleli Aidan, és megvakargatja Bundás füle tövét –, például a
monokliért.
A lány vállat von.
– Mondtam nekik, hogy beálltam a harcosok klubjába.
– De komolyan.
– Komolyan? Egyszerűen csak megmondtam nekik az igazat.
Aidan a fejét csóválja.
– Mindig elfelejtem, hogy az is egy lehetőség.
– Persze nem voltak oda a boldogságtól, de most már úgyse nagyon van
mit tenni.
Anyukám fel-alá rohangászik, összeszedi a sminkkészletet, hogy
legalább egy kicsit kevésbé tűnjek majd félelmetesnek, amikor
személyesen megismerkedem Beatrice St.Jamesszel.
– És nem zavarta őket, hogy egész éjjel kimaradtál?
 – Á, nem – feleli Clare, és hátradől, így a hintaszék mély, ütemes, tompa
hanggal dobol a terasz lécein. Mostanra teljesen kivilágosodott, a napot
azonban elrejti az ég alján gyülekező, sűrű felhők szürke sávja. – Azt
mondták, hogy holnaptól kezdve úgyis annyiszor bulizom át az éjszakát a
tudtukon kívül, ahányszor csak akarom, szóval így legalább
bemelegítettem egy kicsit.
Aidan elneveti magát.
– Én ugyanezt az érvet találtam ki a szüleim meggyőzésére. Úgy tűnik, a
tieid még engem is leköröznek.
Egy madár száll fölöttük a tetőre, kaparászó hanggal ugrál a zsindelyen,
és Bundás megmerevedik a zajra, majd egyetlen, figyelmeztető vakkantást
hallat, mielőtt ismét befészkeli magát Aidan könyökhajlatába. Újra elered
az eső, vagy legalábbis már lóg a lába; a levegőt betölti az illata, és a
távolban mennydörgés hosszas morajlása hallatszik. Clare úgy érzi,
mintha az egész világ lélegzetvisszafojtva várna.
– Emlékszel arra, amikor idekint néztük a vihart? – kérdezi, mire Aidan
keze megdermed a kutya selymes szőrén, szeme sarka ráncba szalad,
ahogy felidézi az emléket.
– Tiszta őrület volt az a villámlás – mondja Aidan. – Az egész tömböt
bevilágította.
– És az egész ház remegett a mennydörgéstől.
– Te meg be akartál menni…
– Nem is igaz – tiltakozik Clare, de miután a fiú megemeli a
szemöldökét, beismeri. – Jó, talán. De csak azért, mert bőrig áztunk. –
Hátradönti a fejét a széken, és felbámul az ereszre. – Ez nagyon fog
hiányozni.
– Az eső? – kérdi Aidan. – Le merném fogadni, hogy a Dartmouthon is
szokott esni.
– Nem az eső – ül fel a lány. – Hanem minden. Ez az egész.
– Tudom – feleli a fiú. – Nekem is.
– Arra gondoltam… – mondja Clare, és megmarkolja a szék karfáját,
próbál erőt gyűjteni, hogy kimondhassa, amit ki kell mondani. – Nem
tudom, nem volna-e kicsit könnyebb ez az egész, ha egy darabig nem
beszélnénk.
Megkockáztat egy pillantást Aidan irányába, és látja, hogy a szemében
meglepődés villan.
– Tényleg? Ezt akarod?
 – Nem éppen úgy mondanám, hogy akarom – válaszolja a lány. – De így
is épp elég nehéz lesz ez az egész. És ha tényleg megpróbálunk
továbblépni, ahogy valószínűleg kéne, akkor talán van értelme a „mindent
vagy semmit” hozzáállásnak. – Lepillant, és meglátja, hogy önkéntelenül
lekapargatta a karfáról a festéket, akár sebről a vart.
Amikor ismét felnéz, Aidan rászegezi a szemét, és Clare-nek minden
erejét össze kell szednie, hogy folytatni tudja, de még így is elcsuklik egy
kicsit a hangja a szavaktól. – Mármint… hogyan szokhatnék hozzá a
hiányodhoz, ha bármikor felhívhatlak?
Aidan bólint, és szórakozottan simogatja a kutyát, ami mostanra már
majdnem elaludt az ölében.
– Azt hiszem, ebben van logika – mondja a homlokát ráncolva. – De
akkor is olyan… véglegesnek tűnik.
– Hát, nem örökre szólna…
– Remélem is – szól a fiú lesújtott képpel.
– …hanem talán csak egy kis ideig. Amíg hozzá nem szokunk ehhez.
