Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2020
Írta: Meghan Quinn
A mű eredeti címe: Three Blind Dates

Copyright © 2018. Three Blind Dates by Meghan Quinn

Published by arrangement with Brower Literary & Management and Andrew
Nurnberg Literary Agency Budapest. The moral rights of the author have been
asserted.

Cover design by Meghan Quinn

Photo credit: Lauren Perry

Fordította: Molnár Edit

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

ISSN 2061-9332
ISBN EPUB 978-963-373-316-5
ISBN MOBI 978-963-373-333-2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóra, Réti Attila

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Prológus
NOELY

– Csak mondjam be a nevemet?

– Igen. Foglald össze pár szóban, ki vagy, mivel
foglalkozol, mi a hobbid, és milyen férfit keresel!
Bólintok, és megköszörülöm a torkom. Kihúzom magam, az
ölembe fektetem a kezem, és szembefordulok a kamerával…
– Sziasztok, Noely Clark vagyok, a Jó reggelt, Malibu!
műsorvezetője. Mint tudjátok, szingli vagyok, és társat
keresek. Huszonhét éves nőként, rengeteg balul sikerült
kapcsolattal, egyéjszakás kalanddal és randival a hátam
mögött, úgy érzem, megértem a változásra. Olyan programra
vágyom, ahol nem a celebségem a legfőbb téma, ahol
önmagam lehetek, és nem kell úgy viselkednem, mint a
tévében.
– És milyen az igazi éned?
Félrebillentett fejjel, csücsörítve fontolgatom a választ.
– Egy hétköznapi lány, aki imádja Tom Hankset, minden
jóban benne van, és inkább ropogtat nachost egy
hokimeccsen, mint hogy chardonnay-t kortyolgasson az
operában.
– És milyen férfit keresel?
Mély levegőt veszek, és egyenesen a kamerába nézek.
– Olyat, akivel összebújva nézhetünk egy klasszikus
romantikus filmet a kanapén. Olyat, aki kibillent a
komfortzónámból. Olyat, aki mindenkivel tisztelettudó és
udvarias, de egy hokimeccsen simán leordítja a bíró fejét,
miközben ököllel üti az üvegfalat. Nem kell, hogy mindenben
egyformák legyünk, az úgyis lehetetlen. De azért legyenek
közös pontok és egy kis mozgástér, hiszen mit ér a szerelem
kompromisszumok nélkül, amikor semmiben sem
alkalmazkodsz a társadhoz, és egy kicsit sem szereted azt,
amit ő? A körülöttünk élő emberek formálnak bennünket, és
én még távolról sem nevezném magam kiforrott
egyéniségnek.
I. RÉSZ
AZ ÖLTÖNYÖS
 1. fejezet
NOELY

– Noely, az irodámba! Most!

A produceri szoba fémajtajának csattanása alapjaiban
rengeti meg a stúdiót, a vakító fényű reflektorok vadul
himbálóznak a fejem fölött.
– Ajaj, rosszat sejtek! – ráncolja a homlokát Dylan, a
műsorvezetőtársam. Hátrasandít, és riadtan méregeti az ajtót:
alig egy perce pontosan ott rontott ki őrjöngve Kevin, a
producerünk. – Felingerelted a medvét.
– Úgy tűnik – nézek az ajtóra, és megremeg a kezemben a
kávésbögre.
– Mi baja már megint?
Már megint… Hát igen, elég hosszú a bűnlajstromom.
Lázasan töröm a fejem, vajon mit követhettem el az elmúlt
huszonnégy órában, ami miatt megint Kevin irodájában kötök
ki.
– Soroljam?
Mint már említettem, elég hosszú a bűnlajstromom. Ha a
nézők nem imádnának ennyire, tuti, hogy Kevin már a
próbaidő végén kirúg. De még most, két év elteltével is én
vagyok a legfiatalabb tévés az országban, aki reggeli műsort
vezet. Talán a fiatalságom a gond… Nagy előszeretettel
feszegetem a határokat, amit Kevin néha nehezen visel.
Dylan végigmér, majd a cicimre bök:
– Lehet, hogy a ruhádon rágott be. Túl mély a dekoltázsa.
Megigazítom a vállpántot, ami folyton lecsúszik, így rajtam
kívül lassan a didkóim is a reggeli műsor sztárjaivá válnak.
– Carla azt mondta, hogy jó lesz.
– Carla szerint a konzervatív öltözködés azt jelenti, hogy a
póló fölé veszed fel a melltartót, szóval ne vedd készpénznek,
amit ő állít. – Dylan elgondolkodik. – Talán az a baj, hogy élő
adásban mondtad ki a „pénisz” szót.
– De azt szabad. – Ööö... vagy nem? Gondolatban
végigfutok azoknak a szavaknak a listáján, amik soha többé
nem hangozhatnak el élő adásban. – Nem azt mondtam, hogy
fasz vagy lüktető dákó. Az orvosi szakkifejezést használtam.
Pénisz. Az teljesen oké.
– Ja, ha történetesen nem arról a pasiról meséltél volna,
aki ma reggel elkocogott melletted. Azt mondtad, úgy
lengedezett a pénisze, mint a falbontó golyó Miley Cyrus
videóklipjében, és hogy az ilyen inkább vegyen fel alsógatyát,
ne hagyja szabadon a himbilimbijét.
Kuncogva rázom meg a fejem.
– De hát… én csak figyelmeztetni akartam a malibui nőket.
Kész mázli, hogy nem ért baleset. Ha az az izé karon talál,
most tele lennék kék-zöld foltokkal. Zúzódásokkal, Dylan.
ZÚZÓDÁSOKKAL!
Dylan a plafont nézi, majd Kevin dugja ki a fejét az
irodájából. Dühösen markolja az ajtófélfát, tar homloka
vörösen izzik.
– Noely, süket vagy? Azt mondtam, most! Nem akkor,
amikor úri kedved tartja, hanem ebben a szent minutumban,
bassza meg!
Ó, anyám!
– Persze, bocsánat – tápászkodom fel a röhejesen
kényelmetlen cipellőmben, és elgyötörten nézek Dylanre, aki
a szája elé kapja a kezét, és kuncogva figyeli a kecsesnek
aligha mondható próbálkozásomat. – Mindjárt ott vagyok,
főnök. Egy… pillanat – dünnyögöm, és kiegyenesedem a
tűsarkaimon.
Lesimítom a szoknyámat, peckesen bevonulok az irodába,
és vigyázok, hogy csendben csukjam be az ajtót, mert nem
akarok újabb jelenetet.
– Ülj le! – bök a ceruzájával az íróasztal előtti székre Kevin.
– És fogd be, ha jót akarsz!
Hát, lehet, hogy tényleg a pénisz vagy a ruhám lesz a
téma, pedig egyszer még a vagina szót is kimondtam
adásban, és abból nem lett balhé. És szerintem ez a ruha
sem akkora gáz. Nem, itt másról van szó. Valamiről, amire
nem is gondoltam. Valamiről, ami…
– Magyarázatot követelek! – hajít elém egy fehér CD-tokot
Kevin.
Hátradől a széken, és a ceruzája végét rágcsálva várja a
választ.
A CD-re nézek, és elfog a pánik. Mi a franc ez? A mai
digitális korban már bárki rögzíthet bármit, szóval tiszta ideg
vagyok.
Lehet, hogy valami ártatlan hülyeség, mondjuk, séta
közben a cicimet vakarom, de az is lehet, hogy… ó, basszus!
Csak nehogy szexvideó legyen! Kérem, könyörgök!
És mielőtt rögtön elítélnétek, amiért egyáltalán felmerül
bennem a gondolat, hogy a CD szexvideókat tartalmaz,
elmondom nektek, hogy rengeteg perverz alak járkál a
világban, aki, teszem azt, még a hálószobaszéken trónoló
játék mackójába is képes kamerát rejteni. Akár a tudtom
nélkül is lefilmezhetnek. Csak így forgathatnak rólam
szexvideót, mivel annyira azért nem vagyok hülye, hogy
magamtól belemenjek ilyesmibe. Elvégre újságírásból
diplomáztam, bár az is igaz, hogy a randipartnereim közül
nem mindegyik volt teljesen százas.
És akkor még finoman fogalmaztam…
Ott volt például Gyagyás Roofus a tupírozott frizurájával
meg az aranyfogával. Vagy Charlie, akinek három mellbimbója
volt, és minden mondatát úgy kezdte, hogy „állítólag”. Vagy
Nagyszakállú Ryan, aki minden együtt töltött esténken
megkért, hogy balzsamozzam és fonjam be a drótszerű
szőrzetét. Először még aranyosnak találtam a dolgot;
másodjára, harmadjára és negyedjére viszont kirázott tőle a
hideg.
Ők persze nem akkora ászok, és nem is annyira perverzek,
hogy így át tudtak volna vágni. Főleg Charlie nem. SOHA ne
kezdjetek olyan pasival, akinek három mellbimbója van!
Csajok, véssétek az eszetekbe: a három mellbimbó kizáró ok,
még akkor is, ha jó eljátszadozni velük. Legszívesebben
lecsavarnám azt a göböt!
Feszülten tördelem a kezem, és az idegeim vad
rángatózásba kezdenek, de nem az élvezettől. Az ajkamat
rágcsálva pillantok a CD-re, és a telepatikus képességeimre
hagyatkozva próbálom kitalálni, mi lehet rajta.
– Ööö… csak nem a meghallgatásomon készült? –
kérdezem bűbájos mosollyal.
– Nem – feleli pléhpofával Kevin, aki láthatóan nem vevő a
cukiskodásomra.
Az legalább kiderült, hogy nyugodtan kimondhatom a
„pénisz” szót, ami mindenképpen örvendetes fejlemény. És
hurrá, a ruha is nyerő! Gondolatban vállon veregetem magam.
Megköszörülöm a torkomat, majd hátrébb csúszok a
széken, és kihúzom magam.
– Hát akkor sajnos én sem tudok többet, mint te.
– Na álljon meg a menet, én pontosan tudom, mi van ezen
a CD-n!
Huh! Jézusom, ez mindjárt megzsarol! Érzem.
Nagyot nyelek, és miközben kecsesen végighúzom az
ujjamat az asztal szélén, udvariasan megkérdezem:
– Akkor beavatnál?
– Na ezt figyeld! – Kevin nyávogós hangra vált, azt hiszem,
engem próbál leutánozni, de elég bénán csinálja. – Sziasztok,
a nevem Noely Clark, izgalmas, érett huszonhét éves nő
vagyok, imádom a hamburger-turmix kombót, a Jó reggelt,
Malibu! műsorvezetője vagyok, és társat keresek.
Ó!
A francba!
– Haha! – nevetgélek idegesen, de kerülöm Kevin
tekintetét.
Hogy a fészkes fenébe találta meg a felvételt? Egyedül
Carlton, Dylan meg az operatőrcsaj tud róla. A jobb mellemen
lévő szeplőre esküszöm, ha Dylan hagyta az irodában, én
kinyírom. Minimum láncfűrésszel, Péntek 13 módra.
– Elárulnád, miért kevered bele a céget a
„társkeresésedbe”?
Az igazat megvallva nem tetszik a leereszkedő mozdulat,
amivel Kevin két idézőjelet rajzol a levegőbe, de van annyi
eszem, hogy ne most adjak hangot az elégedetlenségemnek.
– És nem kell a rizsa, Noely. Már így is vékony jégen
táncolsz.
Basszus!
Idegesen beharapom a számat. Nem szívesen avatom be
Kevint, mivel ő a legutolsó, aki átérezné a helyzetemet, de
nem tudok mit kitalálni, és Kevin úgyis az igazat akarja hallani.
 Maradjunk annyiban, hogy ha Kevin csúnyán néz rám,
többé egy szót sem húz ki belőlem.
Némi fészkelődés után a combom alá csúsztatom a kezem,
és kissé előrehajolok.
– Hallottál már a Vakkóstolóról? Új étterem a városban.
Kevin résnyire szűkült szemmel vizslat, végül megrázza a
fejét. Még nem lila az arca, joggal feltételezhetem tehát, hogy
egyelőre inkább kíváncsi, mint dühös. Jobb lesz, ha
csipkedem magam.
– Nos, néhány napja megkeresett a PR-tanácsadójuk. Ez
az étterem kifejezetten vakrandikra szakosodott. Van egy
telefonos alkalmazásuk, amire feltöltheted a profilodat, ők
pedig megkeresik a hozzád illő jelölteket. Akikkel az
étteremben randizol. A profilhoz viszont előírás a bemutatkozó
videó, hogy a társkeresők jobban felmérhessék a
személyiségedet. Ezzel bizonyítod, hogy komolyan veszed a
programot. A tulajok nem akarják, hogy az app egyszerű
szexpartnerkeresővé silányuljon. Mivel hírhedten egyedülálló
vagyok, arra gondoltak, talán szívesen kipróbálnám a dolgot.
Kevin az állához nyomja a ceruza radíros végét. Bólint,
majd hirtelen előrehajol:
– És a cég eszközeivel forgattad le a videót.
– Csak azért, hogy… jó legyen a világítás.
Kevin csúnyán néz rám.
Látjátok, én megmondtam!
– Miért, baj?
 – Az attól függ. – Kevin szeme furcsán csillog. Érzem, hogy
bármi hagyja is el a száját a következő pillanatban, nem fog
tetszeni. – A cég eszközeivel forgattad le a videót, vagyis a
felvétel a cég tulajdonát képezi.
Hány szopatás fér bele öt percbe? Azt hiszem, én már
bőven túlléptem a limitet.
– Ugye nem arra gondolsz, amire én?
Emlékeztek, hogyan vigyorog Grincs, amikor hirtelen
eszébe jut egy ötlet, egy szörnyűséges ötlet, egy
csodálatosan szörnyűséges ötlet? Na, ilyen vigyor ül most
Kevin arcán.
Az asztalra pottyantja a ceruzáját, és laza, magabiztos
mozdulattal összekulcsolja a kezét a tarkóján.
– Úgy tűnik, új rovattal bővül a műsorunk.
Igen, pontosan erre számítottam.
– Vakrandi Noely Clarkkal. Egész jól hangzik, nem?
Gondolatban undorodva húzom el a számat. Jó szar egy
cím. Túl hosszú, és még csak nem is rímel.
Csírájában fogom elfojtani ezt a kezdeményezést, mielőtt
még odáig fajulnának a dolgok, hogy élő egyenes adásban
kell bájolognom a lovagjaimmal.
– Tudod, Kevin – szegem fel az állam –, én megértem,
hogy kicsit fel akarod turbózni a műsort. Új ötletek nélkül
hamar bepunnyadunk, szóval minden elismerésem – imitálok
tapsot az ujjbegyeimmel. – De ha lehet, inkább hanyagoljuk a
randis részt. Kicsit izzadságszagú lenne, nem gondolod? Úgy
értem, erőltetett.
– A legkevésbé sem. Kezdődik a főszezon, tökéletes az
időzítés.
A két kezem úgy billeg, mint a mérleg serpenyői.
Bosszúsan csücsörítem össze a számat.
– És… mi lenne, ha megint behívnánk azt a portásjelmezes
kutyát? Az telitalálat volt – rázom meg a fejem kuncogva. –
Mit csinál a recepción ülő férfi? Port-ás. Haláli, nem? –
csapkodom a térdem.
– És mi lenne, ha beiktatnánk a randirovatot, te pedig
szépen végighallgatnál?
Muszáj észre térítenem a főnököt, így hát összekulcsolom
a kezem, és könyörgőre fogom:
– Kevin, én nem szeretném kiteregetni a magánéletemet.
Már így is vért izzadok, hogy megtaláljam álmaim férfiját.
Ezért is akarom kipróbálni ezt az appot. Így legalább egy
megbízható rendszeren keresztül hoznak össze valakivel, és
végre elfelejthetem az összes macerát, ami a celebségemből
meg a hektikus életmódomból fakad. Nagyon szeretném
megtalálni a nagy Ő-t, de nem a tévéképernyőn, ha egy mód
van rá.
Kevin alig észrevehetően ringatózik a székén, és az állát
dörzsölgetve méricskél, majd fél kézzel az íróasztalra
támaszkodik.
– Előbb utánajárok, mi a cég álláspontja a videóddal
kapcsolatban, és mi a következő lépés. Részletes beszámolót
kérek a fejleményekről! És hozz össze a PR-ossal, aki
beszervezett! Kiderítem, az étterem fizetne-e a marketingért.
Jövő pénteken találkozunk. Jó randizást! – mondja démoni
kacsintás kíséretében.
Ennyi volt. Kevint látszólag nem hatotta meg a
könyörgésem. Felállok, és az ajtó felé indulok, de a főnök
utánam szól:
– Ne játszd nekem a mártírt, Noely! Te is tudod, hogy még
olcsón megúsztad. A cég tulajdonát és erőforrásait tilos
magáncélra használni. Fogd fel úgy, hogy a randirovattal
vezekelsz a bűneidért. – Megköszörüli a torkát, majd így
folytatja: – Viszlát holnap reggel!
Lehunyom a szemem, tudom, hogy bármennyire fáj is,
Kevinnek igaza van. Kilépek az irodából, és elindulok oda,
ahol Dylant hagytam.
Lerogyok a forgószékbe, lerúgom a cipőmet, és a karfára
támaszkodom.
– Kirúgott? – kérdezi halálra váltan Dylan.
Nagyot sóhajtok.
– Nem. Ha kirúgott volna, most nem ücsörögnék itt.
– Mindenki másképp kezeli az elbocsátást. – Dylan
körülnéz, aztán megkérdezi: – Na melyik volt? A ruhád vagy a
pénisz?
– Egyik sem. – Elfordítom a fejem, és a lötyögős
széktámlának vetem a hátam. – Hova tetted a tegnapi videót?
– A polcodra. Miért?
 Frusztrált sóhajjal kérdezem:
– Biztos, hogy az enyémre tetted, és nem Kevinére, mint a
múltkor azt az „egyet fizet, kettőt kap” fagyis kupont?
Dylan elgondolkodva rágcsálja az ajkát.
– Most, hogy kérded, nem emlékszem. Miért, a videóval
van valami?
– Igen! – emelem égnek kétségbeesetten mindkét
kezemet. – Ez a faszfej mindenáron……
– Csendesebben, Noely! Még meghallják – sétál el
mellettem Kevin, kezében az aktatáskájával. Fülig vörösödöm
zavaromban. – És csak a rend kedvéért, többet ne emlegess
péniszeket élő adásban, és égesd el ezt a ruhát! Ha még
egyszer meglátlak benne, repülsz innen. Ez tévéstúdió, nem
kupleráj. Viszlát holnap, hölgyeim! – int hátra, megsemmisítő
csapást mérve rám.
– Atyavilág! – dünnyögöm, és a kezembe temetem az
arcomat.
– Ez kínos volt – mutat rá Dylan.
Öt évvel idősebb nálam, férjezett, és két gyereke van, de
állítom, néha úgy érzem, velem sokkal jobban kibabrált az
élet.
A kezembe temetem az arcom, de muszáj tovább
mondanom, mert már nagyon kikívánkozik belőlem:
– Kevin megtalálta a felvételt, és mivel a cég eszközeivel
készítettem, azt mondta, vagy kirúg, vagy felhasználom az
anyagot a műsorban.
 – Na neeeeee! – szörnyülködik mosolyogva Dylan.
Erős késztetést érzek, hogy letöröljem a vigyort a képéről.
– Igen. És tudod, mi a legborzasztóbb az egészben? Direkt
azért regisztráltam a programba, hogy végre
megismerkedhessek valakivel. Nem szórakozásból. Komolyan
gondoltam, és reménykedtem, hogy végre megtalálom a nagy
Ő-t.
– Még simán megtörténhet.
– Megbuggyantál? – egyenesedem fel, hogy Dylan
szemébe nézhessek. – Kevin egy egész produkciót húz fel a
sztorira. Már látom is magam előtt: minden randim kamerák
kereszttüzében zajlik, premier plánban mutatják a csókokat,
keresztkérdésekkel bombázzák a gyanútlan jelentkezőket.
Senki sem vállal be ekkora hercehurcát.
– Nem tudom – vonja meg a vállát Dylan. – Ha ezek a
pasik tényleg olyan komolyak, mint amilyennek mondják
magukat, talán átérzik a helyzetedet. És gondolj csak bele,
hány nőnek hozhatod meg a kedvét, hogy bevállaljon egy
vakrandis vacsorát. Igazi guru leszel.
Ez Dylan. A legkilátástalanabb helyzetben is meglátja a jót.
Randiguru? Nem is rossz ötlet.
 2. fejezet
NOELY

– Bejelentkezett? – kérdezi tőlem Lynn, a Vakkóstoló PR-

osa.
– Igen.
A kanapén ülök szivárványos sortban és fekete trikóban,
mellettem egy doboz sütitészta, a kezemben két telefon.
Az egyiken Lynn-nel beszélek, a másikon a Vakkóstoló
társkereső appja látható.
– Tökéletes. Mint látja, az app kezelése nem túl bonyolult.
A profilja már tartalmazza az avatárját meg az adatait.
A bemutatkozó videóját csak mi érjük el, más nem láthatja.
Azt szeretnénk, ha az összes tag úgy venne részt a
programban, mintha hagyományos vakrandira menne, ahol
nem a külsőre hagyatkozik, hanem arra, amit hallomásból tud
a partneréről.
– Logikus. Mi van a felhasználónevemmel, elfogadták?
– Igen, hölgyem. Ott van a lap tetején.
A jobb felső sarokban egy karácsonyfa – az avatárom –
látható, mellette pedig, rózsaszín betűkkel, a
felhasználónevem: EladóLány.
Elnyomok egy mosolyt.
Tudom, mit gondoltok. Mi az összefüggés köztem, egy
reggeli tévéműsor házigazdája és EladóLány között?
Kérdezek valamit. Láttátok A szerelem hálójábant, minden
idők legjobb romantikus vígjátékát? Ha még nem, dobjatok el
kaszát-kapát, és haladéktalanul nézzétek meg!
Nem viccelek, nézzétek meg!
Ha járatosak vagytok a romkomok világában, nyilván
tudjátok, hogy EladóLány volt Meg Ryan álneve a filmben. Azt
hiszem, ha Kathleen Kelly könyvesbolt-tulajdonos szokatlan
párkereső módszere eredményre vezetett, akkor talán az én
helyzetem sem reménytelen. Csak egy kis mázli kell hozzá.
Ami a karácsonyfa avatárt illeti, az csak egy játékos utalás
a nevemre értitek, Noely, Noel, karácsony, karácsonyfa.
Ravasz, állati ravasz!
– De jó! Örülök, hogy megcsíptem.
– Igen, még csak az elején tartunk, úgyhogy rengeteg a
szabad felhasználónév. Szóval, ha a lap tetején rákattint az
avatárjára, az összes adatot látni fogja, amit megadott
nekünk.
Szőke haj, mogyoróbarna szem, 165 cm, extrovertált.
Szereti a csöves kukoricát (de ő maga nem csöves),
imádja a jéghokit meg a baseballt, bolondul Tom
Hanksért, és szól, ha kajamaradék ragadt a fogad közé
– elvégre így kívánja az illem.
 Elégedett vagyok a bemutatkozó szövegemmel. Nem
kellett sokat elárulnunk magunkról, csak a legalapvetőbb
dolgokat, kábé ötven karakter állt a rendelkezésünkre, hogy
összedobjunk egy rövid leírást. Szerintem jó munkát
végeztem.
– Szuper. És most?
Kikanyarítok egy kanálnyit a nyers keksztésztából, és a
számba pottyantom. Ma spinningeztem egyet, és most
keksztésztával jutalmazom meg magam.
– Az ön részéről minden készen áll, úgyhogy most
lefuttatjuk a profilját a rendszeren, és megkeressük a szóba
jöhető partnereket. Lehet, hogy többen lesznek, lehet, hogy a
rendszer csak egyvalakit dob fel, az egyezőségektől függ, de
mindig a legelső jelölt az, aki a leginkább passzol az ön
személyiségéhez és elképzeléseihez. A béta teszt során
legalábbis ezt tapasztaltuk.
– Ezek szerint az első jelölt lesz álmaim hercege?
– Hát, nem biztos – kuncog Lynn –, de majdnem. Ha mind
a ketten elfogadják a jelölést, az alkalmazás felajánl egy
időpontot, amikor együtt vacsorázhatnak az étteremben. Ha
elfogadja az időpontot, meg kell jelennie a vacsorán. Ha nem
megy el, kizárjuk a programból. Nem szeretnénk, ha bárki is
elvenné a többiek kedvét a randizástól. Ez a garancia, hogy a
társkeresők megbízható párra találnak.
– Ez nagyon megnyugtató. Beszélhetek az illetővel a randi
előtt? Látom, hogy üzenetküldő is tartozik az apphoz.
 – Igen. Beszélhet vele, de mi azt tanácsoljuk a
társkeresőknek, hogy várják meg az első találkát, mert így
valóságosabb élményben lehet részük.
Valóságosabb, vagyis kínosabb, de mindegy, ha lúd,
legyen kövér. Nem üzengetek senkinek.
– Klassz. Még valami?
Lynn hosszasan hallgat, a nyakamat rá, hogy a listáját
böngészi. Én is ezt csinálnám a helyében.
– Igen, a randi végén az alkalmazás megkérdezi, szeretne-
e másodszor is találkozni az illetővel. Ha igent mond, az app
három, az érdeklődési körüknek megfelelő randihelyszínt ajánl
fel városon belül.
– Ez komoly?
– Igen. Mindent elkövetünk, hogy minél jobban
megkönnyítsük az önök dolgát, ezért a második randihoz is mi
szállítjuk az ötleteket. De utána elengedjük a kezüket.
– Korrekt – kuncogok. Egészen felélénkültem, de kicsit
émelygek. Izgatottan mondom: – Alig várom, hogy
belevághassak! Ön szerint hamar találok magamnak pasit?
– Rajtunk nem múlik. Akár huszonnégy órán belül
megérkezhet az első értesítés.
– Azta! Maguk tényleg gyorsak. Nagyon izgi!
– Örülünk, hogy a szolgálatára lehetünk, Miss Clark. – Lynn
szünetet tart, én pedig újabb adag keksztésztát tömök a
számba. Még két kanál, aztán vége. Nem lenne szerencsés,
ha már az első randin hájhurkák remegnének a hasamon. –
Beszéltem a főnökével, Mr. Steinnel. Azt kérte, hadd csináljon
műsort az étteremről, amiben ön lenne a tesztalany. –
Micsoda meglepetés! Hősiesen lenyelem az ajkamra toluló
méltatlankodó sóhajt. – Tájékoztattam, hogy a mi
éttermünkben tilos a filmforgatás, de ha be szeretné mutatni a
programunkat, örömmel állunk a rendelkezésére egy interjú
erejéig.
Kösz, Lynn!
Mosolyogva felelem:
– Nem is tudja, mennyire megkönnyebbültem, Lynn.
A magánéletem szent dolog, örülök, hogy nem kell ország-
világ előtt kiteregetnem a szerelmi ügyeimet. Biztos, hogy így
is lesznek majd kíváncsiskodók, de legalább nem a
nagyközönség előtt járatom le magam.
– Örülök, hogy segíthettem. De lenne egy kérdésem. Ugye
önszántából vesz részt a programban? Nem szívesen
ajánlanám ki senkinek, ha ez az egész csak reklám.
Riadtan ülök fel, rosszul érint, hogy magyarázkodnom kell.
Köszi, Kevin! Te, szarjankó!
– Hát persze hogy önszántamból. Esküszöm, nem
akartam, hogy bárki is megneszelje a dolgot a
munkahelyemen, mivel ez az én magánügyem. És mivel előre
tudtam, hogy felhasználnák a műsorban. Nagyon sajnálom,
hogy Kevin bekavart. Remélem, nem volt túl erőszakos.
– Egyáltalán nem. Lefektettük a szabályokat, és készen
állunk az interjúra. Ha a főnöke is úgy akarja.
 – Arra mérget vehet. Korán kelek, úgyhogy most le kell
tennem – mondom elgyötört sóhajjal. – Köszönöm, hogy
bemutatta az alkalmazást. Hajlamos vagyok összekutyulni a
dolgokat, és nem akarom, hogy a főételnek szánt pisztránggal
beszéljek le randit.
– Ettől nem kell tartania – kuncog Lynn. – Jó éjszakát, Miss
Clark! Ha kérdése van, keressen bátran!
Elköszönök, és bontom a hívást. Félrehajítom a céges
telefont, majd fogom a sajátomat, kényelmesen hátradőlök a
kanapén, és várom a kapást.
Tudom, hogy időbe telik, mire összehoznak valakivel, de
mivel az azonnali kielégülés híve vagyok, a türelem nem az
erősségem. Percenként frissítem a főoldalt, és közben a
telefonommal beszélgetek.
– Vajon ki lesz álmaim hercege? Egy laza szörfös srác, aki
egész életében ki sem tette a lábát Malibuból? Vagy egy
tanár, aki logarlécet hord a nadrágjában? – kuncogok
magamban. – Vagy egy orvos, aki a medenceöv vizsgálatára
szakosodott? Nekem bármelyik megfelelne.
Úgy a huszadik frissítés után kikapcsolom a telefont, és ezt
is félredobom. Lehunyom a szemem, a párnára hajtom a
fejem, és elképzelem, mi történne, ha tényleg
megismerkednék valakivel. Már nem emlékszem, pontosan
mikor történt, de egyik este, miután hazaértem, és beléptem
az ajtón, döbbenten állapítottam meg, milyen síri csend honol
a lakásban. A munkahelyemen óriási a nyüzsgés, a kívülálló
könnyen azt hihetné, hogy otthon már nyugalomra vágyom.
De ez nem az a fajta csend volt. Hanem az a fajta csend,
amiből már előre tudod, hogy senki sem vár rád az ajtó
mögött. Az a fajta csend, amiből már előre tudod, hogy ma
este megint egyedül készíted el és eszed meg a vacsorádat.
Az a fajta csend, ami visszaverődik a falról, miközben tévét
nézel, és a béna poénokon nevetgélsz. Az a fajta csend,
amikor senki sem fingja össze az ágyadat. Várjunk csak! Ez,
mondjuk, nem is akkora baj. Az a fajta csend, amit egy jó ideje
ki nem állhatok, ami a mindennapi életem részévé vált.
Mert…… magányos vagyok.
Valahogy nincs szerencsém a randizással. Egy rendes
pasit sem tudok felszedni. Én a trógereket vonzom: a
vérszopókat, a tolvajokat – igen, már többen is megloptak –
meg a rinyagépeket. És most, hogy a reggeli műsornak
köszönhetően „híres” lettem Malibuban, még szűkösebb lett a
választék a rendes pasik terén.
Én csak egy szórakoztató társat szeretnék, akivel jókat
nevetünk, és aki szellemiekben is egy szinten áll velem. Ha
ehhez még jóképű is, nagy a keze, kifogástalan a stílusa, és
bugyiolvasztóan mély a hangja, felőlem jöhet.
 3. fejezet
NOELY

– És ennyi! Szép munka, gyerekek! – kiáltja Marcia, az egyik

producerünk.
Dylan felé fordulok, aki már nyúl is a ruhája alá, hogy
kikapcsolja a melltartóját. A stáb szorgalmasan sürög-forog
körülöttünk, már a holnapi műsorra készülnek elő, és ügyet
sem vetnek Dylan fogságból szabaduló melleire. Már
hozzászoktak a dologhoz. Tudják, hogy amint véget ér az
adás, és kialszik a piros lámpa, Dylan a ruhája alá nyúl, és
leveszi a melltartóját. Én csak azt nem értem, miért röfög úgy
közben, mint egy vaddisznó.
– Nem ér rá az öltözőben?
– Nem – ficánkol fújtatva Dylan. – Beragadt ez a szar!
Segítenél? – biccent felém.
– Inkább kihagyom.
Kihúzom az asztalfiókot, és előrántom a telefonomat.
Véletlenül a kezemben maradt, amikor bejöttem a stúdióba,
és gyorsan el kellett tüntetnem, mielőtt beköszönünk.
Öt SMS, gondolom, mind a tesómtól jött, néhány e-mail
és…
– Jaj! Értesítés! – visítok fel, és gyorsan megnyitom a
Vakkóstoló alkalmazást.
– Értesítés? De…… honnan? – dünnyögi Dylan.
– A Vakkóstolótól. Kapásom van.
Dylan, aki könyékig turkál a ruhája ellentétes ujjában,
lassan felém fordul. Megmerevedik, és döbbenten meregeti a
szemét.
– Kapásod van? Úristen, ki az? Hogy néz ki? Mi a
foglalkozása? Mindent tudni akarok! – üvölt rám.
– Mindjárt megnézem.
Nem tudom elég gyorsan bepötyögni a jelszavamat, de
miután sikerül, megnyitom az alkalmazást, és türelmetlenül
várom, hogy betöltsön. Végül egy szívecske jelenik meg a
képernyőn, mellette üzenet, ami arról értesít, hogy találtak
nekem egy megfelelőnek tűnő jelöltet.
Állati izgi!
Ha ez nem maga a csoda, akkor semmi sem az.
Dylan előrehajol.
– Na, mit ír? Ki az? Hogy hívják?
– Nevet nem adnak ki.
A képernyő a férfi profiljára vált. Az avatár egy nyakkendő.
Érdekes. A fickó felhasználóneve: WindsorCsomó. Oké, tehát
üzletember.
– Mit ír? Olvasd már! – lök meg a vállával Dylan, mivel a
keze a ruhájában ragadt.
 – Nézzük csak, felhasználónév: WindsorCsomó, barna haj,
barna szem. Százkilencven centi magas, és A típusú
személyiséggel rendelkezik.
– Vagyis análisan fixált – forgatja a szemét Dylan. – Chad
is A típusú személyiség, képzelheted, mekkora főnyeremény.
– Az A típusú személyiség nagyon vonzó. – Ahogy a barna
haj és a barna szem is. Magas, sötét hajú, jóképű, mi kell
még? Jó, azt még nem tudhatom, hogy jóképű-e, de
feltételezem, hogy az. Végigolvasom a profilt. – Allergiás az
ananászra, egyszer volt egy Ananász nevű macskája, és a
kedvenc színésze… Tom Hanks! – sikítom. – Tom Hanks a
kedvenc színésze. De király!
Enyhe önelégültség suhan át Dylan arcán.
– Legalább van egy közös pont. Ez az ananász téma
viszont elég zavaros. Először is, ki a frász allergiás az
ananászra? Most a gyümölcsre gondol, vagy a halott
macskájára? Agyrém, nem?
Tényleg zavaró, hogy valaki ilyesmit tesz fel a társkereső
profiljára, és kicsit fura is, de a pasi talán így akarja
megmutatni, hogy van humorérzéke. Biztosan sokrétűbb
személyiség, mint amilyennek a profilja mutatja, hiszen a
rendszer szerint összeillünk.
Mind a ketten kinyilvánítottuk a Tom Hanks iránti
rajongásunkat, ami jó jel.
– Azt hiszem, rámozdulok.
Dylan nyugtalanul izeg-mozog mellettem, majd égnek emeli
a kezét, amiben ott fityeg a melltartója.
– Aha, megvagy, te szemét! – Félrehajítja a melltartót,
aztán hátradől a kanapén, és úgy tesz, mintha cigire gyújtana,
miután megnyerte az évszázad birkózómeccsét. – Szóval
randira mész?
– Miért ne? – vonom meg a vállam. – Megfogadtam, hogy
mindenkinek adok egy esélyt. Érdekel ez az ananászfóbiás
üzletember.
Gondolkodás nélkül leokézom a randit, mire három
különböző időpont villan fel a képernyőn. Mindegyiket
bejelölöm. A rugalmasság jó benyomást kelt; legalábbis ezzel
nyugtatom magam. Á, én nem teperek!
– Komolyan mondod?
– Aha. Lehet, hogy ő az igazi.
Hülye lennék, ha kihagynám.

***

– Miért ilyen szűkszavú ez az app? – rázom meg visítva a

telefont az arcom előtt.
Egy óra van hátra a randiig, az egyik lábamat már
leborotváltam, a hajam félig becsavarva, de smink még nincs
rajtam. Most éppen a nem létező bajuszomat szőkítem, mert
Dylan azt mondta, „biztos, ami biztos”. Jó lenne, ha legalább
nyomokban sejteném, kivel találkozom ma este. Valami
aprósággal is beérném. Tudom, hogy ez egy vakrandi, de
annyi kérdés jár a fejemben. A cicire gerjed, vagy a popsira?
Mert ettől függ, mit veszek fel. Ha a cicire, akkor push-up
melltartót. Ha viszont a popsira, akkor még bugyi sem kell.
Rohadj meg, hülye app! Cici vagy popsi? Gondolatban
bőszen rázom az öklömet.
Nehezen álltam meg, hogy ne írjak rá a pasira, mindenáron
beszélni akartam vele, mielőtt személyesen is találkozunk.
Tisztelt uram, ön a ruganyos melleket vagy a kerek popsit
részesíti előnyben? Kérem, válaszoljon, mert ettől függ a
ruházatom. De végül legyűrtem a pszichózisomat. Igazi,
spontán Vakkóstoló-élményre vágytam, bár, hogy őszinte
legyek, ezzel kicsit mellényúltam, mert nem rajongok a
spontán dolgokért. A spontaneitás nem mindig kifizetődő, mert
akár tetszik, akár nem, egy csomó idegeskedéssel jár.
– Mióta van fenn a szőkítő? – lép be a szobába Dylan,
kezében egy zacskó chipsszel.
Lehet, hogy a tévében melózunk, de ettől még nem vetjük
meg a gyorskaját.
– Nem tudom, talán húsz perce?
Dylan teli szájjal feleli:
– Húsz perce? Tíz perc a hatóidő. Már a bőrödet fehéríted.
– Mi van?
Lélekszakadva rohanok a fürdőszobába, a csap alá dugom
a fejemet, és hideg vizet locsolok az arcomra meg a félkész
hajamra, hogy lemossam a szőkítőt a bajuszvonalamról.
Dylan kuncogva rázza a fejét a hátam mögött.
 – Csak viccelek. Nem olyan erős ez a cucc.
Felegyenesedek, és csöpögő arccal fordulok Dylan felé.
A nyakához kapok.
– Mindjárt megfojtalak!
Dylan nevetve védi ki a támadást.
– Jaj, lazíts már! Ez csak egy randi. Mi a legrosszabb, ami
történhet?
A tükörbe nézek, és tüzetesen megvizsgálom az ajkamat.
– Hogy kihipózott felső ajakkal jelenek meg, mint valami
pornós Mikulás, és elijesztem szegény pasit. – Kihúzom
magam, majd a nedves hajamra, a borotválatlan lábamra és a
nagy valószínűséggel fehéren virító felső ajkamra mutatok. –
Ocsmányul nézek ki! – visítom hisztérikusan.
Dylan a szája elé kapja a kezét, úgy röhög. Rázkódik a
válla a néma nevetéstől. Tudom, hogy jót akar, és tuti, hogy
fordított helyzetben én is jól szórakoznék rajta, de most
legszívesebben feldugnám a szőkítőport az orrába.
Sóhajtva támaszkodom a mosdó szélére.
– Úgy szeretném, ha minden jól sikerülne, Dylan! Férfit
akarok, akire rábízhatom magam, akivel összetartozunk.
Hiányzik az intimitás. És a szex is, baszki!
Dylan, megérezvén, hogy komolyan beszélek, a vállamra
teszi sószemcsékkel borított kezét. Még szerencse, hogy
köntösben vagyok.
– Kezdesz kiakadni, szívem. Nyugi! Lehet, hogy nem ez a
pasi lesz a te embered, de attól még nem dől össze a világ.
 – De Lynn szerint a legelső jelölt az igazi…
– Biztos, hogy ezt mondta?
A kérdő pillantás azt sugallja, hogy Dylan nem veszi be a
dumámat.
Az ajkamba harapok.
– Nagy vonalakban. – Visszamegyek a kádhoz, hogy a
másik lábamat is leborotváljam. – A program szerint vele illünk
össze a legjobban.
– Igen, egyelőre. De nyilván lesznek, akik csak később
csatlakoznak be. Gondolj csak bele, több millió férfi van az
országban, aki még nem regisztrált a Vakkóstolóba! –
Dylannek igaza van. – Ha a harmadik randi után sem történik
semmi, akkor ennyi volt. Ne félj! Ettől még nem leszel örökös
magányra ítélve. Csak kicsit később botlasz bele az igaziba.
Ne hergeld magad, oké? Kevin nem kavarhat be, de később
biztos rád száll, úgyhogy élvezd ki a helyzetet, amíg lehet. Hé,
már az is valami, hogy ingyen kajálhatsz.
Dylan a zacskóba nyúl, és chipset töm a szájába. Bárcsak
a nézők is ismernék a valódi arcát! A tévében játssza az
úrinőt, a való életben viszont a legnagyobb lelki nyugalommal
piszkálja a fogát az ebédlőasztalnál. Esküszöm, ez a heppje!
De furamód éppen az őszinteségének köszönhető, hogy
barátnők vagyunk.
Valamivel higgadtabban folytatom a borotválást.
– Megcsinálod a hajamat? Nem akarok elkésni.
– Persze.
 Dylan a jóganadrágjába törli a kezét, és a hajszárítóért
nyúl.
– Ácsi! – fordulok felé, kezemben a borotvával. – Először is
mosd le a chipsmorzsákat a kezedről, és, légyszi, vidd innen
azt a hajszárítót, amíg a kádban ülök!
Dylan úgy kuncog, mint egy vásott kölyök.
– Pedig azt hittem, ki akarod ütni magad.
– Ennyire azért nem. – Becsippan a telefonom. –
Megnézed, ki az? – intek a fejemmel a mosdókagyló felé. –
De előbb kézmosás!
Dylan bicskanyitogató stílusban forgatja a szemét.
– Hárpia!
– Szappannal – mondom, amikor a barátnőm megereszti a
csapot.
– Nem vagyok hülye. – Dylan gyorsan kezet mos, aztán
felkapja a telefonomat. – Értesítés a Vakkóstoló
alkalmazástól.
– Mi? – Lemosom a szappanhabot a lábamról, és gyorsan
megtörülközöm. – Lemondta, mi? Ide a rozsdás bökőt. Ugye?
Mondd már, ne kínozz!
– Jézusom, te nő! Fogd már vissza magad!
Dylan önelégült mosollyal nyomkodja a telefonomat.
– Mi van? – kérdezem tűkön ülve.
Széles vigyor ömlik szét Dylan arcán. A barátnőm rám néz,
és a mosdókagylónak támaszkodik.
– WindsorCsomó üzent. Idézem: „Alig várom, hogy
megismerjelek. Remélem, te is izgulsz.”
Melegség kúszik fel a hátamon, és elszorul a gyomrom. Ez
nagyon cuki, pontosan erre volt szükségem. Nincs rosszabb
annál, mint merő ideggócként ülni egy arckirály mellett.
– Ez… aranyos, nem?
– Nagyon aranyos. Még mosolygós fejet is küldött.
– Komolyan? – marom el Dylantől a telefonomat. És
tényleg ott van a mosolygós fej. – Tudod, én felnézek azokra
a pasikra, akik hangulatjeleket használnak. Ez az
érzékenység jele.
– Chad is használ hangulatjeleket. A feltartott ujjat meg az
oké jelet, így jelzi, hogy este akar tőlem valamit.
– Hát… ez akkor is kedves. – Hosszasan bámulom az
üzenetet. – Szerinted válaszoljak neki? Megfogadtam, hogy
nem kommunikálok vele a randi előtt.
– Jó, de, gondolom, nem akarsz bunkónak tűnni. Írj vissza
valamit, látod, hogy ideges!
– Igazad van – húzom el a számat. Összeszedem a
gondolataimat, és gyorsan bepötyögöm a választ, amit
hangosan is felolvasok. – Én is várom a találkozást. De
parázás terén én vagyok az ász. Kacsintós fej. – Megnyomom
a küldés gombot, és büszkén állapítom meg: – Ez az, rövid és
kacér.
– Tökéletes. Szerintem csavarjuk kontyba a hajadat, mert
begöndöríteni már nem lesz időnk.
– Dobd be magad, Dyl! Negyedórám maradt.
 4. fejezet
NOELY

Fel sem tűnt, milyen közel van az étterem, mert tíz perccel
korábban érkezem. Ez nem gáz? Nem, korholom magam. Azt
jelzi, hogy nem lopod a másik idejét… igaz?
Jézusom, de gyűlölök randizni! Annyi kimondatlan szabály
van, amit muszáj betartanod, ha nem akarod, hogy kiéhezett
aggszűznek nézzenek, vagy pszichopatának, vagy szatírnak,
vagy szexőrültnek, vagy…
– Segíthetek, hölgyem?
Kihúzom magam, és a díszesen faragott fogadópult felé
fordulok. Egzotikus külsejű, magas nő áll mögötte, hosszú
fekete haja van, káprázatos szürke szeme, és egy hatalmas
eljegyzési gyűrű csillog a kezén. Légyszi, nyugtassatok meg,
hogy ő is társkeresőn ismerte meg a vőlegényét, akitől ezt az
öttonnás követ kapta!
Félreértés ne essék. Nem attól függ a boldogságom, hogy
férjhez megyek-e, az ilyen két lábon járó sikersztorik viszont –
figyelembe véve a helyzetemet – mindig inspirálóan hatnak
rám.
 – Ja, igen, Noely Clark vagyok. Ma este hétre beszéltem
meg randevút – hajolok előre, és mivel elég hülyén érzem
magam, suttogóra fogom – WindsorCsomóval.
A nő mosolya kedves és megnyugtató, máris jobban érzem
magam.
– Igen, Miss Clark, hétre szól az asztalfoglalásuk.
A partnere még nem érkezett meg, esetleg megvárja a
bárpultnál?
– Az nagyon jó lenne, köszönöm.
A hónom alá csapom a kistáskámat, és követem a magas,
gyönyörű feketét a bárpulthoz, ami mögött egy állati jóképű
ázsiai férfi áll, a vállán törlőruha, az arcán derűs vigyor. Feltűrt
ujjú inget visel, és barna mellény takarja a felsőtestét, ami
nyilván arra szolgál, hogy szelídebb mederbe terelje a benne
lakozó Justin Timberlake-et.
– Danny, bemutatom Miss Clarkot. Hétre van
asztalfoglalása. Volnál olyan kedves, és kevernél neki egy
italt?
– Természetesen – kacsint a pultos a hoszteszre, aki a
karomra teszi meleg kezét.
– Kellemes estét, Miss Clark! Ha bármi kérdése lenne,
forduljon hozzánk bizalommal. Az én nevem Veronica, ő pedig
Danny. Állunk rendelkezésére – mosolyog rám búcsúzóul a
hosztesz, majd visszamegy a pulthoz.
Helyes nő.
– Miss Clark, kérem, foglaljon helyet! Mit parancsol?
 Nehezen tudom feltornázni magam a bárszékre a szűk,
alakra simuló piros ruhámban, de a ruhák istenének és a
fürge mozgásomnak hála viszonylag simán elhelyezkedem.
Megkönnyebbült sóhajjal tenyerelek a pultra, és
végignézek a csillogó palackokba töltött „izomlazítókon”.
– Hmm… mondjuk, egy Moscow Mule-t?
– Máris. – A pultos munkához lát, térül-fordul, és
szédületes gyorsasággal szedi össze a hozzávalókat. – Most
vettünk új rézbögréket, alig várom, hogy kipróbálhassam őket.
– Igen? Csak nem én vagyok az első?
– De igen – kacsint rám.
Ha naiv lennék, azt mondanám, hogy Danny flörtöl velem.
Vagy barátságos természet. Vagy egyszerűen csak profi.
Fényes rézbögrét húz elő a pult alól, majdnem elolvadok,
amikor meglátom. Formatervezett, akárcsak a környezete.
Az étterem, a fehér téglaborítású falaival, a természetes fából
készült díszeivel, a neonszíneivel és a kő asztallapjaival szexi,
mégis hívogató. A barátságos személyzet már csak hab a
tortán. Minden asztal elkülönítve, kellő távolságra áll
egymástól, az összhangot pedig a hangulatvilágítás – a
mennyezetről lelógó hagyományos izzók és az asztali
gyertyák együttese – teszi teljessé. Hangulatos kis hely.
De hiába a barátságos légkör és a WindsorCsomóval
folytatott rövid eszmecsere, ideges vagyok. Van valami
megfoghatatlan a vakrandiban: a várakozás, az ismeretlen, a
tudat, hogy csak azért vacsorázol együtt valakivel, mert
reméled, hogy egymásba szerettek. Félelmetes, ugyanakkor
izgalmas is egyben.
Lehet, hogy utoljára randizom? Vajon bejövök majd a
pasinak? Vajon felkeltem az érdeklődését?
A gyomrom vadul liftezik, és vöröslő arccal nézem, amint
Danny egy szalvétát tol elém, majd ráteszi az italomat, amit
egy szelet lime díszít.
– Parancsoljon, Miss Clark! Egészségére!
– Köszönöm – felelem udvarias mosollyal. Amikor
belekortyolok az italba, azonnal fejbe vág a gyömbér-lime
kombó. Tökéletes! – Nagyon finom!
– Akkor jó – kacsint rám ismét Danny, és vérbeli pultoshoz
híven egy poharat kezd fényesítgetni a válláról lelógó
törlőronggyal. Egy darabig némán méreget, majd megkérdezi:
– Izgul?
Újabb korty következik, majd gyorsan lenyalogatom az
ajkamat, és bólintok:
– Egy kicsit. Ennyire látszik? – fintorgok.
– Nem, maga még egész nyugodtnak tűnik a többiekhez
képest.
– Képzelem, mennyiféle reakciót látott már. – Előrehajolok,
a hideg faborítás kellemesen lehűti nyirkos tenyeremet. –
Valami jó kis sztori? – suttogom.
Danny halkan felnevet, majd ő is előrehajol, és lopva
körbesandít.
– Akad – válaszolja –, de ha jól látom, megjött a partnere.
 Megjött a partnerem?
A hőmérséklet hirtelen ezer fokot emelkedik. A testem
görcsbe rándul, és megfeszül a vállam.
– Uramisten, maga ellát odáig? Milyen a pasi? Jól néz ki?
Hátraforduljak? Nem, inkább nem, mert akkor azt hiszi, hogy
leskelődök utána. Azért helyes? – kérdezem valamivel
emeltebb hangon.
Danny tekintete elsiklik a fejem fölött. Széles mosoly ül ki
az arcára.
– Ezt önnek kell eldöntenie, nem nekem.
Rohadj meg, Danny!
Jézusom, én még nem állok készen erre!
Így igaz, kurvára nem!
Tudom, eddig azt mondtam, hogy készen állok, hogy végig
akarom csinálni, hogy benne vagyok, hogy meg akarom találni
a lelki társamat, de most, hogy karnyújtásnyira kerültem a
nagy Ő-től, mindjárt kitaccsolok. Igen, mindjárt kitaccsolok.
Már jön is.
Atyavilág, le fogom hányni a pasit, rá fogok rókázni a
cipőjére. Érzem. Egy hajszál választ el tőle.
– Nyugi, jó lesz! – suttogja Danny, majd az üvegek felé
fordul.
A karomat borító pihék, mintha rosszat sejtenének,
egyszerre állnak égnek a közelgő léptek hallatán.
Kipp-kopp! Kipp-kopp! A betonpadlónak hála itt senki sem
tudja észrevétlenül becserkészni az áldozatát.
 Ne taccsolj ki, ne taccsolj ki! Gondolj valami szépre, gondolj
valami jóra, gondolj…
– Jó estét!
Sűrű melasz csöpög a vállamra, amikor a hátam mögött
megszólal a világ legbársonyosabb hangja; ahogy
megfordulok, és a rézbögre végre kiszabadul a halálos
szorításomból, egy feltűnően jóképű és jól öltözött férfival
találom szemközt magam.
Azonnal elmerülök a csokoládébarna szempárban, ami
olyan sötét, hogy alig tudom kivenni, hol kezdődik az írisz, és
hol végződik a pupilla. A férfi erős, szögletes állán ápolt
borosta feketéllik, a haja pedig épp csak annyira hosszú, hogy
mindenki lássa, milyen dús és erős szálú. És a stílusa?
Kifogástalan. Sötétkék öltöny öleli körül széles vállát és
hosszú lábát, a ropogós fehér ing háromszögletű
nyakkivágása alól napbarnított bőr világlik ki.
Szexi.
Jóképű.
Maga a megtestesült álom.
Megköszörülöm a torkomat, és félszegen üdvözlésre
emelem a kezem.
– Helló!
A férfi őszinte mosollyal nyújtja előre nagy kezét, majd így
szól:
– Jack vagyok, alias WindsorCsomó. Veronica mondta,
hogy te vagy EladóLány.
 – Igen, így van, de nyugodtan szólíts Noelynak.
– Noely – ízlelgeti a szót Jack. – Szép név.
Amikor meghallom, hogy egy mondatban említi a nevemet
és a „szép” jelzőt, elpirulok. Két szót sem beszéltünk, de máris
tüzel az arcom.
– Köszönöm! – próbálom megfékezni a feltörni készülő
kuncogást.
Jack a mellettem lévő székre mutat:
– Szabad?
– Ja, persze – húzom félre a kistáskámat, hogy helyet
adjak neki.
Azután a pultoshoz fordul, és udvariasan kezet ráz vele:
– Jack.
– Danny. Mit adhatok, uram?
Jack a nyirkos tenyeremben szorongatott italra néz, majd
így szól:
– Ugyanazt kérem, amit a hölgy.
– Máris.
Danny ismét munkához lát, Jack pedig, egyik kezét a
széktámlán, a másikat a pulton nyugtatva, szembefordul
velem.
Azok ülnek ilyen lazán, akiket kicsit sem feszélyez a
környezetük.
Az SMS alapján, amit készülődés közben kaptam, ki sem
néztem volna Jackből, hogy ilyen magabiztos a kisugárzása.
Arra számítottam, hogy szétizzadva jelenik meg, és idegesen
rázza meg a kezem. De nem, ez az ember nem ilyen. Már-
már sztoikus nyugalommal ül, jól érzi magát a bőrében, nem
zavartatja magát.
Velem ellentétben.
Az idegrendszerem kínosabbnál kínosabb dolgokkal reagál
az előttem ülő sármőr közelségére. Érzem, le sem
tagadhatnám, főleg hogy a nyelvem is megbénult, és egy
hangot sem bírok kinyögni… csak feszengek.
Jaj, de ciki!
A szöges ellentéte vagyok annak, akinek beállítottam
magam. Pedig annyiszor elképzeltem ezt a jelenetet, ezt a
randit, az első találkozást… ott bezzeg dögös és csábító
voltam, vidáman dobáltam a hajam, és kidüllesztett mellel
cirógattam meg a partnerem karját.
Ehelyett magzatpózban kuksolok, a hajam szorosan
hátrakötve, amitől már most idegrángást kaptam, az ujjaim
pedig lefeszegethetetlenül tapadnak a rézbögrére.
Szó sincs cirógatásról, ami pedig a mosolygást illeti…
Az ajkam vékony, mint a penge. Mintha az agyam parancsba
adta volna, hogy vicsorítsak, és még csak véletlenül se
tüntessem fel jó színben magam.
A Vakkóstoló a hibás! A partnerem túl jól néz ki. Hogyan
bontakozol ki, ha Mr. Jólöltözött Metszett Arcél ül szemben
veled, aki árgus szemmel figyeli minden rezdülésedet?
Sehogy.
Jack közelebb hajol hozzám, körbeleng a testéből áradó
friss illat.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én sík ideg vagyok.
– Tényleg? – kérdezem, és nagyot nyelek. Túl közel
vagyunk egymáshoz. – Nem úgy nézel ki.
– Ha valaki annyi évet tölt el különféle igazgatói üléseken,
mint én, ösztönösen megtanulja, hogyan leplezze a reakcióit –
nevet Jack. – Hidd el, amint megláttalak, liftezni kezdett a
gyomrom!
Jóképű és gáláns. Honnan szalajtották ezt az embert, és –
Tom Hankset leszámítva – milyen közös vonások alapján
hoztak össze minket? Mintha a camembert-t párosítanák az
ömlesztett sajttal.
Összeszedem magam, és megpróbálok úgy viselkedni,
mintha felnőtt nő lennék, nem pedig valami hebegő-habogó,
éretlen csitri.
– Igazgatói ülést mondtál? – kérdezem. – Ezek szerint jól
gondoltam, hogy üzletember vagy? – vonom fel kíváncsian a
szemöldököm, majd sietve iszom egy kortyot, és két kézzel
tartom a bögrét, nehogy Jack észrevegye a csontjaimon
átsuhanó bizonytalan remegést.
– Szerintem nem volt nehéz rájönni.
A kijelentést kísérő kisfiús mosoly igazán elbűvölő, különös
tekintettel a Jack arcán megjelenő halvány gödröcskére.
Gödröcske, a nők kriptonitja.
– Hát nem. Le sem tagadhatnád, ha egyszer
WindsorCsomó a felhasználóneved. Gondolom, nem kellett
vérre menő harcot vívnod érte.
Danny átnyújtja az italt Jacknek, aki hálás biccentéssel
veszi el a poharat. Megigézve nézem, ahogy a puha, nedves
ajka a bögre peremére tapad. Szexi, nagyon szexi!
Jack nagyot nyel, és a folyadék lezúdul vastag,
oszlopszerű nyakán.
– Miért – kérdezi –, szerinted a WindsorCsomó nem trendi?
– Hát nem – kuncogok.
Ő is bekapcsolódik, a hangja harmonikus elegyet alkot az
enyémmel, mintha eleve erre a célra teremtették volna.
Szívesen elhallgatnám még… bármeddig.
– Jó, akkor vegyük a te nevedet. EladóLány. Köze van a
szakmádhoz?
Akár meg is sértődhetnék, hogy nem ismer fel a tévéből, de
ha üzletember, akkor a kilencórás műsorkezdés nem
feltétlenül illik bele a napirendjébe.
Megrázom a fejem, gyorsan kortyolok egyet az italomból,
majd a pultra helyezem a bögrét, hogy a fagyos réztől jéggé
dermedt ujjaim felengedjenek.
– Hát nem. Kérdezhetek valamit, Jack…? – Említettem
már, hogy nagyon bejön a neve? Erőteljes, ugyanakkor
tradicionális. – Láttad A szerelem hálójábant?
Jack szája lassú, cinkos mosolyra húzódik. Lazán
belekortyol az italába, a tekintete azonban végig rám
szegeződik, és egy tapodtat sem mozdul. Hűha, nem semmi
ez a pasi! Ez a szem, ez a pillantás, csodálom, hogy nem
változok át Dylanné, és rántom le a melltartómat mindenki
szeme láttára.
Jack leengedi a bögrét, és visszakérdez:
– Nem emlékszel, mit írtam a profilomban? Tom Hanks a
példaképem. Kívülről fújom minden filmjét, és A szerelem
hálójában ott van a legjobb öt között.
Gondolatban megtapsolom a Vakkóstolót. Nem, a
„megtapsolom” túlságosan szelíd kifejezés, ide valami
plasztikusabb metafora kell. Gondolatban rácsapok a
fenekére, egyenesen a farpofájára, olyan jó csattanósan, hogy
bepirosodjon a helye, persze merő szeretetből. Nincs annál
nagyobb elismerés, mint amikor valaki merő hálából a
hátsódon hagyja a tenyérnyomát.
– Akkor tudod, ki az az EladóLány.
Jack bólint.
– Így már minden világos. – Némi habozás után
megkérdezi: – Akkor kijelenthetjük, hogy A szerelem
hálójában a kedvenc filmed?
– Toronymagasan – vágom rá gondolkodás nélkül.
Újabb mosoly sejlik fel a bögre pereme mögül.
– Innen is csókoltatom az illetőt, aki összehozott minket.
Bennem is ugyanez a lelkesedés tombol, és nem csak
amiatt, mert Jack szereti A szerelem hálójábant.
– Noely, Jack, az asztal készen áll. Kérem, kövessenek! –
mondja Veronica, és az étterem belseje felé mutat.
Jack igazi úriember, felsegít a székről, és kezét a
derekamon nyugtatva vezet az asztalhoz Veronica mögött.
A ruhámra tapadó meleg tenyér nem marad észrevétlen,
ahogy a hirtelen rám törő vágy sem, hogy bárcsak Jack pár
centivel lejjebb csúsztatná a kezét.
Veronica az étterem hátuljába, egy érdekes asztalhoz vezet
minket, ami a téglaborítású fal előtt áll, és a vörös különféle
árnyalataiba burkolózik. Jack előzékenyen kihúzza a
székemet. Kezét a támlán nyugtatva megvárja, amíg
elhelyezkedem, majd óvatosan alám tolja a széket.
Szerintem még egy férfi sem viselkedett így velem, kicsit…
fura érzés, de jó. Nagyon jó.
Jack még nem ül le, megvárja, amíg Veronica előadja a
mondandóját.
– A pincér neve Dennis. Ő veszi fel az italrendeléseket is.
Kérem, jelezzék, ha bármiben a szolgálatukra lehetünk!
– Köszönjük, Veronica! – feleli udvariasan Jack.
Amikor a hosztesz távozik, ő is asztalhoz ül, majd
kihajtogatja, és az ölébe teríti a szalvétáját. Olyan elegancia,
olyan előkelőség sugárzik belőle, ami, annak dacára, hogy
gyakorlott randizó vagyok, teljesen ismeretlen a számomra,
de nagyon imponáló. Engedelmesen követem Jack példáját,
és én is ugyanúgy járok el a szalvétával, mint ő.
A tányérunkon egy darab kartonpapír hever, ezen tüntették
fel a napi menüt. Csupán három lehetőség van: steak, homár
és tészta. Meglep, hogy az éttermet övező felhajtás ellenére
ilyen kicsi a választék, de miután végigolvasom a menüt,
rájövök, hogy tulajdonképpen semmi jelentősége, hányféle
étel közül választhatunk, mert mindet meg szeretném kóstolni.
– Szép ez az étterem – töröm meg a csendet, miután
körülnéztem. Gyanakvóan mérem végig Jacket. – Ez az első
randid? Vagy már jártál itt?
Megint ugyanaz a mosoly, legszívesebben felsóhajtanék.
– Nekem ez az első. Neked is?
– Igen. Szóval mind a ketten szüzek vagyunk.
Hirtelen elszégyellem magam, hogy ilyesmi hagyta el a
számat, de Jack nevetése gyorsan letörli a homlokomról az
aggodalom ráncait.
– Igen, azt hiszem, igazad van. – Jack előrehajol, és az
ajkába harap: – Kérlek, légy kíméletes!
– Nyugi – paskolom meg a kezét. – Hoztam síkosítót.
Jack hátraveti a fejét, és harsány hahotára fakad.
Uramatyám, kezdek rákattanni a hangjára!
– Ez elég perverz, kezdjek aggódni? – kérdezi, miután
lecsillapodott.
– Hát, én a helyedben nem bíznék meg senkiben –
kacsintok rá, majd ismét az étlapra pillantok. – Te mit kérsz?
Én nem tudok dönteni.
Jack hosszasan tanulmányozza az étlapot, a tekintete
beható, megsemmisítő. Nem szívesen találkoznék vele egy
igazgatói ülésen.
– Imádom a steaket, úgyhogy valószínűleg azt rendelek. Te
szereted a húst, Noely?
 Vajon direkt fogalmazott így?
A felvont szemöldökéből és a játékos pillantásából ítélve
arra hajlok, hogy igen. Na, a döcögős, kínos beszélgetésünket
másodperceken belül felváltják a kétértelmű célozgatások.
Helyben vagyunk.
Mivel nem akarom elriasztani Jacket, visszafogom magam,
nem ugrok fel az asztalra, és nem rázom meg a seggem az
orra előtt, miközben azt sikoltozom, hogy szeretem a húst.
A partnerem laza csávónak tűnik, de szerintem nem díjazná,
ha már az első randin egy vörös textilbe burkolt ülep
nyomódna az arcába. Inkább bólintok, és azt felelem:
– Igen, azt hiszem, én is csatlakozom hozzád.
Jack bólint, és elveszi tőlem az étlapot.
– Megengeded, hogy rendeljek helyetted?
– Persze. Közepesen átsütve kérem a húst.
Dennis hamarosan megérkezik, hogy felvegye a rendelést.
Ámulva figyelem Jacket, aki elegánsan megrendeli a steaket,
mindkettőt közepesen átsütve. Döbbenet, milyen
kultúremberrel hozott össze a sors!
Esküszöm, amikor Dennis távozik, megváltozik a világítás,
a fények eltompulnak, és romantikus félhomály telepszik a
vacsorázókra. A hangulat is exponenciálisan intimebbé válik,
kékeszöld fény verődik vissza a fehér téglafalról, és a fejünk
fölött kialszanak a villanykörték, átadva a terepet az asztalon
lobogó teamécseseknek.
– Kártyázunk? – kérdezi váratlanul Jack.
 – Tessék? – kuncogok lányos zavaromban.
Jack a borlap felé int a fejével, ami a só- és borsszóró,
valamint a pink bazsarózsával teli kis fehér váza mellett hever.
Egy fémdoboz bújik meg közöttük, ami ránézésre egy pakli
kártyát rejt. Jack, meg sem várva a válaszomat, fogja a paklit,
és megkeveri, de közben végig a dobozban lévő kis papírlapot
böngészi.
– Olyan, mint a svéd römi, csak itt kérdések vannak a
lapokon – pillant fel rám. – Játszottál már ilyet?
– Soha.
De basszus, máris feldobódtam! Ez az első vakrandim egy
állati dögös és állati jó fej pasival… és most kártyázni fogunk.
Nem hittem volna, hogy így kezdődik az este, de nagyon
örülök, hogy így alakult. Lássuk a kérdéseket!
 5. fejezet
NOELY

Oké, tudom, hogy ez most nagyon furán fog kijönni, de itt

jegyezném meg, hogy Jack olyan szépen keveri a paklit – a
kártyalapok olyan törékenyen bújnak meg széles tenyerében,
az ujjai olyan precíz összhangban dolgoznak –, hogy szinte
felizgulok tőle. Nem, nem is szinte, hanem teljesen.
Tudom… fura.
De gondoljatok csak bele: ujjak, gyengéd ujjak, nagy ujjak.
Vastag férfiujjak.
Értitek, ugye?
Megköszörülöm a torkom, és mivel nem szeretném, ha
Jack észrevenné, milyen sokáig bámulom a kezét, így szólok:
– Játszottam már svéd römit, de nem ezt a fajtát.
– Nálam is ugyanez a helyzet, de ahogy látom, elég
egyszerűek a szabályok. Minden kártyán egy kérdés áll.
A szabály úgy szól, hogy ha leteszek egy kártyát, válaszolnod
kell a rajta lévő kérdésre, és fordítva. Ha nyolcast teszünk le,
bármilyen kérdést feltehetünk a másiknak, és neki kötelező
válaszolnia rá… az észszerűség határain belül.
 – Az észszerűség határain belül? – kérdezem vigyorogva.
– Úgy értem, kerüljük a kínos kérdéseket, mondjuk… –
Jack elhallgat, nyilván valami szemléletes példán töri a fejét.
Valami illetlen dolog juthatott az eszébe, mert végül nevetve
rázza meg a fejét, és szó nélkül kiosztja a lapokat. – Készen
állsz? – kérdezi. – Te kezdesz.
– Várj, még nem mondtál példát a kínos kérdésre!
– Nem is fogok.
– Naaa!
Jack sóhajtva rázza meg a fejét, majd hátradől.
– Az az érzésem, hogy téged nem lehet könnyen lerázni.
– Micsoda éleslátás! – vigyorgok, és iszom egy kortyot.
Jack habozik, a pillantása ide-oda ugrál a két szemem
között, mintha olvasni próbálna a tekintetemből.
– Elég hülye példa – csóválja meg újból a fejét ingerült
sóhajjal –, de hirtelen az jutott az eszembe, hogy a randi után
visszaviszed a ruhádat a kölcsönzőbe?
Azonnal elvörösödöm. Szent szűzanyám! Biztos ismeritek
azt a szitut, amikor az ember érzi, hogy valami nincs rendben.
Például: Nem lóg ki valami a ruhám bal oldali vállpántja alól?
Aztán: Csinálj már valamit! A vállamhoz nyúlok, és tényleg ott
van! A nemkívánatos cédula, amit botor módon elfelejtettem
levágni, mielőtt felvettem a ruhát. A nagy kapkodásban
teljesen kiment a fejemből.
A vörös enyhe kifejezés arra az árnyalatra, ami vészes
gyorsasággal ömlik szét az arcomon.
 Gondolkodás nélkül megrántom a címkét, és egy jól
irányzott mozdulattal letépem a ruháról. A táskámba
gyömöszölöm, és szégyenlősen elmosolyodom:
– Szóval ilyen egy kínos kérdés. – Törlesztésképpen
megkérdezem: – Na és a „tudtad, hogy fogkrémes a szád” is
ebbe a kategóriába esik?
Jack elsápad, és gyorsan törölgetni kezdi a száját, aminek
láttán harsány kacajra fakadok.
– Nem rólad beszélek – integetek védekezőn. – Csak
példaképpen mondom.
Jack keze megáll a levegőben, kajánul csillogó szeme
résnyire szűkül.
– Te kis szemét!
Még hangosabban hahotázok.
– Te csak ne dumálj! Nekem lógott ki a címke a ruhámból.
Örülj, hogy nem nyitott sliccel sétáltál be az ajtón.
– Az megbocsáthatatlan lett volna. – Jack egy pillanatra
elhallgat, és az ajkába harap. – Most beparáztam, hogy nem
húztam fel a cipzárt. Nagyon kiakadnál, ha gyorsan
lecsekkolnám a sliccemet?
– Nem, ha utána megnézed, nem rúzsos-e a fogam.
– Áll az alku.
Jack az ágyékára pillant, és elégedetten bokszol a
levegőbe, amikor látja, hogy a slicce makulátlan, majd felém
fordul. Szélesen elvigyorodom.
– Minden oké – tartja fel Jack a hüvelykujját.
 – Hála az égnek, azért csak összekaptuk magunkat,
leszámítva a ruhacímkét.
– Fátylat rá! – legyint Jack. – Jó benyomást akartál kelteni,
új ruhát vettél, csak közben megfeledkeztél egy apró
részletről. A szándék a fontos.
– Igazán nagylelkű vagy – szorítom a szívemre a kezem,
majd fogom a kártyáimat, és szín szerint szétválogatom őket.
Észreveszem, hogy Jack engem tanulmányoz a kártyái
fölött, sötét, átható pillantása szinte a zsigereimig hatol.
Érdekes, mert néha az üzletembert látom benne, a felfokozott
kíváncsiságot, amit nyilván naponta kamatoztat a
munkájában, vagy azt a fajta kifinomultságot, amit a
potenciális partnerekkel elköltött üzleti vacsorákon szedhet
magára valaki. De van egy lágy, laza oldala is, és nekem ez
tetszik jobban, annak ellenére, hogy fürkésző tekintete láttán
jóleső remegést érzek a gyomorszájamnál.
De nem viszonzom a pillantását, inkább a kártyáimra
összpontosítok. Mit nem adnék érte, ha megtudhatnám, mi jár
most a fejében! Vajon mit gondol rólam? Milyennek lát? Biztos
vagyok benne, hogy jó emberismerő. A sikeres üzletemberek
mind azok. Vajon viccesnek tart, vagy inkább flúgosnak?
Nagyon remélem, hogy a jópofa, bájos nőt látja bennem, nem
pedig a zizzent tyúkot, aki nem vágja le a címkét a ruháiról.
Persze ha nagyobb távlatokban szemléljük a dolgot, sokkal
rosszabbul is járhattam volna. Mi lett volna, ha egy darab
vécépapír lóg ki a szoknyám alól? Azt mondjátok, lehetetlen?
Hát, sajnos nem az…
– Hölgyeké az elsőbbség – fordítja fel a legfelső kártyát
Jack, és int, hogy kezdjek.
Treff ötös. Szerencsére van egy kőr ötösöm, amit rögtön le
is teszek, és hangosan felolvasom a kérdést Jacknek. – Ha
vacsorára hívhatnál valakit egy fiúzenekarból, ki lenne az, és
miért? – Zavartan húzom el a számat, majd Jackre nézek. –
Milyen kérdések ezek?
Jack nevetve vakargatja az állát, a körme halkan serceg a
borostáján, aminek hallatán kellemes melegség járja át a
testem.
– Gőzöm sincs, de úgy érzem, most igazán megismerjük
egymást.
– Úgy tűnik. – Hátradőlök a széken. – Nos? – nézek
jelentőségteljesen Jackre.
Jack sóhajtva adja meg magát, noha látszik rajta, hogy
minden porcikája tiltakozik a helyzet ellen.
– Bármelyik fiúzenekarból? – Megint az állát vakarja, és
tekintetét a plafonra szegezve latolgatja a választ. – Micsoda
szar kérdés! – heherészik. – De ha választanom kellene……
Mark Wahlberget, mert ő egész jó fejnek tűnik.
– Marky Markot? – hüledezek. – Ő nem énekelt
fiúzenekarban.
– Dehogynem – ellenkezik Jack, jóval szenvedélyesebben,
mint képzeltem volna. – Marky Mark és a Funky Bunch. Egy
rakás fiú egy bandában. Szerintem megfelel a kritériumoknak.
Arra számítottál, hogy valaki mást mondok, például Joey
Fatone-t az NSYNC-ből? – kérdezi, és közben hangosan
dobol az asztalon az ujjával.
– Hát nem. A kifogástalan méretre készült öltönyödből és a
lovagiasságodból kiindulva azt hittem, hogy valami
klasszikusabb arcot választasz, mondjuk Paul McCartney-t
vagy John Lennont.
Jack falfehér lesz, mintha hirtelen világosság gyúlt volna az
agyában, és most már ő is tudja, mekkora baklövést követett
el.
– Jaaaj! – sóhajtja elgondolkodva. – A Beatlesről
megfeledkeztem.
– Marky Mark és a Funky Bunch bezzeg azonnal beugrott –
nevetem el magam önkéntelenül. – Kezdjek aggódni?
– Talán egy kicsit – dörzsöli tovább az állát Jack. –
Módosítom a válaszomat. Paul McCartney.
– Már késő. Kilőtted Marky Markot az univerzumba. Már
nem szívhatod vissza.
Jack derűs tekintettel csóválja meg a fejét.
– Brutális vagy! – A kártyáira néz, letesz egy kőrt, és
hangosan felolvassa a kérdést. – Körte vagy alma? – ráncolja
a homlokát, és elragadó arckifejezéssel néz rám. – Körte vagy
alma? Engem a kedvenc fiúénekesemről faggatnak, tőled
meg annyit kérdeznek, hogy a körtét vagy az almát szereted
jobban? Ez nem igazság!
– Én viszont sok mindent megtudtam rólad – válaszolom
nevetve. Ujjamat az államra szorítva tűnődöm a válaszon. –
Körte vagy alma. Körte vagy alma, hmm… érdekes kérdés.
– Jaj, ne csináld már! – dől hátra Jack, és durcásan
keresztbe fonja a karját.
– Körte – felelem kuncogva.
– Nehéz szülés volt.
Maró gúny csöpög Jack szavaiból. De nekem tetszik.
– Szégyelld magad! – szorítom a szívemre a kezem. – Ez a
kérdés rettenetesen megviselt. Ezek után csak egy újabb
Moscow Mule lehelhet belém életet.
– Nekem is szükségem lesz egyre, ha olyan kérdésekre
kell válaszolnom, hogy melyik fiúénekessel vacsoráznék
együtt.
De jó fej ez a pasi! Nem tudom, miért, de a randi előtt azt
hittem, kicsit karót nyeltebb lesz. Talán mert WindsorCsomó a
felhasználóneve. Na mindegy, én mindenesetre
megkönnyebbültem.
Jack kőrjére nézek, és ráteszek egy másikat. Amikor
elolvasom a kérdést, kirobban belőlem a nevetés.
– Mi volt életed legkínosabb pillanata?
Jack lefordítva az asztalra dobja a kártyáit.
– Egy Moscow Mule-t, legyen szíves! – kiált oda a
pincérünknek.
Röhögőgörcsöt kapok, és ahogy egyre hangosabban
hahotázok, Jack arcán is széles mosoly terül szét. Ki gondolta
volna, hogy a vakrandi ilyen jó buli?
 ***

A steakem fele már elfogyott, két Moscow Mule van bennem,

és a grillezett zöldséget is bekebeleztem. Az asztal túloldalán
ülő férfi teljesen elbűvölt a szellemességével, az élénk
érdeklődésével és a mókás arckifejezéseivel. Nem győzök
csodálkozni, hol bujkált eddig ez az ember, és miért csak most
találkoztam vele. Hogyhogy még szingli?
Jack leteszi az evőeszközt, és fürkésző pillantást vet rám.
– Azt már tudom, hogy szereted a körtét, A szerelem
hálójában a kedvenc filmed, Escondidóban születtél, és ha
választanod kellene, a Nászok ászában szimpatikusabbnak
találod Drew Barrymore-t, mint az Ötven első randiban.
– Azt hiszem, azzal lopta be magát a szívembe, hogy
hajszál híján ugyan, de sikerül elkerülnie, hogy Julia Gulia
legyen belőle.
– Teljesen érthető. – Jack félrebillentett fejjel néz rám, majd
megkérdezi: – Na és te, hogy bírod a tévés munkádat?
– Aha, tehát tudod, ki vagyok.
Jack félszegen elmosolyodik:
– Nem akartam ajtóstól rontani a házba.
Jaj, de cuki!
– Örülök, hogy nem liheged túl a dolgot.
– Hát, majdnem dobtam egy hátast, de szerencsére
uralkodtam magamon – vigyorog Jack.
 A pincér az asztalra teszi a számlát, Jack pedig egy
szempillantás alatt felmarkolja, és a levéltárcába csúsztatja a
hitelkártyáját.
– Köszönöm.
Jack némán bólint, és türelmesen várja a választ.
Krikszkrakszokat húzok a rézbögre oldalán kicsapódott
párába.
– Itt is vannak jó meg rossz napok – felelem. –
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyasmivel
foglalkozhatok, amit szeretek, de a kemény munkát, a túlórát
meg a zsúfolt időbeosztást én sem úszom meg.
– Én megértelek – biccent Jack. – Idegőrlő lehet. Én is
ugyanebben a cipőben járok.
– Tényleg? – mérem végig kíváncsian. – És mire föl
hordasz öltönyt minden áldott nap?
Jack pajkos mosollyal húzogatja a mandzsettáját, mintha
idegrángást kapott volna.
– Sok mindennel foglalkozom.
Kitérő válasz.
– Szóval emiatt a „sok minden” miatt – rajzolok idézőjelet a
levegőbe – kelsz fel reggelente, és kötsz Windsor-csomót a
nyakkendődre?
– Valami olyasmi.
– Aha. – Az asztalra könyökölve előrehajlok. – Ennél azért
több információra van szükségem, különben azt kell
feltételeznem, hogy nincs is munkád.
 – De van!
– Jó – nyalom meg hanyagul az ajkam, és még előrébb
hajolok. – Bizonyítsd be!
Ezzel sikerült felcsigáznom, látom rajta, mert
elgondolkodva rágcsálja az ajkát, és közben kíváncsian
fürkészi az arcomat. Mereven rám szegezi a tekintetét, majd a
zakózsebébe nyúl, és előhúzza a telefonját. Rá sem néz,
egyből a kezembe nyomja.
– Nézd meg az értesítéseket a kijelzőn! – biccent a
készülék felé. – Ha jól sejtem, legalább ötven e-mail és húsz
SMS jött, mióta leültünk vacsorázni.
Résnyire szűkült szemmel, csücsörítve méregetem, nem
tudom, hogy komolyan beszél-e. Létezik az, hogy valaki ilyen
sok üzenetet és e-mailt kapjon másfél óra leforgása alatt? Ezt
csak egyféleképpen tudom kideríteni. Ahogy megérintem a
gombot, és életre keltem a telefont, értesítések egész hada
villan fel a kijelzőn. Titkosítva vannak, ezért elolvasni nem
tudom őket, de ettől még léteznek: töméntelen mennyiségű e-
mail és SMS. Talán ez az oka, hogy még ennyi idősen is
egyedülálló? Munkamániás? Rásandítok, és visszaadom a
telefont.
– Oké, szóval üzletember vagy.
Jack nevetve dugja zsebre a telefonját.
– Van néhány ingatlanom a város szélén, meg ilyesmi.
Rettentő unalmas, szerintem ne is menjünk bele
részletesebben.
 A pincér elveszi a hitelkártyát, és magunkra hagy minket.
Miért titkolózik Jack? Csak nem rejteget valamit? Kezdjek
aggódni?
Nem sanyargatom magam, inkább kimondom, ami
foglalkoztat.
– Rejtegetsz valamit? Talán perverz vagy, és egy titkos
klubba jársz, amiről nem tudhatok? Vagy fura dolgokkal
kereskedsz, mondjuk, sellőjelmezbe öltöztetett mackókkal, és
nem akarod, hogy kiderüljön?
Dennis már jön is vissza a hitelkártyával. Jack kitölti és
aláírja a nyugtát. Rám néz, visszacsúsztatja a kártyát a
tárcájába, majd így szól:
– Ingatlanok adásvételével foglalkozom, ennyi.
Sellőmackókról szó sincs.
– Na és a fura klub?
Jack rám vigyorog.
– Az sincs. Bocs, ha csalódást okoztam. – Körbepillant,
aztán megint rám néz. – Még nem akarok hazamenni. Eljössz
velem sétálni? A tengerpart csak két sarokra van innen.
– Éjszakai andalgásra hívsz, Jack?
– Igen.
Jack feláll, begombolja a zakóját, és a kezét nyújtja.
Rábámulok, nem tudom, elfogadjam-e az invitálást. Jack,
annak ellenére, hogy szűkszavúan nyilatkozik a munkájáról,
csodálatos férfi. Fontos ember, ez egyértelmű, de azért
érdekelne, hogy mennyire. Annyira, hogy még a vezetéknevét
sem árulhatja el, és a vállalkozásáról sem beszélhet? Bár
lehet, hogy ez nem is baj. Legalább van min agyalnom.
Legalább lesz miről beszélnünk a második randin, mivel a
dolgok jelenlegi állása szerint nagyon úgy tűnik, hogy lesz
második randi.
Megfogom Jack kezét, és megadóan tűröm, hogy
kivezessen az étteremből, amivel nagy lépést teszek előre.
Nem tudom, miért, de úgy érzem, különleges kapcsolat veszi
kezdetét, ami nagyon sokáig az életem része lesz.
Most nyilván azt kérdezitek, hogyan lehetséges ez. Hogy
eshettem bele máris a pasiba?
Egyszerű.
Ez az erős és határozott, ugyanakkor kedves és humoros
férfi olyan magától értetődő természetességgel fogja meg a
kezem, mintha soha többé nem akarná elengedni.
Hát ezért.
 6. fejezet
NOELY

– Nem kényelmetlen? – mered a lábfejemre Jack.

