Hatvanöt Óra:

Karácsony tizenkét napja

December 14.
Karácsony első napja van…
Akár a többi napon, most is az irodámban ülök, az övével szemben. Látom az üvegfalon keresztül,
néha csak úgy figyelem őt.
Cameron.
Szeretem nézni, mikor azt hiszi, senki sem látja.
Mint most.
Épp csak visszajött egy értékesítési megbeszélésről, amire, hála az égnek, engem nem hívtak, már
egy szépen becsomagolt ajándék várta az asztalán.
Láttam, amint összevonja a szemöldökét, de csak egy másodpercre, mielőtt rám nézett volna.
Én ránevettem, ő elvigyorodott. Elkezdte kibontani a csomagot, de megtorpant.
Felvette az irodai telefont, és abban a pillanatban az enyém is megcsörrent az asztalon.
– Elnézést Mr. Hensley – búgta a telefonba. – Ez az ajándék illő egy munkahelyhez?
Oh, túl jól ismer. De nem mintha becsomagolnék valamilyen szexjátékot, hogy a munkahelyünkön
nyissa ki.
– Miért ne lenne illő? – mondtam kuncogva. – De tetszik a gondolkodásmódja, Mr. Fletcher.
Letette a telefont, és szélesen rám mosolygott az üvegfalon keresztül.
Befejezte a kibontást, és elővette a zoknikat. Három pár, Egy jó vagy rossz voltál, mikulásos, egy
pimasz Rudolf a rénszarvasos, és egy rosszcsont manós. Vidáman nézett fel rám, tekintete
ragyogott, ajkán széles mosoly, amire a szívem hevesebben kezdett el verni a mellkasomban.
Nagyon jól fogok szórakozni.

December 15.
Karácsony második napja van…
Cameron épp egy megbeszélésen volt Bree–vel a számlázásról. A második ajándékát az asztalára
csempészni gyerekjáték volt. Emlékszem, mikor egy könyvről mesélt, amit még gyerekkorában
olvasott, ami nagy hatással volt rá, és hogy hányszor olvasta újra és újra, míg szét nem esett a könyv.
A kis herceg Antione de Saint–Exupery-től.
Nagyon népszerű egy könyv, de beszerezni belőle egy első kiadást piszok nehéz volt. Pont egy
ügyféllel beszéltem telefonon, mikor megtörtént, Cameron kinyitotta az ajándékot. Az arca, ahogy
rájön mit is lát, megfizethetetlen volt.
Döbbenet. Áhítat. Hitetlenség. Szerelem.
Végtelen szerelem.
Megköszörültem a torkom és megkértem a vonal másik végén levő illetőt – akinek a neve totálisan
kiment a fejemből – hogy lenne olyan kedves és tartaná egy percre a telefont. A kagylót a
mellkasomhoz szorítottam. Esküszöm olyan volt, mintha az a kettőnket elválasztó két üvegfal ott
sem lett volna. Mintha nem épp egy nyüzsgő iroda kellős közepén lettünk volna.
Csak Cameron és én voltunk akkor ott.
Csak nézett engem, láttam, mikor nyelt egy nagyot. Majd egy „köszönömöt” tátogott.
Rámosolyogtam, megemeltem a képzeletbeli kalapom és egy „nagyon szívesen” volt a válaszom.
December 16.
Karácsony harmadik napja van…
El voltunk havazva, mindenki be akarta fejezni a dolgait még karácsony előtt, ha lehetett volna,
akkor azonnal. Én is egy voltam közülük.
Az irodámban járkáltam fel és le, fülemen a telefonnal. A kilátás a havas tájra az ablakomból
valószínűleg másoknak meseszép lett volna, de engem egyáltalán nem érdekelt. Épp egy új ügyfél
könyvelési osztályának igazgatójával beszéltem, aki az eladási kimutatásaimat akarta látni a
szerződés véglegesítése előtt, és megpróbálta az ő kibaszottul végtelen tapasztalatával megmondani
nekem, mi az az eladás.
Nekem.
Meg akarta nekem mondani, hogy kell, és hogy nem kell eladni valamit.
Kezdetben mulattatott. De átlépett egy határt, mikor közölte velem, hogy szerinte valami hiányzik
a kampányból.
És ezzel már sikerült feldühítenie.
Szóval járkáltam, közöltem Mr. Kibaszottulmaradjaseggedennel, mit is jelent a cégének a technológiáját
eladni egy amúgy is telített piacon, egy globális pénzügyi krízis kellős közepén.
Megfordultam és Cameron állt az ajtóban, nekitámaszkodott az ajtókeretnek. Hallgatta, ahogy az
ügyfelemmel zsörtölődök. A következő ajándékát tartotta a kezében, arcán boldog mosoly.
Belemorogtam a telefonba.
– Mr. Tanner, ön valami nagyszerűt akart, mikor a Fletcher Reklámügynökséghez jött – mondtam.
Elfogyott a türelmem. – És kapott valaki nagyszerűt, mikor megkapott engem. Mert az vagyok, Mr.
Tanner, én nagyszerű vagyok.
Cameron vigyorogva besétált és ráült az íróasztalomra.
– Ez igaz – mondta halkan. – Az vagy.
Nem tudtam mit tenni, csak rámosolyogni. Mr. Tanner mondott valamit a telefonba, de
félbeszakítottam.
– Mr. Tanner, az igazat megvallva meglep, hogy az ön számokhoz való hozzáértésével
megkérdőjelezi a képességeimet. – Valami bocsánat– vagy kifogásféleséget kezdett el hadarni, de
nem is figyeltem rá. – Látták a statisztikáimat – vágtam közbe. – Láthatták, milyen jó vagyok a
munkámban. Megköszönném, ha hagyná, hogy végezzem a munkám, Mr. Tanner.