Aidan nevet, de nincs benne semmi vidámság.
– Úgy érzem, mintha elvetted volna a mankómat, vagy valami. Sokkal
könnyebb volt felfogni ezt az egészet, amíg még azt hittem, hogy akár már
ma este fölhívhatlak.
– Igen, de nem érted, hogy pont ez a baj? Soha nem fogunk továbblépni,
ha folyton egymással dumálunk.
– Tudom – dörgöli a homlokát a fiú. – Igazad van. De akkor is.
– Nem lesz olyan vészes – mondja Clare, bár még a puszta gondolat is
idegességgel tölti el. – Csak egy kis szünetet kell tartanunk.
– Ez most burkolt célzás akart lenni arra, hogy legalább az őszi
szünetig? – kérdi Aidan halovány mosollyal.
– Nem tudom – feleli a lány. – Talán. Igazából annak volna értelme, ha
egészen hálaadásig kihúznánk, mert úgyis akkor találkozunk legközelebb
személyesen. És úgy elég időnk lenne, hogy rendesen belevessük
magunkat a suliba, tudod? Hogy igazán megpróbáljuk a saját életünket
élni, nem pedig folyton egymásra támaszkodni…
– Igen – mondja Aidan –, de az még ezer évre van.
– Csak három hónap – mosolyog a lány.
– Az nagyon hosszú idő.
– Hamar el fog telni – ígéri Clare, ám a fiú csak a fejét csóválja.
– Nem elég hamar.
 Egyszeriben zuhogni kezd az eső, halvány ködbe borítva a házat, mire
Bundás kiugrik Aidan öléből, az ajtóhoz rohan, és megállás nélkül
kaparászni kezdi. Clare már épp fölállna, hogy beengedje, amikor
édesanyja kinyitja az ajtót, és a kutya beveti magát a házba, még csak hátra
se néz.
– Még tíz percet kaptok, gyerekek – szól az asszony, és kidugja a fejét
az ajtón, hogy integessen Aidannek. Clare-re pillant, aki még mindig az
óriási melegítőt viseli. – Ööö, nem akarsz esetleg átöltözni…?
– Jó így – feleli a lány. – Mindjárt bemegyünk.
Miután ismét kettesben maradnak, Clare érzi, hogy Aidan még mindig
őt figyeli, ám ezúttal odanézve azt látja, hogy a fiú összeharapott szájjal
igyekszik megállni a nevetést.
– Mi van? – kérdi, és felhúzza a lábát.
– Semmi. Nagyon jól áll neked ez a szerkó. És a parfümöd is igazán
kellemes.
– A parfümöm?
– Mindketten bűzlünk – vigyorog Aidan. – Halszagunk van.
A lány a szemét forgatja.
– A szüleim nem fognak kiakadni. És ma este úgyis szállodába
megyünk, szóval csak addig kell kibírniuk, amíg odaérünk kocsival. – A
kapucni madzagját húzogatja. – De most már csak azért sem adom ezt
vissza. – Nem bírja kimondani, hogy valójában csak a kifogást keresi,
hadd őrizzen meg valamit Aidantől.
– Nem hiszem, hogy Los Angelesben nehéz lesz majd Los Angeles-es
melegítőt kapni – mondja Aidan, aztán ámuldozva csóválja meg a fejét. –
El sem hiszem, hogy még ma ott leszek.
– Tudom – válaszolja Clare. – Annyira fura. Millió képet láttam a
Dartmouthról, de még mindig nehéz elképzelni, hogy tényleg ott leszek
majd.
– Én el tudom képzelni – feleli Aidan, és szorosan lehunyja a szemét. –
Leveleket látok.
Sok-sok falevelet. – Kinyitja a szemét, a lányra pillant. – A Dartmouthon
mindig ősz van? Szerintem még egyetlen képet sem láttam róla, amin ne
lettek volna őszi lombok.
– Bizony, a Dartmouthon mindig ősz van.
– Ahogy sejtettem – hunyja le ismét a szemét a fiú. – És valamilyen
oknál fogva én mindig úgy képzelem, hogy egy padon ülsz, egy fa alatt,
amin millió színben pompáznak a levelek…
– Még lilában is?
– Persze, miért ne? – hagyja rá Aidan. – Te meg csak üldögélsz a padon,
egy csomó könyvvel, meg egy pohár kávéval, a szép őszi kabátodban, és
roppant komoly, egyetemista gondolatokon agyalsz.
– Van egy olyan érzésem – feleli Clare apró mosollyal –, hogy igazából
rád fogok gondolni.
