K.

BROMBERG

SZÜKSÉG-TRILÓGIA 2.

Vágy

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Írta: K. Bromberg
A mű eredeti címe: Fueled (Driven Book 2)
A művet eredetileg kiadta: Ever After Romance. 2010
Copyright © 2013 K. Bromberg
Cover art created by Tugboat Design
with Shutterstock image

Fordította: Mergl-Kovács Bernadett

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 036 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektor: Deák Dóri
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 J. P.-nek.
Köszönöm, hogy türelmes vagy,
míg én azzal a kihívással birkózom, amiről mindig is
álmodtam.
Ja, és ez többé már nem csak egy hobbi...
 PROLÓGUS

Colton

KIBASZOTT ÁLMOK! Életem idődarabkái kusza

összevisszaságban bukkannak fel a tudatalattimban. Rylee is itt
van. Szerepel az álmaimban. Kitölti őket. És csak a franc tudja,
hogy miért van az, hogy Rylee állandó látványa azon a helyen,
ami általában tele van rettenetes emlékekkel, megnyugtat – és
érzésem szerint reménnyel tölt el –, és ezért megengedem
magamnak, hogy úgy érezzem, talán tényleg találtam indokot a
gyógyulásra. Okot arra, hogy tűhegyem magam az álmaimba
belopódzó, elcseszett dolgokon. Talán lehetséges, hogy a
feneketlen sötétségű szívem mégis képes szeretni. Rylee
jelenléte egy ilyen sötét helyen arra enged következtetni, hogy a
lelkem felett uralkodó, még mindig friss és gennyedző sebek
talán végre behegednek.
Álmodom – tudom, hogy álmodom –, de akkor hogyan
lehetséges, hogy Rylee mindenhol jelen van, még az álmaimban
is? Nem elég, hogy minden istenverte nap minden percében rá
gondolok, erre még a tudatalattimba is beférkőzik!
Rylee bátorít.
Megpuhít.
 Felemészt.
Egyszerűen a frászt hozza rám.
Olyan érzést vált ki belőlem, mint egy-egy futam kezdete:
egyszerre eláll tőle a szívverésem, de fel is gyorsul. Olyan
dolgokon töprengek miatta, amiken nem kellene. Rylee a
bennem lévő sötétség mélyére hatol, és eléri, hogy a mikoron
gondolkodjak, és ne azon, hogy ha.
A rohadt életbe!
Biztos, hogy álmodom, ha ilyen szarokon jártatom az agyam.
Mégis mikor lettem ilyen nyálas pöcs? Becks istenesen lebasz
majd a lábamról, ha meghallja, hogy ilyeneket beszélek.
Biztosan csak arról van szó, hogy megint el akarok veszni
Ryleeban. Magam alá gyűrni felhevült testét, és beléhatolni.
Lágy hajlatok. Hetyke cicik. Szűk punci. Csak ennyi kell. Ettől
majd helyrejövök. És végre rend lesz felül. És ami azt illeti, alul
is. És amint kielégültem, végre képes leszek másra is
összpontosítani, és nem csak olyan haszontalan szarságokra
fecsérelni az időmet, mint érzések és a dobogó szívem, amiről
tudom, hogy képtelen szeretetet adni vagy kapni.
Valószínűleg Rylee az újdonság varázsával bír – és ezért
érzem úgy magam, mint egy bagzó macska, méghozzá annyira,
hogy kifejezetten vele álmodom, és nem csak egy arctalan,
tökéletes testről, mint legtöbbször. Rylee valahogy annyira
dögös, hogy megáll tőle az eszem. A fenébe is, még a kefélés
előtt együtt töltött időt is annyira várom, mint magát a kefélést!
Vagy majdnem.
Rengeteg csaj kínálkozik fel nekem nyílt, szexuális célzattal
– kiteszik a mellüket, a tekintetükkel jelzik, hogy úgy
baszhatom meg őket, ahogy nekem tetszik, és egy szempillantás
alatt szétteszik a lábukat –, és egyet biztosan leszögezhetek: a
legtöbb esetben nagyon is vevő vagyok rájuk. De Ryleeval a
kezdetektől fogva – attól a pillanattól kezdve, hogy abból a
rohadt tárolóból belecsöppent az életembe – más a helyzet.
Képek villannak fel álmomban. Áramütésként ért, ahogy
felnézett rám azzal a kicseszettül csodaszép szemével. Amikor
először megízleltem, az agyam megszűnt gondolkozni, az érzés
végigszáguldott a gerincem mentén, tökön ragadott, és közölte
velem, hogy sose hagyjam el – hogy bármi áron, de meg kell
szereznem Ryleet. Látom magam előtt, ahogy a fenekét
ringatva távozik, engem egy pillantásra sem méltatva, és valami
olyasmivel vett le a lábamról, amit korábban nem tartottam
izgatónak – a dacosságával.
A képek tovább örvénylenek. Rylee letérdel Zanderhez, és
megpróbál utat találni a kisfiú sérült, zárkózott lelkéhez. Látom
magam előtt, ahogy tegnap este lovaglóülésben ült rajtam a
teraszon a kedvenc pólómban és egy szál bugyiban. Látom
magam előtt, hogy amikor megjelentem az irodájában, zavar és
düh hadakozott egymással álomszép arcán visszautasíthatatlan
ajánlatom hallatán. Látom, ahogy Rylee csipkés fehérneműben,
magát felkínálva áll előttem, és önzetlenül adja át nekem egész
lényét.
A francba, ébresztő, Donavan! Álmodsz. Ébredj fel, és vedd
el, amit akarsz! Rylee itt fekszik melletted. Meleg. Hívogató.
Csábító.
Zavar lesz úrrá rajtam, amiért ennyire kétségbeesetten
kívánom őt, mégis képtelen vagyok felébredni ebből a rohadt
álomból, hogy úgy használjam Rylee észbontóan szexi testét,
ahogy nekem tetszik. Talán ez teszi Ryleet olyan különlegessé.
Hogy egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mennyire izgató.
A számtalan korábbi lánnyal ellentétben, akik órákat töltenek a
tükörképük bámulásával, mégsem elégedettek a látvánnyal
soha, Ryleenak lövése sincs erről.
 Képek villannak fel Ryleeról és a tegnap estéről. Ahogy
ibolyaszín szemével engem figyel, telt alsó ajkába harap, teste
ösztönösen reagál az enyémre, és átadja magát nekem.
Jellegzetes vaníliaillata összekeveredik a samponéval. Bűnösen
édes íze függőséget okoz. Ellenállhatatlan, ártatlan és pajzán,
becsomagolva egy csábító, formás testbe.
Már a gondolattól ágaskodni kezd a farkam. Ismét meg kell
kapnom őt. Nem tudok betelni vele. Legalábbis egyelőre, amíg
tart az újdonság varázsa, és rá nem unok, mint általában. Szó
sem lehet róla, hogy alárendeljem magam egy nőnek. Miért
ragaszkodjak olyasvalakihez, aki végül úgyis elhagy? Aki
hanyatt-homlok menekül, amikor fény derül a mélyen bennem
lakozó igazságra, a lelkemet megfertőző méregre. Numerákra
van szükségem. Csak erre vágyom.
Csak ennyit engedek magamnak.
Érzem, ahogy a keze a hasamra vándorol, és átadom magam
az érzésnek. A kurva életbe, most rögtön szükségem van erre!
Szükségem van Ryleera most azonnal! A farkam egy
szempillantás alatt életre kel, ahogy eszembe jut, hogy az
annyira áhított feszes és nedves forróság csak egy
karnyújtásnyira van tőlem. Csak pillanatok választanak el attól,
hogy Rylee selymes testébe temetkezve elfelejtsem a fejemben
tomboló zűrzavart. Egyre durvább a reggeli erekcióm, szinte
már fájdalmas, és Rylee érintéséért könyörög.
A testem megfeszül, amikor rádöbbenek, hogy a hasamat
ölelő kar Rylee karjával ellentétben nem puha, nem lágy és nem
is vaníliaillatú. Az undortól megborzongok, és felfordul a
gyomrom. Epe tolul a torkomba, fojtogat. A férfi pórusaiból
kipárolgó állott cigaretta- és alkoholszag járja át a levegőt, ami
egyre fokozódik, ahogy felizgul. Löttyedt hasa a hátamnak
nyomódik, miközben húsos, könyörtelen ujjait szétterpeszti a
hasam alján. Szorosan lehunyom a szemem, miközben a szívem
olyan hangosan dörömböl, hogy semmit sem hallok, még a
saját erőtlen, tiltakozó nyöszörgésemet sem.
Pókember. Batman. Superman. Vasember.
Amíg anyu távol volt a legutóbbi kiruccanásán, én olyan
sokat éheztem, és annyira legyengültem, hogy próbálom
meggyőzni magam, hogy legyek együttműködő. Anyu azt
mondta, ha jó kisfiú leszek, és teszem, amit mond, akkor
mindkettőnkre jutalom vár, és ő szeretni fog engem. A fickó
majd ad neki valamit, amitől „anyu jobban lesz”, én pedig
megkapom azt a félig megevett almát és a csomag
ropogtatnivalót, amelyekre valami szerencse folytán bukkant
valahol, és aztán hazahozta őket. A gondolatra, hogy napok óta
először végre ehetek valamit, görcsbe rándul a gyomrom, és
összefut a nyál a számban.
Pókember. Batman. Superman. Vasember.
Csak jónak kell lenni! Csak jónak kell lenni!
Ezt hajtogatom magamnak, miközben a férfi szakállas
állkapcsa a tarkómat karistolja. Megpróbálom elfojtani a
gyomromból feltörő undort, és ugyan nincs mit kiadnom
magamból, a testem mégis vadul reszket, és öklendezem. A
férfi felhevült teste a hátamnak feszül – mindig a hátamnak –,
amitől könnyek szöknek a szemembe, bár próbálom
visszatartani őket. A férfi a fülembe liheg, a félelmem felizgatja,
a könnycseppek kiszabadulnak szorosan lezárt szemhéjam alól.
A könnyek végiggördülnek az arcomon, és anyu földön heverő,
dohos matracára hullanak. Miközben a férfi vastag micsodája a
fenekemnek feszül, azt hajtogatom magamnak, hogy legyek
együttműködő. Nagyon is jól emlékszem, mi történik, ha
ellenkezek. Ha küzdök, ha nem, úgyis fájdalom lesz a vége,
rémálom, ami mindkét esetben ugyanúgy ér véget: vagy ököllel
lesújt rám a férfi a fájdalom előtt, vagy ellenállás nélkül
elfogadom a fájdalmat.
Vajon a halál fájdalmas?
Pókember. Batman. Superman. Vasember.
– Szeretlek, Colty. Tedd meg ezt a mami kedvéért, és akkor
szeretni foglak, rendben? Egy jó kisfiú mindent megtesz az
anyukája kedvéért. Mindent. Ha szeretsz valakit, akkor ilyen
dolgokat is megteszel. Ha tényleg szeretsz, és tudod, hogy én is
szeretlek, akkor megteszed ezt azért, hogy a mami ismét jobban
legyen. Szeretlek. Tudom, hogy éhes vagy. Én is. Mondtam
neki, hogy ezúttal nem fogsz ellenkezni, mert szeretsz engem.
Anyám rimánkodása a fülembe cseng. Tudom, hogy nem
számít, mennyire hangosan sikítok, mivel sose nyitja ki az ajtót,
hogy a segítségemre siessen, pedig ott ül az ajtó másik oldalán.
Tudom, hogy hallja a sikolyaimat – a fájdalom, a félelem, az
ártatlanságom elvesztése szülte sikolyokat –, de olyan köd üli
meg az agyát, hogy nem érdeklem őt. Szüksége van a drogokra,
amiket a pasitól kap, miután eljátszadozott velem. Ezzel fizet.
Anyut csak ez érdekli.
Pókember. Batman. Superman. Vasember. Pókember.
Batman. Superman. Vasember. A szuperhősök neveinek
ismételgetése az én néma egérutam ebből a pokolból. Ez jelenti
a kiutat az ereimet átjáró rettegésből, amitől kiver a veríték, és
tipikus szag üli meg tőle a levegőt. Újra elismétlem a neveket.
Imádkozom, hogy a négy hős közül teremjen itt az egyik, és
mentsen meg. Hogy küzdjön a gonosz ellen.
– Mondd ki! – hörgi a férfi. – Mondd ki, vagy addig fog fájni,
amíg ki nem mondod!
Az ajkamba harapok, és örömmel tölt el a vér fémes íze,
ahogy megpróbálom megakadályozni, hogy sírva fakadjak a
rettegéstől és a félelemtől. Hogy megadjam neki, amit akar,
hogy ne kiáltozzak olyan segítségért, amiről tudom, hogy hiába
várom. A férfi durván megragad. Nagyon fáj. Nem ellenkezem,
hanem kimondom, amit hallani akar.
– Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek... – Ismételgetem megállás
nélkül, miközben a férfi egyre gyorsabban kapkodja a levegőt
az izgalomtól, amit a szavaim idéznek elő. A körmeimet a
tenyerembe vájom, miközben a férfi keze fokozatosan lejjebb
haladva markolász és tapogat. Durva ujjai elérnek rongyos
alsónadrágom derékrészéhez – csak ez az egy van –, és hallom,
hogy heves és sürgető mozdulatokkal elszakítja azt. Levegő
után kapkodok, a testem vadul remeg, tudva, hogy mi
következik. A férfi egyik kezével megragadja az ágyékomat,
olyan erősen szorít, hogy fájdalmat okoz, míg a másik kezével
utat nyit magának hátulról.
Pókember. Batman. Superman. Vasember.
Képtelen vagyok rá. Kopog a szemem az éhségtől, de... ez
nagyon fáj! Ellenkezek.
– Nem! – hörgöm cserepes szájjal, miközben erősen küzdök,
hogy elkerüljem, ami rám vár. Vadul hánykolódom, közben
hozzáérek a férfihoz egy pillanatra, aztán kiugrok az ágyból, így
egy időre egérutat nyerek. Rettegés járja át a testemet, teljesen
maga alá temet, ahogy látom, hogy a férfi felemelkedik a foltos
matracról, és felém indul. Az arcán eltökéltség, a szeme tüzel a
vágytól.
Azt hiszem, valaki a nevemen szólít, és ettől összezavarodik
túlterhelt agyam. Mit keres itt Rylee? El kell tűnnie innen! A
férfi őt is bántani fogja! A kurva életbe! Csak Ryleet ne!
Gondolatban eszeveszetten kiabálok neki, hogy meneküljön.
Hogy tűnjön el innen, de nem tudom megformálni a szavakat.
Az iszonyattól a torkomra forr a szó.
– Colton!
 A fejemben létező páni félelem lassan eloszlik, és átadja a
helyét a hálószobámba beszűrődő lágy reggeli fénynek. Nem
tudom, hihetek-e a szememnek. Ez a valóság.? Harminckettő
vagyok, de nyolcévesnek érzem magam. Érzem a csípős reggeli
levegőt izzadságtól csatakos meztelen testemen, de a hideg,
amit érzek, olyan mélyen beette magát a lelkembe, hogy tudom,
nincs az a hőség, amitől felmelegednék. A testem olyannyira
görcsbe rándult a fenyegető erőszaktól, hogy beletelik egy
pillanatba, mire elhiszem, hogy a férfi tényleg nincs itt.
A pulzusom őrülten száguld, miközben felemelem a fejem,
és tekintetem Ryleen állapodik meg. Hatalmas ágyamon ül,
csupasz dereka körül a halványkék ágyneművel, ajka duzzadt
az alvástól. Rámeredek, reménykedve, hogy ez a valóság, de
nem tudom biztosan, hogy hihetek-e a szememnek.
– A kurva életbe! – Remegve kifújom a levegőt,
elernyesztem összeszorított öklöm, és a tenyeremmel
megdörzsölöm az arcom, hogy elűzzem a rémálmot.
Megkönnyebbüléssel tölt el a tenyeremet karistoló durva
borostám hangja. Azt jelenti, hogy ez a valóság. Hogy
felnőttem, és a férfi nincs itt.
Hogy többé már nem bánthat.
– A kuuurva életbe! – sziszegem ismét, és megpróbálok
rendet tenni a fejemben uralkodó káoszban. Amikor Rylee
megmozdul, a tekintetem ismét egy helyre összpontosít. Rylee
lassan felemeli a kezét, és megdörzsöli a másik vállát, miközben
az arca fájdalmasan eltorzul, de nem veszi le rólam aggódással
teli tekintetét.
Csak nem bántottam Ryleet? Jóságos ég! Bántottam Ryleet!
Ez nem lehet igaz! Az idegeim pattanásig feszülnek. Az
agyam pörög. Ha ez a valóság, és Rylee tényleg itt van, akkor
miért érzem még mindig a pasas szagát? Hogy lehet, hogy még
mindig érzem, ahogy a szakálla a tarkómat karistolja? Hogy
lehet, hogy még mindig hallom, ahogy nyögve elélvez? Hogy
még mindig érzem a fájdalmat?
– Rylee, én...
Esküszöm, hogy még mindig érzem a férfi ízét a számban.
Jóságos isten!
A gyomrom felfordul a gondolattól és az emléktől.
– A francba, rögtön jövök. – Berohanok a fürdőszobába.
Meg kell szabadulnom a számban érzett íztől.
Az utolsó pillanatban érek oda a vécéhez. Megbotlok, és
térdre esve a vécécsészébe ürítem üres gyomrom tartalmát. A
testem vadul remeg, ahogy mindent megteszek annak
érdekében, hogy megszabaduljak a pasas érintésétől, holott
tudom, hogy ez csak a fejemben létezik. A vécé mellé csúszok,
és nekidőlök a csempézett falnak. A hűs márvány jólesik
felhevült bőrömnek. Remegő kézfejemmel megtörlöm a
számat. Hátradöntöm a fejem, lehunyom a szemem, és
megpróbálom visszakergetni az emlékeket oda, ahonnan jöttek,
de mindhiába.
Pókember. Batman. Superman. Vasember.
Mégis mi a fene történt? Tizenöt éve nem álmodtam
hasonlót. Miért pont most? Miért... Ó, a kurva életbe!A rohadt,
kurva életbe! Rylee. Rylee végignézte. Rylee szemtanúja volt
annak a rémálomnak, amiről eddig még soha nem beszéltem
senkinek. Ez a rémálom tele van olyan dolgokkal, amikről senki
sem tud. Vajon beszéltem álmomban? Vajon Rylee hallott
valamit? Ne, ne, ne! Nem tudhat róla!
Nem szabadna itt lennie.
Elönt a szégyen, a torkomat fojtogatja. Mélyeket lélegzem,
nehogy megint rosszul legyek. Ha Rylee megtudja, miket
tettem – hogy milyen dolgokat tettem meg a pasasnak
szemrebbenés nélkül –, akkor rájön, milyen ember vagyok
valójában. Rá fog döbbenni, hogy mennyire undorító, mocskos
és értéktelen vagyok; hogy miért nem lehet szó róla, hogy
valaha is szeressek valakit, hogy elfogadjam valaki szeretetét.
Felszínre tör az évek alatt a bőrömbe ivódott rettegés – az
attól való rettegés, hogy valaki rájön az igazságra.
Ó, a tetves életbe, már megint? A gyomrom vadul háborog,
és miután befejezem az öklendezést, lehúzom a vécét, és talpra
kecmergek. Elbotorkálok a mosdókagylóhoz, remegő kézzel
nagy adag fogkrémet nyomok a fogkefémre, és nekiesek a
fogsoromnak. Lehunyt szemmel próbálom elűzni a rossz
érzéseket. Igyekszem felidézni, hogy milyen érzés volt Rylee
kezét magamon érezni a számtalan női kéz helyett, akiket
szégyentelenül kihasználtam az elmúlt évek során annak
érdekében, hogy megpróbáljak elfeledkezni a szörnyű
emlékekről.
Én az élvezetbe fojtom a fájdalmamat.
– A kurva életbe! – Ez most nem vált be, ezért addig
dörzsölöm a fogam, amíg meg nem érzem az ínyemből
kicsorduló vér fémes ízét. A mosdókagylóra hajítom a fogkefét,
ami nagy csattanással landol. Vizet engedek a tenyerembe, és
az arcomra locsolom. A tükörben látom, hogy Rylee belép a
fürdőszobába. A lábára összpontosítok. Veszek egy mély
levegőt. Nem engedhetem, hogy így lásson. Túlságosan okos –
hiszen van elég tapasztalata az ilyen szarságok terén –, én
pedig még nem állok készen arra, hogy kiteregessem a
szennyesemet, és alaposan kivesézzük.
És szerintem sose leszek képes rá.
Megdörzsölöm az arcom a törülközővel. Fogalmam sincs,
hogyan tovább. Amikor ledobom a törülközőt, Ryleera nézek.
Istenem, mennyire hihetetlenül, kibaszottul gyönyörű! Eláll
tőle a lélegzetem. A lába csupasz, felül az én elnyűtt pólómat
viseli, a szemfestéke elkenődött, a haja kócos az alvástól, és a
párna meggyűrte az arcát, de ez semmit sem von le a
vonzerejéből. Valamilyen módon még emel is rajta.
Ártatlannak tűnik, elérhetetlennek. Nem érdemlem meg. Rylee
sokkal több, mint amire egy magamfajta méltó lehet.
Túlságosan közel engedtem magamhoz, közelebb, mint eddig
bárkit. És ez halálra rémít. Sosem engedtem magamhoz
ennyire közel senkit, mert az azt jelentené, hogy fel kell fednem
a múltamat, és elárulnom a titkaimat.
És mert azt is jelentené, hogy szükségem van a másikra. Én
csak magamra támaszkodok, mert a szükség fájdalommal jár.
Magánnyal. Kimondhatatlan rémségekkel. És mégis
szükségem van Ryleera. A testem minden porcikája arra
vágyik, hogy odamenjek hozzá, magamhoz húzzam, és vigaszt
keressek nála. Hogy lágy, meleg bőre és halk sóhaja enyhítse a
mellkasomat feszítő nyomást. Szeretnék elveszni benne, ha
csak egy percre is, hogy ismét megtaláljam önmagam. És pont
emiatt kell eltűnnie innen. Bármennyire is szeretném, nem...
Egyszerűen nem tehetem ezt vele. Magammal. A gondosan
felépített életemmel és a jól bevált problémamegoldó
módszeremmel.
Jobb nekem egyedül. Így legalább tudom, mire számítsak.
Feltérképezem az adott helyzetet, és előre tudom, hogyan
vegyem elejét a problémáknak. A rohadt életbe! De ezt hogyan
csináljam? Hogyan leszek képes ellökni magamtól az egyetlen
nőt, aki mellett először merült fel bennem a gondolat, hogy
közel engedem magamhoz?
Jobb most elveszíteni, mintsem az igazság után fordítson
hátat.
Veszek egy mély levegőt, hogy felkészüljek és erőt gyűjtsék,
majd Rylee szemébe nézek. Ibolyaszín szemében számtalan
érzelem tükröződik, mégis a szánalom az, amitől eldurran az
agyam, amibe kapaszkodhatok, és amivel aljas módon
megindokolhatom azt, amit tenni készülök. Túl sokszor láttam
már ezt a tekintetet életem során, és semmi sem idegesít
jobban. Nem vagyok elesett. Rohadtul nem szorulok rá senki
együttérzésére.
Főleg nem az övére.
Izgató, mély hangján kimondja a nevemet, én pedig
majdnem meggondolom magam.
– Ne, Rylee! Menned kell.
– Colton? – Kutató tekintetével számtalan kérdést tesz fel
úgy, hogy egy sem hagyja el a száját.
– Menj, Rylee! Nem akarom, hogy itt legyél. – A
kijelentésemre elsápad. A tekintetem végigsiklik az arcán,
látom, hogy alsó ajka megremeg. A számat harapdálom
belülről, mert érzem, hogy a gyomrom háborog, és hogy megint
mindjárt elhányom magam.
– Csak segíteni akarok...
Megtört hangja a lelkem mélyéig megérint, és gyűlölöm
magam, amiért fájdalmat fogok neki okozni. De átkozottul
makacs, tudom, hogy vita nélkül nem fog lelépni. Tesz egy
lépést felém, mire összeszorítom az állkapcsom. Ha Rylee
hozzám ér, ha megérzem a bőrömön az ujjait, elvesztem.
– Tűnés! – kiáltom. Rylee felkapja a fejét, a tekintetében
hitetlenkedés ül, de azt is érzem, hogy mindenáron meg akar
vigasztalni. – Tűnj a picsába, Rylee! Nem akarom, hogy itt
legyél! Nincs szükségem rád!
A szeme elkerekedik, az állkapcsa megfeszül, ahogy
megpróbálja visszafogni az ajka remegését.
– Nem gondolod komolyan.
 A hangjából kicsendülő merészség olyan részeimet szólítja
meg, amelyek létezéséről nem is tudtam. Megőrülök attól, hogy
végig kell néznem, hogy fájdalmat okozok neki, miközben ő
rendíthetetlenül itt áll, és tűri, amiket a fejéhez vágok, csak
azért, hogy meggyőződjön róla, jól vagyok-e. Ha lehet, most
még inkább bebizonyosodik, hogy Rylee tényleg egy szent, én
pedig egyértelműen egy szarházi vagyok.
A franc essen bele!
Légből kapott hazugságokkal kell megtörnöm őt, hogy végre
elhúzzon innen. Hogy ellenálljak a késztetésnek, hogy
bocsánatot kérjek tőle, és marasztaljam. Hogy átadjam magam
mindannak, ami ellen mindig is kézzel-lábbal védekeztem.
– A rohadt életbe, dehogynem! – üvöltöm, és
idegességemben áthajítom a fürdőszobán a kezem ügyébe
kerülő törülközőt, ami letarol néhány gagyi, borosüvegre
hasonlító vázát. Rylee makacsul felszegett állal méreget. Menj,
Rylee! Ne nehezítsd meg a helyzetet! De ő fogva tartja a
tekintetemet. Teszek egy lépést felé, megpróbálok minél
fenyegetőbbnek látszani, hogy végre távozásra bírjam.
– Megbasztalak, Rylee, és most végeztünk! Mondtam, hogy
csak ennyire vagyok jó, cica...
Egy könnycsepp gördül végig az arcán, én pedig
kényszerítem magam, hogy egyenletesen lélegezzek, hogy
közömbösnek tettessem magam, de az ametiszt szempárban
ülő fájdalmas tekintet kicsinál. Mennie kell – most rögtön!
Felkapom a táskáját a pultról, és a mellkasához nyomom.
Megborzongok, amikor látom, hogy meginog, mert akkora
erővel vágtam hozzá a táskát. Felfordul a gyomrom a
gondolattól, hogy kezet emeltem rá.
– Kifelé! – kiáltom ökölbe szorított kézzel, nehogy
kinyújtsam a karom, és megérintsem. – Már meguntalak! Hát
nem látod? Megszolgáltad, amire kellettél. Gyors kis időtöltés.
Most végeztem. Takarodj!
Rylee még egy utolsó pillantást vet rám, a könnyein át a
tekintetemet keresi, csendesen és kitartóan, de aztán kitör
belőle a zokogás. Megfordul, és kibotorkál a fürdőszobából,
miközben én az ajtófélfának támaszkodva állok, a szívem
dübörög, a fejem hasogat, és ujjaimba fájdalom nyilall, ahogy
kapaszkodom az ajtófélfába, nehogy utánaeredjek. Amikor
meghallom, hogy bevágódik a bejárati ajtó, remegve, hosszan
kifújom a levegőt.
Mi a francot műveltem?
Ismét képek villannak fel az álmomból, és pont erre az
emlékeztetőre van szükségem. Hirtelen megint elárasztanak az
emlékek. Bebotorkálok a zuhany alá, és elviselhetetlenül
forróra állítom a vizet. Felkapom a szappant, és vadul sikálni
kezdem a bőrömet, megpróbálom ledörzsölni magamról a férfi
tapogató mancsa keltette érzést, megpróbálom lemosni a
fájdalmat, amit a fickó emléke idéz fel bennem, és az, hogy
ellöktem magamtól Ryleet. Amikor elfogy a szappan,
megfordulok, felkapok egy tusfürdős flakont, és magamra
öntöm. Kezdem elölről, a kezem őrülten jár, végzi a dolgát. A
bőröm vörös, és mégsem elég tiszta.
Váratlanul ér a torkomból feltörő zokogás. A kurva életbe!
Én nem szoktam sírni. A jó kisfiúk, akik szeretik az
anyukájukat, nem sírnak. A vállam remeg az erőlködéstől,
ahogy megpróbálom tartani magam, de túl sok volt mindaz,
ami az elmúlt pár órában történt – az összes érzelem, emlék és
a Rylee szemében ülő fájdalom. Átszakad a gát, és szabad
folyást engedek a könnyeimnek.
 1. FEJEZET

AHOGY ENYHÜL A TESTEMET RÁZÓ ZOKOGÁS, a térdkalácsomba

hasító fájdalom ránt vissza a valóságba. Ráeszmélek, hogy
Colton bejárata előtt térdelek a durva kövön, és nincs rajtam
más, csak egy póló. Se cipő. Se nadrág. Még a kocsim sincs itt.
És a telefonom bent van a fürdőszobában, a polcon.
A fejemet csóválom. A fájdalom és a megalázottság a
haragnak adja át a helyét. Már túltettem magam a Colton
szavai által okozott sokkon, és most én szeretnék neki
beolvasni. Nem normális, hogy így beszél és bánik velem.
Hirtelen adrenalinlökettől vezérelve felpattanok a földről, és
feltépem a bejárati ajtót. Az ajtószárny csattanva vágódik a
falnak.
Lehet, hogy Colton végzett velem, de én még nem mondtam
el, amit akartam. Túl sok minden kavarog a fejemben, és lehet,
hogy többé nem lesz módom elmondani neki. És nem
szeretném megbánással bővíteni azt a listát, amelyen azok a
dolgok szerepelnek, amiken tépelődhetek.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat. Nagyon is tudatában
vagyok annak, hogy milyen kevés ruha van rajtam, ahogy a hús
reggeli levegő utat talál a pólóm alá, és megcsiklandozza
csupasz bőrömet. A bőrömet, amely kissé feldagadt és sajog,
mivel Colton a tegnap esti szeretkezéseink során rendkívül
nagy figyelmet szentelt a testemnek, és rendkívüli tehetségről
tett tanúbizonyságot. A frusztráltságom szomorúsággal tetézi
dühöngő haragomat. Baxter farokcsóválva üdvözöl, amikor
belépek a hálószobába. Hallom, hogy a zuhanyfülkében folyik a
víz. Tűz száguld végig az ereimben, ahogy felidézem Colton
megjegyzéseit a fejemben, és mindegyik csak erősíti a másikat.
A vagdalkozásai miatt érzett fájdalom átmegy megalázottságba,
a megalázottság pedig haragba. Határozottan lehajítom a
táskám a fürdőszobai polcra a telefonom mellé.
Dühösen bevágtatok a zuhanyzóba, készen arra, hogy én is
kiadjam magamból a haragomat. Hogy elmondjam Coltonnak,
hidegen hagy, hol áll a társadalmi ranglétrán, és hogy a hozzá
hasonló önjelölt seggfejek nem érdemlik meg a hozzám hasonló
normális nőket. A zuhanyfülkéhez érve azonban megtorpanok,
a szavak a torkomra forrnak.
Colton a zuhany alatt áll, a kezével a falnak támaszkodik. Víz
csorog végig a vállán, ami mintha, súlyos terhek alatt
rogyadozna. A feje leverten, élettelenül lóg. A szemét szorosan
lehunyja. Távolságtartónak és határozott kiállásúnak ismertem
meg, de ennek most nyoma sincs. Eltűnt az az erős, magabiztos
férfi, akit ismerek. Köddé vált.
Az első gondolat, ami átfut a fejemen, hogy a seggfej igenis
megérdemelte. Igenis legyen levert és zaklatott amiatt, ahogyan
bánt velem, és a szörnyű dolgok miatt, amiket a fejemhez
vágott. Ha térden állva könyörög, akkor sem tudja semmissé
tenni a fájdalmat, amit a szavaival okozott, sem azt, hogy
ellökött magától. Ökölbe szorítom a kezem, és magammal
viaskodom, hogy hogyan tovább, mert most, hogy itt állok,
tanácstalannak érzem magam. Eltelik egy pillanat, aztán úgy
döntök, hogy észrevétlenül távozom: hívok egy taxit, és szó
nélkül lelépek. De amint teszek egy lépést hátrafelé, Colton
fojtottan felzokog, amibe az egész teste beleremeg. Olyan vad
torokhangot ad ki magából, mintha minden erejére szüksége
lenne ahhoz, hogy összeszedje magát.
A hangja miatt megtorpanok. Látom, ahogy ez az erős,
ízig-vérig férfi összeomlik, és rádöbbennek, hogy az őt
marcangoló kín esetében sokkal többről van szó, mint az iménti
szóváltásunk. És a szenvedését látva rájövök, hogy mindenki
máshogy éli meg a fájdalmat. Olyan sok definíciója van ennek
az egyszerű szónak, és erre csak most, ebben a pillanatban
jövök rá.
Sajog a szívem a Colton szavai okozta fájdalomtól és
megaláztatástól. Sajog, mert ilyen hosszú idő után megint
kitártam valakinek a szívemet, aki kegyetlenül megtépázta.
A fejem lüktetni kezd, ahogy arra gondolok, hogy Colton
esetében sokkal többről van szó, hogy ezt a tapasztalataim és a
tudásom révén észre kellett volna vennem, de annyira
elvakított Colton, a jelenléte, a szavai és a tettei, hogy nem
figyeltem eléggé.
Nem láttam a fától az erdőt.
Összefacsarodó szívvel figyelem Colton küzdelmét a saját
démonjaival, amelyek nemcsak napközben kísértik, hanem
még az álmaiba is követik.
Rettenetesen szeretnék odamenni hozzá, hogy
megvigasztaljam, és megpróbáljam enyhíteni a démonjai
okozta fájdalmát. Szeretném megsimogatni, és kiűzni a fejéből
azokat emlékeket, amelyekről úgy hiszi, sosem tud tőlük
megszabadulni, amelyek miatt sosem lesz már teljes ember.
Közben az önérzetemmel viaskodom, mert ki akarok tartani
az elhatározásom mellett, és makacsul próbálok hű lenni
magamhoz.
Még sosem mentem vissza önszántamból olyanhoz, aki úgy
bánt velem, mint Colton.
 Határozatlan vagyok. Bizonytalanul mérlegelem, melyik
belső hangra hallgassak, amikor Coltonból ismét feltör egy
elfojtott, szívet tépő zokogás. Olyan mélyről, hogy az egész teste
beleremeg. Az arca annyira megfeszül, hogy a fájdalma kézzel
fogható.
Már kevésbé viaskodom azzal kapcsolatban, hogy mi legyen
a következő lépés, mivel nem dughatom a homokba a fejem:
Coltonnak, ha akarja, ha nem, most szüksége van valakire.
Szüksége van rám. Magába roskadt kedvesem látványa
elfeledteti velem az összes kegyetlen szót, amivel megsebzett. A
mondatok elbújnak, mélyre, hogy majd egy másik alkalommal
megbeszéljük őket. A munkám során megtanultam
türelmesnek lenni, de azt is tudom, hogy mikor kell
megtennem az első lépést. És ez alkalommal nem fogom
figyelmen kívül hagyni a jeleket.
Sosem voltam képes hátat fordítani a segítségre
szorulóknak, főleg nem egy kisfiúnak. Mert itt és most, ahogy a
reményvesztett és gyámoltalan Coltonra nézek, nem látok
mást, csak egy elgyötört kisfiút, aki nemrég összetörte a
szívemet – és akitől még most is hevesebben ver a szívem –, és
hiába tudom, hogy kész öngyilkosság itt maradni, képtelen
vagyok hátat fordítani. Képtelen vagyok magamat óvni más
fájdalma árán.
Tudom, hogy ha más hozná meg ezt a döntést a szemem
láttára, ostobának tartanám, amiért visszament a házba.
Megkérdőjelezném az értékítéletét, és közölném, hogy egye
meg, amit főzött. De kívülállóként mindig könnyű ítélkezni,
mert sosem tudhatod, te milyen döntést hoznál, amíg nem
találod magad hasonló szituációban.
És most én is ebbe a helyzetbe kerültem. Gondolkodás
nélkül döntök, mert annyira magától értetődő, és annyira
belém ivódott az, hogy tegyem meg az első lépést olyan esetben,
amikor mások félrenéznének.
Ösztönösen mozdulok, saját akaratomból adom meg
magam ennek az érzelmi öngyilkosságnak, ahogy óvatosan
belépek a zuhany alá. Colton az egyik hatalmas tusolófej alatt
áll, miközben a kővel kirakott falba épített fúvókákból víz
spriccel az egész testére. Egy beépített pad húzódik a fal
mentén. A sarokban különböző flakonok sorakoznak. Egy
másik időben és helyen biztosan alaposabban szemügyre
vettem volna a fényűző zuhanyfülkét, és elképzeltem volna,
milyen lehet órákig állni alatta.
De most szó sem lehet róla.
Lehet, hogy Colton teste fantasztikus, de távolságtartó, ami
az érzelmeit illeti. Elönt a szomorúság, ahogy figyelem, hogyan
záporozik a víz tökéletesen kidolgozott testére. Csak úgy árad
belőle a fájdalom, annyira kézzel fogható a kín, hogy szinte
összeroppanok a súlya alatt, ahogy odalépek Colton mellé. A
falnak dőlök ott, ahol a kezével támaszkodik. Néhány eltévedt,
forró vízcsepp a bőrömre hullik, amitől megborzongok. Újfent
tanácstalannak érzem magam, ahogy kinyújtom a karom, de
szinte rögtön visszahúzom, mert nem akarom még jobban
megijeszteni Coltont, hiszen amúgy is teljesen magába roskadt.
Kis idő elteltével Colton felemeli a fejét, és kinyitja a szemét.
Levegő után kapkod, amint meglátja, hogy ott állok mellette.
Döbbenet, megalázottság és megbánás suhan át a tekintetén,
majd egy pillanatra lesüti a szemét. Amikor ismét rám néz,
olyan mély, leplezetlen fájdalom ül a szemében, hogy a
látványtól szóhoz sem jutok.
Így állunk ott egy ideig – mozdulatlanul és szótlanul
térképezzük fel a másik lelkének mélységeit. Ez a néma
adok-kapok ugyan nem hozza helyre a dolgokat, de sok
mindenre választ ad.
– Annyira sajnálom! – suttogja Colton megtörten. Elfordítja
rólam a szemét, és ellöki magát a faltól. Hátratántorodik, és
lerogy a beépített padra. Én sem tudok tovább mozdulatlan
maradni. Pár lépéssel áthidalom a köztünk lévő távolságot, és
szétfeszítem a térdét, hogy beférkőzzek a lába közé. Mielőtt
megérinthetném, Colton váratlanul megragadja a csípőmet, és
magához ránt. Keze bekúszik nedves pólóm alá, és végigfut a
felsőtestemen, felfelé tolva a pólót. Keresztbe teszem a kezem,
és magam vetem le a felsőt. Hanyagul a hátam mögé hajítom,
hangos ploccsanással landol a kövön. Amint meztelen vagyok,
Colton olyan erővel ölel magához, hogy szinte összeroppantja a
testemet. Én állok, ő ül, arcát a hasamhoz szorítja, karjával
satuként tart fogva.
A feje tetejére simítom a tenyeremet, és magamhoz ölelem.
Érzem, hogy a teste remeg a benne dúló érzelmi vihartól.
Tanácstalan és bizonytalan vagyok: mit mondhatnék, hogyan
segíthetnék egy olyan emberen, aki ennyire elszigeteli magát
érzelmileg? Egy gyerekkel még megbirkózom, de egy felnőtt
férfi esetében korlátokba ütközöm. És nem tudom, hogyan
reagálna Colton, ha túllépném azt a bizonyos határt.
Lágy mozdulatokkal simogatom Colton nedves haját,
igyekszem a lehető legjobban megnyugtatni. Az ujjaimmal
próbálom elmondani mindazt, amit Colton nem akar a számból
hallani. A mozdulatoktól ellazulok, és biztos vagyok benne,
hogy Colton is. Az idő megáll, de a gondolatok csak úgy
örvénylenek a fejemben. Így, hogy nem hallom Colton kínzó
szavait, képes vagyok a kifakadása mögé látni. Meglátni, hogy
miért lök el magától. Hogy miért mar belém a szavaival.
Megpróbálja elhitetni magával, hogy senkire és semmire nincs
szüksége, ezért bármire hajlandó annak érdekében, hogy
távozásra bírjon, hogy ne lássam, ahogy darabjaira hullik.
Ez a hivatásom, mégsem láttam a jeleket, mert a szerelem és
a megbántottság elhomályosította az ítélőképességemet.
Szorosan lehunyom a szemem, és gondolatban magamat
korholom, bár tudom, hogy úgysem tudtam volna máshogy
kezelni a helyzetet. Colton nem hagyta volna. Megszokta a
magányt, folyton a saját démonaival küzd. kizárja a külvilágot,
és mindig a legrosszabbat feltételezi.
Azt hiszi, hogy úgyis elhagyják.
Az idő telik. A tusolófejből a kőből rakott járólapra záporozó
víz hangja töri meg a csendet. Aztán Colton elfordítja a fejét, a
homlokát a hasamnak támasztja. Ettől a váratlan, meghitt
mozdulattól összefacsarodik a szívem. Finoman ide-oda
forgatja a fejét, aztán váratlanul csókokkal hinti tele a hasamon
húzódó hosszú sebhelyet.
– Sajnálom, hogy megbántottalak! – mormogja a víz
csobogásánál kicsivel hangosabban. – Rettenetesen sajnálom.
Tudom, hogy nem csak azért kér bocsánatot, mert sértéseket
vágott a fejemhez, és ellökött magától. A bocsánatkérése
túlmutat ezeken, olyan dolgokat sejtet, amelyekről a
leghalványabb fogalmam sincs. A hangjában bujkáló
aggodalomtól összeszorul a szívem, de repes is az örömtől a
szavai hallatán.
Előrehajolok, és a feje búbjára nyomom a számat, ahogy egy
anya tenné a gyermekével – ahogy a házbeli fiúk esetében
tenném.
– Én is sajnálom, hogy bántottak téged.
Colton fojtottan felnyög, majd kinyújtja a karját, és arcomat
az övéhez húzza. Egy szempillantás alatt birtokba veszi a
számat, a csókja észbontó. Az ajkunk találkozik, a nyelvünk
csatát vív. Egyre növekszik bennünk a vágy. A kétségbeesés
felemészt. Lassan Coltonra ereszkedem lovagló ülésben,
miközben a szája felhorzsolja az enyémet, jelezve, hogy az övé
vagyok.
Remegő kezébe fogja az arcomat.
– Kérlek! Szükségem van rád, Rylee. – Kifulladva könyörög,
a hangja meg-megbicsaklik beszéd közben. – Muszáj, hogy
érezzelek. – A kezével irányítja a fejem mozgását, változtatva a
csók szögét. – Muszáj beléd temetkeznem.
Érzem, hogy szüksége van rám, kapkodó mozdulatai pedig
kétségbeesésről árulkodnak. Az arcára simítom a tenyeremet,
és hátradöntöm a fejét, hogy rám nézzen, és lássa a
szememben, hogy őszintén gondolom, amit mondok.
– Akkor tedd azt, Colton!
Érzem, hogy a tenyerem alatt lüktet egy izom az állkapcsán,
miközben engem ügyel. A bizonytalansága nyugtalanít. Az én
arrogáns, magabiztos Coltonom sosem habozik, ha szexről van
szó. Elönt a rettegés, ha arra gondolok, mi válthatta ki belőle
ezt a reakciót, de aztán elhessegetem a gondolatot. Majd
később foglalkozom vele.
Coltonnak most szüksége van rám.
Egyik kezemmel megragadom kemény farkát, és föléje
helyezkedem. Colton erre rövid, kapkodó levegővétellel reagál.
Nem adja semmi jelét annak, hogy megmozdulna. Szeme
szorosan lehunyva, a homloka ráncba szalad az őt kísértő
emlékektől, ezért a kezemmel végigsimítok méretes
férfiasságán. Megteszem, ami tőlem telik, hogy segítsek neki
felejteni, ezért lassan ráereszkedem. Meglepetten felkiáltok,
amikor Colton tesz egy hirtelen csípőmozdulatot, és a testünk
egyesül. Kinyitja a szemét, egymásra nézünk, így láthatom,
hogyan sötétül és homályosodik el a tekintete annyira a vágytól,
hogy már nem tudja érzéketlennek tettetni magát. Hátraveti a
fejét, és lehunyja a szemét a fenséges élvezettől, miközben
küzdelmet folytat saját magával: igyekszik elűzni a rossz
emlékeket, és csak és kizárólag rám összpontosítani, és arra,
amit nyújtok neki. Vigasztalást. Ígéretet. Érzékiséget.
Megváltást. Figyelem, ahogy belső küzdelme kiül az arcára, és
suttogva bátorítom.
– Ne gondolkozz, bébi! Csak érezz engem! – mormogom a
fülébe, miközben lassú mozdulatokkal izgatom, hogy felejteni
tudjon.
Colton remegve kifújja a levegőt, majd beharapja az alsó
ajkát, és a karjával durván megragadja a csípőmet. Újabb
lökéssel még mélyebbre hatol belém, mélyebbre, mint azt
valaha is lehetségesnek tartottam. A mindent elsöprő érzéstől –
hogy ilyen mélyen magamban érezhetem, hogy ennyire kitölt –
apró nyögések hagyják el a számat.
Csak két mondatot vagyok képes kipréselni magamból.
– Használj! Használj úgy, ahogy neked jólesik!
Felnyög, az önuralma elillan, de határozottan tart. miközben
vad, kitartó lökésekkel hatol újra és újra belém. Víztől sikamlós
testünk könnyedén siklik a másikon. A mellemet érő súrlódás
sajgó vágyat ébreszt bennem. Colton nyelve lecsap az egyik
mellbimbómra, majd végigsiklik kihűlt bőrömön, és birtokba
veszi a másik bimbómat.
Az élvezettől felnyögök, és készségesen fogadok minden
egyes erőteljes lökést. Hagyom, hogy Colton a magáévá tegyen,
hogy elérje a felejtéshez szükséges kielégülést, bármi is kísértse.
A mozdulatai egyre szaggatottabbá válnak, ahogy egyre
magasabbra hág az izgalma, és csakis a felejtésre összpontosít.
A zuhanyzó falairól visszaverődnek a nyögései és egymásnak
csapódó nedves testünk hangja.
– Élvezz el a kedvemért! – zihálom, miközben ismét
Coltonra nehezedem. – Engedd el magad!
Colton gyorsít a tempón, a nyaka és az arca céltudatosan
megfeszül.
– Basszus! – Felkiált, erős karjával majd összeroppant, az
arcát a nyakamba temeti, ahogy eljut a csúcsra. Finoman,
előre-hátra hintáztatja összeforrt testünket, miközben belém
üríti a magját. Kétségbeesett, fojtogató szorítása azt üzeni, hogy
alig segített rajta az, amit tőlem kapott.
Csókokkal borít be, miközben a nevemet ismételgeti. Az
érzései őszintének tűnnek. Elakad a szavam, mozdulatlanná
dermedek. Teljesen váratlanul ér, hogy korábban sértegetett,
most pedig imádattal fordul felém.
Pár percig ugyanebben a testhelyzetben ülünk, hogy
Coltonnak legyen ideje összeszednie magát. Nem lehet könnyű
egy olyan szenvtelen és az önuralmáról híres férfi számára,
mint ő, hogy valaki szemtanúja volt a benne dúló érzelmi
viharnak. Végigsimít jéghideg hátamon, és a mögülem
hallatszódó forró víz csobogása muzsika a fülemnek.
Amikor Colton végül megszólal, nem arról beszél, ami épp az
imént történt velünk. Az arcát a nyakamba fúrja, szándékosan
kerüli a tekintetemet.
– Még megfázol.
– Dehogy.
Colton megmozdul, és talpra áll, miközben én a lábammal
átfonom a derekát.
– Maradj itt! – mondja, ahogy letesz a forró vízsugárba,
majd kilép a zuhanyfülkéből. Zavartan nézek utána, és azon
merengek, hogy talán túl sok volt neki az őszinte
érzelemnyilvánítás, és most szüksége van egy kis magányra.
Fogalmam sincs.
Hamarosan visszatér, a víz még mindig patakokban folyik a
testéről. Hirtelen a karjába kap, az egyik könyökével elzárja a
vizet, és kivisz a tus alól. Felkiáltok, ahogy a fürdőszoba hideg
levegőjét megérzem a bőrömön.
– Kitartás! – mormogja a fejem búbjának, és ekkor rájövök,
mire készül.
Pillanatokon belül belép a fürdőkádba, amibe csorog a víz, és
talpra állít. Elmerül a buborékokkal teli vízbe, és a kezemet
rángatva jelzi, hogy kövessem a példáját. Én is leülök, mire
kellemes meleg vesz körbe, ahogy elhelyezkedem Colton lába
között.
– Ez mennyei!
Coltonnak dőlök, a csend körbeölel minket. Tudom, hogy az
álmán gondolkozik, és azon, ami utána történt. Szórakozottan
simogatja a karomat, az ujjaival próbálja eltüntetni a libabőrt.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezem. Érzem, hogy a
hátamnak nyomódó teste megfeszül a kérdés hallatán.
– Csak rosszat álmodtam – válaszolja nagy nehezen.
– Ühüm. – Nem veszem be, hogy ez csupán egy tipikus,
„kergetett egy szörnyeteg a sötét sikátorban” típusú rémálom
volt.
A szája az arcomhoz simul, érzem, ahogy kinyitja, majd
becsukja a száját. Végül megszólal.
– A démonjaimmal küzdöttem. – Kinyújtom a karom,
összefűzöm az ujjainkat, és összekulcsolódott kezünket a
derekamra helyezem. Ismét hallgatunk pár percig.
– A rohadt életbe! – Hangosan kifújja a levegőt. – Évek óta
nem történt ilyen.
Azt hiszem, szeretne még mondani valamit, de hallgatásba
burkolózik. Azon tűnődöm, mit mondjak, és tudom, hogy
alaposan meg kell válogatnom a szavaimat. Tudom, hogy ha
rosszul fogalmazok, akkor ott kötünk ki, ahonnan indultunk.
 – Teljesen normális, hogy szükséged van valakire, Colton.
Megvetően felnevet, aztán elhallgat. A megjegyzésem súlyosan
lebeg a levegőben. Azt kívánom, bár láthatnám az arcát, hogy
eldönthessem, kimondjam-e, amit gondolok.
– Teljesen normális, hogy szükséged van rám.
Mindenkinek vannak rossz napjai. A rémálmok
hátborzongatóak tudnak lenni. Én ezt mindenkinél jobban
megértem. Senki sem fog hibáztatni azért, mert szükséged volt
egy percre, hogy összeszedd magad. Nincs miért
szégyenkezned. Szóval azt akarom mondani, hogy... nem fogok
elrohanni az első szennylaphoz, és kikotyogni a titkaidat...
Amikről amúgy nem is tudok.
A hüvelykujjával szórakozottan simogatja a kézfejemet.
– Nem lennél itt, ha úgy gondolnám, hogy képes lennél
ilyesmire.
Tovább jártatom az agyam, hogy mit mondhatnék még.
Tudom, hogy Coltonnak ez fájdalmas, de ő is fájdalmat okozott
nekem. És muszáj kiadnom magamból, amit gondolok.
– Nézd, ha nem akarsz róla beszélni, megértem... Csak
mondd azt, hogy szükséged van egy percre, hogy... –
Elhallgatok, olyan kifejezés után kutatva, amivel Colton
azonosulni tud. – Hogy ki kell állnod a bokszutcába. Ne okozz
fájdalmat és lökj el magadtól azért, mert egyedül szeretnél
lenni egy kicsit!
Káromkodva a hajamba temeti az arcát, forró lehelete
melengeti a fejtetőmet.
– Nem voltál hajlandó lelépni. – Kimerülten kifújja a
levegőt. Épp válaszolni akarok, de folytatja. – Muszáj volt
megszabadulnom tőled. Halálra rémültem attól, hogy átlátsz
rajtam, hogy belém látsz, Rylee, úgy, ahogy csak te vagy képes...
És ha ez megtörténik, ha megtudod, hogy miket tettem... Akkor
sose jönnél vissza hozzám.
– Az utolsó megjegyzése suttogásnál alig hangosabb, annyira
halk, hogy erőlködnöm kell, hogy megértsem. A szavak
megrepesztik a páncélját, és feltárják a mélyben húzódó,
sebezhető énjét. A félelmet. A szégyent. Az alaptalan
bűntudatot.
Szóval azt akartad elérni, hogy a te akaratodból távozzak.
Nem a sajátomból. Át kellett venned az irányítást, fájdalmat
kellett okoznod, nehogy én okozzak neked fájdalmat.
Tudom, hogy nehéz számára a vallomás. A férfi, akinek nincs
szüksége senkire, aki ellöki magától az embereket, mielőtt túl
közel kerülnének hozzá, attól félt, hogy elveszít engem. A
fejemben egymást kergetik a gondolatok. A szívem
összefacsarodik. A megfelelő szavakat keresem.
– Colton...
– De te mégis visszajöttél. – A hangjában hallható
leplezetlen döbbenettől összeszorul a szívem. A vallomásának
súlya kimondatlanul lóg a levegőben. Colton tesztelt engem,
megpróbált ellökni magától, mégis itt vagyok.
– Ugyan, nemrég lefegyvereztem egy tinédzsert, aki késsel
támadt rám... Te piskóta vagy hozzá képest. – Viccelődve
próbálom oldani a hangulatot. Arra számítok, hogy Colton
felnevet, ehelyett magához húz, és még szorosabban magához
ölel, mintha megnyugvást lelne abban, ahogy csupasz bőrünk
összeér.
Belekezd egy mondatba, de aztán szünetet tart,
megköszörüli a torkát, és megint a nyakam hajlatába temeti az
arcát.
– Te vagy az egyetlen, aki tud a rémálmaimról.
A vallomása bombaként robban az agyamban. Amikor
terápiára járt, hogy megpróbálja feldolgozni a történteket, sose
beszélt erről senkivel? Akkora fájdalmat hordoz magában,
annyira szégyenkezik, akkora trauma érte – a többiről nem is
beszélve –, hogy majdnem harminc évig egyedül nézett szembe
ezzel a megrázkódtatással? Jóságos isten! A szívem elszorul,
ahogy az egykori kisfiúra gondolok, és a férfira, aki mögöttem
ül – akit annyira megviseltek a történtek, hogy azóta is
magában őrzi, mélyen eltemetve.
– Na és mi a helyzet a szüleiddel? A terapeutáiddal?
Colton hallgat, mozdulatlan teste megfeszül, én pedig nem
akarom erőltetni a témát. A vállára hajtom a fejem, és úgy
mozdulok, hogy a szám a nyaka hajlatához érjen. Apró csókot
nyomok az álla alá, aztán ráhajtom a fejem, lehunyom a
szemem, és magamba iszom néma törékenységét.
– Azt hittem... – Megköszörüli a torkát, próbálja szavakba
önteni a gondolatait. Nagyot nyel, érzem, ahogy az
ádámcsutkája fel-le jár. – Azt hittem, hogy ha megtudják, hogy
rémálmok gyötörnek, és az igazságot arról, hogy miért, akkor...
– Egy pillanatra elhallgat, érzem, hogy árad belőle a szorongás,
mintha fizikai fájdalmat okozna neki kimondani a szavakat.
Némán újabb csókot nyomok a nyakára, bátorításként. –
Eltaszítanának maguktól. – Lassan kifújja a levegőt, és tudom,
hogy a vallomása hatalmas erőfeszítésébe került.
– Jaj, Colton! – A szavak akaratlanul buknak ki a számon,
holott nagyon jól tudom, hogy a legkevésbé sem vágyik az
együttérzésemre.
– Ne... – kérlel. – Ne sajnálj!
– Nem, dehogy – felelem, pedig pontosan ezt érzem, nem
tehetek róla. – Csak azon gondolkodom, hogy mennyire nehéz
lehetett neked gyerekként, egyedül, és az, hogy sosem
beszélhettél róla senkinek... Ennyi. – Elhallgatok. Átfut az
agyamon, hogy eleget erőltettem egy olyan témát, amelyről
Colton nyilvánvalóan nem akar beszélni. De nem tudok
megálljt parancsolni a mondatoknak.
– Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz? –
kérdezem a bőrére szorított szájjal. A keze megfeszül az
enyémen. – Nem fogok ítélkezni feletted, és nem próbállak
megváltoztatni, de néha segít, ha kimondod, ami a szívedet
nyomja, ha kiadod magadból a gyűlöletet vagy a megaláztatást
vagy bármit, ami miatt emészted magad. Megkönnyebbülsz
tőle. – Sok mindent akarok még mondani, ezért minden
erőmre szükségem van ahhoz, hogy visszafogjam magam. és
elraktározzam a gondolataimat egy másik alkalomra, amikor
Colton kevésbé lesz védtelen és sebezhető. – Ne haragudj! –
suttogom. – Nem lett volna szabad...
– Nem, te ne haragudj! – kéri fájdalmas sóhajjal. Lehajtja a
fejét, és megcsókolja azt a vállamat, amelyiket álmában
megütött a könyökével. – Rettentően sajnálom. Azt is, amiket
mondtam és tettem. És azt is, hogy képtelen vagyok
megbirkózni a saját szarságaimmal. – Tisztán kiérződik a
hangjából a megbánás. – Először fájdalmat okozok neked,
aztán durván neked esek a zuhanyzóban.
Nem tudom visszatartani az arcomra kiülő mosolyt.
– Nem mondhatnám, hogy rosszulesett.
Nagyon jó hallani a nevetését azok után, hogy pár perccel
ezelőtt még feszültség járta át a levegőt.
– A válladra gondolsz, vagy a zuhanyra?
– Hát a zuhanyra! – felelem. Nem kerüli el a figyelmemet,
hogy Colton megpróbál kitérni a megjegyzésem elől.
Gondolom, a témaváltással próbálja oldani a komor és feszült
reggeli hangulatot.
– Folyton meglepsz.
– Mire gondolsz? – kérdezem.
 – Csináltátok valaha így Maxszel?
Micsoda? Ezzel meg mire céloz? A megjegyzése teljesen
váratlanul ér. Amikor megfordulok, hogy az arcába nézzek,
Colton karja szorosabban a derekam köré fonódik, és magához
húz.
– Ennek meg mi köze bármihez?
– Szóval? – A témaváltás mestere nem tágít.
– Nem – vallom be tűnődve. Amikor Colton megérzi, hogy
alábbhagy a nyugtalanságom, elengedi a kezemet, majd a
tenyeret a karomra helyezi, és szórakozottan mintákat rajzol rá.
Lepillantok a kezemre, szórakozottan pukkasztom ki a
buborékokat. – Igazad volt.
– Miben?
– Amit az első találkozásunkkor mondtál. Hogy a pasim
biztosan olyan óvatosan bánik velem, mint a porcelánnal –
suttogom, miközben úgy érzem, mintha elárulnám Max
emlékét. – Igazad volt. Max minden tekintetben úriember volt.
Még szex közben is.
– Nincs ezzel semmi gond! – nyugtat Colton, miközben
felemeli a kezét, és masszírozni kezdi a tarkómat. Az érzéseim
miatt érzett döbbenet belém fojtja a szót. – Mi a baj? Érzem a
válladon, hogy feszült vagy.
Remegve kifújom a levegőt, miközben elönt a szégyen a
gondolataim miatt.
– Azt hittem, hogy ez így van rendjén... el akartam hinni,
hogy ilyen a jó szex. Maxen kívül nem voltam mással. Most
pedig...
– Igen? – biztat Colton, a hangjában vidámság bujkál.
– Semmi. – Forróság önti el az arcomat.
– Rylee, beszélj hozzám, az isten szerelmére! Úgy basztalak
meg a zuhany alatt, mint egy állat. Gyakorlatilag arra
használtalak, hogy nekem jó legyen, és te mégsem tudod
szavakba önteni, hogy mit gondolsz?
– Pontosan erről van szó. – Szórakozottan köröket
rajzolgatok a testemet körbefogó combjára, miközben a
vallomásommal sutba dobom a gátlásaimat. – Bejött. Sose
gondoltam volna, hogy a szex lehet más. Hogy lehet ennyire
vad és... – Édes istenem, nem kapok levegőt! Maxszel hat évig
voltunk együtt, de szerintem sosem beszélgettünk ennyire
nyíltan a szexualitásról. Coltont pedig alig egy hónapja
ismerem, mégis arról diskurálunk, hogy mennyire felizgat, ha
durván bánik velem. Jesszus, ahogy Colton mondaná.
– Érzéki – fejezi be Colton helyettem a mondatot, én pedig
büszkeséget hallok ki a hangjából. Megcsókolja a
halántékomat, én megvonom a vállam. Szégyenkezem a
tapasztalatlanságom és a kitárulkozásom miatt. Colton
megérzi, hogy zavarban vagyok, mire még szorosabban
magához ölel. – Ne légy zavarban! Mindenki másképp csinálja,
cica. A szex sokkal többről szól, mint a misszionáriusban
elsuttogott édes kis semmiségekről – leheli a fülembe, én pedig
eltűnődök, hogyan lehetséges, Hogy ezzel a kijelentésével is be
tud indítani.
Eszembe jut az első alkalom, amikor együtt voltunk, és
Colton követelte, hogy mondjam ki hangosan: azt akarom, hogy
megdugjon. Ismeretlen magasságokba repített azzal, hogy
gyorsan és durván tett a magáévá. Szégyentelenül elsuttogta,
hogy mit akar velem tenni szeretkezés közben. Aztán felemelt, a
falhoz préselt, és együtt repültünk a csúcs felé. Miért van az,
hogy amikor erre gondolok, vagy arra, amit az imént mondott,
olyan sajgó vágyakozás tör rám, hogy az már ijesztő?
Az arcom elvörösödik, és örülök, hogy Colton ezt nem látja,
mert rögtön kitalálná, merre kalandoztak el a gondolataim.
Remegve kifújom a levegőt, és megpróbálom elhessegetni a
témaváltás és a vallomásom okozta szorongásomat.
– Többek között ez tesz olyan vonzóvá téged. Szégyentelen
vagy.
Micsoda? Késztetést érzek, hogy körbenézzek a
fürdőszobában, hogy kihez beszél.
– Én? – krákogom.
– Ühüm – mormogja. – Fantasztikus vagy. – A lehelete az
arcomat cirógatja, ajka a fülemet súrolja.
A szavaitól mozdulatlanná dermedek. Colton vallomása, a
korábbi veszekedés és fájdalom ellenére, megerősíti a vele
kapcsolatos érzéseimet. Talán azért alkotunk ilyen
robbanékony elegyet, mert többet jelentek Coltonnak, mint az
eddigi nők az életében? Legalábbis a jelekből erre
következtetek, de nagyon sokat számítana nekem, ha ki is
mondaná.
Beszappanozza a kezét, aztán végigsimít a karomon és a
mellkasomon. Levegő után kapkodok, miközben az ujjai
elsiklanak a mellbimbóm felett, a nyelvével pedig követi a
vállam ívét.
– Nem hiszem, hogy valaha be tudnék telni veled. – Ez
pontosan igazolja az elméletemet. Utal rá, de nem mondja ki
nyíltan. – Mindig annyira visszafogott vagy, de amikor benned
vagyok... – Megrázza a fejét, halkan hümmög. – Akkor
megszűnik körülötted a világ, akkor az enyém vagy, és teljesen
alárendeled magad nekem.
A szavai már önmagukban is izgatóan hatnak rám, nem is
beszélve a fenekemnek nyomódó egyre vastagodó farkáról.
– Akkor sem értem, miért vagyok szégyentelen – jelentem
ki, és az arcomat érdes borostájához simítom.
Coltonból olyan jóízű nevetés tör fel, amibe beleremeg az
egész hátam.
– Lássuk csak... Vegyük példaként a baseballt, mert nekem
úgy tűnik, rajongsz érte. Tapizás egy nyilvános helyen, a
folyosón, kétszer. Ez volt a harmadik bázis. – Felnevet. – A
második bázis egy takaró volt a tengerparton. – Érzem, hogy
minden egyes szóval egyre vörösebb lesz az arcom. – Végül
pedig a hazafutással, szexszel zártunk, a hálószobám ablaka
előtt... – egy pillanatra elhallgat – ami amúgy egy nyilvános
strandra néz.
– Tessék? – Levegő után kapkodok. Ó, a rohadt életben!
Vajon miért vesztem el a fejem Colton közelében? Szex közben
a fenekem az üvegnek nyomódott, és bárki nyugodtan
végignézhette a műsort. Mindjárt elsüllyedek szégyenemben,
úgyhogy nincs más választásom, Coltonra hárítom a
felelősséget. – A te hibád! – mondom, miközben elhúzódok
Coltontól, és lefröcskölöm.
Boldogan konstatálom, hogy korábbi űzött tekintetét
felváltja az arcára kiülő kéjes vigyor. A veszélyes és nyomasztó
rosszfiú visszatért, mögöttem ül, térde és felsőteste kiemelkedik
a vízből, arcán pajkos mosoly. Csoda, hogy beleestem ebbe a
férfibe, akiben ennyi különböző tulajdonság keveredik, és ilyen
sokféleképpen tud viselkedni?
Méghozzá zuhanórepülésben estem bele, esélyem sem volt
megkapaszkodni. Basszus, jó nagy szarban vagyok.
– Már hogy lenne az én hibám? – ő is vizet locsol rám, majd
gyorsan megragadja a csuklómat, amikor megpróbálok bosszút
állni. Játékosan maga felé húz, de én ellenállok. Feladja, mire a
lendülettől hátraesem, és a víz kiloccsan a kádból. A hirtelen
mozdulattól a buborékok a levegőbe emelkednek, mi pedig
önfeledten felnevetünk.
– Kicsikém, ugyan számos nővel volt már dolgom, de a
legtöbb egyáltalán nem volt olyan őszinte, mint te, már ami a
szexet illeti, úgyhogy igazán nem hibáztathatsz.
Örülök, hogy nevetünk, amikor Colton száját elhagyja ez a
váratlan megjegyzés, mert látom, hogy megfeszül, habár a
mosoly nem tűnik el az arcáról. Úgy döntök, hogy bár
fájdalmasan érintett a megjegyzése, fenntartom a könnyed
hangulatot. Egyáltalán nem akarok a számtalan nőre gondolni,
akikkel Colton lefeküdt, de nem is tehetek úgy, mintha nem
léteznének. Talán előnyömre fordíthatom ezt a nyelvbotlást,
hogy megtudjam, milyen jövő vár rám Colton mellett, és talán
még a saját véleményemnek is hangot adhatok.
– Igazán? – Felvont szemöldökkel közelebb siklok hozzá.
Rendületlenül mosolygok. – Számtalan nő, mi? Még szerencse,
hogy képes vagyok meglepetést okozni egy olyan tapasztalt
férfinak, mint amilyen te vagy. – Izgatóan végighúzom az ujjam
a torkán, le a mellizmai között. Ádámcsutkája fel-le jár,
nagyokat nyel. – Mesélj még... – noszogatom suttogva, ahogy a
kezem eltűnik a víz alatt, és ágaskodó farka felé vándorol –
...ezekről a nőkről! Általában meddig használod őket?
Levegő után kapkod, miközben az ujjaimmal férfiassága
csúcsát simogatom.
– Ez most nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy ááá... –
Felnyög, ahogy megmarkolom a golyóit, és finoman
masszírozni kezdem őket.
– Sose lesz megfelelő az alkalom, de egy nőnek érdemes
tisztában lennie ezekkel a dolgokkal. – Lehajolok, és a fogaim
közé csippentve finoman a számba veszem az egyik
mellbimbóját. Torokhangon felnyög, a szája elnyílik, amikor
csábító pillantással felnézek rá. – Nos, meddig, Ace?
– Rylee... – Könyörgőre fogja, de aztán kezelésbe veszem a
másik mellbimbóját, és ugyanabban a pillanatban a másik
kezemmel rátalálok a zacskója alatti érzékeny pontra, és finom
nyomást fejtek ki rá. – Négy-öt hónapig – zihálja. Buja
nevetésemmel álcázom, hogy a gerincem mentén borzongás fut
végig arra a gondolatra, hogy meg vannak számlálva azok a
napok, amiket Colton mellett tölthetek. A nyelvem végigsiklik a
nyakán, és a fülcimpáját kezdem harapdálni.
– Ó... – sóhajt fel, ahogy követem a füle peremének vonalát.
– Jó tudni...
Hallgatunk, csak Colton ziháló légzése töri meg a csendet.
– Mocskos játékot űzöl – szólal meg végül.
– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy néha mocskosan
kell játszanunk ahhoz, hogy megkapjuk, amit akarunk. – A
fülébe lehelve ismétlem a saját szavait. A hűvös levegőtől merev
bimbóim hozzáérnek feszes mellkasához.
Colton mély hangon felnevet, a tekintete derűs, mert tudja,
hogy én is élvezem a játékot. A mellkasán pihenő kezemet is a
víz alá csúsztatom, és látom, hogy figyeli, ahogy a kezem eltűnik
a víz alatt. Felvont szemöldökkel rám néz, kíváncsi, hogy mire
készülök. Amikor továbbra sem fordítja el rólam a tekintetét,
megragadom a farkát a tövénél fogva, fel-le húzogatom a bőrt,
miközben a hüvelykujjammal nagy figyelmet szentelek a
makkjának.
– Úristen, ez csodás, bébi! – nyögi. Átható tekintete izzik a
vágytól és a szükségtől, és ez elég ahhoz, hogy engem is
beindítson.
Még párszor végigsimítok a férfiasságán, kiélvezve a
hatalmamat. Boldogsággal tölt el, hogy ilyen őszinte reakciót
tudok kiváltani ebből a férfiból. A kezem megáll, mire Colton –
aki időközben lehunyta a szemét az élvezettől – rám néz, a
tekintetünk összekapcsolódik. A szám lassan mosolyra
húzódik.
 – És még valami. – Colton arcán értetlenkedés tükröződik,
az állkapcsa megfeszül, ahogy némán kérlel, hogy folytassam,
amit elkezdtem.
Amint magamra vonom a figyelmét, folytatom a simogatást,
de másik technikát alkalmazok. Colton is érzi a különbséget,
mert felszisszen az élvezettől, és a feje a kád szélére hanyatlik.
Megint szünetet tartok, és megmarkolom a golyóit.
– Tudom, hogy zaklatott voltál, de ha még egyszer így
viselkedsz velem, ahogy ma reggel... – Minden egyes szót
kihangsúlyozok, a pajkosság eltűnik a hangomból, miközben a
szorításom erősödik a golyói körül. – Ha tiszteletlenül vagy
lekezelő módon bánsz velem, vagy megalázol azért, hogy
ellökhess magadtól, akkor már most szólok, hogy nem jövök
vissza, mint ahogy ma tettem. És nem fog érdekelni, hogy
milyen okod volt rá, vagy hogyan érzek irántad, vagy hogy mi
van kettőnk között.
Colton állja határozott tekintetemet, de nem rezzen össze a
fenyegetésemtől. Elvigyorodik.
– Nekem úgy tűnik, hogy szó szerint és átvitt értelemben is
tökön ragadtál, nem gondolod? – viccelődik pajkosan csillogó
szemmel.
Ismét finoman megszorítom a golyóit, miközben a szám
sarkában bujkáló mosollyal küzdök.
– Megértetted? Erről nem nyitok vitát.
– Világos, mint a nap, cica! – vágja rá. A szeméből
őszinteséget olvasok ki. Elégedetten konstatálom, hogy
megértette a mondandómat, aztán megmozdulok, és
elengedem a golyóit. Nem veszem le az arcáról a szemem,
miközben a kezemmel végigsimítok merev férfiasságán, és
megismétlem a mozdulatot, ami pillanatokkal korábban
együttműködésre bírta.
 – Megértettem! – nyögi Colton hosszan, elnyújtva. Én
képtelen vagyok megszólalni, mert túlságosan izgató látni a
reakcióját. – Úristen , te boszorkány! – hörgi, miközben
megragadja a csípőmet, és magához ránt. – Mindig megkapod,
amit akarsz, igaz?
Értem, mit szeretne Colton. ezért ágaskodó férfiassága fölé
helyezkedem. Előrehajolok, ujjaimmal a hajába túrok, az
arcomat az övéhez simítom. Kínzó lassúsággal ereszkedek
egyre lejjebb, miközben Colton mozdulatai türelmetlenségről
árulkodnak. A fülébe suttogom a saját szavait.
– Üdv a bajnokok ligájában, Ace!
 2. FEJEZET

BIZTOS, HOGY ELBOLDOGULSZ?

– Igen – szól ki Colton tréfálkozva a konyhából.
– Mert ha nem, akkor gyorsan összeütök valamit.
– Ha már az ütögetésnél tartunk, most elképzeltelek
pucéran, ostorral a kezedben, tűsarkakon. Most hogyan
csináljak így reggelit? – A teraszon ülve hallgatom a nevetését.
– Jó, akkor inkább csak ülök itt csendben, és élvezem a
napsütést a kajára várva, amíg te elvagy a saját képzelgéseiddel.
Colton gondtalan nevetése boldogsággal tölt el. Úgy tűnik, a
reggeli rémálom és a szóváltásunk már a múlté, de biztosan
tudom, hogy időzített bombaként a felszín alatt ketyeg, és a
megfelelő pillanatra vár, hogy újfent emlékeztesse Coltont a
gyerekkorában elszenvedett bántalmazásokra. Rémálmok.
Szégyen. A szex iránti mindent elsöprő szükség. Szörnyűséges,
hányingerkeltő emlékek. Eszembe jutnak a hasonló
poszttraumás tünetekkel küzdő kisfiúk, akikkel korábban
foglalkoztam, és reménykedem, hogy Colton esetében nem áll
fenn egyik lehetőség sem azok közül, amik átfutnak az
agyamon.
Kényszerítem magam, hogy egy sóhajjal elűzve a
szomorúságot magamba szívjam a kora reggeli napfény
jótékony melegét, és hogy elégedetten konstatáljam a tényt,
hogy el tudtuk hárítani a ma reggeli katasztrófát.
Reménykedem, hogy egyszer majd Colton képes lesz annyira
megbízni bennem, hogy megnyíljon előttem, és zavartalanul
beszélgethessünk. De aztán átfut az agyamon, hogy mégis kinek
képzelem magam, miért pont én lennék az a bizonyos nő, aki
változást hoz egy olyan férfi életébe, aki nagyon hosszú ideje
remeteként él, már ami az érzelmeit illeti?
A teraszon lévő hangszórók életre kelnek, mire Baxter egy
pillanatra felemeli a fejét, majd ismét leteszi. A fekvőfotelben el
nyújtózva figyelem a strandon tornázó korán kelőket. Bár a
fürdőkádas közjátékot is beleszámolva nincs is annyira korán.
Komolyan mondom, fogalmam sincs, mi ütött belém, és miért
csináltam. Ez annyira nem jellemző rám, de határozottan vicces
volt Coltont ilyen készségesnek látni. És ami a legfontosabb,
hogy a kihűlőfélben lévő fürdővízben gondoskodott róla, hogy
az én testemet is cseppfolyóssá tegye a gyönyör, ne csak az övét.
De volt hátulütője is a fürdőszobában töltött időnek. Colton
bevallotta, hogy átlagban négy-öt hónapig tart a kapcsolata egy
nővel. A francba! Lehet, hogy Tawnynak mégis igaza van.
Colton rám fog unni, és egy idő után abból is elege lesz, hogy
nem vagyok lepedőakrobata. Nem akarok arra gondolni, hogy a
napjaim meg vannak számlálva. A gondolattól nem kapok
levegőt, és pánik kezd eluralkodni rajtam. Nem veszíthetem el
Coltont! Nem akarom, hogy vége legyen ennek az érzésnek! És
bár túlságosan is sokat jelent nekem, de a kedvéért a jövőben
megpróbálok majd uralkodni az érzelmeimen.
Jared Leto arról énekel, hogy egyre közeledik a szakadék
széléhez. Lehunyt szemmel arra gondolok, hogy én afelett a
szakadék felett lógatom a lábam, amivel kapcsolatban Colton
kijelentette, hogy még csak a peremén sem hajlandó
egyensúlyozni, Mégis hogyan lettem volna képes ellenállni
ennek a szakadéknak, amikor annyira hihetetlenül jól érzem
magam Colton társaságában? Megpróbálom észérvekkel
meggyőzni magam arról, hogy csakis a fergeteges – sokkal
inkább egetrengető – szex miatt támadlak ilyen ostoba
gondolataim, holott csak három hete ismerjük egymást. És
tudom, hogy a szex nem egyenlő a szerelemmel.
Ezt jól az eszembe kell vésnem. Magamban ismételgetem,
nehogy belezuhanjak a szakadékba.
De Colton szavai és tettei azt sugallják, hogy többet jelentek
neki egy futó kalandnál. Emlékek villannak fél a fejemben,
különböző jelenetek az elmúlt három hétből, és egyszerűen
képtelen vagyok elhinni, hogy nem fordult meg Colton fejében
az, hogy még lehet valami a dologból. Ha mégsem, akkor jól
rászedett.
Matt Nathanson hangja száll a levegőben, együtt dúdolom
vele a Come on Get Higher dallamát. Csapongó és szétszórt
gondolataim ellenére furcsán elégedettnek érzem magam.
– Tá-dám!
Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy Colton letesz egy
tányért a mellettem lévő asztalra, és amikor meglátom a
tartalmát, hangosan felnevetek.
– Igazi mestermű, uram! Lenyűgöző ez a kifinomult és
fenséges konyhaművészet. – Felkapok egy krémsajttal
megkent, pirított bagelt, és miután beleharapok, drámai
módon felnyögök az élvezettől.
– Ez mennyei!
Colton színpadiasan meghajol. Sugárzik róla, hogy mennyire
meg van elégedve magával, aztán lezöttyen mellém.
– Köszönöm, köszönöm! – mondja nevetve. Felkap egy fél
bagelt a tányérról, és nagyot harap belőle. Az egyik könyökére
támaszkodva hátradől. Kockás hasát nem fedi semmi,
úszónadrágja lecsúszik a csípőjére. Már a látványával jóllakik
az ember.

Reggeli közben játékosan csipkelődünk, én pedig azon

tűnődöm, hogyan tovább. Bármennyire is nem szeretném, azt
hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek. Muszáj egy kis időt külön
töltenünk, mert a végén még kikotyogom az érzéseimet,
amelyeket az együtt töltött éjszaka csak még jobban
megszilárdított.

***
– Mondtam, hogy ne foglalkozz vele! – Colton hangja
csendül fel a hátam mögött, miközben egy tányért mosogatok.
– Majd Grace elintézi, vagy én el mosogatok később.
– Nem gond.
– De igen – suttogja a nyakamnak, miközben átöleli a
derekamat, és magához húz. Az érintése keltette érzés
áramütésként cikázik végig a testemen a legérzékenyebb
pontomig.
Istenem, milyen könnyen hozzá tudnék szokni ehhez!
Örülök, hogy Colton nem látja az arcomat, mert biztos vagyok
benne, hogy totális elégedettség ül rajta. És imádat.
Kiegyensúlyozottság.
– Köszönöm, Rylee. – A hangja annyira halk, hogy alig
hallom a folyó víz keltette zajban.
– Ez csak egy kés és egy tányér, Colton. Semmiség.
– Nem, Rylee. Tényleg köszönöm. – A hangja túlcsordul az
érzelmektől, fojtogatják a számára ismeretlen érzések.
Leteszem a tányért, és elzárom a vizet, hogy halljam Coltont.
Hogy lehetővé tegyem számára, hogy elmondja, amit szeretne,
bármi is legyen az. Talán nem vagyok túl tapasztalt a férfiak
terén, de pontosan tudom, hogy ritkán beszélnek érzésekről és
érzelmekről, és olyankor csenddel kell jelezni nekik, hogy
figyelünk rájuk.
– Mit? – kérdezem könnyedén.
– A ma reggelt. Azt, hogy hagytad, hogy a magam módján
dolgozzam fel ezt a szarságot. Hogy hagytad, hogy használjalak,
mert nem volt más lehetőség. – Elhúzza a lófarkam végét a
nyakamtól, és finoman megcsókolja. – Az én élvezetemet
helyezted előtérbe, és nem panaszkodtál, amikor te nem kaptad
meg, ami jár.
A szavait átható komolyság miatt a számba kell harapnom,
nehogy a válaszommal belelökjem magam abba a szakadékba,
amiről korábban beszéltem. Adok magamnak egy másodpercet,
hogy gondosan megválogathassam a szavaimat, és nehogy
elkövessem ezt a hibát.
– Hát, bőven kárpótoltál ezért, amikor a fürdőkádban
megadtad, ami nekem jár.
– Ó, valóban? – A fülem alatti érzékeny pontot dörgöli az
orrával, amitől teljesen bekattanok. – Ezt jó tudni, én mégis
úgy gondolom, hogy további kárpótlást kíván a helyzet.
– Tényleg?
– Aha.
– Telhetetlen vagy, Colton. – Nevetve megfordulok a
karjában, mire szívfájdító csókkal ajándékoz meg, amitől
bizsergés fut végig az egész testemen. A keze felfedezőútra
indul, lesiklik a hátamon, és szorosan magához húz.
– Most pedig beszéljünk arról a képről, amit nem tudok
kiverni a fejemből: ostor van a kezedben, és élénkpiros tűsarkút
viselsz, semmi mást. – Az arcára kiülő pajzán mosolytól
forróság önti el a testemet.
– Khm... – Valaki megköszörüli a torkát, mire úgy ugrok el
Coltontól, mintha tűz égetne.
Amikor szégyentől izzó arccal felemelem a fejem, Colton
felkiált:
– Micsoda meglepetés! – A látogató eltűnik ölelő karjában.
Tesznek egy fordulatot, továbbra is egymást szorongatva, de én
csak Coltont látom, akinek az arcáról sugárzik a boldogság.
Fojtott mormogást hallok, miközben továbbra is egymásba
kapaszkodnak a másik hátát veregetve, és amikor végigfut az
agyamon, hogy talán tudom, ki lehet a látogató, még jobban
elvörösödök arra a gondolatra, hogy talán hallotta, amit Colton
mondott nekem. A sejtésem beigazolódik, amikor elválnak
egymástól. A látogató az egyik kezét Colton arcára helyezi, és
átható, aggódó tekintettel tanulmányozza a fia szemében
tükröződő érzelmeket.
– Jól vagy, fiam?
Colton egy pillanatig állja az apja tekintetét. Az állkapcsán
lévő izom lüktet, ahogy megpróbál úrrá lenni az arcára kiülő
érzelmeken. Aztán aprót bólint, és halvány mosoly jelenik meg
a szája sarkában.
– Aha... jól vagyok, apa – nyugtatja meg, majd rám pillant,
aztán vissza az apjára.
Ismét átölelik egymást hangos, férfias hátcsapkodások
kíséretében, mielőtt szétválnak, és Andy Westin tiszta, szürke
tekintete rám rebben, majd vissza Coltonra. Azt hiszem,
szeretetet, és a döbbenet határát súroló meglepettséget látok
benne.
– Apa, szeretném neked bemutatni Ryleet. – Colton
megköszörüli a torkát. – Rylee Thomast.
A nőt, akire ezentúl csak a vörös tűsarkú és az ostor miatt fog
emlékezni. Csodás. Most inkább elásnám magam, ha lehet.
Andyvel egyszerre lépünk előre, kinyújtja felém a kezét.
Megpróbálok természetesen viselkedni, úgy tenni, mintha nem
egy hollywoodi legenda állna előttem, aki éppen egy
kompromittáló szituációban kapott rajta, és amikor meglátom
hitetlenkedő, de egyben meleg tekintetét, kissé megnyugszom.
– Örülök, hogy megismerhetem, Rylee.
Kedvesen mosolygok, és a szemébe nézve megrázom a kezét.
– Részemről a szerencse, Mr. Westin!
Nem olyan magas, mint gondoltam, de valami miatt mégis
hatalmasnak tűnik. A mosolya azonnal rabul ejt, még a
legkeményebb szívű ember is ellágyulna tőle.
– Ugyan már, hagyjuk a formaságokat! – javasolja, ahogy
elengedi a kezemet, és kisimítja őszes haját a homlokából. –
Szólítson Andynek! – Mosolyogva elfogadom az ajánlatot,
miközben ő ismét Coltonra néz csodálkozó, mégis elégedett
arckifejezéssel.
– Remélem, nem zavartam meg semmit...
– Ugyan, dehogy! – vágok közbe. Határozott közbeszólásom
hallatán Colton felvont szemöldökkel felém fordul, én pedig
megkönnyebbülök, amikor annyiban hagyja a dolgot, és nem
javít ki.
– Dehogynem, Rylee, és ezért elnézést kérek. – Ismét
sokatmondó pillantást vet Coltonra. – Az elmúlt két hónapban
Indonéziában dolgoztam. Tegnap késő éjszaka értem haza, és
szerettem volna látni a fiamat. – Kedélyesen lapogatja Colton
vállát, és a fia iránti nyilvánvaló szeretete miatt még inkább
megkedvelem. Andy fia iránti rajongásánál még bájosabb
Colton reakciója. Az arca ragyog a boldogságtól, tisztelettel
csüng az apja minden szaván. – Egyszóval sajnálom, hogy csak
így rátok törtem. Colton még sosem... – Megköszörüli a torkát.
– Coltont általában a teraszon találom, egyedül, amint az
átdorbézolt éjszaka fáradalmait piheni ki – fejezi be a mondatot
nevetve.
– Mivel régóta nem látták egymást, nem szeretnék zavarni.
Csak felkapom a táskám, és már itt sem vagyok. – Udvariasan
mosolygok, aztán ráncba szalad a homlokom, amikor eszembe
jut, hogy nincs itt a kocsim.
Colton vigyorogva konstatálja a megvilágosodásomat.
– Apa, most hazaviszem Ryleet. Itt maradsz addig, vagy
ugorjak be később hozzátok?
– Nekem is bőven van elintéznivalóm, úgyhogy csak
nyugodtan. Ha felénk jársz, nézz be, fiam! – Andy kedves és
bátorító mosollyal fordul hozzám. – Nagyon örültem a
találkozásnak, Rylee. Remélem, még látjuk egymást!

***
A Maliburól hazafelé tartó út egy részét a megszokott
gyönyörű időben tesszük meg, de minél közelebb érünk Santa
Monicához, annál több felhő bukkan fel az égen.
Semmiségekről beszélgetünk, és érzem, hogy Colton tartja a
három lépés távolságot. Nem mondja ki nyíltan, de épp elég
beszédes az, hogy keveset szól.
Nem goromba vagy ilyesmi, csak feltűnő módon hallgatag.
Elmaradnak a futó érintések. Nincsenek sokatmondó
pillantások és apró mosolyok. A játékos évődésnek nyoma
sincs.
Arra gondolok, hogy talán az út során szeretné
végiggondolni az álmát, ezért hagyom, hadd merüljön el a
gondolataiban, míg én kifelé bámulok az ablakon, az elsuhanó
partot figyelve. A rádió halkan duruzsol, Pinktől szól a Just
Give Me a Reason, ahogy elhagyjuk az autópályát, és a házam
felé vesszük az irányt. Pinkkel együtt dúdolom a dalt, amelynek
szövege eszembe juttatja a ma reggeli eseményeket, és amikor a
refrénhez érek, a szemem sarkából látom, hogy Colton engem
figyel. Tudom, hogy megérintette a dalszöveg, mert a fejét
csóválja, és halvány mosoly játszik a száján. Hallgatásával jelzi,
hogy megtaláltam azt a tökéletes dalt, amely kifejezi az
érzéseimet.
Egy ideig a gondolatainkba mélyedve hallgatunk, végül
Colton töri meg a csendet.
– Szóval... a következő két hetem baromi zsúfolt lesz. – Rám
pillant, én bólintok, ő pedig az előtte lévő közlekedési lámpára
fordítja a figyelmét. – Reklámforgatás a Merit Rummal, interjú
a Playboynak... Jelenésem van Kimmel műsorában, és még egy
csomó minden – sorolja, miközben a lámpa zöldre vált. – Nem
is beszélve arról a kész őrültekházáról, ami a ti cégetek
szponzorációját illeti.
Nem veszem sértésnek a megjegyzését, mert én sem vagyok
túl izgatott a hatalmas felhajtás miatt.
– De ez jó, nem? A hírverés jót tesz.
– Ja. – Egyértelmű, hogy idegesíti a dolog. Ezt abból az
árulkodó mozdulatból tudom, ahogy felteszi a napszemüvegét.
– Tawn idén remek munkát végez, ami a hírverést illeti. Persze
hogy jó meg minden... És persze örülök, hogy a
reflektorfényben vagyok, de minél több ilyen szarság van, annál
kevesebb időt tölthetek a pályán. Holott valójában erre kellene
összpontosítanom, mert vészesen közeleg a szezon kezdete,
szinte már itt van a kanyarban.
– Megértelek – felelem, ahogy befordulunk az utcámba, és
nem tudom biztosan, mit mondhatnék még. Képtelen vagyok
letörölni az elégedett vigyort az arcomról. Az elmúlt
huszonnégy óra, amit Coltonnal töltöttem, bensőséges volt. Kis
betekintést engedett a saját világába, és ez jelent valamit. A
köztünk lévő kémia továbbra is kirobbanó, és azt hiszem, ezt
csak fokozta az együtt töltött éjszaka. Meséltem neki Maxről, ő
pedig együttérzéssel végighallgatott, és nem ítélkezett felettem.
De ne feledkezzünk meg a ma reggelről. Arról az egy óráról,
tele pusztító erejű szavakkal és felfokozott érzelmekkel.
És mindez idő alatt Colton egyszer sem említette az ostoba
egyezségét. Azt, hogy ő beéri kevesebbel, míg én többre
vágyom.
Közhelyektől hemzsegő zsákutcában találtuk magunkat,
holott Colton tettei épp az ellenkezőjéről árulkodnak.
Talán a mosolyom azt jelzi, hogy bizakodón tekintek a
kettőnk kapcsolatára. Hogy Colton kimondatlan szavai
pontosan olyan sokat jelentenek számomra, mint a
kimondottak.
Amikor ráfordul a kocsifelhajtóra, felsóhajtok, ő pedig
udvariasan kinyitja nekem az ajtót. Feszélyezetten mosolyog, és
a kezét a derekamra téve kísér végig a felhajtón. Próbálom
megfejteni, mi rejlik a hallgatása mögött, de nem akarok
belemagyarázni semmit.
– Köszönöm a csodálatos estét; – mondom, ahogy félénk
mosollyal a számon szembefordulok Coltonnal a verandán. –
És... – Félbehagyom a mondatot, mert nem tudom, milyen
szóval illessem a mai napot.
– Az elcseszett reggelt? – fejezi be Colton helyettem.
Bűntudattól terhes a hangja, a szeméből süt a szégyenkezés.
– Igen, azt is – vallom be halkan, miközben Colton
szórakozottan birizgálja a kezében tartott kulcscsomót. – De
megoldottuk...
Továbbra is a kulcscsomóra összpontosít, nem emeli fel a
tekintetét, hogy a szemembe nézzen, amikor ismét megszólal.
– Nézd, sajnálom. – Felsóhajt, kezével a hajába túr. – Csak
nem tudom, hogyan...
– Semmi baj, Colton! – vágok közbe. Megszorítom a
bicepszét, jelezve, hogy reggel már elmondtam, amit akartam,
és nem tűröm, hogy ezt még egyszer eljátssza velem.
– De igenis baj! – Végre felemeli a fejét, és ekkor meglátom a
szemében a viaskodó érzelmeket, látom, hogy még nem jutott
dűlőre magával. – Nem azt érdemled, hogy ezzel kelljen
foglalkoznod... A szarságaimmal – mormogja halkan, mintha
megpróbálná meggyőzni saját magát az igazáról. Rádöbbenek,
hogy a belső küzdelme sokkal többről szól, mint a ma reggelről.
A szemében megbánás tükröződik. Kinyújtja a kezét, és
egyik kósza tincsemet a fülem mögé simítja, miközben én az
arcát fürkészem, és megpróbálok rájönni, mi rejlik
kimondatlan szavai mögött.
– Colton, mégis miről...
– Láttad, mit tettem veled ma reggel. Hogy miket vágtam a
fejedhez. Hogy mennyire megbántottalak, és ellöktelek
magamtól. Ez vagyok én. Így viselkedek. Nem tudom, hogyan...
A francba! – sziszegi összeszorított állkapoccsal, majd elfordul,
és az utcát kémleli, ahol egy tinédzser biciklizik el a járdán.
Miközben a járdalapok közötti résben zökkenő kerekek hangját
hallgatom, megpróbálom megfejteni, mit akar mondani Colton.
Visszafordul, az arcára kiülő ráncok láttán egy pillanatra
lehunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt, hogy
felkészítsem magam arra, ami jön. Arra, ami az arcára van írva,
a beletörődésre.
– Fontos vagy nekem, Ry. Nagyon is. – A fejét ingatja, az
állkapcsán lévő izom lüktet, ahogy összeszorítja a megfelelő
szavakat keresve. – Csak nem tudom, hogyan legyek... –
Nehézkesen, de megpróbálja szavakba önteni a
mondanivalóját. – Te legalább olyasvalakit érdemelsz, aki
megpróbál az lenni számodra.
– Milyen az, Colton? – Teszek felé egy lépést, mire ő hátrál,
de én nem vagyok hajlandó engedni, hogy véget vessen a
kapcsolatunknak. A kijelentése összezavar, amitől kellemetlen
érzés költözik a gyomromba, ami tovább vándorol felfelé, és
satuba szorítja a szívemet. Kinyitom a szám, és veszek egy mély
levegőt.
Colton jól láthatóan feszeng, én pedig rettenetesen
szeretném átölelni. Megnyugtatni a fizikai érintkezéssel, amire
– úgy tűnik, rendkívül nagy szüksége van. Ismét a lába elé
bámul, és feszülten kifújja a levegőt, míg én belélegzek.
– Te legalább olyasvalakit érdemelsz, aki megpróbál az lenni
számodra, amire szükséged van. Aki megadja neked, amire
vágysz... Azt hiszem, én erre képtelen vagyok. – Megrázza a
fejét, a szeme továbbra is a rohadt kulcscsomóra szegeződik. A
szavaiból áradó nyers őszinteség hallatán a szívem a torkomba
ugrik. – Köszönöm, hogy olyan vagy, amilyen. Hogy visszajöttél
ma reggel.
Végre mond valamit, amibe kapaszkodhatok, valamit,
amiből kiindulhatok.
– Pontosan – felelem. Utánzom az egyik mozdulatát: az álla
alá nyúlok, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen, így
muszáj látnia, hogy nem félek attól, amit tartogat. Hogy elég
erős tudok lenni mindkettőnk érdekében, amíg fel nem
dolgozza a fejében uralkodó zűrzavart. – Visszajöttem. Miattad.
Magam miatt. Amiatt, akik együtt vagyunk. Hogy lehetőséget
adjak magunknak, ha végre megnyílnál nekem...
Az arcára simítom a tenyerem, mire Colton lehunyja a
szemét.
 – Ez egyszerűen túl sok nekem, túl gyors, Rylee. – Felsóhajt,
majd kinyitja a szemét, és rám néz. A szemében látott
rettegéstől összefacsarodik a szívem. – Én olyan sokáig... Az
önzetlenséged annyira magával ragadó, hogy... – Küszködik a
szavakkal, megfogja az arcán pihenő kezemet. – Nem tudom
megadni neked, amire szükséged van, mert nem tudom, milyen
nem összetörtnek lenni... Nem tudom, hogyan kell élni, érezni,
lélegezni. És ami téged illet... Olyasvalakit érdemelsz, aki egész.
Én egyszerűen képtelen vagyok erre...
Eszembe jut az autóban hallott dal szövege, és kimondom,
ami az eszembe jut.
– Nem, Colton, dehogyis! – tiltakozom, és meggyőződök
róla, hogy biztosan rám figyel-e. – Nem vagy törött. Csak kissé
horpadt.
Habár komolyan gondolom, amit mondok, Colton
önbecsmérlő nevetéssel nyugtázza az érzelgősségemet, hogy
egy dalszöveg egyik sorával próbálom kifejezni magam.
Megrázza a fejét.
– Most komolyan a dalból idéztél, Ry? – kérdezi, én pedig a
vállamat vonogatom, mert bármire hajlandó vagyok azért, hogy
kizökkentsem ebből a kerékvágásból, ahova állandóan
visszatér. Látom, hogy a mosolya elhalványul, és az aggodalom
visszaköltözik a szemébe.
– Csak időre van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam ezt...
téged. .. ez egyszerűen túl...
Érzem a fájdalmát, és ahelyett, hogy csak állnék, arra várva,
hogy mikor jelenik meg a szemében, úgy döntök, hogy
megadom neki azt, amire szüksége van a kapcsolatunk
megerősítéséhez. Odalépek hozzá, és szájon csókolom. Egyszer.
Még egyszer. Aztán becsúsztatom a nyelvem az ajkai közé, és
összeforrok vele. Nem hajlandó meghallani, amit mondok,
ezért így kell a tudtára adnom. Azzal, hogy az ujjammal
végigsimítok az állkapcsán, és a hajába túrok. Azzal, hogy a
testem szorosan hozzásimul. Azzal, hogy a nyelvem táncot jár
az övével ebben a ráérős, élvezetes csókban.
Ahogy Colton testében lassan alábbhagy a feszültség, úgy
adja át magát a kettőnk között dúló érzéseknek. A vágynak. A
szükségnek. Az igazságnak.
Két kezébe fogja az arcomat, hüvelykujjával lágyan cirógat.
Érdes és puha, mint amilyenek mi is vagyunk. Megajándékoz
egy utolsó, elnyújtott csókkal, aztán a homlokomnak támasztja
a homlokát. Egy pillanatig némán állunk ott, lehunyt szemmel,
a lélegzetünk összekeveredik, a lelkünk egymást keresi.
Elégedettnek és kiegyensúlyozottnak érzem magam.
Megtaláltuk a közös hangot.
– Bokszutca – suttogja, a lehelete az ajkamat cirógatja.
A szó olyan váratlanul ér, hogy összerezzenek a hallatán.
Tessék? Megpróbálok elhúzódni, hogy lássam, de Colton
szorosan tartja a fejemet. Magához szorít, a homlokunk
egymáshoz ér. Fogalmam sincs, mit feleljek erre. A szívem
képtelen követni a Colton által kijelölt ösvényt, míg az eszem
már öt lépéssel Colton előtt jár.
– Bokszutca? – ismétlem lassan, miközben a gondolatok
őrült módon cikáznak a fejemben.
Colton lazít a szorításán. Így kissé el tudok húzódni, hogy
ránézhessek. de ő kerüli a szemkontaktust.
– Vagy bokszutca, vagy most mondom, hogy küldök neked
Sammyvel egy kulcsot a palisadesi házhoz, és ezentúl ott
találkozunk... – lassan felemeli a fejét, és rám néz – hogy ne
bonyolítsuk a dolgot.
Hallom a kimondott szavakat, de nem hiszem, hogy valóban
értem őket. Képtelen vagyok felfogni. Most komolyan ezzel jön
a múlt éjszaka és a ma reggel után? Lealacsonyít egy egyezség
szintjére?
Szóval így akarsz játszani? A kurva életbe, Donovan! Teszek
egy lépést hátra, mert muszáj távolságot tartanom tőle. Némán
meredünk egymásra.
Figyelem a férfi, aki korábban a szemem láttára omlott
össze, és most megpróbál eltávolodni tőlem, hogy az
elszigetelődéssel megóvja magát. A kérése fájdalmas, de nem
vagyok hajlandó elhinni – egyszerűen képtelen vagyok elhinni
–, hogy nem érez irántam semmit. Lehetséges, hogy annyira
hozzászokott az egyedülléthez, hogy a frászt hozza rá. ha valaki
ennyire közel kerül hozzá? Lehetséges, hogy az a B terve, hogy
megbánt, hogy tudjam, hol a helyem, és ne tudjak neki
fájdalmat okozni a jövőben? Annyira kétségbeesetten
szeretném hinni, hogy erről van szó, de legalább ennyire nehéz
kiverni a kétséget a tudatom mélyéről.
Remélem, hogy látja a szememben a hitetlenkedést. Az
arcomon a megdöbbenést. Az elszántságot a testtartásomban.
Küzdök a lassan felszínre törő sértettség ellen – ebben
közrejátszik a visszautasítás érzése is –, amikor leesik a tantusz.
Colton próbálkozik.
Lehet, hogy időre van szüksége, de egyúttal választási
lehetőséget is kínált. Vagy lehetőséget adok neki arra, hogy
feldolgozza, ami a fejében zajlik, vagy választhatom az
egyezséget. Azt mondja, szeretné, ha az élete része lennék –
legalábbis egyelőre –, de most még túlságosan nyomasztják a
történtek.
Próbálkozik. Ahelyett, hogy sértegetéssel szándékosan
ellökne magától, inkább megkér, méghozzá azt a szót
használva, amit példaként említettem neki. Így jelzi, hogy
magányra van szüksége.
 Elfojtom magamban a megbántottság és a csalódottság
feltörni készülő elegyét, és bár értem Coltont, mégis fáj az a
bizonyos szó. Veszek egy mély levegőt, és remélem, hogy a
bokszutcába csak defekt miatt áll ki, és nem azért, mert véget
ért a futam.
– Rendben. – Hagyom, hogy a szó legördüljön a nyelvemről.
– A bokszutcát választom – mondom, és ellenállok a
kísértésnek, hogy átöleljem, és a testi kontaktusban találjak
megnyugvást.
Colton kinyújtja a karját, és a hüvelykujjával végigsimít az
alsó ajkamon. A szemében kimondatlan, mély érzelmek ülnek.
– Köszönöm – suttogja, és egy másodpercre látok valamit a
szemében felvillanni. Megkönnyebbülést. Eltűnődöm, vajon
azért könnyebbült-e meg, mert a bokszutcát választottam az
egyezség helyett, vagy mert lehetősége van most rögtön távozni
anélkül, hogy tovább nyaggatnám.
– Ühüm. – Ennyit bírok kinyögni, mert könnyek fojtogatják
a torkomat.
Colton előrehajol, én pedig lehunyom a szemem egy
pillanatra, amikor áhítatos csókot nyom az orromra.
– Köszönöm a múlt éjszakát. És a ma reggelt. És ezt. – Csak
bólintok, mert nem hiszem, hogy képes lennék megszólalni.
Colton végigsimít a karomon, és megszorítja a kezemet. Egy
picit elhúzódik, hogy a szemembe nézzen. – Majd hívlak,
rendben?
Ismét csak bólintásra futja az erőmből. Majd hívni fog?
Mikor? Pár nap múlva? Pár hét múlva? Soha? Előrehajol, és
apró csókot lehel az arcomra.
– Szia, Ry!
– Szia! – felelem, suttogásnál alig hangosabban. Még
egyszer megszorítja a kezemet, majd hátat fordít, és végigmegy
a felhajtón. Büszke vagyok rá, amiért ma megtett egy ilyen kis
lépést, de ebbe egy csipetnyi félelem is vegyül, ahogy nézem,
hogy beszáll a Range Roverbe, kitolat a feljáróról, befordul a
következő sarkon, és eltűnik a szemem elől.
Sóhajtva ingatom a fejem. Taylor Swiftnek határozottan
igaza van. Coltont szeretni olyan, mint egy Maseratival
repeszteni egy zsákutcában. És Colton szavaiból kiindulva, azt
hiszem, éppen most csapódtam fejjel a falnak.
 3. FEJEZET

HADDIE-VEL AZ ELMÚLT PÁR NAPBAN kutyafuttában

találkoztunk, ezért csak sejtelmes megjegyzéseket tudtam
elejteni neki a Coltonnal töltött éjszakával kapcsolatban, ami
csak tovább fokozta a barátnőm kíváncsiságát. Én továbbra is
rohadtul össze vagyok zavarodva, nem értem, hogy mi történt a
Colton háza és az én házam közötti út alatt. Nem tudok
kiigazodni Colton kétféle, teljességgel ellentétes viselkedésén,
ezért rosszkedvű vagyok, ugyanakkor kétségbeesetten vágyom
rá, hogy újra lássam Coltont, hogy láthassam: tényleg van
valami köztünk, vagy csak beképzeltem? Ugyanakkor dühös és
sértődött vagyok, és sajog a szívem amiatt, hogy mennyire
szeretnék az a bizonyos nő lenni, de attól tartok, ez sosem fog
bekövetkezni. Másodperceire bontottam és számtalanszor
szétcincáltam már a hazautat, és arra a következtetésre
jutottam, hogy a kapcsolatunk megijeszti Coltont. Megrémíti a
tény, hogy én hajlandó voltam visszamenni hozzá, holott
mindenki más magára hagyta volna. De e gondolat ellenére is
nyugtalanul telt az elmúlt pár napom. A bizonytalanság
könnyeket csal a szemembe, és a Matchbox Twenty számai
végtelenített változatban szólnak az iPodomon. Az is segít, hogy
a munkahelyem huszonnégy órás műszakot kíván, így el tudom
foglalni magam.
Kortyolok egyet a diétás kólámból, és miközben a Stupid Boy
szövegét dúdolom, hozzáadom a salátához az utolsó
hozzávalókat. Ekkor meghallom, hogy csukódik a bejárati ajtó.
Akaratlanul is széles mosoly költözik az arcomra, amikor belém
hasít a felismerés, hogy mennyire hiányzott Haddie az elmúlt
pár napban. Éjt nappallá téve dolgozott, gyakorlatilag az
irodában aludt, mert egy olyan új ügyféllel kapcsolatos
projekten dolgozott, akit a PRX mindenáron meg akar szerezni.
– Édes istenem, mennyire hiányoztál, te bolond nőszemély!
– jelenti ki, ahogy belép a konyhába, és szeretettel átölel.
– Tudom. – Átnyújtok neki egy pohár bort. – Mindjárt kész a
vacsora. Menj, öltözz át, aztán spuri vissza, hogy felvegyük a
fonalat!
– Ajánlom, hogy ne hallgass el előlem semmit! –
figyelmeztet jellegzetes pillantásával, mielőtt elhagyja a
konyhát.
A vacsora után már a második vagy a harmadik üveg bort
fogyasztjuk el. Jelnek veszem, hogy már nem tudom számon
tartani, hányadiknál járunk, ezért úgy döntök, nekem ennyi
elég volt a borból, és inkább vázolom Haddie-nek a helyzetet.
Szókimondó megjegyzésekkel reagál az elmondottakra, én
pedig fuldoklom a nevetéstől.
Miközben a Should I Stay szól lágyan a hangszórókból,
Haddie hátradől a széken, és kinyújtja a lábát. Tökéletesen
manikűrözött lábujjkörmei rózsaszínűre vannak festve.
– Na, és beszéltél azóta Coltonnal?
– Nem. Írt pár SMS-t, de mindig csak egyszavas válaszokkal
reagáltam. – Vállat vonok, mert hiába öntöttem ki Haddie-nek
a szívem, továbbra is össze vagyok zavarodva. – Szerintem sejti,
hogy megbántott valamivel, de nem kérdezett rá.
Haddie felhorkan.
– Figyelj, Ry, egy pasiról beszélünk! Úgyhogy naná hogy
fingja sincs semmiről, de ha még sejtené is, hogy ki vagy
akadva, akkor sem kérdezne rá.
– Ez igaz – értek egyet vigyorogva. A nevetés eloszlatja a
szomorúságot, ami az elmúlt pár napban körbevett.
– De ez még nem mentség arra, hogy egy seggfej – jelenti ki
Haddie hangosan, és megemeli a poharát.
– Én nem feltétlenül hívnám seggfejnek – tiltakozom, és
közben némán átkozom magam azért, hogy pont azt az embert
védem, aki ebbe az érthetetlen és szánalmas helyzetbe hozott.
Haddie felvonja a szemöldökét, az arcára gúnyos vigyor ül ki. –
Mármint én mondtam neki, hogy inkább álljon ki a
bokszutcába, ha úgy érzi, hogy meg kell birkóznia az
eseményekkel, mintsem ellökjön magától. De akkor sem fér a
fejembe, hogy lehet az, hogy az egyik pillanatban megcsókol, a
másikban meg már a bokszutcát emlegeti.
– Hadd gondolkozzam egy percet! – mondja Haddie, és
arcán szórakozott kifejezéssel próbál összpontosítani. – Kicsit
kótyagos a fejem ettől a sok bortól.
Komoly képpel próbálja kibogozni a szálakat, ami láttán
kitör belőlem a nevetés.
– Aha, megvan, rájöttem! – kiabálja győzelemittasan. – Azt
hiszem, hm... Nos, azt hiszem, picsamód berezelt tőled, Rylee!
Hátravetem a fejem, és hisztérikus nevetésben török ki. Az
ittas Haddie egyenlő a mocskos szájúval.
– Nagyon bölcs vagy, Had!
– Várj, várj, várj! – A levegőbe lendíti a kezét, de szerencsére
a bor nem löttyen ki a pohárból. – Ha jól értettem azok alapján,
amiket elmondtál nekem, akkor te megnyíltál Coltonnak,
elmondtál neki dolgokat, ő pedig hétféleképpen kefélt meg
téged vasárnap óta...
Majdnem kiköpöm a bort az utolsó szavak hallatán.
 – Jesszus, Haddie!
– De hát ez az igazság – Úgy kiabál, mintha nehéz felfogású
lennék, és addig nem ereszti a pillantásomat, amíg nem
bólogatok egyetértően. – Na, mindegy, hol is tartottam...?
Szóval, flörtöltetek, elvoltatok, jól szórakoztatok, meg
miegymás. Colton rájött, hogy jó érzés, ha mellette vagy.
Rádöbbent, hogy melletted elemében érzi magát. Erre besétál
az apja. És attól, hogy más is látott téged a házában... vele...
attól valósággá vált számára. Mindezt összefoglalva, Rylee,
valószínű, hogy Csak Futó Kalandjaim Vannak úr bepánikolt.
A mellkasomhoz húzott térdemen egyensúlyozott pohár
pereme fölött tanulmányozom Haddie-t. Van igazság a
szavaiban, de ettől még nem múlik el a fájdalom, amit érzek. A
fájdalom, amit csak az enyhíthet, ha Colton megnyugtat.
Jobban kell védenem a szívemet, és képesnek kell lennem
távolságot tartani. Nem szabad ennyire nyíltan odaadnom
magam neki, ha ő ezt nem viszonozza.
– Édes istenem! – nyögök fel, és a fejemet a kanapé
támlájának döntöm. – Sose éreztem még magam ennyire
tehetetlennek, mint most Colton miatt. Megőrjít a tudat, hogy
csak ülök itt, és picsogok, pedig megfogadtam, hogy sose leszek
ilyen. Tudod, olyan, akiket cikizni szoktunk. – Felsóhajtok. –
Lőj le, most rögtön!
Haddie vigyorog.
– Teljesen összezavarodsz, ha Coltonról van szó. Basszus,
komolyan megfájdul tőletek a fejem!
Továbbra is a plafont bámulva egy semleges hümmentéssel
jelzem, hogy egyetértek Haddie kéretlen véleményével, majd
felemelem a fejem, és ránézek.
– Valószínűleg igazad van, és Colton tényleg berezelt –
tűnődöm, és ledöntöm az utolsó korty bort. – De mentségére
szóljon, hogy már a legelején közölte, hogy nem tud többet
nyújtani nekem.
– Dugja fel magának a mentségeit! – kiabálja Haddie, és
felmutatja a középső ujját, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
Hangosan felnevetek.
– Oké, de rohadtul az én hibám, hogy belezúg...
– Tudtam! – Haddie felpattan, és rám mutogat. Lehunyt
szemmel csóválom a fejem, és átkozom magam a
nyelvbotlásért. – Beszarás, Ilyen vallomás után szükségem van
még egy kis borra! – Elmegy mellettem, de aztán visszalép
egyet, és rám néz. – Hallod, Ry, sírtál miatta? Colton miatt?
Ajjaj! Haddie arcán a jól ismert „végére járok a dolognak”
kifejezés. Ránézek, és a hallgatásom többet mond minden
szónál.
– Hallgass ide, csajszi: tudom, hogy a pasi egy rohadt
Adonisz, és valószínűleg csődöröket megszégyenítő módon
kefél, de ha őt akarod, akkor ideje, hogy egy kicsit megizzaszd.
Felhorkanok.
– Te könnyen beszélsz. Neked van tapasztalatod az
ilyesmiben, nekem azonban lövésem sincs, mihez kezdjek.
– Fenekestül felforgattad Colton életét. Megmutattad neki,
milyen élete lehetne melletted... És most, hogy felkeltetted az
érdeklődését, meg kell mutatnod neki, milyen az, amikor nem
vagy mellette. Hadd tudja meg, hogy nem rá gondolsz minden
pillanatban! Még akkor is, ha ez rohadt nehéz számodra. – Leül
a fotel karfájára, és rám néz. – Figyelj, Ry, minden pasi
Coltonra akar hasonlítani, és minden csaj azt akarja, hogy
megfektesse. Colton hozzá van szokva ahhoz, hogy akarják őt.
Hogy az emberek a nyomában lihegnek. Ezért úgy kell tenned,
mint a legelején – mielőtt ostoba módon belezúgtál ebbe a
szemétládába –, és hagyd, hogy ő fusson utánad! – Haddie-re
meredek, és a fejemet ingatom az őszintesége hallatán.
Félrehajtja a fejét, a szája sarka mosolyra húzódik gondolkodás
közben. – Tudom, hogy sírtál miatta, de megéri, Rylee? Most
komolyan, Colton tényleg megér ennyit?
Könnyes szemmel Haddie-re nézek, és bólintok.
– Igen, tényleg, Haddie. Coltonnak... van egy olyan oldala,
ami tökéletes ellentéte annak a morcos rosszfiúnak,
amilyennek a média beállítja, őszinte és kedves. Szóval többről
van szó, mint szexről. – Vállat vonok, a szám sarkában mosoly
bujkál, amikor látom, hogy Haddie szemöldöke felszalad. – És
igen, tényleg annyira jó az ágyban...
– Tudtam! – kiabálja az ujjával rám mutogatva. – És ezt
eddig eltitkoltad előlem!
– Fogd be! – kiáltom vissza, és együtt vihogunk. Haddie
kissé bizonytalanul feláll, aztán kikapja a kezemből az üres
poharat.
– Gyerünk, részleteket az elvonási tünetekkel küzdő
barátnődnek! Hogy teljesít Colton a Déli-sarkon? Hányszor
mentél el, amíg a házában voltál?
Bíborvörösre váltok, egyszerre utálom és imádom Haddie-t.
– A Déli-sarkon? Mégis mi a francról beszélsz?
Haddie pajzánul csillogó szemmel szemtelenül felnevet.
– Úgy értem, hogyan használja a száját ott lent. – Nevetés
közben szándékosan vet egy pillantást az ölemre, majd ismét
rám néz felvont szemöldökkel. Tátott szájjal meredek rá, és
akaratom ellenére kibukik belőlem a nevetés. – Hadd éljem át
én is másodkézből rajtad keresztül! Lécci, lécci!
Zavaromban lehunyom a szemem, mert képtelen vagyok
Haddie-re nézni.
– Hát, fogalmazzunk úgy, hogy úgy ismeri a Déli-sarkot,
mint a tenyerét.
 – Tudtam! – kiabálja Haddie, majd a fenekét rázva
győzedelmi táncot lejt a nappaliban. – És...? – noszogat.
– És mi? – játszom a hülyét.
– Hát milyen az állóképessége, csajszikám. Tudnom kell,
valóban megérdemli-e az Adonisz jelzőt, vagy csak a kinézete
miatt aggatták rá. Szóval hányszor?
A számat csücsörítve gondolatban sorra veszem a különböző
helyszíneket és alkalmakat, amikor Coltonnal szemeltünk.
– Hm... Nem tudom, talán nyolcszor? Vagy kilencszer? Egy
idő után elvesztettem a fonalat.
Haddie megtorpan tánc közben. Először tátott szájjal bámul
rám, aztán huncut mosoly jelenik meg az arcán.
– És te még tudtál menni ezek után? Te szexistennő! De jó
neked! – Megfordul, és bizonytalan léptekkel elindul a konyha
felé még egy üveg borért. – Basszus, én sok mindent eltűrnék
egy pasitól, ha ilyen teljesítményre lenne képes. Gondolom,
akkor kijelenthetjük, hogy nem tévedtem, mert tényleg egy
csődör – szekíroz a konyhából, és amikor felnyerít, mint egy ló,
dőlök a nevetéstől.
A telefonom megcsörren, de napok óta most először nem
rohanok, hogy felvegyem. Elég téves riasztást éltem át, és eleget
ittam ahhoz, hogy tudjam, úgysem Colton hív. Ráadásul
Haddie szerint kicsit meg kellene izzasztanom a pasit.
De ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Két csengésig
tart az ellenállásom, aztán bizonytalanul felkelek, hogy
megnézzem a telefonomat. Azt mondogatom magamnak, hogy
nem veszem fel. Isten őrizz! Haddie meg fog ölni. De... attól
még, hogy nem veszem fel, szeretném látni, ki hív.
– Emlegetett szamár – jelenti be Haddie, aki gyorsabb
nálam, és elolvassa a nevet a kijelzőn. Értetlenül figyelem,
amikor felcsavarja a hangerőt, majd fogadja a hívást.
 Ez csúnya lesz. Abból sosem sül ki semmi jó, ha Haddie
részegen akar megvédeni.
– Kérem a telefont, Had! – szólok rá, de minden hiába.
Basszus!
– Rylee telefonja, tessék! – Úgy kiabál, mintha egy klubban
lenne, a hangja minden egyes szóval magasabbra szökik. A
szemöldökét vonogatva vigyorog rám, gondolom, Colton van a
vonal másik végén. – Tessék, hogy kicsoda? Jaj, szia, Colby! Ja,
bocs! Azt hittem, Colby az. Hogy ki? Á, szia, Colton, itt Haddie.
Tudod, Rylee lakótársa. Aha. Nézd, Rylee kissé becsípett, és
elfoglalt, úgyhogy most nem tud veled beszélgetni, de én
nagyon szívesen. – Hangosan nevet azon, amit Colton válaszol.
– Mondok én neked valamit: ugyan nem ismerlek valami jól, de
abból, amit tudok, rendes pasinak tűnsz. Ha engem kérdezel,
kicsit sokat szerepelsz a sajtóban az ügyeid miatt, amivel
megnehezíted a hozzám hasonlók dolgát, de hát a negatív
vélemények is fontosak, igaz? Na, de eltértem a tárgytól... –
Színtelen hangon felnevet Colton válasza hallatán. – Kezdésnek
bort, de már a rövideknél tartunk – feleli Haddie. –
Tequilázunk. Na, szóval, csak azt akarom mondani, hogy fel
kell kötnöd a gatyád, ha Ryleera pályázol!
Azt hiszem, az államat a padlóról kell felszednem. Bárcsak
láthatnám Colton arcát ebben a pillanatban! Vagy inkább
mégse.
– De igen, hozzád beszélek, Colton. Azt mondtam, hogy kösd
fel a gatyádat. – Minden egyes szót kihangsúlyoz. – Rylee kész
főnyeremény hapsikám. Szerintem ne hagyd kicsúszni a kezed
közül, mert a végén még valaki elcsaklizza az orrod elől! És
ahogy elnézem a ma esti felhozatalt, azt ajánlom, csipkedd
magad!
Örülök, hogy sokat ittam, különben ebben a szent
pillanatban meghalnék a szégyentől. De az alkohol nem
csökkenti a Haddie miatt érzett büszkeségemet. Ez a nő
rettenthetetlen! Az iránta való érzelmeimtől függetlenül ismét
rámeredek, és kinyújtom a kezem a telefonomért, mire ő hátat
fordít nekem. Miközben Coltonnal tárgyal, egyetértően
hümmög.
– Ahogy már mondtam, Rylee elfoglalt. Épp azon agyal,
melyik pasi fizesse a következő italát, de megmondom neki,
hogy hívtad. Aha, igen. Tudom, de úgy gondoltam, nem árt, ha
tudod. Kész főnyeremény – jelenti ki ismét, és elneveti magát.
– Ja, és Colton! Ha úgy alakul, hogy Rylee beléd zúg, akkor
melegen ajánlom, hogy tarts ki mellette! Az nem játszik, hogy
megbántod. Megértetted? Mert ha megbántod, azért nekem
felelsz, és akkor bizony előtör belőlem a dühöngő picsa. –
Haddie ördögi kacajt hallat. – Jó éjt, Colton! A mielőbbi
viszontlátásra, csak előtte még oldd meg a szarjaidat! Pá! –
Haddie önelégült vigyorral az arcán engem néz, miközben
lehalkítja a lejátszót.
– Haddie Marie, most meg tudnálak ölni!
– Most így gondolod – feleli Haddie vihogva, és a borosüveg
nyaka a poharaink peremének koccan, ahogy újratölti őket. –
De csak várj, és figyelj! Amikor lecseng a dolog, megcsókolod
majd a lábam nyomát!

