Table of Contents

A vágy vonzásában
Guide
Tartalomjegyzék
Vá sá rló neve: Bukholcz Gyö ngyi
Rendelési szá m: 4248-2023-1001
Vá sá rlá sá val tá mogatta, hogy Magyarorszá gon az elektronikus kö nyvkiadá s fejlő dni tudjon, a digitá lis kereskedelemben
kapható kö nyvek vá lasztéka egyre szélesebb legyen. Kö szö njü k, és reméljü k webá ruhá zunkban hamarosan viszontlá tjuk.
 A vágy vonzásában
Sütő Enikő
2015
Publio kiadó
Minden jog fenntartva!

„A véletlen játékot űz az ember életéből”

/ Seneca/
Unottan álltam a sorban. Az egyetemi beiratkozás utolsó napja. Térkép, órarend, kollégiumi szoba.
Ezekhez még ma hozzá kellett jutnom. Irodalmat fogok tanulni, ha egyszer sorra kerülök. Az utolsó
napra hagytam azt remélve, kevesen lesznek. De úgy látszik, más is ezt gondolta. Próbáltam a célt a
szemem előtt lebegtetni. Híres író akartam lenni, és ezért bármit megtettem volna. Senki nem hitte,
hogy sikerülhet bekerülnöm. Egyetlen ösztöndíjra több százan jelentkeztünk. A szüleim nem tudták
volna finanszírozni az egyetemi tanulmányaimat. De itt voltam, a célom kapujában. Most mégis
halálosan untam a várakozást. A késő nyár legmelegebb napja volt, és három órája álltam a tűző
napon. Fáradt voltam, poros, és izzadt. Ma reggel érkeztem. Már három óra vezetés állt a hátam
mögött, egy szívfacsaró búcsú a családomtól, és az otthonomtól. Még sose éltem távol tőlük. Csak
egy zuhanyra, és hűvös szobára vágytam. Kihajoltam az előttem álló háta mögül. Még legalább tízen
álltak előttem. Lehetetlennek tűnt, hogy még ma sorra kerüljek. Egyik lábamról, a másikra álltam.
Előttem két lány lelkesen fecsegett. Nekem nem volt kihez szólnom. Új város, új emberek. De nem
zavart, mert tudtam, mit akarok. A barátságok pedig majd mellém szegődnek, ahogy haladok a
kitűzött cél felé. Már egy ideje a padló repedéseit számoltam, gondolataim pedig az új tanév körül
forogtak. Hirtelen valami megváltozott. Bennem vagy a levegőben nem tudom. A testem teljesen
magától életre kelt. Mintha elszakadt volna az agyamtól, mert képtelen voltam irányítani. A fejem
hirtelen elkezdett emelkedni, mintha egy láthatatlan mágnes húzná a szemem. Nem akartam
felemelni, de a vonzás erősebb volt nálam. Csak húzta húzta a tekintetem, majd hirtelen megállt. Egy
fiút láttam meg nem messze tőlem egy másik sorban ácsorogni. És engem nézett. Hirtelen
elkerekedett a szeme, ahogy rá néztem. Mintha nem számított volna a tekintetemre. Egy szégyenlős
mosoly volt a jutalmam, de a szemem nem eresztett. Valami hozzá kapcsolata a tekintetemet. Láttam,
ahogy a mellette álló fiú beszél hozzá. De meg sem mozdult. Valahol mélyen legbelül az érintésére
vártam. Hogy az ajka az ajkamat súrolja. Keze lassan végig kalandozzon a testemen. Hosszú ujjai a
tarkómat cirógassák, hogy ajka az államat, majd a nyakamat súrolja. Beleborzongtam a gondolatba.
Különös volt, mégis határozottan jó érzés. Még soha senki nem volt rám ilyen hatással. Ezt a fiút
pedig nem is ismertem. Sőt még soha nem is láttam egészen addig, amíg a szememet magára nem
vonzotta. Nem tudtam, hogyan lehet rám hatással vagy én ő rá, de attól még így volt. Csak néztük
egymást kábán, és mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Ki ez a fiú, és miért hat így rám?
Próbáltam másfele nézni, de nem ment. Magához láncolta a tekintetem. Nem is ismertem, de már a
rabja lettem. Szinte lehetetlennek tűnő érzés volt, pedig épp átéltem.

- Hé, Csipkerózsika, te jössz!- taszított meg valaki durván hátulról. Körbenéztem. Valahogy eltűnt
előlem a sor. Észre se vettem, mennyi idő telt el. Gyorsan mosolyogtam, és megmondtam a nevem.
Felnéztem, de a fiú már nem volt ott. Mire visszanéztem már előttem volt minden. Gyorsan
felvettem, és kiálltam a sorból. Vettem néhány mély levegőt. Valahogy nem akart elmúlni az a
bizsergés. Talán nem is akartam, hogy múljon, hisz nagyon kellemes érzés volt. De össze kellett
szednem magam, mert még a kollégiumi szobámat se fogom megtalálni. Arra sem emlékszem, mint
mondott a lány az asztalnál. Vagy srác ült ott? Nem tudnám megmondani. Kinyitottam a térképet,
mert nem tudtam, merre menjek. Hatalmas volt ez az egyetem. Nagyobb, mint a város, ahonnan
jöttem. Most először bántam, hogy egyágyas szobát kértem. Minden olyan hatalmas volt, olyan
idegen, és senkitől nem fogok tudni segítséget kérni. Csak bámultam a hatalmas épületet, de nem
azért, mert elveszettnek éreztem magam. Egyszerűen még mindig annak a fiúnak a hatása alatt
voltam. Biztosan tudtam, nem látom többé. Hatalmas ez az iskola, ő pedig határozottan nem
ösztöndíjas volt. Biztosan bérel egy szép házat, vagy vettek is neki a szülei egyet, és néhány
barátjával megosztja. Behunytam a szemem, megráztam magam. Muszáj a tanulásra koncentrálnom.
Néhány nap múlva kezdődik a tanítás. Addig meg kellene ismernem a helyet, be kellene szereznem a
könyveket a listáról, és még a szobám sincs meg. Kinyitottam a szemem, és újra a térképre néztem.
Elég messze voltak a kollégium épületek a helytől, ahol most voltam. Így visszaballagtam a
kocsimhoz. Fél óra alatt meg is találtam, amit kerestem. Megfogtam a két utazótáskámat, és
megkerestem a szobaszámot. Lányok, és fiúk rohangáltak nevetve, hangosan beszélgetve.
Mosolyognom kellett nekem is. Összesen nyolc szoba volt az emeleten, ahol az enyém is. Az ajtók
mind nyitva álltak. Van, ahol csak egy utazótáska hevert, volt ahol egész bőrönd hegyek rózsaszín
illatfelhőbe burkolva. Egy pillanat alatt el tudtam képzelni a gazdáját. Én kedveltem az egyszerű
színeket, és a farmert pólóval. A túl sok cicoma valahogy nem én voltam. Szürkébb voltam a
legszürkébb egérnél. Talán ezért nézett az a fiú, aki szebb volt Michelangelo Dávid szobránál. Szép
arc, perzselő tekintet, csupa izom. Még soha nem gondoltam bele, mennyi izom van az emberi testen.
Neki pedig az összes egyenként ki volt dolgozva. Szinte bizsergett az ujjam, ahogy tökéletes testére
gondoltam, annyira szerettem volna megérinteni. Végighúzni ujjamat lassan, gyengéden, kiélvezve
minden pillanatot, csodás izmain. „ Olivia, Olivia, hol jár az eszed!” Korholtam magam, és beléptem
a szobámba. A bőröndöket letettem az ajtóban, körbenéztem. Volt egy nagyobb ablak, ami a parkra
nézett. Egy ágy, egy nagyobb szekrény, melynek volt akasztós része, és pakolós része is. Mellette
egy kisebb fiókos komód állt. Az ágy mellett egy éjjeliszekrény, az ablak alatt pedig egy íróasztal
székkel. Nagyobb volt, mint, amire számítottam. Az otthoni szobám sem volt nagyobb, majd
otthonossá teszem. Mert a berendezés, még nálam is egyszerűbb volt. Kivettem a kulcsot a zárból, és
becsuktam az ajtót. Itt volt az idő, hogy berendezkedjek az új életemre. Leültem az ágyra, és most
először honvágyam támadt. Elhalt a folyosói zaj, és magam maradtam. Hiányoztak a barátaim, a
csajos tanulós délutánok. Sok idő lesz, mire barátokat szerzek itt. Néhány óra alatt kipakoltam az
összes holmimat. Nem volt sok mindenem. Azt hittem elég lesz, de most ebben a kicsi szobában is
kevésnek tűnt. Ránéztem a térképre. Volt néhány étterem nem messze innen. Mivel reggel óta nem
ettem, felfrissítem magam, és terveim szerint szerzek valami ennivalót. Lezuhanyoztam gyorsan,
átöltöztem. Már épp indulni akartam, amikor kopogtak. Meglepődtem, mert nem vártam senkit. Azért
fogtam a táskámat, és kinyitottam. Egy magas szemüveges fiú állt velem szembe. Hatalmas mosoly
terült szét az arcán, amitől nekem is mosolyogni támadt kedvem. - Szia! Segíthetek? - kérdeztem
mosolyogva. Nem tehettem róla a jókedve ragadós volt. Még a nevét se tudtam, de máris kedveltem
érte. - Szia! Eric vagyok, a szomszéd! - mutatott a szemközti ajtóra. - Gondoltam bemutatkozom! -
Olivai vagyok! - viszonoztam a bemutatkozást, és a kezemet nyújtottam - De a barátaimnak csak Liv.
Szintén első éves?- Nem, már harmadik éve koptatom itt a padokat! - felelte Eric. - Ha bármiben
tudok segíteni csak, szólj! Általában el szoktam vállalni egy első éves mentorálasát
- Hát, ha épp ráérsz, elvihetnél valamit enni. - mondtam, ő pedig elmosolyodott. Volt benne valami,
amit rögtön kedveltem. - Alig találtam még a szobámat is meg. - Hát szerencséd van, épp ráérek, és
éhes is vagyok! Gyere, eszünk valamit, aztán körbe vezetlek. Meglátod, hamar kiismered majd az
egyetem területét. - mondta mosolyogva. Én pedig bezártam az ajtót, és elindultunk. Eric sokat
beszélt az egyetemről. Elmondott minden információt, amire valaha szükségem lehet. Az estebéd
végére úgy éreztem magam, mintha évek óta idejárnék. Biztos voltam abban, hogy ezek után bármit
megtalálok. Felosztotta nekem az egész területet negyedekre. Volt lakónegyed, tanuló negyed,
szórakozó negyed. Így már nem is tűnt olyan hatalmasnak az egész. Megkedveltem Ericet.
Szórakoztató volt vele a társalgás, és sok közös dolog érdekelt minket. Például a könyvek, az olvasás,
és jó volt a humora. Azt hiszem találtam egy barátot. Valahogy biztonságot adott, hogy nem vagyok
egyedül. Nyolc óra is elmúlt, mire visszaértünk a szobához. Hirtelen elöntött a fáradtság. Az egész
napot végig vezettem, sorba álltam, pakoltam, cipekedtem. És holnap kezdődik a tanítás. Most jól
lakott voltam, és nyugodt, hogy nem állok egyedül a világba. Lett egy barátom, aki segít eligazodni
az ismeretlenben. - Köszönöm, a vacsorát, és az idegenvezetést! - mondtam őszinte hálával a
hangomban. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem, és egy puszit nyomtam az arcára.

- Nagyon szívesen, részemről volt az öröm! Csak szólj, ha bármire szükséged van! Tudod, itt lakom
szemben! - mutatott a szemközti ajtóra. - Mondjuk, holnap elkísérhetnél az első órámra! - mondtam
mosolyogva. - Hogy biztos odataláljak!
- Fél nyolckor indulunk, mert nekem is be kell érnem. - felelte, és már el is tűnt a szobájába.

Hirtelen megéreztem azt a különös vonzást. Valami ott motoszkált már bennem egy ideje, de Eric
túlságosan lekötötte a figyelmem. Kezem a kilincsen, de nem bírtam lenyomni. A szememet, mintha
ismét az a különös mágnesség húzná. Nem bírtam irányítani, nem bírtam nem felnézni. Oldalra
fordítottam a fejem, és ott állt ő. Két ajtóval odébb. Engem nézett most is, ki tudja, mióta. Már nem
lepődött meg azon, hogy ránéztem. Elmosolyodott, szexin, csábítón. Mintha várta volna, hogy
odanézek. Csak néztem őt megbűvöltem. Még ahhoz is kába voltam, hogy visszamosolyogjak. Újra
magához bilincselte a tekintetemet. El akartam fordítani a fejem, de nem voltam képes
megmozdítani. Olyan voltam, mint aki túl sokat ivott. Megrészegített a jelenléte, a tekintete, a
mosolya. Ki volt ő, és hogyan képes így hatni rám? Futott át a fejem a gondolat, de néhány pillanat
múlva már el is tűnt. Úgy éreztem még a saját nevemet sem tudnám megmondani. Furcsa volt, de
szerettem, ahogy rám hatott. Hirtelen zsebre tette a kezét, és újra az a szexi mosoly. Ő már ura volt
annak az érzésnek, amit én még fel sem fogtam. A testem újra élni kezdett. Az ujjaim bizseregtek,
vágytak arra, hogy érinthessék azt az isteni testet. A testem égett. A bőrömön akartam érezni ajkát
azzal a csábító mosollyal. Hatalmas csatakiáltást hallottam, és egy másik test elsodorta az én
titokzatos hódolómat. Majdnem leestek a lépcsőn, és ez megtörte a varázst. Én pedig gyorsan
bementem a szobába, bezártam az ajtót. Ha maradok, egész éjjel ott fogok állni. Bármeddig képes
lettem volna nézni őt. Nekidőltem az ajtónak, vettem néhány mély levegőt. Még soha senkitől nem
éreztem így. Egy férfi sem tudott bennem ilyen vágyakat kelteni. Pedig még a nevét sem tudtam, még
hozzám se szólt. Hogyan képes mégis hatással lenni rám? Hogyan volt képes magához vonzani, és
leláncolni? Tetszett nekem, de miért, hisz nem is ismertem. Mégis, ha a közelembe volt úgy hatott
rám, mint a mágnes. A vérem szinte azonnal felforrt, és akarta őt. A testem, a szívem abban a
pillanatban akarta, csak az agyam nem tudta tartani velük a tempót. Talán nem is kellene, csak
hagyni, hogy sodorjon az érzés. De féltem a fájdalomtól, a csalódástól. Nem akartam valami gazdag,
elkényeztetett fiú trófeája lenni. Megismerni, aztán megszeretni. Ez volt a mottóm, és be kellett
tartanom. Meg kellett védenem magam valahogy. Az ilyen fiúhoz nem én illettem. Nem lehettem
más csak egy játékszer, akinek a szenvedésén, majd jót lehet szórakozni. És erre a tapasztalatra nem
volt szükségem. Komoly, erős, független, sikeres nő akartam lenni. Erre kellett koncentrálnom.
Mégis volt abban valami különös, ahogy rám nézett. Az első alkalommal meglepettnek látszott,
ahogy rá néztem. A második alkalommal pedig várt arra, hogy ránézzek. Egyszerűen csak figyelt, és
nem érdekelte, hogy egy másik fiú társaságában vagyok. Nem értettem, miért nem jött oda. Miért
nem hívott el valami buliba. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ő is ismerkedik egy
különös, új érzéssel. Persze az esti álmodozásnak az lett a vége, hogy majdnem elaludtam. Hatalmas
kapkodás árán készültem el, és még a szokásosnál is szétszórtabb voltam. Eric pedig fél nyolckor
könyörtelenül kopogott. - Jó reggelt Olivia! - mondta, és elmosolyodott, ahogy meglátott. Tisztában
voltam azzal, látszik rajtam a kialvatlanság. - Jó reggelt! De mit mondtam a barátaimnak, csak Liv! -
Megtiszteltetés, hogy máris a barátodnak tekintesz! - felelte játékosan, és már ott is volt az a széles
mosoly, amitől nekem is jó kedvem lett azonnal. Megmutattam az órarendemet, és elindultunk.
Most biztos voltam abban, soha nem találtam volna meg a termet. Pedig tegnap olyan egyszerűnek
tűnt az egész. Még jó, hogy eltettem egy térképet a táskámba, bár jobb lett volna, ha kenyérmorzsát
szórok szét. - Hogy iszod a kávét? - kérdezte, amikor megálltunk egy terem előtt. - Tejjel, és két
cukorral! - válaszoltam. - Miért?- Csak, hogy jobban megismerjelek, ha már barátok vagyunk! -
mondta, még mindig mosolyogva. - Itt a termed, menj be és érzed jól magad! - Köszönöm! -
feleltem, és egy puszit nyomtam az arcára. - - Kilencre érted jövök, elviszlek reggelizni, és a
következő órádra! - mondta, majd elment.
Én pedig vettem egy mély levegőt, és bementem a terembe. Alig voltak bent néhányan.
Megkerestem a leghátsó asztalt, helyet foglaltam. Az osztálytársaim nem voltak olyan lelkesek.
Valahogy nem hittem, hogy hatan leszünk összesen. Bejött a tanár, nem volt időm merengeni.
Igyekeztem mindenre figyelni, és szorgalmasan jegyzetelni. Akár egy jó stréber. De hát ezért jöttem
ide,tanulni. Mire kiértem a teremből Eric már várt rám. Nagyon jó mentor volt. Hálás voltam a
sorsnak, amiért a szemközti szobában lakik. Kezében ott gőzölgött egy kávé. Amikor karnyújtásnyira
értem odaadta a kezembe, én pedig hálásan mosolyogva elvettem.

- Nem minden nap ilyen zilált a fejem! - jegyzetem meg mosolyogva, és belekortyoltam a kávéba.
Elnevette magát. - Nem is vettem észre, hogy zilált vagy! Csupán úgy éreztem szoktál reggel kávét
inni!

- Nem kell ilyen lovagiasnak lenned! Nyugodtan mond meg, hogy borzalmasan nézek ki. Rosszul
aludtam! - mondtam, és újra nevetett. - De megmutathatod, hol osztogatják ezt a finom kávét. Eric
már jól ismerte az egyetemet, és az egyetemi életet. Tudta, hol adják a legfinomabb kávét, hol
érdemes enni. Igyekeztem minden információt magamba szívni, mert nem akartam elrabolni egész
tanévre a barátaitól. A reggeli isteni volt, mintha csak otthon lettem volna. Volt tojás, barna kenyér,
müzli, tej. Tudtam, igyekszik elérni, komfortosan érezzem magam. És őszintén hálás voltam érte.
Hirtelen egy hosszú, szőke hajú lány ült le az asztalunkhoz. Tökéletes alak, tökéletesen manikűrözött
körmök, enyhe smink, szép arc, az alkatát tökéletesen kiemelő ruha. Minden volt, ami én nem.

- Szia, Robin vagyok. Te biztos Olivia! - mondta, és barátságosan kezet nyújtott.

- Első óta a legjobb barátok vagyunk! - tette hozzá Eric, és újra ott volt az a mosoly, amitől az ember
is elmosolyodott.

Hamar rá kellett jönnöm, Robinban nem csak a kirakat vonzó. Épp olyan okos, szellemes, és kedves
volt, mint Eric. Hamar ráébredtem, miért lettek barátok. Irigyeltem egy kicsit, amiért a külső és a
belső összhangban volt nála. Ez volt az, amit nekem sohasem sikerült elérni.
 - Ígérem, hamar kiismerem itt a járást, és nem fogok állandóan a nyakán lógni! - fordultam Robin
felé, és eleresztettem egy mosolyt. - Engem nem zavar, amíg megcsinálja a leckém! - Én tanulok,
amíg Robin a pasikat hajtja! - tette hozzá Eric, de a hangja tele volt szeretettel.

- Hát erről szól az egyetem. Igaz Olivia! - mosolygott jókedvűen, ahogy rám nézett.

- Csak Liv! - mondtam- Én még nem tudom! Egyelőre annak is örülök, ha az osztályteremtől a
szobámig eljutok. - Belejössz egy két nap alatt. Eric kitűnő tanár! - válaszolta kedvesen.Ebben a
pillanatban éreztem meg a vonzást. Nevetségesnek éreztem magam, hogy nem vagyok ura a saját
testemnek. Még körbe se néztem, már tudtam, valahol itt van, hisz a testem abban a pillanatban
reagált. Az ujjaim bizseregni kezdtek, mely végig futott az egész testemen. A szemem szinte égett,
annyira látni akartam. Ilyen lehet, amikor egy égitest bevonzza az űrsiklót. Nem lehetett ellene mit
tenni. Hagytam, hogy a testem átvegye felettem az irányítást. Élveztem a kellemes bizsergést, ami
szétáradt a testemben. Ekkor láttam meg őt. Ott állt velem szemben néhány asztalnyira. Biztos
voltam abban, hogy engem nézett. Mintha csak azt próbálgatná, mindig így hat e rám. Szerettem
volna, ha nem ilyen nyilvánvaló. Ha van esélyem arra, hogy irányítsam az eseményeket. Hisz nem
érdekelhetett valaki, akit nem is ismertem. De nem így volt. Se kontroll, se irányítás. Valami, tiszta
állatias vágy hajtott felé. És újra felvillant az a szexi, csábító mosoly. - Nem tudom, hogy csinálod,
de beavathatnál a titkodba! - hallottam meg Robin hangját, ami halk volt. Éreztem is, hogy közelebb
hajol, de képtelen voltam elfordítani a fejem.- Nem tudom, mire gondolsz! - mondtam, és úgy is volt.
Csak reméltem, nem ilyen nyilvánvaló, hogy bámulok egy idegen embert. - A srác, akit percek óta
bámulsz Ryan! - mondta - Szerintem az egyetem legjobb partija, nincs olyan lány, aki ne akarna vele
járni. Másodéves gazdasági szakon. És nem az a furcsa, hogy te bámulod, mert minden lány ezt
csinálja, hanem hogy ő is néz téged. - Miért nem szokta megnézni a lányokat mielőtt jár velük? -
kérdeztem, de a szemem még mindig Ryanéhez volt kapcsolva. Már volt neve is, és tetszett.

- Nem bizony! Még soha egyetlen lánnyal sem állt szóba az egyetemről! - Akkor lehet meleg!-
feleltem, de egyetlen pillanatra sem bírtam levenni róla a szemem! - Nem úgy tűnik! - felelte Robin,
és éreztem, mosolyog. Meg lökött egy pillanatra, és abban a pillanatban képes voltam ránézni. -
Ajjaj! - mondta, bár nem egészen értettem, mire gondol. A vonzás nem szűnt meg. Tudtam, továbbra
is ott ül, engem néz. De most képes voltam Robinra koncentrálni. Nem hagyhattam, hogy teljesen
átvegye felettem a hatalmat. Eric jelezte, induljunk a következő órára. Ránéztem, és elszégyelltem
magam. Mióta Ryan rám nézett most először jutott eszembe, hogy ott van. Arcán ugyanaz a jókedvű
mosoly terült szét, mint mindig. Én is rögtön mosolyogtam. - Azt hiszem, Robinnal jól ki fogsz
jönni! Máris irigykedik rád! - súgta oda Eric. Láttam rajta, mulatságosnak találja a helyzetet. De nem
kérdeztem meg, miért.

Gondoltam Robin is bepróbálkozott Ryannél, ahogy nagyon sok lány, és biztosan vele sem
foglalkozott. Még furcsább lett az egész. Miért néz engem, ha eddig senki nem érdekelte. Bárkit
megkaphatna itt. Fel se tűnök a sok szép lány között. Lehet, nem is engem figyel, hanem az érzést,
amit kivált belőlem. Hisz mindenki számára nyilvánvaló, hogyan bámulom. Az első alkalom csak
véletlen lehetett. Most pedig már tetszik neki a gyengeségem. Talán még soha nem volt az
egyetemen ilyen könnyen megszerezhető trófea. De nem akartam hagyni magam. Arra eszméltem
fel, hogy a mellettem lévő meglökött, ahogy összeszedte a könyveit. A teremben rajtam kívül senki
sem volt. Észre sem vettem, mikor kezdődött az óra, vagy mikor ért véget. Azt pedig egyáltalán nem
tudtam, miről volt szó. Semmi másra nem bírtam gondolni, csak Ryanra. Valakit kell találnom, aki
jegyzetelt, vagy egyáltalán megmondja, miről is volt szó. Lehet e valakit kedvelni anélkül, hogy
ismerném. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogyan képes uralni a testemet, és az elmémet.
Mire összeszedtem magamat Eric már várt rám. Hálás voltam, amiért nem hagyott magamra. A
gondolataimat is könnyebben össze tudtam rendezni, amíg figyelt. Eric nem kérdezett semmit. Csak
mesélt a saját órájáról. Egy könyvről, amit éppen olvasott eredeti nyelven. Meglepett, hogy Eric öt
nyelven beszélt. Az is meglepett, hogy érdeklődött az ókori görög irodalom iránt. Senki nem szokott
lelkesedni az ennyire régi szövegekért. Én sem szerettem különösebben. Túl nehéz volt, és száraz.
Nem volt benne annyi szépség, és költészet, mint amennyit elvártam volna az irodalomtól. Ha jobban
belegondolok Shakespeareig nem is igazán kedveltem az irodalmat. Javíthatatlanul romantikus
voltam. Csak az írás művészetének elsajátításáért olvastam klasszikus nem romantikus könyveket.
Kitűnő volt a szókincs fejlesztésére, és a különböző irodalmi stílusok feltérképezésére. Ezt kellett
volna szem előtt tartanom, és nem az ismeretlen idegent, Ryant. Aki képes volt teljes mértékben
kitörölni mindent az agyamból. Eric elkísért az utolsó óráim helyszínére. Szünetben nem tud eljönni,
de az órák végére értem fog jönni. Ez megnyugtatott, mert nem figyeltem, merre mentünk egész nap.
Körbe néztem, de semmi nem volt ismerős. Nem hiszem, hogy visszataláltam volna a kollégiumba.
Korholtam magam, amiért nem figyelek. Eric nagyon jó mentor, igyekszik segíteni. Én pedig úgy
hálálom meg, hogy egy ismeretlen fiúról ábrándozom egész nap. Nem várhatóm Erictől, hogy egész
tanévben kísérgessen. Biztosan vannak barátai, és saját élete. Az órán nagyon koncentráltam, és
jegyzeteltem. Nem akartam még egy tantárgyat valami éber álomban tölteni. Szerencse, hogy nem
szólított fel a tanár. Az még mindig rejtély adott e valami házi feladatot. Tanulni jöttem ide, és
semmi másért. Úgy ismételgettem magamnak ezt a mondatot, akár egy mantrát. Kellett valami,
amibe kapaszkodhattam, különben maga alá gyűrt volna az a különös érzés. Ha csak az arcára
gondoltam, máris éreztem azt a különös vonzást. Ki volt ez a fiú, és miért hat így rám? Milyen
hatalma van felettem? Ki kellett derítenem, mert addig biztosan nem tudok megnyugodni. A
szünetben kimentem a folyosóra. Láttam ott egy kávéautomatát. Úgy éreztem szükségem van egyre,
még ha pocsék is. Egyre jobban eluralkodott rajtam a fáradtság. Aludni kellett volna az éjjel, nem
álmodozni. Megláttam egy lányt a sarokban telefonálni. Emlékeztem rá, hogy az előző órán ott volt.
Talán el tudom kérni a jegyzeteit. Kávé, addig hátha leteszi, és odamegyek. Amikor megfogtam a
poharat elkezdtek bizseregni az ujjaim. Nagyon koncentráltam, hogy le ne ejtsem. Éreztem a jól
ismert vonzást. Tudtam, Ryan itt van valahol a folyosón. Egyre inkább kezdett uralni a testemet az
érzés. Kellemes volt, nem volt miért tiltakoznom. Kicsit engedett az a mágneses vonzás, de azért még
mindig látni akartam őt. Lassan felálltam, de még mindig koncentráltam a pohárra. Az ujjaimban
egyre erősebben éreztem a bizsergést. Annyira érinteni akartam, hogy elgyengültek. Lassan álltam
fel, mert remegett a kezem. Nem akartam kilöttyinteni. Hálát adtam, amiért nem állt mögöttem senki.
Úgy éreztem már vagy tíz perce bajlódom a kávéval. Ahogy felálltam egyetlen pillanat alatt megállt
a szívem. Ryan ott állt az automata mellett és engem figyelt. Csupán egyetlen karnyújtásnyira tőlem.
Ha akartam volna megérinthettem. De uralkodtam magamon. Össze kellett szednem magam.
- Szia Liv! - mondta pimaszul. És újra ott volt az a csábító, szexi mosoly, amitől szó szerint
elolvadtam. Igyekeztem levegőt kipréselni magamból a szavak formázásához. Valamit mondanom
kellett, nem állhatok ott, mint egy sóbálvány. - Olivia! - mondtam, és határozottabb volt a hangom,
mint amire számítottam. Büszke voltam arra, hogy képes voltam összeszedni magam most, amikor
ilyen közel volt hozzám. És még a nevem is tudja. Vajon honnan? Futott át az agyamon, de még
abban a pillanatban tova is szállt. - Csak a barátaim hívnak Livnek! - már teljesen visszanyertem az
önuralmam. Bár a vágy folyamatosan hajtott felé.
 - Olivia! - ismételte meg lassan elnyújtva. Hangja simogatott, mint egy szerető gondos keze. - Azt
hittem, mi barátok vagyunk!

- Nem hinném, nem is ismerlek! - mondtam, és reméltem valódinak tűnik a hazugságom.

- Pedig Robin barátai az én barátaim! Ó volt a mentorom, azt hittem elmesélte.

- Hát nem tartotta fontosnak, hogy rólad meséljen! - feleltem, és reméltem még mindig hiteles
vagyok. - Ne haragudj, de beszélnem kell azzal a lánnyal. - mutattam a sarokban állóra, és hálás
voltam, amiért pont letette a telefont. Ha két perccel tovább maradok, biztosan megcsókolom. Igen
sok erő kellett, hogy uraljam a testemet. Lelki szemeim előtt már megjelent félmeztelenül. Úgyhogy
mennem kellett, amíg nem lesz teljesen meztelen. - Szia! - mondtam egyszerűen, de nem mozdult.
Hát elindultam. Igyekeztem nagy ívben megkerülni, és közben szorítani a kávés poharat, ami
időközben már nem volt forró. Észre se vettem, mikor hűlt ki, pedig végig tartottam. Csoda, hogy
nem ejtettem el.

- Este találkozunk! - mondta szinte súgva. Forró lehelete a fülemet cirógatta. Nem tudtam, valóban
forró e vagy csak képzeletem szárnyal túlságosan. Futnom kellett volna jó messzire, a testem mégis
úgy működött, mint egy lassított felvétel. Azt hittem soha nem fogok átérni a folyosó másik végébe.
Megérintette a kezemet egy pillanatra. Ebben a pillanatban végleg elvesztem. Villám hasított belém
az érintése nyomán. Egy pillanatra megállt a szívem, nem kaptam levegőt. Aztán hirtelen dübörögve
újra indult. Minden porcikában szétáradt a kellemes, meleg bizsergető érzés. Csak egyetlen gondolat
volt a fejemben. Meg kell szereznem ezt a férfit bármi áron. Meg akartam érinteni. Érezni akartam
puha ajkait testem minden egyes apró pontjain. Kívántam, hogy a kezei felfedező útra induljanak a
testemen. Hogy csillapítsa a bennem tomboló vágyat. És én is érinteni akartam. Végig csókolni a
szájától, a kislábujjáig az egész testét. Érezni akartam az ajkait, végig simítani, amikor az a szexi
mosoly csillan fel. Próbáltam kicsit gyorsítani a léptékemet, végül majdnem nekimentem a lánynak.
Megláttam, és vettem néhány mély levegőt.

- Jól vagy? - kérdezte meg végül-

- Igen, azt hiszem! - feleltem, és gyorsan elkértem a jegyzeteit. - Jó neked, hogy vannak már
barátaid!

- Hát már neked is van egy! - feleltem, és elmosolyodtam - Liv vagyok!

- Grace! - felelte a lány szintén mosolyogva. Elveszett volt. Én is ilyen lennék, ha nem lenne Eric.
Szereztem még egy barátot. Magabiztosabbnak is éreztem magam. Az óra közepén hasított belém a
gondolat. Ryan miért mondta, hogy este találkozunk. Nem terveztem semmit ma estére, csak a
szobám mélyén csendes tanulást. Reméltem nem akar átjönni hozzám. Az a pici szoba, az a vonzás, a
vágy bennem. Tutira elvesznék. Azt tudta melyik szoba az ideiglenes otthonom, hisz látott. Ha más
nem, Eric biztosan elmondta neki. Ezt az apró tényt elfelejtették közölni, hogy Robin volt a mentora.
Abban biztos voltam, nem volt önzetlen a segítség. Csak Ryant valamiért hidegen hagyták Robin
bájai. És ezzel végig sértette a lányt. De akkor bennem mit lát? Robin olyan lány volt, akit el bírtam
volna képzelni mellette. Okos, szellemes, és csinos. Én még öltözködni se tudtam. Nagyjából néhány
farmer, és testhez álló póló alkotta a ruhatáramat. Nem is mertem volna más ruhát venni. Fogalmam
sem volt, mi áll jól nekem. A sminkem is inkább csak szempillaspirálból állt. Egyszerűen az is rejtély
volt, hogyan vett észre abban a hatalmas tömegben. Eric pedig várt rám az óra végén. El sem tudtam
képzelni, hogyan képes ilyen rövid idő alatt ideérni. Mosolyogtam, amit megláttam, mert megint a
kezében volt az a finom kávé. Tisztában voltam azzal, hogy nekem hozta. Mert Eric ilyen figyelmes.
Azt észrevettem, hogy ő nem kávézik. Szerettem volna valamivel viszonozni a kedvességét. De nem
tudtam, mivel. Nem figyeltem rá eléggé ahhoz, hogy tudjam, mit is kedvel. Rossz barát voltam
nagyon. Nem figyeltem mit eszik, mit iszik, mit kedvel. Ezen mindenképpen változtatnom kellett, és
valahogy Ryant a háttérbe szorítani. Nem akartam a közelembe engedni, mert akkor végleg
elvesznék. Az érzékeim abban a pillanatban átvennék fölöttem az irányítást. Képtelen lennék napról
napra, óráról órára, percről percre annyira erős lenni, hogy megfékezzem a bennem tomboló vágyat.
Még egyetlen fiú iránt sem éreztem ilyesmit. Voltam már szerelmes, vagy legalábbis eddig a
pillanatig azt hittem. Talán ez nem is szerelem volt, csak tomboló hormonok. Volt benne valami, ami
rabul ejtett. Jobban fogok figyelni a barátaimra akármi is történik közöttük Ryannel. Eric elvitt enni,
ami nem is volt baj, mert majd éhen vesztem. Dél óta nem is jutott eszembe, hogy ennem kéne. Talán
rendszeresíthetnék a táskámba néhány müzli szeletet vagy egy szendvicset. Volt az iskolában büfé,
csak elfelejtem használni, ha Ryan is egy folyosón tartózkodik velem. Majd megkérdezem Ericet,
merre van itt egy bolt, és bevásárlok néhány tartós dolgot. Persze valami munkát is szerettem volna
találni. Az anyukám segítettek mindenben, amiben csak tudott. De nem akartam a terhére lenni.
Szerettem volna valamennyire a saját lábamra állni, és kiköltözni a kollégiumból. Bár
végeredményben nem volt olyan rossz. És ott voltak a barátaim. Mégis vágytam egy saját kis
kuckóra. Még ha albérlet formájában is. Ami meglepett, hogy nem az egyetem területén ettünk.
Kimentünk, és egy igazi hamísítatlan hamburgert fogyasztottunk. Ami nem tagadhattam jól esett a
menzás kaja után. Nem volt az étel annyira rossz, mégis hiányoztak az otthoni ízek. Ez legalább pont
olyan volt, mint otthon. Mikor ideérkeztem annyira meg akartam találni az egyetemet, hogy nem is
vettem észre, milyen óriási és szép városba érkeztem. El is határoztam, fel fogom fedezni. Nem
zárkózhatok be az egyetemre. És Ericet is hagynom kell élni az életét. Most már elég magabiztos
voltam. És biztos voltam abban itt bármekkora hülyeséget csinálhatok, senki nem fogja észrevenni.
Ez már nem egy kisvárosi gimi volt, ahol mindenki ismert mindenkit, és csak arra várt, hogy a másik
hibázzon. Mert az kitűnő pletyka téma volt. Én soha többet nem szerettem volna a középpontban
lenni.

- Szóval, mi van közted, és Ryan között?- kérdezte meg végül Eric, ahogy visszafelé mentünk.

- Semmi! - feleltem, és kinéztem az ablakon.

- Nyugodtan elmondhatod! Nem hinném, hogy valaha is illenénk egymáshoz! - mondta nevetve
- Miért?- néztem rá komolyan, de a szememben ott bujkált a nevetés. - Túl rusnyának vagy túl
ostobának tartasz, hogy a barátnőd lehessek?- ránéztem kérdőn olyan komolyan, ahogy csak bírtam.
- Azt hiszem túl szép és okos vagy ahhoz, hogy a barátnőm lehess! De kedvellek, úgyhogy lehetsz a
barátom! - felelte még mindig nevetve.
- Hát ez nagyon kedves! - feleltem, de már én is nevettem. Határozottan kedveltem Ericet
- Szóval most, hogy ezt tisztáztuk ki vele, mi van közted és Ryan között.

- Semmi! - válaszoltam újra. - Nem is ismertem egész addig, amíg Robin nem mesélt róla.
- Mégis bámultad! Elég nyíltan.

- Igen, és ez a legfurcsább. Ahogy megjelenik, száz méteres körzetben vonzza az egész testemet.
Képtelen vagyok nem ránézni. Mintha valami mágnesesség lenne közöttünk. A beiratkozásnál
kezdődött. Ha ott van, nem bírok nem ránézni, nem bírom elfordítani a fejem, az ujjaim bizseregnek,
hogy érinthessem.

- Adhatnál egy esélyt a megismerkedésnek!

- Tanulni jöttem ide! - feleltem egyszerűen. - Már így is képes elvonni a gondolataimat, uralni a
testemet. Mi lenne, ha egész nap a közelemben lenne.

- A szerelem csodás dolog! Ki kéne használnod! - felelte Eric, és megálltunk a szobáink ajtaja előtt.
- Fél hétre érted jövök, szeretnék mutatni valamit! - mondta, én pedig bólintottam.
Nem tudtam, mit akar Eric mutatni, de nem is kérdeztem. Megbíztam benne. Mindent meg fog
mutatni, amit csak ismernem kell. Hasonló volt az érdeklődési körük, így nagy bakot nem lőhetett.
Gyorsan felhívtam anyámat is. Már két napja itt voltam, de egyszer sem hívtam. Már biztos nagyon
aggódott, csak nem akart zavarni. Próbálta tiszteletben tartani, hogy független felnőtt nő lettem. Még
ha nagyon nehezére is esett. Szerettem az anyámat azért, amiért ennyire aggódott értem. De itt volt az
ideje, hogy mind a ketten a saját életünket éljük. És elkövessem a saját hibáimat. Hallottam a
hangján, hogy nagyon aggódott épségben ideértem e, de visszafogta magát. Alig kérdezett valamit,
de hallottam, ahogy nagyon lassan kifújja a levegőt. Nem volt szívem csak letenni a telefont. Láttam
a szemem előtt, ahogy behunyja a szemét, és lassan megnyugszik. Ahogy két kézzel tartva a telefont
szólt bele annyira félve valami borzalmas hírt kap rólam. Láttam a könnyfátyolos szemét, ahogy
igyekszik visszatartani a sírást. És tisztában voltam azzal is, mikor könnyebbült meg. Meséltem neki.
Elmondtam, van már három barátom. Meséltem Eric, mint vett a szárnyai alá, és segít. Meséltem
neki a helyről is egy kicsit, szobámról, és az első óráimról. Tudtam, megnyugtatja, biztonságban
vagyok. Csak Ryanról nem meséltem, ő mégis megkérdezte van e olyan fiú, aki tetszik. Nemmel
válaszoltam, hisz ez volt az igazság. Nem tudtam, hogy nekem is tetszik e Ryan vagy csak a
testemnek. Ha róla volt szó, külön életet éltünk. Azért ijesztő volt a kérdés. Honnan tudhatta, hogy
meg kell kérdeznie. Jól tudta, most nem akarok kapcsolatot. Most csak a jövőmre akarok
koncentrálni. Talán jobban figyelt rám, mint ahogy gondoltam. Majd mesélek Ryanról, ha az agyam,
és a testem szinkronba jön vele kapcsolatban. Lassan elköszöntem tanulásra hivatkozva. Valójában
készülődnöm kellett. Nem tudtam, hova fog Eric vinni, így nem is tudtam, mit mondani. De nem
akartam, hogy aggódjon most, amikor végre megnyugodott. Letettem a telefont az ágyra, és egy nagy
sóhaj kíséretében felálltam. Valami ruhát kellett találnom. Bár ha különleges öltözéket igényelne
biztos mondta volna. Ebben a pillanatban kopogtattak. Meglepődtem, hisz nem vártam senkit, de
azért kinyitottam. Robin viharzott be a szobába egy hatalmas szatyorral a kezében. Becsapta az ajtót,
ledobta a szatyrot az ágyra, és már turkált is benne. Én a szoba másik sarkába állva figyeltem.

- Na, mi lesz, menj zuhanyozni, mert Eric mindjárt itt lesz! - mondta. - Nem hiszem, hogy ma késni
akar. Ez a kedvenc elfoglaltsága év közben. - fejezte be. Én pedig engedelmeskedtem. Örültem, hogy
egy kicsit jobban megismerem Ericet. Figyelni akartam rá,hisz olyan jó barátom volt. Így tettem,
amit Robin mondott. Mire kijöttem világossá vált, hogy ruhákat hozott nekem. Hasonlóakat, mint
amiket hordani szoktam, mégis más volt. Kezembe vettem a darabokat egyesével. A farmer, farmer
volt, de olyan szűknek tűnt. Kizártnak tartottam, hogy bele tudjam préselni akárcsak a lábfejemet is.
Egy fekete hosszított póló volt hozzá. Nem is lett volna a felsővel semmi baj. Volt egy fekete top,
ami kicsivel derék alá ért. Felette átlátszó fekete anyag, mely a könyökömig érhetett. A hátán viszont
a nyak alatt csak egyetlen helyen volt összevarrva. Ha állok talán a két oldala összeért, de biztos
voltam abban, ha mozgok, az egész hátam kilátszik. Még életemben nem volt ilyen csinos, és merész
ruhám. Nem is éreztem úgy, hogy ez hozzám illik.

- És hova is megyünk, hogy így ki kell öltöznöm?

- Majd Eric elmondja, és nem leszel kiöltözve. Csupán olyan ruhát hoztam, ami kiemeli a tökéletes
alakodat, amit rejtegetsz! - felelte mosolyogva, és vezényelt az öltözés minden fázisában. Hát az tény
volt, hogy dögösen néztem ki. Robin eltalálta az alakomhoz illő ruhát. Bár furcsán éreztem magam,
mert soha nem volt rajtam még ilyen. Magas sarkú cipő volt hozzá. Csak reméltem, nem fogom
kitörni benne a nyakam. Az érettségi óta nem viseltem. De talán előtte is igen ritkán. Enyhe sarok
volt, így tettem benne néhány lépést. Csak reméltem, nem kell egész este járkálnom benne. Eric nem
tűnt annak a diszkóba járós típusnak. Nem is hittem, hogy szokott szórakozni járni. Robin pedig,
amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnt el. Ott maradtam egyedül, és volt néhány percem, amíg
csodálhattam magam a tükörben. A sminkem is halvány volt, mégis valahogy más voltam. Szebbnek,
dögösebbnek éreztem magam. Talán meg kellene kérnem Robint, tanítson meg egy két trükkre. Jól
jöhet még, ha képes vagyok kinézni valahogy. Pontban fél hétkor kopogtattak. Eric mindig nagyon
pontos volt. Valahogy ez is hozzá tartozott. Lehetett arra számítani, amit mondott. Kinyitottam az
ajtót, és elmosolyodtam. Már az is mosolyra késztetett, ha arra gondoltam, hogy az ajtó előtt áll.
Mindig jó kedve volt. Megálltam, és láttam, hogy egy pillanatra megdöbben. Nem erre a látványra
számított, ez nyilvánvaló volt. De nem tette szóvá. Azt pedig nem bírtam kitalálni, hogy tetszett vagy
nem tetszett neki. Pedig segített volna, hogy bátran lépjek ki az utcára. De csak egyetlen pillanat volt,
és az arca ismét nem árult el semmi érzelmet. Csak az a kedves mosoly terült szét az arcán.

- Szia! Mehetünk? - kérdezte. Erichez képest kicsit túlöltözöttnek éreztem magam. Szürke farmert
viselt egy szürke inggel. Jól állt neki. Eric helyes volt. Nem is értettem, miért is nincs barátnője.
- Igen! - válaszoltam. - Jól nézel ki! - mondtam, miközben behúztam magam mögött az ajtót.
Elindultunk a folyosón. Érzékeltem, Eric alig észrevehetően egy fél lépéssel elmaradt mögöttem, és
hátulról is megcsodálta a látványt. Szándékosan nem fordultam vissza. Hagytam néhány percig neki.

- Na, mégis csak egymáshoz illenénk? - kérdeztem meg hirtelen mosolyogva, még mindig előre
haladva.

- Csak megcsodáltam Robin művét! - válaszolta, és hallottam, hogy nevet.

- Hát kétségül kívül csodákra képes! - feleltem, és bevártam Ericet. - Szóval, mikor ismerhetem meg
a lányt?

- Nincs barátnőm, Liv! - mondta egyszerűen, de valami különös szomorúság suhant át az arcán. Úgy
tűnt nem most akar erről beszélni.

- Önbizalom építő tudni, hogy még így se kellenék neked! - próbáltam elütni poénnal a dolgot. Nem
akartam, hogy Eric szomorú legyen. Nem ma este. Megfogtam a kezét, egy pillanatra
megszorítottam, ahogy beléptünk egy kis kávézóba az egyetem mellett.

- Szerintem nem kell már jobban féltékennyé tenned Ryant. - hajolt a fülemhez, és súgta. - Már így
is őrjöngött Robinnak, hogy állandóan velem lógsz! - fejezte be, s ekkor felkaptam a fejem, mert
megéreztem az ismerős vonzást.

- Szóval összeesküvést szerveztetek ellenem! - mondtam, miközben a fejemet Eric felé fordítottam.
Az ajkunk szinte összeért.

- Nem éppen, csak Robin elmondta Ryannek, hol leszel, ma este! - felelte, de nem mozdult.
Valahogy úgy tűnt Eric szereti, ha Ryan kicsit ideges. Vonzás egyre csak erősödött, de így inkább
már kapaszkodtam Eric kezébe, mint fogtam. - Gyere, üljünk le! - mondta, és láttam rajta, hogy
remekül szórakozik. Ahogy átsétáltunk az asztalunkhoz, láttam, mindenki megnéz minket.
Kapaszkodtam Ericbe, hogy képes legyek Ryanen kívül másra is koncentrálni. Úgy néztek, mintha
valami nagy újdonság lenne, hogy Eric bárkivel is kézen fogva sétál. Azt hiszem, egyszer tényleg
komolyan kellene beszélnünk.
- Elengedhetem a kezed, ha akarod! - súgtam oda, ahogy haladtunk előre. Már engem is zavart a sok
bámuló szem. - Csak tudd, te tartasz két lábbal a földön. Ha nem fognám már rég odaszaladtak volna
a hormonjaim, és ledöntötték volna a lábáról.

- Csak fogd nyugodtan, amíg az asztalhoz érünk! - súgta vissza. Nagyon közel a fülemhez. - Elég
önbizalom építő, hogy ennyire kijózanítólag hatok rád! - visszahangozta a szavaimat, de éreztem,
hogy már mosolyog. - A kezem egész este szabad lesz, ha szükséged lesz rá.

- Örülök, hogy ilyen jól mulatsz! - mondtam miközben leültünk.

Rendeltem egy Acapulcot, és reméltem kibírom vele az estét. Egy felolvasó estre jöttünk, amit
amúgy sem szerettem nagyon. Ritka volt az olyan felolvasó, aki tényleg éretett az íráshoz. Általában
azok jöttek ide, akik sehol máshol nem tudtak érvényesülni az írással. Általában voltak itt emberek
különböző kiadóktól, de nem hallottam még senkiről, akit itt fedeztek volna fel. Így én tartogattam az
írásaimat, csiszolgattam, hogy majd egy igazi kiadó felfedezze. Felnéztem, mert a vonzás nem múlt
egyetlen percre sem. Sőt úgy egyre erősebb lett. Kétasztalnyira ült tőlem, félig felém, félig a színpad
felé fordulva. De engem nézett. Le sem vette rólam a szemét. Az arca most nagyon komoly volt. Hát
tényleg Robin elárult. Érdeklődött utánam, és most azt hiszi, Ericcel vagyok. Csak nem érettem, mi
az, ami érdekli bennem. Vonzott, hogy megismerjem, hogy megérinthessem, de féltem is. Hogy fel
fog emészteni, el fog égetni. Ilyen erős vágyat vajon túl lehet e élni. Talán jobb lenne, ha ennyiben
hagynám. Higgye, hogy Ericcel vagyok. Csak nézzen már a színpad felé. Képtelen voltam levenni
róla a tekintetemet. Először vonzott, aztán magához láncolt. Szerettem volna a színpadra nézni, ahol
egy borzalmas, és igen modern verset szavaltak. De képtelen voltam. Az agyam, és a testem között
újra megszakadt az összeköttetés. Akármit is gondoltam menthetlenül a foglya voltam, és nem
tudtam meddig tudok, még ellenállni. Az is kérdés volt, akarok e egyáltalán igazán ellenállni. Talán
Ericnek igaza van, hagynom kellene, hogy elsodorjon. De valami azt súgta, ha közel engedem
magamhoz, soha többet nem fogom tudni elengedni. Aztán lassan, de biztosan megjelent az a szexi
mosoly. Először csak a szája sarkán, majd lassan szétterült az egész arcán. Mintha tudta volna, hogy
eljött az a pillanat, amikor már nem tudom levenni róla a szemem. És pimaszul kihasználta
gyengeségemet. Megint ott tartottam, azt se tudom, mi történik körülöttem. Bár azt mondjuk nem
bántam, hogy a verset nem hallom. Fogalmam sem volt Eric miért szeret idejárni. Éreztem, hogy Eric
megszorítja a kezemet, és ebben a pillanatban képes voltam ránézni. Odasúgta, ki kell mennie a
mosdóba. A szemem kérte, ne hagyjon itt, de nem volt mit tenni, ha menni kellett. Tudtam, Ryan erre
a pillanatra vár. Ide fog ülni, és én bizonytalan voltam. Talán hagynom kellene, hogy a józan eszem
kikapcsoljon egy időre, hagynom kellene, hogy átvegye az irányítást a vonzalom. Igyekeztem a
színpadra koncentrálni, ahogy Eric felállt. A pincér közben hozott még egy koktélt. Észre se vettem,
Eric mikor rendelt, de hálás voltam érte. Kellett most az alkohol minden mennyiségben. Nem is
kellett sokat várnom. Ugyan mereven az éppen felolvasót néztem, és próbáltam koncentrálni arra,
amit olvas, mégis éreztem, amikor leült mellém. Eric helyére, így a kezünk majdnem összeért. A
vonzás hirtelen olyan erős lett, hogy majdnem széttépte a testemet. Az ujjaimban olyan erős volt a
bizsergés, hogy sajgott. A testem remegett, mintha egy földrengés rázta volna. A szenvedély
villámcsapásként futott végig a testemen. Legszívesebben itt helyben szeretkeztem volna vele.
Igyekeztem emlékeztetni magam, hogy körülöttem nagyon sokan vannak. És valószínűleg bámulnak
is, ha Ryan nem szokta a lányokat szédíteni. Nehéz volt róla elképzelni, hogy csak tisztességes
szándékkal közelít a lányok felé. Meg kellett bizonyosodnom arról, nem csak egy trófea leszek. Nem
akartam egy újabb elsős numera lenni. Túlságosan is fűtöttek az érzelmek, a vágyak. Vagy mindent
akartam belőle, vagy inkább semmit. Összeszedtem magam, és minden erőmet.

- Vissza is értél Eric? - fordultam oda egy kedves mosollyal. Majd meglepettséget színleltem,
amikor megláttam Ryant. Lassan elmosolyodott. Ebben a pillanatban végleg elvesztem.

- Szóval együtt vagytok? - kérdezte meg halkan. - Eric az, akire vágysz? - hangja kedves volt,
csábító, és szexi.

- Miért ne? - mondtam, és megrándítottam a vállam. - Kedves, helyes, vicces, és sok a közös
bennünk.

- Szóval együtt vagytok, Olívia? - hajolt közelebb hozzám. Ha egy picit is megmozdulok, biztosan
összeér a szánk. De erre nem volt esély, mert moccanni se tudtam. Csak bámultam a száját, és
hagytam, hogy átjárjon az érzés. Olyan csábító volt, ahogy kimondta nevem. Csupa ígéret, csupa
érzékiség.

- Nem hinném, hogy itt tartana a kapcsolatunk! - préseltem ki végül a szavakat, bár alig kaptam
levegőt. - De nagyon kedvelem őt.

- Kérlek, akkor adj egy esélyt, hogy meghódítsalak!- mondta még mindig súgva. A szánk még
mindig majdnem összeért. Szinte hipnotizáltak a szavai. - Neked is érezned kell, hogy valami
különleges van köztünk.

- Bárkit megkaphatsz! - mondtam, kábán. Teljesen elkábította az érzéseimet, és csak a csókjára, az

érintésére éheztem.

- De én rád vágyom! Még soha senkire nem vágytam ennyire! - visszhangozták szavai az érzéseimet.
- Ott a sorban a beiratkozásnál, nem tudom, mi történt. Egyszer csak elöntött az érzés, hogy itt van
életem szerelme. Vonzottad a szememet akár egy mágnes. Mintha megszűnt volna körülöttem a
világ, csak téged láttalak. Gyönyörű voltál, ahogy a padló repedéseit bámultad. És amikor rám néztél,
az maga volt a mennyország. A szívem is megállt egy pillanatra. Azóta is bárhová megyek, és ott
vagy, muszáj, hogy rád nézzek, hogy lássalak. A szemem átveszi az irányítást a testem felett. - a
hangja egyre halkabb volt, és egyre inkább fűtötte a szenvedély. Én is ugyanezt éreztem, amit ő.
Álmomban sem gondoltam, hogy hatok rá. Ráadásul minden szavával a saját érzéseimről beszélt.

- Minden lányt ezzel szédíted? - kérdeztem meg végül. Bár hangom egyre halkabb volt, levegőt is
alig bírtam kipréselni a tüdőmből. A vágy egyre inkább irányított. Így nem hittem, hogy hiteles, amit
mondok. De azért próbálkozni lehet.

- Nem szoktam lányokat szédíteni ellentétben a látszattal. Tudod, hogy igazat mondok. Hisz te is
érzed, Olivia! - mondta, és az egyik ujját végig húzta a gerincemen. Nem is vettem észre, mikor nyúlt
a hátam mögé. Hirtelen mozdultam a jóleső érzés alatt, így még közelebb kerültünk egymáshoz.
Igazából összeért a szánk, de nem csókolt meg. - Gyönyörű vagy ebben a ruhában. - súgta a számba,
de egyikünk se húzódott hátrébb. Én teljesen bénult voltam. Képtelen voltam irányítani a testemet. -
Holnap találkozunk, Olivia! - mondta. Egy apró szűzies csókot lehelt az ajkam szélére, és már ott se
volt.

Percekig ültem ott bódultan, bénultan. Mintha valamiféle hipnózisból ébredtem volna. Az érzés
teljes erővel tört rám, ahogy mellém ült, és teljesen mozgásképtelenné tett. A legnagyobb baj az volt,
nem hittem a saját fülemnek. Képtelen voltam elhinni, hogy Ryan azt mondta, amit hallott a fülem.
Hogy lehetnék én élete szerelme a magam kis szürkeségével. A magam fajta lányokat nem szokták
észrevenni az ilyen fiúk. De mégis észrevett, és közeledett hozzám. Nem hagyhattam elmenni ezt az
érzést csak úgy. Talán soha többet egyetlen férfi sem fog így hatni rám. Esetleg igaza van, és
megtaláltuk az igaz szerelmet. Ha csak le akarna fektetni fogadásból, nem mondott volna ilyesmiket.
Nem érezné, amit én is érzek. Lehet, adhatnék egy esélyt magunknak. Talán ezért nyertem pont erre
az egyetemre az ösztöndíjat, mert meg kellett ismernem őt. Nem hittem az eleve elrendeltetésben, ez
most mégis olyan sorsszerű volt. Eddig hittem abban, én irányítom a sorsomat, és semmi nem
történik, amit nem akarok. Most pedig azt kell tapasztalnom, valami irányít engem, ami felett nincs
hatalmam. És végső soron meg akartam ismerni Ryant.

- Jól vagy? - hallottam meg hirtelen Eric hangját. A hang felé néztem, de még nem tértem vissza
teljesen a valóságba. Néhány pillanat múlva ráeszméltem, hogy Eric ül mellettem. Elernyedt az egész
testem, és hátradőltem. Eddig észre se vettem, mennyire meg voltak feszülve az izmaim. Mekkora
koncentrációt igényelt, hogy a saját székemen maradjak ülve.
- Azt hiszem, igen! - válaszoltam, majd egyetlen húzásra megittam a koktélomat. Csak most mertem
felnézni. Ryan visszaült a helyére, de még mindig engem nézett. Tudni akarja, érzem e, amit ő. Azt
hiszem a testem elárult. Bármit mondhatott a szám, a testem úgy viselkedett pontosan, ahogy
éreztem. Akartam őt, még ha meg is fog semmisíteni az érzés. Mert először úgyis a mennyekbe
repülök vele.
- Hát azt hiszem megviselt a beszélgetés Ryannel. De már rendeltem neked még egyet! - mondta, és
mosolyra húzódott a szája.
- Honnan tudod, hogy beszéltem vele? - kérdeztem, de hirtelen már tudtam a választ. - Nem is a
mosdóba voltál! - tettem hozzá.

- Ott is voltam, ha ettől jobban érzed magad! Beszélni akart veled nyugodtan. Én pedig megadtam a
lehetőséget, mert mindenki látja, hogy vonzódtok egymáshoz.

- Hát azért szólhattál volna, hogy felkészülhessek!

- Ennek így kellett lennie. Nem szabadott, hogy gondolkodj rajta. A szerelem, és a tanulás nem
összeférhetetlen. - válaszolta, én pedig egy hálás puszit nyomtam az arcára. Eric tényleg a legjobb
barát volt.

- És csak azért hoztál ide?

- Nem! Igazából nem volt kedvem egyedül jönni. És Robint biztos nem bírtam volna rávenni, hogy
üljön velem itt néhány órát! Tényleg szeretek ide járni! - felelte, én pedig elmosolyodtam. Ez a
legkevesebb, amit megtehetek érte. Minden hétfőn, és szerdán el fogok jönni. Néhány piával egész
kibírható. Nem kérdeztem meg, miért szeret ide járni. A barátok egyszerűen csak megtesznek
dolgokat a másikért. Mint, ahogy ő is segített átlendülni a Ryannel kapcsolatos félelmeimen. Esélyt
fogok neki adni, csak nem fog megkapni rögtön. Azért küzdjön csak meg egy kicsit. Elvártam
néhány kedves szót, és egy kis romantikát. Persze egész éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam az
ágyamban, és folyton Ryan járt az eszemben. Ezerszer visszaidéztem azt, amit mondott, ahogy
mondta. El sem mertem hinni, hogy egyforma érzés kerítette hatalmába mind a kettőnket. Még
mindig hihetetlen volt, hogy egy olyan fiú, mint Ryan, igaz szerelmének is gondolhat. De így volt, és
valahol legbelül ujjongott a lelkem. Persze reggel alig bírtam felkelni. Egy kicsit zsibbadt a fejem a
sok tequilától. Elég ritkán szoktam inni, tegnap pedig három pohár Acapulco is lecsúszott. Még
megmozdulni se nagyon volt kedvem, mert rögtön elöntötte végtagjaimat a fáradtság. Végül azért
felkeltem, mert nem feledhettem az álmaimat. Fél nyolc előtt egy picivel kopogtak. Elmosolyodtam,
Eric mindig pontos volt. Még akkor is, ha görbe estét csaptunk. Bár ő lehet, hogy álmodozás helyett
alvásra fordította az este további részét. Felkaptam a táskámat, a kulcsomat, és kinyitottam az ajtót.
Legnagyobb meglepetésemre Ryan állt előttem. Hirtelen megtorpantam, nem bírtam szólni. Vajon
meddig fog így hatni rám? Futott végig az agyamon. Vajon mindig érezni fogom ezt a vonzást?

- Jó reggelt, Olivia! - mondta, hangja olyan volt, mint a karamell. Édes, lágy, csupa ígéret, csupa
szenvedély. Egy pohár kávét nyújtott át. Megismertem a poharat. Eric hozott nekem ilyet.

- Jó reggelt! - köszöntem, és elvettem a poharat. Akárhogy is, de hálás voltam. A kávétól reméltem
egy kis energiát mára - Azt hiszem, most már hívhatsz Livnek.

- Nekem tetszik az Olivia! - mondta, és egy hamiskás mosoly játszott a szája szélén. - Én nem a
barátod akarok lenni - tette hozzá. Odahajolt egész közel, és egy szűzies csókot lehelt az ajkam
szélére. Hamar elhúzódott, túl hamar. De ezt akartam, hogy megküzdjön értem.

Várt néhány percet, amíg összeszedem magam, aztán lassan elindult. Persze oda kellett érni az
óránkra jutott eszembe. És Ryan nyílván másik épületbe járt. Csak az az egy mondat visszhangzott a
fejembe, hogy nem a barátom akar lenni. Valamit mondanom kellett volna, de egyetlen gondolat sem
fogalmazódott meg a fejemben. Egyszerűen képtelen voltam úrrá lenni a testemben feszülő vágyon.
- Eric elég bőbeszédű lett! - mondtam mosolyogva, ahogy ránéztem a poharamra.

- Csak kedvel téged, ezért ne hibáztasd! - felelte Ryan, és éreztem, ahogy rám nézett.
Tulajdonképpen végig nézett, ahogy mentünk egymás mellett.
- Szóval másod éves vagy gazdaság szakon. Akkor mit kerestél a beiratkozáson?

- Szóval Robin mégis mesélt rólam! - mondta mosolyogva. - Csak egy barátomat kísértem el! De ez
bizonyult életem legjobb döntésének.

- Várd meg, amíg megismersz! - mondtam mosolyogva. Azt hiszem szavak, még soha nem estek
ennyire jól.

- Ezek szerint kapok egy esélyt arra, hogy megismerjelek?

- Azt hiszem elég egyértelmű a vonzás, ami kettőnk között van! - feleltem még mindig mosolyogva.
Azt hiszem tartoztam neki ezzel a vallomással. Kicsit megmozdítottam a kezem, így a kézfejem az
övé alá került. Megfordítottam a kezem, így az ujjvégeink összeértek. Elektromosság futott végig az
egész testemen, és megremegtem. Tudtam, hogy ő is érzi, mert remegett a keze. - Nehogy azt hidd,
hogy minden fiút megbámulok, ha kicsit is vonzó a kirakat. - mondtam, Ryan pedig megállt, és rám
nézett.

- Nem akartam barátnőt, nem akartam még kötöttségeket. Élvezni akartam az életem. Tanulni,
dolgozni, sikereket elérni. Most meg majd beleőrülök, hogy magam mellett tudjalak. Hogy kézen
fogva sétálj végig az oldalamon, a folyosón, mindenkinek elmondhassam az én barátnőm vagy.
Hozzám tartozol, és csakis hozzám. Esténként az ölembe vonjalak, érezzem az illatod, és
elmondhassam, milyen napom volt.

