A fordítás az alábbi mű alapján készült:

A. L. Jackson: Follow Me Back (Fight For Me #2), 2018

Fordította
VARGA CSABA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Elvesznék benned (Nem engedlek 1.), 2019
Visszatérnék hozzád (Nem engedlek 2.), 2019
Örökké veled (Nem engedlek 3.), 2019
Csókolj meg (Szívdöglesztők 1. – Rex), 2020

Copyright © 2018. FOLLOW ME BACK by A. L. Jackson

The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Varga Csaba, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Moldova Júlia
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6067-05-0
 Ajánlás

Neked ajánlom ezt a regényt, Susanne, a hálám jeléül az

odaadó segítségért és a rengeteg bölcs tanácsért.
Bárcsak szavakba tudnám önteni, hogy milyen nagyra
becsüllek téged és a barátságodat! Nélküled Kale sem
lehetett volna az, aki.
 PROLÓGUS

Ahogy kitántorogtam a tolóajtón, az ég pereméről tőrdöfésként

csapott le rám az éles fény. A végéhez közeledő nap
kápráztatóan izzó, vörös és vakító narancssárga színekben
pompázott.
Túl erősek voltak a fények. Túl durvák.
Túl valódiak.
A legsötétebb fénybe borult mindaz, amit tettem.
Belemarkoltam a hajamba, kimenekültem az utcára.
Céltalanul tántorogtam, hiszen többé már nem tudtam, hol a
helyem.
Elkapott a kétségbeesés, a vágy, hogy elmeneküljek innen,
miközben tudtam, hogy sosem lehetek szabad.
Bizonytalanul lépkedve éreztem, ahogy elvékonyodik a
kötelék, amiről azt hittem, hogy mindörökre megmarad.
Remegett, megfeszült, aztán elpattant.
Nem maradt semmi más, csak a szinte tapintható kudarc.
A soha be nem gyógyuló sebhely a szívemen.
Pedig igyekeztem.
Minden porcikámmal igyekeztem, mindennel, amit csak adni
tudtam.
Mégsem volt elég.
Körülöttem elhalványult a nap fénye. Kezdett eltűnni az izzó
gömb.
Leszállt a látóhatár mögé, és végül kihunyt a fénye.
Ez volt az a pillanat, amikor a sötétség elnyelte a világomat.
 1. FEJEZET

Kale

–  Kale, gratulálok! Megérdemled, még akkor is, ha csak púp

vagy a hátamon! – harsogta túl Ollie a zsúfolt bár zúgását. E
szavakkal ért véget a köszöntése, ami valójában jókedvű
ugratás volt.
Nem mintha nem erre számítottam volna.
Megpróbáltam nem elmosolyodni, miközben felemeltem a
poharamat, hogy összekoccintsam a kerek asztal fölé nyújtott
többi apró pohárkával.
A barátaim vettek körül, azok, akik mindenkinél fontosabbak
voltak nekem.
Rex és Rynna.
Lillith és Brody.
Nikki.
Ollie.
–  Egészségedre, Kale! – kiáltották mindannyian, mielőtt
összekoccintották az apró poharakat, majd felhajtották volna az
erős szeszt.
Drága tequila ömlött végig a torkomon, lángra lobbantotta a
gyomromat. A fellobbanó és táncra perdülő tűznyelvektől
izzottak az ereim.
Elégedettség járta át tetőtől talpig az egész testemet.
 Ez a kellemes érzés még a csontjaimba is beszivárgott.
Fülig érő szájjal, boldogan kifújtam a levegőt, és az üres
poharat lecsaptam az asztalra.
–  Elismerésem, haver. A bárod italkészletéből egy egészen jó
kis piát választottál.
Ollie elvigyorodott. Ez a nagydarab fickó mintha csak
izomkötegekből és tetoválásokból állt volna. Egy kőből faragott
óriás.
– Ezek után nem mondhatod, hogy nem tettem meg mindent
érted – hördült fel. – Figyelj, seggfej, ez a kóceráj legjobb piája!
Régóta őrizgettem ezt a drágaságot hátul az irodámban valami
fontos alkalomra, vagy egy unalmas, esős délutánra. Úgy tűnik,
az esős délután veszített.
– Jó tudni, hogy apró kis sikerem így bejött neked.
Ollie felemelte a mancsát. A mutató- és a hüvelykujja között
legfeljebb egycentis volt a rés.
– Ennyire.
Az egész testem remegett, olyan hangosan nevettem.
– Hogy te mekkora fasz vagy!
Egy pillanatra kiült a komolyság az arcára.
– Rászolgáltál, haver. Remélem, ezt te is tudod.
Belém mart a fájdalom.
Keresztülfutott rajtam a perzselő kín, mielőtt eltűnt volna.
Elbújt arra a helyre, ahol elzárva őriztem a múltat. Az
emlékeztetőt, hogy mi célból élek.
– Köszi, tesó.
A tekintetem végigsiklott a barátaim arcán. Hangosan
beszélgettek, különben nem hallották volna egymást. Ollie bárja
a Macaber utcában iszonyúan menő, népszerű hely volt. A
vendégek egyre csak tódultak befelé az ajtón, hogy
kipróbálhassák a kisvárosunk, az alabamai Gingham Lakes
legfelkapottabb bulizóhelyét.
Csak egy háztömbnyire volt a lakásomtól, és hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem vagyok itt törzsvendég. Ha valaki engem
keresett, és én éppen nem a munkahelyemen voltam, akkor
igen nagy eséllyel itt bukkanhatott rám a bárban, azon a
helyen, ahol átadhattam magamat az italmérések minden
gyönyörűségének.
Az egyik régi épületben működött, amit felújítottak a
Gingham Lakes-i korszerűsítési program során. A munkálatokat
Rex cége, az RG Construction végezte. A vörös téglafalakat
beragyogta a hangulatvilágítás meleg fénye, és a kis színpadon
egymást váltották a helyi együttesek. Mindenki itt szeretett
volna bulizni.
Ez az este azonban különleges volt. Most nem azért ültem be
ide, hogy kiengedjem a gőzt a kórház sürgősségi osztályán
végigrobotolt, kimerítő munkanap után.
Ma este valamennyi barátom azért jött el ide, hogy
megünnepeljünk egy nagy változást. Új korszak kezdődött az
életemben, és olyan úton haladhattam tovább, amilyet mindig
is terveztem. Azt reméltem, hogy megadhatom a tartozásomat.
Segíthetek a köztünk élő legtehetetlenebbeknek és
legártatlanabbaknak.
Rex megemelte felém a sörösüvegét, a felesége, Rynna még
szorosabban odasimult hozzá, a vállát átölelő karja alá.
–  Komolyan mondom, Kale, kibaszottul büszke vagyok rád!
Mindig is tudtam, hogy iszonyúan jó doki vagy… Most pedig
megkaptad hozzá a megfelelő beosztást is, így bizonyíthatsz.
Csak aztán nehogy a csinos kis fejedbe szálljon a büszkeség!
Amikor az utolsó szavakat mondta, felvonta az egyik
szemöldökét.
–  Csak irigykedsz, mert nem vagy olyan jóképű, mint én! –
vágtam vissza vigyorogva.
–  Öntelt faszfej – felelte, aztán kuncogva egy puszit nyomott
Rynna fejére.
Boldog hála lüktetett a mellkasomban. Rex, Ollie és én.
Mindenben számíthattunk egymásra. Együtt éltük át a
legszörnyűbb és a legjobb pillanatokat. Az a helyzet, hogy az
élettől kaptunk néhány rohadtul nagy pofont.
Ilyen volt, amikor Ollie húga, Sydney tizenhat éves korában
nyom nélkül eltűnt. Soha nem találták meg. Ilyen volt, amikor
Rex első felesége lelépett, és magára hagyta őt a kislányával,
Frankie-vel. És ugye ott volt még az én iszonyatos kudarcom is.
A megpróbáltatások azonban valahogy erősebbé tettek
minket. Annak dacára, hogy egyfolytában ugrattuk egymást, a
barátságunk sziklaszilárd volt. Minden tőlem telhetőt
megtettem azért, hogy támogassam őket, erősnek tűnjek,
olyannak, akire mindig számíthatnak. Néha persze úgy
éreztem, hogy képmutatás, amit teszek.
Most viszont egyáltalán nem esett nehezemre a mosolygás.
Élveztem az életet.
Most… elégedett voltam.
Komolyan, nagyon is elégedett.
Ma este itt volt körülöttem mindenki, aki számított.
 A munkahelyemen teljes erőbedobással dolgoztam. Imádtam
a hivatásomat, és keményen küzdöttem az előbbre lépésért.
Csak két olyan ember nem volt itt, akit szeretek: Frankie és
Ryland, vagyis Rex és Rynna gyerekei. Én voltam a
keresztapjuk.
Frankie könnyedén az ujja köré csavart, és amikor alig hat
héttel ezelőtt megszületett Ryland, azonnal odavoltam érte is.
Nagyon bírtam azt a kis kölköt.
–  Azt hiszem, most már ideje elindulnunk hazafelé, igaz? –
kérdezte Rex Rynnát.
Lillith és Nikki egyből tiltakozott.
– Nem, még nagyon korán van! – vinnyogta Nikki.
A két barátom meg én ugyanabba az iskolába jártunk, mint
Lillith és Nikki. Az idők kezdete óta ismertük egymást, néha
együtt lógtunk, de a csajok mindaddig nem váltak összetartó kis
közösségünk részévé, míg meg nem barátkoztak Rynnával. Ez
persze azzal járt, hogy Broderick Wolfe is betársult hozzánk,
hiszen ő volt Lillith férje.
–  Könnyen beszélsz, csajszi, neked nem kell hajnali ötkor
felkelned a gyerekhez! – felelte Rynna pléhpofával.
– Ha maradtok még egy kicsit, esküszöm, holnap reggel ötkor
átveszem tőled a hajnali műszakot, hogy tovább alhassatok,
vagy olyasmit művelhessetek, amit éppen szeretnétek. – Nikki
sokatmondóan magasba vonta a szemöldökét. Világos volt, hogy
mire gondol.
– Ráadásul Lillithet is kinevezem önkéntesnek.
Könyökkel oldalba bökte a barátnőjét.
– Te is jössz velem, igaz?
 –  Izé… Hogy Frankie-vel és Rylanddel lehessek? De még
mennyire!
Rex Rynnára pillantott.
– Ünnepélyesen bejelentem, hogy mostantól ez a két csajszi az
én két legeslegjobb barátom.
–  Na, szép, én meg mehetek a kukába. Éppen ezen a nagy
napon – szólaltam meg savanyú képet vágva, majd gyorsan
ittam egy kis pohár whiskyt.
Rex elmosolyodott.
– Figyelj, haver, nem igazán akad fontosabb dolog az alvásnál
és a szexnél. Nikki most lehetővé teszi, hogy mindkettő
összejöjjön. Ennyi! Ő a legjobb barátom.
Felháborodva felhördültem.
–  Nekem mondod? Én első kézből tudom, hogy ez így van.
Talán elfelejtetted, hogy három évig a kórház sürgősségi
osztályán dolgoztam?
Már nem is reménykedtem abban, hogy valaha kialhatom
magam.
A szex viszont kis híján mindenért kárpótolt.
Megengedtem magamnak, hogy élvezzem a nemiséget.
Átadva magamat a vággyal teli testnek, megfeledkezhettem
mindarról a stresszről, traumáról és iszonyatról, ami nap mint
nap rám zúdult.
Néhány órára elengedhettem magam.
Lehullottak rólam a láncok.
Közben nem kellett olyan ígéreteket tennem, amiket nem
tudok betartani. Nem kötődtem senkihez.
Egyszerűen… szabad voltam.
 Aztán néhány órán át rohadt jól aludtam.
Ez elég volt ahhoz, hogy feltöltődjek energiával, és működni
tudjak. Sokat segített az a tudat is, hogy képes vagyok egy
kicsivel jobbá tenni ezt az elbaszott világot. Egy olyan
valóságban éltünk ugyanis, ahol az idő múlása csupán azt
jelentette, hogy újabb és újabb tragédia zúdul az emberekre.
Az az igazság, hogy lassacskán rádöbbentem valamire. A
romok alatt legalább ugyanannyi csoda rejtőzik, mint amennyi
katasztrófa sújt le ránk.
Minden egyes darabokra hasadó szívre jutott egy olyan,
aminek begyógyultak a sebei.
Minden egyes elveszített életre jutott egy megmentett ember.
Arra tettem fel az életemet, hogy megmentsek másokat.
Amikor Ollie rám szegezte a mutatóujját, a fényben jól
látszottak viharvert bütykei.
Vicces, hogy az asztal körül ülők annyira eltértek egymástól.
Brody és én öltönyt viseltünk. Elegánsak és ápoltak voltunk. Rex
és Ollie viszont kemény fickónak tűnt. Olyanoknak, akikkel nem
érdemes leállni szórakozni.
– Én már akkor megmondtam, hogy belőled doki lesz, amikor
tizenkét éves korunkban a tó partján eltörtem a bokámat, te
pedig egy kibaszott fadarab meg az inged segítségével rendbe
tettél. Jobban belegondolva, hálával tartozol nekem azért, hogy
már olyan zsenge korunkban elindítottalak a megfelelő
irányba.
Jókedvűen elvigyorodtam.
– Tesó, ne álmodozz!
– Én aztán nem álmodozom. Százalékot követelek.
 Magasba vontam a szemöldököm.
–  Ne már! Csak nem azt hiszed, hogy valamilyen sztár
vagyok?
Felragyogott az arca, amikor nevetett.
–  Én aztán nem, haver. Kicsit sem. Viszont le merném
fogadni, hogy ők ott simán ezt hiszik.
A vállam fölött hátranéztem, amerre mutatott. A bár túlsó
végét nagyhangú nők csoportja foglalta el. Olyan sokan voltak,
hogy össze kellett tolniuk öt vagy hat asztalt. Hangosan
nevettek, pohárköszöntőket mondtak, a jókedvükkel sikerült
túlharsogniuk a bár zaját.
A felsőtestüket a hátuk mögött játszó együttes zenéjére
mozgatták.
Önfeledtek voltak, és szabadok.
Elvigyorodtam, és már fordultam vissza Ollie felé, hogy a
tudomására adjam, ma éjjel nem vadászom, amikor
megdermedtem, és visszakaptam a tekintetem a hangoskodó
társaság egyik tagja, egy lány irányába.
A következő pillanatban már a legcsekélyebb esélyem sem
volt rá, hogy levegyem róla a pillantásom.
Dús, vörös fürtjei egészen a háta közepéig leomlottak. Ilyen
színű hajfestéket nem lehet venni. A fürtök ragyogása elárulta,
hogy tejfehér bőrét egészen biztosan rengeteg szeplő borítja a
ruha alatt. Azonnal rám tört a vágy, hogy kiderítsem, ez a bőr
tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik.
A helyemen ülve profilból láthattam a lányt. A bár
hangulatvilágításának meleg fényében jól látszott az arcának a
vonala – a pisze orr, a duzzogó száj és a gödröcske az állán.
 Lenyűgöző volt.
Isten a megmondhatója annak, hogy engem legalábbis
azonnal lenyűgözött.
Ahhoz képest, hogy a társaság többi tagja önfeledten bulizott,
ez az ismeretlen úgy ült ott, mint aki valahol egész másutt
szeretett volna lenni.
A tekintetem végigsiklott a krémfehér blúzon, a csipkével
szegélyezett keresztpántos V alakú dekoltázson, meg persze a
fekete szoknyán, ami, ha jól láttam, tökéletes formájú csípőt
ölelt körül. Keresztbe tette a lábát, és a cipője sarkát
beakasztotta a szék keresztvasába. Olyan arckifejezéssel
iszogatta a rozét, mintha attól tartott volna, hogy még egy korty
esetleg lyukat égetne merev vértezetébe.
Ennek az ifjú hölgynek nagy szüksége volt arra, hogy valaki
felvidítsa.
Nikki befurakodott közém és Ollie közé.
–  Úgy tűnik, hogy mindjárt elveszítjük a mai ünnepség
díszvendégét. Nézze meg az ember, itt nyálazol amiatt a
szegény, mit sem sejtő, ártatlan leány miatt.
Ciccegve, huncutul rám mosolygott. Ez a nőszemély
egyfolytában ugratott az alkalmi kapcsolataim miatt, és azzal
ijesztgetett, hogy előbb vagy utóbb az egyik csaj el fogja
csavarni a fejemet.
Halvány sejtelme sem lehetett arról, hogy ilyesmi sosem fog
történni.
Látványosan a szívemre szorítottam a kezemet.
–  Nikki Walters… Hát komolyan ezt gondolod rólam? Semmi
ilyesmit nem tennék.
 –  Á, dehogy! – mondta elnyújtott hangon, aztán megrázta a
fejét, és kuncogva taszított egyet rajtam. – Gyerünk, indulj,
mégis mire várnál? Sosem tudhatod, talán épp álmaid asszonya
vár rád annál az asztalnál.
Elvigyorodtam.
– Ennél azért igazán jobban ismerhetnél. Eszem ágában sincs
megtalálni álmaim asszonyát! – Kiittam az italom maradékát, és
nagyot cuppantottam. – Ugyanakkor semmi kifogásom nem
lenne néhány kellemes óra ellen.
Nem semmi, elég volt egyetlen pillantást vetnem a bár
félhomályában ücsörgő lányra ahhoz, hogy puff, semmivé
váljon az előbbi elszántságom. Még hogy vissza akarom fogni
magamat?
Nikki úgy tett, mintha felháborítottam volna.
–  Eljön a nap, kisfiam, amikor végül ráunsz ezekre a kis
játszmáidra.
A szeme sarkából Ollie-ra pillantott. Mielőtt ragyogó mosolyt
tudott volna erőltetni magára, egy pillanatra jól látszott, hogy
mennyire szenved. Amióta csak ismertem, ez a szegény lány
fülig szerelmes Ollie-ba. Persze időről időre azért bepasizott, de
még így is nyilvánvaló volt, elszántan várja, hogy Ollie-nak
megjöjjön az esze.
Csakhogy én elég jól ismertem Ollie-t, tudtam, hogy butaság
erre számítani. Nikki jobban tenné, ha elkezdene élni. Ha
elfelejtené Ollie-t. Keresnie kellene valakit, aki elfogadja
olyannak, amilyen. Ez a csodálatos, tűzrőlpattant teremtés
boldoggá tehetne egy férfit, és cserébe maga is boldog lehetne.
Hatalmas puszit nyomtam a fejére, és egyik karommal
magamhoz öleltem.
– Néha az a helyzet, hogy az embernek csak ezek a játszmák
maradnak.
Megrázta a fejét.
– Na, persze, világos. A munkád rabja vagy. Értem.
Csakhogy semmit sem értett. Egyedül Ollie és Rex tudta az
igazat. Az egész világon nem akadt senki más, akire rábíztam
volna a titkaimat, az életemet és a szégyenemet.
–  Akkor gyerünk, indulj! Mi pedig majd elücsörgünk itt, és
benyomjuk ezt a nagy üveg, csodálatos tequilát, amit Ollie ilyen
nagyvonalúan megosztott velünk. – Megragadta Ollie csuklóját.
– Ha visszajönnél, tudod, hogy hol leszünk…
– Egy óra múlva ott térdelsz a klotyóban, és hangosan hánysz.
Rám mutatott.
– Ugyan, öcsi, téged bármikor az asztal alá iszlak! Ma viszont
kegyes leszek. De csak azért, mert holnap reggelre bevállaltam a
gyerekmegőrzést.
– Elfogadom a kihívást. Száz dollár a tét.
– Nagy nyavalyát… Ha én nyerek, akkor te elkezdesz járni egy
csajjal!
Felhördültem.
–  Ne légy kegyetlen! Eddig azt hittem, hogy most engem
ünneplünk.
Savanyúan mosolygott rám.
– Ó, de hát éppen ezt tesszük.
Mindketten visszafordultak, az asztal körül ülő kacagó és
csevegő barátaink felé, én elindultam a bárpult felé, kértem
magamnak egy whiskyt meg egy pohárral abból a buborékos,
rózsaszín húgyból.
Amikor megfordultam, kis híján kiestem a cipőmből.
Mintha belém csapott volna egy villám.
Az a lány engem nézett.
Még sosem láttam ilyen zöld szemet.
Mint a rét füve.
Mint a mohával borított, termékeny föld.
Egy pillanatra megszédültem.
Megnyílt a lábam alatt a talaj.
Elment a józan eszem.
Azért, mert elég volt egyetlen pillantást vetnem rá ahhoz,
hogy minden gyökeresen megváltozzon.
Mielőtt felfoghattam volna, hogy mit érzek, gyorsan
megráztam magam, és az arcomon máris felragyogott az a
különleges mosoly, amit az anyukám szerint aljasul a csábítás
fegyvereként használok.
Elindultam a lány felé.
 2. FEJEZET

Hope

Észrevette, hogy bámulom.

Basszus!
Észrevette, hogy őt nézem.
Lehajtottam a fejem, hogy elbújjak a hajam függönye mögött.
Nem használt.
Éreztem, ahogy közeledik.
Borzongás futott végig a hátamon. Kihúztam magam, és
ráharaptam az alsó ajkamra, mert abban a pillanatban
egyértelműen éreztem, hogy ott áll mögöttem.
Férfiasan.
Erőtől duzzadóan.
Lehengerlően.
Ez a pasi ilyen volt. Áradt belőle a magabiztosság, az erő és a
szexualitás.
Olyan volt, mint egy elegáns fotómodell, ahogy az egyik kezét
lazán bedugta a nadrágja zsebébe, miközben erős csuklóján
megvillant ízléses órája. Szögletes, határozott vonású, markáns
arcát mintha egy szobrász faragta volna.
Ha nem áradt volna belőle ez az elemi férfiasság, akár cuki is
lehetett volna.
Vihar tombolt bennem.
 Ismertem a fajtáját.
Az ilyen faszikból csöpögött az önteltség, a képmutatás és a
hiúság. Jól tudtam, a lehető legnagyobb ívben el kell kerülnöm
az ilyeneket.
Mindennek a tudata még szörnyűbbé tette a bőrömön
száguldozó, hideg hullámokat, és amikor ez az alak hirtelen ott
állt mellettem, a kisugárzása gyakorlatilag leheletként simította
végig a vállamat. Az érzékeim megtántorodtak a markáns,
citrusos illattól. Olyan volt, mintha juharlevekre facsartak volna
ki egy narancsot, amire aztán cukrot öntöttek, majd az egészet
elkeverve, alaposan felhígították volna a hasunkat csodálatos
meleggel eltöltő édes whiskyvel.
Édes Istenem! Ennek a pasinak még az illata is lenyűgöző.
Az orrom előtt megjelent egy pohár ugyanolyan bor, mint
amilyet eddig is ittam, és az ismeretlen könnyedén fellendült a
mellettem lévő bárszékre.
– Úgy tűnt, rád fér még egy pohárkával.
Szembefordultam vele, és minden önuralmamra szükség volt
ahhoz, hogy leeső állam ne koppanjon a parkettán, mert eddig
tök feleslegesen pislogtam a terem túlsó végében ülő pasira,
amit ugyanis innen láttam, az távolról sem készített fel a most
rám váró, elképesztő közelképre.
Milyen magas! Obszcénül magas. Karcsú alak, duzzadó
izmok. Szőke haját rövidre vágták, csak elöl hagyták meg picivel
hosszabbra. Divatos volt, és egyszerűen tökéletes. Érzéki, puha
ajka veszélyt ígért.
Ilyen egy igazi bajkeverő.
Könnyed, öntelt mosolyú káosz.
 A tökéletes, irányított összerendezetlenség.
Megráztam a fejem, és megpróbáltam magamhoz térni a
kábulatból.
Ez a pasi egy könyörtelen szívtipró. Felszegtem az állam.
– Ez komoly?
Mintha csak egy bűnjelre akartam volna felhívni a figyelmét,
jelentőségteljesen a félig még teli poharamra néztem.
–  Ugyan már! Én az alapos felkészülés híve vagyok. Mit
gondolnál rólam, ha megkockáztatnám, hogy kiszáradjál?
–  Lenyűgöző lovagiasság. – Szerettem volna a válaszomat
mérgezett nyílként rázúdítani. Csakhogy figyelembe véve a pasi
szája sarkában bujkáló mosolyt, nyilvánvalóvá vált, nem
kerülte el a figyelmét, hogy remeg a hangom.
Istenem, nagyon óvatosnak kell lennem, különben ez az alak
kapásból elcsavarja a fejem! A gyomrom remegése azt súgta,
hogy nem lesz nehéz dolga.
Csak tekerné, csavarná a fejem, míg végül gyurmává válnék,
amit aztán a padlóba taposna méregdrága cipőjével.
Az ujjam hegyével végigsimítottam a poharam peremét.
–  Semmi szükségem erre a potyapiára! Csak egy pohárral
szabad.
Magasba vonta a szemöldökét, és érzéki, csábító ajkán játékos
mosoly villant fel.
– Ó… Értem… Hagytad magadat rábeszélni arra, hogy ma este
te legyél a barátaid sofőrje? Sorsot húztatok, és neked jutott a
legrövidebb szalmaszál?
Szembeszálltam a rám törő nyugtalansággal, és elfordultam,
mielőtt bevallottam volna:
 – Valami ilyesmi történt.
Az a helyzet, hogy eszem ágában sem lett volna beismerni,
hogy pocsék a helyzetem, hogy én húztam a rövidebbet, és
bulizás helyett robotolnom kell. Ugyanakkor viszont ez távolról
sem jelentette azt, hogy kismadárként csapongva tölthetném a
mindennapjaimat. Főleg nem egy ilyen pasival.
Aki most oldalra hajtotta a fejét, és ragyogó tekintetével
foglyul ejtette a figyelmemet. Mintha valahogy érzékelte volna a
lényem legmélyén száguldó áramlatot. Megremegtem, amikor
arra gondoltam, hogy esetleg pontosan ezt szeretné: a szívembe
akar látni. Tudni akarja, hogy ki vagyok valójában.
Összevonta a szemöldökét.
– Vagy talán nem vagy idevalósi? – A rövid, megrázó pillanat
máris véget ért, és úgy tűnt, a csábító levonta a megfelelő
következtetést. Homályosabbá váló tekintetéből gyengédség
sugárzott. – Le merném fogadni, hogy ez utóbbi az igaz.
A válaszára valami görcsbe rántotta a gyomromat, és
önkéntelenül is a legjobb barátnőmre néztem.
A kacagásától reszketett a levegő, a hangja vidáman csengett,
ahogy néhány másik barátjával beszélgetett. Boldogan
mosolygott.
Minden jelenlévő őt ünnepelte.
Egyértelmű volt, milyen remekül érzi magát. Pontosan úgy,
ahogy a reményei szerint nekem is kellett volna. Ezért győzött
meg arról, hogy elkísérjem.
–  Ma van a legjobb barátnőm születésnapja, Jennáé –
magyaráztam. Visszafordultam a férfi felé, és nem bírtam
visszafogni magamat. A hangomból nyilvánvaló volt, hogy
milyen fontos nekem Jenna. – Mindenképpen el kellett jönnöm
ide.
Játékos mosolya ekkor egyértelműen csábító vigyorrá
változott. Közelebb hajolt hozzám, és miközben e szavakat
suttogta, az ajkát csupán egy hajszál választotta el a fülemtől:
– Mit szólna a barátnőd ahhoz, ha most elrabolnálak innen?
Egyszerűen nem tudtam mit tenni a rám törő sóvárgás ellen.
Éreztem, hogy a lelkem mélyén felbugyog a vonzalom.
Önálló lénnyé változott ez az érzés.
Kettőnk között lángolt a levegő. Forróság és kéjjel teli
vágyakozás izzott.
Képtelenség lett volna letagadni, hogy ez a gyönyörű
ismeretlen milyen hatással van rám.
Csakhogy már azzal is túl messzire merészkedtem, hogy
egyáltalán szóba álltam vele.
–  Ő valószínűleg azt mondaná, hogy nagyon helyes. Én
viszont azt mondom, hogy csak az idődet pocsékolod.
Azt hittem, hogy kuncogni fog, de ehelyett egyik, hatalmas
kezével megdörzsölte szögletes állkapcsát, és szélesen
elvigyorodott.
– Ígérem neked… mindent megteszek azért, hogy ne tűnjenek
elpocsékolt időnek a velem eltöltött órák. Bearanyozom minden
pillanatukat.
Van még valami, amit ki nem állhatok ezekkel az önfejű,
beképzelt alakokkal kapcsolatban. Egyik sem tudta, hogy
meddig mehet el. Biztosra vették, mindenhez joguk van, és
semmiért nem kell fizetniük. Még csak fel sem merült bennük,
hogy az árat neked kell megfizetned.
 Nem törődve a belsőmben izzó vágyakozással, a
sértődöttségre összpontosítva leheletnyivel közelebb hajoltam.
Sziszegő indulattal szólaltam meg:
–  Úgy nézek ki, mint egy kis ribi, aki szó nélkül elmegy egy
vadidegen faszival a bárból? Lehet, hogy te vadászni jöttél ide,
én viszont a barátnőmmel ünnepelek. Rászánom az időmet,
mert ő gyakorlatilag minden egyes pillanatát velem tölti. Ezen
felül tök őszintén megmondom, elegem van már azokból a
pasikból, akik azt hiszik, csak csettinteniük kell, és az összes
nőről lecsúszik a bugyi.
Hátrahőkölt, és átható, kék szeme elsötétedett. Olyan volt,
mint a Bora Bora fölött lenyugvó nap, amikor távozása csillogó
fekete tükörré változtatja a türkizkék tengert. Mintha nem
csupán megdöbbentette volna az elutasításom, de valamiért
élvezte volna a helyzetet.
Vagy talán csak az járt az eszében, hogy milyen lehetnék
bugyi nélkül, mivel a tekintete elindult lefelé, végigsiklott a
szoknyámon, és megállapodott a nevetségesen magas sarkú
cipőmön, amit amúgy a ruhásszekrényem legaljáról
bányásztam elő.
A mind jobban elsötétedő szempár pillantása lassan
visszatért az arcomra. Magamon érezve ezt a tekintetet, elöntött
a forróság.
Elővillanó nyelvének a hegye végigsimította az alsó ajkát,
miközben én csak ültem, és bámultam. Azt néztem, hogy
teljesen megváltozott a kisugárzása. Játékossá és lazává vált.
–  Hát az a helyzet, bármennyire is odavolnék azért, hogy
kibújjál a bugyidból, most már te is láthatod, nem csettinteni
jöttem ide hozzád. Úgy néztél ki, mint aki elég pocsékul érzi
magát, én meg azt gondoltam, hogy talán tudnék változtatni
ezen.
–  Valamiért azt gondolom, hogy eközben mindketten
megszabadultunk volna a ruháinktól. – Ezt tök éles hangon
akartam a képébe vágni. Magabiztosan. Ehelyett a saját
szavaimat meghallva tűzvörös lett az arcom.
Lehajtottam a fejem, ráharaptam az alsó ajkamra, és halkan
szidtam magamat. Hogy lehetek ennyire béna? Nem mozogtam
otthonosan ezen a pályán. Ez a gondolat persze még inkább az
értésemre adta, hogy nem lenne szabad itt lennem.
Egy bárban, ahol mások a játékszabályok. A pasi halkan
kuncogva felállt, és szinte fölém tornyosult. Megremegtem,
amikor odahajolt hozzám, és a szavait belesuttogta a fülembe.
–  Lehet, hogy pontosan ezt akarod? Hogy felkapjalak, és
elraboljalak innen? Ostoba volnék, ha elszalasztanám ezt a
lehetőséget. Annyira feszült vagy, hogy majdnem felrobbansz,
én viszont egészen hajnalig az ellazításodon dolgoznék. Újra és
újra. Csakhogy eszem ágában sincs olyasmit kérni tőled, amit
önszántadból nem tennél.
A válaszával igencsak meglepett, és amikor felegyenesedett,
remegő ronccsá változtam. Rám mosolygott, és a teli
borospohárra mutatott.
– Ha ehhez van kedved, idd meg! Lazíts! Legalább egy kicsit. –
Körülnézett a bárban. – Úgy érzem, hogy te mindenki másnál
jobban rászolgáltál egy kis boldogságra.
Jeges szeme legmélyén lágy fény ragyogott fel, én pedig
fájdalmasan elakadó lélegzettel néztem fel rá.
 Kedvesség.
Ezt láttam a szemében, csakhogy olyan erős érzelmek alatt
rejtőzve, hogy a felfogásukhoz egyszerűen hiányzott belőlem az
erő.
– Köszönöm – mondtam.
Biccentett, és egyetlen további szó nélkül megfordult.
Nem akartam a hátát bámulni, ahogy keresztülsétál a báron.
Mégsem tudtam visszafogni magam, és gyors pillantásokkal
követtem, mert lenyűgözött, ahogy könnyedén végigment a
zsúfolt asztalok között.
Áradt belőle a lazaság és a magabiztosság.
Visszatérve a helyére kapásból beilleszkedett a barátai közé,
és olyan lelkesen kacagott, mint aki egy pillanatra sem hagyta el
őket. Egy kézzel átkarolta a nagydarab fickó vállát, mintha csak
gyermekkori jó barátok lettek volna.
Összerezzentem, mert valaki megrántotta a kezemet. Jenna
állt ott mellettem.
Barna szeme tágra nyílt, kíváncsian nézett, a hangjából
izgatottság csepegett.
– Ki volt az a magas csodapasi? Édes Istenem, ha tudom, hogy
ebben a bárban ilyen dögösek a pincérek…
Megrázkódva megpróbáltam lerázni magamról az eddigi
kábulatot, és az ismeretlen férfi árnyékából kilépve
visszatértem a valóságba.
– Csak egy bajkeverő, akit sikerült leráznom.
– Ó, ne csináld már, Hope! – Könyörgő tekintettel megragadta
a karomat. – Megígérted nekem, hogy lazítasz egy kicsit. Egy
éjszakát. Emlékszel rá?
 Felnéztem Jennára, és aggódva ráharaptam az ajkamra.
–  Sajnálom, eszem ágában sem volt elrontani a bulidat. Csak
hát tudod, hogy óvatosnak kell lennem.
– Azt hiszed, hogy ezzel nem vagyok tisztában, Harley Hope?
Csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy úgy kellene tenned,
mintha meghaltál volna. Nézd meg magad! Ezen az egész
kibaszott helyen te vagy a legdögösebb csaj. Erre te elszalasztod
a lehetőséget!
A keblére ölelte a fejemet, az arcom egyszerűen eltűnt a két
melle között. Úgy simogatott, mintha én lennék az új kiskutyája.
Fülig érő szájjal vigyorogtam.
–  Szeretném a tudomásodra hozni, csakis azzal tudnád
elrontani a bulimat, ha most nem lennél itt. Gyerünk, mozdítsd
meg a formás kis seggedet, és igyál egy pohárkával velem!
– Elment az eszed?
Talpra rántott, és miközben nevetséges cipőmben
egyensúlyoztam, vigyorogva, homályos tekintettel nézett rám.
– Ma este őrült vagyok!
Haboztam. A barátnőm aggódva nézett rám.
Jenna egyszerűen páratlan.
Senki másra nem hallgatok úgy, mint rá.
Megszorította a kezem.
– Nem lesz baj, Hope. Ígérem neked. Te is rászolgáltál egy kis
boldogságra.
Megráztam a fejem, aztán engedtem neki, és hagytam, hogy
egy kis időre én is boldog legyek. Ugyanakkor jól tudtam, hogy
napkeltekor ott vár majd rám a keserű valóság. Esze ágában
sincs kiengedni a markából.
Két órával később kitántorogtam a bár ajtaján a kellemesen
meleg alabamai éjszakába. A járda az utcai lámpák halvány
fényében fürdött, a környéken még most is rengetegen mentek
az egyik szórakozóhelyről a másikra, és az ajtóban még mindig
ott állt a biztonsági őr.
Jenna mindenáron ki akart kísérni a taxihoz, de én nem
engedtem. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy miattam
kizökkenjen a bulizásból. Ideje volt viszont, hogy a
kicsapongásom véget érjen. Már így is olyan dolgokat
műveltem, amit soha nem szoktam megengedni magamnak.
Leszegett fejjel az éjszakai mulatozókra váró taxik rövid sora
felé siettem az utcában.
Csakhogy a cipőm sarka megakadt a járda egyik repedésében.
Az ital miatt nem voltam elég gyors, elvesztettem az
egyensúlyomat, és imbolyogva előrezuhantam.
Felhördültem, tudtam, hogy mindjárt csúnyán beverem a
fejemet.
A hördülés majdnem sikoltássá változott, amikor hirtelen egy
vastag kar ölelte állt a derekamat, visszarántott, és
biztonságosan talpra állított.
Ziháló kebellel már azelőtt is pontosan tudtam, hogy ki
mentett meg, mielőtt megfordított volna.
A tekintete majdnem átdöfött, alaposan megvizsgált, és
legalább annyira zihált, mint én, amikor rám förmedt:
– Jól vagy?
Hátraléptem, és megpróbáltam összeszedni magamat.
Olyan sokszor pislogtam rá, hogy egészen biztosan őrültnek
tartott.
 Csakhogy Mr. Bugyinedvesítő nem álomkép volt.
Mindkét tenyere rásimult a karomra, és emiatt enyhe
elektromos bizsergés futott végig a bőrömön.
Az arcán az aggodalom helyét száraz vigyor vette át. Olyan
gyönyörűek voltak a vonásai, hogy szinte kővé dermedtem.
Nem kellett volna innom.
A pia miatt ugyanis zűrzavar támadt a fejemben. Veszélyes,
merész ötletek. Olyanok, amelyekre feltámadt bennem a vágy
és az igény arra, hogy valamit kezdjek az életemmel.
Csakhogy nem volt szükségem többre. Éppen eleget kaptam –
többet is, mint eleget – és tudtam, hogy ennyivel be kell érnem.
–  Úgy tűnik, jól vagy – mondta, és a szája szegletében
megjelent egy halvány mosoly.
Becsuktam a szemem, megpróbáltam összeszedni magam,
hogy végre meg tudjak szólalni, majd halálra váltan hallottam a
számból előtörő szavakat:
– Te követsz?
Jókedvűen elvigyorodott.
– Izé… komolyan beszélsz?
Keresztbe fontam a karomat a mellem előtt, megpróbáltam
falat alkotni, egy pajzsot, mert ezt a pasit mindenütt ott
éreztem.
– Hogy komolyan beszélek-e?
A fenébe is, miért lett kérdés a kifakadásomból?
Hitetlenkedve felnevetett, és a mutatóujjával hátrabökött a
bejárati ajtó felé.
–  Idekint álltam, amikor kijöttél. Kikísértem az egyik
barátomat, megvártam, hogy beüljön a taxiba, hogy
biztonságban hazamehessen. Ekkor tántorogtál ki bentről,
királylány. Mázlista vagy, hogy itt álltam és megmentettelek.
Közelebb lépett hozzám, és kettőnk közül eltűnt a tér.
Végigszánkázott rajtam a félelem.
Nem azért féltem, hogy esetleg bajba kerülök, sokkal inkább
azért, mert ez a pasi olyan érzéseket hozott elő bennem, amiket
nem lett volna szabad. Még nem. Majd valamikor talán.
Egyelőre azonban nem engedhettem meg magamnak az ilyen
érzelmeket.
–  Valaki kicsikét el van telve magával ma este – hallatszott a
dörmögő ugratás.
– Nagy nyavalyát – nyögtem ki, miközben alig kaptam levegőt.
Az arcán már megint az a gyengéd, mindentudó kifejezés ült.
Félrehajtotta a fejét, és úgy tűnt, hogy ez a gyönyörű férfi
esetleg tényleg meg tudja érteni a helyzetemet. Mintha
belelátott volna a szívem legmélyébe.
Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülök-e, vagy inkább
félek miatta.
– Most már tényleg mennem kell – mondtam.
Felemelte a kezét, és elképesztő finoman megsimogatta az
államat.
Felhördültem.
Megdöbbentett az idegeimen végigszáguldó elektromosság.
Legbelül bennem valami virágba borult, és rám tört a vágy.
Kelepcébe kerültem.
Mintha egy kötéllel vonszoltak volna az ismeretlen felé.
Egy mágneses béklyóval.
Hatalmas, sodró, de ugyanakkor gyengéd volt ez az erő.
 Ráharapott az alsó ajkára, valamin töprengett, aztán
biccentve hátralépett, és zsebre vágta a két kezét.
– Na, igen. Tudom. Menjél haza, drága kincsem. Ez itt nem a
te helyed. Csak… – Elhallgatott, de aztán folytatta. – Megtennél
egy szívességet a kedvemért?
Idegesen pislogtam egyet.
Bizonytalanul várakoztam, mert most már tudtam, mennyire
hibásak voltak ezzel a pasival kapcsolatban az első
benyomásaim. Teljesen ostoba következtetéseket vontam le
belőlük.
–  Vigyázz magadra. Időnként kicsit lazítanod kéne.
Rászolgáltál a boldogságra.
Nem tudtam befogni a számat.
– Boldog vagyok.
– A félelem azonban mégis láncra ver.
Ekkor értettem meg a lényeget.
Ez az alak tényleg belelát a lelkembe.
–  Akadnak dolgok, amik elég fontosak ahhoz, hogy féljünk
miattuk – mondtam neki, bár nem tudtam, hogy miért. Hogy a
fenébe sikerült elérnie azt, hogy váratlanul ennyire megnyíltam
előtte, és annak dacára is kiöntöttem a szívemet, hogy a nevét
sem tudtam.
A szemében néma megértéssel felszegte a fejét, én pedig
odabiccentettem, mielőtt megfordultam volna, hogy kinyissam
a járda mellett várakozó taxi ajtaját.
Kővé dermedtem, amikor hátulról lesújtott rám a hangja:
–  Őszintén remélem, hogy hamarosan véget ér az, ami most
fogságban tart.
 A vállam fölött hátranézve halványan elmosolyodtam.
– Ne aggódj. A szívem tele van reménnyel.
Mielőtt még bármi mást mondhattam volna, gyorsan
becsusszantam a taxi hátsó ülésére, becsaptam az ajtót, és nem
néztem hátra, miközben elindultunk.
Megmondtam a sofőrnek a címemet, és a fejemben össze-
vissza kavarogtak a gondolatok, miközben gyorsan
keresztülhajtottunk a csendes, alvó környéken. A szomszéd ház
földszintes épülete előtt álltunk meg. A gyeppel borított udvart
fehér deszkakerítés szegélyezte.
Az érzelmeim az elégedettség és a rettegés között ingadoztak.
A kis házból áradt a remény. Gondoskodnom kellett arról, hogy
ez így is maradjon.
Odadobtam húsz dollárt az anyósülésre.
–  Köszönöm – motyogtam, és kiszálltam. A cipőm sarka
visszhangot vert, ahogy végigmentem az udvarom közepén az
úton. A toronymagas fák imbolyogtak a fejem fölött, én
felmentem a két lépcsőfokon a fedett verandára.
Elővettem a kulcsomat, és már éppen bedugtam volna a
zárba, amikor az ajtó előtt állva mozgásra figyeltem fel.
A tarkómon egyből felállt a szőr.
Rám tört a borzongás.
A rémület áradata. A rossz előérzet tengere.
Lassan megfordultam, és megpillantottam az árnyak közül
kibontakozó alakot.
Fenyegető volt.
Hideg.
A szívem vadul lüktetett, a vérem őrjöngve száguldott az
ereimben, a fülem pedig úgy zúgott, hogy alig hallottam
valamit.
Hátratántorodtam az ajtó felé.
– Te meg mégis mit keresel itt?
Gonoszul felnevetett.
Mert ilyen volt.
Gonosz.
Arra készült, hogy elpusztítsa bennem mindazt, ami jó.
Éveken át reménykedtem, hogy megjön az esze. Abban, hogy a
lelkét borító düh páncélzata végre megreped, kinyílik a szeme,
és képes lesz meglátni a valódi szépséget.
És talán megérti, hogy ebben a világban nem léteznek
tökéletes dolgok. Ez csak álltatás.
Ma már tudom, hogy nincs remény.
Lassú, megfontolt léptekkel jött közelebb.
–  Szerintem inkább az itt a kérdés, hogy miért jöttél ilyen
későn haza.
– Szerintem meg ehhez semmi közöd.
Újra kiröhögött. Mintha én volnék ostoba. Egy kis hülye.
–  Veled kapcsolatban mindenhez közöm van, Harley. Tényleg
azt hitted, hogy bármi is megváltozik attól, ha elszaladsz
előlem?
– Igen – vágtam rá, megpróbálva összeszedni minden erőmet.
A kimondott szó hangosan remegett a feszültséggel teli
levegőben.
– Nem engedem meg, hogy lelépj – közelebb jött. – Ki vele, hol
voltál ma éjjel?
Eszem ágában sem volt válaszolni neki. Ugyanakkor
szerettem volna elkerülni, hogy a hallgatással olajat öntsek
háborgó elméje tüzére. Nevetséges, ahogy igényt tartott a
tökéletességre, a tiszteletre, miközben valójában én már évek
óta nem tudtam tisztelni.
–  Tudod, hogy ma van Jenna születésnapja. Téged
tulajdonképpen miért érdekel ez az egész? Nekünk már semmi
közünk egymáshoz. Csak annyit kérek tőled, hogy hagyjál
minket békén.
Nem tudtam megakadályozni, hogy a hangom megteljen
kétségbeeséssel. Tényleg csak azt akartam, hogy hagyjon végre
békén minket.
Pislogott, a szeméből áradt a düh. Közelebb lépve fenyegetően
rám förmedt:
–  Tényleg azt hiszed, hogy be tudod fogni a számat? Hogy
hülyét csinálhatsz belőlem? Abból te nem eszel.
Annyira meglepett, hogy felhorkantam.
– Téged egyedül csak az érdekel, hogy mit gondolnak rólad az
emberek, Dane. A látszat. A hatalom. Amikor örökölted a
nagyapád kibaszott vállalatát, úgy viselkedtél, mintha az volna
az egyetlen igazán fontos dolog a világon. Amikor otthagytalak,
világosan megmondtam neked, hogy vége az egésznek, és nincs
semmi, amivel megváltoztathatnád a döntésemet.
Hátat fordítottam neki, bedugtam a kulcsot a zárba, hogy
elmenekülhessek. Kinyitottam az ajtót, és már lenyomtam volna
a kilincset, amikor Dane megragadta a csuklómat.
Megpördültem, és felnéztem dühös, öntelt arcára.
Beképzelt volt, és kegyetlen.
Áradt belőle a beteges büszkeség.
 – Ezt most azonnal fejezd be, Harley, vagy nagyon megbánod.
Kirántottam a karomat a kezéből.
–  Miattad már így is megbántam minden egyes pillanatot,
amit önként abban a házban töltöttem. Az összes veled töltött
percet.
Egy gyors mozdulattal becsusszantam az ajtón, becsaptam, és
remegő ujjakkal a helyére csúsztattam a reteszt.
Korábban is féltem tőle? Persze. De azelőtt azzal rémített
meg, hogy mennyire az irányítása alá vont. Ahogy teltek az
évek, a szemében egyre nagyobb undorral nézett le rám. A
lelkét teljesen kiölte a keménység.
Most viszont el sem tudtam volna képzelni, mire lenne képes
azért, hogy továbbra is uralkodhasson fölöttem.
 3. FEJEZET

Kale

A piros lámpánál dobolni kezdtem a hüvelykujjammal a

kormányon, és a műszerfal órájára pillantottam.
Hat tizenöt.
Megdörzsöltem az arcomat.
Korán volt.
Túl korán.
Csakhogy egy percet sem aludtam. Egész éjjel csak
forgolódtam, és nem találtam a helyem. Mostanra már
pattanásig feszültek az idegeim.
A testemet teljesen átjárta az aggodalom és az izgalom.
Az a kisgyerek érezheti így magát, akit életében először
visznek el a vidámparkba, miközben nagyon fél a
hullámvasúttól.
Jól tudja, hogy félelmetes, pörgő és megrázó lesz az utazása.
Hátborzongató, rémisztő és fájdalmas.
Csakhogy nagyon is tudtam, ami rám vár, az minden
fájdalmat megér.
Kifújtam a levegőt, és a tekintetem végigsiklott az előttem
húzódó utcán.
A Fairview az óváros kellős közepén állt.
A járdákat régi, szürke téglákból építették, vaskos fák nőttek a
környéken, és dús lombozatuk árnyéka megvédte a tűző nap
elől az egy- és a kétemeletes történelmi épületeket. Ezekben
cégek és lakások voltak.
A földszinti ajtók fölé színes szövetből készült napellenzőket
tettek, a tágas kirakatokban jól látszott, hogy mit kínálnak a
különféle vállalkozások.
Csupán néhány háztömb választott el Rynna éttermétől, a
Pöttöm Pitétől, meg attól a menő hoteltől, amit Broderick Wolfe
meg a vállalata hozott el ide, Gingham Lakesbe.
Ez a két üzlet hatalmasat lendített a környéken. Vállalkozásra
ösztönözte a helybelieket.
Új boltok, éttermek és bárok nyíltak itt, pontosan úgy, mint a
Macaber utca felújítása után. Ollie bárja ott működött, és én is
arrafelé laktam egy bérházban.
Új munkahelyem ott látszott nem messze előttem, bal kéz
felől a McAlister úton, ahol a város újjászületése néhány
egészen friss magánegészségügyi központ beindulását
eredményezte.
Igazából nem ismertem túl jól a Fairview útnak ezt a részét.
Ritkán jártam erre.
Ekkor azonban mintha csak egy világítótorony fénysugarát
pillantottam volna meg. Az életmentő felirat ott látszott az egyik
kisebb üzlethelység elé kirakott rusztikus táblán.
Kávé.
A fenébe is, igen!
Amikor zöldre váltott a lámpa, gyorsan keresztülhajtottam a
kereszteződésen, és sietve beálltam a járda mellé az egyik
szabad parkolóhelyre.
 Kipattantam a kocsiból, és elindultam a kis kávézó felé.
Felnéztem a mentazöld napellenzőre, amin jól láttam a
cirkalmas betűkkel felírt nevet.
Reménysugár.
A cégéren felfedeztem a vállalkozás logóját is. A félredőlt
kávéscsészéből kifolyt egyetlen cseppnyi fekete ital.
A fejem fölött megszólalt a csengő, amikor kinyitottam az
ajtót.
Azonnal lecsapott rám a kedvenc illatom.
A frissen főtt kávé erős aromája.
A fenébe is, hát nem azonnal megszédültem tőle? Összefutott
a számban a nyál.
Nem kellett volna rászoknom az egyetemen.
A gyomrom sem kérette sokáig magát. Hangosan, mohón
megkordult, mert közben felfigyeltem néhány halványabb
illatra is: tejszínhab és édes cukor! Valaki sütit sütött a közelben.
Jó helyen vagyok.
Beljebb mentem a régimódi kávéházba. Jó pár kerek és
szögletes asztalt láttam, mellettük a legkülönfélébb székekkel.
A hátsó fal előtt könyvespolcok sorakoztak, tele mindenféle
aprósággal, társasjátékokkal és kopott, keménytáblás
könyvekkel.
Régimódi és rusztikus volt ez a hely.
Természetesen engem nem ez nyűgözött le. A tekintetem
azonnal rátapadt az üvegpultra.
A csillogó üveg túloldalán ott sorakozott a világ összes
elképzelhető sütije és muffinja.
A pult mögött pedig felfedeztem nagyjából tíz, ipari méretű,
ezüst kávéskannát.
Jóságos egek.
Azt hiszem, sikerült megtalálnom az új törzshelyemet.
A kávéskannák fölött széles, fekete táblák lógtak a
mennyezetről. Nézegettem a kávékülönlegességek és egzotikus
ízű italok sorát.
A konyha felől zaj támadt, aztán belökték a lengőajtót.
Valaki halkan felhördült.
Egy pillanatra megdöbbentem. Valamiért úgy éreztem, hogy
ismerős ez a hang. Már hallottam azelőtt is.
A lista eddig teljesen lekötötte a figyelmemet, ám most egy
csapásra megfeledkeztem még a kávéról is.
Esküszöm, hogy kiguvadt a szemem.
Basszus, ez nem lehet.
Az orrom előtt nem más állt, mint az a lány, akiről péntek este
óta egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni, és amúgy
biztosra vettem, hogy soha többé nem látom.
Az a hullámos, vörös haj, a csókra termett száj és a szeplős
orrocska.
A teste ugyanolyan gyönyörű, mint a pulton sorakozó
sütemények.
Péntek este kétszer is hátat fordítottam neki, erre különös
megbánás fogott el. Volt ebben a lányban valami…, ami a
lelkemhez szólt. Legalább annyira szerettem volna belelátni a
csinos kis kobakjába, mint ahogy rám tört a vágy, hogy a
magamévá tegyem a gyönyörű testét.
Ő meg csak állt ott, döbbent, zöld szeme legalább úgy
elkerekedett, mint az enyém. Az ajka hatalmas, tökéletes ó betűt
formázott.
A levegő szikrázott a feszültségtől, és újra lecsapott rám az az
őrült vágyakozás, amitől egész hétvégén szenvedtem.
A kávéházban ugyanolyan elektromosság izzott, mint amikor
a tó fölött nyáron felgyülemlenek egy őrült zivatar viharfelhői.
Az ember pontosan tudhatta róluk, hogy vadságukkal
megrengetik az egész világát.
A lány nagyot pislogva mélyen beszívta a levegőt, és mintha
magához tért volna. Két keze végigsiklott a karcsú derekára
kötött parányi, fekete kötényen, és elsimította a szövetet.
Kihúzta magát, és megjátszott, hamis mosolyt kényszerített
kedves arcára.
–  Mit parancsol az uraság ma reggel? – kérdezte leheletnyi
vidéki akcentussal.
Iszonyúan cuki volt.
Félmosolyra húzódott a szám.
–  Te aztán tényleg lazán osztogatod az övön aluli ütéseket,
igaz-e, királylány. Most komolyan úgy csinálsz, mintha nem
emlékeznél rám? Ne törd össze a szívemet! Ugye nem felejtettél
el máris?
Összeszűkülő szemmel alaposan megnézett magának.
– Igazából azt próbálom meg eldönteni, hogy már zaklatásnak
minősül-e, amit csinálsz.
Halkan felnevettem.
– Hűha. Valaki ma reggel is eléggé el van szállva magától.
Egyszerűen nem bírtam visszafogni magamat, ösztönösen
ugrattam a lányt.
A tekintete végigsiklott a legelegánsabb öltönyömön. Azért ezt
viseltem, mert tudtam, hogy jól kell mutatnom, amikor első
alkalommal belépek az új munkahelyem ajtaján. A leendő
munkatársaim nálam sokkal tapasztaltabb orvosok voltak.
Ma semmi mást sem csinálok, csak megismerkedem a
kollégákkal, és áttekintem az ügyeket, amiket át fogok venni.
Közben persze megvizsgálok néhány pácienst is, akiknek mára
volt időpontjuk.
Egész éjjel pattanásig feszülő idegekkel hánykolódtam, és
most a lehető legelegánsabban akartam munkába menni,
hiszen az én világomban minden egyes pillanatban
bizonyítanom kellett valamit.
Ennek dacára elöntött a boldogság, mert az ismeretlen
szépség nyelt egy hatalmasat, miközben engem bámult, és jól
láthatóan remegett a keze. A pillantásától majdnem lángra
lobbant a bőröm.
Utána viszont megpróbált úgy tenni, mintha hidegen
hagynám.
– Bagoly mondja verébnek, vagyis inkább egy ötezer dolláros
öltönyt viselő valaki.
Felciccentem.
– Úgy tűnik, valaki imád túlozni. Csak négyezer volt.
A keblére szorította a kezét.
– De kis buta vagyok. Ne haragudj a naivságom miatt.
Elképesztően édes volt.
Egy lépéssel közelebb léptem, a két tenyeremmel
megtámaszkodtam a pulton a pénztárgép előtt, és odahajoltam
a lányhoz. Halkan folytattam:
–  Azt hiszem, nem kizárt, hogy megbocsátok. Nyitott vagyok
egy kis megvesztegetésre.
Mindezt sikerült a lehető legkétértelműbb hangon
kimondanom.
A módszer bevált.
Be bizony, mert ez a gyönyörű lány őszintén elmosolyodott,
majd gyorsan lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam a
vidámságát, miközben nemcsak elpirult, de tűzbe borult
tejfehér keble is.
Ugyanez a csodálatos szín ragyogott az arcán.
Hiába próbált hatalmas elszántsággal vakmerőnek és
elszántnak tűnni, elég volt egyetlen réteget lefejtenem, és máris
elém tárult rejtőzködő félénksége.
Nem is nézett rám, amikor suttogva válaszolt:
– Ez nagyon kedves tőled.
Egyértelmű volt, hogy a maga módján megpróbált
visszavágni, de úgy éreztem, hogy ez a lány nem igazán ért a
flörtöléshez és a csábításhoz. Igazi újonc lehetett ezen a
területen.
A rohadt életbe. Hihetetlenül tetszett ez is.
–  Akkor? – kérdezte váratlanul, mégpedig halkan, szinte
suttogva, a legcsekélyebb tréfálkozás nélkül.
Zavartan összevontam a szemöldököm.
– Akkor mi?
Még halkabban válaszolt, igazából csak a szája szeglete
mozdult meg közben.
– Tudod… te most akkor zaklatsz engem?
Halkan, jókedvűen felnevettem, megvakartam a halántékom
és megráztam a fejemet.
 Tele volt ellentmondásokkal ez a lány, elszánt tűzzel és lágy
szavú bizonytalansággal.
–  Izé… le merném fogadni, hogy erre a kérdésre mindenki
kapásból nemet mondana, függetlenül a valós helyzettől. Én
viszont tényleg őszintén mondhatom, hogy nem zaklatlak és
nem szálltam rád. Ma reggel kezdek az új munkahelyemen,
ebben az utcában. Elég korán ideértem, ezért úgy gondoltam,
megnézem, hogy mi jó vár rám a Reménysugárban. Kale
vagyok. Kale Bryant.
Megkönnyebbülve, halkan kifújta a levegőt, és idegesen
dobolt az ujjával.
– Hope. Hope Masterson.
Hope, vagyis remény.
Reménysugár.
Újra lecsapott rám az az érzés, ami miatt péntek este
kénytelen voltam hátat fordítani a lánynak. Úgy éreztem, hogy
ez a teremtés túl jó ahhoz, hogy becserkésszem és elcsavarjam a
fejét. Tisztességtelen volna olyannal játszadozni, aki nem tud
védekezni.
Újra megdöbbentett, amikor ezt mondta:
–  Jól van, Mister Bryant, akkor mondd el, hogy milyen
megvesztegetésre gondoltál.
Miközben így szólt hozzám, egészen halvány mosoly jelent
meg lágy, érzéki ajkán.
Egyből tudtam a választ.
Legszívesebben olyasvalamit kértem volna, amit ettől a
lánytól semmiképpen nem kaphatnék meg.
–  Például az egyik ilyen sütire – mondtam inkább, és a
fejemmel az üveg tálaló felé biccentettem.
Ráharapott az alsó ajkára, és már nyoma sem volt a
keménységének. Mintha a harcias külső csupán egy túl nehéz
álarc lett volna, amit már nem bírt magán tartani.
– Látsz bármit, amit megkóstolnál?
Az arcából csakis ártatlanság sugárzott. Akár a hangjából.
Fogalma sem lehetett arról, hogy a szavai milyen hatással
voltak rám. Hiszen ahogy kimondta őket, abból úgy tűnt,
mintha saját magát kínálta volna fel ezüst tálcán.
A pillantásom végigsimította egyszerű, V-nyakú, fekete
pólóját, a farmerjét és a lapos sarkú cipőjét. Jó tizenöt centivel
alacsonyabb volt most, mint péntek este.
Apró és törékeny.
Úgy tűnik, az igazi ínyencségeket kis adagokban szolgálja fel
az élet. Csak egy hajszál választott el attól, hogy kinyögjem, őt
szeretném megkóstolni.
Valami miatt mégis inkább befogtam a számat.
Egy hang azt üvöltötte a fejemben, hogy forduljak meg, és
meneküljek el innen, amíg nem túl késő. Arra figyelmeztetett,
hogy ez a lány más, mint a többiek. Iszonyúan vonzó.
Azt hiszem, nem kellett volna csodálkoznom amiatt, hogy a
személyiségem zabolátlan oldala azért könyörgött, hogy
maradjak még egy kicsit.
Erőnek erejével elfordultam Hope-tól, és a pulton sorakozó
válogatott finomságokat kezdtem el bámulni. A látvány elég volt
ahhoz, hogy összefusson a nyál a számban. Minden muffin
nagyobb volt az átlagosnál. Ragyogó színű cukormáz díszítette
őket, és a tetejükre még megfelelő színű cukorkákat és friss
gyümölcsdarabokat is szórtak.
Hogy a pokolba tudtam volna választani közülük?
Aztán szélesen elvigyorodtam, mert megtaláltam a
megfelelőt. Most már egyetlen másik süti sem jöhetett volna
szóba.
A lány szemébe néztem a pult fölött. Olyan picurka volt, hogy
a feje éppen csak az üvegszekrény fölé ért.
–  Azokból kérek egyet – mondtam, és odabiccentettem a
fejemmel.
Eper és tejszín, és a világ összes finomsága.
Hope félrehúzta a pult hátsó ajtaját, lehajolt, és benyúlt a
kezével.
– Melyiket?
–  Egy epres gyümölcstortát – mondtam, mégpedig igencsak
jelentőségteljes hangsúllyal.
Erre ő is felfigyelt, mert egy pillanatra valósággal kővé
dermedt, majd zihálva beszívta a levegőt, mielőtt kivett volna
egy süteményt.
– Jó választás – mormogta.
– Más is mondta már, hogy jó az ízlésem. – Megint kétértelmű,
sejtető hangsúllyal beszéltem.
Hope felegyenesedett, és egy pillanatra találkozott a
tekintetünk.
Minden egyes lélegzetvétellel erősebbé vált kettőnk között a
kapcsolat.
Megköszörülte a torkát, odafordult a hátsó pulthoz, és a
süteményt beletette egy átlátszó műanyag dobozba.
– Még valamit? – kérdezte rám sem nézve.
 Ó, igen.
Eredetileg miért is jöttem be ide?
Egyértelmű volt, hogy ez a lány képes teljes zűrzavart
teremteni a fejemben.
–  Már csak egy hosszú kávét kérek. Közepesre pörköltet,
feketén.
Kávét töltött a boltocska nevével és logójával díszített
papírpohárba, majd rátette a fedőt.
Ebben a pillanatban a konyha felől hangos csörömpölés
hallatszott. A lengőajtó nekicsapódott a falnak, ahogy valaki
kitódult rajta.
Jenna.
Azonnal felismertem a bárban látott barátnőt.
A péntek esti végzet asszonyából semmi sem maradt, mert
Jenna most gyűrött ruhát viselt, a haját kócos kontyba fogta
össze, és a kezén két ormótlan sütőkesztyűvel egy hatalmas
tepsi, tűzforró, frissen sült muffint hozott ki.
Amikor megpillantott, majdnem eldobta a tepsit.
Ő is felismert engem.
Én meg csak álltam ott, és megpróbáltam nem elnevetni
magamat, miközben a két nő között valamilyen néma
eszmecsere zajlott.
Tágra nyílt szemek. Félrehajtott fejek. Csücsörítő ajkak.
Valamiért úgy éreztem, hogy miattam veszekednek, bár arról
sejtelmem sem lehetett, hogy ki van velem, és ki ellenem.
Jenna megkerülte Hope-ot, én pedig meg mertem volna
esküdni rá, hogy egy figyelmeztető pillantást vetett rám,
miközben előrehajolt, és elkezdte az alsó polcokat feltölteni
muffinokkal.
Egyértelműen észrevettem, hogy izzó, barna szemével
védelmezően nézett a lányra. Ugyanakkor biztosra vettem, hogy
valami más is jár az eszében. Kis híján megragadta Hope
csuklóját, hogy kirángassa a pult mögül és az én irányomba
lökdösse.
Gyerünk már! De ha bántani mered, letépem a töködet!
Magamban világosan hallottam a hangját.
Úgy tűnt, hogy mind a hárman a néma kommunikáció
nagymesterei vagyunk.
Hope visszafordult, felém csúsztatta a kávémat, és a dobozkát
beletette egy barna papírzacskóba.
Belenyúltam a zsebembe a pénztárcámért.
– Mennyivel tartozom?
Megcsóválta a fejét.
– A ház ajándéka. – Lenyűgözően édes mosolyt nyújtott felém,
mielőtt elkomorodott volna. – Mégis csak megvesztegetésről van
szó, ugye.
Ahogy teltek a másodpercek, egyre lelkesebben vigyorogtam.
Volt ebben a lányban valami, amitől jókedvem lett. Olyan laza
volt. És izzani kezdett bennem a régóta holtnak hitt parázs.
Mielőtt valami bődületes ostobaságot csinálhattam volna,
előhúztam egy húszdollárost a pénztárcámból, és
belecsúsztattam a borravalós üvegbe.
–  Köszönöm a sütit és a kávét, Hope. Azt hiszem, pontosan
erre volt szükségem ahhoz, hogy jól kezdődhessen ma reggel az
életem új nagy kalandja.
–  Kale, erre tényleg nincs semmi szükség – felelte, de a
pillantása a borravaló felé villant.
Egyértelmű volt, hogy szerette volna visszautasítani ezt az
apró ajándékot. Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy
a gesztusom miatt erős hála öntötte el.
– Dehogynem, sütilány. Hiszen boldoggá tettél.
Ahogy ott állt és engem nézett, pontosan olyan ennivaló volt,
mint egy eperrel, tejszínhabbal és mindenféle édességgel
megpakolt sütemény.
Búcsúzóul még rámosolyogtam, majd sarkon fordulva
elindultam az ajtó felé. Alig tudtam befogni a szám. A kilincsre
tettem a kezemet, az ajtó kinyílt, és a magasban ismét
felcsendült a csengő hangja.
Abban a pillanatban görcsbe rándult a gyomrom,
megpördültem, és villámgyors léptekkel elindultam vissza a
pult felé. Olyan fürgén haladtam, hogy nem maradt időm
átgondolni, mégis mire készülök.
– Találkozzunk ma este!
Hope döbbenten hatalmasat pislogott, és csinos kis szájának
megremegett a széle.
– Én…
Mi a fene?
Időtlen idők óta senkit sem hívtam így el…
Rávágtam a koporsó fedelét erre a gondolatra, rozsdás
vasszegeket vertem bele, aztán nyeltem egy nagyot.
– Csak vacsizni.
A lány bánatosan megcsóválta a fejét, aztán eggyel hátrébb
lépett, mintha így akart volna távolságot teremteni kettőnk
között.
 – Sajnálom, de szerintem ez nem lenne jó ötlet.
Teljesen és tökéletesen igaza volt. Óriási hülyeségre
készültem. Csak hát basszus… Éppen erre vágytam.
Hagytam, hogy a szám két széle kissé feljebb kússzon.
– Már hogy a fenébe ne lenne jó ötlet velem vacsorázni?
A lenyűgözően szép arc újból elpirult, és a csodálatos száj
szélében felvillant egy vidám mosoly. A következő pillanatban
azonban máris átvette a helyét a bánat és a szomorúság.
– Ebben a pillanatban a feje tetején áll az életem. Nem lenne
helyes.
Bólintottam, miközben majdnem megtántorodtam az
elutasítás súlyától, és elkeserített, hogy ez a fordulat ennyire
bánt és fáj. Ugyanakkor teljes erőbedobással arról győzködtem
magamat, hogy éppen így lesz a legjobb. Sikerült elkerülnöm,
hogy teljesen tökön lőjem magamat. Hiszen komolyan, mi a
fene járt a fejemben?
– Hát jó.
Egy ügyetlen mozdulattal feljebb emeltem a zacskót és a
kávét.
– Még egyszer köszönöm ezeket.
A lány az ujjait tördelte.
– Nagyon szívesen. Remélem jól alakul majd az első napod az
új munkahelyeden.
Nem válaszoltam, csak kisiettem az ajtón a ragyogó reggeli
napsütésbe, a csengő hangja pedig jelezte, hogy bezárult
mögöttem az ajtó. Odarohantam a kocsimhoz, miközben a
fejemben a legkülönfélébb, régóta nem érzett dolgok
kavarogtak.
 Útközben új irodám felé azt kívántam, hogy bárcsak a
megkönnyebbülés is közéjük tartozna.
 4. FEJEZET

Hope

– Harley Hope Masterson.

Lekaptam a tekintetemet a kávéház előtti járdára nyíló tágas
kirakatról. Az üres parkolóhelyen az előbb még egy karcsú,
sötétszürke kocsi állt.
A sofőrje csupán egy elmosódott árnyalak volt a sötét ablak
túloldalán.
Pislogva megpróbáltam magamhoz térni.
Jenna csípőre tett és ökölbe szorított kézzel állt előttem.
Elfordultam tőle, és nekiláttam megtisztítani a pultot ott,
ahová remegő kezemből kicsöpögött a kávé. Úgy tűnt, hogy Kale
ilyen nagy hatással van rám.
Ez pedig már önmagában is igencsak veszélyessé tenné a
helyzetet.
–  Eszed ágában se legyen belém kötni, Jenna. Tudod, hogy
mennyire utálom, amikor a teljes nevemen szólítasz. Pont úgy
viselkedsz, mintha az anyám lennél. Bizony.
–  És ezzel nem is lenne semmi baj, mert valakinek egy kis
józan észt kellene a fejedbe verni. A pokolba is! Mindjárt
idehívom, hogy közös erővel elláthassuk a bajodat.
– Ne merészeld! – kiáltottam, és gyilkos pillantást vetettem rá.
Komolyan mondom, Jenna meg az anyám… Ennél kevesebb
miatt is voltak már rémálmaim. – Ha már itt tartunk…
Éppenséggel nem te adtad le az „általános riasztást”?
Igazából még csak idézőjelbe se kellett tennem ezt a két szót.
Jenna azóta használja, hogy együtt jártunk középiskolába.
Egyetlen pillantással jelezte, hogy ideje lelépnünk valahonnan,
ha egy faszi túlságosan is rámenősen próbálkozott nála. Egy
ideje persze már megváltozott a hozzáállásunk, és inkább
elküldtük a fenébe a seggfejeket. Azóta, hogy két évvel ezelőtt
együtt megnyitottuk ezt a kávéházat.
–  Csak arról van szó, hogy sikerült meglepnie. Komolyan
mondom… Tök furcsa volt, ahogy egyszerűen csak beállított ide,
miután péntek este teljesen beléd zúgott.
A fejemet ráztam.
–  Dehogy zúgott belém! Szerintem minden csajjal ilyen
rámenősen viselkedik, ha a szeme elé kerül egy.
–  Izé… Biztosra veszem, magában már el is képzelte, hogy a
pult tetején alaposan kikormoz – arra a helyre mutatott, ahol
Kale két mancsa az előbb a pénztárgép mellett rásimult a
pultra. – Talán úgy, hogy közben megzabál egy tejszínes sütit a
két cicid közül! Annyi biztos, hogy nem rólam álmodozott.
Egy másodpercig kábultan elképzeltem, hogy ott fekszem a
pulton. Felriadva az álmodozásból, ráförmedtem a legjobb
barátomra.
–  Hát beléd meg mi ütött? Mi a fenéért vagy egyfolytában
ennyire bugyuta?
– Ne akard már azt mondani, hogy nem gondoltál bele ebbe a
lehetőségbe, hiszen ez a faszi elképesztően dögös. Egy érintés,
és te is máris lángba borulsz. Ettől a sráctól csúnyábban leégnél,
mint azon a nyáron, amikor azzal etettük be az anyukádat, hogy
az iskolával megyünk táborozni, közben pedig az egész hétvégét
a strandon töltöttük a barátainkkal.
Benedvesítettem a törlőrongyot, és talán a szükségesnél
erősebben csavartam ki.
–  Te is tudod, hogy abba a leégésbe majdnem belehaltam.
Úgyhogy köszi, de nem. Már így is elég fájdalom van az
életemben. Nem áll módomban egy olyan pasi nyakába vetni
magamat, aki rám mosolyog, és elhív vacsorázni.
– Aha… Az íróasztalodon fekvő papírok valami egészen mást
mondanak. Nem lenne szabad apácazárdába vonulnod, csak
azért, mert Mr. Seggfej nem tud csomót kötni a farkára. Már az
is az ő hibája, hogy ilyen helyzetbe kerültél. Itt az ideje, hogy
kicsit törődj a saját boldogságoddal is, Hope.
Zavart fájdalom mart a szívembe. Jól emlékeztem Dane
minden önző árulására. Csakhogy igazából nem számított az,
hogy megcsalt.
– Te is tudod, legkevésbé az fájt, hogy állandóan félrekefélt.
Igazából őszinte megkönnyebbülést éreztem, amikor
megtudtam, hogy szeretői vannak, és csak az a tény zavart,
hogy ezt követően is a társaságomat kereste.
A lelkem legmélyén izzó gyűlölet parazsát a többi mocskos
dolga lobbantotta lángba. Olyan visszataszító, felzaklató és
undorító emlékek támadtak fel bennem, amiket szerettem
volna mindörökre kitörölni a fejemből.
Az a fenyegető felhő egyfolytában ott lebegett a fejem fölött.
Bármikor kitörhetett a zivatar.
Miután Dane váratlanul meglátogatott a hétvégén,
nyugtalanító módon úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban
belém csaphat a villám.
Tehetetlenül megráztam a fejem.
–  Ezenfelül te is egészen pontosan tudod, hogy Dane mit
tenne, ha értesülne róla.
Komolyan, elég lenne egyetlen kósza hír, és Dane ügyvédei
azonnal vigyorogva cafatokra tépnének. De még ha nem is ez
lenne a helyzet, akkor sem lehettem egészen bizonyos abban,
hogy újra készen állok-e a feltárulkozásra. Arra, hogy
megnyíljak. Mert, ha ezt tenném, akkor onnan már nem lenne
visszaút.
Jenna felhorkant és az ajtó felé mutatott.
– Ne akarj már azzal etetni, hogy nem találtad vonzónak.
Képek táncoltak a szemem előtt.
Az a férfi a bárban.
Elakadt a lélegzetem.
Görcsbe rándult a gyomrom, és megszédültem, olyan elemi
erővel tört rám a vágyakozás.
Ilyesmit nagyon, de nagyon régen nem éreztem.
Túlságosan is régóta.
Nagyon is tetszett, hogy a kósza gondolat megbizseregtette a
testemet.
Igen, rá gondoltam, amikor bemásztam az ágyamba, a hideg
paplan alá.
Rá gondoltam, miközben magamhoz nyúltam, és úgy tettem,
mintha végre teljesen szabad volnék.
Élveztem, hogy pillangók viharzottak, csapkodtak és
táncoltak bennem, amikor ma reggel váratlanul
megpillantottam magam előtt.
Magas volt, magabiztos és átkozottul csinos.
Kifinomult, makulátlan káosz.
Maga a remény testet öltve.
–  Ismerlek én, Hope – folytatta Jenna rámenősen és
kiakasztóan a szekálásomat. – Hosszú évek óta nem reagáltál
így egyetlen pasira sem. Azóta nem, hogy húszéves korodban az
aljas Mr. Fatökű besumákolta magát az életedbe.
Elkezdtem telepakolni szalvétával és kávékeverő pálcikákkal
a kassza melletti kosarat.
–  Semmi sem változott meg, Jenna – mondtam, és felhúztam
az egyik szemöldököm. – Ezenfelül pedig biztosra veszem, hogy
azzal az alakkal kapcsolatban a farka jelentette a legkisebb
gondot.
Nem az volt a baj Dane-nel, hogy faszfej.
Hanem az, hogy gonosz.
A torz lelkét azonban egészen addig eltitkolta előlem, míg
már túl késő volt.
–  Pedig szerintem a farka mérete is jelezte, hogy milyen
nyomorúságos gazember – Jenna megpróbált nem elvigyorodni.
Ő már csak ilyen volt.
Sikerült meglepnie azzal, hogy váratlanul felemelte a kezét,
megragadta a két karomat, maga felé fordított. Kicsit meg is
rázott.
–  Jó pár nagy pofont kaptál az élettől, ezt nem tagadom.
Ugyanakkor eszem ágában sincs némán nézni, hogy elfelejtesz
élni. Ezt éppenséggel Dane szeretné. Azt akarja, hogy a rettegés
miatt már ne is emlékezz arra, miről szól az élet. Nem vagyok
hajlandó ezt megengedni. Főleg az után nem, hogy elég bátor
voltál a távozáshoz.
A rám törő érzelmek miatt összeszorult a torkom, és könnybe
borult a szemem. A homlokomat ráncolva, könyörögve néztem
a barátnőmre.
–  Nagyon is sok dolog miatt érdemes élnem, Jenna. Ezt te is
tudod. Ebben a pillanatban ezeket kell megvédenem. Kérlek, ne
akard, hogy veszélybe sodorjam őket.
Kiült a fájdalom az arcára.
–  Tudom én azt… Én csak…, de hát éppen azért hagytad ott,
hogy többé már ne zsarnokoskodhasson feletted. Nem akarom,
hogy a távollétében is őt szolgáld.
–  Péntek éjjel ott várt az ajtóm előtt, amikor hazamentem a
bulidból – ismertem be túlságosan is gyorsan.
Jenna döbbenten nézett rám, de aztán dühbe gurult.
– Az a szemétláda! Mit akart?
Előtört belőlem a keserű nevetés.
–  Amit mindig. Hogy neki legyen igaza. Ragaszkodott a
látszathoz, hogy tökéletes családi életet él az édes, kicsi
feleségével. Megmondtam neki, hogy erre semmi esélye sincsen.
Most viszont nagyon oda kell figyelnem arra, hogy az
elszántságomat megőrizve valóra válthassam ezt a
fogadalmam.
Közben persze már az járt az eszemben, hogy esetleg életem
legádázabb küzdelme vár rám.
Mind a ketten összerezzentünk, amikor az ajtó fölötti csengő
megszólalása egy új vendég érkezését jelezte.
Éppen elmúlt 6:30, és ilyenkor telt ház szokott lenni, mert az
emberek sietve bedobnak egy kávét meg esznek valamit,
mielőtt bemennének dolgozni.
Oldalra biccentettem a fejem, és Jennára mosolyogva
jeleztem, hogy jól vagyok.
– Na, most mindent bele… Vár ránk a munka.
 5. FEJEZET

Kale

A reggeli értekezletünk után átnéztem annak a néhány

betegnek az adatlapját, akikkel ma találkozni fogok. Egész idő
alatt megpróbáltam kiverni a fejemből Hope és a mai találkozás
emlékét. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy
megszabaduljak e különös hatástól. Attól az érzéstől, hogy
valami iszonyatosan fontos dologra bukkantam, miközben jól
tudtam, hogy ez nem így van.
Egészen egyszerűen nincs időm arra, hogy belezúgjak
valakibe, de erősen úgy éreztem, minél több időt töltök ezzel a
csajjal, annál nagyobb az esélye annak, hogy fülig beleessek.
Az igazán fontos dolgokra kell összpontosítanom.
Amik miatt itt vagyok.
A legfontosabb vezérelvemre.
Amikor aláírtam a Gingham Lakes Gyermekgyógyászati
Központ munkaszerződését, pontosan tudtam, hogy milyen
hatalmas terhet veszek a vállamra.
Belenyugodtam abba, hogy ez így lesz.
A pácienseimre teljes körű kivizsgálás vár. Előfordulhat az is,
hogy a szakrendelésről küldik ide hozzám őket a kollégák, mert
azt akarják, hogy a mi intézményünk orvosa gondoskodjon a
betegekről. A panaszok között akadtak olyan, egészen könnyű
lefolyású krónikus betegségek, amikről a családok szinte
azonnal megfeledkeznek azután, hogy kiléptek az ajtón. Más
gyerekeknek viszont azon múlt minden, hogy mit állapítunk
meg a vizsgálatok során.
Akadtak súlyosan beteg apróságok is. Komoly esetek. Igazán
veszélyes betegségek.
Átnézve a rám váró betegek listáját, mintha csak egy összetört
tükörbe pillantottam volna. Olyan dolgok bukkantak elő,
amelyekkel kapcsolatban igyekeztem úgy tenni, mintha nem is
léteznének.
Tetraplégia.
Cisztás fibrózis.
Rák.
Pontosan tudtam, hogy megtaláltam életem hivatását.
Amikor azonban egy pillantást vetettem első páciensem
papírjaira, kis híján jéggé dermedtem.
Az első betegem.
Hát persze.
Az élet csupán egy erőpróba, igaz?
Bármilyen elszántan is próbáltam elűzni a szörnyű
emlékeket, semmire sem mentem vele. Ott voltak bennem.
A fejem fölött vakító erővel égtek a baleseti osztály fényei.
Pánik. Félelem. Mellkaskompresszió. Újra. És újra. Az a kibaszott
lapos vonal.
Megpróbáltam elhessegetni az emléket. Jól tudtam, a mostani
beteg még csak nem is hasonlít ahhoz a régihez. Persze ettől
függetlenül minden alkalommal, amikor egy szívbeteget kellett
kezelnem, a lelkem egy darabkája elporladt.
 A kudarcomra emlékeztetett.
Arra, hogy sosem lesz belőlem hős.
Isten a tanúm, hogy így is mindennap a tudásom legjavát
adtam.
Engedélyeztem magamnak egy másodpercnyi szünetet, aztán
óvatosan bekopogtam az ajtón, és benyitottam.
Josiah Washington.
A nyolcéves fiúnak veleszületett szívfejlődési rendellenessége
volt. A betegséget csecsemőkorban viszonylag egyszerűen
tudták kezelni egy ballon sztent eljárással. A fiú azóta panaszok
nélkül élt, és kétévente eljárt kardiológushoz ellenőrzésre.
Ugye.
Még csak nem is hasonlít a régi esetre.
Elnyomtam a mellemet megrázó remegést, mosolyt
erőltettem az arcomra, bemutatkoztam a gyereknek és az
anyukának, majd feltettem az ilyenkor szokásos kérdések sorát.
A vizsgálat felénél járhattam, amikor teljes egyértelműséggel
rájöttem arra, hogy nekem ez a munka való.
A kölyök annyira aranyos volt! Nevetett, tréfálkozott,
pontosan olyan életet él, amilyet minden gyereknek kellene.
– Te most, ugye, csak ugratsz? Le merném fogadni, hogy ebből
egy szó sem igaz, hanem egyszerűen csak odaképzelted
magadat az egyik kormánykerék mögé. Úgy tűnik, ebben a
pillanatban egy leendő autóversenyzővel beszélgetek –
mondtam neki, miután elmesélte, minek volt a szemtanúja a
múlt héten. Az esemény egyértelműen nagy hatást gyakorolt rá.
Josiah harsogva kacagott, miközben két kezét a hasára
szorítva ült a vizsgálóágy szélén. Én egy alacsony, kerekes
kisszéken, pontosan a kölyökkel szemben foglaltam helyet,
ügyesen elterelve a figyelmét, miközben elvégeztem a szükséges
vizsgálatokat.
Úgy tűnt, minden rendben van.
Mindenekelőtt a szíve, amit a megszokottnál jóval hosszabb
ideig hallgattam.
Nem akartam kockáztatni.
– Dehogyis! Látnod kellett volna, doktor bácsi! Egy Ferrari és
egy Maserati! Mindkettő padlógázzal indult a lámpánál,
mégpedig itt, nálunk, Gingham Lakesben. Na, most komolyan,
kinek van ilyen verdája errefelé? Esküszöm neked, legalább
háromszázzal repesztettek. Talán háromszázhússzal is. Igaz,
apu?
Megerősítést kérve az apjára pillantott. A férfi a karját a melle
előtt összefonva a falnak támaszkodott, és védelmezően nézte a
gyerekét.
–  Jól mondod, kisfiam. A város peremén, a folyó túlpartján
történt. Legszívesebben rájuk hívtam volna a zsarukat, ha nem
tűntek volna el öt másodperc alatt. A fenébe is, valószínűleg
már a szomszéd államban jártak volna, mire a rendőrök
fogadják a hívásomat!
–  Hú, naaaagyon gyorsak voltaaak! – bizonygatta Josiah
éneklő hangon.
Halkan kuncogva felkeltem, megfogtam az otoszkópot, hogy
megvizsgáljam a fülét.
–  Na, és azon kívül, hogy az autóversenyzésről álmodozol,
még mit szoktál szívesen csinálni, Mr. Josiah?
– Én meg a legjobb haverom, Evan le szoktunk járni pecázni a
tóra. Dr. Krane mutatott be minket egymásnak, mert ugye,
mindketten szívbetegek vagyunk.
Fájdalom hasított a szívembe. Elnyomtam magamban a
sajgást, nem voltam hajlandó elindulni ezen az úton, és
továbbra is mosolyogva hallgattam, ahogy a jó fej kissrác a
barátjáról mesél.
–  Másik iskolába jár, az anyukáink szoktak átvinni minket
egymáshoz. Nem nagy ügy. Képzeld, anyu és apu végre
megengedte, hogy legyen Snapchatem – mesélte, és
jelentőségteljesen az égre emelte a tekintetét. – Így most már
tudunk egymásnak üzenetet küldeni az iPadünkre.
– Ugye, tudod, hogy nem szabad válaszolni senkinek sem, akit
nem ismersz?
Igen, komolyan megkérdeztem ezt tőle. Túl sok háborodott
van szabadlábon ahhoz, hogy bármit is megkockáztassunk. A
gyerek felháborodva nézett rám.
–  Még szép, vágom! Anyu legalább egymilliószor a lelkemre
kötötte.
– Anyukád okos asszony.
–  Igen. Tudod, mi a legjobb abban, hogy Evan a legjobb
barátom?
– Na, micsoda?
Josiah elvigyorodott.
– Én vagyok a magasabb!
 6. FEJEZET

Kale

Mihelyt kijöttem a klinikáról, nyílegyenesen Rex és Rynna háza

felé indultam. Napközben több új betegemmel is találkoztam, ez
meglehetősen felzaklatott.
Arra volt szükségem, hogy magamhoz ölelhessem a
keresztgyerekeimet. Érezni akartam, hogy jól vannak,
egészségesek és erősek.
Ez azért elég furcsa volt, hiszen a nap végén őszinte
elégedettség töltött el. Pontosan azt csináltam, amire mindig is
vágytam, ám közben valamiért mégis darabokra hullottam.
Beálltam a kis ház előtti, murvával borított parkolóba. Az
úttest túloldalán lévő nagyobbik házat Rynna a nagymamájától
örökölte. Ott javában tartottak a teljes körű felújítási
munkálatok. Mihelyt elkészülnek vele, eladják a kisebbik házat,
és átköltöznek oda, mivel szükségük van a helyre.
Feldübörögtem a veranda lépcsőjén, Milo kutyus pedig
odabent vadul ugatva ugrálni kezdett, és az ablakot
karmolászta.
A bejárati ajtó még azelőtt kivágódott, mielőtt odaérhettem
volna. Frankie Leigh szökkent ki rajta. Azt a fekete
balettszoknyát viselte, amit tőlem kapott a születésnapjára, meg
egy rövidnadrágot és pulcsit. Barna haja ugyanolyan zabolátlan
és szabad volt, mint a lelke.
–  Kale bácsi! Kale bácsi! Hozzám jöttél, ugye? Miza ’z újság?
Naggggyon hiányoztál ám!
Felkaptam, feldobtam a magasba, amitől boldogan felkiáltott.
Magamhoz öleltem.
–  Te is nagyon hiányoztál nekem. Na, mi újság a nagylányok
iskolájában?
–  Nagyon jól megy! Megtanultam az összes betűmet, már le
tudom írni a nevemet. Megmutassam?
– Még szép!
Letettem a földre, ő megkerülte a kanapét, és még azelőtt
keresztülszáguldott az előszobán, hogy becsukhattam volna az
ajtót. Rynna az ebédlőben játszott Rylanddel. Kissé kimerültnek
tűnt. A bébi kibámult az ablakon, és pontosan úgy gügyögött,
ahogy egy ilyen apróságtól elvárható volt, miközben
megpróbálta az egész öklét betömni a szájába.
Rex a konyhában éppen vacsorát készített.
Rávigyorogtam.
– Éppen ideje volt, hogy hasznossá tedd magadat… Na, mi jót
főzöl nekem? Oda ne égesd, mert már így is finom az illata! De
most komolyan, hát nem hiszek a szememnek. A múltkor még
mélyhűtött pizzánál komolyabb dolgot nem tudtál volna
elkészíteni.
Sikerült úgy bemutatnia nekem a középső ujjával, hogy
közben nem engedte el a kést, amivel a krumplit kockázta épp.
–  Ne beszélj már hülyeséget, haver! A családomnak
tisztességes vacsorára van szüksége, és nagyon nem szeretném,
ha az én Rynnámnak a főzéssel kellene fáradoznia azután, hogy
egész nap a gyerekekkel volt.
Rynna ezt hallva teátrálisan sóhajtott egy nagyot, és
megpuszilta Ryland buksiját.
–  Ki gondolta volna, hogy egy csecsemő felnevelése százszor
megerőltetőbb, mint egy étterem irányítása? Nem akarok
panaszkodni, de simán tudnék aludni egy hetet. Hála Istennek,
Nikki úgy döntött, hogy beáll hozzám ügyvezetőnek. Komolyan
mondom, nem tudom, mit tennék, ha most még ráadásul a Pitét
is irányítanom kéne!
Nikki nagyon nem csípte az előző munkahelyét, és azonnal
lecsapott a feltáruló lehetőségre, amikor Rynna felvetette, hogy
dolgozhatna a Pöttöm Pite étteremben.
Rex felesége jól tudta, Ryland születése után nem lesz elég
ideje az éttermére, és azt szerette volna, ha a nagymamájától
örökölt, csodálatos kis helyet olyasvalaki irányítja, akiben
megbízhat.
Mindketten nagyon jól jártak.
Odamentem hozzá, adtam egy puszit a homlokára, és
megsimogattam Ryland fejét. A kölyök imádta az ilyesmit,
hozzásimult a tenyeremhez, és boldogan felgügyögött.
–  Ezzel csak az lehet tisztában, aki maga is egy kiskölyökkel
bajlódik, bizony. – Ryland után nyúltam. – Add ide egy kicsit!
Úgy nézem, rád férne egy kis szünet.
Rám mosolygott, aztán átnyújtotta nekem Rylandet.
– Isten áldása vagy!
Magasba vontam a szemöldököm.
– Nem egy görög félisten?
– Álmodozz csak, seggfej! – szólt közbe Rex. – Éppen itt volt az
ideje, hogy keresztapaként hasznossá tedd magad.
– Hé, haver, sok a dolgom. – A parányi kisgyereket felemelve a
mellkasomhoz szorítottam, és dajkálni kezdtem.
Majdnem megszédültem a rám törő boldogságtól. Talán hülye
vagyok, hogy ennyire imádom ezeket a kölyköket?
–  Ó, persze, még szép, hogy sok a dolgod! Na, mi a csajszi
neve?
– Kinek mi a neve?
Rá kellett harapni a nyelvemre, nehogy kibökjem, ami a
szívemet nyomta.
Hope.
Komolyan nem tudtam, hogy miért vagyok oda ezért a nőért.
Ki engedte meg neki, hogy egész nap ott legyen a fejemben?
Egyfolytában csak azt láttam magam előtt, ahogy elpirult.
Szerettem volna végighúzni az ujjaimat édes és félénk arcán, és
kétségbeesetten vágytam arra, hogy megízlelhessem.
Rynna rám vigyorgott, és elindult a konyha felé, hogy segítsen
Rexnek.
– Ó, biztos vagyok abban, hogy jó pár csajt begyűjtöttél! Csak
éppen elfelejted a nevüket, amikor rámozdulsz a következőre. –
Kezet mosott, és újra rám nézett. – Amúgy tök jól áll a kezedben
ez a bébi!
–  Csak azért, mert kapásból vissza szoktam adni, ha elbőgi
magát. – Rynnára kacsintottam. – Nekem pedig amúgy minden
és mindenem jól áll. Egyszerűen képtelen volnék nem remekül
kinézni.
Rex lelkes tekintettel nézett végig a feleségén, aztán
jókedvűen felém vigyorgott.
 – Hát nem elképesztő ez a faszi?
Rynna kuncogva megrázta a fejét.
–  A te barátod. Te döntöttél úgy annak idején, hogy
megtartod.
–  Hé! – mondtam megjátszott sértődöttséggel, miközben a
nevetéssel küszködtem. – Igazán örülhetnétek, hogy itt vagyok.
Erősen kétlem, hogy ti ketten valaha is összejöttetek volna, ha
én nem segítek be. Nagy munka volt jobb belátásra
kényszeríteni ezt a makacs fajankót.
Rynna lábujjhegyre állt, és egy csókot nyomott Rex állára. A
válasza igazából nem is nekem szólt:
–  Le merném fogadni, hogy nélküled is egymásra találtunk
volna. Vannak emberek, akiket egymásnak rendelt a sors.
Hátranézett, és a szeme elkerekedett a döbbenettől, amikor
meglátta, hogy Ryland máris az igazak álmát alussza a
karomban.
–  Ó, ezt meg hogy a fenébe csináltad? Az a kölyök egész álló
nap egy percre sem hunyta le a szemét.
–  A mágikus érintésemet használtam. A gyerekek imádnak
engem, és ti is tudjátok, hogy én is szeretem őket. – Magasba
vontam a szemöldököm. – Mindaddig, amíg nem az én
kölykeimről van szó.
Frankie hirtelen ott állt mellettem, egyik kezében egy doboz
zsírkrétával, a másikban meg csicsás, rózsaszínű rajzfüzettel.
Duzzogva nézett rám.
–  Kale bácsi, te azt mondtad, hogy mindig is én leszek a
kedvenc lánykád. És ez azt jelenti, hogy a te gyereked is vagyok.
Akkor nem akarsz már tovább megtartani?
 Ránéztem erre az aranyos teremtésre, aki túl gyorsan nőtt fel
mellettünk. Az édes kis selypítése mostanra már majdnem
teljesen eltűnt. Persze azért még így is elég gyerekesen beszélt,
és egyből szíven ütött a szavaival.
Komolyan mondom, ez a kölyök a kisujja köré csavart.
Rex vigyorogva lemosta a krumplit.
– Na, haver, hogy fogsz kijönni ebből a kelepcéből? Magadnak
ástad a vermet. Jól vigyázz, nehogy összetörd Frankie Leigh
szívét!
– Sosem tennék ilyet.
Egy kézzel erősen magamhoz szorítottam Rylandet, így a
szabaddá váló másik kezemmel bele tudtam túrni Frankie
hajába.
–  Te meg miről beszélsz, Frankie Leigh kismanó? Talán
beköltözött egy kisegér a füledbe? Gyorsan, gyorsan, elviszlek a
kórházba, hogy megvizsgáljam a füledet, mert rosszul hallottad,
amit mondtam. Én csak arról beszéltem, hogy te mindig is az én
kis tündérem leszel, és nem úgy értettem, hogy lecseréllek majd
a saját gyerekemre.
Vihogva körbetáncolta a konyhát.
–  Az én fülemben aztán nem élnek kisegerek! Szerintem te
csak vicceskedsz.
–  És azt ugye tudod, hogy én csak a cukimuki, kedvenc
csajszijaimmal szoktam viccelődni, ugye?
– Bi-zony. – Bólintott, felmászott az étkezőasztal melletti egyik
székre, hogy megmutassa, milyen szépen írta le a füzetbe a
nevét. Már el is felejtette az előbbi félelmét, és nem is gondolt
arra, hogy hátat fordíthatnék neki.
 –  Ügyes – mondta Rex, és megcsóválta a fejét, ahogy a
felkockázott krumplit beleöntötte a bugyogó vízbe.
– Gyakorlat teszi a mestert – vágtam vissza.
–  És milyen az új munkahelyed? Hogy tetszett? – Amikor
Rynna újra rám nézett, a szemében őszinte aggodalom
ragyogott.
Egy kézzel beletúrtam a hajamba.
Nem akartam elárulni neki, hogy a klinikáról azért jöttem
nyílegyesen ide, mert meg kellett győződnöm arról, hogy
Ryland és Frankie jól van. Hogy semmi szörnyűség nem történt
velük, amíg én másutt jártam.
Ez azért vicces, mert hosszú éveken át én ugrattam egyre
Rexet a túlzásba vitt aggódása miatt. Frankie-vel azonnal
berohant a kórházba, ha azt gondolta, hogy a lánynak a
legcsekélyebb baja is van. Egyfolytában ezzel vicceltem, és a
képébe vágtam, hogy nevetségesen viselkedik.
Csak hát valójában egy-egy telefonhívása után görcsölő
gyomorral vártam, hogy beérjenek hozzám, és féltem, hogy
tényleg baj van.
A sürgősségi osztály ajtaján át mindennap rengeteg
szörnyűség szakadt rám.
A saját bőrömön tapasztaltam meg az iszonyatot.
Átéltem, ahogy a halál keze felszakítja a bőrömet, és
darabokra tépi az életemet.
Mintha csak meg akart volna tanítani valamire.
Azt viszont semmiképpen sem akartam, hogy Rex még ennél
is jobban aggódjon. Azért menekült hozzám, hogy
megnyugtassam, nem azért, hogy a szakadékba lökjem.
 Éppen ezért a saját vállamra vettem a barátomra nehezedő
teher egy részét, és gondoskodtam arról, hogy a lánya
makkegészséges legyen. Ugyanezt teszem majd Rylanddel is.
Hatalmasat sóhajtva a megfelelő szavakat kerestem.
–  Lenyűgöző volt. Kemény és kimerítő, szinte romokban
heverek, de ennél nagyszerűbb napom még sosem volt.
–  Borzasztóan nehéz lehet… látni azt a sok beteg gyereket.
Gondoskodni róluk. Aggódni miattuk. Közben persze jól tudod,
mennyire fontos, amit csinálsz, és milyen sokat ér a segítséged.
Azt hiszem, Rynna simán átlát rajtam.
Iszonyúan boldoggá tett, hogy egymásra találtak Rexszel.
Ennek a két embernek pont egymásra volt szüksége. Amúgy jól
mondta. Bizonyos embereket tényleg egymásnak rendelt a sors.
–  Igazad van, tényleg eléggé nehéz. Csakhogy abban
reménykedem, hogy tényleg sikerül majd segítenem.
Rynna komoly tekintettel nézett rám.
– Kale… Még szép, hogy sokat ér a munkád! Azt hiszem, jóval
többet annál, mint amit gondolsz. – Odalépett mellém,
megérintette a baba arcát, előbb a kicsire, aztán rám nézett. –
Viszont nagyon szeretném, ha megígérnél nekem egy dolgot…
Függetlenül attól, hogy mit látsz odabent, vagy attól, hogy mi
zúdul rád… sose add fel a reményt! Ne engedd, hogy a munkád
összetörjön! Mondom, a reményt nem szabad feladni. Mindig
ott ragyog egy reménysugár, annak ellenére, hogy látszólag
éppen romba dől körülötted minden.
A rám törő szorongástól elakadt a lélegzetem, és lélekben
megint ott álltam az iszonyatos szakadék peremén, mégpedig
tántorogva.
 Mindjárt újra belezuhanok.
Leráztam magamról ezt az érzést. Jól tudtam ugyanis, hogy
ezúttal a legcsekélyebb esélyem sem lenne, hogy kimásszak a
szakadékból.
Vigyort erőltettem az arcomra.
–  Ne csináld már, Rynna! Komolyan azt hiszed, hogy engem
bármi is meg tudna törni?
Az arcára volt írva a válasz, hogy igen. Csakhogy ekkor
Frankie Leigh a nevemen szólított, én meg a gyerek felé
fordultam, és figyeltem, hogy mit ír a papírra.
–  Azér’, mer’ tejjis szuperhős vagy, igaz, Kale bácsi? Én
Wonder Woman, te meg ’merika Kapi’ány. Mi vagyunk a
legmenőbb csapat.
– Bizony, mi vagyunk a legmenőbbek.
Soha az életben nem lesz szükségem ennél a kiscsapatnál
többre.
 7. FEJEZET

Hope

Ezen a reggelen az ajtó nagyjából az ezredik alkalommal nyílt

ki.
Most viszont… mindenem élesen felfigyelt rá.
Hörögve kifújtam a levegőt, és majdnem térdre rogytam.
A szívem őrülten zakatolni kezdett, és úgy döngette belülről a
mellkasomat, mint a habverő, ha egy fémfazékban felverjük az
édes tejszínt.
Remegtem és lüktettem.
Ez az érzés még a csontjaimat is megrázta.
Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam arra összpontosítani,
amire kellett volna – a hétköznapi reggelekre jellemző
csúcsforgalomban a pénztárgép előtt sorban álló vevőkre.
Csakhogy ma reggel mintha a fél világ itt tolongott volna.
Jennával és Claire-rel megállás nélkül robotoltunk, hogy
kiszolgálhassuk az érkezőket.
Csakhogy abban a pillanatban, hogy ő belépett az ajtón, már
nem tudtam összpontosítani. A szemem fellázadt, és kizárólag a
felém közeledő alakot akarta nézni.
Kale visszajött.
Ott állt előttem ez a magas, karcsú, elképesztően könnyed
férfi. Ahogy belépett az ajtón, a vigyorából színtiszta
magabiztosság áradt. Rövidre nyírt, szőke haja fehér tűzként
ragyogott az üvegen át betűző, kora reggeli, éles napfény
sugaraiban.
Kale tűzbe borult. Valósággal izzott.
Mintha a fény is arra vágyott volna, hogy körülölelje.
Nagyot pislogtam, és a kábulattal küzdve halkan szidtam
magamat, miközben felvertem a tejszínhabot a következő
mokkához. Utána gyorsan kitöltöttem az ezzel együtt
megrendelt sima feketét is.
Nevetségesen viselkedtem. Miért gondoltam azt, hogy
valamilyen különleges ok miatt jött vissza? Nem pedig kávét
inni. Hiszen ő maga mondta, hogy itt dolgozik a közelben. Az új
munkahelyére tartva logikus, hogy nálunk reggelizik.
Csakhogy három napig rám sem nézett.
Ez alatt a három nap alatt kezdtem azt hinni, hogy soha többé
nem látom. Ó, nagyon is jól ismertem a csalódottság lesújtó
érzését, ami miatt úgy éreztem, hogy sikerült bolondot csinálni
magamból.
Minden egyes alkalommal az ajtó felé fordultam, amikor
meghallottam a csengő csilingelését. Magamnak kerestem a
bajt.
Olyan voltam, mint egy reménykedő koldus.
Arra vágytam, hogy egy másodpercre itt legyen velem.
Rám szánja a napja egyik pillanatát.
Azért, mert már elfelejtettem, milyen ez az érzés.
Az, hogy remeg a gyomrom és lüktet a vérem. Hogy valaki
miatt álmatlanul forgolódom az ágyamban, miközben egyre
csak az jár az eszemben, mi lenne, ha megérintene az a két erős
kéz.
Ha vágyna rám.
És most itt volt.
A múltkori elegáns öltönyét lecserélte egy élére vasalt, fehér
ingre, szürke – alakját tökéletesen követő – szövetnadrágra. Jól
láthattam testének minden hibátlan porcikáját.
Remegés futott végig a gerincemen, szétterjedt a testemben,
és átitatta minden sejtemet.
Nem lenne szabad, hogy egy férfi ennyire vonzó legyen. Vagy
ilyen szexi.
Ez egyszerűen tisztességtelen.
Kale mindentudón rám vigyorgott. Összerezzentem, mert
rádöbbentem, hogy némán bámulom.
Tátott szájjal.
Hátra kellett ugranom, mert különben a blúzomra ömlött
volna a teli csészéből a kávé. Nem is vettem észre, hogy ferdén
tartottam a csészét. A kiömlő folyadék a padlóra loccsant.
–  Elnézést kérek – mormogtam oda a vevőnek, és gyorsan
készítettem neki egy újabb kávét.
A szemem sarkából figyeltem Kale-t. Ahelyett, hogy beállt
volna a sorba, körbeandalgott a kávéházban.
Az ujjával dobolva úgy bámulta a pultot, mintha mindent
meg kellett volna érintenie ahhoz, hogy teljesen fel tudja fogni.
A külföldi teásdobozokat piszkálta, majd az átlátszó celofánba
csomagolt, hatalmas masnival átkötött ajándékkosarakat.
Megnézte a lelkesítő szövegekkel díszített, jókora bögréket.
A cégem logóját magukon viselő kis poharakat.
Én természetesen nem őt bámultam az egész idő alatt.
 Jenna elfurakodott mellettem a tejhabgéphez. Közben a
könyökével jól oldalba vágott, és halkan, bizalmasan ezt
suttogta a fülembe:
–  Úgy tűnik, valakihez látogató jött. Nézd csak meg, hogy
milyen étvágygerjesztő ez a fickó! Ugye, megmondtam neked,
hogy vissza fog jönni?
–  Biztosra veszem, hogy csak egy csésze kávéért jött –
mormoltam halkan, aztán elfordulva megtöltöttem egy közepes
poharat mogyorós kávéval.
– Hát nyugodtan próbáld meg ezt elhitetni magaddal, Harley
Hope, viszont ez a pasi közben már le is vetkőztetett téged a
szemével.
Jól rácsaptam a vállára.
– Fejezd be!
Ártatlan tekintettel meredt rám, miközben benyúlt a pultba,
hogy kivegyen két sütőtökös muffint.
– Tessék?
–  Te csak ne tessékezzél! Pont úgy kellesz nekem, mint egy
púp a hátamra.
– Szeretnéd, ha jól seggbe rúgnálak?
– Nagy nyavalyát! – mormogtam, és feltettem a tetőt a három
pohárra. Megfordulva odacsúsztattam őket a pult előtt álló nő
elé. – Parancsoljon, szép napot!
Elmotyogott egy „köszönöm szépen”-t, és ment a maga
dolgára. Gyorsan kiszolgáltam a következő vendéget is,
miközben igyekeztem még csak nem is törődni Kale-lel, aki
időközben felfedezte, hogy hatalmas nyalókák sorakoznak egy
rózsaszínre festett díszdobozban. A nyalókák pálcikáját
beleszúrtam a műmohával fedett hungarocellbe, hogy ne
dőljenek el.
Hát igen, manapság a Pinterest a szeretőm, vele mulatom át a
magányos éjszakáimat.
Odasandítva jól láttam, hogy ragyogó kék szemével
kíváncsian hunyorítva kihúzta az egyik nyalókát.
Ráharaptam az alsó ajkamra.
Basszus.
Általában nagyon örültem annak, ha valaki vesz magának
nyalókát is. Csakhogy Kale kezében megpillantva a
nyalánkságot, elképesztő bizonytalanság söpört végig a
testemen. Valahol, mélyen, vágyakozó lüktetést éreztem.
Mintha belőlem valamit tartott volna a kezében.
Az összes nyalóka egyforma volt. A színes gömböket áttetsző
celofánba csomagoltuk, és fehér címkét ragasztottunk rájuk.
Amilyen balszerencsés vagyok, Jenna is kiszúrta a
nyalókázást, miközben én kiszolgáltam az utolsó előtti vevőt is.
A pasi egy kávét és fél tucat muffint vett.
– Azok jótékonysági nyalókák! – kiabálta a pult mögül.
Kale félrehajtotta a fejét, és alaposan megvizsgálta az apró
feliratot, mielőtt rám nézett.
– Bármi lehetséges, ha lágyan megérint a remény, igaz?
Nagyon nem tetszett ez a kérdés.
Mintha komolyan tudni szerette volna, hogy hiszek-e neki.
Tűzbe borult az arcom. Bizonytalan hőséget éreztem, ettől
toporognom kellett.
–  Képzelje – folytatta Jenna –, ezeket Hope saját kezűleg
készítette. Az utolsó centet is jótékonyságra fordítja.
 Kale egy pillanatig csak bámult rám, érzéki ajka szélén lágy
mosolyt jelent meg, aztán visszadugta a pálcikát a
hungarocellbe.
Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy
csalódottságot érzek.
Csakhogy ekkor a hóna alá csapta az egész ládát.
–  Ebben az esetben megveszem az összeset. Azt hiszem, már
tudom is, hogy hol lesz a legjobb helyük.
–  Ha mindet elviszi, akkor jó lenne, ha visszajönne, és
segítene Hope-nak megcsinálni a következő adagot. Tudja…
emberségből… egyáltalán nem azért, mert együtt akar lógni
vele, vagy ilyesmi.
Gyilkos pillantást vetettem Jennára. Te meg mit művelsz?
Tessék? – suttogta némán, egy ártatlan félmosollyal.
Úgy döntöttem, hogy a következő ilyen álszent tesséknél egész
egyszerűen megfojtom ezt a némbert. Hiszen pontosan tudja,
hogy mit csinál.
Igazából már most is a torkának ugrottam volna, de minden
erőmre szükség volt ahhoz, hogy ne kezdjek el remegni, mert
Kale már ott állt a pult előtt, és a maga sajátos módján kitöltötte
a teret.
Az elképesztő kisugárzásával.
Hirtelen annyira besűrűsödött kettőnk között a levegő, hogy
kis híján megfulladtam.
–  Mégis miért van szükséged ilyen sok nyalókára? –
förmedtem rá, mert kissé szétestem. Megrémültem a rám törő
remény, vágyakozás és áhítat miatt.
Mert ahogy ott állt előttem, azzal a sok nyalókával a kezében,
úgy éreztem, mintha bemerészkedett volna egy tiltott területre.
Mintha az ujja elért volna az életem egy olyan területére,
amit minden másnál jobban oltalmaztam.
Olyanokat érintett meg, amik mindennél fontosabbak voltak
a számomra, de ennek a jelentőségével ő egyszerűen nem
lehetett tisztában.
– Lehet, hogy egy kicsit édesszájú vagyok.
– Nem árt, ha vigyázol, mert a sok cukortól esetleg kirohad a
fogad. – Ezt valójában játékos ugratásnak szántam, ám ziháló
könyörgés lett belőle. Ez az alak egész egyszerűen nem
tudhatta, hogy mit jelentett számomra a hóna alá csapott doboz.
Amikor elmosolyodott, a meleg érzés lángra lobbantott
mélyen legbelül.
A húsomba fúródó nyíltól majdnem térdre estem.
Mert a szemében újra ott volt az a mindentudó kedvesség,
ami miatt védtelennek és csupasznak éreztem magamat.
– Azt hiszem, megkockáztatom – felelte.
Levegő után kapkodtam. Megszédültem. Megmámorosodtam.
– Hát akkor jó. Adhatok még valamit?
– Egy nagy feketekávét.
Megpördültem, és odaléptem a kávéskannához, hálásan a
szünetért. Ha ugyanis őt nézném, akkor egészen egyszerűen
nem tudnám leállítani az agyamban száguldozó, ostoba
gondolatokat. Leginkább az a lehetőség zaklatott fel, hogy
esetleg ez a pasi más, mint a többiek.
Lehetséges, hogy a szíve a születése pillanatától kezdve
aranyból van?
Törődik az emberekkel és… és…
 Ad magából?
Remegett a kezem, miközben megtöltöttem a poharat. A
mosoly talán még ennél is bizonytalanabb volt, ahogy
visszafordultam, és odacsúsztattam Kale elé az italt. Ő közben
már elővette a pénztárcáját, és kihúzott belőle jó pár, ropogós
százdolláros bankjegyet.
Az egész halmot odatette a pultra.
Ismét megremegtem.
– Hogyhogy?
–  A jótékonyságra. – Mély, türkizkék szeme olyan fényben
izzott fel, ami egyértelművé tette, hogy túl sokat lát.
A lelkem mélyén szerettem volna elutasítani a pénzt, mert
valamiért gyengének éreztem magamat miatta.
Csakhogy azt a pénzt nem nekem szánta.
– Köszönöm – nyögtem ki. – Ez igazán nagyvonalú.
Még egy ötdollárost is előhorgászott, és odatette a százasok
tetejére. Koppantott rajta egyet az ujjával, közben az ajkán újra
felvillant a jól ismert vigyor. Egyre nehezebben tudtam
visszafogni magamat, hogy ne érintsem meg a száját.
– Ez a kávéért, ami amúgy nagyon is finom volt. Persze nem
annyira fincsi, mint a sütid.
–  Örülök, hogy ízlett – válaszoltam. Végigfutott rajtam a
szégyellőség hulláma, és összekeveredett a testemben tomboló,
őrült várakozással.
Igazságtalanságnak tűnt, hogy a vonzódás mindig azonnali.
Természetes.
Könnyű.
Ami viszont ezután következett, attól megrendült körülöttem
a világ. Megremegtek a falak, szilánkokra hasadtak az ablakok,
és a fejemre omlott a ház. Az őrület magával sodorta mindazt,
amit sikerült újjáépítenem – amit összeraktam, helyreállítottam,
és élettel töltöttem meg. Fáradhatatlanul robotolva újra
megtöltöttem a réseket, mindazt, amit kegyetlenül kimetszettek
belőlem, és most nem engedhettem meg magamnak, hogy
hibázzak, hogy meginogjak.
Kale egy másodpercig úgy habozott, mintha nem tudná
eldönteni, mit is mondjon. Utána viszont kapásból visszatért
megszokott magabiztossága.
– Köszi, sütilány.
Felkuncogtam, és megcsóváltam a fejemet, mert egyszerűen
képtelen voltam követni.
– Te hihetetlen vagy!
–  Ha nem tévedek, előbb még azzal vádoltál, hogy pofátlan
vagyok.
– Az is.
Felnevetett, a hangja lágyan csengett. Elképesztő, mennyire
más volt, mint az az öntelt alak, akinek láttam, amikor péntek
este összefutottunk a bárban. Valahányszor csak belépett ide, a
közvetlen közelembe, minden alkalommal megmutatta egy
újabb, jóságos árnyalatát. Emiatt szerettem volna mélyebbre
ásni, hogy többet is megtudhassak róla.
Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mitől vonzódom
ennyire hozzá.
Nagyot pislogott, én közelebb hajoltam hozzá, mert egészen
egyszerűen nem bírtam szabadulni a bűvköréből.
Ő viszont ekkor úgy rázta meg a fejét, mint aki megpróbál
felriadni egy álomból.
Engem sikerült felriasztania.
Kényszeredetten mosolyogva kicsit feljebb emelte a dobozt,
megragadta a poharát, és felvette a pultról.
– Szép napot, Hope.
Ráharaptam az alsó ajkamra.
– Neked is.
Néztem, ahogy magabiztosan kisétál a kávéházból, miközben
dühöngtem, mert mindenem görcsbe rándult, ahogy otthagyott.
Amikor szélesre tárta az ajtót, bánat ülte meg a levegőt.
Nem tudom, hogy ő bánkódott-e, vagy én.
A bánat azonban ott volt.
Rám nehezedett.
Összeszorította a szívemet.
Nem bírtam nem bámulni a széles kirakaton át, ahogy
végigsétált a járdán. A lángoló égbolt alatt csupán alakja
körvonalát láttam.
De esze ágában sem volt beülnie a járda mellett parkoló
kocsijába.
Inkább fel s alá járt.
Bizonytalannak és zaklatottnak tűnt.
Csak járkált a kirakat túloldalánál.
Az égre emelte a tekintetét, mintha azt remélné, hogy onnan
kap választ, aztán letette a kávéját és a nyalókákat az egyik kinti
asztalunkra, a zsebébe nyúlt, és elővette a mobilját.
–  Annyira hülye vagy! – suttogta hátulról Jenna a fülembe. –
Bejössz neki, és ezen az ajtón nála dögösebb alak még egy sem
jött be. Ráadásul megvette… az… összes… nyalókát.
 Hát éppen emiatt fájt a fejem.
– Semmi sem ennyire egyszerű – válaszoltam.
– És mi van, ha a lovagod nem fél a bonyodalmaktól?
Szerettem volna erre is felelni, elmondani Jennának, hogy a
végén az összes pasi berezel. Kivétel nélkül mind lelép, ha
felbukkannak az első nehézségek. Ekkor azonban csörögni
kezdett a kávéház telefonja. Utánanyúltam, és örültem annak,
hogy valami mással foglalkozhatok. Így ugyanis kicsi volt az
esélye annak, hogy kirohanok az ajtón, és Kale nyomába
eredek.
Azzal ugyanis mégis mi a fenére mentem volna?
Felemeltem a kagylót a falról, és a fülemre szorítottam.
– Reménysugár kávéház, jó napot!
– Gyere velem vacsorázni! – hallatszott egy érdes férfihang a
vonal túlsó feléről.
Meglepődve felhördültem, Kale pedig máris ott állt a kirakat
túloldalán, nekinyomta az arcát az üvegnek, és egy kézzel
beárnyékolta a szemét, hogy lássa, mi folyik bent. A másik
kezével a mobilját szorította a füléhez.
– Mit csinálsz ma este, Hope? Vacsorázz velem! Egyfolytában
rád gondolok. Csak te jársz az eszemben azóta, hogy péntek este
megláttalak az Olive’sban. És csak rosszabb lett, hogy hétfőn
reggel itt összefutottunk. Nem tudom, hogy miért vagy rám
ilyen hatással… de van benned valami, ami miatt szeretném ezt
kideríteni.
Hörögve kapkodtam levegő után, és a szívem pörölyként
csapkodott a mellemben.
– Nagyon zűrös az életem, Kale.
 –  Én pedig felajánlok neked egy gondtalan estét. Nem
gondolod, hogy rászolgáltál erre?
Majdnem elbőgtem magamat. Utána aztán mi lesz? Mi
történik, ha engedek annak a vigyornak, annak a mosolynak és
a lágy tekintetnek?
Egy futó kaland?
Máris éreztem, hogy volna kedvem ehhez. A szívem Kale felé
húzott.
De ha Dane megtudja?
Mi történik?
Mégis, már annyira elegem volt abból, ahogy az az alak
rátelepszik az életem minden részére, még azután is, hogy
kizártam belőle.
Hirtelen Jenna állt az orrom előtt. Megragadta a csuklómat, és
könyörtelen tekintettel, suttogva rám förmedt:
–  Mondj igent neki, Harley Hope! Ne merészeld enélkül
letenni a telefont! Nagyon is rászolgáltál már egy kis
boldogságra. Tegyél egy kis szívességet magadnak!
Kavargott bennem a bizonytalanság, a sok kérdés, az
aggodalom és a vágy.
A gyomromat görcsbe húzó érzelem miatt pedig remegni
kezdett a talpam alatt a talaj.
Arra vágytam, hogy a kezemet felemelve megérinthessem a
Kale szemében felfedezett szépséget és lágyságot. Hogy
kiderítsem, valódi-e.
A lüktető vágy pedig azért könyörgött, azt suttogta csábítóan a
fülembe, hogy egy érintés is elég lesz.
Arra volt szükségem, hogy az a két kéz végigsimítsa a
bőrömet.
Korábban azt hittem, soha többé nem fogok engedni a
vágyakozásnak, hiszen teljes az életem, és nyugalommal tölt el a
tudat, hogy a helyes úton járok.
Jenna erősebben szorította a kezemet, és az én rámenős
legjobb barátnőm félrehajtott fejjel, rám meredve ezt suttogta:
– Mondj igent!
Ugyanebben a pillanatban Kale nagyot csapott a kirakatra, a
homloka is nagyot csattant, miközben felhangzott a könyörgése:
–  Gyerünk, Hope, mondj igent! Ígérem neked, nem fogod
megbánni.
Az utolsó pár szóba némi huncutság is vegyült, de nem
számított, mert már beadtam a derekam.
–  Rendben – mormogtam, és olyan jó lett volna, ha közben
boldogság fog el, ha nem éreztem volna úgy, elképesztően bután
viselkedek, és súlyos hibát követek el. Csak reméltem, hogy nem
sírás lesz a vége.
Ugyanis már most úgy tűnt, hogy ez fontos számomra.
Hogy Kale fontos nekem.
– Jól van. Most az egyszer. Csak vacsora – nyögtem ki.
Kifújta a levegőt, érződött a megkönnyebbülése.
– Csak vacsora.
 8. FEJEZET

Kale

Amikor a zsebemben megszólalt a telefon, ügyetlenül

megpróbáltam előhalászni.
–  A francba! – mordultam fel, amikor az az átkozott jószág
majdnem kicsúszott a kezemből.
Nem segített az sem, hogy remegtem a lelkesedéstől meg a
rémülettől, mint valamilyen szegény, szerencsétlen koldus az
alamizsnáért.
Ez lett belőlem.
Koldus.
A gyomrom görcsbe rándult, szorongás marcangolt, és az
idegeim úgy kattogtak a testemben, mintha az éjszaka kellős
közepén a nagy semmiből lesújtott volna rám egy földrengés.
Az elmúlt két nap során mást sem csináltam, csak azon
töprengtem, hogy mégis mi a fenét művelek.
Hogy a csudába gondolhattam volna azt, hogy megúszhatom
az egészet?
Olyan messzire kerültem a megszokott terepemtől, hogy
egyszerűen nem tudtam, hol áll a fejem.
Ácsorogva vártam egy lányra.
Nagyon vágytam rá.
Megkívántam az édes kis testét és az édes kis lelkét. Azon
töprengtem, milyen fából faraghatták, mitől ilyen visszafogott,
zárkózott és félénk.
Vajon mivel táplálkozott a pajzsa mögött lángoló tűz?
Mi az oka, hogy olyan könnyen elpirul?
Hogy a csudába képes arra, hogy egyből lángra lobbantsa
lényem régóta szunnyadó részeit már azzal, ha belép a
szobába?
Halálosan megrémített, hogy ilyen hatással van rám. Olyan
dolgokat éreztem ugyanis, amelyekről biztosra vettem, hogy
valaki mással együtt elhaltak bennem. Hogyan lehetséges, hogy
egy nem létező valaminek váratlanul lassan újra dobog a szíve?
Megéri?
Levegő után kapkodtam. Rohadtul nem tudtam a választ.
Persze most ennek dacára is itt álltam, rá vártam, és
imádkoztam, hogy eljöjjön.
A barátaim halálra fognak szívatni, ha megtudják, hogy mit
csinálok ma este.
Kibaszottul hihetetlen, de randizok.
Ráadásul még csak nem is azért, mert Nikkinek sikerült az
asztal alá innia.
Nem fogadtam senkivel, mivel az egyetlen ellenfelem
éppenséggel én magam voltam.
Majdnem sikerült megúsznom. Úgy léptem ki a
Reménysugárból, hogy nem mondtam ki a számon kikívánkozó
végzetes szavakat.
Bizony, kijutottam az átkozott ajtón.
Utána pedig csak be kellett volna ülnöm a kocsimba,
elhajtani, és soha többé vissza sem nézni.
 Ehelyett fogtam a mobilomat, és kikerestem a kávéház
telefonszámát.
Zseni vagyok, mi?
Gyáva pöcsként viselkedtem. Közben vagy egymillió
figyelmeztetést mormogtam magam elé. Nem mintha
odafigyeltem volna a saját szavaimra. Folytattam, amit
elkezdtem, és megnyomtam az üzenetküldés gombját.
Talán a tudatalattim döntött úgy, hogy ne hívjam fel. Nem
tudtam volna elviselni, hogy a képembe vágjanak egy újabb
elutasítást.
Ez a lány minden egyes alkalommal a padlóra küldött, én
mégis feltápászkodtam, és kezdődhetett a következő menet.
Mert közben azt éreztem, hogy szüksége van rám. Arra, hogy
harcoljak érte.
Szóval, ahogy mondtam, nyomorúságos koldus lett belőlem.
Görcsölő gyomorral elolvastam a beérkező üzenetet.