***
Kivégezzük az aznap esti boradagunkat, és ellazultan,
kellemes hangulatban, kissé becsípve üldögélünk a kanapén, és
a hét további eseményeiről beszélgetünk. Háttérzajként a
tizenegy órási helyi hírek záróakkordja szól halkan a tévében,
majd rövid bejátszás következik Jimmy Kimmel élő műsorának
vendégéről. Haddie-t hallgatom, amikor hirtelen Colton neve
üti meg a fülemet. Meglepetten kapjuk fel a fejünket, és
egymásra meredünk. Az elmúlt pár nap eseményei miatt
teljesen kiment a fejemből, hogy Colton ezt is megemlítette a
teendői között.
– Ohó, ez izgisnek ígérkezik! – jelenti ki Haddie a
szemöldökét vonogatva, és úgy helyezkedik, hogy lássa a tévét.
Végignézzük a nyitó monológot, és ugyan a poénok viccesek,
mégsem nevetek, talán a túl sok bor miatt borongós a
hangulatom, vagy csak izgulok, hogy mi következik, de Jimmy
megjegyzései nálam nem érnek célba. Tudom, hogy meg fogja
említeni, hogy Colton körül csak úgy hemzsegnek a nők, és ma
este nem vagyok abban a hangulatban, hogy ezt hallgassam.
– Nos, hogyan is jellemezzem a következő vendégünket?
Sokoldalú tehetség? Szereti a kezében tartani az irányítást?
Fogalmazzunk úgy, hogy ő az Indy egyik legragyogóbb csillaga,
akit úgy emlegetnek, mint a férfi, aki miatt ismét az egekbe
szökött a futamok nézettsége, és mint Hollywood egyik
legdögösebb agglegénye. Kérem, fogadják szeretettel az
egyetlen és utánozhatatlan Colton Donavant! – A stúdióban
lévő közönség nőtagjai eszeveszetten sikítoznak, páran
bekiabálják, hogy „Imádlak, Colton!”
Felnyögök, amikor meglátom, hogy Colton fekete farmerben
és sötétzöld ingben besétál a színpadra. Teljes testemmel
előredőlök ültömben, és iszom a látványát. Figyelem őt.
Hiányzik. A kamera távolról veszi, de én tapasztalatból tudom,
hogy az ing színárnyalata hogyan befolyásolja a szeme színét.
Az írisze körüli smaragdzöld kör sötétebb, a közepe pedig
majdnem áttetsző világoszöld. Colton menet közben kiinteget a
közönségnek az arcán fogpasztareklám-mosollyal.
 Haddie finoman megköszörüli a torkát.
– Egek, ez az arc kétségtelenül egy műalkotás. Én a
helyedben a combommal keretezném be, ahányszor csak lehet.
Félrenyelek, és Haddie-re nézek. Látom, hogy rám kacsint,
mire nevetésben török ki.
– Mégis honnan a fenéből veszel ilyeneket?
– Megvannak a forrásaim. – Szemtelen vigyorral az arcán
vállat von.
A fejemet csóválva, nevetve fordulok vissza a képernyő felé.
Colton megkerüli az asztalt, mire Jimmy egyik papírja lerepül,
Colton pedig lehajol, hogy felvegye. A nézőtéren ülő nők
őrjöngenek Colton farmerbe bújtatott feszes hátsója láttán,
Haddie pedig hangosan felnevet. Colton megfordul, és a fejét
ingatva konstatálja a közönség reakcióját.
– Micsoda belépő volt! – jelenti ki Jimmy.
– Ezt szándékosan csináltad? – kérdezi Colton a közönség
előtt tetszelegve.
– Nem. Csak akkorát sóhajtottak a női rajongók, hogy
lerepült tőle a papír az asztalomról.
A közönség felnevet, egy nő bekiabál:
– Vegyél feleségül, Colton! – Szeretném, ha valaki rászólna,
hogy pofa be.
– Köszönöm! – nevet Colton. – De nem tervezek ilyesmit a
közeljövőben.
– Most a kardjába dőlt a közönség – közli Jimmy
vigyorogva. – Nos, hogy vagy, öregem? Örülök, hogy újra
látlak! Mennyi idő is telt el? Egy év?
– Valahogy úgy – feleli Colton. Hátradől a széken, bokáját a
térdén nyugtatja. A kamera az arcára közelít, én pedig veszek
egy mély levegőt. Azt hiszem, sosem fogok tudni hozzászokni,
hogy ilyen döbbenetesen jóképű.
 – Hogy vagy képes nem bámulni egész nap, amikor vele
vagy? – kérdezi Haddie. Mosolygok, de nem felelek. Túlságosan
leköt a tévé. – Édes jézus a mennyben, eszméletlenül néz ki –
jelenti ki barátnőm egy elégedett nyögés kíséretében.
– Na, és hogy van a családod?
– Jól. Apám pár napja tért vissza Indonéziából, ezért vele
töltöttem az időt, és te is tudod, hogy az milyen szórakoztató.
– Így van, apád igazi jelenség. – Colton nevet a
megjegyzésen, majd Jimmy folytatja. – Akik nem tudnák,
azoknak mondom, hogy Colton apja nem más, mint a
hollywoodi legenda, Andy Westin.
– Inkább ne nevezzük legendának, nehogy a fejébe szálljon a
dicsőség – javasolja Colton, miközben Jimmy feltart egy képet,
amin Colton és az apja látható, ahogy átölelik egymás vállát. –
Ő az – közli őszinte mosollyal a kép láttán.
– Szóval, mi a helyzet mostanában?
– A szezonkezdés köti le minden időmet. Az első futamra
március végén kerül sor St. Petersburgben. Erre készülünk
teljes erőbedobással, mentálisan és fizikálisan is.
– És hogy teljesít a kocsi?
– Eddig jól. A srácok éjt nappallá téve azon dolgoznak, hogy
minden flottul menjen.
– Ez remek. Na, és mi a helyzet az idei szponzoraiddal
Colton gyorsan felsorol pár nevet a szponzorai közül.
– És idén választottunk egy újat is, a Merit Rumot.
– Az egy jó rum – jegyzi meg Jimmy.
– Igen, nincs okom panaszra. Fizetnek azért, hogy minőségi
alkoholt fogyasszak – mosolyog Colton, miközben a mutató- és
hüvelykujjával megdörzsöli félhomályba burkolózó állkapcsát.
– Azt hiszem, van is egy részletünk a számukra készített
reklámodból.
Felkapom a fejemet, és Haddie-re nézek.
– Te láttad már?
– Még nem. – Éppolyan meglepettnek tűnik, mint én. –
Annyira lefoglalt ez az új ügyfél, hogy nem volt időm mással
foglalkozni.
– Nemrég fejeztük be – mondja Colton.
Ekkor a képernyőn megjelenik Colton, aki egy pályán repeszt
az autójában, aminek az orrán a Merit Rum lógója virít. Colton
szexi, reszelős hangja kíséri a jelenetet. „Verseny közben a
győzelemre hajtok.” A következő jelenetben a strandon focizik
pár sráccal. A pálya szélén a kezükben italt szorongató bikinis
nők szurkolnak neki. Colton félmeztelen, csak egy
rövidnadrágot visel. Kidolgozott mellkasán izzadság csillog,
itt-ott homok ragadt rá, és önelégült vigyor ül az arcán. Egy
passzért vetődik, és a homokban landolva elkapja a labdát.
Ekkor ismét megszólal. „Játék közben mindig keményen
küzdök.” A reklám következő helyszíne egy bár. Fények
pulzálnak, a tömeg táncol. Összevágott jelenetek villannak fel.
Colton nevet. Colton a kezében tartott italt kortyolgatja,
miközben egy bokszban lazít gyönyörű nők társaságában.
Feltehetően a következő jelenetben is Colton szerepel, ahogy
két nővel táncol, de csak egy csípőre simuló, aztán valaki hajába
túró kezet, végül csókban összeforrt szájakat látunk. Aztán a
kamera ismét Coltont veszi hátulról, aki egy gyönyörű nő
derekát átölelve távozik a klubból. Colton megfordul, a válla
felett hátranéz, és vigyorogva így szól: „Gondolom, kitalálják,
mi következik.” A kamera ezután a klub egyik asztalán álló üres
Merit Rumos üvegre közelít, és ismét felcsendül Colton hangja.
„És amikor szórakozom, csakis a legjobbat iszom. Méghozzá
Merit Rumot. Mert nincsen párja.”
 – Hűha! – rebegi Haddie. – Fantasztikusan sikerült.
Tudom, hogy a barátnőm szigorúan PR-szempontból nézi, és
igaza van. Tényleg remek reklám. Szexis pasi, tökéletes
termékpozicionálás, és olyan környezet, amitől úgy érezzük,
mintha mi is a film részesei lennénk. A reklámot látva
mindenki Coltonnak szeretné magát érezni.
És a szája hozzáért egy másik nőéhez. A gondolattól
összerezzenek.
– Fantasztikus reklám! – szólal meg Jimmy, ahogy elhalkul
a közönség tapsvihara. – Gondolom, jól szórakoztál a
forgatáson. – Colton csak vigyorog, és nevetése sok mindenről
árulkodik. – Ember, imád téged a kamera! Hogy lehet, hogy
még sosem kérted meg az öregedet arra, hogy filmszerepet
adjon neked? Fogadok, hogy a hölgyek sorban állnának azért,
hogy lássanak téged egy óriási kivetítőn.
A közönség egyetértően kiabál.
Colton szája sarka felfelé kunkorodik, a fejét csóválja.
– Sose lehet tudni. – Felnevet, a gyomrom pedig görcsbe
rándul arra a gondolatra, hogy akkor több millió nőnek lenne
esélye, hogy lássa egy szexjelenet közben. Már ezért teltház
lenne a mozikban.
– Nos, Colton, mesélj még, mi egyeben dolgozol?
– Hát, van még más is, de hivatalosan egy szót sem
mondhatok róla, mert még folyamatban van az ügy. – A tömeg
erre csalódottan hurrog, de Colton feltartja az ujját, jelezve,
hogy várjanak egy pillanatot. – De hát mióta érdekel engem, ki
mit vár tőlem? – cinkosan a közönségre nevet. Levegőért
kapkodok, és egyszerre érzek meglepettséget és elégedettséget
azért, mert Colton nyilvánosságot ad a szervezetnek, amelynek
dolgozom. – Csak annyit mondhatok, hogy a vállalatom egy
olyan céggel működik együtt, amely törődik másokkal – meséli,
az ujjával idézőjelbe téve a mondat második felét, és utalva
ezzel a cégem, a Corporate Cares nevére. – Közös
adománygyűjtésbe fogtunk azért, hogy jobb életkörülményeket
biztosítsunk az árva gyerekeknek... Hogy nyugodt és stabil
családi környezetben nőhessenek fel.
– És ez az ügy kedves a szívednek.
– Teljes mértékben – bólint Colton, de nem mond többet.
– Csodásan hangzik. Alig várom már, hogy hivatalosan
többet is megtudhassunk. De tudom, hogy egyelőre még nem
szabad beszélned róla. – Jimmy a közönség felé néz, és égnek
emeli a tekintetét. – Hogyan gyűjtötök pénzt?
Colton mindent részletesen elmagyaráz, felel Jimmy
kérdéseire, én pedig megbabonázva bámulom, és
összehasonlítom az általam ismert Coltont a képernyőn
láthatóval. Ugyanaz az ember, ugyanaz a személyiség, mégis
vannak apró különbségek. Látom, hogy egy részét nem adja ki.
Megjátssza magát a közönség előtt, és határozottan jól csinálja.
– Nos, lassan lejár az időnk – jelenti be Jimmy, mire a
közönség felhördül. – De azt hiszem, a nézők kikergetnének
engem a stúdióból, ha nem tenném fel azt a kérdést, amely a
leginkább izgatja őket.
Colton a közönségre pillant, arcán a számomra oly kedves
kisfiús mosolyával.
– És mi lenne az? – érdeklődik.
– Nos, amikor az újságokban olvasunk rólad, vagy látunk
téged a tévében, mindig egy bombanő van az oldaladon. –
Jimmy különböző magazinokból mutogat oldalakat, ahol
Colton más-más modellekkel feszít. – Mi a helyzet a nőkkel?
Randizol valakivel? Esetleg van egy különleges hölgy az
életedben? Netalántán több különleges hölgy?
Colton nevetve hátraveti a fejét, én pedig
lélegzet-visszafojtva várom a válaszát.
– Na, de Jimmy, te is tudod, hogy megy ez...
– Nem, fogalmam sincs. – A közönség nevet. – És kérlek,
mondd, hogy nem Matt Damonnal randizol! – jelenti ki
faarccal.
Ez alkalommal én nevetem el magam Colton zavart
arckifejezése láttán, amit Jimmy szakállas, Matt Damon-os
vicce idéz elő.
– Naná hogy nem – jelenti ki Colton vállat vonva. – Hisz
ismersz, folyton randizom – mondja, miközben hátradől a
széken, és a kezével lazán a közönség felé int. – Olyan sok
gyönyörű nő van a világon, és butaság lenne nem élvezni a
társaságukat. – Colton a közönségre villantja bugyi nedvesítő
mosolyát. – Most nézd meg, mennyi csinos hölgy ül ma este a
közönség soraiban!
– Egyszóval kitérsz a válasz elől – veszi át a szót Jimmy.
– Nem akarom minden titkomat kiteregetni – vigyorog
Colton a közönségre kacsintva.
– Sajnálom, hölgyeim, de lejárt az időnk, így nem tudunk
mélyebbre ásni. – A közönség egy emberként mordul fel. –
Nos, nagyszerű volt téged újra látni, Colton. És alig várom már,
hogy lássalak a pályán is!
– Remélem, lesz időd kilátogatni a futamra.
– Ki nem hagynám! Sok szerencsét!
Colton feláll, hogy kezet rázzon Jimmyvel, és súg valamit a
fülébe, ami a mikrofonban nem hallatszik. Jimmy elneveti
magát.
– Hölgyeim és uraim, Colton Donavan! – Colton integet a
közönségnek, aztán bevágnak egy reklámot.
Haddie kiegyenesedik, és kikapcsolja a tévét.
– Hát – mormogja –, ez érdekes volt.
 4. FEJEZET

– EZ csodás, Avery! A HR-esek már elintézték az összes

papírmunkát, úgyhogy ezennel szeretettel üdvözöllek a
csapatban! Találkozunk jövő hétfőn! – Leteszem a telefont,
felkapok egy tollat, és kihúzom a teendőlistámról ezt a pontot.
Új lány felvéve.
Most már csak a lista többi pontja van hátra. Vetek egy
pillantást a zsúfolt hetemre a naptáramban – szándékosan nem
nézek a rettegett holnapi napra –, és úgy döntök, arra
összpontosítok, hogy kivégezzem a teendők listáját, mivel a
héten nem vagyok beosztva a Házban.
Már ha lesz elég erőm hozzá.
Csakis magamat hibáztathatom tespedtségemén. Ja, és
persze Haddie-t, mivel ő beszélt rá a negyedik üveg borra. Vagy
talán az ötödik volt? Szerencsére időközben kissé enyhült a
fejfájásom, így a másnaposság hasogató tünete nélkül láthatok
neki a munkának.
Megragadom az eddig halogatott papírhalmot. Valami
költségvetési cucc, ami túl sok időmet emészti fel, és végül
úgyis felülírják az emeleten lévő nagykutyák, de muszáj
átrágnom magam rajta. Veszek egy mély levegőt, hogy erőt
gyűjtsék, amikor kopognak az ajtómon. Esküszöm, olyan,
mintha a következő néhány pillanat lassított felvételben
játszódna le.
 Amikor felnézek, felkiáltok, és amikor a tekintetem
találkozik a szempárom kiköpött másával, meglepetten
pattanok fel a helyemről. Megkerülöm az asztalom, és a bátyám
karjába vetem magam. Tanner átkarol, megpörget, és olyan
szorosan ölel magához, hogy alig kapok levegőt. Rengeteget
aggódtam amiatt, hogy jól van-e, biztonságban van-e, hogy
miért nem hallok felőle, és a távollétében magányosnak
éreztem magam. Az aggodalmaim egy pillanat alatt semmivé
foszlanak, és örömkönnyeknek adják át a helyüket.
A bátyám letesz, és lazít a szorításán, de én szorosan
kapaszkodok belé, az arcomat a mellkasába temetem, mert
szükségem van a közelségére. Amikor képtelen vagyok
abbahagyni a sírást, továbbra is a karjában tartva megcsókolja
a fejem búbját.
– Ha tudtam volna, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem,
gyakrabban jönnék haza – mondja, majd megragad a vállamnál
fogva, és kissé eltol magától, hogy a szemembe nézhessen. – Mi
a baj, hugi?
Mosolyt csal az arcomra, hogy úgy becéz, ahogy egész
életemben. Azt hiszem, sokkos állapotba kerültem.
– Hadd nézzelek! – nyögöm ki hátralépve, és végigsimítok a
karján. Kissé idősebbnek látszik, és rettentően kimerültnek.
Szarkalábak húzódnak fáradt szeme sarkában, a szája körüli
ráncok pedig kissé elmélyültek az utóbbi hat hónapban, mióta
nem láttam. Rézvörös haja kissé hosszabb a megszokottnál, a
tarkóján felkunkorodik. De egyben van, egészséges, és itt áll
előttem. Valahogy a ráncoktól még vonzóbbnak tűnik, kis
keménységet kölcsönöznek határozott vonásainak. – Látom,
még mindig szarul nézel ki.
– Te pedig egyre szebb vagy – vágja rá. Az elmúlt évek során
legalább ezerszer cukkoltuk egymást ezekkel a mondatokkal.
Kinyújtott karjával eltol magától, hogy szemügyre vehessen. A
fejét ingatja, mintha nem hinné el, hogy ott állok előtte. –
Istenem, mennyire örülök, hogy látlak!
Ismét átölelem, és kitör belőlem a nevetés.
– Apu és anyu tudják, hogy itthon vagy? – Megragadom a
kezét, és beljebb húzom az irodámba, mert azt akarom, hogy
maradjon még egy kicsit.
– Tegnap San Diegóban szálltam le a gépről, és otthon
aludtam, náluk. Ma délután Afganisztánba utazom, sürgős
kiküldetés...
– Micsoda? – Csak az imént kaptam vissza, és máris
magamra hagy. – Miért nem maradhatsz tovább?
– Ráérsz most? Ebédeljünk együtt, és közben megbeszélünk
mindent!
– Remek!

***
Tanner mindössze annyit kér, hogy olyan helyen ebédeljünk,
ahonnan láthatja az óceánt, és érezheti az illatát is. Végighajtok
a parton, és úgy döntök, abba az étterembe viszem, ahol
Coltonnal voltunk az első randinkon. Legalábbis én annak
tekintem. A hely tökéletesen megfelel a bátyámnak.
Az autóban Tanner elmagyarázza, hogy az utolsó pillanatban
kért magának egy hét szabadságot, hogy hazajöhessen
látogatóba Egyiptomból, ahol a zavargásokról tudósít. De
amint hazaért, az egyik kollégája megbetegedett, így most le
kell rövidítenie a szabadságát, hogy el tudjon utazni a társát
helyettesíteni.
– Szóval ezek szerint összvissz két napra repültél haza, csak
azért, hogy láthass minket? – Belekortyolok a diétás kólámba,
és a bátyámra nézek. Ugyanazon a teraszon ülünk, ahol
Coltonnal ettünk, csak pár asztallal jobbra innen. Rachel ugyan
nem dolgozik ma, de az ügyeletes hosztesz figyelembe veszi a
kérésünket, és az ebédelő tömegtől távolabb eső, csendesebb
asztalhoz ültet minket.
Tanner széles mosollyal az arcán figyel engem, én pedig
eltűnődöm azon, hogy mennyire hiányzott a bátyám és az a
képessége, hogy meg tud nyugtatni. Kortyol a söréből, majd a
hullámokat figyelve hátradől a székben.
– Istenem, de jó itthon lenni! – Elmosolyodik. – Még ha csak
egy napra is.
– Biztosan nehéz lehet – jegyzem meg, és egy másodpercre
sem veszem le róla a szemem, mert kevés az idő, amit együtt
tölthetünk.
Evés közben arról beszélgetünk, hogyan zajlik az életünk.
Tanner mesél arról, milyen körülmények között él, és olyan
egyiptomi eseményekről, amelyekről nem hallani a hírekben.
Elmeséli, hogy időnként randizik egy másik újságíróval, de
semmi komoly, holott amikor a nőről beszél, ellágyulnak a
vonásai.
Élvezettel hallgatom a bátyámat. Süt róla, hogy
szenvedélyesen szereti a munkáját, még akkor is, ha több ezer
kilométer távolságra szakít el minket egymástól. El sem tudom
képzelni, hogy mást csináljon.
Én is mesélek neki a munkáról, Haddie-ről és sok minden
másról. Coltont kivéve. Tanner hajlamos túlságosan aggódni
értem, ezért úgy döntök, hogy felesleges felhoznom egy olyan
témát, amivel kapcsolatban nem tudom biztosan, hogy
említésre érdemes-e. Meg vagyok győződve róla, hogy remekül
füllentek, de aztán a bátyám félrehajtja a fejét, és rám mered.
– Mi az?
 Összehúzott szemmel vizslat.
– Ki az, hugi?
Zavart mímelve nézek rá, mintha nem érteném a kérdést, de
tudom, hogy nyomozói ösztöne bekapcsolt, és addig nem
nyugszik, amíg ki nem csikarja belőlem a választ. Ezért ilyen jó
a szakmájában.
– Ki kicsoda?
– Ki az a pasi, aki így elcsavarta a fejedet? – Vigyorogva
kortyol egyet a söréből, közben le nem veszi rólam a szemét.
Öntelt, pimasz fráter! Azon töprengek, vajon kitől tudhatja. –
Ki vele!
– Mégis miből gondolod, hogy van valakim?
– Mert ismerlek. – Amikor összefonom a karom a
mellkasom előtt, rám nevet. – Lássuk csak! Direkt kerülöd a
témát, nehogy beszélned kelljen róla. Úgy forgatod azt a
nyamvadt gyűrűt az ujjad körül, mintha egy stresszlabdát
szorongatnál. Pontosan úgy harapdálod a szád belsejét, mint
amikor megpróbálsz megérteni valamit, és úgy bámulod ott azt
az asztalt, mintha arra számítanál, hogy mindjárt leül oda
valaki. Vagy erről van szó, vagy arról, hogy annál az asztalnál
ültetek a fickóval, és eszedbe jutott. – Felvonja a szemöldökét.
– Ráadásul olyan tűz ég a szemedben, amilyet... nagyon régóta
nem láttam – mormogja, majd kinyújtja a karját, és megszorítja
a kezemet. – És ezt jó látni. – Rámosolygok, örömmel tölt el,
hogy itt van. – Szóval?
– Van valakim – felelem lassan –, de zavaros az egész, és
nem tudom biztosan, mi is ez. – Ismét a gyűrűmet
csavargatom, de észre sem veszem, amíg Tanner fel nem vonja
a szemöldökét. Azonnal abbahagyom, és dióhéjban vázolom
neki a lényeget, de Coltont nem említem név szerint. – Remek
pasi, de azt hiszem, nem vágyik másra, csak kötelezettségektől
mentes találkákra. – Vállat vonok, majd kinézek az óceánra,
miközben könnyek gyűlnek a szemembe. Végül ismét a
bátyámra pillantok.
– Jaj, Ry, ha sírsz egy pasi miatt, akkor nem érdemel meg
téged! Az alsó ajkamba harapok, és a kezemben tartott
szalvétára meredek, amit szórakozottan apró darabokra tépek.
– Talán épp az ellenkezőjét bizonyítja az, hogy sírok miatta –
magyarázom halkan. Hallom, hogy a bátyám felsóhajt, ezért
felnézek rá. – Első lépesnek megteszi – suttogom remegő
hangon.
A Tanner tekintetéből áradó együttérzés súlya alatt
majdnem összeroppanok, és kis híján szabad utat engedek a
torkomat fojtogató sírásnak.
– Jaj, hugi, gyere ide! – mondja, majd megfogja a székemet,
és közelebb húzza magához. A karjába von, én pedig beléje
kapaszkodok, az egyetlen emberbe, akire mindig számíthatok.
Lehunyom a szemem, az államat a vállán pihentetem.
– Tudom, miért jöttél, Tan. Köszönöm, hogy meg akarsz
győződni róla, hogy jól vagyok-e.
Még egyszer magához szorít, majd megfogja a karomat, és
kissé eltol magától, hogy aggódó szemmel végigmérhessen.
– A saját szememmel akartam látni, leginkább amiatt, ami a
héten vár rád... Aggódtam érted. Itt akartam lenni arra az
esetre, ha szükséged lenne rám – mondja kedvesen. – Hogy ha
felhív az a némber, akkor elküldhessem melegebb éghajlatra.
Mérhetetlen szeretet árad szét bennem a bátyám iránt, aki
képes volt átrepülni a fél világot azért, hogy egy napot velem
tölthessen, és meggyőződhessen róla, hogy jól vagyok. Nehezen
ismerem fel benne a testvért, akivel felnőttem, mert akkoriban
kutya-macska barátság volt a viszonyunk, mégis milyen
gondoskodó, figyelmes férfi vált belőle! Ha tehetné, ő birkózna
meg holnap helyettem a Max anyjával folytatandó
elkerülhetetlen telefonbeszélgetéssel.
Két kezembe fogom az arcát, és rámosolygok.
– Mivel érdemeltem ki azt a mérhetetlen szerencsét, hogy te
lettél a bátyám? – Csillogó könnyekkel a szememben finoman
arcon csókolom. – Nincs hozzád fogható, ugye tudod?
Feszengő mosollyal nyugtázza az érzelmi kirohanásomat.
Felállok.
– Rögtön jövök. Kiszaladok a mosdóba. – Teszek egy lépést,
de aztán hirtelen ötlettől vezérelve megfordulok, és hátulról
átölelem a vállát.
– Nahát, ezt meg miért kapom? – kérdezi nevetve.
– Csak mert hiányozni fogsz, amikor elmész. – Elengedem,
éppolyan gyorsan, ahogy megöleltem, és bemegyek az épületbe.
A konyhaajtó gyorsan becsukódik, ahogy elhaladok mellette az
étterem másik felében lévő mosdók felé.
Kifele jövet teljesen elvarázsolva figyelek egy göndör hajú,
imádnivaló kisgyereket, aki megpróbál villával enni. Az egyik
kezem ösztönösen a hasam aljára rebben, és ott marad.
Miközben a kislányt figyelem, a kín a szokásosnál is erősebben
szorongatja a mellkasomat, valószínűleg amiatt, amit a holnapi
nap jelent. Annak a napnak az évfordulója, ami elvett tőlem
mindent. Megfosztott az egyetlen dologtól, amire a világon
mindennél jobban vágytam.
Az egyetlen dologtól, amiért hajlandó lennék mindent, de
mindent feladni, ha ismét lehetőségem nyílna rá.
Annyira elmerülök az emlékeimben, hogy a terasz felé tartva
észre sem veszem a felbolydulást, amíg meg nem hallom, hogy
a bátyám azt kiáltja:
– Hé, maga meg mi a francot művel? – Pár másodperc alatt
megkerülöm a benti asztalokat, és abból a szögből már rálátok
az asztalunkra.
– A hölgy velem van, seggfej. El a kezekkel!
A szívverésem kihagy egy ütemet.
Bárhol felismernem ezt a karcos hangot. Őrülten száguldó
pulzussal és az arcomon hitetlenkedő kifejezéssel kirohanok az
ajtón. A teraszra érve látom, hogy Colton keze a bátyám pólóját
markolja, az állkapcsa megfeszül, a szeme tűzben ég. Tanner
ülve marad, és értetlen kifejezéssel az arcán mered Coltonra.
Tanner válla merev, az ő keze is ökölbe szorul. A tesztoszteron
túlteng a levegőben.
– Colton! – kiáltom.
Rám néz, a tekintetünk összekapcsolódik. Az övéből düh,
féltékenység és agresszió keveréke árad. Tanner rám pillant,
egyik szemöldöke kérdőn megemelkedik, a nyelvével az arcát
nyomkodja belülről.
– Colton, ereszd el! – követelem, ahogy megindulok felé. –
Ez nem az, amire gondolsz. – Megragadom a karját, de leráz
magáról, és végül elengedi a bátyámat.
A szívverésem lassan visszaáll a normálisra. Tanner
megfeszített vállal emelkedik fel ültéből, az arcán
megfejthetetlen kifejezés.
– Ace, bemutatom a bátyámat, Tannert!
Colton felém pördül, a harag és az ellenségesség jeleit a
felismerésé váltja fel. Látom, hogy számtalan érzelem fut végig
a szemében: megkönnyebbülés, zavar, bosszúság.
A bátyámra nézek, aki továbbra is megfejthetetlen.
– Tanner, ő az én... – Elhal a hangom, mert nem tudom,
minek nevezzem Coltont. – Ő itt Colton Donavan. – Látom,
hogy Tanner fogaskerekei mozgásba lendülnek, ahogy rájön, ki
áll előtte. Hogy kivel randizgatok.
Colton feszült válla kissé megereszkedik, a szája sarkában
hitetlenkedő mosoly jelenik meg. Bocsánatkérőn a kezét nyújtja
Tanner felé. A bátyám Coltonra és kinyújtott kezére néz, majd
rám.
– Szóval, hugi, akkor ő az a seggfej? – kérdezi, a tekintetével
csendesen érdeklődve, hogy emiatt a pasi miatt sírom-e tele a
párnámat esténként.
Halvány mosolyt küldök a bátyám felé.
– Igen – motyogom a kimondott és ki nem mondott
kérdésekre, aztán Coltonra pillantok.
– Azt a rohadt életbe! – jelenti ki Tanner, majd megragadja
Colton kezét, és hevesen megrázza. – Ülj le, haver! – Kifújja a
levegőt. – Ezek után jólesne még egy sör. – Értetlenül meredek
rájuk, számomra megfejthetetlen ez a férfilogika. Az egyik
pillanatban készek péppé verni egymást, a másikban pedig
tökéletes az egyetértés közöttük.
– Örömmel tenném, de elkésem a délutáni
megbeszélésemről. – Colton röviden felnevet. – Nagyon
örültem a találkozásnak. Majd legközelebb. Kikísérnél? –
kérdezi Colton hozzám fordulva.
Tannerre nézek, aki bólint, jelezve, hogy menjek csak.
Kifújom a levegőt. Észre sem vettem, hogy eddig
visszatartottam, és hirtelen idegesség fog el arra a gondolatra,
hogy kettesben maradjak Coltonnal. Ideges leszek attól, hogy
úgy kell tennem, mintha teljesen hidegen hagyna a közelsége.
– Rögtön jövök! – mondom Tannernek, és úgy érzem
magam, mint egy engedélyre váró kisgyerek.
– Viszlát, Tanner! – Colton a bátyám felé bólint búcsúzóul,
majd átfogja a derekamat, és átkísér a konyhán, az étterem
oldalsó kijárata elé.
Pillanatok alatt megtesszük a személyzeti bejárat felé vezető
utat, és közben végiggondolom, hogyan végződött a legutóbbi
beszélgetésünk. Colton két lehetőséget adott nekem: bokszutca
vagy egyezség. Megengedtem neki, hogy kiálljon a
bokszutcába, mégis nyugtalannak érzem magam. Ez azért van,
mert csak sodródom, hiszen Colton nem mondott semmi
megnyugtatót, továbbra is úgy érzem magam, mintha beálltam
volna a „hálótársak” hosszú sorába.
Elhessegetem a gondolatot, és kényszerítem magam, hogy
kilépjek túlságosan érzelmes és mindent elemző énem
árnyékából, és belássam, hogy – mint a legtöbb esetben – az
apró lépések vezetnek eredményre. És habár Colton nem
nyilatkozott arról, hogy az egyezségen kívül mást is akar-e
tőlem, mégis tett egy apró lépést, bokszutca néven. Nincs több
töketlenkedés, mondom magamnak, miközben felidézem
Haddie tanácsát azzal kapcsolatban, hogyan bánjak Coltonnal.
Legyek távolságtartó, elérhetetlen, de mégis kívánatos.
Colton kinyitja előttem az ajtót, és kiterel. Én közben azon
agyalok, mit fogok válaszolni arra a kérdésére, hogy miért nem
hívtam vissza. Eddig kétszer telefonált, és erőnek erejével
kellett visszafognom magam, hogy ne fogadjam a hívását.
Colton becsukja az ajtót, és szembefordul velem. Francba
azzal, hogy legyek elérhetetlen! Minden méltóságomra
szükségem van ahhoz, hogy ne lökjem neki a falnak, és
csókoljam kifulladásig. A pasi teljesen az őrületbe kerget,
gátlástalanná válok a közelében.
Keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt, és félrehajtott fejjel
vizslat.
– Tehát a bátyád itt van a városban?
Hölgyhöz nem illő horkantást hallatok.
– Azt hiszem, ezt már tisztáztuk – felelem szárazon, és
minden erőmmel azon vagyok, hogy ne lépjek oda hozzá. –
Valakinek nagyon gyorsan eldurrant az agya, nem gondolod?
 Nem tudok olvasni a tekintetében, mert a kifejezés egy
szempillantás alatt eltűnik a szeméből.
– Amikor rólad van szó, igen. Láttam, hogy átölel. – Egy
vállrándítással elintézi a magyarázkodást. – Sokáig marad?
Meglep, hogy hogyan képes ilyen lazán kezelni a tényt, hogy
egy semmiség miatt majdnem összeverekedett a bátyámmal.
Végül az órámra pillantok, a falnak dőlök, és úgy döntök, ejtem
a témát.
– Nem, másfél óra múlva jelenése van a reptéren. – A
pulóveremről leszedek egy szöszt, hogy lefoglaljam a szemem
és a kezem, majd eligazgatom a leggingsem fölött.
Colton nekiveti a vállát a falnak, és amikor ránézek, látom,
hogy a lábamat mustrálja. A pillantása végigsiklik rajtam,
elidőzik a számnál, aztán a szemembe néz.
– Sok a dolgod mostanában? – kérdezi.
– Aha – felelem talányosan. – És neked?
– Szintén. A közelgő szezont megelőző vihar előtti csend. –
Rám néz, zöld szeme fogva tartja az enyémet. – Na, és jól telt az
estéd? – puhatolózik.
Értetlen pillantást vetek rá, de aztán leesik, hogy
valószínűleg arra céloz, amit Haddie adott elő tegnap éjszaka a
telefonban.
– Emlékeim szerint igen. – Pimaszul mosolygok, remélve,
hogy elég meggyőzően játszom ahhoz, hogy megtévesszem
Coltont. – Tudod, milyen, amikor az ember szórakozni megy...
Túl sok pasi hiszi magát menőnek, könnyedén csúszik az
alkohol, mindenhol falatnyi ruhák... Egy idő után minden
összefolyik.
Látom, hogy amikor a túl sok pasit említem, harag villan a
szemében, és tetszik, hogy idegesíti a dolog. Legyezgeti a
hiúságomat, hogy eszébe jutott rákérdezni. A bátyámmal való
közjátéka után pedig nagyon is nyilvánvaló, hogy Colton tud
féltékeny lenni, ha úgy adódik.
Valahogy izgató, hogy miattam bújt elő belőle a zöld szemű
szörny.
Félrehajtott fejjel tanulmányoz, de én kivételesen nem
fordítom el a lejem. Unalmat erőltetek az arcomra, így állom
átható pillantását.
– Miért vagy ennyire merev? Elutasító? – morogja, engem is
meglepve a megjegyzésével.
– Méghogy elutasító? Én? Nekem fel se tűnt, hogy így
viselkednék. ~ Ártatlanságot mímelek, holott semmi másra
nem vágyom jobban, mint hogy megérintsem.
– Pedig pontosan azt teszed. – Kimerülten felsóhajt.
– Jaj, csak igyekszem megfelelni a paramétereidnek, Ace.
Pontosan olyan vagyok, ami megfelel neked. – Bájosan
rámosolygok.
– Pontosan milyen is az? – pufogja zavart arckifejezéssel.
– Érzelmileg távolságtartó, szexuálisan elérhető és mentes a
drámáktól. – Látom, hogy lüktetni kezd egy izom az állkapcsán,
ahogy tesz egy lépest felém. Bosszús tekintettel konstatálja
dacos hangvételemet. – Amúgy mit keresel itt?
Hosszú, sötét és olyan átható pillantást vet rám, hogy
majdnem megtörök, és bevallom, hogy mennyire kívánom.
Fenébe ezekkel a női praktikákkal!
– Szerencsére ide nem követtek a lesi fotósok. Kelly
felengedett a tetőre, hogy a tömegtől távol, nyugodtan és
csendben megebédelhessek. – A név hallatán felvonom a
szemöldököm. – Ő a tulajdonos – feleli, és feldúltan kifújja a
levegőt, vagy a kettőnk közötti feszültség miatt, vagy azért, mert
úgy érzi, magyarázattal tartozik. Talán egy picit mindkettő.
Lenézek, és a lepattogzott körömlakkomat tanulmányozom,
holott kétségbeesetten szeretnék odamenni Coltonhoz.
Megcsókolni és megölelni. – A tető tökéletes ahhoz, hogy üljek
és merengjek.
– És pontosan min merengsz?
– A szarjaimon, amiket meg kell oldanom – válaszolja
mereven. Felnézek rá, a szemében pajkosság és őszinteség
keveredik.
Egy pillanatig egymásra meredünk, a pulzusom felgyorsul a
közelsége miatt. Megpróbálok olvasni az arcáról. Vajon
komolyan beszél? Tényleg megpróbálja összeszedni magát,
vagy csak Haddie megjegyzésén gúnyolódik? Nem tudom
megmondani.
– Vissza... vissza kell mennem. Már nincs sok idő Tanner
indulásáig. – Eltolom magam a faltól.
Colton közelebb lép hozzám, a testünk súrolja egymást, és a
közelségétől bizsereg az egész testem. Az alsó ajkamba
harapok, nehogy hozzásimuljak.
– Találkozunk később? – kérdezi, miközben az egyik ujjával
végigsimít az arcomon.
Ezek szerint kiáll a bokszutcából? Vagy csak kefélni támadt
kedve? Akárhogy is, tisztáznunk kell a helyzetet, őrülten
szeretném a tenyerébe simítani az arcomat, hogy érezzem az
ujjai érintését.
Kitartás, kitartás, kitartás, ismételgetem magamnak.
Küszködök a válasszal. Mit feleljek neki?
– Hatra érted küldöm Sammyt – válaszol Colton helyettem,
amíg én csendben vívódok.
Remek, gondolom, azt hiszi, hogy az első szóra ugrok. És
akkor belém hasít a felismerés, hogy talán egész idő alatt
egyezségre akart jutni velem, és amikor észrevette, hogy
túlléptük azt a bizonyos határt, bevetette a bokszutcás
megjegyzést, hogy tudassa velem, hol a helyem. Hogy
meglegyen a három lépés távolság közöttünk.
Csak tovább erősíti az elhatározásomat a Haddie-től kapott
tanács és az, hogy úgy tűnik, Colton természetesnek veszi, hogy
folytatom vele ezt a kapcsolatot mindenféle magyarázat nélkül.
– Sajnálom. – Megrázom a fejem, és elfordulok, hogy ne
lássa, hogy hazudok. – Ma estére terveim vannak.
Érzem, hogy Colton megdermed a szavaim hallatán.
– Tessék? – préseli ki magából a kérdést halkan. Szokatlan
neki az egyértelmű elutasítás.
– Haddie-vel van programom – vágom rá, nehogy azt
higgye, hogy egy másik pasival van randim. Mert ha azt hiszi,
hogy egy másik fickóval kavarok, akkor semmi sem tartja vissza
attól, hogy beújítson egy nőt. A gyomrom görcsbe rándul a
gondolatra, és rá kell jönnöm, hogy ezek a női fondorlatok nem
az erősségeim, mert semmire sem vágyom jobban, mint hogy
megmondjam Coltonnak, hogy látni akarom ma este. Hogy
fenébe a ma esti terveimmel, ha láthatom őt. És aztán a falhoz
szorítanám, és a kielégülés érdekében elvennék tőle mindent,
amire szükségem van, és egy pillanatig se aggódnék amiatt,
hogy a frászt hozom rá, vagy átlépek egy bizonyos határt.
Colton csalódottan morog.
– Együtt vacsorázunk otthon – magyarázom. – Semmi
felhajtás, csak olyan régóta nem láttuk egymást. – Pofa be,
Rylee, különben Colton rájön, hogy hazudsz neki! – Nem
szeghetem meg az ígéretemet.
Colton az állam alá teszi az ujját, és felemeli a fejem. Kutatón
néz zöld szemével.
– Akkor nem igyekszel túlságosan – fedd meg Colton, de a
szemében pajkosság csillog.
Összezavarodok, mert fogalmam sincs, miről beszél.
 – Miről beszélsz? – rázom a fejem értetlenül.
Arrogánsan elvigyorodik.
– Arról, hogy meg akarsz felelni a paramétereimnek. –
Hangosan kifújom a levegőt, de Colton nem veszi le rólam a
szemét. – Mert ha valóban annyira igyekeznél, akkor ott lennél,
ahol én akarom. Alattam, nedvesen és forrón, ma este –
magyarázza, leütve a feldobott labdámat.
A pillantását állva azon merengek, mit feleljek erre. A testem
megborzong a szavai hallatán. Szüksége van az agyamnak pár
másodpercre, hogy felocsúdjon a megjegyzése után, és amikor
sikerül, teszek egy lépést hátra. Ha Coltonról van szó, fontos,
hogy távolságot tartsak.
– Igen, azt hiszem, igazad van. – Kifújom a levegőt, és látom,
hogy meglepi az egyetértésem. – De miért szeretnék én az a
fajta lenni, aki ugrik, ha valaki csettint? A kiszámíthatóság
unalmas, Ace. És állítólag te hamar ráunsz a dolgokra.
Értetlen arckifejezéssel mered rám. Amikor megkerülöm,
kinyúl, megragadja a karomat, és maga felé fordít.
– Hova mész? – förmed rám.
– A bátyámhoz – felelem a kezére nézve, majd az arcára. –
Majd szólj, ha megoldottad a szarjaidat! – Lerázom magamról
a kezét, majd vissza se pillantva kinyitom a konyhába vezető
ajtót. Mielőtt becsukódik, még hallom, hogy Colton nevetve
káromkodik.
 5. FEJEZET

Colton

FRANCBA A HISZTIS NŐKKEL!

A tüdőm ég. Az izmaim sajognak. A talpam úgy csattog a
futógép szalagján, mintha büntetni akarnám. Tök mindegy,
mert bármennyire keményen hajtom magam, a fejem még
mindig zsong. Rylee továbbra is összezavarja a gondolataimat.
Állandóan jelen van.
Mégis mi a fene bajom van? Elvégre én javasoltam azt a
rohadt bokszutcát! Megpróbáltam számomra ismerős mederbe
terelni a helyzetet. De akkor miért érzem úgy, hogy Rylee
magamra hagyott?
A fenébe az összes nővel! Bonyolultak. Szeszélyesek. Mégis
szükségem van rájuk. Bassza meg!
A zene üvölt a fülhallgatómban. A Good Charlotte egyik
számának dübörgő ütemére hajszolom magam egyre, de a
mellkasomat szorító nyomás nem enyhül. Futás közben
számolom a lépteimet, de kilencvenkilencnél mindig kezdem
elölről. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy eddig legalább
százszor kezdtem újra a számolást, de semmi sem segített.
Sosem játszadoztak velem a nők, és nem is áll
szándékomban most elkezdeni. Én mondom meg, mikor és
kivel. Én szabom a feltételeket.
Mindig megkapom, amit akarok. Amikor csak akarom.
A korábbi szexpartnereim szemrebbenés nélkül betartották a
feltételeimet. Nem kérdezősködtek, legfeljebb annyit, hogy
„Bébi, ma este hogy szeretnéd? Kutyapózban vagy
misszionáriusban? Bilincs lesz, vagy kikötözöl? Orál vagy
punci?”
Mindegyik, Ryleet kivéve.
Rohadtul bosszantó! Először majdnem ökölre megyek a
bátyjával, aztán meg faképnél hagy, és visszautasítja a ma esti
meghívásomat. Tudom, hogy Rylee kíván engem. Elképesztően
izgató testének minden porcikája ezt sugallja. Látom gyönyörű
szemében, ami magába szippant, teljesen elveszítem tőle a
fejem. És rohadjak meg, ha én nem kívánom őt a nap minden
percében. Na, és ki nem szarja le! Hiszen Rylee hátat fordított
nekem, faképnél hagyott, és csípőből nemet mondott a ma
estére.
Nemet! Most komolyan, szórakozik velem? Idejét sem
tudom, mikor hallottam utoljára ezt a szót. Ja, dehogynem.
Rylee szájából nemrég. A rohadt életbe! Csak rá tudok
gondolni. Látni és hallani akarom őt. El akarok veszni benne
addig a pontig, amíg fel nem szakad belőle az az apró sóhaj,
mielőtt eljutna a csúcsra. Annyira átkozottul szexi, hogy az már
nevetséges.
Engem aztán nem fog egy suna dróton rángatni. De nem ám!
Az ki van zárva. Szó sem lehet róla.
Akkor meg miért nem hívok fel valakit, és zavarok le egy
gyors numerát! Miért nem találom vonzónak ezt a gondolatot
egyáltalán? Kezdesz becsavarodni, Donavan! Biztosan túl sok
őrült nővel keféltem már, és ez kihat az agyamra.
 Megérintem a futópad kijelzőjét, és állítok a meredekségen,
hogy elűzzem a kínzó gondolatokat. A következő dal a
Desperate Measures, de a dalszövegben rejlő szarkazmus, amit
annyira szeretek, most mit sem segít.
A kurva életbe! Semmi sem működik, se a zene, se a
meredekség, se a sebesség. Bassza meg! Folyamatosan Ryleet
látom magam előtt a kádban, ahogy az ujjaival határozottan
megmarkolja a golyóimat, és tűzben égő szemmel közli velem,
hogy milyen bánásmódot érdemel. Hogy mit nem fog a
következő alkalommal eltűrni tőlem.
Most először történt ilyen. Mármint, hogy valaki szabályokat
állított fel nekem. Leesett a piros hó, és csak én nem tudok
róla? Rylee úgy szorongatta a golyóimat, mint egy átkozott
satu, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom
kapni őt, és magam mellett tartani. Az ágyamban. Az irodában.
A versenypályán. Az életemben.
És nem csak misszionárius pózban.
Csak az lehet a magyarázat, hogy varázspuncija van, vagy
ilyesmi. Rylee észre sem vette, de horogra akadtam, ő pedig
feltekerte a zsinórt. Kibaszottul kanos vagyok. Biztosan ezért
van ekkora zűrzavar a fejemben. Egy hét szex nélkül hosszú idő.
A kurva életbe, idejét sem tudom, mikor volt utoljára hasonló
üresjárat.
Te ökör, akkor meg miért állítottad ki magad a
bokszutcába a minap? Ha nem tetted volna, Rylee ma alattad
feküdne! Miért nem tudtad tartani a szád?
Haragszom magamra, az ostobaságom miatt felnyögök.
Szükségem van a kielégülésre, de egyértelmű, hogy abban ez a
nyamvadt futópad nem segít.
Nem tudom kiverni a fejemből azt a reggelt. Basszus!Nekem
lőttek. Most már emlékeket idézgetek fel? Hivatalosan is
kijelenthetem, hogy olyan vagyok, mint egy nő. A múlt hét
folyamán töketlenné váltam.
Csak a nők szokták újra meg újra visszajátszani a
történteket, de én sem tudom kiverni a fejemből, ahogy ott
állunk Rylee verandáján... Hogy megpróbáltam helyesen
cselekedni... Megpróbáltam megvédeni azzal, hogy ellököm
magamtól, hogy ne lásson bele a fejemben uralkodó káoszba.
Esélyt akartam adni neki, hogy keressen magának valaki mást,
olyasvalakit, aki megadja neki, amire szüksége van – amit
megérdemel –, de képtelen voltam hangosan kimondani, hiába
próbálkoztam minden erőmmel. Aztán Rylee odalépett
hozzám, és megcsókolt. Olyan őszinte és megnyugtató volt a
csókja, hogy elakadt tőle a lélegzetem. Csak az érzésre
koncentráltam. A pillanat túlságosan valóságos volt, túlságosan
nyers, és túlságosan közel kerültünk egymáshoz.
Igen, egy rinyagép vagyok. Nem tagadom.
De esküszöm, hogy amint megízleltem Ryleet, rádöbbentem,
hogy mennyire ki vagyok éhezve rá.
És akkor ráeszméltem, hogy szükségem van a három lépés
távolságra, hogy muszáj megszabadulnom a számomra eddig
ismeretlen szükség érzésétől, ami keresztülszáguldott rajtam.
Kívánom őt. Meg akarom védeni. Fontos nekem. El kellett
utasítanom az egyetlen dolgot, amiről biztosan állíthatom, hogy
nem kérek belőle.
A szerelmet. Meg ami még vele jár.
Amikor kimondtam a bokszutcát, az olyan volt, mintha
farkast kiáltottam volna. Megpróbáltam bemagyarázni
magamnak, hogy távolságra van szükségem, így visszatérhetek
az egyetlen, számomra elfogadható felálláshoz. Az
egyezségekhez. Ugyan Rylee kifejezését – a bokszutcát –
használtam a finomabb megfogalmazás érdekében, de csak
arra tudtam gondolni, hogy ha megint én írom a szabályokat,
akkor képes leszek ismét magamhoz ragadni a kezemből
kicsúszó irányítást. És akkor megint elég lesz, hogy csak
magamra számíthatok.
Megnyomom a futópad kijelzőjén a stop gombot, és
megvárom, amíg leáll a szalag. Ziháló mellkassal állok, csöpög
rólam az izzadság, és cseppet sem érzem jobban magam a
beiktatott egyórányi büntetéstől. Az üvegfalon keresztül
lenézek a műhelyre, figyelem, ahogy a srácok a tegnap
megbeszélteknek megfelelően állítanak valamit a motoron,
majd a törülközővel megtörlöm az arcom, és megdörzsölöm
nedves hajamat.
Amikor lelépek a futópadról, a rajta töltött hosszú idő miatt
úgy érzem, mintha lebegnék. Az edzőtermet az irodámmal
összekötő bal oldali ajtón keresztül bemegyek a fürdőszobába.
Gyorsan letusolok, aztán vetek egy pillantást a tükörbe, és úgy
döntök, kihagyom a borotválkozást, és inkább kezdek valamit a
hajammal.
Vajon Rylee tisztában van azzal, hogy mennyire elcseszett
vagyok? Van fogalma arról, mekkora szemétláda vagyok? Arról,
hogy megszerzem, amit akarok, és azután elhajítom?
Beszélnem kell neki erről. Valahogy. Valamikor.
Figyelmeztetnem kell a bensőmet megmérgező sötétségre.
Épp lehúzom a pólómat, amikor bevillan, hogy mi rángatna
ki depresszív állapotomból. Bemegyek az irodámba, az
íróasztalhoz masírozok, és felkapom a telefonom. El kell
intéznem pár hívást, hogy mozgásba lendítsem a dolgokat. De
először is küldök Ryleenak egy SMS-t. Figyelmeztetni akarom,
de úgy, hogy biztosan megértse.
Kikeresem a nevét a telefonomból, majd annyit írok az
üzenetbe, hogy „Matchbox Twenty – Push“. Elküldöm,
miközben a fejemben a dalszöveg fut végtelenített verzióban.
Biztosra akarlak venni. És így is lesz.
– Mi a szarért lógatod így az orrod?
Ugyan ismerősen cseng a hang, mégis összerezzenek.
Megfordulok, és Becksszel találom szembe magam, aki az
asztalom előtti egyik széken ül. Kinyújtott, keresztbe tett lába
az asztalomon.
– A frászt hoztad rám! – förmedek rá a hajamba túrva. –
Méghozzá kurvára!
– Hát, ahogy így elnézlek, haver, én inkább azt mondanám,
hogy kurvára egy kurvára lenne szükséged. Vagy akár kettőre,
mert süt rólad, hogy jót tenne neked egy, két vagy akár három
kiadós kefélés – jegyzi meg elnyújtva. A szeme körül ráncba
szalad a bőr, látszik, hogy jól mulat rajtam. A szemét rajtam
tartva próbál rájönni, mi folyik itt.
Nevetésbe szalad a szám, miközben a szívverésem lassan
visszaáll a normálisra. Leülök a székembe, és Beckshez
hasonlóan én is felteszem a lábam az asztalra. Egymásra
meredünk, a sokéves barátság jótékony csendje körbevesz
minket, miközben mérlegelem, mennyit mondjak el neki, ő
pedig azt mérlegeli, mennyit kérdezzen.
Végül Becks töri meg a csendet.
– Sokkal könnyebben és olcsóbban megúszod, Wood, ha
kimondod, ami a szívedet nyomja, mint ha összetöröd azt az
átkozott futópadot, ugye tudod? – Kimérten bólintok, majd
ismét vetek egy pillantást a műhelyre, ami lassan már
beidegződéssé vált. – A fejedbe vetted, hogy inkább hallgatsz?
– Amikor visszanézek Becksre, látom, hogy ő is az alattunk
dolgozó csapatot figyeli, tudomást sem véve gúnyos
mosolyomról. – Vagy lennél szíves megmagyarázni, hogy miért
ülted végig a délutáni megbeszélést a külvilágról
megfeledkezve? Szinte hozzá sem szóltál a témákhoz, és
összességében véve seggfej voltál. Úgyhogy végül nem tudtunk
döntésre jutni, te pedig fogtad magad, és leléptél, hogy
összetörd a futópadot. – Kérdőn felvonja a szemöldökét, ahogy
lassan visszaemeli rám a tekintetét. A szeme kutatón tapad
rám.
Tipikus Becks. Ő az egyetlen ember, aki helyre tud billenteni.
Az egyetlen ember, akinek megengedem, hogy a nevén nevezze
a dolgokat. Az egyetlen ember, aki annyira ismer, hogy
pontosan tudja, mikor vagyok szar hangulatban, és tökös
annyira, hogy megkérdezze, mi a gond.
– Semmi különös – vonom meg a vállam.
A fejét rázva elfojtja a nevetését.
– Aha, semmi különös, vettem – jelenti ki a székből felállva,
de nem veszi le rólam a szemét. – Mivel ennyire beszédes vagy,
azt hiszem, én léptem.
A fenébe! Mielőtt Becks az ajtóhoz ér, a hátsó zsebembe
gyömöszölöm a tárcám, felkapom a telefonom, és utolérem.
– Menjünk! – motyogom mellette ellépve. Tudom, hogy
követni fog. És igazam van, mert hallom, ahogy felnevet a
hátam mögött. A nevetése azt üzeni: Tudtam!

***
„Még egy kört!”, jelzem a Connie névtáblát viselő
pincérnőnek egy egyetemes kézmozdulattal. Ha csak áll ott és
bámul, ennyi erővel akár csinálhat is valamit, hogy
megérdemelje az ingyen műsort. Na végre! Kellemes
zsibbadtság lesz úrrá rajtam, kezdem kiereszteni a gőzt.
Annyira még nem vagyok beállva, hogy teljesen
megfeledkezzek a szar hangulatomról, de jó úton járok.
 Connie a csípőjét rázva közeledik az asztalunkhoz, kezében
az italokkal. Áthajol az asztal felett, hogy letegye őket, közben
gondoskodik róla, hogy jól szemügyre vehessem kirakatba
kitett melleit.
Kétségtelen, hogy dögös, a szó minden értelmében, és
formás a megfelelő helyeken. Szívesen ágyba vinném, de talán
majd máskor, egy másik alkalommal, és nem mondom ki azt a
csípős megjegyzést, ami a nyelvem hegyén van, miszerint az ital
kikérése és megérkezése között a blúza lejjebb csúszott, a
szoknyája pedig feljebb.
– Tehetek még értetek valamit, fiúk? – kérdezi sokatmondó
hangsúllyal, és megnyalja az ajkát.
– Megvagyunk, köszi – feleli Beckett faarccal, és egy
fejrázással hárítja el a további flörtölést. Az évek során
hozzászokott már ehhez, és komolyan mondom, hogy egy szent,
amiért képes megbirkózni az ilyen helyzetekkel a maga
kifinomult módján.
A telefonom jelez, üzenetem érkezett. Vetek rá egy pillantást,
miközben az újabb üveg sörért nyúlok.
– Smitty is benne van! – mondom Beckettnek. Örülnöm
kellene, amiért Smitty is velünk tart Vegasba. Számtalan vad
estét buliztunk végig együtt. Határozottan állíthatom, hogy
Smitty segíteni fog kikecmeregni ebből a szar hangulatból.
De ha ennyire örülök, akkor miért vagyok csalódott, hogy
nem Rylee neve van a kijelzőmön a bejövő üzeneteknél?
– Remek! Majdnem teljes a banda – feleli Becks a széken
hátradőlve, és nagyot kortyol a söréből. Érzem, hogy engem
néz, türelmesen vár, hogy megszólaljak.
Előrehajolok, egy pillanatra a kezem közé fogom a fejemet,
és megpróbálom kiverni a fejemből azt az egy, folyton
visszatérő gondolatot. Azt a boszorkány Ryleet.
 – Colton, péntek este van, és lassan hat óra. Nem gondolod,
hogy ideje lenne elmondanod, mit keresünk itt? Hogy ki miatt
vagy ennyire magad alatt?
A fejemet rázva, szem lesütve kapargatom a sörösüveg
címkéjét.
– Rylee az oka – motyogom, tudva, hogy a vallomásommal
kiborítom azt a bizonyos bilit.
– Vagy úgy... – mormogja Becks. Lassan felemelem a fejem,
és a szemébe nézek. Meglep, hogy elmaradnak a Beckettre
jellemző okoskodó megjegyzések. Kortyol egyet a söréből,
közben rám néz, mire én bólintok. – Mit csináltál vele?
– Kösz a bizalmat, Becks! – nevetek. – Ki mondta, hogy
csináltam vele valamit?
A tekintete azt üzeni: tőled kitelik.
– Szóval...?
– Semmit. Az égvilágon semmit – vakkantom, és ledöntöm a
rövidet, hogy elfeledtesse velem a tényt, miszerint épp hazudok
a legjobb barátomnak. – Csak kiborít.
– Mintha ez akkora újdonság lenne. Nem egy nőről
beszélünk épp?
– Jó, tudom. De akkor is az őrületbe kerget, most pedig épp
„a nehezen megkapható vagyok” kártyát játssza ki. Ennyi. –
Sóhajtva hátradőlök, hogy Beckett szemébe tudjak nézni.
– Nemet mondott neked? – Becks a meglepetéstől köhögni
kezd. – Tényleg visszautasított? Te most szórakozol velem,
ugye?
– Nem. – Elkapom Connie pillantását, és jelzem, hogy még
egy kört.
– Annyi baj legyen, Wood! Pár órán belül a bűn városában
leszünk. Biztos vagyok benne, hogy találsz ott egy – vagy legyen
inkább több – dögös sunát, aki elfeledted veled egy éjszakára
ezt a csajt. – Vállat von, a szája sarkában apró, de ellenszenves
mosoly bujkál. – Mivel amúgy is csak döngeted Ryleet... Mert
ennyiről van szó, ugye? Csak keféltek. Kötelezettségek nélkül.
Semmi varázspunci meg hasonlók.
Tudom, hogy Becks azért feszegeti a határokat, hogy a
reakciómat figyelve rájöjjön, hányadán állok Ryjal. De
valamiért nem kapom be a horgot. Valószínűleg a
szervezetemben keringő alkohol miatt. Ehelyett vállat vonok,
jelezve, hogy tetszik az ötlet, és keresni fogok estére egy
szexpartnert, de valamiért ehhez sincs kedvem. Egyáltalán. És
miért kúr fel az a megjegyzése, hogy csak döngetem Ryleet?
Elvégre Beckett-tel dumálok. Akiről nyugodtan állíthatom,
hogy a legjobb barátom és szinte a testvérem, akivel mindent,
de az égvilágon mindent meg tudok beszélni. De akkor miért
idegesít fel a váratlan megjegyzése?
Olyan, mintha Rylee még mindig a tökeimet szorongatná.
A rossebbe!
– Dögös barátnője van – csúszik ki a számon.
Becks úgy néz rám, mintha két fejet növesztettem volna.
– Ez meg hogy jön ide? Nem tudlak követni.
– Arra gondoltam, úton a reptér felé beugorhatnánk
Ryleehoz, és ő meg a barátnője is velünk tarthatnának. – A
szavak még azelőtt kibuknak a számon, hogy az agyam
feldolgozná a gondolatot.
Beckettnek torkán akad a sör, köhög és fulladozik. A
döbbenet süt az arcáról. Valószínűleg tényleg növesztettem
még egy fejet.
Elfordulok tőle, és ismét a sörösüveg címkéjére
összpontosítok. Hogy a fenébe jutott eszembe ilyesmi?
Méghogy vigyem magammal Ryleet Vegasba! Az egyetlen
helyre, ahol a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy egy
időre meg tudok feledkezni róla. Az egyetlen helyre, ahol
élvezetbe tudom fojtani a fájdalmat. Olyan egy nőt Vegasba
vinni, mint a feleségedet a szeretőd házába. Ezért nem tettem
még ilyet soha. Meg sem fordult a fejemben. Kerültem a
lehetőségét is. A szexpartnerek, alkalmi kapcsolatok – vagy
bárhogy is nevezzem őket – otthon maradnak. Nem tudnak
arról, hogy Vegasba járok. Egyik sem. Akkor meg mi a francért
hoztam fel az ötletet? De ami fontosabb: miért akarom
mindennél jobban, hogy Rylee velem jöjjön?
Biztosan elment az eszem. Tényleg varázspuncija van.
A kurva életbe!
– Egek... – mondja Beckett elnyújtva. – Sose gondoltam
volna, hogy megérem azt a napol, amikor a hírhedt Colton
Donavan ilyet mond. – Füttyent, és esküszöm, hallom, ahogy a
fogaskerekek dolgoznak a fejében. – Szkafander nélkül, mi?
Akaratlanul is felkapom a fejem erre a megjegyzésre. Ez a mi
nyelvünkön azt jelenti, hogy kitartok egy nő mellett. Hogy a
dolog többet jelent számomra kötöttségek nélküli numeránál.
Hogy óvszer nélkül kefélünk, mert teljesen megbízom a
másikban.
Mert egy puhapöcs vagyok.
Soha nem szexelünk óvszer nélkül, se Becks, se én. Soha. Ez
egyfajta ki nem mondott megállapodás kettőnk között. Azaz
csak volt, mostanáig.
– Te rohadék! – pattan fel Becks a székről. – Ugye, hogy
igazam van, te faszszopó!
– Kussolj, Beckett! – morgom, mielőtt ledöntöm a maradék
sörömet, aztán Connie felé emelem az üres röviditalos poharat,
aki mástól méterről fixíroz minket. Becks csendben üldögélve
figyel, amíg megérkezik az újabb kör rövid. Egy ideig én is ülök,
Beckset bámulom. és hagyom, hogy a megjegyzésem kettőnk
között lebegjen, és befészkelje magát a fejembe... Aztán
megvilágosodok.
A rohadt életbe is, igen, azt akarom, hogy Ry jöjjön velünk.
És ez mi a francot jelent? Ledöntöm a rövidet, felszisszenek az
égető érzéstől, majd ahogy a zsibbadás átterjed a számra,
megdörzsölöm az arcom. Beckett továbbra is úgy néz rám,
mintha valami cirkuszi látványosság lennék. Látom, hogy az
arcát harapdálja belülről, nehogy vigyorogni kezdjen, nehogy
kimondja azt, amit a tekintetében látok villámsebesen
átsuhanni.
A füléhez teszi a kezét, és áthajol az asztal felett.
– Sajnálom, de azt hiszem, nem hallottam jól. Mondtál
valamit?
Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám sarka. Beckett
szájából ez elég visszafogottan hangzott, mindenesetre hálás
vagyok, amiért megtartja magának a véleményét, mivel már így
is rohadtul kellemetlenül érzem magam.
– Hát én mindjárt beszarok! – jelenti ki hitetlenkedve a
székében mocorogva, és egy kis ideig még engem tanulmányoz,
aztán az órájára pillant. – Na, szépfiú, ha időben fel akarunk
szállni a géppel, akkor ideje indulnunk.
– Ennyivel megúszom? – kérdezem elképedve.
– Ne is reménykedj, Wood! De idő kell, hogy ezt
megemésszem... Nem mindennap esik piros hó.
Tőlem! Nekem csak jó, ha egyelőre ennyiben hagyjuk a
dolgot. Bólintok, majd pötyögök a telefonomon.
– Írok Sammynek, hogy jöjjön elénk – magyarázom. A
bárban szóló háttérzene miatt nevetnem kell. Naná hogy egy
Pink-dal! Rylee és az ő rohadt Pinkje. Elküldöm az üzenetet
Sammynek, majd kikeresem Rylee telefonszámát. Gondolkodás
nélkül megírom és elküldöm az üzenetet.
Ha már belekezdtem, akár nyakig is merülhetek benne.
 6. FEJEZET

KOMOLYAN EZT MONDTAD NEKI? – kérdezi Haddie

hitetlenkedve. Az arckifejezése túljátszott és hihetetlenül
vicces. – Esküszöm! – felelem a kezemet felemelve. A
telefonom jelez, hogy üzenetem érkezett. Lepillantok. Coltontól
jött, és annyi áll benne, hogy „Pink – Get this Party Started".
Haddie nem veszi észre az arcomra kiülő értetlenkedő
kifejezést, miközben az SMS-t olvasom, mert a körömreszelésre
összpontosít. Mi a fene? Ma már jött egy hasonló SMS, abban a
Matchbox Twenty állt, és teljesen összezavart, most meg ez.
Colton kissé rámenős, és nem tudom ezt mire vélni.
– Basszus, de szívesen megnéztem volna az arcát, amikor
rávágtad az ajtót!
– Gondolom. – Elnevetem magam. – Meg kell hagyni,
jólesett, hogy most az egyszer én hagytam faképnél, és nem
fordítva.
– Látod, én megmondtam! – közli Haddie a térdemet
paskolva. – Na, és Colton erőfitogtatását leszámítva jól telt az
idő Tannerrel?
– Igen. – Lágyan elmosolyodom. – Nagyon jó volt látni.
Fogalmam sem volt, mennyire hiányzik, amíg... – Kopogás
szakít félbe.
Kérdő pillantással Haddie-re nézek, hogy ugyan ki lehet az
pénteken este hétkor.
 – Lövésem sincs – feleli vállat vonva, majd feláll, hogy ajtót
nyisson, mert engem beborít a munkahelyemről hazahozott
papírok halma.
Pillanatokkal később nevetés és beszélgetésfoszlány üti meg
a fülemet, majd Haddie felkiált:
– Nézzenek oda, kit fújt ide a szél!
A kíváncsiságtól hajtva elkezdem összeszedni a papírokat,
amikor Haddie széles mosollyal az arcán belép a nappaliba.
– Látogatód érkezett – közli sokatmondó pillantással.
Mielőtt megkérdezhetném, ki az, Colton botladozik be a
nappaliba, szorosan a nyomában a nevető Beckett. Valami nem
stimmel Coltonnal, és nem tudom biztosan, mi az, amíg észre
nem vesz engem. Bugyuta mosoly terül szét az arcán, ami
egyáltalán nem illik határozott arcvonásaihoz. Szerencsére
sikerült összeszednem a papírokat, mert Colton nem zavartatja
magát, és hanyagul lezöttyen mellém.
– Rylee! – kiáltja lelkesen, mintha hetek óta nem látott
volna. Kinyújtja a karját, érdes ujjaival megsimogat, megragad,
és az ölébe húz. Csak nevetni tudok rajta, mert Hűvös és
Megtestesült Önuralom úr részeg. Vagyis fogalmazzunk inkább
úgy, hogy jó úton halad afelé. És mielőtt reagálhatnék hirtelen
felbukkanására, Colton birtokba veszi a számat.
Eleinte tiltakozom, de amint a nyelve behatol a számba, és
megízlelem, elveszek. Megadóan felnyögök, és megérintem a
nyelvét az enyémmel. Ugyan csak pár nap telt el, mégis
mennyire hiányzott ez, istenem! Hiányzott Colton. Amikor
birtoklón beletúr a hajamba, és szorosan tart, hogy csak rá
figyeljek, elfeledkezem arról, hogy mások is vannak a szobában
rajtunk kívül. Átadom magam az érzésnek, ahogy a teste az
enyémhez simul. Sör- és mentaíze van, és minden, amire
vágyom. Minden, amit kívánok. Minden, amire szükségem van.
Ívbe feszítem a hátam, hogy még szorosabban Coltonhoz
simuljak, a mellbimbómat bizsergeti Colton forró mellkasa.
Colton elnyeli a torkomból feltörő nyögést, amikor vékony
pizsamanadrágomon keresztül hozzám dörgöli ágaskodó
farkát.
– Szerintem menjetek szobára! – mondja Haddie hangos
torokköszörülés kíséretében, amivel visszaránt a valóságba.
Kissé eltávolodok Coltontól, aki a kezével továbbra is a
hajamba túrva fogva tartja a tincseimet. A homlokát az
enyémnek támasztja, közben mindketten zihálva kapkodunk
levegő után.
Egy pillanattal később Colton a kanapé háttámlájára dönti a
fejét, és felnevet. Az egész testét rázza a nevetés, alig bír
megszólalni.
– Atyaég, mennyire hiányzott már ez!
Igyekszem lemászni Colton öléből, mert hirtelen
rádöbbenek, hogy csak egy leheletvékony kombiné van rajtam,
ami alatt nem viselek melltartót, a mellbimbóm pedig majd
átlyukasztja a textilt, ráadásul Beckett – akivel eddig csak
egyszer találkoztam – velem szemben ül, és csendesen, de
vidáman tanulmányoz engem. Mielőtt karba tehetném a
kezem, Colton megragad hátulról, átölel, és magához húz.
– Hé! – kiáltok fel.
– Megvan! – kiáltja Colton játékosan. – Atyaég, Colton
részeg!
Mi van? Az ölében ficánkolva megpróbálok megfordulni és
ránézni.
– Hm?
Gondtalan, kisfiús nevetéssel válaszol, ami annyira szöges
ellentétben áll lehengerlő személyiségével, hogy
összefacsarodik tőle a szívem.
 – Rájöttem, mit jelent az Ace – közli magabiztosan. –
Atyaég, Colton részeg!
Ismét nevetésben tör ki, és már én sem tudom megállni,
hogy ne nevessek vele.
– Nem nyert.
Mielőtt ismét megszólalhatnék, Beckett közbevág.
– Jobban be vagy állva, mint hittem. A részeg „r” betűvel
kezdődik, te szerencsecsomag. Esetleg betűzzem?
Colton önfeledten nevetve felmutatja a középső ujját.
– Tök mindegy, Becks. Tudom, hogy így szeretsz – mondja,
és ismét magához húz. – Na, akkor vissza a témához! – jelenti
ki Colton hangosan. – Velünk jöttök!
Haddie felvont szemöldökkel, vidáman szemléli izgatott
arckifejezésemet.
– Colton, engedj el! – nyögöm hangosan nevetve, és
megpróbálok kiszabadulni, de vasmarokkal szorít. Könnyedén
tart a karjában, az állát a vállamon nyugtatja.
– Nem! Addig nem, amíg bele nem egyezel, hogy velünk
jöttök. Te és Haddie kiruccantok velem és Becksszel. – Amikor
megint fészkelődni kezdek, érzem, hogy Colton szabad keze
becsúszik a felsőm alá, megmarkolja a mellemet, és a
hüvelykujjával végigsimít a mellbimbómon. Az érintésétől
elakad a lélegzetem, és lányos zavaromban elpirulok.
– Bizony, bizony – incselkedik. Lehelete az arcomat
simogatja. – Ahányszor csak ellentmondasz nekem, bébi, én
egy érintéssel vágok vissza. – A vállam és a nyakam közötti
területet harapdálja, és ismét érzem ébredező férfiasságát. –
Úgyhogy csak tessék, Rylee – heccel Colton –, ellenkezz
nyugodtan!
Ugyan a plafonra emelem a tekintetem, de nem tagadhatom,
hogy érzéki hangja hallatán elönti a testemet a vágy.
Önkéntelenül felnevetek, amihez Beckett és Haddie is
csatlakozik. A részeg Colton egyenlő a játékos Coltonnal.
Szeretem ezt az oldalát.
– Tipikus hím – cukkolom. – Mindig meggondolatlan, és
állandóan a gatyájában hordja az eszét.
Colton még szorosabban ölel magához: egyik karjával a
vállamat fogja át, a másikkal a derekamat.
– Hát akkor tereld el a gondolataimat! – mormogja mély,
csábító hangján a fülembe, amitől elnevetem magam, mert
ugyan émelyítően érzelgősen hangzik, mégis izgatottság lesz
úrrá rajtam a kijelentése mögött bujkáló célozgatástól. – Szóval
pattanjatok, lányok, és készülődjetek! – utasít Colton, és
hirtelen megszakítja a köztünk lévő testi kapcsolatot. Talpra
segít, és a fenekemre csap.
– Miről van szó? – kérdezem, miközben Haddie velem
egyszerre azt kérdezi:
– Hová megyünk?
Beckett jót nevet Haddie lényegre törő kérdésén, mielőtt a
sört a szájához emeli.
– Hé! – kiált rá Colton. – Ne idd meg a söröm, te rohadék,
mert megverlek!
– Nyugi, Wood! – kuncogja Beckett. – A bejárati ajtó
melletti asztalon hagytad a sajátodat.
– A fenébe! – morogja Colton. – Két dolgot szeretnék
csupán: egy sört és azt, hogy ezek a nőszemélyek csipkedjék
magukat. Fogytán az idő!
– Mégis mi a fenéről beszélsz? – fordulok hozzá keresztbe
tett karral.
Lassú, huncut mosoly terül szét az arcán, ahogy rám néz.
– Vegasról. bébi!
Hirtelen értelmet nyer a titokzatos SMS.
 – Hogy?–kiáltjuk egyszerre Haddie-vel. de különböző
hangsúllyal. Ki van zárva, hogy én ma este Las Vegasba menjek!
Mi a fene folyik itt?
Colton feltartja a telefonját, és az ajkát harapdálva a kijelzőre
mered. Arra tippelek, hogy alkoholgőzös fejjel azt próbálja
megállapítani, hány óra van.
– Reggelre visszaérünk, de a gép egy órán belül indul, Rylee,
úgyhogy azt ajánlom, emeld meg azt a formás popódat!
Micsoda: Repülünk? Fontolóra sem veszem az ötletet. Én
aztán nem megyek sehová!
– Colton, most szórakozol, ugye?
Feltornázza magát a kanapéról. Kissé meginog, de
visszanyeri az egyensúlyát. Lenéz rám. egy kósza tincs a
homlokába hullik, a jobb oldalán kikandikál az inge.
– Remélem, édesem, nem kell a vállamra dobva becipelnem
téged a szobádba, hogy nyomatékosítsam, mennyire komolyan
beszélek...
Segélykérő pillantást vetek Beckettre, aki vállat von, és jót
derül az évődésünkön.
– A helyedben én beadnám a derekam, Rylee! – tanácsolja
vontatottan. és rám kacsint. – Colton nem tágít, ha egyszer a
fejébe vesz valamit. Én a helyedben rohannék átöltözni.
Kinyitom a szám. de egy hang se jön ki belőlem. Haddie-re
nézek. akinek izgatottság csillog a szemében.
– Ugyan már, Ry! – győzköd. – A holnapi napot tekintve
nem árt, ha egy kicsit kiereszted a gőzt. – Vállat von. – Bulizol
egyet, és elfelejtesz mindent. – Bólintok, mire Haddie arcán
szétterül a mosoly, és hangos ujjongásban tör ki. – Öcsém,
Vegasba megyünk!
Beckett feláll a székből, és megkérdezi, merre van a mosdó.
Haddie felajánlja, hogy a szobája felé menet megmutatja.
Megfordulok, hogy Coltonra nézzek, aki hirtelen felkap, és átvet
a vállán. Bizonytalan léptekkel cipel a folyosó felé a fenekemet
paskolgatva.
– Colton, állj! – kiáltom, és cserébe én is ráverek a fenekére.
Válaszul elneveti magát.
– Melyik a te szobád? – Felsikkantok, amikor
megcsiklandozza a talpamat. – Asszony, ki vele, különben
kénytelen leszek tovább kínozni téged!
Hm, határozottan bejön a játékos és részeg Colton.
– Az utolsó ajtó a jobb oldalon – hörgöm, amikor újfent
megcsiklandoz, aztán könnyedén az ágyra ejt. Fuldoklom a
nevetéstől, és amikor végre meg tudnék szólalni, Colton fölém
kerekedik. Azonnal megtörik az ellenállásom, amint megérzem
rám nehezedő súlyát, és ahogy izgatóan hozzám simul. Ennyit
arról, hogy legyek távolságtartó. A fogadalmam azonnal
semmivé foszlott, amint Colton pajkos és megnyerő mosollyal
az arcán bebotorkált a nappaliba.
A szája lecsap az enyémre, a nyelvével a számba hatol.
Becsúsztatom a kezem az inge alá, és végigsimítok az oldalán.
Teljesen elveszek mohósággal és szenvedéllyel teli csókunkban.
Mindenestől átadom magam Coltonnak. A keze vándorútra
indul, megérinti a bőrömet, ahol csak tudja, mintha a testi
kontaktussal szeretné tudatosítani magában, hogy semmi sem
változott közöttünk. A közelségünk nyugtató hatással van rá,
megerősíti a feltételezését, hogy bármi is volna közöttünk, az
még nem tűnt el.
Megdermedek, amikor hallom, hogy valaki kopog az
ajtófélfán.
– Csipkedd magad, szépfiú! – szól rá Beckett feszengő
nevetéssel. – És fékezd magad! Erre később is ráérsz. Most el
kell érnünk a gépet.
 Colton legördül rólam, és felnyög, ahogy megpróbálja
kordában tartani a farkát a farmerében.
– Igazi ünneprontó vagy, Becks!
– Ezért szeretsz, haver! – Felnevet, ahogy elvonul a folyosón,
és magunkra hagy, hogy átöltözhessek.
Colton a feje mögé teszi a kezét, és keresztbe rakja kinyújtott
lábát, míg én lemászok az ágyról.
– Istenem, mennyire szexi vagy most! – mormogja Colton. A
tekintete vékony pamutfelsőmön átütő mellbimbómra tapad.
– Még szexibb lesz húsz perc múlva, Donavan, ha
kitakarodsz innen végre, és hagyod, hogy felöltözzön! – jelenti
ki Haddie, nem zavartatva magát, ahogy beviharzik a
szobámba, kezében egy köteg vállfával, rajtuk falatnyi ruhák.
– Francba már! – jegyzi meg Colton, és feltornázza magát a
matracról. – Azt hiszem, ez nekem szólt. Beckett? – kiált végig
a folyosón. – Igyunk még egy sört!

***
Szórakozottan csavargatom Colton egyik fürtjét az ujjammal,
miközben lenézek az ölemben nyugvó fejére. Nemrég
szundított el. A fejemet ingatva konstatálom az arcára kiülő
békét és nyugalmat. Még mindig nem hiszem el, milyen
fordulatot vett az este. Elmosolyodok, ahogy felidézem, milyen
arcot vágott Colton, amikor Haddie-vel bevonultunk a
nappaliba Vegashoz illő szexi ruhákban. Épp a szájához emelte
a sörösüveget, de amikor meglátott, megállt félúton. Apró
mosollyal a szája szegletében ráérősen végigmustrálta a
testemet, mielőtt a szemembe nézett. Minden a tekintetébe volt
írva, amit szerettem volna hallani tőle az elmúlt pár napban, de
nem lehetett.
 Vágy. Szükség. Sóvárgás.
Amikor Colton említette, hogy repülni fogunk, halvány
fogalmam sem volt arról, hogy egy bérelt repülőgép vár minket,
amíg meg nem érkeztünk a limuzinnal a Santa Monica-i városi
reptérre. Haddie-vel egymásra néztünk, és a fejünket csóváltuk
ilyen luxus latrán. Amikor felszálltunk a gépre, Sammy hátul
foglak helyet. csendesen üldögélt. Rajta kívül volt még egy
légiutas-kísérő, aki olyan italt vagy ételt hozott, amilyet csak
szemünk-szánk megkívánt. Míg Haddie, Becks és én éltünk a
lehetőséggel, és italt rendeltünk. Colton nem kért semmit, csak
felkucorodott a mellettem lévő kanapéra, az ölembe hajtotta a
fejét, és kijelentette, hogy muszáj egyet szundítania, hogy
frissen vethesse bele magát az éjszakába.
Mosolyogva ingatom a fejem. Amikor felnézek, látom, hogy
Haddie és Beckett suttogva beszélgetnek. Haddie levetette a
magas sarkúját, a lábát maga alá húzta. Beckett hosszú lábát
maga elé nyújtva ül, ujjaival szórakozottan mintákat rajzol a
kezében tartott párás sörösüvegre. Nem a szokásos értelemben
vett módon, de meglehetősen jóképű. Ahogy figyelem, rájövök,
hogy inkább a kisugárzása erős, mintsem a megjelenése. Rövid,
tüsire vágott homokszőke haja felzselézve. Kristálytiszta kék
szemét sűrű szempillák árnyékolják. Olyan szempár, ami
némán felmér és megfigyel. Coltonhoz hasonlóan széles vállú és
erős testfelépítésű.
Nézem őt, a szerelmem legjobb barátját, és annyi mindent
szeretnék tőle kérdezni Coltonról! Olyan sok mindent, amiről
úgy vélem, hogy segítene a megértésben, de tudom, hogy sose
árulná el a barátját azzal, hogy felfedi előttem a titkait.
Lehet, hogy véletlenül, vagy mert megérezte, hogy őt
figyelem, de Beckett felnéz, és a tekintetünk találkozik. Épp
mond valamit Haddie-nek. de a mondat elhal az ajkán.
Félrehajtja a fejét, a szája sarka felfelé kunkorodik, mintha azt
mérlegelné, mondjon-e nekem valamit, vagy sem.
– Ugye tudod, hogy miért vagyunk most itt...? Hogy Wood
miért rúgott be ma este? – kérdezi elnyújtott déli akcentussal,
miközben a barátjára néz fejcsóválva, aztán ismét rám emeli a
szemét.
– Nem – felelem.
Beckett előrehajol, a könyökét a térdén nyugtatja, és
egyenesen a szemembe néz.
– Mert nemet mondtál neki, Rylee. – A fejét ingatja,
miközben egyre szélesebb mosoly terül szét az arcán. – És
rajtam kívül soha senki nem mond neki nemet.
– Ugyan már! – felelem Haddie-re nézve, aki felvont
szemöldökkel és elégedett vigyorral követi a váratlan fordulatot
vett beszélgetést. Értem, hogy Beckett épp azt adja tudtomra,
hogy én vagyok az első nő, aki visszautasította Coltont. Nem
ugrottam első szóra. Vetek egy pillantást Coltonra, aztán
visszanézek Beckettre. – De a sok másik közül egy biztosan
mondott már nemet!
Beckett csendben mereng, majd megszólal.
– Én nem tudok egyről sem – feleli a szájához emelve az
üveget –, de ha volt is ilyen, sose láttam még Coltont ennyire
érzelmesnek. – Hátradől, és ismét kinyújtózik. Megpróbálom
kiolvasni a szeméből a néma üzenetet. – Ebédről goromba
seggfejként jött vissza. Komolyan mondom, őszintén sajnáltam
a mai megbeszélésünk alatt azokat, akik a telefon másik végén
voltak. – Elmosolyodik a gondolatra. – Aztán egyszer csak
látom, hogy Colton a futópadon vezeti le a zaklatottságát.
Utána elráncigált magával a bárba, hogy duzzoghasson, majd
telefonálgatni kezdett. Tervezgetett. Szólt a többieknek, hogy
tízre Vegasban leszünk, úgyhogy húzzanak ők is oda, és
találkozó a szokásos helyen.
A szokásos helyen?
– Gyakran csináltok ilyet?
– Nagyjából kéthavonta. – Vállat von, mintha nem lenne
nagy ügy. – De mondok én valamit, Rylee! Tök mindegy, Colton
kivel van együtt, mert én még soha, de soha nem láttam, hogy a
nőt, akivel randizik, vagy a jó ég tudja, mit csinál vele, magával
hozta volna. – Felém dönti a sörösüveget. – Szerintem ez
elgondolkodtató.
Beckett addig tartja fogva a tekintetem, amíg le nem esik,
hová akar kilyukadni. Valami különös van köztem és Colton
között, amire eddig nem volt példa. Bólintok.
Beckett ismét előrehajol.
– Nagyon régóta ismerem Coltont, Rylee. Rohadtul öntelt
tud lenni, és időnként makacs, mint az öszvér, de jó srác.
Rendes ember. – Érzem, hogy őszintén beszél, hogy
testvéreként szereti Coltont. Szunyókáló barátjára néz, majd
rám. – Lehet, hogy nem mindig a jó oldalról közelíti meg a
dolgokat, sőt, lehet, hogy azt sem tudja, honnan kezdje, de
általában jó szándék vezérli a tetteit. – Amikor nem szólok
semmit, bólint és folytatja. – Azért mondom el ezt neked, mert
fontos vagy neki. Sokkal fontosabb, mint azt hajlandó lenne
bevallani és elfogadni, de muszáj tudnod róla. Ha ő is annyira
fontos neked, mint amennyire én gondolom... Ha komolyan
gondolod... és nem azért vagy vele, hogy „mutogathasd”, hanem
tényleg Colton miatt, akkor tisztában kell lenned ezzel. – Az
állkapcsát dörzsölgetve elkáromkodja magát, majd a fejét
csóválva hátradől. – A rohadt életbe, tuti, hogy be vagyok
rúgva, ha ezt csak így elmondtam neked. Bakker! – Felsóhajt. –
Colton most rögtön megfojtana, ha tudná, hogy erről
beszélgetek veled.
 – Köszönöm! – felelem suttogásnál alig hangosabban,
miközben megpróbálom feldolgozni mindazt, amit Beckett az
imént mondott nekem. Mindazt, amivel kapcsolatban ki
akartam őt faggatni, de nem mertem. Szédülök a vallomásától.
Ezek szerint tényleg fontos vagyok Coltonnak, ha még a legjobb
barátjának is feltűnt, hogy megváltozott. De muszáj az eszembe
vésnem, hogy amíg Colton ezt nem ismeri be, addig az érzések
nem léteznek.
Haddie kedvesen rám mosolyog. Tisztában van azzal, hogy
nagy szükségem volt arra, hogy halljam ezt. Beckett szavai
magyarázatot adnak rá, hogy ilyen mély érzéseket táplálok
Colton iránt.
Beckett köszönetet mond a légiutas-kísérőnek, amikor az egy
újabb sört hoz neki.
– Eleget jártattam a szám, akár be is foghatnám – motyogja
Beckett, miközben félszegen elmosolyodik. Colton mocorog,
felém fordul, az arca a hasamat csiklandozza, és másra sem
vágyom jobban, mint hogy lehajoljak és megcsókoljam. –
Coltont kordában tartani olyan, mintha a szelet akarnád
megragadni. Ne is próbálkozz... – mondja fejcsóválva – mert
úgysem fog sikerülni, Rylee. Colton rengeteg hibát fog
elkövetni, és rengeteg sértést fog a fejedhez vágni, mert csak azt
az egy módot ismeri, ahogy eddig élt.
Beckett kortyol a söréből, és felsóhajt.
– Sose fog színt vallani, Rylee. Hacsak nem tartozol azon
kevesek közé, akik közel állnak hozzá, álmodban sem
gondolnád, hogy ezt a férfit kísérti a múltja. Colton talán be
fogja látni, hogy te többet jelentesz neki, mint egy egyezség –
ami nyilvánvaló, hiszen itt vagy –, de ehhez valószínűleg
magával ránt téged a mélybe, hogy vele együtt gyötrődj. –
Mocorog az ülésen, de a szemét nem veszi le rólam. – És
amikor ez bekövetkezik, Rylee, Coltonnak nagyon nagy
szüksége lesz rád, mint mentőövre. Annyira kétségbeesetten
küzd azért, hogy a múltja és a jövője soha ne érintkezzen
egymással, hogy minden erődre szüksége lesz ahhoz, hogy a
felszínen maradjon.
Beckett egy hosszú pillanatig nem ereszti a tekintetemet,
mául szája sarkában halvány mosollyal kényelmesen el
helyezkedik a székében.
– Annyira szeretem Coltont, Rylee, hogy az életemet is
feláldoznám érte. De vannak napok, amikor ki nem állhatom. ~
Bocsánatkérőn vállat vont. – Colton már csak ilyen.
Beckettre emelem a tekintetem, és csendes egyetértésem
jeleként halványan elmosolyodok.
– Ismerős az érzés – mormogom.
Ismét érkezik a légiutas-kísérő, hogy még utoljára teletöltse
a poharunkat. Tájékoztat, hogy lassan megkezdjük a leszállást
Las Vegasba. Coltonra nézek, és melegség árad szét bennem,
ahogy ráébredek, milyen sokat jelent számomra, és hogy
mennyire szeretem – igen, szeretem – őt. A fejemet csóválva
elkapom Haddie pillantását, aki csillogó szemmel örül a
boldogságomnak.
 7. FEJEZET

JÓ PÁR ÉVVEL EZELŐTT JÁRTAM UTOLJÁRA LAS

VEGASBAN, ezért elámulok, mennyit változott a bűn városa
időközben. A régi, ledózerolt szállodák helyére újakat húztak
fel. Az ódivatúakat úgy újították fel és alakították át, hogy
illeszkedjenek a modern hotelek sorába.
A fél karomat odaadnám, ha egy percet kettesben
maradhatnék Haddie-vel. Mióta belevágtunk ebbe a kalandba,
nem igazán nyílt erre lehetőségem, pedig nagy szükségem
lenne a tanácsára azzal kapcsolatban, hogy hogyan viselkedjek
annak fényében, amit Beckett-től megtudtam. Amíg a
repülőgép mosdójában felfrissítettük magunkat, volt egy
percünk ugyan, de nem volt elég ahhoz, hogy részletesen
megbeszélhessük az este történéseit.
A limuzinból kiszállva elárasztanak minket a fények és a
hangok, és az érzékszerveinket ostromolják. Sammy diszkréten
bólint Coltonnak, és megindul előttünk, mi pedig követjük, és
pár lépcsőfok után belépünk a Venetian egyik bejáratán.
Pillanatokon belül a TAO éjszakai bárban találjuk magunkat.
Colton keze a derekamon pihen, és elégedetten látom, hogy
Becketté Haddie-én. Eltöprengek, vajon csak udvarias akar
lenni, vagy valami más van a háttérben. Érdekes.
Ahogy Colton neve villámsebességgel terjed szájról szájra a
péntek esti tömegben – ami abban a reményben verődött össze,
hogy megpillanthassanak egy-egy hírességet –, észreveszem,
hogy mindenki minket bámul. Miközben villognak a telefonok
vakui, felnézek Coltonra, hogy lássam a reakcióját. A tömegre
mosolyog, de amikor rám néz, melegség költözik a szemébe,
ami hiányzik a nyilvánosságnak szánt arcáról. A szunyókálástól
kissé kijózanodott, de érzem, hogy a játékos Colton még nem
tűnt el teljesen.
Elhaladunk a belépésre váró, kígyózó sor mellett. Ahogy
közeledünk a hoszteszek emelvényéhez, egy nő kilép mögüle, és
jelzi, hogy kövessük. Biztos vagyok benne, hogy király lehet az
élet Colton Donavanként! Nincs sorban állás, és minden
ujjadra jut egy nő.
Colton kézen fogva vezet. Elhaladunk a hatalmas
Buddha-szobor mellett a privát asztalunk felé tartva. Útközben
az emberek utánunk fordulnak, vakuk villannak a sötétben.
Párszor hallom, hogy a tömeg Colton nevét mormogja, mire
megáll, és felém fordul.
Zavart arckifejezéssel meredek Coltonra, aki szorosan
hozzám lép, és váratlanul lecsap a számra. Először
megdermedek – elvégre egy rendkívül elegáns és teltházas
étterem közepén állunk –, de amikor Colton határozottan a
kezébe veszi az arcomat, és átadja magát a csóknak, én is
elmerülök az érzésben. Az íze túlságosan is szédítő, és olyan
delejes hatással van rám, hogy nem tudok ellenállni neki.
Elhalkul a vendégek zsivaja az étteremben. Colton úgy
csókol, mintha ez lenne az utolsó lélegzete, és én lennék a
levegő. Szenvedélyes, birtokló és provokatív. Szentséges ég, az
íze függőséget okoz, leránt a mélybe, és fogva tart. Lassan
visszatérek a valóságba, amikor eljut a tudatomig, hogy a
bámészkodók fütyülnek és kurjongatnak.
A tömeg egyre hangosabban biztat minket, hogy folytassuk a
nyilvános műsort. Colton továbbra is a kezében tartva az
arcomat elhúzódik tőlem. A szemében leplezetlen vágy ül, de a
vigyora arrogáns és csintalan. Csak annyi jut eszembe, hogy
aztaaaa, de annyira kifulladtam a csóktól, hogy még ezt az
egyszerű szót sem vagyok képes kinyögni. Kérdőn Coltonra
nézek.
Félrehajtja a fejét, smaragdzöld szeme ragyog.
– Ha már amúgy is bámulnak, Ryles, miért ne
szórakoztassuk őket egy kis műsorral? – vonogatja Colton a
szemöldökét, majd gyors csókot lehel a számra, és kézen fog,
hogy kövessük a tőlünk balra álldogáló hoszteszt, akinek éppoly
elképedt kifejezés ül az arcán, mint az enyémen.
A játékos Colton visszatért.
Az étterem központi helyiségéből kifelé tartva ujjongás kísér
minket, ahogy átmegyünk a privát éttermi részbe, és csak ekkor
látom meg Haddie meglepett arcát. Vállat vonok, mire ő tágra
nyílt szemmel, mély gödröcskékkel az arcán vigyorog rám.
Amikor odaérünk az asztalunkhoz, Colton magához von,
mielőtt esélyem lenne leülni a székre, amit kihúzott nekem.
– Még nem is mondtam, hogy mennyire elképesztően
gyönyörű vagy ma este – leheli a fülembe. – És most már az
étteremben lévő összes férfi tudja, hogy az enyém vagy – teszi
hozzá, mintha nem éppen az imént tette volna ezt
egyértelművé. Az ajkát a fülem alatti pontra tapasztja. –
Átkozottul szexi vagy ebben a ruhában, de bevallom, csak arra
tudok gondolni, hogy lehámozzam rólad. – Izgatóan felnevet,
amire az egész testem reagál, az alhasam pedig bizseregni kezd.
– Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást, Rylee!
A vacsora mennyei, és eseménytelennek tűnik az elmúlt pár
óra őrületéhez képest. Könnyedén csevegünk négyesben, és
már értem, miért szereti Colton Beckettet. Vicces, szellemes,
nagyon okos, és nem okoz gondot neki rászólni Coltonra, ha
úgy adódik. Úgy kárálnak egymással, mint a vénasszonyok, de
süt róluk, hogy mennyire fontosak egymásnak.
Sammy a közelünkben lévő egyik asztalnál ül, és bizalmatlan
pillantásokkal méregeti a terepet. Már kétszer megakadályozta,
hogy néhány túlbuzgó nő félbeszakítsa a vacsoránkat, mert
közös képet akartak Coltonnal – ha nem többet.
Azon kapom magam, hogy időnként Coltonra pillantok a
vacsora közben. A varázsa és a lelkesedése fertőző, én pedig
imádom nézni az arcát, ami felragyog, amikor egy történetet
mesél vagy felidéz egy eseményt. Vacsora közben udvarias és
figyelmes mindenkivel, gondoskodik róla, hogy minden
kívánságunk teljesüljön. Néha csókot lop, időnként megszorítja
a kezem, vagy végigsimít meztelen vállamon.
Eltöprengek, vajon tisztában van-e azzal, mekkora lángot
gerjeszt bennem ezekkel az ártatlannak tűnő érintésekkel.
Éppen a Tom Collins koktélom maradékát kortyolgatom,
amikor feltűnik, hogy valami finoman rezeg. Colton telefonja
jelez, hogy üzenete érkezett. A telefonra pillantva elneveti
magát.
– Csak nem egy dögös partner, Ace? – cukkolom vigyorogva.
Colton felnéz a telefonról, a tekintetünk találkozik, és
ugyanebben a pillanatban Haddie felhorkan a becenév
hallatán. Colton felvonja a szemöldökét, és felvillantja a pajkos
mosolyát, amit annyira imádok. Miközben engem figyel, látom,
ahogy leesik neki, hogy Haddie miért nevet.
– Te! – kiáltja az asztal másik felén ülő Haddie-re mutatva.
– Én? – kérdezi Haddie félszegen, és iszik egy kortyot a
szívószálon keresztül.
– Te tudod, hogy minek a rövidítése az Ace! – jelenti ki
Colton izgatottan, és látom, ahogy forognak a fogaskerekek a
fejében, hogy hogyan csikarja ki a választ.
– Ezt meg honnan gondolod? – Haddie tettetett
ártatlansággal rebegteti a pilláit.
– Ki vele, Montgomery! – követeli Colton játékosan. Haddie
tekintete rám ugrik, a mosolya kiszélesedik, de nem felel. –
Mivel vesztegethetlek meg?
– Nos – feleli Haddie legbujább hangján –, nagyon is sok
minden van, amivel szóra bírhatsz. – Kifújja a levegőt,
megnyalja az alsó ajkát, és szünetet tart. – Tudod, Ryjal
szeretünk örömet okozni a másiknak – folytatja, és
sokatmondó pillantással méri végig Coltont, akinek az arcán
egyszerre látható a totális megdöbbenés és – mivel nem tudja
meghazudtolni magát – a leplezetlen vágy. Minden erőmmel
azon vagyok, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés. – Ha azt
szeretnéd, hogy eláruljam, akkor csatlakozz hozzánk, amikor
csak kedved tartja – javasolja –, és játsszunk egy kis...
Colton nagyot nyel, a szeme oda-vissza jár Haddie és
köztem, mielőtt buja vigyor ül ki szakavatott szájára.
– Nagyon meggyőző, Haddie... De bármennyire is tetszik a
farkamnak a gondolat, nem kapom be a csalit – jelenti ki, mire
Beckett felnevet.
– Basszus, Haddie! – Becks a fejét csóválja. – Egy pillanatra
tényleg elhittem, amit mondasz.
Mindannyian nevetünk, amikor Haddie hozzávágja a
szalvétáját, aztán mosolyogva felém fordul.
– Soha nem fogja kitalálni.
– Arisztokratikus, cuki és elképesztő – tippel Colton, majd a
körmeire fúj, és a mellkasához dörgöli a kézfejét.
– Nem – felelem vigyorogva, miközben a szívószállal
játszom.
– Sokkal inkább a célratörő egoista – csipkelődik Beckett.
 – Nem – ismétlem meg a szokásos választ.
– Itt jön a felmentő sereg! – kiált fel Colton, amikor a pincér
leteszi elénk a csokis édességgel teli desszertestálakat.
A desszert közben is kitart a jó hangulat, folytatódnak a
játékos szócsaták, és a tekintetem folyton Coltonra vándorol.
Felnéz, miközben épp észvesztően jóképű arcában
gyönyörködök, és kedvesen rám mosolyog.
– Kész vagy?
A mosolyt viszonozva bólintok
– Haddie? Becks? Készen álltok – Mindketten bólintanak, és
összeszedik a holmijukat. Ahogy felállok, érzem, hogy Colton
hátraránt, így az ölében landolok. Látom felvillanni a pajkos
vigyort, majd a szája lecsap az enyémre. A nyelve utat talál a
számba, és kínzóan lassú köröket leírva izgat. Menta és rum íze
van, és csak arra tudok gondolni, hogy ezekkel a lopott
csókokkal nem bírom ki az este hátralevő részében. Kegyetlen
kínzásként élem meg őket, mivel már volt részem Coltonnal
igazi csókcsatákban, és tudom, hogy azok mérföldekkel
nagyobb élvezetet okoznak. Colton keze lassan felkúszik a
combom külső felén, érdes ujjai a ruhám pereménél időznek, és
a bőrömet simogatják.
Fel akar izgatni.
Mielőtt bármiféle értelmes gondolat formálódhatna a
fejemben, elhúzódik, és puszit nyom az orrom hegyére.
Feszülten kifújom a levegőt, mert sokkal többre lenne
szükségem ahhoz, hogy enyhítse a sóvárgást, amit Colton
gerjesztett bennem.
Halkan elneveti magát a reakcióm láttán.
– Menjünk! – javasolja, fejével az ajtó felé intve.
A következő másfél órát a kaszinóban töltöttük önfeledt
hangulatban. Sammy legnagyobb rémületére Coltonnak kedve
támadt kockázni. Kezdetben kis téttel játszott, és veszített, de
aztán ahogy egyre gyűlt körülötte a tömeg, ott ragadt az egyik
asztalnál, ahol újra és újra dobott – a pénztárcája nagy
bánatára.
Érzem, hogy Colton továbbra is felfokozott állapotban van,
hogy dolgozik benne az adrenalin, ahogy az autónk leparkol a
Palms Casino hátsó bejáratánál kicsivel éjfél után.
Mindannyian sokat ittunk, én pedig alig várom már, hogy a
táncparketten engedjem ki a felgyülemlett gőzt.
– Most kezdődik csak a buli, hölgyeim! – kiáltja Colton,
majd ledönti a maradék italát, és megragadja a kezem.
Az autóból kiszállva, a hotel oldalsó ajtaján keresztül, a Rain
nevű éjszakai klub hátsó bejáratához sietünk. Az Animal című
dal erőteljes basszusa tölti be a klubot, és lüktet végig a
testemen. Egy alkalmazott felvezet minket a lépcsőn, ahol kiold
egy bársonykötelet – rajta a „zártkörű rendezvény” felirat –, így
beléphetünk a VIP-részbe.
Fura érzés, hogy úgy kezelnek minket, mintha mi lennénk a
klubban az egyedüli vendégek, holott több száz másik ember
zsúfolódik össze alig pár méterre tőlünk.
Megyünk egy fél emeletet, és amikor belépünk, üdvrivalgás
üti meg a fülem. Colton nem tűnik meglepettnek, én pedig
rájövök, hogy az előttem álló, nagyjából harminc ember
beszervezésével foglalatoskodott Colton az este folyamán.
Hirtelen beszippantja a kis tömeg, a férfiak a hátát veregetik, a
nők pedig hosszasan ölelgetik.
Hátrább lépek, hagyom, hogy élvezze a barátai figyelmét.
Addig felmérem a terepet. Hat helyiséget számolok össze ezen a
szinten, amelyek mind a táncparkettre néznek, és úgy tűnik,
hogy Colton az összeset lefoglalta ma éjszakára. A korláthoz
lépek, és az alattunk hullámzó tömeget figyelem, ahogy a
dübörgő zenére mozog.
– Jól vagy?
Haddie-re nézek. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy itt van.
– Igen. Csak nem vagyok hozzászokva ehhez a felhajtáshoz –
felelem mosolyogva.
– Kicsit feltűnő a pasi, nem?
– Csak egy kicsit – értek egyet nevetve. – Na, és Beckett? –
kérdezem a szemöldökömet felvonva.
– Irtó aranyos... – Haddie vállat von. – De tudod, hogy megy
ez. – Nevet azon a jellegzetes, felhőtlen Haddie módon. Ha
szeretné, el tudná érni, hogy Beckett az éjszaka végére a
tenyeréből egyen. Mert Haddie már csak ilyen. – Van kedved
táncolni?
Coltont keresem a tekintetemmel, hogy megmondjam neki,
lemegyünk táncolni, de éppen egy eltúlzott gesztikulálásokkal
kísért beszélgetés kellős közepén van. Majd rájön, hova tűntem.
Pillanatokon belül lefelé tartunk Haddie-vel, és belevetjük
magunkat a táncparketten hömpölygő tömegbe. Annyira
jólesik kiengedni a gőzt, mozogni a zenére, elveszni a
pillanatban, és elfelejteni az évfordulót, ami abban a
pillanatban vette kezdetét, hogy az óra elütötte az éjfélt.
Két dal után felnézek a karzatra, és látom, hogy Colton a
korlátnál áll. A tömeget pásztázza, és beletelik egy kis időbe,
mire észrevesz. Ahogy a tekintetünk összekapcsolódik, ismerős
érzés önt el: ugyan ez most egy másik klub, de ugyanaz a
perzselő vágy éget mindkettőnket. Egy pillanatra sötétségbe
burkolózik az arca, és akaratlanul is eszembe jut az első
randink. Talán Colton egy angyal, aki a sötétséggel birkózik,
vagy az ördög, aki a fény felé törekszik? Ahogy felnézek rá,
teljesen magával ragad a látványa, és határozottan úgy érzem, ő
inkább egy sötétséggel birkózó angyal. De tudom, hogy a felszín
alatt ott rejtőzik benne az ördög is.
Tagadhatatlan vonzódásunk ellenére – az érzés ellenére,
amitől eláll a lélegzetem, és a szívem azonnal őrült tempóra
kapcsol, ahányszor Colton rám néz – folytatom a táncot.
Mosolyogva jelzem neki, hogy jöjjön le. A fejét csóválja, de
látom, hogy mérlegel, gondolkozik, hogy elfogadja-e a
meghívásomat, majd rám mosolyog, mielőtt eltűnik a szemem
elől.
Másik dal következik, felcsendül Usher Scream című száma,
mire a levegőbe lendítem a karom és a csípőmet a ritmusra
rázva hagyom, hogy átjárjon a zene. Hangosan énekelem a
kedvenc sorom. „Ital nélkül is végem, megrészegít, ha a
meztelen testedre gondolok.” A „meztelen” szónál kinyitom a
szemem, amikor megérzem, hogy hátulról valaki átfogja a
derekamat, és magához húz. Haddie mosolyából tudom, hogy
Colton az, így megnyugodva dőlök neki. Látom, hogy Beckett és
pár barátjuk csatlakozik hozzánk a karzatról.
A testem lágy vonalai tökéletesen illeszkednek Colton edzett
testéhez, és ahogy elkezdünk együtt mozogni, lehunyom a
szemem. Minden egymáshoz simulva töltött pillanattól
bizsereg a bőröm, a belsőm lángra gyúl. A testem minden
idegszálával Colton hozzám simuló testére összpontosítok. Erős
keze felfedezőútra indul a testemen: sürget, megragad, csábít.
A csípőnk egy ütemre mozog, erekciója minden egyes
mozdulattal jobban feltüzeli a vágyamat. Hasonlítunk:
mindkettőnket kielégítetlen vágyakozás és egyre növekvő
sóvárgás hajt.
Megfordít, hogy az arcába nézzek. Még jobban begerjedek
attól, ahogy határozott kézmozdulatokkal eléri, hogy azt
tegyem, amit ő akar. Eszembe jut, milyen ügyesen simított
végig a legérzékenyebb pontomon, mielőtt széttárta a lábam,
hogy belém hatoljon. Az emlék hatására felnyögök, és Colton
valószínűleg a zene ellenére meghallja, mert buja vigyor ül ki az
arcára, és elsötétülő tekintete azt üzeni, hogy ő is ugyanígy érez.
Tudom, hogy többet akar, mint ez a frusztráló, de pokolian
érzéki, ruhában művelt petting.
 8. FEJEZET
MÉG EGY PÁR DALT VÉGIGTÁNCOLUNK. Ahányszor csak
egymáshoz simulunk, tovább fokozódik bennem az egyre
erősebb vágy. Izgató játék, ami egyszerre kínzó és érzéki,
aminek mindketten kimondatlanul is tudatában vagyunk.
Felhangzik a Ginuwine Pony című száma, és a dal provokatív
szövege már túl sok Coltonnak. Megragadja a kezem, és
határozottan keresztülvonszol a táncparketten összezsúfolódó
tömegen. Türelmetlenség, sóvárgás és eltökéltség árad belőle,
ami átragad rám is. Amikor Colton megtorpan a lépcső alján, és
a derekamra teszi a kezét, hogy felfelé tereljen, a testem
minden porcikája felfokozottan reagál az érintésére. Az első
lépcsőfokra lépek, amikor Colton megpördít, a számra hajol, és
mohó, észbontó csókot kapok tőle.
Céltudatosan veti rá magát a számra, elvetve az önfegyelem
minden lehetőségét, elvégre Coltonról van szó. De még mielőtt
hagyná, hogy az ujjaim megérintsék, és teljes szívemmel
viszonozzam a közeledését, éppoly hirtelen vet véget a csóknak,
mint ahogy elkezdte. Emiatt többre vágyom, és legszívesebben
könyörögnék neki.
Colton felfelé indul a lépcsőn, és a kezemet fogva magával
húz. Amikor felérünk a lépcső tetejére, ahol Sammy áll, Colton
a füléhez hajol, és mond neki valamit, amit a zene miatt nem
hallok. Sammy bólint, és sarkon fordul, mi pedig követjük.
Elérjük a karzaton lévő hatodik és egyben utolsó
VIP-helyiséget. Colton példáját követve megállok, és lepillantok
az alattunk nyüzsgő klubra. Aztán a vállam fölött
hátrasandítok, és látom, hogy Sammy kizavarja Colton barátait
a szobából, majd visszanézek Coltonra. A tekintetét a lenti
tömegre szegezi, az állkapcsa megfeszül, én pedig azon
merengek, hogy mit csináltam már megint, amivel
felidegesítettem.
Kissé megdöbbenek. Mégis mi a nyavalyát szúrtam el
megint? Pont ebben a pillanatban kellett úgy döntenie, hogy
dühös lesz rám. Gondolom, már rég hozzá kellett volna
szoknom Colton idegesítő hangulatingadozásaihoz. Csendben
várunk, amíg Sammy elintézi, amit kell, én pedig beletörődök,
hogy nagy valószínűséggel veszekedni fogunk Coltonnal. Nem
lehetne legalább egy éjszakai kihagyni?
Sammy Colton füléhez hajol, mond valamit, mire ismét
nekiindulunk. Colton a kezemet fogva vezet a hatodik és most
már üres VIP-helyiségbe. Amint a fal takarásába érünk, ahol
senki sem láthat minket, teste ösztönösen az enyémhez simul,
és hevesen a falhoz szegez.
Csak egy értelmes gondolatra van időm, midőn Colton íze
teljesen elveszi az eszemet. Nem haragszik. Távolról sem.
Megőrül a vágytól.
A lépcsőn kapott szenvedélyes és sürgető csókot tovább
srófoljuk. A fogunk összekoccan, a testünk egymásnak feszül,
ahogy Colton nyelve a számba siklik, és őrült táncba kezd. Úgy
érzem, mintha a keze egyszerre lenne mindenhol. Minden
egyes érintésével tovább szítja perzselő vágyamat és
sóvárgásomat, ami egyenesen a legérzékenyebb pontomig
hatol.
Muszáj, hogy most rögtön magamban érezzem Coltont, hogy
kitöltsön, hogy mozogjon bennem! Szükségem van rá, mint a
levegőre.
A nyelve folytatja kínzó táncát a számban, a kezével csupasz
bőrömet markolássza, miközben a dal szavai tovább fűtik a
köztünk tomboló szenvedélyt. Colton lenyúl, a csípőjéhez húzza
a lábamat, keze a ruhám alá vándorol. Követelőző ujjai odaadó
testemet markolásszák. A keze közel, mégis túl távol van attól a
ponttól, ahol szükségem volna rá. Tehetetlenségemben
nyögdécselek a szexuális feszültség és a vágy egyvelegétől.
Colton az alsó ajkamba harap, majd nyugtatóan végighúzza
rajta a nyelvét, jelezi, hogy markoljak a hajába. Megteszem, és a
magam csendes módján tudatom vele, hogy nekem is
szükségem van rá, hogy én is ugyanolyan kétségbeesetten
kívánom őt.
Itt és most azonnal.
Colton ziháló mellkassal elhúzódik. Tekintete ködös a
vágytól, mégis hosszan és mélyen a szemembe néz.
– Nem tetszik, hogy annyi pasi táncol körülötted – mondja
feszült, de játékos hangon, annak ellenére, hogy vad vágy süt a
szeméből.
– De végre rám figyeltél, nem igaz? – cukkolom levegő után
kapkodva. Meglep, hogy féltékeny.
– Cicám, ha azt akarod, hogy rád figyeljek, csak kérned kell –
közli vigyorogva, majd a fenekemet megmarkolva magához
ránt, és ágaskodó férfiasságát finoman az ölemhez simítja.
– Nem akartalak elrángatni a rajtad csüngő barátaidtól –
évődök vele pikírt hangon, a szemöldökömet felvonva.
– Szóval inkább elmentél táncolni, és ismeretlen pasikkal
rángattál el?
Elakad a lélegzetem, ahogy a keze vándorútra indul az
oldalamon, és megáll a mellem alatt. Olyan felfokozott vágy és
sóvárgás fűti a testemet, hogy azonnal reagálok az áhított
érintésre. A mellbimbóm rögtön megmerevedik, amint Colton
ujjai rátalálnak és simogatni kezdik. Hátrahajtom a fejem,
lehunyom a szemem, és átadom magam az érintése okozta
élvezetnek. Ködös fejjel próbálok szellemesen riposztozni
kettőnk szócsatájában.
– De bejött, nem? – incselkedek, a nyelvemet végigfuttatva
az alsó ajkamon. – Fogd fel úgy, hogy a cél szentesítette az
eszközt, Ace.
Colton még egyszer végigsimít a hüvelykujjával a
bimbómon, aztán megbizonyosodik róla, hogy biztosan figyelek
rá.
– Ó, bébi – mormogja –, az egyetlen dolog, ami a célodat
szentesíti, az az enyém lesz. – Az alsó ajkamra hajol,
megharapdálja, aztán hátrahúzódik, hogy a szemembe
nézhessen. Egyik tenyerét birtoklón a mellemre borítja. – Az
enyém.
Olyan átható a pillantása, hogy a torkomra forr a nevetés.
Előredőlök, végigsimítok a férfiasságán, majd megmarkolom a
nadrágján keresztül. Fogalmam sincs, honnan jön ez a pimasz
magabiztosság, de a füléhez hajolok, és a zajnál kicsivel
hangosabban mondom.
– Akkor bizonyítsd be!
Colton fojtottan felnyög, és egy pillanatra szorosan a két keze
közé fogja a fejemet, míg a szája lecsap az enyémre, aztán
gyorsan elhúzódik.
– Gyere! – Magával húz, belép a szobába, majd a túlsó
sarokban álló egyik székhez vezet. Leül, és az ölébe von.
– Lovagolj meg! – utasít, és annyira elhatalmasodik rajtam a
vágy, hogy szemrebbenés nélkül engedelmeskedem neki.
Felhúzom a ruhám a combomig, majd széttárt lábbal
elhelyezkedem fölötte.
 Olyan kéjsóváran néz rám, hogy szeretnék megfelelni ennek
a pillantásnak. A szemét rajtam tartva csupasz térdemre teszi a
kezét, és végigsimít a combomon. Amikor eléri a ruha szegélyét,
tovább tolja felfelé. A kéjes vándorút hatására kinyílik a szám,
és egy pillanatra elfog a szégyenkezés, ezért a vállam felett
hátrapillantok az ajtóra, hogy meggyőződjek róla, senki nem lát
minket.
– Ne aggódj! – suttogja Colton, a leplezetlen vágytól fojtott
hangon. – Sammy őrzi az ajtót. Senkit nem enged be.
Egyszerre nyugtat meg és feszélyez, hogy Sammy tudja –
vagy legalábbis sejti –, hogy mit csinálunk itt hátul. De az
aggodalmam gyorsan szertefoszlik, amikor Colton megszorítja
a combomat, mire ösztönösen szélesebbre tárom, ahogy a vágy
elönti a testemet.
– Csak az édes kis puncidat akartam megbaszni egész este –
mormogja a fülembe. – Azóta, hogy láttam a mellbimbódat a
ruhádnak feszülni. Azóta, hogy láttalak táncolni, és
megbabonázott a formás tested. – A hüvelykujjával végigsimít
nedves bugyimon, beleborzongok, mert az érintése olyan,
mintha villámcsapás érné a legérzékenyebb pontomat. – Beléd
akarok hatolni. Érezni akarom, ahogy rám tapadsz, miközben
duglak. Hallani akarom azt a hangot, amit akkor adsz ki, mikor
elélvezel. Nem. Tudok. Tovább. Várni – zihálja izgató csókok
között.
Végül megadja, amire vágyok. A szája lecsap az enyémre,
szétnyitja az ajkam, és eléri, hogy teljesen rá figyeljek.
Ugyanakkor az egyik hüvelykujjával félrehúzza a bugyimat, a
másikkal pedig megérinti a csiklómat. Leírhatatlan élvezet árad
szét bennem. Colton a szájával fojtja el a torkomból feltörő
nyögést.
Izmos vállába vájom az ujjaimat, nem törődve azzal, hogy a
körmeim nyomot hagyhatnak rajta. Colton nyelve a számba
siklik, mohó csábító felfedezőútra indul, míg az ujjaival
szétnyitja a szeméremajkaimat, és ügyes ujjaival addig kínoz,
amíg minden idegszálam pattanásig feszül az őrült vágytól. A
keze beljebb vándorol a lábam közé, megnedvesíti az ujját, érzi,
hogy mennyire felizgatott. Aztán az ujja visszafelé indul, és
beken a saját nedvességemmel. Folytatja a simogatást, és
amikor ismét lefelé téved a keze, két ujjával belém hatol.
Levegő után kapkodok a fenséges élvezettől. Kétségbeesetten
vágyom Colton érintésére, és türelmetlenül várom, mi jön még.
Mozgatni kezdi bennem az ujjait, mire még jobban széttárom a
lábam, teljesen feltárulkozom neki, hogy hozzám férhessen.
Lehunyt szemmel hátravetem a fejem. Colton veszélyesen közel
jár ahhoz, hogy az érintésétől teljesen elveszítsem a józan
eszem.
– Jesszus! – nyögi Colton a nyakam érzékeny bőrére
szorított szájjal. – Bébi, mocskosul átnedvesedtél tőlem.
Teljesen. Kibaszottul felizgatsz. Élvezz el! Élvezz el a
kedvemért, hogy akkor hatolhassak beléd, amikor orgazmusod
van.
A durva szavak izgatóan hatnak rám, egyre közelebb
juttatnak a csúcshoz. Olyan szenvedélyt ébreszt bennem az
ujjaival, amelytől nem érdekel, hogy egy éjszakai bárban
vagyunk, ám ugyanakkor mégis tudatában vagyok ennek. Az
amiatt érzett izgalom, hogy könnyen lebukhatunk, tovább
tüzeli a vágyamat, jobban érzékelem Colton testének minden
egyes rezdülését, ahányszor csak a bőrünk egymáshoz ér.
A szájával a nyakamat simogatja, a másik kezével pedig
addig dörgöli a csiklómat, amíg át nem lépem az öntudatlanság
határát. Erőteljes forróság önti el a testemet, ami magával húz a
mélybe, miközben úgy érzem, millió darabkára esem szer.
Colton vállára ejtem a fejem, a szívem őrült iramban ver, és
minden porcikám lüktet a testemet kitöltő gyönyörtől. Zihálok,
miközben Colton elveszi rólam a kezét, és a cipzárjával kezd
babrálni a lábam között.
Még mielőtt lenne időm magamhoz térni, Colton megemeli a
csípőmet, és elhelyezkedik alattam. Annyira átadom magamat
a pillanatnak, az élvezetnek és Coltonnak, hogy a világ
megszűnik létezni körülöttem.
Most csak én és Colton létezünk, és a testi vonzalom, ami ezt
az elsöprő erejű szexuális feszültséget gerjeszti közöttünk.
Amikor így viselkedünk – eggyé válunk, elveszünk a másikban
–, akkor minden mást elfelejtek. Csak Colton ízére és illatára
összpontosítok, ezek uralják minden érzékszervemet.
Lassan ráereszkedem, hogy kiélvezzem vastag férfiassága
minden milliméterét. Addig engedem magam egyre lejjebb,
amíg tudom, mire válaszul Colton hevesen felnyög, és az
ujjaival a csípőmet szorongatja.
Csak erre a megerősítésre van szükségem. Előrehajolok, a
szájára szorítom a szám, és magamba fogadva lágyan ringatom
őt. Fel-le mozogva izgatom. A kezem feszes hátizmaira
vándorol, a nyelvemmel pedig arra kérem, hogy vegyen el
tőlem mindent, mert őt akarom, teljes egészében.
Colton minden egyes lökésre rásegít a kezével. Annyira
leköti a figyelmemet az, hogy megadjak neki mindent, amire
szüksége van, mindent, amire vágyik, hogy észre sem veszem,
hogy engem is lángra gyújtott a testemet elöntő forróság.
Colton arca megfeszül, az orrlyukai kitágulnak, ami biztos jele
egyre növekvő izgalmának és a közelgő csúcsnak. A farka egyre
keményebb, egyre jobban kitölt, ezért a következő lökésnél
robbanásszerű kielégülés rázza meg a testemet. Colton még
kétszer belém hatol, majd jó erősen megmarkolja a csípőmet,
és szorosan tart, amíg az orgazmus átjárja a testét.
Hátraveti a fejét, a szája kinyílik. Közvetlen közelről még
hallom a zihálását, mielőtt beleolvad a klubból áradó
kakofonikus zajba.
Az arcát figyelem, hogy milyen hatással van a vonásaira a
kielégülés, amikor rádöbbenek, hogy mit tettem. Szentséges ég!
Mégis mit művelek? Ki rabolta el az igazi énemet, és ültette ezt
a kéjencet a helyére? Lekászálódnék Coltonról, de megállít,
nem engedi, hogy elszakadjak tőle. Felemeli a kezét, és
magához húz. Egy meghitt, váratlan pillanatig szorosan
magához ölel, majd megcsókolja a fejem búbját és az orrom
hegyét.
Némán rendbe szedjük magunkat, és megigazítjuk a
ruhánkat. Idegesen tördelem az ujjaimat, de Colton megfogja a
kezem, és megszorítja, jelezve, hogy figyeljek rá. A szája sarka
lassan mosolyra húzódik, ahogy magához húz, majd gyors
csókot nyom a számra.
– Tele vagy meglepetésekkel, Ryles – csóválja a fejét.
És mind közül te vagy a legnagyobb meglepetés.

