Keresd a szerző ajándék novelláit:

https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Vi Keeland: Inappropriate, 2020

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Órákon át kívánlak, 2018
A beosztott, 2018
Egomániás, 2019
Csak szex, 2019
A megbízó, 2019
A vetélytárs, 2020
Fiatal szerető, 2020

Copyright © 2020. INAPPROPRIATE by Vi Keeland

The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Márton Andrea, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Fodor Zsuzsa
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6067-79-1
Nincsen mindig tél,
a vetés kikél
 1. FEJEZET
Ireland

Egek, de szarul vagyok!

Felemeltem a fejemet a párnáról, és felnyögtem. Ezért iszom
olyan ritkán. Ez a gyilkos macskajaj és a hajnali fél négyes
ébredés nem igazán emberbaráti. A bosszantó pittyegés felé
nyúltam, tapogatózni kezdtem az éjjeliszekrényemen, míg végül
valahogy megtaláltam a telefonomat, és lenémítottam az
ébresztőt.
Tíz perccel később újra megszólalt. Felnyögtem, nagy nehezen
kikászálódtam a kényelmes ágyamból és a konyha felé indultam
a kötelező kávé és fejfájáscsillapító után. Talán jegelni is kéne a
szememet, hogy némileg elfogadhatóan nézzek ki a ma reggeli
adásban.
Éppen a kávét töltöttem a bögrémbe, amikor hirtelen
rádöbbentem, hogy miért is rúgtam be tegnap éjjel, és miért is
vagyok ilyen másnapos. Hogy a fenébe felejthettem el?
A levél.
Az a rohadt levél!
–  Aú! A francba! – A forró kávé kifolyt a bögre peremén, és
megégette a kezemet.
 – A francba!
– Aú!
– A francba!
Hideg víz alá tartottam a kezemet, és lehunytam a szememet.
Mi a francot műveltem? Legszívesebben visszabújtam volna az
ágyba, hogy megint mindenről megfeledkezhessek.
Ehelyett a tegnapi részletek úgy törtek elő az agyamból, mint
a cunami. Egy órával azután, hogy begurítottam a bőröndömet
a bejárati ajtón egy mesébe illő nyaralás után, egy futár érkezett
egy levéllel.
Elbocsátás.
Hivatalos levélben.
Egy nappal azelőtt, hogy visszatértem volna a nyaralás után a
munkába.
Hányingerem lett. Tizennégy éves korom óta most először
lettem munkanélküli. Nem beszélve arról, hogy ez volt az első
eset, hogy nem én magam mondtam fel. Elzártam a csapot, és
lehorgasztott fejjel próbáltam szóról szóra felidézni a levél
tartalmát.

Kedves Miss Saint James!

Sajnálattal értesítjük, hogy munkaviszonyát a Lexington

Vállalatnál azonnali hatállyal megszüntetjük.
A megszüntetés okai a következők:
–  Az Etikai Kódex III. paragrafusa 4. pontjának
megsértése. Szexuális visszaélés vagy helytelen
magatartás.
–  Az Etikai Kódex III. paragrafusa 6. pontjának
 megsértése. Az internet és/vagy más kommunikációs
médium használata a szexuális visszaélés vagy helytelen
magatartás során.
–  Az Etikai Kódex III. paragrafusa 7. pontjának
megsértése. Szexuálisan erkölcstelen vagy kifogásolható
magatartás.
Végkielégítés nem jár önnek, mert az elbocsátás alapos
okkal történt. Harminc napon belül kiállítunk önnek egy
levelet, mely felsorolja munkavállalói juttatásait;
biztosítása a New York Állam által megszabott ideig
folyamatos.
A személyzeti osztály továbbítja az utolsó fizetését,
szupervizora segítségével pedig összeszedheti személyes
holmiját.
Sajnálatunkat fejezzük ki az események ilyetén
alakulása miatt, és a legjobbakat kívánjuk a
továbbiakban.

Őszinte híve,
Joan Marie Bennett
HR-igazgató

A bubis borítékban volt egy pendrive is, ami tartalmazta azt a

harminc másodperces videót, amit az egyik barátom vett fel a
tengerparton. Éreztem, hogy valami égető érzés kúszik fel a
torkomon, de nem a valószínűsíthető alkoholmérgezéstől,
aminek kitettem a szervezetemet.
A munkám. Az utóbbi kilenc évben a munkám volt az életem.
És egy ostoba, szemcsés videó miatt minden füstbe ment,
amiért a belemet is kidolgoztam.
Pukk! Isten veled, karrier!
Felnyögtem.
– Istenem! Most mi a fenét fogok csinálni?
Nyilván nem válaszolom meg a kérdést azzal, hogy
álldogálok, így a hasogató fejfájással küzdve visszamentem a
hálószobámba és bemásztam a takaró alá, amit a fejemre
húztam, és azt reméltem, hogy a koromsötét mélység fenekestül
elnyel.
Nagy nehezen sikerült visszaaludnom. Amikor néhány órával
később felébredtem, kissé jobban éreztem magamat, bár ez
nem tartott sokáig – csak addig, amíg rájöttem, hogy a tegnap
esti eseményeknek csak a felére emlékeztem.

•••

Lakótársam és legjobb barátnőm, Mia töltött nekem egy kávét,

és megmelegítette a mikróban. Láthatóan ő is macskajajos volt.
– Hogy aludtál? – kérdezte.
A konyhaasztalra könyökölve kissé megtámasztottam a
fejemet, és félig lehunyt szemhéjam alól néztem Miára.
– Szerinted, hogy aludtam?
Mia felsóhajtott.
– Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy kirúgtak! Hiszen
szerződésed van! Egyáltalán legális kirúgni valakit olyasmiért,
ami nem a munkahelyén történt?
Belekortyoltam a kávémba.
– Úgy tűnik, igen. Pár perce beszéltem Scott-tal.
 Lenyeltem a büszkeségemet, és felhívtam a volt pasimat. Scott
egy seggfej, és az utolsó a sorban, akivel szóba állnék, de ő az
egyetlen ügyvéd az ismeretségi körömben. Sajnos Scott igazolta,
hogy amit a munkaadóm tett, az teljességgel legális volt.
–  Annyira sajnálom! Fogalmam sem volt róla, hogy abból a
tengerparti napból ez lesz! Az egész az én hibám! Én
javasoltam, hogy menjünk a topless részlegre!
– Nem a te hibád.
– Mégis mit képzelt Olivia? Minek tette fel az Instagramra, és
taggelt mindannyiunkat?
–  Szerintem a rengeteg piña colada miatt kihagyott az agya.
Tudod, amiket az a cuki pincérsrác hozott, extra rummal
megbolondítva. Csak azt nem értem, hogy miként szereztek
tudomást róla a munkahelyemen! A privát fiókomat taggelte be,
az Ireland Saint Jamest, nem pedig a nyilvános Ireland
Richardsont, amit a tévéállomás működtet nekem. Vagyis
működtetett, hogy pontos legyek. Mégis hogyan láthatták? Ma
reggel kétszer is ellenőriztem a beállításaimat, hogy véletlenül
nem változtattam-e meg nyilvánosra, de nem.
–  Nem tudom. Talán valaki a munkahelyedről követi
valamelyikünket, akinek nyilvános a fiókja.
Megráztam a fejem.
– Az is lehet.
– Az a seggfej legalább válaszolt az e-mailedre?
A homlokomat ráncolom.
– Miféle e-mailemre?
– Nem emlékszel rá?
– Úgy fest, hogy nem.
 – Amit a céged vezérigazgatójának küldtél.
Tágra nyílt a szemem. Ó, basszus! Ez egyre jobb!

•••

Úgy tűnik, hogy mindig van lejjebb.

Elbocsátottak.
Nem kapok végkielégítést.
Egy héttel azután, hogy kifizettem a második és egyben a
legnagyobb részletet az első otthonom megépítésére.
Hogy mennyi az esélye, hogy jó ajánlást kapok a jelenlegi
munkaadómtól? Zéró, miután jól leittam magam és alaposan
megmondtam annak az elefántcsonttoronyban ücsörgő
pasinak, hogy mit gondolok róla meg a cégéről.
Szuper.
Egyszerűen szuper.
Szép volt, Ireland!
Amellett, hogy a megtakarításaim nagy részét belenyomtam
az Agoura Hillsen vásárolt telek részletfizetésébe, és hogy
gavallérosan én álltam az egész lánybúcsú-banda által
elfogyasztott alkoholmennyiség számláját a karibi egy hét alatt,
nagyjából ezer dollárom volt. Nem beszélve arról, hogy a
lakótársam hamarosan férjhez megy és kiköltözik, ezzel
magával is viszi a fele lakbért, amit eddig havonta fizetett.
De… ne félj, Ireland! Szerzel másik állást!
Majd ha a pokol befagy.
A híradós szakma nagyjából annyira megbocsátó, mint a
bankszámlám az egynapos shoppingolás után a plázában.
 Nekem végem.
Bazira végem!
Kénytelen leszek visszatérni a szabadúszó, szerződéses
munkákhoz; magazincikkeket fogok körmölni nevetséges
összegekért, hogy kijöjjek a pénzemből. Pedig azt hittem, hogy
az életemnek az a része egyszer s mindenkorra véget ért.
Kidolgoztam a belemet is – heti hatvan órát melóztam majdnem
tíz éven keresztül, hogy eljussak oda, ahol most vagyok.
Képtelen voltam harc nélkül elhagyni a süllyedő hajót.
Muszáj volt megpróbálnom, hogy a lehető legjobbat hozzam
ki a helyzetből – legalább annyit, hogy kapjak egy viszonylag
normális ajánlást. Úgyhogy nagy levegőt vettem, megpróbáltam
felnőni a feladathoz, és kinyitottam a laptopomat, hogy
ránézzek, mit is írtam a Lexington Vállalat vezérigazgatójának,
mivel az emlékeim fele elég homályos volt. Talán nem is volt
olyan nagy a baj, mint gondoltam. Rákattintottam az Elküldött
levelek mappára, és megnyitottam az üzenetet.

Kedves Mr. Dzsongun!

Lehunytam a szememet. Jézusom. Ennyit a reményteli

gondolatokról. Bár lehet, hogy nem érti a viccet, és azt hiszi,
hogy csak elgépeltem a nevét. Bár ez elég erős feltételezés,
nem?
Vonakodva, visszafojtott lélegzettel olvastam tovább.

Szeretnék hivatalosan is bocsánatot kérni apró

meggondolatlanságomért.
 Jól van… nem is rossz kezdet. Jó lesz! Jó lesz!
Bárcsak itt abbahagytam volna az olvasást!

Tudja, eddig nem is sejtettem, hogy egy diktátornak

dolgozom.

Ajjaj.
Jézusom, micsoda seggfej vagyok, ha túl sokat iszom!
Hangosan, remegve kifújtam a levegőt, és feltéptem a
ragtapaszt a sebről.

Abban a hitben éltem, hogy a szabadidőmben jogomban

áll azt tenni, amit akarok. Ellentétben a maga jómódú
seggével, én keményen dolgozom, úgyhogy
megérdemlem, hogy időnként kiengedhessem a gőzt. Ha
ebbe beletartozik az, hogy kicsit süttetem a cickómat egy
kizárólagosan csajoknak szervezett vakáción, akkor azt
fogom tenni. Nem szegtem meg semmilyen törvényt.
Nudista strandon voltunk. Mehettem volna akár pucéran
is, de én a topless verziót választottam. Mert, legyünk
őszinték – állati jó a cicim. Ha megnézte az „illetlen
videót”, amit a karót nyelt HR-ese képes volt egy
pendrive-on mellékelni a faszságokkal teli elbocsátó szép
üzenetéhez, akkor tekintse magát mázlistának, hogy
vethetett rá egy pillantást. Sőt, talán hozzá is adhatja a
kis filmkatalógusához, hogy kiverhesse rá a farkát, maga
perverz!
Több mint kilenc éven át a belemet is kidolgoztam
magáért, és az idióta vállalatáért. Úgyhogy maga is meg
 a vállalata is elmehetnek a pokolba!
Pukkadjon meg!

Ireland Saint James

Na jó! Komolyabb meló lesz elsimítani a dolgokat, mint

reméltem. De ez nem tántoríthat el! Talán az el presidente{1}
még el sem olvasta az első e-mailemet, úgyhogy a következőt
kezdhetném azzal, hogy megkérem, hagyja figyelmen kívül az
első levelemet.
Ha egy fikarcnyi esélyt is akarok magamnak arra, hogy állást
találjak a szakmában, akkor nem lehet negatív ajánlólevelem.
Mivel megsértették a magánéletemhez való jogomat, a
legkevesebb az, hogy írnak egy semleges hangú ajánlót.
Rémületemben elkezdett folyni rajtam a hideg verejték, és
rágcsálni kezdtem a körmömet. Az a helyzet, hogy képes leszek
könyörögni is. Kimásoltam és beillesztettem az elnök e-mail-
címét, majd megnyitottam egy új üzenetet. Sürgetett az idő.
De ahogy elkezdtem gépelni, pittyegett a gépem, jelezve, hogy
új e-mailem jött. Rákattintottam, és majd’ szívrohamot kaptam,
amikor elolvastam, ki a feladó:
Grant.Lexington@LexingtonIndustries.com
Ó, Jézusom!
Ne!
Próbáltam nagyot nyelni, de hirtelen kiszáradt a szám. Ez
nem jó. Csak még azt nem tudtam, hogy mennyire nem.

Kedves Miss Saint James!

Köszönöm az e-mailjét… amit ez a jómódú segg hajnali

 kettőkor olvasott el, mert még mindig az irodában volt.
Levele hangneméből ítélve – mely annak ellenére
hemzseg a helyesírási hibáktól, hogy önnek diplomája
van újságírásból – arra következtetek, hogy részegen
írta. Ha így van, akkor legalább nem kell holnap korán
felkelnie. Nagyon szívesen.
Tudatom önnel, hogy nem láttam az ön által említett
videót. De ha éppen kicsit kevesebb kép lesz a faszverős
katalógusomban, majd előhalászom a Kuka mappámból
– az ajánlólevéllel együtt, amit a felettese önnek adni
óhajtott.
Őszinte híve:

Richie Rich

Kiengedtem az eddig bent tartott levegőt. Ó, bassza meg!

 2. FEJEZET
Grant

– Mr. Lexington, rendeljek valami ebédet? A két órára ígérkező

vendége az imént telefonált, hogy félórát késik, úgyhogy van
egy kis szünete.
–  Miért nem képesek az emberek időben érkezni? –
füstölögtem, és megnyomtam a házitelefon gombját, hogy
beszélhessek az asszisztensemmel.
–  Rendelne nekem egy sajtos pulykamellet teljes kiőrlésű
melegszendvicsben? És szóljon, hogy egy szelet sajt elég lesz.
Amikor múltkor rendeltünk, a szakács srác rengeteg sajtot tett
rá, biztos wisconsini, még az ereiben is tej folyik.
– Igen, Mr. Lexington.
Kinyitottam a laptopomat, hogy egy kicsit utolérjem magam
az e-mailek terén. A megbeszéléseim általában egymást
követték, most viszont kénytelen voltam szünetet tartani. Ahogy
végigpásztáztam a levéllistát, keresve a fontos üzeneteket,
megpillantottam egy bizonyos nevet a bejövő levelek
mappában: Ireland Saint James.
Ez a nő nyilván részeg volt, vagy bolond, valószínűleg mind a
kettő. Bár az e-mailje sokkal szórakoztatóbb volt, mint az a sok
unalmas vacak, ami rám várt. Úgyhogy rákattintottam.

Kedves Mr. Lexington!

Elhinné, ha azt írnám, hogy feltörték a fiókomat, és

valaki más írta azt a nevetséges levelet?
Azt hiszem, valószínűleg nem, tekintve, hogy milyen
művelt, intelligens, keményen dolgozó és sikeres
üzletember.
Nagyon túllihegem?
Bocs. De van mit helyrehoznom.
Van esély arra, hogy esetleg tiszta lappal induljunk?
Annak ellenére, amit valószínűleg rólam gondol, nem
sűrűn iszom; éppen ezért, amikor egy igencsak
váratlanul érkezett felmondólevél bukkant fel az
ajtómnál, nem kellett sok ahhoz, hogy italba fojtsam a
bánatomat. És láthatóan a józan eszemet is.
Mindegy, ha még mindig olvassa a levelemet,
megköszönöm. A következőt kellett volna írnom.

Kedves Mr. Lexington!

Azért írok önnek, hogy a segítségét kérjem; véleményen

szerint jogtalanul bocsátottak el. Ügyem háttereként
közlöm, hogy kilenc és fél éve dolgozom odaadóan a
Lexington Vállalatnál; gyakornokként kezdtem,
kinevezések által kerültem egyre feljebb a különféle
híradós pozíciókban, és végül elértem a célomat:
televíziós riporter lettem.
Nemrégiben elutaztam egy nagyon is megérdemelt
 vakációra – egy lánybúcsúra – Arubába, nyolc másik lány
társaságában. A szállodánknak volt egy privát része,
ahol meztelenül lehetett napozni. Bár általában nem
vagyok az a magamutogatós fajta, csatlakoztam a
barátaimhoz a pár órás napozásra. Néhány ártatlan
fotót is készítettünk, amelyek közül én egyet sem
posztoltam és a csatorna által nyilvántartott nevem sem
jelölték meg sehol. Azonban mégis arra jövök haza, hogy
kapok egy levelet, miszerint illetlen viselkedésemmel
megsértettem a cég etikai kódexét, és emiatt
elbocsátottak.
Megértem, hogy a cégnek okkal van etikai kódexe,
mégis úgy vélem, hogy egy magánvakáción, azon belül a
magántengerparton tanúsított viselkedésem nem az,
amitől a Lexington Vállalatot meg kellene védeni.
Tisztelettel kérem, hogy ismételten tekintse át az etikai
kódexet, és az elbocsátásom körülményeit.
Köszönettel, tisztelettel:

Ireland Saint James

 (művésznevem Ireland Richardson)

Saint James. Honnan ismerős ez a név? Már az első e-mail

érkezésekor is rémlett valami, úgyhogy megkerestem a céges
névtárban. De Ireland a híradós részlegen volt, amit a húgom
vezetett, és amit úgy kerültem, akár a pestist, mióta apám
tizennyolc hónappal ezelőtt bekövetkezett halála után átvettem
a céget. Politika, propaganda, bürokrácia – ez mind nem az én
asztalom. Bár névleg én voltam a vezérigazgató, általában
maradtam a Lexington Vállalat gazdasági területein belül.
Kikerestem az első, Miss Saint Jamestől kapott e-mailt és
újraolvastam. Bár az új e-mail megfelelő hangvételű volt, az
elsőn jobban szórakoztam. Úgy búcsúzott el a levelében, hogy
pukkadjon meg… amin egyszerűen felnevettem. Így még soha
senki nem beszélt velem; szokatlan módon jólesett. Elfogott
valami különös vágy, hogy néhány ital után elcsevegjek Miss
Richardsonnal, aki igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Újra
megnyomtam a telefonom a házibeszélő gombot.
–  Millie, leszólna a Broadcast Médiához, a reggeli
hírszegmens producerének? Azt hiszem, Harrison Bickman
vagy Harold Milton a neve… valamelyik a kettő közül.
– Természetesen. Összehozzak vele egy megbeszélést?
–  Nem, csak annyit mondjon, hogy szeretném bekérni az
egyik alkalmazottja személyes anyagát – a neve Ireland Saint
James. A művészneve Ireland Richardson.
– Máris intézem.
– Köszönöm.
A délutáni megbeszélésem csupán negyedóráig tartott. A
pasas nem elég, hogy másfél órát késett, de teljességgel
felkészületlen volt. Nincs türelmem az olyan emberekhez, akik
nem tisztelik az időmet, úgyhogy rövidre zártam a dolgot, és
miután megmondtam neki, hogy felejtse el a számomat,
kiléptem a tárgyalóból.
–  Minden rendben? – nézett fel Millie, ahogy elhaladtam az
íróasztala mellett. – Szüksége van valamire az irodájából a
megbeszéléshez?
–  A megbeszélésnek vége. Ha valaki még egyszer a Bayside
Befektetési Cégtől hív, tegye le a telefont.
– Ööö… rendben, Mr. Lexington. – Millie felállt, és notesszel a
kezében utánam jött az irodámba. – Telefonált a nagymamája;
kért, hogy mondjam meg önnek, hogy nincs szükségük házi
biztonsági kamerarendszerre, és hazaküldte a szerelőt.
Megkerültem az íróasztalomat, és a fejemet ingattam.
– Remek. Egyszerűen remek!
–  Bekértem Miss Saint James aktáját és kinyomtattam, az
asztalán van egy mappában. Valami videó is van, ami a HR-nél
volt, azt e-mailben elküldtem önnek.
– Köszönöm, Millie. – Leültem az íróasztalomhoz. – Becsukná,
kérem, az ajtót kifelé menet?

•••

Jézus Mária. Most már tudom, ki ez a nő. Nagyon régen volt, de

ezt a sztorit az ember nem egykönnyen felejti el. Abban az
időben, amikor Ireland Saint Jamest felvettük a céghez, még az
apám intézett mindent. Amikor Millie behozta Saint James
anyagát, épp ott ültem apám irodájában. Apám példának hozta
fel a történetét arra, hogy néha milyen döntések sorozata
szükséges ahhoz, hogy az ember megvédje egy cég jó hírét.
Hátradőltem a székemben. Minden alkalmazott
háttérellenőrzésen megy át – az pedig, hogy ez az ellenőrzés
milyen mélyre hatol, az adott állástól függ. Minél többet van
szem előtt az illető, annál nagyobb hatása van a nevének és az
arcának a cégre, úgyhogy annál mélyebbre ásunk a múltjában.
A nyomozást általában a HR és egy külsős nyomozócég intézi.
Ha valaki makulátlannak bizonyul, az adott részleg
igazgatójának jóváhagyásával egy menedzser intézi a
munkaügyi felvételét. A legtöbb esetben a felső vezetést nem
vonják bele az ilyesmibe – csak akkor, ha valaki veszélyt jelent
a cégre nézve, és az egyik osztály ettől függetlenül mégis
szeretné felvenni. Ilyenkor az aktáját felküldik a legfelső
szintre.
Ireland Saint James. Megdörzsöltem máris kiütköző
borostámat. A keresztneve elég szokatlan, úgyhogy valószínűleg
emiatt volt ismerős, bár tíz évvel ezelőttről elég sok mindent
igyekeztem törölni a fejemből.
Átlapoztam a személyes anyagát – a háttértörténete alig tett
ki egy oldalt, azonban az akta legalább öt centi vastag volt.
A kaliforniai egyetemen végzett kommunikáció mester-,
valamint angol nyelv és irodalom alapképzésen. Posztgraduális
ösztöndíjasként a Berkeley-n végzett oknyomozó újságírás
szakon. Nem gyenge. Soha nem volt letartóztatva, egyetlen
parkolási ügye volt. Tizennyolc hónappal ezelőtt, amikor
megkapta a mostani pozícióját, újabb háttérkutatást végeztünk.
Úgy tűnt, hogy valami ügyvéd pasival jár. Mindent összevetve a
háttéranyaga jelentéktelen volt – a nő ideális alkalmazott és
mintaállampolgár. De az apja története egészen más lapra
tartozott…
A következő ötven oldal nagyrészt az apjáról szólt, aki valami
pitiáner biztonsági őr volt egy apartmanház-komplexumban itt,
a városban, azonban az összes cikk az állásából való távozása
utáni időszakra koncentrált. Átfutottam az oldalakat, lassú
egymásutánban, míg végül megpillantottam egy fotót, amin egy
kislány is szerepelt. Amikor jobban megnéztem, a felirat
igazolta, hogy a képen Ireland van; olyan kilenc-tíz éves
lehetett. Valamiért úgy bámultam a fotóra, mint valami
karambolról készült katasztrófaképre. Ireland sírt, egy
rendőrnő pedig átkarolta a vállát, ahogy kikísérte a házból.
Nagyon ügyes!
Nagyszerű, Ireland! Egy ilyen kezdés után messzire jutottál!
Bármennyire is elcseszett helyzet volt, rámosolyogtam a
fotóra. A dolgok könnyen rossz irányt vehettek volna Ireland
számára. Most már értettem, miért írt még egy levelet – ez a csaj
nem adja fel egykönnyen.
Megnyomtam a gombot a telefonomon, és Millie beleszólt.
– Igen, Mr. Lexington.
– Kérem, szerezzen be számomra néhány részletet Miss Saint
James műsorából! Művészneve Ireland Richardson. Küldesse fel
e-mailen a linket az archívumból.
– Természetesen.