Hope: Bocsánat. Elakadtam egy kicsit. Úton

vagyok. Öt perc.

Megkönnyebbülve fellélegeztem.
Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ne essek szét,
miközben ott álltam a Macaber utca egyik elegáns étterme előtt.
Az utca díszkivilágítása jelezte, hogy péntek este van.
Rengetegen sétáltak erre, a nevetésük hangosan zengett a meleg
alabamai levegőben.
Várakoztam.
Hope ragaszkodott ahhoz, hogy Uberrel jön, és itt
találkozzunk. Hiszen csak vacsorázni viszem, ez minden.
 Vicces.
Főleg azért, mert ennél sokkal többre vágytam.
Gyorsan bepötyögtem a válaszomat.

Én: Semmi baj. Én is csak most jöttem.

Micsoda baromság. Tizenöt perce itt ácsorgok.

Emiatt a lány miatt teljesen kifordultam önmagamból.
Lelkes voltam, és kíváncsi.
Szerettem volna beletúrni dús, vörös hajába, amiről biztosra
vettem, hogy pontosan olyan puha, mint amilyen gyönyörű.
Vajon olyan Hope íze, mint az eperé, a tejszínhabé és a sok
édességé? Le mertem volna fogadni, hogy elolvadna a nyelvem
hegyén.
Sütilány.
Önkéntelenül is elképzeltem magamban, hogy ott van velem a
szobám félhomályában. Vadul. Szexi visszafogottsága
szertefoszlik, ahogy a nevemet zihálja.
Az egészben az volt a legőrjítőbb, hogy úgy éreztem, simán
beérném azzal, ha az arcán felvillanna a félénk mosoly.
Két kézzel beletúrtam a saját hajamba.
Basszus.
Ez a csaj tényleg teljesen elcsavarta a fejemet.
Öt perccel később egy fekete kocsi állt meg a járda mellett.
Nem tudhattam, hogy ki érkezik ezzel. Ám abból, hogy a szívem
egyből dörömbölni és mennydörögni kezdett, zaklatott ütemben
felgyorsult, már azelőtt sejthettem, hogy ő az, hogy a kocsi
teljesen megállt volna. Magabiztosan elmosolyodtam, egyik
kezemet lazán zsebre vágtam. Odamentem, kinyitottam a kocsi
ajtaját, hogy kisegítsem az ülésről.
Előrehajoltam, és esküszöm, hogy a mellkasomban dübörgő
szívem egy pillanatra megdermedt.
Jóságos egek!
Mégis mire készül ez a nőszemély?
Megszédültem, ahogy lecsapott rám a fékezhetetlen vágy.
Gyorsan, forrón és keményen.
Forrt tőle a vérem.
A gyomrom még ádázabbul görcsölt, egy acélkemény marok
szorította össze a tüdőmet, és egyszerre alig kaptam levegőt.
Megszédültem.
Belém hasított a vágyakozás.
Ez a ruha!
Egy elképesztően rövid, fekete ruha volt rajta. Semmi sem
takarta selymesen puha, izmos lábait. A torkom egyből
kiszáradt, amikor észrevettem az ugyancsak fekete, magas
sarkú cipőjét.
Rohadt magas volt az a sarok.
Iszonyúan jól nézett ki.
Ki ez a lány valójában? Felnézett rám a kocsiból. Megpróbált
nem mosolyogni. De az arckifejezése félúton járt a félénk és a
csábító között, miközben én közelebb hajoltam és
odanyújtottam felé a kezemet.
Amikor összeért a bőrünk, mintha izzó elektromosság futott
volna végig a karomon.
A kurva életbe.
Mi a fene történik velem?
Amikor oldalra fordult, hogy kiszálljon, hajának tűzvörös
zuhataga beborította az egyik vállát.
Valahogy sikerült kipréselnem magamból egy vigyort,
miközben közelebb húztam. Tántorogva, alig egy tenyérnyi
távolságban állt meg előttem. Meglepődve felhördült, miközben
a mellünk majdnem összeért. Kettőnk között szikrázott a levegő,
és úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban lángra lobbanhat.
Egyértelmű volt, nem számított arra, hogy ilyen rámenős
leszek.
De ha ezt az egyetlen éjszakát szánja rám, akkor mindent ki
fogok hozni belőle.
A zöld szempár pislogva nézett rám. Esküszöm, pont
ugyanolyan volt a színe, mint a folyópartot borító moháé. Mély
és élettel teli.
– Szia – mondtam, és szélesen elvigyorodtam.
–  Szia – suttogta vissza, lágy ajkán csupán színtelen szájfény
csillogott. – Bocs, hogy elkéstem.
Körülnézett, és közben olyan képet vágott, mintha keresett
volna valakit, utána végre szembefordult velem. Az
arckifejezése arról árulkodott, hogy talán aggódik vagy fél
valamitől, és ez az érzelem mindjárt magával sodorja. Sikerült
összeszednie magát – eltemette a félelmet –, és amikor végre
rám mosolyodott, az egész lényemet átjárta a meleg.
– Tényleg nagyon sajnálom, hogy elkéstem – bizonygatta.
Továbbra is a tenyeremben őriztem a kezét, nem akartam,
hogy az érintés megszakadjon, és legszívesebben azt mondtam
volna, hogy bízzon bennem. Nem számít, hogy milyen vihar
tombol az életében, bennem megbízhat.
Csakhogy nem tudtam, miként is tehetnék ilyen ígéretet, ezért
aztán eltüntettem a gondolatot jó mélyre, és inkább az estére
összpontosítottam, amit megígértem.
Ma kizárólag ő állt a középpontban. Azt akartam, hogy jól
érezze magát.
– Semmi baj. – Magasba vontam az egyik szemöldökömet, és a
pillantásom elárulta, hogy legszívesebben szőröstől-bőröstől
felfalnám. – Persze, már az járt az eszemben, hogy
nyomolvasóként utánad kell mennem, mert elszöktél előlem.
Nem hinném, hogy az érzékeny kis lelkem el tudta volna viselni
ezt.
Az arcán felragyogott az a bizonyos tűz.
Istenem.
Ez is nagyon tetszett.
A tűzről pattant kis vörös készen állt a harcra.
– Szóval utánam akartál szaglászni. Figyelj, egész biztos, hogy
nem kukkolsz? – A hangja elmélyült egy oktávval, és a szavai
izgatottan, idegesen csengtek. Halkan, érzékien beszélt.
– Az bejönne neked?
Ráharapott az alsó ajkára, nekem pedig minden
önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy ne nyúljak oda, és ne
simítsam félre a homloka elől a tekintetét eltakaró tincseit.
–  De hát itt vagyok, igaz? Bár tudom, hogy ezzel nagy hibát
követtem el.
–  Miért is? – Úgy csináltam, mintha nem izgatna
különösebben a kérdés. Mintha nem arra vágytam volna, hogy
minél többet megtudjak róla. Fel akartam fedezni mindazokat a
titkokat, amiktől nem volt egy perc nyugtom se.
Felnevetett, de a hangjában jókedv helyett csak öngúny
csengett.
– De hát már mondtam neked, hogy nagyon zűrös az életem…
ezért késtem.
– Ugye fogsz majd mesélni magadról?
Egy pillanatra az utca túloldala felé villant a tekintete, és az
arcát lágyan beragyogta a fejünk fölött lógó lámpa fénye.
Ártatlan vonásai éles ellentétben álltak csábító testével, az
mintha maga lett volna a bűn – szűk, fekete ruhába csomagolva.
Ez a lány maga volt az eleven önellentmondás.
A legtökéletesebb álomkép.
Szexi és lágy.
Forró és édes.
Amikor visszafordult felém, néma könyörgés látszott a
szemében.
– Emlékszel arra, hogy mit kértél tőlem? Egyetlen estét. Ez az
én estém.
Nyelt egy nagyot. Újra elfordult tőlem, mint aki rendezni
próbálja a gondolatait, de aztán újra rám villantotta ragyogó
zöld szemét.
–  Szóval nem. Nem mesélek. Én csak… Szeretném jól érezni
magamat és nem akarok semmi másra gondolni, csak arra,
hogy egy férfival vacsorázom. Egy olyan pasival, akivel valami
oknál fogva szeretnék több időt tölteni. Egyetlen estére ugyan,
de részem lehet ebben. Elfogadható ez így?
Nem tudtam visszafogni magamat. Felemeltem a kezem, és a
hüvelykujjammal végigsimítottam az állát. Hozzáértem ahhoz a
cuki kis gödröcskéhez is, amit legszívesebben megnyaltam
volna.
 Megremegett az érintésemtől.
–  Igen, sütilány, nagyon is elfogadható. – Elvigyorodtam. –
Szeretnéd jól érezni magadat? Akkor megígérem, hogy ezt az
estét nem bánod meg.
Mintha valamire figyelmeztetni akartam volna ezzel. Arra,
hogy a testem nem olyan visszafogott, mint mi ketten.
Elképzeltem, ahogy hozzásimul a falhoz, és falatnyi szoknyája
felcsúszik a dereka fölé.
Azt, hogy ott vagyunk a lakásomban, és ez a lány az
ágyamban fekszik.
Talán nem is figyelmeztetés volt, hanem ígéret.
Alighanem felfoghatta a szememben felvillanó összes
kéjsóvár gondolatot. Ugyanis amikor kuncogni kezdett, ez a
hang egyből életet lehelt a farkamba. A keze viszont a
mellkasomra simult.
–  Ó, hátrább az agarakkal, nagyfiú. Nem egészen olyan
bulizásról volt szó.
Megragadtam a csuklóját, és megcsókoltam az ujjait.
–  Biztos vagy ebben? És mi az, hogy nagyfiú? – A magasba
vontam a szemöldököm. – Szóval most már nagyfiúnak tűnök a
szemedben?
Egy kicsivel mélyebb hangon nevetett fel, az arcára kiült a
jókedv, és a szemében a szabadság fényei szikráztak.
–  Hmmm-hmmm… Egész biztos vagyok abban, hogy te
nagyfiú vagy.
A nyelve hegye váratlanul végigsiklott csillogó ajkán, és
amikor félrehajtotta a fejét, olyan huncut tekintettel nézett rám,
amit még egy pillanattal korábban is lehetetlennek tartottam
volna.
A belsőmben tombolt a mámor.
– Te nagyon rossz fiú vagy. Erre múltkor egyből felfigyeltem a
bárban, mert üvöltött rólad, hogy bajkeverő vagy. Az alabamai
fiúk pedig a szívük mélyén mind igazi cowboyok. Lehet, hogy
úgy öltözködsz, mint egy elegáns városlakó, de attól még
cowboy maradsz, nagyfiú.
Elnevettem magam.
– Figyelj, én igazából királyfinak tartanám magam egy olyan
fehér ló hátán… Tudod, hiszen megmentelek ma éjjel.
– Nem vagy te egy kicsit iszonyúan beképzelt?
Elindultunk az étterem bejárata felé, közben pedig
odahajoltam Hope-hoz, és mielőtt beléptünk az ajtón, ezt
suttogtam a fülébe:
– De még mennyire. Feltéve persze, ha ma éjjel te leszel az én
kis hercegnőm.
Belépett előttem, és a válla fölött hátrasandított.
– Megmentőm.
A hangja egyszerre volt kirívó és gunyoros.
Nem tudhatta, hogy ez a szó borotvaként metszett belém,
kétélű kardként.
Komoly erőfeszítés árán sikerült csak elfojtanom magamban
a rettegést, és azt bizonygattam magamnak, hogy ma éjjel
elkerülöm a szakadékot.
Ugyanis, ha tényleg csak egyetlen éjszakát tölthetek ezzel a
lánnyal, akkor annak ki akarom használni minden pillanatát.
 9. FEJEZET

Hope

Hideg borzongás futott végig a hátamon, és megremegtem,

amikor az államon megéreztem a forró leheletet. Kale közelebb
hajolt hozzám.
A testéből áradó hőség lenyűgözött.
Magával ragadott.
Túl sok volt, ugyanakkor távolról sem elegendő.
– Hogy ízlett a vacsora? – kérdezte.
Nem tudtam, hogy hova tegyem ezt a pasit. Lehengerlő volt,
erőteljes és szexi.
Kedves, figyelmes és érzékeny.
Nem tudtam eldönteni, hogy melyik oldala a veszélyesebb. Az
viszont nagyon is egyértelmű volt, hogy azonnal elakadt a
lélegzetem, amikor az asztal alatt egyik széles tenyerét a
térdemre tette.
Egész éjjel egyfolytában hozzám ért. Óvatosan, finom, apró
simításokkal.
Az ujja hegye is éppen elég volt ahhoz, hogy a szívem
hevesebben dobogjon a várakozástól.
Mintha minden érintése halk ígéret lett volna – azt
bizonygatta velük, hogy érdekes vagyok, és gyönyörű, ő pedig
sehol másutt nem lenne szívesebben, mint itt velem. Ittam egy
kortyot a vörösborból, és továbbra sem tudtam elhinni, hogy itt
ülök, szemben ezzel a férfival.
– Remek volt. Azt hiszem, ma este jobban éreztem magamat,
mint bármikor nagyon, de nagyon hosszú ideje. Bár el tudnám
mondani neked, hogy milyen sokat jelent ez nekem.
Felvonta a szemöldökét.
–  Mondja ezt az a lány, akinek gyakorlatilag rimánkodnom
kellett, hogy velem töltsön egy kis időt.
Hála istennek kellemes félhomály uralkodott itt, a drága
étterem hátsó részében. Egyből éreztem, hogy tűzbe borul az
arcom. Egyetlen könnyed mosolya elég volt, hogy egész
testemben remegjek.
Ebből a pasiból iszonyatos csáberő áradt, miközben lazán ott
ült velem szemben a kényelmes karosszékben.
Egyik hatalmas mancsában az apró kristálypoharat tartotta,
amiből egész este iszogatott. A másikkal viszont még mindig a
térdemet simogatta.
Fel és le.
Fel és le.
Egészen mélyen lángra lobbantak a szikrák bennem.
Vajon sejtette, hogy minden érintésétől feszültebbé válok?
Olyannyira, hogy már úgy éreztem, fent lebegek a csillagok
között. Persze az is lehet, pontosan tudta, hogy mit csinál.
–  Azt hiszem néha mindannyiunkra ráfér, hogy a jó irányba
lökdössenek – ismertem be halkan.
A szeme sarkában elmélyültek a ráncok.
–  Nézd, azt hiszem, igazából én lehetek hálás azért, hogy
elindultál a megfelelő irányba.
 Ráharaptam az alsó ajkamra, és megpróbáltam rájönni, hogy
mégis mihez kezdjek ezzel a nagyszerű férfival.
–  Én annak örülök, hogy tőled kaptam a megfelelő löketet. –
Hátradőlt a székében, oldalra hajtotta a fejét, és hűvös
tekintettel nézett rám. – Na és az a buli múlt pénteken? Úgy
tűnik, a barátnőid nem fogják vissza magukat, ha kicsit
kirúghatnak a hámból.
Halkan felnevettem.
–  Nem, tényleg nem. Jenna amúgy is mindig megpróbál
magával rángatni.
– Akkor miért nem hagyod neki?
Ma este ez volt az első olyan alkalom, amikor Kale személyes
témákat is szóba hozott. Összeszűkölő szemmel, meglepő
szigorúsággal nézett rám, miközben az asztal közepén álló
gyertya táncoló fénye megvilágította az arcunkat.
Határozott állkapcsát elnyelte az árnyék, de türkizkék szeme
élesen ragyogott a lángban.
A vacsora alatt ragaszkodtunk a biztonságos témákhoz.
Megbeszéltük, hogy ki hol nőtt fel. Milyen volt az életem
Texasban, az övé pedig itt, Gingham Lakesben. Elmondtam
neki, hogy középiskolás koromban a színjátszás megszállottja
voltam, és őrülten vártam, hogy mikor léphetek fel egy újabb
színdarabban. Erre ő édesen mosolyogva rám nevetett, és
elmondta, hogy szerinte éppen az ilyen fura alakok a
legaranyosabbak. Utána viszont arról mesélt, hogy középiskolás
korában egymás után négyszer is megnyerte Alabama állam
tudományos versenyét. Ezek szerint ő is furának számított, nem
is kicsit.
 Most viszont fürkésző tekintetét látva úgy éreztem, hogy
feltárulkozhatok.
Sokkal lazább és szabadabb voltam, mint jó ideje bármikor.
Mielőtt észbe kaphattam volna, máris megszegtem azt a
fogadalmamat, hogy ma este csakis magammal foglalkozom, és
minden mást figyelmen kívül hagyok.
A szavaim bombaként robbantak, ahogy a vallomásomba
beleadtam minden elkeseredettségemet és csalódásomat.
– Nagyon nem hinném, hogy a férjemnek tetszene a dolog.
Figyeltem, ahogy Kale felfogja.
Úgy hőkölt hátra, mintha hasba rúgták volna.
Zihálva kapkodott levegő után, miközben minden velem
kapcsolatos dolgot újraértékelt. A szeme tágra nyílt, az állán
megfeszültek az izmok. Lassan, de biztosan rádöbbent arra,
hogy nem túloztam, amikor arról beszéltem, hogy az életem
zűrös.
Válaszúton álltam, és kemény, fájdalmas volt ez az átmeneti
időszak. Még így is tudtam, hogy a lehető legjobban döntöttem.
Csak valahogy át kell még vergődnöm a folyó túlsó partjára.
Bárhol is ülök ebben a pillanatban, az nem változtatja meg az
adott helyzetet. Ettől még könyörtelen küzdelem vár rám.
Krákogtam egyet, mert rádöbbentem arra, hiba volt mindent
rázúdítani.
Éppen ez a baj, ha kezded jól érezni magad valaki
társaságában. Ha olyan módon vonzódsz hozzájuk, ahogy nem
volna szabad. Olyasmit is elmondasz nekik, amit igazából nem
kellene. Az észszerűnél jóval közelebb engeded őket magadhoz.
Ledobtam a szövetszalvétámat az asztalra.
 –  Talán jobb, ha most megyünk. Későre jár. Holnap nagyon
korán kell kelnem.
Annyira hülye voltam, hogy azt hittem, ez így jó lesz,
miközben el sem tudtam képzelni, hogy Dane mire képes.
Elakadt a lélegzetem, és iszonyúan ostobának éreztem magam.
De hát én csak egyetlen estét szerettem volna. Tudnom kellett
volna, hogy az sem lehetséges.
Felkeltem az apró, kerek asztal mellől, és elfordultam, mert
nem bírtam Kale szemébe nézni.
Azután már nem, hogy romba döntöttem az esténket.
Mindent tönkretettem egyetlen kiskanálnyi igazsággal.
Kale lassan felkelt, és a szemem sarkából láttam, hogy lassan
aláírja a számlát, majd a hitelkártyáját visszateszi a
pénztárcájába. Mostanra talán már rádöbbent arra, hogy nem
vagyok én királylány, mint ahogy én is megértettem, csak egy
bolond reménykedne a szép szőke herceg felbukkanásában.
Amikor azonban megéreztem a tenyerét a hátam közepén,
elakadt a lélegzetem, és halk vinnyogás tört ki a számon. A
hangja olyan közel szólalt meg a fülemhez, hogy önkéntelenül is
belesimultam a kezébe.
– Menjünk ki innen – mondta.
Keresztülvezetett a fényűző éttermen, ki a járdára.
Körülöttünk rengetegen mászkáltak. Péntek este az emberek
sorra járták kedvenc helyeiket, az alabamai éjszaka nevetéstől
volt hangos.
Beszívtam a levegőt, hagytam, hogy eltöltsön a város, a folyó
meg a fák megnyugtató, ismerős szaga, és persze ott volt még a
folyondár sűrű, érzéki hullámokban rám törő, szédítő illata is.
 Mégis úgy véltem, hogy Kale elképesztően férfias kisugárzása
miatt szédültem meg – mint egy részeg –, amikor azzal
döbbentett meg, hogy egy karral átölelte a derekamat, és
odahúzott magához.
Citrus és fűszerek, a whisky halvány aromája.
Az ajka ott suttogott a fülem mellett:
–  Tudom, hogy készen állsz lelépni mellőlem, Hope. Ne tedd.
Maradj velem… Még egy kicsit.
Szinte éreztem, ahogy a zavarodottságom testet öltött a
homlokom ráncai mögött, miközben kicsit hátrébb húzódtam,
hogy felnézhessek az arcába. Ez a pasi meg… Ennek a férfinak
újra kiült az a mosoly az elképesztő arcára. Majdnem
összeestem, amikor összekulcsolta az ujjait az enyémekkel.
Lágyan.
Kisajátítóan.
– Gyere – mondta, és a szeme nagyot villant, mielőtt futásnak
eredtünk, át a forgalmas úttesten. Meglepődve felhördültem, és
nagy nehezen tudtam lépést tartani vele túlságosan magas
sarkú cipőmben, miközben ő a szemközti sarkon világító bár
felé vonszolt.
Alig egy héttel korábban a sorsunk ugyanezen a helyen
kavarodott össze, mégpedig szerintem kibogozhatatlanul.
– Te meg mit művelsz? – förmedtem rá. De a hangom igazából
ziháló könyörgésnek tűnt.
Remény és tartózkodás.
Utána pedig szédülten, bugyután kuncogni kezdtem.
Azért, mert emellett a pasi mellett szabad lehettem.
Lehullottak rólam a hosszú évek bilincsei. Évek óta szerettem
volna megváltoztatni a helyzetünket, de nem tudtam, hogy
melyik válasz hozza el a megoldást. Gyors és egyértelmű volt a
döntésem, amikor egy évvel ezelőtt összecsomagoltam a
holminkat és eljöttem.
Az életnek megvannak azok a pillanatai, amikor minden
kristálytisztává válik, és az ember tudja, hogy melyik úton kell
tovább haladnia, meg hogy honnan kell elmenekülnie.
Kale felrántotta az ajtót, és amikor rám mosolygott, a
tekintete egy hurrikán erejével zúdult rám.
Megsemmisített.
Felforralt.
Miért éreztem ezt, amikor Kale Bryant rám nézett?
Azért, mert úgy éreztem, hogy számára csakis én létezek ezen
a világon.
–  Megígértem neked, hogy jól fogod érezni magad ma este,
úgyhogy kezdődhet a buli.
Behúzott maga után a bár kavargásába. A helyiség tömve volt
emberekkel. Emelt hangok harsogták túl a zűrzavart, és ma
sokkal zabolátlanabb volt a hangulat, mint múlt pénteken.
Ma éjjel mindenki a zenészekre figyelt. Jellegzetes
countryzene harsogott. Félretolták az asztalokat, hogy legyen
hely táncolni, a zenészek az emelvényen játszottak.
A szívem elkezdett a zene ritmusára dobogni. Elképesztő volt
a dübörgő bumm, bumm, bumm, a ritmus meg a lüktetés. Kale
tenyere végigsimította a vállamat. Megborzongtam, lángra
lobbantam.
Forróság.
A tenyere közvetlen a fenekem fölött állt meg, a kisujja pont
jó helyen érintett meg.
Édes istenem.
Talán már túl sokáig vártam.
Mert már ettől a kis érintéstől is elvesztettem a fejem. Olyat
akartam, amiről tudtam, hogy még csak nem is gondolhatok rá.
Azért nem, mert nagyon sok minden még nincs lezárva.
A szája hozzáért a fülcimpámhoz, és harsogva túlkiabálta a
káoszt:
–  Ma este Carolina George játszik… A banda bejárja a déli
államokat, menő helyeken és kis kocsmákban is fellépnek.
Látod Ollie-t, a tulajdonost? Ő meg a gitáros régi cimborák,
ezért a csapat havonta egyszer eljön ide játszani. Olyankor egy
tűt sem lehetne leejteni idebent.
– Feltételezem, hogy a rajongójuk vagy.
Vigyorogva körülnézett.
–  Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy itt mindenki
odavan értük. Nehéz lenne nem kedvelni ezt a bandát.
Megveregettem a mellkasát, mert felbátorított a közelsége.
– Látod, megmondtam. A szíve mélyén minden alabamai srác
cowboy.
Közelebb húzott magához.
– Királyfi, ezt ne felejtsd.
– Hát persze, cowboy.
A banda énekesnője lenyűgöző, bájos teremtés volt.
Csodálatosan énekelt, az arca tökéletesen illett varázslatos,
elbűvölő hangjához. Ott vibrált a hangszórókban, és egyszerre
tűnt érzékinek meg vidámnak, miközben könnyedén tartotta a
dübörgő dob gyors ritmusát.
 Tökéletes összhangban volt a közelében zengő gitárokkal.
Egyértelmű volt, hogy a mellette gitározó, elképesztően
jóképű férfi miatt sikoltozott ott az a rengeteg nő a színpad
előtt.
Magamon éreztem Kale játékos mosolyát, amikor észrevette,
hogy bámulok.
–  Remélem, te nem zavarodsz össze tőle. Úgy tűnik, Rick
meglehetősen népszerű a hölgyek körében. Komolyan nem
értem, mitől tetszik annyira nekik, amikor engem is
bámulhatnának.
Már megint kezdte: csakhogy ez a nagyképű önteltség annyira
jól állt ennek a fickónak. Valójában csak kedélyesen ugratott. A
szája még mindig ott volt, közel a fülemhez.
Egy picivel hátrébb húzódtam, hogy felnézhessek az arcára.
Értettem én, hogy mit zabálnak Ricken a csajok, ám most
kizárólag Kale-t akartam bámulni.
–  Miattam tényleg nem kell aggódnod. Én beérem egyetlen
pasival.
Azt reméltem, hogy ez csak egy laza beszólásnak hangzik.
Játékosnak.
Csakhogy az a kék szem keresztüllátott rajtam, miközben ott
ragyogott és szikrázott a keresztgerendákról lelógó
villanykörték ködös izzásában. Valamilyen választ várt tőlem,
és egyértelmű volt, hogy ezért mindenre hajlandó.
Az egyik hatalmas tenyere rásimult az arcomra, és ahogy
megfogta az államat, egész testemben remegni kezdtem.
–  Szerinted én még nem jöttem rá erre? Nem látom talán a
ragyogást benned? Figyelj csak. Mi lenne, ha egy pohár ital
mellett mesélnél erről egy kicsit?
Ezt olyan hangon mondta, mintha már rég szétnézett volna a
lelkemben, és rábukkant volna a keresett válaszra.
Egy egész picit bólintottam.
– Rendben.
A hüvelykujjával végigsimította az ajkamat, a nyelvem pedig,
nem várva az engedélyemre, előszökkent, hogy megízlelhesse a
bőrét.
Ó, Istenem. Ez a pasi elképesztően könnyen el tudná csavarni
a fejemet.
Éreztem, hogy Kale teste zümmögve megfeszül a vágytól.
Esküszöm, minden egyes centije a szemem láttára vált
kőkeménnyé.
Vibráltak a vágy hullámai.
Keresztülsöpörtek kettőnk között, és a hőség lökéshullámai
végigkorbácsolták a bőrömet.
Összerezzentem, amikor egy férfi bukkant fel Kale mellett, és
jól hátba verte.
Ez a pasi megdöbbentően jól nézett ki a maga félelmetes,
szinte már rémisztő módján.
Míg Kale magas, karcsú és izmos volt, addig ez az alak egy
szörnyetegnek tűnt. Duzzadó izomkötegeit tetoválások
borították, és az ábrák nemcsak a karját fedték be, de a kézfejét
és az ujjait is.
Különös volt a szeme. Lágyan, őszinte jóindulattal pillantott
Kale-re.
–  Nahát, nézze meg az ember, ki van itt? Hát miért küldtem
ma este tizenöt üzenetet neked, hogy gyere ide és nézd meg a
koncertet? Mindegyikre valami béna hülyeséget válaszoltál,
hogy nem érsz rá. Most mégis itt vagy. Nagyon ráérsz.
Kale félrehajtotta a fejét, rám sandított, és kemény hangon
válaszolt.
– Szerinted én most ráérek?
A behemót fickó felkacagott, és az ujjával megütögette az
ajkát.
– Őszintén megmondom, nem tudom, mit gondoljak rólad.
Kettőjük között mintha egy néma párbeszédre került volna
sor.
Az óriás olyan pillantással méregette Kale-t, mintha lopáson
kapta volna rajta. Furcsa módon nem haragudott, hanem
imponált neki a dolog.
Most viszont rám nézett, és felvillant a szeme. A szakálla meg
a bajusza sem takarta el diadalmas vigyorát.
Már látott engem korábban.
Egy hete.
Így bizony.
Én is láttam múltkor.
Talán akkor túlságosan is lekötötte minden figyelmemet, hogy
annak a pasinak a szépségében gyönyörködjem, aki most épp
egy kézzel átkarolta a derekamat, és szorosan odahúzott
magához. Halványan, mintha arra is emlékeztem volna, hogy ez
az emberhegy ott ült Kale asztalánál, ahova visszament.
Kale a szabad kezével beletúrt a hajába.
– Figyelj, inkább örülj annak, hogy ma éjjel megtisztelem ezt a
csehót. Jobb dolgom is lehetne annál, minthogy a randa pofádat
bámuljam, de aztán eszembe jutott, hogy megmutathatnám
Hope-nak az egyik déli bandát.
–  Mi van? Ki a randa? Te csak szeretnél olyan vonzó lenni,
mint én.
– Álmodik a nyomor, haver.
Az óriás széttárta tetovált karjait.
– Igazi megvalósult álom vagyok.
Felkuncogtam, mire Kale széles mosollyal nézett rám, és a
haverjára mutatott.
–  Hope, ez az alak itt az egyik legjobb barátom, Oliver, akit
mindenki csak Ollie-nak hív. Ő ennek a finom létesítménynek a
tulajdonosa. Ezenfelül pedig, ahogy te is láthatod, púp a
hátamon.
Ollie összevonta a szemöldökét.
–  Púp a hátadon? Ezt éppen az a faszi mondja, aki azt hiszi,
hogy ő fújja a passzátszelet, meg ő találta fel a spanyolviaszt?
Ollie jókedvűen odafordult felém, és a hüvelykujjával Kale
felé bökött.
–  Ez a seggfej azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb. Ontja
magából a jótanácsokat, akár kérjük, akár nem. Egy szál maga
meg akarja menteni a világot.
Kale halkan kuncogva hallgatta az ugratást, és idegesen
megvakarta a füle tövét.
Szívesen hallottam volna többet a világ megmentéséről,
hiszen ugye Kale ma éjszakára az én megmentésemet tervezte
be, de ekkor könyörgőn kinyújtotta a kezét.
Legalábbis azt hittem.
–  Jól van, jól van na, haver. Értjük, amit mondasz. Szóval
szerinted én vagyok itt a legokosabb faszi. Szerintem ezt nem
kell közhírré tenned. Már így is mindenki tudja.
Ollie elkomorodott.
– Beképzelt gazember.
–  Mondod te, aki azt hiszi magáról, hogy egy megvalósult
álom.
– Mert az az igazság.
– Na, persze – méltatlankodott Kale.
Egyszerűen képtelen voltam tovább visszatartani a
nevetésem. Jókedvűen kacagva nyújtottam a kezemet Ollie felé.
Nem hittem volna, hogy ennyire felszabadult is lehetek.
–  Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Ollie. A legjobb
barátnőm szerint ez a város legmenőbb helye.
Meglepett, hogy milyen finoman szorítja meg a kezemet.
–  Ó, úgy tűnik, hogy az a csajszi belevaló lány lehet. Neked
pedig halvány fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy
találkoztunk.
Anélkül, hogy elengedte volna a kezemet, a tekintete ide-oda
cikázott kettőnk között.
– Na, meséld el, hogy milyen rosszaságot műveltetek, mielőtt
benéztetek volna ide hozzám.
– Vacsiztunk – vágtam rá kapásból.
Lehet, hogy valami rosszat mondtam? Kale ugyanis
összerezzent.
Ollie felhúzta az egyik szemöldökét.
– Komolyan? – kérdezte Kale-től.
A fickó csak egy pillanatig habozott, aztán a barátja szemébe
nézett.
–  Mi van már? Talán nem szabad együtt vacsoráznom
Gingham Lakes leggyönyörűbb csajával?
Elolvadtam.
Istenem. Mindjárt egy kisebb tócsa közepén fogok állni.
Hogy a fenébe képes erre?
Ollie hitetlenkedve a fejét csóválta.
–  Á, á, haver, nincs itt semmi baj. Egyáltalán nincs. Csak hát
meglepett, hogy egy ilyen gyönyörű nő hajlandó egy hozzád
hasonló alakkal együtt lógni.
–  Féltékeny vagy – mormogta Kale halkan, mielőtt felém
fordult volna. Gyönyörű arcából sugárzott a kópéság. –
Féltékeny a faszi. Látod, hogy milyen alakokkal kell nekem
szenvednem?
Kettőjük között azonban nyoma sem volt a feszültségnek.
Ollie jókedvűn vigyorogva lépett hátra, és békítőn maga elé
tette a két mancsát.
– Bocsánat, de hív a kötelesség. Meg kell néznem az együttest,
hogy kérnek-e valamit. Cece áll a pult mögött. Ő majd
gondoskodik rólatok.
–  Basszus – mormogta Kale, és megdörzsölte az arcát. Utána
viszont elindult velem a bárpult felé.
– Mit jelentsen ez az egész? – kérdeztem.
–  Úgy tűnik, hogy ma este mind a ketten kiléptünk a
komfortzónánkból. Neked amúgy mikor volt az utolsó igazi
randid? – kérdezte, szinte már kiabálva, miközben
keresztülkígyózott a termet kitöltő, összezsúfolt embertömeg
között.
– Izé… attól tartok, nem tetszene neked a válasz.
–  Na, de mi van akkor, ha mindenképpen tudni akarom az
igazat?
– Akkor elmondanám neked, hogy huszonegy éves voltam, és
naiv.
A válla fölött hátranézve bűntudattal teli pillantást vetett
rám. Vagy talán szomorút. Nem tudtam eldönteni. Az viszont
egyértelmű volt, hogy valami miatt mintha egy acélpánt szorult
volna a mellkasomra.
Fojtogató.
Egyre szűkebb.
– Na, és te? – kérdeztem sietve, és igyekeztem nem lemaradni
a tömeggel küzdő Kale mögött.
–  Huszonkét éves voltam. – Ez mintha valamilyen
figyelmeztetés lett volna.
Mintha ezzel szeretett volna a tudtomra adni valamit
magáról, miközben én már levontam a következtetéseimet.
Láttam a Kale-ből sugárzó, pusztító kedvességet, és ennek a
legcsekélyebb köze sem volt a naivságomhoz.
Egyetlen további szó nélkül odafurakodott a bárpulthoz, és a
csaposnő egyből odajött hozzánk. A magas, gömbölyded
nőszemély bőrfűzőt viselt, és ahol csak látszott a bőre – a
mellén, a vállán és a karján –, ott mindent elborítottak a
tetoválások.
Áradt belőle az erotika, amikor vörösre rúzsozott ajkával
elmosolyodott.
–  Kale Bryant. Hiányoztál nekem. Mostanában eléggé
elhanyagoltál.
Miközben ezt mondta, rám nézett. Felmért.
Igencsak nyugtalanná váltam, de Kale ekkor megszorította a
kezemet.
–  Ó, Cece. Biztosra veszem, hogy sűrű volt a programod,
amióta mi ketten összefutottunk.
A nőszemély hátrahajtotta a fejét és felkacagott. Kárörvendő
jókedv sugárzott a szeméből.
– Ó, te is tudod, hogy nem unatkoztam, de azok a faszik nem
voltak annyira szórakoztatóak, mint te. Azt viszont látom, hogy
ma este nem miattam jöttél ide. Mit kérsz?
– A szokásosat.
Nem jó ez így. Nagy hibát követek el. Fájt ez a felismerés. Jól
tudtam, hogy mocsaras területre tévedek, ha megpróbálok úgy
kötődni valakihez, ahogy nem lehet. Olyasvalamire vágytam,
ami nem is létezik. Mégis, hogy a fenébe fordulhat elő, hogy
éppen én akarok igényt formálni erre a férfira, mégpedig azok
után, hogy a képébe vágtam: a mai estén kívül semmit sem
adhatok neki.
Csak ezt a nagyon rövid kis estét.
Semmi olyasmit, amit ez a gyönyörű férfi bizonyára
természetesnek tartott volna.
Csakhogy ekkor Kale már megint úgy nézett rám. Lágy
mindentudás ragyogott a szemében.
Annyira ellentmondásos ez az alak.
– Mit szeretnél, drágám?
Drágám.
A rohadt életbe! Én aztán nem vagyok senkinek sem a
drágája. Erősnek kell lennem.
Elszántan végigharcolni minden napot.
Csakhogy ebben a pillanatban azt éreztem, hogy védtelen
vagyok ezzel a szóval szemben, és a lelkem mélyén azt
szeretném, ha valaki gondoskodna rólam és imádna. Arra
vágytam, hogy jelentsek végre valamit valakinek.
– Egy pohár vörösbort kérek.
Visszafordult a csapos felé.
– Egy pohár vöröset a csajomnak.
Cece elvigyorodott, és ebből rájöttem, hogy Kale valami
fontosra hívta fel a figyelmét. Ez kevésbé zavarta, mint engem,
miközben whiskyt töltött a jégre, és a poharat odacsúsztatta a
férfi elé. Utána kihúzta a dugót egy félig teli Freak Show
üvegéből, és csordultig töltötte a poharamat.
–  Ez finom lesz – mondta, és én jól tudtam, hogy
tapasztalatból beszél.
–  Köszönöm – nyögtem ki nagy nehezen, és ittam egy nagy
kortyot, miközben Kale két húszast dobott a pultra.
Na, ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem arra, hogy alig
tudok róla valamit.
Igazából semmit sem.
Ugyanolyan keveset, mint ő rólam.
Egyrészt szerettem volna messzire eltaszítani magamtól, hogy
távol maradjon, miközben magamban könyörögni akartam,
hogy Kale forduljon meg, nézzen a szemembe és engedje, hogy
a lelkébe lássak.
Kezdtem úgy érezni, hogy neki is legalább annyira szüksége
van rám, mint sejtésem szerint nekem őrá.
Lehetséges, hogy kivételesen nem lesz baj abból, ha
megnyílok valaki előtt?
Ismét megragadta a kezemet, és egyetlen további szó nélkül
maga után húzott a tömegbe. Arra számítottam, hogy a
táncparkett mellett keres egy üres asztalt, de ő nem állt meg,
továbbment az emeletre vezető lépcső felé.
Fentről még harsányabb mulatozás zajai szűrődtek le, mint
amilyen a lenti volt.
Nagyon gyorsan megértettem, hogy ennek mi az oka. Túljutva
az utolsó néhány lépcsőfokon egy olyan teremben találtuk
magunkat, melynek hátsó fala mellett biliárdasztalok
sorakoztak. Vidéki srácok és városi fiúk játszottak jókedvűen, és
úgy tűnt, hogy közben patakokban folyik a sör. Jókedvűen
nevettek.
Az anyukám azt mondta, hogy a fiúk sohasem komolyodnak
meg. Nem számít, hogy milyen fából faragták őket.
Így akart megvigasztalni.
Dane után figyelmeztetésnek fogtam fel a szavait.
Csakhogy a szívem legmélyén jól tudtam, nincsen két
egyforma fiú. Egyetlen ember lelke sem teleírásra váró üres
palatábla. Egy napon pedig… egy szép napon meg fogom találni
azt, akit nekem teremtettek.
Kale nem állt meg. Maga után húzott a terem bal oldalába,
ahol az üvegfal túloldalán egy erkély húzódott.
Középen egy tábla szerint az erkély zárva volt, ám ez Kale-t
nem rettentette vissza. Odasietett a sarokba, ahol el lehetett
tolni a padlótól a mennyezetig érő üveglapokat. Csak annyira
húzta félre, hogy átpréselhessük magunkat, és kivonszolt a
szabadba.
–  Kale – suttogtam, majdnemhogy kétségbeesve, mert úgy
éreztem, hogy valamilyen szörnyűséges bűnt követünk el.
 Mély, sötét kuncogást hallottam, ebben a férfiban csak úgy
lángolt a nemiség, miközben keresztülhúzott engem is a szűk
nyíláson.
–  Ez az egyik előnye annak, hogy hajlandó vagyok elviselni
Ollie-t.
– Úgy tűnik, hogy te tele vagy előnyökkel.
Az izmos mellkasából előtörő mély nevetést talán jobb lett
volna betiltani.
– Fogalmad sincs róla.
Ismét rám tört a bizsergető borzongás. Nem lehetett
félreérteni, hogy mi jár a fejében.
A szavait átitatta a vágyakozás. Mintha benzinben fürödtem
volna meg. Az érintése lángra lobbantotta a gyufát.
Ahogy teltek a pillanatok, a kínzó éhség egyre szilajabbul
lángolt.
Bezárta mögöttünk a tolóajtót, elvágva minket így a világ
többi részétől. Az emeleten voltunk.
A mulatozók hangoskodása halk morajjá tompult, és a vastag
üveglapok nem engedték át a zajt. A talpammal éreztem a
földszinten játszó együttes ritmusát, és ez az ütem lüktetve
felkúszott a combomon, átjárta a csontjaimat.
A szellő felkapta és felemelte hozzánk, ide a rejtekhelyünkre
az énekesnő elbűvölő hangját.
A csodálattól eltelve kifújtam a levegőt.
Úgy éreztem magam, mintha lebegnék. Mintha kiemelkedtem
volna a hétköznapok világából, és most lassított felvételen
nézném a lenti valóságot.
Alattunk terült el a város, az utca túloldalának házai pedig
csak részben takarták el a folyó fekete, kanyargó, csillogó
szalagját.
Odaléptem a korláthoz, kihajoltam fölötte, és körülnéztem.
–  Olyan gyönyörű idefent – mormogtam, és rádöbbentem,
még soha életemben nem voltam ennyire bizonytalan.
Azért, mert éreztem a hátulról rám törő energiát.
A forró, lángoló izzást. A perzselő hullámok körbefontak és
beborítottak. A hátam mögül hallottam meg Kale hangját:
– Sajnálom, ami odalent történt.
Majdnem felkacagtam, de inkább ráharaptam az ajkamra, és
a tekintetemmel egy lent, a járdán sétáló párt követtem.
– Semmi közöm ahhoz, hogy kivel fekszel le, Kale. Hiszen csak
vacsizni jöttem el veled. Ez minden. Emlékszel?
Erőnek erejével kellett kimondanom ezeket a szavakat.
–  Komolyan? – kérdezte, és amikor közelebb lépett hozzám,
megremegtem. A vállamhoz ért, megsimogatta a karomat.
Dideregve kifújtam a levegőt.
Komplikált. Éreztem, hogy a hátam mögött besűrűsödik és
feszültséggel telik meg a sötét.
–  Azért kérdezem, mert valahányszor itt vagyok veled, én
valami egészen mást érzek.
Egy hosszú pillantást vetettem rá, mielőtt visszafordultam a
pislákoló fények felé.
– Az életem ebben a pillanatban romokban hever, Kale.
–  Mikor fogsz a férjedről mesélni? – Egyértelmű volt, hogy a
korábbinál jóval keményebb a hangja.
Lassan odalépett mellém, és rátámaszkodott a díszes
fémkorlátra. Amikor a kristálypoharat a szájához emelte, a
borostyánszínű folyadékban pontosan ugyanúgy ragyogtak fel a
vékony fénysugarak, mint ahogy a magasban égtek a csillagok.
Az arcát nem láttam.
Eltűnt az árnyékban, és csupán izzó tekintete emelkedett ki a
homályból.
Vonzó volt, és gyönyörű.
Ittam egy korty bátorságot a borból, és megpróbáltam
remegés nélkül megszólalni.
– Mit akarsz tudni róla?
– A férjedről beszéltél, nem pedig a volt férjedről.
–  Rajta vagyok a dolgon. – Kale felé fordultam, és feszülten
vártam a válaszára. – Tudtad, hogy férjnél vagyok, és mégis
felhoztál ide.
Megrázta a fejét.
–  Te nem egy kikapós feleség vagy, Hope. Nem tudok sokat
rólad, de ez biztos.
–  Nem. Tényleg nem – ismertem be, miközben nem tudtam,
hogy mennyit árulhatok el neki. Bizonyos titkok ugyanis
szentek, és csakis olyanok tudhatnak róluk, akik erre
rászolgáltak.
– Szóval… külön éltek? – tudakolta.
– Igen. Egy éve.
Ezzel az erővel akár egy aknamező kellős közepén is
kereshettem volna menedéket. Azt éreztem ugyanis, hogy a
lábam alatt mocsarassá, árulóvá vált a talaj. Minden lépés
kockázattal járt. És ott voltak még az aknák is.
Kale kedvessége csak átmeneti, gyorsan vége lesz. Ha viszont
nem lennék óvatos, akkor esetleg helyet faragnék ki számára a
szívemben, és megosztanám vele a legszentebb titkaimat, a
legfontosabb részemet. Na nem.
Mégis úgy éreztem, hogy egy kicsit azért megnyílhatok előtte.
A poharamban táncoló vörös folyadékra néztem, és
megnyaltam az ajkam.
–  Válófélben vagyunk. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nehéz
lesz. A férjem…
Gonosz és kegyetlen. A látszat mindennél fontosabb a számára,
miközben igazából vak. Még akkor sem látja meg a szép
dolgokat, ha azok ott hevernek az orra előtt. Elutasította azt a
csodálatos ajándékot, amit odatettek a lába elé.
Fájdalommal eltelve kifújtam a levegőt, és halkan folytattam
a vallomásomat:
– Ha megtudná, hogy itt vagyok veled…
A levegő megremegett a haragtól. A torkomra forrt a szó.
Éreztem, hogy ez az indulat Kale-ből árad. Nem voltam
hozzászokva, hogy valaki ilyen elszántan a védelmemre kel.
–  Hiányzik neked? – kérdezte, de olyan vad haraggal, hogy a
dühtől megremegett a hangja.
Visszafordultam az utca felé, lassan, szomorúan kifújtam a
levegőt, és suttogva válaszoltam:
– Nem.
Belenéztem Kale szikrázó szemébe.
–  Csúnya dolog, hogy már régen elveszítettem a belé vetett
hitemet?
Hinni akartam a férjemben. Abban, hogy észhez tér. Hogy
csupán sokkos állapotba került, mert kapott egy hatalmas
pofont az élettől. Talán majd megérti, hogy a tökéletességnek
számtalan alakja van.
Csakhogy megvolt az a határ, amit nem lehet átlépni.
Kale szájának a szélén egészen kicsi mosoly ragyogott fel.
Aprócska. Megremegtem, amikor felemelte a kezét, és az ujja
hegyével megsimogatta az arcomat.
–  Nem, Hope. Nem csúnya. Nem, ha a férjed képtelen
meglátni benned azt, aki vagy.
Fürkésző pillantást vetettem a sötétben táncra perdülő
fényfoltok irányába. Még így is jól láttam lenyűgöző
arcvonásait.
– De te nem is ismersz.
–  Bizonyos dolgok az ember homlokára vannak írva. Te
ugyanúgy nem titkolhatod el a valódi énedet, mint ahogy én
sem tehetném meg ezt.
– Miért? Te kinek tartod magadat?
A kérdésemet meghallva úgy sóhajtott fel, mintha ezúttal én
lettem volna túl indiszkrét. Tiltott területre tévedtem.
Utána a szemembe nézett.
– Valaki, akinek talán nem lenne szabad most itt állnia.
Fájdalom.
Jól láttam, ahogy a sötét árnyék teljesen beborítja. Olyan éles
volt ez a változás, hogy hátrahőköltem.
Pislogva néztem fel erre az érthetetlen férfira, és
megpróbáltam keresztüllátni összetett rétegein.
– Ezt meg hogy érted?
–  Ez azt jelenti, hogy általában nem engedem közel
magamhoz a nőket, Hope, viszont ebben a pillanatban csakis
arra vágyom, hogy te közelebb kerülhess hozzám.
 Úgy éreztem, hogy minden széthullik bennem.
Kale letette a poharát, aztán az enyém után nyúlt, azt is
odarakta a sajátja mellé. Kihúzta magát, óriásként tornyosult
felém, és a puszta kisugárzásától kővé dermedtem.
Mindkét keze rásimult az arcomra.
Finoman.
Lágyan.
Bennem meg tomboltak az ellentmondások.
Akartam is, meg nem is.
Ólomsúly nehezedett rám.
– Előfordulhat, hogy visszafogadod?
– Nem! – Ez úgy robbant ki a számon, mint egy átok. – Soha!
Némán állt, mozdulatlanul figyelt, a sarkán hintázott.
–  Jól van. Kerüld a megalkuvást, Hope. A kibaszott
megalkuvásokat.
– Azt teszem – ígértem meg, és nyeltem egy hatalmasat, mert
valamiért teljesen összeszorult a torkom.
Nekiszorította a homlokát az enyémnek, én felemeltem a
kezem, és megmarkoltam a két csuklóját. Így tartott, én belé
kapaszkodtam.
Összekeveredett a lélegzetünk. A szívem úgy zakatolt, mint az
övé.
Vágyakozva felnyögött, aztán feljebb emelte az államat.
Kutató tekintettel nézett a szemembe.
Lassan… nagyon lassan… lehajtotta a fejét, és az ajkával
megérintette a számat.
Tűz.
Mindenütt.
 Lángba borult a testem. Forróság tombolt az ereimben.
A nyelve megtalálta az enyémet. Néhány csapás elég volt
ahhoz, hogy elkábuljak, és belehátráljak az erkély távoli részét
beborító mély sötétbe.
A csókja már nem lágy volt.
Hanem mindent felperzselő.
Felgyorsuló szívem vadul lüktetett.
Esküszöm, hogy az övé is.
Zúgott a levegő körülöttünk.
Megszédültem, és magasan szárnyaltam.
Felhördültem, mert hirtelen a fal mellé állított egyik kisasztal
szélén ültem. Kale ujjai belemélyedtek a combomba, miközben
elhúzta a száját az ajkamról, és szemben velem leült a székbe.
– Kale… mit csinálsz?
Nem tudtam gondolkozni, csak dadogtam, miközben ő a
combomat simogatta.
– Azt mondtad, hogy csak egyetlen éjszakánk lehet. Ezt kapod
tőlem. Azt akarom, hogy boldog legyél. – Elmélyült a hangja, de
annyira, hogy szinte már fenyegetően zengett. – Ugye te is ezt
akarod? Azt, hogy boldoggá tegyelek? Mondd ki, Hope. Mondd
azt, hogy erre vágysz. Engedd meg nekem!
Zihálva és hörögve, mohón kapkodtam levegő után, a szívem
pedig őrült ütemben dübörgött a mellkasomban.
– Én…
Közelebb húzott magához, így a fenekem majdnem lecsúszott
az asztalról.
– Akarod, hogy megérintselek? – kérdezte mennydörögve.
Édes Istenem!
 Milyen magabiztos, szinte öntelt férfi.
Veszélyes és tökéletes.
– Igen – nyöszörögtem.
Végigsimította a combom tetejét, egészen a térdemig. Utána a
két hüvelykujja elindult visszafelé, a lábam belső oldalán.
Széttolta a térdemet.
A pulzusom mennydörögni kezdett.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is feltárulkoztam ennyire.
A hüvelykujja végigaraszolt a bugyim peremén. Erősebben
megmarkoltam az asztal szélét, hátrahajtottam a fejemet, és egy
hatalmasat nyögtem.
Esküszöm, úgy éreztem, hogy reng a föld.
–  Annyira szexi vagy. Olyan szép. Ugye, tudod, Hope? Van
sejtésed róla, hogy milyen hatással vagy rám? – mormogta,
miközben az egyik ujja felderítőútra indult a bugyim szövete
alá. – Tudod, hogy amikor először megláttalak, egyszerűen nem
kaptam levegőt? Egy hosszú pillanaton keresztül csak
fuldokoltam. Hogy a fenébe lehet ez?
Két combom találkozási pontjánál minden remegett, és
engem egyszerűen elsöpört a fájdalmas lüktetés.
Arra vágytam, hogy hozzám érjen. Hogy kedves legyen
hozzám. Legalább egy kis időre.
–  Képtelen voltam másfelé nézni – ismertem be halkan
zihálva. – Az járt a fejemben, hogy milyen érzés lenne, ha egy
ilyen férfi vágyna rám. Mit érezhet az a lány, aki hazakísér?
Arra vágytam, hogy én legyek az a lány.
–  Hiszen te vagy az, Hope! Olyan nagyon szeretnélek
magamévá tenni, hogy az már fájdalmas! De semmiképpen sem
akarom még jobban megnehezíteni a dolgodat. Értem a
helyzeted. Éppen ezért kérlek, engedd meg, hogy ezt tegyem
veled.
Tényleg érti?
Az a helyzet, hogy ebben a pillanatban csúnyán
megnehezítette a helyzetemet, amikor félrehúzta a bugyim, és
az ujjaival benedvesítette a redőimet.
–  Ó, Istenem! – Összerándulva előrehajoltam, erősen
megmarkoltam a vállát, és nekiszorítottam a homlokom az
övének.
Az állam alatt a nyakamra szorította a száját.
– Ez kell?
Szabad keze megtalálta a hajamat, miközben csókokkal
borította be a torkomat. Hátrahúzta a fejem, hogy jobban
hozzáférjen.
– Igen.
Ő is erősen zihált, amikor belém nyomta két ujját.
–  Kale… – A behatolása miatt megremegtem, ügyetlenül
megpróbáltam erősebben fogni a vállát, a gyomrom görcsölt, és
vakító erővel, fehéren izzó rugók remegtek bennem.
Hátratántorodtam, Kale diadalmas pillantása a testemet
pásztázta. Utána lehajtotta a fejét, és odanézett, ahol hozzám
ért.
– Tökéletes vagy. Micsoda meglepetés! A kis félénk lány hogy
megnyílt nekem!
Lassú, őrjítő ütemben mélyebbre dugta az ujjait, miközben a
hüvelykujja… Felhördültem, megremegtem, miközben ő
dörzsölni kezdte vele a csiklóm.
 – Kérlek… Ne hagyd abba.
–  Ezek szerint jól sejtettem. Tudtam, hogy azt szereted, ha
kemény, lassú és kicsit durva. Rászolgáltál egy olyan férfira, aki
időt szán rá, hogy minden jó legyen. Engedd meg nekem, hogy
ne kelljen sietnem, édesem, és ígérem neked, hogy csak egy
dolgot fogsz bánni. Azt, hogy nem tettelek már korábban is a
magamévá.
Édes, jó istenem, kész csoda, hogy nem háborodtam fel!
Hiszen ez a pasi pontosan ugyanolyan magabiztos és öntelt
módon beszélt hozzám, mint amikor a múlt héten megpróbált
felszedni.
Háborgás helyett csak bámultam rá a félhomályban. A
szemem előtt árnyak, kérdések és az őrület táncolt. Közben ő
egyre csak simogatott, és érzékien megérintett. Egyszerűen nem
tudtam elhinni, hogy ez megtörténik velem.
Csakhogy vele… másvalakinek éreztem magam.
Magabiztosnak.
Gyönyörűnek.
Bátornak.
Felemeltem a kezem, és remegő ujjammal végigsimítottam
érzéki, puha ajkát. Éreztem a fájdalmas vágyakozását, ahogy a
tenyerembe lélegzett.
Szabad karjával átölelte a derekamat, és kis híján leemelt az
asztal széléről. Szigorúan nézett rám.
–  Csókolj meg! – parancsolta, én meg szinte már
kétségbeesetten engedelmeskedtem. Mindkét karommal
átöleltem a nyakát, összecsapott a nyelvünk, vadul táncolt, és
izgatottan megkóstolta az ellenfelét.
 Miközben Kale gondoskodott arról, hogy az önkívület felé
száguldjak.
Gyönyör. A földkerekség pereméről gyűjtöttem össze.
Rohanva tört rám a boldogság.
Egyetlen pontban sűrűsödött össze.
Kale meggörbítette az ujjait.
Fagyott világom lángra lobbant, és tűzbe borult.
Sosem érzett, vad orgazmus korbácsolta végig a testemet.
Korábban még nem tapasztaltam ilyesmit.
Hullám a hullám után. Mennydörgés mennydörgés után.
Részegítő.
Kale tovább mozgatta az ujjait, én vadul lovagoltam rajtuk. És
az eltelt hosszú évek után újra hagytam magamat elmenni.
Repültem.
Azért könyörögtem, hogy ne hagyja abba. Hogy sose engedjen
el.
Ilyen, ha megbízol valakiben. Olyan módon vágysz rá, ahogy
nem volna szabad. Megpróbálsz rájönni arra, hogy viharos kis
életedben hol is találhatnál számára helyet. Elfog a sóvárgás,
hogy kivájj egy barlangot neki, anélkül hogy megszűnne a
törékeny egyensúlyod.
Hangosan ziháltam, Kale erősen magához szorított, és amikor
kicsit hátrébb húzódott, elégedetten nézett a szemembe.
Én meg közben levegő után kapkodva, teljesen szétesve
kapaszkodtam a vállába.
Kicsit hagytam, hogy tartson, de aztán teljes erővel rám
zúdult az életem minden terhe.
Megigazította a bugyimat és a szoknyámat, miközben én
ráharaptam az alsó ajkamra, és megpróbáltam szembeszállni a
lassanként az ereimbe szivárgó szégyennel, ami nem állt meg a
mellkasom előtt, és tűzbe borította az arcomat.
Kale érdesen felnevetett, megragadta az államat, és arra
kényszerített, hogy felnézzek rá.
– Ugye, most nem fogsz elkezdeni szégyenlősködni velem?
–  Nem is tudom… Úgy tűnik, hogy sikerült sarokba
szorítanod.
Még mindig nevetett, hátratolta a székét, majd jókedvű
vigyorral a nadrágja hatalmas duzzanatára mutatott.
– Szóval azt hiszed, hogy te kerültél zsákutcába? Ebben azért
nem lennék annyira biztos. Nézd csak meg, mit műveltél velem!
Játékos jókedvvel beszélt.
Nem volt egyetlen hátsó szándéka sem.
Az arcomhoz kaptam, rémülten megráztam a fejem, és végre
engedtem a szégyennek.
– Sajnálom.
Kale lefejtette a kezemet az arcomról.
– Én nem.
A homlokomat ráncoltam.
– Te nem?
–  Nem, bizony, Hope. Hiszen csak azt kértem tőled, hogy
boldoggá tehesselek.
Nagyon halványan elmosolyodtam.
– Azt hiszem, abban egyetértünk, hogy ez sikerült.
– Igen? – kérdezte vidáman.
Egyszerűen képtelen voltam befogni a számat.
– Aranyérmet kaptál. Tízből tíz pont.
 Odahúzott magához, én lovaglóülésben az ölébe ültem.
–  Mi a fene? Ez valamilyen olimpiai sportág szerinted?
Tisztában voltam azzal, hogy nem tapasztalhattad ki a
kitartásomat, de én akkor is olyasmire gondoltam, hogy te
királylányként igazán előléptethetnéd a hűséges lovagodat.
Akkor ugyanis megtörténhet, hogy te leszel a hős vitéz
királynője.
Beletúrtam a hajába, és megpróbáltam tréfálkozva válaszolni,
ám a hangom gyanúsan megremegett.
–  Szerintem már így is te vagy a szép, szőke herceg, Kale
Bryant.
Mert úgy éreztem magam, mintha egy herceg lenne velem.
Különlegesnek. Éreztem, hogy kívánnak. Az a lány lehettem, aki
számára valóra vált egy tündérmese.
Csakhogy az óra ketyegése már jelezte az éjfél közeledését.
–  Sajnálom, de most már tényleg haza kell mennem. Nem
terveztem, hogy ilyen sokáig kimaradok.
Összeszorította az ajkát, de beleegyezően bólintott.
– Rendben. Hadd vigyelek haza!
Felállt, megragadta a kezemet, és visszavezetett ugyanazon az
úton, ahogy idejöttünk. Bent továbbra is jókedvűen harsogott a
tömeg, szólt a zene, az emberek ittak. Lementünk a lépcsőn a
kavargó félhomályba.
Magabiztosan vezetett a tömegen át, az újra megnyílt előtte,
közben tovább játszott az együttes, és az énekesnő érzéki
hangja halk biztatást suttogott a fülembe.
Egy szép napon.
Egy szép napon majd kiderül, mit tartogat nekem a sors.
 Azon a napon fogsz rám találni.
Csak azt kérem, hogy ne kelljen sokat várni.
–  Egy szép napon. – Hagytam, hogy az ajkamon némán
előtörjön ez az ígéret, és Kale oldalához bújtam.
Pontosan ugyanarra a járdára vezetett ki, ahol egy héttel
ezelőtt otthagytam. Akkor azt hittem, hogy soha többé nem
fogunk találkozni.
Fájdalom hasított belém ettől a gondolattól.
Szörnyű lenne, ha valóra válna ez a lehetőség.
Csakhogy meg kell oltalmaznom az igazán fontos dolgokat, és
már az is túl nagy felelőtlenség volt, hogy itt álltam Kale mellett.
Felemelte a kezét, és leintette az egyik taxit az utcán. A kocsi
odaállt a járda mellé, Kale kinyitotta az ajtaját.
Egy tökéletes, öntelt lovag.
–  Köszönöm – mondtam. A szívem a torkomban dobogott, és
egyszerre azt éreztem, hogy mindjárt elbőgöm magam.
A fenébe!
Pontosan ez volt az, amit el akartam kerülni. Ez a pasi
egészen újfajta bajok lángját lobbantotta fel bennem.
Bemásztam.
Vigyorogva beszállt utánam!
– Te meg mégis mit csinálsz? – kérdeztem pánikba esve.
–  Hazakísérlek. Gondoltad, hogy egyedül elengedlek az
éjszaka kellős közepén? – Huncutság ragyogott az arcán,
miközben magasba vonta az egyik szemöldökét. – Nem lennék
igazi lovag, ha ezt tenném.
Piszkálni kezdtem a ruhám szegélyét.
– Erre igazán nincs szükség.
 – De igen – felelte. Határozott hangja nem tűrt ellentmondást.
Beletörődve megmondtam a sofőrnek a címemet. Kale egész
idő alatt a kezemet szorította, miközben a kocsi keresztülsiklott
a városon. A benti csendre súlyos teherként nehezedett az
éjszaka, és a sötétet csupán néha törte meg a mellettünk
lemaradó utcalámpák bevillanó fénye. A szívem hangosan
dobogott.
Ez rettentő nagy ostobaság.
Nem szabad így elgyengülnöm. Az ösztöneim eleve jelezték,
hogy egy éjszaka nem lesz elég.
Mi van, ha Dane megint ott vár rám?
Düh és egy csipetnyi félelem pezsgett fel bennem, mert már
nagyon elegem volt abból, hogy az ő szabályai szerint játsszak.
Ez így nem igazság.
Cseppet sem.
A taxi befordult a csendes, alvó környékünkre vezető utcába.
Az apró házak nyugalmát magas, testes fák őrizték. A sötét
ablakokra ráborult az éjszaka meghitt békéje.
A sofőr odahajtott a ház elé, és megállt a járda mellett.
Kale-re pillantottam, és tudtam, hogy hibát követek el, hogy
csak halogatom az elkerülhetetlent. Ettől még jobban fog fájni.
De nem számított.
Odahajoltam, és egy lágy csókot nyomtam az ajkára.
Olyan puha volt. Mintha némán pontosan azt ígérné nekem,
amire a legjobban vágytam.
A következő pillanatban hátrébb húzódtam.
–  Köszönöm – mormogtam, és bánatosan piszkálni kezdtem
az inge legfelső gombját.
 Amikor viszont az ajtó felé mozdultam, megragadta a
csuklómat.
– Hadd menjek be veled!
Halványan, szomorúan rámosolyogtam, és a
hüvelykujjammal végigsimítottam határozott metszésű állát.
–  Csodálatosan éreztem magamat ma este, nagyon jól.
Köszönöm, hogy kis időre megmentettél. Sosem fogom
elfelejteni.
Egy pillanatig csak némán bámult, aztán vonakodva elfogadta
a döntésem, rábólintott. Fájdalmas mosollyal, vágyakozó
hangon ezt mondta:
– Jó éjszakát, sütilány!
Legszívesebben felnevettem volna, de váratlanul belém
hasított a fájdalom.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a rám várakozó éjszaka üres
magányába.
 10. FEJEZET

Kale

– Na, ki vele, seggfej! – Ollie lepattintotta a sörösüveg kupakját,

majd felém pöckölte. A lakásom erkélyén ücsörögtünk.
Elhajoltam a lövedék elől, és cseppet sem lepett meg, hogy ez
az alak nagy dérrel-dúrral beállított hozzám, miután a délután
folyamán kétszer nem vettem fel a hívását, és nem törődtem az
utána küldött tíz üzenetével.
Ez a faszi rosszabb, mint egy csapat éhes pióca.
– Lófasz a seggedbe!
Úgy csinált, mintha megdöbbentettem volna.
–  Egy gyermekszakorvos nem beszélhet ilyen csúnyán!
Disznóság! Én meg eddig azt hittem, hogy finom úriember vagy,
erre fel most úgy beszélsz, mint valami szakadt csöves.
Az égre emeltem a tekintetem, és belekortyoltam a sörbe,
amit legalább két órája melengettem a kezemben.
–  Ha egy csóró nyomorék vagyok, azt csakis annak
köszönhetem, hogy mindig veled lógok. Madarat tolláról,
embert pedig, ugye, a barátjáról.
Leült mellém a kényelmes székbe, kinyújtotta és keresztbe
tette maga előtt a lábát. Elégedetten felsóhajtott.
A magasba vontam a szemöldököm.
– Érezd magad otthon!
 Elvigyorodott.
– Szerinted éppen mit csinálok?
– Pokollá teszed az életem?
–  Ó, ne csináld már haver! Te is pontosan tudtad,
gyakorlatilag kézírásos meghívólevelet küldtél nekem, amikor
nem vetted fel a telefont. Az pedig, ugyebár, súlyosbító
körülmény, hogy tegnap éjjel, azt követően bukkantál fel a
báromban, hogy együtt vacsoráztál egy olyan csajszival, aki a
múlt héten lepattintott. Ha jól láttam a helyzetet, gyakorlatilag
egyfolytában vészjelzéseket küldtél, hogy padlóra küldtek. Én
meg idejöttem segíteni.
Kiült a széke szélére, a térdére könyökölt, és maga elé tartotta
a sörét.
–  Na, gyerünk, ki vele! Az a helyzet, hogy biztosra veszem, a
legjobb barátom vagy súlyos szívelégtelenségben szenved, vagy
az említett testrésze éppen kezd kiolvadni. Szóval?
Lassan kifújtam a levegőt, és a tájat kezdtem el bámulni, ami
nagyjából ugyanaz volt, mint ami az Olive’s emeletéről tárult a
szemem elé. Fényárba borult a város, a folyó ott kanyargott az
utca túloldalán sorakozó épületek mögött, és a lenti járdáról
vidám hangok szűrődtek be hozzá.
A lakásom egy fél háztömbnyire volt Ollie bárjától. Az egyik
olyan felújított raktárépületben, amit Rex cége, az RG
Construction ébresztett fel Csipkerózsika-álmából. Amikor
belevágtak, éppen lakást kerestem, a cimborám meg szólt
nekem, hogy van itt valami, ami érdekelhet.
Annak dacára, hogy az első bejáráskor csak korhadt fa meg
csupasz falak fogadtak, azonnal megvettem az új ingatlant.
 Azt azért hajlandó vagyok beismerni, hogy a végeredmény
sokkal jobban sikerült annál, mint amire számítottam.
Tökéletes összhangba került benne a rusztikus és a modern, az
antik és az ipari dizájn. Rex és a csapat nagyon értett a
szakmájához.
Milyen kár, hogy egyvalami nagyon hiányzott az összképből.
Az asztalon az a lazán elnyúló, dögös kis vörös. Mint egy
elbűvölő szirén, aki játszadozik veled, és te tűröd, pedig nagyon
jól tudod, hogy a bőrödre megy ki a játék.
Határozottan megdörzsöltem az arcomat, és megpróbáltam
kiverni a fejemből a látomást.
– Szóval? – folytatta Ollie.
– Szóval mi?
– Szóval mit punnyadsz itt, mint egy puhapöcsű lúzer, miután
tegnap éjjel ott lógott rajtad az a bombázó bige? Azt még neked
is látnod kellett volna, hogy kevés vagy annak a csajnak.
Beletúrtam a hajamba.
– Úgy tűnik, tényleg ez a helyzet.
– Kitette a szűrödet?
– Valahogy úgy.
Jól tudtam, hogy múlt éjjel túl messzire merészkedtem.
Amikor hozzányúltam, azt hittem, ez lesz az egyetlen esélyem.
Csakhogy a gyónását követően egyszerűen nem bírtam
visszafogni magamat. Igazából nem volt ez túl sok, de még így is
jól láttam az arcán az árulás miatti fájdalmat.
A félelmet.
Egyértelmű volt, hogy amiatt a faszfej miatt gondolta ez a
lány, hogy nem adhat nekem semmit. Közben én csakis arra
vágytam, hogy Hope többet érezhessen.
Rászolgált, hogy valaki királynőként nézzen rá.
Ollie arcáról eltűnt a mosoly, és szinte hátrahőkölt, amikor
felfogta, hogy mennyire komoly a helyzet.
– Azta… Neked tényleg nagyon bejön az a csaj!
Egy hatalmas sóhajtással kiadtam magamból az egész nap
kínzó frusztráció egy részét.
–  Rohadtul nem tudom! Van valami… Van valami vele
kapcsolatban, ami nem enged el. Az új munkahelyemtől egy
köpésnyire az övé az a kis kávéház és pékség. Múlt hétfőn
reggel tök véletlenül bementem oda, és azóta egyre visszajárok.
Te is tudod, kurvára nincs időm egy nőre az életemben. Erre fel
mit csináltam? Kapásból elhívtam vacsorázni.
–  Akkor a tegnap esti kis dolog az egy igazi randi volt? –
kérdezte Ollie, de olyan hangon, mint aki a világegyetem egyik
alapvető rejtélyére keresi a megoldást.
Megdörzsöltem a homlokom, mielőtt egészen a tarkómig
végigsimítottam volna a fejem.
– Hát igen.
– Na és újra találkozni fogsz vele?
– Ugyan, haver!
Egyetlen este.
Ennél többet egyikünk sem engedhetett meg magának.
–  Na és miért nem? A savanyú pofád arról árulkodik, hogy
ettől teljesen ki vagy akadva, ami cseppet sem jellemző rád.
–  Te is tudod, miért. – Amikor ezt mondtam, leheletnyit
elfordultam tőle.
A csapatunkban általában én voltam az, aki mindig a dolgok
napos oldalát nézi. Aki megtalálja a hamuban lapuló
gyémántot. Csakhogy a lelkem legmélyén ott volt egy pont, amit
sohasem ragyog be a nap fénye.
A sötét és dermesztő mélység.
Egyszerűen nem voltam képes arra, hogy újra eljussak oda.
Ólomsúllyal nehezedett rám Ollie ingerültsége.
–  Azóta eltelt tíz év, Kale, ráadásul te is tudod, hogy semmi
köze sincs ehhez a lányhoz. Itt az ideje, hogy ne magadat okold
olyasvalami miatt, ami nem a te hibád volt. Ne gondold azt,
hogy nem tudsz továbblépni!
Keserűen felkacagtam.
– Nem az én hibám?
Nem számított, hogy körülöttem mindenki ezt bizonygatta.
Hogy megtettem minden tőlem telhetőt. A szívem ugyanis
egyetlen pillanat alatt elfogadta, hogy egyedül nekem kell a
vállamra vennem ezt a terhet.
– Egyszerűen csak tévedtél, haver.
Tévedtem?
– És valaki meghalt! – hördültem fel.
Az a lány halt meg, akit szerettem, mert hibát követtem el.
Mert nem figyeltem.
Mert túlságosan önmagamba fordultam.
Mert hajtottam.
A fájdalom belehasított a gyomromba. Ez az önmarcangolás
sosem fog enyhülni.
Ollie összerezzent, amikor meghallotta a dühkitörésemet.
Mintha egy villám csapott volna a testébe.
–  Basszus – mormogtam bocsánatkérően, pontosan tudva,
hogy a barátom mire gondolt, miközben én háborodottan
csapkodtam magam körül. Más volt a helyzet, de a végén
mindkettőnket felelősség terhel ugyanazért a rohadt dologért.
Egyszer régen egy éjszakán a tóparton buliztunk, Ollie pedig a
sötétség dacára is hazazavarta a tizenhat éves húgát. A képébe
vágta, hogy nincs ott semmi keresnivalója.
Soha többé nem láttuk újra a lányt.
Az ilyen bűntudat elevenen felfalja az embert.
Megkeményedik, könyörtelen és érdes lesz tőle a lelke.
Ollie a csillagos ég felé emelte az arcát.
– Kurva jó kis csapat vagyunk, igaz?
Önkéntelenül is halkan elnevettem magam.
– Igen, azt hiszem.
Lehajtotta a fejét, és komoly tekintettel rám nézett.
– Ne hagyd, hogy a múlt tönkretegye a jelent, haver! Tudom,
hogy szeretted, és hogy a lelked egy része vele együtt meghalt.
De még mindig élsz, nem? Nálad menőbb, lazább csávót nem is
ismerek. Képes vagy az önzetlen szeretetre. Teljes
erőbedobással gyógyítod a gyerekeket, és közben még arra is
futja az energiádból, hogy velünk is törődj, ami valóságos csoda.
Rászolgáltál a boldogságra, Kale. A valódi életre.
Éppen ez volt a baj.
Azok a halott, sötét helyek, ahonnan nem tudtam, hogyan
lehetne továbblépni. Már ha bármi ilyesmit akartam volna.
Lelki szemeim előtt feltűnt Hope arca, és nem tudtam
eldönteni, hogy miért tört rám a váratlan bánat.
A torkomban nem csupán egy gombócot éreztem, hanem éles
szikradarabokat.
 – Ez igazából nem számít. Hope-nak megvan a maga baja.
Ollie felkelt, megitta az italát, és a sörösüveget markolva rám
mutatott.
–  Akkor segíts rajta – elvigyorodott –, és ha már úgyis
lendületben vagy, nyugodtan segíts önmagadon is.

Hétfő reggel a piros lámpánál várakoztam, a hüvelykujjammal

a kormánykeréken doboltam, mintha ez segített volna abban,
hogy ne vegyem észre, hol is vagyok.
Mennyi esélye van annak, hogy most egyenesen
továbbhajtok, és úgy teszek, mintha az a kis kávéház nem lenne
ott a csendes emeletes épület földszintjén, és mintha nem
látnám a járdára kirakott, apró asztalok fölött a színes
napernyőket, ahogy próbálnak arra csábítani, hogy odamenjek?
A pokolba is, hiszen kiraktak oda még egy apró fekete táblát
is, amire ezt írták: „Milyen szép nap a mai. Szeretnénk még
jobbá tenni! Gyere be!”
Kibaszott napfény.
Gázt adva keresztülhajtottam az útkereszteződésen, háború
tombolt bennem. Tudtam, hogy Hope ugyanígy küzd.
Megpróbáltam meggyőzni magamat arról, hogy lépjek túl rajta.
Ismerjem be, hogy hibáztam, és siessek a munkahelyemre,
hiszen a jó ég a megmondhatója, milyen sok dolgom van.
Le kell zárnom ezt az egész ostobaságot.
Hiszen Hope-tól csupán egyetlen éjszakát kaptam.
Magam elé meredve hajtottam el a kávéház mellett, ám még
így is a szemembe villant a kirakatot díszítő hatalmas felirat.
Reménysugár.
 –  Basszus. – A kocsival azonnal beálltam az első szabad
helyre, és a szükségesnél talán kicsit fürgébben ugrottam ki
belőle a meleg alabamai reggelbe.
Annyira béna vagyok.
Majdnem szétpattantak az idegeim, ám ennek dacára is
mosolyt erőltettem az arcomra, könnyedén beletúrtam a
hajamba, és felrántottam az ajtót. Lesz, ami lesz.
Vannak dolgok, amik miatt megéri újra kockáztatni.
A fejem fölött megszólalt a csengő, hátulról mozgást
hallottam. Kinyílt az ajtó, Jenna sietett be, egy konyharuhában
megtörölve a kezét.
A tekintetem talán túlságosan is mohón siklott körbe a szűk
helyen. Az asztalok mellett jó páran élvezték a reggeli kávéjukat
és a muffinjukat ahelyett, hogy becsomagoltatták volna.
–  Keresel valakit? – Érezni lehetett, hogy a kérdező mindjárt
elneveti magát.
Visszafordultam a vigyorgó Jenna felé.
Úgy tett, mintha nem tudná pontosan, miért vagyok itt, pedig
a homlokomra volt írva.
– Csak egy csésze kávét akartam inni munkakezdés előtt.
Eszem ágában sem volt bevallani, hogy mi a valós helyzet.
– Komolyan?
–  Itt árulják a legjobb kávét az egész városban. Oda is van
írva. – A falat díszítő apró, de büszke táblácskára mutattam.
Jenna még inkább vigyorgott.
–  Hát bizony ez a helyzet. – Megfordult, és a száját egy
pillanatra sem befogva elővett egy nagy papírpoharat. – Ha jól
emlékszem – és ugye az a helyzet, hogy te elég gyakran benézel
ide a mi díjnyertes kávénk miatt –, akkor te feketén szereted a
kávédat, hosszan. Minden csicsa nélkül.
A válla fölött hátrapillantva alaposan megnézett magának.
–  Mondjuk a ruhád, a kocsid és az arcod cseppet sem
hétköznapi.
Kuncogó nevetésem két adag bizonytalanságból és egy adag
jókedvből állt.
– Ne már, én ezzel az arccal születtem.
Visszafordult felém, oldalra hajtotta a fejét, és a pulton
odacsúsztatta az irányomba a kávét.
–  Komolyan? Én meg már attól tartottam, hogy esetleg
plasztikai műtétet végeztek rajtad.
–  Most nem tudom eldönteni, hogy hízelegsz-e, vagy
sértegetsz.
Elkerekedett a szeme.
– Egy ilyen beszólásnál attól függ, hogy ki mondta.
Ismét felnevettem, ezúttal felszabadultan.
– Szóval akkor mi a kettő közül?
Közelebb hajolt hozzám.
– Az attól függ.
Előhúztam tíz dollárt a zsebemből, és odacsúsztattam felé.
– Mitől?
– Hogy valójában miért vagy itt.
Kifújtam a levegőt, a tekintetem körbevillant, azokat a vörös
fürtöket kereste.
– Itt van? – kérdeztem. Egyértelmű volt, Jenna pontosan tudja,
hogy kiről beszélek.
– Nem. Ma reggelre volt egy időpontja.
 Csalódottság.
Egyértelmű volt, hogy mit éreztem, hiszen megroggyant a
vállam, mintha csak legyőztek volna.
Oda kellett volna figyelnem erre az intő jelre.
–  Annyira szeretem azt a csajt, mintha a testvérem lenne,
világos? Éppen ezért nem árt, ha tudod, hogy letépem a töködet,
ha megbántod.
Úgy tűnik, hogy mostanra már én is megtanultam a néma
párbeszédek művészetét. Hajszálpontosan megjósoltam, hogy
mit fog mondani.
–  De hát éppen ő mondta azt, hogy csak egyetlen éjszakája
van a számomra.
–  Tényleg? – Jenna visszaadta az aprót, és úgy nézett rám,
mintha fogyatékos volnék. – Vagy talán így akarta a tudtodra
adni azt, hogy legyél vele óvatos, mert iszonyatosan fél attól,
hogy valamilyen módon belekeveredhet egy újabb nagyon
csúnya szituációba? Mondjuk, nem árt, ha tudod, hogy Hope
nem kamuzik és nem is túloz, amikor azt mondja, hogy nagyon
gázos az élete. Az a helyzet, hogy tényleg nagyon nagy bajban
van.
Hatalmasat sóhajtottam.
– Eszem ágában sincs bántani.
Jenna hangosan felhorkant.
–  Minden pasi pontosan ezt mondja a legelején, igaz? Jó
lenne, ha valamelyikük kivételesen be is tartaná az ígéretét.
Elindult vissza a konyha felé, közben odaintegetett nekem.
– Na, viszlát, Bryant lovag.
Önkéntelenül is felnevettem, aztán a számra szorítottam a
kezemet, és a fejemet csóválva megpróbáltam összeszedni
magamat.
Lehetséges, hogy Hope mesélt rólam a barátnőjének?
Erre újra feltámadt a szívemben a remény.
Ollie-nak talán igaza volt. Tényleg itt az ideje annak, hogy
előre lépjek? Lehetséges, hogy Hope-nak is ugyanehhez van
szüksége segítségre?

Izzó fehér fény a magasból. Vakító. Az operáló helység csupasz,

kietlen és hideg.
Fáj mindkét karom.
Újra megpróbálom feléleszteni, újra meg újra.
A kétségbeeséstől megdermed a vérem.
Ömlik az izzadság a homlokomról, és az ingem a hátamra
tapad.
Próbálom, próbálom, egyre csak próbálkozom.
A vonal lapos marad…

Veszek egy mély lélegzetet, miközben halkan zümmög egy gép.

Az a kibaszott lapos vonal.
Megráztam a fejemet, hogy eltűnjenek a fejemből a képek, és
erőnek erejével megpróbáltam a laptopom képernyőjén látható
ábrára összpontosítani.
Rákényszerítettem magam arra, hogy ne kattanjak be. Most
ugyanis nem a múlt árnyaival kell küzdenem.
A gúnyolódó, kegyetlen múlttal.
A szar csak most került a ventilátorba.
Kicsúszott az irányítás a kezünkből.
 Miközben az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek.
Rég megtanultam már, hogy az ilyen esetek iszonyúan
kikészítenek. Ez a tudat azonban cseppet sem enyhítette a
megrázó sokkot.
A tekintetem végigsiklott a képernyőn.
Egy nyolcéves fiú olyan genetikai hibával született, ami miatt
csecsemőkorában szívátültetésre volt szüksége. A genetikai hiba
ráadásul hatással volt más szerveire is, és teljes süketséget
okozott.
Nem arról volt szó, hogy korábban a sürgősségi osztályon ne
kellett volna folyamatosan életveszélyben lévő betegekkel
foglalkoznom.
Csakhogy, amikor a mentősök gyerekeket toltak be az ajtón,
akkor én vagy rendbe tettem a kicsiket és hazaküldtem őket,
vagy intézkedtem, hogy a megfelelő szakterület szakértője
vegye át a sérültet.
Ott voltak persze a legszörnyűbb esetek is – hál Istennek csak
ritkán ebben a városban –, amikor sietve behoztak egy
gyereket, ám már túl késő volt ahhoz, hogy bármivel is meg
tudtuk volna menteni.
Kétszer fordult elő velem, hogy a sürgősségi osztályon, a
műtőasztalon meghalt egy kis páciensem.
Mindkét alkalommal úgy éreztem, hogy ebbe bele fogok
őrülni.
Most viszont kissé más volt a helyzet. Amikor eldöntöttem,
hogy ennek az orvosi csapatnak a tagja leszek, elvállaltam az
ilyen esetek kezelését is.
Evanét.
 Ő volt Josiah legjobb barátja, az a bizonyos „beteg” szívű fiú.
Nem hittem volna, hogy Josiah pontosan felfogta, mit is jelent
ez Evan számára.
Ismét végighullámzott rajtam a rémület, de félresöpörtem,
nem törődtem vele. Úgy tűnt, minél több időt töltök Hope-pal,
annál közelebb kerülök a szakadék széléhez. Ez a lány nagyon
is ráébresztett arra, hogy miért nem adhatom át magam teljes
mértékben az érzelmeimnek. Hogy miért nem vállalhatok
kockázatot.
Nyilvánvaló, hogy arra kell összpontosítanom, amire
feltettem az életem.
De az, hogy ezzel tisztában voltam, nem tette egyszerűbbé a
dolgomat. Talán nem én voltam az, aki ma reggel berontott a
kávéházába? Nem érem be ennyivel, többet akarok.
Basszus.
Ollie-nak igaza volt. Talán tényleg eljött a változás ideje, és ez
a lehetőség rémülettel töltött el.
Felpattantam, és rávettem magam, hogy kimenjek a
szobámból. Le kell zárjam ezt a dolgot. Pontosan tudtam,
függetlenül attól, hogy a döntésem milyen megrázó
következményekkel jár majd – rám támadnak az emlékek –,
akkor is minden erőmmel megpróbálom megmenteni ezt a
gyereket.
Amikor kiléptem a folyosóra, a mellém beosztott nővér az ajtó
felé rohanva odakiáltott nekem:
– Mindent előkészítettünk. A fiú önre vár.
–  Köszönöm – mormogtam, majd könnyedén bekopogtam
volna az ajtón. Lélekben felkészültem, aztán lenyomtam a
kilincset és készen álltam arra, hogy első alkalommal
találkozzak a gyerekkel és a családjával.
Az én szívem pedig…
Megdermedt a mellemben.
Utána pedig szilánkokra robbant, és beborította előttem a
padlót.
Elakadt a lélegzetem.
Döbbenet vágtázott az ereimben.
Tágra nyílt a szemem, miközben megpróbáltam feldolgozni
az elém táruló látványt.
Az aranyos kiskölyök a lábát lógatva, tök lazán ült a
vizsgálóasztal szélén. A cipője sarkával újra és újra belerúgott a
fémfiókokba.
Fülig érő vigyora jelezte, hogy nincsen semmi gondja ezen a
világon. Vagy talán pontosan tudja, mennyire nehéz a helyzete,
ám képes elfogadni, amit a sors neki szánt.
Mivel a veleszületett problémák a látását is befolyásolták,
vastag lencséjű szemüveget viselt. Ettől úgy nézett ki, mint egy
aranyos kis bogár. A rendellenesség azonban nem befolyásolta
annyira a látását, mint a hallását.
Szegény gyerek egyáltalán nem hallott semmit.
Ez ellen ugyanúgy nem volt mit tenni, mint a szívproblémája
ellen.
A kórlapjából kiderült, hogy hat hónapos korában végezték el
a szívtranszplantációt. Az utolsó pillanatban végrehajtott
beavatkozás megmentette az életét.
Amikor megérezte, hogy én is ott vagyok a helyiségben, felém
fordult a tekintete, és ahogy odakapta a fejét, mozgásba lendült
kócos, hullámos vörös haja.
Megpillantott, és még lelkesebben vigyorgott.
Ez a látvány valósággal romba döntött.
Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy megkedveljem a
kölyköt.
Aztán jött a félelem.
Olyan iszonyatos erejű rettegés csapott le rám, hogy majdnem
székszakadtam a két érzelem között.
Egyszerűen nem tudtam feldolgozni az elém táruló látványt.
Mert a gyereket elkísérte az anyja is!
Ott állt a szoba közepén. Mintha éppen abban a pillanatban
pattant volna fel a székéből, ahogy benyitottam ide.
Levegő után kapkodva elhátrált előlem.
A kezében ott szorongatta a névjegykártyámat, amit az
asszisztensem bizonyára neki is ugyanúgy odaadott, mint az
összes többi új betegemnek, akiket Dr. Browningtól vettem át.
Halálra vált tekintete ide-oda cikázott köztem, a
névjegykártyám és a kibaszott nyalókák között, amik még
mindig ott voltak a kosarukban. A szoba hátsó részében tettem
fel őket egy polcra: jutalomnak, vagy talán a kis páciensek
megvesztegetésének szánva őket.
–  Hope! – hördültem fel, miközben a kezem még mindig a
kilincset markolta, mivel megdermedtem a küszöb fölött.
Istenem. Miközben minden részletre ügyelve átnéztem Evan
kórlapját, fel sem merült bennem, hogy megnézzem a fiú teljes
nevét.
Most pedig rám szakadt az ég.
Hirtelen minden összeállt, amiről beszélt, amire csak célzott.
Szóval ezért nem tud adni magából, és ezért nincsen ideje
önmaga számára, hiszen minden egyes percét igénybe veszi ez
a kis ember, akinek az anyja mindenki másnál fontosabb.
Hope nyelt egy nagyot, és amikor pislogva rám nézett, úgy
tűnt, mintha némán könyörgött volna valamiért.
Csak az volt a gond, hogy nem tudtam, mit akarhat, bár talán
ezzel ő sem volt tisztában.
Némán bámultuk egymást.
Mereven.
Megdermedve.
Kettőnk között viszont élettel telt meg a levegő.
Feszültséggel, izzással és sajgással.
Basszus. Most mégis mit tegyek?
Végül ő szakította meg az összeköttetést. Lesütötte a szemét,
és hátrahanyatlott a székbe.
Minden porcikájából csak úgy áradt az aggodalom. Mint aki
nem tudja eldönteni, hogy elém álljon és megállítson, vagy
éppen ellenkezőleg bennem bízva és bennem reménykedve
hagyja, hogy a gondjaimba vegyem a fiát.
Mi a helyzet azzal a sok csodálatos dologgal, amiket Hope-ról
gondoltam?
Hirtelen mind a helyére került.
Ragyogásba.
Láttam az összképet.
Tehát akkor valahányszor csak ránéztem, ezért vettem egyből
észre a jószívűség tündöklését körülötte.
Ez vezérelte.
Legféltettebb kincse meg itt ült előttem, és boldog vigyorával
valósággal beragyogta a szobát.
Megköszörültem a torkom, átléptem a küszöb fölött, és
becsuktam magam mögött az ajtót.
– Dr. Bryant vagyok – mondtam, teljesen elbizonytalanodva.
Hope halkan felhördült, ami miatt egyből ránéztem. Így
akartam jelezni, mennyire sajnálom, hogy ilyen lehetetlen
helyzetbe hoztam. Meg azt, hogy én is annyira zavarban
vagyok, mint ő.
Basszus. Rám tört a vágy, hogy elmondjam neki, a fiában
testet öltött minden, amitől a legjobban rettegek. Az ilyen esetek
miatt fog el a kétség, de éppen értük küzdök olyan elszántan,
hogy mindent kihozva magamból a lehető legjobb orvos legyek.
–  Dr. Bryant – suttogta, mintha csak most dolgozná fel ezt a
tényt. Óvatosan odamentem a kerekes kisszékhez, leültem rá,
vettem egy mély lélegzetet és a lábammal araszolva közelebb
gördültem Evanhoz. A szemem sarkából észrevettem, hogy
oldalt és kissé hátrébb valami megmozdult. Odapillantottam.
Hope.
Hope a kezével és az ujjaival jeleket rajzolt a levegőbe. E
különös tánc látványa keresztüldöfte a szívemet.
Istenem. Olyan gyönyörű volt.
Hope csodaszép.
Nekem viszont a leghalványabb elképzelésem sem volt arról,
mihez kezdjek a bennem tomboló viharral.
Evan rámosolygott az anyjára, az arcára kiült a szeretet és a
hit, aztán a szeplős orrú és képű kisfiú felnézett rám. Felemelte
a kezét, ujjheggyel megérintette a halántékát, majd oldalra egy
hullámvonalat rajzolt.
 – Azt mondja, hogy szia – magyarázta érdes hangon Hope.
Az én torkom is kiszáradt. Ügyetlenül odaintegettem a
gyereknek.
Evan pedig…
Elnevette magát.
A hang a lelke legmélyéből tört elő, és olyan erős volt, hogy az
egész teste rázkódott tőle.
Izgatottan előrehajolt, megragadta a csuklómat, feljebb
emelte a kézfejemet, és megmutatta, hogy néz ki a megfelelő
kézjel.
Megismételtem.
Ismét mosolygott, megérintette az állát, majd az ujjai hegye
úgy mozdult el felém, mintha puszit dobott volna az irányomba.
–  Jó. – Le tudtam olvasni a szájáról, hogy ezt a szócskát
formálta az ajka.
JÓ. Azt jelezte, hogy jó munkát végeztem. Én tudtam, ennél mi
sem állt távolabb a valóságtól.
Belül egy hang ugyanis teli torokból azt harsogta, hogy
visszavonhatatlanul elszúrtam ezt az egészet. A hosszú listán,
hogy kiket nem engedhetek közel magamhoz, Hope állt az első
helyen.
A kurva életbe, ez így tilos. Tilos bizony, mert mindenem
görcsölt, és egy csapásra lerohantak a félelmeim és a
hiányosságaim.
Halványan elmosolyodtam, és figyelmesen a gyerek szemébe
néztem.
–  Lefogadom, hogy te nálam sokkal jobban értesz a
jelbeszédhez, igaz?
 Lelkesen bólogatott, zöld szeme hatalmasat villant.
Sötét, természetes zöld színe volt.
Pont, mint az anyjának.
Hirtelen vadul mozgásba lendült a keze, és egy olyan nyelvet
használt, amiből én egy szót sem értettem. Valamiért analfabéta
seggfejnek éreztem magam.
Hope szájából csilingelő kacagás tört fel, és ez a nő olyan nagy
szeretettel fordult a fia felé, hogy a kettőjük között áradó
érzelmet még én is megéreztem. Előbbre hajolt, hogy a
szemembe nézhessen, és elképesztően gyengéd arckifejezéssel
megszólalt:
–  Azt mondja, még csak esélyed sincs arra, hogy úgy beszélj,
mint ő, de rendes lesz hozzád, és hagyja, hogy próbálkozzál.
Visszafordultam a gyerek felé, félrehajtottam a fejemet, és a
szavaimat gondosan megformálva ezt mondtam:
– Tekintsem kihívásnak?
Egy újabb lelkes bólintás, és a kölyök vigyorgása simán
lehetővé tette volna, hogy megszámoljam a fogait.
–  Na ne már… mégiscsak én vagyok a doktor. Komolyan azt
hiszed rólam, hogy nem tudnálak lepipálni ebben a kis
játékban?
Összeérintette az ujjai hegyét, és meglendülő kezét elhúzta a
teste előtt. Leolvastam az ajkáról a szavakat.
KIZÁRT DOLOG.
Kifújtam a levegőt. Szóval akkor igazam volt.
Evan tud szájról olvasni.
Még szép, hogy képes erre. Ebből a jó fej kölyökből csak úgy
sugárzott a szeretet, a hit és az intelligencia.
 A kórlapja szerint a gyerek törékeny, érzékeny és gyenge, ám
olyan erővel égett lelkében a tűz, hogy az beragyogta az egész
szobát, miközben épp arra készült, hogy leiskolázzon.
–  Ebben az esetben majd minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy ne maradjak le. Ehhez mit szólsz?
JÓ – jelezte újra.
A gyomromba pedig ismét belemart a görcs, mert egyszerűen
fogalmam sem volt, hogy a francba mászhatok ki ebből a
helyzetből. Tudtam, összeszorított foggal helyt kell állnom, hogy
az az orvos lehessek, akinek tanultam. De most mégis hogyan
tudnám azt a látszatot kelteni, mintha az anyja alig három
nappal korábban nem ült volna előttem egy asztal peremén.
Hiszen megérintettem, és nagyon örültem volna annak, ha
másképp alakulnak a dolgaink. Persze világos, hogy nem
szabad kapkodnom.
Azért, mert ez itt a valóság.
Én vagyok Evan orvosa.
A gyerek doktora.
Felelős vagyok az állapotáért.
Eszem ágában sincs elszúrni a kezelését.
Vakító fények. Hideg. Dermesztő üresség. Egyenes vonal.
Összerezzentem a váratlan látomás miatt, pislogva elűztem a
szörnyűséget, és rekedten ezt mondtam:
– Akkor minden rendben, Evan. Most megvizsgállak.
Ha nem figyeltem volna árgus tekintettel, akkor valószínűleg
nem vettem volna észre, hogy összerezzent.
Elkerülte volna a figyelmemet, hogy a gyereken végigszalad a
félelem.
 Az anyja is összerezzent, mert átérezte a rémületét. Meg
mertem volna esküdni arra, hogy csak komoly önuralom árán
tudta visszafogni magát attól, hogy magához ölelje a gyereket,
így próbálva biztonságot nyújtani neki.
Ez a lenyűgöző asszony kétségbeesetten szerette volna
elrejteni a fiát minden elől, amit a saját erejéből nem tudott
elhárítani.
Egyértelmű volt, Evan jól ismerte a tűket, a fájdalmat és azt,
hogy milyen kellemetlen némelyik vizsgálat.
Bár tudtam, hogy nem hallja a hangomat, mégis lágyan,
megértően beszéltem:
–  Már átnéztem az előzményeidet, Evan. Nincs szükséged új
oltásra, és a múlt hónapban Dr. Krane elvégezte az összes
szükséges szívvizsgálatot. Ez azt jelenti, hogy nem lesz rossz a
vizsgálat. Csupán azt nézzük meg, hogy minden rendben van-e.
Nem lesz szúrás. Ehhez mit szólsz?
Bizalommal teli arcára kiült a megkönnyebbülés, és a testét
elhagyta a feszültség.
Engem viszont elfogott a sajgó vágyakozás, hogy levegyem a
válláról a terheit.
Hogy boldog legyen.
Szerettem volna megígérni neki, hogy többé nem lesznek
fájdalmai.
Bárcsak olyan hős lehetnék, amilyen sosem lehetek.
Ugyanakkor szerettem volna cukkolni, és a hasában növekvő
szörnyetegekkel ugrasztani. Szerettem volna kacagásra
fakasztani, mint Frankie Leigh-t és a fiatalabb betegeimet,
csakhogy ez a fiú már nyolcéves volt. Ha elkezdtem volna
viccelődni vele, valószínűleg kikövetelte volna, hogy adjanak
egy másik orvost mellé, mert ennek a bácsinak teljesen elment
az esze.
Elég jól látta a helyzetet.
–  Most leveszem az ingedet, rendben? – Gondosan ügyeltem
rá, hogy lássa a számat, amikor feltettem neki a kérdést.
A legcsekélyebb vonakodás nélkül felemelte a két kezét.
Halkan kuncogva megragadtam az inge alját, és lehúztam
róla. Kénytelen voltam visszafogni magam, mert legszívesebben
összekócoltam volna a haját.
–  Akkor kezdhetjük – mondtam, és letettem a ruhadarabot a
gyerek mellé.

