SAWYER 

BENNETT

A VADEMBER

♥Első kiadás♥
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Sawyer Bennett
A mű eredeti címe: Uncivilized
 
A művet eredetileg kiadta:
Big Dog Books, LLC
 
Copyright © 2014 by Sawyer Bennett
All rights reserved throughout the world.
 
Fordította: Kádár Pál
A szöveget gondozta: Tolnai Panka
 
ISSN 2416-1195
EPUB ISBN 978-963-561-507-0
MOBI ISBN 978-963-561-508-7
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Réti Attila, Heiser Krisztina
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Köszönetnyilvánítás

Hol is kezdjem, hisz oly sokan vagytok…

Először is, Kim Kimball és Bobbie Jo Kirby. A lelkesedésetek és
támogatásotok kulcsszerepet játszott abban, hogy ez a történet
elkészült. Imádlak titeket, lányok.
Lisa Kuhne. Mit is mondhatnék… A világ legjobb asszisztense
vagy. Ennyi. Most lódulj vissza dolgozni, mert nélküled teljesen
el vagyok veszve!
Melody Grace. Rengeteget segítettél a szövegben, de nemcsak
írói készségedet és a romantikus történetek iránti
szenvedélyedet, hanem a pimaszságodat és ravasz
marketingfogásaidat is imádom. Köszönöm, köszönöm,
köszönöm.
A  Benett Bétái csoport: Lisa, Janett, Bethany és Kristin. Nem
csak ezen kézirat megszületése alatt támogattatok, de egész
karrierem során is, ami rendkívül sokat jelent számomra.
Nagyon fontos nekem a barátságotok, szerencsésnek
mondhatom magamat, hogy itt vagytok nekem.
Darlene Avery. Nem először mondok neked köszönetet, és
nem is utoljára. Pontosan tudod, miért imádlak annyira.
Szeretném megköszönni a borítón szereplő két modell, Jay
Byars és Krystal Reynolds munkáját is. Kívülről és belülről is
gyönyörűek vagytok. Köszönöm, hogy segítettetek létrehozni a
Bookdom történetének legszebb könyvborítóját. Komolyan,
ennyire jó.
Szintén köszönöm a Marie Killen Photography eszméletlen jó
munkáját a borítókép fotózásánál, és a Vitalink
marketingcsapatának erőfeszítéseit is, akik immár tizenhat éve
vannak mellettem. Még sok hasonlóan eredményes évet
kívánok számunkra.
Végezetül köszönetet kell mondanom a fantasztikus
családomnak és a barátaimnak. Szerencsés vagyok, hogy
szerettek és támogattok. Kizárt, hogy nélkületek végig tudtam
volna ezt csinálni.
 Prológus
MOIRA

Napjainkban
 
Megszédít a vágy. Szédülök, zakatol a szívem, az izmaim
ritmusosan rándulnak össze.
Teljesen elveszítettem a kontrollt, az ösztöneim azt harsogják,
hogy elég volt… hogy adjam fel.
Hódoljak be.
– Térdre! – parancsolja Zach mély hangján, ami végigmorajlik
a bőrömön, és amitől felforr a vérem.
– Nem – suttogom, bár azt akarom sikoltani, hogy igen.
Tudom, mi következik.
Valójában csak azért szegültem ellen a parancsának, hogy
provokáljam. Azt akartam, kényszerítsen rá, hogy hódoljak be
neki. Sokkal izgatóbb, mintha egyszerűen engedelmeskednék
neki.
Zach finoman megragadja a tarkómat, és megszorítja… éppen
csak annyira, hogy minden idegszálammal rá figyeljek. Egyszer
azt mesélte, a hím jaguár is ezt csinálja a párjával közösülés
előtt, hogy kivívja a nőstény tiszteletét. Elhittem neki, hogy így
van. Mindent elhiszek neki, amit arról mesél, milyen volt az
Amazonas őserdeiben felnőni. Imádom, ahogy a modern
világtól távol töltött évek megformálták a személyiségét.
Rám hajol, érzem a tarkómon forró leheletét.
– Soha többé ne mondd nekem azt, hogy nem!
Csak ennyit mond, mielőtt lenyom a földre. A  térdeim
azonnal engedelmeskednek neki. Amint a szőnyeghez érnek,
előrelök… aztán le, le, le… míg az arcom hozzáér a krémszínű
gyapjúhoz, a fenekem pedig az égnek mered. Halk, megadó, de
egyben elégedett sóhaj tör fel belőlem. Lehunyom a szemem, és
eszembe jut, amikor először láttam, hogy Zach ezt csinálja egy
nővel. Emlékszem, mennyire sóvárogtam, hogy velem is
megtegye.
Kiemelt pillanata volt az életemnek, amikor minden belém
nevelt civilizáltságot és udvariasságot levetkőztem, hogy
átadhassam magam a mohó éhségnek, hogy tanuljak ettől a
férfitól.
Furcsa, mert én vagyok a tanára, és mégis… most ő tanít
engem.
Zacharias Easton olyan leckét ad nekem gyötrő
vágyakozásból, amit még csak elképzelni sem tudtam, mielőtt
találkoztam vele.
Azzal a szomorú kisfiúval.
A dzsungel vademberével.
A  magányos harcossal, akinek minden porcikájából sugárzik
a veszély.
A kíváncsi férfival, aki egyik világhoz sem tartozik igazán.
–  Emlékszel, mikor először láttál? – kérdezi Zach, miközben
újra megszorítja a nyakamat.
– Igen.
 – Beindított a látvány, igaz?
– Igen.
– Azt akartad, hogy veled is ugyanúgy csináljam, igaz?
– Igen.
– Most is ezt akarod?
– Istenem, igen! – nyögöm.
– Akkor meséld el! – utasít.
Hangja rekedt a vágytól.
– Mit? – kérdezem zavartan.
– Az első találkozásunkat. Meséld el, mit láttál, édes kis Moira,
aztán majd én eldöntöm, hogy megadjam-e neked, amire
vágysz.
Kiengedem a levegőt félig nyitott ajkaim között, és újra
lehunyom a szemem. Visszagondolok az egy hónappal ezelőtti
expedíciómra az Amazonas őserdejébe, melynek az volt a célja,
hogy visszahozzuk Zachet… A szegény kis elveszett fiúcskát, aki
az elmúlt tizennyolc évben a primitív caraica indiánok között
élt.
Ez volt a nap, amikor az életem végérvényesen megváltozott.
 
Éppen a dzsungelen vágtunk át. Ramon, a vezetőnk ment elöl,
utána én, a sort pedig Gaul atya zárta. Miután a gépünk leszállt
az Amazonas déli szakaszát határoló kis reptérre a kolumbiai–
brazil határtól nyugatra, a Jutaí folyó felé indultunk, ahol Gaul
atya vásárolt egy ócska kenut egy folyami kereskedőtől. Dél felé
indultunk, de sokszor kellett partra szállnunk, hogy gyalog
kerüljük ki a legveszélyeseb sodrású szakaszokat. Ezután még két
napig eveztünk, mielőtt Ramon úgy döntött, hogy ideje kikötnünk.
 Minden a hátizsákomban volt, amire szükségem lehetett a
caraica falu felé vezető úton. Mivel ez már a harmadik utam volt
az Amazonas vidékén, csak a legfontosabbakat vittem
magammal: klórtablettát a vizeskulacsomba, egy kést, egy
könnyű, hordozható függőágyat, egy váltás ruhát magamnak, egy
váltás ruhát Zachnek, aminek a kiválasztásában – főleg a méretet
illetően – Gaul atya segített, és némi katonai szárított elemózsiát,
amit még Brazíliában vásároltam, mielőtt Cessna kisgépünk
elindult volna észak felé.
Ramon, a helyi misszionárius vezette a kis csapatunkat, aki
korábban Gaul atyával utazta át a vidéket. Folyamatosan
kaszabolta előttünk a sűrű növényzetet, ami mintha azonnal újra
vissza is nőtt volna. A dzsungel fái olyan szorosan nőttek egymás
mellett, hogy lombkoronáik alatt sötét árnyak táncoltak.
Ramon előremutatott, majd portugálul szólalt meg, amit Gaul
atya fordított le nekem.
– Látják a fényeket előttünk? Az már a caraica falu.
Átkukucskáltam Ramon válla felett, és úgy tűnt, a dzsungel
már nem olyan sűrű előttünk. Ahogy továbbhaladtunk az
erdőben, megláttam, hogy egy nagyjából háromhektáros, csupasz
földdel borított tisztás felé tartunk. A  tisztáson hosszúkás,
bambusz tartópillérekből épített kunyhók álltak. A  lejtősen
kialakított, terebélyes pálmalevelekből készített tetőt ugyancsak
bambuszból készített keresztmerevítés tartotta. A  törzsi
kunyhókra jellemző módon ezeknek az épületeknek sem voltak
falaik, padló gyanánt pedig a csupasz talaj szolgált.
A tisztás nyugati oldalán egy nagyjából egyhektáros ültetvényt
pillantottam meg. Az egyik munkatársam révén elég sokat
tudtam a caraica törzsről, mivel az egyik barátjának ismerőse
náluk járt néhány éve. Megtudtam, hogy a törzs többféle növényt
is termeszt, hogy kiegészítsék húson alapuló étrendjüket. A húst a
vadászó férfiak szerezték be. Többek között banánt, maniókát,
mangót, cukornádat, kukoricát és édesburgonyát is termeltek.
Megpillantottam egy nőt, aki éppen az ültetvény felől sétált a
házak felé. Hatalmas, kukoricával teli kosár lógott a hátán, amit
egy homlokához erősített, tenyérnyi vastag szíj tartott meg.
Amint beléptünk a faluba, Gaul atya állt csapatunk élére.
A  házakban újabb nőket láttam, egyesek tűz fölé tartott
agyagtálakon maniókakenyeret sütöttek, mások a kisgyerekekre
vigyáztak, vagy függőágyaikban pihentek. Kíváncsian
pillantottak felénk, de nem jöttek köszönteni bennünket. Ahogy
elképzeltem, minden nő meztelen volt. Habár a törzs néha
kereskedik az erre tévedő misszionáriusokkal és más törzsekkel,
ruhát még nem hordtak. A  férfiak még csak ágyékkötőt sem
viseltek.
Gaul atya az egyik kunyhó felé indult, melynek oldalához egy
kisebbet építettek. Ez talán a negyede lehetett a nagynak.
Követtem őt a kunyhóhoz. Amikor belépett, üdvözölte a
függőágyában fekvő idősebb caraica férfit. Egy idősebb nő,
minden bizonnyal a felesége, a tűz körül sürgölődőtt, és éppen
maniókakenyeret sütött egy agyagtányéron.
Gaul atya halkan, portugálul szólt a férfihoz, majd
megveregette a vállát. A  ráncos férfi mosolyra húzta a száját.
Alig voltak fogai. Világos volt, hogy épp üdvözölték egymást.
Ezután Gaul atya rám mutatott, és számomra ismeretlen
szavakat hadart el, de nyilvánvaló volt, hogy éppen bemutatott a
caraica férfinak.
A férfi magához intett, én pedig odaléptem a függőágyához.
– Moira… ő itt Paraila… Zach nevelőapja.
Gaul atya ezután visszafordult a férfihoz, és újra portugálul
szólt hozzá. Az elmúlt száz évben sok törzs vette át ezt a nyelvet,
hiszen egyre gyakrabban kellett kommunikálniuk az emberekkel,
akik egyre gyakrabban merészkedtek be az Amazonas őserdeibe.
Paraila rám nézett, majd lágyan, barátságosan elmosolyodott.
Aztán felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, ő pedig beszélni
kezdett. Amikor befejezte, újra megszorította a kezemet, majd
Gaul atya fordítani kezdett:
–  Paraila üdvözöl téged, és örül, hogy itt vagy a falujában.
Reméli, hogy maradsz egy darabig, és megpihensz náluk. Ha
visszaérnek a vadászok, nagy mulatságot rendeznek a
tiszteletünkre. Azt is mondta, reméli, gondját viseled majd
fogadott fiának, de ahogy rád néz, már tudja, hogy erős és
jóravaló nő vagy, és megbirkózol Zachkel.
Szélesen elmosolyodtam.
–  Gaul atya, kérem, mondja meg neki, hogy köszönöm.
Megtisztelő, hogy itt lehetek, és ígérem, gondját viselem Zachnek.
Paraila újra elmosolyodott, aztán tovább beszélgettek Gaul
atyával. Addig én körülnéztem a faluban. Néhány sovány kutya
szaladgált a kunyhók között, majd legnagyobb meglepetésemre
az egyik közeli kunyhóban egy kis fekete majmocskát vettem
észre. Bambuszból készített kötelet tekertek a nyaka köré, amit
egy földbe szúrt fadarabhoz erősítettek. Az egyik kisgyerek
valamiféle növénnyel etette, én pedig rájöttem, hogy a majmocska
egyfajta házikedvenc lehet. Ez azért is érdekes volt, mert legjobb
tudomásom szerint a törzs előszeretettel fogyaszt majmokat is.
Gaul atya a vállamra tette a kezét.
– Gyere, állítsuk fel a függőágyadat, utána pedig megmutatom,
hol találsz vizet, hogy felfrissítsd magad! Aztán lepihenhetsz. Az
ünnepség csak pár óra múlva kezdődik, és az éjszakába nyúlik
majd.
Bólintottam, majd követtem az atyát, aki éppen kiment Paraila
kunyhójából. Alig vártam, hogy Zach visszatérjen a faluba.
 
●
 
Már javában zajlott az ünnepség, de Zach még mindig nem tért
vissza. Amikor felébredtem a szunyókálásból, Gaul atya
elmondta, hogy Paraila aggódik a fiú miatt. Zach nem fogadta jól
az érkezésünk hírét, és hevesen tiltakozott az ellen, hogy elhagyja
velünk a falut. Kiderült, hogy Parailával napokig veszekedtek
emiatt, és még mindig nem dőlt el, hogy Zach vajon visszajön-e
velem az Államokba.
A  kunyhóktól pár méterre lévő nyílt területen hatalmas tüzet
raktak, melyen többféle húst sütöttek. A vadászok úgy egy órával
azelőtt tértek vissza. Ha jól számoltam, a csapat huszonkét
életerős férfiból állt. Zach azonban nem volt közöttük. Amikor
Gaul atya tolmácsolásában megkérdeztem erről Parailát, ő így
válaszolt:
–  Zacharias egy tapír nyomait követi, ezért maradt le.
Hamarosan hússal tér haza.
A  kezembe vettem az ételt, amit egy hatalmas banánlevélen
nyújtottak át nekem. A  vadászat igen sikeresnek bizonyult,
elejtettek egy kajmánt és pár pókmajmot. A faluban maradt nők
boldogan üdvözölték a zsákmánnyal hazatérő férfiakat.
A  férfiasságukat takaró, pálmalevélből font, tulipán alakú
tokot leszámítva a férfiak is teljesen meztelenek voltak.
A  körülmetéletlen férfiasságukat rejtő tok vastag, fekete
szeméremszőrzetükön ült, heréjük alatta lógott. Ezzel is
tisztában voltam előre, így egyáltalán nem lepett meg a látvány.
Antropológusként mindig is lenyűgöztek ezek a különbségek a
kultúrák között.
A  férfiak meglepő gyorsasággal tisztították meg a
zsákmányukat a dzsungel szélén, majd a nyílt tűz fölé helyezték a
húsdarabokat. Amikor minden megsült, a nők levették a tűzről,
és felszolgálták a férfiaknak. A  nők, engem is beleértve, csak
akkor szedtek maguknak, amikor már minden férfi enni kezdett.
A  hús mellé főtt édesburgonyát, maniókakenyeret és felszeletelt
papayát szolgáltak fel.
Gaul atya történeteket mesélt nekem a caraica törzsről, és
összehasonlította őket más törzsekkel, akikhez szintén
ellátogatott néha. Már tizenegy éve jár ehhez a faluhoz, és szinte
teljesen feladta modern életét, hogy a dzsungelben éljen az
őslakosokkal, és hogy hirdesse nekik az Úr igéjét. Öt hónappal
ezelőtt aztán Gaul atya eltörte a lábát, és bekerült egy São Paulo-i
kórházba. Lábadozása alatt meglátogatta egy misszionárius pap
ismerőse, aki mesélt neki egy rendkívül gazdag üzletemberről,
aki két eltűnt misszionárius barátját, Jacob és Kristen Eastont
kereste. A  pár tizennyolc évvel ezelőtt rejtélyes körülmények
között tűnt el az Amazonas dzsungelében fiukkal, Zachariasszal
együtt. ♥
 Mire a misszionárius befejezte a történetet, Gaul atya már
biztosan tudta, hogy a gazdag amerikai a caraica törzzsel élő
Zachariast keresi. Azonnal felvette a kapcsolatot Randall
Cannonnal, Zach keresztapjával, és beindult a gépezet, hogy
hazahozzák a fiút. Mivel sokáig tanulmányoztam olyan amerikai
őslakosokat, akik úgy döntöttek, hogy csatlakoznak a civilizált
világhoz, Mr. Cannon engem kért fel, hogy segítsek hazahozni
Zachet, és segítsek neki visszailleszkedni a modern
társadalomba.
A tűz mellett ültem, a pap történeteit hallgattam, és a tűz körül
táncoló és énekelő nőket figyeltem. Gaul atya elmondta, hogy
énekeikkel köszönetet mondanak a férfiaknak a zsákmányért, de
bármiben lefogadtam volna, hogy a férfiak nem énekelnek és
táncolnak a nőknek hálából, amiért megfőzték nekik a
zsákmányt. Ezekben a törzsi társadalmakban a nőket még
másodrangúként kezelték.
A  szemem sarkából mozgást láttam, valaki besétált a lobogó
tűz vetette fénybe. Rögtön feltűnt, hogy sokkal magasabb, mint a
többi caraicai, akik átlagosan olyan százhetven centire nőhettek.
Ez a férfi nagyobb volt, és ahogy közelebb lépett a tűzhöz, és
árnyékos alakja lassan kibontakozott előttem, rájöttem, hogy
éppen most pillantom meg először Zacharias Eastont.
Fogalmam sem volt, mire számítottam, de egyáltalán nem
voltam felkészülve a látványra. Legalább százkilencven centi
magas volt, szinte eltörpültek mellette az alacsony caraicaiak.
Vékonynak tűnt, mellkasa, válla, karja és lába mégis izmos volt.
Testét számos heg borította. Hosszú, barna haja a vállát seperte,
mégis mintha frissen borotválták volna az arcát. A  caraicaiak
testét az ágyékukat leszámítva nem fedte szőr, Zach azonban
fehér emberként élt a barnák világában. Nyilvánvaló, hogy ha
ilyen sima az arca, akkor rendszeresen borotválkoznia kell. Azon
gondolkoztam, vajon hogyan csinálja. Egy éles késsel? Vagy az
egyik misszionárius adott neki borotvát?
És az az arc… olyan tökéletesnek tűnt, hogy majdnem elsírtam
magam. Persze gondolhattam volna, hogy jóképű, hiszen láttam
fényképeket a szüleiről, akik igencsak vonzó emberek. Fakókék
szemében vibrálni kezdett a tűz fénye, ami éles árnyékokat vetett
arccsontjára, egyenes orrára és kőkemény állkapcsára, ami
mintha abban a pillanatban haragtól feszült volna meg.
Akaratlanul is az ölére siklott a tekintetem, mivel éppen
ugyanolyan meztelen volt, mint a törzs többi férfi tagja. És édes
istenem… Zach nem csak a magasságával lógott ki a törzsből.
A caraicai férfiak más szempontból is eltörpültek Zach és a lába
között lógó nagyszerűség mellett. Ő  nem hordta ugyanazt a
védőtokot, mint a többi férfi, körülmetélt tagja még teljesen
ernyedt állapotában is vastagon, és olyan hét centiméteresen
lógott. Tudtam, hogy merev állapotában hatalmas lehet. Ahogy
ránéztem erre a férfira, akiért átkeltem a dzsungelen, hogy
hazavigyem a keresztapjához, és megpillantottam férfiasságát,
lüktetést éreztem a lábam között. Elkaptam a tekintetemet, és
Zach arcára néztem, elvégre mégiscsak egy katolikus pap mellett
ültem.
Állatias vonzerő sugárzott belőle, magabiztosan és büszkén
járt. Minden bizonnyal köze lehetett ehhez a válláról lógó
hatalmas darab tapírhúsnak is. A  tűzhöz lépett, és úgy ahogy
volt, az egész darabot az izzó szénre dobta. A  törzs többi
férfitagja ujjongásban tört ki az újabb zsákmány láttán.
Ezután Zach Parailához lépett, és szeretetteljesen
megszorította a vállát. Paraila mondott valamit Zachnek, majd
Gaul atyára és rám mutatott, akik a tűz másik oldalán ültünk.
A  pap felállt, odasétált Zachhez, és meglapogatta a hátát. Zach
ugyanezt tette, és szélesen elmosolyodott. Még csak rám sem
pillantott. Mondott valamit Gaul atyának, majd letérdelt Paraila
mellé, és folytatták a beszélgetést.
Amikor Gaul atya visszaért, odahajolt hozzám.
– Később majd beszélek vele – suttogta. – Nem viseli valami jól
a dolgot.
–  Felkészültem rá – feleltem, mert tudtam, hogy nehéz lesz
Zachnek elhagyni az egyetlen otthonát, amire emlékezhetett.
Elvettem egy újabb darab aligátorhúst, és miközben
rágcsáltam, Zachet és Parailát néztem. Bármit is mondott az öreg
a nevelt fiának, a szavak szinte leperegtek róla, mert Zach
folyamatosan a fejét csóválta. Arcára előbb döbbenet ült ki, majd
vonásai megkeményedtek. Mondott még valamit Parailának,
aztán felém fordult, és rám mutatott. Metsző tekintete
egyértelművé tette, egyáltalán nem örül annak, hogy ott vagyok.
Végül aztán felállt, és mondott még valamit Parailának, aki
szomorúan ingatta a fejét.
Érdeklődve figyeltem, ahogy Zach mit sem törődve az
agyagtálakon felszolgált étellel, megkerüli a tüzet, és odalép az
egyik éneklő nőhöz. A  lány fiatalnak tűnt, tizennyolc vagy talán
tizenkilenc lehetett, és nagyon csinos volt. Fekete keselyűtollakból
készített fejdíszt viselt. Gaul atya elmagyarázta, ez azt jelenti,
hogy a lány serdülőkorba lépett, megvolt az első menzesze, de
még nem ment férjhez. Hozzátette, hogy ez igencsak
ritkaságszámba megy, hiszen a törzs legtöbb női tagjának már
volt férje. Az atya azonban nem tudott ennél többet a lányról. Ha
egy nő férjhez megy, többé már nem viseli a tollas fejdíszt. Amíg a
lányok ártatlanok, és még nem menstruálnak, addig puha, fehér
fejdíszt viselnek. Ahogy meg tudtam figyelni, az egész törzsben
egyedül ő hordott feketét.
Zach odalépett a megkövesedett fatörzsön ülő lányhoz. A  lány
felnézett rá, és szélesen elmosolyodott. Zach kinyújtotta a kezét, a
lány pedig habozás nélkül nyitott tenyerébe tette a kezét. Zach
talpra segítette. A  lány mellei lágyan ringani kezdtek, ahogy
felállt. Arra gondoltam, talán titkos légyottra készülnek, és
emlékszem, az is eszembe jutott, hogy talán a lány Zach caraicai
szeretője.
A  számhoz emeltem a kezem egy újabb falattal, de lefagytam,
amikor Zach hátranézett a válla felett, és egyenesen rám szegezte
a tekintetét. Mereven bámult, szeméből fenyegetés áradt. De
láttam még benne valami mást is.
Talán provokálni akart?
Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre a vállainál fogva
lenyomta a fölre a lányt, aki engedelmesen letérdelt elé. Elhűlve
figyeltem, ahogy férfiassága duzzadni kezd. A  lány imádattal
tekintett fel a fölé magasodó hatalmas férfira. Zach felemelte a
kezét, majd ujjával körkörös mozdulatokat tett a levegőben.
A  lány azonnal megfordult, és a földre fektette az arcát. Kezét a
melle mellett a földhöz préselte.
Zach térdre ereszkedett a lány mögött, erekciója ekkor már
teljes pompájában tündökölt, és büszkén meredezett fölfelé.
Kezébe fogta, rántott rajta egyet, majd még egyet, aztán
elengedte. Megbabonázva néztem, ahogy egyik kezét gyengéden a
lány derekára tette. A  másikkal előrenyúlt, végigsimította a
tarkóját, és lenyomta a földre. Aztán előretolta a csípőjét, és
férfiasságának hegyét a lány fenekéhez nyomta, és elkezdett
behatolni.
Megdöbbentett, hogy mindezt az egész törzs szeme láttára
teszi, és még úgy sem voltam képes elfordulni, hogy egy pap ült
mellettem. Azzal nyugtattam magamat, hogy mindez érdekes
alapanyag lehet egy tanulmányhoz, amit később publikálhatok.
Ezzel mintegy engedélyt adtam magamnak arra, hogy tovább
figyeljem a jelenetet.
–  Zach… não aqui. Não na frente dos nossos hóspedes –
hallottam Paraila hangját.
Zach egész teste megmerevedett a dorgálásra. Én legalábbis
úgy gondoltam, hogy dorgálás volt. Parailára néztem, aki
dühösen bámulta Zachet. Sunyi mosoly villant Zach arcán, majd
tiszteletteljesen bólintott az öreg felé.
–  Elnézést kérek – mondta Gaul atya. Odafordultam hozzá. –
Egy olyan szociális normába nyert most bepillantást, ami
teljességgel ellentétes a civilizált világ szabályaival. Itt… ebben a
kultúrában a férfi a domináns fél, és mint ilyen, ott és akkor teszi
a magáévá a férjezetlen nőket, amikor és ahol kedve támad
hozzá. A caraicák szerint a szex nem más, mint jutalom a férfiak
számára, akik ellátják a falut élelemmel és a többi szükséges
dologgal. Szexualitásuk teljesen nyílt, és egyáltalán nem igénylik
a diszkréciót. Sőt, ami azt illeti, egy férfi számára dicsőség, ha
egy nő az egész falu szeme láttára hódol be neki.
 – Értem – feleltem, pedig egyáltalán nem értettem.
De lenyűgöző volt belegondolni a kultúráink közötti
különbségekbe. Beleszédültem, ahogy átfutott az agyamon:
nekem kell megtanítanom Zachnek az ő és a mi világunk közötti
eltéréseket. Visszafordultam az ételemhez, Gaul atya pedig a
másik oldalán ülő Ramonnal kezdett beszélgetni.
De a bennem élő nő – mármint a tudós – nem tudta elnyomni a
kíváncsiságát. A  szemem egyre csak vissza-visszaugrott Zachre
és a lányra. Épphogy felállt, máris lenyúlt a lányért, aki azonnal
megfogta a kezét. Zach felsegítette őt, majd az egyik kunyhó felé
vezette. Azt gondoltam, végül elvonulnak, hogy kettesben fejezzék
be, amit elkezdtek. Amikor azonban úgy húszlépésnyire
eltávolodtak a tűztől, Zach újra térdre kényszerítette a lányt.
A lány meg sem várta, hogy Zach mit mond neki, rögtön lehasalt
a földre és felemelte a fenekét. Arccal a porban feküdt. Zach
letérdelt mögé, és a nyakánál fogva újra leszorította őt, akinek a
tűz felé fordított arcára elégedettség ült ki. Elképesztően
nyugodtnak tűnt. Én ezt el sem tudtam volna képzelni. Ha engem
készültek volna felnyársalni egy olyan szörnyeteggel, ami Zach
lábai között ágaskodott, izzó testtel vonaglottam volna a porban.
Miközben Zach az egyik kezével továbbra is a lány nyakát
tartotta, a másikkal megmarkolta a férfiasságát. Előretolta a
csípőjét, majd lassan behatolt. A lányból halk, kéjes sóhaj tört fel,
Zach pedig félig lehunyta a szemét, és csak akkor nyitotta ki újra,
amikor már teljesen betöltötte a lányt.
Újra éreztem a lüktetést a lábaim között. Úgy erősödött, ahogy
Zach egyre gyorsabban mozgott. Egyáltalán nem kapkodott,
hosszú, lassú, mély mozdulatokkal szerette a lányt.
Megbabonázva néztem a jelenetet, szinte éreztem Zach farkát a
lábaim között. Ekkor döbbentem rá, hogy komoly gondjaim
lesznek, amikor majd vissza akarom szoktatni őt a civilizált
világhoz. Éreztem, hogy hatással van rám nyers érzékisége… az a
domináns erő, mellyel egyszerűen csak elveszi, amit akar. Bűnös
vágyat ébresztett bennem Zach irányítása és ellentmondást nem
tűrő dominanciája. Furcsa érzés volt, hiszen mindig is független
és magabiztos szerető voltam.
Annyira a hatalmába kerített a már-már állatias jelenet, hogy
szinte megszűnt körülöttem a világ. Zach egyik kezével továbbra
is a nő nyakát tartotta, másik kezének ujjai pedig mélyen a lány
csípőjének húsába mélyedtek.
A lány halkan nyöszörgött, és a tűz ragyogó fényében még azt
is láttam, hogy Zach férfiasságán nedvesség csillan meg minden
egyes alkalommal, amikor kihúzza a lányból. Amikor végre képes
voltam ránézni Zach arcára, majdnem hátraestem. Megláttam,
hogy a vörösen izzó tűz felett egyenesen engem bámul.
Fakó szeme megvillant a tompa fényben; állkapcsának vonala
megfeszült, ahogy a porba préselt lányt dugta.
Állta a tekintetemet, én pedig képtelen voltam félrenézni. Úgy
éreztem, mintha próbára akarna tenni. Hogy azt akarja, nézzem,
mit művel a lánnyal… mintha megtiltotta volna, hogy másfelé
pillantsak.
Szerintem abban a pillanatban azt üzente nekem, hogy ő egy
vadember, és nem fogja megkönnyíteni a dolgomat, amikor
elhagyjuk a faluját.
Gaul atya és Ramon halkan beszélgettek mögöttem, a nők
énekeltek, a törzs többi tagja pedig egymás között nevetgélt.
 Rajtam kívül miért nem érdekelt senkit, hogy ezek ketten mit
csinálnak?
Aztán a külvilág lassan elmosódott körülöttem, és már csak
Zach és én voltunk, ahogy egymás szemébe bámulunk.
Mintha az előtte fekvő lányt is elnyelte volna az éjszaka sötétje.
Zakatoló szívvel meredtem rá, ahogy engem bámul, miközben öle
lassan mozgott előre-hátra. Előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra.
Képtelen voltam levenni róla a szemem. A  testemen heves
frusztráció hullámzott végig, ahogy a bennem szunnyadó
kukkoló lassan kibontotta a szárnyait, és átvette felettem az
uralmat. Sohasem hittem volna, hogy így beindíthat egy
szerelmeskedő pár látványa. Biztos voltam benne, hogy mindez
azért történik, mert Zach megtiltotta a pillantásával, hogy
levegyem róla a tekintetemet. Az elmémet elárasztották a
gondolatok, elképzeltem, vajon mit művelne az én testemmel.
Mintha órák teltek volna el így. Aztán Zach olyan
visszafogottan élvezett el, hogy szinte észre sem vettem. Nem
hörgött fel a kéjtől, nem nyögött fel a megkönnyebbüléstől, de
továbbra is a szemembe bámult, miközben a nyakán kötélként
feszültek meg az izmok. Az utolsó lökése után enyhe rázkódás
futott végig a testén, ahogy elment. Tágra nyílt szemével olyan
vadsággal bámult rám, hogy esküszöm, a saját csontjaimban
éreztem az őt elöntő kéjt.
Zach egy pillanatig még nézett. Tekintetében állatias
magabiztosság lüktetett. Aztán kihúzta férfiasságát a lányból,
felállt, és elsétált. Alakja lassan eltűnt a sötétségben.
 
Ahogy befejezem a történetet, önkéntelenül is nekifeszülök
Zach kezének, amit még mindig a nyakamon tart. Visszanyom,
és mivel sokkal erősebb nálam, mozdulatlanul fekszem tovább.
– Szép kis történet, Moira – mondja halkan, én pedig tudom,
elégedetten hallgatta végig, hogy mennyire beindított, amikor őt
néztem.
– Így emlékszem vissza – felelem.
– Már akkor is engem akartál, igaz?
– Igen – nyögöm.
– Akárcsak most?
– Igen.
– Pontosan úgy?
– Pontosan úgy – mondom.
A  szabad kezével végigsimítja a derekamat, és felemeli a
ruhámat.
–  Mielőtt megadom neked, amit akarsz – szólal meg halk,
utasító hangon –, mondj el nekem még valamit!
–  Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezem sóvárgó
türelmetlenséggel.
–  Azt akarom, áruld el, mi a legnagyszerűbb, amire rájöttél
velem kapcsolatban, amióta elhoztál az otthonomból!
Mély levegőt veszek, majd halkan kipréselem magamból.
Gyűlölöm a fájdalmat és dühöt, ami még mindig ott cseng a
hangjában azért, amit vele tettem. Kimondom, amit hallani
akar.
– Rájöttem, hogy te… Zacharias Easton… egy vadember vagy.
–  Igen – suttogja, ahogy elengedi a ruhám szélét, és
játszadozni kezd a bugyim pántjával. – Ezt jól megtanultad.
 Első fejezet
ZACH

Két héttel korábban

 
Kilépek Moira mögött a reptérről, egyenesen bele a Chicagót
fojtogató hőségbe. Azt mondta, az Egyesült Államokban most
nyár van, de ez nem mondott sokat azon kívül, hogy forróság
van, a levegőben pedig furcsa, fémes szag terjeng, ami bántja az
orromat. Többé már nem érzem az amazonasi erdők földes,
zöld illatát. A honvágy fájdalmasan köröz a testemben.
Moira egy sárga autóhoz vezet, amiről tudom, hogy taxi.
Tudom, hogy autó, emlékszem rá gyerekkoromból. Tudom,
hogy taxi, mert az oldalára írták, és azért még elég jól tudok
angolul olvasni. Gaul atya látogatásainak hála az
anyanyelvemet sem felejtettem el teljesen a caraicaiakkal töltött
évek alatt, hiszen a tiszteletes a portugál mellett angolul is jól
beszélt. Nemcsak angolul beszélgetett el velem hosszasan, de
könyveket is hozott nekem, amikből tanulhattam. Megértettem
a matematika alapvetéseit, és mivel mindent elolvastam, ami a
kezem ügyébe esett, egész jó voltam történelemből és
földrajzból is.
Mókás, ahogy felismerem a dolgokat. Tizennyolc évig az
Amazonas esőerdeiben éltem, előző életem emlékei pedig
elhalványultak, mint az álmok ébredés után. Mintha itt
lennének előttem, de amikor megpróbálom megérinteni őket,
elillannak. Azon gondolkoztam, vajon mennyit kell tanulnom,
és hogy vajon tényleg eláll-e majd a szavam a „modern
csodáktól”, amikről Gaul atya annyit mesélt.
Ahogy lassan felfedezem a civilizált világot, távoli emlékek
villannak fel bennem azokról a dolgokról, amiket láttam.
Egyáltalán nem emlékeztem például arra, amikor a szüleimmel
Brazíliába repültünk, mégis, abban a pillanatban, ahogy
megláttam a kis Cessnát, ami az Amazonas folyótól a brazil
fővárosba repített minket, rögtön tudtam, hogy repültem már
ilyennel korábban. Nem emlékeztem… egyszerűen csak tudtam.
Nem rezzentem össze, amikor felpörögtek a motorok, és
egyáltalán nem idegenkedtem a repülés gondolatától. Bár
semmilyen emlékem nem volt a repülésről, ahogy
megérintettem a gép ablakának üvegét, beugrott, hogy mi is az
az üveg. Sőt, nem csupán eszembe jutott, hogy mi ez az átlátszó,
kemény anyag, de még a Georgiában álló otthonunk is
megjelent előttem. Emlékszem, ahogy teljes erőből
nekiszaladtam a tolóajtónak, majd fenékre ültem, és elterültem,
mint egy béka.
Landolás után aztán, ahogy Moirával az autókölcsönző felé
sétáltunk, néhány sokkal tisztább emlék is megrohant.
Emlékszem, hogy a szüleim kocsijának hátsó ülésén ültem, és
mintha egy könyvet is a kezemben tartottam volna, amiben
hatalmas képek voltak. Mintha még a szüleim hangjára is
emlékeznék, ahogy egymással beszélgettek.
Más dolgok is teljes természetességgel tűntek ismerősnek.
A  hotelban is több dolgot felismertem, ahol megszálltunk pár
napra. Az ágyat, a párnákat. Igen, tudtam, mik azok a párnák.
Moira bevezetett a fürdőszobába, és elmagyarázta, hogyan
működik a vécé és a zuhanyzó. Egykori életem darabkái egymás
után körvonalazódtak előttem.
Gaul atya néhány csodáját alaposan kihasználtam. Mennyei
zuhanyt vettem. A  víz sokkal tisztábbnak és lágyabbnak tűnt,
mint a folyók vize, vagy az eső után megmaradt pocsolyák,
amikben eddig tisztálkodtam. A sampon illatáról a vízililiomok
jutottak eszembe. Elképesztő érzés volt ennyi év után először
megmosni a fogamat. Utána egy jó darabig képtelen voltam
megállni, hogy ne simogassam a nyelvemmel a fogaimat,
melyek hihetetlenül simának tűntek. Bármeddig is sikáltam
volna őket náddal, soha nem lettek volna ilyen tiszták.
Igen, a dolgokat, amik mind furcsán ismerősnek tűntek, a
kényelmem szolgálatába állítottam. Egyszer sem éreztem úgy,
hogy maga alá temet a hirtelen rám szakadó modern világ,
hacsak nem számítom ide, hogy Moira egy kicsit gyorsan
vezetett Brazíliaváros utcáin. Két napig ott maradtunk, mivel
meg kellett látogatnom egy orvost, aki ellenőrizte az egészségi
állapotomat, és beadta a szükséges védőoltásokat. Ezután meg
kellett várnunk, amíg az Amerikai Nagykövetség kiadja az új
útlevelemet, bár abban reménykedtem, hogy talán
megtagadják, és akkor vége ennek a nevetséges helyzetnek. Ám
miután hitelt érdemlően igazolni tudtam a
személyazonosságomat, beindultak a konzulátus gépezetének
fogaskerekei. A  szüleim és saját, évekig őrizgetett eredeti
okmányaimmal igazoltam magamat. Szintén nálam volt a
jegygyűrűjük, egy családi fotó és a családi Bibliánk is. Az
amerikai nagykövetség titkára személyesen adta át az új
dokumentumaimat, majd szélesen és nyájasan elmosolyodott,
amikor a kezembe nyomta az útlevelemet. Annyira örült, hogy
végre „hazatérek”, hogy legszívesebben átvágtam volna a
torkát. Mindenki úgy gondolta, nagyszerű, hogy végre
hazatérek, de én egyáltalán nem örültem.
Néhány dologhoz igen nehezen szoktam hozzá. Bár
lenyűgözött a szállodai ágy puhasága, valahogy idegennek és
ezáltal kényelmetlennek tűnt. Végül minden este a padlón
aludtam. A  ruhákban, amiket Moira adott rám, mielőtt
felszálltunk a Cessnára, nem tudtam rendesen mozogni, és
viszketett tőlük a bőröm. Gyűlöltem őket. Amint egyedül
maradtam a szobámban, rögtön lerángattam őket, hogy újra
meztelen lehessek, ahogy megszoktam.
Rögtön emlékeztem rá, mik azok az evőeszközök, de nem
voltam hajlandó használni egyiket sem. Nem azért, mert
kényelmetlennek találtam őket, sokkal inkább azért, hogy
megmutassam Moirának, azt csinálok, amit akarok. Ha
megtehettem volna, akkor a ruháimat is minden alkalommal
leveszem, de Moira ennek elejét vette azzal, hogy elmondta, ezt
törvény tiltja.
Így aztán be kellett érnem azzal, hogy apró dolgok ellen
lázadok. Mint például, hogy kés és villa helyett a kezemmel
teszem a számba a falatot. A szalvétát sem használtam, amivel
Moira megtörölte a száját és a kezét. Helyette tisztára
szopogattam az ujjaimat, a számat pedig beletöröltem az ingem
vállrészébe. Fodrászhoz is el akart küldeni, hogy vágassam le a
hajamat, de ezt is visszautasítottam. Erre nem mondott semmit,
csak elmosolyodott.
Annyira feldühít, hogy egyszerűen elfogadja a másságomat.
Szinte várom már a pillanatot, amikor kijelenti, hogy ideje a
modern kulturális elvárások szerint élnem. Ehelyett alig
magyaráz el pár dolgot, és hagyja, hogy kipróbáljam a
számomra ismeretlen dolgokat. Ha pedig mégis nemet mondok,
csak annyit felel, hogy „talán majd máskor”.
Ennek a lángvörös hajú nőnek a gondolatától sötét érzések
kavarognak bennem. Tudom, nem személyesen ő a felelős
azért, hogy el kellett hagynom az otthonomat, de éppen annyira
gyűlölöm, mintha az ő fejéből pattant volna ki az egész. Tudom,
hogy csak a munkáját végzi… Azt, amivel a keresztapám
megbízta, de mégis úgy utálom, mint azt a Randall Cannon nevű
férfit. Két ember, akik mozgásba hozták az eseményeket,
melyek miatt magam mögött kellett hagynom boldog és békés
életemet.
Az ellenségeim.
Igen, Moira az ellenségem, de ez még nem jelenti azt, hogy
nem nézek rá úgy, mint ahogy a férfiak néznek a nőkre.
Természetellenes vonzalmat érzek ez iránt a lángvörös hajú és
zöld szemű nő iránt. Már abban a pillanatban éreztem, amikor
első este megláttam őt a faluban a tűz mellett. Annyira más volt,
mint a caraicai nők… ők aprók, bőrük barna, hajuk ébenfekete.
Amikor besétáltam a falu közepére, Moira egyenesen rám
nézett. Semmi szégyenérzet nem volt a szemében, és nem is
sütötte le a tekintetét, ahogy Tukaba szokta, leszámítva azokat
az alkalmakat, amikor engedélyt adtam neki arra, hogy rám
nézzen. Moira haja ragyogó, lángok nyalta kuszaság, a
szemében pedig a dzsungel zöldje ragyog. Amazónia egy
színpompás és vad madarára emlékeztet, de egy jaguár
eleganciájával jár. Annyira más, mint azok a nők, akikhez
szoktam, és olyan mérhetetlenül vonzónak találom, hogy szinte
már szégyellem magamat.
Mert semmit sem akarok érezni ez iránt a nő iránt… az
ellenségem iránt… semmit, csupán a haragot azért, amiért a feje
tetejére állította az életemet. Majd megszakadt a szívem, amikor
elhagytuk a falut. Mindenki, akit ismerek, eljött, hogy jó utat
kívánjon. Nem mertem ránézni Parailára, nehogy
szégyenszemre sírva fakadjak. Délelőtt már meg is kezdtük az
utunkat a Jutaí folyón. Igyekeztem nem törődni Moirával, de ez
nem tartott sokáig.
 
Tudtam, hogy közel járunk a Jutaíhoz, mert már éreztem a
levegőben a folyó illatát. A lánghajú nő, Moira előttem lépkedett.
Előtte Gaul atya haladt, a csoportot pedig Ramon vezette. A  nő
lépten-nyomon megbotlott egy indában vagy egy elkorhadt
fatörzsben. Láthatóan lenyűgözte az őserdő, és ahelyett, hogy a
lába elé nézett volna, csodálkozó tekintettel figyelte az erdő
élőlényeit.
Be kell vallanom, érdekesnek találtam ezt a nőt. Gaul atya
elmagyarázta, hogy valami tanárféle, és tudását igen nagyra
becsülik a társai. Valami „antropológia” nevű dolog szakértője, és
arra tette fel az életét, hogy Amazónia bennszülött törzseit
tanulmányozza. Gaul atya azt is elmondta, hogy van egy
keresztapám, aki viszont látni akar, és ő bérelte fel ezt a nőt,
hogy tanítsa meg nekem, hogyan kell rendes amerikaiként
viselkedni.
Felhorkantam magamban a gondolattól, és megesküdtem, hogy
bármennyire is szeretnék, egy szemernyit sem fogok változni a
kedvükért.
Soha nem láttam még ilyen hajszínt. Olyan színekben
pompázott, mint a lenyugvó nap, és hosszan, hatalmas fonatban
lógott le a nő hátán. Annyira más volt, mint a törzsem nőtagjai.
Sokkal magasabb, mint ők. Feje búbja majdnem a vállamig ért,
míg a falubeliek alig érték fel a mellkasomat. Fakó bőre a hold
színeiben játszott, orrát és arcát apró barna pontok tarkították.
Hallottam, ahogy angolul beszélgettek Gaul atyával. Biztos
voltam benne, hogy tudja, én is beszélek angolul, de az első
faluban töltött éjszakája óta tisztes távolságot tartott tőlem.
Amikor Tukabában voltam, és kedvem leltem készséges és
forró testében, végig ezt a gyönyörű, lánghajú nőt néztem, aki
izzó tekintettel nézett vissza rám. Elképzeltem, hogy az ő testébe
hatolok be, de tudtam, hogy ő nem feküdne előttem olyan
nyugodtan és csendben, ahogy a caraicai nők szoktak. Nem,
tudtam, hogy egy olyan nő, mint ő, vonaglana előttem, felnyögne
a gyönyörtől, finom ujjai pedig a földbe mélyednének. Egy ilyen
nőnél minden erőmre szükségem lenne, hogy a földön tudjam
tartani, de kifejezetten élvezném, amikor behódol előttem.
A  gondolattól rögtön megmerevedett a férfiasságom, úgyhogy
gyorsan valami másra gondoltam.
Moira újra megbotlott. Rá akartam förmedni, hogy nézzen már
az orra elé. Egy bőgőmajompárt figyelt, akik a fejünk felett
ugrándoztak. Mosoly jelent meg az arcán, ahogy egyik ágról a
másikra lendültek. Én éppen csak felpillantottam, majd rögtön
visszanéztem a talajra. Gyakorlottan fürkésztem az utat, és
veszélyt pillantottam meg a botladozó Moirától alig három
lépésre. Egy bozótmester kígyó kanyargott elé. Még két lépés, és
egyenesen átgyalogol rajta.
Villámgyorsan lendültek előre a kezeim, megragadtam Moira
vállát, és magamhoz rántottam. Rémülten sikoltott fel, ahogy a
bozótmester felénk emelte a fejét. Erővel magam mögé löktem a
nőt, mire a földre zuhant, és fenékre esett.
Gaul atya és Ramon úgy nézett rám, mintha teljesen elment
volna az eszem, de ők nem látták azt, amit én.
A biztos halált.
A  bozótmester védekezésképpen felemelte a fejét, ami így
magasan a talaj felett imbolygott. Szó nélkül meglendítettem a
machetémet, és egy mozdulattal lecsaptam a kígyó fejét, ami halk
puffanással zuhant a rothadó levelek közé.
Letéptem egy nagy, nedves pálmalevelet, és letöröltem vele a
kígyó vérét a késemről. Aztán Moirához fordultam.
–  A  lábad elé nézz, te ostoba chama de cabelos! Legközelebb
hagyom, hogy a kígyó tegye a dolgát.
Mohaszínű szemében félelem és megbánás remegett, ahogy
rám nézett. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, de aztán
visszafordultam, és továbbindultam az ösvényen. Ramon elsietett
mellettem, hogy felsegítse Moirát a földről. Folytattuk utunkat.
 
Ösztönösen lendült előre a kezem, hogy megmentsem a
nyomorult életét. Cserébe itt ragadtam vele. Ha jobban
belegondolok, talán hagynom kellett volna, hogy megmarja a
kígyó. Akkor visszacipeltem volna élettelen testét a faluba, és
örökre elfelejthettem volna ezt az egész marhaságot.
A  Jutaíhoz érve elköszöntünk Gaul atyától és Ramontól.
Moirával kenuba szálltunk, és észak felé indultunk, míg Gaul
atya nyugatnak fordult, hogy meglátogassa a matica törzset, a
caraicák esküdt ellenségét. Klánjaink között hosszú idők óta tart
a vérontás.
Miután elindultunk felfelé a Jutaíon, a második éjjelen
majdnem otthagytam Moirát… annyira vágytam rá, hogy
hazatérjek, vissza a caraicai faluba, ahol a barátaim és a
családom tiszteltek, és boldog voltam. Kimentem a dzsungelbe,
és azon gondolkoztam, mit fogok mondani Parailának, amikor
visszamegyek. Hazudhattam volna valamit, mondjuk azt, hogy
Moira meggondolta magát. Vagy hogy felfalta egy jaguár vagy
egy kajmán. De akkor meg kellett volna ölnöm őt, és
megszabadulnom a testétől, mert bár alig ismertem, tudtam,
hogy képes lenne követni vissza a faluba.
Végül semmi hihető magyarázatot nem tudtam kitalálni. És
egyébként is, tudtam, hogy soha nem lennék képes Paraila
szemébe nézni… a tanítóméba… apáméba. A szemébe nézni, és
azt mondani neki, hogy megtagadom a kívánságát.
Paraila könyörgött nekem, hogy adjak egy esélyt ennek a
dolognak, és én képtelen voltam nemet mondani az öregnek.
De nem adtam könnyen a bőrömet.
Moira érkezése után két napig veszekedtünk.
 
Mindenfélét kiabált, és amikor még mindig nemmel feleltem,
tovább ordított. Azt mondtam neki, hogy már öreg, és ha én
elmegyek, senki sem lesz, aki vigyázna rá. Megígértem neki, hogy
elmegyek, miután meghalt, de kiderült, hogy ő is éppen olyan
makacs, mint én.
Kegyetlenségeket is a fejemhez vágott, olyan oldalát mutatta
meg ez az ember, akit évekig apámnak szólítottam, ami eddig
ismeretlen volt számomra. Azt mondta, hogy nemkívánatos
személlyé váltam a törzsben. Hogy gyerekkoromban csak azért
ágált amellett, hogy a törzzsel maradhassak, mert nem volt más
választásom. Most viszont, hogy kiderült, egy rokonom az
Államokban tárt karokkal vár, már nem akarja, hogy velük
maradjak.
Ez annyira rosszulesett, hogy kirontottam a kunyhójából, és
bánatomban felrúgtam egy vödör maniókalisztet. Mindenütt
kerestem Tukabát, úgy éreztem, le kell vezetnem testében a
felgyülemlett feszültségemet. De sehol sem találtam. Az is
megfordult a fejemben, hogy berángatom a dzsungelbe a
lánghajú istennőt, Moirát, és kényszerítem, hogy behódoljon
előttem. Volt azonban annyi eszem, hogy rájöjjek, ez nem
elfogadható az ő szemében. Így aztán, mivel semmivel sem
tudtam lecsillapítani magamat, felkaptam az íjamat és a
tegezemet, és elindultam a dzsungelbe, hogy megöljek valamit.
Paraila később bocsánatot kért tőlem kegyetlen szavaiért, majd
egy csendes vacsora alatt mondott valamit, amitől végül beadtam
a derekamat.
–  Cor’dairo! – Fiamnak szólított az ősi és majdnem kihalt
caraica nyelven. – Miért vitatkozol velem? Én nem ezt az életet
kívántam neked.
– De én boldog vagyok itt – feleltem, és megfogtam a kezét.
 –  Talán így érzed. De talán másutt még boldogabb lennél –
jelentette ki olyan erőteljes hangon, amilyet már régen nem
hallottam tőle. – Mégis miféle élet ez? Napról napra a túlélésért
küzdünk. Gaul atya azt mondta, hogy ott, ahová mész, az étel
sosem fogy el, és rengeteg lehetőséged adódik. Mégis mid van itt?
Egy öregember és a házsártos felesége.
–  Itt van nekem Tukaba – kacsintottam rá. – Örömemet lelem
benne.
–  Igen, itt van Tukaba és a sok barátja – mondta, és sunyi
vigyorra húzta száját.
Visszamosolyogtam rá, mert Parailával mindig is hasonlított a
humorérzékünk. Tukaba valóban olyasfajta nő volt, aki a törzs
minden szabad férfijának szívesen okozott örömöt.
–  Többet érdemelsz, mint ez a sanyarú élet, és én még a
halálom előtt szeretném megélni, hogy igazi boldogságban van
részed.
– De Paraila… – kezdtem, ám félbeszakított.
–  Nem, Zacharias, nem az ágyékom gyümölcse vagy, hanem a
szívemé. Könyörgök neked, menj el! A  kedvemért… könyörgöm.
Próbáld ki az új életedet egy évig, és ha még akkor is szeretnél,
visszatérhetsz hozzánk. De a kedvemért, adj egy esélyt a
dolognak, és próbálj szerencsét!
Ahogy bámultam rá, észrevettem a szemében remegő
könnycseppeket és a hangjából áradó magabiztosságot. Olyan
erővel hatott rám látványa, hogy képtelen voltam nemet mondani
neki. Neki, aki felnevelt, védelmezett, és körülölelt szeretetével,
miután a szüleim meghaltak. Az életemet köszönhetem neki.
Bármit megtennék érte, amit csak kíván.
Így aztán beadtam a derekamat.
 Második fejezet
MOIRA

Teljesen kimerültem. Fáradt sóhaj tör fel belőlem, homlokomat

a taxi hátsó ülésének ablakához nyomom. Zach szótlanul ül
mellettem. A  távoli Chicago körvonalait figyeli, ahogy
elhaladunk a Szeles Város mellett. A  tizenöt mérföldre fekvő
Evanston felé haladunk.
Haza… Ahol Zach velem marad majd egy darabig, mielőtt
Atlantába viszem, hogy találkozzon Randall-lel. Kivettem a
nyári szabadságomat az Északnyugati Egyetem Antropológiai
Tanszékén, ahol tanítok, és meghosszabbítottam egészen az őszi
szemeszter végéig. Randall-lel mindketten úgy véltük, hogy
Zachnek jó pár hónapig szüksége lesz a segítségünkre. Az
igazság azonban az, hogy egy ideje már csak az ösztöneimet
követem, mert Zach egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat.
A  repülőutunk Brazíliavárosból Chicagóba egész nyugodtan
telt, főleg ahhoz képest, hogy milyen nehezen jutottunk ki az
őserdőből makacs útitársammal. Alaposan meggyűlt a bajom a
hőséggel, a páratartalommal, a kiszáradással, a szúnyogok és
moszkítók végtelen hadával, a bozótmester kígyó okozta
halálközeli élménnyel. Mégis, egyikkel sem volt olyan nehéz
megbirkóznom, mint Zach ellenszenvével.
Teljesen egyértelművé tette, hogy nem akarja elhagyni a
caraica törzset. Az otthonát. Tizennyolc évet töltött ott, és ez idő
alatt teljesen magába szívta a kultúrájukat. A  törzs nemcsak
befogadta, de teljes jogú tagjává is avatta, így aztán esze ágában
sem volt visszatérni velem az Államokba.
Valamilyen szinten persze számítottam erre, hiszen nagyon
régen elveszítette a szüleit. Olyan érzésem támadt, hogy Zach
talán már alig emlékszik előző életére, erre jövök én, és
elszakítom attól a biztonságtól és jóléttől, amit már megszokott.
Randallnek, Zach keresztapjának is megmondtam, aki ezt az
egész mentőakciót szervezte, hogy Zachnek talán esze ágában
sincs visszatérni amerikai gyökereihez. Randall azonban sokkal
optimistább volt, mint én, és azt mondta, tegyek meg minden
tőlem telhetőt.
Végül azonban nem játszottam szerepet abban, hogy Zach
beadta a derekát. Az érkezésem után még két napig maradtam a
falujában. Ez idő alatt Zach folyamatosan és kíméletlenül
veszekedett a nevelőapjával, aki mindenáron azt szerette volna,
hogy Zach ragadja meg ezt a lehetőséget, és ismerje meg
örökségét. Nem tudom, hogy végül Paraila mit mondott fogadott
fiának, de a második este Zach odajött hozzám, és csak ennyit
szólt:
– Holnap reggel indulunk.
Ezek voltak az első szavai hozzám. Annak ellenére, hogy az
első estémen egy igen intim pillanaton osztoztunk – amikor a
tábortűz fényében úgy dugta meg azt a lányt, hogy végig a
szemembe nézett –, egyetlen szót sem szólt hozzám. De akkor
sem volt túl barátságos, amikor igen.
Miután megmentett egy bozótmester kígyótól, ami
veszélyesen közel siklott a lábamhoz, durván rám förmedt:
–  A lábad elé nézz, te ostoba chama de cabelos! Legközelebb
hagyom, hogy a kígyó tegye a dolgát.
Aztán hátat fordított nekem, a csapatunk élére állt, és
bevetette magát a dzsungelbe.
Megpróbáltam rájönni, mit jelent a chama de cabelos
portugálul. Olyasmire gondoltam, mint buta, barom, idióta vagy
épp gyengeelméjű. Később azonban Gaul atya elmondta, hogy
lánghajút jelent.
Végül bóknak könyveltem el a dolgot, bár Zach folyamatosan
úgy nézett rám, mintha meg akarna fojtani.
Egészen addig nem is szólt újra hozzám, amíg nem volt
muszáj, és el nem értük a Jutaí folyót, ahol elváltak útjaink Gaul
atyától és Ramontól. Rövid és tömör utasításokat intézett
hozzám. Annyit mondott, hogy szálljak be a kenuba, amit Gaul
atya vásárolt az egyik apró, folyó menti faluban, meg hogy
evezzek erősen.
Így is tettem…
Ennek eredményeként egy óra elteltével a karjaim
gumicukorként csüngtek a testem mellett. Zach motyogott
valamit portugálul, és a nap hátralévő részében megvetően
nézett rám, ahogy a Jutaíon az Amazonas folyó felé
csordogáltunk.
A  második vízen töltött napunkon sem szólt sokat hozzám,
pedig én igyekeztem szóba elegyedni vele. Tudtam, hogy még
mindig jól beszél angolul, mert Gaul atya folyamatosan
trenírozta az elmúlt években, de kizárólag portugálul válaszolt,
amikor kérdeztem tőle valamit. Annak is a fele szerintem
káromkodás volt, amiben különböző helyekre kívánt engem.
Amikor aztán a második nap végén kikötöttünk, végre
megtört a jég. Az egész pár szóval kezdődött, aztán lágy
nyögdécseléssel folytatódott, és tökéletes kielégüléssel
végződött.
Még most is beleremegek, ha arra a pillanatra gondolok.
 
Miután a parta húzta a kenut, Zach szótlanul elővette a
machetéjét, és lekaszabolta vele az aljnövényzetet két fiatal
kapokfa között, amik a folyópartot szegélyezték. Amikor végzett,
a fákra mutatott.
– A függőágyadnak.
Aztán sarkon fordult, és eltűnt a dzsungelben.
Majdnem egy óra múlva tért vissza egy apró pókmajommal,
amit aztán tűz fölött megsütött, és amiből egy falattal sem kínált
meg engem. Sebaj…
Elnyammogtam a szárított ételeimen, és közben igyekeztem
mesélni neki Randallről, mivel Zach látszólag egyáltalán nem volt
rá kíváncsi, hogy hova viszem, és hogy pontosan mi fog történni,
miután visszaértünk az Államokba.
–  Zach… Van bármi kérdésed Randall Cannonról, a
keresztapádról?
Nem válaszolt, a pislákoló tüzet piszkálta.
– Kedves ember – mondtam. – Szerintem kedvelni fogod.
Zach először ügyet sem vetett rám, aztán felállt, a folyóhoz
sétált, és vizet locsolt az arcára. Amikor visszatért, így szólt:
– Nem fogom kedvelni, de azért mondd el, honnan ismer, és mi
joga van azt kérni tőlem, hogy utazzak oda hozzá.
 Megragadtam a kínálkozó alkalmat, és gyorsan elhadartam
neki mindent.
–  Jó barátja volt a szüleidnek. Apukád legjobb barátja. Sőt,
apukád egyszer megmentette Randall életét, ami után nagyon
szoros kötelék alakult ki közöttük. Sok képet láttam, amin te és
Randall szerepeltek. A  szüleid sok misszión vettek részt, és te
addig mindig Randallnél voltál. Akkor is a szívén viselte a
sorsodat, és ez mit sem változott azóta.
Zach halkan felhorkant, majd visszaült a tűz mellé.
–  Mit jelent ez a szó, amit állandóan mondogatsz?
„Keresztapa.”
–  Ez egy szimbolikus kifejezés. Azt jelenti, hogy a szüleid
kiválasztották arra, hogy részt vegyen a nevelésedben, és abban,
hogy felkészítsenek az életre. Spirituális jelentése is lehet, és
biztosan van is, hiszen a szüleid mélyen vallásosak voltak.
Randall azonban nem az, szóval szerintem olyasmit is jelent,
hogy a szüleid Randallt választották ki arra, hogy vigyázzon rád.
Hogy gondoskodjon rólad.
– Ő nem az apám – mondta Zach.
– Természetesen nem – bólintottam. – Ez csak egy titulus. Olyan
kapcsolatot alakítasz ki vele, amilyet csak szeretnél.
– Semmilyen kapcsolatot nem akarok kialakítani vele – mondta
Zach gúnyosan. – Én csak haza akarok menni.
Újra felállt, és besétált a dzsungelbe. Ezúttal csak két óra múlva
került elő. A  függőágyamban feküdtem, és azon gondolkoztam,
hogy vajon hol járhat, és hogy vajon fel fog-e falni egy jaguár az
éjjel.
Végül visszatért, de egy szót sem szólt hozzám. Egyszerűen
csak lefeküdt a földre a tűz mellé, és lehunyta a szemét. Én csak
hintáztam a függőágyamban, és a folyó által a sűrű dzsungelbe
vágott résen át a csillagokat bámultam.
Lassan álomba ringattak a dzsungel hangjai. Madarak és
majmok hívták a párjukat, békák brekegték szerelmes
dallamaikat, tücskök ciripeltek vidáman. Néhányan nem szeretik
ezt a hangzavart, de én imádom. Számomra olyan volt, mint egy
nyugtató fehér zaj. Lassan el is álmosodtam.
Mielőtt elaludtam volna, oldalra fordítottam a fejemet, és
ránéztem Zachre. Ahogy az arcára pillantottam, észrevettem,
hogy még ébren van, és ő is a csillagokat bámulja. Ahogy a
tekintetem végigsiklott a mellkasán, döbbentem vettem észre,
hogy a keze a lába között matat. Jobb kezével hangtalanul
simogatta meredező farkát. Mintha mi sem lenne természetesebb,
a másik kezét a feje alá hajtotta, és az éjszakai égboltot nézte.
Egyetlen hangot sem adott ki, és ha nem láttam volna a
hatalmas erekciója körül sikló tenyerét, meg sem tudtam volna
mondani, hogy éppen kényezteti magát.
Tudtam, hogy el kellene fordulnom, és magára hagynom, hogy
nyugodtan élvezhesse magát, de a francba is… Ott feküdt előttem
a csillagos ég alatt anyaszült meztelenül, miközben a húsz-
huszonkét centis, bársonnyal borított acélrúdját simogatta!
Zach mellkasa kezének ütemére gyorsulva emelkedett és
süllyedt, de telt ajkai közül nem törtek elő kéjes hangok. Farka
nedvesen csillogott, és a tűz fényében azt is láttam, hogy
előváladék csillant a hegyén. A  kezét leszámítva teljesen
mozdulatlanul feküdt, és ekkor rájöttem, hogy elképesztően képes
kontrollálni a saját testét és az érzéseit.
 Miközben a maszturbáló Zachet figyeltem, akaratlanul is
elképzeltem, hogy az én kezem markol rá… aztán elképzeltem,
hogy a szám… aztán elképzeltem, hogy belém hatol. Sosem volt
még dolgom ekkora mérettel, és arra gondoltam… arra
gondoltam, hogy kéjes fájdalom lüktetne végig rajtam, ahogy
Zach kitágít, és felizzik bennem.
Éreztem, hogy nedvesség áztatja el a bugyimat. A  testem
frusztráltan rándult meg. Sajogni kezdtek a melleim, a hasam
ütemesen szorult össze. Összerezzentem, amikor az oldalamra
fordultam, és megcsikordultak a függőágyam kötelei. Szerencsére
Zach nem hallotta meg. A  csillagokat bámulta, és a farkát
masszírozta.
Egyre csak gyülemlett a forró feszültség a lábaim között, és
esküszöm, éreztem, ahogy a vér lüktetni kezd a csiklómban. Nem
bírtam tovább… ugyanazt a kéjes megkönnyebbülést akartam
érezni, ami felé Zach is sodródott.
Jobban kívántam, mint a vizet a dzsungel hőségében.
Elhomályosult a józan ítélőképességem, és gondolkodás nélkül
mozdultam meg. Lassan lecsúsztattam a kezemet a hasamon,
megkerestem a nadrágom gombját, és kioldottam. Lehúztam a
sliccemet, és hálát adtam a dzsungel neszeinek, melyek
elnyomták a hangot. A  párás levegő végigsimította meztelen
alhasamat, és miközben a magát kényeztető Zachet néztem,
gondolkodás nélkül átcsúsztattam az ujjaimat pamutbugyim
peremén.
Zach keze egyre gyorsabb ütemben dolgozott, egyre jobban
zihált, de még mindig nem adott ki egy hangot sem. Gyorsan utol
kellett érnem, mert láthatóan nagy előnyre tett szert. Így aztán a
középső ujjamat egyenesen becsúsztattam nedvességembe, és
igyekeztem lenyelni halk nyögésemet, ami kéjes
vágyakozásomból tört fel. Kihúztam az ujjamat, és
végigsimítottam vele a csiklómat, amitől a csipőm önkéntelenül is
felemelkedett. Újra megnyikordultak a függőágy kötelei, én pedig
egy pillanatra teljes mozdulatlanságba merevedtem, mert
megijedtem, hogy Zach észrevesz. Ő azonban nem törődött velem.
Halk nyöszörgéssel újra végigsimítottam a csiklómat. A vibráló
érzéstől remegve szívtam be a levegőt. Istenem, sosem voltam
még ilyen érzékeny! Sosem élveztem még ennyire. Igen, hiszen
sosem maszturbáltam még úgy, hogy egy gyönyörű idegent
figyelek, aki mindössze pár méterre fekszik tőlem, és aki úgy
kényezteti magát, hogy mit sem törődik a körülötte lévő világgal.
Biztos voltam benne, hogy Zachnek fogalma sincs róla, hogy
mit művelek, vagy ha tudja is, egyáltalán nem érdekli, így aztán
újra végigsimítottam nedves ujjammal a csiklómat. Aztán megint
mozdulatlanságba merevedtem. Zach hanyagul felém fordította a
fejét, és tudtomra adta, hogy egész végig tisztában volt vele, hogy
mit csinálok a függőágyamban. Az ő keze is megállt, és csak
bámult rám. A tűz fénye lusta táncot járt a szemében.
–  Jólesik, amit magaddal csinálsz? – kérdezte furcsa
kíváncsisággal a hangjában.
Ekkor belém hasított, hogy talán soha nem látta még, ahogy
egy nő játszik magával.
Meglepetésemben csak pislogni tudtam. Lassan elkezdtem
kihúzni a kezemet a bugyimból.
–  Ne! – parancsolta keményen. – Ne hagyd abba! Látom, hogy
kívánod. Érzem az illatát, és szinte hallom a véred zubogását.
 Megállítottam a kezemet, de nem mozdultam. Képtelen voltam
mozdulni a szégyentől, hogy rajtakaptak.
– Újra kérdem, Moira… Jólesik, amit a testeddel csinálsz? Olyan
jól, mint amit én csinálok az enyémmel? – kérdezte, miközben
párszor újra megrántotta a farkát.
– Igen – suttogtam, és újra a csiklómhoz nyomtam az ujjamat. –
Nagyon jólesik.
–  Akkor folytasd! – mondta, és elfordult tőlem, vissza a
csillagok felé.
Újra simogatni kezdte magát, folytatta a kényeztetést.
Egy darabig figyeltem. Megdöbbentett, hogy egy kicsit sem
érdekli, amit csinálok. Emlékszem, arra gondoltam, hogy egy
igazi amerikai férfi sem fordult volna el egy maszturbáló nőtől.
Furcsa módon nagyon zavart a közömbössége.
Teljességgel helytelennek tűnt.
Egy részem ki akarta húzni a kezemet a lábam közül, és
kielégületlenül, csendben el akart aludni. De a csiklóm mohón
lüktetett az ujjam alatt, ezért úgy gondoltam, a testem örülni fog
az édes megkönnyebbülésnek.
Így aztán újra mozogni kezdett a kezem. Ujjam lassú körökkel
simogatta legérzékenyebb pontomat. Néztem, ahogy Zach játszik
magával, és észrevettem, hogy a keze egyre gyorsabb ütemre
mozog. Kissé megcsavarta a szerszáma tövét, majd
hüvelykujjával végigsimította duzzadt hegyét.
Az ujjam időről időre átsiklott a csiklómon, és ilyenkor mélyen
magamba csúsztattam. Végül elhatároztam, hogy két ujjal fogom
csinálni, és amikor becsúsztattam őket lüktető nedvességembe,
nem tudtam visszafogni magamat. Mély nyögés tört fel a torkom
mélyéről.
Zach oldalra kapta a fejét a kéjes nyögésemre, és elkerekedett
szeme megtelt kíváncsisággal, ahogy rám bámult. Most már
ellenállhatatlanul bűnösnek éreztem figyelmét. Teljességgel
figyelmen kívül hagytam, hogy mindez milyen következményekkel
járhat munkakapcsolatunkra nézve, vadul simogatni kezdtem
magam, és teljesen elmerültem a kéjes érzésben. A  csípőm
ütemesen feszült neki a kezemnek, minden egyes mozdulatomra
felnyögtem, és egy pillanatra sem vettem le a szememet Zachről.
Újra egymást bámultuk a tűz fényében, és a tekintetünk újra
megtelt provokáló vággyal.
Zach összeszűkült szemmel nézett engem, miközben egyre
keményebben mozgatta a kezét a farkán. Édes elégtételt éreztem,
amikor végre elvesztette a kontrollt a teste felett, és hangos
sóhajjal távozott ajkai közül a lélegzete. Hirtelen levegővétellel
pótolta a kifújt levegőt, mellkasa zihálva emelkedett, ahogy
lassan elkezdte elveszíteni az irányítást saját gyönyöre felett. Ez
volt az első, hogy bármilyen hangot is kiadott szexuális aktus
közben – legalábbis amit én láttam. Nőiességem dagadt a
büszkeségtől, hogy mindezt az én gyönyöröm váltotta ki belőle.
– Mmmm – nyöszörögtem bele a súlyos éjszakai levegőbe, mert
kíváncsi voltam, képes-e még jobban elveszteni az irányítást saját
maga felett. – Annyira jó érzés…
Zach hangos nyögéssel válaszolt, háta megfeszült, és
elemelkedett a talajtól.
Lenyűgözött a látvány. Bizsergetett. Felizgatott.
Saját érzékiségem Zach gyönyöréből táplálkozott. Abból, ahogy
lassan elveszítette az uralmat a saját teste felett. Teljesen más
volt ez, mint amikor kimért fegyelemmel szexelt azzal a nővel
akkor éjjel. És az még jobban beindított, hogy mindezt az váltotta
ki Zachből, hogy hallgatott és nézett, miközben játszadoztam
magammal. Hevesen ziháltam, a csípőm egy ütemre hullámzott a
kezemmel. Már egyetlen hangot sem fojtottam magamba, egyre
gyorsulva száguldottam a végkifejlet felé, melyről tudtam, hogy
életem legkirobbanóbb élménye lesz.
Zach farkából egyre több folyadék szivárgott, majd egy erős
rántás után minden egyes mozdulatánál hangosan felhörgött.
Hangja zene volt füleimnek, átszakította bennem az utolsó
gátat is. Az egész testem görcsbe rándult, ahogy az orgazmus
megrázta testemet. Belesikoltottam az éjszakába, a hátam ívbe
hajlott a függőágyban, és láttam, hogy Zach mohó tekintete
minden egyes mozdulatomat magába szívja. Láttam, ahogy heréi
megkeményednek, és a farka tövébe húzódnak, és amikor már az
apró utórezgések vibrálást élveztem, Zach hátravetette a fejét,
elemelte a fenekét a talajról, és ahogy elélvezett, gyönyörét a
csillagok felé ordította.
Farkából sperma lövellt ki, ráfolyt a kezére és a hasára,
miközben továbbra is masszírozta magát. Aztán egy újabb
hangos hörgés után összeszorította a szemét, és végül elengedte
magát.
Teljes elképedéssel figyeltem lassan megnyugvó testét. A  tűz
fényében láttam, hogy mellkasa gyors ütemben emelkedik és
süllyed, nyaki verőere pedig megfeszített munkával pumpálta át a
vért az erein. Ezt leszámítva azonban teljesen mozdulatlanul és
némán feküdt.
Óvatosan kihúztam a kezemet a lábam közül, felhúztam a
cipzáramat, és begomboltam a nadrágomat. Egy pillanatra sem
vettem le a szememet Zachről, de ő többé nem nézett felém. Egyik
keze még mindig a tarkója alatt nyugodott, a másik spermájától
nedvesen feküdt a hasán. Aztán egyszerűen lehunyta a szemét, és
elaludt.
 
Elhúzom a taxi ablaküvegétől a fejemet, és gyorsan pislogva
igyekszem megszabadulni a bűnös éjszaka emlékeitől. Forró
hullámokban önt el a szégyen, ha arra gondolok, mit tettem.
És hogy mi mindent akarok még tenni Zachkel.
Dr. Moira Reed, a köztiszteletben álló antropológus, az Észak-
nyugati Egyetem docense. Aki egy igencsak nagylelkű összeget
kapott Randall Cannontól, a multimilliárdos filantróptól,
Zacharias Easton keresztapjától, hogy kerítse elő az Amazonas
vidékén rekedt keresztfiát, hozza őt haza, és mutassa meg neki
a civilizációt.
Az egyetlen dolog, amit eddig megmutattam neki, az az, hogy
milyen, amikor egy nő maszturbál. Persze Zachnek idővel a két
kultúra közti szexuális különbségeket is meg kell tanulnia, de
szerintem Randall ezt úgy képzelte, hogy Zach könyvekből
szerzi meg ezeket a sikamlós információkat, nem pedig úgy,
hogy engem néz, miközben kényeztetem magam. Biztos vagyok
benne, hogy Randall tajtékozna, ha tudomást szerezne arról az
éjszakáról. Nemcsak a honoráriumomnak mondhatnék búcsút,
amiből Zach esetének tapasztalatait kívántam publikálni, de
valószínűleg a karrieremnek is büntetésképpen, hogy
megrontottam a keresztfiát.
Istenem, mekkora barom vagyok! Megfogadtam, hogy
professzionális kapcsolatot fogok kialakítani Zachkel.
A  karrierem túlságosan fontos számomra ahhoz, hogy valami
olyasmivel veszélyeztessem, ami ennyire távol áll az illemtől.
 Harmadik fejezet
ZACH

– Zach, kész a vacsora!