•••

Ha tudom, hogy így áll a helyzet, több figyelmet fordítottam

volna a Broadcast Médiaosztályra. Vagy legalábbis néztem
volna a reggeli híreket.
Ireland Saint James igazi bombázó volt – nagy, kék szem,
homokszőke haj, telt ajkak, fehér fogak, melyeket gyakran
megmutatott, hiszen elég sűrűn mosolygott. Annak a magas
színésznőnek a fiatalabb kiadására emlékeztetett a legújabb
Mad Max filmből.
 Három teljes adást megnéztem, majd visszakattintottam az e-
mailre, amit Millie küldött korábban – arra, ami Ireland HR-
fájlját tartalmazta. A videó megnyitásakor három pár cici
üdvözölt. Hátrahőköltem. Egyértelműen nem a híradót néztem.
A lányok egy tengerparton voltak, és nem viseltek mást, mint
egy-egy falatnyi bikinialsót; kókuszdiókból szívószállal
iszogattak valami koktélt. Felfelé kényszerítettem a
tekintetemet az arcukra – egyikőjük sem Ireland volt. De a rövid
videó vége előtt néhány másodperccel egy nő jelent meg –
felfelé lépdelt a partról. Haja vizesen simult a fejére, és
nedvesen ugyan sötétebbnek tűnt, de a mosoly csalhatatlanul
Irelandé volt.
A többi lánynál először a testüket vettem észre, azonban a
videó végén kimerevítettem a képet, és csak utána néztem
lejjebb – és nem azért, mert nem volt dögös a teste. Melle telt
volt és természetesen formás, illett egyéb gömbölyded
idomaihoz, azonban a mosolya volt az, amitől azt éreztem, hogy
ideje felkötnöm a gatyát.
Fészkelődni kezdtem a széken, és rákattintottam a sarokban
levő X-re, hogy bezárjam a videót. Bár Ireland azt javasolta,
hogy adjam hozzá a videót a faszverős katalógusomhoz, nem
akartam ilyen tiszteletlen lenni. Ha ő maga küldte volna el a
videót, az más lenne. De az irodámban nyilván nem fogom egy
tucatszor lejátszani, hogy a végén itt maradjak álló farokkal –
bármennyire is kísértett bennem a kisördög.
Megfordultam a székben, hogy kinézzek az ablakon. Ireland
Saint James. Kemény diónak tűnsz. Óvakodnom kellene ettől a
nőtől, az már átkozottul biztos. Mégis, szerettem volna többet
megtudni róla. Pár percen át vívódtam azon, hogy tovább
kutassak; talán meg kéne hallgatnom az ő verzióját is. De miért
hallgatnám meg?
Mert érdekelt Ireland Saint James, azért.
Vajon azért, mert szerettem volna biztosítani számára a
méltányos bánásmódot a cégemnél?
Vagy azért, mert rabul ejtő a mosolya, megbabonázott a
didkója, és egy elbaszott családi háttere van, ami kíváncsivá
tett?
Pár perc tanakodás után már tudtam a választ. Az agyamban
minden figyelmeztető szenzor azt üvöltötte, hogy töröljem ki az
e-maileket és hajítsam a személyes aktáját az
iratmegsemmisítőbe. Ez lett volna az okos döntés… ez lett volna
a helyes üzleti döntés. Azonban…
Lenyomtam a szóköz billentyűt, hogy a gépem újra életre
keljen, és nyitottam egy új e-mailt.

Kedves Miss Richardson!

Miután áttekintettem az ügyét…

 3. FEJEZET
Ireland

Harold Bickman egy igazi seggfej!

Bár imádtam a munkámat, a főnököm az egyetlen, aki nem
fog hiányozni. Egy igazi rohadék. Szinte a kezdetektől fogva
nem rajongtam érte, pontosabban amióta rájöttem, hogy a férfi
ellenpáromat – akinek nálam kevesebb tapasztalata volt, és
közel se töltött annyi időt a cégnél, mint én – húszezer dollárral
több fizetéssel vette fel. Mindezt hivatalosan is a tudomására
hoztam, ő pedig képes volt megmagyarázni, hogy minden
munkavállaló és minden pozíció tekintetében vannak pozitív és
negatív szempontjai. Azt mondta, ne aggódjak, olyan
juttatásokat kapok majd, amiket Jack Dorphman még jó ideig
nem fog kapni – például hogy kihasználhatom a cég kiváló
szülési szabadság programját.
A HR-hez beadtam egy hivatalos panaszt a fizetésemmel
kapcsolatban, és végül megítélték nekem ugyanazt az összeget.
Azonban Harold Bickman innentől árulónak könyvelt el.
Szerencsére sikerült olyan munkakapcsolatot kialakítanunk,
hogy nemigen volt köztünk súrlódás – nagyrészt úgy, hogy
kerültük egymást, bár Bickman mai e-mailje újra
bebizonyította, hogy micsoda bődületes seggfej. És valami azt
súgta, hogy benne volt a keze abban, hogy a céghez eljutott az a
topless tengerparti videó. Csak a jóisten tudja, hogy mennyire
oda akarja adni az állásomat Siren Eckertnek.
Amúgy Siren a valódi neve, nem a művészneve. Mégis mit
képzeltek a szülei? Na mindegy…
Harold Bickman, az ötvennégy éves, túlsúlyos, kopaszodó
pasas, akinek állott sajtszaga van, a nők terén nem épp a
legokosabb. Lefogadom, hogy azt gondolta, van esélye Sirennél
– a huszonnégy éves Seattle Szépe verseny második
helyezettjénél – csak azért, mert az megrebegtette előtte a
pilláit. Lefogadom, hogy Bickman azt is gondolta, hogy az e-
mailjében leírtak szerint fogok eljárni.

Kedves Miss Richardson!

A sajnálatos események, és annak fényében, hogy ön
távozik a Broadcast Médiától, látogatását szeptember
29-ére, csütörtök tíz órára időzítettem – ekkor tudja
összeszedni személyes holmiját. Bízom benne, hogy
látogatása során igazi profiként viselkedik majd. Mivel a
céges belépőjét megszüntettük, a biztonsági őrnél kérheti
a beléptetést.
Üdvözlettel,

H. Bickman

Ez most komoly? Legszívesebben belemásztam volna a

laptopomba, hogy megfojtsam a pasast. Összerándult a
gyomrom a gondolattól, hogy talán végig is nézte a „sajnálatos
eseményt”. Valószínűleg ki is verte magának, miközben a
huszonkét másodperces videót nézte a félmeztelen csajokról,
aztán odament Sirenhez, és felajánlotta neki az állásomat.
Egek, az egyetlen jó abban, hogy kirúgnak, hogy csütörtökön
végre megmondhatom ennek az alaknak, hogy mit gondolok
róla. Bár amilyen egy rohadék, képes lesz eltűnni pont akkor,
amikor „összeszedem a személyes holmimat”.
Felsóhajtottam és megnyomtam a kuka ikont, hogy egyszer s
mindenkorra megszabaduljak Haroldtól. Már majdnem
lecsuktam a laptopot, amikor láttam, hogy jött egy új e-mail.
Grant Lexington írta. Kíváncsian rákattintottam.

Kedves Miss Richardson!

Miután áttekintettem az ügyét, úgy döntöttem, hogy a

felmondás jogos volt. Azonban beszélni fogok a közvetlen
felettesével, és javasolni fogom, hogy a teljesítménye
alapján adjon önnek egy semleges ajánlólevelet.
Őszinte híve,

Grant Lexington

Remek, hát ez remek – még hogy Harold írjon nekem bármit

is, ami semleges! Le kellett volna csuknom a laptopomat, hogy
lehiggadjak. De az utolsó negyvennyolc óra eseményei
forráspontig hevítettek. Úgyhogy válaszoltam, nem törődve se a
formalitásokkal, se az üdvözléssel, se semmivel.

Remek! Harold Bickman majdnem annyira utálja a nőket,

mint amennyire azt utálja, ha valaki dobol a lábával.
 Kivéve persze, ha azt gondolja, hogy van esélye
megkefélni az illető nőt – ahogy azt a helyemre felvett
hölgy esetében gondolja. Kösz a nagy semmit!

•••

Két nappal később, csütörtökön ugyanilyen keserű hangulatban

érkeztem meg az irodához. Azonban negyvenöt perccel
korábban érkeztem, mivel fogalmam sem volt arról, mennyi idő
beérni a csúcsforgalomban. Amikor általában hajnali fél ötkor
elindulok otthonról, az utcák mindig üresek. Mivel Bickmant
képesnek tartottam arra, hogy előbb nem enged be, úgy
döntöttem, beülök a szomszéd kávézóba, ahol legalább fejben
felkészülök arra, hogy pakolom össze az íróasztalomat és
hogyan bánok el Bickmannel.
Rendeltem egy koffeinmentes kávét, mivel az idegeim már így
is totál kikészültek, és leültem egy sarokasztalhoz. Ha
stresszesnek érzem magam, általában az Instagramon az Ellen-
showból nézek rövid részleteket – ez mindig megnevettet, és
segít ellazulni. Rákattintottam egy poénos klipre, ahol Billie
Eilish halálra rémítette Melissa McCarthyt, és hangosan
felnevettem. Amikor vége lett a klipnek, felnéztem a
telefonomból és meglepődve láttam, hogy egy férfi áll
mellettem.
– Nem gond, ha leülök az asztalához?
Végigmértem. Magas, jóképű, drága öltönyben… talán nem
sorozatgyilkos. De persze a volt pasim is mindig remekül
szabott öltönyt viselt.
 Pislogni kezdtem.
– Miért?
A pasas balra, majd jobbra nézett. Amikor zöldesszürke
szemének tekintete visszatért rám, úgy láttam, mintha a szája
sarka kicsit megrándult volna.
– Mert az összes hely foglalt.
Körülnéztem a helyiségben. A francba. Mostanra már tényleg
minden hely foglalt volt. Levettem a táskámat az asztalról, és
bólintottam.
–  Bocs. Nem is vettem észre, hogy így megtelt a hely. Azt
hittem… mindegy. Foglaljon helyet!
Az ajka ismét megrándult egy kicsit. Vajon tikkel, vagy
ennyire szórakoztatónak talál?
–  Mondtam, hogy elnézést, de láthatóan nem hallotta meg.
Nagyon elmerült abban, amit éppen csinált.
–  Ja, igen. Egy csomó melóm van. Nagyon elfoglalt vagyok. –
Egy kattintással bezártam a YouTube-ot, és megnyitottam a
levelezésemet.
A jóképű pasas kigombolta a zakóját, leült velem szemben,
majd kávéscsészéjét az ajkához emelte.
– A kedvencem az a rész, amelyikben Will szerepel.
Összevontam a szemöldökömet.
A pasas elvigyorodott.
–  Smith. Az Ellenben. Véletlenül megláttam, hogy mit néz.
Mosolygott. Egyébként gyönyörű a mosolya.
Éreztem, hogy elvörösödöm, de nem a bók miatt. Felnéztem a
plafonra.
– Oké, hazudtam. Nem dolgoztam. Nem kell külön felhívnia rá
a figyelmet.
Kis mosolyából széles vigyor lett, mégis volt benne valami
önteltség.
–  Mondták már magának, hogy arrogáns a mosolya? –
kérdeztem.
–  Nem. De tudja, az utóbbi pár évben nem sokat
mosolyogtam.
Félrehajtott fejjel néztem rá.
– Az nagy kár.
Kutatóan nézett az arcomba.
– Akkor miért hazudott a munkáját illetően?
– Őszintén?
– Persze. Próbáljunk meg őszintén beszélgetni.
Felsóhajtottam.
–  Ez volt a zsigeri reakcióm. Nemrégiben elveszítettem az
állásomat, és nem tudom… azt hiszem, igazi lúzernek éreztem
magam, ahogy itt ülök és Ellen-videókat nézek.
– Mi a foglalkozása?
–  Híradósként dolgozom a Lexington Vállalatnak, vagy
legalábbis dolgoztam, pár nappal ezelőttig. A hajnali híradót
csináltam.
Nem Mosolygok Úr nem úgy reagált, ahogy az emberek
szoktak, amikor elmondom, hogy a tévében dolgozom. Az
emberek általában felvonják a szemöldöküket, és ezer kérdéssel
kezdenek ostromolni, pedig a munkám sokkal csillivillibbnek
tűnik, mint amilyen valójában. Mégis, a velem szemben ülő
pasast láthatóan nem hatotta meg. Vagy ha igen, akkor nem
mutatta ki, amit különösnek találtam.
 – És maga mivel foglalkozik, hogy ilyen szép öltönyt visel, és
könnyedén kávézgat – a telefonom órájára pillantottam – reggel
háromnegyed tízkor?
A kis ajakrándulás visszatért; a fickó láthatóan értékelte a
szarkazmusomat.
– Egy cég vezérigazgatója vagyok.
– Lenyűgöző!
–  Nem, komolyan. Családi vállalkozás. Úgyhogy nem a
szamárlétra legalján kezdtem.
–  Sógor-komaság. – Belekortyoltam a kávémba. – Igaza van.
Most már kissé kevésbé vagyok lenyűgözve.
Ismét elmosolyodott. Ha igaz, amit mondott, hogy nem sűrűn
mosolyog, akkor az valóban nagyon nagy kár… mert azok a telt
ajkak és az a mosoly szíveket képes megolvasztani és
pókercsatákat képes megnyerni.
–  Meséljen arról, hogy miért veszítette el a munkáját!
Mármint, ha nem kell visszatérnie ahhoz, amit a telefonján
végzett.
Felnevettem.
–  Hosszú történet. Csináltam valamit, amit ártalmatlannak
gondoltam, de kiderült, hogy megsértettem a céges etikai
kódexet.
– És maga egyébként becsületes alkalmazott?
–  Igen, több mint kilenc éven át a belemet is kidolgoztam
azért, hogy oda kerüljek, ahol most vagyok.
A pasas csak nézett rám és kortyolt még egy kicsit a
kávéjából.
– Próbált már beszélni a főnökével?
 –  A főnököm évek óta szeretne az ajtón kívül tudni, mióta
panaszt tettem az ügyben, hogy a férfi ellenpáromat nagyobb
fizetésért szerződtette, mint engem. – Erről eszembe jutott, hogy
be kell mennem az irodába, hogy találkozzak a seggfej
főnökömmel. – Lassan mennem kell. Az említett főnök azt várja,
hogy végre eltüntessem a cuccaimat.
A vezérigazgató úr megdörzsölte az állát.
–  Nem bánja, ha adok egy jótanácsot? Nagyon sok
alkalmazotti probléma ment keresztül már a kezemen.
– Hogyne – vontam vállat. – Abból baj nem lehet.
– Törvénybe ütközik megbosszulni azt, ha valaki panaszt tesz
egy törvénybe ütköző, nemi megkülönböztetésen alapuló
fizetéskülönbség miatt. Javaslom, hogy kérjen időpontot a HR-
osztálytól, és mutassa be állítása bizonyítékait. Szerintem ennek
utána kellene mennie, és a maga főnöke lenne az, aki itt ülne,
miközben Ellen-videókat néz.
Hm. Amikor Scottnak elmeséltem a történteket, nem is
említette, hogy a bosszúállás törvénybe ütközik. De ez nem
lepett meg. A volt pasimat túlságosan is lefoglalta az, hogy
lecsesszen amiatt, hogy félmeztelenül mutatkoztam a
tengerparton.
Felálltam.
– Köszönöm. Átgondolom.
A jóképű pasas felállt, és úgy bámult rám, mintha valamit
még szeretne mondani, de át kell gondolnia a szavait. Addig
vártam, amíg kényelmetlenné nem kezdett válni a csend.
– Ööö, örültem, hogy megismerhettem – mondtam.
– Én is – bólintott.
 Elindultam, ő pedig megállított azzal, hogy ismét megszólalt.
–  Nincs kedve… nincs kedve később velem ebédelni? Azzal a
kifogással nem élhet, hogy elfoglalt, most, hogy munkanélküli
lett.
Elmosolyodtam.
– Kösz. De nem hinném.
A vezérigazgató úr bólintott, majd visszaült a helyére.
Kiléptem a kávézóból, és nem igazán tudtam eldönteni, miért
mondtam nemet. Persze, ott van a ne állj szóba idegenekkel
veszély. De ha nyilvános helyen találkozom vele egy ebédre, az
nem veszélyesebb, mint randizni valakivel, akit egy bárban
ismertem meg. És olyat már csináltam korábban is. Ha őszinte
akarok lenni, féltem ettől a pasastól – pont úgy, ahogy Scott-tól
féltem, amikor megismerkedtünk. Túl jóképű volt, túl sikeres, és
azt hiszem, ezzel a típussal kissé félénk vagyok.
De ez merő ostobaság. A pasas baromira szexi, és a reggelem
elég szarul fog alakulni. Miért ne ebédelnék vele, miért ne
ragadnám meg az alkalmat?
Váratlanul megálltam az utcán, amitől valaki mögöttem
egyszerűen nekem jött.
– Bocsánat! – mondtam.
A fickó grimaszolt egyet, és megkerült. Visszasiettem a
kávézóhoz, és kinyitottam az ajtaját. A vezérigazgató állt az
asztal mellett, és úgy emelte fel a csészéjét, mint aki hamarosan
menni készül.
– Helló, Vezérigazgató úr, maga nem sorozatgyilkos, ugye?
Összevonta a szemöldökét.
– Nem. Nem vagyok sorozatgyilkos.
 – Jól van. Akkor meggondoltam magam. Magával ebédelek.
– Ó, akkor örülök, hogy nem irtottam ki a fél várost.
Felnevettem, és beletúrtam a táskámba a telefonom után.
– Írja be a számát. Megküldöm üzenetben az elérhetőségemet.
Pötyögni kezdett a telefonomba, én pedig azonnal
megküldtem neki az adataimat. Amikor a telefon megrezzent a
kezében, lepillantott.
– Ireland. Gyönyörű név. Illik magához.
Lenéztem a telefonomra, de nem írt bele nevet.
– „Igazgató úr”? Nem árulja el a nevét?
– Gondoltam, megváratom az ebédig.
–  Hm… na jó. De gondolom, valami puccos vezérigazgatói
neve van, valami híres családnév, amit a vagyonkezelői alappal
együtt örökölt.
Felnevetett.
– Örülök, hogy ma bejöttem egy kávéra.
Elmosolyodtam.
– Én is. Később írok az ebéd ügyében.
Bólintott.
– Várni fogom, Ireland.
Kijöttem a kávézóból, és sokkal jobb hangulatban indultam el
az iroda felé, mint ahogy megérkeztem. Talán a mai nap
mégsem lesz olyan rossz…