Jól éreztem, hogy az oldalt, kissé hátrébb ülő anya pillantása

ólomsúllyal nehezedik az arcomra.
Ugyanilyen súly nyomasztotta őt is, meg ott volt a félelem,
amiről le mertem volna fogadni, hogy egy pillanatra sem hagyja
fellélegezni.
Az egykori műtét szembeötlő forradása a szegycsont fölött
kezdődött, és nagyjából öt centire ért véget a köldöke fölött.
Ujjaimmal végigsimítottam, megvizsgáltam a beavatkozás
helyét, és a fejembe véstem a forradásokat, meg azt, ahogy a
műtét sebhelyei begyógyultak.
Hátrébb dőltem, hogy a fiú jól lássa a számat.
–  Szoktál fájdalmat érezni ezen a helyen? Például játék
közben, vagy amikor lefekszel aludni? Bármi olyasmit, amitől
furcsán érzed magad?
Dr. Krane, a kardiológus nemrég elvégezte az ellenőrző
vizsgálatot. A bejegyzése arról tanúskodott, hogy a
transzplantált szív jól működik. Mivel azonban én voltam a fiú
magánorvosa, ezért mindent meg akartam vizsgálni.
Hiszen pontosan ez volt ennek a klinikának a célja.
Gondoskodni akartunk arról, hogy minden kiderüljön. Ha
valami el is kerülte az egyik orvos figyelmét, jó esély volt arra,
hogy egy másik észreveszi. Én pedig rohadtul biztosra vettem,
hogy mindenre oda fogok figyelni.
Evan határozottan megrázta a fejét.
Egyértelműen tudta, mennyire fontos a válasza.
– Remek. Most feküdj ide a hátadra, hogy megvizsgálhassam a
hasadat.
Nem habozott. Oldalra fordult, hanyatt dőlt, én odaálltam
mellé, és az ujjam hegyével csomókat vagy kitüremkedéseket
keresve végigtapogattam a hasát. Gondosan ellenőriztem
mindenhol, közben az arcára figyeltem.
– Fáj valami, ha így csinálok?
Elmosolyodott, és megrázta a fejét.
A vizsgálat így folyt tovább. Mintha egy teljesen hétköznapi
gyerek sétált volna be hozzám az ajtón. Természetesen én
mindegyik kis páciensemmel ugyanolyan lelkiismeretességgel
törődtem.
Hiszen ez volt az életcélom.
Ennek szenteltem az egész életem.
Csakhogy ez a fiú… Miatta egy sárgadinnye méretű gombóc
támadt a torkomban, és a szívem majdnem lyukat ütött a
mellkasomba.
Kihúztam magam, és reméltem, hogy nem látszik, mi jár a
fejemben. Szerettem volna térdre esve bizonygatni, hogy
meggyógyítanám, ha az lehetséges volna.
Úgy tettem, mintha nem akartam volna egymillió dolgot
elmesélni az anyjának, amiért cserébe ugyanannyi dolgot
követeltem volna tőle.
Ehelyett úgy viselkedtem, mintha ez csak egy teljesen
hétköznapi vizsgálat lett volna, miközben erősen reméltem,
Evan nem figyelt fel arra, hogy a kisszoba vibrál a visszafojtott
feszültségtől, melynek hullámai visszhangot vetettek a falakon.
Meg mertem volna esküdni, hogy az ajkamon érzem Hope
ízét, és a fülemben cseng a zihálása.
Istenem. Ez iszonyatos!
Megveregettem a gyerek térdét, amikor elkészültünk.
– Kész is vagyunk.
A székemen odagördültem a pulthoz, magam elé húztam a
laptopomat, krákogtam egyet, és közben megpróbáltam egy
pillantást sem vetni Hope-ra, mialatt belekezdtem abba a
litániába, amivel általában el szoktam kezdeni a vizsgálatokat,
csakhogy most ez elmaradt, mert annyira megdöbbentett, hogy
ez a nő itt ül ebben a szobában.
Rákérdeztem a gyerek étkezési szokásaira, hogy mit sportol,
illetve hogy van-e bármilyen panasza. Közben sokezernyi
kimondatlan kérdés vibrált közöttünk.
Elmondtam, hogy a gyereknek az állapotához képest
megfelelő a magassága és a testsúlya. Amennyiben rendesen
eszik, nincs semmi ok az aggodalomra.
Pontosan. Aggodalomra semmi ok.
Az anyát viszont sötét, baljós felhőként fogta körbe a
szorongás. Csakhogy elég volt egyetlen pillantást vetni a
gyerekére, és az ezernyi felragyogó nap fénye máris elűzte a
vihart.
– Köszönöm, Dr. Bryant – mondta lesütött szemmel, mint aki
egészen egyszerűen képtelen rám nézni.
Felállt, megfogta Evan kezét, és lesegítette a földre. Gyengéd
mozdulattal elsimította a haját, és utána dúdolt valamit, amit
nem értettem.
Evan rámosolygott.
Egyértelmű volt, hogy ez a nő mennyire szereti a kisfiút.
Ahogy őket néztem, úgy éreztem, mindjárt kettészakadok.
A gyerekre pillantva ellazítottam az állkapcsomat. Biztosra
vettem ugyanis, észreveszi, ha a fogamat csikorgatom.
– Örülök, hogy találkoztunk, Evan! Én…
Elbizonytalanodtam, és hirtelen nagyon hülyén éreztem
magam. Mintha egy könyörtelen, beteges tréfa szereplőjévé
váltam volna. Annyira zavarba jöttem, hogy egyszerűen nem
tudtam, miként keveredhetnék ki ebből a zsákutcából.
Csakhogy mindezek dacára sem akartam másként bánni vele,
mint a többi gyerekkel, ezért kivettem a dobozból az egyik
nyalókát, és odatérdeltem Evan elé.
– Tessék. Ez a tied… Már ha az anyukád megengedi.
Felragyogott az arca, Hope halkan felzokogott. Megpróbálta
eltitkolni, hogy majdnem elbőgte magát. Megdermedtem, mert
nem akartam felé fordulni. Azon a bizonyos éjszakán
elmondtam Hope-nak, hogy bár csak felületesen ismerem,
néhány szembeötlő dolog azonban nagyon is feltűnt. Ezek közé
tartozott az a tény is, hogy Hope az összeomlás szélén tántorog.
 Figyelmeztetett arra, hogy zűrös az élete. Azt hiszem, a
szavait addig nem tudtam igazán felfogni, míg a sok lazán
himbálózó szál hirtelen össze nem állt a szemem láttára. A
fejemben megjelent egy kép. Tény volt az is, hogy Hope egy
mocskos válóper mocsarába került.
Az iszonyat úgy borított be, mintha jeges vízzel öntöttek volna
nyakon. Hirtelen egészen pontosan tudtam, hogy a válás éppen
a gyerek miatt lett annyira mocskos.
Evan megrántotta az anyja karját, és valamit gyorsan jelelt
neki. Hope kedvesen rámosolygott, bólintott, mire a fiú kivette a
kezemből az édességet, elvigyorodott, mintha teljesen
lenyűgözte volna ez az ajándék, aztán mellettem elfurakodva
odament a pulthoz.
Lábujjhegyre állt, megragadta a tollat meg a klinika egyik
jegyzettömbjét, és a nyelvét kinyújtva, összpontosítva valamit
írni kezdett a papírra.
Amikor befejezte, a ragyogó szempár felém fordult, és én
ugyanolyan gyorsan megkedveltem ezt a gyereket, mint ahogy
korábban az anyját. Úgy nyújtotta felém a jegyzetfüzetet, mint
aki áldozatot mutat be.
Elbizonytalanodva Hope-ra pillantottam.
Éles hangon szólalt meg:
–  Közvetlenül akar hozzád szólni. Nem az én segítségemmel.
Azt mondta, hogy egy titkot akar elmondani neked.
A torkomban már nem gombóc, hanem egy nagy halom
üvegszilánk volt. Elvettem a jegyzetfüzetet, és a tekintetem
végigsiklott a papírba karistolt macskakaparáson.
 Segíte m an k me s ál i ez a n a ókáka .
Az mo t , be öt eg ke s bác i, és me t az
ös es , úg og úja ke c i ál u k. A pén az k
a bébi k ad , ak k ol be s ívük va , mi
ne . Te ve d me an n a ókáit?

A bólintásom felért egy bűntett beismerésével.

Kikapta a kezemből a papírt, és megint írt valamit.

Ara s va ! Örülök, ho te va az új or m. Ha
úg go l , ho me fo ha , ne áru el az
an ám a . Nem ak , ho s o rú le n.

Üvöltő érzelmek martak a torkomba. Végigkorbácsolták a

testemet. Megmarkolták és összepréselték a szívemet, bezúzták
a bordáimat. Remegő kézzel elvettem tőle a tollat, és írásban
válaszoltam neki.

Én is nagyon örülök. Komolyan mondom. És nem fogsz

meghalni, Evan. Nem. Ígérem, nem fogom hagyni, hogy
meghaljál.

Úgy éreztem, hogy ez a gyerek elevenebb mindenki másnál.

A vigyora beragyogta a szobát, amikor elolvasta a válaszomat.
Hüvelykujjával a magasba bökött. Úgy tűnt, azt hiszi,
gyerekjáték lesz nekem a meggyógyítása.
Közben pedig úgy éreztem, sosem ültem még ilyen mélyen a
pácban.
Hope megfogta a gyerek kezét. Amikor egy bánatos pillantást
vetett rám, zöld szeme millió titokról árulkodott, és jól tudtam,
hogy sosem fogja kimondani őket. Elindultak az ajtó felé, Evan
előresietett.
Mielőtt Hope kiléphetett volna a folyosóra, nem tudtam
visszafogni magamat, és megragadtam a csuklóját.
–  Miért nem mondtad el? – Élesebb volt a hangom, mint
akartam.
Vádaskodó. Követelőző.
Nem is tudom.
Megpördült, vörös haja vérszínű, vad hullámban mart bele a
levegőbe. Gyönyörű arcából szinte halálos rémület áradt.
Mintha gyomorszájon vágtak volna.
Megroggyantam.
Majdnem térdre estem.
–  Mégis mit kellett volna elmondanom neked? Amit tudnod
kellett, azt így is megtudtad. Mondtam, hogy zűrös az életem, és
nincs időm semmire.
– Legalább azt elárulhattad volna, hogy van egy gyereked.
Összeszűkülő szemmel nézett rám.
–  Mégis miért? Mi lett volna úgy más? Nekem ő a
legfontosabb. Egyedül ő a fontos.
A hangján eluralkodott a kétségbeesés.
–  Ebben a pillanatban is érte harcolok. Azóta küzdök érte,
hogy megszületett, Kale! Csakhogy most egy olyan harcba
keveredtem, amire még csak nem is számítottam. Minden
erőmre szükségem van ahhoz, hogy győzzek. Áldozatokra.
Ahelyett, hogy elengedtem volna a kezét, a dühtől még
erősebben szorítottam. Nem rá haragudtam.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem sziszegve, ugyanis hirtelen
elkezdett összeállni a kép.
Méreg áramlott az ereimben.
Visszaemlékeztem arra, hogy miről mesélt.
„Mindent el akar venni tőlem.”
Váratlanul megértettem, hogy Hope milyen küzdelemről
beszélt.
A kurva anyját annak a seggfejnek!
A homlokomon elmélyültek a ráncok.
– Magának akarja a felügyeleti jogot?
Basszus. Hiszen nem is tudtam, hogy ki az a faszi. Így is
gyűlöltem. Életem folyamán még soha senki iránt nem éreztem
ilyen elemi erejű haragot.
De hát ennek nincs értelme.
Hope egész testével megremegett, aztán nagy nehezen
rábólintott a kérdésemre.
– Közös felügyeletet akar.
A mellére szorította a kezét.
– Tudom, erről a legtöbben azt gondolnák, hogy teljesen jogos
a kérése. Csak hát, ha ismernék…
Vett egy mély lélegzetet.
– Ha tudnád, hogy az milyen szörnyű lenne a fiamnak…
Összeszorítottam a fogamat, mert nem akartam, hogy
elragadjon az ereimben lángoló harag.
 Hope nyelt egy nagyot.
– Most már érted? Azt, hogy miért nem tehetek semmit? Miért
nem vállalhatok kockázatot?
Zöld szemének tekintete végigsimította az arcomat, és nézte,
hogy felfogtam-e a helyzetet.
Igen, felfogtam.
Minden apró részletében.
Ez persze még nem jelentette azt, hogy odabent ne
dühöngtem volna. Hogy ne akartam volna megkeresni és
elintézni azt a szar alakot.
Hope úgy pislogott, mintha így akarta volna megszakítani
kettőnk között a kapcsolatot, a megértés közöttünk feszülő erős
szalagját.
– Szörnyű hiba volt, amit tettünk, Kale. Hibát követtem el. Én
bizony. Önző voltam, de úgy szerettem volna újra élni egy kicsit.
Egy hozzád hasonló férfi társaságában lenni. Nagy hiba volt.
Bizony.
Tudtam, hogy így van.
Mégis szerettem volna ellentmondani neki.
Tiltakozni.
Az értésére adni, hogy mindez csupán a kezdet volt.
De Evan a betegem.
A fenébe! Egy szívtranszplantált beteg.
–  A fenébe. – Elengedtem a kezét, lesütöttem a szemem, és
ingerülten beletúrtam a hajamba.
– A fenébe… – mormogtam újra.
Mit tettem? Hogy engedhettem meg, hogy újra ilyen helyzetbe
kerüljek? Mert pontosan ez történt. Anélkül, hogy sejtettem
volna. Az engedélyem nélkül. Elragadott az áramlat, és mire
észbe kaphattam volna, már nyakig merültem a bajba.
Elsodort.
Hope felemelte a kezét, és megsimogatta az államat.
Kedvesen.
Lágyan.
Tűzbe borultam.
Remegett az ajka, miközben az ujjait végighúzta az államon.
Félrehajtotta a fejét, és felnézett rám meleg zöld, ragyogó
szemével.
A testemen átszaladt a vágyakozás, meg valami más is, amit
nem akartam felismerni. A tűz elérte a lelkemet is.
–  Megmondtam neked, hogy soha nem felejtem el azt az
éjszakát. Komolyan gondoltam. Most viszont… Most viszont
kimegyek, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna.
Megbízom benned, és hagyom, hogy te vigyázz a fiamra.
 11. FEJEZET

Hope

– Te most ugye csak szívatsz?!

Hátrasandítottam a heverő meg az előszoba felé, mert biztos
akartam lenni abban, hogy senki sem hallgatja a szavainkat,
majd visszafordultam a türelmetlenül várakozó Jenna felé. A
barátnőm törökülésben ült, és egy rojtos szegélyű díszpárnát
szorított a melléhez. Úgy tűnt, már csak egy pillanat, és
beletemeti az arcát a párnába, hogy senki ne hallja meg
kétségbeesett üvöltését.
Vagy talán csak képzeltem az egészet.
Mert az volt a nagy helyzet, hogy igazából én szerettem volna
üvölteni.
Vagy talán bőgni.
Nem tudtam, melyiket.
Ezért inkább úgy döntöttem, hogy két kézzel szorítom a
borospoharamat.
Helytelen dolog az italban keresni a menedéket, de ma este ez
volt a túlélés záloga.
–  Komolyan azt hiszed, hogy lenne kedvem ilyesmivel
tréfálkozni?
–  Ajánlom, hogy ne. Jóságos Atya Úristen, Harley Hope. A
doktor! Hogy a fenébe nem jöttem egyből rá?
 Vadul legyezgetni kezdte magát.
Összeszűkült a szemem, és halkan, hitetlenkedve förmedtem
rá:
– Miért viselkedsz úgy, mintha ez tök jó volna?
Az ő szeme viszont tágra nyílt, és a szemöldöke eltűnt a
frufruja mögött.
–  Izé… Talán nem állapodtunk meg abban, hogy ez a pasi
maga a testet öltött csoda? Mint egy hatalmas nyalóka, amit
azonnal be kéne kapni. Ha odaraknák a tányéromra, egyből
felfalnám. A pokolba is! Nyugodtan elnevezhetnéd az egyik
sütinket róla, aztán odatehetnéd melléjük a fényképét. Bumm!
Zabálnák a csajok! Ráadásul tényleg doktor. Őszintén
megmondom neked, szerintem ennek a dolognak csak pozitív
oldalai vannak.
– De hát ő Evan orvosa!
Jenna megvonta a vállát.
– Na és?
– Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag az idők végezetéig újra és
újra találkoznom kell vele.
Már akkor is éppen nehéz volt ellenállni neki, amikor
beállított a kávézóba.
Bámuljam, ahogy a fiamról gondoskodik?
A randink során teljesen elolvadtam tőle, és amikor újra
találkoztunk a klinikán, egyszerűen felforrt ez a tócsa. Az
ámulat és a vágyakozás remegő roncshalmazává váltam. Ott
ültem a háta mögött, néztem, a gyomromat összerántotta a
sóvárgás, a szívem pedig megátalkodott dolgokat művelt.
Beindult a tudatalattim, és a legkülönfélébb kifogásokat
felhozva próbáltam meggyőzni magam, hogy miért nem lenne
baj, ha megint találkoznék Kale-lel. Ez a suttogás vett rá arra,
hogy a kezemet felemelve megérintsem markáns arcát, és az
ujjam hegyével megsimogassam lenyűgöző állkapcsát.
Talán – ebben nem lehettem biztos – abból sem lenne baj, ha
megérinteném kedves, őszinte és gyönyörű szívét.
Végigfutott a borzongás a hátamon.
Egyértelmű volt, hogy olyan problémák várnak így rám,
amelyekkel nem tudok mit kezdeni.
– Nem látod, hogy ez mekkora gáz lehet? – kérdeztem.
Felhorkant.
–  Te meg a drágalátos problémáid. Szerintem nagyon is
kellemes ez a helyzet. Férfi és orvos is egyszerre. Igazából te
mondogatod egyfolytában, hogy semmire sincs időd.
– Nem az a lényeg, hogy nincs időm, Jenna, te is tudod. Itt van,
ugye, Dane.
– Miért engednéd, hogy ez az alak irányítson?
– Nem engedem Dane-nek, hogy irányítson! A fiamat akarom
megvédeni.
– Hát így állunk? Akkor többet nem fogsz találkozni Kale-lel?
Határozottan rábólintottam a kérdésre, utána mély
szomorúság borította be a lelkemet.
Majd eljön az a nap.
Ebben a pillanatban viszont áldozatot kellett hoznom. Nem az
a lényeg, hogy én mit érzek, mert a fiam mindennél fontosabb.
– Ezek szerint akkor téged az sem zavarna, ha begyűjteném a
fickót? – kérdezte Jenna galádul, és olyan ártatlan
arckifejezéssel kortyolt bele a borába, mint aki tényleg nem tart
attól, hogy a felháborító ötlete miatt jól fejbe csapom. – Tudod,
én cseppet sem bánnám, ha valaki hercegnőként nézne fel rám.
Felhúzta a szemöldökét. Cukkolt.
Istenem, de hülye voltam, hogy elmeséltem neki! Mostantól
egyfolytában ezt kell majd hallgatnom.
–  Egy visszataszító dög vagy, és többé már nem a legjobb
barátnőm! – mondtam olyan ingerült hangon, amennyire csak
tudtam.
Felnevetett, letette a poharát, odajött a heverőhöz, és
magához ölelt.
– Ne tagadd, hogy szeretsz! És én is téged. Pontosan ez az oka
annak, hogy vigyázni akarok rád. Mert te csak elosztogatod az
életedet, csak adsz, csak adsz magadból, miközben nem
tudhatod, hogy mikor fogsz ettől végleg elvérezni.
Könnybe borult a szemem, és a barátnőm vállára hajtottam a
fejem.
– Evan éppen elég nekem, Jenna.
Csakis a fiamra volt szükségem, legalábbis még egy darabig.
Míg a helyükre kerülnek a dolgok. Majd ha szabadok leszünk,
akkor tovább léphetünk, és magunk mögött hagyhatjuk ezt az
iszonyatot.
Csak arra vágytam, hogy a fiamnak biztonságos, nyugodt
otthona legyen. Hosszú ideje küzdöttem ezért. Elszántam
magam arra, hogy ezt megadom neki. Minden más majd
magától összejön. Bíztam benne, hogy ez így lesz.
Jenna beletúrt a hajamba.
–  Tudom. Viszont nagyon jó volna, ha megígérnéd nekem,
nem felejted el, hogy jogod van a szerelemre. Ez különösen igaz
abban az esetben, ha azért szeretsz valakit, mert ezt akarod,
nem pedig azért, mert erre kényszerülsz. Megérdemled a
boldogságot.
–  Ezt én is értem. Csakhogy miután Dane felbukkant,
óvatosnak kell lennem.
Őszintén megmondom, nem lett volna szabad annyira
megdöbbennem, amikor a hivatalos papírokból kiderült, hogy
ez az alak ragaszkodik Evan közös felügyeletéhez.
Jól tudtam, hogy csak színjáték az egész. Az a gazember
csupán a látszattal törődik, miközben megátalkodottan gyűlöl
engem azért, amiért pofátlan módon ott mertem hagyni.
Abban a pillanatban el kellett volna jönnöm mellőle, amikor
láttam, hogyan reagál az orvos figyelmeztetésére. A fiunk csak
pár napos volt, amikor kiderült, hogy baj van a szívével.
Csakhogy én hittem benne, hittem a férfiban, akihez
hozzámentem, és azt gondoltam, csupán a döbbenet, a
fájdalom, és a félelem miatt viselkedett olyan elképesztő
módon.
Úgy utasította el újszülött gyermekünket, mintha Evan
valamilyen hulladék lett volna.
Szörnyű évek vártak rám, és lassan semmivé foszlott a hitem,
míg végül eljött a perc, ami beleverte az utolsó szöget is a
házasságunk koporsójába. Erre gondolva még most is görcsbe
rándult a gyomrom.
– Nem minden férfi faszfej, Hope! Te sajnos azonban pont egy
olyanhoz mentél feleségül.
– Elég nehéz volna alulmúlni, igaz?
– Bizony. Ahhoz még a bányászbékának is lift kellene.
 Halkan elnevettem magam, és hagytam, hogy Jenna még egy
kicsit magához öleljen. De mikor meghallottam, hogy a hátam
mögött lépések közelednek a folyosón, mocorogni kezdtem, és
megfordulva átpillantottam a heverő felett.
Evan csuromvizesen állt az ajtóban. A parkettán jókora
tócsákat hagyott maga után. A mellére szorította a törölközőjét,
de azt elfelejtette, hogy meg is kellett volna törülnie magát.
A mosolyával ismét megolvasztotta a szívemet. Annyira
elteltem szeretettel, hogy úgy éreztem, mindjárt felrobbanok
tőle.
Evan az álla alá szorította a törölközőt.
KÉSZ VAGYOK – jelelte.
ÜGYES VAGY – válaszoltam neki.
Jenna is megfordult.
– Gyere, adj a nénikédnek egy jóéjt puszit!
Evan felmászott a heverőre, és Jenna nyakába vette magát. A
legjobb barátnőm magához szorította a gyereket, és pördült
vele egyet. Beletúrt Evan nedves hajába.
– Na, ki az én kis kedvencem?
CSODÁLATOS EVAN! – felelte jelekkel a gyerek.
– Pontosan! Azért, mert… te… csodálatos… vagy.
Evan fülig érő szájjal vigyorgott, és lelkesen bólogatott.
Az én csodálatos kisfiam.
Azt mondják, az anyai szeretetnél nem létezik erősebb
szeretet. Én persze nem hiszem, hogy jobban szeretném a
fiamat, mint ahogy bármelyik másik anya szerethetné a
gyerekét. Azzal viszont nagyon is tisztában voltam, hogy
minden porcikámmal imádtam a fiamat. Soha nem szerettem
ennyire senki mást.
Ő a sors ajándéka nekem.
Nekem szánták.
Hogy az enyém legyen.
Jól tudtam, én magam is azért születtem, hogy
gondoskodhassak róla, mivel annyira szerettem a fiamat, ahogy
senki más nem szerethette volna.
Mi ketten összetartozunk.
Tökéletes egységet alkotunk.
Felkeltem a kanapéról, és a borospoharamat letettem a
kisasztalra.
NYOMÁS ALUDNI.
Felháborodott képet vágott, aztán elindult a szobája felé. Mire
odaértem, már felvett magára egy alsónadrágot meg egy pólót.
Felugrott az ágyára, én lejjebb tekertem a világítást, odamentem
hozzá, és letérdeltem az ágya mellé.
A paplant felhúzta egészen az álláig, és mocorogni kezdett
alatta.
KÉNYELMES?
Evan bólintott, és a mosolyából továbbra is áradt a szeretet.
AKKOR JÓ.
Elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, hogy mit
mondhatnék, vagy hogy kellene-e bármit is mondanom.
Ráharaptam az alsó ajkamra, és csodálattal eltelve bámultam az
én hihetetlen kisfiamat.
MIT GONDOLSZ A MAI NAPRÓL? – kérdeztem végül.
A félhomályban felvillant a zöld szempár, és az ajka meg a
keze gyorsan eltáncolta a választ.
 AZ ÚJ DOKIMRÓL?
Mivel Dane nem volt hajlandó megtanulni a jelnyelvet, ezért
a szavakat mindig az ajkunkkal is megformáltuk. A férjem
szerint a jelnyelv csupán Evan mankója volt. Ha viszont a
kölyök keményebben küzdene, jobban odafigyelne, ha nem lenne
annyira elkényeztetve, akkor akár normális is lehetne.
Az a seggfej!
IGEN – feleltem.
SZERINTEM IGAZAD VOLT.
Meglepődtem.
MIBEN?
TÉNYLEG KEDVES.
A NYALÓKÁK MIATT?
Habozás nélkül válaszolt.
IGEN. AZÉRT IS, MEG OLYAN ARANYOS. NEM AKARJA, HOGY
FÁJJON A VIZSGÁLAT.
Begörcsölt a gyomrom.
NEM HISZEM, HOGY BÁRMELYIK DOKTOR FÁJDALMAT
AKARNA OKOZNI NEKED. NÉHA AZONBAN
ELKERÜLHETETLEN. AZÉRT, HOGY JÓL LEGYÉL.
Pislogva, őszinte tekintettel nézett fel rám.
CSAKHOGY NÉHA HOZZÁSZOKNAK. MEGFELEDKEZNEK
ARRÓL, HOGY ÓVATOSAK LEGYENEK.
A fiam másként látta a dolgokat.
Mintha sokkal idősebb lenne.
Okosabb.
Vágott az esze.
Kedves volt ez a gyerek, és értette a világot.
 Mindennek talán az lehetett az oka, hogy ő nem hallotta azt a
sok zajt, ami összezavar minket. Miközben megfigyelte az
embereket, nem kellett meghallgatnia, hogy miről beszélnek. A
cselekedetek mindig is sokkal ékesebben beszélnek, mint a
szavak.
BÁRCSAK SOHA NE LENNÉNEK FÁJDALMAID! – mondtam
neki. – HA RAJTAM MÚLNA, ÁTVÁLLALNÁM MINDEN
FÁJDALMAT.
TUDOM, M-A-M-A – felelte. Mamának szólított, nem pedig
anyunak. Akkor szokott így tenni, ha azt akarta, hogy boldog
legyek. Éreztem, hogy mennyire szeret, és milyen fontos vagyok
neki.
Megsimogattam a mellkasát, a tenyeremmel éreztem
egyenletes szívdobogását.
Kis szívem – mondtam némán.
Evan tenyere rásimult a kezemre.
A szívem – mondta némán.
Elmosolyodtam, megsimogattam a fejét, közelebb hajoltam, és
gyors puszit nyomtam a homlokára. Utána kiegyenesedtem,
hogy láthassa a számat.
– Szeretlek.
ÉN MÉG ANNÁL IS JOBBAN SZERETLEK – jelelte.
BIZTOS VAGY EBBEN? – kérdeztem évődve.
Azért, mert ezt lehetetlennek tartottam.
Mert nekem ő volt a világ közepe. A nap, a hold és a csillagos
ég.

Az ablakon beszivárgott az éjszaka, és a lágy szellő a ház előtt

álló fák ágait ingatta. Az éjjeliszekrényen álló parányi lámpa
aranyló fényben fürdette a hálószobámat.
Meleg ragyogásban.
A hátamat nekitámasztottam a fehér szövettel borított
ágytámlának, mélyen befúrtam magam a párnák közé, a pokróc
alá, és éppen azt a malac regényt olvastam, amit Jenna nyomott
a kezembe azzal, hogy ki ne hagyjam.
Nem sokra mentem vele. Nem, bizony, mert a testemben
őrjöngő vágy tombolt. Nem, hiszen Kale magával vitt, és amikor
azon a különleges helyen megérintett, egészen elképesztő
szépség ragyogott be.
Az éjjeliszekrényen fekvő mobilom felvillant és vibrálni
kezdett.
Elbizonytalanodva az órámra pillantottam.
Nulla óra harminchárom.
Nem volt olyan nagyon késő, de… akkor is. Utáltam, hogy
egyből befeszülök ilyenkor. Egyfolytában résen vagyok.
Istenem, milyen feszülten számoltam a napokat, hogy végre
eljöjjön a naptáramban is bejelölt bírósági tárgyalás! Még két
hónap, és véget ér ez az egész, tovább léphetek Evannal.
Jennának viszont igaza volt.
Itt az ideje, hogy befejezzem a rettegést, és ne engedjem meg,
hogy Dane a maga sajátos eszközeivel uralkodjon felettem –
félelmet és szorongást keltve. Az a faszfej jól ismerte a gyenge
pontomat.
Ami nem volt más, mint a fiam.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy felkészüljek a háború újabb
éjszakai ütközetére, és a hüvelykujjammal végigsimítottam a
képernyőt.
Halkan felhördültem.
Nem Dane írt. Alig kaptam levegőt a rám törő érzelmektől,
amikor elolvastam a szöveget.

Kale: A fiad elképesztő!

Az érzelmektől most már a torkom is összeszorult, és remegni

kezdett a szám. Gyorsan megnyaltam, hogy benedvesítsem, és
nem tudtam, hogy most mégis mit csináljak. Volna bármi
értelme annak, ha válaszolnék?
Mégis azon kaptam magam, hogy már pötyögöm a választ.

Én: Ő a legcsodálatosabb, amivel az élet

valaha is megajándékozott engem.

Majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor a telefon

megremegett a kezemben.

Kale: Úgy néz ki, mint te. A tied a szeme. A

haja. A mosolya.

Kale: A szíve.

Ez utóbbi üzenet csak néhány másodperccel később jött.

Mintha habozott volna, hogy elküldheti-e.
Remegő kézzel válaszoltam.

Én: Ha lehetséges volna, odaadnám neki a

szívem.
 Teltek a percek, én meg egyre csak a telefonomat bámultam,
és közben azon töprengtem, ez a férfi mégis mivel érte el azt,
hogy úgy érezzem, mindent elmondhatok neki.
Talán már az is hiba volt, hogy válaszoltam. Vagy nem
állapítottuk meg, hogy ez így nem folytatódhat? Hogy ez a
létező legrosszabb időpont? Egyébként, ha nem is lenne rossz az
időzítés, akkor sem tudhatnám, hogy pontosan mi jár Kale
fejében. Hajlandó lenne egy olyan nővel randizni, akinek
gyereke van? Az a helyzet, hogy engem csakis Evannal együtt
kaphatna meg.
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a szívem ne
dobogott volna hevesen, és ne gyengült volna el a lábam,
amikor tűzbe borult a testem, és izgalom öntötte el minden
porcikámat.
Felhördültem, amikor válaszolt.

Kale: Szerintem ez már megtörtént.

Vágyakozó mosoly ragyogott fel a számon. Halkan,

megkönnyebbülve kifújtam a levegőt.
Úgy éreztem, hogy Kale érti, mit tettem.
Felfogta az áldozatomat.
Ezen a ponton kellett volna abbahagynom a beszélgetést, de
én inkább beírtam egy újabb választ.

Én: Kedvel téged.

Azonnal visszaírt.
 Kale: Én is kedvelem. Nagyon.

Eltelt egy másodperc, aztán jött még egy üzenet.

Kale: Csak az a gond, hogy anyukájáért is

odavagyok. Nem tudom, mit tegyek most.

Őrjöngő pillangók.
Istenem, hát mit művelek én itt? Csakhogy semmit sem
tehettem az ajkam remegése és a hasamban feltámadó forróság
ellen, miközben az ujjaim elképesztő sebességgel táncoltak a
kijelzőn.

Én: Akad itt egy még nagyobb gond is. Az a

helyzet, hogy Evan anyukája is nagyon kedveli
a doktor bácsit.

Ráharaptam az alsó ajkamra, mert tudtam, hogy most le kell

állnom, éppen ezért küldtem még egy üzenetet.

Én: De ez így nem fog menni, igaz?

Nem tudtam eldönteni, hogy ez kérdés-e, vagy inkább

könyörgés. Lélekben újra ott álltam a bár teraszán, ahol Kale
hosszú évek után újra elérte, hogy nőnek érezzem magam.
Akkor úgy tűnt, pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
Talán egész idő alatt ott kellett volna lennem.
Hogy érezhessem a leheletét a nyakamon és a kezét a
testemen.
Halljam, ahogy kimondja a nevemet.
 Borzongás futott végig a hátamon, az ágyékomhoz érve sajgó
vágyakozássá változott.

Kale: Mi nem? Az üzenetküldés?

Szinte láttam magam előtt, ahogy határozott homlokát

ráncolja, ráharap az alsó ajkára, mert csak így tudja elfojtani
hamiskás mosolyát. Minden lelkierőmre szükségem volt ahhoz,
hogy ne képzeljem el, amint az ágyában fekve, félmeztelenül
mosolyog.

Én: Ez nem vicces.

Kale: Nem?

Én: Nem.

Kale: Igazad van. Nem az. De árulj el már

nekem valamit, mi volt a második legjobb
dolog, ami valaha történt veled? Minden
pénzembe hajlandó volnék fogadni arról,
kapcsolatban van azzal a bizonyos terasszal.

Elpirultam, és gyorsan beírtam, elküldtem a válaszomat,

mielőtt meggondolhattam volna magamat.

Én: Még soha egyetlen férfival sem éreztem

azt, mint ott veled.

Kale: Csak azért, mert megérdemelsz egy

 olyan férfit, aki jól bánik veled. Szerintem az a
faszfej a nyomomba sem érhet.

Hűha!
Igazából nem lett volna okom meglepődni.
Hiszen ott láttam mindent Kale szemében, amikor ma délelőtt
a rendelőben elkezdte felfogni a dolgokat. Amikor váratlanul
rádöbbent arra, hogy itt mi forog kockán.
Düh lángolt a szemében, és olyan erővel szorította a
csuklómat, mint akinek esze ágában sincs elengedni engem.
Aztán rádöbbent arra, hogy kénytelen elengedni.
Bármennyire is vonzódunk ugyanis egymáshoz, az utunk sosem
keresztezheti egymást.

Én: Kettőnk között nem lehet semmi. Túl nagy

a tét.

Majd egyszer.
Egyszer majd belevethetem magamat ennek a lenyűgöző,
gyönyörű férfinak a tengerébe. Hagyhatom, hogy elsodorjon.
Nem kell két lábbal állnom a talajon, mert ő lesz a támaszom.
Iszonyúan sokáig kellett várnom, hogy megjöjjön a válasza.

Kale: Tudom. Nagyon is tudom. Sajnálom, de

újra és újra átlépek a vékony, vörös vonalon.
Közben jól tudom, hogy egyikünk sem
kaphatja meg azt, ami a túloldalon vár rá.
Csakhogy te iszonyúan megnehezíted a
dolgomat, mert oda akarok rohanni hozzád.
 Egyikünk sem.
Elkomorodtam, mert nem tudtam, hogy ez most mit jelent. Mi
az, ami visszatartja… a saját körülményei vagy az én terheim?
Talán egyszerűen nem képes arra, hogy egy ilyen legyen a társa,
mint én.
Még akkor is egészen különleges helyzetben lennék, ha nem
állnék éppen egy szörnyű válási folyamat kellős közepén.
Az én világom szíve ugyanis egy vörös hajú, szeplős képű
kisfiú.
Ekkor egymás után gyorsan több szöveg is felbukkant.

Kale: Basszus.

Kale: Sajnálom.

Kale: Ezt most jól elbasztam.

Kale: Hiszen csak meg akartam kérdezni,

hogy vagytok. Meg elmondani, hogy milyen
csodálatos gyereked van.

Kale: Látod, hogy mit tettél velem? Teljesen

szétestem miattad.

Boldogan elmosolyodtam. Teljesen váratlanul rám tört

ugyanis az a felismerés, hogy éppen ez a férfi tehetné teljessé az
életemet.
Nem álltam ellen a mámornak, hanem a tekintetemmel
végigsimítottam az egymást követő üzeneteit. Bárcsak lenne
kiút!
 Utána viszont azt tettem, amit tennem kellett.

Én: Jó éjszakát, Kale!

Kale: Jó éjszakát, Hope!

Már majdnem letettem a mobilomat, amikor újra felvillant a

képernyő.

Kale: Jóéjt puszi?

Ó, ez a fickó! Végig igazam volt. Micsoda bajkeverő!

Én: Szerintem az nagyon nem volna jó ötlet.

Nagyon reméltem, hogy a válaszom szigorú elutasításnak

tűnik, és Kale még csak nem is sejti, hogy a szájam sarkában ott
bujkál a butácska mosoly.

Kale: Cicis fotó? Küldök én is magamról.

A bujkáló mosoly nem bírt magával. Eluralkodott az arcomon,

miközben a szívem vadul zakatolt.

Én: Neked teljesen elment az eszed.

Kale: Dehogy! Inkább arról van szó, hogy jó

lenne, ha a tiéd menne el miattam.

Felültem az ágyamban, és hangosan felkacagtam. Teljesen

egyértelmű volt, hogy ez az alak vidáman játszadozik velem.
Még az üzenetein is átjött a könnyed magabiztossága.

Én: Most már aludj!

Még akkor is ostobán vigyorogtam, amikor megnyomtam a

küldés gombját.
Bárcsak Jenna látna most!

Kale: Ha már egy puszit sem dobsz nekem,

akkor, ugye, legalább rólam fogsz álmodni ma
éjjel?

Eszem ágában sem volt bevallani, hogy valószínűleg pontosan

ez lesz.

Én: Fejezd be!

A következő üzenete miatt viszont mintha súlyos kősziklává

dermedt volna a szívem.

Kale: Olyan szép vagy, Hope! Komolyan. Ez az

utolsó szavam. És már megyek is.

A mellemhez szorítottam a telefont, felnéztem a

mennyezetre, miközben a szavak a szívemben zengtek.
Legszívesebben könyörögni kezdtem volna, hogy ne hagyjon itt.
Végül csak rákényszerítettem magamat arra, hogy letegyem a
mobilt.
Lekapcsoltam a lámpát, oldalra fordulva összegömbölyödtem,
és egészen a vállamig felhúztam a takaróm.
 Ez egészen egyszerűen nem történhetett volna meg.
Hiszen annyi szörnyűség kavargott körülöttem!
Mégis az volt a helyzet, hogy amikor magához ölelt az álom,
az ajkamon ott ragyogott a mosoly.
 12. FEJEZET

Hope

A blokkot letettem a pénztárgép mellé, aztán a sorban

következő vendégre néztem.
– Segíthetek?
A férfi odalépett a pult elé.
– Harley Hope Gentry?
Mintha belém csapott volna a villám.
A rám törő rossz előérzet miatt hátrébb tántorodtam egy
lépéssel. Azonnal megszólaltak bennem a riasztás süvítő
szirénái, hiszen ez az alak azt a családi nevet használta, amit
óriási erőfeszítés árán már régóta szerettem volna kiégetni a
tudatomból, az életemből, a valóságomból.
Ennek ellenére bólintottam, miközben a torkomban
hatalmas, fájdalmas gombóc nőtt. Képtelen lettem volna
akárcsak egy szót is kinyögni. Egy jókora borítékot nyújtott oda
felém.
– Ezt önnek küldték.
Égő könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, és
megpördült körülöttem a világ. Fájdalmas remegés rázta meg a
testemet, hiszen az egész annyira emlékeztetett arra, mint
amikor hat hónappal ezelőtt Dane romba döntötte a világomat
azzal, hogy ellenkeresetet nyújtott be, és megtámadta a
kérésemet, hogy tartásdíj nélkül ugyan, de én kaphassam meg a
fiam teljes gondviselési jogát.
Szerettem volna elvágni a kötelékeinket.
Hogy továbbléphessünk.
Hogy Evan hozzá méltó életet élhessen.
A kezem olyan iszonyatosan remegett, hogy majdnem
elejtettem a borítékot.
–  Jenna… – Kiáltani akartam, de megbicsaklott a hangom, és
valójában csak suttogtam a nevét.
Barátnőm kicsit arrébb az asztalokat tisztogatta, és most
felkapta a fejét. Mihelyt észrevette az arckifejezésemet, azonnal
elindult felém.
Bizonyára látta, hogy rám tört a félelem, a rettegés és a
gyűlölet.
–  Beállnál a helyemre? – kérdeztem könyörögve, és a pult
előtt sorakozó, hosszú sor felé biccentettem.
–  Mi történt? – mennydörögte ahelyett, hogy a helyemre
lépett volna.
– Nem tudom… Én csak… Egy kis idő kell, hogy kiderítsem.
A tekintete megállapodott a borítékon. Barna szeme akkorát
villant, mint egy kés pengéje, és úgy tűnt, hogy perzselő
tekintete elégeti a papírt.
De jó is lett volna!
–  Mi van már? – méltatlankodott a pult előtt álló nőszemély,
akinek valószínűleg nem a türelem volt az erőssége.
Jenna egy bánatos pillantást vetett rám.
– Menj csak! Beállok.
Gyorsan rábólintottam, ügyetlenül keresztülfurakodtam a
lengőajtón, és tántorogva elindultam a konyha mögött
kialakított parányi iroda felé.
Alig álltam a lábamon.
Megkapaszkodtam az íróasztalban, hogy megtámasszam
magam, vettem egy mély levegőt, erőt gyűjtöttem, hogy
feltépjem a borítékot. Átfutottam Dane ügyvédeinek levelét.
Rémület szaladt végig a hátamon, és az iszonyattól a
legszörnyűbb látomások törtek rám.
– Seggfej! – hörögtem fuldokolva, és elsötétedett körülöttem a
világ.
Tapogatózva megkerestem az íróasztalon heverő táskámat, és
előtúrtam belőle a mobilomat. Alig tudtam működésre
kényszeríteni az ujjaimat, és csak nehezen találtam meg azt a
számot, amire most szükségem volt.
Erősen becsuktam a szememet, és megnyomtam a
hívásgombot.
Nem kellett sokáig várnom.
Dane az első csöngetésre felvette.
– Ezek szerint megkaptad az ajándékomat!
Ajándékot?
Mi járhatott a fejében? Hogy ez valami vicc?
Élvezte?
Harcolt velem?
Nyeltem egy hatalmasat, és úgy éreztem, borotvapengék
nőttek a torkomban. Alig tudtam megszólalni.
– Miért teszed ezt velem?
–  Megmondtam neked, hogy elegem van a kis játszmáidból,
Harley. Figyelmeztettelek, hogy ha nem jössz haza, és nem
fejezed be ezt a butáskodást, azt nagyon megbánod.
–  Ez nem játszma, Dane. Kicsit sem az. Szakítottam veled.
Mindketten jól tudjuk, hogy te nem akarod Evant.
Megrázkódtam, amikor kimondtam ezt.
Ott voltak a csendes bántalmazás évei.
Az elutasítás.
Az undor.
Amikor kifakadtam, a szavak érdesen, vadul robbantak ki a
számon:
– Most pedig magadnak akarod a kizárólagos felügyeleti jogot,
és át akarod tekinteni az egészségével kapcsolatos
feljegyzéseket? Azt állítod, hogy alkalmatlan vagyok anyának?
De hiszen halvány sejtelmed sincs róla, hogy mivel jár a gyerek
ápolása!
–  Semmi gondot nem jelent, ha szakápolókat kell
felfogadnunk mellé, Harley. Azt hiszem, ezzel te is tisztában
vagy.
Rám tört a rosszullét.
– Szakápolókat.
Azt akarta, hogy idegenek gondozzák a fiamat.
Istenem! Ismerve Dane-t, ő valószínűleg bezárná a gyereket.
Elrejtené Evant, és úgy tenne, mintha nem is létezne. Bevágná
valamilyen intézetbe, mintha szégyenfolt lenne.
Gyalázat.
Közben az én gyönyörű fiamból áradt az élet és a boldogság.
– Amikor hozzám jöttél feleségül, sírig tartó hűséget fogadtál
nekem. Szeretném leszögezni, hogy mindhalálig az enyém vagy.
Azt hiszed, tényleg megengedem, hogy csak úgy otthagyjál?
Tudod jól, hogy milyen kötelességeid vannak a feleségemként…
Fejezd be a butáskodást, és tedd a dolgodat!
–  Nem azért mentem hozzád, hogy eljátsszak egy szerepet.
Azért mentem hozzád, mert szerettelek. Te pedig azt ígérted,
hogy cserébe szeretni fogsz engem. Jó és rossz időkben.
Ezeket a szavakat csak lassan nyögtem ki. Egyszerre volt
bennük méreg és könyörgés. Nem azt vártam el tőle, hogy
megváltozzon, csak annyit kértem, hogy engedjen el minket.
Dane hátborzongatóan felkacagott. Ott csengett benne a saját
fájdalma is.
– Mind a mai napig szeretlek téged.
– A fiunkat viszont soha egy percig sem szeretted.
Csend telepedett ránk, és előtörtek a mindeddig visszafojtott
könnyeim. Forró patakok indultak meg lefelé az arcomon.
Éveken át kitartottam e mellett a férfi mellett, és elviseltem a
gyűlöletet, ami a saját üressége miatt robbant ki belőle.
Éreztem, ahogy megváltozik a hangulata, és a hangja most
már hűvös határozottsággal csengett.
– Te is tudod, hogy mi a megoldás, Harley.
Keserűen felnevettem. Hitetlenkedve.
–  Te tényleg ennyire nem ismersz? Hát azt hiszed, hogy
engedni fogok neked? Eleget teszek az undorító, kegyetlen
követeléseidnek?
Egészen addig a napig még tudtam hinni benne, míg egy
évvel ezelőtt be nem csöngetett hozzánk a postás. Ajánlott
levelet hozott. Olyat, amit csak aláírással lehetett átvenni.
Egy nyilatkozatot szövegeztek meg Evan nevében, ami
megtiltotta, hogy megpróbálják újraéleszteni, ha válságos
helyzetbe kerül. A tudtom és a beleegyezésem nélkül.
Semmi értelme sincs meghosszabbítani a szenvedéseit.
Dane ezeket a szavakat használta, amikor megpróbált
rákényszeríteni, hogy írjam alá a nyilatkozatot.
Másnap reggel Evannal eljöttünk onnan.
–  Miért küzdenél az elkerülhetetlen ellen? – kérdezte
hűvösen, mintha cseppet sem számítana ez az egész.
Minden sejtemet átjárta a fájdalom. Ennek az volt az oka,
hogy jól tudtam, Dane nem arról beszélt, hogy elveszi tőlem
Evant. Hanem arról, hogy mindörökre elveszítem a fiamat.
–  Soha nem fogok lemondani a gyermekembe vetett
reményről! Soha! Inkább meghalok.
Sietve megszakítottam a hívást, mert nem bírtam tovább
hallgatni egy másodpercig sem. A telefon kicsúszott a remegő
kezemből, és nagyot csattant az asztalon. Elgyengülő térdem
megroggyant. A falnak dőlve lecsúsztam a padlóra. A kezembe
temettem az arcom.
Nem számított, hogy milyen elszántan küzdök a sírás ellen.
Előtört belőlem a zokogás, belemart a torkomba, és a lelkem
legmélyéről szívta ki az erőt. Esküszöm, abban a pillanatban
visszakerültem a kórházba, és újra átéltem az egész világomat
darabokra szaggató napot.

Remegtem, amikor a szülészeti osztályon kinyílt az egyágyas

szoba ajtaja.
Nem tudtam, hogy mi történik velünk, de a testem minden
sejtje azt suttogta, hogy valami szörnyűség.
Hosszú órákon át várakoztam. Vagy talán napokon át? Nem
voltam biztos benne. Ahhoz viszont nem férhetett kétség, hogy a
világ abban a pillanatban mozdulatlanná dermedt, ahogy
elvették tőlem az újszülött fiamat.
Az ajtón egy idősebb, ősz hajú, enyhén kopaszodó orvos lépett
be. Bár hűvösen nézett rám, én elég jól ismertem az embereket
ahhoz, hogy észrevegyem, valamire készül.
Ez az ember jeges nyugalmat erőltetett magára. Visszafogott
volt. Mintha így nem járt volna olyan nagy megrázkódtatással a
szörnyű hír elmondása.
Lassan leült mellém.
A férjem az ágy másik oldalán várt. Méregdrága, elegáns cipője
egy pillanatra sem maradt mozdulatlan.
Némán várakozott. A saját zűrzavarában lebegett.
– Mr. és Mrs. Gentry… – kezdte az orvos.
Ölemben összekulcsoltam a reszkető kezemet.
– Sajnálom, hogy nem szolgálhatok jobb hírekkel önöknek. Az a
helyzet, hogy a fiuk szívében egy súlyos elváltozást fedeztünk fel.
Rosszullét tört rám, és végigszáguldott az egész testemen.
Rémület, félelem és gyász. Az öreg tovább beszélt, és megpróbálta
megmagyarázni, hogy pontosan mi a helyzet.
Én kizárólag a lelkem üvöltését hallottam. Nem, nem, nem
lehet!
– Ez most mit jelent? – suttogtam végül a fájdalom falán át.
–  Át kell szállíttatnunk Tennessee-be, a Camden
Gyermekkórházba. Az az ország egyik legjobb szakintézménye. A
lehető leghamarabb meg kell műteni. Helyre kell hoznunk ezt az
elváltozást, akkor esetleg nem lesz szükség
szívtranszplantációra.
 Nagyot pislogtam, amikor meghallottam ezt a kifejezést.
Szívtranszplantáció.
Rémülten előrehajoltam.
Erre nem voltam felkészülve.
Hogy történhetett ilyesmi? Ez lehetetlen! Kizárt.
Az orvos folytatta:
– Még nem érkezett meg az összes vizsgálat eredménye, de úgy
véljük, hogy az állapota egy genetikai hibára vezethető vissza. Ha
életben marad, e hiba következményei valószínűleg más
területeken is jelentkeznének a jövőben.
Ha életben marad.
A borzalom jéggé dermesztette a véremet, összegörnyedtem,
nem bírtam tovább egyenesen ülni. Szilánkokra hasadt bennem a
korábbi boldogság és a szeretet.
Könnycseppekké vált.
Becsuktam a szemem, amikor elbőgtem magam. Elmondtam
egymillió imát. Azért könyörögtem, hogy ez ne legyen igaz. Hogy
visszamehessek néhány órával korábbra, abba a pillanatba,
amikor ott tartottam a karomban a parányi, egészséges, újszülött
fiamat.
–  Evan! – hördültem fel, és a mellemre szorítottam a kezemet,
miközben a nevét suttogtam.
– Sajnálom – mondta az orvos, és lassan felkelt. – Hamarosan
itt lesz egy szakértő, megbeszéli önökkel, mire van szükség
ahhoz, hogy a gyereket repülővel átvigyék az új kezelés
helyszínére.
És ezzel becsukódott mögötte az ajtó.
Dane felpattant: ez volt az első reakciója azóta, hogy a doktor
elkezdett beszélni hozzánk. Nem számítottam arra, ami ekkor
történt. Rémülten és meglepődve rezzentem össze, ahogy
meghallottam a csattanást.
Sebzett állatként hörögve ököllel hatalmas csapást mért a
falra. Utána lehajtotta bozontos fejét, és úgy kapkodott levegő
után, mintha a szobában vákuum lett volna.
Rávettem magam arra, hogy felkeljek. Hogy odamenjek hozzá.
A hátára simult a kezem, mert szerettem volna megvigasztalni és
kétségbeesetten arra vágytam, hogy viszonozza a gesztust.
Jólesett volna, ha átölel, ha támogat, és a fülembe suttogja, hogy
minden rendben lesz.
Szükségünk volt a hitre. Ragaszkodnunk kellett hozzá. Hiszen,
ha az nincs, akkor semmink sem marad.
Dane azonban újra megdöbbentett, kifordulva a karom alól a
szoba közepére ugrott, és amikor szembe fordult velem, gyűlölet
izzott a szemében.
– A picsába! Hozzám ne érj!
–  Dane! – jajdultam fel, könnybe lábadt a szemem, és a rám
törő iszonyatos zavarodottság magával sodort a félelem és a
gyász birodalmába.
Pillanatnyi habozás után rám mutatott.
– Kibaszottul ne merj hozzám érni!
Miközben kirohant a szobából, áradt belőle a düh. Feltépte az
ajtót, és még csak rám sem pillantott, miközben végigsietett a
folyosón. Egyszerűen faképnél hagyott. Megremegett a térdem.
Eltűnt a támaszom. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam a padlóra.
Átöleltem magamat, miközben fájdalmas hangon nyöszörögtem.
Biztosra vettem, hogy még soha életemben nem éreztem
magam ennyire magányosnak.

–  Végre sikerült megszabadulnom az utolsó vendégtől is –

mondta a lengőajtón keresztül berontó Jenna.
Felriadtam az iszonyatos emlékből, felemeltem a fejemet.
Könnyes szemmel néztem a barátnőmre. Abban a pillanatban,
ahogy észrevette, milyen állapotban vagyok, odarohant hozzám
a falhoz.
–  Az a faszfej. Már megint milyen szemétségre készül? –
kérdezte, és térdre rogyott mellettem. Nem tudtam válaszolni,
viszont előtört belőlem az újabb zokogás.
– Bassza meg – mormogta, és odaült mellém. Magához ölelt és
erősen körbefont a karjával.
– Már megint mit csinált?
–  El akarja venni tőlem Evant – tört ki belőlem érdes,
vinnyogó zokogással.
Jenna felhördült a dühtől, még erősebben magához szorított,
és a száját rászorította a fejem tetejére.
– Milyen ürüggyel?
–  Azzal, hogy nem vagyok jó anya. Kizárólagos felügyeleti
jogot akar. Istenem… – Ez túl sok volt. Elakadt a szavam, az
arcomat Jenna nyakához szorítottam.
–  Ettől nem kell tartanod, Harley Hope. Hidd el nekem,
esélytelen, hogy a bíróság annak az alaknak ítélné a gyereket.
– De akkor miért csinálja ezt? – nyöszörögtem.
Jenna megszorította a vállam.
–  Azért, mert megrémült. Azért, mert tudja, hogy te állsz
nyerésre. Ez a nyomorúságos szemét kis patkány attól fél, hogy
rossz fénybe kerül. Hogy leleplezed, milyen szar alak valójában.
Életében először nem ő fog nyerni. Te is tudod, hogy képtelen
elviselni ezt a gondolatot.
Erős nyugtalanság kavarta fel a lelkem. Nem tudtam
megszabadulni attól a gyanútól, hogy ennél sokkal többről volt
szó. Hogy Dane-t nem olyan indítékok vezérlik, mint amilyenre
gondolok.
Hanem kegyetlenebbek.
Undorítóbbak.
Azt akarta, hogy visszatérjek a házába, és én nem tudtam,
hogy miért. Nem tudtam, hiszen ő meg akart szabadulni tőlünk.
Jenna nyelt egy nagyot, és újra magához ölelt.
– Hidd el nekem, a bíróság pontosan látni fogja, hogy milyen
ember valójában. Te az egész életedet feláldoztad a fiad
kedvéért, az a szaros alak viszont még csak a kisujját sem
mozdította meg érte. Mindenki, aki tisztában van a
helyzetetekkel, eljön a bíróságra és tanúskodni fog. A fiad is. Mit
gondolsz, a gyerek kit fog választani kettőtök közül?
Tudtam a választ, nagyon jól tudtam.
–  De mi van, ha kideríti, hogy mit tettünk? – kérdeztem
suttogásnál alig hangosabban.
Körülöttem a szoba megtelt rémisztő árnyalakokkal.
Lecsaptak rám. Égtem a vágytól, hogy végre szabad lehessek.
Olyan helyzetbe kerüljek, hogy magához ölelhessen az a férfi,
aki fel szeretne emelni, nem pedig letaposni a sárba.
Istenem.
Hogy lehettem olyan ostoba, hogy egy másik férfiról
álmodozom, miközben ilyen válságos a helyzetem?
 Csakhogy azóta, hogy megkaptam Kale üzeneteit, napról
napra csak fokozódott az iránta érzett vágyakozásom.
Majd egyszer.
Talán.
– Nem fog nyerni! – kiáltotta Jenna elszántan, ám a szemében
nagyon is ott láttam a rémület csillogását. – Biztos nem! Ezt
elhiheted.
– Mindig is erősnek kellett lennem, Jenna. Hinnem kellett.
Mind a két kezemet a szívemre szorítottam.
–  Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy a fiam majd
ugyanúgy élhet, mint mindenki más. Valamiért azonban…
Valamiért most mégis elfog a halálos rettegés, hogy eddig
egészen elképzelhetetlen módon mégis elveszítem.
–  Azért, mert megtámadtak. A szívedet, a hitedet, a
családodat, mindent, amiben hiszel, mindent amiért küzdöttél…
Rád támadtak. Csakhogy ezt a csatát meg fogjátok nyerni
Evannal. Az utolsó csepp vérünkig küzdeni fogunk.
A szememre szorítottam a kezem, és megráztam a fejem.
– Már annak a puszta gondolatától is teljesen kiakadok, hogy
Evan akárcsak egy éjszakát is abban a házban töltsön.
–  Nem kell odamennie. Egyébként is, hiszen Dane-ről
beszélünk. Amilyen puhapöcs, valószínűleg csak egy órán
keresztül tudná elviselni Evant, és utána visszaküldené hozzád.
A fiad ugyanis cseppet sem illik az ő flancos világába. Szerintem
abban a faszban fel sem merült az, hogy ilyen messzire
elmerészkedsz, és most egyszerűen megpróbál nyomást
gyakorolni rád. Esküszöm az életemre, túl gyáva ő ahhoz, hogy
ezt végigcsinálja.
 Felhördültem a rám törő dühtől.
– Vagy a drága édes anyukája kénytelen lesz a zsebébe nyúlni,
hogy valaki odamenjen, és egész nap vigyázzon a kisfiára –
Evant meg bezárnák a pincébe, mint egy virágot a télikertbe. –
Az anyósom Evan születésekor azt javasolta, hogy küldjük el
egy zárt intézetbe, mivel a fiam „rossz fényt vetne a Gentry
névre”.
Éreztem, hogy ellenállhatatlanul sodródok a bizonytalan jövő
felé. Közben bevillant annak a rémséges pillanatnak az emléke,
amikor megfosztottak a választás lehetőségétől.
– Ez baromság! – mondtam.
Csakhogy függetlenül attól, milyen őrült dolgot javasolt Jenna,
a szívem azt üvöltötte, hogy ez az egyetlen lehetőségem. Úgy
éreztem, most rögtön lépnem kell valamit. Nem ülhettem tovább
ölbe tett kézzel tétlenül.
–  De hogyan? – kérdeztem zokogva, miközben a kisfiamra
pillantottam. Az újszülött azóta ott aludt Jenna heverőjén, hogy
idemenekültünk a barátnőmhöz.
Elvigyorodott.
– Talán ismerek valakit, aki esetleg tud segíteni.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer elindulok ezen az úton.
Törvénybe ütköző dolgokat cselekedtem csak azért, hogy
elrejthessem Evant Dane elől. Néhány évvel korábban el sem
tudtam volna képzelni, hogy ilyesmit csinálok.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban elmerültem a
törvénytelenség mocsarában.
Mindennél fontosabb volt azonban, hogy megvédjem a
fiamat. Nem számítottak a bűneim. Csakhogy Dane most az
egészségügyi feljegyzéseket követelte.
Belém hasított az iszonyatos rémület. Lehúzott az örvény.
Istenem.
Most mégis mit csináljak?
–  Hé! Semmi sem változott meg. Nem fogod hagyni, hogy
Dane térdre kényszerítsen, vagy megrémítsen. Ő ugyanis
pontosan ezt szeretné. Mész tovább Evannal a magatok útján.
Hahó, érted, amit mondok?
Gyorsan rábólintottam és hálásan elmosolyodtam. Van egy
barátnőm, aki kiáll mellettem, akire úgy támaszkodhatok,
mintha sziklából faragták volna. Akkor segített, amikor arra
szükségem volt.
Félresimította a homlokom elől az összetapadt tincseket.
–  Akkor ezt megbeszéltük. Elég volt a sírásból. Mi lenne, ha
mennénk, és begyűjtenénk Evant? Elviszlek titeket vacsizni. A
vendégeim vagytok.
Szipogva rábólintottam.
– Jól van.
 13. FEJEZET

Kale

Az önfegyelem egy mocskos kis ribanc.

Az első pillanatban biztos vagy a dolgodban. Az
elszántságodban. Határozott, sőt pimaszul vakmerő.
Simán menni fog.
Kétségtelenül.
Holtbiztos.
Tök könnyen.
Nem számít, hogy mire vállalkoztál; arra, hogy abbahagyod a
cigizést, vagy hogy mostantól feleannyi kalóriát eszel, esetleg
leszoksz az ivásról, a fogadalomtétel utáni pillanat minden
esetben egyforma.
Szinte lebegsz a boldogságtól. A hegycsúcsról nézel le a
mélybe. Te vagy a király. Csakis arra összpontosítasz, hogy
miért kell végrehajtani a tervedet, meg hogy az milyen
előnyökkel jár majd neked és a körülötted lévő embereknek.
Nem gondolsz arra, hogy a küzdelem milyen könyörtelenül
nehéz lesz.
Fel sem merült korábban benned, hogy amikor reggel
felébredsz, csakis a régi szenvedélyedre tudsz gondolni. Egész
nap máson sem jár az eszed. Mégis honnan sejthetted volna,
hogy egy halk hangocska egész álló nap ott fog suttogni a lelked
mélyén arról, hogy hiányzik valami az életedből?
Azt pedig hétszentség, még csak nem is sejtetted, hogy este,
amikor lefeküdnél aludni, hiába csukod be a szemedet, mert az
az egy dolog fog ott lebegni előtted.
Én viszont elszánt maradtam.
Közel két teljes héten át mindennap úgy hajtottam el a
kibaszott kis kávéház előtt, hogy még csak nem is pillantottam
rá. Esténként pedig tövig nyomva a gázpedált, a fogamat
összeszorítva szinte elrepültem mellette, anélkül, hogy akár egy
pillantást vetettem volna rá.
Nem engedtem meg magamnak, hogy arra gondoljak, Hope
esetleg odabent van. Hogy talán mosolyog. Hogy Evan is ott van
vele.
Amikor este odavánszorogtam az ágyamhoz, úgy tettem,
mintha nem egyedül Hope-ra tudnék gondolni. Elhitettem
magammal, nem érdekel, hogy az a nő ebben a pillanatban
nedves-e és éppen rám gondol-e, vagy nem.
Így volt a legjobb.
Már az is ostobaság volt, hogy egyáltalán megkívántam. Mégis
mennyire esélyes, hogy bármire is mehetnék vele meg a
gyermekével? Hogyan is tehetném boldoggá őket?
Képes lennék erre, ha ez állna a szándékomban?
Már attól is túl sok emlék ébredt fel bennem, hogy ott voltam
a közelükben. Bizony, visszaemlékeztem a múltra, és ez
kibaszottul fájdalmas volt. Az ösztöneim arra figyelmeztettek,
hogy ha közelebb engedem magamhoz Hope-ot, ha közelebb
kerülök Evanhoz, annak végzetes következményei lesznek.
Éppen ezért nem is törődtem ezzel az új
megszállottságommal, hanem elástam mélyre, akárcsak az
aggodalom parazsát, ami újra és újra felizzott, ha arra
gondoltam, hogy ez a kibaszott szemétláda, Hope válófélben
lévő férje valószínűleg ebben a pillanatban is éppen pokollá
teszi annak a nőnek az életét.
Visszafogtam magam, és nem derítettem ki, hogy ki ez a faszi,
és nem beszélgettem el vele egy kicsit.
Nem tartozik rám.
Igaz?
Persze.
Aztán meg…
Ott volt ugye az a kislány.
Ötéves.
Tiffany.
Elképesztően cuki, ahogy göndör, fekete haja vidáman
hullámzott pufók kis arca körül.
Másodszor jött el hozzám a rendelésre, mivel egyre magasabb
láz kínozta, aminek az okára egyelőre nem sikerült rájönnünk.
A vizsgálat során olyan volt, mint egy kezesbárány.
Mosolygott és mindenben segített.
Utólag belegondolva talán túlságosan is kezesnek bizonyult.
Abban a pillanatban ugyanis, hogy befejeztük a vizsgálatot,
felnézett rám hatalmas, reménykedő szemével, és leszögezte,
hogy a vizsgálat során nagyon jó kislány volt, ezért most ugye itt
az ideje annak, hogy megkapja a nyalókáját.
Még szép, hogy ezt mondta.
Úgy leesett az állam, hogy a padlón koppant. Végül csak
annyit tudtam mondani, hogy elfogyott a nyalóka.
 A gyerek erre úgy nézett rám, mintha én lettem volna az a
gazfickó, aki porig rombolta az egész Disneylandet.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Legalábbis ezt hoztam fel ürügynek.
Megdörzsöltem az arcomat, és felnéztem a ragyogóan kék
alabamai égboltra.
–  De nagyon hülye vagy… – mormogtam halkan, de aztán
mégis csak sarkon fordultam, és az ajtóhoz léptem.
Egy pillanatig sem haboztam. Benyitottam és bementem.
Azt reméltem, hogy sikerült jó döntést hoznom.
Mégis mi mást tehettem volna?
Amikor átléptem a küszöb fölött, megszólalt a csengő. Jenna
megpillantott, és olyan képpel vigyorodott el, mint aki
megnyerte a főnyereményt.
Én nem is törődtem vele.
Hope zöld szemét bámultam, aki megérezte a jelenlétemet, és
felemelte a fejét. Meglepődve eltátotta érzéki száját.
Hope.
Basszus. Hope.
Nem kaptam levegőt, kissé megszédültem, ahogy ott álltam
közvetlenül a küszöb mellett, és így bámultam az életemben
felbukkanó legcsodálatosabb lányt.
Vörös haja lazán összefonva lógott rá az egyik vállára. A
tincsek egy része kiszabadult a fogságból, és a hajszín csak
kihangsúlyozta a szeme zöldjét. Virágmintás ruhát viselt, amit
megpillantva nagyon furcsa dolgok történtek velem. Görcsbe
rándultam a vágyakozástól.
Basszus.
 Őt akartam.
Olyan iszonyúan kellett nekem, hogy már az ajkamon
éreztem az ízét.
– Kale.
– Sziasztok! – mondtam, és elindultam az ajtó mellől. Rám tört
egy hőhullám. Csöppet sem jellemző módon ennek a csajnak
sikerült zavarba hoznia. A tekintetem a tároló felé villant, ahol
korábban a nyalókák álltak. Most néhány kávésbögre volt a
helyükön.
– Elfogyott…
Hope zavartan nézett rám.
– Tessék?
– Kell még – dadogtam.
Dühösen nézett rám.
Zseni vagyok.
Szerencsére Ollie nem láthatott, mert akkor életem végéig
ezzel szívatott volna.
A két mutatóujjammal egy apró kört rajzoltam a levegőbe.
Felülről lefelé.
Hope úgy nézett rám, mint aki attól fél, hogy megőrültem.
Na, igen.
Én is aggódtam.
–  A nyalókák. Elfogytak a nyalókáim – nyögtem ki nagy
nehezen.
–  Ó. – Nem tudtam eldönteni, hogy most csalódott-e, vagy
inkább meglepődött. Az arca arról árulkodott, hogy sietve
átgondolta a helyzetet, meg azt, hogy miért jöttem ide.
Azt hiszem, nem ártott volna, ha én magam tudom a választ.
Sajnos azonban ebben a pillanatban kizárólag az járt az
eszemben, hogy berohanok a pult mögé, és feldobom rá a csajt.
Hogy megcsókolom, megsimogatom és elmerülök benne.
Egy pillanatra képes voltam megfeledkezni a szüntelenül
kínzó lidércnyomástól.
A hideg, vakító fényekről. Arról a kibaszott egyenes vonalról.
A mellemben dideregni kezdett a szívem, és arra gondoltam,
hogy ez talán rossz lehet Hope-nak is. Teljesen egyértelmű volt,
hogy halálra rémült amiatt, amit az a faszfej férje követelt tőle.
Ez nyilvánvaló volt. Ott láttam az arcára írva, amikor
kitárulkozott a vizsgálat után. Amikor elárulta nekem, milyen
sok a veszítenivalója. A legszörnyűbb álmomban sem tudtam
volna elképzelni sem, hogy valakire ekkora teher nehezedik. Jól
tudtam, hiába is próbálnám meg felfogni, hogy milyen
szörnyűségeken megy épp keresztül.
Már ez a puszta gondolat is elég volt ahhoz, hogy
végigsöpörjön rajtam az őrjöngő harag újabb hulláma.
Egészen egyszerűen tudnom kellett, hogy mit követelt tőle az
a seggfej, és mit akart Evantól. Közben látomások gyötörtek,
hogy milyen lehetett az életük, amikor még az az alak is ott volt
velük. Jó vagy rossz? Hiányzik talán Hope-nak, vagy örül, hogy
túllépett rajta?
Mi van, ha az a faszi bántotta őket?
Remegő idegeimet harag tépázta.
Basszus! Elviselhetetlen volt ez a gondolat.
Hope idegesen végigsimította a kötényét.
–  Még nem csináltam újat. Azt terveztem, hogy a hétvégén
majd otthon készítünk nyalókát. Ha hétfőn visszajössz, lesz egy
adaggal, amit elvihetsz.
Csakhogy ebben a pillanatban kinyílt a konyha lengőajtaja, és
Evan jött elő ugrálva.
Boldogság.
Élet.
Remény.
Ez mind ott kavargott a levegőben. Betöltötte a kávéházat.
Izzott, lüktetett és mellbe vert.
Majdnem megtántorodtam, mert a talpam alatt hirtelen
megrendült a talaj, és a rám törő emlékek megpróbáltak
mindent kiseperni az elmémből.
A gyerek arca felragyogott, amikor észrevett, két kézzel
megragadta a szemüvegét, feljebb tolta az orrán, mintha csak
így akart volna megbizonyosodni arról, hogy valóban én
vagyok-e az, akit lát.
Istenem. Ez a gyerek tényleg olyan volt, mint a világ
legaranyosabb bogárkája, ahogy a vastag lencsék mögül bámult.
Összeszorult a szívem, felemeltem a kezem és odaintettem
neki.
SZIA – mondta jelnyelvvel, amit most már én is meg tudtam
érteni.
További jeleket is írt a levegőbe, és közben a szája is mozgott:
Dr. Bryant.
Megpördült, és a meglendülő ajtón át visszarohant a
konyhába. A következő pillanatban már újra itt volt, kezében
egy hatalmas spirálfüzettel meg egy filctollal. Odament a
pulthoz, és beleírt valamit a füzetbe. Felmutatta nekem.
 Te me mi c i ál it ?

Hope aggódva odalépett mellé, ám az arckifejezésével nem

mentem semmire sem, mert túl sok érzelem küzdött egymással
rajta.
Miért vagy valójában itt?
Ezzel csak rontasz a helyzeten.
Bárcsak minden másként alakult volna.
Maradj.
Óvatosan elindultam a pult felé, és miközben Hope-ot
bámultam, kettőnk között felizzott valamilyen energia. Ugyanaz
az őrült vonzerő, amit mindig éreztem, ha közel kerültünk
egymáshoz.
Forróságot.
Tüzet.
Lángokat.
Szerettem volna tetőtől talpig végignyalni Hope-ot.
Megérinteni, megbaszni, és utána talán megtartani.
Pontosan ez volt az oka annak, hogy ebben a pillanatban ki
kellett volna menekülnöm az ajtón.
Ezer jó okom lett volna, hogy lelépjek.
Ehelyett elvettem Evantól a felém nyújtott filctollat.

Elfogytak a nyalókáim. Minden gyerek szereti őket. Kell még.

Lehajtotta a fejét, hogy elolvassa a szöveget, aztán újra

visszanézett rám.
Esküszöm, olyan erővel mosolygott, hogy emiatt
hátratántorodtam.
TÉNYLEG? – kérdezte jelekkel. Ezt is megértettem.
– Tényleg – mondtam.
Újra írni kezdett.

Az jó, me én, an és Jen néni c i álu eg

c o ót! Hán n a ókát kér ? Talán si ül ol so
el n be őlük, ho ne le n töb e be s ívű
ge k .

Megdörzsöltem a mellkasomat, és nem tudtam eldönteni,

hogy ez a kölyök éppen mit művel az én szívemmel.

Az attól függ, hogy hányat tudtok csinálni.

Ren ge ! Aka z se íte ? Lef om, ho si án

ös ejön eg l ón i is!

Hope krákogott egyet, megérintette a fia vállát, hogy magára

vonja a figyelmét. Úgy tűnt, hogy a gyerek válla fölött követte az
eseményeket.
–  Azt hiszem, az nem lenne olyan jó ötlet. A konyhában már
így sincs hely, ha mind a hárman ott vagyunk.
Nem használt jeleket. Hozzám beszélt. Arra számított, hogy a
fia úgyis elfogadja a javaslatát.
– Semmi baj. Világos.
 Jenna ekkor drámaian felhördült. Maga elé nyújtotta a
mobilját, és iszonyúan túljátszva a dolgot így kiáltott fel:
– Ó! Te jó Isten, Harley Hope. Annyira sajnálom.
Harley Hope.
Elmosolyodtam, amikor meghallottam a lány teljes nevét.
Gondosan elraktároztam magamban későbbre ezt az
információt.
Jenna hadarva folytatta:
–  Hú! Ebben a pillanatban derült ki, hogy a nagyikámnak
rendbe kell tenni a frizuráját, mert ma este megy bingózni,
úgyhogy sajnos nem tudom betartani az ígéretemet, nem
segíthetek. Úgy tűnik, kiszúrt magának egy pasit, és rá fog
startolni. A ma esti nyalókázást ki kell hagynom. Szégyellem
magam.
Hope pillantása egyértelművé tette, hogy a barátnője nagyon
meg fogja bánni ezt a vagány kis húzását.
– Semmi baj. Evannal megbirkózunk vele.
Jenna rémülten nézett rá.
– Biztos? Iszonyú nagy munka.
– Teljesen biztos. Ott van rá az egész hétvége.
– Ó, várjunk csak! – Jenna ártatlan arccal odafordult hozzám.
– Mi lenne, ha besegítenél? Végül is neked kellenek a nyalókák,
ezenkívül ugye ott van az a sok dög nehéz hozzávaló, amit
Hope-nak haza kellene cipelnie. Iszonyúan fárasztó volt a mai
nap. Elképzelhető, hogy nagyon örülne, ha egy jóképű, izmos
pasi segítene neki.
Ennél egyértelműbb már nem is lehetett volna.
Jelentőségteljesen rám kacsintott.
 Ezek szerint mégis.
Hope halkan káromkodva jól oldalba vágta a barátnőjét.
Mivel úgy tűnt, azt hiszi, nem láttam ezt a mozdulatot,
megpróbáltam nem elnevetni magamat.
Csakhogy ekkor Evan felpattant, és szökdécselve lengetni
kezdte a kezét. Pontosan ugyanúgy vitte túlzásba a gesztusait,
mint ahogy az előbb Jenna is túltolta az ötletét.
Ekkor hirtelen rádöbbentem valamire.
A gyerek ugye tud szájról olvasni?
Nagyon úgy éreztem, hogy Evan sokkal többet tud a világról
annál, mint amire a felnőttek képesnek tartják.
Megdörzsöltem a számat.
Nem tudtam, mit mondjak.
Hiszen Evan gyakorlatilag azért könyörgött, hogy jöjjek, Hope
viszont azért, hogy ne tegyem.
A tekintetem végigsiklott a három arcon, akik mind a
válaszomra vártak.
Egyáltalán nem volt nehéz meghoznom a döntést.
Mi rossz lehetne abban, ha valaki péntek este besegít egy
kicsit egy gyermekét egyedül nevelő anyukának?
Végül is én jöttem be ezen az ajtón, és én kértem szívességet.
Ráadásul mindezt azok után, hogy sokáig távol maradtam.
Hope-ot meglepte, hogy még több nyalókát szeretnék.
Segíteni fogok. Ez az. Boldoggá teszem a kislegényt, és amikor
majd kész vagyunk, egy nagyobb összeggel is támogatni fogom
a jótékonysági alapítványukat.
Ez lesz.
Semmi több.
 Nem nagy ügy.
Az egész akaraterő kérdése. Ebben a pillanatban mintha
lebegtem volna.
Határozott voltam.
Magabiztos.
Simán menni fog… Mondogattam magamban, mint a világ
összes drogosa, amikor arra készül, hogy leszokjon a szerről.
 14. FEJEZET

Kale

Hat óra után öt perccel álltam meg Hope és Evan háza előtt.
A nap izzó korongja egészen alacsonyan járt az alabamai
látóhatáron. Lusta sugarak ragyogtak a fák levelei között, a
levegő megtelt fénylő és árnyas sávokkal.
Abban a pillanatban, hogy kiszálltam a kocsimból, elemi
erővel sújtott le rám a folyondár mézédes illata. Éppen
virágzott.
Felgyorsult a szívverésem. Ideges voltam, és bizonytalan.
Ez persze nem tartott vissza attól, hogy odasiessek a
tökéletesre nyírt gyepszőnyeget keretező fehér
deszkakerítéshez. Csakhogy minden egyes lépés után
feszültebbé váltam, és belém mart a félelem meg a mohóság.
Kinyitottam az alacsony kaput, és elindultam az első udvar
kellős közepén az úton. A kétoldalt ácsorgó fák büszke
katonaként vigyáztak a csendes házikóra.
Lassítás nélkül felsiettem a lépcsőn. Mindent beborítottak a
cserepes virágok, a gerendáról folyondár lógott, az élénkpirosra
festett ajtó valósággal ragyogott.
Elképesztően meghitt és barátságos volt ez a kis ház. Egész
könnyen el lehetett képzelni róla, hogy az ajtó túloldalán egy
boldog család él. Ebben a pillanatban talán mindannyian a
heverőn ülnek és a tévét nézik.
Összeszorult a mellkasom, kérdések bukkantak fel bennem,
és rádöbbentem arra, hogy igazából semmit sem tudok róluk.
Vajon jól élnek? Boldogok így?
Az ereimen végighullámzott a bizsergető vágy, hogy valahogy
boldogabbá tegyem őket.
Basszus. Tényleg kezdek bekattanni.
Bekopogtam.
Sietős léptek dobogtak a túloldalon, és valaki kapkodva
megpróbálta kinyitni a zárakat. Azt hiszem, az előző
kérdéseimre részben választ kaptam, amikor feltárult az ajtó, és
a küszöb túloldaláról a világ legboldogabb gyermeke vigyorgott
rám.
Hullámos vörös hajat, szeplős orrocskát és egy reménykedő
zöld szempárt láttam.
SZIA – jelelte, és egy helyben szökdécselt. Csak úgy sugároztak
a különféle érzelmek a gyerekből.
A szívem már megint olyan furcsán viselkedett. Úgy tűnt,
nincs elég helye odabent. Ügyetlenül odaintegettem a
gyereknek.
– Szia, Evan! Hogy vagy?
Hüvelykujjával a magasba bökött, én el sem tudtam volna
képzelni, hogy ezt miért tartom ilyen aranyosnak. Úgy éreztem,
hogy a gyerek megpróbálja a lehető legegyszerűbbé tenni a
dolgomat. Az a helyzet, nekem sajnos halvány lila gőzöm sem
volt, hogy mégis mi a fenét művelek itt. Evan intett, hogy
kerüljek beljebb.
Körbe fordulva gyorsan megnéztem magamnak az
otthonukat.
A bejárati ajtón át egy apró előszobába érkeztem, innen egy
díszléces boltív alatt a nappaliba lehetett továbbmenni. A szoba
közepét szinte teljesen elfoglalta a párnákkal és pokrócokkal
zsúfolt heverő. Két oldalára egy-egy fotelt állítottak. A sötét
parkettára puha, vastag szőnyeget terítettek, a garnitúrát a tévé
felé fordították.
Csakhogy sem a heverő, sem a fotelek nem számítottak. Elég
volt egyetlen pillantást vetnem a nappalira, hogy megértsem,
ezen mi a legfontosabb a világon Hope-nak.
Az összes függőleges felületet, minden falat elborították Evan
képei. A legkülönfélébb stílusú és méretű keretek sorakoztak
mindenhol.
Mintha remekművek lettek volna.
Vallomás volt ez a javából.
A fiú kirohant a jobbra nyíló rövid folyosóra, én pedig nagy
nehezen levettem pillantásomat a képekről, és a nyomába
eredtem.
Könnyed léptekkel haladtam egészen addig, míg majdnem
hasra nem estem, mert egy kisebb boltív alatt áthaladva
megérkeztünk a konyhába.
Hope mélyen előre hajolva állt előttem. Ugyanazt az izgató
ruhát viselte, mint az előbb a kávéházban. Miközben
megpróbált elővenni valamit a legalsó fiókból, ide-oda
ringatózott tökéletes, kerek feneke.
Olyan nagyon szerettem volna beleharapni.
Összefutott a számban a nyál.
Ebben persze szerepet játszott az a tény is, hogy a konyhában
őrjítően finom illat terjengett.
Szívből jövő, erőteljes és meleg.
Hope megpördült, ahogy meghallott minket a háta mögött. A
döbbenettől tágra meredt zöld szeme, mintha – bár számított az
érkezésemre – most mégis sikerült volna meglepnem.
A levegőben pedig egyből ott lángolt az a zabolátlan
összeköttetés, amit a közelében mindig is éreztem…
Mozgásba lendült.
Szabadon és gyorsan.
Beborította közöttünk a padlót, mielőtt bármelyikünknek is
lehetősége lett volna arra, hogy megvesse a lábát.
Leigázott, átjárt és rabul ejtett minket.
A vonzalom és a vágy.
Az az őrjítő éhség, ami már majdnem térdre kényszerített.
Csakhogy én nem ezért jöttem ide, úgyhogy elfojtottam
magamban a lángolást.
Megköszörültem a torkom, és lazán elmosolyodtam. Csakis
így élhetem túl ezt az estét anélkül, hogy feldobnám Hope-ot az
asztalra. Így majd felfogom, hogy a combjával nem öleli át a
derekam, és ajkammal nem derítem fel a teste minden
porcikáját.
–  Szia, sütilány – nagyot nyújtózkodtam. Az ingujjamat már
korábban felhajtottam. – Itt vagyok, állok szolgálatodra. Amit
csak szeretnél. Ne fogd vissza magad. Élj a lehetőséggel.
Néhány másodpercig csak halkan zihált. Úgy tűnt, neki is
pontosan úgy össze kellett szednie magát, mint nekem.
Elfojtani a vágyakozást.
Mind a ketten ugyanúgy találtuk meg a kiutat.
 Oka volt annak, hogy itt vagyok.
Szerettem volna valamit visszaadni ennek a két csodálatos,
önzetlen lénynek.
Néztem, ahogy ellazult a válla, és jókedvű mosolyra húzódott
puha, rózsaszín ajka.
–  Vigyázz a szádra, Dr. Bryant. Ha még egyszer sütilánynak
hívsz, kizavarlak hátra, hogy lenyírd a füvet.
–  Ez fenyegetés akar lenni? Ne csináld, tudsz te ennél
cifrábbakat is.
Sütőkesztyűt húzott, és kinyitotta a sütőt. Bár a házuk
visszafogott volt, ugyanezt nem lehetett volna elmondani a
konyha berendezéseiről.
Egy gourmand is elégedett lett volna vele.
A hatalmas hűtőszekrény egy étteremben is megállta volna a
helyét, akárcsak a dupla tűzhely. Minden bútor fehér volt,
rusztikus stílusú. Ugyanolyan varázserő áradt belőlük, mint a
gazdasszonyból.
Hope előrehajolt, és kihúzott a sütőből egy kerámiatepsit.
Édes Istenem. Majdnem összeestem.
Ahogy ugyanis előrehajolt, dús vörös haja beborította az
egyik vállát, a háta enyhén meghajolt, és oldalról az arcára
pillantva jól láthattam parányi orrát, duzzogó száját és gödrös
állát.
Rám sandított a válla fölött.
– Ó, Dr. Bryant, ingoványos talajra tévedsz…
A tekintetemmel majdnem felfaltam a testét. Ingovány, na
persze.
–  Megtörténhet ugyanis, hogy rengeteg házimunka akad
nálunk. Figyelembe véve, hogy nincs férfi a háznál, lehet hogy a
lista már tizenöt mérföld hosszú – mondta jókedvűen, én pedig
megállapítottam magamban, hogy imádom, amikor így ugrat.
Amikor elég jól érzi magát a társaságomban ahhoz, hogy ne
aggódjon annyira.
Megfeszítettem a karizmaimat. Elégedetten láttam, hogy
ahogy a tekintete megakadt a felsőtestemen, kénytelen volt
levegő után kapkodni.
–  Megint azt szeretnéd, hogy megmentselek, sütilány? Csak
bátran, drágám. Ne felejtsd, hogy hős lovag vagyok!
Kötelességem bármit megtenni a hercegnőmért. Abban pedig
biztos lehetsz, hogy nem fogom tehernek érezni a szolgálatot.
Hirtelen Evan bukkant fel az orrom előtt. Az arcomba nyomta
a füzetét, és így egy csapásra az eszembe juttatta, hogy miért is
jöttem ide.
Egyáltalán nem azért, hogy az anyukájának udvaroljak.
Figyelembe véve, hogy ez a gyerek jól tud szájról olvasni, csak
reménykedhettem abban, hogy nem figyelt fel kétértelmű
szavainkra.
A mutatóujjával megütögette a papírt, és felhúzta a
szemöldökét.

Hé! Nem ar ól vo s ó, ho n a ókát c i álu ?

Rákényszerítettem magam, hogy az anyjára nézzek, és halkan

felnevettem, mert úgy tűnt, Evannak őszinte örömet okoz, hogy
rendre utasíthat.
Most már az eszem ágában sem volt visszafogni magam,
beletúrtam a hajába.
Felkaptam a füzetét, és a konyhai sziget fölé hajoltam. A
gyerek felmászott a mellettem álló székre, hogy lássa, mit írok.

Ne aggódj, haver. Azért jöttem, hogy nyalókát csináljunk.

Bár tudtam, hogy tud a számról is olvasni, de így írásban

beszélgetve vele úgy éreztem, hogy közvetlenebb a
kommunikációnk.
Utána viszont meggyőződtem róla, hogy Evan rám néz, és így
szóltam:
– De ha utána az anyukád szeretne más munkára is befogni,
akkor nyugodtan megteheti. Teljesen az övé vagyok.
Hope a nevetéssel küszködve összeszűkülő szemmel nézett
rám.
– Biztosra veszem, hogy a nyalókák mellett másra nem marad
időd. El sem tudnád képzelni, milyen sokáig eltart az
elkészítésük. Pár óra múlva átkozni fogod magadat azért, hogy
felajánlottad a segítségedet. Itt fogsz nekem sírni, hogy vessek
már véget a szenvedésednek.
– Nagyon tévedsz! Egész éjjelre számíthatsz rám!
A fene egye meg, hát miért nem tudom befogni a számat?
Megőrjít ez a csaj. Ahogy lángba borul a nyaka, utána pedig az
arca.
Édes.
Ennivaló.
–  Valaki nagyon el van szállva magától. Igaz, Dr. Bryant? –
Ezeket a szavakat halk, rekedt hangon mondta ki.
Miközben megkerülte a szigetet, a tekintetem végigsiklott a
lábán, ringó csípőjén és gyönyörű fenekén. Lábujjhegyre állva
levett három tányért a felső polcról.
– Én száz százalékig bízok magamban, Ms. Masterson. Jó oka
van, hogy lovaggá ütöttek. Ezenfelül pedig azt hiszem, hogy már
kitárgyaltuk, hogy mire vagyok képes.
Végre elnevette magát.
–  Sosem találkoztam még egy ilyen öntelt férfival – mondta
fejcsóválva.
Játékosan és érzékien hátrapillantott felém. Lenyűgöző volt.
Ez a nő egy igazi látomás. Az arcára pillantva egyszerűen
elalélok a gyönyörtől. Elbűvölt a szépségével.
Mégsem ez, hanem a szívéből sugárzó elemi jóság tette igazán
varázslatossá.
–  Ne téveszd össze a magabiztosságot az önteltséggel. A
kettőnek semmi köze sincs egymáshoz – magyaráztam. A levegő
közben remegett az izzó vágytól, lüktetett a kimondatlan
dolgoktól.
Mintha Hope titokban azt suttogta volna, hogy kíváncsi rám,
és nagyon szívesen átélné, amit nyújthatnék neki.
–  Mi lenne, ha nekiállnánk, hogy végre megláthassuk, mire
vagyok képes? – kérdeztem, és közben már nem is tudtam,
miről beszélek. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy egyre nagyobb
bajba keveredek. Ugyanakkor Hope közelében egyszerűen nem
bírtam visszafogni magam.
Visszament a szigethez. Evan lehajtotta a fejét, és valamit
körmölt a papírra. Az anyja kirakta a tányérokat a pultra, és
amikor két kézzel megtámaszkodott mellettük, a melle jól
láthatóan megmozdult a ruhája kivágásában.
 – Először vacsorázunk. Szükséged lesz minden erődre.

Mi a ke n éte ?

Elolvastam a kérdést, csücsörítettem, mintha töprengenem

kellene, majd válaszoltam:
– A pizza!
Ügyeltem rá, hogy a mellettem ülő Evan jól lássa az ajkamat.

A ke n ko d?

– Izé… Külföldi vagy amerikai?

Vastag lencséjén keresztül alaposan szemügyre vett, és
közben annyira aranyos volt, hogy én egyre nehezebben tudtam
csak a nyalókagyártásra összpontosítani. Meglepő volt, hogy
ilyen nagyon rokonszenvesnek tartom ezt a gyereket. Ahogy
teltek a percek, egyre jobban megkedveltem.

Ame i.

– Ó, erre könnyű a válasz. Az 1968-as Shelby Mustang.

Hűha – mondta némán, és egyetértően bólogatott. – Az enyém
is!
–  Komolyan?… Figyelj, nem lehet, hogy csak engem
majmolsz? – Ezt a kérdést szívesen leírtam volna, ám ekkor már
olvadt cukorral borított műanyag kesztyű volt a kezemen.
Az asztal túloldalán Hope dolgozott szorgalmasan. Minket
figyelve édesen elmosolyodott.
A fenti lámpa fényében az arckifejezése egészen egyszerűen
szíven ütött. Evan ekkor már jó húsz perce vallatott, és az anyja
arcára kiült a felhőtlen boldogság.

Nem is va k ma !

Odafordította a papírt, hogy el tudjam olvasni, aztán a szemét

meresztve megcsóválta a fejét.
Mintha tudnom kellett volna, hogy ő nem utánoz senkit.
Rávigyorodtam, még szép, hogy tudtam.
Az arckifejezésem alighanem megnyugtatta, mivel töprengő
képet vágva dobolni kezdett a filctollal a füzeten. Vártam a
következő kérdést.

Ked c fa d?

– Eper.
Ezt habozás nélkül vágtam rá, és ebben a pillanatban Hope és
az asztal túlsó fele felé fordultam.
Talán csak azért, mert látni szerettem volna, ahogy elpirul.
Ő természetesen tudta, hogy valójában mi jár az eszemben.
Az eper, a tejszín meg az a sok édesség.
Úgy szerettem volna alaposan végignyalni. Visszamenni az
időben arra az éjszakára, amikor belesimult a tenyerembe, és a
nyelvével benedvesítve az ajkát a nevemet nyöszörögte.
A rám törő vágy majdnem elsodort, de elfojtottam
magamban, és nem voltam hajlandó engedni neki. Ugyanakkor
valamiért mégis azt éreztem, hogy elkerülhetetlen, ami történni
fog.
Evan gyorsan írt valamit a papírra.

Te az an ám pa va ?

Hoppá. Ezek szerint nem sikerült olyan iszonyúan jól

eltitkolni a gondolataimat.
Abbahagytam, amit csináltam, lerángattam magamról a
kesztyűt, és a gyerek szemébe nézve kézbe vettem a füzetet.

Miért gondolod, hogy az vagyok?

Gyorsan és őszintén válaszolt.

Azér , me am ránéze , úg mo y z, mi h
na n s ép e ta nád.

A fenébe. Még egyetlen olyan gyerekkel sem találkoztam

eddig, aki úgy átlátta volna a dolgokat, mint ő.
Okos, talpraesett, és ért mindent.
Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt leírtam volna a
válaszomat.

Azért, mert ő tényleg szép.

Evan vigyorogva az anyjára pillantott, aztán megint leírt

valamit a füzetbe.
 Az én an ám a vi ág le s ab an ája.

–  Ti ketten meg miről pletykálkodtok? – kérdezte Hope, és

mélyen az asztal fölé hajolt, mert szeretett volna egy gyors
pillantást vetni kettőnk beszélgetésére.
Halványan egyből elpirult, amikor felfedezte, hogy éppen
milyen témát tárgyaltam ki a fiával.
–  Ó, fejezzétek be. Minden nyolcéves fiú azt hiszi, hogy az ő
anyukája a legszebb a világon, de aztán tizenéves lesz belőle, és
attól kezdve úgy tesz, mintha az anyja nem is létezne – mondta
jókedvű szigorúsággal.
NEM – jelelte a fiú. Azt hiszem, utána pedig valami olyasmit
mutogathatott, hogy TE VAGY A LEGSZEBB.
Úgy tűnik, kitaláltam az igazat, mert Hope olyan édesen
elmosolyodott, hogy elég volt egyetlen pillantást vetnem e két
boldog emberre, és azonnal ellágyult a szívem.
KIS SZÍVEM. Ezt egyértelműen megértettem, mivel Evan az
ajkával is formálta a szavakat, és miközben az anyjára nézett, a
kis öklével a szívére csapott.
Hope ugyanígy tett, rajongó arckifejezéssel megérintette a
mellét.
Ez olyan megható volt, hogy szinte már fájt. Nehéz elfogadni
az ilyen csodát. Milyen erős ennek a két embernek a kapcsolata!
Mi lehet a magyarázata annak, hogy egyszerre érzek vonzódást
irántuk, miközben elönt a rémület?
Evan visszanézett rám, és gyorsan megint leírt valamit.

Szóva ?
 Szomorúságot éreztem, ahogy visszakértem a filctollat, hogy
leírjam a választ?

Nem, Evan. Mi csak barátok vagyunk.

Visszakérte a tollat.

Nek is a ba áto va ?

Ez a gyerek!

Igen, haver. Nagyon is barátok vagyunk.

Ahogy ott ültem, valamiért úgy éreztem, hogy ez így nem elég.
Félresöpörtem ezt az érzést, és óvatosan oldalba böktem a
fiút.
– Tessék tovább dolgozni, te kis lustaság.
Elnevette magát. Miközben a szájából előtört a kuncogó hang,
ragyogóan rám mosolygott. Akkor is kacagott, amikor leírta a
válaszát.

Nem is va k lu ság.

Nem.
Kicsit sem.
Csakhogy, ha még egy darabig itt maradok velük, akkor
nekem végem.
Nem voltam biztos abban, hogy az én szívem elviselné-e ezt a
sok érzelmet.