- Tanulni jöttem ide, konkrét célokkal. Hogy valóra válthassam az álmaimat. De a beiratkozás óta
kitöltöd minden gondolatomat. Másra sem tudok gondolni, csakhogy a karodba zársz. - válaszoltam.
Csak álltunk egymással szemben, és néztük a másikat. Nem terveztük, mégis megtörtént.
Szerelmesek voltunk, vágytunk egymásra visszavonhatatlanul. A másik nélkül már nem alkothattunk
egy egészet. Az én szívem már az ő mellkasába dobogott, az övé pedig az enyémben.

Hirtelen ráeszméltünk, hogy lassan kezdődik az óra, és Ryan el fog késni. Egy apró csókot lehelt az
ajkam szélére, és már ott sem volt. Néhány percig még álltam behunyt szemmel. Élveztem az érzést,
hisz nagyon jól esett. Aztán gyorsan összeszedtem magam, és bementem a terembe. Leültem a
leghátsó padba, hogy nyerjek némi időt. Elég intenzív napokat éltem meg. Még küldtem egy smst
Robinnak gyorsan az óra elején. Szerettem volna, ha velem ebédelne, és nem kellett csalódnom.
Szinte azonnal jött az igen válasz. Reméltem odatalálok majd. Ryan nem mondta, hogy értem jön.
Bár reggel sem mondta. És tegnap este óta Eric sem jelentkezett. Azért reméltem nem szűnt meg
barátomnak lenni. Hát dobtam neki is egy üzenetet az ebédről. A szünetben elmentem a kávé
automatához. Nem is tudom, mit remélve, de elmosolyodtam, ahogy felidéztem az emléket. Csak
néhány nyugodt percem volt, mielőtt Grace mellém ugrált. Láttam rajta, nagyon izgatott.
Mosolyogtam, hogy bátorítsam, ha kérdezni akar valamit. Mivel nem volt az előző órán, gondoltam a
jegyzeteimet kérné el.

- Hallom összemelegedtél Ryan Davisszel. - nyögte ki végül, és gyorsan lesütötte a szemét.

- Jó gyorsan terjednek a hírek! - jegyeztem meg. - Mitől olyan nagy szám ez? Csak egy srác a
sokból!
- Nem egy srác, hanem a srác. Helyes, okos, szexi. Nem nagyon láttam itt még egy ilyet. - mondta, s
láttam az áhítatott a szemében.

Gyorsan megpróbáltam ejteni a témát, mert nem tudtam egyetérteni vele. Tényleg helyes volt, de
azért biztosan van hozzá hasonló még az egyetemen. Majd körbenézek, ha látok rajta kívül bárki
mást is. Nehéz lett volna elhinni, hogy mindenkiből azt váltja ki, mint belőlem. Grace tovább
fecsegett, és nagyon hamar kiderült, igazából azt kedveli benne, hogy helyes, és gazdag. Én nem is
voltam eddig tisztábban azzal, hogy a családja gazdag. Annyira nem számított, mennyi pénze van.
Valami egész mást találtam meg benne, mint az iskola legjobb partiját. Hogyan magyarázzam el
Gracenak, hogy az egész lényemet átjárja. Hogy a testem minden porcikája epekedik utána. A
szemem, hogy láthassam, az ujjam, hogy érinthessem, az ajkaim, hogy csókolhassam, a testem, hogy
érezhesse testét. Ha mozdul, mintha a testem legfinomabb húrjait pengetné meg lágyan. Rögtön
reagál a jelenlétére, és azonnal szomjazik az érintésére, a közelségére. Olyan vagyok nélküle, mint
vándor a sivatag forróságában víz nélkül. Képtelen vagyok nem vágyni rá egész nap. Ha meglátom,
mint langy forrás simogatja a testemet, és hűsíti a bennem tomboló vágyat. Ebben a pillanatban az se
számít, ha koldus. De hogy tudnám ezt bárkinek is elmagyarázni, ha nem érzi. Eddig én is azt hittem,
egy fiú sem lehet ilyen hatással rám. Most pedig alig bírok megküzdeni az érzéssel. Grace is azt
furcsállja, amit én. Egy ilyen fiú észrevett egyáltalán. De nem az számított, hogyan nézünk ki,
hanem, amit egymás iránt éreztünk. Próbáltam én elmagyarázni, de nem hiszem, hogy értette. Pár
hónappal ezelőtt én sem értettem volna még. Akkor még én is úgy választottam volna párt, mint ő.
Örültem, amikor a tanár bejött, és Grace leült a helyére. Nem akartam állandóan arról beszélgetni
mindenkivel, hogy Ryan szóba áll velem. Igen nekem is furcsa volt, de ez volt a helyzet, és kész.

Az óra után rögtön elindultam az étkező felé. Nehezen találtam meg, így egy kicsit késtem.
Túlságosan is biztosra vettem, hogy Eric majd mellettem lesz. Így egyszer sem figyeltem eléggé.
Vagy legalábbis nem a közlekedésre.

- Liv! - hallottam meg Robin hangját. A teraszon ült kint, és integetett. Odaverekedtem magam
hozzá, és láttam, hogy már rendeltem nekem. Mintha tudta volna, hogy késni fogok. Mosolyognom
kellett, és megállapítani a tényt, hogy rövid idő alatt kiismerhető vagyok.

- Ki vagy te, és mit csinálsz a srácokkal az egyetemen? - kérdezte, és mosolyogva nézett rám.

- Nem tudom, mire gondolsz! - mondtam mosolyogva, és kérdően néztem rá. Gondoltam Ryanre
gondolt, de a többes számot nem értettem.

- Hát Ryan az egy dolog. Mert irtó dögös voltál tegnap este a ruhámban. Szerintem magad se tudod,
mennyire csinos vagy! Ryan pedig a csiszolatlan gyémántokat szereti. Az egész iskola előtt
megcsókolt.
- Igen! - vágtam a szavába. - Erre szerettelek volna megkérni, gyere el velem vásárolni. Úgy látszik,
te jobban tudod, mi áll jól nekem. És az nem csók volt csak egy puszi. Döbbenet itt milyen gyorsan
terjednek a hírek.

- Szóval úgy döntöttél megpróbálod Ryannel. Szuper. Ma délután? És nem a hírek, csak a
szívtiprókról szóló hírek.
- Rendben! Nincs programom! - feleltem, és elmosolyodtam.
- Érted megyek óra után. Várj meg a terem előtt! De, ami igazán döbbenetes, Eric megengedte, hogy
megfogd a kezét. És hagyta, hogy fogjad. Azt hiszem, még mindig a padlóm hever az állam.

- Ezen mi olyan döbbenetes? Barátok vagyunk. Amúgy elég helyes, tehát nem lehet megdöbbentő,
ha egy lány fogja a kezét.
- Eric senkinek nem engedi meg, hogy hozzáérjen, mióta Debbie meghalt. Még egy baráti ölelés
vagy kézfogás erejéig sem. Még a vállába se bokszolhattam bele. És nem mentorrál egyetlen lányt
sem.

- Ki az a Debbie? - kérdeztem meg döbbenten.

- Debbie volt Eric nagy szerelme. Még a középiskolában lettek szerelmesek, együtt jöttek ide, és úgy
volt, hogy az egyetem végén összeházasodnak. De az első évben Debbie a szüleitől jött visszafelé,
egy részeg sofőr áttért a szemközti sávba, és teljes sebességgel belehajtott. Azonnal meghalt. Eric
magát okolja azóta is, mert valami buli miatt nem tartott vele. Azóta nem jár senkivel, nem bulizok,
nem segít lányokat eligazodni az egyetemen, és legfőképpen nem érhet hozzá egy lány sem. Olyan
lett a teste, mint egy szentély.

- Kérdeztem, hogy van e barátnője, de nem akart róla beszélni. Én meg nem akartam tegnap este
elrontani a hangulatot! - mondtam teljesen ledöbbenve. Sose gondoltam volna, hogy Ericnek ekkora
tragédiában volt része. Így már én sem értettem, nekem miért engedte, hogy megfogjam a kezét.
Talán tetszem neki, csak nem bír túllépni a gyászon. Suhant át az agyamon. - Talán kedvel! -
feleltem mosolyogva.

- Biztos kedvel!
- Most hol van? Azt hittem jön ő is!

- Gondolom a szokásos rejtekhelyén, a könyvtárban. Azt hiszi, - már tudod itt a járást! De majd
felvilágosítom, hogy nem. - mondta Robin, és összeszedte a holmiját. Észre se vettem, hogy elrepült
az idő. Én is összeszedtem a könyveimet, és felálltam. Ebben a pillanatban megéreztem az ismerős
vonzást.

- Akkor óra után megyek! - felelte Robin, és már el is ment.

Ryan felém tartott, de nem fordultam meg. A szemem szinte fájt, de uralkodtam magamon. Vártam
egy kicsit. Nem akartam, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, elvesztem. Megfogtam a
táskámat, és megfordultam. De be kellett látnom az időzítéshez sem értettem. Ryan ott állt egyetlen
centire mellettem. Már messziről érzékeltem őt, a teste melegét, így fogalmam sem volt, mikor ért
mögém. És megint ott volt az a lágy csók a szám szélén. Olyan puha volt, olyan édes, hogy egyre
többet kívántam. Ha egy kicsit megfordítanám a fejem, több lenne. De nem mertem. Nem tudtam,
mennyi érzelem fog hirtelen feltörni, amit nem tudok majd kordában tartani. Előbb ki kellene
próbálnunk, hisz testi kontaktus nélkül is nagyon erős volt a vonzás. El sem bírtam képzelni mi lesz,
ha egyszer kiszabadul belőlem. Talán ezért nem csókolt meg ő sem. Futott át az agyamon. Csoda,
hogy képes voltam egyáltalán gondolkodni. Épp csak egy kicsit emelte el a száját az enyémtől. A
vágy szinte még égette a testemet, mégis hiányzott. Nem tetszett ez az érzés. Túl sok volt benne a
ragaszkodás. Túl sok volt benne a kötődés. De nem tudtam semmit sem tenni ellene.

- Este hétre érted megyek! - súgta szinte a számba, és az ajkamra pillantott. Perzselte a vágy az egész
testemet.

- Mit fogunk csinálni? - súgtam elhaló hangon.

- Meglepetés! Szeretnék mutatni valamit! Kényelmes ruhát vegyél. - mondta még mindig szinte
súgva, és még mindig majdnem összeért az ajkunk. Reméltem kapok még egy puszit. De Ryan
hirtelen hátrébb lépett. - Gyere, visszaviszlek a tanterembe. - mondta, és megfogta a kezem.

Igyekeztem most az egyszer szándékosan csak Ryanre koncentrálni. Tudatában voltam annak,
mindenki minket néz, és nem akartam tudomást venni a bámuló szemekről. Majd megszokják a
látványt, de most még zavarba hozott. Mert magam sem tudtam, mi olyan különleges bennem, benne,
az érzésekben, és a helyzetben. Arra gondoltam, ha én megszokom, majd ők is természetesnek
veszik. Észre sem vettem, mikor érkeztünk meg a teremhez. Még jó, hogy Ryan végig fogta a kezem.
Csak azt érzékeltem, amikor megállt. De nem engedte el a kezem, a testi érintkezés pedig totál
bódulatba tartott.
- Tanítás után érted jövök! - súgta, és ismét ott volt az ajkam szélén az a puha csók. Már alig kaptam
levegőt.

- Nem kell! - nyögtem ki végül. - Délutánra van programom!

- Igen? - kérdezte, és újra ott játszott az a szexi mosoly a szája szélén.

- Próbálgatom a pasikat! - rántottam meg a vállam, és a tőlem kitelő legnagyobb komolysággal

bevonultam az osztályterembe. Jó volt tudni,képes vagyok uralni legalább néha az elmémet.
Muszáj, volt néha kikerülnöm a bűvköre alól különben teljesen elégek. Ha mellette egyfolytában
perzselt a vágy, az agyam is szinte kiégett. Csak reméltem, hogy egyszer alább hagy a szenvedély.
Hogy képes leszek gondolkodni a közelében. Úgy viselkedni, ahogy az elvárható lenne. Néha
ellentmondani, néha lerázni, és nem csak vakon menni utána. Eric jutott az eszembe. Vajon, miért
nem jött el az ebédre? Reméltem nem haragszik rám. Nem akartam megbántani, hisz nagyon jó barát
volt. Helyes is volt, de nem tudtam mit tenni az érzéseim ellen. Életemben először azt reméltem,
hogy nem tetszek egy fiúnak. Annyira szerettem volna, ha a barátom maradhat. Mellette
biztonságban éreztem magam. Könnyű volt vele beszélgetni, vicces volt, és sok volt a közös
vonásunk. Nem lehetettem ennyire szerencsétlen. Ugyanakkor attól is féltem, emlékeztetem a
barátnőjére. Arra, akit annyira igyekszik egyszerre megtartani, és elfelejteni. Talán ezért kezdett
segíteni nekem, és a végén mégsem bírja elviselni a rátörő emlékeket. Igyekeztem kiverni a fejemből
ezeket a negatív gondolatokat. A legjobb lesz, ha utánajárok a helyzetnek találgatások helyett.
Felesleges volt nem létező dolgokon is aggódnom. Ott a holnap este, amit vele tölthetek. Elkísérem
megint arra a csodás felolvasó estre. A barátom volt, és ezt meg akartam tenni érte. Épp elég
megfejteni valót adott nekem Ryan, és az érzések, amiket bennem keltett. Szükségem volt a biztos
pontokra, ahol én voltam én, és a józan eszem nem hagyott cserben. Mint Robin, Grace, vagy Eric.
Siettem, ahogy csak bírtam. Elköszöntem Gracetól, és visszaadtam neki a jegyzeteit. Az ajtóban már
ott várt Robin. Rejtély volt, hogyan tudnak ilyen gyorsan közlekedni. Nekem még a mosdót is
legalább öt perc volt megtalálni, pedig négy ajtóval volt csak lejjebb. Ahogy kiléptem a teremből
megéreztem az ismerős vonzást. Felnéztem pontosan abban az irányban, ahol állt. Nem hittem el,
hogy leskelődik utánam. Legszívesebben kerestem volna egy fiút, akibe belekarolhatok. De Robin
már meg is indult felém, szinte húzott maga után. Egy pillanatra láttam felvillanni azt a csábító
mosolyt, aztán már el is tűnt. Ez nagyon nem volt jó. Nem akartam, hogy ennyire kötődjünk
egymáshoz. De mégis, mit tehettem. Nem mi irányítottuk magunkat, hanem valami külső erő vonzott
egymáshoz minket. Amire a legkisebb ráhatásunk se volt. Meg akartam tartani magamból valamit, de
ha Ryannel voltam képtelenségnek tűnt. Minden érzékem csak rá tudott koncentrálni. Mintha abban a
pillanatban átkerültünk volna egy másik világegyetembe, ahol csak mi ketten létezünk. Robin nem
győzött elnézést kérni, amiért elvonszolt. De igaza volt, ha nem ezt teszi, még mindig ott állunk, és
nem szabadulok Ryantől. Valahogy mindenki érzékelte, azt az erős vonzást, ami kettőnk között volt.
Egy percig sem nehezteltem rá. Ma a vásárlásé volt a főszerep. És a csajos programé. El kellett
szakadnom, hogy tisztán lássak. Próbáltam Ericről kérdezni, de Robin vagy nem tudott semmit, vagy
nagyon jól titkolta.

- Eric nagyon sok időt tölt a könyvtárban. Ha látni akarod őt vagy a könyvtár vagy azok a borzalmas
felolvasó estek. - jegyezte meg Robin, és betértünk az első boltba.
Robin számomra egy varázsló volt. Viszonylag olcsó boltokban voltunk. Úgy volt képes
összeválogatni a darabokat, hogy rajtam nagyon drágának és divatosnak hatott. Pontosan eltalálta, mi
az, ami kihangsúlyozza az erősségeimet, és elrejti a hiányosságaimat. Én még egy normális farmert is
képtelen voltam venni magamnak. Az a fazon, amit ő választott jobban állt rajtam. Nem tudtam, mit
csinálok rosszul. De abban biztos voltam Robin lesz a divat tanácsadóm. És persze járt egy kis extra
is. Segített ruhát választani estére. Szerettem volna azt tudni a divatról, amit Robin. Ő éppen elment,
amikor Ryan kopogott. Belenéztem a tükörbe, és vettem egy mély levegőt. Akár egy zsákot is
húzhatnék magamra az sem számítani. Inkább azért izgultam, hogy képes legyek szólni és mozdulni.
Elég kínos randi lesz, ha képtelen vagyok épkézláb mondatokat megfogalmazni. Kinyitottam az ajtót,
és ott állt ő. A testem reagált a pillanat egyetlen töredéke alatt. Kiszáradt a szám, ahogy végig néztem
rajta. Egy farmer, és egy póló viselt. Mind a kettő tökéletesen ráfeszült csodálatosan kidolgozott
izmaira. Az egész testem megfeszült. Érinteni akartam, hozzá bújni, végig simítani az egész testét.
Érezni akartam, hogy mindez az enyém, és bármikor megkaphatom. Éreztem, ahogy lassan megfogja
a kezem. Olyan volt, mint az áramütés. Feltöltötte hirtelen vággyal az egész testem. Ez az érzés már
nem csak perzselt, hanem égetett. Felhevültem, és enyhe pír lepte el az arcomat. Éreztem az ajkam
szélén azt a puha édes csókot. Az egész testem megfeszült. Olyan egyszerű lett volna csillapítani a
bennem tomboló szenvedélyt. Csak kicsit közelebb kellett volna lépnem, hogy ajkunk összeérjen. De
mégsem tettem. Tudnom kellett, hogy van e bennünk valami közös, vagy ez csak pusztán testi vágy.

- Szia! - súgta a számba. Megborzongtam annyira jól esett.

- Szia! - viszonoztam rekedtes vágytól fűtött hangon.

- Gyönyörű vagy! Azt hiszem máskor is elmehetsz Robinnal vásárolni. Igazán jó munkát végzett! -
mondta halkan, de még mindig nem mozdult. A szája sarkában ott játszott az a csábító mosoly.

- Nem fogok engedélyt kérni, ha valakivel találkozni akarok! - válaszoltam, de hangom mögött nem
volt igazi meggyőződés. Meg kellett kérdeznem magamtól. Valóban nem fogok? Megráztam magam.

- Féltékeny típus vagyok!- súgta, és ajka a fülemet súrolta. A lábam ebben a pillanatban elgyengült.
Csak reméltem, nem fogok összeesni.

- Az a te bajod! - nyögtem ki. Jó volt tudni, hogy néha képes vagyok magamhoz térni a kábulatból.
Láttam, ahogy halvány mosolyra húzódik a szája.

- Mehetünk? - kérdezte, én meg bólintottam.

Lassan indult el, mintha meg akarna bizonyosodni arról, képes vagyok megállni a lábamon. Fogta a
kezemet. Egyetlen pillanatra sem engedte el. A vágy folyamatosan lüktetett az egész testemben. Egy
pillanatra azt kívántam, bár elengedné, hogy egy kis levegőhöz jussak. Ugyanakkor féltem is attól,
hogy nem fogja megtartani a lábam a testem. Ő miért tud ennyire uralkodni magán? Talán rá nem
ilyen hatással vagyok? Futott át az agyamon a gondolat. Aztán gyorsan elhessegettem. Hisz ő maga
mondta, nem bírja távol tartani magát tőlem. Akkor hogyan csinálja? Talán csak az én akaratom volt
túl gyenge.

- Meg akarlak hódítani, Olivia. - mondta halkan, közben a kezemet nézte. - Ezért bármire képes
vagyok! - ekkor mélyen a szemembe nézett. Most megválaszolta a gondolatomat? Vajon honnan
tudta, mire gondolok? - Azt akarom, hogy ne csak a tested vágyjon rám, hanem a szíved, és az eszed
is. - tette a kezét gyengéden a szívemre, majd a homlokomra.

Nem voltam biztos abban, kibírom, ha még egyszer hozzám ér. Mintha folyamatos áramütések értek
volna, és egyre gyengébb és gyengébb voltam. Jelen pillanatban semmi más nem érdekelt, csak hogy
csillapítsam a testemet perzselő érzéki szenvedélyt. Nem tudtam, mit mondani. Már nem voltam ura
sem a gondolataimnak, sem a testemnek. Hirtelen léptem egyet, hogy összeérjen a szánk. Meg
akartam csókolni, és jelen pillanatban minden más gondolat kiszállt a fejemből. De észrevétlenül
odébb lépett. A kezemet továbbra is fogta.

- Nem Olivia, várd ki! Nem itt, és nem most!

- De miért?- kérdeztem szinte nyávogva. Képtelen voltam lehűteni magam.

- Olivia, ha most megcsókollak, biztosan nem tudok uralkodni magamon! És nem hiszem, hogy az
utca közepén szeretnél szeretkezni velem! - válaszolta, és rosszalló arckifejezéssel nézett rám.

Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy már kijöttünk a kollégium épületéből. Sőt már nem is
az egyetem területén voltunk. Fogalmam sem volt, mikor történt ez. Ha Ryannel voltam azt sem
tudtam, mit csinálok. Csak sodortak az érzéseim. Fogta a kezemet, és vezetett, én pedig vakon bíztam
benne. De honnan volt ez a bizalom? Mi volt olyan különleges benne, hogy képtelen vagyok
szabadulni? Fogalmam sem volt. De már nem is volt érdekes. Elfogadtam, hogy Ryan nekem lett
rendelve, és csillapítani akartam a bennem tomboló vágyat, mielőtt eléget. Körbenéztem, merre
járhatunk. Fogalmam sem volt. Kétszer voltam csak az egyetemen kívül, de megfigyelésben ugye
nem vagyok valami jó. Így halvány reménysugaram sem volt arra, hogy visszatalálnék egyedül is.
Akár el is csalhatott volna egy elhagyatott helyre, és megölhetett volna. Én akkor is nyugodtan
követtem volna. Vajon miért nem jutott eszembe, hogy nem is ismerem? Bárki lehetett. Akár gyilkos
is. Én mégis vakon bíztam benne, követtem volna a világ végére. Volt bennem egy érzés, hogy soha
nem bántana. Hirtelen meghallottam, hogy beszél hozzám. Annyira bele voltam mélyedve a
gondolataimba, nem figyeltem. Pedig kellett volna, mert magáról mesélt. Azt már tudtam, hogy
gazdag családból származik, hisz Robin elfecsegte. Az sem lepett meg, hogy egyedüli gyermek.
Valahogy lehetett érezni, mindennek az ura, és soha semmin nem kellett osztozkodnia. Ami viszont
meglepett, három nyelvet beszélt, és szeretett olvasni. Sőt nagyon sokat olvasott főleg klasszikus
irodalmat. Valahogy a könyvek nem illettek hozzá. Az is meglepett, hogy gitározott. A sportolással
nem mondott újat, hisz látszott, nagyon sokat törődik a testével. Kedvenc színe a zöld volt, és
kedvenc étele a hamburger. Aminek nagyon örültem, mert az enyém is az volt. Szeret utazni, és
ismereteim alapján a földgömb elég sok részén járt már. Télén síelni járt, nyáron pedig tengerpartra
fürdeni. Tudtam, én jövök, de mit mondhatnék magamról. Annyira különbözött a két világ, amiben
laktunk. Középszerű család voltunk. Három testvérem volt, és én voltam a legkisebb. Ez annyit
jelentett bármit megtehettem, úgyse vette észre senki. A házunkat egy hangyabolyhoz tudnám
hasonlítani. Állandóan nyüzsgött, és hangos volt. Nekem persze már külön szoba se jutott. Így
amikor tizenöt lettem meguntam a nővérem társaságát, és felköltöztem a padlásszobába. Azóta
persze már fel lett újítva, és nekem van a legtágasabb szobám. Apám még kiskoromban elhagyott
minket. Nekem már nem is volt emlékem róla. Anyám dolgozott, és ellátott minket. Szinte alig
maradt ideje bármire is. Este mégis mindig leült velem olvasni. Javíthatatlanul romantikus volt, így
azt hiszem ezt át örökítette rám. Csak most vált számomra világossá, mennyire figyelt rám. Még ha
sokszor úgy éreztem senki sem figyelt rám, ő mindig figyelemmel kísért. És ennyi kilométer
távolságban minden rezdülésemet megérzi. Azt hiszem végső soron hálás voltam a családomért, még
akkor is, ha néha az őrületbe kergettek. Más országban sose jártam. Arra anyám nem tudta
előteremteni a pénzt. A nagyszüleimnek volt egy tóparti nyaralója. Oda mentünk le minden nyáron
egyetlen hétre. Nyaranként dolgoztam, hogy legyenek divatos ruháim, könyveim, jogosítványom,
vagy autóm. Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam:
- Kedvenc színem az acélkék! - mert erre emlékeztetett leginkább a szemszíne. Elmosolyodott.
- Azért egy kicsit irigyellek! - mondta végül.

- Engem, miért? Ezt nekem kellett volna mondanom. Jó lehet, ha megtehetsz bármit.
- Igen, persze! De még jobb lenne, ha lennének a szüleimmel közös emlékeim. Mást se csinálnak,
csak dolgoznak, és utaznak. Ha néha hazajönnek, örülök, ha megismernek. Megérkeztünk! - mondta,
és megállt.

Egy pillanatra sem engedte el a kezem, mióta elindultunk. Mintha eltűnnék, ha nem fogna elég
erősen. Egy háznak a tetején voltunk. Egy asztal, és egy szék állt középen. A földön rengeteg
virágszirom hevert. Az asztalon egy gyertya adott valamennyi fényt. Fölöttünk pedig a csillagos ég.
Kétségkívül lenyűgöző látvány volt. Azt hiszem még egy meglepetés. Nem gondoltam volna, hogy
Ryan túlságosan romantikus típus.

- Hát, ha le akartál nyűgözni, sikerült! - szólaltam meg végül. Mire ideértünk valahogy sikerült úrrá
lennem a testemet uraló vágyon, és az agyam ismét működésbe lépett.
- Ez a kedvenc helyem! Gyakran jövök ide, ha egyedül szeretnék lenni.

- És minden alkalommal ilyen a berendezés? - kérdeztem, miközben egy mosoly suhant át az

arcomon.

- Nem Olivia! Ezt neked csináltam. Mondtam, hogy minden lehetőséget meg fogok ragadni a
meghódításodra. Úgy gondoltam romantikus típus vagy! Mi másért tanulna az ember irodalmat!

- Elvarázsolás kipipálva! - mondtam, miközben odavezetett az asztalhoz. Kihúzta a széket, én pedig

leültem. - Talán, hogy valóra válthassa az álmait, és író lehessen? - mondtam enyhén kérdően. Most
először engedte el a kezem, mióta elindultunk. Halkan kiengedtem a levegőt. Egyrészt egy kicsit
megkönnyebbültem, mert megszűntek bennem a villámok cikázni, másrészt máris hiányzott az
érintése. Furcsa kettősség volt ez bennem.
- Én valóra válthatom minden álmodat! - súgta a fülembe, miközben alám tolta a széket. Forró
lehelte cirógatta a fülem. Szexi hangja tele volt túlfűtött vággyal, és ígérettel.

A vacsora egyszerű volt. de nem is akartam enni. Alig bírtam néhány falatot letuszkolni a torkomon.
Egyáltalán nem érdekelt most az étel. De nem akartam elrontani, hisz Ryan folyamatosan bámult, és
beszélgettünk. Azt hiszem meglepett, mennyi közös témánk volt. Ismét fogta a kezem, így nem
bántam, hogy fekszünk. Nem tudom, meddig leszek képes elviselni ezt az érzést. Csodálatos,
romantikus este volt, mintha csak egy filmből lopta volna. Már éjfélre járhatott az idő, amikor felállt,
és felhúzott engem is.
- Gyere, visszaviszlek! Holnap iskola! - mondta halkan. Csak állt velem szemben szinte
szégyenlősen, és fogta a kezem.
- Köszönöm ezt az estét! Varázslatos volt!- mondtam halkan, és egy picit közelebb léptem. Nem
szólt semmit, csak mosolygott.

Tudtam, ez volt a célja. Hogy megmutassa, mennyire rosszul ítélik meg az emberek a külső miatt.
Nem látják az okos, kedves, figyelmes Ryant, aki csak törődésre és szeretetre vágyna. Vajon képes
leszek ezt megadni neki? Ha akarom, igen. Csak lefele menet vettem észre, hogy lifttel mentünk a
tetőre. Mint ahogy az sem tűnt fel, mennyire elegáns épület tetején voltunk. Ilyen épületet még csak
kívülről láttam. Olyan drága lakások voltak benne, amit sose tudtunk volna megfizetni. Két emelettel
később megállt a lift. Még nem voltunk lent az ajtó mégis kinyílt. Nem lepett meg, hogy rögtön egy
lakás előterébe kerültünk. Az viszont igen, hogy a lakás nem volt túl nagy. Elegáns volt, de nem
hivalkodó. Inkább úgy gondoltam Ryan valami hatalmas, szuper modern lakásban lakik néhány
haverjával. De látszólag senki nem lakott itt rajta kívül itt.
- Gondoltam fáradt vagy már a sétához! Csak hozom a kocsi kulcsot! - hallottam meg a hangját. -
Érezd otthon magad!

- Szóval itt laksz! - mondtam, és körbementem a közepes méretű nappalin. Csupán két szoba, és egy
konyha alkotta a lakást. A berendezés modern volt, és ízléses.
- Nem így képzelted?

- Igazából egy apró albérletet vártam, legalább három lakótárssal, sok szanaszét heverő sörös
dobozzal. és chipsszes zacskóval.

- Nagyon ritkán szoktam inni Olivia. A lakótársak csak zavarnának a tanulásban. Úgy látszik, ma
mindenben csalódást okozok. - mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Szeretem, ha valaki csupa meglepetés! - mondtam, és megfordultam.

Éreztem, már a szobában van. De azt nem, hogy mögöttem. A testünk összeért, és kicsapott bennem
minden biztosítékot. Képtelen voltam bármire is gondolni. Csak a szenvedély égett bennem, és
felemésztet. Nem bírtam annyiban hagyni. Nem bírtam tovább várni, különben elégek. Most először
Ryan sem mozdult. Eddig nagyon óvatosan bánt a testi érintkezéssel. Mindig csak annyira ért
hozzám, amit éppen elbírt viselni. Így uralkodott magán. De most, hogy az egész testfelülettel
érintkeztünk, éreztük egymás forró leheletét, ő is elveszett. Néhány pillanatig csak álltunk, néztük
egymást, visszafojtott lélegzettel. Aztán óvatosan előrehajoltam, de Ryan még mindig nem mozdult.
Lassan óvatosan csókot leheltem az ajkára. Megdöbbentett, milyen gyorsan változott meg a csók
jellege. A pillanat tört része alatt az ártatlan pusziból, szenvedéllyel átfűtött csók lett. Szinte
összeforrtak az ajkaink a belső tűztől, ami az első találkozás óta fűtött minket. Éreztem, hogy kezei
az arcomra siklanak, és mohón csókol tovább. Biztos voltam abban, percek óta nem veszek levegőt,
mégis képtelen voltam elhúzódni. Ebben a pillanatban az sem érdekelt volna, ha megfulladok. A keze
lassan először a nyakamra, majd a vállamra siklott, majd végig a testemen. Biztos voltam abban,
hogy az érintése nyomán felgyulladok. A szája egy pillanatra sem engedte az enyémet, ahogy az
enyém se az övét. Éreztem, ahogy keze a fenekemre csúszott, és lassan elkezdte simogatni. Azt
hiszem ebben a pillanatban vesztettem el az eszem. Kezem a derekára csúszott, majd fel a mellkasáig
a pólója alatt. Érezni akartam a testét, birtokolni akartam. Hirtelen mozdulattal kigomboltam a
nadrágját, ő pedig hagyta, hogy a földre hulljon. Testem azonnali kielégülésre éhezett, mielőtt az
öngyulladás bekövetkezne. Mire elértünk az ágyig, már egyetlen ruha sem volt rajtunk. Hanyatt
döntött, és elkezdte simogatni a csiklómat. A vágy szinte szétrobbant a testemben. Halk nyögések
hagyták el ajkamat. Bizseregtem, vágytam a kényeztetésre. Fölém hajolt, és megcsókolt. Éreztem
kemény férfiasságát. Csak arra tudtam gondolni, hogy bennem legyen. Egy halk nyögés szakadt ki a
torkomból. Mozdult a csípőm felfelé sürgetően. Most valahogy nem a cukorsziruptól, tejszínhabtól
csöpögő szexre vágytam csupán ösztönök súgta érzéki kielégülésre. Hirtelen mozdultam, amikor már
nem bírtam tovább várni. Felé kerültem, és láttam, hogy megleptem a mozdulattal, de nem
tiltakozott. Megremegett a testem, ahogy kemény férfiassága hozzám nyomódott. Lassan
ráereszkedtem. Amikor teljesen befogadtam megálltam egy pillanatra, élveztem ezt a telítettséget.
Láttam, ahogy a gyönyörtől hátra feszül a feje, és egy halk sóhaj hagyja el az ajkát. Lassan
ritmikusan mozogni kezdtem előre hátra, és egyre magasabban szárnyaltam a gyönyörtől. A
mennyországban voltam ebben a pillanatban,s éreztem, ő is követ. Egyszerre értünk fel a csúcsra, és
hullottunk darabokban a földre. Csak feküdtünk csendben egymás mellett néhány percig, vagy óráig
nem is tudom. Fürdőztem a szeretkezés utáni kellemes fáradtságban. Ryan se szólt semmit, csak
magához ölelt. Ajkát a hajamba fúrta, és lassan egyenletesen kezdte venni a levegőt. Kezével lassan,
lágyan cirógatta a hátamat. Élveztük a beteljesülés pillanatát, amire azóta vártunk, hogy megláttuk
egymást az udvaron. A vágy nem csillapodott bennem, de már nem perzselte a testemet. Még mindig
bizseregtek az ujjaim, hogy érinthessem. És meg is tettem. Lassan végighúztam az ujjaim hegyét a
felsőtestén. Érezni akartam, hogy valóságos nem csak álom. Az ujjaim egyetlen pillanat alatt békére
leltek. Megszűnt a bizsergés, a belső égés. Csupán színtiszta vágy maradt. Arra, hogy mellettem
legyen, hogy érinthessem, velem legyen. Vágytam arra, hogy azt mondhassam ez a férfi az enyém.

- Oh, Olivia nem tudom, mit teszel velem. Ebben a pillanatban csupán egyetlen dologra tudok
gondolni, hogy veled szeretném tölteni az egész életem! - mondta halkan. Felnéztem, és hosszan
megcsókoltam. Még mindig olyan szédítően bizsergető érzés volt, mint első alkalommal. Nem
tudom, valaha is el fog e múlni ez. Meg fogom e valaha szokni a közelségét. Sejtelmem sem volt. De
most jóleső álomba merültem. Azt hiszem nem álmodtam semmit, de valami földöntúli boldogság
ölelt körül. Úgy éreztem, csak néhány perc telt el, amikor valami puha melegséget tapasztaltam az
arcomon. Először csak egy aztán még egy és még egy. Lassan eljutott a tudatomig, hogy apró édes
csókokkal borítja az arcomat. De olyan fáradt voltam. A szemeim egyszerűen nem akartak kinyílni.
Az oldalamra fordultam. Nem bírtam felkelni, túlfáradt voltam. Az elmúlt időszak sok újdonsága
teljesen kimerített.
- Olivia! Olivia! Jutott el a tudatomig a édes hangja. - El fogunk késni az iskolából!- hallottam, meg
azt is, hogy mosolyog. Lustán a hátamra fordultam ismét, és kinyitottam a szemem. Az arca ott volt
néhány milliméterre az én arcomtól. Éreztem, ahogy perzsel a tekintete, és elöntött a vágy. Kicsit
megemeltem a fejem, de csak annyira, hogy éppen ne érjen össze szánk.
- Nincs kedvem ma iskolába menni! - mondtam álmos hangon. Egy percig csak nézett. Biztos
voltam abban, benne is felmerült a lehetőség, hogy ma kihagyjuk az iskolát. Lassan elmosolyodott,
de nem húzódott el.

- Azt hiszem az első héten, még túl korai így érezni! - válaszolta, én pedig lassan, szenvedélyes
megcsókoltam.

Viszonozta a csókot, és máris elvesztem. Képes lettem volna az egész napot ebben az ágyban tölteni
vele. A testem újra égetett. Éheztem a csókjait, az érintéseit, a gyengédségét, a szenvedélyét. De erőt
vett magán, és elhúzódott.

- Félek így túl hamar rám unsz! - mondta, megfogta a kezemet, és talpra állított.
- Kizártnak tartom! - feleltem. Ahogy meg tudtam állni a saját lábamon újra megcsókoltam.
Egyszerűen csak jó érzés volt, ahogy az ajkunk összeért.
- Nem kockáztatok! - súgta szinte az ajkamba, és újra megcsókolt lassan kínzóan szenvedélyesen.
Hamar elengedett, túl hamar

Összeszedtem a ruhámat, amilyen hamar csak bírtam felöltöztem. Lusta voltam, álmos, és nagyon
nem akartam elmenni innen.

- Gyere Olivia! - sürgetett. - Még vissza kell, vigyelek a kollégiumba. Vagy ebben a ruhában akarsz
órára menni? - nézett rám kérdően.

- Jól van! Már kész vagyok!- tettem szét a kezem megadóan.

Nem akartam telhetetlen lenni. Már így is többet kaptam, mint reméltem. Most, hogy néha az agyam
is bekapcsolt mellette, kíváncsi voltam, mire készül még. Eszembe jutottak szavai, és
elmosolyodtam. Azt akarta, hogy az eszemmel, és a szívemmel is szeressem őt. Olyan könnyűnek
tűnt szeretni őt. Csak vezetett az érzés, és mindig hozzásodort. Már tényleg kezdtem hinni az eleve
elrendeltségben. Szép, és gyors autója volt. Legnagyobb meglepetésemre közel voltunk az
egyetemhez. Tíz perc se telt el, mire leparkolt a kollégium előtt. Tegnap este valahogy sokkal
hosszabbnak tűnt a séta. Rá kellett jönnöm, Ryan mellett az időérzékemet is elvesztem. Ryan
folyamatosan noszogatott. Tudtam, késésben vagyunk, csak ma nem érdekelt. Mióta ide jöttem most
először voltam nyugodt, és boldog. Gondoltam az ajtóban Ryan elbúcsúzik, de bejött apró szobámba.
Persze eszembe juthatott volna, hogy el akar kísérni a terembe. Kevesen hitték rólam, hogy képes
lennék odatalálni. És ugye nem akarta, hogy elkéssek. Leült az ágy szélére, én pedig kinyitottam a
szekrényt. Gyorsan kerestem egy farmert, és egy felsőt, amit Robinnal vettem. Sokkal jobban álltak
azok a farmerok, amiket ő választott nekem. Arra gondoltam a régieket akár el is ajándékozhatom.
Nem hiszem, hogy fel fogom még venni. Ryan mellett szerettem volna jól kinézni a lehetőségekhez
képest. De még így se néztem olyan jól ki, mint Robin. Ez a gyönyörű szexi fiú, mégis engem néz
szájtátva. A legnagyobb bajom talán az volt, nem értettem azt, ami köztünk van. Igen akartam vele
törődni, és szerettem volna, ha ő is ugyanezt érzi irántam. Meg tudok adni neki mindent, amire
szüksége van. Nekem volt szükségem hozzá egy nagy adag önbizalomra. Azt hiszem fiatalkori rossz
tapasztalataim a fiúk terén kissé bátortalanná tettek. Jó érzés volt látni, ahogy nézett. Teljesen
belefeledkezett a látványba.

- Szedd össze magad Ryan, mert elkésünk! - mondtam mosolyogva, fogtam a táskám, és elindultam
az ajtó felé.

Néhány pillanat kellett, amíg becsukta a száját, és visszatért a valóságba. Elmosolyodtam, és újra
átjárt az a jóleső boldogság. Még az ágyon ült, amikor én az ajtóhoz értem. Ahogy a hátam mögé
került újra éreztem azt a különös vonzást. Mintha a testem arra késztetett volna, hogy folyamatosan
lássam, érintsem, amíg csak a közelemben volt. A szemem látni akarta, az ujjaim bizseregtek, hogy
érinthessem, a vágy pedig elektromos hullámokban futott végig a testemen. Minden sejtem remegett,
és azonnali kielégülésért kiáltott. A sejtjeim egy része ezt meg is kapta, amikor mellém ért, és lágyan,
de határozottan megfogta a kezem. Már nem csak az ujjaimat érintette, hanem rendesen fogta a
kezem. Ránéztem, és mosolyogtam. Lassan kezdünk olyanok, lenni, mint egy normális pár. És néha
már a valóságot is képes voltam Ryan mellett érzékelni. Pontosan láttam, hogyan bámul mindenki,
ahogy végig mentünk a folyosón, át az udvaron, a másik épületben. Persze már jó sokan voltak, hisz
mindjárt kezdődik az első óra. Sejtettem, ebben a pillanatban jó néhány potenciális barátnőt
vesztettem. Persze Ryan még fokozta is az izgalmakat. Elég közel hajolt a fülemhez, és boldogan
mosolyogva suttogott arról, mennyien irigyelnek engem. Engem kínosan érintett, ő pedig szinte
élvezte a helyzetet. Megkönnyebbültem, amikor megálltunk a terem előtt. Bár jó néhányan figyelnek.
Azzal nyugtattam magam, hogy lassan megszokják a látványt, és feledésbe merülünk. Nem voltam
hozzászokva, hogy a középpontban vagyok. Nem mintha vágytam volna rá valaha is. Szerettem,
hogy senki nem foglalkozott velem. Megfogta mind a két kezem, és egy puha csókot lehelt a szám
szélére. Már tudtam hamarabb felmérte a csók erejét, mint én. Hisz tegnap este pontosan érzékeltem,
milyen pillanatok alatt csapott át vad szenvedélybe. És nem volt semmi uralmunk az érzéseink felett.

- Este érted megyek! - súgta szinte a számba, majd hátrébb lépett!

- A ma este nem jó! - válaszoltam, és láttam a kérdő tekintetét. - Mondtam, hogy próbálgatom a
pasikat!- feleltem megrándítva a vállamat, és bementem a terembe.
 Szinte éreztem, mennyire megdöbbent. De ebből nem engedek. A ma estét Eric, és néhány Acapulco
társaságában fogom tölteni azon a borzalmas felolvasó esten. Tudnom kellett barátok vagyunk e még.
Hogy szándékosan kerül vagy ez csak a véletlen egybeesések sorozata. A ma délutáni programom
munkakeresés, és utána elmegyek Ericért. Persze lassan a tanulásra is kellett már időt fordítanom.
Hisz megkaptuk a kötelező olvasmányokat. Most először jutott eszembe, tulajdonképpen tanulni
jöttem ide. A délután első fele könnyebben ment, mint gondoltam. Alig fél óra alatt képes voltam
kijutni az épületből. Majd még egy fél óra alatt meg volt a könyvtár. Kivettem a könyveket, és
munkát is elég gyorsan találtam. Az egyetem mellett volt egy kis könyvesbolt. Részmunkaidős eladót
kerestek. Ez nekem való munka volt, a könyveket legalább ismertem. És bármikor jöhettem, amikor
nem volt órám. A bérem is elfogadható volt. Gyorsan vettem valami harapnivalót, és egy újabb fél
óra alatt meg volt a szobám is. Ránéztem a szemközti ajtóra, de nem mozdult. Megálltam egy
pillanatra, de nem szűrődtek ki hangok. Hirtelen elfogott a rettegés, hogy Eric többé nem a barátom.
Bementem a szobámba, lepakoltam, és végigfeküdtem az ágyon. Újra elöntött a fáradtság. Keveset
aludtam az éjjel, a testem, és a lelkem is ki volt fáradva. Beállítottam az ébresztő órát, mert tudtam
néhány másodperc múlva el fogok aludni. Ryan minden szempontból kimerített. Nem tudom, mennyi
ideje csipoghatott az óra, mire felriadtam. Tíz perccel múlt el hat, mire felfogtam, mi is történik.
Kiugrottam az ágyból, rekord sebesség alatt lezuhanyoztam, és felvettem az egyik ruhát, amit Robin
választott nekem. Egy szürke kosztümnadrágot, hozzá egy ujjatlan toppot, mely hátul fűzős volt. A
mell része enyhén merevített behúzásokkal. Lefele derékig pedig apró virág minták díszítették.
Elegáns voltam, és szexi. A hajamat kiengedve hagytam. Belenéztem gyorsan a tükörbe, meg voltam
elégedve a végeredménnyel. Ránéztem az órára pontosan három percem volt. Gyorsan felvettem a
táskám, bezártam az ajtót, de a másik kezemmel már kopogtattam a másik ajtón. Talán egy percet is
várnom kellett, mire Eric ajtót nyitott. El sem hittem, hogy nem teljesen volt még elkészülve. Mindig
olyan pontos volt, ha velem volt. De most nem volt időhöz kötve. Elmosolyodott, amikor meglátott
az ajtóban. Az a mosoly volt, amit úgy szerettem. Amitől rögtön jó kedvem lett, már én is
mosolyogtam.

- Hello idegen! Mehetünk? - kérdeztem, és érzékeltem, ahogy végig néz rajtam.

- Nem számítottam társaságra! - mondta lustán, és láttam, hogy visszanyúl egy zakóért.

- Talán már nem akarsz velem mutatkozni? Már nem tetszem? Azt hiszed vicces, hogy hagysz
egyedül bolyongani az iskolába? Ma potom másfél órámba telt, mire a könyvtárral együtt
visszaértem a szobámba!- kérdeztem játékos sértődöttséggel.

- Robin érti a dolgát! Nem is tudom, miért nem a divatszakmában akar elhelyezkedni! Azt hittem
van kísérőd, és engem dobtál!

- Küldtem egy üzenetet, hogy ebédelj velem!

- Gondoltam dobni akarsz, és azt nem viselem jól! - felelte játékosan, és láttam, hogy nagyon jól
szórakozik. - Inkább egy érdekesebb programot választottam egy barátommal.

- Antigonét olvastatok a könyvtárban?

- Te most gúnyolódsz velem? - kérdezte miközben rám nézett, de játékos mosoly játszott az arcán.
Nyújtotta a kezét, én belekaroltam, és elindultunk. - Mellesleg neked se ártana olvasnod Antigonét!

- A barátom vagy és az is maradsz. Már ha még mindig az akarsz lenni!

- Itt vagyok nem? És megyünk a mondhatni szokásos közös programunkra. Értékelem, hogy
elkísérsz! Láttam, nem nagyon tetszett!

- Kénytelen vagyok, ha nem akarsz találkozni velem! És voltak elég jó darabok is! - mondtam
mosolyogva.

Beléptünk a kávézóba, még mindig belekaroltam. Tisztában voltam vele, megint megbámulnak.
Igyekeztem nem foglalkozni vele. Egész életemben senki nem foglalkozott velem. Még a családom is
csak ritkán vett észre. Most pedig állandóan a figyelem középpontjában vagyok. Mintha vonzanám
újabban az ilyen helyzeteket. Éppen csak leültünk, és elhelyezkedtünk, amikor már ott is volt az első
ital. Nem tudtam Eric hogyan csinálja. Honnan tudta a pincér, hogy rendelni akar, és mit kell hoznia?
El sem mozdult mellőlem. Ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, mint első alkalommal. Gondolom ez volt
a törzshelye. Most észrevettem, kint van a foglalt felírat. Talán megjegyzik, mit kell hozniuk, hisz
Eric igencsak törzsvendég. Nem hiszem, hogy olyan sokan járhatnak vele ezekre az estekre. Láttam,
hogy valamit odasúg a pincérnek. Észrevettem a kezében egy papírpoharat.

- Szóval innen van az a finom kávé, amit nem találtam sehol az egyetemen! - mondtam, amikor a
férfi távozott.

- Nem mintha bármi mást megtalálnál az egyetemen!

- Most gúnyolódsz velem? - kérdeztem, de már mosolyogtam. Képtelen voltam nem mosolyogni, ha
ő is azt tette. Ragadós volt a jó kedve. Örültem, hogy a barátom maradt, és kapcsolatunk semmilyen
törést nem szenvedett. - Nekem, miért engedted meg, hogy fogjam a kezed? - kérdeztem meg végül
halkan, és a koktélos poharamat néztem.

- Szóval Robin árulkodott!

- Inkább döbbentnek mondanám! És kíváncsi voltam az okára.

- Nem tudom! - mondta halkan. - Talán mert te voltál az első lány, aki nem akart járni velem. -
válaszolta mosolyogva. - Mert nem jelentett semmit, csak barátságot. - mondta, és megszorította az
asztalon heverő kezem.
- Miért Robin, igen?

- Igen, úgy lettünk mi végül barátok! Az egyetlen volt, aki azokban az időkben mellettem volt. Hálás
vagyok, amiért nem hagyta, hogy egy ennél mélyebb gödörbe csússzak.

- És miért lettél a mentorom?

- Mert láttam ott a sorban a beiratkozásnál, hogy nem lehet hiba a barátságunkba. És nem is
tévedtem. Az csak a plusz, hogy vicces vagy, okos, és sok közös témánk.
 - Láttád a beiratkozásnál?- kérdeztem döbbenten. Egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy Eric ott lett
volna.

- Nálam vetted át szobakulcsodat, a térképedet, a könyvlistát Csipkerózsika! - mondta, és őszintén

nevetett a döbbent arckifejezésemen. - Na ezért tudtam, hogy tökéletes páros leszünk. - tette hozzá
még mindig nevetve.
Elkezdődött az első előadás, de én még mindig le voltam döbbenve azon, amit az előbb megtudtam.
Ryan tényleg kikapcsolta az agyamat teljesen. Senkire és semmire nem emlékeztem a beiratkozásról,
csak rá. Mint ahogy megszűnik a külvilág a mai napig, ha vele vagyok. Csak őt látom, és őt érzem.
Semmi más nem tűnik valóságosnak rajta kívül. Az egyik vers rosszabb volt, mint a másik. Hálásan
néztem a pincérre, ahogy folyamatosan hordta a koktélokat. Döbbenetes volt, hogy Eric képes volt
úgy kivesézni mindegyiket, mintha egy hihetetlen művészeti alkotás lenne. Folyamatosan képes volt
beszélni az éppen aktuális versről. Mert ma túlnyomó részt borzalmas versek voltak. Lehet, hogy
mégsem nekem való ez a szak, de a legtöbben én semmit nem hallottam, amit irodalomnak lehet
nevezni. Eric egyik keze a székem támláján volt. Egy kicsit oldalra fordultam, és nekidőltem. Fejem
egy kicsit hátrahajtottam, és a vállán pihentettem. Közben hallgattam a kommenteket, amiket az
éppen soron következő előadáshoz fűzött. Azt hiszem egy kicsit kezdtem becsípni. Nem kellene
többet innom, de még egy óra volt hátra. Ebben a pillanatban megéreztem az ismerős vonzást. A
testem egyetlen pillanat alatt életre kelt. Oldalra fordítottam a fejem, de nem emeltem fel. Nem is
hiszem, hogy képes lettem volna rá. Néhány asztallal arrébb ott ült ő, és engem nézett. Még ebben a
bódultságban is éreztem az ujjaim bizsergését. Most mintha erősebb lett volna az érzés, hisz tudta
érinthetné, ha akarnám. Közben Eric folyamatosan beszélt lágy megnyugtató hangon. Az ajkam
kiszáradt annyira éhezett a csókjára. De nem akartam engedni a csábításnak. Nem határolhat el ez az
érzés a barátaimtól. Ha időt akarok tölteni velük, időt is fogok. Még akkor is, ha úgy néz rám, hogy a
bennem égő tűztől az összes vérem elpárolog.

- Ugye tudod, hogy itt van? - súgta a fülembe Eric. - És elég dühösnek tűnik!

- Oda se kell néznem, hogy tudjam, ha jelen van! Hidd el az összes sejtem megérzi. De nincs oka
dühösnek lenni!

- Én nem akarok vele balhét! Legalább felülhetnél, hogy ne úgy nézzen ki, mintha ölelkeznénk!

- Nem hiszem, hogy veled fog balhézni! És azt sem hiszem, hogy a kizárólagos tulajdona lennék! -
mondtam. Nem néztem oda, de tudtam, hogy elment. A testem ellazult, a vérem újra normális
hőmérsékletű lett, és a bizsergető vágy a sejtjeimben alább hagyott. Újra itt voltam a valóságban. - És
remélem velem se, mert nincs oka rá! - tettem hozzá, lezártnak tekintve a témát.

Ryannek nem tetszett, amit látott. És azt is, hogy túl leszünk az első veszekedésen. De nem érdekelt.
Eric a barátom volt, és nem mondok le róla. Féltékenynek pedig igazán nincs oka lenni. Igazából
abban sem voltam biztosan, mi járunk e már. A felolvasások után még beszélgettünk egy kicsit.
Szükségem volt egy pohár vízre, hogy felbírjak állni. Ritkán szoktam inni, és a hirtelen sok, egy picit
megártott. Nem is tudom, minek kellett magas sarkú cipőt vennem. Amikor már stabilnak éreztem
magam, Eric visszakísért a kollégiumba, és kérte azonnal feküdjek le. Nem is akartam mást tenni,
hisz ismét rám tört a kimerültség. Nem ártott volna egy kicsit már a tanulásra is időt és energiát
fordítanom. Már épp megszabadultam a cipőmtől, amikor kopogtak. Körbe néztem mi az, amit Eric
nálam hagyhatott, de nem láttam semmit. Apró táskám ki se nyitottam egész este, így nekem
mindenem meg volt. Talán egy fájdalomcsillapítóval akart meglepni, mert holnap tutira szükségem
lesz rá. Be kellene vásárolnom már. Ahogy kinyitottam az ajtót Ryan viharzott be, és hangos
csattanással csapódott be mögötte az ajtó. Nem mondom, hogy jól esett amúgy is kóválygó fejemnek.

- Őt akarod? - kérdezte ingerülten Ryan, és egy pillanat alatt kijózanodtam

- Tessék? . kérdeztem, mert egy pillanatig tényleg nem értettem, mire gondol.

- Ericcel akarsz járni?

- Nem, dehogy! - mondtam döbbentem. - Mint ahogy ő sem akar én velem. Eric a barátom. Jelenleg
a legjobb barátom, és elkísértem egy felolvasó estre, ami fontos neki. - mondtam még nyugodtan, de
kezdtem egy kicsit ingerült lenni.

- De megölelt! - mondta hitetlenkedve, mintha el sem tudna képzelni két ember közötti barátságot.

- Nem ölelt meg, csupán becsíptem egy kicsit, és neki dőltem. Ettől még nem lettem szerelmes belé.
És tudtommal nem járok senkivel.

- Akkor én mi vagyok, ha nem barátod?

- Jelenleg egy tornádó, aki végigsöpört rajtam!

- Azt hittem velem jársz! És nem akarom, hogy Ericcel találkozgass!

- Igen úgy is lehetne, de nem a tulajdonod akarok lenni, hanem a barátnőd! Ha nem tudod elfogadni,
hogy néha időt töltök a barátaimmal, akkor ott az ajtó!

- Nem akarom, hogy Ericcel találkozz! - mondta nyomatékosítva a szavait. Én pedig odasétáltam az
ajtóhoz, és kinyitottam.
- Ezt nem te döntöd el! Jó éjszakát! - mondtam, ő pedig elviharzott.

Néhány percig csak álltam döbbentem. Fel sem fogtam, mi is történt. Tényleg elment? Komolyan
azt gondolta, hogy a jövőben minden embertől el fogok határolódni rajta kívül? Nem, bíznia kell
bennem, és elfogadni a barátaimat. Ha nem tudja, akkor hiába ez az erős vonzalom, le fogom
küzdeni. Gondolom ugyanaz volt a furcsa neki, mint Robinnak. Megengedi, hogy hozzá érjek. De
hinnie kell, és bíznia kell bennem. A nélkül nem lehetünk, együtt bármennyire is fáj. Olyan jól eső
érzés volt, amikor kimondta, hogy a barátom. Simogatott a gondolat, hogy hozzám tartozik.
Egyszerűen nem értettem, miért ment el. Nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem egy szakítást.
Nem szabhatja meg, kivel barátkozzak. Már túl kimerült voltam, hogy gondolkodjak. Gyorsan
átöltöztem, és bebújtam az ágyba. Nagyon hamar el is nyomott az álom. Reggel persze alig bírtam
felkelni, és nagyon jól jött volna egy fájdalomcsillapító. Egy kicsit fájt a fejem. Tényleg el kell
mennem vásárolni. Felrémlettek a tegnap esti események. Reméltem, Ryan megbékél. Igazából nem
akartam elveszíteni őt, de valahol meg kell húzni a határokat. Ha igazán kellek neki, megszokja a
barátaimat. Pontban negyed nyolckor kopogtak. Gyors simítás a tükör előtt, és egy gyors fohász,
hogy Ryan legyen az. Kinyitottam az ajtót. Eric állt ott egy kávéval a kezében, és egy bátortalan
mosollyal az arcán.

- Jó reggelt! - mondtam, hálás mosollyal elvettem a kávét. Nem fogom engedni, hogy Eric rosszul
érezze magát Ryan ostobasága miatt.

- Jól vagy? - kérdezte meg gyorsan, és fürkészve nézte az arcom.

- Hát talán egy kicsit kevesebbet kell majd innom a következő alkalommal. - válaszoltam, és
belekortyoltam a kávéba. Tényleg nagyon jó íze volt.

- Ryanre gondoltam. Tudom, hogy itt járt az este.

- Azt hiszem meg kell tanulnia együtt élnie a gondolattal, hogy vannak barátaim. Már ha tovább
akarunk lépni a kapcsolatunkban.

- Szóval összevesztetek, és…

- Elviharzott! De ebből nem engedek! Sem elzárni, sem eltiltani nem fog a barátaimtól. És nem
engedem, hogy te úgy gondold, ne találkozunk többet! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon,
lezártnak tekintetve a témát.
Az első óra után szükségem volt még egy kávéra. A fejem fájt, a szemem majdnem lecsukódott.
Kibotorkáltam a kávéautomatához. A kávétól, reméltem az ébredést. Ahogy lehajoltam érte,
megéreztem őt. Szinte ledöntött a lábamról a rám törő vágy. Már nem csak bizsergés volt, és apró
villámcsapások, hanem végigsöpört rajtam. Éreztem az ujjai érintését a bőrömön. Felidézte a testem,
milyen volt, amikor hozzáért. Éreztem az ajkát az ajkamon. Milyen puha volt, édes egyszerre lágy, és
követelőző. Remegett, kezem, a lábam, a testem minden sejtje. Kizártnak tartottam, hogy felbírjak
állni. A vérem szó szerint forrt, éreztem, ahogy elpárolog a testemből lassan. Ha nem lett volna
sértett a büszkeségem most biztos odaszaladtam volna, nekinyomtam volna a falnak, és addig
csókoltam volna szenvedélyesen, amíg el nem ájulok az oxigénhiánytól. Tudtam, engem néz, mert
égetett a tekintete. Reméltem, hogy mellém lép, hozzám ér, és megszünteti a testemben tomboló
vágyat. Felegyenesedtem és vártam egy kicsit, de nem jött. Csak nézett, és én nem értettem, mire vár.
Hát jó, ha nem kellek, nem kellek. Valahogy visszabotorkáltam a terembe. Nem maradhattam egy
légtérben vele. Nem volt hozzá elég erőm. Kellett egy kis levegő. És hirtelen ráébredtem. Olyan volt,
mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát. Talán még soha nem fordult elő vele, hogy valamit
nem kapott meg, amit akart. Arra várt, hogy megadjam neki. De nem fogom. Abba nem szólhat, bele
kivel barátkozzak, és mennyi időt töltsek vele. Veszélyes precedenst teremtene. Mintha a tegnapi
szóváltás óta háromszorosára nőtt volna a vágy bennem. A testem tiltakozott az agyam döntése ellen.
Távol tartani magam Ryantől? Ahogy most a testem viselkedetett, szinte elképzelhetetlennek
tartottam. Kizárt, hogy legyen bennem annyi erő, hogy legyőzzem ezt a mágnest, ami felé vonz. Óra
után Eric már várt rám, és újra volt nála egy kávé. Nem tudom, hogyan csinálta, hisz a kávézó nem
az egyetem területén volt. Egyszerre volt vége az óránknak, ő még elért a kávéért, meg vissza
hozzám, mire én kimentem a teremből. Nagy rejtély volt ez nekem, de nem kérdeztem rá. Mielőtt
bármire is komolyan gondolhattam, megéreztem, hogy Ryan ott van. Remegett az egész testem olyan
erővel álltam ellen a vonzásnak. Minden egyes porcikámban bizsergett. Mintha folyamatosan rázna
az áram. Messze volt ez már azoktól a jelentéktelen kis villámcsapásoktól, amik eleinte jelezték őt.
Az ajkam szó szerint égett, annyira vágyott egy csókra. A testem az érintésére szomjazott. Pontosan
emlékezett rá, milyen volt, amikor végig simította. Milyen forró, érzéki. Most is pont úgy égett, mint
akkor. Úgy mentem el Ryan mellett, mintha észre se vettem volna. Bár mind a ketten tudtunk, nem
igaz. Láttam fél szemmel, ahogy a falnak dől, és alig volt látható, de szaporábban vette a levegőt.
Valószínűleg benne is ugyanúgy felerősödtek az érzések, ahogy bennem. Csak levegő kellett egy
kevés. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa, mennyire szenvedek. Nem is érettem
miért van állandóan itt, ha nem akar elfogadni.

- Ne hibáztasd, csak kedvel téged! - súgta a fülembe Eric. Némileg visszatértem a valóságba.
Könnyebbek lettek a lépteim, és hamarabb kiértünk a friss levegőre.

Alig ment le néhány falat a torkomon. Ryan most is ott van valahol, de nem néztem körbe. Ha
ránézek biztosan elvesztem a fejem, és odarohanok hozzá. De nem akartam, hogy azt higgye,
hatalma van felettem. Csak azt akartam, hogy vége legyen az egésznek. A tanítás vége után csak
visszamentem a szobámba, és pihentem. Nagyon lefárasztott az a sok érzés, és impulzus, ami Ryan
felől érkezett. De valójában vártam. Arra vártam, hogy eljöjjön. Vele akartam lenni, érezni akartam a
csókjait, az érintését. De nem jött. Már egész későre járt. Nem akartam tovább reménykedni.
Felvettem egy farmert, és egy pólót, majd átkopogtam Erichez. Lassan nyitott ajtót, és meglepődött,
hogy látott. Talán aludt is. Csak egy farmer volt rajta. Lehet, csak gyorsan magára kapta.

- Szeretnék keresni egy boltot, ahol vehetek néhány dolgot! Ráérsz elkísérni, vagy hagyod, hogy
eltévedjek? - kérdeztem, és elmosolyodtam. Eric nagyon helyes volt, és most szexi is. Nem értettem,
miért is nem hozzá vonzódom inkább.
- Meguntad a várakozást? - kérdezte, és mosolyra húzódott a szája,

- Nem várok rá! - mondtam. - Pihennem kellett egy kicsit. Annyira intenzív, amit Ryan jelenlétében
érzek, szinte ledönt a lábamról. - válaszoltam őszintén, és a földet néztem közben. - Rosszul esik,
hogy elment akkor, mert mindennél jobban vele akartam lenni. De azt nem engedhetem meg, hogy
azt higgye, mindig azt fogom csinálni, amit ő mond.

- Ryan nincs hozzászokva ahhoz, hogy nem az ő akarta szerint történik valami. Adj neki egy kis
időt, hogy megértse, engednie kell. Nekem meg egy kis időt, hogy felöltözhessek! - mondta, és
beinvitált.

A szoba pont olyan kicsi volt, mint az enyém. De nem mondhatnám otthonosnak. Inkább kopár volt,
mint egy cella tele könyvekkel. Érdekes volt, hogy senki nem érhetett hozzá, de a szobában egyetlen
kép sem volt a barátnőjéről. Szerettem volna megkérdezni, mit érez, de nem tudtam, hogyan
kezdjem. Csak remélhettem, hogy egyszer adódik alkalom meghallgatni a történetét.