Hallom Moira hangját a hálószobám csukott ajtaja mögül.
Nem válaszolok neki azonnal, inkább tovább bámulom a
plafont. Egy részem egyáltalán nem akar lemenni hozzá, mert
az megint fájdalmasan kínos társalgáshoz vezetne ezzel a nővel,
akihez vonzódom, de mélységesen gyűlölöm is.
– Zach! Hallasz? – kérdezi újra.
–  Egy perc, és megyek – felelem. Hallom, ahogy a léptei
eltávolodnak az ajtómtól.
Végül megérkeztünk evanstoni otthonába. Apró, fehér ház
fekete zsalukkal, a tornácon vidám színekben pompázó
virágokkal. Emlékeztet a szüleim georgiai házára. Amikor a taxi
leparkolt a háza előtt, emlékképek rohantak meg az anyámról,
ahogy a hátsó udvaron kertészkedett.
Miután Moira kifizette a taxist, a vállamra kanyarítottam a
hátizsákomat, amit azért vett nekem, hogy legyen hová tennem
a dolgaimat, amiket magammal hoztam Amazóniából.
A  szüleim holmiján kívül semmim sem volt, csupán azok a
ruhák, amiket Moira vásárolt, meg a gyöngysor, amit Oehla, az
egyik caraica lány adott nekem, mielőtt elmentem. Az íjamat, a
nyilaimat és a machetémet is ott kellett hagynom, mert Moira
szerint ezeket nem engedik fel az Államokba tartó gépünkre.
Ettől olyan dühbe gurultam, hogy úgy tűnt, egy örökkévalóságig
átkozódtam portugálul. Ő viszont nyugodtan figyelt mindaddig,
amíg ki nem fogyott belőlem a szusz. Aztán halkan elnézést
kért, és biztosított róla, hogy megőrzik nekem őket, amíg vissza
nem térek.
Sunyi egy nő… A  visszatérésemmel ámít, holott esze ágában
sincs visszaengedni. De legyen úgy, ahogy ő akarja. Egyelőre.
Legördülök az ágyról, a zuhanyzás után a derekam köré
tekert törülköző nedvesen lóg a csípőmről. Első dolgom volt
letusolni, miután Moira körbevezetett a házban. Azt mondta,
érezzem magam otthon, és viselkedjek úgy, mintha ez az én
házam is lenne.
Válaszul morogtam neki valamit, és úgy döntöttem, elmegyek
és lezuhanyozok. Kihasználva az alkalmat magamhoz nyúltam,
hogy levezessem a bennem felgyülemlett feszültséget.
Önkielégítés közben végig arra gondoltam, mit művelnék Moira
testével, ha alkalmam nyílna rá. Valahogy nyugtalanítónak
találtam, hogy egyszer sem gondoltam Tukabára, és hogy csak
az járt a fejemben, Moira lánghaja hogyan hullámozna a hátán,
ha hátulról elkapnám. Keményen, de csendben élveztem el,
magvaim a zuhanyzó csempefalára lövelltek.
Ahogy végignézek a hátizsákomból előhúzott ruhákra, egy
hirtelen ötlet támad bennem. Moira azt mondta, érezzem
magam otthon. Bár világosan a tudtomra adta, hogy nyilvános
helyeken minden körülmények között fel kell öltöznöm, azt is
tudtam, hogy otthon, a caraicai faluban bizony anyaszült
meztelen lennék.
 Mosolyogva oldom el a csípőmre tekert törülköző szélét,
hagyom, hogy a padlóra hulljon. Aztán kisétálok a
hálószobámból.
Moira háttal áll nekem a konyhában, éppen főz valamit a
tűzhelyen. Újabb emlék tör rám, látom anyámat a georgiai
házunk konyhájában, amint épp egy tálca süteményt húz ki a
sütőből, és szinte érzem az orromban a csokoládé és a vanília
aromáját, amiket már réges-régen elfelejtettem. Összefut a nyál
a számban, és egy őrült pillanatig még az is megfordul a
fejemben, hogy megkérem Moirát, süssön nekem süteményt.
Aztán elhessegetem a gondolatot, mert az égegyadta világon
semmit sem akarok kérni tőle.
Odalépek a konyhaasztalhoz, és ahogy kihúzom az egyik
széket, Moira összerezzen, majd hátranéz a válla felett, és
elmosolyodik.
– Remélem éhes vagy, készítettem…
Szavai a torkán akadnak, szeme ijesztően elkerekedik a
döbbenettől, amikor meglátja, hogy meztelenül állok előtte.
Ajkai lassan szétválnak, tekintete pedig föntről lefelé végigsiklik
a testemen. Amikor a szeme megállapodik a férfiasságomon, az
megugrik egy kicsit, és érzem, hogy duzzadni kezd, ami nagyon
meglepő, hiszen alig fél órája csitítottam le a fenevadat.
–  Mégis mit csinálsz? – kérdezi rekedtes hangon, miközben
igyekszik újra felvenni velem a szemkontaktust.
– Lejöttem vacsorázni, ahogy kérted – felelem fapofával.
–  De nem! Fel kell öltöznöd, Zach – mondja, és szeme egy
villámgyors pillanatig újra az ágyékomra szegeződik.
– Nem fogok.
 Ennyit mondok, majd leülök a székre. Kinyújtom a lábamat,
kezemet pedig ráhelyezem a hasamra.
Moira nagyot nyel.
– De… nem illik meztelenül flangálni.
Megvonom a vállam, és gúnyosan nézek rá.
–  Azt mondtad, hogy érezzem magam otthon. A  saját
otthonomban meztelen lennék, így aztán itt is az vagyok.
Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán becsukja.
Lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz. Amikor újra kinyitja,
ugyanazt az elégedett mosolyt látom az arcán, amit már
tucatszor láttam az elmúlt napokban, amikor valamiben
ellenszegültem neki.
– Jó, egyelőre így is jó. Később majd beszélgetünk erről.
Visszafordul, hogy megkavarja azt a valamit a tűzhelyen, ami,
el kell ismernem, isteni illatokat áraszt.
– Csak ne te nyiss ajtót, ha csönget valaki! – motyogja.
Kuncogni kezdek magamban, élvezem, hogy kellemetlen
helyzetbe hoztam. Nem is érdemel mást. Attól a pillanattól
kezdve, hogy először megláttam ezt a nőt, mindent elvett tőlem,
amit szerettem. Minden esélyt meg fogok ragadni, hogy
viszonozzam neki ezt a szívességet.
Moira a tűzhely előtt sürgölődik, kavargatja azt a valamit.
Aztán kivesz két tányért a szekrényből, és elkezdi rájuk
kanalazni az ételt. Felém fordul.
–  Csak bolti dobozos tészta, más nem volt itthon. Holnap el
kell mennünk bevásárolni.
Leteszi elém a tányéromat. Mélyet szippantok az ismeretlen
étel illatából. Moira kivesz két villát a fiókból, és az egyiket a
tányérom mellé teszi. Rá se nézek az evőeszközre.
Meg sem várom, hogy ő is leüljön, rögtön beledugom az
ujjamat a gőzölgő ételkupacba. Igyekszem megfogni a csúszós
darabkákat. Minduntalan kicsúsznak az ujjaim közül, és
visszapotyognak a tányérra.
Felnézek Moirára, aki látványosan felveszi a villáját, felszúr
egy falat ételt, és lassan a szájába teszi.
– Sokkal könnyebb ám a villával – mondja, miután megrágta
és lenyelte a falatot.
Morgok valamit válaszul, majd kézbe veszem a tányért, és a
számhoz emelem. Ujjaimmal a számba gyömöszölöm az ételt, és
közben igen jól szórakozom Moira döbbent arckifejezésén.
Visszateszem a tányért az asztalra, és rágni kezdem a
mennyei ételt. Szélesen elmosolyodom, mielőtt lenyelném.
– Mi van ebben a dobozos tésztában? – kérdezem.
–  Tészta, valami szósz meg darált marhahús. Ettél ilyesmit
gyerekkorodban?
Megrázom a fejemet, majd újra a számhoz emelem a tányért,
hogy még többet a számba tömjek.
– Legalábbis nem emlékszem – mondom teli szájjal.
Moira elfintorodik, ami különös boldogsággal tölt el.
Csendben eszünk, gyorsan lepucolom a tányért. Amikor az
utolsó falatot is lenyelem, rájövök, hogy még mindig éhes
vagyok.
– Eszek még.
Felvonja a szemöldökét, és valami olyasmit látok a szemében,
amit eddig még nem. Rám mosolyog.
– Van még bőven a tűzhelyen. Szolgáld ki magad!
 A  tűzhelyre pillantok, majd vissza Moirára. Szolgáljam ki
magam? Komolyan ezt mondta?
–  Zach… szívesen felszolgáltam neked az első adagot, mert
egyébként is álltam már, és magamnak is szedtem, de meg kell
tanulnod kiszolgálni magadat.
Bámulok rá, és azon agyalok, hogyan tudnék vitába szállni
vele. A  neveltetésem szerint a nőknek minden körülmények
között ki kell szolgálniuk engem, de tudom, hogy az én
falumban ez azért van így, mert a férfiak szerzik be az élelmet.
Itt azonban Moira nemcsak beszerezte az ételt, de meg is főzte.
Bólintok, majd felállok, de előbb gondosan tisztára nyalom az
ujjaimat, amire újabb grimasz a jutalmam. A tűzhelyhez lépek,
és a tányéromra kanalazok egy kupaccal a húsos finomságból.
– Te is kérsz még? – kérdezem.
Döbbenten eszmélek rá, hogy mégis mit ajánlottam fel. Hála
az égnek nemet mond, úgyhogy a maradékot is a tányéromra
seprem.
Csendben eszem, Moira pedig végig engem figyel. Amikor az
utolsó falatot is a számba terelem és lenyelem, felállok az
asztaltól, és megmosom a kezem a mosogatónál. Bár szeretek
malac módon, evőeszközök és szalvéta nélkül enni, otthon is
mindig megmostam a kezemet evés után, úgyhogy ez
természetes.
A konyhaajtó felé indulok, amikor Moira utánam szól.
– Beszélnünk kell, Zach.
Mit sem törődve vele folytatom az utamat a hálószobám felé,
de újra megállít.
– Kérlek… csak öt perc az egész.
 Érzek valamit a hangjában… fáradtnak hangzik… és
csalódottságtól súlyos. Egy részem kifejezetten örül ennek, egy
másik viszont egyáltalán nem élvezi a dolgot, hiszen a szívem
mélyén én is tudom, hogy nem ő akart visszahozni ide. Neki
mindössze annyi a feladata, hogy segítsen nekem, ezt még én is
megértem. Elhatározom, hogy a kedvére teszek. Megfordulok,
és ránézek.
A  szemembe néz, nem a lábam közé, úgyhogy tudom, hogy
komoly dologról van szó.
–  Beszélnünk kell az ittlétedről. Fel kell állítanunk néhány
szabályt.
Nagyot sóhajtok, majd visszasétálok a székemhez, és leülök.
Széles terpeszbe vetem a lábamat, és jót nevetek magamban
azon, ahogy Moira kétségbeesetten igyekszik a szemembe
nézni. Tudom, hogy ha lenyúlnék, és elkezdenék játszani
magammal, akkor képtelen lenne rá.
Mégsem teszem meg. Szeretnék minél hamarabb túl lenni
ezen az egészen, úgyhogy csak nézek rá bambán, és várom,
hogy ezúttal milyen gyötrelmekkel áll elő.
–  Zach… Tudom, hogy nem akarsz itt lenni – szólal meg lágy
hangon.
– Na, legalább valamiben végre egyetértünk.
– De mégis itt vagy. Egy napon minden bizonnyal vissza fogsz
térni a faludba, de ne feledd, ígéretet tettél Parailának, ami azt
jelenti, hogy még jó sok időt fogunk eltölteni együtt. Szerintem
ki kellene használnod ezt a remek lehetőséget.
–  A  lehetőséget, amit egyáltalán nem akartam, és egyáltalán
nem is akarok – vágok közbe.
 – Igen, tudom. Nekem viszont el kell végeznem a munkámat,
ami az, hogy segítsek neked visszailleszkedni a civilizációba.
Méghozzá itt, Amerikában. Esetleg elmondhatnád, hogy mit
szeretnél először megtanulni, és akkor kezdhetnénk azzal.
Bármit megtanítok neked, amit csak szeretnél.
A hangjában lelkesedés csendül, tudom, hogy alig várja, hogy
rábólintsak. Rájövök, hogy tényleg nagyszerű lehetőségek előtt
állok. Mivel nem mondok azonnal nemet, felbátorodik, és
folytatja.
–  Bármit, amit csak akarsz. Szórakozva tanulunk.
Csinálhatjuk lassan, vagy belevethetjük magunkat a közepébe.
Csak mondd el, mit szeretnél, és ígérem, megcsináljuk!
Meglátod, fantasztikus élményekkel leszel gazdagabb. Csak adj
egy esélyt!
Szegény, naiv, ábrándos Moira. Fogalma sincs, hogy mit ajánl
számomra.
– Bármit? – kérdezem gyanakvóan.
–  Igen. Annyi mindent csinálhatunk, annyi mindent
megnézhetünk… De persze ott kezdjük, ahol te szeretnéd.
Ehetünk éttermekben, elmehetünk a chicagói múzeumokba
vagy az állatkertbe. Vagy esetleg a könyvtárba? Hegyekben
állnak a könyvek, ahol addig olvashatsz, amíg ki nem esnek a
szemeid. Szeretném, ha legalább megpróbálnád.
Elmosolyodom. Kimért, flegma, szinte már gonosz mosoly.
–  Jó, megpróbálom. Már tudom is, miről akarok először
tanulni.
Izgatottságában előrehajol.
– Pompás. Ne kímélj!
 – A szexről. Arról, hogyan csináljátok itt, a civilizált világban.
Moira bambán pislog, és kissé megrázza a fejét, mintha nem
értené, mit mondtam neki.
– Hogy mondod? A szexről akarsz tanulni?
– Igen.
– De… de… hiszen már tudod, hogyan kell szexelni – dadogja
zavartan.
Ellököm magamat a széktől, és előrehajolok. Arcunkat csak
pár centi választja el egymástól. Szándékosan mély, búgó, érdes
hangon szólalok meg.
–  Igen, tudom. Láthattad is, mire vagyok képes. De meg
akarom tanulni, hogy ti, civilizált emberek hogyan szexeltek.
Nem úgy, mint mi, igaz?
Nagyot nyel, szemében félelem csillan meg.
– Nem, nem úgy. De nem hiszem, hogy…
–  Megkérdezted, mit akarok, én pedig elmondtam. Ha
megtanítasz rá, hogyan szexelnek a civilizált emberek, akkor
részt veszek a kis játékodban, és elmerülök a te nagyszerű
kultúrádban.
Moira tovább pislog rám, és szinte látom a fejében zakatoló
fogaskerekeket.
Végül lassan bólint.
– Jó, elfogadom a…
Amint meghallom a szavait, azonnal felállok. Megfogom a
tarkóját, és talpra állítom. Nem ellenkezik, de a tekintete
megtelik döbbenettel.
–  Akkor lássunk is hozzá! – jelentem ki, majd a nyakához
hajolok, és beszippantom édes parfümének illatát. Aztán
elhúzódom, és észreveszem, hogy üveges tekintettel bámul rám.
Megfeszítem a karomat, és a nyakánál fogva lenyomom a
padlóra.
– Térdre!
Engedelmeskedik parancsomnak, én pedig rögtön
megkeményedem, amikor elképzelem, hogy előttem térdel.
Nem hittem volna, hogyan ilyen könnyű lesz, büszkeség tölti el
a bennem tomboló alfahímet.
Amikor már félúton jár, azon kezdek gondolkodni, hogyan
vegyem le róla a ruháit… talán egyszerűen csak
megparancsolom neki, hogy vetkőzzön le, amikor már előttem
térdel. Ekkor azonban hirtelen felpattan, és hátrálni kezd.
– Nem, Zach! Ezt nem tehetjük.
Szinte kiabál, szeme vadul, nyugtalanul jár ide-oda.
– Miért nem? Azt mondtad, tanítani fogsz engem a szexről.
Mintha csak attól tartana, hogy rávetem magam, mindkét
kezét feltartja, és a fejét csóválja.
–  Azt mondtam, hogy tanítalak… nem azt, hogy lefekszem
veled.
Meglepettségemben felhúzom a szemöldökömet. Egy pillanat
alatt végignézek a testén, látom kipirult arcát, ziháló mellkasát,
ágaskodó mellbimbóit.
Nem értem. Világos, hogy ő is ezt akarja.
– Akarsz engem – jelentem ki. – Tudom, hogy akarsz.
Makacsul rázza a fejét.
– Nem… nem lehet.
– Nem lehet? De akarod? – kérdezem, mert azt akarom, hogy
tisztázza ennek a határvonalnak a jelentését, amit nem akar
átlépni.
Mély levegőt vesz, és lassan kifújja.
–  Nem számít, hogy mit akarok. Azért fogadott fel a
keresztapád, hogy vigyázzak rád. Hogy beilleszkedj. Egy napon
majd publikálok erről egy tanulmányt. Minden szakmai és
erkölcsi szabályt áthágnék, ha lefeküdnék veled. Majd máshogy
tanítalak a szexről.
– Hogyan? – hitetlenkedem.
Nem mintha érdekelne a válasz. Egyáltalán nem akarok a
szexuális szokásaikról tanulni. Az egészet csak kifogásként
használtam arra, hogy megkapjam, amit akarok. Hogy
behatoljak kívánatos testébe.
–  Hát… sokféleképpen lehet. Vannak filmek, könyvek.
Felelhetek a kérdéseidre is. Igyekszem kielégíteni a
kíváncsiságodat, de kizárt, hogy lefeküdjek veled.
Visszagondolok arra, amikor először megláttam Moirát. Arra,
ahogy engem nézett, miközben magamévá tettem Tukabát.
Visszagondolok arra az estére, amikor magához nyúlt a Jutaí
folyó partján. Nincs kétségem, Moirában tombol a szexualitás.
Mind a két alkalommal akart engem, és tudom, hogy most is
akar.
Talán még nem áll készen arra, hogy behódoljon előttem, de
biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik. Kissé
megemelem az államat, ahogy ránézek. Elfogadom a kihívást.
Lehet, hogy meg kell dolgoznom érte, de hamarosan előttem
fog térdelni. Sőt, könyörögni fog érte.
 Negyedik fejezet
MOIRA

Zach akkor sem szólt semmit, amikor reggel lementem a

konyhába egy csésze kávéért. Még Brazíliában mutattam meg
neki, mi is az a kávé. Azonnal megkedvelte. Elmondtam neki,
hogy ma reggel el kell intéznünk pár dolgot, amihez fel kell
öltöznie. Nem felelt semmit, csak vigyorgott, de végül
kötelességtudóan elment zuhanyozni, és amikor visszatért,
khaki rövidnadrágot, világoskék pólót és egy pár tornacipőt
viselt, amiket mind én vásároltam neki. Az egyik mai
feladatunk újabb ruhákat vásárolni neki, mert Brazíliában csak
pár darabot szereztem be.
Hosszú, barna haja kócos hullámokban lóg a vállán, furcsa
kontrasztot adva szinte kisiskolás öltözékének. Biztos vagyok
benne, hogy mindenki meg fogja bámulni Zachet. Egyszerűen
sugárzik belőle a vadember, aki tizennyolc évig az esőerdőben
élt, és a legtöbben bizonyára sokkal jobban el tudnák képzelni
egy szakadt farmerben és egy AC/DC pólóban. Lehet, hogy újra
felajánlok neki egy hajvágást, de nem a közeljövőben. Azonnal
nemet mondott, amikor pár nappal ezelőtt el akartam vinni
fodrászhoz. Azt mondta, a caraicák büszkék a hosszú hajukra.
Zsúfolt a reggelünk, de Zach egész jól tűri a bevásárlást.
Veszek neki fehérneműt, pólókat, nadrágokat, farmerokat,
zoknikat és ingeket is. Nyugodtan és csendben követi az
utasításaimat, és szó nélkül próbálja fel az újabb és újabb
ruhadarabokat. Hallgatása szinte megőrjít, tudni akarom, mi jár
a fejében. Egyetlen kérdést sem tesz fel, és látszólag semmi nem
érdekli.
A tegnap esti beszélgetésünk óta, amikor is azt követelte, hogy
tanítsam a szexre, semmi másra nem tudok gondolni, csak arra.
Tudom, hogy észrevette, hogyan reagált rá a testem. Tudja, hogy
neki akarom adni magamat. Akkor is ezt akartam, amikor
végignéztem, ahogyan magáévá teszi azt a nőt a tűz mellett. De
világosan megmondtam, hogy nem lehet. Nem szúrhatom el ezt
a fantasztikus szakmai lehetőséget csak azért, mert a testem
nem bír magával, és ég a vágytól, hogy megtudja, milyen,
amikor egy férfi uralja.
Nem, nem egy férfi.
Zacharias Easton, aki meztelenül flangál a lakásomban,
büszkén lóbálva hatalmas farkát.
Megőrjít. Teljességgel megőrjít. Amikor előző éjjel elmentem
lefeküdni, csakis az járt a fejemben, hogy milyen villámgyors
volt… ahogy egy pillanat alatt megragadta a nyakamat, és
lenyomott a földre. Meg akartam adni magam… ó, annyira meg
akartam adni magam, és bár az agyam azt ordította, hogy álljak
le, a testem felsikoltott a kielégítetlenségtől. Ahogy levettem a
ruháimat, és bebújtam az ágyamba, rögtön az éjjeliszekrény
felé nyúltam. Elővettem hű társamat, a rózsaszín vibrátoromat.
Annyira felizgatott a mohó éhség, amit Zach szemében láttam,
hogy szinte azonnal a párnámba sikoltottam az élvezettől. Csak
reménykedtem benne, hogy Zach nem hallott meg.
 Zach végül némi érdeklődést mutat, amikor az
élelmiszerboltba érünk. Azt mondja, emlékszik, hogy a szüleivel
vasárnaponként a mise után mindig elmentek bevásárolni.
Ahogy a sorok között cirkálunk, időnként elvesz egy-egy
árucikket, és kíváncsian vizsgálja. Amikor a gabonapelyhekhez
érünk, őszinte mosoly jelenik meg az arcán, és levesz a polcról
egy Cocoa Puffsot.
– Emlékszel rá? – kérdezem.
Bólint.
– Anyukám mindig ilyet vett nekem. Ez volt a kedvencem.
–  Hát, akkor dobd be a kocsiba! – mondom neki, magamban
pedig táncikálni kezdek az örömtől, hogy végre kötődni kezdett
a gyökereihez.
Amikor már annyi kaját összeszedtünk, hogy egy egész
hadsereget is jóllakathattunk volna, beállunk a sorba.
– Szeretnél még valamit? – kérdezem Zachtől.
Zach a rá egyáltalán nem jellemző módon lesüti a szemét.
Ő  az egyik legmagabiztosabb férfi, akit valaha is láttam, így
aztán komoly aggodalommal tölt el, hogy most először kerüli a
tekintetemet.
Türelmesen megvárom, amíg újra visszanéz rám.
Bizonytalanul szólal meg.
– Tudod, hogyan kell csokis kekszet sütni?
Szélesen elmosolyodom.
– Persze. Süssek?
Bizonytalanul mosolyodik el. Tudom, hogy valami személyes
élmény van a háttérben. Hatalmas lépés, hogy képes
megosztani velem egy ilyen intim dolgot.
 Bólint.
– Ha nem bánod.
–  Persze hogy nem – felelem, és határtalan boldogság önt el,
hogy végre érdekli valami, és nem csak savanyú pofával kullog
mögöttem. – Akkor menjünk, szedjük össze a hozzávalókat!
Amint hazaérünk, meg is sütöm.
 
●
 
– Nagyon okos nő vagy – néz körbe Zach az étteremben, ahová
ebédelni ültünk be. Bár szavai dicsérnek, a hanglejtése
egyáltalán nem.
–  Hogy érted? – kérdezem, miközben kicsomagolom a
szendvicsemet.
– Hát úgy, hogy olyan helyre hoztál enni, ahol csak olyan ételt
lehet vásárolni, amit kézzel kell megenni.
Nem tudom visszafogni magam, felnevetek. Zach összehúzza
a szemét, és kibontja a szendvicsét.
–  Most megfogtál. Tényleg nem engedhetem, hogy máshol is
úgy szürcsöld fel a kaját a tányérodról, mint otthon.
Zach erre semmit sem mond, nagyot harap a szendvicsbe, és
az étteremben lévő embereket nézegeti. Csendben eszem, és
közben nézem, ahogy Zach a környezetét vizsgálja. Lehet, hogy
úgy viselkedik, mint akit egyáltalán nem érdekel ez a világ és az
új élete, de kifejezetten kíváncsi ember. Lopva figyeli az
embereket, és magába szívja a legapróbb részleteket is. Pusztán
a megfigyelés által is tanul.
–  Az a pár ott – dönti meg a fejét Zach. A  tekintetem követi
biccentésének irányát. – Csókolóznak.
–  Igen – felelek egyszerűen, mert fogalmam sincs, hogy ez
miért fontos.
–  Miért csókolóznak az emberek? Emlékszem, a szüleim is
csókolóztak, de mi egyáltalán nem csináljuk a törzsemben.
Érdekel, hogy mi az értelme.
Lenyelem a falatot, és leöblítem egy korty palackozott vízzel.
Igyekszem időt nyerni, hogy kitaláljam, hogyan magyarázzam
el a csókolózást Zachnek. Hogy milyen összetett rítusra is
kérdezett rá. Bár antropológiai kutatásaim során nem
koncentráltam a törzsek szexuális szokásaira, azt azért tudom,
hogy a csókolózás vagy a csókolózás előjátékként való
alkalmazása kultúránként igencsak eltérő.
A párra nézek, akik lágy, incselkedő, kacér csókokat váltanak,
miközben egymás kezét fogják.
–  Az, amit most csinálnak… ez a fajta csókolózás… így adjuk
jelét annak, hogy vonzódunk valakihez, aki fontos a számunkra.
Látod, hogy az ajkaik nem érnek egymáshoz hosszú ideig?
Látod, hogyan mosolyognak és nevetnek egymásra?
–  Olyan, mintha a saját kis világukban élnének – jelenti ki
Zach.
Elmosolyodom, mert teljességgel igaza van.
– Igen… csak egymásra figyelnek.
–  A  szüleim is így csókolóztak előttem – mondja némi
szomorúsággal a hangjában.
– Úgy tudom, hogy nagyon szerették egymást – szólalok meg.
– Randall legalábbis ezt mondta nekem.
Randall említésére Zach tekintete megmerevedik, és újra
beleharap a szendvicsébe. Miután lenyeli a falatot, újabb
kérdést tesz fel.
– Vannak másfajta csókok is?
– Igen – mosolygok. – Megcsókolhatsz valakit üdvözlés-, vagy
búcsúképpen is. Megcsókolhatod egy beteg gyermek homlokát,
hogy megvigasztald. Sokféle csók létezik.
– Szex közben is csókolóztok? – kérdezi nyíltan.
Nagyot nyelek, mert lehet, hogy szexórát fogok tartani egy
étterem kellős közepén.
– Igen, szoktunk. De miért kérdezed? Láttad, ahogy a szüleid
ezt csinálják?
– Nem, sosem láttam.
Ezzel rögtön felkeltette antropológus énem kíváncsiságát.
Honnan tudhatja egy férfi, aki még sosem látott érzéki csókot,
hogy a csók a szex része?
– Akkor honnan veszed, hogy része lehet a szexnek?
Megvonja a vállát, majd félig mosolyogva, félig vigyorogva
néz rám.
–  Mert… elképzelem, ahogy veled csókolózom, pedig
egyáltalán nem is kedvellek. Úgyhogy arra gondoltam, hogy
valami szexuális tartalma lehet, mert… mert máskülönben
miért gondolnék rád így?
Nahát. Egyszerre bókolt és sértett meg, de az érzéseimet
háttérbe szorítva, tanárként kell válaszolnom neki.
–  Így van, a csókolózás szerves részét képezheti a szexuális
együttlétnek. Sokan előjátékként is alkalmazzák, mert… mert a
csókolózás felizgatja az embereket.
Zach visszapillant az összegabalyodott párra.
 – Egyáltalán nem úgy néznek ki, mint akik szexelni akarnak.
–  A  szexuális csók egy picit más – felelem. Érzem, hogy
elpirulok. – Az mélyebb, és a nyelvet is használják.
– A nyelvet? Mutasd! – követeli mohó éhséggel a szemében.
Azon kapom magam, hogy rabul ejt a tekintete.
– Nem! – csóválom a fejemet. – Nyilvános helyen vagyunk.
– Akkor, majd ha hazamentünk.
– Nem, Zach. Az ki van zárva.
Csalódottan és mérgesen néz rám, én pedig igyekszem
megbékíteni, mert nem akarom, hogy újra magába zárkózzon
most, hogy végre hajlandó szóba állni velem.
–  De lefogadom, hogy találunk pár videót a YouTube-on, ha
hazaértünk.
– YouTube? – kérdezi sértődött kíváncsisággal.
–  Az egy… szóval azon keresünk videókat az interneten –
felelem.
– Videókat?
– Igen, azok olyanok… mint a filmek. Emlékszel a filmekre?
Bólint, majd gyorsan újabb kérdést tesz fel.
– Mi az az internet?
– Egy olyan valami, amivel a számítógépeken lehet keresni, és
gyakorlatilag mindenre megmondja a választ, amire csak
akarod – felelem bénán, mert most komolyan, hogyan
magyarázzam el az internetet olyasvalakinek, aki még soha
nem hallott róla?
– Bármire megadja a választ?
– Igen – mondom. – Gyakorlatilag bármire.
– Akkor mi szükségem rád? Adj egy olyan számítógép izét, és
megtanulom, amit akarok!
Csak bámulok Zachre, és nem tudom, mit mondhatnék erre,
mert tulajdonképpen igaza van… Leültethetném egy
számítógép elé, megmutathatnám neki, hogyan kell használni,
és akkor aztán bármit megtanulhatna a modern világról. Amit
csak akar.
Megrázom a fejemet, hogy összerendezzem a gondolataimat,
mert most már összevissza kavarognak.
–  Megmutatom, hogyan működik a számítógép, de nem
tanulhatsz meg onnan mindent. Ahhoz, hogy tényleg
megismerd a dolgokat, át kell élned őket.
– Mint például a csókolózást? – kérdezi lusta mosollyal.
–  Nem tanítalak meg csókolózni – mordulok rá, amitől
felragyog a szeme.
– Ki mondta, hogy azt akarom, te taníts meg csókolózni? Nem
sok időt töltöttem még itt, de egy dolgot észrevettem. Ebben az
új, modern világban nem te vagy az egyetlen nő, Moira Reed.
Leesett állal hallgatom, hogy mire céloz, de rá kell jönnöm,
hogy igaza van. Annyi minden van… És ilyen például a szex is,
amit Zach másvalakitől is megtanulhatna. Ehhez egyáltalán
nincs szüksége rám, úgyhogy talán csak annyit kell tennem,
hogy bemutatom valakinek, a többit pedig az ösztöneikre
bízom.
Nem, mégsem… Ez nevetséges.
Zach közel sem áll készen egy párkapcsolatra. Magabiztos
caraica harcos, de a párkapcsolatokról és a szexuális
együttlétekről annyit tud, mint egy újszülött.
Emellett pedig valamiért egyáltalán nem tetszik a gondolat,
hogy egy másik nővel legyen.
 
●
 
– Na most, ez az első popkulturális leckéd – mondom Zachnek,
ahogy a Blu-ray-lejátszóba csúsztatom a Szerelmünk lapjait.
Hazafelé megálltunk, és kikölcsönöztem pár filmet. – És mit ad
isten, egy kis csókolózás is van benne, szóval szívesen.
Délután sem unatkoztunk. Miután megálltunk a filmekért,
hazamentünk, én pedig nekiálltam csokis kekszet sütni. Amíg
sültek, elővettem a laptopomat, és csókolózós videókat
kerestünk a YouTube-on.
Találtunk egypárat, Zach pedig hosszú percekig, érdeklődő
tekintettel nézte őket. Még nevetett is, gyönyörűen és őszintén,
amikor egy olyan videót néztünk, amiben egy harsány német
fickó az összes létező módon megcsókolta a barátnőjét, és
mindezt végig is kommentálta. Fogalmunk sem volt, hogy mit
mond, de kétségtelenül jól érezte magát.
Aztán Zach elveszett a csokis sütik között. Amíg megnéztem
az e-mailjeimet, egy egész tállal felfalt. Őszinte sóhaj tört fel
belőle az első harapásnál. Én csak mosolyogtam magamban, le
sem vettem a szememet a számítógépem képernyőjéről.
Most Zach az egyik kanapén ücsörög, hosszú lábait
kinyújtotta. Lassan lemegy a nap, a késő délután fényei lágy
ragyogással simítják végig arcát. Gyönyörű férfi, nem tudok
betelni vele. Annak viszont örülök, hogy – legalábbis egyelőre –
megfeledkezett a saját „nem hordunk ruhát otthon”
szabályáról.
 Kétlem, hogy képes lennék itt ücsörögni a kanapén, és
végignézni egy filmet úgy, hogy közben ő meztelenül ül
mellettem.
Így is épp elég nehéz a filmre figyelnem. Folyamatosan
Zachre sandítok, aki látszólag teljesen elmerült a filmben, de
csak a rá jellemző, óvatos megfigyelés szintjén.
Ma elképesztő eredményeket értem el. Nem tudom, hogy
mindezt a Cocoa Puffs váltotta-e ki belőle, vagy az, hogy végre
rájött, a világ még az ő számára is tartogat érdekes dolgokat, de
kétségtelen, hogy már egyáltalán nem olyan zárkózott és
elutasító, mint korábban. Csak remélni tudom, hogy a fejlődés
folytatódik, ő pedig továbbra is nyitott lesz erre az új világra.
A  film végre ahhoz a részhez ér, amikor Noah és Allie a
dokkoknál csókolóznak az esőben. Zachre pillantok.
Ugyanabban a pózban, nyújtott lábbal ül, kezét feszes hasfalán
pihenteti. Nem mozdul, és látszólag semmilyen hatással nincs
rá a csókjelent. Új jelenet kezdődik, Noah és Allie a házban
vannak, Noah az ajtóhoz préseli a lányt, és szenvedélyesen
csókolóznak. Zach minden reakció nélkül figyeli a jelenetet.
Egyetlen izma sem rezdül, és egyetlen hangot sem ad ki.
Noah a karjaiban viszi fel Allie-t a lépcsőn, majd az ágyon
szerelmeskednek, miközben mohó szenvedéllyel csókolják
egymást. Zach tudni akarta, hogyan csókolóznak az emberek
szex közben. Most megkapta a választ. Ennek ellenére úgy
tűnik, semmilyen hatással nincs rá a képernyőn zajló érzéki
jelenet. Én viszont önkéntelenül is arra gondolok, milyen lenne,
ha Zach engem is így csókolna. Örömét lelné a lassú
előjátékban? Vagy ő olyan férfi, akinek mindössze annyi a
szükséglete, hogy hátulról meghágja a nőt, mit sem törődve
annak igényeivel?
A gondolattól mocorogni kezdek, de türtőztetem magamat, és
végignézem a filmet, miközben mocskos gondolatok cikáznak a
fejemben.
Amikor lemegy a stáblista, felállok, kézbe veszem a
távirányítót, és kikapcsolom a tévét.
– Mit gondolsz a filmről? – fordulok Zach felé.
– Unalmas volt – feleli.
Felnevetek.
– Gratulálok, most szenvedted végig életed első csajos filmjét.
– Csajos film? Az meg mit jelent?
–  Ez csak egy kifejezés. Az olyan filmeket hívjuk így, amiket
kifejezetten nőknek, és nem férfiaknak készítenek.
Bólint, hogy megértette.
–  Emlékszem, a szüleimmel láttam egyszer egy filmet. Nem
emlékszem a címére, de egy kisfiúról szólt, aki valami játékot
játszott egy kislánnyal, majd magába szippantotta a játék, és a
dzsungelbe került. Sok-sok évig élt ott, és férfivá cseperedett.
Később más gyerekek is megtalálták ezt a játékot, elkezdtek
játszani vele, és a férfi visszatért a dzsungelből… vissza a
civilizált világba.
Tátott szájjal bámulom Zachet. Elképesztő, milyen pontosan
emlékszik a filmre, és persze elképesztő az ironikus párhuzam
a gyerekkori filmélménye és az ő élete között.
–  Én is emlékszem rá. Jumanji a címe. Robin Williams is
szerepelt benne, zseniális színész… ő a kedvencem.
Zach megvonja a vállát.
 – Nem emlékszem, hogy hívják, de arra igen, hogy gyerekként
tetszett az a film. Megvan neked?
A fejemet csóválom, de amikor Zachből szomorú sóhaj tör fel,
gyorsan hozzáteszem:
– Nincs, de megszerezhetem.
Zach újra megvonja a vállát, mintha egyáltalán nem
érdekelné az ajánlatom, majd feláll a kanapéról.
– Lefekszem.
– Oké – felelem halkan, de közben égek a vágytól, hogy tovább
beszélgessünk a film és az élete közötti rémisztő hasonlóságon,
ami szemmel láthatóan nyomasztani kezdte.
De semmit sem mondok, csak figyelem, ahogy végigmegy a
hálószobákhoz vezető folyosón.
Mielőtt azonban eltűnne a félhomályban, visszafordul.
–  A  csókolózós rész azért elég érdekes volt… a filmben, amit
néztünk.
–  Érted már, hogy a csókolózás milyen szerepet játszhat a
szexben? – kérdezem a lehető legtanáriasabb hangomon.
– Láttam, mit csinálnak, de még mindig nem értem. De ahogy
te is mondtad, néhány dolgot magamnak kell megtapasztalnom
ahhoz, hogy tényleg megértsem, igaz?
– Azt hiszem – térek ki a konkrét válasz elől.
–  Akkor alig várom, hogy valaki megmutassa nekem azt a
csókot. Valaki, aki tényleg képes engem tanítani – mondja
nyíltan, majd újra elfordul tőlem.
 Ötödik fejezet
ZACH

Egy hete vagyok Moiránál, és ez alatt az idő alatt egy pillanatra

sem hagyott egyedül a házban.
Egészen mostanáig.
És ezt ki is fogom használni.
Első dolgom volt meztelenre vetkőzni, és örömömet lelni a
bőrömet simogató, hűs levegőben. Nem mászkáltam annyit
pucéron, mint ahogy eredetileg terveztem, de egyáltalán nem
azért, mert attól tartottam, hogy esetleg megsértem Moirát. Ez
egyáltalán nem érdekel.
Nem, egyszerűen azért hordok egyre többször ruhát, mert
kezdek hozzászokni. Moira mindennap elrángatott valahova,
hogy jobban elmerülhessek a kultúrájukban. Ezt persze nem
tehettem meg ruha nélkül, és minél többször öltözök fel, annál
kevésbe tűnik tehernek a dolog.
Annyi helyre elvitt, hogy néha az agyam már túltöltődött új
információkkal, és szédülni kezdtem. Elvitt Chicago
belvárosába is. Rögtön meggyűlöltem azt a helyet. A  rengeteg
acél, beton és az a csomó ember… Zajos, és ez nem olyan
gyönyörű zaj, mint az élőlényekkel teli dzsungel, hanem dudáló
kocsik és folyton beszélő emberek. A  hangzavar úgy sértette a
fülemet, hogy azt hittem, vérezni kezd.
 Más helyek nem voltak ennyire szörnyűek. Elvitt moziba,
ahol megnéztünk egy filmet, aztán az egyetemre, ahol dolgozik.
Elmagyarázta, mi mindent tanulnak az emberek egy ilyen
helyen. Éttermekben ettünk, és végül még arra is hajlandó
voltam, hogy evőeszközöket használjak. De csak azért, mert
ahogy Moirát figyeltem, be kellett látnom, hogy késsel-villával
egyszerűbb enni, és a kezem is tiszta marad. Elvitt az evanstoni
könyvtárba, ahol megmutatta, hogyan kereshetek és
kölcsönözhetek könyveket. A könyvtár csupán egy rövid sétára
fekszik a házától. Arra bátorított, menjek el egyedül is, amikor
csak akarok. El is fogok… majd egyszer. Amikor először ott
jártunk, tíz könyvet kölcsönöztem ki, és még nem végeztem
velük.
És igen… az egyik könyvnek, amit ajánlott, az a címe, hogy
Hogyan Magyarázzuk El a Szexet a Gyermekünknek?
Átlapoztam, de az első három oldal után feladtam. Most
komolyan, azt gondolja, hogy a kezembe nyom egy ilyen
könyvet, és ezzel le is tudja az ígéretét, miszerint tanít a
szexről? A  tanítása egyelőre arra korlátozódik, hogy
megválaszolja a feltett kérdéseimet, így aztán mindennap
kérdezek tőle valamit. Már csak azért is, hogy lássam, ahogy
elvörösödik, és szakadozottá válik a légzése.
 
–  Moira, hogyan nevezik azt, amikor a magom kilövell a
péniszemből?
Elpirult, és kis híján a torkán akadt a zabpehely. Aztán
megköszörülte a torkát.
– Orgazmusnak hívják.
 – Ez a szakszerű kifejezés?
– Igen, bár van, aki elmenésnek vagy elélvezésnek hívja.
– Az elélvezést értem, de elmenés?
– Igen, elmenés – mondta, és ha lehet, még jobban elvörösödött.
– A nőknek is van orgazmusuk? Ez történt veled azon az éjjelen
a dzsungelben, amikor magadhoz nyúltál?
– Igen, Zach, a nőknek is van orgazmusuk.
– De hát nincs is péniszed. Mit érintettél meg, hogy orgazmusod
lett?
–  A  nőknek klitoriszuk van… vagy csiklójuk. Gondolom,
ugyanolyan érzés, mint amikor te megérinted a péniszedet.
– Hol van ez a csikló?
– Na, jó, Zach, mára elég volt ennyi – állt fel Moira.
Jót mosolyogtam magamban, mert tudtam, egyre közeledem a
célomhoz.
 
Moirának azonban nem kell a szexről tanítania ahhoz, hogy a
szexre gondoljak. Csak ez jár a fejemben, amikor a közelemben
van. Az én világomban a férfi akkor szexel, amikor csak kedve
támad magáévá tenni egy nőt. Meghágja hátulról pár lökéssel,
és kész. Azon kapom magam, hogy egyre inkább érdekel, van-e
más módja is a párzásnak.
Egyre többször – többször, mint amit be mernék vallani
magamnak – gondolok arra, hogy milyen lenne Moirával
csókolózni. Az a film, amit együtt néztünk… Amikor azt a két
embert néztem, ahogy csókolóznak, azon tűnődtem, vajon
milyen lehet Moira nyelve.
És ha már a nyelveknél tartunk, arra is gondoltam, hogy ha a
nyelvem bejuthat a szájába, akkor talán más helyeken is
hasznát vehetném. Például a mellein, amiket még nem láttam,
de már nagyon szeretnék. Vagy esetleg azon a rejtélyes, csikló
nevű helyen? Nyilvánvaló, hogy az ujjakkal működik a dolog, de
vajon egy férfi a nyelvét is odadughatja? Elgondolkozom,
milyen íze lehet, és aztán arra gondolok, hogy milyen érzés
lenne, ha nyalogatná a péniszemet.
Lehetségesek egyáltalán ezek a dolgok? Ezt is mindenképpen
meg kell majd kérdeznem tőle.
Moira azt mondta, hogy ma orvoshoz megy, aztán egy
barátjával ebédel. Én is szerettem volna vele tartani, mivel
szeretek megkóstolni új és érdekes ételeket ezekben az
étteremnek nevezett helyeken.
 
– Ma nem, Zach – felelte. – Az igazság az, hogy randim lesz.
– Randi? – kérdeztem zavartan. – Az meg mi?
Elpirult, és ebből rögtön tudtam, hogy köze lehet a szexhez,
mert Moira csakis akkor pirult el, amikor arról beszélgettünk.
–  A  randi az, amikor két ember együtt elmegy valahova, mert
élvezik egymás társaságát.
– Mármint szexelnek? – kérdeztem.
Egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy egy másik férfival
szexel.
– Nem mindig – felelte kurtán. – Néha csak beszélgetnek.
– Szexelni fogsz ma ezen a „randin”?
Éreztem, hogy forrni kezd bennem a harag, de fogalmam sem
volt, hogy miért. Legtöbbször még mindig alig tudtam elviselni
Moirát, főleg azért, mert vonzott szexuálisan. És persze azért is
dühös voltam még, mert elszakított az otthonomtól.
– Nem mintha bármi közöd is lenne hozzá, de nem. Nem fogok
szexelni. Csak együtt ebédelünk.
– De néha a randikon szexelnek is?
Moira felsóhajtott, de azért válaszolt.
– Néha. Attól függ, hogy milyen kapcsolat alakul ki a két ember
között.
 
Kérdezni akartam tőle még valamit, de félbeszakított, mert nem
akart elkésni az orvostól. Megkérdezte, elleszek-e itthon
egymagam, én pedig azt feleltem, hogy persze. Bekapcsolta
nekem a laptopját, és elindította a Firefox nevű programot,
aminek pár napja megtanított a használatára. Megmutatta a
Wikipédiát is, és bár azt mondta, nem lehet mindig megbízni az
ott található információkban, elég jó hely arra, ha az ember
meg akar tanulni valamit.
Igaz, nem tudok olyan gyorsan gépelni, mint Moira, akinek az
ujjai egy vadászó jaguár sebességével mozognak, de azért
elboldogulok. Sok mindent megtanultam már a fantasztikusan
csodás internet segítségével. Olvastam Obama elnökről, az iraki
háborúról, Michael Jackson haláláról, Miley Cyrus
seggrázásáról és a World Trade Center tornyainak
lerombolásáról. Tanulmányoztam az amerikai történelmet,
különös tekintettel az őslakos indiánok helyzetére, és még az
Amazonas esőerdeiről is olvastam. Mély szomorúság öntött el,
amikor megtudtam, hogy milyen sok erdőt kivágtak. Szinte
rosszul lettem. Tudtam, hogy a világ közeledik a falunk felé, de
sosem hittem, hogy ilyen elképesztő sebességgel és ilyen
pusztítást végezve. Igen, az internet végtelen tudásforrás, ami
pár gombnyomással elérhető.
Úgy saccolom, olyan három órám lehet, mielőtt Moira
visszatér, úgyhogy először átkutatom a hálószobáját. Ez az
egyetlen hely a házban, ahol még nem jártam, azt leszámítva,
amikor az első napon körbevezetett a házban. Különböző
folyadékokat és krémeket találok az öltözködőasztalán, sorban
megszagolom mindet. Kinyitom a szekrényét, és átnézem a
ruháit, különös figyelmet szentelve az alsóneműinek, amik
mind vékony zsinórókból és selyemanyagból állnak. Kellemes a
tapintásuk. Kihúzom az éjjeliszekrénye fiókját, és egy furcsa,
pénisz alakú dolgot találok benne, aminek az elejéből egy kis
pöcök nyúlik ki. Amikor bekapcsolom, erősen rezegni kezd a
kezemben.
Fura.
Semmi más érdekeset nem találok, de a rózsaszín, pénisz
alakú valamit leviszem magammal, és kiteszem a
konyhaasztalra. Később megkérdezem Moirát, mi ez.
Aztán leteszem meztelen hátsómat az egyik konyhaszékre, és
magam elé húzom a laptopját, hogy megkezdjem mai
tanulmányomat a civilizált világról.
Az ujjaim a billentyűk felett lebegnek, de csak egy pillanatig
hezitálok, mielőtt beírom a szex szót a Wikipédiába. Egy
unalmas cikk jön be, ami párosodó gombákról, növényekről és
állatokról szól. Átfutok rajta, majd beírom a legújabb szót, amit
tanultam.
„Orgazmus.”
Sokkal jobb.
 Még többet megtudok a nő csiklójáról, és még egy ábrát is
találok, ami megjelöli a pontos helyét. Olvasok a G-pontról, és
megtudom, mi a különbség a behatolásos és a behatolás nélküli
szex között. Megtudom, hogy amikor magamat kényeztetem,
akkor maszturbálok. Kellemes a szó hangzása, de megtudom,
hogy másképpen is lehet nevezni. Kiverni, rárántani, recskázni,
polírozni a bohócot vagy elverni a majmot. Amikor elképzelem,
feltör belőlem a nevetés.
A  cikken belül találok egy kék színű linket, amiről Moira azt
mondta, hogy egy másik cikket fog behozni. Ennek
„Szexjátékok” a címe. Olyan tárgyak jelennek meg, amik nagyon
hasonlítanak arra az izére, amit Moira fiókjában találtam.
Érdekes.
De a cikk elég unalmas, úgyhogy továbbállok. Moira nemcsak
a Wikipédia, de a Google használatára is megtanított. Előhozom,
és újra beírom a „szex” szót. Több információ szakad rám, mint
amit fel tudnék dolgozni.
Megismerem a Káma-Szutrát, és megtudom, hogy egy férfi és
egy nő tucatnyi különböző módon lehet együtt. Leginkább még
mindig arra vágyom, hogy a földre nyomjam Moirát, és hátulról
leljem benne kedvem, de most már egyéb dolgokat is el tudok
képzelni vele. Egy darabig nézegetem a fotókat, majd beteszem
az oldalt a könyvjelzők közé, hogy később megkérdezhessem
róla Moirát. Alig várom, hogy megint elvörösödjön, amikor
megpróbálja elmagyarázni.
Találok egy érdekes linket, ami a szexszlengekhez ugrik.
Megtudom, hogy rengetegféleképpen lehet nevezni egy férfi
péniszét. Fütyi, kukac, pöcs, farok, jancsika, dorong, egyszemű
szörny, hancúrléc, himbilimbi.
Még mindig a farok a kedvencem.
Aztán megismerem azt a szót, ami végérvényesen
megváltoztatja a tanulási módszeremet.
Pornográfia.
Szexuális jelenetek bemutatása vágykeltés céljából – a
Wikipédia szerint. Elképesztő mennyiségű videólinket találok.
Gondolkodás nélkül rákattintok az elsőre. Elkerekedik a
szemem a látványtól.
Egy nő fekszik a hátán, egy férfi megfogja a lábait, magasra
emeli és széttárja őket. A  farka ki-be jár a nőben, akinek
hatalmas mellei ide-oda pattognak, miközben torkaszakadtából
sikoltozik a kéjtől. Rögtön felismerem a pózt a Káma Szutrából.
Rákattintok a következő videóra, és mire észbe kapok, már a
saját farkamat markolászom, miközben a laptopon nézem a
szexet. Egy videó különösképpen mély nyomot hagy bennem:
egy nő egyszerre három férfival szerepel együtt.
Oldalra billentem a fejemet, és még a farkamat szorongató
kezem is megáll egy pillanatra, mert egyszerűen nem hiszem el,
amit látok. A nő az egyik férfin ül, a farka behatol a puncijába –
a punci is egy új szó, amit ma tanultam. A  nő előrehajol, és a
szájába veszi az ágy szélénél álló férfi farkát. De a legjobban az
lep meg, hogy egy másik férfi a nő mögé áll, és bedugja a farkát
a… az az ánusza?
Mind a három férfi eszeveszetten dugja a nő különböző
nyílásait, aki magatehetetlenül nyöszörög. A  jelenet több mint
izgató, és a farkam, a pöcsöm, a dorongom, az akármim olyan
kemény, mint még soha életemben.
 A  kezem újra mozogni kezd, miközben nedvesség szivárog a
farkam végéből. A  pulzusom az egekbe szökik. Ugyanarra a
ritmusra rángatom magam, mint ahogy a férfiak tömik a nő
testét. Érzem, hogy mindjárt elérem az orgazmust… elélvezek…
elmegyek.
Izzón lövell ki a magvam az asztal felett, szerencsére nem
találom telibe Moira laptopját.
–  Bassza meg! – kiáltom az új káromkodást, amit szintén ma
tanultam, de kezem tovább mozog a farkam… pöcsöm…
egyszemű szörnyetegem körül.
Néhány perc múlva újra egyenletesen lélegzem. Reszkető
lábakkal állok fel az asztaltól. Letakarítom az asztalt
papírtörlővel, de pár pillanatig még a laptopot bámulom.
Ez több mint elképesztő. Még mindig alig tudom felfogni.
Minden, amit a szexről eddig tudni véltem, teljességgel
jelentéktelennek tűnik. Rengeteg kérdést kell feltennem
Moirának.
És ami ennél is fontosabb, már pontosan tudom, hogyan
vegyem rá Moirát, hogy letérdeljen előttem. Mert így akarom
magamévá tenni. Így fogom magamévá tenni.
Legalábbis először.
 
●
 
Már majdnem délután két óra, amikor hallom, hogy Moira
leparkol a kocsibejárón. Mielőtt elment, azt mondta, hogy este
elmegyünk vacsorázni, aztán találkozunk a barátaival valami
szórakozóhelyen, mert szeretné, ha másokkal is találkoznék, és
megtanulnám, hogyan viselkednek egymással a barátok.
Szerintem azért csinálja ezt, mert állandóan azzal nyaggat, hogy
meséljek neki, hogyan töltöttük az időnket a társaimmal a
caraica faluban. Elmondtam neki, hogy mindennap vadásztunk
és halásztunk, aztán este történeteket meséltünk egymásnak a
tűz körül. Egyszerű élet volt, mégis szoros kötelék alakult ki
közöttünk.
Szerintem meg akarja mutatni, hogy Amerikában hogyan
kötődnek egymáshoz a „barátok”. Hogy nekem is lehessenek
saját barátaim ebben az új világban. Engem azonban ez
egyáltalán nem érdekel, mivel ha barátokat szerzek, akkor az
azt jelenti, hogy itt maradok.
Márpedig nem fogok.
Amikor Moira kinyitja a bejárati ajtót, meglátja, hogy a
kanapén ülök. A konyhaasztalnál szerzett „tapasztalataim” után
visszavettem a ruháimat, és készen állok rá, hogy alaposan
kikérdezzem mindenről, amit ma tanultam.
Mosolyogva üdvözöl, aztán meglátja a kezemben a rózsaszín
vibrátort – ezt a szót is ma tanultam. Benyomom rajta a gombot,
mire hangosan rezegni kezd.
– Te meg mégis mit csinálsz azzal?! – kiált dühösen.
Egy pillanat alatt elvörösödik.
Kikapcsolom a szerkezetet, és megvonom a vállamat.
– A fiókodban találtam.
A  padlóra ejti a táskáját, odasiet hozzám, és kikapja a
kezemből a vibrátort.
– Nincs jogod a holmim között kutakodni.
Újra megvonom a vállamat, egyáltalán nem érdekel, hogy
mérges rám.
–  Nem mondtad, hogy nem mehetek be a szobádba. Azt
mondtad, viselkedjek úgy, mintha otthon lennék.
Moira felmordul, aztán felcsattan:
–  Többet ne csinálj ilyet! Mostantól nem mehetsz be a
szobámba!
–  Jó – felelem, mert már amúgy is mindent láttam, amit
akartam.
Moira felvágtat a szobájába. Hallom, ahogy bevágja a
vibrátort a fiókba. Amikor lejön, az arca már nem vörös, és
kissé mintha meg is nyugodott volna. Bemegy a konyhába,
kinyitja a hűtőt, és kivesz belőle egy kancsó jeges teát. Felállok a
kanapéról, és követem.
Tölt magának egy pohárral, majd felém fordul.
– Szóval, mit csináltál ma?
– Mármint azután, hogy megtaláltam a szexjátékodat?
– Igen – morog. – Azután, hogy megtaláltad a szexjátékomat.
–  Hát, lássuk csak… a konyhádban maszturbáltam, és
ráélveztem a konyhaasztalodra.
– Hogy mi?! – kiált fel.
Tátva marad a szája.
Bólintok.
– Azután történt, hogy megtudtam, az interneten pornográfia
is van. Végignéztem, ahogy egy nő a puncijába és a seggébe is
beenged két férfit, miközben egy harmadiknak szopta a farkát.
Büszke vagyok magamra, hogy milyen gyorsan elsajátítottam
ezt az új terminológiát, és annak is örülök, hogy Moira úgy
elvörösödik, mint még soha.
 Odasétál az egyik székhez, és leroskad.
– Édes jó istenem! – motyogja. – Ugye nem néztél pornót?
–  Rendkívül izgató volt, és sokkal érdekesebb, mint azok a
dolgok, amiket eddig mutattál nekem. Néhány órányi keresgélés
után egy egész szótárra való új szót tanultam.
Moira a tenyerébe ejti a fejét. Oda-vissza ingatja.
– Randall meg fog ölni.
–  Mondd csak, Moira, szeretik a nők az anális szexet?
Férfiszempontból kibaszott élvezetesnek tűnik. Ó, tényleg, majd
elfelejtettem, ezt a szót is ma tanultam. Baszás. Szeretem. Annyi
mindenre lehet használni ezt a kis szócskát.
Valószínűleg eléggé lesokkoltam azzal, hogy mindezt
rázúdítottam, mert csak ingatja a fejét, és halkan motyog:
– Nem tudom. Sosem próbáltam.
Moira feláll, és mintha kissé remegnének a lábai. A  plafont
nézi. Szélesen elvigyorodom magamban, amiért
kétségbeesetten igyekszik kerülni a tekintetemet. Határozott
hangot próbál megütni:
–  Zach… be kell fejezned ezt a kérdezősködést a szexről.
Többé nem akarok veled ilyesmiről beszéni. Itt és most vége.
Befejeztük.
Egy hosszú lépéssel máris Moira előtt termek. Egy kígyó
gyorsaságával csap le a kezem, megragadom a torkát, és
gyengéden megszorítom, hogy biztosan rám figyeljen.
Hüvelykujjammal átfogom az állkapcsát, és elégedetten nézem,
hogy a tekintete kezd fátyolosodni.
– Épp ellenkezőleg, Moira… Még csak most kezdjük.
 Hatodik fejezet
MOIRA

Attól tartok, hogy el fogok ájulni, de nem azért, mert Zach a

torkomat fogja. Olyan gyengéden tart, hogy semmi mást nem
érzek, csak bőrének durvaságát.
Nem, a szavai miatt fogok elájulni. A  féktelen éhség miatt,
amit a szemében látok. Amiatt, ahogyan rám parancsol. Ahogy
azt mondja, még csak most kezdjük.
Nem mondta… nem is adta jelét, hogy ezt akarná, de nem sok
választ el attól, hogy térdre rogyjak előtte, és megadjam magam
az akaratának.
A Michaellel töltött randimon is csak az járt a fejemben, hogy
Zach itt van a házamban. Minden bizonnyal meztelenül. És
minden bizonnyal maszturbál. Tudom, hogy elképesztő a
szexuális étvágya, mert pár napja azzal dicsekedett, hogy
hiányzik neki Tukaba – a nő, akit előttem dugott meg –, és hogy
mindennap a magáévá tette, néha nem is egyszer. Bár egyre
gyakrabban húz ruhát, még elég sokszor sétálgat meztelenül, és
ilyenkor képtelen vagyok nem észrevenni méretes erekcióját,
amivel főleg reggelente találkozom.
Mindig észreveszi, ha odapillantok, pedig igyekszem elkapni
a tekintetemet. Ilyenkor elvigyorodik, és elindul a
fürdőszobába. Azt mondja, „lezuhanyozik”, pedig már akkor a
farkát markolássza, amikor még előttem sétálgat.
Ilyenkor egyszerre érzek őrült vágyat és mérhetetlen
szégyent.
A randink alatt Michael többször is megkérdezte, hogy bánt-e
valami. Sűrű pislogásokkal igyekeztem kirántani magam a
Zachről szőtt fantáziálgatásaim közül, és igyekeztem rá figyelni.
Michael amúgy a matematika tanszék professzora, és már egy
ideje jó barátok vagyunk. Nem sokkal azelőtt, hogy elindultam
Amazóniába, randira hívott, én meg azt gondoltam, miért is ne?
Hiszen jóképű, sikeres és szórakoztató. Az első randinkon
vacsorázni vitt. Jól szórakoztam. Vacsora után hazakísért, és
még meg is csókolt a tornácon. Emlékszem, arra gondoltam,
milyen jól csókol. Kíváncsian vártam, mi sül ki a dologból.
Aztán mielőtt újra találkozhattunk volna, felfogadott Randall, és
már úton is voltam az Amazonas felé, hogy hazahozzam Zachet.
Michael azóta szeretne újra találkozni velem, hogy
visszajöttem, de egymás után találtam ki a kifogásokat: több
időt kell töltenem Zachkel, segítenem kell a beilleszkedését…
Végül aztán addig erősködött, hogy belementem egy ebédbe.
Azt mondogattam magamnak, hogy azért nem várom annyira
a találkozót, mert elborítanak a Zach körüli teendők és a
felelősség. Igazság szerint viszont másért. Nem akartam úgy
randizni vele, hogy közben vadul lüktető erotikus érzelmek
hatása alatt állok, amiket Zach puszta jelenléte vált ki belőlem
nap nap után.
Végül mégis rábeszéltem magamat, talán azért, mert azt
reméltem, a randi kiveri a fejemből az őrületet, amit Zach
okozott. Arra gondoltam, ha elmegyek Michaellel, akkor talán
újra egymásra találunk, én pedig képes leszek tiszteletben
tartani a köztem és Zach között húzódó tanár-diák
határvonalat, és nem akarom majd folyton átlépni.
De egyelőre nincs ekkora mázlim. Bár Michael forró csókkal
búcsúzott tőlem, mielőtt beszálltam a kocsimba, azon kaptam
magamat, hogy meg akarom adni magam Zacharias Eastonnak.
– A Káma Szutráról is tanultam ma – mondja halkan, én meg
csak pislogok. – Megtudtam, hogy rengeteg különböző pozíció
létezik. Nagyon sok, nem csak az, ahogy én szoktam magamévá
tenni egy nőt.
–  Zach… nem lett volna szabad ezeket a dolgokat az
internetről megtudnod. Összezavarhat, és eltorzíthatja az
értékítéletedet.
Mit sem törődve azzal, amit mondok, a fülemhez hajol, és
megszagol.
–  A  női testről is sokat tanultam. Most már pontosan tudom,
hol találom a csiklódat, és azt is, hogyan érjem el, hogy
orgazmusod legyen… hogy elmenj… hogy elélvezz.
Szavai végigmorajlanak a testemen, a mellkasom pedig
zihálva emelkedik és süllyed szavainak izgató súlya alatt.
–  Szeretnéd, ha megmutatnám, mit tanultam ma, Moira?
Hogy átültessem a gyakorlatba, amit a számítógépen láttam?
A testem azt üvölti, hogy igen, de a fejemet csóválom.
– Nem lehet. Nem lenne helyénvaló.
Zach felszegi az állát, lenéz rám, és gyengéden megszorítja a
nyakamat. Tekintetéből brutális erő sugárzik.
–  Márpedig adnod kell nekem valamit, Moira. Különben
belehalok.
 – Nem lenne helyes – felelem, de tudom, hogy mindennél jobb
lenne.
Idegesen felhorkan, majd elereszt. A  szemében düh csillan.
Frusztráltan széttárja a karjait.
– Akkor vigyél haza! Haza, ahol azt csinálok, amit akarok, és
nem kell betartanom a hülye szabályaidat. Vigyél vissza
Tukabához, hogy gyakorolhassam a testén újdonsült tudásomat!
Egyfolytában megtagadod a lényemet, úgyhogy vigyél vissza
oda, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok!
Szavai a húsomba vágnak, és érzem hangjában az
elkeseredett magányt.
–  Nem – jelentem ki. – Annyi mindent látnod kell még… és
Randall is találkozni akar veled.
– Vigyél vissza, vagy tartsd be az ígéretedet! Az ígérted, hogy
tanítasz a szexuális kultúrátokról, de eddig semmi mást sem
tettél, mint hogy a kezembe nyomtál egy gyerekkönyvet.
–  Nem feküdhetek le veled, Zach – mondom szelíden, mert
nem tehetem… nem tehetem, mert meg kell őriznem a józan
ítélőképességemet. Tudom, hogy abban a pillanatban végem,
ahogy beadom a derekamat. Tudom, hogy abban a pillanatban,
ahogy beadom a derekam, szembeköpöm mindazt, amit eddig
tettem azért, hogy segítsek Zachnek visszailleszkedni a világba.
Helytelen és önző tett lenne.
–  Akkor adj valami mást! – mondja, én pedig lehet, hogy
képzelődöm, de mintha egész végig arra várt volna, hogy ezt
kimondhassa.
– Mi mást?
–  Hadd nézzelek megint! Hadd nézzem, ahogy kielégíted
magadat! Taníts a női testről, és meséld el, hogyan okozol
örömöt magadnak! És hadd nézzelek közben. Ha így tanítasz,
azzal elégedett leszek.
Csak bámulom Zachet. Teljesen letaglóz, amit mondott. Még
ez is teljességgel helytelen, de legalább lenne közöttünk egy
válaszvonal. Nem is érne hozzám… nem dugná be a lábam közé
hatalmas farkát.
Tekintetéből hajthatatlanság sugárzik. Világosan kijelentette,
mit akar, és ha nem adok neki valamit, akkor elmegy, és az azt
jelenti, hogy cserben hagytam Randallt. És akkor elvesztem az
apanázsomat.
Elvesztem Zachet.
Mielőtt leállíthatnám saját magamat, megszólalok:
– Csak nézni akarsz? Nem érsz hozzám?
–  Csak hadd nézzelek! – kéri Zach mély hangon. Izgalmában
megnyalja az ajkát. – Remek lecke lenne.
Ó, istenem… Nem hiszem el, hogy tényleg bele akarok menni
ebbe, de mire a gondolat végére érek, már ki is mondom.
–  Jól van. Megteszem. De ígérd meg, Zach… hogy ezután…
ezután vége. Többé nem beszélünk erről, te pedig folytatod a
tanulmányaidat, méghozzá olyan keményen, mint ahogy
eredetileg terveztük.
– Legyen így! – feleli gondolkodás nélkül, majd megragadja a
kezemet. A  hálószobám felé kezd húzni. – Azt akarom, hogy
feküdj az ágyadra, hogy mindent lássak.
Belök a szobámba, elenged, és rám parancsol:
– Vedd le a ruháidat!
Nyers hangja és átható tekintete miatt remegni kezd a testem,
mint egy száraz falevél. Mély levegőt veszek, és gyorsan
áthúzom a pólómat a fejemen, mert még véletlenül sem akarok
csábító sztriptízt adni neki. Ez csak egy tudományos
szemléltetés, semmi más, nyugtatom magam.
Ugyanilyen gyorsan rúgom le a szandálomat is, majd
leveszem a rövidnadrágomat, a földre ejtem, és arrébb rúgom.
Zach mohón vizslatja a testemet, szinte letépi tekintetével a
halványkék szatén melltartómat és a bugyimat, amit reggel
vettem fel.
–  Tudod – szólal meg pár másodpercnyi bámulás után –,
hozzászoktam a meztelen nők látványához, de van valami
ezekben a kis szövetdarabokban, ami nagyon kellemes a
szemnek. De látni akarom, mi van alattuk. Vedd le őket!
Hátranyúlok, kioldom a melltartóm kapcsát, aztán
előredöntöm a vállamat, mire a selyem lecsúszik a karomon, és
a fölre hullik. Zach a mellemre szegezi a tekintetét, és előrelép
egyet. Nem mozdulok, bízom az ígéretében, hogy nem ér
hozzám.
–  A  mellbimbóid rózsaszínek! – ámul el. – Nem olyan barna,
mint a caraicáknak. És mik ezek a kis pöttyök, amik az egész
testedet elborítják?
– Szeplők – felelem. A szó reszelősen préselődik át ajkaimon.
Megköszörülöm a torkomat. – Szeplőnek hívják őket.
– Gyönyörűek – mondja áhítatosan.
Nem tudom, hogy a mellbimbóimról vagy a szeplőimről
beszél-e, de csodálkozó hangszínétől olvadozni kezdek.
– A többit is vedd le! – sürget, miközben a bugyimat nézi.
Kétoldalt becsúsztatom a hüvelykujjaimat, majd előrehajolok,
hogy lehúzzam. Legörgetem a térdemre, majd kilépek belőle, és
félrerúgom.
Zach szeme elkerekedik, térdre ereszkedik, és egészen közel
hajol hozzám. A  bőröm felizzik vizsgáló tekintete alatt. Még
soha egyetlen férfi sem nézett meg ilyen közelről és ilyen heves
érdeklődéssel.
–  Nem vagy szőrös – jelenti ki, majd felemeli a kezét, és a
szeméremdombomra mutat.
Az ujja alig pár centire áll meg tőle. Meg kell feszítenem a
csípőmet, nehogy akaratlanul is a keze felé mozduljon.
– Gyantázom a testemet – felelem. – Hogy eltávolítsam a szőrt.
– Annyira puhának tűnik – motyogja. – Puha?
Na baszki. Határozott szexuális fellépése ellenére most mégis
az ártatlansága gyengít el.
– Igen, Zach. Nagyon puha és sima.
Egy pillanatig a puncimat bámulja, aztán a szemembe néz.
Tovatűnt a csodálkozó tekintet, újra forró vágy lángol a
tekintetében.
– Feküdj az ágyra, hogy nézhesselek!
Engedelmeskedem, az ágy közepére mászom, és a hátamra
fekszen. Zach felpattan, és az ágy lábához lép. Feltérdel rá.
Vastag farka feszíti a nadrágját. Ráül a combjára, és újabb
utasítást ad.
– Tárd szét a lábad!
A vérem olyan sebességgel áramlik át az ereimen, hogy forró
szédülés kerít hatalmába. Szétlököm a lábaimat, Zach lenéz, én
pedig lángra kapok tekintete alatt.
–  Most mutasd meg nekem, Moira! Mutasd meg, hogy
pontosan hol van a csiklód! Azt hiszem, tudom, de látni akarom,
ahogy megérinted.
Nem tudom visszafogni a torkomból felbuggyanó nyögést.
Zach azonnal a szemembe néz. Érzékien elmosolyodik, majd
visszanéz a puncimra.
– Csináld! – parancsolja. – Érintsd meg magad!
Mindkét kezemmel lenyúlok, és még mindig Zach szemébe
nézve, az egyikkel széthúzom a puncimat. Alsó ajkát a fogai
közé veszi, és úgy néz rám, mint egy kiéhezett vadállat.
– Gyönyörű! – motyogja. – Csillogsz odalent. Az mit jelent?
Majdnem a torkomon akad a válasz az ártatlan kérdésre, de
sikerül kinyögnöm.
– Azt jelenti, hogy beindultam. Hogy szexuálisan felizgultam.
Bólint, hogy érti, de egy pillanatra sem veszi le a szemét a
puncimról.
– Folytasd! – utasít.
Az egész egy anatómiai bemutatónak indult, de most valami
sokkal bűnösebb dolog felé sodródunk. Ez már nemcsak arról
szól, hogy megmutassam Zachnek, hol van a csiklóm, hanem
sokkal inkább arról, hogy csillapítsam a bennem tomboló
lángokat.
A  másik kezemmel benyúlok a lábam közé, és magamba
csúsztatom a középső ujjamat. Nem meglepő, hogy lucskos
vagyok, az ujjam elképesztő könnyedséggel siklik be. Felnyögök,
amire Zach mosolyra húzza a száját, de egy pillanatra sem veszi
le a szemét a lábam közéről.
Kihúzom az ujjamat, és puncim nedvességével tétován
végigsimítom a csiklómat. Az első érintés szinte lerepít az
ágyról, a csípőm vadul megrándul, és hangos nyögés tör fel a
torkomból.
– Igen – sziszegi Zach a fogai között. – Csináld újra!
Ezúttal nem habozom, a testem tombolva követel többet. Két
ujjamat a csiklómra csúsztatom, és körkörös mozdulatokkal
kényeztetem. Egyre szabálytalanabbá válik a légzésem, ahogy
Zach előtt maszturbálok, aki a lábaim között térdel, előrehajol
és izzó tekintettel figyel. Érzem, hogy közeledek, a hátam
megfeszül, ahogy az orgazmus felé sodródok. Erősebben
köröznek az ujjaim, a nyögések egymás után szakadnak fel
belőlem.
Annyira közel vagyok! A  csípőm megemelkedik, az ujjaim
vadul dolgoznak, és úgy érzem magam, mintha egy sötét
alagútban száguldanék, melynek a végén vakító, orgazmikus
fények várnak.
– Állj! – dörmögi Zach.
Megragadja a csuklómat, hogy megállítson.
– Ne – nyöszörgöm, amikor abbamarad a gyönyör.
Testemet a frusztráció hullámai járják át.
– Majdnem elélveztél? – kérdezi. – Közel voltál?
– Igen – szinte üvöltöm. – Nagyon közel. Hadd fejezzem be!
–  Nem – mondja, és gyengéden megszorítja a csuklómat. –
Valami másról is akarok veled beszélni. Valamiről, amire ma
jöttem rá.
– Miről? – mordulok rá.
Igyekszem közelebb húzni a kezemet a puncimhoz, ami vadul
követeli a folytatást. A  másik kezemmel még mindig széttárom
magam, de Zach foglyul ejtett a szorításával.
 Közelebb hajol. Összeszorítja az ajkait, és elárasztja érzékeny
pontjaimat forró leheletével. Felsóhajtok a fantasztikus érzéstől.
–  Rájöttem, hogy amit most csináltál az ujjaddal… Azt valaki
csinálhatja a nyelvével is, igaz?
Felnyögök, mert elképzelem, hogy Zach nyelve rajtam
kalandozik. A gondolattól megrázkódik a testem.
Zach újra rám fúj.
– Felelj, Moira! Technikailag a nyelv is ugyanúgy tud dolgozni,
mint egy ujj, nem?
Istenem, kegyelmezz nekem!
– Jobban, Zach – suttogom. – Jobban tudna.
Rám néz. Tekintete belülről perzsel fel.
–  Oldozz fel, Moira! Oldozz fel az ígéretem alól, hogy nem
érintelek meg! Ígérem, csak a nyelvemet fogom használni!
Semmi mást.
Ezért a pokolra jutok. Egyenesen a pokolra, de a testem már
nem bírja tovább. Pontosan azt akarja, amit Zach felajánlott,
kegyetlenül követeli, hogy fogadjam el a felajánlást.
– Rendben – tör fel belőlem a vágy és kéj sóhaja. – Feloldozlak.
Zach egy pillanatig sem gondolkozik, teste puha puffanással
landol a matracon. Fejét a lábam közé fúrja. Elengedi a
csuklómat, és mivel látom, hogy megtartja a szavát, még
szélesebbre tárom magam előtte. Azonnal belém mélyeszti a
nyelvét. Elégedett nyögés tör fel belőlem. Élesen felsikoltok,
csípőm keményen nekifeszül a szájának.
Kihúzza a nyelvét, és megtalálja a csiklómat. Mintha szakértő
lenne, mintha már évek óta ezt csinálná, ajkaival körbezárja
legérzékenyebb pontomat, és keményen szopogatni kezdi.
Aztán a nyelvét is bevonja a játékba: körözni kezd,
keményebben, gyorsabban, durván… nyersen… ősi ösztönökkel,
állatiasan csapkod nyelvével.
Megpróbálom elfojtani újabb sikolyomat. Olyan hihetetlen
érzés, hogy könny gyűlik a szemembe. Zach úgy kényeztet a
nyelvével, mint soha egy férfi sem előtte. Teljes kontrollt
gyakorol a testem felett, és mindössze a nyelvét használva teljes
behódolásra kényszeríti.
Izmaim összerándulnak, a nyomás egyre fokozódik a lábaim
között.
Zach folytatja.
Szív.
Nyal.
Csapkod.
Belém nyomja a nyelvét.
Újra csapkod.
Aztán szív, szív, egyre keményebben.
Nyelve ide-oda siklik a csiklómon. Aztán az egyik erőteljes
nyelvcsapása után édes robbanás ráz meg. A  csípőm
körkörösen rángatózik, a kezem önkéntelenül megragadja Zach
hosszú haját. Magamhoz préselem az arcát. Forrón a húsomba
sóhajt, majd újra belém dugja a nyelvét, orgazmusom pedig
mintha testem minden sejtjén külön-külön végigmorajlana.
Aztán, mintha csak tudná, hogy a testem most különösen
érzékennyé vált, Zach kihúzza a nyelvét, és gyengéden
végigsimít vele. Ahogy lassan alábbhagynak a testemet megrázó
hullámok, elengedem a haját, a kezem pedig zsibbadtan hullik a
matracra.
 Zach még utoljára lágyan megszívja a csiklómat, amitől még
egyszer görcsbe rándul a testem, majd elhúzódik. Visszatérdel
az ágy végébe, fölényesen rám vigyorog, majd kézfejével
megtörli a száját. Lejjebb siklik a szemem, és észreveszem, hogy
hatalmas erekciója majdnem szétfeszíti az alsónadrágját.
Egyszer sem ért magához.
Amikor felnézek, és találkozik a tekintetünk, legnagyobb
meglepetésemre biccent, majd hátrálni kezd.
– Köszönöm, Moira. Ebből sokat tanultam.
Leesett állal bámulom, ahogy hátat fordít nekem, kimegy a
hálószobámból, és halkan becsukja maga mögött az ajtót.
Megdörzsölöm az arcomat, és kétségbeesetten nyöszörgök.
Mégis mi a fenét csináltam?
 Hetedik fejezet
ZACH

Lezuhanyoztam, és kétszer is elvertem a majmomat, annyira

beindított, amit Moirával tettem. A  fogamat azonban nem
voltam hajlandó megmosni, mielőtt elmentünk vacsorázni.
Érezni akartam az ízét.
A  világon mindennél finomabb volt, és miután a nyelvemre
élvezett, vad késztetés tört rám, hogy megdugjam.
De megígértem neki, hogy nem fogom, és… és ezen kívül,
amikor először teszem majd magamévá, azt úgy fogom tenni,
ahogy én szoktam. Le fog előttem térdelni, lefogom a nyakát, és
kiszorítok belől minden ellenállást, ami még marad benne.
Igen, csak akkor fogom magamévá tenni, amikor teljesen
behódol előttem. Előtte nem.
Moira úgy néz ki, mint egy ijedt nyúl, amikor kilépek a
szobámból, és elkezdünk készülődni a vacsorához. Kerüli a
tekintetemet, én viszont büszkén kidüllesztem a mellkasomat.
Már megkezdte behódolását, és még csak fogalma sincs róla.
Közömbösen végignézek a ruháján. Azt mondta, hogy vacsora
után elmegyünk egy szórakozóhelyre, gondolom, azért öltözött
így.
Egy kékeszöld, testhezálló ruhát vett fel, ami megemeli a
mellét. Most már biztosan tudom, hogy neki vannak a legszebb,
eperszínű mellbimbói, amit csak el tudok képzelni. Szinte
belesajdul a nyelvem, annyira meg akarom nyalni őket. És
idővel meg is fogom.
Lángoló lobonca leomlik a hátára, és tett valamit az ajkára,
amitől csillog. Úgy csillog, mint a puncija, amikor odahajoltam
hozzá délután.
Rá kellett jönnöm, hogy tetszenek ezek az új szavak. Farok,
punci és dugás. A három kedvenc angol szavam.
Be akarom mélyeszteni a farkamat a puncijába, és keményen
meg akarom dugni.
Igen, lassan mesterévé válok ennek az amerikai szlengnek.
–  Gyönyörű vagy – mondom neki, mire meglepetten rám
emeli a tekintetét.
Soha életemben nem mondtam még ezt egy nőnek. És
egészen mostanáig nem is akartam.
–  Köszönöm – feleli halkan, majd felveszi a táskáját, hogy
megkeresse benne a kulcsát. – Kész vagy?
– Igen – válaszolom, majd követem a kocsijához.
Moira egy kis olasz étterembe visz, ami nincs túl messze a
lakásától. Megkérdezi, hogy ettem-e spagettit gyerekkoromban,
mire távoli emlék sejlik fel előttem. Emlékszem, ahogy
felszippantom a tésztát, és emlékszem a fokhagymás
paradicsomszószra.
Moira még azután is meglepően csendes, hogy leadtuk
rendelésünket a pincérnek. Gondolom, már bánja, hogy
megengedte nekem… A  világért sem akarom, hogy
megszakadjon közöttünk a kapcsolat, mert még terveim vannak
Moirával, szóval úgy teszek, mintha érdekelne, hogy a civilizált
világról tanuljak.
–  Nem nagyon emlékszem, mit csináltak a szüleim a
misszionárius munkájuk mellett, de mintha anyukám mindig
otthon lett volna velem. Apukám meg dolgozott. Anyámnak
szerintem nem volt munkája.
Moira belekortyol a vizébe, és bólint.
– Randall azt mondta, hogy anyukád otthon maradt veled. Az
volt a munkája, hogy rólad gondoskodjon.
–  Akárcsak a caraicai nőké – gondolkodom el. – Az ő
munkájuk is az, hogy gondoskodjanak a gyermekekről és az
otthonukról. Meg hogy törődjenek a férfiakkal.
–  Annyi a különbség, hogy itt, Amerikában az anyukád
könnyedén elmehetett volna dolgozni, ha szeretett volna.
Csinálhatott volna bármit, amit akart.
– Te jó példája vagy a modern nőnek – jelentem ki komolyan.
– Fontos pozíciót töltesz be, és másokat tanítasz. Pénzt keresel a
munkáddal, amiből élelmet tudsz tenni az asztalra. Ez olyan,
mintha egy caraicai nő elmenne vadászni a férfiakkal, amit
viszont még mindig nehezen tudnék elképzelni.
Moira felnevet, és végre bekapcsolódik a beszélgetésbe.
–  Hetekig tudnék mesélni arról, hogy a nők mennyit
szenvedtek a társadalmunkban azért, hogy ugyanazok a jogok
illessék meg őket, mint a férfiakat. És még mindig nem értük
el… vagyis nem teljesen. Még mindig küzdünk.
Elgondolkodva bólintok.
–  Ebben talán jobb az én törzsem. Sokkal egyszerűbb, nem
gondolod? Mindenkinek megvan a saját szerepe, és senki sem
vágyik többre. Nincsenek elvárások, amiknek nem tudunk
megfelelni, nincsenek vágyak, melyek sosem teljesülnek.
Mindenki együtt dolgozik a törzs jólétéért.
– Jó lehet úgy élni – mosolyog Moira. – De mondd, most, hogy
eltelt pár hét, mi hiányzik a legjobban az otthonodból?
Lehunyom a szememet, és Amazóniára gondolok.
– Sok minden hiányzik. A vibráló színek, az egész évben nyíló
virágok illata, a vadászat izgalma és a nehéz, párás levegő, ami
megnyugtatja a tüdőmet. – Elhallgatok, és kacéran
elmosolyodom. – És hiányzik Tukaba teste. Hogy bármikor
magamévá tehetem.
Moira lebiggyeszti az ajkait, de nincs értelme hazudnom. Két
hete nem szexeltem, így mindennél jobban hiányzik, hogy
Tukaba bárhol és bármikor engedelmesen behódolt előttem.
–  De a legjobban Paraila hiányzik – folytatom. – Bármiről
lemondanék örökre, ha újra ott lehetnék mellette. Oly sok éven
át az apám volt. A tanítóm. A védelmezőm. A törzs először nem
akart elfogadni. Többször is megmentette az életemet, és neki
köszönhetem, hogy ma az a férfi vagyok, aki vagyok. Igen,
Paraila hiányzik a legjobban.
Szomorúságot látok Moira szemében. Szégyenkezve néz rám.
– Sajnálom, hogy elhoztalak, Zach. Tudom, hogy nehéz.
Egy pillanatig csak bámulok rá, mert tudom, hogy őszintén
mondja. Érzem, hogy megbánta, amit tett, és éppen ezért egyre
kevésbé tudok haragudni rá. Persze ennek a haragnak egy része
már akkor elpárolgott, amikor befúrtam a fejem a lábai közé
délután. Az ilyesmi megbocsájtó hangulatba hozza a férfiakat.
Közben megérkeznek az ételeink. A  spagetti éppen olyan
finom, mint amire emlékeztem, és hálás vagyok, hogy beadtam
a derekamat, és elkezdem evőeszközöket használni. Ha ezt a
tésztát megpróbálnám kézzel enni, a végére úgy néznék ki, mint
egy disznó. Moira engedi, hogy megkóstoljam a lasagnéját.
Olyan finom, hogy amikor a számba veszem, felsóhajtok. Most
már biztos, hogy ha legközelebb olasz étterembe megyünk, ilyet
fogok rendelni.
Vacsora alatt semleges dolgokról beszélgetünk, aztán a
barátnőiről kezd mesélni, akikkel este találkozunk. Lexi nővér a
helyi kórházban, Kelly pedig szintén professzor az egyetemen,
csak ő angol irodalmat tanít. Moira elmondta, hogy mind a
ketten nagyon kedvesek, és alig várják, hogy megismerjenek.
Mintha csak attól tartott volna, hogy izgulok, pedig én is nagyon
vártam, hogy elmenjünk erre a „nightclub” nevű helyre. Moira
azt mondta, az emberek azért mennek oda, hogy jól érezzék
magukat, igyanak és szórakozzanak, de figyelmeztetett, hogy mi
semmilyen körülmények között sem fogunk inni. Soha
életemben nem ittam még alkoholt, és Moira azt mondta, csak
kontrollált körülmények között próbálhatom ki.
Nem igazán tudom, mi az az alkohol, vagy mit csinál az
emberrel, de ha olyan, mint azok a hallucinogén porok, amiket
a törzsemben szippantanak az orrukba, és amiktől az ember
akkora moszkitókat lát, mint egy kunyhó, akkor amúgy sem
érdekel. Nem szeretem elveszíteni a kontrollt.
Vacsora után a nightclubhoz autózunk. Látszólag már nem
feszeng annyira, mint az este elején, és őszinte bocsánatkérése
után én is úgy érzem, hogy valamiféle kapcsolat alakult ki
közöttünk. A  végén még élvezni is fogom a társaságát, amit
egyáltalán nem terveztem.
 Azt tudom, hogy határozottan szeretek ránézni, és
kifejezetten élveztem, amikor délután megdugtam a
nyelvemmel, és azt is tudom, hogy a farkam is nagyon fogja
élvezni puncijának minden centijét, de úgy érzem, azt is
kezdem élvezni, amikor csak beszélgetünk.
A  nightclubba érve zaj és fény zúdul rám. Üvölt a hangos
zene, amitől lüktetni kezd a mellkasom. Az épület, amibe Moira
bevezet, sötét, de mindenfelé fénycsóvák cikáznak benne.
Időről időre a szemembe világítanak és elvakítanak. Most már
nem igazán értem, miért olyan szórakoztató.
Az épület egyik részében emberek sokasága tömörül össze,
testüket mozgatják és forgatják. Egyáltalán nem ismeretlen
számomra a tánc fogalma, a törzsünk is szokott táncolni azokra
a dalokra, amiket énekelünk. Gyakran megünnepeltük a sikeres
vadászatokat vagy egy gyermek születését. Még egy lány első
menzesze és nővé válása is ünnepi alkalomnak számított.
Természetesen először visszavonult egy pálmából font paraván
mögé, és amíg vérzett, ki sem jött onnan, de amikor aztán
előjött, a nők fekete tollakból készített fejdíszt adtak rá, ami
átváltozását és a házasságra való alkalmasságát jelképezi.
Moirával beszéltünk erről ma este. Elmondtam neki, hogy a
caraica törzsben egy nő azonnal megházasodhat, amint megjött
az első menstruációja. A törzsünkben poligámia van, ezt a szót
Moira tanította nekem, amikor elmondtam, hogy a törzsünk
férfi tagjainak gyakran egynél több felesége van. Elmondta,
hogy az ilyesmi tiltott dolog az Egyesült Államokban, mint
ahogy az is, hogy egy felnőtt férfi egy tizennyolc év alatti nővel
szexeljen.
 Megértettem ezt. Nálunk a nők sokkal fiatalabb korban is
házasodhattak, egy yarrasa nevű fa nedvét isszák, hogy ne
essenek teherbe, amíg elég idősek nem lesznek. Kiderült, hogy
ebben igencsak hasonlítanak társadalmaink… A  nők
elfogyasztanak valamit, hogy ne essenek teherbe.
Megkérdeztem Moirát, ő is szed-e ilyesmit, ő pedig elismerte,
hogy igen. Úgy hívta, hogy A Bogyó, majd elmagyarázta, hogy itt
milyen eszközök állnak rendelkezésre, ha valaki nem akar
gyereket. Érdekes beszélgetés volt, és örültem, hogy ha majd
végre megdugom Moirát, akkor nem kell tartanom a
következményektől. Főleg, mert semmi olyasmit nem akarok itt
létrehozni, ami ehhez a furcsa világhoz kötne.
Nem, ha teherbe ejtek egy nőt, akkor az Tukaba lesz, akit
feleségemül is akartam kérni, mielőtt eljöttem otthonról.
Tukaba mindössze egy hónappal azelőtt érkezett a törzsünkbe,
hogy Moira felbukkant, én pedig úgy éreztem, eljött az ideje,
hogy elvegyem az első feleségemet. Annak ellenére jóravaló és
engedelmes nő, hogy a paourno törzsben nevelkedett. Ők
közvetlenül az Amazonas folyó mellett élnek. A  paournók
modernebbek a caraicáknál, és a külvilággal is kereskednek.
Néhányan közülük még munkába is álltak a favágó cégeknél,
akik egyre beljebb nyomultak az erdőben.
–  Ott van Lexi és Kelly – mondja Moira, majd megfogja a
kezemet, és átvezet az embertömegen.
Jólesik, ahogy fogja a kezemet. A  bőre puha, de a fogása
kemény. Nagyon tetszett, ahogy megfogta a fejemet, amikor a
nyelvemmel kényeztettem, és még oda is préselte az arcomat
magához, amikor elélvezett. El sem tudom képzelni, hogy egy
caraicai nő ilyen merész dolgot tegyen, és ez igencsak tetszett
Moirában.
Amikor odaérünk a barátnőihez, elengedi a kezemet, és
mindkettejüket megöleli. Rövid ittlétem alatt már megfigyeltem
ezt a szokást, amit, úgy tűnik, csak azok az emberek követnek,
akik ismerik egymást.
Moira egy ajtó felé mutat, ami a bár mögött van, a két nő
pedig bólint. Aztán felém fordul, lábujjhegyre áll, és szinte
beleordít a fülembe, hogy a bömbölő zenén át is halljam.
– Hátramegyünk, ahol nem ilyen hangos a zene.
Bólintok, és követem a három nőt. A  másik kettő is hasonló
ruhát visel, mint Moira. Az egyiken egy szűk, fekete, ujjatlan
ruha van, ami kiemeli a mellei vetette mély árnyékot. Hosszú,
fehérbe forduló szőke hajával, a nő látványa igen kellemes a
szememnek. A másik nagyon magas, rövidebb és göndör a haja.
Az ő ruhája is szoros, de vörös színű. Ő  is kellemes látványt
nyújt. Rájövök, hogy a civilizált világ fehér női is vonzanak.
Ám ahogy az előttem lépkedő Moira lassan ringó csípőjét
nézem, arra is rájövök, hogy csak ő érdekel igazán. Ez pedig azt
jelenti, hogy többről van szó, mint hogy gyönyörű az arca és a
teste. Moirával intim pillanatokat osztottunk meg, ami csak
növeli a vágyamat iránta. Amikor végignézte, hogy Tukabát
dugom a tűz mellett, egyfajta kapcsolat kovácsolódott
közöttünk, ami csak egyre erősödött az elmúlt két hétben. Azon
kapom magam, hogy bár nagyon hiányzik az otthonom és
Paraila, Moira iránti vágyakozásom elviselhetőbbé teszi az
ittlétemet.
A hátsó helyiségben sokkal halkabb a zene, és végre hallom a
saját gondolataimat. A  helyiségben áll néhány furcsa asztal,
amiket valamiféle zöld anyaggal borítottak be. Emberek állják
körül őket, és farudak segítségével golyókat pöckölgetnek
rajtuk.
– Mik ezek? – kérdezem Moirát.
Csengő nevetés buggyan ki belőle.
– Biliárdasztalok. Később majd megtanítalak játszani.
A nők találnak egy üres asztalt a sarokban. Mielőtt leülnénk,
Moira bemutat a másik két nőnek.
– Kelly… Lexi… szeretném bemutatni Zachet.
A szőke előrelép, és felém nyújtja a kezét. Az elmúlt hetekben
ezt a szokást is láttam, amikor Moirával jöttünk-mentünk a
múlt héten, úgyhogy én is kinyújtom a kezem, és megfogom az
övét.
–  Szia! Kelly vagyok. Nagyon örülök, hogy végre
megismerhetlek. Moira rengeteget mesélt rólad.
Moirára pillantok, és felvonom a szemöldökömet. Azon
gondolkozom, vajon azt is elmondja-e majd a barátainak, amit
ma délután műveltem vele.
A másik nő is előrelép, és ő is kinyújtja a kezét.
– Én pedig Lexi vagyok. Üdv újra itthon!
Enyhe, szúró fájdalmat érzek a mellkasomban az otthon szó
említésére, de sikerül megőriznem a mosolyomat, mielőtt
elengedem a nő kezét.
Miközben mindannyian leülünk – Moira mellém, a két másik
nő velünk szemben –, megjelenik egy pincér, és megkérdezi, mit
iszunk. Moira mindkettőnknek vizet kér, tudja, hogy nem
szeretem a szénsavas innivalókat, amiket a múlt héten
próbáltunk ki. Lexi és Kelly bort rendelnek.
– Szóval, Zach, hogy megy a beilleszkedés? – kérdezi Lexi.
Jó kérdés.
–  Egyre több minden tűnik ismerősnek. Gondolom, a
gyerekkori emlékeim miatt. Sok minden pedig teljesen
lenyűgöz.
– Például? – kérdezi Kelly.
– Például az internet – mosolygok. – El sem tudod képzelni, mi
mindenre lehet rábukkanni egy számítógép és néhány
megfelelően kreatív keresőszó segítségével.
Moira majd megfullad mellettem, és nekem is erőlködnöm
kell, hogy megőrizzem a fapofámat. Kellynek és Lexinek
fogalmuk sincs, milyen kreatívan keresgéltem ma, és annak is
örülök, hogy sikerült emlékeztetnem Moirát a mocskos kis
dolgokra, amiket ma tanultam.
–  Mire bukkantál rá az interneten? – kérdezi Lexi. –
A  történelmi témájú oldalak, az aktuális események vagy a
technológia érdekel jobban? Gondolom, a technológia szinte
sokkolta az érzékeidet.
Ó, fogalma sincsen, hogy milyen, érzékeimre sokkoló dolgokat
tudtam ma meg. Mielőtt kinyithatnám a számat, Moira
közbevág:
–  Zach olyan, mint egy szivacs. Mindent magába szív. Egy
étteremben üldögélve is képes észrevenni olyan kulturális
különbségeket, amikre én még csak nem is gondoltam, hogy
érdemes lenne megemlíteni. Szerintem Zach azzal tanul a
legtöbbet, ha csak úgy jövünk-megyünk a városban.
– Moirának igaza van – mondom a nőknek. – A minap például
láttam két embert, akik csókolóztak. Nem igazán értettem, hogy
ez miért jó, mert mi nem csinálunk ilyesmit. Így aztán Moira
otthon megmutatott néhány videót a számítógépén, aztán pedig
megnézette velem a Szerelmünk lapjai című filmet, hogy
megértsem, mi is egy szenvedélyes csók jelentése.
Megvilágosodtam.
Lexi kuncogni kezd, Kelly pedig játékosan rácsap Moira
karjára.
–  Szép munka, dr. Reed! Az antropológiai tudásod kimerült
abban, hogy megnézettél Zachel egy csajos filmet.
Mindannyian nevetünk, még én is, mert hála Moirának, most
már tudom, hogy mi az a csajos film.
A  pincér közben kihozza az italainkat, Moira pedig pénzt ad
át neki.
– Ez a kör az enyém, aztán te jössz, Lexi.
–  Pompás – feleli Lexi, miután belekortyolt a borába. – Így,
hogy te és Zach vizet isztok, nem kell magam nagy költségekbe
vernem.
–  Ha már a nagy költségekről beszélünk – hajol előre Kelly
cinkos mosollyal az arcán. Lexi és Moira is előrehajolnak,
mintha Kelly valamiféle hatalmas titokba avatná be őket. Én is
így teszek, hogy le ne maradjak valami fontos dologról. – Múlt
hétvégén rábukkantam a legcukibb vörös topánkára, amit
valaha láttam, és ráadásul le volt árazva a Nordstromnál.
Tökéletesen illik a fekete-fehér nyári ruhához, amit arra az
esküvőre vettem, amire meghívtak.
Lexi összecsapja a két kezét.
– Alig várom, hogy lássalak benne!
 Moira bólint.
– Mondtam én neked, hogy vöröset keress!
Zavartan pislogok körbe.
– Mi az a topánka?
Egy pillanatig mind a három nő kifejezéstelen arccal bámul
rám, majd felnevetnek. Moira felém nyúl, és meglapogatja a
térdemet. Érintése forró, mosolya ragyogó.
–  Ilyen egy csajos este, Zach. Ilyenkor hülyeségekről
trécselünk. Mondjuk cipőkről. Ezt jelenti a topánka. Vagy
divatról.
– És jóképű pasikról – teszi hozzá Lexi.
– És szexről – mondja Kelly. – A szexről is sokat beszélünk.
– Nem, nem beszélünk – hadarja Moira, de én már közelebb is
hajolok Kellyhez.
–  Beszélgessünk a szexről! – mondom neki. – Moira
megtanított pár dologra.
– Nem tanítottam neki semmit!
Moira szinte sikoltva tagadja a dolgot.
– Dehogynem – nézek rá. Aztán visszafordulok a másik két nő
felé. – Moira a saját szemével figyelhette meg a törzsünk
szexuális szokásait, és nagyon türelmesen tanítja meg a két
kultúra közötti különbségeket.
– Na, mesélj csak! – mondja Lexi.
– De most komolyan… – kezdi Moira.
– Nos – húzom ki magamat. Csak remélni tudom, Moira attól
retteg, hogy elmesélem, mit műveltünk délután. De nem áll
szándékomban. Az a kettőnk intim pillanata volt. Ott, ahonnan
én jövök, nyíltan kimutatjuk szexuális dominanciánkat, de
mivel itt még nem láttam a hátsó kertekben nyíltan dugó
párokat, rájöttem, hogy ez itt nem elfogadott. – Az én
törzsemben a férfi dominál a szexben. A  nő dolga örömet
szerezni neki, egyfajta jutalomként, hogy a férfi biztonságot és
jólétet nyújt a számára.
–  Ez mit jelent? – kérdezi Kelly. – Hogy a férfi dominál a
szexben.
–  Azt jelenti, hogy ha megkívánok egy nőt, akkor azonnal
magamévá teszem. Nincsenek kérdések. Nincs visszautasítás.
Négykézláb ereszkedik előttem, és miközben magamévá
teszem, lenyomom a földre.
Lexi mély levegőt vesz, Kelly pedig felsóhajt.
– Istenem, ez nagyon izgatóan hangzik.
Moira felnyög mellettem, és eltakarja az arcát. Nevetés tör fel
belőlem, aztán úgy döntök, hogy nem piszkálom tovább.
–  De Moira türelmesen tanítgatja a két kultúra közötti
különbséget. Milliónyi kérdésem van, és Moira olyan remekül
magyaráz el mindent, hogy még én is megértem. Még könyveket
is vett nekem, amikből szintén sokat tanultam.
Moira hálásan néz rám, én pedig rákacsintok.
–  Ne olyan gyorsan! – szólal meg Lexi. – Térjünk vissza egy
pillanatra erre a domináns dologra! Egyszer randiztam egy
sráccal, aki…
– Szerintem éppen eleget beszéltünk a szexről – szakítja félbe
Moira. Felpattan. – Gyere, Zach, megtanítalak biliárdozni!
 Nyolcadik fejezet
MOIRA