•••

–  Ez most komoly? Annyit sem tudott volna várni, hogy

lepakoljam az íróasztalomat?
 Az irodánk egy nagy, nyitott tér volt, amelynek közepén kis
fülkék voltak, oldalt pedig amolyan akváriumszerűen
helyezkedtek el az üvegajtós irodák. A biztonsági őr úgy kísért
el Bickman irodájáig, mintha valami börtöntöltelék lettem
volna. Hirtelen megláttam Sirent a nagy, nyitott tér túloldalán,
amint a kis fülkéjéből dobozokat cipel át az én irodámba.
Bickman megrántotta az övét, és feljebb húzta a pocakján.
–  Ne csináljon jelenetet, különben én pakolom össze a
vackait!
Összevontam a szemöldökömet, és ahogy beszélni kezdtem,
dobolni kezdtem a lábammal.
–  Remélem, legalább annyi fizetést ad neki, mint amennyit
egy pasi ugyanezzel a végzettséggel és tapasztalattal kapna. Jaj,
várjon… az nem fog menni, mert az ilyen kvalitású pasik még
mindig a levélfeldolgozóban melóznak.
Bickman megnyomott pár gombot a telefonján, és ahogy
kihangosítva beszélt, átnézett az irodámba.
–  Ireland megjött, hogy elvigye a holmiját. Jobb lenne, ha
hagyná, hogy összepakoljon, és csak utána rendezné be az új
irodáját.
– Igen, Mr. Bickman.
A plafonra bámultam. Igen, Mr. Bickman.
A seggfej intett, hogy utamra enged; intézzem már el, amiért
jöttem.
– Ne piszmogjon sokáig!
Undorodva elfordultam, hogy kilépjek az irodájából, de aztán
megálltam és megfordultam. Még nem döntöttem el, hogy a HR-
hez forduljak-e amiatt, hogy bosszúból kirúgott. Igazából nem
volt rá semmi bizonyítékom – nem igazolhattam azt, hogy
Bickman szerezte meg a kirúgásom indokaként felhozott videót.
És tudtam, hogy a fenyegetésem nem hatná meg. Mégis
szerettem volna, ha szarul érzi magát, hogy legalább én egy
kicsit jobban érezzem magamat.
Visszaléptem az irodájába, és csendesen behúztam magam
mögött az ajtót, hogy még utoljára közöljek vele valamit.
– Évek óta kereste az okot, hogy kirúgasson. De ez nehéz volt,
mivel mintaalkalmazott voltam, és az értékeléseink jelentősen
nőttek azóta, hogy csatlakoztam a műsorhoz. Most végre talált
valami okot. Nem tudom, hogy csinálta, de a maga keze van
abban, hogy a HR-osztály megkapta azt a videót. Mondja,
lemásolta magának? Remélem, hogy igen, mert ebből az
irodából ez az egyetlen segg, amit valaha látni fog! Attól az
alulképzett, gimiből szalajtott kislánytól, akinek az állásomat
adta, nem sokat fog látni! Azt képzeli¸ hogy ettől majd odalesz
magáért, pedig a kiscsajt nagyon lefoglalja az, hogy a
reklámosztály új gyakornokával keféljen. Ja, és emlékszik
Marge Wilsonra? Arra az elvált, középkorú nőre, aki
helyettesíteni jött, és akit pár éve leitatott a karácsonyi bulin?
Akiről azt gondolja, hogy senki nem tudja, hogy maga hazament
vele? – Elmosolyodtam, és felemeltem a kisujjamat. – Nos,
mindannyian tudjuk. Marge csak Pici Pöcök néven emlegette
magát.
Kinyitottam az ajtót, mély levegőt vettem, és elindultam, hogy
összepakoljak kilenc évet az életemből.
Alig három perccel később két biztonsági őr volt az irodám
ajtajánál, Bickman pedig ott állt mellettük.
 A felső fiókból betettem még pár cuccot egy dobozba, és
haragos pillantást vetettem a volt főnökömre.
– Még nem végeztem!
– Elég sokáig pakolt így is. Mi, többiek itt dolgozunk.
Mormoltam valamit magamban, és kinyitottam a második
fiókot, hogy folytassam a pakolást.
– Egek, micsoda seggfej maga, Pici Pöcök!
Láthatóan a mormolás nem volt túl sikeres, mert Bickman
elvörösödött, és az ajtó felé mutatott.
– Kifelé! Tűnjön el!
Kirántottam a második fiókot a helyéről és minden
különösebb hercehurca nélkül a dobozomba ürítettem a
tartalmát. A másik két fiókkal ugyanezt csináltam, majd az üres
fiókokat az íróasztalom túlsó végén álló vendégszékre
hajítottam. Felkaptam az asztalomon álló, bekeretezett képeket,
valamint leszedtem a diplomámat a falról, és mindent a
dobozba gyömöszöltem.
A két egyenruhás biztonsági őr láthatóan igen kínosan érezte
magát.
Szomorúan rámosolyogtam az egyikre.
– Már megyek is. Ne foglalkozzanak ezzel a seggfejjel!
Az őrök a liftig jöttek utánam és velem tartottak. Bickmanben
legalább volt annyi, hogy egy másik lifttel ment. Bár amikor
kiléptünk a földszinten, Bickman is velünk egyszerre lépett ki a
mellettünk levő liftből.
Megráztam a fejem, és továbbmentem.
– Szerintem a két biztonsági őr elég lesz. Nem kell kísérgetnie,
Bickman.
 A volt főnököm azonban tisztes távolból mégis jött utánam.
Amikor kiértem a nagy előcsarnokba, ott elég sokan álltak, ezért
úgy döntöttem, hogy némi dráma kíséretében távozom.
Megálltam, és szembefordultam Bickmannel. Letettem magam
elé a súlyos dobozt, Bickmanre mutattam, és teli tüdőből
üvölteni kezdtem.
–  Ez az ember arra használja fel a pozícióját, hogy nőket
használjon ki! Az imént rúgott ki engem, és egy lánynak adta az
állásomat, mert azt hiszi, hogy a lány köszönetképpen szétteszi
neki a lábát! Azt hiszem, egyáltalán nem hallott még a #metoo-
mozgalomról{2}!
Bickman nagy lendülettel megragadta a könyökömet, én
viszont elrántottam tőle.
– Ne érjen hozzám!
Amikor rájött, hogy jó néhányan bámulják, hátralépett, és
megfordult, hogy visszarohanjon a lifthez.
Muszáj eltűnnöm innen, mielőtt a biztonságiak kihívják az
igazi zsarukat. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak,
felemeltem a dobozomat, és emelt fővel az üvegajtó felé
masíroztam. Azonban… valaki az utamba került, pontosabban
egyenesen felém tartott gyors, sietős lépteivel. Ahogy
belenéztem az arcába, lassítottam. Az arca iszonyatos dühöt
tükrözött.
–  Ne merészeljen nyúlkálni! – kiáltotta át a vállam fölött
Bickmannek.
A vezérigazgató úr.
Remek! Egyszerűen remek! Az első pasas, akivel több hónap
után végre megismerkedtem, pont ebbe az épületbe lép be, pont
akkor, amikor jelenetet rendezek, és úgy viselkedek, akár egy
idióta. Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. De persze
mindez belefért ebbe a szar napba.
Az utóbbi néhány nap feszültsége most jött ki rajtam, és
egyszerűen elpattant a húr. Elkezdtem nevetni, úgy, mint egy
eszelős. Először csak kirobbant belőlem a kacagás, amiből
horkantós vihogás lett, majd mélyről jövő röhögés, ami egészen
olyan volt, mintha elvesztettem volna az eszem. A szám elé
kaptam a kezemet, hogy elfojtsam, de a szavak a hisztérikus
nevetés ellenére is kitörtek belőlem.
–  Hát persze, hogy pont magával futok itt össze! Esküszöm,
általában nem ilyen vagyok! Egyszerűen csak volt néhány
nagyon rossz napom!
A vezérigazgató úr továbbra is átbámult a vállam felett.
Arckifejezése szó szerint gyilkos volt – befeszült áll, rángatózó
arcizmok, orrcimpája pedig úgy kitágult, akár a bikáé.
Megfordultam, hogy lássam, merrefelé néz, és észrevettem,
hogy Bickman ahelyett, hogy távolodna tőlünk, felénk tart.
Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy a jelenetnek még nincs
vége, és lehunytam a szememet.
– Megértem, ha nem hív fel az ebéd miatt.
A férfi rám pillantott, majd Bickmanra, aztán megint rám.
– Én még mindig szeretném elvinni ebédelni. Azonban lehet,
hogy maga lesz az, aki meggondolja magát.
 4. FEJEZET
Grant

– Mr. Lexington, örülök, hogy látom.

Ireland először egyikünkre, majd másikunkra bámult. Ha
korábban egy szemernyit is kételkedtem abban, hogy tudta-e a
kávézóban, hogy ki vagyok, akkor az arcán tükröződő zavar
most egyértelműen jelezte, hogy fogalma sem volt róla.
– Csak nem azt mondta magának, hogy…
Bickman odaállt Ireland mellé, én pedig haragosan bámultam
a fickóra.
–  Adjon nekünk két percet. Beszélnem kell Miss Saint
Jamesszel!
Ireland szeme dühösen megvillant.
– Maga szemétláda! Maga végig tudta, hogy ki vagyok?
Bickman még mindig ott állt mellette, mintha az imént nem
azt mondtam volna neki, hogy tűnjön el.
– Nem értette, amit mondtam? – morogtam oda.
–  Bocsásson meg, Mr. Lexington. Hogyne, kérem.
Visszamegyek az irodámba. A tizenegyedik emeleten vagyok, ha
szüksége lenne rám.
Menj is! Már így is elég bajt okoztál. Megkértem a
biztonságiakat, hogy térjenek vissza a helyükre, és kivettem a
dobozt Ireland kezéből.
– Hagyja, majd én.
Ireland elhúzta előlem a dobozt.
– Maga Grant Lexington?
– Igen, én vagyok.
– És maga tudta a kávézóban, hogy én ki vagyok?
Nagyot nyeltem.
– Igen.
–  Egek ura, egy hazugnak adtam meg a számomat! Ez még
rosszabb, mintha sorozatgyilkos lenne!
– Én nem hazudtam magának.
–  Ó, persze, csak elfelejtette megemlíteni azt a tényt, hogy
maga a főnököm főnökének a főnöke! – A kezében levő doboz
csúszni kezdett lefelé, majdnem elejtette. – Ó, Jézusom! Az e-
mailek! Hiszen mi e-maileztünk, és maga mégsem tartotta
érdemesnek megemlíteni, hogy kicsoda, mikor pontosan tudta,
hogy én ki vagyok?
–  Amikor odamentem, hogy leüljek arra az üres helyre,
esküszöm, hogy nem tudtam, ki maga. De az ebédnél
megemlítettem volna…
Ireland megrázta a fejét.
–  Ebéd? Rohadjon meg! Mondok jobbat! Rohadjon meg az
egész cégével együtt!
Ireland megkerült, és az ajtó felé indult.
– Ireland! – kiáltottam utána.
Azonban Ireland csak ment tovább. Valószínűleg orvosi
kezelésre szorulok, de attól, hogy végignéztem, hogy kétvállra
fekteti Bickmant, engem pedig lekap a tíz körmömről, felállt a
farkam. Még jobb volt, mint az, hogy most megszemlélhettem a
szexi kis seggét, ahogy kifelé tartott az épületből.
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem. Talán mindketten
őrültek vagyunk egy kicsit.
– Akkor majd hívom az ebéd miatt, jó? – kiáltottam utána.
Felemelte a kezét és anélkül, hogy visszanézett volna,
felemelte a középső ujját.
Felnevettem.
Az ösztönöm azt súgta, hogy nem utoljára látom Irelandet, de
egyelőre más, sürgetőbb dolgom akadt.

•••

–  Mr. Lexington! Örülök, hogy újra látom. Sajnálom, hogy

kénytelen volt végignézni ezt a kellemetlen jelenetet az
előcsarnokban. Egy haragos volt alkalmazottunk jelenetet akart
csinálni.
Egy fiatal nő kukkantott be Bickman irodája ajtaján. Mivel az
ajtó mellett álltam, nem vett észre azonnal.
–  Visszamehetek az irodámba, most, hogy… – Meglátott és
elhallgatott. – Ó, elnézést kérek a zavarásért! Nem tudtam, hogy
nincs egyedül.
– Semmi gond – nyugtáztam egy fejbólintással.
Bickman bemutatott minket egymásnak.
– Siren, ő Grant Lexington. Az ő vállalata tulajdonában van a
mi kis tévécsatornánk, és ő az elnök-vezérigazgatónk.
– Ó! Hűha! – mondta Siren.
 Kinyújtottam a kezemet.
– Nagyon örvendek.
Bickman kidüllesztette a mellkasát.
– Sirent nemrég nevezték ki tévés riporternek.
Szóval ő az az alulképzett nőci, aki miatt Ireland dühöngött?
Bickman szólt a lánynak, hogy folytathatja a pakolást, én
pedig láttam, hogy amikor Siren megfordult, Bickman tekintete
rögtön a seggére tapadt. Amint Siren hallótávolságon kívül
került, a rohadék igazolta gyanúmat.
– Ő került Miss Saint James helyére?
A seggfej büszkének tűnt.
– Igen. A Yale-en végzett, és…
A szavába vágtam.
– Hogyan szerezte meg Miss Saint James nyaralásos videóját?
– Parancsol?
–  Beszéljek esetleg lassabban? Hogyan. Szerezte. Meg. Miss.
Saint. James. Nyaralásos. Videóját?
– Ööö… a közösségi oldalon láttam.
Felvontam a szemöldökömet.
– Miss Saint James nyilvános közösségi oldalán?
– Nem, a privát Instagram-oldalán.
– Tehát egymás ismerősei? Ezért látja, hogy mit posztolnak a
privát oldalára?
–  Igen. Vagyis nem, nem én magam. De van hozzáférésem
valakinek a fiókjához, aki Ireland ismerőse.
– Ezt fejtse ki bővebben! – Kezdett fogytán lenni a türelmem.
– Egy régi alkalmazottam neve alatt van közösségi oldalam. A
legegyszerűbb profil.
 – Szóval azt mondja, hogy valaki más nevét használja fel arra,
hogy az alkalmazottai privát közösségi oldalán szaglásszon?
Bickman megrántotta a nyakkendője csomóját.
– Nem. Csak a zűrös alkalmazottakét nézem meg.
– A zűrösekét?
– Igen.
Nem kellett többet mondania. Ireland nem túlzott. Ez a pasas
tényleg igazi rohadék! Odasétáltam az íróasztalához,
felemeltem a telefonját és megnyomtam néhány gombot.
Amikor a biztonságiaknál felvették, beleszóltam.
–  Itt Grant Lexington. Megtenné, hogy feljön a tizenegyedik
emeletre? Egy volt munkatársat kellene kikísérni az épületből.
Amikor letettem, Bickman láthatóan nem vette a lapot.
Csípőre tettem a kezemet.
– Ki van rúgva! Mire a biztonsági őr felér, az íróasztala legyen
üres – úgy vélem, Miss Saint Jamesnek ennél is kevesebb időt
adott a feladat elvégzésére.
A baromarc csak pislogott.
– Micsoda?
Közel hajoltam hozzá, és tagoltan beszéltem.
– A „ki van rúgva” melyik részét nem érti?
Bickman mondott valamit – bár nem tudom, mit, mert
kiléptem az irodájából és odamentem ahhoz a hölgyhöz, aki a
térbeli elhelyezkedése alapján az asszisztense lehetett.
– Ön Bickman asszisztense?
Az idősebb nő idegesnek tűnt.
– Igen.
Lenéztem az asztalán levő névtáblára, és kinyújtottam a
kezemet. Gyakrabban kéne feljárnom ide. Az emberek nagy
része azt sem tudja, ki vagyok.
–  Jó napot, Carol. Grant Lexington vagyok, a Lexington
Vállalat vezérigazgatója, a tévécsatorna tulajdonosa. A szemben
levő irodánkban dolgozom, az utca túloldalán. Mr. Bickman a
mai naptól nem dolgozik a cégnél, azonban a saját állása miatt
egy percet se aggódjon, ön biztonságban van.
– Értem…
– Ki helyettesíti Bickmant, amikor szabadságon van?
– Ööö… nos, eddig Ireland helyettesítette.
Remek.
– És Ireland mellett ki a legrégebben itt levő munkaerő?
– Azt hiszem, Mike Charles.
– És az ő irodája hol van?
Carol rámutatott egy ajtóra.
– Köszönöm szépen.
Beszéltem Mike Charlesszal, és ideiglenesen kineveztem
Bickman helyére, majd végignéztem, ahogy a biztonsági őr
kikíséri a zavart Bickmant az épületből. Amikor végeztem,
visszamentem az irodámba.
Ahogy beléptem, Millie felállt és bejött utánam az irodámba,
felsorolva az eddig érkezett telefonhívásokat, és eldarált még
néhány dolgot, ami egyik fülemen be-, a másikon meg kiment.
Levettem a zakómat, és felgyűrtem az ingujjamat.
–  Küldene egy e-mailt a húgomnak azzal, hogy kirúgtam
Harold Bickmant a Broadcast Médiától? Mike Charles veszi át a
helyét addig, amíg nem találunk más megoldást.
–  Ööö… hogyne. Bár mikor legutóbb ön felvett valakit Kate
részlegére, a húga nem volt túl boldog. Valószínűleg az
üzenetem után tíz perccel már az ön irodájában lesz.
Leültem, és kifújtam a levegőt.
–  Igaza van. Akkor én magam közlöm vele. Kérdezze meg
Kate-et, át tud-e most jönni hozzám!
Millie a notesze felett végigmért.
– Kate talán örülne neki, ha kivételesen ön menne át hozzá…
Igaza volt. A húgom sokat bosszankodik azon, hogy mindig
neki kell átjönnie hozzám.
– Igaza van. Mondja meg neki, hogy tíz perc múlva átmegyek
hozzá tárgyalni!
– Van még valami?
–  Küldjön egy futárt egy bocsánatkérő levéllel Ireland Saint
Jamesnek. Írja meg neki, hogy áttekintettem az elbocsátása
körülményeit, és hétfőn várjuk vissza a munkahelyére.
Millie lefirkantott valamit a noteszébe.
– Hogyne. Máris intézem.
– Nagyon köszönöm.
Ahogy az ajtóhoz ért, eszembe jutott még valami.
–  Megtenné, hogy Miss Saint Jamesnek a levél kíséretében
elküld egy tucat rózsát is?
Millie szemöldöke összeszaladt, de ritkán kérdőjelezte meg a
döntéseimet, és már így is megjegyzést tett arra, hogy a húgom
miként fog reagálni. Úgyhogy ismét leírt valamit, és egyszerűen
annyit mondott:
– Meglesz.

•••
Másnap délután Millie jött be az irodámba egy doboz rózsával.
Idegesnek látszott. A dobozhoz tartozó levélkén a nevem állt,
piros filctollal.
– Ez most érkezett önnek futárral.
Kinyitottam a hosszú, fehér dobozt, és kibontottam a papírt.
Benne egy tucat rózsa volt, de az összes fejet levágták. Felül
pedig egy összehajtogatott levél volt; felemeltem és kinyitottam.

Tartsa meg a virágját! Ha azt akarja, hogy visszamenjek,

ahhoz zsíros fizetésemelésre lesz szükség.

Ireland

Hangosan felnevettem, Millie pedig úgy nézett rám, mintha

megbolondultam volna.
–  Megtenné, hogy felhívja Miss Saint Jamest? Mondja meg
neki, hogy futáron keresztül nem tárgyalok. Egyeztessen vele
egy ebédmegbeszélést a La Piazzába, ma egy órára.

•••

Az órámra pillantottam. Ha bárki másról lett volna szó, már rég

kisétáltam volna az étteremből. Azonban a negyedórás késés
ellenére még mindig a helyemen ültem, egy pohár vizet
iszogatva, amikor Ireland Saint James belépett.
Ahogy felém tartott, elmosolyodott. Teljesen megdöbbentett,
hogy a mosolyától gyorsabban kezdett verni a szívem. A tegnapi
naptól és a végignézett videóktól eltérően Ireland ma szorosan
összefogott lófarokban viselte a haját, ami kiemelte magasan
ülő arccsontját és telt ajkát, így figyelmem az arcára
összpontosult. Egyes nőknek muszáj felturbózniuk magukat
frizurával és sminkkel, de Ireland ilyen vackok nélkül is
gyönyörű volt. Királykék selyemblúzt és fekete nadrágot viselt.
A ruha meglehetősen konzervatív volt, mégis sikerült magára
vonzania minden férfi és női tekintetet, ahogy áthaladt az
éttermen.
Felálltam, és igyekeztem nem a tudtára adni, hogy milyen
hatással van rám.
– Késett.
–  Elnézést. Időben elindultam otthonról, de ahogy kimentem
a kocsimhoz, megláttam, hogy defektem van. Kénytelen voltam
taxizni.
Felé nyújtottam a kezemet.
– Foglaljon helyet!
Ireland leült, és a pincér rögtön odajött hozzánk.
– Hozhatok valami italt?
Irelandre néztem, ő pedig elmosolyodott, és kibontotta az
asztalkendőjét.
–  Általában nem iszom napközben, de mivel munkanélküli
vagyok, nem vezetek és az úr állja a számlát, egy pohár merlot-t
kérek szépen.
Próbáltam visszafojtani a mosolyomat.
– Én csak egy buborékos vizet kérek. – Irelandre pillantottam.
– Nekem ugyanis jövedelmező munkám van.
A pincér eltűnt, Ireland pedig összefonta a karját maga előtt
az asztalon. Általában az emberek rám hagyják a társalgás
irányítását, de ez a nő semmiképpen nem volt átlagos.
 –  Szóval – szólalt meg Ireland –, beszéltem az ügyvédemmel,
és azt mondja, hogy beperelhetném a cégüket zaklatásért,
szerződésszegésért és érzelmi trauma okozásáért.
Hátradőltem a székemben.
– Van ügyvédje? És ki az?
– A neve Scott Marcum.
Ismertem a nevet a néhány évvel ezelőtti nyomozati
anyagból. Akkoriban ő volt Ireland pasija. Eltűnődtem, hogy
együtt vannak-e még.
–  Értem. Nos, én azért jöttem, hogy felajánljam, hogy térjen
vissza az állásába, egy bocsánatkéréssel és némi
fizetésemeléssel fűszerezve. De ha inkább az ügyvédjeinken
keresztül óhajt tovább kommunikálni, az is rendben van. –
Felemelkedtem a székemről – ráhívtam a blöffjére, ő pedig
beleesett a csapdámba.
–  Tulajdonképpen jobb lenne, ha nem kevernénk bele az
ügyvédeket. Én csak közöltem önnel, hogy mit mondott az én
ügyvédem.
Összefontam a karomat a mellkasomon.
–  Közölte, csak azért, hogy stratégiai előnyt szerezhessen
velem szemben?
Ő is összefonta karját a mellkasán, utánozva korábbi
mozdulatomat.
–  Most akkor leül, hogy értelmesen beszélgethessünk, vagy
kirohan, mint egy gyerek?
Meg kell hagyni, Ireland egy tökös csaj! Mi lenne, ha tudná,
hogy a viselkedésétől kedvem lenne bekukkantani a lába közé,
és ellenőrzni, hogy így van-e.
 Egy teljes percig bámultunk egymásra, míg végül beadtam a
derekamat és leültem.
– Jól van, Miss Saint James. Terítsük ki kártyáinkat. Mit akar?
– Hallom, kirúgta Bickmant. Ez igaz?
– Igen.
– Miért?
– Mert nem tetszettek a módszerei, amelyekkel megfigyelte az
alkalmazottjait.
– Jól van. Nekem sem. Emellett egy faszfej.
Megrezzent az ajkam.
– Igen, tényleg egy faszfej.
– Maga követett engem a kávézóba?
–  Nem. És csak hogy tudja: nem követek nőket, még az
alkalmazottjaimat sem. Véletlenül tértem be, hogy igyak egy
kávét. A telefonom megcsörrent a kocsiban, rossz volt a térerő,
és kénytelen voltam kinyomni a hívást. Küldeni akartam egy
üzenetet a hívó hölgynek, hogy ne aggódjon.
–  Miért nem mondta meg, ki maga, amikor rájött, hogy ki
vagyok?
–  A múltkor már megválaszoltam ezt a kérdést. Puszta
véletlen, hogy a maga asztalához ültem le. És amikor rájöttem…
kíváncsi voltam arra, hogy mit fog mondani.
A pincér meghozta Ireland borát és az én vizemet, és Ireland
hol a pincért nézte, hol engem.
–  Még szükségünk lenne pár percre – szólaltam meg. – Még
nem néztük meg az étlapot.
Ireland ismét rám pillantott, a pincér pedig eltűnt. A lány
láthatóan tűnődött valamin.
 – Van még kérdése?
Ireland bólintott.
– Ki volt a hívó fél?
– Tessék?
–  Azt mondta, vezetés közben hívták, és aztán kinyomta, és
nem akarta, hogy az illető aggódjon.
Belekortyoltam a vizembe.
–  A nagymamám volt, nem mintha köze lenne hozzá.
Befejeztük a kihallgatást? Mert én szerettem volna elfelejteni a
részegen írt e-mailjeit, de ha maga minden apróságot kivesézne,
akkor ezen a téren is tárgyalhatunk tovább.
Ireland pislogott néhányat, és ivott egy keveset a borából.
–  Húsz százalékos béremelést akarok, és gondolja át, hogy
Madeline Newtonnak adja Bickman pozícióját.
Érdekes. Megvakartam az államat.
– Csak szép lassan! Tíz százalékot adok.
– Tizenöt.
– Tizenkét és fél.
Elmosolyodott.
– Tizenhét.
Felnevettem.
–  Ez nem így működik. Ha leül tárgyalni, nem srófolhatja
magasabbra, ha épp nem tetszik a dolgok állása.
Ireland összevonta a szemöldökét.
– Ezt ki mondta?
Megráztam a fejem.
–  Mondok magának valamit! Megadom a tizenöt százalékot,
de alá kell írnia egy nyilatkozatot, miszerint lemond minden
lehetséges perről, amit Bickman ellen indíthatna az ittléte alatt
tanúsított viselkedéséért.
Ireland átgondolta a dolgot.
–  Jól van. Ez így részemről rendben van. Ha őszinte akarok
lenni, amúgy sem akartam beperelni magát. Azt hiszem, így is
elég veszekedés van ezen a világon. Emellett nem szeretem az
ügyvédeket.
– Na és Scott Marcumot?
– Főleg Scott Marcumot nem szeretem.
Ezt jó tudni.
– Akkor, megegyeztünk?
–  Abban az esetben, ha tekintetbe veszi Madeline Newtont
Bickman pozíciójára. Ő a legalkalmasabb jelölt, és már két
alkalommal is lecsúszott róla.
–  Ha jelentkezik az állásra, teszek róla, hogy kellőképpen
odafigyeljenek rá.
–  Köszönöm. – Kinyújtotta a kezét. – Akkor, azt hiszem,
megegyeztünk.
Nem kellett volna észrevennem, hogy milyen apró és lágy a
keze, milyen selymes a bőre, de észrevettem.
Kézfogás után megköszörültem a torkomat.
– Megmondom Mike Charlesnak, hogy ön azonnal visszaveszi
az állását. Be kell ismernem, meglep, hogy maga nem
jelentkezik Bickman pozíciójára.
Ireland a fejét ingatta.
–  Nem állok készen rá. De Madeline remekül helytáll majd.
Bickmantől eltérően Madeline okos és becsületes, és az
emberek tisztelik a véleményét. Amúgy, őszintén szólva,
Bickman is okos volt. Kivéve a nőket illetően.
Ez a nő folyamatosan meglep.
– Maga okosnak tartotta Bickmant?
Ireland bólintott.
– Igen. Minden mással viszont gond volt nála.
– Ha ennyi gond volt vele, hogy a csudába tudtak ilyen hosszú
ideig egymás mellett dolgozni?
–  Bickman faragatlan volt és lenéző, én viszont örömömet
leltem néhány apró dologban, amiről tudtam, hogy megőrjítem
vele. Úgy tettem, mintha ezzel egálba kerültünk volna.
Összevontam a szemöldökömet.
– Milyen apró dolgokról van szó?
Ireland elvigyorodott.
–  Nos, volt pár dolog, amit kifejezetten utált. Például ki nem
állhatta, ha valaki dobol a lábával. Ettől paprikavörös lett a
képe, és majd’ felrobbant a dühtől.
– Értem…
– Úgyhogy én gyakran doboltam a lábammal, és néztem, hogy
miként lüktet az a kis ér a nyakán.
Felvontam a szemöldökömet.
–  Emellett egyszer említette, hogy utálja, ha valaki túl erős
parfümöt vagy kölnit használ. Úgyhogy tartottam egy üveggel
az íróaszalomban arra az esetre, amikor rajtakaptam, hogy nők
fenekét bámulja. Olyankor mielőtt bementem az irodájába, jó
erősen befújtam magam, és úgy tettem, mintha segítségre lenne
szükségem egy sztorival kapcsolatban.
– Kreatív – mondtam.
– Szerintem is.
 Az egyszer biztos, hogy Ireland Saint Jamesnek van egy
csibészes oldala. Talán nem kellett volna szexinek találnom,
mégis annak gondoltam.
A pincér visszajött, hogy felvegye a rendelésünket, de még
mindig nem vetettünk egy pillantást sem az étlapra.
– Döntöttek már?
Ireland a pincér kezébe adta az étlapot.
–  Tudja mit? Én nem maradok itt ebédre, úgyhogy csak Mr.
Lexington rendelését kell felvennie.
–  Rendben. – A pincér bólintott, majd hozzám fordult. – Mit
hozhatok?
– Még néhány percet kérek.
Miután a pincér elment, felvontam egyik szemöldökömet.
– Nem éhes?
– Én mindig éhes vagyok. De ki kell cserélnem a kereket, hogy
el tudjak gurulni a kocsival a szerelőig. A lakótársam háromkor
kezd a munkahelyén, és haza fog vinni, hogy ne kelljen ott
várnom. A múltkor több órába telt a kerékcsere, és most, hogy
újra alkalmazásban vagyok… egy csomó mindent be kell
pótolnom.
Bólintottam.
–  Van biztosítása? – Fogalmam sem volt, miért kérdeztem
meg. Talán fel akarom tűrni méretre szabott ingem ujját, hogy
én magam cseréljem ki a kereket, ha nincs biztosítása?
– Nincs. De tudok kereket cserélni. Csináltam már máskor is. –
Felnevetett. – Egyszer randiztam egy pasival, akinek
durrdefektje volt, amikor épp hazavitt. Soha életében nem
cserélt még kereket, úgyhogy én cseréltem ki neki.
 Elmosolyodtam.
– Tutira nem volt második randi.
Ireland kiitta a borát.
– Természetesen nem volt.
Felvillant előttem a kép, amint Ireland kereket cserél. Csak
éppen randira öltözve cserélte ki valami pasas kocsijának a
kerekét. Lelki szemeim előtt forrónadrág volt rajta, haspóló,
ami pokolian sok napbarnított bőrt mutatott meg, haja
lófarokban volt, és egy olajfolt volt az arcán. Az olajfolt
pokolian szexi volt.
Megráztam a fejem, és megköszörültem a torkomat.
– Majd szólok odabent, hogy hamarosan visszatér.
Ireland felállt, majd én is felálltam. Kinyújtotta a kezét.
– Köszönöm, hogy intézkedett az érdekemben. Természetesen
nem volt kötelessége. Főleg a rettenetes e-mailjem után.
Bólintottam és kezet ráztunk.
– Szerintem minden úgy alakult, ahogy kellett.
Fogta a táskáját, és elindult, majd visszafordult.
–  Ó… és megadtam a számomat, hogy együtt ebédeljünk.
Természetesen ez azt jelenti, hogy így nem randizhatok
magával.
–  Természetesen – mosolyogtam rá. – Közben úgyis kiderült,
hogy maga nem az esetem.
Ireland összehúzta a szemét.
– És mégis, milyen az esete?
–  Az olyan típusú nő, aki nem okoz számomra fejfájást.
Legyen szép napja, Miss Richardson!
 5. FEJEZET
Ireland