–  Te komolyan beszéltél. – Egy gyors pillantást vetettem az

asztal fölé hajoló nőre. Hope óvatosan gömböket formált a
színes édességből, mielőtt pálcikákat dugott volna beléjük.
Nem tudtam, hogy miért suttogok.
Valahogy mégis a suttogás illett a legjobban a késő éjszakai
órához.
Csendes nyugalom szállt le a konyhában.
–  Most már bezzeg nem vagy olyan nagyfiú, mint ahogy pár
órával ezelőtt hencegtél, igaz? – kérdezte. Lehet, hogy
ugratásnak szánta, de a hangjából kimerültség áradt, és látszott,
mennyire elfáradt.
Halkan elnevettem magam.
–  Úgy tűnik, kicsit nagyszájú voltam. Vannak dolgok, amik
sokkal keményebbek annál, mint amilyennek látszanak.
Összerezzent a kétértelmű megjegyzésemre.
Mind a ketten fájdalmas pontossággal érzékeltük a másik
közelségét.
Lenyűgöző volt tudni, hogy csak egy asztal választ el minket
egymástól.
Mozdulataink visszhangja a levegőbe olvadt.
Órák óta gyúrtuk a nyalókákat.
Megfájdultak az ujjaim, és a hátam sajgott a görnyedéstől.
Rengeteg cukrot és kukoricaszirupot melegítettünk fel a
tűzhelyen.
Ízesítő és színezőanyagot kevertünk bele.
A masszából hosszú fonatot formáztunk.
 A cukorzsinórból korongokat alakítottunk ki.
Ezek aljába belegyömöszöltük a pálcikát.
Fárasztó és időrabló munka volt, ráadásul Evan túlbecsült
minket, mert a közelében sem jártunk az egymillió nyalókának.
Persze így is rengeteg nyalóka készült. Minden szóba jöhető
lapos felszínen tálcák sorakoztak, rajtuk a különböző
készültségi fokozatban lévő édességgel. Meg kellett várni, hogy
kihűljenek, mielőtt celofánba csomagolhattuk volna őket. Utána
következtek a szalagok és a matricák, melyek felhelyezése e
rövidke gyártósoron Evan feladata volt.
A gyerek azonban már az igazak álmát aludta a heverőn.
Három órával korábban azt mondta, hogy ledől pihenni egy
kicsit. Amikor harminc perccel később beosontam a nappaliba,
hogy megnézzem, azt láttam, hogy az egyik pokróc alatt
összekuporodva alszik a kanapén. Csálén állt a szemüvege, és
nyitott szájjal, halkan szuszogott.
Levettem róla a szemüveget, és odatettem a kisasztalra.
Pontosan tudtam, hogy túl messzire merészkedem ezzel, de
gondosan betakartam a vállát is. Elképesztően erős érzelmek
lángoltak fel a szívemben.
Nem tudtam ellenállni nekik.
Nem bizony, hiszen ez volt életem legcsodálatosabb éjszakája.
Órákat töltöttem a kisfiú és az anyukája társaságában. Az
őszintén mosolygó, hihetetlenül okos gyerekből áradt a
bizalom. Csodálatos volt kettőjük kapcsolata. A feltételek
nélküli, erős szeretet.
Hope szíve vakítóan lángolt, a teste pedig összezavarta az
érzékeimet.
 Fény, élet és hit.
Igen. Ugyanezt láttam Rex és Rynna házában. Egy boldog
családot. Nem ismerek túl sok olyan embert, aki annyira
rászolgált volna a boldogságra, mint ők.
Csakhogy eddig kizárólag kívülállóként szemléltem az
ilyesmit. Igyekeztem ott lenni mellettük, ha szükségük volt rám.
Ma este azonban úgy éreztem, hogy itt a helyem.
Hogy ide tartozom.
Hozzájuk.
De hülye vagyok.
Hiszen alig ismerem őket.
Ahogy azonban ott álltam és az alvó gyereket néztem, olyan
jó lett volna, ha nem ez a helyzet. A sors mégis hogy lehetett
annyira kegyetlen, hogy akkor vezette ezt a két embert az
utamba, amikor nem csatlakozhatok hozzájuk? Nem volna
helyes, ha azt tenném.
Nem bizony, mert így minden túlságosan fojtogató, túl nyers
és túl valódi volt.
Ezenfelül azt is tudtam, hogy Hope olyan ellen küzd, aminek
a nagyságát fel sem foghattam.
Zsigeri ösztöneim arra figyelmeztettek, hogy nem lenne
szabad itt lennem. A lelkem viszont azt akarta, hogy maradjak.
Értsem meg végre, hogy mi a fene bontakozik ki kettőnk között.
Ez túl fontos ahhoz, hogy semmibe vegyem.
Amikor visszamentem a konyhába, és szóltam Hope-nak,
hogy a gyerek alszik, hirtelen megváltozott körülöttünk a
légkör.
Eltűnt a korább órák játékos könnyedsége.
 Elképesztő módon besűrűsödött a levegő. Visszhangokat
vetett körülöttünk a sok kérdés, a sok talán és az éhség.
Bábuként táncoltatott minket a vakító vágyakozás.
–  Már nagyon késő van, Kale. Ideje hazamenned. Nem
gondoltam, hogy ilyen sokáig maradsz.
Az órára pillantottam.
–  Még csak hajnali egy óra van. Péntek éjjel ez korainak
számít.
Megpróbáltam vigyorogni, de nem sikerült.
Hope halkan felhorkant.
–  Na, persze. Le merném fogadni, hogy pénteken éjjelenként
egész más módon szoktad próbára tenni az állóképességed.
Megbántad, hogy idejöttél, cowboy?
Az elmém azonnal visszarepített két héttel korábbra, egy
másik péntek estére.
Ahol hallottam Hope zihálását.
Éreztem az ízét.
Mélyen a szemébe néztem, valósággal a helyére szegeztem, a
hangom elmélyült.
–  Egyedül azt bánom, hogy te nem próbálhattad ki, mire
vagyok képes.
– Kale – suttogta, és az édes masszát gyúró ujjai megremegtek.
– Ne csináld ezt.
– Amit érzel, az nem az én művem, Hope. Szerintem magától
van itt ez az erő, és nem törődik azzal, hogy kapott-e rá
engedélyt tőlünk, vagy sem.
Nagyot pislogva megpróbált a nyalóka befejezésére
összpontosítani. Csakhogy én így is felfigyeltem a csábító ajka
sarkában felragyogó mosolyra.
–  Igazad van. Ez a helyzet. Bárcsak máskor találkoztunk
volna! Jobban időzítve.
Azonnal felfigyeltem arra, hogy Hope hirtelen megremegett a
félelemtől. A szeme alatt nedvesen csillogtak a váratlanul
kibuggyanó könnyek.
Harag.
Égető düh.
Könyörtelen.
Minden kőkeménnyé vált a belsőmben. Rám tört a vágy, hogy
mind a kettőt magamhoz öleljem, és megvédjem.
–  Mit akar a férjed? – hördültem fel összeszorított foggal,
miközben megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat.
Nem sikerült.
Hope zihálva kifújta a levegőt, gyors pillantást vetett a boltív
felé, és amikor meggyőződött arról, hogy Evan mélyen alszik, a
szemembe nézett.
–  Nem vagyok biztos abban, hogy el kellene-e mesélnem
neked a részleteket.
Pislogtam, és majdnem felrobbantam a rám amúgy cseppet
sem jellemző haragtól. Hiszen én amúgy egy nyugodt fickó
vagyok. Olyan pasi, aki mindenben meglátja a jót.
Csakhogy bárki legyen is ez a faszfej, képes volt minden
jóságot megsemmisíteni.
– Miért is ne? – kérdeztem vicsorogva.
Felém biccentett az állával.
–  Először is, mert így ránézésre mindjárt felrobbansz, és
gyilkolni szeretnél, valahányszor csak megemlítem az exemet.
 – Szerintem ez természetes.
– Mi az az ez?
– Hogy meg akarlak védeni titeket.
Lesütötte a szemét, én viszont odahajoltam hozzá az asztal
fölött, és megérintettem a kezét.
– Azt akarom, hogy tudd, Hope: megbízhatsz bennem.
Lehunyta a szemét, mintha ellenkezni akarna, vagy talán
elfutni és elbújni, és az is egyértelmű volt, hogy teljesen maga
alá gyűrte a rettegés.
–  Nem volt jó apa a férjed? – nyilvánvaló, hogy nem volt az,
de szükségem volt a megerősítésre. A bizonyítékra. Azért, mert
olyasmit éreztem, amit korábban még soha.
Vad vágyat, hogy megvédjem.
Őrjöngő késztetést, hogy az enyém legyen.
Rosszkedvűen, érdes hangon felnevetett, aztán rám emelte a
tekintetét.
– Nem, Kale. Nem volt jó apa.
A dühtől ökölbe szorult a kezem. Indulni akartam. Hogy
megkeressem azt a faszit.
–  Figyelj, tudom, mire gondolsz… – folytatta gyorsan. – Nem
verte a gyereket, hanem…
Megpróbáltam nyugodtan megszólalni, de a hangom remegett
az alig visszafojtott dühtől.
– Hanem? Nekem mindent elmondhatsz.
Basszus.
Egyre mélyebbre kerülök.
Nem tudok megállni.
Hope rám nézett.
 Reménytelenül.
A pillantása majdnem porrá zúzott.
– Abban a pillanatban elutasította a gyermeket, hogy kiderült,
a kicsinek beteg a szíve.
Olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, hogy sajogtak az
ujjaim. Tényleg mindjárt felrobbanok.
– Hogy tehette ezt?
Ezt nem is kérdésnek szántam. Egyszerűen nem tudtam
felfogni, hogy egy apa elutasíthatja ezt a gyereket.
Ezt a lenyűgöző kissrácot.
Hope arcára kiült a mélységes bánat.
–  Először azt hittem, hogy csak sokkos állapotba került. A
maga módján dolgozza fel az eseményt. Ám ahogy telt az idő, a
helyzet egyre szörnyűbb lett. Csakis azzal törődött, hogy
megszerezze a nagyapja örökségét, és attól kezdve egyfolytában
annál a cégnél robotolt. Mindennél jobban vágyott arra, hogy
övé legyen a pénz. Már csak ez az egy dolog volt fontos a
számára. Én megpróbáltam még ekkor is hinni benne, de végül
már nem maradt semmi, amiben megkapaszkodhattam volna.
A nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát, és a pálcikát
belenyomta az utolsó nyalókába, majd valósággal rárogyott a
mögötte álló székre.
Mintha elszállt volna minden ereje.
–  Ő pedig… – Elhallgatott, és vadul megrázta a fejét, mintha
már éppen el akarna mondani valamit, de aztán meggondolná
magát. Néhány másodpercnyi habozás után bizonytalanul rám
pillantott, és mégiscsak elmondta, amiről úgy vélte, hogy
szabad. – Végül egy évvel ezelőtt omlott össze minden.
Megértettem, hogy a fiam egyetlen pillanattal sem maradhat
tovább abban a házban.
Egyértelmű volt, hogy nem mondott el mindent. Eltitkolta a
részleteket. Én azonban tudni akartam őket. Minden apróságot.
Üzemanyagra volt szükségem az őrjöngő, lüktető gyűlöletem
számára.
Hope krákogott egyet.
– Összecsomagoltam a holminkat, és eljöttünk. Jenna házában
bujkáltunk, a férjem meg persze odajött, és azt követelte, hogy
menjünk haza. Jenna megfenyegette, hogy kihívja a rendőröket,
ha megpróbál átlépni a küszöbén. Beadtam a válókeresetet.
Önálló felügyeleti jogot kértem, semmi mást. Volt annyi
megtakarított pénzem, hogy letegyem az előleget erre a kis
házra. Nem akartam tőle gyerektartást, vagy hogy foglalkozzon
a fiammal, mivel ő soha semmit nem akart Evantól. Csak arra
vágytam, hogy csendben elváljunk, és szabadok lehessünk.
Az arcán elmélyültek a fájdalom ráncai.
–  Azt tettem, amit meg kellett tennem, Kale – mondta érdes
hangon.
Vajon mit titkol előlem? Valamit szeretett volna elmondani
nekem, de nem bírta rászánni magát.
A konyha remegett a haragomtól. Közel jártam ahhoz, hogy
elsodorjon a gyilkos hullám.
Nem tudtam, hogy képes leszek-e kezelni a helyzetet. Mi fog
még kiderülni? Az, hogy bántották Hope-ot, vagy Evant?
Zihálva kapkodott levegő után.
– Az első pillanattól kezdve rám szállt…, azt mondta, nagyon
megbánom, ha elhagyom. Azzal vágtam vissza, hogy csak egy
dolgot akarok. Azt, hogy a fiam szabad legyen. Erre ő persze
pontosan azt tette, amiről tudta, hogy a lehető legnagyobb
fájdalmat okozza nekem…
Lehajtotta a fejét, felzokogott, könnyek csorogtak az arcán.
Amikor újra rám nézett, a szeméből mélységes letörtség áradt.
–  Ezen a héten megkaptam az ellenkeresetét. Magának
követeli a kizárólagos felügyeleti jogot. Én meg éppen azért
hagytam el, hogy Evant teljesen kiszakíthassam az életéből.
Hogy megvédjem a fiamat. Erre ő el akarja venni tőlem a
gyerekem.
Megcsikordult a fogam, a harag mozgásra ösztönzött.
Képtelen voltam egy helyben ülni. A földre dobtam a
kesztyűmet, és egy másodperccel később már le is térdeltem
Hope mellé. A tenyerembe zártam az arcát, és azt akartam,
hogy rám nézzen.
–  Nincs egyetlen olyan bíróság sem ezen a világon, amelyik
úgy ítélné meg, hogy te alkalmatlan volnál az anyaságra, Hope.
Nincs. Nem akarom, hogy emiatt aggódj.
Szipogva rám mosolygott. A szavaimra valósággal
felragyogott az egész arca.
Napsütés.
Éreztem, ahogy átjárja a meleg a lelkem üres, elhalt részeit.
Azokat a szegleteket, ahol a rettegés volt az úr, miközben én
egész életemben csak arra vágytam, hogy bátor legyek.
Egy kibaszott hős.
Vagy talán csak a gyűlölet lángolt bennem? Egy olyan férfi
iránt, akivel még sosem találkoztam? Az a helyzet, hogy ha mi
ketten összefutunk, akkor ő lesz az, aki nagyon megbánja a
dolgokat.
– Jenna is pontosan ezt mondja, én meg szeretnék hinni neki.
A hüvelykujjammal letöröltem a könnyeket a szeme alól,
aztán leengedtem a kezem.
–  Helyes. Higgy neki. Legyél erős. Soha, de soha ne add fel a
reményt.
Vágyakozva rám mosolyodott.
– Engem mindig is a remény éltetett.
Fájdalom hasított a mellembe. Pontosan értettem a helyzetet.
Ez a lenyűgöző nő a vállára vette az egész világa terhét. Ó,
basszus. De szerettem volna ennek egy részét átvállalni.
Jól tudtam, igazából nincsen jogom arra, hogy féltékeny
legyek, de mégis ott lángolt bennem a féltékenység. Lángolt
bizony. Elevenen és vadul.
–  De, ha egyszer elutasította Evant, akkor mi a faszért kell
neki a felügyeleti jog?
Hope megvonta karcsú vállát, és ráharapott az alsó ajkára.
– Részben azért, mert elhagytam. Csorba esett a büszkeségén.
Ugyanakkor viszont úgy érzem, van ott valami más is. Azt
állítja, hogy még mindig szeret, de közben végig engem
hibáztatott.
– Evan betegsége miatt?
Remegve rábólintott.
–  Addig nem is tudtuk, hogy bármi baj volna, míg Evan
kétnapos nem lett. Egy tökéletes kis jószág volt. Elég pici.
Nagyon pici. Úgy tűnt azonban, hogy az orvosok nem aggódnak
emiatt. Már a hazamenetelre készültünk a kórházból, amikor az
utolsó vizsgálaton a főnővér meghallgatta a szívverését.
 Megremegett a hangja, ahogy felidézte a szörnyű emléket.
–  Repülővel vitték át Memphisbe, az ottani nagy
gyermekkórházba. Csak ötnapos volt, amikor először
megműtötték a szívét. Csak öt.
Hope a mellére szorította a kezét.
–  Soha életemben nem féltem ennyire. Megpróbálták
meggyógyítani a rendellenességet, és azt remélték, ennyi is elég
lesz, és nem lesz szükség transzplantációra. Az orvosok eleve
nem voltak bizakodóak. Azt mondták, készüljünk fel a
legrosszabbra. Megtudtuk tőlük, hogy a gyerek állapota
valószínűleg egy genetikai hibára vezethető vissza, és ha
életben is marad, akkor is további problémák felbukkanására
számíthatunk.
Képek villantak fel előttem. A legnagyobb kudarcom. A
legnagyobb bánatom.
Levegő után kapkodtam az emlékek miatt, és megpróbáltam
nem összehasonlítani a két esetet. De kurvára nehéz volt. A két
gyerek… túlságosan hasonlítottak. Akkor is úgy éreztem, nem
számítanak a múlt árnyai, mert ebben a pillanatban csakis arra
vágytam, hogy odahajoljak, magamhoz öleljem ezt a nőt, hogy
elcsituljon benne a vihar.
–  Hope – mormogtam, és hátrébb húzódtam, hogy jobban
láthassam, hogy tanúja lehessek az arcából sugárzó, ragyogó
szeretetnek.
A szememre igazából nem is lett volna szükségem.
Mert érezni lehetett ezt a szeretetet.
Beragyogta az egész konyhát. Hope bánatosan rám
mosolygott.
 – Nem fogadtam el, amit mondtak, Kale. Tudtam, hogy az én
bébimnek nem lesz semmi baja. Megnő, élni fog és szeretni.
Lehet ugyan, hogy a világ más szemmel néz rá, ám a fiam
pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Nem fogok
hazudni neked, és nem mondom azt, hogy könnyű volt a
dolgom, mert az életem legnehezebb, legiszonyatosabb
hónapjai és évei vártak rám. Csakhogy közben sosem adtam fel
a reményt. Egyszer sem.
– És ez a remény most is ragyog a fiadból – feleltem.
Elkomorodott.
–  Csakhogy az apja… az apja nem kapta meg azt a tökéletes
fiúgyermeket, amire igényt tartott. Megtagadta, hogy
megvizsgálják, hogy esetleg az ő génjeivel volt-e a baj. A
képembe vágta, hogy ez baromság. Meg azt, hogy engedjük el a
fiút, és próbáljuk újra.
Elsírta magát. Az a gazember ennyire megbántotta és
megsebezte.
Őrjöngtem.
Perzselt a harag.
Hope könnyes szemmel rám pillantott, lesütötte a szemét,
zihált a keble, de aztán újra felnézett rám.
Kétségbeesetten.
Az arckifejezése elárulta, hogy mennyire szenved.
–  Azért hoztam el tőle Evant, mert alá akart írattatni velem
egy olyan nyilatkozatot, hogy a fiamat nem szabad újjáéleszteni.
Azt akarta, hogy ha Evan megint megbetegszik, akkor ne
próbáljuk megmenteni. Ezt nem fogadhattam el. Tudtam, hogy
mit kell tennem – mondta, szinte nyöszörögve. Mintha azért
könyörgött volna, hogy megértsem a döntését.
Felhördültem, a hangba döbbenet és bosszúvágy vegyült.
–  A köcsög – mormogtam, megpróbálva feldolgozni a
hallottakat. Szerettem volna megérteni, hogy mit jelent ez az
egész.
Szörnyeteg.
Az a mocskos szemétláda egyszerűen egy szörnyeteg volt.
Gyűlöltem.
Csakhogy nem tudtam, ezt hogyan önthetném szavakba. Ha
fejest ugrom a mélyvízbe, miként keveredhetek ki belőle?
Csakhogy igenis ugrani akartam. Be, az ökölvívó ringbe, hogy
szarrá verjem azt a gazembert.
Hope arckifejezése egyértelművé tette, hogy mennyire
sebezhető.
– De hát ezzel a doktor bácsi bizonyára nálam sokkal jobban
tisztában van, hiszen ismeri a fiam kórtörténetét, igaz? –
kérdezte erőltetett játékossággal, de aztán újra rátört a
fájdalom. – Te bizonyára sokkal jobban érted az egészet, mint
én.
Nagyon halványan elmosolyodtam.
– Hát, egy részét tényleg tudtam. A kórtörténet azonban nem
említette meg, hogy egy olyan szemétláda az apja, akit nem
ártana móresre tanítani, hogy megértse, mitől férfi a férfi.
Halkan felnevetett.
–  Bárcsak benne lenne ez is a feljegyzések között. Nagy
hasznomra válna a bíróság előtt.
–  Renden – vágtam rá, egy vigyort erőltettem a képemre, de
aztán látva Hope arckifejezését, elkomorodtam. – Tényleg csak
azért csinálja ezt az egészet, hogy sarokba szorítson téged?
Hogy megtegye azt, amit akar?
Hope kellett neki.
Evan nélkül.
A beteg állatnak.
Hope megremegett, és nyelt egy nagyot.
–  Tényleg nem tudom, hogy igazából mit akar, Kale.
Szerintem ezt még ő maga sem tudja. Én csak annyit szeretnék,
hogy hagyjon minket, hadd éljünk békén.
Újra a két tenyerem közé fogtam az arcát, mert azt akartam,
hogy a szemembe nézzen, amikor megszólalok.
–  Te csodálatos anyuka vagy, Hope. A fiadnak élsz, hogy a
lehető legboldogabbá tedd az életét. Még sosem láttam nála
boldogabb gyereket.
–  Ő az életem értelme – suttogta. Minden erőfeszítésemre
szükség volt ahhoz, hogy elnyomjam az ereimben lüktető, elemi
erejű érzést.
A birtoklási vágyat.
A mohóságot.
Nem azért, mintha ugyanúgy birtokolni akartam volna, mint
ahogy az a pöcs, hanem azért, mert úgy éreztem, teljességgel a
vágyakozás rabjává válok, és mindennél fontosabb lesz, hogy
megvédjem őket.
Őrjöngtek, megerősödtek és kavarogtak az érzelmeim.
– Ne hagyd, hogy megrémítsen. Tudom, könnyen beszélek, de
hidd el nekem…, nincs miért aggódnod. Nem létezik olyan bíró,
aki annak a szemétládának ítélné a gyereket. Ha pedig azt
akarod, hogy tanúskodjak a bíróság előtt, akkor Evan
orvosaként ott leszek.
Basszus.
Ez kezd átláthatatlanná válni.
Kibaszottul zavarossá.
Minden elmosódott, örvénylő és komplikált lett.
Hope újra elsírta magát.
–  Köszönöm, Kale, de nem vagyok biztos abban, hogy
belerángathatlak-e ennek a kellős közepébe. Nagyobb a baj,
mint ahogy azt gondolnád. – Fájdalom és félelem ült ki az
arcára. – Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, az életem
a feje tetejére állt. Ennek dacára sem bántam meg egyetlen
olyan lépésemet sem, amit a fiam érdekében tettem. Nem
számít, hogy milyen nagy árat kell fizetnem érte.
–  Mi lenne, ha nem vonnád kétségbe az elszántságomat?
Mindenre hajlandó vagyok azért, hogy megvédjelek titeket.
–  Te nem is tudod, hogy ezzel mibe keverednél – suttogta
halkan.
Mintha villám csapott volna belém.
Energia.
Vágy.
Az érzelem bilincse megszorult mind a kettőnkön, és úgy tűnt,
hogy eltűnt közülünk a távolság.
Ujjaimmal beletúrtam selymes tincsei közé.
Meg akartam csókolni.
Istenem. Olyan nagyon szerettem volna megcsókolni, de
közben jól tudtam, ha így teszek, akkor onnan nem lesz
visszaút.
Azt hiszem, felfedezte a szememben a habozást, mert halkan
krákogva hátrébbhúzódott kicsit, némi távolságot engedve
közénk.
–  Mára készen vagyunk. A maradék nyalókának még ki kell
hűlnie ahhoz, hogy be lehessen csomagolni őket. Át kell vinnem
Evant az ágyába. Majd reggel befejezem vele a nyalókákat.
Elviszem őket hozzád, úgyhogy nem kell miattuk elszúrnod a
hétfő reggeledet.
Elvigyorodtam.
–  Na, mi van? Nem akarod, hogy hétfő reggel benézzek
hozzátok, a kávéházba? És ha iszonyú szükségem van a
Reménysugárra?
Jókedvű kihívás csengett a hangomban, mert ezzel akartam
elterelni a figyelmemet a lelkemben tomboló küzdelemről.
Hope tiszta szívének háborújáról.
Elpirult, és amikor felnézett rám, hihetetlenül
kiszolgáltatottnak tűnt.
Hitt bennem.
Közben pedig annyira gyönyörű volt, hogy nem bírtam
levenni róla a szemem.
Ujjheggyel végigsimította az ingem gallérját, aztán
összerezzent, és belenézett a szemembe. Zihálva szólalt meg:
– Ugye nagy hibát követek el azzal, ha bevallom, az a napom
fénypontja, amikor besétálsz hozzánk az ajtón?
–  Ez esetben mind a ketten bűnösek vagyunk… bűnösen
bolondok – feleltem, és gyengéden vörös hajtincseibe túrtam.
Olyan puha és selymes volt a haja.
Élveztem az érintését.
Még többet akartam.
 Valami megváltozott a tekintetében, én pedig megértettem,
Hope készen áll messzebbre menni annál, mint amilyen közel
tudnám engedni magamhoz. Mindjárt olyan kérdéseket tesz fel,
amelyekre még nem tudok válaszolni.
Ugyanis ő is belelátott az én szívembe.
Elhátráltam, és némán átkoztam magamat, hogy ostoba
módon eltaszítom magamtól ezt a lányt: közvetlenül azután,
hogy teljesen feltárulkozott előttem. Megbízott bennem.
Csakhogy én nem álltam készen az őszinteségre. Arra, hogy
Hope fénye beragyogja a lelkem mélyén lakozó sötétséget.
– Mennem kell – mondtam.
Bólintott.
–  Persze. De kérlek…, hadd vigyem el hozzád a nyalókákat.
Jobban esne azok után, amit ma értünk tettél.
Dermedten pislogtam, és durván rám tört a vágy, hogy
megkérjem, engedje meg, hogy itt maradjak.
Csakhogy mennem kellett. Ezt jól tudtam. A lehető
leggyorsabban le kellett lépnem innen, mielőtt
visszavonhatatlan hibát követtem volna el.
– Jó – mondtam, és elmosolyodva lassan felálltam.
A kezemet nyújtottam Hope felé, ő elfogadta.
Vágy.
Ez az apró érintés is elég volt ahhoz, hogy lángba boruljanak,
és őrjöngő forrongással teljenek meg az ereim.
Megfeszült az állam, miközben arra kényszerítettem magam,
hogy elengedjem a kezét.
Hope elindult utánam, kifelé. A közelsége újra elemi erővel
sújtott le rám. Megperzselte a bőrömet, és összezavarta az
elmémet.
Megrészegített.
Nem mertem levegőt venni, miközben biztosra vettem, hogy
ez a lány a magasban lebeg.
Elképesztően gyönyörű.
A nappali ajtajához érve pillanatnyi habozás után
odamentem a heverőhöz.
Mielőtt Hope megállíthatott volna, mielőtt megálljt
parancsolhattam volna magamnak, magamhoz öleltem a
gyereket. Zsörtölődve felmordult, de aztán két kézzel átölelte a
nyakamat, és közelebb bújt hozzám.
Basszus. Basszus. Basszus.
– Kale. – Hope aggódva, nyugtalanul mocorgott mellettem.
–  Hadd segítsek neked betenni az ágyába – nyögtem ki nagy
nehezen, és egyre kevésbé értettem, tulajdonképpen mi értelme
lenne visszafogni magamat.
Beletörődően bólintott, én a nyomába eredtem, ahogy egy
másik boltív alatt befordult a ház hátsó részébe vezető, újabb
folyosóra. Az egyik kisebb szobát irodának rendezték be. Hope
kinyitotta a folyosó végén az utolsó ajtót.
Ott álltam közvetlenül a háta mögött, és nem tudtam
visszafogni a vigyoromat, amikor benéztem Evan szobájába.
Mindent képregényhősökkel dekoráltak ki. A Marvelektől
Conanon át a tökéletesen ismeretlenekig.
Ez a szoba annyira illett ehhez az elképesztően aranyos kis
sráchoz, hogy a szívem ismét hatalmasat dobbant.
Lehetetlenségekre gondoltam.
Evant lefektettem az ágyára, és hátrébb léptem, hogy Hope
betakarhassa. Nyomott egy puszit a fia fejére, és utána beletúrt
a hajába. Egyikünk sem mondott semmit, miközben
lábujjhegyen kiosontunk a szobából. Végigmentünk a folyosón,
be a nappaliba.
A tekintetem egy pillanatra elkalandozott a nappali túlsó vége
felé. Az a kétszárnyú ajtó ott egyértelműen Hope hálószobájába
nyílott.
Szerettem volna bevinni őt oda. Felfektetni az ágyára.
Boldoggá tenni.
A vágyakozástól görcsölt a gyomrom. Szinte már fájt. Kétség
sem férhetett ahhoz, hogy Hope pontosan tudta, merre
kalandoznak a gondolataim. Neki is ugyanaz járt a fejében.
A vágyakozás áradata elöntötte a nappalit. Olyan magasra
csaptak a hullámai, hogy az mind a kettőnket azonnali
fulladással fenyegetett.
Egymás mellett haladtunk egy olyan terület felé, amiről mind
a ketten tudtuk, hogy semmi keresnivalónk sincs ott.
Ökölbe szorítottam a kezemet, nehogy megfogjak valamit, és
rákényszerítettem magam arra, hogy keresztülmenve a szobán
kijussak az előtérbe, majd a verandára.
Odakint megálltam, mélyen beszívtam a lángoló bőrömet
végigsimító hideg levegőt, és azért imádkoztam, hogy az éjszaka
hűvöse valahogy oltsa ki a lángokat.
Megfontoltan, nagyokat lélegeztem, és hagytam, hogy az
éjszaka hangjai megnyugtassák lüktető szívemet. Bogarak
ciripeltek a fák között, és a lágy szellőben susogtak a falevelek.
Megfordulva észrevettem, hogy Hope is kijött utánam, és
csendben bezárta maga mögött az ajtót.
 Holdfény ragyogott az arcán. Tejfehér bőre halványan izzott.
–  Annyira hálás vagyok neked, hogy segítettél – suttogta,
miközben a két karjával úgy takarta el a mellét, mintha csak így
tudná megoltalmazni magát.
–  Ugyan, Hope. Én köszönök mindent. A vacsorát. Hogy időt
szakítottál a sok nyalóka elkészítésére. Azért, mert olyan
estében lehetett részem, amilyent nagyon régóta nem éltem át.
Köszönöm, hogy ilyen vagy.
Megrázta a fejét, és összevonta a szemöldökét.
–  Komolyan nem tudom, hogy mit gondoljak rólad, Kale
Bryant.
Halkan elnevettem magam.
– Amikor itt vagyok a közeledben, én se nagyon tudom hova
tenni magamat – mosolyogtam rá. – Jó éjszakát, Harley Hope!
Mondd meg annak a kisembernek, hogy remekül éreztem
magam. A gyerek anyukájának pedig tudnia kell, micsoda
szerencse, hogy ilyen fia lehet. A fiú pedig azért szerencsés,
mert ilyen nagyszerű anyukája van.
Szinte már könyörgő arckifejezéssel nézett fel rám.
Vágy, sóvárgás és felszabadult reménykedés sugárzott belőle
elképesztő erővel.
Minden lelkierőmre szükség volt ahhoz, hogy elforduljak, és
elinduljak a lépcső felé. A lépteim visszhangot vertek az
éjszakában.
Hope hátrébb lépett, az ajtóban állt meg. A hátamon éreztem
a tekintetét.
– Kale.
Pontosan abban a pillanatban hallottam meg a hangját,
amikor a levegő megremegett a feszültségtől.
Villámcsapás.
Perzselő hőség. Megpördültem, ő kilépett az ajtóból és
elindult felém.
Rohantam felé.
Összeütköztünk.
Lángolás.
Felkaptam, a két lábával átölelte a derekamat, és közben már
egymásra talált az ajkunk. A nyelve lecsapott az enyémre.
Az az édes, csodálatos nyelve.
Őrjöngve.
Vágyakozva.
Kétségbeesetten.
Vadul simogattuk, nyalogattuk, téptük egymást.
Belemarkoltam a hajába, és ugyanolyan vadul csókoltam,
ahogy ő engem. Anélkül, hogy az ajkunk eltávolodott volna
egymástól, keresztülsiettem a verandán, be az előszobába.
Amikor beborított minket a kis helyiség védelmező árnyéka,
nekinyomtam Hope-ot a falnak.
Felcsúszott a szoknyája, miközben merevedő férfiasságom
nekinyomódott az ágyékának, és most már csupán a bugyija,
meg a farmernadrágom választott el minket egymástól.
A puncija ugyanolyan forró volt, mint a vállamba mélyedő
ujjai.
Olyan izzó, mint a nyelvemmel hadakozó nyelve.
Fogalmam sem volt, hogyan tudnék kihátrálni ebből a
helyzetből. Hiszen éppen erre vágyok.
–  Basszus, Hope. Egyetlen érintéssel térdre kényszerítettél.
Szeretnék eltűnni benned. Szeretnék mélyen beléd hatolni.
Elveszni a testedben. Ugye te is erre vágysz?
Istenem. Mi a fenéről beszélek?
Előrenyomtam a csípőmet.
Hope felnyögött.
– Kale. Igen. Kérlek.
–  Mit akarsz? – ziháltam bele a szájába, ő pedig hörögve
válaszolt:
– Szeretnék boldog lenni. Veled boldog lehetek. Hogy a fenébe
tudsz ilyen gyönyört adni nekem?
– Úgy, hogy én tudom, hogy kell bánni veled. Jár neked ez.
Még jobban nekiszorítottam az ágyékomat, és ahogy a
csípőmet mozgattam, dörzsöltem, ő lassan megőrült a
vágyakozástól.
Ennél szebb kínzást el sem lehetne képzelni.
Ez volt a világ legtökéletesebb kínszenvedése, miközben Hope
remegve, nyöszörögve, a nevemet suttogva vadul mozgatta a
csípőjét, hozzásimult a farmeromhoz, miközben én a torkából
előtörő csodálatos hangokat figyelve, a csókjait élvezve már
eljutottam a szakadék szélére.
A lelkemben lakó mohó, önző gazember azt bizonygatta, hogy
nem lesz semmi baj, ha lehúzom a sliccemet, és elmerülök
ebben a lányban.
Hiszen ő is pontosan erre vágyott.
Én azonban elnémítottam ezt a hangot, és ehelyett megadtam
Hope-nak azt, amiről tudtam, hogy a legnagyobb szüksége van.
A kezem lecsúszott a derekára, megmarkoltam a fenekét,
hogy az ágyéka a megfelelő szögben legyen.
 A csípőm minden lökésével telibe találtam a csiklóját.
A merevedésem olyan kemény volt, hogy úgy éreztem, a
következő pillanatban elmegyek.
A körmei belemélyedtek a vállamba, felkarmolták a
nyakszirtemet, és a hátát ívben megfeszítve belevinnyogott a
fülembe:
– Kale, istenem…, már megint.
Előrehajoltam, és a ruhája szövetén keresztül aprót haraptam
a mellébe.
Harley Hope lángra lobbant.
Megremegett az egész teste, és ezek a hullámok engem is
elértek.
A gyönyöre.
Ez az édes, földöntúli forróság.
Éreztem, ahogy az ő testéből átsugárzik az enyémbe. Most
már egyáltalán nem érdekelt, hogy fizikai fájdalom-e az, amit
érzek, mint ahogy az sem, hogy amikor hazamegyek, a csalódott
golyóim szét fognak robbanni a feszültségtől.
Nem érdekelt, mert láthattam ezt a ragyogást.
Egy pillanatra teljesen felszabadult ez az eksztázisban
vágtázó lány.
Ennél többre nem is volt szükségem.
Halk, tökéletes hangok, vinnyogás és nyögés tört elő a száján,
pedig megpróbált némaságot erőltetni magára.
Így emlékeztetett arra, hogy rejtőzködnünk kell.
Meg arra, hogy egy töketlen szemétláda bántani akarta
kettőjüket. Talán nem fizikailag. De a maga aljas módszereivel
ugyanolyan fájó sebeket ütött rajtuk, mintha egy pengével
sebezte volna fel őket.
Készen álltam arra, hogy megfogjam Hope-ot, ahogy visszatér
a gyönyörből.
Halkan, hullámzó mellel zihált, és a háta nekiszorult a falnak,
miközben megpróbálta valahogy visszanyerni az önuralmát.
Nyelt egy hatalmasat, a szempillái árnyékából az áhítat és a
megbánás keverékével nézett rám.
–  Teljesen kivetkőzök magamból, amikor veled vagyok.
Bocsánat.
Igazából én vagyok az, aki teljesen szétesett.
Ezt azonban nem mondtam ki hangosan. Csak elhúzódtam a
gyönyörű testtől, és óvatosan leengedtem a földre.
Megérintettem az arcát. Finoman. Azt reméltem, megérti, hogy
miért.
– Úgy érzem, nagyon is itt az ideje annak, Hope, hogy először
az életben valaki végre vigyázzon rád.
A tenyere rásimult a kezemre, és még erősebben az arcára
szorította. Rajongó tekintettel nézett rám.
–  Olyan csodálatos ez az érzés, Kale. Annyira jó veled lenni.
Csak hát te olyan dolgok iránt is felébreszted bennem a
vágyakozást, melyekre gondolnom se volna szabad.
Halványan elmosolyodtam.
–  Nagyon is reméltem, hogy jó lesz velem. Hiszen ugyebár
mégsem engedhetném meg, hogy lovagként ne szolgáljalak,
ahogy kell, igaz?
Amikor elpirult, arca puha bőrén valósággal felragyogott a
sok szeplő.
Hüvelykujjammal végigsimítottam duzzadt ajkát.
 – Mondok én neked valamit, Hope. Melletted én is olyasmire
vágyom, amire nem lenne szabad.
Körülnéztem az éjszaka mélységes csendjében megpihenő
házban.
–  Semmi olyat nem fogok csinálni, ami esetleg bánthatna
téged.
Igazából még csak nem is tudtam, hogy miről beszélek. Talán
arról, hogy miattam nézeteltérése támadhat a volt férjével. Vagy
arról, hogy olyan helyzetbe kerül, ahonnan én megfutamodok.
Mert ahogy ott álltam mellette, annyira jó lett volna
elmondani neki, hogy a fia miatt halálosan félek, de
ugyanakkor elszántam magam arra, hogy meggyógyítsam és
megvédjem. Jó lett volna elmondani neki, mennyire rettegek
egy újabb kudarctól. Meg azt, hogy esetleg nem vagyok elég
erős, és nem lehetek az a férfi, akivé egész életemben válni
akartam.
Ehelyett hátrébb léptem, és még mindig Hope szemébe nézve
lágyan elmosolyodtam.
– Most menj… és aludj. Pihenj. Megérdemled.
Nyelt egy hatalmasat, vibráltak az érzelmek közöttünk.
Zsebre vágtam a kezemet, nehogy megragadjam, hogy még
többet kaphassak belőle, és elindultam kifelé az ajtón.
– Köszönöm, Kale – suttogta, halk hangja átsiklott az éjszakán,
és hátulról lesújtott rám. Társamul szegődött a verandán is.
A kapuból visszanéztem, és jól láttam Hope körvonalait a
verandán.
Ennél csodálatosabb látványt el sem tudtam volna képzelni.
– Jó éjszakát, hercegnő! – búcsúztam el halkan az éjszakában.
 Utána megfordultam, rávettem magam arra, hogy beüljek a
kocsiba, beindítottam a motort, és elhajtottam.
 15. FEJEZET

Hope

Még csak meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki

közeledik, amikor meghallottam a susogást az előszobából.
– Ó, szóval úgy döntöttél, hogy benézel hozzám? – kiáltottam
hátrasandítva a vállam fölött, mivel megéreztem a szobát
betöltő energiát.
Jenna megállt a konyhába nyíló boltív alatt, és a karját
széttárva, fülig érő szájjal vigyorogva megtámaszkodott.
Alaposan megnézte magának a csatatérnek tűnő konyhámat.
– Úgy látom, végig a helyzet ura voltál.
A helyzet ura.
Persze.
Nem hinném, hogy az életem során valaha is éreztem volna
ennyire azt, hogy kicsúszik az irányítás a kezemből.
Jenna nem várta meg, hogy behívjam, nyílegyenesen
odatáncolt a kávéfőzőhöz.
–  Az a helyzet, hogy bizonyos embereknek kell egy kis lökés,
hogy beinduljanak.
Ránéztem, miközben celofánba csomagoltam a nyalókákat.
– Amúgy mire gondolsz? Milyen irányba taszigálsz engem?
Egy egész bögrényi kávét kitöltött magának, aztán rám
vigyorgott a válla fölött.
 – Figyelembe véve a pasi külsejét, erősen remélem, hogy egy
franciaágyba. Vagy fel a csillagok közé. Úgy láttam, hogy elég
nagy a két keze… te is tudod, hogy ez mit jelent.
Két ujjal megmutatta, hogy egész pontosan mire gondolt.
–  Jenna! – hördültem fel. Egy gyors pillantást vetettem
Evanra, és reméltem, hogy nem figyelt ránk. Ma egész reggel
amúgy is iszonyúan ideges voltam, mert csak nehezen tudtam
elhinni, ami történt. Komolyan megengedtem ezt annak a
pasinak?
Immár kétszer is.
Másodjára a házamban.
A hátamon végigfutó remegés eljutott a gyomromba, ahol
egyre jobban megtelt vágyakozással az a mély kút. Nem
tudhattam, meddig bírom még visszafogni magam, mielőtt
túlcsordulna.
Hála Istennek Evant teljesen lekötötte a reggelije. Az asztalnál
ült a helyén, a tágas ablak előtt.
Az iPadjét nézte, azokat a vicces képeket, amiket SnapChaten
a barátjával, Josiah-val küldözgettek egymásnak.
Így kommunikáltak legszívesebben.
–  Mi van már? – kérdezte védekezőn Jenna, és dühösen rám
meredt. – Természetesen ellenőriztem, hogy figyel-e ránk a fiad,
vagy sem.
– Akkor is!
Magasba vonta a szemöldökét, miközben kinyitotta a
hűtőszekrényemet, és kivette a kávétejszínt.
–  Mi az, hogy akkor is? Kicsit lazítanod kéne. Úgy áradt
belőled a feszültség, hogyha valaki megbökne az ujjával, attól
felröppennél a csillagos égig.
Elöntött a forróság. Visszagondoltam arra, ami történt. A múlt
éjszakára. Istenem. Ennek a pasinak a közelében egyszerűen
kivetkőztem magamból.
Jenna félrehajtotta a fejét, tágra nyílt a szeme, aztán
sokatmondón felnevetett.
– Ó, édes Istenem. Szóval akkor megvolt neked a pasi? Mondj
el mindent részletesen. Mindent. Semmit ne hagyj ki! Ugye itt
másztatok egymásra az asztal lapján? – Nagyot csapott a
tenyerével a bútorra. – Állati.
Vadul integetve jeleztem neki, hogy fogja már be a száját.
Idegesen suttogva feleltem:
– Egyáltalán nem volt meg a pasi.
Természetesen nem gondoltam azt, hogy Evan meghallja,
amit mondok. Mégis attól tartottam, hogy a szavaim eljutnak az
elméjébe. A fiam ugyanis elképesztően okos kis fickó, és a
testbeszédet legalább olyan jól tudta értelmezni, mint ahogy
szájról olvasni.
–  De valamit akkor is csináltatok. Különben nem így
viselkednél. Szóval ne próbálj meg kamuzni nekem. – Boldogan
vigyorogva egy kört rajzolt az ujjával a levegőbe. Egy
pillanatnyi habozás után hagytam, hogy előtörjenek a szavak a
számon.
– Megcsókolt.
Mondjuk már az előző alkalommal is megcsókolt. Csakhogy
ez a csók…
Ez a csók.
Tegnap éjjel ott volt valami közöttünk, ami korábban nem
létezett. Nem csupán testi vágyról volt szó. Zabolátlan,
lebilincselő erő volt ez. Egész testemmel beleremegve hirtelen
nem kaptam levegőt. Egy bizonytalan mozdulattal
megragadtam az asztalt, hogy megtámaszkodhassak.
Jenna megint mindentudón rám mosolygott, mielőtt
belekóstolt volna a kávéjába.
– Hűha. Ez valamilyen különleges csók lehetett.
Bólintottam.
– Különleges csók volt.
Ahogy Kale megcsókolt, úgy korábban még senki sem csókolt
meg. Gyönyörű volt, és helyénvaló, és ez a férfi mindenki
másnál jobban vágyott rám.
Tiszteletteljesen.
Áhítozva és kétségbeesetten.
Mintha talán én lehetnék egyszer a mindene.
Ostobaság volna attól ábrándozni, hogy cserébe ő legyen az
én mindenem?
Lerogytam egy székre.
– Sosem éreztem még csak ehhez hasonlót sem.
Jenna kezet mosott, aztán leült mellém. Felhúzott egy pár
kesztyűt, hogy segíthessen becsomagolni a nyalókákat.
Halkan szólalt meg:
– Szóval tetszik neked a pasi?
Lassan rábólintottam.
Igen.
–  Nagyon bejön nekem. – Dühösen megráztam a fejem,
mielőtt Jennára pillantottam volna. – Miért van az, hogy az
életünkben a legjobb dolgok mindig a létező legrosszabb
időpontban jönnek?
–  Tudom, hogy néha ezt érzi az ember. A végén viszont
mindig ki szokott derülni, hogy minden pontosan akkor
történik, amikor történnie kell.
Töprengve ráharaptam az alsó ajkamra. Bárcsak igaza lett
volna.
–  Talán. Csakhogy… – A fiamra pillantottam, az életem
értelmére. – Egyszerűen nem tehetek semmi olyasmit, amivel
bajba sodorhatnám Evant.
Jenna jóindulatúan az égre emelte a tekintetét.
–  Most meg foglak lepni, Harley Hope. Szerintem te képtelen
lennél bármi olyasmit csinálni, ami veszélybe sodorhatná
Evant. Képtelen bizony. Neked ő a legfontosabb, és ez mindig
így marad. Ugyanakkor viszont önmagáért beszél az a tény,
hogy ezzel a pasival kapcsolatban egyáltalán felmerült a
folytatás lehetősége.
–  Az ösztöneim csúnyán cserbenhagytak, amikor
hozzámentem Dane-hez.
–  Dane egy szép napon megbolondult, Hope. Komolyan
mondom, az egyik nap még önmaga volt, aztán bumm, már rá
sem lehetett ismerni. Nem hinném, hogy az ösztöneid képesek
lettek volna felkészíteni egy ilyen változásra.
Pislogtam, és jól tudtam, hogy minden szava igaz.
Semmiképpen sem szeretném ezzel Dane-t mentegetni, de
mindig is tisztában voltam azzal, hogy Evan volt a férjem
számára az utolsó csepp a pohárban. Amikor értesült a gyerek
állapotáról, akkor olyan gyáva gonoszság bukkant elő belőle,
ami korábban nem volt ott.
 Jenna alaposan megnézett magának.
– Miért baj az, hogy ő Evan orvosa?
Sóhajtottam egy nagyot.
–  Nem is tudom. Azt hiszem… ha nem tévedek, nem lehet
tovább a kezelőorvosa, ha valamilyen módon is személyes
jellegű kapcsolatba kerül velünk. Az orvosi feljegyzések pedig…
Nyeltem egy nagyot és megtántorodtam, mert szörnyű,
mardosó érzés csapott le rám, ahogy belegondoltam, milyen
következményekkel járhatna, ha bárki kideríti az igazat.
–  Senki sem fog rájönni. Gondoskodunk róla, hogy elválhass
végre attól a fasztól, és utána már cseppet sem fog számítani az
egész. Amúgy is csak ideiglenes megoldásnak szántuk, Hope. Ezt
te is tudod.
Így igaz.
Csakhogy közben felismertem azt is, hogy minél közelebb
kerül hozzánk Kale, minél többet tud meg, annál nagyobb az
esélye annak, hogy veszélybe kerül a karrierje.
Ezenfelül kiakasztott annak a lehetősége, hogy a fiam nem
Kale betege lesz.
Az a pasi nagyon jó orvos.
Ez abban a pillanatban egyértelművé vált, hogy a
vizsgálószobában odaült Evan elé arra a kisszékre.
Éppen elég orvossal volt már dolgunk ahhoz, hogy ösztönösen
tudjam, kik azok, akik komolyan törődnek a gyerekkel. Kire
számíthatunk. Ki fog mindent megtenni azért, hogy a kisfiam
újra egészséges legyen, ahelyett hogy csak egy kipipálandó
számnak vagy egy halom pénznek tekintené.
–  Tudod, mi a bajom? Leginkább az aggaszt, hogy Dane mit
lép majd, ha megtudja, hogy járok valakivel. Habozás nélkül
felhasználja ellenem ezt az információt. Megvádol
házasságtöréssel.
Nem akartam szóba hozni egy másik gyanúmat is. Kale
szemében ugyanis egy pillanatra távoli, halvány félelmet
fedeztem fel. A jelleme ezt a részét nem ismerhettem meg. Neki
is megvolt a maga keresztje. A félelem csak egy pillanatra
villant fel, és eltűnt, mielőtt kiismerhettem volna. Mintha csak a
ragyogó kék tenger hirtelen felkavarodott volna, és a sáros
vízben ott nyüzsögne jó pár kérdés, bizonytalanság és pánik.
Kale gyorsan eltüntette az egészet egy titkos helyre.
Talán mind a ketten nehéz helyzetben vagyunk.
– Ne már. Az a faszfej éveken át megcsalt téged, Harley Hope.
Ha komolyan házasságtöréssel vádolna meg, nem kell nagyon
mélyre ásnod ahhoz, hogy bizonyítékokkal támaszd alá a
vádjaidat. Talán pontosan arra van szükség, hogy a saját
módszereivel vágj vissza neki, és megmutasd a bíróságnak,
hogy ki is valójában az az ember.
Jenna szárazon elmosolyodott.
–  Remélhetőleg az anyukája is eljön segíteni, és akkor a
nagyságos asszony majd az első sorban ülhet. Őfelsége, III. Dane
Gentry. A Gentry-vagyon örököse, egy mocskos házasságtörő,
akinél egy menet öt másodpercig tart. Minden. Egyes.
Alkalommal. Ez a szegény ember akkor sem ismerne fel egy
csiklót, ha a képébe tolnák. Szerinted meg tudnánk vesztegetni
valakit, hogy elmondja ezt a néhány apró kis részletet? Nem
biztos, hogy mindez bizonyíték lenne a bíróság számára, de
szerintem itt az ideje annak, hogy fény derüljön az
igazságszolgáltatás iszonyatos akadályozására.
Önkéntelenül is kuncogni kezdtem.
– El tudod képzelni az anyja arcát?
Jenna olyan képet vágott, mintha citromba harapott volna.
–  Kizá’t, ez teljességgel kizá’t – felelte megjátszott, erőteljes
déli akcentussal, és a torkára szorította a kezét.
– Talán már az apja is pont ilyen volt. – Nem tudom, mi ütött
belém, hogy ezt kimondtam, de aztán elkerekedett a szemem, és
gyorsan a számra szorítottam a kezem.
Jenna harsogó kacagásban tört ki.
– Édes Istenem! Hát te mitől lettél ilyen megátalkodott, Harley
Hope? – Odahajolt hozzám. – Most pedig mesélj a doki
hatalmas, vastag, íncsiklandó farkáról.
Már nem fogtam vissza magam, nagyot csaptam Jenna lábára.
Én is hangosan kacagtam.
– Jenna! Beléd meg mi ütött?
– Sokkal inkább az a kérdés, hogy neked mi a bajod? Egy ilyen
szuperhím rád vágyik, te meg vasárnap reggel itt ücsörögsz, és
nyalókákat csomagolsz. Mégis mi a fenéért fogadtunk fel egy
hétvégi kisegítő alkalmazottat, ha nem azért, hogy két napot mi
is pihenhessünk? Akkor most miért robotolunk? Jobban tennéd,
ha valami egész mással nyalókáznál ebben a pillanatban.
–  Ó, én viszont azt hiszem, hogy rengeteg nyalóka vár még
rám. Délig be kell csomagolnunk az összeset, hogy Evan meg én
elvihessük őket Kale lakására.
A vállával játékosan meglökött.
– Akkor már a címét is tudod?
Megjátszottan duzzogva néztem rá.
 – Igen, hála a kavarásodnak.
A barátnőm ösztönzésének hála eltölthettem két estét Kale
Bryant társaságában, és ez a kevéske alkalom is már sokkal
lényegesebbnek, sokkal fontosabbnak tűnt, mint a Dane-nel
töltött összes időm.
–  Adj egy esélyt ennek a fickónak. Ideje továbblépned, hogy
kiderüljön, mi a jó neked és Evannak.
Ez a lehetőség valósággal tűzbe borított, rám tekeredett és
meleg, tökéletes szalagként gúzsba kötött. Csakhogy nem is
sejthettem, hogy mit akar Kale. Miért ront rám ajtóstól, miért
fordítja feje tetejére a világomat, és mi okból kecsegtet olyan
gyönyörrel, amihez hasonlóval korábban még csak nem is
találkoztam?
Na de mi van, ha éppen erre vágyik? Ha mi kellünk neki?
Lehet, hogy a végén majd én okozok fájdalmat neki?
–  Nem biztos, hogy ő ilyen esélyre vágyik. Maga mondta,
amikor elhívott randizni. Csak egyetlen éjszakát kért.
–  Persze. De hol is volt tegnap éjjel? Itt a lakásodban, hogy
nyalókákat készítsen jótékonysági célból. Ráadásul péntek este.
Ez nagyon nem úgy tűnik, mint egy egyéjszakás kaland.
Melegség öntött el.
A szárnyaló remény.
De számos ellenvetésem maradt.
–  Te is tudod, hogy most nem csak rólam van szó. Ez az ügy
egyértelműen Evanra is tartozik. Már most is. Kale az ő orvosa.
Evan nélkül pedig nem mozdulok.
–  Lehet, hogy Kale így csomagban is elfogadna mind a
kettőtöket.
 – Jenna!
– És a cicidért is odavan.
A szemem sarkából mozgásra figyeltem fel. Evan felkelt az
asztaltól, és az izgalomtól tágra nyílt szemmel odaszökdécselt
hozzám. Gyorsan mozgó kézzel jeleket írt a levegőbe:
LEMEHETEK A PARKBA JOSIAH-VAL? KÉRLEK! LÉGYSZI!
KÉRLEK!
A telefonom már azelőtt csörögni kezdett, hogy válaszolni
tudtam volna neki. A mutatóujjamat felemelve kértem egy kis
időt a gyerektől, kézbe vettem a mobilomat, és elmosolyodtam,
amikor a képernyőn megláttam a nevet.
–  Chanda, szia! Úgy tűnik, a drága gyermekeink megint
összeesküvést szőttek.
A vonal túlsó végén Chanda felnevetett.
– Josiah már egy jó hete rágja a fülemet, hogy szervezzek neki
valami programot Evannal. Richard meg én arra gondoltunk,
hogy levisszük őket a parkba, és utána Evan nálunk alhatna.
Feltéve, ha te is beleegyezel.
Evan lelkesen szökdécselt, és a karját lengetve esedezett.
Rámosolyogtam.
– Azt hiszem, Evant nagyon izgatottá tette ez a fejlemény.
Jól hallottam Josiah kiabálását a háttérből.
– Elengedik, anyu? Elengedik?
– Vess véget a szenvedésemnek, Hope. Engedd meg Evannak,
hogy eljöjjön – kérte Chanda, és érzelmekkel teli hangja
egyértelművé tette, hogy pontosan ugyanannyira odavan a
fiáért, mint én az enyémért.
Halkan felkacagtam, és egy kézzel beletúrtam Evan hajába.
 –  Szívesen. Most még dolgom van, gyorsan befejezem, de
szerintem egyre át tudom vinni a fiút hozzátok.
– Remek! Akkor gyertek.
Bontottam a vonalat, és gyors mozdulatokkal magyarázni
kezdtem a fiamnak:
PAKOLD ÖSSZE A HOLMIDAT. NÁLUK ALHATSZ.
SZUPI!
Az öklével diadalmasan a levegőbe ütött, és kirohant a
konyhából. Olyan lendülettel dübörgött végig az előszobán be a
szobájába, hogy majdnem összedőlt a ház.
– De boldog itt valaki – bazsalygott Jenna.
Felkaptam a fejemet, mert a gyerekszoba felől újabb
csattanás hallatszott.
– Hát igen.
Jenna rám vigyorgott.
– Én nem a gyerekről beszélek.
 16. FEJEZET

Hope

Beálltam a Macaber utca egyik régi háza mögé az üres

parkolóhelyre.
Borzongás futott végig a hátamon.
Aggódva a címre pillantottam, amit Kale mobilon átküldött,
majd az épület hátsó bejárata mellé erősített rézszámokra.
Jó helyen járok.
Kinyitottam a Suburbanom ajtaját, sietve kiszálltam, és
komoly erőfeszítés árán megpróbáltam elkerülni, hogy izgatott
tiniként viselkedjek. Megkerültem a kocsit, és kinyitottam a
csomagtartót.
Csak hát pont annak éreztem magam.
Butuska tininek.
Jennának igaza volt.
Valaki tényleg izgatott.
Én voltam az a valaki.
Kale egy legalább százéves épületben lakott.
A ház gyönyörű volt.
Tekintélyes.
Büszke.
A magas épület vörös tégláit mostanra már sötét patina
borította. Egyértelmű volt, hogy a környék felújítása során ezt a
házat is szépen rendbe tették. Az épületekben divatos belvárosi
lakásokat alakítottak ki.
A közelben növő hatalmas fák vastag törzse és görcsös ágai
felnyúltak a magasba, a kék alabamai égbolt felé. A hőségtől
remegő levegőben ott úszott a vadfolyondár mindent ellepő
illata.
Elöntött a forróság, de le mertem volna fogadni, hogy ennek
semmi köze sincs a naphoz.
Megragadtam a jókora dobozt, benne az ötszáz nyalókát, a
hasamhoz szorítottam, és megpróbáltam lecsukni a
csomagtartót. A cipőm sarka hangosan kopogott a járdán, ahogy
elindultam az épület felé.
Igen.
Magas sarkú cipő volt rajtam.
Miután elvittem Evant Josiah-ékhoz, megpróbáltam elhitetni
magammal, hogy csak azért ugrom be a zuhanyzó alá, mert
megizzadtam a nagy melegben. Persze, ha már úgyis ott voltam
a fürdőszobámban, gondosan simára borotváltam minden
porcikámat. Utána rengeteg időt töltöttem a hajam
rendbehozatalával, majd egy további órán keresztül a tükör
előtt téblábolva próbáltam meg eldönteni, hogy mit vegyek fel.
Istenem. Fejest ugrottam a mélyvízbe. Biztos voltam abban,
súlyos hibát követtem el, amikor ilyen vakmerővé, lelkessé és
reménykedővé váltam.
Most mégis itt álltam. Forgott körülöttem a világ. A vágyaim
arra ösztönöztek, hogy továbbhaladjak, és bátor legyek. Olyan
irányba indítottak el, amiről kiderülhet, hogy nagy ostobaság.
Tudtam, hogy óvatosnak kéne lennem.
 Nekem azonban már elegem volt abból, hogy minden kis
neszre összerezzenjek. Nem akartam Dane foglya lenni.
Evannak szenteltem az életem. Szabadon akartam élni. Hogy
mind a ketten boldogok lehessünk.
A kapu előtt a csípőmhöz szorítottam a dobozt, és beírtam a
kódot, amit Kale elküldött. Halk zúgás után kinyílt a fémkapu.
Kétujjnyi rés támadt. A cipőm orrával beljebb toltam az ajtót, és
becsusszantam.
Belül nem fedte vakolat a régi téglákat. A földszint jelentős
részét kitevő közösségi térben jó pár bőrkanapét fedeztem fel.
Mögöttük egy régimódi lift rejtőzött középen, félhold alakú
kijelzővel. A jobb fal mellett egy nyitott lépcső vezetett cik-
cakkban fölfelé.
Lifttel megyek.
Ez egyértelmű volt.
Amikor kinyílt az ajtó, beléptem, és a könyökömmel
megnyomtam a negyedik emelet gombját. A felvonó mozgásba
lendült, zörögve, rángatózva emelkedett, hangosan kattogtak a
fogaskerekei, miközben én egyre jobban izgultam.
Mire a lift túloldalán kinyílt az ajtó a legfelső emeleten, már
alig álltam a lábamon.
Nem tudtam, hogy miért.
Tényleg, mintha egy szikla legszélén egyensúlyoztam volna.
Veszélyes helyzetben.
Reménykedve.
Csak az tartotta bennem a lelket, hogy bizonytalanul,
halványan ugyan, de mégis azt éreztem, hogy Kale különleges
lehet.
 Még akkor is, ha ez veszélyes.
Kiléptem a félhomályos, csendes folyosóra. Pattanásig feszülő
idegekkel jobbra fordultam, elsétáltam az első lakás előtt, és
odamentem az emeleten lévő másik lakosztály ajtajához.
Megdermedtem, megpróbáltam összeszedni magam, a
csípőmmel megtámasztottam a dobozt, és halkan bekopogtam.
Két másodperccel később az ajtó feltárult. Döbbenten
hátraléptem, amikor megpillantottam az ott álló Kale-t.
Annyira jóképű ez a pasi.
Magas és lenyűgöző.
Farmer és szűk póló volt rajta.
Öntelt is.
Összességében mégis valahogy aranyos.
Ez abból is teljesen egyértelművé vált, ahogy zavart
tekintettel végignézett rajtam, aztán a folyosón a fiamat kereste.
– Hol van Evan? – kérdezte, amikor visszafordult felém.
– A barátjánál alszik – feleltem elszoruló torokkal. A szavakat
valósággal ki kellett préselnem magamból.
Kale arckifejezése megváltozott. A csalódottsága eltűnt,
hirtelen rádöbbent, hogy egyedül vagyok.
Csábító.
–  Ó. Az én hercegnőm végre idejött a tornyomba. Egy szál
maga. Iszonyúan bátor.
Szégyellős, boldog mosoly jelent meg a szám szélén,
miközben felnéztem Kale-re.
Micsoda alak.
Miatta másként éreztem magam.
Nagyon régóta nem gondoltam volna magamról, hogy
ennyire szép vagyok.
Ez a férfi vágyott rám, mégpedig őszintén, mindenféle
kegyetlen hátsó szándék nélkül.
Úgy döntöttem, belemegyek a játékba, ezért elkerekedő
szemmel dadogni kezdtem:
–  Izé… figyelj, szerintem elszúrtad a sztorit. Nem úgy van,
hogy a lovagnak kell kimentenie a toronyba zárt hercegnőt?
Szívdöglesztő vigyora láttán azonnal elgyengült a térdem.
–  Na de mi van akkor, ha bezárom ide, és soha többé nem
engedem el?
Valami fellángolt a hasamban, elöntött a vágyakozás,
miközben megpróbáltam ugyanolyan lazán viselkedni, mint ez
az alak.
–  Akkor most félnem kellene? De hát megígérted, hogy
nincsenek alantas szándékaid. Félreértettelek, amikor arról
beszéltél, hogy meg fogsz menteni engem? Most zavarba hoztál.
–  Hogyne. Itt állsz az ajtóm előtt, és elszántan keresed a
kiskapukat, hogy betörj a kastélyomba. Mégpedig teljes harci
díszben.
A tekintete végigsiklott a testemen.
A rám törő forróság talán még a folyosó hőmérsékletét is
megemelte. A vágy egzotikus táncosként keringett körülöttünk,
az ajtó résén keresztül kiszűrődő fénysugarakban pedig
felragyogtak a porszemcsék, és az izzás fényárba borította Kale-
t.
Reflektorfénybe.
Egyértelműen ő volt itt a színpad királya.
Annyira zavarba ejtő volt ez az egész. Lenyűgözött a teste, a
szeme és gyönyörű, színarany szíve.
Pontosan a szíve miatt kerültem kelepcébe. Egyáltalán nem
bántam, hogy így tőrbe csalt.
– Nyertél – mondtam halkan remegve.
Ahogy közelebb lépett hozzám, elmélyült a hangja.
–  Semmi okod nincs félni, hercegnőm, készen állok a
megmentésedre. Mi volna, ha beljebb kerülnél, és akkor
kiderülne, hogy mire gondolok? Elképzelhető, hogy alaptalan
híreszteléseknek ültél fel.
A bennem rejtőzködő kútban hullámokat vetett a vágy, azzal
fenyegetve, hogy kicsap onnan. Néhány jókora csepp így is
elszabadult, majd fellángolva tovább fokozta a sajgást a két
lábam között.
Mert bizony igaza volt. Hosszú éveken át rossz úton jártam.
Kale ezt a múltkori éjszakán, kint a bár verandáján teljesen
egyértelművé tette. Aztán újra, az előző este. Ebben a
pillanatban el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen további
ilyen oktatásban részesülhetnék anélkül, hogy teljesen a
rabjává válnék.
Mielőtt testestül-lelkestül az övé lennék.
Ő sokkal hatalmasabb volt az én parányi világomnál. Mintha
kitágította volna. Mintha lehetőségekkel töltötte volna meg.
Obszcén módon magasra nőtt. Lenyűgözött laza
magabiztosságával. Karcsú karján mozgásba lendültek az
izmok, ha valami csinált azzal a két hatalmas kezével.
Telt, puha, érzéki ajkát néztem.
Annyira szexi volt, hogy a számban összefutott a nyál,
miközben a pimasz képét bámultam.
 Jól gondoltam, amikor találkoztunk.
Egy született bajkeverő.
Elbűvölő, öntelt mosolyú káosz.
Tökéletesen kézben tartott rendezetlenség.
Szinte éreztem, ahogy elnyomorodott szívem kőburkolatán
megjelenik az első parányi repedés.
Ez önmagában is elég volt ahhoz, hogy rémülten
összerezzenjek.
Egy szépfiúnak bármikor nemet tudnék mondani.
De Kale-t éppen az tette annyira veszélyessé, hogy az
elképesztően vonzó külső kedvességet és odafigyelést takart. Az
első pillanattól kezdve ezért vonzódtam hozzá.
–  Szerintem nagyon nem lenne jó, ha most bemennék. Múlt
éjjel éppen elég sok mindent mutattál meg nekem.
Kale mindkét kezével megfogta az ajtófélfát, közelebb hajolt
hozzám, és ezt suttogta:
– Ó, sütilány, az csak az előétel volt.
Mindenem bizsergett. A vágyakozás szökőárként áramlott
végig az ereimen.
Ez annyira jellemző volt Kale Bryantre. Pontosan tudta,
hogyan vegyen le a lábamról.
Odatartottam elé a dobozt.
–  Itt vannak a nyalókák. Nagyon köszönöm, hogy segítettél.
Bár el tudnám mondani, hogy ez milyen sokat jelentett nekem.
Azt is nagyon jó lett volna elmondani, hogy még mit érzek.
Kétségbeesetten arra vágytam, hogy felfedezzem, megismerjem,
és pontosan ugyanúgy ugrassam, ahogy ő tréfálkozott velem.
Elvette a kezemből a dobozt, de egyből le is tette az ajtó mellé
a földre. Varázslatos szája szegletében pedig azonnal
felragyogott elképesztően dögös mosolya, miközben
kiegyenesedett és valósággal fölém tornyosult.
Ó, ez az alak nagyon veszélyes, ha így viselkedik.
Folyamatosan közelebb vonz magához. Lépésről lépésre
behálóz. Vigyorról vigyorra. A szívem közben teljesen
megszabadult a rá rakódott hamurétegtől.
–  Hihetetlen, hát komolyan hagytam, hogy te tartsd ezt a
ládát? Elképesztően pocsék lovag vagyok, ugye? Hiszen ez a
doboz iszonyúan nehéz! Disznóság! Mentségemre szolgáljon,
hogy az izgalmas párbeszéd miatt kissé elterelődött a
figyelmem. Szeretném jóvátenni a vétkemet.
Csak úgy áradt a csúfondáros pajkosság jókedvű ajkából,
mivel mind a ketten pontosan tudtuk, hogy az a doboz
valójában nem is volt olyan nehéz.
Kale szeme játékosan megcsillant, miközben kitáguló
pupillája egészen másfajta megátalkodottságról árulkodott.
Már a tekintetével is arra csábított, hogy mondjak igent
megannyiféle malacságra.
Megremegtem és hátratántorodtam.
– Azt hiszem, most mennem kell.
Mielőtt elbuknék.
Ebben a pillanatban a jobb keze egy gyors mozdulattal
rásimult az arcomra, és érdes hangon ezt mondta:
– Szerintem meg maradnod kéne.
A szemébe nézve megértettem, hogy miért könyörög.
Engedd, hogy megérintselek.
Engedd, hogy törődjek veled.
 Hagy legyek én a hősöd.
Legalább egy kicsit.
Remegés futott végig a testemen. Az érintése olajat öntött a
tüzemre.
Azonnal.
Lángok őrjöngtek bennem.
Kivillanó nyelvem hegye sietve benedvesítette váratlanul
kiszáradt számat.
– Ha most lefekszem veled, akkor már nem lesz visszaút, Kale
Bryant. Ne akard, hogy beléd szeressek. Azt hiszem, erre
egyikünk sem áll készen.
Nem provokációnak szántam a szavakat, nem is ugrattam,
Csak megmutattam a sebezhetőségemet. Az ujjaimat tördelve
vártam, hogy mit válaszol. Besűrűsödött a levegő. Olyan sűrű
lett, hogy majdnem megfulladtam, miközben Kale csak állt,
engem bámult és valami átvillant a gyönyörű arcán.
Egyértelműen, de mégis homályosan.
Nem tudtam visszafogni magam, mert előtört belőlem a
kétségbeesés.
– Tudom, hogy mi jár nekem, Kale. Azt is, hogy ki vagyok, bár
erre csak néhány éve jöttem rá, és utána végre kiálltam
magamért, hogy megszerezzem.
Zihálva beszívtam a levegőt és feszülten figyeltem az arcát,
mert tudni akartam, hogy megértett-e.
–  Attól viszont visszariadok, hogy téged követve olyan úton
induljak el, ami talán járhatatlan lenne nekem. Mert esetleg
tényleg olyan bolond vagyok, aki túl könnyen lobban lángra. Aki
csak a jót látja a másikban. Azt, hogy mások mit érdemelnek.
Evan apukája miatt nem lett kérges a szívem. Éppenséggel ő
ébresztett rá arra, hogy tudnom kell, mit akarok. Tudod, mi
rémít meg a legjobban? Az, hogy amikor rád nézek, rengeteg
minden kell tőled, viszont nem vagyok biztos abban, hogy te is
így nézel-e rám.
Fájdalom hasított a szívembe, és éreztem, hogy a világom egy
másik darabja is porrá omlik, amikor Kale odalépett elém, és
beletúrt a hajamba. A tenyere hátracsúszott a nyakszirtemre,
így húzott oda magához.
Úgy tartott, mint aki soha nem akarna elengedni.
– A rohadt életbe, Hope. Tényleg azt hiszed, hogy nem láttam
ezt benned? Csupán azt nem tudom, hogy a fenébe érthetném
meg ezt az egészet. Miért fog el a közeledben ilyen furcsa érzés?
Miért ébrednek miattad vágyak bennem? Mindez nem hagy
nyugodni. Egyfolytában üldöz. Még többet követel.
Olyan közel húzott magához, hogy összeért az orrunk hegye.
Halk, érdes hangon beszélt.
– Nem tudok nem rád gondolni. Vagy Evanra.
Megremegett, erősebben fogta a fejemet.
–  Vágyom rád, úgy mint korábban még senkire. Soha. Csak
félek valamitől. Nem lehetek az a férfi, akit bennem látsz, mivel
abból az alakból csomó minden hiányzik. Nagyon régen
elveszítettem valamit. Azért élek, hogy segítsek az embereknek.
A munkahelyemen. A barátaimnak. Az ő családjuknak. A
pácienseimnek. Nagyon, de nagyon régóta erről szól az életem.
Ezen az úton haladok. Se jobbra, se balra nem nézek. Csakhogy
hiába teszek bármit is ellene, úgy érzem, elkerülhetetlen az
összeütközés veled.
 Istenem.
Ez a pasi hihetetlen.
Annyira szép és nagylelkű. Az elképesztő, lenyűgöző külső
mögül önfeláldozó odaadás árad. Valaminek az árnyékából szól
hozzám, amit nem hajlandó megmutatni nekem.
Felnéztem rá, és hagytam, hogy az ujjam hegye végigsimítsa
határozott vonalú állát.
– Mi lenne, ha saját magadért is élnél?
Szinte már fenyegető volt a melléből előtörő, dörmögő
nevetés. Ismét flörtölni próbált velem, megjátszott jókedvvel
elkerülni azt a témát, ami még most is sötét árnyékként vetült
rá.
–  Mi lenne, ha ehelyett inkább megmutatnám neked, hogy
miről maradnál le?
–  Az nagyon nem volna tisztességes – suttogtam. Foszlányok
és ködfoltok voltak ezek a szavak, megdermedtek a levegőben,
miközben ránk borult a csábítás fátyla.
A hüvelykujjával lágyan megsimogatta az alsó ajkamat.
–  Nincs a világon szebb dolog annál, mint hogy
megérinthetlek.
Megremegett a szívem.
A vonzalomtól.
A vágytól.
Szinte már olyan volt ez az érzés, mint a kétségbeesés.
– Kale – mondtam halkan.
Könyörögve.
Egy szikra.
A szája ugyanis hozzáért az enyémhez.
 Két karral átölelte a derekamat, és behúzott maga után a
lakásába. Akkor is csókolt, amikor a lábával berúgta mögöttünk
az ajtót.
Forró tenyere bejárta a testem. Végigsiklott a hátamon.
Megmarkolta a fenekem. Felcsúszott az oldalamon.
Felnyögtem, Kale nyelve megkereste az enyémet, és követte.
Mohón és kétségbeesetten.
Elemi erővel.
Lehengerlően.
Megszédültem, és hirtelen a karjában találtam magam.
A combom átölelte karcsú derekát.
Már megint.
Pontosan ott volt a helyük.
–  Hope – mormogta bele a számba, miközben keresztülcipelt
a tágas nyitott nappaliján.
A padló hangosan döngött súlyos léptei alatt, és
keresztüldübörögtünk a kopott, sötét deszkákon, a nappali
közepén álló, hatalmas bőrkanapé felé.
Elképesztően férfias volt a szoba berendezése, tökéletes
ízlésű, ugyanakkor kellemesen kényelmes.
Pont, mint ez az alak.
Letett a sötét párnák tetejére, és térdre rogyott a puha, fehér
szőnyegen.
Ragadozóként nézett rám.
Egyértelműen arra készült, hogy felfaljon és megemésszen.
A térdemre tette a kezét. Ettől az egyszerű érintéstől
megfeszült a hátam és felhördültem.
–  Egyre nehezebb ellenállni neked – mormogta érdes, nyers
hangon.
– Akkor miért teszed?
Mert bizony én ekkor már ide jutottam. Abban a pillanatban,
hogy beléptem az ajtaján, tudtam, hogy mindennek vége. Hogy
már semmi értelme az ellenállásnak.
Megtántorodtam.
A mélység felé.
Zuhantam.
Kale felnyögött, mintha a kérdésemmel fizikai fájdalmat
okoznék neki, és szőke haján megcsillant a késő délutáni fény,
ami beragyogta határozott, férfias arcának szegleteit és
vonalait.
A tekintete elég volt, hogy tűzbe jöjjek.
Mintha lágy nyelvek nyaldosták volna a bőrömet, és elég volt
egyetlen pillantást vetnem Kale-re, hogy a bennem fokozódó
feszültségbe szinte belevakuljak.
– Basszus, Hope. Fogadd el tőlem! Én csak annyit akarok, hogy
boldog legyél. – Pislogott és vett egy mély lélegzetet. – Engedd
meg, hogy boldoggá tegyelek. Könyörgök. Egyszerűen csak
örömet akarok szerezni neked.
Kihúztam magam.
– Nálad nagyobb boldogság nem is létezik.
Egyből elvigyorodott, és a szeméből azonnal eltűnt az eddig
még ott látható habozás. Kapásból visszatért elképesztő
magabiztossága. Megnyugodott.
–  Ez a ruha. Hát mi van rajtad, drágám? – A két tenyere
végigsimította a combom külső oldalát. Becsúsztatta őket a bézs,
könnyű anyagból készült ruha laza, de rövid szoknyarésze alá. –
Istenem, még sosem láttam hozzád hasonlóan vonzó teremtést.
Mi jár a fejedben? Mégis mit művelsz velem?
Lehajolt, és az ajka végigsiklott a combom belső oldalán.
Közben ezt suttogta:
– Hogy a csudába állíthattál be hozzám ilyen szerelésben?
Vinnyogva beletúrtam a hajába, miközben hanyatt dőltem a
heverőjén. Jobbra-balra forgattam a fejemet a párnákon, és
Kale ajka fájdalmas gyönyört okozva elindult felfelé. A meztelen
combomat csókolgatta.
Megborzongtam.
A szája folytatta a támadást, felcsúszott a szövet fölé, a két
keze követte. Megragadta a combom. Odahúzott a heverő
legszélére, és kissé jobban megemelkedve, már egyre feljebb
csókolgatott.
Elérte remegő, izgatott hasamat is.
Az orrát hozzányomta az egyik mellemhez. Aztán a két
mellem közé.
A szívem mennydörgött és dübörgött, miközben folytatódott a
csókok ösvénye, majd a forró ajkak elérték a nyakamat, és a két
térdem egyre messzebb került egymástól.
Jól éreztem a mohón hozzám simuló férfitest hőségét.
A két combom közé nyomódó farka körvonalát.
Tombolt bennem a vágy.
Megdöbbentem.
Még sosem vágytam úgy egy férfira, mint rá. Könyörögni
szerettem volna neki, hogy vessen véget a szenvedésnek.
Tegyen valamit a sajgás ellen. Tökéletesen megbíztam benne,
hogy képes erre.
 Hátraült a sarkára, és igencsak meglepett azzal, hogy
csókolgatni kezdte a hasamat.
Ez valamiért annyira izgató volt, hogy még jobban fellángolt
bennem a vágy, és egészen megvadultam, megérezve a
szövethez simuló ajkát.
Már mindkét kezem elmerült a tincsei között. A haját
simogattam.
Halk nyögés tört elő a torkomból.
– Nem tudom, hogy ez mit jelent, Hope. – A szája továbbindult
felfelé, miközben belesuttogott a vékony szövetbe.
A szívem lüktetett. Nekifeszült a börtönének.
–  Mi történik velünk? Csak az a világos, hogy miattad olyan
dolgokat érzek, amilyeneket nagyon régóta nem éreztem, és
ettől halálra rémülök.
Elhúzódott tőlem, és lenézett rám. Komor arccal.
Mintha az előbb kimondott szavai fizikai fájdalommal jártak
volna.
Meg akartam kérni arra, hogy mutassa meg, mit rejteget a
tekintete. Hogy bízzon bennem. Mi az oka annak, hogy ezt a
laza, jókedvűnek hitt fickót hirtelen elnyeli a sötét
kétségbeesés?
Végighúztam az ujjamat erőteljes állkapcsa markáns ívén.
– Tégy a magadévá, Kale.
Megremegett a torka, megrázta a fejét, és annyira lehajtotta,
hogy nem láthattam az arckifejezését.
Mintha éppen összeszedte volna magát. Mintha visszavonult
volna egy biztonságos terepre. Amikor újra rám pillantott,
szikrázott a szeme.
 A vágytól és sóvárgástól.
–  Te is tudod, hogy valójában nem ezt akarod, Harley Hope.
Nem vagyok hajlandó okot adni neked a megbánásra. Viszont
szabaddá teszlek. Üvölteni fogsz.
Odanyomta az arcát az állam alá. Apró harapásokkal és
csókokkal borította be az ütőér felett a bőrt. Miközben feljebb
emelkedett, a teste még inkább benyomult a lábam közé.
Hátrahanyatlott a fejem, és erősebben megmarkoltam a
vállát.
Komor nevetés tört elő az ajkán.
–  Nézze meg az ember, elég egy lökés, és te máris majdnem
elmész.
Egy kézzel átöleltem a fejét.
– Azért, mert miattad én is érzek valamit.
Hátrébb húzódott, és az egyik kezét mennydörögve lüktető
szívem fölé helyezte. Izzó tekintettel nézett a szemembe.
– Hope.
Nyeltem egy nagyot, mert a torkomat hirtelen összeszorította
az elemi erejű érzelem.
– Te mikor vesztetted el a reményt?
Mert hát pontosan erről volt szó.
Kale lelkében nem volt remény.
Csak fájdalom.
Pontosan úgy akartam magamhoz ölelni, ahogy ő szorított
engem.
A hördüléséből kiérződött a fájdalom, aztán az arcát újra
odanyomta a két mellem közé. Nem adott választ, de a két
tenyere folytatta az útját a combomon.
 Magához szorított. Mozgatni kezdte a csípőjét.
Megteltem szikrákkal és ragyogással.
Végigcsókolta a ruhám nyakkivágását, és lassan lejjebb
haladt. Megnyalta a mellbimbómat. Az ujjával ügyesen
kigombolta a három parányi gombot. A legcsekélyebb habozás
nélkül lehúzta rólam a ruhát, lemeztelenített.
Hideg levegő csapott le érzékeny bőrömre.
Felhördültem.
Kale vigyorogva nézett le rám, és a hüvelykujjával
megsimogatta az egyik megmerevedő mellbimbómat.
– Tökéletes vagy, Hope. Egyszerűen tökéletes.
Kale.
Tönkretesz ez a pasi. Megment. Nem tudtam eldönteni. Az az
egy dolog viszont nagyon is biztos volt, hogy most a tenyerén
hordoz.
Összezúz vagy megment?
Hümmögött, miközben lehajolt, és ráfújt a mellbimbómra.
Utána óvatosan rá is harapott.
Nyöszörögtem, és ívben megfeszült a hátam. Ezt alighanem
meghívásként értelmezte, mert a következő pillanatban már
vadul nyaldosta és szopogatta a mellbimbót. Most már mindkét
karommal átöleltem a fejét, magamhoz szorítottam, és
könyörögtem, hogy még többet adjon.
Mielőtt Kale berontott volna az életembe, még csak nem is
sejtettem, hogy ilyesmire is vágyhatok.
Igaza volt.
Pontosan erre volt szükségem.
Valósággal rám tört mindaz, ami eddig hiányzott az
életemből.
Elengedte az ajkával a mellbimbómat, majd újra a
hüvelykujjával kezdte el körbesimogatni. Ezután ismét hátraült
a sarkára, és mindkét kezét a térdemre tette.
Lihegve a mennyezetet bámultam, aztán a szemem sarkából
Kale felé sandítottam.
Ragyogott a két szeme, miközben a két keze elindult felfelé a
combomon. Ezúttal nem állt meg a ruha szélénél.
Ez talán figyelmeztetés volt?
Vagy ígéret?
A bugyim felső részéhez ért. Beleakasztotta az ujját, és
megfontolt lassúsággal lehúzta rólam.
– Basszus – sziszegte.
Vaskos ádámcsutkája megmozdult, és a szeméből vágy
sugárzott, ahogy lassan lemeztelenített.
Miközben a bugyim araszolva haladt lefelé, a csipke
érintésétől szikrák futottak végig a testemben.
Bizseregni kezdett a bőröm, zihálva kapkodtam levegő után,
ahogy a bugyim elérte a bokámat, majd a lábfejemet.
Kale közben végig az arcomat nézte.
– Tökéletes vagy, Hope. Édes és kecses. Ezt azóta tudom, hogy
először megpillantottalak. Úgy éreztem akkor, mintha villám
hasított volna belém. Hogy semmi sem lesz már ugyanolyan,
mint azelőtt. Most már tudom, hogy tényleg ez a helyzet.
Megint rám vigyorgott. Azzal a megátalkodott vigyorral.
A nyelve benedvesítette az alsó ajkát.
Nem hinném, hogy ezt akárcsak egy kicsit is bánom.
Utána szétfeszítette a combomat.
 A két térdem ugyanúgy távolodott el egymástól, mint azon az
éjszakán, a bárban. Csakhogy ezúttal semmi sem takarta el a
testemet.
Anyaszült meztelenül feküdtem előtte.
Kale pedig figyelmeztetés nélkül rám vetette magát, és
tűzforró nyelvével végigsimította redőimet.
Feljajdultam, és lecsapott rám a vágy.
Elöntött a perzselő gyönyör.
Lebegtem.
Lángoltam, ahogy megnyalta érzékeny, duzzadó
szeméremajkamat, majd a nyelve elmozdult felfelé, hogy
körbenyalja vele testem legsajgóbb, lüktető és izzó pontját.
– Kale – nyöszörögtem.
– Tudom – morogta. – Megmondtam, tudom, mi kell neked.
Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Mert nekem a
teljes egészre volt szükségem. Minden porcikájára, minden
szavára és az összes mosolyára.
A tudatom mélyén felvillant a figyelmeztető jelzés. Azért
riasztott, mert túl gyorsan zuhantam a mélybe, miközben Kale
mindent megtett azért, hogy a mennyekben járjak.
Egyre feljebb, magasabban, a csillagok között.
Annyira intim volt a csókja, hogy azonnal elpirultam volna
tőle, ha a bőröm nem lett volna már amúgy is tűzvörös.
Vöröslött bizony, mert a bensőmben lángnyelvek csapkodtak.
Táncolt és tombolt a tűz, és Kale szájának minden egyes érzéki
mozdulata csak olajat öntött a forró tombolásra.
A testem minden porcikája tűzviharban izzott.
A perzselő gyönyörtől.
 Közelebb húzott magához. Két tenyere a fenekem alá simult.
Felemelt a heverőről, miközben az egyik hüvelykujja
varázslatos dolgokat művelt legérzékenyebb részemmel.
Körben mozgott.
Felderített.
Aztán benyomult a fenekembe.
– Ó, Istenem… Kale… Mit…? – Elakadt a szavam. Csak hörögni
tudtam. A kezem kétségbeesetten próbált támaszra lelni a
heverő bőrborításán. Meg akartam kapaszkodni.
–  Nyugalom, tudom, mit csinálok. – Halk, parancsoló hangja
végigremegett a testemen. – Itt vagyok. Bízzál bennem. Veled
vagyok. Azt akarom, hogy jól érezd magad. Engedd meg, hogy
boldoggá tegyelek.
– Bízom benned.
Komolyan.
Minden porcikámmal megbíztam benne.
Amikor rádöbbentem erre, az elfogadás pillanatában, a
szívem hatalmasat dobbant.
– Kérlek – suttogtam.
Persze jól tudtam, még csak nem is sejtheti, hogy pontosan
mit is kérek tőle.
Levegő után kapkodtam, miközben ő újra lehajtotta a fejét, és
az arcát a combom közé szorította. A másik kezének most már
két ujját dugta be testem kútjába. Pontosan ugyanolyan
ütemben mozgatta őket, mint a hüvelykujját.
Összeszűkültem körülötte.
A nyelve közben egy pillanatig sem állt meg a csiklómon.
Nyalogatta, simogatta, szívogatta, amitől bennem elemi erővel
növekedett a feszültség, hogy egyetlen pontba sűrűsödjön.
Eddig még sosem éreztem ehhez hasonlót.
Minden idegszálam remegett az ingerek lavinájától.
Tökéletesen kitöltött.
Vadul ráztam a fejemet, miközben egyre fokozódott bennem a
feszültség.
A villódzó gyönyör. A bevillanó eksztázis.
Aztán minden borult.
Kirobbant az áradat.
Bömbölve, száguldva, tombolva.
A kéj.
Szerettem volna mindörökre ebben a pillanatban maradni, és
önkéntelenül is felvinnyogtam, amikor távolodni kezdtem a
boldogság csúcsától.
Súlytalanul zuhantam a testetlen gyönyörben.
Amikor megérkeztem, Kale már ott várt.
Lágy csókokkal becézgette a combom belső oldalát, és erősen
magához szorított, amikor az elképesztően erőteljes
utórengések miatt remegett és rángatózott a testem.
Anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek, megfogtam az
arcát, és feljebb húztam magamhoz.
Amikor a farmerja hozzádörzsölődött meztelen ágyékomhoz,
kis híján újra elmentem.
Megcsókoltam. Vadul. Őrülten. Az őrjöngés rabja lettem.
–  Kale, tégy a magadévá! A tied vagyok. Érezni akarlak.
Kellesz nekem. Kérlek.
Fájdalmasan felnyögött, elmélyült a csókja, és becsukta a
szemét, mielőtt megsimogatta volna az arcomat, aztán pedig
hátrébb húzódott.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz.
– De igaz!
–  Nem, Hope, nem igaz. Te magad mondtad, hogy nem
engedhetsz meg magadnak egy újabb komplikációt. Azt pedig
jól tudod, hogy én milyen sok bajjal járok.
De hiszen már most is ő volt a világ legcsodálatosabb
komplikációjának testet öltése.
Megcsókoltam az állát, és az ajkam nem állt meg, csak a
fülénél.
–  Mi van, ha én is gondoskodni akarok rólad, hogy boldog
lehess?
Újra felnyögött, de az arcán máris ott ragyogott az a vigyor,
amitől megbolondulnak a pillangók. Egy szívdöglesztő
mosollyal hátrébb húzódott.
– Egészen pontosan mire is gondolsz, sütilány?
Ezúttal sikerült elpirulnom. Tűzforró lett az arcom.
Megpróbáltam nem berezelni, hanem magabiztosan hátrébb
toltam Kale-t. Feltérdelt előttem.
Ügyetlenül benyúltam az inge alá, és lassan elkezdtem feljebb
húzni a puha anyagot.
A tenyerem közben felderítette a kidolgozott izmokat.
– Látni akarlak – ismertem be.
Megremegett, megcsóválta a fejét, de azért vigyorgott, amikor
mindkét karját magasba emelve hagyta, hogy lehúzzam róla az
inget.
Nagyot pislogtam, amikor lekerült róla ez a ruhadarab.
Ledöbbentem.
 Csak tátogtam.
Lenyűgözve bámultam magam elé.
A fészkes fenébe!
Jenna csak úgy ontotta magából a sok hülyeséget, de egy
dologban nagyon is igaza volt.
Ez a férfi tényleg egy ínyencfalat.
Ujjam hegye végigsiklott kidolgozott hasizmain, rásimult
duzzadó mellizmára, megérintette a vállát, majd a felfedezőút a
karján folytatódott. Közben bámultam, amit éppen simogattam.
Ráharaptam az alsó ajkamra, és felnéztem Kale-re.
– És szerinted még én vagyok tökéletes?
–  Mert az vagy, drágám. Kibaszottul tökéletes. Már akkor is
görcsbe rándul a gyomrom, ha csak rád pillantok. Hihetetlen,
hogy valaki ilyen csodaszép. Gyönyörű vagy!
Még jobban elpirultam, és remegő kézzel nem igazán tudtam,
mit is tegyek.
Kale azonban tisztában volt azzal, hogy mikor kell átvenni az
irányítást.
Hogy mikor akarom, hogy ezt tegye.
Lassan felállt, és a következő pillanatban már fölém
tornyosult ez a hatalmas, biztonságot ígérő férfitest.
Magabiztosan.
Erőteljesen.
Meggyőzően.
Közben én úgy ültem ott a kanapén, mint egy halom,
vágyakkal teli szerencsétlenség.
– Meg akarsz érinteni? – kérdezte.
Alig tudtam rábólintani.
 Még mindig engem bámulva, elkezdte kigombolni a farmerja
sliccét.
– Biztos?
Majdnem elvigyorodott, ám láttam rajta, hogy még most is
visszafogja magát. Az állán megfeszültek az izmok, miközben
eljutott az utolsó gombhoz is.
Jóságos egek!
Remegett mindenem.
Egy kisebb földrengés.
– Igen – suttogtam.
A combja közepéig letolta a farmert és az alsónadrágot,
nekem pedig a tüdőmből eltűnt az utolsó légbuborék is, és
zihálva bámultam a váratlanul kiszabaduló farkát.
A vaskos, duzzadó jószág remegett a vágytól.
Az égre emelve a fejét ott imbolygott az arcom előtt, pontosan
ugyanolyan öntelt magabiztossággal, mint amit már
megszoktam.
–  Ez történik velem miattad, Hope. Ez bizony. Valahányszor
csak meglátlak. Akkor is, ha csak rád gondolok. Ez.
Az ágyékomban őrült bizsergés támadt.
Lényem mélyén újra felütötte a fejét a vágyakozás, és a
sóvárgás újra kék lánggal égett.
Előszökkenő nyelvem benedvesítette kiszáradt ajkamat, a
kezem remegett, amikor bizonytalan mozdulattal, habozva
végigsimítottam a bársonyos bőrt.
Kale összerándult, megfeszültek a hasizmai.
– Hope, drágám, le akarsz égetni?
Felnéztem rá, és rádöbbentem, olyan képet vág, mintha kővé
dermedt volna a kezemtől. Attól, hogy megérintettem.
–  Szerintem az kizárt dolog, Kale Bryant. Igazából nem is
tudom, hogy mihez kezdjek veled – nyögtem ki, aztán zavartan
elnevettem magam, pedig nem ugratni akartam, hanem ez volt
az igazság.
Az a nagy helyzet, hogy gyomrom egymillió görcsölő csomóvá
változott, miközben remegő kézzel megmarkoltam a farka
tövét. Bang-bang-bang: dübörgött zabolátlanul a szívem.
Kale hatalmasat nyögött.
– Azt hiszem, az egész jó kiindulási pont lesz.
– Jó így?
– Igen. – Elnyújtva felnyögött, miközben a tenyerem elkezdett
fel s alá mozogni. Most már két kézzel simogattam. Hol az egyik,
hol a másik tenyerem simult rá nedvesen csillogó makkjára. –
Nagyon is jó lesz.
Előrehajoltam, és a nyelvem előreszökkenve megérintette a
farka végét.
Megkóstoltam.
– Így is jó. Ó, igen. Basszus, hercegnő. Szerintem az a helyzet,
hogy kettőnk közül igazából én nem tudom, hogy mihez kezdjek
veled.
De igenis tudta.
Tudta, bizony, mert mindkét tenyerével megfogta az arcomat,
én pedig megragadtam a combját, miközben felnéztem rá.
Úgy ragyogott, mintha napfényben fürdött volna.
Hódító.
Bajnok.
– Szopjad, bébi! – hörögte, és a farka végével megérintette az
ajkamat. – Hadd érezzem magamon az édes szádat!
Szerettem volna elmondani neki, hogy megteszek érte bármit,
de ő könyörögve máris maga felé húzta a fejemet.
Kitátottam a szám, és beljebb engedtem.
Lángolt a belsőm.
Miért élveztem annyira, hogy a bőre hozzáér a nyelvemhez?
Miért sóvárgok ilyen iszonyatosan halk nyöszörgése iránt?
Megmarkolta a hajamat. Ujjai rásimultak a fejbőrömre,
hátrasiklottak egészen a tarkómig, és végül a nyakszirtemen
állapodtak meg.
–  Megbaszom a szádat, Hope. Kapaszkodj, bébi! – Mozgásba
lendült a csípője, miközben teljesen megtöltötte a kezemet, a
számat és a szívemet.
Kiteljesedtem, de mégis többre vágytam.
Többre.
Nyöszörögtem a farka körül, megpróbáltam nem öklendezni,
miközben remegő kezem megkapaszkodott a csípőjében.
Lassú mozdulatokkal egyre beljebb hatolt. Mintha óvatosan
így vett volna birtokba, miközben én őrjöngve a teljes testére
vágytam.
– Basszus… Ez olyan jó, drágám. Annyira jó! Tökéletes a szád.
Egyszerűen hibátlan. Pont olyan, mint amilyen te magad is
vagy. – A szájából alig érthetően törtek elő a boldog szavak.
A megátalkodott, édes szájából.
Több kell.
Dalolt a lelkem, és táncra perdült bennem mindaz, amit Dane
eltaposott.
Felszabadultam.
 Varázserő volt Kale érintésében. Hatalmassá váltam azzal,
hogy nyöszörgésre késztettem. Elértem, hogy lelke legmélyéről
törjön fel a dübörgő könyörgés.
Mindketten leráztuk a láncainkat.
A hasizmai pontosan abban a pillanatban feszültek meg,
amikor erősebben belemarkolt a hajamba. Egy kicsit
megrántotta a fejemet, én pedig felpillantottam gyönyörű
arcára.
Amit láttam, az szó szerint térdre kényszerített. Lecsúsztam a
heverő pereméről, és most már a padlón térdeltem.
A nyers, elemi erő foglya voltam.
A gyönyöré és a sóvárgásé.
Az éhségé.
Ezek a vágyak még korábban sosem zúdultak rám.
–  Mindjárt elmegyek. Készen állsz rá? – Érzéki ajkai közül
hörögve, kéjesen, vággyal eltelve tört elő a figyelmeztetés. Még
visszafogta magát, minden porcikája remegett, és reszkető
izmai megduzzadtak a közeledő gyönyör árnyékában. A két
kezem elérte izmos fenekét, megragadtam. Tágra nyílt a
szemem, és azért könyörögtem, hogy én lehessek az, aki
megadja neki, amire szüksége van.
Hinni fogok benne. Megőrzöm a titkait és rejtőzködő vágyait.
Ott állok mellette jóban és rosszban. A társa leszek.
Azért, mert azt akartam, hogy ő is mindig velem legyen.
– Drága kincsem – mormogta. Annyira gyengéd volt a hangja.
Pont, mint az arcomat végigsimító tekintete.
Tele vonzódással.
Meg félelemmel.
 A következő pillanatban Kale elment.
Hagytam, hadd irányítson, miközben felgyorsult a csípője
mozgása.
Szinte megvadult.
Önfeledtté és zabolátlanná vált.
Talán éppenséggel én voltam a bolond, amikor azt hittem,
hogy ez elkerülhető. Hogy nem ér el hozzám. A Kale mögötti
szemkápráztató ragyogásból rám tört a felemelő, megszédítő
káosz. Lehetett volna több eszem is. Csak hát nem tudtam
ellenállni.
Táncra perdült körülöttem a szoba, a talaj remegett, és fények
villództak, miközben ott térdeltem előtte.
Áldozatot mutattam be.
Neki.
Kale olyan erővel tartott, mint aki soha nem is akar
elengedni. Lenyűgözően szép teste kővé dermedt. A vékony
izzadtságréteg alatt kígyózva feszültek meg görcsölő izmai.
– Hope, drágám, ó… Basszus… Igen.
Előrenyomta a csípőjét, én pedig olyan mélyen lenyeltem,
amennyire csak tudtam. Könnybe lábadt a szemem, ahogy utat
tört a torkom mélye felé.
Megrándult, megremegett, és belelövellt a számba.
Felgyorsult a szoba pörgése, és eltűnt a lábam alól a talaj.
Szinte őrjöngve nyeltem le mindent.
Semmi más nem lebegett a szemem előtt, mint a feltámadó
remény.
 17. FEJEZET

Kale

Alig kaptam levegőt, miközben lehajtott fejjel Hope szemébe

néztem. Ujjaim még mindig az izzóan vörös haj tökéletes
fürtjeit markolták.
Vonzódás.
Odahúzott, odahajtott a csalóka vágy.
Az érzelemtől összeszorult a mellkasom. Olyan fájdalom mart
a tüdőmbe, hogy majdnem felkiáltottam. Zihálva nem tudtam
mást tenni, csak Hope-ot bámultam.
Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni, hogy mégis mit
jelent ez az érzés. Itt volt ez a nő, aki laza könnyedséggel elérte,
hogy mindent megkérdőjelezzek.
A vágyaimat. Az életcéljaimat és a vezérelveimet.
De hát nekem nincs szükségem senkire. Tiszta szívemből csak
és kizárólag a betegeimet szolgálom. Az ítélet azon a napon
sújtott le rám, amikor kudarcot vallottam.
Hope viszont úgy nézett fel rám, mintha jobb ember lettem
volna. Mintha csak nem a nevem elé írt két betű, a dr.
határozná meg a sorsomat.
Rám tört a félelem.
Egyszerűen nem engedhetem meg – és nem is fogom
megengedni –, hogy elbukjak.
 Még egyszer nem.
Kemény munkával elhitettem magammal, hogy csakis a
gyógyítás számít, erre felbukkant ez a lány, és kételyeket ültet a
szívemben arról, hogy esetleg a lelkem mélyén van-e valami
más is. Talán jó és igaz dolgok is várhatnak még rám?
Persze az is lehet, hogy a sors csak egy könyörtelen ribanc. A
legszemetebb módon tesz próbára. Odatolja elém ezt a nőt és a
gyerekét. Pontosan tudja, hogy nem bírnám ki a múlt
megismétlődését.
Hope halkan zihált, miközben viharos zöld szemével úgy
bámult, mintha szeretett volna elmerülni bennem, hogy
kiderítse, ki is vagyok valójában. A mélységben elrejtőzve
halványan ott izzott a félénksége is. Nem tudta eldönteni, hogy
innen merre haladhatunk tovább. Lesütötte a tekintetét.
Felkapta a ruháját, belebújt, és ügyetlenül megpróbálta
begombolni, mivel még mindig jól látszott a gyönyörű melle.
Csupán egyetlen pillantást kellett vetnem rá ahhoz, hogy
ismét rám törjön a perzselő vágy hulláma. Cseppet sem segített,
hogy a bugyija még mindig ott hevert a padlómon. Mindörökre
beleégett az elmémbe ugyanis az, hogy mit éreztem, amikor
először megkóstolhattam Harley Hope Mastersont.
Epret és tejszínt.
Édes, mámorító hőséget.
Ez a lány nyugodt volt, ugyanakkor tombolt benne a tűz.
Csend és forgószél.
Visszafogott és félénk, miközben egy kis boszorka lakozott
benne.
Egy gyors mozdulattal felhúztam a nadrágom, és rendbe
hoztam magam, mert az jutott az eszembe, hogy milyen
kiábrándító látványt nyújthatok, ahogy bénán ott állok a
bokámra csúszott nadrággal. Ő meg közben egyfolytában
pislogott. Eddig valahányszor csak találkoztunk, egyre
komplikáltabb lett minden. Ez a lány mind gyorsabban rohant a
bizonytalan irányba vezető ösvényen. Nem tudta, hogy
követhet-e engem.
A kérdéseire nem tudtam a választ, de már arra sem lettem
volna képes, hogy békén hagyjam. Talán nem is akartam
elfordulni tőle.
Odanyújtottam a kezem felé.
– Gyere ide.
Boldog mosollyal megragadta a kezem, én felsegítettem.
Remegve, bizonytalanul állt a lábán.
Odahúztam magamhoz és átöleltem. Egy puszit nyomtam a
feje tetejére.
– Te teljesen kifordítasz önmagamból, Harley Hope. Pontosan
honnan is kerültél ide? El ne tűnj nekem. Mert ha azt teszed,
akkor a nyomodba eredek, és megkereslek.
– Kukkoló – mormogta, és elnevette magát.
Felkacagtam. Szívből jövően. Boldogan.
Ebben a pillanatban ugyanis tényleg guvadó szemmel
kukkoltam.
Még erősebben magamhoz szorítottam, és lassan
megfordultunk, hogy a hátam mögötti ablakokból beáradó fény
beragyogja a bőrét.
Fényben úsztak lelkem sötét foltjai is.
Hope elégedetten felsóhajtott, és a lélegzete hűvösen
csiklandozta meztelen mellkasom.
–  Kifejezetten jólesett – suttogta végül halk vallomását a
mennydörgő szívem felett.
Ismét felnevettem, és az ajkamat a feje búbjára szorítottam.
– Őszintén megmondom, nekem is jólesett, ami neked.
Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. A ragyogó, zöld
fényben izzó meleg valósággal végigsimította a szívemet.
– De, ugye, nem arról van szó, hogy most csak kamuzol? Mert
nem akarod, hogy pocsékul érezzem magamat.
–  Izé… Figyelembe véve, hogy nagyjából tíz perc múlva
könyörögni fogok neked azért, hogy csináljuk újra, szerintem
leszögezhetjük, hogy nem próbállak átverni. – Körülnéztem a
lakásban, és játékosan tágra nyílt a szemem. – Hallod… Nem
lépett működésbe a tűzjelző.
A mellemhez szorítottam a fejét.
–  Azt hittem, kigyulladt a ház, pedig csak te vagy ilyen tüzes
nőszemély, sütilány.
A mosolya szinte elvakított. Utána viszont úgy tett, mintha a
köhögés kínozná.
–  Ó, én viszont nagyon is érzem a füstszagot. Úgy látszik,
valaki rossz fát tett a tűzre.
Egyből elragadott a képzelőerőm, hogy mit lehetne hová
tenni. Két kézzel megmarkoltam kerek fenekét.
–  Ne csábíts rosszra, Hope! El sem tudod képzelni, hogy
milyen malacságokat tudnék veled művelni.
Meglepődve felnevetett.
–  Esküszöm, te szörnyűbb vagy még Jennánál is. Szerintem
nektek kettőtöknek jót tenne, ha együtt lógnátok. Ő egészen
biztosan jobban tudna kezelni, mint én.
Olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy jól éreztem a szíve
dobogását.
A vad, boldog lüktetést.
Ez olyan boldogsággal töltött el, hogy táncra perdült
körülöttem a világ. Felkapott, és elsodort az áramlat.
– Bocsánat, sütilány, erre hiába vársz. Úgy tűnik, hogy nekem
csakis te ízlesz. Senki másból nem kérek.
Játékos ugratásnak szántam ezt a pár szót, de olyan erővel
csaptak le ránk, mint egy hangrobbanás. A hirtelen beálló
csendben dübörgő, bömbölő visszhangokat vetettek. A feszült,
mély némaság súlyos kérdéseket őrzött.
Végighúzta a körmét a mellkasomon, ami után a belsőmben
még vadabbul mennydörgött a vihar.
Nem kell senki más.
Egy ideig elveszve egymásban, csendben bámultuk a másikat.
Lerohantak minket a lehetőségek.
Végül megköszörültem a torkomat, és hátrébb léptem.
– Mindjárt éhen halok.
Valamilyen ürügyre volt szükségünk, hogy mással
foglalkozzunk. Már csak azért is, mert egyetlen kérdésre sem
tudtam a választ.
Egyvalami azonban nyilvánvaló volt. Ugyanolyan nagy
szükségem volt erre a lányra, mint reggelente a felkelő napra.
Azt is tudtam, hogy ha a következő öt másodperc alatt nem
sikerül eltávolodnom tőle, akkor mindjárt a vállamra dobom és
behurcolom magammal az ágyba.
Ha pedig ott vagyunk, az mindent megváltoztat.
 Neki is.
Nekem is.
Amióta elveszítettem Melodyt, igyekeztem érzelmek nélkül
élni. Lazán. Ám ez a lány előhívta belőlem az érzelmeket, és ez
nyilvánvalóan jelentett valamit.
Csakhogy én nem akartam szemétláda módjára viselkedni.
Eszem ágában sem volt csak kapni, csak kapni, csak kapni,
miközben attól tartok, hogy semmivel nem tudom viszonozni
ezt a sok kedvességet.
Mégis mit adhatnék neki?
Már úgy értem, basszus, hogy ha járnék vele! Ebben az
esetben kéne írnom egy hivatalos jelentést. Egy kérvényt, valaki
más vegye át Evan kezelését.
Ha őszinte akarnék lenni, akkor ez volna a dolgok
könnyebbik része. Nem túl nagy dolog, már eltekintve attól a
ténytől, hogy kiakasztana, ha nem én kezelhetném a kisfiút.
Hiszen ebben az esetben valaki másra kellene bíznom azt a
kölyköt.
Valaki másra kellene bíznom az életét.
Ettől a gondolattól elbizonytalanodtam. Mi a fenéért áltatom
magamat? Az a nagy helyzet, hogy igenis iszonyúan fontos
nekem az a gyerek.
A gondot csupán az jelentette, hogy nem tudtam eldönteni,
miért is akarom mindentől megvédeni. Talán azért, mert nem
tudnám újra elviselni, hogy elveszítek valakit?
Vagy esetleg egyszerűen azért, mert kedvelem Evant?
Basszus.
Na tessék.
 Szétesek.
Ellépve Hope mellől, elhessegettem magamtól ezeket a
felkavaró gondolatokat, mivel ebben a pillanatban nem kellett
foglalkoznom velük. Megköszörültem a torkom, és elindultam a
konyha felé.
– Éhes vagy? Majd én megetetlek.
Egy pillanatnyi habozás után gyorsan körbenézett a lakásban,
aztán sietve bólintott.
– Igen, együnk valamit. Az a helyzet, igazából nem tudok mit
kezdeni magammal, ha Evan nincs itt a közelemben.
Arra a helyre pillantottam, ahol az előbb még összefonódott a
testünk, és önkéntelenül is elvigyorodtam.
–  Az a nagy helyzet, hogy szerintem tök jól feltaláltad
magadat. Jól kihasználtad az időt, sütilány.
Ráharapott az alsó ajkára, mint aki nem tudta eldönteni, hogy
nevessen-e vagy zavarba jöjjön.
–  Azt elhiszem. Csakhogy nagyon úgy tűnik, te nem veszel
elég komolyan, Bryant. Egészen eddig azt hittem, hogy most
már fenséges hercegnőként kezelsz, és dobtad ezt a sütikézést.
–  Ó, kizárt, hogy lemondjak a sütilányról… Hiszen annyira
cuki és ennivaló vagy.
Megtorpant, halványan elpirult, én odaléptem a
konyhapulthoz, és a csapnál megmostam a kezem.
Az előszoba felé biccentett a fejével.
– Ugye nem baj, ha kicsit rendbe hozom magam?
– Az első ajtó jobbra. Érezd magad otthon!
Aprót bólintott, mielőtt lehajolt, hogy sietve felkapja a
padlóról a bugyiját. Gombócot gyúrt belőle, és a tenyerébe
rejtette, úgy csinálva, mintha éppenséggel nem én húztam
volna le az előbb róla azt a bugyit.
Elvigyorodtam.
– Nyugodtan itt hagyhatod, ha akarod.
– Kale! – méltatlankodott. Elvörösödve megrázta a fejét, aztán
sietve elindult a folyosó felé. Olyan erővel csapta be maga után
az ajtót, hogy az ablakok megremegtek a keretükben.
Én meg?
Én meg olyan boldogan vigyorogtam, amit korábban el sem
tudtam volna képzelni.