– Eleinte igen – mondja a fiú, és kicsit komolyabb arckifejezéssel néz
rá. – De később már nem. Hidd el nekem! Előbb-utóbb eljön az a nap,
amikor csak üldögélsz azon a padon, felnézel az égre, és nem rám fogsz
gondolni. Eszedbe se jutok majd. És ez nagyon is jó lesz, mert azt fogja
jelenteni, hogy boldog vagy.
– Nem tudom – válaszolja a lány halkan. – Ezt elég nehéz elképzelni.
Aidan csak mosolyog.
– Majd meglátod – mondja, és ismét lehunyja a szemét, hallgatja az esőt.
Clare figyeli egy kicsit, kétségbeesetten próbálja az eszébe vésni az összes
kis részletet, amit szeretne magával vinni a fiúból: a szeplőket a füle
hegyén, halvány szempilláit, a haja vonalának ívét, még a félhold alakú
monoklikat is a szeme alatt.
– Tudod, van ám egy harmadik lehetőség is – szólal meg, és amikor
Aidan felé fordítja a fejét, beletelik egy pillanatba, míg tekintete őrá
fókuszál.
– Mire?
– Ránk – feleli a lány, és majd kiugrik a szíve a helyéből. – Folyton csak
ezzel a két lehetőséggel foglalkozunk: hogy magunktól véget vetünk a
dolognak, vagy hagyjuk szétesni. De van egy harmadik lehetőség is.
– Micsoda? – kérdezi Aidan savanyú mosollyal. – Boldogan élünk, míg
meg nem halunk?
– Nem – vágja rá Clare. – Ne már. Én komolyan beszélek.
A fiú fölemelt karral nyújtózik.
– Oké, akkor mi?
– Majd később.
– Nem érünk rá majd később eldönteni – tartja felé a csuklóját Aidan.
Megkocogtatja karórája számlapját. – Ketyeg az óra.
– Nem, úgy értem, az a harmadik lehetőség – feleli a lány, szavait kis
híján elnyeli a zúgó eső, ami áttetsző függönyt von a tornác elé. – Hogy
majd később visszatalálunk egymáshoz.
 Aidan rászegezi a szemét, és a tekintete lelkes, reménykedő.
– Igen?
– Igen – válaszolja. – Miután mindenfélét tanultunk és csináltunk.
Folyton úgy állunk hozzá, mintha csakis ez a két lehetőségünk volna:
együtt folytatjuk, vagy végleg különválunk. De talán csak annyit kéne
tennünk, hogy külön-külön éljük az életünket, és majd meglátjuk, hogy
alakul. Aztán később, ha úgy kell lennie, majd megint egymásra találunk,
és újrakezdjük.
– Később – mondja a fiú, mintha ízlelgetné a szót.
– Később – bólint Clare.
– Mint egy második prológus.
– Olyan nincs is – csóválja a fejét a lány, ám Aidant ez láthatóan nem
zavarja. Csak mosolyog.
– Ki mondta?
Ezúttal, amikor kinyílik mögöttük az ajtó, mindketten tudják, mit jelent.
Clare gyomra görcsbe rándul, és riadalmat lát megvillanni a fiú szemében.
– Bocs, hogy megzavarlak titeket – mondja az édesanyja, és hangjából
tényleg süt a mentegetőzés. – De ideje bepakolni a kocsiba.
Még azután is, hogy felállnak, a székek tovább hintáznak. Az eső még
mindig csillogó, makacs cseppekben szakad a tornác körül. Aidan kis
mosolyt erőltet a képére, mielőtt bemennének, ám a lány hiába próbál meg
példát venni róla.
Eljött a búcsú ideje, most már nem menekülhetnek előle.
Az édesapja odabent épp lecipel a lépcsőn egy kartondobozt. De amint
észreveszi őket, leteszi, és elkerekedik a szeme, amikor megpillantja a fiú
arcát.
– Te még Clare-nél is rosszabbul nézel ki – mondja, és kezet nyújt.
– Tudom – szól a lány édesanyja, és aggódva nézi Aidan arcát. – Van
itthon egy kis fagyasztott kukorica, ha kéred rá…
– Kukorica? – háborog a férfi. – Ugyan már! Legalább egy szelet húst
adj neki, vagy valami. Láthatóan nehéz éjszakájuk volt.
Clare anyukája a szemét forgatja.
– Azt veszel elő a fagyasztóból, amit csak akarsz – mondja, és vállon
veregeti Aidant, ahogy megkerüli őt, és a lépcsőhöz megy. – Mintha
otthon lennél. – Mielőtt fölmenne a lépcsőn, visszafordul, és amikor
megszólal, kissé megremeg a hangja. – Tudod, hogy mi mindigszívesen
látunk.