Egysaroknyira vagyunk az óceántól, még mindig kézen
fogva sétálunk, és az orromat hirtelen megcsapja a friss
tengeri só illata. Nagyon megnyugtató, a gyerekkoromra
emlékeztet, azokra a napokra, amikor izgatottan vártam, hogy
a strandon lazuljunk a családdal.
– Meg lehet szokni. Szinte hozzám nőtt. Lassan már az a
fura, ha lapos sarkúban vagyok.
A tizenkét centis piros tűsarkúmban billegek, ami
tökéletesen passzol a ruhámhoz. Nem is volt kérdés, milyen
cipővel és rúzzsal egészítsem ki a szerelésemet. Ma este
pirosban hasítok.
– Szó se róla, nagyon szexi.
Jackre sandítok, és látom, hogy széles vigyor ömlik szét az
arcán.
– Jack, te most flörtölsz velem? – kérdezem megjátszott
naivitással.
– Á, csak az igazat mondom.
 Amikor leérünk a partra, Jack elengedi a kezem, leguggol,
és kioldja a cipőfűzőjét.
– Mit szólnál egy kis mezítlábas sétához a homokban?
Miért is ne?
Lerúgom a cipőmet, de amikor lehajolok érte, Jack elrántja
előlem, és a közeli bokorba hajítja a saját cipőjével meg a
zoknijával együtt. Méltatlankodva nézek rá, de ő megnyugtat:
– Ha ellopják, veszek neked egy másikat, de nyugi, nem
lesz gond.
– De… a cipőm – kapok a lábbeli után, mintha a tűsarkúm
legalábbis Jack lenne a Titanicból.
„Sosem hagynám magára”, mondanám szívem szerint, de
türelmetlen partnerem a víz felé vonszol. Gondolatban a
cipőm lelkére kötöm, hogy ne álljon szóba idegenekkel, és
tartsa készenlétben a sarkát.
– Ha Escondidóban nőttél fel, nyilván sok időt töltöttél
Oceanside-ban.
Jack megjegyzése az őrizetlenül hagyott cipőmről a közeli
óceánra tereli a figyelmemet. Eszembe jut a gyerekkorom,
amikor a bátyámmal együtt lovagoltuk meg a hullámokat,
miközben a szüleim a csíkos kempingszékükön olvasgattak, a
hűtőtáskát használva dohányzóasztalnak. Nyáron szinte az
összes hétvégét a tengerparton töltöttük. Ott nőttem fel, és
őszintén megvallva, még ma is oda húz a szívem: a vad
tajtékok közé.
– Az volt a törzshelyünk. Egész nyarakat töltöttünk a
parton, pancsoltunk meg napoztunk.
– Kire utal a többes szám?
Egymás mellett lépkedünk, lassan andalgunk a fövenyen,
arrafelé igyekszünk, ahol az árapály átáztatta a homokot.
– A családomra. Van egy bátyám, akivel órákon át
szörföztünk az óceánban. Mindenáron el akartuk kapni a
hullámokat, és versenyeztünk, ki tud a legmesszebbre
bemenni. Mindig alulmaradtam – mesélem kuncogva.
– Ó! A bátyád egyszer sem hagyott nyerni?
– Soha – rázom meg a fejem, és a fülem mögé simítok egy
hajtincset. A víz közelében a szél is erősebben fúj, még
szerencse, hogy kontyba fogtam a hajam, különben
tönkremenne a frizurám. – És te? Hol nőttél fel?
– Nem messze tőled. San Diegóban.
– Hű, akkor földik vagyunk! A titkos üzelmeid hoztak
Malibuba?
Jack lágy kacaj kíséretében fogja meg a kezemet, és az
ujjaim közé fonja az ujjait.
– Igen, az üzlet miatt költöztem Malibuba. De szeretek itt.
Mindig is tetszett ez a hely. A nagyszüleim itt laktak, és
gyakran vendégeskedtem náluk, amíg a szüleim végigjárták
az összes Los Angeles-i éjszakai klubot. Éjszakákon át
hallgattam az óceán morajlását, pillecukrot sütöttem a
tábortűznél, miközben a szüleim lumpoltak. Még házason is
nagyon odafigyeltek, hogy ne laposodjon el a kapcsolatuk.
– Ez aranyos.
 – Róluk mintázták az igaz szerelmet – bólint Jack.
Igaz szerelem? Ezek szerint a „romantikus” jelzőt is oda
kell biggyesztenem Jack megnyerő tulajdonságainak a
listájára.
Amikor a víz széléhez érünk, Jack, legnagyobb
döbbenetemre, maga felé fordít, a csípőmre csúsztatja a
kezét, és magához von. Forróság önti el a testemet, Jack
mámorítóan közel van hozzám, az illata teljesen körülölel, és
olyan erővel markolja az oldalamat, mintha itt, a part kellős
közepén akarna a magáévá tenni.
Már éppen kérdőre vonnám, hogy mit művel, amikor
ringatózni kezd, és romantikus táncra hív a szikrázó csillagok
alatt. Egy nagy hullám csap ki a partra, és a csupasz
lábfejünkre fröccsen, miközben a homok szétolvad a
lábujjaink között.
Jack, mintha nem ez lenne minden idők egyik
legromantikusabb pillanata, közönyös hangon kérdezi:
– Jól kijöttél a bátyáddal? Én egyke vagyok, és bár vannak
unokatestvéreim, nem kellett versengenem a nagyszüleim és
a szüleim figyelméért. Mindig érdekelt, mi lett volna, ha
születik egy testvérem.
Hogy kiélvezzem ezt a fesztelen, szinte zsigerien
természetes pillanatot, Jack tarkójára csúsztatom a kezem, és
még szorosabban hozzásimulok.
– Tetszett, hogy van kinek siránkozni, amikor a szüleink az
agyunkra mentek, és kiskoromban nagyon élveztem, hogy
mindig van kivel játszanom. De amikor kamaszok lettünk!
Bleee! Túltengtek bennünk a hormonok. Csak nemrég
találtunk vissza egymáshoz, és ezt elsősorban a bátyám
feleségének köszönhetem. Imádom azt a csajt, és így sokkal
könnyebb volt megtenni az első lépést. Sokat vívódtam
magamban, de ahogy a szüleim egyre idősebbek lesznek, jó,
ha van egy stabil támaszom.
– Egyetértek.
Mikor is sétálgattam utoljára a tengerparton? Mialatt Jack a
családjáról mesél, még jobban ellazulok. Az üzleti ügyeiről
szűkszavúan nyilatkozott, de a családjával kapcsolatban,
szerencsére, jóval közlékenyebb. Talán fölöslegesen
aggódom. Jack tenyere a csípőmről a derekamra siklik, és
megközelíti a fenekemet. A testem ismét lángra gyúl, a
nedves lábujjamtól egészen a szélfútta kontyomig.
A tánc egy örökkévalóságig tart, mígnem megtöröm a
csendet.
– Kérdezhetek valamit?
– Ne kímélj!
Fura, de tetszik, hogy Jack ilyen nyers. Nem kifejezetten
vonzó tulajdonság, de arra következtetek belőle, hogy Jack
egy igazi cápa, amikor üzletről van szó – méghozzá a
könyörtelen fajtából –, és ki tudja, miért, ettől felizgulok.
– Hány éves vagy?
Jack elneveti magát, álla a hajamat cirógatja.
– Micsoda illetlenség! Nem firtatjuk a partnerünk életkorát!
 Kibontakozok az öleléséből, és szelíd mosollyal nézek rá:
– Azt hiszem, ez csak a nőkre érvényes, a férfiakra nem. –
Megint hozzásimulok, és így folytatom: – Csak merő
kíváncsiság. Nem tűnsz öregnek, de sokkal kifinomultabb,
stílusosabb és jelentőségteljesebb vagy, mint az eddigi
randipartnereim.
– Ez komoly?
Megborzongok, és hirtelen nem tudom eldönteni, Jack lágy,
érzéki hangja vagy az óceán felszínét borzoló szellő váltja-e ki
belőlem ezt a reakciót.
Bármi legyen is az ok, Jack észreveszi a változást, és
elenged. Mire felocsúdhatnék, fogja a zakóját, és a vállamra
teríti, vérforraló illatba burkolva a testemet.
Megint kézen fog, és az emelkedő tetejéhez vezet, ahol a
növényzet összeér a homokkal. Legnagyobb meglepetésemre
leül, és engem is maga mellé húz. Vállvetve ülünk egymás
mellett, a kezem továbbra is Jack tenyérében pihen, aki a
hüvelykujjával lassú köröket rajzol a bőrömre.
Hű, de fincsi! Olyan jó, hogy libabőrös leszek tőle.
– Harmincegy éves vagyok. Nem egy trotli, de azért elég
idős ahhoz, hogy tapasztaltnak nevezhessem magam.
– Harmincegy? – lököm oldalba. – Az kemény!
– Ja – húzza fel az orrát –, fél lábbal a sírban, mi? –
A homokba fúrja vizes lábát, én pedig követem a példáját.
Meleg homok cirógatja a lábujjaimat. – Te huszonhét vagy.
Eltaláltam?
 Talált, süllyedt. Bár ezt akár sértésnek is felfoghatnám.
– Nem illik ám pontosan bemondani egy nő életkorát.
Mindig öt évvel fiatalabbra kell saccolnod, mint amennyinek
gondolod.
– Á, egy huszonkét éves lány nem ilyen kiforrott. Okos
vagy, szép vagy, jó állásod van, egyértelmű, hogy többévnyi
tapasztalat áll mögötted. Érett nő vagy.
Megint elpirulok. Ez az ember már nem először hoz
zavarba ma este. Hogy lehet ez? Lehet, hogy más téren is
ugyanilyen kitartó? A keze nagyságából ítélve van okom
reménykedni.
– Vérbeli sármőr vagy, Jack. Kezdem azt hinni, hogy egy
rossz tulajdonságod sincs.
– Nyugi, van bőven.
Jack az ajkához emeli a kézfejemet, és lágy csókot lehel
rá. Az ajka puha és meleg, alig várom, hogy a számon
érezhessem.
Nem az a fajta lány vagyok, aki már az első randin vadul
csókolózik, de Jack kedvéért, aki mostanra már teljesen a
bűvkörébe vont, örömmel kivételt tennék.
Jack feláll, és engem is felsegít, majd visszakísér a
bokrokhoz, ahol a cipőinket hagytuk, ami csalódásként ér.
Nem erre számítottam. Nem akarom, hogy máris véget érjen
az este. Fura. Alig két órája ismertem meg ezt a férfit, de akár
hajnalig itt maradnék vele. Hogy tovább beszélgethessünk,
hogy foghassam a kezét, hogy beszívhassam az illatát, hogy
hallhassam az érdes nevetését.
– Mondtam, hogy kutya baja sem lesz a cipődnek.
Jack elengedi a kezem, és összeszedi a szétdobált
lábbeliket. Elém teszi a tűsarkúmat, hogy könnyebben
beleléphessek, miután lesöpörtem a homokot a lábamról.
Aztán leül mellém a járdaszegélyre, hogy kipiszkálja a
homokszemeket a lábujjai közül.
A lábát bámulom, és meglepődve állapítom meg, milyen
hosszú és szőrtelen. A lábujjai is szebbek, mint az átlag. Nem
vicc, én még zöld körmöket is láttam férfilábon! Jack lába
kicsit sem visszataszító, sőt, tulajdonképpen egész
tetszetős… szexi.
Hmm…
Oké, talán kicsit elvetem a sulykot, talán kicsit messzire
megyek, amikor azt mondom egy férfilábra, hogy szexi. Bár a
lelki szemeim előtt már látom is Jacket egy szál farmerben,
lehúzott sliccel, ing nélkül, mezítláb. Ti is rábólintotok erre a
képre? Ellenállhatatlan, ugye?
Még találkoznunk kell, ebben az egyben biztos vagyok. Van
benne valami különleges, valami egyedi, amit nem akarok
elszalasztani.
Amikor Jack feláll, mintha láthatatlan erők vonzanának felé,
de nem akarok nyomulósnak tűnni, így hát hagyom, hogy ő
tegye meg a következő lépést. Kíváncsi vagyok, merre sodor
minket az éjszaka.
Jack zsebre vágja a kezét, és hamiskás mosollyal néz rám.
 – Szerinted nincs még túl késő egy kávéhoz? Van egy
bűbájos kávézó a sarkon, még biztosan nyitva van. Hacsak
nem vagy fáradt.
– Nem vagyok fáradt.
Laza mosoly terül szét Jack arcán. Azt hiszem, ő is érzi ezt
a vonzalmat, ezt a vibrálást. Kár tagadni. Nekünk találkozni
kellett.
– Akkor gyerünk!
Megint kézen fog, és hiába ez az első vakrandink, már
megint sikerül levennie a lábamról.

***

– Ne szívass!
Jack hátraveti a fejét, és akkorát nevet, hogy beleremeg a
teste, miközben elképedve markolássza a combomat.
Annyi minden kavarog most bennem: egy kétszemélyes
kanapén ülünk a kávézó egyik eldugott zugában, Jack teste
kis híján az enyémhez ér, a keze a combomon, és gyengéden
cirógat a hüvelykujjával. Zengő kacagása megremegteti a kis
beugró falait, amitől olyan forróság önti el a testem, hogy
majdnem meggyulladok.
– Esküszöm, hogy így volt! – bizonygatom. – Meg akartam
tudni, hogy Nomar Guirerrának mire föl van akkora arca,
úgyhogy véletlenül benyitottam az öltözőjébe.
– Baszki! – törölgeti a szemét Jack.
 Most először káromkodja el magát az este folyamán, de
ettől csak még dögösebbnek tűnik.
Nomar Guirerra egy híres malibui szörfös, akinek állítólag
elég méretes a szerszáma. Láttam már sztreccsgatyában, és
hacsak nem csavarja fel a himbilimbijét, mint egy
szusitekercset, egyáltalán nem nagy szám. Az fix. És amikor
benyitottam az öltözőjébe, a gyanúm végérvényesen
megerősítést nyert.
– Legyen elég annyi, hogy a „rövid lőcs, rövid ész” mondás
illene rá a legjobban.
Jack lassan lecsillapodik, de a szeme továbbra is kajánul
csillog. Már húsz perce, hogy megittuk a kávénkat, de fel sem
merül, hogy hazaindulnánk. Sőt, Jack egyre közelebb húzódik
hozzám, a keze is így került a combomra.
– Szeretsz pletykálni? Mármint a celebekről?
– Á, nem. – A kérdés kicsit kizökkent a nyugalmamból.
Pletykafészek lennék? Komolyan? Dylannel talán, de
másokkal nem. Nem szeretném, ha elterjedne rólam, hogy
kidumálom a hírességeket, mert akkor senki sem jönne el a
műsorba. – Minden információt bizalmasan kezelek, mert
senki sem áll szóba egy pletykás műsorvezetővel.
– Jogos – bólint elgondolkodva Jack. – A magánélet szent
dolog, nekem különösen. Régebben többször is megégettem
magam, mert arra érdemtelen embereknek adtam át bizalmas
információkat.
Aha, lehet, hogy ezért titkolózik ennyire. Végül is érthető.
Nem bízik meg bennem? Hát persze hogy nem. Hiszen alig
ismer. Mi van, ha valami elmebeteg némber vagyok, aki csak
arra vár, hogy kicsinálja? Hogy megnyugtassam, így
folytatom:
– Ne érts félre, de Nomar megérdemelte.
– Tudom, az egy kretén – feleli kissé kedvetlenül Jack.
– Na és te? – fordulok szembe vele. A keze lecsúszik a
combomról. Máris hiányzik. – Hogy állsz az irodai pletykához?
– Nagyon rühellem, valószínűleg azért, mert annyira
irtózom tőle, hogy senkiről nem tudok semmi érdekeset. –
Jack hosszasan rágcsálja az ajkát, majd így szól: – De ha a
fülembe jutna, hogy Menő Jenő felpróbálta Bögyös Pankát a
harmadik emeleti fénymásolón, a formás kis seggedre
esküszöm, mindenkinek szétkürtölném.
A formás kis seggemre? Tetszik ez a bók.
De ne térjünk el a tárgytól.
– Tényleg így hívják a munkatársaidat? – fintorgok.
Jack nevetve rázza meg a fejét.
– Nem. Ezeket a neveket még a nagyapám találta ki,
amikor esti mesét mondott nekem lefekvés előtt.
– Amikor nála vendégeskedtél Malibuban?
Jack bólint.
– Igen, mindig kitárta a szobám ablakát, hogy
behallatsszon a tenger zúgása, és elmondott egy mesét. Ott
helyben találta ki, és mindig három gyerekről szólt, akik egy
piros szemű krumplival harcoltak.
 – Egy piros szemű krumplival?
Jack vigyorogva bólint.
– Igen, nagyapa nagyon humoros ember volt, és ízig-vérig
ír. Mindig a krumpli meg a káposzta körül forogtak a
gondolatai, még a kitalált történetekben is ezeket tette meg
főgonosznak. De én nagyon csíptem. Amikor iskolás lettem,
folyton azzal nyúztam, hogy örökítse meg a meséit, és írjon
könyvet a piros szemű krumpliról, hogy legyen mit
olvasgatnom, amikor nem vagyok náluk, de azt mondta, hogy
ez nem így működik. Mert a spontaneitás a lényeg. – Jack
sóhajtva rázza meg a fejét. – Kár, hogy akkoriban még nem
volt ennyire fejlett a technika, mert biztosan felvettem volna a
meséit, hogy később visszahallgathassam őket.
Azonnal a lábára teszem a kezem, és gyengéden
megsimogatom. Elfacsarodik a szívem a hangjából áradó
szomorúság hallatán.
– Ha jól sejtem, már nem él.
Jack bólint, és mély levegőt vesz.
– Épp csak elkezdtem a középiskolát, amikor meghalt.
Majdnem belepusztultam. Ő volt a legjobb barátom, teljesen
padlóra kerültem. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Nagyon
remélem, hogy egyszer majd továbbadhatom a meséit a saját
gyerekeimnek, és a tenger zúgása lesz az aláfestő zene.
– Biztos vagyok benne.
Jack megfogja a kezem, és bánatos mosollyal néz rám.
Erős kísértést érzek, hogy lecsókoljam az arcáról a
szomorúságot, és visszacsempésszem a fényt a tekintetébe,
de ez még kicsit korai lenne. Csodás estét töltöttünk együtt,
de még alig ismerjük egymást, úgyhogy visszafogom magam.
Jack az órájára néz, és sajnálkozó pillantást vet rám.
– Hazaviszlek. Nemsokára kezdődik a műsorod, gondolom,
előtte még aludnál egy-két órácskát.
Feláll a kanapéról, majd kézen fogva végigvezet az
asztalok és székek labirintusán. Kilépünk az utcára.
– Taxival jöttél?
– Uberrel.
Jack bólint.
– A sofőröm ott vár a sarkon. Szívesen hazaviszlek, de azt
is megértem, ha egyelőre még nem akarod teljesen felfedni
előttem az életedet.
Engedjem, hogy hazavigyen? Ez komoly döntés, de még
olyan szívesen élvezném egy kicsit Jack társaságát. Csak
még tíz percig.
– Elég közel lakom, majd hazasétálok – felelem, mert
hülyeségnek tartom, hogy kocsival menjünk.
Az Ubert is csak azért hívtam, mert nem akartam
szétizzadni a napon a randi előtt. Jack feszülten rázza meg a
fejét.
– Nem engedem, hogy ilyen későn egyedül mászkálj.
Akkor sem, ha Malibuban vagyunk. Hazakísérhetlek?
– Az jó lenne. De tényleg csak öt háztömb az egész.
– Öt háztömb? Én meg játszom itt az idegenvezetőt.
 – Aranyos volt. Tetszett.
– Nekem meg te tetszel – vágja rá Jack, és le nem veszi
rólam a szemét.
Hirtelen elszégyellem magam. Mereven előreszegezem a
tekintetemet, Jack zakója még mindig itt lóg a vállamon.
– Te is nekem, Jack – felelem szinte suttogva.
Jézusom, legszívesebben elsüllyednék! Hiába telnek az
évek, még érett fejjel sem szívesen fedem fel az érzéseimet.
Felnőttként már barátkozni sem könnyű, nemhogy igaz társra
lelni, aki mellett az egész életedet leélnéd. Olyan sok a
buktató! Erősnek és magabiztosnak kell mutatkoznod, de ha
eredetileg nem vagy az, ha könnyen zavarba jössz, igazi
kínszenvedésként éled meg, amikor ki kell mutatnod az
érzéseidet egy másik felnőttnek.
Annyira ciki! Én már akkor is feszengek, ha egy gagyi
tévésorozat szereplői próbálnak szerelmet vallani egymásnak.
– Tényleg tetszem? Jó tudni. Ezek szerint ha az app
felajánlja a második randit, igent mondasz?
Jack nem sokat lacafacázik, ezért is kedvelem ennyire.
– Az attól függ.
– Mitől? – szorítja meg a kezem Jack, amitől kéjes érzés
cikázik végig a karmon.
– Attól, hogy te igent mondasz-e.
Jack úgy tesz, mintha alaposan megrágná a választ.
– Egyszerűen beledöglenék, ha ma este örökre búcsút
kellene mondanom neked. Mindenképpen látni akarlak, sőt,
követelem, hogy találkozzunk!
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Esküszöm,
mintha egy filmben lennék! Ha Jack nem lenne, ki kellene
találni. Eddig azt hittem, ilyen pasik csak a mesében meg a
forgatókönyvírók fejében léteznek. De most itt van ő, teljes
valójában, és újra találkozni akar velem. Gyorsan igent kell
mondanom, amíg még nem késő.
– Nagyon örülnék, ha máskor is találkoznánk – felelem
őszintén.
Találkozik a tekintetünk, és mindkettőnk arcán széles
mosoly terül szét. Némán tesszük meg a hátralévő utat, és
magam is meglepődöm, mennyire jólesik, hogy csendben
élvezzük egymás társaságát, és a lépteink ritmusára lóbáljuk
összefonódott kezünket.
Amikor a kapumhoz érünk, Jack felé fordulok:
– Itt vagyunk.
Elengedem a kezét, és visszaadom a zakóját.
A lélekmelengető illatfelhő szertefoszlik körülöttem, és a
csalódás a csontvelőmig hatol. Jack vajon hülyének nézne, ha
arra kérném, hogy adja nekem a zakóját?
Esélyes.
Alig néhány órája ismered; még nem tarthatsz igényt a
ruhájára.
Jack jól megnézi magának az elvarázsolt házikómat, és
elbűvölő mosollyal jegyzi meg:
– Ugyanolyan szép, mint te.
 Aztán felém fordul, előrébb lép, a két tenyere közé fogja az
arcomat, és mohón fürkészi a pillantásomat. A lélegzetem is
eláll a közelségétől, az izgatott várakozástól, hogy az ajka
végre az ajkamra tapadjon, csókkal pecsételve meg a mai
estét.
Mit nem adnék ezért a tökéletes, filmbe illő happy endért!
Az este ízelítőt kaphattam Jack észjárásából, humorából,
spontaneitásából, most fizikailag is meg akarom ismerni, és
nem csak finom érintések útján. Ennél azért többre vágyom.
Szeretném tudni, milyen az íze. Milyen érzés megcirógatni
a borostás állát, amikor az a puha arcomhoz ér. Arra vágyom,
hogy beletúrjak rövidre nyírt hajába, megmarkoljam a tarkóját,
és csak akkor engedjem el, ha már jóllaktam a szájával.
– Nagyon jól éreztem magam, Noely. Hosszú idő óta ez
volt a legkellemesebb estém.
A kezére teszem a kezem, és megsimogatom a
hüvelykujjammal.
– Nálam is ugyanez a helyzet – vallom be őszintén. – Ha jól
meggondolom, életemben nem nevettem ennyit.
– Ennek örülök. – Jack még közelebb hajol, óvatosan
megpuszil, majd elhúzódik tőlem, rövid úton dugába döntve a
reményeimet. – Köszönöm az estét, Noely! Aludj jól!
Jack hátralép, zsebre dugja a kezét, és mélyen a
szemembe néz, én pedig kábán próbálom feldolgozni a
történteket. Hol a csók? Jack egyszerűen megpuszilt, mint
egy barát vagy egy távoli ismerős?
 Döbbenten nyúlok az arcomhoz, nem is leplezem,
mennyire összezavarodtam.
– Mindent a maga idejében, gyönyörűm – vonja meg a
vállát Jack. A keze továbbra is a zsebében. – Most pedig irány
befelé, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok!
– És mi van, ha én kifejezetten megkérnélek rá? –
kérdezem.
Kicsit hülyén érzem magam a kihívó viselkedésem miatt,
de Jack olyan messze van tőlem, és én úgy szeretném
megízlelni életem alighanem legperzselőbb csókját!
Jack még hátrébb lép, mintha nem bízna magában.
Elképesztő akaratereje lehet, mert engem csupán egy hajszál
választ el attól, hogy rávessem magam.
– Ha elkezdem, nem tudok leállni. Ismerem magam. Ma
este elvarázsoltál, Noely, és tudom, ha megcsókolnálak, ha az
ajkad az ajkamhoz érne, nem úriemberként búcsúznék el
tőled. Úgyhogy inkább innen a távolból mondom, hogy
köszönöm a csodálatos estét. Alig várom a második randevút.
– Azzal rám kacsint, előhúzza a telefonját, felhív egy számot,
és azt mondja: – Végeztem.
Mintegy varázsütésre egy autó jelenik meg a ház előtt.
Jack beszáll, és már csak az ajka nyoma emlékeztet az együtt
töltött estére.
Veszélyes egy alak! Minden szempontból.
Repesve várom a második randit.
 7. fejezet
NOELY

– Szóval itt vagy! – huppan le mellém a sminkszékbe Dylan.

Kávéval teli papírpoharat nyújt át, majd belekortyol a saját
italába, aminek a fele kávé, a fele kakaó. Nem bírja a keserűt,
de koffein nélkül tűzokádó sárkány válik belőle. Én javasoltam
neki, hogy tegyen kakaót a kávéjába, és jelek szerint nála is
bevált a módszerem. Én is gyakran keverek forró kakaót a
kávémba; íme, egy kis bennfentes információmorzsa, csak
nektek!
– Miért nem reggeliztünk együtt? – kérdezi Dylan.
Egy muffint húz elő a zsebéből, és a kezembe nyomja.
Szeret anyáskodni fölöttem – az nem kifejezés! –, ami
időnként jól jön, de amikor a biztonságos szexről meg
szexuális zavarokról kezd papolni, vagy szalvétát vesz elő,
megnyálazza, és letöröl valamit az arcomról, már kevésbé.
Ezeket a részeket szívesen kihagynám.
Natasha, a frizura- és sminkkirálynő, épp a fejem tetején
meredező nedves kóctömeget próbálja megszelídíteni. Dylan
felé fordulok, és a szememre mutatok:
 – Látod ezeket a táskákat? Elég makacsul ragaszkodnak
hozzám, legalább egy tonna festék kell, hogy eltüntessük
őket.
Dylan rám néz, és szent rémület ül ki az arcára.
– Úúú, olyan, mintha a szemgolyód befolyt volna a bőröd
alá! – Óvatosan megböködi a duzzanatot, de gyorsan ellököm
a kezét. – Nem is értem, miért… – Dylan elhallgat, majd
széles mosoly terül szét az arcán. – Jézusom, tegnap volt a
randid! Nyugtass meg, jól sikerült, ugye? Behívtad
magadhoz? Behívtad, ugye? Bement hozzád. Uramisten, már
az első randin lefeküdtél vele! Te kis huncut!
Még szerencse, hogy Natashát köti a titoktartási szerződés,
különben napi szinten láthatná el a bulvárlapokat a
szaftosabbnál szaftosabb pletykákkal.
– Nem feküdtem le vele; te is tudod, hogy az nem az én
stílusom.
– Igazad van, te sosem tennél ilyet, de azért jól ment,
ugye? – böködi meg a vállamat jelentőségteljes mosollyal
Dylan.
Önkéntelenül is elvigyorodom a kávém fölött. Egész nap le
sem lehet törölni az arcomról a mosolyt. Jó, kicsit csalódott
voltam, hogy nem kaptam búcsúcsókot – mármint nyelveset –,
de Jack érvelése teljesen meggyőzött. Sőt büszkeséggel
töltött el. Különlegesnek, szexisnek, ellenállhatatlannak
éreztem magam, és egy nő nem is kívánhat ennél többet egy
férfitól. Egyetlen pillantás, egy jóleső bók, és Jack már le is
vett a lábamról.
Belekortyolok a kávémba, és élvezettel hagyom, hogy a
forró folyadék lecsurogjon a torkomon.
– Nagyon jól.
– Éreztem! – viháncol a székben Dylan. – Tíz éve vagyok
házas, és ne érts félre, nem cserélnék senkivel, de mindent
tudni akarok! Kíváncsi vagyok, milyen manapság egy randi.
Udvarolt a pasi? Vicces volt? Jól néz ki? Légyszi, nyugtass
meg, hogy jól néz ki!
– Jól néz ki – bólintok, és elnyomom a feltörni készülő
kacajt. Úgy érzem magam, mint tinikoromban. – Már a ruhája
is kifogástalan volt. Az öltönyét mintha ráöntötték volna.
Magas, barna hajú, a szeme, mint az olvasztott csoki, olyan
kis titokzatos. De ettől függetlenül vicces, laza, és a nevetése!
Jaj, Dylan, a nevetése! Mély és férfias, állati szexi!
– Szeretem, ha egy pasinak szexis a nevetése – sóhajt fel
Dylan. – Chad is ilyen. Tetszik, ha valaki jóízűen tud
hahotázni. És mit…?
– Elnézést, Miss Clark, ezt önnek küldték.
Egy meseszép csokrot látok a tükörben, teljesen eltakarja a
futárt.
Hátrafordulok, és elveszem.
– A pasinak jó összeköttetései lehetnek, ha már hajnalok
hajnalán kiszállítják a rendelését – nyüszíti mellettem Dylan.
Igaza van, Jacknek jó mélyen a zsebébe kellett nyúlnia,
hogy kihozassa a csokrot, amitől a gesztus csak még
komolyabbnak hat. Köszönetet mondok a futárnak, és
gondolatban felvisítok a gyönyörűségtől. Fogom a
kísérőkártyát, amin Jack kézzel írt üzenete olvasható.

Jó reggelt, Noely!
Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert
egyfolytában te jártál a fejemben. Már bánom, hogy nem
csókoltalak meg. Kérlek, bocsáss meg, és ha
beleegyezel, hogy másodszor is találkozzunk, előre
figyelmeztetlek, hogy többszörösen bevasalom rajtad a
csókot, amiről tegnap, ostoba módon, képes voltam
lemondani.
Jack

A szívemre szorítom a kártyát, és felsóhajtok. Igen, kérem

szépen, felsóhajtok! Méghozzá azért, mert mi tagadás,
hölgyeim, Jack megérdemli.
Dylan megböködi a vállamat.
– Na mit ír? Mindjárt meghalok a kíváncsiságtól!
Megszagolom a virágokat, és átnyújtom Dylannek a
kártyát, mert nem akarom hangosan felolvasni. Amíg ő a
szöveget bogarássza, én Jack csokrában gyönyörködöm.
Életemben nem láttam még ilyen pazar csokrot! A zöldek
tökéletes egyensúlyt képeznek a lila és rózsaszínű
virágfejekkel. Egyszerűen lenyűgöző!
– Meg sem csókolt? – adja vissza a kártyát Dylan, amit
azon nyomban a zsebembe suvasztok.
 – Csak puszit adott. – Dylan bosszúsan forgatja a szemét.
– De nyomós oka volt rá.
A miértekre nem térek ki, mert mégiscsak furán venné ki
magát, ha elárulnám, hogy Jack azért nem csókolt meg, mert
különben ott helyben letepert volna. Ezt az infót inkább
megtartom magamnak.
– Ez azt jelenti, hogy lesz második randi?
Az orromhoz tartom a csokrot, és nagyot szippantok belőle,
hogy a virágok bódító illata lecsillapítsa a vadul kalapáló
szívemet.
– Naná, hogy lesz.

***

– Jó volt a műsor, hölgyeim! – kiáltja Kevin, majd leveszi, és a

monitorra akasztja a fejhallgatóját.
Kicsit elmacskásodtak a tagjaim a sok üléstől, így hát
felállok, lesimítom a ruhámat, és közben nagyot
nyújtózkodom.
– Na én megyek edzeni. Te is jössz?
Dylan a fejét rázza.
– Egy vagonnyi muffint kell sütnöm a hétvégi sütivásárra.
Már a nyelvemen van, hogy inkább rendeljen a
cukrászdából, de ismerem a barátnőmet. Mindent megtesz a
gyerekeiért, még akkor is, ha órákig senyved a konyhában, és
keveri a muffintésztát. Igazi szuperanya, ő a példaképem.
 – Milyen ízű lesz?
Dylan készíti a legjobb muffint a városban. Ha nem lenne
profi műsorvezető, rávenném, hogy nyisson saját pékséget.
Dylan a plafonra szegezi a szemét, és az ujján számlálja az
ízeket.
– Lássuk csak! Narancskrémes, citromos-áfonyás és
epres.
– Szóval gyümölcsben utazol.
Dylan vállat von.
– Legutóbb csokisat csináltam, és hát fő a változatosság.
Emelgesd a súlyokat helyettem is! Majd rád gondolok kóstolás
közben.
– Ha holnap hozol nekem citromos-áfonyásat – mutatok rá
kifelé menet –, nem fújlak be az edzőnél, hogy muffinnal
tömöd magad ahelyett, hogy a konditeremben izzadnál.
– Áll az alku.
Az öltözőmbe indulok, hogy kiszabadítsam magam a
ruhám fogságából. Nekem még maradt annyi önbecsülésem,
hogy amikor vége a műsornak, Dylannel ellentétben szép
csendben félrevonulok, és csak ezután veszem le a
melltartómat. Mondjuk, otthon.
A műsor előtt értesítést kaptam a Vakkóstoló apptól, azt
kérdezték, szeretnék-e újból találkozni Jackkel, én pedig
kapásból igent mondtam. Ekkor, legnagyobb örömömre, egy
nagy szív jelent meg a kijelzőn. Jack szintén rábólintott a
második randira, sőt még programot is javasolt. Gyorsan
legörgettem a szöveget, hogy elolvassam a B-tervet. Piknik
napnyugtakor a Westward Beachen.
Ennél tökéletesebb randihelyszínt keresve sem találhattam
volna. Mind a ketten imádjuk a tengerpartot, és ha rajtam
múlik, tegnap este sokkal tovább pihentettem volna a lábamat
a homokban, Jack felhevült testéhez simulva, így amikor
megtudom, hogy szombaton a strandon újrázunk, alig férek a
bőrömbe.
Bezárkózom az öltözőmbe, és fogom a telefont. Adás előtt
üzenetet küldtem Jacknek – vagyis WindsorCsomónak –, és
megköszöntem a csokrot. Kíváncsi vagyok, visszaírt-e.
Amikor megnyitom az alkalmazást, legnagyobb örömömre
új bejövő üzenet fogad.
Eszembe jut A szerelem hálójában, amikor a film elején
Meg Ryan arról ír az egyik korai e-mailjében, micsoda izgalom
lesz úrrá rajta, amikor meghallja, hogy új üzenete érkezett.
Tökéletesen együttérzek vele. És megértem őt. Tűkön ülve
várod, hogy az a bizonyos illető újra kapcsolatba lépjen veled.
Egy olyan korban, ahol az azonnali kielégülés az alap, jóleső
érzés arra várni, hogy felvillanjon az aprócska borítékjel.
Türelmetlenül nyitom meg Jack üzenetét.

EladóLány!
Örülök, hogy tetszett a csokor.
Tartozom egy vallomással: ma délelőtt még semmit sem
csináltam, és erről te tehetsz. Nem elég, hogy semmit
 sem aludtam, még a műsorodat is meg kellett néznem,
és alig bírtam levenni a szemem rólad meg a szádról,
amit tegnap nem tudtam megízlelni.
Az asszisztensemnek kellett rám szólnia, hogy
kapcsoljam ki a tévét, és lássak végre munkához.
Kicsináltál, EladóLány.
Jack

Normál esetben kicsit nyálasnak találnám ezt a szöveget,

de mivel tegnap este elég sok időt töltöttem együtt Jackkel,
tudom róla, hogy még a legnagyobb rosszindulattal sem
lehetne nyálasnak nevezni. Inkább őszinte és megfontolt.
Ő nem híve az üres bókoknak. Amit mond, azt komolyan
gondolja, ezért is repes érte a szívem.
Leülök a kanapéra, és bepötyögöm a választ.

WindsorCsomó!
Készséggel elismerném, hogy miattam ment pocsékba a
délelőttöd, de sajnos te tehetsz az egészről. Talán ha
tegnap este rendesen megcsókoltál volna, most nem
kellene arról ábrándoznod, milyen íze van a számnak.
Íme, a javaslatom: ha legközelebb találkozunk, smárolj
le!
Noely

***
Félrepöccintek egy zöldségdarabkát, és fintorogva nézem az
ölemben lévő salátástálat. A tegnap esti steak miatt kicsit
megemelkedett a heti kalóriabevitelem, és amikor a nyers
salátára gondolok, amit vacsorára ettem, azt kívánom,
bárcsak a gyomromra hallgattam volna, és azt a több mint
csábító óriás müzliszeletet is betettem volna a kosaramba a
boltban.
Az, hogy Dylan egész este muffinfotókat küldözget, csak
tovább ront a helyzeten.
Félreteszem a salátástálat, felhúzom a lábamat a takaró
alatt, és a térdemet átkulcsolva bámulom az óceánt. A házam
nem a tengerparton áll, de a szikla, amire építették, az
óceánra néz, úgyhogy pont rálátok a vízre.
Jack nem válaszolt az utolsó üzenetemre, kezdek aggódni,
hogy talán egy kicsit rámenős voltam… Nem, tökéletesen
jártam el. Most az egyszer nem vagyok hajlandó lépten-
nyomon megkérdőjelezni a döntéseimet. Eddig minden
kapcsolatom erről szólt. Mától kezdve azt mondom és azt
teszem, amihez kedvem van. Ha igazi társat akarok,
önmagamat kell adnom. Noely Clarknak igenis joga van
lehordani Jacket az elmaradt csók miatt.
Mosolyogva figyelem a sziklának ütköző hullámokat,
amikor megcsörren a telefonom.
Kevin.
Hát ez meg mit akar?
– Kevin, minek köszönhetem a megtiszteltetést?
 Elég szarkasztikus vagyok?
– Remélem, nem ébresztettelek fel, árt a szépségednek.
Hangos fújtatással válaszolok. Tudom, hogy Kevin csak
élcelődik, de ez a csipkelődés már kezd az idegeimre menni.
– Á, csak a vacak salátámon nyammogok. Mi a helyzet?
Kevin megköszörüli a torkát, majd így szól:
– Az Earthquakes hívott.
Csupa fül vagyok. Az Earthquakes, röviden Quakes, Los
Angeles profi jégkorongcsapata, és ha felhívnak minket, az
azt jelenti, hogy interjút akarnak. Ezek a hívások mindig
megdobogtatják a szívemet, mivel magánemberként hatalmas
hoki- és baseballrajongó vagyok, és jólesik, ha összeköthetem
a kellemest a hasznossal.
– Igen? Valamelyik játékost kell meginterjúvolnunk?
– Nem is akárkit, hanem Hayden Holmest.
Nyugalom! Nyugalom! Szűzanyám… nyugalom!
De akkor is: áááááááá!
Hayden Holmes! Hayden Holmesszal készítek interjút!
Ő az a feltörekvő újonc, aki Philadelphiából igazolt át a
Quakeshez még a szezon előtt. A Quakes nagyon jól járt vele,
mert ígéretes tehetség. Már újoncként is megmutatta az
oroszlánkörmeit, vagyis most, egyéves gyakorlattal a háta
mögött, tutira ő lesz a következő szezon sztárja, legnagyobb
szerencsénkre a Quakes színeiben.
– Hayden, azta! Nagyon izgi!
Próbálok visszafogott maradni, de már most bizsereg a
gyomrom. Egyetlen sztár miatt sem szoktam kivetkőzni
magamból, de Hayden nagy hal. Sőt monumentális!
– Igen, és mivel az utolsó pillanatban szóltak, holnap ő lesz
a meglepetésvendég. A PR-osok már átküldtek egy vázlatot a
legfontosabb témákról, mindjárt átküldöm neked e-mailben.
Vess rá egy pillantást, de amúgy ez is csak olyan lesz, mint a
többi sportinterjú!
– Jó, tehát holnap lesz az interjú. Melyik részt hagyjuk ki?
– A Fritatta Dylannelt. Átrakjuk péntekre, az lesz a címe,
hogy Fritattapéntek.
– Dylan örülni fog. Jó, akkor le is teszem. Megnézem az e-
mailt, és reggelig kicsit utánaolvasok Haydennek.
– Nem szükséges. Megkértem Duncant, hogy állítson
össze egy rövid ismertetőt, azt is elküldöm az e-maillel. –
Kevin egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja: – És péntekre
beteszünk még egy tízperces blokkot. Amíg megeszitek a
fritattát, te beszámolsz a kis társkereső kalandodról.
– Jaj, hagyjuk már ezt, Kevin! – méltatlankodom.
Nem igaz, hogy nem tud leakadni a témáról!
– Nem bújhatsz ki alóla, Noely. Beszéltem Lynn-nel a
Vakkóstolótól. A csapata összeállít egy kisfilmet a programról,
de amíg az elkészül, jól jönne egy személyes
élménybeszámoló. Meggyőzhetnéd a szingliket, hogy
csatlakozzanak a programhoz. Már túl vagy az első randevún,
nem? Elmesélhetnéd, milyen volt.
– És ha nem?
 Kevin élesen fújja ki a levegőt, hallom, hogy ideges.
– Noely, így nem leszünk jóban.
Amúgy sem vagyunk, Kevin. Amúgy sem vagyunk.
– Jó, de nem örülök neki.
– Előbb kellett volna gondolkodnod. Minek használtad a
cég eszközeit? Reggel találkozunk.
Azzal leteszi. Jellemző. Talán nem is lesz olyan rossz.
Ennyivel tartozom a Vakkóstolónak, ha már ilyen szépen
összehoztak Jackkel. Ki tudja, lehet, hogy az emberek
hasznosnak találják majd az élménybeszámolómat.
A társkeresés rémisztő feladat, nyilván a nézőknek is jól jönne
egy kis bátorítás.
Apropó Vakkóstoló…
Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy Jack válaszolt-e, így hát
megnyitom az alkalmazást, és elégedetten látom, hogy új
üzenetem érkezett. A gyomrom megint szaltózni kezd.
Jack írt.

EladóLány!
A bátorságod tiszteletre méltó. Úriemberként akartam
viselkedni, de most, hogy már tudom, kivel van dolgom,
örömmel dobom sutba az úriemberjelmezt, hogy végre
azt tegyem, amit szeretnék. Szombaton csak te leszel,
meg én, meg a hullámok, és az ajkam az ajkadra tapad.
Addig is, kérlek, enyhíts a szenvedésemen, és mesélj
valamit, amit még nem tudok rólad! Ossz meg velem
egy titkot, amivel átvészelhetem a hátralévő sivár
 napokat!
Jack

Hátradőlök a nyugágyon az éjkékbe forduló ég alatt,

magamra húzom a takarót, és töretlen mosollyal pötyögöm be
a választ.

WindsorCsomó!
Eltűnődtél már azon, vajon mit látnál, ha fognál egy
jégkorongot, és félbevágnád? Mit találnál a belsejében?
Én gyerekként, az érett tizenkét éves fejemmel, meg
voltam győződve róla, hogy egy talizmánt, így hát
elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Nagy dérrel-
dúrral kitettem egy jégkorongot a hátsó teraszra,
beizzítottam apám láncfűrészét, és szépen átvágtam…
a teraszpadlót. A korong érintetlen maradt. Arra
gondoltam, hogy ha a szüleim igazán szeretnek, talán
nem fojtanak meg puszta kézzel.
Hála az égnek, hogy létezik feltétel nélküli szeretet! Most
te jössz!
Noely
 8. fejezet
NOELY

– Az ajkam, a fogam, a nyelvem hegye, a nyelvem hegye, a

fogam, az ajkam – kántálja Dylan eltúlzott szájmozgással.
Minden második szünetben dallamosra csiszolja a
magánhangzóit, és élesre a mássalhangzóit.
Rendszerint oda sem figyelek rá, de ma az agyamra megy.
Talán mert sík ideg vagyok. Őszinte leszek: a profi sportolók a
gyengéim. Nem tudom, miért, de amikor a közelükbe kerülök,
elolvadok, és komplett hülyét csinálok magamból.
Kérdezzétek csak meg Kevint, órákig tudná sorolni, hogyan
ugráltam körül az összes profi sportolót, aki valaha is
megfordult a műsorunkban.
– Fekete bikapata kopog a patika fekete kövén. Fekete
bikapata kopog…
– Dylan fején – vágok közbe. – Ha nem hagyja abba. Már
bemelegedtél, nem hanyagolnád a nyelvtörőidet? – kérdezem
a Haydenről készült jegyzeteimet bogarászva.
– Miért félsz ennyire a labdajátékosoktól?
– Először is Hayden koronggal játszik, egyébként meg nem
tudom. Azt hiszem, a karjuk hat rám így. Olyan sokkoló!
A tévében egész normálisnak tűnnek, de amikor testközelből
látod őket, ledöbbensz: „Hát ti honnan szedtetek magatokra
ennyi izmot?” Ez nem ér…
– Noely, Dylan, bemutatom Hayden Holmesot – mondja
Kevin, és mivel épp a tirádám kellős közepén toppan be,
égek, mint a rongy.
Jézusom, remélem, Hayden semmit sem hallott!
Összeszedem magam, mert már így is kész idegroncs
vagyok. Amikor felállok, egy nagyon magas, nagyon kigyúrt
srác mosolyog le rám. Mézszínű haját LA Quakes feliratú
baseballsapka takarja, kék szeme azonban sokkal élénkebb,
mint a fotókon. Erős állkapcsa enyhén borostás, az ajka pedig
sokkal teltebb, mint azt egy férfitól megszokhattuk. Izmos
mellkasán fehér hosszú ujjú póló feszül, aminek feltűrt ujjai
láttatni engedik szálkás alkarját. Anyám! Nem semmi!
A fenébe ezekkel a karokkal!
Előrelépek, és üdvözlésre nyújtom reszkető kezemet.
– Hayden, nagyon örvendek! Isten hozta Kaliforniában! Ez
nagy változás lehet Phillyhez képest.
Hayden kedvesen elmosolyodik, az arca jobb oldalán kis
gödröcske villan fel.
– Azt hiszem, ez a helyes kifejezés – válaszol nevetve. –
A fenyőfák közül a pálmafák közé. – Nagy, kérges tenyere
kisiklik a markomból. – Én is örvendek – fordul Dylan felé. –
Köszönöm a meghívást.
 Dylan még javában Hayden kezét szorongatja, de nem
zavartatja magát, oldalba bök.
– Micsoda acélos szorítás, kíváncsi vagyok, máshol is ilyen
kemény-e.
Ingerülten köszörülöm meg a torkom, és mindent bevetek,
hogy legalább én megőrizzem a profizmus látszatát.
– Van kérdése az interjúval kapcsolatban? Minden
rendben?
Hayden elengedi Dylan kezét, és az övébe akasztja a
hüvelykujját.
– Igen. Az ügynököm mindent átnézett.
– Tökéletes.
– Noely, húsz másodperc!
– Oké – biccentek oda Haydennek. – Kicsit álljon ki a
képből, amíg szólítjuk!
Hayden nevetve húzódik félre, és amikor rám kacsint,
forróság fut végig a gerincemen.
Dylan hozzám hajol, majdhogynem a fülembe dugja a
száját, és azt suttogja:
– Hűha, rád kacsintott! – Süketnek tettetem magam, mert a
pasi tízlépésnyire áll tőlem, nem akarok jelenetet rendezni. –
Hallod? – ismétli Dylan.
– Igen – förmedek rá fojtott hangon. – Hagyj már békén,
elsőre is felfogtam!
– Már le is vetkőztetett a szemével…
– Három, kettő… – mutat rám a rendező.
 Kicsit zavartan próbálom magamra ölteni a profi
műsorvezető álarcát, és a súgógépre nézek:
– Folytatjuk a műsort. Mint korábban már említettük, ma
különleges meglepetésvendéget hívtunk a stúdióba.
– Így igaz – vág közbe Dylan. – És ezzel egyszerre
szerzünk örömet a férfi és a női nézőinknek. Ugye, Noely?
Elpirulok, és azt kívánom, bárcsak áramszünet lenne. Nem
tudom, mi zavar ennyire: Dylan csipkelődése, a kulisszák
mögött várakozó Hayden, vagy a tudat, hogy esetleg Jack is
nézi az adást, de egyre nehezebben forog a nyelvem, és a
szavaim is hamisan csengenek a fülemben.
– Ööö, igen, persze – harákolom, és idegesen dobolok a
lábamon a papírjaimmal. Élénkebben! – mutatja Kevin az
egyezményes jelet, amikor körbepillantok, így hát gyorsan a
súgógép felé fordulok. – Ha nyáron nem kísérték figyelemmel
a híreket, valószínűleg nem is tudnak róla, mekkora fogást
csinált a Los Angeles Quakes, de ma reggel abban a
megtiszteltetésben van részünk, hogy a műsorunkban
köszönthetjük a frissen leigazolt újoncot, a tavalyi szezon
koronázatlan királyát, Hayden Holmes jégkorongozót. –
Dylannel felállunk, és az egész stáb tapsviharban tör ki. –
Kérem, fogadják szeretettel a Los Angeles Quakes legújabb
csatárát, Hayden Holmest!
Hayden bejön, és vidáman integet a kamerába. Nem is
kérdés, hogy ez a kisfiús mosoly minden néző szívét
meglágyítja. Hayden lehajol, és miközben cuppanós csókot
nyom az arcomra, jól megszorongatja az oldalamat, amitől
pattanásig feszülnek az idegeim. Dylan is kierőszakol egy
gyors puszit, aztán helyet foglalunk.
Kényelmetlenül fészkelődöm, mivel Hayden hosszú lába
állandóan a térdemnek ütközik. Hátrasimítom a hajam, és a
papíromba nézek. Édes istenem, miért vagyok ennyire
ideges?
– Hayden, nagyon örülünk, hogy elfogadta a
meghívásunkat – mosolygok bele derűsen a kamerába.
– Én örülök, hogy meglephettem a nézőket, ez a meleg
fogadtatás nagyban megkönnyíti a beilleszkedésemet.
– A tavalyi szezon után ön lehet a csapatunk megmentője.
Hálás köszönet, hogy átigazolt.
Hayden szégyellős nevetéssel túr bele dús hajába. Több
interjút is láttam már vele, és nem tűnt akkora seggfejnek,
mint egyes sportolók. Mindig is józan ember benyomását
keltette, és most személyesen győződhetek meg róla, hogy
igazam volt.
A következő öt percben a közelgő edzésekről, a
csapattársakról beszélgetünk Haydennel, továbbá arról,
milyen volt a hóból a napsütésbe költöznie. A srác együtt
nevet Dylannel, a szurkolókról áradozik, és mindenkit elbűvöl
a stúdióban.
– És ennyi! – kiáltja el magát Kevin, majd gyorsan átfutja a
jegyzeteit.
Akkorát sóhajtok, mintha valaki egy képzeletbeli fűzőt
oldana le rólam.
– Nagyon köszönöm, hölgyeim! – áll fel Hayden, és a
telefonjára pillant. Amikor meglátja, mennyi az idő, elgyötört
képet vág. – Még van egy rádióinterjúm. Bocsánat, hogy csak
így lelépek, de nem akarok elkésni.
– Semmi gond – válaszolom. – Köszönjük, hogy beugrott.
– Én köszönöm a meghívást. Majd szólok az irodán, hogy
küldjenek pár tiszteletjegyet.
Búcsúzóul sietve megölel minket, és már megy is; egyik
kezét a farmerzsebébe dugja, a másikban a telefonja.
– Ez a pasi egy álom! – sóhajt fel mellettem ábrándosan
Dylan. – Láttad, hogy ugráltak az izmai a pólója alatt? Mintha
morzejeleket küldenének nekem: Nyalj meg, nyalj meg! Kár,
hogy a cicim nem az a kommunikatív fajta, mert szívesen
megüzentem volna Chadnek, hogy Hayden az új befutó.
– Miért kérdezted meg tőle, hogy szingli-e? – korholom. –
Ez magánügy.
– Ne viccelj! Még szép, hogy megkérdeztem. Nekünk itt a
Jó reggelt, Malibu!-ban kutya kötelességünk feltenni azokat a
kérdéseket, amiket a többi hírcsatorna soha nem merne.
Szerinted miért ülünk itt ezen a rózsaszín kanapén, miért
vannak előttünk ezek a koktélok, és miért rejtenek papírzsepit
a kanapé támlájába? Mert a mi profilunk a könnyek, a nevetés
meg a szívdöglesztő pasik. Elsősorban a szívdöglesztő pasik.
Na mi legyen – paskolja meg a lábamat –, elkérjem neked
Hayden számát?
 Drámai arckifejezéssel forgatom a szemem.
– Ne, Dylan! Szombaton Jackkel randizom, és már alig
várom, hogy találkozzunk. Látni akarom, mire jutunk az
Öltönyössel.
– Á, szóval így becézed? Az Öltönyös? Ez jó!
Elgyötörten paskolom meg Dylan fejét, és mielőtt még
leráncigálná magáról a melltartóját, gyorsan eltűnök az
öltözőmben. Nincs kedvem végigasszisztálni a kínlódását.
Amint belépek az öltözőbe, megcsörren a telefonom.
Megnézem, ki hív, és elmosolyodom.
– Alex, hogy vagy?
Kihangosítom a telefont, és beülök az öltözőszékbe, hogy
lecsatoljam a fülbevalómat, és lesminkeljek.
– Szia, hugi! Velem minden oké.
Imádom a bátyámat, de ritkán keres telefonon. Jobban
szeret SMS-ezni, tehát nyomós oka lehet rá, hogy felhívott.
– Ma reggel belenéztem a műsorba.
A mosolyom egyre szélesebbé válik. Jó, most már
pontosan tudom, miért hív Alex.
– Tényleg? És hogy tetszett? Mit szólsz a zenerovathoz,
szerinted is ezek a dallamok valók a hálószobába?
Kipróbáljátok Laurennel?
– Ööö… azt a részt nem láttam, hála az égnek, csak az
utolsót.
Elképesztő!
– Hayden Holmest?
 – Aha. Hugi, neked van a legtutibb munkád a világon!
Hogyhogy nem borultál a lába elé interjú közben?
A helyedben minden kérdést meghajlással kezdtem volna.
Nevetve rázom meg a fejem, és letörlöm a festéket a jobb
szememről.
– Ha lehet, inkább nem hajlongok a vendégeim előtt.
– Kihúzó! Na és – kérdezi Alex rövid habozás után – jó
arc? Sejtem, hogy az, az interjúiban legalábbis annak tűnik.
Vagy csak megjátssza magát?
A plafont nézem. A bátyám annyira kiszámítható!
– Jó arc, Alex. És mielőtt megkérdeznéd, megígérte, hogy
küld tiszteletjegyet.
– Könyörögve kérlek, esküdj meg, hogy elviszel a meccsre!
– Te leszel az első, akinek szólok.
– Ez az! – Elnevetem magam. A bátyám kicsit túltolja az
ökörködést. – Be tudsz vinni az öltözőbe? Csak annyit
szeretnék, hogy az egyik játékos megcsapkodja a seggemet a
törülközőjével. Esküszöm, még a nadrágomat is letolom, és
első osztályú alapanyagot szolgáltatok. Fehér lesz, és
bársonyos. Nem rossz ajánlat, ugye?
És Lauren szereti ezt az embert, mert…
– Az, hogy a csupasz seggedet mutogatod, hátha rácsap
valaki a törülközőjével, nem ajánlat, Alex. Hanem büntetés.
Kész rémálom. Én csak tudom. Már láttam egypárszor.
– Fizetek érte – vágja rá Alex végső elkeseredésében.
– Nőj már fel! – nevetem el magam. – Megyek, mert
kezdődik a spinning. Puszilom Laurent.
– Várj! – kiáltja kétségbeesetten Alex. – Azért kapok
jegyet?
– Igen, Alex – felelem elcsigázottan. – Kapsz jegyet.
– Add írásba!
Szó nélkül kinyomom a telefont. Testvérek, csak a baj van
velük!
Jobb dolgom is van, mint hogy nem létező jegyeket
tetessek félre a potyaleső bátyámnak. A saját pénzéből is
simán meg tudná venni a jegyeket, de lételeme az élősködés.
Mindig is az volt.
De most nem húzom fel magam; várnak a randis
kalandjaimról szóló rovat előkészületei, ráadásul még egy
üzenetre is válaszolnom kell…

***

Drága EladóLány!
Elgondolkoztál már azon, a férfiak miért virággal
kedveskednek a nőknek? Miért nem egy szatyor
ennivalóval? Vagy egy doboz villanykörtével, tudod,
valami praktikus holmival. Egy teljes órát töltünk azzal –
én legalábbis –, hogy kiválasszuk a tökéletes csokrot,
ami nemcsak az elismeréseteket vívja ki, hanem a
szépségeteket is hűen tükrözi. Olyan csokrot keresek,
ami felidézi a finom illatodat, ami ugyanolyan rózsás,
mint az arcod, és a tűzpiros ruhádból is őriz egy kis
darabot. A virágcsokor egy gondosan összerakott
mestermű, ami a ti képetekre és hasonlatosságotokra
készül, ám mindezek dacára néhány nap alatt elhervad.
Mitől különb, mint egy tucat tojás?

Ui. Tetszett a virág?

Jack

Kedves Csokormester!
Egy tucat tojás? Egy doboz villanykörte? Praktikusnak
praktikus, csak éppen kicsit sem romantikus. Bármikor
vehetek magamnak egy tucat tojást, amikor kedvem
szottyan rá, a virág viszont igazi kuriózum. Amikor
virágcsokrot kapok egy férfitól, jóleső borzongás fut
végig a testemen. A csokor azt jelenti, hogy az illető
gondol rám, törődik velem, és azt a benyomást kelti,
hogy nem pusztán bejövök neki, hanem meg is akar
hódítani.
Mi a terved, Jack? Meg akarsz hódítani?

Ui. Megkaptam a csokrot, és egyszerűen csodálatos!

Köszönöm!
Noely

Kedves Meghódítandóm!
Valamit tudnod kell rólam. Kíméletlen üzletember
vagyok. Az igazgatói ülésen fürge cápa, aki a
másodperc törtrésze alatt dönt több millió dolláros
üzletekről. Felnőtt embereket ríkatok meg egyetlen
mondatommal, és sohasem tágítok. Mindig
megszerzem, amit akarok…
Miért mondom el ezt neked? Mert tudom, hogy te nem
így ismertél meg. Te a másik énemet láttad, azt, amelyik
boldogan tapicskol a tenger szelíd hullámai között, aki
piros szemű krumplikon nosztalgiázik, és aki egy órán át
vizslatja a csokrokat a virágboltban.
Igen, Noely. Meg akarlak hódítani.
Jack

Kedves Kíméletlen Üzletember!

Mindig megszerzed, amit akarsz? Ez a tárgyalón kívül is
így van? Elárulok egy titkot: Én nem ugrok az első
füttyszóra. Még az ordas nagy üzletembereket is
megizzasztom. Készülj fel, mert keményen meg kell
dolgoznod értem; nem kínálom tálcán a sikert! Készen
állsz a kihívásra? Készen állsz a makrancos énemre?
Noely

Kedves Makrancos Hölgy!

Mit ér a hódítás kihívások nélkül?
Még egy kérdés: Azért a csókért is keményen meg kell
dolgoznom, amiről a saját ostobaságom miatt csúsztam
le, és amit szombaton feltétlenül be akarok pótolni, vagy
ezt a botlást még elnézed nekem? Csak azért
kérdezem, hogy fel tudjak készülni az udvarlásra.
Egy egytől tízig terjedő skálán, ahol a tízes a
legnagyobb szám, hányas erősségű figyelmességre
számítasz? Egy tucat tojás és egy szál százszorszép
elég lesz? Így is megkapom a csókot, amit oly epedve
várok?
Jack

Kedves Csókért Epedező Jack!

Bár nagy a kísértés, hogy igent mondjak a villanykörtére,
mivel egy sincs itthon, attól tartok, az A-terv a nyerő.
Miért? – kérdezheted most. Mert látnom kell, hogy nem
csak a levegőbe beszélsz.
Tettek, Jack. Ha hódítani akarsz, lépj a tettek mezejére!
Noely

Drága EladóLány!
Boldog csütörtököt! Igen, tudom, az a legjobb, ha a
tetteink beszélnek helyettünk. Na és mi volt a mai napod
fénypontja?
Jack

Kedves Hódítómester!
Ma fura dolog történt velem. Éppen a műsorra
készültem, amikor az egyik produkciós asszisztens
behozott egy lila dobozt. A csomagon nem volt címzés,
úgyhogy fogalmam sem volt, mi lehet benne, de mikor
kibontottam, egy tucat gyönyörű, energiatakarékos izzót
találtam benne.
Lehet, hogy felröhögtem, de ezt az információt sem
 megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.
Egy szó, mint száz, most az egész lakás fényárban
úszik, és amikor a szemem a vakítóan szikrázó falakra
téved, mindig te jutsz az eszembe.
Ha tartod magad az A-tervhez, felköthetem a gatyámat.
Noely

Drága Noely!
Őszinte embernek tartom magam, tehát kereken
kimondom: jól gondolod. Engem csakis és kizárólag
egyvalami érdekel. Te.
Szombat, te, én és a csók, amit mindenáron be fogok
vasalni rajtad. Vigyázz, Noely, jövök!
Jack

Jack begőzölt, amitől csak még jobban megrészegülök.

Hogy szólhat az A-terv? Jack felizzítja a hangulatot? Nagyon
remélem. Egyesek megsértődtek volna a villanykörtés
poénján, pedig tökéletesen illik az egyéniségéhez, egy kicsit
meg is illetődtem tőle. Vajon mit hoz a szombat? Jack azonnal
lesmárol? Vagy direkt húzza majd az időt?
Nem örülnék, ha sokáig tökölne, szóval nekem is fel kell
állítanom a haditervet.
Na gyerünk szépítkezni! Ellenállhatatlanul dögösnek kell
lennem, és tudom is, hol kezdjem.
 9. fejezet
NOELY

– Dylan! – sikoltom a telefonba. – Dylan, gyere át! De

azonnal! Vészhelyzet van. Ne tötymörögj, ne ugorj be fánkért
a sarki boltba, és eszedbe ne jusson képrögzítő eszközt
magaddal hozni! Csak gyere ide!
– Ööö, pucér vagyok.
– Akkor öltözz fel! Az ég szerelmére, indulj már!
– De… már beleöntöttem a vízbe a fürdősót.
– Atyavilág! Veszek neked másikat, csak csipkedd magad!
Kinyomom a telefont, és próbálok lehiggadni. Egy pillanatra
lehunyom a szemem, aztán kinyitom, és hunyorogva a
tükörbe sandítok. Hunyorogva, mert az némileg javít az
összképen. Legalábbis ezzel nyugtatgatom magam. Hogy
lehettem ekkora ökör?
Amikor óvatosan szemügyre veszem magam,
megállapítom, hogy nem is olyan súlyos a helyzet, annyira
azért nem nyúltam mellé, legalább nem olvadok bele a
tömegbe, de… BASSZUS!
Kopognak. Riadtan fordulok hátra, mintha az ajtón
keresztül is látnám, ki áll a küszöbön. Dylan azért nem ennyire
gyors. Elég közel lakunk egymáshoz, de a barátnőmnek már
az is legalább tíz percbe telik, mire bugyit keres magának,
szóval ez tutira nem ő. Hacsak nem pucéran jött…
Alex? Első kétségbeesésemben őt is felhívtam, mert Dylan
nem vette fel a telefonját. Zaklatott hangüzenetben közöltem
vele, hogy vége az életemnek, de azt már nem fejtettem ki,
hogy miért. Nyilván ott helyben összefosta magát.
Tudom, hogy kinyír, ha nem nyitok ajtót, így hát még egy
utolsó pillantást vetek a tükörbe – ezúttal nyitott szemmel –,
az éghez fohászkodom, hogy bárcsak visszaváltozhatnék, és
kinyitom az ajtót.
– Előre figyelmeztetlek, hogy…
De azonnal elhal a hangom, amikor egy tökéletesen
megcsomózott nyakkendővel nézek farkasszemet. Elönt a
szégyen, hirtelen azt sem tudom, hova bújjak, és
hiénaüvöltéssel csapom be az ajtót Jack szép metszésű arca
előtt.
– Jaj, ne, jaj, ne, jaj, ne! – pörgök, mint a ringlispíl, és
kezemet a fejemre szorítva próbálom eldönteni, mitévő
legyek.
Jack nem láthat meg így!
Ááh! Lehet, hogy már meglátott. Szeretném azt hinni, hogy
villámgyorsan magamra zártam az ajtót, de tudom, hogy nem.
Túl sokáig meredtem arra az átkozott Windsor-csomóra.
Újabb kopogás hallatszik az ajtó felől.
 – Noely!
ANYÁM! Ez még mindig itt van.
Miket is beszélek, hát persze hogy itt van. Gondolom, nem
hisz a szemének. Gondolom, mindenáron meg akar győződni
róla, hogy az előbb tényleg én nyitottam ajtót, nem pedig
valami őrült orgyilkos, aki ártatlan áldozatokat öl halomra.
Eredetileg nem ez volt a tervem, és akkor még finoman
fogalmaztam. Hacsak Jack pont a pszichotikus bohócokra
gerjed.
Igen, jól olvastátok. Pszichotikus bohóc.
Igen, pszichotikus bohóc vagy Annie, a kis árva vagy…
talán Rose Nylund az Öreglányokból. Mindegyik hasonlat
találó, de én az eszelős tekintetem miatt inkább a pszichotikus
bohóc felé hajlok.
Hogy mi történt?
Villantani akartam, de a végén élő vattacukrot csináltam
magamból.
Bedaueroltam a hajam, oké? Saját kezűleg, hogy dús
loknikat varázsoljak magamnak. De most Justin Timberlake
rusnya, tésztafejű alteregója néz rám a tükörből.
Óriási hiba volt, hatalmas, sőt kolosszális… az eredetileg
vállig érő hajam immár az államat verdesi. És a frufrum…
nőtársaim, figyelem, soha, semmilyen körülmények között ne
daueroljátok be a frufrutokat! Azt hiszitek, hogy szép hullámos
lesz. De nem. Mintha összegyűrt sztanioldarabkákat
ragasztottak volna a homlokomra.
 Úgy festek, mint aki két percre bedugta az ujját a
konnektorba, hogy menő frizurát varázsoljon magának.
Megint kopognak.
– Noely, nyisd már ki!
Jack nem tágít. Fél lábon ugrálva kémlelek körbe a
lakásban, hátha eszembe jut valami. A baseballsapka csak
még jobban hangsúlyozza a hajvégeket, és nem akarom
felszabadítani a bennem lakozó Monica Gellert.
Gondolkodj!
Körülnézek az előszobában, és látom, hogy az egyik sálam
ott lóg a fogason. Sál! Ez az! Fogom a sálat, az előszobatükör
elé állok, és jó szorosan körbetekerem a fürtjeimet, hátha így
megszelídíthetem őket. A nagy kapkodásban addig-addig
tekerem-csavarom a textíliát, hogy amikor megcsomózom, a
fejemen meredező kóctömeg miatt kisebbfajta tölcsér alakul
ki, és hiába akarom lenyomni a tetejét, folyton visszaugrik.
– Noely, ne hülyülj, nyisd ki az ajtót!
Ez a csávó nagyon kitartó.
Érzem, hogy ebből a szituból már úgysem jöhetek ki jól,
mert Jack nem fog elmenni, így hát beletörődöm, hogy egy
tölcsér billeg a fejemen, és csípőre tett kézzel, kidüllesztett
mellel rántom fel az ajtót. Talán a magabiztos fellépésemmel
elvonhatom Jack figyelmét.
De tévedek.
Jack pillantása azonnal a fejem köré csavart fehér-
rózsaszín virágmintás sálra siklik. Nem túl tapintatosan.
 Amíg ő a „fejdíszemre” szegezi a tekintetét, én szemügyre
veszem a kifogástalan öltönyét. Könnyű szövetből készült,
mégis tükörsima, ropogós, és lágyan öleli körül viselője izmait.
És ez a nyakkendő… Jack kigombolt gallérral, nyakkendő
nélkül érkezett az első randinkra, most azonban, az izmos
nyakára feszülő nyakkendő láttán, fura bizsergést érzek a
hasamban.
Ez az öltöny…
Egy dolgot már megtanultam ettől az embertől meg az
üzeneteiből: minden a fellépésen múlik, tehát ahelyett, hogy
megint rácsapnám az ajtót, felszegem az államat, és fél
kézzel a bejárati ajtónak támaszkodva mondom:
– Jack, milyen kellemes meglepetés! Minek köszönhetem a
látogatást?
Jack gyanakvóan méreget, majd a fejemre mutat.
– Ez meg mi?
Hát, ez nem túl lovagias kérdés. Az anyja nem tanította
meg, hogy nem mutogatunk ujjal az emberekre?
– Ja, ez? – szorítom a kezemet nevetve a turbánomra. –
Kipróbáltam valamit, csak a hecc kedvéért. Azt hiszem, ki fog
lógni a képekből, de majd meglátjuk.
Jack előrelép, benyomul az előszobába, és tekintetét a
fejemre szegezve egyetlen mozdulattal kioldja a sálat.
Miközben a fürtjeim rugóként pattognak a fejem körül, nem
tudom nem észrevenni, milyen vérpezsdítő tisztaságillat árad
az előttem álló férfiból, akinek a szeme érzékien barangolja be
a hajamat.
Az ujja köré csavarja az egyik fürtöt, és hirtelen elengedi.
Nem nevet, még csak el sem mosolyodik. Csak néz, áthatóan.
Feszengeni kezdek, és zavaromban megered a nyelvem.
– Mint látod, újítottam – tapogatom meg birkaszerű
frizurámat. – Lehet, hogy kicsit túltoltam a dolgot – vonom
meg a vállam. – De mondd meg őszintén, Jack, mit ér az élet
újdonságok nélkül? – Jack továbbra is némán méreget, a
pillantása ide-oda ugrál az arcom meg a hajam között. Most
mi van? Mondj már valamit, öreg! – Na mit szólsz? –
igazgatom meg a fürtjeimet. – Fessem be vörösre, és tanuljak
meg zsonglőrködni?
Jack még közelebb lép, elkapja a kezemet, a mellkasára
vonja, majd a tarkómnál fogva magához húz.
Elakadó lélegzettel, egész testemben megmerevedve
nézem, ahogy lassan az ajkamhoz hajol.
Ez mindjárt megcsókol… ezzel a hajjal!
Jack alig pár centire van az ajkamtól, mentaillatú lehelete
finoman csiklandozza az orromat.
– Nem bírtam szombatig várni. Ne haragudj!
Azzal lágyan, gyengéden az ajkamhoz érinti az ajkát.
Én persze rögtön elolvadok, ott helyben, az előszobában,
az áramütéses hajammal, és egyetlen hatalmas nyáltócsává
válok.
Egyik kezemmel Jack mellkasára támaszkodom, a
másikkal szorosan marokra fogom a hajtókáját, mintha soha
többé nem akarnám elengedni.
Jack eleinte lassan, módszeresen térképezi fel a számat.
De azonnal megérzem, mikortól érzi birtokon belül magát,
mert a nyelve csábítóan siklik végig az ajkaimon, hogy
szétválassza őket. Halk morgás tör fel a torkából, és még
közelebb von magához, miközben a nyelve a számba hatol.
Kéjes borzongás fut végig a gerincemen, és a boldogság
hullámai lassan elöntik a testemet.
Az ereim felforrósodnak, a bőröm várakozóan bizsereg, az
izmaim cseppfolyóssá válnak, alig állok a lábamon.
Életemben nem csókoltak még így, ilyen szenvedéllyel, ilyen
magabiztosan, ilyen emésztő vágyakozással. Azt sem tudom,
hol vagyok.
Jack elhúzódik tőlem, a homlokomhoz érinti a homlokát, és
pillekönnyű csókokkal borítja be az ajkamat. Végül így szól:
– Basszus, de finom vagy!
A gyomrom egyre eszeveszettebben szaltózik, a nagy
izgalomban még a félresikerült frizurámról is megfeledkezem,
amikor valaki megszólal a küszöbön:
– Szent szűzanyám, mit műveltél a hajaddal?
Elkínzottan hunyom le a szemem. Jack hátrafordul, de nem
enged el, így engem is magával ránt.
– A franc… – némul el Dylan, és amikor óvatosan
rásandítok, látom, hogy Jacket stíröli, a tükörfényes cipőjétől a
nyakkendőjén át a tökéletes sérójáig. – Hagyjuk a hajadat, ki
ez a szívtipró? – Előrehajol, diszkréten a szája elé tartja a
kezét, és félhangosan kérdezi: – Csak nem WindsorCsomó?
Durcásan bólintok.
– Hűűűűű, de jóképű! – Dylan leteszi a vászonszatyrát, és
megragadja Jack nyakkendőjét, amivel durván benyomul a
pasi személyes terébe. Rácsapok a kezére, de már késő. –
Ezt nevezem! – rángatja meg a csomót.
– Miért taperolod? – förmedek rá.
– Te csak hallgass! – szegezi rám az ujját Dylan, és csak
ekkor veszem észre, hogy rózsaszín frottírköntös meg papucs
van rajta. Jézusom! – Hanyatt-homlok rohantam hozzád, még
a forró fürdőt is kihagytam, mert azt hittem, hogy átszúrtad a
mellbimbódat, vagy valami hasonló marhaságot csináltál.
Ezek után annyit taperolom WindsorCsomót, amennyit csak
akarom.
Dylan szorosra húzza az övét, és harciasan fordul szembe
velem. Eszemben sincs ujjat húzni vele, inkább kapitulálok.
– Jack, bemutatom Dylant, a kolléganőmet. Dylan, ő itt
Jack.
Dylan színpadias mozdulattal hajol meg Jack előtt:
– Nagyon örvendek. Csupa szexi dolgot hallottam rólad.
– Valóban? – néz rám Jack. Természetesen elpirulok. Már
megint. – Én is örvendek, Dylan. Most először látlak ilyen…
lezser öltözékben.
– Mázlista vagy – kacsint rá a barátnőm –, bekukkanthatsz
a Jó reggelt, Malibu! színfalai mögé. – Majd rám szegezi a
tekintetét. – Mit alkottál már megint, Noely? – kérdezi
gunyorosan.
Ezt nem Jack előtt akarom kitárgyalni, úgyhogy a
vendégem felé fordulok:
– Ööö, nem akarlak kidobni, de Dylannel még van egy kis
dolgunk.
– A hajára céloz, Jack.
Nagyot sóhajtok, és próbálom tudatosítani magamban,
hogy Dylan tulajdonképpen azért jött, hogy segítsen.
Jack ragyogó mosollyal csipkedi meg az államat, az
érintése puha és finom.
– Semmi gond – suttogja. – Szombaton találkozunk.
Azzal lehajol, és édes csókot nyom az ajkamra, ami jóval
hosszabb ideig tart a vártnál, majd elhúzódik tőlem. Buja
kacsintással igazgatja meg a mandzsettáját, futólag
odabiccent Dylannek, végül távozik, én pedig érzéki
bódulatban lebegve nézek utána.
– Beszarás! – állapítja meg Dylan, mit sem törődve azzal,
hogy Jack esetleg meghallhatja. – Micsoda csók! Ez egy
szexisten!
Az biztos.
Mosolyogva csukom be az ajtót, és megadóan várom
Dylan oltásait. Semmi kétség. Ezt nem úszom meg szárazon.
– Házi dauer? – kérdezi. Bólintok. Dylan korholóan csóválja
meg a fejét, majd fogja a vászonszatyrát, és a kanapéra
borítja a tartalmát. Egy rakás törülköző meg Bepanthen esik ki
belőle, azonkívül egy üveg cseresznyepálinka, egy
körömreszelő, egy tekercs folpack meg egy bödön olívaolaj.
Gőzöm sincs, mire készül a barátnőm, de örülök, hogy itt van.
– Hülye ötlet volt, ugye tudod?
– Naná.
– Jó, akkor tegyük tisztába a dolgokat. Van itthon
kókuszolaj meg hajbalzsam? Hajpakolást csinálunk.
A következő húsz percben bekeverjük a maszkot, folpackot
tekerünk a fejemre, és felmelegítjük a pakolást a
hajszárítómmal. Dylan végül távozik, de a lelkemre köti, hogy
csak tíz perc múlva mossam le a maszkot, hogy a fürtjeim
biztosan kisimuljanak.
Őszintén remélem, hogy minden rendben lesz, mert bár
Jack nem panaszkodott, nem szívesen jelennék meg ilyen
fejjel a randin… vagy a képernyőn. Mert, Kevint ismerve,
minimum az otthoni hajkezelések veszélyeiről kellene
szemléltető előadást tartanom.
Ezt a ballépésemet tutira nem fogom nagydobra verni.
Miután ötször hajat mosok, és felkenek egy újabb adag
balzsamot, ledőlök egy kicsit, és szórakozottan babrálok a
nedves, de már kisimult tincseimmel. A jóisten áldja meg
Dylant!
Kíváncsian nyitom meg a Vakkóstoló appot, és egy
borítékjelet fedezek fel a kijelző sarkában… ráadásul egy új
jelölt is felbukkant. Hát ez fura. Azt hittem, már nem kapok új
ajánlásokat. Engem nem érdekel más, csak Jack, gyorsan
meg is nyitom az üzenetét.
 Drága Noely!
Az a haj… nagyon jól áll! :)
Jack

Még van képe pimaszkodni!

Mosolyogva pötyögöm be a választ.

Kedves Jack!
Ha jót akarsz, felejtsd el, amit ma este láttál, és
koncentrálj a piros ruhás, piros cipős, piros ajkú…
egyenes hajú lányra.
Noely

Jack szinte rögtön visszaír, lehet, hogy egész este a

válaszomra várt.

Kedves Piros Ruhás Hölgy!

Tehát ha szombaton megkérdezem tőled, mi a házi
dauer titka, te válaszul…

Sértődötten gépelem be a választ.

Drága Jack!
Ne rángasd az oroszlán bajszát, Öltönyös! Vigyázz, mert
nem lesz második csók!
Noely
Kedves Noely!
Meggyőztél, nem rendelek otthoni dauerkészletet.
A világért sem akarok lecsúszni a második csókról.
Jack

Ez a beszéd!
 10. fejezet
NOELY

– Figyelj, Kevin, arra gondoltam, hogy a következő blokkot

szenteljük a nézői kérdéseknek. Összegyűjtöttem néhányat,
szerintem érdekes lenne…
– Maradunk a randiblokknál.
Kevin nyers stílusa és szigorú pillantása a torkomra
forrasztja a szót. A főnököm továbbsétál, és közben a papírjait
bújja. Csalódott vagyok.
Miért nem Dylan magánéletéről beszélünk? A nőnek két
gyereke van, vitassuk meg, anyaként milyen kihívásokkal kell
szembenéznie, az sokkal izgalmasabb lenne, mint az én
szerelmi életem… nem igaz?
– Lerázott, mi? – kérdezi Dylan a kártyáiba mélyedve,
mentolos cukorkát szopogatva.
Mindig ezt csinálja, ha interjúra készül.
– Meg sem várta, amíg befejezem a mondatot.
– Nem hibáztatom. A nézői kérdések dögunalmasak. Senkit
sem érdekelnek. – Dylan végigpörgeti, majd a lábához ütögeti
a kártyacsomagot. – Nyugi, nem lesz gond, és egyvalami
miatt biztosan nem kell aggódnod. A hajad már nem olyan,
mint egy madárfészek – tartja fel a hüvelykujját.
Kedvem lenne eltörni.
– Tíz másodperc, hölgyeim! Üljetek le!
Na tessék, kezdődik!
Kevin visszaszámlál, és Dylanre bök.
– Kedves nézőink, van önök között szingli? Aki éppen
társat keres? Ne féljenek, nincsenek egyedül. Maga Noely
Clark is régóta próbál érvényesülni a húspiacon, de a
munkahelyi elfoglaltságai mellett bizony nem sok ideje marad
a randizásra. Szerencsére nemrégiben megkeresést kapott a
Vakkóstoló nevű vadonatúj étteremtől, ami kifejezetten
vakrandikra szakosodott, és azt ígéri, hogy segít megtalálni a
nagy Őt. Nézzék csak! – mutat a képernyőre Dylan, ahol
rövid, egyperces klip következik az étteremről és a jelentkezés
feltételeiről.
Elszorul a gyomrom, idegesen tördelem a kezem. Én a
tévében is mindig nyíltan és őszintén beszélek az életemről,
talán ezért is örvendek ekkora népszerűségnek a
műsorvezetők között. Nyitni kell a nézők felé, mert amint
reflektorfénybe kerülsz, felkelted a kíváncsiságukat. Tudni
akarják, hogyan élsz, és ezzel nincs is különösebb gond.
Basszus, amikor nőgyógyásznál jártam, még a vizsgálatra is
beengedtem a kamerákat. A nézők bekukkanthattak a
házamba, egy családi vacsorára, megcsodálhattak
gyantáztatás közben, mindent tudnak rólam. Jó, azért nem
MINDENT, én szolid lány vagyok, főleg gyantáztatás közben,
de értitek, mire akarok kilyukadni.
Ezen az apróságon igazán nem kellene fennakadnom, de
engem akkor is zavar. Ezt az énemet nem a nyilvánosságnak
szánom, talán azért, mert amióta csak az eszemet tudom, a
szerelmi életem a nullával volt egyenlő. Mindig is érzékenyen
érintett, hogy sehogy sem találom a páromat ebben az őrült
világban. És most, hogy végre alakul valami, nem akarok
lecsúszni róla. Mert most már másvalaki is érintett az ügyben.
Valaki, aki még nálam is jobban ügyel a diszkrécióra.
A klip véget ér, a zene elhalkul. Dylan hozzám fordul, az
arcán megértő mosoly.
– Izgalmas kis program! Mesélj róla, Noely!
Műmosolyt varázsolok az arcomra, és a combomra
fektetem a tenyeremet.
– Először én is szkeptikus voltam. Vakrandi telefonos
alkalmazáson keresztül. De el kell ismernem, eredeti ötlet.
Úgy vakrandizhatsz, hogy akkor sem kell szégyenkezned a
barátaid, az anyukád vagy a rokonaid előtt, ha balul sül el a
dolog.
– Mert mindig azt hisszük, hogy a mi kiszemeltünk az igazi,
ugye? – kuncog Dylan.
– Ismerek egy helyes srácot, összehozlak vele. Nem is
tudom, hányszor hallottam már ezt a mondatot a kapcsolatban
élő barátaimtól – ingatom a fejem rosszallóan. – Tízből
kilencszer a srác még csak távolról sem helyes. Engem is
folyton össze akarnak boronálni valakivel, de eddig sem a
barátaim, sem a testvérem, sem az anyukám, sem a
szomszédaim nem jártak sikerrel, a Vakkóstoló viszont
ígéretes kezdeményezésnek tűnik.
– Ezek szerint már ki is próbáltad?
Dylan természetesen tudja a választ, a nézők azonban
nem. Tehát válaszolnom kell.
– Igen. Minden flottul ment, a jelöltek kiszűrésétől kezdve
az étterembe való bejutáson át a tényleges randiig.
Dylan előrehajol, és a keresztbe vetett lábára támaszkodik.
– Mesélj a partneredről! Helyes volt?
Jelentőségteljesen rebegteti a szemöldökét, így
figyelmeztet, hogy ne vágjak pofákat.
– Hát… – A plafont bámulva próbálom magam elé idézni
Jacket. – Olyan, mint egy megtestesült álom. Kicsit meg is
lepődtem. Amikor megismertem Jacket, aggódtam, hogy nem
lesz közös témánk, de csak úgy ömlött belőlünk a szó. Ebben
az étteremnek is nagy szerepe volt, mert különféle játékokkal
segít egymás megismerésében. Minden azt szolgálja, hogy
megtaláld az igazit.
– Te megtaláltad?
– Az majd később derül ki – vonom meg a vállam. –
Egyelőre annyit mondhatok, hogy holnap találkozom az
Öltönyössel, és már alig várom, mi lesz.
– Az Öltönyössel – biccent mosolyogva Dylan. – Ez jó. Nos,
reméljük, jól sikerül a randi. – Dylan a kamera felé fordul. –
Noely számára még csak most kezdődik az igazi kaland –
olvassa a súgógépről. – Alig várjuk, hogy még többet
tudhassunk meg a Vakkóstoló programról. Addig is szép
hétvégét önöknek!
Addig integetünk a kamerába, amíg ki nem alszik a piros
lámpa, és Kevin le nem fújja az adást.
Sóhajtva hanyatlok a kanapéra, és hosszasan bámulom a
reflektorok erdejét. Ez nem is volt olyan rettenetes.
– Kimondtad a nevét – szólal meg Dylan.
– Mi? – fordulok felé.
– Kimondtad a nevét. Jack.
– Azt mondtam, az Öltönyös.
Dylan a fejét rázza.
– Nem, először azt mondtad, hogy Jack.
Komolyan?
Csak halvány emlékeim vannak a beszélgetésről.
Fogalmam sincs, miket hordtam össze. A szavak egyetlen
óriási mondatként hömpölyögnek az agyamban.
– Tényleg kimondtam a nevét? – Dylan bólint, és az ajkába
harap. – De csak a keresztnevét. A vezetéknevét nem is
tudom. Szerinted gáz?
– Nem tudom, te ismered a pasit. Nézi a műsort?
– Hellyel-közzel… azt hiszem. Szerinted baj, hogy
kimondtam a nevét? Senki sem tudja, kiről beszéltem. Csak
Malibuban több ezer Jack él.
– Hát, én azért ráírnék, nehogy váratlanul érje a dolog.
 – Jó, lehet, hogy megfogadom a tanácsodat.
Miközben a kis elszólásomon morfondírozok, Dylan kibújik
a melltartójából, újabb kellemetlen perceket szerezve a
gyártásnak. Nem telhet el péntek anélkül, hogy Dylan sarokba
ne hajítaná a melltartóját.

***

Drága Noely!
Mi újság a hajaddal? Tudom, hogy korán van, de hátha
még elcsíplek a műsor előtt. Őszintén remélem, hogy
elsimultak a dolgok… nem csak átvitt értelemben.
Mellesleg te még göndör hajjal is gyönyörű voltál. Az a
frizura csak még elbűvölőbbé tett.
Jack

Kedves Grál Lovag!

Köszönöm, hogy jelentkeztél. Olyan édes vagy! Ha
belenéztél a ma reggeli műsorba, talán feltűnt, hogy a
göndörségnek már nyoma sincs, miután tegnap este
szerencsésen megszabadultam tőle. Leszámítva ezt a
vékonyka tincset a tarkómnál, ami makacsul tartja
magát, akármivel próbálkozom is. De fogom a kis
partizánt, és betűröm a többi alá.
Ha már szóba került a műsor, szeretnék elbeszélgetni
veled az egyik blokkról, ami ma ment le élő adásban. Ha
láttad, nyilván tudod, mire gondolok.
Noely
 11. fejezet
NOELY

A tengeri szellő az arcomba fújja a hajamat, amitől

átmenetileg minden elsötétül előttem. Félresöpröm a
tincseket, már bánom, hogy nem kötöttem fel a loboncomat.
Rendszerint ilyen téren is előrelátó vagyok, de a tegnapi
hajdráma miatt el akartam dicsekedni az egyenes
tincseimmel.
Rossz ötlet volt.
Nagyon rossz ötlet, mert nem elég, hogy minden
széllökésnél a hajszálaimat csócsálom, még a rúzs is
szétkenődik az arcomon. Ami kicsit sem vonzó látvány.
A kezemmel fogom össze a hajamat, és körülnézek a
parton, Jacket keresem. Úgy vettem észre, hogy nem az a
késős típus, és két perc még nem a világ, de azért mégis.
A múltkor az volt a benyomásom, hogy ez az ember nem
fecsérli fölöslegesen az idejét.
Ráadásul ő hozza a kaját meg a bort, vagyis még piálni
sem tudok, nem mintha ez lenne a legfontosabb.
Jó, hazudok. Szívesen legurítanék egy-két kortyot, hogy
lelazuljak. Nem értem, miért vagyok ideges, hiszen Jackkel
találkozom, de valahogy rossz előérzetem van. Nagyon rossz.
A tegnapi üzenetváltásunk óta Jack nem jelentkezett. Ki
tudja, lehet, hogy lekötötték az üzleti ügyei, nem szabad
rögtön a legrosszabbra gondolnom, de nem jellemző rá, hogy
ne üzenjen vissza. Az ég szerelmére, a pasi még egy tucat
villanykörtével is meglepett!
Idegesen feszengek a miniatűr farmersortomban meg a
szűk szabású lila blúzomban. Úgy gondoltam, sportosan
elegánsra veszem a figurát, és valami olyasmit veszek fel, ami
nőiesen kacér, ugyanakkor kellőképpen kényelmes ahhoz,
hogy nyugodtan üldögélhessek a homokra terített pléden, és
ne kelljen azon görcsölnöm, hogy a járókelők belátnak a
szoknyám alá.
A kerítésre terítem a plédet, és a parkolót figyelem, ahova
pont ebben a pillanatban gördül be egy fekete BMW szedán.
Fogalmam sincs, Jacknek milyen kocsija van, de elszorul a
gyomrom, amikor arra gondolok, lehet, hogy ő száll majd ki az
autóból.
Mereven bámulom az autó ajtaja mögül felbukkanó fekete
papucscipőt, amit a kifogástalan öltözékű Jack követ: fekete
nadrág, fekete ing nyakkendő nélkül és fekete napszemüveg,
ami teljesen eltakarja gyönyörű fekete szemét.
Amikor észrevesz, széles mosolyt küldök felé. Ő leveszi a
napszemüvegét, és a műszerfalra hajítja, aztán bezárja a
kocsit. Semmi sincs a kezében.
 Fura.
Amikor elindul felém, lehuppanok a kerítésről, és kihúzom
magam. Jack lesütött szemmel áll meg előttem, az
arckifejezése sem olyan nyájas, mint általában.
– Szia! – mondom félénken, és egyre idegesebb leszek.
– Szia!
Jack a zsebébe mélyeszti a kezét, és ez a kimértség még
inkább kibillent a lelki egyensúlyomból.
Arra számítottam, hogy Jack a karjába kap, és megcsókol.
Nem ő maga mondta, hogy az első csókunk óta csak erre
vár? Sőt, az első randink óta, hogy pontos legyek?
Semmit sem értek, így hát közelebb lépek hozzá, és
megkérdezem:
– Minden rendben, Jack?
Savanyú arccal rázza meg a fejét.
Nem tetszik ez nekem.
– Őszinte leszek, Noely – néz rám Jack, és majdnem
kettéhasít a titokzatos szemével. A tekintete szigorú,
kérlelhetetlen, már-már félelmetes. – Emlékszel még, miről
beszélgettünk az első randevúnkon?
Az első randevúnkon? Az első és egyetlen randevúnkon?
– Konkrétabban? Sok minden szóba került, Jack.
– Én szemérmes ember vagyok, Noely.
Ó, a fenébe, megnézte a tegnapi adást!
– Már az első este megmondtam, hogy a magánélet szent
dolog, és a múltban többször is megégettem magam, amikor
egyesek a hozzájárulásom nélkül osztottak meg rólam
bizalmas információkat.
– Jaj, Jack – lépek még előrébb –, ne haragudj! Véletlenül
szóltam el magam, sajnálom. Esküszöm, Öltönyöst akartam
mondani, de rettenetesen izgultam, és amikor izgulok,
összevissza fecsegek. Remélem, meg sem fordult a fejedben,
hogy szándékosan csináltam. A világért sem hoználak ilyen
kellemetlen helyzetbe. – Jack a földre szegezi a tekintetét. –
De legalább nem a vezetéknevedet kotyogtam ki. Több ezer
Jack él Malibuban. Biztonságban vagy – cibálom meg az
ingét, hogy kicsit oldjam a hangulatot, de hiába.
– Már két ember is rákérdezett, hogy én vagyok-e az a
bizonyos Jack.
– Mi? – Ezt a decibelt maximum a kutyák hallanák meg. –
Hogyhogy?
– Mind a ketten tudják, hogy beregisztráltam a programba,
és rögtön kapcsoltak.
Atyaég!
– Sajnálom, Jack. Én nem is akartam részt venni ebben az
egészben. De a producer nem szállt le rólam. Komolyan…
– Ez így nem fog menni, Noely – rázza meg a fejét, amitől
teljesen ledermedek. Jack ingerült sóhajjal simít végig az
állán. – Én nem a nyilvánosság előtt akarom élni az életemet.
Semmi kedvem hozzá. Rengeteg időmbe telt, hogy kikerüljek
a reflektorfényből, és a befektetéseimre tereljem a hangsúlyt.
Sokáig tartott, de végül sikerült. – Jack tovább simogatja az
állát, majd hirtelen rám szegezi a tekintetét. – Kedvellek
téged, Noely, nagyon is, de túl nagy falat vagy a számomra.
Egy nagy projekt kellős közepén vagyok, ami, ha megvalósul,
nagyot fog durranni. Nem tehetem kockára a bizonytalanért.
Ha nem jön össze, az nem csak engem érint rosszul. Ötven
alkalmazottam dolgozik azon, hogy minden rendben menjen,
nem hagyhatom cserben őket, főleg azok után nem, hogy
ennyi energiát fektettek a projektbe.
Jack szakít velem, mielőtt még bármi kialakulhatna
köztünk?
– Jack, sajnálom. Bocsánatot kérek, és minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy jóvátegyem a dolgot. Csak mondd
meg, mit szeretnél! – Az ajkamba harapok, zavar, hogy
ennyire elérzékenyültem. – Nem akarok lemondani rólad.
Érzem, hogy összeillünk. Te nem?
Jack bólint, és egy röpke pillanatra elfog a remény.
– Összeillünk, de nem folytathatom veled – rázza meg a
fejét Jack. – Nem kockáztathatok. Már az első randiba sem
kellett volna belemennem – simít végig az arcán sóhajtva. –
De nem tudtam megállni – lép hátra fejcsóválva. Majdnem
megszakad a szívem. – Mennem kell. Minden jót, Noely! –
mér végig Jack.
Amikor hátat fordít, és a kocsija felé indul, leblokkolok, de
mielőtt becsapná a kocsiajtót, utánaszólok.
– Akkor ennyi volt, Jack? Most is megfutamodsz, mint
amikor magadról kérdeztelek? Mert félted a magánéleted?
Még úgy is, hogy mind a ketten tudjuk, jó páros lehetnénk?
– Itt sokkal többről van szó.
Ez azért merész kijelentés egy randival, egy csókkal meg
néhány üzenettel a hátunk mögött.
– Igen, és mégis miről? – fonom karba a kezemet, és
érzem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa.
– Összeférhetetlenség, Noely.
Összeférhetetlenség? Ez meg mi a frászról beszél?
De mielőtt kérdőre vonhatnám, Jack már be is csapja az
ajtót, és elindítja a motort. Nézem, ahogy az orrára biggyeszti
a napszemüvegét, és hatalmas porfelhő kíséretében kitolat a
parkolóból.
Le vagyok döbbenve. Percekig csak állok, végül így szólok:
– Ugye most csak szívatsz? – rázom meg a fejem
elképedve, majd még egyszer megkérdezem, most már kicsit
hangosabban: – Ugye most csak SZÍVATSZ?
Dühösen emelem égnek a karomat, aztán a pokróchoz
vágtatok, felmarkolom a kulcscsomómat, és visszamegyek a
kocsimhoz.
Összeférhetetlenség?
Magánélet?
Nem akarja megégetni magát?
Mi a jó büdös francot képzel ez magáról?
Az a legbosszantóbb, hogy még csak el sem mondja, mi
baja. Én nem a taj számára vagyok kíváncsi, csak elfogadható
magyarázatot kérek a viselkedésére, ami valamivel több, mint
kitérő válaszok tömkelege.
De neeeeem, az Öltönyös nem fedheti fel magát!
Tudod, mit, Jack? Halott vagy a szememben.
Beülök a kocsiba, előhalászom a telefonomat a
farzsebemből, és megnyitom a Vakkóstoló-alkalmazást.
Gondolkodás nélkül lecsekkolom a második jelöltet. Gőzöm
sincs, normális dolog-e, hogy az app második, sőt harmadik
jelöltet is felajánl. De mintha megérezte volna, hogy újráznom
kell.
AJóLázadó
Áttanulmányozom a profilt. Nem sok minden derül ki belőle;
a pasi kalandvágyó, szereti a házi készítésű brownie-t, és ha
csak teheti, jótékonykodik.
Érdekes, de ami még ennél is érdekesebb, az a profilemoji.
Egy motor, ami szöges ellentétben áll az Öltönyös világával,
szóval a lehető legideálisabb. Még most sem értem, hogyan
ábrándulhat ki belőlem ilyen gyorsan valaki, aki korábban
kerek perec megmondta, miféle tervei vannak velem. Virágot
küldött. Meg villanykörtét. Felébresztette bennem a reményt.
De most elkomorultam, ahogy a lakásom is elkomorul
majd, amikor kivágom az összes hülye villanykörtét, amire
amúgy sincs szükségem. Egy jelölt kihullott. Remélem, nem
ez lesz az általános, mert akkor hamar feladom.
Na gyere, te lázadó, mutasd magad!
II. RÉSZ
A LÁZADÓ
 12. fejezet
NOELY

Hmm… ezt most lehet, hogy túltoltam.