Kuncogás hallatszott a konyhámban. Ez a zaj lágy, andalító

hullámokként simogatott.
A vállam felett hátranézve Hope-ra mosolyogtam, miközben a
fiókokban turkáltam, hogy összeüthessek valami korai vacsorát.
A vendégem a konyhai sziget tetején ücsörgött, a ruhája alja
felcsúszott a combjára, miközben jókedvűen lóbálta formás
lábát.
A meztelen lábát.
A betűző napfény hátulról világította meg. Fellángolt a vörös
haja. Mintha tűzbe borult volna.
Esküszöm, simán el tudtam volna képzelni, ahogy ez a lány
egy hideg téli napon összegömbölyödve lefekszik a kandalló elé.
Elővettem egy hagymát, friss fokhagymát meg néhány
paradicsomot. Az egyetlen étel, amit meg tudok csinálni, az a
spagetti. Ezen mondjuk nem volt miért csodálkozni, hiszen
egyetemi éveim alatt kizárólag spagettin éltem.
Mindet megmostam, odaraktam a vágódeszkát a szigetre, és
elkezdtem felaprítani a zöldséget, hogy megcsináljam a szószt.
Hope-ra pillantottam.
– Ha én főzöm a vacsorát, akkor ez, ugye, azt jelenti, hogy te
tálalod fel a desszertet, igaz?
–  Ó, átlátok ám a szitán. Szóval szívességet csak szívességért
cserébe kaphatok, igaz? Én meg eddig már azt hittem, hogy
merő szívjóságból akarsz megvendégelni.
Olyan könnyedén ücsörgött ott, mint akinek sikerült leráznia
a terheit. Áradt belőle a felhőtlen jókedv. Olyan volt, mint a
látóhatár felé gördülő, lassú napkorong.
A mobilomon rajta volt a Spotify, mégpedig az egyik kedvenc
listámra beállítva. A szívhez szóló, andalító zene lassú
gitárakkordjai az egész lakást betöltötték a mindenütt ott lévő
hangszórókból. A hipnotikus erejű dalszövegek gondoskodtak a
megfelelő hangulatról.
Úgy tettem, mintha nagyon megbántott volna.
–  Igenis, merő szívjóságból etetlek meg, sütilány. De most
komolyan, megkóstoltad te valaha is a saját süteményeidet?
Igazán nem tehetsz szemrehányást nekem, hogy megpróbálok
kiravaszkodni egy újabb adagot. Az ösztöneim szavának
engedek. Azért, hogy ne halljak éhen. Egész biztos ugyanis, hogy
a fűbe harapok, ha nem kapok egy újabb kóstolót.
– Megszakad a szívem – felelte.
– Ez az igazság – vágtam vissza.
Vidáman rám mosolygott, aztán a háta mögött az asztalra
támaszkodott, és amikor hátrahajtotta a fejét, a haja ráomlott az
egyik vállára. Közben olyan arckifejezéssel bámulta a
mennyezetet, mint aki komolyan megfontolja a mondandóját.
 –  És mégis milyen ízű ínyencséget kóstolnál meg, ha a rám
törő nagyvonalúságnak engedve sütnék neked valamit? A
szabadnapomon, tegyük hozzá.
Amikor újra rám nézett, a szeme zöldes ragyogása valósággal
elnyelt.
Magasba vontam a szemöldököm.
– Most ez komolyan nem egyértelmű?
A tekintetem bejárta a testét. A fejétől a lába ujjáig. Eszem
ágában sem lett volna eltitkolni a tényt, hogy legszívesebben
azonnal felfaltam volna.
Az eprecskéket, a tejszínt és a sok édességet.
Bájos ajkai közül lágy kuncogás tört elő.
–  De hát meg sem kóstoltad a többit! Mi van akkor, ha
mindnek jobb az íze az epres sütinél, te meg így lemaradsz
róluk.
–  Ó, vannak dolgok, amiket egy férfi ösztönösen tud. –
Közelebb hajoltam hozzá, és az orrommal megérintettem az
állát. Érdes hangon folytattam. – Én csak tudom. Mégis mi a
fenéért kellene bármi mást is megkóstolnom, ha egyszer
teljesen nyilvánvaló, hogy a kedvenc csemegém itt ül az orrom
előtt?
Az a helyzet, hogy életem során éppen eleget nyalakodtam
ahhoz, hogy tudjam, ennél finomabbal nem ajándékozhat meg
a sors.
Libabőrös lett a karja, és az egész testében megremegett,
amikor egy lágy csókot nyomtam a füle tövébe.
– Világos? – mormogtam.
–  Ebben az esetben nem árt beraktároznom egy nagy adag
epret – vágott vissza hetykén, ám közben megremegett a
hangja.
Vigyorogva megfordultam, leguggoltam, és megpróbáltam az
alsó polcról előásni a jókora serpenyőt. Feltettem a gázra.
–  Tetszik a gondolatmenet. Ugyanakkor kérdéses, hogy elég
merész vagy-e. Egyáltalán nem biztos, hogy elég, ha elmész a
boltba eperért. Mi volna, ha inkább megvennénk az egyik nagy
északi epertermelő vállalat részvényeit? Akkor a termelőtől
hozhatnánk az epret.
Miközben erről beszéltem, meggyújtottam a gázt. Fellángolt a
kék tűzgyűrű, én olívát öntöttem a serpenyőbe. Hagytam, hogy
átforrósodjon a fém, és beletettem a hagymát meg a
fokhagymát.
–  Szóval ezt gondolod. Ugye nem bánod, ha mostantól kis
mohónak foglak hívni?
Forró vizet öntöttem egy lábasba, és Hope-ra vigyorogtam.
– Mit csináljak, ha egyszer pontosan erre vágyok?
Na, tessék. Miért hagyom elfajulni a dolgokat, amikor még
csak nem is sejtem, hogy ez hova vezethet? Tisztában voltam
vele, hogy ha a kezemet nyújtanám felé, Hope azonnal
útitársamul szegődne. Persze az is lehet, hogy valójában ő futott
ott előttem, vörös haja lobog a szélben, és amikor hátranéz rám
a válla felett, boldog mosolya egyértelműen nekem szól.
Elfogott a vágy, hogy a kecsegtető, perzselő remény után
vessem magam. Kellett nekem ez a lenyűgöző, metsző szépség.
Olyat szerettem volna most magamnak, amit eddig csak a
körülöttem élőknek engedtem meg. Sosem gondoltam volna,
hogy egyszer én is részesülhetnék belőle.
 Megpróbáltam inkább a forró vízre összpontosítani, hogy ne
kelljen a bennem kavargó ezernyi gondolatra és csábításra
figyelnem.
Kézzelfogható távolságban volt mind.
Csakhogy közben jól tudtam, ha esetleg megragadnám az
egyiket, könnyen kiderülhetne róla, hogy tele van tövisekkel,
kampókkal és metsző felületekkel.
A serpenyőben sercegni kezdett a hagyma és a fokhagyma.
Erős illat lengte be a konyhát.
– Istenem, de imádom ezt a szagot! – mormogta Hope, aztán a
szemét becsukva hátrahajtotta a fejét.
Élvezte az illatot.
A vágyakozástól begörcsölt a gyomrom.
Ez az erős fájdalom elindult felfelé, hogy összezúzza a
szívemet.
– Tényleg? – kérdeztem, miközben beleöntöttem egy doboznyi
konzervszószt a serpenyőbe. Utána a felaprított paradicsom
következett, hogy sűrűbb legyen és jobb ízű.
– Ez a kedvencem.
– A hagyma és a fokhagyma?
Lenyűgöző volt a kacagása.
Érzéki és ártatlan.
Egyszerűen megbabonázott ez a lány.
– Nem, a spagetti! A kedvenc ételem.
Halkan, mélyen felnevettem.
– Remek, mert nagyjából ez az egyetlen étel, amit meg tudok
főzni.
Halkan hümmögött, mintha csak felidézett volna magában
egy régi emléket.
–  Másodikos középiskolás voltam, amikor a nagyszüleim
elvittek New Yorkba, hogy megnézzünk egy színdarabot a
Broadwayn. Azt mondták, így akarják megszerettetni velem a
színházat. De én inkább beleszerettem az olasz konyhába.
Halványan elmosolyodtam, miközben beöntöttem a tésztát is
a serpenyőbe.
– És akkor emiatt lett a kis színésznőből péklány?
Felkuncogott, és ahogy arrébb csúszott, meglendültek a
hajtincsei.
– Az álmok néha csupán egy pillanatig tartanak. Egy darabig
mindennél fontosabbnak tűnhetnek, de aztán valami átveszi a
helyüket, és attól kezdve már nem olyan lényegesek, mint
korábban.
Lassan megfordultam és a pultnak támaszkodva Hope
szemébe néztem.
– Mi történt a te álmoddal?
Megrázta a fejét, és egész picit megvonta a vállát.
–  Nem tudnám megmondani, hogy egészen pontosan mi
változott meg, de ahogy telt az idő, egyszer csak azt vettem
észre, hogy már nem lángolok a színjátszásért. A
középiskolában imádtam a színházat. Azt hiszem, jó volt
feszültségoldásra. Önmagam kifejezésére. Aztán talán eljött az a
pillanat, amikor többé már nem volt arra szükségem, hogy ilyen
módon fejezzem ki magamat.
– Na és… hogy kerültél ide?
Átléptem a záróvonalat. Nem próbáltam meg keresztülugrani
a közöttünk húzódó kerítéseken. Inkább legázoltam őket.
 Egészen halványan elmosolyodott. Őszintének és szomorúnak
tűnt.
– Szerelmes lettem az egyetemen, és idejöttem a párommal.
Összerezzentem. Valaki egy karót vert a lelkem kellős
közepébe.
Istenem. Micsoda ostobaság, hogy majdnem felrobbanok a
dühtől, csak mert szóba hozta azt a szemétládát, és bennem
felmerült, hogy egy másik férfi is megérintette.
Nem bírtam elviselni a kettőnk közötti távolságot, ezért lassan
odamentem Hope-hoz. Felizzott közöttünk a levegő. Remegve
vettem egy nagy lélegzetet, és befurakodtam a két térde közé, a
csodálatos arcát beragyogó fényekkel nem is törődve a szemébe
néztem.
–  Megbántad a döntésedet? Azt, hogy nem mentél New
Yorkba? Nem vált valóra az álmod? Megpróbáltad esetleg
újrakezdeni?
Megrázta a fejét. A legcsekélyebb habozás nélkül.
–  Nem. Nem bántam meg. Azért, mert kizárólag Evan miatt
álmodok.
Az egyik tenyerem az arcára szorítottam.
–  Hope. – Dicséretnek szántam ezt a szót. Nem akartam
elhinni, hogy a valóságban is létezhet ennyire önfeláldozó
ember. – Csodálatos ember vagy. A leglenyűgözőbb nő, akivel
valaha is találkozhattam.
Karcsú nyaka kipirult, a vörös szín felkúszott az arcára, és
még jobban a kezemhez simult. Vágyott az érintésemre. Élvezte,
hogy ott vagyok vele.
– Azt hiszem, ugyanezt rólad is elmondhatnám.
 Leheletnyit felvontam a szemöldökömet, mert nem tudtam
mit kezdeni azzal, hogy egy lány így beszél.
Felfigyelt az arckifejezésemre, összeszűkült a szeme,
felemelte a kezét, és az ujjai hegyét lassan végighúzta az
arcomon.
–  Ki vagy te valójában, Kale Bryant? Szerintem a világ
leghihetetlenebb pasija. Még csak hozzád hasonlóval sem
találkoztam, de lapul valami a lelked mélyén, amit megpróbálsz
elrejteni. Valamiért felmerült bennem az a gyanú, hogy esetleg
éppen a rejtett részedhez vonzódom a legjobban.
Becsuktam a szemem, és nyeltem egy hatalmasat, mert
hirtelen egy fullasztó gombóc nőtt a torkomban. Remegett és
sajgott.
Olyan jó lett volna mindent elmondani.
A teljes igazat.
– Bennem megbízhatsz, Kale – suttogta.
Rápislogtam.
– Az a baj, hogy talán magamban nem bízhatok.
Alaposan szemügyre vett. Gyengéden. Hitt bennem.
– Miért is?
A tenyerem közé zártam mind a két kezét, és mosolyt
erőltettem az arcomra.
–  Mindig is orvos akartam lenni. Az apám háziorvos volt.
Egész életemben hősként néztem fel rá. Alig vártam, hogy
elindulhassak a nyomdokaiban.
Hope arcán ábrándos mosoly jelent meg, és a tekintete lassan
végigsiklott rajtam, mintha csak megpróbálta volna elképzelni
magának, milyen lehettem kis koromban.
 Képzelete vásznára fel is vázolta annak a szőke kissrácnak a
képét, aki olyan akart lenni, mint az apja.
–  Bizonyára nagyon büszke rád. Nem ismerek nálad jobb
orvost. És ezt teljesen komolyan mondom. Abban a pillanatban,
ahogy odaültél a fiam mellé, egyből láttam, hogy milyen orvos
vagy.
Összerezzentem és egészen egyszerűen nem tudtam befogni a
számat. Előtörtek belőlem a szavak.
–  Igyekszem, Hope. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a
lehető legjobb orvos legyek. Kőkeményen megpróbálok arra
összpontosítani, hogy ne forduljak önmagamba, és semmi ne
terelhesse el a figyelmemet, mert nem akarom, hogy
összezavarodjak, és elhanyagoljam a legfontosabb teendőimet.
A betegeim mindennél fontosabbak nekem.
Hope arcán felismerés villant.
Korábban nem voltam biztos benne, hogy képes-e az ilyen
mély megértésre. Furcsa kis hangocska hagyta el az ajkát, aztán
az ujjával máris megsimogatta a számat.
Áradt belőle a szomorúság és a méltóság.
– Félsz attól, hogy elkötelezd magad bárki mellett. – Ezeket a
szavakat nem kérdésnek szánta. Határozott kijelentést tett.
Rögzítette a tényeket. Nem tört pálcát felettem. Közben áradt
belőle a megértés.
Ez persze nem jelentette azt, hogy a szeme mélyén ne
fedeztem volna fel a fájdalom halvány szikráját. Egyértelmű
volt, hogy ennél sokkal többet akar tőlem, az én javamra.
Csakhogy kibaszottul nem tudtam volna megmondani, hogy
elég erős vagyok-e az érzelmei viszonzásához.
 Az a helyzet, hogy nagyon is szerettem volna megfelelni neki.
Basszus. Igazából nagyon régóta nem vágytam még semmire
úgy, mint erre.
– Én… – Egy pillanatra elfogott a bizonytalanság, de aztán úgy
döntöttem, legalább a titkaim egy részét megoszthatom vele. –
Egyetemista koromban szerelmes lettem. Először és utoljára az
életben.
Savanyú lett a szám íze a régi emlékek miatt, amelyeket
borzalom, bánat és szégyen követett.
Hope arckifejezése majdnem olyan volt, mint az enyém.
Zölden ragyogott a szeme.
Ez a lány!
Éreztem, hogy lefejti rólam a védőburkomat.
Halkan kifújta a levegőt, de továbbra is a szemembe nézett és
csendben biztatott.
– Az egyetemen, egy jótékonysági rendezvényen találkoztunk.
Még a rezidens évek előtt… Akkoriban szinte minden időmet a
könyvekkel és a laborokban töltöttem.
Lassan megcsóváltam a fejem, ahogy rám törtek ezek az
emlékek, és a régi boldogság árnyéka kiült a szám szélére.
–  Az a lány egyszerűen elragadó volt. Ha belépett egy
szobába, mindent beragyogott. Elég sokat… panaszkodott
amiatt, hogy nem érzi jól magát. Meg hogy fáradt. Fel kellett
volna figyelnem erre. Addigra már éppen eleget tanultam
ahhoz, hogy észrevegyem az összefüggéseket.
A szavak szilánkként marták a számat.
A sürgősségi osztály fényei elvakítottak a magasból. Pánik.
Rémület. Az elektromos újraélesztő berendezés semmit sem
használt. Az a kibaszott vonal továbbra is lapos maradt.
– Beteg volt a szerelmem, Hope. Kibaszottul beteg, és én nem
vettem észre. Azt gondoltam, hogy csak fáradt. Kimerítették az
órák, a tanulás, meg az, hogy semmiből sem akart kimaradni.
Nem figyeltem fel a jelekre.
Képtelen voltam bevallani neki, hogy Evan miért döbbentett
meg. Hogy mitől olyan kibaszottul nehéz ez a helyzet. Hogy
miért volt minden annyira más, de mégis ugyanolyan. Hiszen
ott voltam. Megpróbáltam megmenteni.
Komolyan.
Megpróbáltam.
– Elveszítetted. – Hope szavaiból fájdalom áradt. Zúgott tőlük
a konyha. Melegen magukhoz öleltek.
Fény villant lelkem halott szegletében, Hope mellére
hajtottam a fejemet. Szíve nyugodt dobogását hallgattam,
miközben lecsapott rám a pusztító hullám.
A bánat, a lelkiismeret-furdalás és mindazok a régi érzelmek,
melyeket sikerült olyan sokáig elfojtanom magamban, most
egyszerre szabadultak el.
– Ó, Kale. Annyira sajnálom – suttogta, és gyengéden beletúrt
a hajamba.
Odaszorítottam az arcomat a nyakához.
Szégyenkezve.
Összetörve.
Elképesztően hosszú időn át némán ölelt magához. Körbevett
az illata, az eperé, a tejszíné meg a nyugalomé.
Úgy tűnt, hogy csak egy örökkévalósággal később lépett
arrébb. Karcsú kezébe fogta az arcomat. Együttérzés és
döbbenetes belátás látszott az arcvonásain.
– Még mindig szereted őt?
Ó, basszus. Sírba visz engem ez a lány.
 18. FEJEZET

Hope

Mind a két kezem remegett, miközben Kale vonzó arcát fogtam.

Megrázott, amit hallottam tőle.
Végre feltárult előttem mindaz, ami a gyönyörű külső mögött
rejtőzött. Mélyen bent, ebben a varázslatos, gyönyörű, arany
szívű férfiban.
Feltárult előttem, milyen volt, amikor veszített, és emiatt
megsérült, halálra rémült.
Utána pedig valamiért elkezdett olyan dolgok miatt is
felelősséget vállalni, melyek egyértelműen nem rá tartoztak.
Közben pedig attól félt, hogy mindez megismétlődhet.
A fiam meg súlyosan beteg.
Ez most úgy vált nyilvánvalóvá számomra, amiről a
legszívesebben lemondtam volna.
Annyi mindent szerettem volna megkérdezni Kale-től.
Hogyan?
Mi történt?
Szerettem volna az értésére adni, hogy ez nem baj.
Nincs azzal semmi gond, ha valami fáj.
És ezt én meg is értem.
Ehelyett azonban csak ott ültem előtte, vártam, és szerettem
volna megtudni a választ, mivel világos volt, hogy akkor sokkal
jobban, korábban elképzelhetetlen módon is meg tudnám
érteni. Akkor pedig esetleg azt is fel tudnám fogni, hogy mi ez
az egész kettőnk között.
Elengedett és végignézett rajtam. Háborgó tengerre
emlékeztető kék szemében fájdalom izzott.
– A szívem egy részével mindig is szeretni fogom őt, Hope. A
legnagyobb szenvedést számomra éppen az jelenti, hogy még
csak esélye sem lehetett az élet megismerésére. Nem figyeltem
fel ugyanis a betegsége jeleire, és ezzel megfosztottam az
esélytől.
A szomorúság bilincsként szorította össze a kezemet, és rám
tört a fájdalom amiatt, hogy Kale esetleg saját magát vádolja a
szerelme elvesztése miatt.
Megmozdult az ádámcsutkája, amikor nyelt egy nagyot.
–  A lelkem egy másik darabkája viszont azt szeretné tudni…,
azon töpreng, mégis hogy alakulhatott volna az életünk, ha
képes lettem volna megmenteni. Összeházasodtunk volna?
Lennének most gyerekeink? Aneszteziológusként dolgozna,
ahogy mindig is szeretett volna? Vagy talán az ő álmai is
megváltoztak volna mára?
Elakadó hangon folytatta:
–  Megérdemelte volna, hogy átélje az élet csodáit, de én
elvettem ezt tőle. Akkor hagytam cserben, amikor a legnagyobb
szüksége lett volna rám.
Éreztem, hogy keserű arckifejezését megpillantva szilánkokra
hasad a szívem.
–  Hallottam, hogy néha a lehetséges alternatívák fájnak a
legjobban. Ezek nyomasztják a legtovább az embert. Azt viszont
teljességgel lehetetlennek tartom, Kale, hogy téged terhelne a
felelősség a halála miatt. El kell engedned ezt a gondolatot. Élj
és légy boldog. Hidd el nekem, kérlek, megérdemled a
boldogságot, mindazt, amit az élet tartogat számodra.
Összerezzent, és úgy tűnt, hogy ellenkezni akar velem, éppen
ezért még hozzátettem:
– Hinned kell benne! Én is hiszek!
Megragadta a kezemet, az arcára szorította. Először a
tenyeremet csókolta meg, aztán a csuklóm belső felét.
–  Hihetetlen. Mondtam neked, Hope. Hihetetlen vagy. Én
pedig nem tudom felfogni ezt az egészet.
–  De legalább megpróbálod? – kérdeztem. Vakmerő voltam,
hiszen kettőnk között remegett a híd, bármelyik pillanatban
összedőlhetett.
Jó Isten…
Mit jelentsen ez a mosoly?
A lelkem legmélyéig megrázott.
Egyszerre volt magabiztos és csupaszon sebezhető. A
lenyugvó nap fényében valósággal izzott az arca.
–  Igen… De semmiképp sem szeretnék csalódást okozni
neked. Vagy Evannak.
Nagyot pislogtam, nem kaptam levegőt, és szerettem volna
elmondani neki, hogy szerintem ő képtelen lenne csalódást
okozni.
Nekünk kettőnknek.
Csakhogy ekkor a hátunk mögül megütötte a fülünket a
fazékból kifutó forró víz hangja.
– Basszus! – Kale megpördült és odarohant a tűzhelyhez. Egy
kanállal gyorsan kavargatni kezdte a serpenyő tartalmát.
Kis híján felvihogtam, amikor a bugyogó szósz forró cseppjei
szanaszét repültek.
–  Basszus – mondta újra Kale, ám most már jókedvűen
vigyorgott, én pedig az erős hátát bámultam, miközben ő
megpróbálta megmenteni a vacsoránk maradékát.
Aranyos. Magabiztos.
Káosz.
Amikor ismét rám pillantott, már nyoma sem volt a korábbi
mélabújának.
– Még egy spagettit sem tudok megfőzni.
Nem törődtem a körülöttünk lebegő megválaszolatlan
kérdésekkel, inkább lecsúsztam a székről.
Odaosontam Kale háta mögé és egy lágy csókot nyomtam a
nyakszirtje csupasz, forró bőrére.
Megremegett, amitől a vágy nyila telibe találta a szívem
közepét.
–  Nálad lenyűgözőbb férfival még sosem találkoztam, Kale
Bryant. Sajnálom, hogy ilyen sok szenvedést kellett átélned.
Őszintén sajnálom. Ha képes lennék rá, átvállalnám magamra –
suttogtam a gerincére szorítva az ajkamat, amitől ő leheletnyit
összerezzent.
Jól tudtam, hogy nem erőltethetem a dolgot, mert idő kell az
események feldolgozásához. Valószínűleg sokkal többet árult el
nekem, mint nagyon, de nagyon hosszú ideje bárkinek.
Odaálltam mellé, jól oldalba löktem a fenekemmel, és
rámosolyogtam.
– Segítek egy kicsit.
 Elnevette magát.
– Mi az? Már a saját konyhámban sem bízol meg bennem?
Elkerekedő szemmel néztem fel rá.
– Kellene?
Egy pillanatig habozott, aztán harsogó kacagásban tört ki.
– Nem… semmiképpen sem.
Elvigyorodtam.
– Én is pont erre jutottam.
Elmartam a kanalat a kezéből.
– Ide vele, mielőtt valaki megsérül.
Most ő lökött rajtam egyet a fenekével.
–  Rendben. Lemondok ezen kötelességeimről. A lovaghoz
amúgy se illenek.
Felháborodást színlelve felhördültem.
– Kegyelmed mégis mire kíván ezzel célozni?
Ismét felkacagott. A mély hang a gyomrából tört elő,
kiduzzadtak, megfeszültek a hasizmai.
– Én aztán semmire, hercegnőm. Semmire.
Jól oldalba böktem.
–  Most az egyszer megbocsátok. De csakis azért, mert
kedvellek.
A szeme kis híján lángot lövellt, ahogy rám nézett, és
valósággal elvakított a tekintetével.
Gyönyörű volt, és tökéletes.
– Szóval azt mondod, hogy kedvelsz engem, sütilány?
Egyszerűen nem értettem, miért élvezem annyira, amikor így
szólít. Látszólag csak ugratni akart, de a kedvessége valami
másra utalt.
 Elszántan az ételre összpontosítottam, és a tésztát kevergetve
nagy nehezen megszólaltam:
– Igen, Kale. Kedvellek.
Azt hiszem, szerelmes lettem beléd.

Kale gyönyörű erkélyén ültünk, és a lenyugvó nap izzásában

vacsoráztunk. Lent autók zúgtak és beszélgetések foszlányai
úsztak a szellőben. Alabama sűrű, meleg levegője hihetetlen
módon nyújtott gyógyírt a lelkemre.
Vagy talán Kale tette ezt?
Ez a pasi feltűnés nélkül egyre többet lopott el a szívemből.
Minden nevetése, tréfája és vigyora leigázta egy-egy
darabkámat.
–  Ez csuda finom volt – mondtam, hátradőltem a székben,
miután úgy telezabáltam magamat, hogy a hasam szinte már
fájt.
Magasba vonta a szemöldökét.
– Most éppen kit is dicsértél meg?
Hangosan felkuncogtam, és képes voltam teljesen önfeledten,
nyíltan tréfálkozni.
– Téged dicsértelek meg, bár igazad lehet, és valójában annak
kellett volna címeznem az elismerést, aki rászolgált erre.
– Komolyan?
– Mm-hmm – mormogtam lassan.
Kale felpattant, felém vetette magát, mire én vinnyogva
menekülőre fogtam, és berohantam a lakásba.
Üldözőbe vett. Istenem, ez de klassz volt.
Éreztem, ahogy hátulról átölelt. Ahogy felemelt a magasba.
Ahogy odaszorított meztelen mellkasához.
Imádtam, ahogy megcsókolta a tarkómat. Boldoggá tett azzal,
hogy a csókok szédítő ösvénye a nyakam oldalán folytatódott,
elérte az államat, a farka pedig közben egyre keményebben
nyomódott neki a fenekemnek.
Ó.
Kicsinál ez a pasi.
A telefonom ekkor szólalt meg a kézitáskámban.
Legszívesebben felhördültem volna, amiért így félbeszakítottak.
Kale letett a padlóra.
–  Nehogy azt hidd, hogy egy telefonhívás miatt mindent
megúsztál. Várni fogok rád.
A vállam fölött hátranéztem rá, és csábítóan, a csípőmet
riszálva mentem oda a táskámért. Szélesen vigyorogtam.
– Ó, ez most egy ígéret?
–  Harley Hope, te nem is tudod, hogy milyen nagy bajban
vagy.
Dehogynem.
Nagyon is tudtam.
Tudtam, és élveztem, hogy ez a helyzet.
Vigyorogva belenyúltam a táskám oldalzsebébe, és
megtaláltam a mobilom.
A homlokomat ráncolva fedeztem fel rajta Chanda nevét.
Gyorsan fogadtam a hívást, bár azt gondoltam, hogy nem lesz
fontos.
Egy másodperccel később azonban máris tudtam, hogy baj
van.
A rémülettől begörcsölt a belsőm, amikor meghallottam
Chanda hangját a hangszóróból. Kétségbeesett volt. Úgy hadart,
hogy nem is értettem, miről beszél.
– Evan… fullad… siess.
Végigfutott rajtam a rémület. Lecsapott rám a pánik.
Összezúzott és eltiport.
Mint egy forgószél.
– Micsoda? – kérdeztem, és becsuktam a szememet, miközben
belemarkoltam a hajamba, és megpróbáltam felfogni
kétségbeesett szavait.
– Miről beszélsz? Hol vagytok? Mi történt? Lassíts, és mondd
el, hogy mi történt!
Chanda vett egy mély lélegzetet. Megpróbálta összeszedni
magát.
–  Most értünk ide a kórházhoz. A fiúk Richarddal fociztak.
Úgy, ahogy mindig. Nem volt semmi baja, Hope, tényleg jól volt,
és akkor egyszer csak Evan azt mondta, hogy nem kap levegőt.
Egy kéz ragadta meg a vállamat, erősen tartott. Talán ezért
nem estem össze.
Iszonyú volt a feszültség. Őrjöngött bennem a félelem.
–  Jól van? – Nem tudtam, hogy Chanda hall-e, mert annyira
összeszorult a torkom, hogy a szavak szinte elakadtak a
számban. Nem álltam készen a válaszára.
–  Azt hiszem, igen. Azt hiszem – vágta rá gyorsan.
Kétségbeesve. Összezavarodva.
Vagy talán én jutottam el az őrjöngés határára. Most már
ugyanis jól éreztem, hogy az egész testem remeg.
A rémület végigáradt az ereimben.
Átjárta a lelkemet.
 A velőmig hatolt.
–  Jól van, megjöttünk. Itt a kórház. Visszahívlak! – zihálta
Chanda.
A vonal megszakadt, iszonyatos súly nehezedett a mellemre.
Túl nehéz.
Túl sok.
Nem tudtam megmozdulni.
Megdermedtem.
Kale megpördített, kivette a mobilt a kezemből, mindkét
tenyerével megragadta a vállamat. Óvatosan megrázott, és
megpróbált felriasztani a kábulatomból.
– Hope, mi történt? Ki volt az? Mondd el, mi történt!
– Evan.
A fiam neve.
Könyörgés volt.
Imádság.
Kale elsápadt.
Fehér lett, mint egy szellem.
Vagy talán csak a saját félelmem visszatükröződését láttam a
szemében.
Az egész testem remegett, megfeszültek az izmaim, miközben
múlni kezdett a sokk hatása.
A döbbenet helyét egy őrjöngő folyó vette át. Elsodort az
áradat. Magával ragadott és cselekvésre kényszerített.
Ügyetlenül felvettem a cipőmet, megragadtam a táskám, és
felrántottam az ajtót.
Ekkor megéreztem, hogy Kale mennyire szenved a hátam
mögött. Fájdalom áradt a hallgatásából. Talán kettőnk közül én
értettem meg jobban a másikat. Neki magasabbak voltak a falai.
Ezért nem tudta felfogni, mi történik épp velem.
Nem néztem hátra, amikor eljutottam a ház kapujába. Nagy
nehezen kinyitottam és kirohantam rajta.
Egyedül az járt az eszemben, hogy oda kell rohannom a
fiamhoz.
 19. FEJEZET

Kale

Az ajtó hatalmas csattanással zárult be Hope mögött.

Belemarkoltam a hajamba, és döbbenten bámultam azt a
helyet, ahol egy perce még ő állt.
Nem kaptam levegőt, mintha leállt volna a tüdőm.
Most mégis mi a fenét kellene csinálnom?
Rám tört a félelem.
Vonyítva a földre taszított.
Megpróbálta leküzdeni a lelkemben fellobbanó új érzelmet.
A láng nagyobb – erősebb – lett minden másnál.
Majdnem összeroppantotta a mellkasomat, és felperzselte a
habozásomat.
Még azelőtt mozgásba lendültem, hogy átgondolhattam volna
a lehetséges következményeket. Azért tettem így, mert nem
akartam tehetetlen szardarabként ott téblábolni. Fontosabb volt
ez mindennél.
Követnem kellett azt, aki egy pillanattal ezelőtt kimenekült az
ajtómon.
Berohantam a nappaliba, és felkaptam az ingemet a
szőnyegről. Miközben belebújtam, lecsaptam a kulcsomra, és a
bejárat melletti asztalkán heverő pénztárcámra. Nem akartam
azzal pocsékolni az időt, hogy bemenjek a hálószobába, hanem
gyorsan beledugtam a lábamat egy pár szakadt Vans cipőbe, és
máris rohantam.
Eszembe se jutott lifttel menni.
Levágtáztam a lépcsőn és hármasával vettem a lépcsőfokokat.
Félretaszítottam magam elől a hatalmas fém hátsó ajtót, és
kiugrottam a parkolóba. Az égbolton eluralkodott a félhomály,
sötét felhők tűntek fel, és a fák csúcsa fölött, a látóhatáron
csupán egyetlen magányos csillag pislogott.
Körülnéztem.
A tekintetem azonnal megállapodott Hope-on. Pánikba esve a
parkoló közepén tántorgott, mert nem tudott szaladni a magas
sarkú cipőben. Felrántotta ormótlan terepjárója ajtaját, és egész
testében remegve ügyetlenül megpróbált beszállni.
Odarohantam, és még azelőtt sikerült megragadnom, hogy be
tudott volna ülni.
– Hope!
Fájdalommal teli hangon felhördült.
– Oda kell mennem hozzá!
Könyörtelen elszántsággal szóltam rá, miközben a csuklójánál
fogva visszarántottam.
–  Világos! Tudom. Kérlek, engedd meg, hogy odavigyelek.
Gyere, drágám, hagyd, hogy segítsek. Minden rendben lesz.
Ismét felhördült. Az elemi rémület kiáltását a gyorsan
felgyülemlő iszonyat okozta, ahogy végre feltört belőle.
–  Itt vagyok veled! Minden rendben lesz! – bizonygattam,
pedig összeszorult a torkom a szorongástól.
Minden rendben lesz.
Nem lesz baja a fiadnak.
 Ígérem, nem hagyom, hogy bármi baj is történjen vele.
Elhúztam a kocsitól, és közben bezártam az ajtaját. Sietve
odavezettem az alig két hellyel arrébb parkoló autómhoz.
Kinyitottam az anyósülés ajtaját, besegítettem Hope-ot, elölről
megkerültem a kocsit, és beszálltam.
Beindítottam a motort, kitolattam, és nagy gázzal kihajtottam
a kocsik közül. Egy fél másodperccel később sebességet
váltottam, és csikorgó kerekekkel kifordultam az utcára.
Összeszorított foggal besoroltam a forgalomba, és előzgetés
közben megpróbáltam megőrizni a nyugalmamat.
Hidegen.
Csakhogy ez nagyon nem jött össze, mert a szívem őrülten
zakatolt, ráadásul nem a helyén, hanem a torkomban.
Száguldás közben egyre csak a gyerek járt az eszemben.
Az a kisfiú.
Megpróbáltam összpontosítani, és valahogy beszívni a
váratlanul elsötétedett, sűrű levegőt.
Hope ökölbe szorította az ölében heverő kezét és remegő
testtel, zihálva kapkodott levegő után.
Pánikba esett.
Miközben én is remegtem, megpróbáltam segíteni rajta, ezért
a jobb kezemet a combjára tettem. Finoman megszorítottam.
– Nem lesz semmi baja, Hope. Ígérem neked, minden rendben
lesz vele.
Előtört belőlem az a sok ígéret, amit mindeddig sikerült
elfojtanom.
Bizonytalanul rábólintott. A keze rásimult az enyémre, és
olyan erővel szorította meg, hogy biztosra vettem, a körmével
feltépi a bőrömet.
Számított rám.
Megbízott bennem.
Némán azért fohászkodott, hogy betartsam az ígéretemet.
Öt perccel később már be is álltunk a sürgősségi osztály
parkolójába.
Az a kórház volt, ahol három évig rezidensként dolgoztam.
Beálltam egy üres helyre, leállítottam a kocsit, és mire Hope
kinyithatta volna az ajtaját, hogy kiszálljon, én már ott álltam az
ő oldalán.
–  Köszönöm – suttogta rekedten, és megkapaszkodott az
ingemben. Egész testében remegett, ezért átkaroltam a derekát,
nehogy elessen.
Egymás mellett rohantunk a fotocellás ajtók felé.
Az ajtószárnyak félrehúzódtak előttünk, ahogy odaértünk.
Odabent hagytam, hogy Hope megelőzzön, és közben úgy
éreztem, igazi seggfej vagyok, amiért elengedtem a derekát.
Iszonyú fáradt voltam.
Túl sok emlék csapott le rám. Túl erősen. Túl sok volt ez.
Aggódva megdörzsöltem az államat, és néztem, ahogy Hope
odamegy az ügyeletes nővérhez, hogy könyörögve rákérdezzen
a fiára.
A befelé vezető ajtó felzümmögött és kinyílt. Hope habozás
nélkül bement rajta.
Én meg úgy álltam ott, mint egy idióta.
Bassza meg.
Utána vetettem magam, és éppen csak meg tudtam ragadni az
ajtót, mielőtt bezáródhatott volna. Sietnem kellett, hogy
utolérjem, mert Hope végigrohant a függönyökkel eltakart
betegágyak között húzódó hosszú folyosón. A terem közepén
alakították ki a nagy sürgősségi kezelőt.
Kisietett a hátsó folyosóra, és a szobát kereste, ahova küldték.
Annyira ismerős volt nekem ez a hely. Rengeteg időt töltöttem
el itt, a sürgősségi osztályon. Csakhogy olyankor fehér
köpenyben én láttam el az ajtón behozott pácienseket. Szívvel-
lélekkel őket szolgáltam.
Most azonban… Már más volt a helyzet. Fordult a kocka.
Jó pár ismerős arcot pillantottam meg, és néhány ápoló
zavartan rám köszönt, ahogy elmentem mellettük.
Hope egy kétségbeesett mozdulattal feltépte az életveszélyes
állapotban lévő páciensek számára fenntartott egyik zárt kezelő
ajtaját. Ezeket felszerelték az életmentő beavatkozásokhoz
szükséges műszerekkel és berendezésekkel.
Körülöttünk pedig káosz tombolt a világban.
Az őrjöngés azonban egy pillanatra megdermedt.
Hope így fel tudta fogni a látványt.
Egy pillantást vethetett a fiára. A gyerek a szoba közepén,
megemelt felsőtesttel feküdt a kórházi ágyon, és az arcát félig
eltakarta az oxigénmaszk.
Magánál volt, rémülten csillogott a zöld szeme, aztán
felragyogott benne a megkönnyebbülés, ahogy megpillantotta
az anyukáját.
Egy szívdobbanásnyi ideig Hope a pillanat rabja lett, ahol
csak a fia létezett.
Utána előrevetette magát.
– Ó… istenem… Evan.
 Egyik kezét a fia arcára szorította, a másikat pedig a szíve
fölé.
A szívem. A szívem.
A háta mögött állva is jól láttam, ahogy eltűnt belőle a
feszültség, mert megérezte a szíve dobogását.
Azt, hogy az élet ott lüktet a fia ereiben.
Én pedig egészen egyszerűen nem bírtam visszafogni
magamat. Odaléptem mellé, megérintettem Evan arcát, a
homlokát, és remegő ujjakkal kitapintottam erős nyaki
pulzusát.
Nem egy orvos vizsgálta meg a betegét. Csak egy egyszerű
ember voltam, aki meg akart bizonyosodni arról, hogy jól van
egy számára fontos valaki.
Evan rám mosolygott a maszk alól, mégpedig boldogan, mire
beletúrtam a hajába. Alig tudtam megszólalni:
– Szia, haver.
Jól volt a gyerek.
SZIA – jelelte a kezével.
Megkönnyebbülve fellélegeztem, és legalább ezer kilónyi súly
hullott le a vállamról. Hope-ra pillantottam, megérintettem az
arcát, és azért fohászkodtam, hogy az én szememmel nézzen a
gyerekre.
Semmi baja. Ígérem, jól van.
Valaki a torkát köszörülte, én pedig összerezzentem, és máris
farkasszemet nézhettem egy nővel, akivel bár azelőtt sosem
találkoztunk, mégis biztosra vettem, hogy Josiah anyja. Az ágy
túloldalán állva vigyázott Evanra. Az arcán még jól látszott a
megszáradt könnyek nyoma.
 Levette rólam a tekintetét, és Hope-ra nézett.
–  Hope… Ne haragudj, hogy ennyire rád ijesztettem. Azt
hiszem… Azt hiszem, a fiad egyszerűen csak túlhajtotta magát,
én viszont bepánikoltam…
Elbizonytalanodott, elakadt a szava, és aggódó tekintettel
Josiah felé fordult. A másik fiú az apja térdén ült.
Tágra nyílt, rémült és értetlen tekintettel nézett ránk.
Aggódott a barátja miatt.
–  Tudod… – mondta az anyukája, bocsánatkérő bűnbánó
hangon.
Anyaként ugyanis pontosan tudta, hogy Hope min ment
keresztül.
– Semmi baj – nyögte ki Hope, és még mindig a fiát bámulta. –
Semmi baj. Én csak…
Rávette magát arra, hogy Josiah anyukájára nézzen, és
bizonytalanul elmosolyodott.
– Hálás vagyok azért, hogy behoztad ide, Chanda. Nem szabad
kockáztatni. Én is ugyanezt tettem volna.
Chanda együttérzőn biccentett, aztán a tekintete egy
pillanatra felém villant, mielőtt máshova nézett volna. Úgy tűnt,
azt hiszi, hogy épp indiszkrét.
Pontosan ez volt az a pillanat, amikor a férje zavartan
összevonta a szemöldökét, mivel végre sikerült rájönnie arra,
hol is látott már engem korábban.
Beletúrtam a hajamba, és pislogva azon töprengtem, hogy
most mégis mi a fenét csináljak. Fogalmam sem volt, hogy Hope
mit vár el tőlem.
Hogy én mit akarok tenni.
 Most viszont felfigyeltem a kissé arrébb álló Dr. Laurent
Kristoffra, aki a hordozható EKG berendezés kijelzőjét nézve
Evan szívritmusát ellenőrizte.
A nagy zűrzavarban észre sem vettem, hogy itt van az az
orvos, akivel éveken át együtt dolgoztunk. Úgy tűnt, nem
csupán Hope-nak szűkült be a tudata. Laurent döbbenten nézett
rám, amikor észrevett.
– Dr. Bryant?
Odabiccentettem, és megpróbáltam barátságosan
rámosolyogni, ám mielőtt meg tudtam volna szólalni, kinyílott a
hátam mögött az ajtó.
Dr. Krane, a gyermekklinika szívspecialistája lépett be.
Ezek szerint ezen a hétvégén ő volt az ügyeletes kardiológus.
Basszus.
Rám vigyorgott, amikor észrevett.
– Dr. Bryant. Nem is tudtam, hogy ön is ügyel ma.
Ennek az volt az oka, hogy nem voltam beosztva.
Savanyú képet vágtam.
– Nem vagyok ügyeletes – ismertem be.
Az arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. Nem tudtam
eldönteni, hogy zavarba jött-e, vagy aggódik. Végül megvonta a
vállát, bejött a szobába és csak Evannal törődött.
Hiszen miatta voltunk itt mindannyian.
De közben nagyon is magamon éreztem Josiah apjának súlyos
tekintetét. Egy kimondatlan kérdés lebegett mindenki előtt.
Azért, mert rám bízták mindkét gyerek életét.
Csakis erre a feladatra kellett volna összpontosítanom.
Rendületlenül.
 Ezt a szabályt tettem meg a vezérelvemmé? Most mégis itt
voltam, de annyira összezavarodva, hogy a belsőmben minden
görcsbe rándult, miközben a lelkem a magasban szárnyalt, és
olyan boldog volt, mint korábban még soha. Persze Frankie
Leigh-t is meg szoktam vizsgálni. De mindig csak egy másik
orvos után. Hogy megnyugtassam Rexet. Biztos, ami biztos.
Hogy ne aggódjon. A kislány gyermekorvosa volt az, aki vele
kapcsolatban kimondhatta a döntő szót.
Hope egy bocsánatkérő pillantást vetett rám.
Megráztam a fejem.
Nem kell bocsánatot kérned.
Nem akartam eltitkolni az igazságot.
Itt akartam lenni.
Igen, Hope kedvéért!
És a fészkes fenébe, a kisfia miatt is.
 20. FEJEZET

Hope

–  Masterson asszony, azt hiszem, rendkívül előnyös lenne, ha

kérelmet nyújtana be állami egészségügyi támogatás iránt.
Pislogva az íróasztal túloldalán ülő nőre néztem, aki éppen
arról beszélt nekem, hogy a fiamat úgy hozták be ide a kórház
sürgősségi osztályára, hogy nem volt egészségügyi biztosítása.
Képtelen volt megérteni, mi az oka annak, hogy a
gyermeknek még egy darabig nem lehetett ilyen biztosítása.
Megráztam a fejem, és rám tört egy újabb pánikhullám.
Valósággal belém hasított.
– Nem kell. Saját zsebből fogom kifizetni a költségeket.
Úgy nézett rám, mintha őrültnek tartana, és beismerem, hogy
ezzel talán nem is járt messze a valóságtól. Azelőtt még csak
nem is mertem volna arra gondolni, hogy esetleg ilyen
helyzetbe kerülhetek. A fiam miatt tettem.
Érte hajlandó vagyok adósságba verni magamat. Bármilyen
áldozatra képes vagyok. Hazudni is. Csak egyetlen évig kell
kibírnunk. Addig, míg biztosra nem vehetem, hogy Dane többé
már nem fenyegetheti Evant.
–  Na de Masterson asszony, csupán ezért a vizsgálatért
legkevesebb ötezer dollárt kellene fizetnie.
Elakadt a lélegzetem, amikor meghallottam ezt az összeget, de
sikerült egy ragyogó, hamis mosolyt erőltetnem magamra.
– Semmi baj, megvan rá a pénzem.
Vagyis igazából majd szerzek annyi pénzt.
Megint a bankhoz megyek kölcsönért, amire a kávéházunk
lesz a fedezet.
Összerezzentem a rám törő bűntudattól. Semmiképpen nem
akartam Jennát ilyen nehéz helyzetbe hozni. A Reménysugár
legalább annyira az ő álma is volt, mint az enyém. De
megígérte, hogy szükség esetén nem riad vissza semmilyen
áldozattól. Azt is, hogy végig kitart mellettem. Kerül, amibe
kerül.
Az ápolónő összezavarodva felsóhajtott.
–  Rendben, de azért csak odaadnám ezeket a tájékoztató
füzeteket. Nézze át őket. Biztosra veszem, lesz köztük olyan
ajánlat, ami megfelel a fiának.
Átnyúltam az asztal fölött, és elvettem a füzetkéket.
–  Köszönöm. Majd megnézem őket – ígértem, vagyis inkább
hazudtam. Ezek a brosúrák is mennek a többi papírhoz. Minél
kevesebb írott nyomot hagyunk magunk után, annál jobb. Nagy
nehezen felálltam, kimentem az irodából, közben az egész
testemben remegtem. Az adrenalin eltűnt az ereimből, ettől
eltompultam, és úgy éreztem, alig tudok megbirkózni az aznapi
iszonyatos élmények utóhatásával. Kis híján szétestem. A
szakadék szélén tántorogtam.
Kétségbeesés.
Pontosan ezt éreztem.
Kétségbeesetten vágytam arra, hogy a fiam jól legyen. Hogy
véget érhessen ez a képmutatás, hogy Dane leszálljon végre
rólunk, mert akkor háborítatlanul élhetnénk.
Befordultam a folyosóra, a szoba apró ajtaján át belestem,
mert mindenképpen szerettem volna egy pillantást vetni a
fiamra. Ennyi kellett ahhoz, hogy erőre kapjak, és tudjak
harcolni. Magabiztossá tesz, ha tudom, hogy tényleg rendben
van. Az orvos egy jó fél órán át próbált meggyőzni arról, hogy a
gyerek csak túlhajtotta magát. Ami teljesen természetes dolog.
Semmi okunk sem volt az aggodalomra. Ennek dacára Dr.
Krane két héttel későbbre kitűzött egy újabb időpontot, amikor
alaposabban meg akarta vizsgálni Evan szívét, hogy
meggyőződjön arról, minden a legnagyobb rendben van-e.
Biztos, ami biztos.
Némiképpen enyhült lelkem háborgása, amikor a kis ablakon
át a fiamra néztem.
Evan szépen felült a kórházi ágyban. Kócos, vörös haja a
levegőben szállt, amikor a fejét rázva kacagott.
Azért volt ilyen jókedvű, mert Kale ott ült az ágya végében.
Szembefordult a gyerekkel, és valamit írt arra a papírtömbre,
amit az egyik nővér hozott oda nekik, hogy megkönnyítse a
beszélgetésüket.
Nagyot dobbant a szívem.
Fájdalmasan.
Boldogítón.
Azért, mert a fiam annyira felszabadultnak, nyugodtnak és
lazának tűnt Kale társaságában. Ez a férfi pedig pontosan úgy
nézett a fiamra, ahogy egy gyermekre nézni kell.
Védelmezőn.
Rajongva.
 Most már tudom, hogy Kale mi miatt ilyen bizonytalan. Fél
attól, hogy bárkit megszeressen, hogy megpróbáljon közel
kerülni hozzá, mert esetleg az ilyen kapcsolatnak kegyetlen,
erőszakos vége lehet. Azért emelt maga köré falakat és
sáncokat, hogy így védekezve elkerülje ezt a lehetőséget.
Mégis itt maradt!
Bizonyára el sem tudná képzelni, hogy ez milyen sokat jelent
nekem.
Ekkor a parányi ablakon keresztül a szemembe nézett.
Védelmező pillantása engem is befogadott, és
keresztülragyogta a saját zavarodottságát, bizonytalanságát.
Egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy lehulljon a vállamról a
teher.
Itt vagyok.
Pislogtam, nyeltem egyet, és a szívem körül eltűnt a páncél.
Azért, mert azzal a pislogással visszatértem a szörnyű múltba.
Arra a napra, amikor egyedül maradtam…

–  Mrs. Gentry, visszajött már a férje? – kérdezte az orvos, és

körülnézett a szobában, ahol egyedül ültem. Összefontam a
kezemet a mellemen.
Remegtem.
Erős akartam lenni.
Jenna az előbb ment el, hogy kávét hozzon, az anyukám pedig
már el is indult ide Texasból. Megígérte nekem, hogy a lehető
leghamarabb ideér.
–  Nem. – Nyeltem egyet, mert a torkomban lévő gombóctól
majdnem megfulladtam. Alig kaptam levegőt. Nem tudtam
elhinni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Már csak egy kicsi kellett
volna ahhoz, hogy szétessek.
A rossz hírt hozó orvos megpróbálta eltitkolni a döbbenetét
amiatt, hogy most kiderült, még mindig egyedül vagyok. Ez volt a
helyzet. Megcsóválta a fejét, és igyekezett az együttérzéséről
biztosítani.
– Így is jó lesz.
Lassan leült a mellettem lévő székbe.
–  Szeretnénk vért venni öntől, hogy kideríthessük, egészen
pontosan milyen genetikai problémától szenved a gyermekük.
Azonnal rábólintottam, és a tenyeremmel dörzsölgetni kezdtem
a karom, mert hirtelen mintha lehűlt volna a szoba. Fáztam.
Nagyon.
– Természetesen.
Bármire hajlandó voltam.
Akármire.
Az orvos rám nézett, mintha arra számított volna, hogy
szétesem. Hogy romba dőlök. Utána enyhe habozással folytatta:
– Nagyon fontos, hogy a férjétől is kapjunk vérmintát.
Nagyot pislogtam, és megpróbáltam megőrizni az
egyensúlyomat, miközben körülöttem táncra perdültek a falak.
–  Nincs itt – mondtam, és úgy éreztem, hogy ezt már vagy
századik alkalommal ismételtem meg.
A számat elhagyó szavak visszhangot vetettek a belsőmet
kitöltő üresség fájdalmas kábulatában.
A férjem tegnap kirohant innen, amikor megmondtam neki,
hogy én maradok.
Azóta nem ettem.
 Nem aludtam.
– Csupán annyit kérünk tőle, hogy a lehető leghamarabb adjon
vért.
Ismét bólintottam.
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
Nem értettem a helyzetet. Hogy hagyhatott itt minket? Hiszen
kényeztetett végig a terhesség alatt. Hogyan felejthettem volna el
a büszke tekintetét, és a szemében lobogó szeretetet, hogy
mennyire örült, hogy fiunk lesz?
Most viszont… egyszerűen eltűnt.
Cserben hagyott minket.
Persze abban a pillanatban Dane miatt aggódtam a legkevésbé.
–  A gyermek átszállítása előtt megtettük a szükséges
előkészületeket. A szívsebészek készen állnak a beavatkozás
azonnali elvégzésére, mihelyt megérkezik. A tervek szerint ma
délután háromkor viszik át oda.
Ismét bólintottam, és erősebben átöleltem magamat.
– Most bemehet hozzá, aztán felküldök valakit, hogy levegye a
vért, és a kollégák felkészítik a gyereket az útra.
Ebből az egészből csak annyit fogtam fel, hogy bemehetek a
fiamhoz. Végre láthatom.
– Köszönöm. – A szó zihálva tört elő belőlem.
Az öreg barátságosan megveregette a térdemet.
–  Tudom, hogy ebben a pillanatban rémisztőnek tűnik a
helyzet, azt is tudom, hogy ön most retteg, mégis azt mondom,
imádkozzon tovább. Hosszú életem során már sok csodát láttam.
Elöntötte a szívemet a hála, és boldoggá tett, hogy ez az orvos
emberként szólt hozzám, bátorító szavakkal lelket öntött belém.
 –  Azt teszem – ígértem, bár iszonyatosan féltem attól, hogy
esetleg hazudok.
Amikor felállt, követtem a példáját, bár a lábam remegett, és a
testem imbolygott.
Az orvos nyomában kimentem a szobából, végig egy hosszú
folyosón, majd befordultunk egy másikra, ahol több, egymást
követő, kettős ajtón kellett áthaladnunk.
Bevezettek az előkészítőbe, elmagyarázták, hogyan
mosakodjak meg, majd ezután egy elsötétített szoba következett.
A tágas helyiséget csupán tompa fényű, gyenge lámpák
világították meg. Függönnyel számos kisebb részre osztották fel.
Alig tudtam kivenni az inkubátorokat.
Néhány függönyt nem húztak be, így láthattam a gyermeküket
szoptató anyukákat, vagy az újszülötteket magukhoz ölelő,
hintaszékben ülő apukákat.
Ismét nyeltem egy nagyot, a nővér továbbvezetett egy
elkülönített részleg felé. Egyre hevesebben dobogott a szívem.
Félelmet, bánatot és reményt éreztem.
Olyan erővel tomboltak a mellkasomban, hogy elakadt a
lélegzetem, és attól tartottam, hogy összeroppan a szívem.
A nővér kissé elhúzta az egyik függönyt, hogy
becsusszanhassak a résen.
Az elém táruló látvány miatt egy halk nyögés tört fel a
torkomon.
Szeretet.
Megrendítő volt az ereje.
Újszülött kisfiam testét csövek és vezetékek kötötték össze a
gépekkel és monitorokkal. Az arca fele nem látszott, mert
eltakarta a lélegeztetőkészülék maszkja.
De én ebből semmit sem láttam.
Csakis a rám bízott gyermeket láttam.
A játszótéren szaladgáló kisfiút.
A jövőt.
Lassan közelebb léptem. Könnybe lábadt a szemem, ahogy a
fiamat néztem. Remegő kézzel felemeltem és kinyújtottam a
karomat, a hüvelykujjammal óvatosan megsimogattam parányi
kézfejét.
Az aprócska ujjak megmozdultak és erősen megragadták az
ujjamat.
A fiam felnézett rám.
Biztosra vettem, hogy még soha, egyetlen emberrel sem
kerültem ilyen erős kapcsolatba.
Megremegett a szám, és lesújtott rám a szeretet. Szabad kezem
gyengéd mozdulatával megsimogattam gömbölyded arcocskáját.
–  Kis szívem – suttogtam, és a gyerek úgy nézett fel rám,
mintha egymillió éve ismert volna.
Mindörökre neki ajándékoztam a szívemet.
Legalább egymillió imádságot küldtem az ég felé.
Hittem.
Abban a pillanatban azt is megértettem minden porcikámmal,
hogy sosem fogom feladni a reményt.

Feleszmélve a múltból, gyorsan letöröltem a szemem alól a

könnyeket. Nem voltam hajlandó belezuhanni a
reménytelenség szakadékába.
Csakis arra összpontosíthattam, hogy Evan jól van. Hálásnak
kellett lennem ezért a tényért.
Remegett a térdem, amikor kinyitottam az ajtót.
A fiam azonnal lelkesen jeleket kezdett el mutogatni felém. A
szeme vidáman csillogott.
DOKTOR BRYANT ARRÓL MESÉLT, HOGY FURA ALAK VOLT
AZ ISKOLÁBAN. TE TUDTAD EZT RÓLA? AZT MONDJA, HOGY A
FURA KOCKÁK A LEGMENŐBBEK. AMIKOR FELNŐNEK,
ORVOSOK LESZNEK.
A fura alakok a legjobbak.
Egyből az eszembe jutott, hogy Kale éppen ezzel ugratott a
legelső éjszakán, amikor találkoztunk.
Azóta pedig egészen egyszerűen a darabjaimra szedett,
mégpedig a legcsodálatosabb módon.
A számból előtörő hang félig zokogás, félig nevetés volt.
Valahonnan a lelkem legmélyéről tört elő.
Ez a hang elsöpörte maga elől azt a rémületet, amit korábban
itt éreztem, ebben a szobában.
Csodálatos megkönnyebbülés fogott el, amikor kiderült, hogy
Evan jól van.
Ott volt aztán még a Kale lakásában rám törő, sok millió
érzelem is. A sóvárgás, a vágy és a szépség.
A színtiszta imádat.
Ott volt mindegyik.
Egységet alkotva.
Kale felállt az ágy mellől, én zihálva beszívtam a levegőt.
– Gyere, vigyük haza a kisfiadat.

Jól éreztem, hogy ott áll mögöttem.

 Markáns, erőteljes és átható volt a kisugárzása. Dübörgő
hullámként zúdult rá a szobára, és levett a lábamról.
Későre járt, az óra hajnali egyet mutatott.
Az elmúlt három óra során mozdulatlanul térdeltem Evan
ágya mellett. Néztem, ahogy alszik. Érezni… érezni akartam a
szívverését.
Az én csodálatos kisfiam elaludt a kocsiban, útban hazafelé.
Kale kivette az autóból, behozta, és lefektette az ágyába.
Pontosan úgy, mint tegnap este.
Csakhogy most itt maradt akkor is, amikor pizsamába
bújtattam Evant, és forró teát hozott nekem, mivel én
egyszerűen nem voltam hajlandó elmozdulni a gyerek mellől.
Utána órákon keresztül fel s alá járkált a házamban, mintha
valami okot keresett volna arra, hogy még maradjon. Én közben
biztos voltam benne, hogy most már tisztában van az ittléte
fontosságával.
Halk léptek zaját hallottam a hátam mögül, aztán Kale
odatérdelt mellém. Az ujjai beletúrtak a hajamba,
megmasszírozták a nyakszirtemet, és az orrát a fejemnek
szorítva beszívta az illatomat.
Megremegtem, amikor belesuttogott a fülembe:
– Pihenned kell. Teljesen kikészültél.
Odafordultam felé, és belenéztem az Evan kisasztalán álló
lámpa tompa fényében halványan csillogó, együttérző, ragyogó
kedvességgel teli szempárba. Megremegett a szám, és a
szememből néma könnycseppek bukkantak elő. Nem tudtam
elfojtani a sírást.
Mintha így próbáltam volna megszabadulni a napközben rám
zúduló összes rossz érzéstől, miközben egymilliónyi hálaimát
mormoltam el magamban.
– Egyszerűen nem bírok eljönni mellőle a mai nap után.
A kórházban azt mondták, hogy minden rendben lesz.
Ennek dacára is mintha odabilincseltek volna a fiam ágyához.
Képtelen voltam otthagyni.
Kale két erős karja hátulról átölelt, odaszorított magához. Jól
éreztem csodálatos szívének egyenletes dobogását. Ez a hang
átjárt, a testemben visszhangzott.
– Majd én vigyázok rá. Engedd meg nekem, hogy vigyázzak rá
– mormogta.
Oldalra fordulva felállt, engem is magával vitt. Felemelt a
padlóról, és erősen magához ölelt.
Hozzábújtam, és élveztem ezt az elemi erejű biztonságot,
odanyomtam az arcomat a nyakához, hogy átjárjon a meleg és
az életerő. Beszívtam markáns, férfias illatát.
–  Vigyázok rá – mondta aznap talán már a századik
alkalommal.
Bíztam benne, hogy ez igaz.
A karjában kivitt Evan szobájából, át a saját hálószobámba.
Még sosem járt itt.
Pontosan éreztem, mikor pillantotta meg a széles ágyamat,
mert abban a pillanatban lassan kifújta a levegőt.
Odament az ágyhoz, ráültetett a szélére. Egyetlen szó nélkül
csendben kigombolta a ruhámat. Más volt ez, mint az előző
alkalommal. Most gondoskodás és kedvesség áradt belőle.
Lassan kibújtatott belőle. Hideg levegő simította végig a
bőrömet. Kale tekintete végigsiklott rajtam, de nem vigyorgott.
Nem is tréfálkozott velem.
Odament a ruhásszekrényemhez, kinyitotta a jobb felső ajtót,
mintha kapásból tudta volna, hogy mit kell keresnie. Némán
visszajött mellém, kezében tartva a puha, rózsaszínű, selyem
hálóingemet. Rám adta, beburkolta vele a testemet. A hálóing
csak a combomig ért.
Annyira bensőséges volt ez az egész.
Ahogy levegőt vettünk, ahogy megérintett és törődött velem.
– Kale.
Igazából nem tudtam, hogy mit is kérek tőle.
A két tenyere közé fogta az arcomat, és a hüvelykujját
végighúzta a szemem alatt.
– Tudom.
Egy puszit nyomott a homlokomra, aztán még egyet, és lejjebb
húzta az ágyon a paplant.
– Tessék lefeküdni, kislány.
Engedelmeskedtem neki.
Nemcsak az ágyam tett boldoggá.
Átjárta a lelkemet ez a csodálatos érzés. Annak az ígérete,
hogy minden jó lesz. Felhúzta a paplant egészen az államig, és
az ujjai hegyével megsimogatta az arcom.
– Szép álmokat, Hope!
Kimerülten hátrahanyatlottam a párnámra, a testem ellazult
a paplan alatt, és egyetlen lélegzetvételnyi idő elteltével már
aludtam.

A csendre riadtam fel. A szobámra sűrű sötétség borult.

Felültem, és felkapcsoltam az ágy melletti kislámpát.
Pislogtam, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz, aztán
ledobtam magamról a paplant, és kiszálltam az ágyból.
Mezítláb indultam el a padlón. Lassan. Némán
keresztülmentem a nappalin, aztán az előszobán.
Evan ajtaja előtt megtorpantam.
Kale a fiam ágya mellett feküdt a kemény padlón. A feje alá
tette a kanapé egyik párnáját és talált egy parányi díszpokrócot,
ami alig takarta el a felsőtestét. Még mindig ingben és
farmerban volt.
A jobb karja viszont fent volt Evan ágyán, a tenyere a fiam
szívén pihent.
Ez volt az a pillanat, amikor nem tudtam magamban tartani a
kavargó, hullámzó, felgyülemlő érzelmeimet.
Egyértelmű volt, hogy ez a férfi több mindenki másnál.
Most már tudtam, hogy ő az.
Lábujjhegyen odamentem Evan ágyához, és óvatosan
megsimogattam a fiam homlokát.
Bár mélyen aludt, most felsóhajtott.
Biztonságban volt ez a nyugodt, tökéletes gyerek.
Kale keze pedig ott pihent Evan szíve felett. Felemeltem, és
összefontam az ujjainkat. Kinyitotta a szemét, és
megpillantottam a tengeri napkeltét benne.
Felnézett rám, aztán felkelt, és valósággal fölém tornyosult.
Egyetlen szó nélkül követett.
Nesztelenül.
Csupán a kettőnk között izzó energia zümmögött halkan.
 21. FEJEZET

Kale

Némán követtem Hope-ot. Halkan lépdeltünk, miközben

körülöttünk remegő feszültséggel telt meg a légkör, és a lüktetés
csak felerősödött, ahogy közelebb kerültünk a hálószobához.
Növekedett az energia, pattanásig feszült a forró levegő.
Elemi erővel.
Áthatóan.
A hetek óta érzett, közeledő vihar odaért fölénk. Lecsapott a
falakra, és süvítve az ablakokat korbácsolta.
Hope még csak nem is nézett rám, amikor keresztülvezetett a
nappalin. Lehajtotta a fejét, és néma magabiztossággal haladt.
Lassan, mintha mély vízben gázolt volna.
Lassított felvétellé változtunk. Nem volt semmi okunk arra,
hogy siessünk.
Ahhoz viszont kétség sem férhetett, hogy mire készül.
Éreztem, ahogy a döntése száguldva megelőzött minket. Ez a
lány máris egy mennyei cél felé haladt.
Azt akarta, hogy vele tartsak.
A lényem egy része azért üvöltött, azért őrjöngött a belsőmet
karmolászva, hogy ne menjek vele. Hogy a tudtára adjam,
milyen szörnyű ez az ötlet. Hajnali négy felé járt, és mi
védtelenek voltunk.
 Azonnal itt kellett volna hagynom, mert még csak el sem
tudtam volna képzelni, hova vezet ez az út. Ha fájdalmat
okozok neki, lehet, hogy nem fogom tudni elviselni a
következményeket.
Mert Hope miatt előjöttek azok a régi érzelmek, pedig már azt
hittem, hogy sosem élhetem át újra őket. Utána viszont
elképesztő újdonságként ez a lány mindent felerősített. Még
sosem lehetett részem ilyen erős érzelmekben. Soha. Egyszer
sem.
Csakis vele.
Belém villantak az elmúlt nap emlékei. Ahogy magamon kívül
voltam Hope miatt. Meggyóntam neki, hogy veszítettem életem
első és egyetlen szerelmét. Aztán Evan miatt iszonyatos félelem
csapott le rám. Miután hazavittem, egyszerűen nem tudtam
otthagyni őket.
Közben tudtam.
Tudtam, bizony.
Készen állok.
Istenem! Készen állok a próbatételre. Hope halkan zihálva
behúzott a hálószoba ajtaján, be a benti, tompa, félhomályos
ragyogásba.
Aranyló árnyékok és kéjt ígérő, diszkrét fény várt.
Odabent elengedte a kezemet. Lassan megfordulva felnézett
rám, és remegve kifújta a levegőt. Ugyanolyan tisztán értettem,
hogy mit kínál, mintha szavakba öntötte volna a könyörgését.
Rövid kombinéja nem takarta el a meztelen lábát.
Minden átkozott centim kőkeménnyé vált erre a látványra,
elakadt a lélegzetem, megduzzadó farkam pedig könyörögve
feszült neki a farmeromnak.
Csendben behajtottam, és kulcsra zártam az ajtót.
A néma ígéret hangrobbanásként rázta meg a szobát.
Odaléptem Hope-hoz, semmivé vált közöttünk a távolság, és
az ujjaimat egy könnyed mozdulattal végighúztam karcsú
nyakán.
A pulzusa könyörtelenül összevissza vert. Végigsimítottam az
eret, elértem az állát, majd az ujjam telt, érzéki ajkán siklott
tovább.
–  Olyan gyönyörű vagy, Hope. Annyira szép, hogy most azt
hiszem, valójában csak álmodom rólad.
– Szükségem van rád, Kale – suttogta az ujjaim között.
Őrjöngő vágy áramlott bennem.
A gyönyör ígérete.
Mohóság.
Birtoklásvágy.
– Szükségem van rád – suttogta újra.
A hasizmom megfeszült, amikor Hope hátrébb lépett, és két
kézzel megragadta a hálóinge alját. Egy lassú mozdulattal kibújt
belőle.
Feltárulkozott. Megmutatta magát.
Miután a feje is előbukkant, a ruhadarabot ledobta a padlóra.
Sűrű tincsei eltakarták meztelen vállát, a kulcscsontját
simogatták, és csókot leheltek a keblére.
A hosszú, vörös hajszálak közül gúnyos vidámsággal nevettek
rám a pajkos, rózsaszínű, megkeményedő mellbimbók.
A hasa lapos, a dereka karcsú, a csípője ívelt és széles, a
combja formás volt.
 Az ágyékát ugyanolyan parányi bugyi takarta el, mint
amilyen korábban már találkozott a padlómmal.
Mintha ez nem is ebben az életben történt volna.
Úgy éreztem, hogy minden megváltozott azóta. Elszaladt
velem az idő, és már azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem.
Borzongás futott végig a hátamon, és villámok cikáztak a
belsőmben.
Egyik kezemmel megérintettem a mellbimbóját.
Halkan felnyögött.
– Erre van szükséged? Arra, hogy megérintselek?
Felnézett rám. Teljesen kitárulkozva.
– Csak rád van szükségem. Csak ez kell nekem, csak te.
– Hope – mormogtam, és pontosan tudtam, hogy miről beszél
ez a lány.
A szíve és a lelke magasan szárnyalt.
Körbetáncoltak.
Magukba szippantottak.
A kezem rásimult a tarkójára, és az ujjaimat szélesre tárva
közelebb húztam magamhoz.
Lassan, mélyen megcsókoltam. Ebben a pillanatban ugyanis
pontosan tudtam, mennyire törékeny ez a lány.
Óvatos leszek.
Annak dacára, hogy Hope milyen erős, mégis érzékeny és
sebezhető maradt. Szüksége volt valakire, hogy összetartsa.
Hogy úgy bánjon vele, mint egy királynővel.
Méltó akartam lenni hozzá. Hogy az a férfi legyek, akit Hope
látott, ha rám nézett. Olyasvalaki, aki erősebbé teszi ahelyett,
hogy lépésről lépésre elpusztítaná.
 –  Kellesz nekem – mormolta, és a leheletét megéreztem az
ajkamon.
– Nekem is kellesz, Hope. Basszus, kellesz nekem.
Nagyon sok mindent rejtett ez a vallomás. A sötét helyen
hidegen lángoló dolgokat. Tudtam, hogy ha a homály rabja
maradok, érzéketlenné válok.
Hope fénye viszont azzal kecsegtetett, hogy élettel telhet meg
az a halott vidék.
A csókommal lassan birtokba vettem, majd elindultunk az
ágya felé. Habozás nélkül felmászott rá.
Amikor elengedett, a légzésünk hangosan zihált az izzó
levegőben.
A lány csak bámult engem a hálószoba falain táncoló és
ugráló árnyak között, miközben én mozdulatlanul álltam, és
felfaltam a tekintetemmel selymes, tejfehér bőrét, tűzvörös
haját és reménykedő, bizalommal teli szemét.
Lenyűgözően szép volt, ahogy rákönyökölt a térdére, és a lába
rásimult az ágyra.
Lágyan himbálózott.
Érints meg!
Szeress!
Légy a védelmezőm!
A teste dalolta ezt a könyörgést.
„Ha most lefekszem veled, akkor már nem lesz visszaút, Kale
Bryant. Ne akard, hogy beléd szeressek.”
Amikor felidéztem magamban ezeket a szavakat, még inkább
megremegtem, mert, ahogy Hope rám nézett, abból
nyilvánvalóvá vált, hogy túl messzire mentünk.
 –  Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem összeszorított fogaim
között, és a kezem is ökölbe szorult.
–  Te is tudod, milyen zűrös az életem. – Érzéki szájából
lebilincselően törtek elő e szavak. – Szörnyű, hogy téged is
belerángattalak ebbe, miközben nem tudhatjuk, hogy mit hoz a
holnap. Csakhogy egy dologban nagyon is biztos vagyok. Abban,
hogy benned bízhatok.
Ezt meghallva hevesen dobogott a szívem. Kibújtam az
ingemből, kigomboltam a sliccemet, lehúztam magamról a
farmert és az alsónadrágot, aztán kiléptem belőlük.
A vágyakozástól görcsbe rándultam.
Sóvárgó sóhajtás tört elő Hope-ból, miközben végignézett
rajtam. A tekintete mohó csodálattal járta be a testemet. A
mellembe maró pillantásával vett birtokba. A szeme
továbbsiklott a hasam felé, és az izmaim megfeszültek,
megduzzadtak az eddig elfojtott vágyakozástól.
Még lejjebb hajtotta a fejét, és rózsaszín ajka kinyílt, amikor
izzó tekintete végigsimította a farkamat.
Keményen álltam.
Kőkeményen.
Keményebben, mint korábban bármikor.
Mert ez a helyzet különbözött mindentől, amit azelőtt
éreztem.
Ismét találkozott a pillantásunk, és Hope a hangjában
csodálattal szólalt meg:
–  Hogy lehetséges, hogy itt állsz előttem? Lenyűgöző vagy,
Kale Bryant. Jobb, mint egy álom. Jobb, mint az álmodozás.
Kívül és belül is.
 Nem tudom, milyen varázslat rejtőzött e szavakban. Az
viszont biztos, hogy félreseperték a kételyeimet, és elfelejtettem
miattuk régi ígéreteimet, és a bennem élő félelmet.
Pillanatnyi habozás nélkül megragadtam a bugyiját, és
lehúztam gyönyörű lábán a bokájáig, miközben közelebb
hajolva egy csókot nyomtam a hasára.
Megremegett és nagyot sóhajtott.
A teste a testemre vágyott.
Én pedig azon töprengtem, milyen is lehet egy álom. Hogyan
lehet megragadni és mindörökre megtartani az álmainkat.
Lehetséges, hogy ez a nő és Evan egyszer majd okot ad arra,
hogy én is álmodozzak?
A szívem sarokba szorított fenevadként őrjöngött a
mellkasomban, miközben ráfeküdtem Hope-ra, és
elhelyezkedtem a két combja között.
Meztelen ágyéka szinte perzselte a farkamat, nedves ajkának
melege csak egy pillanatra csókolta meg a makkomat.
– Szedem a tablettát – suttogta a habozásomat látva.
Beletúrtam a hajába, és a szemébe néztem.
– Hercegnő – mormogtam.
Ellágyult a tekintete, meghitté és csodálatosan édessé vált.
– Szia, cowboy.
Basszus. Az ő kedvéért hajlandó vagyok bárkivé válni. Leszek
cowboy vagy lovag, miközben igazából csak egyetlen dologra
vágytam: arra, hogy Hope megmentője lehessek.
Az egyik karjával átölelte a nyakamat, egymásra simult a
mellkasunk, éreztük a másik őrjöngő szívdobogását.
Halk, vágyakozó lihegés tört elő a száján.
 – Készen állsz rám? – kérdeztem.
Az árnyak között rám pislogott, és szabad keze végigsimította
az államat.
– Azt hiszem, egész életemben csak rád vártam.
Megragadtam az arcomra simuló kezet, csókokat nyomtam az
ujjaira, a csuklójára, az alkarja belső oldalára, és reméltem,
hogy tudja, hogy ez milyen sokat jelent nekem. Hogy különleges.
Megigazítottam a nyakamat ölelő karját.
– Tarts jó erősen, édesem!
Egy kicsivel hátrébb húzódtam. Éppen csak annyira, hogy
még nézhessem az arcát, miközben lassan benyomultam
testének erős, ölelő szorításába.
A hüvelye tökéletesen rásimult a farkamra, ahogy beljebb
hatoltam.
Édes, mámoros forróság.
–  Basszus… Hope… Drágám. – A számból csupán elemi erejű
hörgés tört elő.
A mennyekben jártam.
Nem hinném, hogy korábban bármikor is feljuthattam ilyen
magasba. Hope-ból áradt a vágy, elégedetten mosolygott, és egy
kicsit talán túlságosan is tökéletesnek tűnt. Mintha ezt a lányt
tényleg nekem szánta volna a sors. Mintha most… Mintha
ebben a pillanatban pontosan ott volnék, ahol lennem kell.
Halkan, élesen felhördült, és ívben megfeszülő teste hozzám
simult.
– Kale… – Remegő, bizonytalan ima volt a nevem.
A két kezemet a dereka alá csúsztattam, magamhoz öleltem,
szinte felemeltem. Szerettem volna annyira hozzábújni,
amennyire csak lehetséges. A szívünk vad dobogással üzent
egymásnak. Szinte őrjöngve, és esküszöm, éreztem, ahogy
szinkronba kerülnek.
– Tudom. Az enyém vagy. Itt vagyok – mondtam.
Ekkor szikrát vetett és lángra lobbant az az energia, ami miatt
már a bárban, az első találkozásunk alkalmával is majdnem
térdre rogytam.
Már akkor tudnom kellett volna, hogy ez a lány mennyire
erős. Mindent meg tud változtatni.
Az energia megpörgette a szobát, a fejemet, végigperzselte az
ereinket, és a hatására valami elszabadult bennem.
A lelkem őrjöngve megérintette a sötét helyeket. Tüzet
gyújtott bennünk.
Felnyomtam magam a kezemmel, szinte teljesen kihátráltam
az ágyékából, míg már csak a farkam legvége maradt odabent.
A tekintetem végigsimította az alattam fekvő nő édes, finom
testét, miközben ő a térdével mohón átkulcsolta a derekamat.
Körmét belevájta a hátamba.
– Kale.
Elindultam vissza a forróságba.
Lassan és magabiztosan.
Mélyen, sokat ígérően.
Végül tökéletesen kitöltöttem, és ez a lány pontosan úgy
fogadott be, olyan teljességgel, ahogy én is elfogadtam őt.
Fenntartások nélkül.
– Tökéletes vagy, átkozottul tökéletes.
Nyöszörögve, ívben megfeszítette a felsőtestét, és felém tolta
hibátlan mellét.
 Többet akart. Gyönyörű arcán erőteljes érzelmek látszottak.
Hátrahúztam, aztán előretaszítottam a csípőmet.
Az enyém volt.
Minden egyes lökésem gyorsabb volt az előzőnél, Hope pedig
valamennyi döfésemet a teste mohó mozdulatával fogadta.
Felemelte a lepedőről a csípőjét, hogy jobban befogadhasson, és
a nevem folyamatos imaként zengett az ajkáról.
Könyökre zuhantam, és egymáshoz préseltük testünk minden
porcikáját, mert már elfeledkeztünk arról, hogy külön is
létezhetünk.
Miközben megbasztam, felfaltam, végig a nevét mormoltam.
Csókokkal borítottam be a száját, a nyakát, az állát, a mellét.
Mindenütt ott volt az ajkam, ahová csak hozzáfértem.
Hope nyöszörgött, vinnyogva nagyokat nyögött, a körmét
mélyen a bőrömbe vájta. A testünk addig hullámzott így együtt,
míg az elmosódott lökések és nyögések lüktetéseivé váltunk.
Szerettem volna egymillió dolgot megígérni neki.
Mindent.
A gyönyör ígérete megérintette a gerincem tövét, a golyóim
összehúzódtak, én pedig őrjöngve, egyre vadabb lökésekkel
folytattam az ostromot.
Hope a vállamba kapaszkodva mind hangosabban
nyöszörgött és zihált.
Végül szinte már könyörgött.
– Kérlek, Kale. Ó, istenem, rögtön… Kérlek.
Felemeltem a felsőtestem, egy kézzel megtámaszkodtam, és
egy gyors mozdulattal megsimogattam felejthetetlenül szép
arcát.
 Utána hagytam, hogy a hüvelykujjam eltűnjön a szája
kútjában. Szopni kezdte, a nyelvével megérintette a bőrömet, és
ettől kis híján abban a pillanatban átléptem a gyönyör kapuját.
Kihúztam az ujjamat a szájából, megmarkoltam kerek, telt
keblét, és a hüvelykujjammal megérintettem a mellbimbóját.
Egy nyávogó vinnyogás.
A kezem lassan elindult lefelé a hasán, ami még jobban
felizgatta, majd végre az ujjam eljutott a csiklójához.
Miközben térdre emelkedtem, ezt az érzékeny részét
simogattam, izgattam és kényeztettem. Az új testhelyzet
lehetővé tette, hogy mélyebbre hatoljak.
Ezúttal… keményen tettem a magamévá.
Hátrahanyatlott a feje a matracra, és felemelte a csípőjét az
ágyról.
Minden egyes lökésemmel közelebb került a csúcshoz.
Feljebb, magasabbra, egyre tovább, míg megtörtént.
Jól láttam azt a pillanatot.
Az orgazmus valósággal keresztülszáguldott a testén.
Megpróbált nem felüvölteni. Irányítani akarta az elemi
gyönyör őrjöngő hullámait. Pontosan ugyanebben a pillanatban
engem is elsodort a boldogság.
Elképzelhetetlenül erős gyönyör rázta meg a testemet.
Legszívesebben bömböltem volna, miközben belelövelltem, és
még csak fel sem merült bennem, hogy mindez milyen
következményekkel járhat. Csakis az érdekelt, hogyan
tarthatnám meg Hope-ot.
Hangosan ziháltam, aztán megroggyantam, és teljes
testsúlyommal ránehezedtem. Két karcsú karjával átölelt, és így
tartott, miközben az oldalunkra fordultunk.
Rám mosolygott.
Egyszerűen atomjaimra hullottam ettől a mosolytól.
–  Jól vagy? – kérdeztem tőle. Az ujjai végigtáncoltak a
homlokomon, az állkapcsomon és az ajkamon. Nem a
szégyellőség miatt izzott az arca, hanem a lágy, édes
kielégültségtől.
– Azt hiszem, romba döntöttél.
Évődve mondta ezt, de a hangjából kiérződött a csodálat is.
Elvigyorodtam, és meztelen testét szorosan odahúztam
magamhoz.
– Még hogy te heversz romokban.
Duzzadt ajkai közül előtört a kuncogás.
– Komolyan?
Tenyérrel végigsimítottam a fejét, és megfogtam a
nyakszirtjét.
–  Igen, komolyan beszélek, Hope. Ez egyszerűen… Nem is
tudom szavakba önteni, hogy mit érzek, amikor veled vagyok.
Ha közel vagyunk… és benned lehetek? A tied vagyok,
hercegnőm.
Tűzvörös lett az arca, és az ujjaival dobolni kezdett meztelen
vállamon.
– Szerintem ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Még soha
nem éreztem ilyesmit, Kale.
Az orrommal végigsimítottam az arcát, és egy puszit
nyomtam az álla tövébe.
–  Ezek szerint azt akarod a tudtomra adni, hogy odavagy a
férfiasságomért?
 Ismét felnevetett.
– Ha ezt bevallanám, akkor a fejedbe szállna?
Felkacagtam, és játékosan az ágyékához szorítottam a
combomat. Ez is elég volt ahhoz, hogy a farkam újra ágaskodni
kezdjen.
– Nem. Egészen biztosan nem a fejembe.
Kacagva nagyot csapott a kezemre, de aztán csendben
maradt. Boldogan feküdtünk a sötétben. Még közelebb húztam
magamhoz, átöleltem. Annyira jó volt, ahogy így hozzám simult.
A meleg, selymes bőre, a telt idomai és a kedves lelke.
Mennyország.
A hátamra feküdve felültettem magamra. Ismét felkacagott.
Basszus, élveztem ezt a mennyországot! Hogy egy időre
elűzhettem a gondjait.
Mindkét tenyerét a mellemre szorította, felült, és közben
beborították vörös hajának hullámai. A nap odakint éppen csak
a látóhatár fölé kukucskált, de a sugarai így is lángra
lobbantották a tincseket.
Ahogy Hope engem bámult, a fény ragyogó glóriát varázsolt a
feje köré.
Hitetlenkedve néztem fel rá.
Gyönyörű volt.
Lenyűgözött.
Lángra lobbantott.
–  Ami ma történt, Kale… – Az arcáról eltűnt a mosoly, és
ráharapott az alsó ajkára, mintha azon töprengett volna, mit is
mondjon. – Szeretném, ha tudnád, hogy ez nagyon sokat jelent
nekem. Az, hogy velünk maradtál.
 –  Veletek akartam lenni – mondtam, miközben az ujjaim
végigsimították a vörös zuhatagot.
A szemembe nézett. Nyíltan.
– Én is azt akartam, hogy maradj.
Sóhajtottam egy nagyot.
–  Nagyon sajnálom, de kénytelen leszek átadni Evant egy
másik orvosnak. Nem volna jó, ha azután is én kezelném, hogy
mi ketten együtt vagyunk.
Érzéki szája szegletében halvány mosoly villant fel, bár a
szemében továbbra is aggodalom látszott.
– Szóval akkor mi ketten… Együtt vagyunk?
Megtaszítottam a csípőmmel.
– Szerintem egyértelműen.
Ismét tűzvörös lett édes kis arca, a beragyogó napfényben jól
láthattam valamennyi szeplőjét. Amikor azonban megszólalt,
habozva csengtek a szavai:
– De te egyfolytában falod a nőket.
Azonnal felültem, és a két tenyerem közé szorítottam az arcát.
–  Dehogyis, Hope! Ez a két dolog még csak nem is hasonlít
egymásra. Ez teljesen más.
–  Komolyan ezt érzed, tényleg? – kérdezte szinte már
pajkosan, miközben fürkészve a szemembe nézett.
Megsimogattam a nyakát.
– Bizony… Tényleg más. Érzem, hogy más.
Így tökéletes.
Szomorúan elmosolyodott.
– Annyira rossz, hogy mostantól nem te leszel az orvosa. Te jó
orvos vagy, Kale.
 – Az a célom.
–  Megrémít ez az egész? – kérdezte a megszokott, elképesztő
őszinteséggel. Sérülékeny volt, de tisztességes és realista. Nem
játszadozott velem.
Nekem sem volt kedvem belemenni semmilyen játszmába.
– Igen. Kurvára félek tőle.
–  Eszem ágában sincs olyan helyzetbe kényszeríteni,
amilyenben nem szeretnél lenni, Kale. Sosem foglak sarokba
szorítani. Azt viszont tudnod kell, hogy Evan mindennél
fontosabb a számomra, és bárhogyan is döntök, az hatással lesz
rá. Óvatosan kell viselkednem, mindenekelőtt azért, amilyen
helyzetbe az apja miatt kerültünk. Nagyon fontos, hogy
megértsd, a fiam védelme érdekében bármire hajlandó vagyok.
Lehetséges, hogy figyelmeztetésnek szánta ezeket a szavakat?
Fellángolt bennem a düh, de határozottan elfojtottam, és nem
engedtem be ide, erre a szent helyre.
Ehelyett újra átöleltem karcsú derekát, és hátrahajtottam a
fejem, hogy jobban láthassam az arckifejezését.
– Én nem próbállak meg bábuként rángatni, Hope. Már egész
korán világosan a tudtomra adtál mindent, és én ennek a
tudatában jöttem be ide a szobádba. Minden világos. Tudom,
hogy mi a küzdelmed tétje.
Hope oldalán hajlandó vagyok kockáztatni.
Erősen magához ölelt, és a nyakamra szorította a száját.
– Nem számítottam rád, Kale Bryant.
Én is magamhoz öleltem, a szívünk egy ütemre dobogott.
– Az biztos, hogy én sem számítottam rád, Hope.
A kisasztalon álló órára pillantottam.
 – Mennem kell, mielőtt Evan felébredne.
– Na igen – mondta, meglehetősen vonakodva.
Oldalra fordultam, így a hasamról hanyatt zuhant az ágyra.
Kuncogva nagyot rugózott, és csodaszép vörös haja mindent
beborított körülötte. A nap már jól látszott az ablakon keresztül,
de a fénye halványabb volt, mint Hope ragyogása.
Elakadt a lélegzetem. Sosem hittem volna, hogy egyszer
ilyesmit fogok érezni.
Lemásztam az ágyról, a hátamon jól éreztem perzselő
pillantását öltözés közben.
Amikor visszafordultam, Hope egészen az álláig felhúzta a
paplant, és újra fülig pirult.
Istenem. Ez a lány!
Odahajoltam hozzá, megtámaszkodtam az ágyon, és szájon
csókoltam.
– Annyiszor legeltetheted a szemedet rajtam, ahányszor csak
akarod, hercegnő. Mellettem nem kell szemérmesen
viselkedned. Hiszen én is azóta bámullak egyfolytában, hogy
először találkoztunk.
–  Én csak… Gyönyörű vagy, Kale. Csodaszép. A tested és a
lelked is szép. Nem hiszem, hogy bármikor is ráunnék a
bámulásodra.
Még közelebb bújtam hozzá.
– Szerintem te vagy az élet legnagyobb ajándéka nekem.
A tekintetem végigsiklott a testén.
–  Figyelmeztetlek… Legközelebb, amikor ágyba bújok veled,
nem fogok veled kesztyűs kézzel bánni.
Ebben a pillanatban ugyanis semmi másra nem vágytam,
csak hogy visszamásszak hozzá az ágyba, és újra a magamévá
tegyem. A fejem megtelt izgalmas képekkel. Milyen sokféleképp
szerettem volna magamhoz ölelni. Arra vágytam, hogy
előtörjön belőle az az édes kis boszorka.
Elpirult, közben vigyorgott.
– Ezt most vegyem ígéretnek?
Felhördültem. A nyakához szorítottam az arcomat, mielőtt
hátrébb húzódtam volna.
– Neked annyi, Harley Hope.
Beletúrt a hajamba.
– Ezt előre sejtettem. Abban a pillanatban tudtam, hogy nagy
bajkeverő vagy, amikor először megpillantottalak.
Egy újabb csókot csentem az ajkáról.
– Később majd beugrok, rendben? Hogy megnézzem Evant.
Ellágyult a tekintete.
– Igen, az nagyon jó volna.
–  Mi lenne, ha aludnál kicsit? A tegnapi nap eléggé fárasztó
volt.
Ráharapott az alsó ajkára és bólintott.
– Jól van.
–  Jól bizony – mondtam bátorítóan, mielőtt felegyenesedtem
volna.
Haboztam.
Körülnéztem a szobában, és éreztem, hogy igazából nincs
kedvem itt hagyni, de akkor is mennem kellett.
Hope-nak igaza volt.
Tényleg megfontoltan kell viselkednünk Evan közelében. Az
életük tele volt nehézségekkel és én semmiképpen sem akartam
volna ezen még rontani.
Odaléptem a hálószoba ajtajához, és csendben elfordítottam a
kulcsot. Az ajtó csak egész halkan nyikordult meg, ahogy kijjebb
toltam. Lábujjhegyen kimentem, az ajtót résnyire nyitva
hagytam, aztán elindultam a kijárat felé.
Megdermedtem, amikor észrevettem a kanapé támlája fölött
a kócos, vörös üstököt.
Arra gondoltam, hogy aljasság lenne-e, ha Evan
fogyatékosságát kihasználva megpróbálnék kiosonni.
Csakhogy ő már felfigyelt a mozgásra. Ez az éles szemű, okos
kölyök mindig sokkal többet látott, mint amit én lehetségesnek
tartottam volna.
Lemászott a kanapéról, és odalépett a kisasztalon heverő
jegyzetfüzethez. Mintha csak rám várt volna.
Gyors mozdulatokkal valamit odakörmölt a papírra,
miközben én lassan megkerültem a kanapét. Leültem a szélére,
és közben a bennem élő gyáva alak szeretett volna elfutni.
Valamiért úgy éreztem magam, mintha egy tizenöt éves
kamasz lennék, aki éppen megpróbál az éjszaka kellős közepén
kimászni a barátnője ablakán, miközben a csaj apja
vadászpuskával a kezében ott vár rá a kertben.
Ez nevetséges.
Vagy nem?
A szemem valósággal kiguvadt, amikor elolvastam, hogy mit
írt a papírra.

Ti mo ma k at an l?
 Evan zöld szeme keményen és vádlón meredt rám a vastag
szemüveg mögül, dühösnek tűnt.
Az arcomhoz kaptam a tenyerem. Ezek szerint nem véletlenül
gondoltam a vadászpuskás apukára.
Aggódva néztem a gyereket, aztán elvettem tőle a tollat meg a
füzetet, és leírtam a választ.

Honnan tudod, hogy a felnőttek malackodnak?

Ingerültnek tűnt, amikor kikapta a kezemből a papírt.

Nyo éve va k. Már ma n ki c.

– Pontosan – mondtam, mert tudtam, hogy le tudja olvasni a

számról.
Még valamit odaírt.

Te ne néze tévét?

Idegesen, óvatosan és bizonytalanul elnevettem magam.

Hitetlenkedve.
Folytatta az írást.

Az ő ág ába al ál?

Erre meg mégis mi a fenét válaszoljak? Nem akartam

hazudni. Ennek a gyereknek semmiképpen nem akartam
hazudni.
 Mert pontosan tudtam, hogy mi jár a fejében.
Arra gondolt, hogy neki kellett volna megvédenie az
anyukáját.
Vigyázni rá.
Hogy ő a férfi a háznál.
Úgy véltem, egészen pontosan nem tudhatta, hogy mit is
kérdezett tőlem. De világos volt, hogy a válaszom mennyire
fontos neki.
Összeszorult a mellem, nyeltem egy hatalmasat, és fél
szemmel aközben is a fiút figyeltem, hogy leírtam a válaszom.

Ez csak az anyukádra meg rám tartozik.

Az arckifejezése elárulta, hogy ebből milyen következtetést

vont le.
Villámgyorsan odaugrott elém.
A harag és a kétségbeesés könnyei csillogtak a szemében,
miközben a kezével vadul jeleket rajzolt a levegőbe.
Amikből semmit sem értettem.
Mégis egészen pontosan tudtam, hogy mit kérdez.
SZERETED ŐT?
A bensőmben minden összeomlott, széthullott. Én meg a szám
elé kaptam a kezemet, de aztán gyorsan leengedtem, mert azt
akartam, hogy lássa az ajkamat.
– Ez nem ilyen egyszerű, Evan – mondtam.
Magához ragadta a füzetet, és a toll mélyen a papírba karcolt.

Sze n ke , ha it ak z él i. Ez a s a ál .
 Istenem. Mennyire ártatlan és bölcs ez a gyerek. Okosabb,
mint én. Egyszerű szavakkal fejezte ki az igazságot.
Megragadtam a két vállát, és közelebb húztam magamhoz.
Olyan jó lett volna, ha hallhatta volna a hangomat. Ha
könnyebben tudtam volna kommunikálni vele. Olyasmit
akartam ugyanis megértetni vele, ami előttem sem volt teljesen
világos.
–  Nekem nagyon fontos az anyukád, Evan. Nagyon, de
nagyon. És te is fontos vagy. Érted?
Nem számítottam arra, hogy elbőgi magát. Átöleltem, és
magamhoz szorítottam.
Egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Hope milyen
nehézségekre akart figyelmeztetni.
Ez a gyerek és az anyukája megjárta a poklokat, és a fiú most
attól tartott, hogy holmi pasik miatt újra visszakerülnek oda.
Hátrébb húzódtam, és letöröltem a könnyeit.
– Nem fogom bántani.
Az alkarjával megtörölte az orrát.
Ígérd meg – mondta. Az ajkával jól formálta a szavakat, de a
száján csak érthetetlen hangok törtek elő.
Jól hallottam.
Megértettem.
– Ígérem.
Egy pillanatig csak nézett, aztán bólintott.
OKÉ.
Rendben.
Kifújtam a levegőt, amikor lecsapott rám a megkönnyebbülés.
Felkaptam a jegyzettömböt, és ráírtam egy kérdést.
 Hogy vagy?

Éhe va k.

Elnevettem magam.
Hát jó.
Reggeli.
Felálltam, és felé nyújtottam a kezem. Nem igazán akadt
széles e világon nagyobb dolog annál, mint amikor megfogta.
 22. FEJEZET

Hope

Kora délutánra járt az idő, amikor hangzavar támadt odakint.

Kivágódott az ajtó, majd becsapódott. Két másodperccel később
Jenna tántorgott be a konyhai boltív alatt.
Kócosan. A ruháján rászáradt tészta- és cukormázcsíkokkal.
Döbbenten és idegesen.
A tekintete Evan felé villant. A fiam mellettem térdelt a
sámlin, és az asztalon könyökölve éppen Josiah-val csetelt.
Mintha nem lett volna már eddig is elég megrázkódtatásban
része.
Jenna ma reggel bent volt a kávéházban, amikor felhívtam és
elmondtam neki, hogy mi történt. A hétvégi műszakra nem jött
be az egyik ember, így neki kellett beugrania.
Odalépett a gyerek elé, a karjába kapta, magához ölelte, és
puszikkal borította be a fejét és az arcát.
–  Jól van? – kérdezte, és Evan feje fölött egy gyors pillantást
vetett rám.
Rábólintottam, miközben rám tört a félelem, mert
elképzeltem, hogy milyen szörnyűségek történhettek volna.
Ehelyett inkább arra akartam összpontosítani, hogy a fiam itt
van.
Épségben.
 Egészségesen.
Kicsit túlhajtotta magát. Chanda és Richard annyira
megijedtek, hogy berohantak vele a kórházba. Mire odaértem,
már teljesen rendben volt.
Nem ez volt az első olyan alkalom, hogy be kellett rohannunk
a kórházba. Csak nehezen tudtam elfogadni azt a tényt, hogy
nem is az utolsó. Az ilyesmi az életünk velejárója volt.
Megnehezítette a hétköznapjainkat. Attól rettegtem, hogy egy
napon szörnyű diagnózist hallok. Hogy az életünk ismét romba
dől.
–  Hála Istennek – mondta Jenna, és magához szorította a
gyereket. Evan eltolta magától, és vigyorogva úgy csóválta a
fejét, mint aki úgy véli, hogy Jenna elég bután viselkedik.
Jenna visszaengedte a sámlira, beletúrt a hajába, majd
odaguggolt elé, hogy a gyerek jól láthassa a száját.
– Jó volna, ha többé nem próbálnál meg halálra rémíteni!
A fiú méltatlankodva ránézett, és jelelni kezdte:
NEM AKARTALAK MEGRÉMÍTENI.
Jenna elég jól értette a jelbeszédet ahhoz, hogy felfogja, mit
akart a fiam.
Gyengéden megsimogatta a gyerek arcát.
– Tudom, drágám. Tudom.
Evan azonnal visszafordult az iPadje felé.
Jenna felegyenesedett, mindkét kezét az arcára szorította és
nagyot fújtatott. Utána jelentőségteljesen rám nézett, mint aki
azt kérdezi, jól vagyok-e.
Savanyú képet vágtam, mert nem tudtam, hogy erre most mit
mondjak. A tegnapi nap iszonyatos volt, elég durva ahhoz, hogy
térdre kényszerítsen. De aztán valahogy az életem egyik
legszebb napja lett belőle.
Egyelőre nem sikerült feldolgozni a bennem hullámzó
ellentétes érzelmeket.
Még mindig az ajkamon és a bőrömön éreztem Kale-t.
– Durva volt a tegnapi nap – mondtam –, de esküszöm neked,
hogy jól vagyok. Örülök, hogy a végén minden jól alakult.
Úgy fordultam, hogy Evan ne láthassa a számat, mielőtt Jenna
szemébe néztem volna.
–  Tudod, az a helyzet, hogy pénzt kell kölcsönöznöm, hogy
kifizessem az orvosi vizsgálat költségeit.
Azt eleve sejtettük, hogy meredek dolog lesz egy éven át a
saját zsebünkből fizetni Evan orvosi kezelését. Arra azonban
nem számítottunk, hogy válságos helyzetek is felléphetnek,
minden reményünket abba vetettük, hogy minimális
problémákkal valahogy sikerül kitartani a megoldásig.
–  Eszedbe ne jusson a pénz miatt aggódni, Hope.
Megmondtam neked az elején, mindenben számíthatsz rám.
Nagyot pislogtam, és a torkomban lévő gombóctól alig tudtam
kinyögni a szavakat.
– Akkor is kiakaszt, hogy veszélybe sodrom a megélhetésedet,
meg persze a sajátomat. Ez így nem tisztességes, Jenna.
–  Ugyan már! – Savanyú vigyorral leintett. – Azért ne legyél
már ennyire eltelve önmagaddal. Kettőnk közül mégis ki az
alvilág fejedelme? Ha nem jutott volna az eszembe az az őrült
ötlet, te sosem kerültél volna ilyen helyzetbe. Úgyhogy
egyszerűen csak örülj, hogy én vagyok a te legjobb bűntársad.
Felhúztam a szemöldökömet.
 – A legjobb bűntársam?
–  Miért? Talán nem kellett bemennem egy sötét sikátorba a
siker érdekében? Vágod, hogy mekkora gengszter vagyok, tesó?
– Nagyon kemény – ugrattam, és hagytam, hogy megfertőzzön
a jókedve. Nagyon is igaza volt. A végén minden jó lesz.
Egyszerűen csak ki kell tartanunk még egy kicsit.
–  Hé, az a pasi félelmetes volt! – kántálta, elnyújtva a
szavakat. Legyezgetni kezdte magát. – És dögös! A szavamra
mondom, hogy a pokol melege árad belőle. A francba, lehet,
hogy magával Luciferrel találkoztam?
Jenna már csak ilyen.
Elmosolyodott.
–  Komolyan mondom, tényleg nem szeretném, hogy a pénz
miatt aggódj. Nem számít, mit hoz a sors. Mindent megoldunk.
Már egész közel járunk a végéhez. Sikerülni fog, meglátod.
– Hát jó.
– Igen, jó.
Lerázva magamról a fásultságot, kivettem egy kávéscsészét a
szekrényből, és meglengettem Jenna előtt.
– Kérsz?
A szemöldöke eltűnt az arcába lógó kócos tincsek mögött.
–  A mai nap után? Talán jobb volna, ha bort töltenél abba a
bögrébe.
Felnevettem, és a fejemet csóváltam.
– Egy pohár bor rendel.
Leguggoltam a hűtőszekrény elé, és kivettem egy üveg
behűtött rozét. A fiókban turkálva megkerestem a dugóhúzót,
majd az alufólia leszedésére és a dugó kioperálására
koncentráltam.
– Na és miért nem hívtál fel tegnap? – kérdezte Jenna. – Te is
tudod, mennyire kiakadok attól, ha egyedül kell helytállnod egy
ilyen nehéz helyzetben. Csak egy hívás, és vagy én, vagy az
anyukád már rohan is ide.
Némi megbántottság érződött a hangjából. Meg az is, hogy sejt
valamit.
Ez a csaj ugyanis olyan jól ismert engem, hogy abban a
pillanatban felfigyelt rajtam a változás jeleire, ahogy betáncolt
az ajtón.
Minden megváltozott bennem, a lelkemet teljesen
átrendezték, hogy jusson hely az új dolgoknak.
A gyönyörű és csodálatos újdonságoknak.
Varázslat.
Mivel megéreztem, hogy tűzvörös lett az arcom, azonnal
lesütöttem a tekintetem. Így próbáltam meg eltitkolni azt, amit
valószínűleg öles betűkkel írtak a homlokomra.
–  Harley Hope Masterson, most azonnal vallj be mindent…,
mivel látom ám, hogy milyen piros a képed. Pedig még egy
korty bort sem ittál.
Alulról rásandítottam.
– Nem egyedül kellett mindent átvészelnem.
– Igen? Na mégis, ki volt veled ott a kórházban?
A szemem sarkából észrevettem, hogy Evan felegyenesedett,
és rezzenéstelen arckifejezéssel ezt írta a levegőbe:

K-A-L-E.

A kis dög. Pontosan tudja, mikor kell elkezdenie figyelni, és

remek érzékkel megtalálja azokat az apróságokat, amiket
szeretnél eltitkolni előle.
Csak hát egyszerűen képtelenség lett volna eltitkolni mindazt,
amit ma reggel éreztem, akkor, amikor az ébredésem után
meghallottam Kale mély tenorját a konyha felől.
Hajnalban attól féltem, hogy egyszerűen lelép, miközben én
azt szerettem volna, hogy maradjon.
Lábujjhegyen a konyhába osonva megdöbbentő látvány
fogadott. Kale reggelit csinált a fiamnak. Együtt nevettek.
Gondoskodott róla.
Az együtt töltött csodálatos éjszakánk után ez a látvány szinte
már túl sok volt a jóból.
Jenna szemében diadal csillant, amikor a tekintete Evan felé
villant. Aztán rám nézett.
– Ó, tényleg?
Evan lelkesen elkotyogta az összes titkomat:
BIZONY. NÁLUNK TÖLTÖTTE AZ ÉJSZAKÁT, ÉS REGGELIT
CSINÁLT NEKEM. Ő ANYA PASIJA.
Az utolsó mondatnál enyhén megvonta a vállát.
Nem nagy dolog.
Jenna félrenyelt, miközben hangosan kacagott. Öntelt
elégedettsége helyét átvette a tomboló diadalérzet.
– Te kis kurva!
–  Jenna! – förmedtem rá, és Evan felé böktem. A fiam
azonban úgy döntött, hogy unalmasak vagyunk, ezért újra a kis
képernyő felé fordult, amin Josiah táncolt, mégpedig úgy, hogy
egy virágban volt a feje.
Jenna odaosont mellém, és csillogó szemmel úgy fordult, hogy
Evan ne láthassa az arcát.
– Na és jó volt? Ó Istenem, le merném fogadni, hogy a doktor
bácsi csodát művelt a két hatalmas kezével. Megmondtam én
neked, hogy egy méretes és ízletes faszra van szükséged ahhoz,
hogy minden a helyére kerüljön a világban.
Egyértelművé tette, hogy nem egyszerűen csak ugratni akar,
de szeretné megtudni a legszaftosabb részleteket is.
– Egy úrihölgy nem beszél az ilyesmiről – szabadkoztam.
Persze, ezzel az erővel a háztetőről is közhírré tehettem
volna, hogy mi történt velem, mert már annak a puszta
emlékétől is tűzpiros lett az egész testem, hogy Kale mit csinált
velem. Megismertette velem az eksztázist, mintha egyedül rá
bízták volna a boldogságom kulcsát, és csakis azért küldték
volna hozzám, hogy megismertesse velem a gyönyört.
– Ó, ne csináld már, Hope. Tök szemétség volna, ha befognád
a szádat. Legalább azt áruld el nekem, hogy ez a faszi sejti-e,
hogy mitől megy a villamos.
Fogalmam sem volt arról, hogy ez a némber miként lett a
barátnőm. Amikor nem válaszoltam, még kajánabbul
vigyorgott, viszont ellágyult a hangja:
– Legalább azt áruld el nekem, hogy rendesen bánik veled? Ez
az egyetlen dolog, amit tudni akarok. Kerüld a
kompromisszumokat! Soha többé ne alkudj meg.
Összetörve, suttogva válaszoltam:
– Nagyon is tudja, hogyan bánjon velem.
Minden tekintetben.
Jenna ügyesen sarokba szorított. Kíváncsian várta a titkaimat.
– Mennyire volt jó?
 – Nagyon. – Az emlékek hatására megremegett a gyomrom.
– Hogy érted azt…, hogy nagyon? – tudakolózott tovább a fejét
félrehajtva.
–  Iszonyúan jó volt vele. Még csak ehhez hasonlót sem
éreztem korábban soha. Soha az életben.
Olyan arckifejezéssel érintette meg a karomat, mint aki éppen
csodát lát.
– Hála érte Szűz Máriának.
Utána viszont hátrébb lépett, és most már komoly
arckifejezéssel nézett rám.
–  Jól vagy? – kérdezte újra. Ezúttal viszont valami egészen
másra vonatkozott a kérdése.
Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy ez a csaj
tökéletesen ismer. Pontosan tudta, eszem ágában sem lett volna
lefeküdni Kale-lel, ha nem jelentett volna valamit számomra.
Töprengeni kezdtem, hogy most mégis mit mondhatnék,
hogyan öntsem szavakba azt, amit igazából érzek?
– Ebben a pillanatban bolondok háza az életem Dane miatt…
Úgy érzem, egyre gyorsabban és gyorsabban rohanok,
megpróbálom lerázni, és azért fohászkodom, hogy ne érjen utol
minket.
Közben pedig el sem tudom képzelni, hogy mégis mi a fenéért
eredt a nyomunkba.
Zihálva kapkodtam levegő után, amikor elborzadva arra
gondoltam, hogy Dane mit tenne velünk, vagy hogy valójában
mit is akar.
–  Rettegek attól, ami ránk vár. Mégis valahogy ebben a
pillanatba úgy érzem, hogy erősebb vagyok, mint valaha. Talán
azért, mert Kale segít összefogni a darabkákat, amiket
elveszítettem volna, ha egyedül kellene mindent tartanom.
– Jól kijön Evannal?
– Egyszerűen csodálatos vele.
Még erősebben megszorította a karomat.
– Ugye te is tudod, hogy ez önmagában még nem elég, Hope.
Itt nem csak Evan számít. Tudom, hogy az a fiú a szemed fénye,
és ez így is van rendjén, de akkor is kell, hogy te is boldog
legyél. Igazán boldog.
Tudtam, hogy csak próbálkozik. Szeretne jobban belém látni.
Arra kényszeríteni, hogy mindent átgondoljak. Jenna már csak
ilyen. Piszkál és terelget, olyan irányba taszigál, ahová szerinte
mennem kellene. Célba érve pedig megpróbál rávenni arra,
hogy felismerjem a dolgok valódi arcát. Eljátssza az ördög
ügyvédjének szerepét.
Ennél sokkal többről van szó. Evanra pillantottam, mielőtt
visszafordultam volna a barátnőm felé.
–  Számomra mindig is a fiam lesz a legfontosabb, és sosem
engedek be olyan férfit az életünkbe, aki nem jó hozzá.
Csakhogy…, amit érzek? – A két tenyeremet a mellemre
szorítottam. – Lenyűgöző, csodálatos és rémisztő. Tudod, mi
történt tegnap este kettőnk között? Sokkal nagyobb és
csodálatosabb dolog annál, mint amit valaha is el tudtam volna
képzelni.
Varázslat. Olyan álom, aminek nem lett volna szabad valóra
válnia.
–  Szeretném ugyanezt érezni mindennap, az életem végéig.
Csak és kizárólag erre a férfira vágyok.
 Felmordult, mosolyogva kifújta levegőt.
– Ó, Harley Hope, hiszen te máris szerelmes vagy belé.
Lehet, hogy bolondot csináltam magamból?
Naiv voltam, és gyanútlan.
– Nem hinném, hogy képes lettem volna megakadályozni azt,
hogy beleszeressek ebbe a férfiba. Akkor sem, ha
megpróbáltam volna.
Játékosan felhúzta a szemöldökét.
–  Tényleg nagyon dögös. Tölcsérbe téve bárki elnyalogatná.
Ígérd meg nekem, hogy elnevezzük róla az egyik sütinket.
–  Hihetetlen vagy – mérgelődtem, de aztán elnevettem
magam.
Felcsipogott a telefonom. Odamentem a konyhaszigethez, és
nem bírtam ki, elmosolyodtam, amikor elolvastam az üzenetet.
– Nézze meg az ember, úgy vigyorogsz ott, mint a macska, ha
épp felfalta a kanárit – ugratott Jenna. – Azt hiszem, tök
felesleges lenne megkérdeznem, ki az. Mit akar?
–  Azt, hogy Evannal menjünk át hozzá pizzázni, és nézzünk
meg egy filmet. Azt írja, eljön értünk, mert az én kocsim amúgy
is ott van nála.
– Ó, Harley Hope. Azt hiszem, ezt a pasit érdemes megtartani.
–  Tudom. Teljes mértékben. Csupán azért imádkoztam, hogy
Kale is készen álljon erre. Készen álljon ránk. Hogy megértse,
mit jelent az, ha hozzánk tartozik.
Jól tudtam, hogy milyen komoly feladatot jelentünk mi ketten.
Biztosra vettem, hogy egy ilyen döntés gyökeresen
megváltoztatná az életét… Ráadásul az ő régi életstílusa szinte
mindenben eltért attól, amit mi kínálhatnánk neki.
 Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, mégpedig egyértelműen,
hogy Evan és én boldogsággal tudnánk megtölteni az életét.
Ugyanolyan boldogsággal, mint amilyet ő adott nekem. A
szívem meg?
Azt mindig is a remény éltette.
Abban reménykedtem, hogy Kale ugyanígy látja a
helyzetünket. Hogy ő is ugyanezt akarja. Hogy hajlandó lesz
értünk kockázatot vállalni.
 23. FEJEZET

Hope

Ahogy a nap alászállt, ragyogó fénybe borult a látóhatár. Az

épületek közé függesztett lámpák életre keltek, és a fényük
beragyogott Kale lakásának ablakain, meleg izzásba burkolták
nem csupán odakint a várost, de a lakását is.
Vagy talán ez a kellemes ragyogás valójában Evanból és Kale-
ből áradt, ahogy ott ültek egymással szemben a padlóra terített,
jókora, puha szőnyegen.
Megettük a pizzát, így mindenkinek tele volt a hasa.
Kényelmesen elhelyezkedve a heverőn, ahol tegnap délután
Kale teljesen felszabadított, vidáman bámultam őket.
Istenem, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Ez új
világ, láttam. Mintha pengék metszettek volna bele az időbe,
részekre választották volna, mi pedig nemcsak egy új szeletet,
de új irányt és még egy napot kaptunk volna.
Egy új esélyt.
Esélyt arra, hogy mi hárman eggyé váljunk.
Borzongás futott végig a hátamon. Remény, aggodalom és
félelem. Azért, mert Kale-lel nagyon gyorsan haladtunk. Olyan
gyorsan, hogy nehezemre esett felfogni a tényeket, azt, hogy a
múlt éjszaka odaadtam magam neki.
Teljesen.
 Fenntartások nélkül.
Ugyanakkor, annak dacára is, hogy az egész világ
összeesküdött ellenünk, minden aggodalmunk és az összes
nehézség ellenére is úgy éreztem, hogy igenis illik hozzám ez a
gyönyörű, hatalmas, aranyszívű férfi.
Azért, ahogy ott ült, rávigyorgott a fiamra, és a jobb kezét
felemelve megpróbálta leutánozni a kézjelet, amire Evan éppen
megpróbálta megtanítani.
–  Jól csinálom? – kérdezte hangosan, összpontosított, de
közben iszonyúan elrontotta.
Érzelmek lüktettek bennem, és valósággal elnyelt ez a
csodálatos jelenet. Ez az életnagyságúnál sokkal nagyobb férfi
szemmel láthatóan mindenre képes volt, de így sem sikerült
együttműködésre bírnia az ujjait.
Evan gyorsan megrázta a fejét, előrehajolt, és megpróbálta
beállítani Kale kezét.
Így a jó – mondta némán.
Kale kezéből egy meglehetősen nyomott gombóc lett,
miközben megpróbálta jó helyen tartani.
– Sikerült!
Megpróbáltam visszafojtani a nevetésemet, mivel egyszerűen
képtelen volt a megfelelő kéztartásra. Őszintén megmondom,
hihetetlennek tartottam a bénázását, mert ha valaki, akkor
éppen én voltam a megmondhatója annak, hogy azok a mágikus
ujjak mire képesek.
Evan reszelősen felnevetett. Éreztem, hogy a nevetése
visszhangja végigsiklik a parkettán. Boldogság és élet. A gyerek
vadul csóválva a fejét, előrehajolt, és írt valamit a
jegyzettömbjére. Óriási lelkesedéssel odadugta Kale orra alá.

Dr. Br a t, ez még c a ne is ha lít rá.

–  Micsoda? – méltatlankodott Kale játékosan. Amikor

pimaszul rám kacsintott, bizsergés támadt a hasamban, ám ő
azonnal mulatságos arcot vágva a fiamra összpontosított.
–  Te meg mégis miről beszélsz? Tökéletes volt a jel. Most
komolyan? Hogy szúrhatnék el egy A-betűt?
Evan megint leírt valamit.

Nem me ez ne !

A megjátszott döbbenettől leesett Kale álla.

–  Hé, szerintem éppen te mondtad azt, amikor először
találkoztunk, hogy utolérhetlek.
Evan kis keze a papír felett siklott.

Az mo t , ho me róbál a s ne le d i
mögöt e .

– Azt hiszed, túl gyors vagy nekem?