– Őrületesen nézel ki! – Mia a fejemen levő kalapra pillantott. A

kalap teljesen félrecsúszott a fejemen, és két helyen furán kiállt;
amolyan hajléktalan udvari bolond-stílusban. Nem beszélve
arról, hogy ma huszonhárom fok lesz; mindegy, minden nap ez
a kalap van rajtam munkába menet.
– Csak féltékeny vagy, mert Opal néni nem neked horgol!
–  Imádom Opalt. De… nem vagyok féltékeny arra, hogy a
félvak nagynénéd lehagyott engem a karácsonyi horgolós
listájáról.
Kinyitottam az anyósülés ajtaját, és felkaptam a táskámat.
– Köszönöm, hogy hajnalok hajnalán hajlandó voltál felkelni,
és behozni. Nem akartam hívni egy taxit és megkockáztatni azt,
hogy elkések az első napomon. Az adósod vagyok!
–  Ezerszeresen az adósom vagy. Nem baj, hozzácsapom a
többihez!
Elmosolyodtam.
– Kösz.
– Hányra jöjjek érted?
–  Nem kell értem jönnöd. Kerítek egy fuvart, vagy egy taxit,
hogy elvigyen a műhelyig a kocsimért. Otthon találkozunk.
A műhelyből felhívtak, hogy fékcsere is aktuális és be kell
állítani pár dolgot, úgyhogy a sima defektemből két autó nélküli
nap lett.
–  Biztos vagy benne? Ma helyettesítenek a spaban. Mi több,
nem tudok mit kezdeni magammal, miután Christian rábeszélt,
hogy ne vállaljak kezeléseket, hanem csak vezessem az üzletet.
Érted tudok jönni, sőt még együtt is ebédelhetünk. Mi több,
visszaviszlek a szalonba és meghívlak egy páros masszázsra!
Mia sikeres medi-spa szalont üzemeltetett, ahol többek között
arckezelések is elérhetők, emellett botoxinjekció, masszázs és
lézerkezelés is van. A vőlegénye tanítgatta arra, hogy miként
váljon szorgos méhből méhkirálynővé, azaz boltvezetővé, hogy
felkészülhessen a következő boltja megnyitására.
–  Jó lenne, de ma sokáig kell dolgoznom, hogy utolérjem
magamat. Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk, ha hazaérek?
Mia az orrát ráncolta.
–  Nem megy. Megígértem Christiannek, hogy a kedvenc
vacsoráját főzöm, tortellini Mia módra.
– Az meg mi?
–  Tortellini tejszínes szószban. Imádja a szószt, úgyhogy a
végén megengedem neki, hogy végigkenjen vele.
– Hagyj ki a részletekből, csajszi! – nevettem fel. – Túl sok! De
azt hittem, hogy Christian csak holnap jön haza.
–  Átcserélte a járatát. – Mia úgy mosolygott, mint az
esküvőjére készülő menyasszony. – Azt mondta, annyira
hiányzom neki, hogy nem akar még egy éjszakát ott tölteni az
utolsó megbeszélése után. Úgyhogy eléri az utolsó gépet.
Valószínűleg nála alszom ma este.
Kinyitottam a számat, és belemutattam egyik ujjammal,
öklendező hangot kiadva. De az igazság az, hogy irigyeltem a
vőlegényével való kapcsolatát. Én nem hinném el, hogy valaki
azért jön előbb haza, mert látni akarja a barátnőjét, aki három
éve a párja, de Christian most is ugyanolyan szerelmes volt
Miába, mint amikor megismerkedtek.
Kiszálltam a kocsiból és megfogtam a kocsiajtót.
Mia játékosan megfenyegetett az ujjával.
–  Te pedig légy jó kislány, ha már így egyedül hagylak
éjszakára! Ne írd meg egyetlen vezérigazgatónak sem azt, hogy
mit gondolsz róla!
Ezt életem végéig nyelhetem tőle.
– Újra van állásom, nem?
Mia megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs, ezt hogy sikerült véghez vinned!
Aha. Nekem sem.

•••

– Szuper volt a mai adás, Ireland!

– Kösz, Mike!
Két hete nem voltam adásban, így nagyon jól éreztem magam
attól, hogy újra műsorba kerülhetek; az adrenalin máris
száguldott bennem a másnapi adással kapcsolatban. Újra
büszke voltam a teljesítményemre.
Siren dugta be fejét az irodám ajtaján; láthatóan idegesnek
tűnt.
 –  Hello! Szerettem volna tisztázni valamit. Remélem, tudja,
hogy semmi közöm ahhoz, hogy Bickman nekem adta az állását.
Ledöbbentem, amikor azzal keresett meg, hogy előléptet.
Eljátszhattam volna, hogy elhiszem ezt a baromságot, és
maradhattunk volna annyiban, hogy egyikünk sem foglalkozik
tovább az egésszel, de ez a csaj fiatal volt és már nagyon érett
az, hogy valaki alaposan helyre tegye.
– Jöjjön be, Siren! És csukja be az ajtót maga mögött.
Siren bejött, de megállt az ajtóban.
Az íróasztalom túlsó végén levő székek felé intettem.
– Kérem, foglaljon helyet!
Szegény lány elég sápadtnak tűnt. Az orránál fogva vezette
Bickmant, és biztos, hogy repesett a boldogságtól, amikor
Bickman ezüsttálcán kínálta fel neki az állásomat. De a lényeg
az volt, hogy Bickman kihasználta a helyzetét, és Siren
tulajdonképpen semmi rosszat nem tett… kivéve mondjuk azt,
hogy keresztbe tett egy másik nőnek.
Felsóhajtottam.
–  A legtöbben azt gondolják, hogy egy szép nőnek nem kell
olyan keményen dolgoznia, hogy megszerezze, amit akar. És ez
talán igaz arra a helyzetre, amikor az ember lánya a bárpultnál
ül, és egy pohár italt próbál szerezni, vagy a barkácsáruházban
kér segítséget, hogy melyik csaptelepet válassza ki. De a
munkahelyre mindez nem érvényes. Egy szép nőnek sokszor
kétszer olyan keményen kell dolgoznia ahhoz, hogy csak
önmagáért ismerjék el. Mert sajnos még mindig léteznek
férfiak, akik nem látnak tovább a női szépségnél. Szerintem
magából egy nap remek riporter lesz. De még nem tart ott. A
maga korában én sem tartottam ott. És ha ilyen Bickman-féle
alakokkal cicázik, és olyan pozíciót fogad el, amit nem érdemelt
ki, akkor a saját értékét csökkenti, és az összes többi nő értékét
is. Nekünk, nőknek muszáj összetartanunk, és nem
használhatjuk a szépséget fegyverként egymás ellen!
Siren hosszan bámult az ölébe. Amikor felnézett, könnyes volt
a szeme, és bólintott.
– Igaza van. Rossz érzésem volt, mikor Bickman nekem adta a
munkát. Úgy éreztem, nem érdemeltem ki… mert tényleg nem.
– Nem teszek úgy, mintha én magam teljesen ártatlan lennék.
Tudjuk, hogy a postai szortírozóból nem küldenek fel semmit
aznap, amit délután három óra után kapnak kézhez. Én elég
sokszor mosolyogtam és rebegtettem meg a szempillámat
George előtt, hogy délután fél ötkor megszerezzek dolgokat. De
legyen óvatos az olyan befolyásos férfiakkal, akik olyasmit
adnak, amit nem érdemelt ki, mert olyan úton-módon kérik
majd a fizetséget érte, ami magának nem fog tetszeni.
– Köszönöm, Ireland!
– Szívesen.
Egy órával később megcsörrent az irodai telefonom, és
meglepetten láttam a kijelzőn a nevet. Ha már a befolyásos
férfiaknál tartunk… a Grant Lexington nevet pillantottam meg.
Becsuktam a laptopomat, hátradőltem a székben, és felvettem a
telefont.
– Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
–  Csak azért telefonálok, hogy megtudjam, hogy mennek a
dolgok, visszazökkent már a régi kerékvágásba? – Mély hangja
a telefonban még rekedtesebb volt, mint korábban. A Sirennek
tartott kiselőadás ellenére az járt a fejemben, hogy Hm…
szeretném hallani ezt a hangot éjszaka, amikor a kezemet a
takaró alá csúsztatom.
Elhessegettem a gondolatot, és inkább eljátszottam a
jégkirálynőt.
–  Más alkalmazottakat is felhív ma, akikkel nem dolgozik
közvetlenül együtt?
–  Csak azokat, akik részegen e-maileket küldözgetnek, és
ostoba módon visszaadtam nekik az állásukat.
Elmosolyodtam.
– Ott a pont!
– Hogy mennek a dolgok?
– Jól. Láthatóan senki nem tört le Bickman távozása miatt, és
az adás gond nélkül lement ma reggel.
– Jól sikerült.
– Nézte?
– Igen.
– Mindig meg szokta nézni a reggel hatos híradót?
– Nem, általában nem.
– Akkor ma azért nézte meg, mert…
A vonal végén csend lett; nem akarta befejezni helyettem a
mondatot. Hm… érdekes. Simán mondhatta volna azt, hogy
azért nézte meg, hogy meggyőződjön arról, hogy minden simán
ment. Vagy azért, mert ő az istenverte főnök, és éppen olyan
kedve volt. De az, hogy nem mondott indokot, azt az érzést
keltette bennem, hogy csak azért nézte meg, hogy engem lásson
– és nem szakmai okból.
Vagy talán túl sokat gondolok emögé, és ezt csupán szerettem
volna, hogy így legyen.
–  Egyébiránt… – mondta Grant. – Azért is telefonálok, hogy
felkérjem magát, legyen egy új bizottság tagja, amelynek én
vagyok az elnöke.
– Igazán? És mi ez a bizottság?
Megköszörülte a torkát.
–  Ööö… a nők munkahelyi körülményeinek javításáért
küzdünk.
–  Maga az elnöke egy női munkahelyekkel foglalkozó
kezdeményezésnek?
– Igen. Ez miért ennyire meglepő?
– Ööö… mert maga nem nő.
–  Ez meglehetősen szexista hozzáállás. Azt akarja mondani,
hogy egy férfi nem dolgozhat azon, hogy jobb
munkakörülményeket teremtsen a nők számára?
– Nem, de…
– Ha nem ér rá…
–  De, de, de! Dehogynem. Örömmel benne vagyok! Mit
segíthetek? Mikor van a bizottsági ülés?
– Az asszisztensem majd felhívja a részletekkel.
–  Ó! Rendben. Ez csodásan hangzik! Köszönöm, hogy rám
gondolt.
– Igen. Jól van, akkor hát… viszlát, Ireland.
Elég gyorsan letette. De lehet, hogy csak azért éreztem ezt,
mert túlságosan jólesett vele beszélgetni.
 6. FEJEZET
Grant

–  Millie! – kiáltottam fel az asztalom mögül, anélkül, hogy

felálltam volna.
Az asszisztensem besietett az irodámba.
– Igen, Mr. Lexington?
– Alapítanom kell egy új bizottságot.
Millie összevonta a szemöldökét. Eddig úgy kerültem a
bizottságokat, mint a pestist, most meg azzal állok elő, hogy
alapítanom kell egy bizottságot.
– Értem… Milyen bizottságról van szó, és kik lesznek a tagok?
Megráztam a fejem, és elmormoltam a választ.
–  A szervezet feladata az, hogy jobbá tegye a nők
munkakörülményeit.
Millie szemöldöke a magasba szaladt.
Igen. Tudom. Engem is kibaszottul meglep.
–  Értem – mondta Millie tétován, mintha a vicc csattanójára
várna. – Kiválasztotta már a bizottsági tagokat?
Legyintettem.
– Szedjen össze egy csomó nőt! Nem érdekel, kiket. És talán a
húgomat, Kate-et. Ő imádja a megbeszéléseket.
 – Nem érdekli, kik kerülnek bele a bizottságba?
– Nem.
Fogtam egy paksamétát, és átlapoztam, közben igyekeztem
könnyed hangot megütni.
– Talán hívja meg Ireland Saint Jamest is.
–  Irelandet? Azt a nőt, aki a lefejezett virágokat küldte
magának?
Nos, most, hogy így mondja, tényleg kissé őrültségnek tűnik
bizottságot alapítani a semmiből, és meghívni valakit, aki
levágta a neki küldött, drága virágok fejét, és még rendelés előtt
lelépett a közös ebédünkről.
Felsóhajtottam.
– Igen, őt.
– És mikor szeretné…
– Mielőbb.
– Van valami terve a bizottság alapító ülésére?
–  Ilyen női témák. Nem tudom. Maga biztosan jobban tudja.
Szedjen össze pár kérdést!
Millie úgy festett, mint aki mindjárt odajön hozzám, és
megtapintja a homlokomat, hogy nem vagyok-e lázas.
Talán erről van szó. Talán beteg vagyok, és nem csupán
megbolondultam? Reméltem, hogy valamelyik igaz a kettő
közül. Végigszántottam a hajamon. Egy bizottság, ami a nők
céljaival foglalkozik? Majdnem annyira akartam a bizottság
tagja lenni, mint amennyire azt, hogy valaki megragadja a
mogyoróimat és jól megtekerje. És lám, mégis én lettem az ügy
élharcosa.
Mi a fasz van velem?
 Ireland Saint James. Hát ez a fasz. Soha életemben nem
okozott gondot nőkkel társalogni, azonban ezt a nőt képes
voltam felhívni azért, hogy megtudjam, milyen napja van, és
amikor megkérdezte, miért telefonálok, kitaláltam egy kibaszott
bizottságot. A stressz, a túl sok meló – nem egészen lehetetlen,
hogy idegösszeomlásom van.
Amíg azon agyaltam, hogy esetleg elugorjak-e egy
terapeutához, az asszisztensem még mindig csak állt, és úgy
nézett rám, mintha még egy fejem nőtt volna. Felemeltem egy
aktát, és jelentőségteljes pillantást vetettem Millie-re.
– Szüksége van még valamire, mielőtt munkához lát?
– Öööö… nem, nem hiszem.
– Jól van, akkor ennyi lenne.
Millie megállt az ajtóban és visszafordult.
– Megjött a posta. Szeretné, hogy a mai…
– Dobja ki őket! – vetettem oda.
–  Máris nekilátok a munkának. És ne feledje a ma esti
fotózást!
Az arcomra kiülő, totálisan zavart kifejezés elárulta Millie-
nek, hogy kibaszottul fingom sincs, miről beszél, így
felvilágosított.
–  Interjú és fotózás a Today’s Enterpreneur magazinnak. Pár
hónapja egyeztettük le, benne van a naptárában is.
A francba! A fotózás, az interjú és a női bizottsági
megbeszélés szerepel azon a listán, amihez a legkevésbé
akarom, hogy közöm legyen.
– Hány órakor van?
– Fél ötkor. A Leilanin.
 Az órámra pillantottam. Remek. Egy órám van befejezni
hatórányi melót.