 A lánynak ekkor attól szakad meg a szíve, hogy az édesanyja még nem
is tud a szakításról. Amikor kora reggel hazaérkezve Clare beszaladt a
házba, hogy szóljon nekik, megjött, nem bírta elmondani az igazat. Attól
csak valóságosabbnak tűnt volna.
Egyébként is, úgy gondolja, hogy még sok-sok idő áll előttük a
beszélgetésre: hosszú órákon át bámulhat majd ki a kocsiablakon, és
magyarázhatja el a szüleinek, miért ez – a szakítás – volt a jó döntés, miért
így logikus. Reméli, ha egyre csak sorolja az érveket, akkor talán nem
fogja elsírni magát.
De persze el fogja.
Most azonban rádöbben, hogy mégsem kell elmondania az
édesanyjának, mert mintha már magától is rájött volna. És Clare nagyon
hálás ezért, hiszen ez azt jelenti, hogy később nem kell majd beszélnie
róla. Inkább csak összegömbölyödhet a hátsó ülésen, és hagyhatja, hogy az
anyukája dobozos üdítőt adogasson hátra neki, az apukája pedig keressen
valami vidám zenét a rádióban, miközben áthajtanak Illinois-on, aztán
Indianán, aztán Ohión… És így tovább, amíg el nem érnek New
Hampshire-be, hadd gyűljenek szépen egyesével a kilométerek közte meg
Aidan között, míg el nem jön a pillanat, amikor a fiú gépe felszáll, és
egyszeriben akkorára nő majd a kettőjük közti távolság, hogy már számon
sem lehet tartani.
A következő tíz percben mind a négyen fel-alá trappolnak a ház meg a
kocsi között, sarkukban Bundással, kihozzák a bőröndöket, zacskókat,
különböző méretűkartondobozokat, párnákat, lámpákat, sőt még egy
tojásfocit is.
– Téged meg mióta érdekel a focizás? – kérdezi Aidan, amikor
meglátja, hogy Clare a labdával a hóna alatt vág át a konyhán. Elcsaklizza
tőle, aztán megáll a mosogató előtt, és egyre csak forgatja a kezében.
– Nem tudom – von vállat a lány. – Azt hittem, az egyetemen ilyesmit
szokás csinálni.
Tudod, labdát passzolgatni az udvaron. Vagy azt másmilyen labdával
szokták?
Aidan odadobja neki a labdát, nagyon óvatosan, alacsonyan a
konyhaasztal fölött, ám Clare-nek még így sem sikerül elkapnia.
– Ennyit az egyetemi sportpályafutásomról – mondja, és lehajol a
labdáért. – De attól még elviszem.
– Amikor arról beszéltem, hogy új dolgokat kéne kipróbálnod – szól a
fiú –, nem a futballra gondoltam.
– Akkor nem lesz ilyen nagy a szád, amikor majd profi focistaként térek
vissza.
– Na, azttényleg szeretném látni – feleli Aidan, és kisétálnak együtt a
házból.
A felhajtón Clare édesapja éppen becsukja a csomagtartót. Élénksárga
esőköpeny van rajta, a kapucnit a fejébe húzta, de szemüvegét így is
esőcseppek pöttyözik.
– Azt hiszem, most már mindent bepakoltunk – mondja. – Hacsak nem
akarod szó szerint az egész házat magaddal vinni.
– Nagyon vicces – feleli a lány, de máris gombócot érez a torkában,
mert ha lehetne, tényleg megtenné: kitépné a földből az egész épületet, és
átrepítené New Hampshire-be. Egy röpke, heves, lehetetlen pillanatra
mindent meg akar tartani: a kutyáját, az ágyát, a szüleit meg a pasiját. Most
már csak percek vannak hátra, de még mindig fogalma sincs, hogyan
fogja mindezt hátrahagyni.
Az édesanyja kijön az oldalajtón Bundással, akit a városból kifelé menet
majd kitesznek a kutyapanzióban, meg egy zacskónyi szendviccsel, amit az
útra készített.
Bezárja az ajtót, aztán megfordul, a felhajtón álldogáló, esőáztatta,
furcsa kis hármasra bámul, mindegyikük nyilvánvalóan vonakodva néz
vissza rá.
– Azt hiszem, most már készen vagyunk – mondja, és lepillant a lába
mellett toporgó Bundásra, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból
retteg az esőtől. – Ideje indulni, igaz?