Áradt belőlem a szeretet, ahogy elnéztem a gyerekemmel
beszélgető Kale-t. Minden irányból rám zúdultak az elképesztő
erejű, megdöbbentő érzelmek.
Bár az újdonság erejével hatott rám mindez, jól tudtam, hogy
egész idő alatt éppen erre vágytam.
 Evan lelkesen bólogatott, széles vigyora beragyogta az egész
szobát.
–  Menekülj, kisember, mert most majd megmutatom, hogy
milyen gyors vagyok – figyelmeztette Kale.
Evan szeme tágra nyílt a meglepetéstől és a vidámságtól,
aztán felpattant, éppen akkor, amikor Kale is felállt.
Keresztülvetette magát a nappalin, Kale a nyomában.
Ahogy szaladgáltak és kergetőztek, egy hajszálnyival mindig
lemaradt a gyerek mögött.
Evan zokniba bújtatott lába megcsúszott a fényes csempén,
amikor megkerülte a konyhaszigetet, és rohanva elindult vissza
felém. Égre emelte a két karját és magasba tartott arcából áradt
a néma kacagás.
Kinyújtottam mindkét kezemet a fiam felé.
– Siess, Evan, én vagyok a ház! – kiáltottam.
Mielőtt azonban Evan odaérhetett volna hozzám. Kale
utolérte, felkapta és rádobta a vállára. Körbevágtatott vele a
szobában, és mély nevetése visszapattant a falakról.
Mind a ketten mosolyogtak, ragyogó arcuk valósággal
lenyűgözött.
Boldogok voltak.
Lelkesek.
Összeillők.
A számra szorítottam a kezem. Elragadtak az érzelmeim.
Korábban még csak nem is sejtettem, hogy ennyire vágyom az
ilyesmire.
Csak akkor döbbentem rá a valóságra. A hiányra. Most, hogy
Kale betöltötte az ürességet. Vajon mennyire hiányzott ugyanez
a fiamnak? Éveken át próbáltam meg ellensúlyozni azt, ami
nem volt. Megtölteni valamivel a hézagokat, amiket Dane
elutasítása szakított ki ártatlan lelkéből.
Hirtelen mohó sóvárgás fogott el az ilyen tökéletesség iránt.
Akkor tört rám ez a felszabadító érzés, amikor Kale először
nézett rám úgy.
Mintha én jelentettem volna neki mindent, és mintha ez a
vágyakozás örökké élne.
Most még erősebben tomboltak az érzelmeim, látva, hogyan
bánik a fiammal.
Elfogadta a fogyatékosságát, és közben sikerült úgy tennie,
mintha nem is lenne semmi baja a gyereknek.
A betegsége dacára imádta.
A gyengesége miatt szerette.
Szerette.
Kale szeméből pontosan ez az érzelem sugárzott, amikor
ránézett a fiamra, amikor erős kezébe fogta. Utána pedig
megengedte neki, hogy szabadon szárnyaljon.
– Elkaptalak! – kántálta Kale.
Evan boldogan rúgkapált és nevetett, mielőtt Kale letette a
földre, hogy aztán még gyorsan összekócolja zabolátlan,
tűzvörös haját.
Valamiért egészen pontosan tudtam, hogy Kale mit is érez
ebben a pillanatban. Bár Evan már elmúlt nyolcéves, mégis
olyan sebezhető maradt. Ösztönösen egyfolytában arra
vágytam, hogy felkapjam és magamhoz szorítsam. Mindörökre
védelmezzem, és sohase engedjem meg, hogy bármi rossz
történhessen vele. Kale arcán most pontosan ugyanezeket az
érzelmeket fedeztem fel. Evan lelkesen mutogatni kezdett, és a
két keze csak úgy repkedett Kale arca előtt, aki segítséget kérve
rám pislogott, és nekem végigfutott a borzongás a hátamon,
amikor izzó tekintete telibe talált.
–  Azt mondja, hogy te erősebb vagy Supermannél is. –
Fordítottam le a jeleket, odafigyelve arra, hogy a vágytól ne
remegjen a hangom.
Kale elnevette magát, és visszanézett Evanra.
–  Szóval Superman? A keresztlányom, Frankie Leigh nem
értene veled egyet. Szerinte én Amerika kapitány vagyok.
Evan jelekkel válaszolt.
–  Tudni akarja, hogy ki az a lány – mondtam, és az
érzelmektől összeszűkült a torkom.
Kale jelentőségteljesen ránk mosolygott.
– Ő természetesen Wonder Woman.
Evan elvigyorodott, és az izgalomtól tágra nyílt a szeme. A
beszélgetés nagyon is neki tetsző módon alakult.
ÉS ÉN KI VAGYOK? – kérdezte jelekkel, és közben némán a
szájával.
–  Ez nem lehet kérdés. Te vagy Hulk. Iszonyúan okos és
elképesztően izmos.
Kale megszorította Evan vékony bicepszét.
A gyerek egész teste remegett a boldogságtól, és óriási
erőfeszítéssel sikerült kiejteni a minden dicsérettel felérő
szavakat a száján:
– Dr. Bryant.
Kale ellágyuló tekintettel nézett rá.
–  Figyelj csak, mi lenne, ha Dr. Bryant helyett Kale-nek
szólítanál?
A szívem megtelt szeretettel.
Evan oldalra hajtotta a fejét, és gyorsan mozgott a keze.
– Azt kérdezi, hogy azért szólítson-e így, mert a barátja vagy?
– kérdeztem reszelős hangon.
Kale arcán meleg mosoly ragyogott fel. Őszinte volt, és
komoly.
– Igen kishaver, mert a barátom vagy. Ráadásul fontos is vagy
nekem.
RENDBEN – jelelte Evan, és egy ragyogó mosolyt villantott a
szívemet egyre inkább leigázó, csodálatos férfira.
Odavoltam érte.
– Remek – mondta Kale olyan lazán, mintha nem is lett volna
olyan nagy dolog, amit éppen csinált. – Szerintem kezdődhet a
mozizás. Mit gondoltok? Mi lenne, ha kicsit utánanéznénk
ezeknek a szuperhősöknek, mert akkor kiderülne, kik is
vagyunk valójában. Az a helyzet, hogy nagyjából az összes
Marvel-film megvan nekem.
EZ AZ! – jelelte Evan, és apró kis öklével nagyot csapott a
levegőbe.
Halk kuncogás tört elő az ajkaim közül, ám az erős érzelmek
miatt kissé érdesre sikeredett a nevetés.
– Csak óvatosan! Lehet, hogy Evan ideköltözik így.
Az egész belsőm remegni kezdett, amikor Kale elindult felém.
Lenyűgözően.
Erőteljesen.
Meggyőzően.
Ez a pasi pontosan ilyen volt. Meggyőző, lebilincselő és szexi.
 A legfontosabb azonban mégiscsak az volt, hogy az enyém.
Levegő után kapkodtam, amikor odahajolt hozzám, és a szája
hozzáért a fülemhez.
– Talán pontosan erre várok.
–  Ne mondj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan –
suttogtam.
Hátrébb húzódott, kék szemével átható pillantást vetett rám.
– De mi van, ha így is gondolom?
A Kale iránt érzett őrült vonzódásom újra izzásba hozta a
levegőt. Erősebben, mint valaha. Sűrűbbé vált a légkör.
Rengeteg ígéret lebegett benne.
Ez annyira felzaklatott, hogy a legszívesebben odahajoltam
volna hozzá, hogy egy csókot nyomjak a szájára. Megérintsem
és kinyilvánítsam, hogy ő az enyém. Csakhogy megállapodtunk
valamiben: Evan előtt visszafogjuk magunkat. Lassan
szoktatjuk hozzá az újdonsághoz. Nem utolsósorban azért, mert
mi magunk sem tudtuk még, mit is jelent ez a helyzet.
Kale azonban nem fogta vissza magát. Közelebb bújt hozzám,
és suttogó szavait meghallva végigfutott a borzongás a
hátamon.
–  Alig várom, hogy újra benned lehessek. Beledöglök a
vágyakozásba, hogy megérinthesselek. Azóta, hogy csak
beléptél az ajtón. Szerinted lesz erre esélyem? Te ugyanis az
enyém vagy.
Ó.
A hasamban táncra perdültek a pillangók, és felbugyogott
bennem a vágy. Ebben a pillanatban csak arra voltam képes,
hogy erősen összeszorítsam a két combom.
 Kale vigyorogva hátrébb húzódott.
– Sejtettem, hogy így lesz, hercegnő.
Aztán pedig, nem is törődve azzal, hogy éppen levett a
lábamról, kihúzta magát, és visszafordult Evan felé.
– Melyik filmet szeretnéd megnézni? – kérdezte Kale.
Felkapta a távirányítót, bekapcsolta a hatalmas tévét, és a
letöltött filmek hosszú listájára klikkelt.
Nem viccelt, amikor arról beszélt, hogy megvan neki az
összes Marvel-film.
Ezek a fiúk!
Evan elővette a jegyzetfüzetét.

Sza n ke róla. Ez a s a ál .

Kale vidáman felmordult.

– A te fejed aztán tele van szabályokkal, igaz kisember?

Csa jó s a ál o k .

Áradt belőlem az elégedettség. Még soha nem voltam ilyen

boldog.
Kale lakása sötétségbe burkolózott, amit csupán a tévén
felvillanó képek fénye tört meg időnként.
A Bosszúállók második részénél tartottunk, a fiam Kale
heverőjén elnyúlva még mindig a tévé felé fordult, de halkan
hortyogva már rég az igazak álmát aludta.
A fejét Kale combjára hajtotta. Kale a haját simogatta.
Én Kale másik oldalán ültem összegömbölyödve, a fejem a
vállán.
A halántékomhoz nyomta az ajkát, és rekedten belesuttogott a
fülembe:
– Annyira örülök, hogy itt vagy.
Elfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Az arcát
megvilágították a film fényei.
– Én is örülök, hogy itt vagyok.
Az orrát hozzádörzsölte az állkapcsom ívéhez.
– Még szép.
Halkan felnyögtem, amikor megcsókolta a nyakam oldalát.
– Komolyan?
A bőrömön éreztem, hogy vigyorog.
– Te is tudod, hogy így van.
– Kukkoló – suttogtam mosolyogva, és vágyakozás remegett a
hangomban.
–  A lovagod, hercegnő. A lovagod. Figyelembe véve a múlt
éjszakánkat, nyugodtan bevallhatod, hogy engem választottál
királynak.
Hátrahajtottam a fejem, és többé már nem tudtam tovább
rejtegetni a feltörő mosolyomat.
–  Hmm… nem is tudom – ugrattam, és beletúrtam puha
fürtjeibe.
–  Jaj, hercegnő, te aztán nagyon tudod, hogyan okozz
fájdalmat a férfiembernek, igaz? – Miközben játékosan ezt
mondta, csókokkal és apró harapásokkal izgatott. – Lehet, hogy
nincs is szükséged rám.
Felkuncogtam, mielőtt kissé hátrébb húzódva a két tenyerem
közé zártam az arcát. Őszintén, nyíltan folytattam:
 –  A tegnapi nap iszonyatos volt, Kale, de mégis… Valahogy
sikerült elérned, hogy ez legyen az életem legcsodálatosabb
éjszakája.
Érzelmekkel teli szemében megvillant a fény, és az
ádámcsutkája megmozdult, ahogy nyelt egyet.
– Nem hinném, hogy valaha is éreztem volna ugyanazt, mint
tegnap éjjel – vallotta be érdes hangon.
Ráharaptam az alsó ajkamra, mielőtt megkérdeztem volna:
– Most… hogy is állunk egymással, Kale?
Az ujja hegyével megsimogatta az arcomat.
– Azt hiszem, szükségünk van egymásra. – Pislogott. – Egészen
addig, amíg nem találkoztam veled, fogalmam sem volt arról,
hogy bárkire vagy bármire is szükségem volna.
Éreztem, ahogy a sóvárgás felgyülemlik, növekszik és
megváltozik bennem.
Helyreáll.
– Maradj velem ma éjjel – mondta.
Az alvó fiamra néztem.
–  Nem hiszem, hogy a gyerek készen állna erre. Ráadásul
holnap korán kell kelnem, megyek a kávézóba. Evannak pedig
megvannak a maga nyári dolgai.
Nagyon nem tetszett, hogy a szavaim szabadkozó
kifogásoknak tűntek. Csakhogy minden így volt igaz, nagyon is.
–  Van egy vendégszobám. Szeretném, ha mind a ketten itt
volnátok a közelemben. Itt alhattok nálam. Tudnom kell, hogy
nincs semmi bajotok. Nekem is korán kell kelnem. Majd
hajnalban felébresztelek.
– Ez az egész kezd felfoghatatlanná válni.
 A lenyűgöző arcon felragyogott egy vigyor. Istenem. Nem
lenne szabad egyetlen pasinak sem ennyire gyönyörűnek
lennie. Ez nem ér.
–  Megígérem neked, hogy ha itt maradtok, beviszlek a
szobámba, és iszonyúan felfoghatatlanná teszek mindent.
Ez is milyen! Cseppet sem tisztességes.
Vágyakozás remegett a levegőben.
Forró, felhevült energia.
Sokkal erősebben, mint bármikor korábban.
Ezt világosan éreztem.
Beragyogott a szeretet fénye.
Lenyűgözően. Vakítóan.
Csakhogy amikor Kale-re pillantottam, nem mertem szavakba
önteni az érzelmeimet. Nem mertem hangosan kimondani.
Tisztában voltam ugyanis azzal, hogy ha kimondom, akkor a
színtiszta igazságon kívül többé már semmi mást nem tudnék
elviselni.
– Maradj velem – kérlelt.
Mégis mi a fenét tehettem volna ebben a helyzetben azon
kívül, hogy engedek a kérésnek? Azt hiszem, már a kezdet
kezdetén beadtam a derekamat. Rábólintottam, mert nem
bírtam elmenni tőle. Az előző éjszaka teljesen átadtam magam
az érzelmeimnek. Eleve tudnom kellett volna, hogy értelmetlen
az ellenállás.
– Legyen – suttogtam.
–  Akkor a hercegnőnek mégis szüksége van rám? – kérdezte
ismét, visszatérve az évődő hanghoz.
– Azt hiszem, mindörökre szükségem lesz rád – mormogtam.
 Lágy mosoly ragyogott fel csodálatos ajkán, aztán kissé
oldalra fordult, nehogy megzavarja az alvó fiút. Felkelt,
óvatosan magához ölelte a gyereket a két erős karjával.
Ahogy ezt néztem, forogni kezdett körülöttem a világ.
Körbe-körbe.
A szeretet olyan erővel kavargott a szobában, mint egy
forgószél.
Olyan iszonyatos volt az ereje, hogy ettől belehasított a
halálos félelem a lelkembe.
Lenyűgözött a szépsége, és megrémített az ereje.
Kale elindult az előszoba felé, én feltápászkodtam, és
követtem őt a sötétségbe.
Kissé elfordulva Evannal lejjebb hajolt, hogy elérje a kilincset.
A nagy belmagasságú szobán látszott, hogy a vendégekre vár.
Hatalmas ablakai a város utcáira nyíltak.
A jobb fal mellett egy rusztikus, gyönyörű ágyneművel
borított franciaágy állt.
Kale egyenesen odament, lehúzta az ágytakarót, és berakta a
fiamat a biztonságot ígérő paplan alá. Beletúrt Evan hajába, és
egy lágy puszit nyomott a feje búbjára.
A gyerek felsóhajtott és kényelmesen elhelyezkedett.
Esküszöm, éreztem, ahogy a talpam alatt remeg a föld, és a
torkom összeszorult a rám törő érzelmek miatt.
Majdnem belefulladtam a könnyeimbe.
Annyira csodálatos volt ez az egész. Ahogy Kale aurája
hirtelen mindent beborított. A közelsége sebeket ütött rajtam.
Ideges lettem.
Kale visszajött hozzám, gyengéden arcon csókolt.
 – Egy pillanatig még itt tudnál maradni? Mindjárt jövök.
Kicsusszant mellettem, és pár másodperc múlva már vissza is
tért a hálószobájából. Egy bébiőr volt nála.
– Rex kölykei miatt van egy ilyenem. Tudom, hogy Evan nem
újszülött, de mégis sokkal jobban érezném magamat, ha egyből
meghallhatnánk, ha felébredt, és szüksége van ránk. A
hangszórót átviszem hozzám.
Ennyi szeretet?
Ez volt az a pillanat, amikor szilánkokra hasadtam.
Bedugta a műszert a konnektorba, aztán lassan visszajött
hozzám. Az ujjaim közé csúsztatta az ujjait, visszavezetett az
előszobába. A vendégszoba ajtaját egyujjnyira nyitva hagyta.
Egy sóhaj szakadt fel belőlem, amikor Kale megfordult, és
közelebb bújt hozzám. Az előszoba másik faláig hátráltam.
Kale beletúrt a hajamba, az orrát végighúzta az
állkapcsomon.
–  De hiszen ma még meg sem csókolhattalak, miközben az
eszemet vesztem, ha felidézem magamban az elmúlt éjszakát.
Ahogy ott feküdtél alattam. A gyönyörű testedet. El akarok
tűnni a világból, Hope. Teljesen eltűnni benned.
Halkan felvinnyogtam, és két kézzel megmarkoltam Kale
pólóját.
–  Sosem fogom elfelejteni, milyen érzés volt először hozzád
érni… Azt sem, amit akkor éreztem, amikor a magadévá tettél.
Az az emlék mindörökre hozzá kapcsolódik.
Ahogy az ajka lágyan végigsiklott a számon.
A tűz.
Komolyan mondom, elég lenne, ha csak egyszer hozzám érne,
és én máris lángra lobbannék.
A farzsebemben felcsipogott a mobilom.
Kale a homlokomnak szorította a homlokát.
– Valakinek borzasztó az időzítése.
– Bárki legyen az, nem árt, ha tud várni, mert én nem tudok.
Elképesztően izgató volt a mély nevetése.
– Ó…, hát itt van az én kis boszorkányom…, ott rejtőzködött a
cuki külső alatt. Imádom, amikor ez a rosszlány előjön, és
játszani akar velem.
A telefonom újra felcsipogott.
– Basszus – hátrahúzódott, ragyogó kék szeme megvillant, és a
tekintete valahol félúton járhatott a vidámság és a kéjvágy
között. – Ha Jenna az, jobb lenne, ha felvennéd.
Halkan felkuncogtam.
– Nehogy megijedj a legjobb barátnőmtől!
Ennivaló szája félmosolyra húzódott.
– Nem félek tőle, hanem rettegek. A barátnőd megfenyegetett,
hogy letépi a tökömet.
– Jaj ne! – kiáltottam, és elvörösödtem a szégyentől.
Az a némber kiállhatatlan.
Kale a hüvelyk- és a mutatóujjával végigsimította az egyik
vastag hajfürtömet. Játékosan, élénken folytatta:
–  A legfontosabb testrészemről van ugye szó. Nem tehetem
kockára… Már csak miattad sem.
Amikor rám mosolygott, azt hittem, hogy leszakad az ég. Az
arckifejezése kihívó volt, öntelt, és elképesztő dolgokat művelt
velem.
Elöntött a forróság, bizsergés támadt a hasamban, és
remegett a kezem. Ügyetlenül a telefonom után nyúltam,
miközben csak suttogni tudtam:
– Tönkreteszel, Kale Bryant.
Az orrát az állam alá szorította, és egy tucatnyi csókot
nyomott az érzékeny bőrre.
– Ó, édesem, ebben biztos lehetsz. Erre készülök.
Te jó Isten.
Ez a pasi.
Egy gyors mozdulattal végigsimítottam a hüvelykujjammal a
kijelzőt. Biztosra vettem, Kale-nek igaza van, és tényleg Jenna
lesz az. A pokolba is. Figyelembe véve a barátnőm stílusát,
felmerült bennem, hogy élő közvetítést akarna.
A következő pillanatban felfogtam az üzenetet. A félelem
olyan erővel hasított belém, mintha acélsodrony szorította
volna össze a tüdőmet, és karmok martak volna belém.
Rám tört a rosszullét.

Ismeretlen feladó: Ez az utolsó esélyed,

Harley. Különben elintézem, hogy soha többé
ne lásd újra a fiadat.

Kale kissé hátrébb húzódott, és elkeskenyedő szemmel

próbálta kivenni arcvonásaimat a sötétben.
– Mi a baj?
Az aggodalomtól összeszorult a torkom, nem kaptam levegőt,
fuldokoltam. Megpróbáltam lerázni magamról a félelmet.
– Csak a volt férjem.
Düh.
A harag egy pillanat alatt elsodorta Kale-t. Az egész lénye
remegett az indulattól.
A lázas, brutális és könyörtelen haragtól.
– Mit akar? – kérdezte hörögve.
Nagyon az volt az érzésem, hogyha elmondanám neki a teljes
igazat, azonnal kirohanna innen. Azért, hogy ellássa Dane baját.
Kale ugyanis hajlandó volna mindent összezúzni, ami kicsit is
fenyegeti Evant vagy engem.
Ugyanakkor nem titkolhatom el előtte ezt az egészet. Nem,
hiszen már belerángattam. Odatartottam elé a mobilomat, hogy
ő is elolvashassa az üzenetet.
Düh.
Ez lángolt Kale arcán.
Olaj a tűzre.
Most nem egy csillogó ezüstpáncélt viselő lovag állt előttem. A
tündérmesék hősei nem ilyenek.
Ilyen harcosokkal a történelemkönyvekben találkozhatunk.
Ők azok, akik az igazság szolgálatában hajlandóak
mindhalálig küzdeni.
Az egyik kezét a falnak szorította, és amikor a torkából
előtörtek rekedten a szavak, úgy tűnt, mindjárt felrobban.
– Szeretném kicsinálni azt a gazembert, Hope. Megkeresni és
eltörölni a föld színéről. Megakadályozni, hogy bántson téged,
vagy Evant. Soha többé.
–  Gyűlölöm – ismertem be összeszoruló torokkal, és a
félelemtől mintha savvá vált volna a vér az ereimben.
Kale a homlokát a homlokomnak támasztotta, a harag mellett
fájdalom is áradt belőle.
– Ki ez az alak?
 Nagyot pislogtam a mellére bújva, az ingén keresztül is jól
hallhatóan lüktető szívére szorítottam a számat.
– Nem szabad semmi őrültséget csinálnod, Kale. Nem szabad.
Kérlek, bízz bennem! Hidd el, mindent megteszek azért, hogy
ennek vége legyen, mégpedig örökre.
Már így is nyakig ültem a bajban, semmi szükség nem volt
arra, hogy felfigyeljenek ránk. Gyorsan és csendben kell
lerendeznem ezt az egészet.
Istenem, de szerettem volna mindent elmondani Kale-nek,
meggyónni neki! De mégiscsak ő volt Evan orvosa, éppen ezért
egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ilyen kockázatos
helyzetbe hozhatom-e.
Nem akartam bajba sodorni.
Az tisztességtelen lett volna.
Helytelen.
Ehelyett inkább bedugtam a mobilom a farzsebembe, aztán
két kézzel megragadtam Kale ingét. Rácsimpaszkodtam. Azt
reméltem, érezni fogja, hogy a színtiszta igazat mondom neki.
–  Bármire hajlandó vagyok azért, hogy távol tartsam a
fiamtól. Csakhogy most néhány nagyon nehéz hónap vár ránk.
Életem legnehezebb küzdelme. Tudnod kell, én mindenre,
tényleg mindenre hajlandó vagyok, hogy megnyerjem ezt a
csatát. Bármilyen áldozatra.
Gyűjtögettem a bizonyítékokat.
Az üzeneteket.
Az e-maileket.
Minden fenyegetését.
Az ügyvédem biztosra vette, ott lesz a kezünkben a zaklatás
minden bizonyítéka. Látszik majd, milyen könyörtelen és
gátlástalan.
Kale akkorát nyögött, mintha szíven szúrták volna.
–  Na de mi van akkor, ha én akarom ellátni a baját? Én
akarom megvédeni a fiadat. Megmenteni. – Hatalmas tenyere
rásimult az arcomra. – Megmenteni téged.
Csak suttogni tudtam.
– Már így is megmentesz. Számtalan módon.
Kale ismét felnyögött. Ezúttal azonban a sóvárgástól.
–  Isten verje meg, Hope! Az Isten verje meg, hát mit tettél te
velem?
Az ajka rásimult a számra.
Elszántan.
Mintha fel akarna falni.
Összecsapott a nyelvünk, és összekoccant a fogunk.
Akkor sem húzta el a száját, amikor felemelt a magasba, és
nekinyomott a falnak. Kívülről megragadta a combomat,
elhelyezkedett a két lábam között.
Odasimult az ágyékomhoz, merev farka legalább olyan
kétségbeesett volt, mint ő maga.
Megfeszült a hátam, felvinnyogtam, és erősen megragadtam a
vállát. Mintha az idők végezetéig így akartam volna
kapaszkodni belé.
– Kale.
–  Nem engedem meg, hogy bántson téged. Nem. Sem téged,
sem Evant. Te az enyém vagy.
Végigömlött rajtam a vágyakozás. Őrjöngő viharként.
Ez a férfi túl sok.
 Túl tökéletes.
Elhúzott a faltól, és magához ölelve áthurcolt az előszobán, a
folyosó végéről nyíló kétszárnyú ajtóhoz. Belépett velem, a
lábával visszatolta utánunk az ajtót, és megpróbálta a helyére
kattintani a zárat.
Kicsit hátrébb húzta a fejét, és így bámult rám a magasból,
miközben odavitt a hatalmas, elsötétített szoba közepére.
Az egyedüli fény a lenti városra nyíló üvegfalat eltakaró
sötétítő résein át szivárgott be ide.
Fényűző hálószobájából békesség és kényelem áradt.
Férfias volt. Szexi.
Pontosan ezt éreztem, amikor két mancsával belemarkolt a
fenekembe, és halkan mormogva újra és újra megcsókolt.
– Nem bírom visszafogni magam.
A tenyerem rásimult az arcára.
– Én pedig rátaláltam magamra.
Továbbvitt az ágya felé, ami legalább olyan hatalmas és
lenyűgöző volt, mint ez a férfi. Lassan leengedett a földre, bár a
lábam még akkor is bizonytalankodott, amikor már a padlón
álltam.
Biztosra vettem, pontosan érzi őrjöngve dübörgő pulzusomat,
amikor a két tenyerét a nyakam oldalára szorította.
Bumm, bumm, bumm, dübörgött a szívem.
–  Kellesz nekem, Hope. Olyan nagyon vágyok rád, hogy az
már félelmetes.
Alaposan szemügyre vettem az arcát.
– A félelem sosem gyűrheti le a reményt. Ez csupán azt jelenti,
hogy valamire nagyon vágyunk. Ilyenkor félelemmel tölt el
minket annak a gondolata, hogy esetleg elveszíthetjük.
Mély hörgés tört elő a melléből, és utána egyszerűen
odaszorított kőkemény, forró testéhez.
– Édesem.
– Kellesz nekem – válaszoltam.
Feszültséggel telt meg körülöttünk a levegő. A lángoló
érzelmek rángattak és taszigáltak minket.
Remegtünk a sóvárgástól.
Önálló életre kelt a vágyakozásunk.
Zihálva kapkodtunk levegő után. Amikor beszívtuk a
tüdőnkbe, egymást is belélegeztük, és valósággal
egybeolvadtunk.
Kettőnkből egyetlen, tökéletes egész jött létre.
Kale lenézett rám. Feneketlenül mélynek tűnt a tekintete.
Úgy éreztem, fejest ugrom a tiszta vízbe, a legmélyebb
tengerben lebegek, és a legmelegebb égbolton szárnyalok.
Erősen megszorította a karomat.
–  Ugye figyelmeztettelek, hogy amikor legközelebb veled
leszek, nem fogom ám vissza magam?
Csikorgó, érdes hangon beszélt hozzám.
A véremben lángolt a vágyakozás.
– Ugye te is ismered azt a mondást, hogy ami megéri az árát,
azt meg kell fizetni?
Többé már nem volt kétséges, hogy mitől vagyok ilyen. Emiatt
a csodálatos pasi matt. A varázsereje átjárta minden
porcikámat. Az ereimben lüktetett.
Csakis erre a meghívásra volt szüksége. Habozás nélkül rám
vetette magát. Mohó szája ugyanúgy leigázta az ajkamat,
ahogyan a szívemet is meghódította.
Gyorsan.
Őrülten.
Teljesen.
Mindenemet megszerezte – a testem, az elmém és a lelkem.
Szépnek éreztem magamat az ölelésében.
Bátornak és vonzónak.
Anyám szerint bevállalós vagyok.
Nagyon is igaza volt, mert Kale-ért hajlandó lettem volna
bármit megkockáztatni.
A két tenyere elindult a pólóm alatt. Végigsimította a hátamat,
és egyre feljebb csúszott.
– Eper és tejszín. Átkozottul édes – mormogta.
E szavakat meghallva kellemes borzongás futott végig a
hátamon, és bejárta az egész testemet.
Kibújtatott a felsőből, ledobta a padlóra, aztán kikapcsolta a
melltartómat. Levette azt is. A tekintete bejárta a testem.
–  Nézze meg az ember, Hope. Ez hihetetlen, édesem. Azt
hiszem, egész életemben rólad álmodoztam, csak nem tudtam
nevet adni a csodának.
Dalolt a lelkem, miközben az én két tenyerem is elindult az
inge alatt. Végigsimítottam kemény, formás hasizmait, és égtem
a vágytól, hogy megismerjem, felfedezzem sima, napbarnított
bőre minden négyzetcentiméterét.
Hátrébb lépett, és gyorsan kibújt az ingéből.
A csodálatos látványtól alig kaptam levegőt.
–  Ha csukott szemmel álmodozom, akkor ezt látom magam
előtt. Téged, Kale. Gyönyörű vagy. Soha nem gondoltam volna,
hogy lehetséges úgy vágyni egy férfira, ahogy én rád.
Odahajoltam, és az ajkamat rászorítottam a mellére,
közvetlenül a vágtázva dübörgő, gyönyörű szíve fölé.
Ennek a pasinak minden porcikája lenyűgöző volt.
Bilincsbe vert.
Kale váratlanul térdre rogyott előttem.
Ügyes mozdulatokkal lehúzta a farmerem cipzárját, egy
ujjnyira lerángatta a nadrágot a derekamról, és egy csókot
nyomott a bugyim csipkeszegélyére. Vett egy mély lélegzetet.
– Ó, milyen édes.
Mindkét kezemmel beletúrtam a hajába, és esküszöm, nem
kaptam levegőt.
– Tönkreteszel.
Körülöttünk besűrűsödött a levegő, ahogy egyszerre lehúzta
rólam a bugyit és a farmert. Remegett a lábam. A ruháim
halomban hevertek a padlón. Mámorító volt, ahogy rám nézett.
Szétfeszítette a combomat, és az ujjait végighúzva a
szeméremajkamon, rávett, hogy még inkább megnyíljak.
Felhördültem.
–  Édes vagy, nedves és tüzes. Tökéletes a puncid. Szeretnék
mostantól ebben élni. Éjjel és nappal egyfolytában csak dugni
téged.
A szégyenlős pirulás beragyogta a mellemet és átterjedt az
arcomra. Megdöbbentett, hogy ezektől a szavaktól ennyire
beindultam. Elképesztett, ahogy mozdulatlanul tűrtem, hogy
ilyen izgatóan érjen hozzám.
Romokban hevert a világom.
Rá sem ismertem.
 A gondolataim azonban abban a pillanatban semmivé
foszlottak, amikor két ujját lassan a testembe dugta.
Olyan mélyre, hogy megremegtem, a térdem megroggyant, és
majdnem összeestem. Ilyen az, ha egy lányt levesznek a lábáról.
Kale magához ölelt, és odaültetett az ágya szélére. Szabad
kezével végigsimította a combom belső oldalát, még jobban
szétfeszített, miközben a másik keze ki-be mozgott.
– Kale – suttogtam, szinte könyörögve.
Előrehajolt, és pontosan azon a ponton nyalt meg, ahol a
legnagyobb szükségem volt az érintésére. Ott, ahonnan
sugárzott a vágy, a sóvárgás és a kétségbeesés. Megmarkoltam a
lepedőt.
– Kale! Ez annyira jó. Hogy lehet, hogy veled minden ilyen jó?
Felvinnyogtam, amikor kihúzta belőlem az ujjait, hátrébb
csúszott, én pedig nedves, remegő halomként feküdtem
elnyúlva az ágyán. Rám villantotta a szokásos szívdöglesztő
mosolyát, majd kibújt a farmerjából és az alsónadrágjából.
– Ez még csak a kezdet, hercegnőm.
Félrerúgta a ruháit.
A lelkem legmélyét is megrázta a földrengés, ahogy a büszkén
álló férfira pillantottam.
Öntelt volt, meztelen és bátor.
Farka vége az égre mutatott.
A keze végigsiklott a merevedésén.
Esküszöm, csak egy hajszál választott el attól, hogy elmenjek.
– Állj négykézlábra, drágám.
Ó.
Ó, Istenem.
 Remegett és rázkódott mindenem.
Őt néztem, közben lassan hasra fordultam, majd
négykézlábra álltam. Elindultam az ágy közepe felé.
Két forró tenyér ragadta meg a csípőmet, és Kale visszahúzott
az ágy szélére.
– Ne olyan gyorsan, sütilány.
Mögém állt, és a hüvelykujját végighúzta a fenekemen.
Felnyögött.
– Tökéletes.
Nyilvánvaló volt, hogy végig igazam volt.
Bajban vagyok.
Nagy bajban.
Azért, mert ez a fickó hátulról végignyalta a redőimet.
Összerezzentem, felnyögtem, és hátranyomtam a fenekem,
mert a testem még többre vágyott ennél.
Átfutott rajtam az a kósza gondolat, hogy ennyire még sosem
tárulkoztam fel.
Még senkinek sem adtam ennyire oda magamat.
Hihetetlenül sebezhetővé váltam.
Csakhogy a gondolat tovaszállt, elsöpörte a nyelvéből áradó
csodálatos érzés.
Lenyűgöző gyönyör tört rám, ahogy nyalt és szopott. A
hüvelykujja közben fel-le siklott a redőim között, majd erős
ujjait újra belém gyömöszölte.
Megrázkódtam, vinnyogva kimondtam Kale nevét, már az
őrület határára juttatta a testemet.
Majdnem elsírtam magam, amikor hátrébb húzódott.
Képtelen voltam felfogni, hogy miért vált ki belőlem ilyen
érzelmeket ez a férfi. Ilyen vágyakat.
– Kale, kérlek.
Egyszerűen nem tudtam tartani vele a lépést. Még csak nem is
sejtettem, hogy mit tesz éppen. Azt sem tudtam, hol áll a fejem.
Kétségbeesetten vártam rá.
A mellkasa váratlanul rásimult a hátamra, a farka pedig
nekinyomódott a fenekemnek.
Ezúttal a két ujját erőltette be a számba, a hangja a fülemben
szólt.
– Szopd le, édesem! Kóstold meg, hogy milyen finom az ízed…
Mindened olyan gyönyörű.
Engedelmeskedtem. Mélyen beszippantottam a számba.
Nem tudtam, miért fut végig rajtam az önfeledt boldogság
hulláma, amikor megéreztem a saját ízemet a nyelvemen.
Mi okból éreztem legyőzhetetlennek magamat, miközben
erősen szorított?
Miért tett magabiztossá a két keze?
Amikor Kale hátrébb húzódott, hideg levegő simította végig a
hátamat.
Megremegtem, mocorogni kezdtem, belemarkoltam az
ágyneműbe, és kicsit sem szégyellve magam, zihálva
könyörögni kezdtem.
– Kérlek.
A keze visszatért a fenekemre. Simogatott és markolászott.
Egyre jobban felizgatott.
– Imádom az édes kis seggedet, Hope.
Mind a két kezével belém markolt.
A hüvelykujja ismét a legérzékenyebb pontomon simogatott.
 – Kale – vinnyogtam.
–  Nem árt, ha tudod, édesem, de én seggimádó vagyok. – A
hüvelykujját belegyömöszölte a szűk lyukba, én
összerándultam.
–  Nem ma este, de egy szép napon majd ezt is meg akarom
baszni, nyalogatni és harapdálni.
Ismét mélységesen megdöbbentett azzal, hogy odahajolt, és
nagyot harapott a fenekembe. Nem annyira, hogy fájjon.
Ugyanakkor viszont már ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy a
hasamban felbizseregjen egy dekadens, sötét félelem. A vállam
fölött hátranéztem. Lenyűgöző látvány tárult elém. A lelkem
magasan szárnyalt.
Körülölelt mind a kettőnket. Összekötött. Összeforrasztott.
Kimondtam az igazat:
– A tiéd vagyok.
Felhördült, és éreztem, ahogy a vaskos makkja végigsimítja a
szeméremajkamat. Óvatosan beljebb nyomul és szétfeszít.
– Édes vagy. Kibaszottul édes.
Aztán belém nyomta a farkát. Teljesen kitöltött.
Tövig.
Semmi mást nem éreztem. Csak őt.
Azt, hogy az övé vagyok. Úgy, ahogy senki másé nem lehettem
volna.
Megmarkolta a csípőmet, hátrébb húzódott, majd újra beljebb
nyomult.
Felé lendültem, vadul zakatolt a szívem, őrjöngtem a vágytól,
és kénytelen voltam belemarkolni a takaróba, nehogy elszálljak.
Attól féltem, hogy lebegni kezdek.
 Ő pedig támadásba lendült, döngölt, és hatalmas farkának
minden egyes lökésével ellopta a levegőt a tüdőmből.
Pontosan úgy baszott meg, ahogy azt előre sejtettem, amikor
először találkoztam vele abban a bárban.
Öntelten.
Magabiztosan.
Fáradhatatlanul.
Közben pedig azt éreztem, hogy darabokra fogja törni a
szívemet. Még csak nem is sejtettem, mitévő lennék, ha esetleg
elveszíteném.
Tudtam az igazat.
Szükségem volt rá.
Nemcsak azért, mert nélküle elbuknék, hanem azért is, mert
tökéletesen betöltötte a belőlem kimetszett ürességet. Annyira
megtöltött, hogy attól majdnem kicsordult belőlem a boldogság,
és remegtem a gyönyörtől az érintése miatt.
Minden egyes lökésétől.
Hiába volt ez túl sok, még többet akartam.
Izzó gyönyörben fürödtem, és a kétségbeesett, remegő
mohóság magához ölelt.
Izzadság csillogott a bőrömön, fények táncoltak a szemem
előtt.
– Így akartad, Hope? Erre vágysz? Mondd ki.
–  Igen! – hörögtem, és hátratoltam a fenekemet, hogy így
fogadjam minden megrázó lökését. – Igen, ezt akartam. Téged
akarlak!
Minden szikrázott és sistergett.
Kale tenyere végigsimította a mellemet, odahúzott magához
és a mellkasára szorított. Felemeltem a kezem, és hátranyúlva
megragadtam a tarkóját.
Egymásra simult a testünk.
Izzadság folyt lángoló bőrünkön.
Az ablaküveget tükörként használva a szemébe néztem.
–  Nézd csak meg, Hope. Ennyire szép vagy… Ezt látom én is,
valahányszor csak rád pillantok.
Halkan felnyögtem, a testem megfeszült, súlyos mellem az
égre meredt. Vöröslött az arcom, a hajam teljesen
összekócolódott. Kale lenyűgöző, szobor szépségű arca a vállam
fölül nézett le rám. Annyira szép volt, hogy attól remegett velem
a világ.
Ráadásul még sosem éreztem azt, hogy valaki ennyire vágyik
rám.
Szexinek tart.
Imád.
Kale ujjai végigsiklottak remegő hasamon, majd pontosan ott
érintett meg, ahol a legjobban remegtem. Mágikus ujjaival
elkezdte körkörösen dörzsölgetni a csiklómat.
Közben hátulról kíméletlenül dögönyözött.
Olyan szögből, hogy az már szinte sok volt a jóból.
Egymást követték a megsemmisítő lökések.
Csomóra kötötte az idegeimet.
És a fény!
Ragyogott, amikor minden szilánkokra hasadt.
Dübörgő, vad hullámok.
Keresztülsöpörtek rajtam. Magukkal sodortak.
Remegtem, szenvedtem, könyörögtem, miközben a testemet
végigkorbácsolta a legfájdalmasabb gyönyör.
Kale most már két kézzel markolta a mellemet, miközben
hátulról rohamozott.
Keményen.
Kétségbeesetten.
Az arcát belenyomta a hajamba, hogy így nyomja el üvöltve
elharsogott nevemet, amikor elment.
Megremegett, én szárnyaltam.
Egyszerre csapott le ránk az eksztázis. Mind a ketten
elvesztünk a másikban.
Egészen addig odaszorított a remegő testéhez, míg arccal
előre le nem hanyatlottam az ágyára.
–  Maradj így. – Meztelenül bement a szomszédos
fürdőszobába és felkattintotta a lámpát.
Meglátva lenyűgöző testét, újra végighullámzott rajtam a vágy
remegése. Felkapott egy kis törülközőt, vizet öntött rá a csapból
és visszajött hozzám.
A hátam fölé hajolt, megcsókolta a fejem tetejét, félresimította
a nedves hajam az arcomból, a meleg, nedves törülközőt a
lábam közé szorította.
–  Jól vagy? – kérdezte, négykézláb mellém ereszkedett, és
lefeküdt mellém. Kék szeméből fényesen áradt a jóság, a
szembogarában pedig csodálat rejtőzött.
Ez az alak.
Ez a férfi.
Ujjheggyel végigsimítottam az arcát.
–  Nem hiszem, hogy bármikor jobban éreztem volna
magamat, mint most. Ebben a pillanatban. Veled.
 Megragadta a kezemet, és csókokat nyomott az ujjaim
hegyére.
–  Jól van. Mert az a helyzet, hogy én képtelen lennék
elengedni téged. Soha.
Bár ezt játékos hangsúllyal mondta, a tekintete komoly volt,
és elszánt.
– Cukros bácsi – morogtam tréfásan, bár közben nagyon is jól
tudtam, Kale egész pontosan felfigyelt a hangomból áradó
érzelmekre. Jól tudtam, hogy ebben a pillanatban elárultam
neki az összes titkomat.
Szerelem.
Szerelem dalolt körülöttünk.
E szoba szentségében ez az érzelem suttogott, ez dübörgött és
ez járt át mindent.
Kale egy karral átölelte a derekamat, és újra szorosan
magához ölelt.
Beletúrt a hajamba, és az egész testemet egy pillanat alatt
átjárta a békesség.
–  Mindenre hajlandó vagyok, hogy megtarthassalak téged.
Megtarthassam Evant.
Ismét összeszorult a torkom. Az árnyak között Kale szemét
kerestem.
–  Nem szabad ilyen dolgokat mondanod, ha nem gondolod
komolyan őket.
Érdes hangon vágott vissza:
– Na de mi van, ha komolyan gondolom?
A lelkemet elöntötte a bizonytalanság. A sok dolog, amit nem
tudtunk egymásról, hirtelen szakadékként tátongott közöttünk.
 Feneketlenül.
Ujjheggyel végigsimítottam telt ajkát, és csak suttogva
mertem megszólalni:
–  Milyen életet képzeltél el magadnak, Kale? Mielőtt
találkoztál volna velem? Milyen holnapot? És öt év múlva mi
lesz? Hogyan képzelted el az öregkorodat?
Felismerés villant a tekintetében. Ez a férfi egészen pontosan
tudta, hogy miért kérdeztem ilyesmit tőle. Elakadt a hangja, és a
tekintete a semmibe meredt.
Amikor végül megszólalt, érdes, feszült hangon tett vallomást.
– Azt hiszem, először érdemes lenne felidézni, hogy régen mit
akartam, Hope. Nem tegnap és nem is egy évvel ezelőtt.
Az arcára fájdalom ült ki.
– Tudod, mit gondoltam tíz évvel ezelőtt? Azt, hogy mostanra
már nős ember leszek, és amikor hazajövök a munkából, egy
szakajtóra való gyerek rohan majd ki elém.
A szája szegletében halvány mosoly ragyogott fel, a szemében
feltűnt a sóvárgás, mintha csak teljesen átadta volna magát
ennek az ábrándképnek.
–  Azt üvöltik majd, hogy „apu hazajött”, a nadrágom szárát
rángatják, és a lehető legaranyosabban megpróbálnak az
idegeimre menni.
Nyelt egy nagyot, a tekintete megtelt vágyakozással, majd a
komoly szempár újra felém fordult.
– Azt hittem, hogy lesz egy feleségem, aki majd a saját hosszú
napja végén ott fog várni rám a verandán, és középen
találkozunk. Kaotikus, pezsgő napjaink lennének, de minden
tökéletes lenne, hiszen úgy élnénk, ahogy azt kell.
 Nyelt egy hatalmasat.
– Aztán ez a kép szilánkokra hasadt. És ez a kép elpusztult a
lelkemben is. Attól a naptól kezdve, hogy elveszítettem a
szerelmem, azt hittem, örök magány vár rám. Elfogadtam, hogy
ez így lesz.
A tekintetéből eltűnt a bánat, elszántan rám összpontosított.
–  Egészen addig ragaszkodtam a magányhoz, míg nem
találkoztam veled.
A mellkasomban vadul dübörögni és zakatolni kezdett a
szívem.
Fájdalom.
Kín.
Elakadt a hangom, és a szavakat alig tudtam kipréselni a
számon.
–  Ugye, tudod, hogy ezt nem kaphatod meg tőlem…? A
rengeteg gyereket.
Zavartan pislogott. Utána viszont csupán egyetlen
másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy megértsem. Azt
gondoltam, hogy talán düh villant fel az arcán.
– Pontosan ismerem a gyerek kórtörténetét, Hope. Nem lehet
tudni, kitől örökölte a genetikai rendellenességét.
Én is pislogtam, és kibuggyantak a könnyeim.
– Azt is tudnod kell, hogy nem kockáztathatok.
A hátamra döntött, felkönyökölt, engem nézett, miközben a
mutatóujja köré tekerte az egyik hajtincsemet.
– Ha tudni lehetne az igazat… Akkor mit szeretnél?
Egy könnycsepp elindult lefelé a szemem sarkából.
–  Mindig is nagy családról álmodoztam… Evan azonban
örökre, az idők végezetéig elég lesz nekem.
Ellágyult a mosolya.
–  Azt hiszed, nem érném be veletek? Ti ketten mindennél
többet jelentetek nekem. Sokkal többet. Ami, ugye, azt jelenti,
hogy kénytelen leszek segíteni és mindent megadni neked.
Álom és hit. Ezek lebegtek körülöttem, teljesen beburkoltak.
Dane sosem érte be velem és Evannal.
Esküszöm, ekkor jöttem rám, hogy Kale Bryanten kívül senki
másra nincs szükségem.
 24. FEJEZET

Kale

Hope-ra néztem a szemem sarkából.

Úgy ült mellettem az anyósülésen, mintha mindig is ez lett
volna a helye.
Olyan boldog sajgás hasított a mellkasomba, hogy szinte már
fájt. A szívem mélyéig visszhangzott a mélyről jövő boldogság.
Annak az ígérete, hogy ez talán kitart az idők végezetéig,
miközben én attól rettegtem, hogy esetleg valahogy kicsúszhat a
kezemből.
Közben persze az aggodalom miatt görcsösen megfeszültek az
izmaim.
Olyasmire készültem, amit még sosem tettem. Magammal
viszek egy csajt a barátaimhoz, akik a családot helyettesítették
az életemben.
Megkértem Hope-ot és Evant, hogy jöjjenek el velem
Rexékhez egy kerti sütögetésre.
Melody volt az utolsó, akit bevittem ebbe a meghitt körbe, és
ő is csupán egyszer vagy kétszer lógott velünk, mivel akkoriban
Birminghamben jártam az orvosira.
Ott találkoztam vele.
Ott veszítettem el.
Határozottan lecsaptam a lelkem sötét fertályából feltámadó
morbid gondolatokra, és helyettük inkább a hátsó ülésen
izgatottan mocorgó Evanra összpontosítottam. Ragyogó
mosollyal bámult ki az ablakon.
Meglepett, hogy a belsőmben dübörgő rengeteg kérdés és
bizonytalanság dacára is ilyen mélységes békesség fogott el.
Mintha csak a bensőmben lángoló, őrjöngő vágyakozás,
mohóság és sóvárgás, amelyeket azóta éreztem, hogy először
találkoztam Hope-pal, átadta volna a helyét valami másnak. Az
örökké tartó kötődésnek.
A halhatatlan odaadásnak.
Mert ennek a dolognak egyszerűen sosem lehet vége.
Éreztem, hogy Hope fejében is rengeteg kérdés kavarog.
Perzselt a tekintete. Befordultunk jobbra, aztán mielőtt gázt
adtam volna, gyors pillantást vetettem rá a szemem sarkából.
Basszus.
Olyan gyönyörű!
Kibaszottul szép.
Vörös haja lángolt, és az ablakon betűző fénysugarak tüzes
glóriát rajzoltak a feje köré.
Izmos test, puha bőr.
A halvány árnyalat csak kiemelte a sok szeplőt.
Mintha egy tündér varázsporral hintette volna be a bőrét, ami
miatt Hope-ból egészen különleges vonzerő áradt.
Elbűvölő.
Varázslatos.
Igen, ilyen volt.
– Tessék? – kérdeztem érdes hangon.
Hope ráharapott telt ajkára, és piszkálni kezdte nyári
ruhájának az alját. Biztosra vettem, már rájött arra, mennyire
imádom az ilyen ruháit.
– Ideges vagyok – ismerte be a maga édes, szégyenlős módján.
– Miért vagy ideges?
Hitetlenkedve, mégis reménykeltően felnevetett.
–  Evannal találkozni fogunk a barátaiddal… Azokkal, akik
mindennél fontosabbak neked. Azt azért te is tudod, hogy ez
kicsit félelmetes.
Felvontam a szemöldököm.
– Olyan félelmetes, mint a te legjobb barátnőd?
A kacagásától visszhangzott a kocsi.
Esküszöm, ettől a hangtól ragyogó fény támadt.
Hope igyekezett komoly képet vágni.
– Jenna annyira nem is szörnyű!
–  Hogy lenne az, sütilány! Éppen csak megfenyegetett, hogy
letépi a tökömet! Szerintem emiatt jogosan sorolom be a
gyújtogatók és a sorozatgyilkosok közé.
Ellágyult a tekintete, és boldogan felkacagott.
– Te kis érzékeny.
Megnyugtatóan rámosolyogtam.
– Komolyan mondom, hogy jó fejek. Imádni fogod őket, és ők
is odalesznek érted meg Evanért.
Gyengéd mosolyát látva ismét érzelmekkel telt meg közöttünk
a levegő.
Élettel.
Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy most valami új
kezdődik. Nem volt titok, hogy mindaddig senkit sem vagyok
hajlandó meghívni, hogy találkozzon fogadott családommal,
míg úgy nem érzem, hogy az illető a kis csapat tagja lehet. Ez a
felismerés ott izzott a levegőben, mint ahogy az a tény is, hogy
hamarosan minden megváltozik.
Az az igazság, hogy az életem már így is megváltozott, amióta
találkoztunk. Azt gondoltam, ennek az az oka, hogy új helyen
kezdtem el dolgozni, a gyermekklinikán. Persze az is lehet, hogy
minden változást Hope-ra vezethetek vissza.
Balról bekanyarodtam Rex murvával borított kocsibeállójára,
a kerekek alatt hangosan recsegtek a kavicsok, ahogy
megálltunk.
Ezen a környéken az egymástól távol álló házakat úgy
alakították ki, hogy pár lépcsőfokon fellépdelve juthattunk fel a
szerény, családi otthonok verandájára.
Az udvarokat viszont toronymagas fák szegélyezték, apró
füves szigeteket őriztek.
Zárt és nyugodt kerteket.
Az ember akár azt hihette volna, hogy az erdő kellős közepén
vagyunk, messze a legközelebbi szomszédtól. Valójában ez a
környék a kisváros szívében feküdt.
Leállítottam a motort.
– Megjöttünk.
Hope vett egy mély lélegzetet, Evan kikapcsolta a biztonsági
övét. Vigyorogva előremászott, és a fejét a két ülés közé dugta.
Ártatlan tekintettel mindkettőnket megnézett magának, és csak
úgy áradt belőle az izgalom.
Összeszorult a mellem.
Rokonszenv és egy másik, remegős érzés miatt. Ez utóbbit
nem mertem a nevén nevezni.
 Úgy fordultam, hogy láthassa a számat.
– Készen állsz, kisember?
Hátorozottan rábólintott, és már fel is tépte a kocsi ajtaját,
hogy kiröppenjen. Kuncogva, sietve a nyomába eredtem, és
amikor megfogtam a kezét, a hüvelykujjammal végigsimítottam
a kézhátát.
Igazából semmi szüksége nem volt erre a biztatásra, de én
úgy éreztem, hogy mégis kifejezésre kell juttatnom a
támogatásom.
Kézen fogva odaálltunk a kocsi elé, miközben Hope behajolt a
hátsó ülésre, hogy kiszedje a díszes sütikkel teli dobozt.
Ragaszkodott ahhoz, hogy hozzunk valamit. Meglátva kihívóan
mocorgó, édes kis seggét, a legkülönfélébb mohó vágyak
támadtak bennem, és tűz nyaldosta a bőrömet.
Hope megpördült. Elpirult az arca, amikor észrevette, hogy
milyen – alighanem kéjsóvár – arccal bámultam.
Lebuktam.
– Veled is csak a baj van, cowboy – mondta idegesen vihogva,
aztán gyorsan lesimította a ruháját.
Kihívóan.
Halvány mosoly jelent meg a szám sarkában.
–  Ne csinálj úgy, mintha nem szándékosan provokálnál.
Pontosan tudod, hogy a semmi kis ruháidtól egyből eldurran az
agyam.
Hope édes, hitetlenkedő mosollyal a fejét csóválta, Evan
értetlen tekintete pedig ide-oda mozgott közöttünk.
Elnevettem magam, és úgy döntöttem, hogy a lehető
leghamarabb el kell hessegetni magamtól a pajzán
gondolatokat, mielőtt elfajulna a helyzet.
– Gyertek, ismerkedjetek meg az itteniekkel!
Az egyik kezemmel továbbra is Evan kezét fogtam, a másikkal
átöleltem Hope derekát. Odahúztam magam mellé. A
homlokára nyomtam az ajkamat, és ezt suttogtam:
–  Köszönöm szépen, hogy eljöttetek velem. El sem tudod
képzelni, hogy ez milyen sokat jelent nekem.
Zöld szemével a pillantásomat kereste. Gyengéden és
elszántan.
–  Sokat elárul, hogy elhoztál minket ide – suttogta. –
Megtisztelő, hogy a világod része lehetek. Hogy megismerhetem
azokat, akiket a legjobban szeretsz.
Basszus.
Sírba visz ez a nőszemély. Lefejtette rólam azt a páncélt, amit
csak akkor vettem észre, hogy létezik egyáltalán, amikor
csörömpölve a porba hullott.
Áldozatként helyeztem oda, a lába elé.
Ahelyett, hogy a lépcsőn felmentünk volna a bejárati ajtóhoz,
a vidám hangokat követve megkerültük a házat, a hátsó kert
felé mentünk. A levegő pontosan olyan párás, forró, fülledt és
ragacsos volt, ahogy mindig is lenni szokott ilyentájt.
Evan ott ügetett mellettem. Egyfolytában engem bámult,
mintha így esedezett volna az elismerésemért. A szemüveg
vastag lencséi mögött hatalmasnak látszott édes bogárszeme.
Most is az a mosoly ragyogott az arcán, amivel bármikor meg
tudta olvasztani a szívemet.
Gyurmaként formázta az érzelmeimet.
Megkerülve a házat jól hallottuk a barátaim önfeledt
kacagását. Rex és Rynna otthona mögött hatalmas fák fogták
közre a fűvel borított, tágas kertet.
A széles, fából ácsolt veranda hátul is körbeölelte a házat.
Ennek a közepére néhány kerek asztalt és székeket állítottak. A
színes napernyők némi védelmet nyújtottak az alabamai nyár
perzselő hősége ellen.
A veranda túlsó végében egy beépített grillezőt és egy nyári
konyhát alakítottak ki. A grillező lehajtott fedele alól
füstkarikák törtek elő, és kavargó, fehér spirálban egyre
magasabbra emelkedtek. Magukkal vitték az ég felé a sülő steak
mennyei illatát.
Hope egy kicsit szorosabban hozzám bújt.
–  Együtt vagyunk, drágám. Nincsen semmi okod az
aggodalomra.
Felnézett rám.
–  Tudom. Csak hát az a helyzet, hogy mindig aggódom, ha
Evant új helyre viszem. Nem tudom, hogyan fog reagálni, és mit
szólnak hozzá az emberek.
Lassítottam és megálltam, az oldalamhoz szorítottam Evant,
elengedtem a kezét, és utána mindkét kezemmel megfogtam az
anyja arcát.
–  Soha az életben nem vinném olyan helyre, ahol nem
örülnek neki – mondtam határozottan. – Sosem sodornám
veszélybe. Soha.
Nagyot pislogott, aztán megragadta a két csuklómat.
– Pontosan ez az oka annak, hogy most itt vagyunk veled.
Ebben a pillanatban csakis arra vágytam, hogy mindenről
megfeledkezve vadul szájon csókoljam ezt az ádáz nőszemélyt,
aki anyatigrisként védelmezné mindenki ellen a kisfiát.
Küzdene érte.
Olyan jó lett volna magamhoz ölelni és az értésére adni, hogy
az a szemétláda nem fogja tudni bántani egyikőjüket sem.
Mert erről tenni fogok.
Sosem hagyom cserben őket.
Egyre nagyobb erőfeszítést igényelt, hogy ne foglalkozzak a
rájuk zúduló nehézségekkel. Bár személyesen nem éltem át
ezeket a bajokat, mégis annyira a saját bőrömön éreztem őket,
mintha a vihar kellős közepén álltam volna.
A saját két kezemmel szerettem volna szarrá verni azt a
mocsok volt férjét. Beledöngölni az agyagba, és pont úgy
szétzúzni, ahogy ő akarta Hope-ot.
Legyűrtem magamban a feltámadó haragot, és zord hangon
ezt mormogtam:
– Alig várom, hogy a barátaim találkozzanak veletek.
Lágy mosoly villant fel azokon a telt ajkakon, én pedig
szorosan megöleltem, mielőtt újra megragadtam volna Evan kis
kezét.
Különös remegés futott végig rajtam, és rádöbbentem arra,
mennyire élvezem, hogy itt állunk hármasban.
Az oldalsó lépcsőn felvezettem őket a verandára. A barátaim
már mind ott ücsörögtek a napernyők árnyékában, élvezve a
kellemes vasárnap délutánt.
Rynna vett észre minket. Abban a pillanatban felpattant a
székéből, és mint mindig, szívélyesen máris felénk fordult.
– Annyira örülök, hogy itt vagytok!
Elhallgatott a csevegés zaja, és öt szempár pillantása
szegeződött ránk.
Eléggé idegesítő volt, bár számítottam rá.
Tisztában voltam vele, mennyire megdöbbentem őket, hogy
így állítunk be ide. Mindenki igyekezett lazának tűnni,
miközben pontosan tudtam, hogy zakatolnak a csúcsra járatott
fogaskerekek.
Tényleg nem hazudtam Hope-nak.
Most először csináltam ilyesmit.
Rynna odasietett hozzánk a veranda szélére. Komoly tekintete
végigsiklott rajtunk, aztán megállapodott Evanon. Amikor
találkozott a pillantásuk, a fiú lelkesen integetni kezdett.
Rynna az arcán kedves mosollyal letérdelt elé.
SZIA – jelelte a kezével.
–  Ó! – hördült fel Hope mellettem, és lenyűgözve figyelte a
házigazdánkat.
Evan arcán boldog mosoly ragyogott fel az egyszerű üdvözlő
gesztust látva.
Mintha kisütött volna a nap.
Ez a gyerek elképesztően aranyos volt!
–  Rynna vagyok. Te pedig, ugye, Evan? – mondta Rynna, a
megszokottnál kicsit lassabban formálva a szavakat.
Amikor felhívtam és elmondtam, hogy vendégeket hozok
magammal, ez a csaj valósággal megkergült, és megpróbálta a
lehető legtöbb információt kipréselni belőlem.
Beszámoltam neki Evan problémájáról, persze nem mentem
bele túlzottan a részletekbe. Elmondtam, hogy a fiú tud szájról
olvasni, és kértem, hogy pontosan úgy bánjanak vele, mint
Frankie Leigh-vel.
 Nevetségesnek éreztem, hogy ezt egyáltalán meg kell
említenem.
Evan lelkesen bólogatni kezdett, kis kezével még mindig az én
ujjaimat szorította.
– Tök jó, hogy eljöttél, Evan! Remélem, jól fogod érezni magad
ma velünk.
Kedvesen megsimogatta a fiú állát, aztán felkelt, és mindkét
kezét Hope felé nyújtotta.
– Rynna Gunner vagyok. Isten hozott nálunk!
Hope úgy tartotta maga elé a műanyag dobozkát, mint aki a
békés szándékát bizonygatja.
– Köszönöm a meghívást. Hoztam sütit.
Rynna nagyvonalú mosollyal fogadta az ajándékot.
–  Ó, te jó Isten, pontosan erre volt szükségünk! Tudod, az a
helyzet, hogy a családom kizárólag pitét szokott kapni, és
erősen tartok attól, hogy mostanra már rég megunták a
főztömet.
– Az lehetetlen – ellenkezett Hope.
Őszinte mosolya egyértelművé tette, hogy komolyan beszél.
Tűzvörös hajának egyik tincsét szinte már idegesen simította
hátra a füle mögé, és elmosolyodott.
– Már sokszor ettem a Pöttöm Pitében, tudom, hogy nem lehet
megunni a főztödet.
Rynna fülig érő szájjal vigyorgott.
– Tényleg?
– Komolyan. Világhírűek a pitéid.
–  Tudod, ezért igazából nem engem illet meg a dicsőség. A
nagymamám receptjeit használom.
 A hátsó ajtón váratlanul Frankie Leigh robbant ki, nyomában
a kutyájával, Milóval. A szúnyogháló ajtaja hangos csattanással
záródott be mögöttük.
– Kale bácsi! Kale bácsi! Hát eljöttél hozzám!
Égre emelte a kezét, hangosan csattogott a talpa, ahogy felém
repülve megkerülte az asztalokat. Amikor észrevette, hogy egy
kisfiú kezét fogom, valósággal földbe gyökeredzett a lába.
Tágra nyílt a szeme az izgalomtól:
–  Ez itt az új barátom, Evan? – kérdezte, és reménykedve
felnézett rám.
Odatérdeltem mellé.
–  Bizony ám, kismanó! Ez a fiú, Evan, aki nagyon fontos
nekem, ezért azt remélem, hogy te egész nap szépen játszani
fogsz vele, mivel ő, ugye, senki mást nem ismer itt.
Tudtam, hogy így lesz. Ebből a gyerekből csak úgy áradt a
boldogság.
Arra viszont álmomban sem számítottam volna, hogy Frankie
Leigh, a keresztlányom, az a kis tündér, aki királynőként
uralkodott a szívem felett, pontosan ugyanolyan kézjelekkel
üdvözli a vendéget, mint az előbb az anyukája.
SZIA – jelelte. Talán még annál is ügyetlenebbül, mint ahogy
én próbálkoztam ugyanezzel, amikor Evan megpróbálta
megtanítani nekem a jeleket.
Csakhogy ez nem számított.
Egyedül az volt a lényeg, hogy a fogadott családom mindent
megtett azért, hogy Evan otthon érezze magát.
A boldogságtól összeszorult a szívem, hiszen nem
számítottam arra, hogy ezt a kettőt együtt látva milyen
érzelmek fognak lecsapni rám.
Megilletődve és kicsit elképedve figyeltem.
Evan boldog vigyorral mutogatott, én pedig a vállam felett
Hope-ra néztem. Lenyűgöző volt, ahogy ott állt mellettem a
ragyogó napfényben. Ráharapott az alsó ajkára, én meg csak
nehezen tudtam visszafordulni a gyerekek felé.
– Te vagy Wonder Woman – mondta suttogva.
Elmosolyodtam, és visszafordultam Evan felé.
– Igen, cimbora, ez a kislány Wonder Woman.
Frankie-re néztem.
– Ő pedig az én kis Hulkom.
Az enyém.
Összeszorult a szívem.
Elképesztőek voltak ezek az új érzelmek, de kivétel nélkül
mindet élveztem.
Frankie Leigh harsányan felvihogott.
– Imádom Hulkot… De ő nem olyan erős, mint az apukám és a
bácsikáim. Thor és Amerika Kanyinyány.
Éreztem, hogy Rynna engem néz. Elszántan viszonoztam a
pillantását.
Örülök, hogy boldog vagy.
Csodálatos ez a fiú.
Nagyon jó, hogy elhoztad őket magaddal.
–  Akarsz játszani? Itt a kutyusom, nagyon gyors. Imád
ugrálni, és mindent összenyal, tök vicces – hadarta Frankie
Leigh, és két kézzel elsimította az arca elől zabolátlan, vad
hajtincseit.
Evan egy pillanatig sem habozott. Elengedte a kezemet, és
Frankie meg Milo nyomába eredve levágtázott a lépcsőn, ki a
gyepre.
Frankie a maga megszokott, felhőtlen jókedvével szinte
táncolt a fűben. Evan még sosem mosolygott ilyen lelkesen,
miközben utánozni kezdte a kislányt.
Megfogtam Hope kezét.
Viszonozta a szorításom.
Az érzelmei a bőrömön át a testembe szivárogtak.
Hálás volt, és boldog. Ez megrémített, de ugyanakkor
bátorított is.
– Gyerekek, szeretném bemutatni nektek a hölgyet.
Valamennyien felálltak a székükből.
Mindenkinek bemutattam Hope-ot.
– Ő Lillith, ő Brody, az a csaj Nikki és a kezében a kis apróság
az én keresztfiam, Ryland.
Hope odaintegetett nekik, közben erősen szorította a kezem.
– Sziasztok!
Rex eddig elszántan a grillsütő mellett ügyködött. Most ő is
üdvözölte a háza új vendégét, de a szeme sarkából egy
sokatmondó pillantással jelezte, hogy nekünk, kettőnknek még
beszélnünk kell kicsit később erről az egészről.
Basszus.
Pontosan tudtam, azzal, hogy így állítottam be Rexékhez,
gyakorlatilag önként jelentkeztem céltáblának a kivégzőosztag
elé. Főleg azok után, hogy legutóbb még elszántan védelmeztem
a régi életmódom. Biztosra vettem, hogy nekem aztán semmire
sincs szükségem, miközben minden hiányzott az életemből.
Készen álltam a változásra.
 Persze Hope már találkozott Ollie-val. Az emberhegy most
odajött, és ormótlan mancsaival magához ölelte szegény lányt.
Mintha az idők kezdete óta a legjobb cimborák lettek volna.
Hope leginkább egy rongybabára hasonlított, ahogy eltűnt az
izomkötegek között, miközben Ollie a feje felett rám nézett, és
magasba vont szemöldökkel jelezte, hogy szívesen
meghallgatná a magyarázatomat.
Elképzelhető, hogy az elmúlt két hétben tényleg nem vettem
fel a telefont, ha hívott, és nem válaszoltam az üzeneteire.
Merőben szokatlan módon kihagytam a péntek esti
ivászatainkat is, mert úgy döntöttem, hogy vad kicsapongások
helyett inkább Hope és Evan társaságában lógok egy kicsit.
Őrület, hogy milyen gyorsan megváltoznak a dolgok.
Végül letette a szegény lányt a földre.
–  Ezek szerint úgy tűnik, mégiscsak belementél abba, hogy
együtt lógj ezzel a seggfejjel.
Hope rám pillantott.
– Hát igen. Nagyon úgy tűnik.
Két órával később jóllakottan ücsörögtünk, és lustán csevegve
élveztük a laza délutánt.
Felszabadultan.
Kénytelen vagyok bevallani, hogy én talán azért egy kicsit
feszült voltam, miközben a kezemben egy sörrel a verandáról
bámultam a gyep túlsó oldalát, ahol egy dús lombú fa
árnyékában Hope beszélgetett a csajokkal.
Nevetgélve.
Úgy dumáltak, mintha már évek óta ismerték volna egymást.
Ryland egy pokrócon feküdt. Picurka lába és keze a levegőben
kalimpált, Rynna fél könyökre támaszkodva, védelmezőn
feküdt mellette.
Nikki, Lillith és Hope a kezdetleges kis játszótér körül
ücsörögtek, megosztozva egy üveg boron.
Frankie Leigh és Evan még mindig az udvaron rohangált.
Most éppen bújócskázni próbáltak, de Milo minden egyes
alkalommal lebuktatta a rejtőzködőt, mert egyből kiszimatolta,
hol van.
Broderick kénytelen volt elköszönni tőlünk, mert az
irodájában fogadnia kellett a New York-i kollégái hívását.
Rex a kezében tartott sörösüveggel a kert felé mutatott.
–  Hirtelen milyen házias lettél – mondta. Szóba hozta végül
azt a témát, amire az egész délután számítottam.
A szeme sarkából rám sandított, ivott egy nagy kortyot a
söréből, és alaposan megnézett magának.
– Hajlandó vagy végre kinyögni, hogy mégis mi a fene történt
veled? Az a nagy helyzet ugyanis, hogy ebben a pillanatban
nem tudjuk, ki vagy valójában, és hova tetted Kale barátunk
hulláját.
Magasba vonta a szemöldökét.
– Tudod, arról a fasziról ugatok, aki az egyetem elvégzése óta
másról sem beszélt, mint hogy neki aztán senkire sincsen
szüksége az életben, csak a betegeire meg ránk. Meg persze
esténként egy arc nélküli, meleg testre, hogy ne legyen annyira
magányos, ha időnként egy kis nedvességet szeretne érezni a
farkán, hogy aztán másnap reggel lazán továbbsétálhasson.
Ingerülten megrázta a fejét.
–  Aztán tegnap este a feleségem majdnem szívinfarktust
hozott rám, mert közölte, hogy egy csajjal meg annak a
kölykével fogsz idejönni. Ez igazi gyomros volt. Nem kaptam
levegőt utána.
Alapvetően jól látta a helyzetet.
Az ujjammal dobolni kezdtem a térdemen.
– Eléggé a feje tetejére állt minden.
Úgy tűnt, hogy túl sokat lógok Hope-pal, mert már kezdtem
átvenni a szavajárását.
Rex hitetlenkedő tekintettel nézett rám.
–  Akkor jó volna, ha nagyon hamar összerántanád magadat,
mert kurvára csúnya dolog félrekúrogatni, ha egy kisgyerek is
van a családban.
Keményen izzott a tekintete, és egyértelmű volt, hogy a
szavait fenyegetésnek szánta.
Nem sok hozzá hasonlóan félelmetes alakot ismertem.
–  Szerinted kavarnék vele, ha ezzel nem lennék tisztában? –
kérdeztem kissé ingerültebben annál, mint ahogy a
szándékomban állt.
Hát basszus!
A figyelmeztetésével ugyanis telibe találta a gyenge pontomat.
Azt, ahol a rettegés volt az úr. Attól féltem ugyanis, hogy
csalódást okozok ennek a kölyöknek.
–  Nem. Szerintem nem tennél ilyesmit – felelte Rex a fejét
csóválva. – És pontosan ez az oka, hogy még csak el sem tudom
képzelni, mi a fene jár a fejedben.
Ollie előrehajolt, és a könyökével a térdére megtámaszkodva
a szemembe nézett.
–  Amikor a legutóbb dumáltunk, te még mindig a múltad
rabja voltál. Azt mondtad, nem érdemelsz meg egy esélyt. Hogy
képtelen lennél élni a lehetőséggel.
Összevonta a szemöldökét.
– Akárcsak ez a csaj itt.
A tekintetem ekkor Evanon állapodott meg. A kisfiú az udvar
közepén mindkét kezét az égre emelte, és ahogy körbeforgott, a
nap sugarai felragyogtak bájos arcocskáján.
Megremegett a szívem. Lüktetett, feszült és dalolt.
– Ők az ok.
Rex felhorkant.
–  Nők. Amikor megtaláljuk az igazit, teljesen kivetkőzünk
önmagunkból, igaz? – kérdezte, aztán belekortyolt a sörébe.
Ollie savanyú képet vágott.
– Izé… Na, nem. Határozottan leszögezhetem, fogalmam sincs
arról, hogy miről beszélsz. Az viszont tökre egyértelmű, hogy ez
a kis nyomorék elkapta ugyanazt a kórságot, mint amit te is, te
fatökű. – Hüvelykujjával felém bökött.
Rávigyorogtam.
–  Oké, haver, ne fogd vissza magad. Hints sót a sebeimre!
Úgyis tudom, hogy csak az irigység beszél belőled.
–  Lófaszt! – felelte nevetve, és közben valószínűleg nem is
figyelt fel arra, hogy a tekintete a gyep túloldalán ülő Nikkire
tapadt. A csaj úgy nevetett, hogy kénytelen volt meggörnyedve a
hasára szorítani a kezét.
Hatalmasat villant a tekintete, amikor Ollie szemébe nézett.
Mintha tudta volna, hogy őt bámulja.
Ez a medve pedig azonnal elfordult, pontosan úgy, ahogy
mindig is tenni szokta az átkozottul hosszú évek alatt.
 Ez a faszfej nem látta, hogy mi van ott az orra előtt.
Persze ennél nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy
csupán kurva jól titkolta az érzelmeit.
Ollie egyik tetovált kezével megdörzsölte az arcát, mintha így
akart volna felébredni a hipnózisból.
Le mertem volna fogadni, igazából azt sem tudta, hogy mitől
esett transzba.
–  Komolyan kérdezem. Készen állsz, hogy lezárd a múltat?
Hogy elengedd azt a lányt? Azért, mert évek óta a múlt
emlékeibe kapaszkodsz. Most viszont itt van ez a csaj…
Hope-ra mutatott, aki éppen Rylandet tartotta a karjában.
Ahogy az apró jószágot nézte, mintha kitöltötte volna a szívét
a csodálat, ám közben a fájdalomtól majdnem szilánkokra
hasadt.
Ollie komoly képet vágott, és már esze ágában sem volt
ugratni.
– Nem lenne szabad azzal büntetni, hogy Melody árnyékában
éljen, haver. Ahogy téged sem.
Nyugtalanná váltam. Lelki szemeim előtt felvillant Melody
arca. Elborított a múlt árnyéka.
Vakító rideg fények. Megpróbálom újjáéleszteni. Az a kibaszott
lapos vonal.
A mosolya, a nevetése és a gyász.
Biztosra vettem, hogy soha többé nem lehetek szerelmes.
Nem is foglalkoztam ezzel a lehetőséggel.
– Félek – ismertem be –, hogy mindörökké kísérteni fog. Vagy
hogy újra kudarcot vallhatok. Ugyanakkor viszont ezt sem lehet
semmivé tenni.
 Csend telepedett ránk, a játszadozó Evant figyeltem.
Észrevette, hogy nézem, és odaintegetett nekem.
Ez a gyerek!
Ez a gyerek.
Nyeltem egy hatalmasat, mert az erős érzelmektől
összeszorult a torkom.
– Szívbeteg.
Rex azonnal felém fordult.
– A kurva életbe.
Igen.
A kurva életbe.
 25. FEJEZET

Hope

A karomban tartottam azt a csöppnyi babát.

A szívem görcsölő csomóvá változott.
Azért, mert jól emlékeztem arra, hogy valamikor Evan is ilyen
volt.
Ugyanezt éreztem, amikor őt tartottam a kezemben.
Pici és puha volt.
És törékeny.
Törött.
Én meg közben teljes erőmből hinni akartam a csodában.
Hittel próbáltam megtölteni a kis lelkét, hogy tudja, mennyire
szeretik. Imádják és odavannak érte. Annak dacára is, hogy
hosszú hónapokon át járkált a kórházba, kikerült, majd vissza
ide, ahol drótokat és műszereket kötöttek a testére. A rengeteg
átélt fájdalom ellenére.
Szeretetet kapott.
A szemem sarkából észrevettem Rynna mosolyát.
– Milyen kár, hogy nem láthatod a saját arcodat!
Zavarba jöttem, és pislogva felnéztem rá.
– Ahogy a kicsit tartod – mondta olyan vigyorral, mintha csak
barátságosan ugratni próbálna. Mintha nem látnám a
nyilvánvalót. Mintha biztatna. – Úgy tűnik, jót tenne neked, ha a
saját újszülöttedet dajkálhatnád.
Az élet azonban könyörtelenül elfújta a remény gyertyáját. A
hitét.
Mosolyt erőltettem az arcomra, bár tudtam, hogy ez
képmutatás, és jóval érdesebb hangon szólaltam meg annál,
mint ahogy szándékomban állt.
– Nem. Nekem nem lehet több gyerekem.
Rynna arcára kiült a döbbenet, és nem is annyira láttam, mint
inkább éreztem, hogy Lillith és Nikki közelebb hajolt. Mintha
csak így akartak volna az együttérzésükről és a támogatásukról
biztosítani, pedig gyakorlatilag nem is ismertek.
Ez a három nő cseppet sem hasonlított egymásra azon kívül,
hogy mind kedvesek voltak.
Olyan könnyedén befogadtak engem és Evant, mintha mindig
is idetartoztunk volna.
Nem csoda, hogy Kale olyan lelkesen beszélt róluk.
Az őszinteségükről, az odaadásukról és a meghitt
barátságukról.
Ryland gügyögve csücsörítette a kis száját. Parányi ujjacskáit
az arca elé emelte, én meg lenyűgözve bámultam ezt az
elképesztő látványt.
Megpróbáltam lerázni a vállamról a nyomasztó terhet.
– Evan siketségét és szívproblémáit genetikai okokra vezették
vissza. Nem kockáztathatom meg, hogy továbbadjam őket még
egy gyereknek.
Mélységesen szégyelltem magamat, amikor kimondtam e
szavakat. A fiam ugyanis tökéletes volt a szememben. Ennek
dacára sem lettem volna annyira önző, hogy egy másik gyereket
is az ő sorsára kárhoztassak.
Lillith szájából halk vinnyogás tört elő.
Mintha nem akarta volna kimutatni az érzelmeit, de azok túl
erősnek bizonyultak.
Közelebb hajolt hozzám.
– Ó, Istenem, Hope! – Olyan mozdulattal szorította a szívére a
kezét, mintha a vallomásommal fizikai fájdalmat okoztam
volna neki. A pázsiton játszadozó Evan felé pillantott. – Ez
hihetetlen! Annyira gyönyörű a kisfiad! Elég volt rám
mosolyognia, és máris beleszerettem.
A meghatottságtól összeszorult a torkom, és néhány
könnycsepp megint azzal fenyegetett, hogy elindul lefelé az
arcomon.
–  Ő az életem értelme, a legnagyobb kincsem – mormogtam
halkan.
–  Miközben őrjöngsz amiatt, amin keresztül kellett mennie –
mondta Lillith tökéletesen átlátva a helyzetet.
Elfogulatlanul.
Kale-nek igaza volt.
Ezek lenyűgöző, hihetetlen emberek.
–  Tökéletesen értem a helyzeted – mondta Lillith, aztán egy
pillanatnyi habozás után folytatta. – Tőled örökölte?
Rynna felült, és a térdét átölelve feszülten figyelt ránk.
Letörten megvontam a vállam.
– Az én tesztemből semmi sem derült ki.
Nikki is közelebb hajolt.
– Várjál csak, akkor nem vagy biztos benne?
Megráztam a fejem.
 – Nem.
Tágra nyílt a kék szeme, és láttam, milyen vad küzdelem
tombol a fejében. Nem akarta kimondani a kérdést, ami már ott
volt a nyelve hegyén. Persze nem is kellett szavakba öntenie.
Olyan világosan láttam az arcán, mintha óriási, villódzó, vörös
betűkkel írták volna oda.
Éppen ezért megválaszoltam. Sosem gondoltam volna, hogy
valaha is ilyen felszabadultnak érzem magam, mint e három nő
társaságában:
– Kizárt dolog, hogy a biológiai apjától örökölte volna a hibás
géneket. Ez, ugye nyilvánvaló? Hiszen ő egy előkelő déli
nemzetség sarja. A genetikai teszt elvégzésével csupán
beszennyezték volna büszke férfiasságát és ősi nemzetségét.
Magam is meglepődtem azon, hogy mindezt milyen keserűen
és megvetően mondtam el.
Nem jellemző rám az ilyesmi.
Csakhogy ebben a pillanatban felszakadtak a sebeim.
A dühvel, a csalódottsággal és gyásszal teli, fertőző tályogok.
Haragom tüzére csak olajat öntött a gyűlölet, amiért az az
alak tényleg azt gondolta, hogy nem érdemes Evanért küzdeni.
Nem is olajat, hanem benzint.
Végre készen álltam arra, hogy szembenézzek a tényekkel.
Kőkeményen.
Vajon Kale miatt lettem egyszerre ennyire bátor?
Az biztos, hogy hálás voltam az ígérete miatt. Azt mondta,
hogy ott lesz mellettem. Megígérte, hogy harc közben nem
maradok magamra.
Nikki ráharapott az alsó ajkára, nyugtalanul mocorgott a
székében, aztán előtört belőle az indulat:
–  Édes, jó Istenem, ezt nem bírom elviselni! Legyetek jók
hozzám, lányok, és valaki mesélje el, hogy a faszfej csak egy
nyomorult senkiházi volt, egy pocsék kis mitugrász az ágyban,
és fingszagú lehelet jött a szájából. Ó, ó, ó, ugye az történt vele,
hogy bebaszott, mint egy állat, és kisétált a sztrádán egy
száguldó kocsi elé? Csatt! Ennyi, probléma megoldva.
A keze olyan mozdulatot tett, mintha kitekerné valakinek a
nyakát.
Lillith jól hátba verte.
–  Ne már, Nikki! Picsába! A mocskos száddal mindig
megpróbálod halálra ijeszteni a rendes csajokat.
Bocsánatkérő mosollyal fordult felém.
– Ugye nem haragszol rá? Ennek a tehénnek soha senki nem
tanította meg, hogy néha jobban jár, ha befogja a száját.
Kénytelen leszel hozzászokni. Hosszú távon amúgy nem olyan
elviselhetetlen – szabadkozott, miközben a szavai élét
enyhítendő, játékosan rámosolygott a barátnőjére.
Mindenki nevetett, én megjátszott döbbenettel fordultam
vissza Nikki felé.
–  Ó, nincsen semmi baj azzal, ha valakinek az van a száján,
ami a szívén. Mert minden szavad igaz volt, kivéve a végét, a
száguldó kocsis részt.
Nikki boldogan felkacagott.
–  Ó… csípem ezt a csajt! Azt hiszem, már meg is van a
legújabb legjobb barátnőm, mivel ugye a drága Lillith szerint én
amúgy is egy kiállhatatlan dög vagyok. – Úgy tett, mintha
sértődötten duzzogna.
 Lillith az égre emelte a tekintetét.
–  Szerintem tök jól el tudlak viselni. Csak hát aggódom ezek
miatt a szegény emberek miatt. Ne felejtsd el, hogy ügyvéd
vagyok. Egyfolytában bolondokkal kell hadakoznom.
– Na ne! Ki a bolond? Talán én? – Nikki elhessegette magától a
barátnőjét, odahajolt hozzám, és sokatmondón ezt suttogta: – Ez
a némber egyszerűen csak nem tudja elviselni, hogy ilyen
iszonyúan jó kerítőnő vagyok. Azt hiszed, hogy megköszönte
nekem azt a rengeteg orgazmust, amit Brody szállít? Nyavalyát!
Pedig, ha én nem lettem volna, ezek ketten még mindig egymás
legelkeseredettebb ellenségei lennének, és küldözgetnék a
gyűlölködő e-maileket.
Rynna halkan felkuncogott.
– Légy óvatos, Hope! Ha nem figyelsz oda, Nikki simán azzal
fog hencegni, hogy ő boronált össze téged és Kale-t. Komolyan
azt hiszi, hogy engem is ő hozott össze Rexszel.
Nikki legyezni kezdte magát a kezével.
– Hé… hahó… igenis én hoztalak össze téged Rexszel. Ha nem
hívtalak volna meg Ollie bárjába, sosem jöttetek volna össze.
Ezenfelül talán nem voltam ott, amikor a bárban Kale először
megpillantotta Hope-ot? Még szép, hogy az én művem volt. A
legkirályabb kerítőnő vagyok! Elég keresztülsétálnom az utcán
ahhoz, hogy a szívemből kiröppenő, szerelmet hozó kis
nyilacskák telibe találják az arra járókat.
–  De arra csak emlékszel, hogy legelőször az Olive’sben
találkoztam Brodyval? – figyelmeztette Lillith, és megpróbált
komoly képet vágni. – Semmi közöd sem volt hozzá. Az a bár
viszont mágikus hely.
 Nikki felhördült.
– Fogd már be a szádat, drágám! Ne keress pótmegoldásokat,
ha a helyes válasz ott van az orrod előtt. A király kerítőnő. – A
kezével glóriát rajzolt saját feje fölé. – Az orgazmusszállító.
Sokatmondó vigyort küldött felém.
– Ez utóbbit ugye te is megerősíted?
– Ó!
Tűzbe borult az arcom.
Egyértelmű volt, hogy be kell mutatnom egymásnak Nikkit és
Jennát. Ők alighanem ikrek, akiket a születésükkor
elválasztottak egymástól.
Lillith újra oldalba bökte Nikkit.
– Ne csináld, csajszi!
–  Mi van már? – hördült fel Nikki, majd angyalian ártatlan
tekintettel visszafordult felém.
Halkan kuncogva lehajtottam a fejemet és vallomást tettem:
– Nagyon is igaz.
Leesett az álla, aztán az izgalomtól tágra nyílt szemmel
közelebb hajolt hozzám.
– Elsöprő szerelem?
A tekintetem önkéntelenül is abba az irányba kalandozott,
ahol Kale ült a verandán. Evan felmászott a lépcsőn Frankie
Leigh nyomában, és most ott állt Kale előtt. Jelekkel valamit
magyarázott neki, de nem tudtam kivenni a mozdulatait, így
csak annyi volt nyilvánvaló, hogy a gyerek kipirult, zilált és
boldog.
Lelkes és szabad.
Szárnyalt a szívem.
 Ez az érzés teljesen beborított.
Nikkinek igaza volt. Engem bizony teljesen és tökéletesen…
elsodort a szerelem.

A nap hátralevő része kacagó jókedvben és vidám lazaságban

telt el. Kale és én a fűben ücsörögtünk a barátai között, és a
lenyugvó napot bámultuk. Átölelte a vállamat, így néztük a
fűben szaladgáló Evant. A fiam hátrahajtott fejjel némán
kacagott, én pedig meg mertem volna esküdni arra, hogy a
zengését így is hallottam a levegőben.
Késő este köszöntünk el. Mindannyian megöleltek, és a csajok
megígértették velem, hogy hamarosan elmegyek velük egy
kicsit kirúgni a hámból.
A boldogságtól elakadt a szavam. Furcsa és kicsit talán idegen
is volt ez a nagyszerű érzés, pedig ott lüktetett a lelkem mélyén.
Kale besegítette Evant a hátsó ülésre. Becsatolta a biztonsági
övet, és csak ezután csusszant be a kormány mögé.
Majd odahajolt hozzám és megcsókolt.
Evan szeme láttára.
Mint aki ezzel kinyilvánít valamit.
Hogy az övé vagyok.
Ígéretet tett.
A hátsó ülés felől felhangzott Evan érdes nevetése. Kale-lel
együtt hátrapillantottunk rá. Lenyűgözően kedves tekintettel
vigyorgott, és az arcán olyan pír látszott, amit csak a
legnagyobb boldogság okozhat.
– Nem baj, ha megcsókolom az anyukádat, kisember?
Evan gyorsan írt valamit az ölében fekvő füzetbe:
 Az a do d, ho me sóko d, ha eg z te va a
ba át a. Ez a s a ál .

Elpirultam, Kale pedig nekinyomta a homlokát a

homlokomnak.
–  Akkor ezek szerint én vagyok a barátod – mormogta. – A
gyerek szerint ugye ez a szabály.
Visszanézett Evanra.
– Én vagyok az ő fiúja, ő pedig az én barátnőm. Igaz?
Evan lelkesen bólogatott, aztán a kis kezével villámgyorsan
írt valamit a papírra.

Ige . De ak mi va k én?

Kale megdermedt, töprengett, aztán megszólalt:

– Te vagy a kedvencem.
Evan felragyogott. Az egész kis lénye mennyei boldogságtól
tündökölt.

Nek is te va a ke n .

Testem minden részét elöntötte a forróság.

Kale visszafordult, rám pillantott, gyönyörű arcán feltűnt egy
halvány mosoly.
– Akkor ezt megbeszéltük. Így minden egyértelmű.
Beindította a motort, kihajtottunk az útra és elindultunk.
Miközben keresztülgördültünk csendes kisvárosunkon, végig
a kezemet fogta.
A gyorsan alászálló alkonyatban mindent átjárt a békesség. A
párás égbolton a távoli hegyek mögül a hold elindult a magasba.
Kale befordult az utcánkba.
Megálltunk a ház előtt, mindenki kiszállt.
Kale megkerülte a kocsi elejét, és felkapta a fiamat.
– Gyere ide, kisember! Elég fáradtnak látszol.
Evan bólintott.
Kale homlokán elmélyültek az aggodalom ráncai, ahogy
megsimogatta a gyerek fejét.
– Jól vagy, haver?
Néztem őket, a szívem dalolt. Evan jelekkel válaszolt.
– Azt mondja, csak azért fáradt, mert egész nap bulizott.
– Ó, tényleg? Na és mit gondolsz Frankie Leigh-ről?
Kuncogni kezdtem, amikor megláttam a fiam válaszát. Utána
lágy tekintettel odafordultam ahhoz a férfihoz, aki miatt
minden megváltozott.
– Azt mondja, hogy feleségül fogja venni.
Kale lelkesen vigyorgott.
– Komolyan? Hát ennyire bejött neked?
Evan lelkesen bólogatott.
–  Iszonyúan csinos az a kislány. Úgy tűnik, mindig az ilyen
tűzrőlpattant nőszemélyek csavarják el a fejünket, igaz?
Valamiért egyből rájöttem arra, hogy már nem a fiamhoz
beszél. Ez a vigyor letapogatta az egész testemet, és a néma
ígéret miatt újra elpirultam.
Zűrzavar.
Sosem fogom megbánni, hogy ez a pasi még zűrösebbé tette
az életemet.
Elindultam az ajtó felé, kezemben az üres műanyag
sütisdobozzal, és közben többször is hátralestem a hátam
mögött. Kale a karjai biztonságos ölelésében tartva a fiamat, ott
jött mögöttem.
A csípőmön egyensúlyozva a dobozt, bedugtam a kulcsot a
zárba, aztán belöktem az ajtót. Evanra néztem.
– Irány a fürdőkád, aztán meg az ágyikó.
Evan duzzogó képet vágott, mire Kale elnevette magát és
felborzolta a haját.
–  Fürödj meg, kisember, aztán együtt elolvashatjuk azt a
Pókember-történetet, amiről már annyit meséltél nekem.
Megígéred? – kérdezte Evan némán.
– Megígérem – felelte Kale, és letette a földre. Evan elrohant a
fürdőszobába.
Kale kivette a dobozt a kezemből.
– Ezt én intézem, amíg te megfürdeted a gyereket.
–  Legyél nagyon óvatos, cowboy, mert a végén még
hozzászokom ehhez a kényeztetéshez – mondtam játékosan. Bár
könnyed hangon beszéltem, a szívem és a lelkem nagyon is
komolyan gondolta.
Már mertem reménykedni.
Azt akartam, hogy ez a férfi az életünk állandó része legyen.
Már indultam volna Evan után, amikor Kale megragadta a
csuklómat.
Forróság áradt felfelé a karomon, és döbbenten felhördültem,
amikor nekinyomott a falnak. Aztán megcsókolt.
Lágyan.
 Finoman.
Ellopva a lélegzetem.
A lábunkból kiáradó energia magasabbra hágott.
Kale a homlokomhoz szorította a fejét, és dörmögő hangon
megszólalt:
–  Nekem aztán annyi, sütilány. Szerintem viszont fogalmad
sincs róla, mit műveltél velem.
Becsuktam a szemem, és legszívesebben harsogva
felkiáltottam volna.
Szeretlek.
Szeretlek.
Szeretlek.
De nem tettem. Csupán éreztem a pillanatot. Hagytam, hogy
az érzelem táncra perdüljön és duzzogjon.
Átjárja azokat a helyeket, ahol örökké megmaradhat.
Meghallottam, hogy a csapból zubogni kezd a víz.
– Jobb, ha bemegyek és megnézem, mit csinál.
Kale bólintott, és csókot nyomott a homlokomra.
– Itt várlak.
 26. FEJEZET

Kale

Miközben a konyhában elmostam a dobozt, a falon át hallottam

Hope hangját. A szavait ugyan nem értettem, de ez cseppet sem
számított.
Az volt a lényeg, hogy a fülemben zengett a hangja.
Boldogság.
Rengeteg boldogságban volt részem azért, mert ők ketten itt
voltak nekem.
Öröm.
Egy pillanatra megdermedt a szívem, amikor elemi erővel
rájöttem, hogy ez mit is jelent.
Azt, hogy ők ketten boldoggá tesznek engem.
Igazi otthonná vált tőlük a lakásom, pedig nem is tudtam,
hogy éppen erre vágyom. Miért nem ijedtem meg? Hiszen most
olyan területre merészkedtem, amiről azt gondoltam, hogy
sosem juthatok el oda.
Most viszont itt álltam Hope barátságos konyhájában, és pont
olyan lelkesen mosogattam, ahogy arra Rex is felhívta a
figyelmemet.
Minden a maga helyére került.
Ostobaság lett volna megfosztani ettől magamat.
Család.
 Azt hittem, hogy nekem nem lehet családom.
Hogy nem érdemlem meg.
A régi félelmek ott remegtek bennem.
Szembeszálltam velük.
Elutasítottam őket.
Azért, mert nem voltam hajlandó csalódást okozni Hope-nak
és a kisfiának. A múlt az a múlt, én pedig lezárom. A jelenben itt
volt számomra Hope és Evan.
És a jövőben.
Elmosogattam a dobozt, kiöblítettem, és rátettem az egyik
törlőkendőre, megtöröltem a kezemet is.
A szemem sarkából ekkor észrevettem a konyhapult túlsó
végében egy nagy halom levelet. Összerezzentem, amikor
rájöttem, hogy mit látok.
Dehogy akartam kíváncsiskodni. Tényleg nem. Nem akartam
túl messzire menni. De az a név… a legfelső borítékra írt név
egyszerűen nem lehetett volna itt!
Az iszonyat súlyos kőként nehezedett a gyomromra. A
hátamon dermesztően hideg borzongás indult el lefelé.
Elmosódottá vált a tekintetem, és összeszűkült a szemem.
Esküszöm, a kibaszott szívem olyan hangosan dübörgött, hogy
az ereimben éreztem mennydörgő lüktetését.
Habozva elindultam a levelek felé, miközben a tudatalattim
kétségbeesetten kapálózva, zavartan figyelmeztetett valamire.
Minél közelebb értem, annál jobban elhatalmasodott rajtam a
rosszullét. Mintha egy borotvaéles késsel hasogatták volna a
bőrömet.
Elérve a pult legszélét, megdermedtem, összeszoruló torkom
miatt alig kaptam levegőt.
Döbbentem bámultam a halom legtetején fekvő levelet.
Dühödten megráztam a fejem, mintha attól kitisztulhatott
volna a kép.
Basszus!
Hétszentség, hogy hallucináltam! Rémlátomásaim voltak.
Azok a régi emlékek, a sok bánat és a gyász egyszerre tört
rám, hogy aljas és kegyetlen játszmába kezdjen.
Könyörtelenül zord életem legnagyobb veszteségével
gúnyoltak. Iszonyatos súllyal zuhant rám a lélekölő félelem,
hogy a kisfiút is ugyanolyan iszonyatos módon veszíthetem el.
Csakhogy hiába bámultam a feliratot, semmi nem változott
meg.
Még mindig ugyanazt a nevet láttam.
Harley Gentry
Táncra perdült körülöttem a konyha. Egyre gyorsabban.
A talpam alól kirántották a talajt.
Mindkét kezemmel a hajamba markoltam. Hátratántorodtam.
Ne.
Basszus.
Ne.
Rám tört a pánik. Visszaverődött a falakról.
Őrjöngött.
Felgyorsult.
Nem kaptam levegőt.
– Mi a baj? – Megértő, lágy hang szólalt meg a hátam mögül.
Aggodalommal teli.
Lassan megfordultam, és Hope-ra néztem.
 A döbbenettől tágra nyílt a zöld szeme, amikor meglátta
holtsápadt arcomat és vad tekintetemet.
Azonnal közelebb lépett.
– Kale. Jól vagy? Rosszul lettél?
Törődött velem. Úgy sugárzott belőle ez, mint fény a napból.
A szemem magától becsukódott, mert bántotta ez az
iszonyatos világosság. Olyan kibaszott fájdalom csapott le rám,
hogy görcsbe rándult a gyomrom, és a rosszullét elérte a
torkomat.
–  Ki a férjed? – hörögtem, de a szememet továbbra is
lehunytam, mert nem akartam az arcát látni, amikor válaszol.
Nem voltam biztos abban, hogy el tudom viselni.
Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet.
– Miről beszélsz? – kérdezte megrettenve, a félelemtől enyhe
vidékies tájszólással beszélt – De hát ezt már megbeszéltük.
Odarohantam hozzá, megragadtam mindkét karját.
Tágra nyílt a szeme. Félelmet láttam benne. Iszonyatos
zavarodottságot.
– Mondd meg, hogy hívják a volt férjedet! Mi a neve?
– Kale – könyörgött, és a tekintete az enyémet kereste.
– Mondd meg! – hörögtem, és teljesen elveszítettem a fejemet.
– Dane, a neve Dane Gentry – felelte szinte suttogva.
Bumm.
Mintha lövés dörrent volna a fülem mellett.
Megsüketültem.
A rám törő igazság majdnem megfojtott. Úgy rántottam el a
kezemet, mintha tűzhöz értem volna.
De hát éppen ez történt.
 Izzó parazsat tartottam a puszta tenyeremben.
Megráztam a fejem.
–  Nem… nem… Téged Harley Hope Mastersonnak hívnak.
Mastersonnak – mondtam szinte könyörögve.
Összerezzent.
– A Masterson a lánykori nevem.
Megpróbáltam valahogy levegőt venni, és arrébb
tántorogtam. A belsőmben tombolva lángolt a pánik.
Ne.
Ó, Istenem, ne.
Hope a homlokát ráncolva utánam nyúlt.
–  Kale… kérlek, ne nézz rám úgy, mintha egy idegen állna
előtted. Tulajdonképpen mi zaklatott fel ennyire?
Ahogy eltántorogtam tőle, a hátam nekiütközött a boltív
melletti konyhafalnak.
–  Én… – Üvegdarabok marcangolták a torkomat, és a nyers
sebek belém fojtották a szavakat.
Ez nem lehet igaz.
Ez nem lehet igaz.
Hope felejthetetlen arcán könyörgő kifejezés jelent meg.
–  Megpróbáltam kitörölni őt az életünkből. Próbáld meg
felfogni ezt! Megmondtam neked, mindenre hajlandó vagyok,
hogy megvédjem a fiamat.
Egyre gyorsabban, kétségbeesetten magyarázkodott, és
közben közelebb jött hozzám.
Olyan közel, hogy szinte már a nyelvemen éreztem az ízét, és
a bőrömön az érintését.
Zaklatott szavai rázúdultak a fülemre.
 –  Azért nem árultam el neked a nevét, mert attól féltem,
esetleg valami olyasmit teszel, amit később megbánsz. Kiállsz
Evanért és értem. Mert te jó ember vagy, Kale. Nagyon is jó
ember. Függetlenül attól, hogy mit gondolsz magadról. Mindent
megtennél azért, hogy megoltalmazz minket. Téged is védtelek
vele. Ez csak egy név, Kale. Csak egy név. Semmi sem változik
meg tőle.
Ebben óriásit tévedett.
Minden megváltozott.
– Mennem kell – nyögtem ki alig érthetően.
Ki kell jutnom innen.
Menekülni.
Melody.
Becsuktam a szemem, ahogy hirtelen rám támadtak az
emlékek.
A mosolya. A nevetése. A könyörgése. A hiánya. A borzalom. A
gyász.
Fuldokoltam.
Hope arca eltorzult a brutális fájdalomtól.
– Mi történt?
–  Képtelen vagyok erre – mondtam neki, és gyáva
gazfickóként megpróbáltam úgy elmenekülni, hogy közben nem
is pillantok az arcára.
Nem néztem bele a zöld szempárba, hogy felfedezhessem a
bennük ragyogó szépséget.
A reményt, a boldogságot és a hitet.
Megragadta a csuklómat.
Az ereimben dübörögve bömbölt a vér.
 Mennydörgés.
– Mondd el, hogy mit jelent ez az egész! – könyörögte. – Mi a
fene történt?
Pislogva Hope-ra néztem, ám közben egy másik lány arcát
láttam.
Melodyét.
Hiába próbáltam meg újjáéleszteni. Az a kibaszott, lapos
vonal!
Az én hibám volt! Én tettem. Miattam kellett meghalnia.
Felvillant előttem Evan kedves arca.
Élettelenül.
– Képtelen vagyok rá.
Még egyszer semmiképpen.
Hope keze összeszorult a csuklóm körül, nem volt hajlandó
elengedni.
–  Nem teheted ezt, Kale Bryant! Nem sétálhatsz csak úgy ki
innen. Hiszen megígérted.
Újra becsuktam a szememet.
Ha rápillantanék erre a lányra, csakis az töltené ki a
tudatomat, hogy nem tarthatom meg. Még sosem sújtott le rám
ilyen könyörtelenül az élet.
Újra iszonyatos kudarcot vallottam.
Hope suttogva folytatta a könyörgést:
–  Mi történt veled, Kale? Mi történt azzal a csodálatos,
nagyvonalú és jószívű férfival? Aki alig tíz perccel ezelőtt itt
állt, és megígérte, hogy várni fog rám. Hol van most? Gyere
vissza velem… Gyere ide hozzám…, mert én itt vagyok. Itt.
Melletted.
 Minden oldalról lesújtott rám a gyász.
A földbe döngölt.
Összezúzott.
Mert ha lehetséges lett volna, bárhová követtem volna Hope-
ot.
–  Sajnálom – nyöszörögtem, és tényleg ezt éreztem.
Kibaszottul sajnáltam.
Kihúztam a kezemet a szorításából, és hátraléptem.
Döbbenet és fájdalom villant fel az arcán.
Iszonyúan megbántottam.
– De hát azt ígérted… – mondta könyörögve, zihálva.
Megráztam a fejemet, és lassan kihátráltam a konyhából. Ő
pedig darabokra tört szívvel ott maradt.
Néztem tűzvörös haját, könnyáztatta arcát, véreres szemét.
Nála csodálatosabb teremtéssel még nem találkoztam.
Az emlékezetembe véstem e képet.
Meg azt, amit elkövettem. A szörnyű bűnömet.
Hope éveken át küzdött a fia megbélyegzése ellen.
A szégyenbélyeg azonban az enyém volt.
Mert én sosem leszek megfelelő. Soha.
Sarkon fordultam, és elfutottam.
Ki az ajtón, bele az alkonyatba.
Keresztültántorogtam a verandán. Zihálva kapkodtam levegő
után, forgott velem a világ, a talaj pedig megrendült és
szétmorzsolódott a lábam alatt.
Fuldoklottam, és hiába vártam a megkönnyebbülést. Az
élettelen égboltból eltűnt a levegő.
A semmi örvénye mindent elpusztított, ami csak az útjába
került.
 27. FEJEZET

Hope

Az egész ház megremegett, amikor becsapódott az ajtó.