•••

Fél tucatnyian ültek a Leilani előtti dokkban, amikor

leparkoltam a kikötőben. Pontosan négy óra harminc perc volt.
Biztosan előbb jöttek.
Egy ismerősnek tűnő, vörös hajú nő mosolygott rám, ahogy
közeledtem felé.
–  Mr. Lexington! Amanda Cadet vagyok. – Felém nyújtotta a
kezét. – Nagyon örülök, hogy újra látom!
Újra. Ez megmagyarázza, miért tűnt ismerősnek, bár
fogalmam sem volt róla, hogy valaha is találkoztunk. Talán
valamilyen céges rendezvényen.
– Én is örülök. Kérem, szólítson Grantnek.
– Köszönöm, ön pedig engem Amandának.
Végignéztem a rengeteg cuccon.
– Mi az, beköltöznek?
Amanda felnevetett.
–  Több kamerát és videóeszközöket is hoztunk, mert nem
voltunk biztosak a helyszínben. A biztonság kedvéért még pár
kelléket és vászonhátteret is bepakoltunk. Bár úgy fest, hogy
mind mehet vissza a teherautóba. – A hajóm felé pillantott. –
Csodálatos az a hajó, és a táj bármilyen forgatási helyszínnél
szebb!
– Köszönöm. A nagyapámé volt. Az első hajója, amit 1965-ben
épített.
 – Pedig nyugodtan mondhatta volna azt, hogy vadonatúj.
A Leilani May felé pillantottam.
–  Mi lenne, ha megmutatnám a hajót, és eldöntheti, hogy a
stábja hol szeretne forgatni.
Gyorsan körbevezettem Amandát. A tizennyolc méter hosszú,
kis, kétárbócos vitorlás hajó igazi gyöngyszem volt, még a
hajózást hírből ismerők számára is. Sötétkék hajótest,
selyemfényű bevonatú teakfa, krémszínű kárpitozás,
rozsdamentes acél hajókonyha; a luxuskabin elegánsabb volt,
mint a legtöbb lakás, a három vendégkabin pedig olyan
benyomást keltett, mintha egy Vineyard Vines-reklámban
lennénk, nem pedig egy hatvanéves hajón.
– Nos… mit gondol? Hol csináljuk? – kérdeztem Amandát.
–  Őszintém szólva mindegy, mert ez a hajó gyönyörű! –
Szépen festett körmét az ajkához emelte, amivel felhívta a
figyelmemet a szájára. – És az alany is tökéletes. A borító miatt
ezt a kiadást el fogják kapkodni!
Amanda Cadet vonzó nő volt, és ezt tudta is magáról. Azt is
tudta, hogy miként használja a szépségét arra, hogy
megszerezze, amit akar. Bár nem tudtam, mit akart
megszerezni tőlem – egy sztorit, valami nagy leleplezéssel, vagy
az ajkaimat a lába közé –, de azt tudtam, hogy nem fogja
megkapni. Mert az üzletet nem keverjük az élvezettel. Majdnem
felnevettem a gondolattól, tekintve, hogy miként viselkedtem
Miss Aruba Cicivel.
Kinyújtottam a kezem, jelezve, hogy ő lépjen ki elsőnek a
kabinból.
–  Mi lenne, ha kimennénk a hajó hátsó fedélzetére, és a bal
oldalon telepednénk le? Akkor a jachtkikötő lenne a háttérben.
– Tökéletesen hangzik!
Majdnem egy órán át pózoltam a képekhez – minden
pillanatát utáltam –, de a bosszankodásomat megtartottam
magamnak. Amikor elég fotót csináltak ahhoz, hogy
kitapétázzam vele az irodámat, Amanda szólt a többieknek,
hogy csomagolhatnak.
– Vegyem videóra az interjút? – kérdezte az operatőr.
Amanda nyomtatott anyagot rakott össze, de nem volt
szokatlan videóra venni egy beszélgetést, hogy később vissza
lehessen hallgatni, és leírni azt, amit esetleg nem jegyzeteltek le.
Amanda végignézett rajtam.
– Nem, köszönöm, nem kell. Szerintem egyedül is boldogulok.
Miután a stáb elment, kettesben maradtunk a hátsó
fedélzeten.
–  Milyen gyakran jár hajózni? A bátyám ortopéd sebész, San
Diego Bayen van egy tizenöt méteres Carverje. Azt hiszem,
tavaly kétszer használta.
A valódi válasz az lett volna, hogy minden egyes nap. De
szerettem volna a magánéletemet megtartani magamnak.
Amandának semmi köze ahhoz, hogy a Leilani Mayen lakom, és
ezt az olvasóival sem óhajtottam megosztani.
Bólintottam, mintha együttéreznék a bátyjával.
– Nem elég gyakran.
–  Nagyon tetszik, hogy még mindig a birtokában van a
nagyapja első hajója. Szerintem az ilyesmi sokat elmond egy
férfiról!
A felét sem tudja…
 – Ez a hajó hozta létre a családi vállalatunkat.
– Hogyhogy?
– Ez volt a nagyapám első modellje, és arra használta fel, hogy
felvegye az első rendeléseket a Lexington Craft Yachts cégnek.
Harminc évvel később a Lexington Yachts bevezette részvényeit
a tőzsdére, és a családom így különböző, a szórakoztatóiparhoz
közeli vállalatok felé terjeszkedhetett. Apám alapított egy
sportmagazint, nagyapám pedig még jó pár kiadványt
megvásárolt. Végül megvásároltak egy híradós tévéállomást és
egy moziláncot. Úgyhogy a hajó nélkül maga sem készítene
interjút velem.
Amanda kacéran rám mosolygott.
– Valami azt súgja, hogy mindenképpen érdekelne a magával
készített interjú; akkor is, ha Amerika 100 leggyorsabban
növekvő cégének vezérigazgatója lenne, és akkor is, ha csak a
hajót takarítaná.
– Nem vagyok ennyire érdekes.
– Még szerény is? Ez tetszik! – Kacsintott. – Meséljen egy kicsit
a családja alapítványáról! Az édesanyja hozta létre, ugye?
–  Így van, a neve Pia’s Place. Anyám családon belüli erőszak
miatt ötéves korában nevelőszülőkhöz került. Sokat kellett
költöznie, így problémás volt számára sokáig ugyanahhoz a
terapeutához járnia. A Gyermekvédelmi Szolgálat minden
évben más tanácsadót rendelt ki mellé, mert ezek az emberek
alulfizetettek és túlterheltek, úgyhogy a szakmában nagy a
fluktuáció. Anyám mindig úgy érezte, más, mint a többiek az
iskolában; a legtöbb gyereknek fogalma sem volt arról, mi az,
hogy nevelőszülő. Úgyhogy anyám nehezen talált olyan
barátokat, akik megértették volna, hogy min megy keresztül. A
Pia’s Place tulajdonképpen egy Kistesó-Nagytesó-program
nevelőszülős családban élő gyerekeknek, de ezek a Nagytesók
egytől egyig maguk is nevelt gyerekek voltak, úgyhogy teljes
mértékben együttéreznek azokkal a gyerekekkel, akikkel együtt
dolgoznak. Maga az alapítvány képezi ki ezeket az
önkénteseket, és fedezi a kirándulások, étkezések és szórakozás
költségeit, amikor a Nagytesók a kis patronáltjaikkal vannak
együtt. Emellett az önkénteseink diákhitelének elég nagy részét
kifizetjük, vagy álljuk az egyetemi képzésük egy részét.
– Ez csodálatos!
Tényleg csodálatos volt, mégpedig azért, mert anyám
különleges asszony volt. De mindezt Amanda a neten is
megtalálhatta volna. Úgyhogy, ha mindez az újdonság erejével
hat rá, akkor nem végezte el a házi feladatát.
Elmosolyodtam.
– Az anyám soha nem felejtette el, honnan jött.
– És a nevelőszülei önt és a két húgát is adoptálták, igaz?
Bólintottam. Ezt is meg lehet találni a neten kábé két perc
alatt.
– Így van. Én ötévesen kerültem a szüleimhez. Aztán jött Kate
húgom, majd Jillian. Eredetileg mindannyian a nevelőszülői
programban voltunk. Anyám addig fogadott be gyerekeket,
amíg beteg nem lett.
– Őszinte részvétem!
– Köszönöm.
– És önnek is van kis pártfogoltja? Mármint a programban.
–  Igen, van. Tizenegy éves, de elég koravén. Emellett a
húgaimnak is vannak Kistesói.
Amanda elmosolyodott.
– És mi a neve?
Na végre, egy kihívást jelentő kérdés, bár nem akartam
megadni neki Leo nevét. A Nagytesó és Kistesó közötti kapcsolat
magánügy – főleg az a bonyolult kapcsolat, ami Leo és köztem
van.
– Nem szeretnék megosztani semmit a programban résztvevő
gyermekekről.
–  Ó! Persze, hogyne, megértem. Hiszen kiskorúak. Erről
megfeledkeztem.
A következő félórában még beszéltünk néhány dologról, amik
majd szerepelnek Amanda hízelgő kis cikkében – arról, hogy ki
melyik részleget vezeti a cégnél, hogy milyen jól megy a
vállalat, és mit szeretnék elérni a következő néhány évben.
Amanda ezután megpróbált személyesebb vizekre evezni.
– Ön egyedülálló?
Bólintottam.
– Igen.
–  Nincs senki az életében, akit hétvégenként elvihetne
hajókázni ezen a gyönyörűségen?
– Jelenleg nincs.
Amanda félrehajtotta a fejét.
– Nagy kár.
A telefonom rezegni kezdett. Lepillantottam.
– Az irodámból hívnak. Elnézést, egy pillanat.
– Hogyne.
Felvettem, és pontosan tudtam, ki szól bele a telefonba; pár
lépést eltávolodtam Amandától.
–  Jó napot, Mr. Lexington. Millie vagyok, mára végeztem.
Mindjárt hat óra. Megkért, hogy hat órakor hívjam fel, és szóljak
önnek.
– Igen, tudom. Nagyon szépen köszönöm.
Miután az asszisztensem letette, még egy percig a fülemnél
tartottam a telefont, majd hátat fordítottam az újságírónak.
–  Bocsásson meg, a tengerentúlról hívnak. Ez egy hosszabb
beszélgetés lesz. Nem bánja, ha befejezzük?
– Ó! Persze. Semmi gond. – Amanda felállt. – Azt hiszem, most
már mindent megtudtam, amit szeretnék.
Pokoli unalmas egy cikk lesz!
– Remek. Köszönöm.
Amanda becsukta a jegyzetfüzetét, és kihalászott egy
névjegykártyát a táskájából. Valamit ráfirkantott a hátuljára,
majd félrehajtott fejjel átadta nekem.
–  Ráírtam az otthoni számomat. – Elmosolyodott. – Imádok
hajózni!
Úgy mosolyogtam rá, mintha bókolt volna.
– Ha legközelebb hajózni indulok, nem fogom elfelejteni. Ami
nem lesz egyhamar… főleg, hogy a hajó majdnem egy évtizede ki
sem mozdult a dokkból.
Kinyújtott kézzel kisegítettem Amandát a partra.
Vállára vette a táskáját, és a hajó oldalára arannyal festett
névre pillantott.
– Leilani May – mondta. – Kiről nevezték el a hajót?
Rákacsintottam.
– Sajnálom, az interjúnak vége!
 7. FEJEZET
Grant – 15 évvel ezelőtt

Képtelen voltam nem odanézni.

A hó folyamatosan szakadt, az új lány tátott szájjal, cipő
nélkül állt az udvaron, kinyújtotta a nyelvét, és csukott szemmel
forogni kezdett. Nevetett, és elkapta a hópelyheket a szájával.
Lily.
Lily. Szereznem kell pár szál liliomot, hogy tudjam, milyen az
illata. Nem mintha olyan ostoba lennék, hogy azt higgyem,
Lilynek liliomillata van, de valahogy sejtettem, hogy a
liliomillatnál finomabbat még soha nem éreztem.
Ahogy az ablakból figyeltem, valami megsajdult a
mellkasomban. A logikus oka az volt, hogy anya grillezett sajtos
paradicsomlevest csinált ebédre. De tudtam, hogy nem ez az
oka. Már tizennégy évesen rájöttem, milyen érzés a szerelem.
Vagyis egy órával ezelőtt még nem tudtam, de akkor megszólalt
az ajtócsengő, és teljesen biztos voltam benne, hogy erről van
szó.
Lily.
Lily.
Grant Lilyje.
 Még jól is hangzik, nem?
Grant és Lily.
Lily és Grant.
Ha gyerekeink lennének, talán nekik is virágnevet adnánk.
Violet, Poppy, Ivy.{3} Várjunk csak! A borostyán nem virág, hanem
egy nyomorult örökzöld. Vagy nem?
Mindegy is.
Nem fontos.
Apám dolgozószobájában közelebb hajoltam az ablakhoz, és
meleg leheletem elhomályosította az üveget. Felemeltem a
kezemet, és letöröltem a melegítőfelsőm ujjával. A mozdulat
felkeltette Lily figyelmét. Abbahagyta a forgást, leárnyékolta
szemét a kezével, hogy a hóesésben is lásson, és pislogva
felbámult rám. Talán le kellett volna guggolnom, hogy ne
vegyen észre, de lemerevedtem – teljesen és totálisan
megbabonázott ez a lány.
Lily kiabált valamit, amit nem hallottam a csukott ablakon
keresztül, úgyhogy kinyitottam.
Megköszörültem a torkom, hogy meg tudjak szólalni.
– Mondtál valamit?
– Igen. Azt kérdeztem, hogy leselkedsz rám, vagy mi?
Jézusom! Most meg valami idiótának gondol. Először
kirohantam a szobából, amikor az anyám bemutatta nekünk,
most meg rajtakap, hogy bámulom, akár egy megszállott.
Muszáj lazára vennem a figurát.
–  Nem! – kiabáltam vissza. – Csak végignézem, hogy vajon
mikor kékül el a lábujjad, és törik le, mert lefagyott. Nem láttad
a Holnapután című filmet?
 Lily megrázta a fejét.
– Még soha nem voltam moziban.
Tágra nyílt a szemem.
– Még soha nem voltál moziban?
–  Nem. Anyám nem hisz a tévében és a moziban. Szerinte a
tévé ostobaságokat hitet el velünk.
–  De ha látta volna a Holnaputánt, akkor most lenne rajtad
cipő.
Elmosolyodott. A. Szívem. Szó. Szerint. Kihagyott. Egy.
Dobbanást. Úgy éreztem, a szívem bukfencet vet abban a
pillanatban, hogy Lily kivillantotta gyöngyfogait.
Megdörzsöltem a mellkasomat a szívem helyén, bár egyáltalán
nem fájt.
Megint Lilyre pillantottam, és odakiáltottam neki.
– Hé, csináld megint!
– Mit?
– Mosolyogj!
És tessék! – Újra az a félreismerhetetlen szívdobbanás-
kihagyás a mellkasomban.
Lily megfordult és körülnézett.
– Hallottad?
– A harangzúgást?
Talán mindketten képzelődünk.
– Nem. Nem hallok harangokat.
Lily vállat vont.
–  Talán itt a Télapó. Azt hallottam, hogy ti, gazdagok kábé
harmincéves korotokig hisztek a Télapóban, csak azért, mert
minden évben kaptok ajándékot.
 Hirtelen odakint felvillant a mozgásérzékelő, és meghallottam
anyám hangját.
– Lily? Mit csinálsz te ott kint? Gyere be, még megfázol!
–  Máris, Mrs. Lexington. Csak néztem a hópelyheket. Még
soha nem láttam havat.
–  Ó, egek! Jól van. Azért gyere be, rendesen felöltöztetlek.
Kate-nek van egy síanorákja meg egy hótaposója, ami jó lehet
rád… és egy sapkája is.
Lily még egyszer felnézett rám, és újra elmosolyodott.
A szívem összeszorult a mellkasomban. Már megint!
A fenébe… ki hitte, hogy a szerelem ilyen fájdalmas?

•••

Másnap reggel sehol se találtam Lilyt. Anya általában megkérte

az új gyerekeket, hogy az első napjukon velünk együtt
menjenek suliba az iskolabusszal, és aztán én kísértem el őket
az irodába, ahol anya addigra már beíratta őket, és épp a
pályaválasztási tanácsadóval beszélgetett.
Müzlit öntöttem egy tálkába, és kivettem a tejet a hűtőből, de
amikor vissza akartam tenni a dobozt, hangos csattanást
hallottam a garázsba vezető ajtón túlról. A számba tömtem egy
marék Golden Grahamet, és a müzlis tálkámmal együtt
elindultam megnézni, mi történt.
Kinyitottam az ajtót, és megállt a számban a falat.
– Mit csinálsz?
Lily összevonta a szemöldökét. Láthatóan komolyan
összezavarta a kérdésem.
 – Festek. Miért, szerinted mit csinálok?
– Inkább magadat festékezed össze!
Lily egy festőállvány előtt állt, kezét és lábát különféle színű
festékpacnik tarkították. Hosszú ujjú póló volt rajta, ami épp
takarta a fenekét. Tekintetem végigsiklott a lábán, a combján
kevesebb festék volt, ami hosszú volt és sima. Még soha nem
láttam ilyen hosszú combú lányt. Hirtelen elöntött a vágy, hogy
felemeljem és megtudjam, vajon át tudja-e kulcsolni a lábával a
derekamat.
Nem tudom, meddig néztem rá, mire Lily végül megszólalt.
– Csöpögsz.
A szemébe néztem.
– Tessék?
Elmosolyodott és állával a müzlis tálka felé intett. Rájöttem,
hogy féloldalasan tartom, és a tej a cipőmre csöpögött.
– A fenébe! – Kiegyenesítettem.
Lily felnevetett. Istenem, de szép ez a lány! Hosszú, fekete haj,
természetesen barna bőr még a tél közepén is, hatalmas, barna
szemek. És magas is – alig pár centivel alacsonyabb nálam. A
nyolcadik utáni nyár óta, amikor alig pár hónap alatt tíz centit
nőttem, a legtöbb lány a vállamig sem ért. De Lily igen. És jó
érzés volt, hogy ilyen magas – mintha az lett volna a sorsa, hogy
a többi lány fölé magasodjon.
Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
–  Az anyám tudja, hogy itt festesz? A busz kábé negyedóra
múlva itt van.
Lily összeráncolta pici orrát.
– A busz?
 – Igen, tudod… az iskolabusz. Hét óra van.
– Reggel hét?
Most én nem értettem őt.
– Igen, reggel hét óra van. Azt hitted, még éjszaka van?
–  Igen. Azt hiszem, egész éjjel festettem. Biztosan
elveszítettem az időérzékemet. – Vállat vont. – Elő szokott
fordulni.
Odamentem hozzá, és megnéztem a vásznat.
– Ezt te festetted?
– Igen. De nem lett olyan jó.
Összevontam a szemöldökömet. A festménynek, ami
valamiféle absztrakt stílusban ábrázolt egymásba fonódó
virágokat, szerintem inkább múzeumban lett volna a helye.
– Ööö… ha ez nem olyan jó, remélem, nem látod azt a vackot,
amit én csinálok rajzórán.
Lily elmosolyodott, nekem pedig megint összeszorult a
mellkasom.
–  Anyám egyszer elvitt Hawaiira. Olyan szép virágok voltak
ott! Én csak virágokat szeretek festeni. – Vállat vont. – Kicsit
amolyan mánia ez nálam. Mindegyiket elnevezem. Ezt úgy
hívják, Leilani – hawaii nyelven azt jelenti, hogy „mennyei
virág” és „Isten gyermeke”. Népszerű lánynév ott a szigeten. A
nagymamám Willow{4} volt, az anyám Rose{5}, én pedig Lily{6}
vagyok. Mindannyiunkat virágokról és növényekről neveztek
fel. Talán, ha egyszer lesz egy lányom, Leilaninak nevezem
majd.
Hű! Ez totál beteg! Én ugyanezt gondoltam a gyerekekről és a
virágokról. Azonban én nem Lily gyerekeiről gondoltam ezt,
hanem a kettőnk gyerekeiről. – Leilani – mondtam ki. – Nagyon
szép név.
Lily lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett.
– Léj-lá-ni. Szerintem is az.
– Te is nagyon szép vagy. – Fogalmam sincs, hogy ez honnan
jött. Persze tudtam, hogy honnan – ez volt az igazság. De nem
számítottam arra, hogy kimondom.
Lily letette az ecsetet az állványra, és beletörölte a kezét a
pólójába. Odalépett hozzám, és megállt előttem – belépett a
személyes terembe. Minden szőrszálam égnek állt, és azonnal
izzadni kezdett a tenyerem. Mi a fene ütött belém? Csókolóztam
már máskor is, és mégis, ennek a lánynak pusztán a
közelségétől ideges lettem.
Lily lábujjhegyre állt, és gyengéden arcon csókolt.
–  Azt hiszem, ez lesz az első befogadó család, ahol szívesen
fogok lakni.
Igen, azt hiszem, én is szívesen veszem, hogy itt fogsz lakni.
 8. FEJEZET
Ireland