Ahhoz képest, hogy soha életében nem biliárdozott, Zach egész

ügyes. Nagyon jó szeme van a szögekhez és a távolságokhoz. Azt
mondta, ismeri ezeket a fogalmakat, és az íjával nap mint nap
használta is. Miután felhasaltam mellé a biliárdasztalra, és
megmutattam neki, hogyan kell fogni a dákót, már ment
minden, mint a karikacsapás.
Egy dologra hamar rájöttem: Zach kivételesen okos. Egyik nap
otthon az általános műveltségéről kérdezgettem, ő pedig
elmondta, hogy Gaul atya megtanított neki pár dolgot az évek
során. Vitt Zachnek néhány használt, angol nyelvű
olvasókönyvet, amikből tanulhatott, és néhány regényt is,
amikről később beszélgettek is. Amikor elővettem a
pénztárcámat, hogy megmutassam neki a pénzünket, Zachnek
egyáltalán nem okozott gondot a címletek megértése, mint
ahogy az összeadás és a kivonás sem. Sőt, még az osztás és
szorzás alapjait is ismeri.
Elmondta, hogy nagyon élvezte az olvasást, és szinte falta a
könyveket, amiket Gaul atya vitt neki. Gaul atya csak angol
nyelvű köteteket vitt neki, hogy segítsen megőrizni az
anyanyelvét. Azt mondta, soha nem tudhatja, mikor lesz rá
szüksége. Elmosolyodtam, amikor Zach elmesélte, hogy a
kedvenc könyve A vadon szava. Azt gondoltam, persze, mi más
is lenne.
Zach és én Kelly és Lexi ellen játszunk. Bár az első három
meccset ők nyerték, minél többet isznak, mi annál jobbak
vagyunk. Élvezettel figyelem, ahogy Zach játszik. Elképesztően
jóképű ma, amikor pedig előrehajol, hosszú, sötét haja szexin
előrehullik, fenekén pedig megfeszül a farmer.
–  Most komolyan, Moira… Nem akarom elhinni, hogy nem
szoktál rácsapni néha – suttogja Lexi, miközben meglök a
vállával. – Nem is mondtad, milyen marha helyes ez a Zach.
–  Ő  nem egy játékszer – mordulok rá, de nem veszem le a
szememet Zachről, aki megkerüli az asztalt, és felkészül a
következő lökésére. – Máskülönben meg teljességgel helytelen is
lenne.
–  Ki találta ki ezt a hülye szabályt? – kérdezi Lexi. – Benne
van a szerződésedben, hogy nem feküdhetsz le vele?
– Ne marháskodj, Lex! – szólom le. – A tanára vagyok. Olyan,
mintha a gyámja lennék. Ha lefeküdnék vele, az olyan lenne,
mintha kihasználnám.
–  Édesem… nem láttad, hogy néz rád? Hidd el, azt akarja,
hogy kihasználd. Vagyis, inkább ő akar kihasználni téged. Úgy
néz rád, mintha a prédája lennél, vagy mi.
Grimaszolok, majd az asztalon lévő vizem felé nyúlok, és
belekortyolok. Amikor visszateszem, Lexihez fordulok.
– Egyáltalán nem néz rám úgy. Pont úgy néz rám is, mint rád
vagy Kellyre.
– Hát, ha rám is úgy néz, ahogy rád, akkor én bizony ki fogom
használni.
 Gyengéden rácsapok a homlokára a tenyeremmel.
–  Hagyd őt békén! Ha magabiztos nőkről van szó, szegény
teljesen elveszett.
–  Pont az ilyen pasikat szeretem – mondja, majd odalép
Kellyhez.
Susmorogni kezdenek, és időnként Zachre pillantanak.
Csóválni kezdem a fejem, mert bár a barátnőimnek nagy a
szája, tudom, hogy soha nem mozdulnának rá Zachre. Teljes
mértékben megértik a helyzetét, és semmi olyat nem tennének,
amivel kihasználnák. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne
beszélnék meg, miről fantáziálnak… éppen itt előttem.
Zach újra ráhajol az asztalra, én pedig megbabonázva
figyelem, ahogy a dákóra markolva alkarjának izmai
megfeszülnek. Kidugja a nyelvét, ahogy a lökéshez készül, én
pedig természetesen már nem tudok úgy ránézni arra a
nyelvre, hogy ne jusson eszembe, mit művelt velem.
Soha életemben nem éreztem még olyasmit, mint ma délután.
Az arcomat elönti a forróság, ha csak rágondolok, milyen
gátlástalanul vetkőztem le Zach előtt. Aztán még arra is képes
voltam, hogy kényeztessem magamat, miközben közvetlen
közelről figyel. Annyira beindultam, annyira elnyelt a vágy,
hogy amikor megkért, oldozzam fel ígérete alól, ami szerint
nem érhet hozzám, gondolkodás nélkül igent mondtam. Abban
a pillanatban jobban akartam érezni a nyelvét, mint megóvni a
munkám szentségét.
Megpróbálhatom ezt azzal magyarázni, hogy valójában csak
megmutattam valamit Zachnek a szexuális kultúránkból, vagy
nyugtathatom magam azzal, hogy ez volt az egyetlen módja
annak, hogy Zachet az Államokban tartsam, de ha őszinte
vagyok magamhoz, akkor azért mondtam neki igent, mert én
igent akartam mondani. Nem másért. Nem érdekeltek a
következmények.
–  Hát itt az én csajom! – hallom a szavakat, majd két kar
átöleli a derekamat.
Egy rövid, felvillanyozó pillanatig azt hiszem, hogy Zach az,
de nem… Az nem lehet, mert ebben a pillanatban is biliárdozik,
én pedig üveges tekintettel bámulom.
Hátrafordulok, és rájövök, hogy Michael ölelt át szorosan. Az
állát ráfektette a vállamra.
Zachre pillantok, és látom, hogy érdeklődve figyel minket.
Szeme azonban hideg, mint a jég.
Felhúzom a vállamat, hogy ellökjem magamtól Michael állát,
majd kiszabadítom magamat a karjaiból. Aztán felé fordulok.
– Mit keresel itt?
– Említetted, hogy lejössz pár barátoddal, én meg gondoltam,
megleplek. A  haverommal, Philippel feljöttünk a városba
szórakozni kicsit.
Megpróbálok mosolyogni, de ajkaim csalódottan
lebiggyednek. Michael igazán remek pasi, és a randik is jól
sikerültek, de csak párszor találkoztunk. Nem készültem fel az
izzó tekintetére, amellyel lassan végignéz a testemen. Az is
nagyon furcsa, hogy mindeközben Zach pár lépésre áll tőlem.
– Valójában csajos estét tartunk – nyögöm ki.
Végre sikerül elmosolyodnom.
Michael Zach felé biccent.
– Nem úgy tűnik.
 – Jaj már, Michael, tudod, hogy értem! Csajos estét tartunk, és
Zach a vendégem, hogy megtapasztalja egy kicsit az éjszakai
életet.
–  Hát… ha nem akarod, hogy itt legyek – szólal meg Michael
kivert kiskutyanézéssel –, akkor természetesen már nem is
zavarunk. Semmi gond.
Elfordul, de ekkor elönt a bűntudat. Utánanyúlok, és
megfogom a karját.
–  Nem, nem úgy értettem. Persze hogy maradhatsz. Philip is
biliárdozhat velünk.
Michael elvigyorodik, majd int a barátjának, hogy jöjjön. Kelly
és Lexi odalépnek hozzánk, és bemutatkoznak egymásnak, bár
Michael és Kelly már ismeri egymást az egyetemről. Amikor
megfordulok, hogy megkeressem Zachet, látom, hogy hanyagul
a biliárdasztalnak dőlt, és két kezével átfogja dákója csúcsát.
Magunkhoz hívom.
Elképesztő eleganciával löki el magát az asztaltól, és végig a
szemembe néz, ahogy odasétál hozzánk. Semmit sem tudok
leolvasni az arcáról.
– Zach… szeretném, ha megismernéd őket. Ő itt Michael és a
barátja, Philip.
A férfiak kezet fognak, majd Michael megszólal:
–  Örülök, hogy megismerhetlek végre, Zach. Moira sokat
mesélt rólad ebédkor. Lefogadom, hogy hatalmas ugrás ez
neked az eddigi életedhez képest.
Rám nehezednek Michael meggondolatlan szavai, és arra
számítok, hogy Zach robbanni fog. Ehelyett kérdő tekintettel
fordul felém.
 – Ő volt ma a randid?
–  Igen – felelem halkan, és a szégyentől, hogy Zach ilyen
nyíltan beszél rólunk, lesütöm a szememet. De előtte még
elcsípem Michael széles vigyorát. Minden bizonnyal örül neki,
hogy Zach tudja, randiztunk.
– Így van – mondja Michael, és hanyagul átkarolja a vállamat.
– Szinte belehalok, hogy kettesben lehessek a csajommal.
Dühös leszek, hogy Michael úgy viselkedik, mintha a
tulajdona lennék. Jó, barátok vagyunk egy ideje, de jézusom!
Csak két randink volt. Nem vagyok a csaja.
Gyengéden lerázom a vállamról a karját, majd Zachhez lépek,
és megfogom a dákóját.
– Én jövök, igaz?
–  Valójában Kelly – mondja, majd Michaelhez fordul. – De
hogy válaszoljak az előző kérdésedre: nem, ez egyáltalán nem
hatalmas ugrás az előző életemhez képest. Ez a modern élet a
legjobb esetben is csak unalmas, legrosszabb pillanataiban meg
egyenesen lélektelen.
– Hogy mondod? – hitetlenkedik Michael.
–  Ez a civilizált világ, amiben ti éltek. Minden az öletekbe
hullik, és semmiért sem kell igazán megküzdenetek. Fogalmad
sincs, milyen valójában élni, amíg nem kényszerülsz arra, hogy
minden energiádat az életben maradásra fordítsd. Ha
vacsorázni akarsz, csak belibbensz egy gyorsétterembe, míg én
mindennap magam ölöm meg a vacsorámat. Fogalmad sincs,
milyen biztonságban élsz. Nekem olyan ösvényeken kell járnom
mindennap, ahol bármikor lecsaphat a bokámra egy mérges
kígyó. Persze, vannak gyors kocsijaitok, hangos zenétek és
puccos éttermekben drága kajákat tömtök magatokba, de
tudod, mit gondolok én erről az egészről?
Michael szájtátva csóválja a fejét.
–  Hogy unalmas – jelenti ki Zach. – Beteljesületlen. Műanyag
utánzata az igazi életnek.
– Hát, nem pont erre akartam célozni – dadogja Michael.
Zach egyre ellenségesebb hangnemet üt meg, szavaiból
csepeg a gúny. Tudom, hogy sokkolta Michaelt, de azt is, hogy
nem fogja jól viselni ezt a pofont. Ráteszem a kezemet a
mellkasára, és a bár felé fordítom.
–  Figyelj… Miért nem isztok valamit Philippel? Aztán
beszállhattok a következő játszmába.
Michael Zach felé pillant, majd felemeli a fejét.
–  Nem akartam a lelkébe gázolni. Kicsit túlreagálta a dolgot,
nem gondolod?
– De – felelem, csak hogy távol tartsam Zachtől. – Csak próbálj
meg kicsit együttérzőbb lenni. Mondtam, hogy nehezen hagyta
el az otthonát.
– Hogyne – indul el Michael a bár felé.
Amikor megfordulok, Zach ott áll mögöttem.
– Te jössz. Kelly most lőtt.
Az alkarjára teszem a kezemet.
–  Sajnálom, Zach… Michaelt nem hívtam, és elnézést kérek
meggondolatlan szavai miatt.
Zach megvonja a vállát.
–  Caraicában is vannak meggondolatlan emberek, Moira.
Mondtak már rosszabb dolgokat is nekem.
– Köszönöm, hogy nem szívod mellre.
 Megszorítom a karját, mielőtt elengedném.
–  Gyerünk már, Moira! – kiáltja Kelly a biliárdasztal másik
végéből. – Elég a csacsogásból, gyere és lökj!
Az asztal felé fordulok, de Zach keze villámgyorsan kivágódik,
és elkapja a csuklómat. Visszafordulok hozzá. Szúrósan néz
rám.
– Ki ez a férfi számodra?
– Hát… a barátom.
–  De randiztál vele. És állandóan hozzád ér. Szexelni akarsz
vele?
Mély levegőt veszek, és lassan kifújom.
– Nem, Zach, nem akarok.
–  Nem tetszik ez az érzés – mondja Zach, és összevonja a
szemöldökét. – Nem tetszik, hogy hozzád ér.
–  Semmiség – felelem, bár szinte biztos vagyok benne, hogy
Zach féltékenységet és birtoklási vágyat érez.
–  Nem semmiség, Moira. Többször is végignéztem, ahogy a
törzsem tagjai tőlem pár lépésre dugják meg Tukabát a porban.
Sohasem zavart, hogy osztoznom kell rajta. Ez viszont zavar.
Elégedettség önt el, amikor rájövök, hogy bár Zach
egyfolytában Tukabáról áradozott, a lány nem jelent számára
többet, mint a kielégülésének eszközét. Először azt hittem, rám
is így tekint, de most már nyilvánvaló, hogy Zach valamiféle
érzelmet kezd táplálni irántam.
Ez fel kellene hogy kavarjon, mert ettől csak még
bonyolultabb lesz a kapcsolatunk. De éppen ellenkezőleg:
felszabadít, mert én magam is érezni kezdek valamit Zach iránt.
Nem mellesleg pedig azt jelenti, hogy a ma délután nem csupán
egy perverz kaland volt, melybe valami mást akarok
belemagyarázni.
– Jézusom, Moira, még ma! – kiáltja Lexi.
– Ezt majd később megbeszéljük, jó?
Zach bólint. Az asztalhoz lépek, és számba veszem a
lehetőségeimet. Két könnyű lökést is észreveszek, de már
annyival Lexi és Kelly előtt járunk, hogy inkább egy nehezebbet
választok. Előrehajolok, rápillantok az ötös golyóra, majd vissza
a fehérre. Mielőtt azonban újra az ötösre néznék, elkövetem azt
a hibát, hogy Zachre pillantok. Áthatóan bámul, és amikor
összeakad a tekintetünk, már tudom, hogy a ma esti
beszélgetésünk nem lesz túl gyümölcsöző. Látom a szemében…
abban az éhes, vágyakozó szemében, mely egy pillanatra
összekapcsolódik az enyémmel, mielőtt lesiklik a melleimre.
Végigfut rajtam a borzongás.
Visszanézek az ötös golyóra, majd hátrahúzom a dákót, és
lökök.
És egy mérfölddel elhibázom.
Lexi és Kelly kuncogni kezd mögöttem, én pedig
bocsánatkérően Zachre mosolygok, ahogy visszasétálok mellé.
Tétován viszonozza a mosolyt, de a tekintetében ugyanazt az
éhséget látom.
A  szemem sarkából látom, hogy Michael visszatért a
barátjával. Egy feles poharat nyújt felém. Nyájasan mosolyog.
– Tessék, Moira! Hoztam neked egy tequilát. Gondoltam, segít
kicsit ellazulni.
–  Ma este nem iszom – jelentem ki hidegen, mert azt is
észreveszem, hogy Zachnek nem hozott semmit.
 – Akkor több marad nekem – nevet fel.
Lehajtja a tequilámat, majd a sajátját is, amit a másik kezében
tartott. Aztán mindkét poharat lecsapja az asztalra.
– Na, erről van szó! Ideje elkezdeni bulizni!
Grimaszolok, de ekkor Michael elkapja a derekamat, és
magához húz. Odahajol hozzám, beleszagol a nyakamba.
A  leheletéből rögtön érzem, hogy nem csak két tequila van
benne.
– Van rá esély, hogy hazavigyelek ma este?
Kiszakítom magam a karjaiból, és ellököm magamtól.
– Fejezd be, Michael! Mégis mi van veled?
Hülye vigyort vág, majd újra felém nyúl, hogy megint
átöleljen.
– Ugyan már, Moira! Lazíts egy kicsit!
Mielőtt újra megragadhatna, Zach villámgyorsan mellém
suhan. Aztán mintha minden lelassulna, Zach hátrahúzza az
öklét, és Michael arcába vágja. Keményen az állának csapódik,
Michael hátrazuhan, majd nagyot puffan a betonpadlón. De
Zach még nem végzett. Egy szempillantás alatt Michaelre veti
magát, ráül a hasára, és mindkét kezével megragadja Michael
torkát. Teljes testsúlyával ránehezedik, szorosan markolja a
nyakát, Michael szeme elkerekedik a rettegéstől.
Az egész olyan szürreális… Ahogy Michael tekintete ijedten
cikázik ide-oda, ahogy körmei belevájnak Zach kezébe, ahogy
szabadulni próbál. Zach arcáról azonban semmit sem lehet
leolvasni. Se dühöt, se haragot… Teljes nyugalommal
nehézkedik Michaelre, hogy megfojtsa.
Philip végre feleszmél, és megpróbálja lerángatni Zachet
Michaelről, de Zach túl nehéz és túl erős hozzá képest.
A  közelben álló nők a biztonságiakért sikítanak, aztán Philip
végre satuba tudja fogni hátulról Zach nyakát.
De hasztalan. Zach még erősebben szorít, Michaelnek pedig
vörösödni kezd a feje.
Istenem! Meg fogja ölni.
Végre én is feleszmélek. Odafutok, és megragadom Zach
karját.
– Zach! Elég! Engedd el! Azonnal!
Észre sem vesz, továbbra is teljes nyugalommal bámulja
Michaelt, akinek rémisztő, lila árnyalatúvá változik az arca.
Kétségbeesetten rángatom Zachet, érzem, hogy a pániktól
könnycseppek gyűlnek a szemembe. Előrehajolok, és közvetlen
közelről Zach arcába bámulok, hogy mindenképpen rám kelljen
néznie. Amikor végre észrevesz, kérlelni kezdem.
– Zach, könyörgöm, engedd el! Kérlek!
Mintha csak ez lett volna a varázsszó, Zach elengedi Michael
nyakát. De még nem végzett vele. Michael felköhög és levegőért
kapkod, egyik kezével pedig a torkát masszírozza. Zach
odahajol hozzá.
– Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek – sziszegi.
Két húsos kéz, melyek két kidobóban folytatódnak,
megragadják Zachet, és lerántják Michaelről. Nem ellenkezik.
Továbbra is Michaelt bámulja, mintha biztos akarna lenni
benne, hogy vette az üzenetet.
–  Mi a fasz, Moira? – csattan fel Michael. – Nézd meg, mit
csinált velem az őrült kis dzsungelfiúd! Ez egy kibaszott őrült!
Valaki hívja ki a rendőröket!
 Kinyitom, majd visszacsukom a számat, mert nem jönnek ki
rajta a szavak. Teljesen ledöbbentem Zach tettén, és tudom,
hogy ha nem lépek közbe, akkor Michaelnek komoly baja esik.
És mindezt azért, mert megpróbált átölelni. Kiráz a hideg, és
szédülni kezdek.
– Jól van, ideje hazamenned – mondja az egyik kidobó, majd
elkezdi kirángatni Zachet a klubból.
–  Követelem, hogy hívják a rendőrséget! – üvölti Michael a
kidobóknak, majd feláll a padlóról.
Lila kéznyomok jelennek meg a nyakán.
–  Hívja csak őket, ha ennyire akarja – fordul hátra az egyik
kidobó. – De kintről. Nekünk nem hiányzik a balhé.
Pánikszerűen nézek körbe, majd felkapom a táskámat.
Kellyre és Lexire nézek, akik tátott szájjal figyelték a jelenetet.
–  Gondoskodjatok Michaelről, és beszéljétek le arról, hogy
feljelentést tegyen! Zachnek egyáltalán nincs szüksége most
ilyesmire.
–  Moira… Szerintem nem lenne szabad hazamenned vele.
Veszélyes – aggódik Lexi.
–  Nem lesz semmi baj. Csak kicsúszott a kezünkből az
irányítás – válaszolom, majd megfordulok.
Kelly utánam nyúl, és elkapja a karomat.
–  Nem, Moira! Nagy hülyeség lenne hazamenned vele. Nem
láttad, mit művelt? Ha nem állítod le, simán megölte volna
Michaelt. Téged is bánthat.
Elmosolyodom.
– Ígérem, nem lesz semmi baj. Zach soha sem bántana engem.
Bízz bennem!
 Sarkon fordulok, de még hallom, hogy Lexi utánam kiált.
– Hívj fel, ha hazaértél, jó?
Intek neki, és kirohanok a klubból, hogy lássam, mit műveltek
Zachkel a kidobók.
 Kilencedik fejezet
ZACH

Moira a hazaúton nem mond semmit, de érzem, hogy

zavarodottság és düh sugárzik belőle. Én viszont soha
életemben nem voltam még ennyire nyugodt. Szerintem még a
pulzusom sem emelkedett meg, miközben megpróbáltam
megölni azt a rohadékot, amiért kéretlenül Moirához ért.
Meg is öltem volna, ha Moira nem könyörög, hogy hagyjam
abba. Most először könyörgött nekem egy nő, hogy tegyek meg
neki valamit. Egy pillanatig sem hezitáltam. A  rettegés a
hangjában… a pánik a szemében… elengedtem azt a
mocsadékot – ez is egy új kedvenc szavam –, és azzal vége volt.
De azt garantálom, hogy Michael soha többet nem fog Moira
körül legyeskedni.
Hamar hazaérünk, követem Moirát a házba. Igyekszem
felkészülni, mert tudom, hogy le fog teremteni. Ugyanakkor
remélem, rövidre fogja, mert semmi kedvem hozzá. Már így is a
kedvére tettem azzal, hogy csakis miatta lenyeltem gyilkos
dühömet. Többet nem kap tőlem ma este.
Leteszi a táskáját a konyhaasztalra, majd bemegy a
nappaliba, és nagyot sóhajtva leroskad a kanapéra.
A  mozdulattól combközépig érő ruhája felcsúszik a lábán, én
pedig akaratlanul is végignézek rajta.
 –  Zach… beszélnünk kell a klubban történtekről – jelenti ki
Moira.
Az arcára nézek. Elítélően, hidegen és elszántan néz rám.
–  Mit kell erről beszélni? Elengedtem, nem? – vonom meg a
vállam.
Nekidőlök a folyosót és a nappalit elválasztó falnak.
Moira összehúzza a szemöldökét, láthatóan megdöbbenti,
hogy mennyire nem érdekel ez a beszélgetés. Felpattan a
kanapéról, és odasiet hozzám. Haragosan néz rám, de a
tekintetébe félelem is vegyül. De nem tőlem fél. Engem félt.
Érzem, megrázta, hogy bajba kerülhetek a klubban történtek
miatt.
Egyik ujját a mellkasomba mélyeszti.
–  Nem eshetsz neki az embereknek csak azért, mert olyat
tesznek, ami neked nem teszik. És semmilyen körülmények
között nem ölhetsz meg valakit csak azért, mert hozzám ért.
Megértetted?
– Bármikor megölnék valakit, ha hozzád érne – vágok közbe,
miközben megragadom a tarkóját. Gyengéden megrázom, hogy
biztosan rám figyeljen. – A magam ura vagyok Moira, ezt soha
ne feledd el!
–  Zach… nem ölhetsz meg senkit. Annak következményei
lennének. Nem csak a törvény által, de a lelkiismereted által is.
A  gyilkosság visszafordíthatatlan. Te jó ember vagy. Egy ilyen
dolog szerintem megtörne. A jövődről nem is beszélve. Börtön…
bezárva lenni… elveszteni a szabadságodat.
Közelebb húzom magamhoz Moirát, és megemelem az arcát,
hogy lábujjhegyre kelljen állnia.
 –  Tudom, mit jelent megölni valakit. Máskor is megtettem
már, és egy pillanatig sem bántam, úgyhogy fejezd be a
prédikálást, dr. Reed.
– Micsoda? Te öltél már? – hitetlenkedik.
Sokkal több félelmet érzek a hangjában, mint amennyit
szeretnék. Ez egyszerre bőszít fel és rémiszt meg.
–  Hívjuk ezt is amolyan kulturális különbségnek. A  törzsem
évek óta háborúban áll a matica törzzsel. Kifosztottuk egymás
faluját, és vért ontottunk. Mi így szolgáltatunk igazságot, és ha
visszatérek, újra meg fogom tenni.
Moira elsápad, én pedig szorosabban fogom a nyakát. Rá
akarok ijeszteni, emlékeztetni akarom rá, hogy még mindig
inkább állat vagyok, mint ember – legalábbis, ha
összehasonlítjuk a társadalmainkat.
– Hadd meséljek neked a legutóbbi emberről, akit megöltem!
– Ne… nem akarom hallani – kéri.
Igyekszik elhúzódni tőlem.
– Márpedig végig fogod hallgatni – jelentem ki, miközben újra
megszorítom, és egy kicsivel még közelebb húzom magamhoz.
A  melle a mellkasomhoz ér, amitől a vágy végighullámzik a
testemen. De ezúttal nem törődöm vele, legalábbis addig, amíg
Moira fel nem fogja a mondandómat. – Úgy egy hónappal
azelőtt, hogy megérkeztél volna, a törzsem fosztogatni indult a
maticákhoz. Bosszúhadjárat és mentőakció is volt egyben. Egy
nap, amikor vadászni voltunk, tíz matica beosont a falunkba.
Megerőszakoltak néhány nőt, ellopták három fiúgyermekünket,
és megölték az anyát, aki megpróbálta megvédeni őket.
– Nem akarom hallani, Zach – szólal meg Moira.
 –  Az lehet, de végig fogod hallgatni. Körültekintően
megterveztünk mindent. Nem csupán vissza akartuk szerezni,
amit elloptak tőlünk, de bosszút is akartunk állni azért, hogy
megtámadták a nőket és gyerekeket. Gyilkolni indultunk.
– Ez helytelen – kerekedik el Moira szeme.
– A ti mércétekkel mérve talán igen. A mienk szerint viszont
helyesen cselekedtünk. Végül nemcsak a gyerekeinket szereztük
vissza, de tízszeresen megbosszultuk a kioltott életeket. Büszkén
néztem végig, ahogy fogadott testvérem, Kaurlo visszaszerezte a
fiait, majd megölte a férfit, aki ellopta őket tőle. Aztán megölte a
feleségét is.
Moira összerezzen a karjaimban, de végre megértés villan a
szemében.
Előrehajolok, és a fülébe suttogok.
– Tudni akarod, kit öltem meg?
Alig láthatóan megrázza a fejét, de nem érdekel.
–  Amikor beértem a falujukba, megláttam Tukabát a földön.
A  lábai és a kezei is ki voltak kötözve, vérzett a sorozatos
megerőszakolásoktól. Őt a paourno törzsből lopták el. Félig már
halott volt, amikor elvágtam a köteleit, de maradt még annyi
ereje, hogy el tudjam vinni a matica foglyok elé. Egy kunyhó elé
ültettük le őket a mocsokba, a kezeiket hátrakötöttük. Tukaba
rámutatott azokra a férfiakra, akik megerőszakolták őt.
A  testvéreimmel az összes nyilunkat kilőttük rájuk. Megöltük
őket, és megbosszultuk Tukabát.
Apró könnycsepp gördül ki Moira szeméből, amiben mást is
látok. Sajnálatot Tukaba iránt, ami remélhetőleg azt jelenti,
hogy el tudja fogadni, amit tettem.
 –  Néha elfelejtem, mennyire különbözik az életformád az
enyémtől – mondja Moira halkan. – Annyira jól alkalmazkodtál
az itteni élethez, hogy néha elfelejtem, milyen nehéz lehet itt
élned úgy, hogy a személyiségedet az ott átéltek formálták meg.
Szavai megnyugtatóan ölelnek körbe, már nyoma sincs
bennük bírálatnak és értetlenségnek. Lehet, hogy nem ért egyet
a törzsem igazságszolgáltatási módszereivel és a bosszúval,
vagy azzal, ahogyan én kezelem az igazságtalanságokat, de
legalább már érti valamennyire, hogy mindez teljesen normális.
Legalábbis a számomra.
–  Tudom, hogy a ti mércétekkel mérve barbárnak tűnök, de
nem vagyok az. Eleget láttam és eleget olvastam ahhoz, hogy
meg tudjam különböztetni a kultúrátokban a jót és a rosszat. De
ez persze nem jelenti azt, hogy tartani is fogom magam a ti
normáitokhoz.
Bár még mindig fogom a nyakát, Moira bólint.
– De ígérd meg, hogy többé nem csinálsz ilyesmit! Kérlek, ne
keverd magad bajba még egyszer!
Gyilkos mosolyt villantok rá, amivel azt sugallom, hogy
tudom, miért kéri, de nem értek vele egyet.
–  Ilyesmit nem ígérek meg, Moira. Soha nem engedem meg,
hogy bárki – legyen az egyén vagy egy társadalom – irányítsa a
tetteimet. Ez az egyik oka annak, hogy vissza akarok menni a
falumba. Ott teljes szabadságban élhetek.
Moira kinyitja a száját, hogy vitába szálljon velem, de olyan
közel húzom magamhoz, hogy a teste az enyémhez préselődik.
Előrehajolok, és a halántékához érintem az ajkamat.
–  És tudod mit? Szívesen magammal hurcolnálak, hogy
mindig kéznél legyél, amikor csak megkívánlak – suttogom
mély, morajló hangon. – Soha többé nem engedném, hogy ruhát
viselj, és mindennap úgy megdolgoználak, hogy sajogna a
térded és a puncid. És akkor újra bedugnám a fejem a lábaid
közé, hogy megszabadítsalak minden fájdalmadtól.
Moira ajkai közül halk sóhajjal áramlik ki a levegő.
Végigsimítja a kulcscsontomat, miközben enyhén megremeg a
teste. Éppen annyira beindult az általam lefestett képtől, mint
én.
Érzem, hogy elolvad a karjaimban, már csak egy hajszál
választja el a teljes megadástól. Tíz különböző módon is
magamévá tudnám tenni, de most csak egyet akarok.
–  Térdre! – követelem, mert tudom, azt akarja, hogy
követeljem.
Ezt akarja. Biztos vagyok benne.
– Nem – suttogja, mire elmosolyodom magamban.
A hangja másról árulkodik.
Újra megszorítom a nyakát, hogy emlékeztessem rá, most is
csak azért simul hozzám, mert én úgy akarom.
– Soha többé ne mondd nekem azt, hogy nem! – mordulok rá.
A  nyakánál fogva eltolom őt magamtól, és megfordítom.
Enyhén lenyomom. Legszívesebben győzedelmesen
felordítanék, amikor az ellenállás legkisebb jele nélkül
leereszkedik a padlóra.
Behajlítom a térdemet, és vele együtt ereszkedem le. Az ő
térde éri el először a padlót. Továbbnyomom lefelé, egészen
addig, amíg az arca eléri a szőnyeget, és a feneke nekifeszül a
nadrágomból szabadulni akaró farkamnak.
 –  Emlékszel, mikor először láttál? – kérdezem, és újra
megszorítom a nyakát.
– Igen.
– Beindított a látvány, igaz?
– Igen.
– Azt akartad, hogy veled is ugyanúgy csináljam, igaz?
– Igen.
– Most is ezt akarod?
– Istenem, igen! – nyögi.
A  győzelem édes íze szétárad a tagjaimban. A  farkam egyre
keményebb, feszíti az alsógatyámat.
–  Akkor meséld el! – parancsolom, és élvezettel figyelem,
ahogy határozottsága lassan felolvad előttem.
– Mit? – kérdezi remegő hangon.
– Az első találkozásunkat. Meséld el, mit láttál, édes kis Moira,
aztán majd én eldöntöm, hogy megadjam-e neked, amire
vágysz.
Moira pedig mesélni kezd, megadó hangon hadarja el, hogyan
figyelte a tűz mellől, ahogyan Tukabát dugom, és hogyan
képzelte magát a lány helyébe. Elmondja, hogy lángra kapott a
vére, és hogy alig kapott levegőt, mert elállt a lélegzete, ahogy
ránéztem. Egy halk nyögés után azt is bevallja, hogy szinte
érezte a farkamat a lábai között, és suttogó hangjába akkor is
inkább sajgó vágy vegyül szégyen helyett, amikor elmeséli, hogy
szinte érezte az orgazmusomat.
– Szép kis történet, Moira – mondom, és igyekszem megőrizni
magabiztosságomat, nehogy észrevegye, milyen közel állok
ahhoz, hogy elveszítsem a kontrollt.
 – Így emlékszem vissza – feleli merészen, és bár azt akarom,
hogy behódoljon előttem, valahogy mégis élvezem, hogy nem
adja könnyen magát.
– Már akkor is engem akartál, igaz?
– Igen – suttogja.
– Akárcsak most?
– Igen.
– Pontosan úgy?
– Pontosan úgy – válaszolja határozottan.
Ebben a pillanatban már biztos vagyok benne, hogy Moira az
enyém.
A  szabad kezemmel megfogom a ruhája alját, felhúzom a
combján, majd átgördítem kerek, puha fenekén. Lassacskán
előbukkan a legszexibb fehérnemű, amit valaha is el tudtam
képzelni egy nőn. A legújabb kedvenc szavam. Fehérnemű.
Amikor teljesen felgyűröm a ruháját a fenekéről és a
derekáról, megszólalok:
– Mielőtt megadom neked, amit akarsz, mondj el nekem még
valamit!
– Mit akarsz, mit mondjak? – sürget.
Megszorítom a nyakát, mert túlságosan pimasszá vált.
Nekifeszül a kezemnek, én pedig erősebben szorítom.
–  Azt akarom, áruld el, mi a legnagyszerűbb, amire rájöttél
velem kapcsolatban, amióta elhoztál az otthonomból.
A  háta kissé megemelkedik, de nem azért, mert ellenáll,
hanem azért, mert nagyot sóhajt. Amikor kifújja a levegőt és
megszólal, hangjából meggyőződés és némi szomorúság árad.
– Rájöttem, hogy te… Zacharias Easton… egy vadember vagy.
 –  Igen – mondom büszkén, miközben bedugom az ujjaimat
fehérneműjének pántja alá. – Ezt jól megtanultad.
Moira egy pillanatig csendben vár. Aztán megszólal:
– Zach?
– Hmmm?
– Taníts még! – suttogja.
Szinte könyörög, amitől úgy érzem, a szívem kiugrik a
mellkasomból. Megragadom a fehérneműje pántját, és lerántom
a csípőjéről. Legörgetem a combján.
– Ó, kicsi Moira, ne aggódj! Megtanítom, milyen érzés, amikor
egy vadember behódolásig dug téged.
Nyöszörögni kezd, mert már alig várja. Amikor letolom a
bugyiját a térdéig, kissé oldalra hajolok, hogy megnézhessem a
punciját. Virágszirmai párásan fénylenek. Lenyúlok, és
életemben először becsúsztatom az ujjamat egy nő forróságába.
Forró levegő sziszeg át a fogaim között.
– Milyen nedves vagy!
– Ó, istenem! – nyögi Moira, miközben hátratolja a csípőjét.
–  Meg ne merj mozdulni! – parancsolom, és kihúzom az
ujjam, majd újra becsúsztatom. Teste meg sem rezzen, de újra
felnyög.
Elengedem a nyakát, és kihúzom a kezemet. Lerángatom
magamról az ingemet, mert nem akarom, hogy bármi is
eltakarja a feneke látványát. A  farmeromat is kigombolom, de
óvatos vagyok, mert akkorára duzzadtam, hogy alig maradt
hely a nadrágomban. Lecsúsztatom a nadrágomat és az
alsógatyámat a csípőmről, majd kiszabadítom a farkamat.
Átlátszó folyadék szivárog a végéből. A  kezembe veszem a
dárdámat, és hozzádörgölöm a fenekéhez, csillogó nyomot
hagyva a bőrén.
– Én is nedves vagyok.
– Kérlek! – könyörög Moira.
Előrehajolok, és újra megragadom a nyakát.
– Mit kérsz?
– Kérlek, dugj meg, Zach!
– Meg foglak – ígérem neki.
A  puncijához igazítom merev szerszámomat, majd
hozzádörzsölöm nedvességéhez. Lenyűgöző érzés, testem
összes izma megfeszül tőle. Előredöntöm a csípőmet, és
becsúsztatom magam. De csak egy centire.
Elképesztően szűk, ám a nedvessége egyre beljebb szippant.
Elégedetten nézem, ahogy Moira összeszorítja a fenekét, az ujjai
pedig belemélyednek a szőnyegbe. Most, hogy tökéletes
helyzetbe kerültem, elengedem a farkamat, és megragadom a
csípőjét. Egy pillanatig még várok, élvezettel nézem Moira
kecses vonalait és a szőnyegre omló lángvörös haját. Oldalra
fordította a fejét, profilja lélegzetelállító. Szeme félig csukva,
ajka elégedett mosolyra nyílik. Amíg élek, nem felejtem el ezt a
látványt.
Megfontoltan húzom magam felé a csípőjét, miközben
előretolom a sajátomat. Mélyen belé hatol a farkam, az ölem
nekifeszül a fenekének.
Felmordulok, mert puncijának első ölelése olyan forró, hogy
szinte alig tudom elviselni. Moira halkan felsikolt, és
összeszorítja a szemét.
Egy pillanatig nem mozdulok, de Moira megfeszíti belső
izmait, és édes satuba fogja a farkamat.
–  Basszus! – nyögöm, és bár nem akarom, a csípőm
önkéntelenül is hátrahúzódik, majd előrelendül, hogy újra
átéljem az érzést.
Moira mélyen és hosszan nyög, én pedig újra hallani akarom
ezt a hangot, úgyhogy megint hátrahúzom a csípőmet, és újra
előrelököm. Aztán újra mozdulatlanná merevedek, mély levegőt
veszek, és igyekszem uralkodni magamon. Nem veszíthetem el
az irányítást. Normál esetben lassan és kimérten párosodom.
Egy erőszakos tánc ez, ami egyszerre jelzi dominanciámat, és
mutatja meg az önuralmam erejét.
Rákészülök, hogy lassan újra kihúzom magam, hogy aztán
lassan visszacsússzak, és tovább kínozzam Moirát.
– Zach? – szólal meg lágyan Moira.
– Igen?
– Ne fogd vissza magad! – kérlel. – Adj bele mindent!
Ó, bassza meg!
Az egész testem megremeg a szavai alatt és a belőle sugárzó
vágytól. Ennek az egésznek rólam kellene szólnia… az én
dominanciámról és az én akaratomról. De a szavaitól megfeszül
a testem, és szinte tombolva követeli, hogy vadul és keményen
basszak. Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogyan lassan
dugom, de Moira újra csapást mér felajzott testemre.
– Kérlek, Zach!
– Bassza meg! – sziszegem, miközben hátrahúzom a csípőmet,
majd olyan erővel tolom előre, hogy Moira előrecsúszik pár
centit a szőnyegen. A  heréim fájdalmasan csapódnak a
combjához.
 Moira felsikolt.
– Igen!
És ezzel végem.
Állati vágy kerít hatalmába. Szorosan megmarkolom a
csípőjét, és elkezdem dugni. A  bőrünk olyan erővel és hanggal
csapódik egymáshoz, mintha villám csapna közénk. Lenézek, és
látom, hogy a farkam ki-be jár sikamlós puncijában.
A látványtól önuralmam utolsó szálai is elpattannak.
Könyörtelenül dolgozok rajta, szinte félek attól, hogy
szétszakítom, de képtelen vagyok leállni. A testem nekifeszül, a
mellkasom megemelkedik, a farkam pedig keményen dolgozik.
Moira vonaglani kezd alattam, de szorosan fogom. Ha nem
tudnám, hogy a kéjtől sikolt, arra gondolnék, hogy fájdalmat
okozok neki. Ugyanakkor nem tudom, hogy képes lenne-e bármi
leállítani ezt a förgeteget, ami kiszabadult a testemből.
Mélyre hatoló, átható förgeteg.
A bőrünk csattogása… a forró, nedves izmai, melyek az őrület
határáig masszíroznak. Felajzott illatunk, ami megborzongatja
érzékeimet.
Ahogy a testem újra és újra nekifeszül az övének, önkéntelen
morgás tör fel belőlem, emlékeztetve arra, hogy inkább vagyok
állat, mint ember.
Keményen baszom, felszabadulva minden önmérséklet és
irányításkényszer alól.
Moira halkan nyöszörög.
– Igen, igen, igen!
Szavai erőt adnak az újabb és újabb kemény lökéseknek.
Hirtelen aztán Moira egész teste megfeszül, puncija fala pedig
forrón és nedvesen szorítja meg a farkamat. Rájövök, hogy
éppen elélvez. Olyan hangosan sikolt, hogy biztos vagyok
benne, másnap fájni fog a torka. Érzem, hogy a heréim feszesre
húzódnak, és felkészülnek rá, hogy Moira testébe lövelljék
magvaimat. Elengedem a nyakát, és a másik kezemmel is
megragadom a csípőjét. A  hüvelykujjaimmal szétfeszítem a
fenekét, hogy még jobban lássam, ahogy a nedves farkam ki-be
jár tomboló vágyában.
Érzem, hogy közeleg az orgazmusom, forróság száguld végig
rajtam. Szédülni kezdek, ahogy újra és újra belédöföm a
farkam, és végül felrobbanok benne. A  testem rázuhan az
övére. A  szőnyegre préselem, ahogy elélvezek. Már egyáltalán
nem uralom a testemet. Bár a gyönyör hullámai egymás után
vágtatnak végig rajtam, a csípőm megállás nélkül előre-hátra
mozog, a farkam pedig ha aprókat is, de folyamatosan mozog
egészen addig, amíg az utolsó csepp is kilövell belőle.
Még akkor is érzem a gerincemen végigfutó, apró
utórezgéseket, amikor már teljesen kiürültem. Ez volt életem
legkeményebb és leghosszabb orgazmusa.
Sohasem hittem volna.
Sohasem hittem volna, hogy így is lehet.
Sohasem hittem volna, hogy kontroll nélkül baszni ilyen
rohadt jó érzés.
 Tizedik fejezet
MOIRA

– Kérlek, ne hagyd abba! – könyörgök Zachnek.

Belemarkolok a hajába, miközben a nyelve vadul csapkod a
lábaim között.
Felemeli a fejét, és szúrósan rám néz.
– Végre észhez tértél.
Felkuncogok… A  hang öntudatlanul bukik ki belőlem, Zach
pedig fénylő, nedves ajkakkal vigyorodik el. Aztán
visszanyomom az arcát a puncimhoz, hogy tovább nyalhasson.
Alig öt perccel ezelőtt még azt sikoltottam, hogy „állj, állj!”
Elképedtem, hogy Zach percekkel azután, hogy belém
élvezett, már a nyelvével akart kényeztetni. Legördült rólam, és
a hátára feküdt mellém a szőnyegre. Felé fordítottam a fejemet.
A  mellkasa még mindig gyorsan emelkedett és süllyedt. Arcát
elégedettség árasztotta el, ahogy a plafont bámulta.
Ő  is felém fordította a fejét, nagyot dobbant a szívem, ahogy
rám nézett. A vágy tüze még mindig ott lobogott a szemében, de
ezúttal némi gyengédséggel együtt. Aztán villámgyorsan
mozdult, ami teljesen meglepett, mivel a kiadós dugás után
teljesen kimerültnek tűnt.
Megragadta a vállamat, és egyetlen mozdulattal a hátamra
fordított. Mielőtt bármit mondhattam volna, már szét is tárta a
lábaimat, és közéjük fúrta a fejét. A  puncimat bámulta, és így
szólt:
– Megint a nyelvemen akarlak érezni.
– Várj! – kezdtem, amikor láttam, hogy lejjebb hajtja a fejét.
–  Nem – mondta, és rögtön végigsimított a nyelvével,
felnyalva a nedvességemet és az ondóját, ami lassan csorgott ki
belőlem.
A fejéhez nyúltam, megpróbáltam ellökni magamtól.
– Zach… várj! Hadd zuhanyozzam le!
Csak annyira emelte meg a fejét, hogy azt mondja „nem”,
majd újra rám vetette magát.
Lesokkolt, megbénított és felizgatott, hogy minden gond
nélkül felnyalja összekeveredett testnedveinket. De aztán
eszembe jutott, hogy Zachet nem kötik a mi szexuális kultúránk
határai.
Nem mintha ezt bármilyen határ szabná meg, egyszerűen
csak sosem hittem volna, hogy egy férfi megtenne ilyesmit, de
aztán az is eszembe jutott, hogy Zach a maga szabályai szerint
él.
Sohasem élvezett még belém egyetlen férfi sem óvszer nélkül,
mégsem hezitáltam egy pillanatig sem, amikor Zach teste
összerándult, és belém lövellt. Tudtam, hogy Brazíliában teljes
egészségügyi szűrésen esett át, és azt is, hogy a törzsében
nincsenek jelen szexuális úton terjedő betegségek.
És még most… még most sincs annyi erőm, hogy érdekeljen:
amikor behódoltam Zachnek, megszegtem a saját etikai
szabályaimat. Abban a pillanatban, amikor a földre nyomott,
tudtam, hogy már nincs erőm ellenállni. Semmi más nem
érdekelt, csak hogy végre magamban érezzem. Még úgy is, hogy
tudtam, ezzel akár le is húzhatom a karrieremet a vécén.
Egyszerűen nem érdekelt.
Túlságosan vágytam Zachre ahhoz, hogy küzdjek az érzés
ellen.
Egek, mire képes ez a férfi a nyelvével! Gyorsan tanul, de
megvan a saját stílusa. Soha egyetlen férfi sem imádta ilyen
odaadóan a puncimat.
Zach szinte olyan, mint egy állat… én pedig szeretek rá úgy
gondolni, mint egy erős, ravasz jaguárra, aki a szexuális
prédáját látja bennem. A nyelve folyamatosan csapkod, cikázik,
rebeg, elmerül. Amikor felnyög az élvezettől, hangja végigvibrál
az idegvégződéseimen. Teljességgel felfal. Puncim egyetlen
szegletét sem hagyja ki, és ahogy a hajába túrok, a sikoltásaim
„álljból” lassan „mégbe” fordulnak át.
Ő  pedig folytatja, ajkaival körbeöleli a csiklómat, és
keményen szívja. A csípőm az égnek emelkedik, és körözni kezd
a szája körül.
– Ez az! – nyögi, miközben kissé felemeli a fejét, de csak azért,
hogy aztán még erőteljesebben nyaljon tovább.
Szeretném azt mondani, hogy a végtelenségig tart ez a
mámor, de annyira be vagyok indulva attól, hogy Zach ennyire
élvezi a dolgot, hogy újabb orgazmus rázza meg a testemet.
Villámgyorsan elönt a kéj. Belekapaszkodom a hajába, a csípőm
kilő az égbe, és nekifeszül a szájának, de ő még akkor is tovább
nyal, amikor már tehetetlenül visszazuhantam a szőnyegre.
– Elég! – nyögöm, és ellököm magamtól.
Flegma mosollyal néz rám, majd ráteszi az állát a
szeméremdombomra. Lassan megszorítja a hasamat.
– Még nem végeztem veled.
Felvonom a szemöldökömet.
– Tényleg? És mégis mi jár a fejedben?
Fellöki magát a szőnyegről, és elém térdel.
– Megint kőkeményen megduglak.
Hatalmas farka már az ég felé meredezik, én pedig nagyot
nyelek. El sem hiszem, hogy ez a szörnyeteg belém fért. Az egy
dolog, hogy Zach hátulról már belém mélyesztette, de alig pár
centiről látni egészen más. Bár pár pillanattal korábban volt egy
elképesztő orgazmusom, mégis azt érzem, hogy eláraszt a
nedvesség.
Felemelem egyik lábamat, és végighúzom farmerján.
–  Kipróbálhatjuk úgy, hogy én a hátamon fekszem, te pedig
rajtam… Úgy hívják, hogy misszionárius póz.
Zach grimaszt vág, de mindkét kezét a térdem mögé teszi,
felemeli a lábaimat, és széttárja őket.
– Hívjuk inkább valami másnak! A misszionáriusról a szüleim
jutnak eszembe, és ez a legutolsó dolog, amire gondolni
szeretnék, miközben duglak.
Előrehajol, még közelebb tolja a térdeimet a mellkasomhoz,
és még jobban széttárja a lábaimat. Csak annyira enged el, hogy
odaigazítsa a farkát a hüvelyemhez. Amikor belém nyomja
magát, elengedi a szerszámát, és a térdem alatt megfogja a
lábamat.
A  farkát bámulja, majd csípőjének egyenletes mozgásával
belém tolja magát.
– Ó, ez jó érzés! – sóhajtom.
 – Hihetetlen érzés – nyögi Zach.
Rám néz. Amikor összeakad a tekintetünk, mozgatni kezdi a
csípőjét. Lassan, centiről centire húzza ki farkát, majd
elképesztő óvatossággal tolja vissza. Hogy jobb szögbe kerüljön,
rám hajol, amitől a combjaim ráfekszenek a hasamra és a
mellemre. Szinte kettéhajt, amitől kissé nehezebben lélegzem,
de abszolút megéri, mert Zach így a lehető legmélyebben tud
belém hatolni.
Egészen közelről néz, mintha tanulmányozná az arcomat.
Szeretném lehunyni a szememet, hogy teljesen elmerülhessek
az érzésben, de tekintetétől visszarepülök arra az estére,
amikor ugyanígy bámult rám a falujában a tűz fölött, amikor
előttem dugta meg Tukabát. Újra azt a kapcsolatot érzem
kettőnk között, annyi különbséggel, hogy tekintete most nem
dühös provokációtól csillog. Most nem akar elüldözni. Nem,
most azzal provokál, hogy képes vagyok-e tartani vele a tempót.
Hogy képes vagyok-e hagyni, hogy elsodorjanak ezek a
fantasztikus érzések, melyeket testeink generálnak.
Zach megragadja az egyik kezemet, és a testünk közé nyomja.
– Játssz magaddal! – parancsolja.
Ahelyett, hogy engedelmeskednék, lenyúlok, és ujjaimmal
körbefogom a hatalmas, ki-be járó farkát. Megszorítom, mire
sóhaj tör fel Zachből.
Tekintete megkeményedik, és még akkor sem olvad fel,
amikor újra megszorítom.
– Azt mondtam… játssz magaddal, Moira! Csináld!
Újra megszorítom, lehunyom a szemem, és kéjesen felnyögök.
Ekkor Zach kihúzza belőlem a farkát, a kezem pedig a
szőnyegre esik. Szerszámának helyén szinte sikolt bennem az
üresség. Kipattan a szemem, és látom, hogy csíkká préselt
szájjal bámul rám.
– Soha ne ellenkezz, amikor megparancsolok neked valamit! –
morogja.
A  harag, a szexuális frusztráció és a női büszkeségem ádáz
harcot vív az agyamban. Végül a harag győz.
– Nem vagyok a tulajdonod – jelentem ki.
–  Ebben a pillanatban testednek minden porcikája a
tulajdonom – mondja, és hatalmas kezével megszorítja a
combomat. – Ha azt akarod, hogy tovább basszalak, akkor
csináld, amit mondok!
Zach lassan előrenyomja a csípőjét, makkja hozzápréselődik a
hüvelyemhez. A  várakozástól majd szétrobbanva bámulok rá,
de nem mozdul tovább. Mocorogni kezdek, hátha azzal
mozgásra tudom ingerelni, de csak néz.
–  Ha meg akarod kapni a farkamat, akkor tudod, mit kell
tenned!
Idegesen fújom ki a levegőt, és farkasszemet nézek vele. Egy
centivel beljebb nyomja magát, de rögtön vissza is húzódik.
Egész testem beleremeg a vágyba, ereimben lüktet a vér.
Türelmesen vár, én viszont nem bírom tovább.
– Jó! – csattanok fel, majd befúrom a kezemet a lábam közé, és
kitapintom a csiklómat. A  csípőm már az első érintéstől is
megugrik, pedig Zach még mindig erősen tart.
– Jó kislány – mordul Zach, majd szabadjára engedi magát.
A csiklómmal játszom, amitől szinte azonnal újabb orgazmus
bontakozik ki bennem. A  farka és a simogatás már túl sok
egyszerre. Dacból azért minden egyes mozdulatnál, amikor a
mutató és középső ujjammal a csiklómat dörzsölöm, lüktető
farka tövéhez is hozzáérek.
Az első alkalommal, amikor megteszem, Zach rám vicsorog,
és a fogai között sziszeg, de egy pillanatra sem lassít. Úgy
gondolom, azért, mert ő is elmerült abban a vágyban és
érzékiségben, ami alatt én is nyögök.
Csípője fáradhatatlanul mozog, mélyen belém döngöli a
farkát. Az ujjaim féktelenül dolgoznak, és mindketten olyan
erősen lihegünk, hogy attól tartok, egyikünk szívrohamot kap.
– Közel vagyok, Zach – lihegem, és még jobban masszírozom a
csiklómat.
– Hogy elmenj? – morogja, és brutális erővel döf belém.
– Igen. Te?
– Egy perc – mondja, majd felhúzza a lábaimat a vállához, és
még jobban rám nehezedik.
Az oldalam mellett a szőnyegre támaszkodik, majd rám
szabadítja magát. Olyan keményen dolgozik rajtam, hogy
esküszöm, azt érzem, a gerincem belegyógyul a padlóba.
Mindez azonban olyan gyönyörrel tölt el, hogy azt akarom
sikítani, dugjon még keményebben.
Nyögések, morgások és nedvesen csattogó bőr. A  heréi a
fenekemnek csapódnak, ujjaim pedig őrült sebességgel
köröznek a csiklóm körül.
Őrülten vad, gátlástalan kefélés.
Frenetikus érzés, és nem bírom tovább.
– El fogok élvezni, Zach.
Mélyen felmordul, és lehetetlen, de még jobban rágyorsít,
ahogy saját kielégülését hajszolja.
Egy utolsó lökéssel a szőnyeghez szegez, majd mozdulatlanná
merevedik, és hátraveti a fejét. Hosszú, sötét haja végigomlik a
hátán.
– Én is kurvára elélvezek! – nyögi, majd nyaktól lefelé minden
izma összerándul.
Az arcára kiülő mennyei élvezet jelenti az utolsó cseppet
gyönyöröm poharában, vele együtt robbanok darabokra.
A kezem felemelkedik, körmeim belevájnak a bicepszébe, és egy
pillanatra egész testem görcsbe rándul, majd egy akkora
orgazmusban tör ki, ami szinte fájdalmasan szaggatja szét a
testemet.
 
●
 
Belém hasít, hogy bár Zach háromszor is kielégített alig egy óra
alatt, még csak nem is csókolóztunk. A  francba is, még csak le
sem vetkőztünk teljesen! Csupán a fehérneműmet húzta le
rólam. Zach hatalmas orgazmusokkal megajándékozva kétszer
is kinyalt, és mégsem érezhettem a számon telt ajkait.
Elég furcsa, ahogy kibontakozott a szexuális kapcsolatunk, de
aztán eszembe jut, hogy az ő szabályai szerint játszottunk és
nem az enyémek szerint, melynek alapvető eleme az előjáték és
a csókolózás. Zach előjátéka egy erőteljes szorítás a nő tarkóján.
Elképesztő, tudományos szempontból mégis teljességgel
haszontalan, mert ezt a felfedezésemet soha nem
publikálhatom.
Miután Zach elélvezett, lassan kihúzta magát belőlem, és egy
pillanatig csak bámult rám. Aztán gyengéden végighúzta az
ujjait a hasamon.
– Megyek, és lezuhanyozom.
Feláll, kimegy a folyosóra, és be a vendégfürdőbe. Becsukja
maga mögött az ajtót.
Hasra fordulok, magam alá húzom a térdemet, és ellököm
magamat a padlótól. Felnyögök a csípőmbe és nyakamba álló
zsibbadó fájdalomtól, ami ékes bizonysága Zach tettének.
Lehajolok, és felkapom a bugyimat. Érzem, ahogy Zach
spermája lassan lecsorog a belső combomon.
Egy újabb kulturális különbség… Megfigyeltem, Zach hogyan
dugta meg Tukabát. Személytelenül… Bármiféle érzés és
érzelem nélkül. Kényelmes módja volt ez Zach számára az
örömszerzésnek, miközben befeszíthette izmait a törzs többi
tagja előtt. Aztán amikor végzett, kihúzta magát a lányból, és
otthagyta a porban fekve. Ezt a hidegséget látva a caraicai
férfiak és nők között nem csoda, hogy Zach egyszerűen csak
kihúzta magát belőlem, és elsétált. El se tudom képzelni, hogy
egy ilyen férfi összebújjon a nővel szex után.
És ez szomorúsággal tölt el. Igaz, Zach dominanciája a létező
legizgatóbb hatással van rám nőként… de modern nőként, aki a
szex érzelmi oldalát kedveli… Ebben a pillanatban nagyon
hiányzik a törődés és a gyengédség.
Megnyitom a zuhanyt, megvárom, hogy kellően
felmelegedjen a víz, majd belépek alá, és alaposan
átnedvesítem a hajamat. Megmosom samponnal, majd
kondicionálóval is átdörzsölöm. Végül a gardénia illatú
tusfürdőm és a fürdőpamacsom segítségével alaposan lemosom
magamat.
Volt egy olyan pillanat, amikor Zach rám nézett, és valami
gyengédségfélét láttam a tekintetében. Szöges ellentétben állt a
szokásos, arrogáns arckifejezésével, amivel általában rám néz,
és ez reményt ad arra, hogy talán több volt ez közöttünk, mint
egy egyszeri dugás.
Valójában tényleg több volt, mint egy – egészen pontosan
három.
De Zach olyan hirtelen felpattant, és otthagyott… Olyan
hidegen, mit sem törődve a kettőnk közötti intimitással.
Fogalmam sincs, mit érezhet, amitől nyugtalanság fut végig
rajtam.
Gyorsan beszappanozom magamat, ám összerezzenek,
amikor a lábam közötti érzékeny területhez érek. Végigfut
rajtam a borzongás, amikor visszagondolok arra, mit művelt
Zach.
Zavarodott sóhajjal mosom meg magam, és lépek ki a
zuhanyzóból. Megmosom a fogamat, és gyorsan megszárítom a
hajamat. Mire végzek, már éppen csak nedves.
A  hálószobámban aztán felveszek egy topot és egy kényelmes
pizsamanadrágot, majd bebújok az ágyba.
Ahogy az álom felé sodródom, eszembe jut a pillanat, amikor
a caraica faluban indulás előtt Zach elbúcsúzott a falubeliektől.
Akárhányszor rám pillantott, semmi mást sem csinált, csak
bámult. És mégis, ahogy egyesével megragadta a férfiak karját,
és végül átölelte Parailát, melegséget láttam a szemében.
A  mellkasához szorította az öreg arcát, és szorosan átölelte.
Könny szökött a szemembe, mert tudtam, milyen keserédes
pillanat ez Parailának.
Aztán Zach minden gyerek haját összeborzolta, és elfogadott
egy nyakláncot az egyik kislánytól. Minden nőre rámosolygott.
Tukaba előtt egy kicsit többet időzött, majd sarkon fordult, és
elsétált.
Innen tudom, hogy Zach érzelmeinek is van mélysége. Ki is
mutatta, amikor elsétált mindattól, ami olyan kedves volt a
szívének. Láttam az arcára kiülő fájdalmat és szeretetet.
Felismertem az érzelmeit, amikor átölelte Parailát.
Zach sokféle érzelemre képes, de úgy tűnik, irántam még
semmi ilyesmit nem érez. Egyelőre… egyelőre semmi mást nem
jelentek számára, mint kielégülésének eszközét.
Ez persze nem kellene, hogy zavarjon, és mégis, a francba…
rohadtul zavar.
 Tizenegyedik fejezet
ZACH

Ahogy kilépek a fodrásztól, végigsimítom frissen nyírt hajamat.

Hirtelen felindulásból tértem be, miután fél órával ezelőtt
kijöttem a könyvtárból, és nem volt kedvem visszamenni Moira
házába. Szép nap a mai, és úgy gondoltam, szükségem van némi
távolságra attól a lánghajú sziréntől.
Múlt éjjel…
Szavakkal nem lehet leírni. Sem az angol, sem a portugál
nyelvben nincsenek rá szavak, hogy elmondjam, milyen érzés
volt először beleélvezni Moirába. Mintha valami kiszabadult
volna belőlem. És nem csak az orgazmusom ereje döbbentett
meg, melyhez még csak hasonlót sem éreztem korábban. Úgy
éreztem, mintha valami beleette volna magát a lelkembe…
Mintha szét akarta volna szaggatni.
Rohadtul rám hozta a frászt, én pedig rögtön igyekeztem
valami kapaszkodót találni. Az esőerdőre és Paraila kedves
szemére gondoltam. Megpróbáltam visszaemlékezni a vadászat
izgalmára és a bajtársiasságra, mely összekötött minket caraicai
testvéreimmel. Kétségbeesetten igyekeztem visszaemlékezni
valamire, ami megnyugtat, és bár ezekben az emlékekben
legtöbbször vigaszra találok, ezúttal nem segítettek.
Aztán oldalra fordítottam a fejemet, és láttam, hogy Moira ott
fekszik mellettem a szőnyegen. Szemében még mindig pislákolt
a vágy, de gyönyörű arcára kiült a kielégültség mosolya. Az a
rémisztő, szétszaggató érzés pedig csillapodni kezdett bennem,
és átadta magát egy égető ingernek… hogy újra hozzáérjek.
A nyelvemmel.
Mindössze annyi idő telt el, ami alatt a kígyó lecsap
áldozatára, és az arcomat máris a lábai között találtam. Azon
kaptam magamat, hogy megkóstolom… hogy megkóstolom
magamat. Ekkor újra elnyelt az eufória.
Második közösülésünk is ugyanolyan féktelen volt, de mégis,
valahogy intimebb… személyesebb, mint az előző. Több mint
káprázatos volt látni az arcán a számtalan érzelmet, mely
minden egyes lökésemmel átsuhant rajta. Ekkor újra úgy
éreztem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, ezért ijedten
próbáltam újra megragadni. Azt parancsoltam neki, hogy
érintse meg magát, majd magamat kínoztam azzal, hogy
kihúztam belőle a farkamat. Végül aztán behódolt előttem,
nekem pedig alkalmam nyílt a mennyekig dugni őt.
Utána… nem tudtam, mit tegyek. Újra sóvárogtam az
érintéséért… talán arra vágytam, hogy a karjaimba húzzam, de
nem tudtam, hogy ez helyénvaló-e. Annyi mindent nem tudok
még. Annyi mindent kell még megtanulnom. Bár az ösztönöm
diktálja, hogy mit tegyek a testével, fogalmam sincs, hogyan
viselkedjek Moirával, miután a szex ragyogó fényei kihunynak.
Ugyanúgy elsétáltam, mint ahogyan Tukabától, de ez
egyáltalán nem tűnt helyénvalónak. Moirával olyan dolgokat
csináltam, amiket Tukabával soha nem lettem volna képes. És
nem is akartam volna.
 Csak Moirával.
Arra még nem tudtam rájönni, hogy vajon azért érzem ezt,
mert áldozatul estem ennek az új kultúrának, vagy mert
áldozatul estem Moirának. Egyik eshetőség sem tűnik túl
kielégítőnek.
Így aztán amikor reggel felébredtem, felöltöztem, magamhoz
vettem a pénzt, amit Moirától kaptam, és elmentem. Moira
hálószobaajtaja csukva volt, de nem hagytam neki üzenetet. Azt
mondta, szabadon járhatok-kelhetek, és egyébként is… nem
tudtam, mit írhatnék neki.
Először a könyvtártól pár sarokra fekvő kis kávézónál álltam
meg. Ahogy bementem, rögtön maga alá temetett a hatalmas
választék. Mocha, latte, cappuccino. Fogalmam sem volt, melyik
mit jelent, úgyhogy rendeltem egy csésze feketekávét, majd
fizettem. Kint ültem le egy kis asztalnál, fölöttem napernyő
árnyékolt. Csak néztem a járókelőket. A  nőket mind
összehasonlítottam Moirával. Próbáltam rájönni, hogy mitől
olyan különleges… mitől olyan ellenállhatatlan számomra.
Nem sikerült.
Miután megittam a kávémat, beültem a könyvtárba.
Céltalanul bolyongtam a könyvespolcok között, és időről időre
levettem egy könyvet, hogy elolvassam a fülszövegét. Semmi
sem keltette fel az érdeklődésemet, úgyhogy kimentem.
Ekkor láttam meg a borbélyüzletet az utca másik oldalán.
Megvártam, míg rés nyílik a forgalomban, és átszaladtam.
Bekukucskáltam az ablakon, és láttam, hogy egy férfinak
éppen vágják a haját. Elgondolkodva túrtam bele hosszú
lobomcomba: a büszkeségre gondoltam, mely a caraicai
hajviseletet övezi. Vajon mit jelentene, ha levágatnám? Azt,
hogy hátat fordítok a hagyatékomnak?
Csakhogy… az nem az én hagyatékom. Vagyis nem igazán. Az
igazi gyökereim Amerikához kötnek. Amióta pedig idejöttem,
rengetegféle férfi hajviseletet láttam. Rövidet, hosszút,
közepeset. Úgy tűnt, hogy egy férfi haja egyáltalán nem
határozza meg a természetét. A haj itt csupán haj.
Talán Caraicában is csupán haj.
Néhány percig azon gondolkoztam, mitévő legyek. Végül
Parailára gondoltam. Vagyis arra, amit egyszer még kisfiú
koromban mondott, amikor a törzsünk egyik örege meghalt. Az
ősi szokások szerint a testet az életére jellemző szimbólumokkal
festették tele. A fejére bambuszból készült koronát helyeztek, a
kezébe pedig egy vad orchideát. Ráfektették a halotti máglyára,
és elégették. Csak a csontjai maradtak meg.
Amikor a maradványai kihűltek annyira, hogy meg lehessen
fogni őket, a nők átfésülték a hamvait, és összeszedegették a
csontokat. Aztán egy mozsárban finom porrá őrölték.
Banántejet adtak hozzá, a rítus zárásaként pedig a törzs minden
tagja ivott belőle egészen addig, amíg el nem fogyott.
 
–  Miért isszuk meg Capa csontjait? – kérdeztem Parailától,
amikor a tál elért hozzám.
Gyengéden a vállamra tette a kezét, és így szólt:
– Az élet úgy születik, hogy egy férfi és egy nő együtt hál, igaz,
Cor’dairo?
Bólintottam. Ez volt az első dolog, amit Paraila tanított
nekem… miután először láttam közösülő párt.
 – Nos, nem teszünk mást, mint hogy visszahozzuk Capát az élet
körforgásába. Megemésztjük a csontjait, ezáltal a részünkké
válik. Aztán amikor új életet nemzünk, Capa egy része is
újjászületik, a lelke pedig tovább él a törzsben. Számunkra az élet
sohasem ér véget. Valamilyen formában mindig visszatérsz a
helyedre. Végül minden visszatér a helyére.
 
Figyeltem, ahogy a borbély egy kis seprűvel letisztogatja a férfi
nyakát, és eszembe jutott Paraila tanítása. Mindig minden
visszatér a helyére.
Egy másodpercig sem gondolkodtam tovább. Bementem,
megkérdeztem a borbélyt, hogy mennyibe kerül egy hajvágás,
és levágattam a hajamat.
Amikor megfordította a székemet, és megláttam magamat a
tükörben, azt vártam, hogy szomorúság önt el, amiért odalett a
hajam… a hajam, ami azt jelképezte, hogy caraicai vagyok. De
nem éreztem semmit. Érdeklődve nézegettem, milyen rövid lett
oldalt, és hogy fent egy kicsit hosszabb. Megláttam, hogy egy
kicsit göndör, és most, hogy nem húzta le a saját súlya, tucatnyi
különböző irányba állt szét. Fiatalabbnak tűntem, legalábbis
szerintem. Egészen elégedetten léptem ki.
A borbélyüzlet előtt állva balra és jobbra is elnézek az utcán,
igyekszem kitalálni, merre induljak. Moira mostanra minden
bizonnyal felkelt, de még mindig nem álltam készen arra, hogy
találkozzak vele. Fogalmam sincs, mi van kettőnk között, de
arra sem készültem fel, hogy kiderítsem.
Így aztán az ellenkező irányba indulok.
Időre van szükségem, hogy gondolkozzak.
  
●
 
Kurvára eltévedtem.
Ez mégis hogy a francba történhetett meg?
Életem nagy részében az Amazonas erdeiben bóklásztam, a
machetémmel új ösvényeket vágtam, és ismeretlen területeket
fedeztem fel. Soha nem tévedtem el.
De most, az Illinois állambeli Evanston külvárosában sétálva
rohadtul nem tudom, hol vagyok.
Befordulok egy utcába, és abban reménykedem, hogy
meglátok valami ismerős dolgot, de új látnivalók és hangok
fogadnak. Lesétálok pár háztömböt, majd egy olyan utcán
lyukadok ki, ahol kis üzletek állnak. Egy apró étterem, egy antik
üzlet – fogalmam sincs, hogy az mi – és egy lakatos. Erről sem
tudom, hogy mi a túró lehet.
Az utca végében meglátok egy kis parkolót, amiben két
rendőrautó áll egymással ellentétes irányban. Ezekről már
tudom, hogy mik, úgyhogy arrafelé indulok. Vannak homályos
emlékeim arról, hogy gyerekkoromban egy rendőr eljött az
iskolánkba. Nem emlékszem, miért volt ott, de arra igen, hogy
kiállt az osztály elé, és biztonságot meg tekintélyt sugárzott.
Arra gondolok, a segítségükkel visszatalálhatok Moirához.
Amikor odaérek a kocsikhoz, látom, hogy az ablakok le
vannak húzva, és a rendőrök egymással beszélgetnek.
Rám néznek, és az egyik halványan elmosolyodik.
– Segíthetek?
Megvakarom a fejem, mert ez elég kínos.
 –  Igen… Nos, nagyon úgy tűnik, hogy eltévedtem, és nem
találok vissza a barátom házához.
A rendőr felvonja a szemöldökét.
– Új a környéken?
– Mondhatjuk – felelem.
– Ha megmondja a címét, irányba állítom.
A cím? Bassza meg.
– Őszintén szólva fogalmam sincs. Fehér ház fekete zsalukkal.
A  rendőr arcát azonnal bizalmatlanság árnyékolja be.
Kinyitja az autó ajtaját, hogy kiszálljon.
– Nem tudja a címet? – hitetlenkedik. – És azt mondja, hogy a
barátja háza?
A lehető legbarátságosabban elmosolyodom.
– Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de… hogy is mondjam… az
elmúlt tizennyolc évben Brazíliában éltem, a nőt pedig, akinél
most lakom, azzal bízták meg, hogy hozzon vissza az Egyesült
Államokba, és segítsen beilleszkedni. Szóval most nála lakom.
Ez sem segített sokat a helyzeten, azonnal látom, hogy a
rendőr arcán elmélyül a bizalmatlanság árnya. Most már a
másik rendőr is kiszáll a kocsiból, halkan becsukja az ajtót, és
elém áll. Minden pillanatban arra számítok, hogy előrántják a
fegyverüket, vagy mit tudom én, és ettől összehúzom magamat.
Talán mégsem volt olyan jó ötlet segítséget kérni tőlük.
Hátralépek egyet.
–  Mégis mihez kell hozzászoknia? Ahogy hallom, elég jól
beszél angolul – jelenti ki a rendőr.
Mély levegőt veszek, és őszintén elmondok mindent.
–  Valójában Amazóniában éltem… egy bennszülött törzzsel.
Ez az első alkalom, hogy találkozom a civilizált világgal. A  nő,
akinél lakom, az Északnyugati Egyetem antropológusa, és a
keresztapám bízta meg, hogy „mentsen meg”, és hozzon haza.
Mind a két rendőr szemöldöke felszalad.
– Most szórakozik velünk? – kérdezi az egyik.
– Nem uram, és nem szeretném, ha lelőnének – vigyorgok.
A másik rendőr felnevet, és visszaszáll a kocsijába.
– Lehívom a címet, Carter, és elviszem!
A rendőr, akiről már tudom, hogy Carternek hívják, bólint, és
beszáll a saját kocsijába.
– Gyerünk, szálljon be hátra! Hazaviszi magát.
Megkönnyebbülve szállok be a kocsiba.
–  Az én nevem Stevens közrendőr – mutatkozik be, amikor
beszállok. – És a tied, haver?
– Zacharias Easton – felelem.
– És a barátjáé?
–  Moira Reed. Nagyra értékelem a segítségét. El se hiszem,
hogy képes voltam eltévedni.
–  Bárkivel megesik – mondja, miközben a műszerfalhoz
erősített számítógépen pötyög. – Komolyan Amazóniában élt
tizennyolc évig?
–  Igen. A  szüleim misszionáriusok voltak, nyolcéves
koromban haltak meg a dzsungelben. A  törzs örökbe fogadott.
Nem tudtam, hogy bárki is keres itt, az Egyesült Államokban.
Alig emlékszem valamire erről a helyről.
–  Iszonyat hihetetlen – mondja elgondolkozva. – Jó, megvan.
Moira Reed… a Kopoula utcában lakik.
– Igen! – ismerem meg a címet.
 –  Jó – indítja be az autót. – Kösse be magát, seperc alatt ott
lesz!
 