- Nem tetszik a stílusom? - kérdezte mosolyogva, és mellettem állt. Észre sem vettem, hogy az üres
falat bámulom. Meg azt sem, hogy mellettem áll.

- Hát elég egyedi! - feleltem. - Szerintem egy cella is otthonosabb.

- Nem itt lakom, csak itt tanulok!
 - De valaha itt laktál! - mutattam a falon lévő halványabb foltokra, ahol kép vagy poszter lóghatott
valamikor. - Nem hinném, hogy boldogtalannak szeretne látni! - mondtam, és az ajtó felé indultam.

- Nem tudom túltenni magam a veszteség érzésén! - mondta halkan.

- Fogalmam sincs, mit érzel, de azt tudom, hogy ez túlzás! - mutattam körbe.

Nem szólt a témával kapcsolatban már egyetlen szót sem. Csak kitessékelt az ajtón, és elindultunk.
Egyenesen az autójához mentünk, így nem lehetett olyan közel az egyetemhez. Jó lett volna
megjegyezni az utat. Néha valamit el tudnék intézni egyedül is. Bár nem bántam egy percig sem Eric
társaságát. Így nem gondoltam arra a rossz érzésre, amit Ryan döntése keltett bennem. Megismertem
a környéket, és a házat, amivel szemben Eric leparkolt. Ebben a házban lakott Ryan. Csak este nem
tűnt fel, hogy itt van egy nagy üzlet. Ahogy kiszálltam az autóból hirtelen felnéztem. Magam sem
tudom, miért. Aztán már éreztem az ismerős vonzást. Ott állt Ryan szemben velem, és egy hátulról
nagyon szépnek tűnő lány tekeredett a nyakára. Hát ez gyorsan ment. Futott át az agyamon. Ennyit
értek a szép szavak, ha nem hódolok be az akaratának. Hirtelen rám nézett. Ő is érzi a jelenlétem.
Elkaptam a tekintetemet, és Eric felé indultam. Nem volt, miért továbbra is ott állnom. Ott
visszhangoztak a fejemben a szavai. „ Azt hittem a barátod vagyok” Gyorsan kitöröltem egy
könnycseppet a szememből, és mosolyogva néztem Ericre. Azt hiszem ő nem látta, amit én. Nem
volt baj, mert most igazán nem akartam erre gondolni. A vásárlásra kellett koncentrálnom, a
tanulásra, az új munkámra, és az új barátaimra. Nem gondolhattam komolyan, Ryan valóban engem
akar. Hisz bárkit megkaphatott. Szebbnél szebb lányokat. Olyanokat, akik minden döntése után
lelkesen bólogatnak, és nem ellenkeznek. Igyekeztem sok időt tölteni az üzletben. Hátha addig már
elmennek. Nem akartam még egyszer sem a látvánnyal, sem az érzéssel szembesülni. Valahogy múlt
idővé kellett tennem. Mikor kiértünk, már nem volt ott. Eric visszatolta a kosarat, én pedig elvittem a
szatyrokat az autóhoz. Már épp le akartam csukni a csomagtartót, amikor megéreztem a jelenlétét.

- Szeretnék beszélni veled! - mondta halkan.

- Nem szükséges! - feleltem szárazon. - Én sem gondoltam komolyan! - és kinyitottam a kocsi

ajtaját. Reméltem, Eric hamar itt lesz.
- Félreérted, csak egy régi barát! - mondta, és hallottam hangjában a kétségbeesést. De most dühös
voltam, így nem érdekelt.

- Igen? - néztem rá kérdőn. - Úgy, mint Eric nekem? - választ sem várva beültem az autóba. Ekkor
lépett oda Eric. Rövid köszönés után követte a példámat. - Menjünk már! - mondtam sürgetően.
- Lassan megbocsáthatnál neki, mielőtt mind a ketten öngyulladásos halált haltok! - jegyezte meg
Eric, amíg én kifelé bámultam az ablakon. Hallottam a hangján, hogy nagyon jól mulat.

- Majd ha itt lesz az ideje! - feleltem halkan.

Megtapasztaltam, amit Ryan érzett azon az estén. Butaság volt féltékenynek lenni, hisz nem csinált
semmi rosszat, vagy félreérthetőt. Ahogy akkor én sem. Mégis a bennem tomboló vágy hirtelen
alakult át dühös féltékenységgé. Azt akartam, hogy csak az enyém legyen. Most itt Eric mellett ez
ésszerűtlennek tűnt. De abban a pillanatban nem bírtam kontrollálni ezt az érzést, csak elöntött. Azt
sem tudtam, mi történik velem. Olyan hirtelen törtek rám, és annyira ismeretlenek voltak. Beszélnem
kellene anyámmal. Neki már lehet némi ötlete, mit is kezdjek tomboló hormonjaimmal, és hogyan
kontrolláljam. De hogyan mondjam el az elmondhatatlant. Nem hiszem, hogy szavakba tudnám
önteni az érzéseimet. Hogyan mondjak el valamit, amit magam sem értettem. Valahogy bementünk a
kollégiumba, lepakoltam, és leültem az ágyra. Nem is tudom, Eric mikor ment ki. Bénult voltam, és
rengeteg dolog kavargott a fejemben. Minden olyan intenzív volt, és hirtelen, amikor Ryan is a
közelemben volt. Felvettem a telefonom, és tárcsáztam.
- Szia, anya! - szóltam bele halkan. Nem is tudtam, miért hívom.
- Baj van drágám?

- Nem, csak jólesik hallani a hangodat! - mondtam, még mindig halkan. Tényleg megnyugtató érzés
volt.

- Valami baj van! - jelentette ki határozattan. - Valaki bántott drágám?

- Nem anya! Vannak már barátaim, hisz meséltem róluk! Nagyon jó barátok, és vigyáznak rám! -
mondtam őszinte hálával a hangomban.
- Eric miatta vagy tanácstalan?

- Nem anya, nem miatta! - mosolyodtam el. Nem tudom, hogyan érzett rá.

- Gyere haza a következő hétvégére drágám, és megbeszéljük! - mondta halkan, én pedig hálásan jó
éjszakát kívántam neki.

Halk kopogást hallottam az ajtón. Gondoltam, Eric kíváncsi mi van velem. Hálás voltam neki,
amiért törődik velem.
- Jobb, ha kinézel az ablakon! - felelte, és az ablak felé mutatott. De nem jött be.

- Miért mi van kint? - kérdeztem értetlenül.

- Csak menj! - mondta, én pedig engedelmeskedtem.

A parkoló autók eltűntek. A szobám alatt tök üres volt a parkoló. Kinyitottam az ablakot, hogy
jobban lássam. Egy hatalmas szív alakzat volt kirakva a betonon vörös rózsaszirmokból. Középen
fehér szirmok azt adták ki, hogy: „Bocsáss meg, Olivia! És rengeteg mécsessel volt az egész
megvilágítva. Kétség kívül nagyon látványos volt. Láttam, hogy egyre többen néznek ki az ablakon,
és gyűlnek a parkolóba. Ryan nem volt itt, abban biztos voltam. Azt még ekkora távolságból is
megéreztem volna. Lassan becsuktam az ablakot. Meg fogok bocsátani neki, de nem ma. Ezt ő is
tudta, azért nem maradt itt. Két napig nem is láttam. Vasárnap volt bennem egy halvány remény,
hogy eljön. De nem jött, így Ericcel, és Robinnal moziba mentem. Este még mindig ott volt az esély,
de eljött a reggel, és csak Eric várt rám pontban fél nyolckor. Egész nap vártam az érzést, hogy rám
tör. De semmi, mintha Ryan nem is jött volna iskolába. Valami furcsa hiány volt bennem. Üresnek
éreztem magam. Akartam, hogy itt legyen, megérintsen a jelenlétével. De nem történt egész nap
semmi. Hiába kutattam a tekintetemmel, csak idegen semmitmondó arcok bámultak vissza rám. Nem
értettem, mi zajlik bennem. Ha velem volt szinte elsodort, és maga alá gyűrt az érzés. Ha nem volt
velem, akkor üres voltam, és fojtogatott a magány. Egyszerre akartam, hogy birtokoljon, és engedjen
szabadon. Ugyanakkor bennem is bennem volta a birtoklási vágy. Magamhoz akarom láncolni. Mi is
történik velem? Futott át az agyamon. De nem maradt több gondolatra időm. Az élet nem állt meg,
így ma este elkísérem Ericet a felolvasó estre. Lassan kezd hagyománnyá válni nálunk. Csak így
tudom viszonozni azt a sok kedvességet, ami felém árad. Egy lágy esésű bő nadrágot választottam, és
egy elegánsabb felsőt. Újabban szerettem jól kinézni. Robin kezdte átadni nekem a stílus iránti
igényt. Kezdtem felismerni, mi az, ami jól áll nekem. Rá kellett döbbenem, eddig nem is
foglalkoztam magammal. Csak az érdekelt, hogy megfeleljek mindenkinek. Nem akartam, hogy
piszkáljanak. Kisvárosból jöttem, ahol nagyon keserű tudott lenni az ember tini kora. Pontban fél
hétkor kopogtak. Eric nagyon pontos volt. Mindig lehetett számítani arra, amit ő ígért. Most is ott állt
azzal a mosollyal, amitől mindig jobb kedvre derülök. És most szükségem is volt rá. Meg akartam én
bocsátani Ryannek, csak épp nem volt rá lehetőségem. Két napja nem is láttam. Tudtam, hogy jár
iskolába, csak engem kerül. Robin többször is találkozott vele. Egy alkalommal sem felejtette el
megjegyezni. Végig futott rajtam egy rossz érzés, talán nem lesz lehetőségem a megbocsátásra.
Minden pont olyan volt, mint máskor. Gyorsan jött az első italom, amit nem is bántam. Nem volt
szándékomban berúgni, de kellett egy kis kellemes bódultság, hogy kiűzzem a fejemből Ryant.
Ericcel akartam foglalkozni, és semmi mással. Igyekeztem csak a hangjára koncentrálni, hiszen végig
kommentálta az éppen elhangzó művet. Mellette kezdtem úgy érezni, nem nekem való az irodalom.
Nekem a legtöbb itt elhangzó műről csak egy dolog jutott eszembe, borzalmas. Eric kitűnő munkaerő
lesz egyszer egy könyvkiadónál abban biztos voltam. Egy ideje már csend volt a színpadon, aminek
nagyon örültem. Általában nem szokott szünet lenni, így reméltem lassan vége. Iszunk, még
néhányat Ericcel beszélgetünk valami másról, aztán hazamegyünk. Ahol csendes magányomban
álomba sírhatom magam. Mert bármennyit is szuggeráltam az asztalt velünk szembe, Ryan nem
került oda. Hirtelen megszólalt a The All American Rejects Back to me című száma. Odanéztem,
mert szerettem ezt a dalt. El sem hittem, hogy az itt megjelenők között valakinek még ízlése is van.
Néztem, csak nem hittem a szememnek. Ryan állt a színpad közepén, énekelt, és közben engem
nézett. Nekem énekelt, esett le hirtelen. Egy valamit meg kellett hagyni. Lehet, hogy gitározni tudott,
de borzalmas hangja volt. Bocsánatkérően néztem Ericre, és megrántottam a vállam.

- Valamiért a fejébe vette, hogy romantikus típus vagyok! - mondtam halkan.

- Megbocsáthatnál neki, ha már hülyét csinál magából! - mondta halkan, de mosolygott. Eric az
elejétől fogva nagyon jól szórakozott a helyzeten.

Ez volt a szándékom, de nem akartam elsietni. Tudnia kell egyszer, és mindenkorra, hogy a
barátaimat nem fogja megválasztani. Már az utolsó sort énekelte, amikor felálltam, és lassan
elindultam a színpad irányába. Pont akkor értem oda, amikor az utolsó back to me-t énekelte. Már
nem gondolkodtam, mikor odaértem. Csak hozzásimultam, és megcsókoltam. Szinte szétrobbant a
testemben ez eddig visszafojtott vágy. Az egész világ forgott velem, a testem lángolt. Úgy éreztem
egyetlen csepp vér sem marad az ereimben. Teljesen elgyengültem, és mégis kapaszkodtam bele.
Egyáltalán nem akartam abbahagyni a csókot, még akkor sem, ha elájulok. Erre vártam majdnem egy
hete a nap minden percében. A testem teljesen az övéhez simult. Képtelen lennék egyetlen lépést is
hátrálni. Éreztem, ahogy a teste reagált az enyémre. Emlékeztetnem kellett magam, hogy egy kávézó
közepén állunk, és valószínűleg mindenki minket néz. Egy picit hátrébb húzódtam hirtelen. Most
nekem kellett megtennem, mert Ryanben nem lesz elég erő. Annyi kétségbeesett szenvedély volt a
csókjában, az ölelésében. Hagytam, hogy a keze a derekamon maradjon, és kezemet továbbra is a
nyaka köré fontam. De kellett egy kis levegő, hogy ne sodorjon el a szenvedély. Homlokunkat
egymásnak támasztva álltunk. Ekkor hallottam meg a tapsvihart, ami nekünk szólt. Elmosolyodtam.
Talán ez volt a legizgalmasabb esemény ebben az évben itt.

- Kérlek, ne hagyj el soha többet! - súgta halkan. Hangja, és az arca nagyon komoly volt.

- Kérlek, ne viselkedj többet ostobán!- súgtam, és egy apró csókolt leheltem az alsó ajka szélére.
Pont úgy, ahogy ő szokta nekem.

Megfogta a kezem, és lassan lehúzott a színpadról. Észre sem vettem, hogy még mindig ott állunk.
Persze azért meghajolt néhányszor, amit a közönség hangos tapsviharral díjazott. Odanéztem az
asztalhoz, de Eric már nem volt ott. Szép csendben elment, hogy ne érezzem úgy, vele kell
maradnom. Igazi barát volt. Visszamentünk gyorsan a táskámért. Ryan egyetlen pillanatra sem
engedte el a kezem. Olyan érzés volt, mintha folyamatos áramütéseket kapnék. Feszült az egész
testem, a szívem néhány ütemet kihagyott, néha alig kaptam levegőt. Annyira intenzív volt, hogy
nem voltam biztos abban, el tudom viselni. Reméltem egyszer elmúlik ez az állandó erős vágy. Csak
meg kell nyugodnom, hogy az enyém, és nem veszthetem el. Az autójához mentünk, így gondoltam
nem a kollégiumban töltjük az estét. De nem is bántam. Az ő lakása valahogy sokkal meghittebb
volt, mint az én apró szobám. Ahogy elindultunk kicsit oldalra csúsztam, és fejem a vállára
hajtottam, amennyire a biztonsági öv engedte. Csak mert jó érzés volt hozzá érni. Szinte éreztem,
ahogy elmosolyodik, és megnyugszik. Úgy volt szükségünk egymásra, mint szomjazónak a vízre.
Jelen pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy képes leszek valaha nélküle élni. Minden körülötte
forgott, csak akkor voltam teljes, ha vele voltam. Nem voltam biztos abban, normális e ez így, de
képtelen voltam változtatni rajta. A szívem, a lelkem, átvette az uralmat a testem, az eszem felett.
Nem tudom, mikor bóbiskolhattam el, de amikor kinyitottam a szemem, a karjaiban voltam, és pont
átléptük a lakás küszöbét. Nem ébresztett fel, hanem óvatosan hozott a karjaiban. Ez igazán
romantikus volt, hisz tényleg törődött velem. Nem is volt kedvem kinyitni a szemem, annyira jól
esett az érzés. Csak átadtam magam, és élveztem. Lassan letett az ágyra, és lehúzta a cipőmet. Felém
hajolt, lágy csókot lehelt az ajkamra. Abban a pillanatban, ahogy ajka az enyémhez ért minden
idegvégződésem nagyon is éber lett. A szemem szinte magától kinyílt. Biztosan nem emlékeztem rá,
hogy ki akartam nyitni. A kezem szinte magától az arca felé nyúlt. Az ujjam sürgetően csillapítani
akarták a bizsergést. A testem megfeszült, és szinte égetett. Biztos voltam abban, hogy lángra kap az
ágynemű néhány másodperc múlva. Az érzékeim eltompultak, a fejem bódult volt. A testem egy
kicsit felfelé mozdult, hogy összeérjen az övével, és ebben a pillanatban elvesztem. Felkapott a
szenvedély, és repített egészen a mennyországig. Ryan érintése, a közelsége jelentett számomra
mindent. Egyszerre felperzselt, és lehűtött. Egy olyan világba repített, aminek létezéséről nem is
tudtam. Ahol minden csupa vágy, csupa érzékiség, csupa szenvedély, csupa ölelés, és csók volt. Ilyen
volt a mi kapcsolatunk. Szenvedéllyel szerettünk, és szenvedéllyel veszekedtünk. Két véglet között
vergődtünk, de nem tudtuk irányítani. Egy dolgot tudtuk biztosan. A másik nélkül nem voltunk
képesek levegőt venni, létezni. Nem tudom, mi volt az érzés, ami összekötött minket, de már nem is
érdekelt. Csak érezni akartam, elveszni benne. Már eszem ágában sem volt lemondani Ryanről. Ha
pedig elégek, legalább boldogan fogok meghalni. Most is ott feküdtem a karjaiban. Fürdőztem
csendben a szeretkezés utáni jóleső fáradtságban. A testem nyugodt volt. Megszűnt a feszültség.
Minden sejtemet kielégítette a közelsége. Hallottam, ahogy lassan az ő légzése is újra normális lesz.
Egy csókot lehelt a hajamba.

- Nem tudom, mi történik velem, hogy mit teszel velem! - mondta halkan. Éreztem, ahogy
elmosolyodik. - Csak azt tudom, hogy képtelen vagyok nélküled élni. Tudom, hogy azt mondtam
várok, amíg a szíveddel, és az eszeddel is szeretni fogsz, de legyűr ez az érzés. Ha nem vagy velem
nem bírok se enni se aludni. Félek, ha mással vagy rájössz, nem én vagyok a hozzád való, és ez
megőrjít.

- Én sem tudom, mi történik velem! Még soha ehhez az érzéshez foghatót sem érzetem. De úgy
kellesz nekem, mint éhezőnek egy falat kenyér. A világom a beiratkozás óta veled kezdődik, és veled
végződik. Más fiúra képtelen vagyok ránézni. Ezer halált haltam, amikor azzal a másik lánnyal
láttalak. Nem tudom, hogy lehetséges, hisz alig ismerlek. De szeretlek, és csak rád vágyom!-
fejeztem be és vártam. Ki kellett mondanom ezt a szót. Éreztem, hogy ő is ezt kerülgeti, de nem
tudta, szabad e mondani. Hisz olyan hirtelen jött érzés volt.

- Igen szeretlek! - mondta egyszerűen, halkan, mégis annyi ígéret, és szerelem volt e szavakban.
Hirtelen az járt a fejemben, ezek a szavak öröke összekötnek minket. Felnéztem rá. Csodálatot, és
áhítatott láttam a szemében. Valahogy én is így nézhetek rá. És tudtam, hogy igaz minden érzés,
minden kimondott szó. Hisz már kétszer is bolondot csinált magából miattam. Menthetetlenül a rabja
voltam. A csókjai, az ölelése, a szerelmes szavaié. Vágytam rá testem minden porcikájával együtt.
Lassan, óvatosan megcsókoltam. Melegség, és boldogság járta át a testem, a szívem. Csak feküdtünk
egymás mellett ölelkezve. Hallottam a szívdobbanását. Minden dobbanás egy ígéret volt, hogy
örökre együtt leszünk. És szépen lassan nyugodt álomba merültem.
Valami lágy melegség kezdte hirtelen simogatni az arcomat. Magam mellé nyúltam, de üres volt.
Lassan lustán kinyitottam a szemem, és rájöttem a nap süt be. Ránéztem az órára, hirtelen felültem.
Tíz óra volt. Már a második órámon kellett volna lennem. Kiszálltam az ágyból, és magam köré
tekertem az ágytakarót. A széken észrevettem a tegnapi ruháimat összehajtogatva. Az ágyon pedig
egy másik ruha volt. Azok is az enyémek, de tegnap biztosan nem voltak nálam. Elindultam kifele.
Igyekeztem nem hasra esni a hosszú takaróban. Fel is öltözhettem volna. Futott végig az agyamon.
Nem vagyok valami romantikus film tipikus főhőse. A nappaliban észrevettem két kisebb
utazótáskát. Az egyikben biztos voltam, hogy az enyém. Tovább mentem, mert egyre kíváncsibb
voltam. Valahogy elmúlt a rossz érzés, hogy nem mentem be órára. Ryan a konyhában volt. Háttal
nekem valamit nagyon ügyeskedett. Látszott gyakorlatlan kezein, nem sűrűn fordul meg itt. A pult
oldalának dőltem, és néztem. Egyik kezemmel a takarót fogtam, és igyekeztem nem megfeledkezni
róla. Látszott rajta, hogy teljesen belemerül. Lassan rájöttem szendvicseket készít.

- Jó reggelt! - mondtam halkan. Nem akartam, hogy miattam vágja el az ujjait. Nem mozdultam,
csak figyeltem, ahogy megfordult. Minden mozdulata annyira szexis volt.

- Jó reggelt! - köszönt, és egy kis mosoly játszott a szája sarkában. Csodálatot láttam a szemében,
ahogy rám nézett, és ettől nőnek éreztem magam minden porcikámban. Lassan odajött akár egy
ragadozó, és puha csókot lehelt az ajkamra. Működésbe lépett a testem azonnal, de már kibírható
volt. Mintha a hiánya okozna testi fájdalmakat. A jelenléte csak átitta az egész testem vággyal.
- Szóval kiraboltál? - kérdeztem, de közben végig az ajkát néztem.

- Igazából Robin! Úgy gondoltam jobban ismeri a szekrényedet, mint te. - felelte, és közben
átnyújtott nekem egy poharat. Kávé volt benne onnan, ahonnan Eric is szokta hozni.

- És most mi lesz? Elrabolsz?- kérdeztem, és belekortyoltam a kávémba.

- Pontosan! - felelte, miközben egy kis mosoly játszott az arcán. Annyira csábítóan hatott rám. És a
gondolat is, hogy el leszek rabolva. Néhány óra kettesben csak vele, maga volt a gyönyör. Lassan
elcsomagolta a szendvicseket, miközben én megittam a kávémat. Lassan ittam, hogy legyen időm
élvezni a látványt. Igazán kellemes volt, így hátulról. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy meztelen
vagyok. Nem is vettem észre, mikor lépett oda mellém. Kivette a poharat a kezemből, lassan
megfogta az egyik kezem. Én pedig óvatosan felálltam. Igyekeztem óvatosan lépni, és nem elesni.
Most nem akartam bohócot csinálni magamból. Csak menni akartam oda, ahol Ryan csak az enyém
lehet. Nagyon vonzó volt, már a gondolat is.

- Öltözz! - mondta - Lassan indulnunk kellene! - ebben a pillanatban elengedtem a takarót, ami a
lábam elé hullott.

Csak álltunk mozdulatlan egymással szemben. Én néztem őt, ő nézett engem. Perzselte a bőrömet a
tekintete. Olyan erővel tört rám a vágy, hogy megszédültem egy pillanatra. Hihetetlen volt, hogy
minden alkalommal ugyanúgy vagyunk képesek egymásra hatni. Vajon valaha képesek leszünk e
csakúgy nézni egymást. A testem remegett, az ujjam bizsergett, a szemem rászegeződött, az a
mágneses vonzás, pedig taszított felé. Nem tudom, mikor mozdult. De néhány pillanat múlva már az
ágyon feküdtem háttal, ő pedig felém tornyosult. Arra a szexi mosolyra húzódott a szája, amitől elállt
a lélegzetem, és már le is csapott a szája. Vadul, szenvedélyesen. Más nem is érződött benne, csak
tiszta erotikus vágy. Kívánt engem, és ez már önmagában gyönyört adott. Képtelen voltam másra
gondolni csak az érzésre, az érintésekre, a csókokra, a kéjre, ami férfiasságától áradt szét a
testemben, és már zuhantam is a gyönyör birodalmába, majd darabokban hullottam vissza a földre.
Nyugodt voltam és boldog. Úgy éreztem ott vagyok, ahol lenni akartam. Hogy Ryant kerestem egész
életemben. Ami elég nevetségesen hangzott, mert jóformán még nem is éltem. Akkor is bennem
maradt a gondolat. Innen már nincs visszaút. De nem is akartam sehova menni. Ryant akartam
mindig. Azt akartam, hogy ő is csak engem szeressen mindig. Csukva volt a szemem, mert magamba
akartam szívni, milyen érzés az érintése. Emlékezni akartam rá, ha nem volt velem. Éreztem, hogy
apró csókokkal borítja először a fülcimpámat, majd az arcom, és az állam vonalát. Végül az alsó
ajkam vonalát, majd a felső ajkam vonalát, de nem csókolt meg. Égett a szám annyira vágyott az
édes puha érintésre. De nem kapta meg. Kinyitottam a szemem, és oldalra fordítottam a fejem. Az
oldalán feküdt mellettem, a könyökére támaszkodva. Az orrunk majdnem összeért. Elmosolyodott,
amikor ránéztem.

- Uralkodsz a testem, a lelkem, és a szívem felett! De kérlek, amíg csukva van a szemem, öltözz fel,
különben sehova se megyünk! - mondta, és becsukta a szemét, miközben a hátára feküdt.

- Nem biztos, hogy az olyan nagy baj! - mondtam nevetve, de azért kikászálódtam az ágyból.
 Felkaptam az ágy végéről a ruháimat, és bementem a fürdőszobába. A fürdőszoba is elég tágas volt.
Választhattam, hogy tusolok vagy lefürdök. Két mosdókagyló is volt. Az egyiken Ryan holmija
voltak. Nem túl sok dolog, de még így is több mint, amit a legtöbb férfi használ. A másikon volt egy
teljesen új fogkefe. Fogkrém, amit én is szoktam használni. Arckrém, kézkrém, fogselyem.
Sminkeléshez szükséges néhány eszköz. Hasonlókat vásároltam én is Robinnal Vajon ez nekem
szólt, vagy ez csak egy általános vendégváró csomag? Futott át a gondolat az agyamon, de nem
gondolkodtam többet. Gyors zuhany, gyors öltözés. Egyedül a hajammal nem kellett sokat törődnöm,
mert az mindig egyenes volt. Gyorsan megfésültem, mert kefe is volt persze a tükör előtt. Mire
kiléptem már Ryan is kész volt. Farmer volt rajta, és egy fehér galléros hosszú ujjú póló. Nem volt az
öltözékén semmi különös. De még így is észbontóan dögös volt.

- Megtaláltál mindent, amire szükséged volt? - kérdezte sötét érzéki hangon. Egy pillanat alatt
felforrt a vérem, és már egyáltalán nem volt kedvem sehova elindulni. Bármilyen jól is hangzott,
hogy teljesen az enyém lesz. Itt is az volt.

- Még egy kicsit többet is! - feleltem, és elmosolyodtam.

Kicsit ijesztő volt, hogy nekem szólt a fürdőszobai berendezés. Nem volt ugyan sok minden, de azt
sugallta, mintha már hosszú ideje sok időt töltenék itt. Mint, amikor egy pár szép lassan
összeköltözik. Én még egyáltalán nem gondoltam erre. De nem szóltam egy szót sem. Ma egyáltalán
nem akartam veszekedést. Biztosan ő sem akar összeköltözni. Csak kényelmesebb, ha nem kell
mindig nagy táskával jönnöm. Abban biztos voltam, hogy az egyetemi éveink alatt jó néhány
éjszakát itt fogok tölteni. Nem voltunk annyira szem előtt, mint a kollégiumban, és az nem volt baj.
Szerettem volna, ha újra senki nem figyel rám. Ha nem súgnak össze a hátam mögött, miért pont én,
kellek Ryannek. Rá kellett jönnöm szerettem, ha senki nem foglalkozik velem. Az átlagosnál is
átlagosabbakkal senki sem foglalkozik. Csendben elbújhattam a barátaimmal, a könyveimmel. De
most érdekes lettem. Hisz két olyan fiú is mellettem volt, aki eddig egy lányt sem engedett a
közelébe. Reméltem elmúlik gyorsan a varázs, mert nem szerettem. Gyorsan felkaptam a kabátomat,
és elindultam Ryan után. A csomagokkal együtt az ajtónál volt. Már majdnem dél volt. Tudtam,
előbb akart indulni, így most már sietett. Nem is akartam húzni az időt, hisz kíváncsi voltam. Ahogy
kiléptünk a lakásból megcsapott a hűvös őszi levegő. Ahogy haladtunk szeptember közepe felé
kezdett eltűnni az indián nyár. Kimondottan hűvös volt, és reméltem Robin az időjáráshoz is
megfelelő ruhákat pakolt. Egyáltalán nem akartam megfagyni. Kíváncsi voltam, hova megyünk, de
nem kérdeztem semmit. Nem is hiszem, hogy elárulta volna. Meglepetésnek szánta, és biztos
romantikus lesz. Szentül hitte, romantikus típus vagyok. Ami jól esett, de még én sem tudta, az
vagyok e. Középiskolában örültem, hogy egy menő sráccal járhattam, és nem piszkáltak a többiek.
De néhány kedves szónál nem telt neki többre. Én pedig még azért is hálás voltam.

Beszélgettünk egész úton. Még annyi mindent nem tudunk a másikról, így bőven volt közös témánk.
Ami megragadta a figyelmemet, Ryan azért tanul, hogy a saját lábára álljon. Az ember azt hinné, a
gazdagságot csak élvezni lehet. Lehet, hogy Ryan élvezte is, de el akart szakadni a szüleitől. Ezt
becsültem benne. Biztosan meg volt az oka, hogy így érezzen, de nem akartam faggatni. Úgyis el
fogja mondani, amikor készen áll rá. A szeretet hiányra bírtam csak gondolni. Az nyilvánvaló volt,
szüksége lett volna némi törődésre, amit a szüleitől csak pénz formájában kapott meg. A gazdagság
sok szempontból pont olyan volt, mint a szegénység. Én pénzben szenvedtem hiányt, ő pedig
törődésből, és szeretetből. Talán az ő helyzete volt a rosszabb. Mert olyasmi hiányzott az életéből,
amit pénzért nem tudott megvenni. Közepes távolságra mentünk Valve városától. Körülbelül másfél
órára lehettünk az egyetemtől. Egy erdő széli háznál álltunk meg. Körülöttünk semmi más, csak a
természet. Mit is mondhatnék. Általában nem ígért semmi jót az ilyesmi. De már itt voltam. A ház
nem tűnt elhagyatottnak. Igazából kétszer akkora volt, mint a nagyszüleimé. Amíg kiszálltam, és
bámultam a házat, addig Ryan kivette a csomagokat az autóból, és felszaladt az ajtóhoz kinyitni.
Lassan követtem, mert mindent meg akartam nézni. Nem is állított meg. Tette a dolgát, én meg csak
bambultam. Ahogy beléptem a házba, továbbra is csak tátottam a számat. Lenti részt igazából három
részre lehetett osztani. De egyenként is elmentek volna egy kisebb fajta garzonlakásnak. A konyha és
az étkező egy pulttal volt elválasztva. Persze minden csupa fa volt. Talán fenyő lehetett, de ehhez
nem értettem. A hűtő tele volt ételhordóval. Telis tele mindenféle ételekkel, friss zöldséggel, és
gyümölccsel. Biztos van a háznak egy gondnoka, aki készült a látogatásra. Fogalmam sem volt Ryan
ezt, mikor szervezhette meg. A nappaliban volt egy nagy kandalló. Előtte egy hatalmas puhának tűnő
szőnyeg. Kicsit mögötte egy hatalmas kanapé, és különböző szekrények. Észrevettem a hatalmas
üvegfalat, ami valójában egy teraszajtó volt. A terasz is hatalmas, de a kilátás pazar. Kicsit lejjebb
egy hatalmas tó terült el. Égszínkék volt a vize, és egyelőre körülötte az összes fa még zöldellt. Egész
nap képes lettem volna elnézni a látványt. Hát azt hiszem ez a hely is elég romantikus.

- Tetszik?- hallottam meg Ryan hangját, majd éreztem, hátulról átölelt, és arcát a hajamba fúrja.

- Igen! Ez csodálatos, Ryan! Napokig képes lennék itt állni, és nézni! - válaszoltam.
Álltunk egy ideig csendben. Magunkba szívva a látványt, és a boldogságot, amit a másik közelsége
okozott. Az emeleten öt hálószoba volt. Csak az ágyak voltak akkorák, mint az egész kollégiumi
szobám. A kilátás pedig arra a csodás tóra nyílt. Tény, Ryan tudta, hogyan kell elvarázsolni minden
szempontból. Tetszett, hogy figyelt rám, törődött velem, és bármilyen őrültségre képes volt értem.
Nem hiszem, hogy kívánhatott többet egy lány.

- Három napig csak az enyém vagy! - mondta, miközben vacsora után letelepedett a kanapé elé én
pedig az ölébe.
- Három nap? - kérdeztem tetetett hitetlenkedéssel. - Iskolába is kéne járnom!

- Oh, még annyi unalmas napot tölthetsz iskolába, Olivia! De lehet, hogy itt tartalak a hétvégére is!

- Megígértem anyámnak, hogy hétvégén haza megyek! Úgyhogy pénteken vissza kell jutnom a
civilizációba!

- És viszel engem is? - kérdezte én pedig megráztam a fejem.

- Anyám nem szereti a váratlan vendégeket! - mondtam, és reméltem annyiba hagyja a témát. De
nem hagyta.

- Ericet viszed el? - kérdezte durcásan.

- Nem Ryan, nem viszem őt sem! Egyszerűen csak szeretnék hazamenni anyámhoz! - sóhajtottam,
és láttam rajta, hogy megnyugodott. - Eric a barátom, és nem viszem előbb haza, mint téged! - tettem
hozzá, és egy puha csókot leheltem az ajkára.
 Reméltem abbahagyjuk a témát. Nem akartam elmondani a hazautazásom igazi okát. Hogy még a
szakításunk alatt anyámtól akartam tanácsot kérni. És most is kellett néhány tiszta pillanat, hogy
végig tudjam gondolni, mi is történik velem. Nem akartam megbántani, mert boldoggá tett. De ha
vele voltam teljesen kikapcsolt az agyam, és csak az érzéseim irányítottak. Szerettem volna tudni,
miért olyan ellenséges Ericcel. De nem most akartam feszegetni a témát. Majd egy más alkalommal.
Vagy megérti még előtte, hogy Eric nem rivális. Most viszont csak át akartam adni magam az
érzéseknek. Csak csupa csók, ölelés, és szenvedély akartam lenni.

Csodálatos napokat töltöttünk együtt. Kirándultunk, beszélgettünk, megismertük egymást. Lassan

kezdett olyan lenni, mintha már évek óta ismernénk egymást. Még a legféltettebb titkainkat is
megosztottuk egymással. Tökéletes összhangba kerültünk lassan minden téren. Ismertük a másik
gondolatait, mozdulatait, testünk összes jelzését. Csak mi ketten léteztünk. Olyan egyszerűnek tűnt itt
minden, ahol nem volt jelen a való élet. Egyáltalán nem akartam elmenni innen. Azt sem bántam
volna, ha örökre itt ragadunk. Már nem is volt olyan fontos, hogy hazamenjek anyámhoz. Hirtelen
minden egyszerűnek, és világosnak tűnt. Szeretettem őt, és ő is engem. Nem kellettek okok, indokok,
vagy magyarázatok. Egyszerűen csak megtörtént velünk, és átengedtük magunkat az érzésnek.
Bámultam a nappaliból a csodás látványt, amíg Ryan kipakolta a csomagokat. Egyáltalán nem
akartam menni. Néhányszor emlékeztetni kellett magam az álmaira, és arra, mit szeretnék elérni.
Hirtelen előttem állt. A kezében két apró kulcscsomót fogott. Azt hiszem tudtam, mit akar mondani,
de még nem voltam rá felkészülve.
- Ez a lakásom kulcsa! - mondta, és felmutatta azt, amelyiken a több kulcs volt. - Szeretném, ha
nálad lenne, hogy bármikor jöhess, mehess!

- Ryan, erre semmi szükség! - mondtam, és megkönnyebbültem, hogy egyelőre nem összeköltözni
akar. Arra még biztosan nem vagyok kész.
- Ez pedig ennek a háznak a kulcsa. Bármikor jöhetsz ide velem, vagy nélkülem. Ha csak elbújnál a
világ elől gondolkodni, írni…- mondta mosolyogva, mert tudta, hogy megfogott. Imádtam ezt a
házat.

- És a szüleidet nem zavarná?

- Nem járnak ide! Tavaly kaptam a születésnapomra! - mondta, és azt hiszem tátva maradt a szám.
Én egy új felsőt kaptam azt hiszem. Nem várta meg, hogy válaszoljak, csak beleejtette a táskámba a
kulcsokat.

- Tényleg semmi szükség erre! Nem fogok ide járni nélküled! - mondtam, bár nem volt kellő
meggyőződés a hangomban.

- Egyszer talán ide is költözhetnénk! - súgta halkan a fülembe érzékien, miközben megfogta a
kezem, és elindult kifelé.
Teljesen elvesztem, hiszen a testem, és a szívem is ezt akarta. Az eszem súgta várj még, nem
ismered. Ha megkérne, gondolkodás nélkül ide költöznék vele. Minden vonzott benne. A külseje,
mosolya, a kedves szavai, romantikus jelleme. Olyan volt, mintha valamiféle csak nekem kevert drog
lenne. Persze azt szerettem a legjobban, hogy mindezt értem teszi. Megérintettem a táskámat. Hiszen
ott voltak benne a kulcsok, mint valamiféle ígéret. Bizonyosság, hogy ő is azt érzi, amit én. Vagy
talán még valamivel többet is.

- Szóval komolyan itt hagysz egy teljes hétvégére? - kérdezte meg mosolyogva, és megfogta a
kezemet.

- Nem egy teljes hétvégére, csak két napra! - mondtam, és végig simítottam ujjaimmal a kézfején.
Jól esett, ha hozzá érhettem.
- És ha nem bírom ki? - kérdezte, olyan arcot vágva, mintha szenvedne. Oldalra fordított fejjel
néztem, és nevetnem kellett. - Nem vicces, ha belehalok, Olivia! - tette hozzá komolyan, és én még
jobban nevettem.

- Ne túlozz Ryan! - mondtam, de nem bírtam abbahagyni a nevetést. - Legfeljebb lesz két álmatlan
éjszakád! - hirtelen komoly lett az arckifejezésem. - Ahogy nekem is! - tettem hozzá. Mert ez volt az
igazság. Ha nem ígérem meg anyámnak, biztosan nem mentem volna. Rám nézett, és elmosolyodott.
- Kettő éjszaka? Nem vasárnap jössz vissza? - kérdezte.

- De vasárnap jövök!

- Azt hittem megszánsz, és hozzám jössz! - mondta, és lebiggyesztette az ajkait.

- Ezt a lehetőséget még meggondolom! - feleltem ismét nevetve. Odahajoltam, és egy lágy csókot
leheltem a szája sarkába.

A kollégiumba vitt vissza. Én akartam, de mégis olyan rossz volt a gondolat, hogy elmegy. Össze
kellett szednem néhány dolgot, és az autóm is itt parkolt. Ha reggel nincs mellettem, amikor
felébredek, könnyebben elindulok. Segített felvinni azt az egy táskámat. Még maradt egy kicsit. Csak
ültem az ölében ölelve őt, és egyre inkább nem akartam menni. Nem tűnt vonzóbbnak a családom,
mint ő. Tíz óra is elmúlt, mire elbírtam engedni. Már biztos volt, vasárnap este nála fogok kikötni.

Korán indultam reggel, hisz három óra magányos vezetés várt rám. Amikor nem lesz semmi más
dolgom, mint felidézni a csodálatos három nap emlékét. Ahogy bezártam az ajtót, bűnbánóan néztem
Eric ajtajára. Csak egy smst küldtem neki, hogy nem megyek be órára a héten. Még csak be sem
köszöntem neki. Megígértem magamnak, legalább felhívom. Ahogy Robint is, hogy megköszönjem a
ruhákat, amiket csomagolt. Nem akartam hálátlan barát lenni, de Ryan minden figyelmemet
lekötötte. Majd egyszer ez is elmúlik, és képes leszek a valóságban látni Ryant is. Mert most még a
mi külön kis világunkban éltünk. A kocsi motorház tetején egy kávé várt, és egy rózsaszirmokra
helyezett üzenet, hogy vezessek óvatosan. Elmosolyodtam. Olyan figyelmes volt. Körbe néztem, de
nem láttam sehol. Valószínűleg már nem volt itt. Betettem a hátsó ülésre a táskámat, mely néhány
ruhát rejtett. Beültem a kávémmal, az üzenetemmel, és a virágszirmaimmal az autóba. Írtam egy
köszönő üzenetet, és megígértem, hogy jelentkezek, ha hazaértem. Nem akartam felhívni, mert ha
meghallom a hangját, biztosan nem fogok elindulni. Visszavágytam abba a gyönyörű nyaralóba, ahol
tényleg csak a mienk volt a világ. Belekortyoltam a kávéba, és elindultam.

Otthon pont olyan volt minden, mint régen. Hangos volt az egész ház és szinte senkinek nem tűnt
fel, hogy hazaérkeztem.
 - Szia, hugi! - köszönt oda a bátyám futtában. Azt hiszem edzése lesz. Tudtam, vacsoránál majd
összejön a család.

Anyám a konyhában tevékenykedett. Háttal volt nekem, amikor beléptem. Épp a tűzhelynél
kevergetett valamit. Körbenéztem a konyhában mennyi minden volt már készen. Szinte minden
olyan volt, amit én szerettem. Életemben először elszorult a szívem, amiért azt gondoltam az anyám
nem törődik velem. Mindig is figyelt rám, és törődött velem, amennyire az ideje engedte. Én voltam
az, aki nem tudta értékelni. Ez a távolság döbbentett rá, mennyire jól ismer. Emlékszik rá, mit
szeretek, és mit nem. Amikor itthon voltam ritkán főzte az én kedvenceimet. De sose gondoltam bele,
hogy van még három testvérem. Mindenki igényeit ki kellett, hogy elégítse.

- Szia, anya! - mondtam halkan. Abban a pillanatban megfordult, és már repült is felém.

- Szia, Liv! - köszönt, miközben magához ölelt. - Jó, hogy itthon vagy! - mondta, és láttam, hogy
könny szökik a szemébe.

Felvittem egyetlen táskámat az apró szobámba. Elmosolyodtam, mert rá jöttem ez a szoba hiányzik.
Igazi toronyba zárt hercegnő lettem, akire rátalált a hercege. Ledobtam magam az ágyra, és hívtam
Ryant. Egyet sem csörgött szinte máris felvette. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy egész délelőtt a
telefon előtt ült a hívásomra várva.

- Teljesen beleőrülök a hiányodba, Olivia! - szólt bele a telefonba köszönés helyett.

- Szia, Ryan! Köszönöm kérdésed épségben hazaérkeztem! És igen, te is hiányzol nekem! -

mondtam, de közben mosolyogtam. Főleg azon a hercegemnek, milyen komoly volt a hangja,
miközben én a toronyszobámba feküdtem.

- Örülök, hogy épségben vagy, de jobban örülnék, ha ott lehetnék veled! - búgta édes hangon, és a
testem életre kelt.
Igen, ezt szerettem volna én is. Hogy itt legyen mellettem. Érezni akartam, ahogy a várakozás
izgalmától bizsereg az ujjam, ahogy szemem végig fut tökéletes testén. Érezni akartam, ahogy
felperzselődik a bőröm, amint tekintete végig simítja a testemet. Érezni akartam, hogy puha édes ajka
érinti az enyémet. A bódító érzést, ahogy apró csókot lehel az ajkam szélére. A sok apró
villámcsapást, ahogy megfogja a kezem. De hangosan csak ennyit mondtam:
- Itt vagy velem a szívemben! - éreztem hangjában, és a sajátomban is az elfojtott vágyat.
Fiúhangokat szűrődtek be a háttérből. A barátaival lehetett.

- Ahogy te is az enyémben! Szeretlek. és ebben a pillanatban azt hiszem elolvadtam.

- Menj a barátaidhoz! Szeretlek!

- Hozzád mennék legszívesebben!

- Nemsokára! - feleltem. Hangom tele volt vággyal, és ki nem mondott ígéretekkel. Ha nehezen is,
de azért elbúcsúztam.
 Nem akartam letenni a telefont. Én is azt akartam, hogy itt legyen. De meg kellett szoknom, hogy
néha vissza kell térnünk a normális életbe. A külön töltött idő rádöbbentett arra, valóban szeretem őt.
Azt hittem nem értem, amit érzek. Hogy a jelenléte elvarázsol, és elbódít. De nem így volt.
Valójában nagyon is tudtam, mit érzek, és mit jelent nekem. Felvettem egy kényelmes ruhát. Az volt
a tervem, hogy segítek befejezni az ebédet. Anyám nagyon sokat készült. Csak két hete voltam távol,
de mintha hónapok teltek volna el. Két percenként jöttek a hiányzol, és a szeretlek smsek felváltva.
Mire befejeztem a mosogatást azt vettem észre, már várom is. Csak lestem a telefonom, de egy ideje
nem jött semmi. „ Hiányoznak az üzenetek és te is! ♥. „ Gyorsan elküldtem, mielőtt anyám
visszafordult volna. Nem akartam, hogy azt higgye, nem figyelek rá. Két csésze kávéval tért vissza,
és leült mellém az ebédlőasztalhoz.

- Mesélj Liv, milyen az egyetemi élet? - kérdezte, és bíztatóan rám mosolyogott.

Észrevétlenül lehalkítottam a telefonom, és meséltem. A kezdeti nehézségekről. De azt hiszem

anyámnak nem jelentett újdonságot, hogy nem tudok tájékozódni. Elmeséltem, hogyan lettem Eric,
Robin, és Grace barátja. Ericről sokat meséltem, hisz ő lett a legjobb barátom. Szerettem volna, ha
anyám is megismeri.

- És ki az, aki miatt annyira tanácstalan voltál? - kérdezte meg hirtelen. valahogy megérezte, hogy
róla nem meséltem.

- Ryan! - mondtam elhaló hangon.

Meséltem róla. Mindent elmondtam, amit éreztem, amit gondoltam. A bizonytalanságokat, az

élményeket. A sok romantikus dolgot, amit megtett értem.

- Úristen, te szerelmes vagy belé! - mondta anyám kicsit megdöbbenve, ahogy egy pillanatra
szünetet tartottam.

- Igen! - mondtam, és a kezeimet néztem, amivel a kávéscsészét forgattam.

- Már azt hittem megalkuszol majd mindig egy kapcsolatban, ami kényelmesnek tűnik. - mondta, és
megkönnyebbülten sóhajtott. - Az nem szerelem, ha azért jársz valakivel, hogy az iskolában ne
merjenek piszkálni. Éld meg ennek a szerelemnek minden pillanatát, ragaszkodj hozzá foggal,
körömmel, mert nem biztos, hogy valaha találsz még egy ilyet! - fejezte be, és én hálásan
megöleltem. - Csak azt nem tudom, miért nem hoztad őt is! - tette hozzá kicsit rosszallóan. Tudtam,
hogy kíváncsi lett, és elmosolyodtam.

- Mert azt hittem, hogy össze vagyok zavarodva, és kell egy kis távolság. Annyira elkábítanak az
érzéseim, hogy képtelen vagyok gondolkodni.

- De rá kellett jönnöd, pontosan tudod, mit érzel! - fejezte be a gondolatot. Én pedig bólintottam.

Tiszta lett minden, és világos. Nem volt semmi, amit túl kellett volna gondolnom, hisz az érzés is
oly egyszerű volt. Meg akartam fogadni a tanácsát. Kihasználni, és élvezni minden pillanatát.
Eszembe se jutott elengedni őt. Ebben a pillanatban nem hittem, hogy Ryan el akarna menni tőlem.
Magamhoz öleltem az érzést, és a sok romantikus dolgot, amit meg tett értem.

Lassan megérkezett a családom ebédre, és minden olyan volt, mint régen. Mindenki egymás szavába
vágva kiabált. Engem kérdeztek, de esélyem se volt válaszolni. Így csak hátradőltem a székbe, és
néztem őket. Régen idegesített, hogy soha nem figyeltek rám. De rádöbbentem, még ez is hiányzott.
Itt voltam otthon.

- Huginak máris pasija van! - szólalt meg Adam, hirtelen csend lett az asztalnál, és minden szem rám
szegeződött. Azt hiszem egész tini koromban ezt a pillanatot vártam, most pedig az asztal alá bújtam
volna szívem szerint..

- Nem olyan érdekes, beszéljetek csak tovább! - mondtam, és legyintve elmosolyodtam.

- Virágszirmokból tett szívet az ablaka alá! - tette hozzá Adam tudva, a nővéreim nem fognak ezek
után békén hagyni.

- És ezt te honnan tudod, Adam? - néztem rá kérdően.

- Meg vannak a forrásaim! - válaszolta, és megrándította a vállát. Csoda, hogy kibírta, és anyának
nem mondta el előttem.

Vagy anyám nagyon jól titkolta, hogy tudja. De mesélnem kellett, mert a lányok szétszedtek.
Mindenki tudni akart mindent. Én pedig minden romantikus dolgot elmeséltem. Szerettem volna, ha
életemben először irigykednek rám. Mind a két nővérem boldog házasságban élt már, de azt hiszem
ilyesmit sose éltek át. Persze mindenki látni akarta. Én pedig még egy kis időre megtartottam
magamnak.
Vasárnap csak délután indultam vissza. Legszívesebben már reggel hatkor mentem volna, de nem
akartam anyámnak csalódást okozni. Azt hiszem mind a ketten tudtuk, ritkábban fogunk találkozni.
De nem állított meg. Láttam, hogy könnyes a szeme, amikor azt mondta vigyázzak magamra, de nem
mondta, hogy menjek gyakrabban. Áldását adta a kapcsolatra. Egy szóval sem mondta, hogy
őrültség, vagy nem is ismerem. Csak adjak esélyt ennek a szerelemnek. És én jó kislány vagyok, szót
fogadok.

Késő délutánra járt az idő, mire visszaértem. Ránéztem a mellettem fekvő táskára. Tudtam. benne
vannak a kulcsok. És azt is, hogy nem fogok visszamenni az egyetemre. Legalábbis nem ma este. De
szándékomban állt holnap iskolába menni. Nem tudtam, otthon van e. Tegnap óta semmit sem
hallottam felőle. Se egy üzenet, se egy hívás semmi. Azt se tudtam, mire számíthatok, vagy
egyáltalán, mit csinálok. Nem volt szándékomban használni a kulcsot, most mégsem bírtam ki.
Halkan kinyitottam az ajtót. Csend volt, és sötét az előtérben. Talán itthon sincsen. Hallottam
szombaton a telefonba, hogy a barátaival van. Ahogy átléptem a nappaliba meglepő látvány fogadott.
A lakás telis tele volt vastag illatos gyertyákkal. Gyér fénnyel világították meg a lakást. Megálltam
egy pillanatra, de nem ismertem fel az illatot. Ryant sem láttam sehol. Egy keskeny sávban
virágszirmok voltak a földre szórva. Ryan szerette a virágszirmokat. Követtem hát az utat. Közben
letettem a táskámat egy sarokba. A hálószobába vezettek a szirmok. Halkan benyitottam, és csak
reméltem nem valaki mással lesz éppen romantikus hangulatban. Amikor a szemem elé tárult a
látvány a testem összezavarodott. Egyszerre tört rám a vágy, és a nevetés. A szobát itt is azok a
vastag gyertyák világították meg. Ryan az ágyon feküdt, meztelenül, és az egész ágyat beleértve őt is
virágszirmok borították. Mint valami lánybúcsúra készült ajándék. De tökéletes volt. Legalábbis
számomra.

- És ha nem jövök el? - kérdeztem nevetve, amikor rám nézett.

- De tudtam, hogy jössz! - felelte búgó csábító hangon.

- Honnan? Hisz nem volt szándékomban.

- Kíváncsi voltál, miért maradtak el a szerelmes üzenetek! Hiányzott. Vártad. Igazad van, ha
továbbra is küldök, nem jöttél volna.

- Szóval kitervelted? - kérdeztem.

- Muszáj volt minden fegyveremet bevetnem! - mondta mosolyogva.

- És csak a testem kell ezek szerint! - mondtam, és lemondóan sóhajtottam. Nem láthatta, milyen jól
szórakozok.

- Olivia, kérlek, ne rontsd el ezt a pillanatot. Csak ajándékot akartam adni, és momentán csak
magamra tudtam gondolni. - mondta, én pedig nevetve rávetettem magam.

Erre vágytam, amíg otthon voltam. Hogy a testünk összeérjen. Mintha áramütést ért volna, ahogy
felszabadult a szenvedély. Egy pillanatra megszédültem. Megrészegített az illata, a jelenléte. Minden
érintése felperzselte a testemet. Hiányzott a csókja, mely ártatlan pusziból egyetlen pillanat alatt volt
képes átalakulni szenvedéllyel átitatott erotikus csókká. Már nem érdekelt, hogy felemészt az érzés.
Mert égni akartam a nap minden percében. Valahogy elszálltak a kétségek, és tudtam,
összetartozunk. Ebben a pillanatban bombaként robbant testemben a gyönyör, spirálban hullottam alá
a földre. Csak feküdtem és fürdőztem a szeretkezés utáni boldogságban. Élveztem, ahogy Ryan
magához ölel. Hallgattam lassuló szívverését, légzését. Megnyugtató érzés volt. Mellettem volt, az
enyém volt. Újra azok a szavak jutottak az eszembe. A világom vele kezdődik, és vele végződik.

- Szeretném, ha holnap velem vacsoráznál! - súgta halkan. Éreztem, ahogy fejét oldalra fordítja, ajka
a homlokomat súrolta.
- És még ki lesz jelen? - kérdeztem, miközben becsuktam a szemem, és élveztem az érzést. Nem
kérdezné meg, ha csak mi lennénk. Hisz ha nem is mondtuk ki, de egyikünk se igazán akart a másik
nélkül lenni.

- Szeretne megismerni a gyerekkori barátnőm, Amanda! - mondta halkan. Ajka még mindig a
homlokomat súrolta. Szinte hipnotizált vele.

- A lány, aki köréd volt csavarodva a parkolóba?- kérdeztem, kicsit féltékenyen. - Csak tudjam, kiről
van szó! - tettem hozzá gyorsan. Nem is értettem, miért tört rám az érzés. És én tartok hegyi
beszédet, hogy Eric csak a barátom. Közben én sem voltam ura az érzésnek.

- Igen, róla van szó! - mondta, mosolyogva. Nem tudom, hogy a megfogalmazás vagy a hangomból
kicsendülő féltékenység miatt.

- Nyolctól délig órám van, ahova be is megyek! - tettem hozzá gyorsan, és elmosolyodtam. - Utána
ötig dolgozom. Értem szeretnél jönni, vagy találkozzunk valahol?

- Dolgozol? - kérdezte megdöbbenéssel a hangjában. Ajka a pillanat tört része alatt távolabb került a
homlokomtól. Egyetlen szó jutott csak eszembe, kár.

- Igen! - válaszoltam teljes nyugalommal. - Lehet elfelejtettem említeni, de az én családom nem

szuper gazdag.

- Valóra váltom minden álmod, Olivia! - mondta, és éreztem, ahogy arcomat fürkészi.

- Igen, már mondtad! - feleltem még mindig halálos nyugalommal. - De vannak olyan álmok, amit
egyedül akarok megvalósítani. Hogy érezzem, képesek vagyok rá! És hidd el, már így is több
álmomat váltottad valóra, mit amennyi remélni mertem, hogy megvalósul. - felnéztem rá. Jól
éreztem, hogy engem néz. De nem szólt semmit, csak lágy csókot lehelt az ajkamra.

- Akkor ötre érted megyek! - mondta megadóan. Én pedig hálásan elmosolyodtam. Nem akartam
azon vitatkozni, hogy semmi közöm a szülei gazdagságához. Hiszen még ő sem érezte magáénak.

Beállítottam az ébresztőórát a telefonomon. Ryan hajlamos volt iskola helyett valami meglepetést
szervezni. De bele kellene rázódnunk a közös minden napokba is. Úgyis egyedül kell mennem, mert
az autómat is vissza kell vinnem. Valahogy nem lelkesített a gondolat, hogy ne Ryan kísérjen a
teremhez. Rossz volt arra gondolni, hogy egész nap nem fogom látni. Máris hiányzott. Most itt volt
mellettem, átölelt, és másra gondolni se akartam.

A reggel könyörtelenül elérkezett. Hamar, túl hamar. Fáradtnak, és álmosnak éreztem magam.
Éreztem, hogy Ryan ott van mellettem. Még mindig átölelt. Pár percig még élveztem a pillanatot,
majd lassan kiszálltam mellőle az ágyból. Nem akartam felkelteni. Úgy emlékeztem neki csak tíztől
lesz órája. Még bőven ráért felkelni. Beosontam a fürdőszobába. Szükségem volt egy zuhanyra. Szép
óvatosan egyre több minden lett a lakásban, ami az enyém volt. Ryan szinte látatlanul ideköltöztetett.
Valahogy már nem bántam, és nem tartottam túl korainak. Minden a helyére került. Mire elkészültem
Ryan még mindig aludt. Elnéztem volna még órákig. Gyorsan emlékeztettem magam a célomra.
Mindenre, amit el akartam érni. Ő csak az ajándék volt. Óvatosan egy lágy csókot leheltem az ajkára.
Megmozdult egy kicsit, de nem ébredt fel. Kimentem felkaptam a táskám, és halkan bezártam a
bejárati ajtót. Ha tovább maradok, biztosan ma is kimarad az iskola. Még vissza kellett mennem a
kollégiumba letenni a táskám. És Ericet is meg akartam lepni. Megálltam a kávézónál, és vettem egy
kávét. Vittem volna neki is, de még sosem láttam kávét inni. Irigyeltem, amiért e nélkül is képes
ébren maradni egész nap. Nem tudtam, mit is vihetnék neki. Az ebéden kívül még nem láttam sem
enni sem inni. Megláttam egy nagyobb cupcake et a pultnál, és megvettem. Talán Eric nem is szokott
reggelizni. Valamit mégis vinni akartam. Gyorsan lepakoltam, és pontban negyed nyolckor
kopogtattam az ajtaján. Átöltözéssel nem bajlódtam. Nem sokat volt rajtam tegnap a ruha.
Mosolygom kellett az emlékre. Eric pedig néhány másodperc múlva kinyitotta az ajtót. Biztos voltam
abban, hogy kész lesz, és nem is kellett csalódnom.
- Jó reggelt! - mondtam mosolyogva, és átnyújtottam a zacskót, ami a muffint rejtette.

- Jó reggelt! - viszonozta a köszönést, de láttam rajta, hogy meglepődött. - Nem nagyon szoktam
reggelizni.
- Észrevettem, de nem tudom, mi mást hozhattam volna! - mondtam, és megvontam a vállam.
- A barátságod a legnagyobb ajándék, Liv! - mondta egyszerűen, és őszintén. És már ott is volt a
mosoly, ami jókedvre derített.

- Ezek szerint nem rabolt el! - mondta, miközben bezárta az ajtót.

- Nem! - mondtam mosolyogva. - De olyan szép helyen voltunk, hogy azt se bántam volna, ha ott
ragadunk. De hétvégére hazamentem, mert a családom várt.

- Azért örülök, hogy nem ragadtál ott.

- Miért? Nincs még egy béna lány, aki nem tud még kiigazodni az iskolába? - kérdeztem, de
hangomban jókedv bujkált.

- Nem egészen! Nincs még egy, akit rá tudnék venni, hogy elkísérjen a felolvasó estre. - mondta
nevetve.
- Szóval abban reménykedsz, hogy továbbra is elkísérlek? - kérdeztem, de már én is nevettem. Olyan
könnyű volt jókedvűnek lenni vele. És most amúgy is boldog voltam.

Eric kérdezett én pedig meséltem. Igyekeztem a családomról, és az otthon töltött időről. Persze
Ericet nem az érdekelte. Arra volt inkább kíváncsi, hogyan bánik velem Ryan. Nevetnem kellett,
mert olyan volt, mintha a bátyám lenne mellettem. Adam biztosan hasonlóan viselkedne, ha itt lenne.
Még így is, hisz valahonnan tudott a virágszirom szívről. Megnyugtattam, rendesen bánik velem, és a
helyről is meséltem, ahol három napig voltunk. Kicsit magával ragadtak az emlékek. Hirtelen Ericre
néztem, aki mosolyogott. Tudta, hogy boldog vagyok. A terem előtt elköszöntem, és gyorsan
megkerestem Gracet. Kellettek a múlt heti jegyzetei. Már a teremben ült, egy könyvet olvasott.
Persze ő is kíváncsi volt, merre jártam. Gyorsan meséltem pár szót, mielőtt elkezdődött az óra.
Igyekeztem nagyon figyelni, és jegyzetelni. Nagyon sok volt az elmaradásom. De még így is sokszor
elkalandozott a gondolatom. Magamhoz öleltem az emlékeket. Olyan varázslatos volt az egész.
Sokszor kellett figyelmeztetnem magam, hogy visszakerüljek a valóságba. És odafigyeljek arra, amit
a tanár mond. Meg néha szívek rajzolása helyett jegyzeteljek is. Persze a telefonomra is sűrűn
rápillantottam. De nem jött semmi Ryantől. Pedig már biztosan ébren volt, és lassan be is kell érnie
az egyetemre. Reméltem ír valamit, hogy találkozzunk, vagy ebédeljünk együtt. De semmi. Azt
hiszem, estig le kell mondanom a társaságáról. A szünetben megígértem Gracenek, hogy mesélek,
csak előbb kimegyek egy kávéért. Mostanában még a szokásosnál is kevesebbet aludtam. Kértem
Gracet vigyázzon a táskámra, csak a kávéra szánt aprót vettem ki a tárcámból. Ahogy kiléptem a
teremből felnéztem, mert megéreztem az ismerős vonzást. Ryan ott állt a kávéautomatának dőlve, és
a kezében fogta a kávémat. Mosolygott, érzékien, csábítóan. Lassan, nagyon lassan odasétáltam,
közben mosolyogtam. Előtte álltam meg pontosan. Biztos voltam benne, hogy a cipőnk óra összeér,
ha képes lettem volna lenézni. Az ajkunk is majdnem érintkezett, és ez inkább lekötötte a
figyelmemet. Robbant a testemben a vágy, de nem mozdultam.

- Megszöktél! - súgta halkan. Hangja tele volt vággyal, és ígérettel.

- Nem szöktem meg! - mondtam halkan, de csak a száját voltam képes nézni. - Csak nem akartalak
felébreszteni. Olyan békésen aludtál. Nekem viszont órára kellett jönnöm!

- Szóval meglestél alvás közben? - kérdezte, és mosoly játszott az arcán ismét. De most jól
szórakozott. Egész közel hajoltam az arcához, a füléhez.