– Ó, jaj, de jó! Még el sem kezdődött. – Egy szürke kosztümös nő

ült le mellém a tárgyalóasztalhoz. Láthatóan zihált. – Úgy
tudom, a pasas híres arról, hogy szereti a pontosságot.
– Grant? – kérdeztem.
A nő összevonta a szemöldökét.
– Mr. Lexington, igen.
Ja, igen, Mr. Lexington. Azt hiszem, akkor volt Grant, amikor
úgy volt, hogy a randipartnerem lesz, de most visszavedlett Mr.
Lexingtonná.
– A titkárnője pár perce jött meg – mondtam. – Mr. Lexington
kicsit késik.
A nő elmosolyodott.
–  Remek. Felhívtak a lányaim, kénytelen voltam bíráskodni
egy hajkefe vitában. – Kinyújtotta a kezét. – Egyébként Ellen
Passman vagyok. A gazdasági osztályon én vagyok a
főkönyvelő.
Megráztam a kezét.
– Ireland Saint James, vagy Richardson. A Broadcast Médiánál
a Híradó részlegen vagyok. A Richardson a művésznevem.
 – Ó, tudom már, ki vagy! Imádom a műsorodat!
Elmosolyodtam.
– Köszönöm.
–  Nagyon izgatott vagyok az új bizottság miatt! Bár jó lett
volna kicsit előbb tudni róla. Hónap vége van, az a mi
osztályunkon elég zűrös időszak.
Nagyon kíváncsi voltam arra, hogyan született meg ez a
bizottság Grant telefonhívása óta. Képtelen voltam szabadulni
attól az őrült gondolattól, hogy ott, helyben, a
telefonbeszélgetésünk közben találta ki az egészet.
Természetesen ez hülyeség – nem beszélve arról, hogy önző és
öntelt gondolat –, mégsem tudtam kiverni a fejemből.
– Téged mikor hívtak fel?
– Csak ma reggel. És téged?
– Pár nappal ezelőtt. Kaptál tematikát, vagy valami ilyesmit?
– Nem, semmit.
A hangulat megváltozott a helyiségben, és mielőtt odanéztem
volna, már tudtam, ki érkezett meg. Grant Lexington állt az
ajtóban a Híradós részleg alelnöke, Kate Benton, a főnököm
főnöke társaságában, aki éppenséggel Grant húga volt. Grant
végignézett a termen, és tekintete megállapodott rajtam –
mintha megtalálta volna, amit keresett, ami tiszta őrültség.
Tekintete annyira beható volt, hogy legszívesebben
fészkelődni kezdtem volna a helyemen.
–  Elnézést a késésért – mondta Grant. – Köszönöm, hogy
eljöttek. – A húgához fordult. – Biztosan mindannyian ismerik
Kate-et, ő a Broadcast Média alelnöke.
Többen megköszönték Grantnek a meghívást, én viszont csak
hallgattam és figyeltem.
Volt pár üres hely – egy az asztalfőn, egy tőlem kissé távolabb,
egy pont velem szemben, és egy a bal oldalamon. Kate szó
nélkül a néhány székkel arrébb levő helyet foglalta el, nekem
pedig olyan érzésem támadt, hogy Grant bárhová lép be,
minden helyiségben az asztalfőre ül.
De meglepett. Kihúzta az asztalfőn levő széket, és odakínálta
a húgának.
– Kate.
A húga láthatóan meglepődött, de megfordult és odaült. Grant
kigombolta a zakóját, és kihúzta a mellettem levő széket. Ahogy
leült, közel hajolt hozzám, és odasúgta:
– Örülök, hogy látom, Ireland!
Bólintottam. Az asztalnál láthatóan senkinek nem tűnt fel
semmi – sem az, hogy Grant mellém ült le, kicsit közelebb is
húzva a székét, és szerencsére az sem, hogy teljesen elbódultam
Grant illatától: tiszta, férfias illata volt fás jegyekkel.
A következő félórában megpróbáltam figyelmen kívül hagyni
a mellettem ülő férfit, és igyekeztem nem fészkelődni. De ahogy
Kate beszélt, kénytelen voltam őt nézni, ami azt jelentette, hogy
Grant profilja pont a látókörömbe került. Megfigyeltem, milyen
barna a bőre, és van egy vékony, fehér csík kétoldalt a
halántékán a napszemüvege miatt. Pedig nem gondoltam volna
róla, hogy az a kirándulós típus, de úgy tűnt, hogy sok időt tölt a
szabadban, a napon. A bőre bronzbarna volt, haját hátrafésülte,
és ott, ahol elérte a gallérját, ráfért volna egy hajvágás. Kezdett
kiütközni a borostája, pedig csak reggel tíz óra volt. Azon
gondolkoztam, hogy vajon este borotválkozik-e, vagy annyi
tesztoszteron termelődik benne, hogy pár órával azután, hogy
letette a borotvát, máris kezd kiütközni a szakálla.
Az ösztönöm azt súgta, hogy az utóbbi igaz.
Grant valószínűleg megérezte, hogy nézem, mert megfordult
és rám bámult. Tekintete azonnal az ajkamra siklott, én pedig
nem bírtam tovább, és fészkelődni kezdtem. Kényszerítettem
magamat, hogy újra Kate-re figyeljek, de észrevettem Grant
apró ajakrándulását. Grant végül szintén a húga felé fordult.
–  Szerintem mindenki mondja el, hogy milyen témákat
járhatnánk körbe a következő megbeszélésen! – mondta Kate. –
Szeretném hallani, hogy mi a véleményük a nőket érintő
legégetőbb kérdésekről itt, a Lexington Vállalatnál.
– Remek ötlet! – mondta Grant.
Néhány nő nagyon lelkes volt. Egyikük arról beszélt, hogy
fontos lenne egy szoptatós szobát kialakítani. Egy másik arról,
hogy milyen nehéz összeegyeztetni a család igényeit a
munkával, és hogy a munkahelyi rugalmas időbeosztás
mennyire fantasztikus lehetőség lenne a dolgozó anyák és apák
számára. Egy idősebb nő az egyenlő fizetés mellett érvelt, amit
én magam is elő akartam hozni, mivel személyes tapasztalatom
volt ezen a téren. Két nőnek nem volt mit hozzátennie – annyit
mondtak, hogy gondolkoznak rajta egy kicsit –, és aztán én
következtem. Az egyenlő fizetéssel kapcsolatban akartam
érvelni az idősebb nővel egyetértésben, amikor megéreztem
magamon Grant pillantását. Az utolsó pillanatban úgy
döntöttem, hogy megtréfálom.
–  Szerintem beszélnünk kellene a szexuális zaklatásról.
Például az olyan helyzetekről, amikor egy főnök, vagy egy főnök
főnöke meghív ebédre egy kolléganőt.
Grant arckifejezése komor maradt, azonban észrevettem,
hogy egy izom megrándult az arcán.
–  Természetesen – mondta Kate. – Ilyesminek nem szabad
előfordulnia!
Grant megköszörülte a torkát.
– Én nagyon sok ebéd-megbeszélésen veszek részt. Ez részben
szükségszerűségből fakad, mivel a munkaidő olyan hosszúra
nyúlik. Azt mondja, hogy teljességgel szüntessük meg azt a
szokást, hogy emberek együtt ebédeljenek?
Egyenesen neki címeztem a mondandómat.
–  Egyáltalán nem. De ez veszélyes terep, és egy nő számára
gyakran nehéz eldönteni, hogy egy férfi üzleti okokból hívja el
ebédelni, vagy valami más van mögötte.
Grant pár pillanatig fogva tartotta a pillantásomat, majd
kurtán bólintott.
–  Rendben. Írjuk hozzá a következő megbeszélésünk
témalistájához! – Váratlanul felállt. – Azt hiszem, kezdetnek
ennyi elég. Az asszisztensem legépeli a jegyzőkönyvet, és értesíti
önöket a következő alkalom időpontjáról.
Kate ugyanolyan zavartnak tűnt, mint az asztalnál szinte
mindenki más. Azonban olyan érzésem támadt, hogy már
megszokta bátyja váratlan hangulatváltozásait, és általában ő
simította el a dolgokat.
–  Igen, köszönjük szépen, hogy ránk szánták az idejüket, jó,
hogy belekezdtünk a témába, és örömmel várjuk, hogy számba
vehessük a nők különféle munkahelyi igényeit. Azt hiszem, ez a
bizottság nagyon hasznos lesz majd a Lexington Vállalatnak.
Köszönöm, hogy eljöttek!
Miközben a többiek felálltak, én a helyemen maradtam, és
végighallgattam a Grant és Kate között lezajló beszélgetést.
–  Úgy döntesz, hogy létrehozod a bizottságot, három órája
összehozol egy gagyi témalistát, és engem ültetsz az asztalfőre,
hogy hazardírozzak! – Kate megrázta a fejét. – Végre elindítom a
dolgokat, te meg elunod az egészet! Tégy meg nekem egy
szívességet: soha többé ne foglalkozz semmiféle bizottsággal! –
Kate felkapta a papírjait, és sarkon fordult, hogy kimenjen.
Felálltam, és az ajtó felé indultam, de éreztem, hogy Grant
utolér. Diszkréten megfogta a könyökömet, és jobbra irányított,
ahogy kiléptünk a tárgyalóból.
– Beszélhetnénk egy percre? – suttogta.
–  Hogyne. Szeretné hallani a szexuális zaklatásról szóló
további gondolataimat? – mosolyogtam rá.
Álla megfeszült, én pedig tovább lépkedtem mellette a
folyosón, egészen az irodájáig. Ahogy odaértünk, kinyújtotta a
kezét, hogy én lépjek be elsőnek.
– Én csupán úriemberként viselkedem. Remélem, nem tekinti
zaklatásnak.
Grant az ajtóból odaszólt az asszisztensének, én pedig
körülnéztem az irodájában. Hatalmas volt, amolyan igazi,
klasszikus sarokiroda: két falat padlótól plafonig érő ablakok
foglaltak el, emellett egy férfias, faragott íróasztal állt a szoba
közepén, a másik oldalon pedig egy beszélgetősarkot alakítottak
ki. Figyelmemet felkeltette egy bekeretezett kép az egyik
szekrényen – Grant és a két húga, egy idősebb nővel, akiről azt
gondoltam, hogy az édesanyja. Bár nem kérdeztem meg tőle,
amikor belépett és csatlakozott hozzám.
A beszélgetősarok felé intett.
– Kérem, foglaljon helyet!
Velem szemben ült le, kigombolta a mandzsettáját, és elkezdte
felgyűrni az egyik ingujját.
–  Szóval… ha a főnöke főnökének a főnöke ebédelni hívja,
akkor az zaklatás?
Tekintetem izmos alkarjára tapadt. Párszor pislogtam, majd
felnéztem. Amikor ezt mondtam a tárgyalóban, csak ugrattam,
de Grant tekintete most egyáltalán nem volt játékos.
– Csak ugrattam magát.
–  Szóval nem tekintette zaklatásnak, amikor meghívtam
ebédelni, hogy megbeszéljük a munkába állása feltételeit?
Igazából arra céloztam, hogy úgy hívott meg ebédre, hogy én
még nem tudtam, ki Grant valójában. De Grant most komolyan
aggodalmasnak tűnt, láthatóan aggasztotta, hogy megijesztett.
Úgy éreztem, muszáj megkönyörülnöm rajta.
Megráztam a fejem.
–  Nem éreztem zaklatásnak. A szexuális zaklatás kéretlen
szexuális közeledés. Ön, mióta megtudta, ki vagyok, soha nem
tett nekem semmilyen ajánlatot, és ha őszinte akarok lenni, a
közeledés, amit a kávézóban tanúsított, egyáltalán nem volt
kéretlen.
Grant válla láthatóan elernyedt.
–  Bocsásson meg, ha a kávézóban kellemetlen helyzetbe
hoztam.
Őszintén válaszoltam neki.
–  Semmi gond. Mint mondtam, nem volt kéretlen a
közeledése.
Grant láthatóan kerülte a tekintetemet. Bólintott, feltűrte a
másik ingujját is, majd felállt.
– Köszönöm a nyíltságát.
Felálltam.
– Ez természetes.
Pillanatnyi, kínos csend állt be. Fájdalmasan tudatában
voltam annak, hogy mennyire jólesik a testemnek a közelsége.
Szinte sistergett a levegő, ha egy helyiségben voltunk, és ezt
biztos, hogy nem csak én éreztem – talán a bizottsági ülésünk
után nem a legokosabb ilyesmin gondolkozni.
–  Jól van… nos… akkor találkozunk a következő
megbeszélésen!
Grant bólintott. Úgy tűnt, hogy nagyjából annyira akarja,
hogy kimenjek az irodájából, mint amennyire én el akartam
menni… vagyis egyáltalán nem. Azért tettem pár lépést az ajtó
felé, de végül meggondoltam magam. Ha én lehetek nyílt, akkor
ő is.
– Kérdezhetek valamit?
– Mi lenne az?
–  A telefonbeszélgetésünk közben találta ki ezt az egész női
bizottságot? Vagy már korábban is szándékában állt elindítani
valami hasonlót?
Grant felvonta egyik szemöldökét.
– Maga nagyon öntelt, nem gondolja? Egy multinacionális cég
vezérigazgatója kitalál egy egész bizottságot, csak azért, hogy
egy kis időt töltsön magával?
Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom. Tudtam, milyen
egoistán hangzik ez az egész… így idegesen felnevettem.
– Azt hiszem, ez kissé őrülten hangzik.
Grant közelebb lépett hozzám.
– Emellett nagyon is helytelen lenne, igaz?
Megesküdtem volna rá, hogy szemében vidámság csillant
meg. A fenébe, ma teljesen elszabadult a fantáziám. Muszáj
kimenekülnöm az irodájából.
–  Igen. Igen, azt hiszem, valóban helytelen lenne. –
Megráztam a fejem. – Vissza kellene mennem dolgozni.
Úgy éreztem, most rögtön távoznom kell, és elindultam.
Ahogy az ajtóhoz értem, Grant utánam szólt.
– Ireland?
Megfordultam. Istenem, de jóképű ez a pasi! Az a fajta szép
férfi volt, akit muszáj nézni, ahogy elhalad melletted, és te
közben megbotlasz a saját lábadban – az a veszélyes fajta, akitől
jobb távol tartani magadat, főleg a hetyke kis mosolya miatt.
–  Örülök, hogy tisztáztuk, hogy a közeledésem nem volt
kéretlen. Nemsokára… találkozunk.
Kiléptem az irodájából, de úgy éreztem, szétrobban a fejem.
Ez meg mi volt? Beismertem, hogy örömmel fogadom a
közeledését, ő pedig beismerte azt, hogy… mit is?
Ahogy a lift felé tartottam, újra lejátszottam magamban az
egész beszélgetést. Bár én közlékeny voltam, Grant
tulajdonképpen nem ismert be semmit. Mi több, amikor
rákérdeztem, hogy csak miattam találta-e ki a bizottságot,
megfordította a kérdést. Nem adott rá egyértelmű választ, ugye?
 9. FEJEZET
Grant

–  Bizottság, ami a nők problémáival foglalkozik? Ez most

komoly?
Felsóhajtottam, ahogy Kate belépett az irodámba.
– Ezt már megbeszéltük az ülés végén, nem?
– Még nem fejeztem be!
– Persze, hogy nem fejezted be! – mormoltam halkan.
– Minek ez a bizottság? Csak van valami okod rá!
Átrendeztem pár papírt az íróasztalomon.
–  Már jó ideje gondolkozom ezen a kezdeményezésen. Azt
hittem, már neked is említettem.
Kate pislogott.
– Mióta?
– Tessék?
– Mióta gondolkozol ezen a kezdeményezésen?
–  Elég régóta. – Fogtam az összeszedett papírokat, és szépen
elegyengettem őket. A húgom hallgatott, arra várt, hogy végre
ránézzek. Mély levegőt vettem, és belenéztem a szemébe.
Egy ideig nézett, majd megszólalt.
– Miért nem hiszek neked?
 Az égnek emeltem a tekintetemet.
– Mert egy férfigyűlölő, nárcisztikus nőszemély vagy!
– Ez így van. De nem ezért nem hiszek neked.
Ismertem a húgom összes hangszínét. A dühöset, amikor
seggfejnek gondolt, és kezdte elveszíteni a türelmét; a nyugodt
és gondoskodót, amit akkor használt, amikor például a
szüleinkről beszélt. Általában velem szemben a dühös
hangszínt használta, és azt meg is érdemeltem. De a mostani?
Ez a vadászkopó-hangszín az, amikor minden egyes kimondott
szavamba belemélyeszti a fogát, és keresi a mögöttes tartalmat.
Tudta, hogy egyáltalán nem érdekelnek a nők munkahelyi
problémái, és pokolian szerette volna megtudni a valódi okát
annak, hogy miért is hoztam létre ezt a bizottságot.
Kinyitottam az íróasztalfiókom, és előhúztam egy aktát.
Ledobtam az asztalra, és így szóltam:
– Öt perc múlva megbeszélésem van, úgyhogy inkább a saját
irodádban játssz nyomozósdit! Ha találsz valami újabb nyomot,
küldj az asszisztenseddel egy feljegyzést az én
asszisztensemnek.
A húgom haragosan nézett rám.
– Egy szemétláda vagy, ugye tudod?!
Elvigyorodtam.
– Én is szeretlek, hugi!
Kate égnek emelte a tekintetét.
–  Ne felejtsd el a csütörtök esti One World Broadcasting
jótékonysági gálát! Arliát hozod el?
– Arliával már nem járunk. – Megjegyeztem magamnak, hogy
erről Arliát is értesítenem kell.
 – Ó! Akkor kit hozol?
–  Nem szükséges mindig partnert hozni az ilyen
rendezvényekre.
– Azért mindig hozol valakit… – Kate az ajtó felé indult. – Jaj,
majdnem elfelejtettem. Az a nő, akit Bickman helyére javasoltál
– Madeline Newton –, a friss háttérvizsgálat tekintetében zöld
utat kapott. Miután az igazgatóm beszélt vele, én is
meghallgattam; egyetértettünk abban, hogy kiváló lenne a
munkára. A hét vége felé ajánlatot teszek neki. De
meghívhatnánk a gálára is, ha akarod. Bickman mindig ott volt,
és üres lenne a helye az asztalnál.
– Jó, persze, rendben.
Kate elindult kifelé.
–  Várj! – szóltam utána. – Általában kit hívnak meg az ilyen
rendezvényekre, ha az osztályvezető nem ér rá?
Kate vállat vont.
– Senkit. Vagy néha az osztályvezető-helyettest.
–  Jobban belegondolva várjunk még a Madeline-féle
felkéréssel egy-két hetet. – A semmiből szedtem elő a
hazugságot. Olyan hihető volt, hogy amikor kimondtam, magam
is elgondolkoztam azon, hogy esetleg igaz-e. – Úgy hallottam,
hogy a hölgy bejelentkezett az Eastern Broadcastinghoz.
Szeretném megvárni, hogy elvállalja-e azt a melót, ha nem
adunk neki azonnal pozíciót. Lássuk, mennyire lojális, és
hajlandó-e kockáztatni azzal, hogy velünk marad.
A húgom meglepettnek tűnt, de bevette a sztorit.
–  Ó! Rendben – mondta. – Ez jó ötlet! Akkor várok még a
felkéréssel, és nem hívom meg a gálára sem. A meghívás azt
sugallná, hogy megkapja az állást. Megkérdezem az
osztályvezető-helyettest, hogy el tud-e jönni.
Szép volt, Kate! A te ötleted volt meghívni Irelandet.
Legyintettem, mintha nem lennék boldog a gondolattól, hogy az
osztályvezető-helyettes eljön a gálára valami pokolian szexi
ruhában.
– Jól van. Ahogy akarod.
Kate másodszor is megfordult, én pedig újra megállítottam.
–  Amúgy meg, ha már a szexuális zaklatás kérdése feljött a
megbeszélésen, szeretném elolvasni a céges etikai kódexet.
Átnézném, mi a jelenlegi álláspont, és a munkahelyi
kapcsolatokról szóló részt is szeretném elolvasni.
Talán túlzásba estem. A húgom szemöldöke felszaladt.
– Ez komoly? El akarod olvasni az etikai kódexet?
– Igen.
–  Végül is, egyszer mindent el kell kezdeni. Természetesen
van szó benne a szexuális zaklatásról. Azonban valójában a
céges kódexünk nem tiltja a munkahelyi kapcsolatokat, sem azt,
hogy a kollégák járjanak egymással. Az emberek nyolcvan
százaléka végignézett már vagy részese is volt munkahelyi
kapcsolatnak. Kik vagyunk mi, hogy egy heti kilencven órát
dolgozó embernek megmondjuk, hogy járhat-e a
munkatársával?
Megvakartam borostás államat.
–  Szóval amire Miss Saint James utalt az ülésen – hogy egy
főnök randira hívja a beosztottját –, az szabályos?
–  Nos, itt kezd ingoványossá válni a talaj. Nem törvénybe
ütköző, nem is szabályellenes, ha egy főnök randevúra hívja a
beosztottját. De a szövetségi polgárjogi törvény VII. paragrafusa
szerint a szexuális zaklatás törvénybe ütköző, és ezt a
kaliforniai törvénykezés és a céges etikai kódex is kimondja;
ezenkívül tilos ellenséges munkakörülményeket kialakítani egy
személy biológiai neme alapján. Főnök és beosztott viszonya
lehet baráti, viszont lehetséges, hogy az egyik félreérti a másik
jelzéseit, és aztán egy visszautasított közeledés miatt
kellemetlen helyzet alakul ki az adott munkahelyen.
Bólintottam.
– Ezt jó tudni. Köszönöm.
Kate távozása után leültem, és kibámultam az ablakon. Soha
nem randiztam egyetlen alkalmazottal sem. Mi több, még
szakmabeli csajom sem volt. Szeretem különválasztani a
munkát és a magánéletet. Erre tessék, most a céges etikai
kódexről érdeklődöm, amit hajlandó lennék akár újraírni is,
csak azért, hogy az Ireland Saint James megdöntésére irányuló
képzelgéseim megvalósuljanak.
Bassza meg! Végigszántottam a hajamon.
Már csupán a gondolattól bajba kerülhetek. Bár, ahogy a
húgom mondta, a szövetségi és állami törvények csupán a
kéretlen közeledésre vonatkoznak. És Ireland egyértelműen
kimondta, hogy a korábbi közeledésem – mielőtt még tudta
volna, hogy ki vagyok – nem számított kéretlennek. Most már
csak annyi a dolgom, hogy elérjem, hogy a beosztottam
továbbra se tekintse kéretlennek a közeledésemet – mondjuk
elmondhatnám neki, hogy nem tudom kiverni a fejemből azt a
képet, ahogy a szép kis ajkai közé veszi a farkamat.
 •••

Két nappal később némileg újra a régi voltam, és egy kicsit

dolgoztam is – mégpedig olyan munkát, ami nem érintette
Ireland Saint Jamest. Épp végeztem egy konferenciahívással a
londoni ügyvédjeinkkel, amikor Millie kopogott be az irodám
ajtaján.
– Elnézést a zavarásért, de látogatója van.
Az órámra pillantottam.
–  Azt hittem, a Jim Hanson-féle megbeszélés csak egy óra
múlva kezdődik.
– Így is van. Most Arlia keresi.
Az asztalra hajítottam a tollamat, és nagy sóhajjal
hátradőltem a székemben. Válaszolnom kellett volna az
üzenetére. Mi több: el kellett volna vinnem vacsorázni, és
szakítanom kellett volna vele. A legkevésbé vágytam arra, hogy
jelenetet csináljon az irodámban.
Millie észrevette, milyen képet vágok.
– Azt mondtam neki, hogy megbeszélése van, így tudja, hogy
még egy ideig elfoglalt lesz.
Komolyan azon agyaltam, hogy megkérem Millie-t, küldje el.
De az összecsapásoknál már csak az elvarratlan szálakat
szeretem kevésbé, úgyhogy akár túl is lehetnék rajta minél
előbb.
Megráztam a fejem.
– Semmi gond. Adjon nekem öt percet, amíg rendet rakok az
asztalomon.
Millie bólintott, és pár perccel később bevezette Arliát. Arlia
testhez tapadó, fekete miniruhában volt, ami kiemelte hosszú,
napbarnított lábát. Én az íróasztalom mögött maradtam, hogy
kerüljem az intim üdvözlést.
– Kezdem azt hinni, hogy te kerülsz engem.
Elmosolyodtam.
–  Csak elfoglalt vagyok. – Az íróasztalom túlsó felén levő
székre mutattam. – Mi szél hozott?
Arlia Francois gyönyörű volt. Profi modellként pontosan
tudta, hogyan emelje ki legelőnyösebb tulajdonságait. Hosszú
lábával és két, különböző színű szemével – egyik kék volt, a
másik pedig melegbarna – bárhová is ment, felhívta magára a
figyelmet. Azonban amikor leült, és kiszámítottan keresztbe
tette izmos lábát, se a farkam, se én nem izgultunk fel
különösebben.
–  A hétvégén Párizsba utazom, két hétre. Gondoltam, előtte
találkozhatnánk. Csütörtök este ráérek.
A csütörtök esti gála megmentett.
– Csütörtök este céges rendezvényen vagyok.
Arlia az ajkát biggyesztette.
– Pénteken dolgoznom kell, de mondjuk egy késői vacsora?
Nem az a fajta pasi vagyok, aki figyelmen kívül hagyja a
nőket, és azzal vet véget egy kapcsolatnak, hogy visszautasít egy
meghívást. Én az egyenes kommunikációban hiszek, és hosszú
távon a legtöbb nő is így van vele. Bár néha nem örülnek
annak, ha rövid távon kidobják őket.
Előrehajoltam.
–  Te csodálatos lány vagy, Arlia, de más-más körökben
forgunk, és szerintem az lenne a legjobb, ha véget vetnénk a
kapcsolatunknak.
Arlia szexi, telt ajka dühösen megrándult.
– Tessék?
– Mikor pár hónapja járni kezdtünk, én őszinte voltam veled.
Jelenleg nem párkapcsolatot akarok. Az elején minden laza volt
köztünk, de azt hiszem, most már nem ugyanazok a céljaink.
Arlia felemelte a hangját.
– Szóval csak meg akartál baszni, mi?
Azt hittem, az, hogy még az első randink előtt elmagyaráztam,
hogy nem akarok párkapcsolatot, azt jelentette, hogy ami
kettőnk között van, az csak szex és közös időtöltés. De
valószínűleg ezt a jövőben még alaposabban tisztáznom kell.
–  Kérlek, ne kiabálj! Kezdetektől fogva egyértelműen
fogalmaztam a céljaimmal kapcsolatban.
Arlia szemébe könnyek gyűltek. A francba! Tényleg
megkérhettem volna Millie-t, mondja azt, hogy még tárgyalok,
és valami nyilvános helyen ejthettem volna meg ezt az egész
beszélgetést, ahol lett volna menekülési útvonalam.
– De én azt hittem, hogy feljebb léptünk egy szintet, és…
Tessék, megint itt a probléma. Egyes nők azt mondják, hogy
nem gond nekik a laza kapcsolat, mégis az. Azt gondolják, hogy
megváltoztathatják az akaratomat, és aztán rám lesznek
dühösek, csak azért, mert pontosan azt akarom, amit már az
elején megmondtam.
– Sajnálom, ha félreértetted!
Kiderült, hogy ezt nem kellett volna mondanom.
Arlia arca egészen eltorzult.
– Nem értettem félre! Te csaptál be!
 Egy pillanatig sem csaptam be. De tudtam, hogy mikor kell
lenyelni a békát.
– Sajnálom, ha becsaptalak.
Ellágyult az arca, és nagyot szipákolt.
– Jól van. Akkor legyen minden olyan, mint az elején. Semmi
komolyság, semmi elköteleződés.
Egyszerűbben véget vethettem volna az egésznek, ha
belemegyek ebbe, és a jövőben kerülöm Arliát. De ha
megegyezünk abban, hogy nincs köztünk semmi elköteleződés,
attól még létezik közöttünk egy egyezség. És én nem akartam
semmilyen jövőbeli kapcsolatot vele.
– Azt hiszem, az a legjobb, ha végleg szakítunk.
Arlia szeme elkerekedett. Nem szokta meg a visszautasítást.
– De…
– Sajnálom, Arlia!
Úgy tért magához, hogy a zaklatott és döbbent üzemmódról
visszaváltott a dühösre. Hirtelen felpattant.
Én is felálltam.
Arlia azzal lepett meg, hogy lesimította a ruháját. Úgy tűnt,
hogy talán mégis jelenet nélkül távozik. Azt hittem, minden oké,
és elkövettem azt a hibát, hogy megkerültem az íróasztalomat,
hogy kikísérhessem.
De kiderült, hogy Arlia összeszedettsége csupán a vihar
szeme volt. Amint közeledtem hozzá, dühe visszatért.
– Csak kihasználtál!
– Sajnálom, ha így érzed.
Ismét emelt hangon kezdett el beszélni.
–  A lakásod is ugyanolyan uncsi, mint te vagy! Egyvalami
érdekes benned, és az a farkad!
Na jó, befejeztem! A derekához tettem a kezemet, óvatosan,
hogy alig érjek hozzá, mégis kifelé tereljem az irodámból.
Arlia szinte köpte felém a szavakat.
– Ne érj hozzám!
Elhúzódtam, és mindkét kezemet a levegőbe emeltem.
– Csak ki akartalak kísérni.
Arlia hátralépett, majd arcul ütött. Az ütés olyan váratlanul és
keményen ért, hogy a fejem hátracsuklott az erejétől.
– Egyedül is kitalálok!
Csak álltam, amíg az ajtó kinyílt, majd becsapódott utána. Rég
nem pofozott fel senki. Kurva rég. Azonban most okosabb
vagyok, és az ilyesmi után távol fogok maradni tőle.
 10. FEJEZET
Grant – 14 évvel ezelőtt

– Nem akarok visszamenni!