***
Haddie-vel üldögélünk a VIP-teremben, szürcsölöm az
italom, közben a testem ösztönösen mozog az alattunk dübörgő
zene ritmusára. Muszáj volt leülnöm, nem bírtam tovább állni,
mert a cipőm kikészítette a lábamat. Látom, hogy Sammy őrt
áll a lépcsőnél, és azonnal elfordítom a szemem, mert elönt a
szégyen arra a gondolatra, hogy vajon tudja-e, milyen mocskos
dolgokat műveltünk Coltonnal kettesben.
Visítást hallok, ahogy Sammy megpróbálja megakadályozni,
hogy valaki feljusson a lépcsőn. Colton – aki teljesen belemerül
egy beszélgetésbe – felkapja a fejét a felfordulásra. Odalép,
hogy megnézze, ki az, és széles vigyor terül szét az arcán,
mielőtt jelzi Sammynek, hogy engedje fel az illetőt – bárki
legyen is az. Az ismeretlen kiléte határozottan felkelti
kíváncsiságomat, amikor látom, hogy Colton egyik haverja
oldalba böki őt, amolyan „sunáznám” stílusban.
Amikor Haddie-vel odapillantunk, a világ leghosszabb
lábával és feltehetően legrövidebb szoknyájával találjuk szembe
magunkat, amint Colton felé közeledik. A nő többi testrésze is
éppolyan látványos, ahogy a fejét megrázva a válla felett
hátraveti hosszú, szőke sörényét, ami közszemlére tett hátára
hullik.
A kelleténél hosszabb ideig ölelgeti Coltont, és megpuszilja a
szája sarkát. Amikor a nő elhúzódik, ragyogó mosoly ül ki
tökéletes arcára. Amikor meglátom, elakad a lélegzetem, mert
rájövök, ki ő. Haddie-nek is ugyanekkor esik le a tantusz, és
meglepetten nézünk egymásra. A nő nem más, mint Cassandra
Miller, Hollywood és a Playboy aktuális üdvöskéje. És ugyan
már üdvözölte Coltont, de továbbra is Colton bicepszén
pihenteti a kezét, és tökéletes testével Coltonhoz simul, aki
udvariasan a nő derekára teszi a kezét.
Meglepetten állapítom meg, hogy a látványtól összeszorul a
gyomrom. Sosem voltam féltékeny típus, de az igazsághoz
hozzátartozik, hogy sosem volt még dolgom Coltonhoz hasonló
férfival, aki minden gondolatomat leköti.
Nem tetszik nekem, hogy az a nő fogdossa. Egyáltalán nem.
Az enyém vagy. Colton folyton ezt mondogatja nekem.
Egyike azon birtokló kijelentéseinek, amitől furcsa módon
átkozottul beindulok. Most pedig semmire sem vágyom jobban,
mint kettejük közé ugrani, és egyértelművé tenni, hogy Colton
az enyém – pont úgy, ahogy Colton tette korábban a TAO-ban.
 De nem mozdulok. Ülök, és figyelem őket, miközben
beszélgetnek. A lány butácskán nevetgél, és elképesztően
gyorsan rebegteti a pilláit, de a kezet nem veszi le Colomról.
Miért nem mozdulok meg?
Hirtelen rájövök: mert fantasztikusan mutatnak együtt.
Káprázatosak, és a legtöbb ember arra tippelne, hogy ilyen
nővel van együtt Colton. Az észbontóan jóképű aranyifjú,
minden nő álma, és a szőke bombázó, akiről a férfiak
fantáziálnak. A hollywoodi mérce szerint ők a tökéletes pár.
Lehet, hogy Colton velem jött ide, és velem távozik, de mint
minden nőnek, nekem is vannak fenntartásaim a külsőmmel és
a vonzerőmmel kapcsolatban.
Most pedig, ahogy felmérem a szőke szépséget, és
összevetem magam vele, mindenki számára láthatóvá válnak a
hiányosságaim. Mindenki részletesen elemezheti őket. Jó,
lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezt teszi, de akkor is.
Elgondolkozva a számhoz emelem a kezem, és hirtelen
kajánul és önfeledten elmosolyodok.
Francba a fenntartásaimmal!
Francba a tökéletes, hosszú lábú szőkékkel!
Francba az óvatoskodással!
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és felidézem, milyen
érzés volt, ahogy Colton borostája a nyakamat karistolta. Ahogy
az ujjaival a csípőmet markolva irányította a mozgásomat.
Eszembe jut az arckifejezése, amikor eljutott a csúcsra, és hogy
enyhe kétségbeeséssel szorított magához az aktus után abban a
helyiségben, ami pontosan amellett van, ahol most ülünk.
Eszembe jut Beckett figyelmeztetése: Coltont kordában
tartani olyan, mintha a szelet akarnám megragadni. Okkal
ragadt rá az aranyifjú cím, és ezen nem változtat az együtt
töltött rövid idő. A nők mindig is vonzódni fognak hozzá, és
vágyakoznak majd utána.
Legalábbis Cassandra biztosan. Elárulja magát azzal, ahogy
folyamatosan megérinti Coltont, és teljesen kisajátítja magának
a figyelmét. Amikor odahajol Coltonhoz, hogy mondjon neki
valamit, a szája Colton fülénél időzik, a kezét Colton mellkasán
felejti.
Nem vagyok naiv, és nem fogom tagadni, hogy kissé
féltékeny vagyok. Nagy valószínűséggel az alkohol növeli az
önbizalomhiányomat. Vagy csak a hormonok... Fogalmam
sincs. Nő vagyok. Természetesen az önbizalomhiány is
beletartozik a természet rendjébe.
Amikor nevetve felhorkanok, Haddie úgy néz rám, mintha
megőrültem volna.
– Téged nem zavar, hogy...? – Az állával Colton és Cassandra
irányába bök.
A párra nézek, hosszan, majd bólintok.
– Azon mindenesetre nem aggódom, hogy Colton meglátja
meztelenül – mondom nevetve, arra utalva, hogy a nő már
szerepelt a Playboy közepén. – A férfiak nagy része már látta
azt a képet, és valószínűleg ki is verte rá.
Haddie a fejét csóválva hangosan felnevet. Azt hiszem, kissé
meglepi, hogy viszonylag higgadtan kezelem a helyzetet.
– Ez igaz. Rajtad legalább nem végeztek semmilyen
beavatkozást.
– Pontosan – vigyorgok. – Rajtam csak Colton végzett
beavatkozást. – Élvezettel figyelem Haddie döbbent arcát,
miközben felhajtom az italom maradékát. – Dobjunk be
valamit, és aztán táncoljunk! Jössz? – Kimegyek a helyiségből,
hátra sem nézek, hogy Haddie követ-e.
Miután ledöntjük a szokásos dupla tequilát, lemegyünk a
lépcsőn, és elvegyülünk a táncparketten hullámzó tömegben.
Egymás után jönnek a számok, táncolunk, és egy pár dal után
már nem nézegetek a karzat felé, hogy lássam, Colton figyel-e.
Tudom, hogy nem. A bőröm bizsergése elárulja, hogy a
közelemben van-e, vagy sem.
Jelzem Haddie-nek, hogy elfáradtam és megszomjaztam,
ezért a bárpult felé veszem az irányt. Szükségem van valamire,
amivel elfojthatom a gondolataimat uraló, kínzó
önbizalomhiányt.
A tömegen átverekedve magam eljutok a bárpult közelébe, és
a kígyózó sort látva lélekben felkészülök a hosszú várakozásra.
A mellettem álló pasi akadozó hangon megpróbál beszédbe
elegyedni velem, de én udvariasan mosolyogva elhúzódok tőle.
Helyette a pultosokra összpontosítok, akik csigalassúsággal
szolgálják ki a vendégeket, egyszerre egyet.
A mellettem álló pasi újra próbálkozik. Megragadja a
felkaromat, és magához húz. Ragaszkodik hozzá, hogy
meghívjon egy italra. Egy dühös, de udvarias visszautasítással
kiszabadítom magam a szorításából. Azt hiszem, megértette a
célzást, de amikor a csípőmre teszi a kezét, és erőszakosan az
oldalához szorít, rájövök, hogy tévedtem.
– Ugyan, szépségem! – Taszítónak találom a fülembe
suttogó áporodott, alkoholos leheletét. Görcsbe rándul a
gyomrom, a nyakamon égnek merednek a hajszálak. – Én
szívesen elszórakoztatnálak, cica.
Kinyújtott karommal a mellkasának feszülve megpróbálom
ellökni magamtól, mire még erősebben szorítja a csípőmet.
Megfordulok, hogy a tömeget pásztázva Haddie-től kérjek
segítséget, amikor a pasi karja hirtelen lehullik rólam.
– Vedd le róla a mocskos kezedet! – mordul fel Colton, majd
öklével a fickó állkapcsára sújt. A pasi feje hátrahanyatlik, és
botladozni kezd, aztán átesik valaki lábán, és elterül a földön.
Ugyan nem vagyok az erőszak híve, de Colton láttán
megborzongok a megkönnyebbüléstől.
Mielőtt rákiálthatnék, hogy elég, a pasi egyik haverja ráveti
magát. Az ökle Colton arcán csattan. Megpróbálok odarohanni
hozzá, de földbe gyökerezik a lábam. Adrenalin, alkohol és
félelem kering bennem. Colton villámsebességgel meglendíti a
karját, hogy bevigyen még egy ütést, a szemében gyilkos
indulat, az arca kifejezéstelen. De még mielőtt bosszút állhatna,
Sammy karja összezárul körülötte, és elhúzza onnan. Colton
felindultsága nyilvánvaló: a halántékán lüktet egy ér, az arca
megfeszül az erőlködéstől, a szemében fenyegető
figyelmeztetés.
– Ideje mennünk, Colt! – kiáltja neki Beckett, elszánt
tekintettel és szenvtelen arccal. – Nem éri meg a pert, amit a
nyakadba fognak akasztani... – Ekkor a szemem sarkából
észreveszem Haddie-t és Colton baráti körének néhány tagját.
A srácok megragadják a még mindig dühös, de már nyugodtabb
Coltont a karjánál fogva, és átveszik Sammytől. Amint Sammy
meggyőződik róla, hogy Coltonnal nem lesz baj, a verekedő
férfiakhoz fordul. Nyers pillantásával megsemmisítő csapást
mér rájuk. A tekintetében hanyag megvetés ül, mintha azt
üzenné, gyertek, ha mertek. A férfiak Sammyre merednek,
majd egymásra néznek, aztán gyorsan szétoszlanak, mivel a
biztonságiak már felénk tartanak.
Addig állok ott remegve, amíg Sammy át nem fog a karjával,
és ki nem támogat a klubból.
 9. FEJEZET

AHOGY SAMMY KINYITJA NEKEM AZ AJTÓT, a hűvös éjszakai

levegő frissítő fuvallatként ér a zsúfolt klub áporodott, füstös
szaga útin. Sammy a garázsba vezet, ahol a limuzin
magányosan áll; a többi parkoló autótól elkülönítve. Ahogy
közeledünk, meglátom Coltont, aki széttárt karral és teljes
testsúlyával a garázst határoló támfalnak dől, leszegett fejjel,
háttal nekem. Ahogy egyre közelebb érek, érzem, hogy
hullámokban árad belőle a harag.
Beckett a nyitott kocsiajtónak támaszkodik, és elkapja a
tekintetemet. Bizonytalanság ül a szemében, majd bólint felém,
és beül Haddie mellé a kocsiba. Sammy megtorpan, de én
továbbmegyek Colton felé.
A magas sarkúm kopogása a betonon jelzi Coltonnak, hogy
közeledek, de ő továbbra is hátat fordít nekem. A tekintetem
végigsiklik a sziluettjén, ahogy kiemelkedik a csillogó vegasi
háttérből. Lélegzetelállító teste elképesztő kontrasztot alkot a
ragyogó háttérfényekkel. Pár lépéssel távolabb megállok, és
figyelem, ahogy a feszültsége enyhülésével összhangban a válla
le-föl emelkedik és süllyed.
Amikor végül felém fordul, a válla megfeszül, a szemében tűz
lángol, az állkapcsát összeszorítja, én pedig ráeszmélek, hogy
tévedtem, amikor azt hittem, hogy elmúlt a haragja.
– Mégis mi a picsát műveltél? – kérdezi jéghideg hangon.
 A kérdése elképesztő erejű ostorcsapásként ér. Azt hittem,
hogy a pasira dühös, akit megütött, nem pedig rám! Mi a
francért rám van kiakadva? Ha odafigyelt volna rám, akkor
tudná, mi a helyzet.
– Mert szerinted mit műveltem, Colton? Én...
– Kérdeztem valamit, Rylee! – vág közbe fogcsikorgatva.
– A rohadt életbe, én pedig megpróbáltam válaszolni a
kérdésedre, mielőtt durván közbevágtál! – förmedek rá, és ma
este nem érdekel, ha ölre kell mennem vele. Lehet, hogy az
alkoholbevitel kissé eltompított, mert nem ijedek meg Colton
kirohanásától. A tekintete áthatol a sötétségen, egyenesen az
enyémbe fúródik. Lehet, hogy tévedtem. – Italt akartam venni
magamnak, Colton. Egy italt. Ennyi az egész. – A levegőbe
lendítem a karom, miközben kiabálok vele. a hangom
visszaverődik a betonfalakról.
Colton az állkapcsán rángatózó izommal mered rám.
– Italt akartál venni, mi, Rylee? Vagy flörtöltél, hogy
meghívasd magad egy italra? – kérdezi vádlón, és tesz egy
lépést felém. A kevés fény ellenére is látom a szemében
tomboló tüzet, és a haragtól még jobban megfeszül a nyaka.
Honnan jön ez a mérhetetlen düh?
Azt a kurva életbe! Hogy jön ahhoz, hogy engem vádoljon
meg azzal, hogy más férfiakra vetettem szemet, amikor ő a
karzaton volt elfoglalva a hónap nyuszilányával? Én normálisan
viselkedtem, nem akadtam ki azon, hogy Cassandrával
taperolták egymást, és igyekeztem nem szánalmasan érezni
magam a helyzet miatt. Rohadjon meg! Ha Colton úgy dönt,
hogy dühös lesz egy pasi miatt, aki felajánlotta, hogy meghív
egy italra, és a visszautasításom ellenére fogdosott, akkor meg
én, naná hogy kiakadok azon, hogy szikrázott a levegő közte és
Cassandra között! És Colton bizony nem utasította el a nő
közeledését.

Befejeztem ezt a beszélgetést. Az alkohol és a harag csak

olyan szavakhoz vezethetnek, amiket reggel már nem lehet
visszaszívni. És mindketten túl vagyunk már a józan
ítélőképességünk határán.
– Leszarom. Végeztem veled! – jelentem ki füstölögve, majd
sarkon fordulok, hogy beüljek a limuzinba.
– Válaszolj! – parancsolja Colton, és a felkaromat
megragadva megállít félúton. Látom, hogy Beckett kiszáll a
kocsiból, és aggódó arccal figyeli Coltont. Egyértelmű, hogy
némán figyelmezteti Coltont, de nem értem a mögötte rejlő
mélyebb üzenetet.
– Nem mindegy neked?
– Várok – jelenti ki Colton, továbbra is a karomat
szorongatva, majd megkerül, hogy elállja az utat a kocsi felé.
– Venni akartam magamnak egy italt. Ennyi. Ez a kurva
nagy helyzet. – Kirántom a karom a szorításából, és az éjszakai
események miatti kimerültség hirtelen akkora erővel sújt le
rám, mintha egy baseballütővel vágtak volna fejbe.
Colton állja a tekintetemet, mintha azt próbálná kideríteni,
vajon átverem-e, vagy esetleg mindjárt kibököm, hogy rosszat
tettem.
– Volt elég alkohol fent. Az nem volt elég jó neked? – kérdezi
gúnyolódva. – Keresned kellett egy faszit, hogy hívjon meg egy
italra?
A szavai arcul csapnak, és kifogják a szelet a vitorlámból.
Mégis mi a franc ütött belé? Először is nem hiszem el, hogy
ilyeneket gondol, másodszor pedig döbbenet és meglepettség
lesz úrrá rajtam, amikor észreveszem, hogy Colton hangja
reszket, ami bizonytalanságról árulkodik.
Mintha kellene nekem bárki más, azok után, hogy Coltont
megkaptam!
Teszek felé egy lépést. A hangom halk, de határozott.
– Nincs szükségem sem férfira, sem piára ahhoz, hogy
boldog legyek, Colton.
Felvont szemöldökkel néz rám.
– Aha. – Gúnyosan felhorkan, egyértelmű, hogy úgy döntött,
nem hisz nekem. Nyilvánvalóan válogatós nőkkel randizott
eddig.
Felsóhajtok, mert belefáradtam a beszélgetésbe.
– Éppen elég pénzt vertél el ma este. Rám. Mindenre –
fújtatok. – Lehet, hogy megszoktad, hogy az eddigi nőcskéidnek
erre volt szüksége a boldogsághoz, de nekem nem.
– Na persze! – horkan fel szarkasztikusan.
– Felnőtt nő vagyok – folytatom tiszteletlen megjegyzését
figyelmen kívül hagyva. – Képes vagyok venni magamnak egy
szaros italt, és ki is fizetem, főleg, ha az, hogy te fizetsz, azt
jelenti, hogy jogot formálhatsz rám.
A szavaim hallatán elkerekedik a szeme.
– Nevetséges vagy.
Hát nem veszi észre? Hogy ő maga idézi elő ezt a helyzetet
azzal, hogy nagylelkűen költekezik azért, hogy az emberek
szeressék és imádják?
– Nézd, nagyon figyelmes vagy. Sokkal önzetlenebb, mint a
legtöbb ember, akit ismerek. De miért? – A karjára teszem a
kezem, és megszorítom. – A klubban lévő legtöbb emberrel
ellentétben én nem várom el tőled, hogy álld a számlámat.
– Egyik nőm... Senki sem fizet a társaságomban.
– Ez nagyon lovagias tőled. – Végigsimítok a karján, és az
arcára teszem a kezem. A hangom ellágyul a
megkönnyebbüléstől, mert úgy tűnik, megoldottuk a
nézeteltérést. – De nekem nincs szükségem erre a fényűzésre és
csillogásra ahhoz, hogy veled akarjak lenni. – Colton rám
mered, smaragdzöld szemével próbálja megérteni a
szavaimban bujkáló őszinteséget. – Te az anyagiaknál sokkal
többet tudsz nyújtani.
Úgy érzem, a szavaim célba találtak, mert Colton
elcsendesedik. Látom, hogy a szemében az érzelmek vihara dúl,
majd elfordítja a tekintetét, és elmerül a bűn városának
látványában. Az állkapcsán lüktető izom jelzi, hogy minden
erejével azon van, hogy ne engedje felszínre törni a benne
lakozó démonokat. Észreveszem, hogy a teste megfeszül, ahogy
lerázza a kezemet az arcáról, és érzem, hogy kényelmetlenül
érinti az, hogy milyen irányt vett a beszélgetésünk.
– Hagytad, hogy az a pasi fogdosson! – förmed rám vészjósló
hangon.
A vádaskodása először szíven üt, de amikor a szemébe nézek,
látom. Látom, hogy Beckett igazat mondott Colton irántam
való érzelmeiről. Látom, hogy Coltont megrémiszti a
kapcsolatunk, és fogalma sincs, hogyan kezelje. Látom, hogy
okot keres arra, hogy hajba kapjunk, hogy letagadhassa az
érzéseit.
Szóval balhét akar? Hát legyen! Mélyen, legbelül, én is
tartok attól, hogy Coltonnak csak rám van szüksége, és talán
sosem ismeri ezt be. Talán nekem is csak Coltonra van
szükségem, és az ilyen Cassandra-félék megfoszthatnak ettől a
lehetőségtől. Eszembe jut, hogy a nő nem bírta levenni a kezét
Coltonról.
– Hová akarsz kilyukadni? – Nagyobb magabiztossággal
vágok vissza, mint amit érzek. – Nem fogok bocsánatot kérni
azért, mert más is vonzónak talál engem – szögezem le vállat
vonva. – Mert azt hiszem, kijelenthetjük, hogy te szartál a
fejemre.

A rá jellemző módon lepereg Coltonról a megjegyzésem,

mintha én lennék a hibás.
– Már mondtam neked. Ry, hogy nem szeretek osztozkodni.
Keresztbe teszem a karom a mellkasom előtt.
– Ahogy én sem.
– Ez meg mit jelentsen? – Az arcára kiülő meglepett
kifejezés azt sugallja, hogy halvány fogalma sincs, miről
beszélek. Tipikus férfi, naná hogy lövése sincs.
– Ugyan már, Colton! A klubban lévő nők többsége téged
akar, és te örömmel taperoltad őket! – Amikor Colton úgy néz
rám, mintha megőrültem volna, a levegőbe lendítem a kezem,
és úgy döntök, hozok egy konkrét példát. – Úgy tűnt, nem jöttél
zavarba attól, hogy taperold Cassandrát, ő pedig téged –
vádolom, s közben úgy dobálom a hajamat, és a kezemet a
mellkasomra téve úgy rebegtetem a pilláimat, mint Cassandra.
– Cassie? – hebegi Colton hitetlenkedve. – Ugyan már!
– Na. persze! Az emeleten mindenki számára egyértelművé
tette, hogy rád pályázik. Elbagatellizálhatod a dolgot, és tehetsz
úgy, mintha észre sem vetted volna, de te is tudod, hogy
imádtad minden percét: Colton, a figyelem középpontja,
Colton, a parti éltető eleme, Colton, a playboy! – vágom a
fejéhez, aztán hátat fordítok neki. Megmozgatom a vállam és a
nyakam. Beckettre pillantok, aki a limuzinnak dőlve áll, a
mellkasa előtt összefont karral, szenvtelen arca mentes az
ítélkezéstől. Visszafordulok Coltonhoz. – Ez miért nem zavar
téged? Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek? Én
legalább közöltem a pasival, akinek behúztál egyet, hogy vegye
le rólam a kezét. De én nem láttam, hogy te leállítottad volna
Cassie-t...
Colton tesz egy lépést felém, a háta mögül érkező fények
játszanak félhomályba burkolózó arcán. Az ördög ismét a
felszínre emelkedett, és megpróbál magával rántani a
sötétségbe.
– Ha nem tévedek, ma este téged keféltelek meg ott fent, és
nem mást – közli felbőszülten, kis éllel a hangjában, aztán a
reakciómra vár. összerezzenek, mert tudom, hogy ezt Beckett is
hallotta.
– Igen, igazad van. Velem voltál, de kissé érdekesnek
találom, hogy percekkel később már mással! – kiáltok Coltonra.
– Behúztál egyet egy pasasnak ma este azért, mert hozzám ért,
viszont csak álltál, és hagytad, hogy az a nő hozzád
dörgölőzzön, és még csak meg sem fordult a fejedben, hogy
lerázd magadról. Hát, én sem osztozkodom. Micsoda irónia,
mi?
Colton állkapcsa megfeszül, majd felvonja a szemöldökét, és
halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.
– Nem gondoltam volna, hogy féltékeny típus vagy.
– Én pedig egyáltalán nem gondoltam volna, hogy az
esetem vagy – vágok vissza megvetően.
– Vigyázz a szádra! – szól rám.
– Különben? – kérdezem, és egy mély levegővétellel
bátorságot öntök magamba. – Ahogy már mondtam, tudok
gondoskodni magamról. A pasi felajánlotta, hogy meghív egy
italra. Épp azon voltam, hogy nyíltan visszautasítsam az
ajánlatot, amikor megjelentél, mint a felmentő sereg. – Nem
tudom, miért érzem úgy, hogy füllentenem kell. Talán azt
próbálom bebizonyítani Coltonnak, hogy igenis tudok vigyázni
magamra. Hogy nincs szükségem a macsó maszlagra. Nem
vagyok biztos benne, de ha már kiböktem, akkor akár be is
fejezhetem, amit elkezdtem. Nem kell tudnia, hogy a pasi és a
helyzet kissé megrémisztett. – A fickó nem érdemelte meg,
hogy megüsd.
Colton olyan hirtelen kapja fel a fejét, mintha legalábbis én
húztam volna be neki egyet.
– Most már véded is? – A tarkójára teszi a kezét, és zavartan
dörzsölgeti. – Ez hihetetlen, bazmeg! – hördül fel az üres
garázsban.
– Te pedig részeg vagy, alaptalanul vádaskodsz, és képtelen
vagy uralkodni magadon! – kiáltok rá.
– Következmények nélkül senki sem nyúlhat ahhoz, ami az
enyém! – jelenti ki fogcsikorgatva.
– Ahhoz először a tiéd kellene, hogy legyek, Colton –
jegyzem meg fejcsóválva –, te pedig elég egyértelműen a
tudtomra adtad, hogy csak egy gyors menetre kellek, amikor
neked kényelmes! – A hangom határozott, de elárul, amikor az
utolsó pár szónál megremeg.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Halk hangjában
kétségbeesés bujkál.
– Igen? És mégis honnan tudnám? – Kimerülten a levegőbe
lendítem a kezem. – Ahányszor csak túl közel kerülök hozzád,
vagy olyat teszek, amivel megszegem az ostoba szabályaidat,
rögtön gondoskodsz róla, hogy tudjam, hol a helyem.
– Jesszus, Rylee! – összeszorított szájjal fújja ki a levegőt,
ujjaival a hajába túr. Hátat fordít nekem, és pár lépéssel arrébb
megy.
– A bokszutca ezúttal nem ment meg téged! – mondom
higgadtan, mert azt akarom, hogy tudja: most nem mentheti ki
magát, és nem kerülheti el ezt a beszélgetést. Válaszokra van
szükségem. Tudnom kell, hányadán állunk.
 Colton hosszan kifújja a levegőt, leengedett ökle nyílik és
csukódik. Pár pillanatig csendben állunk. Én a hátát nézem, ő a
várost. Aztán megfordul, és kitárja a karját. A szemében olyan
sok érzelem kavarog, hogy nem tudom megfejteni őket.
– Ez vagyok én, Rylee! – kiáltja. – Én, a magam elcseszett
dicsőségében. Nem vagyok Max, aki tökéletes volt minden
szempontból, és sosem hibázott. Nem tudom átugrani azt az
elérhetetlen lécet, amit ő tett olyan magasra, és nem tudok
feljutni arra a piedesztálra, ahova felemelted őt.
A szavai a húsomba vágnak, belém szorul a levegő. Hogy
merészeli Maxet és mindazt, amit vele átéltem, az arcomba
vágni? Az agyam lefagy. Nem jönnek a szavak. Könnyek lepik el
a szemem, ahogy eszembe jut Max és az, hogy mit jelentett ő
nekem, és mit jelent Colton. Az összezavarodottság
mocsarában állok. Lehúz. Megfojt.
– Hogy merészeled! – ripakodok rá, de aztán a
megbántottság átadja a helyét a fájdalomnak, végül a gyásznak.
De Colton még nem végzett. Tesz egy lépést felém, ujjával a
mellkasára bök.
– De én élek, Rylee, míg ő nem! – A szavai az elevenembe
vágnak. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, mire hátat
fordítok Coltonnak, elrejtőzöm a szavai elől, gondolván, hogy
ha nem látom Colton szemében a kérlelést és a fájdalmat, akkor
nem kell elfogadnom a kijelentésében rejlő igazságot. – Én
állok itt előtted, egy vágytól fűtött, hús-vér ember, úgyhogy
vagy elfogadod, hogy téged akarlak... Téged, és senki mást! –
ordítja dühösen. A hangját visszaverik a betonfalak, így a szavai
felerősítve, kétszeresen jutnak el hozzám. – Vagy elfogadsz
olyannak, amilyen vagyok, a hibáimmal és mindennel együtt...
– A hangja megbicsaklik. – Vagy eltakarodsz az életemből...
mert most, mondom most, csak ennyit adhatok neked. Ennyit
nyújthatok. – A hangjában bujkáló fájdalom és gyötrelem
belém mar, felzokogok. A számhoz emelem a kezemet, míg a
másik karommal a hasamat szorongatom.
– Elég, Colton! – hasít bele Beckett hangja a kora reggeli
órába a gyötrődésemet látva. – Elég!
A szemem sarkából látom, ahogy Colton ökölbe szorított
kézzel feléje fordul, és már nem ura az érzelmeinek. Beckett
nem ijed meg Colton kemény pillantásától, inkább tesz felé még
egy lépést, a tekintetével gúnyolódva hívja ki maga ellen.
– Próbáld csak meg, Wood! – noszogatja acélkemény
hangon. – Gyere csak nekem, és egy szempillantás alatt
szétrúgom a seggedet, te részeg pöcs!
Egy futó másodpercre találkozik a pillantásunk Beckett-tel –
fagyos tekintete meglepetésként ér –, mielőtt visszafordulok
Coltonhoz. Az arcvonásai feszültek, sötét haja a homlokába
hull. A szemében ülő harag vad és leplezetlen. Én Coltont
tanulmányozom, miközben Colton Beckettre mered. Colton
pillantása rám siklik, és bármilyen kifejezés is üljön az
arcomon, nem tudja levenni rólam a szemét. Látom Colton
szemében a fájdalmat és a bizonytalanságot, és rájövök, hogy
bármennyire is bántanak a szavai, bármennyire is fáj őket
hallani, sok igazság van bennük.
Max halott, és sose jön vissza. Colton pedig itt van, él, és azt
akarja, hogy így vagy úgy, de része legyek az életének – annak
ellenére, hogy nem képes ezt sem elismerni, sem elfogadni. A
szemével kérlel, hogy fogadjam el őt olyannak, amilyen, és őt
válasszam, ne pedig egy szellemről őrzött emlékeimet. Csakis
őt. Teljes egészében. A sérült darabkáival együtt.
Annyira könnyű a választás, hogy gondolkodnom sem kell
rajta. Megindulok Colton felé. A szeme őrülten cikázik ide-oda,
mint egy elveszett kisfiúé. Beckettre nézek, és bizonytalanul rá
mosolygok.
– Nyugi, Becks. Minden rendben – suttogom, majd
visszafordulok Coltonhoz. – Igazad van. Nem várhatom el
tőled, hogy olyan legyél, mint Max, és nem is hasonlíthatom a
kettőnk kapcsolatát ahhoz. amit vele éltem át. – Teszek még
egy óvatos lépést felé.
– Én pedig nem akarom, hogy azt hidd, hogy olyannak kell
lenned, mint Cassandra – szólal meg Colton. Meglep, hogy
pontosan tudja, miért vagyok bizonytalan. Békepipaként
kinyújtom felé a kezem, ő megragadja, és magához ránt. Feszes
mellkasának csapódok, erős karjával átölel, ami
megnyugtatóan hat rám a kegyetlen és érzéketlen sértések
után, amiket egymás fejéhez vágtunk. A nyakába temetem az
arcom, érzem lüktető pulzusát a szám alatt. Colton végigsimít a
hátamon, beletúr a hajamba, és ott felejti a kezét. Megcsókolja
a fejem búbját, miközben én beszívom az illatát.
– Te... Ez... – mormogja szaggatott lélegzetvételek között –
halálra rémiszt. – Amikor Colton elhallgat, a mellkasom
összeszorul, nem merek levegőt venni. Lüktető szívverése adja
a fejemben keringő gondolatokhoz a háttérzenét. – Nem
tudom, hogyan... Nem tudom, mit csináljak...
Ezzel eddig is tisztában voltam, de a hangja nyers
őszintesége segít továbblépni. A szívem újra kalapál,
összeszorul és nagyot dobban. Csak reménykedem benne, hogy
Colton is hallja. Ökölbe szorítom a kezem az inge hátulján. A
vallomása reménnyel tölt el, a lehetőségeket latolgatom. Esélyt
ad nekünk. Lehunyom a szemem, és arra összpontosítok, hogy
elraktározzam ezt a pillanatot az emlékeim közé.
– Én is... – suttogom a nyakába – én is félek, Colton.
– Sokkal többet érdemelsz annál, mint amit nyújtani tudok
neked. Nem tudom, hogyan adjam meg, amire szükséged van,
vagy mit tegyek, hogy képes legyek megadni. Én csak...
Szorosabban markolom az ingét. A hangjából sütő
rettegéstől összefacsarodik a szívem.
– Semmi gond, drága – felelem, és megcsókolom az arcát. –
Nem kell tudnunk az összes választ most rögtön.
– Ez egyszerűen csak... – Megbicsaklik a hangja, a karja
szorosabban fonódik körém, ahogy a szél Vegas zajait sodorja
felénk. A bűn és az erkölcstelenség zabolátlan városában
csodálatos szépséget és reményt találtam ebben a férfiban, aki
szorosan átölel. – Túl sok... nem tudom, hogyan...
– Nem kell sietnünk. Hagyjunk időt magunknak, és
meglátjuk, mi lesz ebből! – Kétségbeesés járja át a szavaimat.
– Nem akarom, hogy hamis ábrándokba ringasd magad, ha
én nem... – A fejét ingatva kifújja a levegőt, jelezve, hogy
befejezte a beszélgetést.
Elhúzódok, és az arcába nézek a férfinak, akiről tudom, hogy
elrabolta a szívemet. A szívemet, amiről azt hittem, hogy sose
gyógyul meg, és sose lesz képes újra szeretni.
– Csak próbáld meg, Colton! – kérlelem. – Kérlek, mondd,
hogy megpróbálod...
Érzelmek vihara dúl az arcán, vonakodik elismerni, hogy
szüksége van rám. Olyan sok ki nem mondott dolog van a
szemében! Lehajol, és lágy, odaadó csókot lehel a számra, a
vállgödrömbe temeti a fejét, és még szorosabban ölel magához.
Én is a karomban tartom a betongarázs mélyén. Annyit
adok, amennyit elveszek ettől a férfitől, aki teljesen elemészt.
És nem kerüli el a figyelmemet, hogy Colton nem felelt a
könyörgésemre.

***
 A látóhatár épp világosodni kezd keleten, amikor
kikászálódunk a repülőgépből, és beszállunk a várakozó
limuzinba Santa Monicán. Mindannyian kimerültek vagyunk
az eseménydús éjszakától.
Coltonra sandítok, aki arra vár, hogy Sammy végezzen,
bármit is csinál. Lehunyt szemmel a fejtámlának dől. A
pillantásom végigsiklik az orrától az álláig, le a nyakára és az
ádámcsutkájára. A szívem örömtáncot jár Colton láttán, és
amiatt, hogy milyen fontos lett számomra ilyen rövid idő alatt.
Segít, hogy túllépjek a félelmeimen, azt pedig csak remélni
tudom, hogy idővel ő is megbízik majd bennem annyira, hogy
még közelebb engedjen magához.
Beckettnek igaza volt Coltonnal kapcsolatban. Szélsőséges
érzelmeket vált ki. Könnyű egyszerre szeretni és gyűlölni. A mai
éjszaka egyfajta áttörés volt Colton számára azzal, hogy
bevallotta, megrémisztem, de tudom, hogy ez semmiképpen
sem jelenti azt, hogy szerelmes belém, vagy hogy nem fog
megbántani a végén.
A szótlansága azt sugallja, hogy az esze és a szíve még
hadakozik egymással. Bizonytalan, hogy vajon lesz-e a kettő
valaha is ugyanazon a véleményen. Pedig szeretné. Erről
árulkodik a tekintete, a mozdulatai és a gyengéd csókjai.
De látom a félelmét és érzem a felindultságát. Képtelen
elhinni, hogy nem fogom elhagyni, hogy a szerelem nem jelenti
azt, hogy kiengedjük a kezünkből az irányítást.
Úgy tűnik, hogy valahányszor túl közel kerül hozzám,
azonnal el akar lökni magától. Ha karnyújtásnyi távolságban
tart engem, azzal egy kicsit kordában tartja a félelmeit is. Ez a
módszer segít elnyomni őket. Na, és mi van akkor, ha nem
ijedek meg a beszólásaitól? Ha nem aggódom a néma
távolságtartás miatt? Mi van, ha ahelyett, hogy zavarna, csak
vállat vonnék, és úgy tennék, mintha semmit sem mondott
volna? Akkor mit tenne?
Colton felém fordítja a fejét, és rám néz. A szeméből olyan
kedvesség árad, amiről kedvem támad hozzábújni. Hogyan
lennék képes valaha is elhagyni ezt az arcot? Csak akkor
mondanék le róla, ha megcsalna. Álmosnak, elégedettnek és
egy kicsit még részegnek tűnik.
Haddie az autó hangszóróiból halkan szóló dalt dúdolja.
Fülelni kezdek, és Haddie-re nézek, amikor felismerem a
Glitter in the Airt. Persze hogy az összes dal közül pont ez szól!
– Kicseszett Pink! – horkan fel Colton szexi, álmos hangon,
amitől még szélesebben mosolygok.
Haddie lustán felnevet a velünk szemben lévő ülésen.
– Órákig tudnék aludni – jelenti ki, a fejét Beckett vállára
hajtva.
– Aha – mormogja Colton, majd hosszában elfekszik az
ülésen, a fejét az ölembe téve. – Én neki is látok – közli nevetve.
– Bizony, a kialvatlanság árt a szépségednek, úgyhogy ragadj
meg minden alkalmat az alvásra!
– Menj a francba, Becks! – ásít Colton. A hangja rekedtes az
alkoholtól és a kimerültségtől. – Vagy szeretnéd befejezni, amit
a garázsban elkezdtél? – érdeklődik egy halk nevetés
kíséretében, és megpróbálja kinyitni a szemét. Annyira
kimerült, hogy csak résnyire sikerül.
A Beckettből kirobbanó nevetés visszhangzik a csendes
autóban.
– Esélyed sem lenne. Mi, déliek tudjuk, hogyan kell bevinni
egy ütést.
– A nyomába sem érsz azoknak a horgoknak, amik eddig az
arcomon csattantak. – Colton az ölembe fúrja a fejét.
 – Igazán? Az, hogy felpofozott egy csaj, mert rájött, hogy
csupán egyéjszakás kaland volt, nem számít – cukkolja Beckett,
és a szemembe néz. A fejét csóválva jelzi, hogy csak azért
mondja, hogy idegesítse Coltont. Van egy olyan érzésem, hogy
Beckett nem mond igazat.
– Ühüm – mormogja Colton, aztán hallgat. Mind azt
hisszük, hogy elaludt, mert a légzése egyenletessé válik, és
amikor ismét megszólal, szinte fiatalos, álomszerű a hangja.
Próbáld ki, milyen az, amikor anyád baseballütővel esik
neked... leheli – vagy szilánkosra töri a rohadt karodat. –
Felmordul. Beckettre nézek, akinek hozzám hasonlóan
meglepettség ül a szemében. Na, mi van? A baseballütő sokkal
nagyobbat üt annál, mint amit neked sikerül bevinned, mielőtt
padlóra küldetek. – Felnevet. – Határozottan nagyobbat üt a te
öklödnél, te faszszopó – feleli, mielőtt egy újabb horkantás
szökik ki a száján.
Azonnal eszembe jut a karján látott egyenetlen sebhely, az,
amelyiket múlt héten fedeztem fel, Most már tudom, miért
terelte el a szót róla, amikor rákérdeztem. A félelemtől remegő,
könnyező, zöld szemű kisfiúra gondolok, akin az anyja
kitöltötte a dühét. Pillanatokkal ezelőtt a Colton iránti
érzelmeimtől facsarodott össze a szívem, de az érzés tovább
nőtt és erősödött valami olyan miatt, amit ép ésszel még csak
fel sem foghatok.
Beckett arckifejezése arról árulkodik, hogy ez neki is új.
Annak ellenére, hogy évek óta ismeri Coltont, fogalma sem volt
arról, hogy a barátjának milyen szörnyűségeket kellett
elszenvednie gyerekként.
– Ahogy már mondtam – suttogja Beckett –, mentőöv. – A
pillantásom rárebben, mire Beckett hevesen bólogatni kezd. –
Azt hiszem, te vagy a mentőöve. Csendben elraktározzuk a
kijelentését, mielőtt újból az ölemben lágyan horkoló –
mindkettőnk által szeretett – férfira néznénk.
 10. FEJEZET

A KONYHAABLAKON KERESZTÜL BEÁRADÓ ragyogó napsütés

ellenére a ház csendes és mozdulatlan. Lassan délre jár, de
rajtam kívül meg mindenki alszik. Ébren vagyok, mert
melegem van, és rám tört a klausztrofóbia, mivel Colton – aki
úgy alszik, mint a bunda – elterül az ágyon, és teljesen beborít.
Bármennyire csodás érezni a hozzám simuló testét, és
bármennyire kényszeríteném magam arra, hogy újból
elaludjak, nem tudok. Ezért – bár Colton mellettem fekszik –
lassan kibontakozom alóla, kimászom az ágyból, és óvatosan,
nehogy felébresszem, keresek egy Advilt a hasogató
fejfájásomra.
A konyhaasztalnál ülök, ahova behallatszik a kanapén alvó
Beckett hortyogása. Ledöntök egy nagy pohár vizet abban a
reményben, hogy eloszlatja a másnaposság miatti ködöt a
fejemben. Ismét ásítok, majd a homlokomat az asztalon
keresztbe tett karomra döntöm. Istenem, de fáradt vagyok!
A távolról, de jól kivehetően a telefonom csörgése szűrődik
be az álmaimba, miközben próbálok segíteni neki. A sötét hajú,
rémült tekintetű kisfiúnak, akit valamilyen láthatatlan erő húz
el tőlem. A kezet markolom, de az ujjaim folyton kicsúsznak az
övéből, és az izmaim lassan feladják. A kisfiú a segítségemet
kéri. A telefoncsörgés ismét megzavar, mire megmozdulok, és a
kisfiú a félelemtől kiabálva távolodik tőlem. A hiánya miatt
felsikítok, mire felriadok álmomból, de azt sem tudom, hol
vagyok.
A szívem dörömböl, miközben levegő után kapkodva
próbálok megnyugodni. Csak egy rossz álom volt,
mondogatom magamnak. Egy álom. A tenyerembe ejtem a
fejem, és a párnás részét a szememre szorítom, hogy
megpróbáljam kitörölni a kisfiú képét, akit nem tudtam
megmenteni.
Colton ébredés utáni, mély hangja üti meg a fülemet a
szobámból. Felállok, és indulni készülök, amikor hallom, hogy
Colton felemeli a hangját.
– Magának aztán van bőr a képén, asszonyom! –
hallatszódik a folyosón.
Egy pillanatba beletelik, mire az agyam felfogja, mi folyik
itt... hogy milyen nap van... és hogy a telefonom csöngése
szakította félbe az álmomat. Hátralököm a széket, és a szobám
felé rohanok a folyosón.
– Add ide a telefont, Colton! – kiáltom zakatoló szívvel. A
torkomat pánik szorongatja, ahogy belépek az ajtón.
Szemem a Colton füléhez tapadó telefonomra szegeződik.
Majd az arcára kiülő zavart kifejezésre. A szívem a torkomban
dobog, és tudom, hogy a gyűlölettel átitatott szavak most
Colton fülét sértik. Imádkozom, hogy az a hárpia ne áruljon el
neki semmit.
– Kérlek, Colton! – Könyörögve nyújtom a kezem, hogy adja
oda a telefont. Colton magyarázatot keresve a szemembe néz,
majd amikor észreveszi, hogy nem húzom vissza a kezem,
megrázza a fejét.
Hangosan felsóhajt, és lehunyja a szemét, mielőtt ismét
megszólal.
– Asszonyom... Asszonyom! – szól rá határozottabban. –
Elmondta, amit akart, most én jövök. – Colton markáns
hangjára elhalkul a női hang a vonal túlsó végén. Colton beletúr
a hajába, és a takaró alól előbukkanó hasizma megfeszül, ahogy
felül. – Őszintén sajnálom, hogy elveszítette a fiát, de úgy
vélem, a vádaskodása undorító. Rylee semmi rosszat nem tett.
Túlélt egy szörnyű balesetet. Az, hogy ő életben maradt, Max
pedig meghalt, nem jelenti azt, hogy Rylee ölte meg. Nem,
hagyja, hogy befejezzem! – förmed rá a nőre. – Megértem, hogy
gyászol, és hogy örökké gyászolni fog, de ettől még nem Rylee a
felelős Max haláláért. Tragikus baleset volt, szerencsétlen
véletlen.
Hallom a válaszként Coltonra zúduló szóáradatot, de nem
értem tisztán. Feszülten fülelek, hogy vajon mennyit árul el az a
nőszemély Coltonnak.
– És maga szerint Ryleet nem gyötri épp eléggé a bűntudat
azért, mert ő életben maradt? Nem maga az egyetlen, aki
elvesztette Maxet aznap! Komolyan azt hiszi, hogy nem telik el
úgy nap, hogy ne jutna Rylee eszébe Max vagy a baleset? Hogy
nem azt kívánja, bárcsak ő halt volna meg helyette aznap?
Colton szavai túlságosan közel járnak az igazsághoz, ezért
nem tudom visszatartani a felgyülemlő könnyeket. Leperegnek
az arcomon, ahogy bevillannak a képek, amelyek örökre
beleégtek az emlékezetembe. Max az életéért küzd. Max a
halálért küzd. Több ezer ígéretet tettem Istennek, csak éljük túl.
Mindannyian.
Valami megvillan Colton szemében Max anyjának szavait
hallgatva, mire még erősebben záporoznak a könnyeim. Egy
hosszú pillanatig mindketten hallgatnak, miközben Colton
megpróbálja feldolgozni, amit az a némber elárult neki. A
pillantása rám siklik. Nem tudom megfejteni a tekintetét,
mielőtt elfordul, és kinéz az ablakon.
 – Tényleg nagyon sajnálom, ami a fiával történt, de ez volt az
utolsó alkalom, hogy felhívta és megvádolta Ryleet.
Megértette? – kérdezi határozottan. – Azért veszi fel a telefont,
mert bűntudata van. Hagyja, hogy maga kritizálja, vádolja és
megalázza őt azért, mert szerette a maga fiát, és nem akar
magának még több fájdalmat okozni. De most betelt a pohár.
Maga fájdalmat okoz Ryleenak, és én ezt nem tűröm.
Megértette? – Colton hangosan kifújja a levegőt, majd
kinyomja a telefont, és az ágy másik végébe hajítja. Hosszú
ideig csendben bámulja. A szívverésem a fülemben
visszhangzik, ahogy Coltont figyelem. Miközben arra várok,
hogy mondjon valamit, a bennem dúló érzelmi vihar darabokra
szaggat.
Úgy tűnik, órák telnek el, mire Colton végre megrázza a fejét,
és az ölébe ejtett kezére néz.
– Te vagy a legönzetlenebb nő, akit ismerek, Rylee. Nem
elég, hogy cipeled magaddal a saját bűntudatodat, még
megengeded ennek a nőnek, hogy rajtad töltse ki a gyászát.
Minden energiádat a srácokra fordítod a házban... – Remegve
várom, hogy vajon mit fog még mondani, miért nézi a kezét és
kerüli a szemkontaktust. Elárasztanak az érzelmek,
végigsöpörnek rajtam, miközben arra várok, hogy Colton
összeszedje a gondolatait.
Lassan rám emeli a szemét, amelyből részvétet és
zavarodottságot olvasok ki.
– Miért nem mondtad el nekem? – kérdezi halkan. Kutatón
néz a szemembe, magyarázatra várva.
Vállat vonok, elkapom a tekintetem, és próbálok uralkodni a
könnyeimen, de érzem, hogy mindjárt átszakad a gát. Csúfos
kudarcot vallok. A zsilip repedezni kezd, a könnyek zokogássá
erősödnek. Colton kinyújtja felém a kezét, és magához húz.
Lerogyok az ágyra, ő pedig átölel a karjával, és magához szorít.
A hajamat simogatja, megnyugtató szavaival megpróbálja
enyhíteni a fájdalmamat, míg kisírom magam. Egy pillanatra
elenged, hogy felverje a párnákat, majd hátradől, és engem is
magával húz, így a fejem meztelen mellkasán pihen, a kezem a
szíve felett.
Colton egyenletes szívverése megnyugtat. Rájövök, hogy a
jelenléte kissé enyhítette a mai nap miatt érzett fájdalmamat.
Nem azt mondom, hogy kevésbé fáj, de kicsivel könnyebb lett.
Ráébredek, hogy most először tudok ismét úgy gondolni Maxre,
hogy a szép időket idézem fel, és nem csak az utolsó képeket
látom magam előtt, ahogy Max összetörve, véresen és
haldokolva fekszik. Mosolyogva tudom felidézni azt a kamasz
fiút, akibe ifjonti hévvel beleszerettem, a férfit, akinek
megígértem, hogy leélem vele az egész életem. Pontosan
emlékszem az arcára, hogy mennyire izgult, amikor megkérte a
kezemet, és hogy meglepettség, szeretet és izgatottság ült az
arcán, amikor elmondtam neki, hogy babát várok. Istenem,
mennyire féltem elmondani neki – elvégre én magam is halálra
voltam rémülve –, de amikor Max magához ölelt, és azt
mondta, hogy rettentően örül, és minden rendben lesz,
szabadjára engedtem az addig elfojtott reménykedést és
tervezgetést.
Colton lágyan megcsókolja a fejem búbját.
– Akarsz róla beszélni?
Majdnem felnevetek a szavai hallatán. Álszentnek hangzik
olyasvalaki szájából, aki sosem beszél a múltjáról. Pár
könnycseppem a mellkasára hullik, de gyorsan letörlöm őket.
– Ne haragudj! – kérem. Nem bírok Coltonra nézni. –
Gondolom, a múlt éjszaka után már csak egy bőgőmasina
hiányzik neked.
 Felemeli a kezét, végigszánt a haján, és hangosan felsóhajt.
– Nem vagyok jó ebben, Rylee. A fenébe, azt sem tudom, mit
kell ilyenkor mondani vagy tenni...
Érzem, hogy feszélyezi, hogy egy nő összeomlik a karjaiban.
Utálja, ha valaki jelenetet rendez. Tudom. A mellkasát
simogatom.
– Semmit sem kell tenned. Az, hogy itt vagy, hogy kiálltál
értem Claire-rel szemben... – suttogom – az elég.
– De miért nem mondtad el? – Meglepve állapítom meg,
hogy megbántottság bujkál a hangjában.
Tudom, hogy a babára gondol. Az én kisbabámra. Az a
részem aznap örökre meghalt. Az a hely örökké üres lesz
bennem.
– Nem mintha te annyira bőbeszédű lennél a saját
problémáiddal kapcsolatban – jegyzem meg. A szavak súlyosan
ülnek a levegőben. – És kijelentetted, hogy nem akarsz
gyereket, ezért úgy véltem, nem fontos tudnod róla. Nem
gondoltam, hogy érdekel.
Nagy levegőt vesz.
– Az isten szerelmére, Rylee! – A hangja feszült, a keze
ökölbe szorul a hátamon. – Hogy gondolhatod ezt rólam? Az,
hogy a gyerek nálam szóba sem jöhet, még nem azt jelenti, hogy
nem érzem át a helyzetedet. A téged ért veszteséget.
A tenyerembe támasztom az államat. Továbbra is kerülöm a
tekintetét, inkább azt figyelem, ahogy az ujjam végigköveti a
bordája nagy részén végighúzódó tetoválását.
– Én... – Szünetet tartok, megpróbálom részletesen felidézni
az emlékeket. – Pánikba estem, amikor kiderült, hogy terhes
vagyok. Épp csak lediplomáztam. Akkoriban nagyon
fekete-fehéren láttam a világot. Terveim voltak: főiskola,
házasság és csak aztán a családalapítás. – Halványan
elmosolyodok. – De ismered a mondást: ember tervez, Isten
végez. – Remegve felsóhajtok. – Annyira rettegtem, hogy
hogyan fog Max reagálni! És amikor elmondtam neki,
csodálattal nézett rám. Még mindig látom magam előtt.
Bevallotta, hogy ő is halálra van rémülve, de hozzátette, hogy
nem számít, mert minden rendben lesz. Én pedig azon
tűnődtem, hogyan lehet ebben ennyire biztos, amikor az
életünk a feje tetejére fog állni.
Egy pillanatra elhallgatok, az emlékeim diavetítésként
peregnek a fejemben. Colton felé fordítom az arcom, és ekkor
egy könnycsepp legördül a szemem sarkából.
– A baba... – suttogom remegő hangon – kislány volt. –
Colton bólint, és a kezével letörli a könnycseppet. – Továbbra is
rettegtem és pánikoltam, amikor eszembe jutott, hogy gyereket
várok, de aztán amikor megéreztem az első rúgását... – A
hangom elhal, a mellkasom összeszorul, ahogy felidézem az
érzést, amit soha többé nem fogok átélni. – És azonnal
beleszerettem. Az aggódásomat mintha elfújták volna. –
Megköszörülöm a torkom, miközben Colton csendesen ül, és
engem figyel. – Hét és fél hónapos terhes voltam, amikor a
baleset történt. Aznap este már tudtam, hogy a lányom nem
élte túl, de nem voltam hajlandó elfogadni. Nagyon sok vért
vesztettem, és elviselhetetlen görcseim voltak. Azt akartam,
hogy megmozduljon. Hogy rúgjon még egyet.
Megborzongok, ahogy felidézem azt a néma alkudozást, amit
Istennel folytattam aznap este.
– Egy bizonyos szinten tudtam, hogy az a remény tart
életben, hogy talán a kisbabám is túléli.
– Annyira sajnálom, Rylee! – suttogja Colton.
– Olyan hosszú ideig tartott, mire kimentettek a roncsok
közül, hogy bakteriális fertőzést kaptam. Az orvosok a
vizsgálataim alapján megállapították, hogy a sérülésem annyira
súlyos, hogy lényegében soha többé nem eshetek teherbe. –
Megköszörülöm a torkom, mielőtt folytatnám. – Max anyja,
Claire engem hibáztat mindenért.
– Ez vérlázító! – vág közbe Colton.
Vállat vonok. Egyetértek Coltonnal, de a bűntudat miatt
máshogy érzek.
– Claire úgy vélte, hogy ha nem feküdtünk volna le
egymással a házasság előtt, akkor ez sosem történt volna meg.
Colton felhorkan.
– Mióta is voltatok együtt, hat éve?
Kedvesen rámosolygok.
– Majdnem hét.
– És azt várta tőled az anyja, hogy ilyen sokáig tartóztassátok
meg magatokat?
– Mindenkinek megvannak a saját rögeszméi – jegyzem meg
vállat vonva. – Maxszel kirándulni indultunk, mert ki akartuk
használni az utolsó lehetőséget, hogy kettesben lehetünk.
Akkoriban nagyon feszült voltam, az orvosom pedig aggódott a
magas vérnyomásom miatt. Max szerette volna, hogy
kieresszem kicsit a gőzt, és hogy együtt töltsünk egy kis időt,
mielőtt a feje tettére áll az életünk. Ezért vádol engem az anyja
azzal, hogy megöltem a fiát és az unokáját.
– Te is tudod, Rylee, hogy ez nem igaz.
– Igen, de ettől még nem múlik el a bűntudat. Az anyja
mindig felhív Max halálának évfordulóján és a születésnapján,
hogy kitöltse rajtam a haragját és a bánatát. – Egy pillanatra
lehunyom a szemem, és megpróbálom elűzni az álmaimban is
kísértő, rémisztő képeket.
– Gondolom, ez egyfajta terápia neki.... És bár úgy érzem,
mintha tőrt forgatna a szívemben, tartozom neki annyival, hogy
meghallgatom. – Colton vigasztalóan magához húz, és erős
karjába zár. Az állát a fejem tetején nyugtatja. – Ami nagyon
érdekes, hogy a veled való találkozás és az együtt töltött idő
ráébresztett arra, hogy lassan kezdek megbékélni a
történtekkel. Ennyi idő távlatából képes vagyok Maxet úgy
felidézni, ahogy a baleset előtt élt az emlékezetemben, nem
pedig ahogy utána. Azt hiszem, a legjobban a kisbabám
elvesztése viselt meg. – Megtörten kifújom a levegőt. – Mindig
is örömmel fogok emlékezni a bennem növekvő életre, főleg
azért, mert nagy valószínűséggel sosem tapasztalhatom meg
újra. – Colton nyakába fúrom a fejem, és felsóhajtok. – Kétéves
lenne.
Visszaszorítom a torkomat fojtogató sírást, de Colton
megérzi. Még szorosabban magához ölel, egyenletes légzése és
a hallgatása megnyugtat. Úgy érzem, mintha hatalmas kő
gördült volna le a mellkasomról. Minden csontváz előkerült a
szekrényből. Colton most már tisztában van mindennel.
Görcsösen kapaszkodom Coltonba, mert valamilyen oknál
fogva a jelenléte teszi teljessé az átalakulásomat.
Többé nem akarok egyedül lenni, és elegem van a
fásultságból. Újra érezni akarok, méghozzá olyan
szélsőségesen, amit csak Colton képes kiváltani belőlem.
Készen állok arra, hogy ismét éljek. Hogy tényleg éljek. És
tudom, hogy jelenleg csakis Coltonnal tudom elképzelni, hogy
megosztom ezeket az emlékeket. Lehunyom a szemem,
hozzábújok, és az álom, ami eddig elkerült, lassan rám
telepedik. Épp elszunyókálnék, amikor a hangjára kinyílik a
szemem.
– Amikor hatéves voltam... – kezdi olyan halkan, hogy ha
nem hallanám a mellkasa zümmögését, nem tudnám, hogy
beszél. Egy pillanatra elhallgat, megköszörüli a torkát. –
Amikor hatéves voltam, a nő, aki megszült, annyira megvert,
hogy elvesztettem az eszméletem, és a kórházban kötöttem ki.
– Hangosan kifújja a levegőt, míg én visszatartom a lélegzetem.
Jóságos ég! Colton megszólalt, és a hangjából sütő fájdalom
azt sugallja, hogy a lelki sérülései még korántsem gyógyultak
be. Elfertőződtek. Mégis hogyan lehetne feldolgozni azt, hogy
az anyád a szart is kiveri belőled? Hogyan lennél képes
elfogadni egy másik ember szeretetét, amikor az az ember
okozta neked a legnagyobb fájdalmat, akinek elméletileg a
széltől is óvnia kellett volna téged? Nem találok szavakat, ezért
átölelem Coltont, megszorítom, majd lágyan megcsókolom a
szegycsontját.
– És a kórház értesítette a rendőrséget vagy a gyámügyet? –
puhatolózok. Nem tudom biztosan, mennyit akar elmondani
nekem.
Érzem, hogy bólint.
– Anyám hívta a 911-et. Azt hazudta nekik, hogy apám
művelte ezt velem, de anyám hazaért, és közbelépett. –
Szünetet tart. Hagyom, hogy összeszedje magát, és visszanyerje
az uralmát a hangját fojtogató érzelmek felett. – Sosem
ismertem apámat, szóval... De túlságosan rémült voltam.
Rettegtem, hogy mit tenne velem az a nő, ha mást mondanék...
Túl kicsi voltam ahhoz, hogy tudjam, az élet lehet jobb annál,
mint ahogy éltem. Ezek után anyám kivett az iskolából. Sokszor
költöztünk, hogy a gyámügyesek ne tudjanak ellenőrizni
minket... – Colton hangja elhal, a fejemben egymást kergetik a
gondolatok. Olyan sok mindent szeretnék neki mondani, hogy
megvigasztaljam! Hogy nem az ő hibája volt. Hogy a
szeretetnek nem kell ilyennek lennie. Hogy egy igazi túlélő,
amiért kikeveredett belőle, és sikeres lett. De tudom, hogy a
szavaimmal nem tudom semmissé tenni a hosszú évek alatt
elszenvedett bántalmazásokat, és nem tudom enyhíteni a
pszichés utóhatásait sem. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy
mindezeket már hallotta a pszichiáterei szájából.
Coltonra nézek. Űzött tekintete azt sugallja, hogy amit az
imént bevallott, az csak a jéghegy csúcsa, ami a gyerekkori
rémálmait illeti. Vajon elmondjam neki, amit éjszaka bevallott
a limuzinban? Magamban viaskodok, végül a nem mellett
teszem le a voksomat. Coltonnak kell eldöntenie, meg akarja-e
osztani velem a múltját. Kinyitom a szám, de Colton közbevág,
mielőtt megszólalhatnék.
– Kérlek, Rylee, ne sajnálj!
– Én... nem is... – dadogom, mert tudom, hogy erre vágyik a
legkevésbé, de átlát a hazugságomon. Már hogy ne sajnálnám
azt az egykori kisfiút?
– Az az élet nagyon régen volt. Az a kisfiú és aki most
vagyok, két különböző személy.
Baromság. A történtek miatt lett az, aki. Hát nem látja?
Apró csókot nyomok a mellkasa közepére.
– Tudod, mi történt később az anyáddal? – kérdezem
bizonytalanul. Nem akarok faggatózni, de szeretnék megtudni
minél többet, most, hogy Colton végre megnyílt.
Egy ideig hallgat. Elveszi a kezét a hátamról, és borostás
állkapcsát dörzsölgeti, mielőtt hangosan kifújja a levegőt.
– Miután apa rám talált a lakóautója lépcsőjén... Elvitt a
kórházba. Velem maradt – meséli, a hangjából árad a tisztelet.
– Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy híres rendező. Na,
nem mintha tudtam volna akkoriban, hogy mit jelent ez a szó.
Sokkal... csak sokkal később tudtam meg, hogy egy napig állt a
forgatás, mert velem volt a kórházban. Emlékszem, csak arra
tudtam gondolni, hogy neki van a legszelídebb tekintete és
hangja. Habár nem tűnt gonosznak, összerándultam, amikor
hozzám ért... – Colton hangja elhal, ahogy felidézi az
emlékeket, én pedig csendben hallgatom.
– Mindenféle kaját rendelt nekem, amit csak el tudsz
képzelni, és behozatta a kórházi szobába. Sose felejtem el,
milyen arcot vágott, ahogy figyelte, hogy életemben akkor
először ettem olyan dolgokat, amiket a velem egykorú fiúk
addigra már számtalanszor kóstoltak. Emlékszem, hogy úgy
tettem, mintha aludnék, amikor a rendőrség tájékoztatta, hogy
megtalálták az anyámat, és bevitték kihallgatni... Az orvosi
vizsgálatok és a röntgen azt mutatták, hogy anyám éveken
keresztül... – a legmegfelelőbb szót keresve elhallgat, míg én
lélegzet-visszafojtva várom, melyik szörnyű lehetőséget fogja
választani – ...elhanyagolt. És életemben ez volt az egyetlen
alkalom, amikor az apám a fülem hallatára kihasználta a
hírnevét. Hallottam, hogy megkérdezi a rendőröktől, van-e
fogalmuk arról, kicsoda ő. Hogy rendezzék le, akivel akarják, de
hogy mostantól fogva én az ő védelme alatt állok. Ha kell, egy
csapat ügyvédet vet be, de így lesz, és kész. – Lágy nevetéssel
csóválja a fejét.
– Hát ez... – Nem találok szavakat. Nem akarom
lealacsonyítani az emléket azzal, hogy valami oda nem illőt
mondok, így aztán annyiban hagyom.
– Igen. – Vesz egy mély levegőt. – Még egyszer láttam
anyámat, a tárgyalóterem másik végéből. Tudom, hogy
börtönbe került, de ennél többet nem. Sose akartam tudni, mi
lett vele. Miért kérdezed?
– Csak kíváncsi vagyok, hogyan tudtad mindezt magad
mögött hagyni. Szerintem, ha kideríted, mi történt vele... Ha
elvarrsz minden szálat, az talán segít. Talán megszűnnek a
rémálmok, és...
– Azt hiszem, mára elég a lelkizésből! – vág közbe, majd egy
hirtelen mozdulattal a hátamra fordít, félig rám fekszik, a
lábunk összegabalyodik.
– Igazán? – Elmosolyodom, látva, hogy eltűnik a feszültség
az arcáról és a fájdalom a szeméből. – Csak adok-kapokkal
lehet téged szóra bírni? Amilyen az adjonisten, olyan a
fogadjisten?
– Hát... – Elvigyorodik, és a csípőjével a matrachoz szegez. –
Te már láttad az adjonistenemet. – Sokatmondón vonogatja a
szemöldökét. – És úgy tisztességes, ha...
Colton hirtelen témaváltása nem lep meg. Jellemző, hogy a
testiséget hívja segítségül, amikor túlságosan mélyre ások. Az
esetek többségében habozni szoktam, ha arról van szó, hogy a
testiséget használjam a Coltonban lévő szomorúság
enyhítésére, de ma reggel csak arra vágyok, hogy kissé
elfelejtesse velem a két évvel ezelőttről a lelkemen maradt
sérüléseket.
Bizsergő testtel mocorgok Colton alatt. Szükségem van rá, és
szeretem a játékos oldalát, ami a felszínre bukkanva fényt hoz
borongós reggelünkbe.
– Hm, mintha azt mondtad volna, hogy mára elég a
lelkizésből. – Boldogan nyugtázom a nevetését, ami
megremegteti a mellkasom. Felemelem a fejem, beleharapok az
alsó ajkába, és játékosan meghúzom. A vágy jeleként halkan
felmordul, amitől még jobban kívánom.
A keze a bordámat simogatja, a tenyerét arra a mellemre
teszi, amelyiket nem takarja a mellkasa. Végigfuttatja a
hüvelykujját ágaskodó mellbimbómon, mire az érintésére
lassan szétárad bennem a szenvedély. Lehajol, és lágyan
megcsókolja a számat.
– Na, szóval, ami a fogadjistent illeti... – mormogja aprócska
mosollyal a szája sarkában. Hüvelyk- és mutatóujja közé
csippenti a mellbimbómat, és a nyögésemet számra tapadó
szája nyeli el. – Vajon be tudok telni veled valaha? – kérdezi a
számra szorított szájjal.
Én is ugyanezen töprengek. Vajon képes leszek valaha
betelni Coltonnal? Ezzel? Az ízével, az érintésével vagy a
torkából feltörő nyögéssel, amivel kifejezi, milyen érzés, amikor
megérintem? Vajon mindig ilyen tüzes szenvedélyt fog
kiváltani belőlem? Egyszer majd biztosan azt fogom érezni,
hogy elég... Az érintésétől kiröppennek a gondolatok a
fejemből, egyet kivéve, ami végigfut az agyamon.
Kizárt.
 11. FEJEZET

AVERY MOSOLYOGVA FIGYEL, miközben ismertetem vele a Ház

napirendjét, a házirendet és a dolgok általános menetét.
– Tudom, hogy sok ez így egyszerre, de amint megszokod, a
kisujjadban lesz.
Bólint, aztán Zanderre pillant, aki a kanapén ülve, egy
rongyos plüsskutyát a mellkasához szorítva tévét néz.
– Mi történt vele? – kérdezi Avery halkan.
A vállam felett a kisfiúra nézek, és elmosolyodok. Habár
Zander a versenypályán történő látogatás óta még mindig csak
elvétve mond egy-két szót, úgy tűnik, jobban van. Kicsit többet
keresi a fiúk társaságát, és érzelmeket látok az arcán, holott
korábban kifejezéstelen volt. A terapeuta szerint elkezdett
együttműködni és kapcsolatot kialakítani vele.
Kezdésnek nem rossz, de a javuláshoz idő kell.
Úgy óvom a fiaimat, mint egy tyúkanyó, és ezért csak azután
osztom meg a történetüket az új alkalmazottakkal, miután
eltöltöttek velünk egy bizonyos hosszúságú időt.
– Zander ilyen. Nem beszél sokat, de dolgozunk rajta. Nehéz
helyzetet élt át, amivel neki kell megbirkóznia. De sikerülni fog
neki.
Avery furcsa pillantást vet rám, de hidegen hagy a
kíváncsiskodása, úgyhogy belefogok a következő pont
ismertetésébe. Ekkor csengetnek, mire a váratlan hangtól
összerezzenek. Jax baseballedzésre vitte Shane-t és Connort,
ezért én nyitok ajtót.
Amikor belenézek a kukucskálóba, meglepetten látom, hogy
Colton húga áll az ajtóban. Úrrá lesz rajtam a kíváncsiság, de
azért óvatosan nyitok neki ajtót.
– Szia, Quinlan! Micsoda meglepetés! – Igyekszem ragyogó
mosolyt rávillantani, miközben a szívem őrülten ver.
Elmerengek azon, hogy egy ilyen bájos és gyönyörű nő hogyan
képes ilyen mértékű idegességet kiváltani belőlem.
– Rylee. – Egy bólintással köszönt. A formás száján ülő
kifejezés minden, csak nem mosoly. – Azért jöttem, hogy
szemügyre vegyem a helyet, mielőtt támogatnám az
adományommal az új projektet. Pontosan tudni akarom, mire
fogjátok használni a pénzemet.
Neked is jó napot. Erőltetett mosollyal beinvitálom. Igazán
kegyeskedhetne egy kicsit kedvesebb lenni hozzám, és
megolvasztani a jeges álarcát. Mégis mi rosszat tettem, hogy
ilyen hűvösen kell viselkednie velem?
– Örömmel körbevezetlek – préselem ki magamból, azt
kívánva, bárcsak lepasszolhatnám az egyik tanácsadónak ezt a
feladatot, de a jó modorom és a hivatástudatom felülkerekedik.
Ráadásul valami azt súgja, hogy Quinlan látogatása többről
szól, mint az épület megtekintéséről adományozás miatt.
Műmosolyt varázsolok az arcomra. – Kérlek, kövess!
Szólok Averynek, hogy vigyázzon a fiúkra, majd
megmutatom Quinlannek az egész épületet, és mesélek az
előnyeiről. Biztosan sokat fecsegek, de nem kérdez semmit.
Egész idő alatt engem bámul. Némán, de kritikusan méreget.
Húsz perc után rádöbbenek, hogy a vizsgálódás nem a Háznak
szól, vagy hogy mit nyújtunk a fiúknak, hanem csakis nekem.
Betelik a pohár.
 Körbenézek, hogy meggyőződjek róla, a fiúk kint játszanak
Averyvel, aztán Quinlanhez fordulok.
– Valójában miért vagy itt, Quinlan? – A hangszínem jól illik
a „hagyjuk a mellébeszélést” hangulathoz, amit érzek.
– Hát azért, hogy lássam, hogy az épület valóban
megérdemli-e az adományomat – feleli túlságosan
mézesmázosan ahhoz, hogy igaz legyen. Állja a tekintetemet, de
én látom, hogy megvillan valami a jégkirálynő szemében.
– Nagyra értékelem a gesztust, tekintve, hogy mind az
épületnek, mind a fiúknak nagy szüksége van rá – mondom –,
de legyünk őszinték: miért jöttél ide? Azért, hogy meggyőződj
arról, hogy a projekt valóban érdemes a támogatásodra, vagy
hogy én megérdemlem-e a bátyádat? – Quinlan kiguvadó
szeme azt sugallja, hogy telibe találtam. Az egy dolog, hogy
védelmezi a bátyját. Ezt még megértem. De hülye picsaként
viselkedni nem oké. – Szóval, melyik?
Felszegett állal rám néz.
– Csak megpróbálom kideríteni, hányadán állsz vele.
– Hogy hányadán állok vele?
– Igen. – A hangja magabiztos, a pillantása éppolyan átható,
mint Coltoné. – Nem az a tipikus nőcske vagy, akik Colton
esetei... Ezért megpróbálom kideríteni, pontosan mit akarsz
ettől az egésztől. Coltontól. – A száját húzogatva néz rám.
Biztos vagyok benne, hogy a döbbent arckifejezésem elég
látnivalót biztosít neki.
– Már elnézést... – nyögöm ki, és úgy érzem, vérig sértett.
– Netán az autóversenyzés megszállottja vagy? Esetleg az
apám legújabb filmjében akarsz szerepet? Vagy talán feltörekvő
modell vagy, aki bárkivel lefekszik, csak előrébb jusson? Alig
várom, hogy halljam, te mivel állsz elő!
– Tessék? – Egy pillanatra rámeredek, a döbbenet átszáguld
rajtam, végül átadja a helyét a haragnak. – Hogy merészelsz...
– Jaj, hát persze! – kiált fel vigyorogva. Gúny árad a
hangjából, én pedig legszívesebben megfojtanám. – Azért van
szükséged Colton pénzére, hogy befejezd a kis projektedet –
jelenti ki, és körbemutat. – Colton hátán szeretnél
felkapaszkodni.
– Hát ez hallatlan! – Teszek egy lépést előre, mert eljutottam
arra a szintre, hogy nem érdekel, hogy ő Colton húga. Szeretnék
valami sokkal durvábbat a fejéhez vágni, de a munkahelyemen
vagyok, és nem szeretném, ha a fiúk olyat hallanának, ami nem
az ő fülüknek való. De betelt a pohár. Sutba dobom a
jómodorom, mert Quinlan átlépte a tűréshatáromat. – Hallgass
ide, Quin! Próbáltam kedves lenni, próbáltam nem törődni a
szemét viselkedéseddel és a leereszkedő, gúnyos stílusoddal, de
az én türelmemnek is van határa. Colton nem volt hajlandó
leszállni rólam, és nem fordítva. – Quinlan felvonja a
szemöldökét, mintha nem hinne nekem. – Úgy bizony! –
Felnevetek. – Én is nehezen hiszem el, de ez történt. Semmit
sem akarok a bátyádtól, csak annyit, hogy belássa, hogy többet
érdemel annál az életben, mint amennyit eddig megengedett
magának. – A fejemet csóválva hátralépek. – Nem tartozom
neked semmiféle magyarázattal, és nem kell mentegetőznöm a
képtelen vádaskodásaid miatt. Köszönöm, hogy úgy teszel,
mintha szívesen támogatnál minket adománnyal, de nem kell a
pénzed. Főleg nem úgy, hogy cserébe ítélkezel felettem. Azt
hiszem, ideje távoznod! – Felindultságtól remegő testtel a
folyosó felé mutatok.
Quinlan szélesen elmosolyodik. Lehull róla az álarc, a
helyébe melegség költözik. Most először látom ilyennek, mióta
ismerem.
– Még nem végeztünk.
 Tessék? Remek, alig várom, hogy folytassuk ezt az
érdekfeszítő beszélgetést!
– Tudtam, hogy komolyak a szándékaid! – Vigyorogva vesz
egy mély levegőt. – Csak meg akartam győződni róla, hogy
igazam van.
Meglepetés!
Lemaradtam valamiről? Annyira össze vagyok zavarodva,
hogy tátott szájjal nézek rá, mintha elment volna az esze. Úgy
látszik, Colton családjában öröklődik a skizofrén hajlam.
Továbbra is hitetlenkedve bámulom, Quinlan pedig folytatja.
– Sose láttam még Coltont ilyennek a pályán. Általában
elcipeli magával a nőcskéit, akik ott kelletik magukat, de Colton
szarik a fejükre. Sose engedi, hogy bárki elvonja a figyelmét,
amíg vezet. De te elvontad a figyelmét. Még sosem láttam,
hogy valaki ennyire... – a megfelelő szót keresi – megigézte
volna. – Keresztbe teszi a karját a mellkasa előtt, és a falnak
dől. – Apámtól hallottam, hogy voltál a broadbeachi házban. És
mindennek a tetejébe Becks elújságolta, hogy elvitt téged
Vegasba!
Mi bajuk van a Colton életében lévő nőknek, hogy mindegyik
szemmel akar tartani, és ítélkezni felettem?
Méghogy megigéztem! Colton valami olyasmit mondott,
hogy megrémisztem, de semmilyen módon nem adta jelét
annak, hogy szeretne, még csak nem is utalt rá. Határozottan
állíthatom, hogy nem igéztem meg. Csak különbözők azoktól a
rámenős nőktől, akik a társaságukért cserébe elvárnak valamit
tőle. Én lángra gyújtom Coltont. És megrémisztem. De ennek
ellenére – érdekes módon – nem akarom őt arra kényszeríteni,
hogy többet akarjon annál, mint amit megszokott. Nem vagyok
elég ahhoz, hogy megváltoztassam a szokásait.
Nem fog szembeszállni a démonjaival, ha még beszélni sem
hajlandó róluk, pedig én úgy vélem, ez az egyetlen módja
annak, hogy átadja magát azoknak az érzelmeknek, amiket a
szemében látok, és amiket odaadó érintésével kifejez.
Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és Quinlanre
összpontosítok, aki engem figyel. Annyira behatóan
tanulmányoz, hogy zavarba jövök néma vizsgálódása miatt.
– És hova akarsz kilyukadni, Quinlan?
– Hallgass ide! Bármennyire is szeretné Colt eljátszani Mr.
Megközelíthetetlent, és hiszi, hogy én nem... basszus, hiszen az
egész család tudja... – hangosan kifújja a levegőt – hogy
egyezségeket köt a nőkkel. – Undorodva összehúzza a szemét,
ahogy kimondja a szót. – Nem titok számunkra. Elvakultan
követi a hülye szabályait és a szexista életmódját. És
bármennyire is ellenzem ezt és a bohóckodását, tudom, hogy ő
azt hiszi, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy kapcsolata
legyen... Neki erre van szüksége ahhoz, hogy megküzdjön a
múltjával. – A tekintete az enyémet keresi, és rájövök, hogy a
bátyja nevében bocsánatot kér. Amiatt, hogy Colton azt hiszi,
nem tudja megadni nekem, amire szükségem van. Amiatt, hogy
Colton még próbálkozni is fél.
– Ennyire szörnyű volt a múltja? – kérdezem suttogva, de
már tudom a választ.
Quinlan merev arca ellágyul, a szemébe végtelen szomorúság
költözik. Alig láthatóan bólint.
– Ritkán beszél róla, és biztos vagyok benne, Rylee, hogy
bizonyos dolgokról még sosem beszélt. Olyan eseményekről,
amelyeket elképzelni sem tudok. – benéz rózsaszínre festett
körmeire, majd összefonja az ujjait. – Épp elég kemény
megküzdeni azzal, amikor örökbe fogadnak, hogy nem kellesz a
vér szerinti szüleidnek. És Coltonnak... ennél sokkal több
mindent kell feldolgoznia. Megrázza a fejét. Látom, hogy azt
mérlegeli, mennyit áruljon el nekem. Rám néz, a tekintete
tiszta, mégis ellentétes érzelmekről árulkodik.
– Nyolcéves volt. Be volt zárva a szobájába, míg az anyja a jó
ég tudja, merre kódorgott napokig, de valahogy sikerült
kijutnia, és miközben ennivalót próbált szerezni, szerencsére az
apám ajtaja előtt esett össze.
Nem kapok levegőt, a szívem összefacsarodik. A lelkemet és
az emberiségbe vetett hitemet megtépázzák Quinlan szavai.
– És ez csak egy kis része a saját poklának, de az már az ő
dolga, hogy elmondja ezt neked, Rylee. Nem az enyém. Én csak
azért mondtam ezt el, hogy legalább halvány fogalmad legyen
róla, min kellett Coltonnak keresztül mennie. Hogy mennyi
türelemre és kitartásra lesz szükséged.
Bólintok, jelezve, hogy értem. Fogalmam sincs, mit mondjak
a nőnek, aki percekkel ezelőtt még szidalmazott, most pedig
tanácsokkal lát el.
– Szóval...?
– Szóval meg kellett győződnöm róla, hogy komolyan
gondolod.
– Bűnbánó mosolyt villant rám. – És amint ezt
elhatároztam, jól szemügyre akartam venni az első nőt, aki
talán ismét egésszé teheti Coltont.
A szavai váratlanul érnek.
– Nagyon megleptél – vallom be, és nem tudom, mit
mondhatnék még.
– Tudom, hogy talán kissé durvának tűnök, vagy
pofátlannak, amiért itt vagyok... de mindennél jobban szeretem
Coltont. -
A bátyja nevére lágyan elmosolyodik. – Törődök vele. Csakis
a legjobbat akarom neki.
Ezt meg tudom érteni.
 Ellöki magát a faltól, és kiegyenesedik.
– Nézd, ha benézel az elképesztően jóképű, de durva külső
mögé... Akkor egy ijedt kisfiút találsz, aki fél szeretni.
Valamilyen oknál fogva az egyik percben a szeretetet szörnyű
elvárásokkal társítja, a másikban pedig azt hiszi, hogy nem
érdemli meg. Azt hiszem, azért fél szeretni, mert tudja, hogy
úgyis elhagyják. Nagy valószínűséggel téged is meg fog bántani,
hogy bebizonyítsa, hogy te is...
– Elhallgat, megrázza a fejét. – Előre elnézést kérek a
nevében ezért a nehézségért, mert annyit biztosan tudok, hogy
te többet érdemelsz ennél.
A szavai az elevenembe vágnak. Megértem a Coltonban lévő
kisfiút, mert a hátsó kert éppen ilyen, a saját terheiket cipelő
gyerekekkel van tele. Csak azt kívánom, bárcsak nekik is olyan
feltétel nélküli szeretet jutna, mint amit szemlátomást Colton
kap Beckett-től és Quinlantől. Bárcsak lenne mellettük valaki,
aki kiáll értük, és vigyáz rájuk, mert csakis a legjobbat akarja
nekik! Ezt a fajta féltő és óvó szeretetet tökéletesen megértem.
Quinlan kinyújtja a karját, és a karomra teszi a kezét.
Megszorítja, hogy nyomatékor adjon a szavainak.
– Rettenetesen szeretem a bátyámat, Rylee. Egyesek talán
azt állítanák, hogy bálványoztam őt gyerekkorunkban. – A
zsebébe nyúl, előhúz valamit, de kerüli a tekintetemet. –
Sajnálom, hogy rátok törtem. Tényleg nem kellene itt lennem...
és beleavatkoznom. – Ahogy az ajtó felé indul, hirtelen úgy
tűnik, zavarban van. Kinyújtja a kezét, és a kezembe nyom egy
csekket. Rám emeli a szemét, és most először megértést látok
benne. – Köszönöm, Rylee, hogy időt szakítottál rám. – Ellép
mellőlem, aztán habozva visszanéz rám. – És ha úgy adódik,
vigyázz a bátyámra!
Rábólintok, és csak egy erőltetett „viszlát”-ra futja, mert
Quinlan váratlan őszinteségétől viharos káosz uralkodik el a
fejemben.
 12. FEJEZET

VELŐTRÁZÓ SIKOLYRA RIADOK FEL AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN. A

szívfacsaró, őrült könyörgésáradat megállás nélkül folytatódik,
még mielőtt kijutnék a szobámból. Végigrohanok a házon a
rettegő hang forrása felé, nyomomban Dane és Avery. Sietős
lépteink visszhangot vernek a Házban.
– Anyaaa! – sikítja Zander. Épp akkor rontok be a szobája
ajtaján, amikor a szívet tépő kiáltás visszaverődik a szobája
falairól. A kisfiú vadul ide-oda dobálja magát az ágyában. – Ne,
neeee!
Meghallom Shane pánikkal terhes hangját, ahogy Dane-nek
próbál segíteni, hogy megnyugtassák a halálra rémült
kisebbeket, akik felébredtek a kiabálásra. Átfut az agyamon a
gondolat, hogy mennyire szomorú, hogy annyira sűrűn
fordulnak elő szörnyű rémálmok ebben a házban, hogy Shane
meg sem lepődik rajta. De most kizárólag Zanderre
összpontosítok, mert tudom, hogy Dane majd gondoskodik
Shane-ről és a többiekről. Hallom, hogy megkéri Averyt,
maradjon velem, hátha elkél a segítség. Üdv az első éjszakán a
Házban, Avery!
Óvatosan leereszkedek Zander ágyára. Kicsit vonaglik és
tekergőzik a takaró alatt, az arca könnyektől maszatos, az
ágyneműje csatakos az izzadságtól, miközben rettegő
nyöszörgés tör fel a torka mélyéről. Páni félelme teljesen átjárja
és megüli a kis szobát.
– Zander, bogaram! – suttogom gyöngéden, nem merem
felemelni a hangomat, nehogy meg jobban megrémisszem. – Itt
vagyok melletted, itt vagyok. – A sírása nem csillapodik.
Kinyújtom a kezem, hogy megpróbáljam felrázni álmából, de
olyan vadul dobálja magát, hogy legnagyobb döbbenetemre az
öklével eltalálja az arccsontomat. A fájdalom belehasít a
szemem alatti területbe, de nem törődök vele. Most az a fontos,
hogy felébresszem Zandert, nehogy kárt tegyen magában.
– Apu, ne! – nyöszörgi olyan kínnal a hangjában, hogy
könnyek szöknek a szemembe. És bár ez csak egy álom, amit
hivatalosan nem lehet bizonyítékként felhasználni, Zander
éppen most erősítette meg a gyanúmat, hogy az apja ölte meg
anyját, méghozzá Zander szeme láttára.
Küszködve átölelem a karommal. Aprócska termete ellenére
a félelem táplálta adrenalin miatt sokkal nagyobb az ereje.
Végül sikerül köréje fonnom a karomat, és a mellkasomhoz
húznom, miközben folyamatosan suttogok hozzá. Tudatom
vele, hogy itt vagyok, és nem fogom bántani.
– Zander, semmi baj! Zand, ébredj, gyerünk! – suttogom
újra és újra, amíg összerezzenve fel nem ébred. Erőlködve felül,
és kibontakozik az ölelésemből. Űzött tekintete ide-oda jár a
szobában.
– Anyu? – krákogja olyan kétségbeesetten, hogy a szívem
millió apró darabra hasad.
– Semmi baj, kincsem, itt vagyok – nyugtatom a hátát
simogatva.
A sírástól kipirult és vörös szemmel néz rám. A karomba veti
magát. Olyan kétségbeesetten kapaszkodik belém, hogy tudom,
bármit megtennék azért, ha lenne esélyem kitörölni a fejéből
annak az éjszakának az emlékét.
 – Az anyukámat akarom! – hajtogatja sírva. Ez az első
mondat, amit valaha hallottam tőle mégsem okoz örömet.
Nincs miért bátorítani, sem ünnepelni.
Összeölelkezve maradunk. Olyan sokáig tartom szorosan a
karomban, amíg egyenletes légzése meg nem győz arról, hogy
elaludt. Óvatosan megmozdulok, hogy lefektessem az ágyra, de
amikor el akarom húzni a karomat, meg szorosabban
kapaszkodik belém.
Amikor a nap első sugara bekúszik a reluxa résein, akkor
zuhanunk mindketten mély álomba.
 13. FEJEZET

Colton

A MOTOR DÜBÖRGÉSE AZ EGÉSZ TESTEMET RÁZZA, ahogy a

negyedik kanyarba érve sebességet váltok. A francba! Valami
nem stimmel. Valami nagyon nincs rendben. A szükségesnél is
jobban lelassítok ahogy ráhajtok a versenypályát a füves
területtől elválasztó betonsávra, majd kilövök a negyedik
kanyarból.
Mi folyik ott? – hallom Becks hangját a fülesben.
Rohadjak meg, ha tudom! – felelem fogcsikorgatva,
miközben ismét gyorsítok, és megpróbálom megfejteni, mit
üzen nekem az autó. Figyelem minden rezdülését, a hangját, a
testem minden mozdulatát. Erőlködve összpontosítok, hogy
rájöjjek, mi a gond. Hátha van valami magyarázat arra, hogy
miért tűnik úgy, mintha nem a megszokott módon viselkedne
az autó. Nem tudom megfejteni, mit nem veszek észre, hogy
vajon mi kerülhette el a figyelmemet, ami akár egy futamba is
kerülhet.
Vagy azt eredményezheti, hogy fejjel előre nekivágódok a
falnak.
A fejem lüktet a stressztől és az összpontosítástól. Átsüvítek
a rajt-cél vonalon, a jobb oldalamon lévő színes lelátót
elmosódva látom. Ilyen masszában élem az életemet is.
– Minden...?
– Mekkora előterhelést kapott a differenciálmű? – vágok
közbe határozottan, ahogy ismét sebességet váltok az első
kanyar felé közeledve. A kocsi hátulja megcsúszik, amikor a
kanyarból kijőve teljes gázt adok. Ösztönösen úgy helyezkedek,
hogy a testemmel kompenzáljam a pálya dőlésszöge által rám
gyakorolt erőhatást. – Vagy talán a tengelykapcsoló-tárcsával
van gáz? Összevissza csúszkál a segge! – közlöm, miközben
igyekszem ismét átvenni az uralmat a kocsi felett az egyenes
szakaszon, mielőtt a második kanyarhoz érek.
– Az ki van zá...
– Te ülsz ebben a kurva kocsiban, vagy én, Becks? – lököm a
mikrofonba, a kezemmel dühösen szorongatva a kormányt.
Beckett pontosan tudja, milyen hangulatban vagyok, mert a
füles néma marad. Eszembe jutnak a tegnap esti kínzó
rémálmok. Az, hogy nem tudtam ma reggel telefonon beszélni
Ryleeval, pedig nagy szükségem lett volna arra, hogy halljam a
hangját, és elűzze a rémálmom maradékát is.
A franc essen beléd, Donavan, a pályára figyelj! Haragszom
magamra, Beckettre, a rohadt kocsira, és ezért a szükségesnél
keményebben taposok a gázba az egyenes pályaszakaszon.
Elbaszott kísérlet arra, hogy az adrenalint kihasználva
eltereljem a gondolataimat.
Biztos vagyok benne, hogy Becks valószínűleg őrjöng, és azt
hiszi, hogy tönkre akarom tenni a kocsit. Mehet a kukába a
motorra fordított összes idő és pepecselés. Közeledek a
harmadik kanyarhoz, és egy részem azt kívánja, bár ne lenne
kanyar, csak egyenesen elnyúlna előttem az út, hogy tovább
tudjak menni, hogy beleadhassak apait-anyait.
 Hogy hajszolhassam a tőlem karnyújtásnyira lévő
lehetőségeket.
De nincs ott egyenes. Csak egy újabb kurva kanyar. Úgy
érzem magam, mint egy hörcsög az istenverte mókuskerékben.
Túlságosan dühösen érek be a kanyarba, és a fejem
túlságosan össze van zavarodva ahhoz, hogy a pályán legyek.
Tudatosan emlékeztetnem kell magam arra, nehogy
túlkorrigáljam a seggét, de az csak elszabadul, jobbra csúszik,
és túlságosan magasra farol. A gerincem egy tizedmásodpercre
megborzong a félelemtől, mert nem tudom biztosan, képes
leszek-e visszaterelni a kocsit a pályára, mielőtt
összecsókolózunk a betonfallal.
Egy hajszálon múlik a dolog. Hallom, hogy Beckett
káromkodik, és én is szitkozódva kiabálok neki vissza. Csak így
tudok hangot adni a testemen végigszáguldó félelem
nagyságának. Jelenleg az adrenalin hatása alatt állok, ami
addig tart, amíg pillanatokkal később rá nem jövök, hogy
mekkora ostobaságot követtem el. Pár másodperc múlva beüt a
valóság.
A kurva életbe! Elegem van mára. Most nem kéne
vezetnem. Ostobaság volt beülni, amikor nem tudok tisztán
gondolkozni. Könnyedén beveszem a negyedik kanyart, és a
bokszutcába beérve lelassítok. Lefékezek, a csapat a tűzfal
mögött vár rám. Leállítom a motort, és hangosan kifújom a
levegőt. A fiúk csak állnak ott, senki nem lép oda hozzám,
miközben kicsatolom a sisakomat, és leválasztom a kormányt.
Amint lehúzom a fejemről a sisakot, valaki kitépi a kezemből.
– Megpróbáltad megölni magad a pályán? – ordítja Beckett,
miközben leveszem a símaszkomat, és kiveszem a fülhallgatót.
Most már tudom, miért maradt a csapat tisztes távolságban.
Hozzászoktak a Beckett és köztem lévő hirtelen haragú,
brutálisan őszinte szóváltásokhoz. Tudják, mikor maradjanak
távol. – Akkor csináld egyedül, ne az én felügyeletem alatt! – Ki
van akadva, és minden alapja megvan rá, de rohadjak meg, ha
ezt beismerem.
Halvány mosollyal a szám sarkában figyelem a legjobb
barátomat. Megpróbálom provokálni, nehogy észrevegye
remegő kezemet, mert akkor egyértelművé válna számára, hogy
majd összeszartam magam ijedtemben, ami csak tovább
fokozná a haragját. Mégis, hogy képzeltem, hogy beülök a
kocsiba, amikor ennyire tele van a fejem?
Beckett feszült állkapoccsal és merev vállal fixíroz, majd
megcsóválja a fejét, hátat fordít nekem, és távozik.
Amint Becks eltűnik a sarkon, a csapattagok kijönnek a
tűzfal mögül, és ki-ki nekilát a maga feladatának, míg én
kikászálódok kocsiból. Örülök, hogy megtartják a három lépés
távolságot. Láthatóan tisztában vannak vele, hogy rossz
hangulatban vagyok, amikor szarul megy a tesztelés.
Megdörzsölöm az arcom, majd izzadt hajamba túrok.
Ugyanarra indulok, amerre Becks. Tudom, hogy volt elég ideje
lenyugodni, így beszélhetünk. Talán. A francba. Nem tudom.
Amikor összeveszünk, azt a csapat többi tagja is megérzi. Nem
engedhetem, hogy ez kihasson az új szezonra.
Követem a lakóautóhoz, és felmegyek a lépcsőn. Beckett az
ajtóval szemközt lévő fekvőfotelben ül előredőlve, könyökét a
térdén nyugtatja. Fejcsóválva néz rám, és bűntudat mardos,
amiért éveket öregedett a meggondolatlan
kaszkadőrmutatványom miatt.
– Mi a fasz volt ez? – kérdezi túlságosan halkan, mint ahogy
egy csalódott szülő vonja kérdőre a gyerekét.
Derékig kicipzározom az overallomat, és kibújok a felső
részéből. Levetem a pólómat, és lezöttyenek a kanapéra.
Lehunyom a szemem, és úgy helyezkedem, hogy a fejem az
egyik karfán legyen, a lábam a másikon. Annyira fáradt vagyok!
Szeretnék aludni, de nem akarok olyan elcseszett dolgokról
álmodni, amelyek folyamatosan kísértenek a Ryleeval töltött
reggel óta. Elbaszott vagyok. Nem tudok normálisan
gondolkozni. És egyértelmű, hogy szart sem értek a vezetéshez.
– Fogalmam sincs, Becks – sóhajtom. – Nem koncentráltam
eléggé. Nem kellett volna...
– Pontosan, kurvára nem kellett volna! – ordítja. –
Kibaszottul ostoba mutatvány volt, és ha még egyszer be mersz
úgy ülni a kocsiba, hogy nem ott van az agyad, akkor kereshetsz
magadnak egy másik rohadt csapatfőnököt! – A szék
nyikorgásából tudom, hogy felkelt. A lakóautó döng a lépteitől,
aztán bevágja maga után az ajtót.
Továbbra is zárva tartom a szemem, és befészkelem magam
a süppedős kanapéba. Csak felejteni akarok, és beszélni
Ryleeval, de tudom, hogy valószínűleg ő is éppen kialussza
magát az éjszakai események után.
Nem tudom, miért pánikoltam be ma reggel, amikor nem
tudtam utolérni. Azonnal a legrosszabbra gondoltam, hogy
balesetet szenvedett. Hogy beszorult egy totálkárosra tört
kocsiba. Hogy egyedül van és fél. A mellkasom összeszorult a
gondolatra, de végül sikerült elérnem Haddie-t, aki megadta a
Ház vezetékes számát. Jobban és rosszabbul is éreztem magam
azután, hogy beszéltem Jacksonnal, aki elmesélte, milyen
felfordulást okozott Zander rémálma az éjszaka.
Szegény kölyök! A rémálmok átkozottul brutálisak tudnak
lenni. Visszavetnek a gyógyulásban, és feldúlják az emlékeidet.
Csak rosszabbá teszik a helyzetet. Arra kényszerítenek, hogy a
lehető legkegyetlenebb módon újraéld az emlékeidet. Hogy
olyan dolgokat idézz fel, amiket nem kellene. Vagy amikre
amúgy nem emlékeznél. És soha nem is akarsz rájuk
emlékezni. De legalább ott volt neki Rylee, hogy megnyugtassa.
Mellette maradt, és lágy hangjával és megnyugtató érintésével
elűzte Zander démonjait.
Pontosan erre lett volna szükségem tegnap éjszaka. És még
ma is erre vágyom.
Sóhajtva gondolok Ryleera. Akarom őt, amikor rosszul
mennek a dolgaim, és akkor is, amikor jól. Hangosan
kinevetem magam a lakókocsiban. Fogalmam sincs, mire
vágyok jobban: álmok nélküli alvásra, vagy hallani Rylee
hangját.
A fenébe is, tényleg valami baj lehet a fejemmel, ha csupán
arra vágyom, hogy hallhassam Rylee hangját. Megrázom a
fejem, és a tenyeremmel megdörzsölöm az arcom. A
gondolattól elgyengülök. Mit meg nem adnék azért, ha
visszamehetnék két hónappal korábbra, amikor még
gondtalanul aludtam!
Amikor a farkammal gondolkoztam, és pontosan tudtam,
mit kell tennem. Amikor pofonegyszerű volt eldönteni, Hogy
aludni vagy szexelni akarok-e egy bizonyos nővel, vagy a
hangját hallani, mivel pár óra kötetlen kefélés segített felejteni.
Két legyet egy csapásra. És ami a nő hangját illeti: szartam rá,
hogy beszélt-e, vagy mit csinált a szájával, amíg gond nélkül
ment neki a mélytorok.
Ryleera terelődnek a gondolataim. Eszembe jut a párnán
szétterülő sötét haja. Az arcára kiülő kifejezés: ahogy az ajka és
a szeme tágra nyílik, az arca pedig kipirul, amikor beléje
hatolok. Hogy satuként szorít, amikor eljut a csúcsra. Mondom
én, hogy varázspuncija van.
A farkam életre kel a gondolatra – követelőzve, Rylee után
vágyakozva –, de végül a kimerültség úrrá lesz rajtam, és
belesüppedek az öntudatlanságba.

***
Pókember, Batman, Superman, Vasember.
Pókember, Batman, Superman, Vasember.
Felriadok a rémálomból, össze vagyok zavarodva, fogalmam
sincs, mennyi idő telt el. A szívverésem visszhangzik a
fülemben. A gyomrom háborog. A rémálom részletei azonnal
elillannak, de a rettegés akaratom ellenére fogva tart, és a
méreggel átitatott emlékek nem engednek.
– A kurva életbe! – kiáltom az üres lakókocsinak.
Kényszerítem magam, hogy lenyugodjak és lélegezzek. Hogy
megpróbáljam elfelejteni az állandó társammá szegődött
rettegést, ami átadja a helyét a haragnak, ahogy felkapom a
hozzám legközelebb eső tárgyat – az egyik csapattag footbagjét
–, és teljes erőmből keresztülhajítom az autón. A becsapódás
tompa hangja nem csillapítja a bensőmet szorongató érzéseket.
A félelem minden porcikámat átitatja, de jelenleg csak ennyit
tehetek. Csak így tudok megkönnyebbülni.
Tehetetlen vagyok. A saját mérgem foglya. Izzadság csorog
az arcomon. Teljesen átáztatta a ruhámat. A félelem szaga árad
belőlem, és a gyomrom ismét tiltakozva felfordul. A rohadt
életbe!
Feltápászkodom a kanapéról, és olyan kapkodva hámozom
le magamról a tűzálló overallt, mintha égne. Le kell tusolnom!
Le kell sikálnom a bőrömről a pálya és a férfi képzeletbeli,
visszataszító érintésének mocskát.
 A víz éget. A szappan nem segít elmosni az emlékeket. Az
akriltusoló falának támasztom a homlokom, és hagyom, hogy a
hátamon patakzó forró víz csíkokat égessen a bőrömre.
Kényszerítem az agyam, hogy legalább öt kurva percre űzze el
az emlékeket, hogy átmenetileg adásszünet legyen a fejemben.
Folyamatosan Rylee szavai járnak a fejemben.
Bosszantanak, kérdőre vonnak, és gondolkodásra késztetnek.
Vajon a javaslata megoldást jelentene-e az állandó méregre,
ami azzal fenyeget, hogy felemészt?
Az öklömmel a falra sújtok, a hang visszhangzik zavaros
gondolataim között. Kivonszolom magam a zuhany alól,
törülközőt kanyarítok a derekam köré, és felkapom a
telefonom. Muszáj megtennem, mielőtt elveszítem a
bátorságom. Mielőtt elgyengülök, és a következményekre
gondolok. A válaszokra, amiket félek hallani. Attól tartok, hogy
összeroppanok az igazság súlya alatt. A telefonszámra
koppintok, és visszafojtom a feltörni készülő epét. Minden
egyes csörgéssel felkészülök a beszélgetésre.
– Colton? Azt hittem, ma egész nap teszteltek.
Melegség önt el aggódó hangja hallatán. És aztán a félelem.
Vajon hogyan fogadja a kérdést, amit muszáj feltennem?
Azokat a kérdéseket, amelyek Rylee szerint segíthetnének
rajtam, amelyek csökkentenék a lelkemre nehezedő súlyt és a
mentális gyötrelmeket.
Azon vagyok, hogy megkérdezzem a férfit, aki lehetőséget
adott számomra, arról a nőről, aki megfosztott engem
mindentől: a fiatalságomtól, az ártatlanságomtól, a bizalomtól,
a képességtől, hogy szeressek, és önmagamtól.
A feltétel nélküli szeretet fogalmától.
– Minden rendben, fiam? – Nyugtalanság költözik a
hangjába a hallgatásom miatt. – Colton?
 – Apa... – nyögöm ki fuldokolva. Úgy érzem, mintha
homokot nyeltem volna.
– Megrémítesz, Colt...
Megrázom a fejem, hogy összeszedjem magam.
– Ne haragudj, apa! Jól vagyok. Semmi bajom. – Hallom,
hogy a vonal másik végén hangosan kifújja a levegőt, de
csendben marad, hogy adjon egy kis időt, amíg összeszedem a
gondolataimat. Tudja, hogy valami baj van.
Megint úgy érzem magam, mintha tizenhárom éves lennék,
és elszúrtam volna a dolgot. A tinédzserkori félelem átjár:
aggódok, nehogy tolakodó legyek, vagy ha még egy hibát
elkövetek, akkor visszaküldenek anyámhoz. Hogy nem akarnak
majd többé. Vicces, mert azt hittem, hogy már rég sikerült
legyőznöm ezt a félelmemet, de a kérdés mázsás súllyal
nehezedik a nyelvemre, és ettől visszatér. A rettegés. A
bizonytalanság. Szükségem van arra, hogy azt érezzem:
akarnak engem.
A félelemtől alig tudok beszélni.
– Én... ööö... van egy kérdésem. Csak nem tudom, hogyan is
fogalmazzam meg... – Csend van a vonalban, és tudom, hogy
apám megpróbálja kitalálni, mi a fene ütött belém. Hogy miért
viselkedek úgy, mint a kisfiú, aki valaha voltam.
– Csak kérdezd meg, fiam. – Ennyit mond csupán, de
megnyugtató és elfogadó hangja arról árulkodik, hogy tudja,
valamiért visszarepültem arra a helyre és abba az időbe. És
habár semmi mást nem érzek, csak félelmet és
bizonytalanságot, mégis türelmet, szeretetet és megértést
hallok a vonal túlsó feléből.
Veszek egy mély levegőt, és remegve kifújom.
– Tudod, hogy mi történt vele? Hogy hol van? Hogy mi lett
vele? – Remegő kézzel a hajamba túrok. Nem akarom, hogy
apám aggódjon, vagy azt higgye, hogy meg akarom találni a nőt,
és... ki tudja, mit akarok tőle. Megbocsátani? A nagy büdös
lószart! Soha.
De halálra rémiszt a tudat, hogy már anyám gondolatától
ilyen zaklatott állapotba kerülök. A rémálmoknál is nagyobb
felfordulást képes okozni a fejemben.
– Hagyjuk, én...
– Colton, semmi gond! – Apám hangja megnyugtató.
– Csak nem akarom, hogy azt gondold...
– Nem gondolok semmit – nyugtat meg úgy, ahogy csak egy
apa tudja a fiát. – Vegyél egy mély levegőt, Colton! Semmi
gond. Régóta vártam már ezt a kérdést...
– Akkor nem haragszol? – bukik ki a számon a legnagyobb
félelmem.
– Nem, dehogyis! – Felsóhajt, beletörődve a ténybe, hogy
egy kis részem az idő múlása ellenére is állandóan aggódni fog.
Úgy érzem, mintha többtonnás súly került volna le a
mellkasomról. A félelemtől megszabadulva rákérdezek:
– De tényleg?
– Ez csak természetes, hogy eltűnődsz – nyugtat meg. –
Normális, hogy tudni akarsz a múltadról, és...
– A múltamról mindent tudok, amit kell... – Suttogva ejtem
ki a szavakat, mielőtt megállíthatnám őket. Csend telepszik a
vonalra. – Én csak... a fenébe Ryleeval... – motyogom
kifulladva.
– Megint kínoznak a rémálmok, igaz?
Küszködve válaszolok. El akarom mondani neki, mert úgy
érzem, kötelességem őszintének lenni hozzá azok után, amit
értem tett, ugyanakkor szükségét érzem, hogy hazudjak, hogy
ne kelljen aggódnia az emlékek miatt, amelyek gyerekként
fogva tartottak. Hogy ne idézze fel, milyen káros hatással voltak
rám. Hogy nehogy rájöjjön mindenre, ami történt.
– Láttam a szemedben, miután hazajöttem Indonéziából.
Jól vagy? Szükséged van...
– Jól vagyok, apa. Csak Rylee megkérdezte, tudom-e, mi
történt vele. Szerinte, ha megtudom, akkor egy kis
megnyugvásra lelek, és képes leszek lezárni néhány korábbi
fejezetet.
Apám egy pillanatig hallgat, aztán megszólal. – Egy ideig
szemmel tartottam. Meg akartam győződni róla, hogy miután
kiengedték a börtönből, nem jön vissza, hogy megkeressen
téged, vagy bajba sodorjon, pont akkor, amikor elkezdtél
kilábalni. Tíz évvel ezelőtt felhagytam ezzel – vallja be –, de
felhívhatom a magándetektívet, akit megbíztam a feladattal. Ő
jobban ismeri a szokásait bárkinél, és meglátjuk, mire jutunk.
Ha biztosan ezt szeretnéd...
– Igen, köszönöm. Én csak...
– Nem kell magyarázkodnod, Colton. Teszed, amit kell
ahhoz, hogy kitöltsd azt a részt, amiről mindig is úgy érezted,
hogy hiányzik. Anyád és én is tudtuk, hogy egyszer eljön ez a
nap, és szeretnénk, ha mindent megtennél annak érdekében,
hogy békére lelj.
Megszorítom az orrnyergemet, lehunyom a szemem, és
küzdök a feltörni készülő könnyek ellen.
– Köszönöm, apa! – Semmi mást nem tudok mondani az
embernek, aki életet adott nekem azután, hogy létezésem első
nyolc évében halott voltam.
– Nincs mit, fiam! Felhívlak, amint megtudok valamit.
Szeretlek.
– Köszönöm, apa! Én is téged.
Épp kinyomnám a telefont, amikor megszólal.
– Colton?
 – Igen?
– Büszke vagyok rád. – A hangja túlcsordul az érzelmektől,
és ettől gombóc nő a torkomban.
– Köszönöm.
Bontom a hívást, és az asztalra dobom a telefont. A falnak
döntöm a fejem. Hangosan kifújom a levegőt, de ez egyáltalán
nem segít a rajtam eluralkodó érzelmek kavalkádján. Üldögélek
egy kicsit, tudva, hogy bocsánatot kell kérnem Beckett-től,
miközben rettenetesen vágyom Ryleera.
Kell valami, hogy kiszellőztessem a fejem.
Villámcsapásként jön az ötlet. Felpattanok, és alig öt perc
múlva felöltözve lépek ki a lakókocsiból. Látom, hogy jobbra a
műhelyben a srácok a kocsit bütykölik, de most képtelen
vagyok beszélni bárkivel. Nem is akarok. Kisétálok a nyílt térre,
ahol a kedvenc kicsikém parkol: Szex.
Most nem méltatom egy pillantásnál többre a tűzoltópiros
F12-es Ferrari finom vonalvezetését és tökéletességét, mert
pontosan tudom, hogy egy percen belül élvezni fogom a
sebességét. Bemászom a kormány mögé, és amikor a motor
életre kel, úgy érzem, egy részem visszatért. Érzem a szikrát.
Elhúzok a műhely mellett. Beckett kerüli a pillantásomat – a
rohadék, makacs szarházi –, és elhagyom a pályát. Felcsavarom
a hangerőt, amikor meghallom, hogy a The Distance szól a
hangszórókból.
Kibaszottul jó dal. Amint elérem a 10-es utat, meglepve
látom, hogy a napszakhoz képest viszonylag üres, ezért
szabadjára eresztem a kocsit, és repesztek. Gyorsabban
száguldok a biztonságosnál, de az engem körülvevő luxustól, a
kezemben tartott tökéletességtől és a motor duruzsolásától
kitisztul a fejem, és enyhül az önmagam által előidézett
feszültség.
 Szex sosem hagy cserben, amikor a legnagyobb szükségem
van rá.
Mire forgalmasabb részhez érek, a fejem kissé kitisztul, és
elhatározásra jutok. Felkapom a telefonom, és elintézek egy
hívást.
 14. FEJEZET

ÉPP ZANDERT FIGYELEM, aki a konyhában a magántanárral

gyakorolja a helyesírást, amikor hallom, hogy nyílik a bejárati
ajtó.
A fiuk izgatott csivitelése betölti a folyosót. Amúgy is
elevenek, amikor hazaérnek, de ma szokatlanul hangosak.
Annyira, hogy Zander összevont szemöldökkel néz fel az előtte
lévő papírról.
Zack száguld be a sarkon, annyira izgatottan, hogy egy
másodpercig dadog – ami általában akkor szokott előfordulni,
amikor különösen lelkes.
– Ry-Rylee, Za-Zander... Siessetek, szedjétek össze a
cuccotokat!
– Nincs rohangálás a házban, Zack! – figyelmeztetem. –
Miről beszélsz?
A többi fiú beözönlik a nappaliba, mielőtt esélye lenne
válaszolni. Végignézek rajtuk, hogy leszidjam őket a
futkározásért, amikor belém fagy a szó.
Colton áll a nappali ajtajában. Laza. Szexi. Ellenállhatatlan.
Ez a három szó jut eszembe, amint meglátom.
Tudom, hogy ostobaság. Négy nappal ezelőtt beszéltem vele,
és akkor láttam utoljára, de most, hogy itt áll előttem,
meghökkenten veszem tudomásul, hogy mennyire hiányzott.
Hogy mennyire szerettem volna látni. A közelében lenni, és
hallani a hangját. Hogy ismét megérinthessem. Ennyit arról,
hogy a tiszta gondolkodás érdekében szükség van a három
lépés távolságra.
Tetőtől talpig végigmérem, a szememmel iszom a látványát.
Amikor találkozik a tekintetünk, lassan mosolyra húzódik a
szája sarka, amitől a gödröcske – amit ellenállhatatlannak
találok – elmélyül.
Esküszöm, a szívverésem kihagy egy ütemet, amikor
meglátom izzó tekintetét. Hangosan nyelek egyet, és
megpróbálom visszanyerni az önuralmamat, amit az imént
veszítettem el Colton miatt.
Egymásra meredünk, a fiúk rekedt kiabálása megszűnik
létezni körülöttünk, miközben a tekintetünkkel beszélgetünk.
Kyle megrángatja a kezem, megtörve a kettőnket körbevevő
önkívületi állapotot.
– Colton kivisz minket a gokartpályára: – kiáltja az
izgatottságtól csillogó szemmel.
– Igazán? – kérdezem, és felvont szemöldökkel Coltonra
pillantok.
– Bizony! – vágja rá Colton, és tesz egy lépést felém. Most
már úgy vigyorog, mint a vadalma. – Szedjétek össze a
cuccotokat, srácok, és szánjatok be a kisbuszba! Jackson már
vár rátok. – A szemem kikerekedik a megjegyzésére. Vajon
hogyan szervezte meg?
Colton megfordul, és a reménykedő Zanderre néz.
– Szia, Zander! Arra gondoltam, hogy rátok férne egy kis
kikapcsolódás a tanulás mellett. Tudom, hogy nagyon fontos a
suli, de időnként nem árt egy kis lazítás, nem gondolod? –
Zander szeme akkorára kerekedik, mint egy csészealj, és az
arcára hatalmas vigyor ül ki. Apró csoda, hogy a bájos arcán
megjelenő mosoly kisimítja a rémálom okozta ráncokat. –
Gyere, vegyük fel a cipődet, és aztán csatlakozunk a többiekhez
a kisbuszban! Benne vagy? – kérdezi Colton.
Zander felpattan, és a szobája felé iramodik, én pedig
türtőztetem magam, hogy ne szóljak rá a szaladgálás miatt.
Elnézést kérek a magántanártól, és elküldöm a lányt, akinek a
szemében leplezetlen ámulat ül Colton láttán. Szegénykém.
Amikor a lány távozik, hallom, hogy a fiúk hatalmas
lelkesedéssel özönlenek a bejárati ajtó felé. Colton csak ekkor
jön oda hozzám. A csípőjével a konyhapultnak szegez, és
azonnal a számra tapad. Egy észvesztő és szédületes csókot
kapok tőle, amibe szívét-lelkét beleadja, istenem, de hiányzott
az íze! A csók túl rövid ahhoz, hogy kárpótoljon azért, hogy
nélkülöznöm kellett a társaságát az elmúlt négy napban.
Amikor elválnak az ajkaink, olyan szorosan magához húz, hogy
elveszek a karjában. Az ölelése csendes kétségbeesésről
árulkodik. Szorosan tart, az arcát a nyakamba fúrja, és érzem,
hogy belélegzi az illatomat, próbál erőt meríteni a
kapcsolatunkból.
– Szia! – mormogom halkan, ahogy a kezével a hátamat
simogatja. – Minden rendben?
– Szia! – leheli. – Most már igen.
Elmormogott vallomása megráz, és olyan részeimet szólítja
meg, amelyek töretlenül reménykednek és hisznek abban, hogy
van számunkra lehetőség.
Amikor hangokat hallunk a folyosóról, elenged. Felnézek az
arcára, és átlátok a jóképű vonásokon, amiktől még mindig
elakad a lélegzetem. Észreveszem, hogy sötét karikák húzódnak
fáradt szeme alatt. Nem alszik jól. Talán újabb rémálmok
gyötrik? Nem tudom, és nem akarok rákérdezni. Majd
elmondja, ha akarja. Amikor készen áll rá.
Tovább tanulmányozom, és megpróbálok rájönni, mi más
rajta. Csak akkor tűnik fel, amikor oldalra dönti a fejét, hogy
megkérdezze, miért szemlélem őt csendesen. Frissen
borotválkozott. Kinyújtom a kezem, és végigsimítok az
állkapcsán, mire az arcát a tenyerembe temeti. Ez az apró
gesztus a korábbi vallomásával együtt mélyen megérint.
Ez meg mit jelentsen? – kérdezem, és elfordítom róla a
tekintetem, nehogy észrevegye a bennem dúló érzelmeket. – A
bőröd sima, nemrég borotválkoztál.
– Nem venné ki túl jól magát, ha egy borotvareklámban
borostával jelennék meg – közli vigyorogva, miközben a
tenyere fel-le jár az oldalamon. Az érintésére a vágy lángnyelvei
nyaldossák a hasam alját.
Hangosan felnevetek.
– Ez érthető. De amúgy tetszik. – Ismét végigsimítok az
arcán, mire összevonja a szemöldökét. – Ne aggódj, Ace,
borosta nélkül is árad belőled a rosszfiúság. Legalább most lesz
alkalmam mással is lefeküdni, nem csak azzal az ápolatlan arcú
férfival, akire az időmet pazarolom.
Csibészes vigyort villant rám.
– Pazarolod az idődet, mi? – Közelebb lép hozzám. A vágy
elűzi a szeméből a pajkosságot.
Minden porcikám megfeszül, ahogy Colton teste
ragadozóként mozdul felém. Édes istenem! Tegyél a
magadévá, szeretném mondani neki. Legyen a tiéd mindenem,
amit még nem raboltál és nem vettél el, vagy amire még nem
formáltál jogot.
– Naná! Hiszen a fickó egy lázadó... – ráncolom az orrom
játékosan – és nekem határozottan nem jönnek be a rosszfiúk.
– Nem? – Gyorsan megnedvesíti az ajkát a nyelvével. – És
pontosan milyen típus jön be neked? – Huncut mosolyra
húzódik a szája sarka, és az arcom felé nyújtja a kezét, de
azonnal visszahúzza.
A Zandertől származó zúzódást vizslatja az arcomon. Úgy
tűnik, nem sikerült elterelnem a figyelmét. – Ki tette ezt veled?
– von kérdőre.
Megfogja a nyakamat, és oldalra fordítja a fejemet, hogy fel
tudja mérni a zúzódás súlyosságát. – Zander volt tegnap
éjszaka?
A szavai meglepnek.
– Igen, a munkámmal jár. – Vállat vonok. – Honnan tudsz
róla?
– Szerencsétlen kölyök! – Megrázza a fejét. – Hívtalak ma
reggel, de még mindig aludtál azok után, hogy egész éjjel
virrasztottál Zander mellett. Nem hívtál vissza, ezért aggódtam.
– Szünetet tart. Az, hogy bevallotta, hogy fontos vagyok
számára – ráadásul tőle szokatlanul sok szóval –, melengeti a
lelkemet, és azonnal mosoly költözik az arcomra. – Úgyhogy
idetelefonáltam, és Jackson vette fel. Elmondta, mi történt. –
Felemeli az állam, és ismét megnézi az arcomat. – Biztos, hogy
jól vagy?
– Igen. – A fejemet csóválom gyengéd aggódása láttán.
– Arra gondoltam, a srácoknak biztosan jót tenne egy kis
szórakozás, hogy elfelejtsék a tegnap éjszakát. – Nekem dől, a
szája ismét súrolja az enyémet. – És nagyon szerettelek volna
látni – teszi hozzá suttogva. A szavai egyenesen a szívemig
hatolnak, és beisszák magukat minden porcikámba.
Hogy mondhatja magáról, hogy nem romantikus alkat,
amikor a legváratlanabb pillanatokban csak úgy elejt egy-egy
ilyen mondatot?
– Ma este dolgom van, ezért nincs sok időm, de szerettem
volna kikapcsolódni, és kiengedni a fáradt gőzt. – Colton
finoman megrázza a fejét, és látom, hogy a szomorúság
visszatér a szemébe.
Kemény napom volt, ezért muszáj volt eljönnöm. Csinálnom
kell valami pihentetőt.
– Minden rendben?
– Nincs miért aggódnod. – Mosolyt erőltetve az arcára ismét
hozzám hajol, és csókot nyom az orrom hegyére. – Ráadásul
eszembe jutott, hogy ezt a fiúk is élveznék.
– Ebben biztos vagyok – felelem. – Hozom a táskám! –
Elindulok a személyzeti szoba felé, amikor meghallom, hogy
Zander szólít a ház másik végéből. Széles mosollyal az arcomon
megtorpanok. Repes a szívem attól, amiért megszólalt, és
kimondta a nevemet, mint a többi fiú.
– Mi a gond, Zand? – kérdezem.
– Cipő. – Csak egy szó, de akkor is számít. Végre
kommunikál, és ettől még nagyobb a jelentősége. Szélesen
mosolygok, és Colton is követi a példámat, mert tudja, miről
van szó.
– Hozd a táskád – szól oda nekem –, majd én segítek
Zandernek!
– Biztos? – kérdezem, de Colton már el is tűnik az előtérbe
vezető sarkon.
Összeszedem a holmim, bezárom a hátsó ajtót, és indulásra
készen állok. Az előtérhez közeledve hangfoszlányokat hallok.
Teszek pár lépést, majd megállok, amikor rájövök, hogy Colton
és Zander a tegnap éjszakáról beszélgetnek.
Tudom, hogy nem kellene hallgatóznom. Kettesben kellene
hagynom őket, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyul. És
amikor meghallom, hogy Colton azt mondja Zandernek, hogy
valaha őt is szörnyű rémálmok gyötörték, akkor már biztosan
tudom, hogy úgysem megyek sehova.
Nem látom őket, de van egy olyan érzésem, hogy Zander
jelezte, hogy tudomásul vette a hallottakat, mert Colton
folytatja.
– Kiskoromban nagyon-nagyon rossz dolgok történtek
velem. És nagyon féltem, nagyon-nagyon rettegtem. – Hallom,
hogy Colton felsóhajt és megmozdul. – Amikor nagyon
megijedtem, tudod, mit mondogattam, hogy kevésbé féljek?
Azt ismételgettem magamban, hogy Pókember, Batman,
Superman, Vasember. Újra és újra. És ha hiszed, ha nem, ha
lehunyom a szemem, szorosan, ennyire, de ennyire szorosan,
akkor tényleg segít.
A folyosón állok. A szívem elolvad, ahogy azt a férfit
hallgatom, akit akkora trauma ért, hogy lemondott róla, hogy
saját gyereke legyen, mégis elképesztően jól bánik velük.
Különösen a lelkileg sérült gyerekekkel. Azokkal, akiknek a
legnagyobb szükségük van rá. Akiket mindenki másnál jobban
megért. Üresség költözik a hasamba, de elhessegetem
magamtól a gondolatot, amiben sosem lehet részem.
Különösen nem Coltonnal.
Az önsajnálatból a lehető legjobb dolog térít magamhoz.
Gyengécske hang, de mégiscsak nevetés, ami melengeti a
bensőmet. Azt kívánom, bárcsak láthatnám, hogy mivel
nevettette meg Colton Zandert. Vajon milyen falat rombolt le,
amivel ilyen hangot tudott kicsikarni a kisfiúból?
– Tudod, mit? Elárulok neked még egy titkot... Még
mostanában is – habár már felnőttem –, amikor rosszat
álmodok, vagy nagyon megrémülök, ezt mondogatom.
Komolyan mondom... – Colton felnevet, én pedig teszek egy
lépést előre, és megállok a nyitott ajtóban. És amit látok, attól a
lélegzetem is eláll. Colton az ágyon ül, Zander pedig az ölében,
és rajongva tekint rá. Lágy mosoly játszik az arcán. Colton egy
másodpercre felnéz, amikor észrevesz, az arcán lévő gyengéd
mosoly kiszélesedik, aztán visszafordul, hogy Zanderre
összpontosítson. – És még mindig segít. Nos, mehetünk
gokartozni? Készen állsz arra, hogy legyőzz.
Zander rám néz, és szélesen elvigyorodik.
– Rendben, akkor menj, és szállj be a buszba! – mondom
neki.
Coltonra néz, bólint, majd leugrik az öléből, és a bejárati ajtó
felé száguld. Colton ülve marad, és csak nézzük egymást.
Némán tudatom vele, hogy mindent hallottam, de ő örül ennek.
A kettőnk között folyó néma beszélgetés és az, hogy láttam
Zanderrel, millió apró darabra töri a szívemet védő bástyát, és a
repedésekből szerelem szivárog. Megrázom a fejem, hogy
kisöpörjem belőle azt a sok mindent, amit szeretnék neki
mondani ebben a pillanatban. Inkább kinyújtom felé a kezem.
Lassan felegyenesedik, és a szája sarkába mosoly költözik
– Gyere! – Colton megfogja a kezem, és finoman
megrángatja. Szerinted le tudsz győzni egy versenyben?
– Pont olyan könnyen, ahogy a gatyádat levarázsolom rólad
– felelem sokatmondóan.
A megjegyzésem hallatán felnevet.
– Bármennyire is tetszik ez a hasonlat, Ry, rengeteg ember
lesz körülöttünk.
Elengedem a kezét, és átölelem a derekát, mert szeretném
érezni a hozzám simuló testét. Most nekem van szükségem
arra, hogy közel érezzem magam hozzá. Váratlan „támadásom”
nevetésre ingerli.
– Azt hittem, beindít téged, ha megbotránkoztathatod a
népeket – suttogom a fülébe.
– Jesszus, asszony! – mormogja. – Te aztán tudod, hogyan
állítsd fel az árbocot!
Puszit nyomok az állkapcsa alá.
 – Bizony. De sajnos hét kisfiú lesz körülöttünk, akik
csüngenek minden szavadon, máskülönben engedném, hogy
kielégítsd sürgető vágyamat.
– Uramisten, te egy igazi farokbűvölő vagy! – jegyzi meg
nevetve, ahogy kisétálunk a bejárati ajtón. Elenged, és vágytól
ködös tekintettel figyeli, ahogy bezárom az ajtót.
– Úgy véled? – mormogom szendén, és a szempillámat
rebegtetve nézek rá, amikor bólint. –Talán példával kellene
illusztrálnom a számodra, hogy mennyire jól értek a farkak
nyelvén – incselkedek vele, ahogy a csípőmet riszálva
végiglibegek előtte kocsibeállón. Tudom, hogy a szex szóba sem
jöhet ma este, mert a gokártozás után rengeteg dolga van. s
legközelebb csak szombat este fogom látni. Megfordulok, hogy
lássam, közben teszek egy lépést hátrafelé. – Nagy kár, hogy
megborotválkoztál mondom, és küzdök arcomra kiülő vigyor
ellen. Bejött a szúrós borosta a lábam között. – Felvont
szemöldökkel konstatálom, hogy elakad a lélegzete.
Egész szórakoztató ez a móka. Az egész hetet azzal
tölthetem, hogy kacérkodok vele, és felkorbácsolom a vágyát
annyira, hogy szombat este ne tudjunk majd betelni a másikkal.
Na. nem mintha amúgy nem ez lenne a helyzet.

***
– Gyerünk, Rylee! Győznöd kell! Te vagy az utolsó
reményünk! – kiáltja Shane a korlát túloldaláról nekem. A
gokartom mellett állok a visszavágóra várva.
Az elmúlt két óra önfeledt, laza hangulatban telt. A
versenyzés, a fiúk nevetése, a Colton és a közöttem lévő
folyamatos évődés... El sem tudtam volna képzelni ennél jobb
módot arra, hogy kiengedjük a gőzt. és újraegyesítsük a
csapatot Zander rémálma után.