Hiányoztak azok a régi típusú nagy és nehéz telefonkagylók. Mert mikor azokat letetted egy ilyen
baszogatós beszélgetés után, mint amilyen Mr. Tannerrel is volt, az egy hangos és kielégítő befejezés
volt.
Ezek az új telefonok könnyűek voltak – és annak az idiótának fogalma sem volt róla, hogy
rácsaptam a telefont. Én nem egy gyenge kis klikket akartam. Hanem egy visszhangzó dörrenést.
– Mi a baj? – kérdezte Cameron, próbált nem nevetni.
– A telefon nem dörrent úgy, ahogy kellett volna neki.
– Úgy értem, Mr. Tannerrel – horkant fel Cameron.
Óh. Felsóhajtottam.
– Ez a filléreskedő úgy gondolta, jobban ért a reklámokhoz, mint én.
Cameron színpadiasan meghökkent.
– Hogy mit merészelt?!
Komor pillantást lövelltem felé. De ő csak nevetett, a haragom és feszültségem pedig elenyészett.
Ránéztem a nagy és lapos csomagra, ami nála volt.
– Mit tartogatsz a kezedben? – kérdeztem.
– Karácsony harmadik napján az igaz szerelmem adta nekem…. – kezdte énekelni.
– Ó, csak nyisd már ki – nevettem.
Feltépte a csomagoló papírt, és mikor észrevette, mi is van benne, döbbenten nézett rám.
– Luc.
A két régi bakelitlemezre néztem – Roberta Flack-tól a The First Time I Ever Saw Your Face volt
az egyik, a másik pedig Louis Armstrong-tól a What a Wonderful World –, arra a két lemezre, amit
egyszer említett, hogy szeretné eredeti bakelit kiadásban is meghallgatni, de sehol nem találta őket,
legalább is Ben ezt mondta nekem.
– Honnan tudtad? – kérdezte.
– Nagyszerű vagyok, emlékszel?

December 17.
Karácsony negyedik napja van…
Arra ébredtem, hogy Cameron felhúzza a szemhéjamat. Azt akartam mondani, hogy ez nem túl
kellemes.
– Urghwbngh – morogtam. Ez Lucas-nyelven az utálomareggeleket volt. Ezt már igazán tudhatná.
Kuncogott, én pedig távolabb gurultam tőle.
– Mm… mmm.
Mindig nagyon lelkes és boldog. Még az sem zavarta, hogy a fejemre húztam a takarót.
– De Luc – nyafogta –, ma van karácsony negyedik napja…
Morogtam. Komolyan? Képes volt azért felkelteni, hogy megkapja a következő ajándékát? Ugh.
– Te kezdted – nevetett és lehúzta rólam a takarót.
– Előbb kávét – dünnyögtem.
Takarósuhogás, az ágy megmozdult, ő pedig eltűnt. Hallottam, ahogy lement a lépcsőn, majd a
szöszmötölést a konyhából. Az ágy szélére gördültem, lehajoltam és kivettem az ajándékot az ágy
alól.
Mikor visszajött a békéltető, gőzölgő kávéval, én az ágytámlának dőlve, a csomag pedig a párnáján
várt rá. Úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek, izgatott és élénk volt. A kezembe adta a kávémat, és
ráugrott az ágyra, ezzel majdnem elérte, hogy magamra borítsam a forró kávét.
Még bocsánatot se kért, szerintem észre sem vette.
Feltornázta magát a háttámlához, az ajándékot a mellkasához szorítva. És az én
ehhezaszarhoztúlkoránvan-hangulatom elhussant, mikor boldogan rám nézett.
Annyira kibaszottul gyönyörű volt.
Felkuncogtam, és megráztam a fejem, ő pedig visszatért a csomag kibontásához. Egy lassú mosoly
terült szét az arcán, ahogy átpörgette az oldalakat.
– Úgy gondoltam, ez nem igazán illendő egy munkahelyre – magyaráztam.
– Mmm a hetvenhetedik oldal igazán érdekesnek tűnik – kuncogta. Oldalra döntött fejjel nézte a
könyvet.
– A hetvenhatodik oldal az én személyes kedvencem – mondtam, ráérősen szürcsölgetve a kávémat.
Gyorsan a hetvenhatodik oldalra lapozott a Gay Kama Sutrában. Egy ideig nézte a képet, megnyalta
ajkát, és hümmögött hozzá.
– Értem, mért tetszett neked.
Mosolyogva kortyoltam bele a kávéba.
– Luc? – szólt Cameron anélkül, hogy felnézett volna a könyvből.
– Igen?
– Tedd le a kávét.
Alig maradt időm, hogy letegyem a bögrét az éjjeli szekrényemre, mielőtt a hetvenhatodik oldal
pozíciójában találtam magam, és mikor azt hittem, ennél jobb már nem lehet, akkor rátért a
hetvenhetedik oldalra.
Jézusom.
Karácsony negyedik napját az ágyban töltöttem, egy dologban teljesen megbizonyosodtam.
A pasim tud kefélni.

December 18.
Karácsony ötödik napja van…
Cameron vasárnaponként sokáig alszik, szóval arra kelni, hogy még mindig mellettem fekszik, nem
szokatlan. De az, hogy arra ébredjen, hogy én épp megpróbálom a csuklóit hozzákötözni az
ágytámlához, na, az nem volt megszokott.
– Uh, Luc? – kérdezte álmosan. – Bébi, mit csinálsz?
Mikor mindkét csuklóját rögzítettem egy-egy selyem nyakkendővel az ágyhoz, lovaglóülésben
ráültem. Éreztem reggeli merevedését a fenekemnél. De figyelmen kívül hagytam. Még…
Rátettem a soron következő ajándékát a mellkasára. Egy kisebb doboz volt, nem sokkal nagyobb a
kezemnél, viszont vastagabb volt annál.
Vigyorgott, a szeme ragyogott, megmozgatta az ujjait.
– Nem tudom kibontani.
Mosolyogva forgattam meg a dobozt a kezemben.