Megdörzsöltem Lily vállát.
– Én sem akarom, hogy elmenj!
Lily szeme könnyekkel telt meg.
–  Megint úgy lesz, mint régen! Az anyám egy ideig jól van,
aztán abbahagyja a gyógyszereit, és eltűnik. Végül valaki rájön,
hogy én egyedül élek, hívja a zsarukat, akik pedig hívják a
gyámügyet.
Lily több, mint kilenc hónapja volt velünk. Elmesélte nekem,
hogy amikor az anyja eltűnik, akkor lopnia kell a sarki boltból
és el kell adnia pár holmijukat, hogy ennivalót tudjon venni.
Egy ideje nem járt ingyenkonyhára sem, mert annyiszor
kérdezősködtek a szülei után.
–  Figyelj, kérlek, ezt vidd magaddal! – Átadtam neki egy
borítékot, benne ötszáz dollárral. – Arra az esetre, ha anyukád
újra eltűnik.
Az eddig visszafojtott könnyek megindultak és lecsorogtak
Lily arcán.
–  Nincs szükségem rá. Te úgyis gyakran eljössz majd, nem?
Ha anyám eltűnik, csak szólok neked, és akkor hozhatsz nekem
valamit.
– És mi lesz, ha arra kényszerít, hogy újra költözzetek el, Lily?
– Az utóbbi tizenöt évben több tucatszor költöztek. Nem volt
lehetetlen az az elképzelés, hogy ha megjelenek a lakásuk
ajtajában, üresen találom a kérójukat.
– Nem megyek vele! Akkor hogy találsz rám?
– Ha elköltözöl, írj nekem! Tudod ezt a címet?
Lily bólintott, és eldarálta a lakcímünket.
Elmosolyodtam.
–  Jól van! Ha valaha is költöznöd kell, írd meg levélben! És
minden vasárnap meglátogatlak, még akkor is, ha New Yorkba
költözöl! Megígérem! – Ez talán őrültségnek tűnt, de tudtam,
hogy valahogy megoldom. Lilyt és engem egymásnak szánt az
élet. – Tedd el a borítékot! Nem túl sok, de bélyegre kell pénz.
Vagy iskolai cuccokra.
Lily tétovázott, de végül elvette. Ha rájön, mennyi pénz van
benne, nem lesz boldog. De akkor már az anyjánál lesz, és
egyébként sem volt egyikünk sem boldog.
Anyám kopogott Lily hálószobaajtaján.
– Lily, édesem! Készen állsz? Itt a szociális munkás.
A Lily arcán kiülő rettegésbe majd’ belehaltam. Komolyan,
belehaltam. Saját tapasztalatból tudtam, hogy ritkán válik be az,
ha kiemelés után valakit hazaküldenek, de az idióta bírók mégis
mindig ezt akarták elérni. Mintha az apáknak és anyáknak
valamiféle joguk lenne ahhoz, hogy gyerekeik legyenek, és
bizonyítaniuk kellene a fekete taláros pasas előtt a hozzá nem
értésüket. A vér szerinti szülőnek vagy egy tucatszor kell
elcsesznie ahhoz, hogy többé ne küldjék vissza neki a gyerekét.
A rendszer úgy szar, ahogy van.
Az ajtó felé biccentettem, és azt suttogtam:
–  Mondd meg neki, hogy épp öltözködsz, és pár perc múlva
lent vagy!
Lily elcsukló hangon engedelmeskedett. Anya visszaszólt,
hogy odalent várja.
Csak idő kérdése volt, hogy anyám észrevegye, hogy nem
vagyok lent. Lilyvel titokban tartottuk a kapcsolatunkat. Attól
féltünk, hogy a szüleim szerint rossz ötlet két szerelmes tizenöt
évest egy fedél alatt tartani. Mármint tényleg az… de ezt nekik
nem kell tudniuk. Azt sem kell tudniuk, hogy mikor mindenki
elaludt, én beosontam Lily ágyába. Na ettől anya biztos
kikészülne.
– Nem akarlak elveszíteni! – zokogott Lily halkan.
Kezembe fogtam az arcát, és hüvelykujjammal letöröltem a
könnyeit.
– Ne sírj! Soha nem fogsz elveszíteni, Lily! Soha! Szeretlek!
– Én is szeretlek!
Sokáig öleltük egymást, de végül ki kellett bontakozunk az
ölelésből.
– Minden nap írok majd neked, amikor nem lehetünk együtt!
Elmosolyodtam.
– Jól van.
–  Nem kell válaszolnod. Tudom, hogy nem szeretsz írni. De
egyvalamit ígérj meg!
– Mi az?
– Megírod nekem, ha beleszeretsz valakibe, és mesélsz nekem
róla, mert akkor tudni fogom, hogy boldog vagy, és többé nem
írok neked. Különben soha nem mondok le arról, hogy mi
ketten még együtt lehetünk!
Elvigyorodtam, és megcsókoltam az orrát.
–  Megegyeztünk! Részemről rendben van így. Mert így
egyetlen nyavalyás levelet sem kell írnom!

•••

Még nem ismertem senkit, akinek hallucinációi lettek volna.

Anyám drogos volt, és órákon át aludt, néha napokon át, amikor
nagyon bedrogozott. De még a legrosszabb állapotában sem
szólaltak meg különféle hangok a fejében.
Ez volt a második vasárnap, amikor meglátogattam Lilyt a
költözése óta, és ez volt az első alkalom, amikor az anyja otthon
volt. Rose hétvégénként pincérnőként dolgozott, úgyhogy múlt
héten nem volt otthon, de úgy tűnt, ezen a héten képtelen volt
bemenni a munkahelyére. Most már értettem, hogy miért. Rose
a kanapén feküdt és egy olyan kicsi cigarettát szívott, hogy el
sem tudtam képzelni, miként nem égeti meg az ujjait. Mozgott a
szája, halkan beszélt magában, de nem értettem, mit mond.
Amikor Lily észrevette, hogy nézem, megrántotta a karomat,
és megkért, hogy menjek vele a szobájába.
– De… – Közelebb hajoltam hozzá, és azt suttogtam: – Mi lesz a
cigivel?
Lily felsóhajtott, és odalépett az anyjához. Kivette két ujja
közül a cigit, és beleejtette a dohányzóasztalon álló, félig teli
vizespohárba, amiben már vagy fél tucat csikk úszkált. Az anyja
láthatóan észre sem vette.
Leültem Lily ágyára, ő pedig az ölembe bújt.
– Gondolom, leállt a gyógyszereivel.
–  Egy hete kifogytak, és nem vett újakat. Nem ellenőriztem,
úgyhogy nem vettem észre azonnal. De felhívtam a
gyógyszertárt, délután mehetek az újabb adagért.
– Meddig lesz ilyen állapotban?
Lily felsóhajtott.
– Nem tudom. De eddig olyan ügyes volt!
Nekem több mint tíz éve rendben volt az életem, de azért még
emlékeztem az állandó csalódottságra, hogy az anyám
folyamatosan aludt – nem szólva az ijesztő pasikról, akik
feljártak a lakására. Könnyű volt elfelejteni, hogy valaha az én
életem is olyan volt, mint Lilyé.
– Talán ki kéne hívni valakit. Mondjuk a gyámügyet?
Lily szeme tágra nyílt.
– Ne!
–  Azt hittem, velünk akarsz maradni. Ha meglátják, hogy
anyukád milyen állapotban van, újra kiemelnek, és talán
visszakerülsz hozzánk.
Lily összevonta a szemöldökét.
–  Az nagyon jó lenne. De most, hogy újra anyámmal vagyok,
nem hagyhatom itt így. Szüksége van rám. A kórházban túl sok
gyógyszert nyomnak belé.
– Tudom. De nagyon gázosan néz ki!
– A gyógyszertől jobban lesz! Hidd el nekem!
Nem örültem a dolognak, de megértettem, hogy szeretne
gondoskodni az anyjáról, pedig az anyjának kellett volna
gondoskodnia róla. Felsóhajtottam.
– Rendben van.
Lily átkarolta a nyakamat.
– Megkaptad a leveleimet?
–  Igen. Tényleg nem akarod, hogy válaszoljak? Jó, nem írnék
minden nap, mint te; nem is tudnék mit írni. De mondjuk heti
egyszer vagy kétszer írhatnék.
–  Nem. Ha egyetlen levelet is meglátok tőled a
postaládámban, akkor a szívem össze fog törni, mert azzal fogsz
elbúcsúzni tőlem.
Nem akartam vitatkozni, mert gyűlöltem bármit is írni, főleg
levelet. Emellett jobb dolgom is volt. Lesimítottam Lily haját a
válláról, és odahajoltam, hogy megcsókoljam.
– Annyira hiányoztál a héten!
–  Nekem az hiányzik, hogy együtt aludjunk. Nem alszom jól
nélküled. Megszoktam azt, hogy a szívverésed álomba ringat.
– Igaz, hogy éjszaka már nem hallod. De még mindig a tiéd.
Lilyvel addig maradtunk a szobájában, amíg végül eljött az
indulás ideje. Anyám jött értem, és szerettem volna odalent
várni, hogy ne jöjjön fel és ne lássa meg, hogy milyen
állapotban van Lily anyja. Vonakodva elhúzódtunk egymástól,
megigazítottuk a ruhánkat, és visszamentünk a nappaliba. Az
utóbbi néhány órában Lily párszor kiosont megnézni az anyját,
de én azóta nem láttam, hogy pár órával ezelőtt megérkeztem.
Rose már nem a kanapén feküdt, hanem fel-alá járkált a
nappaliban. Ha az ember a gyerekkora nagy részét drogosok és
szerfüggők között tölti, megtanulja, hogyan lehet egyetlen
pillantásból, egyetlen szembe nézésből megítélni valakinek a
stabilitását. És Lily anyja épp a „stabil” ellenkezője volt.
Észrevette, hogy nézem, így megállt és rám bámult. Arca
eltorzult a dühtől, és nagy lendülettel elindult felém. Odaléptem
Lily elé.
Rose tekintetében az őrület lángolt.
– Tudom, hogy megmondtad nekik!
Összevontam a szemöldökömet.
– Kiknek?
– Az orvosoknak! A te hibád!
– Elnézést, Mrs. Harrison, nem tudom, miről beszél.
Mielőtt felfogtam volna, mi történik, Rose odalépett hozzám,
és arcul ütött.
– Hazug!
Lily közénk ugrott, és ellökte az anyját.
– Anya! Mi ez? Mit csinálsz?
– Megmondja az orvosoknak! – Rose rám mutatott. – Mindent
megmond nekik!
– Anya! – Lily átölelte az anyját, és a kanapéhoz kísérte. – Egy
kicsit összezavarodtál! Elfogyott a gyógyszered, és újra rosszul
vagy. – Leültek. – Megyek, és elhozom a gyógyszertárból!
Az anyja sírni kezdett. Minden düh eltűnt az arcából, helyébe
pedig valami végtelen szomorúság lépett. Ilyen iszonyatos
változást még soha nem láttam. Lilynek pár percébe telt
megnyugtatni, de végül sikerült újra abba az állapotba hoznia,
amilyenben akkor volt, mikor beléptem: szinte katatón
állapotban feküdt a kanapén, cigizett, és magában beszélt. Lily
az ajtóig kísért, és csak az előszobában szólalt meg.
–  Ne haragudj! – Megsimogatta az arcomat. – Mondd, jól
vagy? Anya… anya néha hallucinál, és a hallucinációi valahogy
mindig az orvosok körül forognak.
Jézusom!
– Jól vagyok, persze. De szerintem nem kéne itt maradnod!
–  Nem, nem hagyhatom itt ilyen állapotban! Szüksége van
rám!
Megráztam a fejem.
–  Nem tudom, Lily. Ez az egész elcseszett úgy, ahogy van.
Honnan tudod, hogy nem fog bántani?
–  Nem fog bántani! Megígérem! Csak kérlek, ne szólj
senkinek!
Nem szívesen hagytam ott, de a lényem egy része megértette,
hogy akár így, akár úgy, de szeretne segíteni a szerencsétlen
anyjának. Én ötévesen vacsorát főztem a saját anyámnak.
–  Jól van. De este kezdje el újra szedni a gyógyszereit! És ha
jövő hétre nem lesz egy kicsit jobban, kimenekítünk téged
innen!
 11. FEJEZET
Ireland

Eltűnődtem, hogy vajon itt lesz-e a fogadáson.

Épp beszélgettem pár régi kollégával, akiket évek óta nem
láttam, amikor megérkezett a válasz a kérdésemre. A puszta
látványától is elveszítettem a gondolataim fonalát.
A terem túlsó végében álló Grant Lexington klasszikus
szmokingot viselt. Egy idősebb férfival beszélgetett, ami
alkalmat adott arra, hogy jó alaposan megnézzem magamnak –
magas, széles vállú, mégsem óriás, karcsú a dereka, egyik keze
pedig lazán zsebre dugva. Még így, távolról is feltűnt a
magabiztossága. Van valami egyes férfiak testtartásában, ami
azt sugallja, hogy vezetők, és ez nagyon bejött nekem. Egy
egytől tízig terjedő skálán ez a tulajdonság egy hetes pasasból
nálam tizenegyest csinált. Másrészt viszont lehetett az illető egy
jóképű tízes, ennek hiánya simán ötösre pontozta le.
Magabiztos úr bal kezében poharat fogott és a szájához
emelte, de keze megállt a levegőben. Láthatóan megérzett
valamit, és körülnézett a teremben. Amikor elkapta a
pillantásomat, lusta, gonosz kis mosoly ült ki az arcára.
Kimentette magát az idősebb úrnál, és elindult felém.
 Az egész testem bizseregni kezdett; figyeltem, ahogy hosszú
léptekkel felém tart, és elfordultam azoktól, akikkel együtt
álldogáltam.
– Micsoda kellemes meglepetés! – mondta Grant.
Próbáltam lazának tűnni, miközben belekortyoltam a
pezsgőmbe.
– Bickman helyett jöttem.
Grant bólintott.
– Természetesen.
Grant a mellettem levő csoportot személte.
– Partnerrel jött a rendezvényre?
– Nem. Maga?
Elmosolyodott, és megrázta a fejét.
–  Ha bókolnék, az kéretlenül érné? Nem szeretném
szexuálisan zaklatni.
– Egy bók soha nem kéretlen, Mr. Lexington.
Grant szeme felcsillant. Megfogta a könyökömet, és pár
lépéssel elvitt a csoporttól.
– Veszélyes dolog ilyet mondani egy magamfajta férfinak.
– Miért, mi lenne a bók?
Grant pillantása végigsiklott rajtam.
– Ma este igazán gyönyörű.
Elpirultam.
– Köszönöm.
Grant megállított egy mellettünk elhaladó pincért. Kiitta a
poharában levő, maradék borostyánszínű italt, és kivette
kezemből a pezsgőspoharat, majd mindkettőt a pincér tálcájára
tette.
 – Még nem ittam meg.
Intett a pincérnek, hogy menjen tovább, figyelmét pedig újra
nekem szentelte.
– Hozok még, ha befejeztük.
– Mit fejeztünk be?
Kinyújtotta a kezét.
– Táncoljon velem!
Megráztam a fejem.
– Nem tudom, hogy jó ötlet-e.
Grant elvigyorodott.
– Kibaszottul tuti, hogy nem jó ötlet.
Grant megfogta a kezemet, és a táncparkettre vezetett. Azon
tűnődtem, hogy vitába szállok vele, de amikor közelebb húzott,
és megéreztem kemény mellkasát, majd magamba szívtam
férfias illatát, hirtelen kiment a fejemből, hogy miről is akartam
vitába szállni vele. Ugyanolyan magabiztossággal vezetett, mint
ami sugárzott belőle – szelíd dominanciája természetes
eleganciával párosult.
–  Miért nem a partnerével jött, Ireland? – Lepillantott rám,
ahogy a táncparketten siklottunk.
– Azt hiszem, egyetlen megfelelő jelölt sincs a láthatáron.
–  Pedig Los Angelesben csak akad egyetlen valamirevaló
agglegény!
– Biztos folyamatosan elkerülöm az illetőt.
Grant elmosolyodott.
Bevált köztünk ez az évődés, az biztos. Már az első, őrült kis e-
mailekben is működött.
– És maga miért nem jött partnerrel?
 – Azt hiszem, én is folyamatosan elkerülöm az illetőt.
Mindketten felnevettünk.
– És, hogy haladnak a dolgok Bickman nélkül?
– Őszintén szólva, jól. Senkinek sem hiányzik különösebben.
Grant bólintott.
– Ezt örömmel hallom, bár nem számítottam másra.
Egy perccel később a szám véget ért, és a ceremóniamester
mindenkit arra kért, hogy foglaljon helyet az étteremben. Amint
hátraléptünk egymástól, egy férfi lépett Granthez, hogy néhány
szót váltson vele.
Úgy tűnt, Grant nemigen akar elmozdulni mellőlem.
– Hol ül? – kérdezte.
– Kilences asztal. És maga?
– Egyes. Később megkeresem – mondta. – Köszönöm a táncot.
Elmosolyodtam.
–  Nem mintha adott volna választási lehetőséget. Szép estét,
Mr. Lexington!
Az este további részében nem futottam össze Granttel. De ez
nem jelentette azt, hogy ne figyeltem volna végig. Nagyon
népszerű volt, a teremben mindenki szeretett volna kapni
belőle egy kicsit; valószínűleg így volt a legjobb, mert az a rész,
amit én szerettem volna kapni belőle, nem éppen a legokosabb
üzleti döntés lett volna. Mégis, néhányszor összenéztünk, és
kacér, sokatmondó mosolyokat váltottunk egymással.
Amikor kihozták a kávét, tudtam, hogy ideje indulnom. A
hajnali fél négy hamar eljön. Átkutattam a termet Grant után,
hogy búcsút intsek neki, de egy csapat, nagyjából apja korú
férfival beszélgetett. Azon gondolkoztam, hogy mi a helyes az
üzleti etikett szerint – menjek oda és zavarjam meg őket azzal,
hogy elbúcsúzok, vagy egyszerűen távozzak? Tétovázva
felemeltem a táskámat, és elköszöntem az asztalomnál ülőktől.
Utána visszanéztem oda, ahol korábban Grant beszélgetett, de
már nem volt ott.
Úgy éreztem, a sors eldöntötte helyettem a dolgokat.
Azonban amikor elfordultam az asztalomtól, nekiütköztem
egy kemény testnek.
Hátraléptem.
– Bocsánat! Ó… maga az!
–  Csalódottnak tűnik. Inkább valaki másnak ütközött volna
neki?
Felnevettem.
– Nem. Szerettem volna odamenni, és jó éjszakát kívánni, de
maga eltűnt.
– Azt hiszem, megelőztem. Kikísérem. Én is épp indulok.
Pár perce még nem úgy festett, mint aki haza akar menni.
Mindegy, Grant a derekamra csúsztatta a kezét, és kikísért a
bálteremből.
Odakint elővettem a mobilomat.
– Kocsival jött? – kérdezte.
– Nem. Taxival jöttem, hogy ihassak egy pohár bort.
– Van kocsim. Elviszem.
– Arra nincs szükség.
– Ragaszkodom hozzá!
Egy perccel később hosszú limuzin kanyarodott elénk.
Nyilván az, hogy kocsival jött, azt jelenti, hogy sofőrrel jött. A
libériás sofőr kiszállt, hogy kinyissa a hátsó ajtót, de Grant
legyintett, és inkább ő nyitotta ki előttem.
– Köszönöm.
Átcsúsztam a túlsó ülésre, hogy helyet adjak Grantnek. A
limuzin belseje akkora volt, hogy tíz ember is kényelmesen
elfért volna benne, azonban amikor Grant beült, a tér valahogy
összezsugorodott. Kínosan tudatában voltam annak, hogy a
combja a combomhoz ért.
Ahogy elindult az autó, egyenesen előrebámultam, de
éreztem, hogy Grant engem néz.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi.
– Maga engem néz.
Hol engem nézett, hol elkapta a tekintetét.
– Milyen címre vihetem?
Valamilyen őrült oknál fogva haboztam megadni a
lakcímemet.
Grant biztosan látta rajtam, hogy nagy küzdelem dúl bennem,
mert felnevetett.
–  A sofőrnek van szüksége rá, mert haza kell vinnie magát,
Ireland. Nem akartam meghívatni magam.
– Ja, persze. Hogyne.
Komplett idiótának éreztem magam, és eldaráltam a
lakcímemet. Grant előrehajolt, és megadta a sofőrnek. Amikor
újra hátradőlt, lába most keményen az enyémnek nyomódott.
– Meséljen valamit magáról, Ireland Saint James!
– Mit szeretne tudni?
– Bármit.
–  Jól van. – Elgondolkoztam. – Az utóbbi kilenc évben
négyszer léptettek elő a Lexington Vállalatnál.
– Mondjon olyasmit, amit nem tudok.
Felvontam a szemöldökömet.
– Utánanézett a dolgaimnak.
–  Különben hogy döntöttem volna el, hogy visszakapja az
állását?
Megfordultam az ülésen, hogy szembenézhessek vele.
– Tudja mit? Elmondok magamról valamit, amit nem tud, ha
megígéri, hogy őszintén megválaszol nekem egy kérdést.
Bólintott.
– Rendben van.
Nem könnyű egy kevésbé ismert, érdekes ténnyel előrukkolni
magunkról, főleg, ha nagy nyomás alatt vagyunk, de megtettem,
amit tudtam.
– Tudok helyből hátraszaltót ugrani.
Grant elmosolyodott.
– Érdekes.
– Köszönöm. Most én jövök. A külsőm miatt döntött úgy, hogy
visszavesz az állásomba?
– Az igazat akarja tudni?
– Az nagyon jó lenne, igen.
Figyeltem, és szinte láttam, ahogy forognak az agyában a
fogaskerekek.
– Ha igent mondok, az a munkakapcsolatunk alapján szexista
és helytelen viselkedés.
Közelebb hajoltam hozzá, és halkan szólaltam meg.
– A mi kis titkunk marad.
Felnevetett, és megrázta a fejét.
 – Úgy döntöttem, azért veszem vissza, mert maga bátor nő, és
nem viseli el a szemétkedést az ilyen Bickman-féléktől. Ezt
végtelenül tisztelem.
– Ó! Értem.
Bármilyen hülye helyzet is volt, a vállam kissé meggörnyedt.
Grant közelebb hajolt, és odasuttogta:
– Az a tény, hogy ilyen gyönyörű, csupán hab a tortán!
Ha páva lettem volna, szétterítettem volna a tollaimat.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm. Most én jövök. Meséljen nekem valamit magáról,
amit nem tudok!
Tetszett, hogy elgondolkodott a kérdésen, pedig belökhetett
volna valami céges sikerélményt. Ehelyett így szólt:
–  A szüleimnek három gyereke van. Mindannyiunkat
különböző családokból fogadtak örökbe, miután
nevelőszülőknél éltünk.
–  Ó, hű! Ez nagyon bensőséges információ. Most úgy érzem,
többel tartozom, mint egy szaltó.
Grant pillantása az ajkamra tévedt, majd újra a szemembe
nézett.
– Elfogadom, bármit is ad.
Vagy ezer dolgot elmesélhettem volna – hogy van egy régi heg
a felsőtestemen a hétéves koromban elszenvedett biciklibaleset
miatt, hogy mindig úgy alszom, hogy ég a villany, mert nem
szeretem a sötétet… a francba, még a melltartóméretemet is
elmondhattam volna. Mégis képes voltam a legelcseszettebb
dolgot elmesélni magamról.
– Apám börtönben ül anyám meggyilkolásáért.
 Grant mosolya azonnal eltűnt. Bár láthatóan hatott rá a
közlés, és megváltoztatta a kettőnk között kialakult hangulatot,
meglepetésnek nem láttam nyomát az arcán.
Kifújtam a levegőt, és lehunytam a szememet.
– Ezt is tudta rólam, ugye?
Bólintott.
–  Előkerestettem az anyagát. Kiterjedt kutatást végzünk a
munkatársainkat illetően…
Vigasztaló mosolyt küldtem felé.
– Ez természetes.
Grant a vállamnak döntötte a vállát.
–  De azért még számít, hogy elmondta. Nagyra értékelem,
hogy elmondta nekem.
Hála a lepcses számnak, az évődő hangulat teljesen eltűnt.
Bár eszembe jutott valami, ami talán változtathat ezen.
–  Ha kikerestette az anyagomat, akkor ez azt jelenti, hogy
megnézte az illetlen videót is?
Grant megköszörülte a torkát, és egyenesen előrebámult.
–  Kénytelen voltam végignézni, tudnom kellett, mivel állunk
szemben.
Egy pillanatig csak néztem rá. Kissé zavarba jött a beszélgetés
irányától, ami azonban még inkább arra ösztönzött, hogy ebbe
az irányba folytassam.
Kicsit közelebb hajoltam, és halkan szólaltam meg.
– Többször is megnézte?
Grant egy pillanatig habozott. Amikor megszólalt a mobilja,
arcán megkönnyebbültség tükröződött.
Kivette a zsebéből, és elolvasta a kijelzőn villogó nevet.
 – Elnézést, ezt muszáj felvennem.
Felvette.
– Mi a baj?
A vonal túlsó végén női hangot hallottam, de azt nem
értettem, hogy mit mond.
– És mikor ment el?
A nő most hangosabban beszélt; feldúltnak tűnt.
–  Értem. A közelben vagyok. Maradj ott, a házban!
Megkeresem!
Egy mozdulattal letette, majd előrehajolt, hogy odaszóljon a
sofőrnek.
–  Menjen ki a következő kijárónál! Cross Bayen forduljon
jobbra, a Singletonon pedig balra!
– Igen, uram.
Grant feldúltan kifújta a levegőt, és összevonta a szemöldökét.
– Bocsásson meg, muszáj egy kis kitérőt tennünk.
– Minden rendben van?
Grant a fejét rázta.
– A nagyapám demens. Még a korai szakaszban van, de néha
kiszökik a házból. A nagyanyám már képtelen egyedül
megbirkózni vele, de nem engedik, hogy bárki is segítsen
nekik… addig, amíg be nem üt a mennykő. Az utóbbi két
hónapban harmadszorra tűnik el.
– Őszintén sajnálom. Kemény lehet ezzel szembenézni.
– Ha hagynák, hogy a biztonságis beszerelje a riasztót, akkor
mindez nem történne meg. De azt sem engedik, hogy egy
kamerát berakjak, hogy a nagyanyám alváskor felriadhasson
arra, ha nyílik egy ajtó.
 A sofőr lekanyarodott a következő kijárónál, és úgy haladt,
ahogy Grant utasította. Kis kanyargás után befordult egy
exkluzív környék egyik mellékutcájába. A házak mind zöldellő
pázsitok mögött húzódtak, és egyik hatalmasabb volt, mint a
másik. Grant szólt a sofőrnek, hogy lassítson, és kapcsolja be a
fényszórót.
– Ez a házuk. A nagyapám általában ugyanazon az útvonalon
megy. Menjen el az út végéig, forduljon balra, majd rögtön
utána jobbra. Kövesse a kanyargó ösvényt a vízig!
–  Olyan, mintha pontosan tudná, hová ment a nagyapja –
mondtam.
Grant kinézett az ablakon.
– Mindig ugyanoda megy.
Pár perccel később észrevettem, hogy valaki az út mentén
ballag.
– Ott van! – mutattam rá. – Látok ott valakit!
Grant hangosan kifújta a levegőt.
– Ő az! – Utasította a sofőrt, hogy lassan kerüljön mögé, majd
még azelőtt kiugrott a kocsiból, hogy az megállt volna.
A limuzin szélvédőjén keresztül figyeltem a két férfi között
zajló beszélgetést. Grant nagyapján barna fürdőköpeny és
papucs volt. Haja zilált volt, és amikor felfigyelt a fényszórókra,
zavartan megfordult. Azonban amint elárnyékolta a szemét és
megpillantotta azt, aki felé sietett, egész arca felderült.
Láthatóan felismerte az unokáját. Szélesre tárta a karját, és
addig várt, amíg a szmokingos és feltűnően ideges Grant odaért
hozzá.
Önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor Grant odaért, és
engedte, hogy az öregember szorosan megölelje. Egy percig
beszélgettek, majd Grant odavezette a nagyapját a limuzinhoz,
és besegítette.
Az idős férfi rám mosolygott, majd helyet foglalt.
– Micsoda szép kis nő!
Grant beült, és becsukta az ajtót, majd megrázta a fejét.
– Ne hagyja, hogy elbűvölje! Mocskos vénember!
Grant nagyapja felnevetett, és rám kacsintott.
– Túloz. Nem is vagyok olyan vén!
– Papus, többé ne tűnj el így, kérlek! Mindjárt éjfél van!
– Látnom kell Leilanit!
– Ilyen későn?
–  Ha az embernek látnia kell a kedvesét, akkor látnia kell a
kedvesét.
Grant felsóhajtott.
–  Mondok én valamit. Elviszlek Leilanihoz, de bele kell
egyezned abba, hogy holnap beszereltetem azt a riasztót. Az
eltűnéseiddel halálra rémíted Mamust!
Grant nagyapja összefonta a karját a mellkasán. Olyan volt,
mint egy kisfiú, akinek megmondták, hogy addig nem ehet
desszertet, amíg az összes zöldség el nem tűnik a tányérjáról.
– Rendben van.
Grant végigszántott a haján, és odafordult hozzám.
–  Nem lenne gond, ha megállnánk még valahol? Csak itt, a
közelben.
– Dehogy, semmi gond. Csak tegye, amit tennie kell.
– Köszönöm.
Előrehajolt, hogy beszéljen a sofőrrel.
– A Castaway-kikötőbe, legyen szíves!
 12. FEJEZET
Ireland