- Minden porcikádat mini méterről mini méterre! - súgtam a fülébe. Éreztem, ahogy visszatartja a
levegőt. Kivettem a kezéből a kávét, de úgy, hogy az ujjaim végigsimítsák a kézfejét. - Este
találkozunk! - mondtam, ahogy hátrébb léptem és visszamentem a terembe.
Egy perccel érkeztem hamarabb, mint a tanár. Persze nem tudtam odafigyelni, miről is beszél.
Folyton csak az a pillanat járt a fejemben, ahogy Ryanben akadt a levegő. Nem bírtam betelni azzal,
amilyen hatással voltam rá. Szerettem, hogy elakadt tőlem a lélegzete, vágyott rám, velem akart
lenni. Amikor romantikus dolgok jutnak az eszébe, rám gondol. Szerencsésnek éreztem magam. Bár
minden álmom ilyen egyszerűen teljesült volna. Óra után Eric várt rám. Kicsit reménykedtem, Ryan
lesz itt. De biztos még órája volt. El is felejtettem kérdezni, meddig van. Most mehettem az első
munkanapomra. Eric megígérte, hogy elkísér, mert ez az első nap. Azt mondta, többet nem fog,
úgyhogy jegyezzem meg az utat. Egyszer már csak kiismerem ezt az egyetemet. Végeredményben, a
szülővárosomban sem tévedtem soha el. Egyszer ezt is megszokom.
Az első munkanapom olyan volt, amilyet vártam. Unalmas. Az internet világában viszonylag
kevesen jártak könyvesboltba. Lehetőségem nyílt egész délután végig nézni, milyen könyvek vannak
a kínálatunkban. Itt biztosan lesz időm tanulni is. Legalább hasznosan töltöm az időm, és még pénzt
is kapok érte. Ryan pontban öt órakor megjelent a bolt előtt. Összeszedtem a táskámat, elindultam
kifelé. Nem is mentem, hanem repültem. Azt akartam, hogy mellette legyek, foghassam a kezét. És
egyáltalán nem volt kedvem ehhez a vacsorához. Nem akartam, hogy valaki megbámuljon, mint
valami díjnyertes kancát. Inkább csak azért fohászkodtam, hamar véget érjen az este, és
visszabújhassak abba a világba, ahol csak ketten vagyunk. Gyalog mentünk vissza a kollégiumba.
Nem sietett sehova. Fogta a kezemet, és lassan sétáltunk. A napomról érdeklődött, én pedig az
övéről. Lassan olyanok lettünk, mint egy rendes évek alatt összeszokott pár. Már nekem sem tűnt
úgy, mintha csak három hete ismernénk egymást.
Egy egyszerű ruha mellett döntöttem. Hátul majdnem a földig ért, elől a térdemig. Nem volt mély
dekoltázsa. Fogalmam sem volt, mit várhatok, de nem akartam feltűnő lenni. Ryan sokat mesélt
nekem Amandáról, amíg az étterembe értünk. Meg akar nyugtatni. Így olyan lesz, mintha már
ismerném.

Az este nagyon kellemes volt, bár tartogatott némi meglepetést. Ryan szülei megérkeztek
valahonnan. Egy szigetről, aminek a nevét még nem is hallottam. Meg akarták lepni a fiúkat, és ott
ültek Amandával az asztalnál, mire odaértünk. Kedvesek voltak, és előzékenyek. Bár nem hiszem,
hogy tényleg érdekelte őket, kivel jár Ryan. Inkább annak örültek, nincs vele gond. Mert két nap
múlva már újabb utazásról beszéltek. De velem kedvesek voltak, és nekem ez elég volt. Ők ennyit
voltak képesek adni a gyermeküknek. Rengeteg pénzt szeretet és törődés helyett. De nekem nem volt
jogom bírálni őket. És ezen már változtatni sem lehetett.

Lassan egy normális életnek nevezhető mederbe terelődött a napjaink. Összecsiszolódtunk,

kialakultak a szokásaink, amibe belefért a tanulás, a munka, és a barátok is. Lassan kiismertem
magam az egyetemen is. De ezt soha nem vallottam volna be Ericnek. Szerettem, ha szünetben értem
jött, és együtt mentünk enni. Lassan Ryan is csatlakozott hozzánk. Megszűntem az iskola
látványosságának lenni. Két estét Ericcel töltöttem minden héten. Továbbra se tetszett, de megtettem
a barátomért. Azt nem tudtam, minek tartottam fenn a kollégium szobámat. Szépen észrevétlenül
átköltöztem Ryanhez. Legalábbis a legtöbb estét ott töltöttem. Egyetlen dolog nem változott. Az
érzés, amit Ryan kiváltott belőlem. Mindig megéreztem, ha a közelemben volt. Valami rögtön
megváltozott körülöttem, és éreztem az ismerős vonzást. A testem szinte magától életre kelt, és
elszakadt az agyamtól. Képtelen voltam a mozdulataimat irányítani. Azonnal feltöltődöttem a
várakozás izgalmával. Csak már tudtam, az érintéséért sóvárogtam. Hogy az ajka az ajkamat súrolja.
Keze lassan végig kalandozzon a testemen. Hosszú ujjai a tarkómat cirógassák, ajka az államat, majd
a nyakamat súrolja. Még mindig beleborzongtam az érzésbe. Pedig már teljesen az enyém volt.
Minden alkalommal, ha hozzám ért, a vágy tornádóként söpört végig a testemen. Felperzselt, és
felemésztett teljesen. A vérem a lángolt, a bőröm égett, az ajkam a csókjára szomjazott. Azt hittem
majd megszokom az érzést, és csillapodik bennem. De nem így lett. Ez a különös érzés sosem
változott közöttünk. A szenvedély sosem csillapodott. Egyetlen percre sem. Pont olyan volt minden
találkozás, mint az első. Tényleg nekem adta az egész világot. És, ami a legfontosabb vele együtt
magát. Miután valami csoda folytán sikerült letennem a vizsgáimat, szinte egész nyáron utazgattunk.
Olyan városokba, helyekre vitt, ahova magamtól szerintem soha nem juthattam volna el. Paris,
London, Madrid, Bueno Aires, Mexico város, Dublin, Cote d’Azure. Ha strandra akartam menni, hát
elruccantunk egy tengerpartra. Néha még Ryan szüleivel is összefutottunk. Az apja nagyon elfoglalt
volt valóban, de az anyja csupán élvezte az életet. Ahogy most én is tettem, hisz Ryan mellett ez
olyan könnyű volt. Cserébe nem adhattam semmi mást csak magamat. Bár sosem panaszkodott, hogy
kevés lenne. Mert azt adtam, amit soha nem kapott meg. Igazi szeretetet. Nyár vége felé rászántam
magam, hogy bemutassam a családomnak. Nem a családomat féletettem, hanem Ryant. Ismertem
őket, a nyíltságukat. Mindenki tudni akar majd róla mindent. És nem félnek megkérdezni. Darabokra
fogják szedni. Ryan egész másféle családhoz volt szokva. Nem húzhattam tovább a dolgot, hisz már
Ryan is kérdezősködött. Én már többször is találkoztam a szüleivel, míg ő egyszer sem anyámmal.
Igyekeztem nem nagy feneket keríteni a dolognak. Hátha a nővéreim épp nem érnek rá. Így csak
csütörtök este telefonáltam haza, hogy másnap megyünk. Tudtam így is, anyám nagyon fog készülni.
Ugyan nem beszéltünk róla Ryan mennyire gazdag, de sejthette. Hisz minden alkalommal
elmeséltem neki merre jártunk, és nem felejtettem el soha képeket küldeni. Nem indultunk túl korán.
Elsőre bőven elég lesz két és fél nap.

- Izgulsz? - kérdezte meg hirtelen Ryan, és kezét a lábamra tette. Észre sem vettem, hogy az ablakon
bámulok ki, miközben a rádióból Hedley One life című számának kellemes dallama mászott a
fülembe.
- Inkább féltelek! - válaszoltam, oldalra fordítottam a fejem, és elmosolyodtam. Megfogtam a kezét,
és az érintés máris megnyugtatott.

- Ugyan mi lehet olyan ijesztő egy családban? - kérdezte mosolyogva.

 - Mondjuk, hogy az agyuk, és a szájuk között nincs kontroll? - kérdeztem kissé ironikusan.
- És mitől félsz jobban? Hogy engem szednek darabokra illetlen kérdéssekkel vagy rólad mesélnek
olyat, amit féltve rejtegetsz? - kérdezte, és rám nézett. Szemébe jókedv bujkált.
- Azt hiszem kicsit mind a kettőtől! - feleltem, de már én is mosolyogtam.

Anyám nagyon visszafogta magát, bár láttam rajta, nagyon izgatott. Még arra is képes volt, hogy
engem öleljen meg először, még ha rövid ideig is tartott, és közben végig Ryant leste.
- Liv, örülök, hogy megjöttél! - mondta, de már tova is suhant. Nem hibáztattam, mosolyognom
kellett izgatottságán. Nem voltam biztos abban, mi olyan különleges Ryanben. Mintha még soha nem
lett volna barátom. - Te biztos Ryan vagy! - lépett hozzá.

- Ő az édesanyám, Margaret! - mondtam a háttérből- Nem akartam megzavarni anyámat, amint

éppen megcsodálja a látványt.
- Asszonyom, örülök, hogy megismerhetem! Már látom kitől örökölte Olivia a szépségét! -
üdvözölte kellemesen búgó, elbűvölő hangon. Láttam, ahogy anyám elveszett. Máris kedvelte Ryant,
és ettől már senki nem tántoríthatta el.
A nagy csend csak a vihar előjele volt. Először azt hittem, csak anyám van otthon. De a többiek a
nappaliban várakoztak. Legalább megvárták, amíg bejöttünk, és nem az ajtóban támadták le. Még
annyi ideig maradtak csendben, amíg bemutattam a két nővéremet, férjeikkel, és a bátyámat Adamt.
Aztán csak záporoztak a kérdések Ryanra. Körbeállták, mint valami újonnan felavatott szobrot.
Mindenki megcsodálta, mindenki kérdésekkel bombázta. Ryan készségesen próbált mindegyikre
válaszolni. Bár elég nagy lett a zűrzavar. Ez volt az én családom. Senki nem várta meg, hogy
befejezze, mindenki a másik szavába vágva beszélt. Adam volt az egyetlen, aki kiállt a sorból, és oda
jött hozzám. Nem szólt semmit, csak csendben megölelt. Két nővérem volt, mégis Adam állt hozzám
a legközelebb. Vele beszéltem meg mindig a legféltettebb titkaimat. Mindig meghallgatott, és soha
nem volt egyetlen rossz vagy bíráló szava sem. Csendben védelmezett mindentől, és mindenkitől.
Nem is lépődtem meg, hogy tudja, mi történik velem az egyetemen. Inkább az lepett meg, hogy nem
kotyogta el anyámnak az új híreket. Általában anyám mindent előbb tudott, mint ahogy
elmondhattam volna. Egy fél óra múlva arra lettem figyelmes, csend van. Nem emlékeztem rá,
valaha előfordult volna ilyen a családunkban. Ryan ült középen, és mindenki körülötte. Még Rose is
odaült a lábához a földre, pedig a hasa hétről hétre egye nagyobb lett. Épp arról mesélt, hogyan
ismerkedtünk meg. Mindezt úgy volt képes tenni, mintha valami ócska romantikus könyvet olvasna
az ember. A nővéreim, és az anyám szeme is könnyes volt. Nagyon éretett ahhoz, hogyan bűvölje a
nőket.

- Miért nem hívod Livnek?- kérdezte meg a történet végén az egyik nővérem. - Minden barátja
Livnek szólítja.

- De én nem a barátja akarok lenni! - válaszolta Ryan sötét búgó hangon, miközben a nővérem
szemébe nézett. Ebben a pillanatban a családom női tagjai mind elvesztek. Megkedvelték őt, és ha
mégis szakítok vele, egy utolsó szemét leszek.

- Na, jó! - mondtam végszóra. - Hagyjatok nekünk egy kis időt, amíg lepakolunk, és felfrissülünk!
Ez a tökéletes férfi három órát vezetett, és biztosan nagyon elfáradt! - mondtam, és megfogtam Ryan
kezét.
 Hát fogalmam sem volt már, kit kell féltenem. Ryan képes volt teljesen elbűvölni mindenkit. Vagyis
majdnem mindenkit. A két sógorom biztos nem volt tőle elájulva. Egyik sem volt az a kimondott
romantikus típus. Amit most meg is kapnak biztosan. Mosolyognom kellett a kialakult helyzeten.
Még senki kedvéért nem voltak képesek egyetlen percig sem csendben maradni. Félve nyitottam be a
szobámba. Ryan fürdőszobája is nagyobb volt. Bár eddig se tett megjegyzést a ház méreteire.
Mondjuk, még azt sem tudja, hogy közös fürdőszobánk lesz Adammel, egy emelettel lejjebb. Ryan
letette a táskákat az egyik sarokba, és ledobta magát az ágyra.

- Illik hozzád ez a szoba! - mondta, és körbenézett.

- Szürke, és unalmas! - mondtam némi öniróniával a hangban.

- Én, nem látlak se szürkének, se unalmasnak Olivia! - mondta teljesen komolyan. - Szépséged
áthatolt egy egész tömegen, és megérintette a szívemet. Szeretem a belőled áradó szeretetet. Hogy
egyszerűnek látod a világot, és az életet. A legapróbb dolgok is képesek boldoggá tenni. Tudod, mit
akarsz, és hogyan érd el. Okos vagy, és vicces - megálltam egy pillanatra a pakolással, és rá néztem.

- Ryan, én nem vagyok ilyen! - mondtam halkan. Féltem egy másik lányt lát bennem. - Egész
életemben, ebben a családban éltem, ahol soha nem tudtam igazán érvényesülni. Néha még abban is
kételkedtem, tudnak a létezésemről. Igen, az anyám arra tanított, ha szeretek valakit mutassam ki, és
becsüljem meg. De azt hiszem ez nem különleges dolog. Ami meg a többit illeti. Nem apró dolgokat
adsz nekem, hanem az egész világot. Olyan helyre viszel, amire mindig vágytam, de soha nem
láthattam volna. Persze, hogy földöntúli boldogság vesz körül. És a ráadás, hogy ott vagy velem. Én
ennél többet nem kívántam az életemtől.

- Nekem az! - fűzte hozzá Ryan, és szomorúság bujkált a szemében. Tudtam, hogy a családjára
gondol. De azt kizártnak tartottam, hogy ne szeressék a szülei. - Nézz körbe Olivia! A bátyád
rajongásig imád! Képes volt három órát utazni azért, hogy megnézzem magának. És nézd meg Ericet.
Megengedte, hogy megfogd a kezét. Két éve ezt senki nem tehette meg. Rajong érted. A
kedvességedért, a belőled áradó szeretetért, a humorodért. A belőled áradó szépségért. Nem Olivia,
egyáltalán nem vagy szürke. - felelte, én pedig odamentem, és megcsókoltam.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Én nem így láttam magam, de ennél szebb szavakat, még senki nem
mondott nekem. Addig csókoltam, amíg csak kóvályogni nem kezdett a fejem az oxigénhiánytól.
Aztán csak feküdtem néhány percig a karjaiban, csendben. Nem tudtam, hogy ember lehet e ennél
boldogabb. De én biztosan nem. Mindenem meg volt, amit az élettől csak várhattam. Megint ezek a
szavak furakodtak a fejembe. A világom vele kezdődött, és vele végződött. Túl sokszor jutottak
mostanában eszembe ezek a szavak. Vajon jó ez így, hogy köré építem az egész életem? Futott át a
gondolat az agyamon. Nem mintha lett volna választásom.

- Szóval Adam megkeresett! Ezért még biztos kitekerem a nyakát- szólaltam meg végül. -
Egyáltalán honnan tudott rólad?

- Van egy közös barátunk az egyetemen! - válaszolta. - Szeret, és aggódik érted! Bár nekem lenni
ilyen testvérem! - válaszolta és egy lágy csókot lehelt az ajkamra.

Vacsora előtt gondoltam sétálunk egy kicsit. Megmutatom neki, milyen apró kis porfészkek
találhatók ebben a hatalmas országba. Sok látnivaló ugyan nem volt, mégis szép volt. Néhány apró
parkkal, egy grill bárral, ami a fiatalok törzshelye. Valveban az egyetem terület volt csak akkora,
mint a kisváros, ahol én a gyerekkoromat töltöttem. Itt egyetlen lehetőség volt csak. Találni egy helyi
férfit, akit egész életedben ismertél, és családot alapítani. Még a munka miatt is távolabb kellett
utazni. Ennél én mindig többet akartam. Rá kellett döbbenem, Ryan számára mindez különleges volt.
Egész más környezethez, és lehetőségekhez volt szokva. A hétvége mondhatni jól sikerült. A
családom megpróbálta ezer darabra szedni Ryant, de végül megküzdött a feladattal. És könnyes
szemmel búcsúztatták, jöjjünk minél hamarabb. Ryan volt az egyetlen, aki képes volt csendet
teremteni a családban. Ez még anyámnak se sikerült soha.
- Megváltoztál! - súgta Adam, amikor búcsúzásánál megölelt. Láttam, ahogy elérzékenyült

- Nem Adam, csak más ruhákat hordok!

- Már nem az én kis húgom vagy, hanem egy gyönyörű fiatal nő! - most nekem lett könnyes a
szemem, és megöleltem. - De azért kitekerem a nyakát, ha bánt! - tette hozzá, és már mind a ketten
nevettünk. Bármilyen is volt a családom szerettem őket. És a távolság megtanított látni, észrevenni az
apró dolgokat. Hogy mennyire törődtek velem mindig is.
Repültek a pillanatok, a másodpercek, a percek, az órák, a napok, a hetek, a hónapok. Egyik boldog
pillanat követte a másikat. Élveztem, hogy a kettőnk közötti különleges kapcsolat soha nem múlt el.
Mindig megéreztem, ha jelen volt. Mindig életre kelt tőle a testem. Szerettem, hogy törődik velem.
Figyel rám, és soha nem felejt el apró meglepetéseket szerezni. Mégis azt szerettem a legjobban,
amikor a kis faházban voltunk az erdő közepén. Szerettem, ha csak a mi világunkban voltunk. Egyre
ritkábbak, és egyre különlegesebbek voltak ezek a pillanatok. Sodort minket az élet az egyetem vége
felé. A záróvizsgák, és a rengeteg tanulás világába.
Mint ahogy az Ericcel töltött idő is egyre különlegesebb lett. Kezdtem megszeretni a felolvasó
esteket, ha arra gondoltam, már a záróvizsgáira készül. Néhány hét, és elköltözik a fővárosba. Már
volt lakása, és gyakornoki állása egy könyvkiadónál. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy
ezen túl nem egy lépésre lesz, hanem egy óra autóútra. Nem lesz, aki reggel kávéval várjon az iskola
előtt, ha Ryannek nincs órája. Vagy megmondja, ha szarul nézek ki-. És Robin se lesz már
karnyújtásnyira, ha öltözködési tanács kell. Fájdalmas volt a búcsú, de nyár végére Eric elköltözött.
Elvittem az új lakásába, az új életébe. Csak reméltem, hogy a barátságunk töretlen marad. Annyi szép
emlék fűzött hozzá. Értékes volt számomra, amit őrizni akartam. Ryanhez mentem. Egyáltalán nem
akartam ma egyedül lenni. Bár még egy óra, mire hazaér az egyetemről. Valami papírokat kellett
elintéznie. Nem is gondolkodtam a dolgon, mert annyira lekötött Eric távozása. Épp csak főztem egy
kávét, és leültem, amikor megérkezett.

- Szia! - mondta. De a hangja olyan különösen csengett.

- Szia! - köszöntem. Igyekeztem mosolyogni, de éreztem valami történt. Leült mellém, és megfogta
a kezem. Abban a pillanatban összeszorult a szívem, bár magam sem tudom, miért.
- Kaptam egy lehetőséget, Dániában. Ott fejezhetném be az utolsó évet, és gyakornok lehetnék egy
hatalmas nemzetközi vállalat vezérigazgatója mellett.
 - Ez egy nagy lehetőség! - mondtam, és mosolyogtam. Tényleg örültem a sikerének. - És élsz vele? -
rám nézett. - Már elvállaltad! - mondtam szinte súgva. Anélkül, hogy velem megbeszélte volna.

- Gyere velem! - mondta, és csókot lehelt mind a két kezemre.

- Nem lehet! Nekem még két évem van! És valóra kell váltanom az álmaimat.

- Írni akarsz, írj! Azt bárhol lehet! Én valóra váltom minden álmod!

- Vannak olyan álmok, amiket nekem kell valóra váltanom. Hogy tudjam, képes vagyok rá! -
feleltem.
Nem tudtam, mit mondjak. Nem voltak gondolatok a fejembe. Valahogy nem jöttek a szavak. Vajon
kérhetem e tőle, hogy mondjon le az álmairól. Miattam. Nem, hisz én se mondanék le. Hagynom
kell, hogy ő is elérje az álmát, és független legyen a szüleitől. Azzal győzködtem magam, nem fog a
távolsággal elmúlni az a különleges érzés, ami köztünk van. Összeszedtem azt a néhány dolgot, ami
tényleg az enyém volt, és visszamentem a kollégiumi szobámba. Majd eljön, és megbeszéljük a
folytatást. De éreznie kell, hogy nem tartom vissza.
Nem tudom, hogyan kerültem a szobámba. Csak örültem, hogy épségben. Valahogy nem
emlékeztem rá, hogy vezetek. Csak leültem az ágyra, de nem láttam semmit. Képtelen voltam
bármire is gondolni. Egy gondolat járt a fejemben, elmegy. Több ezer kilométerre megy tőlem. És
nekem úgy is élnem kell, hogy nem láthatom minden nap. Nem érinthetem minden nap. Talán
minden hónapban sem. Azzal győzködtem magam, egy távkapcsolat is működhet. Olyan különleges
volt köztünk az érzés, hogy annak ki kell tartania, amíg befejezem az egyetemet. Utána a világ
végére is követem, mert írni bárhol lehet. De az egyetemet be kell fejeznem. Három napon át vártam.
Csak feküdtem az ágyon, és vártam. El kell jönnie. Meg kell beszélnünk a folytatást. Már nagyon rég
nem töltöttünk ennyi időt külön. Nehezen bírtam, de várnom kellett. Nem bírtam sem enni, sem inni,
sem gondolkodni. A telefonommal aludtam nyitott ajtónál. De nem jelentkezett. Mi történik velem?
Hogyan, és mikor omlott össze körülöttem a világ? Futott át a gondolat az agyamon. Túlkábult
voltam ahhoz, hogy felfogjam, mi történik. A negyedik napja nem mozdultam a szobámból. És ekkor
halkan kopogtattak. Úgy pattantam ki az ágyból, és nyitottam ki az ajtót, mintha ágyúból lőttek volna
ki. Nem gondolkodtam én semmin. Nem néztem a tükörbe, hogyan nézek ki. Hogy négy napja nem
fürödtem, nem öltöztem, nem ittam. Nem érdekelt semmi csak az, hogy eljött. Itt van, talán mégsem
megy nélkülem sehova. De nem Ryan állt az ajtóban, hanem Eric.

- Mi történik itt Liv?- kérdezte megdöbbenve, ahogy végig nézett rajtam, és mögöttem a szobán.
Bejött, beljebb tolt engem is, és becsukta az ajtót.
- Nem tudom! - mondtam őszintén. Ez volt a legtöbb, ami most telt tőlem. - Kapott egy lehetőséget
Dániába, és elfogadta. - tettem hozzá.

- Miért nem kíséred ki a reptérre?

- Tessék?- néztem Ericre döbbenten. Ma utazik el. Nem is mondta.

Egy szóval sem említette, hogy ennyire gyorsan. És el sem búcsúzik? Nincsenek ígéretek, csak itt
hagy. Annyit sem érdemelnék, hogy szépen lezárja velem? Aztán gondolkodás nélkül felkaptam a
táskámat, és futottam. Nem hagyhat itt. Nem így. Hisz szeretett engem, törődött velem. Eric biztosan
csak félre értette. Amikor leparkoltam láttam, ott az autója. Felkaptam a táskám, rohantam nem
nézve se jobbra se balra. Szinte beestem a lakásba, és megálltam egy pillanatra. Mindenhol csend
honolt. Körbementem, de nem volt ott. Kinyitottam a szekrényt. Csak az én ruháim lógtak benne. A
fürdőszobából is eltűnt minden, ami valaha az övé volt. Csak az én oldalamon maradtak ott a dolgok.
Leültem az ágyra bénultam. Elment súgta az eszem, csak képtelen voltam megérteni, mit is jelent ez.
Újra, és újra körbejártam. Nincs itt, elment sikította az agyam. De a szívem nem bírta elfogadni. Még
ott lengett a lakásban az otthon illata. Megnyugtatott. Elővettem a telefont, és felhívtam. Csak a
hangposta jelentkezett és a hang, ami néhány nappal ezelőttiig még a világot jelentette. Elment,
eltűnt, és még a létemről se akar tudomást venni. Találtam a szennyes kosárba egy pólót, mely a jól
ismert illatot rejtette. Lefeküdtem az ágyba, felhívtam a hangpostát, és hallgattam a jól ismert hangot.
Nem bírtam sírni. Azt hiszem még túlkábult voltam ahhoz, hogy valóban felfogjam, mi is történik
velem. Nem úgy nézett ki a lakás, mint aki nem akar visszatérni ide. Talán az lenne a legjobb, ha
megvárnám. Amikor felnéztem már sötét volt kint. Eszembe jutott, ott hagytam Ericet a szobámba.
Hozzám jött, vissza kell mennem hozzá. Majd meggyőzöm, minden rendben, és visszaküldöm.
Muszáj volt, hogy felfogjam mi is történik velem, és jól kibőgjem magam. Betettem a pólót a párna
alá. Arra az esetre, ha valaki jönne a szennyesért. Nem akartam, hogy elvigye bárki is az egyetlen
dolgot, ami még Ryanhez kötött. Bezártam az ajtót, és visszamentem a kollégiumba. Eric még
mindig ott volt. Az ágyon feküdt, és valami bárgyú sorozatot nézett. Rám nézett, ahogy beléptem, és
kitárta a karját. Becsaptam az ajtót, ledobtam a táskám, és odabújtam mellé. Hálás voltam, amiért itt
volt. Ebben a pillanatban eleredtek a könnyeim, ő pedig ölelt, és hagyta csendben, hogy álomba
sírjam magam. Kilenc óra is elmúlt, mire felkeltem. Fel sem tűnt, mennyire kimerült vagyok. Lehet,
nem is aludtam az elmúlt három napban. Szinte semmire sem emlékeztem. Annyira vártam, hogy
Ryan eljöjjön. Eric már nem volt mellettem. Az asztalon ott volt a kedvenc kávém, és valami reggeli.
A kávéért hálás voltam, de nem hittem, hogy egyetlen falat is lemenne a torkomon. Felültem, és
körbenéztem. Ekkor hallottam meg a hangokat a zuhanyból. Eric biztos lezuhanyozik. Pár perc telt
csak el, amikor nyílt az ajtó.

- Neked is ezt kellene tenned! - mondta, ahogy meglátott. A szemében mosoly bujkált.

- Miért büdös vagyok? - kérdeztem, és elmosolyodtam. Nem tudom, még mindig hogyan csinálja, de
mindig jó kedvem lett mellette.

- Inkább azt mondanám, felfrissítené a tested, és a lelked! - válaszolta, és már ott is volt az a mosoly
az arcán, amitől nekem is mosolyognom kellett.

- Választhatom először a kávét? - kérdeztem, ő pedig odasétált, és felém nyújtotta.

- Köszönöm! - mondtam. - És köszönöm azt is, hogy itt maradtál velem!

- Ez a barátok dolga nem? - kérdezte, és leült az ágyra. - Mióta vagy ebben a ruhában? - kérdezte, de
valójában azt akarta tudni, mióta vagyok ebben az állapotban.

- Négy napja! - feleltem, és a kávéspohárra néztem. - Nem tudom, mit mondhatnék. Nem is tudom,
mi történt. Elment az álmai után. Ezt megértem. Csak azt nem, hogy egyetlen szó nélkül itt hagyott.
Azt hittem köztünk valami különleges van.

- Az is volt, Liv! Biztosan jó oka volt, hogy ezt tette!

- Ugyan, milyen oka lehetett! - mondtam, és keserű mosolyra húzódott a szám.

Eric rávett, hogy lezuhanyozzak, és átöltözzek. Sőt még azt is elérte, hogy mosolyogjak. De enni
nem bírtam. Egyetlen falat sem ment a torkomon. A szívem szinte nem is vert. A könnyek állandóan
fojtogattak. De tartottam magam, mert nem akartam, aggódjon. Várta őt az új élete. Nem akartam,
úgy érezze, itt kell maradnia. Még neki is valóra kell váltania az álmait. Csak egy órányira leszünk
egymástól, így szinte bármikor találkozhatunk. Elvitt moziba, és rávett arra is, hogy együnk egy
hamburgert. Néhány falatot ettem. Nem mer itt hagyni, amíg nem biztos benne, rendben leszek. De
hogy lehetnék rendben, amikor egy világ omlott össze bennem. Újra azok a szavak tolakodtak a
fejembe. A világom vele kezdődik, és vele végződik. És most elment. Búcsú nélkül hagyott itt.
Mintha nem is számítottam volna neki semmit. Vártam egy hívást, egy üzenetet, bármit, ami miatt
érdemes lenne várnom. Már négy nap telt el. Talán bele kellene gondolnom, mégsem jelenetet ez az
egész neki annyit, mint nekem. Csak szórakozás voltam, ami izgalmassá tette az egyetemi éveket.
Néztem a vásznat, de nem láttam a filmet. Valami vígjáték volt, reméltem Eric nem kérdezi meg,
miről szólt. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak Ryanre. Az első pillanat járt az eszembe,
amikor megéreztem őt a beiratkozásnál. Az az érzés még mindig át tudott járni. A testem nem fogja
egy könnyen elfelejteni. Arra voltam képes gondolni, nem lehetett minden hazugság. Az a sok
érintés, és gyengéd csók. Azt nem lehet megjátszani. A szép szavakat ki lehet találni. De az érintések
nem hazudnak. Azok nem hazudhattak. Kapaszkodtam ebbe a gondolatba, mint az utolsó
szalmaszálba. Ha nem tudnék, összeomlanék. Kellett valami, ami életben tart, ami reményt táplált
bennem. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem viselt volna meg a szakítás. Amikor három nap múlva
egyedül maradtam üresnek éreztem a szívem. Kikísértem az autóhoz, és mosolyogva integettem.
Megígértem, hogy a héten legalább egyszer elmegyek hozzá egy vacsorára. Miért is ne. Volt éppen
elég szabadidőm. Nem akartam mély depresszióba zuhanni. Ahhoz pedig az kell, hogy kimozduljak.
Amikor visszamentem a szobámba, mégsem éreztem semmit. Egyszerűen csak megszűnt dobogni a
szívem. Nem volt semmi, csak a tátongó ürességet a mellkasomban. A világ, ami köré az egész
felnőtt létemet építettem megszűnt létezni. Nem tudtam túl fogom e élni. A hiány olyan erős volt,
hogy szinte fizikai fájdalmat okozott. Kitettem a telefonom az asztalra, bekapcsoltam a rádiót.
Leültem az ablakkal szembeni székre, és csak bámultam magam elé. A rádióból Laura Pausini En
Cambio No című száma szólt. Mintha csak nekem énekelt volna. A veszteség fájdalma egyre inkább
elhatalmasodott rajtam. Nem tudtam mást tenni, csak az emlékeimre gondoltam. Arra a sok kellemes
érzésre, amit vele éltem meg. A sok emlékre, ami szívemben élt. Annyi boldog pillanatunk volt. Nem
akartam elfogadni, hogy nem jelentett neki semmit. Felkaptam a telefont, de megint csak a hangposta
jelentkezett. Talán a telefonszámát is lecserélte.

- Szeretném hinni, hogy tudok veled beszélni most azonnal! - mondtam a hangpostának, és letettem
a telefont.

El kellene fogadnom, soha többet nem akar engem látni. De nem bírtam, mert az azt jelentené,
megszűnök létezni. Fogtam a táskámat, a kulcsokat, és átmentem a lakásába. Nem tudtam, mit is
várok. A ház most is pont olyan üres volt, mint három nappal ezelőtt. Minden pontosan ott volt, ahol
hagytam. A hűtő üres volt, és ki volt húzva. Biztosan járt itt a házvezetőnő. Kezdett egyre
valóságosabb lenni az egész, mégsem hihettem. Újra azok a szavak tolultak az elmémbe. A világom
vele kezdődik, és vele végződik. Ha elfogadom, a valóságot végleg összeomlik a világom, és vele
együtt eltűnök én is. Ebbe nem törődhettem bele. Letettem a táskámat a kanapéra, bementem a
hálószobába. A póló ott volt, ahol hagytam. Befeküdtem az ágyba, magamhoz öleltem a szerelem, a
boldogság illatát. Felhívtam a számát, és hallgattam a hangját, amíg megnyugodtam, és álomba
merültem. Azt álmodtam mellettem van, és addig otthon voltam.

Elkezdtem az iskolát, ahogy illet. Tettem a dolgomat. De nem éltem, csak hagytam, hogy peregjen
mellettem az élet. Néztem, ahogy mások csinálják. Én pedig igyekeztem elfogadni egy életet, ami
nem az enyém. Az első iskolában töltött napok után azt hittem megőrülök. Minden hely arra az
érzésre emlékeztetett. Bárhová is mentem, minden rá emlékeztetett. Soha többet nem kávéztam két
óra között. Rá sem bírtam nézni arra az automatára. Állandóan csak lestem az udvaron, a folyosón,
az ebédlőben, hátha ott lesz. Ma biztosan felbukkan, és elmondja, nem tud nélkülem élni. Persze nem
volt igaz, én minden nap belehaltam egy kicsit. Egyetlen vigaszom az volt, hogy este ott alhattam a
lakásában. Magamhoz ölelhettem a pólóját. Beszívhattam az illatát, hallgathattam a hangját. És
néhány órára újra boldognak érezhettem magam. A fájdalom ürességként kongott a mellkasomban.
Pergett az élet, de nem voltam részese. A napjaimat az hajtotta előre, hogy este egyedül maradhatok
az emlékeimmel. Nem szerettem az egyetemre járni, de elmenni se akartam. Ha itt hagynám az
emlékeimet, elveszteném őt végleg. Akkor nem csak ő szűnne meg létezni, és ezt nem akartam. Fájt
őt a szívembe tartani, fájt elhagyni is. Számomra már nem volt boldog befejezés. Eric volt az
egyetlen, aki néha képes volt visszarántani a valóságba. Ő volt az egyetlen, akiről nem Ryan jutott
eszembe. Ő az én menedékem volt, és csak az enyém. Ha vele voltam úgy éreztem, elég volna csak
lélegezni, és újra élnék. De ha elment rögtön megfojtott a veszteség fájdalma. Csak teltek a napok, a
hónapok, tettem a dolgom, de ez nem volt már igazi élet. Valami meghalt bennem, és képtelen
voltam újra éleszteni.

A záróvizsga előtti napon elmentem a lakásba. Néhány nap múlva befejezem az egyetemet, és még
nem volt elképzelésem a jövőmről. Se itt maradni nem akartam, se elmenni. Ahogy beléptem,
megálltam egy pillanatra. Valami feltűnt. Már nem volt ott az illata. Nem volt más csak egy üres
lakás, melyben állott szag terjengett. Már semmi más nem kötötte ide Ryant csak az emlékeim.
Elvettem a pólót a párna alól, ami két éven át a mindent jelentette, és betettem a táskámba.
Behunytam a szemem, és visszarepültem az időbe. Végigjártam minden pillanatot, amit Ryannel
töltöttem itt. Majd amikor átjárt az érzés elzártam a szívem egy apró szegletébe. Ebben a pillanatban
tudtam, ezt kell tennem. Eric után menni a fővárosba, új életet kezdeni. Megalkudni egy életben,
amiben valamennyire létezhetek. Ebben már volt gyakorlatom. Talán nekem csak ennyi jut.
Bezártam az ajtót, és magamban búcsút vettem a menedékemtől. Többet nem fogok idejönni. Mielőtt
visszamentem volna a kollégiumba, még egy dolgot el kell intéznem. Ryan szüleinek van egy háza a
városban. Odamentem. Az volt a tervem, hogy odaadom a házvezetőnek a kulcsokat. Számomra ez a
két hely, már csak szép emlék marad. Legnagyobb meglepetésemre nem a házvezetőnő nyitott ajtót,
hanem Ryan anyukája. Egy percig sem gondoltam, hogy a városban lehet.

- Olivia, micsoda meglepetés! - mondta, és két puszit nyomott az arcomra. Nem akartam elhinni,
hogy nem tud Ryan angolos lelépéséről. - Gyere be! - mondta, és szélesre tárta az ajtót. Nagy volt a
kísértés, hogy Ryanről kérdezzem, de visszafogtam magam.
 - Nem köszönöm! - mondtam, bár a hangomban nem volt kellő meggyőződés. - Csak ezeket
szeretném visszaadni. - nyújtottam ki remegő kezemet, mely a kulcsokat rejtette. - Nem vettem észre,
hogy nálam maradtak. - tettem hozzá halkan, kicsit elferdítve a valóságot. Nem akartam bevallani,
hogy két éven át ott sírtam tele a párnámat. Megfogta a kezemet, és visszahajtotta az ujjamat.
- Legyen nálad! Neked adta! - mondta halkan. - Ha szeretné, majd ő visszakéri, de meg fogja ezt
még gondolni.

Hangja reményt keltet, amit nem akartam. Semmit sem akartam tudni róla. Meg kellett tanulnom
nélküle élni. Az érzéssel, hogy nem kellettem neki eléggé. Nem akart értem, kettőnkért küzdeni.
Gyűlölni akartam azért, amit velem tett. És az úgy nem ment, ha reménykedem. Hát búcsút vettem
mindentől. Ryantől, a szívemtől, az érzéseimtől. Visszaérve felhívtam Ericet. Szerettem volna
néhány napot nála tölteni, amíg lakást találok. Valahogy már nem akartam itt maradni. Magam
mögött kellett hagynom az emlékeket, mert még most is képes volt magához láncolni. A rabja voltam
ennek az őrült szerelemnek.

Megírtam a záróvizsgám, de már nem jelentett annyit, mint régen. Valahogy minden megfakult.
Csak pergett előttem életem filmje, mint valami rosszul sikerült szappanopera. Az egyetlen
reménysugaram az volt, néhány napot Ericcel töltök. Két világ között lebegtem minden nap. A
valóságos, és a saját világom között. Valahogy ő mindig képes volt megfogni a lábam, és a
visszarántani. Sokat gondolkodtam azon vajon, miért nem őt szeretem. Vele annyira egyszerű lenne
az élet. De nem láttam benne a férfit, csupán egy szerető testvért. Egy napot még rászántam, hogy
összepakoljam az elmúlt négy évem néhány dobozba. Utoljára végignéztem az összes fényképet, ami
Ryannel készült. Annyi emlék ezeken a fotókon, és ez még nem minden. Szép lassan betettem egy
dobozba mindennel együtt, ami rá emlékeztetett. Illetve majdnem mindent. A pólót képtelen voltam
eltenni. Még mindig azzal aludtam éjszaka a hangpostát hallgatva. Azt hiszem ettől a szokástól már
nem is fogok megszabadulni. Ez volt minden, ami belőle maradt. Csak ültem a doboz felett. A tetejét
a kezemben tartottam, miközben a rádióban a Muse Falling away whit you című száma szólt.
Képtelen voltam lezárni, és elsüllyeszteni egy szekrény mélyében, mert hozzám tartozott. Így
éreztem magam pontosan. Ébren feküdtem egy álmot kergetve, miközben érzem, hogy darabokra
hullik a világ, és az életem. És érzem, hogy semmivé válok az emlékeinkkel együtt. Ebben a
pillanatban vettem egy mély lélegzetet, és lezártam. Gyorsan elraktam az egyik sarokba, és rátettem
egy másik. Aztán csak feküdtem az ágyban szorongatva a pólót, mely hordozta még a szerelem
bódító illatát. Ezen a napom eltemettem magam is az emlékekkel. Az a lány, aki innen elmegy, már
nem keres boldogságot, csak megalkuszik az élettel.

Korán indultam reggel. Bepakoltam az autóba kevés holmimat. Nem távoztam sokkal többel, mint
amivel jöttem. Semmit nem hoztam el a lakásból, amit valaha Ryan vett nekem. A régi ruháimat
elajándékoztam. Már arra sem akartam emlékezni, milyen voltam. Mitől szeretet meg Ryan, ha
egyáltalán egyetlen szava is igaz volt.

- „Azt akarom, hogy ne csak a tested vágyjon rám, hanem a szíved, és az eszed is.” - csengtek vissza
a szavai fülembe. És ennek az egésznek vajon, mi értelme volt. Egy egész életen át szenvedni fogok
miatta. Kivesztek a színek az életemből. Talán jobb lett volna, ha annyiban hagyom, és soha nem
ismerem meg őt. Akkor nem lenne olyan fájdalmas újra és újra beletörődni egy középszerű élet
lehetőségébe. Mert lenne még remény egy szebb jövőre. Elszánt voltam, hogy néhány nap alatt
találok munkát, és egy kis lakást. Csak írni fogok, és valóra váltam az álmomat. Ez volt az egyetlen
dolog, amire gondolni akartam. Könnyen Erichez találtam, bár még csak kétszer jártam nála.
Gyorsabban képes voltam eligazodni a fővárosban, mint annak idején, az egyetemen. De lehet, már
nem az a rémült kislány voltam. Eric egy nagyobb tetőtéri lakást bérelt egy impozáns épület tetején.
Megtehette, mert jó pénzt keresett. Biztos voltam benne, hamarosan kinevezik főszerkesztőnek. Lent
várt már rám a parkolónál. Mindig figyelmes volt, gondolom nem akarta, hogy egyedül felcipeljem a
táskámat. Vagy csak meg akart bizonyosodni róla, hogy épelméjű vagyok, mielőtt beenged. Ahogy
leállítottam az autót, már ki is nyitotta az ajtót. Arcán szétterült az a jókedvű mosoly, amitől nekem is
mindig mosolyognom kell. Jó érzés volt, hogy legalább egy embernek hiányzom ezen a bolygón.
Kinyújtotta felém a kezét, és én elfogadva kiszálltam. Néhány centire folyamatosan eltartott magától,
ahogy megálltam, végig nézett rajtam.

- Hú Liv, szarul nézel ki! - mondta végül, és komoly maradt. Tudtam, hogy igaza van, de nem
akartam beszélni róla.
- Hát köszönöm a bókot!- mondtam mosolyogva. - Azt hiszem ennél szebbet nem is mondhatott
volna egy régi barát nekem!

- Szoktál enni?- kérdezte komolyan, elengedve megjegyzésemet a füle mellett.

- Igen, Eric, szoktam enni! - válaszoltam türelmesen. Reméltem azt nem kérdezi meg, milyen
gyakran. Igazából egy ideje csak kávén éltem, és csak akkor próbáltam enni, ha nagyon muszáj volt.
Tudtam, hogy le vagyok fogyva. Anyám is kifejezte már emiatt az aggodalmát. De már rég nem
voltam ura a saját életemnek.

- Gyere, menjünk be! - mondta. Én közben kihalásztam a táskát a csomagtartóból. Elvette tőlem,
átölelte a vállamat, és felmentünk.

Jó érzés volt, hogy velem volt, mellettem volt. Ebben a pillanatban úgy éreztem akár rendben is
jöhet az életem. És most itt lesz egyetlen karnyújtásnyira tőlem. Amikor beléptem a lakásba hirtelen
könny szökött a szememben.

- Eric mondta, hogy vészhelyzet lesz, és nem tévedett! - mondta Robin rögtön, ahogy beléptem. Én
pedig szinte repültem felé, és nevetve megöleltem.

- Szeretem a barátaimtól felém áradó bókokat! - mondtam még mindig nevetve. Jó érzés volt, hogy
Robin itt volt. Néhány percig hittem, minden rendbe jöhet.

- Mit csináltál magaddal, Olivia? - kérdezte, és rosszallóan nézett rám. - Találsz még ilyen pasit!

- Tényleg? - kérdeztem, de hangom mögött nem volt igazi meggyőződés. Nem hittem abban, hogy
valakivel úgy fogok egyszer érezni, mint Ryannel.

- Csak ki kell nyitnod a szemed! Persze emberi formát kell öltened! Mire vársz még? Két év telt el.
Hívott, írt, keresett? - mondta teljes meggyőződéssel a hangjában. Igaza van. Azt mondta ki, amit én
nem mertem. - Mivel Ericnek ma dolgoznia kell, így a mai napot velem töltöd.

Mosolyogtam, de nem szóltam semmit. Robin nem érti, amit Ryan jelentett nekem. Nem hibáztattam
érte, hisz nem úgy ismerte, ahogy én. Valószínűleg még az érzést sem tapasztalta meg. Ettől viszont
szerencsésnek éreztem magam. Megadatott az igaz szerelem, még ha rövid időre is. Nem bántam,
hogy Robinnal töltöm a napom egy részét. Tudtam, hogy szórakoztató csajos programok lesznek.
Már két éve nem volt ilyenben részem. Tisztában voltam vele, mi lesz az első dolga, úgyhogy
próbáltam felkészíteni a szervezetemet. Biztos voltam abban, Eric a lelkére kötötte etessen meg. És
nem is kellett csalatkoznom. Egy kicsi büfé szerűségbe ültünk be nem messze Eric lakásától. Nagyon
barátságos volt, és hangulatos. Hálás voltam, amiért Robin vezetett vissza a való életbe. Eric biztosan
egy hatalmas tál ételt rendelt volna, aminek a negyedét se bírom megenni. De Robin csak egy kis
adag cézársalátát hozott. Könnyű volt, és nem túl sok. Ezzel még meg birok küzdeni. Ittunk egy
kávét is, ami nem volt olyan finom, mint amihez az egyetem alatt Eric hozzászoktatott, de azért iható
volt. Robin megígérte, majd később mutatat kávézókat is, ahonnan érdemes válogatni. A nap további
részét fodrász a kozmetika, a manikűr, a pedikűr, és butikok világában töltöttük. Ez volt az, ahol
Robin nagyon otthon volt, így nem volt más dolgom, mint vakon követni. Tényleg jobb lett a
közérzetem. Egy fél napig nem gondoltam semmire, nem gondoltam a kavargó érzésekre. Csak
bámultam a semmibe, és hagytam, hogy szakértő kezek tegyék a dolgukat. A nap végén, amikor
belenéztem a tükörbe, hónapok óta először a lány, aki visszanézett, hasonlított rám. Kicsit más lett a
frizurám, gondolom szándékosan, és vékony voltam. Most tényleg nagyon vékony. Ennem kellett,
hisz nem várhatok semmire, ha elsorvadok közben. Most itt Robin, és Eric társaságában jobb volt a
kedvem. Úgy éreztem talán sikerülhet. Robin persze megint lecserélte a ruhatáramat, és a ruhák ismét
tökéletesen passzoltak új alakomra. Vissza akartam hízni azokba a ruhákba, amiket az egyetem elején
vettünk. Akkor sem voltam több ötvenkét kilónál. Most, hogy láttam magam a tükörben már
megértettem anyám aggodalmat. Mennyi lehettem? Talán negyvenöt kiló? Csak reméltem, annyi
még voltam. Robin rendelt vacsorát, mire Eric hazaért. Hálás voltam neki, amiért újra könnyed ételt
kaptam. Rántott halat, salátával. Abból is csak kisebb adagot. A reggeli, és az ebéd után, ezzel még
meg bírtam küzdeni. Így a vacsora végére Eric is elégedetten nézett. Mindenki mesélt a saját
napjáról, nevettünk. Olyan könnyűnek tűnt hirtelen minden. Vacsora után Robin hazament, é én fájó
szívvel vettem tőle búcsút.

- Van ma estére még egy meglepetésem! - fordult hozzám Eric mosolyogva. - Vegyél valami
melegebbet, mert este már hűvös van.

Nem tudtam hova megyünk, de nem is kérdeztem. Bíztam Ericben, és örültem, hogy még egy ideig
nem kell egyedül maradnom a gondolataimmal. Gyorsan választottam egy másik ruhát az új
ruhatáramból, átöltöztem. Kicsit felfrissítettem a sminkemet, megfésültem a hajamat, és már készen
is voltam indulásra. Eric egyszerűen, és elegánsan nézett ki, mint mindig. Nem értettem, miért nem
talált magának még barátnőt. Kérdezem én, aki két éve egy letűnt szerelmet sirat. Neki pedig sokkal
rosszabb lehet, hisz nem láthatja viszont, bármennyire is szeretné. Gyalog mentünk, így volt időm
kicsit körbe nézni. Ez már közel sem volt hangulatos kis város. Mindenhol hatalmas házak, boltok,
bankok. Egy kisebb utcába fordultunk be, úgy tíz perc séta után. Nem is bántam, ha megérkeztünk,
mert a mai nap után már nem volt kedvem hosszú sétához. Egy kis kávézóba léptünk be, és leültünk
egy asztalhoz valahol közép tájt. Nagyon hangulatos volt. Székek helyett, fél kör alakú boksz félék
voltak egy színpadszerűség felé. Ebben a pillanatban rájöttem, hol is vagyunk.
 - Nem hiszem el, hogy itt is találtál felolvasó estet! - kérdeztem tetettet hitetlenkedéssel. De a
hangomban, és a szememben is jókedv bujkált.

- De bizony! Minden hétfőn, és pénteken este! Jól jegyezd meg Liv! - válaszolta nevetve, és már
meg is érkezett az első Acapulcom. Itt leszek vele minden hétfőn, és pénteken. Továbbra sem fogom
cserbenhagyni, ahogy ő sem engem. Állandóságot, és biztonságot nyújtva vezetett át egy új életbe. Itt
sem volt izgalmasabb ez az este, mint az egyetemen. Úgy látszik ezeken az esteken tényleg csak a
tehetségtelen emberek léptek fel. Akiknek nem volt, mit veszíteniük. A csodálatos az volt, Ericnek
mindegyik műről volt véleménye. Én csak hallgattam őt, mert a pocsékon kívül más szó nem jutott
eszembe. Ezért volt tökéletes szerkesztő. Későre járt, mire hazaértünk. Volt néhány koktél a
fejemben, de a gondolatokat ez sem törölte ki. Talán többet kellett volna innom. Mert ha egyedül
maradtam, mindig rám tört a fájdalmas hiány. Bármit tettem is teljesen elfeledni nem bírtam. A
foglya voltam, a csókjai, az öleléseié, az őrült szerelemé. Bármennyi idő telik is el, a bennem élő
szerelem érzése nem fakul. Hát elővettem a táskámból a pólót, és a telefont. Már annyira megfakult
az illat. Alig lehetett érezni rajta a szerelem csodás illatát. Belém mart a félelem most először, el
fogom felejteni. Én nem akartam. Éltetni akartam, mert ha meghal, vele együtt én is semmivé válok.
Csak hallgattam a hangját, szorítottam a pólót, és zokogtam. Ezt tettem már két éve minden este.
Zokogtam, amíg álomba nem merültem. Csak az felejtettem el, hogy Ericnél vagyok, és nem egyedül
egy kollégiumi szobába.

- Mit csinálsz magaddal, Liv? - hallottam meg Eric hangját. Éreztem, ahogy kiveszi a telefont a
kezemből, és karjaiba zár.
- Nem bírom elviselni a hiányát! - mondtam halkan, ahogy csillapodott a zokogás. - Bármennyire
igyekszem is nem megy. Ez maradt nekem belőle. - mondtam. Ő pedig nem szólt semmit, csak
csendben ölelt. Nem tudom, meddig maradhatott ott. Amikor reggel megszólalt az ébresztő már nem
volt mellettem. Nem tudom, mit mondhatok neki. Már ez voltam én. Saját magam árnyéka voltam
csak nélküle, és nem hiszem, hogy ezen tudok változtatni. Kikeltem az ágyból, és elkezdtem
készülődni. Korán akartam indulni, hisz lakást akartam találni. Nem szeretnék sokáig Eric terhére
lenni. Így is nagyon sokat aggódik értem. Gyors zuhany, egy kényelmes, és csinos ruha az új
ruhatáramból. Eric mellett a lehetőségekhez képest jól akartam kinézni. Megérdemelte, hogy
csinosan jelenlek meg. Mikor kiléptem a szobámból, ő akkor lépett be a lakásba. Egy pohár kávé volt
a kezében.

- Itt csak Starbucks van! - mondta, és megvonta a vállát.

- Köszönöm! - mondtam, és egy hálás mosoly kíséretében elvettem tőle.

Mind a ketten tudtuk, nem csak a kávéra gondoltam. Hálás voltam azért is, amiért nem hozta szóba
az estét. Megértett engem. Tudta min megyek keresztül. Hasonlót érezhetett ő is, amikor elvesztette a
barátnőjét. Most már én is megértettem őt. Miért olyan nehéz bárkit is közel engednie magához. Két
éve még azt sem veszem észre, hogy férfi vagy nő jön velem szembe. Már nem érdekeltek a férfiak.
Nem hittem, hogy képes lennék újra szerelembe esni. Csak meg elégedhetek egy átlagos nem túl
boldog kapcsolattal. Eric nem ez a típus volt. Az egész napot lakások nézegetésével töltöttem. Nem
akartam túl nagy lakást. Felesleges volt, hisz egyszemélyesre terveztem az életemet. Nagyon nehezen
lett meg, ami tökéletes. Eric csak jó környékre engedett. De nekem bele kellett szeretnem. Végül
kitartásom meghozta a gyümölcsét. Pont megfelelő méret, modern, és szép. Volt egy sarokkonyha,
sötétbarna fa konyhabútorral. Beépített hűtő, tűzhely, és szagelszívó is járt hozzá. Az egyik oldalon
egy hosszúkás pult, a másik oldalon az étkező asztal jelentette a konyha végét. Az étkező asztal, és a
székek is fából voltak, mely színben passzolt a konyhabútorhoz. Innen nyílt egy tágas nappali
hatalmas ablakkal. Még teraszom is volt. Egy lépcsőn lehetett felmenni a galériára, ahol elfért egy
szekrény és egy franciaágy. Tökéletes volt, én beleszerettem, és kifizetni is ki tudtam. Nem is húztam
tovább az időt, mert hulla fáradt voltam. Kibéreltem. Már csak könnyű munkát kellett találnom, ami
mellett elkezdhetek írni, és valóra válthatom az álmaimat. Eric ünneplés gyanánt elvitt egy nagyon
szép étterembe vacsorázni. Én pedig próbáltam, minél többet enni. Másnap korán keltem, át akartam
költözni a saját lakásomba. Eric ennek az éjszakának a nagy részét is velem töltötte. Nem akarta,
hogy egyedül sírjak. Pedig én ezt akartam tenni, mert ez volt az egyetlen, ami életbe tartott. Estére
meghívtam vacsorára, hogy lássa, berendezkedek, és eszek. Ezen a napon mellém szegődött a
szerencse. Néhány utcára Eric házától még állást is találtam. Egy alapítványnál, ami felkarolta az
ismertetlen szerzőket. Minden évben lehetőséget ad öt szerzőnek, hogy kiadhassa első művét. Az én
feladatom volt elolvasni a rengeteg beérkező kéziratot, rövid összegzést írni, és kiválasztani a húsz
legjobbat, amit a főszerkesztő elé lehet tenni. Olvasni kellett, jól megfizettek érte. Összességében
nekem való inspiráló munka volt, amit el is vállaltam. Még ahhoz sem ragaszkodtak, hogy minden
nap az irodába dolgozzak, ha kész vagyok határidőre. Már másnap kezdhettem is, így Ericet dupla
meglepetéssel várhattam. Ebben a pillanatban elhittem, van még remény egy normális életre. Hogy
két év után talán alább hagy a fájdalom. Felpakoltam azt a néhány dobozt, amivel érkeztem. Nem
volt nagy feladat, hisz szinte semmim sem volt. Estig bőven kipakolok, és még valami vacsorát is
sikerül főznöm. Mert ez volt a tervem. Egy gyors bevásárlás, és főzés. Eric ezt az oldalamat még úgy
sem ismeri. Volt egy szupermarket néhány házzal arrébb. Bevásároltam, amit lehetett,még egy üveg
pezsgőt is beszereztem. Azt hiszem volt, mint ünnepelni. Hazaérve még gyorsan felhívtam anyámat.
Az utóbbi két évben szinte belebetegedett az aggodalomba, és én nem beszéltem. Most jöttem csak
rá, milyen nehéz lehetett végig nézni, ahogyan elsorvaszt a fájdalom. Meg kell tanulnom elrejteni, és
kontrollálni. Mert abban biztos voltam, hogy elmúlni nem fog. Elmeséltem neki mindent, ami az
elmúlt két napba történt. Megérdemelte, hogy tudja, új életet kezdek, amiben úgy fogok kinézni, mint
egy ember.
Az élet ment magától, nem igényelt közreműködést. Reggel felkeltem, dolgoztam, képes voltam
figyelni arra, hogy egyek. Tetszett a munkám, nekem való volt. És mint kiderült van érzékem, hogy
kiválasszam a sikertörténeteket. Hétfőn és pénteken pedig Ericcel ültem a felolvasó esteken. Éjszaka
pedig még mindig azt a pólót szorongatva sírtam álomba magam. A dobozt nem vettem elő egyszer
sem. De erre az egy dologra szükségem volt az emlékeimen kívül. Bármi is történt még mindig
szükségem van Ryanre. Az álmomat nem sikerült valóra váltanom. Bármennyire is igyekeztem nem
bírtam írni. Mintha semmi gondolat nem lett volna a fejemben. Mindig tudtam, miről akarok írni.
Most nem jutottam tovább az első oldalnál. Csak bámultam a papírt, de nem jöttek a gondolatok. És
ezen a napom valami feltűnt. Bementem az irodába, nekiláttam a munkának. Szerettem itt olvasni.
Jobban ment a koncentrálás. Százával álltak az asztalomon az új kéziratok. Nagyon sok volt a
tehetséges író. Sokszor nehéz volt választani. Nehezemre esett hinni, ha egyszer végül sikerül egy
sornál többet írnom, találok kiadót. Hirtelen egy férfi jelent meg előttem. A kedvenc Starbucks
kávémat tette le elém.
- Jó reggelt Liv! - mondta mosolyogva, és leült a mellettem lévő asztalhoz.

Alig volt idősebb nálam, de sejtelmem sem volt, hogy kicsoda. Tudta a nevem. Livnek hívott, és
tudta, melyik a kedvenc kávém. Ez az felételezte, ismer engem, és egész jól. Körbenéztem az
asztalomon, és rá kellett jönnöm, hogy a férfi mellettem Jared. Jared már nyolc hónapja volt az
asszisztensem. Neki köszönhetem, hogy nem húszezer kéziratot kell elolvasnom. Csak tízezer volt az
asztalomon egyszerre, mert a beküldött tartalmak alapján kiválogatja azokat, amik az adott évben
beleillenek a profilba. Ebben a pillanatban jöttem rá, azért nem tudok írni, mert nem is élek. Valahol
két világ között lebegek, ahol nem volt semmi. Monoton, ösztönös élet, amiben nem láttam, és nem
hallottam. Azért nem tudok írni, mert nem engedem, hogy átjárjanak a gondolatok, az érzések.
Ahogy elkezdtem figyelni több dolog is feltűnt. Jared mindig hozta a kávém, a reggelim, és az
ebédem. Mindig pontosan tudta, mint egy láthatatlan harmadik kéz. Egész nap egyetlen szót sem
szólt, csak olvasott, és tette a dolgát. Ilyen lennék én? Egy boszorkány, akihez az ember nem is mer
hozzászólni? Nem akartam ilyen látszatott kelteni. Valahogy vissza kell térnem a földre, és
észrevennem a körülöttem lévő dolgokat. Másnap reggel is bementem az irodába, bár nem így
terveztem. Pontban nyolckor megérkezett Jared.
- Jó reggelt, Liv! - mondta, és letette elém a kávét!

- Jó reggelt, Jared! Köszönöm! - mondtam, miközben befejeztem egy mondatot. Láttam, hogy
megtorpan, és döbbent arccal néz rám.

Még soha nem köszöntem volna meg neki a kávét? Futott át az agyamon a gondolat. Lehet, még
soha nem üdvözöltem reggel. Hisz még a nevét sem tudtam, milyen ember lett belőlem? Hol van már
az a lány, akiből áradt a szeretet? De ott motoszkált a válasz a fejemben. Ryan magával vitte.
- Honnan tudtad, hogy kell kávét hozni? - kérdeztem meg végül, mert hajtott a kíváncsiság miről
maradtam le a saját életemből. - Úgy terveztem ma nem jövök be!

- Mindig beleírod a naptáradba, ha nem jössz be!

- Tényleg? - kérdeztem, és gyorsan előre lapoztam a naptárba. Minden nap ki volt húzva, amikor
nem voltam itt. Furcsa nem is emlékeztem rá. Kicsit ijesztő volt, hogy jobban ismer engem, mint én
magam. Ami megdöbbentő volt, Jared kedvelt engem. Még úgy is, hogy az elmúlt közel egy évben
hozzá se szóltam. Fél tizenkettőkor megkérdezte, mit hozzon ebédre. Tehát nem voltak
szuperképességei. Csupán én nem érzékeltem a világot magam körül. Minden csak automatikus
ösztön volt az létezésre, de nem az életre.

- Mindennap megkérdezed, mit ennék? - kérdeztem, mielőtt válaszoltam volna.

- Többnyire igen! De elég kiszámítható, mit fogsz mondani, Liv! Hétfőn, és pénteken mindig cézár
saláta. Kedden kínai, szerdán valami főzelék, általában mindegy milyen. Csütörtökön, ha nincs
semmi kívánságod, akkor hamburgert szoktam hozni
- Félelmetes! - mondtam kissé meglepetten.
- Az a munkám, hogy ismerjelek! Másképp nem tudnám, milyen művek landoljanak az asztalodon. -
felelte, és elment.

Tanulságos volt. Képes voltam még önmagamat is megdöbbenteni. Be kellet fejeznem ezt.

Szép lassan Jared megpendített valamit a lelkem húrján. Elérte, hogy figyeljek rá. Hogy meghalljam
a hangját. Csak csendben figyelt, kivárt.. A testem, és a szívem ugyan nem kelt már ugyanúgy életre,
de valami csoda folytán a lelkem egy része igen. Megszólított a hangja, elért hozzám, és én hagytam,
hogy vezessen. Egy olyan világban éltem öt éve, amely nem is létezett. Csak lebegtem az
eszményien tökéletes, és a való világ között a semmiben. Üres volt minden körülöttem, mint a
szívem. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem. Csak a néma fájdalom vett körbe, és vont körém
lassan vastag falat. Néha felültem egy emlékbuborékra, a lábam lógatva néztem a lenti világra. De
nem láttam semmit, amire vágynék. Ilyenkor találkoztam Ericcel. Az ő barátsága némileg áttörte a
néma fájdalom vastag falát. Hangja ugyan elért hozzám, de nem tartott sokáig közel a valósághoz.
Még mindig inkább felfelé néztem az eszményi és tökéletes boldogságot keresve. Esténként még
mindig hallgattam a hangját, és szorongattam azt az átkozott mosatlan pólót, mely tele volt ígérettel.
A várakozás izgalmával töltött. Reménnyel, hogy egyszer visszatérhet. Öt év némaság után is arra
vártam, hogy visszatér, és valóra váltja az álmomat. Kiránt ebből a világból, fel az eszményi
boldogságba. Ahol lesz egy szép házunk fehér kerítéssel, mely gyerek zsivajtól, és boldog kacagástól
visszhangzik majd. A ház előtti kis kertemben virágokat gondozok, miközben nézem a futkározó
gyerekeket. A szomszédok vidáman köszönnek: „Üdv, Mrs. Davis!” Én pedig nevetve intek vissza.
Ezt vártam én, még öt év hallgatás után is. Amikor Jared hangja áttört a fájdalom csendjén, valami
egész mást súgott. Gyere, térj vissza a valóságba. Éld meg az életet itt és most. Mire rájössz, hogy
nem éltél, már rég elment melletted. Akkor bánni fogod azt a sok dolgot, amit nem éltél át. Ebben a
pillanatban rádöbbentem. Le kell zárnom a múltat, és el kell engednem az emlék buborékokat. Amíg
nem nézek szembe vele, addig az álmaim is mindig csak álmok maradnak. Nem ment azonnal, de
Jared folyamatosan halkan suttogott. Egyre inkább csábított a világ, amit kínált. Hirtelen tele lett
lehetőségekkel, és ígéretekkel. Nem sietett, lassan haladt. Minden lépés után annyit vártunk, amennyi
időre csak szükségem volt. A hangja olyan volt, mint egy láthatatlan fonal, mely vezetett át a
sötétségen a fény felé. Valahogy éreztem, hogy az utam végén ott fog várni. Meg látom majd őt teljes
valójában, és mire elérem, már szeretni fogom. Tudtam, hogyan zárhatom le a múltat, és kezdhetem
meg a jövőm.