Clare apja kissé túl lelkesen bólint.
– Indulhat a nagy kaland!
– Adunk nektek egy percet – szól az anyukája, aztán odalép Aidanhez,
lábujjhegyre áll, és gyorsan megöleli. – Sok sikert mindenhez!
– Köszönöm szépen – nyögi ki Aidan. – Mindent köszönök.
Az apukája vállon veregeti a fiút, amiből végül ölelés lesz.
– Vigyázz magadra!
Aidan biccent.
– Jó utat!
Aztán a szülők beszállnak a kocsiba, felmordul a motor, nyikorog az
ablaktörlő, és Clare-t hirtelen olyan erővel önti el a pánik, hogy úgy érzi,
menten kiszakad a szíve a helyéből.
 Itt a vége – gondolja dermedten. Hiába készül erre már hosszú órák –
sőt igazából hónapok – óta, most mégis megdöbbenti egy kicsit, hogy
elérkeztek ehhez a pillanathoz, amiről úgy érzi, mintha egyszerre történne
túl gyorsan és túl lassan.
Letörli az arcáról az esőt, és erőnek erejével felnéz Aidanre, aki csupán
néhány lépésnyire áll tőle, arca sápadt, tekintete merő félelem.
– Ez az utolsó alkalom, hogy elszökjünk – szól a fiú, és igyekszik
mosolyogni, bár kissé szomorkásra sikerül. – Úgy hallom, Kanada egész
kellemes ebben az évszakban…
– Szerintem én inkább a lakatlan szigetre szavaznék.
– Még akkor is, ha nem vagyok hajlandó fűszoknyát venni?
– Még akkor is – feleli Clare, és megfogja Aidan kezét, retteg attól, ami
most következik. Mert mégis hogyan búcsúzzon el valakitől, aki a részévé
vált? A fiú kezét nézegeti, végighúzza egy ujját a tenyerén, képzeletben
összeköti a csuklóján a szeplők pontjait, csillagképet rajzolva ki belőlük. –
Ez tiszta szívás, mi?
– Hát, határozottan nem poén.
– Szerinted rémesen fogjuk érezni magunkat?
– Igen – válaszolja a fiú egyszerűen. – Legalábbis egy darabig.
– És aztán?
– Aztán majd könnyebb lesz.
– Ígéred?
– Nem – feleli Aidan halovány mosollyal. – Szóval… egyáltalán nem
tarthatjuk a kapcsolatot?
A lány egy pillanatra borzasztóan szeretné visszavonni a dolgot. Mert
még elképzelni is nehéz, hogy ne SMS-ezhessen Aidannek az odaúton, ne
hívhassa fel, miután találkozott Beatrice-szal, ne üzengethessen neki az
órák között. De tudja, hogy így kell lennie, ezért hát óriási erőfeszítéssel
megcsóválja a fejét.
Aidan bólint.
– Akkor semmi telefon?
– Semmi.
– SMS?
– Tilos.
– E-mail? Levél? Képeslap?
– Bocsi.
– Postagalamb?
 – Ó, persze – vágja rá a lány. – Postagalambot nyugodtan küldhetsz.
– Hát, az legalább valami – vigyorog.
– Aidan… – szól Clare, megmarkolja a fiú pólóját a mellkasánál, és egy
kicsit maga felé húzza. Millió könny készül kitörni belőle, érzi a nyomást
a szeme mögött és a torkában. Nem sokáig bír már ellenállni a sírásnak.
Bármilyen erős gátakat is húzott fel – akárhány falat is sikerült emelnie –,
biztosan át fognak szakadni, és a könnyek elárasztják majd a szívét.
Minden csepp erejével küzd ellene, mert még mindig maradtak
kimondatlan dolgok, és nem hagyhatja, hogy elmossa őket az ár. De
jelenleg még megszólalni is alig bír. – Én nem… – kezdi, ám hamar
elcsuklik a hangja.
Aidan csupán biccent.
– Én sem.
– Úgy szeretném, ha…
– Tudom – feleli a fiú. – Én is.
Clare ekkor feladja, odabújik Aidanhez, a mellkasára simítja a fejét, és
amint meghallja szíve halk dobogását, tudja, hogy már csak egyvalami
maradt, ami tényleg számít.
– Szeretlek – mondja, a szó tiszta, határozott és igaz, amikor pedig
Aidan válaszol, a lány hallja a hangján, hogy mosolyog:
– Én is szerellek téged.
– Dugulj el – szól rá Clare, de most már mindketten nevetnek egy kicsit.