Pusztító erővel.
Vagy talán csupán bennem hasadt minden szilánkokra.
Összedőlt és szétesett a világom.
Hörgő zokogás tört elő a torkomból, és összegörnyedtem.
Átöleltem magamat, azt remélve, hogy így talpon tudok
maradni.
Nem sikerült.
A rosszullét lavinaként sújtott le rám. Én pedig
megtántorodtam. Éppen csak meg tudtam kapaszkodni a
konyhai pultban, mielőtt térdre rogytam volna.
Belém mart az elemi erejű fájdalom, lecsuklott a fejem, és a
torkomból iszonyatos erejű, visszafojthatatlan jajszó tört elő.
– Kale – suttogtam utána.
Kavarogtak bennem a gondolatok. Semmit sem értettem. Az
előbb még a felhők között lebegtem a boldogságtól, most pedig
elképesztő mélységbe zuhantam.
Mégis mit jelentsen ez?
Képtelen voltam felfogni a megdöbbentő változás okát.
Hogy a fenébe lehetett ennyire szívtelen velem?
Ilyen könyörtelen hozzánk?
 Azt ígérte, hogy nem hagy cserben.
Hogy itt lesz.
Hogy itt marad.
Amikor esküt tett erre, pontosan tudta, hogy milyen nagy a
tét.
Mégis cserben hagyott.
Egy név miatt.
Amiatt a szörnyű, gonosz név miatt.
Ismét görcs mart a gyomromba, hányingerrel küszködtem, és
a lelkem is szenvedett. Azért, mert ez az egész helytelen volt.
Egyszerűen iszonyatos.
Akárhogy is törtem a fejemet, nem találtam semmilyen
magyarázatot.
Mintha átkapcsolták volna az agyát, miközben én nem
értettem, hogy mi volt rá ilyen hatással.
Pedig mostanra már a legintimebb módon kiismertem ezt a
férfit. Magamról is jól tudtam, hogy nem a külseje vakított el.
Nem voltam buta liba.
Pontosan tudtam, milyen ember Kale valójában: kedves,
nagyvonalú és odaadó.
Az a férfi, akit én ismertem, még csak nem is hasonlított a
házamból kimenekülő alakra.
Aki rettegett.
Holtsápadttá vált.
Mintha csak egy jéghideg pokróc borult volna rám, ahogy
elfogott a dermesztő félelem.
Próbáltam feldolgozni a Kale arcára kiülő pánikot. Úgy tűnt,
hogy itt, a konyhámban állva szembesülnie kellett valamilyen
rémséggel.
Egy démonnal.
Talán magával az ördöggel.
Már korábban is többször tanúja voltam annak, hogy félt
valamitől. A rémület összezúzta csodálatos, önzetlen szívét. Ez
sosem volt annyira nyilvánvaló, mint most.
Úgy facsarta ki belőlem Dane nevét, mintha valamilyen
módon elárultam volna. Kikészítette a leendő volt férjem
személyazonossága.
Mintha a neve elég erős lett volna ahhoz, hogy mindent
szétziláljon és elpusztítson.
Ha már ez is elég volt ahhoz, hogy elmeneküljön innen, akkor
mit tenne, ha megtudná a teljes igazságot?
Ekkor vadul megdöngették a bejárati ajtómat.
Döbbenten felhördültem, és ebben a hangban
összekeveredett egymással a megkönnyebbülés, a zavar és az
öröm.
Hiszen abban a férfiban én igenis megbíztam. Annak dacára
is, hogy rángatott és lökdösött, és a sárba taposta az összetört
szívemet.
Meg kellett volna értenem, hogy ez az egész újdonság volt a
számára. Csakhogy én rövid idő alatt túl sok mindent
zúdítottam rá. Egyáltalán nem túloztam, amikor arra
figyelmeztettem, hogy az életem iszonyatosan zűrös.
Bármennyire is szerettem volna – akárhogy is vágytam rá –,
igenis tudnom kellett volna, hogy ez a férfi olyan helyzetbe
került, amire még nem állt teljesen készen.
Talán csak időre volt szüksége ahhoz, hogy mindent
megemésszen. Csakhogy hiába volt nyilvánvaló, mennyire
kiérdemelte volna ezt a türelmi időt, én egészen egyszerűen
nem engedhettem meg neki, hogy ki- és berohangáljon a
házamból. Mégpedig anélkül, hogy megfontolná, mindez milyen
hatással lehet Evanra.
Vagy rám.
Amikor újra megdöngették az ajtót, kihúztam magam, vettem
egy mély, megnyugtató lélegzetet, és felkészültem arra, hogy
most alaposan elbeszélgetek Kale-lel.
Őszintén.
Semmit sem titkolva.
Eljött az a pillanat, amikor már egyikünk sem titkolhatja
tovább a valódi reményeit, félelmeit és a korlátait.
Kellett nekem.
Istenem, annyira vágytam rá.
Persze, közben beláttam azt is, hogy túl gyorsan haladtunk.
Azt akartam, hogy készen álljon, ha majd elkötelezi magát. Meg
akartam küzdeni a tekintetét elhomályosító félelemmel.
Fájdalom és remegő féltékenység hasított a szívembe.
Talán… Talán még nem állt készen arra, hogy elengedje azt a
lányt.
Az első szerelmét.
Esetleg az történt, hogy felismerte, a szívében nincsen elég
hely számomra. Az én szívem már annak a puszta gondolatára
is kettéhasadt, hogy el kell engednem, de készen álltam a
valóság elfogadására, ha nem maradt más kiút.
Az alkaromba töröltem könnyben úszó szememet, elindultam
a folyosón, majd egy új, mély lélegzet után lenyomtam a
kilincset, és óvatosan kinyitottam az ajtót.
– Dane. – A rám törő félelem miatt ragadós izzadtság lepte el a
bőrömet, ahogy megláttam a volt férjemet a verandán.
Meg persze iszonyatos csalódottságot is éreztem, hogy nem
Kale állt ott.
– Te meg mit keresel itt?
– Beszélni akarok veled.
A szemében volt valami szokatlan, amitől felállt a szőr a
hátamon, és dermesztő borzongás korbácsolta végig a testemet.
– Nekem semmi mondanivalóm nincs a számodra.
Be akartam zárni az ajtót. Egyszerűen nem volt elég erőm
ahhoz, hogy most vele viaskodjak. Főleg azután nem, hogy Kale
miatt majdnem darabokra hullottam. Dane viszont
meglendítette a kezét, és durván betaszította az ajtót. A hangja
is keményen csattant.
– Márpedig én beszélni akarok veled.
Hátratántorodtam, az ajtó teljesen feltárult. Dane átlépte a
küszöböt, és most először ott állt az én kis otthonomban.
Annyira szörnyű volt, hogy bejöhetett ide.
Fekete volt a haja, a szeme, de leginkább a szíve.
– Márpedig nekem semmi mondanivalóm nincs a számodra.
– Tényleg?
– Tényleg – mondtam remegve.
Közelebb lépett hozzám.
–  Akkor talán kezdjük azzal, hogy ki hajtott el az előbb a
házad elől?
Nem válaszoltam, csak tovább hátráltam, mert ő egyre
közelebb jött hozzám. Nekiszorított a hátsó falnak. Pontosan
arra a helyre kerültem vissza, ahol Kale mellett álltam alig
harminc perccel korábban.
Most sem kaptam levegőt.
Csakhogy most a rémület szorította össze a torkomat, a
szívem pedig figyelmeztetően egyre hevesebben zakatolt.
Dane meglátta Kale-t. Ó, Istenem, meglátta!
Mintha csak forró mérget fröcskölt volna az arcomba.
– Ki a fasz volt itt, Harley?
–  Senki – hazudtam bele a mérgező levegőbe. Szilánkokkal
telt meg a fejem.
– Baromság. Láttam valakit elhajtani innen.
Dühbe gurultam.
–  Mégis mi a fenéről beszélsz, Dane? Tényleg van pofád
engem vádolni, és úgy tenni, mintha te sosem csaltál volna
meg? Azt hiszed, én nem tudtam azokról a nőkről?
Már rég elengedtem Dane-t. A szavaimból azonban ennek
dacára is kiérződött a keserűség.
Megfeszült az álla, de aztán félrehajtotta a fejét, és halk
hangon válaszolt.
–  Te is tudod, hogy miért, Harley. Tudod jól. Teljesen
elveszítettelek téged azok után, hogy mindennap és minden
pillanatban csak azzal a kölyökkel törődtél.
Ez most komoly? Ez a fasz tényleg féltékeny volt a
gyerekünkre?
Nevetséges.
Istenem, annyira szánalmas alak.
Összerezzentem, és félrerántottam a fejemet, amikor
felemelte a kezét, és megsimogatta az államat.
 A hányingerrel küszködtem.
– Ez most már cseppet sem számít. Gyere velem haza, hiszen
ott van a helyed. Újra megpróbáljuk.
–  Újra megpróbáljuk? – Ismét ránéztem, és a hangom
hitetlenkedve csengett.
A hüvelykujjával most az arcomat simogatta.
–  Egy másik gyerek. Újrakezdünk. Elfelejtünk mindent, ami
eddig történt.
– Te megőrültél.
Dane váratlanul rám vetette magát. A két tenyerét a fejem
mellett nekiszorította a falnak.
Felhördültem, és megpróbáltam nem törődni a közelségével.
A szagával. Csakhogy lecsapott rám egymilliónyi emlék. A
fojtogató kölnije. A kegyetlen szavai. A fiunk iránt érzett
gyűlölete.
–  Ne érj hozzám! – hörögtem, és megpróbáltam ellökni
magamtól.
Még jobban hozzám simult, és kőkeménnyé vált a hangja.
Rosszindulatúvá.
–  Hagytad, hogy egy másik pasi megbasszon, Harley? Hogy
megérintse azt, ami az enyém?
– Undorító vagy – sziszegtem.
Rémülten feljajdultam, amikor két kézzel belemarkolt a
pólómba, és odarántott magához.
–  Hát bolondnak tartasz? Tényleg ezt gondolod rólam?
Megpróbálsz átverni? Azt hiszed, hogy nem láttam a ház elől
kiálló kocsit?
–  Nem számít, Dane. Te is tudod, hogy már vége. Nem
vagyunk együtt. Nem szeretlek téged.
Kale emléke elöntötte az elmémet. A csókja. Az érintése. A
kedvessége. Kénytelen voltam arra gondolni, hogy szerettem-e
valójában valaha is Dane-t?
– A feleségem vagy.
Becsuktam a szemem.
– Nem.
Az ajkával lecsapott a számra. Két kézzel szorította a fejemet,
hogy engedelmességre kényszerítsen. Megfeszültem,
ellenálltam a kéretlen próbálkozásának, és a rám törő félelem
meg a gyűlölet hullámában tántorogva el akartam taszítani
magamtól.
Hátrahúztam a kezem, meglendítettem, és egy hatalmas
pofont kevertem le neki.
A csattanás visszhangokat vetett a konyhában.
Hátrébb lépett, gonoszul megvillant fekete szeme, aztán
fenyegetően felhördült. A keze már nem az arcomra tapadt,
hanem a torkomra. Nem olyan erővel, hogy megfulladjak. A
szorítása viszont világossá tette, hogy könnyedén végezhetne
velem.
Már nyoma sem maradt a korábbi behízelgő stílusának.
Megmutatta a valódi arcát.
Nyoma sem volt annak a férfinak, akibe egykor
beleszerettem.
Mintha soha nem is létezett volna.
Nyilvánvalóvá vált megátalkodott gonoszsága.
Könyörtelen szavait halkan, ádázul suttogta a fülembe.
–  Te ugye tényleg azt hiszed, hogy hülye vagyok? Igaz,
Harley? Mi lenne, ha elárulnád nekem, hogy az ügyvédem miért
nem találta meg Evan egyetlen orvosi papírját sem az elmúlt
évből? Azt hiszed, nem jöttem rá, hogy valamiben mesterkedsz?
Én meg azt hittem eddig, hogy jól ismerem a félelmet.
Pedig lehet, hogy csak nem találkoztam még valódi
rettegéssel.
–  Egészséges volt…, ööö… nem kellett orvoshoz vinni –
dadogtam el a kétségbeesett hazugságot. Bizonytalanul és
könyörögve.
Hajlandó lettem volna egymillió más hazugságot is
kimondani, ám ekkor egy olyan szörnyű gondolat bukkant fel a
fejemben, mint korábban még soha.
Félelem és iszonyat meg az acélos elszántság, hogy
mindenáron meg kell oltalmaznom a fiamat. Ez állt össze
bennem.
Meghallottam a parányi talpak izgatott dobogását. A kisfiam
boldogan szaladt ide felénk, mert azt hitte, hogy Kale várja a
megígért esti mesével.
Ó, Istenem.
Ne.
Ezt nem engedhetem meg.
Ez volt az a pillanat, amikor Dane újra üvöltve rám támadt.
Belemarkolt a ruhámba, és teljes erővel nekicsapott a falnak.
Fájdalom hasított a testembe, és a váratlan támadás miatt
felsikítottam. Bár korábban sokszor megfenyegetett, Dane még
sosem emelt kezet rám.
A szövetbe kapaszkodva megemelt és közvetlen közelről
sziszegett az arcomba:
 – Baromság, Harley. Te tényleg azt hiszed, hogy megúszhatod
a kis aljasságot, amivel próbálkozol? Nem ismered talán a
családomat? Nem érted, mi forog itt kockán?
Teljesen összezavarodtam dühös szavait meghallva.
Egyszerűen nem értettem, mi forgott számára kockán, már a
túlzott büszkeségén kívül. Túlságosan féltem ahhoz, hogy
rákérdezzek. Csakis az érdekelt, hogy ebben a pillanatban a
fiam már egész közel járt hozzánk.
Világosan éreztem, hogy Evan mikor lépett be a feszültségtől
remegő helyiségbe.
Azt is, ahogy megdermedt a döbbenettől.
Az iPadje kicsúszott a kezéből, nagyon csattanva a padlóra
zuhant, és ártatlan szeme tágra nyílt az iszonyatos félelemtől.
–  Menekülj, Evan! Menj a szobádba! Zárd be az ajtót! –
sikoltottam.
Ő azonban nem rám nézett.
Tűzvörös lett az arca, és olyan harag lángolt rajta, amilyet
korábban még sosem láttam. Az iszonyattól kővé válva néztem,
ahogy odarohan hozzánk. Meglendítette a vékony karját.
Parányi öklöcskéjével újra és újra lecsapott Dane lábára.
Evan szájából hörgő, reszelős kiáltások törtek elő, miközben
ömlött a könny a szeméből.
Tudtam, hogy a Dane őrjöngő arcán felvillanó dühös érzelem
jórészt meglepetés volt. Ellépett mellőlem, és a gyerekre
összpontosított, aki még most is a lábát ütötte.
– Ne, Evan, ne! – sikítottam, és magamban azért könyörögtem,
hogy végre nézzen rám. Hogy megértsen.
Dane döbbenete haraggá változott, és már nyúlt, hogy
megragadja a fiamat.
Bennem viszont olyan őrjöngő düh támadt, hogy úgy éreztem,
az ereimben felforr a vérem.
Nem fogom megengedni ennek az alaknak, hogy bántsa a
gyerekemet.
Soha.
Hátulról teljes erővel hatalmasat taszítottam rajta.
– Ne érj hozzá! – Ez a sikoltás a lelkem legmélyéről tört elő.
Ne érj hozzá! Hagyj békén minket! Mi csak élni szeretnénk.
A lökésem még csak meg sem mozdította Dane-t. De ez is elég
volt. Elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmét Evanról, és újra
engem vegyen célba gyűlölködő, beteges kegyetlenségével. Az
iszonyat visszaverődött a falakról, és úgy mart bele a bőrömbe,
mint egy rettenetes figyelmeztetés.
Azért, mert Dane szemébe nézve elemi erejű gonoszságot
láttam.
Még sohasem találkoztam ennyire kegyetlen emberrel.
Vibrált a helyiség a fenyegetéstől.
Remegve elhátráltam, Dane utánam indult.
Rémült pillantásom megtalálta Evan rettegő tekintetét.
Dermedten állt kicsit arrébb. Ekkor már jól tudtam, egészen
addig elképzelhetetlen veszélybe kerültem.
Eltúlzott szájmozgással próbáltam odaüvölteni Evannak,
hogy hívja fel a rendőrséget.
A gyerek a szemembe nézett, és olyan félelem áradt belőle,
hogy attól majdnem térdre rogytam. Csakhogy összeszedtem
magam, és elszántan folytattam a küzdelmet azért a kis
emberért, akiért mindig is harcoltam.
 Egy pillanat alatt felfogta, hogy mit akarok tőle, és máris
átrohant a nappaliba, ahol a kézitáskám a kisasztalon feküdt.
Dane akkorát taszított rajtam, hogy majdnem összeestem, és a
lábam hiába kereste a padlót. Elveszítettem az egyensúlyomat,
hátrazuhantam, a fejem hangos csattanással a falnak vágódott.
Iszonyatos fájdalom mart a koponyámba, és egy pillanatig
semmit sem láttam.
Dane bosszúszomjas hangja túlharsogta a káoszt:
– Nem hall téged, Harley. A kis torzszülött nem hall téged!
Ekkor értettem meg, hogy nekem egyszerűen semmi közöm
sincs ehhez a férfihoz.
Miközben tehetetlenül ott álltam előtte, és biztosra vettem,
hogy meg fog ölni, már nem tudtam visszafogni a hosszú évek
során felgyülemlett fájdalmat és haragot.
– Igenis, hallja, amit mondok! Mindig is figyelt rám, ahogy én
is őrá! Csak te nem voltál hajlandó erre. Nem akartad
megérteni. Még csak rá sem néztél. Te vagy az, aki itt mindent
elszúrt. Most pedig mindörökre elveszítettél minket.
Mindörökre.
Alig egyujjnyira vicsorgott az arcomtól.
– Hiba volt ez a kölyök.
Dac tombolt az ereimben.
Ez a gyerek a legcsodálatosabb dolog az egész életemben.
Valami zörgött a másik szobában.
Dane abba az irányba kapta a fejét, és döbbenten
összeszűkült a szeme, amikor meglátta Evan kezében a világító
képernyőjű telefont, meg azt, hogy valaki van a vonalban.
Elsápadva hátrébb lépett.
 A döbbenete csak egy pillanatig tartott, és a szörnyeteg máris
visszatért. Ökölbe szorult a keze.
–  Azt hiszed, hogy ezzel megúsztad? Figyelmeztetlek, Harley.
Rájövök, hogy miben mesterkedsz. Te pedig hazajössz hozzám…
vagy így, vagy úgy.
És ezzel kirohant az ajtón.
Hangosan felzokogtam, és a falnak támaszkodva lassan
lerogytam a padlóra.
Túl sok volt ez az egész.
A döbbenet és a fájdalom. Az iszonyat és a rettegés.
Repedések támadtak a lelkemben.
Két másodperccel Dane eltűnése után, kezében a mobilommal
Evan rohant vissza hozzám.
Esküszöm, szilánkokra hasadtam látva az arckifejezését,
amikor meglátta, hogy ott ülök a földön zokogva.
Képtelen voltam felkelni.
Kedves kis arcára kiült az irtózat, a zavarodottság és a
félelem. Talán az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy a
tekintete elárulta, bármit hajlandó lenne megadni azért, hogy
képes legyen megakadályozni az ilyen szörnyűségeket.
–  Evan – suttogtam, ő pedig odarohant hozzám. Édes arca
ragadt a könnyektől.
Felé nyújtva a karomat, az ölembe húztam és magamhoz
szorítottam. Megpusziltam a feje tetejét, és miközben lassan
ringattam, megpróbáltam elhitetni vele, hogy nincsen semmi
baj.
Egy hörgéssel válaszolt, és ahogy hozzám bújt, a könnyeitől
átázott a ruhám.
 –  Annyira sajnálom, Evan – vinnyogtam, és még erősebben
magamhoz öleltem. – Nagyon sajnálom.
Azt, hogy mindennek tanúja volt. Hogy átélte. Hogy átérezte.
Ez a kisember.
A megmentőm.
A védelmezőm.
A távolból szirénák közeledő hangja hallatszott. Hörögve,
megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor pisztollyal a
kézben végre két rendőr tűnt fel a nyitott ajtóm előtt. Beljebb
jőve megpróbálták felmérni a helyzetet.
Evan arcát mellemre szorítottam, hogy legalább ettől a
látványtól megkíméljem, megpróbáltam valamennyire
enyhíteni a zavar és a sokk hatásait.
–  Jól vagyunk. Jól vagyunk. Tényleg jól vagyunk –
bizonygattam zokogva, és egyre hevesebben bőgtem, mert
elszállt belőlem az adrenalin.
Mert rádöbbentem arra, hogy milyen iszonyatos dolog
történt.
Az járt az eszemben, hogy talán csak azért hazudok a
rendőröknek, azért bizonygatom nekik, hogy jól vagyunk, mert
fogalmam sincs arról, hogy mi a valódi helyzet.
Dane a kezembe adta azt a fegyvert, amivel visszavághatok
neki. Nem számítottam erre a támadásra.
Csakhogy vajon számított-e ez az egész, most, hogy már tudta,
valami nincs rendben az orvosi dokumentációval? Még
erősebben magamhoz szorítottam Evant, mintha ő el tudta
volna hárítani az összes veszélyt.
Mégis éreztem, hogy kiüresedem.
 Elhagy a remény.
Az egyik rendőr talpra segített, én odavittem Evant a
kanapéhoz, és miközben minden erőmmel magamhoz
szorítottam, megpróbáltam válaszolni a járőr kérdéseire.
Mi történt?
Tettem valamit, ami kiváltotta ezt a támadást?
Megsebesültünk?
Láttam, mire gondolnak, amikor elmondtam nekik, hogy az
őrjöngő férjem volt az.
A rendőrök számára ez csupán egy megszokott családi vita
volt. Valószínűleg már millió ilyen esetben riasztották őket.
Rám telepedett a kétségbeesés, amikor azt mondták,
megpróbálnak kapcsolatba lépni Dane Gentryvel, hogy
meghallgassák az ő verzióját is.
Mintha nem lett volna elég a puszta tény, hogy erőszakkal
hatolt be az otthonomba.
Egy órán keresztül válaszolgattam a kérdéseikre, majd
kinyitottam az ajtót, és a rendőrök elmentek. A testem minden
izma sajgott, mintha ezer tonna súly nehezedett volna rám.
A fiatalabbik rendőr, az, aki felsegített a padlóról, megállt a
küszöbön túl, és a válla felett rám pillantva, együttérzőn nézett
rám.
– Hölgyem, ne felejtse el kulcsra zárni az ajtót.
Lassan bólintottam, és megfogadtam a tanácsát.
Közben persze az járt az eszemben, hogy ezzel semmire sem
megyek.
Dane bekattant. Kiszámíthatatlanná vált.
Ráadásul nem értettem, hogy mégis mi a fenéért
erőszakoskodik.
Hiszen szabadon engedtük.
A maga ura lehetne.
Úgy élhetne, ahogy csak akar. Senki nem hozná összefüggésbe
Evannal. Nem kellene hozzám kötődnie. Úgy tűnt, szinte
kétségbeesetten vágyik a visszatérésemre. Erre gondolva az
ösztöneim ismét egy elemi erejű figyelmeztetést küldtek.
Visszavánszorogtam a nappaliba, ahol a fiam a két lábát
átkarolva a kanapén ült.
Hintázva.
A szívem jéggé vált a mellemben, a fájdalomtól és a gyásztól
majdnem széthullottam. Lecsapott rám a kétségbeesés.
Erősnek kell lennem.
A fiamért.
Mindig is őt védelmeztem.
Mindig is érte harcoltam.
– Gyere ide, drágám!
Gyengéden a karjaim közé zártam, és a súlyát megérezve
megértettem, hogy már nem is olyan kicsi… Meg azt, hogy
emlékezni fog ezekre a szörnyűségekre. A tapasztalatai mélyen
belevésődnek az agyába.
Annyira szerettem volna elkerülni, hogy ez így legyen.
Bevittem a szobájába, megágyaztam neki, és lefektettem a
takaró alá.
Az ágy mellé térdelve hátrasimítottam gyönyörű, vörös haját.
Némán nézett fel rám.
Láttam a szemében a zűrzavart. A rettegést meg a rengeteg
kérdést, amikre egészen egyszerűen képtelen lettem volna
válaszolni.
Éreztem, hogy a lelkem darabokra hullik. Szétesik.
Jeleket írtam a levegőbe.
JÓL VAGY?
Olyan képet vágott, mintha feldühítette volna ez a kérdés.
TE JÓL VAGY? – Őrjöngő sebességgel mozgott a keze. Dühös
volt. Mint aki fel akar pattanni, hogy újra megvédjen.
Fájdalom hasított a szívembe, a lelkembe. Nyeltem egy
nagyot, és nagy átéléssel válaszolni próbáltam. Azért
imádkoztam, hogy felfogja a mondanivalóm súlyát.
JÓL VAGYOK. CSAK AZ SZOMORÍT EL, HOGY TE MINDENT
LÁTTÁL. HOGY ÁT KELLETT ÉLNED EZT. ENNEK NEM LETT
VOLNA SZABAD MEGTÖRTÉNNIE. SOHA.
Evan szeme sarkából előbukkantak a könnyek, aztán a gyerek
engem bámulva felült.
GYŰLÖLÖM ŐT, M-A-M-A. AZÉRT NEM JÖHET BE IDE, MERT
NEM ÉRTI, MI A SZERETET. ITT CSAK AZ LEHET, AKI KÉPES
SZERETNI. EZ A SZABÁLY. UGYE EMLÉKSZEL, HOGY MIÉRT
KÖLTÖZTÜNK IDE? MERT EZ A SZERETET HÁZA.
Annyira zaklatott volt, hogy a kis keze valósággal süvített a
levegőben. Zihált a felindultságtól.
A fiam.
Az én gyönyörű, csodálatos, megértő fiam.
IGAZAD VAN. EZ A SZERETET HÁZA. MINDEN TŐLEM
TELHETŐT MEGTESZEK AZÉRT, HOGY MEGVÉDJEM. EGY
DOLGOT AZONBAN MEG KELL ÍGÉRNED NEKEM. SOHA TÖBBÉ
NEM SZABAD ÍGY BEAVATKOZNOD, EVAN. TUDOM, HOGY
SEGÍTENI AKARTÁL, DE EZ TÚL VESZÉLYES. HA FÉLELMETES
VAGY ROSSZ DOLGOK TÖRTÉNNEK, AKKOR BE KELL MENNED
A SZOBÁDBA. ZÁRD BE AZ AJTÓT. HÍVD KI A RENDŐRSÉGET.
Vadul megrázta a fejét.
VIGYÁZNOM KELL RÁD.
NEM, EVAN, NEM. EZ AZ ÉN FELADATOM. ÉN VIGYÁZOK RÁD.
Újra könnybe borult az arca, és ártatlan, zöld szemében
lángolt a fájdalom.
DE HA ÉN MEGHALOK, KI FOG VIGYÁZNI RÁD? KALE-NEK
ITT KELLETT VOLNA LENNIE. HOL VOLT?
Ó, Istenem.
Fájdalom.
Rémület.
Sajgás.
Éreztem, hogy minden széthasad. Darabokra hullik. Hiába
próbáltam meg teljes erővel összetartani.
NEM FOGSZ MEGHALNI, EVAN. NE MONDJ ILYET!
A keserűség és a bánat miatt egész gyorsan válaszolt.
HOVA MENT KALE?
HAZA KELLETT MENNIE.
Egyfolytában csak hazudok. A valótlanságokkal azonban
mindig is az volt a célom, hogy megvédjem a fiamat. Nem
számított, hogy milyen nehéz a helyzetem, hogy mennyire fáj ez
nekem, továbbra is érte fogok küzdeni.
Mindörökre Evan a legfontosabb a számomra.
Akkor is, ha rács mögé kerülök miatta, vagy a temetőbe. Ez a
gyerek mindig a szívemben ragyog majd.
Evan elkomorult, és lebiggyedt a szája széle. Mint aki
legszívesebben újra elbőgte volna magát, miközben próbált
erősnek látszani.
DE HÁT ITT KELLETT VOLNA MARADNIA. MEGÍGÉRTE
NEKEM, HOGY SPIDERMANT OLVASUNK. ITT KELLETT VOLNA
LENNIE. JÓ LENNE, HA VISSZAJÖNNE.
Ökölbe szorított kezével nagyot csapott az asztalra, és az
arcára kiülő szomorúság és zavarodottság láttán újra könnybe
lábadt a szemem. Lehet, hogy soha többé nem fogom
abbahagyni a sírást?
A gyerekszobára rátelepedett a bánat.
Egy újfajta üresség, amit korábban még nem tapasztaltam.
Mert Evan átlátott a ködösítésen. Az én okos, éles szemű
kisfiam kapásból rájött arra, hogy Kale nem hazament, hanem
szakított velünk.
Felemeltem a kezem, a két tenyerem az arcára simult, és a
szemébe néztem.
–  Én is ezt szeretném, Evan. Csak hát az emberek néha
nagyon félnek attól, amit nem értenek.
DE HÁT ÉN VOLTAM A KEDVENCE.
Könyörögve felemelte a kis kezét. Mintha elviselhetetlen
fájdalommal töltötte volna el Kale pálfordulása.
Nekem pedig sajgott a szívem. Iszonyúan fájt, és jól tudtam, a
fiam is így van ezzel.
Ezért annyira veszélyes bárkit is beengedni az életünkbe.
Megengedni nekik, hogy még jobban felkavarják a dolgokat.
Nem tudhatjuk előre, milyen zűrzavart hagynak majd maguk
után. Csakhogy ebben az esetben mégis úgy éreztem, hogy van
valami a háttérben, amit nem bírok megérteni.
–  Ideje, hogy pihenj egy kicsit – mondtam Evan szemébe
nézve, ő pedig pillanatnyi duzzogás után hátradőlt a párnájára.
Nagyon sokáig ültem mellette, a haját simogattam, ő
mozdulatlanul feküdve engem nézett.
A maga módján így biztatott.
Ezúttal ő tett engem erősebbé a hitével.
Csak nagy sokára tettem a kezemet az egyenletesen dobogó
szívére.
– Kis szívem – suttogtam.
Megmozdult, és aprócska ujjai rásimultak az enyémre.
A szívem – mondta némán.
Az én szívem közben zokogott, mert eltűnt belőle a boldogság
és az élet. Mindezt önként ajándékoztam el.
Evan elaludt, én még egy darabig ott maradtam mellette.
Utána visszamentem a nappaliba, és kezemben a telefonnal
lerogytam a heverő szélére.
Kiüresedve.
Büszkeség nélkül.
Beírtam az üzenetet, és megnyomtam a küldés gombot.

Én: Szükségem van rád.

Választ még akkor sem kaptam, amikor bemásztam az

ágyamba, hogy nyugtalan, hánykolódó álomba merüljek. Akkor
sem jött üzenet, amikor a nap végre beragyogott az ablakon, és
tündöklő fénnyel töltötte meg a szobámat.
Attól tartottam, hogy a szívem elajándékozott része már nincs
többé.
Szertefoszlott a remény.
Talán igaz a régi közmondás.
 Amelyik szerint csak a bolond remél.
Életem során most először történt meg velem, hogy arra
gondoltam, esetleg én vagyok az a bizonyos bolond.
 28. FEJEZET

Kale

Lágy kezek simították végig a meztelen mellkasomat, és kuncogó

ajkak érintették meg az államat.
– Kale – suttogta a lány.
– Melody – mormogtam, a hátára fordítottam és ráfeküdtem. –
Melody.
Bámultam. Rámosolyogtam bizalommal teli arcára, és nem
értettem, hogyan érezhetem így magamat.
Az édes, aranyos arcára.
Hirtelen halálos rémület fogta el.
Fájdalom.
Minden megváltozott, eltűnt a szobám, és beton csattant a
talpam alatt.
–  Kale – könyörgött a parkolóban, a könyörtelen napsütésben
az autója mellett térdelve a hideg, érdes kövön. A mellére
szorította a kezét. – Szükségem van rád.
Lesújtott rám a félelem. Őrjöngve keresztülrohantam a
parkolón, és térdre vetettem magam a lány mellett.
Elvesztette az eszméletét.
– Melody! – üvöltöttem.
Kitapintottam a pulzusát, néztem, hogy lélegzik-e.
Valaki hangosan üvöltözött.
 Én voltam az.
–  Nem hagylak cserben, ígérem! Nem hagyom, hogy bajod
essen.
A mellére szorítottam a két kezem, és nekiálltam az
újjáélesztésnek.
Újra és újra lenyomtam a mellkasát.
Összeszorított foggal küzdöttem.
–  Maradj velem! – könyörögtem. – Nem engedem, hogy itt
hagyj!
Harcoltam, a nap eltűnt az égről.
Sötétség.
A világ megdőlt, és kifordult a sarkából.
Minden remegett.
Evan arca.
A fiú parányi, ernyedt teste előttem az asztalon.
Az a kibaszott lapos vonal.
Egy sikoltás.
Könyörgés.
Hope térdre zuhan.
– Szükségem van rád. Szükségem van…

Őrjöngő üvöltésemet meghallva felültem az ágyban.

Hiába kapkodtam levegő után, csak ziháltam és hörögtem,
biztosra vettem, hogy mindjárt megfulladok.
A tekintetem körbecikázott a homályba burkolódzó hálóban,
a látomás elhalványult.
Ömlött rólam az izzadság, míg a szívem úgy dübörgött, mint
valami hülye dob.
 Megroggyant a vállam, ahogy rájöttem, hogy egyedül vagyok.
Megint csak egy álom volt.
Igazából ettől meg kellett volna nyugodnom, ám a felismerést
a rám zúduló, bénító fájdalom követte.
Vicsorogtam magamban.
Ügyetlenül tapogatózva a sötétben megkerestem a kislámpa
kapcsolóját, tompa fény mart az éjszakába, hátrébb csúsztam,
és nekivetettem a hátam a falnak.
Ez a mozdulat éppen elég volt, hogy rám törjön a rosszullét.
Elnyelt a mélység.
Összecsaptak felettem a feneketlen tenger hullámai, és
odalent hangok nyöszörögtek, könyörögtek és rimánkodtak.
Szükségem van rád.
Szükségem van rád.
Szükségem van rád.
Tudtam, hogy nekem annyi.
Szét fogok esni. Ott egyensúlyoztam a szakadék szélén, csak
hogy egy pillanat múlva beletántorodjak a mélységbe, a
semmibe.
Ahol majd megfojtanak az álmok, a kínok és a sikolyok.
Korábban nem is hittem volna, hogy bárki szenvedhet
ennyire, mint én most.
Elveszítettem őket.
Hope-ot és Evant.
Viszont legalább sikerült azelőtt elmenekülnöm, hogy még
nagyobb kárt és szenvedést okoztam volna. Isten a tanúm, hogy
csak bajt hozok az emberekre. Ez persze távolról sem jelentette
azt, hogy ne próbáltam volna meg napról napra küzdve valamit
tenni a többiek érdekében. Valamilyen kifacsart módon
szerettem volna bűnbocsánatot nyerni, miközben tudtam, hogy
erre nem szolgáltam rá.
Ha Hope tudná, mit tettem, milyen kudarcot vallottam, soha
többé rám sem nézne.
A pokolba! Biztosra vettem, hogy az igazság ugyanolyan
lidércnyomást jelentene neki is, mint ahogy az a kibaszott
üzenet is a pokolba taszított, amikor kilenc nappal ezelőtt, éjfél
után megkaptam.
Szükségem van rád.
Majdnem megtörtem. Kis híján térdre rogytam, hogy térden
állva, könyörgő koldusként visszamenjek hozzájuk, miközben
az agyam mindenféle kifogással álltatva el akarta hitetni velem,
hogy még van esélyünk.
Megembereltem magam. Nem engedelmeskedtem a
vágyaimnak, a sóvárgásnak és a szenvedésnek.
Határozottan távol tartottam magam tőlük.
Szükségem van rád.
Felpattant a szemem, és amúgy is ziláló lélegzetem hangos
hörgéssé változott.
Az ösztöneim szavának engedve az ágyam melletti kis
szekrényen fekvő, összehajtott papírdarab után nyúltam. A
kezem vadul remegett, és az idegességtől majdnem elhánytam
magam.
A cédulát a kocsim hátsó ülésén találtam. Szerettem volna azt
hinni, hogy véletlenül maradt ott. Hogy nem is fontos. Közben
viszont jól tudtam, hogy az a gyerek szándékosan hagyta ott
nekem.
 Egy üzenetet.
Eddig legalább egymillió alkalommal vettem kézbe, mert nem
tudtam ellenállni neki, még ha szenvedtem is tőle.
Összeszorult a szívem, és zihálva néztem a rajzot.
Lenyűgöző volt a kép, mert ez a gyerek maga is ilyen. Okos,
tehetséges és jól vág az esze.
A papíron Amerika Kapitány fogta a parányi Hulk kezét.
A tekintetem végigsimította a már jól ismert kézírás betűit.
Közben mintha egy hangot hallottam volna.

A ke n .

A megbánás tompa pengéjű, rozsdás késként hasított belém.

Kibelezett.
Melody szavainak visszhangja csapott össze Hope erejével.
Szükségem van rád.
Nekem annyi.
Menthetetlen vagyok.
Kizárt dolog, hogy valaha is önmagamra találjak.

Az elmúlt kilenc nap során valahányszor csak elhaladtam a

Reménysugár előtt, beletapostam a gázba és gyorsítottam. Nem
voltam hajlandó a kávéház felé pillantani, mert jól tudtam, az
több emlékkel és bánattal járna, mint amennyivel most meg
tudnék birkózni.
Ma reggel viszont…
Ezen a reggelen egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne
lassítsak, és ne nézzek oda. Mert minden másnak tűnt.
 Megéreztem valamit, amitől mennydörgés támadt a
szívemben, és a gyomromban egymillió görcsölő csomó sajgott.
A lelkem őrjöngve jajveszékelt.
Azért, mert megpillantottam azt a lányt, most először azóta,
hogy összetörtem, otthagytam a konyhájában.
Hope gyönyörű testét az egyik olyan ruha takarta, amiktől
valósággal forrt a vérem. Korábban még csak ehhez hasonló
csodát sem láttam.
Figyelembe véve, hogy már kételkedtem az elmém épségében,
egy pillanatig arra gondoltam, hogy csak hallucinálok.
De tényleg ott állt. A terepjárója mögött előrehajolt, hogy a
csomagtartóból kiemeljen egy bevásárlódobozt. Lenyűgöző,
vörös haja madárszárnyként rebbent meg karcsú válla felett,
amikor váratlanul megpördült.
Mintha ugyanúgy megérzett volna engem, mint én őt.
A szélvédőn keresztül találkozott a tekintetünk.
A világ megdermedt.
Megállt az idő.
Mi ketten pedig átkerültünk egy olyan helyre, ahol rajtunk
kívül nem volt senki.
Felejthetetlen arcának minden részéből áradt a fájdalom. A
szemében olyan súlyos teher lángolt, amit korábban még nem
láttam ott.
Ahogy szétnyitotta lágy, telt, érzéki ajkát, szinte hallottam a
könyörgését.
Szükségem van rád.
Testem minden sejtje reagált rá.
Vágy.
 Sóvárgás.
Bánat.
Szégyen.
Ez utóbbi pofozott vissza a valóságba. Elrántottam a
tekintetem a lányról, és tövig nyomtam a gázpedált. Gyáván
elmenekültem.

Itt az idő.
Az is egyértelműen ezt bizonyította, ahogy ma reggel Hope-ot
meglátva viselkedtem.
Tévútra kerültem.
Szétestem.
Biztosra vettem, hogy ezzel már abban a pillanatban
tisztában voltam, amikor rájöttem arra, hogy Evan Hope
gyermeke.
A sors arra figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos. Meg
arra, hogy jobb lenne visszavonulót fújni.
Én azonban rohantam előre. Gondtalanul.
Vakmerőn.
Önzőn.
Olyanért küzdöttem, amire nagyon vágytam, miközben
pontosan tudtam, hogy nem lehet az enyém.
Kábultan szenvedtem végig a munkanapot. Komoly
erőfeszítést igényelt az összpontosítás. Minden önuralmamra
szükség volt ahhoz, hogy a gyerekek kezébe nyomjam azokat az
átkozott nyalókákat, mivel valahányszor csak rájuk
pillantottam, mindig majdnem térdre rogytam.
Elköszöntem az utolsó betegemtől, és visszatántorogtam a
szobámba.
Lerogytam a laptopom elé.
Le kell zárnom ezt az ügyet.
Egész nap ez motoszkált a fejemben. A gondot csupán az
jelentette, hogy a szívem és a lelkem kőkeményen ellenállt
ennek a késztetésnek. Éppen ezért egyre csak halogattam a
döntő lépést.
Talán azért nem tettem semmit, mert az járt az eszemben,
hogy esetleg megtalálom az orvosságot erre a bajra, mielőtt még
igazi betegséggé válna.
Mert pontosan ennek éreztem magamat.
Betegnek.
Eljött az utolsó lépés ideje.
Elvágom a kettőnket összekötő, utolsó szálat is.
Már beszéltem Acosta doktornővel arról, hogy átvehetné
tőlem Evant. Elmeséltem neki, hogy felmerült az
összeférhetetlenség, és jobban örülnék, ha mostantól ő lenne a
kisfiú kezelőorvosa.
Egész idő alatt úgy éreztem, mintha árulást követnék el. Nem
azért, mert mostantól nem én leszek Evan orvosa. Hanem azért,
mert többé nem lehetek ott vele.
Szükségem van rád.
Megdermedt a szívem, amikor lesújtott rám ez a hang.
Összeszedtem magam, és betöltöttem Evan dossziéját. Ideje
volt beírni az utolsó feljegyzéseimet a kezelésével kapcsolatban,
hogy átadhassam a kolléganőnek. Utána meg egy névtelen
levelet fogok küldeni Hope-nak, amiben arról értesítem, hogy a
fia pontosan ugyanolyan szívbetegségben szenvedett, mint
amilyen Evan nagynénjének is volt. Bár nem tudtam elég
mélyre ásni ahhoz, hogy megtaláljam a következtetésemet
egyértelműen bizonyító leleteket.
Azoknak az orvosi dokumentumoknak itt kellett volna
lenniük.
Kitörölték vagy elrejtették őket.
Nem tudom, mi történt.
Hope viszont végre megtudja az igazat.
Legalább ezzel megajándékozhatom.
Végül megnyílt a kisfiú dossziéja.
Evan Quinn Masterson.
Remegés futott végig rajtam.
Nyugtalanság. Valami motoszkált a fejemben.
Itt egészen egyszerűen nem stimmelt… valami.
Napok óta zavart ez a megérzés, a tudatom legszélén hol
feltűnő, hol elhalványuló sejtés. Persze ennek részben a
lelkiismeret-furdalásom volt az oka, amiért magyarázat nélkül
kisétáltam az életükből.
A bűntudat, mert úgy hagytam ott őket, mintha ez
valamiképpen az ő bűnük lett volna, miközben jól tudtam,
mindenáron meg kell óvnom Hope-ot az igazságtól. Most
viszont valami mást is megéreztem. Valami megfoghatatlant.
Halk kopogást hallottam az ajtó felől, az asszisztensnőm
nézett be.
– Itt vannak a leletek, amiket kért tőlem. Az egyiken rajta van
egy megjegyzés, hogy két héttel ezelőtt a laborból küldték, de
akkor valamiért nem került elém.
–  Kitől jött? – kérdeztem, és felpillantottam a számítógép
mögül.
– A radiológiától.
–  Rendben, köszönöm – mondtam, és elvettem tőle a
laboratóriumból átküldött maréknyi faxot. Ezeket még
csatolnom kell Evan kórtörténetéhez.
–  Még valamit ma estére, mielőtt letenném a lantot? –
kérdezte.
–  Köszönöm, ez minden. Még egy kicsit bent maradok, hogy
behozzam az elmaradásomat a papírmunkával.
A nővér habozó arccal mintha még mondani akart volna
valamit. Egyértelműnek tűnt, hogy aggódik miattam.
Csakhogy egyszerűen nem létezett olyasmi, amivel javítani
tudott volna a helyzetemen.
Csak magamnak köszönhettem a bajt.
– Akkor jó – mondta, és bólintott. – Viszlát holnap reggel!
Becsukta az ajtót, én a leletek felé fordultam. Átfutottam a
számokat és a teszteredményeket, miközben a könnyeimmel
küszködtem, mint egy nyomorúságos puhány.
Basszus.
Annyira hiányzott nekem az a gyerek!
Igazából mindketten olyan rohadtul hiányoztak, hogy
mindenem sajgott, mintha darabokra szaggattak volna. Egészen
egyszerűen úgy éreztem, hogy ezt nem úszhatom meg ép bőrrel.
Megpróbáltam a munkára összpontosítani. Beszkenneltem az
első oldalt, aztán a másodikat, és kézbe vettem a harmadikat is.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a tekintetem sorra
vette a papíron lévő számokat.
A radiológus jelentése volt a kezemben. Evan terheléses
szívvizsgálatának eredményei.
Ezt a leletet már két héttel ezelőtt meg kellett volna kapnunk.
Úgy éreztem, hogy mindjárt rám szakad a kis irodám
mennyezete.
Közben dermedten bámultam a papírokon a számokat.
Megszűnt körülöttem a világ.
A számok közé bevillant Evan bizalommal teli, kedves arca.
Mi is történt a parkban? Nem kapott levegőt. Amikor Rexnél
és Rynnánál voltunk, kivörösödött a nyaka és az arca. Meg is
kérdeztem, hogy jól van-e, ő pedig azt felelte, hogy csak fáradt.
Fáradt.
Aminek az volt az oka, hogy a beültetett szív nem pumpálta
megfelelően a vért.
Korábban, még az év elején megvizsgálták. A leletek jelezték
azt, amire számítottak is az orvosok, hogy baj lesz a
koronaerekkel.
De ez?
Felgyorsult a folyamat. Ijesztő, veszélyes ütemet öltött a
leépülés.
Pánikba esve felpattantam, a székem felborult, és nagyot
csattant a padlón, miközben megragadtam a mobilomat.
Remegő kézzel gyorsan azt a számot hívtam, amit soha az
életben nem akartam újra hívni.
Közben feltéptem az ajtót.
Te vagy a kedvencem.
Ez a pár szó ott dübörgött a fülemben.
Megsüketültem.
A kedvencem. A kedvencem. A kedvencem.
 Basszus.
Ezt nem engedhetem meg.
Nem fogom megengedni.
Nem hagyom Evant.
– Kérlek, vedd fel a telefont, Hope! – könyörögtem halkan, az
idegességtől reszketve, miközben hallgattam, hogy kicsöng a
mobil. A negyedik csöngés után átkapcsolt a hangpostára.
A hangja édes dalként zendült fel a fülemben. Az én hangom
viszont a csipogás után recsegő hörgésnek tűnt:
–  Hope, azonnal hívj vissza, ha meghallgattad az üzenetem.
Tudom, hogy ki vagy akadva rám, és nem érted a helyzetet, de
most nem rólunk van szó. Hanem Evanról.
Befejezve a hívást végigrohantam a folyosón, és az oldalsó
ajtón át odaszaladtam a kocsimhoz. A talpam hangosan
csattogott a betonon.
Tombolt bennem az adrenalin.
A távirányítóval kinyitottam a kocsit, és mire becsaptam
volna magam mögött az ajtót, már el is indítottam az autót.
Rükvercbe kapcsolva, nyikorgó gumikkal kiálltam a
parkolóhelyről.
Amint kiértem az úttestre, máris a gázra tapostam.
Vadul előzgetve az autókat, megpróbáltam nem szétesni.
Azzal hitegettem magamat, hogy még nem késő.
Jól lesz a fiú.
Csakhogy ez volt az a pillanat, amikor teljes erővel rám zúdult
a hét folyamán végig ott lappangó, nyugtalanító, kellemetlen
érzés – az, hogy valami nagyon nincs itt rendben.
A baljós előérzet ott rejtőzködött mélyen a bőröm alatt.
 Fenyegetően és könyörtelenül.
Az aggodalom valósággal rám üvöltött. Siessek, mert a helyzet
sokkal rosszabb annál, mint amilyennek gondolom.
Száguldva értem oda a kávéházhoz. Egyetlen lámpa sem
égett. Már elég későre járt ahhoz, hogy Hope otthon legyen,
éppen ezért csikorgó gumikkal bekanyarodtam az első, bal kéz
felőli utcába, és utána elindultam a házuk felé.
Ismét a padlóig nyomtam a gázpedált, amikor sárgára váltott
előttem a lámpa, átszáguldottam a kereszteződésen, eszem
ágában sem volt lassítani vagy megállni, hanem egyre
elkeseredettebben vezetve, sorra megelőztem a lassabb
kocsikat.
Egy újabb kanyar következett, és ekkor végre némileg
megkönnyebbülve fellélegeztem, mert odaértem az ő utcájukba.
Mindjárt ott leszek náluk. Mindjárt kiderül, hogy jól vannak.
Közelebb érve a házhoz, lassítottam.
Ahogy csökkent a távolság, úgy fogott el a mind erősebb
nyugtalanság.
Aggodalom.
Bizonytalanság.
A kibaszott hatodik érzékem.
Nem tudtam, hogy micsoda.
Azzal viszont nagyon is tisztában voltam, hogy hideg
borzongás fut végig a hátamon, feláll a szőr a nyakamon, és a
rosszullét végighullámzik az egész testemen.
Nem az a fajta nyugtalanság tört rám, mint amit Evan leleteit
megpillantva éreztem.
Egy dermesztő érzés.
 Fenyegető és könyörtelen.
Hope háza előtt egy sötétkék kocsi állt.
A színe miatt kis híján beleolvadt az alkonyi homályba.
Kis híján.
Üvöltött róla, hogy milyen sokba került. Nemcsak klassz kocsi,
hanem egy beképzelt fajankó öntelt verdája.
Ilyen járgányt azok a seggfejek vesznek maguknak, akik ezzel
akarják megmutatni a maguk ostoba módján, hogy mennyivel
jobbak nálad.
Senki sem volt a közelében.
Én így is tudtam. Kurvára tudtam.
Fájdalom mart a mellembe. Őrjöngő szívem majdnem
kirobbant a bordáim közül.
Mégis hogy a fenébe nézzek rá arra a faszkalapra anélkül,
hogy szétverném az ocsmány pofáját mindazokért, amiket
elkövetett Hope és Evan ellen?
De nem fogok térdre esni, ha majd ránézek, és megpillantom
Melody szemét?
Ennél könyörtelenebbül, durvábban nem is emlékeztethettek
volna a kudarcomra.
További töprengésre azonban nem maradt időm, mert máris
ott álltam Hope verandája előtt.
Nem habozhattam.
Nem bizony, mert ekkor azt láttam, hogy a faszfej megragadja
Evant, és kirángatja maga után az ajtón.
Hope sikoltozva próbálta meg kiszabadítani a gyermekét.
Az izzó levegőben pánik és rettegés remegett.
Én pedig csak annyit éreztem, hogy mindenképpen meg kell
védenem ezt a két embert.
 29. FEJEZET

Hope

Néha arra gondolok, hogy az emberek születhetnek-e

gonosznak, vagy csak a nevelés teszi őket azzá? Talán nem
kaptak esélyt az együttérzés megismerésére? Arra, hogy
szeressenek és megvédjenek valakit?
Vagy talán a gonoszság magvait az élet tragédiái és
szörnyűségei vetik el? Hagyják, hogy szárba szökkenjenek, és
kialakuljon belőlük a kifordult, ocsmány jellem?
Ez járt az eszemben, amikor váratlanul megtorpantam az
Evan szobája felé vezető folyosón, és azt láttam, hogy Dane
Gentry ott áll a nappalim kellős közepén!
Az egyik makulátlan öltönyét viselte, és a tekintetében
gyűlölet izzott.
A szívem majdnem kiugrott a torkomon, a gyomrom elindult
a padló felé. Iszonyatos félelem fogott el, és az ereimben jéggé
dermedt a vér.
Csak annyit tudtam, hogy meg kell védenem Evant, ezért
magam mögé húztam a gyereket, és a karját szorítva próbáltam
megnyugtatni.
Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy abbamaradjon a
remegésem, amit persze a fiam is világosan érzett.
Ezt nem engedhetem meg. Még egyszer soha. Mindörökre
véget kell vetnem ennek az őrületnek.
– Tűnj el a házamból! – hördültem fel.
Dane kegyetlenül felröhögött, és közelebb lépett.
–  Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyedén kitörölhetsz az
életedből?
Tágra nyílt a szemem, mert a saját szavaimat hallottam újra a
szájából. Eddig is hevesen dobogó szívem még jobban
felgyorsult.
–  Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz. – Remegő
szavaimmal azonban mintha csak beismertem volna a
bűnösségemet.
Gúnyos mosolyra húzódott a szája széle. Kegyetlen, bántó
mosolyra.
–  Te kis ártatlan, szende tündér! Aki egy pillanatnyi habozás
nélkül hazudik, és követ el bűncselekményeket.
A fejemben felharsanó riasztó olyan hangos volt, mintha a
fülemben visszhangzott volna.
Nem ringathattam továbbra is illúziókba magam.
Dane megtudta az igazat!
Remegés futott végig a testemen, nyeltem egy nagyot, és az
államat felszegve megpróbáltam azt a látszatot kelteni, mintha
nem rémültem volna meg tőle. Közben olyan erősen
reszkettem, hogy kis híján összeestem.
–  Vége a dalnak, Harley. Szedd össze a dolgaidat, és ülj be a
kocsimba!
Megráztam a fejem.
– Te megőrültél – mondtam neki… újra. Biztos, hogy az. Őrült.
Csak egy bolond tört volna be így ide. Bolond, ha azt hiszi, hogy
csak csettint, és én engedelmeskedem.
–  Gyere most velem, vagy a börtönben fogsz megrohadni,
Harley. Te döntesz. Szerintem egészen egyszerű a választás.
Vagy talán valójában én voltam a bolond? Aki elhitette
magával, hogy ez az út járható? Csakhogy abban a pillanatban
úgy éreztem, nem marad számunkra más kiút.
– El sem tudom képzelni, miről beszélsz – vágtam vissza, bár
tudtam, hogy vesztésre állok.
Látva, hogy a szemében a győzelem tüze lángol, megértettem,
hogy ebből a helyzetből nem fogom tudni kidumálni magam.
Dane tudta. Ó, Istenem, tényleg tudta, és ennek az iszonyatos
következményei kezdtek nyilvánvalóvá válni előttem, miközben
ő ádázul előbbre lépett, és egyre közelebb került a fiamhoz.
A gyermekemhez, akit eltaszított magától. Akitől meg akart
szabadulni. Mintha csak valami szemét lett volna.
Újra ezzel próbálkozik.
–  Figyelmeztettelek, hogy nagyon megbánod, ha tovább
merészkedsz, Harley. Te pedig éppen azt tetted. Gyerünk, ülj be
a kibaszott kocsimba, mielőtt én rángatlak ki az utcára!
Elfogott a rosszullét. Rám zúdult a kétségbeesés. Csakhogy a
testem minden idege és sejtje megtelt a vad, zabolátlan vággyal
arra, hogy megvédjem a fiamat.
Éreztem, hogy Evan kikukucskál a hátam mögül. Kis teste
remegett a félelem és a zavarodottság miatt. Néma kiáltásai úgy
verődtek vissza a falakról, mintha teli szájjal beleharsogta
volna őket a levegőbe.

Neki itt nincs semmi keresnivalója, Mama.

 Ez a szeretet háza.
Ez a kisember azt gondolta, az ő feladata megvédeni engem,
miközben én feláldoznám az életemet is azért, hogy
megoltalmazzam.
Hátrébb léptem, és Evant is toltam magammal.
– Hagyj békén minket, mert nagyon megbánod!
A hitetlenkedéstől összeszűkült a szeme, és megcsóválta a
fejét.
–  Komolyan azt hiszed, hogy én fogom megbánni, Harley?
Nagyon rosszul látod a helyzetet. Mégis hogy a fenében
gondolhattad azt, hogy képes leszel átverni engem? Gyerünk,
mondd meg a gyereknek, hogy üljön be a kocsimba, mielőtt ő is
nagyon megbánna mindent.
–  Inkább meghalok, mint hogy odaengedjelek téged a
közelébe!
Komolyan beszéltem.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem követtem el vele nagy
ostobaságot.
Dane arcán ugyanis fellángolt a harag. Olajat öntöttem a
tűzre. Két gyors lépéssel odaugrott hozzám, és a vállam alatt
megragadta a karomat. Mintha csak súlytalan lettem volna,
egyszerűen félredobott az útjából, és máris a fiamra vetette
magát.
Pánik csapott le a testem minden részére, miközben a földre
zuhantam.
Rádöbbentem valamire. Könyörtelen tisztasággal
megértettem, hogy túlfeszítettem a húrt. Azt tettem Dane-nel,
amit ő művelt velem egy évvel ezelőtt. Amikor sarokba
szorított. Amikor nem maradt számomra semmilyen más kiút.
Én csak annyit szerettem volna, hogy véget érjen a kínzás.
Hogy a fiam esélyt kapjon a hozzá méltó életre.
De ez az alak újra ránk erőlteti iszonyatos, brutális
zsarnokságát. Ezúttal… ezúttal a fizikai erejére támaszkodva.
Felsikoltottam, mert iszonyatos fájdalom mart a bal
oldalamba, amikor rázuhantam a heverő mögött álló kis
asztalra.
A falról a földre hullott néhány fénykép Evan ártatlan
arcáról. Szilánkokra hasadt az üvegük.
Legszebb emlékeink hevertek ott a földön.
Rájuk zuhantam. Magával sodort a tehetetlenség. Ennek nem
lett volna szabad így történnie. Nem tudtam, mit is tehetnék
ellene. Hogyan harcoljak?
De a tehetetlenségem abban a pillanatban semmivé foszlott,
amikor megláttam a fiam arcára kiülő halálos rémületet. Dane
az ingénél fogva ragadta meg. Maga után rángatta a nappalin át
a kijárat felé.
Evan szeme tágra nyílt. Olyan iszonyatos erővel lángolt benne
a rémület, hogy feltápászkodtam, és sikítva kiabálni kezdtem:
– Engedd el! Ő csak egy kisfiú! Engedd el!
Dane nem is lassított, amikor hátraszólt.
–  Most hazajöttök velem. Mind a ketten. Neked többé már
nincs szavad. Megértettél?
Utánuk vetettem magam, és megragadva Dane karját,
megpróbáltam elrántani a kezét.
–  Engedd el! Ő csak egy kisfiú! Nem engedem, hogy bántsd!
Soha többé! Soha többé!
 Dane megpördült. Egyik karjával magához szorította Evant.
Így állt ott túszul ejtve a fiamat. Eleven pajzsként tartotta
kettőnk között.
A hangja csöpögött a gúnytól.
– Mégis mit számít ez a kölyök, Harley? Miért kapaszkodsz a
semmibe? A semmibe?
Hogy mondhatott ilyet? Egy kisfiúról beszélt, egy hús-vér,
ragyogó lelkű gyerekről. A világ legcsodálatosabb szíve
pumpálta a vért Evan ereiben. Ez a fiú nem semmi, hanem
minden!
Tehetetlen könnyek folytak végig az arcomon, és darabokra
hasadt a lelkem, miközben azt néztem, ahogy a fiam rángatózva
kapálózik, és megpróbál kiszabadulni Dane szorításából.
– Evan! – vinnyogtam.
A gyereknek megroggyant a lába, ahogy próbált kiszabadulni.
A teljes testsúlya Dane rosszindulatú kezére nehezedett.
A férfi kihátrált a házamból, maga után vonszolta Evant,
közben végig engem nézett. Arra számított, hogy követni fogom.
Ez a gonosz, iszonyatos alak túszul ejtette a gyerekemet.
– Dane… ne tedd ezt.
– Nem maradt más választásod, Harley.
– Miért teszed ezt?
Bizonytalan léptekkel elindultam utánuk, miközben a szavak
kétségbeesett erővel törtek elő a torkomból.
–  Dane… kérlek… könyörgök, engedd el! Nem érdemli meg a
haragodat. A gyűlöletedet. Nem. Te szabad vagy. Már nem
terheljük meg az életedet. Nem okozunk fejfájást neked. Semmi
mást nem akarok tőled, csak azt, hogy hagyjál békén minket.
Engedd el a gyereket, hagyjál minket élni, és te is élheted a saját
életed.
A szavaimat meghallva Dane olyan erővel szorította össze a
száját, hogy megcsikordultak a fogai.
– Sosem leszek szabad. Sosem szabadulok meg ettől.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem.
Egy pillanatra feltámadt bennem a vágy, hogy visszamenjek
az időben arra a pillanatra, amikor még azt hittem, hogy értem
ezt a férfit. Amikor még úgy volt, hogy ugyanabban
reménykedünk, ugyanarról álmodunk. Mielőtt ez lett volna
belőle.
Egy szörnyeteg.
– Kérlek – kiáltottam könyörögve az előszobában. Összezúzott
a fájdalom.
Az őrjöngő Dane nem is törődött velem. Keresztülrángatott az
ajtón, ki a verandára. Odakint éppen alkonyodott. Árnyékba,
ködbe borult a világ, és valahogy minden lelassult.
Úgy éreztem, mintha valahonnan messziről szemléltem volna
az eseményeket. Eltávolodtam a valóságtól, amelyikben ez az
alak tényleg megpróbálja elragadni tőlem a fiamat. Mindig is
ettől rettegtem a legjobban.
Azt azonban még csak nem is sejthettem, hogy milyen
iszonyatos félelem fog akkor rám törni, amikor Evan torkából
feltörtek azok a hörgő, reszelős hangok. Korábban még sohasem
adott ki ilyesmit magából.
Olyan gyenge volt a tüdeje. Most pedig a kisfiam mintha csak
kezdett volna szétesni.
Még továbbra is rugdalózott, de már nem rángatta Dane
karját, ehelyett felém nyújtotta a két kezét, mint aki azért
könyörög, hogy mentsem meg.
Az életéért rettegett.
Azt akarta, hogy váltsam valóra az ígéretemet, és
gondoskodjak a biztonságáról.
–  Evan! Nincs semmi baj. Minden rendben van. Nem
engedem, hogy bármi is történjen veled – hadartam zihálva, a
szemébe néztem, és a tekintetemmel azt ígértem neki, hogy
nem történhet vele semmi rossz. Valahogy majd elhárítom a
szörnyűséget.
Nem számít, hogy mibe kerül ez nekem.
Csakhogy Evan arca…
Hirtelen lázassá, tűzvörössé vált. Ez nem volt normális.
Istenem.
Egészen másfajta pánik sújtott le rám. Mintha bomba robbant
volna a gyomromban.
Dane megpördült, és elindult a lépcső felé. A hátára vetettem
magam, az arcát karmolásztam és a fülébe üvöltöttem:
–  Ne bántsd a gyereket, Dane! Ó, édes Istenem, ne bántsd!
Engedd el!
Ködbe borult a tekintetem, és már alig láttam valamit.
Most már elkerülhetetlen volt az összecsapásunk.
A robbanás.
Ez a szörnyeteg maga volt a testet öltött rosszindulat. A
szívéből áradó visszataszító gyűlölet egy bestiává változtatta.
– Ne bántsd a gyereket!
Hiába karmoltam, haraptam és rúgkapálóztam, jól tudtam,
hogy semmire sem megyek Dane fizikai erejével szemben.
Persze még így is készen álltam arra, hogy minden erőmmel
harcoljak.
Feljajdultam, amikor váratlanul eltaszított magától, ekkor
kénytelen voltam elengedni a nyakát.
Ne!
Elvágódtam. Elestem. Nagyot csattanva nekicsapódtam a
veranda deszkáinak.
–  Ne! – tört elő a torkomból az üvöltés, miközben
megpróbáltam talpra állni.
Ebben a pillanatban a megkönnyebbülés is lecsapott rám,
mert észrevettem, hogy Dane gonosz keze már nem szorítja
Evant sem.
Aztán pedig szinte megvakultam a boldogságtól, mert
megláttam, ahogy egy ökölcsapás zúdul Dane arcába, és egy
másodperccel később már ez a gazember a földre zuhant!
Döbbenten felhördültem.
Kale!
Ő volt az.
Ó, Istenem, tényleg ő volt az!
Kale rávetette magát Dane-re, ráült a derekára, és két öklével
keményen megsorozta az arcát.
Újra és újra.
Az ütéseket hörgés és kiáltások kísérték.
Bütykök martak a vérző húsba.
Dane rúgkapálva védekezett. Hiába próbálkozott, nem tudott
ellenszegülni a letámadásnak, és gonosz pofája gyorsan eltűnt a
kifröccsenő vérfolyam alatt.
Döbbenten, tágra nyílt szemmel, megdermedve figyeltem,
ahogy Kale eszméletlenre verte ezt a gazembert. A szívem
mennydörögve őrjöngött a keblemben, hörögve kapkodtam
levegő után, miközben megpróbáltam feldolgozni a látványt.
Egy örökkévalóságra volt szükségem ahhoz, hogy megértse.
Kale visszajött hozzám.
Itt van.
Megment minket.
Végre képes voltam levegőt venni, és bár a tüdőm sajgott,
nagy nehezen elfordultam a két férfitól, hogy Evanra pillantsak.
A szemébe nézve meg akartam nyugtatni.
Annak dacára, hogy soha nem akartam kitenni ilyen
látványnak – erőszaknak, keserűségnek és könyörtelen, brutális
háborúnak –, mégis a tudtára akartam adni, ő méltó arra, hogy
így küzdjenek érte.
Még mindig ugyanott volt a fűben, ahová az előbb zuhant.
Amikor megpillantottam, a szívem azonnal megdermedt a
keblemben.
Evan négykézláb állt. Az arcára kiülő, elemi erejű, zavarodott
pánik jól mutatta, hogy bajban van.
Iszonyú fájdalom gyötörte.
Egy pillanattal később elernyedt a keze és a lába.
A kisfiam a földre zuhant.
Arccal lefelé.
Felsikoltottam.
Teljes erővel üvöltöttem. A füleim nem hallották meg a saját
sikoltozásomat. Mintha nem is számított volna, milyen erős a
hangom, mert a sikolyomat senki sem hallhatja meg. Senki nem
fog segíteni.
 Négykézláb elindultam a gyerek felé, és majd lezúgtam a
lépcsőn, annyira siettem. Mintha csak egy rémálom rabja lettem
volna. Ólomsúly nehezedett rám, és a mélyből csápok
tekergőztek felém.
Úgy éreztem, mintha futóhomok csapdájába kerültem volna.
Elnyel a föld.
Gyorsan teltek az őrjítő pillanatok, nem értem oda a
gyerekhez.
Lelassulva levegőt sem kaptam.
Az egész testem reszketett, amikor végre megragadtam Evant,
és a hátára fordítottam.
Ernyedt volt, élettelen.
A remegés nem maradt abba… Reszkettem, rázkódtam és
remegtem… Egy ügyetlen mozdulattal a mellkasára szorítottam
a tenyerem.
A szívem. A szívem.
Most már végre hallottam.
A sikoltásomat.
Iszonyatos erővel tört elő belőlem a fájdalom, mert nem
éreztem parányi szíve dobogását!
A napom és a holdam.
Nem láttam őket.
Nem hallhattam őket.
Esküszöm, abban a pillanatban az összes csillag lehullott az
égről.
–  Ne! – harsogtam túl a zokogásomat, és a tenyeremet
erősebben a mellére szorítottam. Rémülten kerestem a
dobogást. – Nem. Nem, nem, nem. Evan, ne tedd! Nem
hagyhatsz itt! Nem engedem! Nem. Könyörgöm.
Hatalmasat sikítottam, amikor váratlanul elrántottak a
gyerek mellől. Egy pillanatra a bőrömön éreztem annak a két
tenyerének az erős szorítását, amire annyira vágytam.
Kale azonnal Evan mellé térdelt.
Igen.
Egy gyors mozdulattal odahajtotta a fülét Evan szájához, és
utána az ujjait a nyakára szorította.
Egy iszonyatos pillanatra pokoli félelem ült ki az arcára.
Pontosan ugyanezt láttam rajta a konyhámban.
A világokat romba döntő iszonyatot.
A kétségbeesést és a magányt.
Elkezdte nyomkodni Evan mellkasát.
Kinyíló számon újabb üvöltés tört elő.
Könyörgés.
Ima.
Nem tudtam, melyik.
Ne. Ne! Ne!
Kale arca jelent meg a szemem előtt.
Mozgott az ajka, hangosan üvöltött, de én semmit sem
hallottam.
A fiam. A fiam. A kisfiam!
– Hope. Hope! Hívd a mentőket!
A hangja végre eljutott az agyamba, átszakította az iszonyatos
kábulatot, kirángatott a döbbent bénaságomból, és cselekvésre
sarkallt.
Négykézlábra álltam, megcsúsztam a füvön, de aztán sikerült
feltápászkodnom. Megkapaszkodtam a korlátban, felbicegtem a
lépcsőn, és berohantam a házba. Úgy éreztem, egy
örökkévalóságba is beletelt, mire beértem a szobámba, ahol az
éjjeliszekrényen a töltőn ott volt a mobilom.
Lefutott előttem egy élet filmje.
A parányi újszülöttet tartottam a karomban.
–  Sajnálom, de a fiuknak szívátültetésre van szüksége. Ez
jelenti az egyedüli esélyt az életben maradásra.
M-A-M-A – szólított meg első alkalommal jelbeszéddel.
A vigyorgása. A mosolya. A hite.
Szeretet. Szeretet. Szeretet.
Ökölcsapásként sújtott rám a fájdalom, letéptem a telefont a
töltőről, és rohanva elindultam kifelé. Annak dacára, hogy
kínzó fájdalom örvénylett bennem, nyugalmat kényszerítettem
magamra, és hívtam a mentőket.
Mikor felvette a központi ügyelet, már újra kint jártam, és
térdre rogytam az Evan fölé hajoló Kale mellett.
– Itt a 911. Mi a baj?
– Segítség, a fiam. Összeesett. Korábban szívtranszplantációja
volt. Kérem… siessenek!
Magamban némán könyörögve elhadartam a címemet.
–  Hölgyem… Próbálja megőrizni a nyugalmát. Megnézné a
gyereket, lélegzik? Van valamilyen látható, külső sérülés rajta?
– Nincs… Csak könyörgöm, siessenek.
–  Máris megy a mentőautó. Addig kérem, maradjon
kapcsolatban velem.
Közben Kale a kétségbeesését leküzdve foglalkozott Evannal.
Reménykedve.
Elszántan.
 Komoran.
Mintha valahogy a saját életerejét próbálta volna átpumpálni
a fiam testébe.
Miközben ott ültem, tehetetlenül átöleltem magamat, nehogy
kiömöljön belőlem a bennem lévő fájdalom.
Amikor viszont megéreztem a ránk boruló árnyékot, hideg
borzongás mart a hátamba.
Iszonyatos gonoszság áradt a sötétből.
Az az alak ellenségesen és valamilyen kifacsart
hitetlenkedéssel az arcán bámulta a földön fekvő Evant. Azt,
ahogy Kale megpróbálta megmenteni a fiam életét.
Aztán a szörnyeteg kifutott az utcára a kocsijához.
Feldübörgött a motor, és elszáguldott.
Itt hagyott.
Pontosan az történt, amit szerettem volna.
A távolban először csak halkan szóltak a szirénák, de aztán
felerősödött a hangjuk, ahogy közelebb értek. Vörös és fehér
fények villództak a beálló sötétségbe, amikor a házam előtt
lefékezett egy tűzoltó és egy mentőautó.
A mentősök odarohantak hozzánk, de Kale nem volt hajlandó
eljönni Evan mellől. Rájuk üvöltött, hogy ő is doktor, és egy
pillanatra sem abbahagyva a gyerek mellkasának nyomkodását,
utasításokat kiabált.
Evan ingét középen felvágták, és egy maszkot erősítettek az
orrára és a szájára.
Összerezzentem, amikor egy infúziót szúrtak a karjába.
Pontosan tudtam, hogy a fiam milyen iszonyatosan fél ettől. A
tűktől. Hiába próbálkoznék azzal, hogy átvállaljam magamra a
fájdalmát.
Sosem számítottam arra, ami történt.
A sürgő-forgó mentősök egy defibrillátort tettek le a földre.
Az egész testem megdermedt az iszonyattól, amikor a két
tappancsot rányomták a mellkasára, és az iszonyú áramütéstől
megrándult a teste.
Biztosra vettem, az egész világ lélegzet-visszafojtva
várakozott arra, hogy a képernyőn látszó lapos vonal életre
keljen.
Semmi sem történt.
Semmire sem mentek.
Éreztem, hogy a minden erőmmel egyben tartott lelkem
elkezd széthullni, amikor Evanra ismét lesújtott az áram, de a
vonal lapos maradt. Halálra váltan néztem, hogy Kale újra
elkezdte Evan mellkasát nyomkodni, miközben a gyereket
rászíjazták egy hordágyra.
Kale egy pillanatig sem hagyta abba az erőfeszítéseit,
miközben a mentősök eltolták a gyereket.
Felmászott a kerekes hordágyra, és folytatta a szívmasszázst.
Elszántan.
Nem volt hajlandó feladni. Én pedig imádkoztam. Egyre csak
imádkoztam, imádkoztam és imádkoztam.
Azt ígértem, hogy sosem adom fel a reményt.
 30. FEJEZET

Kale

Lesújtott rám a félelem. Őrjöngve keresztülrohantam a parkolón,

és térdre rogytam a lány mellett.
Az égre meredt.
– Melody! – üvöltöttem.
A pulzusát kerestem. Néztem, hogy lélegzik-e.
Üvöltéstől visszhangzott a levegő.
Én kértem kiabálva segítséget.
–  Nem hagyom, hogy ez megtörténjen! Ígérem, nem hagyom,
hogy megtörténjen!
Mindkét tenyeremet a mellkasára szorítottam, és nyomkodni
kezdtem.
Megpróbáltam működésbe hozni a szívét.
A fogamat összeszorítva elszántan próbálkoztam, és közben
könyörögtem hozzá:
– Ne hagyj itt! Nem engedem meg, hogy itt hagyj.
Miközben így küzdöttem, a nap lezuhant az égről.
Sötétség.
Megbillent az egész világ, és lefordult a tengelyéről.
Minden remegett.
Evan arca.
Apró, élettelen teste a kezem alatt.
 Az a kibaszott lapos vonal.
Egy sikoly. Könyörgés. Hope ott térdelt mellettünk.
– Szükségem van rád. Szükségem…

Összeszorítottam a fogam, nehogy üvölteni kezdjek. A

mellkasomat teljesen kitöltötte a félelem és kétségbeesés.
Miközben betoltak minket az intenzív osztály irányított
káoszába, én egyre csak nyomkodtam a gyerek mellkasát.
Megpróbáltam lerázni a vállamat megragadó kezet.
– Dr. Bryant… Abbahagyhatja! Segítünk. Visszahozzuk!
–  Nem! – bömböltem, és miközben hangosan zokogtam, a
lelkemből feltörő könnyekkel nem törődve tovább nyomkodtam
a mellét.
Nem.
Evan.
Ó, Istenem, ne!
Nem fogom megengedni, hogy megismétlődjön.
Nem tehetem.
Egy másik kéz is megragadta a vállamat, és ekkor felismertem
dr. Krane arcát az orrom előtt.
–  Dr. Bryant, be kell vinnünk a gyereket, mégpedig most
rögtön. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy
megmentsem. Ígérem!
Rám tört a fájdalom, amikor a hordágyon fekvő Evanra
pillantottam. Még mindig fent ültem én is az apró kisfiú lábán.
Az arcát eltakarta a maszk, és az egyik nővér oxigént pumpált
be hozzá.
–  Most be kell vinnünk a gyereket! – mondta újra dr. Krane,
így megpróbálva kizökkenteni a mindent beborító, szörnyű
ködből és a lelkemen eluralkodott zűrzavarból.
Ne, Evan.
A kedvencem. A kedvencem.
Éreztem, hogy kiszakad egy darab a szívemből. Hagytam,
hogy két ápoló leemeljen a tolókocsiról.
Megroggyant a térdem, és a karom iszonyúan fájt a
folyamatos erőfeszítéstől. Előregörnyedtem, de hiába
kapkodtam levegő után.
Megpróbáltam. Megpróbáltam. Megpróbáltam.
Bármire hajlandó lettem volna.
Sosem leszek elég jó.
Fájdalom verődött vissza a falakról, miközben szétnyílt az
intenzív osztály ajtaja, és gyorsan kitolták a parányi
mozdulatlan testet. A liftek felé siettek vele, hogy felvigyék a
műtőbe.
Meg fogják műteni a szívét.
Ez az egyetlen esélye.
Az utolsó esélye.
Hope máris a beleegyezését adta. Nem tudtam volna
elképzelni, hogy mit érzett ebben a pillanatban. Micsoda
iszonyatos szenvedésen ment keresztül.
Basszus.
Szerettem volna levenni a válláról a fájdalmat. Magamra
vállalni az egészet.
Másfél méterrel mögötte lemaradva, tántorogva követtem
őket. Ekkor sújtott le rám a reménytelenség. Körbeölelt.
Elpusztított.
 Zavarba ejtett.
Elsöpört.
Megpróbáltam.
Megpróbáltam.
Az ajtó előtt várták a lift érkezését. Amikor meghallottam a
halk zúgást, a bejárat felé nyíló és most feltáruló, hatalmas
faajtó felé fordultam.
Egyből rám tört a rossz érzés. A félelmetes előérzettől
libabőrös lettem.
Megborzongtam.
A kibaszott hatodik érzékem figyelmeztetésére begörcsölt a
gyomrom, és ökölbe szorult a kezem.
Dane Gentry állt odakint. Ugyanaz az öltöny volt rajta még
mindig, amit egy órával korábban Hope házában is viselt.
Egykor hófehér ingét azonban vér mocskolta be, és
visszataszító, öntelt arcát hiába próbálta meg lemosni, így is jól
látszódtak rajta a besötétedő foltok és tátongó sebhelyek.
Bárcsak… Bárcsak ne végeztem volna félmunkát ott a fűben.
Milyen jó lett volna, ha úgy elláttam volna ennek a
gazembernek a baját, ahogy azt megérdemelte volna.
A férfi mögött álló Hope arca ugyanis egyértelművé tette,
hogy nagy baj van. Üvöltött, Dane-t lökdöste és karmolta,
nekiugrott, hogy valahogy visszatartsa a fiától.
Meg akarta védeni azt a gyereket, aki az első pillanattól
kezdve az életet jelentette a számára.
Az élete értelmét.
Dane gonosz, mennydörgő hangon szólalt meg a
linóleumpadlós helyiségben:
 –  Azonnal hagyják abba, amit csinálnak! Ezt a gyereket nem
szabad újjáéleszteni. Papírom van róla!
Hope felüvöltött. A harag zengett fel, és a vágy, hogy
megvédje a fiát. Az anyatigris üvöltését hallottuk.
– Hazudik! Soha nem írnék alá egy ilyen nyilatkozatot. Soha.
Ne hallgassanak rá!
Dr. Krane meglepődve hátrafordult, amikor meghallotta a
kiabálást. A zavar és az undor mély ráncokat varázsolt a
homlokára.
–  Bocsánat. De nekem fogalmam sincs arról, hogy maga
kicsoda.
A lift csengője jelezte, hogy kinyílnak az ajtók. Dr. Krane
visszafordult, és már tolta volna befelé a tolókocsit, amikor
Dane újra ráüvöltött:
– Én Dane Gentry vagyok! Evan apja.
Dr. Krane megrázta a fejét.
–  Sajnálom, de nem tudom, hogy ki az az Evan Gentry.
Bocsásson meg, de most a betegemmel kell foglalkoznom.
Majdnem felrobbantam az őrjöngő haragtól. Dane-nel
egyszerre indultam Evan felé. Mindhalálig harcolni fogok azért
a kisfiúért.
Minden eszköz szent.
Már csak ez a lehetőségem maradt.
Már csak ezt tehetem érte.
Az a faszfej nem sejtette, hogy én is ott vagyok. Kizárólag a
célpontjára összpontosított. Én meg lassacskán kezdtem
felfogni, hogy milyen undorító tervet próbál éppen
végrehajtani.
 Az elmúlt két hét során körülöttem lebegő apró darabkákból
és szálakból most végre összeállt a kép.
Beszivárgott a tudatomba.
Dane szavai hátulról sújtottak le dr. Krane-re és a segítőire.
–  Ha nem hagyják abba, visszavonatom az orvosi
engedélyüket! Elveszítik az otthonukat. Az életüket. Az
ügyvédem már úton van ide, úgyhogy azt javaslom, hogy
azonnal hagyják abba, amibe ez a nő beleegyezett. A valódi
neve Harley Gentry, a fiút pedig Evan Gentrynek hívják.
Meghamisították az adatlapját.
Hope édes hangjának sikítása valósággal belehasított a
levegőbe. Fájdalom. Szenvedés. Megpróbálta megkerülni a
szörnyeteget, és hangosan kiabált:
–  Ne hallgassanak rá! Könyörgöm, mentsék meg a fiam.
Mentsék meg!
Megrendültem a Hope-ból áradó fájdalomtól. Hullám követett
hullámot. Én pedig nem tudtam, hogy mitévő legyek. Evant
őrizzem, vagy rohanjak oda ahhoz a szemétládához, és
gondoskodjak arról, hogy egyetlen további szó se hagyhassa el a
száját.
A káosz kellős közepén azonban eszembe jutott, hogy talán
végre eljött az a pillanat, amikor tényleg tehetek valamit.
Ekkor ugyanis helyére került a kirakós játék még egy
darabkája. Evan kórlapját, a feljegyzéseit vagy száz alkalommal
néztem át. Dane neve egyszer sem szerepelt rajtuk.
Egyszer sem.
Lecsapott rám még egy emlék. Az, ahogy Hope fájdalommal
teli hangon bevallotta nekem, mindenre képes volna, hogy
megvédje a fiát.
Bármire.
Ez a csodálatos, nagylelkű, önzetlen lány.
A dühtől remegve odaléptem a liftajtó felé közeledő Dane felé.
Kibaszottul nem érdekelt, elveszik-e a működési
engedélyemet, hogy börtönbe kerülhetek. Mindenre hajlandó
voltam.
Az a fasz megpróbált felszegett fejjel továbbmenni, de én
észrevettem, hogy összerezzent, és majdnem megbicsaklott a
gyáva térde.
A vállam felett hátraszóltam a kollégáknak.
–  Biztosíthatom arról, dr. Krane, hogy a fiú kórtörténetében
nem szerepel az életmentő beavatkozások tilalma. Ez az alak
hazudik.
Igazából nem számított, hogy hazudik, vagy sem. Örömmel
vállalom a beavatkozásomért. Evanért. Hope-ért.
Dr. Krane elbizonytalanodva nézett Dane-re és Evanra.
–  Könyörgöm… Mentsék meg! – Nem maradt annyi erőm,
hogy hangosan kimondjam e szavakat. Némán esedeztem.
Beleadva az egész lelkemet.
Hiszen mi volt az az egyetlen dolog, amivel boldoggá
tehetném Hope-ot? Azzal, hogy esélyt adok a fiának.
Az ő lenyűgöző, hihetetlen fiának.
Dr. Krane pillanatnyi habozás után megköszörülte a torkát,
aztán rászólt a többiekre:
– Gyerünk, vigyük föl ezt a fiút az emeletre!
A szívem majdnem kiszakította a mellkasom, ahogy ott
álltam, és azt néztem, ahogy sietve betolták Evant a felvonóba.
Csupán amikor becsukódott a liftajtó, akkor éreztem meg, hogy
a hátam mögött mozgás támad, egy ököl süvít a levegőben,
majd oldalról lecsap az állkapcsomra.
Fájdalom mart az arcomba, és félrecsuklott a fejem.
Csakhogy ez nem számított.
Hiszen esélyt adtam Evannak.
Hope felsikoltott. Olyan hangosan üvöltötte a nevemet, hogy a
rémülete elérte a lelkemet, ami – esküszöm – megremegett, és
megrázkódva megpróbálta megérinteni a lányt.
Bárcsak sikerült volna neki!
Lehetetlen.
Tudtam.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kettőnk kapcsolata ne
lett volna nagyon is valódi.
Amikor kirúgták a lábamat, megbillentem és a padlóra
zuhantam. Dane azonnal rám vetette magát, és meglendült az
ökle, hogy újra megüssön. Én azonban hörögve elkaptam a
csuklóját, mielőtt telibe találhatta volna a szememet. Ellöktem
magamtól.
Elég erősen ahhoz, hogy hátratántorodjon. A feje
nekicsapódott az egyik fém irattartó szekrénynek. A sarkának.
Összerogyva a padlóra zuhant.
Odaugrottam hozzá, letérdeltem mellé, majd hátrahúztam a
kezem, és lecsaptam az öklömmel. Eltaláltam az arccsontját. A
korábban belilult bőr felszakadt, kibuggyant a vére.
–  Mi a fenéért tetted ezt? – hörögtem, és két kézzel
megragadtam az ingénél fogva. Újfajta őrjöngés vett erőt
rajtam.
 Hisztéria és zűrzavar.
A Hope iránt érzett vágy. Talán az is, hogy megtaláljam
önmagam.
Melody.
Nagyot pislogtam, amikor a lány arca megjelent az
elmémben. Az arca meg az a kibaszott lapos vonal.
–  Miért? Tudtad, hogy Melody beteg? Tudtad, hogy a húgod
beteg? – Egészen egyszerűen rosszul lettem, amikor
belegondoltam abba, hogy mindez mit jelent.
Melody a földre zuhant, és megdöbbentette a fájdalom, amire
álmában sem számított volna.
Szükségem van rád.
– A húgod? – jajveszékelte Hope. – Ó, Istenem! Kale, te jó isten.
Az a lány… Az első szerelmed, aki meghalt.
Egyértelmű volt, hogy ő is megértette az összefüggéseket.
Azt az összefüggést, amiről nyilvánvaló volt, hogy ha
megtudja, az szilánkokra fogja zúzni a szívét.
Isten a tanúm, hogy az enyémet összezúzta.
Végső soron azonban neki nagyobb szüksége volt erre az
igazságra, mint nekem. Evan miatt. A gyerek miatt ismernie
kellett a teljes igazságot.
Semmiképpen sem titkolhatom el előle.
Világosan éreztem, hogy ott áll mögöttem… A jelenlétét.
Hallottam, ahogy a sírása a bőrömbe mar. Basszus, de hát én
csak le akartam venni a terhet a válláról, hogy minden jobb
legyen. Vissza akartam adni neki az életet.
– A kurva anyád! – hörögte Dane.
Erősebben szorítottam a gallérját, ügyelve, hogy részben
elzárjam a levegő útját. Összeszorított foggal kényszerítettem ki
magamból a halk, keserű szavakat.
–  Mondd csak… Tudtad, hogy a testvéred beteg? Hogy nincs
rendben a szíve?
Egy pillanatra jól látszott a bűntudat az arcán, aztán átvette a
helyét a felháborodottság.
Tehát tudta. Elöntött a tűzforró harag.
–  Te szemétláda, szóval te tudtad! – Erősebben szorítottam a
nyakát. Vergődni kezdett a lábával, és gyenge kezével
karmolászva megpróbálta megragadni a csuklómat, hogy
enyhítsen a szorításon.
– Nem! Neked kellett volna észrevenned. Te voltál a doktor úr.
Neked kellett volna megmentened őt.
Tőrök döftek a szívembe.
Belém metszettek és összevagdaltak. Cafatokra hasították a
húsomat. Feldaraboltak.
Azért, mert tényleg azt kellett volna tennem. Felfigyelni a
betegségre. Legyőzni a bajt.
De én nem törődtem a figyelmeztető jelekkel. Túlságosan
lekötöttek az élet apróságai ahhoz, hogy felfigyeljek rájuk. Csak
akkor vettem észre a jeleket, amikor már semmit sem tehettem.
Melody.
Az én Melodym.
– Ki vele, te szardarab, miért?
Hátrahúztam ökölbe szoruló kezemet, és ő rémülten kinyögte
az igazat:
– Az anyám.
Bár megdöbbentett, hogy Dane szóba hozta Melody anyját,
mégsem hátráltam meg.
– Mi van?
Felhördült, megpróbált kiszabadulni. Két kézzel még
erősebben szorítottam a torkát.
–  Ne gondold azt, hogy bármi visszatart engem. Ebben a
pillanatban simán eltöröm a nyakad. Már így is mindent
elvesztettem. Örömmel viszlek magammal a pokolba.
Rángatózott, mire még vadabbul megszorítottam a nyakát, és
rávicsorogtam:
– Ki vele!
Alig kapott levegőt, kiguvadt a szeme, és már ő is vicsorgott.
–  A nagyapám… Nem tudhatta meg, hogy a betegséget az
anyám családjától örököltük. Anyám nővére… Volt neki egy
nővére, aki ugyanebben halt meg.
Hope feljajdult.
Térdre rogyott.
Fájdalmas, vonyító sírásától megremegett a folyosó. Túl sok
volt már ennyi szörnyűség.
– A pénz miatt! Ó, Istenem, a vagyon miatt!
Hope a szívére szorította a kezét.
–  Szóval a pénz miatt volt ez az egész? Te szemétláda… Te
mocskos disznó, hát hagytad volna meghalni a tulajdon fiadat…
A saját gyerekedet a pénz miatt? A kibaszott örökséged
kedvéért? Hát ezért emlegetted állandóan az apád előkelő
vérvonalát? Azt akartad, hogy makulátlan maradjon, igaz?
Előkelő és tökéletes? Hogy ne érhesse szó a családot? Ezt
követelte tőled a nagyapád? Csak akkor kaphatod meg a
kibaszott örökséged, ha van egy egészséges fiúgyermeked?
 Dane szinte könyörgő hangon válaszolt:
– De hát mondtam neked, próbálkozhatunk újra!
Ez a háborodott szörnyeteg komolyan azt hitte, hogy neki van
igaza.
A gyűlölettől majdnem elsötétült körülöttem a világ.
–  Megváltoztattad a nevét az orvosi papírjain, megpróbáltad
eldugni előlem az egészségügyi feljegyzéseit – vádaskodott
Dane.
Hope megrázta a fejét, és remegő hangon felelt:
–  Gondolod, hogy megbántam? Bármikor újra megtenném…
Újra és újra… Nem számít, mekkora árat kell fizetnem,
mindenre hajlandó vagyok, hogy megvédjem tőled.
Váratlanul elnémult.
Mert lesújtott rá egy iszonyatos felismerés.
– Ó, Istenem, te csak azért akartál visszaszerezni engem, mert
arra volt szükséged, hogy még egy gyerekünk szülessen. Ha
ugyanis az is szívbeteg volna, akkor simán rám kented volna,
hogy én felelek a genetikai hibáért, igaz?
Dane nem tudott színészkedni.
Bűnös volt ez a szemétláda.
Csakhogy semmiképpen nem akarta beismerni, ezért
fenyegetőzni kezdett.
– Nagyon megbánod ezt, Harley.
Megragadtam az ingénél fogva, és újra nekivágtam a falnak.
Körülöttünk léptek dobogtak. Csak ekkor figyeltem fel rá,
hogy körbevesznek minket az ápolónők és a látogatók.
Tágra nyílt, rémült szemek bámultak ránk minden irányból.
Három biztonsági őr és egy rendőrtiszt nyomakodott
keresztül a bámészkodók között, és már ott is voltak mellettünk.
– Engedje el! – üvöltött rám a rendőr, és előhúzta a pisztolyát.
Valaki felrántott.
Hátracsavarták a két kezemet.
–  Engedjenek el! – őrjöngtem, és megpróbáltam
megakadályozni, hogy megbilincseljenek. El kell kapnom azt a
gazembert. Gondoskodnom kell róla, hogy ne tudja valóra
váltani a fenyegetését.
Egyszer és mindenkorra el kell hárítanom Hope és Evan feje
felől a vészt.
Bár sosem adhatok eleget nekik, így valamit azért csak
kapnak tőlem.
Dane-t is talpra rángatták, bár megroggyant a térde, amikor
hátracsavarták a kezét.
–  Húszmillió dollár, Hope. Kidobnál az ablakon húszmillió
dollárt?
Ezt meghallva önkéntelenül is felüvöltöttem.
Hiszen úgy mondta, mintha kettejük közül Hope lett volna a
bolond.
Ez a szardarab teljesen a saját fekete lelke rabja volt.
Melody.
Hörögve kapkodtam levegő után, amikor rádöbbentem arra,
hogy mindez mit jelent. Hogy mit próbáltak meg eltitkolni.
Miközben Hope lassan felkelt a földről, az arcát egészen
eltorzította az elemi erejű fájdalom. Tejfehér bőrét beragyogták
a neonok, és jól látszottak a könnyei.
Elindult Dane felé.
Meglebbent vörös hajkoronája.
 Minden sebezhetősége dacára is iszonyúan erős volt.
Megremegett a szája, aztán valósággal előtörtek belőle a
szavak:
–  Valamikor régen hittem benned, Dane. Szerelmes voltam
beléd. Akkor még felnéztem rád, és a boldog jövőnket láttam
magam előtt.
A fájdalomtól eltorzult az arca.
– Valójában már akkor is csak a pénzre hajtottál.
Nagyot pislogott, és megpróbálta magában feldolgozni a
csapást. Nyelt egyet és összeszedte magát.
–  Esküszöm neked, ha csak ránézel a fiamra, gondoskodni
fogok arról, hogy mindenki megtudja, milyen is vagy valójában,
és mit tettél. Leleplezlek téged meg az undorító családodat.
Pontosan úgy teszlek tönkre, ahogy te próbáltál meg
tönkretenni minket.
Odalépett a férfi elé.
Ez a lány mindig bátran kiáll az igazáért.
Elszántság sugárzott belőle.
Fényesen ragyogva.
–  Csakhogy nem tudtál tönkretenni minket. Nem sikerült.
Amikor a fiam kijön a műtőből, mert pontosan ez fog történni…
Tudom, hogy így lesz…, akkor megkapom az ügyvédedtől a
nyilatkozatot arról, hogy lemondasz minden gondviselői
jogodról. Soha többé az életben nem szólhatsz bele a sorsába
vagy az én sorsomba. Világos, amit mondtam?
– Bolond vagy, Harley – vicsorogta a gazember.
Hope szája megremegett, és megrázta a fejét.
–  Nem, Dane. Te vagy a bolond. Annyira elvakított a
kapzsiság, hogy nem láttad meg, milyen kincset tartasz a
kezedben. Milyen csodálatos életet kaptál. Kettőnk közül te vagy
a szegény, én pedig a gazdag.
A rendőr és a biztonsági őrök a kijárat felé taszigáltak minket.
Dane elvesztette fejét a dühtől. Hátranézett, miközben
elvonszolták.
– Megfizetsz még ezért, Harley. Nem tudod, hogy kibe kötöttél
bele. Nem fogod elfelejteni, hogy ki vagyok én.
Mielőtt kilöktek volna a dupla ajtón, hátranézve Hope-ra
pillantottam.
Találkozott a tekintetünk.
Ragyogó zöld volt a szeme. Őszinte, jóságos és becsületes.
Sohasem láttam még ennél szebbet.
Abban a pillanatban szerettem volna milliónyi dolgot
megígérni neki.
Azt, hogy Evan jól lesz.
Azt, hogy meg fogom védeni.
Hogy soha többé nem bánthatják.
El akartam mondani neki, mennyire sajnálok mindent. Hogy
nem tudtam. Ha tudtam volna, akkor megakadályoztam volna a
szörnyűséget.
Akkor igazi hős lehetnék.
Ami most már lehetetlen.
Lehetetlen, mert mindent tönkretettem.
 31. FEJEZET

Kale

Az elhagyott kápolnában találtam rá. A homályba burkolódzó,

csendes helyet csupán néhány gyertya fénye világította meg.
Ezek egész éjjel pislákolva küzdöttek a legmélyebb sötétség
ellen.
Ott volt az oltár előtt. Térden állva. Lehajtotta a fejét, tűzvörös
haja a vállára omlott.
Gyönyörű teste remegett és rázkódott a néma, pusztító
zokogás miatt.
Az jutott az eszembe, megtörténhet-e, hogy olyan messzire
kerülök tőle, ahonnan már nem hallom meg a sírását.
Azért, mert az elmúlt hat óra során végig ott zokogott az
elmémben. Ilyen szörnyen hosszú időbe tellett, mire kiengedtek
a kisváros börtönéből. Ejtették az ellenem felhozott vádakat, és
az a döntés született, hogy csak egy páciensemet védelmeztem.
Közben végig attól tartottam, hogy mindjárt megőrülök, mert
jól hallottam a sírást. Tisztán hallottam a szívemmel.
Át téren, időn, sok mérföldnyi távolságon.
Hope mélyről jövő, őszinte fájdalma.
Belém ivódott.
Rám nyomta a bélyegét.
Beljebb léptem.
 Energia áramlott a padlón.
Jól láttam, hogy mikor ért el hátulról Hope-hoz. Azonnal
kihúzta magát, majd az egész kápolnát beborította a vibráló
érzés.
Súlyos és sűrű.
Tettem egy újabb bizonytalan lépést. Ezzel az erővel akár
futóhomokban is gázolhattam volna. Csak lassan, nehezen
jutottam előbbre.
Sehová sem jutottam.
Persze az is lehet, hogy térdig mézben állva kellett gázolnom.
Édes volt a rám törő forróság.
Amikor előbbre léptem a padsorok közötti folyosón, Hope
előrehajolt, megtámaszkodott a padlón, hangosan zihált.
Esküszöm, hogy táncra perdült a gyertyák lángja.
Egy méterrel a háta mögött megálltam.
– Hope. – Fájdalmas mormogás volt csak a neve.
Felhördült, és én magamhoz öleltem volna. Oda akartam
bújni hozzá, és elmondani neki azt a rengeteg ígéretet, amit
mindig is szerettem volna. Persze tudtam, hogy az én számból
mindez csupán hazugság lenne.
Feltérdelt, és olyan erővel szorította a mellére a tenyerét,
mintha csak ezzel tudta volna megakadályozni, hogy darabokra
hulljon.
– Annyira fáj, Kale. Iszonyúan.
Olyan erős érzelmek szorították össze a torkomat, hogy alig
tudtam megszólalni.
– Észre kellett volna vennem. Az első pillanattól. Az én hibám
volt.
 – Nem – mondta halkan, szinte suttogva.
–  De igen. Észre kellett volna vennem. Ugyanúgy, ahogy
Melody betegségét is meg kellett volna látnom. Csakhogy engem
teljesen elvakított mindaz, amit irántad éreztem, Hope.
Emiatt pedig pontosan azt tettem, amiről megfogadtam
magamban, hogy soha többé nem ismétlődhet meg.
Csődöt mondtam.
A régi fájdalom olyan erővel sújtott le rám, hogy
megtántorodtam. Nem bírtam talpon maradni, lerogytam a
legelöl álló padba, nem messze Hope-tól. A térdemre
támaszkodtam, előrehajoltam és a tenyerembe temettem az
arcom.
Éreztem, hogy engem néz. Rám nehezedett rezzenéstelen
tekintetének súlya.
–  Ott voltál, amikor a legnagyobb szükségünk volt rád.
Visszajöttél akkor, amikor ott kellett lenned.
Maró folyadék öntötte el a torkom.
–  Nem lett volna szabad eddig fajulniuk a dolgoknak. Már
akkor fel kellett volna figyelnem az intő jelekre, amikor először
bejöttetek hozzám a klinikára. Ehelyett én egész idő alatt arról
álmodoztam, hogy milyen jó lenne megérinteni téged.
Hope-ra vágytam.
Olyan dolgokra, amiket nem kaphattam meg.
Hallottam, hogy lassan megfordul, és most már felém néz.
Hitetlenkedés áradt a szavaiból.
– Tényleg csak ott ücsörögsz, és ilyen ostobaságokat beszélsz?
Azok után, hogy annyi mindenen keresztülmentünk? Azok
után, ahogy a gyerekkel foglalkoztál? Hiszen megmutattad neki,
hogy igenis értékes. Elhitetted vele, hogy hozzád tartozhat,
ahogy te tartozol hozzánk.
A fájdalomtól összeszorult a torkom. Égett és fojtogatott.
– Meg akartam menteni, Hope. Bármit megadtam volna azért,
hogy megmeneküljön. Most pedig…
Minimálisak az esélyei.
Nem bírtam kimondani ezeket a szavakat. Nem bírtam, pedig
mind a ketten pontosan tudtuk, hogy mit is jelentenek.
Minimális az esélye annak, hogy Evan életben maradjon.
Azonnal visszasiettem a kórházba, mihelyt elengedtek a
rendőrök. Dr. Krane akkor jött ki, amikor én bementem. Az
arckifejezése… komor volt. Rosszabb, mint komor.
Megszorította a karomat, és elmondta, megtett minden tőle
telhetőt. Nem úgy beszélt velem, mintha Evan csak az egyik
páciense lett volna a sok közül. Óvatosan fogalmazott, kerülte a
nagy szavakat, én pedig tudtam, hogy tényleg együtt érez
velünk.
Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy mit jelentenek a
szavai, és mit írtak Evan kórlapjára.
Minimális volt az esélye annak, hogy a kisfiú megérje a
reggelt.
Rám támadt a remegő megbánás. Nem kaptam levegőt.
Fuldokoltam.
– Megpróbáltam – mondtam zihálva.
Megpróbáltam megmenteni.
Ugyanúgy, mint Melodyt.
De ez nem volt elég.
Most sem volt elég.
 Soha, de soha nem lesz elég.
Hope zokogva ellenkezett:
– Ne merészeld feladni a reményt, Kale Bryant. Ne merészeld!
Hiszen most már végre szabadok vagyunk.
Minden erőmet összeszedve felnéztem rá.
A lányra, aki mindent megváltoztatott.
A gyertyák villódzó fényében jól láttam zöld szemét, vörös
haját, gödröcskés állát, miközben az árnyékok táncra perdültek,
gyönyörű, felejthetetlen arcán.
Még sosem láttam ilyen szépet.
Lelkem legmélyén ekkor lángra gyulladt, megduzzadt, ugrált
és könyörgött az a szikra, amit Hope gyújtott bennem. Arra
kényszerítettem magam, hogy felkeljek, és halványan
elmosolyodtam.
–  Azt hiszem, kedvesem, hogy a te hited elég mind a
kettőnknek.
Többé már semmiképpen nem akartam veszélybe sodorni ezt
a hitet.
A nyomorúság ellen küzdve nyeltem egy nagyot.
– Nem számít, hogy mi vár ránk…, ne add fel a hited. Soha ne
mondj le róla. Én még sosem láttam ehhez hasonlót.
Sarkon fordultam, és elindultam kifelé.
Nem láttam, de éreztem, ahogy felkelt a földről, és erőteljes
kisugárzása valósággal lecsapott rám hátulról. Elakadó, érdes
hangon szólalt meg:
– Ne merj itt hagyni, Kale Bryant. Hiszen megígérted.
Nem álltam meg.
– Szükségem van rád.
 Szükségem van rád. Szükségem van rád. Szükségem van rád.
Melody hangja egybeolvadt Hope-éval.
Fájdalom.
Kínzás.
Szenvedés.
Megtorpantam, és zihálva kapkodtam levegő után.
– Ki elől menekülsz, Kale? Mitől félsz ennyire? Attól, hogy az
első szerelmed Evan nagynénje volt? A szívüktől? Vagy csak
engem nem mersz szeretni?
Megpróbáltam nem megroggyanni, amikor bömbölve
lesújtott rám az őrjöngő gyász iszonyatos súlya.
Minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy a vállam
fölött hátranézzek.
– Ugyanattól félek most is, mint az egész idő alatt. Attól, hogy
sosem fogok megfelelni. Hogy olyasmit hajszolok, amit nem
érhetek utol.
Amikor megláttam a Hope arcára kiülő iszonyatos
szívfájdalmat, visszafordultam az ajtó felé, és futásnak eredtem.
El kellett innen menekülnöm, mielőtt odavetettem volna
magamat a lába elé.
Mielőtt könyörögni kezdtem volna neki azért, engedje meg,
hogy megpróbáljak azzá a férfivá válni, akit egészen mostanáig
eljátszottam.
Csakhogy az a fickó csupán szenvedést okozott neki. Újra és
újra mindent elszúrt.
Becsuktam a szememet, amikor a hátam mögül szinte
keresztüldöfött a kiáltásával:
– Csak azzal hagysz cserben, ha most itt hagysz.
 Vasmarokkal szorult körém a bánat. Lángra lobbantott.
Megperzselt.
Hamu.
Feltéptem a kápolna ajtaját, hogy elmeneküljek, és közben jól
tudtam, hogy már csak hamu marad belőlem.
 32. FEJEZET

Hope

Gyakran gondolkoztam azon, hogy egy embernek hányszor

lehet darabokra zúzni a szívét.
Néha váratlan tragédiák okoznak fájdalmat.
Máskor azok miatt szenvedünk, akiket elméletileg a
legjobban kellene szeretnünk.
Aztán ott voltak még a valódi hús-vér szívek is, melyek a sors,
egy betegség vagy az öröklött tényezők miatt már nem tudtak
tovább dobogni.
Néha úgy éreztem, hogy ennél több szenvedést már nem
tudnék elviselni.
Kale miatt… romokban hevertem.
Megengedtem magamnak, hogy fenntartások nélkül
szeressem, hiszen ez olyan könnyű volt. Azért, mert ránéztem,
és megláttam a nagyságát. Vérző aranyszívének minden
kedvességét.
Talán az ő szívét is túl sokszor törték össze, és most már
tudta, hogy még egy csalódást nem bírna elviselni.
Azt hiszem, egész idő alatt nekem volt igazam.
Már akkor rádöbbentem, hogy ebből csak baj lehet, amikor
Kale keresztülsétált a báron, és leült mellém a szomszéd székre.
Látszott rajta, hogy nagy bajkeverő.
 Jókedvűen, öntelten mosolygó káosz.
A tökéletesen összefogott zűrzavar.
Igazam volt, ez a férfi veszélyt jelentett a szívemre.
Az elsötétített szobában a fiam – az életem – mellett ültem.
Középen feküdt, egy megemelt ágyban. Csupán néhány halvány
lámpa világított. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint parányi
újszülött korában. Egymillió cső és vezeték tapadt a testéhez, és
az arca se nagyon látszott. Rákötötték egy gépre, amelyik
levegőt és életet pumpált a mellébe.
Parányi teste pedig azért küzdött, azért harcolt, hogy
meghódítson egy másik összetört szívet.
Miközben ott ültem mellette, jól tudtam, hogy a kedvéért
egymillió alkalommal összezúzhatják az én szívemet.
Kitartok mellette.
Összerezzentem, amikor megéreztem, hogy valaki áll
mögöttem. Hátranéztem a vállam fölött.
Dr. Krane óvatos mosollyal az arcán nézett rám.
– Még mindig itt van.
Kis híján elnevettem magam.
– Engem innen hat lóval se lehetne kirángatni.
Négy napja.
Négy napja ültem itt, ezen a helyen. Az anyukám és Jenna
hozott be ennivalót. Ott maradtak velem, miközben én
szembeszálltam a mardosó bizonytalansággal. Erővel töltöttek
fel, amit aztán továbbadhattam Evannak.
Az orvosok arra számítottak, hogy a gyerek nem éli túl az első
éjszakát.
Mindezt kiolvastam Dr. Krane szeméből, amikor a műtét után
odajött hozzám tájékoztatni. Egyből elmentem a kápolnába.
Térdre rogytam, és elkezdtem imádkozni. Vég nélkül.
Beleadtam minden hitemet.
Minden elszántságomat.
A szívemet mindig is a remény éltette, és nekem most eszem
ágában sem volt lemondani erről. Soha nem adom fel.
–  Na és hogy van ma a mi kis harcosunk? – kérdezte Dr.
Krane.
Könnyek szöktek a szemembe.
– Talán csak a remény mondatja velem…, de ma valami már
más, mint tegnap. Úgy érzem, hogy itt van, sokkal közelebb.
Mintha a kis lelke itt lenne mellettem.
Dr. Krane közelebb lépett.
–  Ne legyenek kétségei önmagával szemben. Azt hiszem, ön
mindenki másnál jobban ismeri ezt a kis legényt, Ms.
Masterson.
Pillanatnyi habozás után odaállt elém, és a szemembe nézett.
– Szeretném azt javasolni, hogy holnap reggel nézzük meg, mi
történik akkor, ha levesszük a lélegeztetőről. Úgy tűnik, kezd
erőre kapni és az utolsó vérvizsgálat eredményei is
stabilizálódásra utalnak.
Nem tudtam eldönteni, hogy a szavait meghallva félelem
vagy megkönnyebbülés fogott-e el.
A remény mindig is nagy lánggal égett bennem.
Ma viszont felért egy vulkánkitöréssel.
Olyan erős volt, mint egy földcsuszamlás. Azért, mert nyersen
ragyogott bennem.
Közben viszont olyan mély sebeket ejtett rajtam, hogy úgy
éreztem, ezek már sosem fognak begyógyulni.
Annyira aggódtam ezért a kisfiúért. Még most is, a mély
kómából is lenyűgöző, tündöklő életerő árad belőle.
Mesterségesen tartották ebben az állapotban, hogy elgyötört
teste nagyobb eséllyel tudjon pihenni és rendbe jönni.
Közben igazából még nem tudtam magamhoz térni attól,
hogy kiderült: Dane testvére is pontosan ugyanabban a
szívbetegségben szenvedett, mint Evan.
Sosem találkoztam azzal a lánnyal. Nem sokkal az esküvőnk
után halt meg. Rövid, de viharos volt a kapcsolatom a bátyjával.
Azt hittem, hogy Dane őrülten szerelmes belém. A húgáról azt
mondta, egy másik államban, balesetben halt meg, és nem
akarta, hogy ott legyek a temetésén. Kicsit zavarba jöttem,
amikor arról beszélt, hogy magányra van szüksége a
gyászoláshoz, és eleget tettem a kérésének. Fogalmam sem volt
arról, hogy máris félrevezetett. Az első perctől kezdve csak
hazudott, hazudott és hazudott.
Végül csak megkaptam azokat a papírokat, amiket követeltem
tőle. Dane lemondott a felügyeleti jogáról. Természetesen ezt
azzal a kiegészítéssel tette, hogy ha bárkinek is elárulom a
családjával kapcsolatos információkat, akkor azonnal feljelent,
amiért meghamisítottam Evan kórlapján az adatokat. Ez az alak
elég megátalkodott volt ahhoz, hogy börtönnel fenyegetve
próbálja menteni a bőrét.
Az az igazság, hogy különösebb habozás nélkül elfogadtam
ezt a feltételt. Le akartam zárni az ügyet, még ha közben úgy is
éreztem, hogy ezzel cserben hagytam Melodyt.
Melodyt.
 Fájt a szívem, ha rá gondoltam. Kapzsi emberek titkolták el
előle az igazat. Ellopták az életét. Tönkretették azt a férfit, aki
szerette őt, megpróbálta megmenteni, aztán a saját vállára vette
a Gentry névvel járó szörnyű súlyt, pedig neki semmi köze nem
volt hozzájuk.
Törött szívem szilánkjai porrá zúzódtak, amikor Kale
elhagyott. Azért, mert túl sok volt neki ennyi fájdalom. Nem
tudott volna még több szenvedést elviselni. Én viszont
alázuhantam a mélybe, és már el sem tudtam volna képzelni,
hogy nélküle éljek.
Persze az sem baj, ha mindörökké szenvedni fogok, ha
közben megmenekül a fiam.
–  Folyamatosan ellenőrizni fogjuk az állapotát – bizonygatta
Dr. Krane – Ha a legkisebb gond is felmerülne, egyből
visszarakjuk a készülékre, míg biztosak nem leszünk benne,
hogy a szíve már elég erős ahhoz, hogy egyedül is dobogjon.
Összekulcsoltam az ölemben fekvő kezeim ujjait. Szinte fájt,
amikor a fiamra kellett néznem.
Kis szívem.
Felnéztem az orvosra, és könyörgő hangon szólaltam meg:
– De mi történik akkor, ha ez az idő sosem jön el? Ha a szíve
nem lesz képes önállóan működni.
A visszafogott férfi arcára kiült az együttérzés.
–  Akkor vissza kell tennünk a szívátültetésre várók listájára.
Emiatt azonban még ne fájjon a fejünk. Most az a lényeg, hogy a
gyerek sokkal jobban van annál, mint amire akár a
legmerészebb álmainkban is számítani mertünk volna. Nem is
reménykedtünk ebben. Kész csoda ez a gyerek, Ms. Masterson.
Reményeim szerint teljesen fel fog épülni.
Az én csodálatos fiam.
Egyetlen magányos könnycsepp indult el az arcomon, és
összeszorult a mellem. Kegyetlenül. Hálát, reményt és a félelem
maradékát éreztem. Felemeltem a karom, megfogtam és
megszorítottam Dr. Krane kezét.
– Köszönök… mindent, amit a fiamért tettek.
Halványan elmosolyodott. Evan felé bökött az állával.
–  Éppen az ilyen esetek miatt képesek a hozzánk hasonló
gyógyítók minden reggel felkelni és tenni a dolgukat.
Újabb könnycseppek bukkantak elő, sietve letöröltem őket az
arcomról.
– Ugye minden rendben lesz vele?
Dr. Krane aprót biccentett.
–  Napról napra egyre erősebb. Ez az egyetlen, ami igazából
számít. – A tekintete elárulta, hogy valami nem tetszik neki. – Jó
volna, ha kicsit ön is jobban odafigyelne magára. Pihennie kell.
Szüksége lesz minden erejére, ha majd a gyerek hazatér.
Haza.
EZ A SZ-E-R-E-T-E-T HÁZA.
Éles fájdalom hasított a szívembe.
– Igyekszem.
–  Jó. Akkor reggel találkozunk. – Barátságosan rám
mosolygott, aztán elindult az ajtó felé. Már kinyitotta, amikor
megtorpant és visszanézett rám. – Ugye tudja, hogy Kale
mentette meg a fia életét? Mi ketten most nem lehetnénk itt, ha
ő nem lett volna annyira elszánt. Ha feladta volna. De ő
elszántan harcolt, és megmentette.
 Teleszívtam a tüdőmet, és ettől olyan könnyűvé váltam, hogy
majdnem elszálltam. Vagy talán éppen ellenkezőleg, még sosem
voltam ennyire szilárd?
– Tudom.
Egészen halványan megrándult a szája széle.
–  Akkor jó… Viszlát holnap reggel. Remélhetőleg
elgyönyörködhetünk majd a gyerek mosolyában.
Amikor az ajtó becsukódott az orvos mögött, visszafordultam
Evanhoz, és a kezembe vettem apró kis kezét.
A szeretetnek olyan sok formája van. Némelyik csak egy
pillanatig, a másik viszont egy egész életen át kitart. Az igaz,
hogy Kale Bryant darabokra törte a szívem.
Csakhogy közben megmentette nekem azt a darabkát, amiről
tudta, hogy a legnagyobb szükségem van rá.
Ez milyen szeretet?
Talán szerelem?
A szerelem a legtökéletesebb pillanatban jött el hozzánk.
– Kis szívem – suttogtam.
Evan szeme megmoccant a szemhéjak mögött.
Kis szívem.
Örökké szeretni fogom ezt a kisfiút.
 33. FEJEZET

Kale

Vakító fény tűzött be a szélvédőmön. Teljes erővel tombolt az

alabamai nyár, a nap meleg sugarai végigsimították a zöldellő,
élettel teli földet.
Az oldalsó ablakot lenyitottam, hogy beengedjek minden
illatot, minden hangot. A csodálatos, édes hőség és a boldogság.
A legragyogóbb fény.
A testem minden sejtje remegett.
Fájdalmasan.
Mégis talán soha életemben nem éreztem olyan remekül
magam, mint most.
Olyan messziről, hogy ne vehessenek észre, szemmel
tartottam őket. A szívem kis híján kiugrott a mellkasomból,
amikor Hope kiszállt a terepjárójából, megkerülte az autót.
Segített Evannak kikászálódni a hátsó ülésről.
A hazatérőt harsány kiabálás és taps fogadta. A verandán
színes léggömbök seregét mozgatta a lágy szellő.
Ott volt Jenna, Josiah egész családja, meg valaki, aki
bizonyára Hope anyukája lehetett. Nyilvánvaló volt, hogy
mennyire izgatottak. A jókedvüktől szinte bugyogott a levegő.
Hope és Evan kézen fogva ment be a fehérre festett kerítés
kapuján, az ösvényen a ház felé. Egyformán vörös hajukban
megcsillantak a nap sugarai. Úgy tűnt, mintha a magasból
aranyló fényben fürdették volna őket. Mennyei áldásban.
Még ilyen messziről is jól láttam, hogy Evan boldogan
vigyorog.
Rosszul mértem fel a helyzetet, amikor az első találkozásunk
alkalmával azt hittem, a boldogságával képes lenne betölteni az
egész szobát. Az az igazság, a kisugárzása könnyedén kitöltené
az egész égboltot.
Világokat boríthatna fényárba, és felragyogtathatna egymillió
álmot. Elindultak fel a lépcsőn.
Talán jobb lett volna, ha megpróbálom elhitetni magammal,
hogy nincs meg köztünk az a különleges kapcsolat. Csakhogy az
energia egyből felvillant, és ugyanúgy életre kelt, mint mindig,
amióta megpillantottam Hope-ot.
Mintha csak egy villám csapott volna be a közvetlen
közelembe.
Hope a szemem láttára kihúzta magát. Felfigyelt az energiára.
Lehet, hogy megpróbált szembeszállni a késztetéssel, de aztán
beadta a derekát, és lassan hátranézett rám a válla fölött.
Mintha ugyanúgy érzékelné a jelenlétemet, mint ahogy én –
esküszöm – megérzem az ő közelségét.
Nyeltem egy nagyot, mert az érzelmektől összeszorult a
torkom.
Könyörtelenül.
Elsöprő erővel.
Brutálisan és gyönyörűen.
Hope viszonozta a pillantásomat. Olyan sok, különféle
érzelem villant át az arcán, hogy egyszerűen képtelen lettem
volna felfogni őket.
Szomorúság és meglepetés, meg kábító erejű boldogság.
Belenéztem zöld szemébe, és megcsodáltam őszinte, érzelmes
pillantását.
Meg kellett szorítanom a kormánykereket, nehogy kiugorjak a
kocsiból, és odarohanjak hozzájuk.
Basszus.
Oda akartam menni hozzájuk.
Hogy magamhoz öleljem őket.
És soha többé ne engedjem el.
Ehelyett megpróbáltam a gondolataimmal megszólítani.
Talán meghallja őket. Akkor majd begyűjti valamennyit, és ott
tartja az emlékemet az ő édes, csodálatos lelke mellett.
Iszonyúan örülök, hogy ilyen jól vagytok Evannal. Csodálatos,
hihetetlen gyerek. Te is csodálatos vagy. Nagyon sajnálom, hogy
csak ennyire voltam képes. Hogy nem voltam elég jó.
Görcsbe rándult a gyomrom, amikor Hope viszonozta a
pillantásomat.
Brutális fájdalom gyötört. Annyira kellett nekem ez a nő.
Rengeteg vágy támadt fel vele bennem, és ostoba bolond
voltam, hogy ezek egyáltalán felbukkanhattak az elmémben.
Akkor is jó volt így látni őket.