Egyórányi „mindenki mindenki ellen” versengés után a fiúk

kikönyörögtek, hogy egyenként kiállhassanak Colton ellen, aki
szívesen belement, így kerültem ebbe a helyzetbe. Colton az
összes fiút legyőzte, mindenkit, aki kiállt ellene, engem kivéve.
Azzal vádoltam, hogy hagyott nyerni, mire rögtön visszavágót
követelt. A második kört ő nyerte. Most jön a mindent eldöntő
párharc.
– Győzzön a jobbik, Thomas! Azé a dicsekvés joga, aki
megnyeri a következő kört – szól oda nekem Colton. A
szemében imádat, a mosolya kihívó. Istenem, szeretem ezt a
férfit! Főleg, amikor ilyen: magabiztos, gondtalan és
határozottan szexi.
– Csak a szád jár, Donavan! Csakis azért nyertél, mert
mocskos nagy mázlid volt. – Arrogáns mosolyától még jobban
megered a nyelvem. – Tudod, egy olyan rosszfiú hírében álló
nagy és hivatásos versenyzőnek, mint amilyen te vagy, meg kell
őriznie a renoméját. Nem engedheted, hogy a kezdők
megszégyenítsenek. Főleg nem egy nő.
– Ó, cicám, hiszen ismersz. Én engedem, hogy egy nő azt
tegyen velem, amit csak akar – jelenti ki vigyorogva, és sokat
sejtetően felvonja a szemöldökét.
Hangosan nevetve teszem meg a köztünk lévő tízlépésnyi
távolságot. A vállam felett hátrasandítok a szurkoló fiúkra, és
rájuk kacsintok, jelezve, hogy az ő oldalukon állok. Ahogy
Colton felé közeledek, felém fordul, kezével a csípőjének
támasztva a sisakot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
póza a számára. Másik kezén az ujjai táncot járnak, mintha alig
tudná visszafogni magát, hogy felém nyúljon és megérintsen.
 Remek, működnek a finom érintéseim és az időnként elejtett
sokatmondó, elsuttogott megjegyzéseim! Colton figyeli, ahogy
lassan, tetőtől talpig végigmérem. Annak ellenére, hogy mindez
közönségfigyelő tekintete előtt zajlik, örömmel látom, hogy az
erőfeszítéseim nem maradtak észrevétlenek. Látom a
szemében, és az állkapcsán lüktető izom is erről tanúskodik.
– Aggódsz, hogy veszíteni fogsz, Ace – kérdezem vigyorogva.
A szurkolótáboromnak háttal állva lehajlok, hogy bekössem a
cipőmet, és szándékosan kiteszem a kirakatba a dekoltázsom.
Amikor felnézek, Colton pupillája elsötétül, és a nyelvét
kidugva megnedvesíti az ajkát.
– Tudom, mire megy ki a játék, Rylee – mormogja
mosolyogva , de nem válik be, bármennyire is arra vágyom a kis
műsorod láttán, mióta bejöttünk ide, hogy a falhoz szorítsalak,
és gyorsan és keményem megdugjalak többször egymás után,
függetlenül attól, hogy ki látja. – Hatalmas mosollyal ajándékoz
meg. – Ettől függetlenül szarrá foglak verni.
– Hát, bármennyire is rám férne egy kiadós fenekelés
lehelem csábosan felnézve rá, mire Coltonnak elakad a
lélegzete – csak azért jöttem ide, hogy megnézzem, kell-e
segítség a motorod felpörgetéséhez. – Ártatlanul mosolygok rá,
bár a testbeszédem pont az ellenkezőjéről tanúskodik.
A torka összeszorul, ahogy nagyot nyel, a szája megrándul az
ellopott mosolytól.
– Ó, a motorommal semmi gond, bébi! – incselkedik, és
végigsiklik rajtam a tekintete. – Nagyon is fel van pörögve, és
tettre kész. Na, és a tiédnek esetleg szüksége van egy kis
tuningolásra a verseny előtt?
Az alsó ajkamba harapva, félrehajtott fejjel nézek Coltonra.
– Hát, az autóm feneke kissé engedetlennek tűnik. De egy
gyors, síkos olajcsere megoldaná a gondot szólok hátra a vállam
felett az autóm felé menet azt kívánva, bár láthatnám a Colton
arcára kiülő kifejezést.
A fiúk továbbra is kiabálnak és buzdítanak minket, ahogy
feltesszük a bukósisakot, és a kocsiba beülve becsatoljuk
magunkat.
Coltonra nézek, bólintok, és felpörgetem a motort. A gázra
lépve kilövünk, fej fej mellett vesszük be a kanyarokat. Feltör
bennem a versenyszellem, ahogy Colton elhúz mellettem. A
motordübörgés elnyomja a fiúk ujjongását, de a szemem
sarkából látom, ahogy őrülten kalimpálnak a kezükkel. A
következő kanyarhoz az én kocsim orra ér oda elsőnek.
Padlógázzal beveszem, és elhúzok Colton mellett.
Az egyenesben ismét fej fej mellett haladunk a cél felé.
Amikor áthajtok a célvonalon, a fiúk és Jackson öröméből
következtetve halálbiztos vagyok benne, hogy én nyertem.
Lefékezem a gokartot, és kiugrok belőle. Nem tudok megálljt
parancsolni az arcomon megjelenő széles mosolynak.
Coltonnal egyszerre vesszük le a sisakot, és amikor odafordulok
hozzá, esküszöm, ugyanakkora mosoly van az arcán, mint
nekem. Bolondos győzelmi táncot lejtek körülötte, hogy
lenyűgözzem a fiúkat, akik maguk is ünnepelnek. Colton
nevetve csóválja a fejét, arcán felhőtlen, kedves mosoly.
– Ha! vigyorgok rá. Na, ehhez mit szólsz – szekírozom,
ahogy követem a pálya szélén lévő kis irodába, el a kíváncsi
tekintek kereszttüzéből. Amint kikerülünk a fiúk
látószögéből,Colton megfordít, és a falhoz szegez. Hosszú,
ruganyos teste minden hajlata igazodik az enyémhez, mintha
jin és jangként illenénk egymáshoz.
– Van egyáltalán halvány fogalmad róla, hogy mennyire
felizgatsz, Rylee? – dünnyögi. Hogy mennyire szeretném
megkapni azt, amit egész délután az orrom alá dörgöltél?
 Minden erőmmel azon vagyok, hogy úgy tegyek, mintha
hidegen hagyna a megjegyzése. Nagy erőfeszítésembe kerül
lazán felvonni a szemöldököm.
– Hát, a nekem nyomódó farkad eléggé árulkodó.
– Istenem, mennyire szeretném letörölni ezt az önelégült
mosolyt az arcodról!
A szavaitól már a gondolatra jólesően összerándul a
hasizmom. Sosem hittem volna, hogy az évődő csábítás
mindkét fél vágyait egyaránt felkorbácsolhatja.
A mellbimbóm megkeményedik, ahogy Colton kemény
mellkasa hozzám simul. A lélegzete az arcomat cirógatja, a
tekintete az enyémbe fúródik. Előrehajtja a fejét, az ajkunk
találkozik, a nyelvét becsúsztatja a számba, és táncot jár az
enyémmel. Néma szenvedély árad a csókból, és amikor
elenged, felnyögök, mert többet akarok.
– Nekem is ez a leghőbb vágyam, Ryles, de mennem kell...
És van egy olyan érzésem, hogy a rajongótáborod bármelyik
pillanatban letámadhat minket. – Kiveszi a sisakot a kezemből,
és leteszi az asztalra. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és
beözönlenek rajta a fiúk. Colton felvont szemöldökkel néz rám,
mintha azt üzenné: Én megmondtam.
Visszafojtom az önfeledt vihogást. Észreveszem, hogy a fiúk
vattacukrot tartanak a kezükben. Erről eszembe jut az a
feledhetetlen emlék, amit Coltonnal és a vattacukorral éltem át.
Colton hümmögve jelzi, hogy ő is emlékszik, mire buján
elmosolyodok.
– Egy pillanat, srácok! – kiabálom túl a hangzavart, és
csippentek Ricky vattacukrából. Visszalépek Coltonhoz, és
szándékosan megnyalom az ajkam, mielőtt az édességet a
nyelvemre teszem. Lehunyom a szemem, és eljátszom, hogy
milyen élvezetet nyújt az íze.
 Amikor kinyitom a szemem, Colton tekintete sötétebb,
megfeszülő állkapcsa vágyról és feszültségről árulkodik.
Pontosan erre a reakcióra számítottam.
Közelebb hajolok a füléhez, szándékosan ügyelve arra, hogy
ne érjen egymáshoz a testünk. A hangomból süt a szenvedély,
amit csakis Colton fülének szánok.
– Még valami, Ace! – Felvont szemöldökkel rám néz. –
Nincs rajtam bugyi – közlöm vigyorogva. Coltonnak elakad a
lélegzete, amikor felfogja, amit mondtam, én pedig a csípőmet
a szokásosnál jobban riszálva távozom.
Amiről nem tud, az nem is fájhat, gondolom, ahogy magam
elé képzelem a Levi’s farmerom alatt viselt fehér pamut
alsóneműmet.
 15. FEJEZET

COLTON RÁM PILLANT, miközben a menedzsere ismerteti vele

az este eseményeit. Los Angelesen suhanunk keresztül egy
limuzinban, egy jótékonysági gálára tartva. Az elkövetkező
hetek eseményeiből ez az első. ahol együtt jelenünk meg,
hivatalosan is népszerűsítve a cégeink összefogását, és
remélhetőleg szerzünk néhány támogatót a körönkénti
szponzorációhoz.
Leplezetlenül bámulom Coltont, miközben a háttérben a
hangszórókból lágyan szóló Hero/Heroine-t dúdolom.
Szemügyre veszem Colton összes vonását, amit már úgy
ismerek, mint a tenyeremet, ami függőségét okoz. ami a
mindent jelenti számomra ilyen rövid idő alatt. Észbontóan jól
néz ki a szmokingban, bár párszor már értésemre adta, hogy
mennyire utálja, de nekem folyamatosan az jár a fejemben,
hogy milyen szerencsés nő vagyok. Ismét frissen borotvált, de a
szokásos borosta nélkül is árad belőle a lezser rosszfiúság.
A kisugárzása teszi, függetlenül attól, mit visel. Ma még
szexibbnek találom, mert tudom, hogy a kifinomult külső alatt
a szívében egy gondtalan lázadó lakozik.
Vizslató tekintetemet megérezve ismét rám néz, és buja
vigyor terül szét az arcán. A tekintetünk találkozik, és tudom,
hogy ő is ugyanolyan fájón vágyik rá, hogy meztelen bőrünk
egymáshoz érjen, mint én. A gokartozás óta eltelt napokban
provokatív és vágyfokozó e-maileket váltottunk, amelyekben
részletesen kifejtettük, hogy mit akarunk tenni a másikkal,
amint véget ér ez az este. Édes istenem, hogyan képes egy férfi
csak szavakkal elérni azt, hogy a nőnek szüksége legyen rá,
kívánja őt, vágyjon rá – számomra eddig ismeretlen
mértékben – , és minden valószínűséggel könyörögjön neki,
ha túl sokáig kínozza? Biztos vagyok benne, hogy mindketten
sóvárgunk a másik után, tekintve, hogy elakadt Colton
lélegzete, amikor szexi, vörös ruhámban ajtót nyitottam neki.
– Öt percen belül ott vagyunk. A jelenésetek előtt én
kipattanok a kocsiból, és elfoglalom a helyem, amíg a kocsi
megkerüli az épületet – mondja Chase kettőnkre nézve fekete
keretes szemüvege pereme lelett. A gondolatra, hogy ennyi
ember előtt fognak fényképezni a vörös szőnyegen, a
gyomromra szorítom a kezem. Brrr! Azt hittem, ez egy kisebb
esemény lesz. Nem gondoltam bele, hogy ez egy tipikus,
fényűző hollywoodi gála lesz, ahol záporoznak majd a
riporterek kérdései. A nyilvánosság jót tesz a
jótékonykodásnak, de nem lehetne megoldani, hogy a
rivaldafényt kikerülve beosonjak a hátsó ajtón?
Természetesen ez sosem jöhet szóba, amíg Coltonnal vagyok.
A kezemért nyúl, és megszorítja.
– Ne izgulj! – Rám kacsint. – Majd én fedezlek hátulról.
Na, pont ettől tartottam – vigyorgok rá. A tekintetünk beszél
helyettünk. Esküszöm, érzem, hogy szikrázik az elektromosság
a kocsiban, ahogy a szexuális feszültség átjárja a limuzint.
Chase a fejét lehajtva elfoglaltnak tetteti magát, az arca vörösre
vált halk, de mégis egyértelmű szóváltásunk miatt.
– Hát, akkor én most itt kiszállok – krákogja. Összeszedi a
papírjait, miközben Colton a kézfejemet simogatja a
hüvelykujjával.
 – Kösz, Chase! Pár perc múlva ott leszünk – feleli a szemét le
nem véve rólam.
Amint a limuzin ajtaja becsukódik, Colton megmozdul, és
beleprésel a hátsó ülésbe. A kezével laza, göndör fürtjeimbe túr,
én pedig ívbe feszítem a hátam, mert fájdalmasan vágyom rá,
hogy érezzem hozzám simuló, forró testét, de centikre az
arcomtól megáll. Az ajkam szétnyílik, a lélegzetem felgyorsul,
ahogy a szemébe nézek.
A zöld szempárból sugárzó néma sóvárgás elgyengít.
Lemeztelenít.
Feltüzel.
– Van fogalmad arról, hogy hányszor akartam ezt tenni veled
a héten? – Kínzó lassúsággal a számra hajol, leheletfinoman
megérinti, mire felnyögök a perzselő kétségbeeséstől.
– Colton! – kérlelem, amikor a szája kissé elhúzódik. A
testem csak arra összpontosít, ahogy a keze lassan felkúszik az
oldalamon, a bordáimon, és megáll a mellem alatt, mielőtt
lassan megkezdi a visszautat lefelé. Remegve fújom ki a levegőt,
amitől a szája mosolyra húzódik, a szeme sarka pedig ráncba
szalad.
– Szeretnél valamit? – suttogja az ajkamnak, miközben a
hajamat finoman félresöpörve felfedi nyakamat. A nyelve
lassan végigsiklik a bőrömön, tovább nyújtva az elmúlt pár
napban felhalmozódott várakozást.
Annyira megőrjít a vágy, hogy magamban akarom érezni.
Most rögtön. Hogy betöltse a fájó űrt.
– Igen. Magamban akarlak érezni, Colton. Most rögtön! –
nyögöm ki zihálva, ahogy a nyelve a dekoltázsomra vándorol.
Halk torokhangon felnevet, tenorja a fülemben cseng, és
tovább tüzeli a vágyamat, amíg a nyelve el nem hagyja a
bőrömet. Kinyitom a szemem, és a szenvedélytől elnehezülő
szemhéjam alól látom, hogy az arcomat vizslatja.
– Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy ilyen könnyen
elmenj, akarom mondani, megúszd a dolgot? – kérdezi
vigyorogva.
A szeme pajkosan csillog. A francba! A testemet már amúgy
is szétveti a vágy, most pedig még jobban megfeszül. – Egész
héten elvonási tüneteim voltak miattad, és úgy vélem, amilyen
az adjonisten, olyan a fogadjisten. – Elvigyorodik. – Hogy a te
szavaiddal éljek.
Bármennyire is szeretnék büszkeséget érezni a vallomása
miatt, miszerint sikerült az őrületbe kergetnem, frusztráltan
felnyögök, amiért belátható időn belül nem fogok kielégülni. A
hangra Colton még szélesebben elmosolyodik, és buja tekintete
arról árulkodik, hogy ellenem fordítja a módszeremet.
– Egész héten lassú kínzásnak vetettél alá a
célozgatásaiddal... a kísértéseiddel... Úgyhogy itt az ideje, hogy
megmutassam, milyen érzés is ez pontosan.
Ó, a kurva életbe! Most komolyan! Mégis mit forgat a
fejében?
– Pontosan tudom, milyen érzés – próbálom
kihangsúlyozni, de csak egy elkeseredett pihegésre futja. – A
válaszaid ugyanilyen hatással voltak rám.
Lágyan megcsókolja a nyakamat, majd a fülcimpám alatti
érzékeny pont felé indul. Suttogó szája érintésétől azonnal
felizgulok és benedvesedek.
– Nem, azt nem hiszem, Rylee – mormogja, ahogy a szája a
fülemhez vándorol. – Tudod, milyen nehéz összpontosítani egy
megbeszélésen, és elrejteni a merevedésemet, mert nem tudom
kiverni az üzenetedet a fejemből? Hogy mekkora idiótának
nézhettem ki, ahogy a semmibe révedve bámultam, amikor
rákérdeztek, hogy hogyan tuningoljuk fel az autó spoilerjét, de
én csak arra tudtam gondolni, hogy milyen érzés lesz ismét
megízlelni az édes kis puncidat? – A kezét a tarkómra teszi, és
határozottan tartja a fejemet, így nincs más választásom, mint
állni a pillantását. – Szóval, ki vele, te is ugyanígy érezted
magad, Rylee?
Az alsó ajkamba harapva megrázom a fejem. Néma
tekintetünk – ibolya és zöld – többet mond minden szónál.
– Halljam!
– Nem. – Remegve beszívom a levegőt. Colton teljesen
elvarázsolt. Meghódított. Megigézett.
– Akkor ma este megmutatom neked – mondja, majd a
limuzin padlójára, a lábam közé térdel, és birtokba veszi a
számat. A nyelve a számba siklik, és lassú táncot jár az
enyémmel, miközben a kezét felcsúsztatja a combomon,
feltolva a ruhámat.
– Édes jézusom! – leheli, ahogy az ujjai megállnak a
harisnyakötő felett, amit kifejezetten azért vettem fel, hogy
elcsábítsam. De úgy tűnik, hogy fordult a kocka.
Engem csábítanak el éppen.
– Most egész este csak azon jár majd az eszem, hogy
levetkőztetlek, és csak magas sarkú és ez van rajtad, semmi más
– mondja, és meghúzza a harisnyakötőt. A pánt a combomnak
csapódik. Az apró, csípő érzés áramütésként szalad végig már
amúgy is remegő legérzékenyebb pontomig.
– Azt hiszem, kicsit túlöltöztél – közli buja vigyorral.
Várakozón nézek rá, minden erőmmel érzéki tekintetére
összpontosítok, amíg meg nem érzem, hogy az ujjai nedves
selyembugyimnál időznek. A vékony anyag tompítja az
érintését, mire ösztönösen megemelem a csípőm, még többért
könyörögve.
– Colton! – nyögök fel.
 – Én pedig egy kicsit alulöltöztem – mormogja csibészes
hangsúllyal. Csak egy másodpercem van arra, hogy
végiggondoljam, mégis mi a fenére céloz ezzel a megjegyzéssel,
aztán a limuzin hűs levegője megérinti tűzforró húsomat,
amikor Colton félrehúzza a bugyimat.
Azonnal elfelejtem, min járt az eszem. Coltonra szegezem a
szemem, a testem irányíthatatlan vágytól reszket, ahogy kínzó
lassúsággal végighúzza az ujját duzzadt szeméremajkaimon. És
ekkor végem van: a gondolataim helyét átveszi ujjainak tánca, a
forró, perzselő szenvedély és a kielégülés iránti erőteljes
vágyakozás.
Hozzám hajol, és lágy, izgató csókokkal kínoz – gyakorlatilag
ráérősen szeretkezik a számmal –, ami a lábujjaimtól indulva
megbizsergeti az egész testemet. Minden érzékszervem felett
átveszi az uralmat, minden értelmes gondolatot kiver a
fejemből, és határozott céllal manipulálja a testemet.
Szájával fogja fel a nyögésemet, amikor három ujjával belém
hatol, és körözni kezd bennem. Szégyentelenül hátravetem a
fejem, és fojtottan felnyögök, az ujjai mélyre hatolnak, és
pontosan úgy izgatnak, ahogy arra kétségbeesetten vágyom.
Megemelem a csípőm, igyekszem közelebb kerülni Coltonhoz,
hogy az ujjai még mélyebbre hatoljanak, mert szükségem van
az érintésére, arra, hogy eljuttasson a csúcsra.
A testem egyre magasabbra szárnyal, és megfeszül a
várhatóan egetrengető orgazmus előszelétől. Annyira közel
járok ahhoz, hogy önkívületbe essek, hogy ismét kicsúszik a
számon egy nyögés.
Ekkor Colton hirtelen elhúzza a kezét.
– Mi van? – kiáltok fel. Kinyitom a szemem, és látom, hogy
Colton előttem térdel, a szeméből süt a vágy és a huncutság.
– Nemsokára, Ry! – Érzéki mosoly terül szét észbontóan
jóképű arcán. – Amikor ráérősen kergethetlek az őrületbe.
Amikor olyan magasságokba repíthetlek, amelyeknek a
létezéséről nem is tudtál – mondja, megújítva a találkozásunk
első éjszakáján tett ígéretét, bár most nem jut eszembe
semmilyen szellemes riposzt. Akarom őt. Most. Bármilyen
módon.
Mert most már tudom, hogy ő aztán betartja, amit ígér. Sőt!
Amikor tiltakozni akarok, az ujját az alsó ajkamra teszi, és
bekeni a saját nedvességemmel, majd hozzám hajol. A nyelve
besiklik a számba, és pokolian szexi morgás tör fel a torka
mélyéről. A kezébe fogja az arcomat, majd egy kicsit elhúzódik,
és megnyalja az alsó ajkamat.
A szemembe néz, és ismét hallom a torkából feltörő nyögést.
– Ezt a két ízt szeretem a legjobban.
Frusztráltan felnyögök. Most komolyan szórakozik velem?
Nem beszélhet így velem, és nem gondolhatja, hogy nem vetem
rá magam, és veszem el, amit akarok!
– Csss! – suttogja. – Mondtam, hogy most rajtad a sor, hogy
átéld a kínzó vágyat. – Egy pillanatra lehunyom a szemem és
beletörődöm abba, hogy egy ideig még kielégítetlen marad ez a
mély és kifinomult sóvárgás. – Nekem pedig szándékomban áll
megmutatni neked, édes, hogy milyen izgató tud lenni az egész
éjszaka tartó kínzás.
A szavai mögött rejlő vad ígérettől lángra gyúl a testem és
tüzel a viszonzatlan vágytól, a csiklóm pedig várakozón lüktet.
Van egy olyan érzésem, hogy nagyon hosszú és frusztráló este
elé nézünk.
Kezdjük! – mormogja, ahogy alattomos vigyort villantva rám
lassan elindul lefelé, majd lehajtja a fejét, hogy megízleljen.
Vadul felnyögök, amikor finoman végigsimít a nyelvével a
legérzékenyebb pontomon, amitől azonnal védtelen leszek, és
teljesen átadom magam neki.
Egy kis ideig a nyelve ki-be jár, közben az ujjaival simogat,
majd széttárja duzzadt szeméremajkaimat.
– Colton! – nyöszörgöm, ahogy a szenvedély első hulláma
földrengésként ráz meg, amikor a nyelvével belém hatol. Alig
kapok levegőt. Nem tudok koncentrálni. Az ujjaimmal a saját
combomat markolászom, sürgetem, terelgetem, siettetem
magam az eget rengető kielégülés felé, ami már csak
karnyújtásnyira van.
– Egyelőre ennyi, Ry – szólal meg Colton. A legérzékenyebb
pontomra lehel, mire a fejem hátrahanyatlik. Lehunyom a
szemem, a testem tüzel a vágytól. – Szeretném, ha egész
éjszaka ilyen lennél.
Inkább hallom, mintsem érzem a szakadó szövet hangját,
amikor Colton felkel a földről. Engem annyira leköt az, hogy
megtagadta tőlem a kielégülést, hogy meg sem lepődök azon,
hogy ismét áldozatául esett az egyik bugyim. Colton mély
torokhangon felnyög, és épp időben nyitom ki a szemem, hogy
lássam, ahogy széttépett piros selyembugyimmal letörli a
szájáról a nedvességemet. Tátott szájjal és tágra nyílt szemmel
meredek rá. Zihálok, a szívem eszeveszetten ver.
És mindjárt megőrülök!
– Szeretnél valamit? – kérdezi vigyorogva.
A fejem ködös a vágytól. A fenébe Colton játszadozásával!
Csak őt akarom. Most. És azonnal.
– Igen. Kérlek, Colton, kérlek! – Szó szerint könyörgök neki,
és egy cseppet sem érdekel, hogy ezt teszem.
Némán farkasszemet nézünk egymással, ami megtörik,
amikor a telefonjára üzenet érkezik. Rápillant, aztán vidáman
rám néz.
– Remek időzítés! Mi következünk.
 Megcsóválom a fejem. A testemnek be kell érnie az
elhalasztott kielégülés lehetőségével. Colton vigyorogva lehúzza
és eligazítja a combomon a ruhámat – amely alatt már nem
viselek bugyit –, aztán visszaül mellém.
Ebben a pillanatban meglátom Colton szemében. Az ő
önuralma is pengeélen táncol, bármelyik pillanatban
elveszítheti a fejét.
A testét elképesztő szükség irányítja, és tüzel az erőteljes,
túláradó vágytól. Ez az izgató játék számára is épp oly kínzó,
mint számomra.
– Csak egy szó – mondja, és lassan hozzám hajol, így két
kezébe tudja fogni az arcomat. Végigsimít a hüvelykujjával az
alsó ajkamon. – Várakozás.
Ettől az egyszerű szótól az összes érzékem életre kel. Colton
finoman végigsimít a szájával a számon, mielőtt kissé
elhúzódik. Előrehajolok, mert szeretném tovább élvezni a
csókot, és elveszni Colton ízében, amely után sóvárgok, de
Colton elhúzódik, és csábító nevetéssel tagadja meg tőlem. A
tekintete pajkos és szemtelen. És valamiért az agyam ezt a
pillanatot választja arra, hogy eszembe jusson a percekkel
ezelőtti megjegyzése.
– Alulöltözött? – kérdezem, összevont szemöldökkel
töprengve, és megpróbálok rájönni, pontosan mire gondolt.
Felmutatja a bugyimat, miközben elgondolkodva jártatja a
nyelvét ide-oda a szájában, azon tűnődve, milyen szavakat
használjon ahhoz, hogy tovább tüzelje a vágyamat.
– Tudod, az egész kicseszett héten arra vágytam, hogy
befúrhassam magam oda. És mivel nem volt lehetőségem rá, a
bugyidnak, sem engedem. – Hozzám hajol, és leheletfinom
csókot nyom a számra, mielőtt a homlokát az enyémnek
támasztja. – Azt akarom, Rylee – suttogja –, hogy egész este
rám gondolj! Egész pontosan arra, hogy mit tervezek veled,
amikor kettesben leszünk. – Kifújja a levegőt. Suttogó hangja
maga a csábítás, amiből annyira süt a vágy, hogy pokoli hőséget
gerjeszt bennem. – Hogy merre jár majd a nyelvem. Hová
kalandozik a kezem. Mit fog megízlelni a szám. Hol fog
kényeztetni a farkam. Hogyan fogja a testem imádni a tested
minden porcikáját.
Felemelem a kezem, és megmarkolom a bicepszét.
Provokatív szavait hallgatva a szám kiszárad, a puncim
benedvesedik. Tudnia kell, hogy milyen hatással van rám, hogy
rettentően vágyom az érintésére, mégis folytatja.
– Azt akarom, hogy miközben ma este nyugodtan, elegánsan
és elképesztőn gyönyörűen a lehetséges adományozókkal
beszélgetsz, a ruha alatt nedves legyél, és csöpögjön belőled az
irántam érzett vágyódásod. – Szaggatottan lélegzem, jelenlegi
állapotomban alig bírom elviselni a szavait. – Hogy annyira
sóvárogj utánam, hogy az már elviselhetetlen legyen. Hogy a
puncid lüktessen arra a gondolatra, hogy a ma este folyamán
később hogyan fog a farkam beléje temetkezni. Órákra. – A
hangja nyugtalan, ahogy kimondja az utolsó szavakat, engem
pedig némi elégedettséggel tölt el, hogy ő is pontosan annyira
szenved, mint én. Nem tudok megálljt parancsolni a torkom
mélyéről feltörő nyögésnek, és látom, hogy Colton szája
mosolyra húzódik a reakcióm miatt.
– Amikor csak rád nézek, tudni akarom, hogy bár kívülről
tökéletesen összeszedettnek látszol, belül szép lassan elveszted
az eszed. – Előrehajol, és végre megajándékoz a várt csókkal.
Mikor elenged, levegő után kapkodok. – És tudom, hogy ez
legalább annyira feltüzeli az én vágyamat, mint a tiédet.
Kihúzódik, és elhelyezkedik mellettem az ülésen. Egész idő
alatt nem szóltam egy szót sem, mégis kimerültnek és teljesen
legyőzöttnek érzem magam a beszélgetésünk miatt.
– Ezt jelenti az alulöltözött – fejezi be, csibészes mosollyal a
szája szegletében, ahogy feltartja a bugyimat, és
összehajtogatja. – Most már nem vagy túlöltözött, mert
megszabadítottalak ettől... – Díszzsebkendő helyett
begyömöszöli a piros selyemanyagot a felső zsebébe, és rám
kacsint. – Nekem pedig most tökéletes a megjelenésem.
Coltont nézve azon tűnődöm, vajon a vágy milyen
mélységeivel fog megismertetni ma este. A gondolatra
elvörösödök, Colton pedig elvigyorodik, tudva, hogy boldogan
tartok vele ezen az úton. A reakcióját lárva a fejemet ingatom.
– Nagyon rossz vagy, ugye tudod? – kérdezem.
Valami megvillan a szemében, ami félelemnek tűnik, de
tudom, hogy az lehetetlen. Mégis miért tartana tőlem?
– Elképzelni sem tudod, mennyire, Rylee. – Az állkapcsa
megfeszül, a hangulat hirtelen komolyra vált, én pedig
zavarodottan teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért. Egy
pillanatig csendesen nézzük egymást, majd Colton elfordul, és
kinéz az ablakon az elsuhanó városra. A hangja furcsa módon
halk és töprengő, amikor ismét megszólal.
– Ha lenne egy csöpp eszed... Ha el tudnálak engedni...
akkor azt tanácsolnám neked, hogy még most hagyj el.
A tarkójára meredek, és az összezavarodottságtól
megrémülök. Mégis mit gondol, mi lehet annyira szörnyű
benne, amiért nem érdemel meg engem? Fáj arra gondolnom,
hogy Colton még ennyi idő után is azt hiszi, hogy a gyerekkora
romlottá tette. Bárcsak engedné, hogy megpróbáljak segíteni
rajta! Kinyújtom a kezem, és a hátára teszem.
– Colton, miért beszélsz így?
Higgadt arccal hozzám fordul.
– Túlságosan tetszik a naivitásod ahhoz, hogy eláruljam
neked a mocskos részleteket.
A naivitásom? Nem is sejti, hogy milyen szörnyűségeket
látok és hallok a Házban dolgozva? Vagy tényleg nem, vagy ez is
csak egy újabb kifogás ahhoz, hogy ellökjön magától.
– Bármiről is legyen szó, Colton, nem befolyásolja az irántad
való érzéseimet. Szeretném, ha ezt tudnád...
– Colton? – A recsegő hangszóróból megszólaló hang
hallatán összerezzenek.
– Téma lezárva, Ry! – figyelmeztet Colton halkan. – Igen,
Sammy?
– Két perc és ott vagyunk.
Leengedi az utasteret és a sofőrt elválasztó falat. Sammy
Colton felé fordul.
– Sammy, kérlek, hozd ide Szexet. Ma este kedvem támadt
vezetni.
Szex? Vezetni? Mi a nyavalyáról beszél?
– Természetesen! – feleli Sammy ragyogó mosollyal, és
felhúzza a térelválasztó falat.
– Szex? – Úgy nézek Coltonra, mintha elment volna az esze,
de örülök, hogy a témaváltás lazított hirtelen súlyossá váló
beszélgetésünkön.
– Igen, az F12-m. Az én kicsikém. Így neveztem el. – Vállat
von, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de én
elvesztettem a fonalat ezzel az F12, kicsikém és szex dologgal.
– Ööö, el tudnád magyarázni érthetően olyannak is, akinek
két X-kromoszómája van? – nevetek értetlenül.
Kisfiúsan rám mosolyog, amivel le tudná rólam varázsolni a
bugyit, ha még rajtam lenne.
– Az F12 a kedvencem a gyűjteményemből. Egy Berlinetta
Ferrari. Amikor Beckett első alkalommal ment vele egy kört,
azt mondta, olyan érzés volt, mint élete legjobb dugása. Csak
viccnek szánta, de rajta maradt a név. Úgyhogy... – Nevetve
vállat von, én pedig a fejemet csóválom. – Így lett Szex.
– És miféle gyűjteményről beszélsz?
– A nők cipőket gyűjtenek, a férfiak meg autókat. – Csak
ennyi magyarázatot kapok. Többet is kérdeznék, de Colton
jelzi, hogy megérkeztünk. Közelebb csúszik az ajtóhoz, mire az
idegességtől görcsbe rándul a gyomrom. – Kezdődjék a műsor!
Mielőtt lélekben fel tudnám készíteni magam arra, ami rám
vár, kinyílik a limuzin ajtaja. Habár Colton az ajtóban állva
eltakarja előlem a villanó vakukat, így is majd megvakulok a
fényerőtől.
Colton a maga laza, hanyag módján üdvözli a fotósokat,
majd begombolja a szmokingját, aztán hozzám fordul, hogy
kisegítsen a kocsiból. Mély levegőt veszek, ahogy megfogom a
kezét és kikászálódom a kocsiból. Amikor mellette állok,
felnézek rá. Colton arcán megnyugtató mosoly. Eltűnt az a
borongós hangulatú férfi, aki pillanatokkal korábban a
kocsiban ült. Üdv mindenkinek, megjött a hollywoodi szépfiú!
– Jól vagy? – tátogja felém, én pedig alig láthatóan bólintok.
Túl sok, hogy kiabálva letámadnak minket az emberek, és
folyamatosan villognak a vakuk. Colton magához húz, a szája a
fülemnél időzik. – Ne feledd: csak mosolyogj, és gyere velem! –
mormogja. – Amúgy gyönyörű vagy ma este. Elhúzódik,
megszorítja a kezemet, és megajándékoz az egyik
bugyinedvesítő mosolyával. Aztán megfordul, és elindul a vörös
szőnyegen.
A minket körbevevő őrületben csak egy dolog jut el az
agyamig, mégpedig az, hogy ettől a pillanattól fogva nem
vagyok ismeretlen a sajtó számára.
 16. FEJEZET

MÉG MINDIG KARIKÁK TÁNCOLNAK A SZEMEM ELŐTT, de

túléltem a vörös szőnyegen való bevonulást. Fura módon nem
találom a helyem, és úgy érzem, tolakodó kérdéseivel és
szüntelen fényképezésével szétcincált a sajtó. Nem is értem,
Colton hogyan tud nyugodt maradni ilyen helyzetben. Talán az
évek meg a rutin. Végig türelmes és nyugodt volt, de nem
válaszolt a feltett kérdésekre – hogy egy pár vagyunk-e, mióta
vagyunk együtt, mi a nevem –, inkább kitért a válaszadás elől
azzal, hogy mosolygott, így tökéletes címlapfotót biztosított a
fotósoknak.
Colton együttérzőn megszorítja a kezem.
– Időnként elfeledkezem róla, hogy idegileg mennyire
megterhelő ez olyasvalakinek, aki sosem csinált még ilyet. –
Gyors, szemérmes puszit nyom a számra, majd a bálterem felé
terel. – Ne haragudj, fel kellett volna készítenem téged erre.
– Semmi gond – felelem, és megnyugtat, hogy meleg kezét a
hátamon érzem. – Jól vagyok.
A vörös szőnyeg egy dolog, de nem hiszem, hogy bármi fel
tudott volna készíteni arra az érzésre, amikor Colton oldalán
belépek a terembe. Úgy tűnik, mintha minden szempár rénk
szegeződne, mintha minden tekintet a mellettem álló férfira
tapadna. A pasi a szó minden értelmében vonzó: a kinézete, a
viselkedése, a kisugárzása, a személyisége... A figyelő tekintetek
kereszttüzében megtorpanok. Colton megérzi a habozásomat és
közelebb húz magához, nem rejtegetve a kíváncsian méregető
tekintetek elől, hogy hozzá tartozom, az övé vagyok. A váratlan
mozdulat meglep, de melengeti is a szívemet. A fülemhez hajol.
– Lélegezz, bébi! – mormogja. – Remekül csinálod. És alig
várom már, hogy később megdugjalak. – Rápillantok, mire
olyan vigyorral ajándékoz meg, ami megnyugtatja feszült
idegeimet.
A következő egy óra pillanatok alatt eltelik. Coltonnal
elvegyülünk a tömegben. Lenyűgöz, hogy milyen sok embert
ismer. Könnyed viselkedése elfeledteti velem, milyen
körülmények között nőtt fel, hogy nem olyan családból
származik, ahol a hírességek a baráti körhöz tartoznak, és a
szmoking mindennapos viselet.
Colton igazán elbűvölő, mindig tudja, mikor és pontosan mit
mondjon, vagy mikor terelje könnyebb mederbe a beszélgetést
egy laza viccel. Minden egyes beszélgetésbe finoman beleszövi a
szponzorálást, türelmesen és könnyedén válaszolgat a
kérdésekre, amivel eléri, hogy az emberek úgy kötelezik el
magukat az ügy mellett, hogy nem érzik tolakodónak a
közeledésünket.
És díszzsebkendőként a bugyimat viseli. Ez folyamatosan a
limuzinban lejátszódott kis közjátékra emlékeztet, és arra, hogy
milyen csábító ígéreteket tett.
Körbepillantok a teremben, és észreveszem, hogy egy
csoport nő beszélgetés közben felénk pillantgat. Először arra
gondolok, hogy Coltont nézik, mert – valljuk be őszintén – elég
nehéz nem bámulni őt. De jobban megfigyelve feltűnik, hogy
nem Coltont csodálják, hanem a partnerér méregetik – engem.
Alattomos és undok kifejezéssel az arcukon vesznek górcső alá,
majd elfordulnak, és folytatják a társalgást. Kétség sem fér
hozzá, hogy engem beszélnek ki. Igyekszem nem törődni velük,
és nem engedni, hogy eluralkodjon rajtam az önbizalomhiány,
de tudom, hogy mit gondolnak rólam. A tekintetükből Tawny
megfigyeléseit olvasom ki.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem
veszem, amikor Colton egy magas koktélasztal mögé irányít. A
teremnek hátat fordítva megcsókol, fellobbantva ezzel az iránta
érzett kínzó vágyamat. Elhúzódik, és az arcomat figyeli,
miközben a keze – amit a zakója eltakar a tömeg szeme elől – a
vénuszdombomra siklik.
– Hogy szeretnéd, Rylee? Hogyan keféljelek meg először:
gyorsan és keményen, vagy ráérősen és lassan? – mormogja a
fülembe suttogva. Elakad a lélegzetem, amikor az egyik ujjával
a ruhán keresztül megérinti a csiklómat. Nem fejt ki elég erős
nyomást ahhoz, hogy beinduljak, de ahhoz épp elég, hogy az
egész testem kellemesen megborzongjon.
– Colton?
Colton háta mögül érkezik a zavaró hang. Riadtan
összerándulok annak tudatában, hol van éppen Colton keze, de
ő bájos mosollyal az arcán lazán megfordul, hogy üdvözölje az
úriembert. Bemutat neki engem is, holott tudja, hogy nagy
valószínűséggel szükségem lenne pár pillanatra, hogy
összeszedjem magam. Biztos vagyok benne, hogy kipirult
arcom erről árulkodik, de amikor Coltonra nézek, már el is
merült a beszélgetésben. Egy olyan eseményről csevegnek,
amelyen korábban együtt vettek részt. Amikor Colton tekintete
rám siklik, huncut mosoly suhan át az arcán, a szeme
ígéretekkel tele.
Nézem őt, és csak fél füllel hallgatom, amit mond, végül
elszólítják a beszélgetőpartnerét. Mindeközben a testem végig
bizsereg a vágytól. Ennyire közel vagyok Coltonhoz, egy
karnyújtásnyira, mégsem érinthetem meg. Nem simíthatom
végig az inge alatt kidolgozott mellkasát. Nem követhetem a
nyelvemmel a csípője vonalát, és nem ízlelhetem meg őt. Ez
számomra totális kínzás. Colton kitalálja, hol járnak a
gondolataim. Hozzám hajol, arcát a hajamba temeti.
– Istenem, annyira szexi vagy, amikor fel vagy izgulva! –
suttogja, majd megcsókolja a halántékomat.
– Ez annyira igazságtalan! – korholom, a kezemet a
mellkasának nyomva, arcomon vidám mosollyal, ami azonnal
lelohad, amikor a szemem sarkából elkapom egy elhaladó nő
rosszindulatú pillantását. Szeretném tőle megkérdezni, hogy mi
baja van. Mégis mit vétettem ellene?
– Még egy italt? – kérdezi Colton, megtörve az ismeretlen
első számú nőcskével folytatott képzeletbeli vitámat. Attól
tartok, számoznom kell őket, mert van egy olyan érzésem, hogy
ma este többen is felbukkannak majd. Colton kérdésére
válaszul bólintok. Még csak most kezdődik az este, és
szükségem van egy kis folyékony bátorságra, mert szexuálisan
továbbra is Colton kegyétől függök. – Rögtön jövök! – mondja,
majd megszorítja a kezem, és a bárpult felé veszi az irányt.
Ahogy figyelem, látom, hogy számos szupersztár állítja meg
menet közben, hogy kezet rázzon vele, vagy üdvözlésképpen
vállon veregesse. Egy szoborszerű szőke nő sompolyog oda
Coltonhoz, hogy magára vonja a figyelmét. Coltont nézem,
kíváncsi vagyok, hogyan kezeli majd a helyzetet, és hogy
ismerik-e egymást. Figyelem, hogyan érinti mega nő, milyen a
testbeszéde, hogy Colton hogyan néz rá, de egyúttal zavar is a
nő jelenléte. Eltűnődöm, vajon lefeküdtek-e egymással. Nem
tudom róluk levenni a szemem, mert mélyen belül már tudom a
választ.
Tudom, hogy Coltonnak rengeteg nővel volt dolga, amit
elfogadok, de ez még nem jelenti azt, hogy nem zavar. Nem
akarok szemtanúja lenni ennek. Látom, hogy Colton lerázza
magáról a szőkét, és folytatja az utat a termen keresztül. Mire
odaér a bárhoz, Coltont gyakorlatilag egy kisebb csoport veszi
körbe, akik mindannyian a figyelméért versengenek: öregek,
fiatalok, nők és férfiak egyaránt.
– Ugye tudod, hogy nem fog sokáig kitartani melletted? –
szólal meg mellettem halkan egy akcentussal beszélő hang.
– Pardon? – Megfordulok, és a mellettem álló lélegzetelállító
szépségre nézek, akinek naná hogy szőke, egyenes haja van.
Üdv, második számú ribanc!
Gúnyos arckifejezéssel végigmér, és a látványtól
elégedetlenül csóválja a fejét.
– Ahogy mondtam – jelenti ki faarccal. – Nem tart ki sokáig
mellettünk.
Mellettünk? Mintha legalábbis szeretnék a csajjal egy
csoportba tartozni, ne adj isten az Akiket Colton Donavan
Lepattintott Klub tagja lenni. Remek! Colton egy újabb exe.
– Kösz a figyelmeztetést – vetem oda, nem rejtve véka alá az
iránta érzett megvetésemet. – Ezt jól az eszembe vésem. Most
pedig, ha megbocsátasz...
Ahogy el lépek mellőle, megragadja a felkaromat. Harag
száguld végig rajtam. Minden udvarias porcikám lázong, és
szeretnék megfordulni, hogy megmutassam neki: a csodálatos
vörös ruha alatt egy igazi küzdőszellem lakik, aki harcol azért,
ami az övé. Mert per pillanat Colton az enyém. Viszket a
tenyerem. Szeretném kinyújtani a karom, és a nő kezére csapni.
Vagy egyszerűen csak pofán csapni.
– Csak hogy tudd: amikor megunt és eldobott téged, ugrásra
készen fogok állni, hogy átvegyem a helyed. – Ekkor végre
sikerül kiszabadítom magam a szorításából, és hozzá fordulok.
Jeges megvetéssel rámeredek, az arcátlansága miatti
döbbenettől szóhoz sem jutok, de ő zavartalanul folytatja. –
Tudtad, hogy Colton szereti elszórakoztatni magát az exeivel
két nő között?
– Na és? Te meg ülsz és várod? Ez elég szánalmasan hangzik
– felelem a fejemet csóválva, és megpróbálom nem kimutatni,
hogy nyugtalanítanak a szavai.
– De ha egyszer Colton ennyire jó! – torkol le.
Mintha nem tudnám.
A nő szavai hatására ráébredek, hogy pont ezért ennyire
birtoklóak Coltonnal szemben az exei, még akkor is, ha már
csak Colton múltjának részei. Colton több szempontból is
főnyeremény. Természetesen eltekintve attól, hogy nem képes
elköteleződni. Hirtelen ragyogó mosoly váltja fel a nő undok
arckifejezését. Észreveszem, hogy a testbeszéde megváltozik, és
megmozdul, én pedig még azelőtt tudom, hogy Colton áll
mögöttem, hogy a testem bizseregve adná tudtomra, hogy a
közelemben van.
Megfordulok és rámosolygok, jelezve, hogy hálás vagyok,
amiért kiment ennek a nőnek a karmai közül.
– Teagan – üdvözli Colton egy bólintással. Az arcán merev
mosoly, a hangja közömbös. – Csodásan nézel ki, mint mindig.
– Colton – leheli a lány elfúlva. A viselkedése teljesen
megváltozik. – Nagyon jó újra látni téged. – Előrelép, hogy
arcon csókolja, de Colton ezt lazán elhárítja azzal, hogy a
derekamra teszi a kezét, és szorosan magához húz. Látom a
nőn, hogy megsértődik, amiért Colton nem figyel rá, ezért újra
próbálkozik, sikertelenül.
– Ha most megbocsátasz, Teagan, rengeteg dolgunk van
még – mentegetőzik Colton udvariasan, továbbra sem törődve
a nővel, és arrébb kormányoz engem.
 Colton bólintva üdvözli egy újabb ismerősét, de továbbterel,
amíg hallótávolságon kívül nem kerülünk.
– Utálatos egy nőszemély – jegyzi meg, és kortyol egyet az
italából. – Ne haragudj, hogy nem siettem korábban a
segítségedre.
– Semmi gond. Épp arról tájékoztatott, hogy amikor majd
rám unsz, akkor szívesen betölti az életedben támadt űrt addig,
amíg nem találsz egy másik nőt. Ja, és hogy jól elszórakozol az
exeiddel, amíg ki nem szemeled az új trófeát. – A plafonra
emelem a tekintetem, és megpróbálok könnyednek hangzani,
mintha a nő szavai nem aggasztanának, de tudom, hogy
később, amikor a legkevésbé számítok rá, teljes erővel
lesújtanak majd rám.
Mert holtbiztos vagyok benne, hogy Teagan igazat mondott.
Colton hátravetett fejjel, hangosan nevet.
– Na, azt lesheti! – jelenti ki a nő megjegyzéseivel nem
törődve. – Emlékeztess rá, hogy később még meséljek róla!
Eléggé nehéz eset.
– Jó tudni. Igyekszem távol tartani magam tőle.
Ismét elvegyülünk a tömegben, és olyanokkal beszélgetünk a
közös projektünkről, akiknek nem jelent gondot mélyen a
zsebükbe nyúlni. Néha elválunk egymástól, mert más-más
emberekkel csevegünk. Amikor távol vagyunk egymástól, akkor
sem tudom megállni, hogy ne pillantsak Coltonra. Huncut
vigyorát kedves mosollyal nyugtázom.
Amikor egyedül maradok, úgy döntök, kérek még egy italt a
bárpultnál. Meglehetősen hosszú a sor, de beállok, és
meghallom a pár szponzorral a hátam mögött álldogáló nőket.
Először arra gondolok, biztosan nem is sejtik, hogy hallom
őket. Durván kommentálják a ruhaválasztásomat. Kifejtik,
hogy egyáltalán nem vagyok Colton esete, mert nem vagyok
éppen modellalkat. Hogy jót tenne nekem egy orrplasztika és
zsírleszívás. Hogy biztosan fogalmam sincs, hogyan kezeljem
Coltont az ágyban, még akkor sem, ha térképet adna hozzá.
Addig folytatják ezt, amíg rá nem jövök, hogy direkt beszélnek
hangosan, abban a reményben, hogy magamra veszem az
elhangzottakat.
ármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy csak féltékenyek,
és megpróbálnak felidegesíteni, határozottan mondhatom,
hogy sikerült bevinniük az övön aluli ütéseket. Felzaklattak,
annak ellenére, hogy tudom, én vagyok Colton partnere ma
este. Úgy döntök, hogy az újabb pohár ital – bár nagy
szükségem lenne rá – nem éri meg azt a mentális szorongást,
amit ezek a cafkák váltanak ki belőlem. Kiállok a sorból.
Bátorításképpen veszek egy mély levegőt, és úgy döntök, ügyet
se vetek a nőkre, amikor elhaladok mellettük. De nem tehetem.
Nem engedhetem, hogy azt higgyék, legyőztek. Amikor épp
elhaladok mellettük, megtorpanok és visszafordulok. Nem
érdekel, hogyan érzem magam. Nem engedem, hogy a hármas,
a négyes és az ötös számú bögyöske azt higgye, hogy kibontott.
Rájuk nézek, állom becsmérlő pillantásukat, felmérem
leereszkedő, gúnyos mosolyukat, és lerázom magamról
rosszalló tekintetüket.
– Bocs, lányok! – vigyorogva közelebb hajolok. – Szeretném,
ha tudnátok, hogy nekem nem kell térkép, épp elég útmutató
Colton nyögése, amikor végighúzom a nyelvemet a hasától az
elképesztően hatalmas farkáig. De kösz, hogy aggódtok! –
Gúnyos mosolyt villantok rájuk, majd hátat fordítok, és vissza
se nézek.
Remegő kézzel távozom, és a mosdókhoz közeli folyosó felé
veszem az irányt, ahol összeszedhetem magam. Miért hagytam,
hogy felidegesítsenek? Ha én vagyok Colton partnere, akkor ez
nem elég válasz? De tényleg együtt vagyunk Coltonnal? A
tekintete, ki nem mondott szavai és gyakorlott mozdulatai erről
árulkodnak. Vegasban azt mondta, hogy engem választott, de
amikor megkértem, hogy próbáljon meg többet nyújtani nekem
egy ostoba egyezségnél, nem kaptam választ. Még nem hagyta
el a száját egy egyszerű „igen, megpróbálom”, amivel
megnyugtatott volna.
Talán az borított ki, hogy látom a – sejtéseim szerint –
exnőit ma este, ahogy kelletik magukat Colton előtt, és még
mindig arra vágynak, ami többé már nem az övék.
Figyelmeztethetett volna legalább!
A gondolat nem hagy nyugodni. Vajon pár hónap múlva én is
erre a sorsra jutok? Én is egy leszek a hírhedt Donavan
lepattintott női közül? Szeretném azt hinni, hogy nem, de a ma
esti felhozatalt látva miért hinném azt, hogy épp nekem sikerül
megszelídítenem egy megszelídíthetetlen férfit? Miért változna
meg az én kedvemért, ha előttem nők sokasága nem tudta
rábírni erre?
Bebeszélhetem magamnak, hogy én más vagyok, de a saját
gondolataim semmit sem érnek, ám Colton szavait mindent
jelentenének.
Sóhajtozva nézem az üres poharamat, miközben az idegeim
táncot járnak. Felsikkantok, amikor egy kar öleli át hátulról a
derekamat.
– Hát itt vagy! mormolja Colton a fülembe. A szájával
végigköveti a vállam ívét a nyakamig. – Már mindenütt
kerestelek.
– Üdv, Ace! – felelem. Colton suttogása egy időre
elhallgattatja a kételyeimet.
– Ace mi? – Felnevet, én pedig megpróbálok megfordulni,
de ő szorosan tart, karjával továbbra is átöleli a derekamat.
Megindul előre, a lábaim ösztönösen alkalmazkodnak az
üteméhez. Érzem, hogy minden egyes lépéssel egyre
keményebb lesz a farka. A szűnni nem akaró, sajgó vágy ismét
életre kel bennem.
Colton fülemben visszhangzó nevetése eszembe juttatja,
hogy mit akarok tőle most rögtön, hogy mire van szükségem
azonnal. Szinte elviselhetetlen, hogy a testünk egymáshoz
simul a combunktól a vállunkig. Az esetleges lehetőségek
között szerepel most a könyörgés is.
– Akarsz, cica, elvonulni? – kérdezi, nekem pedig kell egy
pillanat, mire leesik, hogy ismételten egy béna próbálkozást
hallhattam az Ace jelentésére.
– Nem – nevetek. – Ez meg honnan...?
– Istenem, ha előre elterveztem volna, akkor sem lehetne
tökéletesebb!
Amint a szavak elhagyják a száját, rájövök, mire gondol.
Végigmenetelünk a folyosón a kihalt portásfülkéig, és ironikus
módon egy „Raktár” feliratú ajtó előtt állunk meg.
Mielőtt kitörne belőlem a nevetés, Colton megfordít, és a
falhoz szorít. A testünk egymáshoz simul, kemény férfiassága
az ölemnek feszül. Két kezével megtámaszkodik a fejem
mellett, és hozzám hajol, mire a lélegzetem is elakad. A
mellkasunk egymásnak feszül a levegőben pedig ott lebeg a
vágy, hogy kétségbeesetten szeretnénk megízlelni egymást.
Képtelenek vagyunk lélegezni és értelmesen gondolkozni.
Közelségünk ellenére nyitva van a szemünk, a közöttünk lévő
kapocs megingathatatlan. Szikrázó. Gyúlékony.
– Van fogalmad arról, mennyire vágyom arra, hogy most
rögtön megdugjalak? – mormogja, miközben leheletfinoman
végigsimít a szájával a számon.
Fullasztó a szavai nyomán keletkező fojtogató hőség.
Szeretnék könyörögni, hogy húzzon magával az örvény
mélyére, de csak annyira vagyok képes, hogy remegve kifújom a
levegőt. Colton hozzám hajol és megízlel. Alig bírom kordában
tartani a kezem, hogy ne nyissam szét a szmokingját, és a
gombokkal nem törődve ne tépjem le róla az inget.
Amikor magas sarkak kopogása üti meg a fülünket, Colton
elhúzódik. Kinyitja a raktár ajtaját, és betuszkol. Amint
becsukódik az ajtó, és sötétségbe borul a helyiség, a fejem fölé
szegezi a karomat.
Csak az ajtófélfa résein keresztül szűrődik be fény. Egyszer
sem jut eszembe a balesetből visszamaradt klausztrofóbia
okozta belső félelmem, ami általában abban a pillanatban rám
tör, amikor bezártsággyanús helyzetbe Kerülök. Csak Coltonra
tudok gondolni. A félelem megszűnik létezni. Megremegek,
várva, hogy mikor feszül nekem a teste, mikor présel hozzá az
ajtóhoz, és veszi el azt, amire mindkettőnknek rettentően nagy
szüksége van.
A megkönnyebbülésre. Az érintésekre. A szenvedélyre.
De nem történik semmi. Az egyetlen kapcsolat közöttünk az,
hogy fogva tartja a kezével a csuklómat a fejem felett. A
raktárban túl sötét van, így nem tudom kivenni a teste
körvonalát, de érzem a lélegzetét az arcomon. Egy pillanatig így
állunk, olyan közel, hogy a karomon lévő pihék felállnak, és a
testem minden porcikája azt kívánja a vágy tengerében
fuldokolva, hogy érezzem Colton simogatását, amit eddig
megtagadott tőlem.
A cicázás erotikus – suttogja, és ebben a pillanatban úgy
érzem, hogy ez az Ace legmegfelelőbb definíciója.
Kétségtelenül. De nincs időm sem jobban végiggondolni, sem
válaszolni, mert az ajkunk végre találkozik, és Colton nemcsak
megízlel, hanem elemészt. Kérdezés nélkül elvesz. Birtokba
veszi, ami már amúgy is az övé.
Az ajtó túloldalán lévő világ megszűnik létezni. A fejemben
tomboló kétségek elhallgatnak. Minden elveszik abban az
élvezetben, amit odaadó szája nyújt.
A nyelvünk táncot jár. Vágyakozó sóhajunk egybeolvad. A
testünk megadja magát a szenvedélynek, de nem simul
egymáshoz.
Colton keze a csuklómon, a szája a számra tapad, de nem
engedi, hogy a testünk többi része érintkezzen.
Pedig én kétségbeesetten vágyom arra, hogy hozzáérjek,
hogy érezzem, ahogy kemény mellbimbóm a mellkasához
simul, a combomon felfelé kúszó ujjait, és ahogy megérint a
legérzékenyebb pontokon.
De nem tesz eleget néma könyörgésemnek. Teljesen ura
kirobbanó vágyam kielégítésének.
Elhúzódik, mire mindketten felnyögünk.
– A krisztusát, asszony! – káromkodik. – Baromira
megnehezíted a dolgomat, hogy visszafogjam magam.
– Akkor ne tedd! – zihálom. A vágy megfeszül bennem, mint
egy rugó, attól, hogy Colton ennyire közel és mégis elérhetetlen
távolban van.
Válaszul feszülten felmordul, és éppolyan gyorsan kint
vagyunk a raktárból, ahogyan beosontunk. Egy pillanatra
lehunyom a szemem a hirtelen fényáradat miatt. Amikor ismét
kinyitom, Colton pár lépéssel előttem áll. Feltételezem, hogy a
vállába álló feszültség annak az eredménye, hogy borotvaélen
táncol az önuralma.
A válla felett rám sandít. Az állkapcsa merev, a szeméből
egymással viaskodó érzelmeket olvasok ki.
– Colton? – szólítom meg, és megpróbálom megfejteni, mire
gondolhat.
 Megrázza a fejét.
– Kimegyek a mosdóba. Bent találkozunk.
Döbbenten meredek rá.
– Rendben – felelem elhaló hangon.
Elindul, majd megtorpan, visszafordul, és odalép hozzám.
Figyelmeztetés nélkül megragadja a tarkómat, és magához húz
egy gyors csókra, mielőtt ellép mellőlem.
A válla felett még hátraszól.
– Szükségem van egy percre.
Nekem pedig egy egész életre.

***
Épp a szervezetünk előnyeit ecsetelem egy beszélgetésben
elmerülve, és hogy milyen előnyökkel jár majd az új épület,
amikor félbeszakít valaki.
– Rylee! – Egy öblös hang szólal meg mögöttem, és amikor
megfordulok, Andy Westin ölelő karjaiban találom magam.
Viszonzom az ölelést, mert a közvetlensége rám is átragad, és
amikor elhúzódik, a karomat tartva végigmér. Füttyent egyet.
– Tyűha! Egyszerűen lélegzetelállító ma este! – bókol, én
pedig rájövök, hogy kitől tanulta Colton, hogyan kell
sármosnak lenni.
– Mr. Westin, örülök, hogy ismét láthatom – felelem, és
meglepve konstatálom, hogy ezt komolyan is gondolom. Andy
személye a tettetéssel teli terembe életet és őszinteséget hoz.
A kezével a levegőbe int.
– Andy, ha kérhetem. Úgy emlékszem, ezt már
megbeszéltük.
– Rendben, Andy. Colton tudja, hogy itt van? Hozhatok
önnek esetleg egy italt?
 – Ne fáradjon! Majd én kiszolgálom magamat – mondja,
miközben a karomat veregetve a tömeget pásztázza. – Meg nem
futottam össze Coltonnal. Eddig régi ismerősökkel
beszélgettünk, és közben hallottunk erről a nemes ügyről.
– A „Mindent a gyermekekért” valóban az – erősítem meg.
Szélesen elvigyorodik.
– Ha már a jó ügyeknél tartunk, hallom, hogy maga és a fiam
a szervezetével kapcsolatos közös projekten dolgoznak.
– Igen, így van! – kiáltok fel, és izgatottság száguld végig
rajtam, mert belém hasít a felismerés, hogy ez most a valóság.
Tényleg itt vagyok, hogy népszerűsítsem az új létesítményt és
az eredményeit. – Colton segítségével...
– Hát itt vagy! – Egy mély, búgó hang szakít félbe.
Megfordulok, hogy lássam az illetőt, és Dorothea
Donavan-Westinnel találom szembe magam. Teljességgel
lélegzetelállító, és olyan kecsesség lengi körbe – a mozdulatait,
a mosolyát, a testtartását –, hogy az embernek kedve támad
csak nézni, és gyönyörködni benne.
– Dottie, drágám! Nem tudtam, hova tűntél – mondja Andy,
és arcon csókolja.
Dorothea rám néz, zafírkék szemében huncutság csillog.
– Állandóan megfeledkezik rólam. – Felnevet.
Dottie, drágám, ő Rylee...
– Thomas – segítem ki Andyt.
– Thomas, igen – mondja, és egy kacsintással köszöni meg a
segítségemet. – Bemutatom a feleségemet, Dorotheát. – A
nejéhez fordul. – Rylee Coltonnal dolgozik együtt a...
– Tudom, drágám – veregeti meg kedvesen a férje karját. –
Elvégre én is képben vagyok. – Hozzám fordul, és felém nyújtja
tökéletesen manikűrözött kezét. – Nagyon örülök, hogy végre
személyesen is megismerhetem, Rylee! A bizottságtól sokat
hallottam már arról, hogy milyen remek munkát végez.
Kezet rázunk. Meglep, hogy ideges vagyok. Míg Andy kedves
és nyitott, addig Dorothea visszafogott és fejedelmi.
Méltóságteljes. Olyasvalaki, aki szavak nélkül is eléri, hogy
akard a jóváhagyását.
Köszönöm! Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem. –
Melegen rámosolygok. – A férjével pont a projektről
beszélgettünk. A fia nagylelkű adományának köszönhetően a
létesítmény végre kézzel foghatóvá válik számunkra. Amint
Colton csapata összesíti, mekkora összeg folyt be a körönkénti
szponzorok adományaiból, elkezdhetjük az engedélyek
beszerzését.
A fia említésére Dorothea arca büszkén felragyog. A
szemében önzetlen szeretetet látok.
– Nos, akkor ezek szerint jól tettem, hogy megbetegedtem,
és rávettem Coltont, hogy jelenjen meg helyettem az
eseményen. – Felnevet. – Még azzal együtt is, hogy a szüntelen
morgását kellett hallgatnom, amiért szmokingot erőltettem rá.
A szavai akaratlanul is mosolyra késztetnek. Ezt a
morgolódást nemrég én is végighallgathattam.
– Rettentően boldogok vagyunk a nagylelkűsége miatt.
Szavakkal nem tudjuk kifejezni, mennyire hálásak vagyunk.
Ráadásul Colton minden követ megmozgat azért, hogy a
szponzorok segítségével még nagyobb támogatást
kaphassunk... – A szívemre teszem a kezem. – Egyszerűen
fantasztikus! Tényleg nagyon lekötelez minket.
– A mi fiunk! – kiált fel Andy, és levesz egy pohár pezsgőt
egy arra elhaladó pincér tálcájáról, és átnyújtja a feleségének.
– Büszkék is lehetnek rá. Colton jó ember. – A szavak
gondolkodás nélkül buknak ki a számon, és kissé zavarba jövök.
Váratlan vallomásommal a szülei betekintést nyerhetnek az
imádott fiuk iránti érzelmeimbe.
Dorothea félrehajtja a fejét, és a pohár pereme felett figyel
engem, miközben belekortyol.
– Mondja csak, Rylee, ma szakmai vagy személyes okból van
itt Coltonnal?
A váratlan kérdéstől megrémülök, a pillantásom Dorothea és
Andy között cikázik. Mégis mit válaszoljak erre? Hogy
szerelmes vagyok a fiába, de ő még mindig úgy tekint rám, mint
kufircpartnerre, mert nem hajlandó belátni, hogy érez irántam
valamit? Aligha hiszem, hogy ez lenne a megfelelő válasz a
szüleinek, még akkor is, ha ez az igazság. Kinyitom a szám,
hogy mondjak valamit, de Andy közbevág.
– Ne szekáld a hölgyet, Dottie! – mondja játékosan, majd
rám kacsint, én pedig némán megköszönöm neki.
– Nos... – von vállat a felesége bocsánatkérőn, bár kétlem,
hogy sajnálja – egy anya szeret tisztában lenni az ilyen
dolgokkal. Sőt, úgy gondolom, hogy...
– Micsoda kellemes meglepetés! – Colton lágy, férfias
hangja szakítja félbe a mondatot, és elönt a megkönnyebbülés,
hogy nem kell válaszolnom Dorothea kérdésére.
– Colton! – kiált fel Dorothea. Megfordul, és a fiára néz.
Meglepve látom, hogy Colton megragadja az édesanyját,
szorosan átöleli, és előre-hátra ringatja, mielőtt arcon csókolja.
Coltonról sugárzik az anyja iránt érzett szeretet. Dorothea
boldogan fogadja az érzelemnyilvánítást.
Két kezébe fogja a fia arcát, és alaposan szemügyre veszi. –
Hadd nézzelek! Olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el,
mióta utoljára láttalak.
Colton mosolya őszinte szeretettől árulkodik.
– Csak egy pár hét – feleli vigyorogva, miközben az
édesapját üdvözlésképpen hátba veregeti. – Szia, apa!
 – Szervusz, fiam! – feleli Andy Colton vállát lapogatva. – Hát
ez meg mi? – kérdezi, és a kézfejével játékosan megdörzsöli
Colton arcát.
– Te tényleg megborotválkoztál ma este? Édesanyád
meglepődött, amikor nemrég láttunk egy képet rólad, és...
– Amin rettentő jóképű voltál, Colton. Frissen borotvált... –
vág a férje szavába Dorothea egy figyelmeztető pillantással,
majd imádattal felnéz a fiára. – Tudod, hogy mennyire
szeretem, amikor leborotválod azt a bozótot az arcodról. Sokkal
jobban festesz nélküle.
Colton rám pillant. Pajkos mosolya azt sugallja, hogy
emlékszik, amikor azt mondtam neki, szeretem a combom
belső oldalán érezni a borostáját.
– Látom, megismerkedtetek Ryleeval – jelenti ki Colton.
Átöleli a derekamat, és az oldalához húz. Hozzám hajol, az ajkát
a halántékomhoz érinti. Én ösztönösen közelebb simulok
hozzá, de nem kerüli el a figyelmemet, milyen pillantást vetnek
egymásra a szülei.
Bizonytalan vagyok, mit jelenthet, de mintha Andy tekintete
azt üzenné Dorotheának, hogy látod, erről beszéltem.
– Igen, és a cége új projektjéről beszélgettünk – feleli az
anyja.
Coltont tanulmányozza álmélkodó kifejezéssel az arcán.
– Rylee remek munkát végez – mondja Colton, és a
szemében tükröződő büszkeség meglep. – Látnotok kellene a
fiúkat, azokat, akikkel jelenleg Rylee foglalkozik! Egytől egyig
remek srácok. Ez a magyarázat, miért nem haboztam egy
pillanatig sem, hogy részt vegyek-e ebben. Hogy miért kell
támogatni ezt a projektet. – A lelkesedése őszinte, és jólesik. –
De te ezt úgyis tudod, anya, nem igaz?'
Kicsit még beszélgetünk, aztán Andy kimenti magát azzal,
hogy hoz egy italt, én pedig a mosdók felé veszem az irányt. Alig
teszek pár lépést, amikor Colton a derekamra helyezi a kezét, és
a nevemet mormogva megállít. A teste hátulról nekem simul,
úgy illünk egymáshoz, mint egy kirakós darabjai.
– Meg ne forduljon a fejedben, hogy a mosdóban kielégíted
magad! – Halkan felnyög, mire a vágy elektromossággal tölti fel
minden érzékszervemet. – Tudom, hogy te is kétségbeesetten
vágysz arra, hogy beléd feledkezzek. Tudom, hogy a sajgó vágy
annyira erős, hogy szinte lángol. De csakis nekem van jogom
gyönyört szerezni neked. – Végigsimít a bordáimon. – Nem az
ujjaidnak. Nem egy játékszernek. És nem is valamelyik
szarházinak itt a teremben. – Kifújja a levegőt, én pedig
irigylem, amiért képes lélegezni. – Csakis nekem. És még közel
sem végeztem veled. – Csókot nyom a fejem búbjára. – Az
enyém vagy. Megértetted?
Nagyot nyelve próbálok szóhoz jutni. A szavai annyira
izgatóak, hogy esküszöm, érzem, hogy nedvesség csorog a
lábam között. Bólintok, és amikor pár lépésre eltávolodok
Coltontól, ahol az agyamat beborító köd nélkül értelmesen
tudok gondolkozni, akkor képes vagyok ismét lélegezni.
Amikor belépek, a mosdó üres. A fal melletti legutolsó fülke
felé igyekszem. Szükségem van egy perc nyugalomra. Elvégzem
a dolgom, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó, és két pár magas
sarkú kopog a betonpadlón. A nők nevetését visszaverik a
csempézett falak.
– Láttad, kivel van itt ma este? Eléggé komolynak tűnik a
dolog, mert nem kalandozott el a tekintete, ahogy szokott.
A másik nő torokhangon felnevet, és mivel ismerősnek
tűnik, nem nyitom ki a fülke ajtaját.
– Ja, hogy az a liba? Nincs ok az aggodalomra.
Olyan hangot hallok, mint amikor valaki a friss szájrúzs
felkenése után cuppant egyet.
– Hát, a Page Six magazin hírei alapján igazad lehet.
– Te is láttad? – kérdezi a torokhangú lány.
– Igen. Te és Colton fantasztikusan mutattok egymás
mellett. Abszolút tökéletes párt alkottok. – A szavaktól
megborzongok, amikor ráeszmélek, hogy a torokhangú lány –
aki szerint nincs ok az aggodalomra – nem más, mint Tawny.
– Kösz, mucus! Szerintem is. Remekül éreztük magunkat az
estélyen, és Colton a szokásához híven nagyon figyelmes volt.
Nanana! Mégis mi a francról beszél? Estély? Szokásához
híven? Eszembe jut a Colton szüleivel folytatott beszélgetés.
Andy megemlítette Coltonnak, hogy az anyja látott róla és
valakiről egy képet, aztán Dorothea a szavába vágott. Ezek
szerint Tawnyval kapták lencsevégre?
Lenyelem a torkomba feltörni készülő epét, és megpróbálom
lenyugtatni a gondolataimat, nehogy olyat lássak a
megjegyzésekbe, amit nem kellene. Megpróbálok uralkodni a
fülemben doboló vér erején, hogy jobban tudjak hallgatózni.
Szédülök, ezért elhátrálok az ajtótól, és ruhástól leülök a vécére.
– Nem hiszem el, hogy hagytad elmenni.
– Tudom. – Tawny felsóhajt. – De Colton olyan pasi, akit
rettentő nehéz rábírni, hogy megváltoztassa a véleményét, ha
egyszer döntött. De én tettem róla, hogy Colton biztosan
megértse, hogy többet nem jöhet azzal a kifogással, hogy olyan
vagyok neki, mint a testvére. – Sokatmondóan felvihog. – És
arról is gondoskodtam, hogy folyton összefussak vele, így a
végén az én karjaimban fog kikötni.
– Ne túlozz, csak szeretnéd!
– Valakinek muszáj egy kis józan észt vernie a pasiba. – A
gyomrom felfordul a szavai hallatán.
~ Hát, a fényképet elnézve szerintem már nem kell sokáig
teperned – jegyzi meg a barátnője, én pedig látom magam előtt,
ahogy a vigyor szétterjed az arcán.
– Szerintem sem – feleli Tawny. – A csaj nem tudja megadni
Coltonnak, amire szüksége van. Annyira átkozottul naiv!
Olyanok ketten, mint Piroska és a csúnya nagy farkas. Colton
élve felfalja, kiköpi, aztán ráveti magát a következő nőre.
– Hát azt meg kell hagyni, hogy Coltonnak van szexuális
étvágya. Csúnya nagy farkas... hmm, ez tetszik. Határozottan
mondhatom, hogy életem legjobb keféléseiben volt részem. –
Várjunk csak egy percet! Colton lefeküdt Tawny barátnőjével
is? Mély levegő, Rylee! Mégis hány rohadt exe van itt ma este?
Mély levegő!
Hallom, hogy elhúzzák a táskájukon a cipzárt.
– Amikor már nem tudja kielégíteni Colton igényeit, úgyis
ráun. Csak rá kell nézni... Annak a csajnak fogalma sincs a
csábítás művészetéről. Túlságosan unalmas, egyszerű...
semmilyen ahhoz, hogy fenntartsa Colton érdeklődését. És ha
ilyen kívülről, akkor el sem tudom képzelni, mennyire lohasztó
lehet az ágyban. Te is ismered Coltont. Ha valamit utál, az a
kiszámíthatóság. – Felnevet. – Ráadásul valamelyik este
finoman utaltam rá, hogy én bármikor kapható vagyok. Hogy
készséggel leszek számára akárki, vagy megteszek akármit,
amit csak akar.
A barátnője egyetértően hümmög.
– Ki ne tenné meg, ha Coltonról van szó? A pasi egy
fáradhatatlan, rohadt szexisten az ágyban.
– Ezt mindenkinél jobban tudom – kuncog Tawny. A
hangjától feláll a szőr a hátamon. – Ráadásul türelmes vagyok.
Az idő nekem dolgozik.
– Kész vagy? – Hallom, hogy a másik cipzár is behúzódik a
táskán, majd kopognak a sarkak, az ajtó becsukódik, és csend
borul rám.
Ez meg mi a franc volt? A kis táskámban kutatok a
telefonom után. Rákattintok a Google-re, és beírom, hogy Page
Six, Colton Donavan. Rákattintok az első hivatkozásra, és
lélekben felkészülök a kijelzőn megjelenő képre. Colton sétál ki
a Chateau Marmont hotelből, a keze Tawny derekán, aki egy
elképesztően dögös, vörös ruhában feszít. Oldalt fordulva áll,
odaadón néz fel Coltonra, a keze a hajtókáján pihen, arcán
sokatmondó mosoly. Colton nevetve néz le rá, mintha egy
viccen mosolyognának, amit csak ők ketten értenek.
Amikor végre képes vagyok elszakítani a szemem a képről,
amiről ordít a közöttük lévő kémia, megnézem, mikor készült a
felvétel.
Ezen a héten, szerdán. Aznap, amikor Colton elvitt engem és
a gyerekeket gokartozni. Hangosan felnyögök az üres
mosdóban, amikor leesik, hogy felizgattam Coltont, majd
elküldtem Tawnyval egy rendezvényre. Hát, ez rohadt jó! Ismét
a képre nézek, és reménykedem, hogy csak előszedték
korábbról az újságírók, hogy kitöltsék a helyet, de jobban
szemügyre véve a képet látom, hogy Colton frissen borotvált.
Soha nem borotválkozik. Mióta ismerem, szerdán láttam
először borosta nélkül. A fényképet nézve éles fájdalom hasít a
gyomromba. Colton azt mondta nekem, hogy munkaügyben
kell megjelennie egy estélyen. Na, de hogy pont a Chateau
Marmont-ban és Tawnyval? Mégis milyen rohadt esemény volt
ez, és miért úgy távoztak, mintha a barátságnál több kötné őket
össze?
Veszek egy mély levegőt, miközben a gondolatok vadul
cikáznak a fejemben. Tawny gúnyos megjegyzései beveszik
magukat az agyamba, és nem tágítanak.
Úgy érzem, megfulladok a vécéfülkében. Kiakasztom a zárat,
és elrohanok a mosdókagylók mellett. Gyors pillantást vetek a
tükörbe, és meglepve látom, hogy kívülről nyugodtnak és
összeszedettnek tűnök, holott legbelül az egész világom a feje
tetejére állt a friss információk miatt.
Kényszerítem magam, hogy megnyugodjak, és ne vonjak le
elhamarkodott következtetéseket. Tawny a család barátja és
üzleti partnere. Természetes, hogy meg kell jelennie Colton
oldalán egy-egy eseményen. Valószínűleg a fotósnak remek
időzítéssel sikerült elkapnia a pillanatot, így az emberek
csámcsoghatnak a jeleneten. Elméleteket gyárthatnak.
Valószínűleg még legalább húsz ilyen kép készült, amelyek
semlegesek, és nem adnak táptalajt a pletykáknak.
Ráadásul nem kellene meglepetésként érnie, hogy Tawny
odavan Coltonért, hiszen ezt korábban már az értésemre adta.
Amikor kijövök a mosdóból, továbbra is küzdök az
önbizalomhiánnyal. Nem találom Coltont, így elindulok a
bárhoz, mert szükségem van egy italra, hogy megnyugtassam
zaklatott idegeimet. Azt mondogatom magamnak, hogy
tisztában vagyok azzal, hogy Colton csak úgy falta a nőket, de
Vegasban kijelentette, hogy csakis engem akar. Annyival
könnyebb lenne ezt elfogadni, ha belátná, hogy mi ketten
mások/többek/kivételek vagyunk, bármit, csak szóban is
megerősítené a köztünk lévő érzelmeket! Hogy nem csak a
játékszere vagyok.
Verd ki ezt a fejedből, Rylee! El kell fogadnom, hogy Colton
tettekkel fejezi ki az érzéseit, nem szavakkal. Hogy csak ennyit
hajlandó megadni nekem, és vagy elfogadom ezt, vagy szakítok
vele. Csalódottan felsóhajtok. Azt hittem, hogy nem zavar a
dolog. És tényleg nem, de a ma esti ribancfelhozatalt látva
felszínre törtek a kételyeim. És nagyon megnehezíti a dolgomat
az, hogy a szemem láttára parádézik Tawny, Teagan, valamint a
harmadik, negyedik és ötödik számú picsa. Colton
főnyeremény. Imponálnia kellene, hogy más nők is őt akarják.
Mondogasd csak ezt magadnak, Rylee, és talán egy nap
majd elhiszed.
Kikérem az italt a bárpultnál, és amikor megfordulok,
megpillantom Coltont a terem másik végében egy úriemberrel
beszélgetve. Elmosolyodok, a látványa elűzi a kétségeimet.
Elindulok feléje, de véget ér a beszélgetés, és mielőtt
megfordulhatna, hogy távozzon, egy nő sétál oda hozzá, és
átöleli, ami az én mércémmel mérve kissé túlságosan
hosszúnak tűnik. Természetesen ő is szőke, és Colton ízlésének
megfelelően elképesztően gyönyörű.
Amikor megfordul, látom, hogy az ötös számú ribanc az a
bárpult előtti sorból.
Ismét lángra lobban bennem a harag.
Már megint itt tartunk! Megtorpanok, és figyelem őket. Míg
Colton kedves, de távolságtartó volt Teagannel, az ötös számú
nőcskével közel sem az. Őszinte mosolyt látok Colton arcán, a
kezét a nő derekán felejti, én pedig elfojtom a lesújtani készülő
féltékenységet.
Colton nem tesz semmi rosszat vagy helytelent, de
nyilvánvaló, hogy ismerik egymást a nővel. Kényszerítem
magam, hogy ne bámuljam őket, és ekkor a pillantásom
találkozik a terem másik oldala álló Tawnyéval. Kék szeméből
megvetés és lenézés árad felém. Keresztbe tett karral Coltonra
sandít, aztán rám. Szája sarka gúnyos mosolyra húzódik, ahogy
megcsóválja a fejét. Látványosan a karórájára néz, megütögeti
az üveglapot, majd visszanéz rám. Ketyeg az óra, Rylee.
Nemsokára lejár az időd.
Ismét Coltont nézem, és ügyelek rá, hogy növekvő haragom
ellenére az arcom ne áruljon el érzelmet Tawnynak. Nincs elég
alkohol ebben a teremben ma este ahhoz, hogy legyőzzem
Tawnyt egy szócsatában. Nagyon jólesne most Haddie-vel egy
beszélgetés. Hol francban van, amikor szükségem van rá!
Amikor elindulok Colton felé, a szőke csaj felnéz, és a
tekintetünk találkozik. A korábbihoz hasonló gyors, megvető
pillantással végigmér, amihez most egy pimasz mosoly is társul.
Egy újabb cafka, aki azt szeretné, ha eltűnnék a színről, hogy
átvehesse a helyemet. Bár nekem nem úgy tűnik, mintha bárki
is kivárná a sorát, úgy látom, nem feszélyezi őket, hogy a
szemem láttára tegyék meg a lépéseket.
Ki kell szabadulnom ebből az értelmetlen cicaharcból és
ostoba drámázásból, ami elszívja tőlem az oxigént! Úgy döntök,
kimegyek levegőzni, hogy összeszedjem magam, mert úgy
érzem, hogy ezek a ribancok cseppenként szívják ki az
életerőmet.
Colton pillantása követi az ötös számú picsáét, és felveszi
velem a szemkontaktust. A közeledtemre mosoly terül szét az
arcán, ami elhalványul, amikor meglátja az arckifejezésemet.
– Jól vagy?
– Ühüm – mormogom, és direkt nem nézek a
beszélgetőpartnerére. – Csak kimegyek levegőzni – jelentem
be, és határozottan elmegyek Colton mellett, figyelmen kívül
hagyva értetlenkedő arckifejezését.
Kisietek a bálteremből, és gond nélkül jutok el a kijáratig.
Meglököm az ajtót, és beszívom a friss, éjszakai levegőt. Hideg,
de nagyon jólesik. Szükségem van rá a benti fojtogató légkör
után. Sietős léptekkel a kert felé veszem az irányt, amit befelé
jövet szúrtam ki. Remélem, hogy ilyen késő éjszaka nincs ott
senki.
Egyedül akarok maradni.
 17. FEJEZET

RYLEE! – Colton a nevemet kiáltja, de én rendületlenül

megyek tovább, mert muszáj egy kis távolságot tartanom tőle. –
Rylee! – ismétli meg. Hallom súlyos lépteit magam mögött a
járdán. A beton falakról visszaverődő hangja megerősíti azt,
ahogyan érzek: teljesen mindegy, milyen messzire megyek,
Colton mindig ott lesz. A gondolataimban. Az emlékeimben.
Mindenben. Colton tett róla, hogy soha ne tudjak másra nézni.
Az ösvény végére érve megállok.
– Várj már! – Zihálva utolér. – Mondd el, mi a baj!
Ha úgy vesszük, Colton semmi rosszat nem tett ma este, de a
felsorakozó nők felszínre hozták a bennem fortyogó haragot és
a kétségeimet. Még a legmagabiztosabb, legnagyobb
önbizalommal rendelkező nő is megrendülne Colton ma esti
imádóinak számától. Tudom, hogy magabiztosnak kellene
lennem, amiért ma este én vagyok a partnere, és velem is fog
távozni, de hát nem ezt hitte Raquel is a Merit Rum
kampányának indulásakor?
Szükségem van a megerősítésére. Hallanom kell a szavakat,
de ő még nem mondta ki őket.
A tetteket félre lehet magyarázni. A szavakat nem. És lássuk
be, nőből vagyok. Szokásunk, hogy mindenbe belelássunk
valamit.
Amikor kinyújtja a kezét, és megérinti a karomat, eldurran
az agyam. Megpördülök.
– Mégis hányan vannak, Ace? – kiáltok rá. A leheletem fehér
pamacs a hűs levegőben,
– Tessék? – Az arca meglepettséget és zavart tükröz. – Mégis
miről beszélsz?
– Hányan vannak ma este itt az exeid közül?
– Rylee...
– Ne ryleezz nekem! – üvöltök rá, és teszek egy lépést hátra,
hogy távolabb kerüljek tőle. Muszáj tartanom a három lépés
távolságot, hogy tisztán tudjak gondolkodni. – Elhozol ide ma
este, és az orrom előtt felvonultatod azt a seregnyi szőke
ribancot, az összes nőt, akivel valaha keféltél... Nem gondolod,
hogy figyelmeztethettél volna előre? – Colton közbe akar vágni,
de amikor találkozik a pillantásunk, a szememben lévő
kifejezés beléfojtja a szót. – Épp elég rossz, hogy ott van Tawny,
az állandó kebelbarátnőd, aki nem mondott le rólad, és
folyamatosan körülötted sündörög. Neked dolgozik. Az arcodba
tolja a tökéletesre szabott melleit. A szádba rágja, hogy ott lesz
melletted, amikor ráunsz az éppen aktuális nődre. – Mindent
megér a Colton arcára kiülő teljes döbbenet. Úgy néz rám,
mintha azt mondtam volna neki, hogy az ég sárga. Tényleg sose
vette még észre, hogy Tawny mennyire ráakaszkodik? Egy
részem megnyugszik, tudva, hogy Colton már nem tekint úgy
Tawnyra, de mi a helyzet a ma este látott többi nővel? – És
erre elhozol magaddal ide, hogy még többen parádézzanak a
szemem láttára? Legalább figyelmeztethettél volna...
Felkészíthettél volna a megvető pillantásokra és az undok
beszólásokra. Szóval, hányán vannak, Ace? – förmedek rá
választ követelve. – Vagy inkább ne is akarjam tudni?
Colton a fejét csóválva néz rám, a szája sarka bárgyú
mosolyra húzódik.
 – Ugyan már, Ry, túlliheged a dolgot! Tawny csak egy régi
barátom. Elvégre nekem dolgozik, a francba is, a többiek
pedig... Ugyanazokban a körökben mozgunk. Megesik, hogy
néha összefutunk. – Tesz felém egy lépést, közben buja
kifejezés ül ki jóképű arcára. – Azért vagy zaklatott, mert
felizgattalak... – Közelebb lép, a hangja sikamlós. –
Szükségleteid vannak. Szexuálisan frusztrált vagy.
Tátott szájjal bámulok rá. Tényleg jól hallottam? Ezzel a
kibaszott okkal indokolja a zaklatottságomat? Hogy ezért
őrjöngök? Gyorsan megdug, és minden meg van oldva? És
ezek után a kis kurvái is visszahúzódnak a barlangjaikba, ahol
eddig rejtőzködtek?
– Gyere, hadd segítsek rajtad! – Kinyújtja felém a kezét,
hogy magához húzzon. Halvány fogalma sincs róla, mennyire
feldühít érzéketlen megjegyzése. Bármennyire is szeretném,
hogy orvosolja a bensőmben lévő sajgást, bármennyire is
enyhítené a közelsége az azzal kapcsolatos kételyeimet, hogy
vajon hogyan érez irántam, a haragom és a méltóságom
felülírja a szükségleteimet. Lerázom magamról a kezét, és
hátrább lépek.
Colton arcára döbbenet ül ki, az ajka kissé szétnyílik,
miközben engem figyel.
– Visszautasítasz engem? – kérdezi hitetlenkedve.
Undorodva felhorkanok.
– Számodra, bizonyára ismeretlen az érzés, de pontosan. –
Felsóhajtok. – Visszautasítalak.
Egy pillanatig összevont szemöldökkel tanulmányoz, majd
az arca ellágyul, mint akinek leesett a tantusz.
– Több önuralmad van, mint nekem. Értem már, mire megy
ki a játék – mormogja a fejét csóválva. Van egy olyan érzésem,
hogy azt hiszi, szórakozom vele. Hogy azért utasítom vissza,
hogy nehezen megkaphatónak tűnjek.
– A szex most nem old meg semmit, Colton – pufogok a
karomat dörzsölgetve, hogy kissé felmelegedjek.
– Talán mégis – viccelődik, és megpróbál engem is jókedvre
deríteni. Én továbbra is őt nézem a fejemet csóválva és
mélyeket sóhajtva, mire Colton elkáromkodja magát, és
eltávolodik tőlem pár lépésre. A tarkójára teszi a kezét,
megdörzsöli, miközben a fejét az ég felé emeli, és hangosan
kifújja a levegőt.
– A rohadt életbe! – motyogja, majd egy pillanatra elhallgat.
– Nem tudom megváltoztatni a múltamat, Rylee. Vagyok, aki
vagyok, ezen nem tudok változtatni. Tudtad, hogy így áll a
helyzet, amikor kifejtetted, hogy nem vagy képes elfogadni az
egyetlen dolgot, amit nyújthatok neked.
– Tessék? Már megint az egyezségnél tartunk? Én nem
tartozom a ribancaid közé, Colton. Sose tartoztam közéjük, és
nem is fogok. – A hangom széthasítja az éjszaka csöndjét.
Lehajtott fejjel megindul felém. A földet pásztázza,
miközben megfeszült állal keresi a megfelelő szavakat. Amikor
ismét megszólal, a hangja rideg.
– Mondtam neked, hogy úgyis elszúrom az egészet.
A szavai és a kifogása betetőzik az egész estét, és teljesen
felbőszítenek.
– Ne mártírkodj már! – kiáltok rá. – A kurva életbe, Colton,
nőj már fel végre, és ne takarózz mindig a rohadt védekezési
mechanizmusoddal! – A szavak gondolkodás nélkül buknak ki
a számon, a düh felülkerekedik a józan eszemen. Colton
felkapja a fejét, a szemében harag lobog, ahogy találkozik a
tekintetünk. Hátrál egy lépést, a fizikai távolság pedig még
jobban kihangsúlyozza, amit amúgy is érzek: az érzelmi
eltávolodást. Tudom, hogy valószínűleg túlreagálom a dolgot.
De ettől még nem tudom megállítani a tehervonatként robogó
érzelmeimet. – Baszd meg! – motyogom. – Ha kiszórakoztad
magad velem, és nem akarsz többé... Ha inkább az egyik
tucatszőkét szeretnéd bentről... Akkor legyél tökös, és mondd a
szemembe!
Colton némán áll. Megfeszült vállal és állal engem figyel.
Félhomályba burkolózó arcán érzelmek kavarognak. Nem
tudom, mit szeretnék tőle hallani, de remélem, hogy legalább
mond valamit. Azt hittem, hogy legalább harcolni fog azért,
hogy maga mellett tartson, hogy bebizonyítsa nekem, hogy
sokat jelentek neki.
Attól tartok, ha ultimátumot akarok adni neki, akkor muszáj
kitartanom az elhatározásom mellett. Félelem kúszik végig a
gerincem menten, amikor Colton nem válaszol. Őt nézem,
némán könyörgök neki, hogy mondjon valamit. Hogy
bizonyítsa be a szavaim ellenkezőjét. Vagy az igazát. Akármit.
De Colton továbbra is hallgat. Csak egy férfi, aki
kifejezéstelen tekintettel, némán mered rám, és lassan elfogy a
türelmem.
Elönt a harag és a megbántottság. Súlyos teherként
nehezedik rám az önvád. Tudtam, hogy ez fog történni. Colton
megjósolta, de én nem törődtem vele. Azt hittem, elég vagyok
ahhoz, hogy a mi történetünk máshogy végződjön.
– Tudod, mit Colton: baszd meg! kiáltom, mert csakis
ezekkel a szavakkal tudom pontosan kifejezni, amit érzek. Nem
valami elegáns, de csak ennyire futja. – Azért egyvalamit árulj
el nekem, mielőtt lelépsz, és ráveted magad a következő,
mindenre kész jelöltre... A nyilvánvalón kívül miért jó neked,
hogy megkeféled ezeket a nőket, Ace? – Közelebb lépek hozzá,
mert látni akarom a szemében a reakciót, mert szükségem van
arra, hogy valamilyen formában választ kapjak tőle. – Milyen
olyan szükséget elégít ki, amit nem vagy hajlandó elfogadni?
Nem vágysz többre? Többre egy forró testnél és egy múló
orgazmusnál? – Amikor nem felel, csak ingerültség fut át az
arcán, folytatom. – Oké, akkor ne válaszolj... Helyette válaszolj
erre: nem gondolod, hogy én többet érdemlek ennél?
Fájdalmat látok smaragdzöld szemében, és valami sötétebb
és mélyebb is felvillan, ebből tudom, hogy felzaklattam.
Megbántottam. De ő is megbántott engem. Colton hallgat, és
ettől még jobban kiakadok.
– Mi van már, te gyáva szarházi, nem válaszolsz? – fújtatok.
– Akkor majd én! Tudom, hogy többet érdemlek, Colton!
Sokkal többet érdemlek annál, mint amit te hajlandó vagy
megpróbálni. Lemaradsz a legjobb dolgokról, amikért érdemes
valakivel együtt lenni. A kis dolgokról, amik különlegessé
tesznek egy kapcsolatot. – A levegőbe lendítem a karom, hogy
hangsúlyozzam a nézőpontomat, de Colton továbbra is
kifejezéstelen arccal, feszült állkapoccsal néz rám. Fel-alá
járkálok előtte, megpróbálva kordában tartani zaklatott
idegeimet. – Az a négy-öt hónap nem adja ezt meg neked, Ace!
Nem adja meg azt a kellemes érzést, hogy annyira fontos vagy
valaki számára, hogy melletted áll akkor is, ha lehetetlenül
viselkedsz. Vagy seggfej vagy. – Gúnyosan végigmérem. A
vérem dübörög, a gondolataim pedig úgy száguldanak, hogy
alig győzöm őket kiadni magamból. – Megfosztod magad attól,
hogy érezd, milyen megadni magadat valakinek, átadni a
testedet, a lelkedet és a gondolataidat a másiknak. Hogy milyen
érzés teljesen kitárni és lemezteleníteni magad valaki előtt,
holott teljesen fel vagy öltözve. Fogalmad sincs róla, hogy
mindez mennyire különleges! – hadarom, és a szavaim
ráébresztenek a szomorú igazságra, hogy mennyi mindentől
fosztja meg magát Colton a döntései miatt. – De én tudom. És
erre vágyom. Miért szól mindig minden arról, hogy te mit
akarsz? Na, és velem mi van? Én talán nem érdemlem meg,
hogy azt érezzem, amit szeretnék, és ne fogjam vissza magam
valami rám erőszakolt szabály miatt?
Colton, továbbra is némán, feszült testtartással figyel.
Érzem, hogy távolodik tőlem. Egy könnycsepp csordul végig az
arcomon, miközben levegő után kapkodok a kirohanásom után.
Minden egyes lélegzetvételem kis felhőpamacsként kavarog.
Egyáltalán nem érzem jobban magam, mert nem oldódott meg
semmi. A fal, ami mögött Colton rejtőzött, és lassanként
átkukucskált fölötte, most hirtelen acéllal lett megerősítve.
Ránézek a szeretett férfira. A mellkasom összeszorul, a
szívem majd meghasad. Ettől tartottam. Ezért áll örökös
harcban egymással a szívem és az eszem. De még rettegve és
megsebezve is itt vagyok, és kitartóan küzdök Coltonért, mert
Teagannek igaza van: Colton ennyire jó. Aztán eszembe jutnak
Colton szavai.
Lángra gyújtottál, Rylee.
Te... Ez... Halálra rémiszt.
Úgy érzem, sosem fogok tudni betelni veled.
Teszek egy lépést felé, mert szeretném megérinteni.
Rettenetesen vágyom erre, mert muszáj emlékeztetnem arra,
hogy szikrázik köztünk a levegő, amikor egymáshoz érünk. Meg
kell próbálnom megakadályozni, hogy Colton kicsússzon a
kezeim közül. Mintha a szelet akarnám megragadni.
Kinyújtom feléje remegő kezemet, és a mellkasára helyezem. A
tekintete követi a mozdulatomat. Érzem, hogy válaszul
megmerevedik. Ez a rá jellemző mozdulat arculcsapásként ér és
teljesen kikészít.
A tekintetét keresve látom, hogy tisztában van vele,
mennyire megbántott ezzel az apró mozdulattal. A
testbeszédében rejlő visszautasítás mindennél többet mond.
Colton ösztönösen felemeli a karját, hogy az ölelésével
megpróbáljon kiengesztelni, de nem engedhetem, hogy ez
történjen. Nem hagyhatom, hogy magához szorítson, pedig
mindennél jobban szeretnék most ölelő karjai között lenni,
mert semmi sem változott köztünk. És tudom, hogy ha a
karjaiba vetem magam, akkor ismét alárendelem magam
mindennek, csak ne veszítsem el a legféltettebb kincsemet: őt.
De nekem az egész Colton jár, akit ő képtelen – pontosabban
nem hajlandó – átadni nekem.
El akarom tolni magam a mellkasától, mire a szorítása
erősödik a vállamon. Megpróbál magához ölelni, de én küzdök
ellene. Amikor Colton nem reagál... Feladom.
– A rohadt életbe is, harcolj! Harcolj, Colton! – kiáltok rá.
Kétségbe vagyok esve, a hangom remeg, és attól félek, hogy
mindjárt elbőgöm magam. – Magadért, értünk, értem! –
kérlelem. – Ne szokj hozzá ahhoz, hogy ellöksz magadtól! Ne
szokj hozzá ahhoz, hogy gondolkodás nélkül hátat fordítasz
nekem! – Továbbra is próbálok erős maradni, de a gát egyszer
csak átszakad, és ömlik a könny a szememből. – Mert én is
számítok, Colton. Én is ugyanúgy megérdemlem a többet, mint
te. Ami kettőnk között van, az nem semmiség!
Eluralkodnak rajtam az érzelmek. Megadom magam a
könnyeknek, a félelmeimnek és a fenyegető ürességnek.
Megadom magam Coltonnak, aki a karjába von, és magához
ölel. A hátamat, a karomat, a tarkómat simogatja. Az érzés
keserédes, mert tudom, hogy múlandó. Tudom, hogy sose fogja
kimondani azokat a szavakat, amiket annyira kétségbeesetten
szeretnék hallani, amiket muszáj lenne hallanom – hogy ami
kettőnk között van, az jelent valamit... akármit... bármit a
számára.
Tudatosan az emlékezetembe vésem ezt a pillanatot.
Colton melegségét.
Kérges ujjai érintését a bőrömön.
A halántékomnak szorított állkapcsát.
Csitító susogását.
Az illatát.
Lehunyt szemmel iszom mindezt magamba, mert tudom,
hogy megrémisztettem. Tudom, hogy túl sokat kérek, holott
sok más nő örömmel beérné kevesebbel is.
– Rylee... – Suttogva babusgat. A zokogásom hüppögéssé
csendesedik.
Hallgatok, csak remegő lélegzetvételem töri meg az éjszaka
csendjét. Colton kezével a vállamon elhúzódok, hogy az
arcomba nézhessen. Megacélozom magam, mielőtt én is a
szemébe néznék. Félelmet, zavart és bizonytalanságot látok
benne, és arra várok, hogy kimondja, ami a nyelve hegyén van.
Belső küzdelme általában kiül szenvtelen arcára, mielőtt sikerül
visszanyernie az uralmát az érzelmei felett. A mellkasom sajog,
ahogy levegőt veszek, és lélekben felkészülök, mert a látványtól
pánikba esem. Megadom magam a sorsomnak, mert tudom,
hogy Colton arra készül, hogy elhagyjon.
Hogy búcsút vegyen tőlem.
Hogy darabokra törjön.
– Többet érdemlek, Colton – lehelem a fejemet csóválva, és
egy könnycsepp szalad végig az arcomon. Colton a szemével
követi az útját, mielőtt visszanézne rám. Egy pillanatra
ellágyítja tekintetét az aggodalom, miközben nagyot nyel, és
egyetértően bólint. A tekintetével figyelmesen követi a
mozdulataimat, ahogy kinyújtom a karom, és az állára simítom
a tenyerem. Érzem, hogy a kezem alatt megfeszül az állkapcsa.
– Tudom, hogy pont ez az oka, amiért szabályokat és
feltételeket szabsz, de többé nem tudom betartani őket. Többé
nem tudok ilyen nő lenni számodra.
Az utolsó mondatomnál lehajtom a fejem, kerülöm a
szemkontaktust, mert nem bírnám elviselni a reakcióját. Hiába
akarom őt, ha nem kaphatom meg, vagy visszautasít... Mindkét
esetben apró darabokra szaggatja már amúgy is megtépázott
szívemet. Mélyet sóhajtok, a tekintetem rögtönzött
díszzsebkendőjére siklik, és ámulva tűnődök el azon, hogy
mennyire egyszerűnek tűnt minden pár órával ezelőtt, amikor
Colton alulöltözött volt, én pedig túlöltözött.
Megszorítja a felkaromat, én pedig kényszerítem magam,
hogy ránézzek. Örülök, hogy így teszek, mert a tekintetétől
elakad a lélegzetem. A dögös rosszfiú úgy fest, mint egy gyerek:
bepánikolt és halálra rémült. Keresem a legmegfelelőbb
szavakat, mert ahogy itt áll, ezzel a tekintettel, pontosan úgy
néz ki, mint a Házban lakó fiúk. Egy pillanatba beletelik, mire
képes vagyok megszólalni.
– Sajnálom, Colton – mentegetőzök a fejemet rázva. –
Semmi rosszat nem tettél ma este, csak az voltál, aki... De
láttam az exeidet, akik még mindig utánad epekednek... –
Felsóhajtok. – És én nem akarok erre a sorsra jutni három
hónap múlva. Nem akarok kívülálló lenni. Nem tudom alávetni
magam az általad felállított szabályoknak, és vakon követni
őket. Azt akarom, hogy nekem is legyen beleszólásom. – Colton
a fejét ingatja, ösztönösen elutasítva az ötletet, de szerintem
nincs is tudatában, hogy ezt teszi. Erősebben szorítja a
karomat, de nem mond semmit, hogy megcáfolja a szavaimat.
– Nem szerelmet várok tőled, Colton – folytatom a
suttogásnál alig hangosabban, miközben a tudatom azt üvölti,
hogy dehogynem. Azt akarom, hogy Colton úgy szeressen,
ahogy én őt. A szeme elkerekezik a vallomásom hallatán.
Hangosan beszívja a levegőt. – Nem is hosszú távú
elköteleződést várok tőled. Csak azt akarom, hogy
felfedezhessem ezt – bármi is legyen köztünk anélkül, hogy
azon kellene aggódnom, hogy olyan képzeletbeli határokat
lépek át, amelyeknek még a létezéséről sem tudok. – A
tekintetemmel kérlelem Coltont, hogy értse meg a szavaimat.
Hogy tényleg meghallja, amit mondok, ne csak azt, amit hallani
akar. – Arra kérlek, hogy hadd legyek a barátnőd, Colton. Nem
holtodiglan-holtomiglan, és nem is a jól bevált egyezségeddel.
Csak egy esélyt szeretnék... – A hangom megbicsaklik, tudva,
hogy lehetetlent kérek. – Hogy azt mondd nekem, legalább
megpróbálod...
– Soha nem voltál számomra egyez...
– Nevezzük nevén a dolgot! – Felvont szemöldökkel nézek
rá, és megpróbálom életre kelteni a nemrég az ereimben
tomboló tüzet, aminek a helyét azóta fásultság vette át. –
Ahányszor csak megszegem az egyik ostoba szabályodat,
szokatlan módokon adod a tudtomra, hogy hol a helyem.
Egymásra meredünk, a szánkban kimondatlan szavak.
Colton fordítja el elsőnek a tekintetét, megtörve a
szemkontaktust. Leveszi a szmokingját, és a vállamra teríti.
Még a bajban is talpig úriember, de míg normális esetben az
ujjai elidőznének a bőrömön, most gyorsan visszahúzza őket.
– Sosem akartalak megbántani, Rylee. – Rekedt hangja
sebezhetőségről árulkodik, amit korábban sosem hallottam.
Erre nem számítottam. Lehajtja és lassan ingatja a fejét,
miközben káromkodik a bajsza alatt. A hotelszobában töltött
éjszakából ismerős érzés önt el, mire az összes levegő kiszorul a
tüdőmből. – Nem akarok többé fájdalmat okozni.
Ennyi volt.
 Itt és most szakít velem. Megteszi azt, amire én minden
erőfeszítésem ellenére sem voltam képes. A tenyeremet a
mellkasára szorítom, megpróbálva elűzni a testembe hasító
fájdalmat. A hajába túr, én pedig remegve várok, hogy
folytassa, de reménykedek, hogy mégsem teszi. Felemeli a fejét,
és vonakodva a szemembe néz. Teljesen lemezteleníti magát,
annyira egyértelmű érzelmek áradnak a szeméből – félelem és
elhagyatottság –, hogy nehezemre esik állni a pillantását.
És ekkor leesik a tantusz. Rájövök, hogy azért büntetem
Coltont, mert nem harcol értem, holott a szülein kívül harcolt
valaha érte valaki igazán? Nem a pénzes vagy a hírnevet
szerzett Coltonért, hanem a kisfiúért, aki volt, és a férfiért,
akivé vált. Biztos vagyok benne, hogy több évig bántalmazták és
elhanyagolták. Vajon mondta neki valaha valaki, hogy szereti,
de nem ezek ellenére, hanem pont ezek miatt? És hogy
mindezek a tapasztalatok együtt tették őt jobb emberré, jobb
férfivá? Hogy elfogadják őt teljesen, feltételek nélkül, a maga
őrjítő, bonyolult, de melegszívű teljességében?
Fogadok, hogy senki.
Bármennyire is meg vagyok bántva, és szeretném ostorozni
Coltont, egy részem szeretne hátrahagyni neki valami olyat,
amit még nem kapott senkitől. Valamit, amiről eszébe jutok.
– Érted, Colton... – halkan beszélek, a sorsomba
belenyugodva, de az őszinteségem egyértelműen kihallatszik a
hangomból – ...megpróbálnám. – Látom, hogy összerezzen a
vallomásom hallatán. A szája kinyílik, a feszültség kiáll az
állkapcsából, mintha megdöbbentené az, hogy kész vagyok érte
kockázatot vállalni. Hogy úgy vélem, hogy megéri a
kockázatot.
Tesz egy lépést felém, kinyújtja a kezét, és óvatosan
megfogja az állkapcsomat. Átható tekintete fogva tartja az
enyémet, a szája nyílik és csukódik, de egy hang sem jön ki a
torkán. Amikor durva és kérges hüvelykujjával végigsimít az
alsó ajkamon, hevesen beszívom a levegőt. Mérhetetlen
szomorúság vesz rajtam erőt, amikor ráébredek, hogy a
durvaság és a puhaság pontos jellemzést ad rólunk.
– Érted, Rylee... – suttogja megtört hangon. Általában
magabiztos keze alig érezhetően remeg az arcomon, és
esküszöm, látom, hogy félelem lobban a szemében, majd pislog
egyet, hogy elűzze a szemébe tolakodó könnyeket. –
Megpróbálom.
Megpróbálja? Olyan hirtelen vesz más fordulatot a
beszélgetés, hogy teljesen összezavarodok. Hihetetlenül
mélyről váratlanul magasra szárnyalunk.
– Megpróbálod? – A hangom megbicsaklik, nem hiszek a
fülemnek.
Ellenállhatatlanul pajkos mosolyának csak halvány árnyéka
jelenik meg a szája sarkában, a hangjából izgatottság csendül
ki.
– Igen – ismétli meg. A tekintete fogva tart, míg végül
lehunyom a szemem, Colton hozzám hajol, és az eddigi
leggyengédebb, legodaadóbb csókkal ajándékoz meg. Aztán
megpuszilja az orrom hegyét, majd a homlokomnak támasztja a
homlokát. A lélegzete az ajkamat csiklandozza. Érzem, hogy a
szíve őrült ritmusban ver, és engem is majd szétvet az öröm és a
reménykedés.
Jóságos ég! Colton megpróbálja. Küzdeni fog értünk. Értem.
Önmagáért. Olyan sok kimondatlan dolog húzódik a kijelentése
mögött. Olyan sok ígéret, félelem, sebezhetőség és az arra való
hajlandóság, hogy szembenézzen azzal, ami megmérgezi az
álmait és folyamatosan kísérti az emlékeiben – csak azért, hogy
megpróbáljon velem lenni.
 Lehajtja a fejét, és ismét megcsókol. Lassan és lágyan ér
egymáshoz a szánk, a nyelvünk táncot jár. Tele vagyunk
kimondatlan szavakkal, amitől könnyek gyűlnek a szemembe.
Colton végül ismét megcsókolja az orromat, majd olyan
szorosan magához ölel, hogy majd összeroppant. Felsóhajtok.
Örömmel fogadom a melegségét, az erejét, és élvezem, hogy
magas, izmos teste tökéletesen illeszkedik az idomaimhoz.
Beszívom az illatát, és a szívverését hallgatom.
Lehajol, arcát a halántékomhoz simítja, és a sóhajtása egy
elmotyogott eskühöz hasonlít. Sőt, úgy hangzik, mintha valami
varázspuncit emlegetne, de amikor felkapom a fejem, ő csak a
fejét csóválva vigyorog.
– Mihez kezdjek veled, Rylee? – Szorosabban ölel magához,
mire borzongás fut végig a gerincemen. – Mihez kezdjek veled?
– Ismét felsóhajt, én pedig elfojtom a feltörni készülő
hisztérikus nevetést, ahogy még jobban hozzásimulok.
Testemnek feszülő teste, az ígérete nyomán érzett
megkönnyebbülés és a ma esti csábítása miatt kétségbeesetten
többre vágyom, mint egy plátói ölelésre a kertben.
Hogy lehetséges, hogy egy ilyen egyszerű kijelentés annyira
felizgat, hogy érzelmileg és fizikailag is elvonja a levegőmet, és
kétségbeesetten vágyom Colton érintésére? Az ujjai
végigsiklanak a nyakamon, aztán kínzó lassúsággal
megindulnak lefelé, és a ruhám hasítéka alatt utat találnak a
legérzékenyebb pontomig. Fájdalmasan vágyom gyakorlott
keze érintésére, és amikor megteszi, esküszöm, úgy érzem,
hogy rögtön millió darabra hasadok szét az élvezettől. Fojtott
nyögés tör fel belőlem.
Nekidőlök, a homlokom a mellkasának feszül, a karommal a
bicepszét szorítom. Nem tudom biztosan, hogy a reakcióm
annak tudható-e be, hogy Colton hajlandó megpróbálni értem,
vagy az élvezet nagyságának, de a testem a normálisnál
gyorsabban izgul fel. Annyira közel járok! Annyira közel járok a
csúcshoz, hogy a körmeim a karjába vájnak. Colton ujjai még
egyszer oda-vissza csúsznak, majd vadul felnyög.
– Még nem... Benned akarok lenni, amikor elmész, Rylee –
mormogja a hajamba temetve az arcát. – Mindennél jobban
vágyom rá.
Hangosan beszívom a levegőt, az izmaim és az idegeim
pattanásig feszülnek attól, hogy érzem hozzám simuló testét,
hogy nem tudom türtőztetni magam. Úgy vetem rá magam,
mint egy függő az adagjára. Egyik kezemmel megragadom a
tarkóját, ösztönösen a hajába túrok, és lefelé húzom a fejét,
hogy megcsókolhassam. A másik kezemet a férfiasságára
teszem, és végigsimítok a nadrágja alatti dudoron. Colton
torokhangon felnyög, bizonyítva, hogy benne is pontosan
ugyanakkora vágy lobog, mint bennem.
Mohó kétségbeeséssel csókolom, a szenvedély elszabadul
közöttünk. A csókunkba beleadom minden eddig visszatartott
érzésemet. Colton keze becsúszik a rám adott szmokingzakója
alá. A ruhámon keresztül megérinti a hátamat, követi a csípőm
ívét, amivel olyan gyönyört okoz, hogy elvesztem tőle az eszem,
és levegő után kapkodok.
– Colton! – nyögök fel, ahogy apró csókokkal hinti tele a
nyakamat, ami földrengéshez hasonló élvezettel rázza meg a
testemet.
– Autó. Parkolóház. Most! – Ennyit mond mohón a csókok
között. Az ő önuralmának is lőttek.
Egy artikulálatlan nyögéssel jelzem, hogy benne vagyok, de a
testem képtelen elengedni Coltont, aki kezével a hajamba túr,
és megragadja, hogy felnézzek rá. A szemében örvénylő sötét
vágytól a combom megremeg, a legérzékenyebb pontom pedig
megváltásért könyörög.
Ry, ha nem tűnünk el innen most rögtön, akkor mindjárt
azon a padon találod magad, ahova remek kilátás nyílik a
hotelszobákból. Vágytól fátyolos figyelmeztetésétől nagyot
nyelek. Lehajol, gyorsan megcsókol, és a nyelvével végigsimít az
alsó ajkamon. – Miattad oda az önuralmam, édesem. A liftbe.
Most rögtön! – parancsolja.
Az oldalához húz, a kezével a csípőmet markolja, ahogy
sietősen lépkedünk. Szabad kezével előveszi az iPhone-ját a
zsebéből.
– Sammy, hol van Szex.
– Hangosan felnevet, a hangját visszaverik a betonfalak,
amelyek mellett elhaladunk. – Te olvasol a gondolataimban.
Kurva jó vagy, Sammy... Oké, majd hívlak! – Visszasüllyeszti a
telefont a zsebébe, ahogy elérünk egy átjárót. Az iménti
telefonbeszélgetés felkeltette kíváncsiságomat. Colton
jobbra-balra tekinget, sürgetően felméri a lehetőségeket, majd
jobbra fordít.
Pillanatokon belül egy parkolóház liftjében találjuk
magunkat. Amint becsukódik a piszkosszürke ajtó, Colton
jelenléte betölti a kis teret, és mielőtt a lift megindulna fölfelé,
Colton a falhoz szorít a szája vad mohósággal csap le az
enyémre. Még levegő után kapkodni sincs időm, máris csilingel
a lift. Colton elhúzódik tőlem, én pedig remegek a mindent
elemésztő szenvedélytől.
 18. FEJEZET

A LIFTBŐL KILÉPVE KUNCOGNI KEZDEK. Mégis kivé

változom, amikor Coltonnal vagyok? Ki ez a pimasz, buja nő,
aki ennyire tudatában van a vonzerejének? Határozottan nem
voltam ilyen egy órája. Esküszöm, ez a Colton-hatás.
A meglepetéstől összerezzenek, amikor a sarkon befordulva
szembetaláljuk magunkat Sammyvel.
– Üdv, Sammy! – köszöntöm félszegen, mert ismét
szemtanúja annak, hogy a Colton által kitaposott ösvényen
haladok a bujaság felé. Sammy érzelemmentes arccal bólint, és
átnyújtja a kulcsot Coltonnak.
– Köszönöm! Minden tiszta? – kérdezi.
– Igen – bólint Sammy, majd belép a felvonóba.
– Gyere! – parancsolja Colton, és megránt a karomnál fogva,
mire rajta landolok, és az ajka mohón lecsap az enyémre. A
tiltakozása ellenére eltolom magamtól, és körbekémlelek, hogy
meggyőződjek róla, nincsen nézőközönségünk. A tekintetem
azonnal egy elképesztően dögös, karcsú, vörös sportkocsin
állapodik meg a másik sarokban. Nem igazán érdekelnek az
autók, de ha tényleg Szex a neve, akkor határozottan illik hozzá.
Amikor elszakítom a tekintetem a kocsiról, meglepetten
látom, hogy a szürke garázs teljesen kihalt.
– Hogyan...? – Colton rám villantja „a hírnév ezzel jár”
vigyorát, mire megcsóválom a fejem. – Sammy intézte el?
 – Ühüm. – A keze felcsúszik a derekamon, és a ruhán
keresztül megmarkolja a mellem. A vágytól halk nyögés hagyja
el a számat. Kívánom Coltont. Érezni akarom, ahogy meztelen
teste mozog rajtam. Bennem.
– Jaj, Colton! – Felsóhajtok, és elolvadok, ahogy az ujjai utat
találnak a ruhám alá. – Az embered rászolgált a fizetésemelésre
– mormogom, ahogy bizonytalan léptekkel, egymást simogatva
megindulunk a kihalt garázs távolabbi végébe. Colton
hangosan felnevet a megjegyzésem hallatán, a hangja
összekeveredik a magas sarkúm falakról visszaverődő
kopogásával. Kiverem a fejemből azt az ide nem illő gondolatot,
hogy vajon mi mindent tapasztalhatott meg Sammy, mióta
Coltonnak dolgozik. Az a múlt volt, Colton múltja.
És most ő a jelenem. Most csak az számít, hogy Colton
hajlandó megpróbálni.
Amikor elérjük a kocsit, elönt a megkönnyebbülés, hogy
végre eltűnünk innen. Ebben a pillanatban önző vagyok. Nem
érdekel a gála, a jótékonykodás, semmi. Csak a bennem
örvénylő érzelmekre tudok gondolni, a kielégülést követelő
szükségleteimre, ahogy az anyósülés felőli ajtóhoz navigálok.
De Colton mereven áll, nem mozdul, csak fogja a kinyújtott
karomat. Ránézek, mire a pillantása a kocsi elejére siklik, majd
vissza rám. Buja vigyor jelenik meg a szája sarkában, amitől
egészen megszédülök.
– Nem, nem – mondja, mire zavartan nézek rá.
Most mi van? Mégsem kíván... vagyis... Ó, azt a kurva
életbe!
Colton látja, mikor esik le nekem a tantusz.
– Itt. – Az autója karcsú, vörös motorháztetejére mutat.
Habozva elpirulok. Eszembe jut, amikor a Starbucksban
váratlanul azt mondtam neki, hogy azt akarom, hogy a
motorháztetőn tegyen a magáévá. Úgy tűnik, mintha évek
teltek volna el azóta.
– Most rögtön! – mordul fel.
Én meg a nagy szám. Nagyot nyelve körbepillantok, majd
ismét Coltonra nézek. Képtelen vagyok levenni róla a szemem.
– Itt?
– Itt. – Elvigyorodik, mire izgatottság lesz úrrá rajtam. –
Még nem rontottalak meg eléggé...
– De...
– Ne akadékoskodj, Rylee! Ha minden szabályt betartasz,
minden jóból kimaradsz, bébi. – Csak Colton képes Hepburnt
idézni egy ilyen pillanatban, ráadásul észbontóan szexi és
izgató módon. A szemében várakozás ül amiatt, amire
készülünk. Nincs az az isten, hogy lemondjak a lehetőségről,
hogy vele lehessek. A mai este eseményei – a limuzinos
közjáték, a folyamatos csábítás, az ígérete – után hat lóval sem
tudnának arrébb vonszolni.
Nincs időm aggódni a körülmények miatt, mert Colton
megragad, és lecsap a számra. Érzem a vágyát. Az éhségét. A
türelmetlenségét. Hogy mennyire kíván. Mindez olyan szédítő
egyveleget alkot, amitől borzongás fut végig a gerincem
mentén, és libabőrös leszek, miközben hátrafelé lépked velem.
Csak annyi időre válik el egymástól a szánk, amíg suttogva
felsorolja, milyen szemérmetlen dolgokat szándékozik tenni
velem.
Hogy milyen keményen fog megdugni. Hogy mennyire
szeretné, ha hangosan sikoltoznám a nevét. Hogy hányszor
akar eljuttatni a csúcsra.
Hogy mennyire őrjítően gyönyörű vagyok. Hogy mennyire
vágyik az ízemre.
A térdhajlatom a kocsi lökhárítójának ütődik, és Colton
lecsúsztatja a kabátját a vállamról. Kifordítva leteríti mögém a
kocsi motorháztetejére, miközben én a nadrágja cipzárával
babrálok, de a testemet elöntő folyékony forróságtól nem
működnek rendesen az ujjaim.
– Siess! – követeli sóvárogva és sürgetően.
Az izgalomtól kissé hisztérikus, csengő hangon felnevetek.
Colton karja mozdulatlan, miközben kissé eltávolodik tőlem,
hogy a szemembe nézhessen. Egy pillanatnyi nyugalom
viharos vágyunk tengerén. Kinyújtja a kezét, és az egyik ujjával
végigsimít az arcomon. Hitetlenkedő mosoly ül az arcán és a
szemében. Azt üzeni, nem hiszi el, hogy tényleg létezem. Hogy
ez tényleg igaz. A fejét csóválva mosolyra görbül a szája sarka,
a gödröcskéje elmélyül. Fogva tartja a tekintetemet, a kezével a
hajamba túr, megmarkolja, és félrehajtja a fejemet, felfedve
csupasz nyakamat.
Amint az ajka a bőrömhöz ér, a vágy és a szükség átveszi
felettem az irányítást. Az érzések, az érzelmek és a szenvedély a
mélybe húznak és felemésztenek.
Lehunyom a szemem. A testem egyszerre lágyul el és kap
lángra. Érzem Colton pulzusát a kezem alatt – ami végre életre
kel –, így le tudom rángatni róla a nadrágot és az alsónadrágot
addig, hogy kiszabadítsam ágaskodó farkát. Elégedetten
motyog valamit, amit nem értek, miközben az ujjaimmal forró
hímtagját izgatom.
– Rylee, kérlek, most! – zihálja apró csókok között. A
kezemmel tovább folytatom az édes kínzást, közben érzem,
hogy Colton feltolja a ruhámat, és a kezével megmarkolja
csupasz fenekemet.
Érzem Colton meleg ujjait, ahogy széttárja a lábamat, és
megfeszülök, tudva, hogy csak az érintésére van szükségem
ahhoz, hogy eljussak a csúcsra. Ujjai fürgén és izgatóan célba
találnak, amitől hangosan felnyögök.
A körmeimmel a vállába vájok, ahogy a lábam remegni kezd
a bennem egyre növekvő élvezettől.
– Colton! – zihálom, ahogy a gyönyör végigsöpör rajtam, és
csak egy halk nyöszörgésre telik tőlem, ahogy egyre
magasabbra és magasabbra szárnyalok. Ahogy hátravetem a
fejem, Colton ismét lecsap a számra. Az ujjai által keltett
forróság végigszáguld rajtam, és életre kelti a testem minden
porcikáját. Teljesen lángra gyújt, amikor két ujját belém
mélyeszti, hogy belülről is felfedezzen, míg a másik kezével
birtoklón a csípőmet markolja. Megadom magam felfedezőútra
indult kezének. Annyira fel vagyok izgulva, annyira hevesen
tartok a csúcs felé, hogy nem telik sok időbe, hogy egetrázó
szabadesésben érjem el a kielégülést.
A testemen végigsöprő gyönyörben benne van a várakozás, a
flörtölés, az este szép és kevésbé szép pillanatai. Colton egyik
kezével megfogja a nyakamat, és a hüvelykujját az állam alá
teszi, amikor kinyitom a szemem. Hüvelykujja simítása olyan,
mintha olajat öntene a már amúgy is lángoló tűzre. Ismét
megfeszülök, ahogy a gyönyör újabb hulláma járja át a
testemet. Eközben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét.
Vágytól izzó tekintettel figyeli, ahogy lassan magamhoz térek
azok után, hogy kibillentette a lábam alól a talajt. Mielőtt
felfognám, mi történik, Colton elveszíti az önuralmát, és a hűs,
polírozott motorháztetőre terített kabátjára fektet. Megragadja
a csípőmet, és feltolja a ruhámat, így deréktól felfelé takar a
ruha, de deréktól lefelé a harisnyán és a harisnyakötőn kívül
semmit sem viselek. Úgy igazítja a csípőmet, hogy egy
magasságban legyek vele, így csak a vállam és a nyakam pihen a
kabátja hűs selymén.
A tekintete végigsiklik meztelen testemen.
 – Jézusom, te nő! – motyogja vágytól rekedtes hangon.
Lehunyt szemmel várom az újabb kielégülést. Ugyan egyszer
már eljutottam a csúcsra, de a testem kétségbeesetten vágyik
arra, hogy magamban érezzen Coltont, hogy kitöltsön, és
elhozza nekem a fenséges gyönyört. – Nyisd ki a szemed, Rylee!
– parancsolja, ahogy a makkját a hüvelyem bejáratához
nyomja. Felnyögök az érzéstől, többre vágyom. Mindig többet
akarok, mert belőle sosem elég. – Nézni akarlak, miközben a
magamévá teszlek. Látni akarom, ahogy a szemed
elhomályosul a gyönyörtől.
Kinyitom a szemem, a tekintetünk összekapcsolódik. A
Colton szemében látott leplezetlen vágytól kiszárad a szám.
Ebben a pillanatban, a vihar előtti csendben, végérvényesen az
övé vagyok.
Egyesülésünkkor Colton torokhangjával együtt nyögök fel,
ahogy egy gyors mozdulattal belém hatol, és olyan mélyre
nyomul, hogy a csípője a medencémnek ütközik. A lökés
erejétől a cipőm sarka a hátának ütődik, nedves ölem követi
Colton minden egyes mozdulatát.
– Istenem, Rylee! – Hátravetett fejjel felnyög, a szája
kinyílik, az arcára élvezet ül ki.
Teljes erőből mozogni kezd. Hozzám – belém – igazítja
magát, így minden egyes lökéstől egyre jobban elvesztem az
eszem. Csak arra vagyok képes, hogy átadjam magam a
hihetetlen élvezetnek, amit minden egyes lökéssel nyújt, így
vele együtt lovagolom meg az elsöprő szenvedély hullámait.
Az alattam lévő zakó csúszdaként szolgál. Minden egyes
lökésnél felcsúszok a motorháztetőn, aztán visszaérkezek
Coltonra, hogy ismét elölről kezdje az édes és kínzó
nyomásokat. Ez a mozgás átütő erejű élvezetet eredményez, és
keményebb, gyorsabb orgazmushoz vezet.
 Megfeszítem az izmaimat, és felemelem a fejem, hogy
figyeljem az egyesülésünket. Hogy lássam, ahogy a
nedvességem borítja, amikor kihúzza magát belőlem, meg
amikor ismét belém temetkezik.
Hihetetlenül izgató látni, hogy mit teszek én vele, és ő velem.
– Colton! - nyögök fel természetellenes módon, amikor az
egyik ujjával végigsimít a csiklómon. A testem megremeg az
érintésétől.
– Az enyém vagy Rylee – hörgi a lökések között. – Hallani
akarom. Mondd, hogy az enyém vagy, Rylee! – parancsolja.
– Colton! – Levegő után kapkodva elsüllyedek a gyönyör
örvényében.
Az ujjaival a csípőmet markolja, az izmai megfeszülnek, én
pedig egy pillanatra magamhoz térek. – Igen, a tiéd vagyok,
Colton! – zihálom a lökések között. – A tiéd! – kiáltom, ahogy
elmerülök a forró élvezetben, ugyanabban a pillanatban,
amikor Colton egy vad nyögéssel és a nevemet ismételgetve elér
a csúcsra.
Pár perccel később még mindig levegő után kapkodunk. A
testünk továbbra is lüktet az egyesülésünk miatti adrenalintól.
Én nyitom ki először a szemem. Colton a csípőmet szorongatja,
bennem van, de amúgy teljesen fel van öltözve. Impozáns
alakja fölém magasodik. Nem csoda, hogy az összes
gondolatom és a szívem is az övé. Mindenem.
Az egész lényem.
Lassan ő is kinyitja a szemét, és vágytól elnehezült szemhéja
alól néz le rám. Lusta mosoly terül szét az arcán. Kielégült
sóhajt hallat, és mindketten felnyögünk, amikor kihátrál
belőlem, és lassan leengedi a lábamat. Megragadja a karomat,
hogy talpra állítson. Ettől a kabát a motorháztető legaljára
csúszik. A ruhám fura hangot ad ki, amikor találkozik a
hibátlan motorháztetővel, ahogy Colton talpra segít, én pedig
hangosan felkiáltok. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy
megkapjam Coltont, és fel sem merült benne, hogy
megkarcolhatom – vagy ami még rosszabb, hogy
behorpaszthatom – a kocsiját. A kocsit, ami valószínűleg többe
kerül, mint többévi fizetésem.
– Mi a baj, Rylee? – kérdezi, és hátrasandít a válla felett azt
gondolva, hogy valaki szemtanúja volt a kalandunknak, de
aztán visszanéz rám, mivel nem lát kukkolót.
– A kocsid... Szex. – Megadóan kimondom a nevét,
ugyanakkor nevetségesnek érzem magam amiatt, hogy így
hívom az autót. – Remélem, nem karcoltam meg.
Colton félrehajtott fejjel tanulmányoz, mintha elment volna
az eszem, majd hátraveti a fejét, és az egész testét rázó nevetés
tör fel belőle. Az ingét betűri a nadrágjába, és felhúzza a cipzárt.
– Nyugi, kedves, ez csak egy kocsi.
– De... egy kisebb vagyont ér, és...
– És ha baja esik, megjavíttatom vagy kicserélem. – Hozzám
hajol, és szédítő csókot nyom a számra, majd vigyorogva
elhúzódik. – De ha jobban belegondolok, ha esetleg megsérült,
akkor meg kell tartanom emlékeztetőnek... – Felvont
szemöldökkel néz rám, miközben megigazítja a mellényét, és
kiegyenesíti a csokornyakkendőjét.
– Egy kis szuvenír – mormogom, miközben lesimítom a
ruhámat a csípőmön.
Colton oldalra hajtja a fejét, és a vállam felett vet egy
pillantást a kocsira, majd ismét rám néz.
– Méghozzá micsoda szuvenír, cicám! – Füttyent egyet, és
buja mosoly terül szét csinos arcán. – És mostantól tényleg
rászolgált a nevére.
– Valóban. – Félénken elmosolyodok, ahogy Colton
szorosan magához ölel. Rám néz, az arcát beragyogja
ellenállhatatlanul szemtelen mosolya, kifejező szeme tele
érzelemmel. Lehajol, és finoman végigsimít a számon a
szájával. Csak az ajkunk ér egymáshoz, de a csók olyan lágy,
annyira érzelemdús, hogy az egész testemet elönti a kellemes
bizsergés.
Colton elhúzódik tőlem, és újra a vállamra teríti a zakóját,
majd kinyújtja felém a kezét.
– Gyere! Ideje visszamennünk, különben az embereknek
feltűnik, hogy leléptünk. – Hangosan, egyáltalán nem nőies
módon felhorkanok. Mintha a kipirult arcom és a csillogó
szemem nem lenne elég egyértelmű!
Colton a felvonók felé tartva megszorítja a kezem. A fejem
még mindig szédül a nemrég átéltek hevességétől és izgalmától.
Colton szorosabban magához von, és felnevet.
– Mi az? – kérdezem.
– Autó, Colton, élvezet – feleli rám nézve, felvont
szemöldökkel.
Az biztos.
– Nem, nagyon hideg – cukkolom kreatív, mégis
reménytelen találgatásai miatt.