Amikor a lány hátrahajtja a fejét, Aidan még egyszer, utoljára
megcsókolja, és Clare csak arra tud gondolni, hogy ez is egy újabb fajta
első alkalom, ami akkor még eszébe sem jutott, amikor összeírta a listát:
az első búcsújuk.
– Jó utat – mondja a fiú, miután ismét elhúzódnak, és végül ez az, ami
átszakítja Clare-nél a gátat. Nem bírja tovább: elsírja magát, hasztalan
törölgeti a könnyeit, egyszerűen képtelen abbahagyni a zokogást, mert ez
teljesen átlagos megszólalásnak tűnik ebben a teljesen hihetetlen
pillanatban.
Ám most, hogy a lányon a sor, ő sem bír valami kevésbé átlagossal
előrukkolni: – Hiányozni fogsz – mondja, még egy kicsit Aidanbe
kapaszkodik, pedig a kocsi kipufogója csak úgy ontja a füstöt, az eső
pedig egyre hevesebben zuhog rájuk, és ennyi idő után most már tényleg
itt a vége ennek az egésznek – itt a vége kettőjüknek az elválás pillanata
megállíthatatlanul száguld feléjük, akár egy tehervonat, olyan zajosan,
hogy Clare majdnem belesüketül.
Aidan még egy puszit nyom a feje búbjára, a lány pedig még néhány
másodpercig szorongatja a kezét. Amikor végre elengedi, rá se bír nézni a
fiúra, mert biztos benne, hogy akkor aztán soha nem indulna el, így inkább
kihúzza magát, mély levegőt vesz, kifújja, majd egyenesen a kocsihoz
megy, és beszáll, miközben a szíve össze-vissza ver, az arcán pedig
könnyekkel keverednek az esőcseppek.
– Jól vagy? – kérdezi az édesanyja, miután becsukja a kocsiajtót, de
Clare-nek fogalma sincs, mit válaszoljon erre, mert jól is van, meg nem
is, mert megakadt valahol a vég és a kezdet között, és úgy tűnik, máshogy
nem szabadulhat ki, csak ha továbblép.
Úgyhogy bólint.
– Menjünk – mondja, miközben a farkát csóváló Bundás bemászik az
ölébe. Az apja hátramenetbe teszi a kocsit, és kitolatnak a felhajtóról,
egyedül a kutya bámul ki az esőáztatta ablakon, ahogy elgurulnak Aidan
mellett, mert a lány képtelen rávenni magát, hogy odanézzen. De miután
kiérnek az utcára, meggondolja magát, hirtelen úgy érzi, muszáj még
egyszer látnia a fiút, ezért megfordul az ülésen, és kiles a hátul
felhalmozott dobozok között.
Aidan természetesen még mindig ott áll az esőben, és figyeli a távolodó
autót.
Clare-nek olyan érzése támad, mintha otthagyta volna vele a szíve egy
darabkáját, mintha két fél lennének, amelyet nyúlós karamella köt össze.
Felemeli a kezét, ahogy a fiú is, és mintha hosszú-hosszú ideig így
maradnának, lassított felvételben intve búcsút egymásnak.
Clare tudja, hogy egy másmilyen történetben ez nem így végződne. Ha
most egy filmben lennének, akkor kiabálna az apjának, hogy állítsa meg a
kocsit, aztán a nagy fékcsikorgás és guminyikorgás közepette kivetné
magát az ajtón, és végigrohanna az esőáztatta utcán, kétségbeesetten el
akarna mondani Aidannek még egyvalamit, mielőtt elmegy.
De az igazság az, hogy már nincs mit mondani. Az elmúlt tizenkét
órában minden szót elhasználtak – nagylelkűen, vadul, teljesen – akár két
szerencsejátékos, akik az utolsó petákjukat is elszórják, csöppet sem
törődve a holnappal.
És a lány tudja, hogy most már csak egyetlen dolgot tehetnek: neki kell
vágniuk a világnak, és újabb történeteket gyűjteni, vadonatúj kalandok és
emlékek tárházát megtölteni, megőrizni mindet, akár a legkedvesebb
szuveníreket, aztán majd egy szép napon, ha nagyon szerencsések,
megtalálni a módját, hogy mindet hazahozzák magukkal.
*
 EPILÓGUS

A kollégiumi postázóbana pult mögött álló férfi megnézi Clare

értesítőjét, majd eltűnik a hátsó helyiségben, hogy kihozza a csomagját. A
lány mögött hosszú sor kígyózik, és mindenki türelmetlennek tűnik, ám
Clare-nél egyikük sem lehet izgatottabb. Lábujjhegyre áll, és a nyakát
nyújtogatja, annyira kíváncsi, hogy vajon ki és mit küldhetett neki.