Péntek este elköltöttem a szokásos vacsorám Ericcel. Minden felolvasó est előtt elvitt vacsorázni. És
én igyekeztem rendesen enni, hogy ne aggódjon. Egy éve laktam már itt, de még mindig nem sikerült
visszaszednem a súlyomat, amivel beiratkoztam az egyetemre. Csont és bőr voltam. A smink mindig
elkelt, hisz az arcom sápadt, és beesett. Pedig nagyon igyekeztem. Ha Ericcel voltam még inkább.
igyekeztem. Megint egy emlék buborékon ülve lógattam a lábam, de a lábam egyre közelebb volt
ehhez a világhoz.
- Tudtad, hogy van egy asszisztensem?- kérdeztem meg, miközben egy darab húst felszúrtam a
villámra.

- Jaredre gondolsz? - kérdezte. Hallottam, mosoly bujkál a hangjában. - Nyolc hónapja dolgozik
nálad, és lassan jobban ismer, mint te saját magadat- remekül szórakozott ebben biztos voltam.
- Észrevettem!

- Gondolom sikerült megdöbbentened, amikor nem nézted levegőnek! - mondta. Nem néztem rá, de
hallottam a hangján, hogy magában nevet. Inkább nem akartam tudni, hogyan viselkedhettem
Jareddel. Hinni akartam, még az a lány vagyok, akiből sugárzik a szeretet.

- Helyes srác! - mondtam, de még mindig nem mertem felnézni.

- Hűha! - mondta Eric, de komoly lett a hangja. Éreztem, magamon fürkésző tekintetét..

- Hűha, hogy helyes, vagy hűha, hogy észrevettem! - kérdeztem, és kíváncsian rá emeltem a
tekintetemet.
- Azt hiszem mind a kettő! Nagy utat tettél meg, tekintve az elmúlt öt évet! - válaszolta én pedig
bólintottam.

Tudtam, mire gondol, és azt is, örül a változásnak. Csak remélte, hogy tartós is marad. Ő volt az
egyetlen, aki látott akkor is, amikor a föld felett jártam a boldogságtól, amikor a porba hulltam, és
amikor szép lassan elsorvadtam. Én pedig nem mondtam el neki, mit tervezek. Nem akartam, hogy
aggódjon. A felolvasó est után hazavitt, mint mindig. Megvártam, amíg elmegy, majd felkaptam a
táskámat, ami az ajtó mellett várt. Leszaladtam az autóhoz, és rögtön indultam. Még két és fél óra
vezetés várt rám. Megálltam egy Starbucks előtt, vettem egy kávét. Itt volt a legfinomabb ezen a
környéken. Kész mázli, hogy ezek késő estig nyitva voltak. Két óra alatt el is értem úti célomat. Nem
volt nagy forgalom, és nem álltam meg sehol. Ahogy átmentem Valven gondoltam rá, elmegyek a
lakáshoz. Megnézem járt e itthon. Aztán nem tettem. Nem lett volna semmi értelme újra feltépni a
sebeket. Leállítottam az autót a faház előtt. Ültem egy darabig és néztem. Csak a hold fénye
világította meg. Pont olyan volt, mint amire emlékeztem. Csodaszép. Emlékszem akkor is tátva
maradt a szám, ahogy most is. Megtöltöttem az emlékeimmel az egész teret. Most először engedtem
meg magamnak, hogy teljesen átjárjanak anélkül, hogy közben az elmúlás fájdalmára gondolnék.
Láttam, ahogy felmegy a lépcsőn a csomagokkal. Ahogy kinyitja az ajtót, és visszanéz rám.
Boldogság sugárzott az arcáról. Meglehetett ezt játszani? Beléptem a házba, és felkapcsoltam a
villanyt. Jó, hogy van áram. Futott át a gondolat az agyamon. Nem volt ez egy teljesen átgondolt
terv. Valamiért nem került teljesen lezárásra a ház. Eszembe jutott a pillanat, amikor vissza akartam
adni a kulcsokat. „ Tartsd meg! Majd visszakéri, ha kell neki!” Visszahangoztak fejemben a szavak.
De soha nem tette. Nem tudom, miért. Nem is kellett volna személyesen jönnie, hisz a szülei biztosan
sokszor járnak a fővárosba. Talán tartozott is ennyivel. Hogy elbújhassak ide az emlékeimmel.
Felidéztem először a konyhába mentem, mert elbűvölt a konyhabútor szépsége, hatalmas tér.
Kinyitottam a hűtőt, ahogy akkor is. Tele volt étellel az emlékeimben, de most üresen, és sötéten
meredt rám, akár a lelkem. A nappali felé néztem. Láttam, amikor a kanapén ülve az ölébe bújtam.
Milyen csodásan bizsergető érzés volt a közelében lenni. Menyi vágy volt abban, ahogy a karja
átölelt. Odaléptem a teraszajtó elé. Most sötét volt ugyan én mégis tisztán láttam az alattam elterülő
tavat. Elbűvölt szinte megbabonázott a látvány. Éreztem, ahogy mögém lép. Karjai puhán, melegen
vesznek körbe. Ahogy a hajamba fúrja az arcát, és magába szívja az illatát. Ahogy átadta nekem a
kulcsokat, csupa ígéret volt. Egy eszményien boldog jövőt ígért. Olyat, amit csak a filmekben élnek
át az emberek, és nem a valóságban. Talán igaz sem volt. Csak úgy kavargott a fejemben egy
történet, ami papírra kívánkozott. Felmentem az emeletre, és lefeküdtem az ágyra. Emlékeztem, hány
boldog órát töltöttünk el itt együtt. Felhívtam a hangpostáját, és hallgattam a hangját Az egyetlen
dolog volt, ami arra emlékeztetett, hogy valóság volt. Szépen lassan álomba sírtam magam, ahogy öt
éve minden este. Reggel korán keltem, mégis frissnek éreztem magam. Valami új lendület volt
bennem, amit még nem tudtam megnevezni. Még mindig egy emlékbuborékon ültem, de már
letehettem volna a lábam, ha akarom. Gyorsan kipakoltam a táskám egy részét, és kevertem egy
Nescafét. Nem különösebben szerettem, de jobb híján most ez is megtette. Fogtam a kávémát, a
laptopomat, és kiültem a teraszra. Amíg bekapcsolt a gép körbe néztem. A nyár színeiben még szebb
volt a táj. A fák élénk zöldek voltak, az ég kék, a nap sugarai pedig megtörtek a tó kékeszöld vizén.
Én pedig írtam egy mesés szerelem történetéről, mely talán igaz sem volt. Ebben a pillanatban nem
tűnt fájdalmasan elviselhetetlennek az élet. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy elengedjem. Ha
hagyom, hogy még egyszer utoljára teljesen átjárjon az érzés. Ez volt az én keresztem, amit cipeltem
rendíthetetlenül. Hétfőn visszatértem az életembe, és Jared még mindig ott volt. Várt rám, vezetett
engem. Hangja egyre hangosabban szólt hozzám. Néha még nevettem is. Csütörtökön összeszedtem
magam, és kimentem vele az ebédszünetben. Tudtam, minden csütörtökön hamburgert eszik a
parkban. Néha nekem is szokott hozni. Valami rejtélyes oknál fogva ma kívántam a hamburgert. Öt
év óta először voltam képes ételre gondolni. Kiléptünk az utcára, és fázósan húztam össze magamon
a kabátot. Szinte észre se vettem, mikor lett újra tél. Teljesen lefoglalt a régi új életem. Csak ettem a
hamburgert, ami jól is esett, és nevettem. Jared társasága kétségkívül mindig szórakoztató volt.

- Vársz valakire?- tette fel a kérdést hirtelen, és megállt előttem. Néhány lépésre tőle én is
megtorpantam.

- Talán! - feleltem nevetve.

- Talán! - ismételte meg a szót lassan ízlelgetve. Éreztem, ahogy lassan óvatosan megfogja mind a
két kezem. Érintése lágy volt, és óvatos. Nem is emlékeztem már arra, milyen egy másik ember
érintése. - Lehetnék én is, akire vársz!
- Talán! - feleltem, de már nem nevettem, csak mosolyogtam.

Ebben a pillanatban elém lépett, és megcsókolt. Hatalmas pelyhekben kezdett hullani ránk a hó.
Csókja lágy volt és óvatos. Nem volt benne őrjítő vágy vagy szenvedély, csak tiszta szeretet.
Felmelegített, biztonságot adott. Olyan érzés volt, amire számíthattam életem végéig. Vajon kívánhat
e ennél többet egy ember? Ebben a pillanatban képes lettem volna leszállni az emlék buborékról,
amin ültem. De nem tettem. Egyszer talán leszállok, de nem ma. Jared továbbra is lassan vezetett,
nem sietve, nem rohanva. Csak lágyan fogta a kezem, és én láttam őt a fényben a sötétség végén.
Nem tett semmit csak állt, várt rám, amíg én nem kezdtem akarni a dolgokat. Nem is tudom, mikor
kezdtem el újra nevetni. Mikor jöttem rá, hiányoznak az érintések, az ölelések. Ha nem is múlt el
teljesen mellkasomból az űr, már nem volt olyan elviselhetetlen. Szép lassan Jared segítségével
összeszedtem életem darabkáit. Ő pedig a kitartó szeretetével összeragasztotta. A maga egyszerű
módján nekem adta az egész világot. Igaz sem őrült szenvedéllyel, sem romantikával nem
vádolhattam. De mellettem volt, és kiegyensúlyozott, biztonságos életet kínált. Halk, egyszerű, tiszta
hangja pedig minden nap képes volt áttörni a fájdalom vastag falát.

Karácsony előtt néhány nappal fejeztem be a könyvemet. Rányomtam a nyomtatásra, felvettem a

kabátomat, és kiültem a teraszra. Behunytam a szemem, hagytam, hogy a hópihék az arcomra
hulljanak. Még egyszer engedtem, hogy átjárjanak az érzések, az emlékek. Nem tudtam, jövök e még
valaha ide. Hirtelen az órámra néztem. Késésben voltam. Megígértem Jarednek, ma vele, és a
szüleivel vacsorázok. Gyorsan bementem, és átnéztem a kéziratot. Minden oldal meg volt, kivéve a
fedőlapot. Pedig biztos voltam abban, hogy kinyomtattam. De nem találtam sehol. Gyorsan
megkerestem, újra kinyomtattam. Beletettem az egészet egy előre felcímzett borítékba, és lezártam.
Amíg összecsuktam a laptopot, még egyszer körbe néztem. Biztosan tudtam, minden oldalt
kinyomtattam. De mégsem volt sehol. Az órámra néztem, villámgyorsan bezártam, már indultam is.
Ebben a pillanatban már biztos voltam abban, el fogok késni. Pedig nem akartam. Jarednek nagyon
fontos lehetett, hisz egy nagyon elegáns étterembe hívott meg. Én is ott akartam lenni. A szerencse
mellém állt, hisz a havazás kicsit alább hagyott, forgalom is kicsi volt. Két óra alatt otthon voltam. A
ruhám már ki volt készítve. Készültem erre az eshetőségre, mert be akartam fejezni a könyvet.
Gyorsan felfrissítettem magam, átvettem a ruhámat, tettem egy halvány sminket az arcomra, és
indultam. Furcsa életemnek azon pontjára érkeztem, amikor már én is akartam, hogy működjön ez a
dolog Jareddel. Megértettem, hogy a szenvedélyes, eszményi boldogság nem jár egy egész életre. A
nyugodt, kiegyensúlyozott szeretet, amiben az ember le tud élni egy életet. Ebben kellett hinnem. Tíz
perccel később estem be az étterembe.

- Jó estét! - köszöntem sietve. - Ne haragudj! - súgtam Jarednek, amikor egy lágy csókot lehelt az
ajkamra.

- Befejezted? - kérdezte mosolyogva, és visszaült a helyére, ahogy én is helyet foglaltam.

Bólintottam mosolyogva.

Jared szülei nagyon kedvesek voltak, figyelmesek. Látszott, nagyon szeretik a fiúkat, és figyelnek a
sorsára. Mindent megjegyeztek rólam, amit Jared mesélhetett. Ebben a pillanatban elszégyelltem
magam. Én még nem is meséltem Jaredről anyámnak. Féltem, mit szólna hozzá. Már annyira
megszokták a szenvedő Livet. Nem hinném, hogy anyám támogatna egy igazi szerelem nélküli
kapcsolatot. Pedig nem igen volt választásom. Vagy a sokmacskás banya leszek, akivel majd a
gyerekek ijesztgetik egymást. Vagy megelégszem egy kapcsolattal, mely őszinte szereteten alapul.
És én nem akartam magányos lenni.

Három hét alatt jött meg a válasz, kiadják a könyvemet. Arra számítottam, nagyon sok helyre kell
majd beküldenem. Rögtön az első, az ország legnagyobb kiadója. Tízezer példány első kiadás. Szinte
levegőt sem kaptam, ahogy a kezembe tartottam az előleg csekket. Még soha életemben nem láttam
ekkora összeget, és most mind az enyém. Gazdag lettem. Legalábbis számomra ez a pénz ezt
jelentette. Felkaptam a táskámat, bementem Erichez a munkahelyére. Nem fog örülni, mert nagyon
komolyan vette a dolgát. De több voltam, mint boldog. Ezt azonnal meg kellett osztanom vele. Ez az
egy dolog már soha nem fog változni. Bármi is történt velem mindig ő az első, akivel meg akartam
osztani. Szinte berobbantam az irodájába nem törődve semmivel. Igazi felhőtlen öröm járta a testem.
Olyan, ami Ryan távozása óta egyszer sem.

- Liv, tudod, hogy nem szeretem, ha bejössz a munkahelyemre! - állt fel az asztaltól, megkerülte,
miközben korholt. - Én itt dolgozom! - de azért adott egy puszit az arcomra.
- Tudom, tudom! - mondtam izgatottan, és láttam rajta, hogy egyre kíváncsibb. Nem haragudott
igazán. Sohasem haragudott igazán. - De ez nem várhatott egy percet sem. - mondtam, és letettem elé
a borítékot. Felvette, kibontotta, de közben engem figyelt. Olyan boldog voltam, hogy egyetlen
percet sem voltam képes nyugton maradni. Legszívesebben ugráltam volna. Eric remekül szórakozott
rajtam. Amikor kihalászta a borítékból a papírokat lenézett. A csekk volt a kezében.
- Úristen! Kiadják a könyvedet! - mondta, rám emelve a tekintetét. Hangja tele volt izgatottsággal.
Csak bólintani voltam képes. Ledobta a levelet az asztalra, és felkapott. Vagy kétszer megforgatott,
és mind a ketten nevettünk. - Este ünneplünk! De most menj, mert dolgoznom kell! - mondta, és
letett.
 Elköszöntem, és szaladtam tovább. Ma ugyan nem terveztem, hogy bemegyek az irodába, de mégis
arra vettem az irányt. Jarednek is el kellett mondanom. Hisz az ő közreműködése nélkül talán soha
nem írtam volna. Így ez legalább annyira volt az ő sikere, mint az enyém. Jared lelkiismeretesen
dolgozott. Először észre sem vette, hogy beléptem. Látszólag elég jól szórakozott a kéziraton, ami
kezében volt. Reméltem, egy vígjátékot olvas, és nem kezdünk kifogyni az értékelhető kéziratokból.
Az ajtófélfának dőltem, figyeltem őt. Ha jobban megnéztem még mindig helyes volt. Magas volt,
helyes, markáns arca. Barna szemét, barna haj keretezte. Látszott rajta, hogy edzi a testét. Míg így is,
hogy öltöny nadrág, és ing volt rajta rendszerint. Próbáltam leszokni arról, hogy Ryanhez
hasonlítsam. Mert se őket, sem az érzést nem lehetett összehasonlítani. De ez még nehezen ment,
hisz egyszer sem szálltam még le az emlékbuborékról, csak letettem a lábam ebbe a világba. Nem
voltam elég bátor, hogy felálljak, és végleg magam mögött hagyjam.

-Liv a frászt hozod rám! - nézett fel hirtelen. Összerezzentem egy pillanatra.

- Ne haragudj! Nem akartalak megzavarni! - mondtam. Beléptem és egy puszit nyomtam az ajkára.

- Azt jól teszed, mert rengeteg a munka, és mint láthatod, egyedül vagyok! - mondta, de a hangjában
jókedv bujkált, arcán pedig mosoly játszott. Elővettem a levelet, megmutattam neki. Az én örömöm
az övé is volt.

- Gratulálok!

- Ünneplés ma este a Discritben! Ne késs! - mondtam mosolyogva, és már tova is suhantam.

Még fel akartam hívni az anyámat. Persze Robint is. Anyám megérdemelte, hogy tudjon a
sikeremről. És arról, hogy visszatérek lassan az élők sorába. Jaredről is muszáj volt beszélnem.
Karácsonykor még kimagyaráztam, miért nem viszem magammal. De már nem sokáig húzhatom a
dolgot. Jobb szerettem volna bevallani, anyám még nem is tud a létezéséről. Vagy kivételesen talán
eljöhetne anyám is. Hogy megkíméljem magunkat a családomtól. Soha nem akartam neki Ryanről,
vagy az érzéseimről iránta beszélni. Azt sem akartam, hogy a családom tegye ezt meg. Hogyan
kerülhetném el, hogy ne kerüljön szóba. Karácsonykor is mindenki úgy nézett rám, mint valami
halálos betegre. Adam állandóan azzal piszkált, ehetnék már. Anyám aggódó szomorú tekintetét
mindenki kiszúrja. Ha nem is ők mondják el, még a legostobább is rákérdezne, mi is történt. És Jared
nem volt ostoba. Nem akartam, hogy valaha is megtudja, milyen érzések lakoznak a szívem
legmélyén.

Tíz hét múlva már a legtöbb ország bestseller listájának az élén volt a könyvem. Rengeteg
példányban kelt el. Szinte minden nap láttam magam vagy a könyvemet valamelyik újság címlapján.
Három hónap alatt már több mint négy millióan olvasták. Szinte el sem hittem, mekkora siker lett az,
ami nekem csak fájdalmat okoz. Azt vettem észre, újra csak vártam. Felültem az egyik emlék
buborékomra, és újra ott lebegtem a két világ között. Felfelé néztem az eszményi világ felé. Annyi
helyre eljutott a világba szerelmünk története. Kizártnak tartottam, hogy ne lássa, ne olvassa. De a
csend továbbra sem tört meg. Nem hívott, nem írt, de még csak egy gratuláló levelet sem küldött.
Nem is tudtam, mire vártam. Újra elkezdtem hívogatni a telefonját. De még mindig csak a hangposta
jelentkezett. Korholtam magam azért, amit éreztem. De nem bírtam tenni ellene. Igyekeztem a
fényre, és Jared hangjára koncentrálni. Türelmes hangja mindig áthatolt a fájdalom néma falán.
Hallottam őt, éreztem őt. Ő volt a valóság.

- Vedd már észre, hogy nem számítasz neki! - korholtam magam, és a doboz legmélyére rejtettem
azt az átkozott pólót. Szerettem volna elengedni a buborékokat. Nem érezni, nem emlékezni. De
képtelen voltam. Továbbra is hétvégenként feljártam az én menedékembe, és írtam. Valahogy nem
fájt már úgy az élet. Ilyenkor engedtem, hogy átjárjanak az emlékek. Azt hittem nehezebb, ha
emlékezem, de valójában könnyebb volt. Ha Jared hangja vezetett mind a két világgal képes voltam
megbirkózni. Hat évnek kellett eltelnie, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt életet tudjak élni. És
elengedjem az érzést, hogy boldog legyek. Lett egy élet, amiben volt el Liv Ryan nélkül. Rengeteg
dedikálásra jártam. Először csak a fővárosban, utána már az egész országban hívtak. Komoly tervet
kellett készíteni, mikor hova megyek. Jared szinte mindenhova elkísért. Az alapítványban pedig már
nem alkalmazott voltam, hanem tulajdonos. Igyekeztem szponzorokat szerezni, és több új szerző
könyvét kiadni évente. Mert sok tehetséges író megfordult az asztalomon. Soknak lehetne akkora
sikere, mint nekem, ha kapna lehetőséget. Bárhova utaztunk az országban Jarednél mindig volt egy
kézirat, amit felolvashatott. Valahogy helyére került az életem. Egyre kevesebbet gondoltan a
bennem tátongó űrre. Két életem lett. Egy a való világban, ahol nem gondoltam a múltra, és egy a
faházban, ahol megengedtem magamnak, hogy Ryan emléke velem aludjon. Ha nem is éltem teljesen
legalább az álmomat valóra tudtam váltani. Ezért Ryannek is hálával tartozom. Ha nem töri össze
teljesen a szívemet, talán soha nem lehettem volna ennyire sikeres. Hirtelen megcsörrent a
telefonom. Álmosan felkaptam. Éreztem, Jared ott fekszik mellettem. Még nem tudtam, hogy örüljek
e neki. Pedig nem akaratom ellenére sodornak az események. Mégis néha kételkedem magamban,
helyesen cselekszem e. Valamennyire becsapom Jaredet. Kedvelem őt, szeretem, amiért velem van.
De nem vagyok szerelmes belé. Nem is hiszem, hogy valaha majd az tudok lenni. De szerettem őt, és
tiszteltem. Soha nem tudnám megbántani. Sokkal tartoztam neki, nagyon sokkal. Kiosontam a
szobából, és felvettem a telefont. Az alapítvány könyvelője volt. Közölte, egy helyi cég, akit nem
ismer, hatalmas összeggel támogatta az alapítvány munkáját. Nem tartottam szükségesnek, hogy
utána nézzen. Örültem, hogy van egy cég, aki végre felkarolja mellettem az ügyet. Kértem küldjünk
valami szép köszönőajándékot, ahogy minden támogatónak. Még le se tettem a telefont, már
csengettek. Ma lustálkodást, és sokáig tartó alvást terveztem. De ezek szerint más nem. Gyorsan
összehúztam a köntöst magamon, és kinyitottam az ajtót.

- Még mindig nagyon sovány vagy! - robbant be Robin a lakásba, és egy pohár kávét nyújtott át
nekem. Mosolyognom kellett. Nem gondoltam, hogy eljön. Ráadásul Valven keresztül, és hoz a
kedvenc kávémból. - Ha már Eric rászoktatott. - vonta meg a vállát. Elindult a nappali felé.

Próbáltam figyelmeztetni arra, nem vagyok egyedül, de elég nehéz volt a szavába vágni. Mire elért
hozzá a hangom, már késő volt. Jared ott állt a lépcső alján álmosan egy szál alsónadrágban.

- Valami baj van? - kérdezte, és a hajába túrva ásított. Mi tagadás, most elég szexi volt. Robin pedig
egy pillanatig szóhoz sem jutott. Csak pislogott hol rám, hol a pasira a lépcső alján. Nevetnem
kellett, de egyelőre visszafogtam magam.

- Hello idegen! - mondta Robin, miután megtalálta a hangját. Azt hiszem sikerült megdöbbentenem.
- Ne gondold, hogy megbámultam csodásan kidolgozott felsőtestedet! - tette hozzá, és ebben a
pillanatban kitört belőlem a nevetés. Meséltem Robinnak Jaredről. De talán azt a rész kihagytam,
hogy szoktunk együtt aludni.

- Te biztosan Robin vagy! - lépett oda Jared megjátszott lazasággal, és kezet nyújtott. Remekül
szórakozott a helyzeten.

- Te pedig Jared! Örülök, hogy megismertelek! - mondta, és elfogadta a felé nyújtott kezet.

- Ne zavartassátok magatokat! Úgyis be kell mennem, dolgozni! - mondta, és a fürdőszoba felé vette
az irányt.

Robin pedig rám nézett, meglepettség, öröm, izgalom látszott az arcán. A kanapé felé mutatott, és
leültünk. Lesznek kérdései, de nem akartam addig felelni, amíg Jared itthon volt. Robin is nagyon jó
barát volt. Nem hozta rögtön szóba a témát. Egy újságot tett le elém az asztalra. Az volt benne, hogy
filmet készítenek az első könyvemből.

- Nem tudtam! - ráztam meg a fejem, és beleolvastam az újságba. - Nekem még senki sem szólt
erről. - mondtam, miközben Jared elment.

- Pedig azt hittem elárulod ki lesz a főszereplő. - mondta, csalódott arcot vágva. Mosolyognom
kellett.

- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet filmre vinni! - mondtam. Nem hittem abban, bárki
hitelesen el tudja játszani Ryan szerepét. És nem is biztos, hogy szívesen láttam volna viszont magam
a moziban.

- Szerintem meg igen! Szuper lett a könyv. Jobb, mint az eredeti!

- Azt nem hinném! - feleltem mosolyogva.

- És Jared? Néhány apró információt elfelejtettél közölni velem.

- Sokszor magam sem tudom, mit gondoljak vele kapcsolatban! - feleltem őszintén, és a kezemet
néztem. - Valahogy képes rá, hogy itt tartson a föld közelében. A szívemben tátongó űr se fáj már
annyira. Ezt kedvelem benne.

- De nem vagy szerelemes, mert még mindig Ryanre vársz! Hívott, írt, adott magáról bármi életjelet?

- Nem! - mondtam halkan, és még mindig a kezeimet néztem. - De nem kérte még mindig vissza a
házak kulcsát.

- Milyen házakét? - kérdezte Robin, és hallottam hangjában a kíváncsiságot. Nem mertem ránézni.
Ezt az egy dolgot még Ericnek se mertem elmondani.

- A Valveben lévő lakásáét, és a faházét. Megpróbáltam visszaadni az anyjának, de azt mondta

legyen nálam, amíg Ryan vissza nem kéri.

- Liv ne tedd ezt magaddal! - mondta nagyon halkan. - Eric tudja, hogy feljársz a faházba írni?

- Nem, senki sem tudta eddig! Nem bírom őt teljesen elengedni - mondtam, és éreztem, ahogy egy
könnycsepp végig gördül az arcomon. - Amikor megpróbáltam, majdnem belehaltam.

- Nem hiheted, hogy vissza fog jönni, csak azért, mert itt felejtett két kulcsot! - mondta Robin, de a
hangja csak nyugodtságot tükrözött. - Fogja majd, és lecseréli a zárat szó nélkül.

- De nem teszi! Hat éve nem teszi! Már nem abban bízom, hogy visszajön. Hanem abban akarok
hinni, hogy jelentettem neki valamit.

- Rendben. - mondta Robin, és egy nagyot sóhajtott. - Öltözz fel, menjük reggelizni, és mesélj
Jaredről. - mondta, én pedig tettem, amit mond.

Nem fog elárulni Ericnek. Hagyni fogja, hogy akkor mondjam el neki, amikor én akarom. Csak nem
voltam biztos abban, el akarom e mondani. Igaza volt Robinnak. Örültség az egész. Amit éreztem,
amire vártam, és amit hagytam magam mellett elmenni. De nem bírtam irányítani az érzéseimet,
mióta megismertem Ryant. Valami olyan erő kötött mindig is hozzá, amit nem értettem. De boldoggá
tettem Robint, és Jaredről meséltem. Robintól azt is elmesélte, hogy Eric sokat nevetett azon, hogyan
nézem levegőnek. És ő milyen türelmesen tűrte. Nem ismertem magamra. Mintha az elmúlt öt évben
nem is én lettem volna a testemben. Én pedig cserében meséltem Robinnak, hogyan vettem észre
Jaredet, és mit jelentett nekem. Máig sem tudom, hogyan törte át a körém épített falakat a hangja.
Hogyan érte el, hogy akarjak ebben a világban élni. De sikerült neki.

- Nem vagyok szerelemes belé Robin! - mondtam végül, miközben a Cézár salátámat turkálgattam. -
Valószínűleg soha nem is leszek. De őszintén szeretem, és tisztelem őt!

- És ez elég lesz neked?

- Azt hiszem igen! - feleltem. - Mellettem van, átsegít a nehézségeken. Mire volt jó az őrült
szenvedély? Csak rám kell nézni! - mondtam keserűen. Robin pedig átült mellém, és csendben
átölelt.

Meg is értett, meg nem is. De nagyon jó barátom volt, és minden döntésemet támogatta. Azt viszont
nem tagadhatta, nagyon örül az új életemnek. Persze azt sem, hogy nagyon tetszik neki Jared. Tény
és való, hatásosra sikerült a reggeli belépője. Még mindig mosolyogtam, ha rá gondoltam. Nem
értettem, miért nem tudom szeretni. Tényleg helyes volt, egyszerű, őszinte, és kedves. Kitartott
mellettem, segített, soha nem kérdezte egy éven át, miért néztem levegőnek. Biztonságot,
állandóságot, és kiszámíthatóságot nyújtott. Mindazt, amire valaha szükségem volt. Akkor miért
vágytam mégis valaki másra? Azt hiszem, erre a kérdésre soha nem fogom megtudni a választ.
Robinnal szuper csajos napot töltöttünk együtt. Persze megint sokat vásároltunk. Furcsa volt arra
gondolni, már megengedhetem magamnak. Este pedig ünnepeltünk a Discritben. Immáron négy főre
kiegészülve Jareddel. Azt hiszem ebben a pillanatban elégedett voltam az életemmel.
 Másnap ugyan nem akartam bemenni, dolgozni, mert pénzt akartam még hajtani az alapítványnak.
Az új támogatónk nagyon bőkezű volt. Még így is kevésnek bizonyult sokszor a pénz. Tekintve,
hogy évi 20.000 új kézirat landolt az asztalomon. Igyekeztem az új szerzőket nem magára hagyni,
hanem a nyomtatáson túl a marketinget is segíteni. De nem húztam ki a napot, hogy Jared velem
együtt induljon reggel. Ragaszkodtam hozzá, hogy az én autómmal menjünk. Hisz még el kellett
mennem majd üzleti tárgyalásokra. Nem az iroda felé vettem az irányt. Szerettem volna valamit
megmutatni neki, és reméltem osztozik a lelkesedésemben. Egy ideje már kinéztem egy házat a város
kertvárosi részében. Olyan volt, mint amiről álmodtam. Tágas, világos, kétszintes, nagy kerttel, fehér
kerítéssel. Lelki szemeim előtt már megtelt élettel. Az első pillanatban beleszerettem. Csendes, jó
környék volt. Közel az óvoda, és az iskola. Bár az hiszem arra még nem voltam felkészülve, hogy
gyereket vállaljak. Körbevezettem, és izgatottan vártam, mit szól hozzá.
- Nagyon szép! - mondta, de az arcán nem tükröződött semmi érzelem. Csak fogtam a kezét, és
vártam, ahogy ő is.

- Arra gondoltam, talán itt is lakhatnánk! - mondtam végül bátortalanul. Elbizonytalanodtam.

- Most megkéred a kezem? - kérdezte. Már láttam, hogy nagyon jól szórakozik.

- Talán! - feleltem nevetve, ő pedig magához húzott, és lágyan megcsókolt.

Nem akartam arra gondolni, milyennek képzeltem ezt a pillanatot. Amikor megtalálom álmaim
otthonát az oldalamon a férfivel, akit szeretek. Az árulás lett volna Jareddel szemben. Akárhogy is
erőlködtem, mégis átfutott az agyamon Ryan arca. Talán már nem is az, akit megismertem. Ahogy
már én sem vagyok ugyanaz a lány. Talán elmennék mellette az utcán, és észre sem venném. Bár
nem volt a gondolat mögött valódi meggyőződés.

Még aznap megvettem a házat, és a következő héten már be is költözhettünk. Megvettem a

szükséges bútorokat, amiben Jared nem volt túl nagy segítség. Rá kellett jönnöm, nincs túl nagy
stílus érzéke, és nem is érdekelte annyira. Nem árultam el neki, hogy nem adom el a garzonlakást.
Nem akartam a Ryannel kapcsolatos emlékeimet elvinni. Kellett egy hely, ahol elbújhattam. Bár soha
nem szólt semmit, hogy a szabad hétvégéim a faházban töltöm. Mindig írtam, ha nem is azért
szerettem oda járni, és ezt tiszteletben tartotta. Valahogy kialakult az életünk. Hét közben együtt
voltunk, a hétvégét pedig a barátaival töltötte, én meg az emlékeimmel. Úgy tűnt ez elég lesz.
Megtaláltam az egyensúlyt az életeim között, és mondhatni elégedett voltam.
Egy egész hetet azzal töltöttünk, hogy kipakoltuk a rengeteg dobozt. Fogalmam sem volt, mikor
halmoztam fel ennyi mindent. Három évvel ezelőtt annyi holmival érkeztem, hogy még pici autóm,
pici csomagtartóját sem lepte el. Most pedig három napja csak pakolok. Kinyitottam egy dobozt, és
leültem mellé. Ebben Jared emlékei voltak. Pakoltam, miközben kérdeztem mit hova tegyek, amikor
egy kép akadt a kezembe. Négy fiú állt egy faház előtt. Szólni akartam, de nem bírtam. Felismertem
Jaredet, Ryant, és az én menedékemet. Csak néztem az arcát, és már életre is kelt a testem. Mintha a
képen keresztül is képes lenne hatni rám. Éreztem, hogy Jared leül mellém a földre.

- Oh, nem is tudtam, hogy ez a kép meg van még! - mondta, mosolyogva. Szép emlék lehetett neki.
Jared, és Ryan ismerik egymást. Mi ez, ha nem a sors gúnyos fintora. - Középiskolában egy
csapatban játszottunk. Összejöttünk még egy utolsó bulira, amikor Ryan megkapta a faházat a
szüleitől. Azt hiszem..
- Elsősök voltatok! - fejeztem be a mondatot, mielőtt bekapcsolhattam volna az agyam, és a szám
közötti szűrőt. Le se bírtam venni a szememet a képről.

- Ismered Ryant? - kérdezte kissé csodálkozó hangon, én pedig még mindig a képet néztem.

- Futólag! - eszméltem fel hirtelen, és mosolyogva rá emeltem a tekintetemet. - Robin volt a

mentora, és mindig sajnálta, hogy soha nem jöttek össze.
- Kicsi világ!

- Túl kicsi!- mondtam, majd visszanéztem a képre. Hatott rám, még ennyi idő után, még így is.
- Tegyük vissza a dobozba. Túl régi emlék, és nem olyan fontos! - mondta, de nem igazán hallottam
a szavak értelmét. Csak megfogta a kezemet, és a doboz felé tolta. Én pedig, ha nehezen is, de
visszatettem.

Folytattam a pakolást, mintha mi se történt volna. De az eszem valahol egész máshol járt. Hagytam,
hogy Jared tegye el azt a dobozt. Oda se néztem, csak hallgattam a hangját, ami a jelenben tartott. Ő
pedig folyamatosan beszélt, mintha megérezte volna, erre van most szükségem. Halkan beszélt,
lassan folyamatosan. Azt nem tudom, mit mondott, csak a hangját hallottam. Ott ültem az emlék
buborékomon, felfelé néztem, de a lábam nem rúgott el ebből a világból. Néztem, de már nem
vágytam a néma fájdalomba. Az a világ csak a képzeletemben létezett. Epekedtem utána, de már nem
akartam elérni. Itt volt a jelen, amiben teljesültek az álmaim, ha megdolgozom érte. A sok munka
amúgy sem hagyta, hogy gondolkodjak. Felkavartak az érzések, amik hirtelen törtek rám. Szerettem
volna megkérdezni, tud e valamit Ryanről. Szoktak e találkozni, beszélni. Tud e róla bármit is. De
nem mertem megtenni. Nem akartam, hogy kérdezősködni kezdjen nálam mit jelent a futólagos
ismeretség. Hagytam, hogy eltegye a dobozt anélkül, hogy odanéztem volna. Nem akartam tudni a
házban hol lelhető fel Ryan. Nem akartam, hogy itt bármi is emlékeztessen rá. Nem akartam
megkockáztatni, hogy elragadjanak az emlékek, az érzések akár csak egyszer is. Csak ültem az emlék
buborékon, és akartam, hogy a lábam leérjen a talajra. Ránéztem Jaredra, ahogy lelkesen pakolt. Ő
volt az egyetlen, akire gondolnom kellett, akinek bármivel is tartoztam. Néztem, ahogy egyik dobozt
nyitja a másik után. Olyan egyszerű lenne minden, ha tudnám őszinte, igaz szerelemmel szeretni. Ha
nem egy másik férfira vágynék folyamatosan. Ha nem arra gondolnék, hogy tudtam ennyi emberből
pont az az egyet megtalálni, aki ismeri. És mi lesz akkor, ha egyszer valami nosztalgikus emlék miatt
újra találkoznak. Vajon képesek leszek e elviselni a látványát, a közelségét? Vajon ki fogom e bírni,
ha a feleségével érkezik? Ha szembesülök azzal, amit most nem akarok elfogadni, hogy nem
jelentettem neki semmit. Mi lesz, ha el kell mondanom a teljes igazságot Jarednek? Vajon képes
leszek e elviselni a következményeket? Rengeteg kérdés tolult az agyamba. Reméltem, nem volt ez
több mint egy középiskolás kaland. És soha nem fog sor kerülni, ilyen találkozásra. Gyorsan
kitöröltem a könnyeket a szememből, folytattam a pakolást. Az egyetlen dolog volt, amire most
koncentrálnom kellett.

Néhány hete laktunk már a lakásban együtt. Lassan kezdett igazi otthonná válni. Boldognak éreztem
magam. Az álmaim teljesültek, még ha nem is egészen úgy, ahogy elképzeltem. Azért az én álmaim
voltak, és ennél rosszabb is lehetne. Túl voltunk a családom első látogatásán is. Persze mindenki
kíváncsi volt az új házra, és Jaredre, akit eddig rejtegettem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem
féltem. De a családom kivételesen képes volt viselkedni, és senki egyetlen szót sem ejtett Ryanről.
Jared senkinek sem volt ugyanaz. Adam úgy viselkedett vele, mint egy inkvizítor. Néhány percre
még a vér is meghűlt bennem. Aztán rám nézett, és megkímélt. Senki nem akarta, hogy visszatérjek a
csigaházamba, úgyhogy viselkedtek. Péntek már nagyon fáradt voltam, úgyhogy összeszedtem
magam, és kimentem Jareddel ebédelni. Még mindig minden pénteken a parkba járt hamburgerezni.
És én még mindig szerettem a hamburgert. Azt nem értettem viszont, miért szeret megfagyni a
parkban a tél kellős közepén ahelyett, hogy beültünk volna valami meleg helyre. De nem kérdezem
csak követtem. Egész nap olvastam, szükségem volt a friss levegőre. Jared megvette a
hamburgereket én pedig bámészkodtam, amíg vártam. Nem akartam arra gondolni, hogy rögtön
megfagyok, és ilyen időre találtak fel a McDonald’sot. A hamburger legalább meleg volt, ami a
kezemet átmelegítette egy kicsit. Lassan sétálva indultunk visszafelé. A park közepén megállt
előttem.

- Vársz valakire? - kérdezte, és ebben a pillanatban ráharaptam valamire.

- Talán! - feleltem nevetve, és próbáltam kihalászni a kemény tárgyat az ételből. Tudtam, egyszer
találok benne valamit.

- Talán! - ismételte lassan ízlelgetve a szót. Én nevettem, hisz emlékeztem a beszélgetésre. Közben
horgásztam a szendvicsemben, és egyáltalán nem akartam arra gondolni, mi lehet az. - Lehetnék
talán én is, akire vársz! - ebben a pillanatban megtaláltam, amit kerestem. De nem az volt, amire
számítottam. Egy apró aranygyűrűt tartottam a kezembe, apró szív alakú kő volt benne. Bele volt
vésve a nevünk Liv és Jared. Döbbenten néztem fel. A szemem Jaredet kereste, aki valamikor
letérdelt elém.

- Oliva Roberts, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - kérdezte.

- Igen! - feleltem meghatottan, és reméltem a hangomban volt elég meggyőződés.

Felállt lassan az ujjamra húzta a gyűrűt. Láttam rajta, hogy boldog, és ez engem is boldoggá tett.
Megcsókolt, miközben nagy pelyhekben kezdett hullani ránk a hó.

Nem voltam meggyőződve, helyesen cselekszem. Hisz nem voltam teljesen őszinte. Jared olyan
lányt érdemelt volna, aki szerelmet tud neki adni. Nem csak egy megjátszott érzést. Szerettem őt, de
még mindig nem szerelemmel. Tudtunk örülni egymásnak, kijöttünk egymással, figyeltünk
egymásra. Nem tűnt boldogtalannak, így nem éreztem akkora árulásnak. Nekem már az is elég volt,
ha ő boldog, és mellettem van. A többi pedig olyan volt, mint egy álom.
Nyugodt, kiegyensúlyozott, kiszámítható életem volt mellette. Biztonságban éreztem magam.
Szépen lassan megnyugodtam, és kezdtem úgy élni, mintha Ryan soha nem is létezett volna. Csak a
mellkasomban tátongó űr emlékeztetett a hiányára.

Üres voltam, teljesen üres. Az emlék buborékon ültem lábam ebben a világban, de mégis részem
volt az ürességet. Ha nem is fájt már olyan elviselhetetlenül azért jelen volt.

Szeretem őt, és ő is szeret engem. Nyugtatgattam magam, ahogy belepillantottam a tükörbe. Éltem
nagy napja, és pont most kell pánikba esnem. De nem tudtam, mitől félek. Jared már két éve volt az
életem része. Boldog voltam mellette. Azt hiszem. Nyugodt voltam, és kiegyensúlyozott. Nem
emésztett fel semmilyen szenvedély. A napok kiszámíthatóan teltek, biztonságban. Történjék bármi
Jared mellettem marad életem végéig. Mit is kívánhatna egy nő ennél többet? Mégis ott motoszkált
egy gondolat valahol a szívem mélyén. Vajon elég lesz ez nekem? Végig néztem magamon a
tükörben. Gyönyörű A vonalú ruhámon. Hosszú uszályomon, melyet három méter hosszan fogok
magam után húzni. A fátyol elől hátul csupa csipke. Igen ezt akartam. Biztonságot, nyugalmat, házat
fehér kerítéssel, hangos gyerek zsivajjal. Felesleges volt, holmi gyerekes szenvedély után sóvárogni.

„ Nőj fel, Liv! Ez a valóság+. Korholtam magam. Nyolc éve nem keresett. Még sem voltam olyan
fontos vagy különleges neki. Mégis ott hevertek azok a kulcsok a táskámba, akár egy kimondatlan
ígéret. „Mit csinálsz, Liv! Korholtam magam ismét. Kint vár a férfi, aki az életet készül neked adni.
Én meg itt állok, és egy másik férfi szerelmére, érintése, közelségére vágyom. Nem tudom, milyen
ember lett belőlem. Behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Kinyitottam a szemem, és
Robin állt mögöttem. Nem is hallottam, amikor bejött.

- Biztosan ezt akarod? - kérdezte meg halkan, és figyelte arcomat a tükörből. Bólintottam.
- Igen! - mondtam halkan.

- Most még meggondolhatod magad! - mondta Robin újra.

- De nem akarom! - feleltem, és ebben a pillanatban jelent meg Eric feje az ajtóban.

Apa hiányában Ericet kértem fel, kísérjen az oltár elé. Ő lesz az esküvői tanúm is, míg Robin a
koszorúslányok körében kapott helyett. Robin elém lépett, és leengedte az arcom elé a fátylat.
Belépett, és végig nézett rajtam, Robin pedig csendben kiment.
- Gyönyörű vagy! - mondta - Bárcsak igazán boldog lennél!- tette hozzá, és megölelt.

Éreztem, ahogy a könnyek a szemembe tolulnak. Eric lett a legjobb barátom. Életem legjobb döntése
volt, amikor az ő sorába álltam be, még ha nem is emlékszem rá. Karját nyújtotta, én meg
belekaroltam, és ebben a pillanatban felcsendült a zene.

- Ha futni akarsz, még most szólj! - mondta mosolyogva.

- Nem akarok! - feleltem, és elindultunk.

Ahogy kiléptünk a padsorok közé igyekeztem csak Jaredre koncentrálni. A sugárzó arcára, a
szemére, mely gyönyörűnek lát, és arra, hogy nekem adja az egész életét. Mosolyogtam, csak őt
néztem. Emlékeztem rá, hogyan beszél hozzám, és mit jelent ez nekem. Ez az egy dolog volt, ami
számított. Mosolyogtam, és a lelkem egy része tényleg örült. Valaki olyannal tölthetem az egész
életem, akinek jelentek valamit. Aki még ezt is megteszi értem. Amikor odaértünk az oltárhoz
megfogta mind a két kezem. Ott állt velem szemben, egy lépésre tőlem, és őszintén boldog volt. Egy
pillanatra megszorította, hogy érezzem ő is izgul. Elmosolyodtam, és ebben a pillanatban
megnyugodtam. Rendben lesz minden.

- Én Olivia..- ismételtem automatikusan a szöveget.

 - Én Jared..- hallottam, ahogy velem együtt mondja a fogadalom szövegét.
- …fogadom, hogy társad leszek az életben, szeretni foglak téged minden nap, bízni fogok benned,
és tisztelni foglak. Veled fogok sírni és nevetni. Jóban és rosszban hűséges társad leszek. Neked
adom a kezemet, a szívemet, és az enyém vagy a mai naptól fogva. Szeretni, és tisztelni foglak
életem végéig. - fejeztem be a szöveget. Arra gondoltam hirtelen, milyen jó, hogy csak szeretet
kellett fogadni, és nem szerelmet. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és felhúztam a gyűrűt az
ujjára. Túl voltam rajta. Jared felesége voltam. Ekkor hallottam csak meg, mindenki állva tapsol, és
éljenez. Ott álltam immáron feleségként, és Ryan nem volt sehol. Nem toppant be, nem akadályozta
meg. Nem tett semmit. Nem volt sehol. Csak én akartam, hogy jelentsen valamit, de már rég nem
jelentett. Jared végig vezetett a padsorok között, és hullott ránk a rizseső. Ahogy kiléptünk az ajtón
száz fehér galamb szállt fel az égre. Jared nagyon szép esküvőt szervezett. A kettőnk napja volt,
mégsem voltam boldog. Csak peregtek előttem életem eseményei, és nem voltam teljesen a részese.
Kedvem lett volna elrúgni magam a földtől, és szállni az emlék buborékok között fel az eszményi
boldog világ felé. Egy világ felé, ami csak a képzeletemben létezett, mégis el akartam érni. Aztán
meghallottam Jared halk, őszinte hangját, és nem tettem. Már nem tehettem meg vele. Nekem adta az
életét, ezért én szerettem, és tiszteltem.

Nászutunkat a Comói - tónál töltöttük. Távol akartam lenni mindentől, és mindenkitől. Nem akartam
sehova menni, ahol egy kicsi esély is volt, hogy Ryanbe botlok. De ezt még magamnak se mertem
bevallani. Azt akartam, hogy Jared számára boldog, és emlékezetes legyen. Gyönyörű volt a hely, és
néhány napra el tudtam engedni mindent, ami a szívemet nyomasztotta. Azt hiszem boldog voltam.
Jared képes volt elfeledtetni velem a bennem tomboló űrt. Kedvessége, figyelmessége lerombolta az
összes falat, amit magam köré vontam. Figyelt rám, és mindig képes volt megpendíteni a lelkem egy
húrját. Ő volt az, akit nem akartam igazán, mégis esélyt adott egy teljesebb életre. Őt kellene
szeretnem egész életemben. Nem bírtam egyszerűen hozzászokni Ryan hiányához. Mintha a levegőt
vették volna el tőlem. Ryan volt az első, aki próbára tett. Minden álmom, minden szilárdságom
magával vitte. Jared mellett kellett volna lennem, de még éltem darabjait hajkurásztam. Jared sok
szempontból többet ért, mint Ryan. Ő sose futamodna meg gyáván, és burkolózna némaságba.
Mégsem ő volt az, akire igazán vágytam. Csak megelégedtem vele, és azzal, amit adni tudott. Csak
sétáltunk csendben, kézen fogva a természet lágy ölén. Mélyeket szippantottam a friss levegőből.
Próbáltam megújulni. Tisztes feleség lenni, és nem valaki, aki csak az álmait kergeti. Megfogadtam,
hogy boldoggá fogom tenni, mert sokkal tartozom neki. Ez is lesz a célom, még ha a szívem, a
gondolataim néha árulóak is.
Ismét karácsony közeledett, és nagy pelyhekben hullott a hó. Eltelt egy újabb év, ami pont
ugyanolyan volt, mint a többi. Semmi mást nem tettem, csak igyekeztem az összes álmom valóra
váltani, és az egyetlen igazi vágyam elfojtani. A hétfő és a péntek este mindig Ericé volt, és a
felolvasó esteké. Mostanra már egészen hozzászoktam, és igyekeztem kihasználni, hogy Ericcel
lehettem. Nagyon sokat dolgoztam. Az alapítvány fontos volt számomra. Hétvégén rendszerint
eljártam a faházba írni. Az újabb és újabb könyveim mind a bestseller listák élén végeztek. Rengeteg
dedikálásra kellett járnom. Éreztem, hogy Jarednek ez néha sok. Én pedig csak mantraként
ismételgettem magamnak, csináld végig, váltsd valóra az életet, amit megálmodtál. Ne add fel, ha
néha nehezebb is. Közben elfelejtettem észrevenni, hogy megszegtem a fogadalmamat.
Megfogadtam, boldoggá teszem. De nem hihettem, hogy az volt, amikor magára hagytam. Egyre
több időt töltött a barátaival. Sokszor azt sem tudtam, merre van. Láttam, a munkája rendesen el van
végezve, de szinte soha nem akkor volt bent az irodában, amikor én. Gyakran jött késő este haza
ittasan, arra sem véve a fáradtságot, hogy feljöjjön a hálószobába. Miközben én az álmaimat
kergettem, ő egyre magányosabb lett. Féltem nem fogok tudni megbirkózni az életemmel. Tönkre
tettem a sajátomat is, és Jaredét is. Pedig nem akartam, hogy szenvedjen. Annyi mindent tett értem.
Megérdemelte, hogy boldog legyen. Megérdemelte, hogy én tegyem boldoggá. Írtam neki egy smst,
hogy ma alapítványi vacsora lesz. Azt soha nem hagyja ki. De valójában kibéreltem egy termet az
étteremben. Szerettem volna néhány boldog pillanatot vele, és bocsánatot kérni, amiért nem
figyeltem rá eleget. Felugrottam a lakásba, és kerestem egy régebbi ruhát. Volt, amelyiket már nem
vittem el, mert így is túl sok volt. Robin mostanában elég gyakran meglátogatott. Vele olyan könnyű
volt elveszni a boltok világában. Volt még egy kis időm, hogy átadjam magam az emlékeknek. Már
több mint egy éve nem hívtam fel a hangpostát. Ennyi ideje nem hallottam a hangját. Ennyi ideje
alszom minden este Jareddel, és nem Ryannel. Még a legnehezebb időkben sem estem kísértésbe.
Jared jelenléte ebben a világban tartott. A költözés napja óta motoszkál egy kép a fejemben. Mi lesz,
ha egyszer Jared és Ryan összefutnak? Ha megbeszélnek egy közös vacsorát? Hiszen régi barátok
voltak. Nem is lenne olyan meglepő, hisz Jared semmit sem sejt az érzésekről, amik Ryanhez fűztek.
Ezerszer elképzeltem, milyen lenne az a pillanat. Mit gondolnék, mit éreznék, hogyan viselkednék.
Aztán rájöttem, egyáltalán nem akarom ezt a pillanatot. Ha Ryan megjelenne, a feleségével
darabokra hullana az is, ami megmaradt belőlem. Hisz engem ő kényszerített bele ebbe az életbe. De
a gondolatot nem bírnám elviselni, hogy minden hazugság volt, amit nekem mondott. Ha
szembesülnöm kellene azzal, hogy tényleg egy másik nőre pazarolja minden kedvességét,
szenvedélyét, és romantikáját. Olyan valóságossá tenné ezt a szakítást, amit nem akarhattam. Egy
pici reménysugár tartott csak életben. A lehetőség, hogy még mindig valahol mélyen a szívében
szeret. Ezért maradtak nálam ezek a kulcsok, és nem azért, mert nem érdekelte egyáltalán az a két
ház. Boldog volt nélkülem. Futott végig az agyamon a gondolat. Miért is ne lett volna. Máskülönben
már rég itt lenne mellettem. Legalább felhívott volna, vagy meglátogatna. Nem hinném, hogy ennyi
idő alatt egyetlen egyszer sem jött haza. „ Egyszer lakhatnánk itt is” Visszhangoztak szavai a
fülembe. Emlékeztem rá, s egy pillanatig elakadt a lélegzetem. Vajon, miért tette ezt velem? Miért
sugallt többet, mint amennyit valójában érzett? Hogyan érezhette ugyanazt, mint én, ha képes volt
így hátat fordítani nekem? Ránéztem az órámra, és eltettem az albumot. Jared nemsokára várni fog,
és előbb akartam ott lenni. Nem tehettem meg vele, hogy hagyom szenvedni. Szeretett engem, és
ezért hálás voltam. Tiszteltem, amiért kitartott mellettem, még akkor is, amikor elfeledkeztem róla.
Elővettem a fehér ruhámat, mely nagyon egyszerű volt. Hátul a földig ért, elől pedig a térdemig.
Hosszú ujja volt, és nagyon kicsi dekoltázsa. Pontosan emlékeztem rá, mikor volt rajtam utoljára.
Akkor ismertem meg Ryan szüleit, és a gyerekkori barátját, Amandát. Talán más ruha mellett kellett
volna döntenem, de mér nem volt időm hazamenni. Próbáltam semmi másra nem gondolni csak
Jaredre. Csak neki köszönhetem a sikereimet. Ha nem jön, és nem suttog halkan, soha nem írtam
volna meg életem történetét. Soha nem olvasnák négy millióan szerencsétlen életem legszebb
pillanatait. Nem volt messze az étterem, de hamarabb indultam. Látni akartam az arcát, amikor belép.
Abból tudni fogom megmenthető e még a házasságunk. Ezt kellett tennem. Meg kellett mentenem, és
kihozni belőle a legtöbbet, amit csak lehet. Jared öltönyben érkezett, ahogy minden üzleti vacsorára.
Már azon is meglepődhetett, hogy egy külön teremhez vezették. Nem szoktam egyetlen ilyen
vacsorához sem bérelni. Tökéletesen elfértünk az étterem részen is. De döbbent arcát le sem tudta
tagadni, amikor a különteremben nem várta más, mint én, és a Can’t take my eyes off you dallama.
Felálltam, és elindultam lassan felé.

- Mi történik itt?- kérdezte, még mindig döbbent arccal, de mosolyogva.

 - Gondoltam együtt vacsorázhatnánk! És bocsánatot szerettem volna kérni, amiért mostanában kevés
időt töltöttem veled. - mondtam. A karjaiba vont, és lassan táncolni kezdtünk.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért nem voltam elég türelmes. Nem vettem figyelembe
mennyit dolgozol. Nekem kellene ilyen meglepetéseket szerveznem, hogy pihenhess! - mondta, és
magához szorított.
Tudtam, minden rendben van. Bár nem volt teljesen tisztességesnek, hogy hagytam bocsánatot kérni.
Nem az ő hibája volt. Én nem tudok vele lenni teljesen. Itt csak nekem kell bocsánatot kérnem, és
hálásnak lennem, amiért kitart mellettem.

- Gyönyörű vagy! - súgta a fülembe, és megforgatott.

- Te teszel azzá! - válaszoltam. Azt nem akartam mondani, hogy boldoggá, mert az túl nagy
hazugság lett volna.

Kellemes estét töltöttünk együtt. Újra képes voltam figyelni rá, beszélgetni vele. Csak a hangjára
figyeltem, és megint kellemesnek, megnyugtatónak, és biztonságosnak tűnt az életem. Néha kínzott a
lelkiismeret, hogy elveszem tőle az igaz szerelem lehetőségét. És teljesen boldoggá se tudom tenni.
De mindig megfogadtam, hogy igyekezni fogok. És mindent meg fogok tenni azért, hogy teljesnek
érezze ezt a kapcsolatot. Még úgy is, hogy nem vagyok szerelmes belé.
Így lehetett az, hogy megadtam neki, amire a legjobban vágyott. Legalábbis azt hittem őt teszem
boldoggá. De egy csodának adtam életet, aki engem is elvarázsolt. Egy szép tavaszi délután életet
adtam Bennek. Jared az első pillanattól fogva imádattal csüngött rajta. Ahogy engem is a bűvkörébe
vont. El is felejtettem az érzést, hogy nem állok készen az anyaságra. Valahogy ösztönösen bennem
volt, mit is kell tennem. Elvarázsolt az érzés, hogy ezt a csodát én hoztam erre a világra. Csak álltam
a kiságy felett, és sokszor néztem, ahogy alszik. Gyönyörű volt a pici arca, ahogy alvás közben járt a
kis szája, a pici keze, ahogy nyugodtan tartotta kis feje mellett. Gyakran bóbiskoltam mellette a
hintaágyban, ahogy nem egyszer Jaredet is így találtam. Úgy éreztem Ben a legcsodálatosabb kisbaba
az egész univerzumban. Az én kis hercegem volt. A legjobb rész belőlem. Valahogy Ben által az
életünk is újra rendbe jött. Már amennyire lehetséges volt. Még mindig nem szálltam le az
emlékbuborékról, de már nem is rugaszkodtam el az eszményi boldogság felé. Egyszerűen csak
voltam. Próbáltam tenni a dolgomat, és jobbá tenni a körülöttem lévők életét. Csak én nem éltem
teljesen. Képtelen voltam arra, hogy folyamatosan lélegezzek. Képtelen voltam megtenni, mert a
szívem halott volt. Ben lett a mindenünk. Felváltva láttuk el, és az életünk szép lassan egy állandó
mederbe terelődött. Nem mondtunk le a munkáról, a szórakozásról, a barátokról. Felváltva vállaltuk
Ben ellátását. Így mind a kettőnknek volt vele közös ideje, és jutott magunkra is. Az alapítványi
munkát Jared haza hozta. Minden este, mikor Ben már aludt, leültünk a kandalló mellé, és Jared
felolvasott egy kéziratot. Ez volt a mi saját felolvasó estünk. És nem mindig volt izgalmasabb, mint
amit Ericcel töltöttem. Rengeteget nevettem. Jared kiváló színész lett volna. Nagyon jól elő tudta
adni, amit olvasott. Újra csak a hangjára figyeltem, és itt voltam ebben a világban. Nyugodt voltam,
kiegyensúlyozott. Szeretve éreztem magam az élet minden nehézségei ellenére. Azt hiszem ez is
egyfajta boldogság volt. Az emberek java része csak ezt ismerte. Hálásnak kellett volna lennem azért
a kevés időért, ami egyáltalán megadatott nekem. Örülnöm kellett volna, boldog nosztalgiával
visszatekintenem. De én csak keseregetem, mert a hiányát képtelen voltam elfogadni. Egy dolog
változott meg csupán. Már nem jártam el a faházba. Nem bírtam volna Bent itt hagyni. Így lett egy
dolgozószobám, ahova elvonulhattam írni. Nem volt ugyanaz, de hirtelen két dologra kezdetem
vágyni igazán. Ben legyőzött minden érzést bennem. Még Ryan emléke se tudott rávenni, hogy itt
hagyjam. De a dolgozószobámban magam tudtam lenni az emlékeimmel. Ha behunytam a szemem
úgy éreztem ott vagyok. Éreztem a természet friss illatát, hallottam a fák halk susogását, a madarak
csicsergését, a tó vizének morajlását. Még ennyi idő után is, pontosan felbírtam idézni arcának
vonásait, bőre finomságát, illatát. Az otthon illata volt, amit már majdnem tíz éve nélkülöznöm
kellett. Még mindig képes volt a közelségének gondolata életre kelteni a testemet. Emlékezett rá,
milyen volt, amikor hozzáért. Hogyan perzselte fel a bőröm minden egyes centiméterét. Sokszor
éreztem magam árulónak, hisz olyan volt az életem javarészt, amit megálmodtam. Volt egy házam
fehér kerítéssel, egy szerető férj az oldalamon, híres író lettem. Itt volt a gyermek is, akinek majd
boldog kacagásától lesz hangos a ház. Ha kimentem a kertembe, és virágokat ültettem, a szomszédok
mosolyogva integettek. Mindez az én álmom volt, és Jared soha nem panaszkodott. Soha nem
mondta, hogy mást szeretne, vagy nem felel meg neki. Mintha csak az én álmom része lenne. Nem
tudom vágyott e valaha karrierre. Ha igen feladta miattam. És én soha nem kérdeztem jó e ez így
neki. Annyira csak a saját világomba éltem, hogy az ő igényei soha nem jutottak eszembe. Mintha
nem is számított volna. Pedig én akartam, hogy számítson. Hiszen a mostani énemet ő teremtette
meg. Természetes volt, hogy mellettem van, mert szükségem volt rá.

- Valami baj van?- hallottam meg hirtelen hangját. Teljesen elfelejtettem, hogy a kandalló előtt ülve
felolvas nekem. Lassan ráemeltem a tekintetemet.

- Boldog vagy?- kérdeztem meg végül azt, ami a szívemet nyomta.

- Miért ne lennék?- kérdezte, és értetlenül nézett rám. - Sugalltam én mást valaha? Szeretlek, itt vagy
mellettem, életet adtál a gyermekemnek. Igen, ez boldoggá tesz.

- Úgy értem nem akartál soha többre? Fényes karriert, egy álom, amit valóra válthatnál?
- Én egész életedben rád vágytam! .- felelte mosolyogva. Hozzám hajolt, és megcsókolt. Kétségkívül
ez volt a legromantikusabb mondat, ami elhagyta az ajkát.

- Akkor jó! - feleltem, de nem azokat a húrokat pendítette meg, amit kellett volna. Nem a szívem
húrjain szólt, hanem a lelkiismeretemén, és a bűntudatomon.

Egy olyan érzést sugalltam felé, ami nem is létezett. Az általam teremtett álomvilágban érezte magát
boldognak. Mely cseppet sem volt valódibb, mint egy számítógépes játék. Megérdemelne egy valódi
világot, valódi szerelemmel, és boldogsággal. Futott át az agyamon. Neki is a saját álmait kellene
kergetnie, a saját boldogságát. Sikoltotta a lelkiismeretem. Bármennyire is fájt az igazság becsaptam
őt. Valahogy mégis egy átlagos középszerű élet felé sodródtunk. Bármennyire is igyekeztem a
legfontosabbat nem tudtam belerakni a kapcsolatba. Az igaz szerelmet. Mely különlegessé, és
egyedivé tenné az együtt töltött időt. Minden nap emlékeztettem magam, amire vágyok, az nem
szeretne engem. Jared pedig itt van, minden nehézség ellenére mellettem marad. Mint valami mentő
öv húz ki az életem hatalmas viharaiból. Mert sokszor olyan voltam, mint egy hajós a háborgó tenger
közepén. Egyedül magányosan és tehetetlenül hánykódva, miközben felettem összecsapnak a
hullámok. Ilyenkor mindig bementem Benhez, aki emlékeztet rá, hogy egy csodás, békés, és
harmonikus sziget közepén élek. Mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, az érzéstől, hogy Jared
nem a saját életét éli. Én pedig egy hamis illúziót teremtettem neki. Azt hitte, boldog, mert túl jól
sikerült a hazugság. Megrémített néha, mennyire könnyen áradnak felé a hazugságok. Az egyetlen
igaz Ben volt, és amit iránta éreztünk.
- Valami baj van? - hallottam meg hirtelen Eric hangját. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy felolvasó
esten vagyunk. Mostanában gyakran felejtem el, hol is vagyok. Ez a kérdés is gyakran hangzik el az
utóbbi időben.

- Mostanában gyakran gyötör a lelkiismeret- mondtam, és az üres poharat néztem magam előtt.

- Jared miatt?- kérdezte Eric. Már túl jól ismert.

- Félek, hogy megfosztottam őt a boldogságtól.

- Szeret téged, és Bent is!

- Tudom! Én is szeretem és tisztelem azért, amit értem tesz! De nem vagyok szerelmes belé, és azt
hiszem, soha nem is leszek. Félek,az általam teremtett illúzió miatt mondott le az álmairól, és az
igazi boldogságról
- Tudom, Liv! De hidd el, boldoggá teszed azzal, hogy vele vagy! Az már kiderült volna, ha
elégedetlen lenne ezzel az élettel. Nem mindenkinek vannak ám nagy, világmegváltó álmai.