●
 
Megkönnyebbülök, amikor végre leparkolunk Moira
kocsibejáróján. Elég szar érzés elveszettnek és
kiszolgáltatottnak lenni.
–  Várjon! – szólal meg Stevens rendőr. – Kívülről lehet csak
kinyitni.
Kiszáll a kocsiból, kikapcsolom a biztonsági övemet, aztán
amikor kinyitja az ajtót, kilépek a felhajtó betonjára.
– Köszönöm, nagyra értékelem a segítségét.
–  Nem tesz semmit – mosolyog. – De oda kell kísérnem az
ajtóhoz.
Aha. Értem. Tudni akarja, hogy Moira valóban ismer-e
engem, és nem csak valami őrült vagyok, aki meg akarja ölni.
Ez tetszik.
Mielőtt azonban odaérnénk a verandára, kivágódik az ajtó, és
Moira kirohan. Elképesztően néz ki, lánghaját lófarokba kötötte.
Vajszínű ruhát visel, melynek szegélyét fehér virágok díszítik.
– Hála az égnek, Zach! Betegre aggódtam magam miattad.
Szeme hol a rendőrre, hol rám ugrik, majd amikor
megállapodik rajtam, felszökik a szemöldöke.
– Levágattad a hajadat.
Felemelem a kezemet, és beletúrok az új frizurámba.
– Ja, úgy tűnik.
Szélesen elmosolyodik.
 –  Tetszik – mondja, majd a rendőrhöz fordul. – Minden
rendben?
–  Minden rendben, asszonyom – bólint a rendőr. – Az úr
mindössze eltévedt, és nem emlékezett, hogyan talál vissza.
Gondolom, ismeri.
– Igen, Brazíliából jött látogatóba, és nálam lakik.
– Elmesélte a történetét. Egészen elképesztő – mondja. – Most
viszont vissza kell mennem. Vigyázzanak magukra!
Mind a ketten elköszönünk, a verandáról nézzük végig, ahogy
a rendőrautó elhajt. Amikor eltűnik a sarkon, Moirához
fordulok.
– Ne haragudj, hogy megijesztettelek! Csak sétálni mentem, és
fogalmam sincs hogyan, de eltévedtem.
Mielőtt felfoghatnám, mi történik, Moira nekem ront. A fejét a
mellkasomra hajtja, karjai körülzárják a derekamat. Erősen
megszorít.
–  Annyira aggódtam érted, hogy azt hittem, megőrülök!
Fogalmam sem volt, mi történhetett veled.
Felemelem a karomat, és bátortalanul átölelem. Teljesen
megzavarodom, hogy ilyen nyíltan hozzám ér. Érintése
azonban nem szexuális, inkább megkönnyebbült ölelés. Jó
érzés, hogy hiányoztam neki.
–  Na gyerünk! – mondja, miközben elenged, és hátralép. –
Most rögtön elmegyünk, és veszünk neked egy mobiltelefont,
hogy soha többet ne tévedj el.
– Jól hangzik – vigyorgok. – Tudom, hogy nem fogok minden
alkalommal rendőrbe botlani, aki megment.
Moira megfordul, és bemegy a házba. Ahogy utána indulok,
észreveszem, hogy teljesen merevek a vállai, vagyis valami még
bántja. Belép a konyhába, és a kezébe veszi az asztalon lévő
kávésbögréjét. A mosogatóba önti a tartalmát, majd elöblíti.
Csendesen mögé lépek, és amikor megfordul, egy pillanatig
sem habozom. Megérintem az arcát, és magamhoz húzom.
A szeme elkerekedik, és kinyitja a száját.
Tökéletes.
Lehajolok, és hozzáérintem az ajkaimat az övéhez.
Az első csókunk.
Az első csókom.
Moira felsóhajt a gyengéd érintéstől, és az ösztöneim átveszik
az irányítást. Becsúsztatom a nyelvemet az ajkai közé… át a
fogai között, és amikor rábukkanok az ő nyelvére, kéjes sóhajt
lehelek a szájába. Kávé- és cukoríze van. Hihetetlen, milyen
lágy az ajka.
Átkarolja a nyakamat, kicsit közelebb húz magához, ajkaink
pedig egyre erőteljesebben simulnak egymáshoz. Felgyorsul a
szívverésem, a kezem pedig az arcáról a csípőjére siklik, hogy
közelebb húzzam magamhoz. A  farkam egyre keményebb, és
már értem… már értem, hogy egy lágy csók hogyan lesz egyre
vadabb, és hogyan fejlődhet tovább úgy, hogy a következő
logikus lépés csakis a szex legyen.
Igen… egyértelműen a szex lesz a következő lépés. Nem épp
erre gondoltam, amikor megcsókoltam, de most már igen.
Sőt, most már csak erre tudok gondolni.
Leengedem a kezemet, benyúlok a ruhája alá, és
végigsimítom a belső combját. Moira a számba sóhajt, csípője
előremozdul. Egyik ujjamat becsúsztatom a bugyija széle alá, és
végigsimítom a punciját. Forró és nedves. Kibaszottul tökéletes.
Belecsúsztatom az ujjamat, mire Moira teste az enyémnek
feszül. Elhúzza a fejét, és megharapja az ajkamat, amitől
hátrahőkölök. Meglepetten nézek rá, a szeme kihívóan újabb
csókra hív.
Nem bánom, akkor harapdáljunk. Az ujjammal pumpálni
kezdek benne, majd éhesen rávetem magam az ajkaira.
Moira keze a nadrágom gombjára téved, és eszeveszetten
tépni kezdi. Majdnem leszakítja a cipzárt, ahogy lerántja. Puha,
meleg keze benyúl, hogy megkeresse a farkamat, és bassza
meg… mennyei érzés.
Soha életemben nem fogta még egy nő sem a farkamat. De
rohadt jó érzés.
Ahogy markolászni és szorongatni kezd, az én ujjam is egyre
gyorsabban dolgozik forró nedvességében. Forogni kezd velem
a konyha. Úgy érzem, hogy még pár rántás, és szétrobbanok,
úgyhogy kiszakítom magam az öleléséből. A  mellkasom egyre
gyorsabb ütemben mozog, ahogy igyekszem megőrizni az
irányítást.
Moira kipirult arccal bámul rám, és ugyanúgy zihál, mint én.
Lenézek a kezeimre. Remegnek.
Kurvára remegnek.
– Zach? – szólít meg halkan.
Lassan ránézek.
– Szeretnék megtenni veled valamit – suttogja. – Szeretnélek a
számba venni.
Ó, bassza meg!
A  gondolattól földrengésszerű hullámok rázzák meg a
testemet. Igen, igen, igen, nagyon is akarom. Akarom, hogy
ajkai körülöleljék a farkamat, éppen úgy, mint annak a nőnek,
akit a videón láttam. A gondolat, hogy Moira is ezt tegye velem,
szinte elviselhetetlenül gyönyörű. Nem vagyok benne biztos,
hogy képes lennék megőrizni az irányítást. Sőt, szinte biztos
vagyok benne, hogy betörne.
– Nem – mondom neki. – Még nem.
– Hogy mi? – kérdezi döbbenten. – De én akarom…
– Fordulj meg! – parancsolom. – Dőlj rá a konyhaasztalra!
– Zach? – kérdezi bizonytalanul.
– Csináld! – utasítom. – Hátulról akarlak megdugni.
Mert túl intim lenne a szemébe nézni. Egyszerűen képtelen
vagyok kezelni az érzést, ami ilyenkor támad bennem.
Csalódottságot látok a szemében, amitől majdnem
meggondolom magamat, de nem engedhetem, hogy átvegye
felettem az irányítást. Egyedül ez maradt caraicai
természetemből, és ha ezt is elveszi, akkor mindent elvesz
tőlem.
Moira mélyen beszívja a levegőt, kifújja, aztán megfordul.
Nem lép az asztalhoz, hanem elsétál mellettem, és felkapja az
ajtó melletti kis asztalon heverő táskáját.
–  Elmegyek, veszek neked egy mobiltelefont. Nemsokára
jövök.
Még csak rám sem néz, kilép, és becsukja maga mögött az
ajtót.
 Tizenkettedik fejezet
MOIRA

Már három napja nem szóltam Zachhez. Nem túl nehéz, mivel ő
sem beszél hozzám. Felajánlottam neki, hogy elviszem néhány
helyre, de visszautasította. Azt mondta, van pár könyv, amit el
akar olvasni. Bezárkózott a szobájába, és csak étkezésekkor
kerül elő. Csendben eszik, és egyszavas válaszokat ad a
kérdéseimre.
Tudom, hogy sokkoltam, amikor a múltkor nem
engedelmeskedtem neki. Istenem, annyira szerettem volna,
hogy megdugjon hátulról, de valami mélyen bennem ellenállt
neki. Zach fél az intimitástól, és mindenáron meg akarja őrizni
az irányítást. Úgy érzem, hogy még nem áll készen arra, hogy
elveszítse az önuralmát, és a világért sem szeretnék olyasmit
ráerőltetni, amitől kényelmetlenül érzi magát.
De nem pucsíthatok be neki minden csettintésre. Én nem
ilyen vagyok. Hosszú távon legalábbis biztos nem.
Persze egy cseppet sem bánom, hogy első alkalommal
megtettem. Hogy engedtem magamat a padlóhoz szegezni. Hogy
fejet hajtottam dominanciája előtt.
Azóta erről álmodtam, hogy először megpillantottam. Tudom,
hogy Zach a természetéből adódóan domináns, és kikényszeríti
a behódolást. Még a második szeretkezésünkkor is rám
kényszerítette az akaratát.
Amint átszakadt bennem a gát, tudtam, hogy nincs visszaút.
Nem tehetem meg nem történtté a dolgokat, és nem is akarom.
Sőt, újra meg akarom tenni, és újra és újra. De nekem is megvan
a saját természetem: arra vágyom, hogy egyenrangú fél
lehessek a szexben. Szeretek adni, és azt akarom, hogy ő is
kapjon, de ehhez Zachnek is akarnia kell. Viszont egyelőre
sajnos úgy tűnik, egyáltalán nem vágyik erre.
Ne felejtsük el, nő vagyok. Majdnem belehaltam, amikor előző
este Zach csak úgy otthagyott, holott szinte még véget sem ért az
orgazmusom. Arra vágytam, hogy húzzon a karjaiba, hogy
simítsa végig a hajamt, de egy pillanat alatt elrontott mindent.
Úgyhogy most fogalmam sincs, hogy állunk. Tele vagyok
különféle érzésekkel, de azt sem szabad figyelmen kívül
hagynom, amivel megbíztak. Gondoskodnom kell róla, hogy
Zach megfelelően alkalmazkodjon, erre pedig mindketten
képtelenek leszünk, ha nem tudjuk rendezni a viszonyunkat. Az
egyetlen probléma, hogy fogalmam sincs, miként mondjam ezt
el Zachnek, szóval némaságba burkolóztam.
Sajnos azonban lejárt az időm. Randall Cannon alig várja,
hogy meglátogassuk Atlantában, én pedig nem húzhatom
tovább az időt.
Odasétálok Zach szobájának ajtajához, és halkan bekopogok.
– Zach?
Hallom, ahogy megnyikordul az ágy, aztán léptek zaja
szűrődik ki. Kinyitja az ajtót, és kikukucskál a pár centi széles
résen.
– Tudunk beszélni egy percet?
 – Persze.
Követ a nappaliba. Csupán egy olívazöld nadrágot visel, ami
lecsúszott karcsú csípőjén. Azon gondolkodom, vajon képes
leszek-e valaha is anélkül ránézni, hogy kiszáradna a szám.
Leülök a kanapéra, majd ő is. Felém fordul, karját hanyagul
átveti a kanapé támláján.
–  Ma reggel felhívott Randall. Alig várja, hogy elmenjünk
hozzá. Szeretnék holnapra repjegyet foglalni.
Arra számítok, hogy Zach felkapja a vizet, mivel többször is
kifejtette már, mennyire nem szíveli Randall Cannont. Azt
hiszem, nekem már megbocsájtotta, hogy elrángattam az
otthonából, de úgy gondolom, a keresztapjára igencsak
haragszik még emiatt.
– Meddig leszünk ott?
Megvonom a vállamat.
–  Nem tudom. Talán csak pár napot. A  keresztapád nagyon
szeretne megismerni.
– Én viszont egyáltalán nem akarom megismerni őt.
– Tudom – felelem, és idegesen sóhajtok. – Tervezzünk be két
napot, és utána hazajöhetünk, ha szeretnél.
– Jó – mondja Zach, majd feláll.
– Várj egy percet! – mondom kétségbeesetten, mert már nem
bírom, hogy ilyen hidegen viselkedik velem. Hiányzik a
könnyed humor, ami jellemezni kezdte Zachet, és hiányzik az
ártatlan csodálkozása, amivel az általa ismeretlen dolgokat
vizsgálta. Hiányzik, hogy beszélgessünk, és belehalok, ha
megint nem szól hozzám.
–  Dühös vagy rám… amiért nem tettem azt, amit a múltkor
parancsoltál nekem?
Zach visszaroskad a kanapéra, és beletúr a hajába. Aztán
felém fordul.
–  Nem, nem vagyok dühös. Zavar a dolog, de nem vagyok
dühös.
–  Sajnálom – mondom őszintén. – Nem vagyok csökönyös,
csak más vagyok, mint azok a nők, akiket eddig ismertél.
Egyszerűen képtelen vagyok minden egyes alkalommal
behódolni az akaratod előtt.
–  Tudom, Moira – mondja Zach halkan és kicsit talán
szomorúan is. – Azt hiszem, jó emlékeztető volt ez arra, hogy
nem tartozom ide. Az, hogy ilyen… magabiztos vagy. Pontosan
tudod, mit akarsz, és azt is, hogy mi a legjobb neked. Nincs is
szükséged férfira… Vagy nem igazán. Ezt pedig nehezen tudom
elfogadni.
A  szívem majd megszakad, ugyanis felismerem hangjában a
véglegességet. Veszekedni akarok, vitatkozni azzal, amit mond.
Meg akarom mondani neki, hogy kipróbálhatna valami újat,
hogy adjon egy esélyt a dolognak, de képtelen vagyok. Ha
megtenném, akkor valami olyasmi mellett kardoskodnék, amit
én akarok, nem pedig amellett, ami a legjobb Zachnek. Nem az
a feladatom, hogy megváltoztassam, csupán annyi, hogy
segítsek neki megérteni dolgokat. Egyértelműen érti az itteni
életet, és ez azt jelenti, hogy békén kell hagynom.
–  Nézd! – áll fel Zach újra a kanapéról. – Most megyek, és
összepakolok. Csak mondd meg, mikor indulunk!
–  Oké – motyogom, és kétségbeesetten igyekszem kitalálni
valamit, hogy folytassuk a beszélgetést.
 De rá kell jönnöm, hogy már nincs mint mondanom.
 
●
 
A  repülőút eseménytelenül telik, és a húszperces taxiút végén
végre ráfordulunk egy rendkívül hosszú kocsifelhajtóra, melyet
hatalmas tölgyfák szegélyeznek. Vagy negyed mérföldet teszünk
meg, mire befordulunk, és felbukkan egy hatalmas, Tudor-
stílusú kúria. Az épület végtelennek tetsző hosszúságban
terpeszkedik el, és fenséges látványt nyújt meredek
nyeregtetőivel, favázas, halszálkázott, téglaberakásos falaival,
óriási tornácával, ahol vagy száz ember is elférne, és osztott
ablakaival, melyek visszaverik a kora délutáni nap fényét.
A  taxi egy nagy, kör alakú kocsibehajtón áll meg. Ahogy
kiszállunk, kitárul a kúria ajtaja. Randall lépdel le a lépcsőn,
vasalt khakinadrágot, fehér, galléros pólót, és könnyű barna
cipőt visel. Egy negyvenes férfi követi, akin fekete nadrág és
fehér ing van.
– Sam, vigye fel, kérem, a csomagjaikat a szobáikba! – mondja
Randall a férfinak, aki ránk sem néz, csak felkapja a
bőröndjeinket. – Hát megjöttetek végre! – fordul felénk
szívélyesen.
Érzem, hogy Zach egyre feszültebb mellettem. Randall a feje
búbjától a lába ujjáig alaposan végigméri. Amikor újra felnéz,
látom rajta, hogy egy kicsit meglepi Zach hideg tekintete. Felém
fordul.
– Jó újra látni, Moira!
Kezet fogunk, aztán Zachhez fordulok.
 – Randall, ő itt Zach Easton.
Randall szélesen elmosolyodik, és a kezét nyújtja. Zach
vonakodva, de végül illemtudóan elfogadja a jobbját.
–  Hát persze hogy ő Zach. Éppen úgy néz ki, mint kisfiú
korában. Isten hozott, Zach! Üdvözöllek az otthonomban!
Szeretném, ha úgy éreznéd magad, mintha ez a te otthonod is
lenne.
Zach grimaszol, és nem szól egy szót sem. Randall elengedi a
kezét, és kínos csend telepedik ránk.
–  Igen… nos, gyertek be. Biztosan fárasztó volt az út. Sam
megmutatja a szobáitokat, aztán úgy tervezzük, hogy hét körül
vacsorázunk. Zach… rengeteg képem van a szüleidről, amit
szeretnék megmutatni neked. És természetesen téged is
szeretnélek újra megismerni.
Zach semmit sem felel, úgyhogy közbeszólok.
– Ez nagyon jól hangzik, Randall. És valóban ránk fér egy kis
pihenés vacsora előtt. Nem igaz, Zach?
– Hogyne – válaszolja kurtán.
Követjük Randallt a házba.
Egy márvánnyal borított előcsarnokba lépünk be, melynek
két oldalán két lépcső kanyarog az emeletre. A  falakat
mahagóni berakás borítja, és drágának tűnő olajfestmények
lógnak mindenhol. Az előtér közepén lévő hatalmas, kerek
asztalon lévő vázában legalább másfél méteres stargazer
liliomok állnak, parfümös illatuk betölti a helyiséget.
–  Sam, megmutatnád Zachnek a szobáját? Szeretnék váltani
pár szót Moirával.
Gyengéden megérintem Zach könyökét.
 – Később benézek hozzád, jó?
Bólint, és Sam után indul.
– Menjünk a könyvtárszobába! – mondja Randall.
Követem őt az előtérből nyíló helyiségbe, melytől azonnal
eláll a szavam. A háromemeletes könyvtárban számtalan könyv
sorakozik a padlótól a mennyezetig érő sötét mahagóni
polcokon. Minden emeletnek van egy kis terasza a falak mellett,
az emeletekre pedig egy hatalmas csigalépcsőn keresztül lehet
feljutni. A  könyvtár bútorzatát vastag párnás, sötétkék bőr
borítja. Az egyik falon jókora kandalló áll, de mivel nyár
közepén járunk, üresen tátong. A  helyiség végében díszesre
faragott, lópatkó alakú fa íróasztal áll, melyen egyetlen laptop
árválkodik.
A  helyiségből sugárzik az elegancia, ugyanakkor kényelmes
is, pont, ahogy egy könyvtárszobától elvárja az ember. Remekül
illik a tulajdonosához, és rögtön eszembe is jut az első alkalom,
amikor az Atlanta belvárosában található irodájában először
találkoztam Randall Cannonnal.
 
–  Dr. Reed, Mr. Cannon most már fogadja önt – hallottam a
recepciós hangját.
Amikor felnéztem, láttam, hogy mosolyog. Felálltam a puha
bőrrel borított székről, és követtem őt a széles folyosón, melyet
pompás szőttesek, egész falat eltakaró szövetek és olyan
műalkotások díszítettek, amilyeneket csak múzeumokban látni.
Idegesen végigsimítottam a kezemet a nadrágomon, és mély
levegőt vettem.
Nagyon fontos volt ez a találkozó.
 Teljesen megváltoztathatta a karrieremet, és bármire kész
voltam, csakhogy meg tudjunk egyezni.
A  recepciós kinyitotta előttem a hatalmas faajtót, és intett,
hogy menjek be. Végigpillantottam a sötétzöld, aranyszegélyes
szőnyegen, mely alatt barna keményfa padló sötétlett. Hatalmas,
díszesen faragott íróasztal állt a helyiség közepén, mögötte nagy,
burgundi bőr, sárgaréz gombos szék. A  hatalmas ablakokon át
pompás kilátás nyílt Atlantára. A  ragyogó kék égen bolyhos
felhőpamacsok úsztak.
– Doctor Reed! – hallottam meg a zord hangot.
Ahogy odafordultam, láttam, hogy egy alacsony, ősz hajú férfi
közeledik felém. Kivételesen jó szabású, fekete öltöny volt rajta, és
egy olyan világoskék nyakkendő, mely szerintem többe került az
egész ruházatomnál.
Felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam.
– Randall Cannon – mondta. – Örülök, hogy megismerhetem.
–  Én is örülök, Mr. Cannon – feleltem őszintén, mert tényleg
örültem.
Amikor ez a férfi három héttel ezelőtt felkeresett, életem esélyét
ajánlotta fel.
– Kérem, hívjon csak Randallnek. És jöjjön… jöjjön… üljön le.
Még mindig a kezemet fogva egy alacsony, fekete bőrrel borított
kanapéhoz vezetett, és intett, hogy üljek le. Egy velem szemben
álló széken foglalt helyet. Közöttünk egy mahagóni
dohányzóasztal állt, melyen teához terítettek meg.
– Teát? Esetleg kávét? Vizet? – kérdezte.
– Nem, köszönöm. – Túl ideges voltam bármihez is.
Előrehajolt, és töltött magának egy csésze teát. Kockacukrot
ejtett a csészébe.
– Alig vártam, hogy találkozzunk, és átbeszéljük ezt a projektet.
Én is. Az elmúlt három hét brutális volt az Északnyugati
Egyetemen. Imádom a tudományos életet, és majd kiugrottam a
bőrömből, hogy megkaptam a segédprofesszori posztot, de úgy
éreztem, hogy stagnálok. Valami újra vágytam… valami
olyasminek akartam a részese lenni, ami igazán fontos.
Így aztán, amikor Randall Cannon megkeresett egy
antropológiai projekttel, alig vártam, hogy megtudjam a
részleteket. Persze az is kiderülhetett volna, hogy egyáltalán nem
érdekel a dolog, de így is megérte iderepülni – az ő költségén,
persze.
Randall Cannon messze földön híres vagyonáról. Bár már
hatvanöt éves és teljesen ősz, az embernek az a benyomása róla,
hogy még csak a negyvenes éveiben jár. Szeme tele van élettel és
érdeklődéssel, bőre pedig rendkívül sima. Mielőtt idejöttem,
utánaolvastam egy kicsit, így tudtam, hogyan szerezte a
vagyonát: felépítette az ország egyik legnagyobb áruházláncát, a
Cannon’st. Ma már szinte Amerika minden
bevásárlóközpontjában jelen vannak.
Soha nem nősült meg, de rengeteg olyan képet találtam róla a
neten, melyeken különféle fiatal nők társaságában fotózták le.
Úgy tűnt, hogy csak feleannyi idős nőkkel randizik, mint ő maga,
de ez is az életrevalóságát bizonyítja.
–  Én is nagyon várom már, hogy megtudjam, miről van szó –
mondtam.
Randall visszaült, és a kezébe fogta a teáscsészét.
– Alapos kutatást végeztem, mielőtt felkerestem önt – jelentett
ki. – Arra a tudásra van szükségem, amit az Amazóniában élő
őslakos törzsekről szerzett.
– Sok antropológus jártas ezen a területen – szerénykedtem.
– Igen, de meglehetősen kevesen koncentrálnak arra, hogy ezek
a törzsek milyen kulturális evolúción mennek keresztül, amikor
kapcsolatba kerülnek a civilizált világgal. A  legtöbb kutató
mindössze arra kíváncsi, hogyan élnek, és hogyan maradnak
életben, nem pedig arra, hogyan kényszerülnek fejlődésre a
megváltozott körülmények miatt.
Igen… hát, ez elég pontos összefoglaló volt. Ahogy Amazónia
fáit egyre gyorsuló ütemben pusztítják, és egyre több törzsnek
kell alkalmazkodnia a modern világhoz, egyre több kutató
figyelte érdeklődéssel ezt a folyamatot. Sok őslakos munkát
vállalt a fakitermelő vállalatoknál, de a fizetségükkel nem mentek
sokra, amikor hazatértek a dzsungelbe.
Én annyiban különböztem ezektől a kutatóktól, hogy én azon
őslakosokat követtem nyomon, akik elhagyták otthonaikat, és
beköltöztek a civilizált világba. A doktorimat arról írtam, hogy öt
Amazóniából származó őslakos hogyan költözött be a
nagyvárosokba, és hogyan állták meg a helyüket a
munkaerőpiacon. Egy évig követtem őket, és mindent
dokumentáltam: hogy hogyan tanulták meg a nyelvet, hogyan
tanultak meg villával enni…
Hárman közülük végül visszatértek a törzsükhöz, mert
képtelenek voltak alkalmazkodni a modern világhoz, ketten
azonban sikeresen beilleszkedtek. Egyikük éppen most végezte el
a főiskolát Rióban.
–  Azt mondta, hogy a projekt nagyon hasonlít a doktori
disszertációjához – mondtam.
–  Valóban. Elképesztő történet, és nem is tudnak róla sokan.
Hisz ön a csodákban, dr. Reed?
–  Tudományos szempontból attól tartok, hogy nem. Ha
azonban a hit felől közelítjük meg a dolgot, akkor hiszek a csoda
lehetőségében. Hiszen a csoda lehetősége nélkül remény sincsen.
Randall szélesen elmosolyodik.
– Nos… az a helyzet, hogy egy ilyen csoda esett meg velem, de
ahhoz, hogy megértse a lehetőséget, amit önnek most felkínálok,
meg kell ismernie a teljes történetet.
Összerándult a gyomrom, mert hirtelen arra gondoltam, hogy
a fickó valami vallási megszállott, és azért akar felbérelni, hogy
keressek meg neki valami relikviát az esőerdőben. A  PhD-
képzésem után, azaz két és fél évvel ezelőtt, két expedíción is
részt vettem a dzsungelben, de nem állítanám, hogy szakértője
vagyok Amazóniának.
– Hallgasson végig! – tette hozzá, amikor meglátta az arcomat,
amire minden bizonnyal kétség és hitetlenség ült ki.
– Rendben – mondtam. – Meséljen a csodájáról!
Előrehajolt, a dohányzóasztalra tette a csészéjét, majd szélesen
elmosolyodott, és hátradőlt.
– A történet harminc évvel ezelőtt kezdődik, amikor még sokkal
fiatalabb, és hát fiatal koromhoz méltóan sokkal ostobább is
voltam. Egoista voltam, gazdag, és úgy gondoltam, hogy
érinthetetlen.
Elmosolyodtam. Hát nem mind ilyenek vagyunk fiatalon?
–  Egy délután, miután egész nap a barátaimmal vitorláztunk,
éppen hazafelé vezettem… Eléggé be voltam rúgva, lesodródtam
az útról, a kocsim pedig egy széles, esővízzel teli árokba borult.
Elveszítettem az eszméletemet, a kocsi pedig gyorsan megtelt
vízzel. Minden bizonnyal megfulladtam volna, ha nincs az a
fiatalember, aki szemtanúja volt a balesetnek, és aki ki tudott
húzni, mielőtt ott vesztettem volna az életem.
Számomra ez nem tűnt csodának, inkább hatalmas mázlinak.
–  A  férfit Jacob Eastonnak hívták. Éppen akkor végzett a
teológiai főiskolán, és éppen egy esti tanulócsoportba igyekezett.
Mondanom sem kell, az életemet köszönhettem neki. Pénzt
akartam adni neki, de nem fogadta el. Felajánlottam, hogy veszek
neki és a menyasszonyának egy házat, de ezt is udvariasan
visszautasította. Az egész világot odaadtam volna, de semmi sem
kellett neki. Csak azt akarta, hogy köszönjem meg. Megelégedett
ennyivel. Meg volt róla győződve, hogy Isten vezette arra azon a
napon, hogy megmenthessen.
Ekkor már komolyan aggódtam amiatt, hogy tényleg Istent kell
megtalálnom a dzsungel mélyén, úgyhogy közbevágtam:
–  Sajnálom, Randall, de a tudós énem azt súgja, hogy ez nem
csoda. Talán véletlen, talán szerencse, de nem hiszem, hogy
csoda.
–  Jaj, kedves dr. Reed… nem ez az a csoda, amiről beszéltem.
Hadd folytassam!
Bólintottam, és arra gondoltam, vajon meddig tart még ez a
találkozó. Egészen idáig ugyanis még semmi olyasmit nem
hallottam, amiből arra következtethetnék, hogy ez a projekt
érdekes lehet a számomra.
–  Az eset után azonban hihetetlen erős barátság szövődött
közöttünk. Annak ellenére, hogy Jacobbal teljesen különböztünk.
Ő  szenvedéllyel követte az Úr hívását, én viszont hedonista
módon csak a pénzben és annak elköltésében leltem örömöt.
Viszont nagyon közel kerültünk egymáshoz, gyakran
találkoztunk, és ilyenkor Istenről, az életről és az emberiségről
beszélgettünk.
Randall elkalandozott, és láttam rajta, hogy tényleg nagyon
kedveli ezt a férfit.
– A legjobb barátom volt – mondta szomorúan.
Rögtön feltűnt, hogy múlt időben beszél a férfiról.
Megköszörülte a torkát, és lágy hangon folytatta:
– Végül Jacob elvette a főiskolai szerelmét, Kristent, és beálltak
misszionáriusnak. Többnyire a brazil őslakosokkal dolgoztak, de
egyszer Afrikába is elmentek.
Erre felfigyeltem, mert végre visszatértünk a beszélgetés
eredeti témájához.
Őslakos törzsek.
–  Az év nagy részében dolgoztak, de amikor időnként
visszatértek az Államokba, mindig eljöttek hozzám, és együtt
töltöttünk pár hetet. A barátságunk, ha lehet, még erősebbé vált.
Rendkívül megtisztelőnek éreztem, hogy felkértek, legyek a
születendő gyermekük keresztapja. Tudja, Jacob árva volt, egyik
nevelőszülőtől került a másikhoz, Kristen családja pedig
gyakorlatilag kitagadta őt, amikor kiderült, hogy egy olyan
férfihoz megy hozzá, aki magával viszi őt a veszélyes
dzsungelekbe.
Randall a csészéje felé nyúlt, és beleivott. Amikor visszatette az
asztalra, így szólt:
–  Bár sok misszionárius olyan őrült, hogy még akkor is
folytatja a munkát, amikor gyermeket vár, Jacob erre nem volt
hajlandó. Velem éltek, amíg fiuk, Zacharias megszületett. Nem
messze tőlem vettek egy kis házat. Három évig az Államokban
éltek, Jacob rendes munkát vállalt, Kristen pedig otthon maradt a
fiúval. Na és én? Továbbra is herdáltam a vagyonomat, de annyi
időt töltöttünk együtt, amennyit csak tudtunk. Rendszeresen
meghívtam az Easton családot a fergeteges partijaimra, ők pedig
vasárnapi ebédre invitáltak a kis házukba. Végignéztem, ahogy
az a kisfiú, Zach felcseperedik, és úgy szerettem őt, mintha a saját
fiam lett volna.
Randall hirtelen felpattant a székéből, és a falnál álló hatalmas
szekrényhez lépett. Kinyitotta, és kivett belőle egy kis dobozt.
Amikor visszatért, mellém ült a kanapéra.
Kinyitotta a dobozt, kivett belőle egy rakás fényképet, és
elkezdte átlapozni őket.
– Ő itt Jacob, Kristen és Zach, amikor úgy egyéves lehetett.
Elvettem a képet. Jacobnak szőke haja és kedves mosolya volt,
Kristen pedig gyönyörű volt hosszú, sötétbarna hajával és világos
szemével, aminek képtelen lettem volna megmondani a színét.
Zach pedig cuki kisgyerek, már amennyire a kisgyerekek azok.
Sok tapasztalatom nincs velük, de ugyanolyan sötét haja volt,
mint az anyukájának, meg aranyos, pufi pofija.
Randall újabb képet adott át.
– Itt Zach már hároméves.
A  képen szereplő férfit azonnal felismertem. Randall volt az,
mosolyogva emelte fel a kis Zachet.
– Én vigyáztam Zachre, amíg Jacob és Kristen elmentek az első
missziójukra a születése után. Csak három hónapig voltak távol,
de nem akarták elvinni a kicsit a dzsungelbe. Nyugodt szívvel
bízták a gondjaimra… Zach Randall bácsinak hívott, én pedig
bármit megtettem volna, hogy segítsek drága barátaimnak.
Randall-lel megnéztünk még pár képet, melyeken Zach már
idősebb volt. Randall elmondta, hogy Jacob és Kristen újabb
misszióra indultak, amikor Zach ötéves lett, és amikor
visszatértek, azt mondták, hogy a fiú már elég idős ahhoz, hogy
legközelebb velük tartson. Még arról is meséltek, hogy egyes
misszionáriusok az egész családjukat magukkal viszik, úgyhogy
Zachnek lesz kivel játszani.
– Egyáltalán nem örültem a dolognak. Tudtam, hogy Zach az ő
gyerekük, de nagyon hozzám nőtt, mivel Jacob és Kristen olykor
hónapokra is elment. De nem mondhattam semmit. Rettegtem
attól a naptól, amikor elviszik magukkal.
Randall hangjából már sejtettem, hogy ez a történet nem zárul
happy enddel.
– Végül elvitték? – kérdeztem.
– Igen. Hétéves korában. És soha többé nem hallottam felőlük.
Összerándultam, mert erre egyáltalán nem számítottam.
Randall felé fordultam, láttam, hogy szomorúan néz maga elé.
– Mi történt?
– Senki sem tudja. Mérhetetlen erőforrásokat fordítottam arra,
hogy megtaláljam őket, de nagyon nehéz volt. A  legtöbb törzs
gyakran költözik, az erdőirtások miatt egyre mélyebbre és
mélyebbre hatolnak a dzsungelbe. Elküldtem pár expedíciót, de
egyik sem járt sikerrel. Aztán felvettem a kapcsolatot minden
egyházközséggel és misszionárius szervezettel, megkértem őket,
hogy tartsák nyitva a szemüket. De semmi… a világon semmit
nem tudtam meg róluk. Természetesen a legrosszabbtól
tartottam. Attól, hogy megölték őket a bennszülöttek.
Randall nagyot sóhajtott, felállt, és rám nézett.
–  Kénytelen voltam továbblépni, az összetört szívem pedig
lassan begyógyult. Persze tartottam a kapcsolatot a
misszionárius szervezetekkel, levélben kértem segítséget, de
néhány év elteltével végleg elveszítettem a reményt. Úgy véltem,
hogy meghaltak.
–  De nem így történt, igaz? – kérdeztem, mert ekkorra
megértettem, hogy mi lehet az a csoda.
Randall halványan elmosolyodott.
–  Jacob és Kristen sajnos meghaltak. Dengue-láz vitte el őket.
Egy Gaul nevű katolikus pap keresett meg néhány hónappal
ezelőtt… Azelőtt, hogy felvettem önnel a kapcsolatot. Kiderült,
hogy a pap gyakran jár a caraica törzshöz, amely Amazónia
északnyugati részén él. Felszentelése óta az esőerdőben él, de
eltörte a lábát. Mialatt egy São Pauló-i kórházban lábadozott,
megtudta, hogy az Easton családot keresem. Éppen meglátogatta
egy másik pap, aki teljesen véletlenül megkérdezte Gaul atyát,
tud-e véletlenül valamit az Easton családról.
– És tudott – mondtam.
Egyre izgatottabb lettem.
–  Így van… A  caraicáknál dolgozott, és elmondta, hogy él
közöttük egy fehér férfi, akit a törzs tagjává fogadtak. Huszonöt
éves és Zacharias a neve.
– Jacob és Kristen fia életben van ennyi év után – csodálkoztam
el.
–  Igen, Zach életben van, és a caraica törzzsel él. De azt
akarom, hogy hazajöjjön. Ő  a keresztfiam, szinte már fiamként
tekintek rá. Azt akarom, hogy más élete legyen.
Megcsóváltam a fejemet. Elképzelni sem tudtam a helyzetet.
Egy Államokban szocializálódott gyerek tizennyolc évet tölt
elképesztő nyomorban és egy teljesen más kultúrában, most pedig
hazajön, hogy újra a civilizált világban éljen?
Forogni kezdett velem a szoba.
–  Szükségem van a segítségére, dr. Reed. Szeretném, ha Gaul
atyával Brazíliába utazna, és hazahozná Zachet, majd segítene
neki visszaszokni ebbe a világba. Maga az egyetlen, aki képes rá.
A  keresztfiamnak olyasvalakire van szüksége, aki megérti a
kulturális különbségeket, és tudja, hogyan kell ezeket áthidalni.
Szükségem van magára, hogy civilizált embert faragjon Zachből.
 
–  Zach nem örül, hogy itt van – jelenti ki Randall, kiszakítva
ezzel az emlékeimből.
Kedvesen elmosolyodom.
– Nem, de adjunk neki egy esélyt! Egészen jól alkalmazkodik,
és szerintem még apró örömöket is talált az ittlétében.
Legalábbis a velem töltött időt szerintem eléggé élvezte –
amikor olyan keményen dugott, hogy a szőnyeg felsértette a
térdemet.
–  Maradjanak, ameddig csak szeretnének. Tudom, hogy pár
hónapig még nem kell tanítania az egyetemen.
–  Így van. Addig maradok, ameddig Zach szeretné. Ameddig
szüksége van rám.
– Hogy viseli a dolgot? – kérdezi Randall.
–  Valójában elképesztően jól alkalmazkodik. Nagyon sok
dologra emlékszik a gyerekkorából. Ételekre, szavakra,
szokásokra. A  minap eltévedt a városban séta közben, de
felismerte, hogy a rendőr olyasvalaki, akiben meg lehet bízni.
A  rendőr pedig hazahozta. Zach okos, érdeklődő, és úgy szívja
magába a tudást, mint egy szivacs.
–  Pompás – mondja Randall büszkén. – Erre számítottam.
Mindig is eszes gyerek volt.
– Viszont időre lesz szüksége. Egyedüllétre. Nagyon haragszik
magára, amiért elhozta őt a caraicáktól. És vissza akar menni.
Randall mosolya elhalványodik kissé.
– Értem. Semmit sem fogok erőltetni.
– Az jó, mert nagyon makacs tud lenni – mosolygok.
– Ma este nem lesz nagy felhajtás. Áthívtam az unokaöcsémet
és az unokahúgomat. Zach korabeliek, gondoltam, örülni fog
neki, hogy lesz valaki, akivel barátkozhat.
–  Ez jól hangzik – jelentem ki. – Most viszont lezuhanyozom,
ha nem bánja. Találkozunk hétkor a vacsoránál!
– Köszönöm, dr. Reed! – mondja Randall. Hangja érzelmektől
terhes. – Köszönöm, hogy hazahozta nekem a fiút.
–  Szívesen – felelem, de azt gondolom, nagyon téved, ha azt
hiszi, Zach hazajött.
 Tizenharmadik fejezet
ZACH

Halk kopogást hallok a szobám egyik ajtaján. Korábban is

észrevettem már, de egyáltalán nem törődtem vele. Habozva
nyitom ki. Moira áll a túloldalon. Tizenöt perc múlva le kell
mennünk vacsorázni. Nem lep meg, hogy itt van, az viszont
annál inkább, hogy az oldalajtónál. Nem értem, hogyan került
oda.
–  Úgy tűnik, egybenyílnak a szobáink – magyarázza, majd a
mögötte lévő hálószobára mutat, amit a válla felett most már én
is látok.
– Érdekes – jelentem ki.
Arra gondolok, hogy éjszaka belopózhatnék a szobájába.
Bassza meg, őrülten akarom ezt a nőt, de nem lehetek biztos
benne, hogy újra beenged a testébe! Annyira dühös lettem, és
annyira összezavart, amiért visszautasított, hogy egy darabig
nem is akartam tőle semmit.
Úgy öt percig.
Aztán rögtön visszatért az őrült vágyakozás, és három napig
vitatkoztam magammal, hogy hülyeség bármit is erőltetni.
Túlságosan különbözőek vagyunk. Nem engedhetem meg, hogy
elveszítsem az irányítást, ő viszont olyan dolgokat akar tőlem,
amiket nem tudok megadni neki.
 És még most sem látok tisztán vele kapcsolatban.
Moira elsétál mellettem, és belép a szobámba. Fehér szoknyát
visel, ami körbeöleli a csípőjét, és a térde felett ér véget.
Világoskék, ujjatlan blúzt vett fel hozzá, így láthatom a vállát
borító szeplőket. Szokásához híven lánghaja most is szabadon
omlik a vállára, én pedig belehalok, ha nem mélyeszthetem bele
az ujjaimat.
Lehetőleg úgy, hogy ő előrehajol, én meg hátulról dugom.
Vagyis nem, ez nem teljesen igaz. Legalábbis nem feltétlenül.
Azóta, hogy Moira azt mondta, a szájába akar venni, ennek a
megszállottja vagyok. Igyekeztem azonnal megszabadulni a
gondolattól, mert úgy éreztem, képtelen lennék kezelni a
helyzetet, és rögön elveszteném az irányítást. De annak a
lehetősége, hogy a hajába túrjak, miközben egy helyben tartom
az arcát, és ki-be járok a szájában… Jó, elég. Erekcióm támad,
úgyhogy jobb, ha másra gondolok.
–  Te hány éves vagy, Moira? – kérdezem, mintha mindig is
érdekelt volna.
Odasétál az ágyamhoz, leül a szélére, és nevetni kezd.
–  Első számú kulturális lecke a nőkkel kapcsolatban: sose
kérdezed meg a korukat.
Önkéntelenül is visszamosolygok rá.
– Tényleg? Miért ne?
– Mert a modern nőt érzékenyen érinti az öregedés. Egy ilyen
direkt kérdés gorombaságnak számít. „Öregnek és elnyűttnek
tűnsz. Talán el kellene gondolkoznod egy botoxkezelésen.”
– Mi az a botox? – jövök zavarba.
Moira kuncogni kezd, majd nevető szemmel megcsóválja a
fejét.
–  Valami olyasmi, amit egy nő azért tesz magával, hogy
fiatalnak és szépnek tűnjön. De hogy megválaszoljam a
kérdésedet, huszonnyolc éves vagyok.
– Három évvel idősebb nálam – tűnődöm el hangosan.
–  Hatalmas lehetőséget puskáztál most el – incselkedik,
miközben feláll az ágyról. – Azt kellett volna mondanod, hogy
„Moira, egy nappal sem tűnsz idősebbnek huszonegynél. Olyan
fiatalos és gyönyörű vagy, hogy soha nem lesz szükséged
botoxra.”
Elvigyorodom.
– Nem kell, hogy ezt én mondjam. Te is pontosan tudod.
Elém lép, és megveregeti az alkaromat.
–  Éppen ez az, Zach. A  nők gyakran bizonytalanodnak el.
Szükségünk van rá, hogy ilyesmiket halljunk.
–  De nem neked – kötekedem. – Te vagy a legmagabiztosabb
nő, akivel valaha találkoztam.
–  Mert eddig csak caraica nőket ismertél – feleli. –
Nyilvánvaló, hogy én vagyok a legmagabiztosabb.
–  Az elmúlt hetekben azért elég sok másik nővel is
találkoztam. És még többet meg is figyeltem. Hidd el, senki sem
érhet a nyomodba ilyen szempontból!
–  És mégis ellöksz magadtól – mondja halkan, majd lesüti a
szemét.
Meglepetten pislogok. Nemcsak azért, amit mondott, hanem
ahogy lesütötte a szemét. Ez nem jellemző a magabiztos
Moirára.
– Nem löklek el magamtól.
 – Tényleg? – kérdezi kétkedve és némi daccal. Felemeli a fejét.
– Napok óta nem szólsz hozzám. Csak úgy akarsz, ha térde
ereszkedek előtted. De én nem vagyok Tukaba. És soha nem is
leszek.
Kezembe veszem selymes haját, és elgondolkozva játszom a
lágy puhasággal, ami annyira hiányzott már. Alaposan
megnézem, megfigyelem, hogyan táncol rajta a fény. Aztán
Moira szemébe nézek.
–  Soha ne gondold, hogy nem akarlak! Egyszerűen csak nem
tudom, hogy nem veszíteném-e el saját magamat veled.
–  Zach… Nem akarom, hogy elveszítsd magadat. Soha nem
akarnám, hogy más legyél, mint aki valójában vagy. Kérlek, ne
gondold ezt!
Elengedem a kezét, és hátralépek.
– Tudom. De azt is tudom, hogy soha nem leszel az a nő, aki
teljesen behódol előttem. Ha pedig nem hódolsz be, akkor az én
létezésem helytelen, mert én csak ezt a módot ismerem.
– Ez nem igaz – feleli gyorsan Moira. Megfogja a kezemet. Az
ujjai az enyémek köré fonódnak. – Megtarthatod a saját
szokásaidat, de közben újakat is tanulhatsz, ha szeretnél.
Mindenhez így kellene hozzáállnod az életben.
Egy pillanatig nem válaszolok semmit, összefonódott
ujjainkat figyelem. Érintése meleg és odaadó, amitől
mérhetetlen nyugalom önt el.
–  Nem akarlak bántani – mondom neki őszintén. – Amikor
veled vagyok, minden pillanatban úgy érzem, hogy elvesztem a
kontrollt. Annyira birtokolni akarlak, hogy félek, közben
fájdalmat okoznék neked.
 – Eddig még nem okoztál – jelenti ki.
– Igen, mert eddig mindig kontrolláltam magamat, Moira. Ha
elvesztem a fejem, ki véd majd meg tőlem?
Felemeli összekulcsolt kezünket, és édesen megcsókolja a
bütykömet.
–  Nem fogsz fájdalmat okozni. Bízom benned. De ezt majd
vacsora után, este megbeszéljük. Már biztosan várnak minket.
Bólintok, ő pedig elengedi a kezemet. Moira a folyosóra nyíló
ajtó felé indul, de visszafordul.
–  És Zach, szerintem Randallnek nem kellene tudnia rólunk.
Mármint arról, hogy milyen közel kerültünk egymáshoz. Úgy
értem, intim módon.
–  A  legjobban annak örülnék, ha semmit sem tudna meg
rólam, úgyhogy nem kell aggódnod amiatt, hogy elmondom
neki.
–  Csak azért, mert amit tettem, hogy lefeküdtem veled… Az
teljességgel helytelen Randall szemszögéből. Nem értené meg.
Rámosolygok.
– Megőrzöm a titkunkat. Ne aggódj!
Megkönnyebbülten felsóhajt, majd ő is elmosolyodik.
– Köszönöm.
 
●
 
Amikor leérünk a lépcső aljára, Sam már vár ránk.
–  Mindenki a könyvtárszobában tartózkodik. Esetleg
szeretnének csatlakozni hozzájuk egy italra vacsora előtt?
Bólintok, és intek Moirának, hogy menjen előre. Követem őt,
közben pedig igyekszem felkészíteni magamat lelkileg az este
hiábavalóságára. Egyáltalán nem akarom megismerni Randall
Cannont. Haza akarok menni… Brazíliába, a népemhez.
Ugyanakkor, azt is el kell ismernem, hogy most először
furcsa, szorító érzés támad a mellkasomban attól a gondolattól,
hogy itt hagyjam Moirát. Bár fogalmam sincs, milyen irányba
halad a kapcsolatunk, abban biztos vagyok, hogy nem akarok
elszakadni tőle.
Moira belép egy kétszárnyú ajtón, és amikor követem,
meglátom Randallt. Egy férfi és egy nő mellett áll, akik
nagyjából velem egykorúak lehetnek. Mindketten magasak és
szőkék. A férfi hasonlóan hordja a haját, mint én, a nőé hosszú,
de kontyba fogta fel. Egészen szép, nagy kék szemei vannak, és
kellemes vonásai.
–  Á, hát itt vagytok! – kiált fel Randall, majd int, hogy
menjünk közelebb. – Gyertek csak, gyertek! Szeretnélek titeket
bemutatni az unokaöcsémnek és az unokahúgomnak. Cara és
Clint Cannon.
Követem Moirát, de némi távolságot tartok mögötte.
Rámosolyog a férfira és a nőre, majd kezet fog velük.
–  Sziasztok, Moira vagyok! – köszön. – Örülök, hogy
megismerhetlek titeket.
Oldalra lép, hogy én is bemutatkozhassak. Clint előrelép, és
alaposan megszorongatja a kezemet.
–  Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek, Zach! Randall
bácsikánk rengeteget mesélt rólad. Remekül szórakozunk majd
ezen a nyáron.
Nem tudom, mit feleljek erre, mert Moira azt mondta, csak
két napig maradunk, úgyhogy kap tőlem egy félmosolyt, és a
nőhöz fordulok.
Kinyújtom felé a kezemet, de ő előrelép, és átkarolja a
nyakamat. Hozzápréseli a testét az enyémhez, szorosan átölel,
és még a csípőjét is az enyémhez szorítja. Ez teljesen meglep.
– Nagyon örülök, hogy végre találkozhatok veled, Zach.
Lassan elenged, és áthatóan bámul rám.
–  Randall bácsikám, nem is mondtad, hogy Zach ennyire
jóképű. Micsoda titkok!
– Most komolyan, Cara, fejezd be! – szólal meg Clint.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék, úgyhogy kibököm a legelső
dolgot, ami eszembe jut.
–  Mit jelentenek ezek a szavak? Unokahúg, unokaöcs,
bácsika?
Randall hangosan felnevet, majd vállon vereget.
–  Az öcsém, Stanley Cannon Cara és Clint apja. Úgyhogy én
vagyok az ő bácsikájuk, ők pedig az én unokaöcsém és
unokahúgom.
–  Ezek csak elnevezések – teszi hozzá Moira. – Így jelöljük a
vérrokonságot.
Bólintok, hogy értem.
–  Nos, örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondom, majd
Clinthez fordulok, aki úgy örül nekem, mint egy kiskutya, aztán
meg Carához, aki úgy néz rám, mintha le akarna vetkőztetni a
szemével.
Moirára pillantok, látom rajta, hogy ő is így gondolja. Úgy
bámulja, mintha ki akarná tépni a haját. Jót mosolygok
magamban. Most már talán Moira is tudja, mit éreztem, amikor
az a Michael nevű fickó fogdosta. Talán még arra is sor kerül,
hogy két nő összeverekszik értem… Vajon rá tudom beszélni
őket, hogy meztelenül tegyék? Fogalmam sincs, hogy miért, de
erőteljesen jelenik meg a kép lelki szemeim előtt.
– Mit iszol? – kérdezi Randall. – Van sokféle borunk és sörünk.
Esetleg bourbont?
–  Majd én töltök – mondja Clint, és odalép a bárhoz, ami
különféle üvegekkel van tele. – Cara, te bourbont kérsz, igaz?
Randall bácsikám vodka-tonikot. És te, Moira?
– Egy pohár fehérbort kérek. Mindegy, milyen.
Clint bólint, majd italokat kezd töltögetni különböző
poharakba.
– És te, Zach?
–  Én is megkóstolom a bourbont – felelem, bár fogalmam
sincs, mi lehet az.
Moirára pillantok, aki bátorítóan mosolyog, majd odahajol
hozzám.
–  Erősen ajánlom, hogy csak egyet igyál. Gyorsan az ember
fejébe száll.
Én is odahajolok hozzá.
– Szükségem lesz rá, hogy túléljem az estét.
Kuncogni kezd. Imádom, hogy megint viccelődünk egymással.
Miután Clint kiöntötte az italokat, mindenkinek odaadja a
poharát. Beleszagolok a bourbonbe. Kellemes az illata, fás,
füstös, kissé édes.
–  Szeretnék tósztot mondani – szólal meg Randall –, hogy
ismét az otthonában üdvözölhessem Zachet. Annyira örülök,
hogy végre itt vagy, ahová tartozol!
 –  Éljen, éljen! – kiáltja Cara és Clint, de Moira egy szót sem
szól.
Tudja, hogy egyáltalán nem örülök ezeknek a szavaknak.
Mindenki belekortyol az italába, kivéve engem. Én Randallt
bámulom.
– Sajnálom, Randall, de ez nem az otthonom. És soha nem is
lesz az.
Rögtön eltűnik Randall arcáról a meleg mosoly. Felém lép, és
szomorúan néz rám.
– Ne haragudj, Zach! Otrombaság volt ezt mondanom. Tudom,
hogy nagyon dühös vagy rám, de remélem, egy nap majd
megbocsájtasz, és elfogadod a barátságomat. Tényleg csak azt
akartam, hogy jó sorod legyen, és lehetőséget akartam
biztosítani arra, hogy ide jöhess. Ha nem szeretnél itt maradni,
bármikor visszamehetsz, amikor csak akarsz. De addig is
remélem, megengeded, hogy meséljek neked a szüleidről.
Biztosan sok élménnyel gazdagodsz majd közben.
Na, ez jó ötlet. Annyira jó, hogy kezd szimpatikussá válni az
öreg. Bólintok, és megpróbálok elmosolyodni, de mielőtt bármit
is mondhatnék, Cara mellém lép, és belém karol.
–  Ó,  Zach annyira jól fogja érezni magát, hogy esze ágában
sem lesz elmenni! Majd én gondoskodom róla.
Cara közel hajol hozzám, és hozzám simul. Puha és jó az
illata, de jobban szeretném, ha Moira állna így mellettem. Cara
gyönyörű, és pompás a teste, de nincs rám olyan hatással, mint
Moira.
Soha senki és semmi nem volt még rám olyan hatással, mint
Moira.
 –  Menjünk vacsorázni, rendben? – kérdezi Randall, majd
kinyújtja a karját Moira felé. – Zach, kísérd be, kérlek, Carát! Én
az elbűvölő dr. Reedel megyek.
Felszökik a pulzusom, amikor látom, hogy Moira belekarol
Randallbe. Szerencsére a férfi semmit sem csinál, csupán
meglapogatja Moira kezét. Ugyanakkor, amikor a mögöttük
haladó Clintre nézek, látom, hogy Moira fenekét vizslatja.
Legszívesebben megölném a rohadékot, de tudom, hogy
Moira nem örülne neki.
Cara bevezet az étkezőbe, amiben egy hatalmas asztal, és
körülötte huszonnégy szék áll, ha jól számoltam. Az asztal
végében álló székhez vezet, aztán elenged. Csak áll, bámul rám,
én meg azon gondolkodom, mi a francot kellene csinálnom.
Megvonom a vállam, leülök, majd figyelem, ahogy Randall az
asztalhoz kíséri Moirát, és kihúzza neki a széket, hogy helyet
foglalhasson. Aha, egy újabb szokás, amiről nem tudtam.
Visszanézek Carára, de addigra ő már kihúzta a székét, és leült.
–  Udvarias körökben, Zach – mondja kimérten –, egy
úriember kihúzza a széket a hölgynek.
Moira a szája elé teszi a kezét, hogy elrejtse mosolyát.
– Hosszú ideig a vadonban éltem, Miss Cannon. Nem udvarias
körökben.
Randall felnevet, majd leül a jobb oldalamra. Clint Moira
mellett foglal helyet.
Azonnal szolgálók jelennek meg, ezüstfedővel letakart
tányérokat tesznek elénk. Amikor már mindenki előtt van,
egyetlen összehangolt mozdulattal leemelik a búrákat. Ránézek
a tányéromra, és a világon semmit nem ismerek fel rajta.
 –  Ma sült kacsát vacsorázunk spárgával és
mogyoróburgonyával – mondja Randall. Észreveszi, hogy nem
igazán tudom hova tenni ezt. – Ha nem szereted, össze tudnak
ütni neked valami mást.
–  Biztos vagyok benne, hogy finom – felelem, mert bármit
megeszem. – Jobban hangzik, mint a pókmajom.
Moira felnevet, Cara pedig majd megfullad mellettem.
– Te pókmajmot ettél? – fintorodik el.
–  Meg bőgőmajmot – vigyorgom. – Meg kígyót, aligátort és
lárvákat.
Felhúzza az orrát.
– Szörnyen hangzik.
– Valójában egészen finom – szólal meg Moira az asztal másik
oldalán. – Legalábbis az aligátor és a majom, amiket magam is
kóstoltam. Kígyót is szívesen ettem volna… főleg azt, amelyikkel
Zach végzett, mielőtt megmarhatta volna a bokámat.
Felnevetek az emléken, és bólintok.
–  Abból príma vacsora lett volna – mondom, és
visszamosolygok rá.
Ez a mosoly csak a mienk.
– Hát, adjunk hálát a jólétünkért – szólal meg Cara.
–  Zach, mihez volt a legnehezebb hozzászoknod itt? –
érdeklődik Clint, miközben belevágok a kacsába. A  számba
teszek egy falatot, és azt kell mondjam, hogy rohadt finom.
Lenyelem a falatot, és csak aztán válaszolok.
– Hiányzik az az egyszerű élet, amit Caraicában éltem.
– Ezt hogy érted? – kérdezi Randall.
– Ebben a világban mindent a szabályok uralnak. A szabadság
földjén éltek, de annyi szabálynak kell megfelelnetek, hogy alig
lehet mindet számon tartani. Például, ha át akarok menni az
úttesten, akkor meg kell várnom, hogy zöldre váltson a lámpa.
Amazóniában oda megyek, ahová akarok, és akkor, amikor
akarok. Senki nem szól bele.
–  Igen, de az a lámpa a te biztonságod érdekében van ott –
mutat rá Cara.
–  Így van – értek egyet. – De mindez annak az eredménye,
hogy túl sokan vagytok, és túl sok technika vesz körbe titeket.
Az életetek így bizonyos szempontból elsatnyult.
– Majd hozzászoksz – mondja Cara elutasítóan.
Újabb falatot veszek a számba. Moira szólal meg.
–  Szerintem Zach valójában arra gondol, hogy ő abszolút
szabadságban nőtt fel Amazóniában. Nem kötötték szabályok,
nem formálták korlátok, úgy élte az életét, ahogy kedve tartotta.
Amikor valaki ilyesfajta lehetőséget kap, akkor szerintem bármi
lehet belőle. Néha az egyszerű nagyszerűbb.
Moirára nézek, szíven üt, hogy mennyire megért engem.
Először arra gondoltam, megpróbál majd megváltoztatni,
valami olyanná formálni, ami nem én vagyok, de ehelyett
ünnepeli a másságomat.
Értékeli.
Köszönetképpen rámosolygok, és folytatom az evést.
A  vacsora további részében örömmel hagyom, hogy Cara és
Clint csacsogjon. Randall visszovonulót fújt, egyáltalán nem
erőlteti rám magát. Hallgatom, ahogy Cara a legutóbbi
bevásárlókörútjáról áradozik, Clint pedig egy új sportkocsiról,
amit nemrég vett. Az az érzésem, hogy ezek ketten nem sok
mindent csinálnak azon kívül, hogy szórják a pénzt.
– Ó, van egy ötletem! – mosolyodik el Cara. – Clinttel elvisszük
holnap hajókázni Zachet. Nagyon jó mulatság lesz.
–  Moira is jöhet, igaz? – kérdezem, mert van egy olyan
érzésem, hogy szándékosan nem hívta meg.
– Hát hogyne – feleli Clint furcsa mosolyt villantva Moirára.
Cara bosszúsan pislog.
– A holnapi nap nem jó – jelenti ki Randall. – Szeretnék együtt
tölteni egy kis időt Zachkel. Csak két napig marad, szeretnék
vele beszélgetni a szüleiről. El akarom vinni abba a házba, ahol
gyerekként élt. De ha nincs kedve hozzá, akkor a hajókázás is
jól hangzik.
Meglepetten fordulok Randall felé.
– A szüleim itt éltek a közelben?
Randall mosolyogva bólint.
–  Amikor eltűntek, megvettem a házukat. Árverésre
bocsájtották. Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer
visszatérnek. Amikor megtudtam, hogy életben vagy, a nevedre
írattam az ingatlant. Most már a te házad, Zach.
Nagyot nyelek, mert elöntenek az érzelmek. Töredezett
emlékeim vannak csak arról a kis házról, és soha nem
gondoltam volna, hogy újra látom. Leteszem az evőeszközeimet,
és megtörlöm a számat a szalvétával. Nagyon civilizált
mozdulat.
Visszateszem a szalvétát az ölembe.
–  Köszönöm, Randall. Ez sokat jelent nekem. Szeretném
megnézni a házat.
– Természetesen – feleli Randall. – Reggeli után indulunk is.
 Azóta, hogy földet értünk Georgiában, először gondolom úgy,
hogy talán szeretnék még itt maradni pár napot. Csak azért,
hogy jobban megismerjem a múltamat.
Így többé már nem álmodoznék. Lezárhatnám magamban a
múltat. Biztos vagyok benne, hogy könnyebb lesz így, amikor
majd visszatérek Caraicába.
 Tizennegyedik fejezet
MOIRA

A fésülködőasztal tükrében bámulom magamat, a hajamat

fésülöm. Szomorkodom, amiért egyedül vagyok itt, mert titkon
abban reménykedtem, hogy Zach bejön hozzám vacsora után.
Nem tudom, hogy miért, valószínűleg úgy éreztem, hogy
helyrehoztuk valamelyest a kapcsolatunkat.
A  vacsora jobban sikerült, mint gondoltam. Leszámítva Cara
folyamatos és idegesítő flörtölését Zachkel. Nyilvánvaló, hogy
szemet vetett rá, és ez egyáltalán nem tetszik. Elképesztően
gyönyörű nő, ráadásul egy kicsit ribancos is. Olyasvalaki, aki
rögtön behódolna Zachnek. Biztos vagyok benne, hogy Zach is
érezte ezt, és ő egyébként is egy hatalmas szexuális étvággyal
megáldott férfi. Többször is egyértelművé tette már, hogy mit
akar.
Vacsora után visszamentünk a könyvtárszobába, és Zach
kivételével mindenki ivott még egy italt. Első alkalommal
felhúzta az orrát, amikor belekortyolt a bourbonjébe, és többet
hozzá sem nyúlt a pohárhoz. Én kértem még egy pohár
fehérbort, mert feszültté tett, hogy Randall igyekszik szóba
elegyedni Zachkel, hogy Cara egyfolytában teszi neki a szépet,
és hogy Clint bámul engem. Örültem, hogy végül takarodót
fújtunk, és felmehettünk a szobánkba. Cara és Clint visszatértek
Atlanta belvárosába, ahol közösen béreltek lakást.
Ám amikor odaértünk Zach ajtajához, rájöttem, hogy a két
pohár bor sem lazított el annyira, hogy a „jó éjszakát”-on kívül
bármi mást is tudjak mondani neki. Bementem a saját
szobámba, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót.
A  fésülködőasztal tükrében látom az ajtót, ami elválaszt
minket. Néhányszor odapillantottam már, azon gondolkodtam,
mi lenne, ha felállnék, odamennék, kinyitnám, és besétálnék
Zach szobájába.
Meztelen lenne? Maszturbálna? Úgy gondoltam, hogy igen
nagy az esély erre. Mit tenne, ha bemásznék az ágyába, és a
számba venném nagyszerűségét, melyet már oly rég meg
akarok ízlelni?
A  gondolattól végigfut a libabőr a testemen, és vadul kefélni
kezdem a hajamat. Élvezem, ahogy a fésű fájdalmasan
végigkaparja a fejbőrömet, és eltereli a gondolataimat.
Végül leteszem a hajkefét, és még egyszer belenézek a
tükörbe. Lemostam a sminkemet, és magamra húztam egy
mentazöld, szatén hálóinget, mely feszül a testemen. Valamivel
a térdem fölött ér véget, és eléggé kivágott, de egyre inkább azt
gondolom, hiába vettem fel. Egy pisszenést sem hallok Zach
szobája felől, és bármennyire szeretném, hogy besétáljon,
tudom, hogy nem fog megtörténni.
Felállok, az ágyhoz lépek, és lehajtom a takarót. Aztán
meghallom, hogy elfordul a kilincsgomb. Tekintetem rögtön az
ajtóra ugrik. Lassan kinyílik. Zach áll ott, lenyűgöző testének
sziluettjét megvilágítja a szobájából kiáramló fény.
Teljesen meztelen, farka máris büszkén meredezik. Egy
pillanatig csak bámul rám, majd belép a szobámba.
Lecsúsztatom a térdemet az ágyról, és felé fordulok. A  szívem
egyre gyorsabban püföli a bordáimat. Lassan végigméri a
testemet, ajka elismerő mosolyra húzódik a hálóingem láttán.
Egy pillanatra sem torpan meg, odasétál hozzám, és végre a
szemembe néz. Amikor már csak pár centire állunk egymástól,
végigsimítja a csípőmre simuló finom anyagot, aztán felemeli a
hálóingemet. Csak akkor szakad meg a szemkontaktusunk,
amikor átbújtatja a hálóinget a fejemen, de aztán újra
összegabalyodik a tekintetünk.
Egy szót sem szól, a földre ereszkedik, kissé előrehajol,
átkarolja a csípőmet, és száját a jobb mellemhez teszi. Ajkai
finoman zárulnak körbe a mellbimbómon. Óvatosan szívogatni
kezdi. Beletúrok a hajába, magamhoz húzom a fejét, és halk
sóhaj tör fel belőlem.
Zach szorosabban fog, elengedi a mellemet, és felemel. Az ágy
felé fordul, rádob, és gondolkodás nélkül utánam mászik.
A hátamon fekszem, széttárom a lábaimat, hogy helyet csináljak
neki. Forrón és keményen hatol be közéjük. Alkarjával
megtámaszkodik a matracon, arca éppen az én arcom fölé
kerül.
–  Eszembe jutott, hogy van olyan része a testednek, amit
méltánytalanul elhanyagoltam.
A  torkom olyan száraz, mint a sivatag, de sikerül
megszólalnom.
– Mire gondolsz?
Végignéz rajtam.
–  A  melleidre például. Szeretnék időt szakítani a
felfedezésükre.
– Azt én is szeretném – suttogom.
Visszanéz rám, pontosabban a számra.
–  És az ajkaidra. Nem csókoltam őket eleget. Ha nem bánod,
rajtuk is elidőznék.
– Benne vagyok – mosolygok, mire ő is elmosolyodik.
–  Még mindig próbállak uralni – figyelmeztet. – Nem azért,
mert muszáj, hanem mert te is ezt akarod.
– Igen, még mindig ezt akarom – felelem.
–  De egy kicsit átadom majd neked az irányítást – mondja.
Tekintetében egyszerre tükröződik elszántság és
bizonytalanság. – Nagyon-nagyon szeretném látni az ajkaidat a
farkamon.
–  Ó,  egek! – motyogom, majd rácsapok a mellkasára, és
igyekszem letolni magamról, hogy a hátára fordítsam, és rögtön
leszopjam.
De Zach meg sem moccan. Megrázza a fejét.
– Még nem. Előbb még eljátszadozom veled egy kicsit.
Hangosan sóhajtok, ő pedig felkuncog, majd megcsókol. Első
érintése puhatolózó és lágy. Fel-le mozgatja az arcát,
hozzásimítja a száját az enyémhez, a gyengédségétől szinte
ráolvad a testem a matracra.
Végre aztán keményebben csókol. Kinyitom a számat. Zach
nyelve becsusszan. Megérinti a nyelvemet, majd visszahúzódik.
Újra beletúrok a hajába, magamhoz húzom, hogy mélyebb
csókot erőszakoljak ki belőle. Érzem, hogy felfelé görbül az ajka,
de végül enged az akaratomnak: lehajtja a fejét, és erőteljesen a
számba dugja a nyelvét. Hozzám simul, és kissé elfordítja az
arcát, hogy a lehető legmélyebben tudjuk csókolni egymást.
Csókja merész és erotikus, testemet nyaldosni kezdik a vágy
lángjai. Zach farka a lábam között meredezik.
Hozzádörgölőzöm, mire felnyög és még erősebben csókol. Egyik
keze megmozdul, és rámarkol a mellemre. Kissé megszorítja,
majd végighúzza hüvelykujját a mellbimbómon.
Egy pillanatra elhúzódik.
–  Nagyon élvezem, amikor csókollak. Beindít. Még jobban
akarlak tőle.
–  Ez része annak, amit úgy hívunk, hogy előjáték – felelem,
miközben arra gondolok, hogy ha már itt vagyunk, akár
adhatnék neki egy kulturális leckét is.
– Ha megint a melledet csókolnám, az is előjáték lenne?
–  Ó,  igen! – sóhajtom, és igyekszem legyűrni az ingert, hogy
lenyomjam a fejét a melleimhez.
– Érdekes – vigyorog. – Szerintem ki kellene próbálnom.
Elmosolyodom, ahogy egy kicsit lejjebb csúszik rajtam a jobb
mellemhez. A nyelve megállíthatalanul dolgozik: körbetáncolja
a mellbimbómat, amitől a vágy villáma behasít a lábam közé.
– A fogakat is lehet használni? – kérdezi Zach ártatlanul, majd
ráfúj a mellbimbómra.
– Ó, istenem, igen! – nyögöm.
Egy pillanatig csak bámul, mintha csak azon gondolkozna,
hogyan is fogjon hozzá a dologhoz.
Aztán a legnagyobb meglepetésemre hozzádörgöli borostás
állát a mellbimbómhoz. A  testem összerándul, ő pedig ördögi
vigyorral néz fel rám.
– Tetszett? – kérdezi.
 – Minden tetszik, amit velem művelsz – lihegem.
– Sok mindent akarok még művelni a testeddel – jelenti ki. –
Annyi mindent, amiről még csak fogalmam sem volt, amikor
Caraicában éltem. Szerintem a lehetőségek száma végtelen.
Istenem, remélem is!
Zach újra lehajtja a fejét, és körbenyalja a mellbimbómat,
miközben simogatja is. Aztán megszívja, majd gyengéden a
fogai közé veszi. Éppen csak annyira, hogy apró fájdalom
cikázzon végig rajtam. Ezután újra szívogatni kezdi.
Egyik mellemtől a másikig kalandozik, néha hozzádörgöli az
állát a kettő közé, néha mutató- és hüvelykujja közé csippenti a
mellbimbóimat. Sokáig időzik, nyalja, szopja, harapja és
tekergeti őket. A  végére annyira érzékennyé válnak, hogy már
ettől a kényeztetéstől is el tudnék élvezni.
Aztán becsúsztatja a kezét a testünk közé, és megfogja a
puncimat.
– Ezt a részt sem szabad elhanyagolnom – jelenti ki.
– Semmiképpen sem – bólogatok.
Érzem a mosolyát a mellemen, amikor újra lehajtja a fejét.
Ujjai határozottan csúsznak be a bugyim pántja alá,
megcirógatja szeméremdombomat, majd elindul lejjebb. Érzem,
hogy elöntött a nedvesség, ő pedig rögtön kezelésbe is veszi a
csiklómat, miközben szája és foga rendületlenül kényezteti a
mellemet.
Fokozódó élvezet önt el, a testem vonaglani kezd. Zach ujja
apró körökkel dolgozik, nyelve hevesen köröz a mellemen.
Szinte azonnal felsikoltok az élvezettől. Zach feljebb csúszik,
rátapasztja száját az enyémre, és szinte kiszippantja belőlem az
orgazmust, miközben továbbra is masszírozza a csiklómat.
Összerezzenek alatta, a kéj villámai újra és újra átcikáznak
sejtjeimen, miközben a számat falja.
Végül teljes kielégülésemben belesóhajtok Zach szájába.
Felemeli az arcát, szeme büszkén izzik. Egy darabig csak
bámuljuk egymást, aztán az elégedettség halk szavaival szólunk
egymáshoz.
– Hogy érzed magad? – kérdezi, bár a mosolyából látom, hogy
pontosan tudja.
–  Hihetetlenül – felelem. – Az ujjaid és a szád csodákra
képesek.
Egyetértően bólint, majd feltolja magát, és elém térdel. Fölém
magasodik. Farka felfelé meredezik, hegyén előváladék csillog.
– Beveszed a szádba a farkam? – kérdezi.
Szeme megtelik lázas várakozással.
–  Istenem, igen, nagyon szeretném! – válaszolom. –
Oboázásnak hívják egyébként. Erre a kifejezésre is rákerestél
múltkor az interneten?
Elvigyorodom, mire megrázza a fejét.
–  Még nem volt hozzá szerencsém. De mi köze ennek az
oboához? Azt hittem, a szádba veszed a farkamat.
– Igen, a számba veszem… És más dolgokat is csinálok majd.
–  Akkor miért hívják oboázásnak? – billenti kissé oldalra a
fejét.
–  Fogalmam sincs, majd később ráguglizunk – felelem, majd
feltápászkodom. – Feküdj a hátadra!
Zach erre felemeli a kezét, és a mellkasomra helyezi, hogy
visszanyomjon az ágyra.
 – Térdelve csináld!
Annyira komolyan mondja, hogy rájövök, ezzel várnom kell
még, bár már elképzeltem, ahogy a hátára fektetem, és
bebarangolom elképesztő testét. Úgy tűnik, Zachnek minden
körülmények között irányítania kell valamilyen szinten.
Egyelőre, legalábbis, gondolom.
–  Oké, térdelve csinálom – mondom, mire villámgyorsan
lemászik az ágyról.
A  kezébe veszi és húzogatni kezdi a farkát, miközben arra
vár, hogy én is lemásszak az ágyról. Igyekszem a legszexibb
módon végrehajtani ezt, de fogalmam sincs, hogy sikerült-e.
Zach farka egy pillanatra sem lankad, úgyhogy szerintem nem
volt rossz.
Elé állok, megfogom a kezét, és az ujjait a hajamba fúrom.
Aztán ráteszem a kezemet az övére, és kissé lenyomom, ezzel
jelezve, hogy térdre kényszeríthet.
Egy pillanatig sem habozik, erőteljesen lenyom, mire
ereszkedni kezdek. Pár pillanat múlva már előtte térdelek a
vastag szőnyegen.
Felpillantok, és látom, hogy Zach bámul. Sötét szemében
olyan vágy lángol, hogy majdnem meggyulladok a tekintetétől.
Leengedi az egyik kezét, hüvelykujjával végigsimítja az alsó
ajkamat, majd benyomja a számba, és végighúzza a fogaimon.
– Nyisd ki a szádat! – parancsolja, majd kiveszi belőle az ujját.
Megnyalom az ajkamat, hogy kissé megnedvesítsem, és úgy
teszek, ahogy utasított. Felemelem a kezemet, hogy megfogjam
a farkát, de a fejét csóválja.
– Ne. Én akarom a szádba tenni.
 A  szavaitól úgy izzik a vérem, mint a láva. Szinte felakad a
szemem. Bólintok, mire Zach a kezébe veszi a farkát.
Előrenyomja a csípőjét, majd duzzadt makkját gyengéden az
ajkaimhoz érinti, és benedvesíti őket az előváladékával. Aztán
lassan becsúsztatja a farkát a számba. Szélesre kell nyitnom,
mert, basszus, nagyon vastag… és hosszú… és pár pillanattal
később már el is éri a torkomat.
Önkéntelenül is fuldokló hangok törnek fel belőlem, mire
Zach azonnal kihúzza.
– Jól vagy?
Bólintok, lenyalom a számról a sós nedvét, majd
elmosolyodom.
–  Igen. Ez csak az öklendezési reflex. Nem tudlak ilyen
mélyen bekapni.
–  Értem – mondja szárazon. – Nyisd ki a szádat! Újra
megpróbáljuk.
Boldogan nyitom újra nagyra, hagyom, hogy a számba
nyomja a farkát. Megint óvatosan tolja be, és mielőtt túl mélyre
hatolna, megáll. Ösztönösen lelapítom a nyelvemet, amikor
elkezdi kihúzni a farkát, és erőteljesen megszívom.
– Ó, bassza meg! – nyögi Zach.
Egész teste megrázkódik.
Női büszkeségem mosolygásra késztet, de ez esélytelen, mivel
a szám tele van farokkal. Zach kissé erősebben ragadja meg a
fejemet, hogy mozdulatlanul tartsa. Szinte félve nyomja be
magát újra a számba. A  kezem újra megmozdul, hogy
rámarkoljak, de várnom kell. Először látnom kell, hogyan
fogadja ezt az új élményt.
 Amikor kihúzza, megint szívással jutalmazom, ő pedig
felszisszen a gyönyörtől. Néhányszor lassan a számba tolja
magát, és máris tökéletesen ismeri a határaimat, úgyhogy
egyszer sem kezdek öklendezni. Tovább szopom, de többet nem
igazán tehetek, mert erősen fogja a fejemet. Minden egyes
mozdulatánál mélyen felnyögök, és tudom, hogy tetszik neki,
mert válaszul ő is felmordul a gyönyörtől.
Miközben Zach tovább mozog a számban, óvatosan felnyúlok,
és végigsimítom a belső combját. Teste megfeszül, de egy
pillanatra sem esik ki a ritmusból. Felbátorodva egyik kezemet
felcsúsztatom a farka tövére, kissé megszorítom, és
megcsavarom. Megint felmordul, és egy kissé gyorsít a
tempóján.
A  másik kezemmel is felnyúlok, a kezembe veszem a heréit,
és óvatosan masszírozni kezdem őket. Elfojtott hangok törnek
fel Zach torkából, mire egy kicsit jobban megszorítom.
–  Ne hagyd abba! – nyögi reszelős hangon, úgyhogy
erőteljesebben kezdem szopni. Benyúlok a heréi mögötti
érzékeny területre. Zach csípője olyan erővel lendül előre az
érintésemtől, hogy bekönnyezik a szemem, mire rögtön
visszahúzza magát.
– Ne haragudj! – motyogja, de tovább mozog.
Már mindkét kezemmel dolgozom rajta, az egyik a nyálamtól
nedves farka körül köröz, a másik a heréit kényezteti. Minden
mozdulatára rászívok, és felnyögök. Zach szabálytalanul veszi a
levegőt, és minden alkalommal, amikor belém nyomja magát,
felnyög, mint egy bika. Olyan erősen markolja a hajamat, hogy
attól félek, kitépi, de… ez… ez a vad, embertelen szájbabaszás
az egyik legjobb dolog az életemben, amit valaha is csináltam.
Zach azt hiszi, hogy mivel ő diktálja a tempót, ő is irányít, de
valójában az én kezemben van a gyeplő.
Akkor adta a kezembe, amikor azt mondta, ne álljak le.
Zach heréi összezsugorodnak a kezemben, így tudom, hogy
már közel jár. Felpillantok, és látom, hogy megrészegülten
bámul le rám.
– Kurva jó érzés, Moira – suttogja, mielőtt lehunyja a szemét.
Egy utolsó lökés után mozdulatlanná merevedik, és mélyen
belém nyomja a farkát. Érzem, ahogy magja a torkomnak lövell,
én pedig lenyelem. Sós… földes ízű, mint az erdő, és minden
cseppjét imádom.
Zach halkan nyögdécsel, miközben a számba élvez, aztán
elengedi a hajamat, és végigsimítja az arcomat.
Kihúzza a farkát a számból, és azonnal térdre zuhan előttem,
de egy pillanatra sem engedi el az arcomat. Durván megcsókol,
mélyen a számba nyomja a nyelvét. Tudom, hogy érzi a
számban a saját ízét. Felnyögök, és teljes erőmből
visszacsókolok.
Amikor végül elhúzódik, szeme megnyugvással teli.
– Ez nagyon tetszett.
– Nekem is – suttogom. – Nekem is.
És úgy gondolom, hogy ez még csak a kezdet. Sok mindent fel
fogunk még fedezni egymásban.
 Tizenötödik fejezet
ZACH

–  Moira sokat segít az alkalmazkodásban? – kérdezi Randall,

amikor a reggeli mellett beszélgetünk. Moira nincs velünk, és
szerintem azért, mert szeretné, ha kettesben töltenék egy kis
időt a keresztapámmal.
–  Nagyon türelmes tanár – felelem, miközben elgondolkozva
tologatom a tojásokat a tányéromon. – Semmit sem erőltet rám,
és legtöbbször hagyja, hogy magam fedezzem fel a dolgokat.
Az utolsó gondolatot egyfajta figyelmeztetésnek szánom,
csakhogy tisztában legyen ezzel. Nem erőltethet rám semmit,
amit én nem akarok.
Randall bólint.
–  Tudtam, hogy ő lesz a legalkalmasabb erre a feladatra.
Széles körű ismeretekkel rendelkezik.
Ezt nem tudhatom… mármint nem tudhatom, hogy
szakmailag milyen. Azt viszont igen, hogy kurva jó szerető.
Olyan hozadéka ez az itt töltött időmnek, amiről álmodni sem
mertem volna.
A  múlt éjszaka elképesztő volt. Attól az oboázástól eldurrant
az agyam. És nem csak az agyam. Ha ő is ugyanezt érzi, amikor
a nyelvemmel a lába között kalandozom, akkor biztos vagyok
benne, hogy sokszor fogjuk még ezt csinálni egymással a
jövőben. Sőt, amennyire az emberi test felépítését ismerem,
lefogadom, hogy egyszerre is tudjuk így kényeztetni egymást.
Később mindenképpen meg kell ezt kérdeznem tőle.
Tegnap este, amikor újra normális ütemben tudtam venni a
levegőt, végigsimítottam a mellkasát, ő pedig fáradt szemmel
nézett rám. Aztán a homlokához nyomtam a számat.
– Jó éjszakát! – mondtam.
Mielőtt azonban visszamentem a szobámba és becsuktam
magam mögött az ajtót, egy pillanatig fájdalmat láttam Moira
szemében. Fogalmam sincs, miért nézett így rám, úgy éreztem,
hogy mindkettőnknek örömet okozott az, amit csináltunk.
Legalábbis biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanakkorát
élvezett, mint én.
Ahogy később az ágyamban feküdtem, és felidéztem, hogyan
kényeztetett Moira, egy pillanatig arra gondoltam, milyen jó
lenne, ha most itt feküdne mellettem. Szerettem volna feltenni
neki néhány kérdést, és úgy véltem, az is jólesne, ha beszélgetés
közben meg tudnám simogatni. Megfordult a fejemben, hogy
visszamegyek a szobájába, és megkérdezem tőle, hogy illendő
lenne-e mellé feküdni és beszélgetni, de elhessegettem a
gondolatot. Valamilyen szinten vonzónak találtam, de mégis
furcsának és idegennek tűnt. Már a gondolattól is gyengének és
férfiatlannak éreztem magamat.
Úgyhogy ennyiben hagytam a dolgot, és végül kis idő múltán
elaludtam.
Reggel hatalmas erekcióval ébredtem, úgyhogy legurultam az
ágyról, és gondolkodás nélkül Moira ajtajához léptem. Még csak
nem is kopogtam, egyszerűen benyitottam. Be akartam mászni
az ágyába, és belé mélyeszteni a farkamat. Az sem érdekelt
volna, ha nem térdel le közben.
Ám csalódottság árasztotta el a testemet, mert üresen
találtam Moira ágyát. A  fürdőben sem találtam. Idegesen
fújtattam, visszamentem a saját fürdőszobámba,
lezuhanyoztam, és mivel Moirában nem tudtam kedvemet lelni,
kipolíroztam a bohócot. Aztán lementem Randallhez, aki már
várt rám az ebédlőben.
Elmondta, hogy Moira kölcsönkérte az egyik autót, és elment
kocsikázni, hogy együtt tudjuk tölteni a napot. Beletörődtem,
hogy azzal az idegen férfival kell lennem, akit gyűlölök, de azért
szerettem volna, ha Moira mellettem van, amikor megismerem
a múltamat. Tudom, hogy erős férfi vagyok, de most, hogy
Moira nincs velem, feszültté váltam.
–  Nagyon hasonlítasz az édesanyádra – szólal meg Randall,
kiszakítva a gondolatmenetemből. – Ezer férfi közül is
kiszúrtam volna, hogy te vagy a fia.
Erre nem tudok mit mondani, úgyhogy beleszürcsölök a
kávémba.
– Szeretném, ha tudnád, hogy bármit kérdezhetsz a szüleidről
vagy a korábbi életedről, amire talán már nem is emlékszel.
Szeretném kitölteni a vakfoltokat és felidézni a múltadat. Nem
erőltetem, hogy itt maradj, Zach. Talán már észrevetted, de
semmit sem akarok rád erőltetni. Biztosíthatlak még valamivel
jó szándékomról?
Ez a férfi… A  keresztapám… Már megint elérte, hogy
csökkenjen bennem az iránta érzett keserűség.
– Csak hogy tudja, nem áll szándékomban végleg itt maradni.
Az otthonom Caraicában van. De elfogadom az ajánlatát,
szeretném, hogy meséljen a múltamról. Hajlandó vagyok időt
áldozni erre, mielőtt visszamegyek. Paraila, a nevelőapám, arra
kért, hogy maradjak itt egy évig. Nem vagyok biztos benne,
hogy képes vagyok rá, de ha még áll az ajánlata, akkor hajlandó
vagyok pár napnál többet tölteni Georgiában.
–  Persze hogy áll! – mosolyog Randall. – Mi lenne, ha reggeli
után elmennénk autózni, és elvinnélek a házadhoz?
Bólintok, és elveszek a tányéromról egy szelet bacont.
–  Moira elmesélte, hogy az apám egyszer megmentette az
életét.
Randall megtörli a száját, majd leteszi a szalvétát az asztalra,
és eltolja a tányérját.
–  Nem vagyok vallásos ember, mint az édesapád, de hiszek
abban, hogy Isten műve az, hogy apád éppen akkor arra járt, és
kirántott a halál hideg öleléséből.
Elképedve hallgatom, ahogy Randall a hedonista életéről
beszél. Azt is elmeséli, hogyan borult be részegen a kocsijával
az esővízzel teli árokba, és utána hogyan jelent meg apám arca
az ablakban. Randall megesküdött, hogy alakja dicsfényben
úszott. Önkéntelenül is elmosolyodom, amikor elképzelem. Bár
a szüleim keresztények voltak, belőlem lassan kikopott a hitük.
Gaul atya folyamatosan olvastatta velem a Bibliát, de a törzsem
spirituális meggyőződése nagyobb hatással volt rám, mint Gaul
atya rendszertelen látogatásai.
– Nehezen tudom elhinni, hogy ilyen szoros kötelék alakult ki
maga és az apám között csakis azért, mert megmentette az
életét. Hiszen tökéletes ellentétei egymásnak – jegyzem meg,
miután Randall elmeséli, hogyan lettek barátok.
Randall kuncogni kezd, és bőszen bólogat.
–  Igazad van. Sok értelemben véve semmi közös nem volt
bennünk. Sem a hitünk, sem a politikai meggyőződésünk nem
egyezett. Mégis, ironikus módon, édesapáddal remekül és
nagyon mélyen el tudtunk beszélgetni a különbségeinkről. Soha
nem ítélt el azért, amiért nem osztottam a hitbeli
meggyőződését. Sőt, szerintem ezért volt olyan remek
misszionárius. Megértette, hogy az emberek más hitvilágot
örököltek, amit nehéz megváltoztatni. Édesapád rendkívül
türelmes és kedves volt. Mókás és játékos. Olyan ember, akit
könnyen lehetett csodálni és tisztelni.
– Már értem, miért kedvelte ennyire. Remek embernek tűnik
– jegyzem meg. – Én is úgy emlékszem rá, hogy mindig jó kedve
volt, és sokat nevetett. Ráadásul megmentette a maga életét.
Szóval ja… Értem, miért kedvelte. Azt viszont nem, hogy ő miért
kedvelte magát.
Tudom, hogy ez goromba kérdés, de nagyon gyanús nekem ez
a „családias” kötelék, amit Randall előad.
A keresztapám szeméből melegség árad, hátradől, és felteszi a
kezét a szék karfájára. Halkan válaszol.
–  Egyszer én is feltettem ezt a kérdést az apádnak, mert
magam sem értettem a dolgot. Tudod, mit válaszolt?
A fejemet csóválom, mert el sem tudom képzelni.
Randall elmosolyodik, szeme felragyog.
– Édesapád azt mondta, hogy a kőkemény bulizós életmódom
ellenére egyszer sem kételkedett abban, hogy a lelkem mélyén
kedves és érzékeny vagyok. Azt mondta, látta bennem a jót.
Persze azt gondoltam, hogy apád örül, amiért ilyet állít.
Nevettem, mert az hittem, hogy viccel, mint mindig. De úgy
három évvel később… Te még kisbaba voltál. Egyik este én
vigyáztam rád, hogy a szüleid kettesben tölthessenek egy kis
időt. Amikor hazajöttek, a kanapén találtak rám.
A  mellkasomon szundítottál. A  szüleid lábujjhegyen hozzám
osontak, elmosolyodtak, amikor látták, hogy alszol. Nem tudom,
hogy az én arcomra mi ülhetett ki akkor, de apád így szólt:
– Na, mit is mondtam neked? A lelked mélyén igenis érzékeny
vagy.
Felszökik a szemöldököm meglepetésemben.
– Három év elteltével ugyanazokat a szavakat használta?
–  Igen. És ebből rögtön tudtam, hogy édesapád
meggyőződéssel mondta ezt. Ekkor jöttem rá először életemben,
hogy valaki feltétel nélkül hisz bennem. Nem hiszem, hogy
tudtam volna még jobban szeretni vagy csodálni az apádat, de
attól a perctől kezdve teljes hűségemet élvezte. Az életemet
adtam volna érte.
Randall szavai szíven ütnek. Rádöbbenek, hogy ez a férfi
nemcsak látni akarta a barátja rég elveszett fiát, hogy
szórakozzon vele egy kicsit. Szerintem mélyek az érzései apám
iránt, és kötelességének tartja, hogy megmutassa a gyökereimet,
és valamiféle módon lerója a háláját. Nemcsak azért, mert
megmentette az életét, hanem azért is, mert bízott Randall
emberségében, melyről úgy tűnt, ő is lemondott.
 