Ennyi elég.

Délután kettőkor álltam be a kisház előtti murvával borított

parkolóba. Leállítottam a motort, aztán… csak ültem ott.
Megpróbáltam összeszedni magam. Megpróbáltam egy
kibaszott mosolyt erőltetni az arcomra.
El akartam hinni, hogy valóban ez az életem értelme. A
munkám meg a valódi családom, a barátaim. Tényleg nincs
ezen kívül másra szükségem.
Akkor miért csak a mardosó ürességet éreztem?
Lehajtottam a fejemet. Megszorítottam a kormányt, nagy
levegőt vettem, kinyitottam az ajtót és kiszálltam.
Milo kutya ugatva ugrott az ablakhoz, és legalább annyira
izgatottnak tűnt, mint az ajtón előtörő kis forgószél. A kócos
tornádó. Ragyogó mosollyal az arcán. Égnek emelt kézzel.
–  Bácsikám. Itt vagy, hát itt vagy! Már azt hittem, hogy
elfelejtettél engem.
Majdnem elsöpört a rám törő szeretet, amikor lehajoltam,
felkaptam és magamhoz szorítottam a kölyköt.
–  Miről beszélsz? Elfelejteni téged? Hogy juthat ilyesmi az
eszedbe? Kizárt, hogy meg tudnék feledkezni a kedvenc
keresztlányomról.
Olyan hangosan kacagott fel, mintha még sosem hallott volna
ehhez fogható viccet.
– Tudtam én!
Ekkor tágra nyílt a szeme, és halkan suttogva folytatta. Olyan
képet vágott, mint aki megoszt velem egy sötét titkot.
–  Apu viszont azt mondta Ollie bácsinak, hogy kénytelenek
lesznek szétrúgni a löttyedt seggedet, és a fülednél fogva
iderángatni, mert megfeledkeztél rólunk. Azért, mert magad
alatt vagy.
Felhúztam a szemöldököm.
– Komolyan ezt mondták?
 – Bizony.
–  Szerintem itt az ideje, hogy ez a két fazon leszokjon a
kislányos pletykálkodásról – mormogtam halkan.
Frankie Leigh szinte felhördült.
–  Pletykálkodni szoktak? Mint Nikki néni kedvenc
sorozatában, A pletykafészekben?
Hogy a fenébe fajulhatott el ilyen gyorsan ez a kis
beszélgetés?
– Te nem szereted a lányokat, bácsikám? Én is kislány vagyok.
Engem ugye szeretsz?
Igen, képes vagyok erre.
Sóhajtottam egy hatalmasat. Na most hogyan dumáljam ki
magam?
–  Dehogynem. Nagyon is szeretem a lányokat, kismanó.
Minden csaj király. Vagyis királynő. Csak azt nem csípem, ha a
legjobb barátaim leállnak pletykálni.
– Mint az apukám és Ollie bácsi?
– Pontosan. – Összeborzoltam a haját. – Ugye te is tudod, hogy
egy csúnya szót használtál?
Elkerekedett a szeme.
– Melyik volt az? A löttyedt?
Ekkor Rylanddel a karjában Rynna jelent meg az ajtóban.
– Csak ideértél.
–  Még szép, hogy ideértem. Mégis hova máshova mehettem
volna?
Rynna olyan pillantást vetett rám, amiből látszott, hogy nagy
bajkeverőnek tart, ugyanakkor együttérzést is sugárzott felém.
– Hetek óta még csak nem is láttunk. Nem lehettünk biztosak
benne, hogy ma el tudsz jönni hozzánk.
Nagyon úgy tűnt, hogy aggodalom csengett a hangjában.
Letettem Frankie Leigh-t a földre és idegesen beletúrtam a
hajamba.
– Sok volt a dolgom.
Rynna keserűen elmosolyodott. Pontosan tudta, mit jelent az,
ha nekem sok a dolgom.
Fejest ugrottam a munkába, hogy felejtsek.
Éppen azt csináltam, mint akkor régen, hosszú évekkel
ezelőtt. Csakhogy most nem vált be a módszer. Nem tudtam
mindent elrejteni titkos és élettelen rejtekhelyeimen.
A próbálkozásom mintha megvilágította volna a bennem
lüktető fájdalmas ürességet.
Ez a gennyedző sebhely nem tudott meggyógyulni az eltelt
hosszú idő alatt.
Ellenkezőleg. Növekedésnek indult és csak terjeszkedett.
Napról napra nagyobb lett.
Hat hét telt el azóta, hogy ott ültem Hope-ék háza előtt az
utcán, és Evan hazatérését bámultam. Az a helyzet, hogy nem
bírtam leállítani magam, mintha csak szenvedni akartam volna.
Azóta is csak ők jártak a fejemben. A kocsim önmagától lassult
le minden alkalommal, amikor elhajtottan a Reménysugár előtt.
Kétségbeesetten vágytam rá, hogy megpillantsam őket.
Hogy lássam, hogy van Evan.
Hogy megpillantsam Hope arcán a boldogságot.
Az össze kis beteg, akit kezeltem, annak a fiúnak a ragyogó
mosolyára és a vastag szemüveg mögül rám pislogó
bogárszemére emlékeztetett. Láttam magam előtt, ahogy gyors
mozdulatokkal néma szavakat rajzol a levegőbe.
Nem tudtam, hogy mi a rosszabb – az ilyen emlékek vagy az,
ahogy éjszakákon át magányosan forgolódok az ágyamban.
Fájdalmas sajgásra ébredni feszülő, kemény testtel, és közben
szinte már kétségbeesetten vágyni Hope-ra.
Összeomolva és reménytelenül.
A szakadék szélén tántorogva.
–  Gyere be! A többiek már mind kint vannak hátul. És
mostantól te vagy a bébiszitter – mondta Rynna.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül a kezembe nyomta
Rylandet.
Magamhoz öleltem a kisfiút.
A súlyát megérezve rám tört a szomorúság.
A lüktető, nyomasztó, metsző fájdalom.
A gyerek azonnal megnyugodott. Barna szemével úgy nézett
fel rám, mintha megpróbált volna a lelkembe tekinteni.
Megbűvölten.
Vagy talán engem nyűgözött le ő.
Mert bizony elképesztő volt, hogy ez az apró jószág kapásból
ennyire megbízik bennem. Tudta, hogy megvédem.
Gondoskodom róla. Mindig jó leszek hozzá.
Nyeltem egy nagyot, úgy éreztem, mintha üvegszilánkok
lennének a torkomban.
Már fogalmam sem volt, mit jelent ez az egész.
–  Ezek szerint tényleg varázserő lakik benned, igaz? –
kérdezte Rynna hátralesve a válla fölött, majd a verandán
elindult hátra a ház mögé. Lillith, Brody, Nikki és Ollie már ott
ücsörögtek az asztal körül.
 Rex a grill mellett állt.
Megdöbbentett, hogy a látvány pontosan olyan volt, mint
néhány héttel ezelőtt. Ugyanakkor viszont semmi sem volt a
helyén.
Semmi sem stimmelt.
Ollie kezében a sörével rám vigyorgott az asztal mellől.
–  Nézze meg az ember, ki van itt! Én meg már tökre azt
hittem, hogy el is felejtettél minket.
Dühösen rámeredtem.
– Igen, hallottam.
Ez a seggfej rosszabb volt, mint egy aggodalmaskodó anyuka.
Úgy dumált bele a dolgaimba, mintha bármi köze lenne hozzá.
Ugyanakkor viszont kénytelen voltam beismerni, némi jogot
nyert a szemétkedésre, mivel éjnek évadján ő jött el értem a
rendőrségre. Egyből visszavitt a kórházba, hogy odasiethessek
Hope-hoz és Evanhoz. Egész úton ki sem nyitotta a száját.
Hagyta, hogy némán gyászoljak, és csupán akkor szólalt meg
rekedten, amikor kiszálltam a kórháznál.
–  Kibaszottul sajnálom, haver. Tudom, hogy milyen fontosak
neked. Meg hogy Melody milyen fontos volt. Vágom azt is, hogy
most mi kavarog a fejedben. Ha szükséged van rám, bármikor
hívjál. Habozás nélkül, tesó.
Komoran rábólintottam, és besiettem az épületbe.
Azt hiszem, senki más nem ért meg annyira, mint Ollie.
Leültem az egyik napernyő alá, megigazgattam a mellemen
Rylandet, és ringatni kezdtem. Három másodperccel később a
kölyök máris az igazak álmát aludta.
Rynna megállt a hátam mögött, és a vállamra tette a kezét.
 – Komolyan kezdek féltékennyé válni, hogy így elalszik nálad
a gyerek.
Egy mosolyt erőltettem magamra.
–  Szerintem csak arról van szó, hogy a gyerek érzi, ha egy
nagy ember van a közelében.
– Szerintem meg azt érzi, hogy biztonságban van.
A rám zúduló fájdalom majdnem megfojtott. Lehúzott a
mélybe, hogy mindörökre elnyeljen a sötétség. Hogy elvesszek
a… semmiben.
Nyeltem egy hatalmasat, és azt bizonygattam magamnak,
hogy csakis erre van szükségem. A munkámra meg a
barátaimra.
Ott voltam velük.
Melegben.
Figyeltek rám.
Szerettek.
Igyekeztem kiélvezni ezt a délutánt, amennyire csak lehetett.
Rynna átvette tőlem Rylandet, lefektette a bölcsőjébe aludni,
én megpróbáltam hátradőlni és lazítani. Figyeltem, hogy a
többiek miről beszélgetnek.
Be is kapcsolódtam.
Egyértelmű volt, hogy mindenki kesztyűs kézzel bánik velem.
Aggódva figyeltek. Várták, mikor robbanok.
Nagyon itt volt az ideje annak, hogy túllépjek ezen a szaron.
Hogy magam mögött tudhassam. Azért, mert ez így nem mehet
tovább a végtelenségig.
Abba belepusztulnék.
Elvéreznék tőle.
 Napról napra egyre jobban szétesem.
Csak turkáltam az ételt, mert valamiért semmi sem ízlett.
Utána hátradőlve néztem a füvön játszadozó Frankie-t. A
kislány esetlenül ugrált és szökdécselt, de közben olyan aranyos
volt, hogy összeszorult tőle a szívem.
Olyan nagyon szerettem ezt a gyereket. Csakhogy közben
önkéntelenül is arra gondoltam, hogy a múltkor még Evannal
játszott itt.
Azt mondta, hogy feleségül fogja venni.
Felvillant előttem Hope arca.
Az áhítat.
Evan lelkes bólintása, amikor megkérdeztem tőle, hogy mit
gondol Frankie Leigh-ről.
Vágyakozó mosoly jelent meg a szám sarkában.
Megállíthatatlanul.
Mióta küzdöttem az ellen az érzés ellen, ami most oly gyorsan
támadt rám, hogy elkerülhetetlennek tűnt a pusztulásom.
Nekem annyi.
Nem mertem néven nevezni ezt az érzést, ami egyfolytában
nyomasztott, ösztökélt és szétzilált.
Darabokra tépett.
Zihálva beszívtam a levegőt, és megpróbáltam összeszedni
magam.
Egyszer csak Rex állt az orrom előtt.
– Akarsz erről beszélgetni?
Úgy bökött rám, mintha az arckifejezésemmel beismertem
volna a bűneimet.
Körülöttünk mindenki azonnal elnémult. Mintha az egész
banda végig erre a pillanatra várt volna.
Mind engem néztek.
Kelletlenül mocorogni kezdtem a székemben.
Hirtelen felötlött bennem, hogy miért is hívtak meg sütögetni
ide. Lehet, hogy valamire készülnek?
Isten az atyám, Rexnek sikerült sarokba szorítania.
Csak egész kicsit csóváltam meg a fejem.
– Szerintem nincs itt miről beszélni.
– Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen! – vágtam rá élesebben, mint akartam volna.
–  Furcsa, figyelembe véve, hogy mindig te vagy az a
kiállhatatlan alak, aki habozás nélkül, sitty-sutty helyre szokott
engem tenni.
Belekortyoltam a sörömbe, aztán a tekintetem végigsiklott a
pázsiton, a falként magasodó, a szélben imbolygó fákon.
–  És most ti tulajdonképpen, miért is akartok helyre tenni
engem?
Ollie felhördült.
–  Kezdjük például azzal, hogy egy nagy halom
szerencsétlenségnek látszol, haver. Bizony.
– Jól vagyok.
– Tényleg?
– Tényleg.
Nikki arca megfeszült, és úgy szorította össze a száját, mint
akinek komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne kezdjen el kiabálni
velem.
Végül a szomszéd asztalnál Brodyhoz simulva ücsörgő Lillith
szólalt meg:
 –  Nekem viszont úgy tűnik, hogy nem vagy jól, Kale. Nagyon
nem.
Ollie Lillithre mutatott.
– Jól mondja a csaj.
Vadul beletúrtam a hajamba.
– Ne… ne csináljátok.
Ez úgy hangzott, mint egy figyelmeztetés. Már csak egy
hajszál választott el attól, hogy felpattanjak, és elmeneküljek.
– Mit ne csináljunk? – hördült fel Rex, és odahajolt hozzám. –
Ne nyissam fel a szemedet pontosan úgy, ahogy te is mindig
felnyitottad az enyémet? Legutóbb, amikor alaposan
megnéztelek, még teljesen jó fej srác voltál, most pedig csak úgy
ontod magadból a kamu kifogásokat.
–  Mindig is azt mondtam nektek, hogy csak rátok van
szükségem meg a munkámra. Hülyeség volt azt hinnem, hogy
ez megváltozott.
–  Az a hülyeség, amit hiszel. Hogy nem vagy méltó a
szerelemre.
Ismét rám tört az az érzés. Könyörtelenül zúdult a tudatomra.
Túl nagy erővel.
A szívem egy pillanatra megdermedt, de aztán őrjöngve
kezdett el dobogni.
Megbánás járta át testem minden sejtjét, és csak suttogva
tudtam megszólalni.
– Cserben hagytam őket, haver.
–  Tényleg? – kérdezte ingerülten. – Mert abból, amit én
hallottam, nagyon úgy tűnik, hogy megmentetted a gyereket.
– Nem vettem észre a bajt. Én voltam a kezelőorvosa, és nem
vettem észre!
Nikki kifújta a levegőt. Olyan volt ez a hang, mintha feljajdult
volna. Közelebb jött hozzám, hogy a szemembe nézhessen.
–  Szóval azt gondolod, hogy nem vetted észre, Kale. De mi
történt volna, ha nem te vagy az orvosa? Ha a baj elkerülte
volna valaki más figyelmét is, olyanokét, akik nem ismerik
annyira a gyereket, mint te. Mi történt volna, ha azon a napon
nem mész át hozzájuk? Mit gondolsz?
Torkon ragadott, fojtogatni kezdett és belém mart a
szomorúság. Úgy éreztem, hogy cafatokra szakad a lelkem.
Mi történt volna, ha nem megyek oda?
Nem bírtam feldolgozni ezt a lehetőséget. Képtelen lettem
volna elfogadni, hogy a sors ennyire könyörtelen lehet.
– Helytelen volt ez az egész már az első pillanattól kezdve.
Ollie a homlokát ráncolva ingerülten megrántotta a szakállát.
–  Mégis ez történt, haver. Ez történt, és te ott voltál, és
megmentetted a gyereket. Szóval talán inkább erre kellene
összpontosítanod, nem pedig arra a baromságra, hogy cserben
hagytad őket.
Kék szemével a szemembe nézett.
–  Kivéve persze, ha te is csak egy kőszívű köcsög voltál, aki
úgy akart gerincre vágni egy csajt, hogy közben ne tűnjön aljas
gazembernek.
Ez fájt.
Lándzsák döfték keresztül a nyomorult szívemet.
– Tudod, hogy nem így van.
–  Biztos vagy ebben? – kérdezte könyörtelenül. – Mivel le
merném fogadni, hogy az a csaj éppen ezt gondolja. A pokolba
is! Pontosan ez járhat az eszében. Az, hogy használtad, aztán
ejtetted. Már a következő csajt hajtod.
Mély hörgés tört elő a mellemből.
Elutasítás.
Düh.
– Basszus, haver, de hát szeretem!
Szeretem Hope-ot.
A szavak még azelőtt törtek elő belőlem, hogy képes lettem
volna megérteni a jelentésüket.
Egy kibaszott bomba robbant a levegőben. Mészárlást csapott.
Ollie hátradőlt a székében. Elégedetlennek tűnt.
– Pontosan ezt gondoltam.
Nem kaptam levegőt, és a tenyerembe temettem az arcomat.
Romokban hevertem. Már megint? Vagy talán egyfolytában?
Úgy, ahogy ők gondolták?
Mindenki arra várt, hogy mikor esem szét.
Azt hiszem, most megtörtént az, amire számítottak.
Szétestem.
Darabokra hullottam.
Éreztem, hogy Ollie közelebb hajol hozzám, aztán
meghallottam suttogó hangját:
–  Lehet, hogy most ki vagy akadva ránk, haver, vágom. Ha
kell, rúgd szét a seggem. Semmi kifogásom az ellen, hogy rajtam
töltsd ki a dühödet, ha cserébe képes leszel belátni az igazságot.
Keserű íz öntötte el a szám.
– Na és mi volna az igazság?
– Az, hogy kibaszottul félsz, haver. Attól, hogy újra szerelmes
leszel. Attól, hogy cserben hagyod őket, pedig valójában te voltál
az első seggfej, aki odarohant, és mindenkit megmentett.
Amikor kinyitottam a szememet, észrevettem, hogy Frankie
Leigh ott áll mellettem. A fejét félrehajtva kérdőn nézett rám.
– Te félsz, Kale bácsi? De hát Amerika Kapitány semmitől sem
fél!
Vékony ujjacskájával töprengve megérintette az állát, mintha
hirtelen rájött volna valamire.
– Várjunk csak… A Kapitány talán fél, de még így is megmenti
azt a sok embert.
Felnézett a mellette álló Rynnára.
– Igaz, anyu? A bátorság ezt jelenti. Félsz, de mégis azt teszed,
ami helyes, mert olyan nagyon szeretsz valakit, ugye?
Rynna beletúrt Frankie kócos hajába.
–  Így igaz, Kismanó. Az a bátor, aki fél, de akkor is helyesen
cselekszik. Úgy, mint az apukád, aki bement a tűzbe, hogy
megmentsen minket… Félt, de tudta, mindenre hajlandó lenne
azért, hogy kihozzon kettőnket. Pontosan akkor jött oda, amikor
a leginkább szükségünk volt rá.
Rynna most felém fordult.
–  Pont úgy, ahogy Kale bácsikád is akkor sietett oda
megmenteni Evant, amikor annak a kisfiúnak a legnagyobb
szüksége volt rá. Szerintem csak arról van szó, hogy a bácsikád
nem tudja, valójában milyen bátor volt.
Frankie énekelve ugrálni kezdett a deszkákon:
–  Apukák és orvosok, ők az igazi bátrak! Jönnek, hogy
megmentsenek, szuperhősök! Wonder Woman az én nevem,
bátor szív a sulis jelem!
A két karját magasba emelve kántálta tovább a buta kis
dalocskáját, ami a legtöbb embernek semmit sem jelentett
volna, pedig valójában minden benne volt ebben a pár szóban.
Amikor a gyerek visszafordult felém, már fülig érő szájjal
vigyorgott.
–  Látod, bácsikám, nincs semmi okod a szomorkodásra.
Nagyon bátor vagy, és helyesen cselekedtél. Lehet, hogy
megijedtél közben, de akkor is te vagy Evan legjobb barátja.
Nagyot dobbant a szívem, és a lelkem a magasba emelkedett.
Nem azért, mintha tényleg helyesen cselekedtem volna
korábban.
Hanem azért, mert most már pontosan tudtam, hogy mit kell
tennem.
 34. FEJEZET

Hope

Kirohantam a Reménysugár konyhájából, a cipőm hangosan

kopogott a padlón, és enyhén remegett a lábam.
Úgy tűnt, még soha nem voltam ilyen ideges.
Evan felfigyelt a mozgásra, a sütipult mögött állt, de most
megpördült. Amikor észrevett, olyan mosoly ragyogott fel az
arcán, hogy a fény a lelkem legmélyéig hatolt.
Odaléptem hozzá, a két tenyerembe fogtam a kedves arcát, és
a hüvelykujjammal letöröltem egy kis porcukrot a szája mellől.
– Valaki már megint beletorkoskodott a kirakott sütikbe.
Rábólintott a szemrehányásra, és a mosolya még erősebbé
vált. Ma kivételesen elegáns ruhát viselt, és többnyire kócos
haját hajzselé tartotta kordában.
Elég volt rápillantanom, és máris megremegett az alsó ajkam.
– Nagyon jól nézel ki!
Mozgásba lendült a két kis keze.
TE VAGY A VILÁG LEGCSINOSABB ANYUKÁJA.
–  Tényleg ezt gondolod? – kérdeztem, és megpróbáltam
valahogy nyugalomra inteni a pattanásig feszülő idegeimet. A
gyomrom görcsbe rándult a büszkeség és a bizonytalanság
keverékétől.
Jenna dugta be a fejét a lengőajtón.
 – Készen álltok végre? Elkésünk, ha nem indulunk.
KÉSZ VAGY? – kérdeztem jelbeszéddel.
IGEN!
AKKOR VÁGJUNK BELE!
Megragadtam a kezét, megkerültük a pultot, és elindultunk az
ajtó felé. Lekapcsoltam az utolsó lámpát is a kávéházban,
mielőtt kiléptünk volna az alkonyatba. A levegő még mindig
párás volt, és meleg.
Ennek ellenére megborzongtam.
Vettem egy mély lélegzetet, és odamentem Jenna kocsijához a
járda mellé. Besegítettem Evant hátra, aztán beültem az
anyósülésre.
Abban a pillanatban, hogy bekattintottam a biztonsági övet, a
barátnőm máris kihajtott a forgalomba.
–  Össze fog gyűrődni a ruhám – sopánkodtam, és újra
végighullámzott rajtam az aggodalom.
– Ne kezdd újra, Harley Hope! Nagyon jól nézel ki! Te leszel a
legcsinosabb csaj.
Furcsa, de korábban sosem féltem a nyilvános
megjelenésektől. Most viszont más volt a helyzet. Egy
vadidegenekkel teli teremben fogom közszemlére tenni, ami a
legfontosabb. Ugyanakkor hatalmas megtiszteltetésnek
éreztem, hogy meghívtak.
Hogy a dolog részese lehetek.
Piszkálni kezdtem elegáns, fekete ruhám szegélyét. Jenna
elrángatott, hogy egy drága belvárosi butikban vegyem meg ma
estére az új ruhát.
A rendezvényre Gingham Lakes gyermekklinikáján kerül sor.
 Abban a pillanatban, hogy ezt felfogtam, könnybe lábadt a
szemem. Megpróbáltam nem is törődni összeszoruló
torkommal.
Sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő arra, hogy
elmerüljek a bennem visszhangzó ürességbe.
Azt csupán az éjszaka legsötétebb óráiban engedtem meg
magamnak. Amikor egyedül voltam, és senki sem láthatta,
miként dolgozom fel a mardosó veszteséget. Olyankor
beengedtem magamba a hiányérzetet. A sóvárgást. A
némaságban könyörgött a testem és zokogott a szívem.
Időt szántam arra, hogy átérezzem.
A fájdalmat.
A magányt.
Hagytam, hogy a lelkemben hangosan zokogjon a sok mi lett
volna ha.
Legalább egy kicsit.
Aztán másnap reggel elképesztő mennyiségű hálával a
szívemben keltem fel.
Majd egyszer – ezt mondtam magamnak. Egyszer majd
megtalálom azt a férfit, akit nekem szánt a sors. Aki teljessé
tesz.
A legnagyobb gond Kale-lel az volt, hogy ő tökéletesen illett
hozzám.
Az összes űrt kitöltötte bennem.
Halkan feljajdultam, amikor oldalba böktek.
–  Ne csináld már megint, Harley Hope Masterson! Rád
néztem, és az jutott az eszembe, hogy megböklek, és ezzel
kimentelek a saját fejedből, a mélységből, ahova elmerültél.
Tudod, az a helyzet, hogy mostanában elég sokat be vagy
zárkózva a gondolataidba.
Nyeltem egy nagyot, és elhessegettem a rám törő érzelmeket.
– Csak elbambultam.
Jenna két kézzel fogta a kormányt, gyorsan rám pillantott,
aztán visszafordult az úttest felé.
– Na és min bambultál éppen? Vagyis éppen ki miatt?
Megvontam a vállam.
– Senki miatt.
Ezzel az erővel akár teli tüdővel is elharsoghattam volna a
nevét.
Kale. Kale. Kale.
Mert egyfolytában odabent volt.
Egy visszhang a fejemben.
Teljesen belém égett ez az ember.
– Ő is ott lesz? – kérdezte Jenna.
Összerezzentem, megráztam a fejem.
–  Nem. Láttam a vendégek listáját. Nem lesz ott. Nyilván
tudja, mennyire felzaklatna minket a látványa.
Jenna összeszorította a száját.
– Ugye tudod, hogy most mi jön? Megmondtam neki, hogy le
fogom tépni a golyóit, ha bánt téged. Az az alak pedig csúnyán
elbánt veled.
A semmiből egy őrjöngő hullám zúdult rám.
Teljesen beterített.
A fájdalom.
Jennának igaza volt.
Kale elbánt velem.
 Előbukkant egy könnycsepp, és remegett a hangom, amikor
suttogva megszólaltam:
–  Hogy a fenébe lehetséges egyszerre hálát érezni valaki
iránt, miközben fáj, amit tett? Úgy érzem, mintha mindjárt
kettészakadnék, Jenna.
– Az lenne a furcsa, ha nem ezt éreznéd, Harley Hope. Az az
alak megmentette a fiad életét, ám ez nem jogosította fel arra,
hogy otthagyjon.
Kézháttal óvatosan letöröltem a nedvességet az arcomról,
ügyelve arra, hogy ne kenjem el a sminket. Lesújtott rám a
bánat.
–  Éppen ez a baj… Szeretném visszaadni a szabadságát,
hiszen ő visszaadta nekem a világomat. Azt viszont még csak
nem is sejtettem, hogy ilyen iszonyúan fog nekem hiányozni.
Ziháló lélegzet tört elő a tüdőmből.
Súlyosan.
Egy tonnányi szomorúság.
Jennára néztem.
– Szerinted elment az eszem?
Megrázta a fejét.
–  Dehogy ment el. Te éppen ilyen vagy, Hope. Pont ilyen.
Bárcsak az a fickó is látná a valódi arcodat!
Elkalandoztak a gondolataim, és a szélvédőn keresztül az
elsuhanó házakat bámultam.
–  Nem hiszem, hogy miattam hagyott ott minket. Szerintem
képtelen volt kezelni a helyzetet. Ami Evannal történt… Azok
után, hogy ugyanezt átélte Melodyval.
Megremegtem, amikor belém villantak az emlékek. Ahogy
Evan összeesett.
Kale egyből ott volt. Küzdött érte. Nem volt hajlandó feladni.
Megmentette.
A kisfiam.
Az érzelmektől összeszorult a torkom, és alig kaptam levegőt.
–  Megbocsátottam neki, Jenna. Meg, bizony, és nem vagyok
hajlandó megbánni, hogy szerettem. Nem számít, mekkora
bánatot hagyott maga után.
A barátnőm megszorította a kezem.
–  Ha nem, hát nem. Nem kell bűntudatot érezned, amiért
szeretted. Hiszen éppenséggel ő lépett le.
Hátrapillantottam a fiamra, aki a füzetébe egy újabb képet
rajzolt Amerika Kapitányról.
Egyfolytában ezt csinálta, amióta nyolc héttel ezelőtt hazajött
a kórházból.
A maga módján dolgozta fel a bánatot.
Ő is elveszítette azt a férfit, aki egy ideig olyan sokat jelentett
a számára.
Evan szíve is ugyanúgy összetört, mint az enyém.
Nem is tudom, hogy hány alkalommal vettem észre, hogy
csendben zokog. Dühös volt, és zavarba hozta az, hogy Kale
megmentette, aztán pedig sarkon fordult, és otthagyott minket.
AZT ÍGÉRTE, HOGY NEM FOG BÁNTANI TÉGED. HOGY
FONTOSAK LESZÜNK NEKI. NEM LETT VOLNA SZABAD
BÁNTANIA TÉGED. EZ A SZABÁLY – magyarázta jelekkel, egy
újabb tőrt döfve amúgy is vérző szívembe.
Egy csónakban eveztünk, mert ő is ugyannak a
zavarodottságnak a rabja volt, mint én.
 Lenyűgöző erejű, mindent átjáró hálát éreztünk olyasvalaki
iránt, aki végül hátat fordított nekünk.
Valamilyen szinten mégis értettem, hogy Kale nem
maradhatott ott, és nem bírta a régi kísérteteket látni. A
döntésének semmi köze nem volt ahhoz, amit én vagy Evan
tettünk. Túlságosan fájt volna neki, ha marad.
Én pedig csakis hálát érezhetek azért, amit kaptam tőle, amíg
ott volt.
Az idejéért.
Amit nekünk szentelt.
– Majd egyszer – suttogtam. – Egy szép napon.

Két órával később a színpad mellett, egy kerek asztalnál ültem.

A hatalmas teremben mindenütt léggömbcsokrok lebegtek, a
mennyezetről fényfüzérek lógtak, és az asztalokat borító abrosz
közepére káprázatos virágcsokrokat tettek.
Összegyűjtötték a tányérjainkat, miután befejeztük az ínyenc
vacsorát.
Evan tőlem jobbra, Jenna balra ült. Dr. Krane és a felesége
Evan túloldalán foglalt helyet, a többi szék meg olyanoknak
jutott, akikkel korábban még sosem találkoztam.
Az ünnepséget egy konferenciateremben tartották. Eltolták az
összehajtható elválasztófalakat, így bőségesen jutott hely a
meghívott háromszáz vendégnek.
Adományokat gyűjtöttek Gingham Lakes gyermekklinikája
javára. A vendégek egy része az orvosok és az ápolók közül
került ki, és olyanok is ültek itt, akik segítettek megvalósítani a
klinika programjait. Ám a helyek legnagyobb része városunk
gazdag polgárainak jutott, akik azért voltak itt, hogy anyagilag
támogassák az alapítványt.
A Gentry családnak persze nyomát sem láttam.
–  Nagyon köszönöm a bőkezűségüket – fejezte be beszédét a
gyermekintenzív vezetője. Bennem pattanásig feszültek az
idegek, és görcsbe rándult a gyomrom.
Én következtem.
Kívülről tudtam a menetrendet.
Először William Wright fog beszélni, aztán az est
szervezőinek egyike, Martha Jiminez bemutat engem. Miközben
megtapsoltam William Wrightot, az egész testem remegett a
szorongó pillangók szárnycsapásaitól és kavargásától. Egy
pillanatra becsuktam a szemem, hogy lélekben felkészüljek
arra, ahogy Martha fellép a színpadra, és átveszi William
helyét.
Elült a taps, és halk, zavart mormogás támadt a teremben.
Körülöttem feszült várakozással telt meg a levegő.
Ekkor megéreztem a mennydörgésre és dübörgésre is képes
erőt!
Szikra villant a levegőben.
Kinyitottam a szemem, és felhördültem, amikor megláttam, ki
áll az emelvényen.
Őrült vonzódással telt meg a levegő. Életre kelt kettőnk között
a kapcsolat, és nem láttam mást magam előtt, csak az elegáns,
fekete szmokingot viselő férfit.
Lenyűgöző volt.
Erőteljes.
Meggyőző.
 Kale.
A tökéletes káosz.
Kiszáradt a szám.
A frizurája is hibátlannak tűnt. Minden kis részlet a helyén
volt.
Határozott volt, és bátor.
Én azonban a csillogó felszín alá láttam. A lelke ma este
sebekkel volt teli.
Olyan erős érzelmek áradtak belőle, mintha egy lökéshullám
zúdult volna rám.
Az asztal alatt Jenna belecsípett a lábamba. Tágra nyílt
szemmel meredt rám.
– Ez meg mit keres itt? – suttogta.
Megráztam a fejem.
Nem tudtam.
Nem számítottam erre.
Istenem, mi lesz akkor, ha nem tudom kezelni ezt a helyzetet?
Kale megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy a program szerint Martha Jimineznek kellene
bemutatnia a következő vendégünket… – Telt ajkán halvány
mosoly ragyogott fel. – Sajnos elképzelhető, hogy alantas
eszközökkel rávettem arra, hogy engedje át a helyét nekem.
Kérem, ne bántsák szegényt, mert rólam állítólag tudni lehet,
hogy elég meggyőző szoktam lenni, ha nagyon akarok valamit.
Halk nevetés hulláma gördült végig a termen.
Az embereknek tetszett ez a kicsit nagyképű, kicsit öntelt srác.
A következő pillanatban azonban csendes komolyság ült ki az
arcára.
 –  Az az igazság, bármilyen összeg megfizetésére hajlandó
lettem volna azért, hogy a következő vendéget én mutathassam
be, mivel ez a jótékonysági rendezvény hihetetlenül fontos
nekem. A Gingham Lakes-i gyermekklinika orvosaként abban a
megtiszteltetésben van részem, hogy számos kis beteget
kezelhetek. Vannak közöttük krónikus betegséggel küzdők is.
Nincs jobb érzés annál, mint kivenni a részem az ő
megsegítésükből. Így talán ugyanis esélyt kapok arra, hogy
kicsivel jobbá tegyem az életüket.
Rám nézett a kék szempár.
Áthatóan.
Átjárt és leigázott a pillantása.
Remegés futott végig rajtam, és Evan is mocorogni kezdett.
Hullámokban áradt belőle a meglepetés.
– Néha viszont éppenséggel a páciensünk teszi boldogabbá az
életünket. Olyan dolgokra tanít meg minket, amelyekre
egyébként nem jöttünk volna rá. Például arra, hogy mit jelent
az igazi remény.
Elakadt a hangja, és könnybe lábadt a szeme.
Ez meg mi a fenét csinál?
Sírba visz. Komolyan. Fogalmam sem volt, hogy élem túl ezt
az estét. Ugyanakkor egyszerűen tökéletesnek tűnt, ahogy ott
állt fent.
A tekintete végigsiklott a termen.
–  Azért vagyok itt ma este, mert abban a megtiszteltetésben
van részem, hogy én jelenthetem be a következő jótékonysági
projektünket, a Remény Érintését. Ezt a jótékonysági
alapítványt a szívbetegséggel született gyerekek és a családjuk
támogatására hozták létre.
A kezében tartott papírlapra nézett, megköszörülte a torkát,
és olvasni kezdett:
–  A Remény Érintése Alapítvány ebben az évben több mint
kétszázötvenezer dollárt gyűjtött össze. A jelszavuk szerint
„bármi lehetséges, ha megérint téged a remény”. Ma már
tántoríthatatlanul hiszek abban, hogy e jelmondat minden
szava szent igaz, hiszen módomban állt megismerni az
alapítvány vezetőjét és azt a lenyűgöző kisfiút, aki inspirálta
őket, engem pedig megtanított arra, hogy milyen az igazi
remény.
A bordáim majdnem összeroppantották a szívemet. Vagy
talán éppenséggel a szívem próbált meg kitörni a börtönéből,
hogy odamehessen a párjához.
Kale egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha csak összeszedte
volna magát, aztán ismét a tömegre nézett.
–  Mi, orvosok minden reggel hatalmas teherrel a vállunkon
ébredünk. Rajtunk áll pácienseink egészsége és jólléte. Ez a
teher néha iszonyatos. Csüggesztő. Félelmetes.
A rátörő érzelmektől elakadt a hangja. Beszívta a levegőt,
aztán folytatta:
–  A Remény Érintése Alapítványt egy csodálatos nő és a fia
hozta létre. Ők emlékeztettek engem arra, hogy miért ilyen
fontos az orvosok hivatása. A hit a lényeg. Az elszántság. Meg
az, hogy soha, de soha ne adjuk fel, függetlenül attól, hogy
milyen nehéz a helyzet. Hiába vallunk kudarcot. Hiába
szenvedünk veszteségeket, fel tudunk tápászkodni, és újra
folytatjuk a harcot.
 Ereimben tombolva áramlott a vér, és érzelmek viharzottak
bennem, amikor felém fordult Kale bűverejű, mindentudó
pillantása.
Lüktetett közöttünk a kapcsolat.
Elevenen.
Könyörögve, de rámenősen.
– Iszonyú büszke vagyok rá, hogy én mutathatom be önöknek
a Remény Érintése Alapítvány szívét, Harley Hope Mastersont.
Mennydörgő taps rázta meg a termet, nekem pedig könnyek
szöktek a szemembe. Az érzelmeim rabjaként felálltam a magas
sarkú cipőmben, de közben a pillantásomat nem tudtam
levenni erről a gyönyörű férfiról.
Evan boldogan mosolygott mellettem, feltérdelt a székére, és
vadul integetett a kezével.
A fiam nem hallotta ugyan a beszéd szavait, de egyértelműen
magával ragadták a terem érzelmei.
Megérintettem kedves kis arcát, aztán megfordultam, és
elindultam felfelé a színpadra vezető lépcsőkön.
Bizonytalanul.
Kissé szédülve.
Mert ettől a férfitól megmámorosodtam.
Sebezhetővé és gyengévé tett az, hogy úgy nézett le rám,
mintha én lennék neki az egész világ.
Remény.
Attól féltem, hogy elsodor a reménykedés.
Elnyomtam magamban, és arra összpontosítottam, amiért ma
este idejöttem.
Úgy éreztem, hogy a terem falairól elképesztő érzelmek
zúdulnak vissza rám.
A legelső lépcsőfok előtt megtorpantam. Megfordultam, és a
kisfiam felé nyújtottam a kezem.
Az alapítvány megszületésében ő ugyanakkora szerepet
játszott, mint én.
Igazából nagyobbat.
Ő adta a kezdő löketet.
Ő töltötte meg élettel.
Ráadásul halálra dolgozta magát azért, hogy elkészíthessük
azt a rengeteg színes nyalókát.
Tündöklő mosoly villant fel az arcán, amikor észrevette az
intésemet. Boldogan lemászott a székről, és futva elindult felém.
A kisfiamat hangos taps, éljenzés és biztató nevetés
köszöntötte.
Az én csodálatos gyermekemet.
A kezembe vettem a kis kezét, és elindultunk egyszerre Kale
irányába.
Ő közben hátralépett, zsebre vágta hatalmas mancsát, és
csodálattal teli, büszke, mégis sóvárgó tekintettel nézett le ránk.
Olyan komoly volt.
Egy pillanatig dermedt mozdulatlansággal álltunk elveszve a
másikban, aztán odahajolt hozzám, és egy apró puszit nyomott
az arcomra.
– Olyan büszke vagyok rátok!
Lángolt az energia.
Őrjöngött a tűz.
Borzongás vágtázott végig a bőrömön.
Lágyan megsimogatta Evan arcát, aztán megfordult, lesietett
az oldalsó lépcsőn, és végigment az asztalok között.
Bár alig álltam a lábamon, Evan kezét szorítva odamentem a
mikrofonhoz.
Letöröltem a szememet elhomályosító könnyeket, krákogtam
egy nagyot, aztán idegesen felnevetve végignéztem a még
mindig lelkesen éljenző közönségen.
– Nagyon szépen köszönöm, hogy ma itt lehetek. Jól tudom, a
Remény Érintése csupán egy parányi alapítvány a többihez
képest, de nekem fontos, és hatalmas megtiszteltetésnek érzem,
hogy ma este itt beszélhetek.
A magasba emeltem Evan kezét.
– Ez a kisfiú pedig Evan… Ő az oka annak, hogy ma itt vagyok.
Elővillanó nyelvem benedvesítette kiszáradt ajkamat, és
közben magamon éreztem Kale pillantását, pedig már a terem
túlsó végében, a kijárat mellett állt.
–  Amikor megszületett a kisfiam, először azt akartam
ellenőrizni, hogy megvan-e minden ujja a két kezén és a két
lábán. Aztán pedig, ahogy az első alkalommal a karomban
tarthattam, olyan tökéletes volt, hogy engem addig még soha
nem érzett boldogság fogott el. Sejtelmem sem volt arról, hogy
nemsokára már az életéért kell küzdenünk.
Kavargó érzelmeim viharában a mellettem enyhén
imbolyogva álló kisfiamra pillantottam.
Olyan könnyű volt erőt meríteni az ő bátorságából!
–  Nem hiszem, hogy fel lehetett volna készíteni engem arra,
hogy a fiam súlyos szívelégtelenségben szenved. Egészen
egyszerűen senki nem tudott volna felkészíteni arra a
pillanatra, amikor közölték velem, hogy a parányi, újszülött
gyermekemet repülővel kell átvinni egy másik államba, ahol
azonnal megműtik, mert csak így lehet megmenteni az életét.
Ugyanez volt a helyzet néhány hónappal később. Megrendítő
erejű, szörnyű hírt közöltek velem arról, hogy a gyereknek
szívátültetésre van szüksége ahhoz, hogy köztünk
maradhasson.
Evan mocorgását megérezve rápillantottam, ő meg felém
villantotta szeretettel teli mosolyát, amitől én kis híján
összeestem.
Ő az oka annak, hogy álmodni tudok.
Visszafordultam a vendégek felé.
–  A fiam talán szívelégtelenséggel született, de a szíve így is
aranyból van. Ő legcsodálatosabb a világon: őszinte,
érzelmekkel teli kisfiú. Jól emlékszem, hosszú évek teltek el,
mióta megtanulta a jelbeszédet, és ő azóta minden este azért
imádkozik, hogy többé ne szülessenek beteg szívű kisbabák.
Nyeltem egy nagyot, mert megint összeszorult a torkom,
annyira lenyűgözött a gyermekem.
Rettenetes, amit át kellett élnie.
Hihetetlen dolgokat ért el.
Csodálatos kis ember lett belőle.
–  Azok az imák a Remény Érintése Alapítványban öltöttek
testet. Azt reméljük, hogy minden egyes általunk készített
nyalókával ezt adjuk tovább.
Bizonytalanul, de mégis hálásan elmosolyodtam.
– Ezt a reményt adják tovább mindazok, akik megvesznek egy
nyalókát, és azok, akik támogatják az alapítványt. Mi ugyanis
nem adjuk fel a reményt, hogy egy napon már egyetlen
gyereknek kell sem átélni ugyanazt a szenvedést és küzdelmet,
amit a fiamnak kellett. Reméljük, nem lesz olyan szülő, aki arról
értesül, hogy a gyermeke esetleg nem éri meg a napkeltét. A
tudomány eljut majd arra a pontra, amikor a született
rendellenességeket könnyedén meg tudják gyógyítani. És talán
egy nap… Igen, egyszer majd…
Egy napon.
Elakadtak a szavaim, és a tekintetemmel a terem legvégében
álló Kale-t kerestem.
Csak egy kis árnyalak volt.
Ennél fontosabbat még sosem láttam.
Végül csak sikerült összeszedni magamat.
–  Szóval egy nap majd eltűnik ez a betegség. Az
alapítványunk nem sokra ment volna, ha nem veszik meg
tőlünk az ötdolláros nyalókákat, és nem kapnánk nagyvonalú,
csodálatos adományokat és támogatásokat mindennap. Nagyon
köszönöm… Köszönöm, hogy segítettek. Ha pedig valaki egy kis
édességre vágyna, akkor ma az árverésen vehet magának a házi
készítésű nyalókáinkból. Mindegyikbe rengeteg szeretetet
tettünk, és az önök iránt érzett hálánkat.
Hátraléptem, és ismét kitört a taps. A tekintetem azonban
továbbra is arra a bizonyos férfira tapadt. Lassú, szomorú
mosolyára. A büszkeségére.
Ekkor azonban megfordult, és kiment az ajtón.
Úgy szerettem volna gyűlölni és magamhoz ölelni! Sikítani és
térdre rogyni.
Ehelyett csak visszatántorogtam az asztalomhoz.
Evan felmászott a székére, és amikor odafordult felém,
zavarodottság, harag és remény kavargott bájos kis arcán.
VISSZAJÖTT.
Megremegett a szám, mert nem tudtam, hogy ez mit jelent.
Hogy Kale miért tette, amit tett. A remény azonban felragyogott,
sugárzott és lüktetett.
Olyan erőteljesen, hogy nem tudtam nyugodtan megülni a
fenekemen, és egyfolytában csak izegtem-mozogtam, miközben
bemutatták a következő jótékonysági alapítvány vezetőjét, majd
a következőt és a következőt, hogy végül megkezdődhessen az
árverés. A vendégek átmentek a szomszédos helyiségbe, hogy
versenyre kelhessenek egymással nyaralásokért, gyémántokért
és a felajánlott autóért.
Meg a mi kis hozzájárulásunkért.
Ezer nyalókáért.
Ahogy lassan kiürült a terem, a fiamra néztem. Látszott rajta,
milyen álmos. Beletúrtam a hajába, aztán jeleket rajzoltam a
levegőbe:
MENJÜNK HAZA, ÉDESEM?
Igen – felelte némán, fáradt mosollyal, amit én lelkesen
viszonoztam. Azért, mert nagyon büszke és boldog voltam,
jóllehet, a lényem jókora darabkáját az elporladás veszélye
fenyegette.
Összezúzott porcikáim zokogtak Kale-t megpillantva.
Azt, aki miatt minden megváltozott. Akitől csodálatos
ajándékot kaptam, de mégis elorozta tőlem a lehetőségeket.
–  Menjünk – mondtam, és odanyújtottam felé a kezemet.
Jenna is felkelt. Elköszöntünk dr. Krane-től és a feleségétől,
mielőtt elindultunk a kijárat felé.
 – Ó, Harley Hope! Te aztán nyakig ülsz a bajban, barátnőm! –
mondta Jenna.
A bajban.
Mindig is tudtam, hogy mekkora bajkeverő ez a pasi.
– Az a fickó a hatásvadászat királya. Bizony ám! Ahogy kiállt a
színpadra, meg ugye a ragyogó külseje… Nyamm… Összefutott a
nyál a számban. Azt hiszem, a legtöbb nő majdnem elalélt tőle.
Legyezgetni kezdte magát.
–  Nem tisztességes eszközökkel küzd. Elég lett volna rád
néznie, és máris gyurmaként formálhatott volna téged azzal a
nagy és erős kezével.
–  Fejezd be! – mérgelődtem, és kiléptünk az épület elé, az
udvarra. – Csak azért jött ide, hogy támogassa a Remény
Érintését. Ez minden. Hiszen elhagyott engem, Jenna.
Otthagyott minket. Soha többé ne hozzuk szóba, rendben?
– És ha nincs rendben?
A mély, erőteljes hang oldalról zúdult rám.
Törékeny szívem megremegett.
Az árnyak közül kibontakozó Kale-nek még mindig zsebre
volt vágva a két keze.
A magasból ragyogó holdfényben jól látszott gyönyörű
arcának minden egyes ívelő, határozott vonása.
Evan döbbenten szorította meg a kezemet, amikor észrevette,
hogy Kale ott áll alig egyméternyire tőlünk.
–  Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem felháborodott
suttogással.
–  Egyértelműen zaklatni próbállak. – Igyekezett volna
elmosolyodni, de csak a szája két sarkát tudta halványan
megmozdítani. A szemében jól látszott a súlyos szomorúság.
Ugyanilyen világosan éreztem a fiam kavargó érzelmeit. A
rengeteg kérdést, hiszen újra itt állt előttünk az a férfi, aki
először megmentett, aztán pedig elhagyott minket.
Kale közelebb jött.
Besűrűsödött a levegő.
Remegett és lüktetett.
A pulzusom felgyorsult.
Összevissza vert a szívem.
Zihálva kapkodtam levegő után.
–  Én akkor most… Megyek, megnézem az árverést. – Jenna
halkan beszélt, miközben fürkésző tekintettel nézett rám, hogy
kiderítse, tényleg ezt akarom-e: azzal segít-e, ha itt hagy egyedül
Kale-lel, vagy inkább azzal, ha beavatkozik és közénk áll?
A gondot csak az jelentette, hogy erre a kérdésre én magam
sem tudtam a választ. Végül egy apró biccentéssel elküldtem,
ám közben egyfolytában Kale arcát bámultam, mivel nem volt
elég erőm ahhoz, hogy levegyem róla a tekintetem.
Amikor Jenna eltűnt az épületben, végre meg tudtam szólalni:
–  Igazából miért vagy itt? Miért álltál ki a színpadra, hogy
elmond azokat a dolgokat?
Talán könyörögtem. Esetleg így figyelmeztettem. Magam sem
tudtam.
Sejtelmem sem volt arról, hogy rá akarok-e förmedni, hogy ne
jöjjön közelebb, vagy inkább a nyakába borulnék, és azért
könyörögnék, hogy soha többé ne hagyjon el, és ne engedjen
ennyire szenvedni.
Kale elsápadt, arcának határozott vonásai megdermedve
elárulták, mennyire sebezhető.
– Hova máshova mehetnék, ha nem ide? Egyetlen hely létezik,
ahol lenni szeretnék… melletted. Minden egyes szavamat tiszta
szívből mondtam odafent a színpadon. Ti ketten tényleg
megtanítottatok arra, hogy mit jelent a remény.
–  Ne tedd ezt velem, Kale Bryant. Megmondtam neked azon
az estén a konyhámban, nem teheted meg azt, hogy betáncolsz
az életünkbe, mindenfélét megígérsz, és aztán egyszerűen
lelépsz. Ahhoz pedig végképp nincsen semmi jogod, hogy újra
ránk erőltesd magadat, ha éppen úgy tartja az úri kedved.
Jól tudtam, hogy megvannak a maga démonjai. Elfogadtam
ezt a tényt. Csakhogy, ha tényleg helyet kér magának az
életünkben, akkor nem érhetjük be félmegoldásokkal. Teljes
odaadásra van szükség. Arra, hogy elviselje a fiam sajátos
állapotát. Saját maga régi félelmeit.
Hatalmas kezével beletúrt a hajába, és úgy tűnt, hogy a
messzeségbe nézve megpróbálja összeszedni magát.
Evan ekkor letérdelt mellém a földre, odatette maga elé a
füzetét, és gyors mozdulatokkal betűket körmölt a papírra.
Majdnem darabokra hasadt a szívem, amikor az üzenetét
odatartotta Kale elé.

Az ígér e , ho go s ni fo z rólu . Hog ne

fo bán a az an áma . Az mo t , ő a vi ág
le s ab an ája. Meg az , ho eg üt jár o , és
én va k a le b ba áto . Em ék el er ?
 Tudtam, hogy ez a pár mondtad Kale-t is megtörte. A
toronymagas férfi ugyanis térdre rogyott a fiam előtt.
Remegő kézzel elvette a füzetet, és beleírta a válaszát.

Igen. Csakhogy gyáva voltam, és otthagytalak titeket. Jól

tudom, nem szolgáltam rá még egy esélyre, arra, hogy te vagy
az anyukád megbocsássatok nekem. De ha ti ketten ezt
tennétek, akkor megígérem, hogy soha többé nem hagylak el
benneteket. Amíg élek, sosem.

Ó, Istenem!
Fellángolt és táncra perdült a lelkem, a testem pedig
megingott.
Megszédültem.
Evan hátraült a sarkára, és jeleket írt a levegőbe.
AZT MONDTAD, HOGY ÉN VAGYOK A LEGJOBB BARÁTOD.
AZT HITTEM, HOGY BARÁTOK VAGYUNK.
Evan arcát sötét árnyékba borította a rettenetes fájdalom. A
szeméből egyfolytában ömlöttek a könnyek, miután elolvasta
Kale válaszát.
Annak idején figyelmeztettem a férfit, hogy nagy a tét. Most
már ő is érti azt, hogy a fiam milyen színtiszta szeretettel bízott
meg benne?
Evan felült, és a kezével egyre gyorsabb, egyre ingerültebb
jeleket rajzolt a levegőbe.
A MI HÁZUNK A SZ-E-R-E-T-E-T-É. HA OTT ÉLSZ, AKKOR
SZERETNED KELL. EZ A SZABÁLY.
Az én szemem is annyira könnyes volt, hogy alig láttam,
amikor megpróbáltam lefordítani a jeleit, ám ekkor Kale
felemelte a saját kezét.
Ügyetlenül és bizonytalanul írta a jeleket a levegőbe, legalább
a felüket elszúrta, de így sem lehetett volna félreérteni, hogy
mit próbált meg elmondani.
EZ ÍGY RENDBEN IS VAN. MERT SZERETLEK TÉGED, EVAN.
NAGYON SZERETLEK TÉGED ÉS AZ ANYUKÁDAT IS. VELETEK
AKAROK MARADNI. AZ ANYUKÁDDAL. HOGY A CSALÁDOTOK
RÉSZE LEHESSEK. AZÉRT, MERT A SZÍVEMBE ZÁRTALAK.
Amikor elmutogatta, hogy a szívembe, akkor az egyik öklét a
mellkasára szorította.
Alig kaptam levegőt, miközben a fiamhoz beszélő férfit
bámultam. Kale szakított időt a tanulásra. Odafigyelt ránk.
Képes megérteni a gyereket.
Még mindig térdelt, amikor felnézett rám.
–  Szeretlek téged, Hope. Úgy szeretlek, hogy az
kimondhatatlan. Enni sem tudok miattad. Aludni sem.
Lassan felkelt, de az öklét még mindig a mellére szorította.
– Figyelmeztettél arra, hogy a feje tetejére állt a világod, és az
életedben nem maradt hely semmi másnak. Én mégiscsak
belefurakodtam. Meg akartalak menteni. A fiadat is. Hogy én
lehessek a lovagod, a hősöd, vagy bármi, amit szeretnél.
Csakhogy közben kiderült az is, hogy valójában te változtattál
meg engem. A lehető legjobb módon. Felráztál, és elérted, hogy
érzelmeim legyenek, pedig azt hittem, hogy úgy már soha többé
nem érezhetek. Végül te lettél az, aki megmentett engem.
Ráharaptam remegő alsó ajkamra, Kale közelebb jött. Olyan
közel, hogy mindenütt ott éreztem. A kisugárzása
végigszáguldott a bőrömön, és még jobban belemélyedt a
szívembe.
– Sírba visz engem, Hope, sírba visz bizony, hogy éppen azon
az estén hagytalak ott, amikor a legnagyobb szükséged lett
volna rám. Megrémültem. Halálra váltan elöntött a fájdalom és
a bűntudat. Csakhogy te életre keltetted bennem azt a halott
részt, ajándékot kaptam tőled… ajándék voltál te, meg a fiad…
én pedig nem akarok úgy élni, hogy le kelljen mondanom erről.
Hatalmas tenyere két oldalról rásimult az arcomra.
– Szeretlek minden porcikámmal, és megígérem neked, hogy
ha esetleg képes volnál megbocsátani nekem, akkor veled
fogom leélni az életem. Evan kedvéért. A kettőnk kedvéért.
Lehet, hogy lesznek napok, amikor megrémülök, amikor
kudarcot vallok, de még akkor is szünet nélkül harcolni fogok
értetek. Olyan úton indítottál el, amit semmiképpen nem
akarok félbehagyni. Bárhová elmegyek utánad.
Könnyes szemem dacára elnevettem magam, szipogtam
egyet, és a körmömmel végigsimítottam az állát.
– Cowboy.
Megragadta az ujjaimat, és az ajkával megérintette a
bütykeimet.
– Hercegnőm.
Elképzelhetetlenül sokáig így nézett rám, aztán odafordult a
mellettünk álló, szipogó, és az arcáról a könnycseppeket
törölgető Evan felé. Kale odatérdelt a gyerek elé.
–  Akarod, hogy maradjak? – kérdezte érdes torokhangon. –
Veled? Anyukáddal?
Evan torkából egy kaparós, reszelő hang tört elő:
 – Maradj.
A mellemre szorítottam a kezem. Lenyűgözött ez a látvány.
Elbűvölt.
Kale a gyerekre mosolygott. Lágyan. Olyan sok szeretettel,
hogy attól majdnem összerogytam.
– Megcsókolhatom az anyukádat, kislegény?
Evan felkapta a füzetét.

Meg is ke c óko d, ha te va a ba át a. Ren g

c óko ke ad ne . Ez a s a ál .

– Tényleg? Na és mi a helyzet akkor, ha én vagyok a férje?

Evan sietve odakörmölte a válaszát a füzetbe.

Ak o eg l ár c óko ke ad ne .

Kale fél térdre emelkedett, és amikor rám nézett, kék

szemében az ígéretek tengere ragyogott.
Vágy, szeretet és odaadás.
A zsebébe nyúlt, én pedig a szám elé kaptam a kezemet, és
felhördültem, mert egy parányi fekete dobozt tartott a kezében.
– Mit szólsz hozzá, Hope? Benne vagy abban, hogy az életünk
végéig mindennap egymilliárd csókot kapj tőlem, meg az összes
szeretetemet?
A döbbenettől szinte lefagytam.
Úgy éreztem, hogy ez túl sok és túl gyorsan történik.
– Ez a faszi megvette az összes… valamennyi… nyalókát!
 A hang irányába fordultam. Jenna kirontott az ajtón, és
kiabálva közeledett:
–  Mondj neki igent, Harley Hope! Eszedbe ne jusson
kikosarazni! Megérdemel. Mindenki másnál jobban.
Ilyen volt az én legjobb barátnőm. Fülig érő szájjal
vigyorogva harsogta rámenős tanácsait.
–  Igen – suttogtam, és ahogy könnyek közt kimondtam ezt a
szót, előtört belőlem a szeretet.
Ez az érzelem nem törődik a körülményekkel. Azzal sem,
hogyan jutottunk el idáig. Pontosan ott voltam, ahol lennem
kellett, mégpedig Kale miatt.
–  Igen – mondtam újra, de már kacagtam, mert a boldogság
valósággal levert a lábamról.
Egy gyűrűt húzott az ujjamra. A holdfény megcsillant a
gyémánton, Kale a kezem bámulta.
Ámulva.
Lenyűgözve.
Végül feltápászkodott.
Ahogy ott állt előttem, egyből a nyakába vetettem magam.
Felemelt a földről, és körbefordult velem.
Újra és újra.
Az arcát a nyakamhoz szorította, közben erősen átölelt.
Utána letett a földre, és a két keze közé fogta az arcomat.
Odahajolt hozzám, és a számat egy szédítő csókkal igázta le.
Kedves volt, lágy és lassú ez a csók.
Egy ígéret.
Szenvedélyesen vágyott rám.
Az én bizonytalan világom pedig… eltűnt belőle a zűrzavar.
 Viszont táncra perdült.
Meghalva a hangos tapsolást, Kale nekiszorította a homlokát
az enyémnek, és belemosolygott az ajkamba. Tűzbe borult az
arcom, és a szemem sarkából jól láttam a tapsolva szökdécselő
Jennát.
Dr. Krane és a felesége ott állt mellette. Az orvos lassan
elmosolyodott.
Sokatmondóan.
Kale Jennára pillantott.
– Ugye nem bánod, ha én viszem haza őket?
–  Pontosan ilyesmire számítottam tőled, Bryant királyfi –
mondta Jenna vigyorogva. Utána viszont felém fordult. –
Holnap viszont tudni akarom az összes kis részletet.
Kuncogva nekiszorítottam a halántékomat Kale gyönyörű,
vérző szívéhez.
– Még szép, hogy szeretnéd.
–  Emiatt a csaj miatt nemsokára nagyon fog fájni a fejem,
igaz? – kérdezte Kale suttogva.
– Ó, azt hiszem, ebben biztos lehetsz.
Kinyújtottam a kezemet, és az ujjamon csillogó gyémántra
pillantottam. Végigsöpört rajtam az örömmámor, a fejemtől
egészen a talpamig.
–  Komolyan? Gyűrű, cowboy? Te aztán tényleg nem tudod,
hogy hol a határ.
Öntelt arckifejezéssel elmosolyodott.
– Nem lehet egy rossz szavad sem az ellen, ha egy férfi tudja,
hogy mit akar.
– Komolyan?
 – Bizony…
Csókokat nyomott az államra és a fülem tövébe.
– Ezenfelül jól ismerem a kedvesem. Ha tudja, hogy minden a
helyére került, akkor a nyakamba borul, és rám bízza a
hercegnői birtokait. Úgy, ahogy kell.
– Rád bizony.
Kale megragadta Evan kezét.
– Kettőnkre.
Átölelte a derekamat, és közelebb hajolva egy csókot nyomott
a fejem tetejére.
– Menjünk haza, sütilány.
Haza.
Alig vártam, hogy otthont teremthessek vele.
 EPILÓGUS

Hope

Kacagás harsant fel a félhomályos helyiségben. Lent egy

együttes zenélt, és lüktető ritmusaik felszivárogtak ide hozzánk
az emeletre, és még vidámabbá tették ezt a privát összejövetelt.
– Csukva van a szemed? – kérdezte Jenna a hátam mögül –, ne
lessél, te mohó némber, különben nagyon megjárod!
Még erősebben a szememre szorítottam a kezemet, és
megráztam a fejem. A testem minden porcikáját átjárta a
forróság.
–  Figyelj, egész biztos vagy abban, hogy tényleg örülni fogok
ennek a meglepetésnek?
Ez a nőszemély folyamatos pirulásra késztetett azóta, hogy
feljöttünk ide az emeletre a megátalkodott tréfáival, meg az
egyfolytában belém erőltettet italokkal.
Azt állította, ez most itt az én bulim lesz, ezért kutya
kötelességem jól érezni magamat.
Furcsa, de most már a legcsekélyebb ellenállás nélkül el
tudtam fogadni ezt a tényt.
–  Ó, biztosra veszem, imádni fogod ezt a meglepetést –
mondta kántálva, miközben odahajolt mellém, és valamit letett
az asztalra.
Bármilyen galádságra is készült velem szemben, a teremben
lévők hangos vihogással, suttogással, és nevetéssel jutalmazták.
Nikki jól oldalba bökött.
–  Ó, egyértelmű, hogy rácuppansz majd erre a meglepetésre.
Az összesre. Az viszont hétszentség, hogy egyet elcsaklizok
közülük. Hiszen ugyebár én vagyok az orgazmustündér.
Kiérdemeltem az egyik apróságot.
–  Ó, Istenem, most már tényleg nem tudom, hogy akarom-e
látni, vagy sem!
Ekkor meghallottam, hogy az asztal túloldalán az anyukám is
szívből kacag.
Nekem annyi.
Bizony.
Egy pillanat, és nekem befellegzett.
Közben valamiért mégis úgy éreztem, hogy ebben az életben
ennél boldogabb nem is lehetnék.
–  Nyisd ki a szemed! – bömbölte Jenna, én pedig
felhördültem, összeszedtem magam, és miközben úgy
vigyorogtam, mint egy félnótás, elhúztam a kezem a szemem
elől.
Utána pedig felkacagtam.
Igazam volt.
Nekem annyi.
Mert az orrom előtt az asztalon legalább negyven díszes
muffin állt.
Mindegyikbe pálcikát szúrtak, amire Kale arcképét
ragasztották. A remekművet ez a szöveg tette teljessé: „Ugye
bekapod?”
– Hát ez… – méltatlankodtam.
 –  Ízé… jól tudtad, hogy úgyis megteszem. De persze új
barátaim is segítettek egy kicsit – vágta rá, és egy gyors
pillantást vetett a nevetéstől fetrengő Nikkire, Lillithre és
Rynnára.
–  Kérek egyet belőlük! – lelkendezett Mindy, az egyik régi
barátnőm a hosszú asztal túlsó végéből. – Kíváncsi vagyok az
ízére.
Elképesztő érzés volt rádöbbenni arra, hogy kilenc hónappal
ezelőtt néhányan a csajok közül már akkor is itt voltak, amikor
azon a sorsdöntő éjszakán Jenna születésnapját ünnepeltük.
És most visszatértünk.
Az új életem mégis mindenben különbözött a régitől.
Akkor régen jól tudtam, milyen szerencsés vagyok. Ehhez
nem férhetett volna kétség. Csakhogy a boldogságom ára egy
olyan iszonyatos teher volt, amit néha alig bírtam el. Remegtem
a súlya alatt.
Most viszont… minden porcikám dalolt a boldogságtól, ahogy
körülnéztem a rám nevető arcokon.
Vigyorogva Jenna bűntársaira mutattam.
–  Na csajok, nektek annyi. Adjátok vissza a koszorúslány-
ruhákat.
Nikki felhördült, és az egyik kezét a szívére szorította.
–  Soha! Figyelj, te igazából örülsz ezeknek a sütiknek. Úgy
értem, nézd meg, milyen ínycsiklandóak és csodálatosak. Mi
lenne, ha egy jó nagyot harapnál beléjük?
Cinkos mosollyal odaszólt Lillithnek:
–  Nézd csak, Lillith, ez a csaj úgy odavan a sütikért, hogy
máris összeszorítja a combját, és izeg-mozog a székben a puszta
látványuktól. Csöpög a nyála. Igazam van?
Lillith szigorúan nézett rá.
–  Mindent megteszel, hogy elrémiszd a tisztességes lányokat,
igaz? – Most viszont odafordult felém. – Bár azt hiszem, téged
mindenképpen megtartunk.
Elkerekedett a szemem.
– Tőlem akkor se tudnátok megszabadulni, ha akarnátok.
– Na de ki is akarta az előbb, hogy visszaadjuk a ruhánkat? –
tűnődött Nikki.
Kuncogtam egyet.
–  Na jó, igazad van. – Odanyúltam a tálcáért, és magam elé
húztam. – Az összes süti kell nekem. Mind az enyém. Szükségem
van rájuk.
– Ó, nem, te kis mohó, adnod kell belőlük mindenkinek. Meg
ne próbáld összetörni a drága nagyikám szívét, ugye nem
teszed? Ne felejtsd el, mennyit szenvedtem azzal, hogy ilyen
klassz legyen a frizurája ma estére. – Jenna odafordult az
anyukám mellett ülő nagymamájához. – Igaz, nagyi?
Megvillant az idős hölgy szeme.
–  Csakis azért jöttem ide, hogy megkóstolhassam ezt a
süteményt.
Úgy tettem, mintha nagyon megsértődtem volna.
–  Na nehogy már nagyi néni! Senkivel sem osztozkodom a
férjemen.
– Az jó, mert én sem vagyok az osztozkodás híve – szólalt meg
ekkor egy mély hang a hátam mögül.
Kellemes borzongás futott végig a hátamon, és ezúttal tényleg
egymáshoz szorítottam a két combomat. Így próbáltam meg
elfojtani az azonnal rám törő bizsergést. Mert bizony ez volt a
helyzet. Minden nap minden egyes pillanatában.
Őrülten vágytam arra a férfira, aki miatt elalélok a
boldogságtól, és a helyükre kerültek az életem hiányzó
darabkái.
Ő az én támaszom. Számíthatok rá. Az életem alapja.
A múlt árnyait nem sikerült elfelejteni, és attól tartottam,
hogy a félelem végig velem marad,
Kale azonban ott állt mellettem, és segített a bajban.
–  Megállj, Bryant királyfi! Egy lépést se tovább! – förmedt rá
Jenna – Ide fiúk nem jöhetnek fel! Vonszold le a formás
seggedet oda, ahová tartozik!
Kale az egyik szívdöglesztő mosolyával válaszolt.
– Nehogy már kiessetek a bugyitokból. Csak egy percet kérek,
mert beszélnem kell a sütilánnyal.
Jenna olyan magasra húzta fel a szemöldökét, hogy az eltűnt
a frufruja mögött.
– Ilyen gyorsan vagytok? Manapság egypercesek a menetek?
–  Jaj… te aztán valóban az övön aluli ütések nagymestere
vagy, igaz?
Barátnőm összefonta a karját a mellén, és kacsintott egyet.
– Ó, erre nyugodtan mérget vehetsz.
Kale elnevette magát.
– Tudtam, hogy te még rengeteg fejfájást okozol nekem.
Utána viszont képmutató módon komolyságot erőltetett az
arcára.
–  Rendkívül fontos, hogy haladéktalanul beszélhessek Hope-
pal. Iszonyatosan nagy dolgok várnak ránk, mégpedig most
azonnal.
– Ne mondd! – méltatlankodott Jenna.
–  De bizony – felelte Kale, és kék szemének pillantásával a
tekintetemet kereste. Vidámság ragyogott a szemében.
Szeretet.
Minden sejtje ezt sugározta.
Körülnéztem a vigyorgó lányokon.
–  Ugye megbocsátotok egy pillanatra? A vőlegényemnek
valamilyen felettébb fontos mondandója akadt a számomra.
Kale megfogta a kezem, és segített felkelni.
Elindult az emeleti helyiség félretolható üvegfala felé.
A hátunk mögött felharsant a csajok kiabálása, gúnyolódása
és jókedvű ugratása.
–  Addig jár a korsó a kútra, míg valaki jól meg nem dugja! –
kiabálta Nikki, ez a kis szégyentelen.
Egyértelmű volt, hogy ő és Jenna tényleg ikertestvérek
valójában.
Lehajtottam a fejem, mert csak így tudtam eltitkolni, hogy
tűzvörös lettem, és a perzselő lángok tombolnak bennem.
Kale hátravigyorgott a válla fölött, és pontosan ugyanazon a
résen keresztül húzott maga után, mint azon az egykori estén,
amikor azt hittem, csupán egyetlen vacsorát engedélyezek
számára.
Csakhogy annak a vacsinak a következtében neki
ajándékoztam a testem. A szívem. Az életem.
Ugyanúgy, ahogy ő meg az enyém lett.
–  Ó, cowboy! Nem tudom, milyen galádságra készülsz, de
figyelmeztetlek, hogy itt éppen buli van, amin én vagyok a
házigazda. Meg persze te – suttogtam, és közben
megtántorodtam a testemben áramló boldogságtól.
Az örömtől.
Sosem sejtettem, hogy ez ennyire zabolátlan lehet.
Markánsan és kézzelfoghatóan ölelt körül minket. Erőssé tette
az odaadás és a hűség.
Kale megragadta a kezem, és lassan hátrálva rám nézett. Az
arcán már megint ott ragyogott az a mosoly, amitől a hasamban
szárnyra kapott a pillangók serege.
Lenyűgöző, meggyőző és vonzó.
Ilyen volt az én öntelt párom.
–  Az a helyzet, hogy ezt a bulit a mi kettőnk kedvéért
szervezték. És én fontos dolgot akarok elmondani neked.
Megforgatott, odahúzott magához, és valósággal táncra
perdült velem. A karja rásimult a derekamra, miközben a
testéhez szorított.
Gyönyörű szíve az enyémmel összhangban, mennydörögve
lüktetett.
Önkéntelenül is felkuncogtam, és felemelt fejjel Kale-re
néztem, aki lassan mozgott velem a ragyogó holdfényben.
– Ó, tényleg? És mégis mi volna az?
Elvigyorodott, de a tekintete lágyan izzott.
– Hát csak az, hogy két nap múlva már a feleségem leszel.
Ráharaptam az alsó ajkamra, és megpróbáltam megőrizni a
nyugalmamat. Az a helyzet, hogy ez a tény még mindig
elképesztett.
Két nap múlva Kale Bryant felesége leszek.
– Hmm… ez valahogy elkerülte a figyelmem.
 Kale ismét megpörgetett.
– Tényleg?
Rábólintottam.
– Valahogy elfeledkeztem róla.
– Elfeledkeztél róla?
Elszántan bólogatni kezdtem, de aztán nagyot nyekkentem,
mert Kale megragadott, és maga után vonszolt a terasz sötét
sarkába. Hajszálpontosan vissza ugyanarra a helyre, ahol
egykor régen, hónapokkal ezelőtt minden elkezdődött.
Felültetett az egyik asztal szélére, és belehuppant az előttem
álló székbe.
Megragadta a combomat.
– Talán arra volna szükség, hogy emlékeztesselek rá?
Vigyorogtam, de közben halkan fel is nyögtem.
– Hmm… egy kis emlékeztető nem árthat.
Villámgyorsan odahajolt hozzám, és foglyul ejtette az ajkamat
egy őrjítő, perzselő csókkal.
Lágy, selymes ajkával és mohó, ínycsiklandó nyelvével.
Narancs és whisky.
Hibátlan.
Igazi férfi.
A fejem szédült, a testem dalolt.
Lüktetett, és úgy vágyott erre a férfira, ahogy azt korábban
még csak elképzelni sem tudtam volna.
Felállt, én a lábammal átöleltem a derekát. Utána
belenyögtem a szájába, mert kőkemény farkát nekiszorította az
ágyékomnak.
– Kale.
 – Most már emlékszel, hercegnő?
– Valami rémlik – feleltem kuncogva és egyben könyörögve.
Elmélyült a csókja.
Örvényként sújtott le ránk a vágy. Kötelék volt ez köztünk.
Ígéret.
–  Na és most? – Az ajkammal éreztem, hogy elmosolyodik,
miközben ezt suttogja.
Kissé hátrébb dőltem, hogy megnézhessem magamnak
határozott vonásait, az árnyékok közül kiemelkedő tökéletes
alakot. Kijózanodva az ujjam hegyével végigsimítottam az ajkát.
– Soha nem tudnálak elfelejteni.
Vágyakozó morgás tört elő a mellkasából. Már nyoma sem
maradt a korábbi játékosságának, mikor végigcsókolta az
államat és lefelé a torkomat. Közben megszólalt:
– Még csak arra sem voltam képes, hogy pár órán át nélküled
maradjak, miközben tudtam, hogy idefent vagy. Csak az
számított, hogy velem legyél. Hogy megérinthesselek. Alig
tudom elhinni, hogy tényleg az enyém vagy. Még két nap, és a
feleségem leszel. Evan pedig a kisfiam. Ugye nem álmodok?
Ráborultam a vállára.
Elvesztem ebben a lenyűgözően gyönyörű férfiban.
A csodálatos testében és a páratlan szívében.
– A tied vagyok – mondtam.
Teljesen.
Mindenestül.
– Még most sem tudom elhinni – mormogta, és kissé hátrébb
húzódott, hogy megnézhesse magának az arcomat, miközben a
szavai belemerültek az éjszakába.
 Megérintettem az arcát, a tekintetem belemerült barátságos,
mindentudó szemébe.
– Higgyél benne. Én hiszek kettőnkben. Hiszek benned.
Kale több szempontból is megmentett engem. Pótolta azt, ami
hiányzott belőlem. Nevetéssel és szeretettel töltötte meg az
otthonunkat.
Biztonsággal.
Az ügyvédjeivel azon munkálkodott, hogy Dane soha többé ne
jelenthessen veszélyt Evanra.
Ráadásul csodával határos módon egy ötszázezer dollárról
szóló csekk érkezett a Gentry Alapítványtól a válásunk előtt.
Csupán minimális összeggel kellett kiegészíteni, hogy ki
tudjam fizetni belőle Evan sürgősségi szívműtétjét, és a
kezelésével járó költségeket, meg azt az adósságot, amit azóta
halmoztam fel, hogy úgy döntöttem, küzdeni fogok a fiamért.
Kerül, amibe kerül.
Nem kértem ezt a pénzt, nem is követeltem, csupán annyit
akartam, hogy örökre hátat fordíthassunk Dane-nek. Az igazság
mégis az, hogy csodát tett ez a csekk. Egy újabb teher került le a
vállamról. Bár Kale sosem ismerte be, mégis tudtam, hogy ő
intézte el ezt a pénzt. Még csak nem is sejtettem, hogyan.
Igazából nem is akartam tudni. Persze életem végéig hálás
leszek érte.
Egyik széles tenyere rásimult az arcomra.
–  Szeretlek, Hope. Te vagy a mindenem. Alig várom, hogy
együtt élhessek veled. Evannal. Hogy növekedhessen a
családunk. Sosem hittem volna, hogy valaha esélyt kapok erre.
Hörögve teleszívtam levegővel a tüdőmet. Én sem gondoltam
volna, hogy ilyen lehetőséget kapok még az élettől.
Mindig is be fogom érni Evannal.
Mindig is be fogom érni Kale-lel.
Úgy éreztem, mohóság lenne még egy gyerekre vágyni.
Csakhogy a lelkem legszentebb része virágba borult ettől a
lehetőségtől. Igazából nem számít, milyen nagy a családunk,
mert én mindenképpen kincsként őrzöm majd.
Kale ajkán lágy mosoly villant, miközben rajongó tekintettel
nézett le rám.
–  Mindörökre elszántan fogok küzdeni értetek. Azért élek,
hogy megoltalmazzalak téged és Evant.
–  Tudom. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek –
suttogtam. A táncoló árnyékok között megpróbáltam valahogy
kivenni gyönyörű arcát.
– Hercegnő – mormogta, és csókokkal borította be az államat.
–  Vagyis inkább királyné – mondtam megjátszott
ingerültséggel, de aztán ellágyult a hangom, és a szőke tincsek
közé nyúltam. – Hiszen te magad mondtad, hogy a királyom
leszel.
Halkan felnevetett, és mivel közben hozzáért a nyakamhoz,
bizsergés futott végig az egész testemen. Leemelt az asztalról.
Magához szorított.
– Igazi kincs vagy – suttogta.
– Örökre a tied vagyok – feleltem.
Ő az én mindenem.
Rajongó lelkesedéssel fogok örülni minden porcikájának.
Kale eddig még nem ismerte be önmaga előtt, hogy egyedül
neki köszönhetjük a fiam életben maradását.
 Ehelyett azt állította, hogy az én hitem volt a lényeg.
Az odaadásom.
A remény, ami elég erővel töltötte el Evant ahhoz, hogy
harcoljon.
És ez talán így is volt jó.
Azért, mert néha…
Az embernek szüksége van egy hősre.
Kale Bryant pedig…
Ő az enyém.
 ELŐSZÓ

LINCOLN

– Tiltakozom!
Az egész gyülekezet megfordult, és bámultak, ahogy kivágtam
a kétszárnyú ajtót.
Elmosódottan láttam őket, bizonyára a két dupla skót
whiskytől, amit azért hajtottam fel, hogy elfojtsam a bánatomat,
amiért ő máshoz megy feleségül.
Mert egy Riscoff és egy Gable soha nem élhet együtt boldogan.
De én nem voltam hajlandó szó nélkül végignézni, ahogy
Whitney Gable egy másik férfival köti össze az életét.
– Te átkozott seggfej! Hogy merészelsz beleszólni?! – Whitney
maga volt a tökéletes menyasszony a fehér ruhában, kivéve,
hogy az arcát eltorzította a harag, ahogy felém csörtetett.
Lehet, hogy részeg fejjel elszámítottam magam.
– Nem mehetsz hozzá! – Tudtam, hogy a hangom fátyolos, de
nem érdekelt.
– Nem is értem, hogy képzeled, hogy beleütheted az orrodat.
Takarodj!
–  A nyomomba sem ér a pasi – motyogtam. Whitney szeme
szikrázott. – Nem érdekel! Mert engem nem birtokolsz.
Hátulról ketten elkaptak, és az ajtó felé vonszoltak.
–  Ne, ezt ne… – Nem fejezhettem be a mondatot, mert
kihajítottak a templomból.
–  Ha még egyszer rá mersz nézni a húgomra, esküszöm,
kitekerem a nyakadat! És leszarom, mennyi pénze van a
családodnak. – Asa Gable fölém tornyosult, és egy pillanatra
sem vontam kétségbe a szavait, főleg, mivel tiszti egyenruhában
és zöld sapkában volt.
Mellette állt a vőlegény. A férfi, aki kurva nagyot hazudott
Whitney-nek. Nem gondoltam volna, hogy Whitney tényleg
képes lesz hozzámenni. És azt sem, hogy a bátyja hagyni fogja.
De tévedtem. Inkább menjen férjhez bárkihez, csak egy
Riscoffhoz ne.
A vőlegény elvigyorodott, de nem szólalt meg. Mindketten
megfordultak, és visszamentek a templomba.
Ha nem lettem volna kurva részeg, én is visszamentem volna,
hogy újból tiltakozzak.
Lehet, hogy Whitney Gable férjhez megy, de én akkor sem
vagyok hajlandó lemondani róla.
Soha.
 LINCOLN

Tíz évvel később, azaz most

– Fiacskám, vagy szarj egyet végre, vagy szállj le a biliről! Nem

hagyhatod a világvégéig epekedni azt a szerencsétlen nőt. Én
nem leszek már fiatalabb, úgyhogy dolgozz rajta, hogy legyen
következő generáció. A Riscoff család vérvonalának
folytatódnia kell, és én unom már ezt a várakozást.
A nagyapám épp a kéretlen tanácsaival traktál, miközben az
asztalon rezeg a telefonom. A szokásos reggeli
megbeszélésünket tartjuk a szurdokra és a folyóra néző
teraszán.
– Ez most nem lényeges. – Elveszem az asztalról a telefont, és
a zsebembe süllyesztem. Nem törődöm vele, hogy üzent a nő,
akivel pár hónapja randizgatok. Kinyitok egy mappát, ami tele
van a Főkapitány aláírására váró papírokkal.
Az üzlet az első. És az utolsó. Az üzlet mindennél fontosabb.
Ez a Riscoff család mottója.
Ha egy nő jól ismer, akkor tudja, hogy a nagyapámmal
folytatott megbeszélések ideje szent. Én vagyok a több milliárd
dolláros cégbirodalom örököse, de a Főkapitány kezében van a
kormány, és minden döntésemet az ő aláírása szentesíti. Hogy
az agyamra megy-e? Hát persze. És hogy van-e bármi más
lehetőségem? Nincs, mert köt a családi hagyomány. A
hagyomány mindenekfelett. Ez a Riscoff örökösök élete.
–  Ami viszont lényeges, az az, hogy írd alá ezeket a
dokumentumokat, hogy leszerződhessünk a tárgyalások végén,
és még idén nyerjünk újabb néhány százmilliócskát.
A szerződéstervezeteket a nagyapám elé tolom, és tartom a
papírköteget, nehogy elfújja a folyó felől süvítő szél. Sokkal
kellemesebb volt, amíg a nagyapám is a családi birtokon lakott,
de annak vége lett, amikor a Főkapitány két éve megvádolta
anyámat, hogy meg akarja mérgezni, és inkább elköltözött ide, a
folyóra néző házba. Most minden reggel kénytelen vagyok
idezötyögni a semmi közepére, tíz mérföldnyi tekergős úton,
hegynek fel, és még a térerő is egy fos.
Elgondolkodtam, hogy vajon a nagyapám azért vette-e meg
ezt a házat, mert esküdt ellensége, Magnus Gable megvásárolta
a szomszédos, lepusztult ingatlant, és a Főkapitány szemmel
akarja tartani.
Ne téveszd szem elől az ellenségeidet! A Főkapitány kész
Machiavelli, úgyhogy semmi nem lepne meg.
Fogalmam sincs, mit gondoljak arról, hogy anyám tényleg
meg akarta-e mérgezni. Talán sürgetni akarta a sorsot, hogy az
örökösre szállhasson végre a cégbirodalom? Jó lenne, ha még a
feltételezésre is határozottan nemet tudnék mondani, de nem
tudok, és ez bizony sokat elárul a családomról. Sok rosszat.
 Amikor dollármilliárdokról van szó, mindenkinek
megkérdőjelezhető a motivációja, függetlenül attól, hogy
családtag, esetleg a legközelebbi rokon.
A Főkapitány napbarnított, erős jobb keze egy kicsit reszket,
ahogy végighúzza az ujját a sorok közt, és minden szót alaposan
áttanulmányoz. A másik keze az elektromos kerekesszék mellett
ülő retriever, Goose fejét simogatja. Ahogy a puska, úgy a kutya
is mindig a nagyapám mellett van, kivéve olyankor, ha a
Főkapitány rákiált: – Hozd ide, Goose! – Ilyenkor a kutya
leszalad a lépcsőn a folyóhoz, és a vízbe veti magát, hogy
kihozza a zsákmányt, amit a Főkapitány lőtt.
A puska most a mellettem lévő széknek van támasztva,
leginkább azért, hogy a nagyapám Magnus Gable-t
fenyegethesse vele, ha a két vénember megint összeszólalkozik.
A Főkapitány a következő oldalra lapoz, elolvassa, és bal
kezével a Mont Blanc tolla után nyúl. Macskakaparást biggyeszt
a lap aljára, és rám pillant. Barna szeme ugyanolyan éles, mint
akkor, amikor négyéves koromban közölte velem, hogy az
életben egyetlen feladatom van: hogy megőrizzem és
védelmezzem a családi hagyományt.
–  Jó üzletet kötöttél. Büszke vagyok rád, fiacskám. – A
Főkapitány visszateszi a szerződéseket a mappába, és rájuk
helyezi a folyami követ, amit súlynak használ, hogy a több
millió dolláros szerződések ne repüljenek szanaszét a szélben.
– Köszönöm. – A papírokért nyúlok.
– Még nem végeztünk.
–  Van még valami, amit meg kell beszélnünk, mielőtt ezeket
visszaviszem az irodába és egy valag pénzt keresek?
 –  De még mennyire hogy van! – Nagyapám hátradől a
székében, és összefonja a karját. Hófehér haja és sűrű szakálla
szinte meg sem libben az erősödő szélben. – Visszajön az a nő.
A kezem megdermed a levegőben a papírok fölött, és érzem
magamon a nagyapám fürkésző tekintetét.
Machiavelli a javából.
– Tessék? – kérdezem kimérten, bár hallottam, amit mondott.
–  Hallottad. Visszajön, és tudni akarom, hogy ezúttal képes
leszel-e uralkodni magadon.
Próbálok pókerarcot vágni. Ezt is a Főkapitánytól tanultam.
– Kiről beszélsz? – kérdezem, és a hangom szándékosan unott.
Azért kérdezek vissza, hogy addig is járhasson az agyam.
Pontosan tudom, ki az a nő. Mert számomra mindig csak egy nő
létezett.
A Főkapitány kinyújtja a kezét, és közelebb hajol. Könyökét az
asztalra támasztja, és összefonja az ujjait. – Ne szarozz velem,
fiacskám! Tudod jól, hogy kiről beszélek. Ha muszáj, hát dugd
meg, és felejtsd el. És aztán kezdj el a dinasztiaépítéssel
foglalkozni. Nem élek örökké, és biztos akarok lenni abban,
hogy a cégbirodalom nem kerül Harrison kezébe.
Riscoff Főkapitány hiába milliárdos, akkor is pontosan úgy
beszél mindenről, ami sürgetően fontos, mint amikor még a
haditengerészetnél szolgált. Kavarognak a gondolataim,
megpróbálom kihámozni, mi történik. De csak egyvalami
számít.
Visszajön.
Whitney Gable… az egyetlen nő, akit fehér ruhában akartam
látni az oltár előtt.
 Láttam is. Csakhogy máshoz ment feleségül.
Tíz évvel ezelőtt történt, hogy fenekestül felforgatta az
életemet, amikor belépett abba a bárba…
 LINCOLN

Régebben

Hazaparancsoltak, mint egy kutyát. És ugyanúgy, ahogy a

Főkapitány engedelmes retriever kutyái, akik a levadászott
kacsákat apportírozzák, én is engedelmeskedtem. De az nem
jelenti azt, hogy örültem is neki. Melyik huszonöt éves fickó
ugrik boldogan, ha a nagyapja csettint?
Hát igen. Én. Mert egy jó örökös a családi vagyon érdekében
mindent megtesz.
De nem csak a pénz miatt. Hanem azért is, mert a Főkapitány
alaposan belém nevelte a mottót, négyéves koromtól kezdve:
Őrizd meg és védelmezd a családi hagyományt!
Mert ez a Riscoffok dolga. Még jobban feltölteni a családi
kincstárat, majd átadni az utánunk következő nemzedéknek.
Apám igencsak szarul végezte a dolgát a Főkapitány szigorú
elveihez képest, legalábbis annak alapján, amit a New Yorkból
érkező hírek állítottak. Úgy tűnt, többet foglalkozik a
szeretőjével, mint az irodájával. A Főkapitány legutóbbi
üzenetéből nyilvánvaló volt, hogy ez így nem mehet tovább.
Nagyapám úgy döntött, ideje visszatérnem a Gable birtokra, és
beállni a sorba.
Így hát, ha nem is örömmel, de visszatértem. Engedelmes
örökös voltam, ugyanakkor haragos is. Ezért ücsörögtem egy
lepukkant bárban a város szélén, morcosan bámulva a
tequilámat.
Bírtam a terhelést, amit a Főkapitány zúdított rám, de arra
nem álltam készen, hogy a Gable birtokra visszatérjek. Ez azért
túlzás volt. New York a véremben keringett, és fokozatosan
egyre feljebb kerültem a ranglétrán egy olyan cégnél, ahol
egyetlen családtagom sem ült az igazgatóságban. Bizonyítottam
magamnak. Értékes munkát végeztem.
A Gable birtok az otthonom volt ugyan, de sosem éreztem ott
jól magam. Gyönyörűbb kis települést el sem lehetett képzelni a
hegyek között, de megosztott kisváros volt.
Erről is a családom tehet.
A Riscoff és a Gable család viszálya legendás volt, és nem úgy
tűnt, hogy hamarosan vége szakadna. Senki nem maradt
semleges, főleg az után nem, hogy legutóbb a Főkapitány egy
árverésen megvásárolta a Gable család birtokát, amit
adóhátralék fejében kényszerültek eladni.
Semmi szüksége nem volt rá, csak tetszett neki, hogy
megszerezhet valamit a Gable családtól.
Az eladás után egy nappal a ház és a nagy pajta porig égett. A
zsaruk nem tudták kideríteni, hogy a Főkapitány gyújtotta-e fel,
hogy a Gable famíliával kiszúrjon, vagy épp valamelyik Gable
tette, mert nem akarta, hogy a birtok mindenestül a Riscoffok
kezére kerüljön.
Fogalmam sem volt, mi történt valójában, és különben is,
leszartam. Csak azt tudtam, hogy egy lépést sem tehetek a
városban anélkül, hogy megbámulnának, mert tudták, ki
vagyok, és a lakosság fele gyűlölt.
Az anonimitás, amit New Yorkban élvezhettem, eltűnt abban
a pillanatban, amikor megérkeztem a cég magánrepülőjével.
Megfogtam az üveget, és egy újabb Patrónt töltöttem
magamnak, miközben hallgattam a bár élénkülő zaját.
Három napomba telt, hogy találjak egy helyet, ahol
üldögélhetek és duzzoghatok anélkül, hogy felismernének.
Ócska Mets sapkámban, egyszerű fehér pólómban és szakadt
farmeromban baromira nem érdekeltem senkit Mo
kocsmájában. Leginkább motorosok jártak ide, akik a hegyekbe
készültek. Pont a másik végében volt az útnak, ami a családi
birtokra vezetett, ahonnan alig vártam a szabadulást attól a
perctől fogva, hogy betettem oda a lábam. A birtok folyton arra
emlékeztetett, hogy az egész életemet a család és a felelősség
határozza meg.
Önálló ember voltam, és kurvára idegesített, hogy most a
nagyapám parancsol nekem.
Mo kocsmája tökéletes búvóhely volt, és én aznap csak szép
nyugodtan iszogatni akartam, miközben a sorsomon töprengek.
Ehhez még baromi sok tequilára volt szükségem.
Már fontolgattam, hogy az üvegből fogok vedelni, amikor
kinyílt az ajtó, és a besüvítő szélben mindenki odafordult, még
én is.
Azta kurva…!
 Hollófekete haj. Vérvörös ajkak. És micsoda test!
Úristen. Ilyen nincs!
Még nem voltam részeg, de megfordult velem a világ, és csak
bámultam, ahogy a nő lobogó hajjal belép a bárba. Úgy pózolt,
mint valami fotómodell, de egyáltalán nem vette észre, milyen
hatással van mindenkire.
A kocsma hirtelen elcsendesedett, és minden férfi döbbenten
bámult. Mintha arra várnánk, hogy ránk nézzen. Matatott egy
kicsit a táskájában, majd felpillantott.
Ne már!
Élénk kék szeme belém hasított. A lélegzetem is elállt, amikor
csücsörítve körbehordozta a tekintetét, mintha a saját
birodalma lenne a bár. Mintha otthon lenne. Kihúzta magát,
kidüllesztette a mellét, és úgy sétált a pulthoz, hogy közben
egyetlen férfira sem nézett rá.
Egy határozott nő. A francba, ez nem semmi!
Sütött róla az önbizalom, ahogy tőlem két bárszékkel odébb
elhelyezkedett, és egy húszdollárost tett a pultra. – Egy tequilát
kérek. Töményen, és azonnal.
Igazam volt. Határozott nő. Valami szerencsétlen faszkalap
biztos felidegesítette, és én még sosem találtam semmit olyan
csábítónak, mint a selymes bőre alatt forrongó haragot. Úgy
begerjedtem rá, hogy megrándult a farkam. Nem az a fajta férfi
vagyok, aki elszalaszt egy ilyen lehetőséget.
A pulton odatoltam elé a Patrónt. – Parancsolj!
A kék szempár pillantása olyan volt, mintha a golyóimat
szorongatták volna. – Nem fogok lefeküdni veled, csak mert
megkínálsz egy itallal.
 Ez tetszik. Amióta a nagyapám hazaparancsolt, most először
mosolyodtam el.
–  Nem azért fogsz. – Felé fordultam a bárszéken, és
megszokásból kezet nyújtottam. – A nevem…
–  Hagyd a fenébe, nagyvárosi ficsúr. Nem érdekel a neved,
anélkül is megiszom a tequiládat. Úgysem találkozunk többet.
Nem kellett felfednem előtte a kilétemet, és ez csak még
jobban felvillanyozott. Be akartam bizonyítani, hogy rosszul ítél
meg. Ehhez különleges tehetségem volt.
– Miből gondolod, hogy nagyvárosi ficsúr vagyok?
A csuklómra pillantott. – Puccos az órád. – Aztán a cipőmre
nézett. – Az meg nem motorosbakancs, és nem is túrabakancs
vagy acélbetétes bakancs. Nem környékbeli vagy.
Nem volt igaza, de mégis igaza volt. Gable-ből származom, de
nem itt nevelkedtem. A szüleim magántanárokat fogadtak
mellém tizenkét éves koromig, utána pedig bentlakásos
iskolába küldtek. Az öcsémet szintén, a húgomat azonban nem.
A szüleim úgy gondolták, hogy a húgomnak semmi szüksége
bentlakásos iskolára, mert majd a főiskolán úgyis fog magának
egy férjet. Szerencsére bekerült a Yale-re, és jobban érdekelték a
gazdasági tanulmányok, mint az egyetemista fiúk.
Mivel szerettem volna megtartani a névtelenségemet,
egyetértően bólintottam, aztán végigmértem a nő viseltes,
magas sarkú csizmáját és rövid farmerszoknyáját.
– Ezek szerint a csizmád azt jelenti, hogy te környékbeli vagy?
Válasz helyett felállt a bárszék lábtámaszára, kinyújtózott, és
levett egyet a pult fölött sorakozó felespoharak közül. A
farmerszoknya a seggére feszült, persze tudtam, hogy jobb, ha
nem bámulom, de nem bírtam ki.
Jézusom, micsoda csaj!
Leült, és az üvegből a pereméig töltötte a poharát. – Itt
születtem, itt nőttem fel, és csak arra vágyom, hogy lelépjek a
városból. Elegem van.
Néztem, ahogy nagy hozzáértéssel, egy kortyra fenékig üríti a
poharat, és aztán lecsapja a karcos fapultra. A szemem
megállapodott a pohár szélén a vörös rúzsnyomon. Lenne
ötletem, hogy hol szeretném látni ezeket a vörös ajkakat.
A farkam kezdett ágaskodni, úgyhogy az ilyen gondolatokat
inkább elhessegettem. Nem akartam egy motoroskocsmában
üldögélni az erekciómat rejtegetve, mint valami kamasz fiú.
A nő arcára emeltem a tekintetemet. Nem esett nehezemre.
Ahányszor rápillantottam, mindig feltűnt valami újdonság.
Például most az apró szeplő a vörös ajka fölött.
Lenyűgöző. Döbbenet.
Felvonta a szemöldökét, és rádöbbentem, hogy már jó ideje
bámulom. Magamhoz tértem, és megpróbáltam visszagondolni,
hogy mi a francról beszélgettünk.
Ja, igen. Hogy le akar lépni Gable-ből. Hát én is, pedig én csak
pár napja vagyok itt.
– És hová mennél?
– Tök mindegy. Még nem lépek le. Egyelőre itt ragadtam.
Majdnem folytatta, de inkább elhallgatott, és megrázta a fejét.
Valami rejtélyes oknál fogva legszívesebben azt mondtam
volna a csajnak, vagyis inkább a végzet asszonyának, hogy
elviszem bárhová, ahová csak akarja. De nem tettem.
–  Olyan nincs, hogy itt ragadtál. Mindig lehet másképp
dönteni.
A kék szempár fürkészőn figyelt, és én úgy éreztem, nem
kapok levegőt. Soha az életben nem éreztem még ilyen delejes
vonzást.
– Lehet, hogy mindig lehet másképp dönteni. Viszont ma este
füstté vált minden tervem. Hogy ez miért jó? Csak azért, mert
megszabadultam kilencven kiló túlsúlytól.
Ezek szerint igazam volt. Most szabadult meg valami
faszfejtől, aki hülyére vette. Ostoba pöcs. De nekem csak jót tett.
A nő megfogta az üveget, és ismét töltött. Az ajkához emelte,
és végig a szemembe nézett, ahogy kiitta. Szóhoz sem jutottam
tíz hosszú másodpercig, és ezalatt valami bunkó kis fasz odaült
mellé.
–  Na végre, rájöttél hogy a seggfej pasid mindenkit megbasz,
aki hagyja magát? Minket rögtön lekoptatott, ahogy megcsinálta
a szerencséjét. Nem csodálom, hogy téged is dobott, hiszen Los
Angelesben minden ribanc az ő farkát akarja.
A nő fagyos pillantást vetett a mellé telepedett fickóra. – Menj
a picsába, Dave!
–  A te picsádba jó lenne, bébi. Évek óta várom a lehetőséget,
hogy felcsípjelek.
– Ne is álmodj róla!
Ezek ketten nyilván ismerték egymást, és én nem akartam
beleavatkozni. De amikor a pasas elkapta a nő könyökét,
leugrottam a bárszékről.
– A hölgy nem kérte, hogy tapogasd, úgyhogy el a kezekkel!
Dave felém fordult, mire Kékszemű is leugrott a bárszékről,
és odébb taszította.
 –  Hozzám ne érj, te fasz… – kezdte kiabálva, de elhallgatott,
mert Dave nekilökte a széknek.
A picsába!
–  Na ide figyelj, szarházi! Hölgyekre nem emelsz kezet! –
Felsegítettem a nőt, és odaálltam kettőjük közé.
– Maradj mögöttem! – mondtam. Rám villantotta a szemét, és
már tiltakozni készült, de nem hagytam. – Biztonságosabb.
Üveg csörömpölése hallatszott, és amikor megfordultam,
láttam, hogy Dave egy törött sörösüveget szorongat a nyakánál
fogva.
Ugyan gazdag család sarja vagyok, de attól még ki kellett
vívnom a tiszteletet a bentlakásos iskolában, úgyhogy elég
hamar jól megtanultam verekedni.
A törött üveg a földön landolt, és Dave mellette kötött ki. A
többi iszogató is feleszmélt, és a motorosok egyenként talpra
álltak.
Hogy még mit tanultam a verekedésen kívül? Visszavonulni.
A lányhoz fordultam. – Most elhúzunk innen, de gyorsan.
Bólintott, kék szeme körbepásztázott a vállam fölött, és a
kezét a kezembe csúsztatta. – Húzzunk.
Megszorítottam a kezét, és a hátsó ajtó felé iramodtunk.
Szorosan követett, ahogy kivágtam az ajtót, és kivezettem a
hűvös, tavaszi estébe.
– Nincs kocsim.
–  Itt parkol a furgonom. – Előkaptam az egyik szolgálati
furgon kulcsát, amit a személyzet használt a birtokon.
Ismét kivágódott az ajtó, nagyot csattant a fekete téglafalon,
ahogy valaki kirontott utánunk. Megfordultam, hogy a
testemmel védelmezzem a nőt, de nem voltam elég gyors, hogy
kivédjem az arcomra célzott ütést is.
A fickó eltalált, én pedig elengedtem a nő kezét, és egy
jobbegyenessel pofán vágtam a támadót. Megtántorodott.
– Az ilyesmi nem lehetne vonzó. Cseppet sem. – A nő rekedtes
hangja áthatolt a véremben zúgó adrenalinon. – De mégis az
volt.
A támadó ismét próbálkozott, és én ezúttal gyomorszájon
vágtam. Hörögve térdre rogyott.
Felé léptem, de egy kéz megragadta a karomat. A kék szempár
könyörgőn nézett.
– Menjünk! Nem ér annyit. Egyik szarházi sem ér annyit.
Nem bántam, hogy magam mögött hagyom a bunyót. Két perc
múlva már a furgonban voltunk, és kifelé száguldottunk a
parkolóból.
– Sajnálom. Én tehetek az egészről.
Rápillantottam, de árnyékban maradt az arca. Odakint nem
voltak utcalámpák, semmi nem világított, csak a fényszóróm
vágta át az éjszaka sötétjét, ahogy a város felé hajtottunk.
–  Szerintem Dave tehet róla. Nem kérted, hogy letapizzon.
Amúgy ki az a Dave? Mi volt ez az egész?
–  Mindegy. Gondolni sem akarok rá. Ma este nem. Sőt, soha.
Az egész kibaszott baromságot el akarom felejteni.
–  Hol szeretnél kiszállni? – kérdeztem nagy nehezen, mert
nem akartam még megválni tőle, főleg úgy nem, hogy esetleg a
pasija lakásához kellene elvinnem, ahonnan még ki sem
költözött.
– Engem soha senki nem védett meg. Soha.
 – Nem volt akkora ügy.
Felém fordult. – Neked lehet, hogy nem, de nekem igen. Sokat
jelentett.
Amikor kattant a biztonsági öv csatja, odapillantottam. – Mit
csinálsz?
Közelebb húzódott az ülésen. – Megköszönöm. – Az ajka a
nyakamhoz tapadt.
Tudtam, hogy ha most elmegy, soha többé nem látom, és ez a
gondolat valahogy elviselhetetlen volt.
Azt akartam, hogy velem jöjjön, de nem a birtokra. A
kibaszott birtokra semmiképp. Az a hely mindenből és
mindenkiből kiszívta az életet.
Megpillantottam egy útelágazást, és leálltam. Amikor a belső
világítást felkapcsoltam, láttam, hogy piheg, és kék szemét
merőn rám szegezi.
A vérem a verekedéstől már amúgy is forrt, és most csak még
jobban lázba jöttem. Láttam rajta, hogy kíván. Igen, akart
engem. Ezt a tekintetet bárhol felismerném.
El akarja felejteni, ami történt vele? Lenne javaslatom, hogy
hogyan.
Felé fordultam. – Ha meg akarod köszönni, az legalább egy
csókba kerül.
Elkerekedett a szeme, a pupillája kitágult, és nagyot sóhajtott.
Egy pillanatra megijedtem, hogy túl rámenős voltam, de nem
húzódott el, csak még közelebb jött.
–  Nem szoktam ám ilyesmit csinálni. Gondolom, most
ribancnak tűnök…
–  Tökéletesnek tűnsz. – Szinte rá sem ismertem a hangomra,
olyan rekedten morogtam. Megragadtam a csípőjét, és az
ölembe húztam.
Lelkes, kicsit ügyetlen csókban forrt össze a szánk,
észveszejtő volt. Egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal a
csípőjét markoltam, és elmélyítettem a csókot. Még. Még többet
akartam.
Tüzes volt, forró, édes. Bajkeverő. És őrülten akartam.
Lesöpörte a fejemről a sapkát, megtámasztotta a tarkómat, és
olyan éhesen csókolt, ahogy még soha senki.
– Kívánlak.
Hátrébb húzódtam a hevességétől, a szavaitól. Hiszen még a
nevét sem tudtam. Mégsem dughatom meg itt, a furgonban.
Éles pillantást vetett rám. – Ne keress kibúvót, városi ficsúr!
– Csak ne itt. Keressünk jobb helyet!
Kényszeredetten lecsúsztattam az ölemből, de nem messzire.
Átkaroltam, magam mellett tartottam, és odahajoltam még egy
csókért.
A francba, ez a nő függőséget okoz.
Meg kellett szereznem.
– Tudok egy jó helyet.