- Még mindig túl sokat gondolok rá! - mondtam halkan.

- Soha nem fogod elfelejteni, Liv! De attól még élhetsz normális életet.

- Soha nem mondod, hogy boldog életet!

- Mert olyan boldog soha nem lehetsz! Nézz csak rám! A nők jönnek és mennek az életembe, de
soha nem éreztem ugyanazt!

- Ezért nem állapodsz meg senki mellett! Mert nem fogadod el a hétköznapi boldogságot! -
döbbentem rá hirtelen.

- Próbálom elfogadni, hogy csak ennyi jutott. Minden nap, amikor látom Ben pici arcát arra
gondolok, talán neked van igazad!

- Hogy hamis szerelem ígéretével kábítok egy másik férfi?

- Egy embert, aki szeretve érzi magát. Teljesnek érzi magát, akinek gyermeket adtál. Én nem
hiszem, hogy ez akkora bűn. Tiszta szeretetet érzel iránta, és nézd ez is kitart, akár a szerelem.
- De ez így nem egy teljes élet!

- Miért nem mentél soha utána? - kérdezte meg, amit magamtól is sokszor megkérdeztem.

- Eleinte a döbbenet, és a büszkeség tartott vissza. Miért menjek, ha nem kellek neki? Ha arra sem
méltatott, hogy elbúcsúzzon. Aztán pedig a félelem. Hogy egy másik nővel látom, és végleg
összeomlok. Tudtad, hogy Jared, és ő egy csapatban játszottak?

- Hát kicsit a világ! - mondta, és hallottam, hogy mosolyog.

- Mostanában sokszor eszembe jut, nem kellett volna annyiba hagynom. Meg kellett volna
keresnem, és magyarázatot követelni. Mondja a szemembe, ha nem szeret. Talán már rég túl lennék
rajta. De most már itt van Ben, és az ő boldogsága mindennél fontosabb.

- Egy dolgot soha ne feledj Liv. Ben akkor boldog, ha te is az vagy! - felelte, és megölelt.

Én is csak öleltem, szorítottam magamhoz. Nem is tudom, hogyan éltem volna túl Eric barátsága
nélkül. Olyan volt nekem, mint egy jó testvér. Vagy még annál is több. Mindig számíthattam arra,
hogy megérti az érzéseimet. Soha nem bírálta azokat, csak átsegített a legnehezebb időszakokon,
döntéseken.

Az életem minden nap ugyanabban a nyugodt, kiegyensúlyozott mederben telt. Én minden nap egyre
inkább elhittem, hogy ez elég nekem. Ben mellett szinte repült az idő. Észre se vettem, mikor
növekedett, de minden nap egyre nagyobb, és nagyobb lett. Mire észbe kaptam már el is indult.
Meghatottan figyeltem őt. Mire átláttam a könnyfátyolon már beszélt is. Minden nap egy újabb csoda
volt, amivel meglepett minket. Mellette igazán boldog voltam. A következő pillanatban már az óvoda
következett. Önálló nagyfiú lett, és újra egyre több volt a szabadidőm. Újra tudtam koncentrálni a
munkára. Mind az írásra, mind az alapítványi munkára. Az alapítványi munka nagy részét az utóbbi
időben Jared végezte. A jótékony szponzorunknak köszönhetően, akinek kilétét homály fedi, sok
szerzőnek tudtunk lehetőséget adni. Délelőtt keményen dolgoztam, délután pedig visszatértem az én
kis békés szigetemhez, Benhez. Mellette nem nyomasztottak, sem gondok, sem érzések. Őszintén
örültem annak, hogy az életem része. Minden apró dolog különlegesnek tűnt, amit vele csinálhattam.
A meseolvasás, a rajzolás, a ragasztás. Szinte bármiben képes voltam elveszni. Este pedig Jareddel
ültünk a kandalló előtt egy pohár borral, és rendszerint megbeszéltük a napunkat. Jared még mindig
könnyedén ebben a világban tudott tartani. Észre se vettem, mikor tűnt el körülellem az a fal, amit
néhány éve még áthatolhatatlannak tartottam. Még mindig kellemes társaság volt, és sok közös
témánk. Olyan könnyű lehetett volna minden. Ha nem emésztene sem bűntudat, sem más érzés. Csak
egyszerűen tudnám élvezni az életünket, a pillanatokat. Négyéves volt Ben, amikor anyám új szokást
vezetett be. Mondván, év közben ritkán van lehetősége látni, nyáron elvitte magával egy hónapra, de
néha több idő lett belőle. Ben hatalmas kalandként élte meg. Imádta a családomat, ahogy ők is Bent.
Én pedig kértem Jaredtől egy szabad hétvégét. Azt terveztem, visszatérek a menedékembe, és
befejezem a könyvemet. Valahogy ebben a környezetben nehezebben ment az írás. Hisz minden
gondolatot árulásnak éreztem. Így is féltem, egyszer megkérdezni honnan van a könyveim témája.
De soha nem tette. Vagy nem gondolt arra, igaz lehet. Vagy nagyon tapintatos volt. És ezt inkább
feltételeztem róla. A péntek esti felolvasó est után fogtam magam, és elindultam. Reméltem helyesen
döntök, mert ennyi idő után nagyon furcsa érzés volt. Jared pecázni ment a haverjaival az evezős
klubból. Az utóbbi időben rákapott a kajakra. Kondiban tartotta magát, és ezt nem bántam. Nekem is
ezt kellett volna tennem. Bár még a szüléssel sem lettem újra annyi kiló, mint az egyetem elején.
Soha többet nem bírtam rendesen enni. Jared egyre izmosabb lett, én pedig egyre törékenyebbnek
tűntem mellette. Megálltam az egyetem mellett a kávézónál. Szerencsémre még nyitva volt. Nem
volt még vége a felolvasó estnek. Az mi időnkben csak kedden és csütörtökön volt. Mára már a
péntek is foglalt lett. Nosztalgiával néztem körbe, amíg vártam. Az asztal, amelyiknél mindig ültünk
üresen állt. Csak az emlékeim töltötték meg élettel. A szemem a másik asztalra siklott. Ott most egy
lány ült, de a lelki szemeim előtt Ryan volt, és engem nézett. A színpadra néztem. Emlékeztem a
pillanatra, amikor nekem énekelt. Borzalmasan rossz hangja volt, mégis kiállt annyi ember elé..
Emlékeztem rá, mennyi szenvedély, és érzékiség volt a csókjában. Mindez csak játék lett volna?
Elkészült a kávém, és elindultam. Hosszú évek óta először engedtem meg magamnak egy kis kitérőt.
Már képes vagyok szembe nézni az emlékeimmel, az érzéseimmel. Elmentem hát a lakásba. Néhány
pillanatig hezitáltam mielőtt elfordítottam a kulcsot. A lakásban nem volt semmilyen változás. Nem
tudom, mit reméltem, de én voltam az utolsó, aki itt járt. Egy ideje már takarítani se járhatott ide
senki. Por és a dohszag lepte el a lakást. Bementem a hálószobába. Még ott volt az a néhány gyertya,
Emlékeztem, milyen boldog voltam akkor. Rám várt egész nap. Engem akart, és én örömmel adtam
meg magam. A fürdőszobában minden úgy volt, ahogy hagytam. A nekem szánt holmik, még mindig
ott voltak. Ahogy a ruhák is szekrényben. Nem hinném, hogy Ryan azóta akár csak egyszer is járt itt.
El kellene fogadnom, nem számít semmit neki ez a ház. Ahogy én se. Gyorsan beszálltam az autóba,
és tovább indultam. Már nagyon későre járt, én pedig fáradt voltam. Éjfél is elmúlt, mire odaértem. A
ház pont olyan szép és varázslatos volt, mint amire emlékeztem. A nyár színei tették varázslatossá a
helyet. Itt voltam az erdő közepén, de soha nem jutott eszembe, hogy féljek. Valahogy biztonságot,
és nyugalmat sugárzott számomra. Az én menedékem. Beléptem a házba, és felkapcsoltam a villanyt.
Még mindig ugyanolyan szépnek láttam. De nem ugyanazok az érzések öntöttek el. Ahogy
körbenéztem már nem a fájdalom bugyrai nyíltak meg, hanem valami csendes melankolikus
nosztalgia. Képes voltam az egészre úgy nézni, mint egy szomorú, de szép emlékre. Több mint tíz
évnek kellett eltelnie, hogy ne szaladjak rögtön az emeletre, és hívjam sírva a hangpostáját. Még
mindig vissza tudtam idézni minden apró kis részletet, de üresség már nem töltötte ki az egész
bensőmet. Csak halott szívem érezte a veszteség fájdalmát. A nyár vége előtt be is fejeztem a
könyvemet. Még mindig sikerült négyszáz oldalt megtelítenem a Ryan iránti érzéseimmel. Mintha
kifogyhatatlan kút lenne. Ő volt az én múzsám. Mára már enyhült a fájdalom, és sokkal tisztábban
láttam, menyire hálásnak kell lennem az időért, ami megadatott. Mindenért, amit éreztem, vagy
érezni véltem. Az utolsó napon tettem egy kis kitérőt, és elmentem Benért. Már nagyon hiányzott
nekem is, és Jarednek is. Mondhatni üresnek éreztük a napjainkat nélküle. Fura csend és rend
uralkodott az egész lakásba. Anyám boldog volt, amiért haza értem. Ben pedig a nővéremnél játszott
az unokanővérével. Így kénytelen voltam megvárni őt. Biztos voltam abban nem tudja, hogy jövök.
Nem akartam hinni, két hónap után nem hiányoztam annyira, hogy várjon rám. Mióta Ryan elment
még nem voltam egyedül itthon. Először mentem fel a szobámba. Jareddel mindig a vendégszobában
aludtunk. Nem bírtam volna ebben a szobában aludni mással. Leültem az ágyamra. Anyám mindent
úgy hagyott, ahogy elmentem az egyetemre. Ez már annyira nem én voltam, hogy mosolyra
késztetett. Mennyire más voltam, amikor elmentem innen. Egy naiv kislány, aki az álmait kergette.
Lefeküdtem az ágyra, és végigsimítottam a kezem az ágytakarón. Emlékeztem rá, milyen volt,
amikor először haza hoztam. Az egyetlen ember volt az óta is, aki csendre késztette a családomat.
„Én, nem látlak se szürkének, se unalmasnak, Olivia!” Visszhangoztak fülembe a szavai. Akkor
olyan jól estek. „ Szeretem a belőled áradó szeretetet” Hallottam szinte a fülembe a szavait.

- De nem szerettél annyira, hogy maradjál! - mondtam ki hangosan. Magam sem tudom, miért.
Valahogy itt és most jobban fájt a múlt. Ez a szoba sokkal inkább valóságossá tette az emléket.
- Még hiányzik igaz? - hallottam meg anyám hangját. Elfordítottam a fejem, és ott állt az ajtóban.
Nem is hallottam, mikor lépett oda.

- Igen! - mondtam, és elmosolyodtam. - Nem hiszem, hogy valaha ez változni fog.

- Jared nem tesz boldoggá?

- Nem ugyanaz az érzés! Szeretem Jaredet, de nem ugyanúgy, ahogy Ryant.

- Hiányzik a vágy és a szenvedély! - mondta, én pedig bólintottam.

Odajött mellém, én pedig az ölébe hajtottam a fejem, ahogy gyerekkoromban oly sokszor.
Megnyugtató érzés volt, ahogy most is.

- Soha nem fogok hozzászokni a hiányához! Olyan űrt hagyott bennem, ami nem akar teljesen
elmúlni.

- Mert még mindig igaz szerelemmel szereted!

- Nem kellett volna elengednem, igaz?

- Olyan fiatalok voltatok még! Hogyan hozhattál volna meg egy életre szóló döntést?! - mondta, de
nem kérdés volt, hanem inkább kijelentés. - Annyi lehetőség állt még előtted!

- Nagyon sokáig hittem abban én, meg fogod találni más mellett is a boldogságot! Az első csalódás
mindig nagyon fáj.
- Mindig is tudtam, ő az, akire egész életemben vártam!

- Most már én is látom! Soha nem akartam ilyen életet neked! Látom, hogy nem vagy boldog! -
felelte nagyon halkan, és végigsimította a hajamat.

- Anya! - hallottam meg ebben a pillanatban a csatakiáltás, és már két pici mancs szorította a
nyakamat.

Megérkeztem az én kis szigetemhez a háborgó tengeren. Minden fájdalom egy pillanat alatt kirepült
belőlem, tiszta öröm, és boldogság maradt a helyén. Erre volt képes Ben. Nem sokkal később már
indultunk is. Jared már kétszer telefonált. Ő is türelmetlenül várta a fiát Két hónap nélküle egy
örökkévalóságnak tűnt.

- A saját boldogságodra is gondolj! Ben csak akkor lesz boldog! - súgta anyám a fülembe, amikor
megölelt a búcsúzásnál. Bólintottam.
Eric ugyanezt mondta nemrég nekem. Vajon, miért mondja ezt mindenki? A gyereknek nem az a
legjobb, ha szüleivel lakhat? Na, jó, talán nem mindig. De Jareddel azért mi jól megvoltunk.
Nyugodt, kiegyensúlyozott életet éltünk, amiben Ben boldog volt. Ezt kellett szem előtt tartanunk.
Neki legyen a legjobb, és semmi ne boríthassa fel a világát. Óvni akartam mindentől mindaddig,
amíg csak tehettem. Ben nem hagyta, hogy sokáig elkalandozzanak a gondolataim. Folyamatosan
mesélt. Hiszen neki ez egy nyaralás volt tele új élményekkel. És a családom kitett magáért. Rengeteg
helyre elvitték itt a környéken. Boldog voltam, amiért Ben is az volt. Még a nagyszüleim nyaralójába
is ellátogattak. Bent elvarázsolta a kis ház, és a tó. Bár megmutathatnám neki a menedékem. Egyszer
talán, ha már nem kell félnem a saját érzéseimtől. Semmilyen módón nem akartam sem őt, sem
Jaredet bántani. De főleg Jaredet. Annyi éven át titkoltam az igazat. Már nem akartam bolygatni a
múltat. Késő délutánba fordult már az idő, mikor megérkeztem. Láttam, Jared az ajtóban toporog, és
az utcát lesi. Láttam, ahogy felcsillant a szeme, amikor meglátta az autót befordulni. Megálltam. Ben
már ki is ugrott. Szinte repültek egymás felé. Jared felkapta a fiúnkat, és nevetve forgatta a
levegőben. Csak ültem, és néztem. Hogyan tehetném ezt tönkre. Már ezt az életet választottam, és
nem volt visszaút Ez volt a valóság. A többi csak emlék. Egy szép, és melankolikus emlék. Láttam,
ahogy Jared rám néz. Elmosolyodtam, kiszálltam. Hisz három napja nem találkoztunk már mi se.

- Szia! - mondta, de még mindig nem engedte le Bent.

- Szia! - mondtam, és egy lágy csókot leheltem az ajkára. - Milyen volt a pecázás.

- Csendes! - felelte. - Sose gondoltam, hogy lehet ilyen pihentető néhány olvasás nélküli nap! -
felelte mosolyogva. - Befejezted?

- Igen! Már be is küldtem! - feleltem. Szabad kezével átölelte a derekamat, és bementünk a házba.

Az egész estét Bennel töltöttük. Ő mesélt mi pedig lelkes hallgatóság voltunk. Örült azért ő is, hogy
itthon lehetett velünk. Kilenc óra is elmúlt mire sikerült ágyba parancsolni. Öntöttem két pohár bort,
és bevittem a nappaliba. Jared valami levelet olvasott. Én se néztem már három napja a postát.
Letettem elé a poharat, és kortyoltam az enyémből. Felnézett, és az ölébe vont.

- Hiányoztál! - mondta halkan. Őszintén és egyszerűen csengett a hangja, ahogy mindig.

- Tényleg? - kérdeztem mosolyogva. - Azt hittem örülsz, hogy megszabadulsz néhány napra tőlem.

- Én is azt hittem! - mondta mosolyogva. - De nem így van! Hiányzol, ha nem vagy mellettem! -
mondta.

- Nekem is hiányoztál! - mondtam, és reméltem elég meggyőződés volt a hangomban. Nem láttam
kételkedni. - De ha mellettem vagy, nem bírok koncentrálni az írásra! - tettem hozzá játékosan.
Ebben a pillanatban lett bűntudatom. Ez volt az a megteremtett illúzió, ami nem teljesen volt igaz. Ez
egy nem létező szerelem szavai voltak. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem volt vágy, és
szenvedélyes szerelm, de mégis szerettem, hogy mellettem van. Megszoktam minden apró hibájával
együtt, és vele volt teljes a világom. Legalábbis az a világ, amiben Ryan nélkül léteztem. Nem
hiányzott annyira, mint Ryan, de nem is tudtam volna elképzelni, hogy nincs itthon, amikor este
hazajövök. Csak attól féltem, ez az érzés kevés lesz arra, hogy összetartson minket egy életen át.
Sokszor féltem Jared is érzi a kétségeimet. De soha nem mutatta jelét. Nem akartam, hogy
boldogtalan legyen, mert nem érdemelte meg. Amíg Ben itt volt fényt hozott az életünkbe, és a
mindennapjainkba. De mi lesz, ha egyszer kirepül? Vajon elegek leszünk e egymásnak? Mindent
meg fogok tenni azért, hogy elég legyen. Hiszen ő is kitartott mellettem.

Lassan visszarázódtunk a normális hétköznapi kerékvágásba. A könyvem két hét alatt került fel a
bestseller listák élére. Ez volt az eddigi rekordom. Azt is jelentette, hogy kénytelen voltam
dedikálásokat is tartani. Persze a kiadó szerette volna, ha néhány környező országba is ellátogatok.
Nem szívesen hagytam itt Bent, de az olvasóimat sem hagyhatom cserben. Hisz nekik köszönhettem,
hogy csodás és gondtalan életet biztosíthattam a fiamnak. Mondhatni gazdag voltam. Bár én már az
első előleg csekk után így éreztem. Jared volt az, aki ismét megmentette a helyzetet. A legtöbb
dedikálásra, ami távolabb volt ötven kilométernél elkísért Bennel. Amíg én dedikáltam, ők bejárták
az adott várost, és mindent megnéztek. Ben jobban szerette ezeket a kirándulásokat, mint az óvodát.
Jared által rengeteg élménnyel, és tudással gazdagodott. Annyi áldozatot képes volt meghozni értem,
bennem pedig csak nőtt a bűntudat, hogy nem tudok adni cserébe semmit. Csak egy boldog élet
illúzióját. Utoljára hagytam a fővárosi dedikálásokat. Így is tizenöt könyvesbolttal volt állandó
szerződésem. Nem is tűnt ekkorának ez a város, hogy ennyi dedikálást elbírjon, de minden egyes
alkalommal volt érdeklődő. Lassan meg kellett újítani az alapítvány szponzori szerződéseit is. Az
pedig egy csomó, kötelező unalmas vacsorával járt. Így jobban be tudtam osztani az időmet, ha
ilyenkor már nem kellett utazgatnom. Lassan két új szerzőnek a művét is megjelenteti az alapítvány.
Bár ez mostanában inkább Jarednek adott több munkát. A sűrűsödő munka jelezte, lassan egy újabb
év vége felé közeledünk. Puszit dobtam még Bennek a lépcsőről. Ma egész nap a babysitter fog rá
vigyázni. Rám egy egész napos dedikálás várt, és Jarednek is dolgoznia kell. Nehéz szívvel hagytam
magára, néha muszáj volt. Nem különösebben kedveltem ezeket a dedikálásokat. Egész nap ültem
egy könyvesbolt mélyén, és idegen emberekre mosolyogtam kedvesen. Mindig mindenki
ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Én pedig automatikusan mosolyogva feleltem a jól betanult
válaszokat. Mivel ez volt az első nap itt a fővárosban, számítottam rá, hogy sokan lesznek. Nem is
kellett csalódnom. Délre már úgy éreztem, hogy a tollat sem bírom megfogni. De még mindig
kígyózva állt a sor. Ebben a pillanatban még a szünet lehetőségét sem láttam. Minden alkalommal
meglepett, mennyien olvassák a könyveimet. Évről évre többnek tűnt. Soha nem gondoltam, hogy
ennyire vonzó lehet egy elkeseredett szerelem története. Azt hittem az embereket, azokat a
történeteket kedvelik, aminek boldog a befejezése. Mégis minden alkalommal a legeldugottabb
helyen is százak vártak rám, és gratuláltak. Pedig ennek a történetnek soha nem lesz boldog
befejezése. Úgy terveztem még bemegyek az irodába is. Sejtettem, hogy Jared már nem lesz bent.
Hátha találok valamit, amit haza tudok vinni, és besegíteni neki. Két órával később zárt be a bolt,
mint az eredeti terv. Addigra fogytak el annyira az emberek, hogy be lehessen csukni az ajtót. Újakat
pedig már a tulajdonos sem akart beengedni. Még egy két ember lézengett a boltban, de már
hátradőlhettem. Kinyújtottam a karomat, és a lábamat. Kimentem a mosdóba, hogy felfrissítsem
magam. Teljesen el volt gémberedve minden tagom. Egész nap fel sem álltam a székből. Biztos
voltam abban, hogy a következő két napban tollat sem fogok a kezemben fogni. Felvettem a cipőmet,
és visszamentem az asztalhoz. Össze kellett még szednem a holmimat. Vittem néhány különleges
könyvjelzőt, amit csak ezeken a napokon osztogattam. A maradékot visszatettem a táskámba, és
összerendeztem a maradék könyveket. Nem maradt az asztalon túl sok példány. Akár segíthetek is
visszahordani a helyére. Hisz a következő alkalommal biztosan egy másik író fog itt ülni. Jó lett
volna, ha az alapítványom egyik felfedezte lehetne az. Én boldogan lennék itt vele, mint a
menedzsere. Egy pillanatra megállt a kezem a levegőben. Hirtelen valami megváltozott. Bennem
vagy a levegőben nem tudom. A testem teljesen magától életre kelt. Mintha elszakadt volna az
agyamtól, mert képtelen voltam irányítani. A fejem hirtelen elkezdett emelkedni, mintha egy
láthatatlan mágnes húzná a szemem. Nem akartam felemelni, de a vonzás erősebb volt nálam. A
testem magától életre kelt. Egy érintésre vágytam. Egy ajkra, mely az ajkamat súrolja. Egy kézre,
mely lassan végig barangol a testemen. Hosszú ujjakra, mely lassan a tarkómat cirógatják. Az ajak
lassan a nyakamat, majd az államat érinti. Beleborzongtam az érzésbe. Különös volt, de határozottan
kellemes. Ebben a pillanatban engedtem a vonzásnak, és felnéztem. Tudnom kellett, valóság, amit
érzek. Tizenöt évig rám sem nézett, miért hat mégis így rám? Ott állt egyetlen karnyújtásnyira tőlem.
Az utolsó könyvem volt a kezében. Engem nézett megbabonázva, ahogy én is őt. Mintha
visszaugrottunk volna az időbe, és újra az egyetemi beiratkozáson lennénk. Képtelen voltam
mozdulni, vagy másfelé nézni. Magához láncolt a tekintete. Tudtam, így lesz, amíg valaki vissza nem
ránt a valóságba. Könny szökött a szemembe. Annyi éven át vártam ezt a pillanatot. Mennyit
álmodtam arról, hogy megkeres. Vajon miattam van itt vagy ez csak a véletlen műve? Futott át a
gondolat az agyamon. Miért is gondolkodom ilyesmin. Ez csak véletlen lehet. Biztosan van már neki
is családja. „ Miken jár az eszed, Olivia”. Korholtam magam. Nem rég lett vége a dedikálásnak.
Akkor még biztosan nem volt itt. Hirtelen egy érintést éreztem a vállamon. Oldalra fordítottam a
fejem. A boltvezető érdeklődött jól vagyok e. Egy elkínzott mosoly tekintetében bólintottam. Ennél
többre most nem voltam képes. Láttam a szemem sarkából, hogy Ryan felém mozdul. Hirtelen ott
állt előttem egyetlen lépésnyire.
- Szia Olivia! - mondta szinte súgva. Mintha nem lenne elég hangja.

- Ennyi idő után már igazán szólíthatnál Livnek, mint minden barátom! - nyögtem ki, és igyekeztem
nem sírni.

- De én nem a barátod akarok lenni, Olivia! - mondta még mindig szinte súgva. Hangja tele volt
vággyal, és ígérettel.

Ebben a pillanatban elvesztem. Mennem kellett ki a boltból, ki a levegőre, hogy gondolkodni tudjak.
Tudtam, hogy követ.

- Az az egy bűnöm van Olivia, hogy akkor hagytalak elmenni! - mondta, és megtorpantam. Tele
voltam kérdésekkel. De leginkább attól rémültem meg, amit éreztem. - Azt hittem, hogy az egész
csak egy tipikus egyetemi szerelem. Hogy ezt a különleges érzést, majd elfelejtjük. Csak az első
szerelem varázsa. De nem így lett. Tizenöt év alatt senki más nem volt az életemben. Itt állok
megvalósítva minden álmomat, és rájöttem az egész nélküled semmit sem ér.
- Azt hittem sose jössz vissza! Hogy elfelejtettél! Hogy minden, ami köztünk volt, csak számomra
volt különleges! - mondtam nagyon halkan. A könnyek erős marokkal szorították a torkomat. De
nem akartam sírni. Nem itt, és nem most.

- Tudom, mit tettem magunkkal, Olivia! Hidd el, pontosan tudom!

- Egy éven át töltöttem minden éjszakát abban az átkozott lakásban. Magamhoz ölelve a pólódat,
amit a szennyesben találtam, és a hangpostán hallgatva a hangodat, míg álomba nem sírtam magam! -
mondtam még mindig halkan. Egy lépést jött felém, de én hátráltam. Most nem bírtam volna
elviselni az érintését, a közelségét.

- Törődtem veled végig, Olivia! Egyszer haza látogattam gyáván bujdokolva a saját érzéseim elől.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neked annyi év után. Felmentem a faházba. Barangolni
akartam az emlékeim között. Ott voltál. A teraszon ültél, és azt hiszem az első regényed végén
dolgoztál. Gyönyörű voltál. A nyomtatónál már ott hevert egy halom papír.

- Emlékszem hiányzott az első oldal. Pedig biztos voltam abban, hogy kinyomtattam. Te voltál.

- Valamit körbe kellett küldenem a kiadóknak, hogy megismerjék, amikor beküldöd.

- Miattad adták ki olyan gyorsan!

- Mondtam, hogy valóra váltom az álmaidat, Olivia! - mondta, és egy mosoly suhant át az arcán.
- Elvetted, összetörted, és rátapostál az egyetlen álmomra. Semmire sem vágytam úgy, mint rád.
Aztán megalkudtam egy életben, amiben nem is élek! - mondtam a könnyeimmel küszködve, és
elrohantam.

Most nem fog utánam jönni. Annyi kérdésem volt, mégsem bírtam maradni. Most nem. Haza nem
mehettem. A családom nem láthat ilyen állapotban. Nem tehettem meg. Erichez mentem. Tudtam,
hogy még dolgozik, és meg fog szidni, amiért a munkahelyén zavarom. De nem volt hová mennem.
Nem volt kivel beszélnem. Remegett az egész testem, amikor beestem az irodába. Könnyek tolultak a
szemembe, és fojtogatták a torkomat.

- Itt van! - préseltem ki magamból, mielőtt minden erőm elfogyott.

- Beszéltél is vele?- kérdezte, miközben az ölébe vont, én pedig csak bólintani voltam képes. - És
szereted még! - de ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.

- Bennen kívül bármit magam mögött hagynék érte most azonnal! - feleltem őszintén.

- Akkor tedd meg!

- És Jared? Megtehetem ezt vele?

- Eleget éltél már boldogtalanságban Liv! - Döbbenten néztem rá. Ennyire látszana rajtunk. - Ne
nézz így rám! Jared sose panaszkodott. De láttalak már szerelmesnek, és boldognak. Mellette nem
voltál az. Ha te nem vagy, akkor ő sem.

- Elhagyott engem búcsú nélkül!

- De most itt van, és szeret nem? Legalább adj neki esélyt a magyarázatra. Olyan fiatalok voltatok.
Nem tudhatod, mit tettél volna, ha te kapsz egy nagy lehetőséget! Az első szerelem volt. Ritkán
gondolja az ember úgy, az első lesz az egyetlen! - mondta, és ringatott, amíg el nem múlt a testem
remegése.

Ebben a pillanatban leugrottam az emlék buborékomról, és újra két lábbal álltam ebben a világban.
A valóság és az eszményi boldogság újra eggyé vált. Hogy boldog voltam e? Nem tudom. Meglepett,
ledöbbent, összezavarodott. Tudtam, mit akarok, és azt is, hogy mi a helyes. De a kettő nagyon
messze volt egymástól.
Nyolc óra is elmúlt, mire hazaértem. Nem akartam addig idejönni, amíg nem tudom uralni az
érzéseimet. Letettem a táskámat az előszobába és belenéztem a tükörbe. Nyúzott voltam, és
elgyötört. Kész szerencse, hogy ma volt a dedikálás. Felmentem gyorsan az emeletre, hátha láthatom
még Bent. Bár nem volt valószínű. Csak őt akartam, aztán elbújni a világ elől a gondolataimmal,
érzéseimmel. Hogyan fogok ma Jared szemébe nézni? Nem elég, hogy becsaptam őt évekig, ma még
hazudni is fogok neki. De ma nem voltam képes elmondani az igazat. A testem, a lelkem, a szívem
újra életre kelt, és egy másik férfit akart. Halkan benyitottam a szobába. Jared Ben mellett feküdt az
ágyon, és a mese vége felé járt. Ben szemecskéi már csukva voltak. Gyönyörű, nyugodt, és boldog
kisfiú volt. Imádta az apukáját. Jared pont olyan jó apa volt, mint férj. Mindent megtett értünk, és
soha sem panaszkodott. Miért is nem tudta szerelemmel szeretni a szívem? Miért vágytam olyanra,
aki már egyszer elhagyott?

- Szia! - súgtam halkan, és elmosolyodtam bágyadtam.

- Szia! - köszönt halkan Jared, becsukta a könyvet. Óvatosan felállt, betakarta Bent, és halkan
kiléptünk a szobából. - Fáradtnak tűnsz! - mondta, ahogy becsukta az ajtót.

- Az is vagyok! - feleltem, egy lágy csókot lehelve az ajkára. Ebben a pillanatban rettenetesen
gyűlöltem magam. - Két órával később tudtam csak befejezni, mint az eredeti terv. Egyetlen
alkalommal sem bírtam felállni- mondtam, miközben a szobánk felé sétáltunk. Lágyan fogta a
kezem.
- Sokan olvassák a könyveidet, és ez jó! - éreztem, hogy mosolyog. - Egy rajongónak hatalmas
dolog, hogy találkozhat veled!

- Tudom, és igyekszem is elbűvölő lenni! De akkor sem fogok tollat a kezembe két teljes napig!
Holnap pedig bemegyek az irodába, és besegítek.

- Vagy itthon is maradhatsz egy napot, én pedig elboldogulok! - hálásan rá néztem. De nem akartam
most ennyi időt a gondolataimmal tölteni.

- Egy kicsit tovább alszok, megvárom, hogy Ben elmenjen, és egy kicsit benézek az irodába. Most
pedig, ha nem bánod veszek egy fürdőt.

- Elkészítem neked! - mondta, és már bent is volt a fürdőszobában.

Figyelmes volt, túlságosan is. Mintha lesné a reakcióimat. Talán érezte, valamit nem mondok el.
Hisz elég jól kiismertük egymást. Az együtt töltött idő alatt sok mindent megtanultunk a másikról.
De Jared soha nem faggatott engem. Ha valamit nem akartam elmondani, azt mindig tiszteletben
tartotta. Ahogy most is. Pedig megtehette volna, és joga is volt a teljes igazsághoz. Mégis
kedvességgel, figyelmességgel halmozott el kérdezősködés helyett. Csak elmerültem a kád forró
vízbe, és szabadjára engedtem a könnyeimet. Nem kellett attól félnem, hogy Jared bejön. Hagytam,
hogy újra átjárja a testemet az érzés. Ryan itt volt. Tizenöt év után is képes voltam megérezni a
jelenlétét. Ugyanúgy bámulni rá, mint fiatal lányként. Az érzéseim ennyi év után semmit sem
változtak. Tudni azt, senki nem volt az életében megkönnyebbüléssel töltött el. Én pedig itt voltam
egy közel sem boldog házasságban. Bármennyit is súgott a szívem, a testem, nem várntam rá.
Elhittem, amit az eszem diktált. Elhagyott. Soha nem fog visszajönni. Most itt álltam tehetetlenül.
Még ha Jarednek el is mondom az igazat, mi lesz Bennel. Azt el tudnám viselni, ha Jared
meggyűlölne. Meg is érdemelném, hiszen hosszú éveken át a szerelem érzésével áltattam. De a
fiamat nem tehettem boldogtalanná. Ő nem lehet a rossz döntéseim áldozata.
„ Törődtem veled, Olivia!”. Csengettek vissza szavai a fülembe. Ott volt a közelemben, és nem
éreztem. Annyira-mélyre süllyedtem az önsajnálatba, hogy nem láttam túl rajta. Ha akkor megérzem
őt, ha megfordulok, mennyivel másabb lenne minden. Ott állt volna velem szemben, és soha többet
nem engedtem volna elmenni. Sokszor megfordult az óta is fejembe. Vele kellett volna menni. Igaza
volt. Írni bárhol lehet, de boldog csak mellette lehettem. Nem tudtam, mit tegyek. Csak hallani
akartam hangját. Kicsit kellett, hogy itt legyen velem. Kinyúltam a telefonomért, és tárcsáztam a
számot. A jól ismert megnyugtató hangposta szövegre vártam. Biztonságban akartam tudni magam a
világomban.

- Szia! - szólt bele hirtelen a jól ismert hang. Annyira gyorsan felvette, hogy nem is fogtam fel, már
kicsörög a telefon. Mintha csak várta volna a hívásom.

- Szia! - mondtam halkan könnyfátyolos hanggal. - Ne haragudj, én azt hittem…- dadogtam.

Fogalmam sincs mit is mondhatnék. A hangpostára számítottam nem egy igazi hangra.

- Gondoltam bekapcsolom, ha beszélni akarnál velem! - felelte

- Nem tudom, mit mondhatnék! - mondtam őszintén, mert jelenleg tényleg semmi nem jutott az
eszembe. Egyszerűen csak össze voltam zavarodva.

- Ma semmit Olivia! Csak pihenj! Jó éjszakát!

- Jó éjszakát! - mondtam sután pedig nem akartam letenni.

- Álmodj rólam! - súgta a telefonba, és bontotta a vonalat.

Mintha bírtam volna egy percet is aludni. Inkább csak próbáltam nyugodtam feküdni, és nem
felébreszteni Jaredet. Ahogy tegnap kinéztem, azt kell hinnie, jó mélyen alszok a fáradtságtól. Én
pedig csak a mélyen eltemetett érzéseimre, emlékeimre tudtam gondolni. „ Tedd azt! Eleget éltél már
boldogtalanságban” Hallottam Eric szavait újra és újra. A legjobb barátom arra bíztat, rúgjam fel a
házasságomat. Hagyják hátra mindent, amit eddig építgettem. Bántsam meg a férfit, aki mindent
feladott értem. Nekem adta az életét. Megtehetem e? És azt, hogy tovább hazudjak neki? Valamikor
hajnalban mégis elnyomhatott az álom. Amikor kinyitottam a szemem, már egész világos volt a
szobában, és két kicsi mancs simogatta az arcomat. Elmosolyodtam.

- A papa már elment! Azt mondta hagyjalak aludni, de én szerettem volna elköszönni! - csicseregte
máris a hangocska.

- Jól is tetted, mert a puszim nélkül nem is tudtam volna ma dolgozni.

- Ma is olyan későn jössz?

- Nem drágám! Délutánra itthon leszek! - feleltem, és egy puszit nyomtam az arcára.
Visszahanyatlottam az ágyba, ahogy elszaladt. Néhány percig csak bámultam a plafont. Kimerültnek
voltam, és persze fáradtnak is, hisz az éjszaka nagy részében nem aludtam. Mégis felkeltem,
igyekeztem emberi alakot ölteni. Jarednek szüksége van az irodában a segítségre. Nem fog tudni
mindent egyedül elintézni. És kellett valami, amivel leköthetem a gondolataimat. Kilencre be is
érhetek. A délutánt pedig Bennel tudom tölteni. Valamikor alkalmat kell találnom, hogy elmondjam
az igazat. Ha Ryan itt van, nem sokáig maradhat titok. Azt akartam, hogy tőlem tudja meg úgy,
ahogy az valójában van. Éhes nem voltam, majd veszek valahol egy kávét.

Ahogy kiléptem az ajtón megláttam őt. Az út másik oldalán állt az autónak támaszkodva. Várt.
Ahogy megérezte a jelenlétem kicsit megmozdult, és felém nézett. Hihetetlen volt, ahogy beindult
szinte azonnal a testemben az a mágneses vonzás. Először nem akartam odamenni. Nem hagyhattam,
hogy maguk alá gyűrjenek az érzések. Aztán megláttam a poharat a kezében. Ezt a kávét csak az
egyetem mellett lehetett kapni. Két órát autózott hajnalban csak azért, hogy a kedvenc kávémat
hozza. Ennyi év után is emlékezett rá. MI volt ez, ha nem romantika? Lassan odasétáltam hozzá.
Hogy is tehettem volna mást? A közelében nem voltam ura sem a testemnek, sem az érzéseimnek.
Megálltam előtte. Ha lenéztem volna, a cipőnk orra biztosan összeér. Ahogy felnéztem az ajkunk
csupán néhány centire volt egymástól. Nem tudtam, mit is teszek. Itt a szomszédjaim szeme láttára.
Olyan jó volt újra a közelében érezni az otthon illatát. Hallottam, ahogy néhány másodpercig
visszatartja a levegőt. Még mindig szívdöglesztő volt. Mintha felette nem is telt volna el az az idő.

- Jó reggelt! - préseltem ki végül a szavakat.

- Jó reggelt! - viszonozta, és hangja ugyanolyan halk volt, mint az enyém. Küzdött a vággyal, ahogy
én is. Nem akartam ilyen közel jönni, mindig megbénít. De az agyamnak nem volt semmilyen
hatalma a testem felett. - Hoztam neked kávét! - és átnyújtotta a poharat.

- Köszönöm, ez nagyon kedves! - feleltem mosolyogva. - De már hozzászoktam a Starbucks

kávékhoz is.
- Gondoltam valami különlegesebbre vágynál! - felelte, és ebben a pillanatban leküzdhetetlen
vágyat, hogy megcsókoljam. A testem sikoltott. Igen, téged akarlak itt és most. Nálad különlegesebb
nem kell. Az ajkam egy picit mozdul az övé felé.

- Nem akarsz itt, és most megcsókolni, Olivia! Ebben biztos vagyok! - mondta, de a hangja szinte
izzott az elfojtott érzelmektől. - Nézz körbe, minden ablakban egy kíváncsi szempár. - ebben a
pillanatban magamhoz tértem, és egy lépést hátráltam.

- Ne haragudj! - mondtam zavartan, mint aki transzból ébred. Láttam, hogy kinyitja a kocsi ajtót, és
én szó nélkül beültem. Belekortyoltam a kávémba attól várva némi józanságot. Még mindig tudta,
hogyan iszom. Szinte szárnyalt a szívem a boldogságtól. Törődött velem.

- Gyönyörű ház! Pont olyan, mint amit megálmodtál. - mondta, ahogy beszállt mellém.
- Igen! Minden olyan kivéve az életem. Egy jól megálmodott illúzió az egész! Csupa hazugság,
légvárak, és megjátszott érzés. - feleltem, és kinéztem az ablakon. Éreztem, tekintete az arcomat
fürkészte.

- Nagyon vékony vagy! - mondta. Elindult az autó, azt sem kérdeztem, hova megyünk. Nem is volt
fontos, amíg velem volt.
- Nem ment könnyen az újra kezdés! - válaszoltam, hátrahajtottam a fejem, és ránéztem. - Te viszont
nagyon jól nézel ki!

- Életem legrosszabb döntése volt, és nem a legkönnyebb. Más nőre rá se bírtam nézni, Olivia.
Mindig azzal bíztattam magam, hogy az álmok elérése a legfontosabb. Közben elment tizenöt év az
életemből, ami alatt egy percet sem éltem. Mintha éber kómában lettem volna.

- Vártam, hogy eljössz. Hogy azt mondod, kibírjuk azt a két évet távkapcsolatban! Utánad mentem
volna. Három napot feküdtem a szobámban. Nem voltam képes sem enni, sem inni. Ehelyett Eric
jött, és közölte elutazol. Mire odaértem már eltűntél. Mintha soha nem is léteztél volna.

- Nagyon szép a kisfiad, és nagyon hasonlít Jaredre!

- Igen, és nem csak külsőre! - feleltem, most először elmosolyodva.

- Mindig jó ízlésed volt a férfiak terén! - mosolyodott el. Rám nézett, és tudtam, mit akar kérdezni.
- Tudom, hogy ismered, és azt is tudja, hogy én is ismerlek! Csak azt nem tudja, mi volt közöttünk.

- Volt, Olivia?

- Ryan kérlek, mit vársz tőlem? - kérdeztem, és könnyek tolultak a szemembe. - Tizenöt éven át
elhitetted velem, hogy nem számítottam semmit. Hogy soha nem fogsz visszatérni. Most csak
bénultságot érzek. Döbbenten állok a tény előtt, hogy itt vagy egyetlen karnyújtásnyira tőlem.

- Ha úgy érzed, Oliva már nem érzel irántam semmit, csak egy szavadba kerül, és elmegyek! -
mondta, éreztem, ahogy megáll az autó.
De nem mondtam semmit. Hogyan is mondhattam volna, hisz nem volt igaz. Ezt neki is éreznie
kellett. De úriember volt, így egy adott egy lehetőséget a menekülésre. Én csak egy helyre akartam
menekülni. A karjaiba.

- Bocsáss meg kérlek, és adj nekem egy esélyt!

- Esélyt, mire? - néztem rá hirtelen.

- Hogy megmutathassam, még mindig szeretlek, és fontos vagy nekem! - válaszolta csendes
őszinteséggel hangjában.

Könnyek égtek a szememben, csak néztem őt. Még mindig az én hercegem volt, akit egy percig se
szűntem meg szeretni. Az esélyt kérnie se kellett, hisz itt ültem mellette, és életem legfájdalmasabb
időszakáról beszéltem vele. A házunk előtt kis híján megcsókoltam a szomszédjaim szeme láttára.
Nem mondtam semmit, hisz meg se bírtam szólalni. De mind ketten éreztük úgyis hagyni fogom,
csak idő kérdése, amíg beadom a derekam. Meg kell vívnom a csatáimat.

- Megérkeztünk! - mondta halkan, és kezdtem visszarázódni a valóságba. Az irodával szemben

álltunk meg. Innen Jared biztosan nem láthatott.

- Később beszélünk! - mondtam, és egy pillanatra megérintettem a kezét. Az a különös kellemes

áramcsapás azonnal elöntötte a testemet. Elkaptam a kezem, ő pedig csak bólintott. Tudtam, most ő
nem tud megszólalni. - És kérlek, ne rajzolj virágszirom szívet a házam elé! - fordultam vissza egy
pillanatra.

- Nem fogok, ígérem! Már komoly felnőtt férfi vagyok! - felelte, de láttam, hogy egy mosoly suhant
át az arcán.

Kiszálltam az autóból, Ryan pedig szinte azonnal elhajtott. Figyelmes volt még mindig. Törődött
azzal, hogy Jared tőlem tudja meg, és akkor, amikor én elmondom neki. Szeret engem, még mindig
szeret. A belsőm ujjongott, hisz ez volt az, amire vártam. Ennyi év veszett el az életemből, mégsem
éreztem hiábavalónak. Hisz itt van, és velem szeretne lenni. Képes lettem volna úgy tenni, mintha
most fejeztük volna be az egyetemet, és ott folytatni, ahol abba hagytuk. Addig a pillanatig meg is
állta a helyét a gondolatmenet, amíg be nem léptem az irodába, és meg nem láttam Jaredet.
- Szia! - nézett fel a papír halmazból, ami előtte volt.
- Szia! - viszonoztam a köszönést, és elmosolyodtam.

- Mondtam, hogy nem kell ma bejönnöd!

- Mondtam, hogy bejövök egy kicsit segíteni. De megígértem Bennek, délután hazamegyek hozzá!

- Helyes! Én pedig elmennék délután néhány sört meginni a haverokkal! - mondta, és visszanézett az
előtte heverő papírokra
Nem láttam okát, amiért ne mehetne. Kicsit furcsa volt, hisz nagyon régen tett már ilyet. A nyári
horgászós hétvége óta egyszer sem. Olyan sokat dolgozott mostanában helyettem is, megérdemelte a
kikapcsolódást. Aztán elsiklottam a gondolat felett. Egész máshol járt az eszem. Ránéztem a pohárra
az asztalomon, elmosolyodtam. Ahogy ott állt az autónál, és rám várt kezében a kedvenc kávémmal.
Még mindig szentül hitte, romantikus típus vagyok! És ebben nem is tévedett. Többek között ez is
hiányzott az elmúlt évekből. Az őrült romantikus bizonyosság, hogy szeret. Csak értem epekedik, és
minden követ megmozgatna, hogy velem lehessen. Hiányzott az a vágy, ami felperzseli a bőrömet,
felforralja a véremet. Amikor szomjazom a csókjára. A gondolat, hogy az ajka csupán egy centire
volt az enyémtől felhevített belülről. Ez volt az, amit Jared soha nem tudott kiváltani belőlem. Most
pedig újra olyan erővel tört rám, szinte ledöntött a lábamról. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem
élvezem. Ennek ellenére nem akartam Jaredet megbántani. El fogom mondani neki az igazat.
Valamikor, amikor alkalmas időt találok rá. Bármennyire is fájdalmas lesz, nem fogom felrúgni a
családi békét. Szeretetet és tiszteletet fogadtam neki, és ezt meg is fogom tartani. Akkor is, ha elégek
szép lassan a vágytól. Ez volt az, amit meg tudtam tenni érte. Hogy nem döntöm össze a világot
teljesen, amiben élt. Én teremtettem neki az illúziót, de számára a valóságot jelentette. Mégis olyan
jó volt Ryanre gondolni. A vele töltött időre, az érzésekre. Olyan régen éltem már igazán. Vajon
képes lennék egyszer úgy viselkedni, mint egy baráttal Jared előtt? Abban biztos voltam, hogy soha
többet nem akarom elveszíteni. Talán el sem kellene mondanom a teljes igazságot Jarednek. Aztán
elhessegettem a gondolatot. Még egyszer nem fogom becsapni. Jár neki az igazság, és bármilyen
következménye is lesz, azt vállalnom kell.

- Liv, Liv! - hallottam meg hirtelen a hangját.

- Ne haragudj! Kicsit elbambultam! - mondtam, és mosolyogva néztem rá.

- Kicsit? Tíz perce beszélek hozzád, és semmi válasz! Otthon kellett volna maradnod. Nem szégyen
néha pihenni! Ben is örült volna, ha vele töltöd a napot!

- Csak segíteni akarok, és ígérem, most már figyelek! - mondtam.

Tényleg nagyon igyekeztem. Nagyon sok volt a munka, a telefonok. Be kellett látnom Jared
rengeteget dolgozott az utóbbi időben. Én meg elbújtam az emlékeimmel. Megálmodtam ezt az
alapítványt, majd hagytam, hogy ezt is a nyakába vegye. Miattam, értem. Ebben a pillanatban újra
utáltam magam, amiért nem iránta éreztem szerelmet. Itt ült velem szembe, a munkámat végezte, én
pedig sóvárgó pillantásokat vetettem egy pohárra. Máshol akartam lenni, mással akartam lenni.
Reggel még az se tartott vissza, hogy a kertvárosi szomszédjaim látják, ahogy megcsókolok egy
férfit, aki nem a férjem. Négy óra fele járt az idő, amikor észbe kaptam. Hisz megígértem Bennek,
ma korán otthon leszek

- Hazavinnél?- néztem fel hirtelen. Összefogtam a kéziratot, amin eddig dolgoztam.

- Nem autóval jöttél? - nézett rám csodálkozva. Hát igen, az utóbbi időben nem igazán közlekedtem
se gyalog, se egyéb más módon. Igazából nem szerettem, hogy az emberek megszólítanak,
megismernek, autogramot kérnek.

- Nem, sétáltam! - feleltem, hirtelen nagyon rosszul éreztem magam a hazugságtól. Főleg attól,
milyen könnyen jött- Mondtam, két napig nem fogok a kezembe, se tollat, se kormánykereket, és
semmit, amitől görcsbe állhatnának az ujjaim. - tettem hozzá, hogy hihető legyen. És még
mosolyognom is sikerült.

- Ugye tudod, hogy holnap után egy újabba dedikálás.

- Tudom, csak egy picivel kisebb embertömeget remélek. Hiszen még tizenhárom helyre megyek
ebben a hónapban.
- Örülnöd kellene, hogy ennyire sikeres vagy! - felelte és átölelte a vállamat, majd lassan elindult
kifelé. - Sok embernek, ez sohasem sikerül.

- Örülök is, csak néha elfáradok! - feleltem, és hálásan döntöttem fejem a mellkasához.

Szerettem őt, és hálás voltam neki. De nem úgy, hogy egy életen át kitartson egy házasságban. Még
fiatalok voltunk. Mind a kettőnknek volt esélye az életre. Ha tovább húzom az időt végleg elveszem
tőle még a lehetőséget is. Eric szavai jártak a fejemben. A legjobb barátom is arra bíztatott, hogy
engedjek a vágynak. Vajon miért vannak bennem mégis kétségek? Hisz már így is tönkretettem
tizenhárom évet Jared életéből. Érzi, valami nem stimmel, mégse faggat, csak csendben mellettem
van, és átsegít mindenen. Nem is sejtve, hogy egy másik férfi mellett érzem boldognak magam.
Nehéz volt a szívem. Jared folyamatosan beszélt hozzám, ahogy mindig is. De a szemem
folyamatosan keresett valamit. Miért gondoltam azt, hogy Ryan majd itt fog várni? Nem tudom, hisz
ügyelt arra, Jared ne lásson meg minket. A délutánt Bennel töltöttem, de folyamatosan bennem volt a
várakozás izgalma. Vártam valamire, egy telefonra, hogy megszólaljon az ajtócsengő. Egész nap rá
vártam. De nem jött, nem írt, nem hívott. Csend volt, és az eszem tudta, rám vár. Nekem kell
megtenni az első lépéseket, hisz én mellettem volt egy másik férfi. Ben elaludt, Jared még nem volt
sehol. Gondoltam, későn jön, hisz olyan régen mozdult már ki. Leültem az ágyra, kezembe vettem a
telefonom. Néztem egy darabig, és tisztában voltam azzal, helytelen, amire készülök. De nem bírtam
tovább a csendet. Szükségem volt rá, hogy halljam, lássam, ez a valóság. Felkaptam a telefont, és rá
nyomtam a hívásra. Csak néhányat csörgött, mielőtt felvette.

- Szia! - mondtam szinte súgva. Könny szökött a szemembe, hogy nem a hangposta válaszol.
- Szia! - viszonozta, hangja fáradt volt, és álmos. Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék.
Megkaptam, amire vágytam. Hallottam a hangját, éreztem, hogy valóság.

- Gondoltam megkérdezem, hogy telt a napod! - mondtam végül sután.

- Itt vagyok, Olivia! - mondta hirtelen, mintha megérezte volna, miért hívom. - És nem megyek
nélküled sehova. Már nem!

- Még álomszerű az egész! - feleltem,miközben kibuggyantak a könnyeim.

- Olivia, kérlek, ne sírj! Gyűlölöm magam azért, amit veled tettem.

- Annyira fájt a hiányod, hogy levegőt is alig kaptam!

- Annyira szeretnék most ott lenni melletted! - mondta halkan. Hallottam, hogy ő is szenved.

- Bár sose mentél volna el! - mondtam és gyorsan elköszöntem. Hallottam, hogy Jared megjött.

Kitöröltem a szememből a könnyeket, és lefeküdtem. Most nem akartam vele beszélni. Ma nem.

Hallottam, hogy nagyon halkan bejött, letette a ruháit. Egyáltalán nem tűnt ittasnak, és kocsma
szagot sem éreztem. Pedig biztos voltam abban, sörözést mondott a barátaival. Ilyenkor még inkább
kínzott a bűntudat. Jared nagyon rendes férj volt. Nem is érdemeltem meg, hogy szeressen engem.
Óvatosan mellém feküdt az ágyba, és átölelt. Mintha csak érezte volna, erre van szükségem. Csak
nem az ő ölelő karjaira volt szükségem. Újra könnyek tolultak a szemembe, de igyekeztem
visszanyelni őket. Milyen furcsa játékot is űz az élet. Bár lenne Jared olyan férfi, akit könnyen
odadobnék. Ha nem lenne ennyire figyelmes, kedves, szerető és törődő. Miért is könnyítené meg a
sors az életemet. Hisz mindig is akadályok elé állított, amik legyőzésébe majdnem belerokkantam.
Miért is változtatnánk a jól bevált szokáson? A becsület azt diktálta maradjak Jared mellett. Tartsak
ki mellette, ahogy ő tette ezt velem. De tisztességes e, hogy továbbra is egy olyan világban hagyom
élni, ami nem létezik. Ha látja a valóságot, talán még megtalálhatja a boldogságot. Számára az pedig
nem én voltam.
 Reggel nehezen keltem, hisz ismét alig aludtam. Mást se tettem, csak gondolkodtam. Helyes és
helytelen között próbáltam mérlegelni. Megtalálni a megoldást, ami mindenkinek jó lehet. És ma egy
újabb dedikálás várt rám a város másik felében. Nem hittem abban, hogy kevesebben lesznek. Semmi
kedvem nem volt kikelni az ágyból. De azért mégis megtettem. Szerettem egy kicsit hamarabb
érkezni, hogy elő tudjak készülni, mielőtt megrohamoznak. A könyvesbolttal szemközti utcában
parkoltam le az autómat. Lassan elindultam, és mélyeket szippantottam a hideg levegőből. Reméltem
kicsit kitisztítja a fejem. Megálltam egy pillanatra, és mélyen magamban szívtam a hideg, friss,
decemberi levegőt. Úgyse mostanában fogok újra levegőhöz jutni. Ahogy jöttem láttam, már most
sor állt a könyvesbolt előtt. És még negyven perc volt kezdésig. Fel se kellette emelnem a fejem,
hogy tudjam, ott van. Vár rám. Vajon honnan tudta, hogy itt leszek? Futott át a gondolat az agyamon.
De aztán gyorsan el is vetettem, hisz legalább száz újságban megjelentek a dedikálási időpontok.
Csak az nem talált meg, aki nem akart. Az is lehet, mondtam is neki. Nem voltam benne biztos.
Újabban megint semmiben sem voltam biztos. Éreztem a vonzást, és a vágy hurrikánként söpört
végig a testemen. Bizseregtem, égtem, akartam őt testem minden porcikájával. Ha most hozzám érne,
itt a tér közepén elvesznék. Egy percig sem érdekelne, ki lát, vagy mit fognak pletykálni. Felnéztem,
valóban ott állt a tér közepén zsebre tett kézzel. Arra szexi mosolyra húzódott a szája, amitől rögtön
megcsókolni támadt kedvem. Emlékeztem nagyon is pontosan, milyen érzés volt, amikor az alsó
ajkamra lágy csókot lehelt. Képes volt minden gondolatot kiűzni a fejemből. A testem olyan húrjain
volt képes játszani, amit más még megpendíteni sem bírt. Ezer apró villám cikázott rajtam keresztül
csupán a jelenléte miatt. Mindig kellemes bizsergés társult az érzéshez, mintha folyamatos áramütés
alatt lennék. Pillanatok alatt feltöltődtem vággyal. Túl voltam a józanész határán. Egyszerűen csak
meg kellett kapnom őt. Ez a szerelem, és a vágy kötött minket össze ilyen erősen. Az érzéseink rabjai
voltunk. Én akartam minden őrültsége lenni. Elindultam felé, mosolyra húzódott a szám. Ő pedig
még mindig csak állt ott, és várt. A szexi mosoly még mindig szétterült a száján. Engem figyelt, rám
várt, s ez valami különös boldogsággal töltött el. Úgy fél úton járhattam, amikor egy repülőre lettem
figyelmes. Egy kis gép volt, a tér mellett szállt el hatalmas fehér feliratot húzva maga után. „Bocsáss
meg Olivia!” ,állt rajta. Néhány lépést tettem még Ryan felé, amikor a gép a tér felé fordult újra, és
teljesen felém szállt. Fehér virágszirmokat szórt rám, és a téren állókra. Olyan volt, mintha illatos hó
esne. Beterítette az egész teret. Kétségkívül lenyűgöző látvány volt. Álltam, és hagytam, hogy
hulljon rám a sok szirom. Mosolyogtam, mert boldog voltam. Néhány perc múlva éreztem, ott áll
mellettem. Sejtelmem sem volt, hogyan intézte el. De nagyon boldoggá tett.

- Elvarázsolás kipipálva! - mondtam, bár ennyire talán nem voltam lenyűgözve, amikor ezt a
mondatot használtam.

- Mondtam, én valóra válthatom minden álmodat! - súgta válaszul a fülembe. Forró lehelete
cirógatta a fülemet. Úgy éreztem nem kapok levegőt, és megfordul velem a világ. Szomjaztam a
csókjára, az érintésére.

- Nem azt mondtad, hogy már felnőttél? - kérdeztem, próbálva visszaterelni magam a való világba.
De azt az ostoba vigyort nem bírtam letörölni az arcomról.

- Azt mondtad ne rajzoljak szívet az utcára. Nem tettem, az túl gyerekes! Most már ezt is
megtehetem! - felelte, és ostobán vigyorogva bámultunk egymásra, mint két szerelmes bakfis. - És
szerintem a rajongóidnak is tetszett.

- Valóban gyönyörű, és lenyűgöző volt. De egy egyszerű ne haragudj is megtette volna.

- Az egyszerűnél jóval több akarok lenni számodra! - mondta szinte súgva, és felém fordította a
fejét. Az ajkunk ebben a pillanatban szinte összeért. Inkább csak éreztem, mint láttam, még egy picit
mozdult felém. Ajka az alsó ajkamhoz ért. A vágy tornádóként söpört végig a sejtjeimen, és apró
darabokra hulltam. Többet akartam sokkal többet. De egy pillanat múlva már hátrébb is lépett.

- Várnak a rajongóim! - kapartam össze valahonnan ezt a mondatot az agyamból. Hangom rekedtes,
kéjtől fűtött volt. Itt és most akartam elveszni. Minden önuralmamra szükségem volt.

- Igen! - válaszolta, és megköszörülte a torkát. Pont úgy hatott rá, mint rám. Nem tudtam meddig
leszünk képesek visszafogni magunkat.

- Pénteken leviszem Bent anyámékhoz! - fordultam vissza, ő pedig bólintott.

Hirtelen magam sem tudtam, miért is mondtam. Vagyis pontosan tudtam, csak nem akartam
bevallani. Lenne egy egész hétvégénk kettesben, hogy beszélhessünk. Kíváncsi, fürkésző tekintetek
nélkül a mi kis menedékünkben. Már a gondolat is felvillanyozott. Nem számított, mint teszek.
Jaredet már régen elárultam. Bementem a boltba, és elfoglaltam a helyem. Az egész dedikálás egy
automatikus folyamat volt csak. Az eszem egészen máshol járt. Valóban nagy sikert aratott Ryan
akciója a rajongóim körében. Hű maradt a könyvem főhősének szelleméhez. Akiről persze éveken át
állítottam, hogy csak kitalált személy. Persze most is kitartottam az állításom mellett. Most először
jutott eszembe, hogy erről Jared is hallani fog. Hirtelen nem tudtam kimagyarázzam e, vagy itt az
ideje az őszinte beszélgetésnek. Bármennyire is nem akartam megbántani, mégis el kellett
mondanom neki az igazat. Jobb lesz, mintha mástól tudja meg. Már megbocsátottam Ryannek.
Érzem, csak vele lehetek teljes és boldog. Csak a férjem iránti tisztelet tartott vissza attól, hogy a
karjaiba omoljak. De nem hittem igazán, hogy elkerülhetem a sorsomat. Sokáig tartott a dedikálás,
mégsem vettem észre. A gondolataim főleg Jared, és Ryan körül forogtak. De főleg Ryan körül.
Annyira régen voltam már igazán boldog. Ezt akarom érezni életem hátra lévő részében. Elviszem
Bent anyámékhoz, visszajövök vasárnap, és beszélek Jareddel. Addig kell elrendezni a dolgokat,
amíg Ben nincs itthon. Biztos voltam abban, nem lesz egy egyszerű beszélgetés. Mindenkinek
nagyon fájdalmas lesz. Ugyan nem akartam, hogy Jared meggyűlöljön, de erre is fel kellett
készülnöm. Nem volt szép, amit vele tettem. Becsaptam, álltattam, és még mindig várok az
őszinteséggel. Öt óra elmúlt, mire végeztem. Fáradtnak, és elgyötörtnek éreztem magam, mégis
boldog voltam. Nem fog eljönni, mégis vártam. Akartam, hogy mellettem legyen. Érezni a
bizsergést. Meg akartam végre érinteni, és nem csak egy pillanatra. Nem is volt ott. Nagyon figyelt
arra, hogy keveset lássanak minket együtt. Belenéztem a tükörbe, szinte ragyogtam. Ezt nehéz is lesz
Jarednek kimagyaráznom. De nem szólt semmit egész este. Még akkor sem, amikor Ben elaludt.
Mintha nem tudott volna a ma történtekről. Pedig ezt nagyon nem hittem. Arra vár, én törjem meg a
csendet. Még ebben is nagyon figyelmes volt. Nem csinált jelentet, sem felhajtást, csak nyugodtan
várt. Arra, hogy akkor mondjak valamit, amikor felkészültem rá. Pont olyan jó férj volt, mint mindig.
Nem bánt velem másképp. Ugyanazt a meghittséget, szeretetet, figyelmet kaptam, mint Ryan
érkezése előtt. Ilyenkor elszorult a szívem. Egy kegyetlen árulónak éreztem magam. Ha úgy alakul ki
fogok tartani mellette, mert ennyit megérdemel. Akkor is, ha végleg belehalok. Nagyon fáradt
voltam, így azt terveztem reggel egy kicsit tovább alszok. Mikor Jared elment, épp visszadőltem,
amikor megtelt élettel a hálószoba. Kinyitottam a szemem, és felnéztem. Eric és Robin ebben a
pillanatban huppant le az ágyamra. Ekkor érkezett Ben, mint egy ágyúgolyó, és leterítette Ericet.
Hangosan kacagott, ahogy Eric is. Nekem is nevetnem kellett. Ben nagyon kedvelte Ericet. Ahogy én
is. Abban is biztos voltam, már kapott valami ajándékot, amit mostanra sikerült kibontani. Eric
mindig hozott neki valamit, bár többször kértem ne tegye. Robin pedig biztosan még nagyobbat, hisz
ő ritkábban látta. Csak akkor szólaltam meg, amikor Ben már elindult az óvodába.

- Szóval, mit kerestek itt ilyen korán?- kérdeztem komolyságot tettetve, bár pontosan tudtam, miért
utazott ide Robin.

- Jared volt szíves beengedni, hogy csajos napot tarthassunk. - mondta Robin, és átnyújtotta a
kedvenc kávém. - Bár úgy hallom mostanában nem csak én hozok neked ilyen kávét.

- Jössz velünk fodrászhoz és kozmetikushoz?- néztem kérdően Ericre, de nevetnem kellett.

- Hát, ha ez kell ahhoz, hogy beszélni tudjunk, akkor bevállalom! - felelte, és az a jókedvű mosoly
terült szét az arcán, amitől nekem is jó kedvem lett.
- Miről is kell ilyen sürgősen beszélnünk, ami miatt nem aludhatom ki magad?