– Ezt most én fogom kibontani – mondtam. – De hidd el, ez egy neked szóló ajándék.
Kibontottam a masnit, és leszedtem a szalagot.
– Hozzátenném – folytattam –, ez egy ajándék nekem is.
Cameron beharapta az alsóajkát.
Hozzádögöltem a fenekem merevedéséhez, és ő megemelte csípőjét.
– Mm-mm, még nem.
Bedurcizott, ami nevetésre késztetett.
Megbontottam a csomagolópapírt, de nem igazán mutattam meg neki a dobozt. Próbált leskelődni,
hogy mi is lehet az, én pedig egyszerűen letéptem a papírt, előhúzva jutalmát.
Egy kicsi, fekete, kézi prosztatavibrátort. Hasonló egy intim masszírozóhoz, de a vége inkább
tompa, horogszerű volt, az alján pedig volt egy gomba, ami bekapcsolva rezgett.
Mert igen, ez rezgett is.
Cameron szeme elkerekedett, és ösztönösen megrángatta a csuklóját. Ledobtam az ágy mellé a
dobozt majd rátettem a vibrátort a mellkasára, hogy érezze a súlyát. Előre hajoltam és belesuttogtam
a fülébe.
– Karácsony ötödik napján…
Megborzongott és fújtatva vette a levegőt. Végignyaltam libabőrös bőrén, csókokat szórtam a
mellkasára és fogaimmal játszottam mellbimbójával.
– Ó, bassza meg – nyögte.
– Ó, úgy lesz – mondtam neki kedvesen.
Felvettem a játékszert, és bekapcsoltam. Ahogy elkezdett rezegni a kezemben, Cameron szeme még
nagyobbra nyílt.
– Ó, bassza meg – mondta újra.
– Ó, úgy lesz – ismételtem meg.
A már működő eszközt újra hozzáérintettem bőréhez. Mellbimbójától húztam lefelé a köldökéig.
Csiklandozta a bőrét, libabőrt hagyva maga után, ahogy végig vonaglott alattam. Végignyaltam a
merevedésén, majd pénisze tövéhez nyomtam a vibrátort, ő pedig előre lökte csípőjét az érzésre.
– Basszus – nyögte, szélesebbre tárva lábát.
Többet akart. Soha nem tudtam ellent mondani neki. Bejáratát bekentem némi síkosítóval, aztán
kicsit húzottam gátján a vibrátort., majd a fenekébe csúsztattam egyik ujjam. Ekkor kikapcsoltam a
játékszert. Megemelte fejét, és úgy nézett rám, mintha kibaszottul elment volna az eszem.
– Abba ne merészeld hagyni – nyüszítette.
Vigyorogva nyaltam végig a makkján. Miután számba vettem őt, feje visszahanyatlott a párnára, és
szinte összefüggéstelenül nyögdécselte, hogy soha ne hagyjam abba. Majdnem felnevettem, már ha
tudtam volna.
De nem akartam, hogy elélvezzen, még nem. Elengedtem farkát, hogy golyóit vegyem egyenként a
számba, és kényeztessem a nyelvemmel.
– Kérlek, kérlek, bébi, kérlek – nyögéseivel elárulta, készen van.
Becsúsztattam a vibrátor fejét a fenekébe, lassan, nagyon lassan kutatva. Teste elárulta, hogy mikor
találtam meg a célpontom.
És ekkor visszakapcsoltam a vibrátort.
Egész testében megremegett, csípője elemelkedett az ágytól, fejét az a párnához nyomta, felfedve
megfeszült nyakát. Szája hangtalan kiáltásra nyílt, végignéztem, ahogy hevesen élvez hasára.
Ó te jóságos isten.
Semmi nem volt látványosabb annál, mint látni, ahogy elélvez.
És semmi nem indított be annál jobban.
Hozzá hajoltam, férfiasságunkat egyik kezembe fogtam, élvezetét használtam síkosítónak, ahogy
masszíroztam magunkat. Még mindig kemény volt, remegett és rángatózott kezemben, és ő maga
is folyamatosan remegett alattam. Egyre erősebben nyomtam hozzá csípőmet az övéhez, egyre
gyorsabban és gyorsabban pumpáltam. Mikor mélyen és hosszan felnyögött, golyóim megfeszültek,
és kilövelltem kettőnk közé.
Eltelt némi idő, mire bármelyikünk is meg tudott szólalni.
Aznap még háromszor volt karácsony ötödik napja.

December 19.
Karácsony hatodik napja van...
A hétfő délelőttök tele voltak tervező-, folyamati és csapatmegbeszélésekkel. Szinte enni is alig volt
időm. Rachelt kértem meg, hogy szerezzen nekem egy szendvicset, amit meg tudok enni az
asztalomnál. És természetesen volt olyan kedves, és rátett egy szépen becsomagolt dobozt
Cameron asztalára. Vigyorogva osont be Cameron üres irodájába, és tette az ajándékot pontosan
az íróasztal közepére.
Belemerültem a tervezésbe és telefonhívásokba, így nem láttam, mikor Cameron besétált az
irodájába. Mikor megfordultam, akkor láttam meg őt, ahogy az asztalánál ült, és a már kibontott
ajándékát tartotta a kezében. Kajánul emelgette szemöldökét, én pedig felnevettem. Majd
kezdhettem magyarázkodni a tervezőnek, akivel épp telefonon beszéltem, hogy nem rajta nevettem.
Láttam, mikor Cameron a csuklója köré fonta az aranyszínű selyem nyakkendőt, és felém mutatta.
Mosolyogva ráztam meg a fejem.
Lebiggyesztette az ajkait, most már befogtam a telefont, hogy ne hallatszódjon nevetésem. Ezután
Cameron a nyaka köré tekerte a nyakkendőt, én pedig igenlően bólintottam. Tudta, hogy drága volt,
tudta, milyen a minősége, mikor meglátta. Letekerte a nyakáról és óvatosan visszatette a dobozba.