Nem mintha soha nem kapna csomagot: ha az ember olyan egyetemre
jár, ami párórányira van a legközelebbi nagyvárostól, akkor a vásárlást
alapvetően a neten intézi. Azt viszont Clare fél kezén meg tudná számolni,
hányszor érkezett váratlanul csomagja, mióta tavaly ősszel a Dartmouthra
jött.
Az édesanyja küldött kettőt még szeptemberben, nem sokkal azután,
hogy a lány megkezdte itt a tanulmányait: az egyik édességgel és
fényképekkel volt tele, a másikban pedig néhány olyan holmi volt, amit
Clare véletlenül hagyott odahaza. Aztán októberben is kapott párat a
születésnapjára, az egyiket Stellától, amiben egy régi szótár volt, benne
gondosan bekarikázott szavakkal, mint például bajtárs, dacszövetség és
kebelbarát. (Clare gyanítja, hogy ezek nem csupán javaslatok a szókincse
bővítésére.)
De nagyjából ennyi.
Így amikor a férfi végre visszatér a dobozzal, és nagy erőfeszítéssel
felemeli a pultra, a lány alig bírja megállni, hogy azonnal kinyissa,
miközben a pasas kipipálja a nevét egy listán.
– Kövek? – kérdi a férfi, és megemeli a szemöldökét, miközben
lefirkant valamit.
– Tessék?
– Valaki köveket küldött magának?
– Nem hinném – csóválja a fejét Clare.
– Pedig nagyon is olyan érzés – feleli a férfi, odatolva elé a dobozt, és
amikor a lány megemeli, rádöbben, hogy igaza van. Sokkal nehezebb,
mint amilyennek tűnik, és Clare igyekszik ügyesebben átfogni, mert kis
híján kicsúszik a kezéből.
Sikerül eljutnia egészen a zsúfolt folyosó végéig, mielőtt rápillantana a
feladóra, bár addigra már pontosan tudja, mi áll a címkén. Abban a
pillanatban, hogy fölemelte a dobozt, rájött, ki küldte, és mi van benne.
De még így is majdnem elakad a lélegzete, amikor megpillantja Aidan
ismerős kézírását a doboz bal felső sarkában. A fiú a címe alá gondosan
odaírta, hogy „szigorúan csak postagalambbal”.
Clare öt hónapja egy szót sem hallott felőle. Azóta nem, hogy
hálaadásra hazatérve az első este találkoztak otthon.
Most pedig tessék, itt termett ez a doboz, mintha a semmiből varázsolták
volna elő.
Valaki meglöki a könyökét, és a lány majdnem elejti a dobozt, a térdével
támasztja meg. Rádöbben, hogy még mindig a folyosón áll, így erőt vesz
magán, és fölmegy a lépcsőn, kerülgeti az órára igyekvő diákokat –
biccentve azoknak, akiket ismer –, és úgy szorongatja a dobozt, mintha a
tartalma törékeny volna, pedig tudja, hogy nem az.
Az épületből kilépve odasiet egy padhoz, leül, ölébe veszi a dobozt, és
csak bámulja a feladó címét. Hosszú időbe telik, mire lelassul a szívverése.
Már pusztán Aidan nevének láttán is megszédült, és hátrahajtja a fejét,
felnéz az égre, próbálja összeszedni magát.
Hálaadáskor is ugyanez történt: amint megpillantotta a fiút a
felhajtójukon, miután már három egész hónapja nem látták egymást,
miután már három hónapja nem beszéltek, azonnal elszédült. Csillogó, kék
szemével és vöröses borostájával Aidan teljesen másmilyennek látszott,
ugyanakkor pedig döbbenetesen, szívfájdítóan ismerősnek tűnt.
Csupán egy pillanatba telt, hogy mindenről megfeledkezzen: az összes
szóról, amit el akart mondani Aidannek, mindenről, amit meg akart
osztani vele.
Leginkább pedig arról a tényről, hogy addigra már valaki mással járt.
De mielőtt még köszönhettek volna egymásnak, mielőtt még egy szót is
szóltak volna, Aidan már meg is csókolta, ott helyben, a felhajtón, és
egyszeriben már ez a tény sem tűnt olyan fontosnak. Sőt ez tűnt a létező
legkevésbé fontos dolognak a világon.