***
Valamilyen szerencse folytán egy pillanattal azután érünk
vissza az eseményre, hogy bejelentik a vacsora felszolgálását.
Colton az asztalunkhoz kísér, ahol a többi szponzor már
elfoglalta a helyét. Kihúzza nekem a széket, leveszi a vállamról a
zakóját, és a szék háttámlájára teríti. Elkapom buja mosolyát,
ahogy a fejét csóválja, majd hozzám hajol, és azt suttogja:
– Tökéletes időzítés. – Nem tudom elfojtani a feltörő
nevetést.
Vacsora közben figyelem, ahogy Colton elbeszélget az asztal
körül ülő többi vendéggel, síkra száll a szívének kedves ügyek
támogatásáért, ugyanakkor válaszol a közelgő futammal
kapcsolatos kérdésekre. Az asztalnál ülő idősebb nőket az ujja
köré csavarja, a férfiak pedig irigy pillantásokkal méregetik
vonzó arca és bakancslistás életvitele miatt.
Colton határozottan az ellentétek egyvelege. Érzelmileg
zárkózott és visszahúzódó, ugyanakkor nyitott és odaadó, ha
egy számára fontos ügyről van szó. Arrogáns és túlságosan
magabiztos, mégis van benne valami csendes, alig észrevehető
sebezhetőség, amit meg-megpillantok, amikor nem zárkózik el
előlem. Gond nélkül elcseveg a teremben jelenlévő
dúsgazdagokkal, és könnyedén szót ért egy traumát
elszenvedett hétévessel, és pontosan tudja, mire van szüksége.
Pimasz és agresszív, ugyanakkor jószívű és gondoskodó. És
istenemre mondom, a pasi képes egyik pillanatról a másikra az
őrületbe kergetni, aztán meg elérni, hogy remegjen tőle a
térdem.
A kockás zászló formájú mandzsettagombok láttán
elmosolyodok, és tudom, hogy csakis Colton képes egy ilyen
furcsa kiegészítőt kifinomult és elegáns módon viselni. Aztán
azon kapom magam, hogy a kezét figyelem, és azon tűnődöm,
hogy mit találok rajta olyan hihetetlenül szexinek. Figyelem,
ahogy az ujjaival szórakozottan forgatja a pohara nyakát, és
ahogy az ujjai fel-le siklanak a párás üvegen. Eszembe jut,
milyen helyzetekben mutatkozott már meg a kézügyessége.
Amikor felpillantok, Colton vidáman méreget, tudva, hogy a
gondolataim közel sem ártatlanok. Az ajkához emeli a poharat,
belekortyol. de nem veszi le rólam a szemét.
Aztán hozzám hajolva a fülembe suttog.
 – Ahányszor a számhoz emelem a poharat, érzem az
illatodat az ujjaimon. Számolom a perceket, amíg végre lassan
és ráérősen szerethetlek, Rylee – suttogja. A hangja
megbizsergeti minden porcikámat. – Minden finom
négyzetcentiméteredet fel akarom fedezni. – Megcsókolja az
arcomat. – Aztán pedig az öntudatlanságig keféllek – mordul
fel.
A testem azonnal reagál a szavai nyomán támadó
gondolataimra.
– Állok elébe! – suttogom vissza. Colton hátravetett fejjel
nevet, mire minden szempár ránk szegeződik.
A vacsora további részét és a vendéglátónak az estély nemes
ügyéről tartott lelkes beszédét végigüljük. Colton
megkönnyebbülten felsóhajt, amikor végre felharsan a taps, és
az emberek szedelőzködni kezdenek.
– Hála istennek! – motyogja, amitől mosoly szökik az
arcomra. Ezek szerint nem csak én várom türelmetlenül a
parkolóházas légyottunkat követő eseményeket. – Kész vagy,
Ry?
– Kész és készséges – felelem, és élvezettel látom, hogy a
szavaimra Colton mozdulatlanná dermed.
– Ha készséges vagy, az jó – suttogja. – Ha nedves, az még
jobb.
– Egész este az voltam, Ace – felelem, és mosolyogva
konstatálom, hogy levegő után kapkod, ahogy követ az asztalok
tengerében.
– Colton! Hé, Donavan! – harsan fel jobbról egy hang.
Colton halkan káromkodik. A vállam felett ránézek.
– Rögtön jövök! – mondja, és gyors csókot lehel a számra.
Megfordul, és keresztülvág a termen, hogy üdvözölje az illetőt.
– Vincent! – szólítja meg Colton, aztán kezet ráznak, és úgy
veregetik egymás hátát, mint akik nem csupán ismerősök,
hanem jó barátok.
Az arcomon kedves mosollyal távolról figyelem őket.
Közben Coltonon merengek, és csodálkozva állapítom meg,
hogy milyen váratlan fordulatot vettek az este eseményei.
– Ugye tudod, hogy már nem sokáig lesz okod mosolyogni?
– szólal meg mellettem egy hang.
Összerezzenek. Már megint itt ez az ünneprontó!
– Micsoda kellemes meglepetés! – Negédes hangszínemet
finom gúny járja át. A tekintetemet továbbra is Coltonra
szegezem. – Jól telt az este, Tawny?
Figyelmen kívül hagyja a kérdésemet, és azonnal egy övön
aluli beszólással támad.
– Ugye tudod, hogy már most rád unt? Hogy már a
következő, mindenre kész jelöltet keresi? – Gonoszul felnevet
mély hangján. A szemem sarkából látom, hogy teljesen felém
fordul, a reakciómat fürkészve, de én nem vagyok hajlandó
megadni neki ezt az örömöt. – És te is ugyanolyan jól tudod,
mint én, hogy rengeteg nő verseng ezért az áhított pozícióért.
Boldog vagyok Colton ma esti ígérete miatt. Merésznek
érzem magam, és elegem van Tawny cseszegetéséből.
– Persze hogy tudom – közlöm vigyorogva. – De ne aggódj,
nem vagyok annyira naiv, mint hiszed, ami Colton igényeit
illeti. Nem vagyok Piroska. – Hallhatóan elakad a lélegzete,
ahogy leesik neki, hogy hallottam a korábbi beszélgetését.
Colton felpillant a társalgásból, a tekintetünk találkozik. Zavart
kifejezés suhan át az arcán, amikor meglátja, ki áll mellettem.
Kedvesen rámosolygok, jelezve, hogy ura vagyok a helyzetnek.
Azaz mindjárt az leszek.
– Lejárt az időd, Rylee! – folytatja Tawny a támadást.
Kortyolok egyet a kezemben lévő pohár pezsgőből, és
alaposan megválogatom a szavaimat. A hangom halk és undok.
– Hát, szerintem pedig neked kellene egy új óra, Tawny,
mert nekem úgy tűnik, hogy leragadtál a múltban. Javaslom,
hogy kerülj képbe az itt és mosttal, mert... ha megteszed,
rájössz, hogy többé nincs beleszólásod Colton magánéletébe, és
nem vagy hatással rá.
Figyelem, ahogy a benne tomboló haragtól a mellkasa
emelkedik és süllyed. Szeretném közölni vele, hogy ha ő
haragot érez, akkor vele összehasonlítva bennem kurva nagy
vihar tombol. És még csak most kezdek belejönni.
– Biztosan szar lehet, Tawny, hogy csak az jöhet számításba,
hogy Colton pótléka legyél. Szar lehet arra gondolni, hogy te
csak arra vagy jó, hogy visszatérjen hozzád, miután
végigpróbált mindenkit, akiről úgy gondolja, hogy talán jobb
lehet nálad. És, gondolom, ez hatalmas csapás az amúgy is
túlméretezett egódnak.
– Te kis kurva! – sziszegi. – Nem tudod kielégíteni a vágyait!
Te...
Gyorsan feléje fordulok, mire az arcomra kiülő kifejezéstől
eláll a szava.
– Jaj, mucus, pedig épp azt tettem. Vagy téged kefélt meg
vacsora előtt Szex motorháztetején a parkolóházban? Nem
hinném. – Leereszkedő mosollyal ajándékozom meg, de a
szememmel azt üzenem, hogy Colton az enyém, és húzzon a
picsába.
Tawny arckifejezése mindent megér. Kikerekedett szemmel
és szájtátva emésztgeti az imént hallottakat.
– Colton soha... – pihegi zaklatottan – ...az a Ferrari a
mindene. Sose kockáztatná meg, hogy egy karcolás essen rajta!
– Nos, talán mégsem ismered olyan jól, mint hitted. –
Ugyanazzal a lenéző mosollyal ajándékozom meg, amivel ő
engem oly sokszor. – Vagy így áll a dolog, vagy egyszerűen csak
az autója fontosabb volt neki, mint te. – Elhúzom a számat.
Ránézek, miközben ő lerombolt egóval megpróbálja feldolgozni
a szavaimat. – Azt hiszem, végeztünk. – Felnevetek, és Colton
felé veszem az irányt.
Istenem, ez jólesett! Megérdemelte.
Amikor odaérek Coltonhoz, kinyújtja a karját, és az
oldalához húz, miközben befejezi Vincenttel a beszélgetést.
Elköszönnek egymástól, és miután a barátja távozik, Colton
lehajol, és lágyan megcsókol.
– Ez meg mi volt? – puhatolózik.
Félrehajtott fejjel tanulmányozom, és az ujjammal
végigsimítok az állkapcsán.
– Semmi... Igazán semmiség – felelem, és az ismerős szó
hallatán elfintorodok.
 19. FEJEZET

BIZTOS, HOGY NEM FÁZOL?

– Ühüm – mormogom, miközben Colton a karomat
dörzsölgeti. Az óceán felől fújó hideg széltől megborzongok, de
nem akarom elrontani a pillanatot. Miután veszekedtünk a
kertben, az este olyan fordulatot vett, amit sosem fogok
elfelejteni.
Valami megváltozott Coltonban az este folyamán. Nem
tudom pontosan megfogalmazni, mi, de feltűnt pár dolog. A
lopott pillantások. Ahogy időnként hozzám ér, minden
különösebb ok nélkül, csak hogy tudassa velem, mellettem van.
A félénk mosoly, amivel jelezte, hogy egész éjszaka a
rendelkezésemre áll. Vagy talán mindezek eddig is jelen voltak,
csak én látom más szemüvegen keresztül a világot most, hogy
tudom, hogy Colton tesz egy próbát kettőnkért. Megpróbál
változtatni azon a szokásán, amivel kapcsolatban úgy véli, hogy
már beidegződéssé vált nála. Méghozzá miattam.
Koromsötét van, csak a félhold világít halványan az éjféli
égbolton. Lehunyom a szemem, és halkan dúdolom a
hangszórókból szóló Kiss Me Softly dallamát. Felemelem a
fejem, ahogy sós szellő ér a teraszhoz, ahol állunk. Colton a
vállamon nyugtatja az állát, hátulról átöleli a derekamat.
Elolvadok a melegségétől, sosem akarom elengedni. Ott állunk,
mindketten elveszve a saját gondolatainkban, átadva magunkat
az éjszaka varázsának, miközben teljesen tudatában vagyunk a
mélyben meghúzódó, örvénylő szenvedélynek.
Baxter a kapunál ugat, jelezve, hogy ki szeretne menni a
partra, mire Colton vonakodva elenged engem, hogy kinyissa
neki a kaput.
– Egy italt? – kérdezem, és azonnal vacogni kezdek, amint
nem érzem Colton testének melegét.
– Sört kérek, köszönöm.
Bemegyek a konyhába, és hozom az italokat. Amikor
visszamegyek, Colton a korlátnak támaszkodva áll a
gondolataiba merülve és az éjszakai égboltot kémlelve. Széles
válla és a nadrágból kihúzott, fehér inge éles kontrasztot alkot a
sötét égbolttal, ami ismét eszembe juttatja a sötétséggel küzdő
angyalt.
Leteszem a borospoharam a tornácon lévő asztalra, és
hátulról közelítek Colton felé. A megtörő hullámok hangja
elnyomja a lépteim zaját. Átbújtatom a karom Colton karja
alatt, a mellkasomat a hátához szorítom, és átölelem a derekát.
Egy másodperccel később Colton hevesen megfordul, és
kétségbeesett segélykiáltás hagyja el a száját, ami visszhangzik
az éjszakában. A söre kirepül a kezemből, és csörömpölve
széttörik a padlón. A mozdulatai nyomán oldalra sodródom, a
csípőm nekicsapódik a korlátnak, és azonnal sajogni kezd.
Amikor kisöpröm a hajam az arcomból, és felnézek, Colton
velem szemben áll. A keze ökölbe szorul az oldala mellett,
dühösen csikorgatja a fogát, a szemében féktelen indulat – vagy
félelem –, a mellkasa zihálva emelkedik és süllyed.
A tekintetünk egymásba kapcsolódik, én pedig
mozdulatlanná dermedek. A kezemet a csípőm sajgó pontjára
szorítom. Számtalan érzelem száguld keresztül Colton szemén,
miközben engem figyel.
 Végül megtörik az arcára kiülő rettegés. Láttam már ilyet
korábban. Azoknál jellemző ez a mindent elemésztő, nyers
félelem, akiket bántalmaztak, és visszaemlékeznek az átélt
traumára. Direkt nem fordítom el a szemem Coltonról. Tudom,
hogy egyedül a hallgatásommal tudok segíteni neki abban, hogy
áttörje az őt körülvevő homályt.
Eszembe jut a legutóbbi reggel, amit ebben a házban
töltöttem, és hogy mi történt, amikor összegömbölyödtem a
háta mögött. És mélyen legbelül tudom, hogy a vele történtek
és a lelkében élő sötétség összefügg ezzel. Az a mozdulat, hogy
valaki átöleli hátulról, a felszínre hoz egy emléket, és egy
pillanatra eszébe juttatja az elszenvedett szörnyűségeket.
Colton mélyen, remegve beszívja a levegőt, majd elfordítja
rólam a szemét. Egy pillanatra lenéz a padlóra, aztán teljes
erejéből, elnyújtott hangon felkiált.
– Az isten verje meg!
Összerezzenek, ahogy a hangját visszaveri a végtelen, sötét
éjszaka. Olyan mérhetetlen haragról és zaklatottságról
árulkodik a kiáltása, hogy szeretném magamhoz ölelni és
megnyugtatni, de ahelyett, hogy felém fordulna, a korlátnál
állva próbálja meg összeszedni magát. Férfias vállát – amelyet
nemrég még csodáltam – most olyan súlyos teher nyomja,
amiről elképzelésem sincs.
– Colton? – Nem válaszol a kérdésemre, egyenesen a
semmibe mered. – Colton? Sajnálom. Nem akartam...
– Csak ne csinálj ilyet többet, jó? – förmed rám. Igyekszem
nem magamra venni a kirohanását, de látom, hogy szenved, és
segíteni akarok.
– Colton, mi tört...
– Nézd! – Megpördül, hogy szembenézzen velem. – Nem
mindenkinek jutott ki a kibaszottul tökéletes külvárosi családi
házas, kutyás gyerekkorból, Rylee. Tényleg tudni akarod, hogy
volt, hogy napokig éheztem, és senki sem törődött velem? Hogy
anyám arra kényszerített, hogy... – Elhallgat, a keze ökölbe
szorul, a tekintete a távolba réved, majd erőnek erejével ismét
rám összpontosít. – Hogy mindent megtett annak érdekében,
hogy biztosan megkapja a kibaszott következő adagját, amivel
belőhette magát. – A hangja túlcsordul az érzelmektől, de
haragot nem érzek benne.
Képtelen vagyok levegőt venni. Sajog a szívem Coltonért és
azért, mert ilyen emlékek kínozzák. Szeretném megérinteni.
Megölelni. Szeretkezni vele. Hagyni, hogy elvesszen bennem.
Bármit, csak elérjem, hogy egy pillanatig megfeledkezzen az
emlékeiről.
– A fenébe is, ne haragudj! – Bűnbánóan felsóhajt,
megdörzsöli az arcát, és felnéz az égre. – Amikor veled vagyok,
folyton bocsánatot kérek. – Ismét rám néz, és zsebre dugja a
kezét. – Sajnálom, Ry! Nem akartam...
– Természetes, hogy így érzel. – Odalépek hozzá, és a
kezemet az arcára simítom. Az arcát a tenyeremnek nyomja, és
elfordítja, hogy csókot nyomjon a közepére, majd lehunyja a
szemét, hogy megeméssze a benne kavargó érzelmeket.
Melengeti a lelkemet, hogy elfogadja a vigasztalásomat.
Reménykedek, hogy idővel talán megnyílik előttem.
Leplezetlen sebezhetősége megérinti a szívemet, és megnyitja a
lelkemet. Magába szippant. Mélyen és kutakodva nézek a
szemébe, amikor kinyitja.
– Mi történt, Colton?
– Mondtam már neked, hogy ne akarj helyrehozni...
– Csak próbállak megérteni. – Még egyszer végigsimítok az
arcán, végül a szívére teszem a kezem.
– Tudom. – Kifújja a levegőt. – De erről nem szeretek
beszélni. A fenébe is... Ilyenről senkinek sem lenne szabad
beszélnie. – Megrázza a fejét. – Mondtam már neked, hogy
életem első nyolc éve egy kibaszott rémálom volt. Nem akarom,
hogy tudd a részleteket... Ez... A kurva életbe! – Az ökle akkorát
csattan a korláton, hogy Baxter és én is megijedünk. – Nem
vagyok hozzászokva ahhoz, hogy magyarázkodjak. –
Megfeszült állkapcsán ugrál az izom. Hallgatunk egy ideig,
majd Colton szomorú mosollyal lenéz rám. – Komolyan
mondom, ez is miattad van.
– Miattam? – kérdezem elképedve. Mégis mi közöm van
nekem a történtekhez?
– Ühüm – mormogja átható tekintetét rám szegezve. –
Eddig sosem nyíltam meg senkinek. Sose engedtem betekintést
a... – Colton a fejét csóválja, egyszerre ül zavar és
megvilágosodás az arcán. – Olyan sokáig képes voltam kizárni a
dolgokat. Nem törődni az érzelmekkel, nem törődni semmivel,
de te... Te lebontod a falakat, amelyekről azt sem tudtam, hogy
építem őket. Érzelmeket ébresztesz bennem, Rylee.
Úgy érzem, mintha az összes levegő kiszorult volna a
tüdőmből. Colton szavaitól nem jutok szóhoz, ugyanakkor
cikáznak a fejemben a gondolatok. A lehetőségek pislákolva
életre kelnek. Remény tölt el. Leomlanak a saját falaim. A
szívem csordultig telik szeretettel Colton vallomása miatt.
Szép ívű száját összeszorítva felemeli a kezét, és a vállamra
teszi. Hüvelykujjával szórakozottan simogatja fedetlen
kulcscsontomat.
– És attól, hogy így érzek, holott hozzászoktam ahhoz, hogy
homályban éljem az életemet... Felszínre törnek a régi dolgok...
Régi csontvázak, amikről azt hittem, hogy jó alaposan bezártam
őket a szekrénybe.
A másik kezét a derekamra teszi, és magához húz. A
nyakához szorítom az arcomat, és beszívom az egyedi
Colton-illatot, amiből úgy érzem, sosem elég. Erős karjával
átölel, úgy kapaszkodik belém, mintha szüksége lenne arra,
hogy érezzen, mert ez segít eltörölni az emlékeit.
– Olyan sokáig éltem úgy, hogy megpróbáltam elzárkózni az
emberek elöl. Ettől a fajta érzelemtől... Rylee, van fogalmad
róla, hogy mit teszel velem?
A szavai tovább táplálják a szívemben bimbózó szerelmet, de
tudom, hogy Colton zavarban van a saját váratlan vallomása
miatt, én pedig nem akarom, hogy kiakadjon, amikor hirtelen
rádöbben erre. Itt az ideje a bokszutcának. Úgy érzem, tennem
kell valamit, hogy könnyedebb mederbe tereljem a beszélgetést,
és elűzzem a démonait, még ha csak ma estére is.
Hozzáhajolok, és lassú, szédítő csókkal vonom el a figyelmét
addig, amíg meg nem érzem az ölemnek feszülő ágaskodó
férfiasságát.
– Azt hiszem, ez elég egyértelmű válasz – mormolom a
nyakának.
Feltörő nevetésétől reszket a mellkasa, és vele együtt én is.
– Olyan szép vagy! – Az államnál fogva hátradönti a fejemet,
és a számra hajol. Sóvárogva suttogja a nevemet. A nyelve az
enyémet cirógatja, újabb és újabb táncba hívja, hogy teljesen
elcsábítson, és visszafordíthatatlanul megadjam magam. Sose
gondoltam volna, hogy pusztán a csókolózással lehet
szeretkezni, de Colton bebizonyítja.
Gyengéden simogatja a nyelvével az enyémet, határozott,
puha ajka csábító, és emiatt többre vágyom. Olyan dolgokra,
amelyeket sose hittem lehetségesnek, és amelyekről nem is
gondoltam, hogy ismét létezhetnek számomra. Colton
gyengédsége annyira váratlanul ér, és annyira lélekmelengető,
hogy könnyek égetik a szemem, ahogy átadom magam neki.
Ahogy elveszek benne.
– Annyira lélegzetelállítóan gyönyörű vagy, Ry! Nem
érdemellek meg, mégis pontosan rád van szükségem – suttogja
a számra szorított szájjal, a kezével a tarkómat fogva. – Kérlek,
hadd bizonyítsam be...
Nem kell kétszer mondania.
Lábujjhegyre állok, ujjaimmal a tarkójára hulló hajába
túrok. Felnézek rá. Sűrű szempillák árnyékolta szeme
csordultig tele kimondatlan szavakkal, amiket a mozdulataival
próbál kifejezni. Hátrahajtom a fejem, és válaszul
megcsókolom.
Nevetve lehajol, a térdem mögé teszi a kezét, az ölébe kap, és
átlépi a padlón törötten heverő sörösüveget. Bemegyünk a
házba, és felvisz a lépcsőn a hálószobájába. Amikor belépünk, a
könyökével felkattint egy kapcsolót, mire a szoba sarkában lévő
kandallóban életre kel a tűz.
Megáll az ágy szélénél, és letesz a földre.
– Most jön az a rész, amikor lassan és ráérősen szeretsz? –
suttogom, a korábban általa használt szavakat ismételve.
Látom, ahogy ezt hallva szikra lobban a szemében. Lehajol,
és a nyelvével a számba hatol.
– Az észbontóan szexi tested minden egyes porcikáját fel
akarom fedezni, bébi. – Érzem, hogy a keze a hátamon lévő
cipzáron matat, majd ahogy Colton lassan lehúzza rólam a
ruhát, és a szoba levegője a bőrömet éri, libabőrös leszek.
Colton célzásokat tesz arra, hogy miket akar velem tenni.
Rekedtes hangja cirógat, pontosan illik ahhoz az érzéshez, amit
a cipzár útvonalát követő ujjai keltenek bennem. Érzem, hogy
megrántja a ruhám alját, mire az a földre csúszik, és kis halmot
alkot a magas sarkúm körül.
– Szentséges ég, asszony! Te aztán próbára teszed az
önuralmamat. – Kitágult pupillával káromkodik, miközben
issza magába a látványt, most, hogy leplezetlenül bámulhatja a
fehérneműmet, amiből csak villanásokat láthatott az este
folyamán.
A kezemmel végigsimítok a fekete csipkés fűzőn, aminek
tűzpiros a mellrésze, majd a kezem megállapodik a
harisnyakötőnél.
– Tetszik? – kérdezem félénk mosollyal.
– Ó, bébi! – Colton levegő után kapkodva szorosan hozzám
lép, és a tekintetével felfalja az eléje táruló látványt. Átölel, és
magához ránt, így egymással szemben vagyunk, a szánk
leheletnyire egymástól. – Mi az, hogy! Imádom. – Dünnyögve
lépked velem hátrafelé, és lesegít az ágyra.
Felkönyökölök, és felnézek Coltonra, aki fölém magasodva
az ingét gombolja. A szám kiszárad, és feléled bennem a vágy,
ahogy apránként a szemem elé tárul az ing alatt rejtőző
tökéletes test. A Colton szeméből sugárzó éhség arról mesél,
hogy mi mindent szándékozik tenni velem, ami tovább tüzeli a
szenvedélyemet. Amikor leveti magáról az inget, mindennél
jobban vágyom rá, hogy megérinthessem a feltáruló kidolgozott
mellkas- és hasizmokat. Colton felmászik az ágyra, a térdével
szétfeszíti a combomat, és a lábam közé ül. Forró ujjai
vándorútra indulnak a belső combomon. Az érzéstől
megfeszülnek az izmaim, és remegek az izgalomtól.
– Colton – kérlelem, ahogy az érintése lángra gyújtja
bennem a sajgó vágyat. Annyira erős vágyakozást érzek, hogy a
kezem önkéntelenül végigsiklik a hasamon, le a csípőmig, és
önuralmat erőltetve magamra saját húsomba mélyesztem.
Annyira fel vagyok izgulva, hogy muszáj azonnal kielégülnöm.
– Ó, igen – mormogja. – Nyúlj magadhoz, édes, hadd
nézzelek! Mutasd meg, mennyire kívánsz engem!
 A szavai hallatán a szégyenlőségemet kihajítom az ablakon.
Az ujjaim végigtáncolnak a vénuszdombomon, miközben még
szélesebbre tárom a lábam, és felsóhajtok a
megkönnyebbüléstől, amikor az ujjaimmal izgatni kezdem a
legérzékenyebb pontomat. Colton vágytól rekedt hangon
felnyög, ahogy figyel, és a hangja tovább fokozza a vágyamat. A
csúcspont felé közeledve az alsó ajkamba harapok.
– Rylee – lihegi levegő után kapkodva. – Én jövök!
A vágytól elnehezülő szemhéjam alól Coltonra rebben a
tekintetem, ahogy még egyszer végigsimítok a csiklómon az
ujjaimmal. A nyögésem hallatán Colton ajka elnyílik, majd buja
vigyor ül ki az arcára, amitől ívbe feszül a hátam, és az
érintéséért könyörgök. A tekintetét le nem véve rólam rám
hajol. Érzem meleg szája gyengéd érintését sajgó és forró
csiklómon, és ismét beléje feledkezem. Colton szenvedélye
egészben elemészt.
 20. FEJEZET

AZ OLDALUNKON FEKSZÜNK, MEZTELENÜL, egymással

szemben, a fejünk a párnán. A vágyunk egy időre kielégítést
nyert. A plafonba épített hangszórókból Craig David énekel
lágyan, miközben iszom Colton látványát. A tekintetünk beszél
helyettünk. Olyan sok mindent akarok mondani neki a
történtek után! Ez most több volt, mint szex. Na, nem mintha
számomra nem jelentett volna többet eddig is, de a mai este
nagyon különbözik a korábbiaktól. Colton amúgy is rendkívül
figyelmes szerető, de ma este jótékony szédülés fogott el ráérős
és imádattal teli érintéseitől. Ráébredtem arra, hogy annyira
elvesztem Coltonban, annyira begubóztam abba, amit ő jelent
számomra, hogy bizonyos értelemben újra megtaláltam
önmagamat.
Ismét egész vagyok.
– Köszönöm! – Colton hangja töri meg a csöndet.
– Nekem? Azt hiszem, én éltem át nemrég többszörös
orgazmust. Boldogsággal tölt el, hogy láthatom hetyke, pimasz
mosolyát.
– Ez igaz – bólint egyetértően. – De én azt köszönöm, hogy a
tornácon nem voltál tolakodó.
– Nincs mit – felelem, és úgy érzem, hogy mostantól nem
bírom majd levakarni a mosolyt az arcomról.
Ismét hallgatunk egy darabig, majd Colton mormogva
megszólal.
– Órákig tudnék gyönyörködni benned. – Elpirulok átható
tekintetétől, ami vicces, mert inkább attól kellene zavarba
jönnöm, amiket a kielégítésem érdekében tett. És ebben a
pillanatban rájövök, hogy azért pirulok el, mert teljesen
meztelen vagyok. Nemcsak szó szerint, hanem átvitt
értelemben is feltártam magam Coltonnak, megnyíltam előtte.
Colton engem néz, a szívem legmélyére lát, a védőbástyámon
túlra, amit leromboltam annak érdekében, hogy felfedjem az
iránta való érzéseimet.
Megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek a merengésből.
– Azt hiszem, ezt inkább én mondhatnám – felelem. A
kandallóban táncoló tűz lágy fénybe vonja Colton sötétségbe
burkolózó vonásait.
Colton az ajkát biggyesztve felhorkan. Olyan gyermeki
reakció ez egy ennyire tüzes férfitól, hogy ellágyulok tőle, a
szívem pedig még jobban összefacsarodik.
– Van fogalmad arról, mennyi szarsággal kellett
megbirkóznom gyerekkoromban csak azért, mert jól nézek ki?
– kérdezi viszolyogva. – Hogy hány verekedésbe keveredtem
azért, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét?
Kinyújtom a kezem, és végigsimítok az arcán, majd az orra
vonalán.
– Így szerezted ezt is? – kérdezem.
– Aha. – El neveti magát. – Felsős voltam a gimiben, és a
focicsapat kapitányának a csaja után loholtam. Stephanie
Turnernek hívták. A srác nem repesett a boldogságtól, amikor
az iskola rosszfiúja lelépett egy buliból a barátnőjével. –
Bűnbánón elmosolyodik. – Én... Már a gimiben is volt
hírnevem.
– Még csak a gimiben? – cukkolom.
 – Okostojás – vág vissza félénk mosollyal. – Igen, már a
gimiben. – A plafonra emelem a tekintetem, mire Colton
folytatja. – A lényeg, hogy nagyon forrófejű voltam. Állandóan
verekedésbe keveredtem minden ok nélkül, hogy
bebizonyítsam, nekem senki sem mondhatja meg, mit tegyek,
és nekem senki sem állíthat szabályokat. Tinédzserként
hatalmas harag volt bennem. A csapatkapitány másnapra
összehívta a haverjait, akik lefogtak, miközben ő a szart is
kiverte belőlem. Eltörte az orromat, és nagyon csúnyán helyben
hagyott. – Vállat von. – Így visszatekintve megérdemeltem.
Sose vess szemet más nőjére!
Ránézek. Ezt a megjegyzését furcsa módon izgatónak
találom.
– Na, és mit szóltak a szüleid?
– Hajjaj, ki voltak akadva! – kiált fel, majd elmeséli, hogyan
reagáltak. A következő egy órát végigbeszélgetjük. Elmondja,
milyen volt felnőni a szüleivel, időnként a lázadásairól és a
csínytevéseiről szóló kis történetekkel szórakoztat, amik
nevetésre ingerelnek.
Ezután egy ideig kellemes csend borul ránk. Amikor Colton
észreveszi, hogy didergek, kinyújtja a kezét, és felhúzza a
hátamon a takarót, majd a fülem mögé simít egy kósza
hajtincset.
– Büszke vagyok rád – szólal meg halkan, mire elnehezülő
szemhéjam kérdőn megrebben. – Egy raktárban voltál ma este,
és nem pánikoltál be.
Ránézek, és el kell ismernem, hogy igaza van. Egy pillanatig
sem gondolkodtam. Mellette el tudtam feledkezni a
félelmemről.
– Hát, ha úgy vesszük, akkor nem magamtól sétáltam oda
be... Attól tartok, kényszerítettek. Ez a Colton-hatás –
viccelődök. – Gondoskodtál róla, hogy eltereld a
gondolataimat.
– Akár most rögtön készen állok rá újra, ha szeretnéd –
javasolja.
– Ebben nem kételkedem, Ace, de... – Elhallgatok, és ahogy
figyelem, eszembe jut, miket mondott Tawny a mosdóban. A
kíváncsiságom felülkerekedik az önbizalomhiányomon. –
Colton?
– Hm? – mormogja lehunyt szemmel, miközben az ujjaival
szórakozottan köröket rajzolgat a kézfejemre.
– Megadom én neked, amire szükséged van?
– Ühüm. – Odavetett válasza azt sugallja, hogy vagy nem érti
a kérdésemet, vagy már félálomban van.
Tawny szavai visszhangzanak a fülemben.
– Kielégítelek én téged szexuális értelemben? – A hangom
akaratlanul is megbicsaklik, amikor megkérdezem.
Colton teste megfeszül a szavaim hallatán, az ujjai
mozdulatlanná dermednek a bőrömön. Lassan kinyitja a
szemét, a tekintetéből zavarodottságot olvasok ki. Úgy néz rám,
mintha a lelkemig látna, és olyan áthatóan, hogy végül el kell
fordítanom a tekintetem, és inkább a takarót markoló ujjaimat
nézem.
– Miért teszel fel ilyen ostoba kérdést?
Vállat vonok, miközben a szégyentől pír önti el az arcomat.
– Azért, mert nem vagyok valami tapasztalt... és te... te pedig
nagyon is, ezért eltűnődtem... – kezdek bele elhaló hangon.
Fogalmam sincs, hogyan tegyem fel a fejemben sorakozó
kérdéseket.
Colton megmozdul, felül, majd karon ragad, és magához
húz. Az állam alá nyúl, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
– Min tűnődtél? – kérdezi lágyan, miközben aggodalom járja
át a vonásait.
– Hogy mennyi idő múlva fogsz megunni. Úgy értem, én...
– Nanana, hogy jut ilyesmi eszedbe? – érdeklődik Colton,
miközben a hüvelykujjával lágyan simogatja az arcomat.
Hogyan lehetséges, hogy engedem ennek a férfinak, hogy azt
tegyen velem az ágyban, amit csak akar. de most. amikor a
tapasztalatlanságommal kell szembesítenem, még
meztelenebbnek érzem magam? A bizonytalanság a torkomat
szorongatja, amikor magyarázatot akarok adni.
– Mozgalmas esténk volt – adok kitérő válasz. – Sajnálom.
Felejtsd el. amit mondtam!
– Nana. ilyen könnyen nem menekülsz, Rylee! –
Megmozdul, és a tiltakozásom ellenére magára ültet, lábamat a
dereka köré fonom. Most már muszáj ránéznem. – Mi folyik
itt? Miről maradtam le ma este. amit nem akarsz elmondani? –
Szeme válaszok után kutatva néz rám.
– Ostobaság az egész – vallom be, és megpróbálom
elnyomni az önbizalomhiány keltette érzéseket. – Épp a
mosdóban voltam, és hallottam, ahogy a bentlévő nők azt
ecsetelték, micsoda szexisten vagy. – A biztonság kedvéért
fintorgok. mert nem akarom, hogy még ennél is nagyobb legyen
Colton egója. – És hogy ordít rólam, mennyire tapasztalatlan
vagyok. – Lenézek, és Colton ujját figyelem. amely
szórakozottan simogatja a combomat. – Hogy elveszed tőlem,
amit akarsz, aztán megrágsz és kiköpsz. Azt is mondták, hogy
utálod a kiszámíthatóságot, és...
– Elég! – A hangja határozott, ezért felpillantok, és zavart
tekintetével találom szembe magam. – Nézd, nem tudom,
hogyan magyarázzam meg. – A hangja ellágyul, a fejét ingatja.
– Tényleg nem tudom. Csak azt tudom, hogy veled kezdettől
fogva más a helyzet. Megtörted az egyhangúságot, Rylee.
 A szavai életre keltik bennem a reményt, mégis érzem, hogy
a bizonytalanság súlyként nehezedik a lelkemre. Ülünk
egymással szemben, és megpróbáljuk összeszedni magunkat,
miközben folyamatosan inog alattunk a talaj.
– Tudom – vágok közbe. – Csak...
– Nem érted, ugye? – kérdezi. – Lehet, hogy tapasztalatlan
vagy, de... – Elhallgat, a megfelelő szavakat keresi. – Te vagy a
legtisztább szívű ember, akit ismerek, Rylee. Ez a részed, az
ártatlanságod, iszonyatosan szexi. Egyszerűen elképesztő.
A homlokomnak támasztja a homlokát, és szorosabban
magához húz. Felsóhajt, aztán lágyan felnevet, a lehelete a
számat simogatja.
– Tudod, pár hónappal ezelőtt máshogy válaszoltam volna.
De minden megváltozott, amióta a karjaimba zuhantál abból az
átkozott raktárból. – Elhallgat, az ujját végigjártatja a
gerincemen. – Korábban semmi sem számított. Soha. De a
fenébe is, te valahogy megváltoztattad ezt. Te fontos vagy
nekem – mondja olyan őszinteséggel, aminek hatására a szavai
olyan mély helyeken érintenek meg, amikről sosem gondoltam
volna, hogy begyógyulnak. A sebek lassan beforrnak.
Mozdulatlan vagyok, miközben Colton átöleli fázós hátamat.
Oldalra söpri a hajamat, a száját a nyakam hajlatára tapasztja.
Borostája karistolásától borzongás fut végig a gerincem
mentén.
– Miért épp ma este jutnak eszedben ilyen kérdések? –
mormogja továbbra is a bőrömre tapadó szájjal. Az ajka
érintésétől csak még jobban kiélesednek már amúgy is
felfokozott állapotú érzékeim.
Magyarázat nélkül vállat vonok, és hirtelen elszégyellem
magam, amiért bevallottam neki hatalmas
önbizalomhiányomat, holott ő egyértelműen a tudomásomra
adta ma este, hogy csakis engem akar. Egy ideig csend telepszik
ránk, ahogy belélegezzük a másik illatát.
– De ha van valami, amit nem kapsz meg tőlem, amire
szükséged van, akkor azt elmondanád, igaz? – kérdezem.
Colton hátradől, hogy rám nézzen, a keze a vállamon pihen.
Kérdő tekintettel néz rám, miközben az ujjaival szórakozottan
simogatja a kulcscsontomat. – Amikor Tawny azt mondta... –
folytatom, mire Colton szeme megvillan.
– Tawny?
– A mosdóban volt – vallom be, és látom, hogy bosszúság
költözik Colton arcára.
– A fene essen Tawnyba! – motyogja, miközben ujjaival
végigszánt a haján. – Nézz rám, Rylee! – parancsolja. Látom
átható tekintetét, ahogy felnézek. – Tawny csak féltékeny, mert
tizedannyi szexuális vonzereje sincs, mint neked. És a legjobb
ebben, vagyis benned, hogy még csak nem is vagy tudatában
ennek. Emlékszel még a Palisadesben töltött éjszakára? –
kérdezi, nekem pedig csak egy bólintásra futja, mert teljesen a
szavai és a szája szegletében bujkáló mosoly hatása alá kerülök.
– Marcangoltam magamat, hogy hogyan lehettem akkora
seggfej, hogy odavittelek, és hogyan bánhattam úgy veled, mint
mindenki mással, holott sosem találkoztam még hozzád
foghatóval. Aztán odaléptem hozzád, te pedig csak álltál, és
megpróbáltad megérteni, mi ütött belém, és olyan átkozottul
gyönyörű és ártatlanul csábító voltál! És habár én seggfejként
viselkedtem, felém léptél, és teljesen átadtad magad nekem
mindenféle magyarázat nélkül. – Kinyújtja a kezét, az ujját
végighúzza a homlokomon, az orromon, majd a számon
állapodik meg. – És ettől rohadtul begerjedek, Rylee. Soha
senki nem volt még rám ilyen hatással. Senki.
Remegve veszek levegőt, mert nem merem elhinni, amit
mond. Hogy megadom neki, amire vágyik. Hogy ami kettőnk
között van, az többet jelent neki. Életében most először érez
így. Hangosan nyelek egyet, és összeszorítom az állkapcsom.
Ha most megszólalok, akkor kibukik a számon az az egy szó,
amit Colton nem akar hallani. Érzelmileg túlfűtött éjszakán
vagyunk túl, és túlságosan nagy rajtam a nyomás. Csak egy
bólintásra futja.
– Sose kellett még ennyire keményen megdolgoznom
valamiért, amiről nem is gondoltam volna, hogy akarom –
vallja be Colton. A szavai simogatnak, és beleivódnak
érzelmektől túlcsorduló szívembe és kitárt lelkembe.
Hogy lehet, hogy képes vagyok ennyire intenzíven megélni a
szerelmet, amikor azt hittem, hogy Max halálával elvesztettem
ezt a képességet?
Coltonhoz hajolok, és a szájára szorított számmal fejezem ki
azt, amire megbénult nyelvem képtelen.
– Köszönöm – suttogom azért a számtalan dologért, amit
Colton szerintem akkor sem értene meg, ha elmagyaráznám
neki.
Colton elhúzódik tőlem, és látom, hogy elképesztően szexi
szájára vigyor ül ki. Felvonja a szemöldökét, a szemében
huncutság csillan.
– Szexisten, mi?
Kitör belőlem a nevetés. Nem lep meg, hogy nem felejtette el
a szót.
– Ilyet mondtam volna? – kérdezem incselkedve, ahogy az
ujjammal végigsimítok a hasán. Érzem, hogy az érintésemre a
farka ágaskodni kezd. – Biztosan nyelvbotlás volt.
– Igazán? – érdeklődik pajkos mosollyal, és a tekintete azt
sugallja, hogy a vágya ismét kielégülésre éhezik. – A nyelv
érdekes dolgokra képes, nem gondolod? – Hozzám hajol, és a
nyelvével végigsimít az alsó ajkamon. – Így tud nyalni –
suttogja. – És így tud csókolni.
– A nyelvével szétnyitja az ajkaimat, és birtokba veszi a
számat. Úgy fordul, hogy én legyek alul, ő pedig finoman rám
nehezedik.
Megszakítja a csókot, és a szemében látott szenvedélytől a
gyomrom bizseregni kezd.
– És így tud kóstolgatni – suttogja, majd vándorútra indul
lefelé a nyakamon, hogy kényeztesse merev mellbimbómat. –
És így tud kényeztetni és izgatni. – A nyelvével végigsimít az
egyik, majd a másik csúcson, aztán kínzó lassúsággal elindul
lefelé a hasamon. Az izmaim várakozóan megfeszülnek, amikor
megtorpan a legérzékenyebb pontom előtt.
Felnéz rám, látom, hogy vigyorog.
– De ami a legfontosabb... – A száját nedves ölemre helyezi,
forró lehelete érzékeny bőrömet simogatja. – Imádja ezt az ízt.
Kényeztetni kezd a nyelvével, mire levegő után kapkodva
halkan felnyögök. Lágy és érzéki nyelvcsapásaitól nem jutok
szóhoz, az agyamra köd borul.
Colton elemészt. Kényeztet. És megsemmisít.
 21. FEJEZET

Colton

ISTENEM, RYLEE ÁTKOZOTTUL DÖGÖS! Ösztönösen kinyújtom

a kezem, és kisöpröm az arcából az egyik tincset. Az érzés – az a
kibaszott érzés, ami most már nem annyira ismeretlen
számomra – a hatalmába kerít. Tökön ragad, és nem ereszt.
A medencém folyamatosan borzong a félelemtől.
Az ujjaim elidőznek Rylee vállán. Megérintem, hogy
meggyőződjek róla, valóban létezik. Mert ilyen nem lehet. A
frászt hozza rám. És ez a többé már nem annyira ismeretlen
érzés is a frászt hozza rám. De hiába kényszerítem magam,
akkor sem vagyok képes hátat fordítani neki. Az első
találkozásunktól kezdve képtelen vagyok rá. A fenébe is, először
persze csak kihívást láttam benne. Szókimondó, ibolyaszín
szempár és az a seggrázás... Melyik egészséges férfi tudott volna
ellenállni neki?
A krisztusát, csak mondja nekem valaki, hogy Rylee nem
lehet az enyém. Isten a tanúm rá, hogy addig loholok utána,
amíg az enyém nem lesz. Versenyben vagyok. Egész a kibaszott
kockás zászlóig.
Amikor először beléptem a Házba – Rylee tekintete azt
mondta, hogy húzzam el a belem, és ne merjek szórakozni az ő
Zanderével, különben a két kezével intéz el –, minden
megváltozott. Átalakult. Valósággá vált. Megszűnt a kihívás.
Csak magamat láttam gyerekként abban a pillanatban, ahogy
most is. Már akkor tudtam, hogy Rylee a megtépázott
lelkünkkel együtt is szeret minket. Hogy nem zavarja a
bennünk lévő sötétség, mert ő tele van fénnyel. Tudtam, hogy
többet is megért annál, mint amit képes vagyok elmondani
neki.
Önzetlen lelke és formás teste vonzott, és olyan részeimet
keltette életre, amelyekről azt hittem, hogy végleg kihaltak
belőlem. Érzéseket ébresztett bennem, holott eddig rettentő
elégedetten éltem az életemet a homályban. De most komolyan,
Ryleet leszámítva ki foglalkozik ilyen szarságokkal? Ugyan ki
fogad be elcseszett kölyköket – sok elcseszett kölyköt –, és
bánik velük a sajátjaiként? Rylee védelmezi és szereti őket.
Küzd értük. Hajlandó alkut kötni akár az ördöggel is – például
velem –, csak hogy a srácoknak jó legyen.
Aznap a konferenciateremben, amikor csellel rávettem a kis
egyezségünkre, láttam gyönyörű szemében az aggodalmat.
Tisztában volt vele, hogy meg fogom bántani, de a fiúk kedvéért
beleegyezett, függetlenül attól, hogy sejtette, milyen személyes
sérelmeket kell majd tőlem elszenvednie. És természetesen én
egy oltári nagy szemétláda vagyok, amiért egész végig azon
tűnődtem, hogy milyen édes lesz a puncija. Ha a csókja ilyen
rohadt függőséget okozott, akkor el sem tudtam képzelni, hogy
a teste többi része milyen hatással lesz rám. Rylee feláldozta
magát a fiúk kedvéért, én pedig csak a végjátékra tudtam
gondolni.
Ettől pedig elvesztettem a józan eszem, kényszerítenem
kellett magam, hogy ne nyíljak meg neki. Tudtam, hogy
lefekszik majd velem, de halvány fogalmam sem volt arról az
első alkalommal – amikor olyan határozott és mindentudó
tekintettel nézett rám utána –, hogy képes egyenesen az
átkozott lelkembe látni. A frászt hozta rám, olyan dolgokat
kavart fel bennem, amelyekre soha többé nem akartam
emlékezni. Olyan dolgokat, amelyek nélkül megtanultam élni.
Senki sem tudja, mit tettem, és hogy mit engedtem, hogy
megtegyenek velem. Ami megmérgezett. Hogy hogyan
szerettem és gyűlöltem, és elképzelhetetlen dolgokat tettem
olyan okokból kifolyólag, amiket akkor még nem is értettem, és
még most sem vagyok képes teljesen felfogni.
És minden egyes kibaszott nap minden egyes kibaszott
percében attól rettegek, hogy Rylee kideríti az igazságot arról,
ami bennem lakik, és elhagy, amitől még rosszabb állapotba
kerülök majd, mint ahogy rám talált. Olyan dolgokat nyitott ki
bennem, amelyeket soha többé nem akartam feltárni senki
előtt. Teljesen új szintre emelte a sebezhetőség fogalmát.
De nem tudom ellökni magamtól Ryleet. Nem tudok nem
vágyni rá csak azért, hogy neki jó legyen. Amikor egy kicsit
megpróbálok megnyílni előtte, és ő láthatja a démonaimat,
halálos rettegés kerít hatalmába. Esküszöm, próbálom rávenni
Ryleet, hogy hagyjon el – még akkor is, ha ezt csak az elcseszett
gondolataim szintjén teszem –, de sosem sikerül. És nem
tudom biztosan, hogy ez azért van-e, mert Rylee makacs, vagy
mert béna kísérleteket teszek, hogy elmondhassam magamnak,
hogy én megpróbáltam.
Tudom, hogy nem én vagyok a legjobb neki. A fenébe is, a
múlt éjszaka... A múlt éjszaka... Bassza meg! Átadtam magam
Ryleenak. Azt ígértem neki, hogy próbálkozni fogok, holott
minden porcikám sikítva tiltakozott az attól való rettegés miatt,
hogy darabokra szakadok szét, ha megengedem magamnak,
hogy érezzek. Mindig az élvezetbe fojtottam a fájdalmamat.
Nincsenek érzelmek. Nincs elköteleződés. Csak élvezet. Mégis
milyen más módon bizonyíthatnám be magamnak, hogy már
nem az a gyerek vagyok, akit kényszerítettek? Csak így megy.
Csak így tudok megbirkózni vele. Pokolba a terapeutákkal,
akiknek fingjuk sincs, mi történt velem! A szüleim tetemes
összegeket költöttek olyan emberekre, akik megmondták
nekem, hogyan tegyem túl magamat azokon a dolgokon,
amiken szerintük keresztülmentem. Hogy használhatnék
hipnózist, hogy visszamenjek, és rendbe tegyem a dolgokat. A
nagy büdös lószart! Csak egy szűk, nedves és mindenre
hajlandó punci kell nekem, amibe egy ideig belefeledkezhetek.
Nekem csak ennyire van szükségem.
Élvezetbe szoktam fojtani a fájdalmat. De mitévő legyek
most? Hogyan kezeljem azt az egy embert, aki – attól tartok –
mindkettőt megadhatja nekem? És habár Rylee készséges, én
mégis megbántottam múlt éjszaka. Van egy olyan érzésem,
hogy így vagy úgy, de mindig meg fogom bántani. És egyszer
majd Rylee többé nem bocsát meg, és nem jön vissza hozzám.
Na, és akkor mi lesz, Donavan? Mi a lószart fogsz tenni? Ha
most törött vagyok, akkor kurvára apró darabokra fogok
szétesni.
Figyelem, ahogy Rylee alszik. Olyan ártatlan, és az enyém,
de bassza meg, miért nem tudom távol tartani magam tőle?
Rettenetesen be vagyok szarva, és Rylee tette ezt velem.
Megragadott a tökömnél fogva, kényszerített, hogy odafigyeljek
halkan elmondott szavaira, és valóban megértsem őket. Most
mégis mi a jó fenét csináljak?
Istenem, hogyan nézett rám tegnap este! Áradt belőle a
naivság, az állkapcsa makacsul megfeszült, amikor
megkérdezte, hogy elég-e nekem. Először is bassza meg Tawny,
másodszor pedig, hogy elég-e? Én vagyok az, aki kevés vagyok
hozzá. Meg sem közelítem. Elmerülök benne, és azt sem tudom
biztosan, fel akarok-e jönni levegőért.
Még hogy elég-e? Az ironikus helyzet miatt megcsóválom a
fejem. Rylee kitart mellettem, de talán nem csak a lelkemben
lévő mély sötétség miatt. Egy szent, akihez nem vagyok méltó,
akit nem szabadna bemocskolnom.
Lágy torokhangot hallatva a hátára gördül. A takaró lejjebb
csúszik, felfedve baromi tökéletes melleit. Végem van. A
látványtól életre kel a farkam. Mennyi idő is telt el? Legutóbb
három órája merültem el benne, és már megint kész vagyok
arra, hogy a magamévá tegyem. Függőséget okozó
varázspuncija van, esküszöm mindenre, ami szent.
Rylee a fejét ide-oda dobálva nyöszörög. Hallom, hogy
Baxter a farkát csóválja abban a reményben, hátha valaki ébren
van. A tekintetem végigsiklik Rylee száján, majd a mellén
állapodik meg. Felnyögök a látványtól, ahogy a hűvös reggeli
levegőtől megmerevedik rózsaszín mellbimbója. Tényleg be
kellene takarnom, de a fenébe is, a látvány eléggé lenyűgöző, és
gyönyörködni akarok benne még egy kicsit.
Rylee sikítása a frászt hozza rám. Fájdalmas, szívet tépő
kiáltásától összeszorul a mellkasom. Ismét újabb rettegő sikítás
hagyja el a száját, és ezúttal az arca elé kapja a kezét. Felülök, és
megpróbálom magamhoz húzni, de ellenszegül.
– Rylee, ébredj! – mondogatom, és párszor megrázom a
vállánál fogva. Végül riadtan magához tér, kiszabadítja magát a
szorításomból, és felül az ágyban. Zihálva kapkod levegő után,
és ahogy hallgatom, szeretném a karomba vonni, és elűzni
minden félelmét és fájdalmát, ami hullámokban árad belőle.
Csak egy dolog jut eszembe, így azt teszem: a hátát simogatva
nyugtatgatom. – Jól vagy?
 Bólint és rám néz. A pillantásától mozdulatlanná dermedek.
Rohadtul Leblokkolok. Pasiként mindenki azt várja el tőled,
hogy ösztönösen védd meg a nőket, és törődj velük. Folyton azt
hajtogatják, hogy ez a kötelességed. Hogy ez ösztönös, meg
hasonló baromságok. Attól a pár esettől eltekintve, amikor
Quinlannek iskolai zaklatókkal kellett megbirkóznia, sosem
éreztem ilyet, meg csak hasonlót sem. Soha.
Egészen mostanáig. Rylee rám néz. Ibolyaszín szeme
könnyben úszik, rettegés és fájdalom ül benne. Egy dolgot
tehetek csak, bár tudom, hogy ez közel sem lesz elég neki, de
nekem egyelőre megteszi. Az ölembe húzom, és nekidőlök az
ágytámlának. Amikor átölelem, a mellkasomra simul. A szívem
föle. És bár csupasz bőrének érintése megnyugtat, akaratlanul
is csak egyvalamire összpontosítok: a szívem felett pihenő
arcára.
Az egyetlen részem, amiről azt hittem, hogy sosem lesz képes
újra érezni, felgyorsul egy ennyire egyszerű és természetes
gesztustól. Esküszöm, hogy míg Rylee lélegzése és pulzusa
ismét egyenletessé válik, az enyém felgyorsul. Végigsimítok a
haján, mert muszáj tennem valamit, hogy elűzzem a rám törni
készülő pánikot.
Az első gondolatom az volt, hogy védelmet és biztonságot
kell nyújtanom Ryleenak. Erre egy olyan egyszerű dolog, hogy
megnyugtatja őt a szívverésem, a frászt hozza rám. Azt
mondod, pöcs vagy, Donavan? Inkább puhapöcs.
Mi a kurva élet folyik itt? Nem kellene, hogy ez történjen
velem. Az egy dolog, hogy azt mondtam neki, hogy próbálkozni
fogok. De hogy ez a rohadt érzés úgy szorítsa össze a
mellkasomat, mint a satu? Kösz, ebből aztán nem kérek.
Anyám hangját hallom a fejemben, mire a kezem
megdermed Rylee haján. Esküszöm, még levegőt venni is
elfelejtek.
– Colty, tudom, hogy mennyire szeretsz engem. Hogy
mennyire szükséged van rám. Hogy megérted, hogy a szeretet
azt jelenti, hogy megteszed, amit a másik kér tőled. Úgyhogy azt
mondom neked, ha szeretsz engem, akkor mész, és szépen
lefekszel az ágyra, és jó kisfiúként vársz ott. Éhes vagy, igaz? Jó
pár nap eltelt, úgyhogy biztosan megéheztél. Ha jó kisfiú leszel,
és szeretsz engem, akkor most nem fogsz ellenkezni. Nem leszel
olyan szemtelen, mint a múltkor. Ha megsérülsz, akkor lehet,
hogy a rendőrbácsik elszakítanak minket egymástól. És aztán
nem lesz mit enned. És akkor többé nem foglak szeretni.
Rylee keze ránt vissza a valóságba, ahogy szórakozott
köröket ró a tetoválásomon. Mókás, hogy az is elég, hogy Rylee
megérintse a tetoválásaimat, amelyek sokat jelentenek nekem.
Kényszerítem magam, hogy egyenletesen lélegezzek, és
megpróbálom lenyugtatni háborgó gyomromat. Igyekszem
uralkodni a kezem remegésén, hogy Rylee ne vegye észre. A
rohadt életbe! Most már tudom, hogy mázlim volt, amikor úgy
éreztem, meg kell védenem őt. Mégis hogyan tudnék
biztonságot nyújtani Ryleenak, és törődni vele, amikor még
magamra sem tudok vigyázni? Lélegezz, Donavan! Azt
mondtam, lélegezz, a francba!
– Az jár a fejemben, hogy lehet, hogy azért vonzódunk
egymáshoz, mert mindketten valahogy elcseszettek vagyunk
érzelmileg – motyogja Rylee a csendet megtörve, mire elakad a
lélegzetem. A szavait ízlelgetve lassan nyelek egyet. Tudom,
hogy véletlenül jutott neki is ez az eszébe, de van igazság a
szavaiban.
– Hát, hála istennek – jegyzem meg, és kipréselek
magamból egy nevetést, remélve, hogy a vidámság
mindkettőnket megnyugtat. – Ahogy hozzánk hasonlóan
mindenki más is Hollywoodban.
– Ühüm – feleli, és még szorosabban bújik hozzám. Az érzés
annyira kellemes, hogy azt kívánom, bárcsak magamba
húzhatnám, hogy a bennem lévő fájdalmat is enyhítse.
– Mondtam neked, cicám, hogy kész bolondokháza vagyok.
– Ennyit felelek, mert ha tovább folytatom, akkor biztosan
észreveszi, hogy valami baj van.
A keze a tetoválásomról enyhén szőrös mellkasomra
vándorol. – Az örökkévalóságig tudnék itt feküdni – sóhajtja
reggeli rekedtes hangján. Azon imádkozom, hogy a farkam
magához térjen. Muszáj. Be kell bizonyítanom magamnak,
hogy az anyámmal és a múltammal kapcsolatos váratlan
emlékek nincsenek rám többé hatással. Hogy nem határozzák
meg azt, aki vagyok.
Arra gondolok, mit szoktam tenni ilyenkor. Felhívnám az
aktuális sunát, és használnám. Gondolkodás nélkül addig
basznám, míg elfelejteném a gondjaimat, és leszarnám, ő mit
akar. Az elillanó élvezetet használnám arra, hogy eltemessem
ezt az átkozott, végtelen fájdalmat.
De nem tehetem. Nem hagyhatom magára az egyetlen
embert, aki után sóvárgok, akitől félek, akire vágyom, és akire
irgalmatlanul nagy szükségem van. A golyóim tényleg egy
kurva satuban vannak.
És még mielőtt végiggondolhatnám, a szavak máris
kibuknak a számon.
– Akkor töltsd velem a hétvégét! – Azt hiszem, én is legalább
annyira megdöbbenek az ajánlatom miatt, mint Ry. Ugyanúgy
megmerevedik, mint én. Ez az első alkalom, hogy ilyen valaha
is elhagyta a számat. Sose akartam ezeket a szavakat kimondani
korábban, de most határozottan érzem, hogy komolyan
gondolom.
 – De csak egy feltétellel! – jelenti ki.
Egy feltétellel? Épp most kínáltam fel neki tálcán a
golyóimat, mint valami papucs, ő meg feltételeket szab?
Átkozott nők! – Áruld el, mi az a varázspunci!
Ma reggel végre először támad kedvem nevetni. És nevetek.
Nem tudom visszatartani. Rylee csak mereszti rám a szemét,
amitől begerjedek, és a tekintete azt üzeni, hogy biztosan
begolyóztam.
– Basszus, ez jólesett! – szólalok meg, majd lehajolok, és
megcsókolom a feje búbját.
– Nos? – kérdezi „több komolyságot” arckifejezéssel, amitől
általában beindulok. Alig hallhatóan felsóhajtok, amikor a
farkam ágaskodni kezd arra a gondolatra, hogy pillanatokon
belül mit fogok tenni forró és nedves ölével.
– Varázspunci? – nyögöm ki nevetve a szót.
– Igen. Tegnap este mondtad a kertben.
– Tényleg? – kérdezem, és nem tudom elrejteni a
hangomban bujkáló elképedést. Rylee finoman bólint, a
szemöldöke kérdőn megemelkedik a válaszra várva. Ohó,
bizony! Most már határozottan kemény és lelkes a cerkám.
Hála istennek! – Nos... Az egy olyan punci, ami elkapja a
farkadat, és nem ereszti. Baromira jó érezni, jó az íze, minden
jó benne, egyszóval varázslatos. – Rettentő hülyén érzem
magam, hogy ezt magyarázom. Szerintem sose magyaráztam
még el. Csak mondogatni szoktam, és Becks pontosan tudja,
hogy mit értek alatta.
Rylee hangosan felnevet, és gyönyörűnek találom a hangját.
Gyönyörűnek? Basszus, tényleg puhapöcs lettem.
– Szóval azt állítod, hogy varázspuncim van? – kérdezi,
miközben kört rajzol a mellbimbóm köré, majd felnéz rám, és
megnyalja az ajkát. Egy szót sem tudok kinyögni, mert az ahhoz
szükséges vérmennyiség, amivel az agyamban értelmes
gondolatokat tudnék összerakni, mind elvándorolt délre,
úgyhogy csak bólintok. – Nos, akkor talán meg kellene
mutatnom neked...
Megszólal a telefonja a komódon. Más a csengőhangja, mim
a megszokott, és valami okból kifolyólag Rylee egy
szempillantás alatt kipattan az ágyból. A levegőt kapkodva
fogadja a hívást. És észbontóan gyönyörű. Az alattunk elterülő
strandra néző ablaknál áll, a telefont a füléhez szorítva,
meztelen testét simogatja a napfény.
A hangjában bujkáló aggodalom kiűzi a fejemből az összes
perverz gondolatot, hogy hogyan tenném a magamévá, vagy
hogy milyen pózban rontanám meg.
– Nyugodj meg, Scooter! – csitítja Rylee. – Semmi gond,
bogaram. Jól vagyok. Itt vagyok. Csss. Nem történt velem
semmi. Tulajdonképpen épp a tengerparton ülök, és a vizet
nézem. Megígérem, csillagom. Nem megyek sehova. –
Nyugtalan hangszíne miatt megmozdulok az ágyban. Rylee
észreveszi, és bocsánatkérő pillantást vet rám. Mintha
legalábbis haragudnék azért, hogy magamra hagyott, amiért
beszélnie kell az egyik sráccal. Sose tennék ilyet. – Jól vagy?
Igen, tudom. Ne kérj elnézést! Tudod, hogy ha nem is vagyok
ott, bármikor felhívhatsz. Bármikor. Ühüm. Hétfőn
találkozunk, jó? Ha szükséged lenne rám, nyugodtan hívj fel! –
Rylee visszasétál a komódhoz, miközben befejezi a beszélgetést.
– És még valami, Scoot: pókemberellek. Szia!
Pókemberellek? Rylee kinyomja a telefonját, majd leteszi a
komódra, aztán visszajön az ágyhoz. A szememmel falom a
teste körvonalait, és közben arra gondolok, milyen szerencsés
vagyok, hogy láthatom meztelenül, ahogy felém sétál, és hogy
egy rettentően strapabíró ágy van alattunk.
 – Ne haragudj! – szabadkozik. – Scooternek szörnyű
rémálma volt, és attól félt, hogy bajom esett. Hogy engem is
elvisznek, mint az anyukáját. Csak meg akart győződni róla,
hogy jól vagyok. Ne haragudj! – ismétli meg, és esküszöm, az
átkozott szívem összefacsarodik a bocsánat kérésétől és attól,
hogy ilyen önzetlen. Most komolyan, tényleg létezik ilyen nő?
– Nem tartozol bocsánatkéréssel – mondom, miközben
Rylee bemászik mellém az ágyba, és a sarkára ül. Noszogatom
magam, hogy most tegyem fel a kérdést, mielőtt elvonja a
figyelmemet az, hogy itt ül, és átkozottul készségesnek tűnik. –
Pókemberellek?
Imádnivaló kifejezéssel az arcán felnevet.
– Aha. – Vállat von. – Néhány fiú nehezen tudja kifejezni az
érzelmeit, amikor hozzánk kerül. Vagy azért, mert úgy érzik,
hűtlenek lesznek a szüleikhez, ha érzelmeket táplálnak a
gondviselőik iránt – függetlenül attól, hogy mennyire zilált
családból jönnek –, vagy úgy általában rossz emlékeket
keltenek bennük az érzelmek, bármilyen környezetből is
jöjjenek... Ez igazából Shane-nel kezdődött, de valahogy
megmaradt, és most a fiúk többségénél alkalmazzuk. Keresünk
valamit, amit mindennél jobban szeretnek, és ezt használjuk az
érzelem kifejezésére. Scooter imádja Pókembert, ezért ő ezt
használja.
Bódultan nézek Ryleera, és kicsit megijedek attól, hogy
ennyire átlát a fiúkon – és rajtam is, amikor engedem neki. Fel
sem tűnik neki, hogy annyira leköti a figyelmemet, hogy a
tekintetem nem kalandozik el az arcáról, hogy elképesztően
kívánatos meztelen testén legeltessem a szemem, ahogy
normális esetben tenném.
Rylee félreérti a nézésemet. Arra következtet, hogy nem
értem, amit mond, ezért megpróbálja elmagyarázni. Közelebb
húzódik hozzám.
– Jó, akkor tegyük fel, hogy te is az egyik kissrác vagy. Mondj
valamit, amit mindennél jobban imádsz!
– Ez könnyű – vigyorgok rá. – Szexelni veled.
Rylee elmosolyodik, az arca elvörösödik. Annyira szexi!
– Hát, ilyen választ még sosem kaptam a fiaimtól –
viccelődik nevetve. – De most komolyan, Colton, mondj
valamit!
Vállat vonok, és kimondom az első és egyetlen szerelmemet.
– Imádok versenyezni.
– Tökéletes! – lelkendezik Rylee. – Ha te is a fiúk egyike
lennél, és azt szeretnénk kifejezni egymás felé, hogy szeretjük
egymást, akkor azt mondanád, hogy versenyezlek, Rylee.
A szívem nagyot dobban, amikor Rylee szájából hallom
ezeket a szavakat, és azt hiszem, ő is rádöbben, hogy mit
mondott. Megdermed, a pillantása rám siklik, majd lenéz az
ölében tördelt kezére.
– Úgy értem... – Visszakozni próbál, én pedig örülök, hogy őt
is annyira feszélyezi a téma, mint engem. – Ha te is az egyik
kissrác lennél.
– Természetesen. – Nagyot nyelek. Kétségbeesetten vágyom
valami figyelemelterelésre. Kinyújtom a kezem, és végighúzom
az ujjam a testén: a nyakától kezdem, végighaladok a melle
völgyén, és a köldökénél állapodok meg.
Versenyezlek, Rylee fut át az agyamon. Csakis azért idézem
fel, hogy megtapasztaljam, milyen érzés lehet, amikor az egyik
kissrác mondja ki. A mellkasom összeszorul, ezért igyekszem
arra az egy dologra koncentrálni, ami mindig segít felejteni.
Köztem és Rylee között nem lesz verseny. Soha. A hasán időző
ujjaimra nézek, aztán a szemébe.
– Nos, ha jól emlékszem, épp be akartad bizonyítani nekem,
hogy mennyire varázslatos a puncid, mielőtt félbeszakítottak.
 22. FEJEZET

A TELEFONOM CSÖRGÉSÉRE ÉBREDEK, és a hajnali

félhomályban tapogatózom utána az éjjeliszekrényen.
– Igen? – motyogom félálomban, és bár nem az a bizonyos
csengőhang szólalt meg, mégis aggódok, hogy talán valami baj
történt az egyik fiúval a Házban.
– Jó reggelt, álomszuszék! – köszönt Colton bársonyos
hangja. Érzem, hogy mosolyog, mire borzongás fut végig a
gerincem mentén, egészen a lábujjamig. Azonnal magamhoz
térek.
– Jó reggelt! – mormogom, és bevackolom magam a puha,
meleg ágyamba.
– Van fogalmad arról, mennyire szeretnék most az ágyadban
összegabalyodni veled? Hogy melletted szeretnék felébredni, és
ráérős reggeli szexszel indítani a napot, ahelyett, hogy csak
felhívlak?
Halk, mégis csábító hangja eléri a célját: mocorogni kezdek,
hogy elfojtsam a sóvárgást, amit a szavai okoznak.
– Én is ugyanerre gondoltam. – Halkan felsóhajtok,
miközben azon tűnődök, hogy mennyire hiányzik máris. Hogy
a testem automatikusan reagál a hangjára. Eszembe jut, hogy
pamuttrikó és bugyi van rajtam, mire elvigyorodok. – Főleg,
mivel meztelen vagyok, és nagyon fázom, de te pontosan
tudnád, hogyan melegíts fel. – Egy kis hazugság nem árt
senkinek, főleg, ha azért teszed, hogy ne hagyd kihunyni a
tüzet, nem?
Hallom, hogy felszisszen.
– Édes jézus, te nő! Te aztán tudod, hogyan érd el, hogy egy
férfi megkívánjon – suttogja, én pedig hangokat hallok a
háttérből, amiből arra következtetek, hogy nincs egyedül.
Csak négy nap telt el a csodálatos hétvégénk óta, amit együtt
töltöttünk, de úgy tűnik, egy örökkévalósággal ezelőtt volt, hogy
utoljára Coltonhoz érhettem. Hétfő reggel kocsival hazahozott,
ő továbbment a reptérre, és azóta SMS-ekkel és
telefonhívásokkal kell beérnem, ami hiányérzettel tölt el, és úgy
viselkedek, mint egy fülig szerelmes kamasz.
– Rögtön megyek! – szól oda Colton valakinek, majd hallom,
hogy a duruzsolás megszűnik a háttérben. – Nem tudom
biztosan, hogy a hotelben reggeliző emberek végig akarják-e
nézni, ahogy kiverem a dögös barátnőmre – közli jellegzetes,
izgató nevetése kíséretében, én pedig hagyom, hogy átragadjon
rám a jókedve.
Aztán megdermedek, amikor eljut álomittas agyamig az a
bizonyos szó. Barátnő. Szeretném megkérni, hogy ismételje
meg, hogy még egyszer hallhassam ezt az egyszerű szót, amitől
elakadt a lélegzetem. De annyira lazán mondta ki, és ha tényleg
így tekint rám, akkor nem akarom felhívni rá a figyelmét.
Arcomon hatalmas mosollyal mélyebbre fészkelem magam a
takaró alá.
– Na, és milyen Nashville?
– Nashville az Nashville – feleli tréfálkozva. – Nem rossz, de
nem az otthonom. Tudom, hogy ott korán van még, és
sajnálom, hogy felébresztettelek, de baromira elfoglalt leszek
egész nap, és mindenképpen beszélni akartam veled. Hallani
akartam a hangodat.
A szavaitól ellágyul a mosolyom, tudva, hogy még akkor is
gondol rám, amikor dolgozik, és a legfontosabb szponzoraival
tart megbeszéléseket.
– Határozottan jobb érzés a hangodra kelni, mint az
ébresztőórámra... – Elhallgatok, mielőtt az „egyszer élünk”
hevében kimondanám, amit tényleg gondolok. – Hiányzol –
folytatom, és remélem, hogy meghallja a szavaim mögött rejlő
igazságot. Hogy nem csak a szex hiányzik. Hanem ő maga,
teljes egészében.
Egy pillanatig hallgat a vonal másik végén, én pedig arra
gondolok, hogy talán túl sok volt Szenvtelen úr számára, hogy
szóba öntöttem az érzéseimet.
– Te is hiányzol, bébi. Jobban, mint hinnéd. – Az utolsó
mondat olyan halkra sikeredik, mintha maga sem akarná
elhinni. Vigyorgok, és még jobban bekuckózom a takarómba,
ahogy a szavai felmelegítenek. – Na, és mit tervezel mára?
– Hmm... Alszok még egy kicsit, aztán futok, mosok,
kitakarítom a házat... Talán Haddie-vel vacsizok. – Vállat
vonok, bár tudom, hogy Colton nem látja. – Na, és a te
programod?
– Megbeszélés a Firestone csapatával, pofavizit a
szponzoroknál, látogatás a gyerekkórházban – ami a nap
legjobb része, ha engem kérdezel –, aztán este valami formális
vacsora. De még meg kell kérdeznem Tawnyt a pontos
sorrendről. – Felsóhajt, mire én önkéntelenül is feszülten
megrántom a vállam Tawny neve hallatán. – Az ilyen utakon a
napok néha egybefolynak. Fontosak persze, ugyanakkor
rettentő unalmasak.
– Azt el tudom képzelni – közlöm nevetve. – Legközelebb,
ha elszunnyadnál az egyik megbeszélésen, akkor képzeld
magad elé, mit művelt veled a szám múlt vasárnap – suttogom
neki a legerotikusabb hangomon. Képek villannak be arról a
napról, és ösztönösen mosolyra húzódik a szám az emlékre.
Fojtott nyögés hallatszik a vonal másik végéről.
– Jesszus, Ry, te most szándékosan azt akarod, hogy egész
nap merevedéssel járkáljak? – Elégedetten sóhajtok, ő pedig
folytatja, a hangszíne kielégítetlen vágyról árulkodik. – Amikor
hazaérek, egy teljes hétvégére bezárlak a hálószobámba, és a
szexrabszolgám leszel. Ha kell, megkötözlek. A tested az enyém
lesz, és úgy fogom használni, ahogy nekem tetszik. – Felnevet.
– De ne aggódj, Ryles, bőven lesz majd lehetőséged használni a
szádat is!
Üdv, Domináns úr!
– De miért csak a hálószobádban? Azt hiszem, van elég
másik használható helyiség a hatalmas házadban.
Ahogy felnyög, attól vágy járja át a testemet.
– Te inkább amiatt aggódj, hogy hogyan fogsz utána lábra
állni. – A nevetése vágytól terhes, és én is pontosan ugyanígy
érzem magam.
– Megígéred? – suttogom, miközben a gondolatra forróság
járja át a testemet.
– Hajaj, cicám, az életemre is megesküszöm, ha kell! –
Hallom, hogy a háttérből valaki a nevén szólítja. – Kész vagy,
Becks? – Eltávolodik a telefontól, majd hangosan felsóhajt. –
Mennem kell, de majd még felhívlak, ha nem lesz túl késő,
rendben?
– Jó – suttogom. – Mindegy, mennyi az idő. Szeretem
hallani a hangodat.
– És... Ry?
– Igen?
– Gondolj rám! – kéri, én pedig hallok valamit a hangjában,
talán bizonytalanságot, sebezhetőséget vagy annak szükségét,
hogy úgy érezze, akarják őt. Nem, nem erről van szó, mert ő
folyton azt érzi, hogy sóvárognak utána. Talán azt szeretné
érezni, hogy szükség van rá. Nem tudom pontosan
megfogalmazni, de ettől az apró kéréstől összeszorul a szívem.
– Folyton azt teszem. – Mosolyogva felsóhajtok, Colton
pedig bontja a vonalat.
Egy darabig a telefont a fülemhez szorítva ülök, miközben
Coltonnal és az ő kedves és érzékeny oldalával kapcsolatos
gondolatok száguldoznak a fejemben. Egyre többször mutatja
meg ezt az arcát. Szélesen mosolygok, ahogy leteszem a
telefonomat a komódra, és visszasüppedek az ágyba. Próbálom
magamra kényszeríteni, hogy újból elaludjak, de nem megy,
mivel a gondolataim folyton Colton és a közös lehetőségeink
körül járnak.
Amikor legközelebb megnézem, mennyi az idő, meglepetten
látom, hogy egy óra is eltelt, amíg én elmerültem a
gondolataimban, és a Coltonnal együtt töltött időn merengtem.
Azon, hogy rendkívül rövid idő alatt Colton az őrjítő mélységből
hihetetlen magasságokba emelt, és most is így érzem magam.
Lassan elnyom az álom, amikor ismét megszólal a
telefonom.
– Na, ne már! – háborgok hangosan, de aztán meglátom, ki
hív. – Szia, anyu!
– Szervusz, kicsim – feleli, és a hangját hallva arra vágyom,
bárcsak láthatnám. Úgy tűnik, egy örökkévalóság telt el azóta,
hogy legutóbb átöleltem. – Mégis mikor szándékoztál
beszámolni nekem az életedben lévő új pasiról? – érdeklődik
határozott hangon.
Durr, bele a közepébe.
– Á, ne is vezesd elő a témát vagy ilyesmi – nevetek fel.
– Lapozgatom a múlt heti People magazint, és egyszer csak
meglátok rólad egy képet. Visszalapozok, de nem, nem káprázik
a szemem, tényleg te vagy az, a lányom, aki elképesztően
gyönyörű, és annak a magas, sötét és átkozottul jóképű Colton
Donavannek az oldalán feszít. Gondolhatod, mennyire
meglepődtem. – Szeretnék közbevágni, de folytatja. – Aztán
elolvasom a képaláírást, miszerint Colton Donavan és új
partnere volt a Mindent a Gyermekekért jótékonysági esemény
szenzációja. Van fogalmad róla, micsoda meglepetés volt ott
látni téged? Aztán arra gondoltam, hogy randizol valakivel, én
pedig nem tudok róla.
Hallom a hangjában a megdöbbenést. Bántja, hogy nem
meséltem neki az első randimről Max óta, és hogy egy
magazinból kellett megtudnia. A komódra pillantok, ahol a
People száma csücsül.
– Jaj, anya, ne butáskodj! – kérem sóhajtva, de tudom, hogy
megbántottam azzal, hogy nem avattam be.
– Ne butáskodjak? – gúnyolódik. – A pasi egy valag pénzt
adományozott azért, hogy a projektedet elindíthasd, és így
felhívja magára a figyelmedet, és te azt mondod nekem, hogy
ne butáskodjak?
– Anya – csitítom –, nem miattam adományozott. –
Tiltakozva felhorkan a vonal másik végén. – De komolyan! A
cége minden évben kiválaszt egy szervezetet, akire
összpontosítanak, és idén pont az enyém lett az. És azért nem
mondtam el neked, mert... kész őrültekháza volt.
– Nos, azt hiszem, az elég árulkodó, hogy azt mondod
nekem, a cége pénzadománnyal támogatja a projektedet, de azt
már elfelejted megemlíteni, hogy találkozgatsz is vele... Szóval
hogy is van ez? – kérdezi szkeptikusan.
– Egy jótékonysági rendezvényen találkoztam vele – felelem,
de nem árulok el többet.
– És mi is történt pontosan azon a rendezvényen?
 – Csak nem beszéltél Haddie-vel? – kérdezem. Csakis azért
tudja, hogy mit kérdezzen, mert beszélt a barátnőmmel.
– Ne tereld el a szót! Szóval, mi történt azon a
rendezvényen?
– Semmi. Pár percet beszélgettünk, aztán el kellett mennem,
mert probléma merült fel a randiárverésen. – Szegény
édesanyámnak nem feltétlenül kell tudnia az ezt megelőző
rövid közjátékról.
– Milyen probléma?
– Anya!
– Nos, ha már kezdettől fogva őszinte lettél volna hozzám,
akkor nem kellene ezt a kérdezz-felelek játékot játszanunk,
nem gondolod?
Az anyáknak valami látnoki képességük van?
– Jól van, anya. Az egyik randialany lebetegedett. Én
ugrottam be helyette. Colton megnyerte az árverést, és ezzel
együtt engem is. Most boldog vagy?
– Érdekes – feleli, minden egyes szótagot elnyújtva.
Esküszöm, hallom, hogy ettől az egy szótól vigyor költözik az
arcára. – Szóval azt mondod, ne csináljak belőle nagy ügyet,
holott a világ legszexibb férfija a lányom után lohol, és adakozik
a jótékonysági szervezetének, feltételezem azért, hogy felhívja
magára a figyelmét, és olyan eseményekre viszi mutogatni, ahol
csak a dúsgazdagok fordulnak meg. Most komolyan, Rylee, és
még én beszélek butaságokat?
– Anya...
– Mennyire komoly? – kérdezi határozottan. Ennyi év után
nem szabadna, de mégis meglepődök az egyenességén.
– Anya, Colton nem az a komoly fajta... – próbálom terelni a
szót.
– Ne bagatellizáld el a dolgot, Rylee! – korhol, – elég jól
ismerlek ahhoz, hogy tudjam, csakis olyan férfiakkal
foglalkozol, akik megérdemlik a figyelmedet. Te nem
vesztegetnéd olyanra az idődet, akinek csak egy gyors menetre
kellesz. – Összerándulok a szavaitól. Ha tudna Colton
egyezségeiről! Biztos vagyok benne, hogy akkor nem hinne
ennyire sziklaszilárdan az emberismeretemben.
– Szóval, kicsim, ki vele: mennyire komoly a dolog?
Hangosan felsóhajtok, mert tudom, hogy anyu rettentő
kitartó ha választ akar.
– Őszintén: részemről lehet belőle valamit. Colton részéről...
Nos, ő a futó kalandok híve. Egyelőre úgy vagyunk vele, hogy
majd elválik, mi lesz belőle – felelem halkan, és amennyire csak
lehet, őszintén,
– Hmm... – mormogja, aztán elhallgat. – Na, és jól bánik
veled? Mert ugye tudod, hogy a férfiak mindig a kapcsolat
elején bánnak velünk a legjobban, és ha már az elején gondok
adódnak, az később nem fog változni.
– Igen, anya – felelem gépiesen, mint egy gyerek.
– Komolyan beszélek, Rylee Jade – figyelmeztet. Tudom,
hogy tényleg komolyan, mivel a középső nevemet is kimondta.
– Tehát jól bánik veled, vagy sem?
– Igen, anya. Jól bánik velem.
Hallom, hogy kedvesen felnevet a vonal másik végén, és
tudom, hogy megkönnyebbült.,
– Ne feledd, mit szoktam mondogatni: ne add fel magad
azért, hogy megpróbálj megtartani olyasvalakit, akit nem
érdekel, ha elveszít téged. Anyuval együtt tátogom a mondat
végét. Azóta mondogatja ezt, hogy tinédzserként elkezdtem
felfigyelni a fiúkra.
– Tudom.
– Juj, édesem, annyira örülök neked! Azok után, amin
keresztülmentél... Nem érdemelsz mást, csakis boldogságot,
édes kincsem.
Feltétel nélküli szeretete és aggódása mosolyra késztet.
Örülök, hogy ilyen remek édesanyám van.
– Köszi, anya. Egyelőre csak egy napra előre tervezünk, és
majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok.
– Ez az én lányom! Mindig higgadt és megfontolt.
Apró mosollyal az arcomon felsóhajtok.
– És mi a helyzet veletek, hogy vagytok? Hogy van apu?
– Itt minden rendben. Apád is jól van. Te is tudod, milyen,
folyton elfoglalt. – Felnevet, én pedig látom magam előtt, ahogy
szokásához híven megnyalja a felső ajkát. – És mi a helyzet a
fiúkkal?
A kérdés szélesebb mosolyt csal az arcomra. Anya
családtagokként tekint a srácaimra, állandóan édességet,
süteményt vagy apróságokat küldözget nekik, hogy
különlegesnek érezzék magukat.
– Jól vannak. Azt hiszem, Shane-nek van egy barátnője, vagy
valami olyasmi, Zander pedig lassacskán javulást mutat. –
Egyesével végigveszem a fiúkat, és anya kérdéseire válaszolva
beszámolok róluk. Van egy olyan érzésem, hogy újabb
szeretetcsomag várható tőle.
Kicsit még cseverészünk, de aztán mennie kell.
– Hiányzol, anya. – A hangom megbicsaklik, mert lehet,
hogy rendíthetetlen és basáskodó, de csakis a legjobbat akarja
nekem. Mindennél jobban szeretem őt.
– Te is nekem, Ry. Rég nem láttalak.
– Tudom. Szeretlek.
– Én is. Szia!
Kinyomom a telefont, aztán visszabújok a jó meleg ágyba, de
mégsem tudok aludni. A komódra pillantok, ahol a People
hever, és felkapom. A megjelölt oldalhoz lapozok, ahol saját
magamat látom.
A képre nézek, ami a Mindent a Gyermekekért eseményén
készült Coltonról és rólam a vörös szőnyegen. Colton egyenesen
a kamerába néz, egyik keze a nadrágzsebében, a másikkal a
derekamat öleli. A díszzsebkendőt tartalmazó zsebe is látszik.
Arccal a kamera felé áll, de az álla és a szeme felém fordul
hatalmas mosollyal az arcán.
A tekintetemet mágnesként vonzza a képnek az a része, amit
a legjobban szeretek: ahogy megfogja a csípőmet, és
egyértelműen a világ tudomására hozza, hogy az övé vagyok.
Újra elolvasom a képaláírást, és felsóhajtok. Nagyon örülök,
hogy a sajtó még nem kapta fel a nevemet. Még nem állok
készen arra, hogy a médiacápák elé vessenek, de tudom, hogy
ez elkerülhetetlen, ha Coltonnal maradok.
– Aki á-t mond, mondjon b-t is – mormogom magamnak.
Egy ideig még nézegetem a képet, aztán meggyőzöm magam,
hogy ideje elindulnom futni. Kimászom az ágyból, amikor a
telefonom jelez, hogy SMS-em érkezett. Viccesnek találom,
hogy a technológia ma reggel átvette az uralmat az életem
felett, de azért felemelem a telefont, és látom, hogy Coltontól
jött az üzenet. Akaratlanul is mosoly ül ki az arcomra.

A megbeszélés közepén rólad fantáziálok. Egy ideig most

nem merek majd felállni. Bruno Mars: Locked Out of Heaven.

Hangosan felnevetek, mert ismerem a dalt, és a dalszöveg

hízelgő rám nézve. Válaszolok neki.

Örülök, hogy megfogadtad a tanácsom, és nem unatkozol.

Ace... Ez a legkevesebb, amit tehetek érted. Fantáziálgass
tovább! TLC: Red Light Special.

Jókedvűen ledobom a telefonom az éjjeliszekrényre, mert

tudom, hogy mostantól fogva sokkal nehezebben tud majd
koncentrálni a megbeszélésen.
 23. FEJEZET

STELLA? – kiáltok ki az irodám ajtaján. – Stella! Mi történt a

mára betervezett programjaimmal?
Fáradtságtól sajgó fejemet a kezembe fogva pihentetem egy
ideig, miközben azon töprengek, hogyan oldjam meg, hogy
mindenre jusson idő a héten: a költségvetési kimutatásokra, az
ütemtervekre, a projektmegbeszélésekre, továbbá a rengeteg
napi teendőre. És reménykedek benne, hogy az ebéd utáni
sávban a naptáramban hirtelen megjelent négy óra hosszú
megbeszélés csak egy számítógépes hiba. Miért nem írt be
Stella információkat róla? Esküszöm, hogy harminc perccel
ezelőtt még nem volt ott semmi. Talán rossz napot néztem.
– A rohadt életbe! – morgom a bajszom alatt, és közben a
halántékomat masszírozom, hogy enyhítsem a feltörni készülő
fejfájást. Remélem, nem Teddy végtelennek tűnő
brainstormingja. Az optimizmusunknak már amúgy is betett
korábban a héten, hogy az új költségvetési kimutatás szerint
fogyóban van a pénzünk a kaliforniai biztosítási törvényekben
bekövetkező változások miatt. És mivel minden pénzügyi
forrást szárazra csapoltunk, ezért csak reménykedni tudunk,
hogy Colton csapata sikerrel jár, és összegyűjti a szükséges
szponzorokat ahhoz, hogy tovább folytathassuk a projektet.
Ismét a napirendemre nézek, és igyekszem nem
türelmetlenkedni, amiért Stella nem válaszol, ezért inkább
felidézem, mivel vádolt Haddie reggel, amikor ráförmedtem.
– Ohó, valakinek Colton-elvonási tünetei vannak! –
gúnyolódott, miközben tejszínt kevert a kávéjába.
– Fogd be! – motyogtam, és a kelleténél nagyobb erővel
dobtam be a bagelt a pirítóba.
– Ó, akkor gondolom a kenyérpirító a hibás, hogy ki vagy
borulva. – Szúrós pillantást lövelltem felé, de csak egy
mézesmázos mosolyt kaptam válaszul. – Figyelj, én megértelek.
Hozzászoktál ahhoz, hogy hétvégente annyit szexelsz,
amennyivel kihúzod a hetet, de most nem így alakult, ezért
frusztrált vagy. Hozzászoktál ahhoz, hogy rendszeresen
észbontó szexben van részed, de Colton már mennyi is... Kilenc
napja van távol?
– Nyolc – vágtam vissza.
– Aha. – Felnevetett. – De te természetesen nem számolod a
napokat, mi? Szerintem segíts magadon, csajszi, hogy jobb
kedved legyen. – Habár háttal állok Haddie-nek, elfojtom a
mosolyomat. – A fenébe is, Rylee, tudom, hogy a nyomába sem
ér az igazi szexnek, de skype-olj a pasival, és elégítsd ki magad,
hogy ha ez segít, hogy végre ne legyél ilyen picsa!
– Ki mondta, hogy nem volt meg? – feleltem félszegen, és
rettentően örültem, hogy nem látja, ahogy elpirulok, mert
eszembe jutott, hogy Coltonnal SMS-eztünk tegnap éjszaka.
Hja, kérem, a technológia csodákra képes.
– Na, ezt nevezem! – kiáltott fel Haddie a konyhaasztalra
csapva. – Legalább kettőnk közül egyikünknek jó volt a héten.
– Kacagott, én pedig megadóan megfordultam, és vele együtt
nevettem. Haddie a szájához emelte a csészét, és engem
tanulmányozott, miközben a kávéját fújkálta, hogy hűljön. –
Örülök neked, Rylee. De komolyan. Az a pasi úgy néz rád,
mintha rajtad kívül nem létezne számira senki más. – Amikor
felhorkanva közöltem vele, hogy nagyon téved, folytatta. –
Colton miatt újra van tűz a szemedben. Magabiztos lettél.
Szexinek érzed magad mellette... Ne nézz így rám! – közölte,
amikor összevont szemöldökkel rápillantottam. – Láttam, hogy
kiterítetted száradni a fehérneműdet, csajszi, úgyhogy ne is
próbáld tagadni! Nagyon szexi! Amúgy mikor tér vissza a
jóképű csődör?
– Még két nap – feleltem sóhajtva.
– Hála istennek! Akkor már nem sokáig leszel őrjöngő picsa
– cukkolt mosolyogva. – Te aztán csúnyán belezúgtál a pasiba,
kisanyám.
– Tudom, tudom. – Gyors mosolyt villantottam rá, aztán
belegyömöszöltem az ebédem a táskámba, tudva, hogy a
következő negyvennyolc óra ólomlábakon fog eltelni. –
Mennem kell, mert még elkések. Szia, és szeretlek.
– Én is, szia!
Egy mély levegővétellel visszatérek a valóságba. Haddie-nek
igaza van. Csúnyán belezúgtam Coltonba. Megfordulok a
székemmel, és ismét szólítom Stellát a házi központon
keresztül.
– Igen?
– Na végre, hogy előkerültél! Mi ez a megbeszélés, ami az
egész délutánomat kitölti? – Megpróbálom nem hallatni a
hangomban lévő ingerültséget, de nehéz. Vasárnap óta
megállás nélkül dolgozom, és a mai délutánt arra akartam
felhasználni, hogy utolérjem magamat.
– Hát, nem tudom pontosan...
Tessék? Ki rabolta el a mindig naprakész asszisztensemet?
– Hogy érted azt, hogy nem tudod?
– Nos... – Ugyan csak a hangját hallom, de meg így is érzem,
hogy kellemetlen neki a téma. – Úgy értem...
– Miről van szó?
– Valaki a CDE-től idetelefonált, és megkért, hogy
ütemezzek be neked ma délutánra egy nagyon fontos
megbeszélést a szponzorációs programmal kapcsolatban.
Teddy is itt volt, amikor telefonáltak, ő áldását adta rá. Azt
mondta, szólt neked... De a hangodból ítélve ez elmaradt.
Colton cégének említésére a szívem verdesni kezd, de aztán
lelassul, amikor rájövök, hogy ő nem lesz jelen a
megbeszélésen. Aztán ahogy a fogaskerekek dolgozni kezdenek
a fejemben, ismét felgyorsul a szívverésem, mert van egy olyan
érzésem, hogy Tawnyval és a csapatával kell majd farkasszemet
néznem. Pont azzal a személlyel, akivel a legkevésbé sem
szeretnék négy órát eltölteni egy zárt térben.
– Igen, erről nem tudok semmit. Basszus, ugye ez valami
vicc? – szalad ki a számon, mielőtt visszafoghatnám magam.
– Nem. – Stella együttérzőn nevet, tudva, hogy két végén
égetem a gyertyát. – Sajnálom. Tudom, hogy amúgy is zsúfolt
napod lett volna, de sikerült mindent átütemeznem máskorra.
Hagytam hangpostaüzenetet is... De gondolom, azt sem kaptad
meg, igaz?
– Reggel óta még nem volt időm meghallgatni őket.
– Hát, legalább láthatod azt az elképesztően dögös félistent.
Önfeledten felnevetek a megjegyzése hallatán, mert tudom,
hogy az irodában terjengenek a találgatások arról, hogy mi van
vagy mi nincs Colton és köztem. Nem cáfoltam és nem
erősítettem meg egyiket sem, csak annyit mondtam, hogy
együtt jelentünk meg a gálán, ahol népszerűsítettük a
szponzorprogramot, függetlenül attól, mi áll a People
magazinban a kép alatt. Nem tudom, hisznek-e nekem a
kollégák, de őszintén megvallva túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy
érdekeljen, de biztos vagyok benne, hogy mostanában többen
fordulnak meg az italautomata körül.
– Sajnos tévedsz! Amikor múlt héten beszéltünk, Colton
említette, hogy valami promóciós dolog miatt nem lesz a
városban egy teljes hétig – füllentem.
– Milyen kár! – mormogja. – Már az, hogy nézni lehet négy
órán keresztül, határozottan feldobja az ember napját. –
Szívből jövő nevetését sztereóban hallom a telefonon keresztül
és az irodaajtó másik oldaláról.
– Javíthatatlan vagy, Stella. Hány órára kell ott lennem?
– Kocsit küldenek érted. Harminc perc múlva itt lesz.
Kocsit küldenek? Tawny biztosra akar menni, hogy nem
menekülök a nekem szánt gonosz tervei elől. A gondolataim
miatt felhorkanok, és a számra szorítom a kezem, hogy
elfojtsam.
– Rendben, Stell... Nem örülök neki, de gondolom, nincs
más választásom, igaz?
– Nincs – helyesel, aztán elhallgat a vonal.
– Hát ez kurva jó! – motyogom félig magamban, és kiveszek
egy Tootsie Roll cukorkát az asztalomon lévő tálkából. Bár, ha
jobban belegondolok, az egész adagra szükségem lesz, hogy
túléljem a délutánt.

***
– Mindjárt ott vagyunk – közli Sammy a vezetőülésből. –
Még nagyjából tíz perc.
– Rendben. Köszönöm, Sammy – felelem dünnyögve,
miközben a szememet körbejártatom a G osztályú Mercedes
terepjáró gyönyörű belső terén. Ez is biztos Colton
gyűjteményébe tartozik. Elfojtom az arcomra kiülni készülő
mosolyt. Tök mindegy, hány autója van Coltonnak, akkor is
Szex a kedvencem.
Sammy a visszapillantó tükörből rám néz, én pedig
rámosolygok. Meglepődtem, amikor megláttam, hogy ő jött
értem. Ezt vele is közöltem: elmondtam, hogy meglep, hogy
Colton nem vitte magával az útra, pedig azt hittem, hogy
elválaszthatatlanok. Sammy erre lazán megvonta a vállát, és
egy szóval sem kommentálta a megjegyzésemet. De útközben
beindult a túlságosan aktív képzelőerőm, és aggódni kezdtem
Coltonért. Mi van, ha szüksége van segítségre, hogy távol
tartson magától valami őrült, eszement rajongót, és Sammy
nincs ott, hogy megvédje? A fejemet ingatva rájövök, hogy
ostoba vagyok. Colton bevallotta, hogy tinédzserként sokszor
keveredett verekedésbe. Tuti biztos vagyok benne, hogy ha kell,
meg tudja védeni magát.
A telefonom jelez, hogy SMS-em érkezett. Kihalászom a
táskámból, és mosoly terül szét az arcomon, amikor meglátom,
hogy Coltontól jött.

Beckett lecseszett, mert szerinte nem vagyok elég

romantikus. Pfff... Szerinte virágokkal és versekkel kellene
bombázzalak, ezért küldök valami nagyon hasonlót. Ez a
legjobb, amivel elő tudtunk rukkolni: A rózsák vörösek, az
ibolyák kékek. Nashville-ben ülve is kívánlak, édes.

Hangosan felnevetek, ahogy elképzelem, hogy Beckett és

Colton Nashville-ben ülve rólam beszélgetnek. Tisztán látom
magam előtt, ahogy Colton égre emelt tekintettel reagál
Beckettnek arra a szakavatott tanácsára, hogy mutassa meg a
romantikus oldalát, végül egy óvodás mondókát küldenek el.
Fogom a telefonom, gyorsan felmegyek a netre, és keresek a
versből egy másik verziót. Pár különböző találat után
megtalálom a tökéletest.

Nagyon édes! És még azt állítod magadról, hogy nem vagy

romantikus Teljesen levettél a lábamról. Biztosan nagyon
unalmasak lehetnek azok a megbeszélések. Most pedig én
jövök! A rózsák vörösek, az ibolyák kékek, amíg rád
gondolok, a kezem pótol téged. Csók!

Vigyorogva elküldöm az üzenetet. Nagyon szellemes

riposztot találtam, és azt kívánom, bár láthatnám az arcát,
amikor elolvassa. Pár pere múlva ismét csipog a telefonom.

Szíves tájékoztatásul: a farkam áll, mint a cövek. Most én

jövök, egy kézzel pötyögve. A rózsák vörösek, az alma meg
kerek, ha széttárod a lábad, rögvest nálad leszek.

Erőt veszek magamon, visszanyelem a nevetést, és

összeszorítom a térdem, hogy elfojtsam a rövid, pajzán
csevegésünk okozta fájó sóvárgást. Amikor felnézek,
Sammyével találkozik a tekintetem, aki a tükörből figyel, mire
az arcom elvörösödik, mintha tudná, hogy mit olvasok, és hogy
milyen pajzán gondolatok járnak a fejemben. Gyorsan
félrenézek, és válaszolok Coltonnak.

Egy költő veszett el benned, Ace. Kár, hogy nem vagy itt!
A repülőút legalább négy óra. Nem hiszem, hogy tudok addig
várni. Lehet, hogy inkább gondoskodok magamról. Mennem
kell Most más dolgokra kell a kezem. Csók!
 A küldés gombra nyomok, ahogy megérkezünk egy
hatalmas, szürke, kevert stílusú, háromemeletes, kívülről
üveggel borított épület parkolójába. Az épület a tömb több mint
felét elfoglalja, és csak a felső ablakokban kék fénnyel világító
CD Enterprises hirdeti, hogy kié az épület.
– Itt is volnánk – mormogja Sammy, mire egyre idegesebb
leszek a gondolattól, hogy Tawnyval kell farkasszemet néznem.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek, míg
Sammy megkerüli az autót, hogy ajtót nyisson nekem. Meg kell
őriznem a hidegvéremet Tawnyval szemben, mert nem
hiányzik, hogy Colton kurvájaként emlegessenek. Hála
istennek ez a kis SMS-ezés kissé enyhítette a rettegésemet.
Sammy azonnal bekísér egy oldalsó bejáraton, és a
lépcsőkön felfelé egy konferenciaterembe jutunk.
– Mindjárt jön valaki, aki tájékoztatja a továbbiakról –
mondja kifelé menet.
– Köszönöm, Sammy!
– Igazán nincs mit, Ms. Thomas.
Megfordulok, és szemügyre veszem a termet, ahova
megérkeztem. A szoba közepét egy tipikus, hosszú
konferenciaasztal foglalja el. A falak kellemes kávébarna
színűek, de a szoba középpontját a bejárattal szembeni fal
jelenti. Színezett üvegből készült, és ahogy közelebb lépek, egy
hatalmas műhelyféleség tárul a szemem elé. Számos
versenyautót és körülöttük serénykedő férfiakat látok.
Kobaltkék színű, Snap-on márkájú szerszámkészletek
sorakoznak a fal mentén egy falvédő szegőléc előtt, a terem
közepén rozsdamentes acélból készült bordáslemez fekszik,
felette számtalan poszter és transzparens a falon. Közelebb
lépek. Ámulva veszem észre, hogy energiával tölt fel az alattam
folyó nyüzsgés.
 – A rózsák pirosak az ibolyák kékek. – A hátam mögött
felcsendülő hangra összerezzenek, és megpördülök, mert ezer
közül is felismerem a tulajdonosát. – Az én kezem majd
mindjárt kielégít téged.
– Colton! – Elfúlva ejtem ki a nevét, és bár minden
idegszálam bizseregni kezd a közelsége miatt, a lábam földbe
gyökerezik. Esküszöm, hogy a látványától a szívem kétszer
olyan gyorsan ver, és habár igyekszem nyugodtnak maradni, és
eltitkolni a bensőmben tomboló izgalmat, akaratom ellenére is
széles vigyor ül ki az arcomra.
– Meglepetés! – kiált fel kitárt karral. Beljebb lép a terembe,
és becsukja maga mögött az ajtót.
Szemtől szemben állva vele rájövök, hogy mennyire
hiányzott. Hogy ilyen rövid idő alatt mennyire hozzászoktam
ahhoz, hogy Colton része a mindennapi életemnek.
Megindulunk a másik felé, isszuk egymás látványát. A
szemében ülő mohó tekintettől a lélegzetem is eláll. Olyan
dolgokat ígér, amelyektől folyékony forróság önti el a
bensőmet.
A tekintetem ívelt szájára rebben. A sarkánál felkunkorodik,
ami cseppet sem ártatlan gondolatokat sejtet. Remélem, hogy
tényleg így van, mert az én fejemben sem olyanok keringenek.
A testem bizsereg a közelségétől, jelezve, hogy az eltelt idő
ellenére továbbra is mágnesként vonz. Már rég túlvagyok azon,
hogy óvatos legyek, nehogy belezúgjak, most pedig fejjel előre
rohanok a falnak.
A tekintetünk egymásba kapcsolódik, ahogy egyre kisebb a
köztünk lévő távolság. Tudom, hogy nem lehetséges, de abban a
pillanatban esküszöm, hogy látom a jövőmet megvillanni a
szemében. Ettől a fölismeréstől izgatottság lesz úrrá rajtam, a
gyomrom jóleső módon megremeg.
 Pár lépésre egymástól megállunk. Felemelem a fejem, hogy
továbbra is Colton szemébe nézhessek.
– Helló, Ace! – Rámosolygok, a szívem továbbra is őrülten
ver.
– Szia! – leheli, és a szája sarka félénk mosolyra húzódik.
Egy pillanatig nézzük egymást, aztán, mielőtt észbe kaphatnék,
Colton a kezével a hajamba túr, magához ránt. és birtokba veszi
a számat. Mentaíz, sürgető vágy és minden, ami Colton – habár
elveszek benne, mégis úgy érzem, sose kaphatok belőle eleget.
A nyelvével végigsimít a számon, elhúzódik, hogy kínozzon,
aztán ismét lecsap.
A szája elnyeli nyögésemet, miközben a keze a derekamra
siklik, majd be, a pulóverem alá. Durva ujjaival csupasz
bőrömet simogatja. majd keményen magához, ránt. Amikor a
csók ellágyulna, Colton szája újra csak uralkodik az enyémen.
Simogatjuk, megérintjük a másikat, ahol csak tudjuk, mintha
sose tudnánk betelni egymással.
Colton félbeszakítja a csókot, és a homlokát az enyémnek
támasztva levegő után kapkod.
– Nem hagyhattam, hogy saját kezűleg gondoskodj
magadról, Rylee – mormogja. Érzem, hogy számra nyomódó
ajka mosolyra húzódik. tompítva a szavai nyomán kélő önfeledt
nevetésemet. – Most már az enyém vagy. Egyedül nekem áll
jogomban, hogy élvezetet okozzak neked.
Mielőtt kiötölhetnék egy szellemes választ, ajka ismét lecsap
az enyémre, a nyelve a számba hatol, a testével hátrafelé tol,
amíg a csípőm nekiütközik a tárgyalóasztal szélének. Egy
határozott mozdulattal felültet rá, a térdével szétfeszíti a
térdemet, és a lábam közé lép. Most hátrányban vagyok vele
szemben, ami a magasságot illeti. Lehajol, a két kezébe fogja az
arcomat, és a nyelvével végigsimít ott, ahol az imént
megharapdálta az alsó ajkam. Elönt a vágy, ahogy tovább
izgatja a számat, és ettől elvesztem a maradék józan eszemet is.
Hirtelen elhúzódik, de a kezét birtoklón az arcomon hagyja,
ahogy engem figyel. A szeme tele érzelemmel, az állkapcsa
megfeszül a kimondatlan szavaktól. Egymásra meredünk, a
minden tettünket és mozdulatunkat irányító vágytól zihálva. Be
akarom vallani neki, hogyan érzek iránta, de a szavak nem
hagyják el a számat, miközben Colton lágyan simogatja az
ajkamat a hüvelykujjával. Valami megváltozott kettőnk között,
de nem tudom pontosan, mi, Colton tekintete mégis mindent
elmond, amit tudnom kell. Ugyanannyira kíván engem, mint én
őt. Az aggodalmamat, hogy rajtam kívül másra is vágyik, egy
szempillantás alatt elűzte a tekintetével.
– Hiányoztál, Rylee – szólal meg halkan, majd szorosan
magához ölel. Az arcát a fejemre hajtja, és még szorosabban
magához von. Jó érzéssel tölti el a szívemet, hogy a szájából
hallom, hogy az élete része vagyok.
– Te is hiányoztál nekem – mormogom, ahogy átadom
magam meleg ölelésének. – Jobban, mint amennyire be merem
vallani. – Halk morgás tör fel a mellkasából, és tudom, hogy a
szavaim hatással voltak rá. Egy pár pillanatig így maradunk,
élvezzük az egymástól kapott melegséget és biztonságérzetet,
amit az elmúlt másfél hétben mellőznünk kellett. Magunkba
szívjuk, amit kimondtunk, tudomásul vettünk, és mindketten
elfogadtunk a magunk módján. Gondolkodás nélkül csókot
nyomok a szíve fölé.
– Nagyon tetszik a meglepetésed. Te aztán tudod, hogyan
kényeztess el egy nőt. Köszönöm!
– Nagyon szívesen – feleli, és ismét megcsókolja a fejem
búbját. – Nem tudtam biztosan, mit szólnának a kollégáid, ha
belibbennék, és az íróasztalodon tennélek a magamévá.
 – Micsoda? – kérdezem nevetve, miközben forróság járja át
a testemet. Hátradőlök, hogy Colton szemébe nézhessek. – Ezt
tervezted?
– A szükség törvényt bont.
– Ha emlékezetem nem csal, te amúgy sem törődsz a
szabályokkal – idézem fel évődve korábbi szavait.
Halkan felnevet, és összepréseli az ajkát.
– Ezt tovább fokozta, hogy isten tudja, hány végtelennek
tűnő, unalmas megbeszélést kellett végigülnöm, miközben azon
merengtem, hogy mit akarok tenni veled. – Buja vigyor ül ki az
arcára. – És mit akarok okozni neked.
– Túlságosan piszkos a fantáziád, nem gondolod?
– Hajaj, Rylee, ha te azt tudnád!
Hangosan nyelek egyet, mert a szemében tükröződő vágy és
elsötétülő írisze ezekről a gondolatokról árulkodik.
– Szóval azt tervezted, hogy ezeket az erkölcstelen
fantáziálásokat az irodámban fogod megvalósítani? Méghozzá
az íróasztalomon? – Tettetett helytelenítéssel felvonom a
szemöldököm, de az arcomra kiülő mosoly elárul.
– Igen, ahogy már mondtam – megy bele Colton a játékba. –
Elveszem, ami az enyém, amikor csak akarom...
– Még a kollégáim szeme láttára is?
– Aha. – Úgy vigyorog, mint egy csintalan iskolás fiú. – Úgy
terveztem, hogy ma reggel a reptérről egyenesen az irodádba
megyek, de nem hiszem, hogy Teddy értékelte volna.
Megnyalom a felső ajkam, ahogy felnézek rá. A két karomra
támaszkodva hátradőlök az asztalon. A hátam ívbe feszül, a
mellem megemelkedik. Látom, hogy Colton sóvárgó tekintettel
méregeti az új pózt. A szeméből süt a vágy, a nyelvét kidugja,
hogy megnedvesítse az ajkát.
– Mégis mióta érdekel téged, mit gondolnak az emberek?
 – Jaj, cicám, mérget vehetsz rá, hogy hidegen hagy! – közli
vigyorogva. – De ügyelnünk kell a hírnevedre.
– Szerintem annak abban a pillanatban lőttek, amikor
elkezdtem randizni veled.
– Valószínűleg. – Hanyagul megvonja a vállát. – De ettől
függetlenül még mindig úgy gondolom, hogy a főnököd
kézzel-lábbal tiltakozna az ellen, hogy a legjobb dolgozóját az
íróasztalán keféljem meg.
– Na, és a te főnököd? – kérdezem játékosan. – Neki lenne
kifogása az ellen, ha az egyik alkalmazottja ilyesmire
vetemedne? Mondjuk itt?
Lassú, sokatmondó mosoly jelenik meg Colton szája
sarkában, amitől a gödröcskéi elmélyülnek.
– Azt hiszem, nem – feleli, majd lehajol, és a két kezét a
térdem mellé teszi az asztalra.
– Csak hiszed? Hogyhogy? – kérdezem összevont
szemöldökkel, folytatva a játékot.
– Nos, nagyon is személyes érdeke fűződik az itt folyó
eseményekhez – mormogja Colton, ahogy még közelebb hajol
hozzám.
– Ó, igazán? – lehelem, és ösztönösen még jobban ívbe
feszítem a hátam, hogy a mellkasához érjen a mellem. Az alsó
ajkamba harapok, ahogy egymást nézzük.
Colton lehelete az arcomat cirógatja.
– Néha kibaszottul remek érzés főnöknek lenni – mondja,
mielőtt az ajkamra hajol, de ezúttal gyötrő és kínzó lassúsággal,
addig a pontig, ahonnan nincs visszaút.
Akarom őt, itt és most. Istenem, ez a pasi képes elérni, hogy
olyan szenvedélyesen kívánjam, amiről sose gondoltam volna,
hogy létezik. Az ujjai lassan, ráérősen felkúsznak a karomon, a
testem pedig megfeszül arra a gondolatra, hogy hova
vándorolnak majd ezután.
Hátradöntöm a fejem, ahogy a szájával végigsimít az
állkapcsomon, és felkínálom neki a nyakam. Egyik kezemmel
megfogom a csípőjét, és szorosabban magamhoz szorítom,
miközben a szája izgató módon eltűnik a pulcsim nyakkivágása
alatt.
– Colton – lihegem, ahogy vágy önti el az ágyékomat, és tűz
száguld végig az ereimben.
Hirtelen éles csipogás tölti be a termet, mire Colton nekem
dől, és megszólal a hangszóró a szekrényen.
– Elnézést, Colton, ott vagy?
– Basszus! – motyogja Colton a nyakamba. – Igen?
– Beckett égen-földön keres téged. Valami gond van
Eddie-vel... – A női hang elhal, mintha tartana Colton
válaszától.
– Az istenit! – Colton hangosan káromkodik, a teste
megfeszül a hallottak miatt.
– A számból vetted ki a szót.
– Hol vannak?
– A műhelyben.
– Rögtön megyek. Köszönöm, Brooke!
A telefon pittyen egyet, közben fölöttem Colton
kiegyenesedik. Lecsúszok az asztalról. Colton odalép az
üvegfalhoz, és lenéz az alattunk lévő műhelyre. Amikor
visszafordul, a játékos szeretőből kifogástalan üzletemberré
vedlik át.
– Elnézésedet kérem, Ry, de muszáj lemennem, mert egy kis
gond adódott. Velem jössz? – kérdezi, a kezét felém nyújtva.
Meglepődök. Nem Kötelezem El Magam úr szeretne a
munkahelyén kézen fogva mutatkozni velem? Nem meríti ez ki
a „nyilvános beismerés" fogalmát egy olyan múlttal rendelkező
ember számára, mint ő?
– Itt megvárlak, ha gondolod – ajánlom fel sután, de nincs
kedvem elmozdulni mellőle.
Értetlenül néz rám, aztán kinyújtja a karját, határozottan
kézen fog, és magával húz.
– Nem engedlek el magam mellől, Rylee, amíg nem teltem
be veled! – figyelmeztet. A hangja olyan dolgokat ígér,
amelyektől a vágy lángjai nyaldossák az ágyékomat. – És az
valószínűleg rohadt hosszú idő.
 24. FEJEZET