●
 
Reggeli után beszállunk Randall ezüstszínű autójába, amit
Aston Martinnak hív. Ez nem mond sokat nekem. Elindulunk a
szüleim házához.
Vagyis az én házamhoz.
A  nap forrón tűz Georgiában is, a levegő pedig párás, amitől
csak még jobban hiányzik az otthonom. Ahogy autózunk, azon
kapom magam, hogy egyre jobban érdekel ez a férfi.
– Honnan van a hatalmas vagyona? – kérdezek rá nyíltan.
Randallből zengő nevetés tör fel.
– Az üknagyapám a húszas években alapított egy áruházat, a
Cannon’st. Ez az örökségem. Egy kis bolttal kezdte Atlanta
belvárosában, mára pedig szinte minden amerikai
bevásárlóközpontban van egy belőle.
– Mi az az áruház?
–  Egy olyan hely, ahol mindenfélét lehet vásárolni. Ruhákat,
cipőket és háztartási eszközöket. Amíg itt vagy, elviszlek az
egyikbe.
– És ez teljesen a magáé?
–  Az enyém és a testvéremé, Stanley-é. Én vagyok a
vezérigazgató, szóval tulajdonképpen én vezetem a céget.
Stanley sajnos inkább csak a pénz elköltésében jeleskedik, nem
a megkeresésében. Csak névlegesen tulajdonos.
– Clint és Cara is ott dolgozik?
Randall hangosan felhorkan.
– Alig. Apjuk nyomdokaiban járnak, és főleg az örökségükből
élnek.
Egy darabig csendben vagyok, megemésztem a hallottakat.
Már elsőre sem volt túl szimpatikus Cara és Clint. Mindketten
felszínesnek tűnnek, és semmi másról nem tudnak beszélni,
csak a bulikról és a drága cuccokról. Öt percig sem maradnának
életben az esőerdőben.
Moira azonban más. Ő nagyon találékony nő, és bár óvatlanul
trappolt az erdőben aznap, amikor elmentünk Caraicából –
amikor majdnem megmarta a kígyó –, úgy gondolom, hogy ha
egyedül maradna abban a környezetben, nem jelentene
számára problémát a túlélés. Büszke vagyok rá ezért, és még
jobban tisztelem.
Nem sokkal később Randall egy olyan környékre kanyarodik
be, ami igencsak hasonlít Moira lakhelyéhez. A  fák egy kicsit
mások, de a házak ugyanolyan kicsik és jól karbantartottak.
Végigmegyünk néhány utcán, majd Randall megáll végre egy kis
sárga ház előtt, aminek ajtaját és zsaluit is feketére festették.
A veranda fehér. Két hintaszék áll kint.
Azonnal felismerem, hogy ez az a ház, amiben hétéves
koromig éltem. Ahogy kibontakoznak előttem az emlékek,
elöntenek az érzelmek. Emlékszem, hogy az előkertben kis
műanyag katonákkal játszottam. Tudom, hogy a hátsó kertben
van egy barackfa, amire mindig felmásztam. Emlékszem, hogy
anyám mindig figyelmeztetett, ne egyem meg a gyümölcsét,
amíg nem érett meg teljesen.
Nagyot nyelek, Randall pedig leállítja a motort, és kinyitja az
ajtót. Kiszállok, a szemem szinte falja a látványt. A  verandára
vezető ösvényt apró vörös és sárga virágok szegélyezik.
Randall odalép hozzám, és kinyújtja a kezét. Tétován
előrenyújtom a sajátomat, mire egy kulcscsomót ejt a
tenyerembe. Lenézek rá, majd vissza Randallre.
 – Menjünk, nézzünk körül! – mondja.
Bólintok, és a veranda felé indulok, de mintha
elnehezednének a lábaim. A kulcs könnyedén siklik be a zárba.
Elfordítom. Amikor belépek, mindent megismerek. Az apró
nappaliban ugyanaz a kanapé és ugyanaz a fotel áll. Most már
elég rondának találom, barna és narancsszínű madarak díszítik.
A  padló megreccsen, ahogy beljebb lépek, és esküszöm, szinte
látom, ahogy apám ott ül a kanapén, és némán olvas egy
passzust a Bibliából.
Megfordulok, hogy benézhessek a kicsi konyhába. Vajszínű a
fal, a mosogató feletti ablak előtt pedig még mindig fehér
csipkefüggönyök lógnak. Elképzelem, ahogy anyám dalolászva
kihúz a sütőből egy tálca csokis sütit.
Még magamat is látom, ahogy átszaladok a keskeny folyosón,
és anyámat szólongatom.
 
– Nézd, mit csináltam, anyu!
Odaadtam neki a zsírkrétával készített rajzot, mely egy
pálcikaember kisfiút és egy barna kutyát ábrázolt.
– Lehet kutyánk?
Anyám felnevetett, és megnézte a rajzot.
–  Ez gyönyörű, Zach, de te is tudod, hogy nem lehet kutyánk.
Jövő hónapban Brazíliába utazunk, és akkor nem tudna rá senki
sem vigyázni.
– Randall bácsi vigyázna rá. Biztos, hogy vigyázna rá.
Anyám összeborzolta a hajamat, leguggolt hozzám, és
megpuszilt.
–  Biztosan. De ha van egy kutyád, akkor neked kell rá
vigyáznod. Talán szerezhetünk egyet, ha visszajöttünk, mit
szólsz?
Elöntött a csalódottság, mert egyáltalán nem akartam a
szüleimmel menni arra a misszióra. Szerettem Jézust és a
tanításait, de nem akartam elhagyni az otthonomat… a
barátaimat… Randall bácsit. Szerettem itt lenni.
–  Nem akarok menni – feleltem sértődötten. – Itt akarok
maradni Randall bácsival, mint múltkor.
–  De most hosszabb időre megyünk. Legalább egy évre –
jelentette ki anyám magabiztos mosollyal. – Ilyen hosszú időre
nem hagyhatunk itt. Túlságosan hiányoznál.
– Nem érdekel! – kiáltottam. – Utálni fogok ott lenni!
Anyám lehajolt, az ölébe vett, és a nyakamba fúrta az orrát.
–  Nem utálod majd, butuskám. De ha netalán mégis, akkor
ígérem, hogy többet nem viszünk magunkkal. Áll az alku?
Sírni akartam, toporzékolni mérgemben, de tudtam, hogy
semmire sem mennék vele. Jó ideje tervezgették már ezt az
utazást, és már nem lehetett visszamondani. Sokszor eljátszottuk
már ezt. Anyám letett a földre, és adott pár meleg süteményt és
egy pohár tejet. A  sütiktől általában minden sokkal szebbnek
tűnt, de akkor nem. Akkor olyan ízük volt, mint a földnek.
 
Pislogok, és visszazuhanok a valóságba az emlékeimből.
Teljesen elfelejtettem, hogy igazából soha nem akartam a
szüleimmel menni Amazóniába. Hogy gyűlöltem még a
gondolatot is, és itt akartam maradni a keresztapámmal. Lassan
Randall felé fordulok. Kíváncsian néz rám.
–  Soha nem akartam a szüleimmel menni Brazíliába –
jelentem ki bambán.
Randall megértően bólint.
– Nem, nem akartál. És a szüleid meg is értették ezt. Túl kicsi
voltál még ahhoz, hogy átérezd szenvedélyüket, amellyel
bevezették az indiánokat a kereszténységbe. Ugyanakkor nem
hagyhattak itt. Olyan hosszú időre nem. Ahhoz túlságosan is
szerettek.
–  És mégis, végül elhagytak… amikor meghaltak – mondom
olyan keserűséggel, ami még engem is meglep. – Ott hagytak egy
idegen világban. Ott hagytak védtelenül.
Randall felém lép, és a vállamra teszi a kezét.
– Ne légy mérges rájuk emiatt, Zach! Elmentek. Ezt már nem
lehet visszacsinálni, és te is tudod, hogy soha nem akarták, hogy
bármi rossz történjen veled. Úgy gondolták, hogy jót tesznek.
– Jót? Mégis kivel? Saját magukkal?
Randall felsóhajt, és megszorítja a vállamat.
–  Úgy gondolták, hogy így lesz a legjobb a családotoknak, és
ezt már nem tudjuk megváltoztatni.
Elhúzódom Randall mellől, és a szobámhoz sétálok. Szédülni
kezdek a haragtól, és szégyellem magamat. Szégyellem
magamat, amiért haragszom a halott szüleimre, és szégyellem
magamat, amiért keserűség önti el a szívemet, amiért
elhagytam ezt a házat. Éppen ellentéte ez annak az érzésnek,
amit alig egy hónapja éreztem, amikor azt mondták, hogy el kell
hagynom a caraicai otthonomat.
Összezavarodtam. Már nem is tudom, melyik az igazi
otthonom. Úgy érzem, hogy sem ide, sem oda nem tartozom.
A biztos talaj hirtelen kicsúszott a lábam alól. Bekukucskálok a
szobámba, ami pontosan olyan, mint amilyenre emlékeztem.
Egy apró, batmanes ágyneművel húzott ágy. A  szekrényen
különféle játékok. Az ágyam végében álló ládikán egy
baseballütő és egy kesztyű hever. Minden makulátlanul tiszta,
és porszemet sem látni sehol. Gondolom, Randall az évek alatt
gondosan karbantartotta a házat.
Megfordulok, és odasétálok a szüleim szobájához. Ahogy
megpillantom a kovácsoltvas ágytámlát és a világoskék és fehér
ágytakaróval letakart ágyat, rám zúdulnak az emlékek.
A  szekrények tele vannak családi képekkel. Odamegyek, hogy
megnézzem őket, és igyekszem visszafogni az érzelmeimet,
miközben a mosolygós arcokat és a vidám családi
összejöveteleket nézem. Lehunyom a szemem, és esküszöm,
érzem anyám édes parfümjét. A  pillanatokkal ezelőtt érzett,
csontig hatoló keserűséget lassan fájdalom és vágyódás váltja
fel.
Kihúzom az egyik ruhásfiókot, de üres.
– A ruhákat végül elajándékoztam, de minden mást a helyén
hagytam. Minden héten jön valaki, hogy kitakarítson.
Bólintok, és kinézek az ablakon a hátsó kertre. Tényleg ott áll
a barackfa, de vagy tízszer nagyobb, mint amire emlékeztem, és
egyetlen gyümölcs sincs rajta.
Visszafordulok Randallhez, és megköszörülöm a torkomat,
hogy ne hallja ki a hangomból a bizonytalanságot.
– Köszönöm, hogy elhoztál ide, de azt hiszem, eleget láttam.
–  Hogyne – motyog Randall. – Elviszlek ebédelni, aztán
beszélgethetünk még, ha szeretnéd.
–  Valójában… jobban szeretnék visszamenni a házadba.
Szeretnék egyedül tölteni egy kis időt.
Randall szomorúan néz rám, de bólint.
– Természetesen.
Követem Randallt, és elveszve a gondolataimban, néma
csendben szállok vissza a kocsiba. Azt mondja, hogy ez a ház az
enyém. De nem az.
Vagyis nem egészen.
Az én otthonom Caraicában van. Egy kunyhó az, amit a két
kezemmel építettem fel, és ami Parailáé mellett áll. Ahol a
kényelmet a függőágyam, az élelmet pedig az erdő biztosítja. Ott
vannak a barátaim és a nevelőapám, aki saját fiaként szeret.
Semmi szükségem arra, amit Randall mutatott.
 Tizenhatodik fejezet
MOIRA

Bizonytalanul állok Zach hálószobájának ajtaja előtt. Aggódom

miatta. Nem jött le vacsorázni, úgyhogy Randall-lel átbeszéltük,
mi történt ma.
Ő is aggódik Zach miatt.
Úgy tűnik, keserű érzelmeket kavart fel benne a régi háza.
Randall azt mondta, Zach néhány dologra rendkívül részletesen
emlékezett. Például arra, hogy nem akart elmenni Amazóniába
a szüleivel, meg hogy könyörgött nekik, hadd maradjon Randall
bácsival.
Úgy sejtem, Zach már nem is biztos benne, hogy mit jelent
számára az „otthon”. Eddig hajthatatlan volt, azt mondta, hogy
a Caraicában felépített kunyhó az egyetlen hely, amit valaha is a
magáénak fog érezni, most azonban rájött, hogy itt is volt egy
otthona, amit nagyon szeretett, és amit nem akart elhagyni. El
sem tudom képzelni, mit érezhet… a kettős érzelmeket, melyek
nyomják a lelkét.
Attól rettegek, hogy ott ül a szobájában, és azt tervezgeti, most
azonnal visszatér Amazóniába. Így könnyedén maga mögött
hagyhatná azt az érzést, ami a gyerekkori otthonában támadta
meg. Könnyen elmenekülhetne vissza oda, ahol a legjobban érzi
magát.
 Összeszedem a bátorságomat, és halkan bekopogok.
– Zach, bejöhetek?
Nem válaszol, úgyhogy megfogom az ajtó gombját. Nyitva
van. Kinyitom az ajtót, és látom, hogy a szobában félhomály
uralkodik. A  vastag sötétítőket behúzta, csak egy kis asztali
lámpa ad némi fényt.
Körbenézek a szobában, és meglátom, hogy Zach egy
királykék és aranyszínű selyemmel kárpitozott fotelben ül.
Vagyis szinte fekszik, hosszú lábait kinyújtotta. Az egyik keze a
combján nyugszik, a másik könyökével a karfán támaszkodik,
állát elgondolkozva pihenteti a tenyerén. Szeme sötéten mered
rám az árnyékból.
– Nem jöttél le vacsorázni – mondom halkan.
Nem válaszol, csak néz. Tekintete átható, bár semmiféle
érzelmet nem tükröz. Óvatosan becsukom magam mögött az
ajtót, és bizonytalanul odasétálok hozzá. Felnéz rám, de nem
mond semmit.
– Jól vagy? Randall elmesélte, hogy elvitt a régi házatokhoz.
Zach elhúzza a száját, és üres tekintettel bámul rám.
– Azt is elmondta, hogy mi történt ott?
–  Csak annyit, hogy visszaemlékeztél, és eszedbe jutott, hogy
nem akartál elmenni a szüleiddel Amazóniába.
Zach gúnyosan felnevet.
–  Ó,  ennél azért többről volt szó! Egyfolytában könyörögtem
nekik, hogy ne vigyenek magukkal. Nem akartam elhagyni az
otthonomat… a barátaimat. Egy kibaszott kutyát akartam, és
hogy Randall bácsival maradhassak, de nem volt beleszólásom
a dologba.
 Majd meghasad a szívem a Zachből feltörő fájdalomtól és
haragtól. Meghasad, mert Zachnek nem volt választása. Mint
ahogyan akkor sem, amikor elhoztam Caraicából.
–  Sajnálom, Zach. Igazságtalan, hogy nem irányíthattad a
sorsodat – szólalok meg.
Egy darabig csak néz, mintha mérlegelné az empátiát a
szavaimban. Aztán mindkét kezét a karfára teszi, és hirtelen
feláll. Fenségesen fölém magasodik.
– Ez vicces – motyogja, amikor lenéz rám.
Tekintetébe némi melegség vegyül.
– Micsoda? – suttogom.
–  Hogy az irányítás szót használtad. Az összes ember közül
egyedül te tudod, hogy ez milyen fontos nekem. Hogy milyen
fontos megőriznem az irányítást.
– Nagyon is értem – mondom. – És most már még jobban.
Zach gyengéden megfogja az arcomat. Azt a pontot nézi, ahol
a keze a bőrömhöz ér, mintha csak eltűnődne, megengedem-e,
hogy hozzám nyúljon.
Amikor újra a szemembe néz, nyoma sincs melegségnek a
tekintetében. Szeme mint két hideg betongolyó.
Elengedi az arcomat.
– Vedd le a ruháidat! – követeli.
Halk, parancsoló hangjától végigfut a hideg a gerincemen.
A  bennem élő modern nő tiltakozni akar, mert pontosan
tudom, mire megy ki a játék. Zach úgy érzi, hogy elveszítette az
irányítást az élete felett, és most vissza akarja szerezni.
A  legjobb módja pedig ennek az, ha kierőszakolja teljes
behódolásomat, így bebizonyítja, hogy ugyanaz a férfi, mint
eddig.
De él bennem egy másik nő is. Ő felismerte, hogy a behódolás
teljes szabadsággal jár. Ez a szabadság pedig abból adódik, hogy
egyetlen döntést sem kell meghoznom. Csak bíznom kell
Zachben, hogy jól dönt helyettem. Ez a nő… ez, aki azon
nyomban benedvesedett, amikor azt parancsolták neki, hogy
vegye le a ruháit… ez a nő most előlép.
Ez a nő… ez a nő azt akarja, hogy Zach jobban érezze magát,
hogy megkapja, amit akar, hogy érezze, vágyom a benne
tomboló vadságra.
Gondolkodás nélkül a blúzomhoz nyúlok. Amikor kibújok
belőle, a földre hajítom, és rögtön kicipzárazom a szoknyámat,
ami a földre hullik. Ahogy kilépek belőle, távolabb kerülök
Zachtől.
Felcsillan a szeme, és kitágulnak az orrlyukai, ahogy végignéz
az egyszerű fehér melltartómon és a bugyimon. Állok, és várom
a következő parancsát.
– Mindent – morogja.
A melltartóm elöl nyílik. Odanyúlok a kapocshoz, kipattintom,
előrehúzom a vállamat, és hagyom, hogy a gravitáció elvégezze
a többit. Aztán bedugom a hüvelykujjamat a bugyim pántja alá,
legördítem a lábamon, és ebből is kilépek, még egy lépéssel
távolabb kerülve Zachtől.
Egy darabig áthatóan a tekintetemet fürkészi, aztán lassan
végigméri a testemet. A  következő parancsára várok, a testem
bizseregni kezd, amikor arra gondolok, hogy vajon mi lehet az.
Egy csók? Egy érintés? Bármit elfogadok, amit csak ad. És
belehalok, ha nem kapok semmit.
 Zach egyetlen hosszú lépéssel előttem terem, és lenyom a
padlóra. Elakad a lélegzetem. Előbb térde kényszerít, majd
leszorít, egészen addig, amíg az arcom hozzáér a puha
szőnyeghez. Zach térde halk puffanással ér földet mögöttem.
A  nyakamnál fogva a földhöz szegez, hallom, ahogy
kicipzárazza a nadrágját. Lehunyom a szememet, és
elképzelem, ahogy kiszabadítja merev farkát.
Férfiasságát a hüvelyemhez nyomja. A  puncim sikamlós a
vágytól, mégis szűk a várakozástól. Pár centire belém teszi,
majd megáll. Mély levegőt vesz, majd lassan kifújja. Lélegzete
végigsiklik a hátamon.
Várok… várok, hogy teljesen belém hatoljon, de nem mozdul.
Kinyitom a szememet, de az ágyáról lelógó takarón kívül
semmit sem látok.
Nem merek megmozdulni, mert Zach így parancsolta, és
ebben a pillanatban annak kell történnie, amit ő akar.
Puff.
Egyetlen vad mozdulattal belém döfi magát, mire a testem
összes izma összerándul, és égető fájdalom hasít belém. Ez
azonban csak egy pillanatig tart, utána egy halk, kéjes sóhaj
kíséretében magamba fogadom farkát. Ráharapok az alsó
ajkamra, és halk nyögés szakad fel belőlem.
Arra számítok, hogy keményen dugni kezd, ám ehelyett
lassan kihúzza magát belőlem, majd ugyanolyan lassúsággal
visszatolja a farkát. Olyan nyugalommal mozog ki-be, ami
egyáltalán nem jellemző rá. Azok után, hogy milyen
intenzitással dugtunk eddig… Rögtön eszembe jut, hogyan
dugta meg Tukabát azon az estén Caraicában.
 Hidegen.
Érzelemmentesen.
Könyörtelen nyugalommal, ami csakis egy célt szolgált:
kielégíteni saját vágyait.
Nem tagadhatom, jólesik amit csinál, de ugyanakkor
helytelennek is tűnik.
Hiányérzetem van.
Többet akarok, mert már bebizonyította, hogy többet tud
adni, és bár nem bánom, ha be kell hódolnom Zach akarata
előtt, tudnom kell, hogy több vagyok egy lyuknál, amibe
beleüríthet.
Zach teljes csendben mozog bennem. Nem nyögdécsel, hogy
tudjam, élvezi a testemet. Nem gyorsul fel a légzése, hogy
tudjam, kívánatosnak tart.
Teste lassan, csendesen mozog, ami megbénítja az
érzékeimet.
A  szemem megtelik könnyel, mert rádöbbenek, hogy nem
bírnék ki egy ilyen szexuális kapcsolatot vele. Egy olyat, amiből
teljesen hiányzik az intimitás, amire annyira vágyom, és amire
annyira szükségem van.
A tenyerem szétterül a földön, és már éppen fel akarok állni,
hogy megmondjam neki, hagyja abba, amikor Zach hirtelen
felkiált:
– Bassza meg!
Kirántja magát belőlem.
Azonnal feltolom magam, és hátranézek a vállam felett. Zach
a padlón ül. Térdét felemelte, kezeit a feneke mellé tette, hogy
megtartsák a súlyát.
 Üres tekintettel mered maga elé, mellkasa szabálytalan
ütemben emelkedik és süllyed.
–  Ne haragudj! – köpi ki a szavakat, mintha gyűlölné saját
magát.
Elhűlve figyelem, ahogy úrrá lesz rajta a szenvedés.
–  Ne haragudj! – ismétli, majd lesüti a szemét. – Nem lett
volna szabad ezt tennem.
Végre meg tudok mozdulni. Felé fordulok, és odamászom
hozzá. A  lábai közé bújok, majd térdre emelkedek, hogy
kezembe tudjam venni az arcát. Kissé előrehajolok, majd
ajkaimmal végigsimítom a száját, az arcát, a homlokát.
– Semmi baj – suttogom.
Amikor hátrahúzódom, tétován a szemembe néz. Olyan
halkan szólal meg, hogy alig hallom.
– Már nem tudom, hogy ki vagyok.
A  szívem fájdalmasan összerándul, hogy ez a gyönyörű férfi
ennyire elveszett. Az ölébe ülök, átkarolom a nyakát, és
odahajtom a fejemet a kulcscsontjára. Megkönnyebbülök, hogy
azonnal átöleli a csípőmet, és magához szorít.
–  Zacharias Easton vagy – vigasztalom. – Akit kisfiúként
elszakítottak az otthonától. Egy olyan férfi vagy, akit
kiszakítottak az életéből. Mindkettő te vagy. De kérlek, soha ne
feledd el, gyönyörű Zach, hogy most már az lehetsz, aki csak
akarsz! Hogy most már te irányítod az életedet.
Érzem, ahogy Zach tüdeje megtelik levegővel. Lassan kifújja.
Erekciója égeti a bőrömet, és semmi másra nem vágyom, csak
hogy ez az elveszett férfi újra belém hatoljon. Megemelem a
fejemet, és lágyan megcsókolom a nyakát. Megremeg a teste,
karja szorosabban ölel. Kinyitom a számat, nyelvemmel
végigsimítom a bőrét, majd gyengéden megszívom, és
végighúzom rajta a fogaimat.
Mély torokhang tör fel Zachből, majd az oldalára fordul.
A  lábam alá nyúl, hogy megtartson, aztán ellöki magát a
padlótól, és egyetlen erőteljes mozdulattal feláll. Az ágyhoz visz,
és a közepére fektet.
Végignézem, ahogy leveszi a ruháját. Izmai minden egyes
mozdulatánál megfeszülnek. Egy pillanatra sem néz félre,
tekintetében egyre forróbban izzik a vágy. Aztán bemászik az
ágyba, egyenesen a lábam közé. Azonnal forrni kezd a vérem.
A  tökéletesség szobra, ahogy ott ül előttem a sarkán merev
farokkal. Kék szemének tüze a lelkemig hatol, alig várom, hogy
végigsimíthassam testét.
Zach gyengéden széttárja a lábaimat, aztán lassan feljebb
csúsztatja a kezét. Fel a lábaimon, tovább a csípőmön, a
bordáimon. Csak a mellemnél áll meg, amit finoman megszorít.
Lágy sóhaj tör fel belőlem, Zach pedig elmosolyodik.
Fölém hajol, leereszti a fejét, és a világ legédesebb csókjával
kényeztet. Aztán végighúzza nyelvét a fogaimon. Mélyebben
csókol, aztán még mélyebben. Megérintem a mellkasát, és
játszadozni kezdek a mellbimbójával. Nyögéssel jelzi, hogy
jólesik neki, nyelvével erőteljesen ostromolni kezdi az enyémet.
A számba liheg.
Amikor Zach végül elhúzza az arcát, megtámaszkodik a
matracon, és elszántan rám tekint.
– Azt hiszem, most jöttem rá valami nagyon fontosra.
–  Mire? – kérdezem, miközben végigsimítom karizmai
kontúrját.
–  Caraicában mindig érzelemmentesen dugtam. Csakis arra
koncentráltam, hogyan érzem magam testileg.
– És most más?
– Veled más – ismeri el. – Az előbb úgy akartalak megbaszni,
mint a caraicai nőket. Teljes irányítás alatt, érzelmek nélkül. Be
akartam bizonyítani, hogy én irányítom az életemet.
–  Te irányítod – mondom, és hogy nyomatékot adjak
szavaimnak, felnyúlok, és megsimítom az arcát.
– Veled nem – motyogja. – Vagyis nem teljesen.
–  Zach, nem bánom, ha engedelmeskednem kell az
akaratodnak, amikor együtt vagyunk. Annyiszor térdelek le
előtted, ahányszor csak akarod, és élvezni is fogom. De csak
akkor, ha nem fogod vissza magad. Meg kell ígérned, hogy soha
nem fogod vissza magad velem. Modern nőként szükségem van
erre. Nem tudok érzelmek nélkül szeretkezni.
Tekintete meglágyul, gyengéden elmosolyodik, és bólint.
–  Felírom. – Zach megfogja a mellemet, és megcsípi a
mellbimbómat. – De nehogy azt hidd, hogy azért, mert
érzésekről és érzelmekről beszélgetünk, nem foglak mindjárt
úgy megdugni, hogy örökké érezni fogod! A  farkam
rabszolgájává teszlek. Lehet, hogy mire végzünk, itt-ott sajogni
és fájni fog a tested, de hidd el, könyörögni fogsz, hogy újra
megtegyem veled! Ezt megígérhetem.
Agresszív hanglejtésétől elkerekedik a szemem, a testem
pedig gyakorlatilag megolvad alatta.
– Na, ez az én vademberem – suttogom.
 
 ●
 
Igen, sajog és fáj. Miután Zach a vállaira dobta a lábamat,
brutális erővel dugott meg, majd miután kétszer is elélveztem
ebben a pózban, megfordított, és folytatta. Akárhányszor közel
volt ahhoz, hogy elmenjen, mindig lelassított, néha még ki is
vette a farkát, hogy a kezével és a szájával kényeztesse a
testemet. Kínzásként éltem meg ezeket a pillanatokat, de csak
addig, amíg újra belém nem vágta a farkát.
Igen… leigázta a testemet.
És nem fogta vissza magát.
Nyögött, hörgött és káromkodott az élvezettől. A  húsomba
vájta a körmét, megkorbácsolt a nyelvével. Mocskos dolgokat
suttogott a fülembe (áldott legyen a Google!), amitől még jobban
beindultam.
Amikor végül elélvezett, akkorát üvöltött, hogy megremegtek
a tetőgerendák. Utána rám nehezedett. Biztos voltam benne,
hogy ezt Randall is meghallotta, de aztán rájöttem, hogy az ő
szobája a ház másik szárnyában van.
Zach legördül rólam, és a hátára fekszik. Zihálva veszi a
levegőt, bőre csillog az izzadságtól. Nem habozom, mellé
csúszom, és a vállára hajtom a fejemet. Nem mozdul és nem is
ér hozzám. Hallgatom, ahogy lelassul a lélegzete.
Ráteszem a kezemet a mellkasára, és végigsimítom kemény
izmait. Összerándulnak az érintésem alatt.
–  A  férfiak és a nők csak azután alszanak egy ágyban, hogy
megházasodtak? Csak mert úgy emlékszem, a szüleim egy
ágyban aludtak – szólal meg Zach.
 Elmosolyodom magamban, majd felülök, és Zachre nézek.
Egyik kezemmel a mellkasán egyensúlyozok.
– Nem, ehhez nem kell megházasodni. Miért kérdezed?
Zach megvonja a vállát.
– Csak kérdezem. Soha nem csináltam még ilyet.
– Szeretnéd, ha együtt aludnánk? Szeretnéd, ha itt maradnék
veled ma éjjel?
Zach megfogja a kezemet, és lassan lejjebb tolja. Egészen
addig, amíg az ujjaim rábukkannak a farkára. Teljesen
elernyedt, mégis hihetetlenül nagy, a bőr pedig még mindig
nedves rajta. Az ujjaimat lökdösve noszogat, hogy vegyem a
kezembe. Eszembe sem jut ellenkezni.
Lassan simogatni kezdem, mire mély, búgó hangot ad ki.
A farka lüktetni kezd a tenyeremben.
–  Szerintem jobb, ha itt maradsz éjszakára – mondja sunyi
mosollyal az arcán. – Szerintem még nem végeztem veled.
Istenem, remélem, soha nem végez velem!
 Tizenhetedik fejezet
ZACH

A hajó végében ülök, miközben Clint átszeli a tavat. Hol a

balomon ülő Moirára, hol a jobbomon ülő Carára pillantok.
Összehasonlítom őket, mert lenyűgözőnek találom, hogy mind a
ketten egyformán gyönyörűek, mégis csak az egyikükhöz
vonzódom.
Vajon mitől olyan különleges Moira?
Talán azért, mert intim viszonyba kerültünk, és ismerem a
testét? Vagy azért, mert jobban ismer, mint Cara? Vagy talán
azért, mert hajlandó behódolni előttem, ami kielégíti a bennem
rejlő irányítási vágyat?
Nem hiszem… Vagyis nem csak ezért. Az irányítás fogalma
igencsak szubjektív.
Példának okáért Cara is igen csinos. Egy rózsaszín bikinit
visel, ami tulajdonképpen nem több zsinóroknál és csillogó,
háromszögletű anyagdarabkáknál, amik alig takarják a mellét
és a punciját. Hosszú, szőke haja szabadon lengedezik a szélben.
Ajkai teltek, és lefogadom, hogy istenien oboázik.
De a fejében nem sok minden történhet. Úgy tűnik, hogy
semmi másról nem hajlandó beszélni, csak saját magáról.
Például, hogy milyen körmöt kellene csináltatnia a lebarnult
bőréhez. El kellett fojtanom a nevetésemet, amikor Cara az
ölembe lendítette hosszú lábát, és megkérdezte, mit gondolok a
lábujjkörme színéről.
Mintha nem szarnám le.
Moira elfintorodott, és a vízre bámult.
Cara szinte teljesen meztelen, Moira azonban pólót és
farmershortot vett a fürdőruhájára. Észreveszem, hogy halvány
rózsaszínre festette a lábkörmeit, amitől imádni akarom a
lábait, mint egy bálványt. Talán mégis van jelentősége a
színeknek…
Clint lelassítja a hajót, amíg már csak ringatózik a vízen,
aztán felénk fordul.
– Oké, Moira, te jössz! Készen állsz?
Moira feláll, és kihívóan elmosolyodik.
–  Persze. Mondtam, hogy nem vízisízek jól, de azért
megpróbálom.
Mindannyian mentünk már egy kört. Cara és Clint egész
ügyesek, de megtudtam, hogy tulajdonképpen egész nyáron a
vízen vannak: söröznek, fröccsöznek és napoznak. Kemény élet,
az már biztos.
Nekem is hihetetlenül jól ment, amikor kipróbáltam. Egészen
felpezsdített, ahogy a hajó mögött siklottam, a szél belekapott a
hajamba, a hűs vízpermet átnedvesítette a testemet.
Cara szerint, aki amúgy ragaszkodott hozzá, hogy megfogja a
bicepszemet, amikor visszamásztam a hajóra, azért voltam
olyan jó, mert erősek a karjaim.
Moira erre is grimaszolt, és még fel is horkant. Cara felhúzott
szemöldökkel bámult rá.
Nehezemre esik nem odanézni, amikor Moira leveszi a
pólóját, felfedve sokkal szolidabb, fekete bikinifelsőjét.
Kisebbek a mellei, mint Carának, de megfelelően eltakarta őket.
Ennek felettébb örülök, mert észrevettem, Clint hogyan bámulja
őt. Moira kilép a shortjából, ami alatt fekete alsót visel. Szépen
eltakarja a fenekét, pántjai finoman simulnak a csípőjére.
Előző este igencsak sok figyelmet szenteltem azoknak a
csípőcsontoknak, amikor beléjük kapaszkodtam, miközben a
nyelvemet Moira lábai közé fúrtam. Csoda, hogy nem maradt
nyoma.
Clint segít Moirának belebújni a mentőmellénybe, én pedig
majdnem felmordulok mérgemben, amikor a mellei előtt
megköti a pántokat. De semmit sem tehetek, Moira nem akarja,
hogy bárki is megtudja, hogy dugunk. Ennek ellenére persze
legszívesebben a hajópadlóba verném Clint fejét, amiért túl
közel áll hozzá.
Cara feláll, és így szól:
– Most én vezetek.
Cara a kormánykerék mögé áll, Clint pedig segít Moiránk
felcsatolni a léceket és bemászni a vízbe. Észreveszem, hogy
micsoda elszántsággal néz. Megragadja a kötelet, a lécek végei
kilógnak a vízből.
Amikor összeakad a tekintetünk, bátorítóan rámosolygok.
Visszavigyorog rám, de olyan ragyogóan, hogy összeugrik a
gyomrom a vágytól. Igen, ez a mosoly mindenképpen
megkülönbözteti Moirát a többi nőtől.
Cara hátraszól a válla felett:
– Kész?
Moira bólint, és visszakiált:
 – Nyomjad neki!
Cara beindítja a motort, és egyenletes tempóban gyorsítani
kezd. Moira könnyedén a víz tetejére emelkedik. Gond nélkül
feláll, szemét le sem veszi a motorcsónakról.
Cara tovább gyorsít, Clint pedig odakiált Moirának.
– Jól csinálod! Hajlítsd be kicsit jobban a térdedet!
Moira úgy tesz, ahogy Clint mondja, stabilan áll. Lassan
elmosolyodik, én meg csak ülök, és a szeretőmben
gyönyörködöm.
Tudom, hogy Moirának nem annyira erős a karja, hogy sokáig
tartsa magát, én pedig alig várom, hogy újra magamra
csatolhassam a léceket. Ez az egyik legszórakoztatóbb dolog,
amit eddig az Államokban csináltam… leszámítva, amikor
mélyen elmerültem Moirában.
Cara hirtelen jobbra rántja a kormányt, mire Moira átrepül a
hatalmas hullámon, amit a hajó motorja csinált. Amikor a lécei
a hullám tetejére érnek, Moira forogva és pörögve a vízbe
csapódik.
– Állítsd le a motort! – üvölti Clint.
Cara leállítja a motort, és a válla fölött hátranéz. Gonosz
mosollyal figyeli, ahogy Moira kapálózik a vízben.
– Hopika! – néz rám ártatlanul. – Meg mertem volna esküdni,
hogy egy fatörzs úszott a hajó előtt, azt próbáltam kikerülni.
– Jesszus, Cara! – nevet fel Clint. – Úgy vezetsz, mint egy őrült.
Mostantól enyém a hajó.
Cara óvatosan megfordul, és elindul Moira felé. Nem esett
semmi baja, még nevetgél is, amikor kihúzzuk a vízből.
Kihajolok a hajóból, kinyújtom felé a kezemet, és könnyedén
felhúzom, hogy leülhessen a hajó szélére.
– Jól vagy? – kérdezi Cara aggódóan.
– Jól – vigyorog Moira. – Először rohadtul megijedtem, de nem
is fájt. Megcsinálnám újra.
Észreveszem, hogy Cara grimaszol, de gyorsan rámosolygok
Moirára. Miközben Cara és Clint helyet cserélnek a kormány
mögött, lehajolok. Egészen közel Moira füléhez.
– Micsoda vakmerő csaj vagy! Tartogatok valamit a számodra
ma estére. Remélem, akkor is ilyen kalandvágyó hangulatban
leszel.
Moira lehunyja a szemét, és halkan felnyög. Ezt igennek
veszem, és elhúzódom tőle, éppen akkor, amikor Cara odaér
hozzánk.
–  Zach, kezdek leégni – dorombolja, és odanyújt egy krémet,
amiből korábban Moira is kent magára. A  francba, mennyire
szerettem volna megmasszírozni a testét azzal a zsíros
kulimásszal! – Bekennéd a hátam?
Nem kell ránézem Moirára ahhoz, hogy tudjam, megint
fintorog. Felnevetek magamban, élvezem, hogy ennyire
féltékeny. Este majd kárpótolom.
–  Hát hogyne – mondom, majd megfogom a kis üveget, és
letekerem a kupakját.
Szinte biztos vagyok benne, hogy Moira azt motyogja,
„hihetetlen.” Aztán lecsusszan a hajó pereméről, és belecsobban
a vízbe.
 
●
 
Cara és Clint nemrég tett ki minket Randall házánál. Moira
egész hazafelé úton nem szólt semmit. Valószínűleg köze lehet a
dolognak ahhoz, hogy amint elvettem a naptejet, Cara kioldotta
bikinifelsője alsó és felső pántját, és engedte, hogy lehulljanak a
válláról, miközben óvatosan odafogta az anyagot a melléhez.
Csak ezután fordította felém a hátát.
– Nem akarom összekrémezni a bikinimet – magyarázta.
Gyorsan beledörzsöltem a bőrébe a krémet. Amikor
megkötötte a felső pántot a nyaka körül, az alsót szabadon lógni
hagyta, így tökéletes rálátásom volt kerek melleire. Illedelmesen
rámosolyogtam, majd Moirára pillantottam, aki majd megölt a
tekintetével. Viszavigyorogtam rá, mire a szája grimaszra
húzódott.
Azóta hozzám se szól.
Az előtérben Sam üdvözöl minket. Azt mondja, Randall egy
kései üzleti megbeszélésen van, ezért a vacsorát néhány óra
múlva szolgálják fel az étkezőben. Moira motyog valami
köszönömfélét, majd feltrappol az emeletre. Feneke kecsesen
ring a szűk famershortban. Amikor a lépcsőfordulóhoz ér,
kettesével szedve a fokokat utánaindulok.
Úgy tesz, mintha észre sem venne, a szobája felé sétál.
Utánamegyek, és nekifeszülök az ajtónak, amikor megpróbálja
becsukni előttem.
–  Le akarok zuhanyozni – mordul rám, amikor becsukom
magam mögött az ajtót.
– Tökéletes – mondom. – Megyek én is.
– Most nincs kedvem hozzá, Zach – förmed rám.
Bevonul a fürdőszobába. Követem, mert nem áll
szándékomban engedni, hogy elbújjon előlem.
Nekitámaszkodom a fürdőszobaszekrénynek, nézem, ahogy
megengedi a vizet, majd aláteszi a kezét, hogy beállítsa a
hőfokot. Amikor felém fordul, felvonja a szemöldökét.
–  Te meg mégis mit csinálsz itt? Mondtam, hogy
lezuhanyozom, és találkozunk a vacsoránál.
Áthúzom a pólómat a fejemen, és hanyagul a földre dobom.
Moira nem bírja ki. Végignéz a felsőtestemen, majd visszakapja
a tekintetét az arcomra.
–  Nem, te nem – mondja, és hátrálni kezd. – Mondtam, hogy
nincs kedvem hozzá.
–  De, van kedved – felelem, majd a mellére nézek. –
A mellbimbóid majd kilyukasztják a pólódat.
– Csak a légkondi miatt – morog. – De ha ennyire meg akarsz
dugni valakit, akkor miért nem keresed meg Carát? Biztos
vagyok benne, hogy nem ellenkezne.
Á, helyben vagyunk! A  kis tigrisem még mindig a délután
miatt morcos.
–  Biztos vagyok benne, hogy nem ellenkezne. Egy pillanat
alatt behódolna előttem – mondom, mire Moira arca azonnal
elvörösödik a haragtól. – De nem akarom őt. Csak téged akarlak,
úgyhogy vedd le a ruháidat! Most.
Moira szeme izzani kezd a parancsomra, de makacsul felszegi
a fejét. Még akkor is a rá jellemző, különös csillogást látom a
szemében, amikor újra visszautasít.
– Nem – jelenti ki.
– Nem? – kérdezek vissza, miközben gonosz mosolyra húzom
a számat.
 Kioldom a fürdőnadrágom madzagját, letolom a csípőmről, és
hagyom, hogy a padlóra essen. A  farkam már akkor
kőkeményen állt, amikor elindultam utána a lépcsőn. Lenyúlok,
és simogatni kezdem magamat. Moira szeme azonnal odaugrik.
Felé lépek, amitől újra a szemembe néz.
– Nem? – kérdezem újra. – Azt hiszed, visszautasíthatsz?
–  Igen – feleli, de a hanglejtéséből tudom, hogy azt akarja,
folytassam.
– Ha nem veszed le a ruháidat, akkor én fogom.
– Nem adom könnyen magam.
Legyen. A  farkam már annyira sajog, hogy lehet, csak a
nadrágját és a bikinialsóját húzom le róla, aztán rögtön
beléhatolok.
Előrelendül a kezem, megragadom a csuklóját, és szorosan
magamhoz húzom. Átkarolom, és már éppen egy kemény
csókkal büntetném az engedetlenségét, amikor fájdalmasan
felsikít.
Azonnal elengedem.
– Mi a baj?
Moira felszisszen, majd felemeli a pólóját. A  mögötte lévő
tükörre pillant. Követem a tekintetét, és látom, hogy rózsaszínre
pirult a bőre a napon.
– A francba – mondja csüggedten. – Leégtem.
Óvatosan hátranyúl, és megböki a bőrét a dereka felett. Egy
pillanatra hófehérré válik, majd, ahogy elveszi az ujját, megint
rózsaszínre vált.
Moira visszanéz rám, egy darabig csak bámuljuk egymást.
Civódásunk tüze végleg kialudt. Aztán ajka széles vigyorra
húzódik… éppolyanra, mint amilyet délután is rám villantott.
– Asszem’, elrontottam a játékot.
Hátravetett fejjel nevetek.
– Nem rontottál el semmit. Egyszerűen csak óvatosabban kell
bánnom veled.
Vigyázva a feje fölé emelem a pólóját, lehúzom róla, hogy
kiszabadíthassam a mellét a bikinifelsőből. Aztán lehajolok, és
lassan leveszem a nadrágját és a bikinialsóját is, úgy, hogy ne
sértsem meg a bőrét. Amikor teljesen meztelenül áll előttem,
megcsókolom a hasát, majd felállok.
Behajolok a zuhanyzóba, és lejjebb tekerem a hőfokot, hogy a
víz csak langyos legyen, és ne fájjon Moira érzékeny bőre,
amikor beáll alá. Ahogy nézem, csak a háta égett meg. Mardos a
bűntudat, hogy Cara hátát gondolkodás nélkül bekentem, de
Moirának nem tettem meg ezt a szívességet.
– Nagyon fáj? – kérdezem.
–  Csak egy kicsit. Zuhanyzás után bekenem aloe verás
krémmel.
– Majd én. De előbb tusoljunk le! – mondom, majd megfogom
a kezét, és segítek neki belépni a kabinba.
A zuhanyzója éppen olyan hatalmas, mint az enyém. Barna és
szürke csempékkel rakták ki, a különféle fúvókákból pedig
minden irányból spriccel a víz.
Moira az egyik fúvóka alatt hátrahajtja a fejét, és benedvesíti
a haját. Amikor felegyenesedik, a szempillái között lévő apró
vízcseppek legördülnek az arcán.
Zöld szeme ragyog. Egyszerűen gyönyörű.
Odanyúlok, és elveszem a tusfürdőjét. Nyomok belőle a
kezembe, és összedörzsölöm a tenyeremet.
– Előbb elölről.
Moira hatalmas szemmel figyeli, ahogy habos kezemet
végighúzom a nyakán, a vállán és a karján. Különös figyelmet
fordítok a melleire, gyengéden megmasszírozom őket, és a
hüvelykujjammal körözni kezdek merev mellbimbóján.
Rohadtul be vagyok indulva. A  farkam szinte követeli, hogy
rakjam bele végre Moirába, de én türelmesen mosom tovább a
testét.
Szappanos kezemmel benyúlok a lábai közé, megmosom és
végigmasszírozom puncijának nedves ajkait, majd
belecsúsztatom az egyik ujjamat.
– Ó, Zach! – nyögi, miközben előredönti a csípőjét.
Kihúzom az ujjamat, és végigsimítom a csiklóját, mire újra
felnyög. Basszus, annyira szexi!
– Fordulj meg! – dörmögöm. – Hadd mossam meg a hátadat is!
Engedelmeskedik. Haját a válla elé teszi, kivillantva rózsaszín
bőrét. Alig érek hozzá, ahogy óvatosan beszappanozom a hátát
egészen végig a gerince mentén a gyönyörűen kerek fenekéig,
ami a bikinialsónak hála még mindig olyan fehér, mint a
tejszín.
Mindkét kezemet ráteszem a fenekére, gyengéden
megmasszírozom az izmait. Aztán befelé fordítom a
tenyeremet, ujjaim becsúsznak gömbölyű idomai közé, és
végigsimítják a közöttük rejlő érzékenységet.
Moira teste megfeszül egy pillanatra, majd felsóhajt.
Visszahajolok a tusfürdőért, egy jó adagot a tenyerembe
nyomok. Összedörzsölöm.
 – Maradj! – parancsolom. – És ne mozogj!
Oldalra lépek, és ugyanazzal a lassú mozdulattal
végigsimítom a hasát és a hátát. Aztán a hasáról a kezem
letéved a puncijára. Befúrom a mutatóujjamat nedves ajkai
közé, és masszírozni kezdem a csiklóját.
Moira felsikolt a gyönyörtől. Egyik kezével nekitámaszkodik a
zuhanyzó falának, a másikkal belemarkol a vállamba. A szabad
kezem lesiklik a hátán, majd becsúsztatom a mutatóujjamat a
feneke vájatába. Amikor elérem érzékeny bejáratát, gyengéden
masszírozni kezdem. A  csípője előrelendül, mintha csak
szabadulni akarna kezeim közül.
–  Azt mondtam, ne mozdulj! – utasítom, és egy kicsivel
erősebben masszírozom a csiklóját.
Megmerevedik, én pedig tovább dolgozom az ujjaimmal.
Egyikkel a csiklóját masszírozom, a másikkal az ánuszát.
Odahajolok Moira nyakához. Egészen közel teszem a számat a
füléhez.
– Be akarom dugni a farkamat a fenekedbe.
Moira felnyög, és megrázza a fejét.
– Nem, nem most. Nem ma este. De hamarosan az is az enyém
lesz – mondom neki.
Mély nyögés tör fel belőle, és újra a fejét csóválja.
–  Pedig így lesz – jelentem ki, majd az egyik ujjamat a
puncijába, a másikat pedig az alig pár centire lévő nyílásába
süllyesztem. – Tudom, hogy akarod.
Moira felsikolt.
– Istenem! Ezt meg hol tanultad?
Halkan felnevetek, és megcsókolom a szája szegletét.
 – Google.
– Nem lehet, Zach. Kizárt, hogy beférj. Túl nagy vagy.
– Sss… Óvatos leszek. Felkészítelek.
Kihúzom az ujjamat a puncijából, és újra masszírozni kezdem
a csiklóját. A  másik ujjamat a második ujjpercig a fenekébe
nyomom.
Elfojtott hangok törnek fel Moirából, és felém nyomja a
fenekét, hogy még többet kaphasson ebből az új érzésből.
A  mozdulatától egy pillanatra kiesik a ritmusból a csiklójával
játszadozó ujjam, de gyorsan visszatalál. A másik ujjamat kissé
kihúzom, de csak azért, hogy aztán újra visszanyomhassam.
– Ó, ez nagyon jó! – motyogja Moira, amitől győzelmi mámor
áraszt el.
Tovább kényeztetem a csiklóját, a másik ujjamat pedig ezúttal
teljesen belé mélyesztem. Annyira forró és szűk, hogy őszintén
szólva fogalmam sincs, hogyan fogom kibírni, amikor arra
kerül sor. Már a gondolattól is szinte elélvezek.
Moira egyre szaggatottabban veszi a levegőt, és magas
hangon nyögdécsel, ahogy két oldalról kényeztetem. Kicsit
erőteljesebben mozgatom az ujjamat a fenekében, és a csiklóján
is egyre gyorsabban és gyorsabban köröz az ujjam.
– Baszki! – nyögi Moira, és rájövök, hogy most először hallom
ezt a szájából. – El fogok menni. Nagyon durván el fogok menni!
– Még szép, kurvára el fogsz – felelem, és eszeveszett tempóra
kapcsolok.
Moira egész teste megmerevedik, és rámarkol a combomra.
Olyan erősen mélyeszti belém a körmét, hogy csoda, hogy nem
kezdek vérezni. Aztán felsikolt, ahogy a gyönyör vad remegései
megrázzák a testét.
Mindkét ujjamat a helyén tartom. Moira teste vadul remegni
kezd, én meg rohadtul nem bírom tovább.
Mivel megégett a háta, kihúzom az ujjaimat, mögé lépek, és
óvatosan előredöntöm a felsőtestét. A  kezembe veszem a
farkamat, a puncijához emelem, és egyetlen erőteljes
mozdulattal beléhatolok.
–  Nyugi, édes kis Moirám! – suttogom. – Nem fog sokáig
tartani.
Keményen dugom, de vigyázok, hogy ne markoljam meg túl
erősen csípőjének rózsaszínre pirult bőrét. Lenézek, farkam
gyors ütemben mozog a forróságában.
Annyira jó!
Annyira kibaszottul jó!
Meglepő gyorsasággal élvezek el, orgazmusom az egész
testemet megrázza. Minden izmom kővé merevedik, meg kell
feszítenem a térdemet, hogy ne essek el.
Rácsapok a zuhanyzó falára.
– Bassza meg! – hörgöm, ahogy beleélvezek Moirába.
Az egész testem izzani kezd a gyönyörtől.
Soha.
Soha nem éreztem még ilyesmit.
A  teljes szabadságot, hogy azt tehettem a testével, amit csak
akartam. Hogy teljesen megbízott bennem. Hogy totálisan
behódolt előttem, és engedte, hogy a legrejtettebb pontjait is
felfedezzem. És nem azért tette, mert ezt követeltem tőle,
hanem mert ő is akarta, és elhitte, hogy nem fogok fájdalmat
okozni neki. A  caraicai nőkkel ellentétben neki nincs szüksége
rá, hogy élelmet és hajlékot biztosítsak számára. Nem, neki
teljesen más módon van szüksége rám, és ezt mindennél
megalázóbbnak tartom.
Ránézek Moira naptól rózsaszín testére. Még mindig zihál a
kirobbanó dugásunk miatt. Megadóan lehajtja a fejét, teste
bizalommal telve tárulkozik ki előttem.
Gyengéden végigsimítom.
Bele fogok halni, amikor egy nap itt hagyom.
 Tizennyolcadik fejezet
MOIRA

Megmosom a kezemet, és belenézek a tükörbe. Komoly

tekintettel bámulok a saját szemembe, és azon jár az eszem,
hogy mi történt múlt este a zuhanyzóban. Gyönyörű volt….
Rémisztő… Felszabadító.
Megváltoztatott.
Soha nem ért még úgy férfi hozzám, mint ahogy ő, és mégis,
valamiért teljesen megbíztam benne. Ebben a vademberben,
aki soha életében nem törődött a nők érzéseivel vagy
gyönyörével. Káprázatos volt, és amikor végül kihúzta magát
belőlem, éreztem, hogy valami megváltozott kettőnk között.
Zach gyengéden a zuhany alá húzott, és lemosta rólam a
maradék habot. Aztán megmosta samponnal a hajamat, majd
kondicionálóval is leápolta. Hosszú, végtelennek tűnő
mozdulatokkal fésülte át ujjaival a selymes, nedves tincseimet.
Annyira gyengéden viselkedett! Kisegített a zuhanyzóból,
törülközőt terített a vállamra, de nagyon vigyázott, nehogy
megdörzsöljön. Megvárta, amíg megkeresem az aloe verás
testápolómat, majd gyengéden bekente vele a hátamat.
Egyszerre sóhajtottam fel a hűsítő érzéstől és az ujjai keltette
szexuális vágytól.
Az égett hátamat a létező legóvatosabb mozdulatokkal illette,
de korántsem volt ilyen gyengéd, amikor a fenekemre került a
sor. A  testem megvonaglott, jelezve, hogy sokkal intimebb
érintésekre is készen áll, és Zach nem is habozott. Hason
feküdtem, ujjával benedvesített, majd szétvetette a lábaimat, és
belém hatolt hátulról.
Ezúttal lassan dugott, teste fölém magasodott, súlyát a
matracon megtámasztott karjai tartották. Az egész testét érezni
akartam magamon, de tudtam, hogy a napégés miatt ez nem
lett volna túl kellemes. Bár lassan dolgozott rajtam, egyáltalán
nem volt csendes. Ahogy ígérte, nem fogta vissza magát.
Minden egyes alkalommal, amikor belém nyomta magát,
fesztelenül felnyögött, és teljesen átadta magát az extázisnak.
Csendesen élveztem el, és hamarosan ő is követett engem.
Aztán lehajolt, és csókot lehelt lapockáim közé.
Amikor kihúzta magát belőlem, azon kezdtem gondolkodni,
hogy vajon visszamegy-e a szobájába. Múlt éjjel együtt aludtunk
ugyan, de nem voltam benne biztos, hogy csak azért, mert
teljesen kimerült, vagy azért, mert velem szeretett volna aludni.
Nem kérdeztem meg tőle, mert féltem a válaszától.
Ám egyszer csak az ágy másik oldalára gurult, a hátára
fordult, és rám parancsolt.
– Gyere ide!
Odafordultam hozzá, ő pedig óvatosan átölelte a hátamat, ami
az aloénak hála már sokkal kevésbé volt érzékeny. Egy darabig
csendben feküdtünk. Végül én szólaltam meg először.
–  Hol szerezted ezeket a hegeket? – kérdeztem, ahogy
végigsimítottam a hasát, a jobb csípőcsontját, majd combjának
felső részét, melyen négy, egyenként tíz centi hosszú sorban
apró, kör alakú hegek fehérlettek. Már első este észrevettem
őket Caraicában, és bár Zach testét mindenféle vágásszerű
hegek borították, ezek érdekeltek a legjobban.
Felemelte a fejét, hogy lássa, merre járnak az ujjaim.
– Azokat? Egy zöld anakondától, ami vacsorának nézett.
Felemeltem a fejemet, mert biztos voltam benne, hogy
szórakozik velem.
– Most viccelsz, ugye?
Teljes komolysággal nézett vissza rám.
– Nem.
– Szent ég! Hogyan történt?
Zach halkan nevetni kezdett, és visszatette a fejét a párnára.
–  Talán tizenkét éves lehettem. A  törzs többi hasonló korú
fiújával vadászni mentünk. Nem voltuk még túl ügyesek. Ha jó
napunk volt, és elég sok nyilat lőttünk ki, akkor véletlenül talán
eltaláltunk egy-egy majmot. Az Ituí folyó partján aztán
belebotlottunk egy anakondába. A kislány össze volt tekeredve,
a fejét pedig maga alá dugta, úgyhogy nem vettük észre.
–  Kislány? Honnan tudtad, hogy lány? Benéztél a szoknyája
alá? – horkantam fel.
–  Nem, okoska. A  nőstények nagyobbak, ez pedig bazi nagy
volt… A  tekeredéséből ítélve lehetett vagy hat méter. A  lényeg
az, hogy általában a vízben vadásznak, és baromi gyorsak. De
ez elég lustának tűnt, és talán öreg is volt már. Ki tudja…
A lényeg az, hogy arra gondoltunk, ha meg tudnánk ölni, akkor
az egész törzs jóllakna belőle.
Összerezzentem. Nemcsak azért, mert Zach ilyen fiatalon
ekkora veszélybe került, hanem azért is, mert arra gondoltam,
mekkora felelősség nyomta a vállát. Tizenkét évesen már fontos
volt számára, hogy gondoskodjon a falubeliekről.
–  Nálunk voltak az íjaink és a nyilaink, de tudtuk, hogy
semmire sem megyünk velük. Le kellett vágnunk a fejét. A gond
csak az volt, hogy nem láttuk. A  kígyótól néhány méterre
tanakodtunk egy darabig, amikor is Kaurlónak zseniális ötlete
támadt. Úgy akartuk előcsalni, hogy megdobáljuk kővel.
– Elkezdtétek kővel hajigálni azt a bazi nagy kígyót? Teljesen
elment az eszetek?
Zach elvigyorodott.
–  Hülyék voltunk. De működött. A  kövek ugyan lepattantak
róla, néhány dobás után viszont felemelte hatalmas fejét.
Egyáltalán nem tűnt idegesnek, inkább csak álmosnak.
Kitekeredett, és elindult a víz felé.
– Én simán elengedtem volna – jelentettem ki.
Újra kirázott a hideg.
– Az volt a vacsoránk. Nem engedhettük el. Utánaszaladtunk,
és előhúztunk a machetéket. Én voltam a leggyorsabb, így én
értem oda elsőnek. Felemeltem a fegyveremet, hogy lesújtsak
rá, de ekkor olyan gyorsan felém fordult, hogy esélyem sem volt
reagálni. Elkapta a combomat. A földre zuhantam, a machetém
meg kiesett a kezemből.
– Édes istenem! És mit csináltál?
–  Torkom szakadtából üvölteni kezdtem. Az anakondáknak
mindkét álkapcsukban két sor fog van, a fogak pedig hátrafelé
hajlanak. Úgy beléd tudnak marni, hogy soha többet nem
szabadulsz. Nincsen mérgük, de nem is kell nekik. Csak addig
kell megtartaniuk, amíg rád tekerednek. Aztán megfojtanak.
 – Az egyik társad mentett meg?
Zach felnevetett.
–  Dehogy, sikítva beszaladtak a dzsungelbe segítségért.
Szerencsére Paraila a közelben volt, és odarohant. Amikor
meglátott a földön, portugálul kezdett káromkodni. „Ostoba,
ostoba kölyök.” Mire odaért, a kígyó már a hasam köré
tekeredett, úgyhogy csak nehezen talált olyan helyet, ahol
anélkül tudta átvágni a kígyót, hogy engem is megsebesítsen.
– Egek. De úgy tűnik, végül sikerült neki.
–  Persze. A  kígyó teljesen bepöccent, mert Parailának
gyakorlatilag ketté kellett vágnia. Végül megölte, de egy
örökkévalóságig tartott, mire kiszabadította a lábamat az
állkapcsából. Néhány foga belém is tört, egyesével kellett
kihúzni őket.
– Jézus… meg is halhattál volna.
– Majdnem össze is jött. Kétszer. Először a kígyó miatt, aztán
meg azért, mert elfertőződtek a sebeim, és nagyon beteg lettem.
De átvészeltem.
Keserűség öntött el a gondolattól, hogy Zachnek ilyen
küzdelmes életet kellett élnie. Nem erre született az az édes kis
georgiai kisfiú, aki egyáltalán nem akart Amazóniába menni.
– Kemény életed volt ott – mondtam halkan.
– Annyira azért nem – vonta meg a vállát. – De megbirkóztam
vele.
– Túlélted.
– Mások talán úgy mondanák, férfivá értem.
Igen, Zach valóban férfivá érett, gondolom, ahogy a
fürdőszoba tükrébe bámulva felidézem magamban a
beszélgetésünket.
Miután elmesélte a történetet, csendben feküdtünk, és végül
el is aludtam a karjaiban. Alig húsz perce ébredtem fel arra,
hogy Zach a lábaim között matat. Orgazmussal akart
felébreszteni. Határtalanul telhetetlen, de nem panaszkodom.
Amikor az orgazmusom hullámai csillapodni kezdtek, mélyen
belém tette a farkát, és erőteljesen száguldott saját, perzselő
kielégülése felé. Amikor elment, belesüllyesztette a fejét a
párnába, és a nevemet kiáltotta. Szerencsére szinte teljesen
elnyelte a hangját a puha tollpárna.
Remegő lábakkal botorkáltam ki a fürdőszobába, pisiltem,
majd ideálltam a tükör elé.
Zach tele van rejtélyekkel. Édes ártatlanságba született, és
mégis halálosan veszélyes és mérhetetlenül visszafogott. Nyers
erő, sebhelyes bőr és mohó vágy. Elfogadta a helyzetét, és igen,
Zach férfivá érett.
És most mégis itt van az új világban, és semmi másban nem
leli örömét, csak a testemben. Biztos vagyok benne, hogy ha
nem így alakult volna a kapcsolatunk, akkor Zach már régen
visszament volna Caraicába. És ezt nem az egóm mondatja
velem. Sőt. Szomorúsággal gondolok erre, mert ezek szerint
csak a fenomenális dugásaink tartják itt. És most komolyan…
meddig tarthat ez?
Azon vacillálok, hogy visszabújjak-e mellé az ágyba.
Legszívesebben ezt tenném, de elillant az intimitás, és jelen
pillanatban furcsán sebezhetőnek érzem magam.
– Gyere vissza az ágyba! – kéri Zach halkan. – Nem terveztünk
semmit mára, és van még pár mocskos dolog, amit ki szeretnék
próbálni veled.
Felgyorsul a pulzusom, és önkéntelenül is a farkára ugrik a
tekintetem, ami bár már elernyedt, mégis vastagon lóg a lábai
között. Amikor a szemébe nézek, látom, hogy vigyorog.
–  Csak adj neki pár percet! De addig is gyere, és feküdj ide
mellém!
Nem kell kétszer kérnie, visszamászom az ágyba. De ahelyett,
hogy mellé feküdnék, merész gondolatom támad. Rámászom, és
meglovagolom a csípőjét.
Zach szemöldöke felszökik, kezét a combomra teszi.
– Te meg mit csinálsz?
Megvonom a vállam, mert őszintén szólva fogalmam sincs.
– Csak gondoltam, rád ülök. Lazulok itt egy kicsit.
Zach ajka széles vigyorra húzódik. Imádom ezt a
könnyedséget kettőnk között. Mostanáig nem voltam benne
biztos, hogy Zach erre is képes, mert mindig olyan komoly és
parancsolgató. De úgy tűnik, humorosnak talál, és ez nagyon
tetszik.
Ujjaimat az övéi közé fűzöm.
– Mit szeretnél ma csinálni?
– Ágyban maradni veled… egész nap.
–  Nem lehet. Feltűnne Randallnek vagy Samnek. Válassz
valami mást!
Zach egy pillanatra lesüti a szemét, mintha nagyon
gondolkozna valamin, majd komoly tekintettel visszanéz rám.
– Nem muszáj ma, de remélem, hogy el tudunk menni majd a
templomba egy szertartásra.
Reflexből megszorítom a kezét.
 – Ez egy remek ötlet. De hogyhogy érdekel a dolog?
–  Gondoltam, ez is egy módja lehetne annak, hogy
megismerjem a szüleimet. A  vallás áthatotta az életüket. Én
gyorsan elfelejtettem a keresztény tanokat, amikor Caraicába
kerültem, és bár Gaul atya igyekezett tanítani, sokkal jobban
vonzott a természettel kapcsolatos misztikus és spirituális
hitvilág, amit a caraicaiak gyakorolnak. De ártani nem árthat,
ha elmegyek egy templomba. Tudod… hogy ezzel is jobban
megismerjem ezt a világot.
Felemelem összekapcsolódott kezünket, és megcsókolom Zach
ujjait.
–  Szép gesztus, hogy így adózol a szüleid emlékének,
Zacharias. Örömmel elviszlek. Körülnézek, van-e templom a
környéken.
– Köszönöm – mondja, és most ő húzza a kezeinket a szájához,
hogy megcsókolja az ujjaimat.
Aztán ráharap a mutatóujjamra.
Felnyögök, megfeszül a csípőm, és érzem, hogy a farka életre
kel.
– De most beszéljünk valami sokkal fontosabbról! – kéri.
Szemében perzselő forróság lobban fel.
– Miről? – suttogom.
– Arról, hogy a szádba veszed a farkamat, én meg bedugom a
nyelvemet a lábad közé.
–  Ó,  erről szívesen társalognék! – mosolygok. – Egyébként
ennek hatvankilenc a neve.
A  Zach szemében lobogó lángok elhalnak egy pillanatra, és
kíváncsiság váltja fel őket.
 – Hatvankilenc? Miért hívják így?
Kiszabadítom az egyik kezemet, és egyik ujjammal a
mellkasára írom a számokat.
– Hatvan… kilenc. Látod, hogy állnak a számok?
Felismerés csillan a szemében, és vigyorogva bólint.
–  Már értem! Gondolkoztam rajta, hogy meg lehet-e csinálni
ezt, de álmomban sem hittem volna, hogy még neve is van.
– Elég népszerű szexpozíció… én legalábbis úgy tudom.
Zach felül, és átkarolja a csípőmet. Érzem, hogy vaskos húsa
lüktetni kezd a lábam közötti nedvességben. Átfordít, a hátamra
fektet, és fölém hajol.
– Csináltad már?
Megcsóválom a fejemet, és ráharapok az alsó ajkamra.
– Még nem. De mindig is ki akartam próbálni.
– Akkor én leszek az első, aki megcsinálja veled.
És az utolsó is, reménykedem, de tudom, hogy hiábavalóan.
–  És a tegnap este? Dugta már be valaki úgy az ujját a
fenekedbe, mint én?
Forróság önt el, ahogy eszembe jut a zuhanyzós
pajzánkodásunk, és összerándul a puncim.
– Még soha.
Zach megszállottan néz rám, és lehajtja a fejét. Az ajkai
majdnem hozzáérnek a számhoz.
– Alig várom, hogy seggbe dugjalak – morogja. – Isteni lesz.
Nagyot nyelek, és bólintok, mert a mérete miatt még mindig
rettegek a dologtól. Attól tartok, hogy szét fog szakítani, de
nagyon tetszik a gondolat, hogy ilyen intim módon is odaadjam
magam neki. Azt hiszem, kissé utána kell néznem a dolgoknak,
mégis hogyan tehetnék a kedvére anélkül, hogy a kórházban
kötnék ki.
Zach elmosolyodik, amikor meglátja az arckifejezésemet,
majd végighúzza az ajkát a számon. Amikor azonban kinyitja a
száját, hogy megcsókoljon, kopogtatnak az ajtón.
–  Zach! – hallom meg Randall hangját. – Nemsokára indulok
munkába, tudunk beszélni egy percet?
Az egész testem megmerevedik a félelemtől, hogy Randall
esetleg ránk nyit. Zach azonban halálos nyugalommal fordul az
ajtó felé. Lusta mosolyra húzza a száját.
Lelököm magamról Zachet, majd az ágy végébe mászom, és
magam elé húzom a lepedőt. Rám tör a pánik. Zach felkel az
ágyból, és megszólal.
– Egy perc. Csak felöltözöm.
A fürdőszobára mutat.
– Menj! – suttogja.
Gyorsan, de hangtalanul osonok át a szobán, bemegyek a
fürdőbe, és félig behajtom az ajtaját, hogy el tudjak rejtőzni
mögötte.
Semmit sem látok, de hallom, hogy Zach öltözködni kezd, és
hallom azt is, ahogyan felhúzza a sliccét. Arra gondolok, vajon
hogyan fogja elrejteni hatalmas erekcióját, de aztán eszembe
jut, hogy Randall hangja valószínűleg minden vágyat kiölt
Zachből.
Kinyílik az ajtó, Randall vidáman köszön.
– Jó reggelt!
Egyre hangosabban hallom. A  fenébe… bejött a szobába.
Basszus… vajon szexszag terjeng? Meghallotta, hogy
beszélgetünk? A szívem veszettül kalapál, és imádkozni kezdek
a jóistenhez, hogy húzzon ki ebből a slamasztikából. Már éppen
meg akarom ígérni magamnak, hogy ha most nem bukunk le,
akkor leszállok Zachről, de nem teszem, mert kizárt, hogy
megtegyem. Akkor sem tudnék leszállni róla, ha száz zöld
anakonda venné körül.
– Na, mi a helyzet? – kérdezi Zach.
–  Nos, azon gondolkoztam, hogy szeretnél-e ma elkísérni a
munkahelyemre? Hogy lásd, miből élek. Gondoltam, talán
érdekelne.
– Hát… – motyogja Zach.
Szinte látom magam előtt, ahogy forognak a fejében a
fogaskerekek. Ahogy azon gondolkozik, hogyan másszon ki
ebből. Bár kissé összemelegedtek, Zach azért még mindig tartja
a három lépés távolságot Randalltől.
– Hát, jó… persze. Miért is ne?
–  Kitűnő! Akkor várlak lent reggelire – rikkantja Randall,
mire a szívverésem lassulni kezd a megkönnyebbüléstől. –
Benézek Moirához is, hátha ő is csatlakozik hozzánk.
Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Kész, lebuktunk.
–  Nincs a szobájában – mondja Zach, mire majdnem
szétrobban a szívem. – Nemrég hallottam, hogy elment.
Szerintem futni indult.
Futni? Mégis mióta futok?
– Megvárhatjuk, hogy visszaérjen – mondja Randall kedvesen.
– Lent találkozunk.
– Úgy fél óra múlva? – kérdezi Zach.
– Pompás! – válaszolja Randall.
 Hallom, hogy elmegy, és azt is, hogy Zach becsukja az ajtót.
Várok vagy fél percet, mielőtt elég bátorságom lesz
előmerészkedni a fürdőszoba biztonságos rejtekéből. A lepedőt
még mindig magam előtt szorongatom.
Zach kiterülve fekszik az ágyon, kezei a lába között matatnak.
A  farkával játszik, melynek méretére és merevségére látszólag
semmilyen hatást nem gyakorolt Randall látogatása.
Forró tekintete szinte átégeti a bőrömet.
– Dobd le azt a lepedőt!
Elengedem a puha anyagot, mely így a földre hullik.
– Gyere az ágyba! Hatvankilencezni akarok veled.
–  De… le kell menned reggelizni. Nekem meg vissza kell
mennem a szobámba, hogy bekapjak egy váliumot vagy
valamit, mert most halálra rémültem.
– Azonnal gyere ide, Moira! Addig nem megyek sehova, amíg
ki nem nyaltalak, és te le nem nyelted minden cseppemet.
Ó, istenem! Egész testemen libabőr fut végig, a lábaim pedig a
puszta szavaktól megindulnak az ágy felé. Amikor a combjaim
nekiütköznek az ágy szélének, automatikusan Zach újabb
parancsára várok.
–  Mássz fel! – utasít komisz mosollyal az arcán. – Te leszel
felül. Azt akarom, hogy ülj rá az arcomra azzal a gyönyörű
punciddal, és azt akarom, hogy közben vedd a szádba a
farkamat!
Nem tudom, mit mondjak. Nincs mit mondanom. Egy kicsit
talán túlságosan is jól elsajátította a mi világunk szexuális
szlengjét. Nincs erőm megszólalni, megmozdulni viszont annál
inkább. Felmászom az ágyra, megfordulok, és ahogy
parancsolta, ráülök az arcára.
Aztán Zach a mennyekig repít a nyelvével és az ujjaival, én
pedig minden cseppjét lenyelem.
 Tizenkilencedik fejezet
ZACH

Az egyik hét átcsúszik a másikba, és bár előítéleteim voltak

Randall-lel kapcsolatban, végül egészen jól érzem magam itt
Georgiában. Az időmet azzal töltöttem, hogy a lehető legtöbb
dolgot megnéztem. Moira mindenhová elvitt, olyan csodákat
mutatott meg, amiket soha nem láthattam volna, ha Caraicában
maradok.
Elkísért egy profi baseballmeccsre, ami igen érdekes volt,
főleg, hogy felfedezhettem a csapolt sör és a hot dog csodáját is.
Aztán elmentünk színházba is, ahol megnéztük A
nyomorultakat. Ez nem volt annyira szórakoztató, de csak azért,
mert Cara és Clint is velünk tartottak. Cara mellém ült, és az
egész előadás alatt az idegeimre ment. Folyamatosan
beszélgetni akart, amikor előrehajolt, a térdemre tette a kezét,
vagy épp a karomhoz nyomta a mellét. Annyira persze nem
voltak kellemetlenek ezek a lágy női érintések, csak épp azt
szerettem volna, hogy más érjen így hozzám. Amikor épp nem
kötötte le minden figyelmemet a nyomulása, akkor
folyamatosan Clintet figyeltem: egy kissé közelebb hajolt
Moirához, mint amit el tudtam volna viselni. A kezem gyakran
önkéntelenül is ökölbe szorult, és igencsak vissza kellett fognom
magam, hogy ne kövessek el erőszakot a túlbarnított képén.
 A  legjobban eddig azt élveztem – már persze Moira dugásán
kívül –, amikor elvitt, hogy meghallgassuk az Emory Egyetemről
érkezett kollégája vendégelőadását. Az előadás témája az
Amazóniában élő törzsi sámánok gyógynövényhasználata volt.
Hihetetlenül érdekesnek találtam.
Nagyra értékeltem, hogy Moira az ittlétem alatt időt szakított
valami olyasmire, ami az én kultúrámhoz kapcsolódik. Amikor
aztán véget ért az előadás, hirtelen ötlettől vezérelve
előrehajoltam, és megcsókoltam a nyakát.
– Köszönöm – mondtam. – Lenyűgöző volt.
Elpirult, majd előrenyúlt, és megszorította a kezemet. Aztán
visszamentünk Randall házába, és egész délután úgy dugtunk,
mint a megvadult állatok.
Ahogy azt megígérte, Randall elvitt engem és Moirát a
Cannon’s vállalat atlantai központjába. Persze csak azután,
hogy Moirával hatvankilenceztünk egy hatalmasat, amit
annyira élveztem, hogy aznap este meg is ismételtük, amikor
belopóztam a szobájába. Sosem hittem volna, hogy ilyen
kibaszott jó érzés, amikor egy nő a szájába veszi a farkamat,
vagy azt, hogy Moira édes húsa ilyen finom lehet.
Egészen érdekes napot töltöttünk el Randall-lel, de
folyamatosan azt éreztem, hogy az egész csak műsor. Hosszan
magyarázott az üzletről, kihangsúlyozta a vállalat
ügyfélközpontúságát, és hogy jó minőségű termékeket kínálnak
elérhető áron. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon büszke a
munkájára, de mintha kétségbeesetten törekedett volna arra,
hogy én is ezt érezzem. Érdeklődve figyeltem, kérdeztem és
hagytam, hogy mondja és mondja. Aztán amikor a nap végén
együtt vacsoráztunk, minden világossá vált, amikor Randall
vágyakozva így szólt:
–  Bárcsak lenne valaki, mint te, Zach, aki egy nap átvehetné
tőlem az üzletet!
Minden benne volt ezekben a szavakban. Úgy tekintett rám,
mint az örökösére, pedig én egyáltalán nem vagyok az.
Moira a szeme sarkából elkerekedett szemmel rám pillantott.
Az ő figyelmét sem kerülte el, hogy mit mondott Randall.
Én azonban gyorsan elébe mentem a dolgoknak.
–  Értékelem a gesztust, Randall, de ez nem olyasmi, ami
érdekelne engem.
Hogyan is érdekelhetne, amikor a szívemet ott hagytam
Caraicában? Nem tagadom, elgondolkoztam azon, hogy milyen
lenne itt maradni… Nem Randall ajánlata miatt, sokkal inkább
azért, hogy mindennap Moira mellett lehessek. Milyen lenne
elköteleződni egyetlen nő mellett, és milyen lenne elmerülni
azokban a gyönyörökben, amikkel minden éjjel – és néha
nappal is – megajándékozott, amióta Atlantába jöttünk.
De nem tudtam választ adni magamnak.
Randall kétségtelenül kedvesebben bánt velem, mint ahogy
elképzeltem. Kedvessége azonban sokszor kellemetlen
érzéseket okoz. Aznap, amikor elvitt a szüleim házához,
elmondta, hogy nyitott a nevemre egy bankszámlát. Aztán
átadott egy plasztikkártyát, és elmagyarázta, hogyan működik a
hitelkártya.
Megpróbáltam visszaadni neki, vissza akartam utasítani az
adományát, mert semmit sem tettem ezért a pénzért.
Ő  azonban azt mondta, hogy már akkor elfogadtam az
„adományát”, amikor úgy döntöttem, hogy visszajövök az
Államokba, mivel elfogadtam Moira segítségét, amit ő fizetett.
Most pedig az ő házában élek, és az ő ételét eszem.
Nem fellengzősen mondta, és nem is akarta éreztetni, hogy a
vendége vagyok. Sokkal inkább arra akart rámutatni, hogy
családtagnak tekint. Ettől megint furcsa érzések kavarogtak
bennem, amiket azonban gyorsan elnyomtam magamban.
Randall aztán azt mondta, hogy több pénze van, mint Istennek,
és személyes sértésnek venné, ha nem fogadnám el a
vendégszeretetét. Azt mondta, ezzel is a háláját fejezné ki a
szüleim felé a rengeteg örömteli pillanatért, amikkel az évek
alatt megörvendeztették őt.
Ettől aztán marha szarul éreztem magam, úgyhogy elvettem a
kis műanyag kártyát, és bár kirázott a hideg a gondolattól, hogy
a jólétem Randalltől függjön, becsúsztattam a zsebembe. Szinte
egész életemben a törzs jólétéért dolgoztam, így nagyon
nehezen tudtam elfogadni valami olyasmit, amit nem
érdemeltem ki.
Másnap Moira elvitt egy bevásárlóközpontba, amiben annyi
üzlet volt, hogy a végére már szédülni kezdtem. Vettünk nekem
egy laptopot is. Sok időt töltöttem előtte, könyveket és zenét
kerestem rajta… és ja, szexet is. Ha a lehető legjobban ki
akarom használni az itt töltött időmet, akkor minél több dolgot
ki kell próbálnom Moirával.
És ha már Moiráról van szó… Felülök az ágyamban, ahol az
elmúlt órákban az Amazon csodáit fedeztem fel – az online
üzletét, nem az esőerdőét. Besétálok a szobájába. Azt mondta,
hogy el kell intéznie pár e-mailt a munkájával kapcsolatban, de
már régóta nem láttam. Én pedig magamévá akarom tenni.
Mondjuk, mindig ezt érzem, amikor a közelében vagyok.
Meg akkor is, amikor nem.
Egy kis asztal előtt ül a szobája keleti ablaka előtt, és éppen
olvas valamit a képernyőn.
– Még mindig dolgozol? – kérdezem, ahogy mögé lépek.
– Már kész vagyok. Csak a nővérem e-mailjét olvasom.
– Nővéred?
Hogyhogy eddig nem tudtam, hogy van egy nővére? Soha
nem kérdeztem?
– Igen, Lisának hívják. Észak-Carolinában él, és össze akarunk
hozni egy találkozót, ha már úgyis itt vagyok.
–  Találkozhatok vele? – kérdezem, mert egyre kíváncsibb
vagyok Moirára.
Minden idejét hajlandó rám áldozni, én meg szégyenszemre
egyáltalán nem mutattam érdeklődést iránta. Leszámítva
persze a szexet.
Rám mosolyog, majd feláll és nyújtózik, amitől kidüllednek a
mellei. Rögtön sokkal keményebben akarom megdugni, mint
ahogy eredetileg terveztem.
–  Persze. Akár ezen a hétvégén is elmehetünk, ha Randall
nem tervezett semmit.
Magamhoz húzom Moirát, és a hajába fúrom az orromat.
Alma- és napfényillata van.
– Közel álltok egymáshoz?
Mellkasomra fekteti az arcát. A  mozdulat olyan édes, hogy
elakad a lélegzetem.
– Igen. Nagyon közel. A szüleink halála után ő nevelt engem.
 Hátrahőkölök, és ránézek Moirára. Kérdő tekintettel néz
vissza rám.
– A szüleid meghaltak? – kérdezem, és még jobban szégyellem
magamat, hogy még ezt sem tudtam róla.
Főleg, hogy ez közös bennünk.
–  Apukám tizenhárom éves koromban halt meg
szívrohamban. Anyukám két évre rá rákban. Lisa öt évvel
idősebb nálam, úgyhogy ő lett a hivatalos gyámom.
–  Sajnálom – felelem tisztelettudóan. – Fogalmam sem volt
róla.
–  Semmi baj – mondja, aztán megszorítja a karomat, és
hátrébb lép. – Úgy tűnik, van bennünk valami közös, nem?
A  szüleink gyerekkorunkban haltak meg, és valaki más nevelt
fel mindkettőnket.
Parailára gondolok, arra a kedvességre, amivel a szüleim
halála után gondozott. Zavarodott voltam, nyomorúságosan
éreztem magamat, és minden reményt elvesztettem. Ő azonban
rögtön magához vett, és minden szempontból apámként
viselkedett. Gondolom, Lisa is így tett Moirával.
Megpróbálok visszaemlékezni arra a haragra, amit akkor
éreztem, amikor megtudtam, hogy elvisznek a törzstől. Amikor
rájöttem, hogy újra a feje tetejére fog állni a világ körülöttem.
Egyszer már átéltem ezt, nem akartam újra megküzdeni ezzel.
Tisztán emlékszem a napra, amikor Paraila elmondta nekem,
hogy mennem kell.
 