Megpillantom a tükörképemet a Vakkóstoló kirakatában, és
elfintorodom. Ma este, a randira készülve, idegből öltöztem
fel. Vagyis a legribancosabb ruhámat választottam,
szuperszexi frizurát rittyentettem magamnak, és előkerestem
a legmagasabb tűsarkút, ami a szekrényemben lapul. Úgy
nézek ki, mint egy luxuskurva, aki a nagy fogásra vár.
Luxuskurva, nem útszéli. Nagy különbség. Mert bár a mellem
majdnem kibuggyan a szűk fekete ruhából, aminek a
szoknyarésze mindössze combközépig ér, a sminkem
legalább nem kenődött el, és még bugyi is van rajtam…
méghozzá az ülepet takaró fajtából.
Értitek már?
Tudom, hogy már nincs időm hazamenni és – a
stílszerűséget sutba dobva – átöltözni valami kevésbé
„lázadós”, apácás cuccba, így hát belököm az ajtót, ami
mögött Veronica, a hosztesz fogad.
– Miss Clark, örülök, hogy ma este is itt üdvözölhetem.
 – Helló! – válaszolom megszeppenve. Kicsit restellem,
hogy megint itt vagyok. A személyzet már nyilvánvalóan rájött,
hogy az első randi nem sikerült, pedig állítólag az az IGAZI.
Nagyon ciki, de amikor Veronicára nézek, látom rajta, hogy
nem ítél el. Ellenkező esetben sarkon fordulnék, és
hazamennék. De most inkább mély levegőt veszek, és így
szólok: – AJóLázadóval van találkám.
– Igen, meg is van. A partnere még nem érkezett meg.
Szeretne helyet foglalni a bárpultnál?
– Ha lehet.
Megigazítom a szoknyámat, hátha valami csoda folytán
sikerül meghosszabbítanom, és követem Veronicát a
bárpulthoz, aminek a túlsó végében egy másik nő várakozik.
Sokkal konzervatívabban fest a csinos királykék garbó nyakú
ruhájában, mint én. Az én bodorított, tupírozott – igen,
tupírozott – frizurámmal ellentétben az ő haja szoros
balerinakontyba tűzve díszeleg a feje búbján. A klasszikusan
nőies vonalat erőlteti. Sok sikert hozzá! A múltkor én is ezzel
próbálkoztam, és mi lett belőle!
Ott vagyok, ahol a part szakad. De ki tudja, neki talán
szerencséje lesz.
A lehető legmesszebb telepszem le tőle, nehogy kínos
beszélgetésbe bonyolódjunk, ami rendes esetben nem
jelentene problémát. De ma valahogy tüskés a hangulatom.
Sürgősen össze kell kapnom magam, mire a pasi ideér, mert
senki sem örülne, ha egy kekec nőszemély társaságában
kellene elköltenie a finom vacsorát.
– Miss Clark, nagyon örülök – köszönt Danny, a pultos, és
egy szalvétát tesz elém. – Egy Moscow Mule-t?
Nem tudom, örüljek-e vagy bánkódjak, hogy emlékszik
rám. Kíváncsi vagyok, hány visszatérő vendége van.
Megpróbálok rámosolyogni, de nem nagyon megy.
– Ma este egy pohár rozéval is beérem.
Danny, látván, hogy pocsék hangulatban vagyok,
előrehajol, és az állam alá csúsztatja a kezét.
– Nem ön az egyetlen, aki újrázik – mondja ragyogó
mosollyal. – A jelenlévők kábé fele már a második randijánál
tart, sőt van, aki a harmadiknál vagy a negyediknél. Nehéz
megtalálni az igazit. Nem megy varázsütésre. Lehet, hogy
papíron vagy az adatbázisunkban összeillik valakivel, de a
számítógépek meg a grafikonok nem számolnak az emberi
érzelmekkel. Úgyhogy türelem!
Ez jólesett. Bízom benne, hogy Danny igazat mond.
Kihúzom magam, és viszonzom Danny rejtélyes mosolyát.
– Kösz.
– Szívesen, máskor is. Mit szólna – mér végig Danny –, ha
összedobnék egy jó kis Tom Collinst?
– Na és mitől olyan jó? – könyökölök a bárpultra.
– A rázástól – kacsint rám Danny, majd munkához lát.
Danny jó parti lenne. Kíváncsi vagyok, szabad-e. Vagy már
házas? De jó lenne, ha én is ebbe a kasztba tartozhatnék!
Merthogy a házasok külön kasztot képeznek. Tudom, hogy
lubickolnék közöttük. A vezérük lennék.
– És mit tud a ma esti partneréről? – kérdezi Danny,
miközben egy magas falú pohárba tölti az italomat a
shakerből, amit az előbb még teljes erőből rázott.
A szalvétámmal babrálok.
– Hm, hát nem sokat. Kalandvágyó és sokat jótékonykodik.
Az az érzésem, hogy…
– Szia!
Déjà vu-m van. Már megint egy mély hang szólal meg a
hátam mögött, és szakít el Dannytől.
Oldalra fordulok, és miközben Danny elém teszi az
italomat, egy pasi néz farkasszemet velem, aki már ránézésre
is kiköpött lázadó. A sűrű, oldalra vetett hajától az állát borító
durva borostán át a vállára feszülő bőrdzsekiig és a hóna alatt
szorongatott bukósisakig maga a megtestesült lázadás. És
gyönyörű.
– AJóLázadó? – kérdezem, remélve, hogy ez a feltűnően
vonzó pasi a következő randipartnerem.
– EladóLány? – kérdezi karcos, mégis szexi hangon.
– Az vagyok, de szólíts Noelynak – nyújtom előre a kezem.
A férfi megrázza, és nem engedi el.
– Beck vagyok. Beck Wilder. Nagyon örvendek, Noely.
Beck Wilder. Miért van az, hogy már a nevétől libabőrös
lesz a hátam?
– Azt hiszem, elkészült az asztalunk. Gyere utánam!
Veronica megmutatta, hol ülünk.
 – Ezer örömmel.
Ahogy magamhoz veszem az italomat, Danny rám kacsint,
ami nagyon jó hatással van az idegrendszeremre, és hagyom,
hogy Beck lesegítsen a bárszékről.
– Az lesz az – kacskaringózik végig a könyöklők között,
majd megérkezünk egy fal melletti, viszonylag eldugott
asztalhoz.
Leülök, és nézem, ahogy Beck leveszi a bőrkabátját, ami
alatt feltűrt ujjú fehér ing lapul. Az ing mélyen kigombolt
gallérja mögött bőrpántra fűzött medál virít. Dögös, nagyon
dögös, szinte leugrik Beck napbarnított bőréről.
Most, hogy sikeresen megszabadult a dzsekijétől, még
alaposabban szemügyre veszem. Mindössze egy kérdésem
lenne a Vakkóstolóhoz: Hogyhogy csupa izmos pasi vesz
részt a programban? Ez valami előírás? Csak kigyúrt férfiak
jelentkezhetnek? Nem panaszképpen mondom, csak kicsit
kínban érzem magam.
Beck kurta sóhaj kíséretében kapja fel az étlapot, és
gyorsan átfutja.
– A francba, homár krumplipürével, a kedvencem! Te mit
eszel? – vet rám ördögi pillantást az étlap fölött, amiből csak
úgy süt a sárm meg az elvetemültség.
– Szerintem még sosem ettem homárt. Rákot igen, de
homárt nem. Finom?
– Baromi jó. Kóstold meg, ha nem ízlik, majd én megeszem
helyetted! – veszi ki a kezemből az étlapot álnok mosollyal
Beck, és a sajátjára fekteti.
– Jó, de ha elhappolod a homáromat, nekem adod a
krumplipürédet.
Beck úgy dől hátra, mintha arcul csapták volna, és riadtan
emeli fel a kezét:
– Hé-hé, ennyire azért ne rohanjunk előre, jó? Óriási
baklövés elvenni a férfitól az imádott krumplipüréjét, és ahogy
elnézlek, te nem akarsz hibázni.
Csípem a humorát. Karba teszem a kezem, és
megkérdezem:
– Nem is tudom, attól függ, mekkora bűnt követek el. Csak
körmöst kapok érte? Vagy súlyos átok száll rám, ami az
összes hátralévő randimat megmérgezi?
Beck az állát vakargatva töpreng a kérdésemen.
– Kicsit szélsőségesen fested le a helyzetet, de ha
választanom kell, inkább a körmös felé hajlok.
– Jó… – harapom be a számat, hogy visszafojtsam a
röhögést, de sajnos hiába. – Akkor megreszkírozom a dolgot.
– Nem félsz a kockázattól, ez tetszik – emeli fel a poharát
Beck, és iszik egy korty vizet.
Közben a pincér felveszi a rendelésünket. Két homár, a
biztonság kedvéért extra adag krumplipürével.
A kártyapaklit méregetem, és azon tűnődöm, bevállaljak-e
egy hasonló partit, mint amit Jackkel játszottam, de mire
megszólalnék, Beck már bele is csap a lecsóba.
– Na és honnan jött az ötlet, hogy belevágj, Noely?
Mármint a programba?
Beck előrehajol, rám szegezi a tekintetét, és kíváncsian
várja a választ, ami megnyugtató, mert azt a látszatot kelti,
hogy a pasi azért van itt, amiért kell: hogy jobban
megismerjen.
Elernyed a vállam, és szórakozottan babrálom az italomból
kiálló szívószálat. A szorongás helyét lassan a kacérság veszi
át. De mivel Jack előtt teljesen kitárulkoztam, most már
óvatosabb vagyok. Nem akarom átverni Becket, de nem
ártana visszafognom magam. Hiába osztottam meg minden
apró részletet Jackkel, így is továbbállt. Jó. Engedd el, Noely!
Mély levegő! Lesz, ami lesz.
– Őszintén? – Beck bólint. – Nincs szerencsém a
szerelemben. Tudod, nagyon elfoglalt vagyok, és vonzom a
suttyókat, így hát elhatároztam, hogy kipróbálom a vakrandit.
Tetszik ez a program. Megnyugtató, hogy biztonságos
közegben ismerkedhetsz.
– Egyetértek.
– Na és te? Te miért vakrandizol?
Beck hátradől, és az állkapcsát vakargatva fürkészi az
arcomat.
– Őszintén?
– Én is az voltam veled – mosolygok rá.
– Igaz. – Beck iszik egy korty vizet, majd az asztalra teszi a
poharát, és továbbra is lezser pózban ül a széken. – Nemrég
váltam el, de már régóta nem jövök ki a feleségemmel, nyolc
éve, hogy pontos legyek.
Nyolc éve? Hány éves volt, amikor megnősült, mert a
tekintete kicsit elgyötört ugyan, az arca viszont nagyon is
fiatalos.
Beck nevetve mutat a fejemre:
– Szinte hallom, hogyan csikorognak a fogaskerekek a
csinos kis buksidban. Segítek. Tizennyolc évesen feleségül
vettem a kamaszkori szerelmemet. Két éve voltunk házasok,
amikor úgy döntöttünk, hogy elválunk. Nyolc évbe telt, mire
lezártuk az ügyet, hogy miért, azzal most nem untatnálak, a
lényeg az, hogy újra kikerültem a húspiacra, és fogalmam
sincs, mitévő legyek. A haverom a szervező cégnél dolgozik,
ő javasolta, hogy tegyek egy próbát. – Beck jó alaposan
végigmér, forró tekintete mágnesként tapad a testemre. –
Bevallom, most már örülök, hogy igent mondtam.
Ez a tekintet, ez a sötét, perzselő tekintet kész életveszély
a női libidóra nézve. A félreérthetetlenül rosszfiús
kisugárzásba enyhe alfahímes rezgések vegyülnek. A lazán
magabiztos testtartás is erre utal. Biztos, hogy ezt akarom?
Eddig azt hittem, hogy Jack a nagy Ő, de tévedtem. Mi lehet
az oka, hogy két teljesen különböző férfival boronáltak össze?
Beck huszonnyolc éves, de már elvált. Kíváncsi vagyok, mi
lehetett a gond. Túl fiatalok voltak? Vagy más okból
szakítottak? Persze még nem tartunk ott, hogy Beck elrontott
házasságát boncolgassuk, inkább maradok a könnyedebb
témáknál.
 – Nem izgultál?
– Dehogynem. Középiskolás koromban még nem léteztek
társkereső alkalmazások. Az meg már több mint tíz éve volt.
Akkoriban, ha megláttam egy lányt, aki bejött nekem,
egyszerűen leszólítottam. Ma viszont… – sóhajt fel Beck. –
Kismillió szabályt kell betartanom, nehogy perverznek
nézzenek. Ne üzenj rá túl hamar, ne válaszolj azonnal, ne
mutasd ki az érzéseidet! Miért kellett így elbarmolni ezt az
egészet?
– Igazad van. Az emberek nem akarják, hogy
kétségbeesettnek tűnjenek, inkább játsszák a nagymenőt. De
mit kell parázni? Ha tetszik valaki, akkor tetszik, és kész.
Minek titkolózni?
– Pontosan. – Beck átható pillantást vet rám, majd
előrehajol, és szinte a székhez szegez a buja, érzéki
tekintetével. – Kössünk üzletet! Ha úgy zárjuk a ma estét,
hogy van jövője a kapcsolatunknak, ha jól éreztük magunkat,
mondjuk ki nyíltan! Ne húzzuk egymás agyát!
– Jó ötlet – kortyolok bele a Tom Collinsomba. – Sőt
briliáns.

***

– Nekem ez… túl vastag.

– Szokj hozzá, édesem! – kacsint rám Beck, amitől azonnal
elpirulok.
 Szerintem a pasi nem a homár farkára célzott.
Szégyellősen harákolok, ez a beszólás az elevenembe talált.
– Mit csináljak vele?
– Pofonegyszerű. Lefejted a húst a tetejéről, félreteszed a
farkat, aztán összevágod a húst, és belemártogatod abba a
cuki kis vajas ibrikbe ott, a jobb kezednél.
– Ennyi?
– Ennyi. – Beck a homáromra néz. – Akarod, hogy
előkóstoljam? Hátha mérgezett.
– Aha, persze – fenyegetem meg a villámmal. – Törődjön a
saját tányérjával, jóember, különben elorozom a
krumplipüréjét!
Beck szigorú pillantással szegezi rám a kését:
– Hé, látod ezt a tányért itt előttünk? – Azzal az extra adag
krumplipürére mutat, amivel valószínűleg még két ember sem
tudna megbirkózni. – Ez a tányér közös, oké? Ha az a kósza
gondolatod támadna, hogy más tányérjából akarsz csipegetni,
ezzel kezdd! Látod ezt a rengeteg finomságot? – mutat a saját
tányérjára. – Ez csak az enyém, úgyhogy vigyázz, hova
nyúlsz, Noely, különben nem állok jót magamért!
– Ne mondd! – feleselek vigyorogva. – És mit csinálsz, ha
betörök a térfeledre? Leszúrsz a villáddal?
– Igen – vágja rá gondolkodás nélkül Beck. – Úgy van.
Hidegvérrel összeszurkálom a liliom kacsóidat.
– Hű, de merész!
– Bizony ám.
 Beck egy vajtól csöpögő homárdarabot pottyant a szájába,
majd elmosolyodik. Jesszusom, ez a mosoly, ez a tekintet
még bajt hoz rám! Érzem.
– Mesélj a munkádról! Tévés műsorvezető vagy. Milyen a
meló? – kérdezi Beck, miközben egy nagy halom krumplipürét
lapátol a szájába.
Sportember létére úgy zabál, mint egy éhenkórász kamasz,
csupa vaj meg krumplipüré az arca. De valamilyen furcsa
oknál fogva még ez is jól áll neki.
Az is tetszik, hogy Beck nem tudja, ki vagyok, és milyen
műsort vezetek. Mintha egy kő alatt élt volna az elmúlt nyolc
évben. Kíváncsi vagyok, vajon ennek is köze lehet-e a
válásához.
Egy falat homárt dugok a számba, és jól megrágom, mielőtt
válaszolnék.
– Egész jó… legalábbis néha, aztán vannak napok, amikor
hulla vagyok, ilyenkor még az is nehezemre esik, hogy jó
képet vágjak a műsorhoz, bájosan mosolyogjak a kamerába
és megnyerő legyek.
– Ja, képzelem. Nehéz lehet, hogy mindig fegyelmezned
kell magad. De cserébe megismersz egy csomó hírességet.
– Igen – felelem szégyellős mosollyal. – Sok híres ember
és sportoló fordul meg nálunk. Például most készítettem
interjút Hayden Holmesszal.
Beck a szájához emeli a villáját.
– Az ki? – billenti félre a fejét.
 Mi?
MI?
Azt kérdezte, ki az a Hayden Holmes?
Hát ez…
– Ööö, mi lett az arcoddal? – mutat rám Beck.
– Itt? – simítok végig a bőrömön. – Sokkot kaptam. Te
komolyan nem tudod, ki az a Hayden Holmes?
– Nincs tévém – vonja meg a vállat Beck. – Netflixen és
HULU-n élek. Ki az a Hayden Holmes? Valami filmsztár?
Majdnem félrenyelem az isteni homárt. Filmsztár? Ez
komoly?
– Öcsém, mindjárt gajra vágod a bimbózó kapcsolatunkat!
Nem is tudom, minek töröm itt magam.
– Ajaj! – fekteti a tányérjára az evőeszközeit Beck, és
mélyen a szemembe néz. – Nagyon elszúrtam? – Játékosan
biccentek, mire felemeli a mutatóujját. – Egy pillanat! –
Előhúzza a telefonját a farzsebéből, és bepötyög rajta valamit.
Majd legörgeti a képernyőt, és olvasni kezd. Miután végzett,
visszacsúsztatja a mobilját a zsebébe, és így szól: – Hunter
Holmest értettem Hayden Holmes helyett. Bocsánat.
Meginterjúvoltad Hayden Holmest? Szent szar! Ő az
LA Earthquakes legígéretesebb játékosa a következő
szezonban. Azt beszélik, hogy ő fogja felhúzni a csapatot.
Elröhögöm magam, és zavaromban az orrom elé kapom a
kezem, aminek láttán Beck csak még kedvesebben mosolyog.
Itt jegyezném meg: elsősorban az fakaszt kacajra, hogy a
teljes nevén emlegeti a Quakest. Ordít róla, hogy laikus. Csak
meghallom, hogy Earthquakes… és már nyerítek is.
– Jó találmány ez a Google – falatozik tovább Beck, ha
lehet, még pimaszabbul.
– Igazi életmentő… vagyis inkább randimentő.

***

– Ne totojázz, jó? Mondd ki az első dolgot, ami az eszedbe

jut!
– Tudom, mi az a kihallgatás – teszem hozzá szemtelen
vigyorral.
– Na ne mondd! – hajol a közös desszertes tányér fölé
Beck, és megcsipkedi az arcomat. – Készen állsz, Szöszi?
Örülök, hogy Beck nem fogja vissza magát, örülök, hogy
nyílt, őszinte és nem trükközik, hogy megnyerőbbnek tűnjön a
szememben. Kezdettől fogva úgy érzem, hogy az igazi Becket
látom, aki karakán, szarkasztikus és beszólogatós. Ez tetszik.
Méghozzá nagyon.
Felkészülök a vallatásra.
– Oké, mehet!
Beck az asztalba kapaszkodik, mélyen a szemembe néz,
és egymás után dobálja a kérdéseket:
– Középső név.
– Jane.
– Eredeti hajszín.
 – Seszőke – kuncogok.
– Harmadik osztályos tanítónő neve.
– Mrs. Dole. Jó nagy lotyó volt.
Beck felvonja a szemöldökét, de aztán folytatja a
faggatózást.
– Gofri vagy palacsinta?
– Gofri.
– Könyv vagy film?
– Film.
– Jaj, ne már! – rázza a fejét Beck, és széles mosoly terül
szét az ajkán. – Első háziállat neve.
– Denise. Denise, a macska.
– Denise? – hápogja összevont szemöldökkel Beck. Végül
legyint, és továbblép: – Kedvenc film.
– Ez könnyű, A szerelem hálójában.
Beck megmerevedik.
– Tényleg?
– Ha le mered szólni, vége a randinak, elválnak útjaink, és
soha többé nem állok szóba veled.
– Tudod – simít végig az állán Beck –, tetszik, hogy ilyen
szenvedélyes vagy. Nem sok embert ismerek, aki véget vetne
egy vakrandinak, sőt még az emlékét is kitörölné a fejéből,
csak mert a másik nem kedvel egy bizonyos filmet.
– Mondd, hogy az agyadra megyek, mondd, hogy pocsék
randipartner vagyok, kit érdekel, de ne merészeld
pocskondiázni a kedvenc filmemet!
 – Soha nem tennék ilyet. Sőt kifejezetten kedvelem
A szerelem hálójábant. A romkomok közül szerintem benne
van a legjobb ötben.
– Komolyan? Azt hittem, te inkább a könyvekre buksz,
nekem legalábbis ez volt a benyomásom.
– Ez igaz, de a Netflixet is csípem.
– Ó, akkor te vagy az én emberem! De ha már rangsorokat
emlegettél, mi van még rajta az ötös listádon?
Beck zavartan forgatja a vizespoharát, és mókás fintorral
feleli:
– Nem tudom, Noely, még nem döntöttem el, megosszam-e
veled ezt a titkot. Az öt legjobb romantikus komédia, ez azért
sokat elárul egy férfiról. Lehet, hogy ki kell érdemelned a
választ.
– Igazán? Jó, és mivel érdemelhetem ki?
Beck feláll, és lekapja a bőrdzsekijét meg a bukósisakját a
széktámláról.
– Van egy ötletem.
 13. fejezet
NOELY

A járdán állok, és egy helyben toporogva bámulom az

előttem terpeszkedő monstrumot, amin az utánozhatatlan
Beck Wilder trónol.
– Gyere már! – nyújtja felém Beck a motor ülése alól
előkapott kis méretű sisakot.
Gyanakvón méregetem a motort, kicsit tartok tőle, de
közben izgatja is a fantáziámat.
Beck megérzi a bizonytalanságomat, mert azt kérdezi:
– Félsz?
– Csak egy kicsit. Még sosem motoroztam.
– Aggodalomra semmi ok – támasztja ki a gépet Beck,
azzal feláll, magához ránt, és a fejemre rakja a bukósisakot.
Becsatolja a hevedert, ellenőrzi, hogy megfelelően illeszkedik-
e, és szexi mosollyal mér végig. – Állati dögös vagy ebben a
sisakban, Noely! – Majd a ruhámra pillant, és fejcsóválva
mondja: – De ez a ruha! Életveszélyes! Ha nem vigyázol, még
bajba kerülsz.
– Ez a cél – felelem, most már valamivel oldottabban.
 Beck résnyire szűkült szemmel harapja be az alsó ajkát.
– Pattanj fel mögém, és fogózkodj! Ne dőlj semerre, az az
én dolgom! – Még egyszer utoljára végigmér, majd leveszi a
dzsekijét, és rám adja. – Nehogy megfázz nekem!
Ez a gesztus teljesen készületlenül ér. Gyorsan elmotyogok
egy köszönömöt, és felpattanok a motorra, remélve, hogy
semmim sem lóg ki a ruha alól. Amikor leülök, a szoknyám kis
híján a nyakamban landol. Még szerencse, hogy a medencém
Beck hátához préselődik.
Beck megfogja a karomat, a dereka köré kulcsolja, majd
olajozott mozdulattal berúgja a motort.
Hű, de dögös!
De tudjátok, mi az, ami még ennél is dögösebb?
A kidudorodó kockák a pasi hasán. Itt hullámoznak és
ficánkolnak a tenyerem alatt. Mivel Beck az előbb tolt be egy
rakás krumplipürét, nyilván egyfolytában edz. A fehér ing alatt
feszülő hátizmok is erre utalnak.
Valami másra vágytam. Kalandot akartam. Lehet, hogy
Beck Wilder lesz az, aki teljesíti az álmaimat.
Puskagolyóként suhanunk végig az utcán. Még erősebben
kapaszkodom Beck derekába, és a süvítő menetszélben a
hátához nyomom az arcát. Önfeledt kacaj tör fel belőlem,
felvillanyoz, hogy egy szexi idegennel motorozom. Nem
kifejezetten az én műfajom, de élvezem. Tetszik, hogy
felpörögtek az események.
Most, hogy kicsit megnyugodtam, felemelem a fejem, az
elsuhanó utcalámpák összefolynak a szemem előtt.
Legszívesebben a magasba lendíteném a karom, mint a
hullámvasúton, de végül meggondolom magam. Szórakozni
akarok, nem összetörni magam.
Inkább kiélvezem a pillanatot: nevetés rázza a testemet, a
motor hangosan brummog alattam, Beck teste szorosan az
enyémhez préselődik. Minden olyan más, olyan szédítő…
olyan lebilincselő.
Egy óra, vagyis inkább húsz perc múlva Beck lelassít, és
megáll a járda szélén. Megtámaszkodik, és leállítja a motort.
Leveszi a sisakját, hátranéz, majd így szól:
– Ne mozdulj!
Azzal kitámasztja a motort, és leszáll róla. A kormányra
akasztja a bukósisakját, majd fülig érő mosollyal mér végig.
Még szerencse, hogy mamabugyi van rajtam.
– Basszus, de jól mutatsz ott! Igazam volt, ez a ruha még
bajt hoz rád.
Leveszi a bukósisakomat, és a kezét nyújtja.
– Vigyázz az oldalcsövekre, tűzforróak!
Mivel nem akarok túl sokat mutatni magamból, átemelem a
lábamat az ülés fölött, és Beck segítségével leugrok a
motorról. Megigazítom a hajamat, hátha lelapult a bukósisak
alatt, aztán kibújok Beck dzsekijéből, ismét közszemlére téve
zsebkendőnyi ruhámat.
Beck elismerő biccentéssel veszi el a dzsekit, és a
bukósisakommal együtt az ülés alá dugja, majd kézen fog, a
sisakját pedig a hóna alá csapja.
– Gyere, Szöszi!
– Hová megyünk? – próbálok lépést tartani vele, és
egyelőre nem érek rá azzal foglalkozni, hogy a tenyere az
enyémhez simul.
– Majd meglátod.
Felgyorsul a pulzusom, amikor Beck egy sötét sikátorba
vezet, ahová alig ér el az utcalámpák fénye. Idegesen, kissé
berezelve teszem fel magamnak a kérdést, hogy észnél
vagyok-e, és dideregve nézem, amint Beck bekopogtat egy
fekete ajtón. Egyszer csak, mint a filmeken, kinyílik a
kémlelőnyílás, és egy bozontos szemöldökkel övezett fekete
szempár jelenik meg mögötte.
– Jelszó?
– Puedo bailar – feleli Beck spanyol akcentussal, amitől
rögtön elolvadok, de csak egy pillanatra, mert mi a fenét
keresünk mi egy olyan helyen, ahol jelszót kérnek a
belépéshez?
Végig az jár a fejemben, hogy reggel a malibui
tengerparton találnak rá a félig megcsonkított holttestemre,
amin a következő felirat áll: „Elcseszte a vakrandit.”
A súlyos börtönlakat csörgése végigvisszhangzik a
sikátoron, amikor Beck beterel a kapun.
Tudom, hogy nem kellene bemennem a sötét alagútba a
kettes számú versenyzővel meg a bozontos szemöldökűvel,
de végül győz a kíváncsiság, és ahelyett, hogy értelmes
emberhez méltón viselkednék, átváltozom azzá a
horrorfilmszereplővé, akit a nézők minden hülyének
elhordanak. Tudjátok, ő az az agyhalott, aki már a tizedik
percben kinyiffan. Akit végső tehetetlenségedben üvöltve,
hadonászva küldesz el a jó büdös francba.
Az ilyen meg is érdemli, hogy levágják a fejét egy
láncfűrésszel, hát hova tette a szemét! Szerintem
mindannyiunk számára ismerős ez a mondat.
Úgyhogy szidjatok csak nyugodtan, de, légyszi,
imádkozzatok, hogy a szerveimen kívül mást ne nagyon
operáljanak ki belőlem, és ne Hasfelmetsző Jack legyen a
sebész…
Miközben Beck könnyed léptekkel vezet végig a sötét
folyosón, a tenyerem egyre nyirkosabbá válik, és a döngő
vaskapu felé közeledvén az ellenállásom is egyre erősebb.
Szervgyűjtő buli, igen, az vár rám az ajtó mögött, és a
zombiapokalipszis kezdete egyben az én végemet is jelenti.
Amikor Beck a kilincs felé nyúl, lehunyom a szemem, és
gondolatban elbúcsúzom a szeretteimtől. Már bánom, hogy
nem küldtem SMS-t Dylannek a randi előtt.
Az ajtó feltárul, és ahogy óvatosan kinyitom a szemem, egy
kivilágított, a piros, a narancssárga és az arany különböző
árnyalataiban fürdő pincehelyiséget látok, ahol bömböl a
salsa, és egy egész falkányi ember rázza a testét a
táncparketten.
– Na, alámerülünk az élvezetekbe, Noely? – néz rám kaján
mosollyal Beck.
Meg sem várja a választ, hanem szó nélkül beljebb
ráncigál, és a ritmus azonnal meghozza a kedvemet.
Lemegyünk a lépcsőn, Beck útközben lejattol a
törzsvendégekkel. Nagyon otthonosan mozog, látszik, hogy
nem először jár itt. A ruhatárhoz érünk, ahol Beck leadja a
bukósisakját meg a táskámat.
– Iszol valamit? – hajol a fülemhez.
A borostája finoman csiklandozza az arcomat.
– Igen – válaszolom, és az idegeim Beck minden
mozdulatára pattanásig feszülnek.
– Erre!
Ahogy elhaladunk a táncparkett mellett, önkéntelenül is
megcsodálom az összefonódva pörgő, forgó, tekergőző
párokat. Vajon Beck is így táncol? Lopva végigmérem, és
elképzelem, amint csípőjét a csípőmhöz préselve hozzám
dörgölőzik. Már a gondolattól is elpirulok, hogy ilyen intim
közelségbe kerülünk. Fogalmam sincs, Beck jól táncol-e, de
remélem, hogy igen, mert nem bánnám, ha szorosan
hozzásimulhatnék a parketten.
– Mit kérsz? – kérdezi.
Szemügyre veszem a választékot, és mosolyogva felelem:
– Egy Margaritát.
– Jó választás.
Beck folyékony spanyolsággal rendeli meg az italokat. Irtó
szexi!
 – Te tudsz spanyolul? – kérdezem, amikor felém fordul.
Ő bólint, de közben a tömeget pásztázza.
– Hét évig tanultam.
Ezt olyan magától értetődően mondja, mintha a
nyelvtanulás teljesen hétköznapi elfoglaltság lenne.
Eltűnődöm, vajon a spanyolnak is köze lehet ahhoz, hogy
ilyen sokáig húzódott a válása? Lehet, hogy Beck beutazta a
világot? Sehogy sem igazodok ki ezen a pasin, és akkor még
finoman fogalmaztam, de pont ez teszi izgalmassá a dolgot.
Talán ezért is követem őt, és ezért akarok kivetkőzni
magamból a táncparketten.
– Tessék! – nyújt át egy sós peremű poharat Beck.
Kacsintva emeli fel az italát, majd belekortyol, de közben
végig a pohár peremére cuppanó ajkamat bámulja. Amikor a
szám elszakad a pohártól, megnyalja az ajkát, és kezét a
csípőm köré fonva magához von. Mámorító ez a kitüntetett
figyelem, azonnal elönt a vágy. Ki ez az ember? Miért
vonzódom hozzá ilyen ellenállhatatlanul?
Lenyelem a lime-ízű folyadékot, a szesz feltüzeli a
testemet.
– Te mit iszol? – kérdezem félénken.
– Vizet – feleli két korty között Beck.
– Vizet? – ráncolom a homlokom. – Nem Margaritát?
– Ma nincs alkohol – szorít magához Beck, majd
megkérdezi: – Mit szólnál, ha keresnénk egy asztalt, és kicsit
eldumálgatnánk, amíg ráhangolódsz a zenére?
 – Benne vagyok.
Beck mohó pillantásából ítélve kell még egy kis alapozás,
mielőtt kiperdülünk a táncparkettre.
Miközben megkerüljük a táncparkettet, hogy keressünk egy
üres bokszot, azon morfondírozom, vajon Beck miért
hanyagolja az alkoholt. Most, hogy jobban belegondolok, a
vacsoránál is vizet ivott. Érdekes.
Ezt is felvéssük a tisztázandó dolgok listájára.
Beck nem iszik.
Több évig tanult spanyolul.
Tizennyolc évesen nősült.
Húszévesen szakított a csajjal.
Nyolc évig tartott, mire elvált.
Rengeteg figyelemre méltó mozaikdarabka kötődik ehhez a
pasihoz, alig várom, hogy összeálljon a kép.
Beck egy félhold alakú bokszhoz vezet, ami a sarokban, az
élő zenekarral szemközt bújik meg. Félreeső hely, így talán
egy kicsit nyugtunk lehet. Beck besegít a bokszba, aztán
mellém ül, és amikor a pad támlájára fekteti a karját, körülölel
a testéből áradó fás illat.
Hmm… ezt isteni! Hogyhogy csak most veszem észre?
– Klassz ez a hely, hogyan bukkantál rá? – kérdezem, és
nagyot hörpölök az italomból, amikor Beck kis köröket kezd
rajzolni a csupasz vállamra.
– Egy barátom mesélt róla még tavaly. Ha tehetem,
havonta egyszer-kétszer mindig beugrom.
 – Ilyen jól táncolsz?
– Fogjuk rá – vonja meg a vállát Beck. – De inkább a
hangulat miatt jövök. Én a mának élek, Noely, egyszerűen
imádom azokat a helyeket, ahol elengedhetem magam, és
elmerülhetek az élet sűrűjébe.
– Érthető. Már a zene is arra késztet, hogy levesd a
gátlásaidat, és felszabadultan rázd a tested.
– Nagyon remélem, hogy nem párolog el a lelkesedésed,
mire megiszod azt a koktélt, mert terveim vannak veled.
Beck rám pillant a pohara fölött, és ahogy mélyen a
szemembe néz, szinte látom, mi jár a fejében: jöjjön a
sikamlós rész!
Kicsit félek, de aztán azt mondom magamban: csapjunk
bele!

***

– Biztos, hogy ezt jelenti?

– Ezer százalék.
– Ez kész röhej! Mi van, tenyérjóslással is foglalkozol?
– Csak tudok ezt-azt. És ez a vonal azt jelenti, hogy
allergiás vagy a kávéra.
Nevetve rázom meg a fejem.
– Hazug disznó!
Beck a tenyeremet cirógatja, az ujjával végigköveti az
összes vonalat. Minden érintésébe belebizsergek, és egyre
szaporábban kapkodom a levegőt. Beck egészen közel van
hozzám, gyakorlatilag rám borul, a fülembe liheg, borostája
finoman birizgálja a bőrömet. Én meg, szóval, látjátok a
csípőmet? Igen, szép lassan Beck felé gravitál. Szívesen
mondanám, hogy a Margarita az oka, vagy a zene, de tudom,
hogy nem így van. A pasi a legérzékenyebb pontjaimat
simogatja, és ezzel veszélyes magasságokba röppenti a
libidómat.
– Nem igaz, én csak elmondom, mit látok.
– Tényleg? – hajolok közelebb hozzá. – Minden reggel
kávét iszom, hogyhogy még nem purcantam ki? Szerintem te
csak ürügyet kerestél, hogy megérinthess, és a tenyérjóslás
pont kapóra jött.
Visszafojtott lélegzettel várom a választ.
– Igazad van. Ez történt. Most pedig engedd, hogy még
több helyen megérinthesselek – farol ki a bokszból Beck, és a
kezét nyújtja.
Gondolkodás nélkül követem. Ördögi mosollyal vezet ki a
táncparkettre, ahol azonnal a karjába kap, és a tarkójára
kulcsolja a kezem. Magához von, két kezét a csípőmre
helyezi, és a homlokomhoz érinti a homlokát.
Az erőfeszítés legkisebb jele nélkül lépked előre-hátra, a
lábai könnyedén siklanak a parketten. Először
megszeppenek, de néhány taktus után sikerül elkapnom a
ritmust, és elernyednek az izmaim.
– Ez az! – suttogja túl a zenét Beck. – Ringjon az a csípő,
Szöszi!
A trombita és a kolomp jellegzetes hangja diktálja a tempót
meg a hangzást. Gyors, mégis parancsoló, arra ösztönzi az
embert, hogy egyre tüzesebben ropja, és Beck pontosan ezt
teszi. Lejjebb csúsztatja a kezét, megmarkolja a fenekemet,
és szenvedélyes mozdulattal az ágyékához ránt. A lábaink
egymás köré fonódnak, miközben egyhelyben állva dobáljuk a
csípőnket.
Kifulladva, felizgulva nézek Beck szemébe, akinek csábító
pillantása az utolsó falat is ledönti bennem, és hosszú idő óta
először elengedem magam… méghozzá teljesen.
– Így is van! Jézusom, de szexi vagy!
Hátravetem a fejem, megrázom a hajamat, és amikor
felnézek, a pillantásom Beck mohón csillogó tekintetébe
ütközik. Egyre szorosabban markolja a fenekem, és valami
keményet érzek a csípőmnél.
Csak nem feláll neki?
Beck hajába túrok, gyengéden csavargatom a rövid
tincseket, és látom, hogyan homályosul el a pasi tekintete.
Baj, hogy még többet akarok? Hogy hiába forr össze a
medencénk, még közelebb akarok kerülni Beckhez?
A zene szétárad az ereimben, már nem én irányítom a
mozdulataimat. Lecsúsztatom a kezem Beck ingén, és
boszorkányos ügyességgel gombolom ki, hogy még többet
láthassak a napbarnított bőréből, és a nyakláncát is teljes
pompájában csodálhassam meg. Egy beazonosíthatatlan
medál fityeg rajta, de nem sokat törődöm vele, annyira
lebilincsel a szemem előtt feszülő izmos mellkas.
Beck inge alá nyúlok, és az ujjbegyeimmel végigtapogatom
a mellkasát, élvezem a mozgásban lévő szálkás izmok
játékát.
Amikor az egyik ujjam véletlenül Beck mellbimbójához ér,
Beck felnyög és kipörget. Elakad a lélegzetem, de Beck
hirtelen elkapja a kezemet, és a fenekemhez nyomja az
ágyékát. Sóhajtva nyúlok hátra, és a nyakába
csimpaszkodom, miközben ajkát a fülemhez préselve vonaglik
együtt velem.
– Kurva jó vagy! – suttogja.
Megborzongok a leheletétől, és továbbra is a zene irányítja
a mozdulataimat.
Egyre erősebben préselem a fenekemet Beck keményen
meredező szerszámához, és felajzva dobálom a csípőmet.
Tetszik, hogy ilyen könnyedén izgalomba hoztam a
partneremet. Tetszik, hogy ilyen hatással vagyok rá.
Nem ismerek még egy férfit, aki annyira jól érzi magát a
bőrében, hogy még ilyenkor sem zavartatja magát. Sőt,
mintha büszke lenne rá. Ránk.
Kifejezetten jóleső érzés.
Lassan, háttal Becknek simulva ringatózom a zene
ütemére. Még mindig Beck nyakába kapaszkodom, a másik
kezem a kezén. Hirtelen végigtapogatja a lábamat, és lehajol,
de csak annyira, hogy elérje a ruhám szegélyét. Amikor
benyúl a szövet alá, egy pillanatra elakad a lélegzetem, de
Beck már ki is húzza a kezét, és a bordáimra csúsztatja.
Uramisten!
Beck átkukucskál a vállam fölött, és belebámul a
dekoltázsomba.
– Mondtam, hogy ez a ruha még bajba sodor. Ha továbbra
is így mozogsz, Szöszi, nem állok jót magamért.
Mély levegőt veszek, és még feljebb csúsztatom a kezét a
testemen.
– Engem nem zavar.
– Basszus! – nyög fel Beck, és a keze lehorgonyoz a
mellem alatt.
Felszisszenek, várom, hogy még feljebb merészkedjen, de
hiába. Beck tovább tekeri a csípőjét, majd a combomra
csúsztatja a kezét, úgy, hogy a két hüvelykujja a lábam
közénél keresztezze egymást.
A forróság másodpercek alatt elviselhetetlen méreteket ölt,
és a bőröm egyre vágyakozóbban bizsereg. Nem is
emlékszem, mikor éreztem ilyet utoljára… igen, talán Jackkel,
de őelőtte senki mással.
– Nem tudom, meddig bírom még ezt a táncot – dörmögi a
fülembe Beck. – Mindjárt meggyulladok.
Szembefordulok vele, és egyenesen a szemébe nézek:
– Akkor lépjünk le!
Kicsit idegenül cseng a hangom, de a fenébe, ezt akkor
sem fogom visszaszívni!
 14. fejezet
NOELY

Amikor Beck leparkol, és leveszi a sisakját, követem a

példáját, és hagyom, hogy az óceán felől fújó szellő
felborzolja a hajamat. A sós tengervíz édeskés illatától
elandalodva nézem, ahogy Beck felém fordul, és egyetlen jól
irányzott mozdulattal maga felé fordít. Most már az ölében
ülök, és a kormánynak támasztom a hátamat.
Beck félrehajítja a bukósisakokat, tetőtől talpig végigmér,
majd letolja rólam a bőrdzsekijét.
Amikor az imént felvetettem, hogy lépjünk le a klubból, még
nem tudtam, hova megyünk, és mit fogunk csinálni, így hát
kissé meglep, hogy a Pacific Coast autópálya mellett állunk
egy sziklaszirten. Lehet, hogy könnyűvérű vagyok, de titkon
abban reménykedtem, hogy nálam vagy Becknél kötünk ki.
Bár a pillantásából ítélve teljesen mindegy, hol vagyunk.
Erősen megszorítja a derekamat, mélyen a szemembe néz,
és megkérdezi:
– Jól érezted magad ma este, Noely?
Bólintok, és megmarkolom a fehér ingét. Tetszik, hogy a
nyitott galléron át tisztán kirajzolódnak a mellizmai.
– Ha holnap felhívlak, nem fogsz elítélni, mondván, hogy túl
nyomulós vagyok?
– Őszintén? – csúsztatom feljebb a kezem az ingén. – Meg
is sértődnék, ha nem hívnál fel holnap reggel.
– Jó, mert érzem, hogy elindult közöttünk valami, és ha
most megcsókolnálak, nehéz lenne elszakadnom tőled.
– Ha megcsókolnál? – kérdezem pajkosan, és a testem
már azelőtt felizzik, hogy Beck hozzám hajolna.
– Igen – harapja be az alsó ajkát Beck –, ha
megcsókolnálak.
Egyik kezét szilárdan a csípőmön tartja, nehogy elhajoljak
előle, aztán tarkón ragad, és magához von.
Az ajka alig pár centire van az enyémtől.
– Ha nem akarod – mondja –, három másodperced van,
hogy leállíts. Nem bírok ellenállni neked. Utoljára kérdezem,
Noely, jobban szeretnéd, ha békén hagynálak?
– Dehogyis – felelem, és Beck csupasz bőrére tapasztom a
tenyeremet.
Beck még közelebb hajol, de mielőtt az ajka az ajkamhoz
érne, hirtelen megáll, én pedig majdnem szétrobbanok a
feszültségtől. De végül elszánja magát, és megcsókol. Nem is
akárhogyan! Szenvedélyesen, vágyakozva. Olyan erővel
szorítja a tarkómat, hogy már a hüvelykujja nyomásából
érzem, mennyire követelőző lehet az ágyban. Ez kell nekem!
Nem is kérdés.
 Ernyedten hagyom, hogy Beck megérintsen, hogy a szája a
számra csússzon, mintha az ajkaink régi barátok lennének, és
most újra egymásra találnának. Rám hajol, a motor elejéhez
présel, aztán lefektet, és finoman végigcsókolja a számat meg
a nyakamat. Tágra nyílik a szemem az izgalomtól, de mire
felfoghatnám, mi történik, teljesen belefeledkezem a fejem
fölött szikrázó csillagokba, az alattam hullámzó óceánba és a
mámorító, kissé merész, túlfűtött hangulatba, amit ez a férfi
kelt bennem. A puszta lényével.
Beck elengedi a csípőmet, és a ruhám szegélyére
csúsztatja a kezét. Miközben végigcsókolja a nyakamat – a
vállam tövétől a fülemig, aztán vissza –, benyúl a szoknyám
alá, a csípőmhöz, ahol egy darabig eljátszadozik a bugyim
vékony pántjával. A lélegzetem is elakad, olyan profin
simogat, és a bőröm egyre erősebben bizsereg.
Miközben a csillagfényes eget bámulom, végig az jár a
fejemben, hogy én nem vagyok ilyen, én nem kínálkozom fel
már az első randevún. De nem bírom leállítani Becket.
Rettenetesen kívánom. Mindenestől. Őt akarom.
Beck érzi, hogy puhulok, mert a mellkasom fölé hajol, és
végigcsókolja a kulcscsontomat. Nagyon lassan, óvatosan a
csípőmhöz préseli a csípőjét, és a merevedése minden apró,
gyengéd lökéssel egyre erőteljesebbé válik.
Hát ez isteni!
– Jaj, de jó! – suttogom, és alig várom, hogy Beck forró
szája a sistergő bőrömre tapadjon.
 – Olyan finom vagy! – dünnyögi Beck.
A szája egyre lejjebb csúszik, már a mellemet csókolgatja.
Igen…
Még…
Lejjebb…
– Basszus! – motyogja Beck, és lefékezi a csípőmet, ami
időközben önálló életre kelt. Felemeli a fejét, és mélyen
beszívja a levegőt. Elengedi a csípőmet, és elképedve simít
végig a száján. – Jobb, ha most leállunk.
– Mi? Miért? – kérdezem.
Nem ismerek magamra. Már akkor le kellett volna állítanom
a pasit, amikor maga felé fordított.
– Mert még a végén letartóztatnak közszeméremsértésért,
és szerintem a producereid nem díjaznák a dolgot.
Ja! Erre nem is gondoltam. Hmm. Miért nem gondoltam rá?
Kihúzom magam, gyorsan helyre ráncigálom a szűk
szoknyámat, és elhúzódom a lázadótól, mielőtt még
végigtaperol. Úgy értem, megcsöcsörész. Mert még azt is
megengedném neki. Annyira be vagyok indulva.
A homlokomra szorítom a kezem.
– Erről teljesen megfeledkeztem – mérem végig Becket, és
játékosan rácsapok a mellkasára. – Nézd meg, mit tettél
velem! Kihasználtad a szexepiledet, és addig mutogattad az
álomszép mellkasodat, amíg rá nem vetettél, hogy nyilvános
helyen paráználkodjak. – Közelebb hajolok hozzá, és azt
suttogom: – Majdnem megdugtál.
 – Még nyöszörögtél is – rebegteti a szemöldökét Beck.
– Nem nyöszörögtem!
Vagy mégis? Annyira nem lepne meg.
– De, nyöszörögtél, és állati szexi volt.
– A te hibád.
Még távolabb húzódok Becktől, már amennyire lehetséges
ezen a szűk helyen.
Nevetve fogja meg az államat.
– Vállalom, Szöszi. – Azzal előrehajol, hogy lágy csókot
leheljen az ajkamra, de még mielőtt teljesen rácuppannék,
mivel a jelek szerint egyszerűen nem bírok uralkodni
magamon, felegyenesedik, és így szól: – Most pedig
hazaviszlek, mielőtt végképp elveszítjük a fejünket.
Tudom, hogy igaza van, hogy így a helyes, de a szédült,
felajzott tyúk-énem még maradna egy kicsit.
– Gyere! – Beck a karjába kap, majd leugrik a motorról, és
menetiránnyal szemben letesz az ülésre. Fogja a két
bukósisakot, a sajátját a kormányra helyezi, az enyémet pedig
óvatosan a fejemre teszi. – Ideje indulnunk! – mondja
korholóan.
 15. fejezet
NOELY

– Hol van? – hallatszik be a folyosóról Dylan kiabálása.

A barátnőm betoppan a sminkszobába, úgy néz ki, mint a
mosott szar, de amikor meglát, izgatottan visít fel: – Na hogy
ment? Bevált a szerkó?
– Milyen szerkó? – vonom fel a szemöldököm.
Natasha ismét csodát művel velem, miközben a
sminkszékben ülve olvasgatom a jegyzeteimet, és
szopogatom a kávémat, hogy némi koffeint pumpáljak az
ereimbe, remélve, hogy ezzel az erős lökettel könnyebben
átvészelem a hosszúra nyúlt, álmatlan éjszakát követő
munkanapot.
– Tudod – mutat végig magán Dylan. – A kurvás szerkó.
Bevált? A pasi dobott egy hátast, mi?
Hát, így is mondhatjuk.
Sejtelmesen mosolygok a kávéscsészém fölött, mire Dylan
ujjongva tapsikolni kezd.
– Te ravasz dög! – A kartámaszra könyököl, teljesen
kifordul a székből, és a tenyerébe támasztja az állát. – Na
mesélj! PV-akció is volt?
– Az meg mi?
Dylan hátradől, látszik rajta, hogy nem erre a reakcióra
számított.
– Szűzanyám, a V-d kapcsolatba került a P-jével?
– Attól függ.
– Mitől? Ennél egyszerűbben nem tudom feltenni a kérdést.
A V-d kapcsolatba került a P-jével? Felfedeztétek egymás
intim részeit?
– Attól függ – vonom meg a vállam.
Dylan most már zavartan, kissé ingerülten feleli:
– Itt nincs attól függ, vagy megtörtént, vagy nem.
– Nem igaz. A P és a V anélkül is érintkezhet, hogy
erkölcstelenséget követnénk el. Például… – Felállok, és
Natashát használom szemléltető eszköznek. –
Kölcsönkérhetem a testedet egy pillanatra?
– Természetesen – vágja rá Natasha.
Imádja, hogy ő is fültanúja lehet a beszélgetéseinknek.
– Nézd csak! – nyomom a medencémet Natasháéhoz,
aztán hátralépek. – A V-m hozzáért Natasha V-jéhez, mégsem
gyűrögettük a lepedőt egész éjjel. A V-ink épp csak érintették
egymást.
– Mintha lepacsiztunk volna.
– Pontosan – mutatok Natashára. – Csak történetesen a
női nemi szerveinkkel.
– Na jó, kezdek berágni. – Dylan most már rendesen ül a
széken. – Szóval nem történt meg – teszi hozzá.
– Nem – rázom meg a fejem, miközben Natasha tovább
bodorítja a fürtjeimet.
– Akkor mi volt?
Hirtelen becsippan a telefonom, méghozzá meglehetősen
fura hanghatások kíséretében. Tegnap este, miután Beck
letett a ház előtt, mind a ketten üzenetet kaptunk a
Vakkóstoló-alkalmazástól, amiben arról kérdeztek minket,
szeretnénk-e második randit. Igent mondtunk, és Beck
rábeszélt, hogy ezentúl egy régimódi autóduda legyen az
értesítési hangom. Túúú-tu-túúú! Egyszerűen förtelmes, de
Beck szerint így legalább mindig tudom, hogy ő üzent.
Csak meghallom a tülkölést, és máris fülig ér a szám.
A házamnál még smároltunk egyet a motoron, aztán Beck az
ajtóhoz kísért, és fájó szívvel jó éjszakát kívánt. Szívesem
behívtam volna, de nyilván megneszelte, hogy ideges vagyok,
mert a hajába túrt, és elhátrált tőlem. Kifejezetten provokatív
látványt nyújtott a hasig kigombolt ingében meg a lázadó
külsejével.
– Hé, te nem is figyelsz!
Feltartom a mutatóujjamat, aztán megnyitom az
alkalmazást, és elolvasom AJóLázadó üzenetét.

Szöszi!
Mondtam, hogy én nem baszakodok a „szabályokkal”.
Látni akarlak. Az alkalmazás főzőtanfolyamot javasolt.
 Nem vagyok egy szakácsfenomén, de szívesen
megnéznélek kötényben. Ezt nem hagyhatom ki. Jövő
pénteken van a legközelebbi időpont. Gyere, főzzünk
együtt!
A te lázadód

Bárgyú mosollyal írok vissza neki, miközben Dylan a

karomat böködi.
– Mit ír? Ne vigyorogj, hanem mondd meg szépen, mi folyik
itt! Férjes asszonyként ez az egyetlen örömöm. Ha elmeséled,
mi történt, én is elmesélem neked, mit csináltunk tegnap este
Chaddel, és ígérem, ezúttal nem arról lesz szó, hogyan
pakoltuk el a mosott ruhát.
A fülem botját se mozdítom.

Lázadó!
Én kötényben? Ilyenekről fantáziálsz? Látom, nem
nagyon csigáztalak fel tegnap este. Legközelebb jobban
kell igyekeznem.
Szöszi

Ui. Pénteken számíthatsz rám.

Megnyomom a küldés gombot, és Dylan felé fordulok.

– Mire vagy kíváncsi?
– Mindenre. Ne fogd vissza magad! Kezdd a P-vel és a V-
vel!
 Dühösen forgatom a szemem, és a kávémat szopogatva
felelem:
– Becknek hívják. Kiköpött lázadó, motorozik, fekete hajú,
igazi csábító alfahím. A múltja ködös, már húszévesen elvált,
nyolc évre kivonta magát a forgalomból, és nem iszik.
– Nem iszik? Hogyhogy?
– Fogalmam sincs – vonogatom a vállam. – Nem
vájkáltam, gondoltam, nem teszek fel keresztkérdéseket már
az első randin.
Ekkor felbőg a telefonom. Kuncogni kezdek.
– Ő az?
Bólintok.

Szöszi!
Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy az álmaimban
semmit sem viseltél a kötény alatt. Így azért már egész
más, nem? Elnézést! Legközelebb nem hallgatom el a
fontos részleteket.
A te lázadód
Ui. Alig várom, hogy megint megcsókolhassam a finom
szádat.

Lázadó!
Megbocsátok, de ezt azért megjegyeztem. Légyszi,
legközelebb pontosan fogalmazz… minden részletre
kiterjedően.
Szöszi
 Ui. Még mindig nem árultad el, melyik az öt
legkedvesebb romantikus vígjátékod, pedig megígérted.

Dylanre nézek, és így folytatom:

– Az étterem után Beck elvitt motorozni.
– Tényleg? Az klassz. Hova mentetek? Smároltatok is? –
röhög Dylan.
– Igen, de előtte beugrottunk egy salsaklubba, és
csörögtünk egy jót.
– Ne szívass! – csap rá a karfára Dylan, és majdnem kiesik
a székből. – Táncoltatok? Fúúú! Chad maximum az Xbox előtt
táncol, bár szó, ami szó, a Spice Girls Wannabejét egész jól
nyomja. Abban mindig megver. Szóval pettingeltetek egyet a
táncparketten. Jó lehetett.
Újabb dudaszó hallatszik, frusztrált nyögésre késztetve
Dylant.

Szöszi!
Nyugalom! Legközelebb egészen konkrét leszek.
Apropó, megkérhetlek, hogy a pénteki randinkra
ugyanazt a ruhát vedd fel, ami tegnap volt rajtad?
Minden részletét az agyamba akarom vésni.
A te lázadód
Ui. Csak úgy véletlenszerűen: A szerelem hálójában,
Átejtve, Harry és Sally, Bazi nagy görög lagzi (az a
család nem normális) és Tizenhat szál gyertya.
 Lázadó!
Sajnálattal értesítelek, hogy a szóban forgó ruha tegnap
este nyugdíjazásra került, mivel túl sokat fedett fel az
intim részeimből. Ha akarod, elbúcsúzhatsz tőle a
szekrény előtt, de ez a legtöbb, amit ígérhetek.
Szöszi
Ui. Jó az ízlésed, és valami azt súgja nekem, hogy láttad
is ezeket a filmeket. Pedig én Bruce Willis- és Die Hard-
rajongónak tippeltelek.

– Igen – nézek Dylanre –, volt petting meg tapizás is.

Hamar felforrósodott a hangulat. Olyannyira, hogy amikor
hazaindultunk, sistergett körülöttünk a levegő. Egy óceánra
néző sziklán kötöttünk ki, és Beck gyakorlatilag letepert a
motorján.
Dylan legyezni kezdi magát.
– Jézusom, mindjárt elélvezek! Letepert a motoron? De
izgi!
– Aztán majdnem rácuppant a mellemre. Megpuszilta,
aztán finoman hozzám dörgölőzött a kőkemény farkával.
Natasha sóhajtva, ábrándos tekintettel göndöríti be az
utolsó hajtincset.
– Hát igen. Basszus, Natasha, mintha egy filmben lettem
volna! Felnőtt filmben persze, de látnotok kellett volna, Beck
hogyan vette át az irányítást, hogyan beszélt velem.
Képzeljétek el a legtökéletesebb helyszínt: csillagfényes
éjszaka, tengerpart, és a szellő lágyan cirógatja a
mellbimbómat – markolom meg teljes beleéléssel a
telefonomat. – Egyszerűen… tökéletes volt!
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bizserget meg a
szerelmi életed, és ez megijeszt – jegyzi meg Dylan, majd egy
körömreszelőt húz elő az asztalfiókból. A hüvelykujjánál kezdi
a reszelést, végül így szól: – Akkor, ha jól sejtem, lesz
folytatás.
– Már le is szerveztem.
A telefonom megint tülkölni kezd. Dylan a plafont nézi.
– Megyek, összeszedem a ruháimat, mielőtt féltékenységi
rohamot kapok – áll fel a székből, majd így folytatja: – Azt
hiszem, ma királykékben leszek.
Azzal kisétál, én pedig gondolatban gyors számvetést
készítek, melyik ruhám illene a legjobban Dylan királykék
toalettjéhez.
– Nem nézed meg, mit írt? – kérdezi Natasha, aki éppen a
szemhéjpúderek között válogat.
Mosolyogva bólintok.

Szöszi!
Csak úgy nyugdíjaztad, még azt az örömöt sem adtad
meg neki, hogy szép lassan lehámozhassam rólad? Ezt
valahogy orvosolnunk kell.
A te lázadód
Ui. Bruce Willis? A bőrdzseki meg a motor miatt, ugye?

Lázadó!
 Mint már említettem, a ruha nyugdíjba vonult, de
biztosra veszem, hogy a fekete alsónemű, ami tegnap
este alatta volt, nem bánná, ha lehámoznák rólam.
Szöszi
Ui. A dzseki, a motor, a macsóság, a magabiztos
fellépés… ez így együtt.

A következő húsz percben a társkereső appról beszélgetek

Natashával, és miközben a csaj a sminkemen ügyködik,
megpróbálom rábeszélni, hogy regisztráljon ő is. Natasha
nevetve legyint, de a kíváncsi pillantásából ítélve tuti, hogy
később belekukkant az alkalmazásba.
Még mindig az öltözőben vagyok, amikor alig néhány
perccel az adás kezdete előtt megint rám dudál a telefonom.
Jó ötlet volt ez a csengőhang, mert amint meghallom, széles
mosoly terül szét az arcomon.

Szöszi!
Garantálom, hogy leszedem rólad... a fogammal.
A te lázadód
Ui. Valld be, hogy vonzónak találsz!

Miután visszanyerem a lélegzetemet, fenekemmel az

öltözőasztalnak támaszkodva pötyögöm be a választ.

Lázadó!
Teljesen felizgattál… most hogy állok a kamera elé?
 Sürgősen kárpótolnod kell a rám váró gyötrelmes
percekért.
Szöszi
Ui. Igen. Vonzónak talállak. Most pedig valld be, hogy
őrülten kívánsz!

Beck szinte azonnal visszaír.

Szöszi!
Cuki vagy, hogy azt hiszed, te diktálsz. Jobb, ha tudod,
hogy itt én irányítok. Maximum azzal kárpótolhatlak,
hogy a szádba dugom a nyelvemet és jól
megcsöcsörészlek.
A te lázadód
Ui. Kívánlak… kurvára.

Lehet, hogy nem sok mindent tudok erről a pasiról, például

gőzöm sincs, mivel foglalkozik, hol lakik, min ment keresztül,
de az a kevés, ami kiderült róla, bejön nekem, és már alig
várom, hogy kinyomozzam a többit. Egyelőre csak egyvalami
biztos: hogy felcsigáz, mosolyt csal az arcomra, és feltüzeli a
véremet.
 16. fejezet
NOELY

– Szerválj ide még egy kekszet! – szólok az

unokahúgomnak, aki csillogó szemmel és egy baseballbajnok
elszántságával néz rám.
Kivesz egy kekszet az előtte heverő kosárból, és
hátralendíti a karját, én pedig leizzadok, mert már előre látom,
mi következik…
– Vammííí!
Hiába is próbálnám értelmezni a Chloe száját elhagyó
gyanús kiáltást, mert egy morzsáira hulló vajas keksz
csapódik a szemem közé.
– Chloe Michelle! – rikoltja a sógornőm, aki ebben a
pillanatban lép be az étkezőbe, a kezében két pohár tejjel.
Az egyiket nekem hozta (szeretem a tejet, és akkor mi van?),
a másikat a kis orvlövésznek. – Attól, hogy valaki kekszet kér
tőled, még nem kell fejbe dobni!
– De apu…
– Apádat hagyjuk! Neki hallgass a neve. Ha nem akarsz
úgy járni, mint ő, azt javaslom, inkább jó anyádról vegyél
példát, ne az ütődött apádról.
– Apu, tényleg hallgass a neved? – kérdezi Alextől Chloe.
Alex szenvtelen arccal dől hátra a széken, láthatóan nem
hatja meg, hogy a lánya összetéveszti a kekszet a
kislabdával. Egy darab brokkolit pottyant a szájába, majd
bólint:
– Igen. És tudod, mi lesz veled, ha sokáig hallgatsz?
– Mi? – hajol előre Chloe, és megáll a kezében a tejes
pohár.
– Kihullik a hajad – mutat a kopaszodó fejére a bátyám.
Chloe tágra nyílt szemmel, remegő ajkakkal fordul az anyja
felé:
– Én nem akarom, hogy kihulljon a hajam.
Az otromba hazugságot drámai visítás, majd rögtön ezután
krokodilkönnyek követik.
Lauren, a sógornőm, gyilkos pillantást vet Alexre, majd
felnyalábolja Chloet, és átviszi a nappaliba, biztos távolságra
az apjától. Okos húzás.
– Na – turkálja a villájával a maradék ételt Alex – ezért még
kapok a fejemre.
– Alig várom, hogy Lauren kifilézzen.
– Akkor már nem leszel itt. Hé, már fél nyolc – pillant az
órájára a bátyám –, nem úgy volt, hogy legkésőbb nyolckor
olajra lépsz?
Kettétöröm a kekszet, bekapom az egyik darabkát, és
üdvözült arccal nyelem le a házi készítésű gluténbombát.
Lauren igazi konyhatündér, és ha nem eszem magam
degeszre, halálosan megsértődik. Próbálom rábeszélni, hogy
indítson saját rovatot a műsorunkban, de keményen ellenáll.
Azt állítja, hogy nem szeret szerepelni. Hogy őszinte legyek,
szerintem egyszerűen nem akarja közkinccsé tenni a
receptjeit. Az a típus.
– Most mit pattogsz? Ezt te szúrtad el, nem én, engem ne
keverj bele!
– Miért is jöttél tulajdonképpen?
Mielőtt válaszolhatnék, Lauren visszatér, de a gyerek már
nincs vele. Visszaül a helyére, és felhörpinti a maradék sörét.
– A lányod megkért – szólal meg, de nem néz a férjére –,
hogy adjak neki a hajnövesztődből, mert akkor talán nem
hullik ki a haja, ha sokáig csendben van. Remélem, most
boldog vagy.
– Te hajnövesztőt használsz? – vonom fel a szemöldököm.
– Az nem is hajnövesztő. Lauren, ne hívd így! – fújtat
elkeseredetten Alex, én pedig kuncogni kezdek. – Hajerősítő
tonik. Valami gyógynövényes szar, aktiválja a hajhagymákat.
– Hajnövesztő – vonja meg a vállát Lauren, majd rám néz.
– Ízlett a vacsora?
– Tudod, hogy a fasírt a kedvencem. És ez a keksz?
Az edzőm kitekeri a nyakamat, de nem baj. Kösz a meghívást!
– Mindig szívesen látunk, főleg ha pajzán sztorikkal
szórakoztatsz minket, amíg a gyerek a Bubi Guppikat nézi.
– Pajzán sztorik? – ráncolom a homlokomat.
 Nincs mit mondanom, legalábbis semmi olyat, amit a
többiek már ne tudnának. Tudom, most mit gondoltok. De hát
Noely, a múltkor még azt állítottad, hogy te nem pletykálkodsz.
Igen, és ez így is van, kivéve, ha családi körben vagyok.
A szeretteimmel mindent megosztok, és nincs lelkiismeret-
furdalásom miatta.
– Ne hagyj cserben! Ez az alak a férjem – bök a
hüvelykujjával Alexre a sógornőm –, rám fér egy kis izgalom.
Mi ez a vakrandi izé?
– Á, már értem, mire megy ki a játék! – teszem keresztbe a
lábam. – Most jön a vallatás, igaz?
– A sógornőd vagyok, azt hiszem, jogom van hozzá, főleg
azok után, hogy ilyen imádni való unokahúggal
ajándékoztalak meg. Ez a kis pokolfajzat egyenesen az én
hüvelyemből jött a világra, csakis a te kedvedért.
Ez igaz… hellyel-közzel. Már nagyon vágytam egy
kisbabára, akit kedvemre tutujgathatok, és mivel én nem
szülhettem, addig cseszegettem Alexet meg Laurent, amíg
össze nem hoztak egy gyereket. Persze ők is akarták Chloet,
de talán a kelleténél nagyobb érdeklődést mutattam Lauren
ovulációs ciklusa iránt.
– Szóval az unokahúgomért cserébe mindenről köteles
vagyok beszámolni neked? – tárom szét védekezőn a
karomat.
Lauren jelentőségteljes pillantással feleli:
– Süket vagy? Rávettél, hogy egy gyereket, egy élő,
lélegző emberi lényt toljak ki a VAGINÁMBÓL. Az a minimum,
hogy mindenről beszámolsz nekem. – Kivesz egy szem
kekszet, és gyorsan bekapja. – Ne zavarjon, hogy a bátyád itt
van, nyugodtan térj ki a legapróbb részletekre is!
– Ja, légyszi, avass már be a szexuális életedbe! – nyögi
be pléhpofával Alex.
– Ezer örömmel – válaszolom kacsintva. Alex most
megfizet az összes szörnyűségért, amit kamaszkoromban
művelt velem. – Egy pasi majdnem megdugott a motorján.
– Na jó, én mentem! – pattan fel égnek emelt karral Alex. –
Én ezt nem hallgatom! Bubi Guppik, jövök!
Lauren megpaskolja az oldalát, és a konyha felé int a
fejével.
– Légy olyan drága, és előbb mosogass el! Szeretlek,
húsom! – cuppant kettőt a levegőbe.
– De aztán nehogy ötletet kapj! – fenyegeti meg a
mutatóujjával a bátyám. – Még a végén kitalálod, hogy
avassuk fel Chloe hintalovát, mert újdonságra vágysz.
– Á, az szóba sem jöhet! Ellenben a babzsákfotel, na, az
már kivitelezhetőbbnek tűnik.
Alex füstölögve vágtat ki a konyhába, de előtte még
összeszedi a tányérokat. Jó férj.
Amikor hallótávolságon kívülre kerül, Lauren ábrándos
szemmel fordul felém.
– Szóval majdnem megdugtak egy motoron. Ez nagyon
durva! Mindent tudni akarok!
 A következő néhány percben felidézem a legutóbbi
randimat, és egészen belepirulok, amikor felsorolom… ööö,
mi mindent műveltünk Beckkel. Magam is megdöbbenek,
mennyire elengedtem a gyeplőt. Az este folyamán Beck
többször is a tudomásomra hozta, mennyire „felizgattam”. És
az az érdekes, hogy ettől csak még jobban bepörögtem.
Ringyóként viselkedtem, ócska kis ringyóként, de nem
bánom. Sőt, már alig várom a következő alkalmat, hogy
vacsorafőzés közben Beckhez törleszkedhessek.
– Beck Wilder. – Lauren hátradől, a plafonra szegezi a
tekintetét, és úgy tesz, mintha cigizne. – Jézusom, már a
nevétől is begerjedek, de a tudat, hogy motorozik, salsázik,
tud spanyolul, és süt belőle az erotika… Hát, csak még jobban
irigyellek! – A sógornőm úgy tesz, mintha füstkarikákat
eregetne. – És jól csókol?
– Istenien.
– Hát ez kész! És mi van az Öltönyössel? Ő teljesen
kikerült a képből? Vagy két sráccal randizol egyszerre?
Szabad ezt?
– Fogalmam sincs, valószínűleg nem, de az Öltönyössel
már vége.
– Ó! – vonja fel a szemöldökét Lauren. – Mi történt?
Egyértelmű, hogy még mindig rossz érzéssel tölt el a dolog,
ez onnan is látszik, hogy az előbb kicsit felemeltem a
hangomat. De nem is csoda. Minden olyan szépen alakult,
aztán Jack egyszer csak fogja magát, és kiszáll. Jó, értem én,
hogy még friss volt a kapcsolat, de Jack udvarlása, az
üzenetek, az első randi, a csók… Ezek nem véletlenül
történtek. Úgy tűnt, vonzódunk egymáshoz. Nem is
akárhogyan, de miután kimondtam a pasi KERESZTNEVÉT a
tévében, ő már nem tudott megbízni bennem.
Hogy oda ne rohanjak!
Éretlen vagyok? Lehet, de Jack ezt hozta ki belőlem.
Expresszvonatként robogok az Éretlenek Szakadéka felé.
– Nem ő volt az igazi – felelem kitérően, mert nincs kedvem
kiteregetni a részleteket.
– Kár, mert a műsorból az jött le, hogy teljesen odavagy
érte, de most, hogy megismerted Beck Wildert, szóval, az
Öltönyös is meg akart dugni egy motoron?
– Dehogyis.
Viszont lassúzott velem a tengerparton.
– Akkor az a véleményem – szorítja a szívére a kezét
komoly arccal Lauren –, hogy ő járt rosszabbul. És mit
terveztek a lázadóval?
– Pénteken főzőtanfolyamra megyünk, aztán ki tudja, mi
lesz.
– Lehet, hogy szexklubba visz. Oda én is elmennék
egyszer.
Alex pont ebben a pillanatban sétál be az ajtón a Chloe
fotójával díszített kötényében meg a könyékig érő
gumikesztyűjében. Lauren vallomása hallatán azonban földbe
gyökerezik a lába.
 – Szia, életem! Nagyon szexi vagy! – kacsint rá Lauren,
mire Alex ahelyett, hogy kérdőre vonná, összeszedi a
maradék edényt, és gyorsan visszavonul a konyhába.
– Szerintem most teljesen lelohasztottad.
Lauren hátravetett fejjel kacag.
– Igen, kicsit feldúltam a lelkivilágát, de egy kis szopás
majd helyrehozza a dolgot.
– Na én megyek is – állok fel. – Hé, szépségem! –
kurjantok be a nappaliba. – Noely néni indulni készül, gyere,
ölelj meg!
Chloe meztelen talpacskája egyre hangosabban csattog a
parkettán. Az unokahúgom az étkezőhöz érve a nyakamba
veti gilisztatestét, és szorosan átölel.
– Szeretlek, Noely néni!
– Én is szeretlek, kincsem. Fogadj szót, rendben?
Chloe szapora bólogatások kíséretében indul vissza a
nappaliba, miközben teli tüdőből harsogja a Bubi Guppik
főcímdalát. Na pont ezért várok még a gyerekvállalással.
Talán majd ha betöltöm a harmincat… és férjnél leszek.
Először férjhez kell mennem. Először férjhez akarok menni.
Hirtelen átsuhan az agyamon, hogy talán Beck lesz a
férjem. Egyáltalán alkalmas a szerepre? Vagy örökre
leszámolt a házasság intézményével, és soha többé nem akar
megnősülni? Szeretőnek jó, az tuti, és én egyelőre ennyivel is
megelégszem. Még bőven lesz időnk a lelkizésre.
– Kösz a vacsit – ölelem meg Laurent.
 – Szívesen, máskor is. Várom a híreket.
– Rendben.
Éppen a bátyámtól búcsúzkodom, amikor Lauren a háta
mögé oson, és két kézzel belemarkol a fenekébe. Alex
felhördül, majd a felesége köré fonja víztől csöpögő, kesztyűs
kezét. Juuuj, itt egyre forróbb a hangulat!
– Azért várjátok meg, amíg elalszik a gyerek! – intek búcsút
nekik.
Lehet, hogy már „ősidők óta” házasok, de ők a
példaképeim.
Én is ezt akarom.
Leghőbb vágyam, hogy végre tartozhassak valakihez.
A Vakkóstoló programot is azért próbáltam ki, mert szívből
irigylem a bátyámékat.
A szingliség jó buli… egy darabig. De aztán eljön az idő,
amikor az ember már cinkostársra vágyik, valakire, akihez jó
hazamenni, aki mellett jó felébredni. Valakire, aki örül a
sikereidnek, és támogat, amikor bajban vagy. És amikor a
saját szemeddel látod, hogy igenis létezik ilyen kapcsolat…
Logikus, hogy megjön hozzá a kedved.
Ezért tartottam ki a Jack-féle fiaskó ellenére is, meg persze
dacból. És ezután sem hátrálok meg, hiszen jelenleg
mindenem megvan, amitől az emberek rendszerint a
boldogságot várják: ház, kocsi, ígéretes karrier. De én most
elsősorban, főleg és mindenekelőtt szerelemre vágyom. Arra,
hogy a férjemmel kézen fogva mehessek moziba vagy
bevásárolni. Arra, hogy ha az egyik pillanatban össze is
kapunk valami marhaságon, a másikban már szenvedélyesen
szeretkezzünk, mert úgysem tudunk sokáig haragudni
egymásra. Arra, hogy valaki dédelgessen, és a jobbik feleként
tekintsen rám. Meg arra, hogy életem végéig odaadóan
ragaszkodhassak ehhez a valakihez.
Szerelmes akarok lenni.
 17. fejezet
NOELY

Szöszi!
Brazil alsó, mamabugyi, tanga vagy sportbugyi? Megöl a
kíváncsiság.
A te lázadód

Lázadó!
Nem szégyelled magad, hogy ilyen indiszkrét
kérdéseket teszel fel a fehérneműmmel kapcsolatban?
Szöszi

Szöszi!
Nem. Válaszolj!
A te lázadód

Lázadó!
Nos, ha már így rákérdeztél, brazil alsó. Vagy
mamabugyi, attól függ, milyen kedvem lesz. Sportalsóm
nincs, ami pedig a tangát illeti… Azt különleges
alkalmakra tartogatom.
Szöszi
 Ui. Na és te? Te milyen alsót hordasz?

Szöszi!
Vedd úgy, hogy a következő randink különleges alkalom,
legalábbis a fehérneműd szempontjából.
A te lázadód
Ui. Alsó, az meg minek?

Lázadó!
Várd csak ki szépen, mi számít különleges alkalomnak a
fehérneműm szempontjából.
Szöszi
Ui. Csak nem arra célzol, hogy natúrban nyomod?

Szöszi!
De, pontosan arra. Pénteken találkozunk, készítsd a
tangádat!
Lázadó

***

– Köszönöm, jó éjt!
– Ha öt csillagot ad, én is annyit adok – kiált utánam az
Uber-sofőr, mielőtt becsapnám az ajtót.
– Jó, persze.
A pasas a fejtámlára támaszkodik, és teljes testével felém
fordul.
 – Komolyan mondom, hölgyem! Öt csillagot adjon! Mindig
lepontoznak.
– Talán mert erőszakkal akarja kicsikarni a jó értékelést.
– Teljesen kivagyok.
– Azt látom – felelem kurta mosollyal, és ellépek az autótól.
Hová jutott a világ: az emberek bármit megtesznek, csak
hogy öt csillagot kapjanak egy sofőralkalmazástól? Viselkedj
normálisan, majd akkor felpontozlak! Mi ez a nyomulás?
Felugró értesítés jelenik meg a telefonomon.
Bobby Michael három csillagra értékelt.
– Ez meg mi?
Amikor felnézek, még látom, ahogy a kis pöcsfej elszáguld,
és közben vadul integet a visszapillantó tükörből.
Cseszd meg a három csillagodat! – dünnyögöm, és én is
három csillagot adok neki. Nem vagyok bosszúálló típus, de
az előbbi mutatványa után juszt sem kap többet!
– Neeem, Bobby Michael, a legnagyobb jóindulattal is csak
három csillagot érdemelsz. – Bezárom az alkalmazást, és
tovább zsörtölődöm: – Majd megtanulod, mikor adj
legközelebb három…
– Mi az, már magadban beszélsz?
Ijedtemben elejtem a telefonomat, ami a járdán landol.
Amikor lehajolok érte, egy fényesre vikszolt bőrcipő jelenik
meg előttem. Felpillantok, és azzal a csokoládébarna
szempárral találom szemközt magam, amit sajnos csak
kevésszer volt alkalmam megcsodálni.
 – Tessék! – nyújtja át a férfi a telefonomat, majd a
könyökömnél fogva felsegít.
Hebegve-habogva, nőiesnek egyáltalán nem nevezhető
mozdulattal marom el tőle a mobilt, és a táskámba
gyömöszölöm.
– Kösz. Bocs! – próbálok elslisszolni a pasi mellett, de ő
megint elkapja a könyökömet.
– Örülök, hogy látlak, Noely.
Örül, hogy lát?
ÖRÜL, HOGY LÁT?
Jack, az Öltönyös, az az ember, aki olyan foghegyről
beszélt velem a második randinkon, mintha semmi közünk
nem lenne egymáshoz, most hirtelen „örül, hogy lát”? Biztos
túl sok cipőfényt szipákolt be ma este.
De nem akarok fúriaként viselkedni, mert legyünk őszinték,
mindössze egyszer randiztunk Jackkel – bármennyire mesés
volt is az az első este –, így hát nyugalomra intem magam, és
udvariasan elmosolyodom.
– Én is örülök, Jack.
Indulnék is tovább, de Jack elszántan markolja a
könyökömet.
– Hova mész? Megengeded, hogy veled tartsak?
Először is: ki beszél ilyen kenetteljesen manapság?
Másodszor pedig: NEM, NEM TARTHATSZ VELEM. Miből
gondolja ez a barom, hogy elkísérhet? Már elfelejtette, mi
történt a tengerparton? Már elfelejtette, milyen könnyedén
dobott engem? Van fogalma róla, mennyire megalázott,
amikor csak úgy ukmukfukk faképnél hagyott?
Szerintem semmire sem emlékszik, de majd én felfrissítem
a memóriáját.
Szép finoman.
Egy rántással kiszabadítom a könyökömet, és
szembefordulok vele. Az üzletemberek imádják ezt a felállást.
– Jack, örülök, hogy összefutottunk, de ha nem tévedek, a
múltkor elég világosan a tudtomra adtad, hogy nem akarsz
tőlem semmit, mert „lepcses szájú” vagyok. Úgyhogy
köszönöm, hogy felvetted a telefonomat, de most már
mennem kell.
– Én egy szóval sem mondtam, hogy lepcses szájú vagy.
Jack szilárdan, sztoikus nyugalommal, dacos
nemtörődömséggel áll előttem. Széles mellkasa és sötét
szeme továbbra is lebilincselő, de ettől még ugyanúgy tökön
rúgnám. Csak hogy érezze a törődést. Egyhamar úgysem
kerülök közelebbi kontaktusba azzal, amit a lába között
rejteget. Vagyis leginkább soha.
– Most mindegy, hogyan fogalmaztál, az a lényeg, hogy
egyértelműen az értésemre adtad, hogy nem kérsz belőlem.
Szóval örülök, hogy láttalak, de…
– Hova mész? – rángatja meg az ingujját Jack a makulátlan
zakója alatt.
A kérdés annyira készületlenül ér, hogy riadtan lépek hátra.
– Semmi köze hozzá, uram.
 – Ezt elismerem. Csak kíváncsi vagyok, miért sétafikálsz
éjnek évadján tök egyedül ilyen öltözékben.
Végignézek magamon. Fekete tűsarkú, fekete, magasított
derekú szövetnadrág meg egy hosszú ujjú, csipkés,
köldökvillantós fekete felső van rajtam. Szerintem
káprázatosan festek, főleg hogy a göndör, oldalra tűzött
fürtjeim csak még jobban kiemelik a hattyúnyakamat.
– Mi bajod a ruhámmal?
– Semmi.
Jack parázsló tekintettel pásztázza végig a testemet, és
minden porcikámat lángba borítja. Hát ez meg mi? Hiszen én
nem kedvelem ezt a férfit.
Elszégyellem magam, de gyorsan felszegem az állam, és
elhatározom, hogy olyan csapást mérek Mr. WindsorCsomóra,
amivel végképp meghátrálásra kényszerítem.
– Ha tudni szeretnéd, egy második randevúra igyekszem,
ami biztosan nem fog kudarcba fulladni, mert az új
választottam, veled ellentétben, szívesen tölti velem az idejét.
Úgyhogy ha megbocsátasz, Jack, már így is késésben
vagyok.
Tétován indulok el a főzőtanfolyam irányába, arra
számítok, hogy Jack harmadszor is elkapja a könyökömet, de
amikor rájövök, hogy tévedtem, hátrapillantok, és látom, hogy
Jack kifürkészhetetlen pillantással bámul utánam. Aztán
megigazítja a nyakkendőjét, és kurta biccentéssel feleli:
– Érezd jól magad, Noely!
 Azzal sarkon fordul, és elballag, én meg kissé zavartan és
feldúltan nézek utána.
– Úgy lesz – dünnyögöm, és folytatom az utamat. – Te… te
paprikajancsi!
Hát ez meg mi a franc volt?