Csak amikor elhúzódtak egymástól, és a lány Aidan szemébe nézett –
látva, hogy a tekintete a sajátját tükrözi, valahol félúton a vágyakozás és a
megbánás között jött rá, hogy addigra már a fiú is másvalakivel járt.
Ezután nem beszéltek. A szünet hátralévő részében Clare kerülte Aidant,
miután pedig visszatért az egyetemre, ezerszer próbált e-mailt írni neki,
megszámlálhatatlanul sokszor kereste ki a nevét a telefonjában. De végül
mindig arra jutott, hogy jobb nem bolygatni a dolgot. Mindketten
továbbléptek. Előre tudták, hogy ez megtörténhet.
Tulajdonképpen pont így kellett lennie.
Karácsonykor Aidan Kaliforniában maradt, amit a lány csak onnan
tudott, mivel Riley korábban megemlítette egy e-mailben, hogy elutaznak
hozzá a szüleivel. Clare akaratlanul is arra gondolt, hogy a fiú talán őt
próbálja elkerülni, hiába tudta, sokkal valószínűbb, hogy az új barátnője
kedvéért nem tér haza az ünnepekre. Bár csak hetekkel később szakított a
pasijával, a lány valamiért Aidan napsütéses karácsonyának már a
gondolatától is borzasztóan egyedül érezte magát.
Amikor decemberben hazament, csak egyszer engedte meg magának,
hogy elsétáljon Aidanék elsötétített otthonához. Hosszú ideig állt ott a
hóesésben, visszagondolt arra az éjszakára a felhajtón, az utolsó közös
estéjükre, aztán sarkon fordult, és otthagyta a házat.
Most pislogva néz fel a pad fölé tornyosuló szilfa ágaira. A levelek már
nem úgy néznek ki, mint amikor Clare megérkezett ide, vagy mint a
brosúrákban: buja színkavalkádba borulva, a piros, sárga és narancssárga
árnyalatainak élénk palettájaként. Most már zöldek és újak, a tavasz illatát
árasztják. A nap fehér pötty felettük a felhőtlen égen, a levegő pedig hűvös
és üde. Minden olyan káprázatos és elképesztő, hogy szinte nem is tűnik
valódinak.
Clare ismét lenéz a dobozra, majd az egyik sarkán becsúsztatja a körmét
a ragasztószalag alá. Nagy zajjal letépi a ragasztót, aztán felhajtja a
füleket, hogy meglássa, mi van a csomagban, pedig már az első perctől
kezdve tudta, mi az. Odabent az ajándék úgy terpeszkedik az újságpapír
ágyon, akár egy óriási tojás a fészekben: egy élénkzöld bowlinggolyó.
A lány elneveti magát, ahogy végighúzza a kezét a golyó sima,
márványszerűfelszínén. A napsütésben szemkápráztató a színe,
smaragdzöld, és úgy csillog, akár egy drágakő. Clare óhatatlanul arra
gondol, hogy Aidan talán ellopta, mivel eszébe jut a beszélgetésük
hónapokkal ezelőttről, amikor a fiú emlékeztette rá, hogy néha az éri meg
a legjobban, amit a legnehezebb megtenni.
Le merné fogadni, hogy tényleg lopott, és ettől csak még jobban imádja.
Már épp becsukná a dobozt, amikor észrevesz még valamit: fehér
villanást pillant meg a zöld tengerében. A három ujjlyuk egyikébe egy
összecsavart lap van bedugva, és a lány habozik egy pillanatig, a
lehetőségeken mélázik. Már a papír puszta látványa is felpezsdíti,
gumiszalagként kinyúlt szíve visszapattan a helyére, akkorát pendülve,
hogy a vibrálást még a lábujjaiban is érzi.
Hosszú ideig ül ott, úgy érzi, egy örökkévalóságig, aztán, amikor végre
készen áll, óvatosan kihúzza az üzenetet, és két kézzel kisimítja a lapot.
Csak annyi áll rajta: Most már később van?
És íme, milyen csodálatos: most már tényleg az volt.
*
 Table of Contents
1. A MEGÁLLÓ
2. MEGÁLLÓ
3. MEGÁLLÓ
4. MEGÁLLÓ
5. MEGÁLLÓ
6. MEGÁLLÓ
7. MEGÁLLÓ
8. MEGÁLLÓ
9. MEGÁLLÓ
10. MEGÁLLÓ
11. MEGÁLLÓ
12. MEGÁLLÓ
13. MEGÁLLÓ
14. MEGÁLLÓ
15. MEGÁLLÓ
16. MEGÁLLÓ
EPILÓGUS