Majd rám nézett, és szinte szégyenlősen elmosolyodott.
Ekkor vettem észre Rachelt, aki ott állt az irodámban és végignézte a szavak nélküli
beszélgetésünket és Cameron zavarát.
Ő kacarászott, én pedig szélesen elvigyorodtam.
– Fülig szerelmes vagy – mondta színpadiasan.
Igen.
Az vagyok.
December 20.
Karácsony hetedik napja van...
Pokoli szerdán vagyunk túl. Mindketten végeztünk hét körül, az iroda már szinte üres volt,
Cameron íróasztalán ültem és azt vártam, hogy összeszedje a dolgait.
Fáradtan nyögött fel, nyakát lazította.
– Mit szeretnél vacsorázni?
– Nem felejtettél el valamit? – kérdeztem mosolyogva.
Megállt, és egy pillanatig csak nézett.
– Karácsony hetedik napja… – emlékeztettem és előhúztam egy dobozkát a mellényzsebemből.
Lassú mosoly jelent meg az arcán.
– Igen, elfelejtettem – mondta. – Ez a mai egy gyilkos nap volt.
Odaadtam neki az ajándékot és vártam, hogy kinyissa.
– Meg mindig hihetetlen, hogy ezt csinálod – mondta vágyakozóan.
– Mit is csinálok?
– Ezt – mondta, felemelve az ajándékot. – Ezt az egész tizenkét napot.
– Csak nyisd ki – mondtam. Tudom, hogy szokatlan és némileg giccses, de szeretném őt
elkényeztetni.
Óvatosan nyitotta ki. Látszott a csomagoláson, hogy egy tollat rejt. De mikor végre kibontotta, és
kiderült a számára, milyen toll is van benne, felkapta a fejét, és rám nézett.
– Luc…
Tudtam, mit akar mondani.
– Luc, ez…
Gyönyörű. Túlzó.
Kibaszott drága toll.
– …Túl sok – lehelte halkan. A Montblanck tollat nézte a kezében, majd rám pillantott. Hangja alig
hallható. – Miért csinálod ezt?
Odamentem hozzá, lehajoltam, és egy csókot adtam a szájára.
– Mert megérdemled. – Ez volt az igazság.
Nos, féligazság. Mert nem mondhattam meg neki az igazi okát.
Hamarosan megtudja. Négy nap… még négy nap, és megtudja.

December 21.
Karácsony nyolcadik napja van...
Tobias dugta be a fejét az irodámba.
– Luc – kezdte. – Egy percre be tudnál jönni az irodámba?
– Persze – feleltem. Millió és egy okot tudtam, amiért látni akarhat engem, de jelenleg nagyon-
nagyon ideges voltam.
Tobias íróasztalánál ültem, szemben vele és a nagy Fletcher címerrel, ami mögötte volt.
– Cameron nincs itt, ugye? – nézett körbe izgatottan.
– Nincs – válaszoltam bizonytalanul. – Crawford-nál van, egy utolsó pillanatos megbeszélésen.
– Nagyszerű. Ez ma jött. – Elővett egy nagy fehér borítékot a felső fiókjából, és a szívem
hevesebben kezdett verni.
Nem kellett kérdeznem semmit. Tudtam, mi az.
– Minden benne van? – tudakoltam. A szám teljesen kiszáradt.
– Meg akarod nézni? – kérdezte vigyorogva.
Megráztam a fejem, mert nem akartam. Majd bólogattam, mert meg akartam. De újra megráztam
a fejem, mert nem akartam.
– Nem.
– Biztonságba helyezem, rendben?
Bólintottam, és néhányszor megpróbáltam nyelni. Figyelmen kívül hagyva a látható idegességem,
megkérdezte.
– Milyen ajándékot kapott ma?
Tudta mit csinálok. Tudott mindent.
– Uhm, a bőr útlevéltartót – mondtam. – Reggel adtam neki oda.
Egy bőr tartó, amire a CAF monogram volt hímezve, az ő monogramja. Nem túl különleges vagy
éppen drága, olcsóbb, mint az eddigi ajándékok, de ettől függetlenül szép volt.
– Szerinted sejt bármit is? – kérdezte Tobias.
– Semmit – ráztam meg a fejem.

December 22.
Karácsony kilencedik napja van...
Most ő volt az, aki fel és le járkált az irodájában, fülén a telefonjával. Valamin nagyon felidegesítette
magát, és bárkivel is beszélt, az biztos, hogy nem rakta zsebre, amit kapott.
Imádtam, mikor dühös volt, kibaszott szexi volt ilyenkor.
Félig-meddig már éreztem a kísértést, hogy besétáljak a magánfürdőszobájába és várjak rá.
Követne, amint módja nyílik rá. A pokolba is, talán ott és akkor véget is vetne a beszélgetésnek,
hogy le tudjam őt szopni.
Tulajdonképpen, ez egy rohadt jó ötlet.
Megmondtam Rachelnek, hogy ne kapcsoljon hívást, tíz perc pihenőre megyek. Egyenesen
besétáltam az irodájába, el mellette, be a fürdőszobába. Észrevett. Baromira nem volt afelől
kétségem, hogy észrevett engem.
A másodperceket számoltam. Tizenkettő. Ennyi volt. Tizenkét másodperccel később,
belopakodott a fürdőszobába és bezárta maga mögött az ajtót.
– Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – kezdte, de én már előtte térdeltem. Lehúztam a cipzárját,
számba vettem péniszét és szívtam, masszíroztam egészen addig, míg a térde megrogyott, és
élvezetével megtöltötte számat.
Nekidőlt a falnak, megrészegült tekintettel, szája önelégült vigyorra húzódott. Felálltam,
megnyaltam számat és megcsókoltam őt. Lecsúszott, és mikor azt gondoltam, hogy még az
orgazmustól kábult, lehúzta cipzáram, erekcióm előugrott nadrágomból.