***

Újra belépek az Uber alkalmazásba, és egy csillagot adok a

sofőrömnek. Nem csoda, hogy lepkehálóval vadássza a
csillagokat. Három háztömbnyit kell gyalogolnom a célig,
vagyis mire beesek a főzőtanfolyamra, folyik rólam a víz, és
hangosan fújtatok, de legalább nem késtem el.
Lehet, hogy gyorsabban loholtam, mint ahogy kényelmes
lett volna ebben a tűsarkúban, de időben érkeztem, és csak
ez számít, mert nem akarom, hogy Beck azt higgye, nem
veszem komolyan. Tudom, hogy mennyi idegeskedéssel jár
egy vakrandi utáni második találkozó, és nem akarom, hogy
Beck csalódjon bennem. Én akarom ezt a randit. Méghozzá
vele.
Amikor kinyitom a nagy fémajtót, ami a főzőtanfolyam
helyszínéül szolgáló raktárhelyiségbe nyílik, egy fekete
farmeros, fekete bakancsos, felgyűrt ujjú, kigombolt nyakú
fekete ingbe öltözött, piszkosul jóképű férfi fogad. Aj, de jó
pasi ez a Beck! Idegesen csavargatja a haját, de amikor
meglát, egyenesen a szemembe néz, és az aggodalom ráncai
egy csapásra eltűnnek a homlokáról, majd lusta, szexi mosoly
terül szét az arcán.
– Helló, Szöszi! – lép hozzám. A csípőmre teszi a kezét, és
futó csókot nyom az ajkamra. Már nagyon ki voltam éhezve
erre a csókra. – Gyönyörű vagy!
– Kösz. Te is jól nézel ki – csúsztatom a kezemet a
tenyerébe, majd így folytatom: – Bocs a késésért; kifogtam
egy tapló sofőrt, direkt rossz helyen tett ki.
A Jackkel való találkozásomat nem említem, hiszen
alapjában véve semmi jelentősége. Beck amúgy sem tud
Jackről, és ha rajtam múlik, ez így is marad.
– Semmi gond. Csak most kezdtünk. Az ötvenes évek
konyháját foglaltam le magunknak.
– Az ötvenes évek konyháját? – vonom fel értetlenül a
szemöldökömet, miközben Beck bevezet az óriási raktárba,
ami telis-tele van apró, különböző témák szerint felépített
konyhablokkokkal.
Van itt futurisztikus konyha, ami teljesen idegen tőlem. Van
vidéki konyha, ahol csak úgy hemzsegnek a kakasok, meg
piros-zöld kockás textilekkel díszített karácsonyi konyha, sőt
még hobbitkonyha is, ami leginkább egy erdei diorámára
hasonlít. A konyhák elszórtan pöttyözik a tágas csarnokot, de
mielőtt teljesen feltérképezhetném őket, Beck beráncigál a mi
blokkunkba.
Egy szempillantás alatt visszacsöppenek abba a
korszakba, amikor még June Cleavert mutogatták
főműsoridőben, nem pedig Gloriát a Modern családból.
– Az egy rózsaszín hűtő?
– Igen – heherészik mellettem Beck. – És mielőtt
megkérdeznéd, igen, azok ott kék-fehér szekrények.
A bejárat melletti fogasra akasztom a táskámat, és
magamhoz veszem az egyik fodros fehér kötényt.
– Gondolom, ezeket nekünk szánták.
– Úgy tűnik.
Beck a legnagyobb természetességgel ölti fel a kötényt, és
megcsomózza keskeny derekán. Futólag megcsodálom
borostás állát, sötét haját, mogyoróbarna szemét, fesztelen
mozgását. Becket tulajdonképpen nem is a kinézete teszi
kívánatossá. Hanem a viselkedése, a töretlen
magabiztossága, amin látszólag semmi sem ejthet csorbát.
Nem úgy néz ki, mint aki elvált. Tudom, hogy nem tegnap
történt a dolog, és Beck valószínűleg nem cölibátusban
töltötte azt a bizonyos nyolc évet, mint eredetileg hittem, de
mitől ennyire virgonc? Én próbálok türelmes lenni, de már
nagyon jó lenne közelebbről is megismerni a pasit.
– Egész este engem fogsz stírölni, vagy felveszed azt a
kötényt, és beállsz mellém?
– Ja, bocs! – rázom meg a fejem, és ügyetlenül babrálok a
kötényemmel.
Beck odajön hozzám, elveszi tőlem a kötényt, és feladja
rám, én pedig minden egyes lélegzetvétellel egyre jobban
elgyengülök a markáns, férfias illatától.
 – Hadd segítsek, Szöszi! – Miután a pántot is
megcsomózza a derekam körül, a két ujja közé fogja az
államat, és rekedtes hangon mondja: – Később annyit
bámulhatsz, amennyit akarsz, de most dobjunk össze valami
kaját!
Azzal hozzám hajol, és lassú, csábító csókot nyom az
ajkamra. Hmm, ez ígéretesnek tűnik!
Beck végül elhúzódik tőlem, és kézen fogva a pulthoz
vezet, ahol egy feltámasztott receptkönyv vár ránk.
A szomszédos konyhákban már serényen folyik a munka, az
oktatók fel-alá járkálnak a párok között.
Ideje munkához látni.
– Minden rendben? Van kérdésük? – tudakolja egy
séfkabátos, szakácssapkás filigrán nő karba font kézzel.
– Üdvözlöm, Beck vagyok – ráz kezet vele a párom. –
Szerintem minden világos. Csak kövessük a recept
utasításait, ugye?
– Igen, és ha elakadnának, az oktatóink bármiben a
rendelkezésükre állnak. A hűtőben találnak bort. Szép estét!
Azzal karba tett kézzel továbbsétál.
– Kérsz egy pohár bort? – kérdezi Beck a hűtőhöz lépve.
– Te mit iszol?
Beck mosolyogva tart fel egy üveg ásványvizet.
– Remélem, szereted a vörösbort, mert csak az van.
Kicsit zavar, hogy Beck nem iszik velem.
– Jó, de csak egy kis pohárral – mondom.
 – Máris! – Beck körülnéz a szekrényekben, poharat keres,
és amikor megtalálja, harsány hahotára fakad. Én éppen a
cakkozott krumpli, a sült csirke meg a… gyümölcskocsonya
receptjét tanulmányozom, de most felkapom a fejem, mert
engem is érdekel, mi a derültség tárgya. Beck felmutat egy
korsót, amit egy szőrös mellkasú, fürdőruhás pasas képe
díszít. – Öcsém! Bocs, Szöszi, de le kell mondanod a
borospohárról, ma este ebből iszol.
A korsóba tölti a hideg bort, és mind a ketten lenyűgözve
figyeljük, ahogy az ipséről leolvad a fürdőruha, közszemlére
bocsátva tulajdonosa méretes péniszét.
– Baszki! – Beck még hangosabban nyerít, és magasra
emeli a korsót. – Nézd, Szöszi, pucér lett!
Vigyorogva nézem a viháncoló Becket.
– És lent is ugyanolyan szőrös, mint fent – bökök a képre.
– Ilyen egy igazi férfi. – Beck röhögve nyújtja át a korsót,
majd így szól: – Gyerünk, szopd le!
Majdnem megfulladok. Szó szerint…
Beck tovább kotorászik a szekrényben.
– Aha! – mutat fel egy poharat, amit egy fürdőruhás nő
képe díszít.
– Jöhetnek a cicik? – emelem a számhoz a pucér pasis
korsómat.
– Nagyon úgy fest. És én még azt hittem, hogy csak egy
pár cicit fogok látni ma este – kacsint rám Beck, amitől jóleső
forróság fut végig a gerincemen.
 Ezek szerint ma este mi is pucérkodni fogunk? Beck szexi
nevetése megbizsergeti a tagjaimat, és hirtelen arra gondolok:
jó, felőlem akár pucérkodhatunk is.
 18. fejezet
NOELY

– Átvertél.
– Ez azért elég merész kijelentés – feleli Beck, azzal a
vállára csapja a konyharuhát, és profi séfeket meghazudtoló
mozdulattal sózza be a nyers csirkehúst.
– Pedig ez az igazság.
– Tényleg? Hogyhogy?
Beck sarkon fordul, és a lábával – igen, a lábával – nyitja ki
a sütőajtót, hogy betolja a csirkét a már javában piruló krumpli
mellé.
A szekrénynek támaszkodom, és megfenyegetem a
mutatóujjammal.
– Azt írtad, hogy nem vagy egy szakácsfenomén, közben
meg úgy főzöl, mint egy igazi séf.
– Beindultál tőle? – pillant rám csábítóan Beck.
– Ja, nem, vagyis igen, vagyis… nem, de most nem is ez a
lényeg. Azt mondtad, nem tudsz főzni.
Beck megtörli a kezét, majd a pultra teszi a konyharuhát,
és így válaszol:
 – Nem, én csak annyit mondtam, hogy nem vagyok egy
szakácsfenomén, azaz nem főzök túl gyakran. De amikor
ráveszem magam, egész jól elboldogulok. – Azzal
megragadja a kezemet, magához von, és teljesen elállja az
utamat a nagy testével. Aztán úgy fordít, hogy a hátam a
mellkasához simuljon, és a fülembe súgja: – Na gyere, dobjuk
össze a salátát!
A teste jólesően melengeti az enyémet, még a lábujjam is
beleremeg.
– Biztos, hogy két ember kell hozzá?
– Biztos – simít végig Beck az oldalamon meg a karomon,
amíg a tenyere meg nem állapodik a kézfejemen.
Fogjuk a fakanalakat, és belemerítjük a Beck által
összekészített salátába. Egész este ez megy: én keresztbe
tett lábbal üldögélek a pulton, és a boromat kortyolgatva
figyelem a tüsténkedő Becket, aki egymás után szórja a
poénokat, és lépten-nyomon forró pillantásokkal bombáz.
Így akar elcsábítani, egy ötvenes évekbeli konyhában, egy
olyan köténnyel a nyakában, amit nagymamák milliói viselnek
szerte a világon.
Egész testével hozzám simul, fejét a vállamra hajtja,
borostája az arcomat csiklandozza.
– Mondd csak, Noely, az ünnepi bugyidat vetted fel?
– Na de Mr. Wilder, ez nem éppen alkalomhoz illő téma!
Beck ajka finoman birizgálja a fülemet, enyhe lüktetést
keltve a lábam között.
 – Még nem vacsorázunk, úgyhogy egyelőre azt mondok,
amit akarok – puszilja meg a fülem tövét Beck. – Válaszolj,
Noely! Az ünnepi bugyidat vetted fel?
– Attól függ. Rajtad van valami?
– Mondtam már, hogy nincs – morogja a fülembe, majd
rögtön ezután a nyakam fölé hajol, és csókokkal hinti tele a
bőrömet. Izgatottan várom a folytatást, hátravetem a fejemet,
és Beck erős vállára hajtom. – Na és rajtad, Noely?
– Van – suttogom.
Beck ajka egyszerre lágy, gyengéd és agresszív, imádom!
Halálos kombináció, beleremeg a lábam.
– Miattam öltöztél ilyen kurvásan, Noely? Ha most
levenném a blúzod, ugyanazt a fekete csipkét találnám alatta?
– Talán – felelem szégyenlősen, de egyre nagyobb
lelkesedéssel. – Bár az, ami alul van, nem egészen
ugyanilyen. Hanem átlátszó.
Ez tény. A ribancos énemet erősítendő, amit egyébként
egyre testhezállóbbnak érzek, átlátszó alsóneműt vettem fel,
hogy Beck egy kis ízelítőt kaphasson belőlem. Fel akartam
csigázni az érdeklődését, de azért nem tárulkoztam ki
teljesen, elvégre úrinő vagyok.
Khm, petting a motoron… tudom, tudom. Az nem volt
úrinőhöz méltó, de lefogadom, hogy a helyemben ti is
ugyanezt csináltátok volna. Arra mérget veszek.
– Átlátszó?
Még mindig a fakanalakat szorongatom, amikor Beck maga
felé fordít, nyaka köré kulcsolja a karomat, felültet a pultra,
előrenyomul, és jó szorosan befészkeli magát a lábam közé.
A csípőmet markolászva, szenvedélyes – mohó –
pillantással hajol hozzám, épp csak egy hajszálnyi helyet
hagyva köztünk.
– Add a szádat, Szöszi! Már el is felejtettem, mennyire
finom.
– De a saláta – zihálom. – Még össze kell dobnunk.
– A saláta megvár. – Beck a tenyerébe fogja a tarkómat, és
benedvesíti az ajkát. – De ez a vágy, ami feléd hajt, egyre
emésztőbb. Csókolj meg, Noely!
Az agyam köd lepte szakadékká változik, és a testem
ellenállás nélkül kínálkozik fel az előttem álló férfinak.
Hipnotikus állapotban nyújtom előre az ajkamat.
– Előttem ne játszd meg magad! Csókolj meg, Szöszi! Add
bele szívedet-lelkedet!
Beck fél kézzel végigsimít a combomon, és hosszasan
birizgálja a csípőm meg a lábam közötti redőt. Ettől végképp
elolvadok, és mielőtt felocsúdhatnék, a fakanál a földre
pottyan, én pedig még közelebb húzom magamhoz Becket,
amíg a szánk szép lassan egymáshoz nem ér.
Eleinte finoman, bátortalanul tapogatózom, de amikor Beck
még közelebb lép, és hozzám préseli az erekcióját, a csípője
köré fonom a lábamat, és megadóan tátom ki a számat.
Beck nyögdécselve simogat a nyelvével, elnyújtott,
komótos mozdulataitól jóleső borzongás fut végig a
gerincemen; izgat, hogy nyilvánosan smárolok ezzel a pasival
egy ötvenes éveket idéző konyhában, ami csak tovább
korbácsolja az indulataimat.
Vadító, kockázatos kaland ez, amit senki mással nem
vállalnék be, de Beck mintha kifejezetten azért toppant volna
az életembe, hogy végre meghaladhassam a korlátaimat.
A nyelvére csúsztatom a nyelvemet, és egyre mélyebbre
merülök, durván, erőszakosan, őrjöngve, epedezve követelem
a folytatást, Beck fejbőrébe mélyesztem a körmeimet, a
sarkamat a lábszárának feszítem, a légzésem egyre
szaggatottabbá válik.
Beck nyelvét simogatom a nyelvemmel, a szánk
összeolvad, ám hirtelen jelentőségteljes köhintés hallatszik a
hátunk mögül. Riadtan, leforrázva taszítom hátra Becket, és
ahogy a földre huppanok, a már ismerős séffel nézek
farkasszemet, aki karba font kézzel, nyájasnak a legkevésbé
sem mondható arckifejezéssel áll előttünk.
Beck nem hagyja, hogy teljesen ellökjem magamtól.
A derekam köré fonja a karját, és a hátam ismét a
mellkasához… meg a kemény farkához nyomódik.
Szent ég, ez az ember!
A nő pillantása láttán úgy érzem magam, mint az egyszeri
középiskolás, akit smároláson kaptak a lelátó alatt, és most
mehet az igazgató elé.
A séf megköszörüli a torkát, és így szól:
– Tudom, hogy a főzés roppant izgalmas időtöltés, de
megkérem önöket, tartózkodjanak a heves érzelmi
megnyilvánulásoktól a konyhánkban. Azt tartogassák inkább
otthonra. Köszönöm!
Azzal felszegi a fejét, és peckesen elvonul.
– Juuuuj, de beégtél! – csúfolódik Beck.
– Én? – fordulok szembe vele méltatlankodva. – Nem én
pakoltam fel magamat a pultra csókot követelve.
– Jó, az én voltam, de csak miután közölted velem, hogy
átlátszó fehérnemű van rajtad. Férfiból vagyok, Szöszi. Nem
húzhatod az agyamat büntetlenül. Ezt jól vésd az eszedbe! –
nyúl az állam alá.
Majd szemtelen vigyorral munkához lát: benéz a sütőbe, és
úgy jön-megy a konyhában, mintha az előbb nem is mi
tapiztuk volna egymást mindenki szeme láttára.
Hogy tud ilyen lazán viselkedni, miközben bennem őrült
viharok dúlnak?

***

– Lássuk csak, mi az, amit még nem tudsz rólam! Hát, elég
hosszú a lista – mutatok rá, miközben a villámra szúrt
csirkefalat türelmesen várja, hogy elfogyasszam.
Itt jegyezném meg, hogy Beck ügyes szakács, olyannyira,
hogy legszívesebben az összes kaját felfalnám, még azt is,
ami nem az én tányéromon van. Ritkán jutok házi koszthoz,
kivéve, ha Alexéknél eszem. Úgyhogy örülök a lakomának,
főleg mert egy állati jóképű pasi főzte nekem.
– Ezért játsszuk ezt a játékot. Mondj valami meghökkentőt,
például hogy egyik nyáron elültettél egy zacskó mazsolát a
kertben, hátha szőlő lesz belőle!
– Ez elég fura lenne – billentem félre a fejem –, hacsak… –
kapom be a falatot, majd Beckre bökök a villámmal. – Ez
megtörtént eset?
– És persze hiába törtem magam!
Ez az elbűvölő mosoly mindig készületlenül ér.
– Na ne mondd! – Jól megrágom a falatot, aztán lenyelem.
Beck a vizespoharát a szájához tartva várja a választ,
úgyhogy muszáj megerőltetnem magam. Szőlőtermesztéssel
ugyan nem próbálkoztam, de végül eszembe jut valami. –
Benne vagyok a Guinness Rekordok Könyvében.
– Na ne kamuzz, komolyan?
Beck gyermeki izgatottsága láttán végre fontosnak
érezhetem magam, és elégedetten, sőt izgatottan várom,
milyen páros lesz belőlünk. Nagyon remélem, hogy minél több
szingli kipróbálja a Vakkóstolót. Bár elég változatos a
felhozatal, egyelőre lenyűgözőnek találom, hogy a szervezők
ilyen ügyesen összeboronálják a hasonló felfogású
embereket.
– Igen – bólintok. – Nyugodtan keress csak rám! Noely
Clark, nem csalás, nem ámítás.
– De miért? – dől hátra Beck. – Várj, kitalálom! –
Elgondolkodva simogatja az állát, látom rajta, hogy valami
oltári nagy baromságot fog mondani, már alig várom, hogy
hallhassam. – Oké, szerintem rekordideig smároltál egy
kutyával.
Kuncogva rázom meg a fejem.
– Nem.
– Te etted meg a legtöbb kaszinótojást egy perc alatt.
– Á, attól tutira összehánytam volna magam. Maximum
kettőt bírnék legyűrni.
– Te rántottad le a legtöbb gatyát egy perc alatt.
Egyre hangosabban nevetek.
– Nem, és különben is, ki az, akit rá tudnék beszélni, hogy
vegyen részt a kísérletben?
– Engem biztosan nem, mivel nem hordok gatyát. – Ezt
válaszra se méltatom. – Jaj, tudom már, te gyűjtötted össze a
legtöbb négylevelű lóherét Szent Patrik-napján!
– Életemben nem láttam még négylevelű lóherét.
– Basszus! Lövésem sincs, Szöszi. Segíts!
Beckre nézek a borospoharam fölött, amit egyszer sem
töltettem újra az este folyamán, és azt felelem:
– A tánchoz van köze.
– A tánchoz? – vonja fel kérdőn a szemöldökét Beck. –
Huh, oké, tánc, tánc… – Majd hangos csettintéssel áthajol az
asztal fölött. – A rúdtáncosok közül te bírtad a legtovább fejjel
lefelé lógva úgy, hogy csak a comboddal tartottad magad.
– A sztriptíz nem tánc – húzom el a számat.
– Dehogynem. Csak éppen pucéran űzik. Ha
visszagondolsz az első randinkra, amikor ott vonaglottál
előttem a falatnyi ruhádban, tulajdonképpen te is pucér voltál.
– Tulajdonképpen? Ez azért erős túlzás. A lényeg takarva
volt, ne is próbálj meggyőzni az ellenkezőjéről.
Beck hahotázni kezd, a nevetése megbizsergeti a
szívemet, és kellemes, ellazult állapotba ringat.
– Na jó, hadd halljam! Eltaláltam?
– Nem, de azért érdekes felvetés volt.
– Csak elragadott a fantáziám. Jó, szabad a gazda.
– Szóval feladod? Hogyhogy? Hiszen már olyan közel jártál
a megoldáshoz!
– Jól van, Szöszi, ne csigázz tovább!
Szórakozottan pörgetem a borospoharam szárát.
– Utolsó éves főiskolásként benne voltam a legnagyobb
twerktánccsoportban. Kivonultunk a focipályára, feltettünk egy
Rihanna-számot, és végigtwerkeltük az egészet.
– Ez komoly? – Helyeslően bólintok. – Szóval együtt ráztad
a seggedet egy csomó főiskolással?
– Igen, csak úgy csattogtak a farpofák. Megjegyzem, nem
is olyan könnyű végigtwerkelni egy teljes számot. Utána
napokig fájlaltam a derekamat.
– Képzelem. – Beck hosszasan fürkészi az arcomat, majd
megkérdezi: – Egyszer majd nekem is bemutatod a
tudományodat?
Nevetve rázom meg a fejem.
– Á, már rég kinőttem belőle.
 – Soha ne mondd, hogy soha, Szöszi.
– Na és te? – kérdezem őszinte érdeklődéssel. – Még azt
sem tudom, mivel foglalkozol. Hogy lehet ez?
Beck vállat von.
– Á, igazából nincs jelentősége, de ha mindenáron tudni
akarod, falfestőművész vagyok.
– Falfestőművész. Úgy érted, falfestményeket készítesz?
Beck kedélyesen vigyorog.
– Tűpontos meghatározás.
– Bocs, de még soha nem találkoztam profi
falfestőművésszel. Esetleg láthattam valamelyik munkádat?
– Attól függ – vonogatja a vállát Beck. Olyan flegma, hogy
az már idegesítő. Nem is tudom, miért, de imponálónak
találom, hogy falfestőművész. Ez óriási tehetségre vall, amit
vétek eltitkolni. Úgy értem, a festőművészek sem akárkik, de a
falfestőművészek, akik a világ legnagyobb vásznaira festenek,
egészen más ligában játszanak. – Jártál már San Diegóban
vagy Los Angelesben, benéztél az állatkertbe vagy valamelyik
múzeumba?
– Többször is. Miért, vannak ott munkáid?
– Igen, bár nem túl sok. Emlékszel, hogy a kifutókban
festett háttér van az állatok mögött? Néhányat én csináltam.
– Tényleg? – Nem értem, miért lelkesedem ennyire, de
komolyan izgat a dolog. – És a múzeumokban…
– A diorámák közül többet is én festettem vagy újítottam fel.
Más munkáim is vannak, de a legtöbb megbízás az
állatkertektől és a múzeumoktól érkezik.
– Ez elképesztő! – dőlök hátra a széken, és keresztbe
teszem a lábam. – Le vagyok nyűgözve! Életemben nem
gondoltam volna, hogy falfestőművész vagy.
– Tényleg? Miért, minek tippeltél?
– Nem is tudom. – Kérdő pillantást vetek Beckre. –
Rejtélyes alak vagy. Nem sokat beszélsz magadról, inkább
engem faggatsz, vagy csak simán elvicceled a dolgokat,
szóval amikor rólad van szó, csak a sötétben tapogatózom.
– Azért elég ügyesen kiszedtél belőlem ezt-azt.
– Jó, de azért elárulom, hogy a pici riporter szívem másra
sem vágyik, mint hogy mindent kiderítsen rólad.
Beck a megismerkedésünk óta először egész testében
megmerevedik, az eddigi joviális arckifejezését pedig passzív
közöny váltja fel, amit nem igazán tudok hova tenni.
A viselkedése enyhén szólva is különös. Ismerem az
embereket, részben ezért is vagyok ilyen sikeres a
szakmámban. Beck… nos, mintha bezárult volna. De miért?
– Nem szolgálhatok túl sok érdekességgel.
– Ezt meg hogy értsem? Szerintem lenne itt épp elég
érdekesség, csak te nem akarsz beszélni róla.
– Pontosan – dönti felém a poharát Beck.
– Pedig előbb-utóbb neked is meg kell nyílnod. Erről szól a
randizás, hogy megismerjük egymást.
– Ezt én is tudom, Szöszi. Ahogy azt is, hogy későre jár, és
lassan az összes konyha bezár körülöttünk. Szerintem
pakoljunk el, és húzzunk innen!
Rosszul érint, hogy már nyoma sincs a korábbi oldott
hangulatnak, így hát bólintok.
– Jó, persze, hozom a táskámat, és hívok egy Ubert.
Beck feláll, megkerüli a kisasztalt, felsegít a székből, és a
derekamra teszi a kezét:
– Még nem végeztünk. Ez csak az első félidő volt.
– Az első félidő?
Nagyot nyelek, amikor látom, hogy Beck egyre közelebb
hajol hozzám.
– Az első félidő – suttogja, azzal az ajkamra tapasztja az
ajkát, és úgy csókol, hogy majdnem elájulok.
Igen. Működik a kémia. Ez tény.
 19. fejezet
NOELY

– Megváltoztattad az életem.
– Ezt nem először hallom – ül le velem szemben a
napozószékre Beck az óceánra néző hátsó udvarban.
Miután végeztünk a raktárban, egy darabig céltalanul
köröztünk a városban. Az arcomba süvítő szél hamar
felrázott. Beck elérte, hogy a motorján végre teljesen
szabadnak és merésznek érezzem magam.
Persze most is pezseg a vérem, hiszen Beck egyenesen
rám szegezi a tekintetét, még az óceánnak is hátat fordít, ami
teljes éjszakai pompájában ragyog a csillagos égbolt alatt.
– Nem is értem, hogyhogy nem fedeztem fel még ezt a
helyet – jegyzem meg a fagyimat kanalazgatva, amit hazafelé
jövet vettünk.
Ez a spumoni egyenesen mennyei! Életemben nem
kóstoltam még ennyire krémes, ennyire ízletes fagylaltot.
Könnyen meglehet, hogy ezek után mindennap beugrok majd
Maria Fagyizójába. Fél litert vettünk, és lefogadom, hogy jóval
többet ettem, mint Beck, de a pasi perzselő tekintetéből ítélve
nincs harag.
– Mintha egy Baskin Robbins-reklámot látnék.
– Világbajnok a fagylalttortájuk – válaszolom teli szájjal. –
Azt a jó ropogós nyami-nyami morzsát teszik az aljára, attól
olyan fincsi.
– Ropogós nyami-nyami morzsát. Gondolom, ez a
hivatalos neve.
– Szerintem igen. – Újabb adag fagyit kanyarítok ki a Beck
kezében lévő dobozból. – Kösz a ma estét, Beck!
– Szívesen, máskor is, Szöszi. Örülök, hogy adtál még egy
esélyt. Jól éreztem magam. És a látvány se rossz – mér
végig.
– Na ne már, jobb nem jutott eszedbe? Benyögsz egy béna
poént, és végigstírölsz? Ennél azért többet vártam tőled,
kedves lázadó.
– Kicsit kijöttem a gyakorlatból, de ennek inkább örülnöd
kellene.
Félreteszem a kanalat, és keresztbe vetem a lábam.
– Én vagyok az első nő a válásod óta?
– Az első, akivel randizom. Egyébként… nem.
– Egyébként? – Egy pillanatra zavarba jövök, aztán
elkerekedik a szám. – Ó, mármint szexuálisan.
– Igen, szexuálisan – nevet Beck.
– És miért kezdtél randizni?
Beck maga mellé teszi a fagyisdobozt, majd a nadrágjába
törli a kezét, és hátradől a széken.
 – Nem is tudom. A haverom beszélt rá, hogy regisztráljak.
– Hát ez meggyőző. – Ja, nem. – Gondolod, hogy
másodszor is megnősülsz?
– Szerintem ezt ne most vesézzük ki.
Beck fölém hajol, és egyetlen gyors mozdulattal
vízszintesbe dönti a székemet, aztán teljes súlyával rám
nehezedik. Jóleső melegség árad a testéből.
Kinyújtom a lábamat, amitől Beck gatyátlan ágyéka a
medencémhez simul. Biztos, hogy ezt akarom? Biztos, hogy
Beck ezt akarja? Az igaz, hogy egy percig sem titkolta a
szándékait, de mi van, ha csak kamuzott? Vagy tényleg
ennyire biztos a dolgában?
A pillantásából ítélve, amiből szinte süt az erotika, inkább
az utóbbira hajlok, és ettől elbátortalanodom. Nem mintha
nem kívánnám Becket. Jól is néznénk ki! Elsősorban az
nyugtalanít, hogy még sosem csináltam ilyet… senkivel sem
feküdtem le érzelmi kötődés nélkül.
– Miért ráncolod a homlokod, Szöszi? – fürkészi a
tekintetemet Beck.
– Nem is ráncolom – rázom meg a fejem, hogy
elhallgattassam a kritikus belső hangokat.
Egy szexi pasi fekszik rajtad, aki csak téged akar, Noely.
Élvezd ki!
– Biztos? Idegesnek tűnsz. Félsz valamitől?
– Nem vagyok ideges. – Beck a hüvelykujjával cirógatja az
arcomat, hogy lecsillapodjak. – Csak… szégyellős vagyok.
 – Szégyellős? – kapja fel a fejét Beck, és másodszor is jó
alaposan megnéz magának. – Te, szégyellős? A lány, aki
zsebkendőnyi ruhában jelent meg az első randin?
– Általában nem így öltözködöm – válaszolom sóhajtva.
– Na és ma este? – húzza végig az ujjbegyét a csupasz
hasamon Beck. Már ez a finom érintés és Beck baljós
pillantása is elég, hogy felforrjon a gyomrom. – Egy szégyellős
lány sosem venne fel ilyen szerelést, a fehérneműről nem is
beszélve.
Becknek igaza van, de talán az lehet a magyarázat, hogy
szűzkurva vagyok. Én legalábbis erre tippelek. Vagy mivel már
olyan sokszor megégettem magam, eleve elképzelhetetlennek
tartom, hogy meg tudom tartani ezt a pasit?
– Áruld el szépen, Noely, mit szeretnél?
– Ööö, hogy érted ezt? – hánykolódom Beck alatt, aki
lassan benyúl a nadrágom alá, miközben a tangám percről
percre csatakosabbá válik.
– Tudod te azt.
Beck a nadrággombomhoz nyúl, és bámulatos
gyorsasággal bújtatja ki a helyéről. Fél kézzel, basszus! Aztán
lehúzza a sliccemet…
Beljebb csúsztatja a kezét, és csípőig letolja rajtam a
nadrágot. Nyitott tenyérrel simogatja meg a csupasz hasamat,
aztán a köldököm alját cirógatja a hüvelykujjával, lángra
lobbantva az idegvégződéseimet.
– Ha nem akarod, most szólj…
 – Állj! – válaszolom. Beck felkapja a fejét, a tekintetemet
keresi. Zavartan tátog, de gyorsan a szájára tapasztom a
kezemet. – Ne itt a szomszédok előtt! – Beck pimasz képpel
néz rám, majd szó nélkül ölbe kap, és becipel a házba. –
A folyosó végén jobbra – mondom, mert pontosan tudom,
hová igyekszik.
Amikor az ágyra dob, és megáll előttem, hogy mélyen a
szemembe nézve lassan kigombolja az ingét, még mindig
nem hiszem el, hogy képes vagyok lefeküdni egy férfival,
akivel mindössze kétszer randiztam. Jó, persze, pettingeltünk
is, de ez most más. Teljesen más, mint egy kis taperolás.
Az ajkamat rágcsálom, az idegeim megint romokban, és
ezt Beck is észreveszi. Még mindig az ingével szöszmötöl.
Végül teljesen kigombolja, felfedve napbarnított, feszes bőrét.
És ez a has! Szent szűzanyám!
– Mi a baj, Noely?
Felkönyökölök, lopva a Beck nadrágja alá vezető
szőrcsíkra sandítok, majd elkapom a pillantását, ami
mélységes aggodalomról árulkodik. Nem akarok
mellébeszélni, így hát őszintén kimondom:
– Kicsit izgulok. Te menő alfahím vagy, kiköpött lázadó, aki
egyetlen pillantásával levarázsolja rólam a bugyit. Még soha
nem adtam be ilyen hamar a derekamat, és ez idegesít.
– De akarod?
– Igen – bólintok.
Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne. Teljesen biztos, de
még sok a tisztázatlan pont, például hogy miért vált el Beck?
És miért tartott nyolc évig a válása? Miért harapófogóval
kellett kihúzni belőle, hogy mivel foglalkozik? Mi ez a sok
titok?
Hosszú távon is el tudom képzelni magam Beck mellett?
Leveszi az ingét, mellkasán megfeszülnek az izmok,
amikor fölém ereszkedik, és lehúzza rólam a nadrágot.
A földre hajítja, de a tekintete végig egy pontra fókuszál: a
fekete csipkés tangámra.
– Dögös – mormolja, és ahogy a felsőm felé nyúl, szinte
perzselnek az ujjai.
Bizsereg a bőröm az érintésétől, a testem minden
mozdulatra érzékenyen reagál, miközben az agyam minden
apró érintést és nyögést kétséggel fogad.
– Emeld fel a karod, Szöszi!
Mivel a testem átmenetileg nincs összeköttetésben az
agyammal, a karom magától emelkedik a levegőbe, Beck
pedig egyetlen jól irányzott mozdulattal fedi fel az átlátszó
fekete melltartómat, ami alatt a bimbóim a szövetnek feszülve
várják, hogy végre kiszabadulhassanak.
Beck lehajtja a fejét, az ajka egy röpke pillanatra megpihen
az ajkamon, majd a kulcscsontomra siklik, és apró, buja
csókok kíséretében indul el a melltartóm felé. A csipkén
keresztül is érzem a mellemet megcsapó forróságot, aztán
Beck jó erősen megmarkolja a mellemet, és a szájához emeli.
A testem ívbe feszül, a szemem tágra nyílik az izgalomtól, és
hangosan zihálok. Amikor Beck foga végigszánt a
mellbimbómon, önkéntelenül is felkiáltok.
– Kibaszott érzékeny – jegyzi meg Beck, mielőtt a másik
mellemre hajolna, hogy azt is hasonló kényeztetésben
részesítse.
Az agyam ködben úszik, és minden gátlásomat feladva
átadom magam a pillanat varázsának. Hanyatt fekszem, és
kiélvezem a helyzetet, meg sem fordul a fejemben, mi lesz
később.
Beck újra a szám fölé hajol, és álló helyzetbe ránt. Nem
tudom, mit akar, így hát kivárok, kezemet a hajába túrva
hagyom, hogy hátranyúljon, és kikapcsolja a melltartómat.
A mellbimbóm megkeményedik az éjszaka hűvösétől, az
idegeim pedig pattanásig feszülnek, amikor Beck lecsúsztatja
a kezét a hátamon, egészen a tangámig. Benyúl a derékpánt
alá, megmarkolja a fenekemet, és a medencéjéhez ránt, ahol
az erekciója már ott dudorodik a slicce mögött.
Belecsókol a nyakamba, aztán szívogatni kezd, jó erősen,
mintha a bőrömet csócsálná. Végig az jár a fejemben – azon
kívül, milyen jó ez az egész –, hogy remélem, nem marad
meg a nyoma, különben Natasa fél napig sminkelhet.
– Feküdj le, Noely!
A parancsoló hang hallatán várakozón rebben meg a
kezem. Már nagyon régen volt, hogy egy férfi ekkora
eksztázist váltott ki belőlem.
Amikor elterülök az ágyon, egyszerre érzem magam
kiszolgáltatottnak és szexinek. Beck tekintete van rám ilyen
hatással, aki majd felfal a szemével, és közben izgatottan
simít végig az állán.
– Gyönyörű vagy!
Fölém hajol, és lehúzza rólam a tangát, így már anyaszült
meztelen vagyok. Beck nem vesztegeti az időt: felrántja a
lábamat, és a vállára helyezi, hogy a lüktető puncim a szája
elé kerüljön.
– M-mit csinálsz? – dadogom.
– Ezt – válaszolja, majd széttárja a lábamat, és a csiklómra
tapasztja a nyelvét.
– Óóóó… – zihálom, és a testem szétolvad a matracon.
– Basszus, tudtam, hogy finom leszel. Édes, mámorító.
Beck lefogja a combomat, és a hüvelykujjával óvatosan
feltárja mindazt, ami mögötte rejlik, miközben a nyelve lassú,
elnyújtott mozdulatokkal köröz rajtam.
Még sosem éreztem ilyet. Soha. A testem annyira éber,
annyira felajzott, hogy bármelyik pillanatban szétrobbanhat.
Még soha egyetlen férfi sem foglalkozott ennyit velem, azzal,
hogy nekem jó legyen. Mindig az aktus volt a lényeg, a végső
cél, a finálé, de Becknél minden másképp van. Erről
beszélhetett Dylan?
Ez az érzés, ez a mindent elsöprő eufória egy férfival, aki
nem akar mást, csak örömet szerezni! Hogyhogy még soha
nem tapasztaltam ilyet?
Megvilágosodtam. Ilyen az igazi szex. Mindig ilyennek
kellene lennie.
A hajába túrok, a csípőm izgatottan követi minden
nyelvcsapását.
– Igen! – nyöszörgöm. Idegenül cseng a hangom. – Igen,
Beck!
Beck a neve hallatán még erősebben nyomja rám a
nyelvét, és az öröm hullámai rakétaként hasítanak felfelé a
gerincemen. Beck az egész száját a vaginámra tapasztja, a
borostája finoman csiklandozza a belső combomat. Az egyik
kezével a fenekembe markol, a másikkal lefogja a hasamat,
hogy ne mozdulhassak. A csiklóm lüktetni kezd, a testem
zuhanásra kész, és mintha minden egyes lökéssel egyre
magasabbra emelkednék.
– Ó, jaj, ó, Beck!
Beck felemelkedik, és azt kérdezi:
– Készen állsz, Szöszi?
Csukott szemmel bólintok, az ajkamat szorosan
összepréselem, a testem várakozón lebeg és lüktet.
Beck egy darabig még gyönyörködik bennem, lassan
közelíti a fejét a puncimhoz, és amikor végre célba ér, finoman
rálehel a csiklómra, amitől a csípőm magától ugrik a szájához.
Majdnem felfalja a csiklómat, és olyan erősen szívogatja,
hogy kis híján leesek az ágyról.
Egyre magasabbra kapaszkodom, a szívem őrülten
kalapál, a lábam zsibbad, a látásom elhomályosul, az agyam
kikapcsol, és akkor hirtelen belém csap a villám. Az érzékeim
felizzanak, és átadják magukat az eksztázisnak, az orgazmus
gödrébe taszítva a testemet. Eltorzult arccal rángatózom,
mohón préselem a csípőmet Beck nyelvéhez, hogy az utolsó
cseppig kiélvezzem az orgazmust, és a földöntúli öröm
hatására kis híján sírva fakadok.
– Jézusom, Beck! – sóhajtom, a karommal takarva el a
szememet.
– Jó érzés?
– Nagyon jó!
Beck végigcsókolja a testemet, a mellbimbómmal
játszadozik, és ezzel visszaröpít az életbe, a jelenbe. Amikor
kinyitom a szemem, látom, hogy sugárzó mosollyal hajol
fölém, mintha valami irdatlan nagy hőstettet hajtott volna
végre.
Gyorsan végignézek rajta, megcsodálom a gesztenyebarna
haját, a markáns állát ékesítő finom borostát, a lágy, ruganyos
ajkát, végül pedig a férfias, kigyúrt mellkasát. A farmerja
lecsúszott a csípőjén, látszik, hogy semmi sincs alatta, amitől
összefut a számban a nyál, és hirtelen magamhoz térek.
Felemelkedem, és a farmerjánál fogva közelebb rántom
hozzám. Kigombolom a nadrágját, és elbűvölten nézem,
hogyan feszül meg a hasizma az érintésem nyomán. Kíváncsi
vagyok, még mivel tudnám felizgatni ezt a férfit, ezért lehúzom
a cipzárt, és a derekánál fogva letolom róla a farmert.
Amikor felemelem a fejem, Beck erekciójával nézek
farkasszemet. Egy pillanat, újrafogalmazom! Beck vastag,
lüktető erekciójával. Amíg őt bámulom, gyorsan kibújik a
cipőjéből, a zoknijából meg a nadrágjából, az ágyra lök, és
fölém tornázza magát. A szerszáma kemény és síkos.
Uramisten…
A mellkasánál fogva lenyomom az ágyra.
Engedelmeskedik, bár még most is ő a főnök, elnyúlik az
ágyamon, a fejét a párnámra hajtja, hamiskás mosoly játszik
az ajkán.
Önelégülten, szexi magabiztossággal kulcsolja a tarkójára
a kezét, és kíváncsian várja, mit lépek. Van valami izgató
abban, hogy átengedi nekem a testét – hogy bízik a
képességeimben –, mert azonnal rámászok, és addig
tapogatok a két combja között, amíg meg nem találom az
erekcióját. Elhelyezkedem, megmarkolom Beck szerszámát,
és próbaképpen finoman végigsimítok rajta. Jaj, ez jó! Beck
belesüpped a matracba, és sóvárogva néz rám a leengedett
szemhéja alól… utánam sóvárog.
Gyönyörűséges, szaporán emelkedő és süllyedő
hasizmára szegezem a tekintetem, majd lehajolok, és
miközben simogatom, a hasára tapasztom a nyelvemet, és
minden kockát egyenként végignyalogatok. Legyen elég
annyi, hogy eléggé elfogultan szemlélem azt, amit Beck
nyújtani tud.
– Baszki, áll a farkam, mint a cövek!
A hajam vízesésként hullik az arcomba, és elrejti a pírt,
amit a vallomás kelt. Kihasználom a helyzetet, és a
fürtjeimmel cirógatom Becket, tiszta libabőr lesz a lába. Jól
marokra fogom a dákóját, erősen megszorítom a hegyét,
aztán elengedem, és egészen a tövéig csúsztatom a kezem.
Többször is megismétlem a műveletet, amíg Beck végleg el
nem veszíti az önuralmát.
Ekkor újra a szerszáma köré kulcsolom az ujjaimat, fölé
hajolok, és könnyedén megnyalom a hegyét.
– Baszki! – hunyja le a szemét Beck.
Pontosan erre a reakcióra számítottam, így hát
megismétlem a műveletet.
Szorít, nyal, szorít, nyal.
Lenyűgözve figyelem, ahogy Beck elfehéredett ujjakkal,
erőlködve markolássza a paplant.
Még többet akarok, látni szeretném, meddig terjed a
hatalmam, ezért a számba veszem Beck farkát, és kezemet a
tövére kulcsolva jól leszopom.
Lelkesen oboázok. A szám a kalapig csúszik, és a nyelvem
is leköveti a mozdulatot. A szabadon maradt kezemmel Beck
lába közé nyúlok, és finoman megsimogatom a golyóit.
A kezem és a szám együtt hajszolják őt a beteljesülés felé.
Hirtelen megmerevedik alattam. A bőrén izzadságcseppek
csillognak, izgatóan nyögdécsel, és a nyakán, a hasán
megfeszülő inak – a hevesen rángatózó izmok – mind arra
utalnak, hogy zuhanásra készen tántorog a szakadék szélén.
– Elmegyek, Szöszi! Húzódj félre!
Nem.
 Sőt, ha lehet, még keményebben szopom, még
keményebben szorítom Beck farkát, és a nyelvemmel
megbirizgálom a kalapját.
– A kurva! – élvez el ordítva Beck.
Nehezen veszi a levegőt, mellkasa szaporán emelkedik és
süllyed. Félrehúzódva nézem, amint kéjesen hánykolódik. Alig
néhány perce velem is ugyanez történt.
– Jézusom, Noely! – sóhajt egy nagyot Beck. – Gyere ide!
– A kezemnél fogva a mellére von, és szorosan átölel. –
Gyere közelebb, gyönyörűm!
Kiráncigálja alólunk a paplant, magunkra teríti, aztán
átkarol. Vállára hajtom a fejem, kezem a mellkasán nyugszik.
Fura érzés, valahogy mégis megnyugtató. Mindig is bújós
voltam. De álmomban sem képzeltem volna, hogy ilyen hamar
eljön ez a pillanat. Ahogy azt sem, hogy pont a lázadóval
bújok össze.
Egy pillanatig némán fekszünk. Miért nem mond semmit?
Itt marad éjszakára? Kínáljam meg itallal, és pacsizzak le
vele? Kösz az orgazmusokat!
Már majdnem megkérdezem Becktől, kér-e valamit inni,
amikor a pasi hirtelen félbeszakítja a fejemben dúló csatát.
– Remélem, nem gond, ha itt alszom. Teljesen leszívtál –
puszilja meg a fejem búbját, és még közelebb von magához.
Jó érzés, bár egy kicsit szokatlan és váratlan.
Azt hiszem, ezzel minden kérdésemre választ kaptam.
 20. fejezet
NOELY

Halk nyögésre ébredek, és látom, hogy verőfényes napsütés

szüremlik be az ablakon. Kissé kótyagosan fordulok meg az
ágyon, amikor a kezem egy másik testbe ütközik. Egy meleg
testbe.
Beck!
A tegnap éjszaka…
Kibújok a paplan alól, a meleg selyemgubóból, amit
közösen szőttünk magunknak, leakasztom az ajtóról a
köntösömet, magam köré tekerem, és lábujjhegyen kilopózom
a konyhába, ahol már vár a frissen gőzölgő kávé. Hála az
automata időzítőnek. Öntök magamnak egy csészével, és
kimegyek a hátsó teraszra, ahol a tegnap esti bujálkodásunk
kezdődött.
Nincs kedvem a székemet állítgatni, inkább leülök a
másikra, és felhúzott térddel, a hullámzó óceánt bámulva
kortyolgatom a kávémat.
A tegnap éjjel… Huh, a tegnap éjjel igazán tanulságos volt.
Nem azért, mert lefeküdtem Beckkel, a zsarnoki
természetű, szexi lázadóval, hanem mert huszonhét évesen
végre rájöttem, hogy a szex – az orális szex, hogy pontos
legyek – akár élvezetes is lehet. Még sosem élveztem
ekkorát. Még sosem viháncoltam ennyit az ágyban.
Jó, volt már orgazmusom, de nem ekkora. Amikor minden
idegvégződésem tébolyultan követeli a folytatást.
Már az elejétől fogva őrülten kívántam Becket. A mohó
pillantásaitól kezdve, a finom kis érintésein, a táncon, az első
csókunkon és a pettingen át egészen a tegnap estéig.
Egyszerűen nem bírtam levenni róla a kezem.
Megmutatta, hogy mekkora vonzereje lehet egy férfinak, a
fizikai együttlétnek, és hogy őszinte legyek, kicsit aggódom is
emiatt, mert én azért jóval többre vágyom ennél.
– Itt vagy?
Beck ébredés utáni hangja mély, dörmögő, enyhén karcos.
A pasi leül elém, pontosan úgy, mint tegnap este, és elkéri
tőlem a kávéscsészét.
Miközben a kávét kortyolgatja, jó alaposan végigmérem.
A haja összeborzolódott, ami kisfiús bájt kölcsönöz neki.
A borostája erősebb és sötétebb, mint tegnap, meztelen
mellkasa pedig fenséges látványt nyújt, akárcsak a félig
begombolt farmere. Hogy lehet valaki már kora reggel ennyire
vonzó?
Van rá egy ötösöm, hogy nekem bezzeg olyan a fejem,
mint Medúzáé.
Miközben Beck az óceánt bámulja, óvatosan megigazítom
a hajam. Beck rám néz, és visszaadja a csészét.
– Ez jó volt, kösz. – Fogja a lábamat, az ölébe fekteti, és
végigmasszírozza. – Hogy vagy, Szöszi?
– Jól – mosolygok rá a csészém mögül. – És te?
– Fantasztikusan.
– Akkor jó – bólintok esetlenül, mert nem tudom, mi mást
mondhatnék.
– Nem szereted a másnap reggeleket?
– Az a baj, hogy még sosem csináltam ilyet, úgy értem,
még sosem volt ennyire friss a kapcsolat. Ráadásul szigorúan
véve nem is szexeltünk, amitől csak még kínosabb a helyzet.
Oké, leszoptalak, de a nemi szerveink nem érintkeztek. Neked
ez nem furcsa?
– Nem – feleli tárgyilagosan Beck. – Néha az is elég, ha
csak úgy teszel, mintha szexelnél.
Csücsörítve biccentek.
– Nem is akartál lefeküdni velem?
Bizarr egy kérdés, de kíváncsi vagyok, mivel magyarázza ki
magát Beck.
– Dehogynem, csak te még nem álltál készen rá. Azt
akartam, hogy ellazulj. Még viszonzást sem vártam, de amikor
lehúztad a sliccemet, nem bírtam ellenállni. Alig vártam, hogy
az ajkad a kőkemény farkamhoz érjen.
– Hogy érted azt, hogy még nem álltam készen rá?
– Láttam a szemeden. Bizonytalan voltál. Én meg nem
akartam erőszakoskodni. Úgyhogy leegyszerűsítettem a
dolgot.
Megfontolt, érzéki és magabiztos, remegnem kéne a
vágytól, de nem megy.
És azt hiszem, tudom is, hogy miért nem.
– Köszi, tegnap tényleg elég ideges voltam – harapom be
az ajkamat. – Szeretek érzelmileg is közel kerülni egy férfihoz,
mielőtt lefekszem vele.
Beck hátradől a széken.
– Úgy érzed, nem állsz közel hozzám érzelmileg? – kérdezi
homlokráncolva, innen látom, hogy rendesen
összezavarodott.
– Nem akarlak megsérteni, Beck, mert csodálatos ember
vagy. Tudom, hogy nem vagyok különösebben tapasztalt a
randizás terén, de az a benyomásom, hogy nálunk inkább a
fizikai vonzalom dominál.
Ami nagyszerű, de szerintem én már többre vágyom ennél.
Sőt tudom, hogy többre vágyom, de vajon jogosan?
– Nincs ezzel semmi baj, Szöszi.
Beck keze a térdemre siklik, jó lenne belesüppedni a
székbe, és ellazulni, ám a józanabbik énem gyorsan
közbeavatkozik.
– Nem mesélsz a válásodról?
Ez hat.
Beck elengedi a térdemet, és sóhajtva dörzsöli meg az
állát.
– Ezt a témát inkább hanyagolnám.
 – Miért? Még mindig szerelmes vagy a feleségedbe?
– Egy picit sem – rázza a fejét Beck.
Jó, akkor ez az elmélet is ugrott.
A földre teszem a kávéscsészémet, és megszorítom Beck
kezét.
– Félsz, hogy elítéllek? Nyugi, nem foglak. Nagyon fiatalon
nősültél…
– Nem ez volt a gond. Készen álltunk a házasságra. Csak
valahogy eltávolodtunk egymástól.
Kicsit elcsüggedek, de őszinte akarok lenni, hiszen nem ok
nélkül regisztráltam a programba.
– Beck, biztos, hogy készen állsz a randizásra? Azt állítod,
hogy igen, hogy ismerkedni akarsz, de szerintem a szíved
más mond… és az eszed is.
Beck egy darabig némán bámulja az óceánt.
– Mindent el akarok felejteni, ami az elmúlt nyolc évben
történt. Bárcsak kitörölhetném az emlékezetemből!
– De mit?
Beck a fejét rázza, és hirtelen ráébredek, hogy hiába
gyötröm, hiába faggatom, úgysem fog megnyílni előttem, mert
még nem áll készen rá. Egy dolgot már megtanultam: senkit
sem szabad erőszakkal vallomásra kényszeríteni.
Csak az a szomorú, hogy fogalmam sincs, szóra bírhatom-
e valaha Becket.
Csendben ülünk, mindketten a gondolatainkba mélyedünk,
az euforikus éjszaka már csak távoli emlék, a jövő viszont
minden egyes lélegzetvétellel egyre elkerülhetetlenebbé válik.
Én legalábbis ezt érzem.
– Tetszel ám – szólal meg végül Beck.
Ezzel sikerül mosolyra fakasztania. Tényleg csodálatos
ember.
– Te is nekem.
– De nem eléggé, ugye?
– Beck, itt most nem az a lényeg, mennyire tetszel, vagy
mennyire vonzódom hozzád, mert úgyis tudod, hogy bejössz
nekem. Nem is kicsit, ha őszinte akarok lenni. De én komoly
kapcsolatra vágyom, és szerintem te fejben még nem állsz
készen erre. Előbb meg kell szabadulnod a kínzó
gondolatoktól.
Beck hatalmas sóhajjal túr a hajába.
– A picsába! – motyogja.
– Igen, a picsába – ismétlem szomorúan.
– Te többre vágysz ennél.
Sokkal.
– Nekem minden kell. Házasság, férj, gyerek. Én már
megértem rá, én már ezt keresem, de nálad még csak most
oszladozik a köd.
– Hát igen – nevet Beck –, nem mondanám, hogy készen
állok egy újabb házasságra.
– Meg is értem.
Egymásra mosolygunk, félszavakból is értjük egymást.
A következő húsz percben elpoénkodunk egymással, hideg
kávét iszunk, jót dumálunk, de komoly témát nem érintünk.
Amikor eljön az indulás ideje, segítek Becknek összeszedni a
holmiját, és kikísérem az ajtóig.
Felém fordul, magához von, és cuppanós puszit nyom a
fejem búbjára.
– Fantasztikus csaj vagy, Szöszi, ugye tudod?
– Most már igen – szorítom meg a derekát, és már most
érzem, mennyire hiányozni fog ez a vagány, lázadó stílus.
Beck keserves sóhajjal húzódik el tőlem, majd az állam alá
nyúl.
– Ha mégsem jönne a szőke herceg, üzenj nekem, oké?
– Megegyeztünk.
Beck futó csókot lehel az ajkamra, és szomorkás, mégis
bugyiolvasztó mosollyal távozik. Az ajtófélfának támaszkodva,
karba tett kézzel nézem, ahogy nyeregbe pattan, felveszi a
bukósisakot, és berúgja a motort. Majd egy kurta biccentést
követően eltűnik az utca végén, és kisüvít az életemből.

***

– Jézusom, Dylan, egyszerűen tündéri az a hely! Minden

konyha más, a séfek fel-alá sétálgatnak, nem nyomulnak, de
ha kell, segítenek. Tökéletes randihelyszín!
– Főleg egy lázadó társaságában, ugye? – rebegteti a
szemöldökét Dylan, és nagyot kortyol a Mimosa koktélból.
– Tökéletes randihelyszín a Vakkóstoló ajánlásával.
A szervezők nyilván a nyakukba vették a várost,
feltérképezték az összes létező randilehetőséget, és miután
személyesen is kipróbálták őket, betáplálták a rendszerükbe,
hogy az a megfelelő időben feldobhassa. Zseniális!
– Ezek szerint jól érezted magad?
– Az nem kifejezés. A Lázadó főzött, ami külön élmény volt
a számomra. Ráérősen kortyolgattam a boromat, miközben ő
lázasan sürgött-forgott az ötvenes évek stílusát idéző
konyhában a ropogós fehér köténykéjében.
– Fotók is vannak?
A fejemet rázom, és már most rühellem ezt a beszélgetést,
de valahogy muszáj kibírnom, hála Kevinnek.
– Sajnos nincsenek – mosolygok bele a kamerába.
– Öreg hiba.
Röhögnöm kell. A nézők most az erősen lebutított
változatát hallják mindannak, amit a sminkben már
részletesen kitárgyaltunk Dylannel. Amikor felvázoltam, mi
lenne a fotókon, mert, izé, Beck nem piskóta, még Dylan is
elpirult. Csodálom, milyen ügyesen tartja magát.
– Imádom a nézőinket, de még ha készültek volna is
képek, itt biztosan nem osztanám meg őket. A hárememnek is
joga van a magánélethez.
Mivel a saját káromon tanultam meg a leckét, az utolsó
megjegyzésem Kevinnek szól. Kösz, hogy tönkrevágtad a
jövőmet Öltönyössel!
– A háremednek? Miért, olyan sokan vannak?
 – Úgy is mondhatjuk – hanyatlok hátra sóhajtva a kanapén,
egy pillanatra megfeledkezve arról, hogy élő adásban vagyok.
– Mit jelentsen ez? – néz rám nyugtalanul Dylan.
– Hát, ööö, bírtam a Lázadót, nagyon jól elvoltunk. Illettünk
is egymáshoz, de…
– De mi? – várja a választ tűkön ülve Dylan.
– Végül nem jött össze. Nem vagyunk egy hullámhosszon.
De semmi vész. Békében váltunk el, és biztosra veszem,
hogy egyszer még összefutunk. De csak mint barátok. Efelől
semmi kétségem.
– És most mi lesz?
– Újból nekifutok – vonom meg a vállam. – Tudom, hogy
egyszer rábukkanok a nagy őre, és őszintén megvallom, a
Vakkóstolónak köszönhetően már most sokkal boldogabb
vagyok, mint korábban.
– Szóval megint bedobod a nevedet a kalapba?
A számhoz emelem a pezsgőspoharat, és iszom egy kicsit.
– Igen – válaszolom, miután lenyelem a kortyot –, mert,
ahogy mondani szokás, három az igazság.
III. RÉSZ
A BAJNOK
 21. fejezet
NOELY

– Először leszopod, aztán meg elküldöd? Hogy van ez?

– Kicsit halkabban, ha kérhetném – emelem a fejem fölé az
ötkilós súlyzót, hogy elkezdjem a tricepszgyakorlatot.
– Már bocs, de semmi jelét nem adtad, hogy szakítani
akarnál. Azt hittem, Beck tuti befutó. Sármos, érzéki, férfias,
motorozik. Mi kell még?
Nyilván kitaláltátok, hogy Dylan még mindig a
„szakításunkon” pörög. Komolyan az az érzésem, hogy
belőlem táplálkozik.
– Nagyon zárkózott. Semmiről sem beszél, aminek egy
kicsit is köze van a múltjához.
– Na és? Majdnem megdugott a motorján, ez már elég
indok arra, hogy megtartsd.
Amikor az edzőnk ingerülten sóhajt fel mellettünk,
jelentőségteljes pillantást vetek Dylanre.
– Én nem ezért regisztráltam a Vakkóstolóba. Ha
szexpartnert szeretnék, akkor a Tindert használnám. Ez most
más, Dylan. Olyan embert keresek, akivel leélhetem az
életem, aki gyereket, családot akar, aki elfogadja a
munkabeosztásomat, de azért elvárja a törődést. Olyan életre
vágyom, amilyen a tiéd.
– Két démoni kölyökre és reggeli szexre a zuhany alatt?
– Igen – bólogatok nevetve.
– Ha akarod, kölcsönadom Chadet meg a gyerekeket, hogy
kipróbáld, tényleg ezt akarod-e.
Fogom a BOSU labdát, és fújtatva lenyomok néhány
fekvőtámaszt.
– Kösz, hogy ilyen simán átpasszolod nekem a férjedet, de
inkább keresek sajátot.
– Vidd csak nyugodtan! – Dylan a falnak dőlve lazsál, nem
nagyon erőlteti meg magát. – Akkor a Lázadó ugrott? Úgy
értem, végleg?
– Egyelőre igen. Azt mondta, ha mégsem járnék
szerencsével, üzenjek neki.
– Szóval megvár?
– Remélem, nem – nyomom ki nyögve az utolsó
fekvőtámaszt. Oldalra gurulok, aztán felülök, és
szétterpesztem a lábam. Folyik rólam a víz. – Látom a pasin,
hogy nincs teljesen rendben. Remélem, előbb-utóbb
összeszedi magát, mert csak így léphet tovább, nemcsak
velem, hanem az életben is.
– Szívás.
– Dylan, méltóztatnál folytatni az edzést? – kérdezi az
edzőnk, nem túl szívélyes pillantással méregetve a
műsorvezetőtársamat.
Dylan előrehajol, és két kezével átkulcsolja a vádliját.
– Jaj, begörcsölt! – mondja nem túl nagy meggyőződéssel.
Az edzőnk a plafont nézi, biztosra veszem, hogy ha Dylan
nem fizetne rendszeresen és bőkezűen, a srác már rég
kivágta volna. De amíg dől a lé, a siralmas körülmények
ellenére is úgy tesz, mintha komoly munka folyna.
Végül bedobja a törülközőt, gyorsan eldarálja, mi vár ránk a
hét hátralévő részében, aztán átküld minket a turmixbárba –
Dylan kedvenc helyére –, hogy feltölthessük a szervezetünket
a megfelelő tápanyagokkal.
Én, az edzőnk ajánlását követve, görög joghurtos,
chiamagos kelturmixot rendelek, Dylan viszont erdei
gyümölcsös turmixot kér, ami dugig van cukorral. Fogalmam
sincs, hogyhogy nem hízik el.
Miután letelepedtünk a bárszékekre, Dylan szivornyázni
kezdi az italát.
– Jaj, de finom – kerekedik ki a szeme a gyönyörtől –,
sokkal jobb, mint az a szar káposzta, ami csak eltömíti a
szívószálat.
– Nekem ízlik.
Jó, ez azért túlzás. De ha elég sokáig mondogatod
magadnak, hogy finom, akkor az ízlelőbimbóid is követik a
példádat, nem igaz?
– És most mi lesz? Keresel egy új pasit? Vagy kiszállsz?
Szerintem nem nagyon vált be neked ez a program. Két jelölt
már kiesett, nem túl rózsás a helyzeted.
Ez a csaj aztán tudja, hogyan vidítsa fel az embert.
– Én azért teszek még egy próbát. Miért ne? Mind a két
jelölt passzolt hozzám, szinte tökéletesen. Mind a kettővel
összeillettünk, csak nem volt jó… az időzítés.
– Szóval erre fogod? Az időzítésre? Nem lehet, hogy a
pasik defektesek?
– Nem hinném, hogy azok, csak… izé – hagyom félbe a
mondatot, mivel sehogy sem tudom szavakba önteni a
gondolataimat.
– Defektesek. Ez itt a bibi, ne is tagadd! Jack jó partinak
tűnt. Még én is drukkoltam neki, de alighogy kiejtetted a nevét
egy országos tévéadón, fogta magát, és elpucolt. Aztán jött
Beck, a pettingbajnok, és szó szerint rád vetette magát…
– De ezzel ki is merült a dolog. Kezdjük ott, hogy nem
beszél a múltjáról. Hiába kértem meg rá többször is.
– De a szex azért jó volt, nem?
Felsóhajtok. Az jó volt. Rohadt jó. És kicsit azért még most
is furdal a kíváncsiság, vajon milyen lett volna, ha elmegyünk
a végsőkig. Hihetetlen? Eszméletlen?
Lehet, de én sosem voltam az a dugjunk fűvel-fával típusú
lány. Nekem a szex nem megy érzelmek nélkül, és az a
gyanúm, ha mindent megengedtem volna Becknek, most nem
elégedettséget éreznék, hanem ürességet.
– Igen, de ez önmagában édeskevés.
– Ja, ja, ja. De te még fiatal vagy, jobbnál jobb pasikkal
kéne hemperegned. Tudod, mint Samantha a Szex és New
Yorkban.
Most mit mondjak, hogy ne tűnjek szánalmasnak?
– Samantha nem az én stílusom. Én inkább Charlotte
vagyok. Gyűlölöm a magányt, főleg ilyen feszített tempó
mellett. Te hazamész Chadhez meg a gyerekeidhez, neked
van családod, akik szeretnek, támogatnak és vigyáznak rád.
Van egy párod, egy igaz barátod, aki fogja a kezed, amikor
ideges vagy, félsz vagy ölelésre vágysz. – Felszívok egy
kortyot a turmixomból, és lenyelem. – Nem akarok szingli
lenni. Nem az én világom, én nem ilyen vagyok. Szóval igen,
megint megpróbálom. Keresek egy új jelöltet, és ki tudja,
harmadszorra talán mázlim lesz.
Dylan tűnődve, állát a tenyerébe ejtve fürkészi az arcomat.
– Az Öltönyös és a Lázadó. Ki lesz a következő?
Vállat vonok, és már most elfog az idegesség, amikor az
újabb vakrandira gondolok.
– Ki tudja, talán a Kocka?
– Vagy a Kőműves.
– Vagy a Zsaru – mutatok Dylanre.
– Vagy az Egyedülálló Apuka.
– A Haditengerészt se felejtsük ki!
– Ó! – sóhajt fel Dylan. – A hadsereg! Bár lehet, hogy ezzel
mellélövünk. Lehet, hogy valami színházi figura lesz.
– Hmm, színházi figura – dobolok az államon a
mutatóujjammal. – Abban benne lennék. Ha játszott a
Hamiltonban, akkor még inkább.
– Határ a csillagos ég, ugye?
– Á, akkor Chris Hemsworthöt mondtam volna.
Dylan csillogó szemmel bámulja a plafont.
– Ha Chris Hemsworth beregisztrálna a Vakkóstolóba,
azonnal megkérném Chadet, hogy készítsen nekem egy
profilt, és reménykednék, hogy nem haragszik meg ezért a kis
félrekacsintásért.
– Chrisért szerintem még maga Chad is versenybe szállna.

***

– Van újabb jelölt? – kukucskál át a vállam fölött a sógornőm.

A kanapéjukon tespedek, Chloe a tőlem kapott Mancs
őrjárat-os matricákat ragasztgatja fel a lábamra, Alex pedig
egy dokumentumfilmet néz a National Geographicon, aminek
témája az egyre csökkenő elefántállomány.
– Ööö, mindjárt megnézem.
Két nap telt el az újabb randikérelmem leadása óta.
Becknél még nem kellett ilyesmihez folyamodnom; a pasi
magától bukkant fel, ami kicsit aggasztó, mert mi van, ha
elfogytak a megfelelő jelöltek? Az alkalmazás és az étterem is
új, mi van, ha csak ez a két dobásom volt? Mi van, ha
korlátozzák a tevékenységemet?
Egyáltalán létezik ilyen? Lehet, hogy a rendszer már
házasságszédelgőként tart nyilván? A szervezők külön
hangsúlyozták, hogy ez nem egy szexpartnerkereső
alkalmazás. Nagyon remélem, hogy nem tartanak
könnyűvérűnek. Biztos akadnak mások is, akik hasonló
cipőben járnak, mint én. A csudába, hiszen Danny, a pultos is
azt mondta, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
többedszerre próbálkozik.
Nagyon félek, hogy hoppon maradok, ezért hunyorogva,
óvatosan nyitom meg az appot, és bőszen imádkozom, hogy
legyen még jelentkező.
Tudom, gáz vagyok. De az előző két randevú eléggé letört.
„Egy találat.”
Hála a jó égnek!
– Úgy nézem, van itt valaki.
Már megint.
– Tényleg? – pattan mellém Lauren, hogy ő is lássa a
kijelzőt. – Ki az? Hogy hívják? Mit ír magáról? Küldött
üzenetet?
– Nincs üzengetés, nincs név, nem emlékszel?
A felhasználóneve… – válaszolom kuncogva.
– Mi van? Valami baromság, például AzApucikád? Vagy
SzopjLe?
– Vagy Férfikezek? – kurjant közbe Alex, de közben le sem
veszi a szemét a képernyőről.
– Férfikezek? – seppegem Laurenre nézve, aki
elcsigázottan hunyja le a szemét a férje beszólása hallatán. –
Az miért rossz? – kérdezem.
 Alex néhány szem pattogatott kukoricát pöcköl a szájába.
– Nem tudom, csak hülyén hangzik.
– És a lufisegg? Az is vicces – csipog közbe Chloe.
– Tényleg az – csiklandozom meg a nyakát. – Ezentúl így
foglak szólítani, jó?
– Neeeeeee! Én Chlo-áka vagyok.
– Na még mit nem! – szögezi le villámgyorsan Lauren. –
Apád le sem tagadhatná, hogy behatóan érdeklődik a
különféle testnyílások iránt.
– Állj, ismételd meg! – húzom ki magam, és amikor Lauren
ledobja az atombombát, hirtelen az összes randizással
kapcsolatos gondolat kitörlődik a fejemből. – Alex, milyen
testnyílásokról van szó?
A popcornzabáló démon egy szemernyi megbánást sem
mutat.
– Tudod, mi az a bűnös élvezet? Ez is ilyen. Menj, kérdezd
meg Laurent, az övé mi. Le fogsz hidalni.
– Ezt inkább hagyjuk! – harákol Lauren, és a telefonomra
mutat. – Szóval mi a felhasználóneve?
– Á-á! – rázom meg a fejem. – Semmit sem mondok, amíg
el nem árulod, te milyen bűnös élvezetnek hódolsz.
– Ne a lányom előtt, jó?
Közelebb hajolok hozzá.
– Pornó? – suttogom.
– Mi az a pornó? – kapja fel a fejét Chloe.
– Menj, hozz magadnak jégkrémet! – hessegeti ki a
konyhába Lauren.
A kiscsaj már el is felejtette, mit kérdezett, és hanyatt-
homlok rohan a konyhába.
– Bocs – vonogatom a vállam.
Hirtelen felröhögök. Nem bírok magammal. Eszembe jut,
mi történt, amikor elmondtam Chloenak, hogy az apukájának
pénisze van. Azóta is ezen szakadok. Chloe a kollégái szeme
láttára ment oda a bátyámhoz, és rámutatott az ágyékára.
– Apu, neked péniszed van – közölte azon az édes kis
cérnahangján.
Jézusom! A bátyám feje lángvörös lett, még sosem láttam
ilyennek. Szelíden megpaskolta Chloe fejét, megköszönte az
észrevételt, és útjára bocsátotta a lányát. Este, amikor
kérdőre vonta Laurent, ugyan miért mutogat ujjal a kislányuk
az emberek nemi szervére, Chloe lebuktatott:
– Noely néni kért meg rá.
Alex elég nehezen tette túl magát a történteken.
Megköszörülöm a torkomat.
– Bűnös élvezet? – kérdezem.
Lauren egy láthatatlan szöszt söpör le a nadrágjáról, a
testbeszéde dacról árulkodik. Soha nem fog megtörni. Még
szerencse, hogy itt van Alex.
– Alex, mi az?
– A krikett – vágja rá a bátyám, mit sem törődve a felesége
érzéseivel.
Zavartan ráncolom a homlokomat.
 – A krikett? Az milyen műsor? A Netflixen megy, vagy az
Amazonon?
Mivel a szórakoztatóiparban dolgozom, minden létező
tévéműsort ismerek, a valóságshow-kat és a sitcomokat is
beleértve, de Krikett címűről még nem hallottam. Egyedül a
Netflix és az Amazon saját gyártású műsorairól nem vagyok
képben.
– Nem műsor, Noely. Sport. Krikett… mint sportág.
– Mi? – fordulok nevetve a sógornőm felé, és egyszerűen
nem bírom letörölni az arcomra kiülő hatalmas mosolyt. – Te
krikettet nézel?
– Kérdezd meg tőle, milyen dobozkát rejteget a fenti
gardróbban!
– Hé, Alex, miért nem fogod már be a lepcses szádat? –
kérdezi vasvillatekintettel Lauren.
– Dobozod is van? – ujjongok, bár lehet, hogy kissé
elragadtatom magam.
Lauren összekulcsolja a kezét, és nagy bátran kihúzza
magát.
– Ajánlom, szálljatok le rólam, méghozzá villámgyorsan!
– Nagyobb csomagra kellett előfizetnünk, hogy legyen
krikettcsatorna.
Alex egyre mélyebbre ássa magát, de az arckifejezéséből
ítélve ez egy cseppet sem zavarja.
– Szerinted ez vicces, Alex? Na jó, majd meglátjuk, mit
szólsz, amikor hiába döngeted a kaput, nem lesz éjszakai
hancúr.
He?
Ez elég fura és felkavaró körülírása annak, hogy nem lesz
szex.
Gyorsan elhessegetem magamtól az agyamban felvillanó
bizarr képeket, és Laurenre nézek:
– Ugye van kedvenc csapatod?
A sógornőm sóhajtva emeli égnek a tekintetét:
– Ausztrália, elsősorban azért, mert zöld-sárga a mezük, és
nekem is jól áll a sárga. És mielőtt megkérdeznéd, igen,
abban a dobozkában mezek, kalapok és pomponok vannak.
Na lapozzunk! Mi az ürge felhasználóneve? – emeli fel
ingerülten a hangját, ezért úgy döntök, leszállok róla, még
mielőtt kitörne a hiszti.
De ha azt hiszitek, nem tárolom el ezt az infót későbbi
felhasználásra, nagyot tévedtek.
– HokisSrác.
– HokisSrác? – kérdezi gúnyos mosollyal Lauren. –
Micsoda perverz!
– Mi? Nem!
– Jaj, édesem! – ingatja a fejét Alex, továbbra is az
elefántos műsornak szentelve a figyelmét.
Visszafojtom a nevetést, mert Lauren már így is
megalázottnak érzi magát a krikett miatt.
– Szerintem nem a zsebhokira gondol. Hanem az igazira.
– Marhaság!
 – Nem az – felelem elgyötört sóhajjal. – Ez a pasi imádja a
jéghokit. Még a profilképén is egy hokibot van.
– A Quakesnek szurkol? – kérdezi Alex.
Végre sikerült felkeltenem az érdeklődését.
Amikor a tévében felcsendül a helyi pizzázó dala, rájövök,
hogy reklámszünet van. Már értem, miért tüntet ki a bátyám a
figyelmével.
Beleolvasok HokisSrác profiljába, hátha találok valamit arra
vonatkozóan, hogy a Quakesnek szurkol-e.
– Nem tudom. Csak annyit ír, hogy szereti a hokit meg a
biliárdot, és brutál jó a marhahúsos szendvicse.
– Én is szeretem a húsos szendvicset meg a hokit, lehet,
hogy inkább nekem kéne randiznom vele – hajít újabb
kukoricaszemeket a szájába Alex.
Lauren kikapja a kezemből a telefonomat, és Alexhez
vágja. A készülék tompa puffanással landol a bátyám hasán.
– Rajta, életem! Írd meg neki, mennyire felizgulsz, ha a
mellbimbódat birizgálják.
Ez már nem az én fülemnek való.
Alex fogja a telefont, és a kijelzőre néz.
– Egy szóval sem írja, hogy állatbarát lenne. Felejtős –
dobja vissza a telefont, és ismét az elefántoknak szenteli a
figyelmét.
– Micsoda mázli! – jegyzem meg szarkasztikusan. – Na mit
mondasz, leokézzam a randit?
– Szerintem próbáld meg. Ki tudja, lehet, hogy ő lesz a te
embered.
Hát nagyon ajánlom neki…
 22. fejezet
NOELY

– Miss Clark, örülök, hogy látom!

Kínosan feszengek a szűk szárú farmeremben meg a
magas sarkú cipőmben, amikor Veronica elém siet… immár
harmadszor.
Oké, lehet, hogy teljes beleéléssel várom a harmadik
randit, de a Vakkóstoló alkalmazottai már nem váltanak ki
belőlem ekkora lelkesedést. Ezek sosem szabadnaposak?
Sosem arra a tíz percre szaladnak ki, amíg én
bejelentkezem? A bárpult felé sandítok, és igen, Danny is itt
van, sőt rám mosolyog.
Basszus!
– Jó estét, Veronica! – válaszolom keserves sóhajjal. – Ma
este HokisSráccal van találkozóm.
– Igen, meg is van.
Veronica bosszantóan elbűvölő mosolya fényárba borítja az
étterem bejáratát. Vajon ő is elítél? Azt gondolja, hogy nehéz
eset vagyok? Őszintén remélem, hogy nem.
Én rendes nő vagyok, jó, kicsit pimasz is, meg hebrencs
meg nagyszájú… de csak ha a helyzet úgy kívánja.
– A partnere még nem érkezett meg, de ha óhajtja,
szívesen átkísérem a bárpulthoz.
– Nem szükséges – tartom fel a kezem. – Köszönöm, de
már ismerem a járást – kacsintok rá Veronicára a hecc
kedvéért, és a bárpulthoz lejtek.
Nem lep meg, hogy megint én vagyok az első. A korai
érkezés hátulütője.
Ma mit rendeljek? Margaritát? Kissé keserű a hangulatom,
mondhatni lapos. Nem sziporkázom úgy, mint máskor.
Talán azért, mert ma este slamposan öltöztem fel.
Jó, azért nem slamposan, de úgy döntöttem, hogy nem
fogom előadni a végzet asszonyát. Szürke skinny farmert
vettem fel fekete garbóval – igen, garbóval –, amit egy vastag
nyaklánccal egészítettem ki, aztán szoros kontyba csavartam
a hajamat a fejem tetején, és ennyi. Még a lábamat sem
borotváltam le, úgyhogy ez a randi nem fog vad hempergésbe
torkollni, az fix.
Az egyetlen dolog, ami feldobja a szettemet, a vérvörös
rúzs, amit útközben kentem fel a számra. A legutolsó
pillanatban döntöttem így, de elégedett vagyok a
végeredménnyel. Legalább ennyi hadd járjon szegény
srácnak, ha már fekete garbót vettem fel. Ilyen erővel akár
apácának is öltözhettem volna.
A rend kedvéért azért megjegyezném, hogy a garbóm szűk
szabású és háromnegyedes ujjú. Elegáns darab, nem olyan,
amilyet Michelle Tanner viselt a Bír-lakban.
Megigazítom a táskám pántját, és folytatom az utamat a
bárpult irányába, amikor egy széles férfivállnak ütközöm.
– Jaj, elnézést! – igyekszem megőrizni az egyensúlyomat a
tűsarkúmban, és bőszen imádkozom, nehogy hanyatt essek.
– Ezer bocsánat!
Izgatottan kapom fel a fejem, és amikor meglátom, ki áll
előttem, kiráz a hideg, és ideges rángást érzek a
gyomorszájamnál.
– Noely, micsoda kellemes meglepetés! – kapja el
előzékenyen a vállamat a férfi.
Megköszörülöm a torkom, és titokban azt kívánom, bárcsak
ma is olyan kurvásan lennék felöltözve, mint a múltkor.
– Jack – felelem –, örülök, hogy látlak.
Jack a garbómat méregeti, enyhe mosoly bujkál a szája
szögletében. Már a puszta látványtól viszketni kezd a
tenyerem, legszívesebben leszaggatnám magamról a ruhát,
csak hogy megmutassam a pasinak, hogy ha kell, seperc alatt
bombázót varázsolok magamból.
Jack kihúzza magát, megigazítja a nyakkendőjét, és még
egyszer végigmér. A pillantása feltüzeli a vért az ereimben,
amitől a garbó csak még pocsékabb választásnak tűnik. Mi ez
az egész? Nem akar tőlem semmit, akkor meg mit legelteti
rajtam a szemét?
Kínban vagyok, úgyhogy kicsit idegesen és kipirulva
mondom:
 – Hékás, csak nem randiügyben?
Mióta beszélek ilyen idiótán? Juj! Gőzöm sincs. Írjuk a
meglepetés számlájára.
– De igen. Hiszen mindnyájan ezért vagyunk itt.
Arrogancia, milyen jó is az! Ja, nem.
– Gondolom. – Körülnézek, hátha találok egy üres asztalt.
– Na és ki a szerencsés?
Hirtelen kiszúrok egy lányt, tőlem jobbra ül, a haja
varkocsban, a nyakában vastag barna sál, a kezében rózsa.
Tőlem balra egy gyönyörű szőkeség trónol, büszkén
mutogatja szemrevaló dekoltázsát a majdnem köldökig
kivágott felsőjében. Mondjuk ki nyíltan… elég ribancos.
A varkocsos legyen, hajrá varkocsos!
– Miért érdekel? – lép közelebb hozzám Jack.
– Ööö… – mérem végig, és idegesen köszörülöm meg a
torkomat. – Csak udvariasságból kérdeztem.
– Udvariasságból? Vagy féltékenységből?
Féltékenységből? Mi? Ez tisztára megbuggyant! Miért
lennék féltékeny? Azt se tudom, mi az. Életemben nem voltam
féltékeny. Egyetlenegyszer sem…
A varkocsos legyen! Ha Jack a lotyóval megy haza, nem
elégszik meg egy ártatlan puszival a kapu előtt.
Jack még közelebb lép, betolakodik a személyes terembe,
amitől csak még jobban leizzadok. Erős késztetést érzek,
hogy megigazítsam a garbó nyakát, de nem akarom, hogy
Jack megtudja, milyen komoly hatással van rám. Még mindig.
 – Ne áltasd magad, Jack! Tényleg csak udvariasságból
kérdeztem.
Jack egy szót sem szól, csak néz, mozdulatlanul, mint egy
szobor, mint egy igazi alfa, de a legjobb értelemben. Majd
mindkét kezét zsebre vágva hátralép, de közben le nem veszi
rólam a szemét.
– Szép estét, Noely!
Azzal elsiet mellettem, finom kölniillatot hagyva maga után.
Úgy szippantom be, akár az éltető levegőt.
Mivel önsanyargató típus vagyok, hátrasandítok, és látom,
amint Jack kigombolja a zakóját, és leül a szőkével szemben,
aki úgy simogatja meg a kezét, mintha régi ismerősök
lennének. Jack óvatosan felém pillant, és miközben
megigazítja a zakóját, még egyszer utoljára végigmér a
titokzatos szemeivel, én meg persze azonnal elvörösödöm.
Hogy rohadna meg!
Zavartan szorítom az oldalamhoz a táskámat, és teljes
testemmel a pult felé fordulok. Miért? Annyi férfi van ebben a
városban, miért pont Jackbe kell belefutnom? Állati jól néz ki,
úriemberesen csiklandós üzeneteket ír… Ne is törődj vele,
Noely! Tudod, hogy nem akar tőled semmit.
Ezúttal kihagyom a jópofizást, és a bárpultra hanyatlok.
– Danny! Egy whiskyt, de gyorsan!
– Whiskyt? – vonja fel a szemöldökét a srác. – Biztos, hogy
jó ötlet, Miss Clark?
– Ha nem akar a pohárral bíbelődni, csak öntse le a
gigámon! – hajtom hátra a fejem, és a szégyen legkisebb jele
nélkül mutatok a számra.
Danny ideges nevetéssel fogja meg a poharat, és kétujjnyi
borostyánszínű folyadékot tölt bele.
Kitépem a kezéből a poharat, nagyra tátom a számat, és
belelöttyintem az italt. Nagyot nyelek, és egész testemben
megborzongok. Vadul fintorgok, lángol a torkom.
– A francba! – hunyom le a szemem, és hirtelen
elszégyellem magam. – Jézusom, de rossz!
Gondolkodás nélkül felhajtom a maradék szeszt, és egyre
hevesebben rázkódom. Képzelem, hogy festhetek kívülről:
egy garbós fapina partra vetett halként vergődik a pultnál.
Cuki!
Roppant nőies!
Pukkadj meg, szőke ribanc!
Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy Danny
leplezetlen aggodalommal bámul rám.
– Még egyet, lesssz szívesss! – mondom fura
hanghordozással.
Valami gáz van velem, már előre sajnálom HokisSrácot.
Szép kis estéje lesz, az tuti.
– Várjunk még azzal! – javasolja Danny. – Mi lenne, ha
minden whisky után meginna egy pohár vizet? Szerintem nem
ártana.
Áthajolok a pult fölött, és a mutatóujjammal jelzem
Dannynek, hogy jöjjön közelebb. Amikor hozzám lép, még
előrébb hajolok, és az ingénél fogva magamhoz rántom, de
úgy, hogy összeér a homlokunk.
– Danny… legkedvesebb cimborám, te, aki piával látsz el
engem. Nézd csak, jojóznak a szemeim! Tudod, hogy mindjárt
megbolondulok? – A srác bólint, és közben nagyot nyel. – Ez
a harmadik randim, oké? Harmadszor vagyok itt, hogy
megtaláljam életem szerelmét, miután ennek az állítólag
hiperszuper alkalmazásnak köszönhetően kétszer is pofára
estem. Kicsit kiakadtam, enyhén pszichotikus állapotban
vagyok, sőt, tudod, mit, kimondom kertelés nélkül, ki vagyok
éhezve. – A fenébe, ezt nem akartam Danny orrára kötni! De
gyorsan elhessegetem a gondolatot, és így folytatom: –
Úgyhogy légy oly drága, húzz vissza a pult mögé, és adj még
whiskyt! Értve vagyok?
Azzal elengedem az ingét, hátralököm, és igazi úrinőhöz
méltón, összekulcsolt kézzel várom az italomat.
– Tudja, nagyon sokan…
– Na most hagyd abba! – vágok közbe tébolyult mosollyal.
Mintha az ördög bújt volna belém. Tudjátok, az a bestia, aki
minden nőben ott szunnyad, és a lehető legváratlanabb
pillanatban hétfejű, tűzokádó sárkánnyá változik. Csupán egy
hajszál választ el tőle, kedvem lenne porig égetni ezt a
kócerájt.
Porig, a szentségit!
– Add már azt a piát! – kopogtatom meg az ujjammal a
pultot. – Ide kérem, ide, ni! Gyerünk, cimbi! Vidíts fel! Kérem a
mámorító cseppeket!
Danny sóhajtva enged a követelésnek, és újabb poharat
tölt tele. Amikor elém rakja, odahajolok hozzá, és
megpaskolom az arcát:
– Jó fiú!
Két kézzel markolom meg a poharat, és úgy öntöm a
számba a tartalmát, mintha egy kiürült chipseszacskóból
próbálnám elővarázsolni az utolsó morzsákat. A folyadék most
is égeti a torkomat, de nem bánom. Élvezettel borzongok
meg, jóleső ernyedtség lesz úrrá a testemen. Gyorsan iszom
is még egy pohárral, mert miért ne? Igen, ez jó ötlet volt.
Nagyon jó. Szépen megvárom, amíg lelazulok, és felveszem a
rezgést, ráérzek a vakrandi hangulatára…
– EladóLány?
Hátrafordulok, lehet, hogy kicsit gyorsan, mert meg kell
kapaszkodnom, nehogy leessek a székről.
– HokisSrác? – Nem látom a pasi szemét. A mellbimbója
magasságában lehetek, megigézve bámulom a széles és
izmos mellkasát. Azta! Forróság fut végig a tarkómon, tudom,
hogy ez nem a whisky, hanem a kigyúrt mellkas hatása. Hát
ez meg mi… csak nem a mellizma? Milyen szálkás, nagy és
kívánatos, huh! Kíváncsiságtól fűtve böködöm meg. Amikor az
ujjam visszapattan róla, halkan felkacagok. – Izom! –
dünnyögöm az orrom alatt.
Hát ez nagyon fincsi! HokisSrác szendvicszabálás helyett
inkább a konditeremben izzad. A mellkasára tapasztom a
kezemet, az ujjaim a pólóját babrálják. Felnézek, és egy
nagyon zavart, ám ismerős arc néz szembe velem.
Baszki!
A francba!
Atyaég!
Voltatok már úgy, hogy a mélységes döbbenettől az összes
vér kifolyt az arcotokból, és tócsába gyűlt a lábatoknál?
Mert nem akárkinek a mellkasát birizgálom, hanem az
egyszeri és utolérhetetlen Hayden Holmesét.
Úgy rántom vissza a kezem, mintha parázsba nyúltam
volna. Felállok a székről, de közben előretántorodom.
A tűsarkú meg a whisky sehogy sem kompatibilis egymással.
Térdre esek, és halkan szitkozódom az orrom alatt. Gyorsan
feltápászkodom, a lábam akár egy újszülött borjúé, és úgy
tárom szét a karom, mint egy tornász a földet érés
pillanatában. Hogy tovább tetézzem a kínjaimat, így szólok:
– Kilenc egész öt pont, nem tíz, de idővel az is meglesz. –
Ideges vihogás kíséretében igazítom meg a pulóveremet,
majd leengedem a karomat. – Már nem így pontoznak, de
milyen hülyén hangzik már, hogy tizennégy egész
kettőszázhatvanhét ezred! Főleg ha a nézőnek fogalma sincs,
milyen nehézségű a gyakorlat. Érted? – Hayden némán bámul
rám, úgyhogy az utolsó szöget is beverem a koporsómba.
A csávó karjába bokszolok, és megkérdezem: – Gyúrunk,
vazze?
Lányos zavaromban Dannyre pillantok, aki tisztes
távolságból figyel minket. Én megmondtam, olvasom le az
arcáról.
„Kuss legyen, Danny!”– torkolom le gondolatban.
Hayden a tarkóját markolássza, hatalmas bicepsze
megfeszül a felsője alatt. Sportosan öltözött, sötét farmer és
szűk szabású, hosszú ujjú póló van rajta.
– Ööö, jól vagy?
– Aha, pompásan – bokszolok a levegőbe a testem előtt.
„Remekül, kérlek alássan” – üzeni a mozdulat. Hirtelen
felötlik bennem, hogy a „remekül, kérlek alássan” talán jobban
hangzott volna, mint a „pompásan”. Bár ki tudja? Ma már
legfeljebb a nagypapám mondana ilyeneket, miközben
katonásan összecsapja a bokáját.
– Akkor jó. – Hayden fürkésző tekintettel néz körül az
étteremben. – Nem hittem volna, hogy pont itt futunk össze.
Te vagy EladóLány?
– Igen, de szólíts Noelynak! Noely Clark – ragadom meg
félénken Hayden csípőre tett kezét, hogy megrázzam. –
Örvendek!
Hayden zavartan elneveti magát.
– Tudom, ki vagy, Noely.
– Ja, persze! – csapok a térdemre, majd így folytatom: –
Fura. Nem hittem volna, hogy veled hoznak össze, ezért is
vagyok ennyire ideges. Mert, izé, te olyan dögös vagy a jó kis
hokis testeddel, a bivaly comboddal meg a klassz séróddal.
És biztos vagyok benne, hogy ha most megfordulnál, egy
kemény, feszes segget látnék magam előtt – formálok
gömbölyű fenékformát a két begörbített tenyeremből, és még
az arcom is eltorzul közben.
Fontos megjegyzés.
A whisky olyan, mint az igazságszérum. Baszki! Baszki, és
még egyszer baszki! Miért pont ma este? Miért pont
Haydennel?
– Kösz! – kuncog Hayden, és elnéz a vállam fölött. –
Alapoztál egy kicsit?
– Talán – harapom be az alsó ajkamat. – A harmadik
vakrandi meg egy nehéz nap épp elég ok a piálásra.
Hayden megértően bólint.
– Vágom. Mi lenne, ha ennél is valamit, nehogy kiterülj
vacsora közben?
– Jó ötlet – fricskázom meg az orrát.
Rémes, mennyire nem bírok a kezemmel!
Hayden a karját nyújtja, én pedig gondolkodás nélkül
belekapaszkodom. Hűűű, mennyi izom! Érzem, ahogy az
alkarja finoman hullámzik a tenyerem alatt. Az alkar az új
hasizom. Ezt bátran kijelenthetem.
Fogom a táskámat, rákacsintok Dannyre, és követem
Haydent.
– Veronica azt mondta, hátul van az asztalunk.
Hayden bevezet az étterembe, ahol a tekintetem egy
pillanatra összeakad Jackével.
Jack nagy nehezen elszakad a gigantikus didiktől, és a
rogyadozó lábamra szegezi a szemét. Lopva megfenyegetem
a mutatóujjammal, majd Haydenre bökök, és azt tátogom:
– A partnerem.
Kacsintva emelem fel a hüvelykujjamat, és ahogy elhaladok
Jack mellett, enyhén megriszálom a csípőmet. Legalábbis
remélem, hogy a mozdulat csak egy enyhe riszának hat. Nem
pedig idegrángásnak.
Amikor hátranézek, látom, hogy Jack előreszegett állal,
durcásan lefittyedt szájjal, bosszús tekintettel ül a helyén.
Ez az!
Csöcsike talán mégsem olyan lebilincselő, mint azt Jack
képzelte. Talán mégis visszavághatok neki.
Hayden lovagiasan kihúzza a székemet, és segít leülni.
Tényleg remeg a lábam. Még szerencse, hogy hosszú a
terítő. Az asztal alá rúgom a tűsarkúmat, és a földre hajítom a
táskámat.
A szívem mélyén érzem, hogy úgy viselkedem, mint akinek
nem volt gyerekszobája, de szarok rá.
Hayden leül velem szemben, és így szól:
– Hitted volna, hogy itt látjuk viszont egymást?
– Naná.
A vizespohár peremét piszkálom az ujjammal, és közben
olyan hévvel nyalogatom az ajkamat, mintha kristálycukor
ragadt volna rá, és mindenáron el akarnám távolítani onnan.
Hayden a szemét meregeti, majd köhécselni kezd, és
halvány mosollyal kapja a szája elé a kezét.
 Azt hiszi, hogy direkt nyalogatom az ajkaimat…
Vagy azt, hogy félcédulás vagyok?
Én az utóbbira szavaznék.
Muszáj összekapnom magam, így hát kiegyenesedem, és
felemelem az étlapot, ami a kelleténél talán kissé közelebb
kerül az arcomhoz. Erősen összpontosítok.
– Ööö, összefolynak előttem a betűk – teszem le az
étlapot. – Az előző randikon homárt meg steaket ettem. Mi
maradt?
Hayden az étlapba mélyed, majd megköszörüli a torkát, és
némi fáziskéséssel válaszolja:
– Ööö, a sütőtökös gnocchi barnamártással.
– Egy adag rendel! – csapok az asztalra, aztán hátradőlök
a széken.
Hayden félrebillentett fejjel tanulmányoz.
– Sokat ittál, Noely?
Rémült arccal hajolok előre, és félhangosan kérdezem:
– Ennyire látszik?
– Egy kicsit.
Diszkréten a szám elé tartom a kezem, és azt felelem:
– De legalább nem lóg ki a mellbimbóm.
– Az biztos – válaszolja nevetve Hayden.
– A rejtve maradt mellbimbókra! – emelem fel a poharamat.
Hayden derűs képpel követi a példámat:
– A rejtve maradt mellbimbókra!
 ***