- Sürgősen? - nézett rám Robin elképedve. - Ryan már egy hete itt van, de még fel sem hívtál!
- Ne haragudj! - szabadkoztam. - Itt az év vége lassan. A sok dedikálás, és Jaredet sem hagyhatom
magára mindig az alapítványi munkával.

- De azért Ericnek elmondtad! - válaszolta duzzogva.

- Ne haragudj, Robin! Csak elsodort egy hurrikán, és most ébredezem egy csodás tengerparton. De
még nem tértem teljesen magamhoz.

- Szóval még mindig szeret! - mondta Eric

- Ezt miből gondolod?

- Mondjuk a tegnap reggeli repülős akcióból?

- Igen, ahogy én is őt! Mert most döbbentem rá, egy percig sem szűntem meg szeretni őt.
- Akkor mire vársz?- kérdezte meg Robin.

- Nem tudom! Van egy férjem, és egy fiam. Jared nem érdemli meg, hogy megbántsam és eldobjam.

- Mint azt sem, hogy becsapd! - mondta Eric, és lenéztem a kezemre.

Igaza volt. Jared nem érdemelte meg, hogy becsapjam. Mint, ahogy eddig sem érdemelte meg. Itt és
most tettem magamnak egy fogadalmat. Ha visszajövök, a hétvégéről bevallok mindent neki
töredelmesen. Az én rossz döntéseim következménye ez az egész helyzet, úgyhogy minden
következményt vállalni fogok. Azt is, ha akadályt gördít az elé, hogy Ryannel éljek. Megpróbálok a
lehető legtisztességesebb lenni vele. Az én barátaim voltak a legjobbak. Az egész napot velem
töltötték, hogy gyorsabban teljen az idő. Persze Robin kíváncsi volt, minden apró részletre. Miért is
ne meséltem volna? Hisz nagyon sokat segített, amikor megismerkedtem Ryannel. Eric azt is
elmondta, hogy Ryan őt kereste meg. Ő adta a tippet, hol keressen
- Szóval, amikor bementem hozzád, tudtad, hogy beszéltem vele!

- Igen, de tőled akartam hallani! Meg azt is mit érzel. Tőle annyit kértem csak akkor menjen, ha nem
bánt meg újra! - felelte.

Nem is gondolkodtam igazán azon Ryan hogy talált meg. Véletlenszerűnek tűnt az egész, és annyi
érzés kavargott akkor bennem. Mint ahogy azon se gondolkodtam, honnan tudta, hol lakom. Mert
vele akartam lenni. Akartam, hogy ott legyen. Már a várakozás is izgalomba hozott. Felfedezni újra,
és újra, hogy ugyanolyan hatással van rám, mint egyetemista koromba. Csodás érzés volt. Egy percig
sem érdekelt, hogyan talált rám. Talán ez volt a sors, és persze a legjobb barátom Eric. Arról is
meséltem Jared mennyire tűri a különös viselkedésemet. Még inkább figyelmes, és törődő, amiért
persze én rosszabbul érzem magam. Eric pedig csak nevetett. Emlékeztetett rá, közel egy évig észre
se vettem a létezését. Úgyhogy hozzá van szokva a különös viselkedéshez. Beszéltem a kétségeimről,
de mindketten bíztattak Ryan mellett kössek ki. Ben akkor lesz boldog, ha én is az vagyok. És Robin
is úgy gondolta, még Jared is lehet boldog. Nem volt más választásom meg kellett mondanom az
igazat. Joga volt tudni, és eldönteni, hogyan legyen tovább. Délután elmentünk Benért az óvodába, és
egy téliesített kicsi vidámparkba vittük a város szélére. Jared is csatlakozott hozzánk. Egy csodás
gondtalan délutánt töltöttünk együtt. Talán ez az utolsó ilyen. Suhant át az agyamon, és szomorú
mosolyra húzódott a szám. Magam sem tudtam ilyenkor, mit is érzek. Ryan kellett éjjel nappal, de
jelenleg Jared volt a családom. Furcsa érzések kavarogtak sokszor bennem. Talán, ha megbeszélünk
mindent Ryannel őszintén, helyére kerülnek az érzések. Bennem már nem volt kétség, mégis
Jaredhez is sok minden kötött, amit nehéz volt elengedni. Nem akartam, hogy gyűlöljön. De ezek
után lehet e barátságos elválás, vagy barátság? Annyi éven át hitegettem egy életben, egy érzésben,
ami nem is létezett. Feltettem magamnak a kérdést. Én meg tudnám neki bocsátani? Nem tudtam a
választ. Olyan bonyolult lett minden. Hittem abban, hogy Ryan nem fog visszatérni. Igaz nem voltam
soha szerelmes belé, de mindig szerettem, tiszteltem, becsültem. Hittem abban, ha mindent
megteszek, leélhetek egy életet mellette boldogan. És ő is boldog lesz mellettem. Soha nem
panaszkodott, nem volt egyetlen rossz szava sem. Talán nem volt teljesen boldogtalan. De Ryan
feltűnése mindent megváltoztatott. Mindig is ő volt az igazi. Akit igaz szerelemmel szerettem. És az
élet így már nem volt kielégítő. Ebben talán Ericnek igaza van. Így sem Ben, sem Jared nem lesz
boldog. Szerettem volna, ha minden egyszerűen, és békésen elrendeződne. Este még megemlítettem
Jarednek, hogy a hétvégét én is anyáméknál fogom tölteni, és csak vasárnap este jövök vissza. Nem
volt ellenvetése. Helyesen teszem, hogy pihenek. Ebben a pillanatban borzalmas rosszul éreztem
magam a hazugságtól. Még sem most akartam bevallani neki az igazat. Majd vasárnap este, ha
visszajöttem. Nyugodtan, és tisztán látva mindent. Elrendezve magamban ezeket a különös érzéseket.
Jared volt a gyermekem apja, ezt nem lehetett elhanyagolni. Itt lesz az egész jövő hét Ben nélkül a
vallomásokra.

Reggel korán indultunk, hisz Ben már nagyon izgatott volt. Számára ez mindig egy nyaralás volt. De
a családom ki is tett magáért, hogy Ben jól érezze magát. Reggel hatkor már ott fészkelődött
közöttünk. Állítása szerint egész éjjel nem tudott aludni. Mosolyogtam rajta, hisz kétszer is benéztem
hozzá, az igazak álmát aludta. Csak nagyon izgatott volt, és legszívesebben már ott lett volna. Hétnél
tovább nem is bírtam, ahogy Jared sem, és felkeltünk. Nyolc órára már indulásra készen álltunk az
ajtóba. Nem is volt nehéz dolog, ha a házvezetőnő mindent összekészít. Hirtelen nagyon könnyű lett
az életem.

- Vigyázzatok magatokra! - mondta Jared, és magához ölelte Bent. - Hiányozni fogsz, de azért érezd
nagyon jól magad! - mondta, nekem pedig egy puha csókot lehelt az ajkamra.

- Szia, apu! - mondta Ben, és újra megölelte Jaredet. - Vigyázni fogok anyura is! - súgta az apja
fülébe, és nekem mosolyogni támadt kedvem.

Ben olyan kicsi volt még. Mégis sokszor felnőttebb, mint bármelyikünk. Egyszerű, és őszinte
megállapításai bearanyozták a napot. Ha ránéztem mindig elbizonytalanodtam. Vajon felboríthatom e
az ő világát? Hisz hatalmasat fog fordulni vele. Ő is az általam teremtett illúzióban élt. Ahol
mindenki boldog, és minden tökéletes. Ennyi idősen képes lesz e megérteni, ami körülötte történik.
Bár Jared mindig az apja marad. És jó apja lesz bármi is történjen. Egy halk sóhaj hagyta el az
ajkamat. Nem szabadna ennyit kombinálnom. A sors mindent el fog rendezni a maga idejében. Már
nem hittem abban, hogy bármilyen hatással is lennék az életemre.

Anyám kitörő lelkesedéssel fogata a gyereket, bár Adam hamar el is csábította. Adam hiába volt a
bátyám, mégis egy nagy gyerek volt még. Inkább az öcsémnek hatott néha. Anyám elém tett a
konyhában egy csésze kávét, és leült az asztalhoz.

- Megváltoztál! - mondta halkan, és éreztem, hogy az arcomat fürkészte.

- Ezt hogy érted?- néztem rá kérdőn, és egy zavart mosoly futott át az arcomon.

- Boldognak tűnsz!
- Miért máskor nem tűntem annak?- kérdeztem, és nem bírtam leplezni hangomban a döbbenetet.
- De, csak nem így! Most sugárzik, árad belőled. Eddig épp csak pislákolt. Csak akkor láttalak ilyen
boldognak, amikor…- és hirtelen benne akadt a szó.

- Igen?- néztem rá bíztatóan, hisz nagyon kíváncsi voltam, mit lát rajtam.
- Úristen, visszajött! - mondta, és most az ő arca lett döbbent. - Ryan visszajött, igaz? - kérdezte, én
pedig bólintottam.

Ha ennyire látszik rajtam a változás, Jared vajon miért nem kérdez semmit. Bár neki sejtelme sincs
Ryanről, és mindarról, ami velem történt. Lehet, azt hiszi ő tett ennyire boldoggá. Futott át a gondolat
az agyamon, és hirtelen még rosszabbul éreztem magam. Csak fokoztam a hazug illúziót, és
halogattam az őszinteséget. Ha ez az igazság még rosszabb lesz, mint amire most számítok. Egy
hazugságoktól hatalmasra duzzadt emlék buborékot kell kipukkasztanom. És nem tudom, Jared
valaha meg fog e érteni.

- Igen, visszajött! - mondtam végül, sóhajtottam egy nagyot, és belekortyoltam a kávémba.

- Szeret még?

- Igen, ugyanúgy, mint régen!

- Te szereted őt!

- Igen, ugyanúgy, mint régen!

- Jared tudja?

- Még nem! Ha visszamegyek, vasárnap elmondok neki mindent. Lesz egy hetünk Ben nélkül, hogy
elrendezzük az életünket.

- Helyes! Ne hagyd veszni, amit Ryannel egymás iránt éreztek. Ilyen lehetőség soha többet nem fog
adódni. Ezt azt hiszem, már magad is látod! A fél boldogság, nem boldogság. Az csak illúzió! -
mondta anyám. Mintha csak Eric és Robin szavait visszhangozták volna.

- Ha ezt mindenki ilyen egyszerűnek látja, nekem miért esik nehezemre megmondani Jarednek?

- Mert egy fajta módón őt is szereted, és nem akarod megbántani. De sokkal jobban bántod, ha
továbbra se mondod el neki az igazat, és magától jön rá. Mert nem hinném, hogy sokáig távol tudod
tartani magad Ryantől.

- Hát azt én se! És ne aggódj anya, beszélek Jareddel. Nem akarom becsapni őt!
- Most menj! Gondolom a hétvégét valahol Ryannel fogod tölteni! - felelte mosolyogva.

- Ilyen átlátszó lennék?- kérdeztem megrökönyödve, de azért megöleltem. Fedezni fog, bár nem
hittem, hogy Jared keresne. Nehéz szívvel búcsúztam Bentől. Egy hétig nem fogom látni, és amikor
visszajön, megváltozik a világa. Talán az apja már ott se fog lakni. Hogyan fogom azt a sok mindent
megmagyarázni neki. Szorosan öleltem magamhoz néhány percig, aztán nehéz szívvel elindultam.
Még három órás út állt előttem, és annyi időt akartam a faházban tölteni, amennyit csak lehet.
Délutánba fordult már az idő, mire megérkeztem. Ugyan nem láttam autót a ház előtt, mégis tudtam,
hogy el fog jönni. Leállítottam a motort, és néhány percig csak ültem. Nagyon régen jártam már itt.
Ben születése óta alig. Még mindig elvarázsolt a hely. Télen is gyönyörű volt a deres, havas, csupasz
fákkal, és a befagyott tó jegével. Azt hiszem ez a hely az első alkalomkor elvarázsolt, és ez már
mindig így lesz. Még mindig képes voltam újra élni az érzéseket, amik az első alkalomkor jártak át.
Olyan boldog voltam. A melankolikus fájdalom is eszembe jutott, ami éveken keresztül átjárt, amíg
itt írtam. De erre most nem akartam gondolni. A várakozás izgalma töltött el, és erre akartam
koncentrálni. Azt reméltem már itt lesz. Tudtam, hogy eljön vagy legalábbis bíztam benne. De
mikor? Olyan türelmetlen voltam, mint Ben ma reggel. Elmosolyodtam a gondolatra. Olyanok
voltunk, mint egy átlagos család. Fogalmam sem volt, hogyan vagyok képes ennyire hitelesen
játszani. Soha nem voltam jó színésznő. Anyám is egyből észrevette. Jared viszont, mintha mit sem
sejtett volna. Én pedig játszottam a tökéletes szerető feleséget, aki sose voltam. Most itt vagyok egy
másik férfire várva. Gyorsan kivertem ezeket a gondolatokat a fejemből. Ez a néhány lopott óra
csupán Ryané és az enyém lesz. Sok minden volt, amiről beszélni akartam. Talán kellett is, hogy
minden érzés a helyére kerüljön. Legalábbis azok, amik bennem kavarognak. Felkaptam a táskámat,
kiszálltam az autóból. Kicsit elkezdtem fázni. Ha Ryan még nincs itt biztosan a házban is hideg lesz.
Felszaladtam a lépcsőn, és kinyitottam az ajtót. Meg gyorsan be is zártam. Ma este valahogy
csípősnek éreztem a levegőt. Letettem a táskámat, felnéztem, és elmosolyodtam. A kandallóban már
ropogott a tűz. Biztonságot, és meleget sugárzott. Kellemes érzés járt át. Nem tudtam, hogy a meleg
miatt, vagy a tudat, járt már itt. Letettem a kabátom, és a csizmám. Kicsit összedörzsöltem a kezem.
Most ébredtem csak rá, mennyire fáztam ott az autóban ülve. A konyha felé mentem. A pulton egy
üzenet várt. „ Elmentem ételért. Nem sokára jövök ♥” Hát persze nekem ez eszembe se jutott. Ha itt
akarunk két napot tölteni, talán enni is kellene. Persze, hogy nem jutott eszembe, hisz mióta elment,
még enni is elfelejtettem. Ha feljöttem ide írni, sokszor elég volt a kávé. De Ryanen látszott, nem
mondott le az ételről. A hűtő újra életre kelt. Már többféle alkoholos, és alkoholmentes ital be volt
hűtve. Felvittem az emeletre a táskámat. A hálószobában már ott volt az övé is. Pont abban, amiben
az első közös éjszakát töltöttük itt, és amelyikben annyi órát töltöttem később sírással. Több
magányos, szomorú órát töltöttem ebben a házban, mint boldogat. Mégis ez volt az én menedékem.
Nem volt más dolgom, mint várni rá. Sejtelmem sem volt, mikor érhet vissza. Valve volt a
legközelebbi város tudtommal. Az is másfél óra autóút. Ebben az időben még több is lehet. Gyorsan
felhívtam Jaredet. Láttam, már kétszer is keresett. Nem is hallottam, hogy csörög a telefon. Azóta
már beszélt Bennel, és anyám megnyugtatatta, hogy egy forró fürdőt veszek. Amilyen gyorsan csak
tudtam letettem. Nem akartam, hogy kérdéseket tegyen fel, amiket nem tudok megválaszolni. De
nem igazán húzta az időt. Nagyon kedves volt, és előzékeny, mint mindig. Töltsem csak az időt a
családommal, mi pedig ráérünk még beszélni. Ilyenkor éreztem igazán árulónak magam. Most nem
akartam erre gondolni. A következő héten lesz időm eleget szarul éreznem magam. Pláne, ha Jared
majd rosszul viseli, és minden alkalmat megragad arra, hogy emlékeztessen az árulásomra.
Elővettem egy kéziratot a táskámból, és elkezdetem olvasni. Legalább valamivel teljen az idő, és a
munka is halad. Nem tudom, mikor merültem el a munkában. Csak olvastam, és szorgalmasan
jegyzeteltem az észrevételeimet, amikor megéreztem, hogy ott van. Az a mágneses vonzás egyre
erősebb lett. A szemem szinte magától emelkedett. A testemnek nem adtam parancsot, hogy
forduljon meg, mégis megtette. És ott volt ő. A konyhában pakolta kifelé a szatyrokat. Szétáradt a
bizsergést a testemben. Végig söpört a vágy a testemen, akár egy hatalmas tornádó. Ott ültem
teljesen szétszóródva. Képtelen voltam gondolkodni. Az évekig visszafojtott érzések teljesen
elhatalmasodtak rajtam. Próbáltan arra gondolni, hogy megszólalok, segítek kipakolni. Lassan
valahogy felálltam, de teljesen kába voltam. Őrjöngött bennem a szenvedély, mint egy ketrecbe zárt
oroszlán. Kitörni készült. Haladtam lassan, de szinte ledöntött a lábamról az érzés. Igyekeztem
megkapaszkodni valamiben, ha végleg elgyengülne a lábam. Hogyan volt képes ilyen nyugodtan
pakolni. Mindig is csodáltam az önuralmat, amivel rendelkezett. Nekem nem volt szinte semmi.
Pláne, ha a közelemben van. Hirtelen felnézett egyenesen rám, és arra a szexi mosolyra húzódott a
szája. Ebben a pillanatban elvesztem. Szinte odarepültem, a karjaiba vetettem magam. Már képtelen
voltam uralkodni magamon, vagy gondolkodni. Csak érezni akartam, hogy valóság. Csókoltam, amíg
csak volt levegőm, és ő visszacsókolt. Olyan vágy tört felszínre, ami mindent elsöpört. Ajkunk
türelmetlenül találkozott. karunk, kezünk erősen kapaszkodott a másikba. Szája hirtelen lejjebb
csúszott a nyakamon. Végig csókolta az egész testemet, mintha újra meg akarná ismerni. Ryan lassan
felemelt, és a pultra ültetett. Fogalmam sem volt, mikor került le rólam a ruha. Éreztem, hogy
gyengéden szétfeszíti a lábam, és behatol. Keményen, szenvedélyesen. Minden porcikám izzót az
örömtől. Szánk összeforrt, testünk egy ütemre hullámzott, a lélegzetünk is eggyé vált. Egyre
magasabbra csapott a szenvedély, a testem szinte lángolt. Szívem vadul kalapált, úgy éreztem nem
bírom tovább. Már már fájdalmas volt az érzés, de ebben a pillanatban ösztönösen átadtam magam a
gyönyörnek. hogy spirálba zuhanva darabokban hulljak a földre. Ez tökéletes egyesülés volt, ahol
megszűnt a te meg az én. Eggyé váltunk, örökre, és visszavonhatatlanul. Hiába csillapodott bennem a
vágy vad hulláma képtelen voltam elengedni. Éreztem, ahogy lassan felemel, majd letesz a kanapéra.
De én még mindig öleltem. Érezni akartam a jelenlétét. Tényleg átéltem azt a csodát, amiről évekig
csak álmodoztam. Nem bírtam megszólalni, túl sok volt bennem az érzés.

- Azt hittem beszélgetni szeretnél! - mondta végül halkan, de éreztem, hogy mosolyog. - De ez
sokkal jobb volt.

- Hát előbb ki kellett adnom a feszültséget! - válaszoltam végül mosolyogva. Azt hiszem, ez a
bárgyú vigyor már a részemmé válik. .

- El sem hiszed, mennyire sajnálom! Olyan hülye voltam!

- Igen, az voltál! A legszebb éveinket vesztegetted el! És belekényszerítettél egy életbe, amiben nem
is éltem. Mindig itt voltak a kulcsok, mint egyfajta remény, és csak önmagam árnyéka voltam.

- Mindig az járt a fejemben, hogy Eric biztosan lecsapott a lehetőségre. Ha számít iszonyú kínok
között vergődtem, hogy egyszer hazajövök, és a karjaiba talállak.

- Eric a legjobb barátom, és ez volt az egyetlen dolog az évek alatt, ami sohasem változott.
- Nem is tudtam, hogy Jaredet is ismered!

- Mert nem is ismertem. Egy évig azt sem tudtam, hogy mellettem dolgozik asszisztensként. Aztán
egy nap Robin fejbe kólintott a valósággal. És abban a pillanatban már magam sem tudtam, mire
várok!

- Hát rám! - felelte szinte súgva, és felnéztem.

Éreztem, ahogy a kéj ismét szétárad a testemben. Csak néztem őt szinte transzba mozdultam, és fölé
emelkedtem. Éreztem ágaskodó férfiasságát combomon. Ráereszkedtem, és lassan mozogni kezdtem.
Szánk lassan egymásra tapadt, majd egyre mohóbb, egyre szenvedélyesebb lett. Érezni akartam őt,
testem minden porcikájával. Hurrikánkán söpört át rajtam a vágy, majd a tetőfokát elérve robbantam,
és kifacsarva, de boldogan dobott a partra. Csak feküdtem karjaiba fürdőzve a szerelmében.
Felmerült bennem a kérdés, valaha képes leszek e természetesnek venni a jelenlétét.. Most még
minden percben úgy kapaszkodtam belé, mintha egy gyönyörű álom volna, melyet a valóságban
akartam tartani. Minden ölelésemben, minden csókomban benne volt a kétségbeesés. Ő pedig
csendben minden mozdulatával próbált megnyugtatni, hogy velem van. Feküdtünk egymás mellett. Ő
kérdezgetett, én pedig meséltem. Még rá gondolni is borzalmas volt az érzésre, amikor elment. Az
űrre, amit maga után hagyott. Újra átélni a sok magányos órát, amit a szobájában töltöttem. Egyszer
felnéztem, ahogy beszéltem, láttam, könnyes a szeme. Hogy volt képes kibírni ezt a fájdalmat.
Egyszerűen nem értettem. Felesleges ostobaság volt az egész. Ami most komoly következményekkel
jár.
 - Anyám arra kért a reptéren gondoljam át a dolgot! Ezért nem kérte vissza a kulcsokat. Hitt benne,
hogy helyesen cselekszem. De én leráztam magamról. Mit tudhat ő rólam, aki babysitterekre bízott
egész éltemben.

- Aztán minden nap, csak egyre kevesebb lettél! - folytattam a gondolatot.

- És percről percre kevesebb lettem. Önmagam árnyéka. Amikor megláttam a lapokban, hogy
hozzámentél Jaredhez teljesen összetörtem. Tomboltam, bár magam sem tudtam, mit vártam.
Elhitettem veled, hogy nem kellesz! Akkor ajándékoztam neked ezt a házat.

- Nekem ajándékoztad?- kérdeztem döbbentem. Eddig fogalmam sem volt, hogy ez az én házam.

- Kértem az ügyvédemet, hogy intézze el! Soha többet nem akartam idejönni nélküled.
- Egyszer kaptam egy levelet egy ismeretlen ügyvédtől. De nem volt időm kibontani. Aztán meg
elfelejtettem. De valaki csak fizeti a számlákat, hisz van villany
- Azt továbbra is én fizettem.

- Jaj Ryan, miért tetted ezt velünk?- kérdeztem, és mélyen a szemébe néztem. Ő pedig lehajolt, és
lágyan megcsókolt.

- Mert fel sem bírtam fogni, mennyit jelentesz nekem! Te vagy a világom kezdete, és vége! -
mondta.

Hát újra ezek a szavak, de most nem az én gondolataim voltak. Mennyit jártak a fejembe, ha Ryanre
gondoltam. Mennyire igazak voltak. Hisz nem léteztem abban a világban, ahol ő nem volt ott. Csak
önmagam árnyékaként ültem a kis emlék buborékomon, és egy nem létező világ felé sóvárogtam.
Még pontosan emlékeztem, milyen érzés a két világ között lebegni. Ahova soha nem tőrnek be a
fények, a hangok, az érintések, az érzések. Csak magányos üresség kongott a mellkasomba. Egy
csodaszép múltra emlékezve, amikor még azt hittem szebben élhetek bárkinél. Mert engem jobban
szeretnek, mint bárki mást ezen a földön. Emlékeztem mennyire fájdalmas volt, amikor a lábam néha
leért ebbe a világba. Arra gondolni, hogy a boldogság soha többet nem jöhet vissza. Hogy ez az
üresség örökre a részemmé válik. Szinte menekültem az érzés elől. Most újra két lábbal álltam ebbe a
világba, és boldog voltam. Több mint boldog, és ezt más is észrevette. Így hatott rám Ryan, és én is ő
rá. Olyanok voltunk ezen a hétvégén, mint két szerelmes kamasz. Mert bizonyos szempontból azok is
maradtunk. Kiesett tizenöt év az életünkből. Bár éltünk ez alatt az idő alatt, mégsem ugyanúgy.
Megint egyetemistának éreztem magam, boldognak. Ugyanakkor izgalmas is volt, hiszen újra meg
kellett ismernünk egymást. Először tizennyolc évesek voltunk, majd mintha minden lépéssel
öregedtünk volna egy évet. Hosszú, és izgalmas út várt ránk, mire újra megismerkedünk, és
megérkezünk egymás mellé. Változtunk, komolyodtunk, másképp látjuk a világot. Egyetlen dolog
nem változott csupán az évek alatt. Az, amit egymás iránt éreztünk. Semmit nem változott sem az
érzés, sem az intenzitása. Nem tudtam, hogyan lehetséges valakit ennyire szeretni, akiről tizenöt éve
nem is hallottam. De valahogy nem is számított igazán. Csak sétáltunk órák hosszat, és
beszélgettünk. Olyan jó érzés volt, hogy kezét a kezemhez érintette. Szinte élveztem azt a bizsergést,
ami állandóan szétáradt a testemben az érintése nyomán. Bár most, hogy rendszeresen kielégítésre
került a vágy bennem, már nem olyan erős. Elviselhető, és mondhatni kellemes. És egyelőre érezni
akartam minden percben, hogy valóságos. Tényleg itt van mellettem, megérinthetem. Megálltam
hirtelen, felé fordultam, és megcsókoltam. Csak a bizonyosság kellett, hogy itt van. Tudta. Nem
kérdezett semmit, csak visszacsókolt. Utána pedig folytattuk utunkat beszélgetve, mintha mi sem
történt volna. Hideg volt, néha havazott, de én észre se vettem. Semmi másra nem koncentráltam
Ryanen kívül. Fűtött a belső láz, ami melegen tartott. Hogyan is tehettem volna túl magam ezeken az
érzéseken. Olyan hatalmas tévedés volt, hogy elhittem elmúlik. Milyen egyszerű lett volna most
minden, ha vártam volna. Ha nem hallgatok senkire, és kitartok amellett, hogy visszajön hozzám. De
már belőlem is kihalt egy idő után a remény. Olyan könnyű volt elhinni, már nem szeret. Olyan
könnyen ment el, hagyott itt. Még csodálkozni se tudtam rajta, hisz soha nem voltam hozzá való
lány. Most itt volt újra mellettem, és széttéptek a kétségek. De nem akartam erre gondolni. Majd
holnap, ha már hazafelé autózóm. Egyedül, magányosan, a félelmeimmel, és a kétségeimmel. Most
csak élvezni akartam a pillanatot. Arra akartam koncentrálni, amit éreztem itt és most. A múlt, és a
jövő ebben a pillanatban nem számított. A bizsergésre, mely szétáradt a testemben. A mágnesességre,
mely folyamatosan felé vonzott. Az apró áramütésekre, melyek életre keltették a testem minden
sejtjét. Az érintésére, mely azonnal felébresztette bennem a vágyat, és belső tűzként perzselt,
melegített. Az üresség a mellkasomban, mely szinte a részemmé vált teljesen felszívódott. Az elmúlt
tizenöt évem legszebb napjai voltak ezek. Megszűnt a fájdalom, az állandó hiányérzet. Nyugodt
kiegyensúlyozott életem hirtelen újra boldoggá vált. Most ézékeltem csak a különbséget.
Kiegyensúlyozottnak, kiszámíthatónak lenni nem ugyanaz, mint boldognak lenni. Bármennyire is
erőlködtem volna nem lett volna elég a jelenlegi életem. Hisz mindig ezt akartam érezni. Ahogy
elmerültem volna a küzdelemben mindenki körülöttem csak egyre boldogtalanabb lett volna. Ez volt
számomra az igazi szerelem, amit sem helyettesíteni, sem pótolni nem lehetett semmivel.

- Mikor döntöttél úgy, hogy megírod szerelmünk történetét? - kérdezte meg Ryan, ahogy a ház felé
sétáltunk a tóparton. Elmosolyodtam, és a vízre néztem. Hiába volt december, ma még a nap is
mosolygott, és mondhatni melegen sütött.

- Nem volt konkrét elhatározás! - feleltem. Könnyek tolultak a szemembe a gondolatra, amikor
először jártam itt egyedül. - Sokáig úgy olyan volt, mintha két világ között lebegnék ahol nincsenek
se hangok, se fények, se érzések. Vágytam valamire, amit már elvesztettem. Néha letettem a lábam a
földre, de nem bírtam sokáig elviselni a veszteség fájdalmát. - mondtam, éreztem, hogy magához
ölel, és szorít erősen. - Aztán valamiért meghallottam Jared hangját. Mintha csak azt mondta volna.
Hahó, neked voltak álmaid, amikről már teljesen megfeledkeztem. Ekkor kezdtem kettős életet élni.
Volt egy Liv ebben a világban, és volt egy, aki ebbe a házba menekült. Csak leültem, és írtam, ami
jött belőlem. Könnyebb lett elviselni a hiányt.

- Látod, mondtam, hogy valóra váltam minden álmodat! Még ha abban a pillanatban nem is úgy
gondoltam, hogy a regényed főhőse leszek! - felelte, és éreztem, hogy mosolyog. Nekem is
mosolyognom kellett. - Mindig azt mondtad, hogy a főhős csak kitalált személy..
- Mit kellett volna mondanom? Jared nem tud az egészről semmit! Nem akartam bántani, és nekem
se tűntél már valóságosnak.

- Nekem olyan volt minden sor, mint a legszebb szerelmi vallomás.

- Mégsem jöttél vissza hozzám!

 - Gyáva voltam szembenézni a tettem következményeivel. Anyám mindig arra várt, megkeresed, és
elfecseghet rólam mindent titkot.
- Féltem valaki más karjában talállak. A remény tartott idáig életben, hogy visszajössz hozzám. Ha
ezt elvesztettem volna, megszűnök létezni.
- Jared eljött hozzám néhány napja! - mondta végül Ryan, és erősebben ölelt.

- Igen? - kérdeztem meglepetten. - És mit szeretett volna?

- Biztosítani arról, ha mellettem döntesz, amit remél, akkor aláírja a válási papírokat.
- Tessék? - kérdeztem még inkább meglepetten. Felnéztem Ryanre, de nem léptem ki az ölelésből.
Éreztem, ahogy az orrom az állához ér. Behunytam a szemem és élveztem az érintést. Már nem is
számított igazán, miről is beszéltünk. - Jarednek soha nem meséltem sem rólad, sem arról, ami
köztünk volt.

- Talán beszélned kellene vele, mert nem ostoba.

- Ezt tervezem, ahogy visszamegyek! Butaság volt eddig húzni az időt. Már akkor tudtam, mit
akarok, amikor beléptél a könyvesboltba.

- És mi lesz velünk? - kérdezte.

- Nem tudom! - feleltem őszintén. - Csak remélem, békében el tudunk majd válni Jareddel, hogy
Bennek is jó legyen. Benért szinte bármit megtennék! - feleltem, és megcsókoltam.

Nem akartam most erre a kérdésre gondolni. Olyan bonyolult volt már az egész. Ben miatt mindent
át kellett gondolnom. Ha kell áldozatot is hozok. Az ő boldogságánál semmi sem lehet fontosabb.
Még akkor is, ha szenvedni fogok egész életemben. Inkább hazudni. Futott át az agyamon a gondolat.
Nem hittem igazán abban, még egyszer le tudnék mondani Ryanről. Inkább tartanék fent vele titkos
kapcsolatot, minthogy ne legyen az életem része. Így már az sem volt igaz, hogy bármit megtennék
Benért. Sok mindent, de magamra is kellett gondolnom. A saját boldogságomra is, hisz Ben egyszer
felnő, és kirepül. Nem akartam ott maradni egy házasságban egyedül, boldogtalanul. Állandóan
titkolózva, bujkálva. Kizárt, hogy Jared boldog lehetne továbbra is ebben az illúzióban. Amit talán
már fenn sem tudnék tartani ugyanúgy, mert nem hittem benne. Csak a békés elválásban bíztam.
Vágytam a boldogságra, erre az érzésre. Ryan volt az, aki mellett le akartam élni az életem. És már
így is túl sok évet pazaroltunk el.

Vasárnap késő délután nehezemre esett az indulás. Nem nagyon akartam elengedni Ryant most,
hogy végre itt van mellettem. De mennem kellett, és rendbe kellett szednem az életemet. Most az volt
a legfontosabb, hogy beszéljek Jareddel. Aztán meglátjuk a folytatást. Minden attól fog függeni,
hogyan gondolja a továbbiakat.

- Felhívlak, ha beszéltem Jareddel! - mondtam az autó előtt állva. Fogta a kezemet, és lágyan
simogatta. A testem bizsergett, csókra, ölelésre várva.

- Beszéld meg Jareddel, és majd beszélünk! - mondta én pedig szorosan hozzá bújtam. - Megérdemli
a tisztességes magyarázatot.
 - Igen, tudom! - válaszoltam. Hosszan megcsókoltam, és beültem az autóba.
Ha most nem indulok, még egy napot maradunk. De mennem kellett. Amilyen gyorsan csak lehetett
elintézni a dolgokat, és utána előttünk áll majd az örökké valóság. Hinnem kellett ebben a verzióban.
Bár azt is megérdemeltem volna, ha gyűlöl egész életemben, és boldogtalanságra kárhoztat. Annyi
éven át tartottam fenn a hamis látszatott. Mégis ott motoszkált a fejemben egy gondolat. Jared
honnan tudott Ryanről. Biztosan nem beszéltem róla semmilyen formában. Egy másik nőt ismert.
Azt, aki reményét vesztette az igaz szerelemre. Aki egy nyugodt. kiegyensúlyozott életet keresett
mindenféle vágy és szenvedély nélkül. És most meg kell ismertetnem egy másik Oliviával. Mégis
honnan tudta, el kell mennie Ryanhez. Sok kérdés, és sok válasz ott feszült bennem. Ki kellett
mondanom őket, mert máskülönben nem lesz értelme az életemnek. Leparkoltam a ház elé, és csak
ültem néhány percig. Néztem a házat, mely valaha álmaim otthona volt. Gyönyörű volt, pont olyan,
amit akartam. Mégsem a boldogságot jelentette. Csupán egy illúziót. A boldogságot nem az álmok
teljesülése jelentette. Ültem, és néztem a házat, mert nem volt bátorságom. De nem attól féltem, hogy
el kell mondanom Jarednek az igazat. Hanem attól féltem, nem fog elválni. Azt akarja, játsszuk
tovább a boldog családot, ahogy annyi éven keresztül. És nem mondhatok neki nemet. Annyi éven át
hitegettem. Tartoztam neki ennyivel. Tudtam, hogy otthon van. A hálószobánkban égett a villany.
Biztosan még dolgozik, és rám vár. Telefonáltam neki, amikor indultam. Hazudva, hogy már fél úton
vagyok. Gyorsan kiszálltam, amíg volt bennem némi bátorság. A táskámat benn hagytam egyelőre.
Arra az esetre, ha mégis máshol kellene töltenem az éjszakát. Beléptem az ajtón, letettem a kulcsokat
az előszoba asztalra. Belenéztem a tükörbe, és máris rosszul éreztem magam. Egyáltalán nem tűntem
elgyötörtnek. Mint aki sajnálja, hogy becsapta a férjét. Boldognak tűntem, szinte ragyogtam.
Mosolyogni volt kedvem, ha eszembe jutott az emlék. Végig húztam a kezemet az ajkamon. Még
éreztem az ajka puha édes érintését. Gyorsan megráztam magam, és igyekeztem Jaredre koncentrálni.
Megérdemelte, hogy most csak vele foglalkozzak. Vettem egy mély levegőt, és felmentem az
emeletre. Jared az ágyon feküdt, kéziratot olvasott, mint mindig. Felnézett, ahogy kinyílt az ajtó, és
elmosolyodott.

- Szia! - mondta.

- Szia! - feleltem, és odamentem. Lehajoltam, hogy adjak neki egy puszit, de enyhén elfordította a
fejét, és a szám helyett az arcomra adta. - Milyen utad volt? - kérdezte kedélyesen, mintha mi sem
történt volna. - Elég zord az idő! - felálltam, és a fésülködő asztalhoz sétáltam. Lassan letettem az
ékszereket, és közben figyeltem tükörben.

- Elég jók voltak az útviszonyok a hideg ellenére! - feleltem. Volt valami a levegőben. Nekem
kellene kimondani, de nem tudtam, hogyan kezdjem.

- Meghívtam holnapra Ryant vacsorára! - mondta. Éreztem, hogy engem néz, de nem mertem a
tükörbe nézni. - Nem akarsz beszélni róla? - kérdezte, és egy pillanatra behunytam a szemem.

- Miért mentél el hozzá?

- Hogy tudd, beszélhetsz róla! Az elejétől fogva tudom, hogy van valaki más. De nem láttam a
közeledben senkit. Így gondoltam majd elmúlik. Amikor beköltöztünk és megtaláltad azt a képet,
akkor tudtam, nem felületesen ismered. Észre sem vetted, mikor végighúztad az ujjadat az arcán
nagyon gyengéden. Aztán az első fővárosi dedikálásod napján hallottam, hogy elhúzódik. Gondoltam
nagyon fáradt lehetsz, így eléd mentem. Akkor láttalak meg titeket az utcán. Ugyan nem hallottam,
miről beszéltetek, de láttam, mi van köztetek. Még a vak is látta, hogy vibrál köztetek a szerelem.
Ekkor már biztos voltam abban, igazán csak őt szeretted. És vártam, hogy szólj. De nem beszéltél.
Továbbra is a kertvárosi kis feleség voltál.
- Mert nem tudtam, mit mondhatnék. Most úgy érzem becsaptalak. Összezavart az a sok érzés, ami
bennem kavargott!

- Ne érezd így! Amíg velem voltál boldog voltam! Szerettél, még ha nem is úgy, mint Ryant. És
életet adtál a fiamnak! - mondta.

Én pedig elmeséltem az egész történetet. Milyen volt, amikor megismerkedtem Ryannel. Az

érzéseket, amik a hatalmukba kerítettek, és amik felett nem volt irányításom. A sok boldog
pillanatból néhányat, hogy értsen engem. Az érzést, amikor kiderült, búcsú nélkül elment, itt hagyott.
Mennyi ideig nem találtam magam. Mennyire nem éreztem semmit a magányon, és a fájdalmon
kívül. Elmeséltem neki, mit is jelentett nekem a jelenléte. Hogyan másztam ki abból a mély
gödörből, amiben Ryan távozása óta éltem. Miként vezetett vissza a hangja ebbe a világba. És
szerettem, tiszteltem minden percben, amit együtt töltöttünk. Soha nem voltam boldogtalan, de nem
voltam szerelmes belé. És főleg nem úgy, mint Ryanbe. De Jarednek ez nem okozott meglepetést, ez
még inkább rossz érzéssel töltött el. Ilyen jó férjem volt, végig tudta, nem vagyok szerelmes bele.
Meséltem arról is, mit éreztem, amikor visszatért. A sok kavargó érzést, ami az óta is kísért. Csak
egy dolgot tudtam biztosan, Ryan életem szerelme.

- De azt akarom tenni, ami Bennek a legjobb! - feleltem, és leültem Jared mellé az ágyra.

- Bennek akkor jó, ha mindenki boldog! Együtt vagy külön szerintem nem számít, ha továbbra is
szeretjük. Legyél Ryannel, legyél boldog!
- Soha nem érdemeltem meg a szereteted!
- Semmit nem bánok a közösen eltöltött időből, de azt akarom, hogy boldog legyél! Csinálhatnék
jelenetet, de nincs értelme. Nézz meg minket. Olyanok vagyunk, mint két barát. Ez nem igazi
házasság Liv!

- Ahogy én is azt akarom, hogy boldogok legyetek Bennel.

- Váljunk el! Legyél boldog Ryannel. Persze a fiamat továbbra is szeretném látni. Bennem nincs
harag. Maradhatunk jóban, barátok!

- Nem neked kell áldozatot hoznod! Hisz én voltam az, aki egy olyan érzéssel, élettel áltattalak, ami
nem is létezett.

- Nekem megfelelt, amíg tartott. És tényleg boldog voltam! Most az egyszer azt szeretném, ha csak
magadra gondolnál! . mondta egy puszit nyomott a homlokomra, majd kiment a szobából.
Csak ültem az ágy szélén, magam elé bámulva. Most is Jared volt az önzetlen. Átengedett volna egy
másik férfinek, csak azért, hogy boldog lehessek. Nem neheztelt, nem volt benne tüske. Rá kellett
döbbenem, jobban ismeri ezt az Olíviát, mint én. Végig tudta, valaki mást szeretek. Mégis tökéletes
férj, és apa volt. Tartozom neki, amiért áltattam és becsaptam. Hogyan felelhetett meg neki valami,
ami nem is létezett? Tényleg elég lehet a szerelem nélküli kiegyensúlyozott élet? Valahogy nem
hittem most benne. Ott ültem újra az én kis emlék buborékomon, de már nem vett körül az
áthatolhatatlan fal. Láttam, éreztem mindent, ami körülöttem zajlott. Ha akartam leléptem a világba,
és éltem az életem. Ha akartam löktem magamon egy kicsit, és elértem az eszményi boldogság
világát. Beléphettem rajta, benne lehettem ameddig csak akartam. Ha nehezen is, de képes voltam
visszatérni a jelenlegi életembe. Minél több időt töltöttem az eszményi boldogság világában annál
kevesebb jött vissza Jared Livjéből. Minden percben, amit Ryannel töltöttem kezdtem önmagam
lenni újra, és veszteni valamit ebből a jól megalkotott karakterből. Hogyan is hihettem, hogy a
nyugodt kiegyensúlyozott élet majd elég lesz nekem? Mindig is arra vágytam, amit Ryan mellett
éreztem. Azt akartam, hogy minden sejtem égjen a nap minden percében. A bizsergést akarom, ha
arra gondolok, tőle jött üzenet, ő hív. Egyáltalán nem volt ez az élet elég Jared mellett. De
tisztességes akartam vele lenni. És Benre is oda kellett figyelnem. Nem akartam semmi olyat tenni,
ami kellemetlen helyzetbe hozhatná őket. Már nem egy szerelmes bakfis voltam, hanem egy komoly
férjezett asszony. Ezt kellett mantraként ismételgetnem, hogy képes legyek helyes döntéseket hozni.
És így is gondoltam egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam. Csak néhány nap telt el a
hétvége óta, mégis egy örökkévalóságnak hatott. Nem hívott, nem írt, nem keresett. Tudtam, rám vár.
Hagyta, hogy a magam módján intézzem a dolgokat. De intéztem én valamit, vagy csak őrlődtem. Itt
álltam két élet között. Mindkettő a részemet képezte. Alakított, formált engem, és a részemmé vált.
Talán meg kellene ismernem újra önmagam, a szükségleteimet. Most döbbentem csak rá, nem
megváltoztatni kell az életemet, csupán átrendezni. Kérdés az, ki, milyen módon férhet bele. Elég
nehéz volt elképzelni, hogy élhetünk nagy boldog családként. Elrendezem az életem, ahogy visszajön
Ben, és csak utána engedélyezem magamnak, hogy Ryannel foglalkozzak. Nem akartam, hogy
cikkezzenek az újságok egy esetleges románcról. Ez így is volt, amíg a hálószobám magányában
ültem. Ha meg láttam őt minden megváltozott. Hirtelen már nem volt fontos semmi. Vele akartam
lenni minden pillanatban és ez a vágy legyőzte a józan észt. Azon kaptam magam, elindultam
dolgozni, és már Valveban voltam. Ott álltam a ház előtt. Az én házam előtt, amiről fogalmam sem
volt. Említette, hogy itt lakik most. Az autója ott állt a parkolóban. Tisztességes akartam lenni
Jareddel, csak legyőztek az érzéseim. Képtelen voltam józan önmegtartóztató életre. Egyszerűen
szükségem volt rá, mint éhezőnek egy falat kenyérre. Tudtam, nem fogok elmenni. Egyszerűen nem
volt elég annyi, hogy itt ülök, és bámulom a házat. Szinte magától mozdult a testem. Akarnom sem
kellett, hogy kiszálljak az autóból, és elinduljak a lakás felé. Minden egyes sejtem a közelében akart
lenni. Otthon van, hisz éreztem a vonzást. Szinte mozgás nélkül suhant a testem a lakás felé, ő felé.
Nem tehettem semmit a vonzás ellen, de nem is akartam. A bűvkörében voltam, és ott is akartam
maradni. Kinyitottam az ajtót, ott állt ő. Az ajtóval szemben, csupán néhány lépésnyire. Mintha ő is
érezte volna a jelenlétem. Várt rám. Nézett rám szinte megbabonázva, ahogy én is őt. Csak álltam,
néztem, és lassan elkezdett bizseregni a testem. Sejtről sejtre szép lassan felmelegedtem. Az ujjaim
maguktól mozdultak. Arra vártak, hogy érinthessék. Az ajkam enyhén szétnyílt. Arra gondoltam,
hogy ajkához ér. Érzem puhaságát, lágyságát, vadságát, mohóságát. Már a gondolatra is kiszáradt a
szám, hogy megcsókolhatom. Az ujjam minden porcikája emlékezett rá, milyen lenne, ha
megérinteném. Gondolatban már a mellkasán kalandoztam. Végig húztam az ujjam hegyét, tökéletes,
hibátlan bőrén. Kemény, kidolgozott izmain. Emlékeztem rá, milyen feszesek voltak, hol akadtak
ujjaim selymes szőrébe. Ha végig húznám a tenyeremet a hátán, ha érezném forró leheletét magamon
azonnal lángok csapnának fel a testemben. Le se bírtam venni róla a szemem. Foglyul ejtett, és
magához láncolt.
- Szia! - nyögtem ki végül halkan, és belöktem magam mögött az ajtón.

- Szia! - viszonozta, és éreztem a visszafojtott vágyat a hangjában.

Nem is akartam több szót pazarolni. Hisz három napja nem láttam. Csak odaléptem, átkaroltam a
nyakát, és mohon szenvedélyesen megcsókoltam. Hozzápréseltem magam, amennyire csak bírtam.
Benne is azonnal életre kelt a vágy. Viszonozta kiéhezett, türelmetlen csókomat, miközben a kanapé
felé toltam. Amennyire gyorsan csak bírtam lefejtettem róla a ruhákat, és ledobáltam minden lépésnél
a földre. Nem érdekelt semmi. Érezni akartam őt, tökéletes teste minden porcikáját. Végigsimítottam
meztelen hátát, és lángra kaptam. A lélegzetem is elakadt egy pillanatra, ahogy kezem találkozott
meztelen testével. Éreztem, ahogy lassan lehúzza rólam a pólót. Tudtam, hogy ledobja a földre, de a
várakozás izgalma szinte teljesen elvette az eszemet. Hozzám fog érni. Végig fogja simítani a felső
testemet fentről lefele, majd lentről felfele, amíg rá nem talál a mellemre. Nem tudom, hogy vettem e
még levegőt. Teljesen átadtam magam az érzésnek. Nem voltam képes semmi másra koncentrálni
csak a testem apró rezdüléseire, lángolására. Éreztem, ahogy nyelve gyengéden, és mohón a
mellbimbómmal játszik. Elvette teljesen az eszemet az érzés. Csak arra vágytam, hogy bennem
legyen. Érezni akartam nem csak kívülről, hanem belülről is. Szorosabban húzott magához. Szinte
már szorított, éreztem a leheletét az arcomon, s a szívverését. Mélyen belenéztem a szemébe, és
megszűnt a külvilág. Vártam, hogy szája mohon a számra tapadjon. Hogy megmarkolja a fenekemet,
és magához rántson. Tudtam, hogy érezni fogom ágaskodó férfiasságát, ahogy szorít. Egyszerre
bizsergett, és lángolt az egész testem a várakozás izgalmától. Lassan apró csókokkal halad lefelé a
hasamon. Halk nyögések hagyták el a torkomat. Fogalmam sem volt, meddig bírom még az édes
szenvedést. Éreztem, hogy nagyon óvatosan áthalad a bugyimon alig érintve azt, majd a combom
külső részét kezdi csókolgatni. Egy örökkévalóságig tartott, míg elért a belső részhez. Oda, ahol már
egy kitörni készülő vulkán forrongott bennem. Hirtelen megragadtam, lelöktem az kanapéra. Fölé
helyezkedtem, és lassan ráereszkedtem. Nagyon lassan elhúzva, hogy a tetőfokára hágjon minden
porcikámban a szenvedély. Amikor elkezdtem mozogni apró bombaként kezdett robbanni minden
egyes sejtemben a kielégülés érzése. Vajon, miért nem tudok józanul gondolkodni? Futott át az
agyamon a gondolat, de néhány pillanat alatt már tova is suhant. Szerettem őt, és itt nem volt helye a
józanésznek. Őrült, bolond, szenvedélyes szerelemmel láncolt magához, amitől nem bírtam, és nem
is akartam szabadulni. Hagytam, hogy az égbe emeljen, majd darabokban újra a földre hulljak. Csak
feküdtem mellette a kanapén, és fürdőztem a szex utáni boldog megkönnyebbülésben. Szólni se
tudtam, csak élveztem csendben, hogy vele lehetek. Hogy simogathattam mellkasát, ő pedig lágyan
cirógatta a hátamat. Ő sem szólt semmit. Ilyenkor döbbenek csak rá igazán, mennyire hiányzik ez
nekem a nap minden percében. Ha ő mellettem volt, nem volt másra szükségem. Az első pillanattól
fogva ő volt az, akire vágytam. Aki teljessé tette az életemet.

- Szóval Jared engedélyt adott, hogy boldog legyél! - mondta végül halkan.

- Ha nem adott volna, akkor sem hiszem, hogy sokáig távol tudnék maradni tőled!- feleltem, és
éreztem, hogy szorosabban ölel.

- Szükségünk van egymásra! Még akkor is, ha idióta módjára a világ másik végére költözök. És
átengedlek egy másik férfinak. - mondta, és szomorú mosolyra húzódott a szája.
 - Mindig is csak téged szerettelek! Nagyon rossz most szembesülni azzal, mennyi mindent hazudtam
Jarednek.
- Szerintem nem hazudtál neki! - mondta halkan. - Szereted őt is, még ha nem is úgy, mint engem.
Azt hiszem bizonyos módon megmentett téged, és ezért igazán szereted! Inkább az a kérdés, meg
tudsz e nekem bocsánati szívből, őszintén! - mondta, és hallottam a hangjában a keserűséget.
Tudtam, hogy bánt minden pillanatot, és fél, végleg átengedett Jarednek. Megtehettem volna, hogy
hagyom ebben a hitben. Talán meg is érdemelte volna, mégsem volt hozzá szívem. Tizenöt hosszú
évet vesztegettünk már így is el. És többet egy percet sem akartam.

- Már megbocsátottam. Azt hiszem, az első pillanatban. Mindig is te voltál az igazi! - válaszoltam,
és felnéztem rá.

Rám nézett szerelmes tekintettel, megcsókolt, és engem újra elsodort a szenvedély. Azt hiszem ez
soha nem fog elmúlni. Mindig képes lesz fellobbantani bennem a szenvedélyt egyetlen pillanat alatt.
És már soha nem fogom teljesen természetesnek venni a jelenlétét. Tudtam, milyen könnyű őt
elveszíteni. Milyen borzalmas érzés a hiányával együtt élni. Ez volt az, amit soha többet nem
akartam megélni. Olyan sok értelmetlen érzés kavargott bennem. Egyrészt soha többet nem akartam
Ryant elveszíteni, másrészt a családommal maradnék, ha Ben ezt kívánná. De hogy maradhatnék
Jareddel, ha nem akarom elveszíteni Ryant. Azt hiszem igaza volt Ryannek. Mind a két életem
jelentett valamit, és nehezen váltam meg tőle. Az elmúlt tizenöt évben Jared volt mellettem, ő
jelentette a családot, az életet jelentő levegőt. Nehezen váltam meg tőle, de nem volt lehetetlen
feladat. Inkább tartoztam neki, amiért becsaptam. De Ryannel kezdődött a világom, és vele is
végződött. Nélküle nem volt értelme semminek. Csupán egy illúzióban élnék, ami nem is én lennék.
Venném a levegőt, de nem éreznék. Csak úgy tennék, ahogy elvárják tőlem. Hisz ezt tettem az elmúlt
években is. Csak elvárásokat teljesítettem. De az nem én voltam. Én csak ültem az emlék
buborékomon, és figyeltem az életem. Az egyetlen dolog, ami a valóságra emlékeztetett Ben volt.
Akkor kezdtem el újra élni, amikor megjelent a könyvesboltban Ryan. Valahogy más érzés volt. Élet
járta át a testemet. Minden mozdulatára rezdült bennem valami. Ezt nem éreztem senki mással sem
előtte sem utána. Minden olyan valódi volt vele. Nem volt két világ, nem volt fal, mely körbe vett, és
néma fájdalomba burkolt. Hisz itt volt mellettem minden, amire vágytam. Ez volt az utam, amit
járnom kellett, még akkor is, ha lesznek benne fájdalmas pillanatok.

Mégis ha Benre néztem két világ csapott össze bennem. Úgy éreztem szét fogom zúzni a világát.
Olyan kicsi volt még, olyan törékeny, és nekem olyan sokat jelentett. Az elmúlt években nem is
számított igazán senki más rajta kívül. Nem csaphattam be Bent, ahogy tettem azt Jareddel hosszú
éveken át. Ez nem egy valós világ volt. Teremtettem egy illúziót neki is. Még rosszabb lesz, ha
magától jön rá, nem valódi érzelmekből áll ez a család. Karácsony után el fogom rendezni az
életemet. Rendbe teszem az érzéseimet, és tiszta lappal indítom az újévet.

Gyorsan felvettem a ruhámat, hisz már késésben voltam. Nem sokára kezdődik a felolvasó est, és
még el sem indultam. Ez az egy dolog nem változott semmit az elmúlt évek alatt. A hétfő és a péntek
estét Ericcel töltöttem. Az egyetem első éve óta a legjobb barátom volt. Mindig mellettem volt. Bár
még most sem értettem, mit szeret ezeken a felolvasó esteken, de azért mindig vele mentem.
Továbbra is unalmasnak tartottam. Eric volt az egyetlen ok, amiért jelen voltam. Ilyenkor lehettem
igazán kettesben vele. Olyan érzéseket beszélhettem meg vele, amit senki mással ezen a világon. Egy
farmer, és egy tengerész stílusú pulcsi mellett döntöttem. Hajamat egyszerű lófarokba kötöttem.
Siettem. Ezt a kis időt szerettem vele tölteni. Tisztában voltam azzal, hogy őt is egy kicsit
elhanyagolom. A két világ állandóan harcolt ott legbelül a szívem mélyén, és képtelen voltam
figyelni bármi másra. Pedig nekem is szükségem volt a társaságára, a tanácsaira. Hogy valakinek
elmondhassam az érzéseimet. Talán akkor tisztábban látnám én is a helyzetemet, és a megoldásokat.
Megálltam az első szabad parkolóban, és kiszálltam. Nem mintha ilyenkor tele lenne a parkoló.
Ennyi év alatt már pontosan tudtam, hányan leszünk odabent. Nagyon ritkán jöttek új arcok. Nem
úgy a fiatalok, akik szerzővé akartak válni. Ők mindig rengetegen voltak, és a visszatérő arcok
mellett sok új is feltűnt alkalomról alkalomra. Mára már más szemmel néztem rájuk. Tisztában
voltam vele, mennyire nehéz íróként érvényesülni. Hisz manapság mindenkinek van egy jó története.
Szerencsésnek mondhatom magam, amiért megismertem Ryant, majd faképnél hagyott, és a
fájdalmammal egy egész világ képes volt azonosulni. Kiszálltam, bezártam az ajtót, és felnéztem.
Két parkolóhellyel arrébb Eric éppen bezárta az övét. Elmosolyodtam. Tehát ő is késett. Megfordult,
elindult. Már mosolygott is jókedvűen, ahogy meglátott.
- Szóval késtél! - mondta, amikor mellém ért. Szétterült az arcán az a mosoly, amitől én is jobb
kedvre derültem. Most éreztem, mennyire hiányzott.

- Ahogy te is! - feleltem mosolyogva, és egy puszit nyomtam az arcára. Belekaroltam, és lassan
elindultunk.

- Jól nézel ki! - mondta, és láttam, hogy a szeme sarkából rám néz egy huncut mosollyal az arcán.

- Pedig nem úgy érzem magam! - feleltem, és komoly tekintettel néztem fel rá
- Mióta Ryan visszajött egyszerűen ragyogsz! Visszakaptam azt a Livet, akit megismertem. Újra
mosolyogsz, visszatért a humorérzéked, és a szín az arcodba. Harcolsz, és nem látod be, hogy
Bennek az a jó, ha te boldog vagy! - mondta, és közben leültünk az asztalunkhoz. Néhány perc múlva
jött a koktél, mint mindig. Még mindig nem tudtam Eric, hogy csinálja ezt. Nem is rendel, mégis
mindig jön az ital.

- Ryan az, aki kell nekem, mégis nehezen válok meg Jaredtől. Nagyon hosszú ideig jelentette
számomra a családot, és az állandóságot.

- És egyfajta módón szereted őt is!

- Igen! - feleltem teljesen őszintén.

- És Jared elenged?

- Igen! Azt akarja, hogy boldog legyek. Ahogy én is ezt kívánom neki! Olyan nekem, mint egy
barát. Majdnem, mintha veled élnék együtt!- feleltem mosolyogva.
- Oh, nem Liv! Én nem engednélek el, ha velem élnél! - válaszolta. A hangja komoly volt, de amikor
ránéztem a szemében jókedvű mosoly bujkált. Nem akartam belegondolni, mit jelentenek a szavak.

Hirtelen a Secondhand Serenade Never too late című száma csendült fel. Mindenki automatikusan a
színpad felé nézett. Nem emlékeztem rá, lett volna e valaha zenés műsor. Én pedig nem hittem a
szememnek. Éreztem a vonzást egy ideje, csak nem akartam hinni, amit látok. Ryan képes megint
hülyét csinálni magából. Miattam. Újra ott állt a színpad közepén, és a kicsit sem tökéletes hangján
nekem énekelte. Már nem voltunk egyetemisták, nem is egy kis egyetemi klubban voltunk néhány
fiatal között. Felnőtt, érett fejjel is képes volt megtenni ezt értem. Ugyan, milyen más bizonyíték kell
még, hogy szeret? Voltak kisiklásai, tévedései, ahogy nekem is. Végül mégis egymás mellé sodort
minket az élet. Csak meg kell fognom a kezét, és soha többet el sem engednem. A szívem, a lelkem,
a testem életre kelt egyetlen pillanat alatt. Vonzott magához akár a mágnes. Hogyan is gondolhattam,
képes lennék e nélkül élni hátralévő életemben? Amikor ebbe a néhány évbe is majd belepusztultam.
Ránéztem Ericre, aki nagyon jól szórakozott. Nem hiszem, valaha is gondolt arra, hogy Ryan ezt
felnőtt fejjel is képes megcsinálni.

- Menj oda legalább hozzá, ha már ekkora bolondot csinál magából! - hajolt oda hozzám, és
gyengéden megszorította a kezem. - Ez már itt nem egy kis egyetemi közösség!
- Így nem égetnéd le magad értem?- kérdeztem mosolyogva. Boldog voltam, túlságosan is. Nem is
tudtam el lehet e viselni ekkora boldogságot. A szemembe az öröm könnyei tolultak. Eric nevetett, és
megrázta a fejét.

„ Bring me back to life”. Énekelte nekem, és én mentem. Gondolkodás, és habozás nélkül. Már nem
láttam senkit magam körül, csak őt, ahogy a színpadon állva az utolsó sorokat énekli. Még a talajt
sem érzékeltem a lábam alatt, szinte repített a karjaiba a boldogság. Ott voltam, ahol lenni akartam.
Az ölelésébe bújva életem végig. Gondolkodás és habozás nélkül csókoltam meg. Nem gondolva
senkire, és semmire. Szám mohón tapadt a szájára. Éreztem, ahogy a testem minden egyes porcikája
életre kelt. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy emberek között vagyok. De nehezemre esett az
elszakadás. Még mindig sokszor alig hittem el, hogy itt van. Most sem én tettem meg az első lépést,
ahogy soha. Mindig Ryanben volt több erő, és önuralom. Szép lassan elhúzódott tőlem néhány
lépésre, és homlokát a homlokomhoz támasztotta. Hallottam, ahogy lassan kifújja a levegőt.
Elmosolyodtam, én is ugyanezt tettem. Jó érzés volt arra gondolni, hogy én is úgy hatok rá, ahogy ő
én rám.

- Menjünk innen! - súgta a fülembe, és lassan elértek a külvilág zajai.

El is felejtettem, mennyire sok ember volt itt ma este. Az emberek hangosan tapsoltak, és éljeneztek.
Még szélesebben mosolyogtam, és kezem lassan a kezébe csúsztattam. Felnéztem az asztalunkhoz,
de Eric már nem volt ott. Pont, mint akkor. Visszamentem a kabátomért, és a táskámért. Megfogtam
Ryan kezét, hagytam, hogy vezessen. Nem gondolkodtam én azon, hogy egy másik férfi felesége
vagyok. Hogy otthon várt a gyermekem, akiért bármit megtennék. Az érzés, hogy Ryanhez tartozom
minden mást legyőzött. A régi kis garzonlakásomba kötöttünk ki. Most minden valahogy más volt.
Sóvárogtam minden érintésére, éreztem minden porcikámban a szenvedély felcsapó lángjait. De most
nem égetett, inkább kellemes melegség, és bizsergés áradt szét a testem minden négyzetcentiméterén.
A boldogság, mint egy meleg áradat öntötte el az egész testemet. Egyszerre kezdett el csillapodni
bennem a kéj, és szétáradni bennem a megnyugvás érzése. A két érzés a mennyországig repített, míg
darabokban vissza nem hulltam a földre. Utána csak feküdtem Ryan karjaiba, és az idétlen vigyor
szétterült az arcomon. Itt volt mellettem, és bármikor megkaphatom. Ez volt a valóság, és nem csak
álmodoztam róla. Ebbe pedig bele kellett kapaszkodnom.

- A jövő évet már együtt kezdjük! - mondtam végül halkan. Éreztem, egy kicsit megmozdul, és rám
néz. Óvatosan felpillantottam. Mosolygott, a szeme pedig tele volt szerelemmel. - Addig kellene
találnunk valami közös otthont!

- Nem akarsz az álom házadban maradni? - kérdezte, és még mindig sütött szeméből a szerelem. Én
pedig csak néztem, és fürdőztem az érzésben.

- Nem! - feleltem, mert ez volt az igazság. - Nem egy álom otthont szeretnék, egy illúzióval. Hanem
egy valódi boldog otthont. Valódi érzelmekkel.

- El kell utaznom néhány napra üzleti ügybe, de utána megnézhetünk pár lakást! - mondta halkan, és
rám nézett. - Az a legfontosabb, hogy neked és Bennek megfeleljen.

- Elutazol? - kérdeztem döbbenten, és csalódottan. Egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen. Egy
percre sem, hiszen még csak most kaptam vissza. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, mert valami
rossz érzés kerített a hatalmába. Döbbenten tapasztaltam, könnyes lett a szemem. De miért? Ha
együtt élünk lesz még olyan, hogy nem lesz elérhető távolságban. Még meg kellett szoknom az
érzést, nem örökre megy el. Legalábbis reméltem.

- Igen! Lesz néhány tárgyalásom Dániában. Eljössz velem?- kérdezte, mintha megérezte volna, mire
gondolok. Megráztam a fejem.

- Nem, most Bennel kell elrendeznem a dolgokat. Hatalmas változás lesz ez neki.