Tikkasztó, nehéz levegő ülte meg az erdőt, ahogy átvágtam a
dzsungelen. A  lábam alatt megzörrentek a rothadó levelek, és
ügyesen kerültem ki az utamba kerülő gyökereket és indákat,
amik a szűk ösvényen tekeregtek. Bár ösvénynek is túlzás nevezni
a letaposott növényekkel és letört pálmaágakkal szegélyezett
csapást, melyet akkor vágtam, amikor aznap korábban arra
jártam. Három óra alatt tettem meg az utat a falunktól a
Pesapan folyóig, ahol el akartam ejteni pár kajmánt. Úgy
gondoltam, az aligátorhús minden bizonnyal mosolyt csalna
Paraila öreg, ráncos képére. Ő  már túl öreg ahhoz, hogy
vadásszon, így aztán rám meg a törzs többi harcosára van
utalva, hogy ellássák hússal. A felesége, az a mogorva, vén kecske
állandóan kenyérrel és banánnal tömi, de ennél többre lenne
szüksége, mert ahogy öregszik, úgy lesz egyre gyengébb.
Nem volt szerencsém, és egyetlen lusta kajmánt sem találtam,
de így is jó zsákmánnyal térek haza. A  machetémet a hátamra
vetettem, hogy mindkét kezem felszabaduljon. Az egyikben az
íjamat, a tegezemet és a nyilaimat cipeltem, a másikban pedig egy
rögtönzött, pálmából font kosarat, amit azért készítettem, hogy
haza tudjam vinni a két kígyót, amit elejtettem. Jó vacsora
Parailának.
Mivel reggel már kitapostam az ösvényt, a hazaút rövidebb
ideig tartott. Csak egyszer álltam meg, hogy igyak egy kis
esővizet egy pocsolyából, és egyek egy kis kenyeret, amit Paraila
nyomott a kezembe, mielőtt elmentem. A  felesége sütötte előző
nap egy nagy agyagtáblán. Engem sem akkor, sem azóta nem
kínált meg belőle, de amikor hátat fordított, Paraila a kezembe
nyomott egy darabot, és rám kacsintott.
Ha Paraila nem gondoskodott volna rólam a caraicák között
töltött éveim során, akkor már halott lennék. És nem csak az
anakondára gondolok, ami tizenkét éves koromban támadt rám.
A  szüleim halála után teljesen magamra maradtam, és ha nincs
Paraila, minden bizonnyal éhen halok. Én voltam a fehér fiú a
barnák világában, egy kívülálló, akit soha nem fogadtak volna be.
Más volt a bőröm és a szemem színe. Nem érdekeltek az isteneik
és szellemeik, inkább a Bibliát olvastam, amit a szüleim hagytak
hátra.
Paraila kedvessége nélkül az első pár hetet sem éltem volna túl.
A  saját tányérjáról etetett meg, még akkor is, amikor a felesége
zsörtölődött vele emiatt. Az ő fiai már felnőttek, és a törzs
szokása szerint több feleséget is tartottak. Bár a caraicák nem
választottak vezetőt, Paraila volt a legidősebb a törzsben, így
aztán különleges tisztelet övezte. A legtöbben el akartak üldözni
és egyszerűen csak hagyni meghalni, de Paraila ezt nem engedte.
Beköltöztetett a saját kunyhójába egyetlen megmaradt felesége,
S’amair’a mellé. A  többi felesége akkorra már mind meghalt.
Malária, egy bozótmester marása és az öregség vitte el őket.
Ebben a sorrendben.
Paraila védelmét élveztem, de nem lehetett mindig ott, hogy
megvédjen a törzs többi tagjától. Az első években sokat
bántottak. Tetőtől talpig különböztem tőlük, ráadásul
misszionáriusokkal érkeztem, akik megpróbálták megtéríteni
őket. Ettől aztán nem lettem túl népszerű.
A  családomat persze megtűrték a faluban, mert a szüleim a
modern világ csodáival megrakodva érkeztek Amazóniába.
Többek közt fegyvereket hoztak: machetéket és késeket, amikkel
könnyebben vadászhattunk. Egyszerű dolgokat, mint például
ollókat a hajvágáshoz vagy fémedényeket a főzéshez. A  törzs
ezeket az eszközöket hálásan elfogadta, és cserébe türelmesen
végighallgatták, ahogy a szüleim felolvasnak nekik a portugálra
fordított Bibliából. Soha nem fogadták be igazán a Szentírást, de
a caraicaiak legalább tudták, hogyan tegyenek úgy, mint akiket
érdekel a dolog. Vigyorogva hallgatták végig a felolvasásokat, és
még néhány angol szót is hajlandóak voltak megtanulni, amiket a
szüleim tanítottak nekik. De éreztem, hogy az ajándékok nélkül
nem fogadtak volna minket szívesen.
Hétéves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, elég idős
vagyok már ahhoz, hogy magukkal vigyenek Brazíliába a
harmadik missziójukra, mely során tovább folytatták a pogány
indiánok térítését. Eleinte nem nagyon akartak befogadni a törzs
gyerekei. Teljesen megdöbbentem, hogy mindenki meztelen,
engem pedig kinevettek, amiért kis oldalzsebes nadrág és ing volt
rajtam, amit a szüleim a moszkitók és más rovarok miatt adtak
rám. Még a kis túrabakancsom miatt is csúfoltak, kinevettek,
amiért nem volt bennem elég r’acha mezítláb mászkálni a
dzsungelben.
Sokban különböztem a barna bőrű, fekete hajú gyerekektől. Az
én hajam csokoládébarna színű volt, a szemem viszont egészen
világoskék. Nagyon hasonlítottam anyámra, legalábbis én úgy
emlékszem. Annyira be akartam illeszkedni a többiek közé, hogy
alig két héttel az érkezésünk után anyaszült meztelenül egy
falkányi gyerekkel a nyomomban odarohantam az anyámhoz.
–  Anyuci, elmehetek a többi gyerekkel a folyóhoz játszani? –
kérdeztem tőle.
Anyám csak pislogott rám értetlenül, és megkérdezte, hol
vannak a ruháim.
 Elmondtam neki, hogy egyszerűen csak olyan akartam lenni,
mint a többi gyerek, ők pedig nem viselnek ruhát. Aggodalmasan
apámra nézett, de ő csak megvonta a vállát. Teljesen lefoglalta,
hogy bambuszból és pálmalevelekből felépítse a saját kis
kunyhónkat, mert ő is meg akart tenni mindent annak érdekében,
hogy beilleszkedjünk a törzsbe. Szerinte ideje volt
megszabadulnunk a háromszemélyes sátrunktól, amiben addig
aludtunk.
– Jól van, Zacharias. Menj csak, de légy óvatos!
Örömömben ugrándozni kezdtem, és elszaladtam a többi
gyerekkel. A  falu akkoriban csak negyvenöt méterre feküdt az
Amazonastól, de olyan pletykák jártak, hogy hamarosan odébb
állunk, mert a fakitermelés vészesen közeledett. A  caraicák
zárkózott emberek, és bár szívesen elfogadták a szüleimtől
kapott machetéket, edényeket és gyógyszereket, nem szerették
volna, hogy a civilizált világ rájuk telepedjen.
A sekély vízben játszottunk, belökdöstük egymást a folyóba, és
felsikoltottunk, amikor egy víz alatti növény hozzáért a
lábunkhoz. Mindannyian tudtuk, mennyire veszélyesek az
aligátorok, a kígyók és a piranhák, így aztán eszünk ágában sem
volt a mély vízbe menni.
Aztán az egyik gyerek meglökött, én meg a fenekemre ültem a
vízben. Amikor fröcskölve kikászálódtam, a gyerek rám nézett, és
rámutatott a kukacomra. És elkezdett nevetni. A  többi gyerek
odasereglett, és ők is nevettek, amikor meglátták a kukacomat.
Fogalmam sem volt, miért. Persze a kukacom is más volt, az
övékét többnyire teljesen eltakarta sötétbarna bőrük. Az enyém
viszont teljesen csupasz volt, és semmi sem rejtette el. Csak
évekkel később tudtam meg egy arra járó misszionáriustól, hogy
az én kukacomat úgy nevezik, hogy körülmetélt pénisz.
Elmagyarázta, hogy kisbaba koromban a szüleim kérésére
levágták a bőrt a végéről. A  dolognak egészségügyi és higiéniai
okai vannak, de a caraicák egyáltalán nem alkalmaznak ilyesmit.
Sokáig nevettek rajtam emiatt, de én jót mosolyogtam
magamban. Tisztább voltam, mint ők, és amikor elértem azt a
kort, hogy együtt hálhattam az első nővel a törzsből, rájöttem,
hogy a lányok az én péniszemet jobban szeretik, mint a többi
fiúét. Nemcsak tiszta és gyönyörű volt – ők legalábbis ezt
mondták –, hanem sokkal nagyobb is az övékénél, és jobban is
esett nekik, mint a többieké.
Végre aztán, éppen mire a nap is kezdett lemenni, hazaértem a
faluba. Úgy hat hónapja élhettünk azon a helyen. Addigra
gondosan megtisztítottuk a dzsungelnek azon részét, ahol éltünk.
Úgy kétévente költöztünk, vagy azért, mert kimerült a termőföld,
vagy mert közeledett a fakitermelés. Nem igazán szerettem ezt a
helyet, mert túl messze volt a folyótól, ahol az évek alatt
megtanultunk kereskedni más törzsekkel és felfedezőkkel.
A  falu csendes volt, a többi férfi elment tapírvadászatra, ami
általában több napig tartott. Én azért nem mentem velük, mert
Paraila nem érezte jól magát. Nem akartam túl messzire
kalandozni. Az évek alatt a vadászatban leköröztem a törzs többi
férfitagját, és egyre inkább elfogadtak. Némelyikükkel még szoros
barátságot is kötöttem. Akkor váltam a törzs teljes jogú tagjává,
amikor tizenhét évesen először mentem el velük kifosztani egy
másik falut, és velük együtt kockára tettem az életemet. Mindenki
elfogadott, kivéve S’amair’át, akit viszont mindenki gyűlölt.
 –  Paraila, hazatértem! – kiáltottam, ahogy odaértem a
kunyhójához, aminek nem voltak falai.
Az egész egy pálmából font tetőből állt, ami megvédte őket az
esőtől. Az én kunyhóm sokkal kisebb volt az övénél, de olyan
közel állt hozzá, hogy ha mindketten befeküdtünk a
függőágyunkba, akkor simán tudtunk beszélgetni.
S’amair’át sem láttam sehol, úgy gondoltam a növényekkel
foglalkozik. Paraila a függőágyában feküdt, fáradt szeme
elmosolyodott, amikor meglátott.
– Ma mit hoztál ennek a vénembernek? – kérdezte portugálul.
Bár a caraicaiaknak megvolt a saját nyelvük, hetven éve a
portugált beszélték, így a saját nyelvük kihalófélbe került. Néhány
szót azért még használtak, párra meg is tanított Paraila, de főleg
Brazília nyelvét használták.
– Két kis boát. Éhes vagy? Mert akkor el is készítem.
–  Nem, cor’dairo… Majd S’amair’a megfőzi az ételünket. Te
egész nap vadásztál, úgyhogy most pihenj!
A  szívemet melegség öntötte el, amiért a „cor’dairo” szót
használta. Azóta így hív, hogy örökbe fogadott.
A pislákoló tűz mellé dobtam a kosaramat, és leültem a földre
Paraila függőágyához közel. Már annyira öreg volt, hogy legtöbb
idejét itt töltötte, amitől megszakadt a szívem.
Halkan, portugálul szólaltam meg:
– Hogy érzed magad, apám? Hozzak neked valamit?
Felém nyúlt, és meglapogatta a vállamat.
–  Boldoggá teszel. Nem kértem semmit, és te mégis élelmet
hoztál nekem és S’amair’ának. Ő  is örül, de amilyen hárpia,
sosem fogja elismerni.
 Halkan felnevettem a titkos viccen. Paraila soha nem mert
volna így beszélni, ha a felesége a közelben van. S’amair’a
megtűrt, és duzzogva elfogadta az ételt, amit nekik hoztam, de
éles nyelvét sokszor köszörülte Parailán, amiért ennyire szeretett
engem.
–  Beszélnünk kell, mint férfi a férfival – jelentette ki aztán
Paraila. – Gaul atya nemsokára visszatér, és el kell mondanom
valamit, mielőtt ideér.
A szívem majd kiugrott az izgalomtól. Gaul atya érdekes ember
volt. Tizennégy éves koromban kezdett a faluba járni. Akkor,
amikor caraica szempontból kezdtem férfivá érni. Ő  és Paraila
megtanítottak arra, hogy mit is jelent férfinak lenni. Paraila
elmondta, hogy ez mit jelent a caraicák világában, Gaul atya
pedig azt, hogy mit jelent modern, vallásos szempontból.
Például azt, hogy amikor betöltöm a tizenötödik életévemet,
nővel hálhatok. Paraila elmondta, hogyan működik ez az ő
világában, és melyik nőket tehetem magamévá. Gaul atya aztán
elmagyarázta, mit jelent az önmegtartóztatás és a nem kívánt
terhesség, de én csak nevettem rajta. Paraila elmesélte, hogy az
elérhető nők mind egy különleges fa kérgének főzetét isszák,
amitől nem lesz babájuk. Ezen meg Gaul atya gúnyolódott, azt
tanácsolta, inkább gyakoroljak önmegtartóztatást.
A  háta mögött kinevettem, és amikor először háltam nővel,
rögtön rájöttem, hogy ez a legjobb dolog a világon. Eszem ágában
sem volt abbahagyni. Ezt persze sosem mondtam el Gaul
atyának.
– Gaul atya régóta nem járt már erre – nevetgéltem.
Bár a caraicák valamennyire nyitottak voltak arra, hogy
felvegyék a kereszténységet, még mindig a saját szellemeiket és
istenségeiket imádták. Tudtam, hogy Gaul atya mindössze pár
hónapot tölt velünk, aztán megy tovább a következő törzshöz.
Saját maga gondoskodott arról, hogy ne kopjon meg az
angoltudásom, és ő volt az egyetlen ember, aki beszélte az
anyanyelvemet. Könyveket is hozott, hogy legyen mit olvasnom,
és megtanított a matematika alapjaira is. Történelmet és
földrajzot tanított, az új és a régi világét is. Azt mondta, egy nap
még hasznát vehetem, nekem meg fogalmam sem volt, hogy vajon
mikor. Hiszen mindent tudtam, amit csak tudnom kellett ahhoz,
hogy békés, de néha valóban magányos életemet éljem.
–  Igen… Egy fontos dolog miatt vissza kellett mennie az
Egyesült Államokba – mondta Paraila.
–  Levadászok neki valami szépet, mire jön – feleltem, majd
lefeküdtem a földre, és a tarkóm alatt összekulcsoltam a kezemet.
– Más emberek is jönnek majd vele – jelentette ki Paraila.
Hangja bizonytalanná vált.
Megvontam a vállamat.
– Nem számít. Elég húst hozok, hogy jusson a vendégeinek is.
– Ezek az emberek érted jönnek – mondta Paraila olyan halkan,
hogy biztos voltam benne, rosszul hallom.
Felálltam, és a szemébe néztem. Félelmet, szomorúságot és
megbánást láttam benne.
– Hogy érted azt, hogy értem jönnek? – kérdeztem.
Akkor már én is féltem, a szívem majd kiugrott a helyéről.
Paraila felém nyúlt, és megpaskolta az arcomat. Aztán a
vállamra tette a kezét, és megszorította. A  szemében bánat és
eltökéltség csillogott.
 – Ideje, hogy hazamenj… Oda, ahová tartozol.
 
Nagyokat pislogok, Moirára nézek, és igyekszem felidézni azt a
haragot és fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor Paraila
elmondta, hogy el kell mennem.
De eltűnt. Teljesen eltűnt. Már egy kis keserűség sincsen
bennem. Más érzelmek persze megmaradtak. Hiányzik az
otthonom, és még mindig mély, feltétel nélküli szeretetet érzek
Paraila iránt. Ezek az érzések soha nem fognak eltűnni, de
hirtelen rádöbbenek, hogy hálás vagyok azért, hogy idejöttem
és átéltem ezeket az élményeket.
És ahogy belenézek Moira kíváncsi szemébe, ami az arcomat
fürkészi, rájövök, hogy ez egyedül az ő érdeme.
 Huszadik fejezet
MOIRA

–  Na, mit gondolsz? – kérdezem Zachet, ahogy beszállunk a

fekete Range Roverbe, amit Randall adott kölcsön.
Jó pár kocsija van, melyek a házától különálló,
légkondicionált garázsban állnak.
–  Érdekes volt. De nem vonz a dolog – jelenti ki Zach,
miközben beköti a biztonsági övét.
Most jöttünk ki a templomból, ahová elvittem őt egy szerdai
istentiszteletre. Mind a ketten farmert viseltünk, és előtte egy
pizzázóban ettünk.
– Egy kicsit elégedetlennek tűnsz – jegyzem meg.
Zach megvonja a vállát.
–  Fogalmam sem volt, mire számítsak. Az egész olyan
idegennek tűnik. Mármint, emlékszem pár dologra, amit a
szüleim tanítottak Jézusról, és Gaul atya is sokat mesélt, de úgy
érzem, semmi kapcsolatom ezzel a dologgal.
–  Érthető – mondom, majd megfogom a kezét, mielőtt
beindítanám az autót. – A hitet gyakorolni kell, neked pedig ez
egyértelműen kimaradt az életedből.
– Egyszerűen csak nem az én hitem.
– Mi a te hited? – kérdezem, ahogy ráfordulok az autópályára.
– Miben hiszel?
 Zach egy darabig nem válaszol, csak bámul ki a kocsiablakon.
– Magamban és a törzsemben hiszek.
Rosszulesik azt hallani, hogy Zach csak ehhez a két dologhoz
hűséges. Napról napra jobban és jobban a bűvöletébe kerülök.
Mindennél jobban szeretném, ha itt maradna, mert ez alatt a
kis idő alatt is nagyon kötődni kezdtem hozzá. És most nemcsak
a fantasztikus szexről van szó, amiről örökre lemondhatok,
amint elmegy, hanem arról is, hogy megismertem Zachet, a
lelke tisztaságát, megértettem őt, és értékelem a bátorságát,
hogy idejött és szembenézett ezzel az új élettel. Kedves,
türelmes és kíváncsi. Egyre könnyebb megnevettetni, és amikor
rám néz azzal a kék szemével, mindegy, mit látok benne –
vágyat vagy vidámságot –, azonnal rabul ejt az ereje.
A  hatalmába kerített, és még csak nem is tud róla. Fogalma
sincs, milyen erő van a birtokában, és azt sem sejti, hogy most
már az érzelmeim is belekeveredtek a dologba. Bárcsak ne így
lenne! Sajnos van egy olyan sejtésem, hogy össze fogok törni,
amikor végül itt hagy.
– És benned is hiszek – teszi hozzá Zach halkan, amire rögtön
odakapom a fejemet.
Visszabámul rám, szeme áthatóan ragyog. Csak egy pillanatig
állom a tekintetét, utána visszanézek az útra.
– Tényleg? – kérdezem.
Elszorul a torkom az érzelmektől, amikor arra gondolok, hogy
talán mást is lát bennem, nem csak egy engedelmesen behódoló
testet.
– Tényleg.
Csak ennyit mond, de ez is éppen elég.
 Megállunk egy kis üzletnél, mert be kell szereznem pár
dolgot. Például sampont, Zachnek pedig borotvára van
szüksége.
Zach hozza a kosarat, amíg én a hajápolási és kozmetikai
termékek között bolyongok. Mindig türelmes, amikor
elmegyünk vásárolni, szerintem azért, mert rendkívül
izgalmasnak találja. Nem úgy, mint más férfiak, akik inkább
lubickolnának egy éhes cápákkal teli medencében. Zach egy
darabig még biztosan nem fogja megszokni, hogy minden,
amire csak vágyik, csupán karnyújtásnyira van tőle.
Amíg válogatok, Zach is ugyanezt teszi. Kinyitja a flakonokat,
és beléjük szagol. Aztán átad nekem egyet.
– Tetszik az illata. Vedd meg!
Elmosolyodom, mert tudom, hogy soha nem fog eltűnni a
hangjából ez az utasító hangnem, amikor hozzám szól, de úgy
döntök, hogy a kedvére teszek. Ha tetszik neki, akkor örülök
neki.
Ahogy a pénztár felé sétálunk, Zach hirtelen megtorpan, és
levesz valamit az egyik polcról. Visszafordulok, és majdnem
kiesik a szemem, amikor meglátom, hogy mi van a kezében.
Egy flakon síkosító.
Megmutatja nekem, szemében csalafinta fény csillog.
Aztán egyszerűen a kosárba dobja a síkosítót.
– Hogy seggbe is csinálhassuk.
Szent egek! Hozzá fogok szokni valaha ahhoz, hogy néhány
egyszerű szavától, egy pillantásától vagy egy apró érintésétől
hevesen kezd verni a szívem, a bugyim pedig rögtön átázik?
Rám vigyorog, és látom, hogy azt hiszi, teljesen lesokkolt.
 – Honnan tudsz te a síkosítóról? – döbbenek meg. – És honnan
tudod, hogy ez is kell?
Ahogy elhalad mellettem, megáll, és közel hajol hozzám.
–  Utánaolvastam. Első kézből éreztem, hogy milyen szűk a
segged, és nem akarok fájdalmat okozni neked. Fel akarlak
készíteni, mielőtt beteszem.
Majdnem lángra lobbanok ott, a drogéria ötös során.
Ahogy elmegy mellettem, tátva marad a szám. Ösztönösen
elkapom a csuklóját. Visszafordul, és kissé oldalra billenti a
fejét.
– Soha ne változz meg! – mondom neki.
Visszalép, és megfogja az államat.
– Ezt hogy érted?
–  Úgy, hogy imádom, hogy ilyen szexi vagy, hogy ilyen
malacságokat mondasz, és hogy ilyen hatással vagy az
érzékeimre. Soha ne változtass ezen!
Zach szemében melegséget látok, ajka fölfelé görbül. Lehajol,
megcsókolja a homlokomat. Gyengéd érintésétől le kell
hunynom a szememet.
–  Akkor sem tudnék megváltozni, ha akarnék – motyogja,
ahogy hátrahúzódik. – Ezt te váltod ki belőlem.
 
●
 
Amikor visszaérünk a házba, Randallt a könyvtárban találjuk.
Éppen újságot olvas. Zach odasétál hozzá, hogy váltsanak pár
szót, én azonban jó éjszakát kívánok nekik, és a drogériában
vásárolt csomagjaimmal felmegyek a szobámba. A  flakon
síkosító mintha tonnás súllyal húzná a kezemet, és bár teljesen
izgalomba jöttem, hogy Zach mit akar művelni velem, halálra is
vagyok rémülve.
Úgy döntök, hogy lezuhanyozom, és kicsit abban is bízom,
hogy ez majd oldja a felgyülemlett szexuális feszültségemet,
ami abban a pillanatban szét fog robbanni, ahogy Zach belép a
szobámba. Mert tudom, hogy be fog jönni.
Minden este bejött, és minden este elképesztő volt. Olyan
sokféle módon tett magáévá, és annyi orgazmussal
ajándékozott meg, hogy szerintem a szex vele már függőséget
váltott ki bennem.
Miután befejezem a zuhanyt, megszárítom a hajamat,
belebújok a fürdőköpenyembe, és kimegyek a szobába. Zach
már vár rám. Teljesen meztelenül fekszik az ágyamon, kezét a
rá jellemző módon a tarkója alatt kulcsolja össze.
– Vedd le a köpenyt! – utasít.
Mohó tekintettel figyeli, ahogy kibújtatom belőle a vállamat,
és a földre ejtem.
Az éjjeliszekrényen hagyott síkosítóra pillantok, majd vissza
Zachre. Fondorlatos vigyorra húzza a száját, majd egyik kezét
kihúzza a tarkója alól. Int, hogy menjek oda.
Lassan az ágyhoz sétálok, szemem falja a testét. A farka máris
meredezik. Azon tűnődöm, vajon játszadozott-e magával,
mielőtt kijöttem a fürdőszobából, vagy az a gondolat izgatta fel
ennyire, hogy újra velem lehet. A  farka gyönyörű, és akkora,
hogy nem éri körbe a kezem. Sötét rózsaszín végén krémes
folyadék csillog. Összefut a nyál a számban, hogy bekaphassam,
és alig várom, hogy megtudjam, ezúttal mit akar csinálni velem.
 Amikor az ágyhoz érek, kinyújtja a kezét, és megfogja az
enyémet. Húzni kezd, hogy másszak fel az ágyra.
–  Olyan kibaszott gyönyörű vagy – morogja, amikor
összetalálkozik a tekintetünk.
Szavai bizseregve futnak végig a testemen. Mellette
gyönyörűnek is érzem magamat. Élettel telinek és szabadnak.
A  csuklómnál fogva magára húz, azt akarja, hogy
meglovagoljam. A farka a fenekemhez préselődik, de ő meg sem
moccan.
Felnyúl, gyengéden megfogja a mellemet, tekintetével
gondosan követi ujjai mozgását. Összecsípi a mellbimbómat,
majd a hüvelykujjával végigsimítja. Szinte fáj, olyan merev.
–  Mondd csak, Moira… szereted, amikor megparancsolok
neked valamit?
Testem összerezzenése elég válasz kellene legyen neki, de
azért el is mondom, mert tudom, hogy hallani akarja.
– Igen – suttogom.
– Egyszer sem akartál még te irányítani? – kérdezi, miközben
a keze még mindig a mellemmel játszik.
Egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. Forró hullám önt el.
Nagyot nyelek, hogy a szavak ne akadjanak fent a torkomon.
–  Előfordult. De nagyon izgató, amikor rám erőlteted az
akaratodat.
– Hogyan érzed magad ilyenkor?
–  Felszabadultan – válaszolom azonnal. – Nem érzem úgy,
hogy korlátoznál… Sőt… Szabadnak érzem magamat.
Halkan hümmögve veszi tudomásul a válaszomat, majd a
szemembe néz.
 – Szóval, ha azt parancsolnám, hogy állj négykézláb, kend be
síkosítóval a farkamat, és add nekem a seggedet, akkor
megtennéd?
A testem összerándul a gondolattól. Bár egy hideghullámban
félelem cikázik át rajtam, bólintok.
– Igen.
Zach elengedi a mellemet, és megfogja a tarkómat.
–  Jó kislány – mondja, majd lehúz magához, és mélyen
megcsókol. Visszacsókolom. Mentolos fogkrém és valami
ismeretlen, fűszeres íze van.
Megmarkolja a hajamat, és hátrahúzza a fejemet, hogy
szétváljanak az ajkaink. Rám néz.
–  Csak hogy tudd, ma nem fogom megdugni azt az édes kis
seggedet.
Szaggatott sóhaj tör fel belőlem. Nem tudom eldönteni, hogy a
csalódottság vagy a megkönnyebbülés miatt, de szerintem
mindkettő közrejátszik.
– Nem fogod?
Vigyorogva csóválja a fejét.
–  Nem. Túl ideges vagy. De szerintem pár ital segít majd
ellazulni előtte. Meg egyébként is… Szeretek parancsolni neked,
de azt akarom, hogy könyörögj érte.
Ó, istenem! Már most képes lennék könyörögni érte.
Megnyalom az ajkamat, és körözni kezdek a csípőmmel.
– Akkor mit akarsz csinálni ma este?
Egyik kezével még mindig a tarkómat fogja, a másikat viszont
a lábam közé dugja. A  mutatóujját mélyen belém csúsztatja,
hüvelykujját rányomja a csiklómra. A  testem összerándul az
érintésétől, halk nyögés tör fel belőlem. Istenem, egyre jobban
csinálja!
– Azt hiszem… – mondja elgondolkozva, miközben a bennem
dolgozó kezét figyeli – …azt hiszem, azt akarom, hogy te legyél
felül. Úgy még nem csináltuk, és felkeltette az érdeklődésemet,
amit mondtál.
Amit mondtam? Bárcsak tudnám, hogy mire céloz! Fogalmam
sincs, olyan fantasztikus érzések kergetőznek bennem, hogy
nem tudok ilyeneken gondolkozni.
– Azt akarod, hogy én legyek felül?
Felnyögök, mert a hüvelykujja egy kicsit intenzívebben kezd
körözni. A testem felforrósodik.
– Azt akarom, hogy te irányíts! – morogja.
Ez az öt egyszerű szó, amellyel minden hatalmát átruházta
rám, átszakítja bennem a gátat. Az orgazmusom tomboló erővel
tör utat magának, és mit sem törődve azzal, hogy valaki
meghallhat, felsikoltok. Nyöszörögni kezdek, a csípőm pedig
körözni kezd, hogy gyönyöröm minden cseppjét kipréseljem a
testemből.
Amikor megnyugszom, és kitisztul a látásom, azt látom, hogy
Zach kéjtől izzó szemmel néz rám.
– Olyan kurva szexi vagy!
Szótlanul bámulok vissza rá. Nem tudom szavakba önteni,
hogy mit jelent ez számomra, de esélyt sem ad erre.
Bebizonyítja, hogy azért nem adta fel teljesen az irányítást.
–  Ülj rá a farkamra, Moira! Ülj rá, és lovagold meg! –
parancsolja.
Igen, megint megparancsolt valamit, és igen, én megint
engedelmeskedni fogok neki. De ettől a pillanattól kezdve –
legalábbis ma este – én markolom meg a kormánykereket. Én
fogom osztogatni a parancsokat. Mindkét kezemet a mellkasára
teszem. Ráülök. Zach tekintete a mellemre siklik, és már nyúl is,
hogy megfogja őket.
–  Á-á! – szólok rá halkan, majd ellököm a kezét. – Tedd a
kezed a tarkód mögé! Úgy vettem észre, hogy szereted azt a
pózt.
Zach élvezettel teli mosolyra húzza a száját, szemében
izgatottság vibrál. Ahhoz képest, hogy világéletében ahhoz
szokott, hogy domináljon és teljes irányítást gyakoroljon a nők
felett, most úgy néz ki, mint aki eltökélte, hogy élvezni fogja a
játékot. Mindkét kezét a feje mögé teszi, de megemeli a csípőjét,
hogy mozgásra bírjon.
Előrehajolok, és a szájához érintem az ajkamat. Édesen és
gyengéden csókolom, de csak egy pillanatig. Csak addig, amíg
kinyitja a száját. Akkor aztán ráharapok az alsó ajkára, és nem
eresztem. Felnyög, csípője ütemesen mozogni kezd alattam.
Elengedem az ajkát, megnyalom, hogy elűzzem fájdalmát,
aztán végighúzom a számat az állán és a nyakán. Felszegi a
fejét, hogy jobban hozzáférjek, én pedig élvezem borostájának
karcát a bőrömön.
Zach nem igazán szokott beszélni szex közben, így aztán
meglepődöm, amikor motyogni kezd.
–  Imádom az ajkaidat. Te vagy az egyetlen nő, aki valaha
megcsókolt.
A  szívem nagyot dobban a szavaitól, és hirtelen bizonytalan
leszek, hogyan is folytassam. De aztán a vágyaim
útbaigazítanak, és gyengéden, éppen a kulcscsontja felett
megszívom a nyakát, majd megharapom egy kicsit.
Zach felszisszen, és megfogja a fejemet.
– Tedd vissza a kezedet a fejed mögé! Nem érinthetsz meg.
Felmordul, de engedelmeskedik, én pedig egyszerre
részegítőnek érzem a hatalmamat. Bár alig pár perce
fantasztikus orgazmusom volt, megfeszül a testem az újra
fellobbanó vágytól.
Az ajkaim folytatják útjukat, le a mellkasára, ahol a
nyelvemmel kényeztetni kezdem a mellbimbóit. Zach elfojt egy
káromkodást, és megfeszül a teste, ahogy lejjebb csúszom rajta,
hogy hozzáférjek a hasához és az oldalához. Mélyen belenyalok
a köldökébe, megforgatom benne a nyelvemet, majd még
lejjebb haladok, és elidőzöm a csípőcsontján.
Nyitott szájjal csókolom meg a kiálló csontot, a melleim
lágyan ringanak közben. Amikor gyengéden megérintik a
farkát, előváladéka megnedvesíti a bőrömet. A  gondolat, hogy
alig tudja visszafogni magát, felvillanyoz: keményen megszívom
a bőrét. Zach csípője előrerándul, és motyogni kezd.
– Jézus ereje, Moira! Dugunk már végre?
Bár igyekszem visszafojtani, kuncogás tör fel belőlem, és egy
utolsó, lágy csók után felemelem a fejemet. Olyan átható
intenzitással néz le rám, hogy érzem, ahogy a nedvesség
kibuggyan a lábam közül.
Egy kicsit előrecsúszom, és felhúzom a térdemet, hogy a farka
fölé kerüljek.
Egyik kezemmel a szaténnal borított acélkeménysége köré
fonom az ujjaimat, és végigsimítok hüvelykujjammal a hegyén.
Egy kicsit lejjebb ereszkedek, farka hegyét hozzáérintem a
puncimhoz, és lassan előre-hátra kezdek mozogni.
A  fantasztikus érzéstől önkéntelenül is feltör belőlem egy halk
sóhaj. Biztos vagyok benne, hogy pár perc, és így is el tudnék
menni.
– Moira… – figyelmeztet Zach mély, morgó hangon.
Ránézek, és szinte letaglóz az őrült vágytól izzó tekintete. Egy
pillanatra megfordul a fejemben, hogy lefordulok róla, és
hagyom, hogy úgy tegyen magáévá, ahogy ő szokott. Tudom,
hogy azonnal rám vetné magát, de félresöpröm a gondolatot.
Nem lehetek biztos benne, hogy lesz-e még egy ilyen esélyem.
Minden napomat úgy élem vele, mintha az lenne az utolsó,
mert tudom, hogy bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy
hazamegy.
Ráereszkedem Zach farkára, ami lassan elsüllyed bennem.
Nedvességem miatt könnyedén csúszik belém, azonnal
kitágulok, és körbeölelem. Magamba szívom és megszorítom.
Mély nyögés tör fel belőle, mintha egy sebesült állat hangját
hallanám. Egy olyan hang, amilyet még soha nem hallottam
tőle. Látom, hogy összeszorítja a szemét. Még jobban, teljesen
ráeresztem magamat, egészen addig, amíg teljesen megtölt, és a
csípőink összepréselődnek.
Ekkor mozdulatlanná merevedem és várok. Zach kinyitja a
szemét, és rám néz. Vágyat, sóvárgást, szükséget látok a
szemében. Egy pillanatra úgy teszek, mintha ez nekem szólna…
Moirának, és nem csak a testemnek. Megkapaszkodom ebben az
érzésben, bár magam is tudom, hogy össze fogok törni, ha úgy
teszek, mintha Zach bármit is érezne irántam. Ha úgy teszek,
mintha ez nem csak az én fantáziám lenne.
Amikor már nem tudom tovább állni a tekintetét,
felemelkedem, majd újra ráülök, és figyelem, ahogy világoskék
szeme elsötétül a kéjtől és a közelgő megkönnyebbüléstől.
Felemelkedem, és úgy lovagolom meg a farkát, ahogy
parancsolta. De lassan teszem, mindkettőnk számára elnyújtom
a mozdulatokat, hogy megmutassam neki, így is lehet
szeretkezni. Elképesztő, de Zach nem siettet, lenyűgöző
önkontrollról tanúbizonyságot téve meg sem mozdítja a
csípőjét. Kétségtelen azonban, hogy élvezi. Állkapcsa megfeszül,
szemében forró lángok lobbannak, mellkasa egyre gyorsabb
ütemben mozog.
Úgy döntök, hogy megváltoztatom a ritmust. Keményen
ráülök a farkára, felnyögök, amikor újra megtölt. Zach előrántja
a kezét, rámarkol a combomra, és belém mélyeszti az ujjait.
Megint lassan emelkedem fel, hogy aztán újra erősen
visszazuhanjak rá. Amikor Zach felnyög, átjárja a testemet a
hatalom.
– Bassza meg, Moira!
Újra és újra felemelkedem, majd visszazuhanok. Már
nemcsak a mozdulataim erejét növelem, de a gyorsaságukat is.
Hevesen lovagolom, a melleim fel-le ugrándoznak, a lábam
megremeg a fáradtságtól. Hátranyúlok, kezembe veszem a
heréit, és lassan masszírozni kezdem őket.
Zach csípője vadul előrelendül, és szent kántálásba kezd.
– Igen, igen, igen, igen…
Őrült sebességgel mozgok rajta, és mielőtt észbe kapnék, Zach
csípője minden egyes mozdulatomra felemelkedik, amitől még
mélyebben hatol belém, eltalálva a legérzékenyebb pontjaimat.
A  keze felsiklik a csípőmre, és félelmetes erejét felhasználva
minden egyes mozdulatomnál ráhúz a farkára.
A  heréi összehúzódnak a kezemben, így tudom, hogy már
közel van.
–  Add nekem magad, Zach! – suttogom, ahogy szinte már
ugrándozom rajta. – Élvezz belém, kicsim!
Zach még egyszer utoljára keményen magára húz.
Hátrafeszíti a fejét, a háta elemelkedik az ágytól, nyaka minden
izma megfeszül, és kidüllednek rajta az erek. Földöntúli, mély
hörgő nyögés tör fel belőle, és érzem, ahogy belém lövell.
Lenyűgözve bámulom, ahogy a kéj végigsöpör az arcán. Viharos
élvezetének hangjai megtöltik a szobát.
Megint felemelkedem, aztán lassan visszaülök rá. Vad
remegés fut végig a testén.
–  Ó,  istenem! – nyögi Zach, ahogy újra és újra összerándul. –
Még mindig élvezek!
Felemelkedem, és újra ráülök. Testét megint rángások rázzák
meg.
– Bassza meg, mit művelsz te velem? – nyögi.
Hatalmas szemmel, hitetlenkedve néz rám, mellkasa olyan
ütemben emelkedik és süllyed, mintha nem kapna rendesen
levegőt.
Végigsimítom az ajkát, és elgondolkozva bámulok rá.
– Felszabadítalak, én vademberem.
 Huszonegyedik fejezet
ZACH

Rossz kedvem van, sötét és zajos gondolatok kavarognak

bennem. Jól illenek ehhez a hülye szórakozóhelyhez, ahová
Clint és Cara elrángatott. Megint csak engem hívtak meg, de
gondoskodtam róla, hogy Moira is jöjjön. Amikor
megérkeztünk, egy VIP-rész felé vezettek minket. Cara azt
mondta, hogy ott találkozzunk velük. Rögtön láttam az arcán,
hogy egyáltalán nem örül, amiért Moira is itt van. Mondjuk
abból, hogy Moira teljesen mereven állt mellettem, azt is
tudtam, hogy ő sem tartózkodik szívesen Cara közelében.
Ugyanakkor kizártnak tartottam, hogy kibírjak úgy egy
éjszakát Carával és Clinttel, hogy Moira nincs ott. Vagyis nem, ez
nincs teljesen így. Kizártnak tartom, hogy bármelyik éjszakát
kibírjam úgy, hogy Moira nincs a közelemben, és ettől a
gondolattól még sötétebb érzések támadnak bennem.
Nehéz érzelmek súlya alatt szenvedek, amikor a gyönyörű,
lánghajú nőre gondolok, akivel dugok… mégpedig nagyon jókat.
Lassan felemészt, és ezt egyszerre imádom és gyűlölöm.
Minden reggel korábban ébredek fel, mint ő, és mivel
nemcsak ahhoz szoktam már hozzá, hogy puha matracon
aludjak, hanem ahhoz is, hogy az ő karjaiban, kihasználom a
reggeli merevedésemet, és gondoskodom róla, hogy jól induljon
a napunk.
Mivel szinte minden nap minden percét együtt töltjük, rá
kellett ébrednem, hogy valószínűleg közelebb állok hozzá, mint
bárkihez életem során. Leszámítva persze Parailát. Hosszasan
el szoktunk beszélgetni újabb és újabb elképesztő
felfedezéseimről. Tegnap éppen egy kis kávézó előtt
ücsörögtünk Atlanta belvárosában, jeges kávét szürcsölgettünk,
és a terrorizmusról beszélgettünk. Sokat olvasgattam a 9/11-es
támadásokról. A  szörnyű eseményről, ami teljesen
megdöbbentett. Ha arra gondolok, hogy ekkora horderejű
események történtek, amíg én áldott tudatlanságban éltem a
biztonságos törzsi otthonomban, máris más szemszögből látok
mindent. Ez az új, modern, ragyogó és elképesztő világ, ami
magába szippantott, tele van csodákkal és lehetőségekkel.
Ugyanakkor kegyetlen is, és annyival erőszakosabb, mint a
dzsungel, hogy azon gondolkodom, vajon miért akarnak az
emberek egy ilyen társadalomban élni. Bennem csak még
jobban fokozza a vágyat, hogy hazatérjek végre.
Moiráról is sokat megtudtam. Az apja és az anyja is
antropológusok voltak, talán ezért is lépett a nyomdokaikba.
A  nővére, Lisa, otthon maradt a két gyerekével, a férje
elektromérnök – bármit is jelentsen ez –, és boldogan élnek
Észak-Karolina partvidékén. Újabb és újabb magánéleti
kérdésekkel bombáztam, és rájöttem, azon kívül, hogy
valószínűleg ő az egyetlen nő a világon, aki ki tudja elégíteni az
igényeimet, vicces, okos és csintalan is. Imádja a régi western-
filmeket, mert annak idején mindig együtt nézték őket az
apjával, és valami megmagyarázhatatlan okból irtózik a
macskáktól, a pókokkal viszont nincs baja. Tudom, hogy egy
kicsit horkol, amikor a hátán alszik, de amikor hozzám bújik,
akkor mélyen és hangtalanul alszik. A kedvenc könyve A szürke
ötven árnyalata. Kölcsön is adta nekem, de még az első fejezeten
sem tudtam átvergődni. Amikor ezt elmondtam neki,
elvigyorodott, és azt mondta, hogy kár, mert érdekes
szexleckékről maradok le, amiket akár még hasznosíthatnék is.
Azonnal rávettem magamat, hogy folytassam a könyvet, de
őszintén… Semmi olyasmit nem olvastam benne, amire
magamtól ne jöttem volna rá.
A legjobban az éjszakáinkat élvezem, mert vagy az ő, vagy az
én szobámba osonunk be, és megengedi, hogy azt tegyek a
testével, amit csak akarok. Eddig az a kedvencem, amikor a
számmal elégítem ki. Néha úgy kezdem, hogy a fejemet a lábai
közé fúrom, máskor az én orgazmusom az első. Őrült módon
megdugom, aztán kihúzom magam belőle, és még mindig
lihegve falni kezdem a punciját egészen addig, amíg ő is elélvez.
Ez a szórakozóhely egyáltalán nem olyan, mint amire
számítottam. Az épület három emelet magas, az ajtót pedig egy
hatalmas, izmos, arcpiercinget viselő fekete férfi őrzi. A bejárat
elé bíborvörös szőnyeget terítettek le, az emberek pedig
hosszan kígyózó sorokban várják, hogy bejuthassanak. Cara
utasításainak megfelelően megmondom a nevemet a
kidobónak, ő pedig széles vigyort villantva beenged bennünket.
Az épület belseje teljesen nyitott, a közepén hatalmas tánctér
áll, három falat pedig óriási bárpult foglal el. A  mennyezet
három emelet magasan van, a falak mellett privát teraszok
sorakoznak. Mindegyiket külön bejáratú lépcsőn lehet
megközelíteni. Cara elmondta, hogy a hármas számú VIP-terasz
a mienk, és csak kérdezzük meg az egyik pultost, hogy merre
találjuk. Úgy tűnik, Cara és Clint gyakran járnak ide, és még
arra is telik nekik, hogy saját teraszt foglaljanak, ahol
nyugodtan szürcsölgethetik a csicsás koktéljaikat, mialatt az
alattuk táncolókat nézik.
Moira valami csavarhúzó nevű italt rendel, én egy sört, aztán
követjük a pultos iránymutatását, és egy lépcsőn felmászunk a
harmadik emeletre. Az emeleten egy masszív, vörös ajtót
találunk. Ahogy kinyitom, rögtön meglátom Carát és Clintet.
Egymás mellett ülnek, szőke fejüket úgy fordítva, mintha
valami nagyon bizalmas beszélgetést folytatnának. Bár a klub
belerázkódik az üvöltő zenébe, a helyiségben egész kellemes
csend van. Meglátom, hogy ez a duplaüvegű ajtóknak
köszönhető. Amint belépünk, Cara és Clint egyszerre fordulnak
felénk.
Cara szélesen elmosolyodik, amikor meglát, de aztán a
mosolya lehervad, amikor Moirát is észreveszi. Clint azonnal
felpattan, megveregeti a hátamat, és egy szoros ölelésre
odahúzza magához Moirát. Meg tudnám gyilkolni a rohadékot.
A  következő két órában a terasz korlátjánál állok, megiszok
pár sört, és az alattunk táncolókat nézem. Az ajtót csukva
tartom, mert olyan fülsértő zene bömböl, hogy rögtön
hiányozni kezd a törzsi asszonyok lágy éneklése, amivel a
lakomák alatt szórakoztattak minket. Bár hívtak, nem mentem
táncolni, de innen fentről jól látom Moira szexi csípőforgatását,
amitől kitartó merevedésem támad. Cara még rajta is túltesz,
szinte pornográf módon mozgatja a testét, és sokszor a feje fölé
emeli a kezét. Néha Clint a húga mögé lép, megfogja a csípőjét,
és az ő ritmusára kezdi rázni magát. Undorító, hogy testvérek
képesek ilyen provokatív módon táncolni egymással. De csak ha
rágondol arra, hogy ezt Moirával is megtegye, halott ember.
Egy darabig nézem, ahogy táncolnak, és azon tűnődöm, vajon
mikor léphetünk le Moirával. Nagyon vágyom már rá, de ez
nem újdonság. Szinte szükségletemmé vált, amitől csak még
furcsább a hangulatom.
Moira végre elhagyja a táncteret, átverekszi magát a tömegen,
és a mosdó felé igyekszik. Majdnem olyan hosszú sor áll előtte,
mint a klub előtt, szóval tudom, hogy egyhamar nem tér vissza.
Idegesen fújtatok, és látom, hogy Clint és Cara a lépcső felé
indul.
Cara azonnal hozzám lép. Megfogja a kezemet, a kanapéhoz
vezet, én pedig nem ellenkezem. Clint a minibárhoz megy, és
önt magának még egy italt. Carával elég keményen ittak,
úgyhogy mostanra mind a ketten részegek.
Cara lehuppan a kanapéra, és maga mellé húz. Átkarolja a
nyakamat, és mézesmázosan a fülembe búg.
–  Szóval, Zach, Clinttel azon gondolkoztunk, hogy van-e
kedvetek Moirával feljönni a lakásunkra, hogy ott folytassuk a
bulizást.
Érdekes, hogy ezúttal Moirát is meghívja. Abból, ahogy
viselkedik vele, tudom, hogy nyűgnek tartja a társaságát.
– Hogy érted azt, hogy bulizást?
Megrebegteti a pilláit.
– Hát, tudod… egy kis kokó, egy kis extasy… vagy bármi, ami
kicsit ellazítja Miss Fapicsát.
 Fogalmam sincs, hogy ezek mik, de egyáltalán nem hangzik
úgy, mint amit élveznék, vagy amibe belevinném Moirát ezzel a
kettővel.
– Szerintem most kihagyjuk.
Clint odasétál hozzánk, és megáll a kanapé mögött. Egyik
kezében az italával gyengéden végigsimítja Cara nyakát.
– Ha nincs kedved a négyeshez, osztozhatunk is.
– Osztozhatunk? – kérdezem, mert bár fogalmam sincs, hogy
miről beszél, érzem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa.
– Ja – mondja Clint, és csillogó szemmel bámul rám. – Carával
eléggé rákaptunk erre a gruppenszex dologra, de ha nincs
kedved hozzá, akkor mehetsz egy kört Carával, én meg addig
úgy megdugom Moirát, hogy egy hétig nem áll lábra.
Vörös függöny ereszkedik le előttem, és egy pillanatra még
meg is szédülök az agyamat elöntő dühtől. Nem attól, hogy
négyesben akarják csinálni, mert ezekből a deviáns alakokból
simán kinézek ilyesmit. Sőt, őszintén meg sem lepődöm. Azért
gurulok be, mert Clint még arra sem méltó, hogy egy levegőt
szívjon Moirával. Nemhogy megdugja.
Felpattanok a kanapéról, és gyilkos tekintettel fordulok Clint
felé.
– Mit mondtál?
Fogalma sincs, hogy milyen veszélyben van, de Cara
szemében kéjes ragyogást veszek észre.
–  Moira – ismétli Clint, mintha csak hülye lennék. – Meg
akarom dugni. Lefogadom, hogy édes és szűk a puncij…
Könnyedén átlendülök a kanapén, és Clint mellkasába
öklözöm. Hátratántorodik, és nekicsapódik a minibár melletti
falnak, amitől összekoccannak a poharak, két üveg pedig leesik
és széttörik a padlón. Mindkét kezemmel rászorítok a nyakára.
Nézem, ahogy a szeme megtelik félelemmel.
– Ó, Zach! Miért kell ennyire túldramatizálni a dolgot? – kérdi
Cara, majd ültő helyében felénk fordul. Mintha egyáltalán nem
érdekelné, hogy mit csinálunk, szinte unottan néz ránk.
–  Ha nem szeretnéd, akkor egyszerűen mondj nemet. De
őszintén mondom, nem értem, mit látsz Moirában. Olyan, mint
egy kisegér.
Lehunyom a szememet, mély levegőt veszek, és amikor újra
kinyitom, Clintre pillantok.
–  Soha többet ne merj így beszélni Moiráról. Még csak
eszedbe se jusson megérinteni. Ha csak meglátom, hogy
ránézel, megöllek, te szerencsétlen szardarab.
Clint hevesen bólogat, a félelem egy pillanat alatt kitisztította
részeg tekintetét. Elengedem a torkát, ő pedig megdörzsöli sajgó
bőrét.
Cara felnevet, és a nevetése egyre hangosabb, ahogy
közeledik felém. Megérinti a tarkómat, körme hegyével
végigkarcolja a bőrömet. Elrántom a fejemet, hátralépek, és
ránézek.
–  Ó,  de édes – gúnyolódik Cara. A  bátyjához lép, átöleli a
nyakát, és végignyalja a kulcscsontjától az állkapcsáig. – Hát
nem látod, Clint? Zach dugja Moirát. Ezért kapta úgy fel a vizet.
Clint szeme elkerekedik, de úgy tűnik, hogy a fenyegetésem
megtette a hatását, mert nem mer megszólalni.
– Látod? – duruzsolja a bátyjának Cara. Átkarolja a derekát, és
szorosan magához húzza. – Nem is tagadja.
 A kezem ökölbe szorul, a körmeim belevájnak a tenyerembe.
Egészen eddig a pillanatig soha nem gondoltam arra, hogy
megüssek egy nőt.
–  Menjünk, édesem! – mondja Cara, majd megfogja Clint
kezét, és az ajtó felé vezeti. Aztán visszafordul, és tudálékosan
végignéz rajtam. – Ez nagyon tanulságos volt, Zach. Biztos
vagyok benne, hogy Randall bácsikánkat is érdekelni fogja,
hogy Moira mégsem olyan profi szakember, mint ahogyan azt
képzelte.
Egy másodpercig sem hezitálok.
–  Mint ahogyan az is érdekelni fogja, hogy beteg állatok
vagytok, és egymással dugtok.
Clint azonnal elsápad, és ebből rögtön tudom, hogy érzékeny
pontra tapintottam. A kijárat felé húzza Carát.
– Menjünk!
–  Tartsátok magatokat távol Moirától! – figyelmeztetem őket.
– Nem akarjátok megtudni, hogy mire vagyok képes.
Nem mondanak semmit, egyszerűen kisétálnak, én pedig
valamelyest megkönnyebbülök, amikor végre eltűnnek.
Visszamegyek a kanapéhoz, és belesüppedek. Apró nevetés tör
fel belőlem, ami hamarosan hangos röhögésbe fordul.
Nem hiszem el, hogy ez történt. Nem hiszem el, hogy ezek a
beteg állatok így felajánlkoztak nekem és Moirának, és nem
hiszem el, hogy vissza tudtam fogni magam, és nem öltem meg
Clintet. Moira büszke lenne rám.
Felállok, odamegyek a minibárhoz, és kiveszek belőle egy
sört. Lecsavarom a kupakját, kidobom a szemétbe, és
meghúzom az üveget.
 Ekkor kinyílik a privát helyiség ajtaja, és belép Moira. Úgy
öltözött fel ma este, mint aki táncolni akar. Mintha meg akarta
volna mutatni, hogyan mozog. Feszes, ezüstszínű ruhát visel,
amit vékony zsinór tart meg a nyakán. Mélyen kivágott.
A  szoknyarész nagyon rövid, éppen csak eltakarja a fenekét.
Elég bő, így aztán ide-oda libben, ahogy sétál. Fekete magas
sarkút vett fel hozzá, aminek bőrszíjai körbeölelik a bokáját.
Amikor először megláttam, arra gondoltam, milyen pompásan
mutat majd a vállamon, miközben Moirát dugom.
Ahogy meglátom őt, nem gondolok többé Clintre és Carára.
A  testem úgy reagál Moirára, mint máskor. Mindegy, hogy
farmer van rajta vagy dugj-meg-a-klubban ruha, a farkam
kőkemény merevedéssel üdvözli.
Ahogy becsukja maga mögött az ajtót, lerakom a sörömet, és
odasietek hozzá. Elmosolyodik, és ki akarja nyitni a száját, hogy
mondjon valamit, de hozzápréselem ajkaimat az övéhez. Szinte
dühből csókolom, kéjesen és vággyal telve. Mélyen a szájába
dugom a nyelvemet, majd megfogom a derekát, és közelebb
húzom magamhoz, hogy érezze meredező farkamat.
Kissé ellök magától, és zihálva szólal meg:
– Mi ütött beléd?
–  Meg akarlak baszni. Itt és most – mondom, és újra
megcsókolom.
Egy pillanatra elmerül bennem, majd újra eltaszít.
–  Nem… nem lehet. Bejöhet Clint vagy Cara. Vagy az egyik
pincérnő.
Megragadom a kezét, a teraszhoz vezetem, kinyitom az
üvegajtót, és hagyom, hogy átjárjon a lüktető zene. Közel húzom
magamhoz Moirát, és a füléhez hajolok, hogy jól halljon.
– Clint és Cara elmentek, és nem jönnek vissza. Én pedig most
rögtön meg foglak baszni.
Moira összerezzen a karjaimban, de nem a meglepetéstől,
hogy Clint és Cara elmentek, hanem a szavaimból áradó
vágytól.
– Hogy mi? Nem, nem lehet. Ez nyilvános hely.
– Ez egy privát VIP-helyiség – mondom neki, majd odahajolok,
hogy újra megcsókoljam.
A  számba csúsztatja a nyelvét, nyelvünk vad párbajt vív,
miközben a bicepszembe marnak ujjai. Könnyen adja meg
magát, és ezt imádom benne. Hogy soha nem tagadja meg egy
vágyamat sem.
– A kanapé – suttogja a számba.
–  Túl messze van – nyögöm a fülébe, amikor végre el tudok
szakadni a szájától. Megfordítom a karjaimban, és az alattunk
lévő tánctér felé fordítom. A  táncoló tömeg fölött lézerfények
cikáznak. A  mellettünk lévő teraszokra pillantok, de mivel a
fények nem érnek fel idáig, árnyékba borulnak. Nyilvános
helyen vagyunk, mégis sötétbe burkolózva.
Kurvára tökéletes.
Moira hátsójához nyomom a csípőmet, és addig tolom előre,
hogy a köldöke nekinyomódjon az ajtó előtt álló, alig két lépés
széles terasz kovácsoltvas korlátjának. Háta szinte izzik, ahogy
közelebb lépek hozzá. Szorosan mögé állok, hogy érezze a
farkamat.
Lágyan a tarkójához fúrom a fejemet, megérzem annak a
samponnak az illatát, amit én akartam, hogy megvegyen.
Oldalra hajolok, hogy megcsókolhassam a nyakát. Közben
végighúzom a fogamat érzékeny bőrén. Összerezzen a
karjaimban, és oldalra billenti a fejét, hogy jobban
hozzáférhessek. Úgy markolja a korlátot, hogy elfehérednek a
bütykei.
– Azt akarom, hogy itt állj… csak egy kicsit nyisd szét nekem a
lábaidat!
A  mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed a várakozástól.
Engedelmeskedik a parancsomnak. Megérintem a combja
hátulját, majd lassan felcsúsztatom a kezemet a ruhája alá.
Végigsimítom a gyönyörű, kerek, finoman puha, meztelen
fenekét.
Lehajolok, és bekukkantok a ruhája alá, hátha nem visel
fehérneműt, ami a legizgatóbb dolog lenne a világon, de
meglátom, hogy egy vékony, fekete csík húzódik a feneke
közepén.
Á, tanga. Ez is eléggé izgató.
Becsúsztatom az ujjamat a fekete bugyi alá, és félrehúzom,
hogy édes puncija védtelenül virágozzon előttem. Végigsimítom
az ajkait, és rögtön megérzem mézédes nedvességét.
Annyira akarom, hogy úgy érzem, menten belehalok. Egy
percet sem tudok várni, sietve kioldom a nadrágomat,
előhúzom a farkamat, és még a heréim alatti, veszélyes
közelségben lévő cipzárral sem törődöm. Végül is egy kis
fájdalom mindig élvezetesebbé teszi a dolgokat.
Behajlítom a térdemet, és Moira sikamlós bejáratához
igazítom a farkamat. Aztán egyetlen mozdulattal a heréimig
belényomom magamat.
 Moira sziszegve szívja be a levegőt.
– Ó, istenem! El sem hiszem, hogy ezt csináljuk – nyögi.
Elmosolyodom, és megcsókolom a tarkóját. Az egyik karomat
a csípője köré fonom, hogy stabilan tartsam, a másikkal pedig a
terasz korlátját fogom, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
Mozogni kezdek, és közben igyekszem a megfelelő szögben
tartani behajlított térdemet. Ha valaki fel is nézne, és látna
valamit ebben a félhomályban, akkor is csak annyit látna, hogy
a barátnőm mögött állok, és meghitten átölelem hátulról. Vagy
azt látná, hogy éppen megbaszom hátulról.
Nem tudom, de nem is érdekel.
Mármint… Moira ruhában van, a szoknyája pedig van olyan
bő, hogy eltakarja elölről. A lassú csípőmozgásomat leszámítva,
amiről hihetik azt, hogy táncolok – vagy az előttem lévő nőt
dugom –, nem hinném, hogy sejteni lehet, mit művelünk.
Nem mintha nem szarnám le magasról. Túlságosan a
hatalmába kerített Moira teste ahhoz, hogy érdekeljen. Ebben a
pillanatban semmi sem tudna kizökkenteni.
Lassan kihúzom, és újra benyomom a farkamat Moirába,
miközben szaggatottan kapkodom a levegőt. Mind a ketten az
alattunk lévő tömeget bámuljuk, teljesen elveszünk
gondolatainkban és gyönyörünkben.
Egy különösen mély lökésem után Moira hátraszegi a fejét, és
ráfekteti a vállamra. Lehunyja a szemét, ajkai szétválnak, és
rendkívüli élvezet ül ki az arcára. De túlságosan halk
számomra. Fél teljesen elengedni magát, pedig szerintem senki
sem hallaná meg a zenén keresztül.
Elengedem a csípőjét, és becsúsztatom a kezemet a ruhája alá.
Benyúlok a tangájába, és azonnal megtalálom duzzadt csiklóját.
Lassan, lökéseim ütemére kezdem masszírozni. Moira pedig
felsikolt.
– Basszus, Zach!
A csípője a kézmozdulataim ütemére kezd ringani.
Most… most ha valaki felnézne, akkor már nem lenne kétsége
afelől, hogy mit csinálunk. A lehetőség még jobban felvillanyoz.
Moira egyik keze ráfog a csuklómra, aztán felemeli a fejét.
Egy ütemet sem lassítva oldalra hajolok, látom, hogy kerekre
nyílt szeme egyszerre telik meg élvezettel és rettegéssel.
– Állj le! – könyörög. – Valaki megláthat.
– Kurvára ki van zárva – lihegem, és gyorsítok a tempón.
– Istenem, istenem, istenem! – nyögi, és bár azt mondja, attól
fél, hogy meglátják, a csípője még mindig veszettül mozog a
kezem alatt.
–  Szólj, ha közel vagy, édesem! – nyögöm a fülébe. – Mert én
már alig várom, hogy beléd élvezzek, és már nem bírom sokáig.
Moira hevesen bólogat, én pedig még gyorsabban dugom,
miközben keményen nekinyomom a korlátnak. Érzem, ahogy a
teste megfeszül a farkam körül, a feje pedig újra hátravágódik a
vállamra. Belesikolt a sötétbe. Egész teste megrázkódik, én
pedig érzem, hogy elárasztja a farkamat a puncijából ömlő
nedvesség.
És bassza meg… én is jövök. Még egyszer utoljára mélyen belé
vágom a farkamat, aztán lehunyom a szememet, hogy jobban
tudjak koncentrálni arra a fantasztikus érzésre, amint Moira
teste görcsösen összerándul, miközben a farkam minden
cseppemet belelövelli.
 Még egy halk nyögés elhagyja a számat, csípőjét odahúzom az
enyémhez, hogy a farkam még mélyebben süllyedjen el benne.
Egyik kezemmel a hasát, másikkal pedig a mellkasát ölelem át.
Magamhoz szorítom. Egy pillanatig így maradunk… vagy tízig…
mintha megállna körülöttünk az idő. Már nem hallom a zenét, a
villogó fények és a tekergőző testek sem jelentenek semmit.
Ebben a pillanatban csakis a karjaimban tartott nő és a forró
puncija érdekel, ami még mindig gyengéden fogja a farkamat.
Lehajolok a nyakához, hajának vad orchidea és tavaszi zápor
illata van.
–  Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek lemondani rólad,
Moira – suttogom.
 Huszonkettedik fejezet
MOIRA

A hüvelykujjamat rágcsálva fel-alá sétálok a szobámban. Az

elmúlt tíz percben vagy tízszer néztem rá az órámra.
A  hálószobám ajtajánál kezdem, majd megfordulok, hogy
folytassam aggodalmas utamat, amivel lassan ösvényt vágok a
szőnyegbe.
Kinyílik a szobáinkat összekötő ajtó, és belép Zach. Arcára
kielégült vigyor ül ki, mert ma is – minden reggel – úgy
ébresztett, hogy a nyelvét a puncimhoz fúrta, és egy csodás
orgazmus szélére sodort. Aztán amikor már éppen elmentem
volna, elhúzódott, a hasamra fordított, megparancsolta, hogy
toljam ki a fenekemet, és mélyen belém vágta a farkát. Azonnal
elélveztem, a párnámba sikoltottam gyönyörömet, Zach pedig
káromkodások és nyögések közepette dugott tovább.
Aztán valami olyasmit tett, ami teljesen megdöbbentett, és
amitől aztán újra hatalmasat élveztem. Amikor a csúcsra jutott,
kirántotta belőlem a farkát, és a fenekemre meg a hátamra
lövellte magját. Hangosan hörgött, aztán szétkente a csúszós
anyagot a farpofáim között. Ujjai az ánuszomra tévedtek, majd
óvatosan belém csúsztatta egyik ujját, hogy megágyazzon egy
újabb fantasztikus orgazmusnak. Néhányszor ki-be tolta az ujját
a fenekemben, én pedig összerezzentem és felsikoltottam a
gyönyörtől. A végén szinte már könyörögtem neki, hogy hagyja
abba, mielőtt elájulok.
Jókedvűen felkacagott, kihúzta belőlem az ujját, majd
előrehajolt, és megcsókolt a lapockáim között. Aztán a karjába
húzott, és csendben feküdtünk, amíg a bőrünk magába szívta a
ragacsot, amivel összekent.
Kicsivel később játékosan rácsapott a seggemre, és kitessékelt
az ágyból, hogy zuhanyozzak le, mielőtt lemegyünk Randallhez
reggelizni. Éppen emiatt aggódom.
Hogy találkoznom kell Randall-lel.
Tegnap este hazafelé menet Zach elmondta, hogy mi történt
Carával és Clinttel. Hogy kokót és extasyt ajánlottak neki, és
hogy meghívták gruppenszexelni.
Először is el kellett magyaráznom Zachnak, hogy mi az
egyáltalán. Undorral húzta fel az orrát, aztán úgy öt percig
átkozta mindkettőjüket.
A  legrosszabb viszont az, hogy Cara megfenyegette Zachet,
hogy kitálal rólunk Randallnek. Zach szerint azonban nem fogja
megtenni, mert ő is megfenyegette őket, hogy elmondja
Randallnek az undorító titkukat: hogy szexuális kapcsolatot
folytatnak egymással. Még a gondolatától is kiráz a hideg. Fúj!
–  Én nem megyek le – mondom Zachnek. – Tuti, hogy Cara
felhívta reggel, és valószínűleg minden az arcomra lesz írva.
Zach odalép hozzám, és a karjaiba húz. A tenyerével átfogja a
fejemet, ringat a mellkasán, és csókot lehel a fejem búbjára.
Ettől a kedves és gyengéd Zachtől szinte szétrobban
érzelmekkel teli szívem, és minden egyes alkalommal, amikor
így ér hozzám, úgy érzem, szívem sorsa örökre
megpecsételődött.
–  Olyan nagy baj lenne, ha rájönne? – kérdezi vigasztalón,
miközben a hátamat simogatja.
Elhúzódom tőle, és ránézek. Szinte visszasziszegek neki.
– Igen, annyira rossz lenne. Szörnyű. Rémes. Ezt te nem érted,
Zach. Megbízott egy munkával. Most a szakmai karrierem forog
kockán. Randallnek megvan hozzá a hatalma, hogy tönkretegye.
És akkor mim marad? Semmim!
– Itt leszek neked én – mondja, de a szívem ezúttal meg sem
moccan.
Gúnyosan nézek rá.
– És ez pontosan mit jelent? Lenne egy férfi az életemben, aki
eszméletlenre tud kefélni, de azt tervezi, hogy egy nap
visszamegy Brazíliába?
– Velem jöhetnél – mondja csendesen.
A tekintetéből látom, hogy komolyan gondolja.
Megint ki akarom gúnyolni, mert ez nevetséges. Mindig is a
civilizált világban éltem. Életem nagy részét arra tettem fel,
hogy tudós legyek és nevet szerezzek magamnak. Soha nem
lennék képes feladni ezt azért, hogy… hogy miért is? Hogy
lárvákat kapargassak egy rothadó fatörzsből, hogy legyen
valami köret a Zach által levadászott zsákmány mellé?
Ezt persze nem mondom ki hangosan, mert Zach tényleg
felajánlotta, hogy menjek vele. Azt is tudom, hogy ha jobban
belegondolna, ő is rádöbbenne, hogy ezt nem gondolhatja
komolyan. Mármint, ha visszatér, akkor egy olyan törzsi
társadalomba tér vissza, mely még a monogámiát sem ismeri.
Nem lenne meg a kis boldog otthonunk, és nem
szeretkezhetnénk órákig. Nem, egyszerűen csak letérdeltetne a
mocsokba, és minden érzelem nélkül dugna meg, mert ha
visszatérne, újra előtörne belőle ez az énje. Ez pedig
tönkretenne.
Mély levegőt veszek, elfordulok tőle, és a fésülködőasztalhoz
lépek. Magamra veszem az asztalkán heverő órámat és
fülbevalómat. Elönt a bánat, mert rádöbbenek, hogy Zachkel
nincsen jövőnk. Csak az itt és a most van, tartson ameddig tart.
– Moira, Randallt egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy együtt
voltunk – jelenti ki Zach magabiztosan.
Megfordulok, és hitetlenkedve nézek rá.
– Ezt nem tudhatod. Fogalmad sem lehet róla.
Rám mosolyog, és odalép hozzám. A  fülem mögé sepri az
egyik hajtincsemet, és elgondolkozva rám néz.
– De tudom. Ennyire már ismerem Randallt. Jó ember, és ami
ennél is fontosabb, komolyan úgy hiszem, tényleg csak azt
akarja, hogy boldog legyek.
–  És boldog vagy, Zach? Tényleg boldog vagy itt? Ebben a
világban, ahonnan annyira el akarsz menekülni?
–  Most sem menekülök, nem? – kérdez vissza kemény
hangon.
–  Most talán nem, de kijelentetted, hogy egy napon el fogsz
menni innen. Még mindig azt tervezed, hogy visszatérsz a
törzsedhez, nem?
Zach ajkai dühösen legörbülnek.
–  Igen, visszamegyek – jelenti ki szomorúan. – Mert oda
tartozom.
Megadóan sóhajtok, és a mellkasára teszem a kezemet.
 –  Tudom. Bármennyire is szeretném, tudom, hogy nem
tartozol ide.
A meglepetéstől felszökik a szemöldöke.
– Azt szeretnéd, hogy maradjak?
Egyáltalán nem készültem fel erre a beszélgetésre, mert attól
félek, hogy valami badarságot fogok mondani. Mondjuk, hogy
„igen, azt akarom, hogy maradj. Lassan beléd szeretek, és
megőrülök, ha arra gondolok, hogy elmész.”
Összeszorítom az ajkaimat, és csak rövid gondolkodás után
válaszolok neki.
–  Nem számít, hogy én mit akarok. Akárcsak Randall, én is
csak azt akarom, hogy légy boldog. Ha vissza szeretnél menni,
akkor én támogatlak.
Zach mereven bámul, várja, hogy mondjak még valamit.
Látom rajta, hogy nem tetszik neki a válaszom, de csak
bámulom őt. Mintha zsákutcába jutottak volna az érzelmeink,
és egyikünk sem tudná kimondani őket. Mert lássuk be,
könnyebb szexszel és vágyakkal kifejezni őket, mintsem
szavakba önteni, hogy valójában mit is akarunk.
Zach elfordul, és a folyosóra nyíló ajtó felé indul.
– Menjünk, reggelizzünk meg, aztán pakoljunk össze!
Igen, össze kell pakolnunk. Zach és én a hétvégére Észak-
Karolinába megyünk, hogy meglátogassuk a nővéremet. Alig
várom, hogy újra lássam őt. Vele végre megbeszélhetem ezt az
egész őrületet, ami Zach és köztem folyik, és ő talán tanácsot is
tud adni.
 
●
  
Belevágok a belga gofrimba, és bekapok egy falatot. A gyomrom
még mindig kavarog az aggodalomtól, hogy Randall neheztelni
fog, amiért elcsábítottam a keresztfiát.
De Randall túláradó jókedve csak nem múlik. Azon terveiről
beszélgetnek Zachkel, hogy a Cannon’s áruházláncot kivezeti a
globális piacra. Nem tudom megmondani, hogy Zachet tényleg
érdekli-e a dolog, vagy csak az öreg kedvéért tesz úgy, de
bárhogy is van, nyilvánvaló, hogy megkedvelte a keresztapját.
Fesztelenül viselkedik vele, és még poénkodik is. Randall persze
Zach minden viccére nevetésben tör ki.
–  Szóval, Moira… Folyamatosan dolgozol a Zachről készülő
tanulmányodon? Ha elkészülsz, azonnal megjelenteted, vagy
megvárod, amíg Zach visszatér Amazóniába?
Lenyelem a gofrit, és iszom rá egy kis narancslevet.
–  Folyamatosan dolgozom rajta. Kicsit más ez, mint amikor
azokat az indiánokat vizsgáltam, akik igyekeztek beilleszkedni a
civilizált világba. Más módszert választottam.
– Hogyhogy? – érdeklődik Randall.
Zach is figyel, miközben eszik, de ő már hallotta ezt. Egyik
nap elmondtam neki, miközben a parkban piknikeztünk.
–  Nos, az előző tanulmányaim során olyan indiánokat
vizsgáltam, akik még sosem jártak a civilizált világban. Zach
azonban más. Itt született, és az emlékei segítették a
beilleszkedését. A legnagyobb különbség azonban a nyelv. Azok
az indiánok, akiket korábban tanulmányoztam, mind
portugálul beszéltek, úgyhogy tolmács segítségét kellett kérnem.
Ráadásul nem léphettem olyan szoros kapcsolatba velük, mint
Zachkel. Mindössze pár interjút készíthettem a tolmács
jelenlétében, meg kitöltettem velük pár kérdőívet. Ám nem
figyelhettem meg őket. Az egész nagyon sterilnek tűnt, és a
végén volt egy csomó száraz adatom, amit ki kellett elemeznem.
– Gondolom így, hogy közelről figyelheti Zachet, könnyebben
írhatja le a tapasztalatait, melyeket első kézből szerez be.
–  Pontosan – felelem, és mivel még mindig bűntudatom van,
hogy szexuális kapcsolatba kerültem a tanulmányom tárgyával,
hozzáteszem: – Nem tudok elég hálás lenni ezért a lehetőségért,
Randall. Hogy bízott bennem, ezzel a projekttel kapcsolatban.
Észreveszem, hogy Zach rám néz az utolsó mondatomnál, és
összevonja a szemöldökét. Összerezzenek magamban, mert bár
tudom, hogy Zach sokkal több egy projekt alanyánál, biztos
vagyok benne, hogy nem estek jól neki a szavaim. Zach egy
darabig bámul, a tekintete lassan elsötétedik. Egyre nő a
bűntudatom. Kinyitom a számat, hogy újrafolgalmazzam, amit
az előbb mondtam, de Zach ellöki a tányérját, és Randallhez
fordul.
–  Randall… Azt hiszem, tudnod kell, hogy Moirával együtt
vagyunk. Még mindig segít nekem beilleszkedni – mondja, majd
ezen a ponton szúrósan rám néz –, és valóban tanulmányozza,
hogyan sikerül, itt azért többről van szó, mint egy tudós és a
tesztalanya közötti kapcsolatról.
A lélegzetem is eláll, amiért Zach ilyen otromba módon tálalta
a titkunkat. Az arcom azonnal elvörösödik a szégyentől, pedig
úgy érzem, hogy Zach jogosan akadt ki a tudós-tesztalany
elszólásom miatt.
Lassan Randall felé fordulok. Meglepetten néz Zachre.
 – Ó… nos… értem.
–  Nem, valószínűleg nem érted – mondja Zach halkan. – De
tudnod kell, hogy én koslattam Moira után. Elcsábítottam, pedig
ő keményen ellenállt. Annyira aggódott amiatt, hogy megsérti a
szakmai etika szabályait, hogy még a kapcsolat gondolatát sem
tudta elviselni.
Randall egy pillanatra rám néz, majd vissza Zachre. Széles
mosoly jelenik meg az arcán.
– Koslattál utána, mi? Ostromoltad?
– Igen. Nagyon vágytam rá, és nem nyugodtam, amíg be nem
hódolt előttem – jelenti ki Zach, majd ördögi vigyort villant
felém, mivel csak ő és én tudjuk igazán, hogy mit is jelent a
behódolás.
– Randall… annyira sajnálom – szólalok meg. – Elárultam önt,
pedig bízott bennem, és erre nincsen mentségem.
Randall szórakozottan elmosolyodik.
– Hát, ahogy hallom, nem sok választása volt.
Felállok, és megtámaszkodom ujjbegyeimmel az asztal szélén,
hogy el ne dőljek. Úgy érzem, egy pánikroham küszöbén állok.
–  Tudja… volt… Igenis volt választásom, és én azt
választottam, hogy utat engedek az érzéseimnek. Ez
elfogadhatatlan, és ezek után már nincs semmi keresnivalóm
itt. Nyugodtan felkérhet valaki mást, még arra is hajlandó
vagyok, hogy megosszam vele az eddigi jegyzeteimet. Rengeteg
képzett szakember van, aki folytathatja a munkát Zachkel.
Elfordulok az asztaltól, és elindulok kifelé, de Zach utánam
kiált.
– Moira… Várj!
 Hallom, ahogy hátravágódó székének lábai megcsikordulnak
a keményfa padlón. Felgyorsítok, és amikor a lépcsőhöz érek,
szaladni kezdek. Zach minden bizonnyal utánam fog rohanni,
úgyhogy minél hamarabb el kell érnem a szobámat, hogy mind
a két ajtót bezárjam.
Amikor magamra zárom a szobám ajtaját, szinte vakon
pislogok körbe. Igyekszem kitalálni, hogy mihez is kezdjek. Jól
tettem… jól tettem, hogy kiléptem a projektből. Nem tudnám
tiszta lelkiismerettel tovább csinálni a dolgot, és őszintén szólva
már akkor ki kellett volna lépnem, amikor Zach először
megdugott.
De önző voltam.
Annyira önző…
Nem akartam lemondani Zachről. Nem a tudományos
lehetőség miatt, hanem azért, mert önző módon minél több időt
akartam vele tölteni. Ehhez pedig ki kellett használnom Randall
nagylelkűségét és azt, hogy megbízik bennem.
Halk kopogást hallok az ajtón, majd Randall hangját.
– Moira, szeretnék beszélni önnel.
Basszus, basszus, basszus! Nem akarok a szemébe nézni.
Ólomnehéz lábakkal vánszorgok az ajtóhoz. Kinyitom.
Randall mosolyogva áll az ajtóban.
– Bejöhetek?
Bólintok, félreállok, hogy be tudjon jönni, majd becsukom az
ajtót.
–  Teljes mértékben igaza van – fordul felém. – Rengeteg
magasan képzett embert ismerek önön kívül. Valójában többen
is sokkal képzettebbek magánál. Két másik antropológussal is
beszéltem ön előtt, akik nemcsak antropológiából, de
pszichológiából is ledoktoráltak. Minden bizonnyal jobb
választásnak bizonyultak volna, hiszen ők a Zachet érő
pszichológiai stresszhatásokra is reagálni tudtak volna.
Bólintok.
–  Egyetértek. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átveszi
tőlem valamelyikük a projektet. Ez egy pompás lehetőség.
–  Igen, az – helyesel Randall. – De egyáltalán nem érdekel,
hogy számukra ez mekkora haszonnal kecsegtet. Egyedül Zach
érdekel.
Szégyenemben lesütöm a szememet. Mindent tönkretettem.
–  Én még mindig úgy gondolom, hogy ön tudja kihozni a
legtöbbet Zachből.
Zavaromban hirtelen felnézek.
– Ezt nem értem.
– Kifejezetten magát választottam, dr. Reed. Tényleg azt hitte,
hogy csak úgy kiküldök valakit Caraicába, és bízom a
legjobbakban? Nem. Már azelőtt tudtam mindent a caraica
törzsről, hogy antropológust kezdtem volna keresni. Rengeteg
időt töltöttem Gaul atyával és más tudósokkal, akik bennszülött
törzseket tanulmányoztak. Sokat megtudtam a caraicai
társadalomról, a szokásaikról, a normáikról. Még azelőtt tudni
akartam, hogy mire számíthat Zach, hogy elhagyta volna a
dzsungelt. És amint megtudtam, igyekeztem megtalálni a
tökéletes embert. Azt, aki képes elhozni őt onnan.
A  döbbenettől szóhoz sem jutok, de még ha meg is tudnék
szólalni, fogalmam sincs, mit mondhatnék.
–  Maga a legmegfelelőbb ember, Moira. A  legmegfelelőbb
Zach számára.
Lassan kezdem megérteni.
– Mert nő vagyok?
– Mert gyönyörű, erős és független nő, aki majdnem egykorú
Zachkel. Fiatal és idealista, úgyhogy friss lendülettel tudja
megmutatni neki a világot. Maga a szöges ellentéte annak,
amihez Zach hozzászokott. Szerintem maga a legjobb példa
arra, hogy micsoda lehetőségek rejlenek a mi világunkban.
Maga ráadásul komolyan veszi a munkáját és elhivatott.
Tudtam, hogy Zach sokszor sebzett vadként fog viselkedni, de
bíztam a maga gyengéd érintésében és kedves hangjában. Maga
volt az első számú jelöltem, és most is maga az egyetlen,
úgyhogy nem fogadom el a felmondását.
– De… de…
–  Semmi de – förmed rám Randall. – Tudom, hogy nem
egyedül maga a felelős azért az elképesztő átalakulásért, amin
Zach átment az elmúlt hetekben, de igenis nagy szerepet
játszott benne. Zach még azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy itt
maradjon. És ez magának köszönhető.
–  Téved, Randall. Zach igenis kizárta annak a lehetőségét,
hogy itt maradjon. Éppen ma reggel mondta nekem.
Randall végigmér, majd az ajtóhoz sétál. Amikor kinyitja,
visszafordul.
– Zach abszolút nyitott arra, hogy itt maradjon. Minden egyes
alkalommal ezt látom rajta, amikor magára néz. Mindketten azt
gondolják, hogy valami hatalmas titkot őriznek előttem, de én
rögtön láttam… rögtön láttam, hogy rátaláltak egymásra.
Mindemellett… elég hangosak éjszakánként.
 Az arcom úgy felforrósodik, hogy apró izzadságcseppek
jelennek meg a homlokomon. Randall elmosolyodik.
–  Szóval pakoljanak csak össze, és élvezzék ki a hétvégét a
nővérénél! Hétfőn találkozunk.
Randall kimegy, becsukja maga mögött az ajtót, én meg csak
állok a szobában vörös fejjel és leesett állal.
 Huszonharmadik fejezet
ZACH

Moira szinte egész végig nem szólt hozzám az Észak-Karolinába

vezető úton. Épp akkor értem Moira szobájához, amikor
Randall kijött. Elmosolyodott, és meglapogatta a vállamat.
– Moira különleges nő, Zach. Bánj vele eszerint!
Lassan bólintottam, és kurvára elszégyelltem magamat.
Azzal, hogy felfedtem a titkunkat, elárultam Moirát, de már
annyira elegem volt abból, hogy állandóan a félelmeit
hallgattam. Tudtam, hogy Randallt egyáltalán nem érdekli, mi
van közöttünk, és hogy még örülni is fog nekünk. De Moira nem
hitt nekem, úgyhogy a saját kezembe kellett vennem a dolgokat.
Annak ellenére, hogy tudtam, meg fog haragudni rám.
Amit Randall mondott… hogy bánjak jól Moirával… Teljesen
letaglózott, mert a gondolat, hogy esetleg fájdalmat okozhatok
neki, felemészt belülről. És tudom, hogy most fájdalmat
okoztam neki, és az is fáj majd neki, amikor végül elmegyek.
De vissza kell térnem Caraicába. Itt semmi sem vár rám,
Moirán kívül persze. De mégis mit tenne? Gondoskodna rólam?
Engedné, hogy az orgazmusaiért cserébe nála lakjak?
Semmit sem adhatok neki. A  vadászaton és fosztogatáson
kívül nem értek semmihez, ezeknek pedig nem sok hasznát
veszem ebben a társadalomban.
 Amikor beléptem a szobájába, éppen a ruháit pakolta az
ágyára tett bőröndjébe. Egy pillanatra átfutott az agyamon,
hogy talán még mindig azt tervezi, hogy lelép, de aztán
megszólalt:
–  Ha még mindig velem akarsz jönni Lisához, akkor kezdj el
csomagolni.
Önkéntelenül is elvigyorodtam, megkönnyebbültem, hogy
nem hagyja ott a munkáját.
Hogy nem hagy itt engem.
Csak bámult rám.
– Meddig fogsz rám haragudni? – kérdeztem.
–  Még nem döntöttem el – morgott, amitől még szélesebben
vigyorogtam.
Most még hagyom, hogy duzzogjon, de ha nem békél meg,
mire este ágyba bújunk, ki fogom követelni, hogy bocsásson
meg nekem. Arra gondoltam, helyredugom, csak hogy újra
lássam a mosolyát és halljam a nevetését.
Az utazás alatt többször is igyekeztem szóba elegyedni vele,
Lisáról és a családjáról kérdezgettem. Kurtán válaszolgatott, de
nem volt goromba. Minden kérdésemre felelt, de dühös
hullámokat sugárzott felém.
Amikor Moira ráfordul a nővére wilmingtoni, aranyos, szürke
zsindelyes, fehér szegélyes tengerparti házikójának
kocsibeállójára, felé fordulok. Leállítja a kocsit, és a kilincs felé
nyúl. Én azonban előrenyúlok, megsimítom az állkapcsa
vonalát, majd gyengéden megfogom. Magam felé fordítom az
arcát, és megvárom, hogy rám figyeljen.
– Sajnálom – mondom.
 Csak bámul rám, úgyhogy közelebb húzom magamhoz, és
ajkaimmal megérintem a száját.
– Komolyan sajnálom – ismétlem.
Érzem, hogy megmerevedik a teste, és tudom, hogy még nem
bocsájtott meg. Újra megcsókolom, és újra megismétlem.
– Sajnálom.
Elhúzódik, és vádlón néz rám.
–  Kis híján tönkretetted a karrieremet, Zach. Az egész
projektet kockára tetted.
Elönt a harag, mert elegem van belőle, hogy még mindig
kísérleti nyúlként tekint rám. Tudom, hogy nem így nézett rám,
amikor tövig belenyomtam a farkamat.
–  Az isten áldjon meg, Moira! Le se szarom a projektedet, de
tudtam, hogy Randall nem fog haragudni. És igazam is lett,
nem?
– Nem ez a lényeg – mondja, én meg újra megcsókolom, hogy
befogja végre.
Amikor elhúzódom, két tenyerembe fogom az arcát.
–  Már nem csak a kis projekted vagyok. Már kurvára nincs
szükségem a segítségedre, mert lássuk be, egészen jól elvagyok.
Betartottam az összes kis hülye szabályodat. Kibaszott
evőeszközökkel eszem, és nem gyilkolok embereket.
Megértettem a szabályokat, és már semmi sem rémít meg a te
világodban. És már kurvára elegem volt belőle, hogy
titkolóznunk kell. Tudod, mennyire kínoz, hogy nem érinthetlek
meg, amikor csak akarlak, vagy hogy nem nézhetek rád, nehogy
valaki rájöjjön, hogy dugunk? Elegem volt ebből, és örülök,
hogy kitálaltam, és újra meg is tenném. Szóval legyél csak
mérges rám, de csak hogy tudd, az összes haragodat ki fogom
baszni belőled ma este!
Moira elkerekedett szemmel nézte végig a kirohanásomat,
nekem pedig végre elszáll a haragom. Egyszerre emelkedik és
süllyed a mellkasunk.
– Már nincs rám szükséged? – kérdezi halkan.
Magamhoz húzom, hogy a nyakamba temethesse az arcát, és
megszorítom.
–  Kurvára szükségem van rád. Jobban, mint azt bevallanám.
De nem antropológusként. Úgy van rád szükségem, ahogy egy
férfinak egy nőre.
– De ezt már megkaptad – mondja. – Már megadtam neked.
–  Talán többet akarok – vágom rá gondolkodás nélkül, mert
talán itt az ideje, hogy kiterítsem a lapjaimat. Talán itt az ideje
szavakba önteni az érzéseimet.
–  Többet? – kérdezi bizonytalanul, miközben hátrébb
húzódik.
Majdnem belehalok, amikor megcsillan a szemében egy
közös, boldog élet reménye. Én ugyanis nem látom, hogyan
adhatnám ezt meg neki, viszont arra sem vagyok felkészülve,
hogy elengedjem. Önző fasz vagyok.
Beletúrok a hajamba, és egy nagy sóhajjal kitisztítom a
gondolataimat.
–  Nézd… Paraila arra kért, hogy maradjak itt legalább egy
évet, mielőtt fontolóra veszem, hogy visszamegyek. Nem igazán
tetszett a gondolat, de mi lenne, ha megpróbálnám? Mi lenne,
ha itt maradnék egy évig… veled… aztán meglátjuk.
Remény önti el Moira szemét, én pedig egyszerre érzem
magam csodásan és pocsékul azért, amiért valami olyasmit
ajánlottam fel neki, amit nem biztos, hogy meg tudok adni neki.
Csak annyit tudok, hogy nem akarom, hogy dühös legyen rám,
és hogy itt akarok lenni vele.
– Egy évig itt maradnál? – kérdezi.
–  Igen. Atlantában maradhatunk, amíg elkezded az őszi
szemesztert az egyetemen. Beköltözhetünk a szüleim házába,
mert bármennyire is tisztelem és megkedveltem Randallt, nem
akarok élősködni rajta. Szerzek valami munkát, aztán amikor
elkezdődik az egyetem, visszamehetünk Evanstonbe. Jövő
nyárig ott maradunk. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Az utolsó mondatot azért tettem hozzá, hogy kibújjak az
elhatározás alól. Még mindig nem gondoltam meg magamat.
Ebben a pillanatban legalábbis nem, a szívem mélyén még
mindig úgy érzem, hogy vissza kell mennem Caraicába. Az az
igazi otthonom, és bár érzek valamit Moira iránt… és
szükségem van rá… a hűségem még mindig Parailához és a
törzshöz köt.
Reszketeg sóhaj tör fel Moirából.
–  Rendben. Szerintem ez egy jó terv – mondja remegő
hangon.
Rámosolygok, mert – legalábbis egyelőre – eloszlattam a
viharfelhőket.
– Akkor így lesz – jelentem ki.
Meglepetésemre Moira megfogja az arcomat, és
szenvedélyesen megcsókol. Mélyen a számba nyomja a nyelvét,
én pedig nem tudok neki ellenállni.
Visszacsókolok, és közben hálát adok az égnek, hogy megint
minden a régi. Kölcsönösen szükségünk van a másikra, és nem
félünk a jelen pillanatában élni. Kibírok itt egy évet. Nem gond.
Moirával kibírom.
Kissé elhúzza a fejét, és megszólal:
–  Azt hiszem, egy kicsit még haragszom. Szerintem ezt
mindenképp ki kellene basznod belőlem ma este.
Felmordulok a gondolattól, aztán az jut eszembe, hogy talán
itt is megdughatnám a kocsiban, fényes nappal. A  farmerja
gombjához nyúlok. Valószínűleg elég gyorsan el fog élvezni.
Kopp, kopp, kopp.
Moira arrébb ugrik, és az ablak felé kapja a tekintetét, ahol
egy nő kukucskál befelé. Kétségtelen, hogy Lisa az, mert
ugyanolyan vörös a haja és zöld a szeme, mint Moirának. Egy
kicsit idősebb, de nagyon hasonlít rá. Lisa talán egy kicsit
gömbölyűbb mell- és deréktájékon, valószínűleg a szülés miatt.
Észrevettem, hogy ez néha a caraicai nőkkel is előfordul,
miután gyereket szültek.
Moira nem törődik velem, kivágja a kocsi ajtaját, és a nővére
karjaiba ugrik. Egy pillanatig az ablakon át nézem, ahogy
ölelkeznek, aztán lenyúlok, megigazítom a merev farkamat, és
én is kiszállok.
A kocsitető felett nézem, ahogy egymásra mosolyognak.
Lisa rám néz, majd vissza Moirára.
–  Bocsi, hogy megzavartalak titeket abban… amit éppen
csináltatok… de már azóta figyellek titeket, hogy leparkoltatok,
és nem bírtam tovább. Muszáj volt megölelnem a hugicámat.
Moira felnevet, majd újra magához húzza a nővérét, és végül
elengedi. Becsukom az ajtót, és megkerülöm a kocsit hátulról.
Amikor odaérek hozzájuk, Moira bemutat.
– Lisa, ő itt Zach! Zach, ő a nővérem, Lisa!
Lisa kinyújtja a kezét, én pedig elfogadom.
–  Örvendek, Zach! Moira sokat mesélt rólad. – Visszafordul
Moirához, és gyengéden a vállába bokszol. – De nyilvánvaló,
hogy nem mindent. Nem semmi csóknak voltam a szemtanúja.
– Fogd be, Lisa! – mondja Moira jókedvűen, majd megfogja a
kezemet.
Habozás nélkül kulcsolom az ujjaimat az övé közé. Most
először fejezzük ki kölcsönös vonzalmunkat olyasvalaki előtt,
akit ismerünk. Jó érzés, hogy már nem kell titkolóznunk.
–  Gyertek be! – invitál Lisa, majd a magasított házikója
tornáca felé vezető lépcső felé fordul. – Nemsokára Adam is
hazaér, aztán rádobunk a grillre pár steaket. A  gyerekek is
nagyon várnak már benneteket.
Mintha csak vezényszóra vártak volna, kivágódik a bejárati
ajtó, és két vörös hajú gyerek – egy fiú és egy lány – vágtat le a
lépcsőn.
– Moira néni!
Moira még a kocsiban elmesélte, hogy a kislány nyolc-, a
kisfiú pedig hatéves. Moira térdre ereszkedik, széttárja a karját,
a gyerekek pedig nekiesnek. Szorosan átöleli őket, belefúrja az
orrát a kislány hajába, és beszippantja az illatát. A  gyönyörű
jelenettől furcsa érzések kavarognak bennem. Sosem képzeltem
el, milyen lenne Moira gyerekekkel, de most látom, hogy
nagyon szereti az unokahúgát és az unokaöccsét. Azon
tűnődöm, milyen anya lenne, de a válasz ott van az orrom előtt.
Némi vágyakozással nézem őket, mert tudom, hogy Moirával
soha nem élhetünk át ilyesmit. Őszintén szólva eddig még
eszembe sem jutott. Caraicában szabadon szexelünk, és bár a
férfiak és nők összeházasodnak, és a nőnek engedelmeskednie
kell a férjének, a hűtlenség ismeretlen fogalom. Kölcsönös
megegyezés alapján a nők és a férfiak is szabadon szexelhetnek
a házasságukon kívül, és bár néha felüti a fejét a féltékenység,
ez egy elfogadott szokás. Olyannyira, hogy ha egy nő teherbe
esik, és több szeretője is volt, akkor a gyerek nem a házasság,
hanem a törzs gyerekének számít, és mindenki kiveszi a részét
a nevelésből. Mármint a nők vigyáznak a babára, a férfiak
pedig megvédik és ellátják élelemmel. A  caraicai férfiak nem
ápolnak túl közeli viszonyt a gyerekekkel, főleg a kislányokkal.
A  fiúkkal kicsit többet foglalkoznak, de csak akkor, ha elég
idősek a vadászathoz.
– Colleen, Samuel! Szeretném nektek bemutatni a barátomat,
Zachet – mondja Moira.
Feláll, a gyerekek vállára teszi a kezét, és felém fordítja őket.
– Te éltél a dzsungelben! – jelenti ki Samuel.
Colleen szégyenlősen lesüti a szemét.
– Így van – mosolygok.
– Vannak ott oroszlánok? – kérdezi elkerekedett szemmel.
Felnevetek, összeborzolom a haját, Moira pedig rám nevet.
–  Oroszlánok nincsenek, de jaguárok igen. Meg aligátorok és
hatalmas kígyók.
Samuel O alakúra formázza az ajkait.
– Mi az a jaguár?
Moira felnevet, megfogja a gyerekek kezét, és felvezeti őket a
lépcsőn.
 –  Bekapcsoljuk a számítógépet, és keresünk egy képet róla.
Sipirc befelé!
Hátranéz a válla felett, és legnagyobb meglepetésemre így
szól:
–  Ne feledd, hogy még mindig haragszom! Jobb, ha teszel
valamit ez ellen ma este.
Bassza meg… éppen csak sikerült megfékeznem a
merevedésemet, erre most visszatért.
 