– Jézusom, éhen halok! – tömöm magamba a gnocchit a

tányér fölé görnyedve. Egyik kezemben vizespohár, a
másikban villa. Nagyot húzok a pohárból, és újabb adag
gnocchit lapátolok a számba. – Finom, ugye?
Hayden hátradőlve, kikerekedett szemmel, félig felemelt
villával figyeli, ahogy mohón rávetem magam a kajára.
– Ööö, én még nem kóstoltam.
Egy pillanatra leteszem a motollaként mozgó villámat, és
Hayden szájához nyomom a sajátját.
– Egyél, egyél! Jó étvágyat!
A Télapó neje buzdíthatja így a férjét.
Egyél, papa… egyél!
Hayden kicsit félve harap bele a gnocchiba – nem
hibáztatom, ha most látnám magam, én is megijednék –, hogy
aztán lehunyt szemmel adja át magát a nyelvén szétrobbanó
rafinált ízorgiának.
– Tényleg jó.
– A legjobb kaja az étlapon – válaszolom teli szájjal. –
Mondjuk, a steak is szinte elolvadt a számban. És a homár
krumplipürével? Öregem, micsoda ínyencség! De ez a
gnocchi egy igazi ízbomba.
– Rohadt jó! – nevet Hayden. Egy darabig némán méreget
a hosszú fekete szempillái alól, majd megkérdezi: – Azt
mondod, már harmadszor vagy itt. Ezek szerint én vagyok a
hármas számú jelölt?
– Bizony – bólogatok, és rászegezem a villámat. – Te vagy
a harmadik pasi a sorban. Örülsz?
Említettem már, hogy vacsora előtt még egy pohár whiskyt
legurítottam? Eredetileg nem így terveztem, de amikor
Csöcsike átült Jack mellé, és kacéran játszadozni kezdett a
pasi hajával, két választásom volt: vagy elhányom magam,
vagy iszom még egyet. Én meg irtózom a hányásszagtól,
szóval…
Már értem, Jack miért nem akart tőlem semmit. Az ilyen
nőkre bukik. Minden üzenete átverés volt. Egyáltalán minek
strapálta magát?
A whisky szétárad bennem, és vészes magasságokba
röpíti a véralkoholszintemet, így ahelyett, hogy kellemesen
elbeszélgetnék Haydennel, a villámat nyalogatom, és
gyanakvóan méregetem a srácot a félig üres vizespoharam
mögül.
Hayden újabb adag gnocchit dug a szájába, majd így szól:
– Szerencsés vagyok. Úgy tűnik, végre megismerem a
lazábbik énedet.
– Ejnye-ejnye! – fenyegetem meg, akár egy kisfiút, aki
rossz fát tett a tűzre. – Nem varázsolod le rólam a bugyit, ne
is álmodj róla! Nem borotváltam le a lábamat, úgyhogy szó se
lehet róla, haver!
Haydent hirtelen köhögőroham fogja el, a mellkasát
csapkodja, és iszik egy korty vizet.
 – A lazát nem szexuális értelemben mondtam. Csak úgy
nagy általánosságban.
– Jaaa! – Egy pillanatra elgondolkodom, majd újabb falatot
harapok le a gnocchiból. – Ezt benéztem, mi?
– Egy kicsit.
– Elmeséled a hokis haverjaidnak, hogy Noely Clarkkal
randiztál, aki közölte veled, hogy nem borotválta le a lábát?
– Első dolgom lesz. – Hayden mosolya megnyugtat.
Pimasz alak! – És mi történt az első két randin? – tol körbe
egy szem gnocchit a tányérján Hayden.
– Most tényleg az első két vakrandim lesz a téma?
– Nem… dehogy. Csak érdekel, mi nem klappolt. Akkor
sem borotváltad le a lábad?
A vakítóan fehér fogsor láttán elszorul a gyomrom, de jó
értelemben. Nem úgy, mint nyolcujjnyi whisky után. Nyolcujjnyi
szesz, basszus, az már két kéz!
– De leborotváltam, sőt ruciban voltam. Mindkét
alkalommal – teszem le a villámat, és durcásan fonom karba a
kezemet.
– Ruciban voltál? – kerekedik el Hayden szeme. – Most
meg garbót vettél fel? Akkor nagyon felkúrhatták az agyadat,
Noely.
Harsány nevetéssel válaszolom (a whisky hatása):
– Nyaklánccal. A másik két randin nem viseltem
nyakláncot, szóval akárhogy is nézem, te győztél.
– Tényleg? – billenti oldalra a fejét Hayden. – Nekem csak
a garbó meg a szőrös láb jut, a másik kettőnek meg dögös
ruci tükörsima bőrrel?
– Hé! – mondom félhangosan, és közelebb hajolok hozzá.
– Ne akard, hogy felhúzzam a nadrág szárát! Csupa borosta
vagyok. Borosta!
– Maradjon veszteg, hölgyem! Még elveszi az emberek
étvágyát.
Durcásan biggyesztem le a számat, de belül repdesek.
– Nagyon szemtelen vagy – mondom.
– Tudom. Mesélj a randikról! Leborotváltad a lábad, ruciban
voltál, szóval nem ez lehetett a probléma. Mi történt?
Befingottál?
– Tudd meg, hogy a kellemetlen gázok egy pillanatra sem
szabadultak el – szegem fel az állam, hogy megmutassam,
azért nekem is van méltóságom… izé, többé-kevésbé. – Nem
erről van szó. Az első randi mindig nagyon jól sikerült, sőt
szuper jól. A második randin szabadult el a pokol.
– Mondj egy példát! Én nem szeretném elszúrni.
Ez most komoly?
Megható ez az őszinteség, de annak ellenére, hogy a
szavak valódinak hatnak, kicsit gépiesek is egyben, mintha
Hayden előre betanulta volna, mikor mit kell mondania.
Még részegen is kiszúrom, amikor valaki mellébeszél.
Haydennek titkai vannak, amiket nem akar kiteregetni, nem
akar a tudomásomra hozni, és a whisky miatt hiába is
próbálnék mélyebbre ásni. Ha már itt tartunk, Jack és Beck is
elég sokat titkolózott. Szerintem.
Mivel nem akarok vájkálni Hayden érzelmi életében, azt
felelem:
– Hát, az első pasi, az aztán… – harapom el a szót, és
Jackre sandítok. Nem tudom, mi ütött belém, de a tenyerem
takarásában oldalra mutatok, és félhangosan azt mondom: –
Látod azt a csávót azzal a nővel, akinek az állánál kezdődik a
melle? Na ő volt az első partnerem.
Hayden óvatosan előrehajol, és szófogadóan arra néz,
amerre mutatok. Kíváncsian méri végig Jacket meg Csöcsikét,
érdeklődéssel figyeli őket, de látom, hogy közben lázasan
oszt-szoroz, mintha azt próbálná felmérni, hol áll Jackhez
képest.
Nehéz összehasonlítani a két férfit. Hayden keménykötésű,
izmos srác, tőrőlmetszett sportoló, kérges a tenyere, vastag a
karja, fesztelen a modora. Jack… sztoikus, kifinomult, és a
sötét szemének meg a bizarr témáinak köszönhetően még
titokzatos is.
– Jó fejnek tűnik. Nem a csaj méretes dekoltázsát nézi,
hanem az arcát. Ez azért nem semmi.
– Talán fél a melleitől; talán attól tart, hogy elszabadulnak,
és élve felfalják őt.
– Lehet, de a közönyéből ítélve szerintem készen áll arra,
hogy megvédje magát az emberevő cicik támadásától –
mosolyog rám Hayden.
Az ajka puha és csókolni való. Hmm…
 Megigazítom az ölembe terített szalvétát, és azt felelem:
– Kényes a magánéletére. Véletlenül kimondtam a nevét a
tévében, a keresztnevét, hozzáteszem, és azonnal dobott.
Állatira bepöccent. Kukákat rugdalt fel, és gyomokkal dobált,
amiket a járda mellől tépett ki. – Jó, ez hazugság, de akár így
is történhetett volna. – Szabályosan őrjöngött. Pedig eleinte
aranyos volt. Öcsééém! – emelem fel a hangom. – Így
KIAKADNI! – csóválom meg a fejem. – Nagy kár – mutatok
végig magamon, és elég időt hagyok Haydennek, hogy tetőtől
talpig végigmérhessen. – Pedig ez mind az övé lehetett volna.
– Nyakláncostól, mindenestől.
– Na látod, már kezded megkedvelni – vonom fel a
szemöldököm a nyakláncot babrálva. – Nem örülsz, hogy
garbóban vagyok?
– Az nem kifejezés! Mit nekem dekoltázs, ha egész este
egy ilyen szép nyakláncot bámulhatok!
Az asztalra csapok, amivel rögtön magamra vonom a többi
vendég figyelmét.
– Ez a beszéd! – rikoltom.
Erről is a whisky tehet. Mindenki elhallgat, az emberek nem
értik, mi ez a zűrzavar. Körülnézek, és udvarias mosollyal
biccentek, így próbálom megnyugtatni őket, hogy az
asztalunknál kirobbanó a hangulat. A tekintetem hirtelen
megállapodik Jacken, aki dühösen szegi előre az állkapcsát,
sőt mintha a fogát csikorgatná. És egyenesen rám néz.
Merő poénból odaintegetek neki:
 – Hahó, Jackie!
Hayden veszi a lapot, és követi a példámat. Ez azért
dicséretes. Nem zavarja, hogy leégetem.
Jack nem viszonozza az üdvözlést, hanem megköszörüli a
torkát, és ismét a partnere felé fordul.
– Nahát! – dühöngök.
– Mekkora tahó! – fejezi be a mondatot Hayden.
– Nekem mondod? – támasztom a tenyerembe az államat.
– Ez a fránya technika teljesen kiöli az emberekből az
érzéseket. Bezzeg, ha meglepném egy integetős emojival,
már küldené is a mosolygós fejet.
– Szerintem nem az a mosolygós típus.
Ezen elgondolkodom.
– Ja, tényleg nem.
– Inkább – dörzsöli meg az állát Hayden, én pedig
élvezettel hallgatom a félnapos borosta sercegését – egy
félcipős emojit. Azt küldene. Vagyis kettőt, mert három
abszurd lenne, egy viszont megbocsáthatatlan.
Ez is ugyanolyan zakkant, mint én, és még csak nem is
ivott. Bátran kijelenthetem, hogy az ég is egymásnak teremtett
minket!
– Igazad van. Félcipős emojit küldene köszönésképpen. Én
körülugrálom a szaros seggét a piros koktélruhámban, ő meg
egy félcipőt küld cserébe.
– Férfiak! – forgatja a szemét Hayden, és iszik egy korty
vizet. – De én nem vagyok ilyen, én sosem küldenék neked
félcipős emojit.
– Nem? Hát akkor mit küldenél? Várj! – tartom fel a kezem.
– Kitalálom. – Tűnődve kopogtatom az államat a
mutatóujjammal, és gondolatban számba veszem az összes
létező emojit. – Hmm… még nem ismerlek igazán, ezért arra
tippelek, hogy egy sárkányt meg egy uborkát.
– Mi? – nyerít fel Hayden, de úgy, hogy beleremeg a
szegycsontom.
Most már egyértelmű, hogy a férfiak nevetése a gyengém.
Jacké buja, Becké szexi, Haydené pedig… csábos. És mivel a
múlt héten készítettem vele interjút, tudom, hogy gyakran
nevet. Kicsit be is indulok tőle. Már megint. Nem tudom, ez is
a whisky számlájára írható-e.
– Sárkány és uborka, ez meg honnan jött?
– Csak úgy – tárom szét a kezem. – Eltaláltam? Ide a
rozsdás bökőt, hogy sárkányos és uborkás emojit küldenél.
– De mire föl?
Vállat vonok.
– Nyilván valami titkos hokis kód, ami csak két hónap után
esne le, akkor viszont szétröhögném rajta az agyamat.
– Nincs ilyen kód – rázza meg a fejét Hayden –, nekem
elhiheted.
– Jó, akkor mit küldenél?
– Kicsit félve mondom ki a sárkány meg az uborka után, de
egy kókadt fejű rózsát.
– Hű! – dőlök hátra karba tett kézzel. – Ez állati nyomasztó!
Kösz szépen.
– Aztán egy gyertyatartó, egy óra meg egy bagett
következne.
– He?
Elég ronda látványt nyújthatok, a csodálkozó arc nem túl
előnyös nekem, de… egy bagett? Mi van?
– Látom, nem vagy gyakorlott emojis – csóválja a fejét
Hayden –, mert egy igazi profi rögtön levenné, hogy
A szépség és a szörnyetegről van szó. Helló, gyere át, bújjunk
össze, és nézzük meg a filmet! Azt hittem, jobban vág az
eszed, Noely.
Sokk és csalódottság lesz úrrá rajtam.
– Hát, most nagyon szégyellem magam. Persze, a bagett!
A bagett! – rázom az öklömet.
 23. fejezet
NOELY

– A második srácról még nem meséltél.

A pia hatása már múlóban van – köszönhetően a három
pohár víznek, amit Hayden erőltetett belém, meg a rengeteg
kenyérnek, amit az elmúlt másfél óra alatt tömtem magamba.
A kijózanodásban az a legrosszabb, hogy pontosan tudom,
mekkora hülyét csináltam magamból az este. Szóval gratula!
– A Lázadóról? Róla nincs sok mondandóm. Nagyon jó arc
volt, nagyon jól kijöttünk, csak… hogy is fogalmazzak? Őt
inkább a párkapcsolat testi vonatkozásai érdekelték, még nem
állt készen a komolyabb elköteleződésre. Titkai voltak, amikről
nem volt hajlandó beszélni. Nyilván nem kell mindent azonnal
a másik orrára kötni, de azért jó lett volna, ha megnyugtat,
hogy később többet is megtudhatok róla.
– Teljesen egyetértek. Ha valaki ennyire zárkózott, nehéz
kötődni hozzá.
Pontosan. Hayden meglepően jól látja a dolgokat.
– Megbántódnál, ha azt mondanám, hogy ma este sikerült
meglepned?
 – Attól függ, miért. Mert ha azt hitted, hogy a kezem sokkal
nagyobb kesztyű nélkül, nem leszünk jóban.
Kuncogva veszem szemügyre Hayden kezét. Hatalmas. Ha
még nagyobb lenne, röhejesnek tűnne.
– Nem, semmi köze a kezedhez. Az lepett meg, hogy
ennyire aranyos és lelkes vagy. Rengeteg sportolóval
találkoztam már különféle rendezvényen meg interjúkon, de
egyik sem viselkedett úgy, mint te. A többségük beképzelt
seggfej. De te nem vagy az.
– Ilyen pasi nem terem minden bokorban. Igazi kincs
vagyok, úgyhogy nagyon vigyázz!
Imádni való, szexi, intelligens, figyelmes és sportos, mindez
egyetlen terjedelmes csomagban. Mi kell még?
– Tényleg az vagy. – A desszertvillámmal játszadozom, az
utolsó falat sajttortát bökdösöm, amit már nem bírtam
legyűrni. – Szóval A szépség és a szörnyeteg a kedvenc
filmed? Te emlegetted az előbb, innen gondolom, hogy az.
– Az egyik kedvencem – mosolyog szégyellősen Hayden. –
A rettenthetetlen mellett, természetesen.
Cuki, ahogy próbálja megőrizni a férfias imidzsét.
A rettenthetetlen jó film, és Mel Gibsontól is mindig megremeg
a térdem, de nem mindennap fordul elő, hogy egy férfi, egy
kifejezetten menő férfi egy gyerekfilmet nevezzen meg a
kedvenceként. Innen látszik, hogy van szíve, és ez nagyon
bejövős.
– Persze, A rettenthetetlen atom király.
 Igazából nem, de egy kis egosimogatás csak még
elbűvölőbbé varázsolja Hayden mosolyát.
– Na és neked mi a kedvenc filmed?
– Ez könnyű. A szerelem hálójában.
– Huh, azt még nem láttam – feleli szenvtelenül Hayden,
mintha nem ez lenne a legjobb romkom a világon, amivel
sikerül felbőszítenie a bennem szunnyadó sárkányt… de csak
egy pillanatra.
– Az meg hogy lehet? Hahó! Meg Ryan és Tom Hanks e-
maileket küldözgetnek egymásnak, aztán egymásba
szeretnek a képernyőn keresztül, miközben a valóságban
gyűlölik egymást. Hogy maradhattál le egy ilyen lebilincselő és
érzelmes alkotásról?
Hayden egy darabig csak néz, majd óvatosan ezt
válaszolja:
– Látom, nagyon a szívedhez nőtt.
– Az enyhe kifejezés, de most nem az én érzéseim a
fontosak. Hanem az, hogy még sohasem láttad a filmet. Pedig
minden másban maximális pontszámot értél el, Hayden. Kész
röhej! – temetem a kezembe az arcomat drámai mozdulattal.
– Ne mondj ilyet! A francba, ezt nem hagyhatjuk ennyiben!
– Hayden lázasan töri a fejét, majd így szól: – Van egy
ötletem. A második randinkon megnézzük A szerelem
hálójábant, és te minden részletbe beavatsz Tom Hanksszel,
Meg Ryannel meg a levelezésükkel kapcsolatban. Ez így
megfelel?
 – Miért, lesz második randi?
Szent szar, erre azért nem számítottam azok után, hogy
berúgtam, és az étterem teljes közönsége előtt szívóztam
Jackkel.
Hayden rendíthetetlen magabiztossággal bólint, nyilván
elfelejtette, miket mondtam és műveltem az este folyamán.
– Én nagyon örülnék neki.
Nocsak, nocsak, úgy néz ki, hogy mégiscsak a garbó volt a
nyerő.
– Akkor ezt megbeszéltük.

***

– Gyorsan elfutok a mosdóba. Kint találkozunk.

– Rendben.
Hayden a kezét nyújtja, és felsegít a székről, úgy
viselkedik, mint egy igazi gavallér.
Ez a randi teljesen más volt, mint az előző kettő. Talán
azért, mert már ismertük egymást, így nem kellett azon
izgulnom, hogy egy vadidegennel fogok bájcsevegni.
Kiegyensúlyozottabb, lazább voltam, és mielőtt rákezdenétek,
hogy „Noely, erre való az alkohol”, közlöm veletek, hogy a
piának semmi köze a dologhoz.
Olyan érzés volt, mintha gyerekkorom óta ismerném
Haydent, mintha egy régi barátommal találkoztam volna.
Kellemes. Nyugis.
 Amikor hátrapillantok, rajtakapom Haydent, amint a csípőm
ringását figyeli, és a nőiesség érzése azonnal feltüzeli az
önbizalmamat. Azért még három randi után is ott vagyok a
szeren. Mosolyogva megyek be a mosdóba, és vagy öt
percen keresztül pisilek, miközben jókat kuncogok
magamban. Lehet, hogy gyerekes vagyok, de ha hosszasan
pisilek, mindig elfog a röhögés. „Na mi van, sosem fogy el?” –
gondolom magamban.
Hmm… lehet, hogy még mindig spicces vagyok.
Miután megmosom és megszárítom a kezem, kicsit
elidőzöm a tükör előtt, megigazítom a frizurámat, ellenőrzöm,
nem ragadt-e rúzs a fogamra, és bekapok egy mentolos
cukorkát. Türelmetlenül szopogatom, az összes mentolt ki
akarom szippantani belőle, tudjátok, csak a biztonság
kedvéért.
Akarom, hogy Hayden megcsókoljon?
Naná.
Ő a csodálatos Hayden Holmes. A lába ujját is
megcsókolnám, ha arra kérne.
De azt is csak akkor, ha kellőképpen mentolos a leheletem.
Elégedetten állapítom meg, hogy jól nézek ki, és a szám is
jó illatú, majd, hónom alatt a táskámmal, kilépek a mosdóból,
és csak egyvalaki jár a fejemben: Hayden Holmes.
Peckesen lejtek végig a keskeny folyosón – hátha Hayden
még a közelben van –, ám legnagyobb bosszúságomra a
cipőm sarka beszorul egy repedésbe, én pedig egy széles és
izmos mellkasnak vágódom.
– Atyaég, most majdnem pofára estem! – jegyzem meg, és
hálát adok az égnek, hogy nem töröltem fel a padlót.
– Veszélyes ez a tűsarok.
Basszus!
Felpillantok, és az a szempár néz vissza rám… az, ami
egész este utánam leselkedett.
– Jack! – tolom el magam a mellkasától, hogy egy kicsit
távolabb kerüljek tőle, de ő elkapja a karomat, nehogy
elveszítsem az egyensúlyomat.
– Sokat csetlesz-botlasz ma este.
– Mit érdekel az téged? – Hátrébb lépek, és lerázom
magamról Jack kezét.
Leporolom a karomat, hogy megszabaduljak az égő
érzéstől, amit Jack keze hagyott a bőrömön.
– Szeretek nézelődni, Noely. Azt hittem, tudod.
– Nem tudom, mivel összesen csak egy randink volt.
Jack állkapcsa finoman megrándul, de a mozdulat olyan
óvatos, hogy szinte nem is látszik.
– Ma este ő visz haza?
Mit kérdezett ez a barom?
Mi a francot képzel magáról?
– Semmi közöd hozzá. És most, ha megbocsátasz, nekem
randim van. És közlöm veled, hogy ha a pasi arra kérne, hogy
csókoljam meg a lábujját, simán megtenném.
Ööö…
 Nem ezt akartam mondani, de ez az ember mindig kihoz a
béketűrésemből. Úgyhogy nem visszakozom, hanem emelt
fővel taszítom félre a vállammal, hogy elvágtassak mellette.
– Azért vigyázz azzal a lábcsókolgatással. A sportolók lába
elég izzadós.
– Kiakasztó vagy! – kiáltom. Zeng tőlem a folyosó. – Menj
vissza a Csöcsikédhez!
– Úgy lesz.
A válasz hallatán megtorpanok. Amikor hátrafordulok,
látom, hogy Jack karba tett kézzel, egykedvűen támaszkodik
a falnak. A szája sarkában mosoly bujkál, a tekintete pedig azt
üzeni, tudja, hogy megfogott, amitől rögtön berágok. Szívem
szerint odamennék hozzá, hogy letöröljem a gúnyos mosolyt
az arcáról, de aztán rájövök, hogy talán pont ez a célja.
De miért? Miért csinálja ezt? Semmit. Sem. Akar. Tőlem.
Neki Miss Bármire Kapható Csöcsike kell.
Mekkora perverz! Kifordulok a folyosóról, és egyenesen
Hayden felé veszem az irányt, aki zsebre dugott kézzel
hintázik a sarkán az étterem bejáratánál.
Amikor észrevesz, felderül az arca, és kisfiús mosoly sejlik
fel az ajkán. Örül, hogy lát. Hála az égnek!
Phű, ez kell nekem!
– Minden rendben?
– Igen, bocs, sokat pisiltem.
Ezt talán nem kellett volna az orrára kötnöm, de szerintem
most már semmi sincs, amivel elriaszthatnám Haydent a
második randitól. Jesszusom, a vacsoránál azt ordítoztam,
hogy bagett! Ha ezt túléltük, bármivel megbirkózunk.
– Van egy kis park két háztömbnyire innen. Sétálunk
egyet?
– Szuper ötlet!

***

Hayden hátulról megragadja a láncot a fejem mellett,

hátrahúz, majd a derekamnál fogva előrelök. A cipőm meg a
táskám lent hever a homokban, miközben én, a fiatalság és a
szabadság jegyében, mezítláb hintázok a hűvös éjszakában.
– Nem is emlékszem, mikor hintáztam utoljára.
– Én sem – feleli Hayden, és ráül a szomszédos hintára.
– Persze átvitt értelemben sokszor meghintáztattak már.
– Gondolom.
Hayden ellöki magát, de nem túl magasra, csak szép
finoman.
Ellazultan ringatózom, majd megkérdezem:
– Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy eladnak?
Hayden nagyot sóhajt.
– Hát, hogy őszinte legyek, elég pipa voltam. Azt hittem,
Philly lesz az otthonom. A Brawlers tett azzá, aki vagyok,
szóval, amikor az ügynököm felhívott, és elmesélte, mi újság,
kicsit úgy éreztem, hogy átvertek, hogy az új a családom
lemondott rólam.
 – Jaj! Erre nem is gondoltam. Úgy értem, itt azért többet
keresel – próbálom a szebbik feléről megközelíteni a
kellemetlen tényt, hogy Hayden tervei dugába dőltek.
– A pénz nem minden. Én azon a környéken nőttem fel,
közel voltam a családhoz, a barátaimhoz. Most majdnem
ötezer kilométer választ el minket. Ez komoly változás,
amihez alkalmazkodni kell. De majd csak megszokom.
– Voltak haverjaid a régi csapatban?
– Voltak, de csak egy évig játszottam ott. Inkább a
szeretteim hiányoznak… nem éltem meg jól, hogy el kell
válnom bizonyos emberektől.
Bizonyos emberektől. Miért érzem úgy, hogy ezek a
„bizonyos emberek” nem akárkik? Hanem, mondjuk, Hayden
élettársa? Már éppen rákérdeznék, kire gondol pontosan,
amikor így folytatja:
– A Quakesnél nagyon kedvesen fogadtak. A srácok
fantasztikusak, az edzések fárasztóak, de hatékonyak, napról
napra erősebbnek érzem magam.
Hé, most meg mi történt? Hayden eleinte nyílt és őszinte
volt, ez a duma viszont inkább a médiába való. De nem
feszegetem a dolgot. Nem görcsölök rá. Egyelőre.
– Még ennél is erősebbnek? – A hintám drasztikusan
lelassul. – Te is olyan egybenyakú leszel, aki mindennap
elefántokkal súlyzózik?
– Miért, ezt csinálják az egybenyakúak? Elefántokat
emelgetnek?
 – Minden áldott reggel – felelem kuncogva, mert én is
érzem, mennyire röhejes vagyok.
– Á, az nem nekem való. De ha kicsit rágyúrok a
combizmomra, talán még bele is mennék. A lábamat éri a
legnagyobb terhelés játék közben, úgyhogy minél erősebb,
annál jobb.
– Szerintem is. – Mindjárt megáll a hintám. Megmarkolom a
láncokat, és a lábujjammal előre-hátra tologatom magam. –
Mindig is profi jégkorongos akartál lenni?
– Négyéves korom óta. – Haydennek egészen ellágyul a
tekintete, amikor a sportról beszél. Innen látszik, hogy szereti,
amit csinál. Nem a fizetésért vagy a hírnévért lett sportoló,
hanem a játék izgalmáért. Ez tetszik. – De soha nem hittem
volna, hogy ilyen sokra viszem. Tudtam, hogy tehetséges
vagyok, és ha keményen odateszem magam, elérhetem a
célomat.
– De arra nem számítottál, hogy te leszel az év újonca.
– Hát nem – nevet szégyellősen Hayden. – Szinte
felfoghatatlan, hogy nem hiába emelgettem a súlyokat a
teremben késő este meg kora hajnalban. Remélem, a
második évre is kitart a lendület.
– Abban biztos lehet, kedves Hayden Holmes. Ön a bajnoki
címig vezeti az LA Earthquakest.
– Hm, majd meglátjuk. Hosszú út áll előttünk, főleg a tavalyi
szezon után.
– Nem ez volt a legjobb szezonunk.
 Nagyon nem. Az LA Earthquakes pocsék, sőt szégyenletes
teljesítményt nyújtott az előző évben. Fogalmam sincs,
hogyan szerezték meg Haydent.
– Ezek szerint a való életben is szereted a hokit, nem csak
a kamerák előtt?
Hayden kérdése egyáltalán nem bántó. Hallom, hogy
őszintén beszél, és nagyon reméli, hogy hokidrukker vagyok.
A fülem mögé tűrök egy kósza hajtincset, amibe a szél
kapott bele az előbb.
– Született Quakes-drukker vagyok. Az apukám meg a
bátyám minden meccset megnézett, és mivel nem akartam
kimaradni a buliból, már fiatalon megfertőződtem. Ha nincs
legalább két bunyó a jégen, már csalódott vagyok.
– Ugye tudod, hogy ez a sport nemcsak a bunyóról szól? –
nevet Hayden. – Hanem arról is, hogyan kezelik a csapatok a
korongot. A passzokról, az állóképességről, a szabályokról, az
összetartásról.
– Meg a bunyóról – vigyorgok. Hayden a szemét forgatja. –
Te bunyóztál már?
– Sokszor.
– Nem is látszik az arcodon.
– Mert jó bunyós vagyok – vonogatja meg a szemöldökét.
– Szóval, ha megtámadnának minket egy sötét sikátorban,
le tudnád szerelni a támadót?
Hayden lazán himbálózik mellettem, a lába a földet
karistolja.
 – Először is nem sétafikálunk sötét sikátorokban. Elvetélt
ötlet. Másodszor, igen, jól seggbe rúgnám az illetőt.
Szívemre szorítom a kezem.
– Még életemben nem mondtak nekem ilyen szépet!
– Á, ezek szerint leköröztem a másik két jelöltet?
– Vastagon.
Talán…
Esetleg…
Ez egy vidám randi, egy laza kis randi, könnyed és
fesztelen. Nem érzem szükségét, hogy szexi legyek, hogy a
legjobb arcomat mutassam. Ami nagy mázli, tekintve, milyen
felháborítóan viselkedtem. Nem tartok Haydentől, talán ez
emeli őt Öltönyös meg Lázadó fölé.
Lehetek nyálas? Most csöpögős rész következik.
Készen álltok?
Visszaszámlálás.
Megihletett ez a sportos téma…
A véghajránál járunk, Bajnok vezeti a mezőnyt, őt Lázadó
követi, mögöttük jócskán lemaradva Öltönyös. Bár Öltönyös
egy csavart labdával próbálja elnyerni a szívemet, minden jel
arra mutat, hogy végül Bajnok lövi be a gólt.
Látjátok, mi lett belőlem? Agyamra mentek a sportos
hasonlatok.
 24. fejezet
NOELY

– Tényleg nem vártam el, hogy hazahozz – fordulok Hayden

felé a Porsche Cayenne vajpuha bőrülésén.
– Szívesen tettem. Meg fura is lett volna, ha hagyom, hogy
Ubert hívj, amikor én is simán hazadobhatlak.
– Nagyon lovagias vagy.
Hayden, miután leparkol, kinéz az ablakon, és szemügyre
veszi az óceánra néző házikómat.
– Szép hely. Ha nem kellene a város közelében laknom az
edzések miatt, én is ilyen helyen élnék. Nem túl nagy, de az
óceánra néz. Sokat hallgatod a tengerzúgást?
– Ha itthon vagyok, igen. Nagyon megnyugtató. A munkám
eléggé kimerítő, ezért amikor csak tehetem, a teraszon
lazulok, és élvezem a friss, tengeri levegőt.
– Ezentúl mindig rád gondolok majd, miközben a csodás
Los Angeles-i szmogot szívom.
– Jó – egymásra mosolygunk, oldottan, erőlködés nélkül
passzolgatjuk a labdát. – Bejössz? Megnézed a teraszomat?
Hayden kérdő pillantása láttán elnevetem magam.
 – Megnézed a teraszomat? Ez valami rejtett üzenet?
Felnyerítek, és gyorsan az orrom elé kapom a kezem, mert
ez már tényleg gáz.
– Jaj, dehogyis! – nevetek együtt Haydennel. – Tényleg a
teraszomat akarom megmutatni.
Hayden bólint, és kikapcsolja a biztonsági övet.
– Szívesen megnézem a teraszodat, Noely – válaszolja
jelentőségteljesen.
Követem a példáját.
– Én komolyan a teraszról beszélek. Nem arról van szó,
hogy az egyik percben még a képeket nézegeted a
nappaliban, de amikor megfordulsz, ott állok mögötted lángoló
cicikkel, villogó mellbimbókkal.
– Nagy kár.
Egyszerűen imádni való ez a csibészes mosoly! Az egész
pasi imádni való. Amikor először találkoztam vele a Jó reggelt,
Malibu!-ban, az interjú előtt, egy pillanat alatt elbűvölt. Ha nem
paráztam volna egyfolytában Jack meg az első randink miatt,
talán még azon is eltűnődtem volna, amit Dylan mondott róla.
Vajon már akkor is bejöttem Haydennek? Mire gondolhatott
ma este, amikor kiderült, hogy én vagyok EladóLány? Két hét
telt el, és most önként tessékelem be a házamba ezt a
százkilencven centis szelíd óriást, aki veszettül szexi,
ugyanakkor karizmatikus, sármos és intelligens is egyben.
Nem tagadom. Megremeg tőle a gyomrom, és most, hogy az
italból merített önbizalmam már a múlté, amikor Hayden rám
mosolyog, fura érzés fog el. Talán azért, mert az elmúlt egy
hónapban sok volt az akció? Egy kicsi Jackkel, jóval több
Beckkel…
Seperc alatt kinyitom a bejárati ajtót, felkapcsolom a
villanyt, és kivezetem Haydent a teraszra. A holdsarló fénye
romantikus hangulatot teremtve csillog-villog a hullámokon.
A napozószékre hajítom a táskámat, és hirtelen eszembe jut
az utolsó férfi, akit idehoztam.
Beck.
Itt smároltunk a napozószéken, nagy, acélos teste az
enyémhez simult. Ágaskodó szerszáma keményen, vastagon
feszült az ágyékomnak, csupán néhány vékony textilréteg
választott el minket egymástól. Elönt a forróság, és kipirul az
arcom, amikor felidézem, mi volt a következő lépés, és végül
hol kötöttünk ki.
Haydenre sandítok, aki a korlátot markolászva hallgatja a
szél suttogását meg a hullámok csobogását. Nagyon helyes
srác és jó beszélgetőtárs, még a részeg handabandámat is
érdekesnek találta, de egy kicsit tartózkodó. Séta közben a
derekamra tette a kezét, de ez minden.
Ennyire félénk lenne? Kétajtós szekrény létére? Nehéz
elhinni, hogy egy ilyen nagydarab, kigyúrt izomkolosszus akár
gyámoltalan is lehet. A kettő majdhogynem kizárja egymást.
Bár lehet, hogy most pont erre van szükségem. Lehet,
hogy kifejezetten jó lenne, ha csigatempóban haladnánk. Mert
legyünk őszinték! Öltönyös kifejezetten rámenős volt,
megmondta, mit akar, és meg is szerezte, ennek
köszönhetem életem legtérdremegtetőbb csókját. Lázadó, na
jó, szerintem pontosan tudjuk, vele mi volt a helyzet. A kis
Noely baba nem bírt megmaradni a bugyijában, és úgy
bepörgött, hogy mindenféle csúnya dolgokat művelt a
szájával.
Úgy érzem, Haydennél még bármi megtörténhet, de ahhoz
először is szintet kell lépnünk. Ha azt akarom, hogy működjön
a dolog, talán más módszert kell alkalmaznom, és meg kell
alapoznom a kapcsolatot, mielőtt rávetném magam a pasira.
– Ez gyönyörű, Noely! Atyaég, hogyhogy nem vagy itt éjjel-
nappal? Ha itt laknék, engem még munka ürügyén se lehetne
kirobbantani innen.
– Munka ürügyén – kuncogok. – Fura, hogy így emlegeted
a hivatásodat. Persze tudom, hogy te munkaként tekintesz rá,
de az én szememben te egy sztárhokis vagy, nem aktákat
tologatsz az Al Schmenky Könyvelőirodában.
– Al Schmenky?
Olyan cuki ez a zavart arckifejezés!
– Neki köszönhetem, hogy nem kerülök az adósok
börtönébe – vonom meg a vállam. – Nagyszerű ember, bár
kicsit szőrszálhasogató, mert nem engedi, hogy leírjam az
adóból a fodrászszámlákat, és imádja a baklavát.
– Ki nem?
– Az ufók. Méz, dió és leveles tészta. Kész tökély! –
csókolom meg az ujjaimat.
 – Még mindig részeg vagy?
Hayden jól szórakozik.
– Bárcsak az lennék!
Hayden ismét az óceán felé fordul, majd megkérdezi:
– Feltehetek egy magánjellegű kérdést?
– Miért ne? Gyakorlatilag körberajzoltam neked a
mellbimbómat vacsora közben.
– Az nagyon őszinte pillanat volt.
– Őszinte vagy részeg?
– Talán mindkettő – csóválja meg a fejét Hayden. – Miért
regisztráltál a Vakkóstolóba? Gyönyörű vagy, nagy az
ismeretségi köröd, és eszed is van, már ha nem számítjuk a
mellbimbó-rajzolgatást meg az egyebeket.
Ezt nem nekem kellene megkérdeznem tőle? Ő miért
szorul a Vakkóstolóra?
Válasz közben nem Haydent nézem, hanem a korlátra
hajolok, és az óceán látványában keresek megnyugvást.
– Azon kívül, hogy igazi pancser vagyok a párválasztás
terén, valami újra vágytam. Mert megrekedtem. Olyan férfira
vágytam, aki hozzám hasonlóan komoly kapcsolatot keres,
házasság céljából. Én nem egy gyors numerát akarok, hanem
igazi kötődést, valami kézzelfoghatót, aminek van értelme.
– Az örök szerelmet.
– Igen, az örök szerelmet. – Félszegen húzódom el
Haydentől, azon tűnődöm, vajon milyennek találja a
válaszomat. Ő is ugyanazt keresi, amit én? Vagy ezzel csak
elijesztem őt? Mielőtt önsanyargató módon túlságosan is
belemélyednék a találgatásokba, megkérdezem: – Te miért
csatlakoztál?
– Szövetségest keresek, bízom benne, hogy a
csapattársaimon kívül van még más is, akire támaszkodhatok.
Én is túl vagyok már a futó kalandokon. Egy rövid időre
megízlelhettem, milyen egy igazi kapcsolat – harap az alsó
ajkába –, és most már tudom, hogy ez kell nekem.
Aha, szóval mégis volt valakije az előző helyen.
– Tudod, Hayden, ezzel most megleptél. Folyton ezt
hajtogatom, de ez az igazság. Kiegyensúlyozott vagy, jól látod
az életet, ez tetszik.
– Szerény körülmények között nőttem fel. Már fiatalon
megtanultam, hogy amikor egyik pillanatról a másikra minden
összeomlik körülötted, csak a családra támaszkodhatsz.
Mindig ezt tartom szem előtt, amikor a hírnév kezd
nyomasztóvá válni. A játékért játssz, ne a hírnévért! Ez apám
jelmondata. Minden sisakomba beleírom, nehogy
megfeledkezzek róla.
– Ez aranyos! Az egész családod Philadelphiában lakik?
– Scrantonban, Pennsylvania államban, hogy pontos
legyek. Én egy kicsit északabbra, New York államban, egy
Binghamton nevű városban nevelkedtem, de miután
leérettségiztem, és felvettek a főiskolára, a szüleim közelebb
költöztek a családhoz.
– Ajaj, akkor nagyon felzaklathatta őket a hír, hogy
átigazolsz.
– Igen, így is mondatjuk, de anya már eltervezte, hogy a
telet Kaliforniában tölti. Apa viszont igazi télimádó. Ő az az
ember, aki ide-oda cikázik a környező utcákban, hogy minden
kocsifelhajtóról eltolja a havat, mert élvezi.
– Jézusom, rémesen hangzik!
– Apát ez élteti – heherészik Hayden. – Főleg azóta, hogy
vettem neki egy pöpec hóekét. Vannak emberek, akik
állandóan a kocsijukat fényesítik. Apám a hóekével csinálja
ugyanezt. Röhej!
– Szerintem jól kijönnék apukáddal – lelkendezem. –
Elszánt fickó lehet.
– Mondhatni. Jó fej. Sírt, amikor elrepültem ide. Nagyon
közel állunk egymáshoz.
– Ő hordott hokimeccsre?
– Anya is, de apa volt az, aki párnákat szíjazott a testére,
és beállt a kapuba, hogy gyakorolhassam a kapura lövést.
– Na ne! – rázom meg a fejem nyüszítve.
Hayden bólint.
– De igen. Anyának egy csomó fényképe van róla, ahogy
körbepárnázva áll a kapuban. Elég nagydarab, úgyhogy szinte
teljesen kitöltötte a nyílást. Mindig meg kellett kerülnöm
valahogy.
– Ezért ilyen pontosak a lövéseid.
– Igen, ezt apának köszönhetem.
A korlátra támaszkodom, és félrebillentett fejjel fordulok
Hayden felé.
– Ez nagyon aranyos történet. Jó hallani, hogy ilyen jó a
kapcsolatotok.
– A szüleim fantasztikusak. – Hayden pillantása az arcomra
vándorol, a vonásai kíváncsiságról árulkodnak. – Na és te?
Jól kijössz a családoddal?
Igen, jól. De azért néha… elég idegesítőek, főleg amikor…
– Szent ég! – kiáltom megvilágosodva.
– Mi van?
– Jól kijövök a családommal, főleg a bátyámmal, Alexszel –
kapok a fejemhez. – A bátyámmal, aki kitér a hitéből, ha
elmesélem neki, hogy veled randiztam.
– Aha – feleli sokatmondóan Hayden.
– Nem túlzok – szorítom meg a karját. Az acélos inak
megfeszülnek a tenyerem alatt. – Még az is előfordulhat, hogy
letáborozik a házam előtt, és árnyékként követ, hátha éppen
veled van találkám. Amikor megemlítettem neki, hogy veled
készítek interjút, úgy viháncolt, mint egy kölyökkutya. Félve
mondom ki, de lehet, hogy szerelmes beléd.
– Igazán? – vonja fel a szemöldökét Hayden. – Hát –
porolja le a gallérját –, akkor lehet, hogy vele is randiznom
kellene. Vigyázz, Noely, úgy tűnik, versenytársad akadt!
– Állok elébe – felelem vigyorogva. – De figyelmeztetlek,
hogy Alex nős, egy gyerek apja, sörhasú, és péntek esténként
a National Geographicot nézi.
– Ő az én emberem! – vágja rá kéjes arckifejezéssel
Hayden.

***

Iszom egy kortyot a forró csokiból, és beburkolózom az

ölembe terített pokrócba. Összehúztuk és a korláthoz toltuk a
két napozószéket, főztünk egy kis forró csokit, most pedig
ugyanazon a takarón osztozva bámuljuk a csillagokat, és
hallgatjuk a szikláknak csapódó óceán moraját.
– Gyerekkorodban volt olyan karácsonyi ajándék, amire
nagyon vágytál, de sohasem kaptál meg? – kérdezi Hayden,
miközben az enyémhez dörgöli a lábát.
Ahogy egyre jobban megismerem, látom, hogy mindaz,
amitől olyan magabiztos és agresszív a jégen, nem része
lazulós énjének. Elég… nyugis, és bár szerintem vonzódik
hozzám, próbál tapintatos maradni. Néhány lopott pillantás,
időnként egy könnyű érintés, de már ennyi is elég, hogy ez a
mamut felizgasson és magába bolondítson. Mekkora lotyó
vagyok! Az elmúlt hetekben három férfi is hasonló reakciót
váltott ki belőlem. Haydenben, annak ellenére, hogy csak
közvetetten mutatja ki az érdeklődését, az tetszik, hogy időről
időre hozzám hajol, vágyakozón legelteti rajtam a szemét, ha
pedig valami szexuális jellegű megjegyzést teszünk, szinte
perzsel a hangja.
Mindent elkövetek, hogy ellenálljak a kölnije illatának –
miért olyan fincsik a férfikölnik? –, és komolyan
elgondolkodom a kérdésén.
– A kihagyhatatlan hús-vér unikornison kívül?
– Nyilván – nevet Hayden.
– Hmm… hogy őszinte legyek, semmi sem jut az eszembe.
A szüleim nem kerítettek nagy feneket az ajándékozásnak.
Bár egyszer, mikor már idősebb voltam, a bátyám, Alex pedig
egyetemista, elhatározták, hogy kitesznek magukért. Alex egy
vadonatúj laptopot meg egy matracot kapott tőlük. Én egy
paplant. Amikor én mentem egyetemre, nekem már összevont
születésnapi és ballagási ajándékként adták át az új
laptopomat, ami igazából használt volt. Mekkora szemétség,
nem?
– Hű, borzasztó! – mosolyog csúfondárosan Hayden. –
Az még hagyján, hogy valaki matracot és számítógépet kap
karácsonyra, de ez az összevonósdi egyszerűen felháborító!
– Nekem mondod? Alex ma sikeres könyvelő, és azt állítja,
mindezt annak köszönheti, hogy jókat aludt a koleszban, és
volt egy megbízható számítógépe. Minden adandó
alkalommal az orrom alá dörgöli.
– Akkor olyan, mint az én testvéreim.
– Ja, persze, neked két öcséd van, ugye?
– Aha. Mind a ketten hokiznak, és mind a ketten az
agyamra mennek.
– Erről hogyhogy nem tudtam?
– Mert romlanak az ösztöneid.
– Ez tény. – Elfordulok a széken, hogy felhúzhassam a
térdemet. – Na és veled mi a helyzet? Volt olyan karácsonyi
ajándék, amire nagyon vágytál, de sohasem kaptál meg?
Hayden lazán, szinte gondolkodás nélkül préseli a fejét a
széktámlához, és teszi a kezét a pokrócba bugyolált térdemre,
aztán nagyon lassan simogatni kezd a hüvelykujjával.
Jesszusom, de kár, hogy itt ez a takaró! Nagyon furán venné
ki magát, ha lerántanám magamról, mint egy asztalterítőt,
hátha Hayden észre sem veszi? Vagy tartsam fel az ujjamat,
és kérdezzem meg:
– Nem folytatnád inkább a takaró alatt?
Túl nyers lenne? Vagy meredek?
Alighanem.
De az apró orgazmusok szerelmére: Hayden Holmes már a
térdemet simogatja, igaz, hogy a pokróc fölött, de legalább
hozzám ér, méghozzá jólesően. Harsogjanak a trombiták: a
pasi megtette az első lépést!
Most valószínűleg ordas nagy kurvának tartotok. Három
vakrandi. Három dögös pasi. Három különböző, mégis
elképesztően bugyiolvasztó pillanat, amikor kész lettem
voltam sutba dobni azt az ősrégi alapelvemet, hogy szerelem
nélkül nincs szex. De biztosíthatlak titeket, én amúgy nem
vagyok ilyen. Nem tudom, hogy a lelki társam keresése – az
appon és a programon keresztül – izzította-e fel ennyire a
vágyaimat. Lehet, hogy a tizennégy hónapos böjt az oka, de
erről sem vagyok meggyőződve. Bármi legyen is az ok, a
tudatalattim mélyére száműztem a libidómat, de a három
pompás hím feltűnésekor kiszabadult, és most azt kiáltozza:
– Igen! Még itt vagyok! Engedj vissza! Engedj vissza!
Pókhálózz le! Kérlek!
Én legalábbis ezt hallom…
Jó lesz, ha féken tartom az elszabadult hormonjaimat,
nehogy az ajkamat harapdálva dörgöljem Hayden arcába az
alfelemet.
– Felkészültél? Mert ettől tutira szétdurran az agyad.
– Óóó, csak nem valami szaftos kis pletyka következik
általános iskolás korodból?
– De, és maradjon köztünk, rendben?
– Szóóóóóval nem mondhatom be a reggeli műsorban,
milyen titkokat rejteget a Quakes újonnan leigazolt jóképű
játékosa?
– Jóképű, mi? – Bosszúsan forgatom a szememet, amivel
sikerül megnevettetnem Haydent. – Igen, ez nem a reggeli
műsorba való.
– Értettem. – Olyan mozdulatot teszek, mintha
becipzáraznám a számat. – Hallgatok, mint a sír.
– Jó. Emlékszel, hogy fiatalkorunkban mekkora sláger volt
az ötujjas zokni?
Hunyorogva próbálom felfogni, mire célozhat Hayden.
– Ööö, emlékszem, hogy a lányok odavoltak érte.
Hayden somolyogva biccent, erős nyakát az éjszakai
égbolt felé fordítja.
– Na, én annyira szerettem volna egyet, hogy nem is
kértem más ajándékot. Csakis egy ötujjas zoknit.
– Mi a csudáért?
– Az unokatesóm egy napra kölcsönadta az övét, és nem
bírtam betelni vele. Minden lábujjnak külön helye volt.
Majdnem összecsináltam magam örömömben.
– Atyavilág! – vihogok.
– Nevess csak, de ez akkoriban nagy szám volt. Sajnos
nem találtam olyan színűt, amit szívesen hordtam volna.
– Mondjuk pinket?
– Ahhoz még túl fiatal lettem volna – rázza meg a fejét
Hayden. – És a lábam is nagy volt. Az unokatesóm zokniját is
majdnem kiszakítottam.
– Milyen szomorú, önmarcangoló sztorit választottál!
Hayden felém fordul, a tekintete ide-oda ugrál a két
szemem között. Végül a fülem mögé tűr egy kósza tincset, az
ujjai megpihennek az arcomon, aztán végigsiklanak az
államon. Már ez az ártatlan érintés, ez az átható,
kíváncsisággal teli pillantás is elég ahhoz, hogy felgyorsuljon
a légzésem.
Hayden lassan, nagyon lassan végighúzza a hüvelykujját
az alsó ajkamon, de még azelőtt elengedi, hogy felfoghatnám,
mi történt. Miközben a keze lecsúszik a nyakamon, azt
mondja:
– Gondoltam, olyan sztorit választok, amiből kiderül, hogy
nem vagyok tökéletes, bármennyire szeretném is.
Ettől megjön a bátorságom, és hogy tovább fokozzam az
izgalmat, amit Hayden váltott ki belőlem, így felelek:
– Tudom, hogy nem vagy tökéletes, különben már rég
megcsókoltál volna.
Hayden ajka lassú, kaján mosolyra húzódik. Ennyit arról,
hogy nem siettetem a dolgokat…
– De nem azért, mert nem akartam – hajol hozzám, és
homlokon csókol. – Lassan mennem kell. Nem gond, ha előtte
kimegyek a mosdóba?
– Nem. Persze hogy nem. A második ajtó balra a folyosó
végén.
– Oké. Kösz.
Azzal felpattan, már amennyire egy Hayden Holmes
termetű ember képes erre, és bemegy a házba. Nem egészen
erre számítottam, de furamód mégsem zavar a dolog.
Összehajtogatom a pokrócot, összeszedem a csészéket,
és a konyhába indulok.
– Bocs, Noely, ezt nekem kellett volna – mutat Hayden a
csészékre.
Ez a fiú jó nevelést kapott.
– Semmi gond.
Hayden felkapja a dzsekijét a kanapéról, és az ajtóhoz jön.
Felém fordul, megfogja a kezem, és az arcomra szorítja a
tenyerét.
– Gyönyörű vagy, Noely, nagyon élveztem a randit. Nem
kertelek. Nagyon jól érzem magam veled. Sőt, meglepődtem,
mennyire szinkronban vagyunk. Ez vagy az alkalmazás
sikere, vagy a miénk. Én az utóbbira hajlok.
Próbálok a szavaira összpontosítani, de a tekintete sokkal
elbűvölőbb. Őszinte. Amikor másodszor is megsimogatja az
arcomat, majdnem könnybe lábad a szemem. Olyan
gyengéden bánik velem, mint… egy porcelánbabával. Osztom
a véleményét. A ma este szerintem is a mi sikerünk, de
Hayden még nem fejezte be.
– Hosszú távra keresek társat, olyasvalakit, mint te, és a
ma este sikeréből kiindulva adnék magunknak még egy
esélyt. Említetted, hogy az előző jelölt túlságosan nyomulós
volt, ezért külön hangsúlyoznám, hogy én nem vagyok ilyen.
Én szilárd alapokra akarok építeni, Noely.
Hayden tekintetét fürkészem, hamisítatlan őszinteség
sugárzik belőle. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a
férfi ennyire érzékeny. Azt hittem, ő is csak egy alfahím, aki
kérés nélkül elveszi, ami megtetszik neki, pont úgy, mint Jack,
pedig valójában kedves, elbűvölő és figyelmes.
Semmit sem akarok elsietni, úgyhogy ehhez tartom
magam.
Hayden átkarol, a mellkasára von, és a fejem búbjára
támasztja a fejét.
– Pennsylvaniában volt egy rövid kapcsolatom. Mindent
kipróbálhattam: az andalgást, az éjszakai
telefonbeszélgetéseket, a hajnali SMS-eket. Nagyon jó volt,
főleg a sok magányos év után. Kurva jó volt. Kérdezted, miért
csatlakoztam a programhoz. Íme, a válaszom. Hosszú távra
tervezek, olyan családot akarok, amiben én is felnőttem.
Stabil kapcsolatra vágyom, ami örökké tart, pont, mint te. Mi a
véleményed?
Noha kétségbeesetten várom, hogy megcsókoljon, hogy
benyúljon a felsőm alá, és megsimogasson – köszi,
hormonok! –, a hosszú távú kilátások sokkal fontosabbak,
úgyhogy bólintok.
– Tökéletesen egyetértek.
 25. fejezet
NOELY

Noely!
Leokéztam a második randit. A csinos kis popsid
érdekében remélem, hogy te is így teszel. Egyik
randiötlet sem nyerte el a tetszésemet, úgyhogy az
egyébre kattintottam. Van egy ötletem, ha te is
beleegyezel.
Szíved #1 Újonca <- Nagyon béna?

Hayden!
Úristen, szétröhögtem a fejemet. Szíved #1 Újonca,
baromi nyálas, de tetszik. Néha pont az a nyerő, ha egy
férfi tud giccses is lenni. De azért ne vidd túlzásba!
*Előreszegezett mutatóujj*
Természetesen én is leokéztam a második randit.
Tényleg nem tetszettek a programötletek? Nem szeretsz
bowlingozni? Mi az elképzelésed? Bármiben benne
vagyok.
Noely

Noely!
Bőven akad még giccses sztori a tarsolyomban.
Emlékszel az ötujjas zoknira? De majd beosztom,
nehogy túl sok legyen egyszerre.
Ami a randit illeti, eszembe jutott, mit beszéltünk meg
A szerelem hálójában kapcsán. Ha még áll az ajánlat,
szívesen megnézem veled, de csak bizonyos
feltételekkel.
#1 Nyálgép

Hayden!
Jól teszed, hogy nem egyszerre zúdítod rám az összes
giccses sztorit. Ne túl gyakran, de azért időnként lepj
meg eggyel.
Meg akarod nézni A szerelem hálójában-t? *Fel-le ugrál
örömében.* Máris feldobtad az estémet. Benne vagyok,
de előtte muszáj megkérdeznem, hogy mik a feltételeid.
Noely

Noely!
Bárcsak láthatnám, hogyan ugrándozol! Majd bemutatod
a következő randin?
A feltételeim rém egyszerűek. A következőket várom el:
meleg takaró, egy kis összebújás és
cheddaros/karamellás popcorn. Szerinted menni fog?
#1 Plüssmaci

Hayden!
Első számú plüssmaci? Ez azért elég merész, nem
 gondolod? Előbb bizonyítson, uram!
A cheddaros/karamellás popcorn pipa. És én vagyok a
meleg takarók királynője. Nagyon alacsonyra raktad a
lécet. Mit szólnál, ha én is hozzátennék valamit? Taco a
Mehi Taco Büféből. Idefelé jövet simán beugorhatsz
érte. Tíz darab elég lesz.
A táncbemutató… ha mázlid van, még összejöhet.
Noely

Noely!
Tíz taco? Megőrültél? Két főre minimum húsz kell, de
mivel én egészségesen táplálkozom, beérem tizenöttel
is. Feltételezem, hogy nem vagy nagy étkű, és amúgy is
az eredeti tacóra gondoltál.
#1 Tacoevő

Hayden!
Na, öregem, kösd fel a gatyát! *Az ujjait ropogtatja* Majd
én megmutatom, hogyan kell tacót enni. Hozz húszat, a
helyszínt meg a popcornt én adom. Még szép, hogy
eredeti tacót. A Mehinél nem is árulnak másmilyet.
A popcornt én veszem, és előkészítem a helyszínt meg
a takarókat. Te hozd a tacót! Már alig várom.
Noely

***

– Mennem kell.
 – Miért nem árulod el? Na, Noely!
Hosszú, elkeseredett sóhajt hallatok, és tízig számolok,
szép lassan.
A bátyámnak is egyszer kell belenéznie a reggeli műsorba:
amikor a Bajnokkal, alias Haydennel való randimat ecsetelem.
Dylan is ekkor értesült a nagy hírről, szóval természetesen
úgy záporoztak a keresztkérdések, mintha csak a
sminkszobában lennénk. Elég kellemetlenül viselkedett, szinte
támadóan, de szerencsére végig kitartottam, nem utaltam
Hayden személyazonosságára, és nem fecsegtem ki túl sok
részletet, pláne az esti whiskyfogyasztásomról.
A műsor után persze kaptam a fejemre. Kiderült, hogy
Dylan nem szereti, ha élő adásban érik meglepetések, és
elfogadhatatlannak tartja, hogy a kamerák előtt kellett
értesülnie a randim részleteiről. Két órán át
magyarázkodhattam neki, még edzés közben is, és mindent el
kellett mesélnem, teljes részletességgel.
És amikor már azt hittem, vége a kihallgatásnak, Alex
hívott.
– Már aludni sem tudok. Ezt akarod? Hogy ne aludjak?
Most ne engem nézz! Gondold el, milyen hatással lesz a
kialvatlanságom Laurenre és Chloera. Tudod, hogy ha nem
alszom eleget, előbújik belőlem a vadállat. Ne akard, hogy
vadállatként viselkedjek a feleségemmel és a gyerekemmel,
az ártatlan gyerekemmel.
– Alex, ez már tényleg a legalja, ugye tudod?
 Meggyújtok néhány gyertyát a nappaliban. Semmi különös,
csak a hangulat miatt.
– Igazságtalan, gonosz nő vagy! Direkt gonoszkodsz. Én…
én… – dadogja Alex, a szavai súlyosan kopognak – én
mindjárt – szipogás – elbőgöm magam.
– Ne ökörködj, Alex! Ez csak műbőgés.
– Naaaaaaaa! Noely, az ég szerelmére, áruld már el, ki az!
Légy megértő, igaz testvér, szerezz egy kis örömöt ennek a
szegény embernek!
– Te mit tettél értem? – huppanok le a kanapéra, miközben
feltűnő élvezettel gyötröm a bátyámat.
– Ööö, vegyük azt az ötéves kölyköt, aki nagy
előszeretettel nyit rám a reggeli nagydolog közben. Ezt tettem
érted. Megajándékoztalak egy unokahúggal.
– Ugyan, hagyd már ezt a szart! Belehelyezted a
bizalmadat Laurenbe, és ő ajándékozott meg egy
unokahúggal. Te csak ne zsarolj engem a nevében!
Alex dühösen fújtat.
– Jó. Ööö… – Idáig hallom a csettintgetését. – Tudom már!
– Dehogy tudod!
– Óóóó – nevet Alex –, dehogynem! – Hatásszünetet tart
(micsoda drámaiság!), aztán megköszörüli a torkát. – Első év,
első szemeszter, Alpha Nu házibulija…
– Jó!
Nem várom meg, amíg a bátyám belemélyed annak a
részeg éjszakának a részleteibe, amikor félmeztelenül kellett
kimentenie az erkélyről… nem az volt életem legdicsőbb
pillanata.
– Haha, tudtam, hogy ettől megoldódik a nyelved.
– Oké, feladom, de ezt a sztorit most utoljára használhattad
fel ellenem. Megértetted?
– A szavamat adom, de most már tényleg áruld el, ki az!
Esküszöm, Alex úgy viselkedik, mint egy csitri, aki lebegő
copfokkal, izgatottan várja, hogy beszámoljak a randim
részleteiről. Néha teljesen kivetkőzik magából… még azt is
elfelejti, hogy töke van.
– De ÍGÉRD MEG, hogy senkinek sem adod tovább! Halál
komolyan beszélek, Alex. Nem dicsekedhetsz el vele a
könyvelő haverjaidnak, nem mondhatod el a pénztárosnak a
boltban, a szomszédok pláne nem tudhatják meg, szóval ne
függessz ki óriásplakátot az előkertben!
– Nyugi, azt csak poénból csináltam, egyszer. Nincs több
plakát.
– És nem mondod el senkinek.
– Esküszöm, hogy senkinek sem mondom el.
Behunyom a szemem, mély levegőt veszek, és gyorsan
elhadarom:
– Hayden Holmes.
A vonal túlsó végén csend van, majd Alex teli tüdőből
ordítozni kezd:
– Lauren, LAUREN!!! – Egy pillanatra elcsuklik a hangja. –
Az ég szerelmére, LAUREN! Noely Hayden Istencsászár
Holmesszal kavar!
– Mit is ígértél az előbb?
– Lauren nem számít. – Alex mély levegőt vesz, aztán… –
Lauren, hallod? Hayden Istencsászár Holmes! Ő kezelgeti
Noelyt. LAUREN!
– Nem kezelget – üvöltöm túl a harsogását. – Még csak
egy randink volt.
De nemsokára kettő lesz belőle.
– Jesszusom, de vörös a fejed! Mi van? – hallom Lauren
hangját a távolból.
– Noely Hayden Istencsászár Holmesszal randizik.
– Csak Hayden Holmes – próbálok helyesbíteni Lauren
sikoltozása közepette.
– Hangosítsd ki, hangosítsd ki!
– Nem tudom, hogy kell.
– Ne hazudj!
Motoszkálás hallatszik, majd Lauren harsány, fülrepesztő
sikolya hasít bele a nappalim csendjébe.
– Te Hayden Holmesszal randizol? Ő a bajnok, akiről a
műsorban beszéltél? Sejtettem, hogy profi sportoló, de a
legkeresettebb hokisra azért nem gondoltam volna.
– Nem nagy ügy – próbálom lehűteni a kedélyeket. – Ő is
csak egy hétköznapi srác.
– Na de kérem! – kotyog közbe Alex. – Hayden
Istencsászár Holmes kicsit sem hétköznapi. Egy hétköznapi
srácot sem ismerek, aki úgy vezeti a korongot, mint ő. Ő egy
isten, egy kibaszott isten!
Jézusom! Most már értitek, miért nem akartam beavatni a
bátyámat, vagy ha már itt tartunk, Laurent sem? Talán tudat
alatt Dylan elől is ezért rejtegettem az infót.
– Jó, én most leteszem.
– Miért? – kérdezi Lauren őszinte, izgatott kíváncsisággal.
– Őt várod?
– Ehh…
– Szent ÉG! Őt várod, ugye? Érzem. Szinte érzem az
izzadt, forró hokiszex szagát.
– Milyen az a hokiszex? – kérdezi Alex.
– Tudod, amikor a csávó letépi a csajról a ruhát, a feje fölé
emeli, és úgy nyalja ki, hogy közben körbe-körbeforog, mintha
a jégen lenne.
– Az nem hokiszex, baszod. Hanem műkorcsolyaszex. Én
úgy képzelem a hokiszexet, hogy a csaj két korongot tart a
mellbimbója elé, miközben a srác megdugja az öltözőpadon –
ellenkezik Alex.
– Kizárt dolog, jég is kell hozzá. A csávó este kiviszi a csajt
a jégpályára, és bekapcsolja az eredményjelző táblát, amin
pornófilmek mennek, miközben ő megpakolja a csajt. Persze
mind a ketten korcsolyát viselnek, pornó harsog a
hangszórókból, egy ponton a hokibot is bekerül a képbe, a
csávó nyakán kidagadnak az erek, tiszta lucsok, és olyanokat
mond, hogy ma éjjel spermával lövök kapura.
Na itt fogy el a cérna…
 Kinyomom a telefont, és a kisasztalra hajítom. Ennyi kellett,
hogy beüssön a káosz. Éreztem én, hogy jobb lenne
csendben maradnom. Ez a két agyalágyult pokollá fogja tenni
az életemet. Már így is egészségtelenül vonzódnak a hokihoz,
Hayden Holmesról nem is beszélve, és most, hogy
megtudták, kivel randizom, a legváratlanabb pillanatokban
fognak betoppanni hozzám…
Basszus!
Fogom a telefont, és gyorsan bepötyögök egy
csoportüzenetet.

Noely: Ha ma este ide mertek jönni, az élő istenre

esküszöm, hogy: 1. Soha többé nem állok szóba
veletek, 2. Az összes LA Quakes-meccsről kitiltatlak
benneteket. Megvannak az összeköttetéseim; ne kelljen
visszaélnem a hatalmammal!

Egy szál összeköttetésem sincs, de erről nekik nem kell

tudniuk.

Noely: Ui. Nem lesz vad hokiszex, jelentsen ez bármit is.

Szálljatok le rólunk!

Sorozattűzként érkeznek a válaszok.

Alex: Nem romlott el a vécéd? Mert szívesen átmegyek,

hogy megjavítsam. Mindjárt ott vagyok.
 Lauren:Sütöttem muffint. Nem kérsz egy kis almás-
fahéjasat? Még meleg.
Alex: Az összes ruhám mosásban van, úgyhogy az LA
Quakes-mezemet veszem fel, remélem, nem probléma.
Lauren: Az én ruháim is mosásban vannak. Pucéran

megyek, remélem, nem baj.

Alex:Nem vagyok perverz, de szívesen végignézném a
hokiszexet.
Nem vagyok perverz, de én is végignézném, sőt
Lauren:
mozdulatról mozdulatra le is utánoznám.

Számolj el tízig, a kurva életbe, számolj el tízig! Mélyeket

lélegzek, az orromon át szívom be a levegőt, és lehunyom a
szemem, de még így is majdnem felrobbanok. Nem hagyom,
hogy bárki is belerondítson az életembe; nem hagyom,
hogy…
Édes istenem! Ne engedd, hogy bárki is belerondítson az
életembe! Ez a második randink Haydennel. Hivatalosan még
nem járunk, de szeretném, ha összejönnénk.

Noely: Emlékeztek a bérletekre, amiket beígértem

nektek? Ha ma este idejöttök, azonnal eladom őket
másnak. Szemrebbenés nélkül. És ne hívjatok! Marthára
esküszöm, úgy eladom a bérleteket, mint a sicc!
Világos?

Martha Chloe babája. Neki köszönhető, hogy Alex és

Lauren viszonylag normális életet élhetnek az ötéves
lányukkal. Martha az életük megmentője. Martha Chloe
legjobb barátja, és a bátyámék bármit, ismétlem, BÁRMIT
megtennének, hogy Martha kedvében járjanak. Martha
babazsúrt szeretne? Lauren háromféle sütit süt, és a legszebb
porcelánkészletével terít. Martha meg akarja nézni a Bubi
Guppikat? Alex már át is kapcsol a megfelelő csatornára.
Martha a főnök, tudom én, és rohadjak meg, ha NEM játszom
ki ezt a kártyát.

Alex:Nagyon szépen megkérlek, Marthát hagyd ki ebből!

Lauren: Ne merészeld belekeverni Marthát a hokiszexbe!

Noely: Kénytelen vagyok, miattatok. Egy szempillantás

alatt szétbontom ám a copfját!
Alex: SZÖRNYETEG!

Lauren: Ha van benned egy kis jóérzés, nem nyúlsz a

hajához. Az ég szerelmére, ne nyúlj a hajához! Békén
hagyunk, jó? De ígérj meg valamit…
Noely:Mit?
Lauren: Mondd meg neki, hogy üdvözöljük.

Fújtatva forgatom a szemem, megijednétek, ha látnátok.

Noely: Jó, megmondom neki, hogy üdvözlitek. Még SMS-t

is küldök, miután megtörtént.
Alex: Te jó ég, felállt a farkam!
Lauren: Bocs, gyorsan könnyítek magunkon.
 Hát ezek! Nincs bőr a képükön. A kisasztalra hajítom a
telefont, és kimegyek a fürdőszobába, hogy megnézzem,
maradt-e még ép hajszálam. Mert… Hayden Istencsászár
Holmes bármelyik percben beállíthat. Fontos, hogy minden a
helyén legyen.
Igen, azt mondtam, hogy Hayden Istencsászár Holmes,
mert tényleg AZ!

***

– Jaj, neeeeee! – kapja szája elé a kezét Hayden. Majdnem

az egész kanapét elfoglalja, lába a kisasztalon
(természetesen mielőtt feltette volna, engedélyt kért, mert jól
nevelt fiú), hosszú karja a vállamon. – Te – von közelebb
magához –, ez most udvarolni akar neki, azok után, hogy
csődbe vitte a vállalkozását?
– Pontosan – felelem széles mosollyal, mert tetszik, hogy
Hayden így beleéli magát a filmbe.
– Basszus, ez a Joe Fox tökös gyerek! – ingatja a fejét
Hayden. – Vérig sértette a csajt, felültette, megfosztotta az
utolsó emlékétől, ami az anyukájához fűzte, és most azt hiszi,
hoz egy csokor virágot, szépeket mond, és minden el lesz
felejtve? Hú, bárcsak nekem lenne ekkora önbizalmam!
Jaj, ne! Te így vagy jó.
– Rámenős a pasas, mi?
 – A kis beszéde után nagyjából ugyanazt érezném, mint
Meg Ryan. Nézd, hogy forognak a fejében a fogaskerekek! –
nevet Hayden. – Bakker, jó ez a film!
Nevetés tolul fel a gyomrom mélyéről, és felragyogtatja
Hayden arcát. Sietve veszem fel a pléhpofát, amikor Hayden
elkomolyodik, és – csábítóan – rám sandít.
Lassíts!
Legyünk barátok, kövessük Joe Fox példáját! Ne rohanjunk
előre! Az előző két pasinál is itt szúrtam el. Ráérünk még a
vad hokiszexszel – igen, gondoltam rá –, összpontosítsunk
inkább az érzelmi kötelékre! Csak mert Hayden az ajkadat
bámulja, még nem kell kidugnod a nyelvedet.
Most meg a száját nyalogatja…
A telefonom, kis túlzással, már vagy századszorra rezzen
meg mellettem.
Bármin agyal is Hayden, hirtelen megrázza magát, majd
krákogva a készülék felé int a fejével.
– Ööö, minden rendben? Egyfolytában rezeg a telefonod.
Pontosan tudom, kik írogatnak. Természetesen nem
hagyják annyiban, hogy nem üzentem rájuk.
Sóhajtva állítom meg a filmet.
– A bátyám meg a sógornőm az. Látták a műsort, amiben
beszámoltam a randinkról, és addig rágták a fülemet, amíg el
nem árultam, ki a pasi. Bocs, tudom, hogy…
– Semmi vész – feleli mosolyogva Hayden. – Az én tesóim
is halálra szekálnak. Elmeséltem nekik, hogy egy dögös
műsorvezetővel járok.
Óriási vörös folt jelenik meg az arcomon.
– Ó! – Kicsit feszengek, de ugyanakkor fantasztikus érzés
fog el (köszi, Hayden!). – Megfenyegettek, hogy idejönnek,
mert hatalmas hokidrukkerek. Mondtam nekik, hogy
hagyjanak békén minket, aztán megígértem, hogy üzenek
nekik, ha átadtam az üdvözletüket.
– Aha – bólint megértően Hayden. – Nyisd meg a
FaceTime-ot!
– Jaj, csak azt ne! Inkább gyorsan rájuk írok.
– Abban nincs semmi pláne. Add ide a telefonodat! – int a
fejével a készülék felé Hayden.
– Hayden, nem kell!
– De én szeretném. Őszintén érdekel, a te tesód is úgy
visítozik-e, mint egy lány.
Harsány kacaj tör fel a torkomból. Jézusom! Ez az én
emberem!
Most, hogy Hayden felvetette, már én is kíváncsi vagyok,
hogyan sikítozik Alex. A tesóm tutira összefossa magát.
A saját szememmel akarom látni, hogyan bömböl a FaceTime-
on, mert tudom, hogy úgyis ez lesz a vége, tehát Hayden
kezébe nyomom a telefonomat, miután legörgettem az ötven
olvasatlan üzenetet, és felhívom Alexéket FaceTime-on.
Mind a ketten felülünk, de Hayden úgy tartja a telefont,
hogy csak ő látszódjon a képen, én ne. Atyavilág, Alex tutira
eldobja az agyát!
 Hirtelen abbamarad a csipogás, de miután létrejön a
kapcsolat, csak a plafont látjuk a képernyőn. Nyilván Chloe
vette fel Alex telefonját. Kuncogni kezdek… hangosan.
– Ööö… – néz rám Hayden.
– Ez Chloe, az ötéves kislányuk, biztos elcsórta a telefont –
suttogom. – Köszönj neki!
– Halló!
– Ki az? Miért van nálad a nénikém telefonja?
Chloe még most sem fordítja az arca felé a kamerát, csak a
feje tetejét látjuk.
– Én a nénikéd barátja vagyok. Apukád otthon van?
– A konyhában van, evésbe fojtja a bánatát.
Haydennel egyszerre nyerítünk fel. Ez a duma jellemző
Alexre. Ekkora kretént!
– Oda tudod vinni neki a telefont?
– Aha. Egy pillanat, Martha! Mindjárt lefotózlak.
Hayden zavartan vonja össze a szemöldökét:
– Martha? – tátogja.
Tovább kuncogok, majd azt suttogom:
– A babája. Ő a legjobb barátja.
– Apu! – rikoltja fejhangon Chloe. Haydennel kis híján
leesünk a kanapéról. Kislány létére van benne szufla. – Apu,
egy bácsi akar veled beszélni.
– Mi van? – halljuk Alex hangját a háttérből.
– Mondtam neki, hogy evésbe fojtod a bánatodat, de
beszélni akar veled.
 – Hé… – Alex lélegzetvételnyi szünetet tart. – A jó büdös
életbe, nem kell mindent kifecsegni!
– Nem fogok hazudni, apu. Kaphatok egy fánkot? –
A telefon, amit eddig ide-oda rángattak, most gazdát cserél,
és a kijelző feketébe borul. Chloe biztos lefordította. – Apu,
légyszi!
– Jó, de el ne áruld anyádnak!
Hayden vihogni kezd, én pedig megigézve figyelem a
hullámzó nyakizmait. Nagyon szexi!
– Vedd ki a szádból, ha futkosni akarsz! Ó, anyám! – Alex
sóhajtva veszi fel a telefont, és a füléhez tartja. – Halló!
– FaceTime, haver! – mélyíti el a hangját Hayden.
A számra tapasztom a kezem, hogy visszafojtsam a
röhögést.
– Mi? – Alex az arca elé tartja a telefont, és amikor
megpillantja a képernyőt, tágra nyílik a szeme. A telefon
hánykolódni kezd, végül a földre zuhan. – Bassza meg!
Baszki! Baszki, baszki, baszki! A kurva életbe! – Alex
négykézlábra ereszkedve kapkod a telefon után, majd
hosszas szerencsétlenkedés után végre az arca elé tartja.
Remeg a kép. A bátyám idegesen hebeg-habog. – Baszki!
BASZKI! – kap a homlokához. – Cseszd meg, ez… ez… –
lábad könnybe a szeme, aminél nagyobb szívességet nem is
tehetne nekem.
– Szevasz, tesó!
Alex néma döbbenettel, tátott szájjal mered a telefonra, de
mielőtt Hayden megszólalhatna, torkaszakadtából elordítja
magát, és futásnak ered. – Lauren! LAUREN!
Elcsuklik a hangja. Beront egy ajtón, ami mögül Lauren
hangja hallatszik.
– Mi a fene ütött beléd, Alex? Ugye nem?
– Hayden Istencsászár Holmes. Nézd, itt van a FaceTime-
on! Nézd!
– Mi? – Lauren maga felé fordítja a kijelzőt, és… az
elmaradhatatlan visítás. – ÚRISTEN!!! Hayden Istencsászár
Holmes!
Nincs mit tenni, nevetünk, méghozzá kegyetlenül.
Haydennel csak ülünk, és a térdünket csapkodva nézzük
Lauren és Alex magánszámát.
– Megmutatom neki a cicimet – mondja Lauren. – Húzd le a
cipzárt, Alex, és kapcsold ki a melltartómat!
– Máris! – rikkantja a bátyám, mintha mi sem lenne
természetesebb.
Hayden rám néz.
– A csávót nem is zavarja? – tátogja.
Röhögve forgatom a szemem. A bátyám és a sógornőm
őrjöngése egyszerűen leírhatatlan.
Kikapom a telefont Hayden kezéből.
– Minden ruhadarab a helyén marad! – reccsenek rá a
tesómékra. – Mindenki higgadjon le, mély levegő!
Viselkedjetek normálisan, különben leteszem a telefont, és
egész éjszakára kikapcsolom!
 – Ne tedd le! – kiáltják mind a ketten kétségbeesetten.
– Jó, akkor szedjétek össze magatokat! Visszaadom a
telefont Haydennek, ti pedig értelmes felnőtt módjára fogtok
viselkedni, rendben?
– Igen.
– Fel vagytok öltözve, ugye?
– Mindjárt behugyozok – súgja oda Alex Laurennek, de
persze mind a ketten halljuk, mit mond… kristálytisztán.
Fejcsóválva adom át Haydennek a telefont.
– Te akartad – mondom.
Hayden elterül a kanapén, és hanyag mozdulattal emeli
maga elé a készüléket.
– Na szevasztok! Noely csupa szépet mesélt rólatok.
A tesómék elképedve, tátott szájjal merednek a telefonra.
– Ööö, úgy hallom, nagy LA Quakes-szurkolók vagytok.
– Szurkolók – motyogja Alex.
Az ott… egy nyálcsepp a szája sarkában?
– Értem, ööö, nos, az a helyzet, hogy lesz egy
bemutatómeccsünk jövő csütörtökön. Gondoltam, esetleg ti is
eljöhetnétek rá Noelyval. Szerzek jegyet, és ajándékmezt is
kaphattok. Na, mit szóltok hozzá?
– Szeretem a hokit – feleli Lauren, majd a dekoltázsához
nyúl, és lejjebb húzza magán.
Jézusmária!
Hayden bólint.
– Jó – mondja bizonytalanul. – Akkor majd Noelyval
megbeszéljük a részleteket. Örülök, hogy beszéltünk.
Nevetve adja vissza a telefont.
Amikor az arcom megjelenik a kijelzőn, elszabadul a pokol:
Alex és Lauren egymás szavába vágva hadarnak, egy kukkot
sem értek az egészből. Csak egy-két szót kapok el:
istencsászár, mellbimbóvillantás, hokiszex, meg hogy valakit
fejbe talált egy jégkorong.
Mivel semmi kedvem az egészhez, kinyomom a telefont, és
a combom alá dugom. Haydennel egymásra nézünk, és
hirtelen nem bírjuk tovább, a hasunkat fogjuk nevettünkben.
– Tudod te, mit műveltél? Két elmeroggyantat hívtál meg a
meccsedre.
– Nem először fordul elő velem – vonja meg a vállát
Hayden. – Viccesek voltak, és legalább feldobtam a napjukat.
– Az évüket, Hayden. Az egész évüket.
– Annál jobb. – Hayden visszacsúsztatja a karját a
vállamra, és így szól: – Folytassuk a filmet! Kezdem
megkedvelni ezt a Joe Foxot.
És ezzel visszatérünk a filmhez. Micsoda este!

***

– Ezt itt hagyom. Ha hazaviszem, egy nap alatt bedörgölöm.