BECKETT EGY BÓLINTÁSSAL és a szája szegletében húzódó

mosollyal búcsúzik tőlem, miközben Colton sürgetve az oldalsó
ajtó felé terel a műhelyből. Az ajtónál előreenged, egy
lépcsőházba jutunk.
– Felfelé! – mutatja Colton, és a hátamra teszi a kezét.
Előtte lépegetek, miközben a kezét a derekamon nyugtatja,
amíg megmásszuk az első emeletet.
– Mondtam már neked, hogy mennyire átkozottul szexi vagy
ma? – hallom a karcos hangját mögülem.
A vállam felett hátralesek, és rámosolygok.
– Köszönöm! – felelem, és nem kerüli el a figyelmem a
szemében csillogó bujaság. – De van egy olyan érzésem, hogy
az értékítéletedet nagyban befolyásolja a szexhiány.
Egyetértően hümmög, amitől megint mosolyognom kell.
– Hidd el, kicsim, hogy semmi gond az értékítéletemmel! –
feleli nevetve. Elindulok a második emeletre, de ahogy egymás
után szedem a fokokat, érzem, hogy Colton keze különböző
testrészeimet érinti. Finoman végigsimít a combom hátulján.
Aztán csupasz karomon. Pihekönnyen megérinti a hátamat.
Pontosan tudom, mit csinál. Na, nem mintha olajat kellene
még öntenie a tűzre, mert már amúgy is lángolok. A tudat, hogy
ennyire kíván, és hogy ennyire sóvárgok az érintésére,
felbátorít, és hajlandó vagyok részt venni a játékban. A
szokásosnál jobban ringatom a csípőmet, miközben áthaladunk
a második lépcsőfordulón. A kezem a szoknyám aljához siklik,
és szándékosan megemelem egy icipicit, hogy Colton el tudja
képzelni, mi van alatta.
Villámgyorsan megragad, és hátulról szorosan átölel.
– Te kis boszorkány! – dorombolja a fülembe, miközben
érzem a hátamnak feszülő izmait. – Komolyan azt akarod, hogy
szenvedjek, amikor olyan régóta nem lehettem benned, és nem
ízlelhettelek meg? Főleg úgy, hogy tudod, mennyire piszkosul
kívánlak.
Hála istennek, hogy őt is annyira feszíti a vágy, mint engem,
mert már nem sokáig tudok uralkodni magamon. Amikor
megpróbálok elhúzódni tőle, a fülcimpámat kezdi harapdálni.
A vágyakozástól majdnem összeroskadok.
– Tudom, hogy szereted áthágni a szabályokat, de szerintem
nem tudod orvosolni a problémát ebben az épületben, ami tele
van az alkalmazottaiddal – közlöm évődve.
Colton megfordít. A teste az enyémhez simul, közben a
derekamat markolja. Az arcára kiülő vigyor nagyon is illik
pajkosan csillogó szeméhez.
– Jaj, Ryles, hát nem tudod, hogy a hozzám hasonló
lázadókat az ilyen kihívások éltetik? – Közelebb hajol, a szája
egy leheletnyire a fülemtől, a szívem pedig majd kiugrik a
helyéről. – Akkor kaplak meg, Rylee, amikor akarlak, ahol csak
akarlak, és ahogyan csak nekem tetszik. Ezt jól vésd az eszedbe.
Domináns hangvétele izgatóan hat rám. A fenyegető
ígérettől beindulok. Vágytól lüktető, nekem feszülő teste és a
bőrömet simogató keze miatt nedves lesz az ölem. Felemelem a
fejem, az ajkam szétnyílik – kétségbeesetten vágyom a
csókjára. Colton szeméből azt olvasom ki, hogy ő is ugyanígy
érez. A külön töltött napok alatt sem hunyt ki a tűz, sőt, pokoli
tűzvésszé erősödött. Csak arra vágyom, hogy elvehessek
mindent, amit Colton adni tud. A csábító édenkert csupán egy
karnyújtásnyira van.
Megadom magam a vágynak, és Colton felé hajolok, de
mielőtt megízlelhetném az ajkát, megfordít, és ördögi kacajt
hallat.
– Még egy emelet – jelenti ki a fenekemre csapva, majd
mindkét kezét a derekamra téve siettet. Felsóhajtok a szexuális
frusztráltságtól és a bensőmet fojtogató sóvárgástól. A második
lépcsőfokon járok, amikor megérzem a hátsómon a lépcsőház
hűs levegőjét, amikor Colton felemeli a szoknyámat, hogy
megnézze, mi rejtőzik alatta.
Magamban mosolygok, mert pontosan tudom, hogy mit
talál. Ma pont úgy keltem, hogy nem éreztem magam valami
vonzónak, és morcos voltam, mert hiányzott Colton, ezért úgy
döntöttem, hogy feldobom a napot valami szexi és csajos
fehérneművel. Valami okból kifolyólag mindig
magabiztosabbnak érzem magam, amikor ilyet viselek. Reggel
még fogalmam sem volt róla, milyen jól döntöttem, de amikor
hallom, hogy Colton lélegzete elakad a látvány láttán, a
választásom értelmet nyer.
– Édes jézusom – motyogja egy epekedő sóhajtás
kíséretében.
A lábamat a következő lépcsőfokra teszem, és nem
mozdulok. Érzem, hogy Colton az ujjával követi a harisnya és a
harisnyakötő pántját és szélét. Szendén hátrasandítok a vállam
felett.
– Valami baj van, Ace?
Colton a fejét ingatva vigyorog, miközben – feltételezésem
szerint – a szeme a csipke és a szatén együttesére szegeződik.
– Asszony, te tisztességtelenül játszol, ugye tudod? –
Felnyög, aztán elszakítja a tekintetét ruhadarabról, és felnéz
rám.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem a szempilláimat
rebegtetve és szándékosan az alsó ajkamat harapdálva.
Imádom figyelni, ahogy szétnyílik a szája, hogy a nyelvével
megnedvesítse az alsó ajkát, miközben a szeme elsötétül és
elfelhősödik. A zöld szempár fogva tartja ibolyaszín szememet.
Nagyszerű érzés, hogy egyetlen érintés nélkül is képes vagyok
ennyire felkorbácsolni a vágyát. És erre csakis miatta vagyok
képes. Colton mellett magabiztosnak, szexinek és kívánatosnak
érzem magam, miközben egész életemben átlagosként
tekintettem magamra, és nem voltam tisztában a saját szexuális
vonzerőmmel.
Colton tekintete az enyémbe fúródik, miközben az ujjai puha
bőrömről a bugyim szegélyéhez vándorolnak. Az izmaim
görcsbe rándulnak az érintésétől: olyan közel, mégis olyan távol
van attól a helytől, ahol szeretném, ha megérintene. Ahol
szükségem van rá.
– Ezt a játékot ketten is játszhatjuk – mormogja közelebb
lépve.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy nem szeretem a
kiszámíthatóságot. Miért ne bizonyítanám be most rögtön,
hogy mennyire igazad van...?
Erősen az alsó ajkamba harapok, hogy elfojtsam a feltörni
készülő nyögést, miközben fürgén félrehúzza a bugyimat, és
egyik ujja becsúszik nedves ölembe. A lépcsőkorlátba
kapaszkodok, miközben Colton kihúzza az ujját, végigsimít vele
a csiklómon, majd három ujját mélyeszti belém.
– Ó, bébi, imádom, hogy ennyire nedvesen és készen vársz
rám.
– A nyögésemet dörmögő hangon nyugtázza. – Van
fogalmad róla, mit teszel velem? Hogy mennyire elvesztem az
eszem attól, hogy ennyire kívánsz engem?
– Colton, kérlek! – Most nem érzem méltóságomon alulinak
azt, hogy könyörögjek neki azért, hogy tegyen egésszé. Hogy
olyan magasságokba repítsen, ahova csak az ő segítségével
tudok pillanatok alatt eljutni.
– Mondd ki, mit akarsz, Rylee! – Nevetve kihúzza az ujjait,
én pedig felnyögök a hirtelen hiányérzettől.
Hátravetem a fejem. Lehunyom a szemem, miközben a
testemet olyan heves sóvárgás emészti, aminek a bizonyítéka
Colton kezén csillog.
– Téged, Colton – zihálom. – Téged akarlak.
Az egyik ujjával végigsimít az alsó ajkamon, majd hozzám
hajol, és az ujja helyét átveszi a nyelve. A számba hatol, majd
elhúzódik. Akaratom ellenére nyöszörögni kezdek.
– Gyerünk, bébi!
– Csakis téged, Colton.
Egy szempillantás alatt arrébb tesz, így a hátam a lépcsőház
falának nyomódik. A mellkasa emelkedik és süllyed, az
állkapcsát összeszorítja. A tekintete olyan átható, hogy elveszek
benne. A külvilág megszűnik számomra, ahogy ott állok önként
kitárulkozva Coltonnak. Érzelmileg és testileg lecsupaszítva.
Sosem voltam még jobban az övé.
Colton feltolja a szoknyámat, és szélesebbre tárja a lábamat.
Buján vigyorogva a térdére ereszkedik, közben a szemét egy
pillanatra sem veszi le rólam.
Hova tűnt a racionális gondolkodásom? Az eszemnek
uralkodnia kellene a testemet elöntő vágy hullámán, és azt
mondania, hogy Colton munkahelyén vagyunk, egy
lépcsőházban, de semmi ilyesmi nem történik. Ehelyett áruló
testem megremeg a várakozástól, és amikor Colton észreveszi,
a szeme felcsillan, és érzékien mosolyogva rám hajol.
Másodpercek múlva remegő számat nevetés hagyja el, amikor
Colton könnyedén letépi rólam a bugyit, és a zsebébe
gyömöszöli.
A testem és az eszem annyira rá összpontosít, arra, amire
rettenetesen szükségem van tőle, hogy nem is törődök azzal,
hogy gondolkodás nélkül ismét tönkretette az egyik bugyimat.
A tekintetével továbbra is fogva tart, miközben az ujjaival
szétválasztja a szeméremajkaimat, és a szája összezárul a
csiklóm körül. A hajába markolok, és minden erőmmel küzdök,
hogy nyitva tartsam a szemem, és ne adjam át magam a nyelve
nyújtotta gyönyörnek. Figyelni akarom őt, miközben egyre
jobban felizgat, de az élvezet annyira erős, hogy megadom
magam. Ívbe feszítem a testem – a nyakam, a fejem, a hátam –,
és előretolom a csípőm, hogy még jobban érezzem Coltont.
Colton megemeli az egyik lábamat, és átveti a vállán, aztán
az ujját is beveti. Simogat, köröz, nyomást fejt ki. Amikor
elélvezek, az izmaim annyira remegnek, hogy úgy érzem, a
testem milliónyi apró darabkára esik szét a gyönyörtől. Colton
fel-le jártatja a nyelvét a legérzékenyebb pontomon, majd belül
is megkóstol, és kiélvezi az orgazmusom minden egyes
remegéshullámát.
Elernyedek, és még szerencse, hogy támaszként mögöttem
van a fal, mert minden erő kiszalad a lábamból. Lehunyom a
szemem, és megpróbálok visszatérni a jelenbe, de Colton olyan
elsöprő erővel uralkodik az érzékeimen, hogy most már egy
részem mindörökre az övé marad.
– Édes istenem, asszony, az ízed bármelyik férfit
megrészegítené. – Lágy csókot lehel a hasamra egy nyögés
kíséretében, majd felemelkedik a földről. Kinyitom a szemem,
és elégedett, öntelt vigyorával találom szembe magam. Vágytól
elnehezülő szemhéja alól néz rám, majd hozzám hajol, és vadul
megcsókol. A saját ízemet érzem a száján, és ezt meglepően
izgatónak találom.
A nyögésemet Colton szája fogja fel, miközben a kezem
lesiklik a testén, és a nadrágján keresztül megmarkolom
ágaskodó farkát. Többet akarok, többre van szükségem.
Vágyakozó sóhajjal megszakítja a csókot, és elhúzódik tőlem.
– Colton – motyogom –, most én jövök!
– De nem itt – jelenti ki, miközben eligazgatja a szoknyámat,
és vigyorogva mélyebbre gyömöszöli a zsebébe a széttépett
bugyimat.
– Hallani akarom, ahogy a nevemet kiáltod, amikor a
magamévá teszlek. Hallani akarom, hogyan adod át magad
mindannak, amit tenni akarok veled, Rylee. Azt akarom, hogy
az enyém légy. Csak az enyém. Meg akarlak rontani, hogy más
férfinak eszébe se jusson hozzád érni. – Az utolsó szavakra
elfintorodik.
– Már a tiéd vagyok, Colton – lehelem gondolkodás nélkül.
Kinyújtom a kezem, az ujjaimat a szájára teszem. – A tiéd
vagyok...
– A hangom elhal, amikor látom, hogy Colton rám mered. Az
állkapcsa folyamatosan megfeszül és elernyed, miközben
feldolgozza a vallomásomat.
Halvány mosoly játszik az ajkán, amibe bizonytalanság és
hitetlenkedés is vegyül, ami eltűnik, amikor megcsóválja a fejét.
– Én... Nem ez a legmegfelelőbb hely arra, amit tenni akarok
veled, de ez – mondja rám és a falra mutatva – segít, hogy
kibírjam addig valahogy. – Rám vigyorog, majd kézen fog, és
együtt másszuk meg a hátralévő lépcsőfokokat.
Követem, holott a szívem és a testem még alig ocsúdott fel az
iménti kis közjátékból. Haddie szavai jutnak eszembe, és
nagyon is egyetértek vele. Nemcsak beleestem Coltonba,
hanem belefulladtam, felemésztett, és teljesen és
végérvényesen az övé vagyok.
Colton kinyitja a lépcső tetején lévő ajtót, mire meglepő
módon egy férfias és kevés bútorral berendezett iroda tárul a
szemem elé. Biztos vagyok benne, hogy az övé, mert a malibui
házában is hasonló az irodája. Colton mögött lépek be az ajtón,
és hallom, hogy valaki felsikkant.
– Jesszus, Colt, a frászt hozod rám! – kiáltja egy női hang, és
a szőr azonnal feláll a hátamon attól, hogy ilyen bizalmasan
szólítja meg Coltont. Ennek a ribancnak mindenhol ott kell
lennie? A rohadt életbe!
– Segíthetek valamiben, Tawn? – kérdezi Colton, és
esküszöm, hogy az érdeklődésen túl egy kis él is vegyül a
hangszínébe.
Tawny az asztal fölé hajol, de a jöttünkre kiegyenesedik, és
rendezgetni kezdi a kezében tartott papírokat. Mondanom sem
kell, hogy tökéletesen fest a dekoltázsát kihangsúlyozó blúzban,
a lábára feszülő nadrágban és frissen sminkelt arcával. A csaj
hibátlan és elképesztően szép. Az ajka meglepett ó-t formáz,
ahogy Coltonra néz, majd rám, aztán ismét Coltonra.
A bennem élő és a tulajdonát védő nőstény oroszlán
szeretné, ha Tawny észrevenné kipirult arcomat és az „épp az
imént szexeltem” arckifejezésemet, hogy újfent tudatosítsam
benne: Colton radarján ő csak egy légypiszok.
– Ne haragudj, csak megijesztettél. – Tawny kifújja a
levegőt. – A Penzoil-szerződést keresem. Nem tudtam, hogy
volt-e már érkezésed aláírni. Ennyi az egész – közli negédesen
mosolyogva.
Majd mindjárt megmondom én neki, hova dugja fel azt a
mosolyt!
 Colton egy pillanatra rámered, mintha megpróbálna
megérteni valamit, aztán szórakozottan megcsóválja a fejét.
– Tawny, ismered Ryleet, igaz?
Tawny tekintete ide-oda röpköd kettőnk között, és amikor
észreveszi összekulcsolt kezünket, helyreigazítja műmosolyát,
ami majdnem lehervadt az arcáról.
– Mondhatjuk – feleli az asztal mögül kilépve. Megindul –
nem is, inkább siklik – felénk. Komolyan nem tudom máshogy
leírni a látványt. A szemét le nem veszi Coltonról. Határozottan
azok közé a nők közé tartozik, akik pontosan tisztában vannak a
testük minden mozdulatával és a másik nemre gyakorolt
hatásukkal.
Eddig sem kedveltem Tawnyt, de most ki nem állhatom.
Colton figyelmeztető pillantást vet rám, amikor érzi, hogy a
kezem megfeszül a közeledő lány láttán.
– Jó újra látni téged – hazudom, és eltöprengek, vajon van-e
fogalma Coltonnak arról, hogy a WWE Smackdown
bokszműsorhoz hasonló cirkuszt szabadított a saját nyakába.
Majdnem kibukik a számon a nevetés, amikor elképzelem, hogy
Tawny és én mókás bokszruhát viselve visszapattanunk a
szorító köteleiről, és esetlen mozdulatokkal küzdünk a Colton
nevű trófeáért.
– Nahát, micsoda meglepetés, hogy itt látlak! – közli Tawny
mosolyogva. Észreveszem, hogy Colton szemöldöke
meglepetten felszalad, amint megérzi a kettőnk közötti
feszültséget.
Colton hozzám fordul, a tekintetével is megerősíti a
figyelmeztetést, hogy viselkedjek rendesen, mintha olvasna a
gondolataimban, és tudná, hogy a bokszmeccs jutott eszembe.
– Bizonyára te is tudod, Rylee, hogy Tawny a
marketingcsapat vezetője, és tulajdonképpen az ő fejéből
pattant ki a körönkénti szponzoráció ötlete.
Csodás, légy szíves, emlékeztess még ilyenekre, hogy ne
akarjam mindenáron pofán csapni, pedig rohadtul viszket a
tenyerem.
– Nahát! – kiáltok fel közömbösen, holott tudom, hogy illene
rendesen köszönetet mondanom Tawnynak, pedig semmi
kedvem hozzá. Egy pillanatra elhallgatok, de aztán
felülkerekedik a jó modorom. – És a Corporate Cares nagyon
hálás azért a kemény munkáért, amit ebbe belefektettél –
teszem hozzá őszintén.
– Szívesen – feleli, le nem véve a szemét Coltonról, holott
hozzám beszél. Colton tényleg nem látja, mennyire rajong érte
Tawny? Annyira nyilvánvaló, hogy az már szánalmas. – Már
megkötöttük a szerződést néhány szponzorral, de több vasat is
tartunk a tűzben, és akad közöttük igazi nagykutya is. Jelenleg
itt tartunk, és nagy valószínűséggel elérjük a kitűzött összeget,
hogy sziklaszilárd legyen a projekt támogatása.
– Fantasztikus! – mondom, és megpróbálok lelkesedni, de
közben el kell rejtenem az utálatomat, amiért Tawny körülfonja
– igen, pontosan ezt műveli – Coltont a bájával.
Figyelem, ahogy Coltont nézi, és hirtelen bosszant a tudat,
hogy kívülállónak érzem magam. Tawny lassan felém fordul, az
arcán undok mosoly, és emlékeztetnem kell magam, hogy én
voltam az, akivel Colton illetlen, de átkozottul izgató dolgokat
művelt a lépcsőházban. És nem ő. És ahogy ez az emlékeztető
erőt önt belém, máris készen állok felvenni a kesztyűt.
– Ha úgy érzed, hogy bármilyen módon hozzá tudsz járulni a
munkánkhoz... Rylee, igaz? – kérdezi bocsánatkérőn Tawny.
Félrehajtom a fejem, és a nyelvemre harapok rosszindulatú
próbálkozása miatt, mert igenis tudja a nevemet. – Akkor
feltétlenül szólj nekem!
 – Köszönöm, de biztos vagyok benne, hogy amivel én hozzá
tudnék járulni mindehhez, az... – Gondolkodva felnézek a
tökéletes szót keresve. – Semmiség. – A tekintetem Tawnyról
Coltonra siklik.
A szám sarka mosolyra húzódik, a szemöldököm kérdőn
fölszalad. – Nem gondolod, Ace?
– Semmiség – motyogja Colton, vigyorogva ingatva a fejét a
szóválasztásom miatt. Fogva tartja a tekintetemet, és bár egy
dögös nő áll mellettünk, látom, hogy engem kíván.
Engem.
A köztünk lévő levegő szikrázik, ahogy továbbra is egymást
nézzük. Érzem, hogy Tawny feszeng, és a kínos csöndben egyik
lábáról a másikra nehezedik.
– Kösz. Tawny! – veti oda Colton, és elbúcsúzik tőle, de egy
pillanatra sem veszi le rólam a szemét. – Most mennem kell,
Ryleeval dolgunk van – jelenti ki a kezemért nyúlva.
Nagyon remélem, hogy a lábam között van dolga.
 25. FEJEZET

TUDOD, RYLEE, HATÁROZOTTAN ÁLLÍTOM, hogy

megváltoztatod, ahogyan bizonyos dolgokat látok – jegyzi meg
Colton, amikor leparkol a házam előtti kocsibeállóra.
– Mire gondolsz? – kérdezem szórakozottan, mert az agyam
még mindig a nap eseményeit igyekszik feldolgozni, leginkább
azt, hogy Colton itt van velem.
– Például soha többé nem leszek képes letörölni a kocsim
motorháztetejét, vagy felmenni a lépcsőn úgy, hogy ne te juss az
eszembe – jelenti ki fülig érő vigyorral. – Mindörökre te
maradsz az, aki új megvilágításba helyezte a mindennapi
tárgyakat.
Hangosan felnevetek, miközben Colton hozzám hajol, és
gyors csókot nyom a számra, aztán kipattan a kocsiból.
Figyelem, ahogy megkerüli az autót, hogy ajtót nyisson nekem,
és ekkor hirtelen eljut a tudatomig a megjegyzése. Egy részem
örül, mert Colton sosem lesz képes elfelejteni engem, de a
másik részem elszomorodik, mert a kijelentése azt sugallja,
hogy a kapcsolatunk nem fog örökké tartani. Még ha így is
lenne, nem hiszem, hogy Colton valaha képes lenne elfogadni a
helyzetet.
A gond az, hogy én süllyedek egyre mélyebbre és mélyebbre.
Küzdök, hogy a felszínen maradjak. Nekem lenne szükségem a
bokszutcára.
 Colton kitárja a kocsi ajtaját, és a torkára forr a szó, amikor
meglátja az arckifejezésemet. Megpróbáltam elrejteni hirtelen
támadt szomorúságomat, de egyértelmű, hogy nem sikerült túl
jól.
– Mi a gond? – kérdezi, ahogy a lábam közé lép.
– Semmi – vonok vállat, és megrázom magam. – Butaság az
egész – felelem, ahogy a keze felcsúszik a combomon a
szoknyám alá csupasz ölemig.
Felsóhajtok, amikor megérzem az ujjai simogatásár a
bőrömön, aztán ránézek. Az arcára kiülő vigyor elűzi a
rosszkedvemet, és rámosolygok. – Tudod, szerintem nem
mehet ez így tovább, hogy folyton leszaggatod rólam a bugyit.
– Dehogynem! – mormogja, és lehajol, hogy lecsapjon a
számra.
– Ne vond el a figyelmem! – kérem nevetve, miközben a keze
feljebb siklik a combomon, és a hüvelykujjaival végigsimít az
ölemet fedő pihéken. A testem válaszul ívbe feszül. – Komolyan
beszélek.
– Aha... De én jobban szeretem, ha elvonhatom a figyelmed
– suttogja a számnak. – De az is tetszik, amikor nagyon
komolyan beszélsz – mondja a hanglejtésemet utánozva, ami
újfent nevetésre ingerel.
– Miattad megcsappant a bugyiállományom – felelem
elfúlva, ahogy a hüvelykujjai lejjebb vándorolnak.
– Tudom, és folytatni is szeretném ezt. – A nyakamba nevet,
a rezgés megnyugtatóan hat rám.
– Reménytelen eset vagy – közlöm sóhajtva. A kezemmel
végigsimítok a mellkasán, majd átkulcsolom a nyakát, és csókot
nyomok a szájára.
– Az vagyok. Rylee... – jelenti ki sóhajtva, amikor elválik
egymásról az ajkunk. – Az vagyok.
 Belépünk a csendes házba. Haddie késő estig dolgozik egy
rendezvényen. Így miénk az egész ház. és ezt teljes mértékben
ki akarom használni.
– Éhes vagy? – kérdezem Coltont, miközben leteszem a
holmim a konyhapultra.
– Többféle értelemben is – közli vigyorogva, mire
megcsóválom a fejemet.
– Nos. akkor mit szólnál hozzá, ha gyorsan összeütnék
valami kaját, hogy először ezt a fajta éhségedet elégítsem ki,
hogy jóllakott legyél, és laza. aztán pedig gondoskodok róla,
hogy desszertként a másfajta éhségedet is kielégítsem – vetem
fel a vállam felett hátraszólva, miközben lehajolok, és benézek a
hűtőbe.
– Hát, ha gondoskodsz róla, ha nem, cicám, akkor is lesz
desszert – jegyzi meg Colton, és hallom, hogy mosolyog. Egy
pillanatra elfeledkezem arról, hogy nincs rajtam bugyi, és mire
eszembe jut, már késő. Még mindig előredőlve állok a hűtő
előtt, amikor Colton megsimogatja meztelen hátsómat, aztán
játékosan rácsap. Ettől összerezzenek, és az iránta való
sóvárgásom lassan perzselő forrósággá erősödik.
Elfogyasztjuk az egyszerű kaját, amit összeütök, és közben
kellemesen elcsevegünk. Colton arról mesél, hogy
Nashville-ben egymást követték a megbeszélések, és hogy
reményei szerint mit sikerült elérnie. Én elmondom, hogyan
halad a projekt az irodában, valamint röviden mesélek a fiúk
hetéről. Nagyon kedvesnek találom Coltontól, hogy tényleg
figyel rám, amikor a fiúkról beszélek, és kérdéseket tesz fel, ami
azt sugallja, hogy őszintén érdekli őt a srácok sorsa. Nagyon
fontos számomra, hogy Colton megértse, milyen fontos
szerepet játszanak a gyerekek az életemben.
– Na, és miért jöttél haza korábban? – kérdezem, miután
befejezzük az evést.
Colton megtörli a száját a szalvétával.
– Megint felmerült egy olyan téma, amit már ezerszer
megvitattunk a megbeszéléseken. Kezdett unalmassá válni... –
Vállat von. – Utálom az ismétlődést.
Teagan nem ezt mondta, fut át a fejemen, ahogy eszembe
jut, hogy azt állította, Colton két nő között szereti felmelegíteni
a korábbi nőcskéivel való ismeretségét. Megszidom magam,
amiért az agyalásommal elrontom a remek hangulatot.
– Na meg aztán – közli a tányérjáról felpillantva –
hiányoztál.
Most már igazi szemétládának érzem magam az iménti
gondolatomért.
– Hiányoztam neked? – kérdezem hitetlenkedve.
– Igen, hiányoztál – erősíti meg félszeg mosollyal, és
megbök az asztal alatt a lábával, hogy súlyt adjon a szavainak.
Miért jelent ez a két szó ilyen sokat nekem? Eddig
kétségbeesetten próbáltam tartani a három lépés távolságot az
érzelmileg megközelíthetetlen rosszfiútól, de most úgy érzem,
sose akarom elengedni.
– Ez átjött a csodás versből is, amit küldtél – jegyzem meg
viccelődve.
Szívből jövő mosollyal ajándékoz meg, és szeretném
megcsípni magam, hogy tudjam, ez a valóság, és a mosolya
nekem szól.
– Az még elég visszafogott volt a többi disznó vershez képest.
– Pajkosan felvonja a szemöldökét.
– Tényleg?
– Bizony. De aztán úgy gondoltam, hogy inkább a tettek
mezejére lépek.
– Igazán? – kérdezem vigyorogva, és beleharapok az utolsó
szem eperbe.
– Igen, és Becksszel ötleteltünk az Ace jelentésével
kapcsolatban is.
– Alig várom, hogy hallhassam! – közlöm felvont
szemöldökkel, és elnevetem magam.
– A cirógatásommal elcsábítalak.
– Nem – közlöm nevetve. – Ugye tudod, hogy túlságosan
nagy feneket kerítesz a dolognak, és rettentő csalódott leszel,
amikor elárulom a valódi jelentését?
Vigyorogva figyeli, ahogy felkelek, és leszedem az asztalt.
Felajánlja, hogy segít, de visszautasítom. Épp a szponzorációról
beszélgetünk, amikor a telefonja csörgése félbeszakít minket.
– Egy pillanat! – jelzi, és fogadja a hívást. Rövid
telefonbeszélgetést folytat munkaügyben, aztán így szól: –
Kösz, Tawny. Jó éjt!
Önkéntelenül is megvető hangot hallatok a csaj neve
hallatán, ami nem kerüli el Colton figyelmét.
– Te tényleg nem kedveled őt, mi? – kérdezi csodálkozó
arckifejezéssel.
Nagyot sóhajtva tépelődök, hogy ezt a témát tényleg itt és
most beszéljük-e meg. Tawny Colton egyik exe, a család barátja
– akit Colton szülei láthatóan imádnak – és a CDE csapatának
oszlopos tagja. Tényleg felesleges háborúba akarok
bonyolódni? Ha Coltonnal maradok, akkor akár tetszik, akár
nem, el kell fogadnom a tényt, hogy Tawny az élete része. A
számat harapdálva kutatok a megfelelő szavak után.
– Fogalmazzunk úgy, hogy párszor összeszólalkoztunk,
amiből arra következtetek, hogy nem olyan ártatlan, mint
amilyennek tűnik... És pont – közlöm.
Colton egy hosszú pillanatig figyel, majd a szája egyik oldala
mosolyra húzódik.
 – Féltékeny vagy rá, ugye? – kérdezi Oprah stílusában, úgy,
mint akinek az imént esett le a tantusz.
Rosszalló pillantást vetek rá, majd elfordítom a fejem, és
ismét nekiesek a pultnak, holott egyszer már letöröltem.
– Féltékeny, én? Ugyan már, Colton! – nevetek
hitetlenkedve. – Csak nézd meg őt, aztán engem! Szerintem
elég szembetűnő, hogy miért érzek így.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezi Colton, és hallom, hogy
hátratolja a székét.
– Most komolyan? Tawny egy két lábon járó szexistennő. A
szó minden értelmében tökéletes, míg én... csak én vagyok –
vonok vállat lemondóan.
Colton a csípőjével a pultnak támaszkodik mellettem, míg én
a konyharuhával ügyködök. Érzem súlyos tekintetét magamon.
– De te más vagy, ugye tudod? – kérdezi kétségbeesetten.
– És miért is? – kérdezem, és hirtelen zavarba jövök, amiért
felfedtem a Tawnyval kapcsolatos önbizalomhiányomat. Miért
is kezdtem bele? Sosem tudom befogni a szám.
Colton megrángatja a karomat, de nem reagálok. A
Coltonhoz hasonló vonzó embereknek fogalmuk sincs az
önbizalomhiányról.
– Gyere! – mondja, és ismét megrángatja a karomat, de
ezúttal nem engedi, hogy ellenálljak. – Mutatok neked valamit.
Vonakodva követem a folyosón, be a szobámba, mert
kíváncsi vagyok, mi ennyire sürgős. Belépünk a szobámba,
ahonnan Colton az onnan nyíló fürdőszobába vezet. Maga előtt
terel be. A tekintete az enyémbe fúródik. miközben a kezével
végigsimít az oldalamon. Amikor másodszor indul meg lefele a
keze. elkalandozik, és elkezdi kigombolni a blúzomat. Habár
érzem és látom a tükörben, hogy mit csinál, ösztönösen
lenézek.
 – Nana. Rylee! – suttogja csábító hangon a nyakam mellett.
– Ne vedd le rólam a szemed! – Visszanézek rá. Pár pillanatig
néma csendben figyeljük egymást. Colton végez a gombokkal,
hátralép, és lehúzza a vállamról a blúzt. Érdes ujjai csupasz
derekamhoz vándorolnak, és érzem, hogy lehúzza a szoknyám
cipzárját is. Végigsimít a bőrömön, majd becsúsztatja az ujját
meglazított szoknyám dereka alá. Addig tolja lefelé rajtam,
amíg elő nem bújik a csípőm, aztán a szoknya a földre hullik.
Megkockáztatok egy pillantást a medencémen pihenő
kezére. Kávébarna bőre élesen elüt sápadt bőrömtől. Nagy és
erős kezét birtoklón nyugtatja a selymen, a csipkén és a
bőrömön, jelezve, hogy az egész testem felett rendelkezik,
amitől elakad a lélegzetem.
– Nézz rám. Rylee! – parancsolja Colton. Közelebb lép
hozzám, a fejét a jobb vállamra teszi. Állom a tekintetét,
miközben élvezettel legelteti a szemét a testemen, a melltartón,
a harisnyatartón és a harisnyán. A bugyim már nincs rajtam,
mert arról korábban gondoskodott. Miután végigpásztázta a
testemet, ismét a szemembe néz. Látom magunkat a tükörben.
Látom, hogy milyen sok mindent rejt a tekintete.
– Lélegzetelállító vagy, Rylee. Hát nem látod? – kérdezi,
miközben a kezével végigsimít a bordáimon, és megáll a
melltartómnál.
– Sokkal több vagy. mint amennyit egy férfi megérdemel
életében.
– Az egyik ujjával benyúl a melltartóm kosarába, és lejjebb
nyomja, így a mellem kibuggyan a kosárból. Merev
mellbimbóm többért sóvárog. Colton keze a másik oldalra
siklik, ahol megismétli ugyanezt a mozdulatot, és ezúttal nem
tudom elfojtani az érintése által kisütött halk nyögést. A vállára
hajtom a fejem, és lehunyom a szemem az élvezettől.
 – Nyisd ki a szemed, Rylee! – parancsolja, én pedig
engedelmeskedek. – Azt akarom, hogy lásd, amit én. Azt
akarom, hogy lásd. mennyire szexi, kívánatos és átkozottul
dögös vagy – suttogja a csupasz vállamra szorított szájjal. – Azt
akarom, hogy lásd, mit teszel velem. Hogy lásd, ahogy tőled és a
kívül-belül gyönyörű testedtől elvesztem az eszem. Ahogy
teljesen lemeztelenedek előtted. – Az egyik keze a csípőmre
siklik, a másik felkúszik a mellem völgyében, majd megragadja
a nyakamat, miközben a másik keze a csípőmről a
szeméremdombomra vándorol. – Semmivé leszek miattad,
ugyanakkor egésszé teszel. – Buja szavai és a pillanat erotikája
magával ragad. Colton teljesen levesz a lábamról.
Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne hunyjam le a
szemem, hajtsam hátra a fejem, és adjam át magam az
élvezetnek, amit Colton érintése okoz, de amúgy sem menne,
mert határozottan tartja a nyakamat. Édesen izgató szavaitól
nedvesen sóvárgok utána, miközben érzelmileg is nagy hatással
van rám, hogy közben nézzük egymást.
– Azt akarom, hogy figyelj, miközben a magamévá teszlek,
Rylee. Azt akarom, hogy nézd, ahogy elveszítjük az eszünket.
Azt akarom, hogy lásd, hogy miért elég ez nekem. Hogy miért
téged választottalak.
A szavai a fejemben keringenek, és lezárt ajtókat nyitnak ki
olyan mélységekben, amelyekről megpróbáltam elfeledkezni. A
lelkem lángra gyűl. A szívem őrülten ver. A testem sóvárog.
Remegve kapkodok levegő után. A szavaival végzett előjáték
sikeresen megtette a hatását, mert felizgultam. Colton
szemében szükség és vágy keveredik.
– Kezeket a mosdókagylóra, Rylee! – parancsolja. Egyik
kezével a csípőmet markolja, miközben a másikat a hátamra
téve előredönt.
 A nadrágján keresztül érzem ágaskodó férfiasságát, hogy
készen áll rám, mire erősebben nekinyomom a fenekem. –
Fejet fel! – parancsolja, én pedig engedelmeskedem, miközben
a keze lesiklik, és lassan széttárja a lábamat.
– Colton – nyögök fel, és küzdök a természetes ösztön ellen,
hogy lehunyjam a szemem a testemet megrengető, mindent
elsöprő élvezet miatt. Colton belém mélyeszti az egyik ujját,
majd kihúzza, és beken a rajta csillogó nedvességgel. Nem
veszem le róla a szemem, és mosolyogva nyugtázom, hogy
Coltonnak is gondot okoz uralkodnia magán. Az állkapcsa
megfeszül, és a szemében tomboló tűztől még jobban
beindulok. Felcsúsztatja az ujjait, hogy a legérzékenyebb
pontomat ingerelje, közben érzem, hogy a másik kezével a
gombjával és a cipzárjával matat a hátam mögött.
– Most! – könyörgök neki, ahogy a bensőmben elszabadul a
zabolátlan vágyakozás. – Siess!
Látom a Colton arcán játszó pajkos mosolyt és az apró
ráncokat a szeménél, ahogy ágaskodó farkával elhelyezkedik a
lábam között.
– Szeretnél valamit, Rylee? – kérdezi, és egy pillanatra
hozzám simul.
– Colton! – kiáltom, és lehajtom a fejem, mert fájdalmasan
sóvárgok még több után.
– Fejet fel! – mormogja a vállamra szorított szájjal,
miközben mindkettőnktől megvonja a kielégülést, amire
kétségbeesetten áhítozunk. – Mondd ki, Rylee!
– Colt...
– Mondd ki! – parancsolja. Látom az arcán, hogy mindjárt
elveszti az eszét.
– Kérlek, Colton... – nyögök fel. – Kérlek! – És akkor egy
határozott mozdulattal belém hatol. Olyan váratlanul ér, hogy
elakad a lélegzetem, és lávaszerű forróság árad szét a
testemben.
– Istenem, Rylee! – Félig lehunyt szemmel vadul felnyög, a
szemhéja elnehezül a gyönyörtől. Átölel a karjával, az ujjai a
húsomba vájnak, és az arcát a tarkómnak nyomja, amíg arra
vár, hogy a testem megszokja a méretét.
Mohó csókokkal hinti tele a vállam és a fülem közti területet,
majd kiegyenesedik, és határozott lökésekkel mozogni kezd.
Pontosan azt adja, amire szükségem van, mert most nincs
kedvem a lassú, ráérős szexhez. Kemény és gyors menetet
akarok, és Colton nem okoz csalódást, amikor olyan őrjítő
tempót kezd diktálni, ami szavakkal ki nem fejezhető gyönyört
okoz.
Magával ragad az egyenletes ütem, miközben a tekintetünk
továbbra is összekapcsolódik. Colton arckifejezésétől a
lélegzetem is eláll: a szeme elsötétül, az arca eltorzul az
élvezettől. Az egyik kezét előrenyújtja, megfogja a mellemet, és
két ujja közé csippenti a mellbimbómat. Artikulálatlan nyögés
hagyja el a számat, ahogy a bennem tomboló tűz lassan
elviselhetetlenné válik. Colton a másik kezével továbbra is a
csípőmet markolja, de a másik keze a mellemről a vállamra
siklik, és szorosabban húz magához, így a hátam a mellkasának
nyomódik. Lassít a tempón, és a csípőjével köröket ír le.
– Nézd meg magad, Rylee! – mormogja a fülembe két
mozdulat között. – Nézd meg, mennyire átkozottul szexi vagy
ebben a pillanatban! Miért kellene nekem más?
Elszakítom a tekintetem a tükörképéről, és végignézek saját
magamon. A bőröm kipirult Colton érintésétől. A mellbimbóm
merev és rózsaszín az élvezettől. Az ölem duzzad a vágytól. Az
ajkam nyitva. Az arcom rózsás. A szemem tágra nyílt és
kifejező. És élek. A testem ösztönösen reagál Colton minden
mozdulatára: váratlan szükség és könyörtelen vágy hajtja, ami
elképzelhetetlen magasságokba repít. Miután szemügyre
veszem ezt a titokzatos nőt a tükörben, lassú, érzéki mosollyal
ismét Coltonra nézek. A tekintetünk összekapcsolódik, így
adom tudtára, hogy most az egyszer én is azt látom, amit ő.
Hogy elfogadom, amit mond.
Colton a hátamnál fogva előredönt, hogy
megkapaszkodhassak a mosdókagylóban, miközben ő lassan
ki- és becsúszik. Az egyik keze a csípőmet simogatja, aztán
átvándorol a csiklómra, mire a testem megfeszül az élvezettől.
Nedvesen ölelem körbe Colton farkát.
– Azt a kurva! – nyögi Colton hátravetett fejjel, a
szemkontaktussal kapcsolatos szabályáról megfeledkezve.
Teljesen lélegzetelállító ebben a pillanatban. Hátravetett
fejével, az élvezettől szétnyílt szájával, a közelgő kielégüléstől
megfeszülő nyakával és a nevemet zihálva olyan csodálatos,
mint egy félisten. Ismét mozogni kezd, határozottan diktálja a
tempót, így minden egyes lökéssel közelebb juttat ahhoz, hogy
elveszítsem az eszemet. Aztán lehajtja a fejét, és rám néz.
Az élvezet hulláma egyre magasabbra repít, egyre erősödik, a
lábam pedig kezd elgyengülni, ahogy a gyönyör görcsbe rántja a
testemet. Mielőtt eljutnék a csúcsra, Colton arcáról is azt
olvasom le, hogy ő sem tudja már visszafogni magát.
Együtt jutunk el a csúcsra: vágytól ködös tekintettel,
szétnyílt szájjal, miközben a lelkünk egyesül, a szívünk egy
ütemre ver, a testünk pedig alámerül az élvezet okozta
örvénybe.
Az egetrengető kielégüléstől az izmaim megremegnek, és a
térdem majdnem összecsuklik alattam. Colton keze szorosan
tart, miközben ő is elélvez. Egy pillanatig még markolja a
csípőmet, mintha ez a mozdulat elég lenne ahhoz, hogy ne
zuhanjunk mindketten a padlóra. Végül kiegyenesedek,
Coltonnak dőlök, és a vállába fúrom az arcomat. Lehunyom a
szemem, és időt adok magamnak arra, hogy feldolgozzam az
imént átélteket.
Elsöprő erővel árasztanak el az érzelmek. Tudom, hogy teljes
szívemből szerettem Maxet, de az semmi volt ahhoz képest,
amit Coltonnal élek át. Együtt robbanékonyak, hevesek, erősek
és érzékiek vagyunk. Azt hiszem, sose éreztem még magam
ennyire közel senkihez, mint Coltonhoz ebben a pillanatban. A
testem remegve veszi tudomásul ezt a felismerést, miközben
Colton lassan elhúzódik tőlem, majd megfordít, hogy a
szemembe nézhessen.
Megpróbálom a vállába temetni az arcomat, hogy elkerüljem
a szemkontaktust, mert életemben nem éreztem még magam
ennyire csupasznak, meztelennek és sebezhetőnek. Colton az
állam alá nyúlva felemeli a fejem. Kutakodva figyel, és azt
hiszem, egy pillanatra látom felvillanni a szemében a saját
érzéseimet, de fogalmam sincs, hogy ez lehetséges-e.
Lehetséges-e, hogy a férfi, aki itt áll előttem, pár héttel
korábban vadidegen volt számomra, de most, amikor ránézek,
az egész világomat látom benne?
Tudom, hogy Colton megérzi, hogy valami megváltozott
bennem, de nem kérdez rá, csak tudomásul veszi, amiért hálás
vagyok. Lehajol, és lágyan megcsókol, amitől könnyek szöknek
a szemembe, majd átölel. Elmerülök csendes ereje élvezetében,
és mielőtt józanul tudnék gondolkodni, kinyitom a szám.
– Colton?
– Hm? – mormogja a fejem tetején.
Szeretlek. Minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy
ne valljam be, pedig szeretném hangosan világgá kürtölni.
– Ez... ez... valami elképesztő volt – felelem kijózanodva, és
csak magamban mondom ki azt az egy szót, amit igazából
szerettem volna.
– Az elképesztő tökéletes választás – feleli nevetve, a
halántékomra szorított szájjal.
 26. FEJEZET

ARRA ÉBREDEK, hogy Colton meleg teste a hátamnak

nyomódik.
A kezével csupasz mellemet markolja, az ujjaival lusta
köröket ír le rajta addig, amíg a mellbimbóm megkeményedik.
Lágyan elmosolyodok, csak úgy magamnak, és közelebb
húzódok hozzá, elveszve a pillanatban és az érzelmek
viharában.
– Jó reggelt! – A hangja megrezegteti a tarkómat, amit
lágyan megcsókol, mialatt a keze lassú vándorútra indul a
testemen lefelé.
– Ühüm. – Csak ennyit vagyok képes kinyögni, mert érzem,
hogy Colton ismét tettre kész, amitől engem is elfog a sóvárgás.
– Ennyire jó, mi? – kérdezi nevetve.
– Ühüm – felelem, mert sehol sem ébrednék szívesebben,
mint ennek a férfinak az ölelő karjai között.
– Mikor kezdődik a mai műszakod? – kérdezi, ahogy egyre
jobban ágaskodó farka a fenekemnek nyomódik.
– Tizenegykor. – Huszonnégy órás beosztásban vagyok ma a
Házban. Bár legszívesebben Coltonnal tölteném az egész napot
az ágyban. – Miért? Van valami ötleted? – kérdezem félszegen,
és mocorogni kezdek, hogy még jobban hozzásimuljak.
– Naná! – suttogja, miközben hátulról a térdével szétnyitja a
combomat, így a keze szabad utat talál a legérzékenyebb
pontomhoz.
– Na, és neked hány órára... Ááá! – Az ujjaival eltereli a
figyelmemet.
– Később – közli nevetve, a lehelete csiklandozza a bőrömet.
– Sokkal később.
– Akkor jobban tesszük, ha a lehető legjobban kihasználjuk a
rendelkezésre álló időt – sóhajtok fel, amikor Colton egy
mozdulattal magára ültet.
– A te élvezeted a legfontosabb számomra, kicsim – jelenti ki
fülig érő vigyorral.
Felemeli a kezét, megfogja a tarkómat, és lehúz magához.
Felnyögök, ahogy az ajkunk összeér, és elveszek a vágy
örvényében.

***
– Biztos, hogy nem gond, ha használom a borotvádat? –
kérdezi Colton a tükörben engem figyelve.
– Biztos – felelem a fürdőszobaajtóban állva. Colton dereka
körül csak egy törülköző van, ami látni engedi a csípőjét és
formás hasizmát. Vízcseppek csillognak széles vállán és izmos
hátán, a haja nedves szénakazal. Nemcsak a nyálam csorog,
amikor ránézek, hanem az ölem is nedves lesz. Zuhanyozás
után annyira üde és friss, hogy legszívesebben
visszaráncigálnám az ágyba, hogy ismét bemocskoljam.
Nem tudom biztosan, hogy azért érzem-e, hogy Colton
minden eddiginél szexibb, mert otthonosan mozog a
fürdőszobámban az én cuccaimmal, egy eszméletlen keféléssel
töltött hosszú éjszaka és kora reggel után.
Az ajkamba harapva mögéje lépek, miközben azon tűnődöm,
hogy mennyire normálisnak érzem a helyzetet. Hogy mennyire
otthonos és megnyugtató. Menet közben bebújok a
melltartómba, és magamon érzem Colton tekintetét, ahogy
bekapcsolom és megigazítom. A tükörben látom, hogy Colton
engem figyel. A kezében megáll rózsaszín borotvám, a száján
kedves mosoly.
– Mi az? – kérdezem, és hirtelen elfog a szégyenlősség buja
tekintete kereszttüzében.
– Több melltartód van, mint bármelyik nőnek, akit ismerek
– jelenti ki a szemét legeltetve azon, amit épp felvettem. Világos
rózsaszín, fekete szegéllyel, és tökéletes dekoltázst biztosít.
A tekintetünk ismét találkozik, én pedig csücsörítve
figyelem.
– Ezt több módon is értelmezhetem – jegyzem meg
viccelődve. – Vehetném sértésnek, amiért az eddigi nőidhez
hasonlítasz, vagy örülhetek, amiért értékeled, hogy sokféle
fehérneműm van.
– Szerintem legyen a második – vigyorog. – Csak egy halott
embert hagyna hidegen a szexi fehérneműk iránti vonzalmad.
Vakmerően rámosolygok, ahogy felmutatom a melltartóhoz
tartozó falatnyi csipke tangabugyit.
– Ilyesmire gondolsz?
Kidugja a nyelvét, és megnedvesíti az alsó ajkát.
– Igen, ilyesmire – mormogja, miközben a tekintetével
követi, ahogy belebújtatom a lábam a bugyiba. Egy kis műsort
is adok neki, ahogy a csípőmet riszálva felveszem a tangát.
– Jesszus, asszony, a halálomat akarod?
Hangosan felnevetek a megjegyzése hallatán. Felkapom a
pólómat, és áthúzom a fejemen.
– Nem hibáztathatsz egy lányt azért, mert vonzódik a szexi
fehérneműkhöz, ahogy fogalmaztál.
 – Valóban nem, hölgyem. – Vigyorogva megmozdítja a
borotvát, végigszánt vele az állán, és lehúzza a borotvahabot.
Rettentő izgató látni ezt a férfias mozdulatot. Az ajtófélfának
dőlve figyelem Coltont, és a jövőre gondolok.
Azt hittem, tudom, mi a szerelem, de ahogy itt állok, és iszom
Colton látványát, rá kell jönnöm, hogy fogalmam sem volt
eddig. A Max iránti szerelmem kedves, bájos és naiv volt, és
megfelelt a kapcsolatokról való elképzeléseimnek. Mint amikor
egy gyerek rózsaszín ködön keresztül látja a szüleit. Meghitt.
Ártatlan. Szeretettel teli. Teljes szívemből szerettem Maxet – és
valamilyen értelemben mindig is szeretni fogom –, de
visszatekintve és a Colton iránti érzelmeimmel összehasonlítva
már tudom, hogy akkoriban csak megelégedtem annyival.
Berendezkedtem arra a szintre.
Coltont szeretni teljesen más. Sokkal több. Amikor ránézek,
a mellkasom szó szerint összerándul a testemet elöntő
erőteljes, vad, ösztönös és túlcsorduló érzelmek miatt. A
köztünk levő kémia gyúlékony, szenvedélyes és heves. Minden
gondolatomat ő tölti ki. Része minden érzésemnek, ő a hatás,
én az ellenhatás.
Colton a levegő minden lélegzetvételemhez. A végtelen
holnap. A boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Figyelem a szemöldökei közötti ráncot, ahogy összpontosítva
ide-oda forgatja a fejét. Nemsokára végez. Itt-ott borotvahab
pamacsok díszelegnek az arcán, és észreveszi, hogy figyelem.
Miközben beletörli az arcát a törülközőbe, lassan balra lépek,
a háta mögé, de nem veszi le rólam a szemét. Kinyújtom a
kezem, és végigsimítok a gerincén. A kezem végül a tarkóján
állapodik meg, így bele tudok túrni nedves hajába.
Colton az élvezettől hátrahajtja a fejét, és egy pillanatra
lehunyja a szemé. Rettenetesen szeretnék széles hátához és
erőteljes vállához bújni, és érezni, ahogy a testem szorosan
hozzásimul. Borzasztó érzés, hogy szörnyű múltja megfosztja őt
és engem is attól, hogy hátulról öleljem az ágyban, vagy hogy
odamehessek hozzá, és hátulról hozzásimulhassak, a kettőnk
közötti kapcsolat egyszerű kifejezéseként.
Lábujjhegyre állva csókot lehelek meztelen vállára,
miközben a körmeimmel tovább simogatom a gerincét. Érzem,
hogy az izmai megfeszülnek az érintésem miatt, mire kemény
vállára szorított szám mosolyra húzódik.
– Te most csikizel engem? – kérdezi nevetve, és megpróbálja
kiszabadítani magát.
– Ühüm – mormogom, ahogy az arcomat a vállára fektetem,
így a pillantásunk találkozik a tükörben. Látom, ahogy az arca
megfeszül, miközben a körmeimmel csiklandozom a derekát.
Önkéntelenül elmosolyodok, amikor észreveszem, hogy az arca
grimaszba torzul, ahogy felkészül arra, hogy az ujjaimmal
mindjárt megsimogatom a bordáit. Egy kisgyerek arckifejezése
ül ki egy felnőtt férfi arcára. Megtalálom a legcsiklandósabb
pontját, és gondoskodom róla, hogy alaposan megcsikizzem.
– Hagyd abba, te gonosz perszóna! – Colton igyekszik
nyugodt arcot vágni, de amikor az ujjaim könyörtelenül
kínozzák tovább, arrébb ugrik.
– Nem szabadulsz! – Vele nevetek, miközben átölelem a
karommal, és megpróbálom megállítani.
Colton felnevet. A borotvát a mosdókagylóba hajítja, a
törülközőt pedig csak egy hajszál választja el attól, hogy leessen
a csípőjéről, amikor hátulról ölelem.
Nem volt szándékos a részemről, hogy abban a pozícióban
kössünk ki, amire az imént gondoltam. Tudom, hogy ez
Coltonnak is leesik abban a pillanatban, mint nekem, mert
érzem, hogy egy pillanatra megfeszül a teste, a nevetése elhal,
majd gyorsan megpróbál úgy tenni, mintha mi sem történt
volna. A tükörben a tekintetemet keresi. A szemében átsuhanó
kifejezést sokszor láttam már a fiuk szemében is. Meghasad tőle
a szívem, de amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik.
Bar csak egy pillanatig tartott, hatalmas lépés volt Colton
részéről ez a gesztus.
Mielőtt észbe kapnék. Colton kiszabadul a szorításomból, és
most ő csikizi meg a bordámat.
– Ne! – kiáltok fel, és próbálok szabadulni, de nem sikerül.
Csak egy mód jut eszembe arra, hogyan állítsam le: átölelem a
derekát, és a mellkasommal szorosan hozzásimulok.
Kifulladtam, és tudom, hogy nincs esélyem az erejével
szemben.
– El akarod terelni a figyelmemet? – kérdezi tréfálkozva,
miközben a keze besiklik a pólóm alá, és csupasz hátamat
simogatja. A tiltakozás a torkomra forr. ehelyett inkább
felsóhajtok, és átadom magam az érintésének és ölelő karja
melegének. Biztonságra és békére lelek, holott azt hittem, ez
többé sosem lehetséges.
Egy ideig így állunk. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de
elég ahhoz, hogy a fülem alatt doboló szíve lelassuljon. Aztán
Colton nyakára szorítom a számat, és egyszerűen belélegzem
őt.
Túlságosan elborítanak az érzelmek. Tudom, hogy épp az
imént osztott meg velem egy fontos pillanatot: mély
bizalommal ajándékozott meg, és talán tudat alatt szeretnék
neki cserébe egy darabot odaadni magamból. A szívem egy
lépéssel az agyam előtt jár, ezért gondolkodás nélkül buknak ki
belőlem a szavak. Mire észbe kapok, már késő visszakozni.
– Szeretlek, Colton. – Határozottan és magabiztosan
mondom ki ezt a két szót. Nem lehet félreérteni a
vallomásomat. Colton teste megfeszül, miközben a szavak
fojtogatóan kettőnk között lebegnek, aztán elhalnak a
levegőben. Pár pillanatig még egymást átölelve, némán állunk,
majd Colton lefejti magáról a kezemet. Mozdulatlanul állok,
míg ő odalép a mosdókagyló széléhez, felkapja az ingét, és
magára ráncigálja. Közben egy káromkodás hagyja el a száját.
Nehéz szívvel figyelem a tükörképét, a szemében látható és
az arcára kiülő pánikot, ami minden mozdulatát áthatja, és
magamban kérlelem, hogy nézzen a szemembe. Hogy lássam,
semmi sem változott. De nem teszi meg. Ehelyett egy
pillantásra sem méltatva engem, sietve elmegy mellettem,
vissza a szobába.
Figyelem, ahogy magára kapja a tegnapi farmernadrágját,
majd leül az ágyra, és beletuszkolja a lábát a bakancsába.
– Mennem kell dolgozni – közli, mintha nem az imént
vallottam volna neki szerelmet.
Amikor felkel az ágyról, könnyek lepik el a szemem és
homályosítják el a látásom. Nem engedhetem el anélkül, hogy
mondjon valamit. A vér a fülemben dobol, a visszautasítása a
húsomba vág, miközben Colton felkapja a kulcscsomóját a
komódról, és zsebre teszi.
– Colton – suttogom, ahogy elmegy mellettem az ajtó felé. A
hangomra megtorpan. A tekintetét a csuklójára csatolt órára
szegezi, nedves haja a homlokába hullik. Csendben állunk: én
őt nézem, ő az óráját, és a kettőnk közötti szakadék minden
egyes másodperccel egyre nagyobbra nő. A csend fülsiketítő.
– Kérlek, mondj valamit! – suttogom halkan.
– Figyelj, én... – Elhallgat, felsóhajt. A keze lehanyatlik, de
nem néz a szemembe. – Mondtam már neked, Rylee, hogy ez
nem lehetséges. – Alig hallom férfias hangját. – Én nem vagyok
erre képes, nem érdemlem meg... – Megköszörüli a torkát. –
Semmi nincs bennem, csak sötétség. A szeretetre való képesség
és a szeretet elfogadása nem más, mint méreg.
Ezekkel a szavakkal Colton kisétál a szobámból, és tartok
tőle, hogy az életemből is.
 27. FEJEZET

Colton

NEM KAPOK LEVEGŐT. A kurva életbe! A mellkasom

összeszorul. A látásom elhomályosul. A testem reszket. A
pánikroham teljes erejével sújt le rám, miközben olyan erősen
markolom a kormányt, hogy a bütykeim elfehérednek, és a vér
olyan hangosan dübörög a fülemben, mint egy rohadt
tehervonat. Lehunyom a szemem, hogy megpróbáljak
megnyugodni, de csak Rylee arcát látom magam előtt az
előttem álló házban. A fülembe cseng, ahogy kimondja azt a
méreggel átitatott szót.
A mellkasom ismét összeszorul, ahogy kényszerítem magam,
hogy kihajtsak a kocsifeljáróról, és az útra összpontosítsak.
Hogy ne gondolkodjak. Hogy ne hagyjam, hogy a bennem lévő
sötétség átvegye felettem az uralmat, és engedje felszínre törni
az emlékeket.
Csak egy dolgot tehetek: vezetek, de nem vagyok elég gyors.
Csak a versenypályán tudok olyan sebességre kapcsolni, amivel
a végsőkig hajszolom magam, addig, amíg minden el nem
mosódik körülöttem, hogy elvesszek benne, és magam mögött
hagyjam a múltat.
 Lehúzódok egy lepukkant csehónál. Az ablakai sötétek, az
ajtó felett nem látok cégért, az ablakpárkányon pedig
hegyén-hátán sorakoznak a hamutálcák. Azt sem tudom, hol a
francban vagyok. Leparkolom a kocsim néhány rozsdás
ócskavas mellé, de semmi sem tántoríthat el. Csak arra tudok
gondolni, hogy hogyan érzéstelenítsem magam, hogyan
töröljem ki a tudatomból, amit Rylee mondott.
Amikor kinyitom a kocsma ajtaját, sötétség fogad. Senki sem
fordul felém. Mindenki lehajtott fejjel a saját kurva
söröskorsójának sírja el a bánatát. Remek. Úgysem akarok
beszélgetni. Nem akarok senkit meghallgatni. Nem akarom
hallani, ahogy a hangszórókból szóló Passenger arról énekel,
hogy hagyja a nőjét elmenni. Mindent el akarok felejteni
magam körül. A csapos felnéz, savószínű szemével felméri
drága ruhámat és az arcomra kiülő kétségbeesést.
– Mit adhatok?
– Hat tequilát. És folyamatos legyen az utánpótlás. – Rá sem
ismerek a saját hangomra. Nem is érzem, ahogy a lábam a
kocsma távolabbi sarkában levő mosdó felé visz. Bemegyek,
megállok a kosztól ragacsos mosdókagylónál, és vizet locsolok
az arcomra. Semmi. Az égvilágon semmit sem érzek. Felnézek a
repedt tükörre, és nem ismerem fel a férfit, aki visszanéz rám.
Csak sötétséget látok, és a kisfiút, akire nem akarok többé
emlékezni. Nem akarok többé olyan lenni.
Kibaszott Tojás Tóbiás.
Mielőtt visszafoghatnám magam, a tükör apró darabokra
törik. A milliónyi apró szilánk csillogva hullik a földre. Nem
érzek fájdalmat. Nem érzem, ahogy a vércseppek
kibuggyannak, és lecseppennek a kezemről. Csak a járólapra
csilingelve záporozó szilánkok hangját hallom. Ez az aprócska
hang zene füleimnek, ami pillanatnyilag elfojtja a lelkem
ürességét. Kívülről gyönyörű, de belül menthetetlenül –
helyrehozhatatlanul – összetört.
Tojás Tóbiás a falra ült,
Tojás Tóbiás lependerült.
Hiába száz ló, száz katona,
nem rakják Tóbiást össze soha!1
Amikor visszamegyek a bárpulthoz, a csapos tekintete
bekötözött kezemre vándorol. Látom, hogy a hat felespohár
egymás mellett sorakozik, és kísérőnek még pár tequila. A bár
távolabbi, üres sarkába megyek, és leülök. A gyomrom felfordul
arra a gondolatra, hogy beüljek a másik két férfi közé. A csapos
felkapja a poharakat, és az asztalomhoz hozza őket. Csak bámul
rám, amikor két százdollárost helyezek az asztallapra.
– Az egyik százas a tükör miatt – mondom, állammal a
mosdó felé intve –, a másik pedig, hogy kérés nélkül adagolja a
tequilát. – Felvonom a szemöldököm, ő pedig bólint.
A bankjegyek a zsebébe vándorolnak, mielőtt ledöntöm a
második felest. Jólesik a maró érzés. Képzeletbeli pofáncsapás
azért, ahogy otthagytam Ryleet. Azért, amit Ryleeval tenni
fogok. Ledöntöm a harmadikat, de a fejem még mindig fáj.
Nem enyhül a szorítás a mellkasomban.
Te is tudod, hogy csakis engem szerethetsz, Colty. Csakis
engem. És én vagyok az egyetlen, aki valaha igazán szeretni
fog téged. Tudom, hogy miket engedtél meg nekik, hogy miket
műveltek veled. És te élvezed ezt. Hallom, amikor bent vagy
velük. Hallom, hogy egész idő alatt azt ismételgeted, újra és
újra, hogy szeretlek. Tudom, hogy meggyőződésed, hogy azért
teszed, mert szeretsz engem, de igazából azért teszed, mert

1 Tótfalusi István fordítása.

szereted ezt az érzést. Csúnya, rossz kisfiú vagy, Colton! Olyan
rossz, hogy soha senki nem lesz képes szeretni téged. És nem is
akar majd. Soha. De ha mégis, és rájönnek, hogy milyen
ocsmány dolgokat műveltél... Akkor megtudják az igazságot
arról, hogy legbelül milyen rémisztő és undorító vagy, és
micsoda fertő van benned. Hogy a benned lévő bármilyen
szeretet, amit nem irántam érzel, nem más, mint méreg, ami
megöli őket. Úgyhogy nem beszélhetsz erről soha senkinek,
mert ha megteszed, akkor rájönnek, mennyire visszataszító
vagy. Tudni fogják, hogy az ördög lakik benned. Én tudom. És
mindig is tudni fogom, de ettől még szeretni foglak. Én vagyok
az egyetlen, akinek joga van szeretni téged. Szeretlek, Colty.

Megpróbálom kizárni az emlékeket a fejemből.

Megpróbálom száműzni őket abba a mélységbe, ahol mindig is
rejtőzködtek. Rylee nem szerethet engem. Soha senki sem
szerethet. Amikor végignézek a kocsmán, az elmém gonosz
tréfát űz velem. A nekem háttal ülő faszitól felfordul a
gyomrom. Sötét, zsíros haj. Sörhas. Tudom, hogy ha
megfordulna, hogyan nézne ki. Hogy milyen szaga van. Milyen
az íze.
Ledöntöm a hetedik tequilát is, és megpróbálom elfojtani a
feltörni készülő epét. Megpróbálom eltompítani a kurva
fájdalmat, azt a fájdalmat, amely nem tágít, pedig pontosan
tudom, hogy a férfi nem ő. Nem lehet ő. Csak az agyam
szórakozik velem, mert az alkohol még nem zsibbasztott el
teljesen.
A kezembe temetem a fejem. Kristálytisztán hallom Rylee
hangját a fejemben, de a férfi arcát látom magam előtt, amikor
kimondja azt a szót.
 Nem Rylee arcát.
Hanem az övét.
És az anyám arcát. A szavaival és durva mosolyával folyton
tudatosította bennem, hogy milyen rémséges vagyok.
Engem már megmérgezett a sötétség. Nincs az az isten, hogy
engedjem, hogy Ryleeval is ez történjen! Ledöntöm a tizedik
tequilát, mire a szám elzsibbad.
Akivel cudarul elbántak. Ez az Ace tökéletes jelentése.
Nevetésben török ki. Annyira kibaszottul fáj, hogy nem bírom
abbahagyni. Alig tudom tartani magam. Attól félek, ha
abbahagyom a nevetést, akkor én is darabokra török, mint az a
rohadt tükör.
Kibaszott Tojás Tóbiás.
 28. FEJEZET

– TE AKARTAD. HOGY ÍGY LEGYEN, gondolom. többé már

nem akarsz engem – énekelem együtt hűséges lelki társammal, a
Matchbox Twentyvel miközben hazafelé autózok másnap a
műszakom után. Coltonról továbbra sincs semmi hír, bár nem is
számítottam rá.
Beállok a kocsifelhajtóra. Az elmúlt negyvennyolc óra
összemosódik. Beteget kellett volna jelentenem, és itthon
maradnom, mert nem volt tisztességes a fiúkkal szemben, hogy
a nevelőjüket annyira lefoglalták a saját gondolatai, hogy csak
testben volt jelen.
Olyan sokszor újraéltem azt a pillanatot, hogy már gondolni
sem bírok rá. Nem azt vártam Coltontól, hogy cserébe bevallja,
hogy mindörökké szeretni fog, de azt sem hittem volna, hogy
úgy tesz, mintha ki sem mondtam volna azt a szót.
Megbántottnak érzem magam, sajgó fájdalmat érzek az
elutasítása miatt, és bizonytalan vagyok, hogyan tovább. Miért
pont egy tökéletes pillanatot kellett elcsesznem? És most
hogyan tovább? Fogalmam sincs.
Bevonszolom magam a házba, a táskámat hanyagul ledobom
a bejárati ajtó mellé a földre, aztán lerogyok a kanapéra.
Haddie itt talál rám órák múlva, amikor hazaér.
– Mit művelt veled, Rylee? – Feldúlt hangjára riadok fel.
Csípőre tett kézzel magasodik fölém, a tekintete az enyémet
kutatja válaszokat keresve.
– Jaj, Haddie, ezt most tényleg elszúrtam! – mondom
sóhajtva, és szabadjára engedem az eddig visszatartott
könnyáradatot. Haddie leül velem szemben a
dohányzóasztalra, bátorítón a térdemre teszi a kezét, én pedig
elmondok neki mindent.
Amikor befejezem a mondandómat, Haddie a fejét csóválja.
A szemében együttérzés ül.
– Jaj, csajszi, ha bárki is elcseszte ezt, az nem te vagy – szólal
meg. – Azt tudom mondani, hogy adj Coltonnak egy kis időt!
Nagy valószínűséggel a frászt hoztad Szabadság, szeretem
agglegény úrra. A szerelem, az elköteleződés meg a többi
szarság... – A kezével a levegőbe legyint. – Túl nagy lépés neki.
– Tudom – felelem könnyektől fuldokolva. – Csak nem
vártam volna, hogy ennyire félvállról veszi... hogy ennyire
hidegen hagyja. Azt hiszem, ez fáj a legjobban.
– Jaj, Ry! – Hozzám hajol, és szorosan magához ölel. –
Beteget jelentek, hogy nem tudok részt venni a ma esti
rendezvényen, hogy ne legyél egyedül.
– Nem szükséges – mondom. – Jól vagyok. Szerintem
magamba tömök egy tonna jégkrémet, és bebújok az ágyba. Te
menj csak! – hessegetem a kezemmel. – Megleszek, de tényleg.
Egy pillanatig figyelmesen tanulmányoz, mintha azon
tűnődne, vajon igazat mondok-e.
– Rendben – feleli, és vesz egy mély levegőt. – De ne feledd,
Rylee, hogy fantasztikus vagy! Ha ezt Colton nem látja... Ha
nem látja, mennyi mindent tudsz adni neki az ágyban és azon
kívül... Akkor a pokolba vele, és dugja fel magának a fehér lovát
is!
Halványan elmosolyogok. A sarkos véleménynyilvánítás
mindig is jól ment Haddie-nek.
 ***
Másnap reggel sincs semmi hír Colton felől. Úgy döntök,
küldök neki egy SMS-t.

Szia, Ace! Hívj fel, amikor ráérsz. Beszélnünk kell. Puszi.

A telefonom a nap hátralévő részében néma, pedig

számtalanszor ránézek a nap folyamán, hogy ellenőrizzem,
van-e térerőm. Az órák múlásával nyugtalanság lesz úrrá
rajtam, és kezdem belátni, hogy helyrehozhatatlan kárt tettem.
Végül délután háromkor érkezik a válasz. Elönt a remény,
hogy talán mégis hajlandó kapcsolatba lépni velem.

Egész nap megbeszéléseken ülök. Később hívlak.

Aztán minden reményem szertefoszlik.

***
A katasztrofális szerelmi vallomásomat követő harmadik
napon megemberelem magam, és felhívom az irodáját a
munkahelyemre menet.
– CD Enterprises, miben segíthetek?
– Colton Donavannel szeretnék beszélni – felelem,
miközben úgy szorítom a kormányt, hogy a bütykeim
elfehérednek.
– Szabadna tudnom, ki keresi?
– Rylee Thomas – felelem elfúló hangon.
– Üdv, Ms. Thomas! Egy pillanat, mindjárt megnézem,
Colton bent van-e.
– Köszönöm – suttogom, miközben belülről felemészt a
bizakodás és az idegesség, hogy vajon Colton fogadja-e a
hívásomat, és ha igen, mit mondjak neki.
– Ms. Thomas?
– Igen?
– Sajnálom, de Colton ma nincs bent. Beteget jelentett.
Szeretne üzenetet hagyni neki? Esetleg Tawny tudna segíteni?
A szavak hallatán a szívem a torkomba ugrik. Ha Colton
tényleg beteg lenne, akkor a titkárnőnek ezt azonnal tudnia
kellett volna. Akkor nem kellett volna rákérdeznie.
– Nem, köszönöm.
– Nincs mit.

***
Az elmúlt pár nap kezd nyomot hagyni rajtam. Szarul festek,
olyannyira, hogy még a smink sem segít. A negyedik napon úgy
érzem, bármire hajlandó lennék azért, hogy meg nem történtté
tegyem a vallomásomat. Hogy visszatérjen az az idő, amikor
Colton irántam tanúsított feltétel nélküli bizalma összekötött
minket. De ez nem lehetséges.
Az íróasztalomnál ülök, és üres tekintettel bámulom az
előttem tornyosuló papírhalmazt. Nincs kedvem semmihez
sem hozzáfogni. Kopognak az ajtómon, és amikor felnézek,
Teddy áll az ajtóban.
– Jól vagy, kislány? Nem festesz valami jól.
Mosolyt erőltetek az arcomra.
– Persze, csak szerintem elkaptam valami nyavalyát –
füllentem. Bármit megteszek, hogy elejét vegyem a kérdő
tekinteteknek és az „én megmondtam” szónoklatoknak. – Pár
nap múlva kutya bajom se lesz.
– Rendben, de ne maradj túl sokáig! Szerintem te vagy az
utolsó. Szólok Timnek a portán, hogy még dolgozol, és majd
kísérjen oda a kocsidhoz.
– Kösz, Teddy! – felelem mosolyogva. – Jó éjt!
– Jó éjt!
Amint hátat fordít nekem, a mosoly azonnal lehervad az
arcomról. Figyelem, ahogy Teddy a lifthez megy, és belép a
nyitott felvonóba, miközben én összeszedem a bátorságom,
hogy ismét felhívjam Coltont. Nem akarok kétségbeesettnek
tűnni, mégis az vagyok. Beszélnem kell vele, hogy
bebizonyíthassam neki, hogy bár kimondtam azt a szót, az nem
változtat azon, ami köztünk van. Felkapom a mobilomat, de
tudom, hogy Colton valószínűleg úgysem fogadná a hívást, ha
meglátná a számomat. Inkább az irodai vonallal próbálkozok.
A harmadik csengésre felveszi.
– Donavan.
A hangja hallatán a szívem eszeveszetten dörömbölni kezd.
Csak nyugodtan, Rylee!
– Ace? – kérdezem elfúló hangon.
– Rylee? – A hangja nagyon távolinak tűnik, ahogy kimondja
a nevemet. Távolságtartónak. Közönyösnek, szinte súrolja a
bosszúság határát.
– Szia! – folytatom bátortalanul. – Örülök, hogy utolértelek.
– Ja, bocs, hogy nem hívtalak vissza – közli gorombán.
Ugyanolyan ingerülten beszél velem, ahogy Teagannel a gálán.
Lenyelem a torkomban növekvő gombócot, mert az a fontos,
hogy végre tudok vele beszélni.
– Semmi gond! Örülök, hogy felvetted.
– Tudod, sok a munka.
– Akkor ezek szerint jobban vagy? – kérdezem, és a vonal
túlsó végén lévő csendtől megborzongok. Colton hallgatása azt
sugallja, hogy igyekszik gyorsan kieszelni valamit, amivel
fenntarthatja a hazugságot.
– Ja... Csak az utolsó pillanatban befutott néhány
információ, és most megpróbálom elindítani az egyik
biztonsági berendezésünk szabadalmaztatását.
A hangját hallva a gyomrom görcsbe rándul, mert érzem,
határozottan érzem, hogy kezd eltávolodni mindattól, amit
együtt éltünk át. Az összes érzelemtől, amiről azt hittem, hogy
érzi, csak nem tudja szavakba önteni. Megpróbálom palástolni
a hangomban bujkáló kétségbeesést, ahogy az első könnycsepp
lecsordul az arcomon.
– Na, és hogy vagy?
– Hát, megvagyok... Figyelj, cicus, rohannom kell! – mondja
nevetve.
– Colton! – kérlelem. A neve még azelőtt kibukik a számon,
hogy magamra parancsolhatnék.
– Igen?
– Nézd, sajnálom – felelem halkan. – Nem akartam... – A
hangom elcsuklik, ahogy megpróbálom kierőszakolni
magamból a hazugságot.
Egy ideig csend van a vonalban, de tudom, hogy mindent
hallott.
– Ezt nevezem pofáncsapásnak! – jegyzi meg
szarkasztikusan, de kihallom az ingerültséget is a hangjából. –
Most akkor, hogy is van ez, bébi? Vagy szeretsz, vagy nem.
Azzal, hogy vissza akarod szívni, amit kimondtál, csak rontasz a
helyzeten. Nem gondolod?
Azt hiszem, a hangjából sütő gúny hallatán roskadok össze.
Erőt veszek magamon, nehogy kitörjön belőlem a sírás.
Hallom, hogy valakivel nevetgél a vonal másik végén.
 – Colton... – csak ennyit tudok mondani, mert a fájdalom
egészben lenyel, és a mélybe húz.
– Majd hívlak! – közli, és a vonal megszakad. mielőtt
elköszönhetnék tőle – attól tartok – utoljára. A telefont a
fülemhez szorítva azon agyalok, milyen más kimenetele lehetett
volna a beszélgetésnek. Miért volt Colton ennyire kegyetlen?
Pedig figyelmeztetett előre. Azt hiszem, ebben az esetben
enyém a felelősség. Először is, mert nem hallgattam rá,
másodszor pedig, hogy nem fogtam be a nagy szám.
Keresztbe teszem a karom az asztalon, és rá hajtom a fejem.
Felnyögök, amikor rájövök, hogy a fejemet azon az ütemterven
nyugtatom, amit Colton irodájából küldtek át nekem. Azon
események listája, amiken a szerződés értelmében meg kell
jelennem. Méghozzá Colton oldalán. Mi a fenét műveltem?
Hogyan lehettem annyira hülye, hogy beleegyeztem ebbe? Mert
Coltonról van szó, hajtogatja egy kis hang a fejemben. És a fiúk
miatt. Felkapom az ütemtervet, gombóccá gyűröm, és
keresztülhajítom a szobán, reménykedve, hogy legalább hangos
lesz a puffanás, de olyan halkan pattan le a falról, hogy nem
enyhíti a mellkasomat szorongató fájdalmat.
Perceken belül ráz a zokogás. A pokolba velem! És Coltonnal
is. Meg a szerelemmel. Tudtam, hogy ez lesz a vége.
Szemétláda.

***
Szombat reggel ébredés után továbbra is úgy érzem magam,
mint a mosott szar, de célt tűzök ki magam elé. Kimászom az
ágyból, és ráveszem magam, hogy fussak egyet, bebeszélve
magamnak, hogy jobban fogom magam érezni tőle. Hogy futás
után más szemmel látom majd az eseményeket. Úgyhogy
elmegyek futni – a talpam egyenletes tempóban csattog a
járdán –, hogy kissé enyhítsem a szívfájdalmamat. Kifulladva
érek haza. A testem kimerült, de a sajgó fájdalom nem tágít a
lelkemből. Azt hiszem, hazugság volt, amikor azt mondtam
magamnak, hogy a futás segít.
Letusolok, és megbeszélem magammal, hogy ma nincs se
sírás, se több jégkrém.
Épp a mentás-csokidarabos fagyi maradékát kanalazom ki a
dobozból, amikor megszólal a mobilom. Az ismeretlen számra
nézve erőt vesz rajtam a kíváncsiság.
– Halló?
– Rylee? – Megpróbálom beazonosítani a vonal túlsó végén
megszólaló női hangot, de nem sikerül.
– Igen. Kivel...
– Mi a fészkes fene történt? – A pattogós és meglehetősen
dühös hang választ követel.
– Tessék? Kivel...
– Quinlan vagyok. – Meglepetésemben halkan felsikkantok.
– Épp most jövök Coltontól. Mi a franc történt?
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem dadogva, mert erre a
kérdésre többféleképpen is válaszolhatok.
– Jóságos ég! – Ingerülten és türelmetlenül felsóhajt. – Az
isten verje meg! Húzzátok ki a fejeteket a homokból, és
lássatok, ne csak nézzetek! Akkor talán mindketten rájönnétek,
hogy valami hihetetlen történik veletek. Valami
letagadhatatlan. Csak a hülye nem látja, hogy szikrázik
közöttetek a levegő. – Hallgatok a vonal másik végén.
Megbeszéltem magammal, hogy nem sírok, ennek ellenére
könnyek csordogálnak a szemem sarkából.
– Rylee? Ott vagy még?
– Szerelmet vallottam neki – felelem halkan, mert
valamilyen okból kifolyólag szeretnék bízni Quinlanben. Talán
valamiféle megerősítésre van szükségem Colton reakciójával
kapcsolatban egy olyan embertől, aki a lehető legközelebb áll
hozzá, így nem fogom végtelenített üzemmódban újrajátszani a
történteket.
– A francba! – Quinlan hangja elakad a döbbenettől.
– Igen – nevetek idegesen. – Dióhéjban jól összefoglalja a
helyzetet.
– Na, és hogy fogadta? – érdeklődik tapintatosan.
Beszámolok neki Colton reakciójáról, és hogy azóta hogyan
viselkedik velem. – Nem is számítottam tőle másra, az
elmondottak rá vallanak. – Felsóhajt. – Micsoda seggfej!
Csendesen hallgatom Quinlan megjegyzéseit, miközben a
kézfejemmel törölgetem a könnyeimet.
– Hogy van Colton? – kérdezem elcsukló hangon.
– Rosszkedvű. Mogorva. Morgós, mint egy medve. –
Felnevet. – És a konyhapulton sorakozó barátai – Jim és Jack –
számából ítélve azt mondanám, hogy megpróbálja
öntudatlanra inni magát. Vagy azért, hogy elfelejtse a
démonjait, vagy azért, hogy elnyomja a félelmet, hogy esetleg
érez irántad valamit. – Kifújom az eddig benntartott levegőt, és
egy részem elégedetten veszi tudomásul, hogy Colton is
szenved. Hogy őt sem hagyja hidegen, ami köztünk történt. –
És azért is, mert szörnyen hiányzol neki.
Quinlan utolsó mondatától összefacsarodik a szívem. Úgy
érzem, mintha az elmúlt pár napban sötétben tapogatóztam
volna a világban, úgyhogy jó tudni, hogy Coltont is fojtogatja a
sötétség. De amikor erre gondolok, akkor a másik részem nem
akarja, hogy Coltonnak fájjon, és sajnálja, hogy azzal az ostoba
szóval ilyen fájdalmat okozott neki, és szeretne mindent
visszacsinálni.
 Könnyektől fuldokolva, remegő hangon szólalok meg.
– Rettenetesen elszúrtam a dolgokat a vallomásommal,
Quinlan.
– Dehogyis! – ellenkezik. – Pff! – Felmordul. – Istenem,
időnként én is egyszerre gyűlölöm és szeretem Coltont. Sosem
nyílt még meg egy ilyen lehetőség neki, Rylee... Sosem volt még
ilyen nehéz helyzetben. Csak tippelni tudok, hogyan fog
reagálni.
– Kérlek, segíts – fogom könyörgőre –, mert halvány
fogalmam sincs, mit tegyek. Nem akarom még jobban elszúrni
a dolgokat, és még távolabb lökni őt magamtól.
Quinlan kis ideig hallgat, míg a lehetőségeket mérlegeli.
– Adj egy kis időt neki, Rylee! – feleli halkan. – De ne túl
sokat, mert akkor szándékosan valami ostobaságot csinál,
amivel azt kockáztatja, hogy elveszíti az egyetlen normális
lányt, aki valaha is fontos volt számára.
– Ugye nem Tawny... – A szavak gondolkodás nélkül buknak
ki a számon. Kínosan érzem magam, amiért nyíltan leszóltam a
család egyik barátját.
– Jaj, ne is emlegesd azt a nőszemélyt! – Quinlan megvetően
mordul egyet, és mélyen legbelül egy részem örül, hogy nem
csak én utálom. Könnyek között felnevetek. – Kitartás, Rylee! –
bátorít Quinlan, és csak úgy árad az őszinteség a hangjából. –
Colton csodálatos, ugyanakkor problémás férfi... Méltó a
szerelmedre, még akkor is, ha egyelőre képtelen elfogadni. – A
torkomban lévő gombóctól nem tudok válaszolni, úgyhogy csak
egyetértően mormogok. – Rengeteg türelemre, kitartó hűségre,
töretlen bizalomra és olyasvalakire van szüksége, aki
helyreteszi, ha nem úgy viselkedik, ahogy kellene. Időre van
szüksége ahhoz, hogy erre rájöjjön, és elfogadja... De
összességében Colton megéri a várakozást. És csak
remélhetem, hogy ezzel ő is tisztában van.
– Tudom – suttogom.
– Sok szerencsét, Rylee!
– Köszönöm, Quinlan. Mindent köszönök.
Még hallom, ahogy nevet, aztán bontja a vonalat.
 29. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL AZ ÁGYBAN FEKVE TOVÁBBRA IS a fülemben

cseng Quinlan tanácsa. A mellkasomban és a lelkemben lévő
sajgó fájdalom nem enyhül, de az elszántságom töretlen.
Egyszer arra kértem Coltont, hogy küzdjön értünk. Értem.
Most rajtam a sor. Akkor azt mondtam neki, hogy megéri a
kockázatot. Hogy érte belevágnék. Most rajtam a sor, hogy ezt
bebizonyítsam.
Ha Quinlan úgy gondolja, hogy fontos vagyok Coltonnak,
akkor nem adhatom fel most. Meg kell próbálnom.
Végighajtok a part mentén, mialatt Lisa Loeb énekel a
hangszórókból, a fejemben pedig egymást kergetik a
gondolatok azzal kapcsolatban, hogy mit fogok mondani
Coltonnak, és hogyan. Eközben lassan szétoszlanak a felhők, és
átadják helyüket a reggeli napsütésnek. Pozitív előjelnek
tekintem, ezért abban reménykedek, hogy amikor végre
szemtől szemben állok majd Coltonnal, látni fogja, hogy csak ő
és én létezünk, hogy eszébe jutnak a közös pillanatok, és
megérti, hogy a szavak semmit sem jelentenek. Hogy semmin
sem változtatnak. Hogy ő ugyanúgy érez, én pedig ugyanúgy
viselkedek. Hogy mi ketten egyek vagyunk. Hogy a sötétség,
amit érzek, eloszlik, amint ismét az ő fényében sütkérezhetek.
Végighajtok a Broadbeach Roadon, és megállok a háza
kapujánál. A szívem őrült iramban ver, a kezem remeg.
Megnyomom a kaputelefon gombját, de nincs válasz. Ismét
megnyomom, majd megint, arra gondolva, hogy talán alszik.
Hogy nem hallja a csengést, mert az emeleten van.
– Igen? – kérdezi egy női hang. A gyomrom bukfencet vet.
– Rylee vagyok. Én... Coltont keresem. – A hangom
idegességről és visszafojtott könnyekről árulkodik.
– Szervusz, kedvesem! Grace vagyok. Colton nincs itt.
Tegnap délután óta nem járt erre. Minden rendben? Szeretnél
bejönni?
Csak a fülembe tóduló vér zúgását hallom. Kapkodva szedem
a levegőt, ahogy lehajtom a fejem a kormánykerékre.
– Köszönöm, Grace, de nem. Meg... megmondaná neki, hogy
kerestem?
– Rylee? – A hangjában bujkáló bizonytalanság miatt
kihajolok az autó ablakán.
– Igen?
– Nem rám tartozik – kezdi, és megköszörüli a torkát –, de
légy türelmes! Colton jó ember.
– Tudom – suttogom alig hallható hangon, a gyomrom a
torkomban. Bárcsak Colton is tudná ezt!
A parton vezető visszaúton nem érzek olyan reménykedést,
mint az odaúton.
Azt mondogatom magamnak, hogy Colton bizonyára
kimozdult Beckett-tel, és túlságosan részeg volt ahhoz, hogy
vezessen. Vagy az új csapatával kibéreltek egy hotelszobát L. A.
belvárosában egy átmulatott éjszaka után. Vagy úgy érezte,
hogy eljött az ideje egy újabb Las Vegas-i kiruccanásnak, és
most a hazafelé tartó gépen ül.
Sorban végigveszem a lehetőségeket, de ez egyáltalán nem
enyhíti a testemet marcangoló rettegést. Nem akarok arra
gondolni, hogy van még egy hely, ahol Coltont kereshetem. A
palisadesi villában. A hely, ahova az „egyezségeit” viszi. A
gondolatra felgyorsul a szívverésem, és elszabadul a
képzelőerőm. Megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy
Colton ott töltötte az éjszakát. Hogy egyedül van. De aztán
bevillan, mit mondott Tawny és Teagan, és ez csak tovább
táplálja a bennem lévő kétkedés és nyugtalanság végtelen
folyamát.
Aztán eszembe jut Colton korábbi figyelmeztetése. Kerülök
mindent, ami egy kapcsolatra hasonlít. Így működök, Rylee.
Szándékosan csinálok majd valamit, amivel megbántalak,
hogy bebizonyítsam ezt. Hogy a következményektől
függetlenül bebizonyítsam, hogy nem maradhatsz mellettem.
Hogy bebizonyítsam: ura vagyok a helyzetnek.
Nem emlékszem, hogy arrafelé kormányoztam volna a
kocsit, de mire észbe kapok, már emlékezetből befordultam az
utcába. Könnyek buggyannak elő a szememből, és lecsorognak
az arcomon, ahogy szorosan markolom a kormányt. Tudnom
kell, és ez felülírja azt, amitől az agyam retteg. Ami miatt a
szívem aggódik. Amit a tudatalattim már tud.
Leparkolok a járdaszegély mellé. Apró sóhajtás hagyja el a
számat a pillanatnyi megkönnyebbülés jegyében, amikor látom,
hogy Colton egyik autója sincs ott. De aztán meglátom a
garázsajtót, és eltűnődök, vajon bent nincs-e a kocsija. Tudnom
kell. Muszáj.
Kisöpröm a hajam az arcomból, és mély levegőt veszek,
mielőtt kiszállok az autómból. Remegő térdekkel megyek végig
a kocsifeljárón, be a macskaköves udvarra. A szívem olyan
hangosan ver, hogy csak a dübörgését hallom, és csak erre
tudok összpontosítani azon túl, hogy azt hajtogatom
magamnak, hogy tegyem egyik lábamat a másik elé.
 30. FEJEZET

Colton

KURVÁRA HASOGAT A FEJEM. Nyöszörögve forgolódok az

ágyban. Elhallgathatna végre ez a kibaszott dobszóló. Segítség:
Valaki! Bárki! Akárki! A rohadt életbe!
A fejemre borítom a párnát, de az átkozott dobogás tovább
folytatódik a halántékomban. A gyomrom görcsöl és kavarog.
Minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy elnyomjam
a rosszullétet. mert a fejem még nem nagyon szeretné, ha
felkelnék.
A kurva életbe! Mi a szar történt tegnap este? Részletek
villannak be. Becks átjön hozzám, hogy felrázzon a varázspunci
miatti szar hangulatomból. Bár nem vagyok biztos benne, hogy
szeretnék kilábalni ebből a depresszióból. Iszunk. Rylee...
Ryleet akarom. Szükségem van rá. Hiányzik. Tawny beugrik
hozzánk a bárba, mert valami aláírásokra van szüksége. Iszunk.
A fejfájásomból ítélve talán túl sokat is.
Én az élvezetbe fojtom a fájdalmamat.
Küzdök, hogy a fejemben lévő zűrzavarból előássam a többi
részletet. Ködös agyamból tiszta képek villannak be.
Visszajövünk ide, mert a palisadesi ház közelebb van, mint a
malibui. Tovább iszunk. Tawny nem érzi magát kényelmesen
elegáns ruhában. Hozok neki egyet a pólóim közül. A
konyhában állok, és a rohadt Tupperware edényt nézem a
pulton, amiben a vattacukor van. Még sajgóbbá teszi a
vidámparkban tett látogatás emléke miatti fájdalmat.
– Bassza meg! – nyögök fel, ahogy a következő emlék
távolról, de tisztán feldereng.
A kanapén ülünk. Becksnek, a rohadéknak meg se kottyan,
pedig ugyanannyit ivott, mint én. Velem szemben ül a széken. A
lábát felteszi, a feje hátradöntve. Tawny mellettem ül a
kanapén. Én átnyúlok felette, hogy felkapjam a
dohányzóasztalról a sörömet, ő kinyújtja a kezét, és átöleli a
nyakamat. A számra szorítja a száját. Túl sok alkoholt ittam, de
a mellkasomban továbbra is égető szükség tombol. Annyira fáj,
mert szükségem van Ryleera. Csakis Ryleera.
Én az élvezetbe fojtom a fájdalmamat.
Visszacsókolok. Egy pillanatra megfeledkezem magamról.
Megpróbálok megszabadulni a rohadt, állandósult fájdalomtól.
El akarom felejteni az érzéseimet. Minden rossz. Nagyon rossz.
Eltolom magamtól Tawnyt. Ő nem Rylee.
Amikor felpillantok, Becks rosszalló tekintetével találom
szembe magam.
Bassza meeeeeg! Kikecmergek az ágyból, és a tehervonat
azonnal beindul a fejemben. Sikerül kiérnem a fürdőbe, ahol
egy pillanatra megtámaszkodom a mosdókagylón, és
megpróbálom összeszedni magam. Egymás után villannak be a
tegnap este képei. A fenébe Tawnyval! Megnézem magam a
tükörben, a látványtól összerezzenek.
– Szarul festesz, Donavan – motyogom. Véreres szempár. A
borostám lassan szakállá terebélyesedik. Fáradt vagyok. És
üres.
 Rylee. Könyörgő, ibolyaszín szempár. Lágy mosoly.
Hatalmas szív. Átkozottul tökéletes.
Szeretlek, Colton.
Istenem, mennyire hiányzik! Szükségem van rá. Kívánom
őt.
Fogat mosok. Megpróbálok megszabadulni a számban lévő
alkoholos íztől és nyomorúságtól. Vetkőzni kezdek. Leveszem
az ingem és az alsógatyámat. Meg kell szabadulnom Tawny
érintésétől. A parfümjétől. Muszáj lezuhanyoznom! Éppen
megereszteném a vizet, amikor valaki kopog a bejárati ajtón.
– Ki a fene lehet az? – morgok az órára nézve. Még mindig
mocskosul korán van.
Határozatlanul tekingetek körbe, hogy mit vehetnék fel,
közben megpróbálom eloszlatni az agyamat borító ködöt. Nem
találom a farmeremet. Hol vetettem le tegnap este azt a szart?
Idegesen kirántom a komód fiókját, felkapom az első kezem
ügyébe akadó farmert, és sietősen magamra rángatom.
Lerohanok a lépcsőn, miközben elkezdem begombolni, és
megpróbálom kitalálni, ki a franc lehet az ajtóban. Oldalra
pillantva látom, hogy Becks kiütve fekszik a kanapén.
Megérdemli a szarházi! Felpillantok, és látom, hogy a
gazellalábú Tawny ajtót nyit. A hosszú combú, egy szál pólót
viselő Tawny látványa semmilyen hatással nincs rám, holott
valamikor nagyon sokat jelentett.
– Ki az, Tawn? – Nem ismerek rá a hangomra. Karcos.
Érzelemmentes, mert azt akarom, hogy Tawny tűnjön el. Azt
akarom, hogy takarodjon a házamból, hogy ne emlékeztessen
rá, hogy mi történhetett volna. Hogy majdnem elcsesztem.
Mert most már számít. Rylee igenis számít.
Amikor a vakító napfénybe lépek az ajtóban, esküszöm
mindenre, ami szent, hogy a szívem bukfencet vet. Ott áll ő. Az
angyalom. Aki segít, hogy kitörjek a sötétségből azzal, hogy
hagyja, hogy a fényébe kapaszkodjak.
 31. FEJEZET

A KOPOGÁSOMRA NEM ÉRKEZIK VÁLASZ. Ráteszem a kezem az

ajtóra, és fontolóra veszem, hogy meg egyszer kopogok a
biztonság kedvéért. Amikor a megkönnyebbüléstől – hogy
Colton nem enyeleg senkivel a házban – épp elernyedne a
vállam, nyílik az ajtó.
Minden erő kiszáll a lábamból, amikor a nyitott ajtóban
meglátom Tawnyt. A haja borzas az alvástól. Erős sminkje
elkenődve. Mezítláb van, hosszú, napbarnított lába kikandikál
Colton pólója alól. Tudom, hogy az övé, mert pontosan a bal
vállánál van egy aprócska lyuk. A reggeli hűs levegő miatt azt is
látom, hogy Tawnyn nincs melltartó.
Biztos vagyok benne, hogy én is ugyanolyan döbbent arcot
vágok, mint ő. Bár ő csak egy pillanatra, aztán visszanyeri a
lélekjelenlétét, és mint egy szirénnek, sokatmondó, széles
mosoly terül szét az arcán. A szeme győzelemittasan csillog, a
nyelvével végigsimít felső ajkán, amikor lépéseket hallok a háta
mögül.
– Ki az, Tawn?
Ahogy szélesebbre tárja az ajtót, a mosolya még szélesebb.
Colton az ajtó felé tart, csak egy farmer van rajta. Éppen
begombolja. Az arcán a szokásos napi borostánál dúsabb
szőrzet éktelenkedik, a haja csapzott és zsíros az alvástól. A
szeme véreres, és összerándul az ajtón beáradó napfénytől.
Elhanyagoltnak és slamposnak tűnik, mintha az előző este
elfogyasztott alkohol alaposan elbánt volna vele. Pontosan úgy
fest, ahogy én érzem magam: szarul. Teljesen mindegy,
mennyire gyűlölöm most ebben a pillanatban, mégis elakad a
lélegzetem a látványától.
Minden olyan gyorsan történik, mégis úgy érzem, mintha
megállt volna az idő, és lassított felvételben peregnének az
események. Mint egy kimerevített kép. Colton szeme tágra
nyílik, amikor észreveszi, ki áll az ajtóban. Amikor rájön, hogy
tudom. Zöld tekintete fogva tart. Kérlelő, kérdő, bocsánatkérő,
mindez egyszerre azért a fájdalomért és pusztító rombolásért,
amit a szememből kiolvas. Közelebb lép hozzám, mire
kétségbeesett kiáltás hagyja el a számat, jelezve, hogy ne
tovább.
Küzdök a levegőért. Megpróbálok lélegezni, de a testem nem
engedelmeskedik. Nem érti meg az agyam ösztönös parancsát,
hogy lélegezzen, mert annyira túlterhelt. Összetört vagyok.
Megfordul körülöttem a világ, de nem mozdulok. Coltonra
meredek, formálódnak a szavak a fejemben, de nem mondom
ki őket. Könnyek égetik a szemem, de visszatartom őket. Nem
adom meg Tawnynak azt az elégtételt, hogy sírni lásson,
miközben ő vigyorogva figyel engem.
Újra meglódul az idő. Mélyet lélegzek, a gondolataim
értelmes egésszé állnak össze. Harag árad szét az ereimben. A
lelkem kong az ürességtől. A fájdalomtól lüktet a szívem.
Undorodva csóválom a fejemet. Colton miatt. Tawny miatt.
Reményvesztett és döbbent vagyok.
– Basszátok meg! – mondom halkan, de kérlelhetetlenül,
majd távozni készülve megfordulok.
– Rylee! – Colton alvástól rekedt hangon, kétségbeesetten
szólongat, és hallom, hogy az ajtó becsukódik mögöttem. –
Rylee – kiáltja ismét, de én végigviharzok a feljárón, mert minél
messzebbre akarok kerülni Coltontól. Tawnytól. Ettől az
egésztől. – Rylee, ez nem az...
– Amire gondolok? – kiáltok vissza a vállam felett
hitetlenkedve. – Mert amikor az exed nyit ajtót kora reggel a te
pólódban, akkor mégis mire kellene gondolnom? – Colton
döngő léptekkel jön utánam. – Ne érj hozzám! – ordítom,
amikor megragadja a karomat, és megfordít, hogy szemtől
szemben legyünk. Ziháló mellkassal és összeszorított szájjal
kiszabadítom magam a szorításából. – Kurvára ne merészelj
hozzám érni!
Jóllehet csak ideiglenesen, de a harag átvette a
megbántottság helyét. Vad, pokoli tűzként tombol bennem,
árad minden pórusomból. Ökölbe szorítom a kezem, és
lehunyom a szemem. Nem fogok sírni. Nem adom meg
Coltonnak azt az elégtételt, hogy lássa, milyen mélyen a
lelkembe gázolt. Nem akarom a tudtára adni, hogy talán életem
legnagyobb baklövése volt az, hogy másodszor is odaadtam
valakinek a szívemet.
Amikor kinyitom a szemem, a tekintetünk összekapcsolódik,
és csak nézzük egymást. Az iránta érzett szerelmem még jelen
van. Nagyon mélyen. Nagyon nyersen.
Teljesen elárulva.
Colton szeméből érzelmeket olvasok ki, miközben a
megfelelő szavak után kutatva megfeszíti és elernyeszti az
állkapcsát.
– Rylee – könyörög –, hadd magyarázzam meg! Kérlek! – A
hangja megbicsaklik az utolsó szónál, én pedig lehunyt
szemmel igyekszem elhallgattatni azt a részemet, amelyik
továbbra is meg akarja gyógyítani és vigasztalni Coltont, de
aztán újult erővel támad fel bennem a harag. Dühös vagyok
magamra, amiért Colton még mindig fontos nekem. Dühös
vagyok Coltonra, amiért összetörte a szívem. És Tawnyra is...
pusztán azért, mert létezik.
Colton a hajába túr, aztán végigsimít a borostáján. A
mozdulatát kísérő dörzsölődő hang – amit általában nagyon
szexinek találok – hatására még mélyebben merül a szívembe a
képzeletbeli kés. Colton tesz egy lépést előre, én pedig hátra.
– Esküszöm, Rylee, hogy ez nem az, aminek látszik...
Hitetlenkedve felhorkantok, mert tudom, hogy ez az
ízig-vérig playboy bármit hajlandó kitalálni és megtenni, hogy
kidumálja magát a helyzetből. Bevillan Tawny képe, aki Colton
pólóján kívül nem viselt semmi mást. Megpróbálom kizárni a
gondolataim közé betolakodó további képeket. Tawny
megérinti Coltont. A testük összegabalyodik. Lehunyom a
szemem, és határozottan nyelek egyet, hogy elűzzem a képeket.
– Nem az, aminek látszik? Ismered a mondást: a látszat
néha csal, de... – jegyzem meg vállvonogatva.
– Semmi sem...
– Blablabla! – kiáltok rá. Tudom, hogy gyerekes vagyok, de
nem érdekel. Ki vagyok akadva és meg vagyok bántva. Colton a
fejét csóválja, a szemében kétségbeesés ül. Látom magam előtt
Tawny vigyorát, a korábbi gúnyos megjegyzései visszhangzanak
a fülemben, és ez csak olaj a tűzre.
Colton kutatóan néz rám, ahogy közelebb lép hozzám, mire
én hátrálok egy lépést. Érzelmet látok átsuhanni az arcán, ami
arról árulkodik, hogy fáj neki a visszautasításom. Muszáj
megtartanom a három lépés távolságot, hogy tisztán tudjak
gondolkozni. A fejemet ingatva figyelem Coltont, a csalódottság
süt a szememből, a szívem pedig majd megszakad a bánattól.
Annyi nő közül, Colton... Miért pont őt választottad? Miért
hozzá fordultál? Főleg azok után, amit azon a bizonyos éjszakán
átéltünk... Amit megmutattál nekem. – Túlságosan fáj, hogy
magam elé idézzem, milyen intim volt, ahogy a tükörben
figyeltük egymást, de az emlékek áradata magával sodor.
Colton mögöttem. Keze a testemen. A tekintetével issza a
látványomat. Azt mondja, hogy nézzem meg magam, és értsem
meg, miért engem választ. Hogy elég vagyok neki. A
visszafojtott könnyektől összeomlok. Olyan mélyről
szeretnének feltörni, hogy át kell ölelnem magam a karommal,
hogy ne reszkessek.
Colton ismét felém nyúl, hogy megérintsen, de a tekintetem
láttán visszahúzza a kezét. Az arca fájdalmasan eltorzul, a
szeméből süt a bizonytalanság. Fogalma sincs, hogyan enyhítse
a nekem okozott fájdalmai.
– Rylee, könyörgök! Jóvá tudom tenni!
Az ujjai olyan közel vannak a karomhoz, hogy minden
erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne adjam át magam az
érintésének. Végül Colton látványosan elzárkózik az elől, hogy
megérintsen: vagy a reggeli csípős hideg miatt, vagy miattam,
de zsebre teszi a kezét.
Tudom, hogy megbántottak, teljesen összezavarodtam, és
ugyan jelenleg utálom Coltont, mégis szeretem. Ezt nem
tagadhatom. Harcolhatok ellene, de nem tagadhatom.
Szeretem, bár ő nem fogja engedni. Szeretem még a fájdalom
ellenére is, amit nekem okozott. Az eddig viszonylag szilárdan
álló gát átszakad, és utat engedek a sírásnak. Könnyes szemmel
meredek Coltonra. amíg végül a kétségbeesés ellenére ismét
képes vagyok megszólalni.
– Azt mondtad, megpróbálod... – Csak ennyit bírok
kinyögni, mert minden egyes szónál elcsuklik a hangom.
Colton kérlelő tekintetében szégyenkezést is látok. Csak
találgatni tudok, hogy miért. Amikor felsóhajt, a válla
megereszkedik, a testbeszéde legyőzöttségről árulkodik.
– Én próbálkozom! Én... – A szavai elhalnak, ahogy a kezét
kirántva kiesik valami a zsebéből. Az apró papír lassított
felvételben hullik a földre, fényes, ezüstös csomagolásán
megcsillan a napfény. Egy pillanatba beletelik, mire az agyam
feldolgozza, hogy mi esett a lábamhoz. És nem azért, mert nem
tudom, mi az, hanem mert menthetetlenül reménykedek
abban, hogy tévedek. A feltépett óvszer csomagolásán virító
Trojan márkajelzésre meredek, és lassan tomboló harag árad
szét bennem.
– Ne, ne, ne... – hajtogatja Colton pánikba esve.
– Még hogy próbálkozol? – kiáltok rá. A hangerőm a
felindultságommal egyenes arányban erősödik. – Amikor azt
mondtam, Ace, hogy próbálkozz, akkor nem arra gondoltam,
hogy ahányszor csak megijedsz, akkor keféld mega következő
utadba akadó jelöltet! – Most már ordítok, és nem érdekel,
hogy ki hallja. Érzem Colton egyre növekvő kétségbeesését. Új
neki a helyzet, ezért fogalma sincs, hogyan birkózzon meg a
tettei következményeivel, mert korábban soha nem volt erre
példa... Soha senki nem kérte rajta számon a tetteit, senki sem
vonta felelősségre, és ez csak tovább fokozza a dühömet.
– Ez nem az... Esküszöm, hogy nem tegnap esti!
– Blablabla! – kiáltok rá. Szeretném megragadni és
magamhoz szorítani, hogy soha többé ne kelljen elengednem,
ugyanakkor meg akarom ütni, ellökni magamtól, és
megmutatni neki, hogy mennyire megbántott. Egy kurva
hullámvasúton ülök, és szeretnék kiszállni. Valaki állítsa le! És
miért vagyok még mindig itt? Miért küzdök valami olyanért,
amit Colton egyértelműen nem akar? Nem érdemli meg, hogy
ezt adjam neki.
 Kimerülten a hajába túr, az arca sápadt, a szemében pánik.
– Rylee, kérlek! Álljunk ki a bokszutcába!
– Már megint a rohadt bokszutcával jössz? – üvöltök rá. A
hangerőm egyre növekszik. Ki vagyok borulva, amiért
lekezelően bánik velem. Még hogy bokszutca! Itt már teljes
generálra van szükség. – Nem hittél kettőnkben eléggé? –
kérdezem, és a fájdalom ellenére próbálok megértő maradni. –
Nemrég, aznap este azt mondtad nekem, hogy Tawny
tizedannyira sem szexi, mint én. Gondolom, azóta kevesebbel is
beéred, mi? – Tudom, hogy túldramatizálom, de a mellkasom
minden egyes lélegzetvételnél sajog, és őszintén mondom, rég
túl vagyok azon a ponton, hogy érdekeljen. Sértődött vagyok,
összetört, és azt akarom, hogy Coltonnak is annyira fájjon, mint
nekem. – Annyira nem hittél bennem, hogy máshoz kellett
rohannod? Meg kellett kefélned valaki mást? – A hallgatása
elég bizonyíték ahhoz, hogy tudjam az igazat.
Amikor végre van elég bátorságom, Coltonra nézek. Colton
tekintetén pánik suhan át, ami azt jelzi, hogy látja a szememben
a lemondást. Smaragdzöld szeme fogva tartja az én ametiszt
szememet, miközben számtalan érzelem áramlik közöttünk,
leginkább megbánás.
Kinyújtja a kezét, hogy letörölje a könnyeimet, de én kitérek
az érintése elől. Tudom, hogy ha hozzám ér, akkor alaktalan
masszává olvadok szét. Az állam remeg, ahogy megfordulok,
hogy távozzak.
– Mondtam neked, hogy úgyis fájdalmat okozok – suttogja a
hátam mögött.
Két lépést sikerül megtennem. Ennyit a távolságtartásról, de
a szavai feldühítenek. Tudom, hogy ha most anélkül megyek el
innen, hogy ezt elmondanám, akkor azt örökre bánni fogom.
Megpördülök, hogy a szemébe nézhessek.
– Igen, tényleg mondtad. De az, hogy figyelmeztettél, még
nem jelenti azt, hogy ez a normális – kiáltok rá. A hangomból
harag és gúny csöpög. – Dugd fel magadnak a
figyelmeztetésedet, Donavan! Mindkettőnknek zűrös a múltja.
Mindkettőnknek van mivel megküzdeni. Ahogyan mindenki
másnak is – háborgok. – De az, hogy másnál keresel vigaszt...
megkefélsz valaki mást, az számomra elfogadhatatlan. Ezt nem
tűröm.
Colton lélegzete elakad, a szavaim váratlanul érik. Elgyötört
arckifejezése láttán egy részem megkönnyebbülten veszi
tudomásul, hogy neki is fáj: talán nem annyira, mint nekem, de
legalább tudom, hogy ami kettőnk között volt, az nem volt
teljesen hazugság.
– Nem lehetsz tényleg szerelmes belém, Rylee – mondja
halk, lemondó hangon, miközben engem figyel.
– Hát, gondoskodtál róla, hogy kiábránduljak belőled –
vágok vissza határozott hangon. – Lefeküdtél vele, Colton? –
fogom könyörgőre, és végül felteszem azt a kérdést, amire nem
tudom biztosan, hogy akarom-e tudni a választ. – Megérte,
hogy megkefélted, és elvesztettél engem?
– Számít? – vág vissza védekezőn. Az arcán érzelmek vihara
dúl. – Úgyis azt gondolsz, amit akarsz, Rylee!
– Ezt ne kend rám, Colton! – ordítom. – Nem én csesztem
el!
Egy pillanatig meredten bámul rám, mielőtt válaszolna. A
tekintete vádló, és amikor megszólal, a hangja jéghideg.
– Egészen biztos vagy benne?
A szavai arculcsapásként érnek. A kőszívű Colton visszatért,
és vele együtt a könnyeim is, amik lecsorognak az arcomon.
Képtelen vagyok tovább álldogálni itt, és megbirkózni a
fájdalommal.
Valamin megakad a szemem Colton mögött. Odapillantva
látom, hogy Tawny kinyitotta a bejárati ajtót. A félfának dőlve,
csodálkozva és kíváncsian figyeli a szóváltásunkat. A
látványától elég erő önt el ahhoz, hogy faképnél hagyjam
Coltont.
– Igen, Colton – felelem határozottan. – Ez csakis a te hibád.
– Lehunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt, hogy
megpróbáljak gátat szabni az elapadni nem akaró
könnyáradatnak. Levegő után kapkodva és remegő állal teszem
meg azt, amit már az első találkozásunk estéjén meg kellett
volna tennem.
– Viszlát! – suttogom. A hangom csordultig telt érzelmekkel,
a szememet még el nem sírt könnyek égetik.
A szívem tele viszonzatlan szerelemmel.
– Elhagysz engem? – Colton szívet tépő könyörgése
megszólítja a lelkemet, és nem engedi. Szomorúan ingatom a
fejem, ahogy figyelem az előttem álló rosszfiúban lakozó kisfiút.
A lázadásba csomagolt törékenységet. Vajon van fogalma arról,
hogy mennyire ellenállhatatlan ebben a pillanatban? Hogy
mennyire csodálatos, empatikus, törődő és szenvedélyes férfi
ő? Hogy milyen sokat tud adni a másiknak, hogy mennyit tud
nyújtani egy kapcsolatban, ha legyőzi a démonjait, és végre
beenged valakit?
Hogy tudok egyáltalán erre gondolni most? Hogyan
aggódhatok amiatt, hogy a szakításunk mennyire fog fájni neki,
amikor a szívfacsaró bizonyíték a szemem előtt, a lábamnál
hever?
Colton pánikba esik, a szeme őrülten cikázik ide-oda.
Túlságosan nehéz elviselni az amiatt érzett fájdalmat, Hogy
megbántom őt. Hogy ő megbánt engem. Hogy el kell hagynom
a férfit, akit szeretek, holott sose gondoltam volna, hogy képes
leszek ismét ennyire erős érzelmekre. El kell hagynom a férfit,
aki magasra tette a lécet az utána következőknek. A mellkasom
összeszorul, ahogy megpróbálok uralkodni az érzelmeimen.
Mennem kell. Oda kell mennem a kocsimhoz.
Ehelyett közelebb lépek Coltonhoz, aki olyan nekem, mint
függőnek a drog. A szeme tágra nyílik, ahogy kinyújtom a
kezem, és az ujjammal finoman végigsimítok erős állkapcsán és
tökéletes ajkán. Az érintésemre lehunyja a szemét, és amikor
kinyitja, reményvesztettséget látok benne. A szívem
összefacsarodik, látva, hogy Colton lassan darabjaira hullik.
Lábujjhegyre állok, és apró csókot lehelek az ajkára, mert
szükségem van arra, hogy még egyszer utoljára megízleljem.
Hogy utoljára érezzem. Egy utolsó emlékre.
Egy utolsó repedésre a már amúgy is darabokra tört
szívemen.
Amikor hátralépek, elsírom magam. Tudom, hogy ez az
utolsó csókunk.
– Viszlát, Colton! – ismétlem meg, miközben utoljára
magamba szívom a látványát, és elraktározom az emlékeimben.
Az én Ace-em.
Sarkon fordulok, és könnyektől homályos tekintettel
végigbotorkálok a kocsifeljárón. Hallom, hogy Colton a
nevemen szólongat, de nem veszek róla tudomást. Nem
törődök a könyörgésével, hogy menjek vissza hozzá, mert
helyre tudjuk ezt hozni, hanem kényszerítem a lábam, hogy a
kocsimhoz vigyen. Ha most ezt helyre is hozzuk, Coltonról
lévén szó, úgyis lesz következő incidens.
– De Rylee, szükségem van rád... – Megtört, kétségbeesett
hangja hallatán megtorpanok. Szilánkokra esem szét. Colton
olyan részeimet is összetöri, amelyek még épek voltak. A
fájdalom belém hasít, és tönkretesz. Coltonból ugyan sok
minden hiányzik, de legalább ugyanennyit képes adni. És
tudom, hogy éppen annyira szüksége van rám, mint nekem őrá.
Hallom a hangjában. Érzem a lelkemben. De a szükség többé
már nem elég.
A lábam elé meredve és a földet bámulva ingatom a fejem.
Nem akarok megfordulni, mert ha meglátom a tekintetét, akkor
nem leszek képes elhagyni.
Tudom, milyen vagyok, de ezt most nem bocsáthatom meg.
Szorosan lehunyom a szemem, és amikor megszólalok, nem
ismerek rá a saját hangomra. Hideg. Érzelemmentes. Kimért.
– Talán erre még azelőtt kellett volna gondolnod, hogy úgy
döntöttél, Tawnyra van szükséged.
Ráparancsolok a testemre, hogy mozduljon, miközben
Colton lélegzete elakad mögöttem. Kinyitom a kocsim ajtaját,
és még épp időben vágódok be az ülésre, mert elárasztanak a
könnyek és a végtelen fájdalom. És ekkor rádöbbenek, hogy
mennyire magányos voltam az elmúlt két évben. Hogy amíg el
nem kellett hagynom Coltont, nem vettem észre, hogy ő az
egyetlen, aki képes kitölteni a bennem lévő űrt. Ő az egyetlen,
aki képes ismét egésszé tenni engem.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülök ott az érzelmek súlya
alatt roskadozva, összetört szívvel, miközben körülöttem
felrobban a világ. Amikor összeszedem magam annyira, hogy
képes legyek biztonságosan vezetni, elindítom a kocsit. Amikor
elhúzódok a járda mellől, a visszapillantóban látom, hogy
Colton még mindig a kocsifelhajtón áll, az arcán fájdalmas
kifejezés, a szemében megbánás.
Kényszerítem magam, hogy elhajtsak. El Coltontól. A
jövőmtől. Azoktól a lehetőségektől, amikről azt hittem,
valóságosak. Mindentől, amit sosem akartam, de most már
nem tudom, hogyan fogok tudni valaha is nélkülük élni.
 32. FEJEZET

A TALPAM A ZENE RITMUSÁRA CSATTOG A JÁRDÁN. A mérges

hangvételű dalszöveg segít valamelyest enyhíteni a dühömet,
de azért nem teljes mértékben. Befordulok az utcánkba, és a
házunk felé kocogva azt kívánom, bár elfuthatnék mellette –
bár elfuthatnék mindentől, ami Coltonra emlékeztet a házban
és a telefonomon nap mint nap.
De nem tehetem. Ma nagy nap van. A vállalati fejesek
tiszteletüket teszik a cégnél, és nekem kell ismertetnem velük a
projekt végső részleteit, és levezényelni azt a felhajtást, amit
Teddy akar biztosítani nekik.
Nagyon odatettem magam, hogy felkészüljek erre a
megbeszélésre. Száműztem – vagy legalábbis a lehetőségekhez
képest megpróbáltam kiverni – a fejemből Tawny
arckifejezését, ami utálatos módon folyton bevillan a fejembe.
Megpróbáltam a munkába temetkezni, hogy ne halljam, ahogy
Colton kérlelő hangon beismeri, hogy szüksége van rám.
Megpróbáltam elfelejteni a fóliacsomagoláson megcsillanó
napfény látványát. Könnyek szöknek a szemembe, de megálljt
parancsolok nekik. Ma nincs sírás. Ma nem tehetem.
Felkocogok a veranda lépcsőfokain, és miközben az
iPodomat babrálom, igyekszem észre sem venni az ajtó előtt
csücsülő újabb csokor dáliát. Amikor lenyomom a kilincset,
kikapom a kártyát a csokorból anélkül, hogy elgyönyörködnék a
virágokban, majd behajítom a kártyát olvasatlan társai közé az
előszoba-asztalkán álló tálkába.
Sóhajtva a konyhába megyek, és összeráncolom az orrom a
számtalan kéretlen virág elviselhetetlen szagától, amik
szanaszét díszlenek a ház különböző pontjain. Kihúzom a
fülemből a fülhallgatót, és kinyitom a hűtőt, hogy kivegyek
belőle egy üveg vizet.
– Telefon? – förmed rám Haddie, amitől halálra rémülök.
– Jesszus, Had, a frászt hozod rám!
Összeszorított szájjal méreget, miközben a vizet kortyolom.
Általában vidám hangulatát most bosszúsra cserélte.
– Mi van, mit követtem el? – kérdezem.
– Bocs, hogy aggódtam érted! – Szarkazmusa illik
mézesmázos arckifejezéséhez. – A szokásosnál tovább
elmaradtál. Nagy felelőtlenség telefon nélkül futni.
– Ki kellett szellőztetnem a fejem. – A válaszom nem enyhíti
látható ingerültségét. – Colton folyamatosan üzenetekkel
bombáz, és hívogat. Muszáj volt elszakadnom a telefonomtól...
– A nevetséges mennyiségű virágra mutatok. – És
kiszabadulnom ebből a rohadt házból, ami úgy szaglik, mint
egy ravatalozó.
– Valóban kissé nevetséges – ért egyet fintorogva, de az
arckifejezése ellágyul, amikor rám néz.
– Inkább ostobának mondanám – mormogom halkan,
ahogy leülök a konyhaasztalhoz, hogy kioldjam a cipőfűzőm.
Naponta egy-két virágcsokrot és kártyákat kapok, amelyeket ki
sem nyitok, és számtalan SMS-t, amiket olvasatlanul kitörlök.
Colton egyszerűen nem fogja fel, hogy végeztem vele.
Végérvényesen. Túl vagyok rajta.
Attól függetlenül, hogy mennyire erősnek próbálom mutatni
magam, lassan és csendesen hullok apró darabokra, amikor
ezeket a szavakat kimondom. Vannak jobb és rosszabb napok.
A rosszabb napokon minden erőm elhagy. Tudtam, hogy nehéz
lesz túltenni magam Coltonon, de azt nem tudtam, hogy
ennyire. És csak tovább nehezíti a helyzetet, hogy Colton nem
hajlandó elengedni. Nem beszéltem és nem is találkoztam vele,
nem olvastam el sem a kártyákat, sem az SMS-eket, és nem
hallgattam meg a telefonom memóriáját megtöltő
hangpostaüzeneteit sem, ő mégis kitartóan próbálkozik. Az
elszántsága arról árulkodik, hogy biztosan felemészti a
bűntudat.
Az agyam tudomásul vette, hogy vége, de a szívem nem. És
ha beadom a derekam, és elolvasom a kártyákat, vagy
elgondolkozok a dalokon, amiket az SMS-eiben említ az
érzelmei kifejezéseként, akkor nem tudom biztosan, hogy az
eszem mennyire tart ki a döntésem mellett. Ha meghallom
Colton hangját, elolvasom, amiket írt, vagy meglátom az arcát...
Bármelyiktől kártyavárként dőlhet össze az a fal, amit
megpróbáltam újra felépíteni összetört szívem köré.
– Ry?
– Igen?
– Jól vagy?
Felpillantok a legjobb barátnőmre, és megpróbálom tartani
magam, hogy ne lásson át hamis álarcomon. Az alsó ajkamba
harapva próbálom visszatartani a kibuggyanni készülő
könnyeket. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem az érzést.
– Aha, jól. Most mennem kell dolgozni.
Felkelek, és elfurakszom mellette. Kétségbeesetten vágyom
arra, hogy megspóroljam a Haddie
Montgomery-hegyibeszédet. De nem vagyok elég gyors.
Kinyújtja felém a kezét, és szorosan megragadja a karomat.
– Ry, talán Colton mégsem... – Elhallgat, amikor a
tekintetünk találkozik.
– Nem akarok erről beszélni, Haddie. – Kiszabadítom
magam a szorításából, és a szobám felé veszem az irányt. –
Elkések.