●
 
Három ujjam Moira puncijában van, de rávetem magam a
csiklójára is, és erősen szívni kezdem. Úgy törik meg alattam,
mint az üveg, öklét a szájába nyomva igyekszik elnyomni
sikolyait, mert tudja, hogy a gyerekek a mellettünk lévő
szobában alszanak.
Körözni kezdek a nyelvemmel, és kihúzom az ujjaimat.
Feltérdelek, odaigazítom a farkamat a hüvelyéhez, és egy halk
nyögéssel, könnyedén belecsúsztatom.
Aztán megfogom Moirát, és a vállamra teszem a lábát. Mellei
mellett megtámaszkodom a matracon. Ettől még mélyebbre
tudok hatolni. Moirából újabb elfojtott hangok törnek fel.
–  Még mindig haragszol rám? – kérdezem csendben,
miközben lassan kihúzom, majd visszatolom a farkamat.
Vadul rázni kezdi a fejét, és összeszorítja a szemét.
–  Nem is tudom – mondom, miközben mozgatom benne a
farkamat. – Szerintem egy kicsit még mindig neheztelsz. El kéne
menned még egyszer, csak hogy biztosan megszabadulj minden
haragodtól.
– Nem tudok – nyögi, és rám néz. – Most élveztem el.
Halkan nevetve dugom tovább, és büszkén nézem az
orgazmustól vörös nyakát és ragyogó szemét. Oldalra dőlök,
hogy egy kézen támaszkodjak meg, elkapom a kezét, és
bedugom a lábai közé.
– Játssz magaddal! – utasítom. – Juttasd magad újra a csúcsra,
miközben duglak!
Megcsóválja a fejét, de amikor lenézek, azt látom, hogy ujjai
vadul köröznek nedves húsán. Felnyögök a kéjtől, érzem, hogy a
puncija szorosan körbeölel.
–  Jó kislány – dicsérem, és egy kicsit keményebben kezdem
dugni.
Örülök, hogy Colleen dupla ágya egyáltalán nem nyikorog,
mert most rákapcsolok.
Moira a szabadon maradt kezével a bicepszembe mar, én
pedig érzem, hogy a gerincem tövéből elkezd feltörni az
orgazmusom.
– Megint elmegyek – suttogja.
A csípője előrelendül, háta ívben megfeszül. Hátraveti a fejét,
és újra felvillan előttem kecses nyaka. Előrehajolok, szinte
kettéhajtom a testét, hogy végig tudjam nyalni a torkát. Egy
földöntúli pillanatig összerándulnak a heréim, és ráharapok a
nyakára, ahogy élvezni kezdek. Megérzem összeránduló
puncijának rezgéseiben Moira orgazmusát.
Bár a csípőm még mindig önkéntelenül mozog,
kiegyenesedem, Moira lábai pedig zsibbadtan hullanak a
matracra.
 Aztán rázuhanok, és úgy érzem, hogy minden erőt kiszívtak a
testemből. A nyakába fúrom az arcomat, és a karjaimba húzom.
Még mindig lihegek, a farkam pedig félkeményen pihen a
puncijában.
Kissé oldalra fordulok, közelebb húzom magam Moirához.
Érzem a mellkasomon ziháló lélegzetét. Az ágy olyan kicsi, hogy
lelóg róla a lábam, a fenekem meg egészen a szélén van.
– Kizárt, hogy tudjunk aludni ezen a kurva ágyon – morgom,
és megcsókolom a homlokát. – Amint meg tudok mozdulni,
lemegyek a padlóra.
– Vigyük le a takarókat, és akkor ott alszom veled.
– Az ki van zárva… te maradsz a puha ágyban.
–  Inkább melletted alszom, ha nem bánod – mondja kissé
sértődötten, amitől el kell mosolyodnom.
Megmarkolom a haját a tarkóján, és kissé hátrahúzom.
– Még mindig haragszol rám? – nézek a szemébe.
– Nem – mosolyog elégedetten. – Túl vagyok rajta.
–  Kár – felelem, és beleszagolok a nyakába. – Mert én még
nem végeztem veled.
Kuncogni kezd, hangja gyönyörű dallamként jár át.
–  Hát, ebben az esetben… szerintem egy kicsit még mérges
vagyok.
– Jó kislány – motyogom, mielőtt megcsókolom.
 Huszonnegyedik fejezet
MOIRA

–  Na jó, ez az első alkalom, hogy kettesben lehetünk, mióta

ideértetek… Itt az ideje, hogy mindent elmesélj! – jelenti ki Lisa.
Elszakítom a tekintetemet az Atlanti-óceánban úszó Zachről.
A  nővérem hatalmas kalappal a fején ül mellettem a parton
felállított strandszékben. Odafordulok hozzá, rámosolyogok,
majd visszanézek Zachre.
– Nem sokat tudok mondani.
Istenem, annyira gyönyörű! Sötétkék úszónadrágot visel,
hasfalának alsó, V alakú izmai kivillannak. Ezen már csak a
kidolgozott hasizma tesz túl. Teljességgel tökéletes. Nem
túlságosan izmos, inkább szálkás, mellkasa pedig sima és
szőrtelen. Lábai erősek, tökéletesen illenek magas termetéhez.
–  Jesszusom, Moira, kocsányon lógnak a szemeid, úgy
bámulod! – horkan fel Lisa, majd rácsap a karomra. – Ki vele!
Elkapom a tekintetemet Zachről, és Adamre pillantok, aki
Colleennel és Samuellel játszik a sekély vízben. Aztán
visszanézek Lisára. Oldalra dől a székében, úgy bámul rám.
–  Őrület ez az egész – mondom neki, mert ez a legjobb szó
arra, hogy leírjam a kapcsolatunkat Zachkel. – Úgy értem,
legelőször, amikor visszahoztam az Államokba, ki nem
állhatott. Nem beszélt velem, és minden alkalmat kihasznált,
hogy ellentmondjon.
– Például?
–  Például nem volt hajlandó evőeszközöket használni. Vagy
épp ruhát hordani.
Lisa szája tátva marad.
– Pucéran mászkált? – suttogja.
Bólintok.
– Legalábbis a házban.
–  Ó, istenem… mint egy valóra vált álom! – motyogja. – Te
mázlista ribi.
–  Nem éreztem túl szerencsésnek magamat – vallom be. –
Inkább idegesített, mert tudtam, hogy nem léphetek át egy
bizonyos határt.
– De végül megtetted – jelenti ki.
Tudja, hiszen amikor reggel lementem a konyhába, a
kezembe nyomott egy csésze kávét, és így szólt:
–  Meg se kérdem, hogy jó éjszakátok volt-e, mert tisztán
hallottam, hogy igen.
Azonnal lángra kapott az arcom, aztán rettegni kezdtem, hogy
a gyerekek is meghallottak minket, de szerencsére
megnyugtatott, hogy átaludták az egészet. Aztán meglökte a
vállamat, és a fülembe suttogott:
– De engem és Adamet eléggé hangulatba hozott, szóval köszi.
Jesszusom. A kalandjainktól már mások is beindulnak. Igazán
remek.
– Szóval, mi változott?
–  Képtelen voltam ellenálli neki. Vágytam rá. Úgyhogy
beadtam a derekamat, és behódoltam neki.
 A  részleteket nem mesélem el, nem kell tudnia, hogy a
behódolás ebben az esetben azt jelenti, hogy térdre
kényszerített, és mindenféle érzelem nélkül dugott meg
hátulról. Bár az első alkalom is isteni érzés volt, ha most
visszagondolok rá, már nem csinálnám úgy újra. Már láttam,
hogy milyen érzelmi mélységekbe tud merülni Zach, amikor
együtt vagyunk. Egyáltalán… már érzelmei vannak irántam. És
erről nem fogok lemondani.
– Mihez fogsz kezdeni? – kérdezi Lisa.
Pontosan tudom, hogy mire gondol. Szinte mindennap e-
mailezünk, és hetente párszor telefonon is beszélünk.
Folyamatosan meséltem neki Zach fejlődéséről, és tudja azt is,
hogy vissza akar térni Caraicába.
–  Zach úgy döntött, hogy egy évig itt marad. Úgyhogy
igyekszem kihasználni ezt az időt – felelem.
– És ha letelik az egy év?
– Visszatér az otthonába, Caraicába – mondom szomorúan.
– Akkor mi lesz veled?
– Gondolom, belehalok a bánatba.
– Ó, édesem! – vigasztal, és átlendíti a lábát a széke karfáján.
Előrehajol, és megfogja a kezemet. – Sajnálom. De talán úgy
dönt, hogy marad.
Megvonom a vállamat, és megszorítom az ujjait.
–  Kétlem. Szerintem semmi olyasmi nincs itt, amit jobban
szeretne az otthonánál.
Lisa tekintete meglágyul az együttérzéstől.
– Szereted?
–  Kezdem – ismerem be kedvetlenül. – De ez teljesen
egyoldalú.
Lisa odahajol a székeink végében álló hűtőládához, és kihúz
belőle két sört. Az egyiket odaadja nekem, aztán kinyitja a
sajátját.
– Korai ez még. Egy év hosszú idő. Erősödhetnek az érzései.
– A honvágya is – mondom, és lecsavarom a söröskupakot.
Meghúzom az üveget, hátradőlök, arcomat a forró karolinai
nap felé fordítom, és hagyom, hogy a testem magába szívja a
melegét.
– Ahogy elnézem, szerintem sokkal többet érez irántad, mint
ahogy azt te hiszed.
Lisa felé fordítom a fejemet.
– Ezt hogy érted?
Alig láthatóan a part felé biccent. Amikor odanézek, látom,
hogy Zach kifelé sétál a vízből. Vagyis felém. Végignéz rajtam, és
elmosolyodik. Izzón éhes tekintettel bámul rám, és végigsimítja
nedves haját. Istenem, mindjárt porrá égek, annyira gyönyörű!
Zach folyamatosan engem bámul, ahogy közeledik felénk.
–  Jesszus, úgy néz rád, hogy hamarosan megint mehettek
szobára.
– Milyen volt a víz? – kérdezem.
– Jó. De sokkal jobb lett volna, ha te is velem vagy.
Hamis a mosolya.
– Az ki van zárva. Mondtam már, hogy nem megyek be olyan
vízbe, amiben nem látom a lábamat. Ugye tudod, hogy itt cápák
is vannak?
Zach felnevet, majd leroskad a mellettem lévő székre.
Kinyújtja hosszú lábait, a sörét pedig kemény hasára teszi,
melyet apró, csillogó vízcseppek pöttyöznek.
–  Anyu! – sikítja Colleen a víz széléről. – Gyere, nézd meg!
Rákok!
Lisa undorral néz arrafelé, és teátrálisan megrázza magát.
–  Fúj… Kiráz a hideg tőlük, de a gyerekek imádják elkapni
őket. – Feláll, és a homokba nyomja a sörét, hogy ne dőljön el. –
Egy anya mindig szolgálatban van.
Zachkel együtt végignézzük, ahogy Lisa odamegy Adamhez és
a parton guggoló gyerekekhez. Ujjukat a homokba dugva
keresik a rákokat.
– Mondtam már, hogy csodásan nézel ki ebben a bikiniben? –
kérdezi Zach, én pedig odafordulok hozzá. Lepillant a
melleimre, és megnyalja a száját.
Felemelem a kezemet, és végighúzom az ujjamat a bikinifelső
belső szélén.
– Ebben az ócskaságban?
Zach fakókék színű szeme egészen sötét árnyalatot vesz fel.
Búgó hangon szólal meg:
– Menjünk vissza a házba!
Édes mosollyal válaszolok.
– Kizárt. Ma a nővéremmel és a családjával töltjük a napot a
parton. Most nincs időnk szexelni.
Előredől, baljós tekintettel rám néz, és végighúzza az ujját a
lábamon.
– Ezért később még számolunk.
Elkapom a kezét, és beleharapok az ujjába. Rögtön felgyorsul
a légzése, úgyhogy halkan felnyögök, és megnyalom az ujja
végét.
 – Talán inkább én számolok el veled.
Zach szinte kirántja magát a szorításomból, áthajol a szék
karfáján, és előhúz egy törülközőt a három táskánk egyikéből,
amikben a cuccokat hoztuk magunkkal.
–  Jesszusom! Most felállt a farkam, és nem tehetek ellene
semmit.
Előrehajolok, és megszorítom a karját.
–  Szegénykém… Tudod mit? Ha visszamegyünk a házba,
kényeztetlek egy kicsit a számmal a zuhany alatt. Na, mit
szólsz?
Zach hátraveti a fejét, és összeszorítja a szemét.
– Megőrjítesz, Moira. Kurvára megőrjítesz.
– Mivel őrjít meg? – hallom.
Amikor felnézek, látom, hogy Adam felénk tart. Benyúl a
hűtőtáskába, kivesz egy sört, könnyedén lepattintja a kupakját,
és meghúzza az üveget. Lehuppan Lisa üresen maradt székére,
és belemélyeszti a lábát a homokba.
–  Feladtad a rákvadászatot? – kérdezem, hogy kitérjek a
kérdés elől, melyre csak azt a kellemetlen választ tudnám adni,
hogy azért, mert Zachnek felállt a farka miattam.
Adam ugyanúgy megrázkódik, mint Lisa, de ő őszintébbnek
tűnik.
–  Utálom azokat a kis férgeket. Olyanok, mint a pókok, csak
ezeknek még páncéljuk is van.
Felnevetek, és tovább szekálom.
– Szóval a nőre hagytad őket?
–  Teljes-kibaszott-mértékben – vigyororg. – Számomra nem
gond, ha a nő intézi ezeket a dolgokat. Még azt is hagyom, hogy
ő ölje meg a pókokat, amiket a házban találunk. Gondolom,
Zach most nyámnyilának néz.
Zach jóízűen felnevet.
– Nem, haver. A pókoktól engem is lever a víz.
–  Oké – jelenti ki Adam, miközben a sörösüvegével
hadonászik. – Te alfahím vagy, te mondhatsz ilyeneket. Bazi
nagy anakondákkal meg aligátorokkal viaskodsz. Neked
elnézik, ha félsz egy kicsit a pókoktól, de nekem nincs ilyesmi a
tarsolyomban.
Egyszerre nevetünk fel mindannyian, aztán nézzük, ahogy
Lisa rákokat hajkurászik a gyerekekkel.
– És, mivel töltöd majd az idődet? – kérdezi Adam Zachtől.
–  Keresek valami munkát, hogy lefoglaljam magamat. Nem
akarok Randall pénzéből élni.
–  Itt maradtok Atlantában? – kérdezi Adam, majd
elgondolkodva lesepri a homokot a lábáról.
–  Egyelőre igen – felelem. – De vissza kell mennünk
Evanstonbe, amikor kezdődik az őszi szemeszter.
Adam bólint.
–  Mindenképpen visszamész Caraicába? Nem akarsz itt
maradni?
Megfeszül a testem a tapogatózástól. Nem kérdezett semmi
rosszat, mégis kényelmetlenül érzem magamat, mert Zach csak
nemrég mondta el, hogy itt marad egy évig, és egy részem még
mindig azt hiszi, hogy nem gondolta ezt komolyan.
– Ez a terv, de előtte itt maradok legalább egy évet – jelenti ki
Zach, és bár minden egyes alkalommal belém nyilall a fájdalom,
amikor a hazatérését említi, most mégis megkönnyebbülök,
hogy nem bánta meg az ígéretét.
– Vágom – mondja Adam. – És… mondd csak, milyen… milyen
az a hely, ahol élsz? Hogy néz ki egy átlagos nap a vadonban?
Zach Adam felé fordítja a székét. Látom az arcára kiülő
elégedettséget, hogy valaki végre az otthonáról kérdezte. Alig
várja, hogy mesélhessen.
–  Először is… a leggyönyörűbb hely, amit csak el tudsz
képzelni – kezd bele Zach ábrándos hangon. – Minden zöld,
ameddig csak a szem ellát. A  levegő nehéz, mint egy puha
takaró, és sokszor parfümillatú a vadvirágoktól. Színpompás
madarak repkednek a fejem felett. A  dzsungel néha misztikus
csendbe borul, máskor viszont csak úgy zsong, amikor minden
állat egyszerre kezd hangoskodni. Ugyanakkor állandóan
veszély leselkedik rám, így aztán mindig készen kell állnom. Egy
apró hiba is végzetes következményekkel járhat. Nehéz szóban
visszaadni, de amikor minden pillanatban az lebeg a szemed
előtt, hogy az életed törékeny, akkor érzed igazán azt, hogy
élsz… akkor jár át igazán az energia.
Adam kerekre nyílt szemmel, szinte hipnotikus állapotban
hallgatja Zach beszámolóját. Én azonban tudom, hogy ennél
sokkal nehezebb az élete. Tudom, hogy mindennap meg kell
küzdeniük azért, hogy egyben tartsák és megőrizzék a
közösségüket.
– És hogy telik egy napod?
– A férfiak fő feladata az, hogy megvédjék a törzset.
– A vadállatoktól? – kíváncsiskodik Adam.
–  Is – feleli Zach. – Meg más törzsektől, akik ránk akarnak
támadni.
 – Ez komoly? Ilyen van?
–  Persze – bólint Zach. – Létezik pár törzs, akikkel
folyamatosan háborúban állunk.
Csak reménykedem, hogy Adam nem kérdez többet, mivel
nem szeretném, ha Zach részletesen mesélne a harcokról, és
arról, hogy ilyenkor vért is ontanak. Nem akarom, hogy Adam
megtudja, Zach ölt már embert. Én a munkámnak és a
tanulmányaimnak, valamint annak köszönhetően, hogy
ismerem Zachet, el tudom ezt fogadni, de mások nem biztos,
hogy ilyen könnyen megemésztenék a dolgot.
Szerencsére Adam valami mást kérdez.
–  Akkor mindig a falu közelében kell maradnod, hogy tudj
védekezni?
– Nem. Majdnem mindennap el kell mennünk vadászni, hogy
húst szerezzünk. Nagy vadászcsapattal megyünk ki, de mindig
hátrahagyunk pár férfit, hogy vigyázzanak a falura.
– Mire vadásztok? – kérdezi Adam.
Látom rajta, hogy lenyűgözi a vadászat. Igazi férfi.
–  Tapírra, vadmalacra és aligátorra. Illetve, ezek a nagyobb
zsákmányaink, de majmokra és kígyókra is vadászunk, és
halászunk is, de ebben a nők is segítenek.
Erről nem is tudtam. Felkelti az érdeklődésemet, hogy a nők is
segédkezhetnek a vadászatban.
–  Fogjátok a horgászbotjaitokat, és mindannyian kimentek
halat fogni a folyóhoz? – kérdezem Zachtől.
–  Nem, ennél sokkal izgalmasabb a dolog. A  nők kosarakat
fonnak pálmalevélből, mi pedig megtöltjük ezeket egy toxikus
növénnyel. Sekély vizet keresünk, és beleengedjük a kosarakat.
A  toxin lebénítja a halakat, de nem okoz bennük maradandó
károsodást, és nem is mérgezi meg a húsukat. Amikor feljönnek
a víz tetejére, lenyilazzuk őket. A  fiatal fiúk így tanulják meg
használni az íjat. És egy ilyen alkalom jól összehozza a törzset
is.
Szomorúság önt el, mert kihallom Zach hangjából, hogy
mennyire szereti az otthonát. Ráadásul vágyakozással beszél
róla. Egy olyan közösségből jött, ahol tökéletesen elsajátították
az együttélést. Azt, ami mára teljesen kiveszett ebből az
országból.
–  Lenyűgöző – mosolyog Adam. – Egészen biztosan éhen
halnék, ha eltévednék Amazóniában.
– Valószínűleg én is éhen halnék itt – mondja.
Felé fordulok, amikor keserűséget hallok a hangjában.
Összetalálkozik a tekintetünk, és most először olyasmit látok
a szemében, amit korábban nem.
Bizonytalanságot, félelmet és önbizalomhiányt.
–  Az kizárt, haver! – nevet fel Adam. – Itt minden sarkon
találsz egy élelmiszerboltot.
Egyszerű válasz egy rendkívül bonyolult problémára.
Persze… tele vagyunk kajával, de Zach arra gondolt, hogy
nem tudja megszerezni. Nincsenek piacképes készségei, nem
végzett iskolát, és nincs munkatapasztalata. Tulajdonképpen
láthatatlan a munkaerőpiac számára, leszámítva néhány fizikai
munkát. De még azok esetében is szükséges némi képzettség
vagy tapasztalat.
Talán ezért akar Zach visszamenni Caraicába? Úgy érzi, hogy
ott legalább szükség van rá? Mert ott fontos szerepe van, és
életben tud maradni? Míg itt… itt nem vár rá más, csak
szenvedés, hogy felzárkózzon egy olyan társadalomba, ami
elhaladt mellette az évek alatt?
Biztos vagyok benne, hogy Randall gondolkodás nélkül
felajánlaná, Zach maradjon nála, és az is biztos, hogy mindent
megadna neki, amit csak kíván. De azt is tudom, hogy Zach soha
nem fogadna el ilyesmit. Inkább lenne hajléktalan, és éhezne,
mint hogy ilyen életet éljen. Ahhoz túlságosan büszke.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy Randall soha nem engedné,
hogy Zach csak úgy elfogadja a segítségét. Korábban már
felajánlotta Zachnek, hogy ha marad, akkor állást ad neki a
Cannon’snál. Lefogadom, hogy Randall azt is szorgalmazni
fogja, hogy Zach fejezze be a tanulmányait, és ebben segíteni is
fog neki.
Érdekes dolgok ezek, és talán fel kellene vetnem őket Zachnek
is. Talán ha látja, hogy itt is boldogulni tud, és ki tud
bontakozni, akkor nem akar majd visszamenni.
Talán akkor úgy dönt, hogy itt marad, és közös életet él velem.
Talán hiú ábrándok ezek, de még egy ábránd is több a
semminél, mivel jelen pillanatban semmit nem tudok
felmutatni, amivel marasztalhatnám.
 Huszonötödik fejezet
ZACH

Idegesen futom át a hirdetéseket. A  „MUNKA” rovatra siklik a

szemem, de csak olyan álláshirdetéseket látok, amikhez nincs
képzettségem, vagy amikre már jelentkeztem.
Semmi. Egyszer sem hívtak vissza, egy nyavalyás interjúra se
hívtak be.
Totál balféknek érzem magam, amikor kitöltöm a jelentkezési
lapokat, és semmi mást nem tudok rájuk írni, csak a nevemet, a
címemet és két referenciát.
Moirát és Randallt. A szeretőmet és a keresztapámat.
Nincs végzettségem. Nincsen tapasztalatom.
Nincsenek visszahívások.
Kinyílik a szüleim házának… pontosabban az én házam
ajtaja, és ahogy a konyhaasztalnál ülve odafordulok, látom,
hogy Moira vidáman belibben. Két papírzacskót cipel a
kezében, és amikor meglát, szélesen elmosolyodik.
– Vettem pár gyönyörű steaket, amit holnap este megsütünk a
grillen. Randall azt mondta, hogy átjön vacsorára. Ó, és vettem
még neked Cocoa Puffsot is, magamnak meg Lucky Charmsot.
Nevetni akarok a gyerekes örömén, amit a vásárlás iránt érez.
Moira teljesen be van sózva, mióta múlt héten beköltöztünk a
házba. Élvezi a fészekrakást, és könnyedén hozzászokott ahhoz,
hogy együtt élünk. Főz, takarít, virágokat ültetett az előkertbe,
és kifestette a konyhát meg a nappalit.
A konyhapultra teszi a papírzacskókat, és arról csacsog, hogy
a boltban összefutott egy nővel, akinek ikergyerekei voltak.
Nem érzek vágyódást a hangjában, de boldogan meséli, hogy
milyen aranyosak voltak, mert ugyanolyan ruhába öltöztették
őket, és még a cumijuk is ugyanolyan volt a kis szájukban.
Ettől pedig még rosszabb kedvem lesz. Ahogy Moira egyre
boldogabb, én egyre idegesebb és elkeseredettebb vagyok.
A napok csak telnek, engem pedig lassan beszippant az unalom
és a nyugtalanság.
Persze Moirával majdnem mindennap azon vagyunk, hogy
felfedezzük a környéket és a világot. Bevásárolunk, külföldi
filmeket nézünk, múzeumba megyünk, és piknikezünk a
parkban. Együtt olvassuk el az újságot, és megvitatjuk az
érdekesebb cikkeket. Vagy csak úgy autókázunk a környéken,
nézzük a tájat, aztán megállunk az útszéli éttermekben, hogy
kipróbáljuk a déli ízeket. Minden egyes nap csinálunk valamit,
és mégis, minden egyes nap haszontalannak tűnik.
Kivéve, amikor dugunk. Ez az egyetlen dolog, ami boldoggá
tesz, és ezt egyáltalán nem érzem haszontalannak. Minden
egyes alkalommal jobb és jobb lesz… ahogy megérintem…
megcsókolom… cirógatom puha bőrét, ő pedig átadja magát az
élvezetnek, és édes szavakat suttog a fülembe. Ez mozgat… ez
motivál, hogy tovább próbálkozzam, és igyekezzek értelmet
lelni az új életemben.
–  Na, találtál valamit? – kérdezi Moira, miközben beteszi a
húsokat és egy üveg tejet a hűtőbe.
 Ellököm magamtól az újságot, és frusztráltan sóhajtok.
– Nem. Ugyanazok vannak csak, amikre már jelentkeztem.
–  Semmi baj, kicsim – mondja vidáman és bizakodóan. –
Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz valamit.
– Tudod, elég nehéz munkát találni úgy, hogy nincs semmiféle
rohadt tapasztalatom – csattanok fel. Moira összerezzen,
mintha felpofoztam volna.
Elszántan ülök a helyemen… mereven… készen arra, hogy
Moira összehúzza a szemét, és haragosan visszaszóljon valamit.
Ehelyett azonban csak bámul rám. A  tekintete meglágyul.
Odasétál hozzám, beül az ölembe, átkarolja a nyakamat, és a
vállamra fekteti az arcát.
–  Sajnálom. Kérlek, ne légy mérges! Még azoknak az
embereknek is sok időbe telik munkát találni, akik rengeteg
tapasztalattal rendelkeznek. Egyébként meg… Ha ennyire
szeretnél dolgozni, tudod, hogy Randall bármikor felvenne a
Cannon’shoz.
Végigsöpör rajtam a keserűség forró hamuja, és ellököm az
ölemből. Felpattanok, és széttárom a kezemet.
– Még jó, hogy fontos, hogy találjak egy kibaszott állást! Nem
látod, mennyire? És hagyjuk ezt a Randall dolgot. Ha
elfogadnám az ajánlatát, az olyan lenne, mintha elvenném a
pénzt, amit a számlámra gyűjtögetett. Nem tehetem!
Sarkon fordulok, és bemegyek a szobánkba.
Igen, a szobánkba. Egykor a szüleim szobája volt, de
beköltöztünk ide, mert itt nagyobb az ágy. Moira új ágyneműt
húzott, és vett egy bézs és egy barna színű paplant. Sokkal
férfiasabb, azt mondta. A  szekrényhez lépek, és kiveszem a
szmokingot, amit ma este viselek majd Randall partiján. Az én
tiszteletemre szervezte.
A francba az egésszel! Semmi kedvem hozzá! Nem szeretem a
tömeget, és kifejezetten unom a kíváncsi kérdéseket, hogy
milyen a vadonban élni, meg a döbbent arckifejezéseket is,
amikor elmesélem, hogy vissza akarok menni. Folyamatosan
idegeneknek kell magyaráznom a vágyaimat.
Kivéve Moirának. Ő  csendben elfogadta a döntésemet, bár
minden egyes alkalommal szomorúságot látok az arcán, amikor
a hazatérésemről beszélek.
–  Sajnálom, Zach – hallom magam mögött. Két kar fonódik a
derekamra. A hátamhoz nyomja az arcát, és szorosan megölel. –
Tudom, hogy milyen nehéz ez neked. Hogyan tehetném
könnyebbé?
Ráteszem a kezemet az övére, és megsimogatom. Jólesik,
ahogy hozzám préseli magát. Meleg, szoros, biztonságos érzés.
Hiányozni fog a szex Moirával, amikor hazamegyek, de a
francba… ez is hiányozni fog. Soha nem öleltek még így át
életem során, és most, hogy megéreztem az ízét, tudom, hogy
amikor visszatérek, együtt kell élnem ezzel a hiánnyal.
Újra, már a milliomodik alkalommal dühöngök magamban az
igazságtalan helyzetem miatt. Olyan régen odaadtam a
szívemet és hűségemet Caraicának, hogy úgy érzem, nincs más
választásom, mint hogy visszatérjek. Most már szinte erkölcsi
kötelességemnek érzem. De tudom, hogy amikor eljön az
indulás ideje, tönkremegyek abban, hogy itt kell hagynom
Moirát.
Tudom, hogy az emléke kísérteni fog, és nem csak a pazar
szex miatt. Nem, ennél már sokkal többről van szó. Az, hogy
órákon át tudok vele beszélgetni, vagy éppen teljes, pihentető
csendben ülni mellette, az olyasmi, amit még senkivel nem
éltem át. Még Parailával sem.
Ez a gondolat tovább fokozza a rosszkedvemet, és hirtelen
úgy érzem, hogy Moira ölelő karjai fojtogatni kezdenek.
Lefejtem őket magamról, kilépek az öleléséből, és felé fordulok.
– Jobb, ha elkezdesz készülődni. Nemsokára indulnunk kell a
partira.
Csalódottság tölti meg a tekintetét, de mosolyogva bólint, és
bemegy a fürdőszobába. Átfut az agyamon, hogy bemászom
mellé a zuhany alá, de elhessegetem. Nem hinném, hogy jelen
állapotomban meg tudnék osztani vele egy intim pillanatot.
 
●
 
–  Aztán a papa ránéz az üvegre, és így szól: édes istenem! Hát
megint megtette.
Mindenki nevetni kezd, és én is magamra erőltetek egy
mosolyt. Nem értem a viccet, ugyanúgy, ahogy az előző kettőt
sem, amit a kövér fazon mesélt el Atlanta társadalmi elitjének.
Moirát keresve körbenézek a hatalmas bálteremben, ami
Randall kúriájának keleti szárnyában áll.
Csak pár perce ment el a mosdóba, de máris feszengek, és
várom, hogy újra itt legyen mellettem. Kényelmetlenül érzem
magamat ezek között az emberek között. Semmi közös nincs
bennünk, és felér egy kínzással társalogni velük.
Végre visszajött… Kecsesen és magabiztosan lépdel. Pánt
nélküli, fehér, kivágott ruhát visel, aminek a közepét
strasszkövekből kirakott virág fogja össze. A  felvágott
szoknyarész alól minden lépésénél kivillan hosszú lába, amin
kristályokkal díszített, jó tízcentis sarkú szandált visel. Örülök
neki, mert így anélkül tudnám megdugni hátulról, hogy be kéne
hajlítanom a térdemet.
Csendben elhúzódom a csoporttól, és odalépek hozzá.
A  mellettem elhaladó pincér tálcájáról leveszek két pohár
pezsgőt. Amikor Moira rám néz, szemében öröm és gyengédség
csillan meg.
Átadom neki a pezsgőt. Finom ujjai közé veszi a poharat, és
belekortyol.
– Úgy nézel ki, mint akinek nagyobb szüksége van erre, mint
nekem – duruzsolja.
–  Furák ezek az emberek – mondom neki. – Ha még egyszer
megkérdezi valaki, hogy milyen ízű a majom, vagy hogyan
szarok a dzsungelben, esküszöm, megfojtok valakit.
– Ennyire rossz? – kérdezi együttérzőn.
Harag lobban bennem, de elfojtom, mert nem Moirának szól.
– Annyira lekezelőek. Egy csomóan lassan beszélnek hozzám,
mintha félkegyelmű lennék.
Moira arca elvörösödik a dühtől.
–  Kicsoda? Mondd meg, és levágom a tökeit! Pontosabban
Randall levágja a tökeit!
–  Csak nyugi, kis tigris! – mosolygok, mert jólesik, hogy meg
akar védeni. – Értem, hogy én vagyok a legújabb látványosság,
de kurvára elegem van ebből a partiból.
Moira elmosolyodik, és ráteszi a kezét a mellkasomra.
 – Nemsokára megyünk. Randall biztosan megérti.
Szabadon maradt kezemmel végigsimítom az arcát.
– Ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem az előbb! Nem lenne
szabad rajtad levezetnem a feszültségemet.
Ráteszi a kezét az enyémre, és kissé lehunyja a szemét. Élvezi
az érintésemet.
–  Semmi baj. Mindenkinek szüksége van egy olyan emberre,
akivel ezt megteheti.
– És nekem te lennél ez az ember? – nevetek.
Teljes bizonyossággal és elszántsággal néz a szemembe.
– Bármid leszek, ha akarod.
Naná, hogy akarom, bassza meg!
Nem, kizárt, azt nem lehet. Francba. Úgy nem, hogy végül két
különböző országban fogunk élni.
Ahelyett, hogy bármit is mondanék, elhúzom az arca elől
összefonódott kezeinket, és megcsókolom. Halkan felsóhajt,
mint amikor egy virág kibontja szirmait. Iszonyúan
megkívánom.
–  Hát nem édesek? – hallom magam mögött a női hangot. –
Úgy látszik, a kis titkotok végül napvilágra került. Gratulálok!
Amikor megfordulok, és látom, hogy Cara áll mögöttünk,
közel húzom magamhoz Moirát.
Hihetetlen, hogy valaha gyönyörűnek találtam ezt a nőt. Most,
hogy jobban megismertem, és tudom, hogy nem kedveli Moirát,
meg hogy a gusztustalan, drogos csoportos szexükbe is bele
akartak vonni, már másképpen nézek rá.
Cara vérvörös ruhát visel, haja gondosan rendezett kontyban
áll. Valami sárga itallal teli poharat tart a kezében, és a szeme
csillogásából meg abból, hogy ide-oda imbolyog, tudom, hogy
részeg.
– Hol a párod? – gúnyolódom. – Ja várj, hiszen ő a testvéred!
Cara felvonja tökéletesen rajzolt szemöldökét. Bár sokkal
jobban szeretek az öklömmel és a pengémmel harcolni, a
nyelvem is elég éles tud lenni.
–  Hogy mersz ítélkezni felettem? – kérdezi Cara. – Pont te, a
dzsungelmajom, aki kétségbeesetten igyekszik beilleszkedni egy
olyan társadalomba, ami soha nem fogja befogadni. Egy senki
vagy, és soha semmit nem fogsz elérni, bármennyire is
igyekszel. Szóval élvezd ki a helyzetedet, amíg tudod, Tarzan,
aztán pucolj haza az őserdőbe, és emlékezz mindarra, amiben
csődöt vallottál! Lefogadom, hogy Moira is örül majd, hogy
végre megszabadulhat tőled, te pióca. Mondjuk ő olyan nőnek
tűnik, akit könnyű kiengesztelni. Lefogadom, hogy amint
elmész, máris a következő házi indiánjával fog kefélni.
– Te kibaszott ribanc! – csattan fel Moira.
Elindul Cara felé, de visszahúzom magam mellé.
Ekkor ismerős hang szólal meg mögöttem.
– Mégis mi a fene ütött beléd, Cara?
Amikor odafordulok, látom, hogy Randall elkerekedett
szemmel bámul felénk. Megkerül minket, odalép Carához,
megragadja a karját, és magához húzza.
– Elfogadhatatlan, hogy így beszélsz Zachkel. Ő is családtag!
Cara felháborodottan kirántja magát Randall kezéből.
– Nem családtag! Hát nem látod?!
–  Éppolyan jól látok, mint eddig – motyogja Randall
csalódottan. – Most is tisztán látok. Azt hiszem, ideje
hazamenned.
– Hogy mi? – hitetlenkedik Cara. – Kidobsz az otthonodból?
– Nem. Megkérlek, hogy távozz, mielőtt jelenetet rendezel, és
kénytelen lennék kidobni téged. Menj haza, aludd ki magad, és
akkor talán holnapra olyan állapotba kerülsz, hogy bocsánatot
tudj kérni Zachtől és Moirától!
–  Soha! – sziszegi, de sarkon fordul, és bár közben majdnem
elesik, az ajtó felé botladozik.
Észreveszem, hogy Clint felé tart. Megfogja a karját, hogy
megtartsa az egyensúlyát, de Cara kitépi magát a karjából. Clint
követi, én pedig őszintén remélem, hogy soha többé nem látom
őket.
– Sajnálom, Zach – szólal meg Randall. – Túl sokat ivott, biztos
vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott.
Moira a karomra teszi a kezét. Érzem, hogy remeg. Olajos
érzés telepedik a mellkasomra, szinte megfojt.
–  Nem kell elnézést kérned miatta, Randall. Másrészt meg
tudom, hogy komolyan gondolta, amit mondott.
–  Ez abszurd! – horkan fel Randall. – Nem volt ez több mint
egy részeg és önző nő értelmetlen kirohanása.
–  Semmi gond – mondom kedvesen, majd meglapogatom a
vállát. – Nem szükséges elnézést kérned az ő viselkedése miatt.
Most pedig, ha nem bánod… Moirával hazamegyünk.
Moira megfogja a kezemet, és megszorítja.
– Köszönjük, hogy partit rendeztél Zachnek. Nagyon kellemes
volt.
Moira minden erejét összeszedte, hogy ilyen kedvesen szóljon
Randallhez, és azt is látom, hogy szomorúság árnyékolja be
Randall arcát.
–  Elég botor ötlet volt, nem? Mégis mit képzeltem? Ezek az
emberek nem a barátaid. A  pokolba is, a kilencven százalékuk
még csak nekem sem!
– Semmi baj – felelem. – A szándék a lényeg.
–  Sajnálom – mondja Randall. A  tekintetében látom, hogy
komolyan is gondolja. – Csak el akartam büszkélkedni veled.
Mert… mert annyira büszke vagyok rád, Zach. Senki nem tölt el
olyan büszkeséggel ebben a családban, mint te. Ennyi az egész.
A  Cara szavaiból – melyekben legalább annyi igazság volt,
mint bármiben, amit az ideérkezésem óta hallottam – áradó
fenyegető sötétség lassan elkezd eloszlani. Kedvelem ezt a férfit,
aki valóban nagyszerű lehetőséget biztosított számomra. Olyat,
ami elvezetett Moirához. A  Randall iránt érzett szeretetem
lassan feltölti a Cara sértései okozta fekete űrt. Igen, ő is
hiányozni fog, amikor visszamegyek.
Nagyon.
 
●
 
Hazafelé tartunk a limuzinnal, Moira pedig az ölemben ül, és
rajtam lovagol. Az előbb megnyomott egy gombot, mire egy
sötét üveg emelkedett fel, ami elválasztotta tőlünk a sofőrt.
Aztán felhúzta a ruháját, átvetette rajtam meztelen lábát, és
beleült az ölembe.
Egy pillanatig sem habozom, lehúzom a ruháját, és
kicsomagolom hófehér melleit. Mindkét kezével átkarolja a
nyakamat, magához húzza a fejemet. A  nyelvem az egyik
mellbimbója körül ficánkol. Azonnal megkeményedik, úgyhogy
a számba veszem, és szívni kezdem.
A  kezem felsiklik a combjára, még feljebb nyomom
szaténruháját, mire kivillan a punciját takaró fehér
selyembugyija. Becsúsztatom ujjaimat a nedves ajkai közé.
Moira hátraveti a fejét a gyönyörtől.
– Ez annyira jó! – nyögi halkan.
Kicsit túlságosan is halkan, úgyhogy mélyen belényomom az
ujjamat, mire felsikolt.
–  És ez milyen? – kérdezem, majd hátradőlök, és figyelem,
ahogy az ujjam ki-be jár benne.
– Ó, bassza meg… nagyon jó! – nyögi, mire bedugom még egy
ujjamat.
Aztán még egyet.
Még mindig nem elég. Hallani akarom, ahogy élvez, ezért
oldalra fordulok, és Moirát a helyén tartva hosszában elfekszem
az ülésen.
–  Mássz fel ide! – utasítom, és kihúzom belőle az ujjaimat. –
A nyelvemmel akarlak megbaszni.
Moira felkuporodik a mellkasomra, és igyekszik elhajtani a
ruháját az útból. Aztán kinéz az ablakon.
– Öt perc, és hazaérünk.
–  Bőven elég – jelentem ki, majd megragadom a csípőjét, és
magamra emelem.
Behajlítom a lábaimat, és még lejjebb csúszom, hogy szélesre
tudja tárni mellettem a lábait.
Amikor elhelyezkedett az arcom felett, kiadom a parancsot.
–  Engedd le a puncidat a számra, kislány! Ki vagyok rá
éhezve.
Megkapaszkodik az ajtóban, majd lassan lejjebb ereszkedik.
Kinyújtom a nyelvemet, hogy elérjem, végignyalom a hüvelyét,
majd, amikor teljesen rám ereszkedik, beledugom a nyelvemet.
– Ah! – tör fel Moirából a kéj.
Mozgatni kezdi a csípőjét.
Felnyúlok a combjai között, széthúzom megduzzadt ajkait, és
szabaddá teszem az utat ahhoz, amit igazán keresek. Ha azt
akarom, hogy gyorsan elélvezzen, a számba kell vennem a
csiklóját.
A  nyelvemmel keményen nyalni és szopkodni kezdem, majd
gyors nyelvcsapásokkal ostromlom. Moira szinte fájdalmasan
sikolt fel, aztán felnyög.
– Ó, a francba! Mindjárt elmegyek!
Ez még gyorsabb mozgásra sarkallja a nyelvemet. Sikerül úgy
fordulnom, hogy az egyik hüvelykujjamat bele tudjam nyomni
nedvességébe, amitől Moira szinte lerepül rólam. Visszahúzom,
és tovább lefetyelem a csiklóját. Olyannyira az arcomhoz
préselem, hogy majd megfulladok.
Amikor a combjai satuba fogják a fejemet, már tudom, hogy
mindjárt elélvez. A  csípője ütemesen mozog, én pedig egy
helyben tartom a nyelvemet. Hagyom, hogy meglovagolja. Végül
aztán hátrahanyatlik, a kocsi tetejét bámulja, meztelen mellei
ütemesen mozognak ziháló mellkasán.
– Ó, Zach! Annyira ki tudsz csinálni – mondja halkan.
Ekkor veszem észre, hogy a limuzin megállt. Gyorsan felülök,
és a szmokingom ujjával megtörlöm a számat. Az ablakon át
látom a kis házam fényeit.
 Fogalmam sincs, mióta állhatunk itt, de látom, hogy a sofőr
türelmesen várakozik a kocsiajtónál, nekünk háttal.
–  Szent ég! – döbbenek meg. – Lefogadom, hogy mindent
látott és hallott.
Moira kuncogva húzza fel a ruháját, majd oldalra gurul, hogy
eligazítsa az alját.
–  Az egész kocsinak szexszaga van. Alaposan be kell majd
fújnia valamivel.
Megfogom a vállát, magamhoz húzom, és megcsókolom.
–  Én imádom ezt a szagot. Olyan édes pézsmaillatú, mint te.
Annyira imádom, hogy azonnal be kell mennünk a házba, hogy
folytathassuk!
Elhúzódom, hogy kinyissam az ajtót, de Moira szavai
megállítanak.
–  Valójában… abban reménykedtem, hogy ma este valami
mást fogunk csinálni.
Megfordulok, és ahogy ránézek, felszökik a szemöldököm.
– Mire gondolsz?
– Hát… – kezdi. – Ittam egypár pohárral… és az imént volt egy
fantasztikus orgazmusom. Eléggé ellazultam.
Kíváncsian nézek rá, várom, hogy elmondja, mire gondol.
–  Annyira ellazultam – folytatja, mintha valami hatalmas
titokról akarná lelebbenteni a fátylat –, hogy ma este neked
akarom adni a hátsó bejáratomat.
Morgó nyögés tör fel a torkomból, ahogy a vágy elönti a
testemet. A farkam olyan keményre merevedik, hogy szerintem
az acélt is átvágná. Megfogom a kezét, és olyan hirtelen vágom
ki a kocsiajtót, hogy a sofőr megugrik. Kirángatom Moirát a
kocsiból, és odaszólok a férfinak:
– Kösz a fuvart!
Ezután a vállamra kapom Moirát.
–  Igen, köszi a fuvart – mondja Moira, miközben felrohanok
vele a tornácra, és gyakorlatilag berúgom a bejárati ajtót.
 Huszonhatodik fejezet
MOIRA

Zach a vállán cipel be a házba, és a lábával csapja be mögöttünk

az ajtót. Végigcsörtet a folyosón, egyenesen be a fürdőszobába.
Ahogy óvatosan letesz, ránézek. A szemében ádáz tűz tombol,
és szinte vibrál a teste az energiától.
– Vetkőzz le! – parancsolja, és megnyitja a zuhanyt.
– De… de én már készen állok.
–  Ne beszélj, Moira! – szólal meg éhségtől remegő hangon. –
Ma este… ma este teljesen enyém az irányítás.
Megfordulok.
– Akkor húzd le a cipzáramat! – mondom halkan.
Zach közelebb lép hozzám, és a vállamra teszi a kezét. Érzem,
hogy remeg, és a gondolattól, hogy hamarosan szabadjára
engedi magát, kis híján megrogy a térdem. Hozzám hajol,
megharapja a vállamat, aztán lerángatja a cipzárt a hátamon.
Óvatosan lehúzza a ruhát a melleimről, le az oldalamon és
csípőmön, majd hagyja, hogy a földre hulljon.
Aztán ő is vetkőzni kezd. A szemét egy pillanatra sem veszi le
rólam, tekintete végigperzseli meztelen testemet.
A zuhanyzó olyan kicsi, hogy alig férünk be ketten, de ennek
is megvan az előnye. Hozzá kell préselnie a mellkasát a
hátamhoz. Hatalmas tenyerébe fogja a tusfürdőt, és jókora
adagot nyom bele. Kinyújtja a kezét, hogy jól lássam, és
alaposan beszappanozza őket. Elakad a lélegzetem, mivel
hirtelen rájövök, hogy mire készül azokkal a csúszós ujjakkal.
A forró víz körbeölel minket. Zach megszólal:
– Hajolj előre, és támaszkodj a falhoz!
Azonnal engedelmeskedem. Mély levegőt veszek, amikor
masszírozni kezdi a fenekemet. Ahogy egyre közelebb kerül a
nyílásomhoz, legnagyobb meglepetésemre előrenyúl, és egyik
ujját becsúsztatja a puncimba. Masszírozni kezdi belül, amitől
felsóhajtok. Ujja ki-be csusszan, aztán körkörösen masszírozza a
csiklómat, a másik keze pedig továbbra is a fenekemet
simogatja.
Egyre gyorsabban köröz érzékeny pontomon, úgyhogy
hamarosan fantasztikus orgazmus rázza meg a testemet.
Viszont furcsa módon nem elégülök ki teljesen.
Talán mert tudom, hogy csak most kezdjük.
–  Gyönyörű – motyogja Zach, miközben egyik ujját
visszacsúsztatja az ánuszomhoz, és gyengéden körözni kezd
körülötte.
A tusfürő nagy részét lemosta a víz, úgyhogy újra megfogja a
flakont. Ezúttal egyenesen a seggemre nyomja a tusfürdőt, majd
felfogja a kezével, hogy ne folyjon le.
Amikor az ujja újra megtalálja a hátsó bejáratomat,
gyengéden, de tövig belém nyomja magát. A  testem megfeszül
az ujja körül, és felnyögök. Az idegvégződéseim szikrázni
kezdenek, és akaratlanul is a keze felé nyomom a fenekemet.
Zach a szabad kezével nagyot csap rá. Felszisszenek, ő pedig
halkan nevetni kezd.
 –  Azt mondtam, ne mozdulj! – jelenti ki komolyan. – Sok
minden van még a tarsolyomban, és nem akarok fájdalmat
okozni neked.
Mintegy bizonyítva, hogy mire gondol, kihúzza az ujját, és
kettőt dug vissza.
Ó, hát igen… jó, ez egy kicsit más. Egy kicsit fáj, de lassacskán
elmúlik. Mély levegőt veszek, ő pedig mindkét ujját teljesen
belém nyomja. Néhány másodpercig nem mozdul, aztán lassan
elkezdi őket ki és be mozgatni, hogy kitágítsa a szűk
bejáratomat. Hogy hozzászoktassa az érzéshez. A  szúró
fájdalom eltűnik, Zach pedig az ajkaim közül feltörő halk
nyögésből pontosan tudja, hogy kész vagyok többet is
befogadni. Felér egy kínzással, de mozdulatlan maradok, hogy a
saját tempójában dolgozhasson rajtam.
Zach kihúzza az ujjait, még több tusfürdőt nyom rájuk, és így
szól:
– Ne mozdulj, édesem! Most három jön.
Az izgalom összepréseli a mellkasomat, de olyan lassan
csinálja… olyan gyengéden, hogy elképedve azt tapasztalom,
semmivel sem fáj jobban, mint amikor két ujját dugta be.
Mélyen belém hatol, majd különös óvatossággal húzza ki őket.
Ki és be, ki és be. Kellemes görcsbe rándul a testem. Nem
tehetek róla, megint hátranyomom a fenekemet, mert még
mélyebben akarom érezni. Büntetésül újra rácsap a fenekemre.
– Oh! – nyögöm, mert valójában jólesik a fájdalom.
Zach újra belém nyomja az ujjait, de aztán nem mozdul.
Hirtelen egy intenzív érzés önt el… olyan teltségérzet, amit még
soha nem éreztem ott hátul. Rájövök, hogy elkezdte széttárni az
ujjait. Fantasztikus érzés, és tudtam, hogy ha tovább folytatja,
elmegyek.
Zach átkarolja a mellkasomat, és álló helyzetbe húz, de az
ujjait nem húzza ki belőlem. Előrehajol, és a homlokomhoz
nyomja az orrát.
– Azt akarom, hogy lovagolj az ujjaimon.
A  fejem megadóan hátracsuklik a vállára, a csípőm pedig
rögtön körözni és mozogni kezd az ujjain. Nem segít, a keze
teljesen mozdulatlan, de hamarosan rátalálok a megfelelő
ritmusra. Egyre gyorsítok, érzem, hogy az ökle minden
mozdulatomnál nekinyomódik a szeméremajkaimnak.
– Bassza meg, ez nagyon szexi! – sziszegi Zach mögöttem.
Elengedi a mellkasomat, lejjebb csúsztatja a kezét, átfúrja az
ujjait nedves ajkaimon, majd hüvelyk- és mutatóujja közé fogja
a csiklómat, én pedig felsikítok, mert érzem, hogy elélvezek.
– Igen, ó igen! – sikítom. – Baszki… baszki!
Amikor a remegésem enyhül, de még nem szűnik meg
teljesen, Zach kihúzza belőlem az ujjait, majd előrehajol, és
elzárja a zuhanyt. Kilép a kabinból, majd a karjaiba vesz, ami jó
ötlet, mivel úgy érzem, hogy nincsenek csontok a testemben.
Becipel a hálószobába, és vizesen rádob az ágyra. Elkezdek
hasra fordulni, de megállít.
– Ne! Azt akarom, hogy a hátadon feküdj közben.
– A hátamon? – kérdezem zavartan.
Arra gondolok, hogy az orgazmustól kicsit meghülyültem. Azt
hittem, kutyapózban csináljuk.
–  Bízz bennem! – vigyorog, majd odahajol az éjjeli
szekrényhez, és kihúzza a fiókot.
 A szívem kalapálni kezd, amikor látom, hogy kiveszi belőle a
síkosítót, majd hanyagul az ágyra dobja. Aztán újra benyúl a
fiókba, és kivesz belőle egy testszínű vibrátort, ami egészen
biztosan nem az enyém. Még csak nem is láttam soha. Zach
felém fordul, és bűnös mosollyal bekapcsolja a szerkezetet, ami
rezegni kezd.
Felemeli, hogy jobban megnézhessem.
–  Az Amazonon vettem. Van egy pillangó az elején, ami a
csiklódat ingerli, és húsz centi hosszú, amit mind fel is fogok
dugni a puncidba, miközben a seggedet dugom.
Az egész testem megremeg a gondolattól… Zach mocskos
szavaitól… és a féktelen vágytól, amit Zach szemében látok.
Amikor lepillantok, látom, hogy a farka az égnek állva
meredezik. Egészen biztos vagyok benne, hogy még soha nem
láttam ilyen keménynek. Odanyúlok, hogy megérintsem, de
elhúzódik.
– Nincs tapizás! Már attól majdnem elélveztem a zuhany alatt,
hogy néztelek – mondja teljesen őszintén. – Feküdj a hátadra, és
tárd szét a lábaidat!
Engedelmeskedem, és úgy fekszem le, hogy neki is maradjon
elég hely.
A  szívem majd széttöri a bordáimat, soha életemben nem
vártam még semmit ekkora izgalommal. Olyasvalamit adok oda
Zachnek, amit még soha senkinek, ő pedig valami olyasmit
fogad el, amit még senki sem kínált fel neki.
Felmászik az ágyra, és a lábam közé térdel. Kikapcsolja a
vibrátort, és leteszi az ágyra a csípőm mellé. Lenyűgözve
bámulom. Megfogja a mellemet, és egy pillanatra megszorítja.
Aztán végigsimít az arcomon, odahajol hozzám, és megcsókol…
lágyan és mélyen… néma éhséggel.
Amikor hátrahúzódik, a térdhajlatomnál megfogja a
lábaimat, és még szélesebbre tárja őket… egészen szélesre…
egészen addig, amíg a combjaim már a melleimhez érnek, a
fenekem pedig elemelkedik a matractól. Teljesen védtelenül
tárulkozom ki előtte.
–  Tedd ide a kezed! – utasít Zach, miközben arrafelé biccent,
ahová akarja hogy tegyem a kezemet. – Így tárd szét nekem a
lábaidat!
Szaggatottan fújom ki a levegőt.
–  Ezt meg hol a fenében tanultad? – kérdezem, miközben
lenyúlok, és megtartom a lábamat.
Elképesztő, milyen pontosan tudja, hogy mit csinál.
A síkosítóért nyúl, és szélesen elmosolyodik.
–  Van egy oktatóvideó a neten. Két pornósztár csinálta. Nem
teljesen úgy csinálom, ahogy mutatták, mert ők azt a fura
análgyöngyöt is használták, de a lényeg ugyanaz.
– Ó, egek! – nyögöm.
Zach az interneten tanulmányozta az anális szexet. De
komolyan, erről még oktatóvideó is van?
Kipattintja a kupakot, a hangra odanézek. Áttetsző folyadékot
nyom a kezére. Felkészülök, hogy újra a seggembe nyomja az
ujjait, de most a puncimba dörzsöli a sikamlós anyagot. Két ujját
belém csúsztatja, majd kihúzza őket, és végigsimítja a
csiklómat. Az egész testem megremeg, mert nagyon érzékeny
vagyok ott, de aztán elveszi a kezét, és meg több síkosítót nyom
rá.
 Mohó vágyakozással és némi félelemmel nézem, ahogy
bedörzsöli a farkát a zselével. Hatalmas kezével körbeöleli, és
párszor ránt rajta egyet. Aztán újra a kezébe veszi a síkosítót, és
a puncim alatti érzékeny területre nyom belőle egy jó adagot.
Érzem, ahogy lefolyik a szűk bejáratomhoz.
Zach visszapattintja a kupakot, és az ágyra dobja a flakont.
Egyik kezét a combom aljához teszi, nedves ujjait benyomja a
lábaim közé, felfogja velük a lefelé csorgó folyadékot, és
bedörzsöli vele az ánuszomat. Aztán lassan belém nyomja
három ujját. Elképesztő, de semmilyen fájdalmat sem érzek.
Nyilvánvaló, hogy a zuhany alatt megfelelően kitágított. Elolvad
a szívem a gyengéd előrelátása miatt.
Esélyem sincs kiélvezni az ujjait, mert amikor látja, hogy
milyen könnyedén siklanak ki és be, kihúzza őket, és rámarkol
a farkára. Nagyot nyelek. Figyelem a Zach szemében csillogó
izgatottságot, és ahogy a fenekemhez nyomja a farka hegyét.
Érzem, hogy forró és lüktet, és egyszerre dagad bennem vágy és
félelem.
Zach a szemembe néz.
– Bízol bennem?
– Feltétel nélkül – felelem határozottan.
Ragyogó mosoly jelenik meg az arcán.
– Tényleg bízol, igaz?
– Tudom, hogy soha nem okoznál nekem fájdalmat.
Zach bólint.
– Most vegyél egy mély levegőt, kicsikém, aztán lassan engedd
ki.
Úgy teszek, ahogy mondja. A  mellkasom szinte szétfeszül a
beszívott levegőtől, amit pár perc múlva már csak kapkodni
fogok, aztán lassan kifújom. Lassan… lassan… Amikor szinte az
összes levegő kipréselődött a tüdőmből, Zach előrenyomja a
csípőjét, és a seggembe nyomja a farka hegyét.
Ó,  megint az égő érzés. Ezúttal kicsit erőteljesebb, mert a
farka vastagabb, mint a három ujja együtt. De szinte azonnal
túljut a bejáratomat körülvevő szűk izmokon.
Hangosan felsóhajtok, Zach pedig a szavaival kényeztet.
– Óvatosan, kicsim! Van még, ahonnan ez jött.
–  Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – mondom, pedig a
testem szinte könyörög, hogy nyomakodjon tovább.
– Képes vagy rá. Képes leszel – jelenti ki.
Arcizmai megfeszülnek az összpontosítástól.
Szűk izmaim szorosan fogják a makkját. Zach megfogja a
combomat, és lassacskán még mélyebbre nyomja bennem a
farkát.
Állatias morgás tör fel belőlem. Hallom, ahogy a
mellkasomban dorombol. Egyre hangosabb és hangosabb lesz,
ahogy beljebb nyomja a farkát.
Centiről centire halad, én pedig lenyűgözve bámulom, ahogy
vastag farka eltűnik testem legtitokzatosabb részében.
A  fájdalom csökken, majd melegség önt el, és teljesen
megszűnik, ahogy végigmasszírozza az ánuszom
idegvégződéseit.
Végre… végre tövig belém nyomja a farkát. Felnézek, és
látom, hogy elönti a mámor. Állkapcsa megfeszül, ahogy az
egyesülésünket bámulja.
Lassan a szemembe néz, és összeakad a tekintetünk. Olyan
pillantást váltunk, amilyet előtte soha. Csodálattól és tisztelettől
teli, és valami olyasmit látok Zach arcán, amit eddig nem.
A szívébe zárt. Igen, tisztán látom, és ettől elolvad a testem.
– Ez kurva jó érzés, Moira – szűri a fogai között.
Azt akarom mondani, hogy nekem is, mert tényleg az, de
annyira elöntöttek az érzelmek, hogy ki sem tudom nyitni a
számat.
Zach kihúzza, majd lassan visszanyomja a farkát.
– Minden rendben? – kérdezi szinte fájdalmas hangon.
Bólintok, majd újra lenézek. Figyelem, ahogy a farka lassan
mozogni kezd bennem. Zach nyög és sziszeg, és én sem tudom
visszatartani a belőlem feltörő kéjes hangokat. Az a nyomás… a
teltség érzése… az idegvégződéseim bizsergése és a fenekemben
végigfutó remegés, ahogy lassan pumpál.
– Ó, istenem! – nyögi Zach amikor újra teljesen belém nyomja
magát. Megáll. – Nem fogom sokáig bírni.
–  Semmi baj – sóhajtok fel, mert érzem, hogy a farka szinte
ugrándozik bennem, hogy végre elsülhessen. – Csináld csak!
Zach vadul megrázza a fejét.
–  Addig nem, amíg el nem mész még egyszer. Emeld fel a
lábadat!
Erősen megfogom mindkét combomat. Teljesen elernyedtek,
miután Zach megmarkolta és felemelte őket a hátsómmal
együtt. Miközben még mindig tövig bennem van, Zach felkapja
a vibrátort, és gyorsan síkosítót nyom rá. Ahogy megcsavarja az
alját, zümmögő hang tölti meg a szobát, a puncim pedig
összerándul az izgalomtól.
Zach alaposan bedörzsöli síkosítóval a vibrátort… nem
mintha szükségem lenne rá. Érzem, ahogy csöpög belőlem a
nedv, és ahogy a légkondicionáló lehűti a bőrömet. Húsz centi…
egy kicsit kisebb, mint a farka… Zach odanyomja a
hüvelyemhez, körözni kezd, és néhányszor hozzásimítja a
csiklómhoz. Minden egyes alkalommal felsikoltok.
Aztán egy hirtelen mozdulattal mélyen a puncimba nyomja a
vibrátort, a pillangót pedig a csiklómhoz igazítja. Gyötrelmes
sikollyal tör fel belőlem a kéj. A  csípőm vadul megrándul, és
majdnem kilöki magából Zach farkát.
– Sss! – suttogja Zach. – Óvatosan!
Az egész testem megremeg, mert mindkét nyílásomat teljesen
megtölti a hatalmas vibrátor és Zach farka. A  pillangó a
csiklómon rezeg, és érzem, hogy pillanatok választanak el egy
olyan orgazmustól, amitől minden bizonnyal kómába esem.
Olyan földöntúli érzések öntenek el, hogy nem tudom, kibírom-
e őket.
–  Készen állsz? – kérdezi Zach. Ráemelem a tekintetemet. –
Készen állsz, hogy keményen megbasszalak?
– Ó, istenem – suttogom. – Ó, istenem!
Zach először lassan és óvatosan kezdi mozgatni bennem a
vibrátort, majd egyre gyorsabban. Amikor felvesz egy állandó
ütemet, minden mozdulattal tövig nyomja a vibrátort, és lassan
mozgatni kezdi a csípőjét. Erőteljes, borzongató remegések
rázzák meg a testemet.
–  Még! – buggyan ki a számon, amikor észreveszem, hogy
Zach visszafogja magát.
– Bassza meg! – sziszegi, majd keményen dugni kezd.
Farka ki-be jár, heréi hangosan csattannak a bőrömön.
 Izmaim összerándulnak, a forrongó nyomás növekszik a
lábaim között. Zach a vibártorral is ugyanolyan erőteljesen dug,
mindkét lyukamat egyszerre ostromolja, a pillangó pedig a
csiklómat kényezteti.
A  testem mélyén felrobban valami, felfut a gerincemen,
megbénítja az agyamat, és arra utasítja az ujjaimat, hogy
mélyen belemarjanak combomba.
Olyan hangosan sikítok, mint még soha életemben. Egész
testem rohamszerű görcsökben rángatózik, majd a fejem
búbjától a lábujjam hegyéig földrengésszerű remegés fut végig
rajtam. A  kezem elkezd lecsúszni a combomról, és ekkor Zach
elengedi a vibrátort, de nem húzza ki belőlem. Keményen dugja
a seggemet, már inkább lefelé, mint előre, amitől a vibrátor még
mélyebben hatol belém, a pillangó pedig még erőteljesebben
masszírozza a csiklómat.
Újra felsikoltok, mert újabb orgazmus tör fel belőlem.
A  túlcsorduló kéjtől könnybe lábad a szemem. Pityeregni
kezdek a megkönnyebbüléstől… a felszabadulástól… a kéjtől… a
szerelemtől, Zach pedig tovább dug, és egymás után bugyognak
fel belőle a szavak.
Ó, Moira… soha nem éreztem még ilyet!
Minden megváltozott.
Olyan kurva jó. Hogy lehet ennyire jó?
Végül aztán tövig belém nyomja magát, ujjai fájdalmasan
belemarnak a combomba. Hátraveti a fejét, a nyakában
megfeszülnek az izmok, a homlokában pedig vadul lüktetni
kezd egy ér. Zach kinyitja a száját, lehunyja a szemét, és állatias
ordítás tör fel belőle, ahogy élvezni kezd. Az egész teste
összerándul… minden lövellésével egyre mélyebben fúrja
belém magát.
Élvez, és csak élvez, és élvez, és teljességgel lenyűgöző…
szemkápráztatóan gyönyörű…. az én vademberem.
Végül aztán kinyitja a szemét, lehajtja a fejét, és üveges
tekintettel néz rám. Amikor találkozik a tekintetünk, újabb
remegés rázza meg a testét, és szaggatott sóhaj tör fel belőle.
Aztán feleszmél, szeme megtelik felismeréssel, tekintete pedig
aggodalommal.
– Ó, istenem! Jól vagy? Nem fájt?
Vadul megrázom a fejemet, és érzelmektől terhes hangon
szólalok meg:
– Nem, elképesztő volt. Elképesztő vagy.
Zach óvatosan kihúzza belőlem a vibrátort, és a földre dobja.
Lassan kihúzza a farkát a seggemből. Rögtön megérzem, ahogy
a forró nedve kicsorog belőlem. Apró remegés fut végig a
testemen. Amikor kihúzza, végtelenül üresnek érzem magam,
de a bennem tátongó űrt azzal tölti ki, hogy rám fekszik, és
szorosan átölel.
– Ó, Moira, ó, Moira, ó, Moira! – suttogja a hajamba, miközben
az oldalára fordul.
Szorosan, szinte kétségbeesetten ölel. Végigsimítom a haját, ő
pedig a nyakamhoz préseli az arcát.
Hirtelen nedvességet érzek a bőrömön, Zach pedig
megrázkódik. Mély levegőt vesz, és remegve fújja ki.
– Nem akarlak itt hagyni – jelenti ki.
A  szívem összerándul… görcsbe áll… széthasad a hangjában
lüktető fájdalomtól. Mert bár azt mondja, hogy nem akar itt
hagyni, ez nem jelenti azt, hogy nem is fog.
Úgy döntök, hogy kitárom előtte a szívemet, mert ha nem
teszem, akkor mindent elveszítek, ami oly kedves számomra.
Belemarkolok a hajába, és elhúzom a fejét a nyakamtól.
A  szemében nedvesség csillog… bánat és fájdalom úszkál
benne.
Odahajolok hozzá, ajkammal megérintem a szemét, szemhéja
összezárul. Lágyan csókolom meg finom bőrét. Csiklandoznak
szempillái, érzem könnyeinek sós ízét.
Hátrahúzódom, és megvárom, hogy kinyissa azokat a
gyönyörű kék szemeit, majd hagyom, hogy feltörjenek belőlem
az érzelmek.
– Szeretlek Zach, és nem akarom, hogy elmenj.
Apró mosolyra húzza a száját, és felsóhajt. Aztán a számhoz
nyomja az ajkait.
–  Feküdjünk így egy darabig. Nem akarom, hogy véget érjen
ez a pillanat, mert az én életemben mindig minden csak véget
ér.
Ezt nem tagadhatom meg tőle, úgyhogy közelebb húzódom
hozzá. Kitártam és a kezébe adtam a szívemet. Most már rajta
áll, hogy mit kezd vele.
 Huszonhetedik fejezet
ZACH

– Zach? – hallom Randall hangját.

Felnézek a magazinból, amit az előtérben olvasgattam. Nem
váratott sokáig. Felállok, hogy üdvözöljem.
–  Helló! Ne haragudj, hogy csak így beállítok, de van egy
perced?
Randall elmosolyodik, és magához int.
–  Számodra mindig van időm. Gyere, menjünk be az
irodámba!
Követem őt, a szívem pedig hevesen ver az izgalomtól és a
félelemtől. Amikor reggel felébredtem, Moira karjaiban
találtam magamat, és döntésre jutottam. Itt maradok… vele… és
új életet kezdek. Egy olyan életet, melyet mindig is élnem kellett
volna. Visszakövetelem az életemet.
A szívem mélyén tudtam, hogy Paraila is ezt akarná.
De ehhez kellett Randall segítsége, úgyhogy az első feladatom
az volt, hogy lenyeljem a büszkeségemet, és felkeressem.
Halkan csusszantam ki az ágyból, nehogy felébresszem
Moirát. Tudom, hogy előző éjjel alaposan lefárasztottam, és
miután átéltem életem legfergetegesebb és legerotikusabb
orgazmusát, én is teljesen kidőltem. Soha életemben nem
aludtam még ennyire mélyen és békésen.
 Amikor felébredtem, tudtam, hogy annak, amit érzek, semmi
köze ahhoz, hogy Moira nekem adta a legszűkebb nyílását.
Sokkal inkább azért van ez, mert szeret, és egészen biztos
vagyok benne, hogy meghalnék nélküle. Úgyhogy gyorsan
lezuhanyoztam, felöltöztem, majd felhívtam Samet, hogy vigyen
be Randall belvárosi irodájába.
Randall bevezet a szobába, és halkan becsukja mögöttünk az
ajtót. Ahelyett, hogy az asztalához ülne, a bőrkanapét választja.
Én a szemben lévő széken foglalok helyet. A térdemre teszem a
kezemet, a testem pedig… a testem pedig megfeszül az
idegességtől.
–  Mi a baj? – aggodalmaskodik. – Úgy nézel ki, mint aki
mindjárt felrobban.
– Itt akarok maradni… az Államokban. Moirával.
Boldogság csillan meg a szemében, és úgy elmosolyodik, hogy
kivillannak a fogai. Összecsapja a kezét.
– Fiam! Ez remek hír. Biztos vagyok benne, hogy Moira is örül
neki. Tudtam, hogy különleges kötelék van kettőtök között.
–  Valójában… még nem mondtam el neki. Először el kell
rendeznem valamit.
Randall előrehajol, és halálosan komolyan néz rám.
A  könyökével megtámaszkodik a térdén, és összeérinti a két
tenyerét.
– Miben tudok segíteni?
– Munkára van szükségem… bármire… – Elhalnak a szavaim.
Hogyan mondjam ezt úgy, hogy ne tűnjek ősembernek? –
Valahogy gondoskodnom kell Moiráról. Vagyis nem, ez nem
igaz, mert tud ő gondoskodni magáról, csak… csak szeretném
kivenni a részemet. Hogy hasznos legyek. Szükségem van egy
állásra, és szeretnék neked dogozni. Talán az egyik raktárban.
Pakolnám az árut, vagy ilyesmi.
Tessék.
Kimondtam.
Segítséget kértem tőle, és most már nem tehetek mást, mint
hogy várok, mit felel.
– Zach… Neked mindig lesz helyed a Cannon’snál. A ranglétra
aljáról fogod kezdeni, és onnan fogod felküzdeni magadat, hogy
az üzlet minden részletét alaposan megismerd. Ha itt maradsz,
és nekem dolgozol, akkor úgy hiszem, hogy egy nap mellettem
állsz majd a kormánykeréknél. De egyelőre nem akarlak itt
látni.
Meglepetten pislogok, mert szinte biztos voltam benne, hogy
azonnal munkát ad nekem a házamtól alig pár kilométerre
fekvő raktárban.
– De szükségem lenne valamire. Most. Hogy pénzt keressek.
–  Neked oktatásra van szükséged – jelenti ki komolyan. – Én
pedig segítek neked. Először is le kell érettségizned, aztán
főiskolára kell menned. Okos vagy, és biztos vagyok benne, hogy
ragyogóan fogsz teljesíteni. Egy kicsit persze le vagy maradva,
de felveszünk melléd egy magántanárt, aki majd felzárkóztat.
– Iskola? Fősikola? – döbbenek meg.
Ez még csak eszembe se jutott.
–  Igen. Amint leérettségizel, felveszlek. Azt szeretném, hogy
végezd el az üzleti mesterképzést, de emellett dolgozhatsz is.
Értékelem, hogy ennyire bízik a képességeimben, de ez nem
fog menni. Erre nincs időm.
 –  De nekem most kell előteremtenem a megélhetésünket. Ki
akarom venni a részemet – mondom Randallnek a lehető
legnagyobb tisztelettel. – Nem fogadhatok el könyöradományt.
Randall hátradől, és ujjával dobolni kezd az alsó ajkán.
–  Akkor mit szólsz ehhez? Részmunkaidőben itt dolgozol
nálam, közben pedig elvégzed az iskoláidat. Nem fogsz eleget
keresni ahhoz, hogy kifizesd a tandíjat és könyveidet, de ha
megengeded, hogy én álljam őket, akkor be tudsz segíteni
Moirának a háztartási kiadásokba. Gondolom, vele akarsz
maradni.
– Ez a terv. Ami azt jelenti, hogy valahol az otthona közelében
kell iskolába járnom. Vagy legalábbis elég közel hozzá.
– Bízd csak rám… Amikor felvettem Moirát, éppen elég pénzt
adományoztam az Északnyugati Egyetemnek ahhoz, hogy
legyen ott helyed. Feltéve persze, hogy jók lesznek a jegyeid.
Jó jegyek? A fenébe. Képes leszek rá? Képes leszek belevágni,
és főiskolára menni?
Persze hogy képes leszek, bassza meg, üvöltöm magamban,
mert bármit megtennék, hogy működjön a dolog Moira és
közöttem.
–  Elfogadom – mondom Randallnek, és hálásan
elmosolyodom. – És idővel minden egyes centet visszafizetek,
amit rám áldozol.
Randall felkuncog, és feláll.
–  Arra nem lesz szükség. Tekintsünk erre úgy, hogy a
Cannon’s jövőjébe fektetek. De egy kézfogást elfogadok, amivel
megpecsételjük a megállapodásunkat.
Felállok, és megszorítom Randall kezét. Aztán egy hirtelen
gondolattól vezérelve közelebb lépek hozzá, megfogom a vállát,
és megölelem.
– Köszönöm, Randall! Sokat jelent ez a számomra.
Amikor elhúzódom, látom, hogy a szeme nedves az
érzelmektől. Köhécselni kezd.
–  Örülök neki. És végre tényleg kimondhatom, Zach… Isten
hozott itthon, fiam!
 