– Felizgatott, amit velem csináltál? – kérdezte, felnézett rám, mielőtt makkom ajkai közé csúsztatta
volna.
– Látni, mikor elélvezel, érezni az ízed, egyenesen belőled kiszívni – mondtam neki nyögve. –
Mindig felizgulok tőle.
Annyira jó volt. Ahogy szívott, és nyelvével kényeztetett. Basszus. Mindkét kezemmel
megragadtam a fejét, irányítottam, élveztem, megdugtam. Mélyen a szájában, a torkában,
kitöltöttem. Minden centiméterét. Golyóimat masszírozta, és a szoba forgott körülöttem. Az
orgazmus szinte végigsöpört rajtam.
Megállíthatatlanul.
Kibaszott intenzíven.
Az önelégült vigyort még akkor sem tudta levakarni az arcáról, mikor már öltözködtünk.
Nekidőltem az íróasztalának.
– Jobban érzed magad?
– Sokkal jobban – felelte büszkén. – Köszönöm.
Ekkor kopogtak az ajtaján. Egy futár sétált be, kezében egy fadobozzal.
– Cameron Fletcher?
Cameronra néztem.
Először a futárra nézett, majd rám.
– Karácsony kilencedik napja?
A fiú letette a dobozt az asztalra, Cameron aláírta a papírokat. Megvárta, míg kettesben maradunk,
majd kinyitotta a dobozt, egy 1983-as és egy 1984-es üveg bor volt benne. Tekintetét az enyémbe
fúrta, láttam, hogy ez az ajándék meglepte őt, láttam a tekintetén, hogy összezavarodott.
– Ezekben az években születtünk – mondtam.
Bólintott, azt hiszem, ezt a részét értette, de azt nem, miért ezt választottam.
– Apának van egy borospincéje – mondta. – Betehetjük őket oda.
– Úgy gondoltam, megihatnánk a karácsonyi vacsorakor – ajánlottam, próbáltam laza lenni.
Szemöldökét összeráncolta egy másodperce, majd egy aprót bólintott. Hála az égnek, Rachel
megmentett, mikor megzavart minket, hogy a háromórás megbeszélés Marcusszal a számlázásról,
nélkülem fog elkezdődni.
Végig a megbeszélés alatt azon gondolkoztam, hogy talán sejti, mi folyik itt valójában.

December 23.
Karácsony tizedik napja van...
Karácsony előtti péntek volt. Fél napot kellett csak dolgoznunk, majd egy karácsonyi ebéd az
irodában. Nem igazán volt ünnepi hangulatom. Mindent egybe véve, teljesen össze voltam
zavarodva. De a vidám hangulat az ebéd alatt, a sok jókívánság és pár karácsonyi ital elfogyasztása
után sokkal ünnepibb hangulatba kerültem.
Egész addig, míg haza nem mentünk. És megkérdeztem szeretné-e a következő ajándékát – a
tizedik karácsony napi ajándékát – és habozott.
Kibaszottul habozott.
Úgy nézett arra a rohadt ajándékdobozra, mintha megharaphatná őt.
És abban a pillanatban a karácsonyi hangulatom odalett.
Habozott az ajándékával, szinte már félt kinyitni.
Ennek egy jó dolognak kellett volna lennie, nem is, egy kibaszottul nagyszerű dolognak.
– Mi a baj? – kérdeztem, talán egy kicsit ingerültebben a kelleténél. De bassza meg, ez cseszettül
fontos.
Megrázta a fejét és gyorsan hozzátette.
– Aggódom, hogy amit tőlem kapsz, nem lesz elég – mondta szomorúan. – Úgy értem, hogyan
versenyezhetnék mindazzal, amit eddig tettél?
– Nem ezért csináltam.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte most sokkal komolyabban, mint legutóbb.
El kellene mondanom neki? Tegyek mindent tönkre és mondjam el neki?
Nem tehetem. Már csak két nap. Már csak két napig kell kitartanom. Nem számít, mennyit hisztizik,
könyörög vagy kérlel, muszáj tartanom a számat.
Ahelyett, hogy hagytam volna kitörni az indulataimat, két kezem közé fogtam arcát és
megcsókoltam.
– Csak nyisd ki az ajándékod.
Felsóhajtott, majd lassan kinyitotta a picike kis dobozt. Mikor meglátta az arany
mandzsettagombokat, a szemeit elfutották a könnyek.
– Istenem Luc, ezek csodálatosak.
– A Hensley-család címere van rajtuk – magyaráztam. – Átnéztem mindent, és csak olyat találtam
a tieid közt, amin a Fletcher nyíl van, gondoltam örülnél egy olyannak, amin az én nevem van.
Bólintott, egy pillanatig azt hittem, hogy kicsordulnak a könnyei, de végül sikerült visszatartania
őket. Karjai közé húzott, és csak ölelt. Körém fonta magát, és olyan erősen szorított, mintha valami
olyan kincs lennék, amit sosem akar kiengedni a kezei közül.

December 24.
Karácsony tizenegyedik napja van...
Épp letettem a telefont, miután beszéltem anyámmal, mikor meghallottam Cameront.
– Anya – nyavalyogta a telefonba. – Minden nap öltöny van rajtam. Nem akarom karácsonykor is
felvenni.
– Cameron Anthony Fletcher! – hallottam Cynthiát a telefonban, tökéletesen játszotta a szerepét.
– Kérlek, ne ellenkezz velem. Családi képeket akarok, és te is alkalomhoz illően fogsz felöltözni.
Cameron nagyot sóhajtott, és a szemét forgatta. Ledobtam magam a kanapéra Cameron mellé, és
ujjai automatikusan utat találtak a hajamba. Végighallgattam, ahogy Cynthia lefektette a szabályokat.
Cameron végig morgott és sóhajtozott.
Mikor végre vége lett a hívásnak, felém fordult.
– Hogy van anyukád?