***
– Minden kész?
Teddyre pillantok, miközben átfutom a
PowerPoint-prezentációm diáit a konferenciaterem kivetítőjén,
és gondoskodom róla, hogy a mosolyom magabiztosságot
tükrözzön.
Ha esetleg Teddy is hallotta a pletykákat, nem engedhetem,
hogy rájöjjön, hogy valami baj van Colton és köztem. Mert
tudom, hogy ebben az esetben Teddy aggódni fog, hogy
elveszítjük a támogatást.
– Igen. Már csak arra várok, hogy Cindy lefénymásolja a
napirendet, és az iratgyűjtő tetejére tegye.
Teddy bejön a terembe, miközben én egy diagramot helyezek
fel egy állványra.
– Gondolom, már észrevetted, hogy megváltoztattam a
napirendet, és hozzáadtam néhány elemet. Ez nem befolyásolja
a te prezentációdat, de...
– Ez a te megbeszélésed, Teddy. Biztos vagyok benne, hogy
bármivel is egészítetted ki, az úgy van jól. Nincs szükséged az
én jóváhagyásomra.
– Tudom, tudom – feleli, és felnéz a projektor kivetítőjén
látható diára –, de a szíved csücske ez a projekt, amiről ma
fogsz beszélni a fejeseknek.
Kedvesen rámosolygok.
 – És kellő tájékoztatásban fognak részesülni. Nálam vannak
a legfrissebb jelentések, a költségvetési előrejelzések, a becsült
ütemtervek és minden más, ami a projekthez kapcsolódik.
Felkészültem.
– Te leszel az előadó, Ry, ezért nem aggódom. Sosem hagytál
még cserben. – Viszonozza a mosolyomat, majd hátba vereget,
mielőtt az órájára néz. – Bármelyik percben itt lehetnek.
Szükséged van még rám, vagy lemehetek fogadni őket?
– Nem, menj csak.
Amikor Teddy elhagyja a termet, Cindy lép be az ajtón.
– Szeretnéd átolvasni a napirendet, vagy csak tegyem az
irattartó tetejére?
Az órára pillantva észreveszem, hogy rohan az idő.
– Csak tedd őket az irattartó tetejére, köszönöm!
Összeszedem a holmimat, visszatekerem a prezentációmat
az első diához, és a felesleges dolgokkal a kezemben kimegyek a
teremből. Épp az irodám felé tartok, amikor meghallom Teddy
hangját a folyosón. Pókerarcot fel!
– Íme, itt is van Rylee! – jelenti be Teddy hangosan. A
hangja visszaverődik az iroda folyosójának falairól.
Ugyan a kezem tele van, de megállok, hogy egy kedves
mosolyt villantsak a befolyásos vendégekre.
– Uraim! – köszöntöm őket egy fejbólintással. – Nagyon
örülök, hogy el tudtak jönni. Alig várjuk már, hogy beavassuk
önöket a projekt részleteibe, önök pedig elmondhassák az
észrevételeiket. – Lenézek a kezemben tartón holmikra, és
folytatom. – Gyorsan lepakolok, és azonnal jövök.
Berohanok az irodámba, ledobom a cuccokat az
íróasztalomra, és vetek egy gyors pillantást a tükörképemre,
mielőtt visszamegyek a konferenciaterembe. Épp akkor lépek
be, amikor Teddy beszélni kezd az előtte ülő tömeghez. Nem
akarom félbeszakítani üdvözlő beszédét, ezért leülök az elöl
lévő hatalmas, téglalap alakú asztal hozzám legközelebb eső
székére, pillantást sem vetve a mögöttem ülőkre.
Teddy a várakozásokról beszél, hogy hogyan fogjuk őket
felülmúlni, miközben én az előttem lévő papírokat
rendezgetem. Ugyan a napirend van legfelül, amit már úgy
ismerek, mint a tenyeremet, de azért végigfuttatom rajta a
tekintetem. Amikor meglátom Teddy változtatásait,
reménykedem, hogy csak a szemem káprázik. Közvetlenül az én
előadásom után a „CD Enterprises” szavak rontják el a
napirend összképét.
Ezzel egy időben a szívem megáll, a pulzusom pedig
felgyorsul. Elakad a lélegzetem, és szédülni kezdek. Ne! Ne
most! Most nem lehet! Annyira sokat jelent nekem ez a
megbeszélés! Colton nem lehet itt! Kezd eluralkodni rajtam a
pánik. Vér tolul a fülembe, elhalkítva Teddy szavait. Lassan
leteszem a papírt, és az ölembe rejtem a kezem, remélve, hogy
senkinek sem tűnik fel a remegése. Lehajtom a fejem, és
szorosan lehunyom a szemem, miközben megpróbálok
uralkodni a légzésemen. Hogy lehettem annyira ostoba, hogy
azt hittem, Colton nem lesz itt? Elvégre várhatóan az ő
adománya és szponzorációs programja miatt valósulhat meg a
projektünk. Annyira lefoglalt az, hogy elkerüljem Coltont, és
annyira rosszul voltam a többi esemény gondolatától, amin
együtt kellene megjelennünk, hogy fel sem merült bennem ez a
lehetőség.
Talán Colton nem jött el. Akkor persze ez azt jelenti, hogy
nagy valószínűséggel Tawny ül a közönség soraiban. Nem
tudom, melyik lenne rosszabb.
Amikor nem bírom tovább, bátorításképp veszek egy mely
levegőt, és végigpásztázom a termet.
 A tekintetemet azonnal rabul ejti Colton halványzöld írisze,
aki kizárólag engem néz. A szívemet körülvevő falak
kártyavárként omlanak le. Colton láttán minden levegő kiszorul
a tüdőmből. Mindegy, mennyire határozottan mondogatom
magamnak, hogy szakítsam meg a szemkontaktust, olyan ez,
mint egy baleset. Egyszerűen nem tudod elfordítani a
tekinteted.
Csak azért tűnnek fel apró változások a külsején, mert
rendkívül jól ismerem az arcát. A haja hosszabb, az állán ismét
megjelent a borosta, sötét árnyékok húzódnak a szeme alatt, és
kissé elhanyagoltnak tűnik egy olyan férfihoz képest, aki
mindig kifogástalanul jelent meg. A tekintetem végigsiklik
elképesztően nyugodt arcán, majd visszatér a szeméhez. Csak
ekkor veszem észre, hogy hiányzik a tekintetéből a megszokott
pajkos csillogás. Elveszettnek, sőt szomorúnak látszik, ahogy
némán esdekel. Látom, hogy az állkapcsa rángatózik, ahogy
átható pillantása erősödik. Elszakítom róla a tekintetem, mert
nem akarom kiolvasni a szemében tükröződő, kimondatlan
szavakat.
Azok után, amit tett, egy pillantásra sem kellene méltatnom.
Lehunyom a szemem, és pislogva próbálom visszaszorítani a
feltörni készülő könnyeket, azt hajtogatva, hogy össze kell
szednem magam. Nem szabad elveszítenem a fejem. De
függetlenül attól, hogy mit mondogatok magamnak, bevillan
Tawny képe, akin Colton pólóján kívül nincs semmi más.
Nagyot nyelek, hogy úrrá legyek a gyomromat marcangoló
ürességen, és küzdök a késztetés ellen, hogy kimeneküljek a
teremből. A Colton jelenléte miatt érzett döbbenetem lassan
haragba csap át. Ez az én irodám és az én megbeszélésem, és
nem hagyhatom, hogy Colton hatással legyen rám! Vagy
legalább meg kell próbálnom úgy tenni.
 Ahogy Teddy hangja lassan ismét áthatol az agyamat
beborító ködön, összeszorított szájjal ocsúdok fel fájdalmas
merengésemből. Miközben bemutat a közönségnek, én remegő
lábbal felkelek a székről, hogy elfoglaljam elöl a helyem, ahol
túlságosan is tudatában vagyok annak, hogy Colton le sem veszi
rólam a szemét.
Amikor megállok a közönség előtt, hálát adok az égnek,
amiért számtalanszor elpróbáltam a prezentációmat. Elcsukló
hangon vágok bele, de lassan visszatér a magabiztosságom.
Ügyelek rá, hogy tartsam a szemkontaktust az üzletemberekkel,
egy szempárt kivéve. Colton, a tettei és a jelenléte miatt érzett
megbántottságomat és haragomat a projektért való
lelkesedésbe fojtom. Beszélek a CD Enterprisesról és arról,
hogy milyen jelentős mértékben járultak hozzá a projekthez, de
egyszer sem nézek Colton irányába. Könnyedén, tömören és
mosolyogva fejezem be az előadásomat. Válaszolok pár feltett
kérdésre, és elégedetten ülök vissza a székemre, amikor Colton
felpattan a helyéről, és előreindul.
Az előttem lévő papírokat rendezgetem, miközben Colton
megszólítja a teremben ülőket. Átkozom magam, amiért
utolsónak érkeztem a megbeszélésre, és ezért szinte egy
karnyújtásnyira ülök az előadótól. Colton olyan közel van
hozzám, hogy érzem a tiszta erdő illatát a levegőben, ami
elcsavarja a fejemet, és felidézi az együtt töltött időt. Minden
érzékem kiélesedik, és mindent megadnék azért, ha most
azonnal ki mehetnék a teremből.
Felér egy kínzással, ha egy karnyújtásnyira van tőled az az
ember, aki felfoghatatlan fájdalmat okozott neked, mégis
megmagyarázhatatlan módon egyszerre szereted,
kétségbeesetten kívánod és rettenetesen gyűlölöd.
A papírjaimra firkálgatok, hogy lefoglaljam magam, amikor
karcos hangja magára vonja a figyelmemet. Kétségbeesetten
vágyom arra, hogy ránézzek, hogy őt látva okot vagy
magyarázatot találjak a tetteire, de tudom, hogy semmi sem
törölheti ki az aznapi emlékeket.
– A Corporate Caresszel együttműködve a CD Enterprises
minden követ megmozgatott azért, hogy a lehető legnagyobb
összegű támogatást gyűjtse össze. Sok helyen érdeklődtünk,
kiemelkedő szívességeket kaptunk, és minden bejövő hívást
fogadtunk. Mindenki egyenlő figyelemben részesült. Senkit
sem hagytunk ki, nem úgy, mint a korábbi projektek esetében.
Akkor többször előfordult, hogy amikor a legkevésbé
számítottunk rá, felbukkant valaki – valaki, akit eredetileg
leírtunk volna –, és ő lett az, aki végül új fordulatot hozott.
Valaki, akiről azt hittük, hogy a hozzájárulása semmiség, pont ő
lett az, aki jelentős változásokat vitt végbe.
A szemem ösztönösen Coltonra téved, amikor meghallom azt
a szót, aminek nagy jelentősége van mindkettőnk számára. A
közönség ellenére Colton tekintete rám tapad, mintha arra
várna, hogy a reakciómmal elárulom, hogy hallottam a finom
célzást, amit csak én érthetek. Hogy még mindig fontos nekem.
Én pedig természetesen a kezére játszottam. A fenébe!
Smaragdzöld szeme az enyémbe fúródik, az állkapcsán
ránganak az izmok, ahogy a tekintetünk a szakmailag
megengedettnél hosszabb ideig kapcsolódik össze, és a
szavaiban rejlő üzenet eljut a tudatomig.
Mielőtt elszakítja rólam a tekintetét, apró mosoly jelenik
meg a szája sarkában, és folytatja a beszédet. Ez a kis mosoly,
az arrogancia megnyilvánulása, azt jelzi, hogy Colton tudja,
hogy továbbra is hatással van rám, és ettől egyidejűleg
kiborulok, és elöntenek az érzelmek. Vagy csak azt akarja a
tudtomra adni, hogy én vagyok az egyetlen fontos ember az
életében? Annyira össze vagyok zavarodva! Fogalmam sincs,
mit gondoljak.
Csak abban vagyok biztos, hogy nem vagyok hajlandó az a
nő lenni. Az a fajta, akire ránézve azt gondoljuk, hogy ostoba,
mert folyton visszatér ahhoz a pasihoz, aki csak fájdalmat okoz
neki: megcsalja a háta mögött, az orránál fogva vezeti, és mond
valamit, de teljesen máshogy cselekszik. Nekem van tartásom,
és bármennyire is vágyom Coltonra – és bármennyire szeretem
őt –, túlságosan nagyra értékelem azokat a dolgokat, amiket én
nyújthatok, hogy hagyjam, hogy ő vagy bárki más a sárba
tiporjon engem az önbecsülésemmel együtt. Muszáj ezt
mondogatnom magamnak, mert a hangja csábító zene a
fülemnek, ami megpróbál magához édesgetni, és a korábbinál
erősebben megtartani.
– És pont egy ilyen telefonhívás futott be tegnap. És ugyan
még távolról sem végeztünk a támogatások begyűjtésével, de
ennek a váratlan telefonhívásnak köszönhetően örömmel
jelenthetem be, hogy a CD Enterprises által korábban
felajánlott összeg mellé újabb kétmillió dollár érkezett
adományként, így biztosan megvalósulhat az önök projektje.
Colton kijelentésére mindenki egy emberként kapkod levegő
után. Izgatott hangok veszik tudomásul, hogy a projektünk
megszerezte a szükséges támogatást, és a kemény munkánk
végre meghozza gyümölcsét.
A zűrzavar közepette lehajtom a fejem, és szorosan
lehunyom a szemem, miközben érzelmek vihara dúl bennem.
Egyrészt kifizetődnek a fiúk érdekében végzett hatalmas
erőfeszítéseim. Több gyermek profitálhat a programból, akik
esélyt kapnak arra, hogy hasznos tagjai legyenek a
társadalomnak. Másrészt Colton nyújtja át nekem a győzelmet.
Milyen ironikus! Szakmai értelemben véve mindent, amiről
álmodtam, attól az egy embertől kaptam meg, akit mindennél
jobban akarok a világon, mégsem lehet az életem része.
Bármennyire is küzdök, eluralkodnak rajtam az érzelmeim.
Ez már túl sok. Kimerültem abban, hogy ide-oda cibál a
fájdalom, a harag és a gyötrelem. Egy könnycsepp csordul végig
az arcomon, amit gyorsan letörlök a kézfejemmel, de a vállam
remegése azt jelzi, hogy továbbiak várhatók. Elviselhetetlen a
kín, hogy Colton egy karnyújtásnyira van tőlem, mégis oly
távol. Még minden túl friss. Túl közeli.
Annyira átadom magam az érzelmeimnek, hogy teljesen
elfeledkezem arról, hol vagyok. Amikor felocsúdok, csend van a
teremben. Lehorgasztott fejjel igyekszem összeszedni magam,
amikor meghallom Teddy halk hangját.
– Ryleenak nagyon sokat jelent ez a projekt. A szívét-lelkét
beleadta. .. Ez csak természetes, hogy elérzékenyült.
Az egyetértő mormogásokat hallgatva megkönnyebbülök,
amiért a munkatársaim a látványos érzelmeimet a projekt
miatt érzett földöntúli boldogságomnak tudják be, és nem a
személyes szívfájdalmam eredményének. Halvány mosolyt
erőltetek az arcomra, és a szememet ellepő könnyek ellenére
végignézek a teremben ülőkön. A tekintetem találkozik
Teddyével, akinek ragyog az arca a büszkeségtől, én pedig
félszegen rámosolyogva megjátszom magam előtte. Bármit
bevetek, csak elmeneküljek Colton közeléből.
– Ha most megbocsátanak, szükségem van egy percre –
motyogom.
– Természetesen. – Teddy lágyan elmosolyodik, a teremben
ülőkkel együtt, akik helyesen azt feltételezik, hogy azért megyek
ki, mert össze kell szednem magam, de teljesen más okból,
mint amit gondolnak.
Felkelek, nyugodt léptekkel odamegyek az ajtóhoz, de
közben nagy ívben elkerülöm Coltont, és elhagyom a termet.
Távozóban még hallom, hogy Teddy mindenkinek gratulál, és
kijelenti, hogy a megbeszélésnek vége, mivel nem kell
ötletelnünk arról, hogy hogyan szerezzük meg a hiányzó
pénzösszeget. Gyorsítok a lépteimen, ahogy távolodok a
konferenciateremtől. Amikor Stella a nevemen szólít, feltartom
a kezem, jelezve, hogy nem érek rá. Elérek az irodámig, és pont
időben vágom be magam mögött az ajtót, mert kitör belőlem a
sírás.
Az ajtónak dőlve hagyom, hogy a könnyek végigcsorogjanak
az arcomon.
Megpróbáltam erős lenni, és napokon keresztül
visszatartani, de többé nem megy. Csalódtam magamban,
amiért még mindig fontos számomra Colton. Haragszom
magamra, amién még mindig azt akarom, hogy gondoljon rám.
Megőrjít, hogy még mindig sokféleképpen van rám hatással.
Hogy még mindig megdobban tőle a szívem, holott az eszem
tudja, hogy Tawnyhoz fordult, amikor a kapcsolatunk átlépte a
Colton által meghúzott határokat.
Halkan kopognak az ajtómon, de nem törődök vele, mert
nem akarom, hogy bárki is ilyen szétesett állapotban lásson. A
másik fél azonban kitartóan kopog tovább, ez én úgy-ahogy
letörlöm a könnyeket az arcomról, mert tudom, hogy minden
erőfeszítésem hiábavaló. Úgyis látszik az arcomon, hogy sírtam.
Felkapom a fejem, amikor nyílik az ajtó, és Colton slisszan be.
Becsukja maga mögött az ajtót, és nekidől.
Teljesen letaglóz a jelenléte az irodámban. Betölti a kis teret.
Az egy dolog, hogy próbálok túllenni rajta, amikor nincs jelen,
de amikor itt áll előttem – egy karnyújtásnyira –, akkor az több
mint elviselhetetlen. A tekintetünk összekapcsolódik, a
fejemben pedig száguldozni kezdenek a gondolatok, azok,
amiket el akarok mondani, és sok minden, amit félek
megkérdezni. A csend olyan hangos, hogy szinte süketítő.
Colton tekintete sok mindenről árulkodik, sok mindent kérdez,
de képtelen vagyok válaszolni.
Ellöki magát az ajtótól, és tesz egy lépést felém.
– Rylee... – Könyörgőn ejti ki a nevemet.
– Ne! – felelem. Halkan és feleslegesen próbálok védekezni.
– Ne! – ismétlem meg több határozottsággal, amikor újfent
tesz egy lépést felém. – Ne csináld ezt, Colton! Ne itt! Kérlek!
– Ry... – Kinyújtja a kezét, hogy megérintsen, de én
félreütöm a tenyerét.
– Nem! – Az ajkam remeg, miközben Colton a személyes
teremben áll. A földet bámulom, csak ne kelljen a szemébe
néznem. – Ne itt, Colton! Nincs jogod bejönni a
munkahelyemre – az irodámba –, és bemocskolni az egyetlen
helyet, ahol meg tudom őrizni a józan eszemet azok után, amit
tettél velem. – A hangom megbicsaklik, ahogy újabb
könnycsepp gördül végig az arcomon. – Kérlek... – Meglököm a
mellkasát, hogy teret nyerjek, de nem vagyok elég gyors, mert
megragadja a csuklómat, és nem engedi. Még megvan kettőnk
között a szikra, ami ellen fogcsikorgatva küzdök, és ami további
könnyeket csal a szemembe.
– Elég! – sziszegi Colton. – A türelem nem az erősségem,
Rylee. Sosem volt az, és nem is lesz. Elég időt hagytam neked,
és elfogadtam, hogy levegőnek nézel, de komolyan
elgondolkoztam azon, hogy a székhez kötözlek, és arra
kényszerítelek, hogy meghallgass. Ha így folytatod tovább,
megteszem.
– Engedj el! – Kiszabadítom a csuklóm a szorításából, mert
szükségem van a három lépés távolságra.
– Nem feküdtem le vele, Rylee! – mondja fogcsikorgatva.
 – Kímélj meg a mocskos részletektől, Colton! – Le kell
állítanom. Képtelen vagyok végighallgatni a hazugságokat. –
Csak egy szó: óvszercsomagolás. – Büszke vagyok magamra,
amiért a hangszínem hűvös, akár az acél. Büszke vagyok arra,
hogy képes vagyok értelmes gondolatokat formálni, miközben
belülről lassan szétszakadok.
– Semmi sem történt! – hördül fel Colton, miközben fel-alá
járkál aprócska irodámban. – Az égvilágon semmi!
– Én nem tartozom az üresfejű cicababáid közé, Colton.
Tudom, mit láttam, és...
– Jézus úristen, te nő! Csak egy rohadt csók volt! – Makacs
hangja betölti az irodámat.
És kiüresíti a szívemet.
Kényszerítem magam, hogy nyeljek. Hogy ne halljam meg,
amit mondott.
– Tessék? – kérdezem hitetlenkedve, miközben Colton a
tarkójára teszi a kezét, és megszorítja. Az arcára megbánás ül
ki. – Először esküdözöl nekem, hogy semmi sem történt. Most
meg azt mondod, hogy csak egy csók volt. Mi jöhet még?
Bemeséled majd, hogy elfelejtetted megemlíteni, hogy a farkad
is benne volt? Folyton változik a történet, nekem pedig el
kellene hinnem, hogy most az igazat mondod? – Amikor
felnevetek, hisztéria és fájdalom keveredik a hangomban. –
Javíts ki, ha tévedek, de szerintem a csókolózáshoz nem kell
gumi.
– Az egész félreértés! Bolhából csinálsz elefántot, és...
Kopogás ránt vissza minket a valóságba. Kell egy pillanat,
hogy összeszedjem magam, és határozottan csengjen a
hangom.
– Igen?
– Teddy öt perc múlva látni szeretne – mondja Stella
tapintatosan az ajtó másik oldalán.
– Rendben, rögtön megyek. – Egy pillanatra lehunyom a
szemem, és átadom a lelkem az állandó fájdalomnak és
haragnak.
Colton megköszörüli a torkát. Az arcáról minden
leolvasható. Azon tűnődik, vajon kényszerítsen-e arra, hogy
tisztázzuk a helyzetet, vagy pedig hagyja, hogy megőrizzem a
méltóságomat a munkahelyemen. Vonakodva és legyőzötten
bólint.
– Most megyek, Rylee. Elmegyek, de nem hagyom, hogy
elfuss ez elől! Előlünk. Még nem mondtam el, amit akarok. Még
nem végeztem. Megértetted?
Csak nézem Coltont. Rettenetesen hiányzik, de egyszerűen
nem fér a fejembe, hogy miért rohant egy másik nő karjaiba,
miután szerelmet vallottam neki. Nem tudom elfogadni, hogy
állandóan változik a történet arról, hogy mi történt közte és
Tawny között. Bólintok, és pánik söpör végig rajtam, amikor
rájövök, hogy bármennyire is szükségem van a három lépés
távolságra, egy részem megkönnyebbült, tudva, hogy ismét
látni fogom Coltont. Butaság erre gondolni, amikor már a
látványától görcsbe rándul a gyomrom és fáj a szívem, de
tehetetlen vagyok az agyamat elborító rózsaszín, szerelmes
köddel szemben.
Könnyek szöknek a szemembe, de megpróbálom tartani
magam, miközben Colton lehajol, és csókot nyom a fejem
búbjára. Borzongás fut végig a gerincem mentén, holott az
elsődleges reakcióm az, hogy a fájdalom elkerülése végett
elhúzódjak tőle.
Colton egy pillanatig a fejem tetejére szorítja a száját, hogy
ne tudjak megmozdulni.
– Látnom kellett téged, Rylee. Minden követ megmozgattam
azért, hogy megkapjátok ezt az összeget, és felhívhassam és
megkérhessem Teddyt, hogy hadd szólaljak fel ma én is. – A
szavaitól elakad a lélegzetem. Érzem, hogy nyel, miközben az
általa okozott fájdalom ellenére elmerülök benne. – Megőrülök
attól, hogy nem beszélsz velem, hogy nem hiszel nekem, és nem
tudom pontosan, hova tegyem az érzést, amit kivált belőlem a
helyzet. – Szünetet tart, de az arcát továbbra is a fejemre
szorítja, és tudom, hogy nehéz számára így megnyílni. – Még
mindig érezlek, Rylee. A bőrödet. Az ízedet. Az ajkadat a
számon, amikor mosolyogsz. Érzem a vaníliaillatodat. Hallom a
nevetésedet... Ott vagy mindenhol. Csak rád tudok gondolni.
Ezekkel a szavakkal Colton megfordul, és kimegy az
irodámból. Vissza sem nézve csukja be maga mögött az ajtót.
Én pedig majdnem megadom magam. Majdnem elgyengülök,
hogy gyorsan megszólítsam, és megszegjem a réges-régen
magamnak tett ígéreteket arra nézve, hogy mit érdemlek egy
kapcsolatban. Magamhoz térek, amint lelki szemeim előtt
megjelenik Tawny az ajtóban. A kép segítségével ismét tartani
tudom magam az elhatározáshoz, holott majdnem kicsúszott a
kezemből az irányítás.
Lassan kifújom a levegőt, és megpróbálom összeszedni
magam, mert Colton vallomásától kiborultam. Ezeket a
szavakat kellett volna hallanom hetekkel ezelőtt. Ezt kellett
volna válaszolnia, amikor szerelmet vallottam neki. De most
nem tudom biztosan, hogy nincs-e túl késő ehhez. Dübörgő
szívem azt mondja, nem, de a józan eszem azt mondja, igen,
ahogy megpróbálja megvédeni törékeny érzéseimet.
Pár perccel később alábbhagy a remegésem. Gyorsan
megigazítom a sminkemet, hogy részt tudjak venni a vállalat
fejeseinek tartott megbeszélésen. A tárgyalás közben rezeg a
telefonom, jelezve, hogy SMS-em érkezett. Gyorsan felkapom,
hogy ne szakítsam félbe a beszélgetést. Futó pillantást vetve rá
látom, hogy Coltontól jött az üzenet.

Maroon 5: Sad – C

Ismerem a dalt. Arról szól, hogy két út áll egy kapcsolat előtt,
és a férfi bevallja, hogy a rossz utat választotta. Sose mondta ki
azokat a szavakat, amiket a barátnőjének hallania kellett volna,
és erre csak akkor jött rá, amikor a barátnője elhagyta.
Apró diadalt érzek, mert tudom, hogy Coltonra is hatással
van az események fordulata, de nem tölt el jó érzéssel. Ezzel a
helyzettel kapcsolatban semmi sem jó érzés.
Gyűlölöm magam, amiért azt akarom, hogy neki is annyira
fájjon, mint nekem. Utálom magamat, amiért őt akarom, annak
ellenére, hogy megbántott. És mindennél jobban utálom
Coltont, amiért elérte, hogy ismét érezzék, mert most semmi
másra nem vágyok jobban, mint érzéketlennek lenni.
Visszatérve a valóságba századjára is elmerengek azon, vajon
tényleg hiányzom-e Coltonnak, vagy csak a visszautasításom
miatt megtört egóját próbálja ismét helyreállítani.
Ettől függetlenül már nagyfiú, és a nagyfiúknak felelősséget
kell vállalniuk, ha elcsesznek valamit. Azt mondja, nem történt
semmi, de nehéz elhinni, amikor láttam, hogy kettejük ruhái
úgy illettek egymáshoz, mint a puzzle-darabkák.
Következmények. Biztos vagyok benne, hogy ez a szó eddig
nem szerepelt Colton szótárában. Nem akarok válaszolni, de
megteszem, és a miheztartás végett közlöm vele, hogy tudtam,
hogy csak a baj lesz vele.
Taylor Swift: I Knew You Were Trouble.
 33. FEJEZET

SZÓVAL MÉG MINDIG NEM BESZÉLSZ VELE?

– Nem. – Visszateszem a polcra az Xbox-játékot, és
megpróbálom felidézni, megvan-e már Shane-nek.
– Nem? Csak ennyit tudsz mondani?
– Aha. – Tanácstalanul összevonom a szemöldököm,
miközben a lehetséges ajándék után kutatva körbenézek a
Target áruházban.
– Esetleg egy szónál hosszabb válaszokat is kapok tőled?
– Hmm... – Egy pillanatra habozok. – Mit adnál egy tizenhat
éves fiúnak a születésnapjára?
– Jótól kérdezed! Úgy veszem észre, hogy mostanában
erősen hajlamos vagy kerülni a témát, de hülye vagy, ha azt
hiszed, hogy távol tudod tartani magad Coltontól a futamok
során.
– Eddig is elég jól ment, és a tegnapi eset után épp elég okom
van arra, hogy távol tartsam magam tőle – jegyzem meg egy
vállrándítás kíséretében, mert nincs túl sok kedvem ehhez a
beszélgetéshez Haddie-vel. Csak meg akarom venni Shane-nek
az ajándékot, hazamenni, és lezuhanyozni a műszakom és
Shane bulija előtt.
Hallom, hogy Haddie ingerülten, hangosan felsóhajt, de nem
érdekel.
– Ry, beszélned kell vele! Kínzod magad. Te magad
mondtad, hogy Colton szerint semmi sem történt.
Gúnyosan felhorkanok.
– A hangsúly itt azon van, Haddie, hogy „Colton szerint” –
felelem hozzá fordulva. A hangom jéghideg, mert Haddie
állandóan beleszól abba, hogyan kezelem a Coltonnal való
kapcsolatomat, ami már nincs is. – Képzeld magad a helyembe!
Tegyük fel, hogy elmész, hogy beszélj a sráccal, akivel randizol,
és egy hosszú lábú cicababa nyit ajtót, méghozzá az, aki
egyértelműen a tudtodra adta a korábbi szóváltásaitok során,
hogy a pasidat akarja. És ő nyit ajtót. Kora reggel. Csak egy póló
van rajta, méghozzá a srácé. És tuti, hogy nincs rajta melltartó.
És amikor a pasid is megjelenik az ajtóban, épp a farmerjét
gombolja be, szóval még kikandikál a fanszőre, meg amit el
tudsz képzelni, ezért tudod, hogy nemrég még meztelen volt.
Rájössz, hogy a hosszú lábú picsa valószínűleg a pasid csupasz
felsőtestéről hiányzó pólót viseli. Amikor kérdőre vonod a
srácot, hogy mi a frász folyik itt, ő megpróbálja
megmagyarázni, hogy ez nem az, aminek látszik. – Újabb
játékot dobok vissza a polcra. – Miközben égre-földre
esküdözik, hogy semmi sem történt, egy óvszer csomagolása
esik ki a zsebéből. De ő továbbra is azt állítja, hogy semmi sem
történt. Ha jól emlékszem, egész pontosan úgy fogalmazott,
hogy az égvilágon semmi sem történt, de amint egy kicsit
jobban megszorongatod – és ideges lesz –, hoppácska, máris
elkottyantja, hogy csak egy csók volt. Csak egy csók. Biztos
vagyok benne, hogy ha tovább szorongatnám, még több
minden napvilágra kerülne. Még hogy nem történt semmi, a
nagy szart!
– Lehet, hogy teljesen egyszerű a magyarázat... – szólal meg
Haddie, de elhallgat, amikor ránézek.
– Hogyne, persze, valószínű.
 – Csak nem jó téged így látni. – Az ajkát csücsörítve
megbillenti a fejét. – Figyelj, megértem az érveidet, Ry. De
komolyan. Tényleg. De szar barát lennék, ha hátradőlve
figyelném, hogy mekkora baklövést követsz el. Szerintem
annyira zaklatott vagy – és erre minden okod megvan –, hogy
nem látod a fától az erdőt. Beszélj Coltonnal, és hallgasd végig!
Most komolyan, a pasi fáradhatatlanul ostromol téged.
Idegesen felvonom a szemöldököm, mert kezdem elveszíteni
a türelmem.
– Mert bűntudata van – motyogom, ahogy szemügyre
veszem a következő lehetséges ajándékot.
– Lehet – ért egyet Haddie –, de akkor is így viselkedünk, ha
hamisan vádolnak minket. – Felpillantok az iPodok és
kiegészítők közül Haddie-re, aki a felkaromra teszi a kezét. –
Láttam, hogyan néz rád Colton. Látom, hogy folyamatosan
megpróbálja felkelteni a figyelmedet. A fenébe is, a múlt héten
háromszor járt nálunk azért, hogy rávegyen, hallgasd végig!
Nem fogok többet hazudni neki miattad, és azt állítani, hogy
nem vagy otthon. Tudom, hogy félsz ismét beengedni őt az
életedbe, de szerintem ez a fajta félelem egészséges. A pasi
rettenetesen beléd van esve. Ahogy te is belé. Kérlek, erről ne
feledkezz meg!
Egy pillanatra Haddie-re meredek, aztán hátat fordítok a
polcnak, mert kell egy perc, hogy megemésszem a szavakat,
amiket az az ember mondott, aki a világon a legjobban ismer.
– Majd gondolkodom rajta. – Csak ennyit vagyok képes
kipréselni magamból. – Amúgy lemaradtam valamiről? Miért
vagy úgy rákattanva a témára, miközben folyton azt
hangoztatod, hogy dobni kell a pasit már a legkisebb kihágásnál
is, hát még ha megcsal? Egyszerűen nem értem.
– Mert Colton boldoggá tesz téged. Kihívás elé állít.
Feszegeti a határaidat. Miatta ismét érzel, jót és rosszat
egyaránt, de akkor is érzel. Miért ne erőltetném a témát,
amikor ismét éltél abban a pár hétben, amíg együtt voltatok? –
Beledob egy doboz gabonapelyhet a kocsiba, amit tolok. –
Tudom, hogy teljes mellszélességgel melletted kellene
kiállnom, mert te vagy a legjobb barátnőm, de én bizakodó
vagyok.
A szavain morfondírozom.
– Haddie, te nem láttad azt, amit én. Valljuk be őszintén, a
szavak nem jelentenek semmit. Az egyik pillanatban Colton azt
mondja, nem történt semmi, a következőben pedig csak egy
csók volt, de tudod, mit? Valami igenis történt, és most nem
csak arról beszélek, ami közte és Tawny között esett meg.
Szerelmet vallottam Coltonnak, és erre az történt, hogy
elrohant, és egy másik nőnél keresett vigaszt. – A hangom
megbicsaklik a mondat utolsó felénél, kezdem elveszíteni a
határozottságomat. – Én tényleg megértem, hogy a múltja
miatt problémái vannak. Az egy dolog, hogy azért lép le, hogy
gondolkodjon, de hogy ehelyett egy másik nő karjaiba rohan,
na, az elfogadhatatlan.
– Nem úgy ismerlek, mint aki ennyire szigorú lenne
másokhoz, mint aki nem adja meg a másiknak az ártatlanság
vélelmét. Abból, amit elmondtál, úgy látom, hogy Colton is
legalább annyira gyötrődik, mint te.
– Végeztünk! – jelentem ki, de nem csak a vásárlásra
gondolok. Nem akarom többé azt hallgatni, hogy Haddie
Colton pártját fogja. Türelmetlenül és unottan felsóhajtok,
amikor Haddie a bevásárlókocsi elé állva eltorlaszolja előlem az
utat.
– A Colton típusú férfiak nem várnak az örökkévalóságig –
figyelmeztet. – El kell döntened, mit akarsz, különben azt
kockáztatod, hogy elveszíted őt. Néha, amikor szeretünk
valakit, olyan dolgokat is meg kell tennünk, amiket álmunkban
sem gondoltunk volna. Például megbocsátani. Gáz, de ez van. –
Oldalra lép, de a tekintetét nem veszi le rólam. – Az
ostobaságot és a makacsságot csak egy vékony hajszál választja
el egymástól, Rylee.
– Pfff! – Füstölögve eltolom Haddie mellett a kocsit, de a
szavai célba találnak. A könnyeimmel küszködve hosszan
kifújom a levegőt, miközben megrohannak az emlékek.
Igyekszem kideríteni, pontosan hol van az a hajszál. Hogy hol
van az a pont, amikor tényleg megnyílhatok, és
meghallgathatom Colton magyarázatát, és esetleg hihetek is
neki. És mikor jön el az a pont, amikor ostobának nevezhetem
magam, amiért vagy megbocsátok, vagy nem bocsátók meg
neki. Vajon hajlandó vagyok engedni, hogy a szeretett férfi
kisétáljon az életemből, mert makacsul ragaszkodom az
elveimhez?
Nincs jó megoldás, és elegem van már az állandó agyalásból
és őrlődésből. Épp elég időt fogok Coltonnal és a csapatával St.
Petersburgben tölteni csütörtöktől, ahol bőven lesz még időm a
témán merengeni. Most csak meg akarom venni Shane
szülinapi ajándékát, és élvezni a Colton-mentes bulit.
Basszus! Magamban átkozódom. Tudom jól, hogy gyáva
vagyok. Rettegek attól, hogy megbocsátok Coltonnak, aki ismét
megbánt majd. Hogy magába szippant a Colton nevű tornádó,
és megint fejest ugrom az érzelmi öngyilkosságba. Teljesen
lemeztelenítettem magam előtte, ő pedig megrágott és
kiköpött, pont ahogy Tawny megjósolta. De mi van, ha
Haddie-nek van igaza? Mi van, ha csak én fújom fel a dolgot?
Mi van, ha Colton tényleg ártatlan?
A saját magamat ostorozó gondolataim közepette felnézve a
szemem megakad a People legfrissebb számán. Colton – a
gyötrődésem és skizofrén érzelmi állapotom okozója – ott virít
a magazin címlapján. A tökéletesen elkapott képen Cassandra
Miller mellett pózol egy partin.
A látványtól összerándul a gyomrom, de igyekszem gyorsan
összeszedni magam. Sajnos az elmúlt pár napban elég jól
belejöttem ebbe.
– Méghogy annyira gyötrődik, mint én! – fordulok kioktatón
Haddie-hez. A hangomból süt a szarkazmus. Megpróbálom
elszakítani a tekintetem az újságról, de nem megy. A kép
minden részlete beleég a retinámba. – Na, ja, Colton pont úgy
fest, mint aki rettenetesen szenved.
Haddie kimerülten felsóhajt.
– Ry, ez egy jótékonysági árverés volt. Ha jól emlékszem, az,
ahova neked kellett volna elkísérned Coltont. Az interneten azt
olvastam, hogy Colton egyedül jelent meg.
Lenyelem a torkomban növekvő gombócot. Éppen elég rossz
lelki szemeim előtt Colton és Tawny párosát látni, és mostantól
Cassie képével is meg kell birkóznom.
– Lehet, hogy egyedül érkezett, de ami a távozást illeti... –
jegyzem meg szárazon, és kényszerítem magam, hogy
elfordítsam a szemem a képről.
– Ry...
– Téma lezárva, Haddie! – jelentem ki, tudván azt is, hogy
esztelenül viselkedek, de már rohadtul nem érdekel semmi.

***
Az áruházból kifele jövet – hónom alatt a Shane-nek szánt
zajszűrős fejhallgató és egy iTunes ajándékkánya –
mindenféléről csevegünk Haddie-vel, csak Coltonról nem. A
korábbi beszélgetésünket eltettem későbbre, hogy
merenghessek rajta. Pár lépés választ el minket a kocsimtól,
amikor valaki megszólít.
– Elnézést, hölgyem!
Először Haddie-re nézek, majd a hátam mögül jövő hang
irányába fordulok, és hirtelen megkönnyebbülést érzek, amiért
megkértem Haddie-t, hogy kísérjen el. Semmi sem aggasztóbb
annál, ha egy magányos nőt egy ismeretlen férfi környékez meg
a parkolóban.
– Segíthetek? – kérdezem, amikor a férfi közelebb ér
hozzám. Átlagos magasságú, hosszú, barna haján
baseballsapkát visel, a szemét fekete napszemüveg takarja.
Teljesen normálisnak tűnik, de mégis kiráz tőle a hideg. Fura
módon ismerősnek tűnik, de tudom, hogy még sosem
találkoztam vele.
– Maga nem...? Nem, az nem lehet! – mondja nagyon egyedi
hangszínnel, miközben a fejét csóválja.
– Tessék?
– Pontosan úgy néz ki, mint az a fiatal hölgy, akit az
újságban láttam az árva gyerekekkel és azzal az autós fickóval.
Tényleg maga az?
A megjegyzése meglep. Egy pillanatig rámeredek, azon
töprengve, mi lenne a legjobb válasz, és megpróbálok rájönni,
miért pont az a cikk maradt meg a pasi emlékezetében. Furcsa,
de nem elképzelhetetlen.
– Hát... igen.
Félrehajtja a fejét, és bár a sötét napszemüveg miatt nem
látom a szemét, van egy olyan érzésem, hogy a testemet
mustrálja, ami nyugtalansággal tölt el. Amikor már úgy érzem,
hogy a francba vele, és szálljunk be a kocsiba, a fickó ismét
megszólal.
 – Igazán remek a programjuk. Gondoltam, elmondom
magának.
– Kösz – vetem oda a vállam felett, ahogy beülök a kocsiba.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor a férfi egy szó nélkül
továbbáll.
Haddie aggódva néz rám.
– Ez ijesztő volt – motyogja, én pedig helyeslően bólogatok.
 34. FEJEZET

– TÜRELEM! – Shane-t próbálom kordában tartani, aki már

megint azért rágja a fülemet, hogy nyissuk ki az egyik
ajándékát.
– Ne csináld már, Ry! – villantja rám észbontó mosolyát. –
Biztos, hogy nem nyithatok ki egyetlenegyet sem?
– Biztos, csakis a torta után bontogathatod ki őket. És először
kívánnod kell valamit – közlöm vigyorogva, miközben
elmosom a vacsoráról maradt utolsó koszos edényt. – Ráadásul
tegnap este már kinyitottad a barátaidtól kapott ajándékokat,
mielőtt elindultatok a moziba.
– Jól van, na, de egy próbát megért – jelenti ki a bárszékre
ülve.
– Na, és mit néztetek?
A szeme felcsillan, mint egy normális tizenhat éves fiúnak,
amikor szóba kerül a mozi, ahova fiúk-lányok mentek
vegyesen. A lelkesedése melengeti a szívemet. Ez a srác sorra
töri majd össze a lányok szívét, ezért gondolatban feljegyzem
magamnak, hogy meg kell kérnem Jacksont, beszélgessen el
egy kicsit Shane-nel a felelősségről, mint férfi a férfival.
– Azt az új zombis filmet. Király volt!
– Aha... És Sophie is ott volt? – A lány neve hallatán Shane
elvörösödik, aminek láttán még inkább biztos vagyok abban,
hogy Jacksonnak meg kell ejtenie vele azt a beszélgetést a
felelősségteljes szexről.
Shane részletesen beszámol nekem a tegnap estéről. A
többiek kint vannak az udvaron a többi gondviselővel –
Dane-nel, Bailey-vel, Jacksonnal és Austinnal –, hogy
megtegyék az előkészületeket. A Házban bevett szokás, hogy a
szülinapok alkalmából feldíszítjük az udvart.
– Remek, minden készen áll a szülinapos fogadására! –
jelenti be Austin a konyhába lépve. Shane a plafonra emelt
tekintettel jelzi, hogy gyerekesnek találja a szülinapi partit, de
tudom, hogy mélyen legbelül élvezi a felhajtást.
Kimegyünk a kertbe, ahol papírszalagok és lufik lógnak bájos
összevisszaságban, amiből egyértelműen látszik, hogy a
kisebbek is segítettek a díszítésben. A torta a nagyobb asztalon
kapott helyet, a kisebb asztalon pedig a születésnapi
ajándékokat gyűjtjük. Shane szélesen elmosolyodik a látványtól
és a láttára kitörő örömujjongástól.
Beszélgetünk és játszunk, mert ezeknek a gyerekeknek
semmi sem számít nevetségesnek. Szomorú, hogy mennyi
mindenről maradtak le eddigi életük során, ezért igyekszünk
gondoskodni arról, hogy bepótoltassuk ezeket az élményeket
velük. A „tűzd fel a csacsi farkát” játék után úgy döntünk, ideje
felvágni a tortát.
– Ajjaj, elfelejtettem kihozni a tányérokat – suttogja Bailey
nekem, miközben elrendezi a tizenhat gyertyát a tortán.
– Majd én! – jelentkezik Scooter.
– Nem, majd én intézem – vágom rá sietve, mire Bailey
furcsa pillantást vet rám. – Ugyanabban a szekrényben tartjuk
a húsvéti kellékeket – magyarázom suttogva, mert nem
akarom, hogy Scooter véletlenül meglássa a húsvéti nyuszi
titkos rejtekhelyét. Bailey elmosolyodik, és megkéri Scootert,
hogy segítsen neki.
 Egy ideig eltart, mire sikerül elővarázsolnom a tányérokat a
garázsban lévő szekrényből, mert először ki kell szednem és fel
kell tennem egy magasabb polcra az összes húsvéti kelléket.
Hogy jobban elrejtsem szem elől, további dolgokat pakolok elé.
Austinnal a folyosón futok össze, amikor a garázsból
visszatérek a házba.
– Minden okés? – kérdezi, brit akcentusa hallatán apró
mosolyra húzódik a szám sarka. Austin a jóképűség hús-vér
megtestesítője szőke hajával és bronzbarna bőrével. Komoly
kapcsolata ellenére igaz barátság alakult ki közöttünk.
– Igen – felelem mosolyogva. Miközben átvágunk a nappalin
a hátsó ajtó felé, az egyik karjával átöleli a vállamat, és közelebb
húz magához. Suttogva elárulja, mit vett Shane-nek a
szülinapjára, miközben kilépünk a kertbe. Amikor elmondja,
mi lesz az álajándék és az igazi ajándék, hangosan felnevetek.
Ugyan teljesen ártatlan az egész, mert Austin szája csak azért ér
a fülemhez, mert a szülinapi ajándékról fecseg, de amikor
felemelem a fejem, meglepetésemre egyenesen Colton szemébe
nézek, aki a kert másik végében áll. Ettől azonnal kijózanodok.
Úgy érzem, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. A
szívem bukfencet vet, nem kapok levegőt. A fejemben Colton
mondatai összekeverednek Haddie megjegyzéseivel, és a
testem minden porcikája kétségbeesetten vágyik Coltonra. Azt
akarom, hogy legyen vége a bonyodalmaknak, hogy Tawny és
az ő képe tűnjön el a fejemből, és hogy térjünk vissza ahhoz az
állapothoz, amikor a fürdőszobámban borotválkozott, kezében
a rózsaszín nyelű borotvámmal.
De bármennyire örülök annak – az általa okozott hatalmas
fájdalom ellenére –, hogy újra láthatom, nem tudom rávenni
magam, hogy megbocsássak neki. Mi garantálja, hogy nem
ismétlődne meg a dolog?
 Látom, hogy Colton gyilkos pillantásokkal méregeti Austint
és a vállamon pihenő karját, majd visszafordul a többiekhez,
hogy folytassa a beszélgetést, legfőképpen Bailey-vel, a
gyakornokkal.
Igen, azzal a Bailey-vel. Azt hiszem, vele gabalyodott össze
Colton pont azelőtt, hogy kimentett engem a raktárból aznap
este, amikor megismerkedtünk. És habár Colton tekintete
folyton engem keres, Bailey-nek nem esik le a tantusz,
kizárólag Coltonra összpontosítva rámenősen flörtöl tovább. A
gyomrom felfordul, amikor látom, hogy megérinti Colton
karját, és sokatmondón mosolyog rá.
– Ha jól látom, neki nem szólt senki – suttogja Dane a
fülembe, mert közben Austin lelépett, hogy Rickynek segítsen.
– Tessék?
– Úgy látom, Bailey nem tudja, hogy Colton már nem szabad
préda.
– Felőlem lehet az övé! – horkanok fel megvetően, és látom,
hogy Colton ismét felém pillant. Dane zavartan néz rám, én
pedig rájövök, hogy véletlenül elárultam, hogy már nem
vagyunk egy pár. Direkt hallgattam el a többiek elől, mert
féltem, hogy esetleg elszólják magukat arról, hogy Coltonnal
nézeteltéréseink vannak, és ez visszajut Teddy fülébe. Igazán
könnyű volt, mert amúgy sem beszélek a magánéletemről.
Hagyom, hogy keringjenek a pletykák, amiket nem erősítek
meg, de nem is cáfolok.
– Hűha! – közli Dane vigyorogva, aki mindig vevő egy
szaftos pletykára. – Zűr a paradicsomban?
– Hát, nem éppen paradicsomi jelzővel illetném a helyzetet
– mormogom, miközben képtelen vagyok levenni a szemem
Coltonról. – Inkább egy süllyedő hajóhoz hasonlítanám, amin
nincsenek mentőmellények, ráadásul ezer másik baja van még.
 – Mindenkinek vannak problémái, szivi. Nagy kár, hogy nem
vagyok Colton esete, mert én bizony tudnék segíteni neki
abban, hogy feldolgozza az anyjával kapcsolatos problémáit, és
gondoskodnék róla, hogy ő is orvosolja az én fickós
problémáimat, már ha érted, mire célzok – vonogatja a
szemöldökét játékosan.
– Fúj! – fakadok ki nevetve, és vállon veregetem. Hetek óta
nem nevettem ilyen jót, és remek érzés szabadjára engedni a
röhögőgörcsöt.
– Van egy olyan érzésem, hogy szikrázni fog a levegő St.
Petersburgben, pedig a július negyedikei tűzijáték még a
kanyarban sincs – heccel tovább Dane.
Nem tudom abbahagyni a vihogást. Zaklatott érzelmeim
miatt ez nem a legjobb időzítés a viháncolásra, néhány fiú úgy
néz rám, mintha megbolondultam volna.
– Jól van, srácok... – szólalok meg a nevetéstől fuldokolva –
ideje felvágni a tortát!
Mindenki az asztal köré sereglik. Shane a torta előtt ül,
miközben meggyújtjuk a gyertyákat, és énekelünk neki. Az
arcán izgatottság tükröződik, amikor lehunyja a szemét, hogy
kívánjon valamit, én pedig azon tűnődök, vajon mire vágyik.
Miután felvágjuk a tortát, és mindenki kap egy-egy szeletet,
beslisszanok a konyhába, hogy kivegyem a jégkrémet a
fagyasztóból, és elmossam a kést. Becsukom a fagyasztó ajtaját,
és majd kiugrok a bőrömből ijedtemben, amikor meglátom,
hogy Colton a konyhában áll.
– Ki az a brit faszi?
– Jézusom, a szívbajt hoztad rám!
Továbbra is a fagyasztó ajtajának fogantyúját markolom,
mert fogalmam sincs, hogyan tovább. Csak nézzük egymást. Az
elmúlt pár hét során számtalan alkalommal kívántam, bárcsak
vissza tudnám forgatni az idő kerekét, és visszaszívhatnám a
vallomásomat, de ebben a pillanatban döbbenek rá – ahogy
Colton itt áll előttem, és fájdalmasan gyönyörű kívül-belül –,
hogy nem hiszem, hogy meg tudnám tenni. Mert igenis
szerettem őt. Még mindig szeretem. És ezt hallania kellett
valakitől azért, hogy majd egyszer, a jövőben, amikor
visszagondol erre, képes legyen elfogadni a tényt, hogy méltó
ilyen mértékű szeretetre. Csak nem tudom, hogy hajlandó
vagyok-e maradni, és megbirkózni a fájdalommal, mert
biztosan tudom, hogy Colton megbántja azt, aki felhívja arra a
figyelmét, hogy ő is megérdemli a szeretetet.
– Ne haragudj! – kér elnézést gúnyosan mosolyogva. Harag
és türelmetlenség árad belőle. – Szóval, ki ez a pasi? –
kanyarodik vissza az előző témához leplezetlen dühvel. – Csak
nem együtt vagytok, mert nagyon meghitten beszélgettetek.
Rohadt gyorsan túltetted magad kettőnkön, Rylee.
Habár minden porcikám megkönnyebbült, hogy itt látom
ma este Coltont, most engem is elönt a harag. Mégis ki a
francnak képzeli magát, hogy idejön, és azzal vádol, hogy
randizom? Ha szerinte ez volt a helyes módja beszélgetést
kezdeményezni, hát nagyon téved!
– Most komolyan, Colton? – kérdezem unottan, Shane
szavajárását használva, mert sem kedvem, sem időm nincs
Colton törékeny egóját vigasztalni. Amikor Colton továbbra is
áll, és engem néz, úgy döntök, nem rendezek jelenetet, holott
Colton féltékeny alfahímként viselkedik.
– Ő is egy gondviselő – magyarázom.
Félrehajtott fejjel, átható tekintettel méreget, az állkapcsa
rángatózik.
– Lefeküdtél vele?
– Na, ez aztán rohadtul nem tartozik rád! – felelem
gúnyosan, és bosszúsan ellépek mellette.
Colton szorosan megragadja a felkaromat, így a vállam a
mellkasának ütődik. Miközben makacsul előremeredek, a
karom alatt érzem, hogy gyorsan ver a szíve, és hallom, hogy
szaggatottan veszi a levegőt.
– Minden rám tartozik, ami veled kapcsolatos, Rylee. –
Válaszul undorodva felhorkanok. – Szóval, lefeküdtél vele?
– Képmutató vagy. Veled ellentétben, Ace, nekem nem
szokásom lefeküdni az alkalmazottaimmal. – Felszegem az
állam, és a szemébe nézek, hogy lássa a szememben a haragot, a
sértettséget és a dacot. Colton nyugodt arckifejezése grimaszba
torzul, ami azt sugallja, hogy elértem a célomat. Egy pillanatig
így állunk ott, egymásra meredve.
– Mit keresel itt, Colton? – kérdezem végül megadóan.
– Shane hívott meg a szülinapjára. – Vállat von, elengedi a
karomat, és mindkét kezét zsebre dugja. – Nem hagyhattam
cserben, csak azért, mert te nem vagy hajlandó látni engem.
Erre mit mondhatnék? Hogyan haragudhatnék rá, amikor az
egyik fiú kedvéért jött el?
– És mert... – Az egyik kezével a hajába túr, és tesz egy lépést
hátrafelé, miközben megpróbálja kigondolni, mit mondjon.
Hangosan kifújja a levegőt, és épp megszólalna, amikor Shane
robban be az ajtón.
– Most nyitjuk ki... az ajándékokat – közli elhaló hangon,
ahogy a tekintete ide-oda jár Colton és közöttem. A szemöldöke
bizonytalanságról árulkodik, ahogy megpróbál rájönni, mi
folyik itt.
Mély levegőt veszek. Örülök, hogy Shane megmentett, mert
nem hiszem, hogy egyedül képes lenem volna eldönteni,
hogyan tovább. A szívem azt mondja, hallgassam végig Coltont,
értsem meg, mi történt, és agyaljam ki, hogyan tovább. De az
eszem azt hajtogatja, hogy blablabla.
– Ajándékbontás! – ismétlem meg, és kimasírozok a
konyhából, el Colton mellett, figyelmen kívül hagyva a
megjegyzését.
Shane izgatottsága a körülötte állókra is átragad, miközben
az ajándékait bontogatja. A szeme boldogan csillog, a mosolya
pedig egy szerető környezetben élő tinédzserről árulkodik. A
csoportosulás peremen állva figyelem az eseményeket, és egy
kicsit elmerengek azon, milyen jó munkát végzünk itt a fiúkkal.
Vannak helyzetek, amikor szembesül ezzel az ember, és ez most
éppen egy ilyen pillanat. Nekidőlök a kerti pavilon egyik
oszlopának, miközben Shane felemeli az utolsó ajándékát, és
megrázza. A kicsik kiabálva találgatják, hogy mi lehet benne.
Shane egy lapos, téglalap alakú dobozt tart a kezében,
amelyet korábban nem láttam az asztalon. Erőt vesz rajtam a
kíváncsiság, ezért közelebb lépek, hogy jobban lássak. Shane
letépi a csomagolópapírt, és amikor kinyitja a dobozt, egy
boríték esik ki belőle. A kezében forgatja, és amikor nem lát
nevet rajta, vállat von, és feltépi. Látom, hogy olvasás közben
kikerekedik a szeme, és tátva marad a szája. Aztán felkapja a
fejét, és a szemével Coltont keresi a tömegben.
– Most komolyan? – kérdezi hitetlenkedve.
Kíváncsi vagyok, mi van a képeslapra írva, ezért Coltonra
pillantok, aki félszegen mosolyog, és a fejét csóválja.
– Komolyan, Shane.
– Hát ez beszarás!
– Shane! – Dane figyelmeztetően rászól, mire Shane
elvörösödik a megrovás miatt.
Colton hangosan felnevet.
– Így is mondhatjuk. Ha továbbra is jól tanulsz, akkor
ígérem, hogy betartom, amit írtam.
 Még mindig nem értem, miről beszélnek ezek ketten, ezért
kilépek az árnyékból, és Shane felé indulok. A szemem elé emeli
a kártyát, hogy el tudjam olvasni. Egy tipikus szülinapi
képeslap, és a beleírt üzenettől elolvad a szívem.

Boldog szülinapot, Shane! Emlékszem, amikor 16 lettem,

mindennél jobban szerettem volna megtanulni vezetni... Ez a
képeslap vezetésórákra jogosít fel téged – méghozzá tőlem.
(Bár még ki kell választanom a kocsit... és az Aston szóba sem
jöhet!) Jó ünneplést, kishaver!
Colton

Shane-re nézek. Úgy tűnik, még mindig nem tudja felfogni,

hogy egy híres autóversenyző felajánlotta neki, hogy megtanítja
vezetni. Shane szeméből azt olvasom ki, hogy Colton az
ajánlatával megnövelte az önbecsülését. Visszatartom a
szememet égető könnyeket. Colton nem pénzért megvehető
dolgot ajándékozott neki, amit csak leemel a polcról, hanem
valami sokkal értékesebbet: az idejét. Valakit, akire Shane
felnézhet. Akivel jól érezheti magát. Colton remekül szót ért
ezekkel a gyerekekkel, és tudja, hogy mikor mire van
szükségük, mégsem érti, hogy nekem mire van szükségem, és
hogyan érzem magam attól, amibe belekeveredtem.
Shane felkel, és odamegy Coltonhoz. Kezet rázva megköszöni
neki az ajándékot, majd körbeadja a képeslapot, hogy mindenki
elolvashassa. Coltonra emelem a tekintetem, és látom, hogy
engem figyel. Alig észrevehető fejcsóválással adom a tudtára,
hogy nagyon elégedett vagyok az ötletes ajándékkal. Colton
fogva tartja a tekintetem, miközben lassan elindul felém.
Habozva az alsó ajkamba harapok. Háborút vívnak bennem az
érzelmek, nekem pedig fogalmam sincs, mit tegyek.
 Colton a derekamra helyezi a kezét. Az érintésétől pattanásig
feszülnek az idegeim. Amikor megérzem az illatát, ösztönösen
kinyitom a számat, mert sóvárgok az íze után, és mert annyira
hiányzik.
Hozzám hajolva az este folyamán immár másodszor is
megkérdezi, hogy beszélhetnénk-e egy percet. Karcos hangja
betölti a fülemet, meleg lehelete az arcomat cirógatja.
Ellépek mellőle, mert muszáj távolságot tartanom tőle annak
érdekében, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni.
– Én... nem hiszem, hogy ez jó ötlet... A Ház nem éppen a
legjobb hely erre... – keresem a szavakat.
– Nem érdekes. Rövid leszek – közli, ahogy a kert szélére
terel. A rövidke időt arra használom fel, hogy kigondoljam,
hogyan tovább. Hogy ésszerűen döntsék.
– Én beszélek, te hallgatsz. Megegyeztünk? – kérdezi Colton.
Megfordulok, és tekintetemet félig az éjszaka sötétjébe
burkolózó csodaszép arcára szegezem. Ő az én angyalom, aki a
sötétség és a fény között őrlődik. Mielőtt kinyitnám a szám,
hogy megszólaljak, bátorításképp veszek egy mély levegőt.
Vegyes érzelmek kavarognak bennem, miközben mérlegelek,
de nem tudok dűlőre jutni.
– Colton... – kezdem, mielőtt ő megszólalhatna, és látom,
hogy bosszúság suhan át az arcán, ezért taktikát váltok.
Megpróbálom megóvni a szívemet a további szenvedéstől, bár
az üvöltve tiltakozik az ellen, amit tenni készülök. – Nem kell
magyarázkodnod. – Vállat vonok, és lenyelem a torkomban
növekvő gombócot, hogy képes legyek folytatni a hazugságot. –
Már a legelején tisztán az értésemre adtad, hogy mi folyik
kettőnk között, de én a testi vonzalmat összetévesztettem a
szerelemmel. – Colton szeme összeszűkül, a szája látva marad.
– Tipikus női hiba. A frenetikus szex nem egyenlő a
szerelemmel. Sajnálom. Tudom, hogy téged a női könnyek nem
hatnak meg, és most már belátom, hogy igazad volt. A
kapcsolatunk sosem működött volna. – A fogamat
csikorgatom, de tudom, hogy ez a legjobb, amit tehetek,
miközben a Colton arcára kiülő zavart figyelem. – A mi esetünk
egyáltalán nem különbözik a többitől, az hogy mit csináltok
Tawnyval kettesben, az csak rátok tartozik. Lehet, hogy nincs
ínyemre a dolog, de ami megtörtént, megtörtént, igaz?
Ha ellököm magamtól Coltont, akkor talán a közös munka
kevésbé lesz fájdalmas számunkra, holott mélyen legbelül
tudom, hogy pokoli kínokat fogok kiállni. Úgy leszek mellette,
hogy a szívem még mindig rá vágyik, sőt, a francba, a testem
mindé ti porcikája sóvárog Colton után!
Megpróbálom nem észrevenni kristálytiszta zöld szemében a
megbántott kifejezést, ahogy elfordulok tőle, és elindulok, hogy
ne lássa a szemembe gyűlő könnyeket és remegő államat.
Colton megragadja a bicepszemet, a kedvenc helyét a
felkaromon.
– Nem mész sehova, Rylee...
Kétségbeesetten ejti ki a nevemet, mire lehunyom a szemem,
és megpróbálok könnyednek hangzani, amikor végre képes
vagyok megszólalni.
– Kösz az együtt töltött időt. Igaz volt, amíg tartott. –
Lerázom magamról a karját, és amikor kinyitom a szemem,
észreveszem, hogy Shane aggódva figyel minket és az arcom
minden rezdülését.
Colton halk káromkodással konstatálja, hogy elmegyek
mellette, azt tettetve, hogy elmosogatok. De a konyha helyett
határozott léptekkel a nevelői szoba felé veszem az irányt.
Leülök az egyik ágy szélére, és a kezembe fogom a fejem.
Mit tettem? Megpróbálok lélegezni. Az eszem és a szívem
nem értenek egyet a döntésemmel kapcsolatban, pedig az
eszem azt mondja, hogy így volt a legjobb. A szememet
dörzsölgetve hátradőlök az ágyon, és halkan káromkodva
ostorozom magam. Valaki halkan kopog az ajtón, és még
mielőtt felülhetnék, Shane dugja be a fejét.
– Rylee?
– Szia! – Felülök, és bár aggódtam, hogy úgy kell majd
mosolyt erőltetnem az arcomra, a Shane arcán lévő aggodalom
miatt ösztönösen jön. – Mi a helyzet? – kérdezem, és
megpaskolom magam mellett a helyet. Látom rajta, hogy
valami bántja.
Odajön, és leül mellém. A szemét lesütve tördeli a kezét.
– Sajnálom – suttogja.
– Mit? – Általában elég jól tudom követni a fiúk
hangulatingadozásait, de most fogalmam sincs, miről beszél.
– Én csak... Szomorú voltál... És Coltontól boldog vagy...
általában.. . Ezért meghívtam, hogy ismét jókedved legyen. De
most megint szomorú vagy... miatta. És én... – Ökölbe szorítja a
kezét, a fogát csikorgatja.
Shane-ről süt, hogy kellemetlenül érzi magát, és ekkor
leesik, hogy miről beszél, összeszorul a szívem, amikor
rádöbbenek, hogy azért hívta meg Coltont, hogy felvidítson, de
nem sejtette, hogy pont Colton miatt volt borús a hangulatom
az elmúlt pár napban. Elönt a bűntudat, amiért hagytam, hogy
a Coltonnal való kapcsolatom rányomja a bélyegét a
munkámra. Megfogom és megszorítom Shane kezét.
– Nem tettél semmi rosszat, Shane. – Megvárom, amíg a
szemembe néz. A tekintetéből ki tudom olvasni, milyen férfivá
fog érni, de egyelőre még az összezavarodott kisfiú uralkodik
benne. – Miből gondolod, hogy szomorú vagyok?
A fejét ingatja, miközben könnyek gyűlnek a szemébe.
 – Mert... – Elcsuklik a hangja, én pedig türelmesen várok,
hogy összeszedje a gondolatait, és ki merje mondani, amit
szeretne. – Anya mindig olyan komor volt... Szomorú, amiért
csak ketten voltunk... Én pedig sose tettem semmit, hogy
segítsek neki... És aztán... – Egyik nap holtan találta az anyját,
az ágya mellet: az üres gyógyszeres dobozokkal. – Sajnálom.
Csak azt akartam, hogy jobb legyen neked... Nem gondoltam,
hogy Coltontól csak rosszabb lesz.
– Jaj, kincsem! – mondom neki, és magamhoz ölelem,
miközben egy könnycsepp gördül végig az arcán. Mérhetetlen
szeretet tölti el a szívemet a fiú iránt, aki borzasztó okokból
sokkal idősebb a koránál, mégis olyan lágy szíve van, hogy
fontos volt neki, hogy engem jobb kedvre derítsen. – Ez nagyon
figyelmes volt tőled. – Elhúzódok, és a kezembe fogom az arcát.
– Te, Shane, és a családunkhoz tartozó többi fiú tesztek engem
minden egyes nap boldoggá.
– Jó... De nem fogadom el Colton ajándékát, ha ettől
szomorú leszel – ajánlja fel gondolkodás nélkül.
– Ne butáskodj! – paskolom meg a lábát az önzetlen
felajánlás miatt. – Coltonnal jól megvagyunk – füllentek a jó
ügy érdekében. – Csak tipikus férfi. – Ezzel a mondattal
halvány mosolyt csikarok ki Shane-ből, bár a tekintete továbbra
is bizonytalanságról árulkodik. – Na meg aztán, gondolj bele,
milyen jó lesz eldicsekedni a barátaidnak azzal, hogy egy profi
autóversenyző az oktatód!
A vigyora kiszélesedik.
– Tudom, szerintem is király! – És ezzel minden visszatér a
rendes kerékvágásba. Shane – a kisfiú, aki szinte már kész férfi
– talpra szökken, és az ajtó felé indul.
– És... Shane?
– Igen? – Az ajtóban visszafordul.
 – Boldog születésnapot, szívem! Nagyon focizlak. El sem
tudod képzelni, mennyire
Félszegen elmosolyodik, a haja a homlokába hullik,
miközben a fejét ingatva néz rám.
– Most már tizenhat vagyok. Abbahagyhatjuk ezt a foci
dolgot. – Kisöpri a haját a szeméből, és rám néz. – Én is
szeretlek – jelenti ki, majd a tizenhat évesekre jellemző
lazasággal vállat von, és kimegy a szobából. Nem bírom
lehervasztani a mosolyt az arcomról, ahogy Shane után
bámulok. A szívem csordultig telik szeretettel, és örömkönnyek
gyűlnek a szemembe.
 35. FEJEZET

MENNYEI ÉRZÉS A CSODÁS FLORIDAI NAPSÜTÉST a bőrömön

érezni. Jókedvre derít. Egy nappal korábban érkeztem meg St.
Petersburgbe, és tegnap óta gátlástalanul kihasználtam a jó
időt és a Vinoy Resort and Golf Club hatalmas medencéjét. A
szálloda lesz a CD Enterprises és a Corporate Cares
főhadiszállása a következő pár napban. Pihenéssel és
napfénnyel gyűjtök erőt a mai kötelező körökhöz és a holnapi
száguldó cirkuszhoz.
Na, nem mintha bánnám, hogy be vagyok táblázva.
Tulajdonképpen nagyon várom már, hogy találkozzam azokkal
az emberekkel, akiknek a segítsége nélkül nem valósulhatna
meg a projektünk, és hogy ezt megköszönhessem nekik.
Csupán az aggaszt, hogy Colton oldalán kell mutatkoznom, a
két cég közötti együttműködés jelképeként. A vasárnapi futam
előtt a szponzorokkal együtt hivatalos fotózásokon és
eseményeken kell megjelennünk.
A hivatalos programokra gondolva összeugrik a gyomrom,
főleg azért, mert végig Colton közelében leszek. Eszembe jut,
hogy Shane partijának hátralévő részében hogyan tudtam
elkerülni Coltont, ezért nem volt alkalmam meghallgatni a
mondandóját. Biztos vagyok benne, hogy amikor holnap
találkozunk, megkapom érte a magamét, de egyelőre minden
gondolatomat a napsütés és a pihenés köti le.
 Rihanna Stay című száma szól a fülhallgatómban, a
dalszöveg pedig túlságosan is érzékenyen érint. Mivel nem
akarok vörösre sülni, összeszedem a holmimat, és elindulok a
szobámba.
Belépek az üres liftbe, és amikor épp csukódna az ajtó, az
előtér márványfalairól egy öblös hang verődik vissza:
– Tartsa a liftet!
Egy kéz jelenik meg a csukódó ajtóban, mire az azonnal
szétnyílik. A lélegzetem is eláll, amikor meglátom, hogy a
csuromvizes és eszméletlenül gyönyörű Colton kocog be a
liftbe. Amikor a tekintetünk találkozik, megtorpan.
Izzadság áztatja át csípőjére tolt rövidnadrágját, de a
mellkasa fedetlen. A bőrszíne sötétebb, egészen biztosan a
ragyogó napsütésben végzett edzés miatt, és csupasz bőre
minden pórusa nedvesen csillog. Akaratom ellenére legeltetem
a szemem csodásan kidolgozott hasizmán, művészien rávarrt
tetoválásain és a V izmán lecsorgó izzadságpatakocskákon,
ahogy tovatűnnek a nadrág derékrészénél. Ösztönösen nyelek
egyet, ahogy felidézem, milyen érzés volt megérinteni ezeket a
területeket, és érezni, hogy megfeszülnek az ujjhegyeim alatt,
amikor Colton belém hatolt. Végül elszakítom róla a
tekintetem, és felnézek csodás zöld szemébe. Átható, komor
pillantással figyel engem.
Nincs elég lift ebben a rohadt hotelben? Muszáj volt pont
ebbe beszállnia?
Ahogy belép a liftbe, és felém mozdul, halvány mosoly
jelenik meg a szája sarkában. Tudja, hogy nem vagyok
közömbös iránta.
– Örömmel látom, hogy épségben megérkeztél.
 – Ühüm... – Megköszörülöm a torkom, mert nehezemre esik
értelmes gondolatokat formálni, amikor sóvárgok csábító teste
után, ami egy karnyújtásnyira van tőlem. – Igen. Köszönöm.
– Remek – mondja, a szemét le nem véve rólam.
Az ajtó ismét csukódni kezd, és amikor újabb utas lépne be
sietve, Colton elszakítja rólam a tekintetét, és széttárt karral
eltorlaszolja az utat a pasi elől.
– Bocs, a lift megtelt – közli ellentmondást nem tűrő
hangon.
Az ajtó csukódása közben tiltakozni akarok, mire Colton
felém fordul. Ragadozó tekintete pontosan illik a
testtartásához.
– Ne kezdd megint, Rylee! – morogja, és tesz egy lépést
felém, mire a torkomra forr a szó. Colton mellkasa emelkedik
és süllyed, de nem tudom, hogy a futás okozta kimerültség vagy
a közelségünk miatt. A jelenléte fojtogatón tölti be a kis teret. –
Ennek itt és most véget vetünk.
Összeszorított állkapoccsal tesz egy lépést felém, miközben
kérlelhetetlen tekintete végigsiklik bikinis testemen. Amikor
megvettem a fürdőruhát, úgy tűnt, hogy még valamivel többet
is takar, mint amennyit kellene, de most, hogy itt állok a liftben
Colton tekintetének kereszttüzében, hirtelen úgy érzem,
illetlenül sokat mutat a testemből. És bár Colton nem ér
hozzám – és mivel fájdalmat okozott, ezért semmit sem akarok
tőle –, de a testem pontosan emlékszik, hogyan képes Colton
elérni az ujjbegye érintésével vagy kényeztető nyelvével, hogy
millió apró darabra essek szét.
Azt mondogatom magamnak, hogy elég ebből. Hogy jusson
eszembe, mit tett Colton velem, de átkozottul nehéz, amikor az
edzés utáni szédítő illata betölti a teret. A látványától sóvárgás
önti el a testemet, és olyan vágy fog el, amit csakis ő képes
kielégíteni. Mágnesként vonz magához, még akkor is, amikor
nincs tudatában ennek.
– Sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre, Colton.
Felnevet, de az arckifejezése nem vidám. Újabb lépést téve
felém a falhoz szorít, a hátam a falnak simul. Colton előrehajol,
és két kezével a fejem mellett megtámaszkodva csapdába ejt.
– Pedig jobban teszed, ha időt szakítasz rám, Rylee, mert
leszarom, hogy nem érsz rá. Ennek most rögtön véget vetünk!
Vitának helye nincs!
Ahogy a teste hozzám simul, elakad a lélegzetem, és lehull az
álarcom. A bőréből áradó hő átjárja a testemet. Az ajka
milliméterekre van az enyémtől. Csak előre kellene hajolnom,
hogy érezhessem, hogy megízlelhessem újra. Aztán rájövök,
hogy Colton pontosan erre játszik. A testével akar emlékeztetni,
és elérni, hogy megbocsássak neki, és elfelejtsem, hogy
semmibe vette az érzelmeimet.
Hát, akkor nem a megfelelő emberrel kezdett.
Akarom őt. Istenem, de még mennyire! De nem ilyen áron.
Nem úgy, hogy hazugság feszül közöttünk. Nem úgy, hogy az
átverése miatt érzeti fájdalom megmérgezi a szívemet.
Egymás illatát belélegezve álljuk a másik tekintetét, én pedig
büszke vagyok magamra, amiért képes vagyok farkasszemet
nézni vele.
– Attól tartok, elfelejtetted, milyen jól működünk együtt –
mondja fogcsikorgatva és frusztráltam amikor rájön, hogy
képes vagyok ellenállni neki.
Félrehajtott fejjel méregetem.
– Könnyű elfelejteni, ha arra gondolok, hogy a kéjlakodban
Tawny nyitott ajtót, egy szál pólóban, ami ráadásul a tiéd, Ace.
– Tökéletes időzítéssel horkanok fel, mert az utolsó szónál a lift
csilingelése jelzi, hogy megérkeztünk a megfelelő emeletre.
Jelnek tekintem a hangot, és azonnal átbújok Colton karja alatt.
Kirontok a folyosóra, ahova Colton káromkodása követ. Igazán
megtanulhattam volna már, hogy mennyire gyors, de épp más
gondolatok foglalkoztatnak.
Amíg a szobám ajtónyitó kártyájával bajlódok, lépteket
hallok magam mögött. Reménykedek, hogy sikerült leráznom,
de amint nyitnám az ajtót, Colton rátenyerel, és hatalmas
csattanással kitárja. Időm sincs felkiáltani, mert megfordít, és
teljes erejéből a falhoz szorít.
– Akkor hadd emlékeztesselek! – morogja. A döbbenettől
nehezen jutnak el a szavai a tudatomig, és mire ködös
agyammal felfogom, miről beszél, a szája már le is csapott az
enyémre. Elképesztő, hogy amint egymáshoz érünk, a hosszú
külön töltött idő és az általa okozott fájdalom ellenére is úgy
érzem, hogy hazaértem. Az otthon ugyan jelenleg lángokban
áll, de akkor is ez az otthonom. Az ajka sürgetőn birtokba veszi
az enyémet, a keze felfedezőútra indul csupasz bőrömön.
Magához szorít. Izgat. Birtokba vesz. Áradom magam az ízének,
az érintésének, megadom magam a torka mélyéről feltörő
nyögéseknek és nekem nyomódó farkának, miközben az egyik
kezével a hátamra omló hajamat markolja, és fogva tart. amíg
be nem fejezi észbontóan izgató ostromát.
Az agyamnak beletelik egy pillanatba, Hogy magához térjen
az őrületből és abból az izgalmi állapotból, amit Colton idézett
elő a lábam közön. Küzdök a vágytól átitatott köd ellen, amitől
úgy érzem, minden erő elhagyja a testemet. A francba, a
francba, a francba!
– Ne! – Erőtlen, elfojtott kiáltás, de több, mint a semmi.
Határozottan eltolom Coltont a mellkasánál fogva, és
elszakítom róla a szám. – Képtelen vagyok erre. Nem megy. Ez
nem old meg semmit!
Coltonra meredek. Mindkettőnk mellkasa zihál, a szívünk
őrülten ver, ami biztos jele annak, hogy még működik köztünk
a kémia.
Érzem az ajka ízét a számon, amiből sosem elég. A kezével a
csuklómat szorongatja, nedves és izmos mellkasán pihenő
kezemet.
– Rylee...
– Ne! – Ismét megpróbálom eltolni a mellkasánál fogva, de
az erőm semmi az övéhez képest. – Ez nem úgy megy, hogy
elveszed, amit akarsz, és akkor, amikor akarod.
– Jézusom, te nő, az őrületbe kergetsz! – motyogja a
semmibe.
– Miért? Mert rajtakaptalak?
– Ahhoz, hogy rajtakapjanak, valami helytelent kellene
tenned! – kiáltja a csuklómat elengedve és eltávolodva tőlem.
Az arcán kimerültség, frusztráltság és kielégítetlen vágy
keveredik. – A kurva életbe, az égvilágon semmi sem történt!
– A hangja megrengeti az üres szoba falait, és kongó
visszhangot ver üresen sajgó szívemben.
– Kutyából nem lesz szalonna, Ace!
– Te meg az ostoba közmondásaid! – motyogja, aztán hátat
fordít, és a szoba másik végébe megy, hogy eltávolodjon tőlem.
– Tudok egyet a seggfejekről is! – kiáltom.
– Átkozott, idegesítő, beképzelt nőszemély! – mormogja
maga elé, mielőtt megfordul.
Colton teljesen kihoz a sodromból azzal, hogy azt hiszi, lazán
besétálhat ide, és ha kifulladásig csókol, akkor elfelejtek
mindent.
– Ugyan már, mióta képes a hírhedt nőcsábász, Colton
Donavan ellenállni egy félmeztelen nőnek? – kérdezem
gúnyosan, és teszek felé egy lépést. A mondataimból süt a
cinizmus. – Gondolom, azt hitted, hogy nagylelkű voltál, amiért
felajánlottad neki a pólódat. – Felhorkanok. – Biztos vagyok
benne, hogy ilyen előélettel, mint a tiéd, azt is felajánlottad
neki, ami a gatyádban van. Ja, várj csak... Hiszen mindketten
tudjuk, hogy így történt, mert gondoskodtál róla, hogy sapkát
is adj rá. Még hogy semmi sem történt? Csak egy csók? És ezt
higgyem is el?
– Igen! – kiáltja Colton olyan hangerővel, hogy
felszisszenek. – Nekem is el kellene hinnem a kifogásodat,
amivel Shane partiján etettél. Te is tudod, hogy mese az egész.
– Ne merd rám kenni ezt! – ordítom.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez csak a szexről szólt? – szűri a
foga között, összeszorított állkapoccsal, választ követelve.
– Miért, szerinted valami többről? – kérdezem gúnytól
csöpögő hangon.
– Igen, az isten verje meg! – Az öklével a falra sújt. – És ezt
te is tudod!
Normális esetben félelmet éreznék, amit most felülír a
harag, ezért teszek egy lépést Colton felé.
– Amit tettél, még rosszabbnak tűnik annak fényében, hogy
ezt belátod.
– Mégis mit tettem, Rylee? Mondd el pontosan, hogy mit
tettem! – kiált rám, és olyan közel lép hozzám, hogy szinte az
arcomba mászik.
– Részletesen ki akarod vesézni a történteket? Hangosan ki
akarod mondani, hogy az arcomba vághasd? Tudod, mit?
Baszódj meg, Colton! – kiáltok rá. ahogy a testemet rázó harag
átszivárog a megbántottságon.
– Nem. A te szádból akarom hallani. Azt akarom, hogy nézz
a szemembe, és a saját szemeddel lásd a reakciómat. Mit
tettem? – förmed rám, és finoman megráz a vállamnál fogva. –
Halljam!
Nem engedek neki. Nem adom meg neki azt az elégtételt,
hogy a szája sarkában megjelenő jól ismert apró mosollyal
konstatálja, hogy engedelmeskedem neki, ezért inkább
kimondom az első szót, ami eszembe jut.
– Blablabla!
– Most meg úgy viselkedsz, mint egy gyerek. – Elenged, és
kimerülten a hajába túr, majd pár lépésre eltávolodik tőlem,
hogy lehiggadjon.
– Mint egy gyerek? – tör ki belőlem a megdöbbenés. Bagoly
mondja verébnek. – Mint egy szaros gyerek? És ezt pont te
mondod!
– Te – mondja gúnyosan, megemelt szemöldökkel –
viselkedsz gyerek módjára, és hisztizel. Annyira megragadtál a
saját gondolataid világában, hogy észre sem veszed, hogy
semmi okod sincs így reagálni.
Egy pillanatig Coltonra meredek, a tekintetünk
összekapcsolódik. Rádöbbenek, hogy marcangoljuk egymást,
de miért? Egyértelmű, hogy nem tudunk elmozdulni a
holtpontról. Én vádaskodom. Ő tagad.
– Ez tiszta időpocsékolás – közlöm halk, beletörődő hangon,
miközben egy könnycsepp csordul végig az arcomon.
Colton megindul felém, de egy fejmozdulattal megállítom.
Képtelen vagyok úrrá lenni a bennem lévő érzelmi zűrzavaron.
Hogyan szerethetem és gyűlölhetem egyszerre ezt az előttem
álló, gyönyörű férfit? A falnak támaszkodva felkészítem magam
arra, amitől eddig tartottam, de most meg fog történni.
– Mit keresett nálad Tawny, Colton? – Rendületlen
nyugalommal állom a tekintetét, de nem igazán akarom tudni a
választ. Colton egy pillanatig a padlót nézi, a habozása
kínszenvedést okoz számomra. A fájdalmamat a következő
mondatomba oltom, és amikor megszólalok, süt belőle a
megbántottság.
– Mondtam neked, hogy a megcsalást nem tűröm.
– Nem történt semmi! – Colton karja a levegőbe lendül, míg
az én fejemben felvillan Tawny lába, Colton pólójának feszülő
kemény mellbimbója és az arcán terpeszkedő elégedett mosoly.
– Mit tegyek, hogy higgy nekem? – Colton hangszíne
váratlanul ér. Mintha nem tudná elhinni, hogy kételkedem
benne. Haddie megjegyzései jutnak eszembe, de gyorsan
kiverem őket a fejemből. Haddie nem volt ott. Nem látta, amit
én. Nem látta Tawny alvástól borzas haját és szirén mosolyra
húzódó duzzadt ajkát. Az i-re a pontot a Colton zsebéből kihulló
óvszercsomagolás tette fel.
– Tawny váratlanul állított be hozzám, Rylee. Részegek
voltunk. Elszabadultak a dolgok Túl gyorsan történt minden...
– Elég! – kiáltok rá felemelt kézzel, mert nem akarok több
szaftos részletet hallani, mert biztosan tudom, hogy csak még
jobban összetörné a szívemet. – Csak annyit tudok, Colton,
hogy arra kértél, nyíljak meg. Hogy ismét érezzék, mindazok
után, ami Maxszel történt, és én pontosan azt tettem, amire
kértél. Megbíztam benned, bár az eszem azt súgta, ne tegyem.
De én megengedtem magamnak, hogy újra érezzek.
Testestül-lelkestül átadtam magam neked. És hajlandó lettem
volna sokkal többet is adni magamból... De te egy másik nő
karjába rohantál, amikor megrémültél. Ezt nem tűröm el.
Colton velem szemben a falnak dől, és csak meredünk
egymásra, miközben a szomorúság megüli a levegőt. Látom,
hogy viaskodik magával, hogy kikívánkozik belőle valami, de
nem mondja ki.
– Nem tudom, mi mást mondhatnék még, Rylee...
 – Hallgatni vagy elrohanni két különböző dolog – vágom rá.
Colton ellöki magát a faltól, és tesz egy lépést felém, de én a
fejemet csóválom. Hidegzuhanyként ér a felismerés, hogy
Colton egyszer sem reagált a szerelmi vallomásra. Igaz, hogy
igyekszik helyrehozni köztünk a dolgokat, de képtelen bármit
mondani arra az egy szóra. Ez nagyon nincs így jól. – Azzal
még meg tudtam volna birkózni, hogy nem mondasz semmit.
Azt is el tudtam volna fogadni, hogy elmenekülsz. De te egy
másik nőnél kerestél vigaszt. Nem tudom elhinni, hogy nem fog
újra megismétlődni. Nem tudok bízni benned. Meghoztad a
döntést, amikor lefeküdtél Tawnyval.
A szavaim hallatán Colton válla megereszkedik, és a
tekintete lángol, majd a tűz belenyugvásnak adja át a helyét.
– De szükségem van rád. – A szavai mögött megbújó
leplezetlen őszinteség mellbe vág, és összefacsarodik tőle a
szívem.
– Egy hajszál választja el egymástól azt, hogy akarsz engem,
vagy hogy szükséged van rám, Colton. Nekem is szükségem volt
rád. – Meg mindig szükségem van rád. – De nyilvánvaló, hogy
Tawnyra nagyobb szükséged volt. Csak remélni tudom, hogy
megérte. – A fejemet csóválva elcsuklik a hangom. Bármit
megtennék, hogy kiverjem Colton hangját a fejemből, ahogy azt
mondja, szüksége van rám. Bármit, csak elejét vegyem a
feltörni készülő bizonytalanságnak.
A megbántottság irányítja a gondolataimat. A
megsemmisülés a cselekedeteimet.
– Azt hiszem, most jobb, ha mész – suttogom, erőltetve a
szavakat.
Colton rám néz, zöld szeme némán könyörög.
– Akkor ezek szerint döntöttél... – A hangja megtört. Halk.
Bele nyugvó.
 Nem bírom rávenni magam, hogy helyeseljek. Egymásnak
ellentmondó válaszok kavarognak a fejemben, és ha hangosan
kimondom őket, akkor már nincs visszaút, hiába akarja az
egyik felem azt, hogy vége legyen ennek, míg a másik felem ölni
tudna azért, hogy adjak még egy esélyt. Már nincs mit
mondanom, de azért megszólalok.
– Igen, de csak azért, mert te döntöttél helyettem.
– Rylee...
– Én pedig úgy döntöttem, hogy többé nem kellesz nekem.
Elszakítom róla a szememet, és a földre meredek. Bármi
áron, de ráveszem Coltont, hogy távozzon. De ő továbbra is áll,
engem néz, de én nem vagyok hajlandó felemelni a fejem és
ránézni.
– Ez egy oltári nagy hazugság, Rylee, és ezt te is tudod –
mondja hidegen, mielőtt megfordul, és az ajtó felé indul. – Ezek
szerint már nem szereted a megtört énemet.
Úgy érzem, a szavai hallatán mindjárt kitör belőlem a sírás,
ezért minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy állva
maradjak. De még ez is meghaladja az erőmet, mert amint
becsukódik Colton mögött az ajtó, a falnak támaszkodva a
földre csúszok.
Kitör belőlem a zokogás. Vadul rázza a testemet, és minden
egyes könnycsepp egy-egy darabot szakít ki a lelkemből. Colton
utolsó mondata visszhangzik a fejemben újra és újra, amíg rá
nem döbbenek, hogy bennem törött el valami, és nem őbenne.
Utat talál magának a kétkedés. Elönt a bánat. Eluralkodik
rajtam a megsemmisülés.
 36. FEJEZET

A KÖVETKEZŐ ESEMÉNY ELŐTT gyors kitérőt teszek a

hotelszobámba. Azt mondogatom, hogy csak ki kell fújnom
magam egy kicsit, de pontosan tudom, hogy a gyávaság beszél
belőlem. Meg akarom tartani a három lépés távolságot
Coltontól, ahogy a nap nagy részében tettem. Nagyon
barátságos volt a figyelő tekintetek kereszttüzében, de amikor
senki nem látta, magába zárkózott. A megbántottság
egyértelműen kiolvasható a szeméből, ami az én tekintetemben
is állandósult.
Az egyik ritka pillanatban, amikor kettesben maradtunk,
megpróbáltam megbeszélni Coltonnal azt, amit távozáskor a
fejemhez vágott. El akartam mondani neki, hogy igenis
szeretem a megtört énjét – és még mindig azokat a részeit
akarom, amelyeket elrejt és fél megmutatni –, de amikor
kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, egy gyilkos pillantással
elhallgattatott. Sütött róla, hogy elfogyott a türelme. Ezt
akartam, akkor meg miért érzem úgy belül, hogy meghalok?
Mit művelek? Vajon épp óriási hibát követek el? A
szememre szorítom a kezem, és felsóhajtok. Boldognak kellene
lennem, amiért rávertem Coltont, hogy lépjen tovább.
Megkönnyebbülést kellene éreznem, amiért nem kell többet a
magyarázatait hallgatnom. De akkor meg miért érzem magam
ennyire rettenetesen nyomorultul? Miért kell lenyelnem a
torkomban lévő hatalmas gombócot, ahányszor csak meglátom,
vagy rá gondolok?
Elcseszem a dolgot. Talán meg kellene hallgatnom Coltont.
Esélyt kellene adnom neki, hogy megmagyarázza. Talán ha
végighallgatom a Tawnyval töltött éjszakája részletes
beszámolóját, az segít átlendülnöm a fájdalmon, és
továbblépni. De azt hiszem, pontosan ezektől a részletektől
rettegek... Na, és mi van, ha nincsenek is szaftos részletek? Mi
van, ha minden, amit Haddie szajkózott nekem, igaz?
Mi van, ha én tévedek?
A fenébe is, elcseszem a dolgot! Nem tudok tiszta fejjel
gondolkozni – mert a gondolataim összevissza száguldoznak –,
de tudom, hogy elcseszem.
A telefonom jelez, hogy SMS-em érkezett, és ez kirángat a
skizofrén gondolatokból. Dane írt Zanderrel kapcsolatban.
Azonnal visszahívom.
– Mi a gond? – térek a lényegre, miután üdvözöl.
– Elég kemény estén vagyunk túl, Ry. – Hangosan kifújja a
levegőt. – Tulajdonképpen Zander arról az éjszakáról beszélt.
Az apja tette, Ry. Zander esküszik, hogy látta az apját a Ház
ablakában tegnap este. Teljesen kiborult. Szó szerint. De Avery
vele volt a szobában, és állítása szerint senkit sem látott.
– Édes istenem! – Csak ennyit tudok mondani, ahogy
elképzelem, mennyire megrémülhetett a kisfiú.
– Bizony... De amúgy Avery remek munkát végez. Az igazat
megvallva Zander egész nap el sem mozdult mellőle.
– És azért beszél még? – Rögtön eszembe jut, mekkora
javulást mutatott Zander az elmúlt pár hónapban. A terápiák
során rajzok segítségével mesélte el, hogy mi történt azon a
borzasztó éjszakán, így kezdett összeállni a kép a nevelők és a
hatóságok előtt. Egy ilyen eset súlyos visszaesést okozhat nála,
és tönkreteheti az eddigi előrelépést.
– Nem sokat, mivel még élénk az emlék. A biztonság
kedvéért mellette tartom Averyt. Nagyon szoros kapocs alakult
ki közöttük.
– Ne menjek haza? Én... – Bűntudat mardos. Most
Zanderrel kellene lennem. Meg kellene vigasztalnom.
Segítenem kellene neki. A karomban kellene tartanom.
– Ne butáskodj, Ry! Urai vagyunk a helyzetnek. Csak azért
szóltam, mert tudom, hogy tudni akarod, ha valami rossz
történik a srácokkal.
– Biztos?
– Persze! – nyugtat meg. – Na, és hogy megy, sikerül
ellenállnod az Adonisznak? Még mindig süllyed a hajó, vagy
már a paradicsom felé sodródtok?
Akaratom ellenére mosoly ül ki a számra.
– Beszéltél Haddie-vel, nemde? – A hallgatása elárulja, hogy
igazam van. A helyzetbe beletörődve – és mert valakinek ki
akarom önteni a lelkem, hogy megkönnyebbüljek – mesélni
kezdek.
– Ez eléggé... bonyolult. – Felsóhajtok.
– Mint a pasik általában, szivi.
Felnevetek.
– Fogalmam sincs, Dane. Tudom, mit láttam. Nem vagyok
ostoba. De eltűnődtem, nem követek-e el hibát mégis, mert
Haddie szerint makacs vagyok, Colton pedig mindent tagad.
Csak nem értem, hogy egy meg egy az miért nem kettő.
Dane hümmögve gondolkozik a vonal másik végén.
– A fenébe is, Ry, nem minden fekete-fehér, ha érted, mire
gondolok. Mi tart vissza attól, hogy végighallgasd?
Hangosan kifújom a levegőt, és minden porcikámat átjárja a
félelem, hogy talán tényleg én tévedek hatalmasat. Hogy lehet,
hogy már túl késő.
– A büszkeségem.
– Édesem, szerintem inkább ahhoz a félistenhez kellene
ragaszkodnod, és nem a büszkeségedhez. Ezzel csak azt éred el,
hogy magányosan fogod leélni az életed egy csomó macska
társaságában.
Csend telepszik közénk. A szavai nagyobb hatással vannak
rám, mint ahogy azt be merem vallani magamnak.
– Igen... tudom.
– Akkor emeld fel a segged, és tegyél valamit! Egy ilyen szexi
pasi nem fog az örökkévalóságig várni, bármennyire fincsi is
vagy. A fenébe, még az is lehet, hogy megpróbálom én
elcsavarni a fejét!
Ismét felnevetek. Nagyra értékelem Dane-t és a kéretlen
tanácsait, amivel mindig helyre tud pofozni. Basszus! Gyorsan
köszönetet mondok neki, majd eltökélten leteszem a telefont.
Gyorsan munkához látok: levetem a kényelmes öltözéket, és
felveszem a legszexibb ruhát, ami a bőröndömben lapul.

***
Amíg ültem, és átgondoltam a dolgokat, volt időm
megigazítani a sminkemet, és hegyi beszédet tartottam
magamnak, hogy visszanyerjem egy kissé az önbizalmamat.
Nem tudom pontosan, mit fogok mondani Coltonnak, de
valamit muszáj. Helyre kell hoznom a folytonos
szélmalomharcunk által okozott kárt. itt az ideje, hogy
felnőttként viselkedjek.
Úgy határozok, ha van rá lehetőségem, hogy pár szót váltsak
Coltonnal, megteszem, mert terveim szerint később úgyis
összefutunk még, hogy megbeszélhessük a dolgokat. Ismét
vetek egy pillantást magamra a lift tükrében. Gyors
átváltozásom csodákat művelt a megjelenésemmel és a
hozzáállásommal is. Elindulok a bálterem felé, az esti
rendezvény helyszínére. Ugyan nem szerepel a kötelező
programjaim között, de nem érdekel. Ezt most kell
megtennem.
Nem tudok tovább várni. Nem pazarolhatok egy perccel
sem többet arra, hogy ragaszkodom a büszkeségemhez.
Ráadásul ki nem állhatom a macskákat.
A ma esti esemény egy jótékonysági koktélparti, ahol az
emberek a szükséges adomány befizetése után elmondhatják
magukról, hogy a kifürkészhetetlen Colton Donavannal
iszogattak együtt. Bármennyire is izgatott vagyok amiatt, hogy
az adományokat a helyi St. Petersburg-i árvaház gyerekei
kapják, van egy olyan érzésem, hogy a ma este vendégeit sokkal
inkább az izgatja, Hogy felhívják magukra Colton figyelmét –
vagy vethessenek egy pillantást a gatyájába –, mint az, hogy a
pénzükkel gyerekeken segítsenek.
A bálterem felé menet veszek egy mély levegőt.
Elhatározásra jutottam. Beszélek Coltonnal. Ma este. Vagy a
homokba dugom a fejem, vagy esélyt adok Coltonnak,
megbízom benne, és meghallgatom a mondandóját. Hinni
akarok neki, amikor azt állítja, hogy nem feküdt le Tawnyval.
Hogy sosem csalt meg engem. Magamban elpróbálom, hogy
mit akarok neki mondani. A gyomrom ideges görcsbe rándul.
Végigsimítok a ruhámon, és befordulok az előcsarnok sarkán a
bálterem felé, de megtorpanok, amikor szemtől szembe találom
magam azzal a bizonyos nőszeméllyel. Egész ittlétem alatt azon
aggódtam, nehogy összefussak vele. Azzal az emberrel, akitől
Colton szándékosan próbált távol tartani, ebben biztos vagyok.
– Nézzenek oda, micsoda meglepetést! – Bármikor
felismerném ezt a csicsergő hangot, a szőr feláll tőle a hátamon.
Minden Önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne vessem
magam rá. Hogy ne töröljem le az arcáról a megvető, gúnyos
vigyort, és mutassam meg neki, hogyan érzek valójában.
Épp visszavágnék, amikor egy elhaladó üzletember – az
egyik szponzor – elkapja a pillantásomat, bólint, és a nevemet
mormogva oda köszön nekem.
Halvány mosollyal az arcomon viszonzom a bólintást, tudva,
hogy bármennyire is szeretném megtépni Tawnyt itt és most,
nem rendezhetek jelenetet és követhetem el ezt az önmagam
ellen irányuló szakmai öngyilkosságot. Tawny egyre szélesedő,
gúnyos mosolya és a szájában ide-oda járó nyelve azt sugallja,
hogy ezzel ő is pontosan tisztában van.
– Mi az? – kérdezi, és tetőtől talpig végigmér. – Végre kész
vagy megbocsátani Colton botlásait? – Felvonja a szemöldökét,
és a megvetésnél jóval több süt a szeméből. Nem kerüli el a
figyelmemet, hogy többes számot használt, „botlásait”
mondott. Tawnyra meredek, és rengeteg minden fut át az
agyamon, amit a fejéhez szeretnék vágni. Szó szerint ökölbe kell
szorítanom a kezemet, nehogy pofán vágjam. Annyira elszorul
a torkom a haragtól, hogy egy szót sem tudok kinyögni. Az
érzések és az érzelmek eluralkodnak rajtam, de nem bírok
megszólalni.
– Tényleg azt hitted, te butus, hogy majd a kedvedért
megváltozik? Talán meg kellene kérdezned tőle, mivel, akarom
mondani, kivel foglalta le magát az elmúlt pár hétben. –
Nevetés hagyja el botoxszal felturbózott száját, ahogy tesz egy
lépést felém. – Sem Raquel, sem Cassie, sem... – felvonja a
szemöldökét, jelezve, hogy magára céloz – én nem unatkoztunk
a távollétedben.
A szavai először hidegzuhanyként érnek, aztán elönt a harag,
 – Menj a picsába. Tawny! – préselem ki magamból, és én is
teszek feléje egy lépése, belegázolva a személyes terébe. A
kezem remeg. A vér elönti az agyamat. Egy laza beszólással
elérte, hogy haragot és kétségbeesést érezzek a Coltonnal való
kibékülés reménye helyett. Mégis mire számítottam? Elvégre
Tawny volt az, aki megfosztott a reménytől.
Elegem van. Rohadtul elegem van. Épp most, amikor
összeszedtem magam, hogy elhiggyem, én vagyok a rossz, és
magamat okoltam a mérhetetlen fájdalomért, akkor pofán vág
az igazság. Minden reményem darabokra hullik.
– Tudod, mit? – kérdezem gúnyosan. Legszívesebben
felkenném a falra, és megszorongatnám a torkát. – Többé nem
érdekel, hogy kié lesz Colton, de gondoskodni fogok róla, hogy
te ne tehesd rá a kezed!
Gúnyos vihogása arról árulkodik, hogy a fenyegetésem
hidegen hagyja.
– Hát, most biztosan meglepődsz, cukorfalat, de elcseszted a
dolgot, mert megkaptam Coltont egész estére. – Vigyorogva
kacsint, majd hátat fordít, és távozik. Csak állok ott, a távolodó
Tawnyt figyelve, és alig győzöm feldolgozni a száguldozó
gondolataimat.
Szóval Colton más nőkkel is lefeküdt? Egész idő alatt, amíg
megpróbált engem visszaédesgetni magához, az exeit
kefélgette? Eszembe jut, mit mondott Teagan a gálán. Mekkora
hülye vagyok! Elhittem Coltonnak, hogy vissza akar kapni.
Hogy hajlandó miattam megváltozni.
A csúnya, gonosz farkas tényleg átverte a kis Piroskát.
Haragként tetőznek bennem ezek a túlságosan ismerős
érzések. Korábban elfutottam és elrejtőztem volna, de most –
itt és most – ki akarom tölteni a dühömet Coltonon. Szabadjára
engedni a dühömet, és az arcába vágni, mit gondolok. És habár
sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre, mégis nagy ívben
leszarom, mert mielőtt észbe kapnék, már be is lépek a
bálterem ajtaján.
Küldetésem van.
Belépve látom, hogy a terem zsúfolásig megtelt
támogatókkal, mivel a parti a ma este egyik kiemelt eseménye.
Coltont keresve pásztázom a tömeget. Nem nehéz
rábukkannom, mert úgy tűnik, hogy a testem a helyszíntől
függetlenül mindig tudja, hol tartózkodik, és a terem távolabbi
sarkában kialakult kisebbfajta tömeg is igazolja, hogy a
bizsergető érzés nem tévedett.
És nagyon szeretném, ha ez a bizsergető érzés zárlatot kapna
és elhalna, mert elegem van. Kibaszottul elegem van.
Zakatoló szívvel átvágok a termen, miközben megállapítom,
hogy a jelek szerint a mai este dress code-ja a mély dekoltázs, a
kivillanó láb és a testhez simuló ruha. Hallom, hogy a
tömegben kirobban Colton nevetése, mire a gyomrom
felkavarodik, és köröznöm kell néhányat a vállammal.
Esküszöm, hogy ahogy közeledek a csoporthoz,
automatikusan szétnyílik előttem az embertömeg, hogy
ráirányítsák a figyelmemet az előttem kibontakozó jelenetre.
Colton olyan nők gyűrűjében áll, akik szemmel láthatóan
boldogan tettek eleget a dress code-nak. Sugárzik róla a
nyugalom. Egyértelmű, hogy ő áll a kis kör figyelmének
középpontjában. Lazán átkarolja a mellette két oldalon álló
nőket, és az egyik kezében egy üres konyakos poharat tart.
Van valami fura a mosolyában. A tekintete komor. Valahogy
nem teljes a kép, vagy talán csak ez Colton bevált stílusa a
nyilvánosság előtt. Vagy – a háta mögött lévő asztalon sorakozó
üres poharakból ítélve – részeg.
Kissé távolabb megállok, és figyelem az ösztrogén és az
elszántság együttes megnyilvánulását, miközben a haragom
egyre nő, és épp, amikor megindulnék az édeshármas felé,
Colton felnéz, és a tekintetünk összekapcsolódik. Valamilyen
meg nem nevezhető érzelmet látok benne, de tovatűnik, mielőtt
meg tudnám fejteni. Teszek egy lépést előre, mire egy apró,
halvány mosoly jelenik meg Colton szája sarkában. És ekkor
Colton szándékos, elnyújtott lassúsággal lehajol a jobb oldalán
lévő szőkéhez, és a szemét továbbra is rajtam tartva
megcsókolja. Nem szájon puszilja. Konkrétan lesmárolja.
Miközben zöld szemével fogva tart.
Azt hiszem, az állam is leesik a csodálkozástól. Talán alig
hallhatóan felsikkantok. Tudatában vagyok, hogy az összes vér
kiszáll a fejemből, és ismét megindul a vérkeringésem.
– Rohadt szemétláda! – közlöm fogcsikorgatva, de olyan
halkan, hogy biztosra veszem, hogy senki sem hallotta meg.
Hátat fordítok Coltonnak, és kimenekülök a teremből. Az
imént látott kép beleég az agyamba. A ribanc arca eltűnik,
helyette Tawny jelenik meg. Aztán Raquel. Végül arctalan,
névtelen lányok, akiknek a nevét Tawny vágta a képembe.
Elrohanok egy pincér mellett, azzal sem törődve, hogy nagy
igyekezetemben majdnem kiverem a tálcát a kezéből,
átverekszem magam a legközelebbi kijárat felé.
Könnyek égetik a torkomat, de a bennem tomboló harag
semlegesíti őket. Annyira dühös vagyok, és annyira
megbántott, hogy fogalmam sincs, mit tegyek. Az egyik üres
terem felé veszem az irányt, de rájövök, hogy nem ott van a
kijárat.
Hisztérikusan felnevetek, ahogy a rohadt hangszórókból
szóló dal eljut a tudatomig. Megpróbálok megnyugodni, és
másik kijáratot keresni, csak ne kelljen visszamennem a
bálterembe. Slow Dancing in a Burning Room. Lassú tánc egy
lángokban álló szobában. Telitalálat ez a kurva dal ebben a
pillanatban.
Levegő után kapkodva megtámaszkodok a folyosón álló
egyik asztalon. Felfordul a gyomrom, amikor felidézem, hogyan
csókolta meg Colton azt a ribancot. Nyilvánosan, a szemem
láttára. Mégis mi a fenét keresek itt? Megpróbálok békét kötni?
Rá sem ismerek arra a nőre, akivé váltam. Tényleg hajlandó
vagyok sutba dobni a saját erkölcsi elveimet Colton kedvéért?
Hallom, hogy nyílik mögöttem az ajtó. Megpróbálok
kiegyenesedni és letörölni a könnyeimet.
– Rylee...
Coltonra sandítok. Rohadtul elegem van belőle. Még
hányszor fogok önként fejest ugrani a fájdalomba, amíg végre
tanulok a saját ostobaságomból?
– Tűnj el, Colton! Hagyj békén!
– Rylee, nem gondoltam komolyan.
Megfordulok. Colton pár lépésre áll tőlem, zsebre dugott
kézzel, beesett vállal. A tekintetéből süt a megbánás, de ezúttal
nem dőlök be neki. Keresztbe teszem a karom a mellkasom
előtt, mintha így akarnám megóvni a szívemet.
– Rohadj meg! Ahhoz képest, hogy eddig loholtál utánam,
elég gyorsan túlléptél rajtam, Ace! Most már határozottan illik
rád ez a név.
A tekintete az enyémet kutatja, a szeme kérdőn megcsillan a
megjegyzésem miatt, de nem kérdez semmit, mert látja, hogy a
haragtól hol ökölbe szorul a kezem, hol elernyed.
– Ez nem az, amire gondolsz, Rylee.
– Rohadtul unom már, hogy folyton ezt szajkózod. Még
hogy nem az, amire gondolok! – jelentem ki emelt hangon. –
Épp most néztem végig. ahogy ledugod a nyelved egy kurva
torkán, és te azt mondod, hogy ez nem az, amire gondolok? –
Vajon mennyire tart engem ostobának Colton? Kitör belőlem a
nevetés, az egész testemet rázza. Szinte hisztérikus, mivel a nap
folyamán tapasztalt ellentmondó érzelmekkel már nem vagyok
képes megbirkózni. – Ja, várjunk csak! Ezzel a kurvával nem
úgy gondoltad, de az összes többi nagy csöcsű ribanc esetében,
akiket megbasztál, miközben megpróbáltál visszaszerezni
engem, igen? És közben úgy tettél, mintha engem akarnál. Csak
egy dolgot árulj el, Ace... Legalább jót nevettél rajtam?
Colton megragadja a felkaromat, ujjai a húsomba vájnak.
Annyira erős a szorítása, hogy amikor megpróbálom lerázni
magamról a kezét, nem sikerül.
– Mi a jó büdös francról beszélsz – kérdezi lassan, tagoltan.
– Ki...?
– Raquel. Tawny. Ki még, Ace? Cassie? Megadták, amire
szükséged volt? Türelmesen térdeltek előtted, és csókolgatták a
lábadat, ahogy egy jó kislányhoz illik? Vegyék el, amit
felkínálsz nekik, amúgy meg kussoljanak? Te küldözgettél
nekem virágokat két csaj megkefélése között?
Colton ujjai most már olyan erősén szorítanak, hogy attól
tartok, holnap látszódni fog a nyoma. A szemét nem veszi le
rólam.
– Elmagyaráznád, hogy...
– Nem tartozom neked magyarázattal! – Kirántom a karom
a szorításából. – Gondoltam, lejövök, megkereslek, hogy
hozzuk rendbe a dolgainkat. Hogy bocsánatot kérjek, amiért
makacs voltam. Hogy megmondjam, hogy hiszek neked. –
Csalódottan csóválom a fejem. Elindulok, de pár lépés után
visszafordulok. A sértettség átjárja minden porcikámat. – Egy
dolgot árulj el... Azt mondtad, nem kurvák, de Tawny tőled
kapja a fizetését, igaz? – kérdezem felvont szemöldökkel.
Colton arckifejezése azt sugallja, hogy értette a célzást.
 – Nekem dolgozik. – Egyik kezével a hajába túr. – Azért
fizetem, mert elvégzi a munkáját. Nem rúghatom ki csak azért,
mert te nem kedv...
– De. De igen! – üvöltöm. – És nem csak arról van szó, hogy
nem kedvelem. Rettenetesen gyűlölöm. Lefeküdtél vele,
Colton. Megkefélted! Szerintem elég egyértelmű, hogy kit
választottál. Nem gondolod?
– Rylee...
– Tudod, mit, Colton? Hányingerem van tőled. Bíznom
kellett volna a megérzéseimben már az első találkozásunkkor.
Te tényleg nem vagy más, csak egy dzsigoló.
Állok, és törölgetem a szememből ömlő könnyeket. Észre
sem vettem, hogy sírok. Colton arcán sztoikus nyugalom, a
tekintete acélos. Amikor megszólal, a hangja halk és
rendíthetetlen.
– Nos, ha már ezzel vádolsz, és elveszítem azt a nőt, akit
választottam, mert félreérti a helyzetet, és teljességgel fafejű,
akkor talán eleget is tehetek a vádaknak.
A szavai hallatán megdermedek. Annyira gúnyos. Annyira
vádló. Amikor a pillantásunk találkozik, elakad a lélegzetem,
aztán becsukom a szám, és veszek egy mély levegőt, ahogy
felfogom a szavai értelmét. A világomra sötétség borul, de
ennek ellenére kristálytiszta megvilágosodás veszi át a zavar
helyét. Ez az első alkalom, hogy Colton nem tagadja, hogy
lefeküdt Tawnyval. Nem vallotta be – eddig ez még nem
hangzott el a szájából –, de nem is tagadta. Sajgó mellkassal
próbálok levegőhöz jutni és gondolkozni, de Colton folytatja a
mondandóját. Már amúgy is törött szívem több millió apró
szilánkra hullik szét.
– Így szoktam megbirkózni a fájdalommal, Rylee. Nem
vagyok büszke rá, de nőkbe fojtom a bánatom. Elveszek
bennük, hogy kizárjak minden mást. – Egy pillanatra lehajtja a
fejét, miközben az agyam megpróbálja feldolgozni a szavai
okozta sokkot.
Éppen most árult el nekem két dolgot, és nem tudom
biztosan, hogy összezavarodott agyam melyikre összpontosít. A
vallomása eszembe juttatja a pár héttel korábbi egyik
megjegyzését. Amit a házamban mondott aznap reggel, miután
először lefeküdtünk egymással: hogy a rengeteg problémája
miatt rettenetesen vágyik a túlzott testiségre és érzékiségre,
annak élvezetére, ahogy a bőr a bőrhöz ér. De miért? És mikor
jön el az a pont, amikor ez a kényelmes kifogás ostobaságként
hangzik egy olyan playboy szájából, aki a saját hazugságai
csapdájában vergődik? Ideális módszer egy olyan férfinak, aki
mindig megkapja, amit akar, annak érdekében, hogy megkapja,
amit akar. Szeretem Colton sérült énjét, de többé nem tűröm a
hazugságokat.
– Nemrég azt mondtad nekem, hogy köztünk mindennek
vége. Akkor kimondom én elsőnek, hogy ezt elcsesztük, de úgy
birkózom meg a helyzettel, ahogy tudok – mondja.
Az arcát fürkészve olyan mélyen a lelkébe látok, hogy
megijeszt. Látom a fájdalmat a szemében. Hallom a
bizonytalanságot és a leplezetlen szégyent a vallomásában.
Tényleg ezt akarom? Egy olyan férfit, aki máshoz rohan,
ahányszor csak vitatkozunk, vagy megrémiszti a kapcsolatunk?
Aki egy másik nő segítségével csökkenti a fájdalmát. Az isten
verje meg, nem azt mondtam Coltonnak, hogy hozzá akarok
menni, és gyerekeket akarok – bár tudom, hogy ő ellenzi –,
hanem azt, hogy szeretem.
– Szóval azt akarod mondani, hogy annyira fontos vagyok
számodra, hogy meg kell kefélned valami névtelen libát ahhoz,
hogy el tudj felejteni? – A fejemet ingatom. – Ha újrakezdjük,
és bármikor rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor megint
rohansz Tawnyhoz vagy bármelyik másik önként
jelentkezőhöz? Jézusom, te aztán tudod, hogyan alapozz meg
egy kapcsolatot. – Colton megpróbál közbevágni, de feltartom
a kezem, hogy elhallgattassam. – Colton... – Felsóhajtok. –
Egyértelmű, hogy nagy ostobaság volt idejönnöm, hogy
kibéküljek veled. Minél többet beszélsz, annál inkább kezdek
ráébredni, hogy egyáltalán nem ismerlek.
– Nálad jobban senki sem ismer! – kiáltja, és tesz egy lépést
felém, míg én egyet hátra. – Sosem kellett magyarázkodnom
senkinek. .. Nem vagyok jó ebben.
– Hát ebben egyetértünk – vágok vissza.
– Tűnjünk el innen, és beszéljük meg!
– Colton? – Egy érzéki női hang szólítja meg a vállam mögül.
A testem megfeszül a hang hallatán, Colton arca pedig
elfehéredik.
– Kifelé! – ripakodik rá a nőre összeszorított fogakkal.
Ellazítom az állkapcsom, és veszek egy mély levegőt.
– A beszélgetést túlértékelik. Ráadásul egyértelmű, hogy
találtál valakit, aki feledteti veled a bánatod. – A mögöttem lévő
ajtó felé intek a fejemmel. – Tudod, mit? Azt hiszem, itt az
ideje, hogy ezt én is kipróbáljam – vonok vállat. – Meglátom,
hogy ha találok egy pasit ma éjszakára, akkor az mindent
megold-e, mert úgy tűnik, hogy szerinted igen.
– Ne! – Az arcára kiülő fájdalmas kétségbeesés elszomorít,
de most már rohadtul nem érdekel semmi. Nem érzek semmit.
Teljesen érzéketlen vagyok.
– Miért ne? Amit szabad Jupiternek, nem szabad a
kisökörnek? – kérdezem, egy újabb közmondással gyarapítva a
képzeletbeli gyűjteményt, miközben Colton engem néz. Vetek
rá még egy utolsó pillantást. – Jó szórakozást a koktélpartin,
Ace!
 37. FEJEZET

EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG TŰNŐ IDEIG BOLYONGOK

CÉLTALANUL a hotel területén. Végignézem a naplementét,
ahogy az utolsó napsugár eltűnésével beköszönt a sötétség, ami
illik a lelkemben kavargó komor érzelmekhez. Úrrá lesz rajtam
a szomorúság, de ez nem újdonság számomra az elmúlt pár hét
után. Azt hiszem, ez most rosszabb, mivel elhitettem
magammal, hogy amikor beszélek Coltonnal, tisztázzuk majd,
miért borultam ki, és kibékülünk. Sose gondoltam volna, hogy
idióta játékokat fog játszani, hogy szándékosan további
fájdalmat okozzon, és pattanásig feszítse a húrt.
Újra és újra felidézem magamban a vallomását. Ahogy
elismerte, hogy a nőkbe fojtja a bánatát. Egyrészt a vallomása
miatt egy kicsit jobban értem őt, másrészt pedig rájövök, hogy
semmit sem tudok a múltjáról, és hogy mi tette őt azzá, aki.
Vagy annyira tagadásban él, hogy észre sem veszi, hogy a
kifogások, amikkel a tetteit igazolja, megbocsáthatatlanok, vagy
hozzászokott ahhoz, hogy megússza a kérdőre vonást.
Ahogy leülök az egyik padra a hotel számtalan kertjének
egyikében, megcsörren a telefonom. A kijelzőre nézek,
vívódom, hogy felvegyem-e, de tudom, hogy talán ő az egyetlen
ember, aki segíthet abban, hogy tisztán lássak.
– Szia, Had! – köszöntöm a lehető leglazábbra véve a
hangszínemet.
 – Mi történt? – Aggódó hangja tisztán és hangosan cseng a
vonal másik végén. Azt hiszem, nem sikerült átvernem.
Kitör belőlem a sírás. Nem bírom abbahagyni. Amikor végül
elapadnak a könnyeim, elmesélem neki az este történéseit,
majd Haddie így szól:
– Életemben nem hallottam még ekkora bődületes
ostobaságot.
Tessék?
– Hogy mondod?
– Először is, Tawny. Csak egy féltékeny ribanc, aki
megpróbált felidegesíteni téged, és sikerült neki.
– Tök mindegy... – Kifújom az orrom, oda se bagózva
Haddie megjegyzésére.
– De most komolyan, Ry... Az a nő a picsaság
mintapéldánya. Ha nem lehet az övé a pasi, akkor kételyt
ébreszt abban a nőben, akit a pasi akar, azért, hogy
megszerezhesse magának a fickót. – Hangosan felsóhajt. –
Nem vagyok büszke, hogy ezt mondom, de én már csináltam
ilyet korábban.
– Komolyan? – Kezdem megérteni, mire akar kilyukadni.
– Rylee... Olyan okos vagy, de néha mégis annyira buta!
– Ez az, sértegess csak te is, Had!
– Ne haragudj, de ez az igazság. Annyira el vagy merülve a
saját világodban, hogy nem tudod kívülről nézni a dolgot. Ha
Colton kefélgetni akart volna, akkor miért lohol a nyomodban
kitartóan? A pasi totálisan beléd van zúgva, Ry. Tawny egyike
azoknak az ördögien gonosz ribancoknak, akik majd egyszer
megkapják, ami jár nekik. Remélem, hogy a karmája előbb vagy
utóbb seggbe rúgja azt a picsát.
Kezdem felfogni, amit Haddie mond. Mégis mikor vált a
randizás ennyire bonyolulttá? Akkor, amikor a
randipartneredről kiderült, hogy megéri küzdeni érte.
– Értem, amit mondasz, Haddie, de akkor mi van a ma
estével? A csókkal. Colton... megcsalt. – Az utolsó szót már csak
surrogom.
– Valóban így történt? – kérdezi. A mondat a levegőben lóg.
– A kurva életbe, Haddie, ezzel nem sokat segítesz! –
Szorosan lehunyom a szemem, és megszorítom az
orrnyergemet.
– Nem én vagyok ott, Ry. Nem mondhatom meg, mit tegyél
– mit érezz –, csak annyit, hogy használd az ösztöneidet! –
Felsóhajt. – A nők alattomos szukák, a férfiak pedig szarkeverő
szemétládák. Csak el kell döntened, hogy kiben bízol inkább.
– Basszus! – hördülök fel, és kevésbé érzem magam
eltökéltnek, mint a beszélgetésünk kezdetén.
– Szeretlek, Ry.
– Én is Had.
Leteszem, aztán még egy kicsit sétálok a golfpálya mellett.
Haddie megjegyzései járnak a fejemben, és az, hogy nem adott
egyértelmű tanácsot. A szálloda területén bolyongok, és
megpróbálom rávenni magam, hogy ne gondolkodjak, de nem
sikerül. Amikor elhaladok az egyik bár mellett, tőlem szokatlan
módon azon kapom magam, hogy bemegyek, és leülök a
bárpulthoz. Nincsenek túl sokan, de kevesen sem. A bárpultnál
és az asztaloknál szponzorok ülnek, néhányan egyedül, van, aki
párban.
Csak akkor veszem észre, hogy mennyire fáj a lábam a magas
sarkú cipőben való céltalan kóborlástól, amikor leülök. A falon
lévő órára pillantva meglepetten állapítom meg, hogy két órán
keresztül bóklásztam.
Hátradőlök a széken, és fejcsóválva emlékszem a nap
eseményeire, amelyeknek emléke egy robogó tehervonat
sebességével rohan meg. Rendelek egy italt, és nagyot
kortyolok a szívószálon keresztül, miközben a tekintetem a
tőlem jobbra eső sarokban álló tévére téved. Természetesen a
csatornán futó műsorban a holnapi futammal foglalkoznak,
hiszen az egész város a száguldó cirkusz lázában ég.
Legnagyobb szerencsétlenségemre a műsor meghívott vendégei
pont Coltonról beszélgetnek, és a múlt évi kiemelkedő
pillanatairól. A tizenhármas autót különböző helyszíneken
mutatják a képernyőn. Esküszöm, bárhova megyek, ez a pasi
mindenhol utolér.
Ösztönösen előrehajolok, ahogy meghallom, hogy a
műsorvezetők Colton nevét említik.
– Nos, Leigh, úgy tűnik, hogy Donavan lángra lobbantja a
pályát a héten – jegyzi meg a műsorvezető. – Nagyon
elszántnak tűnik, szinte alig lassít a kanyarokban a
szabadedzéseken.
– Határozottan látszik, hogy a szezonon kívüli időszakban
tovább csiszolta a képességeit. De felmerül a kérdés, hogy nem
hajtja-e kissé túl magát. Kissé agresszívnek tűnő taktikát
választott a holnapi futamra – jegyzi meg a másik műsorvezető.
– Talán túl sokat kockáztat. Pontosan úgy vezet, mint egy
megbántott szerelmes, sértetten és dühösen. – A másik
műsorvezető felnevet, én pedig a plafonra emelem a tekintetem
a megjegyzése hallatán.
– Ha úgy veszi a köröket holnap, mint ma, akkor várhatóan
rekordot állít fel a pályán.
A képernyőn felvillan Colton arca, majd folytatják az
emlékezetes jelenetei felidézését. Ludacris The Rest of My Life
című dala szól a háttérben a Coltonról összeállított
szabadedzéses felvételeken, én pedig a fejemet ingatom, mert a
dal telitalálat. Mintha Coltonról írták volna.
 Hangosan felsóhajtok, és ismét kortyolok az italomból.
Elfordítom a szemem a tévéről, holott a képernyőn látható arc
vonzza a tekintetem.
– Hosszú volt a nap?
A bal oldalamon megszólaló férfias hang tulajdonosa felé
fordulok. Nincs hangulatom a társasághoz, de amikor
meglátom az együttérzéssel teli csokoládébarna szempárt és
annak viszonylag jóképű tulajdonosát, tudom, hogy nem
lehetek udvariatlan.
– Valahogy úgy – mormogom halvány mosollyal, majd ismét
az italomra összpontosítok, mert egyedül akarok maradni.
Idegesen tépkedni kezdem a szalvétámat. – Még egyet, legyen
szíves! – szólok oda az előttem elhaladó pultos lánynak.
– Hadd hívjam meg! – ajánlja fel a mellettem ülő férfi.
Ismét ránézek.
– Erre semmi szükség.
– Kérem, ragaszkodom hozzá! – A pultos lányhoz fordul, és
odacsúsztatja neki a kártyáját, jelezve, hogy számlát akar
nyitni, amitől kissé zavarba jövök, mert nem tervezem, hogy
olyan sokáig maradok, hogy listát kelljen vezetni az
alkoholfogyasztásomról.
Ismét a férfira meredek. Szemügyre veszem frissen borotvált
arcát és fess külsejét, de aztán a tekintetem ismét a szemére
téved. Csak kedvességet látok benne.
– Köszönöm! – vonok vállat.
– Parker – mondja, felém nyújtva a kezét.
– Rylee – felelem, és megrázom a kezét.
– Munka vagy kikapcsolódás?
Lágyan felnevetek.
– Munka. És maga?
– Egy kicsit mindkettő. Nagyon várom a holnapi futamot.
 – Pff. – Csak ennyit tudok mondani, miközben ismét arra
összpontosítok, hogy apró darabokra tépjem a szalvétámat.
Tudom, hogy bunkó vagyok, de tényleg nincs kedvem
bájcsevegni olyasvalakivel, aki többet akar egy italnál és
fecserészésnél a bárban. – Sajnálom – kérek elnézést. – Nem
vagyok valami szórakoztató társaság.
– Semmi gond – feleli megértően. – Bárki is az illető...
Szerencsés fickó.
Ránézek.
– Ennyire látszik?
– Én is jártam már hasonló cipőben. – Elneveti magát, és
nagyot kortyol a söréből. – Annyit mondhatok, hogy a pasas
egy idióta, ha hagyja magát harc nélkül kisétálni az életéből.
– Köszönöm! – Átadom magam a beszélgetésnek, és most
először mosolygok őszintén a férfira, mióta szóba elegyedtünk.
– Ejha, ezt nevezem! – bókol. – Gyönyörű mosolya van!
Elpirulva elfordítom a tekintetem, és erőt merítek az
alkoholból.
Egy ideig kellemesen csevegünk mindenféléről, közben a bár
lassan megtelik, az este pedig éjszakába hajlik. Parker egy
ponton közelebb húzódik hozzám a bárszékkel, mert nem
halljuk egymást a megnövekedett zajtól. Könnyen szót lehet
vele érteni, és tudom, hogy egy másik helyen és időben
élvezném a vele való kellemes flörtölést, de a szívemnek most
nincs kedve hozzá, úgyhogy ártatlan kísérletei viszonzatlanok
maradnak.
Ledöntök pár pohárkával, és a bizsergés lassan úrrá lesz a
testemen. Nem elég ahhoz, hogy elnyomja a mai napon átélt
fájdalmat, de épp elég ahhoz, hogy bizonyos időre elfeledkezzek
róla. A figyelmemet a bár nyitott ajtajából beszűrődő hangos
nevetés kelti fel. és amikor felnézek, elakad a lélegzetem, mert
Colton tekintetével találom szembe magam. Egy
szívdobbanásnyi időre egymásra meredünk, majd észreveszem,
hogy összeszűkült szemmel méregeti Parkert és a testbeszédét,
ahogy közelebb hajol hozzám, hogy értsük egymást a zaj
ellenére.
Hallom, hogy Sammy és Beckett megpróbálják túlkiabálni a
zajt, én pedig elhúzódom Parkertől, amikor meghallom Colton
zúgolódását. A hullámzó tömeget pásztázom, és meglátom
Beckettet, aki Colton előtt áll, a kezével Colton mellkasának
támaszkodva, Sammy pedig mögötte, és a vállánál fogva
próbálja visszatartani Coltont, aki egy pillantásra sem méltatja
őket. A tekintete lyukat éget belém. A fogát csikorgatja, az
állkapcsát megfeszíti, a nyakán kidudorodnak az erek.
Parkerre nézek, aki hallotta ugyan az ajtóban történő
felfordulást, de abból a szögből nem lát semmit. A fejét
csóválva rám néz.
– Hadd találgassak! – mondja lemondó nevetéssel. – A
pasas visszajött, hogy harcoljon magáért.
– Valami olyasmi – motyogom.
Ismét kiabálás üti meg a fülemet, és amikor az ajtó felé
pillantok, látom, hogy a szponzorok nagyobb része is észrevette
a kibontakozó káoszt. A hangerő miatt a bámészkodók
többsége elnémul, ezért hallom, ahogy Beckett azt kiáltja:
– Nem, Wood, neked más kötelességeid vannak. – De Colton
kiszabadítja magát a szorításából, és keresztülvág a tömegen,
ami szó nélkül szétnyílik előtte.
Parker is felfigyel a dulakodásra, és amikor meglátja, ki
dübörög felénk, hallom, hogy elakad a lélegzete.
– Ő lenne az? – kérdezi hitetlenkedve, a hangjából felelem és
meglepettség csendül ki. – Az istenverte Colton Donavan?
Jézusom, nekem végem! – nyög fel.
 Leszállok a bárszékről, és védelmezőn eléje állok.
– Ne aggódjon! Tudok bánni vele – jelentem ki
magabiztosan, de amikor meglátom Colton szemében a
zabolátlan haragot, elfog a kétely.
Biztos vagyok benne, hogy a testemet bizsergető, jó pár
elfogyasztott koktél miatt érzek így, de az elmúlt pár nap
eseményei ellenére váratlan izgatottság lesz úrrá rajtam. Mély
húrokat pendít meg bennem nemcsak a Colton arcán
tükröződő harag, hanem az arcán átsuhanó többi érzelem is. És
az a tekintet! Azt üzeni, hogy elege van. Azt üzeni, hogy betör
ide, felkap, átvet a vállán, és elvisz valahova, ahol jól
megleckéztethet. Abban a pár másodpercben, amíg odaér
hozzám – ahogy figyelem, hogy testhez simuló inge alatt
dolgoznak az izmok –, deréktól lefelé az egész testemet elönti a
vágy. Nem nagyon jön be az ősember típus, de komolyan
mondom, ez a pasi aztán tudja, hogyan érje el, hogy egy nő
eszeveszetten megkívánja.
Amikor Colton megáll előttem, hideg, számító smaragdzöld
tekintete szó szerint mozdulatlanná dermeszt, de az agyam
végre visszanyeri az uralmát áruló testem és a libidóm felett.
– Ki a szart próbálsz becserkészni, Rylee? – morogja mély
hangon, mégis jól kihallhatóan a bárban folytatott
beszélgetések alapzajából.
Hallom, hogy Parker nyugtalanul mocorog mögöttem. Rá
sem nézve hátra nyúlok, és a térdét megpaskolva jelzem, hogy
ura vagyok a helyzetnek.
– Szerintem ez nem tartozik rád – vetem oda foghegyről. Az
alkohol erőt önt belém, holott egyáltalán nem érzem magam
bátornak.
Számítok rá, hogy Colton megragadja a karomat, ezért tudok
kitérni előle. Egymásra meredünk, és ugyanazon okok miatt
forr bennünk az indulat. Látom, hogy Beckett aggódó
tekintettel közeledik felénk, Sammy szorosan a nyomában.
– Nem szeretem, ha szórakoznak velem, Rylee. Ezt többször
nem mondom el.
– Valóban? – nevetek fel undorodva. – De ha te szórakozol
másokkal, az rendben van?
Hozzám hajol. Az arca pár centiméterre van az enyémtől,
ezért érzem az enyémmel összekeveredő alkoholos leheletét az
arcomon.
– Miért nem szólsz a kispajtásodnak, hogy addig húzzon el
innen, amíg teheti?
Tudom, hogy mivel mindketten ittunk, ezért itt és most
kellene befejeznünk ezt a színjátékot, mielőtt túl késő lenne.
Faképnél kellene hagynom Coltont, de a józan eszem
szabadságra ment, őrült dühöt és megvetést hagyva maga után.
Minden erőmmel Colton mellkasának feszülök, hogy eltoljam
az arcomból, de megragadja a karomat, és azzal a lendülettel
magához ránt.
– Arrogáns, cinikus és egocentrikus vagy! – kiáltok rá
megtörten, akaratlanul is elárulva a beceneve megfejtését, de
tudom, hogy Coltonnak nem tűnt fel. Nekitámadok, és a jelenet
még több kéretlen tekintetet vonz. A mellkasunk dühösen
emelkedik és süllyed, zihálva lélegzünk, az állkapcsunk feszes a
csalódottságtól.
– Mégis mi a fenét akarsz bebizonyítani? – sziszegi.
– Csak tesztelem a teóriádat – hazudom.
– A teóriámat?
– Ja – vágok vissza. – Hogy az segít, ha valaki másba fojtom
a bánatom.
– És hogy megy? – érdeklődik gúnyosan.
– Nem tudom. Lazán vállat vonok, majd hátranyúlok, és
megragadom Parker kezét. Tudom, hogy nem kellene még
jobban belerángatnom ebbe. Hogy nagyon önző tőlem, hogy
kihasználom, de Coltontól néha teljesen elvesztem a józan
eszem. – Majd elmesélem holnap reggel – közlöm felvont
szemöldökkel, és lépek egyet, hogy elmenjek mellette.
– Ne merészelj faképnél hagyni, Rylee!
– Mióta lefeküdtél azzal a nőszeméllyel, nincs jogod
megmondani nekem, hogy mit tegyek! – közlöm epésen. –
Egyszer azt mondtad, szereted a seggem... Hát, akkor élvezd ki
a látványt, mert ez lesz az utolsó alkalom, hogy láthatod.
Pillanatokon belül olyan sok minden történik, hogy úgy
érzem, mintha megállt volna az idő. Colton Parkerre veti
magát, és megrántja, így a kezünk elválik egymástól. Abban a
tizedmásodpercben gyűlölöm magam, amiért Parkert is
belekevertem ebbe az őrületbe. Amikor észreveszem, hogy
Colton hátralendíti a kezét, hogy behúzzon neki egyet, a
tekintetemmel próbálok üzenni Parkernek. Mielőtt Colton ökle
lesújtana, Sammy ráveti magát Coltonra, hogy
megakadályozza. Én Coltonra kiáltok, és válogatás nélkül
vagdosom a fejéhez a sértéseket. Érzem, hogy valaki átkarolja a
vállamat, és próbálom lerázni, de hiába. Odafordítom a fejem,
és látom, hogy Beckett az. Figyelmeztető pillantást vet rám, és
erőszakkal kivezet a bárból.
 38. FEJEZET