- Visszajövök! - súgta halkan, megválaszolva a ki nem mondott gondolatot, és lágyan megcsókolt.

- Ajánlom is! - feleltem. - Többet nem hagyom, hogy országhatárok válasszanak el tőled! - ismét
megcsókolt, és szenvedélyesen szeretkeztünk újra.

Ryannel még a szexet is nehezemre esett abbahagyni Nem bírtam megunni, vagy betelni vele.
Minden egyes alkalom egy kicsit más volt. Minden alkalom valami új izgalmat, szenvedélyt, és
lángot rejtegetett. Vele olyan volt, mintha mindig az első lenne. A várakozás izgalma mindig átjárta
az egész testem. Vajon milyen lesz, amikor megérint? Pedig tudtam, hisz a testem emlékezett rá. Bár
ugyanaz a kéz ért hozzám, mégis mindig újdonág az varázsa kerített hatalmába. Talán az érzéseim
miatt, amik fokozatosan mélyültek Ryan iránt. Magam sem tudtam elhinni, de képes voltam mindig
egy kicsivel jobban, mélyebben szeretni. Hogyan is hagyhatnám ezt az érzést elveszni valamiféle
kötelesség tudatból. Egy családot nem tarthatok fenn, ami nem is létezett. Ebben igaza volt Ericnek.
Az Bennek sem lesz jó. Hisz előbb utóbb észre fogja venni az apró jeleket, hogy nem vagyunk együtt
Jareddel. Nem hazudhatok tovább senkinek. Nehéz lesz, nagyon nehéz. De hittem abban, hogy
Jareddel képesek leszünk mindent megoldani, ahogy eddig is.

Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de a nap sütötte már az arcomat, amikor felébredtem.
Hirtelen felültem, és rá néztem az órára. Reggel nyolc óra. Magam mellé néztem, de Ryan már nem
volt ott. A párnán egy apró levél, és egy szál virág jelezte, nem álmodtam. Elmosolyodtam, és
kinyitottam a papírt. „ Addig foglak szeretni, amíg el nem hervad ez a szál virág. Ryan” Állt a
papíron, én meg felemeltem a virágot. Egy szál rózsa volt semely szirmokkal, és műanyag szárral.
Azt hiszem még szélesebben mosolyogtam. Ha nem is tudtam magamról, hogy romantikus típus
vagyok, mégis az voltam. Nem volt ennél elcsépeltebb gesztus az egész világon, mégis nagyon
boldoggá tett. Visszahanyatlottam az ágyra, és forgattam a kezeim között a virágot. Igen, én is ezt
éreztem. Örökké szeretni fogom, talán még annál is tovább. Vettem néhány mély levegőt. Rá kellett
volna vennem magam az indulásra. Nem kellett sietnem. Jared már biztosan dolgozik, úgyhogy nem
árt majd valami jó kis magyarázat. De előbb haza megyek Benhez. Beszélnem kellett vele, és nem
halogatni. Most, amíg volt bennem elég bátorság. Az új évtől nincs több illúzió, csak valódi érzések,
és valóságos élet. Talán Jarednek sem kell magyarázat, csak az igazság. Ugyan miért kellene
hazudnom neki. Hisz ő már elengedett egyszer. Akkor leszek a legtisztességesebb, ha igazat mondok
neki. Lassan felkeltem, és kerestem egy ruhát. Maradt még itt néhány régi ruha, amire nem volt
szükségem. Elmosolyodtam, amikor kinyitottam a szekrényt. A legtöbb ruhát még Robin választotta
nekem életem fontos szakaszaiban. Robinnak mindig is tökéletes érzéke volt a stílushoz. Gyorsan
magamra kaptam az elsőt, ami a kezembe akadt, és indultam. Fél tíz is elmúlt, amikor hazaértem.
Mondhattam volna Bennek, hogy korán mentem dolgozni, de nem akartam hazudni. Most volt itt a
helye az őszinteségnek, mert már nem bírtam meglenni Ryan nélkül. Vettem egy mély levegőt, és
kiszálltam az autóból. Letettem a kulcsokat, és a táskámat az előszoba asztalra. Csend volt a
lakásban. Talán a babysitter elvitte a játszótérre vagy a korcsolya pályára. Meg akartam várni őt.
Muszáj volt meg tennem. Felmentem a szobámba. Legalább lesz egy kis időm rendbe szedni magam,
és persze felhívni Ryant. Hallanom kellett legalább a hangját. Meg kellett köszönöm a virágot, ami
most a kis garzonlakásomat díszítette. Ahogy beléptem egy barna borítékra lettem figyelmes a
párnámon. Elég nagy volt, és elég vaskos. Ahogy felemeltem még nehéznek is mondtam volna.
Kinyitottam, bár azt hiszem a szívem mélyén sejtettem, mi lesz benne. Mert Jared mindig is ilyen
volt. Gondoskodott rólam, és mindarról, amit haboztam megtenni. Nem is kellett csalódnom. A
válási papírokat rejtette. Minden előkészítve, csak alá kellett írnom. Jared mindenről lemondott volna
a kedvemért. Ezt viszont nem akartam hagyni. Csupán minden második hétvégét kérte Bennel. Azt
akartam, annyi időt töltsenek együtt, amennyit csak Ben igényel. Leültem az ágyra, és végig
olvastam. Legalább az anyagiakban tisztességes akartam lenni. Észre sem vettem, mennyire elszaladt
az idő.

- Látom megtaláltad! - hallottam meg hirtelen Jared hangját. Felnéztem, ott állt az ajtóban
mosolyogva. Engem nézett, és láthatóan jól szórakozott.

- Régóta állsz ott? - kérdeztem mosolyogva. - Kinyújtottam a lábam. Eddig észre sem vettem,
mennyire elzsibbadt.

- Egy idei! - felelte, bejött, és becsukta az ajtót. Bennel pasis napot tartottunk! Aláírod?- kérdezte, és
megráztam a fejem. - Ha te nem hagysz el, akkor majd én megteszem! Van valakim Liv! Nem látom
be, miért ne lehetnénk boldogok! - mondta, és én döbbent arccal néztem rá. - Miért nézel így rám?

- Mert sikerült megdöbbentened!- feleltem, és csak bámultam rá. - Csupán azt szerettem volna
mondani, hogy ezekkel a feltételekkel nem írom alá. Bent annyit láthatnád, amennyit csak látni
szeretnétek egymást. És az alapítvány is a tied.

- Az a te álmod volt, Liv!

- De te dolgoztál vele a legtöbbet! Ha rajtam múlik, már nem is menne!

 - Nekem megfelel, ha együtt csináljuk továbbra is! A másik dolgot pedig bízzuk Benre. Nagy lesz a
változás. Eleinte hadd döntse el ő, hol szeretne lenni.
- Rendben! Persze a vagyon fele is téged illet!
- Az a te pénzed Liv, nekem nem kell! Amíg együtt voltunk, gondoskodtál rólam. A fizetésem is
több volt, mint amennyit ezért a munkáért fizetni szoktak, és félre tudtam tenni.

- Átjavítatom az ügyvéddel a kérdéses részeket, és este visszahozom aláírásra.

- Beszéltem Bennel. Ha nem baj, még a héten maradok. Utána tudok, csak beköltözni.

- Addig maradsz, ameddig csak akarsz! - feleltem, és elmosolyodtam. Jareddel olyan könnyen ment
minden. Tényleg olyanok voltunk, mint a barátok.

- Szóval sikerült megdöbbentenem! - mondta, de láttam,jól szórakozik. - Nem tart csak néhány
hónapja. Én tényleg boldog voltam veled.
- Nem azon döbbentem meg, hogy van valakid! - mondtam, és komolyan néztem rá. - Inkább azon,
hogy eddig nem volt senkid. Milyen feleség voltam én, hogy mindezt észre sem vettem?
- Jó feleség voltál, és kitűnő anya! Mind a ketten azt hittük le bírod győzni a szerelmet, amit Ryan
iránt érzel. De tévedtünk! Úgy ragyogsz, mióta itt van, ahogy azelőtt soha!

- Sajnálom azt a sok évet, amit elvettem tőled! - mondtam halkan.

- Ne tedd! Számomra szép volt az együtt töltött idő. És le is bírom zárni. Örülök, hogy az életed rész
lehettem, ha rövid időre is. Azt hiszem nagy bátorság kellett ahhoz, hogy közel engedj magadhoz. Én
boldog vagyok, szeretném, ha te is az lennél. Ben csak így lesz boldog. - felelte, és egy puszit
nyomott a homlokomra. - Menj, és beszélj Bennel! Vár téged! - én pedig könnyes szemmel
bólintottam.

Jared többet érdemelt mindig is, mint amit én voltam képes adni. Barát volt, és társ, pedig mindig
tudta, nem őt szeretem. Ben volt az egyetlen, amit adni tudtam cserébe. Beléptem Ben szobájába. A
kis asztalánál ült, és valamit rajzolt. Néhány pillanatig csak néztem őt. Jared elmondta neki, hogy
elválunk, mégsem láttam rajta nyugtalanságot. Pont olyan volt, mint bármelyik más délután. Ahogy
észrevett, boldog mosolyra húzódott a kis szája, és már repült is felém. Megölelt szorosan magához.
Éreztem, ahogy gyűlnek a könnyek a szemembe, de igyekeztem tartani magam. Nem tudtam
eldönteni, hogy ez egy szomorú vagy örömteli pillanat. Azt hiszem erre szokták mondani, keserédes.

- Miattam ne aggódj anya! - mondta, de még mindig ölelt. - Nekem akkor jó, ha apával boldogok
vagytok. És szerintem király, hogy két szobám is lesz tele játékokkal. - mondta, és éreztem, hogy
mosolyog.

Én pedig még jobban szorítottam magamhoz. Olyan pici volt, mégis annyi mindent megéretett
abból, ami körülötte történik. Azt hittem, mennyire meg fogja viselni. Mégis olyan könnyen
alkalmazkodott az új helyzethez. Jared nagyon jól elmagyarázta neki. Mintha semmi rossz nem lenne
abban, hogy szétmegyünk. Számára talán tényleg nem is lesz olyan tragikus. Hisz nem szűnünk meg
őt szeretni. Elérhető távolságban leszünk. A szeretetünk iránta mindig is valódi érzés volt. Ezek csak
az én érzéseim voltak Jared iránt.

- Nagyon szereted Ryant? - kérdezte meg halkan, és kíváncsi szemekkel nézett rám. - Apa mesélt
róla.

- Igen! - feleltem mosolyogva. - Egész kislány voltam, amikor megszerettem. És azt hiszem mindig
is szerettem.

Bennek volt egy csomó kérdése. Rólam, Ryanről, és az életünkről ezután. Igyekezetem mindegyik
megválaszolni úgy, hogy meg is értse. Eddig könnyebben ment, mint gondoltam, hatalmas kő esett le
a szívemről. Éreztem, Egy sóhajjal súlyok ezrei gördültek le a vállamról. Szinte szárnyaltam a
megkönnyebbüléstől. Egyáltalán nem tűntük egy boldogtalan válófélben lévő családnak. Boldogok
voltunk. Talán boldogabbak, mint közös életünk során bármikor. Délután Jareddel közösen mentünk
el az ügyvédhez, és aláírtuk a válókeresetet. Mivel mindenben megegyeztünk, hamar ki fogják
mondani a válást. Már estére járt az idő, amikor végre kicsit egyedül maradhattam. Kivettem a
telefont a táskámból, és ránéztem. Legalább száz nem fogadott hívásom volt Ryantől. Majd egy sms,
már a gépen ül. Akkor most biztosan nem tudok vele beszélni. Azért megpróbáltam, de a telefon ki
volt kapcsolva. Küldtem egy jó utat smst, és vártam. Nem tehettem mást. Próbáltam nem arra
gondolni, nem látom soha többé. Szeret engem, és vissza fog jönni. Ebben hinni fogok életem
végéig. Nem tartottam valószínűnek, hogy Jaredra ma este számítanom kéne. Felkapcsoltam a
kislámpám, és elővettem egy kéziratot. Néha emlékeztetni kellett magamat, van munkám is. Amit
nem ártana néha el is végeznem. Nem is értettem Jared miért nem akarta az alapítványt. Hisz az ő
munkájának köszönhettük létezését. Jött az újév kellettek az új szerzők. Hisz erre gyűjtöttem egész
évben a sok pénzt a különböző támogatóktól. De ők eredményt akartak. Aztán gondoltam egy
hatalmasat. Felhívtam anyámat, tudna e néhány napot vigyázni Benre. Tudtam, nem fog nemet
mondani. Imádta, ha Ben ott van. Még inkább örült, amikor elmondtam az okát. Felhívtam Ericet,
holnap le tudná e vinni Bent anyámhoz. Ennek is örülni fognak. Ben imádott a keresztapjával lenni,
akit alig látott. Rajtam kívül mindenki rengeteget dolgozott, mégis nekem volt a legtöbb pénzem.
Anyám is örülni fog Ericnek, hisz az egyetem óta imádta. Benne is sokszor felmerült a gondolat,
amikor Ryan elment, miért nem tudom Ericet szeretni.

- És te hova mész? - kérdezte meg végül Eric, miután elvállalta a fuvart.

- Hát Dániába! . feleltem, és egy széles boldog mosoly terült szét az arcomon.

- Nyolcra ott leszek! - felelte, hallottam a mosolyt a hangjába.

Elintéztem néhány telefont. Nem volt nagyon nehéz kiderítenem Ryan melyik szállodában foglalt
szobát. A titkárnője nagyon készséges volt. Már csak repülőjegyet kellett foglalnom. Ugyan nem a
turista osztályon akartam utazni, de mit vár az, aki az utolsó pillanatban foglal. Annak is örülhetek,
hogy akadt egy járat, és egy hely még nekem. Dánia nem egészen a szomszédban van. És még soha
nem jutott eszembe, hogy magángépet tartsak fenn. Bár valószínűleg megtehettem volna. Persze
Jaredet is eszembe jutott azért felhívni. Még itt lakott, és hivatalosan még a férjem volt. Fogalmam
sem volt, miért nem jutott eszembe, ő is elvihetné Bent. De látszólag egy cseppet sem bánta, hogy
Ericre bíztam a feladatot. Biztosan sok dolga volt a költözés előkészítésével. Hisz ő is el akarta
kezdeni az új életét. Javarészt azért ő volt Bennel, amíg én újra éltem a szerelmemet Ryannel.
Lefeküdtem, próbáltam aludni, hisz nagyon hosszú repülő út várt rám. Csaknem tizennégy óra
átszállás nélkül. De megérte minden perce ebben biztos voltam már most. Kicsivel éjfél után kaptam
egy smst.” Szép álmokat, szeretlek R”. Egy sóhaj hagyta el az ajkamat, ahogy elolvastam. Nem
felejtett el, nem hagyott itt. Csak egy üzleti tárgyalás. Ismételgettem magamban, mint egy mantrát,
míg álomba nem szenderültem. Persze reggel sikerült egy kicsit elaludnom. Szinte egész éjjel ébren
voltam, mégis úgy éreztem tele vagyok energiával. Azt hiszem, ez lehet az adrenalin. Izgultam, vajon
Ryan mit fog szólni a hirtelen jött ötlethez. Abba bele sem gondoltam, talán zavarni fogom. Hisz
valami tárgyalásra ment. Most már mindegy. Meg kell próbálnom. Legfeljebb csendben egyedül haza
kullogok az első géppel. Vagy két napot egyedül töltök Dániában. Igazából egyikhez sem volt
kedvem. Elbúcsúztam Bentől, de a torkomat a sírás fojtogatta. Olyan nehezen hagytam itt most őt.
Pedig rettenetesen élvezte a helyzetet. Mintha valami óriási kalandban lenne része. Valahol igaza
van. Biztos voltam abban, hogy Eric rengeteg meglepetést tartogat mára. Minden meg fog változni,
amikor visszajövök. Már nem ugyanaz a boldog kertvárosi család leszünk. És Jared sem fogja
szerves részeit képezni az életünknek. Egy újabb korszakot kell lezárni az életemben. Csak reméltem,
ez az utolsó, és innen már csak a felhőtlen boldogság következik.

A repülő út elején még nagyon izgatott voltam. Lassan elkezdtem számolni az órákat, és türelmetlen
voltam. Egy idő után feladtam a számolást, és a reményt, hogy valaha leszállunk. Amikor mégis
földet ért a gép csak elgyötörtséget és fáradtságot éreztem. Már nyoma sem volt a reggeli
adrenalinnak. Pedig lábam azt a földet érintette, amit Ryané is. Mivel késő este volt, kicsi a forgalom,
így gyorsan a bőröndömhöz jutottam. Az első utam a női mosdóba vezetett. Próbáltam annyira
rendbe szedni magam, amennyire csak lehet az ilyen helyeken. Elővettem egy kisebb táskát, amibe
tisztálkodó, és smink szereket rejtettem. Próbáltan emberi arcot ölteni. Kerestem gyorsan egy tiszta
felsőt is. Amikor egy kicsit emberinek éreztem magam, fogtam egy taxit, és odaadtam neki a címet.
A kis éjszakai forgalomnak köszönhetően egy fél óra alatt ott voltam a szálloda előtt. Készültem egy
kisebb közelharcra a recepcióssal a szoba szám miatt. De nagyon gyorsan, és könnyen megadta.
Persze azzal nyitottam, hogy Ryan felesége vagyok. Valamiért egy percig sem kételkedett abban,
amit mondtam. Megálltam az ajtó előtt, és vettem egy mély levegőt. Lehet mégsem volt olyan jó
ötlet, de már itt voltam, nem volt mit tenni. Nem is akartam máshol lenni. És nem utolsó sorban
fáradt voltam, és álmos. Ha nem is örül nekem, remélem, megengedi, hogy aludjak egy kicsit.
Vettem az összes bátorságom, és bekopogtam. Próbáltam halkan, de határozottan, hisz valószínűleg
aludt már. Hajnali három óra volt, épeszű ember ilyenkor alszik. Csak én utazgatok a világba a
szerelmem után. Percek teltek el, mire mozgást hallottam. Egy kicsit szitkozódott, gondolom ruhát
keresett. Valamiben megbotlott, nem találhatta a villanykapcsolót. Akaratlanul is elmosolyodtam.
Most olyan hétköznapinak tűnt minden. Soha nem gondoltam így a kapcsolatunkra. Valahogy
számomra mindig nagyon különlegesnek tűnt. Nem kellett látnom, hogy tudjam, ott van. Az a
különös mágneses vonzás valahogy mindig működésbe lépett. Nem tudom, valaha el fog e múlni ez
az érzés. Talán ez tette olyan különlegessé azt, amit éreztem. Lassan teltek a másodpercek, amíg nyílt
az ajtó. Én pedig izgatottan várakoztam. Az adrenalin ismét elöntötte a testemet, és képes voltam
elfeledni a fáradtságom. Elcsigázott voltam, de határozottan izgatott. Most is csak arra voltam képes
gondolni, milyen lesz, amikor megpillantom. Még ennyi idő után is olyan szerelmes voltam belé,
mint az első pillanatban. Kinyílt az ajtó, ott állt velem szemben. Ő, akiért a fél világot képes voltam
átutazni. Szívdöglesztő volt, mint mindig mezetlen felsőtesttel. A farmer le volt csúszva a csípőjére.
Bennem szinte azonnal mozdult a vágy. Csak álltam ott, mosolyogtam. Felszabadult voltam, és
boldog. Láttam rajta, hogy először nem hiszi, amit lát, aztán meglepődik. Azt hiszem tényleg nem
számított rám.

- Olivia! - mondta a nevem szinte súgva, mintha még mindig álmodna.

- Igen, én vagyok! - mondtam, de az idétlen vigyort képtelen voltam letörölni az arcomról. - És

kérlek, engedj be, mert nagyon fáradt vagyok. Azt hiszem, senki másért ezen a világon nem repülnék
ennyit turista osztályon. - tettem hozzá, ő pedig szó nélkül megfogta a kezemet, és behúzott. Csak
ledobtam a bőröndömet a szoba közepére, és már a karjaiba is vont. Csókolta az ajkam, az arcom, a
szemem. Örült nekem, én pedig megkönnyebbültem.

- Ha elmondtad volna, mire készülsz vissza küldhettem volna érted a magán gépemet. Butaság volt,
hisz holnap este már indultam volna is haza.

- Ha elmondom nem lett volna meglepetés. És hirtelen jött az ötlet. Te vagy az én örültségem.
Bármire képes vagyok, hogy veled lehessek! - feleltem, és szenvedélyesen megcsókoltam. Egyik
ruha hullott a padlóra a másik után, a gondolatok pedig tovasuhantak.

Mikor kinyitottam a szemem a nap már besütötte az egész szobát. Nyújtózkodtam egyet, és oldalra
fordítottam a fejem. Ryan ott feküdt mellettem, engem nézett. Lusta mosolyra húzódott a szám. Ez
hiányzott az elmúlt tizenöt év minden pillanatából. Amikor kinyitom a szemem, amikor behunyom a
szemem, csak őt lássam. Most tökéletesen felszabadult, és elégedett voltam. Lehullottak rólam a
láncok, amik eddig béklyóban tartottak.

- Jó reggelt! - mondtam lustán, álmosan. Úgy is éreztem magam. Nem tudom, mennyi idő alatt
fogom kiheverni a repülőzést. És még haza is kellett jutni ugye.

- Jó reggelt! - hallottam meg Ryan hangját, éslágy csókot lehelt az ajkamra. Én pedig rögtön többet
akartam. Ryan nevetve elhúzódott.

- Telhetetlen vagy! - mondta, de a szemében öröm, és boldogság bujkált.

- Belőled sohasem kaphatok eleget! - feleltem egy idétlen vigyorral az arcomon. Odahajoltam, és
újra megcsókoltam.

Ekkor megszólalt az ébresztő óra, és a rádióból Hedley Perfect című száma szólt halkan. Valahogy
így is volt, ezer láb per perccel zuhanok, de még mindig meg tud lepni. Tudom, hogy nem lehet vége,
mert nem vagyunk életben, ha magányos vagyunk.

- Annyit kaphatsz még belőlem, amennyit csak akarsz! - felelte. Az idétlen vigyor neki is szétterült
az ajkán. - Most el kell mennem egy tárgyalásra. Együtt ebédelhetnénk, és utána megmutatnám
neked a várost. Maradhatnánk egy pár napot, ha ráérsz.

- Jól hangzik! Ben anyámnál van néhány napig! Jared sem hiszem, hogy bánná. Aláírtuk a válási
papírokat. Költözésben van a barátnőjéhez. - feleltem, és Ryanre pillantottam. Még mindig
mosolygott.

- Akkor nemsokára teljesen az enyém lehetsz!

- Azt hiszem mindig is teljesen a tied voltam! - feleltem, és felé fordítottam a fejem.

- Ne gondold azt, hogy nem foglak rögtön feleségül venni! Már nem akarok kockáztatni. - mondta,
és most először teljesen komoly volt az arca.

- Előbb kérj meg, és meglátjuk, igent mondok e! - feleltem tetetett komolysággal. De azt hiszem
ennél boldogabb még soha nem voltam.

Éreztem, ahogy mozdul, de igazából nem láttam. Egyetlen pillanat alatt felettem volt, és
szenvedélyesen csókolt. Olyan hévvel, olyan boldogsággal, ami gyújtózsinórként azonnal robbantotta
bennem a vágyat.

Boldog voltam. Az idétlen, és bárgyú vigyor szinte részemmé vált. Képtelen voltam letörölni az
arcomról. Csak feküdtem lustán az ágyban, néztem, ahogy kiszülődik. Fürdőztem a boldogságban,
amit a jelenléte okozott. Amit tizenöt hosszú évre ellopott tőlem az élet. Élhettem volna így is,
ahelyett, hogy légvárakat építek magam köré. Magamra haragudtam a leginkább. Nem szabadott
volna soha hagynom, elmenni őt. Mernem kellett volna nagyot ugrani, és utána menni. Talán nem is
lett volna nehéz megtalálni. Ehelyett börtönbe zártam magam, és hamis illúziókat kergettem.
Elhitettem magammal, hogy lehetek boldog Ryan nélkül is, pedig soha nem voltam. Önző módon
Jaredet is belerángattam ebbe az egész hazugságba. Az tompította egy kicsit a bűntudatomat, hogy
Jared mégis megtalálta a boldogságot.

Gyönyörű, és felhőtlen két napot töltöttünk együtt távol a valóságtól. Mintha a személyes
mennyországomban lettem volna. Szinte nem is éreztem a lábam alatt a talajt. Vajon mindig ilyen
érzés lesz Ryan közelében lenni? Suhant át a gondolat az agyamon. De gyorsan el is vetettem. Igen
ilyen érzés lesz, hisz mindig is ilyen érzés volt. Vonzott minden porcikája, minden mozdulata. Ő volt
az én földem, és én a holdja. Soha nem engedett el a vonzása. A világom vele kezdődött és vele ért
véget. Újra ezek a szavak tolultak az agyamba. És az már bebizonyosodott, hogy nélküle nem igazán
létezem.

Behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, ahogy a gép kerekei landoltak a kifutópályán.
Visszatértünk a valóságba, csak nem volt hozzá kedvem. Olyan sok mindennel kell még szembe
néznem. A válásom ténye lassan futótűzként fog végig söpörni a városon. Mindenki erről fog
beszélni. Nem az a tökéletes kertvárosi feleség vagyok, mint akinek hittek. Merek álmodni, és merek
tenni a boldogságomért. Amivel szembe kell néznem, mert a boldogságot semmi miatt nem fogom
hagyni, elmenni újra. És ott volt még Ben, akivel szembe kellett nézzünk. Egy új, merőben más életet
kellett felépíteni. Ilyenkor szerettem volna visszatekerni az idő kerekét. Mennyivel egyszerűbb lenne
most minden, ha nem hagyom elmenni Ryant. Érzetem, ahogy lassan megszorítja a kezem. Tudtam,
fel kellene állnom, és leszállni. Éreztem, ahogy ajka súrolja az enyémet. Szinte azonnal végig futott
rajtam a vágy.
 - Ez nem segít! - mondtam, és elmosolyodtam. - Már így se akarok visszatérni a valóságba!
- Még nem is kell! Van egy meglepetésem! - súgta a fülembe. Éreztem az ajkát, forró leheletét.
Ösztönösen megfordítottam a fejem, és szám mohón a szájára tapadt. Visszacsókolt, de hamar
elhúzódott. Túl hamar. - Itt arra várnak, hogy elhagyjuk a gépet. Nem kell sietnünk, hisz előttünk az
örökkévalóság. - súgta, és homlokát a homlokomnak támasztotta. Néhány percet ültünk így.
- Mehetünk! - mondtam, és elmosolyodtam. Megfogta a kezemet, és leszálltunk.

Végig fogta a kezemet, amíg megszereztük a csomagjainkat. Olyan voltunk, mint egy átlagos pár.
Csak azt hiszem sugárzott rólunk a boldogság. Ryan tényleg nem hazavitt. A faházba mentünk, a mi
kis menedékünkbe. Bármennyi időt képes lettem volna itt tölteni, ha nem lett volna Ben. Akár a világ
végezetéig is elbújtam volna itt Ryannel.

- Talán lakhatnánk itt is! - mondtam mosolyogva, amikor felidéztem az emléket. Egyszer ez a
mondat elhagyta Ryan száját.

- Nem is lenne rossz ötlet.. - kezdte, miközben átölelt. - …, ha lenne itt a közelben iskola. De
szerintem Ben számára nem az az ideális otthon.

- Ebben tökéletesen igazad van! Mégis szeretek itt lenni.

- Annyi időt lehetünk itt, amennyit csak akarsz. Szerintem Ben is élvezné a tájat.

- Vagy elbújhatnánk csak mi ketten! - feleltem, és éreztem, hogy a hajamba csókol.

Néhány percig csak álltam, élveztem a pillanatot, ami igazán a mienk volt. Két napot töltöttünk még
totális boldogságban, mielőtt visszatértünk a valóságba. Most már minden nap ilyen lesz. Mégis
nehezen voltam képes hinni benne. Ryannel még mindig nem hazafelé vettük az irányt. Nem is
tehettük volna, hisz nem is volt otthonuk. El kellett mennünk Benért, hisz nem hagyhatom anyámnál
állandóan. Lassan itt az új év, és kezdődik az óvoda. Ez az utolsó éve az iskola előtt. Nem akartam,
hogy sokszor kimaradjon. És ennek is meg kellett történnie. Nem a családomtól féltem igazán. Nem
is tudtam, félek e valamitől. Vagy csak nehezemre esik teljesen feladni az illúziót, amiben éltem.
Hiszen tizenöt éven át azt mondhatom az életemnek. Haza telefonáltam anyámnak, hogy várjon.
Persze szólni akartam, hogy fel tudjon készülni Ryanre. Biztos voltam abban, anyám oda fogja
csődíteni az egész családot. Hát próbáltam Ryant is felkészíteni. Csak reméltem, még emlékszik a
családomra. Most is pont olyan lazán vette, mint az első alkalommal. Akkor is csak én izgultam.
Nem is annyira a családom izgatott, hisz tudtam, ők imádják Ryant. Ami sokkal jobban
foglalkoztatott az Ben reakciója. Mit fog hozzá szólni. Most fognak először találkozni, és
szembesülni az új helyzettel. Azt hiszem kijelenthettem, emiatt igenis aggódtam. Azt szerettem
volna, ha Ben is boldog. Ha megtalálja a helyét az új életben. Ryanről már biztosan nem lennék
képes lemondani. Még érte sem. Muszáj volt bíznom abban, valahogy átvészeljük a nehézségeket.
Már messziről hallottam, hogy hangos az egész ház. Nem kellett anyámban csalódnom. Itt volt az
egész család. Hisz Ryan látványosságnak számított. Mikor ránéztem, nem láttam rajta idegességet.
Mintha a legtermészetesebb dolog lenne szembe nézni a családommal.
- Adamtől kicsit félek! - mondta, ahogy rám nézett. - Mintha megérezte volna, mire gondolok. -
Nem hiszem, hogy valaha meg fog nekem bocsátani.

- Meg fog hidd el! - mondtam, és elmosolyodtam. - Csak idő kell neki, hogy bízni tudjon. -
Kiszálltunk az autóból, és megfogtam a kezét.

Az egész család a nappaliban volt, és elvileg beszélgettek. Ez náluk ugye annyit jelentett, hogy
egymás szavába vágva kiabálta mindenki a saját mondandóját. Egyre kevésbé értettem, hogyan
voltunk képesek megérteni egymást. Mióta nem itthon laktam, csak hangos kavalkádnak tűnt az
egész. Megálltunk egy pillanatra, és hallgattam őket. Mosolyra késztettek, mert bármilyen hangosak,
és idegesítőek is voltak néha, szerető család voltak. Szerettek, és figyeltek rám, még ha nem is
mindig úgy, ahogy én szerettem volna. Átöleltem Ryan derekát, és nekidőltem. Ő pedig szó nélkül a
karjaiba vont. Nem akartam megszólalni. Csak figyelni őket, amíg észre nem vesznek. Adam és Ben
valami videó játékot játszott. A sógoraim drukkoltak sört kortyolva. A lányok pedig babáztak,
beszélgettek, és popcornt ettek. Olyan békés volt minden. Ebben a pillanatban meg volt mindenem.
Mintha csak Ben megérezte volna a jelenlétem, hirtelen hátrafordult, és vele együtt mindenki.
Hatalmas csend lett a szobába. Szinte egyszerre hallgattak el. Hát igen, ez volt Ryan hatása, Ő volt az
egyetlen, aki szótlanságra tudta bírni ezt a családot. Néhány percnyi csend telepedett a szobára. Ben
törte meg végül, ahogy átszaladt a szobám, és a nyakamba ugrott.

- Hiányoztál!- súgta a fülembe, és én szorosabban öleltem magamhoz.

- Te is hiányoztál nekem! - súgtam vissza, és apró puszikkal borítottam az arcát.

- Anya elég már! Engedj el! - mondta egyszer csak. Nem tudom, mennyi ideje ölelhettem. Éreztem,
hogy próbál kiszabadulni. Gyorsan letettem, és próbáltam nem sírni.

- Szia, én Ben vagyok!- fordult Ryan felé, és kis kezét nyújtotta. - Apa és a nagyi sokat meséltek
rólad, Szerintem jóban leszünk! - mondta olyan komolysággal, hogy nevetnem kellett.

- Reméltem is, hogy jóban lehetünk, mert nagyon szeretem a mamádat! - felelte Ryan, és a kezét
nyújtotta.

Anyám repült át hirtelen a szobán. Láttam, türelmetlenül várja, hogy átölelhesse Ryant. Örült
nekünk, de főleg annak, hogy boldognak lát. Szépen lassan jöttek a többiek is. A nővérem bemutatta
a nagylányát. Mikor Ryan utoljára itt járt még pocakban volt. A másik nővérem meg a kislányát, aki
csak két évvel volt idősebb, mint Ben. Még Adam is odajött. Pedig tudtam, mennyire neheztel
Ryanre, amiért megbántott.

- Soha többet ne merd megbántani! - hallottam, hogy a hangja fenyegető, és elmosolyodtam.

Adam mindig is egy kicsit védelmező volt. De azt hiszem ez a báty feladata. És én őszintén hálás
voltam neki érte. Szép lassan bejutottunk a nappaliba, és körbe ülték Ryant. Olyan volt, mintha
valami csodát látnának. Én szépen leültem egy sarokba, és Ben az ölembe fészkelte magát. Nem rám
kíváncsiak. Hirtelen rengeteg kérdéssel kezdték el bombázni. Ő pedig mesélt az elmúlt évekről. Úgy
adta elő életem legrosszabb éveit, mintha valami elcsépelt romantikus sorozat átvezető része lenne.
És a családom néma csendben hallgatta. A nővéreim még meg is könnyezték Ryan visszatérését, és
ámuldoztak a romantikán. Tényleg olyan volt az egész, mint egy elcsépelt brazil sorozat. Csak azt
nem vette senki figyelembe, hogy ez nekem tényleg fájt. Nem egy film volt, vagy egy könyv, hanem
az én életem minden örömével, és fájdalmával. Nem voltam biztos benne, hallani akarom a
lenyűgöző történeteket Dániáról. Mert mindezen idő alatt én szenvedtem, és alig éltem. Az adott egy
kisebb megnyugvást, hogy ő is így érzett. Vettem egy levegőt, és megöleltem Bent. Nem voltam
igazságos. Hisz én voltam az, aki férjhez ment. Nem várt rá. Életet épített, még ha nem is volt igaz. Ő
pedig megvalósította az álmait, miközben rám várt. De nem hittem, hogy Jared jelenléte nélkül
bármit is képes lettem volna elérni. Kellett, hogy megfogja a lábamat, és lerántson a földre. Különben
elmerültem volna az önsajnálat tengerében. Anyám persze úgy szervezte, hogy ma már ne tudjunk
hazaindulni. Mintha Ryant nem akarta volna elengedni. Vagy azt nem akarja, hogy egyedül térjek
vissza a házba Bennel. Jared már kiköltözött. Tegnap küldött egy smst, hogy végleg kipakolt, a
kulcsokat pedig az irodába hagyta. Furcsa érzés volt. Nem tudtam, hogy vissza akarom e kérni a
kulcsokat. Persze nem lett volna helyes, ha már Ryan is ott lakik. Nem akartam Ryan nélkül tölteni
egyetlen percet sem, de valahogy nem tudtam elképzelni abban a házban a közös életünket. Az nem
hozzám tartozott. Csak egy elviselhető rémálom része volt. Felmentem előkészíteni Ben ágyát a
lefekvéshez. Későre járt, és mindenképpen szerettem volna holnap hazamenni. Fel kellett építeni az
új életünket. Minél gyorsabban kellett egy közös otthon. Már nem akartam egyetlen éjszakát sem
magányosan tölteni. Ahogy végeztem az előkészületekkel a régi szobámba tévedtem. Rég jártam itt.
Anyám nagyon ügyelt arra, hogy minden úgy legyen, ahogy itt hagytam. Kicsit olyan volt, mint az
időutazás. Megmosolyogtatott tizenévesen milyen zenéket vagy tárgyakat kedveltem. A szekrénybe
bele sem mertem nézni, milyen ruhákat hordtam. Nagyot fordult velem a világ. Kinyitottam egy
dobozt a fésülködő asztalon. Néhány apró emléket rejtett az középiskolai évekből. Lehúztam az
ujjamról a jegygyűrűt. Néhány percig csak néztem. Rengeteg emlék társult hozzá. Bármi is hozott
össze minket Jareddel, valahogy szép emlékek voltak. Furcsa lesz nem viselni a gyűrűt, mégsem volt
bennem rossz érzés. Belehelyeztem a dobozba. Itt lesz a legjobb helyen. A többi szép vagy mára már
megszépült emlékem mellett. Lecsuktam a dobozt. Nem kellett látnom vagy hallanom, hogy belépett
a szobába. Éreztem jelenlétét, az ismerős vonzást. Megfordultam, és elmosolyodtam. Az ajtónak
támaszkodva állt, és engem nézett. Tekintete tele volt boldogsággal, és szerelemmel.

- Ma este egy kis időutazásban lesz részed! - mondtam mosolyogva, és a szobára mutattam.

- Nem muszáj itt aludnunk, ha… - mondta. Nem fejezte be a mondatot, de tudtam, mire gondol.

- Soha nem jártam itt Jareddel, és soha nem aludtam itt vele! - válaszoltam a ki nem mondott
kérdésre. - Mindig az egyik vendégszobát használtuk. Én se nagyon jártam itt. Ha ide belépetem
mindig eszembe jutott az az éjszaka. Minden, amit akkor mondtál megváltoztatta a világomat. És
akkor hazugságnak éreztem. Nem akartam, hogy Jared ebből bármit is megsejtsen. - tettem hozzá,
közben közelebb lépett, és átölelt.

- Pedig igaz volt minden szó. Ezerszer visszajátszottam az emlékezetemben. Soha nem láttalak sem
szürkének, sem unalmasnak. Mindig is különleges voltál számomra. Mindig is szerettem a belőled
áradó szépséget, kedvességet, humort. - mondta, én pedig ajkamat egy pillanatra az ajkához
érintettem.
 Nem is gondoltam, hogy emlékszik arra a beszélgetésre. Azt hittem csak az én elcsépelt romantikus
lelkem képes ennyire pontosan visszaemlékezni minden apró részletre. Talán ideje lenne
elfogadnom, ugyanannyit jelentek neki, mint ő énnekem.

- Még mindig az egész világot adod nekem! És, ami a legjobb, benne magadat! - mondtam, és ebben
a pillanatban megcsókolt, én pedig elvesztem a karjaiba.

Ilyenkor úgy éreztem megállt velünk az idő. Mintha még mindig az a két egyetemista lennénk,
akinek nincs semmi más dolga, mint feltétel nélkül szeretni a másikat. Megtapasztalni az élet csodáit,
a szerelem szépségeit. Mintha az a sok fájdalom, kínban eltöltött hosszú órák meg sem történtek
volna. Otthon voltam a karjaiba, és békére leltem. Anyám hangja rántott vissza a valóságba. Ben kész
volt a fürdéssel, és esti mesére várt. Vonakodva, de kiléptem az ölelésből. Muszáj volt normális
mederbe terelni az életemet, és elfogadni, hogy Ryan az életem része lett. Nem kapaszkodhatok bele
a nap minden percébe, mint valami csodába. Itt volt Ben is, akivel most törődnöm kellett, és
szeretnem. Nem tudtuk, hogyan is fog viszonyulnia az új helyzethez. Az biztos, hogy nagyon bátran
viselkedett. Befeküdtem mellé, és elkezdtem olvasni a mesét.

- Anyu? - szólalt meg Ben bizonytalanul.

- Igen?- mondtam, és bátorítóan rámosolyogtam.

- Szereted Ryant?

- Igen, kicsim, nagyon szeretem!

- Jobban, mint apát?

- Oh, kincsem, ha ez ilyen egyszerű kérdés lenni. Az apukádat is szeretem. Inkább azt mondanám,
másképp szeretem.

- És apát már nem szereted?

- De igen! Olyan ő nekem, mint egy legjobb barát! Továbbra is biztosan lesznek közös
programjaink, amik veled kapcsolatosak. Továbbra is annyi időt töltesz apával, amennyit csak
szeretnél. De a felnőttek azzal szoktak együtt élni, akibe szerelmesek.

- És régen szerelmes voltál apába? - kérdezte. Olyan nehéz volt válaszolni. Nem akartam Bent
bántani a teljes igazsággal. És erre a kérdésre talán én sem tudtam a választ.

- Nem tudom, Ben! Mindig is szerettem, és tiszteltem őt. De azt hiszem Ryan volt az, akibe mindig
is szerelmes voltam!

- Olvasol tovább? - kérdezte, és tudtam egyelőre elég neki ennyi információ.

Fogalmam sem volt ennyi idősen, hogyan lehet megérteni azt, amit még én sem értettem Nagyon jó
kérdéseket tett fel nekem. Szerelmes voltam e valaha Jaredbe? Szerettem őt, amiért megmentett
önmagamtól. De azt hiszem soha nem voltam szerelmes belé. Ez csak egy illúzió volt, egy szerep.
Elhitettem magammal, hogy boldog lehetek. Az egyetlen érzés, ami valódi volt a szeretet, amit Ben
iránt éreztem. Még végig sem olvastam a mesét, amikor már aludt. Sejtettem, hogy intenzívek voltak
az itt töltött napok. A családom mindig elhalmozta a szeretetével. Ami néha megterhelő tudott lenni.
Letettem a könyvet, betakartam, és egy lágy puszit nyomtam az arcára. Lekapcsoltam a villanyt. A
folyosóról beszűrődő lágy fényben megláttam, hogy ott áll anyám az ajtóban. Nem tudtam, mióta
lehet itt, de sejtettem, elég régóta. Kiléptünk a folyosóra, és halkan behúztam magam mögött az ajtót.

- Bármikor itt lehet, bármennyi ideig! - mondta anyám halkan. - Sok mindent kell Ryannel
bepótolnotok. Emiatt egy percig se legyen bűntudatod. Minél hamarabb hozzászoksz, hogy valóban
itt van, annál hamarabb lehettek átlagos család. - mondta, én pedig megöleltem, és magamhoz
szorítottam.

Mást most nem is bírtam mondani. Mindig megrendített anyám mennyire ismer engem. Én pedig
egész kamasz koromban azzal vádoltam, hogy nem törődik velem. Észre sem vesz engem. Mégis
jobban ismert, mint én önmagamat. Képes volt kitalálni a gondolataimat, a vágyaimat még így is,
hogy ritkán találkozunk. Tényleg erre volt szükségem. Hinnem kellett, hogy Ryan tényleg létezik.
Velem van. És szerettem volna bepótolni az elmúlt tizenöt évet. Amikor nem kellett volna csak
egymásra gondolni. De már nem tehettem meg, hisz ott volt Ben. Már nem voltunk fiatalok, és
gondtalanok. Nem lehet olyan, mint volt. De boldogok még így is lehetünk. Visszamentem a
szobába. Ryan már az ágyban feküdt, és tévét kapcsolgatta. Olyan hétköznapinak tűnt az egész.
Talán ez volt az én legnagyobb bajom. Jared volt számomra a hétköznapi, és Ryan az eszményi, a
különleges. Most ezt az érzést össze kellett egyeztetnem az átlagossal. Határozottan meg kellett
szoknom még.
- Azt hittem együtt zuhanyozunk! - mondtam csalódottan, ahogy rám nézett. Rám mosolygott
sötéten, csábítón. Szemében tüzes szenvedély égett, szinte felperzselte a testemet. Fellibbentette a
takarót néhány másodpercre, hogy megcsodálhassam alatta teljesen meztelen testét. - Azt hiszem
ebben is rejlenek lehetőségek! - feleltem epekedve, és rávetettem magam nevetve.

Reggel hirtelen ébredtem szinte rémálom szerűen. Felültem és rögtön megnéztem magam mellett a
helyet. Ryan ott volt mellettem, és békésen aludt. A légzése nyugodt volt, és kiegyensúlyozott.
Felkönyökölve néztem őt. Nem tudom, mennyi időbe fog még telni, mire megszokom, hogy mellette
ébredhetek minden reggel. Olyan tökéletes volt számomra. Minden vonzott benne. Minden tetszett
rajta, és benne. Mintha csak nekem lett volna teremtve. Szerencsésnek tartottam magam, amiért
rátalálhattam. Volt tíz percem, amíg csodálhattam őt, mielőtt megszólal az ébresztő. Ma
mindenképpen vissza akartam menni. Lesz még az év vége előtt egy jótékonysági parti. Minden év
végen szoktam egyet tartani azoknak, akik nagyobb pénzösszeggel támogatják az alapítványt.
Tipikus unalmas pofa vizit volt, de muszáj volt megtennem. Továbbra is szüksége volt az
alapítványnak a pénzükre, és nem hagyhattam, hogy ezt is Jared csinálja. Az ébresztő óra pontos volt.
A rádióból Hedley we are unbreakable kellemes dallama szólt. Elmosolyodtam. Igen ezt akartam
hinni, hogy elválaszthatatlanok vagyunk. Lassan Ryan is kinyitotta a szemét. Rám nézett
mosolyogva. Óvatosan végig simította az arcomat.

- Meglesel engem álmomban? - kérdezte, és próbált komoly arcot vágni. - Így amikor alig van
rajtam ruha? - hangjában pajkos játékosság bujkált.
- Minden porcikádat mini méterről mini méterre. - feleltem játékossággal a hangomban.

Egy hirtelen mozdulattal, benyúltam a takarója alá, és nagyon lassan végighúztam a kezemet
meztelen testén. Érezni akartam minden egyes porcikáját. Ujjaim alatt lassan életre kelt a teste
Ahogy a mellkasához értem, éreztem alig vesz levegőt. Mintha nem tudna rendesen a levegővételre
koncentrálni. Tudtam, milyen érzés. Rám mindig ilyen hatással volt. Lassan végig húztam ujjamat az
ajkain. A saját légzésem is lassan szaggatottá vált. Hozzám hajolt, és egy lágy puszit nyomott az alsó
ajkamra. Az emlék hatására futótűzként söpört végig a testemen a szenvedély. Nem bántam a
toronyszobát, mert Ryan hercegnővé tett benne. És ebben a pillanatban vágódott ki az ajtó, ugrott
közénk Ben. Azt hiszem a pillanat tört része alatt hűtötte le. Közém, és Ryan közé telepedett, mintha
ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- A nagyi azt mondta szóljak kész a reggeli!- mondta mosolyogva.
- Megengeded, hogy felöltözzünk, kicsim? - kérdeztem igyekezve normálisan venni a levegőt. Ekkor
hallottam meg anyám hangját, ahogy Bennek kiabál, kész a palacsinta.

- Sietek, mielőtt Adam felfalja az őszeset! - mondta, sietve leugrott az ágyról, és már szaladt is
lefelé.

Visszahanyatlottam az ágyba, vettem egy mély levegőt, és Ryan felé fordultam. Engem nézett, és
mosolygott.

- Esőnap! - formálta a szót a szájával, és mielőtt felé mozdulhattam volna már ki is ugrott az ágyból,
felkapta a széken heverő ruháit.

- Most is megtarthatnánk! - mondtam búgó mézédes hangon, és felemeltem a takarómat, hívogatóan.

Ryan csak nevetett.

- Hallottad, sietnünk kell, mielőtt Adam felfalja az összes palacsintát! - mondta, miközben odajött
hozzám, és egy lágy csókot lehelt az ajkamra. Igyekeztem mohón tapadni az ajkára, de elhúzódott.
Nagyon gyorsan, túl hamar. -
- Önuralom! - búgta sötét, izzó hangon, és kiment a szobából.

Visszahanyatlottam az ágyra, és hallgattam néhány percig a zenét. Nem fog visszajönni. Le fog
zuhanyozni, felöltözik, és lemegy a konyhába. Nem akarta sem anyámat, sem Bent megvárakoztatni.
De bennem még tombolt a vágy, és sejtelmem sem volt, hogyan fogom leküzdeni egész nap.
Megvártam, amíg meghallottam Ryan lépteit a lépcsőn, és én is elindultam. A konyhában már az
egész család ott ült. Elképesztő volt a nővéremék, milyen gyorsan képesek voltak átérni. Mindenki
Ryan mellett akart ülni, így én Adam mellett foglaltam helyet az asztal másik oldalán. Ezer kérdéssel
bombázták folyamatosan. Mintha én ott se lettem volna. Pedig én is részese voltam annak az életnek,
amiről folyamatosan kérdezték. Talán ez volt a titok. Az én verziómat már ismerték. Az egész világ
ismerte. Talán kifele el tudtam hitetni, hogy a főhős kitalált személy. De a családom mindig tudta az
igazat, még ha soha nem mondta ki hangosan. Biztosan azt gondolták tele van a könyvem túlzással,
de attól még a mi szerelemünk története.
Felmentem az emeletre, hogy összepakoljam Ben ruháit. Lassan szerettem volna rávenni őket az
indulásra. Este volt még egy alapítványi rendezvényem, amire muszáj volt odaérnem. Ezt a plusz
napot nem terveztem be, amit végül itt töltöttünk. Felhívtam a babysittert, mikorra érkezzen. És
próbáltam sürgetni a fiúkat, hogy igyekezzenek. Nem szerettem volna elkésni. Fontosak voltak a
támogatók az alapítványnak. Végszóra toppant be Robin.

- Csak most hallottam, hogy itt vagytok! - mondta, ahogy belépett a konyhába. Ben szinte repült, és
a nyakába ugrott. - Csak meg akartam nézni, hogy igazak e a hírek! - mondta, és odajött hozzám.

- Szia! - köszöntem, és megöleltem. Mostanában ritkán láttuk egymást. Ilyenkor éreztem csak
valójában mennyire hiányzik.

Robin volt az egyetlen, aki rám volt kíváncsi ezen a napon. Mindenki más Ryant vette körül, de ő
mellém ült le.

- Megváltoztál! - nézett Ryanre, és komolyan végig mérte.

- Felnőtt lettem? - kérdezte viccesen.

- Férfiasabb lettél, és remélem is, hogy érett. Mert nem hiszem, hogy még egyszer kibírja itt bárki is,
ha újra elhagyod. - mondta ki azt, ami benne volt a levegőben, de senki nem merte. Még Adam se.
De Robin mindig is ilyen volt. Nem félt kimondani, amit gondolt.

- Vigyázni fogok rá, Robin! Már nem engedem el magam mellől soha többet! Rossz döntést hoztam,
de helyre fogom hozni!
- Ezért reptetsz virágszirmokat szóró repülőket a főváros felett? - kérdezte meg játékosan már
mosolyogva.

Ez volt a végszó. A családom minden tagja Ryanre meredt. Azt hiszem ezt a történetet elfelejtette
elmesélni. Hangosan mindenki egymás szavába vágva követelte a részleteket. - Jól nézel ki! - fordult
hozzám Robin.

- Mert jól is érzem magam! Boldog vagyok! - feleltem, és hirtelen csak ömlöttek belőlem a szavak.

Rájöttem, nagyon régen találkoztunk már Robinnal. Annyi mesélni valóm volt. Olyan sok minden
történt rövid idő alatt. Az életem hirtelen 180 fokos fordulatot vett ismét. Nem akartam már semmi
másra gondolni, csak a boldogságra, és saját magamra. Az elmúlt időben csak az érdekelt, hogy Jared
boldog legyen, hogy a szomszédok mit gondolnak, mit látnak. Egy percig sem kérdeztem meg
magamtól. Ezt akarom? Boldog vagyok? Csak megalkudtam egy olyan életben, amit elvártak tőlem.
Azt üzenve, jól vagyok. Pedig nem voltam. Csak akkor lehettem teljesen önmagam, ha elzárkóztam
az emberek elöl. Akkor pedig egy régi pólót szorongatva sírtam. Mióta Ryan visszajött érzem először
úgy, hogy élek. Életre kelt a testem, a lelkem, a szívem, és szárnyalok. Nem akarom soha többet
elengedni az érzést.

Késő délutánra járt már az idő, mire visszaértünk. Nagyjából fél óra múlva volt várható a babysitter,
és másfél óra múlva kellett az étterembe lennem. Nekem kellene elsőként érkeznem.
- Itt maradsz? - kérdeztem Ryant, ahogy letette a táskáinkat az előszobába.

- Nem, visszamegyek Valveba! Szükségem van néhány tiszta ruhára. - mondta mosolyogva, és kezét
a csípőmre tette.
- Ha itt maradsz, nem lesz szükséged ruhára! - búgtam érzéki hangon, és óvatosan megcsókoltam.

- Csábító a lehetőség, hogy bezársz a hálószobádba. De azt hiszem, ma fontos jelenésed van! -
felelte mosolyogva, és egy puszit nyomott az alsó ajkamra. - Holnap találkozunk! - súgta halkan.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy a mai reggel után itt fogsz hagyni csak így? - kérdeztem a
hangomban leleplezetlen hitetlenkedéssel.

- Önuralom!- súgta mosolyogva. Forró lehelete cirógatta a fülemet, és azonnal felhevült a testem.
Mire feleszméltem Ryan már nem volt ott.

Sóhajtottam egy nagyot, és benéztem Benhez. El kell készülnöm, mert nemsokára a vendégek
fognak fogadni engem, és nem fordítva.

Egy fehér testhez simuló koktél ruha mellett döntöttem, melyet baloldalon fekete horgolt virágok
díszítettek. Az ujja, és a mell feletti rész a nyakig átlátszó anyagból volt. A háta V alakban nyitott
volt lapockáig, alul pedig enyhén fel sliccelve. Egy fekete tűsarkú cipőt választottam hozzá. Hajamat
pedig laza kontyba fogtam. Egy leheletnyi smink, egy fülbevaló, karkötő, és már kész is voltam.
Összeszedtem a beszédemet, és indulásra kész is voltam. Gyorsan beköszönök Bennek, megnézem
megérkezett e a babysitter, mert nem hallottam az ajtócsengőt, és már rohanhatok is. Végigmentem a
folyosón, benyitottam Ben szobájába. Legnagyobb meglepetésemre Jaredet találtam ott.
Melegítőben, és egy pólóban ült a szőnyegen, és Bennel játszott. Valamiért azt hittem, ma este ő is
ott lesz. Soha nem szokta kihagyni ezeket a vacsorákat. Egy percig sem gondoltam, hogy egyedül
kell megjelennem.

- Szia! - köszöntem, és megálltam az ajtóban.

- Szia! - nézett fel rám, és elmosolyodott. - Gyönyörű vagy! Szinte ragyogsz, mióta visszajött!

- Köszönöm! Te se panaszkodhatsz! Ma lesz a vacsora a befektetőknek! Valamiért azt hittem nem

hagysz elmenni kísérő nélkül!

- Lesz társaságod! Én pedig itt maradok Bennel. Persze csak, ha nem bánod, megvárlak!

- Persze nem baj! - feleltem csalódottan. Nem volt kedvem egyedül menni. Inkább kérdésekre nem
volt kedvem válaszolni. Még egy évben sem mentünk külön. A híreket már mindenki hallotta. Féltem
egyedül szembe nézni a helyzettel. - Akkor jó szórakozást! - mondtam, és elmentem.

Sietnem kellett, hogy az utolsó pillanatban beeshessek az étterembe. Éppen csak letettem a kabátom,
átnéztem az étteremvezetővel a termet, és az étellistát, amikor megérkeztek az első vendégek. Csak
reméltem, hogy mindenki nevére, és az alapítványára is emlékezni fogok. Mosolyogtam,
mindenkivel kedves voltam, Igyekeztem visszaidézni mindenkiről, amit betanultam. Néhány kedves
szó, vagy kérdés csodákra volt képes. És kellettek a támogatások az este végén. Új év, új remény, és
én még több új szerzői kiadást reméltem. Jarednek jó szeme volt, mert a kiválasztott művek közül
sok lett sikeres. Már csak egyetlen támogató hiányzott. Emlékeztem rá, mert minden negyedévben
hatalmas összeggel támogatta az alapítványt. Nagyjából akkor kezdte, amikor átvettem a vezetést.
Emlékeztem, hogy a könyvelőm felhívott akkor nézzen e a cég után. De nem tartottam fontosnak.
Most viszont kíváncsi voltam, ki állhat a háttérben, és mi motiválja. Még egyetlen ilyen vacsorán
sem jelent meg. De a remény mindig ott volt. Talán mégis lesz némi izgalom ezen az estén. Az ajtó
közelében ácsorogtam, és igyekeztem a közelemben állókkal beszédbe elegyedni. Látszólag
mindenki jól szórakozott, és fogyasztotta az italokat, amiket a pincérek folyamatosan szolgáltak fel.
Negyed órát adtam az utolsó támogatónak, aztán megnyitom az estét. Egyáltalán nem volt kedvem
hajnalig itt lenni, és csodálkoztam volna, ha bárki másnak igen. Ránéztem az órámra, két perc múlva
letelik az idő. Már elkönyveltem magamban, hogy most se fogjuk megtudni, ki áll a hatalmas
pénzösszeg mögött. Kerestem egy pohár pezsgőt, egy kanalat, amikor még egy pillantást vetettem az
ajtóra. Nem hittem a szememnek, Ryan ácsorgott ott, és épp átadta a kabátját az egyik hostessnek.
Vajon mit keres itt? Futott át az agyamon a gondolat. De mire odaértem, már tudtam a választ. Ő lesz
a titokzatos támogató, aki soha nem fedte fel a kilétét. Persze Jared tudta, ezért nem akart jönni. Jared
mindent tudott az alapítványról.

- Szóval te vagy a titokzatos adományozó! - mondtam halkan. Nem akartam, hogy más is hallja. -
Rengeteg pénzt adományoztál az alapítványnak.

- Emlékszel Olivia, mondtam, hogy mindig is törődtem veled! - válaszolta halkan, és egy lépéssel
közelebb lépett. Éreztem az illatát, ami egyetlen másodperc alatt képes volt megszédíteni. Becsuktam
egy pillanatra a szememet, és élveztem a másodperceket. Az otthon illata volt a számomra.
Igyekeztem nem elfelejteni, hol is vagyok. - És jó befektetésnek bizonyultál!

- Ez a bók inkább Jaredet illeti. Enyém volt az ötlet, de mindig ő dolgozott vele. Én nem értem rá,
mert túlságosan lefoglalt, hogy sirassam az elveszett szerelmet.
- És hol van Jared?

- Bennel!

- Nálad?- éreztem, ahogy rám néz, és az arcomat vizsgálja.

- Igen, játszanak! - feleltem nyugodtan.

- És ott is alszik?- kérdezte, és éreztem, még mindig engem néz kérdőn. Enyhe féltékenységet
hallottam a hangjában, és egy mosoly suhant át az arcomon. - Féltékeny típus vagyok, Olivia! Ezt jól
tudod!

- Az a te bajod! De nem hinném! Azt reméltem veled oszthatom meg az ágyam! - feleltem vágytól
izzó hangon, és felléptem az emelvényre.
 Muszáj volt elkezdenem az este hivatalos részét. Köszöntöttem a vendégeket, és elmondtam, amit az
alapítvány ez éves munkájáról tudni kellett. Megköszöntem mindenkinek a támogatást. Elméletben
az előre megírt szövegemet mondtam, csak remélni mertem valóban így a van. A szememet le se
bírtam venni Ryanről. Úgy éreztem alig birok egy helyben állni. A vonzás olyan erős volt, hogy meg
kellett kapaszkodnom a pulpitus szélében. Minden porcikám azt kívánta, hogy a karjaiba zárjon. A
szememet nem bírtam levenni róla. Magához láncolta a tekintetemet. Az ujjaim elkezdtek bizseregni.
Vártak arra, hogy megérinthessék tökéletes testének minden porcikáját. A szám szinte égett. Csak az
járt a fejemben, hogy érinthessem puha édes ajkait. Hogy hosszú fürge ujjai felfedező útra induljanak
a testemen. Fogalmam sem volt, milyen szavak jöttek ki a számon. Csak bíztam abban, a
megfelelőek. Még az arcokat sem voltam képes megnézni, mert a fejemet sem bírtam elfordítani.
Elvesztem a tekintetében, nem volt uralmam a testem felett. Abban reménykedtem nem fogok
felgyulladni mindenki szeme láttára. Éreztem, ahogy lassan lejjebb siklik a testemen a tekintete. Még
erősebben kapaszkodtam, ahogy a sejtjeim mini méterről mini méterre elkezdtek izzani a vágytól.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy tapsolnak. Tehát befejezethettem a mondandómat, és nem
vétettem benne nagyobb hibát. Igyekeztem lekászálódni az emelvényről, amikor egy kéz megfogta az
enyémet, és könnyedén lesegített. Tudtam, Ryan az, mert már nem csak perzselt a testem, hanem az
érintése nyomán lángolt. Ha ki nem gyulladtam, de nem éreztem füst szagot.

- Önuralom! - lehelte a fülembe.

Tudtam, hogy arra lenne szükségem, de nem volt. Tomboltak bennem a hormonok, mint egy éretlen
tinédzserben. Persze önuralom, akkor ne nézzen ki ilyen jól. Ne legyen vonzó, és ne találjam
tökéletesnek. Akkor majd lesz önuralmam. De most egyetlen dologra bírtam gondolni, hogy itt
helyben szeretkezni akarok vele. Az asztalhoz vezetett, és leültetett a helyemre. Háttal foglalt helyet
egy másik asztalnál, de még mindig éreztem a vonzást. Kényszeríteni kellett magamat, ne nézzek
arra. Kedvesen mosolyogtam a mellettem ülőkre, és igyekeztem beszédbe elegyedni velük. Valahogy
el akartam vonni a figyelmemet a bennem dúló vad vágyakról. Mégis azon kaptam magam, hogy oda
oda pillantgatom Ryan asztalához. Könnyed beszélgetést folytatott a mellette ülő hölggyel. Nem
tudom, hogyan csinálta. Honnan volt ereje megfékezni ezeket az intenzív érzéseket. Bár nem
mondhatnám, hogy valaha is nagyon erős akaratom lett volna. Fellélegeztem, amikor vége lett a
vacsorának, és halk zene csendült fel a teremben. Egy órán belül mindenki el fog menni, és végre
kettesben lehetek Ryannel. Azt hiszem, reggel óta erre a pillanatra várok. Kettesben lenni vele, és
elveszni az ölelésében, a csókjaiban. Hagytam, hogy megfogja a kezemet, és a táncparkettre
vezessen. Lionel Richi Endless Love című dala kezdett el szólni. Én pedig hozzásimultam, és
hagytam, hogy vezessen. Behunytam a szemem, és átadtam magam az érzésnek, hogy a közelében
lehetek. Megérinthetem, érezhetem az illatát, mely mindig megnyugtatott.

- Szeretnélek megcsókolni! - súgta a fülembe. Kicsit megemeltem kábultan a fejem, és felé

fordítottam az arcom jelezvén, hogy nekem is ez a óhajom.

- De nem itt! - mondta játékosan, és egy mosoly suhant át az arcán. Enyhén elfordította a fejét, és
ajkam csak az arcát súrolhatta.

- Akkor mégis hol? - kérdeztem, és én is kihallottam a türelmetlenséget a hangomból. Nem csak

megcsókolni akartam itt és most, hanem letépni róla az összes ruhát. Bárhova elmentem volna most
rögtön, csak érezhetném ajkamat az ajkán.

- A templomban, a családjaink előtt, amikor mindketten örök hűséget esküszünk! - súgta a fülembe,
és megpörgetett. Egyetlen pillanat alatt kijózanodtam.

- Igen! - súgtam, ahogy mélyen a szemébe néztem. Egy rövid, de annál forróbb csók volt a
jutalmam.

Hosszú utat tettem meg, de ebben a pillanatban hazaérkeztem. A férfi felesége lehetek, akit egész
életemben szerettem. Meg volt mindenem, amire valaha is vágytam. Már csak egy szenvedélyes
szeretkezés hiányzott, mielőtt tényleg öngyulladásos halált halok. A világom Ryannel kezdődött, és
vele is ért véget.
Könyv címe : A vágy vonzásában
Könyv szerzője : Sütő Enikő
Publio Kiadó
Elektronikus ISBN szám : 978-963-424-114-0
Tartalomjegyzék