– Rendben van – mondtam neki.
– Tudod – mondta, sokatmondóan –, még mindig elmehetük Texasba karácsonyozni. Ha most
elindulunk…
– Megegyeztünk, hogy idén a te családoddal leszünk, jövőre az enyémmel – nevettem.
Újra felsóhajtott.
– Egy kis szerencsével, behavazódunk, és nem tudjuk elhagyni a házat.
– Látom magam előtt a jelenetet, amint édesanyád egy hókotró volánja mögé pattan.
Felhorkant, és lejjebb csúszott a kanapén, én pedig hozzábújtam. Megölelt, ujjainkat összefontam,
ő pedig végigcsókolta a nyakamat.
– Ki tudja, bébi – mondtam. – Holnap akár még egy nagyon jó napod is lehet.
– Sokkal jobb napom lenne, ha itthon maradhatnék veled – morogta a nyakamba.
Felnevettem, erre ő megharapta a nyakam, majd ajkai közé szívta az érzékeny bőrt. Elhúzódtam
tőle, az utolsó dolog, amire szükségem van holnap, az egy vörös folt a nyakamon.
– Köszönöm uram, de ezt most kihagynám.
– Miért? – kérdezte lágyan, továbbra is a nyakamnál időzve. – Egy hétig nem kell munkába
mennünk. Senki nem fogja látni.
– Akárhol megjelölhetsz, csak ott nem – válaszoltam. – De az egy hét szabival kapcsolatban – jutott
eszembe –, szeretnéd a mai ajándékodat? Ma van karácsony tizenegyedik napja…
– Ez is egy nevetségesen drága dolog lesz? – hanyatlott hátra a díszpárnára.
– Nos… igen – vigyorogtam. Nem volt értelme hazudni. Felnyögött, de gyorsan hozzátettem még.
– De ez most mindkettőnké. Nem csak a tied.
Megemelte egyik szemöldökét, én pedig szenvedélyesen megcsókoltam, majd közöltem vele, hogy
meg ne merjen mozdulni. Felpattantam, és öt másodperc múlva már vissza is jöttem az ajándékkal
a kezemben. A vékony csomagot rátettem a mellkasára, leültem a kanapé másik végébe, és az
ölembe vettem a lábát.
– Mindkettőnké? – kérdezte puhatolózva.
Lehúztam a lábáról csíkos zokniját, és lábujjait az számhoz emeltem.
– Kettőnké – mondtam, mielőtt egyik lábujját a számba vettem. Szerette, ha szívtam, nyalogattam
vagy harapdáltam a lábujjait. Mindennél jobban begerjedt tőle, főleg, ha a tökéletes ívű talpát
harapdáltam.
Megmozgatta lábujjait, hogy magára vonja figyelmem. Két jegyet tartva a kezében nézett rám.
– Két jegy a Whistlerbe, és egy egész hét a Four Seasonsben? – kérdezte hitetlenkedve. – Jézusom!
Mennyibe került mindez? Várj! Ne mond meg, nem akarom tudni.
Felnevettem, ő pedig bosszúsan rázta meg a fejét.
– Luc, nem is tudsz síelni.
– Lesz egy heted, hogy megtaníts – vigyorogtam, és megharaptam az egyik lábujját. – Már ha
kijutunk az ágyból.
Megrázta fejét, olyan volt, mint aki tényleg nem tudja elhinni az egészet. Majd lassan elmosolyodott.
– Tényleg? Egy hét? Csak te és én?
Majd végigolvasta az indulással kapcsolatos információkat.
– A repülőnk reggel hétkor indul karácsony másnapján. Hogy a pokolba fogod összeszedni magad
olyan korán reggel?
Levegőért kapkodtam, majd, mint akit megbántottak, ledobtam a lábát, és gyorsan kikaptam a két
jegyet a kezéből majd hozzá hajoltam.
– Ha nem tetszik az ajándékod…
– Imádom! – nevetett, előrehajolt és fogai közé csípte ajkam. – Iszonyatosan drága. – Kezét
rácsúsztatta fenekemre és magához húzott, hogy csípőnk egymáshoz simuljon. – De egy hét
kettesben veled viszont tökéletes.
Rátettem a jegyeket a kávézóasztalra, majd ránehezedtem Cameronra, ő pedig megsimogatta az
arcom. Államat mutató- és hüvelykujja közé fogta.
– Ez volt az utolsó ajándék, ugye?
– Mióta van vége a karácsony tizenkét napjának a tizenegyediken? – horkantam fel.
– Luc, már így is rengeteg pénzt elköltöttél – sóhajtotta.
– A holnapi ajándék nem került semmibe – nevettem.
Úgy nézett rám, mint aki egy szavamat sem hiszi el.
– Ez az igazság – mondtam. – És messze az lesz a legjobb is.

December 25.
Karácsony tizenkettedik napja van...
Épp kijöttem a zuhany alól, és egy roppant jóképű Cameront találtam, aki épp az ajándékait
nézegette. Szénfekete öltöny volt rajta, a rosszcsont manós zokni, amit az első nap kapott, az arany
nyakkendő, amit a hatodik nap és az arany mandzsetták, amiket a tizedik nap adtam neki.
– Mit csinálsz? – kérdeztem öltözés közben.
– Csak végignéztem az ajándékaidat – mondta halkan. Mást nem mondott, megvárta míg
elkészülök, és mikor megkötötte a nyakkendőmet, utána folytatta. – Odaadhatom, neked az
ajándékod mielőtt még elmennénk a szüleimhez?
Mosolya ideges volt. Amit furcsállottam is, mert azt hittem, ma én leszek inkább ideges, de nem
voltam az. Egy picit sem.
– Persze – mondtam, kíváncsi voltam.
Egy kis kék doboz volt a kezében, egy világoskék doboz, egy Tiffany-doboz. Megfogta a kezem, és
belehelyezte. Kinyitottam, és nem egy, hanem két fehér aranygyűrű volt benne.