MIRE ELÉRJÜK A LIFTET, AZ ADRENALINLÖKET ALÁBBHAGY, és

a maradék alkohol is elveszíti a hatását. Egész testemben
reszketni kezdek. Eluralkodnak rajtam az érzelmek. Döbbenten
állapítom meg, hogy teljesen kivetkőztem önmagamból
nyilvánosan, és hogy rá sem ismerek erre a nőre. Belekevertem
egy ártatlan pasit, aki nem érdemelte meg, hogy Colton
dühében rávesse magát a semmiért. Úgy érzem, mintha épp
most léptem volna ki a Nem átlagos feleségek egyik
jelenetéből, és én lennék a nap látványossága.
A térdem megadja magát, ahogy összeroskadok az aznapi
huzavona – Colton az enyém, nem az enyém, akarom őt – súlya
alatt.
– Szedd össze magad! – szól rám Becks, és szorosan átöleli a
derekamat a karjával, nehogy a földre csússzak. Követem,
ahogy kivonszol magával a liftből a szobám felé. Legbelül
érzéketlen vagyok a megbántottságtól és a zavartól.
Felpillantok rá, de ő a fejét csóválja, és olyan halkan szólal meg,
hogy azt hiszem, magában beszél.
– Jézus isten, Rylee! Szándékosan hergeled Coltont? Mert ha
igen, akkor baromi jól csinálod!
Amikor odaérünk a szobámhoz, kinyújtja a kezét, én pedig
megkeresem és átadom neki az ajtókártyát. Kinyitja, és kitárja
előttem az ajtót, majd a kezét a derekamra téve betol maga
előtt.
Rögtön a bőröndömhöz lépek. Lekapkodom a ruháimat a
vállfákról, és bedobálom őket és a kezem ügyébe akadó
dolgokat a bőröndbe, miközben hisztérikusan zokogok.
– Nana! Szó sem lehet róla! Nem merészeld, Rylee! – kiáltja
Beckett a hátam mögül, amikor meglátja, mit csinálok. Rá se
hederítek, csak folytatom a dobálást, a pakolást, a
gyömöszölést. Beckett folyamatosan tiltakozik. Felkiáltok,
amikor a karjával megragad hátulról, és leszorít, hogy
megpróbálja lenyugtatni túlhajszolt idegrendszeremet.
Ügyetlenül átölelve tart, mint egy hisztis gyereket, akinek
megnyugtatásra van szüksége. A karjában összeomlok,
megadom magam a könnyeknek és a fájdalomnak. És annak,
ami sosem jön el.
– Azt hittem, hogy megpróbáljátok megoldani a helyzetet.
Hogy képesek vagytok megoldani. Külön-külön mindketten
szerencsétlenek vagytok.
– És akkor is, amikor együtt vagyunk – suttogom. Beckett
nem látja, de könnyek lepik el a szemem, ahogy a fejemet
ingatom. – Becks, Coltonnak koncentrálnia kell! Én... ez... Ez a
figyelemelterelés most nem hiányzik neki.
– Kurvára a számból vetted ki a szót... De mit jelentsen ez az
egész, Rylee?
Letörlök egy könnycseppet az arcomról a kézfejemmel.
– Nem tudom... Úgy érzem, hogy többé semmit sem tudok...
Szükségem van a három lépés távolságra Coltontól, hogy
megértsem.
– És aztán? Összepakolsz, és szó nélkül itt hagyod Coltont?
Elosonsz? – Nagyokat lélegzik, miközben fel alá járkál a
szobiban. – Mert ez sokkal jobb, ugye?
– Beckett... Én nem... – motyogom. – Képtelen vagyok...
Megragadom a bőröndöm fogantyúját, és fel akarom emelni.
Beckett kitépi a kezemből, majd elém lép, megragad a
vállamnál fogva, és erősen megráz.
– Ne merészeld, Rylee! A kurva életbe, ne merészeld! – kiált
rám haragtól izzó hangon. – El akarod hagyni?
– Becks...
– Ne becksezz itt nekem! Bármelyik másik napon a fejedhez
vágnám, hogy éppolyan gyáva, szar alak vagy, mint Colton...
Hogy mindketten annyira átkozottul csökönyösek vagytok,
hogy előbb vágnátok ki a saját nyelveteket, mint hogy
egymással beszéljetek. Nézeteltérés van köztetek? Oké, vettem,
értem. Megesik. – Hangosan felsóhajt. Elenged, aztán pár
lépéssel arrébb megy, de visszafordul, és elém áll. – De azzal,
hogy lelépsz, Rylee, kibaszol a csapatommal, a pilótámmal, a
futammal és a legjobb barátommal. Úgyhogy szedd össze
magad, és tettess a kedvemért! Legalább tettess addig, amíg a
verseny kezdődik! Csak ennyit kérek. Tartozol nekem ennyivel,
Rylee! – Amikor folytatja, a hangja hátborzongatóan nyugodt,
és árad belőle a harag. – Mert ha nem teszed meg a kedvemért,
és ezért Coltonnak baja esik, akkor istenemre mondom, Rylee,
hogy... az a te lelkeden szárad!
Hangosan nyelek egyet, és elképedve meredek Becksre, az
egyszemélyes, lehengerlő hadseregre.
– Nézd, Ry, tudom, hogy ez a könnyebb út számodra... hogy
szó nélkül lelépj... De ha szereted őt... Ha valaha is szeretted...
Akkor megteszed ezt értem. Ha itt hagyod, az túl veszélyes...
Nem engedhetem, hogy Colton több mint háromszáz kilométer
per órás sebességgel száguldjon holnap, miközben a gondolatai
körülötted forognak, ezért elmerül a saját kis világában,
ahelyett, hogy az istenverte pályára összpontosítana. – Ezzel
megragadja a bőröndömet, és visszateszi a helyére.
 Könnyektől homályos szemmel és sajgó szívvel figyelem.
Mindenben tökéletesen igaza van, mégsem tudom, hogy van-e
annyi erőm, hogy megjátsszam magam. Hogy úgy tegyek,
mintha érzéketlen lennék, holott Colton látványától elakad a
lélegzetem, és vadul ver a szívem. Folyamatosan marcangoljuk
egymást, és szándékosan fájdalmat okozunk a másiknak.
Fojtottan felkiáltok, mert gyűlölöm azt a nőt, akivé az elmúlt
pár napban váltam. Utálom Coltont. Azt kívánom, bár ismét
fásult lennék, holott átkozottul jó volt újra érezni. De ha Colton
nem lehet az enyém – az én gyönyörű, sebzett férfim –, akkor
inkább az érzéketlenséget választom, mint hogy ebben a
végtelen fájdalomörvényben éljem az életem.
Beckett látja, hogy mindjárt eluralkodik rajtam a hisztéria.
Végignézi, ahogy ráébredek arra, hogy tényleg mennyire
szeretem Coltont, és ez milyen pusztulással jár a jövőmre
nézve, mire azt motyogja:
– Szarházi! – Látszik rajta, hogy kimerítette az, hogy neki
kellett megbirkóznia a kiborulásommal, de aztán nyugodtan
odajön hozzám az ágyhoz, és a vállamnál fogva lenyom rá. – Ülj
le! – parancsolja.
Leguggol elém, úgy, ahogy egy szülő a gyerekéhez, és ekkor
rádöbbenek, hogy valójában mennyire rendes ember Beckett. A
kezét a térdemre teszi, majd határozottan és egyenesen a
szemembe néz.
– Colton elcseszte, mi? – A torkomat fojtogató érzelmek
miatt csak egy bólintásra futja. – De te még mindig szereted,
igaz?
A testem megfeszül a kérdés hallatán. Gondolatban azonnal
rávágom a választ, de tudom, hogy a Colton iránti szerelmem
nem elég, mert valószínűleg úton-útfélen meg fog bántani.
– Becket... Nem tehetem ki magam ennek. – Lehajtom és
megrázom a lejem. Nem kapok levegőt.
– Emlékszel, hogy azt mondtam neked, Colton el fog lökni
téged magától, hogy bebizonyítson valamit? – Bólintok, jelezve,
hogy hallom, amit mond, de szívem szerint egyedül maradnék,
felkapnám az összevissza beledobált cuccaimmal teli
bőröndömet, és sprintelnék a reptérre – és vissza a gondosan
felépített és kiszámítható, Colton nélküli életembe.
Erre a gondolatra minden létező érzelem elhal bennem.
Beckett megszorítja a térdemet, hogy magára vonja a
figyelmemet.
– Rylee, most jött el az az idő. Muszáj tiszta fejjel
gondolkodnod! Verd ki a fejedből az előítéleteidet, és hallgass a
szívedre! De csakis a szívedre, rendben?
– Becks, én erre többé nem vagyok képes...
– Hallgass ide, Ry! Ha tényleg szereted Coltont, akkor
tovább dörömbölsz azon a rohadt acélajtón, amit a szíve köré
épített. Ha tényleg fontos számodra, akkor így teszel. – A fejét
ingatja. – A rohadék nem adja magát könnyen, és szerintem te
vagy az egyetlen, aki képes ledönteni a falakat. – Amikor tátott
szájjal rámeredek, Beckett ismét a fejét csóválja. – Hiszen
mondtam neked, hogy te vagy a mentőöve.
Képtelen vagyok megszólalni. Miközben Beckettet figyelem,
a szavait emésztgetem. Méghogy a mentőöve! Tényleg lehetek
az? Sokkal inkább úgy érzem magam, mint egy súly, ami a
tenger fenekére húz mindkettőnket. És Beckett miért hajtogatja
azt, hogy verjem ki a fejemből az előítéleteimet?
– Nem tehetem. A szerelem nem old meg...
A gondolataimat egy kopogás szakítja félbe. Épp
felpattannék az ágyról, de Beckett a vállamnál fogva lenyom, és
megy, hogy ajtót nyisson. Látom, hogy Sammy betuszkolja
Coltont, majd Beckett bevágja az ajtót.
 Mindazok ellenére, amit Beckett mondott, Colton
látványától elborul az agyam. Amint belép a szobába, felugrok
az ágyról.
– Ilyen nincs! Dobd ki innen ezt az egoista seggfejet! –
kiáltom Beckettnek.
– Hát ez kurva jó, Becks! Mi a szar folyik itt? – kiált vissza
Colton zavartan. A sebtében összedobált bőrönd láttán
felmordul. – Hála istennek! Húzz el innen, kisanyám, de olyan
gyorsan, hogy a lábad se érje a földet!
Teszek Colton felé egy lépést. Annyira átjár a harag, hogy úgy
érzem, mindjárt felrobbanok.
– Ennek itt és most véget vetünk! – Beckett úgy dörren ránk,
mint egy gyerekeit szidó szülő. Mindketten mozdulatlanná
dermedünk, ahogy Beckett felénk fordul. Az arcán kimerültség
tükröződik, a testtartása elszánt. – Nem érdekel, ha be kell
zárjalak benneteket ebbe a kurva szobába, de addig ki nem
teszitek innen a lábatokat, amíg meg nem beszéltétek ezt.
Megértettétek?
Coltonnal egyszerre kezdünk el kiabálni, de Beckett hangja
túlharsogja a miénket.
– Megértettétek?
– Szó sem lehet róla, Becks! Egy másodpercet sem vagyok
hajlandó többet eltölteni egy szobában ezzel a seggfejjel!
– Seggfej? – támad nekem Colton, aki pár centire áll tőlem.
– Igen, seggfej! – erősítem meg gúnyosan.
– Seggfejekről akarsz beszélgetni? Az ilyesfajta játékaidat
tartogasd a bárban felszedett selyemfiúdnak! Ha valaki, ő
megérdemli a címet, cicám.
– Selyemfiú? Ja, mert egy ártatlan ital sokkal rosszabb, mint
a kurvákból álló háremed, igaz? – Meglököm a mellkasát. A
mozdulat egy kissé enyhíti a feszültségemet.
 Colton a szoba másik végébe hátrál, majd nagy sóhajok
közepette visszajön. Úgy érzem, kezdenek összezárulni a falak.
Colton betölti a teret, ezért csak arra vágyom, hogy tűnjön el.
Colton Beckettre néz, majd sötét hajába túr.
– Rohadtul felbasz ez a nő! – kiáltja Beckettnek.
– Te már csak otthon vagy a baszásban, hiszen ez az egész
amiatt robbant ki, mert megkefélted Tawnyt! – ordítom.
Mivel Colton Beckett mellett áll, nem nehéz észrevennem,
hogy Beckett arcára döbbenet ül ki.
– Hogy mi? – motyogja Beckett.
– Micsoda? Nem mesélte neked? – sziszegem Beckettre
nézve, ahogy az emlékek hatására a kezem ökölbe szorul. –
Szerelmet vallottam ennek a seggfejnek, ő pedig abban a
pillanatban olajra lépett. Amikor pár nappal később elmentem
a palisadesi házhoz, Tawny nyitott ajtót. Colton pólójában. Egy
szál pólóban. – Eközben végig Beckettet figyelem, mert
képtelen vagyok rávenni magam, hogy Coltonra nézzek. – Na,
nem mintha Coltonon több ruha lett volna. Nekem azt mondta,
semmi sem történt. De ezt egy kicsit nehéz elhinni a hírneve
miatt. Ja, és a zsebében lévő óvszer miatt.
Befejezem a kirohanásomat. Valamilyen oknál fogva meg
akarom mutatni Beckettnek, hogy mekkora segg a barátja, ha
még nem tudná. Meg akarom értetni vele, hogy miért vagyok
ennyire kiborulva.
De amikor elhallgatok, a várt arckifejezés elmarad. Csak
teljes döbbenetét látok, és amikor Beckett Coltonra néz,
hitetlenkedés veszi át a helyét.
– Ne szórakozzatok már velem!
Most én zavarodok össze.
– Tessék?
Colton felmordul.
 – Hagyd abba, Becks!
– Mi a fene bajod van, ember?
– Figyelmeztetlek, Beckett! Maradj ki ebből! – Colton olyan
szorosan áll Beckett elé, hogy a mellkasuk összeér.
– Igenis rám tartozik, mert ezzel veszélyezteted a
csapatomat és a holnapi futamot... – Beckett a fejét csóválja. –
Mondd el neki! – üvölti.
– Mégis mit? – kérdezem kiabálva, mert fogalmam sincs,
miről beszélnek a maguk pasinyelvén.
– Beckett, olyan, mintha a rohadt falnak beszélnék. Mi
haszna lenne?
Colton szavai eljutnak a fülemig, de nem igazán fogom fel az
értelmüket. Annyira Beckett reakciójára összpontosítok, hogy
nem is hallom őket.
– Ryleenak igaza van. Egy seggfej vagy – mondja Beckett
gúnyosan, hitetlenkedve. – Nem mondod el neki? Jó! Akkor
majd én!
Colton egy másodpercen belül a falhoz préseli Beckettet, a
keze a mellkasának feszül, összeszorított állkapcsa centikre az
övétől. Levegőért kapkodok, ahogy Beckett háta a falnak
ütődik, de észreveszem, hogy nem lepi meg Colton kirohanása.
– Azt mondtam, ejtsd a témát, Becks!
Egy pillanatig egymásra merednek. Tesztoszteron áramlik
köztük két teljesen különböző módon: Colton erővel, Beckett
pusztán a nézésével próbálja térdre kényszeríteni a másikat.
Végül Beckett felemeli a kezét, és meglöki Colton mellkasát.
– Akkor meg kurvára hozd ezt rendbe, Colton! Hozd rendbe!
– kiáltja sűrű gesztikulálások közepette, majd feltépi a
hotelszoba ajtaját, aztán hangos csattanással bevágja maga
mögött.
Colton fel-alá járkál a szobában. Folyamatosan káromkodik,
a keze ökölbe szorul, a hangulata egyre komorabb.
– Ez meg mi volt? – Colton oda se bagózik a
megjegyzésemre. Szinte menetet vág a szőnyegbe, ahogy a
tekintetemet kerülve fel-alá masíroz. – A fenébe is, Colton! –
Elállom az útját. – Miről nem kellene tudnom?
A hangomból áradó hátborzongató nyugalom miatt egy
pillanatra megtorpan. Lehajtja a fejét, és összeszorítja a száját.
Amikor felemeli a fejét, és a szemembe néz, nem tudom
kiolvasni, mi rejtőzik a felszínen forrongó harag alatt.
– Igazán tudni akarod? – kiált rám. – Tényleg tudni akarod?
Odalépek hozzá, hogy megnyugtassam. Lábujjhegyre állok,
kinyújtózom, hogy szemmagasságba kerüljek vele.
– Mondd el! – Félelem kúszik végig a gerincem mentén,
hogy vajon mit fogok hallani. – Vagy tényleg ennyire rohadtul
gyáva vagy, hogy nem mered kimondani és bevallani? A fenébe
is, hallanom kell a szádból, hogy végre túltegyem magam
rajtad, és folytatni tudjam az életemet.
Lehajtja a fejét, hogy rezzenéstelen arccal a szemembe
nézhessen. A mellkasom annyira sajog, hogy úgy érzem, nem
kapok levegőt. Amikor Colton megszólal, a hangja hűvös, mint
az acél.
– Megdugtam Tawnyt. – A szavak a levegőben lebegnek, és
apró szilánkokként a szívembe fúródnak.
– Te gyáva! – ordítom, és nekiesek. – Te gyáva, szar alak!
– Gyáva? – üvölti Colton. – Gyáva? Na, és te? Te meg
annyira rohadtul makacs vagy, hogy három héten keresztül
észre sem vetted az igazságot, pedig végig ott volt az orrod előtt.
Magasan és fenségesen feszítesz azon a kurva magas lovon, és
azt hiszed, hogy mindent tudsz. Pedig nem, Rylee! Szart sem
tudsz.
A szavaival azt akarja elérni, hogy megsértsen, és ellökjön
magától, ehelyett csak még jobban felhergel és feldühít.
Még hogy szart sem tudok? Igazán, Ace? Igazán? – Közelebb
lépek hozzá. – Na, és mit szólsz ehhez: ránézésre felismerem a
szarházi alakokat – közlöm dühöngve.
Egymásra meredünk. Annyira szeretnénk megbántani a
másikat, hogy nem törődünk azzal, hogy észrevegyük:
ugyanazon okból kifolyólag marcangoljuk a másikat.
Hívtak már rosszabbnak is, édesem. – Vigyorogva tesz egy
lépést felém. Az arcára kiülő gúnytól elönti az agyamat a harag.
Gondolkodás nélkül meglendítem a kezem, hogy arcul
üssem, de Colton gyorsabb. A mozdulat közben elkapja a
kezem, mire a lendülettől egymásnak esünk. Szorosan a
markába fogja a csuklómat, és amikor küszködve megpróbálok
szabadulni, a másik kezével elkapja a szabad karomat. Zavartan
próbálom kiszabadítani magam. Ebben a pillanatban annyira
gyűlölöm, hogy sajog a mellkasom. Az arca alig centikre az
enyémtől. Hallom, ahogy zihálva veszi a levegőt, a lehelete az
arcomat éri.
– Ha végeztél velem... Ha kiszórakoztad magad velem...
Akkor legalább szólhattál volna! – közlöm vele.
Feszült arccal vizslat, miközben szorosan tartja a karomat,
hogy ne püföljem tovább.
– Sosem fogok tudni betelni veled. – Mielőtt felfognám, mit
tesz, Colton ajka lecsap az enyémre. Egy pillanatba beletelik,
hogy reagáljak, és annyira dühös vagyok – annyira haragszom
rá –, hogy lerázom magamról a kezét, és elszakítom róla a
szám.
Az ízére vágyom, de a férfit gyűlölöm.
– Durván szeretnéd, Rylee? – kérdezi. Az agyam nem fogja
fel a szavakat, de a testem azonnal reagál. – Akkor durva leszek.
A következő pillanatban Colton szája birtokba veszi az
enyémet, és ezzel az egyetlen mozdulattal minden
érzékszervem felett átveszi az irányítást. A kezével továbbra is a
karomat szorongatja, miközben a csókja ellen küzdve
megpróbálom ellökni magamtól. Teljesen mindegy, mennyire
dobálom a fejem, az ajka szorosan az enyémre tapad, és
elégedett morrantások törnek fel a torkából.
Kétségbeesetten próbálom tagadni, hogy a vágy lassan utat
tör magának az agyamat elborító, haraggal átitatott ködön
keresztül. Megpróbálom tagadni a lábam között érzett sajgást,
amit Colton íze idéz elő, és az, ahogy a nyelve táncot jár az
enyémmel. Megpróbálok küzdeni, hogy a mellbimbóm ne
merevedjen meg, ahogy kemény mellkasa az enyémhez simul.
A harag vággyá fokozódik. A megbántottság sóvárgássá. A
hiányérzet csak tovább tüzeli a szenvedélyünket. Colton
érintése miatt nem tudok tisztán gondolkodni. Lágyan
felnyögök, miközben az ajkával tovább izgatja és kínozza a
szám minden szegletét.
Egy ponton Colton észreveszi, hogy már nem próbálok meg
eltávolodni tőle, hanem szeretném megérinteni. Elengedi a
csuklómat, mire a kezem azonnal a mellkasára rebben, ahol
megmarkolom az ingét, és hevesen magamhoz rántom. Szabad
keze azonnal felfedezőútra indul a testemen. A szánkkal
fejezzük ki azt a féktelen vágyat, amit még mindig érzünk
egymás iránt.
Minden mozdulatunkból sürgetés árad. Szükség. Éhség.
Vágyódás. Kétségbeesés, mintha attól tartanánk, hogy
bármelyik pillanatban elszakíthatnak minket egymástól, és
többé nem lesz alkalmunk ezt átélni.
Colton az egyik kezével megragadja a fenekemet, és magához
ránt, míg a másik kezével a tarkómat szorongatja. Nem vagyok
tudatában annak, hogy a szobát betöltő nyögések az én számat
hagyják el, amikor ágaskodó farka az ölemnek nyomódik,
miközben hátrafelé, a komód felé tol. Felemel, és felültet rá,
aztán a lábam közé lép, és feltolja a ruhámat a combomon, de
egy pillanatra sem hagyja abba a szájával és a nyelvével
folytatott zsibbasztó izgatást.
A lábammal átölelem a csípőjét, és szorosabban magamhoz
húzom. Tudom, hogy helytelenül cselekszem. Tudom, hogy
azok után, amit mondott, nem kellene itt lennem és ezt tennem.
De annyira tele a hócipőm az agyalással! Elegem van abból,
hogy annak ellenére akarom őt, hogy tudom, nem illünk
egymáshoz. A mi két teljesen különböző világunk egyszerűen
nem passzol egymáshoz. És annyira belefáradtam már abba,
hogy hiányzik. Hogy hallani akarom a hangját, amikor
felveszem a telefont. Hogy szükségem van rá.
Annyira belefáradtam abba, hogy viszonzatlanul szeressem.
Szükségem van arra, hogy így érintsen meg. Arra, hogy amíg
érzem hozzám simuló testét, addig csend van a fejemben. Eddig
még nem vettem észre, de a testiségben van valami békés. És
tudom, hogy ezt a fajta békét kereste Colton újra és újra az
életében, hogy elnyomja a fájdalmát.
És most nekem van szükségem arra, hogy elnyomjam a saját
fájdalmamat.
Tudom, hogy ideiglenes, mégis átadom magam neki. Annak,
hogy érezzem, ízleljem, halljam őt, és érezzem az illatát. Az
aggasztó, mindent felemésztő függőségemnek. Önként átadom
magam annak, hogy elvesszek benne, hogy egy pillanatra
elfelejtsem a fájdalmat, de tudom, hogy azonnal visszatér,
amint nem vagyunk egyek.
Megragadom az inge alját, és áthúzom a fején. Az ajkunk
most először válik el egymástól, mióta ismét egymáshoz értünk.
Amint megszabadulunk az ingétől, ismét egymásnak esünk.
Colton a szájával letolja a ruhám pántját, miközben apró
csókokkal hinti tele a nyakamat és a melltartóm csipkés szélét.
A döbbenettől és a szükségtől felkiáltok, amikor lerántja a
melltartó egyik kosarát, és a szája összezárul a mellbimbóm
körül. Az élvezettől hátravetem a fejem, közben az egyik
kezemmel a hajába túrok a tarkóján. Az ölemben érzett
bizsergés tomboló tűzzé erősödik, ezért a másik szabad kezem
Colton övéhez siklik, hogy levegyem róla a nadrágot.
Sikerül lehúznom a cipzárat, a kezemet pamut
alsónadrágjába csúsztatva megérintem forró bőrét. A kezembe
fogom kőkemény farkát, Colton felnyög az érintésemre. A keze
azonnal a combomra vándorol, még feljebb tolja a ruhámat, és
félrehúzza átnedvesedett tangámat. Végighúzza az ujját a
csiklómon, én pedig megemelem a csípőm, ahogy újra
magamon érzem az ujjait. A kezének feszülök, mohón és
szégyentelenül adom át magam az élvezetnek. Felkiáltok,
amikor belém dugja az egyik ujját, majd beken a saját
nedvességemmel.
Mielőtt kinyithatnám a szemem, és láthatnám, hogy már
elvette a kezét, egy heves lökéssel belém hatol. Mindketten
felkiáltunk, ahogy a lehető legmélyebbre hatol forró, nedves
ölemben, aztán megmerevedik. Magamba fogadom őt, és
várok, hogy alkalmazkodjak a méretéhez. Colton vállizmai
megfeszülnek a kezem alatt, ahogy próbálja megőrizni az
önuralmát. Érzem, hogy nem sok tartja vissza – tudom, hogy
mindjárt eljut a csúcsra –, ezért a kezembe veszem az
irányítást, és mozogni kezdek. A csípőmet mozgatva jelzem
neki, hogy tovább. Sürgetem, hogy veszítse el a fejét. Hogy
legyen durva velem. Most nincs szükségem előjátékra. Csak rá
van szükségem. Erre vágytam az elmúlt pár hétben, és most
annyira átkozottul jó őt érezni, hogy nincs semmi másra
szükségem ahhoz, hogy kielégüljek.
Colton olyan szorosan megragadja a csípőmet, hogy
fájdalmat okoz, és határozottan tart a komódon, miközben
belém hatol. Újra és újra. Minden egyes lökés édesebb az
előzőnél.
– Istenem, Rylee! – Fáradhatatlanul mozog a combom
biztonságában. A szájával ismét lecsap az enyémre, a nyelvével
a csípője mozgását utánozza. Két csók között magához húz,
megmarkolja a fenekemet, így továbbra is egyek maradunk,
majd felemel, és megfordul velem. A mögöttünk lévő ágyon
kötünk ki.
A szája ismét birtokba veszi az enyémet, ahogy rátalál a
ritmusra. Érzem, hogy egyre magasabbra hág a gyönyöröm –
érzem, hogy mindjárt megkapom az annyira vágyott kielégülést
–, ezért megragadom Colton tarkóját, és a számat a szájára
szorítva iszom az ízét.
– Hihetetlen érzés vagy – suttogja az ajkamnak feszülve.
Én nem szólalok meg. Nem hiszem, hogy menne. Nem
tudom, ki vagyok most. Ehelyett ívbe feszítem a hátam, hogy
változtassak a csípőm szögén, és Colton újra és újra elérje azt a
mélyen fekvő, érzékeny pontot.
Colton már nagyon jól ismeri a testemet, tudja, hogy mitől
élvezek el, ezért megérti a mozdulatomban rejlő finom utalást.
Térdre ereszkedik. megragadja a lábamat, behajlítja, és a
talpamat a mellkasára teszi. Ebből a szögből mélyebben belém
tud hatolni, én pedig nem fogom vissza az elsöprő gyönyör
okozta nyögéseimet, ahogy tövig belém mélyed, majd lassan
eltávolodik, aztán ismét megmerítkezik bennem.
Felnézek rá, a tekintetünk találkozik. Colton arcán és vállán
finom izzadság gyöngyözik, bronzbarna bőrén szinte
világítanak rózsaszínre lakkozott lábkörmeim. Addig állom a
tekintetét, amíg bírom. Mióta ismerjük egymást, ez az első
alkalom, hogy nem rejti el a szemében tükröződő érzelmeket.
De mindez túl sok ahhoz, hogy feldolgozzam és megértsem. Túl
sok ahhoz, hogy gondolkodjak rajra, amikor semmi másra nem
vágyom, csak hogy elvesszek ebben a pillanatban, és kizárjak
minden mást. Hogy minden gondolatot kiürítsek a fejemből.
Hátravetem a fejem, és lehunyom a szemem. A lepedőt
markolászom, hogy megbirkózzak a gyönyörrel, ami mindjárt
átveszi felettem az uralmat. Colton szaggatott légzésem és
megfeszülő combom miatt pontosan tudja, hogy mindjárt
eljutok a csúcsra.
– Várj meg, Ry! – zihálja. – Várj meg, bébi! – Belém hatol,
addig gyorsít a tempón, amíg már nem bírom tovább.
– Édes istenem! – kiáltok fel, ahogy a testem az elképesztő
élvezettől több millió darabkára hullik. A megkönnyebbülés
végigsöpör rajtam, és átveszi az uralmat minden levegővételem,
gondolatom és reakcióm felett. Az élvezettől folyamatosan
pulzáló ölem beborítja Coltont a nedvességemmel, amitől ő is
követ a csúcsra. Hátravetett fejjel, szaggatottan és zihálva
kiáltja a nevemet. Megkönnyebbüléssel fogadja a saját
kielégülését, és keményen belém üríti a magját. Amikor
felocsúdik, én még mindig levegőért kapkodok, és hátrahajtott
fejjel, lehunyt szemmel próbálom összeszedni a gondolataimat.
Érzem, hogy Colton leveszi a talpamat a mellkasáról. A két
könyöke közé fogva az arcomat megtámaszkodik, és fölém
hajol, miközben a farka továbbra is bennem időzik. A kezét az
arcomra simítja, és a hüvelykujjaival finoman simogat.
Érzem, hogy a lélegzete cirógatja az ajkamat – és tudom,
hogy engem néz –, de képtelen vagyok kinyitni a szememet.
Először meg kell zaboláznom az érzelmeimet, és csak aztán
ránézni, mert mindegy, mennyire csodálatos volt, nem hoz
helyre semmit. Nem teszi meg nem történtté a tényt, hogy
Colton elmenekült, amikor szerelmet vallottam neki. Hogy
lefeküdt Tawnyval, mert nem volt képes elhinni, hogy valaki
esetleg többet akar tőle egy egyezségnél. Az észbontó, őrületes
szex is csak azt bizonyítja, hogy továbbra sem vagyunk
közömbösek egymás iránt.
Pedig én jelen pillanatban pont annak érzem magam.
Érzem Colton pillantásának súlyát, de nem tudom rávenni
magam, hogy kinyissam a szemem, mert tudom, hogy akkor
sírni fogok. Colton lágyan felsóhajt, és tudom, hogy megpróbál
megérteni engem, és azt, hogy mi zajlik a fejemben. Lehajtja a
fejét, a homlokát az enyémnek támasztja, és a hüvelykujjaival
továbbra is finoman simogatja az államat.
– Istenem, Rylee, rettentően hiányoztál! – mormogja
lágyan.
Nehezebb a szájából hallani ezeket a szavakat, mint
elfogadni, hogy épp most szexeltünk. A karcos hangjában
bujkáló sebezhetőségtől összefacsarodik a szívem, törékenysége
a lelkemig hatol. Azt hiszem, az hat meg leginkább, hogy ugyan
számtalan nővel lefeküdt már, de valószínűleg korábban
senkinek sem suttogta el ezt a vallomást.
– Beszélj hozzám, Ry! – leheli. – Kérlek, kicsim, mondj
valamit!
Ekkor a szemem sarkából legördül egy könnycsepp, és
végigcsorog az arcomon. Szorosan lehunyva tartom a szemem,
és alig láthatóan megrázom a fejem, miközben háborút vívnak
egymással bennem az érzelmek. Coltonnak a testiség elég
ahhoz, hogy rendbe tegye a dolgokat. De nekem nem.
Hogyan bízhatnék meg benne ezek után? Hogyan bízhatok
meg magamban? A lány, aki lefekszik a pasival, azok után, hogy
az megcsalta – ez nem én vagyok. Hogyan élhetek tovább, és
szerethetem Coltont, tudva, hogy folyamatosan tojáshéjon
járkálok, mert attól tartok, hogy ha valami olyat találok
mondani, amitől megijed, akkor egy másik nő karjaiba
kergetem?
Coltonnak ez a kibékülés. Nekem ez az utolsó emlék. A végső
búcsú.
Rettentően utálom magam. Gyűlölöm magam, amiért arra
használtam Coltont, hogy megpróbáljam enyhíteni a fájdalmat,
holott tudom, hogy az elkövetkező hetekben és hónapokban
beissza magát a szívembe és a lelkembe. Gyűlölöm a
gondolatot, hogy bár úgy tűnik, Coltonnak szüksége van rám,
én nem tudom feladni magam, hiába van nekem is szükségem
rá. Nem veszíthetem el azt az énemet, akire nemrég rátaláltam,
és akit ironikus módon épp Colton segített felfedezni. De
tisztán látszik, mit művel velem. Hogy milyen emberré kezdek
lenni miatta. Egy idegbeteg holdkórossá válok a közelében.
Igen – isten látja lelkem, igen, szeretem őt –, de határozottan
mondhatom, hogy ez a szerelem nem éri meg, ha egyoldalú, és
ezt kapom cserébe.
Colton elhúzódik, és megpuszilja az orrom hegyét, miközben
az állam remeg, ahogy megpróbálom nem kimondani, amire az
imént rájöttem.
– Mondd el, mi jár a fejedben, Ry! – sürget, ahogy finom
csókokkal hinti tele a lefelé tartó magányos könnycsepp
útvonalát, majd visszatér csukott szememhez, aztán a számhoz.
Minden erőmre szükségem van ahhoz, nehogy könnyekben
törjek ki attól, hogy ilyen figyelmességet tapasztalok a férfitól,
aki szentül meg van győződve róla, hogy nincsenek érzelmei. És
habár a farka továbbra is bennem van, tudom, hogy Colton úgy
érzi, mintha kezdené elveszíteni a kettőnk közötti kapcsolatot,
ahogy a szája ismét végigsimít az enyémen, és a nyelvével
szétválasztja az ajkamat. Lassan a számba csúsztatja a nyelvét,
ami táncot jár az enyémmel, és gyengéd, figyelmes módon
fejezi ki az irántam érzett mohó vágyát.
Átadom magam a csóknak és Coltonnak, mert szükségem
van a közelségére, hogy belekapaszkodhassak mindabba, amit
iránta érzek, bár tudom, hogy ez többé egyszerűen nem elég. A
viszonzatlan szerelem sosem az. Végül Colton vet véget a
csóknak azzal, hogy sóhajtva elhúzódik, míg én továbbra is
csukva tartom a szemem.
– Egy percet kérek – szólal meg. Összerezzenek, amikor
kihúzza belőlem a farkát, amikor az egyből ismét kettő lesz.
Érzem, hogy felkel az ágyról, mert a matrac besüpped a súlya
alatt. Hallom, hogy megnyitja a fürdőszobában a vizet. Hallom,
hogy a szobában lépked, és összerezzenek, amikor egy meleg
vizes törülközővel gyengéden tisztára töröl.
– Kicsim, muszáj letusolnom. Csak egy perc, de utána
muszáj beszélnünk, rendben? Muszáj beszélnünk. – Újabb
csókot nyom a homlokomra, majd érzem, hogy az ágy ismét
megmozdul, ahogy felkel róla. Bemegy a fürdőszobába, és
hallom, hogy ismét megnyitja a vizet, majd becsukódik a
zuhanyfülke ajtaja.
Csendben fekszem, miközben a fejemben olyan sok gondolat
kergeti egymást, hogy már szinte fáj. Szeretem én ezt a
csodálatos, mégis rettentően sérült embert? Kétség sem fér
hozzá... De amíg egykor azt hittem, hogy a szerelem mindent
legyőz, most már nem vagyok annyira biztos benne. Lehet,
hogy a maga módján fontos vagyok Coltonnak, de elég ez
nekem? Tényleg állandóan töprengeni akarok, és rettegve
várni, hogy mikor ismétlődik ez meg?
Az elmúlt két évben közömbös voltam – az attól való
félelmemben, hogy milyen lesz ismét érezni –, de most, hogy
megtaláltam Coltont, aki ismét érzéseket ébresztett bennem,
nem hiszem, hogy képes vagyok visszasüllyedni a korábbi
közönybe. Akkor csupán vegetáltam, nem éltem. Tényleg együtt
lehetek Coltonnal úgy, hogy magamban tartom mindazt, ami
előbb-utóbb úgyis kitör belőlem? Nem szeretnék visszatérni
ahhoz az üres élethez. Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
Egyszerűen nem vagyok biztos benne, hogy Colton valaha is
képes lesz elfogadni a szerelmemet. Szorosan lehunyom a
szemem, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy túl tudjuk
magunkat tenni ezen. Hogy eléggé türelmes, erős és
megbocsátó tudok lenni ahhoz, hogy kivárjam, amíg legyőzi a
démonjait, és képes lesz elfogadni az általam felkínált
szerelmet. De mi van, ha ez sose történik meg?
Eszembe jut, hogyan viselkedtünk ma este. Szándékosan
megbántottuk egymást. Szándékosan más embereket
használtunk ahhoz, hogy megbüntessük a másikat.
Megpróbáltuk szétmarcangolni egymást.
Ez nem egészséges. Nem teszünk ilyet azzal, akit szeretünk,
vagy aki fontos számunkra. Anya szavai visszhangzanak a
fejemben: „a férfiak mindig a kapcsolat elején bánnak velünk a
legjobban, és ha már az elején gondok adódnak, az később nem
fog változni.” Ha az elmúlt huszonnégy órát jelzésnek tekintem,
akkor borítékolható, hogy a kapcsolatom Coltonnal halálra van
ítélve.
Szenvedélyesek, tüzesek, makacsok és lobbanékonyak
vagyunk egymás közelében. Ezek miatt robbanó elegyet
alkotunk a hálószobában, de a kapcsolatunkra nézve
katasztrofális hatással vannak. És bármennyire is mennyei
lenne itt tartani Coltont a szobámban, hogy újra és újra kedvét
lelje bennem, ez egyszerűen nem lehetséges.
Kitör belőlem a sírás, mert többé nem kell visszafojtanom a
könnyeimet. Az egész testemet rázza a zokogás, a torkomat
fojtogatja. Addig sírok, amíg már nem marad több könnyem,
amit elhullathatnék azért a férfiért, aki karnyújtásnyira van
tőlem, egyszersmind elérhetetlen távolságban. Egy pillanatra
lehunyom a szemem, és lélekben felkészítem magam arra, amit
tenni készülök. Hosszú távon így lesz a legjobb.
Gondolkodás nélkül teszem a dolgom. Hagyom, hogy a
fásultság átvegye az uralmat a mozdulataim felett, mielőtt még
meggondolnám magam. Coltonnak igaza van. Ő egy megtört
ember. És most már én is az vagyok. És két fél nem mindig
tesz ki egy egészet.
Keféltem vele. Igen, ez egyértelműen kefélés volt, mert
semmi lágyság vagy kedvesség nem volt benne, és nem jelentett
semmit – főleg azután, hogy bevallotta, hogy megkefélt valaki
mást. Méghozzá Tawnyt. Ez számomra elfogadhatatlan.
Mindörökre. De amikor Colton közelében vagyok – egy
légtérben vele –, akkor olyan dolgokban is kompromisszumot
kötök, amikben eddig hajthatatlan voltam. És nem lehet úgy
élni, hogy állandóan én engedjek, holott a másik fél a kisujját
sem mozdítja.
Elfojtom a torkomat mardosó zokogást, mert nagyon
nehezen tudok felöltözni. A kezem annyira remeg, hogy alig
bírom megigazítani a ruhám. Amikor vetek egy pillantást a
tükörbe, megtorpanok. Egyértelműen látszik, hogy a szívem
összetört. Kényszerítem magam, hogy elfordítsam a
tekintetem. Amikor hallom, hogy Colton leejt valamit a
tusolóban, felkapom a bőröndöm.
Letörlöm a könnyeket, amelyek ismét megindulnak az
arcomon, a szokásos útvonalon.
– Viszlát, Ace! Szeretlek – suttogom azt az egy szót, amit
nem mondhatok Colton szemébe. Amit sosem fog elfogadni. –
Azt hiszem, mindig is szerettelek. És mindig szeretni foglak. –
A lehető leghalkabban kinyitom az ajtót, és a bőröndömmel a
kezemben kislisszolok a szobából. Szükségem van egy
pillanatra, mire képes vagyok elengedni a kilincset, mert
tudom, hogy amint ezt megteszem, mindennek vége. És
bármennyire is halálbiztos vagyok a döntésemben, attól még
milliónyi apró darabra esem szét.
Veszek egy mély levegőt, és elengedem a kilincset. Fogom a
bőröndöt, és elindulok a liftek felé, miközben szabad utat
engedek a könnyeimnek.
 39. FEJEZET

EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK TŰNIK, amíg a liftben – égő

szemmel, elnehezülő szívvel, a lábamon alig állva és légzésre
kényszerítve a tüdőmet – megteszem a lefelé vezető utat.
Megpróbálok okot keresni arra, hogy miért mozduljak meg.
Tudtam, hogy nehéz lesz Coltonon túltenni magam – kész
kínszenvedés –, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy
az első pár lépést lesz a legnehezebb megtenni.
A lift csilingel, mire az ajtó kinyílik. Tudom, hogy sietnem
kell. Minél gyorsabban el kell tűnnöm, mert Colton biztosan
megpróbál majd utolérni és elnyújtani az elválást.
De lehet, hogy mégsem. Talán elég volt neki a gyors menet
ahhoz, hogy elengedjen. Na, nem mintha könnyű lenne őt
kiismerni, de hogy őszinte legyek, már rettenetesen
belefáradtam ebbe. Hogy gondol valamire, de másképp
cselekszik. Ha egyvalamit megtanultam, amíg Coltonnal
voltam, az az, hogy semmit sem tudok róla.
Megdörzsölöm az arcom, hogy eltüntessem a könnypatakok
nyomát, de tudom, hogy semmi sem segít megviselt külsőmön.
És őszintén szólva nem maradt elég erőm, hogy még amiatt is
aggódjak, hogy mit gondolnak az emberek.
Tudom, hogy már két napja itt vagyok, de olyan köd burkolja
be az agyamat, hogy beletelik egy másodpercbe, mire rájövök,
merre találom a főbejáratot, ahol taxit tudok fogni. Át kell
vágnom a kerten, és be a főépületbe. Miután megpillantom,
arrafelé veszem az irányt, magammal vonszolva esetlenül
teletömött bőröndömet. Zsibbadt vagyok, azt hajtogatom
magamnak, hogy helyesen cselekszem – hogy jól döntöttem –,
de nem hagy nyugodni Colton őszinte és nyílt arckifejezése,
amikor belém hatolt. Nem adhatjuk meg egymásnak, amire
szükségünk van, de amikor mégis, akkor az a vége, hogy
megbántjuk a másikat. Egyik lábat a másik után, Rylee! Ezt
mondogatom magamnak. Amíg lépkedek – és nem engedem,
hogy elkalandozzanak a gondolataim –, addig kordában tudom
tartani a pánikot, ami a felszín alatt arra vár, hogy kitörjön, és
megkérdőjelezze a döntésemet.
Nagyjából húsz lépést teszek meg a kertben, ami kihalt ezen
a késő éjszakai órán, és kétségbeesetten igyekszem, hogy képes
legyek továbbmenni.
– Nem dugtam meg.
Colton mély hangja hasít bele a csendes éjszakába.
Megtorpanok. Az eszem azt súgja, gyerünk, tovább, a lábam
azonban nem mozdul. A szavai megdöbbentenek, mégsem
reagálok, mert teljesen zsibbadt vagyok a folytonos őrlődés
miatt – amiatt, hogy kétségbeesetten vágyom arra, hogy
érezzék, vagy inkább mégsem, mert érzelmileg túlságosan
megterhelő. Nem feküdt le Tawnyval? Akkor miért mondta
korábban, hogy igen? Miért okozott nekem ekkora fájdalmat,
ha semmi sem történt? Az agyam leghátsó zugában hallom,
ahogy Haddie azt mondja, túl makacs vagyok, ezért nem
engedem, hogy Colton beszélhessen – hogy magyarázatot
adhasson –, de annyira leköt az, hogy ne felejtsek el lélegezni,
hogy nem tudok igazán összpontosítani erre. A szívem őrülten
dörömböl, és azon kapom magam, hogy fogalmam sincs, mit
tegyek. Tudom, hogy Colton szavaitól megkönnyebbülést
kellene éreznem, de a vallomása nem hozza rendbe a kettőnk
dolgát. Többé már nem egyértelmű az, ami annak tűnt –
problémásnak, de mégis egyértelműnek. Muszáj elmennem,
mégis maradni akarok.
Egyszerre akarom és gyűlölöm Coltont, de leginkább az
zavar, hogy ismét érzek.
– Nem feküdtem le Tawnyval, Rylee. Sem vele, sem
másokkal, akikkel megvádoltál – ismétli meg. A szavai ezúttal
mélyebben megérintenek. A szomorúsággal vegyes remény
érzése sújt le rám. Ezt tettük egymással: a szavainkkal
marcangoltuk a másikat, és ostoba játékokkal bántottuk meg
egymást – de miért? Egy könnycsepp gördül végig az arcomon.
– Amikor meghallottam, hogy valaki kopog a bejárati ajtón,
felkaptam egy farmert. Hónapok óta nem volt rajtam – folytatja
Colton. – Fordulj meg, Ry! – kéri, de képtelen vagyok
megtenni. Lehunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt.
Össze vagyok zavarodva, az érzelmeim őrült tempóban váltják
egymást. – Választhatjuk a könnyebbik vagy a nehezebbik
utat... – jelenti ki Colton ellentmondást nem tűrő hangon,
közelebb lépve hozzám – ...de biztosíthatlak róla, hogy úgy lesz,
ahogy én akarom. Ezúttal nem menekülsz, Rylee! Fordulj meg!
A szívverésem kihagy, a gondolataim vadul cikáznak, ahogy
lassan szembefordulok vele. Amikor megteszem, akaratom
ellenére is eláll a lélegzetem. Itt állunk ebben a kertben, ami
tele van egzotikus, színpompás növényekkel, mégis a
leglenyűgözőbb látvány kétségtelenül az előttem álló férfi.
Colton egy szál farmerben, mezítláb áll. Meztelen mellkasa
zihál az erőfeszítésről, a hajából csepegő víz patakokban folyik
végig a mellkasán. Úgy fest, mint aki szó szerint a zuhany alól
kilépve észrevette, hogy eltűntem, és utánam rohant. Elszánt
arckifejezéssel tesz felém egy lépést, de közben idegesen nyel
egyet. Elmondhatatlanul gyönyörű – és lélegzetelállító –, de a
tekintete az, ami fogva tart, és nem enged. Ragyogó zöld szeme
könyörögve és a bocsánatomért esedezve fogva tartja a
tekintetem, én pedig mozdulni sem tudok.
– Időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat –
próbálom megmagyarázni a tetteimet.
– És mit akarsz átgondolni? – Hangosan kifújja a levegőt, és
otromba káromkodás hagyja el a száját. – Azt hittem, hogy...
A lábujjkörmömön díszelgő lakkra nézek, és erről eszembe
jut, hogy a talpam nemrég még a mellkasán pihent.
– Ezt az egészet... A kapcsolatunkat...
Közelebb lép hozzám.
– Nézz rám! – kéri finoman, én pedig engedelmeskedek
neki, bármennyire is tartok attól, hogy a szemébe nézzek.
Amikor a pillantásunk találkozik, kutakodó tekintetében a
telihold fényénél aggodalmat, hitetlenkedést, félelmet és olyan
mélységet látok, hogy bármennyire is el szeretném fordítani a
szemem – hogy elbújjak a gyötrelem elől, amit okozni fogok –,
nem megy. Colton ennél többet érdemel tőlem. A hangja olyan
lágy, hogy amikor megszólal, alig hallom.
– Miért? – Egy szó csupán, mégis annyi érzelem sűrűsödik
össze benne, hogy szükségem van egy pillanatra, mire
megtalálom a megfelelő szavakat a válaszhoz.
Nekem is ugyanezt a kérdést kell feltennem neki.
– Ha ez tényleg igaz, Colton... Akkor ki kellene egészítenünk
egymást, jobbá kellene tennünk a másikat, és nem
marcangolni.
Nézd meg, mit tettünk egymással ma este! – Megpróbálom
elmagyarázni neki. – Ha két ember fontos egymásnak, akkor
nem próbálják meg szándékosan megbántani a másikat... Ez
nem jelent jót. – A fejemet ingatom, remélve, hogy megérti,
mire célzok.
Az ádámcsutkája fel-alá jár, miközben a válaszon
gondolkozik.
– Tudom, hogy rettenetesen elbaltáztam a dolgokat, Ry, de
helyre tudjuk hozni – kérlel. – Helyre tudjuk hozni a
kapcsolatunkat.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, megadva magam a
könnyeknek. Eszembe jut, hol vagyunk, és milyen fontos a
holnapi nap.
– Colton... neked most koncentrálnod kell... a futamra...
Később még beszélünk... megbeszéljük később... Most az a
fontos, hogy tisztán tudj gondolkodni a pályán.
Határozottan megrázza a fejét.
– Te fontosabb vagy, Rylee.
– Nem, nem vagyok – mormogom. Elfordítom róla a
szemem, miközben a könnyek csendesen peregnek az arcomon.
Megérzem az ujját az állam alatt, ahogy felemeli a fejem,
hogy ismét ránézzek.
– Ha most elmész, az nem csak azért lesz, hogy gondolkodj.
Mert nem jössz vissza, ugye? – A válaszomra várva rám mered,
de a hallgatásom is válasz. – Ami a hotelszobádban történt, ami
kettőnk között történt, közted és köztem, az nem jelentett
neked semmit? Azt hittem, hogy... – Elhallgat, látom, hogy
leesik neki a dolog. – Te búcsúnak tekintetted. Tehát ezért
voltál annyira szomorú – jegyzi meg, inkább magának, mint
nekem. – Te búcsút vettél tőlem, igaz?
Nem válaszolok, csak állom a tekintetét, remélve, hogy talán
a saját fájdalmán keresztül meglátja, hogy ez nekem is
iszonyatosan nehéz. Mennyivel könnyebb lenne, ha tombolna
és tárgyakat hajigálna, ahelyett, hogy kedves szavakkal kérlel,
miközben a szemében hitetlenkedés és megbántottság ül.
 – Időre van szükségem, hogy ezt átgondoljam, Colton. –
Végre képes vagyok megszólalni és megismételni a korábbi
mondatomat.
– Időre, hogy könnyebben menjen az elválás tőlem.
Valójában így értetted, ugye?
Az arcomat harapdálom belülről, és gondosam
megválogatom a szavaimat.
– Én... Csak szükségem van egy kis távolságra, Colton. Tőled
és attól a katasztrófától, ami kettőnk között történt az elmúlt
pár napban. Annyira ellenállhatatlan vagy – és mindenhol ott
vagy –, hogy amikor a közeledben vagyok, annyira elveszek
benned, hogy olyan, mintha nem tudnék lélegezni,
gondolkozni, sem semmit csinálni saját magam. Csak egy kis
időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt... – Körbenézek,
majd visszafordulok hozzá. – Időre, hogy megpróbáljak
rájönni, miért vagyunk ennyire megtörtek...
– Ne, Ry, ne! – kérlel rekedt, reményvesztett hangon,
miközben mindkét kezét az arcomra simítja. Behajlítja a térdét,
hogy szemmagasságba kerüljünk, alig pár centire egymástól, és
a hüvelykujjaival az állkapcsom vonalát simogatja. – Nem
vagyunk töröttek, kicsim... Csak kicsit horpadtak. És a
horpadás normális. Azt jelenti, hogy megpróbáljuk
helyrehozni a dolgokat.
Ahogy a szájából hallom a saját szavaimat – a dalszöveget,
amit egyszer idéztem neki –, úgy érzem, menten szétrobban a
szívem. Annyira fáj! A szemében ülő tekintet. A magyarázata
nyers egyszerűsége. A hangja kérlelő határozottsága. A finom
irónia, hogy pont az a személy ad tanácsot egy párkapcsolat
helyrehozására, aki a saját bevallása szerint nem vevő a
párkapcsolatokra.
Ráadásul a mi kapcsolatunkra ad tanácsot.
 A fejemet ingatva tátogok, de képtelen vagyok megszólalni.
Érzem a könnyek sós ízet, de nem jönnek a számra a szavak.
Colton továbbra is szemmagasságban van velem.
~ Olyan sok mindem kell elmagyaráznom neked. Olyan sok
mindent kell mondanom... Sok mindent, amit már rég el kellett
volna mondanom neked. – Kétségbeesetten és kérlelőn kifújja
a levegőt, aztán felegyenesedik. Mindkét kezét a tarkójára teszi,
a könyöke behajlítva, majd tesz egy pár lépést fel-alá. A
tekintetemmel követem, és amikor negyedjére fordul vissza,
figyelmeztetés nélkül megragad, és birtokba veszi a számat egy
mohó csókkal. És mielőtt kitisztulna a fejem, elszakítja rólam a
száját, a kezét a vállamra teszi, és határozottan a szemembe
néz.
– Elengedlek, Rylee. Hagyom, hogy kisétálj az életemből, ha
azt akarod – még akkor is, ha belehalok –, de muszáj, hogy
előtte meghallgass! Kérlek, gyere vissza a szobába, és hadd
mondjam el mindazt, amit hallanod kell!
Veszek egy mély levegőt, miközben esdeklő tekintetét
fürkészem a remény halvány szikrája után kutatva. A nyelvem
hegyén van, hogy visszautasítom, de az istenért sem tudom
rávenni magam arra, hogy ezt hangosan kimondjam.
Elfordítom róla a szemem, nyelek, és beleegyezésül bólintok.

***
A szobában sötét van, csak a hold fénye világít be. Az ágyon
fekve ki tudom venni Colton árnyékát. Az oldalán fekszik,
behajlított könyökére támasztja a fejét, és engem figyel. Egy
ideig hallgatunk – ő engem néz, én a plafont –, miközben
mindketten megpróbáljuk kitalálni, mire gondol a másik.
Colton habozva kinyújtja a kezét, és halk sóhajtás kíséretében
megfogja az enyémet.
Csak arra tudok gondolni, hogy nyeljek egyet, és ne
fordítsam el a tekintetem a felettem lévő ventilátor végtelenül
köröző lapátjairól.
– Miért? – A hangom rekedt, mivel most szólalok meg
először azóta, hogy visszajöttünk a szobába. Ugyanazt a kérdést
teszem fel neki, mint ő nekem. – Miért mondtad azt nekem,
hogy lefeküdtél Tawnyval?
– Nem... nem tudom. – Zavartan felsóhajt, és a hajába túr. –
Talán amiatt, amit rólam gondoltál. Erre számítottál tőlem, és
nem hagytad, hogy megmagyarázzam. Talán azt akartam, hogy
neked is annyira fájjon, mint nekem, amikor megvádoltál ezzel.
Annyira biztos voltál abban, hogy lefeküdtem vele, hogy
Tawnyval helyettesítettelek, hogy nem is voltál hajlandó
meghallgatni. Kizártál. Elrohantál, nekem pedig nem volt
esélyem elmagyarázni azt a rohadtul elcseszett reggelt. Mert
nem hagytad... Úgyhogy egy részem úgy érezte, akár meg is
erősíthetem, amit gondolsz rólam, vagyis annak a szemétláda
seggfejnek a képét, aki tényleg vagyok.
Hallgatok, és megpróbálom megérteni az érvelését, de
egyszerre értem is, meg nem is.
– Most figyelek – suttogom, és pontosan tudom, hogy
muszáj hallanom az igazat. A teljes történetet, elejétől a végéig,
hogy kitaláljam, hogyan tovább.
– Tényleg fogalmam sem volt, hogy mennyire egyedül
vagyok, Rylee – kezdi remegő hangon, és most először érzem,
hogy mennyire ideges. – Hogy mennyire elszigeteltem és
magányossá tettem magam az elmúlt években, amíg te nem
jöttél. Amíg nem vehettem fel a telefont, hogy felhívjalak,
beszéljek veled, vagy lássalak...
– De megtehetted volna, Colton – felelem zavartan. – Te
rohantál el... és nem fordítva. Én ültem, és vártam a hívásodat.
Hogy gondolhattál mást?
– Tudom – feleli lágyan. – Tudom... De kimondtad... azt a
bizonyos szót, aminek hatására olyan emberré változok, aki
többé nem akarok lenni. Felidéz bennem bizonyos dolgokat –
emlékeket, démonokat, szóval baromi sok mindent –, és
teljesen mindegy, mennyi idő telt el, én csak... – Elhallgat, mert
képtelen szavakba önteni, hogy a szerelmi vallomásom mit tesz
vele.
– Micsoda? Miért? – Mégis mi a fenéről beszél? Szeretnék
rákiáltani, de tudom, hogy türelmesnek kell lennem. Látom,
hogy eddig mire mentem a makacsságommal. A szóbeli
önkifejezés nem Colton erőssége. Nyugodtnak kell maradnom,
és csendben végighallgatnom.
– Ry, az igazság az, hogy... Amikor gyerekként ezt a szót
manipulatív módon használja valaki... azért, hogy fájdalmat
okozzon neked... – A szavakkal küszködik, ezért
kétségbeesetten szeretném megérinteni és átölelni. Szorosan
tartani, átsegíteni ezen, így talán jobban megérthetném őt – és
azt, milyen méreg mételyezi a lelkét –, de visszafogom magam.
Colton rám néz, és mosolyogni próbál, de fájdalmas nézni, hogy
nem sikerül neki. Dühös vagyok, amién ez a beszélgetés
megfosztja őt attól, hogy felvillantsa észbontó mosolyát. – ...Túl
nehéz ez ahhoz, hogy belemenjek a részletekbe, és valószínűleg
ahhoz is, hogy valaha képes legyek elmagyarázni. – Remegve
vesz egy mély levegőt. – Ez, hogy beszélünk róla, több, mint
amit valaha tettem... Úgyhogy tényleg próbálkozom, jó? –
Látom könyörgő tekintetét a félhomályban, és bólintok, hogy
folytassa. – Kimondtad azt a szót... Én pedig azonnal ismét azzá
a kisfiúvá váltam, aki haldoklott – aki azt kívánta, bár
meghalna. Újra átéltem a fájdalmat. És amikor ilyen fájdalmat
érzek, akkor általában a nőkhöz menekülök. Az élvezetbe
fojtom a fájdalmat... – Szabad kezem ökölbe szorul a lepedőn a
kisfiú miatt, akinek olyan kínszenvedést kellett átélnie, hogy
legszívesebben meghalt volna; a mellettem fekvő férfi miatt,
akit szeretek, és akit továbbra is kísértenek az emlékei; és
amiatt is, amit mondani fog. Rettegve várom a vallomását.
– Általában – suttogja. – De ez alkalommal, miután
megismertelek, egyáltalán nem vonzott ez a lehetőség. Amikor
a gondolat végigfutott a fejemen, a te arcodat láttam. Hiányzott
a nevetésed, és a te ízedre vágytam. Senki máséra. – A hátára
gördül, az ujjait továbbra is összefűzi az enyémmel. A szívem
összefacsarodik a szavai hallatán.
– Ehelyett ittam. Sokat. – Lágyan felnevet. – Egy nappal
azelőtt, hogy... ez a dolog történt... Q beugrott hozzám, és
istenesen lebaszott. Közölte, hogy szedjem össze magam.
Mondta, hogy keressek magamnak más társaságot Jacken és
Jimen kívül. Egy órával később ott termett Becks. Tudom, hogy
a húgom telefonált neki. Beckett nem kérdezte, mi a gond –
nagyon jó ebben –, de tudta, hogy társaságra van szükségem.
– Elvitt szörfözni. Azzal indokolta, hogy ki kell szellőztetnem
a fejem, bármi miatt is legyek összezavarodva. Szerintem
feltételezte, hogy miattad, de nem kíváncsiskodott. Szörföztünk
pár órácskát, aztán azt javasoltam neki, hogy mozduljunk ki, és
ugorjunk be egy pár bárba, hogy egy kicsit ellazuljak. – A
hüvelykujjával finoman cirógatja összekulcsolt kezünket, én
pedig az oldalamra fordulok. Most én nézem Coltont, ő pedig a
mennyezetet.
– Így tettünk, de közben Tawny felhívott, hogy van nála pár
papír, amit alá kellene írnom, mivel napok óta nem voltam az
irodában. Megmondtam neki, hol vagyunk, erre megjelent ott.
Aláírtam a dokumentumokat, és a következő, amire
emlékszem, hogy pár óra elteltével mindhárman tajtrészegek
vagyunk. De valami mocskos módon berúgtunk. A palisadesi
ház közelebb volt, ezért megkértem Sammyt, hogy vigyen
minket oda, a többiek kocsiját meg majd reggel elhozzuk.
– Ahogy beléptünk a bejárati ajtón, rádöbbentem, hogy a
veled töltött éjszaka óta nem jártam ott. Grace persze igen. A
póló, amit a kanapéra dobtam, mielőtt... – A hangja elhal az
emlékek miatt. – Szépen összehajtogatva hevert a kanapé
háttámláján, így azonnal észrevettem, ahogy beléptünk. Ez volt
az első emlékeztető. Amikor beléptem a konyhába, láttam, hogy
a vattacukrot betette egy tartóba, a konyhapultra. Nem tudtam
elmenekülni előled, még részegen sem volt nyugtom tőled.
Ezért tovább ittam. Tawny és Beckett követték a példámat.
Tawny nem érezte jól magát a munkaruhájában, ezért hoztam
neki egy pólót, hogy kényelmesebben érezze magát.
Mindannyian a nappaliban ültünk. Ittunk. Mindent
megpróbáltam, hogy elnyomjam a hiányodat. Nem emlékszem
pontosan, hogy történt, de egyszer csak a sörömért nyúltam,
mire Tawny megcsókolt. ..
A sötét szoba levegőjében lógó szavak mázsás súlyként
nehezednek a mellkasomra. A fogamat csikorgatom a
gondolatra, bár tudom, hogy nagyra értékelem Colton
őszinteségét. Kezdem azt hinni, hogy talán nem kellene
hallanom a történet többi részét. Hogy ebben az esetben nem a
legjobb ötlet meghallgatni az igazságot.
– És visszacsókoltál? – A kérdés önkéntelenül bukik ki a
számon. Érzem, hogy Colton ujjai egy pillanatra megfeszülnek,
én pedig tudom a választ. Az alsó ajkamat harapdálom, mert
rettegek, hogy hallani fogom a megerősítést a szájából.
Ismét felsóhajt. A csendes szobában hallom, hogy hangosan
nyel.
 – Igen... – megköszörüli a torkát – ...eleinte. – Egy
pillanatra elhallgat. – Igen, viszonoztam Tawny csókját, Rylee.
Annyira fájt, és az ital sem segített többé tompítani... Úgyhogy
amikor megcsókolt, a régi jól bevált módszerhez folyamodtam.
– Hangosan levegő után kapkodok, és megpróbálom elrántani
a kezem, de Colton szorosan tartja. Nem engedi, hogy
elhúzódjak tőle. – De életemben most először nem ment. –
Ismét az oldalára fordul, és ugyan a szobában lévő sötétség
miatt nem látjuk egymást tökéletesen, mégis tudom, hogy a
szemembe néz. Szabad kezét felemeli, és a kézfejével végigsimít
az arcomon.
– Mert ő nem te vagy – mondja lágyan. – Miattad, Rylee,
többé nem vonzanak az egyéjszakás kalandok.
Szipogva tartom vissza a torkomat fojtogató könnyeket, de
nem tudom biztosan, hogy azért akarnak feltörni, mert Colton
ki akart kezdeni Tawnyval, vagy mert elmagyarázta, hogy miért
nem tette meg.
– Szerelmet vallottam neked, Colton, és te elrohantál.
Tulajdonképpen egy másik nő karjaiba – olvasom a fejére a
bűnét. – Méghozzá ahhoz a nőhöz menekültél, aki miattad
folyamatosan zaklatott és hergelt engem.
– Tudom...
– Mi a biztosíték arra, Colton, hogy ez nem ismétlődik meg?
Mi a biztosíték arra, hogy legközelebb, amikor berezelsz, nem
teszed meg ugyanezt az átkozott lépést? – A csend körbeölel
minket, beeszi magát a fejemben sorakozó kétségek közé. – Én
képtelen vagyok... – suttogom, mintha normális hangerőn
túlságosan súlyosak lennének a szavak, amik kikívánkoznak. –
Nem hiszem, hogy képes vagyok megtenni, Colton. Nem
hiszem, hogy képes leszek ismét hinni neked...
Colton hirtelen megmozdul, és a két kezemet fogva felül az
ágyban, miközben én továbbra is a hátamon fekszem.
– Kérlek, Rylee... Még ne dönts!... Hallgasd meg a történet
végét is, jó? – Hallom a kétségbeesést a hangjában, amitől
összefacsarodik a szívem, mert pontosan tudom, mit él át
valaki, ha ilyen aggodalom süt a hangjából.
Nekem is pontosan ilyen volt a hangszínem azután, hogy
szerelmet vallottam neki.
Így maradunk egy darabig: Colton a kezemet szorongatja, ez
az egyetlen kapocs kettőnk között, annak ellenére, hogy úgy
érzem, Colton jelenti a testem számára a levegőt. Érzem, hogy
árad belőle a feszültség, mintha megpróbálná szavakba önteni a
fejében áramló gondolatokat.
– Hogyan magyarázzam el? – morfondírozik, a szobának
címezve a kérdést, aztán hangosan kifújja a levegőt. – A futam
közben olyan gyorsan hajtok, hogy a kocsin kívül minden más –
az oldalvonal, a tömeg, az ég – egy nagy, szétfolyó masszának
tűnik. Semmit sem tudok pontosan kivenni. Egyedül vagyok az
autóban, és a saját kis buborékomon kívül minden a homályba
vész. – Egy pillanatra elhallgat, és megszorítja a kezemet, hogy
enyhítse a saját keze remegését, miközben összeszedi a
gondolatait, hogy pontosabban fogalmazzon. – Valami olyasmi,
mint amikor gyerekként körbe-körbe forogsz...
Szemmagasságban minden egy nagy, folytonos képpé olvad
össze. Így érthetőbb?
Alig bírok megszólalni, mert az idegessége átragad rám.
– Igen – nyögöm ki.
– Nagyon sokáig éltem az életemet ebben a homályban,
Rylee. Semmi sem volt tisztán kivehető. Sosem álltam meg
annyi időre, hogy elég figyelmet szenteljek a részleteknek, mert
ha így teszek, akkor minden – a múltam, a hibáim, az
érzelmeim, a démonjaim – felülkerekedik rajtam.
Összeroppantanak. Még mindig könnyebb ebben a masszában
élni, mint megállni, mert ha megtorpanok, akkor lehet, hogy
tényleg éreznem kell valamit. Olyan dolgok felé kell
megnyílnom, amelyektől mindig is óvtam magamat. Ez
gyerekként ivódott belém a sok szarság miatt, ami velem
történt. Olyan szörnyűségek, amikre soha nem akarok
emlékezni, de folyton azt teszem. – Elengedi az egyik kezemet,
és megdörzsöli az arcát. Borostájának sercegése ismerős,
megnyugtató hang számomra.
– A múltam mindig jelen van, az emlékezetem peremén.
Folyton azzal fenyeget, hogy átveszi felettem az uralmat. Hogy
visszavonszol, és magával ránt. – Hallom, hogy az érzelmektől
elcsuklik a hangja, ezért hirtelen ötlettől vezérelve odanyúlok,
és megszorítom a kezét, némán jelezve, hogy támogatom, amíg
megküzd a fejében tomboló zűrzavarral. – Ilyen masszában élni
olyan, mint egy buborékban. Lehetőségem van meghatározni a
sebességet, amivel megyek. .. Lelassítok, ha levegőhöz akarok
jutni, de sosem állok meg igazán. Mindig is a vezetőülésben
ültem... Mindig én diktáltam. Mindig fel tudtam gyorsítani és
feszegetni a határokat, amikor a hullámok kezdtek összecsapni
a fejem felett...
– És aztán találkoztam veled... – A hangjából olyan nyers és
őszinte csodálat árad, ami mélyen megérint, ezért én is felülök.
Elhelyezkedek törökülésben, a térdem Coltonénak nyomódik. A
keze ismét rátalál az enyémre, és megszorítja. – Aznap este,
amikor találkoztam veled, az olyan volt, mintha ebből a
masszából elszabadult volna egy tűzijáték, és ragyogó fénnyel
robbant volna fel felettem. Annyira tündöklő és gyönyörű... és
elutasító voltál. – Felnevet. – De bárhogy igyekeztem, nem
tudtam másfelé nézni. Olyan volt, mintha az élet fékezett volna
helyettem, bár én hozzá se értem a pedálokhoz. Azonnal
vonzónak találtalak téged, a lelkivilágodat, azt, hogy
visszautasítottál, a humorodat... A fantasztikus testedet. –
Érzem, hogy az utolsó megjegyzése miatt bocsánatkérőn vállat
von, mire a szám sarka akaratlanul is mosolyra görbül, és a
szívemben lassan újraéled a remény. – Egyszóval vonzódtam az
egész lényedhez. Az első éjszaka olyan voltál a masszaszerű
világomban, mint egy biztos ponton álló színrobbanás.
Nem jutok szóhoz, miközben megpróbálom feldolgozni, amit
Colton mond. Épp, amikor elhatároztam, hogy mit fogok tenni,
Colton mond valami olyan megrendítőt és fájdalmasan
gyönyörűt, hogy a szívem önkéntelenül túlcsordul az iránta
érzett szerelemtől. Colton a hallgatásomat értve kinyújtja a
karját, és a tenyerében ringatja az arcomat, mielőtt folytatja.
Gyengéd érintésétől könny szökik a szemembe.
– Azon az első éjszakán szikrázó fény voltál, Rylee, és azóta
mindennap erőt adsz ahhoz, hogy lelassítsak annyira, hogy
belenézzek a homályba, amitől annyira rettegek. Akaratom
ellenére erőt adsz – már a tudat is, hogy mellettem vagy –, és
jobb emberré teszel engem. Jobb férfivá. Mióta beléptél az
életembe, a dolgok végre éneimet nyertek, bizonyos színeket
tudok hozzájuk társítani... Nem tudom... – Hallom, hogy
küszködik a szavakkal. Elfordítom az arcom, és lágyan
belecsókolok a tenyerébe, miközben felsóhajt. – Nem tudom,
hogyan magyarázzam el érthetőbben, de azt tudom, hogy többé
nem akarok úgy létezni, mint korábban. Szükségem van rád,
Rylee, arra, hogy az életem része legyél. Szükségem van rád
ahhoz, hogy továbbra is lássam a színeket. Hogy lelassítsam a
dolgokat. Hogy megengedjem magamnak, hogy érezzék.
Szükségem van arra, hogy te legyél nekem a fény...
Hozzám hajol, és a lehető leggyengédebben végigsimít az
ajkával az enyémen.
 – Kérlek, legyél a fény számomra, Rylee... – könyörög a
számra szorított szájjal.
Az ajkai közé csúsztatom a nyelvem, és megcsókolom, mert a
szavak és a gondolatok olyan zűrzavart alkotnak a fejemben és
a szívemben, hogy nem merek megszólalni. Félek, hogy ha
ebben a pillanatban, amikor ő kitárulkozott, én is felfedem
neki, ami a szívemet nyomja, akkor összeroskad az érzelmek
súlya alatt. Ezért inkább minden érzésemet a csókkal próbálom
kifejezni. Colton magához húz, és az ölében ringat, miközben
úgy kényezteti a számat, ahogyan csak ő képes erre. Olyan
áhítattal suttogja a nevemet, hogy egy könnycsepp csordul
végig az arcomon.
– Lehet, hogy nem mindig leszek képes szavakkal elmondani
neked azt, amit hallanod kell, de esküszöm mindenre, ami
szent, Rylee, hogy megpróbálom. És ha nem megy máshogy,
akkor megmutatom. Megmutatom, ahogy csak tudom – bármi
áron –, hogy milyen szereped van az életemben – mormogja, és
ezzel a kijelentésével végleg lerombolja a szívemet körülvevő
ellenállás utolsó bástyáját.
Colton végérvényesen ellopta a szívemet.
Én pedig önként és dalolva nyújtottam át neki.
Colton magához ölel, az arcát a nyakamba fúrja, és hosszú
ideig szorosan tart. A sebezhetősége kézzel fogható. Az agyam
benyomásokban és érzelmekben gondolkozik, minden értelmes
gondolatot kizárva, hogy csakis Colton kiszolgáltatott énjére
tudjak összpontosítani, amit annyira ritkán mutat meg.
Beszívom kettőnk összekeveredett illatát. Érzem a
mellkasomnál a szívverését. Ahogy meleg lehelete a nyakamat
cirógatja. Erős karját, ahogy szorosan tart. A borostáját, ahogy
a bőrömet karcolgatja. Élvezem a megnyugvást, amit a jelenléte
és a közelsége okoz. Olyan sok dolgot kell feldolgoznom és
elraktároznom a jövőre nézve, hogy fel tudjam idézni őket
akkor, amikor a legnagyobb szükség lesz rájuk.
Mert biztosan tudom, hogy Coltont szeretni és vele maradni
annyit jelent, hogy szükségem lesz ezekre az emlékekre az előre
nem látható időszakokban, hogy segítsenek túljutni a
megpróbáltatásokon. Biztosan tudom, hogy ez ismét be fog
következni.
– Megfulladok. A hallgatásod megőrjít. Kérlek, mondj
valamit! Dobj egy mentőövet, könyörgök! – szólal meg Colton,
és a megjegyzése azonnal eszembe juttatja, mit mondott nekem
Beckett Vegasba menet és nemrég.
– Ugyan már! – suttogom, a kezemmel a hátát simogatva.
Közelebb húz magához, és még jobban a nyakamba fúrja az
arcát. – Holnap hosszú napod lesz. És későre jár. Aludnod kell.
Amikor felemeli a fejét, olyan közel van hozzám az arca, hogy
látom kristálytiszta zöld szemében tükröződni a saját,
kimondatlan szavaimat. Élénk tekintete színtiszta
megdöbbentést és megértést sugall.
– Akkor nem mész el? – kérdezi félszegen. – Itt maradsz?
A szavaira kis híján ismét könnyekben török ki, és azért is,
mert úgy vélem, Colton megéri. Végigsimít az arcomon, le a
vállam ívén, majd ismét felfelé indul a keze. Megérint, hogy
biztos legyen benne, hogy tényleg itt vagyok előtte, hús és vér,
aki elfogadja őt. Igent mond az utazásra, amin velem együtt
akar részt venni.
– Igen, Colton. Nem megyek sehova. – Amint a torkomat
fojtogató gombóc eltűnik, végre képes vagyok megszólalni.
Két kezébe fogja a fejemet, és finom csókot nyom a számra,
majd mindkét karjával átölel, és szorosan magához húz.
– Még nem akarlak elengedni – suttogja a halántékomnak
szorított szájjal. – És szerintem sosem leszek képes rá.
 – Nem is kell – felelem gyengéden, ahogy ledőlök az ágyra,
és őt is magammal húzom. Colton úgy helyezkedik, hogy
mindketten az oldalunkon feküdjünk, egymással szemben. A
testünk egymáshoz simul, a karunkkal átöleljük egymást, és
most én fúrom az arcomat a nyaka hajlatába.
Egy ideig hallgatunk. A kettőnket körülvevő csendet – ami
már nem annyira magányos – Colton töri meg, amikor halkan
és elégedetten felsóhajt, és azt mormogja:
– Egy véletlen találkozás. – Gyengéd csókot nyom a fejem
búbjára, és megköszörüli a torkát. – Korábban fogalmam sem
volt, mit is jelent ez, de már tudom. Megváltoztatta az életemet.
Közelebb bújok hozzá, és megcsókolom a kedvenc helyemet,
az állkapcsa alatti részt, miközben a szívem túlcsordul az iránta
érzett szerelemtől, a lelkem pedig ujjong a boldogságtól.
Teljesen elmerülünk a másikban és újonnan megtalált
egyensúlyunkban, aztán egy idő után Colton légzése lelassul, és
egyenletessé válik. Ahogy ott fekszem, belélegezve az illatát, és
a teste melegét érezve, a szívem a torkomba ugrik, amikor
rádöbbenek, hogy nem én hoztam meg ezt a döntést. Ez abban
a pillanatban eldőlt, amikor kizuhantam abból az átkozott
tárolóból, egyenesen Colton életébe.
Továbbra is az oldalamon fekve figyelem Coltont. A
mellkasom szó szerint fáj, ahogy nézem ezt a férfit, aki
kívül-belül gyönyörű. Olyan békésnek tűnik álmában. Mintha
végre nyugodtan tudna pihenni a napközben őt üldöző
démonok zaklatása nélkül. Ebben a pillanatban nagyon
hasonlít a képzeletemben élő sötét angyalra, aki a fényt – a
belőlem áradó fényt – megragadva és abban megkapaszkodva
megpróbál kitörni az őt fogva tartó sötétségből.
 40. FEJEZET

Colton

EGY HÓNAPJA MOST ELŐSZÖR VÉGRE CSEND VOLT A FEJEMBEN,

amíg aludtam. Nem voltak rémálmaim. Ahogy a közeledő
reggel – na, meg az, hogy Rylee teljes súlyával rám nehezedik –
felébreszt a szendergésemből, eszembe jut a tegnap éjszaka.
Akaratlanul is felnyögök, amikor Rylee lovaglóülésben
elhelyezkedik rajtam. Forró öle arra késztet, hogy
kiszabadítsam a takaró alatt rejtőző farkamat. Ezt nevezem én
mocskosul édes kínzásnak!
És rohadjak meg, ha nem ez a legjobb ébresztő, amiben
valaha részem volt.
Az ujjai a hasamat cirógatják, majd köröket írnak le a
mellbimbóm körül, végül lesiklanak a csípőcsontomra.
– Jó reggelt! – suttogja rekedt hangon, és csókot nyom a
számra. Az ujjaival továbbra is a bőrömet izgatja. Elcsábít a
függőségemet tápláló kábítószerrel.
Válaszként felmordulok, és résnyire nyitom a szemem, mire
a lehető legcsodásabb látvány tárul elém. Cicik – hogy egész
pontos legyek, Rylee telt cickói és vágytól feszülő rózsaszín
bimbói néznek velem farkasszemet. Egy pillanatig csodálom
Isten legtökéletesebb alkotását, aztán elszakítom róluk a
szemem, és a pillantásom végig- siklik Rylee napbarnított
bőrén, majd fel az arcára.
Ó, az a szempár!
Fogva tart, és olyan részeimet szólítja meg, amelyeknek a
létezéséről nem is tudtam addig, amíg fel nem nézett rám a
szemébe hulló tincsei közül.
– Jó reggelt! – ismétli meg lusta mosollyal a szája sarkában,
miközben álmos tekintete fogva tartja az enyémet.
Úgy érzem, mintha életemben most először verne a szívem.
Rylee tényleg itt van. Elönt a megkönnyebbülés. Ma van a
szezon első futama, de az elmúlt hét szarságai után úgy érzem,
hogy azzal, hogy Rylee mellett ébredek fel, már nyertem.
Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy az ujjal egyre lejjebb
vándorolnak, a farkam pedig lüktetni kezd az érintésére.
– De még milyen jó! – préselem ki magamból, mert az
agyamnak kell egy kis idő, amíg a testemhez hasonlóan
felpörög, és tettre kész állapotba kerül. – Az a reggel, amikor
ilyen látványra ébredek, mindig kurva jó. – Akaratlanul is
elmosolyodok. Jóságos ég, mennyire dögös!
És az enyém.
Most komolyan? És mégis mi a fenével érdemeltem ezt ki?
Biztosan piros hó esett az éjjel.
– Nos – szólal meg, a szavakat elnyújtva, dorombolva –, úgy
tűnik, van itt egy kis gond.
– Gond?
– Igen. Úgy veszem észre, hogy én alulöltözött vagyok, míg
ön, Mr. Donavan, igencsak túlöltözött.
Felvonom az egyik szemöldököm. A testem most már
teljesen éber és nagyon is munkára kész.
– Szerintem te így vagy tökéletes, ahogy vagy. – Kicsit
megmozdulok, és a fejem alá gyömöszölöm a párnát, hogy
semmit se mulasszak el az elém táruló látványból. – De
szerinted túl sok rajtam a ruha?
– Bizony – feleli. – És úgy gondolom, ideje orvosolni a
helyzetet. – Amikor megmozdul, érzem, hogy az ujjaival a
csípőmön motoz, és lehúzza rólam a takarót. Rohadjak meg, ha
nem szándékosan kínoz! A farkam kiszabadul a takaró alól, és
fájdalmasan sóvárog Rylee érintése után. Arra, hogy
beletemetkezzen az édes forróságba. Figyelem, ahogy Rylee a
farkamat fixírozza, és amikor megnyalja a felső ajkát, minden
erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne szorítsam le az ágyra, és
vegyem el, amit a szája ígér.
– Ó, bizony, hogy van itt gond – közli vigyorogva, és a
szemembe néz. A tekintetében vágy és pajkosság táncol.
– És van megoldási javaslatod? – kérdezem, és élvezem,
hogy most Rylee játssza a csábító szerepét, annak ellenére,
hogy a farkam kétségbeesetten könyörög a kielégülésért.
Az ujjait a szerszámom köré fonja. Bassza meg, de jó érzés!
Hátradöntöm a fejem, és átadom magam az ujjai keltette kínzó
élvezetnek. Lassú, egyenletes mozdulatokkal simogat, ami
annyira kibaszottul jó érzés, hogy minden akaraterőmre
szükségem van ahhoz, hogy ne tegyem a kezére a kezem, és
ösztökéljem gyorsabb mozgásra.
Ha Ryleeról van szó, nem szégyellnék akár könyörögni sem.
– Nos, ma van a futam napja, ezért nem engedhetem, hogy a
pasim úgy menjen neki a versenynek, hogy nem orvosoltuk ezt
az aprócska problémát.
Kinyitom a szemem. Rylee felvont szemöldökkel, incselkedő
mosollyal figyel.
– Ó, bébi, nincs ott semmi aprócska.
 Rylee előredől, közben a keze továbbra is a farkamon időzik,
így a melle pont szemmagasságba kerül velem. Az arcomba
hajol.
– Tényleg? – Félrehajtott fejjel figyeli, ahogy tárva marad a
szám, miközben ő rendkívül ügyes ujjaival izgatja a farkamat.
Válaszul csak arra vagyok képes, hogy az ajkamba harapva
megrázzam a fejem, miközben Rylee különösen nagy figyelmet
fordít a makkomra. Képtelen vagyok megszólalni. – Azt hiszem,
erről saját magamnak kell meggyőződnöm. Nem gondolod?
Rámeredek. Iszom a látványát, ahogy felettem térdel –
kipirult arccal, szikrázó szempárral és csábító szájjal -. és nem
tudom elhinni, hogy azok után, hogy mennyire elcsesztem, még
mindig itt van. Küzd értünk. Az én átkozott szentem.
Válaszolnék, de kutya legyek, ha emlékszem, mit akartam
volna mondani, mert abban a pillanatban elfelejtem, ahogy
Rylee rám ereszkedik.
Nedves forróság. Az élvezet magával ránt, abban a
pillanatban, ahogy bársonyos, szűk puncija körbevesz. A
gerincem aljától a farkam tetejéig megfeszülök, és bizsergető
sürgetést érzek, olyat, amitől az élvezet miatt az embernek
fennakad a szeme.
– Édes jézusom! – nyögök fel, ahogy Rylee elhelyezkedik
felettem, és mozdulatlanul várja, hogy hozzám táguljon.
– Nem, nem vagyok Jézus – mormogja, miközben fölém
hajol, és a nyelvét a számba csúsztatja, hogy tovább ingereljen.
– De én is elrepíthetlek a mennyországba – suttogja a számra
szorított szájjal.
És aztán mozogni kezd. Fel és le. Minden egyes
mozdulatánál beborítja a farkam a sikamlós, nedves forróság.
Bőr a bőrön. Kemény és puha. Ő és én. Annyira kibaszottul jó!
Rylee, a boszorkány.
 Az én nyavalyás varázspuncim.
A fenébe is! Tévedtem. Sokkal inkább Rylee varázspuncija
Isten legtökéletesebb alkotása.
Határozottan.
És rohadjak meg, ha Ryleenak nincs igaza.
Mert kurvára olyan érzés, mint maga a mennyország.

***
Bedugom a lábam a tegnapi farmerembe. tudva, hogy
sietnem kell. Izgatottan várom az előttem álló napot – az
olajozottan zajló őrületet és a parancsomra életre kelő motor
dübörgését de még nem állok készen arra, hogy Ryleen kívül
mással foglalkozzak. Nem állok készen arra, hogy
kipukkasszam a minket körülvevő buborékot, és belépjek a
masszába.
Rápillantok. Épp a karját dugja be a pólójába, mire
megrázom a fejem. Micsoda hatalmas igazságtalanság elrejteni
azokat a tökéletes ciciket! De be kell vallanom, azért tetszik a
gondolat, hogy a nevemmel ellátott póló fog rájuk simulni,
jelezve, hogy Rylee az enyém.
Éles kopogás hallatszik, és mielőtt bármit is felelhetnénk, az
ajtó kivágódik.
Minden okés, fiúk-lányok?
Becken masírozik be a derekáig letolt overallban, aminek az
ujjait megkötötte a derekán.
– És ha nem? – kérdezem bosszúsan. A kurva életbe, mi lett
volna, ha Ry még nem öltözött volna fel? Vagy ami még
rosszabb, alattam feküdt volna, meztelenül nyögdécselve? Ez
rohadtul nincs így rendjén. Na. nem mintha korábban Becks és
én részegen nem keféltünk volna ugyanabban a szobában, de az
isten szerelmére, most Ryleeról van szó! Az én csillagomról.
– Te meg hogy a fenébe kerülsz ide? – kérdezem, és Beckett
pontosan tudja, hogy ki vagyok akadva, amiért ránk tört. És
mivel Becksről van szó, a rohadék sokatmondó vigyorral jelzi,
hogy csak tesztel. Figyeli, hogyan alakultak a dolgaink Ryleeval.
Beckett tekintete ide-oda jár köztem és Rylee között, majd az
ágyra hajítja a szobakártyát.
– Tegnap este nálam maradt – közli magyarázatképpen,
hogy hogyan jutott be a szobába. – Na, és szent a béke
köztetek? – Ryleera néz, a tekintetét egy pillanatra rajta felejti,
de látom, hogy alaposan tanulmányozza az arckifejezését, hogy
tényleg jól van-e. Hogy megbeszéltük-e a dolgainkat. Átkozott
Becks. Lehet, hogy egy segg, de az hétszentség, hogy nála jobb
szárnysegédet nem kívánhatnék magamnak.
– Igen, szent a béke – feleli Rylee, és fejcsóválva állapítom
meg, hogy kedvesen mosolyog Becksre. Hogy a fenébe lehet
ennyire tökéletes?
– Remek! – jelenti ki Beckett, aztán egy jóllakott óvodást
idéző mosollyal hozzám fordul. A tekintete azt üzeni, hogy
rohadtul itt volt az ideje. – Elő ne forduljon még egyszer!
A fejemet rázva felkelek az ágyról, és elkezdem begombolni a
farmeremet. Ryleera pillantok, és észreveszem, hogy a kockás
hasamon végigsikló ujjaimat figyeli. A szemében ülő vágy miatt
szeretném Beckettet kihajítani a szobából, Ryleet pedig a
padlóra dönteni – vagy a falhoz szorítani, de igazából mindegy;
őszintén szólva egy éhező nem válogathat –, amíg eleget nem
kapok belőle.
De az rohadt sok időbe telne. És nem hiszem, hogy valaha is
képes leszek betelni vele.
– Most nincs időnk erre, szépfiú! – horkan fel Becks, amikor
meglátja, milyen pillantást váltunk Ryjal. Szeretném közölni
vele, hogy húzzon kifelé a szobából, hogy még egyszer utoljára
megízlelhessem Ryleet, hogy átsegítsen a futamon. Főleg úgy,
hogy Ryleera pillantva látom, hogy elpirul, amiért rajtakapták,
hogy pajzán gondolatok járnak a fejében.
– Tizenöt perc múlva indulunk. Addig töltsétek hasznosan
az időt! – közli Beckett Ryleera kacsintva, aki – pontosan
tudom – azt kívánja szégyenében, bár megnyílna alatta a föld.
Nekem nem kell kétszer mondani.

***
A levegő várakozással telve vibrál körülöttünk, ahogy
végigmegyünk a bokszutcán. A srácok ellenőrzik a kocsit, és az
utolsó simításokat végezve gondoskodnak arról, hogy minden
készen álljon a futam kezdetét jelző zöld zászló felvillanásakor,
de őszintén szólva csupán lefoglalják magukat, hogy ne
látszódjon rajtuk az idegesség. Rettentően imádom, hogy a
csapatom izgul a futam miatt. Így adják tudtomra, hogy nekik is
ugyanolyan fontos, mint nekem.
Idegesnek kellene lennem, de nem vagyok az. A mellettem
álló Ryleera nézek, és megszorítom a kezembe fűzött ujjait.
Miatta nem vagyok ideges. Az én csodás Ryleem miatt, aki
gyógyír minden gondomra, aggodalmamra, rémálmomra,
megtört lelkemre és gyógyulófélben lévő szívemre.
Mostantól ez az első számú, új babonám: hogy Rylee
mellettem van.
Ugyan napszemüveg takarja a szemét, de a mosolya még így
is a lehető legszexibb.
Odamegyek a kocsimhoz, ami a kijelölt helyen áll, a
bokszutca elején, és megszokásból négyszer kopogok a
motorháztetőn. Ez a második számú babonám. Rylee felvont
szemöldökkel rám néz, én egy vállrándítással válaszolok.
A babonák rohadtul ostoba dolgok, de úgy vagyok vele,
hátha bejön valamelyik.
– Miért pont tizenhármas?
A kocsimon virító számra utal. A szerencsétlen
szerencseszámomra.
– Ez a szerencseszámon – felelem, miközben odaintek az
elhaladó Smittynek.
– Eléggé szokatlan szerencseszám – jegyzi meg vigyorogva,
és feltolja a napszemüvegét. Félrehajtja a fejét, és a szemembe
néz.
– Miért, talán valami másra számítottál tőlem?
– Nem. A kiszámíthatóság nem illik hozzád. – Megrázza a
fejét, és a fogával végigszánt az alsó ajkán. Istenemre mondom,
átkozottul szexi. – Szóval, miért épp a tizenhármas?
– Elég lehetetlennek tűnő dolgot elértem már életemben. –
A hátam mögött lévő kocsinak dőlök. – Nem hiszem, hogy egy
szám befolyásolná a szerencsémet. – És aznap talált rám
apám. A gondolat váratlanul suhan végig az agyamon, de nem
mondom ki, csak gondolatban jegyzem meg, mert nem akarom
elrontani a pillanatot.
Megfogom Rylee kezét, és magamhoz húzom, mert
szükségem van arra, hogy érezzem. Ő a gyógyír sajgó lelkemre.
A lendülettől nekem esik, de esküszöm, nem csak a testünk
ütközik egymásnak.
Hanem az átkozott szívem is mozgásba lendül, őrülten ver,
táncot jár, bukfencet vet és majd kiugrik a helyéről.
Pontosabban teljes erejével átadja magát a bennem lüktető,
rettentő, ismeretlen érzésnek.
Rylee ajkára hajolok, mert muszáj éreznem az ízét. Birtokba
veszem a száját, és elveszek édes zamatában. A nyelve
mozgásában. Az ajka ízében. A parfümje illatában, Halk,
nyögésbe fúló sóhajtásában.
Az övé a szívem.
Édes istenem! Ez a nő az én átkozott kriptonitom. Mégis
hogy történt ez? Hogy engedhettem, hogy átvegye felettem az
uralmat. De ami még fontosabb és megdöbbentőbb ennél, hogy
az övé akarok lenni.
Minden rohadt porcikámmal
Vége a játszmának, bébi.
Rylee az én rohadt kockás zászlóm.
 41. FEJEZET

NEM IS KAPOK SZERENCSECSÓKOT? – kérdezi Colton

vigyorogva. Engem néz, miközben leveri a szerencsepólóját, és
a háta mögött levő kanapéra hajítja. Édes istenem, ő aztán
tudja, hogyan fojtsa belém a levegőt. Előttem áll, rohadtul
arrogáns vigyorra húzódó szájjal, a szeméből pedig ki tudom
olvasni, hogy milyen mocskos dolgokat szeretne velem csinálni
ebben a pillanatban.
És a gondolatai nem maradnak viszonzatlanok.
– Szerencsecsókot? Vagy szerencse...? – kérdezem felvont
szemöldökkel, és hagyom, hogy a mondat vége a levegőben
lógjon. A szememet Colton bronzbarna, félmeztelen,
kidolgozott felsőtestén legeltetem, majd a pillantásom
megállapodik észveszejtő száján. Hagyom, hogy a tekintetem
elidőzzön káprázatos, zöld szemén, miközben ő azt figyeli,
ahogy elégedetten iszom a látványát.
Felvont szemöldökkel tanulmányoz, ahogy kioldja a dereka
köré laza csomóba kötött overall ujjait.
– Szerencse mit? – érdeklődik incselkedve, miközben
közelebb lép hozzám, lehajol, és mindkét kezét a székem
karfajára teszi.
Ahogy felnézek rá, úgy érzem, hogy több millió kilométerre
távolodtunk a huszonnégy órával korábban történtektől. Úgy
érzem, mintha az egy szörnyűséges rémálom lett volna, de
furcsa mód hálás vagyok, hogy mégsem. Van valami most
közöttünk – ha azonosítanom kellene, kiegyensúlyozottságnak
vagy elégedettségnek mondanám –, ami azt bizonyítja, hogy
képesek voltunk együtt túljutni a problémákon. Hogy tudunk
együtt küzdeni, szeretni és gyűlölni, és végül újra egymásra
találni. Hogy egymás élvezetébe tudjuk fojtani a fájdalmunkat.
– Nem tudom pontosan... Életemben először most vagyok
kint egy futamon... – Úgy vélem, most az én kezemben van a
csábítás lehetősége, ezért vigyorogva magamhoz ragadom az
irányítást, és az ujjaimat végigfuttatom Colton mellkasán, majd
az állkapcsán, végül a hajába túrok.
Colton lehajtja a fejét, és sóvárgó nyelvcsapásokkal birtokba
veszi a számat. Az ujjaimmal a bőrét cirógatom, mire elégedett
morgás tör fel a torkából. Elnyeli halk sóhajtásomat, és még
szenvedélyesebben csókol. A lelke mélyéből feltörő sürgetéssel
és teljes hódolattal fejezi ki, hogyan érez irántam.
Valaki dörömböl a lakóautó ajtaján, mire elhúzódok
Coltontól, ő pedig a kedvenc káromkodását sziszegve az ajtóra
néz. Ahogy felnézek Coltonra, hagyom, hogy elárasszanak az
érzelmek. Örömmel fogadom őket ebben a szinte álomszerű
állapotban. Az én döbbenetesen jóképű szívtipróm itt áll
előttem, és tényleg az enyém.
– Kezdődik a műsor? – kérdezem sóhajtva.
– Cél a kockás zászló, bébi! – jelenti ki vigyorogva, és egy
utolsó, gyors csókot nyom a számra. Meglepetésként éri,
amikor megragadom a tarkóját, és a nyelvemet a szájába
csúsztatva átadom magam neki. Elveszek mindent, amire
szükségem volt, és amire vágytam az elmúlt pár hétben, de
túlságosan féltem kérni tőle. És habár Colton meglepődik,
mégis gondolkodás nélkül adja meg magát. Végül véget vetek a
csóknak, és kissé elhúzódok tőle, hogy a szemébe nézzek, és
szavak nélkül mondjam el, hogy mennyi mindent adott nekem.
Halvány mosoly játszik az ajkán, és feltűnik az a magányos
gödröcske, amit úgy szeretek, miközben fejcsóválva próbálja
megérteni, hogy mi volt ez az egész.
– Cél a kockás zászló, bébi! – mondom én is, és mosolyogva
felpattanok a székből. Colton a háta mögé nyúl, és felvesz egy új
– márkajelzéssel ellátott – pólót az overall alá, miután a
létfontosságú szerencsepólóját a babona által meghatározott
szükséges ideig viselte. Az órára pillantok, és azonnal ideges
leszek, amikor rájövök, hogy már nem sok idő van hátra, míg
Colton nyugodtnak és összeszedettnek tűnik, mert nemsokára
feldübörögnek a motorok.
Ne aggódj! – kéri Colton. Fejcsóválva térek vissza a jelenbe,
és észreveszem, hogy a kezemet görcsbe rándult gyomromra
szorítom. – Engem is elkap majd, amint kilépünk innen. – A
gyomromra mutat, aztán az ajtó felé bólint, végül a fejébe húz
egy kalapot. A szerencsekalapját. Gyengéden elmosolyodok,
amikor eszembe jut, hogy ugyanezt a kalapot viselte, amikor
elvitt randizni a vidámparkba.
Rettentően Magabiztos Vagyok úr a szerencsekalapját viselte
az első hivatalos randinkön. Attól félek, hogy mindjárt
szétreped a szívem a túlcsorduló érzelmektől.
– Készen állsz? – kérdezi az ajtó felé indulva, és felém
nyújtja a kezét. Bólintok, és amikor már épp nyitná az ajtót,
megosztok vele egy titkot.
Hé, Ace! – Colton megáll a nyitott ajtóban, és kíváncsian néz
vissza rám. Itt az ideje, hogy megmutassam neki, mi várja a
célvonalban. A fekete-fehér kockás, falatnyi bugyi hátuljára a
Vigyázz, kész, rajt! feliratot hímezték, és egy kis
ajándékboltban vettem még otthon. Fogalmam sincs, miért
hoztam magammal az útra, tekintve, hogy hogyan álltak
kettőnk között a dolgok, de a tegnap éjszaka történtek fényében
határozottan örülök, hogy így tettem. Elkerekedő szemmel
figyeli, ahogy kicipzározom a rövidnadrágomat, és a csípőmet
mozgatva kissé lejjebb tolom, hogy megpillanthassa a csipkét és
a mintát. – Ezért a kockás zászlóért hajts, bébi!
Széles mosoly terül szét az arcán, és a nyitott ajtóról
megfeledkezve két lépéssel előttem terem, és magához ránt.
Egy pillanatra megáll, és rám mered, a szemében érzelmek
kavarognak, a szája leheletnyire az enyémtől. Aztán mohón és
érzékin megcsókol, majd éppolyan hirtelen szakítja el a száját,
mint ahogy elkezdte, és vigyorogva így szól:
– Arra mérget vehetsz.
 42. FEJEZET

Colton

ÉRZEM.
Azt a totális bizonyosságot, ami életünkben csupán néhány
alkalommal taglóz le úgy, mint egy tehervonat. És a mai nap
pont ilyen. Érzem. Ott van a levegőben, miközben cikáznak a
gondolatok a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mit kell
tennem, amint beülök a kocsiba, és kilövök a pályán. Távol kell
tartanom magam Masontől, mivel a szemétláda nem hagy
nyugtot nekem. Mintha legalábbis tudnom kellett volna, hogy
tavaly ő szemelte ki magának a bárban azt a bigét! Na, nem
mintha egyértelműen vagy bármilyen módon jelezte volna,
hogy igényt tart rá. A nézeteltérés sosem vezet jóra a pályán.
Soha. A második és harmadik kanyarban szorosan a felső íven
kell maradnom. Finoman fékezek. Aztán gázt neki. Az első
kanyart a pálya alsó ívén kell vennem. A kötelességeimet
ismételgetem magamban, újra és újra. Így próbálom elérni,
hogy ne kelljen ezeken gondolkodnom a pálya egyenes
szakaszain, hanem ösztönösen jöjjenek.
Ma az enyém lesz a kockás zászló, és nem csak az a
farokállító bugyi, amit az a boszorkány Rylee visel. Nana! Még
szép, hogy én fogok győzni! A zsigereimben érzem. Mintha
minden a helyére került volna, és a francba is, lehet, hogy
nyálasan hangzik, de akkor kezdtem érezni, hogy minden jól
van, amikor Ryleeval a karomban ébredtem, mikor az arcát a
nyakamba fúrta, a szájával a bőrömre tapadt, és a szíve együtt
vert az enyémmel.
Pont ott volt, ahová tartozik.
Még egyet harapok a Snickersből, ami szintén a futam előtti
babonáim közé tartozik, majd Ryleet keresve körbenézek.
Csendesen üldögél az egyik sarokban, tőlem távolabb, de a
tekintete azonnal összefonódik az enyémmel. Az ajkán az a
félénk mosoly ül, ami fenekestül felforgatja a világomat, így a
szokásos érzés, a félelem helyét a nyugalom veszi át. Ellazulok.
Vagy mondjam ki kereken, hogy egy papucs vagyok? Ugyan kit
izgat? Nem érdekel, mert biztos vagyok benne, hogy Rylee
kíméletes lesz velem, és nem fenekel el túlságosan. Csak akkor,
ha arra kérem.
– Wood? – Megfordulok, és Beckett-tel találom szemben
magam.
Nos, Ryleeval szemben Becks tuti, hogy lekap a tíz
körmömről a futam végeztével, ha rájön, hogy percek múlva
autóba ülök, de én mégis csak a nyavalyás varázspuncira tudok
gondolni. Rylee egy boszorkány.
Gyors mosolyt villantok Ryra, majd Beckshez fordulok.
– Igen? – kérdezem, miközben felhúzom az overall cipzárját.
Felkészülök a futamra.
Felkészülök, hogy azt tegyem, amit mindig is imádtam.
Felkészülök, hogy engem intsen le a kockás zászló, a francba
is!
 43. FEJEZET

OLYAN SOK AZ INGER. Alig bírom befogadni a hangzavart és a

sok látnivalót. A szívemre tett kézzel állok Colton mellett,
miközben a hátunk mögött felállított színpadon szól a nemzeti
himnusz. Zászlók lobognak. Szellő fújdogál. A tömeg énekel. Én
pedig rettenetesen aggódom a mellettem álló férfiért, aki
határozottan és befelé fordulva összpontosít az előtte álló
feladatra.
Colton az egyik kezet a derekamra teszi, miközben a
kamerák végigsiklanak a bokszutcában a csapattagokkal együtt
felsorakozó pilótákon és az oldalukon feszítő, számukra kedves
személyeken. Szívmelengető érzés, hogy egy olyan pillanatban
igyekszik megnyugtatni engem, ami szigorúan róla szól.
Megpróbáltam meggyőzni arról, hogy jó lesz nekem a
bokszutcában lévő emelvényen végighallgatni a himnuszt, de
Colton hajthatatlan volt.
– Megszereztelek, kicsim, és nem engedlek ki a látóteremből
– felelte. Meggyőzött. Beadtam a derekam.
A himnusz vége felé tűzijáték szikrázik fel, aztán a bokszutca
egyik pillanatról a másikra nyüzsgő hangyabollyá változik. A
csapattagok ellenőrzik, hogy a pilótákért tett hatalmas
erőfeszítéseik meghozták-e gyümölcsüket, és hogy minden
rendben van-e. Mielőtt sok szerencsét kívánhatnék Coltonnak,
emberek veszik körbe. Beteszik a fülébe a fülest, és leragasztják.
Becsatolják a tépőzárakat. Alaposan ellenőrzik a cipőjét,
nehogy zavarja a pedálok nyomása közben. Feladják rá a
kesztyűt, és megigazítják. Még az utolsó pillanatban is
utasításokat kap. Hagyom, hogy Davis kivezessen ebből a
felbolydulásból, a mögöttünk húzódó fal másik oldalára.
– Rylee! – Az olajozott gépezetként működő káoszból kiválik
Colton hangja. Megtorpanok. Meglepődök. Kiteljesedek.
Megfordulok, és szembenézek Coltonnal, aki teljes harci
felszerelésben tündököl. Fehér tűzálló símaszkja az egyik
kezében, a sisakja a másikban. Szívfájdítóan jóképű. Átkozottul
szexi. És csak az enyém.
Zavartan nézek rá, mivel a lakóbuszban elég időnk volt
egymásra. Netán valami rosszat tettem?
– Igen?
A mosolya felragyog. Határozottan áll egy helyben,
miközben mindenki más egy nagy masszává olvad össze. Tiszta
és erőteljes tekintete fogva tartja az enyémet.
– Versenyezlek, Ryles! – jelenti ki határozott és magabiztos
hangon az örvénylő káoszban.
A szívem megáll, és vele együtt az idő is. Úgy érzem, mintha
csak ketten léteznénk a világon. Csak egy sérült fiú és egy
önzetlen lány. A tekintetünk összekapcsolódik, és abban a
pillantásban benne van minden, amit a kettőnket elválasztó
kavarodás miatt nem tudok kimondani. Hogy ugyan keveset
árult el tegnap éjszaka, mégis tudom, hogy mennyire szörnyen
nehéz lehetett neki kimondani ezeket a szavakat. Hogy
megértettem, hogy így tudatja velem, hogy belül még mindig
egy megtört kisfiú, de a Házban lévő fiúkhoz hasonlóan nekem
adja a szívét, és bízik benne, hogy finoman, könyörületesen és
megértőn fogok bánni vele.
 – Én is versenyezlek, Colton! – felelem. Tudom, hogy a zaj
ellenére hallotta, amit mondtam, mert félénk mosolyra húzódik
a szája, és úgy csóválja a fejét, mintha ő is megpróbálná
megérteni, mi történik éppen. Aztán Beckett szólítja, mire
Colton még egy utolsó pillantást vet rám, majd átkapcsol profi
üzemmódba. Képtelen vagyok megmozdulni, továbbra is őt
figyelem. Elönti a szívemet a szerelem, és meggyógyítja, holott
azt hittem, többé ez nem lehetséges. Boldogsággal telik meg a
szívem a férfi miatt, akiről nem tudom levenni a szemem.
Az én csend előtti viharom.
Az én angyalom, aki átküzdi magát a sötétségen.
Az én ászpilótám.

***
A mellkasomban érzem a dübörgést, ahogy az autók
végigrepesztenek a második és harmadik kanyar közötti
egyenes részen. Ötven kör már lement, de én még mindig kész
idegroncsként jártatom a szemem a pálya és az előttem lévő
képernyő között, amikor az autók a hátam mögött húznak el, és
nem látom őket. A térdem remeg, a körmömről lekapartam a
lakkot, és véresre harapdáltam a szám belsejét. De Colton
hangja továbbra is magabiztos – ahányszor csak felcsendül a
rajtam lévő fejhallgatóban –, jelezve, hogy az előtte álló
feladatra összpontosít.
Egy kicsit mindig megkönnyebbülök, amikor Beckett-tel
vagy a mérnökkel beszél, aki a tájékozódásban segíti, mivel a
versenyautókon nincs visszapillantó tükör. Aztán ismét jön egy
kanyar, az autók masszív fémtömegekként száguldanak egymás
mellett, eszméletlen tempóban, mire a pillanatnyi nyugalom
helyét rettentő nyugtalanság veszi át. Ismét ránézek a
monitorra, és mosolyogva látom, hogy a „13 Donavan” jelenik
meg a második helyen, tehát ismét az első helyért küzd, miután
a veszélyt jelző sárga zászló miatt ki kellett állnia a
bokszutcába.
– Légörvény előtted – szólal meg a mérnök, ahogy Colton
kijön a harmadik kanyarból, és az előtte lévő, egy körrel
lemaradt autók tömege felé száguld.
– Vettem.
– Ez eddig a leggyorsabb köröd – csatlakozik Beckett a
beszélgetéshez, aki jó pár székkel arrébb a monitort
tanulmányozza, amin a tizenhármas számú autó műszerei által
mutatott értékek jelennek meg. – Remekül csinálod, Wood!
Csak maradj továbbra is ezen az íven! A felső íven elég sok a
törmelék, szóval tartsd magad távol tőle!
Vettem. – A hangja eltorzul az autó ereje miatt, ahogy az első
kanyarból kijőve felgyorsít.
A tömeg egyszerre hördül fel, amikor az egyik autó
nekicsapódik a falnak. A torkomban dobogó szívvel
megfordulok, hogy jobban lássak, de onnan, ahol ülök, nem
tudok kivenni semmit. Ezért azonnal a monitorra nézek, amit
Beckett is feszülten figyel.
– Egy sávval feljebb, Colton! Fel! – kiabálja a mérnök a
fülembe.
Annyira gyorsan történik minden, hogy úgy érzem, mintha
megállna az idő. Megfagyna. Visszapörögne. A monitoron
füstfelhő jelenik meg, ahogy a falnak csapódó autó rézsútosan
visszaesik a pályára. Túl nagy sebességgel közeledik a többi
autó ahhoz, hogy sávot tudjanak váltani ilyen rövid idő alatt és
ilyen gyorsan. Colton egyszer elmagyarázta nekem, hogy nem
szabad megállni baleset esetén, hanem hagyni kell, hadd vigyen
tovább a lendület.
 De hát olyan nagy a füst. Olyan nagy! Hogyan képes Colton
így tájékozódni?
– Nem látok semmit! – kiáltja a mérnök kétségbeesetten,
mivel az összezsúfolódó autók és a sűrű füst miatt nem tud
segíteni Coltonnak. Nem tudja megmondani, hogy melyik a
biztonságos sáv, miközben Colton közel háromszázhúsz
kilométer per órás sebességgel száguld.
Figyelem, ahogy Colton autóját elnyeli a füst. A szívem a
torkomba ugrik. Istenhez fohászkodom. Visszatartom a
lélegzetem. Lélekben reménykedek.
 44. FEJEZET

Colton

A ROHADT ÉLETBE!
Körbevesz a füst. Az engem körülvevő, szürke masszában
időnként szikrázik a fém, ahogy a körülöttem lévő autók
összeütköznek. A francba, nem látok semmit!
Nincs idő félni.
Nincs idő gondolkodni.
Csak érezni.
És reagálni.
A szürke alagút végén napfény csillan. Arrafelé veszem az
irányt. Nem lassítok. Sosem lassítok. Oda megyek, ahol a
baleset történt.
Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Gyerünk, tizenhármas!
Gyerünk, bébi! Menj, menj, menj!
A semmiből felvillan valami piros, és elém vágódik. Nincs
időm reagálni. Egyáltalán nincs.
Súlytalan vagyok.
Lebegek.
Súlytalan.
Pörgök.
Forgok.
Elfehéredő bütykökkel szorítom a kormányt. Ismét napfény.
Túl gyors.
Túl gyors!
– A kurva életbe!
 45. FEJEZET

LÁTOM, AHOGY COLTON AUTÓJA A FÜST FÖLÉ EMELKEDIK. A

kocsi orra lefelé néz. A levegőben pörög. Hallom, hogy Beckett
felkiált:
– Wood! – Csak ennyit mond, de olyan megtörten, hogy
ólomsúly nehezedik tőle a lelkemre.
Nem tudok reagálni.
Nem tudok gondolkozni.
Csak ülök a székben, a képernyőre meredve.
Maxet és Coltont látom magam előtt.
Összetörten.
Összemosódva.
 46. FEJEZET

Colton

Pókember. Batman. Superman. Vasember.

 Köszönetnyilvánítás
Hűha, hol is kezdjem? Amikor kicsivel több mint egy évvel
ezelőtt fejest ugrottam az írás névre hallgató kalandba,
magammal szembeni kihívásként fogtam fel. Vajon meg tudom
csinálni? És nemcsak hogy meg tudom-e csinálni, de képes
vagyok-e olyan történetet alkotni, amely heves érzelmeket vált
ki az olvasókból, ugyanakkor szerethető mind a főszereplőket,
mind a cselekményt tekintve? Nekem tetszett a Szükség
elkészült változata, de ez nem jelentett semmit, mert a kérdés
az volt, hogy vajon az olvasókat is elvarázsolja-e majd.
És álmomban sem gondoltam volna, hogy erre igennel fogok
válaszolni. Őszintén megmondom, eleinte azt hittem, csak
szerencsém van. Az természetes, hogy én odáig vagyok
Ryleeért, Coltonért és a fiúkért, de aztán elkezdtek szállingózni
az üzenetek, az e-mailek és a hozzászólások. És tényleg annyira
tetszett az olvasóknak a lelkileg sérült alfahímről és az összetört
szívű főhősnőről szóló történet, mint nekem! Mindig is úgy
véltem, hogy egy szerző dolga az, hogy szélsőséges érzelmeket
váltson ki az olvasóiból, ti pedig mindannyian tudattátok
velem, hogy ez sikerült, például összetört Kindle olvasók és
hasonlók formájában. (Nem viccelek, tényleg kaptam képeket
összetört e-könyv-olvasókról, amiket a Szükség befejeztével
hajítottak el az olvasók.) Ezért mindenekelőtt nektek, az
olvasóimnak tartozom köszönettel. Köszönöm, hogy bizalmat
szavaztatok egy szabadúszó szerzőnek és a tévedésekkel,
nyelvtani hibákkal és egyéb figyelmetlenségekkel teli debütáló
könyvének. Köszönöm, hogy hírét vittétek a Szükségnek.,
ajánlottátok a barátaitoknak, Facebook-oldalakat hoztatok
létre, és értékeléseket tettetek közzé sok-sok helyen azért, hogy
terjesszétek a hírt. El sem tudjátok képzelni, milyen sokat jelent
ez a fajta segítség egy hozzám hasonló szerzőnek, aki
magánkiadásban jelenteti meg a könyvét. Úgyhogy még egyszer
hadd köszönjem meg a szívem legmélyéről! Számos helyen
olvastam, hogy egy trilógia második része sokszor mélyrepülés
– tele van időhúzó részekkel, bugyuta, és nem szól semmiről,
ezért én csak remélni tudom, hogy a Vágy megfelelt az
elvárásaitoknak, vagy talán túl is szárnyalta azokat.
Köszönet a bloggereknek: a nőknek, akik fáradságot nem
kímélve olvasták a regényeimet (a jókat és a rosszakat
egyaránt), értékelték őket, kollázsokat állítottak össze, és
rámenős módon népszerűsítették őket, pusztán azért, mert
imádják a könyveket. A többségnek ez a második hivatása – és
tulajdonképpen ezt az egyet szeretik igazán –, és nem a pénzért
vagy az elismerésért teszik, hanem mert örömüket lelik abban,
ha átkerülhetnek egy másik időbe és helyre. Nem hízelegni
szeretnék nekik, sokkal inkább köszönetet mondani, mert
fáradhatatlan szenvedélyük nélkül az emberek többségének
fogalma sem lenne arról, hogy létezik egy Szükség nevű könyv.
Szóval köszönöm a bloggereknek a rámenősségüket, a
népszerűsítésre fordított energiát, hogy csatlakoztak Colton
Csinibabáihoz (alias Szükség-hoszteszlányok), és hogy
értékelték és mindenben támogatták a trilógiát. Lehet, hogy a
Szükség remek történet, de nélkületek és a folyamatos
támogatásotok nélkül eltűnt volna a süllyesztőben – szóval
köszönöm!
Muszáj név szerint is köszönetét mondanom pár embernek,
de ez nem azt jelenti, hogy a többi blogger szerepe kevésbé volt
fontos, viszont a név szerint említettek segítettek nekem a
legtöbbet, így vagy úgy. Köszönet a TotallyBooked oldal
bloggereinek, Jennynek és Gittének. Hol is kezdjem, csajok?
Nagyon köszönöm, hogy válaszoltatok ennek a zöldfülű írónak
a nevetséges kérdéseire, és ugyanolyan tisztelettel bántatok
velem, mintha legalábbis New York Times bestsellerszerző
lennék. Nagyon hálás vagyok a kora reggeli/késő esti
beszélgetésekért, a rengeteg megjegyzésért és a bölcs
tanácsokért. Szavakkal nem tudom kifejezni, mennyire
kedvesek és segítőkészek vagytok. Én mondom nektek, ez a
J&G-hatás! Köszönöm Liz Murachnak a Sinfully Sexy Book
Reviewstól, hogy összehoztad az eszméletlen könyvbemutató
túrahetet. Ez igen! A borítóleleplezés és a tulajdonképpeni
turné között felülmúltad minden várakozásomat. Köszönet
Autumnak és Julie-nak az AToMR-től, amiért fantasztikus
blogturnét szerveztek szeptemberben – mint mindig, ez most is
őrületes volt. Köszönet Emily Kidmannek a TheSubClub- tól
végtelen bátorításáért és azért, mert érzésem szerint mindig
akkor keresett meg, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Olyan sok blogger van még, akiknek köszönettel tartozom,
azt sem tudom, hol kezdjem a felsorolást, de azért
megpróbálom, és ha valakit kihagyok, nézze el nekem, mert az
agyam már rettentően fáradt a monitor bámulásától. Szóval
köszönöm a következőknek: Donna, The Romance Cover; Tray,
BookHookers; Jessy, Jessy’s Book Club; Sandy, The Reading
Café; Meagan, Love Between the Sheets; Ellen, The Book
Bellas; Michelle, The Blushing Reader; Stephanie,
The Boyfriend Bookmark; Mary, Mary Elizabeth s Crazy
Book Obsession; Lindsay, Beauty, Brains&Books; Liz,
Romance Addiction; Stephanie, Stephanie’s Book Reports;
Alicia, Island Lovelies; Jen, TheBookBar; Kimberly, Book
Reader Chronicles; Jess, A is for Alpha, B is for Books;
Stephanie, Romance Addict Book Blog; Cara, A Book Whores
Obsession; Amy, Schmexy Girl Book Blog; Autumn, The
Autumn Review; Lisa, The Rock Stars of Romance: Jennifer,
Wolfel’s World of Books; Kim, Shh Mom’s Reading; Jamie,
Alphas, Authors & Books Oh my; Books by the Glass és sokan
mások, akikre nem emlékszem... Köszönöm, köszönöm,
köszönöm!
További köszönettel tartozom a béta-olvasóimnak. A
Szükség megjelenésekor fogalmam sem volt, mi az a
béta-olvasó. A megjelenés előtt csak három ember olvasta a
szöveget, és azt hiszem, ha már akkoriban lettek volna
béta-olvasóim, akkor nem maradtak volna benne a végső
változatban a kritikákban leggyakrabban felemlegetett hibák.
Úgyhogy köszönet illeti a béta-olvasóimat is – név szerint:
Jennifer Mirabelli, Josie Melendez, Jodie Stipetich, Melissa
Allum, Kim Rinaldi, Emily Kidman, Autumn Hull, Beta Hoo és
Beta Haw – a véleményükért, a megjegyzéseikért és a
hozzászólásaikért, amelyek felbecsülhetetlen értékűek voltak
számomra és a Vágy végső verziójára nézve is. Nagyra
értékelem, hogy kegyetlenül őszinték voltatok, hogy időt
szántatok az olvasásra, és hogy ti voltatok a harmadik szemem.
Sokat segítettetek abban, hogy a megjelent könyv még jobb
legyen...
Köszönöm a szerkesztőmnek, Maxanne Dobbsnak a The
Polished Pentől, hogy időt szakított arra, hogy újra és újra
elolvassa a rettentően hosszú könyvet, és segített rövidíteni,
amennyire csak lehetett. Nem nagyon szerettelek, amikor
közölted, hogy Rylee egy hülye picsának tűnik – de örülök,
hogy megtetted, mert azok a javítások igenis sokat nyomnak a
latban az olvasók empátiáját és a bosszankodásuk csökkentését
tekintve. Köszönöm Deborah-nak a Tugboat Designstól, hogy
megint eszméletlen lett a borító... és hogy rögtön első
próbálkozásra beletrafált. Köszönöm! Köszönöm Stacey-nek a
Hayson Publishingtől, hogy ilyen rövid határidővel sikerült
megszerkesztened a Vágyat. Felülmúltad minden
várakozásomat. Jennifernek a Polished Perfectiontől pedig
köszönöm, hogy sasszemmel olvastad át a szöveget.
Köszönöm az A.C.E. verseny győzteseinek, hogy a Vágy
részei voltatok. A Las Vegas-i TAO-ban játszódó jelenetben
Colton és Beckett az Ace jelentését találgatják. A következő
hölgyeket illeti dicséret a zseniális megoldásokért: Lysette
Lamet, amiért Colton „arisztokratikus, cuki és elképesztő”, és
Sandy Schairert Beckett tippjé-ért, „a célratörő egoistáért”.
Köszönöm mindenkinek, aki részt vett a versenyben! Nagyon
jókat derültünk egy-egy definíción.
A zene is hatalmas szerepet játszik a könyveimben, ezért
számos tehetséges dalszerzőt illet köszönet, akiknek a dalai
inspirációként szolgáltak számos jelenet megírásakor. Semmi
sem alapozza meg jobban egy bizonyos jelenet hangulatát, mint
egy bizonyos dal. Külön köszönet a Matchbox Twentynek, akik
Rylee számára ideális gyógyírt jelentenek, és természetesen
annak az énekesnőnek, akiről Colton finoman úgy nyilatkozott,
hogy „az a rohadt Pink”. Köszönöm, hogy ihletet adtál a könyv
egyik kulcsfontosságú mondatához.
Köszönöm a fiamnak, hogy régi Pókember-filmeket nézett a
Netflixen – újra és újra, amíg a könyökömön nem jött ki –,
mert ezzel hozzájárult a könyv másik két legfontosabb
mondatához. Kívánom, hogy soha ne kelljen szuperhősök
neveit ismételgetned! Soha. Pókemberellek, kincsem!
Köszönöm a kisebbik lányomnak, hogy amilyen gyakran
csak tudtál, belekontárkodtál a Vágy munkapéldányába. A
bétáim nem értették, hogy miért pötyögök rendszámokat egy
bekezdés közepére. Nem, ez CJ volt, aki gondoskodott róla,
hogy felhívja magára a figyelmet. Szeretlek, te bolondos lány!
A nagyobbik lányomnak köszönöm, hogy minden alkalmat
megragadtál annak érdekében, hogy egy pillantást vethess a
monitoromra, de most, hogy már tudsz olvasni, anya kicsit
ideges, hogy vajon mit látsz a képernyőn. Köszönöm a
türelmedet, és hogy azt hajtogattad: „Az emberek tényleg
elolvassák, amit te itt gépelsz? Reméljük, hogy igen. Téged is
szeretlek, bogaram!
A férjemnek köszönöm, hogy az egész folyamat alatt
türelmes volt. Köszönöm, hogy időnként kitaláltál valami
programot, és elvitted a gyerekeket, így volt pár zavartalan
órám. Köszönöm, hogy – többé-kevésbé – megbékéltél azzal,
hogy gyorskaját ettünk, amikor be kellett fejeznem egy-egy
jelenetet. Köszönöm, hogy nem panaszkodtál amiatt, hogy
sokkal ritkábban volt tiszta ruha, a ház pedig időnként úszott.
Köszönöm, hogy a héten több éjszaka is egyedül bújtál ágyba,
míg én fennmaradtam, és helyetted Colton mellett hajtottam
álomra a fejem. (Bocs, csajok, ez az egyik előnye annak, ha te
vagy az író.) Köszönöm, hogy megértetted, hogy miért
ragadtam oda a képernyő elé, és hogy a nő, aki sosem szokott
elfelejteni semmit, kissé feledékeny volt az utóbbi időben. Ezért
nyugodtan okold a fejemben lévő nyavalyás embereket.
Szeretlek!
Köszönöm a családomnak és a barátaimnak a töretlen
támogatást, és hogy végighallgattatok, amikor a fejemben és az
olvasóim szívében élő szereplőkről zengtem ódákat.
Végül pedig térjünk ki egy bizonyos témára, mert biztosra
veszem, hogy a Vágy elolvasása után elárasztják majd a levelek
az e-mail-fiókomat és a Facebook-oldalamat: mikor jelenik
meg a Szerelem? Még nincs pontos dátum. Sajnálom, de nem
szeretnék abba a hibába esni, hogy ideírok valamit, ami csúszás
esetén pár hónappal eltolódik. Rühellem, amikor a szerzők ezt
csinálják, én pedig nem akarom, hogy ezt érezzétek. De
megnyugtatásul közlöm, hogy a Szerelem lesz a trilógia utolsó
kötete. Tehát lezárom Rylee és Colton történetét.
Még mindig találgattok a végével kapcsolatban? Gondoltam.
Nyugodtan csatlakozzatok a The Driven Trilogy
Facebook-csoporthoz, ahol megbeszélhetitek a spoilereket és
minden egyebet azokkal az emberekkel, akik szintén olvasták a
könyvet. A csoport linkje:
https://www.facebook.com/groups/394768807306804
Még egyszer nagyon köszönöm, hogy elolvastad a könyvet-
Remélem, tetszett.
Versenyezlek benneteket!
K.
 A SZERZŐRŐL
K. Bromberg Dél-Karolinában született és nőtt fel. A San
Diegó-i Kaliforniai Egyetemen szerzett alapdiplomát
közgazdaság és politikatudományok szakon. Jelenleg
Dél-Kaliforniában él férjével és három gyermekükkel.
Többszörös New York Times bestselleríró. Modern
regényeket ír, amelyek szerethető, érzelmes és buja világot
tárnak elénk, egy csipetnyi valósággal fűszerezve. Könyvei
leggyakoribb főszereplői olyan erős hősnők és érzelmileg sérült
hősök, akiket egyszerre lehet imádni és gyűlölni.
Az írónőben keverednek női főszereplőinek jellemzői:
pimasz, okos, makacs, zárkózott, mégis nyitott, aktív, érzelmes,
erős, és nem fél kimutatni az érzéseit.
K. Bromberg kedvtelésből próbálkozott meg az írással. Azóta
befejezte a Szükség-sorozatot (Szükség, Vágy, Szerelem,
Raced, Aced), a hozzá kapcsolódó, különálló regényeket és az
UnRa-veled című novellát.
K. Bromberg az a fajta visszafogott nő, aki csendesen üldögél
a sarokban, és ezzel mindenkit megtéveszt, mert a lelke mélyén
ott rejtőzik a vadóc gyermek. Valódi énje akkor tör a felszínre,
amikor az ujjai a billentyűzethez érnek. Többek között feleség,
anya, bébicsősz, játékösszeszedő, sofőr, weboldalkészítő,
babaöltöztető, mesefilmeket néz, és egyszerre több házimunkát
is képes elvégezni. Szereti a diétás kólát rummal, a hangos
zenét és azt, ha tele a spájz csokival. Amikor szeretné maga
mögött hagyni a mókuskereket, fut, vagy Kindle-jén izgalmas,
pikáns könyveket olvas. A Vágy a nagy sikerű Szükség-trilógia
második része.

További információk az írónőről:

http://www.kbromberg.com
https://Facebook.com/authorkbromberg

E-mail:
Kbrombergwrites@gmail.com