Nem ehetek ennyi cukrot.
– De öt zacskó popcornt hoztál. És csak egyet ettünk meg.
Mit csináljak a többivel? Főleg, hogy én is vettem egyet,
ahogy megbeszéltük.
– Vidd be a tévébe – vonja meg a vállát minden további
nélkül Hayden –, a többiek aranyba foglalják a nevedet.
– Hmm – tűnődöm el. – Ez jól hangzik.
– Sztár leszel.
– Az biztos. És ha még azt is hozzáteszem, hogy a Bajnok
küldi, mindenki el lesz ájulva.
– Szuper ötlet – fricskázza meg az orromat Hayden enyhén
atyáskodó mozdulattal.
Az elmúlt néhány óra kellemes és nagyon… plátói volt. Jó,
azért összebújtunk, de nem volt kéretlen tapizás, sem
smárolás, és mindenkit biztosíthatok, hogy egymás
nadrágjába sem nyúlkáltunk be.
Tudom, tudom, ne siessük el, teremtsük meg az alapokat,
blablabla. De Hayden belehalt volna, ha egy icipicit rám hajt?
Mondjuk, véletlenül hozzáér a mellbimbómhoz? Jaj, bocs, ez
az én kezem itt a bugyidban? Miből állt volna megpróbálni?
A fenébe, ezen a ponton már annyival is beérném, ha
véletlenül egymáshoz érne a kisujjunk. De semmi.
Csak egy orrfricska, egy ölelés meg elvétve néhány
felhevült pillantás. És őszintén szólva még abban sem vagyok
biztos, hogy azok a pillantások tényleg felhevültek voltak,
lehet, hogy csak a szexuális kiéhezettség szemüvegén
keresztül tűntek annak.
Kissé frusztráltan lépek előre, nem sok helyet hagyok
kettőnk között.
 – Na és lesz harmadik randi?
Hayden kedvesen mosolyog, és a vállamnál fogva
magához ölel. Megnyugtató, szívélyes, szelíd… baráti
mozdulattal.
– Persze. Mondjuk, csütörtökön, a meccs után? Ihatnánk
egyet Alexszel és Laurennel.
Hát, én nem egészen így képzeltem a harmadik randinkat.
Már éppen tiltakoznék, amikor Hayden elenged, hátralép, és
mindkét kezét a zsebébe mélyeszti. A zsebébe! Velem van a
gond? Vagy más is arra a következtetésre jutna, hogy nem
érdeklem a pasit?
Hosszasan tanulmányozom Haydent. Mereven áll, és
mintha enyhe bűntudat sugározna a tekintetéből, az az
érzésem, hogy legszívesebben menekülőre fogná, mert olyan
képet vág, mint egy berezelt macska.
Semmi humorom a bátyám meg a felesége társaságában
randizni Haydennel, de úgy tűnik, jelenleg ez a legtöbb, amit
remélhetek.
Nagyot nyelek, és utánzom Hayden testtartását.
– A csütörtök jó lesz – bólintok. – Nem várjuk el, hogy te
intézd a jegyeket. De nagyon kedves tőled.
– Á, semmiség. Legalább lesz, aki biztasson.
– Hayden – bukik ki belőlem a nevetés –, már elfelejtetted,
hogy minimum a fél aréna nektek fog szurkolni?
Hayden nagyot kacag, majd félénken rám néz.
– Tudom, de úgy értem, valaki, akit közelről ismerek.
Régen a családom meg a barátaim szinte minden meccsemre
eljöttek, szóval majdnem mindig volt ismerős a lelátón. De itt a
nagy ismeretlenben senki sem szurkol nekem a családi
páholyból, és ez rossz érzés.
Hayden olyan cuki, hogy az sem lepne meg, ha hirtelen
leszegné a fejét, és rugdalni kezdené a földet, miközben azt
dünnyögi: „A csuda vigye el!” Mint egy kisfiú. Hány éves is
tulajdonképpen?
– Arany szívem, mindjárt megzabállak!
– A fenébe! – simít végig az arcán Hayden. – Már csak ez
hiányzott.
– Akkor is édes vagy. Nem tudom, miért, de az a
kényszerképzetem, hogy az összes sportoló seggfej, szexi
meg minden, de attól még hülye. Te vagy az üdítő kivétel.
– Ezt meg honnan veszed?
A falnak támaszkodom, és karba fonom a kezemet.
– Több sportoló is megfordult már a stúdióban, unalmasak
voltak, nagyképűek, és kamerán kívül a legnagyobb
természetességgel tettek ajánlatot nekem meg a
kolléganőmnek. Tiszta… hányás! Azt hiszem, ez a
legmegfelelőbb kifejezés.
– A többség nem ilyen. A profi sportolók között is nagyon
sok a rendes srác, nekem elhiheted.
– Kezdek rájönni – görbül mosolyra az ajkam, és ki tudja,
miért, elbátortalanodom.
Hayden kifejezetten helyes srác. Nem játssza meg magát;
nem alakoskodik. Őszinte és egyenes, ami nagyon csábító.
– Hát, most már mennem kell. Köszi a vendéglátást, Noely!
Szuper volt, lehet, hogy megtaláltam az új kedvenc filmemet.
– Ne kötekedj! – szegezem rá komoran a mutatóujjamat.
– Eszemben sincs! – emeli fel a kezét védekezőn Hayden.
– A szerelem hálójában tényleg jó film. Már tudom, hogyan
kell ügyesen becserkészni egy lányt. A fickó igazi romantikus
alkat.
– Mi van, ötletet kaptál?
Hayden zsebre dugott kézzel vonogatja a vállát.
– Ki tudja? Talán. Névtelenül udvarolsz egy lánynak, és úgy
nyered el a szívét, hogy szép lassan kiismered az észjárását.
Szexi! Nem a külsején, hanem az agyán keresztül ismered
meg, ez tetszik.
– Igen? – harapom be az ajkamat. – Ezért állsz ott bambán
és kerülsz minden fizikai kontaktust?
Hayden elneveti magát, aztán leszegi a fejét, és rám sandít
az elképesztően hosszú szempillája alól.
– Azért állok itt bambán, mert egy viharos kapcsolat,
nevezzük így, teljesen kikészített.
– Ez az a kapcsolat, amit már említettél?
Hayden sóhajtva bólint.
– Igen, egy rohadt pillanatra sem tudtunk elszakadni
egymástól. Nulla huszonnégyben együtt voltunk, de még így
is az volt az érzésem, hogy egy hatalmas óra ketyeg a fejünk
fölött. Az elejétől kezdve halálra voltunk ítélve.
 Kíváncsian fürkészem az arcát. A tekintete azt sugallja,
hogy valamit elhallgat előlem. Kezd összeállni a kép. Hayden
a régi kapcsolatát akarja újrajátszani. Szívesen andalog velem
kézen fogva, nyitott a barátságra, de nem akarja elsietni a
dolgot. Velem legalábbis nem.
Még nem heverte ki az előző kapcsolatát? Ennyire kötődött
ahhoz a lányhoz?
– Nagyon szeretted őt? Úgy… igazándiból?
Hayden olyan erősen markolja meg a saját tarkóját, mintha
le akarná szakítani róla a bőrt.
– Nem érdekes. Annak már vége, új fejezetet kezdtem.
Határozott válasz, de sok benne az elhallgatás. Azt hiszem,
érzékeny pontra tapintottam, és megállapítom, hogy Hayden
talán ezért volt inkább hűvösen barátságos, mintsem
szenvedélyes. Még nem gyógyultak be a sebei, az előző
kapcsolata eléggé megtépázta a lelkét. Biztos, hogy lezárta a
dolgot, vagy még mindig érez valamit a volt szerelme iránt?
Ha nem tudnám, miért regisztrált a programba, itt helyben
bedobnám a törülközőt. De Haydennek időre, új emberekre, új
impulzusokra van szüksége.
Nem akarom mellre szívni a dolgot, mert Hayden nem
szándékosan játszadozik az érzéseimmel, de azért felmerül
bennem a kérdés, Lynne vajon a férfiakat is ugyanolyan
tüzetes vizsgálatnak veti alá, mint engem. Engem
megesketett, hogy nem brahiból jelentkeztem, hanem hosszú
távra tervezek. És mégis, a három pasi közül, akiket
megismertem, egyik sem hajlott arra, hogy hosszú távú
kapcsolatot alakítson ki velem.
Hogy én mit gondolok Haydenről? Nem remeg a gyomrom,
ha ránézek, de időnként azért megbizsereg a gerincem.
Élvezem, hogy egyre jobban megismerjük egymást, és egy
fantasztikus barátság van kialakulóban köztünk.
De sajnos van egy bökkenő. Vajon Hayden készen áll arra,
hogy valaki újra meghódítsa a szívét? Hogy megpróbálja
velem?
 26. fejezet
NOELY

Noely!
Félretetettem három jegyet neked, a testvérednek és a
sógornődnek. Mezek is lesznek a megadott méretekben.
Ha mégsem lennének jók, a boltban kicserélik nektek.
Jó szórakozást, és ne felejtsetek szurkolni!
#1 Felkészültség

Hayden!
Hű, te aztán semmit sem bízol a véletlenre! Nagyon
szépen köszönöm. Tényleg nem kellett volna. A bátyám
odalesz a gyönyörűségtől. Élete végéig ezt a meccset
fogja emlegetni. Már most is csak erről áradozik.
Jövök neked eggyel.
Noely

Noely!
Én semmi mást nem kérek cserébe, csak azt, hogy
szurkolj nekem, és ölelj meg a meccs végén, ha minden
jól megy, örömödben.
Ami a bátyádat illeti, az a típus, aki állandóan a pálya
körül lődörög, hátha fejbe találja a korong? Miért
gondolom, hogy szenvedélyesen vágyik arra, hogy egy
jégkorong billogot égessen a koponyájába?
Jut eszembe, a kollégáid örültek a popcornnak?
Aranyba foglalták a nevedet?
#1 Popcornszállító

Hayden!
Alex még azt is elviselné, ha az a korong
megkorbácsolná, agyonrugdalná és felpofozná, ez nem
is kérdés. Szinte látom, amint becsukott szemmel
mutogat a fejére, hogy találják már kupán. Nincs benne
tartás.
Ami a pattogatott kukoricát illeti, egy nap alatt felfalták.
A munkatársaim akkora éhenkórászok, hogy
szabályosan összeverekedtek a zacskókért… egyszerre
volt kínos és komikus. Valaki a számítógépes egerét
vetette be fegyverként. Lázadást szítottál a
popcornoddal, de megnyugtatlak, hogy aznap én voltam
a legjobb fej a csapatban. Úgyhogy köszönöm!
Meséltél a csapattársaidnak A szerelem hálójábanról?
A legközelebbi kiruccanásotokon ezt fogjátok megnézni?
Noely

Noely!
Tudtam, hogy a popcornnal új barátokat szerezhetsz,
nem mintha rá lennél szorulva. Már a kezdet kezdetén
megállapítottam, hogy igazi társasági ember vagy.
Örömmel tudatom veled, hogy behoztam A szerelem
hálójábant a konditerembe, és Joe Fox nemcsak a
csapattársaim, hanem még az edzők érdeklődését is
felkeltette. Többen is mondták, hogy látták a filmet, de
már régen. Úgy tűnik, lesz mivel elütnünk az időt az első
utazásunkon. Erős kísértést érzek, hogy összeállítsak
egy Joe Fox-munkafüzetet, amibe az egész csapat
feljegyezheti a gondolatait, mert a csávó minden további
nélkül felvállalja a hibáit és a tévedéseit. Basszus, még
azt a nőt is magába bolondította, aki kezdetben teljes
szívéből utálta őt. Komolyan mondom… megemelem
előtte a kalapom.
Joe Fox #1 rajongója

Hayden!
Örülök, hogy tevékenyen népszerűsíted A szerelem
hálójábant. De meg kell mondanom, kicsit aggódom
miattad. A Joe Fox iránti szenvedélyed kezd
egészségtelen méreteket ölteni. Igen, végül
meghódította Meg Ryant a sármjával, a váratlan
felbukkanásaival meg a poénjaival, de szerintem Tom
Hanks igazi fehér holló ebben a filmben. Nem tudom,
mennyire életszagú a karaktere.
Nem akarom, hogy csalódj. Szóval mielőtt úgy döntenél,
hogy a fordított pszichológia jegyében kirúgatsz a
reggeli műsoromból, hogy a való életben is kipróbáld a
„Joe Fox-módszert”, javaslom, tanulmányozd
behatóbban a filmet.
Már nagyon várom a meccset!
Noely

Noely!
Mintha egy kis féltékenységet érzékelnék az írásodban.
Nem azért beszélsz le a Joe Fox-módszerről, mert te
akarod alkalmazni? Nem ez áll a háttérben? Nyugi,
Noely, te vagy az én drágaságom *nyálas hang, szívre
szorított kéz, fél térdre ereszkedés* <- - Drámai, de
elbűvölő.
És is várom a meccset. A srácok nagyon be vannak
indulva. Talán még a kupagyőzelemre is esélyesek
vagyunk. Tudom, hogy minden csapat ezt mondja, de itt
most nagyon sok a mindenre elszánt fiatalember.
A bajnoki címre hajtanak, és én segíteni akarok nekik.
Ha érdekel, a jégkása egy fos, a sós perec kritikán aluli,
de a nachos, na az biztosan elnyeri a tetszésedet.
Nehogy mellényúlj, Noely!
#1 Büfé-bennfentes

Hayden!
Féltékenység? Pfff, az meg mi? Életemben nem voltam
féltékeny. De ha máson próbálod ki a Joe Fox-módszert,
én feldarabollak! <- - Látod, kellett neked felhergelni az
elmebajost! :)
Komolyan mondom, olyan magabiztosan állítottad, hogy
megnyeritek a bajnokságot, hogy egészen
belebizseregtem. A Quakesre már nagyon ráfér egy kis
 boldogság, és ha tényleg ez az év lehet a fordulópont,
vállalom, hogy a nemes cél érdekében szexuális
kényeztetésben részesítem a csapattársaidat. Olyan
szívesen látnék már egy rájátszást!
És… a jégkása tré, a perec sótlan, a nachos viszont
mennyei, főleg extra jalapenóval. Csütörtökön én is ott
csápolok majd a lelátón, és szidom a bírókat, miközben
sajt csöpög lefelé az államról. Ha hokimeccsen vagyok,
egyszerűen nem bírok magammal.
Előre a cél felé!
Noely

Noely!
Bizsergés, szexuális kényeztetés a csapattársaknak (ez
elfogadhatatlan!), csöpögő sajt és randalírozás? Kedves
Vakkóstoló, mibe rángattál bele engem?
Az Őrült Nők #1 Rajongója

***

– Én tényleg mindjárt elájulok! – lengeti meg a kezét az arca

előtt Alex, miközben a Haydentől kapott mezt a mellkasához
szorítva bámulja a jégpályát.
A játékosok bemelegítenek, a lelátó kezd megtelni, és a
kajaárusok is kipakolták a zsírban tocsogó, túlárazott
finomságaikat.
– Kérlek, ne tedd! Csak lejáratnád magad – feleli Lauren,
ügyet sem vetve a férjére, mivel éppen a jégen köröző pasikra
nyáladzik.
– Ja, nehogy elájulj itt nekünk! Inkább ülj le, és nézd a
bemelegítést! Én hozok egy sört meg egy kis nachost.
– Nekünk is hozol sört? – kérdezi reménykedőn Lauren.
– Mit mondtam idefelé jövet? – hajolok le hozzá, hogy
egyenesen a szemébe nézhessek.
– Elhoztál minket a meccsre, de nem azért vagy itt, hogy
körülugrálj minket. Te is szórakozni jöttél, úgyhogy senki ne
csesztessen.
– Pontosan – ráncigálom helyre a Hayden Holmes-
mezemet, ami mellben kicsit szűk. – És most, ha
megbocsátotok, elmegyek nachosért meg sörért. Légyszi, ne
viselkedjetek úgy, mint akiket most szalajtottak a diliházból!
Már távozóban vagyok, amikor Alex utánam kurjant:
– Szeretlek, Noely! Bearanyoztad az évemet!
Keserves sóhajjal dörzsölöm meg az orrnyergemet.
– Milyen sört kértek?
– Sam Adamset – vágják rá a tesómék kórusban, mintha
összebeszéltek volna.
Már ezen sem csodálkoznék.
Kissé ingerülten indulok el a kedvenc nachososomhoz, de
azért jó érzéssel tölt el, hogy örömet szereztem Alexnek és
Laurennek, akik óvatosan tipegnek le a lépcsőn a kijelölt
helyükhöz. Úgy ismerem ezt a stadiont, mint a tenyeremet.
Tudom, hol kapni csapolt vagy üveges sört, hol tanyáznak a
tré jégkásások, és hol árulják a bolygó legjobb nachosát.
Több meccsbe telt, mire felmértem a terepet, de most már
profi vagyok. A mezbolt mellett kapni a legfinomabb nachost,
és a nachosossal átellenben mérik a legjobb csapolt sört. Két
legyet ütök egy csapásra. És ha a büfések mögött
közlekedek, kevesebb emberrel találkozom szembe, vagyis
kisebb eséllyel lökik ki a kezemből a kincset érő nachost. Ezt
a saját káromon tanultam meg, amikor egyszer egy gyerek
lendületből nekem rohant, és az összes nachos felkenődött a
mellkasomra, így a meccs hátralévő részében csupa sajt volt
a cicim. A szülők természetesen felszívódtak, úgyhogy még a
nachos árát sem tudtam leperkáltatni velük. Nem, nem vagyok
fillérbaszó. Csak a pocsékba ment nachosomért akartam
elégtételt venni, szerintem ez nem nagy kérés.
Elhaladok a hőbörgő drukkerek, a túlméretezett mezekben
parádézó gyerekek – Hayden Holmes-os is van közöttük, de
cuki! – meg a milliónyi promóciós játék mellett, és végre
feltűnik a nachosos, ami előtt hosszú sor kígyózik.
Nem lep meg a dolog. Úgy látszik, kiszivárgott a titkom.
Belenyugvással fogadom, hogy várnom kell, beállok a
sorba, és már éppen előhúznám a telefonomat, hogy
szerencsekívánó SMS-t küldjek Haydennek, amikor valaki a
hátamnak ütközik.
– Hát te itt?
Valahonnan ismerős ez a hang…
Hátrafordulok, és az a szempár jelenik meg előttem, ami
nemrég még a legintimebb körülmények között vizslatott.
– Jézusom, Beck, szia!
Beck magához ölel, és jól megszorongat. Hetek óta nem
találkoztunk, de még most is ugyanolyan hatással van rám.
– Szöszi, hogy vagy?
Amikor elhúzódom tőle, végigsimítok a karján, és a
tekintetem a borostás állára, az igéző szemére tapad.
Uramisten, már el is felejtettem, milyen jól néz ki ez a csávó!
Gőzöm sincs, miért, de egy röpke pillanatra elgondolkodom,
vajon okos dolog volt-e szakítanom vele.
Annyira üde, annyira felszabadult, annyira derűs! Bár
mindig is bulis alkat volt, és könnyedén fojtotta el a múltbeli
sérelmeket, hogy a jelenre összpontosíthasson.
– Én jól, hát te? – szorítom meg a karját, majd gyorsan
zsebre dugom a kezem. Csak semmi bizalmaskodás! – Jól
nézel ki.
– Kösz, Szöszi! – kacsint rám. Jól megnézi magának a
skinny farmeremet meg a feszülős felsőmet. – Te sem
panaszkodhatsz.
Tetszik, hogy még mindig Szöszinek hív. Ez olyan
bennfentes dolog, örülök, hogy van ilyenünk. Vagy nem kéne?
Hibát követek el? Ahogy Beckre nézek, és körülölel a testéből
áradó illat, a szavak, amiket az elválásunkkor mondott, megint
itt visszhangoznak a fülemben. Ha mégsem jönne a szőke
herceg, üzenj nekem, oké? Vajon áll még az ajánlat? Noely!
Miért érdekel az téged? Beck az ajkát rágcsálja, és a testem
azonnal felizzik, sürgető vágyat érzek, hogy Beck
megérintsen, hozzám hajoljon, és a bőrömre tapassza az
ajkát.
Mereven bámuljuk egymást, szikrázik körülöttünk a levegő,
és újból fellobban a láng, ami talán soha nem is hunyt ki
teljesen.
Ez így nem lesz jó.
Te most Haydennel vagy. Azért jöttél ide, hogy szurkolj
neki. Később pedig beültök valahova… a bátyádékkal
egyetemben. Atyavilág!
Megköszörülöm a torkomat, hogy beszélgetéssel
oszlassam el a szexuális vonzalmat.
– Mit keresel itt? Azt hittem, nem szereted a hokit.
– A haverom vette a jegyeket, és engem is elvonszolt
magával. A nachos a gyengém, úgyhogy arra gondoltam,
legalább jól bezabálok. Na és te? – villan sokatmondó fény
Beck szemében. – Csak nem a bajnok miatt vagy itt, akivel
most jöttél össze? – rebegteti a szemöldökét, és a szép arcán
megjelenő csúfondáros mosoly láttán legszívesebben
megcsókolnám.
– Szóval láttad a műsort.
– Minden reggel megnézem – válaszolja Beck a sarkán
hintázva. – Érdekel, ki mellett horgonyoz le az én kis szöszim.
Oké, a szívem most már gőzerővel zakatol. Mintha egy
soha véget nem érő futóversenyen loholnék. Nem kapok
levegőt, a testem lángol, bizsereg, fel van ajzva. Itt áll előttem
Beck Wilder zsebre dugott kézzel, félnapos borostával,
szexisebben, mint valaha, pusztító mosollyal, kidüllesztett
mellkassal, magabiztosan, én pedig attól félek, hogy mindjárt
megkívánom. Nem szabadna, de érzem, hogy puhulok.
– Öltönyöstől a Lázadóig, Lázadótól a Bajnokig. Érdekes
útvonal. Ki mozgatott meg a legjobban?
Hát, EGYÉRTELMŰEN a Lázadó, de ezt nem fogom Beck
orrára kötni, pláne amilyen pofátlanul stíröl. Úgyis tudja, látom
a szemén. Tudja, hogy ő fogott meg a legjobban, ő férkőzött a
legközelebb hozzám.
– Ez nem tartozik rád – játszom a szemérmest. –
A Lázadóval már vége.
– Erre azért nem vennék mérget, Szöszi – feleli Beck, majd
biccent, hogy lépjek előrébb.
Leplezetlen magabiztossággal, csábítóan bámul rám,
szinte lyukat éget a csontjaimba, és erről eszembe jut, ez az
ember milyen könnyedén levett a lábamról. Veszélyes egy
alak, az biztos. Szerintem még mindenki emlékszik a motoros
pettingre. Ebből is látszik, mennyire veszélyes. Egy igazi
gazember, egy bajkeverő, egy orgazmusbajnok… mármint,
nem, mert… mert… de akkor is olyan dögös!
Jót nevetek magamban, talán mert úgy tátogok, mint a sült
hal.
– Mivel eszed a nachost? – kérdezi Beck.
– Sajttal – válaszolom.
Mint egy retardált.
 Beck felnyerít, a válla megfeszül a szűk szabású pólóban,
a textil szorosan rátapad az izmaira. Jézusmária!
– A sajt alapból jár hozzá, azon kívül mit kérsz még rá?
Nachos, miféle nachos? Csak az jár a fejemben, hogy ez a
program mennyi dögös pasival hozott össze.
– Noely! – hajol hozzám Beck. – Jól vagy?
– Mi? – rázom meg a fejem. – Persze, bocs. Csak a
holnapi műsoron gondolkodtam. – Szemenszedett hazugság!
– Ha bevillan egy ötlet, az agyam azonnal rápörög. Hm,
nachos, én sajttal és jalapenóval szeretem. Csak így
egyszerűen. És te?
Beck gyanakvóan méreget, de végül nem von kérdőre.
– Én hagymával és jalapenóval szeretem.
– Akkor te leszel a tűzokádó sárkány.
– Valahogy fel kell melegednem ebben a jégveremben!
Hacsak… nem akarsz smárolni egyet az előtérben. Attól tutira
kimelegednénk.
– Haha! – Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. –
Álmodozz csak!
Hátrálni kezdek, és imádkozom, nehogy nekimenjek a
mögöttem álló embernek, de ezzel egy időben Beck is előrébb
lép.
– Na, úgy szeretném!
A fogai végigszántanak az alsó ajkán, amitől leküzdhetetlen
vágy ébred bennem, hogy én is ugyanezt tegyem vele.
NEM!
 Nincs harapdálás! Gondolj Haydenre, a drága, odaadó
Haydenre! Haydenre, a szexi hokisra. Haydenre, akinek jó a
humorérzéke, és csak úgy duzzad a bicepsze.
– Segíthetek, hölgyem?
– Tessék? – pördülök hátra, és közben majdnem hasra
esek a saját lábamban.
Mielőtt arccal a pénztárgép előtt sorakozó cukorkás
zacskókon landolnék, Beck a derekam köré fonja erős karját,
és a mellkasához von.
– Vigyázat, Szöszi! Nehogy lefejeld a pultot!
Tenyere a hasamra tapad, hüvelykujja finoman végigsiklik a
bőrömön a szűk felső alatt.
– Ööö, kösz! – egyenesedem fel, és megigazítom a
felsőmet, de Beck megelőz, és még egyszer végighúzza a
hüvelykujját a hasamon.
Ennyire kíván? Nála sem múlt el a vonzalom?
Nem szabad! Ez már tényleg túlzás! De közben meg
annyira jó!
– Mit parancsol? – kérdezi ingerülten az eladónő, aki kezdi
elveszíteni a türelmét.
– Egy Coors Lightot és egy adag nachost extra jalapenóval
– adom le a rendelést.
A Sam Adamset passzolom. Az már meghaladná a
teherbírásomat.
– Nekem is ugyanazt, de én hagymakarikát is kérek a
nachoshoz – lép mellém Beck, és átnyújtja a nőnek a
kártyáját. Amikor tiltakozni kezdek, azt mondja: – Ugyan már,
meghívlak! A régi szép idők emlékére.
Mintha a legjobb barátok lennénk. Az összes ember közül
miért pont Beckbe kellett belefutnom, és miért pont most?
Hátrasandítok a vállam fölött. Jack is itt ólálkodik
valamelyik sötét folyosón, hogy váratlanul rám vethesse
magát? Amilyen pechem van, még ez is bekövetkezhet.
Az őrületbe kergetne a kikezdhetetlen pökhendiségével meg a
kitérő válaszaival. Becknél legalább tudom, honnan fúj a szél,
a keze alig pár centire volt tőle az előbb.
– Köszönöm!
Félrehúzódva várom a nachost meg a sört. Alig néhány
másodperc telt el, de mintha egy örökkévalóság óta
tipródnánk itt. A kiszolgálónő átnyújtja a sört meg a
jalapenóval megszórt nachost (imádom ezt a büfét!), és Beck
is átveszi a sajátját.
– Hol ülsz?
A sörömmel mutatok az üléseink felé.
– Az ötödik sorban, középen.
Beck mosolyogva bólint.
– A Bajnok jól bánik veled. Ajánlom is neki! Ritka kincs
vagy, Noely. Te a legjobbat érdemled. – Azzal előrehajol, és
lágy csókot nyom az arcomra. – Örültem, hogy láttalak,
Szöszi! Vigyázz magadra, és ha a Bajnok mégsem válna be,
tudod, hol találsz.
Ez most komoly? Vagy lemaradtam valamiről? Talán ha
engedékenyebb vagyok, idővel magunk mögött tudhattuk
volna a sötét, kínzó problémákat? Talán túl sokat vártam
Becktől. Jaj, mit művelek? Lélegezz mélyeket, Noely! Te most
Hayden miatt vagy itt, aki hosszú távra tervez. Velem.
Asszem.
Beck kacsintva indul el az ellenkező irányba, én pedig
megkönnyebbülten lélegzek fel. A meccsre összpontosítok, és
a jégen parádézó játékosokat bámulva baktatok a földszint
utolsó sora felé.
Távolról nézve egészen pirinyónak tűnnek a kitömött
mezükben. Persze tudom, hogy a valóságban nem azok,
pláne Hayden. Magas, keménykötésű, és úgy mozog a jégen,
mint a gép. Párnázott nadrágja csak még jobban kiemeli
vastag combját, és a válla is sokkal szélesebbnek tűnik, mint
egyébként.
Nem akarom cserben hagyni, így hát elfoglalom a helyem a
sor szélén Lauren és Alex mellett, akik mereven bámulják a
játékosokat. Még csak hozzám se szólnak. Transzban
vannak, ezért inkább meg sem említem, hogy nem hoztam
sört.
A nachost szemezgetve, megbabonázva figyelem a jeget
és Haydent, aki kígyóként siklik jobbra-balra, és tolja maga
előtt a botját. Hatalmas erőt képvisel, nem szívesen lennék az
ellenfél helyében.
Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Árgus
szemekkel lesem minden mozdulatát. Amikor leül az egyik
edző mellé, és leveszi a sisakját, teljesen belelkesülök. Meg
sem hallom a feltűnési viszketegségben szenvedő lányok
visítását, elhalkul körülöttem a zsivaj. Egyedül Hayden létezik
a számomra, kócos haja nedvesen tapad a fejére, gyönyörű
kék szeme izgatottan csillog, és amikor végre felpillant, és
meglátja, hogy az ő páholyában ülök, derűs mosolyra húzódik
az ajka. Meglengeti a botját, ezzel jelzi, hogy észrevett, aztán
a kispad felé indul.
Jaj, a szívem…
 27. fejezet
NOELY

– Azt hiszem, megölted a testvéremet.

Hayden felnevet. Mellettem ül, karja a vállamon, friss
szappanillat árad belőle.
– Bírom őt. Jó srác.
– Gyakorlatilag rád hajtott.
– Gondolod? Azt hittem, idegrángása van.
– Nem, kacsintgatott rád. De ne kapd fel a vizet! Szerintem
nem direkt csinálta. Amúgy valami ilyesmit vártam tőle.
Hayden felnyerít, majd kitárja a kocsi ajtaját, és besegít az
ülésre.
– Szeretem az ilyen típusú szurkolókat. Nagyon
szenvedélyesek. Felnézek rájuk. A tesódék is nyugodtan
velünk jöhettek volna. Kár, hogy hazaküldted őket.
– Nem kár – helyezkedem el az ülésen. Hayden felülről
megmarkolja az ajtót, és fesztelen arccal bámul le rám. – Már
a meccsen is túltengtek, ennyi bőven elég volt belőlük.
– Á, már értem – billenti félre a fejét Hayden, és még
erősebben kapaszkodik az ajtóba. – Szívesen hazaviszlek, ha
fáradt vagy.
– Csak a bátyámék fárasztanak, te nem. Igyunk valamit!
Hayden kurta biccentéssel csapja be az ajtót, és megkerüli
a kocsit. Bekapcsolom az övet, és ámulva szívom be az
autóban terjengő fás, mégis friss illatot.
Hayden bepattan a kocsiba, és így szól:
– Ööö, még új vagyok itt, hová menjünk?
– A külvárosban laksz, ugye? – kérdezem nevetve.
– Igen, Santa Monica mellett.
– Az tökéletes, akkor nem kell sokat taxiznom.
A meccsre Alexék fuvaroztak el. Azért nem mentem haza
velük, mert kettesben akartam lenni Haydennel.
– Majd én hazaviszlek.
– Szó sem lehet róla! Egy óra az út Santa Monicától. Nem
engedem. De azért kedves tőled, köszönöm. – Látom, hogy
Hayden nem díjazza a válaszomat, így mielőtt ellenkezhetne,
gyorsan hozzáteszem: – Nehogy most elindulj nekem
Malibuba!
– Basszus, te gondolatolvasó vagy! – nevet Hayden.
– Láttam, hogyan ráncolod a homlokod. Ez volt a terved,
igaz?
Hayden vállat von.
– Csak reggel nyolckor lesz edzésem. És szeretek vezetni.
– Rossz ötlet – csóválom meg a fejem. – Menjünk Santa
Monicába! Van ott egy helyes kis bár, csendes, nem túl
felkapott, és remélhetőleg senki sem ismer fel, bár ez a
kolosszális termet eléggé szembetűnő.
– Nem tehetek róla, ilyennek születtem.
Hayden válasza mosolyra fakaszt. Eredeti megfogalmazás.
A következő fél órában a kis Santa Monica-i bárba
igyekszünk, a GPS-t figyeljük, és a meccsről beszélgetünk.
Hayden elképesztően jól játszott, ami nem meglepő.
Frissen, fürgén mozgott a jégen, és ügyesen kerülgette a
veteránokat. A Quakes az ő két góljának köszönheti a szezon
előtti első győzelmét. Nem győzöm dicsérni, de ő csak annyit
mond, hogy nem nyertek volna, ha nincs a kapusuk, Brett
Vento. Tény és való, Vento egész este kifogástalanul védett,
de gól nélkül nincs győzelem, és a gólokat Hayden
szolgáltatta.
– Nem izzadsz bele a mezbe? – kérdezem, amikor
Hayden, egy háztömbnyire a bártól, leparkol a járda szélén.
Üresbe teszi a sebváltót, és leállítja a kocsit. Zsebre vágja
a kulcsát, és finoman hozzám hajol:
– De, kurvára. Ha nem zuhanyoztam volna le, most nem
ülnél itt velem.
– Juj, tényleg?
Hayden nevetve száll ki a kocsiból. Egy szempillantás alatt
mellettem terem, kinyitja az ajtót, és a kezét nyújtja.
– A jég hideg ugyan, de háromszor húsz percet
korcsolyázunk a hétkilós szerelésünkben. Majdnem
meggyulladunk a végére.
– Logikus. Gondoltam, hogy beizzadsz, csak azt nem
tudtam, mennyire.
– Pont annyira, hogy már ne legyek szexi.
Hayden kézen fogva vezet a bár bejáratához. Élvezem,
hogy törődik velem, hogy a kérges lapátkeze teljesen körüléri
az enyémet. Bár játék közben kesztyűt visel, a tenyerén
bőrkeményedések őrzik a többévnyi igénybevétel nyomait.
Kicsit rücskös, de én imádom. Azt bizonyítja, hogy Hayden
igazi férfi.
A derekamra csúsztatja a kezét, és bevezet a néptelen
bárba, ami pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. A hátsó
sarok felé mutatok, és hátraszólok Haydennek:
– Van egy üres boksz hátul, ülj le, én hozom a piát!
– Inkább ülj le te, majd én rendelek. Mit kérsz?
Mosolyogva fogadom Hayden gáláns ajánlatát, és azt
felelem:
– Extrapiszkos martinit három olajbogyóval.
– Extrapiszkos? – vonja fel a szemöldökét Hayden. –
Szereted az olajbogyólevet?
– Bíró úr, bűnös vagyok.
A boksz felé indulok. Azt az oldalt választom, ahonnan az
egész helyiséget szemmel tarthatom, hogy Hayden a bárnak
háttal ülhessen le, így remélhetőleg egy betérő vendég sem
fogja felismerni.
Tudom, mit gondoltok: de Noely, hiszen te vagy a Jó
reggelt, Malibu! egyik háziasszonya! Meglepődnétek,
mennyire nem vagyok téma. Engem nem bálványoznak úgy,
mint Haydent. Rám inkább csak messziről mutogatnak:
– Nem ő az a csaj, aki Mimosát iszik a tévében?
De igen, és rohadtul büszke vagyok rá.
Hayden egy piszkos martinival és egy sörrel tér vissza.
A sör elég sötét, már a színéből látom, hogy nem ízlene. Én
inkább a gyümölcsös söröket szeretem. Áfonyás sör, ide vele!
Grapefruitos? Már döntöm is le a torkomon. Sütőtökös sör –
és nagyjából bármi, ami sütőtökös –, küldjétek a kamiont!
– Köszi! – veszem el az italomat, majd Hayden pohara felé
intek a fejemmel. – Te mit iszol?
– Ne nézz hülyének, jó?
– Nem ígérek semmit.
– Nagyon brutál! – ingatja a fejét derűs mosollyal Hayden.
– Mogyoróvajas porter. A pultos esküdözött, hogy olyan az
íze, mint a mogyoróvajas csokinak.
– Nem mondod! Ez komoly?
– Csak egyféleképpen deríthetjük ki.
Hayden az ajkához, a sötét rózsaszín, puha, csókolni való
ajkához emeli a poharat. Bárcsak tudnám, milyen érzés,
amikor ugyanez az ajak a számra, a fülem tövére vagy az
alhasamra tapad…
Szent ég, életemben először irigylem a söröspoharat!
Úgy bámulom Haydent, mint egy kukkoló: nézem, ahogy
ajka a pohár peremére cuppan, ahogy a sör lefolyik a vastag
torkán, ahogy a szeme elégedetten csukódik le, amikor az
ízek életre kelnek a szájában. Dögös, állati dögös!
 – Na milyen?
Hayden egy pillanatra elgondolkodik.
– Hát, tudod – forgatja a poharat a kezében –, inkább innék
olajbogyólevet. – Egész testében megborzong, és eltolja
magától az italt. – Mogyoróvajas csoki, na persze!
– Hadd kóstoljam meg! – Hayden készségesen tartja fel a
poharat. Óvatosan belekortyolok, és hagyom, hogy a gazdag
és nagyon erőteljes íz átmossa az ízlelőbimbóimat. Ahogy az
várható volt, heves borzongások közepette nyelem le a sört,
uralkodnom kell magamon, nehogy kiköpjem. – Á, ez pocsék!
– Olyan, mint az állott fos.
– Fogalmam sincs, milyen íze van az állott fosnak, de ha
engem kérdezel, nagyjából ilyen lehet.
Hayden nevetve száll ki a bokszból, és visszaviszi a
poharát a pultosnak, aki ezúttal, érthető módon, másfajta és
világosabb sörrel kínálja. Gondolom, valami régi kedvenc
lehet, mert Hayden már menet közben belekortyol.
– Jó érezted magad ma este? – kérdezi, amikor leül velem
szemben.
– Nagyon. Köszönöm a meghívást! És mielőtt rákérdeznél,
nachost ettem extra jalapenóval.
– Ez a beszéd! – emeli fel a poharát Hayden, és iszik egy
kortyot.
Egész úton beszélgettünk, poénkodtunk, élveztük egymás
társaságát. Csodálatos volt, de egy fontos dolog mégis
hiányzott belőle: a kémia. Pedig én mindent beleadtam. Néha
azért felcsillant a remény, mondjuk, amikor Hayden megfogta
a kezem, vagy a derekamra csúsztatta a tenyerét, vagy
amikor rajtakaptam, hogy engem stíröl. De nem ez a jellemző.
Hayden túlságosan visszafogott, és szeretném kideríteni,
miért. Most már csak az a kérdés, hogyan vezessem fel
tapintatosan a témát.
Számba veszem a lehetőségeimet, majd megkérdezem:
– Tetszem neked?
Jó, azért kicsit finomabban is fogalmazhattam volna.
– Mi? – nevet Hayden. – Hogy tetszel-e? Furcsa kérdés.
Persze hogy tetszel, különben nem lennék itt. Miért kérdezed?
Igen, a kérdés tényleg furcsa és minden bizonnyal
kellemetlen is. De különös érzékem van ahhoz, hogy cikis
helyzetekbe sodorjam magam.
Az olajbogyókat bámulva pörgetem az ujjaim között a
koktélpohár szárát, nem merek Hayden szemébe nézni.
– Nem is tudom. Én megértem, hogy nem akarod
elkapkodni a dolgokat, de kezdem úgy érezni, hogy inkább
barátok vagyunk, mint szerelmesek. Kétszer is jártál nálam,
az esti órákban, de még csak meg sem pusziltál.
Haydent mintha felzaklatta volna a kijelentésem, mert
homlokráncolva préseli össze az ajkát. Idegesen simít végig
az arcán, majd így szól:
– Nem veled van a baj…
– Ó, mamám, a régi klasszikus! Nem veled van a baj,
hanem velem – hanyatlok hátra, és várom, hogy
megmagyarázza, miért nem közeledik hozzám.
Hogy ettől csak még rosszabb lesz a helyzet? Tudom. Bár
nagyon kedvelem Haydent, a szívem mélyén érzem, hogy
vissza fog táncolni.
– Nem akarok közhelyeket puffogtatni.
– Tudom, haver, de ettől még rosszulesik.
Nagyot kortyolok a martinimból, és egyszerre kapom be a
három olajbogyót. Hadonászni kezdek, és miután sikeresen
felhívom magamra a pultos figyelmét, esdeklőn kulcsolom
imára a kezem, hogy hozzon nekem még egy pohár piát.
A pasas kurta biccentéssel válaszol, majd munkához lát. De
rendes!
– Hadd magyarázzam meg, Noely, mielőtt felrobbannál
vagy leinnád magad! Persze a részeg Noelyt is kedvelem, de
jobban örülnék, ha figyelmesen végighallgatnál.
Megmondjam neki, hogy már most sem érdekel a
handabandája?
Aztán arra gondolok, hogy mégiscsak felnőttek vagyunk, és
hátradőlök a széken.
– Mi folyik itt, Hayden?
Hayden mély levegőt vesz, és mielőtt válaszolna, a
poharába bámul.
– Amikor véget ért a szezon, néhány hónapot a
szülővárosomban töltöttem. Sokat lógtam az egyik
barátommal, aki bemutatott nekem egy lányt.
Á, éreztem én, hogy van valakije! Annyira nyilvánvaló, hogy
egy másik lány után ácsingózik! Már az első este szemet
szúrhatott volna. De mivel piás voltam, nem tudtam olvasni a
jelekben. Most már minden világos.
– Ne is folytasd! Mindent értek.
Hayden, hogy megfékezze a kitörni készülő vulkánt,
megszorítja a kezemet.
– Hadd mondjam végig!
Miért ilyen aranyos? Jobban örülnék, ha tahó lenne, úgy
könnyebben lenyelném a békát, mert legalább lenne kire
haragudnom. De nem lehet. Az a helyzet, hogy nem én
vagyok az igazi.
– Bocs, mondd csak nyugodtan!
Hayden a kezemet szorongatva folytatja:
– Megismerkedtem ezzel a lánnyal. Teljesen más volt, mint
a többi! Olyan kis elvarázsolt, ami a szívén, az a száján. Ez
fogott meg benne. Nem ismerek hozzá hasonlót.
– Aranyos lehet – krákogom.
Gyűlölöm ezt az egészet! Hayden, légyszi, ecseteld még
egy kicsit, mekkora főnyeremény ez a lány!
Jó, most egy kicsit túltoltam a szarkazmust.
– Az volt. Összejöttünk, és rögtön fejest ugrottunk a
dolgokba, mind a ketten tudtuk, hogy előbb-utóbb véget ér a
kapcsolatunk, mivel átszerződtem Los Angelesbe. Ennek
ellenére mindent beleadtunk, amikor ő éppen nem dolgozott,
vagy én nem edzettem, szinte állandóan együtt voltunk. Aztán
eljött a búcsú pillanata – rázza meg a fejét Hayden.
 Fájdalmasan feszülnek meg a vonásai, és bár nem
szívesen hallgatom, amint a randipartnerem egy másik csajról
áradozik, hirtelen megsajnálom őt. Teljesen egyértelmű, hogy
odavan ezért a lányért. Akinek talán sejtelme sincs az
egészről.
– A lány egykettőre lelépett. Nem erre a reakcióra
számítottam. Abban reménykedtem, hogy több együtt töltött
hónap után esetleg fontolóra veszi, hogy Los Angelesbe
költözzön.
– De nem így lett… – fejezem be a mondatot.
Hayden összepréselt ajkakkal rázza meg a fejét.
– Nem így lett. Azzal nyugtattam magam, hogy sebaj, ez
csak egy laza flört volt. De a szívem mélyen érzem, hogy
hosszú időbe telik, mire túlteszem magam a dolgon.
– Ezért regisztráltál be a Vakkóstolóba? Hogy elfelejtsd őt?
Kezdek pipa lenni. De eltökéltem, hogy végighallgatom
Haydent. Mi a fenének hoztak össze három férfival, akik közül
egyik sem képes megállapodni? Hayden Holmesnak is csak
arra voltam jó, hogy könnyebben vészelje át a szakítását.
Hurrá!
– Igen, és hogy új emberekkel ismerkedjek meg, hátha
találok valakit, aki eltereli a gondolataimat a volt barátnőmről –
feleli sóhajtva Hayden. – Aztán megismertelek téged.
Miért dobog így a szívem? Hayden csupa bűbáj, de látom a
félelmet a szemében.
– Ez most bénán fog hangzani, de nem hittem volna, hogy
ennyi vidámságban lesz részem. Élvezem a társaságodat,
Noely.
Tudjátok, hogyan kell arcul csapni egy lányt anélkül, hogy
egy ujjal is hozzányúlnánk? Közöljük vele, hogy élvezzük a
társaságát, mert vicces. Igen, semmi sem pörgeti fel úgy a
szexuális energiát, mint amikor a barátzónába száműznek.
Megpróbálom hanyagolni a fogcsikorgatást, és ezt
válaszolom:
– Én is élvezem a társaságodat, Hayden. – Persze még
jobban élvezném, ha nem állna köztünk ez a rejtélyes lány, aki
miatt Hayden egy szemernyi érdeklődést sem mutat irántam.
– De… – noszogatom a pasit, mert az ő szájából akarom
hallani a végítéletet.
Hayden hátradől, elengedi a kezemet, és hangos sóhajjal
simít végig az arcán.
– Basszus, Noely, nem tudom! Én szeretnék továbblépni,
én szeretném megpróbálni veled, mert felvidítasz.
Megnevettetsz, sok a közös bennünk, ráadásul irtó dögös
vagy. Nem is kívánhattam volna jobbat, amikor csatlakoztam a
Vakkóstolóhoz. – Na ne mondd! – De, nem is tudom, valami
visszatart. Jobban mondva valaki.
Három férfi. Három tökéletes jelölt. Három tökéletes,
jóképű, csodálatos férfi, és már megint ott tartok, hogy a pasi
a szemembe mondja, hogy nem kellek. Mérges vagyok, de
nem zúdíthatom az összes haragomat Haydenre. Ő legalább
őszinte. Irtó dögös vagyok, na és mire megyek vele? Csak
arra jó, hogy mindenki meg akar döngetni, de szerelmes senki
sem lesz belém. Nyilván Jack is ezt látta bennem, amíg rá
nem jött, hogy még erre sem vagyok jó. Beck majdnem
kihasználta a helyzetet, de végül sikerült megfékeznie magát.
Mi a franc van velem…
Miért nem kellek senkinek?
Bele kell törődnöm, hogy szingliségre vagyok kárhoztatva.
Felsóhajtok, és azt felelem:
– Én megértelek, Hayden. Komolyan. Nagyon kedvellek, de
nem leszek másodhegedűs egy olyan lány mellett, aki a mai
napig ott kísért a gondolataidban. Nem lenne fair
önmagammal szemben.
– Tudom, és nem is várom el tőled. Basszus, mekkora
gyökér vagyok! – szánt végig az ujjaival sötétszőke haján
Hayden. – Én nem így akartam. Azt hittem, helyre tudom
kalapálni magam, de úgy tűnik, előbb le kell zárnom a múltat.
Aha, de azért jobban örülnék, ha nem erőszakkal kellene
rávennie magát, hogy megkedveljen.
– Az hasznos lenne.
Az utóbbi időben elég sokszor kerül elő a múlt.
– Igen, én is így gondolom. Azt hiszem, telefonálnom kell.
– Úgy tűnik. Azért – teszem hozzá megenyhülve – hálás
vagyok, hogy őszinte voltál hozzám, mert semmi kedvem
belebonyolódni egy olyan kapcsolatba, amiben a szíved és az
agyad is teljesen máshol van.
– Ennyivel tartoztam neked. – Hayden lehajtott fejjel, karba
tett kézzel ül. Aztán felpillant, és energikusan megdörzsöli a
combját. – Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Ha… izé, sikeresen le tudom zárni a múltat, esetleg
nyitott lennél egy második felvonásra?
Zavartan csattogtatom az állkapcsomat.
– Úgy érted, randiznék-e veled?
Hayden bólint.
– Tudom, hogy gyengén indítottam, de tényleg bejössz
nekem. Csak rendet kell tennem a fejemben.
Szívem szerint azt felelném: „Komolyan azt képzeled, hogy
türelmesen kivárom, amíg elhatározod magad?”
De mivel harmadszorra sem sikerült becserkésznem a
nagy Ő-t, úgy döntök, hogy egyelőre felfüggesztem a
keresést. Bár kívülről kemény csaj látszatát keltem, valójában
összevissza ver a szívem.
– Rendben – válaszolom szomorú mosollyal.
Na, ennek is annyi.

***

– Szarul nézel ki.

– Kösz! – felelem, és újabb gumicukorkígyót tömök a
számba.
Tegnap este vettem kétkilós kiszerelésben. Megkértem az
Uber-sofőrt, hogy álljon meg a boltnál, és gumicukorkígyóval,
sajtgolyóval meg hat doboz szőlőlével töltöttem meg a
kosaramat. Ez a tökéletes gyógyír az önsajnálatra, én
legalábbis így gondoltam.
Még egyszer sem jelentettem beteget a melóhelyen, de a
tegnap esti könnyes búcsú után, amikor is Hayden kedvesen
megölelt és homlokon csókolt, éreztem, hogy még a nézők
kedvéért sem vagyok hajlandó jó pofát vágni a műsorhoz.
Úgyhogy betelefonáltam, hogy beteg vagyok, és itthonról
néztem, hogyan boldogul Dylan a beugrósunkkal, Krystallel,
miközben apró sajtgolyókkal dobáltam a képernyőt, aminek
során többször is szemen találtam Dylant. Jó érzés volt.
Amíg Dylan váratlanul be nem toppant.
– Tudtam, hogy nem vagy beteg. Hazug disznó!
– De igenis beteg vagyok! Au, nagyon görcsöl! – fonom a
karomat az alhasam köré. – Nőnek lenni akkora szívás!
Rohadj meg, hold! – rázom az öklömet az ég felé.
Dylan zavartan vonja össze a szemöldökét.
– Mi köze a holdnak a menstruációdhoz, aminek, ha nem
tévedek, még amúgy sincs itt az ideje, mert mind a kettőnknek
ugyanakkor szokott megjönni, és két hete ért véget az utolsó.
Basszus, ezek a méhek mind egyszerre akarják levetni a
bélésüket! Erőltessétek már meg magatokat, ne majmoljátok
egymást, alakítsatok ki saját menetrendet! Mérgemben
legszívesebben péppé verném a méhemet, de végül nem
teszem.
– A hold? – nyaggat tovább Dylan.
 – Még a tesómtól hallottam – legyintek elutasítóan. –
A részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy a hold
hatással van a menstruációra, vagy valami ilyesmi.
– Ha tényleg így van, akkor a hold bekaphatja – huppan le
mellém a kanapéra Dylan, majd sorban felszedegeti az
elgurult sajtgolyókat a dohányzóasztalról, és a szájába dugja
őket. Nem is értem, egy ilyen nő hogy lehet férjnél? – Most
komolyan, miért jelentettél beteget, és szolgáltattál ki
Krystalnek? Ajánlom, hogy jó legyen a meséd, mert a csaj
ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy minden egyes
poénnál megbökdösse a vállamat! Már azon voltam, hogy
leütöm.
Krystal, noha időjósnak szuper, műsorvezetőnek már
kevésbé. Visítva röhög, mindenkit agyonbökdös, és nagy
előszeretettel szakít félbe mondat közepén.
– Tegnap este szakítottunk Haydennel. Nem akarok
belemenni a részletekbe, csak annyit mondok, hogy van egy
másik csaj, akivel még nem zárták le a dolgokat. De ne
aggódj, ha rendeződik a helyzet, előfordulhat, hogy megint
randira hív.
– És az mennyi idő?
– Hát ez az! – forgatom a szemem. Három kígyót kapok be
egyszerre, és csámcsogva folytatom: – Tudod, azt hittem,
hogy ez a program lesz a megmentőm. Azt hittem, végre
megtalálom a páromat, az igazit, és három fantasztikus
férfival hozott össze a sors, de pont a legrosszabbkor. Mintha
a hold nemcsak a menstruációmmal baszakodna, hanem a
kozmikus szerelmi életemmel is.
– A kozmikus szerelmi életeddel?
– Tudod, van ez a felsőbb erő, ami az univerzumot
irányítja. A hold is ennek a része, és állandóan baszakodik
velem. Mintha összeesküdött volna a csillagokkal meg a
bolygókkal: „Gyerekek, csesszünk ki Noelyval! Tegyünk úgy,
mintha a kezére játszanánk, kínáljuk fel neki ezt a szenzációs
férfit, és amikor már azt hiszi, hogy az ég is egymásnak
teremtette őket, gyorsan táncoljunk vissza!”
– Nem hinném, hogy a csillagok, a bolygók meg a hold
társalognának egymással.
Kissé zaklatottan ülök fel a kanapén, a lábam keresztben, a
gumicukros zacskó az ölemben pihen.
– Ezt akarják elhitetni velünk, pedig kommunikálnak,
HOHÓ, de még mennyire! Geci gáznemű gömbök! Tudd meg,
hogy társalognak egymással, és nem elég, hogy szövetkeztek
ellenem, még azzal is megfejelték a dolgot, hogy: szívassuk
meg háromszor egymás után a csajt, nehogy jól érezze
magát!
És bár jólesett, amikor Hayden azt mondta, hogy tetszem
neki, és irtó dögös vagyok, ez önmagában nem tudta
behegeszteni a szívemen támadt sebet. Hogy őszinte legyek,
belefáradtam a keresésbe. És ami még ennél is rosszabb, a
főnököm külön rovatot szentelt a nem létező szerelmi
életemnek. Így most már nem csak a négy fal között fogom
szarul érezni magam, mert ország-világ – oké, inkább csak a
nézőtáborunk – tudni fogja, hogy Noely Clark harmadszori
nekifutásra is parlagon maradt.
Dylan egy darabig csendben van, a kanapé hátának dönti a
fejét, és a plafonra szegezi a tekintetét. Kihúz egy kígyót a
zacskóból, és a szájába pottyantja, én pedig követem a
példáját. Rövid hallgatás után megszólal:
– Ha így áll a helyzet, erősen megfontolom, ne vonjam-e
meg a támogatást a kedvenc sztársportolómtól. Nem hagyom,
hogy bárki is kicsesszen a legjobb barátnőmmel! Halott vagy,
haver! – húzza el az ujját a torka előtt.
Na ezért vagyunk mi barátnők.
Egy csillag lehullott, és vele együtt ugrott a pénz is…
 IV. RÉSZ
A TITOKZATOS FÉRFI
 28. fejezet
NOELY

– Láttad a mai adástervet? Kevin lecserélte az utolsó részt.

– Miért nem vagyok meglepve? – kapom ki Dylan kezéből a
papírt, hogy én is átnézhessem. – Esküszöm, azért csinálja,
nehogy eltunyuljunk. Az agyamra megy! Mikor…?
Hirtelen elhallgatok, és döbbenten meredek az utolsó
tételre: Noely és Dylan – interjú a Vakkóstoló tulajdonosával.
Két hét telt el azóta, hogy Haydennel zsákutcába jutottunk,
és amikor a Vakkóstoló alkalmazás megkérdezte tőlem,
elégedett vagyok-e az eredménnyel, lehet, hogy beírtam a
kommentek közé, hogy rohadjanak meg. Talán be is piáltam.
Talán nem. Már nem emlékszem.
De most csak egyvalami izgat… előfordulhat, hogy a
meglehetősen zavaros bejegyzésem a kommentfolyam
legtetejére került? Basszus!
– A hallgatásodból arra következtetek, hogy észrevetted a
cserét.
Az utolsó rész eredetileg szörföző kiskutyákról szólt volna –
tudom, lebilincselő –, de most úgy tűnik, ismét elmerülünk a
magánéletemben.
– Mi a francnak kell meginterjúvolnunk a tulajt? Nem is lesz
kínos. Már mindenki tudja, hogy szakítottam a Bajnokkal.
Mégis mit kérdezzek a tulajtól? Hogy miért vagyok még
mindig egyedülálló?
– Izgalmas kérdés – mosolyog bele cinikusan a tükörbe
Dylan a hátam mögül.
Kiráncigálom a papírtörlőket a gallérom alól, amik arra
szolgálnak, hogy megvédjék a fehér felsőmet a festékfoltoktól,
a kukába hajítom őket, és kivágtatok a sminkszobából.
– Ez nevetséges! Megyek, megkeresem Kevint. Ami sok az
sok! Szerintem már eleget vezekeltem a hülye kamera miatt.
Nem is értem, miért mentem bele ebbe a baromságba.
Dylan szaporán üget mögöttem a tűsarkújában, ami nem
könnyű mutatvány, tekintve, hogy a csaj zömmel lapos
sarkúban nyomja. De már ez sem érdekel. Alig látok a pipától,
az agyvérzés kerülget, érzem, hogy pillanatokon belül hétfejű
sárkánnyá változom. Szinte látom magam, amint füst szivárog
az orromból, szarvak nőnek ki a fejemből, és úgy rázom a
hátsóm, mintha egy ötvenkilós farkat vonszolnék a hátam
mögött. Dúlva-fúlva, nagy sebbel-lobbal vágtatok végig a
folyosón, és csakis egyvalami jár a fejemben: most jól
megmondom Kevinnek a magamét.
Amikor az ajtóhoz érek, arra sem veszem a fáradságot,
hogy bekopogjak. A sárkányok nem kopognak. Buldózerként
törnek előre, lezúzzák a kötélhidat, és nyakig merülnek a
várárokba. Eltúlzott mozdulattal tépem fel az ajtót, és csípőre
tett kézzel, kidüllesztett mellkassal, vérben forgó szemmel
állok meg a küszöbön.
– Kevin, hogy merészeled…?
A Kevin asztalánál ülő férfi hirtelen feláll, sötét haja és a
széles hátán megfeszülő méretre szabott öltöny azonnal
felkelti a figyelmemet. Amikor megfordul, elakad a lélegzetem.
– Miss Clark!
Ez a hang, ez a szempár, ez a megszólítás!
Legszívesebben bemosnék neki egyet, aztán összevissza
csókolnám.
– Jack, t-te mit keresel itt?
Kevin is feláll, dühösen parázslik a tekintete. Ha volt is
némi hasonlóság köztem meg a hétfejű sárkány között,
azonnal szertefoszlik, amint Jack szemébe nézek… immár
másodszor.
– Noely! – szólal meg csikorgó hangon Kevin. Hm, látom,
nem örül, hogy itt lábatlankodom. – Már megbocsáss, de Mr.
Valentine és én éppen egy beszélgetés közepén járunk.
Értékelném, ha kifáradnál az irodámból, és legközelebb
kopognál, mielőtt bejössz.
Mr. Valentine?
Jack Valentine?
A malibui milliárdos?
– Semmi baj, már úgyis végeztünk. – Jack összegombolja
a zakóját, és közben tüzetesen megvizsgálja az öltözékemet,
végül egyenesen a szemembe néz. – Noely, nagyon örültem.
Ahogy elmegy mellettem, a kölnije beleivódik az
érzékszerveimbe. Megvárom, amíg becsukja az ajtót, aztán
Kevinhez fordulok, akinek a homlokán elég agresszívan lüktet
egy erecske.
– Ez meg mit keres itt? – kérdezem, ügyet sem vetve az
érre.
Hevesebben is lüktetett már.
– Nem ronthatsz be csak így…
– Jó, jó. Bocsánat – intem le Kevint. – És most halljam, mi
folyik itt!
Kevin ingerülten simít végig az arcán párnás kezével, és a
székre rogy.
– Jack Valentine lesz az utolsó vendégünk. Ő a Vakkóstoló
tulajdonosa, vele fogtok interjút készíteni.
Tudjátok, milyen az, amikor gyomorszájon vágják az
embert? Én nem. Még soha nem ütöttek meg, de életemben
először úgy érzem, mintha Kevin ököllel ütné át a gyomromat,
és az összes levegő egyszerre távozna a tüdőmből.
– Ő a… ő a tulaj?
– Igen, és már éppen felajánlotta volna az ingyenes
tagságot, de hála a zajos belépődnek, nem tudtuk nyélbe ütni
az üzletet.
Feldúltan tárom szét a karom. Gyűlölöm a főnökömet!
– Isten ments, hogy bármiért is fizetned kelljen, Kevin! Te
mocskos gazember!
 Kiviharzom az irodából, és Dylan keresésére indulok. Hol a
barátnőm? De azonnal felterelnek a pódiumra, és
bemikrofonoznak. Fél perc maradt kezdésig, de ha tehetném,
szétrombolnám a stúdiót, és tomboló vadállatként lökném fel a
kanapét meg az asztalt.
Halljátok ezt a morgást? Látjátok ezeket az agyarakat?
A vörösen izzó pupillámat? Ennek fele sem tréfa. És valahogy,
valamikor ki kell adnom magamból a dühömet. Basszus! Itt
csúnya vérengzés lesz. Kedves nézőink, vigyázat!
A sárkánynő visszatért, és valaki égni fog.

***

Dylan oldalba bök.

– Kriminálisan viselkedsz! Mit bazsalyogsz? Nagyon gáz!
– Így mosolygok, és kész! – fonom karba a kezemet, amíg
Dylan, a reklámszünetet kihasználva, megpróbál jobb
belátásra téríteni.
– Már csak egy rész van hátra, pörögj fel egy kicsit!
– Pörögjek fel? Én pörögjek fel? – mutatok saját magamra.
– De hát most vagyok a topon!
Soha nem gondoltam volna, hogy én is egyike leszek
azoknak a hírességeknek, akik a kamerák előtt kapnak
idegösszeomlást, de valami azt súgja, hogy ez lesz a vége.
Hisztérikus nevetés hagyja el az ajkamat, és egyfolytában a
fogaimat vicsorítom. Ezt a vérfagyasztó mosolyt sem tudom
eltüntetni az arcomról. Olyan a fejem, mint egy lóé, aki
nyerítve követeli a répát.
– Ööö, miért dobogsz a lábaddal?
– A lovak is ezt csinálják – felelem.
– Szent szűzanyám! – suttogja Dylan. – Bediliztél, ugye?
Lement a roló.
Leguggolok, az arcom csupán néhány centire van
Dylanétől, majdnem összeér a homlokunk.
– Gondolod? – kérdezem csípősen.
Dylan a tekintetemet fürkészi, de mielőtt válaszolhatna…
– Szép napot, hölgyeim!
Anyád!
Egyszerre fordulunk a hang irányába, nézzük, amint Jack
helyet foglal a szemközti kanapén, és pökhendi vigyorral
kigombolja az öltönyét.
– Mr. Valentine, nagyon örvendek! – ráz kezet vele Dylan. –
Én csak megfigyelő voltam, de így is borzasztóan élveztem
Noely társkereső kalandját.
– Ne bájologj vele! – súgom oda neki durcásan karba font
kézzel.
– Mi? – néz rám zavartan Dylan.
Jack előrehajol, és iszik egy kortyot a bögréjéből.
– Ha jól értettem, azt mondta, hogy ne bájologjon velem.
– Ööö, az kizárt – heherészik idegesen Dylan.
– Pontosan ezt mondtam.
– Tudom, hallottam – feleli Jack, de olyan flegmán, hogy
legszívesebben megfojtanám a hülye, tökéletesre csomózott
nyakkendőjével.
– Ööö, mi folyik itt? – néz ránk kérdőn Dylan, miközben
elindul a visszaszámlálás.
– Miért nem mondja el neki ön, Mr. Valentine? – füstölgök.
– Ezer örömmel – teszi keresztbe a lábát Jack. – Miss
Clark azért nem akarja, hogy ön bájologjon velem, mert én
voltam az első számú jelölt, akivel összehozták a társkeresőn.
Úgy látom, fájdalmas emlékeket őriz erről az időszakról.
– Akkor ezért voltál olyan ismerős! – csettint Dylan, aki
ezek szerint még jól emlékszik arra a délutánra, amikor a házi
dauer nyomait próbálta eltüntetni rólam.
– Fájdalmas emlékeket… – kiáltom, de végül visszafogom
magam. – Nem őrzök fájdalmas emlékeket – folytatom
valamivel higgadtabban. – Nem az zavar, hogy nem jöttünk
össze. Hanem az, hogy átvertél.
– Én nem vertelek át – válaszolja fölényesen Jack.
– De igen.
– De nem.
– De igen – mondom nyomatékosan.
– De nem – rázza a fejét Jack.
– De…
– Gyerekek, nagyon szórakoztatóak vagytok – szól közbe
Dylan. – De most már hagyjátok abba! Tíz másodperc múlva
adás, úgyhogy Noely, vedd fel a pléhpofát! Műsor után majd
lemeccselitek, ki hazudott kinek. Oké?
 Nagy szájhúzogatások közepette fordulok el Jacktől, iszom
egy kortyot, és amikor felgyullad a piros lámpa, kényszeredett
mosolyt erőltetek az arcomra.
A súgógépről olvasom a szöveget, bemutatom Jacket,
összefoglalom a társkeresési tapasztalataimat – brrr! –, végül
a férfi felé fordulok, akitől az elmúlt hónapokban egyszerre
kaptam hideget-meleget. Alig bírok a sötétbarna szemébe
nézni.
– Jack, szeretettel köszöntjük a műsorban.
Majdnem elhányom magam, Dylan oldalba is bök a
könyökével.
– Köszönöm a meghívást, hölgyeim.
Ha egy kicsit közelebb ülne, könnyedén fejbe
pöckölhetném a mutatóujjammal. Attól tutira észhez térne.
– Honnan jött a Vakkóstoló ötlete? – kérdezi Dylan.
– Nos, ha valaki abban a cipőben jár, mint én, akkor
nehezen tud időt szakítani az ismerkedésre. Eléggé hektikus
a napirendem, ezért arra gondoltam, létrehoznék egy
biztonságos helyet azoknak az elfoglalt embereknek, akik
komoly szándékkal keresnek társat maguknak.
Meggyőződésem volt, hogy az appokon túl is van élet, és
kialakíthatom azt a környezetet, ahol a párok nyugodt
körülmények között ismerkedhetnek meg egymással. Egy
biztos menedéket az első randevúhoz.
– Nagyszerű ötlet, igazán egyedi, és mint tudjuk, a mi
Noelynk is kipróbálta a Vakkóstolót. Te is úgy jellemeznéd a
programot, ahogy Jack? Biztos menedék az első randevúhoz?
– Ööö, persze, igen. Aha, nagyon biztonságos.
Eszméletlenül biztonságos, abszolút mértékben, maximálisan
elégedett vagyok, mert nálam is ez volt az elsődleges
szempont, a biztonság, nem a szerelem vagy ilyesmi.
Kezdődik a hiszti!
Jack állkapcsa idegesen rándul meg, de ez az egyetlen jel,
ami arra mutat, hogy a pasi nem örül a válaszomnak.
Dylan idegesen nevetgél, majd így folytatja:
– Ha figyelemmel kísérte a műsort, Mr. Valentine, nyilván
tudja, hogy Noely három nagyon különböző férfival
ismerkedett meg a programon keresztül. Úgy nevezte őket,
hogy az Öltönyös, a Lázadó és a Bajnok.
– Igen, de egyik sem vált be – fojtom Dylanbe a szót, és
karba fonom a kezemet. A szemem sarkából látom, hogy
Kevin arca lilulni kezd, ezért gyorsan hozzáteszem: – Rossz
volt az időzítés. De a program szuper! – tartom fel mindkét
hüvelykujjamat eltúlzott, szarkasztikus mozdulattal.
– Az időzítés fontos tényező az ismerkedésnél – veszi át a
szót Jack. – Minden résztvevő más-más életszakaszban van,
és hiába tűnik úgy első pillantásra, hogy összeillünk a
másikkal, ha nem jó az időzítés, lehet, hogy semmi sem lesz a
dologból.
– Igen, minden az időzítésen múlik. – Egy hajtásra
leküldöm a koktélom maradékát, és szórakozottan forgatom a
poharat a két tenyerem között. – Mondja meg őszintén, Jack,
ön részt venne a saját programjában?
Jack gyanakvóan méreget, és Dylan is, aki teljesen
bepánikolt a váratlan kérdéstől.
– Igen. Bízom benne, hogy a segítségével én is
megtalálnám az igazit.
– De mi van az időzítéssel? Mi van, ha pont ez állná az
útját? Másodszorra is nekifutna? Hátha összejön valami?
Dylan ide-oda kapkodja a fejét, mintha teniszmeccset
nézne, a szája félig nyitva, a lába idegesen rugózik.
– Nem – feleli Jack teljes meggyőződéssel.
– Ó, és miért nem?
– Mert – simít végig a hüvelykujjával a barna bőrcipőjén
Jack – meggyőződésem, hogy a program már elsőre a
megfelelő emberrel hozna össze. Ha várnom kell az illetőre,
megteszem. Hiszen, ahogy az a program leírásában is benne
van, többnyire az első jelölt a legkompatibilisebb.
Kitágul az orrlyukam, de mielőtt jól kioszthatnám Jacket,
Dylan közbevág:
– Jaj, sajnos lejárt az időnk! Jack, nagyon köszönöm, hogy
ránk áldozta a drága idejét.
– Egy élmény volt.
Ja… perszeeeeee!
Bénultan hallgatom, ahogy Dylan elköszön, és
türelmetlenül várom, hogy kialudjon a piros lámpa.
– Na végre! – pattanok fel.
Átviharzom az öltözőmbe, menet közben tépem le
magamról a mikrofont. Egy másodpercig sem maradok egy
helyiségben ezzel a szeméttel!
– Noely, az irodámba! – mondja Kevin, amikor elhaladok
mellette.
Rezzenéstelen arccal kiáltom vissza:
– Ne most, Kevin! A kurva életbe, ne most!
Nem szoktam nagyközönség előtt káromkodni, és
mellesleg a főnököt sem szokásom leordítani, de most, hogy
Jack Valentine alig néhány méterre van tőlem, egyszerűen
muszáj félrevonulnom. Lehetőleg az óceán túlpartjára.
A teraszom hívogató képe tolul az agyamba, és mint az
őrült vágtatok el a kedves és figyelmes munkatársaim mellett,
akik dicsérő szavakkal illetik a mai műsort. Ügyet sem vetek
rájuk, majd hétfő reggel hozok egy doboz fánkot az egész
bandának. Azzal kiengesztelhetem őket.
Kecsesnek egyáltalán nem nevezhető mozdulattal tépem
fel az öltözőm ajtaját, és gyorsan magamra zárom. Megállok a
tükör előtt, a pultra támaszkodom, és lehajtom a fejem.
Lehunyom a szemem, és mélyeket lélegzek.
Jack Valentine, a Vakkóstoló tulajdonosa, az első
randipartnerem, a férfi, aki féltve őrzi a magánéletét, jól
kiakasztott, és nem is akármivel.
Hogy lehettem ennyire naiv?
Hmm… talán mert Jack hazudott nekem. A rohadék!
– Sziasztok, Jack vagyok – mondom elváltoztatott, keserű
hangon –, a megnyerő külsejű kamugép és manipulátor.
Szerelmet keresek. Ja, nem. Csak be akarom palizni az
embereket. Gyertek, regisztráljatok a programba, garantáltan
megtaláljátok az igazit, és boldogan éltek, amíg meg nem
haltok! – Nyílik az ajtó. Elfintorodom. Most nincs kedvem
Dylanhez, ezért így szólok: – Dylan, szépen kérlek, ne most!
Az ajtó becsukódik, a zár a helyére kattan. Jack átható
tekintete néz vissza rám a tükörből. Kihúzom magam, és pont
akkor fordulok hátra, amikor Jack a nyakkendőjét igazgatva
előrelép.
– Én nem Dylan vagyok.
Kicsit szaporábban veszem a levegőt, mert váratlanul ért
ez a fordulat, és amúgy is remegek a dühtől.
– Nem szoktál kopogni?
– De szoktam. Csak most nem akartam.
– És ha pucér vagyok?
– Az ciki lett volna, mert…
Jack a rá jellemző sztoicizmussal dugja zsebre a kezét, és
mereven bámul. Kitágult pupillája szinte lángol. Miért pont én?
Miért nem mást etetett a hülye dumájával? Az üres
ígéreteivel?
Egy pillanatra zavarba jövök a kijelentésétől meg a
fürkésző tekintetétől.
– M-mit akarsz itt? – kérdezem.
Jack még közelebb lép hozzám, csak egy hajszál választ el
minket egymástól, nincs menekvés, mert útban van a
sminkasztal.
 – Kevin megkérdezte, szeretnék-e egy promóciós
beszélgetést a műsorban, és mivel úgyis részt vettél a
programban, gondoltam, csapok neki egy kis hírverést.
– A programod szart sem ér – fröcsögöm. – És nem azt
kérdezem, mit keresel a műsorban, hanem azt, hogy mit
keresel itt, az öltözőmben, és miért zártad kulcsra az ajtót?
Jack egyenesen a szemembe néz.
– Az egyik tag elégedetlen. Személyesen szeretném
tisztázni vele a dolgokat. Mert az a célom, hogy az ügyfeleim
elégedettek legyenek.
Karba fonom a kezem, amivel egy röpke pillanatra a
mellemre terelem Jack figyelmét. De aztán megint az arcomra
siklik a tekintete.
– Végig szívattál? Kerítőt játszottál a színfalak mögött?
Jókat röhögtél, amikor a kezdetben ígéretesnek tűnő pasik
sorra kicsúsztak a kezeim közül?
– Nem.
Nem hiszek neki. És ezt ő is tudja.
Még közelebb lép.
– Akármit gondolsz is rólam, Noely, nem repestem az
örömtől, hogy sportot űzöl a randizásból.
Csak ketten voltak. Nem többen.
Összeér a cipőorrunk, és Jack majdnem kettéhasít a sötét
szemével.
– Mintha haragudnál, hogy nem adtam fel elsőre. Hogy
mással is randiztam rajtad kívül. Ez agyrém!
 Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Talán fel akarom
bosszantani Jacket, mert ő is ezt csinálja velem, amióta csak
megismerkedtünk, az összes szerencsétlen találkozásunkkor.
– Talán tényleg azt szeretném, hogy csak velem randizz.
– Bah! – De amikor Jack még közelebb lép, és a csípőmre
teszi a kezét, a torkomra forr a szó. – Mit művelsz?
Jack nyúlánk, szálkás teste az enyémhez préselődik, és
számomra ismeretlen határozottsággal tornyosul fölém.
Tudom, hogy vannak férfiak, akik csak belépnek a szobába,
és mindenkit dominálnak, de velem még sohasem fordult elő
ilyesmi. Hogy egy pasi ennyire… domináljon.
Pedig Jack most pontosan ezt csinálja.
– Letapiztál – közlöm vele, amikor nem válaszol a
kérdésemre. – Ha nem vetted volna észre. – Enyhén
hátrahajolok, és a csípőmre mutatok. – Látod ezt? Ez a te
kezed, és most itt van a csípőmön.
Amikor Jack végigsimít a csípőcsontomon a hüvelykujjával,
jeges borzongás fut végig a lábamon.
– Tisztában vagyok vele – lép még előrébb Jack, és
egyetlen gyors mozdulattal a sminkasztalra emel, majd
szétfeszíti térdemet, és befészkeli magát a két combom közé.
A tükröt szegélyező égők fényárba borítják Jacket, de
amikor ránézek, nem találok hibát a külsején, holott amikor én
nézek bele a tükörbe, egyetlen szépséghibám sem maradhat
rejtve. Minden hajszála a helyén van, pattanásnak vagy
ráncnak nyoma sincs. Jack makulátlan és kimondottan
jóképű.
Az asztal miatt majdnem szemmagasságba kerülök
Jackkel, akinek sötét írisze mereven tapad az enyémre.
– Hiányoztam, Noely?
– Ööö…
Ez beszívott? Mondjuk, nincs alkoholszaga. Talán csak
bedilizett. Tudom, hogy az üzletemberek néha megzakkannak
a stressztől, szóval lehet, hogy ez csak egy segélykiáltás.
– Már elfelejtetted, miért hiúsult meg a második randink?
– Nem.
– Jó – bólintok. Jack mindkét keze a csípőm köré fonódik. –
Akkor nyilván emlékszel, hogy te küldtél el a búsba, miután
hisztériás rohamot kaptál, mert megemlítettem a
keresztnevedet a tévében, végül fogtad magad, és faképnél
hagytál közvetlenül a második randi előtt. Rémlik valami?
– Igen.
– Jó, mert most úgy szorongatsz, és úgy nézel rám, mintha
meg akarnál csókolni, amivel azt a látszatot kelted, hogy már
meg is feledkeztél erről az apróságról.
– Nem, mindenre emlékszem.
Jack keze a csuklómról a vállamra, aztán a hátamra siklik,
ahol kitapogatja a ruhám cipzárját.
Eláll a lélegzetem. Idáig az asztallapon támaszkodtam, de
most Jack hajtókájába csimpaszkodva próbálom megőrizni az
egyensúlyomat.
Jack a cipzárral babrál, nem húzza le, csak incselkedik
velem, és ahogy még szélesebbre tárom a lábamat, a
szoknyám felcsúszik a combomon.
– Jack, m-mit művelsz? – kérdezem kifulladva.
– Tudod te azt, Noely.
– De miért? Hiszen gyűlöljük egymást.
Igen. Gyűlölöm ezt az embert. Teljes szívemből.
Vagy mégsem?
Jack előrehajol, a szakálla az arcomat birizgálja.
– Én nem gyűlöllek téged, Noely. Te gyűlölsz engem?
– Igen.
Amikor Jack borostája újból végigszánt az arcomon,
lihegés vegyül a hangomba, ez a bizonyíték, hogy hazudok.
– Nem hiszem.
Jack mély hangjában érzéki ígéret bujkál, és abból ítélve,
ahogyan az ujjai a huncutkáimmal babrálnak, ez az ígéret
könnyedén teljesítésre is kerülhetne. Jack egyik kezét a
hajamba fúrja, amitől hátrabicsaklik a fejem, szabad
hozzáférést biztosítva a nyakamhoz, a másik kezével pedig a
csupasz combomat fogja le. Remeg a lábam. Jack orra lassan
felkúszik a nyakamon, és a keze is egyre magasabbra siklik a
combomon, amíg el nem éri a fenekemet. Ujjai a felcsúszott
szoknyám alatt barangolnak, de alig érintik a hátsómat.
Ez a férfi viszonylag csekély erőfeszítéssel is pillanatok
alatt elérte, hogy a testem felajzva követelje bódító érintéseit.
– Mondd, hogy nem akarod, Noely! Mondd, hogy hagyjam
abba, mert nem akarod, hogy levegyem a ruhádat, és
rácuppanjak a gyönyörű melledre!
– Én… én…
Kopp-kopp!
– Noely, engedj be!
Dylan.
A testem megmerevedik Jack ostroma alatt.
Jack egy szempillantás alatt a fülemre szorítja az ajkát, és
azt suttogja:
– Mondd, hogy most nem érsz rá, majd később felhívod!
– De…
Jack keményen megmarkolja a tarkómat, és a fülemet
kezdi harapdálni, miközben finoman cirógatja a bőrömet a
hüvelykujjával.
– Mondd, hogy most nem érsz rá, majd később felhívod! –
ismétli.
Hát, ha ennyire ragaszkodik hozzá.
– Most… most nem érek rá – felelem olyan higgadtan,
amennyire csak lehet. – Majd felhívlak.
– Mi? – csattan fel bosszúsan Dylan. – Jackről akarok
beszélni veled. Engedj már be! – kopog újra.
Jack orra lecsúszik az arcomon, felhevült teste az
enyémhez préselődik, a szája alig pár milliméternyire van az
enyémtől.
– Mondd meg neki, hogy majd felhívod!
Mind a tíz ujjával a fenekembe markol, teljes erőből, aztán
előrenyúl, és végigsimít a szoknyám alján, amíg el nem éri…
 – Majd hívlak! Majd hívlak! – nyögöm ki, és összeszorítom
a combomat. – K-később felhívlak!
– Olyan furcsa a hangod.
Jack finoman végighúzza az ujját a tangám szélén.
– A jó ég áldjon meg, mondom, hogy majd hívlak!
Az ajtó túloldaláról sértett harákolás, majd távolodó léptek
zaja hallatszik. Hála az égnek!
– Hmm, ügyes voltál – dörmögi a fülembe Jack, vágyakozó
remegést keltve a testemben. Megint a ruhám cipzárját
babrálja, és ezúttal le is húzza, de olyan komótosan, hogy
majdnem belepusztulok. – Mondd meg nyugodtan, Noely!
Mondd, hogy nem akarod, mondd, hogy hagyjam abba!
Bármennyire szeretném, nem megy. Bárcsak lenne
bennem annyi tartás, hogy azt feleljem: „Hé, kibabráltál velem,
úgyhogy sosem kaphatsz meg.” De hazudnék, ha azt
mondanám, nem játszom el a gondolattal, mi történne, ha
engednék Jack unszolásának, ha a teste az enyémhez
simulna, hogy örömet szerezzen nekem, és kielégítsen.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez jár a fejemben,
amikor összefutunk, amikor messziről figyelem őt.
Rendíthetetlen magabiztossága, tekintélyt parancsoló külseje
láttán joggal merül fel bennem a kérdés, vajon milyen érzés
lenne alávetni magam az akaratának. Ezért is adom meg
magam ahelyett, hogy elmenekülnék.
– Nem megy – felelem.
– Mi nem megy? A te baszni való szádból akarom hallani!
 Jack, miközben a válaszomra vár, lassan, foganként még
lejjebb húzza a cipzárt. Tiszta libabőr leszek, amikor arra
gondolok, mi lesz most velem.
Tudom, hogy Jack csúnyán tönkretehet. De annak ellenére,
hogy az őrületbe kerget, hogy porig alázott, amiért kimondtam
a keresztnevét a tévében, és hogy a büszkeségemet
megóvandó soha többé nem szabadna közel engednem
magamhoz, önként vetem bele magam a kis világába, a
karjaiba, a nyakamra tapadó szája keltette mámorba.
– Mondd ki, Noely…
 29. fejezet
NOELY

Érzem, hogy hibát követek el, amit később még keservesen

megbánok, mégis hagyom magam, mert már nem mondhatok
nemet. Minden porcikám erre vágyik, és a szenvedélytől
elködösült agyam sincs már abban a helyzetben, hogy ő
diktáljon.
– Nem tudok nemet mondani.
– Ezt akartam hallani – dünnyögi a fülembe Jack, miközben
teljesen lehúzza a cipzárt, feltárva a csupasz hátamat.
A cipzár valamivel a tangám derékpántja fölött ér véget.
Jack érzékien simogatja a derekamat, a bőrömet ingerli,
felkorbácsolja az érzékeimet, és egy kis ízelítőt ad a
varázslatból, ami az ujjaiban szunnyad.
A szájából áradó forróság érzékien bizsergeti a bőrömet,
amikor a nyakam fölém hajol. A vállába kapaszkodva
követelem a csókot, és kiélvezem az önfeledt pillanatot. Én
nem az a fajta lány vagyok, aki öltözőkben szexel olyan
férfiakkal, akiket tulajdonképpen ki nem állhat. De van egy
énem, egy pajzán énem, aki valóra akarja váltani a szexuális
fantáziáit, és nem is akárkivel. Annak dacára, hogy herótom
van Jacktől, erre most nem mondhatok nemet.
Jack végigcsókolja a nyakamat, majd benyúl a tanga
vékony pántja alá, hogy még közelebb vonjon magához, és
még szélesebbre tárja a combomat. Ahogy a szája az állam
vonalához ér, szétnyílik az ajkam, és kéjes nyögés szakad fel
a torkomból, amikor benyal a fülcimpám alá. Lángoló testtel,
kábultan dörgölőzöm hozzá, és élvezem az érintését, a teste
melegét, a combomról a fenekemre sikló tenyere simogatását.
Jack az érzékeimet ostromolja, szinte elveszi az eszemet,
nem tudok másra gondolni, csak a lüktető ágyékomra és a
sürgető vágyra.
– Még! – suttogom.
Jack nem válaszol, hanem a vállamra csúsztatja a kezét,
majd a számra tapasztja a száját, hogy puha, ruganyos
ajkaival pecsételje meg a vonzalmunkat. Sóhajtva engedek
erőszakos nyelvének, ami egy szempillantás alatt az enyémre
siklik. Egymáshoz simulunk, a szánk összeforr, a nyelvünk
egymásba gabalyodva birkózik. Istenem, de vártam már ezt a
csókot!
Jack, száját szorosan az enyémre tapasztva, letolja a
karomon a ruhám felső részét, ami alól előtűnik a bíborvörös
csipkés melltartóm. Tovább csókol, és lehunyt szemmel a
hasamig rántja a ruhát. A hüvelykujja egy röpke pillanatra
elidőzik a hasamon, majd a két mellemre siklik, amit
gyengéden a tenyerébe fog. Jól megszorongatja, én pedig
zihálva tolom előre a csípőmet, ami Jack nagy, duzzadó
erekciójának ütközik.
Jack olyan kemény, és olyan erőszakosan csókol, egyre
többet követel, úgy cirógat, hogy majdnem megőrülök, egyre
nagyobb kísértésbe visz, és én már nem akarok ellenállni
neki. A legkevésbé sem.
Először az államra, aztán a nyakamra, végül a
kulcscsontomra csúsztatja a száját, ahol addig nyalogat,
szívogat, birizgál a nyelvével, amíg az ágyékom lüktetni nem
kezd. Az érintései nyomán egyre jobban benedvesedem; a
csókjai perzselnek, az illata pedig arra ingerel, hogy egyre
gyorsabban mozogjak.
Jack elhúzódik tőlem, tekintete a mellemre siklik. Halvány,
elvetemült vigyor suhan át az ajkán, amikor megsimogatja a
mellbimbómat a textil alatt.
– Igen – nyöszörgöm halkan.
– Gyönyörű! – feleli Jack, azzal lerántja rólam a melltartót,
és egyetlen gyors mozdulattal kiszabadítja a melleimet.
Mielőtt megszólalhatnék, rácuppan az egyik mellbimbómra,
és a kezem ösztönösen a fejére siklik, hogy a hajánál fogva
szorítsam a mellkasomhoz.
Jack a mellbimbómat becézgeti nedves, meleg nyelvével,
majd keményen beszívja. Addig ismételgeti a műveletet, amíg
hánykolódni nem kezdek alatta. Ekkor harapdálni kezdi a
mellemet, mélyen belevájja a fogait.
– Á! – kiáltok fel, miközben előrelendítem a csípőmet, és
egyre erősebben préselem a szájához a mellkasomat. – Igen,
még!
Jack morogva veszi kezelésbe a másik mellemet, ugyanazt
a kínzási módot alkalmazza – harap-szív, harap-szív, újra meg
újra –, míg végül finom izzadságfátyol borítja be a testemet.
A kéj, az izgalom, a feszültség a tetőfokára hág.
A lábam között feszülten lüktetnek, remegnek az idegek.
Teljes önkívületben, vágytól hajtva gombolom ki Jack ingét,
csak a legfelső gombok és a nyakkendő marad érintetlenül.
Vakon tapogatózva, ügyetlenül próbálom szétnyitni az inget,
miközben Jack elvetemült szája buja – mámorító – dolgokat
művel a mellemmel.
Miután a legfelső kivételével minden gombot kigomboltam
az ingén, az övét és a nadrágját is meglazítom, de nem
nyúlok hozzájuk. Ehelyett felcsúsztatom a kezem Jack hasán,
és meglepetten tapogatom végig a kockákat meg a feszülő
izmokat. Ennek az öltönyös üzletembernek, ennek a morózus
és rideg alaknak olyan szálkás, kisportolt teste van, amilyet
leginkább a Men’s Healthben lát az ember, nem egy
keményített öltöny alatt.
Ledöbbenek, de a meglepetés ereje csak még inkább
beindít.
Az ujjaim Jack bőrét csiklandozzák, szinte tobzódnak a
bársonyos puhaságban. Az összes lágyan hullámzó inat és
izmot az emlékezetembe vésik, végül Jack mellizmára
vándorolnak, ahol finoman megcsipkedem Jack mellbimbóját.
 – Baszki! – nyög fel Jack, és egy pillanatra elszakad a
mellemtől, hogy egy kis lélegzethez jusson.
Amikor felemeli a fejét, nyoma sincs a már megszokott
szúrós pillantásnak. Féktelen vágy sugárzik a tekintetéből.
A szoknyám alá nyúl, és lerántja, majd a földre hajítja a
tangámat.
– Farzseb – morogja. – Óvszer a pénztárcámban.
Gondolkodás nélkül teljesítem a parancsot – mert Jack
sosem kér, hanem utasít –, a zsebébe nyúlok, kiveszem az
óvszert a pénztárcájából, és feltépem a fóliát. Jack egy
pillanatra sem engedi el a combomat.
– Lassan húzd fel! – néz rám a szempillája alól.
Egyre szaporábban veszem a levegőt, az idegvégződéseim
lángokban állnak. Nyáladzva, remegő kézzel tolom le Jack
fekete Calvin Klein bokszeralsóját, és tárom fel lenyűgöző
erekcióját.
Édes istenem, ez hatalmas! Jackre pillantok, és látom,
hogy halvány mosoly suhan át az ajkán. Elégedett a
reakciómmal. Büszke magára. Hagyom, hadd örüljön, mert
nem akármit rejteget a nadrágjában. Halleluja!
A pénisz kalapjára illesztem az óvszert, és Jack kérésének
megfelelően lassan, centinként lehengergetem a nagyon
hosszú és nagyon vastag dákó tövéig. Kérdőn nézek fel, mire
Jack még szélesebbre tárja a lábamat, és befészkeli magát a
puncimhoz.
– Baszki, de nedves! – suttogja.
 Bevallom, izgató látvány, ahogy a nyakizmai megfeszülnek
az erőlködéstől. Megmarkolja a szerszámát, és ki-be húzkodja
a nedves hüvelyemben. Hátratámaszkodom, előretolom a
mellkasomat, ellentartok, és hátravetett fejjel élvezem, ahogy
Jack farka fel-alá mozog a hüvelyemben. Most érzem csak
igazán, mennyire felizgultam.
– Jézusom, Noely, de gyönyörű vagy! – motyogja Jack,
majd keményen belém hatol.
Tágra nyílik a szemem, és fojtott kiáltás hagyja el nagyra
tátott számat. A mellem is beleremeg, amikor Jack kefélni
kezd, és a combomba kapaszkodva egyre közelebb húz
magához.
Nincs más választásom, megadom magam ennek az erős
férfinak, aki a jelek szerint önkívületi állapotban mozog
bennem. A golyói a fenekemnek ütődnek, az ujjai az izmaimba
mélyednek, verejtékben úszó keze egy másodpercre sem
enged a szorításból.
– Ez az! – nyögdécselem, amikor Jack tövig belém nyomja
a farkát, és még szélesebbre tárja a lábamat.
A vastag, hosszú dákója, a kígyózó csípője még jobban
felkorbácsolja a vágyamat. Remegve várom a beteljesülést,
és teli torokból kiáltozom a nevét.
– De jó szűk, tökéletes! – mormolja Jack, aki egyre
feszesebb tempót diktál, és olyan erővel döngöl, hogy
elzsibbad a lábujjam, és a látásom is elhomályosul.
Bizsereg a bőröm, lüktet a csiklóm, kalapál a szívem, a
gyomorszájam minden egyes lökéssel egyre izgatottabban
rándul össze…
De jó kemény!
De jó gyors!
Fantasztikus!
– Istenem! – suttogom, és az ajkamat harapdálom,
miközben a hüvelyem összerándul.
Jack halkan morog, és egyre vadabbul forgatja a csípőjét.
És ennyi! Az orgazmus pillanatában minden elhalványul
körülöttem, és a testembe hasító eufória veszi át az uralmat.
Jack hirtelen megmerevedik. Nyögdécselve hanyatlik a
vállamra, ő is zihálva kapkodja a levegőt.
Szerintem még sosem élveztem ekkorát, és Jack
pillantásából ítélve, aki időközben felegyenesedett, ő sem.
Jack lihegve, borzas hajjal, ziláltan húzódik el tőlem, a
szemétbe dobja az óvszert, és gyorsan megtörölközik.
Elbátortalanodva gyömöszölöm vissza a cicimet a melltartóba,
és helyreráncigálom a szoknyámat. De mielőtt teljesen
visszabújnék a ruhámba, Jack a tarkómnál fogva magához
von, és olyan perzselő csókkal jutalmaz, amibe minden
porcikám beleborzong.
Jack épp csak egy hajszálnyira húzódik el tőlem.
– Járunk? – kérdezi halkan.
Az agyam még alighanem az esemény utáni ködben úszik,
mert megesküdnék, hogy Jack azt kérdezte tőlem, járunk-e.
– Mi? – hajolok hátra, hogy jobban lássam az arcát.
 – Járunk, Noely?
Aha, akkor jól hallottam.
Összezárom a lábamat, félrelököm Jacket, helyrecibálom a
ruhámat, és hátat fordítva próbálom felügyeskedni magamon
a cipzárt. Jack, látván, hogy nem boldogulok, mögém lép.
Miközben felhúzza a cipzárt, a bőrömön érzem a testéből
áradó meleget, az ujjai finoman csiklandozzák meztelen
bőrömet. Végül átölel, és gyengéden belecsókol a nyakamba,
újabb örvényt keltve az agyamban.
Ez tényleg azt kérdezte, hogy járunk-e?
És ráadásul még szexeltem is vele?
A jókedvemből ítélve nagyon úgy fest, hogy igen. És ez
nem egyszerű szex volt. Ó, nem, de nem ám! Nem hittem
volna, hogy a szex ilyen… buja is lehet. Ilyen érzéki.
Ilyen vad.
Mi a franc ütött belém?
Atyaég, hogy én mekkora lotyó vagyok! Ne is próbáljatok
meggyőzni az ellenkezőjéről! Tudom, mit gondoltok: nézzétek
ezt a Noelyt! Most feküdt le a csávóval, aki a múltkor úgy
vágta ki, mint a gödényt inni – tudom, béna hasonlat,
fogalmam sincs, honnan vettem –, a fickó épp csak rácuppant
a mellére, és ő már szét is tette a lábát.
Igen, ez igaz. Hagytam, hogy a pasi rám cuppanjon, de…
De…
Nem, erre nincs mentség! Oltári nagy kurva vagyok, több
farkat fogtam, mint kilincset.
 Nyugodtan vessetek meg, mert én is okádok magamtól.
– Mi a franc volt ez? – lépek hátra karba tett kézzel.
Jack kissé zavartan igazítja meg a ruháját, majd így szól:
– Ööö, ha jól sejtem, szex.
– Azt én is… – Mély levegőt veszek. – Azt én is tudom.
Csak azt nem értem, mire volt jó ez az egész.
– Nos, az emberek általában örömszerzés és szaporodás
céljából szexelnek egymással. Mivel óvszert használtunk, és
jelenleg nem vagyunk abban a helyzetben, hogy közösen
neveljük fel a gyerekünket, én inkább az örömszerzésre
szavaznék. Ha te azt hitted, hogy szaporodunk, akkor el kell,
hogy…
– Tudom, hogy nem gyereket csináltunk. Jézusom, Jack! –
emelem égnek a karomat. – Mi a francnak jöttél ide? Hogy
megkapd azt, amiről a második randin lecsúsztál? Hát
gratulálok, megkaptad, most már elmehetsz!
Haragszom magamra, és ez még enyhe kifejezés. Elkapott
a hév, hirtelen megörültem Jack testének és annak, hogy
tetőtől talpig megbizserget. Hazudnék, ha azt mondanám,
hogy nem vágytam erre. De most?
Hülyén érzem magam. Kihasználtak. Meggyaláztak.
– Noely! – mondja szigorúan Jack, és közelebb lép.
– Ne, Jack! – tartom fel a kezem. – Kérlek, ne! – rázom
meg a fejem. Miért, Noely? Miért nem bírtál uralkodni
magadon? Miért? – Menj innen! Hibát követtem el, óriási
hibát.
 – De miért? A tested nem így gondolta. És az enyém sem.
Jack még közelebb lép hozzám, és a falhoz szorít.
Egyre dühösebb vagyok rá, és magamra is.
– Nem emlékszel, hogyan ért véget a kapcsolatunk?
Lepattintottál. Te zártad le a dolgot valami ostoba ürüggyel.
Elkotyogtam a keresztnevedet, ennyi, nem azt mondtam, hogy
Jack Valentine-nal, a Vakkóstoló tulajdonosával randizom! –
rázom meg a fejem. – Gondold már végig, mi történt, Jack!
Megtetszettünk egymásnak, bármi lehetett volna köztünk, de
te eldobtad.
Velem együtt.
Hatalmas sóhajjal sietek el Jack mellett, hogy magamhoz
vegyem a táskámat. Ki kell jutnom innen! El kell felejtenem
Jacket! Meg ezt a mocskos, szar napot.
De végül nem jutok el a kanapéhoz, mert Jack elkapja a
csuklómat. Előreszegezett tekintettel, lehajtott fejjel mondja:
– Megijedtem.
– Arról én nem tehetek – felelem megingathatatlanul. – Ha
lett volna vér a pucádban, odaállsz elém, és elmondod, mi
van, nem elmenekülsz. Hibát követtem el – rántom ki a kezem
a szorításából. – Egy percig se hidd, hogy mostantól szabad a
pálya! Mert én a részemről lezártam ezt a fejezetet.
Gyűlölöm Jacket!
Gyűlölöm magam!
Szar az egész!
Fogom a táskámat, felrántom az öltözőajtót, és kivonulok a
parkolóba. Érzem, hogy lángol az arcom, és remegő lábakkal,
dühösen botladozom le a lépcsőn.