– Tudom, hogy furcsán viselkedtem, mikor arról beszéltünk, vegyünk gyűrűket – magyarázkodott.
– Nem akartam tökéletlennek látni a lábujjgyűrűt sem, mert tökéletesek. De tudom, hogy szerettél
volna igazi gyűrűket és csak azért vetetted el az ötletet, mert úgy viselkedtem, mint egy barom.
Össze-vissza beszélt, én meg csak a gyűrűket néztem a dobozban.
Tökéletesek voltak.
– Luc, kérlek, mondj valamit.
Ránéztem, tudtam, hogy a szememben a könnyek meglepték őt. Azt hitte, nem tetszenek, de én
egyszerűen csak nem tudtam szavakba önteni, mennyire tökéletesek voltak, helyette inkább
megcsókoltam. Szenvedélyesen. Egy olyan csók volt, ami többet mondott minden szónál, világossá
tette, mennyit jelentett nekem ez az ajándék.
Nekünk.
– Tökéletes. – Ennyit tudtam csak mondani.
– Tetszenek? – pislogott bizonytalanul.
– Imádom őket – mondtam, még mindig a könnyeimmel küzdve. – Annyira, annyira tökéletesek.
– Ó, bébi – suttogta. – Nem akartalak felzaklatni.
Felnevettem a buta könnyeimen, becsuktam a dobozt, és becsúsztattam a zsebembe.
– Gyerünk, nem késhetünk el.
Határozottan meglepte, hogy nem húztam az ujjainkra a gyűrűket, de nem mondott semmit.
Nem mintha hagytam volna rá időt.
Megfogtam a tollat, amit a hetedik napra kapott, és belecsúsztattam a mellényzsebébe, bármi
magyarázat nélkül, fogtam a két üveg bort és a lemezeket, és megmondtam neki, tegye a családjának
szánt ajándékok mellé a dobozba.
Szóltam neki, hogy hozom a kabátunkat, és a földszinten találkozunk. Mikor beosontam a
gardróbba, belecsúsztattam a mai ajándékát – a legeslegjobb ajándékot – a mellényzsebembe.
És még mindig nem voltam ideges.
Még az út alatt sem a szüleihez. Akartam ezt. Ő is akarta. Annyiszor elmondta már. Csak azt nem
tudta, hogy ma meg is fog történni.
Havazott. Csodás karácsonyi nap volt.
És egyre csodásabb lesz.
Megálltunk a szülei háza előtt, megfogtam a bort és kiszálltunk az autóból. Egy lépéssel előttem
járt, mikor odaért a bejárati ajtóhoz.
– Cameron, állj!
Felém fordult, közelebb húzódunk a szél elől a bejárathoz. Megfogtam az ajándékos dobozt és
letettem a lábtörlőre.
– Oda kell adnom az utolsó ajándékod.
– Most? Itt kint? – nézett rám, mintha elment volna az eszem. Haját fújta a szél, arca és orra
kipirosodott. – Kibaszott hideg van itt kint.
– Igen, most. És igen, itt kint. El kell olvasnod előbb.
Kihúztam a félbehajtott papírt a mellényzsebemből. Egy vékony, nehéz, különleges papír, de csak
ennyi volt, egy félbehajtott lap.
Kettőnk között tartottam, de mielőtt még odaadtam volna neki.
– Karácsony tizenkettedik napján…
Elvette a papírt, gyanakodva méregetett.
És kinyitotta.
És elkezdte olvasni.
És én még mindig nem voltam ideges.
Kibaszottul annak kellett volna lennem. De nem voltam.
Szeme elkerekedett, és csak bámult engem. Felhúzta a kabátujját, hogy megnézze mennyi az idő,
majd újra csak bámult rám.
– Tizenkét óra – bólintottam.
Kinyitotta a száját, azt hiszem, a nevemet próbálta kimondani. Nagyot nyelt, pislogott, újra és újra
elolvasta, ami a papíron állt.
Habár nem egy szimpla lap volt.
Egy esküvői meghívó.
A mi esküvőnkre.
– Most? – Végre megtudott szólalni.
– Csak ha te is akarod – mondtam. – Ha nem akarod, akkor az ajtó mögött semmi nem fog történni.
Vagyis, egy csodálatos karácsonyi ebéd a családunkkal, és majd kidolgozzuk a részleteket később.
De ha azt mondod, holnap hozzám jössz, akkor ez lehet egy eljegyzés is. – Megfogtam fagyos kezét,
és mélyen belenéztem a még mindig tágra meredt szemébe. – Nem arra kérlek, hogy gyere hozzám
holnap, Cameron. Én, arra kérlek, gyere hozzám ma.
Ekkor szinte a mozdulatot is alig láttam, felkapta az ajándékos dobozt, megfogta a kezem és maga
után húzott a házba. A doboz egyszer csak eltűnt, elvette a kabátomat és ledobta valahova, majd
maga után húzott a nagy társalgóba.
Ahol már vártak minket, az ő családja és az anyukám, mindenki arcán széles mosoly.
A lelkész, egy kerekded nő, feltételezem, Siobhan – akivel összesen egyszer beszéltem telefonon –
szintén ott volt, mosolyogva, egy könyvvel a kezében. Cameron egyenesen féle vezetett. És a
ceremónia kezdetét vette.
Nem tudnám megismételni, Siobhan miről beszélt. Csak Cameront láttam, és ő csak engem látott
az egész ceremónia alatt. Csak ő volt ott és a szerelem, a csodálat, a tökéletes rajongás a szemében.
Megmondtam a lelkésznek, hogy nem mondunk külön-külön fogadalmat. Nehéz lett volna,
megmagyarázni, hogy az egyik félnek fogalma sincs az esküvőről, és hogy sikerült aláhamisítani az
aláírását a házassági kérelemre. Nos, nem én voltam… nem tudtam jól megcsinálni. Tobiasnak
elsőre sikerült.