●
 
Sam a házunk előtt tesz ki, én meg szinte felugrálok a tornácra
vezető négy lépcsőn. Kivágom az ajtót, és szólongatni kezdem
Moirát.
Rögtön látom, hogy a konyhaasztalnál ül a laptopja előtt.
A  mobiltelefonja ott fekszik mellette. Amikor felém fordul,
látom, hogy az arca halálosan sápadt. Feláll, odalép hozzám, és
kinyújtja a kezét. Megfogom, és keserű íz kezd terjengeni a
számban, amikor megszólalok.
– Mi a baj?
–  Annyira sajnálom, Zach – mondja. A  szeme megtelik
könnyekkel. – Gaul atya hívott. A maticák két napja rátámadtak
Caraicára. Gaul atya azonnal egy folyó menti városba ment,
hogy műholdas telefonon ide tudjon szólni.
– Paraila?
A  szívem szabálytalan ütemben tombol, a torkom mintha
homokkal lenne tele.
– Megsebesült. Nyíllal lőtték meg, de Gaul atya szerint rendbe
jön. A vállát találta el, és nem néz ki olyan súlyosnak.
 – És a többiek? – kérdezem rekedt suttogással.
Moira lesüti a szemét, és nem mond semmit.
– Moira! – kiáltok rá. – Mi van a többiekkel?
–  Többen meghaltak… Nem tudom pontosan, hogy kik.
Néhány gyereket elvittek, a falut pedig porig égették.
A fejem úgy elnehezül, hogy alig tudja megtartani a nyakam.
Fájdalmasan felordítok.
– BASSZA MEG!
Moira átölel, és szorosan magához húz. Olyan közel, ahogy
csak tud.
– Sajnálom, Zach, annyira, annyira sajnálom!
A  karjaim zsibbadtan lógnak a törzsem mellett. Képtelen
vagyok elfogadni a vigasztalását. Elönt a düh. Dühös vagyok
Parailára, amiért rávett, hogy jöjjek el, dühös vagyok Randallre,
amiért idehozatott, és dühös vagyok Moirára, amiért elcsábított,
és rávett, hogy maradjak itt távol az otthonomtól és azoktól,
akiknek szükségük lett volna rám.
Lehámozom magamról Moirát, és bemegyek a szobába. Előtte
visszafordulok, és rákiabálok.
–  Azonnal szervezd meg, hogy visszamehessek Caraicába!
Vigyél olyan közel, amennyire csak lehet, onnan gyalog
megyek! Szükségem lesz szárított élelmiszerre és víztablettákra.
Meg ami még eszedbe jut.
– Zach, nem kell kapkodni. A támadásnak vége, Paraila pedig
rendbe fog jönni. Ha vársz egy kicsit, akkor én is…
–  Csináld már, bassza meg! – kiáltok rá. A  dühtől ökölbe
rándul a kezem. – Ennyit megtehetnél, ha már elrángattál
onnan!
 Moira teljesen elsápad, és könnyek szöknek a szemébe. Olyan
pocsékul érzem magam azért, amit mondtam, mintha egy nyíl
szúrta volna át a szívemet.
De nem szívom vissza, mert a torkomat mardosó keserűség
belém fojtja a szót.
Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy eljöttem? Milyen önző
alak vagyok… Így magukra hagytam azokat az embereket,
akiknek szükségük lett volna rám. Paraila akár meg is halhatott
volna. És mások meg is haltak, gondolom, és a gondolat
fájdalma fojtogatni kezd.
És ami még ennél is fontosabb: hogyan engedhettem, hogy így
magába szippantson ez a világ? Hogyan fogadhattam el az
örömeit és felszínességét? Belebolondultam egy punciba, és
rögtön elfordultam a népemtől.
Összerándul a szívem, hogy ilyeneket gondolok Moiráról,
mert a szívem mélyén tudom, hogy igazságtalan vagyok vele.
De a bűntudat és a szégyen olyan erővel présel maga alá, hogy
kiszorítja belőlem az iránta érzett vágyat és szerelmet. Nem
marad hely nekik… Nem marad, mert elönt az éjfekete düh, a
kínzó fájdalom és a bosszúvágy.
–  Zach – mondja halkan Moira. – Várnál egy kicsit? Nem
beszéljük meg először?
Mély levegőt veszek, és lassan kifújom.
–  Nincs mit megbeszélni. Visszamegyek, és ha nem segítesz,
akkor majd Randall intézkedik.
Moira bólint, és a hálószoba ajtaja felé fordul.
– Hogyne intézkednék. Én is megyek veled.
– Nem – jelentem ki hidegen. – Nem akarom, hogy gyere.
 Mert nincs értelme.
Semmit sem tehet, és veszélyben lenne az élete, mert biztosan
tudom, hogy a törzs már a válaszcsapást tervezgeti.
Moira arcáról eltűnik az élet, és magába roskad. Beletörődés
és könnyek töltik meg a tekintetét.
–  Hát jó – mondja halkan. – Elintézek mindent. Fel kellene
hívnod Randallt, hogy elköszönj tőle.
Igen, ez egy jó ötlet.
El sem hiszem, hogy egy órával ezelőtt még az irodájában
ültem, és világraszóló terveket szövögettünk a jövőmről, most
pedig azt kérem majd tőle, hogy felejtsen el mindent, amiben
megegyeztünk.
 
●
 
Egy kicsit lehiggadtam. Elgondolkodtam a történteken, illetve
azon is, hogy teljes három napba telne visszajutnom Caraicába.
Így aztán semmi értelme dühöngeni. Moirának sikerült jegyet
foglalnia a következő guyanai gépre, ami Georgetownban száll
le. Onnan két charterjárattal jutok majd el Brazíliába az
Amazonas folyóhoz. Ott majd kitalálom, hogyan szerezhetek
egy kenut, amivel meg tudom közelíteni a falut, de ez már nem
jelenthet gondot. Ha kell, lopok egyet.
Moirának egy egész nappal sikerült lerövidítenie az utamat
azzal, hogy egyenesen Guyanába tudott jegyet foglalni, ezért
pedig rendkívül hálás vagyok neki. De még nem tudtam
megköszönni, mert félek szóba állni vele. Félek, hogy olyan
dolgokat mondana, amiktől talán meggondolnám magamat, és
bár a törzsemmel történtek miatt a fájdalom még lüktet
bennem, már azt a bénító kínt is érzem, amit Moira hiánya okoz
majd. Hogy milyen lesz itt hagyni azokat a terveket és álmokat,
amiket olyan izgatottan dédelgettem ma reggel.
Azoknak most annyi… Szörnyű körülmények között
egyszerűen hamuvá égtek.
Moira ragaszkodott hozzá, hogy kivigyen a reptérre. Fojtogató
csend telepszik ránk. Olyan erősen szorítja a kormányt, hogy
elfehérednek a bütykei. Az alsó ajkát rágcsálja. Mindennél
jobban szeretném végigsimítani a haját, megérinteni az arcát…
és azt mondani, hogy minden rendben lesz.
De nem lesz.
Egyikünk számára sem.
Feltűnik előttünk az autópálya reptéri lehajtója. Moira
indexel. A  mellkasomat összeszorítja a feszültség és az érzés,
hogy nem lenne szabad ezt tennem. De elnyomom magamban.
Erősnek kell lennem… a népemért. Parailáért.
Csak remélni tudom, hogy Moira is elég erős lesz most,
amikor itt hagyom.
A  terminálhoz hajt, és addig sodródik a forgalommal, amíg
talál egy parkolóhelyet a United Airlines felirata alatt.
Mind a ketten kiszállunk a kocsiból. Megvárom, amíg
megkerüli. Átadja a jegyeimet, amiket még otthon nyomtatott
ki, aztán egy másik borítékot nyom a kezembe.
– Itt egy kis pénz – mondja.
–  Nem sok hasznát venném – felelem, és megpróbálom
visszaadni neki. – Ahhoz, hogy kenut szerezzek, el kell
cserélnem valamit.
 Megcsóválja a fejét, és a tekintete elsötétül.
–  Nem kenura. Amikor a folyóhoz érsz, keress valakit, akitől
vehetsz egy puskát. Tanuld meg használni, mielőtt útra kelsz.
A meglepetéstől csak pislogni tudok.
– Fegyvert?
–  Azt tervezed, hogy bosszút állsz a maticákon, nem? –
kérdezi.
– Tudod, hogy igen.
–  Akkor azt akarom, hogy előnyben legyél. Használd a
modern technológiát!
Szédülni kezdek.
– Azt akarod, hogy lőfegyvert vásároljak?
Könnyek buggyannak ki Moira szeméből, és megrázza a fejét.
–  Azt akarom, hogy biztonságban legyél, Zach. Azt akarom,
hogy ne öljenek meg. Ezért kell a fegyver.
Megmarkolom a borítékot, karjaimat Moira köré fonom, és
magamhoz húzom.
Lehajolok még egyszer utoljára, hogy magamba szívjam
hajának édes illatát. Hagyom, hogy szívverése átjárja a
testemet. A fejére hajtom az enyémet, és egy pillanatra elveszek
az érintésében… a szerelmében… a bánatában.
A sírig magammal cipelem majd ezt a bánatot, akár akkor ér
utol a halál, amikor rajtaütünk a maticákon, akár évekkel
később, amikor majd az összetört szívem okozza a vesztemet.
– Nem jössz vissza, igaz? – kérdezi csendesen.
– Nem – felelem. – Nem jövök.
Moira elhúzódik, aztán lábujjhegyre áll, és lágy csókot lehel
ajkamra.
 – Akkor vidd magaddal a szerelmemet, és tudd, hogy egyetlen
közös pillanatunkat sem bántam meg. Mindig itt leszel a
szívemben, Zacharias.
Gyötrelmes fájdalom húz magához, ahogy ellépek Moirától.
Nagyokat pislog, szeme olyan zölden ragyog, mint Amazónia
erdei. Csillogó könnycseppek gördülnek le az arcán.
Összerándul a gyomrom, a mellkasomat egyre jobban szorítja a
fájdalom.
Még egyszer utoljára végigsimítok az arcán.
– Isten veled, Moira!
Elfordul, és a kocsija felé indul. Nem néz vissza. Bénultan
figyelem, ahogy beszáll, és elmegy.
Örökre elmegy.
Mély levegőt veszek, arcomat a civilizált nap felé fordítom,
hogy utoljára átmelegítse azt, aztán a reptér felé indulok, hogy
visszatérjek régi életembe.
 Huszonnyolcadik fejezet
MOIRA

Dühösen csapom le a laptopomat. Olyan messzire tolom

magamtól a konyhaasztalon, amennyire csak tudom. Egy
kérdésemet sem válaszolta meg.
Hogy pontosabb legyek, két hete küldtem egy e-mailt Gaul
atyának. Reméltem, hogy el tudja olvasni. Halálra aggódom
magamat Zach miatt, és még csak azt sem tudom, hogy
egyáltalán visszajutott-e Caraicába.
Bár biztos vagyok benne, hogy igen. Ő a legmagabiztosabb és
legtalpraesettebb férfi, akit ismerek. A  dzsungel az otthona,
miért ne jutott volna vissza.
Valójában amiatt aggódom, hogy mi történt azután, hogy
visszaért. A  caraicák vajon már megütköztek a maticákkal?
Vajon Zach életben van?
Az elmúlt két hétben alig ettem az aggodalom miatt. Éjjelente
csak pár órát alszom, az is inkább hánykolódás és forgolódás.
Annyira levert vagyok, hogy úgy ténfergek, mint egy zombi.
Nagyon hiányzik Zach. Néha arra gondolok, az lenne a legjobb,
ha összekuporodnék egy sarokban és meghalnék. Akkor
legalább véget érne ez a tortúra.
Feltápászkodom a székből, és a hűtőhöz tántorgok. Kinyitom,
és kedvtelenül bámulom a nem éppen bőséges tartalmát.
Nagyot sóhajtva becsapom az ajtót, és a nappali felé veszem az
irányt, hogy egy filmmel tereljem el a gondolataimat.
Ekkor kopogást hallok. Megremegek a meglepettségtől. Senki
sem tudja, hogy visszajöttem Evanstonbe. Úgy gondolom, csak
valami házalók, úgyhogy nem törődök velük. Tovább kopognak,
de én lehuppanok a kanapéra, és megkeresem a távirányítót.
Ekkor rezegni kezd a zsebemben az iPhone-om. Látom, hogy
Lisa írt.
Nyisd már ki azt a rohadt ajtót!
Mi a franc?
Felugrom a kanapéról, az ajtóhoz rohanok, és kitárom. Lisa
kezében kisbőrönd, arcán csalfa mosoly.
– Szevasz, hugi!
Hátralépek, és csak pislogok a meglepetéstől. Lisa bejön, és
leteszi a bőröndjét. Lassan becsukom mögötte az ajtót.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezem.
– Hát… tudod, van egy kishúgom, aki már két kurva hete nem
veszi fel a telefont, nem válaszol az üzeneteimre és az e-
mailjeimre, én meg halálra aggódom magam miatta.
– Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Még mindig nem tudom felfogni, hogy itt áll a nappalimban.
–  Onnan, hogy felhívtam Randallt, ő meg elmondta, hogy mi
történt. Hogy voltál képes erre, Moira? Hogy voltál képes
egyedül végigcsinálni ezt? Miért nem szóltál? Miért nem
hagytad, hogy segítsek?
Szavaiban furcsán vegyül a dorgáló nővér és az aggódó,
együttérző nagytesó hangja. Megremeg az alsó ajkam.
Kitárja a karjait, én pedig közéjük vetem magam.
 Hangosan sírni kezdek a vállain, ő pedig megszorít, és
igyekszik vigasztalni.
– Sírd csak ki magad, édesem! – mondja. – Sírj csak!
És én sírok is… először azóta, hogy Zach elment. Könnyek és
némi takony formájában szabadulok meg szívfájdalmamtól és
magányomtól.
Amikor végre össze tudom szedni magam, mély levegőt
veszek, és elhúzódom Lisától. Felhúzott szemöldökkel néz rám.
– Egek, de szarul nézel ki!
Egy darabig csak bámuljuk egymást, majd mindketten
nevetésben törünk ki. Ahogy a nevetésünk lassan elhal,
eltakarom a számat, Lisa pedig rám néz.
– Most először is elmész lezuhanyozni, mert úgy bűzlesz, mint
a kanális. Aztán elmegyünk, és megvacsorázunk valahol, te
pedig mindent elmesélsz nekem. Oké?
Bár néhány könnycsepp még csak most gördül le az arcomon,
bólintok.
– Annyira jó, hogy itt vagy!
–  Mindig itt leszek neked – mondja, majd a fürdőszoba felé
tessékel.
 
●
 
–  Beleőrülök, hogy nem tudom, mi van Zachkel – mondom
Lisának, miközben a tányéromon lévő tavaszi csirkemellet
piszkálgatom.
Nem igazán vagyok éhes, de mielőtt kihozták az ételt,
megittam két pohár bort, és most kellemesen elzsibbadtam.
 –  Persze hogy aggódsz érte – mondja. – És még az összetört
szíveddel is meg kell küzdened. Sok mindennel kell most
megbirkóznod.
Bólintok, a villámra szúrok egy darab csirkét, és sikerül a
számba nyomnom. A francba… Ez nagyon jó. Miután lenyelem,
felszúrok egy másik darabot, és hadonászni kezdek vele a
levegőben.
–  Csak olyan hirtelen ment el… És nem is mondott semmit,
csak azt, hogy nem jön vissza.
Újra elönt a bánat. Hagyom, hogy a villa kihulljon a kezemből.
Csörömpölve zuhan a tányéromra.
–  Szerinted meddig leszel még letargiában? Csak mert
őszintén szólva kezd idegesítő lenni.
– Hogy mondod? – dőlök hátra a székemben.
Elönt a harag.
–  Jaj, ugyan már, Moira! Te nem az a fajta vagy, aki csak
gubbaszt és sajnáltatja magát. Elhagyott a pasid. Ja, szar ügy.
Lehet, hogy veszélyben van, amitől hülyére aggódod magad.
Vágom én. De az én húgomat nem lehet ennyivel leállítani. Soha
nem lenne képes tétlenül ülni, és várni a rossz híreket.
–  Mégis mi a francot kellene tennem? – csattanok fel. –
Mégsem hívhatom fel a mobilján.
–  Nem mondod, Sherlock… De mi lenne, ha felemelnéd a
segged, és kiderítenéd, hogy mi történt?
–  Derítsem ki, hogy mi történt? – kérdezem, és tök hülyének
érzem magamat.
–  Na figyu! Ha meghalt, arról is tudnod kell. Ha él, arról is.
Úgyhogy derítsd ki!
 – Mármint menjek el Caraicába?
–  Miért ne? Antropológus vagy. Voltál már korábban is
Amazóniában, tudod, hogy kell eljutni oda. Kéznél van minden
erőforrás, amire csak szükséged van, és még a pénz miatt sem
kell aggódnod, mert biztos vagyok benne, hogy Randall fizetni
fogja az utadat. Időd meg mint a tenger. Hacsak nem akarsz
ősszel visszamenni az egyetemre.
Megcsóválom a fejemet, és felkapom a borospoharamat, mert
tudom, hogy szükségem lesz még némi lelkierőre.
–  Nem, az egyetem már intézett egy helyettesítő tanárt. Csak
télen megyek vissza.
– Akkor semmi akadály nincs előtted – jelenti ki.
–  Kivéve azt, hogy Zach itt hagyott. Nem akarta, hogy vele
menjek, pedig felajánlottam neki. Még csak azt sem mondta,
hogy sajnálja… vagy hogy hiányozni fogok neki… vagy hogy
bárcsak másképp alakult volna. Alig szólt hozzám – morgom, és
most már Zachre vagyok mérges.
–  Jaj már, Moira! Gondolj arra, hogy ő min ment keresztül.
Megtudta, hogy megtámadták az otthonát, és hogy meghaltak a
barátai. Tudod, hogy így is kínozta a vágy, hogy hazamenjen.
Mélyen belül te is tudod, hogy képtelen volt másra gondolni.
Szóval szállj le róla!
Kemény szavak ezek, de van bennük igazság. Annyira
elmerültem a saját nyomorúságomban, hogy bele sem
gondoltam, min mehetett keresztül Zach, amikor elértek hozzá
a rossz hírek. Csak azzal foglalkoztam, hogy magam mellett
tartsam, ez pedig nekem sem tett jót.
– Nem is tudom – szabadkozom, mert bár rettegek attól, hogy
kiderül, Zach halott, attól éppúgy félek, hogy nem fogad majd
örömmel. Elég egyértelműen kijelentette, hogy végleg
hazamegy. Utolsó szavai, hogy többé nem jön vissza, savként
martak lyukat a szívembe. – Talán jobb lenne, ha elengedném.
Lisa felhorkan. Ráemelem a tekintetemet.
– Mi van? Mi ez a passzív-agresszív viselkedés?
–  Nem vagyok passzív-agresszív. Csak simán agresszív, így
már jobb? A  nyomorúságos lelkiállapotodnak főleg az az oka,
hogy fogalmad sincs, mi a helyzet. Az ismeretlentől való félelem
a legrosszabb érzés a világon. Fogalmad sincs, hogy Zach
életben van-e. Fogalmad sincs, hogy viszonozza-e az érzéseidet.
Fogalmad sincs, hogy működhet-e a kapcsolatotok hosszú távon.
Válaszokat kell találnod ezekre a kérdéseidre, különben sosem
lelsz békére.
Most én horkanok fel.
–  Egy dologra azért tudom a választ. Nem működne a
kapcsolatunk hosszú távon. Csak egy évre kötelezte el magát,
szóval bizonyos szempontból jobb is, hogy így alakult. Képzeld
csak el, mennyivel nehezebb lenne, ha egy év után hagyott
volna itt! Miután már elmélyültek iránta az érzelmeim…
Lisa csak pislog, ajkai szétnyílnak.
– Hát nem is tudod?
– Ugyan mit? – horkanok fel. Érzem, hogy a bor felmelegíti a
véremet. – Hogy Zachnek valószínűleg csak szexre kellettem, de
még arra sem voltam elég jó neki, mert inkább elment egy
kibaszott háborúba, mintsem itt maradt volna, és tovább dugott
volna?
–  Jézusom… – néz fel Lisa a plafonra. – Elég a drámázásból!
Nem. Ezek szerint nem tudod, hogy Zach itt akart maradni.
Végleg. Vágod?
–  Hogy mi? – szinte felsikoltok. Előrehajolok. – Mégis miért
mondasz ilyesmit?
Lisa hátradől, és elgondolkozva húzza végig az ujját
borospohara peremén. Huncut mosolyra húzza a száját.
– Hát ez nem semmi. Tényleg fogalmad sincs róla, hogy Zach
sokkal többet érez irántad, mint ahogyan azt te gondolod?
Felhúzom a szemöldökömet.
–  Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy itt hagyott –
gúnyolódom.
–  Az bizonyítja ezt, hogy találkozott Randall-lel, és elmondta
neki, hogy itt akar maradni… veled. Még segítséget is kért
Randalltől… Munkát, hogy be tudjon segíteni a háztartási
kiadásokba.
–  Ugye most csak viccelsz? – kérdezem. Összeszorul a
gyomrom. – Mondd, hogy ez az egész csak egy hülye vicc, mert
az aztán tényleg nem hiányzik, hogy megtudjam, tényleg
szeretett! Sokkal jobb dühösnek lenni rá, amiért elment.
–  Bocsi hugi, de az a helyzet, hogy megegyeztek Randall-lel,
hogy Zach leérettségizik, aztán meg főiskolára megy. Zach
ugyanakkor ragaszkodott hozzá, hogy dolgozhasson, úgyhogy
Randall fel akarta venni a Cannon’s egyik raktárába, hogy
felküzdhesse magát a ranglétra aljáról.
Tátva marad a szám.
– Ezt mégis honnan tudod?
–  Onnan, hogy vettem a fáradságot, és beszéltem Randall-lel.
Te is tudnád, ha felvetted volna neki a telefont, vagy ha
elolvastad volna az e-mailjeit. Nagyon aggódik miattad.
Elönt a szégyen. Tényleg… tényleg nem válaszoltam senkinek.
Miután kiraktam Zachet a reptéren, visszamentem a házba,
összecsomagoltam, és hazaindultam. Küldtem egy rövid e-mailt
Randallnek, hogy visszamentem Evanstonbe, és hogy Zach
házának kulcsát a lábtörlő alatt hagytam. Azt válaszolta, hogy
azonnal beszélnünk kell, de kitöröltem a levelét. Utána küldött
még pár e-mailt, azokat már olvasatlanul töröltem. Nem volt
szükségem az együttérzésére, mert egyedül akartam
megbirkózni a dologgal. A  telefont sem vettem fel, amikor
hívott, és a hangpostaüzeneteit is úgy töröltem le, hogy meg
sem hallgattam őket.
–  Zach tényleg azt mondta Randallnek, hogy végleg itt akar
maradni? – kérdezem még mindig kétkedve és még mindig
elutasítva a gondolatot, hogy esetleg érez irántam valamit.
–  Igen, aznap reggel, amikor elment. Felkereste Randallt az
irodájában.
Emlékszem, hogy amikor akkor reggel felébredtem, Zach
oldalán már hideg volt az ágy. Óvatosan felültem, mert a
csípőízületeim még mindig sajogtak, úgy félbehajtott előző este.
És a fenekem is fájt egy kicsit.
De édes istenem…az volt életem legintenzívebb szexuális
élménye. Reméltem, hogy Zach is éppen annyira
fantasztikusnak találta, mert alig vártam, hogy újra így
csináljuk. Annyira ösztönös és nyers, ugyanakkor óvatos és
gyengéd volt velem. Amikor megkérdezte, hogy bízom-e benne,
és azt feleltem, hogy igen, a mosolya elárulta, hogy ez
mindennél többet jelentett a számára.
 Ám fogalmam sem volt, hová tűnt. Azt hittem, hogy elment
sétálni… hogy talán lement reggeliért a kis pékségbe, amit mind
a ketten imádtunk. Készítettem egy csésze kávét, és leültem,
hogy elolvassam az e-mailjeimet. Aztán az egész világ forogni
kezdett körülöttem, amikor Gaul atya felhívott.
Már akkor tudtam, hogy elvesztettem Zachet, amikor a
tiszteletes elmondta, hogy mi történ Parailával és a törzzsel.
Tudtam, hogy soha nem kelhetek versenyre azzal a szeretettel
és hűséggel, amit Zach a népe iránt érez.
Így aztán még jobban fáj, hogy Zach úgy döntött, itt marad
velem. Egyetlen rövid, ragyogó pillanatig én voltam számára az
első, és én még csak nem is tudtam róla. Fogta magát,
felkerekedett, tervet szőtt, és nekem még csak el sem mondta.
Még akkor sem mondta el, mielőtt elment, mert az talán… talán
némi reményt adott volna a jövőnkre nézve.
Abból, ahogy teljesen magába zárkózott, és kijelentette, hogy
soha többé nem jön vissza, csakis arra tudok következtetni,
hogy mégsem vagyok olyan fontos számára, mint az, ami
Caraicában várja.
Nagyot sóhajtok, és eltolom magamtól a tányért.
– Elég fáradt vagyok – mondom halkan Lisának. – Nem baj, ha
hazamegyek?
–  Moira, ne menj el! Beszélgessünk még, mert látom, hogy
nagyon fáj a dolog!
Szomorúan rámosolygok.
–  Nagyon fáj, és imádlak, hogy így aggódsz értem, de
szerintem az lesz a legjobb, ha ennyiben hagyom a dolgot. Zach
meghozta a döntését, én pedig tiszteletben fogom tartani.
Néhány kívánság sosem válik valóra.
– Én ebben nem hiszek. Szerintem még mindig van esélyetek
– jelenti ki határozottan.
–  Nem, nincs. Ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz,
akkor Zach a lehető legjobb döntést hozta meg. Jól tette, hogy
visszament. Soha nem bocsájtotta volna meg magának, ha nem
így tett volna.
– Akkor nem mész utána? Meg sem gondolod a dolgot?
Megcsóválom a fejemet, és felállok az asztaltól.
–  Nem. Semmi sem vár engem Caraicában. Most pedig
kimegyek a kocsihoz, ha nem gond, hogy te rendezed a számlát.
Friss levegőre van szükségem, és egyedüllétre.
Elfordulok a nővéremtől, de ahogy elindulok kifelé, hallom,
hogy azt motyogja:
– Bolond.
 Huszonkilencedik fejezet
ZACH

Patakokban folyik az arcomról az izzadság, le a nyakamon, rá a

mellkasomra. Kurva meleg van, és valószínűleg sokkal jobban
érezném magam, ha levetném a ruháimat. De a kis úri fiú, akivé
az Egyesült Államokban váltam, nagyon is élvezi, hogy a hosszú
zsebes nadrág, a bakancs és a bő pamuting megvédi a testét a
napsütéstől, a rovaroktól, és az éles pálmalevelektől.
Felemelem, és a megdöntött bambuszállványra teszem a
pálmalevelekből font táblát, majd hozzáerősítem Paraila új
kunyhójának már meglévő tetőszerkezetéhez. Ahogy lenézek,
látom hogy Paraila a függőágyából nézi, ahogy dolgozom.
Egy kis gézlap fehérlik a vállán ott, ahol a nyílvessző
megsebesítette. Egyik sovány lábát kinyújtotta, a másikkal pedig
megtámaszkodott a földön, hogy ringatni tudja magát.
– Jól dolgozol… Nem felejtetted el, míg oda voltál – jelenti ki.
Portugálul válaszolok neki.
– Olyan sokáig azért nem voltam távol – mosolyodom el.
–  Igen, nem olyan sokáig, mint ahogy reméltem – motyogja,
én meg úgy teszek, mintha nem hallottam volna.
Teljesen ledöbbent, amikor besétáltam Caraica felperzselt
tisztására, és ledobtam magam elé a hátizsákomat, a
machetémet, és három puskát. A  fegyvereket abból a pénzből
vettem, amit Moira adott, azzal a szándékkal, hogy magunkkal
vigyük őket, amikor visszavágunk a maticáknak. Egyenesen a
földön fekvő Parailához sétáltam, aki egyáltalán nem örült
annak, hogy visszatértem. Ez rosszulesett.
 
–  C’ordero, mit keresel te itt? – kérdezte, majd, amikor
letérdeltem mellé, megfogta a kezemet.
–  Visszatértem. – Ennyit mondtam neki, majd óvatosan
lefejtettem a kötést a válláról, hogy megnézzem a sebét.
Tisztának tűnt, és nem is bűzlött fertőzéstől, úgyhogy
visszaraktam rá, és a szemébe néztem. – Hogy vagy?
– Voltam már jobban is – motyogta. – S’amair’a nem bánik túl
gyengéden velem, de élek.
–  Soha nem lett volna szabad elmennem – mondtam neki
szomorúan. – Akkor ez sem történt volna meg. Annyira sajnálom.
Paraila a legnagyobb döbbenetemre a mellkasomba nyomta
cingár ujját.
– Ostoba, pökhendi kölyök! Ez akkor is megtörtént volna, ha itt
vagy. Csak is az nyugtatott meg, hogy tudtam, jó messze vagy
innen.
– Azt akartad, hogy elbújjak, mint egy nő? – csattantam fel.
Meglepett, hogy ilyen haraggal fogadta a visszatérésemet. Azt
vártam, hogy a nevelőapám majd tárt karokkal vár, erre tessék,
leteremt, amiért hazajöttem.
Aztán Paraila tekintete kissé meglágyult, és megveregette a
vállamat.
–  Soha senki se nevezne nőnek, Zacharias. Éppen elégszer
bizonyítottad már, hogy erős tagja vagy a törzsnek. De én jobbat
akartam neked. Jobbat, mint ez az élet. Boldog ember voltam,
mert tudtam, hogy megragadod a lehetőséget.
A  haragom egy része elpárolgott szavaitól, mert mint minden
apa, ő is a legjobbat akarta a fiának. Én azonban azt gondoltam,
hogy az a legjobb, ha hazajövök.
 
Rengetegszer átgondoltam mindent, mióta Moira kirakott a
reptéren. Még ott legalább ötször megfordult a fejemben, hogy
felhívom, és megkérem, hogy jöjjön értem, de a lelkiismeretem
végül azt követelte, hogy térjek vissza Caraicába. Még úgy is,
hogy a szívem Moiráért könyörgött.
Fájdalmas harc volt ez, melyben elesett a szívem.
A falut megtizedelték. Minden kunyhót porig égettek. Néhány
férfi megsérült, ahogy a falut védték, és négyen meghaltak. Két
öreg is. Öt gyermeket, három fiút és két idősebb lányt
elhurcoltak a dzsungelbe. Az anyáik beleőrültek a fájdalomba.
Kiderült, épp időben érkeztem, mert a törzs már összepakolta
a megmaradt holmiját, hogy néhány mérfölddel lejjebb
költözzenek.
Ez is meglepett, biztos voltam benne, hogy bosszút esküdtek,
és harckészültségben találom majd őket. Paraila azonban
elmondta, hogy a megmaradt öregek és pár fiatalabb férfi békét
akar kötni a maticákkal. Többen vannak, és erősebbek nálunk,
így attól félnek, hogy ha tovább folytatjuk a háborúskodást,
mind meghalunk. Gaul atya – aki a termény betakarításánál és
a magok elszállításánál is segédkezett – volt az értelmi szerzője
annak a tervnek, hogy beszéljenek a maticákkal, mert ő jó
kapcsolatot ápolt velük.
 Én persze elleneztem ezt, tombolt bennem a vágy, hogy
bántsam azokat, akik a népemre törtek.
De végül nem volt választásom, el kellett fogadnom a törzs
döntését, és velük tartani a folyó mentén. Együtt vágtunk át a
dzsungelen, hogy új otthont keressünk. Három napig
kaszaboltuk a sűrű növényzetet, hogy ösvényt vágjunk bele.
Kiégettük a pálmák és a fák gyökereit, amiket azért vágtunk ki,
hogy legyen hely az új otthonunknak. Aztán bambuszt és
pálmaleveleket gyűjtöttünk, hogy kunyhókat építhessünk.
Egy darabig szűken leszünk élelemmel, addig legalábbis
biztosan, amíg nem tudunk újabb növényeket ültetni, de mivel
életem során már többször is átköltöztettük a törzset, ez nem
jelent problémát.
Az első dolgom az volt, hogy felépítsem Paraila új otthonát,
hogy legyen tető a feje felett. Két másik férfi segített a
faszerkezet megépítésében, de aztán elhajtottam őket, hogy
dolgozzanak a saját kunyhójukon, én pedig elkezdtem feltenni a
pálmatetőt.
– Még mindig mérges vagy, amiért úgy döntöttünk, hogy nem
támadjuk meg a maticákat? – mosolyog rám Paraila.
–  Ez azért még nem dőlt el – mutatok rá. – Lehet, Gaul atya
azzal az üzenettel tér vissza, hogy a maticákat nem érdekli a
béke. Akkor megint háborúban fogunk állni.
Paraila felkuncog.
–  Makacs vagy. De ez az öregember itt békét akar. Vissza
akarja kapni a gyermekeinket, aztán úgy élni tovább, hogy nem
kell ilyesmi miatt aggódnia.
Megfagy bennem a vér a szégyentől. Paraila valami olyasmit
kíván, ami igenis járna neki, engem viszont csak a
bosszúvágyam hajt előre. Csakis ezért vitázok vele
folyamatosan. A  béke furcsa elképzelés. Persze, láttam én,
hogyan működik ez a civilizált világban, de eleget láttam ahhoz,
hogy tudjam, ez nem kivitelezhető minden társadalomban. Az
emberek a modern világban is ölik egymást, földért, jogokért és
vagyonért harcolnak. A mi társadalmunk sem különbözik ettől,
úgyhogy még nem mondtam le róla, hogy kiegyenlítsem a
számlát.
–  Tukaba téged néz – jelenti ki Paraila csalfa mosollyal az
arcán.
A  nők felé pillantok, akik a közös tűz körül ülnek, és
maniókakenyeret sütnek ebédre. Tukaba tényleg engem bámul,
de amint észreveszi, hogy őt nézem, alázatosan lesüti a szemét.
– Nem érdekel – mondom Parailának, ahogy egy újabb fonott
pálmalevélből álló táblát teszek fel a tetőre. Elkezdem kötözni. –
Dolgom van.
Paraila előbb kuncog, majd hangosan felnevet.
– Mégis, mi olyan vicces? – csattanok fel.
–  Te vagy vicces – feleli még mindig nevetve. – Azt a
Zachariast, akit én ismertem, egyáltalán nem érdekelte volna,
hogy munka van. Letérdepeltette volna Tukabát a porba, aztán
elővette volna hatalmas…
–  Elég, vénember! – ordítom. – Mikor lett ilyen mocskos a
fantáziád?
Paraila tovább nevet, és lustán himbálózik a függőágyában.
– Ó, Zacharias! – szólal meg boldogan. – Te nem tartozol ide.
Lenézek rá, és összehúzom a szemöldökömet.
 – Ezt mégis miért mondod?
– Mert máshol van a szíved – jelenti ki nemes egyszerűséggel.
Felhorkanok, majd megfogok egy újabb táblát, aztán az
ingujjammal letörlöm a homlokomról az izzadságot, kilépek a
kunyhóból, odamegyek a vízzel teli ivótökhöz, és nagyot
kortyolok belőle. Visszanézek Parailára, akinek csak úgy villog a
szeme a jókedvtől.
– A szívem itt van, ahová tartozik, apám. Ne láss bele semmit
a helyzetbe!
Elfordulok Parailától, felkapom a machetémet, és becsörtetek
a dzsungelbe, hogy hozzak még pálmalevelet. El kell
menekülnöm mindent tudó tekintete és bölcs szavai elől.
Szeretném letagadni, de az igazság az, hogy a szívem tényleg
Moiránál maradt. Még csak egy napja voltam Caraicában,
amikor rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el.
Nem azt, hogy visszatértem Caraicába… Ezt mindenképpen
meg kellett tennem. Vissza kellett jönnöm, hogy
megbizonyosodjam róla, Paraila rendben van, és segítsek
megbosszulni a törzsnek a meggyilkoltakat és az elragadottakat.
Akkor követtem el hibát, amikor nem mondtam el Moirának,
hogy mit érzek. Azt a hibát követtem el, hogy minden köteléket
elvágtam azzal a személlyel, akit a legjobban szeretek ezen a
világon. Nagyon elbasztam, most pedig egy olyan helyzetbe
kerültem, amit nem tudom, hogyan tudnék megoldani. Még
abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán meg lehet oldani,
mert eszembe jut, milyen könnyedén fogadta el Moira, amikor
azt mondtam neki, hogy vége. Egyszerűen csak hátat fordított,
és bár könnyek áztatták szomorú arcát, azt is észrevettem, hogy
kihúzta magát, és magabiztosan sétált el. És még csak vissza
sem nézett.
Ennyi volt. Ez biztos. El kell engednem, és valahogy túl kell
lépnem rajta. Most már ez az életem, és ki kell találnom, hogy
élhetném a legjobban nélküle.
 
●
 
Gaul atya három nappal később tért vissza a faluba, legnagyobb
meglepetésünkre az öt gyermekkel. Rögtön anyjukhoz
szaladtak. Mindenki szemében örömkönnyek gyűltek, még az
enyémben is. A  gyerekek mellett békeajándékokat is hozott a
maticáktól: magokat, lisztet, takarókat és vízhatlan ponyvákat.
A  maticák más törzsekkel és folyó menti árusokkal is
kereskedtek. Sokkal fejlettebbek nálunk, és ügyesen használják
ezeket az eszközöket, hogy megkönnyítsék az életüket.
Mindenki meglepődött, hogy a maticák mennyire nyitottak a
békére. De ennek persze ára volt. Cserébe meg kellett ígérnünk,
hogy többé nem fosztogatjuk a falujukat, és házassági
szerződések kötését is meg kell fontolnunk a két törzs között,
hogy bebiztosítsuk jó viszonyunkat. Meg persze, hogy több
harcosuk legyen. Velünk ugyan békét kötöttek, más törzsekkel
azonban még háborúban álltak, és ezekben a harcokban
számítanak a szövetségünkre.
Keserűen fogadtam a feltételeket, és még mindig bosszúra
szomjaztam, de az öregek és a törzs többi tagja úgy határoztak,
hogy ez a legjobb megoldás.
Javában tart a lakoma, a hold alacsonyan függ a falu felett.
A  legtöbb kunyhót már felhúztuk, és egészen jól
berendezkedtünk. Még mindig azokat a ruhákat viselem,
amiket magammal hoztam, és nem igazán tudok rájönni, hogy
miért nem vettem még le őket. A  törzsből sokan élcelődtek
rajtam, de jó szándékúan.
Talán azért hordom még őket, mert így is közelebb érzem
magam Moirához, és mert tudom, hogy ő vette ezeket nekem, és
hogy az öltözködés az ő kultúrájának a része. Egy kultúrának,
melyről azt hittem, hogy egyszer én is a tagja lehetek. Amikor az
Államokba kerültem, kétségbeesetten igyekeztem ragaszkodni
az itteni szokásaimhoz, erre tessék, most az újonnan megismert
dolgokat nem tudom elengedni.
Mozgást látok a szemem sarkából, és amikor odafordulok,
látom, hogy Tukaba lesütött szemmel sétál oda hozzám. Egy
hússal és gyümölcsökkel teli banánlevelet nyújt át nekem.
– Köszönöm – mondom neki, és elveszem az ételt.
Megfordul, de aztán visszanéz. Még mindig lesütött szemmel
szólal meg:
– Szükséged van bármi másra?
–  Nem, köszönöm – mosolygok. – Ez is bőven elég. Neked is
enned kéne valamit.
Térdre borul előttem, és legnagyobb meglepetésemre
egyenesen a szemembe néz.
–  Amióta visszatértél, hozzám sem értél. Pedig itt vagyok,
hogy kielégítsem a vágyaidat.
Aztán, még nagyobb meglepetésemre megfordul, felém
fordítja a fenekét, és leengedi az arcát a földre.
Még mindig gyönyörűnek találom a testét, sötét
karamellszínű bőrét és csillogó, fekete haját, mely most
körbeöleli arcát. Meztelen puncija kitárulkozik előttem, és még
azt is észreveszem, hogy a szeméremszőrzetén át, a
holdfényben megcsillan benne a nedvesség. De a farkam még
csak meg sem moccan.
Mert az is Moiránál maradt.
– Sajnálom, Tukaba – mondom neki. – Kérlek, állj fel!
Azonnal feláll, és felém fordul.
– Nem értem – mondja. – Korábban mindig vágytál rám.
–  Tudom – felelem halkan. – De megváltoztam. Már valaki
másra vágyom.
Más körülmények között talán kegyetlennek tűnnének a
szavaim, de a mi társadalmunk ilyen. Tukaba nem akar más
lenni, mint megkönnyebbülésem tárgya, mert a mi normáink
nem követelik meg sem a randizást, sem a csábítást. A  nők itt
azért vannak, hogy magunkévá tegyük őket. Ez a feladatuk. Ha
egy férfi feleségül akart venni egy nőt, akkor elvette. Ha nem,
akkor a nő boldogan elégítette ki a törzs többi tagját.
Ilyen egyszerű.
Sokkal egyszerűbb, mint amit Moira képében hátrahagytam.
Az valami elképesztően bonyolult dolog, összezavar és maga alá
temet. És mindennél jobban hiányzik.
Tukaba, ha nem is érti, amit mondok, elfogadja.
Elmosolyodik, majd elmegy. Egy pillanatig nézem, majd a
kezemben lévő ételre pillantok. A  kezembe veszek egy darab
malacsültet, betuszkolom a számba, és alaposan megrágom.
Körbenézek a faluban, és látom, hogy mindenki boldog.
Boldogok, hogy visszakapták fiaikat és lányaikat, és boldogok,
mert a maticák nem fognak több embert megölni. Elégedettek,
és hirtelen mindennél világosabban látom, hogy ez engem is
elégedettséggel tölt el. Már amennyire ez lehetséges a
szívemben tátongó hatalmas űr mellett, melyet sajnos csakis
egyetlen nő tud megtölteni.
–  Látom, megint visszautasítottad Tukabát – ül le mellém
Paraila a földre.
Mit sem törődve a megjegyzésével a válla felé biccentek.
– Milyen?
– Fáj, de kibírom. Maradt még ebben a vénemberben pár év.
Csendben ülünk, hallgatjuk a nők énekét. Felé nyújtom az
étellel teli banánlevelet, Paraila pedig elvesz egy gyümölcsöt, és
rágcsálni kezdi.
–  Mikor mész vissza? – kérdezi végtelen bölcsességgel és
bizonyossággal a hangjában.
Meglepetten fordulok felé, ő pedig mindentudóan bámul rám.
Mosolya megértéssel és boldogsággal van tele.
– Amint tudok – jelentem ki, pedig egészen addig még én sem
voltam benne biztos, hogy visszamegyek Moirához.
Úgy látszik, Paraila mindig egy lépéssel előttem jár.
– Mesélj arról a nőről!
–  Honnan veszed, hogy nő van a dologban? – kérdezem
kajánul.
Paraila felhorkan.
– Mert ismerlek, fiam. Ismerlek.
Megosztom vele a vacsorámat a tűz mellett, és közben
mindent elmesélek neki Moiráról. Elmondom, hogy miért kell
követnem a szívemet, és azt is, mennyire hiányzik majd ő és a
törzs is. Éjszakába nyúlóan beszélgetünk, mert ez az utolsó
esténk együtt.
Reggel visszamegyek… vissza a civilizációba. Vissza
Moirához.
 Harmincadik fejezet
MOIRA

Annyira kimerültem, hogy abban sem vagyok biztos, elérek a

szobámig. Igen… a kanapé is megtenné, ha képes lennék
elbotorkálni odáig. Ha nem, akkor a padló is jó lesz.
Semmi másra nem vágyom, mint hogy mély álomba
zuhanjak, mondjuk úgy… négy-öt évre.
A  taxi épp az imént rakott ki a házam előtt. Felkaptam a
hátizsákomat, és belenéztem a postaládámba, hogy van-e benne
valami. Kelly megígérte, hogy néhány naponta ellenőrzi.
Minden bizonnyal ma már járt itt, mert üresen találom.
Semmi értelme nem volt Caraicába utazni. Amikor végre
képes voltam túllátni a szomorúságon és az önsajnálaton,
rájöttem, hogy Lisának igaza van. A  bizonytalanság lassan
felemésztett, és tudtam, hogy el kell mennem, és meg kell
bizonyosodnom róla, hogy Zach jól van.
Csakhogy nem találtam meg. A  vezetőm, akit rögtön azután
fogadtam fel, hogy a chartergépem földet ért, azt állította, hogy
pontosan tudja, hol van a caraicák faluja. Ekkor már három
napja úton voltam az Egyesült Államokból, de végül másfél
napnyi kemény evezés és menetelés után odaértünk.
Amikor kijutottunk a tisztásra, döbbenten láttam meg, hogy a
hely teljesen elhagyatott. A  szívem majdnem áttörte a
bordáimat, amikor a kunyhók elszenesedett maradványait és a
gazzal benőtt veteményest bámultam.
Fogalmam sem volt, merre indult a törzs… Vagy hogy
egyáltalán léteznek-e még. Testem minden sejtjét megbénította
a félelem, és a legrosszabbra gondoltam. Hogy mindannyiukat
lemészárolták a bosszúhadjárat során.
De ennek nem lett volna semmi értelme. Csak a férfiak
szoktak harcba indulni, a nőket és néhány férfit hátrahagynak,
hogy védelmezzék a falut. De akkor hová tűntek?
Sikerült rávennem a vezetőmet, hogy maradjon ott velem
éjszakára az elhagyatott faluban. Úgy godoltam, reggelre
kitalálom, hogy mit tegyek. Sajnos nem volt más választásom.
Nem indulhattam neki a dzsungelnek, hogy hátha rábukkanok
Zachre. Amazónia csaknem 2,7 millió négyzetmérföldön terül
el, tíz élet alatt sem tudnám átfésülni.
Reggelre úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha
visszamegyek az apró, folyó menti városba, ahol a gépem is
leszállt, hátha kapok valami információt a törzs hollétéről.
A  másfél napos visszaút után újabb két napot töltöttem az
áruért érkező indiánok faggatásával. Az egyetlen
információmorzsa, amit össze tudtam szedni, az volt, hogy a
caraicák és a maticák békét kötöttek, és már nem
háborúskodnak. De senki nem tudta, hová tűntek a caraicák.
Mivel más választásom nem maradt, gépre ültem,
visszarepültem São Paulóba, majd az Államokba. A  keserűség
fekete ostorként sújtott le rám, mert semmit nem sikerült
kiderítenem, ami kicsit is enyhítette volna a fájdalmamat. Zach
örökre elveszett, és semmi mást nem tehettem, mint hogy
megpróbálom összeszedegetni életem megmaradt darabkáit, és
valahogy begyógyítom a sebeimet.
Amikor São Paulóba értem, rögtön felhívtam Randallt, hogy
beszámoljak neki. Ahogy Lisa mondta, boldogan finanszírozta
az expedíciómat, mert éppen annyira szeretett volna megtudni
valamit Zachről, mint én. Hozzám hasonlóan ő sem
reménykedett benne, hogy Zach visszatér, de nagyon aggódott
érte, és abban reménykedett, hogy ha más nem, hát mindketten
megnyugodhatunk, hogy Zachnek semmi baja.
Amikor végre elértem Randallt, a vonal annyira rossz volt,
hogy alig értettük egymást.
– Moira, te vagy az?
–  Üdv, Randall! – köszöntem. Igyekeztem vidáman beszélni,
de tudtam, hogy nem sikerült. – São Paulóban vagyok.
–  Hogy érzed magad? – kérdezte, amit igencsak furcsának
találtam.
Miért nem rögtön Zachről kérdez, gondoltam magamban, de
túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezen lamentáljak. Úgyhogy
válaszoltam neki:
– Jól vagyok, de sajnálom… nem találtam meg Zachet.
–  Ó… Hát, rendben. Megpróbáltad, egyebet pedig nem
tehetünk – mondta, szinte megzavarodottan.
– Jól vagy?
–  Jól, jól – bizonygatta. – Csak egy kicsit… csalódott vagyok.
Mikor térsz vissza?
–  Ma este repülök, holnap reggelre már Chicagóban leszek –
feleltem, lenyelve egy ásítást.
Abban reménykedtem, hogy a terminál várójában
szunyókálhatok egy kicsit.
– Jól van, kedvesem. Akkor jó utat, és majd beszélünk, amikor
visszatértél!
Összezavarodottan bontottam a vonalat. Talán csak maga alá
temette a hír, és nem is fogta fel, mit mondtam. Azt hittem,
mindent tudni akar majd arról, hol és hogyan kerestem Zachet,
de talán csak megvárja, míg visszatérek, hogy ezzel is kíméljen.
Hiszen tudnia kell, milyen rosszul érint, hogy képtelen voltam
Zach nyomára bukkanni.
Előhalászom a kulcsaimat, és megteszem a hosszú utat a
házhoz. Jó, nem annyira hosszú, talán csak húsz lépés, de
amilyen fáradt vagyok, ez éppen húsz lépéssel több, mint amit
meg tudok tenni.
Elszántan felszegem a fejemet, hogy a zárba tegyem a
kulcsomat, és nyugtázom, hogy az ágyam túl messze van… de
azért mégsem fogok a padlón aludni. A  kanapé pompás arany
középútnak tűnik.
Elforgatom az ajtó gombját, és belököm az ajtót. A  földre
ejtem a csomagomat, és azonnal a kanapéra nézek.
Odabotorkálok, és még a cipőmet sem veszem le. Az egyik
térdemet a karfára emelem, aztán arccal belezuhanok.
Bevackolom magam, lehunyom a szememet, és felsóhajtok.
Ahogy lecsukódik a szemem, álmodni kezdek.
– Moira – hallom Zach hangját.
Ó,  milyen édes a hangja! Erőteljes, szálkás, érzelmes. Már
látom is magam előtt a gyönyörű szemét és a csodálatos testét.
Visszaemlékszem arra az alkalomra, amikor utoljára
megdugott, aztán arra, ahogy egymás karjaiban feküdtünk
utána. Ahogy a könnye rágördült a bőrömre.
– Moira – mondja újra.
Ezúttal mintha kicsit hangosabb lenne. Kicsit tisztább.
Kipattan a szemem, és újra hallom.
– Moira.
Feltérdelek, és átkukucskálok a kanapé felett… be a
konyhába. Zach a konyhaasztalnál ül. Fekete farmer és
olívaszín ing van rajta. Lába meztelen, haja nedves. Kék
szemének lángja végigéget.
Vadul megdörzsölöm a szemem, és újra odanézek.
Tényleg ott ül.
Talán képzelődöm. Talán elkaptam valami dzsungelkórt az
erdőben. Igen, valami betegség lehet, meg az is benne van, hogy
alig aludtam az elmúlt napokban. Csakis ezért képzelhetem,
hogy Zach a konyhámban ül.
Mogorván visszazuhanok a kanapéra, lehunyom a szemem,
és igyekszem elaludni.
– Ugyan már, Moira, fejezd be a játszadozást! – jelenti ki Zach.
Szent ég!
Tényleg itt van.
Itt, a házamban.
Én meg keresztül-kasul mászkáltam a dzsungelben, hogy
rátaláljak.
Szinte lerepülök a kanapéról. A  kimerültségem ellenére
villámgyorsan megkerülöm. Ahogy Zach felé rohanok, apró
mosolyra húzza a száját. Feláll, széttárja a karját, én pedig szó
szerint közéjük repülök.
Aztán teljes erőből a mellkasába bokszolok. Hátratántorodik,
nekiütközik a konyhaszéknek, a szeme megtelik döbbenettel.
Nem tudja megtartani az egyensúlyát, lehuppan a székre.
Odahajlok hozzá, és újra meglököm a mellkasát, de ezúttal
egy centire sem tudom megmozdítani a testét.
– Te seggfej! – kiáltom. – Mégis mit keresel itt?
Arra számítok, hogy nem győz majd bocsánatot kérni, amiért
összetörte a szívemet, amiért elhagyott, meg hogy aggódnom
kellett miatta, és főleg azért, mert a fél világot át kellett
utaznom, csak hogy megtudjam, jól van-e.
Ehelyett felpattan, és két kezébe fogja az arcomat. Magához
húz, beerőlteti a nyelvét az ajkaim közé, és életem legforróbb,
legnyálasabb csókját adja. Közben halkan morog, amitől
cseppfolyósodnak a csontjaim.
Istenem, újra magamon érzem a kezét… Amikor elhúzódik,
vággyal teli tekintettel néz rám, aztán megint megcsókol.
Fogaink összeütköznek a mohóságtól. Ráharap az ajkamra,
beszívja a szájába, magához húzza a csípőmet, és hozzám
dörgöli merev farkát.
Zach elhúzódik, majd leveszi a pólómat. Kinyitom a számat,
hogy ellentmondjak, de egy csókkal belém fojtja a szót. A  keze
már az övemen dolgozik, majd a nadrágom gombján és a
sliccemen. Egy mozdulattal tolja le térdemre a nadrágomat és a
bugyimat.
– Mégis mit képzelsz, mit… – kezdem, de újra megcsókol.
Nyelvünk egymásba gabalyodik, és megint nem jutok szóhoz.
Egyre gyorsabban veszem a levegőt, mert a keze elkezdte
felfedezni a testemet, és a melltartómon keresztül kényezteti a
mellbimbómat.
 Benyúl a lábam közé, és felszisszen, amikor belém nyomja az
ujját.
– Tudtam, hogy nedves vagy, édes.
Forogni kezd velem a konyha, egy részem pedig azt sikítja,
hogy állítsam le, de a testem kilencvenkilenc egész kilenctized
százaléka azt ordítja, hogy haladjunk, és basszon már meg.
Zach nem vacakol. Megfogja a tarkómat, és lenyom a
konyhapadlóra. Térddel a hideg linóleumon landolok, és tudom,
hogy az arcom is hidegnek fogja érezni, amikor lenyomja a
padlóra, és ugyanabba a pózba állít, mint amikor ez az egész
elkezdődött közöttünk.
Hangos nyögések töltik meg a helyiséget. Az enyém… Zaché…
mind a ketten pattanásig feszültünk. Hallom, hogy lehúzza a
sliccét, és megérzem kezét a csípőmön. Makkját a puncimhoz
nyomja, majd forgatni kezdi a csípőjét, hogy belém nyomhassa
magát. Amikor pár centire már bejutott, keményen lefog, és egy
erőteljes mozdulattal tövig nyomja magát belém.
– Ó, Zach! – sikoltom.
Gyomorból feltörő hörgéssel válaszol.
– Annyira hiányoztál!
Szavai megolvasztják a szívemet. Aztán a testemet is
megolvasztja, amikor elkezd ki-be mozogni, és a csípőmnél
fogva mozdulatlanul tart.
–  Ó,  Moira! – nyögi, ahogy teljesen tudatosan és óvatosan
mozog. – Fogalmad sincs, hogy mennyire. Fogalmad sincs.
A  szavak szaggatottan és érdesen törnek fel belőle, zihál az
erőlködéstől. Hirtelen nyomás támad a lábaim között, ahogy az
orgazmusom utat tör magának, a szívem pedig megtelik
örömmel, hogy itt és most… itt és most… Zach visszatért
hozzám.
Zach újra belém vágja magát, a bőrömbe mar, és bömbölni
kezd, ahogy elélvez. Érzem, ahogy a puncimat megtölti
megkönnyebbülése. Rám roskad, majd oldalra fordít, hogy a
karjaiba húzhasson. A  tarkómhoz nyomja a száját, megcsókol,
aztán csak fekszünk egymás mellett, lélegzetünk pedig lassan
elcsendesül.
Nem is tudom, mit mondhatnék neki. Itt van.
A házamban.
Életben van.
Hirtelen határtalan boldogság önt el, mert ráeszmélek, hogy
ez mit jelent.
Igen, életben van.
És igen… itt van velem.
Zach hirtelen elenged, és ellöki magát a padlóról. Zsibbadtan
nézem, ahogy visszadugja a farkát a farmerébe, és becipzárazza
a nadrágját. Aztán lehajol, és felemel.
Szó nélkül a fürdőszobába cipel, majd óvatosan letesz.
Elfordul, megnyitja a zuhanyt, és beállítja a hőfokot.
Amikor visszafordul, odahajol hozzám, és lágy csókot nyom a
számra.
– Hiányoztál.
– Ezt már mondtad egyszer – motyogom.
Még mindig szédülök, és még nem hiszem el igazán, hogy
tényleg itt van.
– Sokszor fogom még mondani, úgyhogy jobb, ha hozzászoksz
– vigyorog.
 Letérdel elém, és leveszi rólam a bakancsomat meg a
zoknimat. Lehámozza rólam a nadrágomat és a bugyimat, én
pedig kihasználom az alkalmat, hogy végre megérinthetem.
Megtámaszkodom a vállán, hogy el ne essek. Beletúrok a
hajába. Imádom a puha és kicsit már hosszabb tincseit. Édesen
felmordul az érintésemtől, és hozzányomja az orrát a
hasamhoz.
Aztán feláll, lehúzza rólam a sportmelltartómat, majd ő is
levetkőzik, és maga után húz a zuhany alá.
Zach megmosdat, de istenem, milyen finoman! Gondosan
masszírozza a hajamba a sampont és a kondicionálót, hogy egy
tincsem se maradjon ki. Aztán tusfürdőt nyom a kezére, és
testem minden négyzetcentiméterét alaposan végigjárja a
kezével. Egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. A  lábaim
között… egek… annyira gyengéd. Mozdulatai nem a szexről
szólnak, hanem arról, hogy úgy viselje gondját a testemnek,
mint még soha.
Amikor már nem is lehetnék tisztább, törülközőbe csavar, és
minden egyes vízcseppet felitat.
Aztán újra a karjaiba vesz, bevisz a hálószobába, lehúzza az
ágyról a takarót, és befektet a közepére. Mellém kucorodik, és a
mellkasához húz. Egyenletes ütemben ver a szíve, és csak
fekszünk csendben. Zach végigsimítja a hátamat, csókot lehel a
homlokomra, de nem mond semmit. A szemhéjam elnehezül, és
mielőtt észbe kaphatnék, már alszom is.
 
●
 
Kipattan a szemem, és az első dolog, amit észreveszek, hogy
kint már sötét van. A szobámat lágy fénybe borítja a jobbomon
álló éjjeli lámpa, de a közvetlen közelemet leszámítva minden
más sötétségbe borul.
Megfordulok, de üres mellettem az ágy. Egy pillanatra azt
gondolom, csak álmodtam, hogy Zach itt volt. De nem…
meztelenül fekszem az ágyban, és a gyűrött lepedőből ítélve
valaki feküdt mellettem.
Felemelem a fejemet, jobbra pillantok, és megugrik a szívem.
Zach az ablakom alatt álló kis székben ül. A holdfény átszűrődik
sötét haján, és ezüstös csillogásba vonja. Gyönyörű teste teljesen
meztelen, hosszú lábait kinyújtotta. Egyik keze a combján
nyugszik, a másikat feltette a szék karfájára. Állát a tenyerén
támasztja.
– Mit csinálsz ott? – kérdezem még mindig álmos hangon.
–  Nézem, ahogy alszol – feleli. – Minden bizonnyal ki voltál
merülve.
Bólintok, és megdörzsölöm a szemem.
– Igen, én is azt hiszem.
Zach feláll, és az ágy széléhez sétál. Teljesen kiszárad a szám
lenyűgöző szépségétől. Mintha márványból faragták volna ki, a
szoba sötét árnyai miatt izmai szinte megmunkálatlannak
tűnnek. A  farka félkeményre duzzadt. Önkéntelenül is
megnyalom a számat a látványtól.
–  Hékás, itt van fenn a szemem! – szól rám Zach, én pedig
elpirulok, és a szemébe nézek.
Lehajol, és lehúzza rólam a takarót. A  mellbimbóim azonnal
megmerevednek a hűs levegőtől és Zach forró pillantásától.
 Lassan felemeli a térdét, felmászik az ágyra, majd rám.
Közben széttárja a lábaimat. Aztán mintha mi sem lenne
természetesebb, benyúl a lábaim közé, és széthúzza
megduzzadt ajkaimat. Lehajtja a fejét, és hozzám érinti
meglepően forró és lüktető nyelvét. Felnyögök, belemarkolok a
hajába, és ott tartom a fejét.
Zach egyszerre szeret a nyelvével és az ajkaival… úgy, ahogy
ő szereti, mert eleget gyakorolt már rajtam. Annyira ügyes már
ebben a játékban, hogy percek alatt a csúcsra repít, de ennyi
neki nem elég. Tovább csapkod a nyelvével, hol erősebben, hol
gyengébben szív meg. Az ujjait is bevonja, és mintha órákig
kényeztetne, mielőtt újra elélvezek.
Erősen megmarkolom a haját, mire felemeli a fejét. A  lámpa
sápatag fényében megcsillan ajkán nedvességem. Bűnös
mosolyra húzza a száját.
– Még? – kérdezi.
Megcsóválom a fejemet, mire csalódottan pislog rám.
–  Mit keresel itt, Zach? – kérdezem, mert tudnom kell a
választ.
Felsóhajt, feljebb mászik rajtam, csípőink egy vonalba
kerülnek. Könyökével megtámaszkodik az oldalam mellett.
Aztán lágyan megcsókol. Olyan lágyan, hogy éppenhogy csak
megérzem a száján saját nedvességemet.
– Visszajöttem hozzád – mondja, amikor elhajol az arcomtól. –
Soha nem lett volna szabad visszamennem. Örökké bánni
fogom, hogy itt hagytalak.
–  Elmentem, hogy megkeresselek – mondom erőtlenül, mert
újra sajogni kezd a testem a fájdalomtól, hogy akkor elhagyott.
 –  Tudom – jelenti ki, és a szemembe néz. – Amikor
visszaértem az Államokba, felhívtam Randallt, és ő elmondott
mindent. Azonnal repülőre akartam ülni, hogy visszamenjek
érted, de azt mondta, várjak.
– És egész idő alatt itt voltál a házamban?
Szégyenlősen elmosolyodik.
–  Három napja jöttem… és izé… tulajdonképpen be kellett
törnöm. A  hátsó ajtódból hiányzik egy darabka üveg, de
beragasztottam.
– Betörtél a házamba? – mosolygok.
–  Sehova máshova nem mehettem – mondja, és újra
megcsókol.
– Ez nem igaz. Elmehettél volna Randallhez. Vagy egy hotelbe.
–  Nem, nem mehettem volna. Olyan közel kellett lennem
hozzád, amennyire csak lehet. Annyira hiányoztál, hogy csak itt
tudtam létezni. Halálra aggódtam magam, hogy Amazóniában
mászkálsz… egyedül… védtelenül. Kínszenvedés volt kivárni,
hogy visszaérj.
– Most legalább már tudod, hogy éreztem, amikor elmentél –
jelentem ki.
–  Tudom – mondja halkan, és a mellkasomra fekteti a fejét.
Nem tudom visszafogni magamat. Átkarolom a fejét, és
magamhoz szorítom. – Sajnálom, Moira. Teljesen elvette az
eszemet az aggodalom és a gyász, és hagytam, hogy ez
eltaszítson téged. Soha nem lett volna szabad ezt tennem.
Magamhoz ölelem, élvezem, ahogy a bőrünk összetapad.
Forró lehelete végigsimítja a melleimet.
–  Randall elmondta, hogy úgy döntöttél, velem maradsz…
Aznap reggel, mikor elmentél.
Zach felemeli a fejét, és komolyan rám néz.
– Igen. Mindennél jobban szerettem volna veled maradni. És
még mindig szeretnék. Ha te is akarod.
– Örökre elhagynád az otthonodat, hogy velem legyél?
– Itt vagyok, nem?
– Itt, de meddig? Lehet, hogy csak azért jöttél vissza, hogy újra
megdughass – mondom halkan.
Zach lehajol, a szájába veszi az egyik mellbimbómat, és
gyengéden megszívja. Amikor megmerevedik, baljós tekintettel
néz fel rám.
–  Igen, azt tervezem, hogy jó sokszor megduglak még.
Keményen, újra és újra. És hamarosan újra meg fogom
ostromolni a seggedet is, mert semmi sem esik olyan jól, mint
úgy beléd hatolni. De mind a ketten tudjuk, hogy többről van itt
szó, mint csak a szexről. A szívünkről is.
Az említett szívem összerándul, majd szinte szétrobban.
– Tényleg?
–  Tudod, hogy igen – mondja magabiztosan. – Olyan
szerelmes lettem beléd, hogy máshol már nem is tudnék létezni,
csak melletted. Senki és semmi nem jelent olyan sokat, mint te,
Moira. Se Caraica, se Paraila, se a törzs. Csak te. Mindig és
örökké csak te.
Olyan boldogság önt el a Zach gyönyörű ajkai közül áradó
szavaktól, hogy könnyek töltik meg a szememet. Felemelem a
kezemet, megsimogatom az arcát, és magamhoz húzom, hogy
újra megcsókoljam.
Könnyű és finom csók, tele szerelemmel, törődéssel és
gyengédséggel.
–  Mondd, hogy te is szeretsz! – sürget. – Eddig csak egyszer
hallottam tőled, tudnom kell, hogy még mindig így érzel-e… itt
bent.
Lehajtja a fejét, és a szívem felett megcsókolja a mellkasomat.
–  Igen, Zach – sóhajtom. – Nagyon szeretlek. Majdnem
belehaltam, amikor elhagytál. Összetörtem. Kérlek, soha többé
ne csinálj ilyet!
–  Soha – ígéri meg, majd mintegy megpecsételve esküjét,
megcsókol.
Felnyögök, és megfeszül a csípőm. A farka majdnem átdöfi a
hasamat. Hozzádörgölőzöm.
Zach felszisszen, felül, majd a karjaiba emel. Átfordít, most
már ő van alul, én pedig felül.
– Lovagolj meg, Moira! – parancsolja.
Nagyot nyelek, majd egyik kezemmel megtámaszkodom a
mellkasán, a másikkal pedig megmarkolom a méretes farkát.
Megszorítom, mire Zach felnyög, aztán a hüvelyemhez
igazítom, és rácsusszanok.
Finoman szétfeszít, és teljesen megtölt, szinte felnyársal
hatalmas szerszámával. Mielőtt azonban elkezdhetnék
mozogni, Zach a tenyerébe fogja az arcomat. Magához húz,
majd felül, és a szánk újra összetalálkozik. Újra megcsókol,
mintha soha nem tudna betelni ezzel az érzéssel.
Amikor elenged, hátradől, és ráteszi a kezét a csípőmre.
– Emlékszel, amikor először szeretkeztünk így?
Mosolyogva bólintok.
–  Aznap felszabadítottál. Rámutattál, hogy nem feltétlenül
kell mindig nekem irányítani. Betörtél. Megmutattad, hogyan
legyek civilizált ember.
Felnevetek, és végigsimítom a mellkasát.
– Te butus… soha nem tudnék civilizálni egy olyan férfit, mint
te.
–  Már nem vagyok az a vadember, akit hazahoztál a
dzsungelből. Megtanultam alkalmazkodni… elfogadni
dolgokat… megtapasztalni dolgokat.
– Azért, mert egy lenyűgöző férfi vagy, Zacharias Easton. Még
mindig vad… gyönyörű… és folyamatosan fejlődsz.
Zach felül, átkarol, és még mélyebbre nyomja belém a farkát.
Halkan felnyögök, de Zachre koncentrálok, aki olyan közel
hajol, hogy szinte hozzám ér az orra.
– Most már te vagy az életem, Moira. Inkább meghalok, mint
hogy újra megbántsalak. Feltétel nélkül szeretni foglak, amíg
meg nem halok.
Rámosolygok, és bólintok.
– Én pedig viszontszeretlek.
Ragyogó mosolyt villant rám, hátradől, szeme felragyog a kis
lámpa fényében.
– Remek. Akkor lovagold meg a farkamat, Moira! Szabadíts fel
újra! Szabadíts fel régi életem alól, most és mindörökre, és
mutasd meg, hogy tényleg az enyém vagy!
A  mellkasára teszem a kezemet, és felemelkedem. Érzem,
ahogy vastagsága kicsusszan belőlem, majd érzem, ahogy
duzzadt makkja is majdnem kiszabadul. Ekkor teljes erőből
visszazuhanok rá. Zach hátraveti a fejét, összeszorítja a szemét,
és felnyög.
 – Igen – suttogja. – Szabadíts fel!
Újra felemelkedem, majd vissza, és amikor újra beleülök,
odasúgom neki:
– Nem szabadítalak fel, kicsim. Csak hazahozlak.
 Epilógus
ZACH

A Brandon Hall folyosóján sétálok, odabiccentek pár tanulónak,

akiket az óráimról ismerek. Repül az idő, két hét múlva
befejezem első évemet az Északnyugati Egyetemen.
Most már távolinak tűnik a caraicai életem. Néha még mindig
hiányzik, és aggodalommal gondolok a törzsre, de azt is tudom,
hogy már ott vagyok, ahol lennem kell. Egyszerűen nincs
választásom. Moira a legfontosabb a számomra.
Elmosolyodom, amikor az ajtóhoz érek, és meglátom raja az
olcsó műanyag táblácskát.
 
DR. MOIRA REED
SEGÉDPROFESSZOR
 
Annyira büszke vagyok a nőmre. Lenyűgöz, és tiszteletet
ébreszt bennem mindaz, amit elért az életben. Olyannyira, hogy
szerintem az antropológiát választom mellékszakként az üzleti
gazdaságtan mellé. Nem igazán lesz rá szükségem, mert most
már biztos, hogy a Kellogg’s üzleti szakjára fogok járni ide, az
Északnyugati Egyetemre. Ugyanakkor így lenne még egy
kapcsolódó pont Moira és az én életemben. És higgyétek el…
elképesztően élvezetes azzal a nővel kapcsolódni.
 Halkan bekopogok az ajtón.
– Szabad! – hallom a választ.
Benyitok, és látom, hogy az asztala mögött ül. Az irodája apró
és zsúfolt, mindenfelé könyvek és jegyzetek hevernek. Még a két
széke is tele van velük.
– Szia! – lepődik meg. – Hát te?
Belépek, becsukom magam mögött az ajtót, és lopva bezárom.
Észre sem veszi a halk kattanást, amit még a földre ejtett
táskám zaja is elnyom.
– Csak gondoltam megkérdezem, van-e kedved ebédelni. Még
van két órám a következő előadásig.
Feláll, és rám mosolyog.
– Hát persze. Csak a papírjaimat rendezgettem.
Kitárt karjaimba lép, és felemeli a fejét. Soha nem hagynék ki
egyetlen alkalmat sem, hogy megcsókoljam. Most is így teszek.
Szorosan magamhoz húzom.
Moira felsóhajt, amikor megérzi a hozzápréselődő farkamat.
Nevetve hátrahúzódik.
–  Fogd vissza magad, Zach! A  magasztos tudományok
házában vagyunk.
Hátrálni kezdek vele, míg a feneke neki nem ütközik az
asztalának. Aztán hozzádörgölöm a farkamat. Kurva jó érzés.
–  Most azonnal meg kell dugjalak – lihegem a szájába, aztán
ráharapok az ajkára.
Moira felnyög, és ellök magától.
– Nem. Itt az irodámban nem.
– De, itt az irodádban – jelentem ki.
A  kezem máris a szoknyája szegélyénél matat. Nincs rajta
harisnya, amiért igen hálás vagyok, mert így még könnyebb
dolgom lesz, és gyorsan bejutok a lábai közé.
Az ujjaim már olyan gyakorlottak, hogy azonnal rátalálnak
bugyija alatt rejtőző érzékeny pontjára. Széttárom nedves
ajkait.
– Kibaszottul tökéletes – nyögöm a fülébe.
–  Zach… nem csinálhatjuk ezt. Bárki bejöhet – mondja, de
amikor belécsúsztatom az egyik ujjamat, felnyög. – Ó,  a
francba… ez nagyon jó. Ne hagyd abba!
– Nem is akartam – mondom, majd ráharapok a fülcimpájára,
és szopogatni kezdem, hogy elűzzem a fájdalmat. –
Megdugjalak, vagy kinyaljalak? Aztán leszophatod a farkamat.
– Egek, Zach! – motyogja. – Hogy én hogy imádom a mocskos
szádat!
Az ujjam cirógatni kezdi a csiklóját, én pedig hátrahajolok,
hogy ránézhessek.
– Melyiket akarod?
Ráharapok az alsó ajkára, és látom, hogy szeme megtelt kéjes
vággyal, ahogy választani próbál. Visszanyomom az ujjamat,
mire felnyög.
– Gyerünk, Moira! Döntsd már el! Megőrülök.
Fogai elengedik az ajkát, ami kivörösödött, megduzzadt, és
nedvesen csillog.
– Gyorsan dugj meg! Nincs időnk másra.
–  Jó választás – mondom, majd villámgyorsan megfordítom,
lenyomom a törzsét, és ráfektetem az asztalán heverő
könyvekre és papírokra. Felcsúsztatom a kezemet a combján, és
felhajtom a szoknyáját. Halvány rózsaszín, finom selyembugyi
van rajta… ez az egyik kedvenc darabom.
Nem keresek túl sokat az evanstoni Cannon’snál, ahol
részmunkaidőben dolgozom, de minden hónapban veszek neki
egy fehérneműt. Imádom öltöztetni, és imádom lehámozni róla
a fogaimmal a darabokat.
Vigyázva, nehogy elszakítsam a finom anyagot, amit a
nehezen megkeresett pénzemen vettem, félrehajtom a bugyiját.
Feltárul előttem puncija.
Kibaszott gyönyörű és csak az enyém.
Végighúzom az ujjamat a nedves húsán, majd lenyalom.
Mennyei az íze.
–  Mmmm – morgok. – Jobban belegondolva, inkább téged
falnálak fel ebédre.
–  Kizárt – mondja, majd felém nyomja a csípőjét. – Már
beleéltem magam, hogy megdugsz, úgyhogy gyerünk!
Megszorítom a fenekét, majd széthúzom, és belenézek.
Tegnap este a seggét is megdugtam… Úgy, hogy rajtam lovagolt.
Földöntúli érzés volt.
–  Jól van, kicsim – mondom, majd lenyúlok, és szabadjára
engedem a farkamat.
Olyan kemény, mint a kőszikla, végéből máris szivárog az
előváladék.
Közelebb lépek, és odanyomom nedves ajkaihoz. Enyhén
előrenyomom a csípőmet, és Moirába mélyesztem magam.
Moira pedig felnyög… igencsak hangosan.
–  Csendben kell lenned, édesem – mondom neki. – Még a
végén valaki meghall.
Előre-hátra mozog a feje, ahogy elkezdem dugni, és rá kell
harapnom a nyelvemre, nehogy én is nyögni kezdjek.
Egyik erősebbre sikerült lökésemnél Moira újra felsikolt, mire
előrenyúlok, és rátapasztom a tenyeremet a szájára. Kivillantja
a fogait, és finoman ráharap a tenyeremre, amire
elmosolyodom, és még gyorsabban dugom.
Gyorsnak kell lennem, mert hatalmas bajba kerülnénk, ha
valaki rajtakapna minket. Nem mintha titokban tartanánk a
kapcsolatunkat. Az egész iskola tisztában van a helyzetemmel
és a kapcsolatunkkal, és nincs is megtiltva. Modern szelek
fújnak, meg ilyenek. De azért nem kaphatják rajta, hogy az
irodájában kefél. A társadalom még azért nem tart itt.
Egyre csak pumpálom édes húsát, és egyre gyorsabban
száguldok orgazmusom felé. Nem akarom lehagyni, és bár
érzem, hogy felgyorsult a légzése, és megfeszülnek az izmai a
farkam körül, azt akarom, hogy ő élvezzen el elsőnek. A másik
kezemmel lenyúlok, és óvatosan összecsípem a csiklóját, mert
tudom, hogy a fájdalmas élvezettől rögtön el fog menni.
Igen… már ennyire jól ismerem a testét.
Úgy robban fel körülöttem, mint egy ágyú, sikolya végigrezeg
a tenyeremen. És igen… én is jövök… kurva keményen.
Még egyszer mélyen belésüllyesztem magamat, aztán
mozdulatlanul élvezem az újabb fantasztikus orgazmust,
amivel a világ legszexibb, leggyönyörűbb és legszeretetteljesebb
nője megajándékozott.
Az én Moirám.
 
●
 
Moira arca még mindig piros a tíz perccel ezelőtti dugásunktól,
amitől csak még gyönyörűbb.
Egyszerűen muszáj átölelnem, és hozzáérintenem az orromat
az arcához. Egy kávézó teraszán üldögélünk, és a rendelésünkre
várunk.
–  Miért vigyorogsz ilyen buggyantan? – kérdezi, majd
beleszürcsöl a jeges teájába.
– Mert szerelmes vagyok… beléd – gügyögöm.
– Bolond vagy – mosolyog. – De én is szeretlek.
– Szóval, még mindig úgy van, hogy Lisa, Adam és a gyerekek
lejönnek jövő héten? – kérdezem.
Úgy tervezték, hogy meglátogatnak minket iskolaszünetben,
de még nem volt biztos a dolog.
– Igen. Lisa éppen ma írt. Vasárnap este repülnek.
– Kiváló – mondom, és alig várom, hogy újra lássam őket.
Úgy érzem, mintha Lisa az én nővérem is lenne, és Adammel
is nagyon jól kijövünk. De a legjobban azt várom, hogy újra
lássam Colleent és Samuelt. Sosem hittem volna, hogy ennyire
bírom a gyerekeket, de akárhányszor meglátogatjuk őket
Karolinában, vagy ők jönnek hozzánk, végül mindig azon
kapom magam, hogy a két kis ördögfiókával töltöm a legtöbb
időt.
–  Ja, és Lisa azt üzeni, hogy nem vehetsz nekik megint
játékokat – mondja Moira komolyan. – Szerinte elkényezteted
őket.
–  Lisa elmehet a búsba – felelem. – Azok a srácok
megérdemlik, hogy elkényeztessék őket.
Moira egyetértően kuncog.
 – Ugye? Ezért jó nagynéninek lenni… te meg kicsit olyan vagy
nekik, mint a nagybácsijuk. Így aztán jogunk van elkényeztetni
őket, aztán meg egyszerűen csak visszaadjuk a szüleiknek a kis
megrontott, nyavalygó kölyköket.
–  Pontosan – mondom, aztán átnyúlok az asztalon, és
megfogom a kezét. – De… mi soha nem beszélünk gyerekekről.
Miért?
Moira megvonja a vállát.
– Nem tudom. Gondolom, ugyanazért, amiért a jövőnkről sem
nagyon beszélünk. Gyereket akarsz?
–  Persze… szerintem három vagy négy jó is lenne – jelentem
ki magabiztosan.
–  Szerintem kezdetnek kettő is elég, aztán majd meglátjuk.
Mellesleg eléggé visszafelé haladunk. A  gyerekek előtt még a
házasság jön.
– Ebben a modern társadalomban nem – mondom neki. – Sok
olyan emberrel találkoztam, akik házasság nélkül alapítottak
családot.
Moira arcára meglepetés ül ki, de egyetért velem. A házasság
már nem azt jelenti, mint régen, legalábbis a megfigyeléseim
erre utalnak.
– Igazad van – ért velem egyet. – Csak… a legtöbb párnak ez a
normális. Egy régi hagyomány, amit nem szabad félvállról
venni.
– Ja, gondolom – mondom.
Moira kis grimasszal az arcán fordul a járda felé.
A járókelőket nézi.
Elvigyorodom, előrehajolok, benyúlok a hátizsákomba, és
kiveszem belőle a bársonnyal borított kis dobozt, mely szinte
lyukat égetett bele a nap folyamán. Az asztalra teszem, és a
mozgásra Moira is felfigyel. Amikor a dobozra néz,
átcsúsztatom elé.
– Ez meg mi? – kérdezi gyanakodva.
– Egy bomba – mondom szarkasztikusan. – Vigyázz vele!
Moira grimaszol, majd felkapja a dobozt, és felpattintja a
fedelét. Amikor meglátja, mi van benne, elakad a lélegzete.
– Ezt meg honnan szerezted? Lenyűgözően szép.
Balról odahajolok hozzá, és ránézek a négykarátos
gyémántra, ami egy antik foglalatban ül.
– Randall adta, amikor tavaly karácsonykor meglátogattuk. Az
anyukájáé volt, és nekem akarta adni.
– Ez komoly?
–  Épp olyan komoly, mint hogy feleségül akarlak venni –
mondom, mire azonnal rám néz.
– Tényleg?
Elveszem tőle a dobozt, és kiveszem belőle a gyűrűt.
Megfogom a bal kezét, és az ujjára csúsztatom. Randall mesélt
erről a szokásról, én pedig szivacsként ittam a szavait. Azt is
elmondta, hogy ezt általában letérdelve szokták megtenni, és a
férfi ilyenkor szép szavakat mond a nőnek. De ez nem az én
stílusom.
– Igen, el akarlak venni feleségül – mondom izgatottan, ahogy
a kezét szorítom. – Talán jövő ilyenkor? Aztán elkezdhetnénk
gyerekeket csinálni.
–  Vohohó… álljon meg a menet! – húzza el a kezét. – Egy
szóval sem mondtam, hogy hozzád megyek.
 Felvonom a szemöldökömet, és elvigyorodom.
– Pedig hozzám fogsz.
Sziszegve fújja ki a levegőt.
– Mindig neked kell irányítani, mi?
Felpattanok a székemből, és megkerülöm az asztalt.
Megragadom a vállát, felhúzom, és büntetésképpen
megcsókolom. Ajkai szétválnak, én pedig bedugom a nyelvemet
a szájába, hogy elmélyítsem egyesülésüket, és kicsókoljam
belőle a bolond szavakat. Olyan hosszan csókolózunk, hogy az
emberek nevetgélni kezdenek körülöttünk.
Végül aztán elengedem, és végighúzom a hüvelykujjamat alsó
ajkán. Üveges tekintete lassan tisztulni kezd.
–  Igen, nekem kell irányítanom… többnyire. Na, igent
mondasz végre, és hozzám jössz, basszus?
Moira ajkai vad és bűnös mosolyra húzódnak. Bólint.
– Igen, te képtelen vadember. Hozzád megyek, basszus!
Ujjongva felkiáltok, felkapom Moirát, és megforgatom.
A szomszédos asztaloknál tapsolni kezdenek, és gratulálnak.
Amikor leteszem Moirát, odahajolok hozzá, és újra
megcsókolom.
–  Nem fogod megbánni, édesem. Úgy foglak szeretni, mint
férfi még soha.
Moira ráharap az alsó ajkamra.
– Máris úgy szeretsz, Zach – motyogja. – Máris.
 A szerzőről

Sawyer Bennett, az USA Today bestsellerírója szarkasztikus déli

nő, és egykori védőügyvéd, aki úgy döntött, hogy végre papírra
veti a fejében keringő történeteket. A  férje egy Fortune 100-as
cégnél dolgozik, keresztül-kasul repked a világban, míg Sawyer
otthon maradt a lányukkal és három hatalmas, szőrmók
kutyájukkal, akik az egész ágyat elfoglalják. Sawyer szereti
hangoztatni, hogy nincsenek gyengeségei, de megfelelő
mennyiségű tejcsokoládéval bármikor megvesztegethető.