***

– Ez a biscotti mennyei! Kérsz egy harit? – kérdezi Dylan a

kisasztal túloldaláról az egyik kedvenc malibui kávézóm
teraszán.
– Kösz, nem!
Elgondolkodva forgatom a kávéspoharamat, és a rúzsfoltos
műanyag tetőt bámulom. Igen, ma rossz színű rúzst
választottam. De nem lep meg, mert a bugyimat is fordítva
vettem fel, és a kontaktlencséimet is összecseréltem.
Látjátok, hölgyeim, ez a vége, ha szétkúratjátok magatokat
valakivel, akitől jobb lenne távol maradnotok.
Nem az a gond, hogy Jack rossz fej, vagy nem illünk
össze; erről szó sincs. Sőt, istenien elvagyunk együtt, de itt
most az erkölcsi tartáson van a hangsúly. Nekem pedig a
tegnapi után egy szemernyi sem maradt. Nulla vagyok.
Jack megbántott, palira vett, és mégis, amikor rám repült,
nem tudtam ellenállni neki. Ezt úgy nevezik, hogy
kéjsóvárság, és most, másnap, a létező legsúlyosabb
lelkiismeret-furdalástól szenvedek.
– Huh, az agyamra mész ezzel a búbánatos fejjel! Még
mindig Jack miatt dühöngsz? Tudom, szar ügy, igen, nem
mondta el, hogy az övé a Vakkóstoló, és igen, átvert téged, de
kit izgat? Már rég továbbléptél.
Ó, ha tudná, mi a helyzet!
– Apropó, biztos, hogy nem kérsz új randit?
Megrázom a fejem.
– Jack a tulaj, szóval nem. Tuti, hogy kémkedik utánam.
Meg amúgy is, az első randi tiszta sor, még a második is
elmegy, mert nem mindenki ér révbe azonnal. A harmadik már
lutri, a negyedik pedig egyenesen szánalmas. Nincs pofám
még egyszer odamenni. Totálisan lejáratnám magam.
– Annyi ember fordul meg ott! Nem hiszem, hogy
megjegyeztek.
Óriási tévedés! Danny látta, mit műveltem Haydennel.
Valószínűleg Veronica is. Ha én nem tisztelem magam, akkor
tőlük milyen alapon várjam el?
– Név szerint ismernek. – Dylan felröhög, amin akár meg is
sértődhetnék, de már ez sem érdekel. – Tudom, hogy közhely,
főleg egy bukott nő szájából, de végeztem a pasikkal.
Dylan színpadiasan forgatja a szemét, hogy minél
látványosabb legyen a reakciója.
– Ugyan, kérlek, nekem ne is gyere ezzel! Most ezt
mondod, de majd figyeld csak meg, hogyan omlasz az első
jöttment karjába. A filmekben is mindig ez van. A hősnő
esküdözik, hogy nem akar pasit, aztán BAMM, már férjhez is
ment!
– Nálam nem így lesz. Arra mérget vehetsz. Szerintem
elátkoztak. Három csodálatos férfival randizhattam volna, de
egyik sem vált be.
Egyiknek sem kellettem. Hosszú távra.
– Talán nem jól mosol fogat – vonogatja a vállát Dylan, és a
szájába tömi a maradék biscottit.
– Mi? – ráncolom a homlokom. – Mi köze ennek az
egészhez?
– Egy mákszem ragadt a fogaid közé – kocogtatja meg az
elülső fogát a körmével Dylan. Gyorsan végighúzom a
nyelvemet a fogsoromon. – Lehet, hogy a híres ismerkedő
vacsorákon is ugyanez volt a gond. Nagyon visszatetsző
látvány.
– Nem is értem, miért beszélgetek veled – csóválom meg a
fejem. Az asztalra könyökölök, és a tenyerembe támasztom a
homlokom. – Nem ez volt a gond. Biztosíthatlak, hogy semmi
sem ragadt a fogaim közé.
– Honnan tudod? A mákszemről sem tudtál. Szerintem az
ételmaradékon csúsztál el.
– Nem, nem az ételmaradékon! – kiáltom, amivel azonnal
felkeltem a körülöttünk ülők figyelmét. – Minden olyan flottul
ment. Jackhez hasonlóan a másik kettő is igazi
főnyereménynek tűnt. Beck maga volt a csoda.
– Jól nézett ki – jegyzi meg mosolyogva Dylan.
– Igen, de a zárkózottsága már az elején éket vert közénk.
Aztán jött Hayden.
– Jaj, csórikám!
– Ő a régi kapcsolatától nem tud megszabadulni –
kortyolok bele a kávémba. – Az a gáz, hogy mind a hárman
tökéletesnek tűntek, csak éppen nem álltak készen arra, amit
én szerettem volna.
Dylan lemondóan rázza meg a fejét.
– Az Öltönyös, a Lázadó és a Bajnok. Ha választhatnál, és
mind a hárman összekapnák magukat, ki lenne a befutó?
Elgondolkodva préselem össze az ajkaimat, próbálom
összehasonlítani a jelölteket, de ez egyszerűen lehetetlen.
– Őszintén? Fogalmam sincs. Mind mások, de ettől még
simán el tudnám képzelni velük a jövőt… minden téren.
Biztos ez? Tényleg el tudnám képzelni velük a jövőt?
Na és ők velem?
Jack? Nem. Kereken meg is mondta. Ügy lezárva. Beck?
Nem. Semmi érdemlegeset nem tudott felmutatni, amiből
megtudhattam volna, beleférek-e az életébe. Na és Hayden?
Az én időbeosztásomat és az ő utazásait figyelembe véve
tényleg össze tudtuk volna passzítani a dolgokat? Ha
összeadom, ténylegesen mennyi időt töltöttem a srácokkal,
vajon elég információ állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy
komolyan bízhassak az örök boldogságban? Igen, a vakrandi
csodákra képes, ha jó a partnered. De még így is időbe telik,
mire összecsiszolódtok, megtervezitek a jövőt, és elhiszitek,
hogy a hőn áhított lehetőségek elérhető közelségbe
kerülhetnek. Sóhajtva hajtom a fejemet az asztalra.
– Ez őrület!
Dylan anyáskodva simogatja meg a hajam.
 – Ugyan, ugyan! Ha gondolod, Chadnek van néhány
könyvelő haverja. Jól számolnak, kívülről fújják az Excel
képleteket, és tekintélyes számológép-gyűjteményük van,
amit személyesen is érdemes megcsodálni. Egyszerűen
lenyűgöző, mivé nőtték ki magukat ezek a kis kalkulátorok!
Összehozhatunk valamelyikükkel. Ki tudja? Lehet, hogy végül
a rövid ujjú kockás ing lesz a nyerő.
Majd ha fagy!
Elutasítóan rázom meg a fejem. Nem, pillanatnyilag sehogy
sem bírnám rávenni magam az ismerkedésre. Megint kezdjem
a puhatolózást, megint tegyem fel ugyanazokat a hülye
kérdéseket? Kösz, nem. Passzolok. Ideje szembenézni a
valósággal.
Én is az egyedülálló nők táborát fogom gyarapítani, ami a
lelki békém szempontjából messze a legbiztonságosabb
választás.
 30. fejezet
NOELY

– Nyomd meg! Nyomd már meg! – kiabálom a tévé előtt ülve.

A szám tele popcornnal, a lábamon bolyhos zokni, az
óriáspólóm a térdemet verdesi. – Gyerünk! – pattogok a
kanapén, azon imádkozom, hogy a Voice valamelyik
zsűritagja végre megnyomja a gombot, mert a fellépő csaj már
a lelkét is kiénekli a színpadon.
Hét közben nem sok időm van tévézni, ezért inkább
felveszem a kedvenc műsoraimat, és vasárnaponként
egyszerre letolom az egészet. Teljesen lelazít, és elfeledteti
velem a napi gondokat. Több mint egy hét telt el az öltözői
fiaskó óta, de még mindig nem tettem túl magam rajta.
Amikor a pacsirtahangú lány befejezi a dalt, Adam Levine
megnyomja a gombot. A tömeg tombol, a lány sírva fakad, és
hirtelen nekem is elszorul a torkom.
– Így is van, Adam, te vadállat! Azért csak sikerült
megnyomnod azt a gombot. – Blake Shelton tűnik fel a
képernyőn. Megdobom egy szem kukoricával. – Degenerált! –
dünnyögöm, ám ekkor becsippan a telefonom.
 A sötétkék kanapé karfáján heverő készülékre sandítok, és
látom, hogy a Vakkóstoló app küldött értesítést. Üzenetem
jött.
Mi van?
Fogom a telefont, és hosszasan bűvölöm az értesítést,
mintha telepatikus módszerekkel is hozzáférhetnék a
tartalmához.
Az kizárt, hogy új jelölt legyen a láthatáron! Jack szórakozik
velem? Vagy Hayden mégis meggondolta magát? Mondhatom
azt, hogy megvártam? Ha nem is teljesen?
Kíváncsian és kissé önsanyargató hangulatban nyitom meg
az alkalmazást. Arra számítok, hogy egy ismerős
felhasználónév fogad, például WindsorCsomó vagy
AJóLázadó, ám legnagyobb meglepetésemre egy vadiúj
üzenet vár rám egy NAGYON ismerős felhasználónévvel.
NY152.
Ezt ismerem. Méghozzá nagyon jól, ahogy a háttérsztoriját
vagy, ha már itt tartunk, magát a filmet is.

Noely!
Maga is szereti az őszt? Úgy küldenék magának egy
csokor frissen kihegyezett ceruzát!
Én

Ööö… Miféle üzenet ez? Ki a franc szereti a malibui…

És akkor beugrik. Ja!
 Ez A szerelem hálójában! Ezt írja Tom Hanks az első e-
mailjében.
Joe Fox pontosan ugyanezt írja Kathleen Kellynek: „Maga
is szereti az őszt? Úgy küldenék magának egy csokor frissen
kihegyezett ceruzát!”1
A NY152 Joe Fox felhasználóneve a filmben…
Zavartan, izgatottan és szégyentelen kuncogások
közepette kockáztatom meg a választ:

NY152!
Bájos, de zavarba ejtő. Ki vagy?
Noely

Hátradőlök a kanapén, és azt kívánom, bárcsak ez az

alkalmazás is úgy működne, mint az üzenetküldők, ahol
kijelzik, ha a másik éppen visszaír. Az egyetlen jel, ami arra
mutat, hogy az üzenetem valószínűleg célba ért, a név mellett
látható zöld pötty, ami azt jelenti, hogy az illető be van
jelentkezve.
Tovább nézem a Voice-ot, amikor megint besípol a
telefonom. Megállítom az adást, újból megnyitom az
alkalmazást, és ezt olvasom:

Noely!
Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az Öltönyös, a
Lázadó vagy a Bajnok vagyok? Volna kedved találkozni
az egyikükkel? Adnál neki egy második esélyt? Vagy
 már végleg leírtad őket?
Én

Döbbenten hanyatlok hátra a kanapén, és hosszasan

meredek az előttem lévő üzenetre. Ez valami vicc? Vagy
komoly? Lehet, hogy egy néző áll a háttérben? Nem, mert a
nézők nem ismerik a felhasználónevemet. Azt csak a három
randipartnerem tudja. Ahogy azt is, hogy megszállottan
imádom A szerelem hálójábant. Mind a hármuknak beszéltem
a kis dilimről, sőt Haydennel még meg is néztük a filmet.
Grimaszolva fontolgatom a választ. Megérdemel
bármelyikük is egy második esélyt? Azt már pontosan tudom,
melyikük nem. De Hayden és Beck? Hát, esetleg. Beck azt
mondta, hívjam fel, ha nem jól sülnének el a dolgok. Lehet,
hogy látta az adást, amiben bevallottam, hogy semmi sem
történt köztem meg a Bajnok között? Eléggé rám nyomult a
hokimeccsen.
Na és Hayden? Ő mindig nagyon szelíden és lassan
közeledett, mert egy másik lányért dobogott a szíve. De miért
nem írja meg szimpla üzenetben, hogy a csaj kikerült a
képből? Hogy készen áll. Hayden sokat emlegette Joe Foxot
meg a módszereit. Ha visszagondolok a beszélgetéseinkre,
többször is kijelentette, hogy Joe Fox stílusában akar
udvarolni nekem. Lehet, hogy Hayden üzenget? És vajon
megérdemel egy második esélyt?
Asszem, igen…
 De mi van, ha mégsem Hayden írt?
Mi van, ha Jack? Az öltönyös alfahím, aki azt képzeli, hogy
bármit megkaphat, amit csak akar. Már így is rengeteget
szenvedtem Jack Valentine miatt. Megint menjek házhoz a
pofonért, ha netalántán nem Hayden vagy Beck, hanem Jack
áll a háttérben?
Idegesen rágcsálom a szám szélét, és átgondolom a
lehetőségeimet. Az esély, hogy révbe érek, megéri a
csalódást, ha megint félresiklana valami?
A romantikus énem azt feleli, hogy igen. Mit ér a szerelem
kockázat nélkül? Tudom, hogy már örökre lemondtam a
férfiakról, de lehet, hogy itt a vissza nem térő alkalom. Mind a
három férfival bensőséges a viszonyom, szóval nem a nulláról
kellene kezdenem, ott folytathatnánk, ahol abbahagytuk.
A sok agyalás egyre magabiztosabbá tesz, így a végén ezt
az üzenetet küldöm el:

NY152!
Második esély? Hmm… lehet róla szó, de először is
tudnom kell, ki vagy. Az Öltönyös, a Lázadó vagy a
Bajnok?
Noely

Nem kell sokáig várnom a válaszra.

Noely!
És akkor hol marad az izgalom? Még nem fedhetem fel
 magam. Mindent a maga idejében, gyönyörűm!
Én

NY152!
Mi ez… A szerelem hálójában?
Noely

Noely!
Pontosan. Holnap jelentkezem, jó éjt, gyönyörűm!
Én

Elhűlve meredek a telefonomra, alig kapok levegőt, fel

vagyok spannolva. Melyik pasi döntött úgy hirtelen, hogy…
meghódít engem?
A magasságos égre esküszöm, sehogy sem tudom
beazonosítani az illetőt, így hát ahelyett, hogy a megfejtésen
törném a fejem, életemben először elhatározom, hogy
belemegyek a játékba.

1 A szerelem hálójában, magyar szöveg: Pataricza Eszter.

 31. fejezet
NOELY

Noely!
Egy vallomás: Egész hétvégén random
dokumentumfilmeket néztem a Netflixen. A Blackfishtől a
Twinstersen át a The Propaganda Game-ig. De hogy
őszinte legyek, az I Know That Voice tetszett a
legjobban. Mindig is vonzott a szinkronszínészkedés,
szerintem jó lennék benne. Régi álmom valósulna meg,
ha egy cameo erejéig feltűnhetnék A Simpson
családban vagy egy Seth McFarlane-produkcióban.
Az csak hab lenne a tortán, ha a karakter még
hasonlítana is rám.
Én

NY152!
Mivel nem igazán tudom, ki vagy, most megfogtál, mert
a három pasi közül, akivel randiztam, egyikről sem
tudom elképzelni, hogy szinkronszínész akarna lenni,
hogy a rajzfilmes cameóról már ne is beszéljünk. Hiába
próbálok rájönni, ki lehetsz, sehogy sem sikerül.
Teljesen összezavartál.
 Noely

Noely!
Ne törődj vele, ki vagyok! Inkább örülj neki, hogy új
oldalamról ismerhetsz meg. Így legalább a lelkembe
szeretsz bele, nem pedig abba, akinek látszom.
És csak úgy mellékesen: a te hanghordozásoddal és
karizmáddal első osztályú szinkronszínész válhatna
belőled.
Én

NY152!
A lelkedbe szeretek bele? Azért kicsit túlzás, hogy már
ilyen korán a szerelmet emlegeted, de elfogadom a
kihívást.
A szinkronizálás nem az én világom. Hülyén érezném
magam, ha egy mikrofon előtt kellene színészkednem,
viszont ha felajánlanának egy cameót a Days of Our
Livesban, arra egyből lecsapnék. De kizárólag azzal a
feltétellel, hogy pofán önthetek valakit egy pohár itallal.
Régi vágyam, hogy mérgemben pofán önthessek
valakit.
Noely

Noely!
Ezt megjegyeztem. Majd vigyázok, nehogy feldühítselek.
Nem szeretem, ha folyadék kerül az orromba. Ha
hiszed, ha nem, már öntöttek le itallal, és ha rossz
szögben érkezik a folyadék, akár súlyos orrkárosodást is
okozhat.
Ha akarod, egyszer megmutatom. Felnyomok egy kis
Bloody Maryt az orrodba, majd meglátjuk, mit szólsz
hozzá.
Én

NY152!
Bloody Mary-t? Komolyan azzal akarsz leönteni? Egy
pohár sűrű, borsos, csípős Bloody Mary-vel? Miért pont
ezt az italt választanád az udvarláshoz? Ha hiszed, ha
nem, nem szeretném, ha zellerszár fúródna a szemem
közé.
Noely

Noely!
Örülj, hogy nem valami gyümölcsös, papír esernyős
koktélt javasoltam. Mert akkor a kórházban kötnél ki, és
a továbbiakban félszeműként tengetnéd a napjaidat.
A Bloody Mary ártalmatlan az ananászos, papír
esernyős italokhoz képest. Hidd el, olcsón megúsznád.
Én

NY152!
Kifejezetten aggasztó, hogy ennyire rutinos vagy az
arcba locsolt italok terén. Felmerül bennem a kérdés,
honnan ez a tájékozottság. Kezdjek aggódni? Mindig
legyen a kezem ügyében egy Bloody Mary, hogy
 alkalomadtán az arcodba löttyinthessem?
Noely

Noely!
Nyugodtan hagyd otthon azt a Bloody Mary-t, de persze
ki vagyok én, hogy megtiltsam, hogy Bloody Mary-t cipelj
magaddal? Őszinte leszek: tárazz csak be a táskádba,
sohasem tudhatod, mikor kell telelocsolnod valakinek az
orrlyukát egy vodkával átitatott tápláló reggelivel.
Remélem, nem én leszek a paradicsomos koktél
célpontja.
Én

***

– Úúúúú, ez nagyon nehéz! Segíts, Noely néni!

Chloe felé fordulok, és szemügyre veszem a szóban forgó
tököt.
– Édesem, először is, az egy műtök. Plusz le van
csavarozva, úgyhogy nem eladó.
– De azt mondtad, bármelyik tököt választhatom.
– Igen, a valódiak közül.
Chloe sokáig vizslatja a lecsavarozott tököt, aztán csípőre
teszi a kezét.
– Na ne vakerálj! – hadonászik dühösen, majd elviharzik a
nagyszínpad mellett tornyosuló tökkupachoz, ahol egy idős
countryénekes gitározik és dalolászik a mikrofonba.
 Nem fér a fejembe, honnan ismerheti egy ötéves gyerek a
„na ne vakerálj!” kifejezést.
– De jó ez a kis szél! – szólal meg mellettem Alex, és
nagyot szippant a levegőből.
A tengerparti tökvásár nem kifejezetten az őszt juttatja az
eszembe, de mit tegyünk, Malibu már csak ilyen.
– A lányod most akarta elcsórni a műtököt Hamupipőke
hintója mellől.
Alex szemügyre veszi a tököt, majd a szájához emeli a
forralt borral teli poharát. Csak a miheztartás végett:
huszonhat fok van, és enyhe szellő fújdogál.
– Örülök, hogy nagyban gondolkodik. Miért nem engedted
neki? Tutira lefáradt volna, mire kibányássza azt a tököt a
betonból.
– Szánalmas vagy! Hol van Lauren? – nézek körül.
– Egy öreg fószerrel sakkozik – int a fejével oldalra Alex. –
Svungban van, direkt megkért, hogy ne zavarjuk.
Miért nem vagyok meglepve? Egy piknikasztalon ülök, a
lábam a padon, és a combomra támaszkodva figyelem a
parton ődöngő családokat, amint tököt válogatnak, játszanak,
homokvárat építenek – de furi! –, és élvezettel kortyolgatják a
forralt bort.
Maga is szereti az őszt?
Jót kuncogok magamban; Malibuban nincs különbség nyár
és ősz között, kivéve hogy ősszel tobzódunk a sütőtökízű
finomságokban.
 Erről jut eszembe…
– Hozok sütőtökös muffint. Te kérsz valamit?
– Minimum hatot hozz, hadd vegyük ki a részünket az őszi
élvezetekből! – köcsögösködik Alex.
Vállon veregetem a tesómat, és távozóban még
visszaszólok neki:
– Most egy darabig ne gyantáztasd a golyóidat! Kezdesz
elnőiesedni.
– A csupasz golyó legalább olyan tetszetős, mint a csupasz
vagina.
Minek szólaltam meg? Gyorsan elhúzok, mielőtt Alex
belemerülne részletekbe… a csupasz golyóit illetően.
Elindulok a büféautó felé, és miközben ügyetlenül
botorkálok a fövenyen a szandálomban, elhaladok Lauren
mellett, aki épp egy öregembernek osztja az észt, végül
szépen beállok a sorba, és átgondolom, milyen muffint
vegyek. Hat sütőtököset vagy inkább vegyeset.
– Á, szia, Noely!
Megsemmisülten hunyom le a szemem, egyszerűen nem
értem, miért botlok mindenütt ebbe az emberbe, miért erőlteti
ennyire az univerzum, hogy a csávó újra meg újra
felbukkanjon az életemben. Az első randink előtt egyszer sem
láttam őt sehol.
Merő véletlen? Vagy a szerelemistenek felöntöttek a
garatra, és kicsit túltolják az ökörködést?
Megfordulok, és udvariasságot erőltetek magamra.
 – Jack, de örülök!
Amikor Jackre nézek, látom, hogy derűsen csillog a szeme,
és mintha csodálat sugározna belőle. Különös.
De ami még ennél is különösebb: most először látom Jack
Valentine-t öltöny nélkül. A klasszikus háromrészes szett meg
a szépen megcsomózott nyakkendő helyett most sötét
koptatott farmer és sima fehér galléros póló van rajta, ami
érzékien tapad széles, kigyúrt mellkasára. Én már
megérintettem azt a mellkast! Gyönyörű, izmos… ÁLLJ! Jack
szandált visel, SZANDÁLT, és a szakálla is borzas, mintha
nem vágták volna formára, amitől csak még vonzóbbnak
tűnik.
A fenébe a pasikkal meg az ellenállhatatlan
arcszőrzetükkel!
Jack rám mosolyog, gyönyörű sötét szeme vidáman csillog.
– Na mizu? Mit veszel? – biccent a fejével a büféautó felé.
Na mizu? Az Öltönyös, Mr. Élére Vasalt az kérdezte, hogy
„na mizu?”. Hová tűnt a modoros dumája?
– Muffint – felelem szinte ordítva, de gyorsan visszaveszem
a hangerőt. Körülnézek, majd megkérdezem: – Hogy kerülsz
ide? Egy agglegény elég furán mutat egy családi tökvásáron,
nem gondolod?
Jack nevetve, felszabadultan válaszolja:
– A nővéremmel meg a két kislányával jöttem. Na és te?
A szingli nők sem számítanak megszokott látványnak egy
családi rendezvényen.
 – A bátyám és a sógornőm hívott meg. Az ötéves kislányuk
megszállottan imád engem – poénkodom.
– Nem csoda – húzódik csibészes mosolyra Jack ajka.
Nyugtalanul toporgok.
– Hát, engem vár a muffin.
Hátat fordítok Jacknek, de azzal kell szembesülnöm, hogy
még öten állnak előttem. Naná, hogy pont most lassult be a
sor, amikor Jack pillantása lyukat éget a hátamba!
Mereven állok, nem merek hátranézni. Idegesen rágcsálom
az ajkamat, a bőröm kellemetlenül bizsereg. Ez olyan kínos,
hogy már fáj!
– Beszélgethetünk ám – súgja a fülembe Jack.
A feje alig pár centire van az enyémtől. Karót nyelten
húzom ki magam, a vállam megfeszül.
– Én így is elvagyok – felelem anélkül, hogy hátrafordulnék.
Jack mellém lép, és azt kérdezi:
– Még mindig haragszol rám?
Tudtam, hogy nem úszom meg ezt a kérdést.
Dühösen fújtatok, de hagyom, hogy Jack lépre csaljon.
Szembefordulok vele, és azt válaszolom:
– Nem haragszom rád, csak nem érdekelsz. Nálam már
semmi esélyed, Jack.
– Ki kérte, hogy adj még egy esélyt? Én csak barátkozni
próbálok.
Csak barátkozni próbál? Hogy a kegyeimbe férkőzhessen?
Lehet, hogy ő NY152? Felidézem az üzenetváltásainkat, és
úgy döntök, letesztelem Jacket. Ha már egyszer muszáj egy
sorban állnom vele, kihasználom az alkalmat.
– Miért szeretnéd, hogy barátok legyünk? – kérdezem
szkeptikusan.
Jack zsebre dugott kézzel vonja meg a vállát, a tricepsze
minden mozdulatától megfeszül.
– Kedvellek, Noely. Megnevettetsz, jó veled beszélgetni.
Arról már lecsúsztam, hogy összejöhessünk, de barátok még
lehetünk.
Ez most komoly? Rá sem ismerek erre az emberre, erre a
visszafogott, kedves és kifejezetten laza emberre.
Nyomokban sem emlékeztet az általam ismert sötét öltönyös
macsóra. Hogy őszinte legyek, le vagyok döbbenve.
Némi töprengés után úgy döntök, hogy inkább
elsunnyogom a választ.
– Mi a kedvenc délelőtti italod?
– Mi? – ráncolja a homlokát zavartan Jack.
– Tegyük fel, hogy a haverjaiddal villásreggelizel, tudod, a
többi öltönyössel.
– Az üzletemberek nem járnak villásreggelire.
– Jó, akkor randizol valakivel – felelem ingerülten.
– Veled?
– Mi? Nem – rázom meg a fejem. – Ne szakíts félbe!
– Ha veled randevúzom, az nagyban megváltoztatja a
dolgokat. Mivel szeretnélek lenyűgözni, mást rendelnék, mint
egyébként.
 – Kiakasztó vagy, ugye tudod? – felelem csípőre tett
kézzel. Jack vállat von, és kisfiús mosollyal néz rám. – Nem
velem randizol. Mondjuk, a nővéreddel találkozol. Így már
könnyebb? – Jack bólintással jelzi, hogy folytassam. Hála az
égnek! – Jó, tehát beültök villásreggelizni a nővéreddel, és
eszedbe jut, hogy hé, igyunk már valamit! A nővéred
beleegyezik, így hát megrendeled a kedvenc délelőtti
italodat… alkoholos délelőtti italodat. Mit rendelsz?
Jack, ha lehet, még értetlenebbül néz rám, végül azt
kérdezi:
– Mi köze ennek bármihez is? Ez valami beugró kérdés,
amit mindenkinek felteszel, aki barátkozni szeretne veled?
– Válaszolj, a rohadt életbe!
– Ööö… – Jack elhallgat, és továbbra is úgy néz rám,
mintha megbuggyantam volna. Gyerünk, mondd ki, mondd ki,
hogy Bloody Mary-t! Ha Jack a Bloody Mary-t választja, akkor
ő NY152. – Szerintem egy jó kis Tequila Sunrise-hoz sosincs
túl korán.
Bosszús sóhajjal fonom karba a kezem, és hátat fordítok
Jacknek.
– Nem erre számítottál? Akkor már nem is vagyunk
barátok? A Mimosa a helyes válasz, mert te is azt iszod a
műsorban? Jó, akkor legyen Mimosa.
– Ha kimondtad a választ, már nem módosíthatsz rajta. –
Idegesít Jack pálfordulása, ez a laza magabiztosság, nem
tudom hova tenni. – Szerintem vegyük meg a muffint, és
ennyi. Nem…
De nem tudom befejezni a mondatot, mert Jack kirángat a
sorból – na frankó, pedig már csak hárman voltak előttem! –,
és egy tárolóegység mögé vonszol.
– Hé, nem fognak visszaengedni! – tekintgetek hátra, de
Jack elzárja a kilátást.
– Mindjárt megkapod a muffinodat, csak… – simít végig az
arcán elkínzott sóhajjal. – Csak szeretnék elmondani neked
valamit, jó?
– Te aztán nem tágítasz. Ez az a Jack Valentine, akit én
ismerek.
Jack nem veszi a lapot, hanem így folytatja:
– Volt egy barátnőm, aki miatt nagyon megégettem
magam. Tulajdonképpen a menyasszonyom volt. – Hirtelen
elsápad, és ezzel sikerül felkeltenie az érdeklődésemet. –
Amikor azt mondtam, hogy megijedtem, komolyan beszéltem.
Azért őrzöm ennyire a magánéletemet és a családomat, mert
az exem annak idején besározta a hírnevemet, kiszolgáltatott
a versenytársaimnak, magánjellegű információkat és üzleti
titkokat szivárogtatott ki, ami nemcsak engem érintett
fájdalmasan, hanem a szeretteimet is. Túléltük, de eléggé
megviselt a dolog. – A tarkóját markolássza, én pedig
megigézve bámulom duzzadó bicepszét a póló szűkre szabott
ujja alatt. – Amikor elkotyogtad a nevemet a tévében,
kiborultam. Hogy büszke vagyok-e rá? Nem, a legkevésbé
sem. Őszintén megbántam, amit tettem, mert valahányszor
összefutunk, egy gyönyörű, intelligens és dinamikus nőt látok
magam előtt, aki a saját ostobaságom miatt csúszott ki a
markomból. – Nem kapok levegőt, a szám is kiszáradt. –
Tudom, hogy egy másik világban, egy másik fejezetben talán
létrejöhetett volna az a kapcsolat, amire vágytam, de nem
vagyok vak, látom, hogy nálad már felégettem a hidakat.
– D-de akkor mit szeretnél? – zihálom bizonytalanul, mert
én is sajnálom, hogy végül semmi sem lett a dologból.
Jack bánatos mosollyal fogja meg a kezem, az ujjaimat
babrálja.
– Azt hiszem, új hidat akarok építeni, méghozzá a barátság
révén. Tudom, hogy ez nagy kérés, de örülnék, ha békésen el
tudnánk beszélgetni, amikor összefutunk. Mérgesen is szép
vagy, de szívesebben csevegek el veled, mint hogy a dühösen
elviharzó fenekedet nézzem.
Ez az ember nem normális. Teljesen rapszodikus, egyszer
kedves, máskor bunkó, most meg barátkozni akar. És
komolyan gondolja a dolgot. Mi legyen, belemenjek?
Ez a pasi álomszép. Ha azt veszem, mennyire odavagyok
érte, nem hinném, hogy megelégednék a sima barátsággal.
De olyan kétségbeesetten, olyan esdeklően néz rám az
olvasztott csokira emlékeztető szemével, hogy automatikusan
rábólintok a kérésére.
– Legyünk barátok!
És ekkor beindul a gépezet. A pusztító mosoly életre kel,
még a szívverésem is eláll tőle.
 – Igen? – Bólintok, és közben nagyot nyelek. – Nagyszerű!
– Jack elnéz a vállam fölött, és elégedetten biccent. – Leapadt
a sor. Hozom a muffint.
Azzal megcsipkedi az államat, és faképnél hagy, mintha
kisiskolások lennénk, akik most döntötték el, hogy barátok
lesznek. Nem tudom, de ennél azért többet vártam, például
hogy lefektetjük a szabályokat, vagy Jack elmondja, mire
számítsak, de sajnos teljesen magamra maradtam.
Mire nagy nehezen összeszedem a gondolataimat, Jack
már vissza is tér. Két sütisdobozt hoz a kezében.
– Tessék, hat sütőtökös muffin, a többi hat vegyes. Kóstold
meg a sajttortásat, az a kedvencem – nyújtja át kacsintva a
dobozomat, majd így szól: – Viszlát, barátom!
Ööö… mi a fene?
 32. fejezet
NOELY

– Hótziher, hogy Jack az. – Dylan a zacskóból dönti a

szájába a chipset, és teli szájjal magyaráz: – Nem is kérdés.
Azt akarja, hogy legyetek barátok? – forgatja a szemét. – Aha,
igen. Ez a Joe Fox-féle tempó. Emlékszel a filmre? Joe Fox,
miután szakít azzal a szörnyű némberrel, elhatározza, hogy új
életet kezd. Komolyan elbeszélget az apjával, végül rájön,
hogy boldog akar lenni, és ezt egyedül Kathleen Kelly adhatja
meg neki. Te vagy Kathleen Kelly – mutat rám Dylan, majd
sorban lenyalogatja az ujjait –, Jack pedig így próbálja
rendezni a nézeteltéréseteket. Jó reggelt kívánok!
Ez a gondolat már nekem is átsuhant az agyamon, de
amikor szóba hoztam a délelőtti piálást, Jacknek arcizma sem
rándult. Vagy nagyon jó színész, vagy nem ő NY152.
– Nem tudom, Dylan. Igen, Jack elég furcsán és gyanúsan
viselkedik, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő NY152.
– Jaj, ne már, ki más lehetne? Beck? Ő szakmányban
döngeti a csajokat a vasparipáján, miért pocsékolná arra az
idejét, hogy egy társkereső alkalmazáson keresztül udvaroljon
neked? Hayden, nos… nem bánnám, ha ő lenne az
emberünk, de valami azt súgja, hogy hiába reménykedem.
– Aha, és azt is ez a valami súgta, hogy tolj be egy zacskó
chipset edzés után, különben nem élet az élet?
– Ami azt illeti, igen. – Dylan összegyűri és a kukába dobja
a zacskót. – Tudom, hogy Becknek és Haydennek drukkolsz,
de tényleg azt hiszem, hogy Jack az. – A barátnőm nagyot
kortyol a narancsos üdítőjéből, és közben izgatottan
hadonászik az ujjával. – Hadd nézzem meg még egyszer az
üzeneteket!
– Nem – állok fel, és a kukába hajítom a kiürült
kelkáposzta-turmixos poharat. – Nem szeretném, ha megint
ízekre szednéd őket. Semmi értelme. A Bloody Mary nem
kódolt üzenet.
– Nem tudhatod, amíg rendesen ki nem elemzed.
– Holnap reggel találkozunk! – intek búcsút bosszúsan a
barátnőmnek.
Menet közben előhúzom a telefonomat a táskámból, és
amikor a kijelző kivilágosodik, látom, hogy új értesítés
érkezett. Szédelegve nyitom meg, ám hirtelen fejjel a falnak
ütközöm… egy izmos falnak.
Hanyatt esek, a telefonom a földre zuhan, én meg seggre
tottyanok, és kissé kábultan nézek a fölém tornyosuló
Haydenre.
– Basszus, ne haragudj, Noely! Nem vettelek észre –
szerencsétlenkedik Hayden.
 Gyorsan zsebre vágja a telefonját, talpra segít, és a
telefonomat is felszedi a földről. Miután felálltam, átadja a
telefonomat, majd leguggol, hogy a szemembe nézhessen.
– Jól vagy? Annyira sajnálom, ha jól sejtem, mind a ketten
a telónkkal voltunk elfoglalva.
– Úgy tűnik – felelem ideges nevetéssel. – Hogy kerülsz
ide? A Quakesnek nincs saját konditerme?
– Dehogynem – heherészik Hayden. – De van itt egy
akupunktőr, aki állítólag nagyon érti a dolgát. Általában ő jön
ki hozzánk a sportközpontba, de ma este programja van,
nekem meg sürgősen kezelésre lenne szükségem, úgyhogy a
csaj felajánlotta, hogy ha elautózom idáig, gyorsan beszorít
valahova.
– Patricia?
– Igen, ő. Te is jársz hozzá?
– Nem – rázom meg a fejem –, de Dylan esküszik rá. Mid
fáj?
– A jobb lapockám meg a rotátorköpenyem. Pár napja
beállt, és még most is érzékeny. Remélem, Patricia
helyrepofoz – nyomogatja a vállát beszéd közben Hayden.
– Én is. Muszáj játszanod – mosolygok rá, és ő viszonozza
a gesztust.
Olyan kis édes!
– Hiányoztál, Noely. Teljesen rákattantam a mosolyodra.
Feszülten forgatom a telefonomat, nagy a kísértés, hogy
kérdőre vonjam Haydent. A kérdés már itt van a nyelvemen,
de félek, hogy árnyékra vetődöm.
– Te is hiányoztál. De látom, jól megy a játék, sorra döntöd
a rekordokat, és a csapat neked köszönheti a legtöbb gólját.
Úgy is mondhatnám, hogy hasítasz.
– Ilyen klassz srácokkal nem nehéz.
– Haydeeeeeen! – kiáltja már messziről Dylan. Az egyik
kezében a sporttáskája, a másikban a telefonja. – Arany
húsom! Mit csinálsz itt?
– Patriciához jött akupunktúrára – válaszolom Hayden
helyett.
Dylan jelenléte felborzolja az idegeimet. A csaj nem bír
lakatot tenni a szájára, gondolkodás nélkül kimondja, ami az
eszébe jut. Képzelem…
– Szereted a Bloody Mary-t, Hayden? – kérdezi Dylan, aki
a falnak támaszkodva, ártatlan képpel csavargatja a haját.
Én persze tudom, hogy a szándékai a legkevésbé sem
ártatlanok.
Hayden udvarias mosollyal bólint.
– Imádom. – Majd felém fordul, és az órájára pillant. –
Bocsánat, de nekem mennem kell. Hölgyeim, nagyon örültem.
Vigyázz magadra, Noely! – mondja gyengéden, és
megszorítja a karomat.
Sajnálkozó tekintettel indul el az akupunktúrás rendelő felé.
Kalapál a szívem, bizsereg a karom, zúg a fejem.
Vajon ő az?
– Ma nem játszik? – kérdezi Dylan, és egy szóval sem
említi a Bloody Mary-s kommentárt meg a lopott pillantásokat,
amiket Hayden vetett rám.
– Csak hétkor.
– Hű, akkor nagy fájdalmai lehetnek! – löki el magát a faltól
Dylan, és a kijárat felé indul.
Utánarohanok, és a vállánál fogva magam felé fordítom.
– Ki sem elemzed Hayden válaszát meg azt, hogy a
testbeszéde egyértelmű érdeklődésre utalt?
– Nem ő az – söpri le magáról a kezemet Dylan.
– Akkor miért mondta, hogy imádja a Bloody Mary-t?
– Talán mert pocsék az ízlése, és tényleg szereti.
– Dylan, ez nem lehet véletlen egybeesés.
Barátnőm a vállamra teszi a kezét, és mélyen a szemembe
néz.
– Higgy, amit akarsz, de nem ő az, érzem!
– Ja, azt is MILYEN JÓL megérezted, hogy Tom Brady
eltöri a lábát, aztán semmi sem lett belőle. Ennyit ér a
tudományod.
– A lábtörésnek többféle jelentése lehet. Nem fogok
magyarázkodni. Érzem, hogy nem ő lesz az emberünk.
– Ahogy gondolod, szerintem meg Hayden az. Ő hasonlít a
legjobban NY152-re. Aranyos, vicces, és jól bánik a
szavakkal. Plusz… szereti a Bloody Mary-t.
Dylan bosszúsan forgatja a szemét, és megigazítja a
táskája vállpántját.
– Jó, de nekem ne panaszkodj, ha kiderül, hogy nem ő az!
 ***

Végre hazavergődtem a teremből, és magam mögött

tudhatom Dylan jóslatait, az ügyintézést meg a bevásárlást,
aminek során alaposan feltankoltam eperfagyiból meg
csokiöntetből. Egyik sem illik bele a heti étrendembe, amit az
edzőm állított össze nekem, de fütyülök rá. Fagyit akarok.
DÖGIVEL.
Letelepszem a kanapéra, majd – egyik térdemen a fagyit, a
másikon a telefonomat egyensúlyozva – a hokimeccsre
kapcsolok. Még nem tudtam elolvasni az üzenetet, de már
nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság.
Két üzenet fogad.

Noely!
Most költöztem be az új házamba, és ezennel
ünnepélyesen kijelentem: a lakberendezés nem az
erősségem. Nem tudok mit kezdeni a sok mintával,
textúrával, színnel, fogalmam sincs, mi mihez illik. Ma
elmentem függönyt venni, de végül egy spatulával, egy
fonott kosárral meg egy bőrillatú gyertyával tértem haza.
Az a legfurcsább az egészben, hogy nem is szeretem a
fonott cuccokat.
Szerinted a kosár, a spatula meg a gyertya kimeríti a
lakásdísz fogalmát?
Kétségbeesetten várom a válaszodat.
 Én

Új otthon… hmm. Hayden nemrég még házat keresett.

Lehet, hogy talált egyet? Ez a leglogikusabb megoldás.
Megnyitom a következő üzenetet, és azt is elolvasom.

Noely!
Ma azt olvastam valahol, hogy minden háztartásban
elkél egy darázsirtó spray, az éjjeliszekrényen kell
tartani, mert jó szolgálatot tehet, ha betörnek a házba.
Nagyobb a hatótávolsága, mint a borsspray-nek, és
pontosabban is lehet célozni vele. Ráadásul, mint
kiderült, darázsirtós támadás áldozatának lenni nem egy
fáklyásmenet. Nálad van darázsirtó spray az
éjjeliszekrényen… a többi kacat között?
Nyugi, nem baj, ha nincs. Öt flakonnal küldtem a
stúdióba. Majd gondolj rám, ha pofán spriccelsz vele
valakit. Reméljük, erre soha nem kerül sor, hacsak nem
leszel zaklatás áldozata. Akkor spricceld szarrá az
illetőt!
Én

Kuncogva pötyögöm be a választ.

NY152!
Először is gratulálok az új otthonodhoz! Ez csodás hír,
és meggyőződésem, hogy a spatula, a fonott kosár meg
a gyertya stílusteremtő összeállítás. Úgyhogy hajrá!
Ami a darázsirtót illeti, sajnos nem vagyok annyira
szerencsés, hogy egy ilyen kaliberű fegyver legyen a
birtokomban, vagyis az éjjeliszekrényemen, de azért van
itt helyette egy s más…
Kár, hogy a munkahelyemre küldted el a darázsirtó
spray-t – egyáltalán nem lesz nehéz kimagyarázni
magam, amikor megérkezik –, jobban örültem volna, ha
személyesen adod át. Ugye érted, mire célzok?
Noely

Noely!
Látom, kezdesz türelmetlenkedni. Mindent a maga
idejében. Mielőtt felfedném magam, meg kell
győződnöm róla, hogy teljes szívedből, őrülten
szerelmes vagy belém. Képzeld el, mi lenne, ha
A szerelem hálójában mintájára egy parkban
találkoznánk, és amikor meglátnál a sarkon, arra
gondolnál: ó, a francba… ez ő! Nem vállalhatok ekkora
kockázatot. Azt akarom, hogy úgy pityeregj, mint
Kathleen Kelly: „Azt kívántam, te legyél. Szívemből
kívántam, hogy te legyél.”
Türelmesen kivárom, amíg felnősz a feladathoz, addig
az írásaiddal is megelégszem.
Én

NY152!
Meg akarod dobogtatni a szívemet? Mert akkor jó úton
haladsz. Jobb lenne, ha személyesen tennéd, de
 megértem, hogy biztosra akarsz menni. Hiszen az
összes randim kudarcba fulladt. Sajnálom, de sem az
Öltönyös, sem a Lázadó, sem a Bajnok nem volt
tökéletes, bármit képzelnek is magukról.
Noely

Mosolyogva küldöm el az üzenetet. Jól felpiszkáltam a

pasit, megnézném, milyen képet vág most. Jack vagy Beck
egy pimasz „ja, lehet”-tel intézné el a dolgot, Hayden azonban
érzékenyebb, ő szerintem azt válaszolná, hogy…
Várjunk csak!
Ismét a meccsnek szentelem a figyelmemet, és
felhangosítom a tévét. Előrehajolok, hátha…
– Beszarás! – suttogom, miközben újabb üzenet érkezik
NY152-től.
Hayden korcsolyázik keresztül a jégen, könnyedén vezeti el
a korongot a védők mellett, majd átpasszolja Svennek, aki lő,
de elvéti; a korong lepattan a kapus válláról.
Most már csak ketten maradtak…
Megnyitom NY152 üzenetét.

Noely!
Az összes randid kudarcba fulladt? Ezt azért kétlem.
Basszus, még ma is sokszor eszembe jut az első
találkozásunk, és hogy milyen könnyedén az ujjad köré
csavartál! Most három jelölt jelenik meg a
képzeletedben. Nagy a konkurencia. De ne aggódj!
 Bírom a strapát.
Én

Elhúzom a szám.
– Ravasz, nagyon ravasz, NY152! – mondom mézesmázos
hangon.
Haydent nyugodtan kihúzhatom, hacsak nem korcsolyázás
közben írogat nekem, ami eléggé valószínűtlen, mivel két
kézzel fogja a botot.
Huh, pedig azt hittem, ő az.
Fura, de nem szomorít el, hogy tévedtem. Sosem éreztem
úgy, hogy komolyan érdekelném Haydent. Legalábbis
párkapcsolati szempontból.
Marad az Öltönyös és a Lázadó, Jack és Beck. Halványlila
dunsztom sincs, melyikük NY152, de ettől még az orra alá
dörgölhetem, hogy kicsit eltájolta magát.

NY152!
Helyesbítenék: most már csak két jelölt között vacillálok.
Ügyesen titkolod a kilétedet, de sajnos elkövettél egy
hibát. A műsorban már utaltam rá, hogy egy sportolóval
randizom, és bár azt nem árultam el, melyik sportról van
szó, kicsit segítek: miközben neked üzengetek, őt
nézem a tévében, amint a jégpályán köröz.
Vagyis a gyanúsítottak száma kettőre csökkent. Már
csak az Öltönyös és a Lázadó van versenyben. Izgulsz?
Noely
 A pasi semmit sem ad a látszatra, mert perceken belül
válaszol.

Noely!
A macska rúgja meg! Kezdek kijönni a gyakorlatból.
Kicsit elkényelmesedtem. De látom, te figyelsz. Ígérem,
ez volt az utolsó baki.
Én

NY152!
Egy újabb baki maga lenne a mennyország.
Noely
 33. fejezet
NOELY

Noely!
Hogy iszod a kávét?
Én

NY152!
Sok kakaóval. Nem bírom a keserű ízt, a koffein viszont
kell. A Dunkin’ Donutsnak van egy csokis fánk ízű
kávéja, abba még beledöntök fél csomag cukormentes
kakaóport. Jól elkeverem, és már kész is a finom kávé.
Próbáld ki!
Noely

Noely!
(Csatolmány: a Dunkin’ Donuts csokoládés fánk ízű
kávékeverék és a cukormentes kakaópor fotója)
Minden készen áll. Ajánlom, hogy jó legyen. Szép napot,
gyönyörűm! Majd belekukkantok a műsorba.
Én

Elégedetten vigyorgok, ám hirtelen Dylan slattyog be az

öltözőbe bosszús képpel, hóna alatt egy kosárral.
– Először darázsirtó spray, amit még mindig nem tudok
hova tenni, most meg kávé és kakaópor. Mi jön még? Ha már
ennyire bőkezű a csávó, nem rendelnél tőle egy kis biscottit
vagy tejkaramellát? Úúúúúú, vagy almás pitét? Anyu úgy
enne egy kis almás pitét! Vagy sütőtökös pitét? Mmm, nem –
rázza meg a fejét tűnődve Dylan. – Az almás jobb, almás
legyen!
A kosár, amivel a barátnőm megjelent az öltözőmben,
csurig van a kedvenc reggeli italommal. Ez a pasi… tényleg
udvarol, méghozzá keményen.
– Nem kérek pitét.
– Jaj, ne már, legalább ennyi örömöm hadd legyen! Chad
ma beleböfögött az arcomba. Ennyit a romantikáról.
– Ezt Chaddel beszéld meg. – Még egy utolsó pillantást
vetek a tükörbe, felborzolom a hajam, aztán az ajtóhoz lépek.
– Gyere, kezdődik a műsor!
Dylannel a nyomomban kilépek a folyosóra, átveszem a
műsortervet a produkciós asszisztenstől, és gyorsan átfutom.
Ma főzünk, almafánkot készítünk – enyhén szólva is
izgatottan várom, az egész stúdiót betölti az illata –, és arról is
szó lesz, hogyan díszítsük fel fillérekből a házat az őszi
hónapokra. Klassz műsor lesz.
– Hé, várj már meg! – lohol utánam Dylan. Visszhangzik a
folyosó a dübörgésétől. – Hagyjuk a pitét, legyen inkább
gumicukor!
 – Gumicukrot sem…
Hirtelen elhallgatok, a karom lehanyatlik, és sóbálvánnyá
dermedek az elém táruló látványtól.
Beck áll Kevin mellett, éppen jattolnak. Beck felém fordul,
és széles, ellenállhatatlan mosoly jelenik meg az arcán.
Dylan a hátamnak ütközik.
– Mi a franc van? – kérdezi fojtott hangon.
Nézem, ahogy Beck udvariasan, teljes testével felém
fordulva elköszön Kevintől.
– Dylan, honnan szerezted azt a kosarat? – szűröm a
fogaim között. – Úgy hozta valaki?
– Ööö, az egyik asszisztens nyomta a kezembe, hogy
vigyem be neked. Fogalmam sincs, ki hozta. Miért?
– Itt van a Lázadó, és felém közeledik.
– Mi? – Dylan szökdécselve próbál átkukucskálni a vállam
fölött. – A pettingtársad? Csak nem az a bőrdzsekis szívtipró?
– De igen.
Beck tündöklő mosollyal teszi meg a felém vezető utat, én
pedig tehetetlenül nézem, ahogy csillogó szemmel, vidáman
megáll előttem.
– Helló, Szöszi! Gyönyörű vagy, mint mindig.
Azzal előrehajol, és megpuszilja az arcomat. Aztán
hátralép, de a keze még elidőzik a karomon.
– Szia, Beck! – Nehezen tudom palástolni a döbbenetemet.
– Hát téged mi szél hozott?
– Az Ünnep a Családnak jótékonysági szervezetnél
dolgozom, és így hálaadás közeledtével mindig megrendelünk
egy-két tévés hirdetést. Tavaly több mint százötven családnak
segítettünk, idén megcélozzuk a kétszázat.
– Hű, ez elképesztő!
– Sok mindent nem tudsz még rólam.
Talán mert soha nem avattál be semmibe.
Dylan megragadja az alkalmat, és gyorsan közbevág:
– Szia, Dylan vagyok, Noely műsorvezetőtársa és legjobb
barátnője – nyújtja előre a kezét. – Nagyon bátor húzás volt
tőled, hogy bedobtad magad, és már az első randin
letaperoltad a csajt. Gratulálok! – mondja tapsikolva.
Beck felvont szemöldökkel, kaján mosollyal fordul felém.
– Neki is beszámoltál az első randinkról? Mondjuk, nem
csodálom. Én sem bírom kiverni a fejemből.
Dylan elmélyülten méricskéli Becket.
– Ez a csávó nagyon veszélyes – szegezi rá az ujját. – Már
értem, miért hívod Lázadónak. A szeme se áll jól.
– Nyugi, nem harapok – feleli Beck.
– Dylan, Noely, befelé! Harminc másodperc múlva adás.
– Nagyon örültem – iszkolok el ideges mosollyal Beck
mellett.
Ő azonban elkapja a könyökömet. Hátat fordít a stúdiónak,
és halkan odasúgja:
– Még maradok. A műsor után találkozunk.
– Jaj, de jó! Nem veszed le a pólódat a reklámszünetben?
– indul el tánclépésben a kanapé felé Dylan.
 Bosszúsan forgatom a szemem.
– Csak hülyéskedik – nyugtatom meg Becket.
– Nincs ellenemre az ötlet – engedi el a könyökömet Beck,
és búcsúzóul rám kacsint.
Jézusom, ez már mindennek a teteje!

***

Ez volt életem leghosszabb műsora. Azt hittem, már sosem

lesz vége, ráadásul valahányszor az egyes kamerába néztem
– vagyis szinte az egész műsor alatt –, Beck szívós,
kérlelhetetlen tekintetével kellett szembesülnöm.
Szétizzadtam magam, olvasás közben többször is megbotlott
a nyelvem, és a hálaadási dekorációk készítése közben is
összevissza bénáztam, mindezt azért, mert a pasi
egyfolytában engem bámult.
– Jó voltál – csípteti le magáról a mikrofont Dylan. –
Az tetszett a legjobban, amikor kiborítottad a narancssárga
csillámport. Tele van vele az orrom. Kösz szépen!
Tényleg elég kétbalkezes voltam… sajnos.
– Bocs! Kicsit szétszórt vagyok ma.
– Kicsit? A „keksztekercs” helyett kétszer is azt mondtad,
hogy „szextekercs”.
– Csak nyelvbotlás volt – válaszolom megszeppenve.
– Ő a gond? Miatta stresszelsz?
Nagyot sóhajtok. A pillantásom Beckébe ütközik, aki
gyorsan a telefonja fölé hajol, és tovább pötyög rajta.
– Nem tudom. Kicsit furcsa egybeesés, hogy ma reggel egy
kávéval meg kakaóval teli kosarat kapok ajándékba, és még
ugyanazon a napon feltűnik Beck, hogy reklámokról tárgyaljon
Kevinnel. Ez nekem gyanús.
– A megoldás kézenfekvő. Beszélj Beckkel!
– Mi? Az kizárt! – rázom meg a fejem. – Mi van, ha
mégsem ő NY152? Csak leégetném magam.
Dylan sóhajtva dől hátra a kanapén.
– Hát igen, eléggé.
– Jó volt a műsor – lép be a díszletbe Beck, és szemügyre
veszi az alacsonyan lógó reflektorokat meg a kamu-Malibu
hátteret.
– Á, ne udvariaskodj! – simítom le a szoknyámat, hogy
elfoglaljam magam. – Ma csapnivaló voltam.
Beck vállat von:
– Az volt a kedvencem, amikor beleharaptál az almafánkba,
és a fele leesett, ezért inkább az egészet betömted a szádba,
és úgy folytattad az interjút. Nem gondoltam volna, hogy egy
teli szájjal beszélő nő ennyire csinos lehet. Lenyűgöző volt.
A fülem egyre erősebben lángol, érzem, hogy elpirulok.
– Hát, nem az volt a műsor fénypontja.
– Én jól mulattam. Iszunk egy kávét? – int a fejével a kijárat
felé Beck.
– Ööö, persze, az jó lenne – felelem idegesen. – Gyorsan
összeszedem magam, várj meg az aulában!
 – Rendben.
Miután Beck elindul az aulába, én is felállok a kanapéról.
Dylanre nézek: egyik keze a csípőjén, a másik a tarkóján, és
az alsó ajkát harapdálva tolja előre a medencéjét.
Arra sem veszem a fáradságot, hogy megvárjam.
Bemegyek az öltözőmbe, és magamhoz veszem a táskámat.
Amikor megnézem a telefonomat, egy értesítést találok rajta.
Üzenetem érkezett NY152-től.
Kíváncsian nyitom meg.

Noely!
Szextekercs? Úgy megkóstolnám hálaadáskor! Vajon
kapok a boltban, vagy nálad kell megrendelni?
És az a ruha… Irtó dögös voltál benne.
Én

Fülig érő mosollyal írok vissza:

NY152!
A szextekercsek a jövő héten érkeznek a nagyobb
élelmiszerboltokba. Siess, mert hamar elkapkodják!
Én is szívesen mondanám, hogy irtó dögös vagy, de
fogalmam sincs, ki lehetsz, vagy milyen ruha van rajtad,
úgyhogy attól tartok, sajnos nem tudom viszonozni a
bókot.
Noely
 Becsukom az öltözőajtót, és éppen elindulok az aulába,
amikor újabb üzenet érkezik.

Noely!
Mindent a maga idejében.
Én

Fejcsóválva csúsztatom a táskámba a telefonomat, és

odasétálok Beckhez. Beck felnéz a telefonjából, zsebre vágja,
és ragyogó mosolyt villant rám.
– Már tudom is, hova megyünk, Szöszi! – nyújtja a karját.
Belekarolok, és hagyom, hogy kivezessen a stúdióból.

***

– Hű, nem hittem volna, hogy ilyen klassz programot találsz ki!
– kortyolok bele a kávémba.
– Nagyon büszke vagyok rá – feleli ünnepélyesen Beck, és
a viselkedése incselkedőről komolyra változik.
Már vagy fél órája ecseteli szenvedélyesen, milyen
szerepet tölt be az Ünnep a Családnak-nál. Nem egyszerű
segítőként dolgozik itt, személyesen ő alapította a
szervezetet. A társkereső profiljából tudom, hogy szívügye a
jótékonyság, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Ami elég
nagy szégyen, hiszen ez is csak azt mutatja, hogy nem igazán
sikerült megismernünk egymást.
 – Ezek szerint AJóLázadó hű a nevéhez.
– Igen – biccent Beck, és hátradől a széken. Az állát
simogatva tanulmányoz, majd így szól: – Nyolc évvel ezelőtt
egy rossz döntés miatt fenekestől felfordult az életem, és
azóta is mindennap azon dolgozom, hogy megváltozzak.
Hogy jobb ember legyen belőlem, és végre elfelejthessem,
mennyi ember életét keserítettem meg annak idején.
Kíváncsian érintem meg a kezét:
– Mi történt?
Beck fájdalmas arccal, feszengve fújja ki a levegőt.
– Maradjunk annyiban, hogy okkal nem iszom alkoholt.
Némán bámulja a kávéját, és hirtelen ráébredek, hogy
bármi történt is, bármin ment is keresztül Beck, az alapjaiban
rendítette meg az önbizalmát. Billogként égett bele a lelkébe.
Most már az a fő célja, hogy másokat szolgáljon. Jó ember.
Nem akarom nyaggatni, már annak is örülök, hogy végre
megnyílt előttem.
– Csak hálaadáskor segíted a családokat?
– Nem – rázza meg a fejét –, több szervezetnek is
besegítek. Előadásokat is tartok, de a legkedvesebb
időtöltésem az, amikor gyerekekkel foglalkozhatok a
múzeumban. Van egy felfedezőzónánk, és minden kedden
festményeket készítünk jövőbeli kiállításokhoz. Kiválasztok
egy állatot, tanulunk egy kicsit a természetes élőhelyéről,
aztán a gyerekek megfestik a saját diorámájukat. Jó látni,
mennyire kreatívak!
 – Ez fantasztikus! Úgy értem… én is szívesen kipróbálnám.
– Csak gyerekek jöhetnek – nevet Beck. – Bocs, Szöszi!
– A csudába! – csettintek csalódottan.
– Na és mi újság? – kérdezi Beck a lehető legnagyobb
természetességgel. – Randiztál még valakivel a Bajnok után?
– Nem – rázom meg a fejem. – Egy darabig szüneteltetem
a társkeresést.
– Igen? – Beck egy tiszta szalvétával babrál, szórakozottan
gyűrögeti a sarkait. – Hogyhogy?
Vállat vonok, bár tudom a választ.
– Gondoltam, most egy kicsit önmagamra összpontosítok.
– Félsz, hogy a következő randi sem sikerülne?
Ajakbiggyesztve meredek Beckre, nem tetszik, hogy így a
fején találta a szöget.
– Talán – felelem szégyellősen.
– Ne idegeskedj, Noely! Jó csaj vagy – gyűrögeti tovább a
szalvétát Beck. – Bárki összetenné a két kezét, hogy
randizhasson veled.
Lassan rám emeli a tekintetét. Sűrű, fekete szempillája
szépen kiemeli a szeme színét.
– Komolyan? – kérdezem.
Kicsit kényelmetlenül érzem magam, mert Beck úgy bámul,
mintha legszívesebben felborítaná az asztalt, és rám vetné
magát. A kezdetektől fogva könnyedén olvasok a
testbeszédében, annyira egyértelmű. Hogy most mi a helyzet
nála? Még mindig odavan értem.
 – Aha – fészkelődik a széken, majd tetőtől talpig végigmér,
mintha a kéjvágyamat kihasználva próbálna visszacsalogatni.
Érzéki. Az egész pasi csupa érzékiség. Talán az aurája
teszi, vagy a kisugárzása. Bármi legyen is az, megint hatással
van rám.
Megköszörülöm a torkom, és visszavonulót fújok a
hormonjaimnak.
– Most már mennem kell, van még… egy kis
elintéznivalóm.
– Ja, én is húzok vissza a múzeumba. Be kell fejeznem egy
falat.
Beck feláll, és összeszedi a szemetet. Bedobja a háta
mögötti kukába, majd felém fordul, és feszült figyelemmel
nézi, ahogy felállok. Segítőkészen nyújtja felém a kezét, én
pedig hálásan kapaszkodom bele. A keze meleg, nagy és
érdes, pont olyan, mint ő. Vagy amilyennek én látom őt?
Beck kézen fogva vezet ki a kávézóból, és amikor a kijárat
elé érünk, maga felé fordít. A csípőmre teszi a kezét, és
amikor rám mosolyog, elakad a lélegzetem.
– Köszönöm, hogy rám szántad ezt az órácskát. Jó volt
beszélgetni egy kicsit – tűr egy hajtincset a fülem mögé, és a
keze elidőzik az arcomon.
– Igen – felelem vágytól csöpögő hangon. – Érdekes
dolgokat tudtam meg a munkádról. A műsorunkban is
bemutathatnád ezeket a jótékonysági szervezeteket, különös
tekintettel az Ünnep a Családnak-ra.
 – Szuper ötlet! – Beck lázasan fürkészi a tekintetemet,
majd elvigyorodik, hozzám hajol, és futó csókot lehel a
homlokomra. – Majd jelentkezem, Szöszi.
Egy utolsó búcsúpillantást követően elenged, és a
motorjához battyog. Nyeregbe pattan, felcsatolja a sisakját, és
meglovagolja a hatalmas gépet. Szemérmesen búcsút int,
majd felbőgeti a motort, és ugyanazzal a lendülettel elsüvít.
Az utca sokáig visszhangzik a nyomában.
A táskámat az oldalamhoz szorítva révedek a távolba.
Majd jelentkezem, Szöszi.
Ezt meg hogy értsem? Lehet, hogy Beck NY152-re utalt?
Tudom, hogy kíván engem, és most, hogy végre dobott
nekem egy kis információmorzsát, kezdem elhinni, hogy
előbb-utóbb megnyílna előttem.
Ha jobban belegondolok, Hayden már alapból sem lehet
NY152, mert hogyan tudott volna új profilt készíteni? Becknek
viszont van egy haverja a színfalak mögött, Jack pedig maga
a tulajdonos, tehát nekik közvetlen hozzáférésük van a
dolgokhoz. Most már csak az a kérdés, melyikük az én
emberem. Beck, aki arra hajt, hogy magába bolondítson?
Hmm… ez kezd egyre idegőrlőbb lenni!

***

Noely!
Neked is vannak napjaid, amik teljes kábulatban telnek?
Abban a fajta kábulatban, ami se nem vidám, se nem
szomorú, inkább olyan merengő? Ma ilyen napom volt.
Azon kaptam magam, hogy céltalanul ődöngök a
vásárcsarnokban, nem akartam vásárolni, csak
nézelődtem. Aztán megálltam egy játékbolt kirakata
előtt. Egy örökkévalóságig bámultam az élénk színeket
meg a gagyi cuccokat, amik állítólag örömöt szereznek a
gyerekeknek, és arra gondoltam, hogy repül az idő!
Mintha csak tegnap lett volna, hogy a szobámban
játszottam a Tini Nindzsa Teknőceimmel, és csupán
annyi gondom volt az életben, hogy megkapjam a cipőt,
amit kinéztem magamnak. Olyan régen volt, és mégis
mintha most történt volna.
Akkor még egyszerű volt az élet, most meg mindenért
meg kell küzdenem… érted is.
A bolyongásom közben megpróbáltam rájönni, mi járhat
a fejedben, és azon gondolkodtam, hogyan
érzékeltethetném veled az imádatomat, de az
ellenállhatatlan vonzalmat hiába is akarnám szavakkal
körülírni.
Hogyan magyarázod el a másiknak, hogy a zsigereidben
érzed, ti ketten összetartoztok? Hogy a végzet sodort
minket egymás útjába? Hogy életünk hullámvasútja –
amikor nem is számítottunk rá, de már nagyon ránk fért
– újabb emelkedőhöz érkezett.
Érted, amit mondok? Vagy hülyeségeket beszélek?
Én
NY152!
Szerintem is nehéz körülírni, sokkal könnyebb lenne
megmutatni. MUTASD MEG, mennyire komolyak az
érzéseid! Találkozzunk! Én már kezdek begolyózni.
Tudni akarom, ki vagy.
Noely

Noely!
Egy kérdés. Ha választanod kellene az Öltönyös és a
Lázadó között, kizárásos alapon tennéd? Csalódott
lennél, ha nem az jelenne meg a randevún, akire
számítasz? Van favoritod?
Én

NY152!
Nekem te vagy a favorit.
Noely
 34. fejezet
NOELY

– Anyu most elköszön, de nagyon szeret titeket, ezt ne

felejtsétek el. Nagyon szeret titeket, csak most egy kicsit
hagyjátok békén. Puszi, puszi!
Dylan kinyomja a telefonját, és a pohártartóba pottyantja.
Hátravetett fejjel szívja magába a napsütést.
A malibui ősz nem feltétlenül a sütőtökről meg a forralt
borról szól; talán néhány fokkal hűvösebb van, mint
egyébként, de ennyi. Dylannel ezért is lógunk most a
tengerparton, a homokba fúrjuk a lábunkat, és a nap felé
fordulva süttetjük a hasunkat. A fürdőruha túl vékony lenne
ebben a szélben, így hát farmer forrónadrágot és piros V
nyakú felsőt viselek, ami tökéletesen passzol a huszonnégy
fokhoz.
– Szeretem a kölykeimet, de ha még egyszer felhívnak
napozás közben, fúriaként térek haza, és bosszúból lepisilem
az összes játékukat – füstölög mellettem Dylan.
– Ez rettenetes, de simán el tudom képzelni rólad.
– Nemezmellény van rajtam? Valahogy úgy képzelem,
hogy a kielégületlen, hugyos anyukák nemezmellényt
hordanak.
– Ööö… – fagyok le a bizarr kérdés hallatán. – A ruhádat
nem képzeltem el.
– Szóval pucér legyek? Jellemző! Szemét perverz!
Én ezt nem bírom!
– Jó, akkor mellény van rajtad – forgatom a szemem, és
belekortyolok a vizembe.
Csendben ülünk, a homok kellemesen melengeti a
lábunkat, a hullámok moraja betölti a néptelen strandot. Direkt
választottuk ezt az eldugott helyet, hogy távol tartsuk
magunkat a turistáktól. Az az igazság, hogy egy privát
partszakaszon vagyunk. Dylan barátja, aki a tengerparton
lakik, most éppen nincs a városban, úgyhogy szépen
beugrottunk a kerítésén a székeinkkel meg a hűtőtáskánkkal,
és leóvakodtunk a szikla tövében elterülő privát strandra.
Nem vagyok büszke rá, de nagyon örülök neki, főleg mert
nem kell random turisták meg a kölykeik ordítozását
hallgatnom.
Dylan megnyitja az e-olvasóját, és olvasni kezd.
Napszemüveggel védi a szemét az erős sugárzás ellen.
Miután megállapítom, hogy teljesen belemerült a legújabb
magával ragadó történelmi románcába, előhúzom a
telefonomat. A legutolsó üzenetem óta NY152 nem hallatott
magáról, és ez kicsit aggaszt. Elijesztettem volna? Nem hisz
nekem?
 A több hete tartó üzengetés ráébresztett, hogy itt már nem
az számít, ki az illető: az Öltönyös vagy a Lázadó. Hanem a
férfi, akit megismertem. A férfi, aki megnyílt előttem, aki a
vicceivel szórakoztat, és aki elrabolta a romantikus szívemet a
gesztusaival meg a szavaival.
Bánt, hogy nem jelentkezett, ezért úgy döntök, ezúttal én
írok neki.

NY152!
Valami nem hagy nyugodni az utóbbi időben, de nem
azért említem, mert újabb küldeményt akarok kicsikarni
belőled, csak érdekel, mennyire egyforma az ízlésünk.
Szereted a… Butterfinger szeletet? (visszafojtott
lélegzet)
Noely

Megnyomom a küldés gombot, és türelmesen várom a

választ. Az óceánt bámulom, és NY152 egyik korábbi
üzenetén tűnődöm, amiben azt állt, hogy a gyerekkor olyan
közelinek tűnik, és mégis olyan távoli. Eszembe jut, amikor
még a szüleimmel meg Alexszel jártunk ki a strandra,
homokvárat építettünk, eltemettük apát a homokba, és a part
menti szelíd hullámokat kergettük, vigyázva, hogy a víz soha
ne érjen a térdünk fölé. Nyugisabb idők voltak, akkor még
nem kellett azon aggódnom, kivel fogom megosztani az
életemet, találok-e munkát, vagy hogy egyedül fogok-e
megöregedni. Nevetségesnek tűnhet, hogy valaki azon
görcsöl, rátalál-e a lelki társára, amikor annyi minden történik
a nagyvilágban. De szerető szülők mellett nőttem fel, akik
még most is imádják egymást, és ezzel magasra tették a
lécet. Mindenáron az ő példájukat akarom követni.
Csing!
Üzenet érkezett.
Mosolyogva nyitom meg.

Noely!
Butterfinger szelet, hmm… mit szólnál hozzá, ha azt
mondanám, hogy most is van egy zacskóval a
szekrényemben? Kapok piros pontot?
Én

Fülig érő vigyorral írom vissza:

NY152!
Nem csak úgy mondod? Tényleg van Butterfinger szelet
a szekrényedben? Ha igen, akkor az ég is egymásnak
teremtett minket.
Noely

Kilépek az alkalmazásból, az ölembe teszem a

telefonomat, és ahogy az innivalóm felé nyúlok, látom, hogy
egy ismerős alak közeledik felém.
– Atyavilág! – suttogom.
– Mi van? – kérdezi Dylan, de a tekintetét továbbra is az e-
olvasóra szegezi.
Az alak, aki szűk szabású, koptatott farmert és feltűrt ujjú
világoskék inget visel, nem más, mint Jack Valentine. Ejha, de
jól néz ki!
– Gondoltam, hogy ti vagytok azok – mondja, amikor
megáll a napozószékeink mellett.
Dylan leengedi a napszemüvegét, és jó alaposan
végigméri. Majd közönyös morgással fordul vissza az e-
olvasójához.
– Jack, te mit keresel itt?
– Én is ugyanezt kérdezem tőled.
– Hogyhogy? – értetlenkedem, és megigazítom magamon
a felsőmet.
– Az ott a szomszédom háza – mutat a hátunk mögé Jack
–, és ez a partszakasz az ő telkéhez tartozik. Mivel elutazott,
megígértem neki, hogy szemmel tartom a környéket. Amikor
észrevettem, hogy két nő táborozott le a strandján,
gondoltam, megnézem, kik az önkényes földfoglalók.
Meglepődve látom, hogy a Jó reggelt, Malibu! háziasszonyai.
– Körbenéz, és csúfondáros mosoly jelenik meg a szája
sarkában. – Csak nem hétvégi különkiadást forgattok?
„Hogyan kövessünk el birtokháborítást” címmel?
– Ööö… – Dylanre nézek, aki füle botját se mozdítja. Hogy
magamra vonjam a figyelmét, megbökdösöm a lábammal, de
kivédi a támadást. Ideges vihogással vonom meg a vállam: –
Jaj, valami rosszat csináltunk? Nem jó helyen heverészünk?
 Ragyogó mosoly terül szét Jack arcán.
– Nem – rázza meg a fejét. – Ez birtokháborítás, akár még
börtönbe is kerülhettek miatta. Mármint ha valaki feljelent
titeket.
Azzal a zsebébe nyúl, előhúzza a telefonját, és lassan
megforgatja az ujjai között.
– Hallod ezt, Dylan? – piszkálom meg a barátnőmet
másodszor is a lábujjammal.
– Ne bökdöss már! Éppen ott tartok, hogy a hősnő felfedi a
tejfehér kebleit – hesseget el ismét Dylan, úgyhogy egyedül
kell elvinnem a balhét.
– Na és – himbálózik a sarkán Jack – mit szólnál ehhez?
Nem hívom ki a zsarukat, ha feljössz hozzám egy italra.
A szirtfal tetején elterülő rezidenciára pillantok, és
szemügyre veszem a két szomszédos házat. Mind a kettő
gyönyörű, álmodni sem lehetne szebbet. Fogadok, hogy pazar
a kilátás.
– Szerintem elég rosszul venné ki magát, ha a Jó reggelt,
Malibu! műsorvezetőit letartóztatnák birtokháborítás miatt –
teszi hozzá Jack a miheztartás végett.
Mosolyog, nagyon biztos a dolgában.
– Úgysem hívod ki a zsarukat.
– Próbáljuk ki! – tartja fel a telefonját Jack, és bár 99,9
százalék, hogy nem váltja be a fenyegetését, szívesen
körülnéznék a házában.
Különben is, barátok vagyunk, nem igaz?
 Felállok, és fogom a táskámat meg a telefonomat.
– Nem akarok dutyiba kerülni, úgyhogy elfogadom az italt.
– Helyes. – Jack Dylanre néz. – Jól meglesz itt? – mutat rá.
– Tökéletesen.
– Csak utánad – mondja Jack könnyedén, szinte
bohókásan.
Fura így látni őt, de valahol lelkesítő is.

***

Ti is szoktatok a legfelsőbb kategóriába tartozó ingatlanokat

nézegetni a neten, és csorgó nyállal gyönyörködni a
házakban, amikről tudjátok, hogy soha nem lehetnek a tiétek?
Na, Jack háza pont ilyen.
Akárki építette is, apait-anyait beleadott, így bármelyik
helyiségben is vagy éppen, szinte panorámás kilátás nyílik az
égszínkék óceánra. A nappaliban tolóajtók vannak, amik
széltében átfogják az egész házat, és egy meseszép teraszra
nyílnak, aminek átlátszó üvegfala és fehér betonpadlója van,
rajta a legpompázatosabb téglalap alakú tűzgödörrel, amit
valaha láttam. És amikor azt mondom, tűzgödör, egy olyan
mélyedést képzeljetek el, ahol a lángok üvegkövek közül
törnek elő. Bámulatos! A hálószobákból és a fürdőszobából is
csodás a kilátás. A legnagyobb hálószoba a terasz hosszanti
oldalára nyílik, plusz egy kültéri-beltéri helyiséggel egészítve
ki a lakóteret. Soha életemben nem láttam ilyen szépet!
 A ház a fehér falaknak, a világosszürke díszítésnek és a
krómozott kiegészítőknek köszönhetően nagyon világos.
A falak nagyrészt csupaszok, sőt nem csak a falak. Jack igazi
minimalista, mert a háza úgy fest, mintha eddig üresen állt
volna.
Jack kinyit egy exkluzív külsejű hűtőszekrényt, és
megkérdezi:
– Mit innál? – Benéz a hűtőbe, és elfintorodik. – A fenébe,
ezt elkapkodtam! Csak víz van itthon, és ezzel kifújt.
– Jó lesz a víz is.
Jack átnyújtja a palackot, és félénken elmosolyodik:
– Bocs, csak nemrég költöztem ide, még nem töltöttem fel
a készleteket!
Csak nemrég költöztem ide… huh!
– Ööö, semmi gond. Nem probléma. – Lecsavarom a
kupakot, és iszom egy kortyot. – Így már érthető, miért ilyen
kopárak a falak.
– Igen, még ez is megoldásra vár – nevet Jack. – Nincs
érzékem a lakberendezéshez, fogalmam sincs, hol kezdjem.
Lehet, hogy inkább felbérelek valakit.
– Jaj, csak azt ne! – csóválom meg a fejem, és idegesen
kapargatom le a címkét a vizesüvegről. Ki tudja, miért, az
öltözőbeli dugás ellenére is mindig különös izgalom fog el
Jack jelenlétében, de a jó értelemben. Amióta csak
megismertem, mintha valami vibráló mágneses erő vonzana
felé. – Alakítsd ki a saját stílusodat, nézd meg, mi tetszik, és
szép lassan fésüld egybe az egészet! Sokkal boldogabb
leszel, ha te magad rendezed be a házadat, mint ha egy
vadidegenre bízod a dolgot, aki az utcáról beesve próbálja
kipuhatolni az ízlésedet.
– De fingom sincs a témáról.
– Nem baj – vonom meg a vállam. – Ez a te házad, csak
arra kell rájönnöd, mi tetszik.
Jack a pultra támaszkodik, sötét szeme felszikrázik.
– Igazad van. Nem tudom, miért gondoltam, hogy muszáj jó
benyomást keltenem – csóválja meg a fejét. – Azt csinálok,
amit akarok, ha úgy tartja kedvem, akár egy rakás
supermanes posztert is kiragaszthatok.
– Egy pillanat! – intem le. – Bármi szóba jöhet, de azért a jó
ízlés határain belül. Ha supermanes poszterekkel ragasztod
tele a házat, garantálom, hogy negyven százalékkal
csökkennek a csajozási esélyeid. Nem tudom,
megkockáztatnál-e ekkora veszteséget.
Jack belekortyol a vizébe, az ádámcsutkája fel-le liftezik.
A jó ég tudja, miért, de nagyon szexi.
Amikor visszacsavarja a palackra a kupakot, mélyen a
szemembe néz, majd így szól:
– Noely, engem kizárólag egy csaj érdekel.
Ez a szem, ez az állkapocs, ezek az ajkak, a fenébe, egyre
jobban vonzódom hozzá!
– Kimegyünk a teraszra? – int a fejével a háta mögé.
– Ööö, persze. – Nagyot nyelek, és gombócba gyűröm a
vizespalack címkéjét. – Hol a szemetes?
– A mosogató alatt.
A mosogató felé fordulok, kinyitom a szekrényajtót,
kihúzom a kukát, és belehajítom a vizespalack címkéjét, ami
egy butterfingeres csomagolópapíron landol.
Hirtelen elfogy körülöttem a levegő, meredten bámulom a
papírt, ha tehetném, még a szememet is megdörzsölném,
hogy meggyőződjek róla, jól látok-e. Felpillantok, és
körülnézek a konyhában.
Egy gyertya.
Bőrillatú.
Hátrafordulok, és szemügyre veszem Jack nappaliját.
Egy fonott kosárban magazinok hevernek.
Szent szar!
SZENT SZAR!
– Pisilnem kell! – kiáltom pánikba esve, és ahogy
felegyenesedem, véletlenül a kelleténél hangosabban csapom
be a szekrényajtót.
– Ööö, minden rendben? – lép vissza a teraszajtóból Jack.
– Hogyne – heherészek idegesen. – Minden szép és jó.
Csak pisilnem kell, méghozzá sürgősen.
Jézusom, ki ne mondd még egyszer!
– A fürdőszoba a folyosó végén van – mutatja az utat Jack.
– Jó.
Kiügetek a fürdőszobába, magamra zárom az ajtót, és a
tükör felé fordulok, ami az óceánra néző hatalmas
ablaktábláknak köszönhetően szinte nem is létezik.
– Úristen! – suttogom, miközben próbálok magamhoz térni.
Az új ház, a Butterfinger, a bőrillatú gyertya, a fonott
kosár… ő NY152. Az Öltönyös, Jack Valentine, a férfi, aki már
az első randink után lemondott rólam, azonos azzal az
emberrel, aki megolvasztotta és megdobogtatta romantikus
szívemet. Ő az, aki a szavaival és az udvarlásával magába
bolondított engem.
Mondtam már, hogy… szent szar?
Minden egybevág. Ő az, aki vegyes jelzéseket küldött
felém, valahányszor összefutottunk, ő az, akinek módjában áll
új profilt létrehozni az alkalmazásban – helló, ő a tulaj! –, ő az,
aki mindent elkövetett, hogy barátok legyünk, hogy közelebb
kerülhessen hozzám.
Jack Valentine NY152; ő az én Joe Foxom.
Mindjárt szétdurran az agyam, és akkor még enyhén
fogalmaztam. Azok után, ahogy elváltunk, álmomban sem
gondoltam volna, hogy Jack írogat nekem. Főleg miután a
múltkor összefutottam Beckkel. De hát utánam jött az
öltözőbe. Azért dugott meg, mert már nem bírt magával. Aztán
megkért, hogy járjunk.
Tenyeremet a homlokomra szorítva nézek ki az ablakon,
még most is szédelgek a felismeréstől. Ekkor észreveszem,
hogy Jack a terasz üvegfalának dőlve, széles mosollyal az
arcán pötyög be valamit a telefonjába.
A tartása ernyedt, laza, mintha végre boldog lenne.
 Csing!
Előhúzom a telefonomat, és egy értesítést találok rajta.
Jackre nézek, aki zsebre vágja telefonját, és a korlátra
támaszkodva bámulja az óceánt.
SZENT SZAR!
Nem bírom tovább, megnyitom az appot, és elolvasom az
üzenetet.