Egészen addig nem emlékeztem, miért is vagyunk itt, míg nem kérte a gyűrűket. Gyűrű. Gyűrű.
Gyűrű. Végigtapogattam a zsebeimet, majd előhúztam a gyűrűket, amiket Cameron adott nekem
egy órával ezelőtt.
– A gyűrűk! – Arca felragyogott.
– Megmondtam neked, hogy kibaszottul tökéletesek – nevettem.
És akkor eszembe jutott a lelkész. Bocsánatkérően fordultam felé.
– Elnézést. – Nem csapott belém villám, szóval úgy gondolom, még mindig jó vagyok Isten előtt.
– Gyűrűk nélkül tervezted meg ezt az egészet? – kuncogta Cameron.
– Minden egyes alkalommal, mikor megemlítettem, vegyünk új gyűrűket, behisztiztél.
Ó, igen. A lelkész. Újra kérhettem bocsánatot.
– Elnézést.
Kivettem a gyűrűket a dobozból, és az egyiket odaadtam Cameronnak. Megfogta a bal kezemet, és
felhúzta a gyűrűsujjamra, majd én is megtettem ugyanezt.
És akkor ott helyben belém nyilallt a felismerés, mennyire gyönyörű és jelentős is ez az egész.
A gyűrűmet viseli.
És a szavak egyszerűen csak kicsúsztak.
– Annyira dögös.
És megint a lelkész…
– Bocsánat.
Valaki felnevetett. Azt hiszem, Cynthia. A közönségünk felé fordultam, akik végignézték a
gyűrűcserénket, de Cameron megragadott, és megcsókolt. Nem hiszem, hogy már ennél a résznél
tartottunk, de nem ellenkeztem.
Majd Siobhan morgott valami „bejegyzett élettársi kapcsolatról”, azt hiszem, megállapodtunk.
Nevetve húzódtam el tőle, Siobhan szemét fogatta, de ő is nevetett, és csak annyit mondott:
– Megcsókolhatod.
Szóval újra megcsókolt.
És mikor végre elváltunk egymástól, elárasztottak minket a gratulációk és jókívánságok. Már fájt az
arcom a folyamatos nevetéstől.
Az első, aki megölelt, a mamám volt. Olyan erőteljes és szoros volt, mint amilyen csak egy anyai
ölelés lehetett. Mikor végre elengedett, Cynthia már végzett Cameronnal, és várakozott a sorára.
Éppen mélyeket lélegzett, ahogy visszafogta magát, de már a kitörés határán volt.
Rámosolyogtam, és ő szorosan megölet. Könnyeivel küszködött, miközben elmondta, hogy most
már teljes a család. Bennek ott van Ashley, és most már Cameronnak itt vagyok én. Az élet már
olyan, amilyennek lennie kell. Elmondtam neki, hogy egy dolog jobb annál, ha van egy édesanyja
az embernek, ha egyenesen kettő van. Cameron ekkor vágott közbe, hogy ne ríkassam meg az
anyukáját.
Megcsókolta az arcomat, mikor a mamám csatlakozott hozzánk.
– Megpróbáltam rávenni a lelkészt, hogy a házas, esküvő, férj szavakat használja, de nem volt rá
hajlandó – mondta megvetően és szándékosan olyan hangosan, hogy Siobhan is hallhasa. – Egy
dolgot mondok én nektek – tette még hozzá –, ha két ember a barátaik és az Úr előtt állva gyűrűt
cserélnek, és az örökkét ígérik egymásnak, az biza egy esküvő.
Bocsánatkérően mosolyogtam Siobhanra, ő pedig viszonozta. Majd megcsókoltam anyám arcát.
– Anya, nem számít – mondtam. – Nem számít, ki mit gondol, politikusok, az állam, az ország. Az
számít, én mit gondolok. – Egyik karommal átfogtam Cameron derekát. – Mi mit gondolunk –
ránéztem az édesanyáinkra. – Cameron az ő szemükben egy „bejegyzett élettárs”, de számomra a
férjem.
És erre mindketten sírva fakadtak.
Siobhan zavart meg minket, hogy lenne még pár papír, amit alá kell írni, hogy törvényes legyen.
Mikor Cameron elővette a tollat a zsebéből, hozzám fordult.
– Mindenre gondoltál, ugye?
Elnevettem magam, vagyis eddig sem hagytam abba.
– A toll, a nyakkendő, a mandzsetták.
– A lemez a dalunkkal, a bor a beszédekhez, az útlevéltartó, az egy hét… a nászutunk –
helyesbítettem.
– Minden ehhez a mai naphoz kapcsolódott – rázta meg a fejét. – Az eszedbe sem jutott, hogy
talán nem akarok majd ma hozzád menni?
– Nem. Egy percig sem, bébi – horkantam fel.
Aláírtuk a papírokat, legálissá téve a bejegyzett élettársi kapcsolatunkat, a házasságunkat. Ben
kijelentette, hogy itt az idő az első tánchoz.
Cameron szorosan magához húzott. Táncolnunk kellet volna keringőt vagy valamit, de nem
mozdultunk. Még nem.
Egyik kezével a hátamat, a másikkal a tarkómat fogta át, és csak szorított magához. Billegtünk egy
kicsit, éreztem a lélegzetét a bőrömön, ajkát a fülemnél.
És ott, körülvéve a családunkkal, csak ő és én voltunk. Mikor Louis Armstrong arról énekelt, hogy
milyen csodálatos is ez a világ, a többiek is csatlakoztak hozzánk a tánctéren. Senki sem vágott
közbe, senkit nem érdekelt. Cameron még mindig nem engedett el.
A füle mögött suttogtam a bőrébe, hogy szeretem, mindennél jobban szeretem.
– Oh, és Cameron.
– Mmm?
– Boldog karácsonyt!
Éreztem vigyorát a nyakamnál.
– Boldog karácsonyt!

Vége