Noely!
Én már kezdettől fogva éreztem, hogy az ég is
egymásnak teremtett minket. Erről próbállak meggyőzni,
és ha ehhez az kell, hogy egy tonna Butterfingert
raktározzak a szekrényemben, már le is adom az első
rendelést.
Én

Többször is elolvasom az üzenetet, a szívem vadul

kalimpál, elszorul a torkom. Muszáj beszélnem valakivel, ezért
gyorsan felhívom Dylant, és imádkozom, hogy felvegye.
– Túszul ejtett, megkötözött, és váltságdíjat kér? Csak
ebben az egy esetben nem leszek zabos rád, amiért
megzavartál a művelődésben.
– Dylan! – suttogom, mert nem akarok zajt csapni. – Ő az.
– Én most leteszem.
– Dylan, várj! – kiáltom kétségbeesetten. – Jack az.
Ő NY152.
A vonal túlsó végén csend van. Megnézem a telefonomat,
hátha Dylan tényleg letette, de nem.
– Dylan, kérlek, mondj már valamit! Nem tudom, mi legyen.
– Biztos, hogy ő az? – kérdezi végül a barátnőm, akit
hallhatóan csak egy hangyányit idegesít, hogy megzavartam a
„művelődésben”.
– Aha – lehelem elhaló hangon. – Rábukkantam néhány
nyomra; most nem megyek bele a részletekbe, de tuti fix,
hogy ő az. Láttam, hogy üzenetet küld nekem az appon
keresztül.
– Komolyan? Oké – fészkelődik a széken Dylan. – Most hol
vagy?
– A fürdőszobában. – Jacket figyelem, akinek minden
mozdulatra megfeszül a hátizma az inge alatt. – Amikor
rájöttem, mi a helyzet, elnézést kértem, és kimenekültem ide.
Nem tudom, mitévő legyek. Hazamenjek?
– Haza akarsz menni?
– Hát, izé… nem igazán.
Ha ez a felismerés nem elég sokkoló, akkor nem tudom, mi
az. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem ezt a
férfit, de valami miatt folyton egymásba botlunk. Talán épp ő
intézi így. Lehet, hogy mégiscsak igaz, amit a Vakkóstoló
appról mondanak? Hogy az első jelölt a legmegfelelőbb?
Az Öltönyös iránti viharos érzelmeim ellenére én NY152-vel
ismerkedem, őhozzá vonzódom.
– Akkor érezd jól magad! Mi a probléma? – intézi el
egyszerűen a dolgot Dylan, én azonban sokkal
bonyolultabbnak látom a helyzetet.
– De megmondjam neki, hogy mindent tudok? Felelősségre
vonjam?
– Ne! – reccsen rám Dylan. – Nyilván van valami terve,
amit végre akar hajtani. Azt mondtad, hogy soha többé nem
lehet köztetek semmi. Hogy ki nem állhatod őt. És a
viselkedésed alapján nem csodálnám, ha Jack ezúttal más
módszerrel akarná elnyerni a szívedet. Hagyd, hadd forrja ki
magát a dolog!
– Szóval tegyek úgy, mintha semmiről sem tudnék? Nem
lesz fura?
– Csak akkor, ha elbénázod. Ne görcsölj a romantikus
gesztusai miatt, csak élvezd a társaságát! Próbáld meg
feléleszteni a tüzet, mert sosem láttalak annyira boldognak,
mint az első randitok után.
Dylannek teljesen igaza van.
– Sodródj az árral, Noely! Ne gondold túl a dolgot; jöjjön,
aminek jönnie kell!
Miután elköszönök Dylantől, még egy utolsó pillantást vetek
magamra a tükörben, felborzolom a hajam, és hosszasan
győzködöm magamat, miközben megint liftezni kezd a
gyomrom.
Nem tudom, miért vagyok ilyen ideges. Már randiztam
Jackkel. Basszus, még azt a rettenetes dauert is látta, aztán
lekapott az öltözőben, és teljesen világossá tette, hogy
szeretne közelebbről is megismerni. Mi tart vissza? A rossz
kommunikáció? Jack már kifejtette az érveit. Úgyhogy ez nem
lehet akadály.
Talán az van, amit Beck mondott. Talán félek, hogy
kudarcot vallok, és azért nem állok készen arra, hogy még
egy esélyt adjak magunknak Jackkel, mert aggódom, hogy
most sem járok szerencsével.
De… mi van, ha mégis?
Pillanatnyilag a pozitívumok túlsúlyban vannak a
negatívumokkal szemben. Megfogadom Dylan tanácsát.
Hagyom, hogy Jack megvalósítsa a tervét, és közben
igyekszem még jobban megismerni őt.
 35. fejezet
NOELY

– Minden rendben? – kérdezi Jack, amikor kilépek a

teraszra.
– Aha – felelem szaggatott sóhajjal.
A férfi, akibe szép lassan kezdek beleesni, valósággá
változott. Most már arcot is tudok kapcsolni a gyönyörű
szavakhoz, a vicces üzenetekhez és a figyelmes
ajándékokhoz, még a darázsirtó spray-hez is.
– Gyere ide! – int a fejével.
Amikor odamegyek hozzá, és a korlátra támaszkodom, a
tekintete bebarangolja a testemet, majd megállapodik a
szememen.
– Ez gyönyörű! Egyszerűen gyönyörű!
– Mindig is erről álmodtam – feleli őszintén Jack. –
A nagyszüleim házára emlékeztet. Nagyon otthonos.
– És ha egyszer majd a kedvenc cuccaid lógnak a falon,
még békésebb hely lesz belőle.
– Az biztos – mosolyog rám Jack a korlátra támaszkodva. –
Én csak futólag jártam a házadban, alig emlékszem rá. Talán
mert valami elvonta a figyelmem…
– Tudom, a hajam. Az jó nagy melléfogás volt – válaszolom
incselkedve.
– Nem, nem a hajad – rázza meg a fejét Jack. Mereven
bámulja az ajkamat. Izgatóan hat rám ez a nyílt, leplezetlen
vágyakozás. Lélegzetvételnyi csend telepedik ránk, majd Jack
megkérdezi: – Mit szeretsz a legjobban az otthonodban? Ha
tűzvész törne ki, mit mentenél ki a házból? Ami pótolhatatlan.
– Hmm – államat a tenyerembe teszem, és ahogy az
óceánt bámulom, lelki szemeim előtt felvillannak az otthonom
részletei. – Csak egyet választhatok? Vagy akár egy egész
tárgycsoportot is?
– Amit szeretnél, Noely – nevet Jack.
– Akkor a nagymamám hímzett terítőit választanám. Tudod,
azokat a kis fodros lenvászon terítőket, amiket lámpák alá
szoktak tenni.
– Az én nagymamám is imádta őket. Eleinte idegenkedtem
tőlük, de most már inkább az otthont juttatják az eszembe.
Megsajdul a szívem, főleg amikor Jack óvatosan az
enyémre teszi a kezét. Vigasztalóan.
Elönt a melegség, és mindenem bizseregni kezd.
– Akkor ez ilyen nagyis dolog – poénkodom.
– Gondolom. A nagymamádra emlékeztetnek?
– Igen – bólintok –, meg az együtt töltött boldog percekre.
Kiskoromban sokszor meglátogattam a nagymamámat, és ő
mindig uzsonnával várt. Elővette a hímzett terítőit meg az
ünnepi étkészletet, és a híres fahéjas sütijét szolgálta fel a tea
mellé, az volt a specialitása. És mielőtt asztalhoz ültünk volna,
mindig bevitt a vendégszobába, hogy kirittyentsük magunkat:
gyönyörű ruhákban, hosszú szárú bársonykesztyűben meg
tollas kalapban parádéztunk. Nagyi még a gyöngysorát meg a
magas sarkú cipőjét is rám adta, aztán az asztalhoz vezetett,
ahol részletesen kitárgyaltuk a legfontosabb témákat az
időjárástól a gyurmázásig, amire uzsonna után került sor –
mosolygok szomorkásan, és a nagymamám szerető arca
sejlik fel a képzeletemben. – Gyönyörű nő volt, és a tenyerén
hordozott. Azok a terítők rá meg az együtt töltött napokra
emlékeztetnek.
Jack gyengéden mosolyog, és finoman megsimogatja a
hátamat. Mintha közelebb állna hozzám, mint az előbb.
– Én is nagyon szerettem a nagyanyámat – szólal meg
halk, de magával ragadó hangon, mintha most először
beszélne erről, holott már nagyon kikívánkozik belőle. –
A nagyapám horgászni, kirándulni vitt, és mindig kaptam tőle
egy fél Snickerst, amikor a nagyanyám nem volt a közelben.
De aztán színre lépett a ház úrnője, a nagyságos asszony, és
úgy bánt velem, mint egy királyfival – csóválja meg a fejét
nevetve Jack. – Ezt még senkinek sem árultam el, de
megtanított takarót varrni. Egy egész nyáron át varrtuk. Még a
horgászásról is lemondtam, csak hogy időre befejezzem.
Miután kész lett, a nagyanyám egy kis üzenetet hímzett a
csücskébe. – Jack elhallgat, de közben szelíden cirógatja a
hátamat a hüvelykujjával. – Én ezt menteném ki a házból, ha
tűzvész törne ki. Nem a horgászbotokat, amiket a nagyapám
hagyott rám, hanem a takarót, mert azt a nagyanyámmal
közösen készítettük. Esténként, filmnézés közben
bekuckóztunk alá a nagyszüleimmel. Én ültem középen, a
háttérben halkan zúgott a tenger. Sosem felejtem el azokat az
estéket, amikor olyan filmklasszikusokat néztünk, mint a
Tetemrehívás. Hiányoznak – sóhajt fel halkan Jack.
A sztori és a kép, amit Jack fest magáról, újfajta érzéseket
kelt bennem, olyanokat, amiket korábban nem nagyon
tapasztaltam Jack Valentine-nal kapcsolatban. Kicsit sem
ijesztőek, inkább megnyugtatóak. Jack nem rideg, nem
szenvtelen, hanem hiteles és őszinte. Nem sok hozzá fogható
férfit ismerek.
– Ez nagyon aranyos! – válaszolom. – Megmutatod a
takarót?
– Persze. Egy pillanat.
Miután Jack kimegy, gyors terepszemlét tartok. Egyenes
vonalak, hűvös színek, krómozott felületek. Jack háza
ránézésre ugyanolyan, mint ő maga, de a tűzgödör üvegkövei
fölött pattogó tűz… ez az a melegség, ami Jackből árad, és
amit egyre csalogatóbbnak találok.
– Egy kicsit már viseltes – lép mögém Jack.
Kezembe veszem a takarót, az anyaga itt-ott már
foszladozik, de még mindig egyben van. A színek is
megkoptak, de még így is látszik, hogy régen élénk színekben
pompázott, és a mintája…
– Bolondos dallamok? – vonom fel a szemöldökömet.
– Akkoriban nagyon menő volt – simít végig az arcán
nevetve Jack. Majd felsóhajt, és így folytatja: – Egyedül ezt
nézhettem a nagyszüleimnél, úgyhogy kicsit rákattantam. És
mielőtt rákérdeznél, Tapsi Hapsi volt a kedvencem.
Természetesen. Dodó kacsa csak egy hajszállal maradt le
tőle.
– Atyaég! – fog el a röhöghetnék. – Miért van az, hogy ettől
csak még cukibbnak tűnsz?
– Cukibbnak? Nem halálosan jóképűnek? – rebegteti a
szemöldökét Jack.
– Nem.
Azt lesheti, mikor vallom be neki, hogy halálosan jóképű, és
hogy már kezdettől fogva ezt gondolom róla!
Egymásra nézünk, parázsló tekintettel, de mielőtt
megszólalhatnék, hogy ezzel is oldjam a feszültséget, Jack
megkérdezi:
– Rendeljünk kínait? Vagy monopolyzzunk egyet a tűz
mellett?
Mosoly ül az arcán, de a szeméből bizonytalanság árad.
Fura. De hirtelen leesik a tantusz. Őszintén megbántam, amit
tettem, mert valahányszor összefutunk, egy gyönyörű,
intelligens és dinamikus nőt látok magam előtt, aki a saját
ostobaságom miatt csúszott ki a markomból.
Jack tényleg őszintén megbánta, hogy szétmentünk.
 Ez a bizonytalanság sugárzik a szeméből, amikor
egymásba botlunk. Amikor rágondolok, akkor is ugyanezt a
pillantást látom. A hűvös, macsó üzletember álarca mögött
Jack igenis tart tőlem.
Ami csak egyet jelent.
Bejövök neki.
És basszus… ő is bejön nekem!
Őrültség, tudom!
De… nézzetek rá! Nekem nem csak a külseje, a sztoikus
nyugalma tetszik, vagy az, hogy egyetlen sötét, zaklatott
pillantásával miszlikbe aprítja az embert, hanem a lelke is.
Miközben a válaszomra vár, idegesen rágcsálom az
ajkamat, végül bólintok. Jacknek felcsillan a szeme, a
mosolya széles, bugyiolvasztó vigyorrá terebélyesedik. Ellöki
magát a korláttól, és a derekamra csúsztatja a kezét.
– Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy szarrá fogsz
verni.
– Kíméletlen ellenfél vagyok, úgyhogy kösd fel a gatyát,
Öltönyös!

***

– Ötös legyen, ötös legyen! – kántálja ökölbe szorított kézzel

Jack, aki a tűz fényénél csak még zabálni valóbb.
Jack Bolondos dallamok-takarója az ölembe terítve pihen;
ez melenget, továbbá a tűz meg a kapucnis pulcsi, amit Jack
adott kölcsön, és ugyanolyan jó illatú, mint ő. Jaj, csajok, ti
nem is tudjátok, milyen isteni! Még a kapucnit is feltettem,
hogy jobban érezzem.
– Ne kárörvendj itt nekem!
Megrázom a dobókockát, és közben azon imádkozom,
nehogy ötöst dobjak, mivel Jack legnagyobb ingatlanja a
sárga és a zöld mezőn áll. Én a Park Place és a Boardwalk
birtoklevelét szereztem meg, és az összes pénzemet abba
öltem, hogy a két kék négyzetre húzzam fel az ingatlanjaimat.
De képzeljétek, semmire sem mentem vele.
Neeeeem, mert Jack minden alkalommal átugrotta őket, így
csak viszik a pénzt. Ráadásul olyan előrelátó volt, hogy szinte
teljesen kivéreztetett az „Irány a börtön” mezővel szomszédos
sárga és zöld mezőivel. Tudjátok, milyen rossz érzés, amikor
az ember fél lábbal a börtönben van?
– Én nem kárörvendek, csak drukkolok, hogy az összes
pénzedet elszedhessem.
– Na várj csak! – rázom tovább a dobókockát, mintha az
időhúzás megmenthetne az ötöstől. – Szépen elhúzok a
luxusüdülőid mellett, ahogy te nevezed őket, begyűjtöm a
kétszáz dollárt, és már meg is fordul az állás.
– Mindig ezt mondod, de nézz szembe a tényekkel, bébi:
nagyon is élvezed a vendégszeretetemet!
– De nagy az arcod! – dobom el a kockát, és imádkozom,
nehogy megint Jack bankszámláját gyarapítsam.
A kocka megáll, kétszer kettőt mutat.
 – Négy – kiáltom, de amikor a táblára nézek, egy pillanatra
elfog a pánik. – Ah-ha! – lépem le a négy mezőt, és a
„Meglepetés” mezőn kötök ki, elkerülve a luxusüdülőket. Hála
az égnek! Húzok egy kártyát, és hangosan felolvasom a
szöveget: – Száz dollárt örököltél. – Kisebb örömtáncot járok,
és már tartom is a markomat. – Úgy tűnik, fordult a kocka, és
mivel páros számot dobtam, megint én jövök.
Jack átadja a százdollárost meg a kockát.
– Azért nem kell nagyképűsködni.
– Mert te aztán marha szerény vagy.
– Én született nagyképű vagyok – vonja meg a vállát Jack.
– Nem tehetek róla.
Jack ebben a hitben ringatja magát, de miután
elbeszélgettem vele, és olvastam az üzeneteit, tudom, hogy
ez nem egészen van így. Nem, ő alapvetően nem nagyképű,
csak ezt akarja elhitetni magáról. Én átlátok rajta.
Még egyet dobok, áthaladok a „Start” mezőn, begyűjtöm a
pénzt, és máris plusz háromszáz dollárral vagyok gazdagabb.
Már nagyon rám fért.
– Tetszik, hogy az eredeti Monopolyval játszunk – jegyzem
meg két dobás között. – Annyiféle változat létezik már, kész
csoda, ha valaki az eredeti verziót kedveli, vagy egyáltalán
monopolyzik.
– Klasszikus alkat vagyok – vonogatja a vállát Jack. Majd a
kisasztal felé int a fejével: – Nem etted meg a szerencsesütit.
Nem szereted?
 – Még emésztek – kapok a gyomromhoz. – Jóformán a te
részedet is én ettem meg a kajából.
– Úgy nyelted, mint kacsa a nokedlit – mosolyog kajánul
Jack.
– Hátrább az agarakkal, uram! – szegezem rá a
mutatóujjamat.
– Bocsánatot kérek! – tartja fel védekezőn a kezét.
Leteszem a kockát, és kettétöröm a szerencsesütimet.
A felét a számba pottyantom, majd hangosan felolvasom a
jóslatot.
– Légy résen, mert a boldogság csupán egy
karnyújtásnyira van!
Kalapáló szívvel sandítok Jackre. Ő mereven néz, és kis
híján olyasmibe csöppenek, amire még nem biztos, hogy
készen állok, holott könnyelműen belevetném magam.
– Tűpontos megfogalmazás – dől hátra Jack, és
rendíthetetlen mosollyal kortyol bele a vizébe.

***

– Kár volt hazahoznod. Hívtam volna taxit – mondom, amikor

Jack leparkol a házam előtt.
– Tudod, mikor engedtem volna.
Jack leállítja motort, és kiszáll a járműből.
Az ajtóig fog kísérni. De miért liftezik a gyomrom?
Talán mert tudom, mi a vége, ha egy vonzó férfi az ajtóig
kísér.
Csók.
Így van, csók. Száj a szájhoz, nyelv a nyelvhez. Ha az
ajtóig kísérnek, az garantáltan smárolásba torkollik, vagy
legalábbis megadja a kezdőlökést egy puszihoz. Akárhogy is,
a gyomrom tovább liftezik.
És nem azért, mert még nem csókolóztam Jackkel.
Mindannyian tudjuk, hogy ajka már megérintette az enyémet,
de nem emiatt ódzkodom attól, hogy az ajtóig kísérjen.
Hanem azért, mert ez a férfi, aki ma este minden
valószínűség szerint megcsókol a küszöbömön, nem pusztán
Jack. Hanem NY152 is egyben. És ez már nem akármi.
Jack kinyitja az ajtót, és a kezét nyújtja. Kisegít a kocsiból,
és becsapja mögöttem az ajtót. Kézen fogva vezet végig a
keskeny kerti úton, majd megáll a bejárat előtt, és elengedi a
kezem. Máris dideregni kezdek.
– Köszönöm, hogy meglátogattál, barátom.
Az utolsó szót külön megnyomja, és olyan csibészesen
vigyorog, hogy remegni kezd a térdem.
– Köszönöm a meghívást – válaszolom esetlenül, és
megigazítom magamon a kölcsönpulóvert. – Jaj, ezt
visszaadom!
– Hagyd csak magadon! Majd legközelebb visszaadod.
– Miért, lesz legközelebb? – kérdezem kacéran.
– Elvégre barátok vagyunk, nem? – vonja meg a vállát
egykedvűen Jack.
 – Gondolom – kuncogok, és hitetlenkedve csóválom meg a
fejem.
– Mi van?
– Sosem hittem volna, hogy egyszer még barátok leszünk,
ennyi. Úgy értem, elég furán alakult a kapcsolatunk, nem
gondolod?
– Inkább egyedien, de jó értelemben. Néha a rendhagyó
élményekből lesznek a legerősebb kötelékek – tűr egy tincset
a fülem mögé Jack. – Majd hívlak.
Amikor hátralép, elszorul a gyomrom. Bármilyen fura, nem
akarom, hogy véget érjen ez az este, de a baráti
hasonlatokból ítélve Jack ragaszkodik a plátói kapcsolathoz.
Egyelőre… vagy legalábbis addig, amíg fel nem fedi magát.
Én mindenesetre ebben reménykedem.
– Várj! – szólok utána, mielőtt eltűnne a szemem elől.
Mosolyogva várja a folytatást. Mielőtt felfognám, mit teszek,
a nyakába borulok, a mellkasára hajtom a fejem, és jó
szorosan átölelem. Jack sem marad adósom, mert gyorsan
átkarol, és viszonozza az ölelést.
Meleg, fás, tiszta. Így írnám le az illatát.
Hirtelen bevillan az első randink, az a csodás este a
tengerparton, a tánc, a kártyázás. Az az este volt a csúcspont,
a sorsfordító élmény, aminek az emléke örökre velem marad.
Azóta sem tudom elfelejteni, mert azt sugallta, hogy talán
Jack lesz az igazi.
A ma este és Jack eddigi üzenetei után már értem, miért
ilyen erős ez a sugallat. Nekem Jack Valentine a nagy ő.
– Ezt meg tudnám szokni – rázkódik meg a nevetéstől Jack
mellkasa.
– Így akarom a tudtodra adni, hogy jól éreztem magam –
fogom szorosabbra az ölelést. – Örülök, hogy barátok
vagyunk – nézek fel rá.
Jaj, de csábítóak ezek az ajkak!
– Igen?
Jack mosolya perzselő, a fogsora hófehér, a borostája
szexi.
– Igen – ölelem meg még egyszer, aztán elhúzódom tőle.
Kicsit kínban érzem magam, amiért így letámadtam. De
nem érhetem be egy egyszerű viszláttal.
Jack hátrébb lép, és kissé elkínzottan dörzsöli meg a
tarkóját.
– Jó éjszakát, Noely! – mondja
– Neked is – intek búcsút neki.
Keserves sóhajjal fordulok a bejárat felé, és azt kívánom,
bárcsak Jackkel tölthetném az éjszakát. De mivel az az
érzésem, hogy Jack az összes jövőbeli éjszakámra igényt tart
– és a szívem mélyén tudom, hogy én is ugyanezt akarom –,
egyelőre ennyivel is megelégszem.
 36. fejezet
NOELY

Noely!
Elgondolkoztál már azon, milyen lesz az életed tíz év
múlva? Hol leszel? Mivel fogod tölteni a napjaidat? Még
akkor is a Jó reggelt, Malibu! műsorvezetője leszel?
Vagy New Yorkban fogsz élni, a Jó reggelt, Amerika!
stábját fogod erősíteni, és egy puccos lakásban laksz
majd egy vörös csíkos macskával, ahol a férfimodellek
egymásnak adják a kilincset?
Én

NY152!
Férfimodellek? Jó, hogy mondod! Kösz az ötletet!
Ami az életem többi részét illeti, fogalmam sincs.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy New Yorkban éljek.
Nem csípem a hideget, és a nagyvárosi lét sem vonz.
Malibu sokkal kisvárosiasabbnak hat, pedig
tulajdonképpen nem az. Remélem, érted, mire akarok
kilyukadni.
Szerintem még sosem gondolkoztam azon, mi lesz
velem tíz év múlva. Én a jelenben élek. Hát te?
 Noely

Noely!
Inkább hagyjuk a férfimodelleket! Még viccnek is rossz.
Hmm… tíz év múlva? Egyszerűen és röviden: családos
ember akarok lenni. Gyerekek, hétvégén focimeccs,
péntek este pizza, vasárnap reggel gofri, esténként
pedig rakétasebességgel zuhanunk az ágyba.
Jóéjtpuszit adok a gyerekeknek, aztán elkapom az
asszonyt, és vagy kártyázunk, vagy filmet nézünk.
Ezt nem azért mondom, hogy megpuhítsalak. Csak
szeretném, ha tudnád, hol tartok, és milyen életre
vágyom. Most megijesztettelek?
Én

NY152!
A legkevésbé sem.
Noely

Noely!
Mi a kedvenc recepted, amit a műsorból loptál?
Én a múltkor kipróbáltam a kókuszkockát, amit azzal az
ausztrál pékkel készítettetek, de csúfos kudarcot
vallottam. A csokimáz nem tapadt rendesen, és amikor a
hempergetésre került a sor, az összes kockát
kilapítottam a lapát kezemmel. Az íze azért jó volt, talán
mert olívaolajat használtam növényi olaj helyett, vagy
mert az egész sütést végigkáromkodtam. Egy szó, mint
száz, azért nem egészen úgy sikerült, mint a tévében.
Én

NY152!
Te komolyan kókuszkockát sütöttél? Nem tudom, miért,
de ez annyira cuki! Amúgy nem akkora ördöngösség,
meglep, hogy nem boldogultál vele.
Az én kedvenc receptem a műsorból? Hmm,
valószínűleg az áfonyás-narancsos palacsinta, amit
tavaly ősszel készítettünk. Egyszerűen isteni! Lehet,
hogy egyszer majd neked is sütök.
Noely

Noely!
Ne húzd az agyam! Tudod, hogy hamar a szavadon
foglak, főleg, ha ez azt jelenti, hogy kapok még egy
esélyt.
Én

NY152!
Miért parázol ennyire? Szerinted mi ez, ha nem második
esély?
Noely

Noely!
Őszintén szólva fogalmam sincs. Egyszer már
elszalasztottalak. Nagy bukta lenne, ha másodszor is
elszúrnám. Nem biztos, hogy készen állok a kihívásra.
 Én

***

– Jó voltál, Noely.
– Köszönöm – válaszolom, és ahogy végigmegyek a
folyosón, kizárólag egyvalami jár a fejemben: a taco. Ide
nekem az összes tacót! Meg sajtszószt. Taco és sajtszósz.
Kihagyom az edzést, és degeszre eszem magam chipsszel,
sajtszósszal meg tacóval.
A tűsarkúm hangosan kopog a betonpadlón, már majdnem
az öltözőmnél vagyok.
– Noely! – harsan fel Kevin kellemetlen hangja a folyosó
végén.
– Mi van? – nyúlok a kilincs felé.
– A jövő héten Turkkel mutatjátok be a karácsonyfa-
díszítési trendeket. Nem gond?
A plafont nézem. A jó múltkor volt egy kis csetepatém Turk
Gundersonnal adáson kívül. A pasi azon picsogott, hogy
ráléptem a lábára műsor közben, mire közöltem vele, hogy
nőjön fel. Nem vagyok büszke rá, de most őszintén, ki kap
hisztériás rohamot azért, mert a lábára léptek? Nevetséges!
– És ha az?
– Akkor beszoptad. Turk mindig óriási nézettséget hoz.
– Akkor meg minek kérdezed? – felelem elgyötörten.
– Nem is tudom – vonogatja a vállát Kevin. – Talán
bosszantásból.
– Te tényleg egy állat vagy – csóválom meg a fejem. –
Velem hiába szívózol, Kevin, én nem vagyok vevő erre. Most
is csak annyit értél el, hogy elment az étvágyam. Menj a
fenébe!
– Akkor itt végeztem is – dörzsöli össze a tenyerét Kevin.
Azzal sarkon fordul, és hatalmas, tenyérbemászó vigyorral
elindul az irodája felé, csak úgy reng rajta a háj.
Esküszöm, agybajt kapok tőle!
Dühöngve, rossz szájízzel lépek be az öltözőbe. Ez a
gyökér Kevin!
– Szia, Noely!
– Jaj! – kapok a szívemhez sikítva, és a pillantásom Jack
Valentine-éba ütközik. – Atyavilág, meghibbantál?
Jack nevetve áll fel a kanapémról, és odaszambázik
hozzám. Az öltönye puhán öleli körül kisportolt testét. Hirtelen
átsuhan az agyamon, mi történt, amikor a legutóbb kettesben
maradtunk ebben a helyiségben, és vészes forróság
keletkezik az ereimben.
Jack szó nélkül átölel, és ettől minden feszültség elillan
belőlem.
– Nem akartalak megijeszteni. – Elhúzódik tőlem,
megigazítja a nyakkendőjét, és tetőtől talpig végigmér. –
Gyönyörű vagy! Jól áll neked a sárga.
– Ööö, kösz – felelem szégyellősen. – Hogyhogy
beugrottál?
 – Gondoltam, meghívom a barátomat ebédelni. Ráérsz?
– Hát… egy adag tacóval lett volna randim.
– Igen? – vonja fel a szemöldökét Jack. – Akkor együnk
tacót!
Csak annyi időm marad, hogy magamhoz vegyem a
táskámat meg a telefonomat, mert Jack máris az ajtó felé
vonszol, és végigrángat a folyosón.
Átadom neki az irányítást, mert végig az jár a fejemben, a
nagy keze milyen kellemesen melengeti az enyémet.
Biztonságban érzem magam, nem akarok elszakadni tőle.
Erről eszembe jut, mennyire örülök, hogy újra látom.
Jézusom, borzasztóan örülök!
Miután beülök a kocsiba, a sima bőrülésre, ami körül finom
kölniillat terjeng, Jack így szól:
– Ismerek egy szuper tacobüfét. Bízol bennem?
Egyik keze a sebességváltón, a másik a kormányon. Szexi,
határozott férfi látszatát kelti.
– Bízom benned – bólintok. Nincs más választásom. –
Igen, vigyél el abba a büfébe!
Villámként hasítunk Malibu utcáin, jó nézni, hogyan
fordulnak meg a turisták a drága autó után. Jack lehúzódik az
útról, és megáll egy parkolóóra mellett. Meglepődve fedezem
fel az apró üvegablakot, amin neonfelirat hirdeti, hogy: taco.
Magamtól soha nem álltam volna meg itt, de Jack elégedett
arcát elnézve felteszem, hogy jó helyen járunk.
Miután kiszállunk az autóból, kézen fogva sétálunk be az
étterembe, elhaladunk a megállító tábla mellett, amin az áll,
hogy foglaljunk helyet, és félrehúzzuk a fekete függönyt, ami
mögött kifőzdeszerű udvar bújik meg. A pálmafák hűvösében
kicsi kovácsoltvas bisztrószékek pöttyözik a macskaköves
talajt.
– Szent szűzanyám, én kicsit másra számítottam!
– Ne ítélj elsőre, Noely! – szorítja meg a kezemet Jack. –
A kép, amit látsz, nem a legtetszetősebb, de ettől még
fantasztikus élményben lehet részed.
– Ezt megjegyeztem. – Körülnézek, és az egyik
sarokasztalra mutatok: – Ott jó lesz?
– Persze. – Jack a derekamra csúsztatja a kezét, a
sarokasztalhoz vezet, és kihúzza nekem a széket. Mert
úriember. Aztán leül velem szemben, kigombolja a zakóját, és
fogja az étlapot. – Ajánlom a garnélás tacót fokhagymás lime-
szósszal.
– Imádom a garnélát. Azért megnézzem az étlapot?
– Fölösleges – rázza meg a fejét Jack –, ennél nincs jobb.
Guacamolét és sült krumplit is kérsz hozzá?
– Naná. Ez alap.
– Meg a Margarita is – rebegteti a szemöldökét Jack.
Azzal eltűnik a függöny mögött, gondolom, ott adja le a
rendelést, így végre jobban szemügyre vehetem az éttermet.
Érdekes kerthelyiségszerű hangulat uralkodik itt, az udvar
szélén zsinórra fűzött villanykörték futnak körbe, és borostyán
kúszik fel a fehérre meszelt falakon. Egyedi és bájos,
szívesen megnézném este is.
Miután Jack visszaül a helyére, önkéntelenül is
megbámulom. Az állát rövidre nyírt borosta szegélyezi, oldalra
fésült haja dús és fekete, és ezek az ajkak… nagyon
hívogatóak. Bárcsak újra magamon érezhetném őket!
– Társkeresőzöl még? – billent ki az ábrándozásból Jack,
komoly zavart okozva a gépezetben.
– Tessék? – kérdezem zavartan.
– Folytatod a társkeresést? – dől hátra a széken Jack,
amikor elénk teszik a két sógyűrűs Margaritát meg a
vizespoharakat.
Jack az ajkához emeli a koktélt, de egy pillanatra sem veszi
le rólam a tekintetét.
Mit művel? Miben mesterkedik? Tudhatná, hogy nem
randizgatok senkivel, mert arra várok, hogy végre kitálaljon
NY152-ről. Akkor meg miért kérdezi, hogy társkeresőzöm-e?
Hacsak…
Mégsem ő NY152.
Egy darabig elkérődzöm a gondolaton, de aztán gyorsan
elvetem. Jack NY152. Tudom.
De akkor meg miért érdekli, hogy társkeresőzöm-e? Ezt
csak egyféleképpen deríthetem ki.
– Nem, de csetelek valakivel az alkalmazásban.
Jack kíváncsian vonja fel a szemöldökét. Nehéz olvasni a
gondolataiban, és ez idegesít.
– Tényleg? Csetelsz valakivel? És érdekes a pali?
 Most faggatózik? Így próbálja kipuhatolni, hogy jó munkát
végzett-e, és beleestem-e már?
– Igen – válaszolom őszintén. – Nagyon.
Jack egykedvűen bólint, és iszik még egy kortyot.
– Mióta beszélgettek?
– Elég régóta ahhoz, hogy ne csak üzenetek útján akarjak
kommunikálni vele.
Jack elmélyülten fürkészi az arcomat, és a tekintete egyre
áthatóbbá válik.
– Látom, nagyon megkedvelted.
Tudom, hogy ha rövidre akarom zárni ezt a beszélgetést,
csupa biztató dolgot kell mondanom.
– Igen. Aranyos, kedves, humoros, és nagy szíve van.
Szerintem neked is tetszene.
– Gondolod? Nem tudom. – Jack elgondolkodva dörzsöli
meg az állát. – De akkor miért az appon keresztül
beszélgettek? Miért nem találkoztok?
Aha, szorul a hurok.
Kicsit elbátortalanodom, holott meggyőződésem, hogy Jack
NY152.
– Hát, ööö, azt mondta, előbb meg akar ismerni.
– És sikerült neki?
– Asszem. Legalábbis remélem, mert már kezdek kicsit
türelmetlen lenni – sandítok fel Jackre a szempillám alól. –
Nagyon megfogott a pasi. Én már készen állok a következő
lépésre.
 – Értem. – Amikor Jack ismét belekortyol a Margaritájába,
követem a példáját, csakhogy én hatalmasat hörpintek a
pohárból. – Ez a fickó nagyon rafinált, addig húzza az
agyadat, hogy a végén már könyörögni fogsz, hogy
találkozzatok.
– Hát, ez azért túlzás.
– Látnod kellene, hogy szikrázik a szemed, amikor róla
beszélsz. Másra sem tudsz gondolni, teljesen megbabonázott.
Igen, sikítanám szívem szerint. Ha lenne merszem,
félrelökném az asztalt, Jack ölébe ugranék, és a lelket is
kicsókolnám belőle.
– Tudod, kíváncsi lennék, hol tartanánk most, ha botor
módon nem szakítok veled. Ha menekülés helyett inkább
elmondom, mi bánt.
Szomorúan állapítom meg, mennyi időt pocsékoltunk el.
– Az biztos, hogy nem barátok lennénk, Jack.
– Hát nem – rázza meg a fejét derűsen. – Sokkal több
lenne köztünk.
Hangos sóhajjal simít végig az arcán, mintha komolyan
felzaklatná a dolog.
De mielőtt megtörhetném a csendet, hogy kérdőre vonjam,
kihozzák az ételt, és a garnélás taco illata elborítja az
érzékeinket. A „randi” hátralévő részében bagatell dolgokról
beszélgetünk: a munkámról, az időjárásról meg mindenféle
felszínes hülyeségről.
A visszaút is hasonlóan kínosra sikeredik, és Jack a
szokásos búcsúölelés helyett egyszerűen kiinteget az autó
ablakán.
Aznap este nem kapok üzenetet NY152-től, sőt másnap és
harmadnap sem.
Mi a frász folyik itt? Nem is sejti, hogy rá gyanakszom?
Tévedtem volna? Elvesztettem Jacket?
Már megint?
 37. fejezet
JACK

NY152!
Megvan az a jelenet, amikor A szerelem hálójában Tom
Hanks és Meg Ryan egy partin vannak, és Meg Ryan itt
tudja meg, hogy Tom Hanks valójában Joe Fox? Amikor
együtt állnak a svédasztalnál, Tom Hanks az összes
kaviárt kiszedi magának, mire Meg Ryan ráripakodik,
hogy az a kaviár csak díszítés. Emlékszel? Nos, én ma
ettem először kaviárt, és arra a megállapításra jutottam,
hogy tényleg maradjon inkább díszítés.
Pfuj, még most is a számban érzem az ízét!
Segítség!
Noely

NY152!
Ma Turk Gundersont láttuk vendégül a műsorban, aki azt
mutatta be, hogyan válasszuk ki és díszítsük fel a
karácsonyfát. Váltig állította, hogy a száloptikás
műfenyők a legtutibbak, mert azok nem izzanak, hanem
csillámlanak és tündökölnek.
Mi a különbség a kettő között? Én mindig azt hittem,
hogy az izzás a legoptimálisabb fénykibocsátási forma.
Te izzás-, csillámlás- vagy tündökléspárti vagy? Én úgy
képzelem, hogy izzáspárti, de talán csak azért, mert
felnézek rád.
Noely

NY152!
A bátyám tegnap este kacsát sütött vacsorára. Egy pici,
tavon úszkáló háp-háp kacsát, amit száraz kenyérrel
etetünk.
Nem rajongtam az ötletért, azért meg pláne nem, hogy a
tesóm a kacsa levágott fejét használta „dekorációnak”.
Basszus, akkor már inkább a kaviár!
Amikor behozta a madarat, a Karácsonyi történet utolsó
jelenete jutott az eszembe, amikor a család a kínai
étteremben van, és egész este ugyanazt a nótát fújja.
De hiába a vicces emlék meg a dal, egyszerűen nem
tudtam túltenni magam azon a levágott kacsafejen. Nem
is értem, a bátyám honnan vette az ötletet. Szerencsére
a felesége jól kiosztotta, amikor a lányuk bebújt az
asztal alá, és a vacsora végéig ki sem jött onnan.
A tesóm néha fel sem fogja, mit művel.
Noely

NY152!
Nem tudom, miért vagy ilyen szótlan az utóbbi időben,
de ezt muszáj elmondanom neked. Hiányoznak az
üzeneteid. Hiányoznak a vicceid és a kedves szavaid.
 Nem tudom, én bántottalak-e meg, vagy csak magányra
vágytál, de bízom benne, hogy hamarosan megtudom,
mert már tényleg hiányzol.
Remélem, nemsokára hallok felőled.
EladóLány

Bezárom az alkalmazást, és lehunyt szemmel simítok végig

az arcomon. Ő is nagyon hiányzik.
Rohadtul hiányzik, legalább annyira, mint amikor először
fújtam visszavonulót.
Azt is mi a francnak kellett?
Hmm… talán mert egy beszari patkány vagyok, aki már a
legkisebb bonyodalom láttán megfutamodik. Mint most is.
De bonyolult az élet, basszuskulcs!
Nem gondoltam végig ezt a dolgot, nagyon nem.
Amikor a múltkor elmentünk tacót enni, le akartam
tesztelni, hol tart a nő, sejti-e egyáltalán, hogy velem
levelezget. De amikor szóba került a téma meg az a bizonyos
„illető”, mintha egy idegen pasas jellemrajzát hallottam volna,
és ettől beparáztam.
Azt hittem, az elmúlt hetekben sikerült meghódítanom
Noely szívét. Azt hittem, jól haladok, és a félresiklott
ismeretségből akár hosszú távú kapcsolat is lehet. De most…
most felmerül bennem a kérdés, véletlenül nem száműztem-e
magam a barátzónába.
Noely azt hiszi, hogy Lázadóval csetel? Lázadó tette rá a
legjobb benyomást? Bárcsak adna valami fogódzót, mert hogy
őszinte legyek, ezek után nem szívesen találkoznék vele
NY152-ként, mert félek, hogy csalódást okoznék neki.
– Basszus! – dünnyögöm, és kilépek a teraszra.
Mit nem adnék, ha Noely most itt lenne velem, és együtt
nevetgélnénk meg hülyülnénk.
Eredetileg nem is akartam társkeresőzni. A profilom csak
egy tesztprofil volt, hogy ellenőrizzük a beállításokat, de
amikor a rendszer összehozott Noelyval, és elolvastam a csaj
bemutatkozását, fellelkesültem. Találkozni akartam vele,
úgyhogy leokéztam a randit.
Életem legjobb döntése volt.
Az az este azóta sem megy ki a fejemből!
Helyesbítek: az a csók nem megy ki a fejemből, ami akkor
csattant el, amikor Noely birkafrizurát alkotott magának.
Nem, várjunk csak! Az nem megy ki a fejemből, ami az
öltözőjében történt. Basszus, de jó volt a karomban tartani!
Baromi jó. Az az íz! Az az ölelés! Az a bársonyos bőr!
A rohadt életbe! Hogy cseszhettem el ennyire?
Az államat dörzsölgetem, azon töprengek, mitévő legyek.
Azt hittem, A szerelem hálójábanra tett utalásaimból Noely
egyből leveszi, hogy én írogatok neki. Hiszen ez volt az első
közös pont. Az első pipa, ami azt üzente, hogy ő és én
összeillünk. Vagy Lázadóval is ez hozta össze?
Két lehetőségem van: vagy továbbra is Noely barátja
maradok, vagy összekapom magam, és randira hívom a csajt.
 Tudom, hogy nem totojázhatok tovább – valamit lépnem
kell –, úgyhogy előhúzom a zsebemből a telefont.

Noely!
Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem.
Őszintén bevallom, egymás után gyártottam a
kifogásokat, hogy miért ne válaszoljak neked, de csak
áltattam magam, és te amúgy is többet érdemelsz ennél.
Az igazat megvallva időre volt szükségem, hogy
komolyan elgondolkodjak a kettőnk dolgán, azon, hogy
mi lesz velünk – már ha egyáltalán lehet valami köztünk.
Erős és magabiztos férfi vagyok, de te megbabonáztál.
Betolakodtál a fejembe, és akkora port kavartál, hogy
semmit sem látok a gyönyörű szemeden meg a
mosolyodon kívül.
De még ez sem magyarázat a viselkedésemre, ezért
ünnepélyesen bocsánatot kérek, ha netalántán
összezavartalak vagy felzaklattalak volna. Ne hidd, hogy
nem gondolok rád, mert a vagány beszólásaid és a
vicces dumáid minden áldott nap itt visszhangoznak a
fejemben!
Én

Megnyomom a küldés gombot, és nagyot sóhajtok. Még

egy lány miatt sem buktam ki ennyire. Sőt, tulajdonképpen
semmi miatt. A több millió dolláros üzletek ritkán izzasztanak
meg, de amikor megláttam Noelyt a szűk piros ruhájában meg
a hozzáillő rúzsával? Baszki, ömlött rólam a veríték!
Odalent a hullámok a partot nyaldossák, és szép lassan én
is lecsillapodom. Ekkor üzenet érkezik a telefonomra. Ez
gyors volt, de persze örülök, hogy így alakult. Nem a
türelmemről vagyok híres.

NY152!
Komolyan elgondolkodtál a kettőnk dolgán? Mégis min?
Kicsit megrémít, hogy emiatt nem jelentkeztél.
Ha őszinte akarok lenni, nagyon megkedveltelek, és ha
esetleg azon morfondíroznál, vajon nem kellene-e véget
vetni ennek a távkapcsolatnak, ráadásul anélkül, hogy
személyesen is megbeszélnénk a dolgot, majdnem
biztos, hogy összeomlanék.
Noely

A francba! – túrok a hajamba. Végre elértem, amit akartam,

a csaj megkedvelte a fickót, aki elnyerte a szívét. Most már
csak az a kérdés, hogy az üzenetek mögött rejtőző hús-vér
ember is tetszeni fog-e neki.
Hogy is csinálta Tom Hanks A szerelem hálójában? Tudom,
hogy ez csak fikció – egy egyszerű film, semmi több –, de
nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Tom megszerettesse magát
Meg Ryannel, miután kitúrta őt az üzletből. Sokkal
magabiztosabb lennék, ha Lázadó már kikerült volna a
képből. Semmit sem tudok róla. Ilyen erővel akár ő is lehet
Noely lelki társa.
 Igen, utánanézhettem volna a rendszerben, hiszen én
hoztam létre az alkalmazást, de ezzel durván megsérteném a
személyiségi jogait. Mégis, talán érdemes lenne felülbírálnom
ezt a döntésemet.
Komoran veszem számba a lehetőségeimet. Illetve, az
egyetlen lehetőséget… mert ezen kívül most már tényleg
nincs más.
Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Remélem, Noely nem
lesz csalódott, amikor meglátja, ki is az a NY152.
Összeszedem magam, megnyitom az alkalmazást, és
randit kérek EladóLánytól. Miután megnyomom a küldés
gombot, átlépek az „Üzenetek” sávba, és gyorsan
bepötyögöm az üzenetemet.

Noely!
Eszem ágában sincs véget vetni a kapcsolatunknak.
Soha nem tennék ilyet anélkül, hogy ne kérnék tőled
legalább még egy randevút, mert csak így teremthetem
meg az esélyt, hogy elnyerjem a szívedet.
Megtisztelnél azzal, hogy találkozol velem péntek este?
Ha igen, fogadd el a felkérésemet, és találkozunk a
Vakkóstolóban. Addig is aludj jól, gyönyörűm!
Én

Megnyomom a küldés gombot, és hatalmas sóhaj

kíséretében nézek le a vízre, hátha a hullámok moraja
lecsillapítja az idegeimet. De sajnos elértem azt a pontot, ahol
már semmi más nem nyugtathat meg, csak ha újra a
karomban tarthatom Noelyt. Csak ha megint az enyém lesz.
És ha ez bekövetkezik, soha többé nem engedem el.
 38. fejezet
NOELY

– Jó az illata.
– Ööö, köszönöm – válaszolom az Uber-sofőrnek, akivel az
étterem felé tartunk.
Örülök, hogy jó illatom van, mert mióta felvettem ezt a
ruhát, úgy izzadok, mint a ló.
– Különleges alkalom?
– Igen, nagyon különleges – bámulok ki az ablakon.
Amikor Jack – vagyis NY152 – visszaírt,
megkönnyebbültem. Kezdetben. Tudom, hogy Jack áll a
háttérben, de mégiscsak elbizonytalanodott a kapcsolatunkat
illetően, és még azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán
legyen-e köztünk valami. Ezzel pedig sikeresen megrendítette
az önbizalmamat. Már megint. Remélem, hogy amikor végre
őszintén bevalljuk, mit érzünk egymás iránt, elmúlik ez a
kellemetlen érzés. Megmondtam Jacknek, hogy ha kihátrál a
kapcsolatból, én összeomlok, és nem hazudtam. Jack fontos
személlyé vált az életemben. Minden nap… kínszenvedés volt
nélküle.
 Azzal nyugtatgatom magam, hogy tökéletesen illünk
egymáshoz. Gondoljunk csak a hülyülésekre, a mélyenszántó
beszélgetésekre, a nevetésre, a játékokra, a szócsatákra…
meg… izé, arra, ami az öltözőasztalon történt. Ebbe inkább ne
is menjünk bele, az egy gyenge pillanatomban történt, bár
nagyon kellemes volt, kicsit sem bánnám, ha megismétlődne.
Igazából nem nagy ügy ez az egész. Hiszen sok időt töltöttünk
együtt, és aztán, izé, egymásra találtunk az öltözőmben.
– Az a fiatalember nagyon szerencsés. – A sofőr, egy
kedves idős hölgy, megáll a járda mellett, majd hátrafordul az
ülésen, és megkérdezi: – Szeretné megigazítani a sminkjét,
aranyom?
Tágra nyílt szemmel tapogatom meg az ajkamat.
– Miért, elkenődött a rúzsom?
– Nem – rázza a fejét a nő. – Teljesen jó.
Oké… akkor meg mit ijesztgetsz? Most már tényleg sík
ideg vagyok.
– Kérek egy mosolyt, aranyom! Hadd lássam, nem ragadt-e
rúzs a fogára! Az enyém mindig összekenődik.
Valószínűleg azért, mert a rúzsa még az ötvenes évekből
származik.
Félszegen rámosolygok, és megvillantom a fogaimat.
– Minden rendben, aranyom – tartja fel a hüvelykujját a
néni, majd összekulcsolja a kezét: – Szép estét!
– Köszönöm! – Felszedelődzködöm, és kinyitom az ajtót. –
Önnek is.
 – Nyűgözze le a fickót!
Még akkor is a hüvelykujját mutogatja, amikor elindulok az
étterem felé. Elnyomok egy mosolyt, örülök, hogy legalább
van mivel elterelnem a figyelmemet.
Amikor legutóbb itt jártam, kicsit felöntöttem a garatra.
Nem, nem ez a helyes kifejezés. Csont részeg voltam.
Megpróbáltam féltékennyé tenni Jacket, és lejárattam magam
Hayden előtt. Nem is értem, miért akart második randit. Lehet,
hogy szórakoztató jelenség voltam a garbómban. Mindig is
felnéztem azokra a csajokra, akik garbóban is úgy hasítanak,
mintha csipkés mídert viselnének.
Kinyitom az étterem ajtaját. Az ismerős fehér tégla
nyugtatóan hat az idegeimre. Veronica ragyogó mosollyal
fogad.
– Miss Clark, örülök, hogy újra látom!
– Helló! – intek oda neki feszült mosollyal. Kicsit zavarban
vagyok. – Negyedszerre csak összejön – szorítom ökölbe a
kezem, mire Veronica kedvesen elmosolyodik.
– Átkísérjem a bárpulthoz?
– Azt hiszem, már ismerem a járást – tartom fel a kezem –,
de azért köszönöm. – A pult felé veszem az irányt, ám hirtelen
megtorpanok. – Veronica, kérdezhetek valamit?
– Természetesen, Miss Clark.
Ez a lány annyira csinos és készséges, hogy mindjárt
beleszeretek!
De csak egy kicsit.
 – Önnek van párja?
– Igen – bólint sugárzó mosollyal Veronica.
Diszkréten Dannyre sandít, és már össze is áll a kép.
– Danny? Hát ez… ez nagyszerű!
– Köszönöm! – feleli mosolyogva Veronica, és mielőtt ismét
a monitor felé fordulna, a tekintete megpihen Dannyn. –
Segíthetek még valamiben?
– Gondolom, randitippeket hiába is kérnék öntől.
– Csak viselkedjen természetesen, Miss Clark – válaszolja
halk nevetéssel Veronica.
Azzal ismét a monitornak szenteli a figyelmét. Viselkedjek
természetesen, az menni fog.
A pulthoz megyek, ahol Danny éppen egy öblös pohárba
tölti ki az italt, és helyet foglalok.
– Miss Clark, milyen kellemes meglepetés! Hogy van?
Jó, hogy név szerint ismernek itt, de azért kínos is. Ez nem
egy kávézó, ahol már fejből tudják, mit fogok rendelni, hanem
egy társkeresőknek fenntartott étterem.
– Egész jól, bár egy kicsit feszült vagyok.
– Meg is lepődnék, ha nem lenne az. Az első randevú
mindig idegtépő, de azért fel is dobja az embert, nem igaz?
– Nem – rázom meg a fejem nevetve. – Már nem. Én…
nagyon félek.
Danny leteszi a poharat, és a pultra támaszkodik.
– Amikor megismerünk valakit, a sok idegeskedés meg
szorongás néha eltorzítja a látásunkat, de a szív – kopogtatja
meg a mellkasát –, az sohasem hazudik, nyugodtan
hallgasson rá! – kacsint rám, majd átsétál a pult túloldalára,
hogy felszolgálja az italt.
Miért ilyen átkozottul bölcsek itt az alkalmazottak? Talán
felvételi követelmény? Képes legyen megnyugtatni a
kuncsaftokat. Ha igen, akkor ügyes voltál, Jack, nagyon
ügyes!
Idegesen dobolok az ujjaimmal, majd körülnézek az
étteremben, és hallgatom a halk duruzsolást. Vannak itt
öregek, fiatalok, melegek, félvérek, de, felteszem, egyvalami
közös bennük: mind szerelmet keresnek. Örülök, hogy nem
én vagyok az egyetlen.
Valaki megkopogtatja a vállamat. Azonnal összerándul a
gyomrom. Megjött! Mély levegő!
Amikor, kissé reszketve, hátrafordulok, a már ismerős,
pimasz vigyor fogad.
– Szevasz, Szöszi!
Beck!
Mi a…
Döbbenten és tanácstalanul húzom ki magam.
– Beck! – Megköszörülöm a torkomat, és… jaj, én nem is
tudom, mit érzek! Nem erre a bőrdzsekire meg bukósisakra
számítottam. Hanem egy Windsor-csomóra. – Hű, ez most
váratlanul ért!
– Nem tudom, ezt sértésnek vegyem-e – kacsint rám Beck,
majd a szájához emeli a kezemet, és gyengéd csókot lehel rá.
 Én csak… én nem…
Úgy értem…
Beck lenne NY152? Nem is értem, hogy lehetséges ez.
Az összes nyom Jackre mutatott. Vegyük csak a
legszembetűnőbbet: a butterfingeres csomagolópapírt a
kukájában. Új háza van. Meg fonott kosara.
Talán véletlen egybeesés az egész. Egy óriási véletlen.
Vaaaaagy megint a randiistenek szórakoznak velem. Beck
nyilván nem randira jött. Hiszen a minap még engem
fűzögetett. Miért ilyen bonyolultak a pasik? Csak azért
figyeltem fel azokra a dolgokra Jack házában, mert azt
akartam, hogy ő legyen a titkos hódoló? Azért győzködtem
magam, hogy NY152 Jack, mert a szívem mélyén őt akarom?
Amikor Beck ajka a kézfejemhez ér… semmit sem érzek.
Abszolúte semmit. Nem azt, mint régen. Nem azt, mint Jack
jelenlétében, akinek elég csak rám néznie, és a sötét
szempillákkal keretezett írisze láttán pusztító hőhullám söpör
végig testemen.
– Meseszép vagy!
A mélybordó ruhámra meg a fekete pántos tűsarkúmra
sandítok, amit nagy műgonddal választottam ki.
– Köszönöm! – dőlök hátra. Még most sem tértem
magamhoz. – Fogalmam sem volt.
Most azzal kellene folytatnom a mondatot, hogy „de
kellemesen csalódtam”, csakhogy akkor hazudnék. Így hát,
hogy még tovább fokozzam a kedélyeket, Beck szívére
szorítom a kezem, ami a jelek szerint szabályosan ver,
ellentétben az enyémmel, ami majd kiugrik a helyéről.
Beck a homlokát ráncolja, és ekkor egy sötétkék árny tűnik
fel a háta mögött. Elnézek a válla fölött, és a pillantásom egy
sötét csokoládébarna szempárba ütközik. Abba a szempárba,
ami jólesően barangolt fel-alá a testemen. Ami azóta is ott
kísért az álmaimban, ami elcsavarta a fejemet. Amit minden
reggel magam előtt akarok látni.
Jack!
A gyomrom bukfenceket hány, a vér sisteregni kezd az
ereimben, és most már mindent tudok. Ő az.
De amikor már épp kezdene úrrá lenni rajtam az izgalom,
Jack Beckre szegezi a szemét, és lassan hátrálni kezd.
Ó, a francba!
– Miről nem volt fogalmad? – billent ki a kábulatból Beck.
– Huh! – nézek el ismét Beck válla fölött, és látom, hogy
Jack kurtán odabiccent Veronicának, majd a kijárat felé indul.
A francba, a francba, a francba!
Leugrok a székről, fogom a táskámat, és az ajtó felé
indulok, de mielőtt eliszkolhatnék, Beck karon ragad:
– Mi folyik itt, Szöszi?
Az ajtóra pillantok, azt kívánom, bárcsak Jack visszajönne.
– Hosszú történet – válaszolom végül, és megrázom a
fejem. – De életem szerelme épp most sétált ki azon az ajtón,
és ha nem megyek utána, örökre elveszítem.
Beck ajkán halvány mosoly játszik.
 – Akkor mire vársz, Szöszi? Menj, csapj le rá!
Azzal elenged, félreáll, és játékos mozdulattal taszít az ajtó
felé:
– Menj már!
Lélekszakadva rohanok el Veronica mellett – akinek
varázslatos mosoly tündököl az ajkán –, és kirontok az ajtón.
Az étterem előtt körbenézek, és hirtelen megpillantom a
távozó Jack hátát. A tartása feszült, de amúgy emelt fővel
lépdel.
Utánairamodom, a tűsarkúm hangosan csattog a betonon.
– Jack! – kiáltom. Ha most a saját filmemben lennék, a
zene egyre szívszaggatóbban harsogna. – Jack, várj!
Jack hátrafordul, és hirtelen ráébredek, hogy ő az igazi,
mert a szívem kihagy egy ütemet.
A szív sohasem hazudik.
Milyen igaz! A szívem mélyén érzem, hogy Jack az igazi, a
nagy ő, az életre szóló társ.
Amikor odaérek hozzá, tétován néz rám, mintha nem lenne
száz százalékig biztos a dolgában.
– Jack! – fújtatom, és a puha, finom szövetből készült
öltöny hajtókájára csúsztatom a kezem. – Te vagy az, ugye?
Jack összepréselt szájjal bámulja a földet, majd bólint.
A szemébe akarok nézni, így hát az álla alá nyúlok, és Meg
Ryan hanghordozásával mondom:
– Azt kívántam, hogy te legyél. Szívemből kívántam, hogy
te legyél.
 A szerelem hálójában híres idézeténél – amikor a két
főszereplő végre találkozik a parkban – nem is választhatnék
alkalomhoz illőbbet.
Jack elernyed, és földöntúli mosoly terül szét az arcán.
A tarkómnál fogva magához von, és a homlokomhoz érinti a
homlokát.
– Mit szólnál egy második randihoz, EladóLány?
A keskeny dereka köré fonom a karomat, és gondolkodás
nélkül rávágom:
– Ennél szebbről nem is álmodhatnék, NY152.
– Köszönöm, Tom Hanks! – emeli fel az államat a
mutatóujjával Jack.
Egy ideig a tekintetemet fürkészi, majd az ajkamra
tapasztja az ajkát, a vágy örvényébe taszítva a szívemet.
Ő az. Ő az.
Ezt kalapálja a szívem. Ő az igazi, a férfi, akit nekem
rendelt az ég.
Ő életem szerelme.
 EPILÓGUS
JACK

Két hét múlva…

Az ajtó előtt tipródom a virágcsokorral, szorongva várom,

hogy Noely ajtót nyisson. Hallom, hogy végigszalad a
folyosón, és elfordítja a zárban a kulcsot. Amikor ajtót nyit,
próbál laza képet vágni, de a szeme csillogásából látom, hogy
nagyon örül nekem. Ahogy én is neki.
– Szia, gyönyörűm!
– Szia! – áll lábujjhegyre Noely, és a nyakamba borul.
Ezt nem lehet megunni.
A mellkasomra szorítja az arcát, törékeny teste az
enyémhez simul. Puszit nyomok a feje búbjára. Ez nagyon
pazar!
– Hoztam virágot, és a kaja is bármelyik percben
megérkezhet. Bejöhetek?
– Persze – néz rám sugárzó mosollyal Noely.
Elveszi a csokrot, és bemegy a konyhába. Követem őt, de
előbb gondosan becsukom az ajtót. Mialatt Noely vázába teszi
a virágot, a pultra támaszkodva legeltetem a szemem
pizsamába bújtatott testén.
– Hogy vagy?
– Most, hogy itt vagy, már sokkal jobban – dugja vízbe a
csokrot Noely, majd felém fordul.
Gondolkodás nélkül hozzám préseli ruganyos testét, és
átölel a zakó alatt.
Két hete vagyunk így, két hete tudhatom a magaménak ezt
a nőt, két hete éttermezünk, randizgatunk, sétálgatunk a
tengerparton, sőt néha még táncra is perdülünk a csillagos
égbolt alatt. Szinte felfoghatatlan ez az egész, nála jobb társat
keresve sem találhatnék.
– Ma belenéztem a műsorba.
– Igen? – Noely a kanapéhoz vezet, lenyom a párnára, és
az ölembe ül. – Láttad, hogy bepiáltunk tojáslikőrből?
– Felbecsülhetetlen volt, főleg Dylan arca, miközben a
ginás italokat kóstolgatta – nevetek. – De nem erről akarok
beszélni.
– Nem?
Megrázom a fejem. Noely pizsamasortjával babrálok, az
ujjaim többször is bekúsznak a textil alá. Látom, hogyan
keményedik meg a mellbimbója a pizsamafelső alatt, és igen,
már fel is áll a farkam.
– Nem, hanem arról a ruháról, ami ma volt rajtad.
– A zöld flitteresről?
Noely a nyakkendőmmel játszadozik, a szorosra húzott
Windsor-csomót bontogatja.
– Igen, arról – simítok végig Noely combján, és a sortja alá
nyúlok, ami alatt nincs bugyi. – Elég rövid volt, nem gondolod?
Noely szakavatott mozdulatokkal oldja ki a nyakkendőmet,
majd lerántja rólam, és a földre hajítja.
– Szerintem egyáltalán nem volt rövid.
– Igazán? Érdekes, mert nekem úgy tűnt, mintha velem
incselkednél. Tudod, mennyire imádom a rövid ruhákat.
A férfiak egy része a mélyen dekoltált ruhákért van oda, de
basszus, ha rövid ruhában látom Noelyt, teljesen elvesztem
az eszem. Egész nap használhatatlan voltam, és ez még
enyhe kifejezés. Végig a csajom meg az a ruha járt a
fejemben.
Noely az inggombjaimat birizgálja, és csábítóan rám
mosolyog.
– Talán pont azért választottam, mert bíztam benne, hogy
belenézel a műsorba.
– Ez egyáltalán nem lep meg – húzom ki a kezem a sortja
alól. Benyúlok a felsője alá, és az ujjbegyemmel
megcirógatom a csupasz hasát. – Te meg az a ruha teljesen
megkavartatok.
– Bocsika! – kuncog Noely.
– Na mindegy. – Villámgyorsan magam alá teperem Noelyt,
leveszem az ingemet, és megtámaszkodom a feje mellett.
Ő parázsló tekintettel néz végig a csupasz mellkasomon, és
benedvesíti az ajkát a nyelvével. – Olyan gyönyörű vagy,
Noely! – simítok ki egy tincset az arcából.
Az ajkához hajolok, és hallom, hogyan akad el a lélegzete.
– De mivel így megkínoztál, most én is megkínozlak téged.
Noely a nyakam köré kulcsolja a karját, és még közelebb
von magához.
– Akkor hajrá! – suttogja.
Istenem, ez a nő! Totál beleestem!
Nem fecsérlem tovább a drága időt. Noelyra vetem
magam, az ajkára tapasztom az ajkamat, és bebocsátást
követelve feszítem szét a száját a nyelvemmel. Fél kézzel
felhúzom a felsőjét, és látom, hogy melltartó sincs rajta. Ezt
előre eltervezte, szándékosan ingerelt fel és sanyargatott…
de bakker, nagyon élvezem!
Ahogy a nyelvem összegabalyodik az övével, a kezem a
mellére tapad. Addig becézgetem és gyömöszölöm a
mellbimbóját, amíg teljesen meg nem keményedik. Noely háta
ívbe feszül, a melle a tenyeremhez préselődik, a torkából
felszakadó nyögések megbizseregtetik a számat, ami csak
még érzékibbé varázsolja a pillanatot.
Noely közénk nyúl, kigombolja a nadrágomat, és a
bokszeralsómmal együtt letolja a fenekemen, felfedve a
kemény szerszámomat. Rávetem magam, de mielőtt még
belém csimpaszkodhatna, végighúzom a farkamat a flanellal
borított ágyékán, és örömmel állapítom meg, mennyire
felizgult, mennyire benedvesedett tőlem.
– Igen – nyöszörgi felszegett állal, szabad hozzáférést
biztosítva a nyakához.
Kapok az alkalmon, és végighúzom a nyelvemet az édes,
selymes bőrön, aztán leráncigálom Noely felsőjét.
Miközben a mellére szorítom az ajkamat, lehántja magáról
a sortot, és addig izeg-mozog alattam, amíg teljesen meg nem
szabadul a ruháitól. Teljesen meztelenül fekszik alattam, és
belém kapaszkodva, hánykolódva követeli a folytatást.
A második randink óta egy pillanatra sem tudunk
elszakadni egymástól. Szinte minden esténket együtt töltjük;
beszélgetéssel kezdjük – az esetek zömében legalábbis –,
aztán minden létező felületet felavatunk. A ma este sem
kivétel.
– Hiányoztál – dünnyögi alattam Noely.
– Te is hiányoztál, cica – súgom a fülébe, majd a szájára
csúsztatom az ajkamat, és a síkos puncijához nyomom a
meredező dákómat.
– Mmm! – tolja fel a csípőjét nyöszörögve. Piszok jó érzés!
– Még!
Tudom, hogy eredetileg meg akartam kínozni őt, de
egyszerűen nem bírok magammal. Azonnal a magamévá
akarom tenni a csajt.
Fogom a farkamat, megkeresem a nyílást, és egyetlen
gyors mozdulattal benyomulok rajta. A csókommal fojtom el
Noely nyögését, és az utolsó cseppig magamba szívom a
testéből áradó boldogságmorzsákat, miközben egyre
mélyebbre hatolok.
 Szűk és sima, príma, megunhatatlan meg minden!
Kitámasztom magam, fél kézzel a párnát markolom, a
másikkal Noely mellbimbóját becézgetem, aztán elszakadok
az ajkától, és hosszasan gyönyörködöm magunkban,
miközben ki-be húzogatom a farkamat.
Noely befeszül, egyre hangosabban nyöszörög, a keze
mágnesként tapad a karomra. Egyre sebesebben mozgok,
hiszen már közel a csúcspont, és mereven bámulom
magunkat. Időnként Noelyra pillantok, aki kéjesen, szétnyitott
szájjal, zihálva, rebegő szempillákkal vonaglik alattam.
Gyorsabban, keményebben, kitartóbban… A csípőmet
forgatom, és a két ujjam közé csippentem Noely mellbimbóját.
A hüvelye szorosan fogja körbe a szerszámomat, egyre
szűkül a tér, már nincs sok hely. De én azért még mélyebbre
nyomulok, Noely pedig ívbe feszülve lihegi a nevemet,
miközben az ujjai barázdákat szántanak a bőrömbe.
– Ez az, jézusom, ez az!
Noely egész testében megmerevedik, a hüvelye szaporán
lüktet, és olyan szoros, hogy alig néhány lökés után én is
elmegyek. Görcsösen markolom a kanapét, és mozdulatlanul
hagyom, hogy a kéj a lábamon át felcikázzon az ágyékomig,
aztán leszáguldjon a karomon, és eufórikus boldogságfelhőbe
burkoljon.
Még soha nem volt ilyen jó. Soha. És ennek csak egy oka
lehet.
A kanapéra rogyok, és szorosan átölelem Noelyt, miközben
a lábammal hámozom le magamról a nadrágot, hogy ne
legyen útban. Noely hajába temetem az arcomat, és olyan
erősen szorítom, hogy kuncogni kezd.
– Mi olyan vicces? – motyogom a hajába.
– Egy oximoron vagy.
– Miért?
Basszus, de jó illata van!
– Mert adod itt a kőkemény, szigorú üzletembert, holott
valójában csak egy nagy plüssmaci vagy, aki imádja, ha
dédelgetik.
– És ez rossz? – puszilgatom végig Noely nyakát.
– Egyáltalán nem, csak úgy megemlítettem, hogy lásd,
milyen jól kiismertelek, Jack Valentine.
Mély levegőt veszek
– Már az első nap látnod kellett volna, hogy nem az
vagyok, akinek mutatom magam, főleg amikor a csillagos
égbolt alatt táncoltunk, miközben hullámok nyaldosták a
lábunkat. Lehet, hogy az iroda falai között könyörtelenül
viselkedem, de a szívem mélyén javíthatatlan romantikus
vagyok.
– Nagyon igaz – fordul felém Noely, és a borostás államra
szorítja puha kezét. – Már a legelején rájöhettem volna, hogy
te vagy NY152. Annyira kézenfekvő! A nagy gesztusok, a Tom
Hanks iránti rajongásod, a terv, hogy az ő módszerével
hódítod meg a szívemet. És persze te voltál az egyetlen, aki
új profilt tudott készíteni. Vak voltam. Rémült.
 – De a szíved nem – csókolom szájon Noelyt.
– De nem ám. Elképesztő! Valahányszor a közelemben
voltál, vagy összefutottunk, még akkor is, amikor más
férfiakkal randiztam, a szívem úgy kalapált, mintha lefutottam
volna a maratont. Szerintem még nem meséltem neked a
főzős randimról. De aznap teljesen össze voltam zavarodva.
Amikor útban a helyszínre összefutottam veled, összevissza
vert a szívem. Csak az agyam meg akarta óvni a csalódástól.
Bánt, hogy ennyi időt elpazaroltunk, de legalább
megdolgoztunk egymásért, és most már biztosak vagyunk a
dolgunkban.
Nem először kerül elő ez a téma. Talán másodszor vagy
harmadszor. De mindig szívesen hallom, hogy Noely szíve
már a kezdet kezdetén összeforrt az enyémmel. És legalább
tudom, hogy nem haragszik a tökölésem miatt.
– Most is hangosabban ver? – simítok végig élvezettel
Noely két puha melle között, majd a mellkasára szorítom a
kezem, és érzem, hogy a szíve ott lüktet a tenyerem alatt.
– Mindig, amikor veled vagyok, Jack.
Még jobban hozzásimulok, mert… jólesik. Soha többé nem
engedem el ezt a nőt.

***

Egy hónap múlva…

– Cica, ha öt percen belül nem vonszolod ide a csinos kis
seggedet, elkésünk.
– Mindjárt készen vagyok.
Aha, tíz perccel ezelőtt is ezt mondta.
Türelmetlenül pillantok az órámra: a másodpercmutató
feltartóztathatatlanul halad előre, finom izzadságfátylat vonva
a homlokomra. Nem késhetünk el. Mi tart ilyen sokáig?
– Biztos, hogy már így is nagyon csinos vagy, Noely. Ne
tollászkodj már annyit!
– Jack, ne merészelj siettetni!
Ingerülten simítok végig az arcomon, és próbálok
lehiggadni.
– Ha nem dekkolsz két órát Dylannél, nem csúsztál volna
meg.
Kedves férfitársaim, egy jó tanács: ne az én módszeremet
kövessétek, ha noszogatni akarjátok a csajt! Baszki, ennek
nem lesz jó vége! Rosszul taktikáztam.
– Hogy mondod? – kiáltja pikírt hangon Noely.
Mindegy, most már úgyis elástam magam.
– Tudtad, hogy ma este van a parti – válaszolom
egykedvűen, de mintha egy kis szemrehányás vegyülne a
hangomba.
Igen, szemrehányás. Most már csak ebbe kapaszkodhatok.
– Dylan vészhelyzetben volt, muszáj volt segítenem neki.
– Miért, a férje nem tudott volna segíteni? Mióta számít
vészhelyzetnek, ha egy szemölcs jelenik meg a lábadon?
Szépen elmész a boltba, és veszel ecsetelőt.
– Jack! – Jaj, ez a hang! A francba! Noely felemelte a
hangját. – Ez egy szemölcs, egy SZEMÖLCS! De
odapörköltünk a kis köcsögnek!
– Ezt most úgy mondod, mintha a ti érdemetek lenne, holott
az orvos csinálta lézerrel. Kár volt odamenned.
– Megőrültél? – Noely még mindig a fürdőszobából harsog
kifelé. Fogy az idő. Nem lehetne ezt útközben megvitatni? –
Basszus, szétlézerezték a barátnőmet! Még szép, hogy ott
voltam mellette, és fogtam a kezét. Retteg a lézertől.
– Ez egy fontos parti. Te is tudod.
Az első veszekedésünk? Nagyon úgy néz ki, hacsak nem
tudjuk be sima nézeteltérésnek.
Ajtócsapódás hallatszik, és Noely becsattog a nappaliba,
ahol a kanapé karfáján ülve várok rá. A haja lágy fürtökben
omlik a vállára, ruganyos testén az a kurva zöld flitteres ruha.
A hóna alá veszi a kistáskáját, és dühös mozdulattal mutat az
ajtóra:
– Na menjünk, mielőtt agyvérzést kapsz!
A kijárat felé indul, de elkapom a könyökét. Az illata csap
meg először, édes és csábító, aztán a keze, ami a hirtelen
mozdulattól a mellkasomhoz ütődik.
Az álla alá nyúlok, és kényszerítem, hogy rám nézzen.
– Hé, gyönyörű vagy!
– Nem! – rázza meg a fejét. – Nem játszunk ilyet, öregem!
Mérges vagyok rád.
 A fenekére csúsztatom a kezem, és jól marokra fogom.
A flitterek beleállnak a tenyerembe.
– Te csak ne dühöngj itt nekem, amikor te húztál fel engem!
– Mi van? – próbál ellökni magától Noely, de erősen
szorítom, nem engedem, hogy kicsússzon a markomból. – Na
és miért vagy mérges rám? Mert jó barátnő vagyok?
– Nem, azért, mert többet foglalkozol Dylannel, mint velem.
Tudtad, hogy a ma este nagyon fontos nekem, Noely –
csúsztatom le a kezem a szoknyája szegélyéig, majd lassan
feltűröm a feszes szövetet.
– Ez nem igaz! Tessék, készen vagyok! Mehetünk!
– Nem erről van szó. Ma este programunk lett volna. Úgy
volt, hogy a parti előtt megnézzük a Kapj el, ha tudszot, és
pizzát rendelünk. – Felhúzom a ruhát, és mire Noely
felocsúdhatna, már bele is markolok a csupasz fenekébe,
amitől kéjes érzés fut végig a gerincemen. – Ehelyett egyedül
rágcsáltam a mogyoróvajas szendvicset, és a Hallmarkon
néztem az ismétléseket.
A Noely tekintetéből sugárzó harag hirtelen megértéssé
szelídül, és a barátnőm szorosan hozzám simul.
– Ezek szerint szívesebben lógtál volna velem, mint hogy
egyedül legyél? Talán még az is felmerült benned, hogy el
sem jövök a partira?
– Igen, erről beszélek. Ha egy mód van rá, ami a jelenlegi
időbeosztásunk miatt általában csak a hétvégén szokott
összejönni, szeretnék minél több időt tölteni veled.
 Noely lábujjhegyre áll, és megpuszilja az államat, egy kicsit
sem zavarja, hogy még feljebb tűröm a ruháját, egészen a
bordája fölé.
– Jaj, te szegény árva!
– Igen – biggyesztem le durcásan az ajkamat, de persze
tetszik, hogy Noely ilyen gyengéden bánik velem.
Tudom, durcás üzletember, az meg milyen? Mindjárt
meglátjátok.
Még feljebb húzom Noely ruháját, amíg el nem érem a
mellét.
– Ha nem hagyod abba, lerántod rólam a ruhát. És akkor
tényleg elkésünk.
– Pont ez a lényeg, cica. Tudhatnád, hogy ez a ruha tabu,
mert amint meglátom, letépem rólad – húzom le az
oldalcipzárt, és lehámozom Noelyről a ruhát, míg végül
teljesen meztelenül áll előttem. Kibaszott nagy mázlista
vagyok! Egy pillanatra hátralépek, és az államat vakargatva
tanulmányozom a csajt. – Ajaj! Na most mi legyen?
Noely fürgén hozzám lép, és szorosan hozzám simul:
– Kicsit megszeretgetlek, jó? Nem akarom, hogy szomorú
legyél.
Hozzám dörgölőzik, és a farkam azonnal megkeményedik.
Látjátok, mire képes egy kis duzzogás? De azért nem szabad
visszaélni vele. Hatásos eszköz, de csak akkor vessétek be,
ha feltétlenül szükséges! Mondjuk, amikor késésben vagytok,
de olyan dughatnékotok van, hogy a cél érdekében inkább
bekamuzzátok, hogy szomorúak vagytok.
Az órámra pillantok, majd mosolyogva felelem:
– Úgy néz ki, el fogunk késni.

***

Két hónap múlva…

Zsebre vágott kézzel állok a kamerák mögött, és Noelyt

nézem, aki az egész stúdiót beragyogja, nem csoda, hogy az
összes kamera rászegeződik. Pörgős, életvidám, baromi
vicces és melegszívű. Nem mellesleg kívül-belül gyönyörű.
Amikor megnyitottam a Vakkóstoló éttermet, álmomban
sem gondoltam volna, hogy én is szerelmes leszek. Csak
azért regisztráltam a programba, hogy legyen néhány
tesztprofilunk, de amint megláttam, hogy összepárosítottak
Noelyval, és elolvastam a profilját, aztán titokban megnéztem
a „casting” videóját, azt, amit csak a stáb egyetlen tagja láthat,
muszáj volt találkoznom vele, bár eredetileg nem kerestem
társat. Rögön éreztem, hogy személyesen is meg kell
ismernem ezt a nőt, és marhára örülök, hogy így döntöttem,
mert ez a csaj, aki az egyik kezében koktélos poharat, a
másikban egy sündisznót egyensúlyoz, örökre belopta magát
a szívembe.
Ő az igazi.
Nem is kérdés.
 Olyannyira, hogy egy szép napon elveszem feleségül.
Gebedjek meg, ha nem!
– Köszönöm, hogy beugrott hozzánk, James. Mindig nagy
élmény önnel beszélgetni – mondja Noely. Majd a súgógép
felé fordul, és így folytatja: – Viszlát a jövő héten, Malibu!
Teljen kellemesen a napjuk!
Felberreg a csengő, és Kevin lassan kitereli a stábot a
stúdióból. A háttérbe húzódva várom, hogy Noely, aki
kíváncsian méreget a böhöm kamerák mögül, összeszedje a
papírjait, és levegye a mikrofonját. Dylan odaszól neki valamit,
amit nem hallok, mire Noely harsány kacagásban tör ki.
Imádom ezt a hangot! Mosolya felderíti a lelkemet, és amikor
meghallom, milyen kedvesen beszél a stábtagokkal, azonnal
eszembe jut, mekkora szíve van.
Amikor végre kiszabadul a díszletből, hozzám szalad, a
cipője hangosan kopog a betonpadlón. A karomba veti magát,
és szenvedélyesen megcsókol, majd elhúzódik tőlem, és a
tarkómra kulcsolja az ujjait:
– Hát megjöttél?
– Igen – fogom át a derekát.
Örülök, hogy megint a karjaimban tarthatom.
– Milyen volt Japán?
– Jó, de még jobb lett volna, ha te is velem vagy.
– Hoztál ajándékot? – nyom újabb, kissé szűzies és kurta
csókot az ajkamra Noely.
– Igen.
 – Mit?
– Egy selyemkimonót, ahogy kérted, de csak egy feltétellel
veheted fel. Anyaszült meztelennek kell lenned alatta – súgom
a fülébe.
Noely levegő után kapkod, és ettől én is begerjedek.
Istenem, ez a csaj! Ellenállhatatlan!
– Hogy bármikor alám nyúlhass?
– Nagyjából. Gyere – intek a fejemmel a kijárat felé –, van
még egy meglepetésem!
Rövid kitérőt teszünk az öltözőbe, ahol Noely magához
veszi a táskáját, aztán a kocsihoz megyünk, és besegítem az
anyósülésre. Amikor mellé ülök, nem indítom el az autót,
hanem szembefordulok Noelyval. Alig bírom elfojtani a
vigyorgást.
– Minek örülsz ennyire? – bökdösi meg az arcomat Noely.
– Hiányzott a szerelmem.
Azzal tarkón ragadom, magamhoz rántom, és lesmárolom,
de aztán gyorsan hátrahúzódom, még mielőtt elfajulnának a
dolgok.
– Kérek még puszit! – ráncigál Noely.
– Egy pillanat! – tartom fel a mutatóujjamat. – Előbb
átadnám ezt.
A kesztyűtartóba nyúlok, és átnyújtok egy papírlapot, amit
Noely izgatottan hajtogat szét. A papír a Tom Hanks-filmek
listáját tartalmazza, és egy nyíl mutat az utolsó címre.
– Mi ez?
 – Az összes Tom Hanks-filmet láttuk már, kivéve egyet.
Noely átfutja a listát, majd megrázza a fejét:
– Kizárt dolog! Ezt is együtt néztük meg.
– Nem. Ellenőriztem. Már a második randinkon
elhatároztam, hogy az összes filmjét meg fogom nézni veled,
ezért is készült ez a lista. Minden filmet kipipáltam, amit már
letudtunk.
– Szóval azt állítod, hogy még nem láttuk együtt
A szerelem hálójábant?
– Azt – bólogatok.
– Hát ez… ez… jézusom, ez nagyon ciki!
– Nekem mondod? – nevetek. – És ezzel el is jutottunk a
második ajándékodhoz.
A zsebembe nyúlok, és egy kis dobozkát húzok elő belőle.
– Mi ez? – kérdezi döbbenten Noely.
– Nem az, amire gondolsz. Megnyugtatlak, a lánykérésre
nem a kocsimban, a munkahelyed előtt kerítek sort. Gyerünk!
– intek a fejemmel a doboz felé. – Nyisd ki!
Noely idegesen rágcsálja az ajkát, és gyanakvó pillantással
mér végig, de végül kinyitja a dobozt, és előhúzza a benne
lapuló kulcsot.
– Hát ez?
– Tudod, Japánból hosszú az út Los Angelesig, bőven volt
időm gondolkodni. Mi a frászért ingázzunk a két ház között,
amikor egy fedél alatt is lakhatnánk?
– Arra kérsz, hogy költözzek össze veled, Jack? – kérdezi
sugárzó mosollyal Noely.
– Igen. Költözz hozzám, és nézzük meg együtt A szerelem
hálójábant! Szerintem ennél stílusosabban nem is
ünnepelhetnénk meg az összeköltözésünket.
– Te nem vagy normális, Jack! – ingatja a fejét.
– Szóval igent mondasz? – mosolygok, remélve, hogy nem
csalódom.
– Neked soha a büdös életben nem mondanék nemet.
Azzal Noely hozzám hajol, és megcsókol. Olyan tüzesen,
hogy szédelgek a vágytól; szenvedélyesen kívánom ezt a nőt,
aki könnyedén elrabolta a szívemet, és ezzel bebizonyította,
hogy mégiscsak igaz a mondás: a szemünk becsaphat
minket, de a szívünk sosem hazudik. A szívünk már a
kezdetektől fogva tudta, hogy mi ketten összetartozunk. Csak
egy öltönyös, egy lázadó meg egy bajnok kellett hozzá, hogy
mi magunk is rájöjjünk erre.

BECK

Hat hónappal a Noelyval való találkozás után…

– Öreg, el kell jönnöd, ez lesz az évszázad bulija!

Chris belekortyol a sörébe, és a háta mögötti korlátra
könyökölve figyeli a táncparkettet. A számhoz emelem a
vizespoharat, majd így felelek:
 – Ez mind szép és jó, csakhogy nem hívtak meg.
– Na és, mit számít az!
– Chris! – nézek rá jelentőségteljesen. – Ez egy esküvő.
Nem születésnapi buli vagy céges parti, ahova büntetlenül
belóghatok. Az esküvőn ülésrend van, meg nyomtatott
meghívó.
– Blabla! Ülj le a bárpulthoz, és csórj el egy-két tányért,
amikor senki nem néz oda. Amúgy szerintem svédasztal lesz,
szóval fogod a tányért, és jól bekajálsz a vécében.
– Csábító gondolat, hogy egy piszoár szomszédságában
fogyasszam el az esküvői vacsorát, de inkább kihagyom…
A zene a gyors ütemű salsáról lassú, andalító dallamra vált.
A táncolók azonnal felveszik a ritmust, és lassan, komótosan
ringatóznak. Basszus, mit nem adnék, ha én is ott
nyomhatnám a parketten! De kicsit furán venné ki magát, ha
pasiként egyedül riszálnék egy szexi dalra, szóval inkább itt
maradok a haverom, Chris mellett, aki a Vakkóstoló kulisszái
mögött dolgozik. Ő volt az, aki összerakta a profilomat, és
azóta is azzal nyaggat, hogy tegyek még egy próbát. De azok
után, hogy összefutottam Noelyval az étteremben, és a csaj
elrohant egy másik csávó után, megindultam a lejtőn. A lány,
akivel aznap este randiztam… á! Nulla személyiség, kizárólag
a dekoltázsával próbált elvarázsolni, amire természetesen rá
is haraptam, elvégre férfiból vagyok.
De nem volt meg a szikra, a kémia, nem éreztem
szükségét, hogy elvigyem egy körre a motorral, így hát
elbúcsúztam tőle, és mentem a dolgomra. Még nem álltam
készen. Noelynak igaza volt. Bőven van még mit
átgondolnom. Noely irtó szép nő, teljesen logikus, hogy
ráhajtottam. Kedves volt, és vicces, valahol sajnálom is, hogy
nem álltam a helyzet magaslatán. De most már mindent értek.
Már értem, miért hiányolta az érzelmi kötődést.
Azóta megtanultam, hogyan kell a legtöbbet kihozni a
szinglilétből, és bár jót tett a pihenő meg az, hogy az egyik
legfontosabb dologra, a jótékonysági munkára
összpontosíthatok, néha úgy érzem, hogy kimaradok
valamiből.
Azt hiszem, tudom is, hogy miből.
Na, kitaláljátok?
A szexből.
Baromira hiányzik a szex. A legutóbbi többé-kevésbé
szexuális jellegű élményem Noelyhoz kötődik. Azóta jól
elsorvadhattak a golyóim; egy rossz mozdulat, és hamuvá
válnak.
Akkor miért nem keféled végig Malibut, merülhet fel
bennetek a kérdés. Mert idáig senki sem keltette fel az
érdeklődésemet. Árad belőlem a közöny, ami kész őrület,
hiszen egy koldus nem válogathat. Ha nem vigyázok, leesik a
péniszem.
– Gondolj csak bele, öreg! Jót tenne neked egy kis
kikapcsolódás. Az esküvő a Florida Keys-i Hemingway-
házban lesz. Elcseszed az esküvőt, megeszed a kajádat a
piszoárnál, kitáncolod magad, és csak úgy mellékesen
megkettyinted az egyik koszorúslányt. Legalább három is van
közöttük, aki még szingli.
Csak úgy mellékesen, aha…
– Elcseszem az esküvőt? Ez most komoly?
– Halál komoly – iszik még egy kortyot Chris. – Justine-nal
két szobát foglaltunk le, hátha a gyerekeket is magunkkal
visszük, de ha te is jössz, akkor csapunk egy görbe hétvégét,
a gyerekeket meg anyámra bízzuk. Na! – fordul felém
könyörgő arccal Chris. – Szépen kérlek, cseszd el az esküvőt!
Legyen inkább a tiéd az a szoba, hogy gátlások nélkül
párosodhassak a feleségemmel! Nagyon szépen kérlek, tedd
meg nekem ezt a szívességet!
– Miért nem hívtok el valaki mást?
– Á, már próbáltam. Különben is, ismered Justine-t. Nem
bírná elviselni, hogy fölöslegesen perkáltunk le annyit a plusz
szobáért. Jelen állás szerint a gyerekekkel megyünk.
Zavartan túrok a hajamba. Ez őrület! Én nem Vince Vaughn
vagy Owen Wilson vagyok, hogy a férfi összetartás jegyében
önként és dalolva tönkretegyek egy esküvőt. A minivakáció
viszont jól hangzik. Ráadásul Chris a nehéz időkben is
kitartott mellettem. Megérdemli, hogy lazuljon egyet Justine-
nal.
– Mikor lesz?
– Öregem! – ölel meg Chris, majd a vállamat markolászva
bámul a képembe. – El sem tudom mondani, mennyire örülök!
 – Először halljam a részleteket!
Chris sejtelmes mosollyal kortyolgatja a sörét, majd így
szól:
– Jössz, és kész, baszki! Nincs apelláta!
Sajnos igazat kell adnom neki. Azt hiszem, a szex említése
jelentette az utolsó cseppet a pohárban. Bizony, ennyire ki
vagyok éhezve.
Mit sem sejtő mátkapár, vigyázat! Elcseszem az
esküvőtöket!
 MÉLTATÁSOK

„Komolyan mondom, a végén már úgy röhögtem, hogy ki

kellett másznom a takaró alól. Felültem, és a körmömet rágva,
állandó vigyorral az arcomon fürdőztem a boldogságban, amit
a könyv olvasása közben éreztem.”
Nicole Lopiccolo (Nicole’s Book Blog and Review)

„A három pasi ellopja a sztorit! Finom romantika, vadító testek

és forró tánc. Felváltva sóhajtoztam, bosszankodtam és
nyáladztam.”
Lisa Helmick

„Szerintem Noely az én állatias/nőstény ördög énem! Először

is rohadt vicces, mellette baromi vagány, a magabiztossága
pedig egyszerűen lehengerlő. Ha szingli lennék, azt hiszem,
nagyon örülnék egy Vakkóstoló-szerű appnak és helynek.”
Crystal (Annie’s Coffee Break Book Blog)
„Ez a könyv az érzelmek, az erotika és a rejtély egyedülálló
keveréke.”
Kathy (Adventures of a Bookworm)

„Ha olyan könyvre vágysz, amin visítva nyerítesz (kit izgat,

hogy nem nőies!), amíg be nem pisilsz, miközben megállás
nélkül potyognak a könnyeid, ne is keresgélj tovább! Akár
#AzÖltönyös, akár #ALázadó, akár (mint én) #ABajnok
csapatát erősíted, nem foghatsz mellé! Quinn írása olyan,
mint egy ökölcsapás (a lehető legpozitívabb értelemben).”
Unapologetically Romantic Book blog

„Quinn jól odatette magát! Elérte, hogy három pasiba

szeressek bele egyszerre… nem egybe, háromba!”
Sarah

„Két szó. Állati vicces.”

LRB