Leilani nem egy nő volt. Hanem egy hajó.

Egy gyönyörű hajó.
Grant felsegítette a nagyapját a hajóra, majd felém nyújtotta a
kezét.
– Köszönöm – mondtam, ahogy felléptem a fedélzetre.
Grant nagyapja azonnal belépett a kabinba.
– Frank Sinatrát fog hallgatni. Néha elfelejtkezik a feleségéről.
Néha elszökik és eltéved. De ezt a hajót és Franket soha nem
felejti el.
Körülnéztem a széles nappaliban.
– Már értem, miért. Ez a hajó hihetetlen!
– Köszönöm. Papus építette, majdnem hatvan évvel ezelőtt. A
huszonegyedik születésnapomon pedig nekem ajándékozta.
– Ó, ez nagyon különleges!
– Amikor megalapította a hajógyártó cégét, mintának építette,
hogy ez alapján adjon el hajókat és vegyen fel megrendeléseket.
Egy uzsorástól kért kölcsön, aki eltörte volna a nagyapám lábát,
ha nem adja vissza a pénzt. De amikor először leleplezte egy
hajókiállításon, többet adott el, mint amennyit elő tudott
állítani. – Grant felnevetett. – Az uzsorás fiának a legújabb
modell van a birtokában, és Papus időnként kártyázik az
uzsorással, aki most egy idősek otthonában él.
Megnéztem a hajó oldalára festett logót.
–  Nem is tudtam, hogy az ön családja a Lexington Craft
birtokosa. Nem tudok túl sokat a jachtokról, de azok a hajók
egyszerűen gyönyörűek! Időnként filmekben látok egyet-kettőt.
Grant a fejét rázta.
–  Már nincs a családom birtokában. Vagyis egy rakás
részvényünk van még abból az időből, amikor eladtuk, de már
nagyon régóta nem szerepelünk vele a tőzsdén. Az eladás után
Papus szerette volna tovább igazgatni, de tíz évvel ezelőtt
nyugdíjba ment – bár gondosan ügyelt arra, hogy az új vezetés
is ugyanolyan elkötelezett legyen a hajóépítés felé, mint ő. A
nagyanyámmal együtt volt egy nagy hajójuk az út végén fekvő
kikötőben, de pár éve egy raktárban pihen, mióta a
nagyapámnál megállapították a demenciát. Ez a hajó azonban
nagyon különleges számára, és szívesen meglátogatja.
Elmosolyodtam.
– Ezt megértem.
A hangszórókból megszólalt Frank Sinatra, és egy perccel
később Papus lépett ki a kabinból. Egyik kezében egy
szivardoboz volt, másik kezében egy meggyújtott szivar.
Köntöse szétnyílt, és kilátszott alóla fehér inge és fehér
bokszeralsója.
– Papus, húzd össze magadon a köntöst, légy szíves!
Papus átadta Grantnek a dobozt, és szivarjával rám mutatott.
–  Maga úgy néz ki, mint az a színésznő, a… – Párszor
csettintett az ujjával, próbált emlékezni. – Mi is a neve… tudod?
Csett. Csett. Csett. – Akinek olyan nagyok a…
Azt hittem, tudom, hova akar kilyukadni, de Papus pár perc
múlva rájött a megoldásra, és felkiáltott:
– Akinek olyan nagyok a golyói!
Grant és a nagyapja nevetésben tört ki. Fogalmam sem volt,
min nevetnek ilyen jót, de a látvány mosolyra késztetett. Azt is
észrevettem, hogy Grant mennyire más, amikor laza, és
mennyire őszinte a mosolya. Sokkal fiatalabbnak, sokkal
kevésbé ijesztőnek tűnt.
Grant még mindig nevetgélve elmesélte, hogy mi olyan
humoros.
–  Pár évvel ezelőtt elvittem Papust cipőt venni. Akkoriban
már kezdtek gondok lenni az emlékezetével, és betétes cipőt
szeretett volna, de nem jutott eszébe a betétes szó. Valami fura
oknál fogva azt gondolta, hogy a golyó az a szó, amit keres,
úgyhogy teli tüdőből azt kiabálta, hogy golyókat szeretne.
Megtörölte nevetéstől könnyes szemét.
–  Az eladó is jót nevetett, és onnantól kezdve, ha Papusnak
nem jutott eszébe egy szó, mindig azt mondta helyette, hogy
golyók. Érdekes, mert a golyó szót sosem felejti el, azt a szót
viszont igen, ami helyett mondja. Mindegy, mindig hatalmasat
nevetünk rajta…
Azt gondoltam, hogy a pimasz, magabiztos, jóképű Grant
közelében veszélyes tartózkodni, de most, hogy láttam, milyen
kedvesen viselkedik a nagyapjával, és milyen sokra tartja a
közös, szép pillanatokat, a szívem elszorult az érzelmektől.
Papus párszor csettintett az ujjával. Láthatóan bizonyos
dolgoknál megakadt a memóriája.
– Ki a csodához is hasonlít? Olyan magas… nem emlékszem a
nevére.
–  A fiatal Charlize Theronhoz hasonlít, Papus. – Grant az
arcomat nézte, majd rám kacsintott. – Csak Charlize nem olyan
magas, és Ireland szebb.
– Igen, persze! – Papus bólintott és elmosolyodott. – Annak is
nagyon jók a golyói!
Az évek során többen mondták már, hogy hasonlítok arra a
színésznőre, de még soha nem pirultam el tőle.
Egy ideig üldögéltünk a hajó tatján. Papus történeteket mesélt
arról az időről, amikor elkezdett hajókat építeni, és arról, hogy
milyen sok kísérletezéssel járt az egész. Csodálatosnak találtam,
hogy ilyen régi dolgokra milyen jól visszaemlékszik, azonban
néha elfeledkezett arról, hogy kik a családtagjai, és hol van
most. Egyszer csak felállt, és bejelentette, hogy szeretné
meghallgatni, hogyan dorombol a kiscicája.
–  Szereti hallgatni a motor hangját – magyarázta Grant. –
Kifújta a pár perccel korábban meggyújtott szivar füstjét, és
felemelte. – Szerintem mostanában inkább emiatt jön. A
nagyanyám már nem engedi szivarozni. Azóta, hogy egyszer
meggyújtott egyet, majd letette, otthagyta, és a szőnyeg lángra
kapott.
–  Igen, ez érthető. Meg nem is tesz jót az egészségének. Én
soha nem értettem, mi vonzó a szivarozásban. Le sem tüdőzi.
Mindig azt gondoltam, hogy ez amolyan fallikus szimbólum a
férfiak számára.
Grant megszemlélte a szivarját, és elvigyorodott.
 – Még jó, hogy az extra vastagságú Cohibát veszem!
– De komolyan, mi olyan vonzó a szivarban?
– A szivarozás inkább arról a pillanatról szól, amit az ember
megél általa. Ha úgy ülök itt, hogy nincs szivar a kezemben,
akkor biztos előveszem a telefonomat, pár percig nézegetem –
vagy felállnék, és valamit javítgatnék a hajón. De egy jó szivar
arra késztet, hogy egy pillanatra hátradőljek, végiggondoljam a
napomat, vagy értékeljem a körülöttem levő szépséget. –
Tekintete kutatóan végigsiklott az arcomon, és felizzott a
pillantása. – Most elég sok mindent tudok értékelni.
Nem kezdtem el feszengeni, inkább úgy döntöttem, újra
átveszem az irányítást. A tőlem távolabbi kezében volt a szivar,
úgyhogy áthajoltam, és kivettem a kezéből.
–  Mutassa meg, hogy kell! – A számhoz emeltem a füstölgő
koporsószöget.
Grant felvonta a szemöldökét.
– Beleszív a szivaromba?
– Ez zavarja magát?
Cinkos mosoly jelent meg az ajkán.
–  Egyáltalán nem. Nyugodtan az ajkai közé veheti a
Cohibámat.
Égnek emeltem a tekintetemet, de végigfutott rajtam valami
borzongás, annak ellenére, hogy szellő sem lengedezett.
– Tartsa az ajkához!
– Rendben.
–  Tegyen úgy, mintha szívószálból szívna. De ne tüdőzze le!
Csak szívja be, és fújja ki. Ne szívja be a levegőt mélyen a
rekeszizmába!
 Úgy tettem, ahogy mondta – legalábbis azt hittem. De miután
beszívtam, önkéntelenül is nyeltem a füstből, és elkezdtem
köhögni.
Grant felnevetett.
– Mondtam, hogy ne tüdőzze le!
Harákoltam.
–  Úgy fest, ezt könnyebb mondani, mint végrehajtani! – Felé
nyújtottam a szivart, amit el is vett.
Ezután egy ideig csendben üldögéltünk. Grant Papuson
tartotta a szemét, aki a hajó túlsó végén a motort nézte,
miközben szöszmötölt valamit. Végignéztem a többi hajón és a
kikötőn.
– Itt biztosan csodálatosak a naplementék!
– Így van.
– Talán romantikusak is. Idehozza a trófeáit, hogy hangulatba
hozza őket?
Grant ajkához emelte a szivart, és a szájába vette. Felizgatott
a látvány, főleg az a tudat, hogy nemrég az én szám érintette
azt. Négyszer-ötször szívott belőle, majd kifújt egy nagy adag
fehér füstöt.
– Ha a trófeát úgy érti, hogy randipartnert, akkor a válaszom
nem. Nem hozok ide nőket, hogy hangulatba hozzam őket.
– Miért nem?
Grant vállat vont.
– Egyszerűen nem.
Hangos csattanás hívta fel a figyelmünket Papusra. Grant
felugrott, de a nagyapja csak a motortér ajtajának reteszét
engedte el.
 Papus összedörzsölte a két kezét.
– Még most is ugyanolyan szexi, mint a legelső napon, amikor
feldorombolt benne az élet. A karburátorra viszont ráférne
némi javítás. Egy kis munka, és sokkal jobb az üzemanyag-
hatékonyság.
– Elintézem. Kösz, Papus!
–  Indulhatunk, gyerekek? Szükségem van a
szépségalvásomra.
– Mi készen állunk.
Grant felállt, és megpróbált segíteni a nagyapjának lelépni, de
az öreg nem engedte. Eltolta Grant kezét, és egyedül mászott le
a hajóról.
Granttel egymásra mosolyogtunk, én pedig hagytam, hogy
lesegítsen a hajóról. Majd visszamentünk a várakozó kocsihoz.
Grant nagyszülei házához rövid volt az út, és amint a kocsi
megállt, Papus kiszállt. Grant is kiugrott, hogy kövesse.
Amikor Papus odaért a ház bejárati ajtajához, visszafordult és
odakiabált nekem:
– Viszlát, Charlize!
Kidugtam a fejemet az ablakon.
– A viszontlátásra, Golyós!
Papus Granthoz beszélt, de azért még hallottam, mit mond.
– Egek, micsoda szép kis nő, mi?
Grant elmosolyodott.
– Így van, Papus. Így van.
A két férfi eltűnt az ajtó mögött, és pár perccel később egy nő
– akiről azt gondoltam, Grant nagyanyja – ismét kinyitotta az
ajtót. Megölelte Grantet, aki addig várt, amíg az ajtó be nem
csukódott, majd ellenőrizte, hogy bezárták-e belülről, és csak
utána jött vissza a kocsihoz.
Beült és becsukta az ajtót.
– Elnézését kérem.
–  Kérem, ne szabadkozzon! A nagyapja fantasztikus ember!
Jól éreztem magam vele, és a hajó igazán gyönyörű!
– Köszönöm.
– Gyakran használja?
Grant kicsit várt a válasszal.
– Minden nap. Ott lakom.
–  Tényleg? Ez nagyon szuper! – Felvontam az egyik
szemöldökömet. – De azt mondta, hogy nem visz
randipartnereket a hajóra.
– Nem is viszek. Van egy lakásom a belvárosban, Marina Del
Reyen. Egyesek a házukban laknak, és a hajójukon szórakoznak.
Én épp ellenkezőleg.
Hm… érdekes.
A lakásomig vezető rövid úton beszélgettünk. Témáink
felszínesek voltak, de képtelen voltam teljesen felszabadultan
viselkedni Grant társaságában. Egyszerűen túl sok helyet foglalt
el – szó szerint, a mellettem levő ülésen is, és szimbolikusan a
fejemben is. Ahogy befordultunk az utcámba, a sofőr lassított.
A magas apartmanépületre mutattam; hirtelen megörültem,
hogy ilyen szép környéken élek.
– Itt lakom.
A limuzin megállt a járdaszigeten, és hirtelen lőttek a
könnyed és laza hangulatnak. Úgy éreztem magam, mint egy
randi kínos utolsó pillanataiban, nem pedig úgy, mintha jó
éjszakát kívánnék a cégem vezérigazgatójának.
Az ajtónyitóra tettem a kezemet, és gyorsan elhadartam:
– Köszönöm, hogy hazahozott.
Grant a sofőrhöz hajolt.
–  Várjon pár percet, Ben. Elkísérem Miss Saint Jamest az
ajtóig.
– Nem szükséges – mondtam.
Grant odanyúlt, és megfogta a kezemet, amivel még mindig a
kilincset fogtam, és kinyitotta a kocsiajtót. Ő szállt ki elsőnek, és
kinyújtotta a kezét.
– De, szükséges.
Kezét a derekamra téve Grant szinte maga előtt tolt a keskeny
járdán. Éreztem, hogy a tenyere szinte égeti a bőrömet; azon
tűnődtem, melyikünk teste lángol ennyire. Talán a kettőnk közti
kapcsolat volt az oka.
A lakásom a harmadik emeleten volt, és Grant ahhoz is
ragaszkodott, hogy feljöjjön velem a lifttel. Az ajtónál zsebre
dugta a kezét.
– Még egyszer köszönöm, hogy elhozott – mondtam.
– Szívesen.
– Jól van… akkor… jó éjszakát! – Ügyetlenül intettem neki, és
megpróbáltam kinyitni az ajtót. Beléptem, visszanéztem, és
sután elmosolyodtam, majd becsuktam az ajtót. Aztán
nekidöntöttem a fejemet, és párszor belevertem.
– Jézusom, micsoda ostoba liba vagy, ha a közelében vagy!
Felsóhajtottam, és a konyha felé indultam. Azonban pár lépés
után megszólalt a csengő. Grant biztosan elfelejtett valamit.
Visszamentem és belenéztem a kukucskálóba, majd kinyitottam
az ajtót.
Játékosan elmosolyodtam.
– Máris hiányzom?
Grant megrázta a fejét, és összevonta a szemöldökét. Úgy tűnt,
nem túl boldog attól, hogy csak úgy ott áll. Jól hallhatóan kifújta
a levegőt, és így szólt:
– Randizzon velem péntek este!
–  Ööö… olyan arcot vág, mintha valami borzalmas dolgot
kérne tőlem.
Grant végigszántott a haján.
–  Bocsánat. Tudom, hogy talán nem a legokosabb ötlet, de
nagyon szeretném elvinni vacsorázni.
Az alsó ajkamba haraptam.
–  Azért nem a legokosabb ötlet, mert magának dolgozom,
vagy azért, mert úgy ismerkedtünk meg, hogy részegen küldtem
magának egy e-mailt, amiben elmondtam mindennek?
Grant elmosolyodott.
– Mindkettő.
Tetszett az őszintesége. És az állkapcsa vonala. És az a kis
gödröcske a bal orcáján, amit csak most vettem észre. Mi több,
képtelen voltam normálisan gondolkozni, amikor a jóképű arcát
néztem.
Úgyhogy lenéztem, hogy összeszedjem a gondolataimat, de ez
csak arra volt jó, hogy eszembe jusson, hogy mi minden tetszik
még rajta: széles válla, keskeny csípője… a fenébe, jó nagy a
lába!
Azonban a csodás körítés ellenére sem győzött még meg, bár
az érvelésem nem ugyanaz volt, mint az övé. Grant azért volt
óvatos, mert neki dolgoztam, én pedig azért, mert valami azt
súgta nekem, hogy ez a pasas képes lenne elevenen felfalni.
Miután magamban átgondoltam az érveket és ellenérveket,
felnéztem.
– Mondjuk egy ital? És meglátjuk, hogy megy a dolog.
– Ha ezt szeretné.
Kifújtam a levegőt.
– Azt hiszem, igen.
– Akkor legyen egy ital. Este hétre magáért jövök.
–  Nem ihatnánk meg a Leilani fedélzetén? – kérdeztem. –
Megnézhetnénk a naplementét is!
Grant állán megfeszült az izom.
– A lakásom a kikötőre néz, és nyugati tájolású. A teraszon is
nagyon szép a naplemente. Vagy van egy jó kis bár a mólón.
– Inkább a hajóját választom, nem pedig a pornópalotáját.
Grant ajka megrándult.
– A pornópalotámat?
– Azt mondta, hogy a hajóján lakik, és a lakásán szórakozik.
Kutató tekintettel nézett rám.
– Ha igent mondok, akkor ez randi?
Annyira szerettem volna igent mondani! Hihetetlenül
vonzódtam hozzá testileg, de egyenes, kíméletlen őszintesége is
felizgatott. Nem beszélve arról, hogy a nagyapja közelében
lehullott róla minden elővigyázatosság, és megmutatta, hogy a
komor külső mögött más is rejtőzik. Mégis… valami
megrémített benne.
A szemébe néztem.
–  Csak le akar feküdni velem, vagy komolyan el akar vinni
vacsorázni?
Grant elmosolyodott.
– Igen.
Felnevettem, és megráztam a fejem.
– Nagyra értékelem az őszinteségét. De kérhetek gondolkodási
időt?
Grant beképzelt mosolya eltűnt.
– Persze.
– Köszönöm. Jó éjt, Grant!
Becsuktam az ajtót. Kissé lelombozódtam, de úgy éreztem,
hogy helyesen cselekedtem. Grant Lexingtonnal kapcsolatban
semmi nem egyszerű. Különösképpen az a tény, hogy ő a
főnököm.
 13. FEJEZET
Grant

–  Mr. Lexington? – Az asszisztensem szólt be az irodámba. –

Ireland Saint James keresi az egyesen. Mondjam neki, hogy
mindjárt kezdődik a megbeszélése?
Ott álltam, kezemben egy mappával, indulásra készen a tíz
órás megbeszélésre, de most leültem.
– Nem, felveszem. Mondja meg Mark Andersonnak, hogy pár
percet kések, és kezdjenek nélkülem!
A mappát az asztalomra hajítottam, felemeltem a kagylót, és
hátradőltem a székemben.
– Miss Saint James! Három nap telt el. Elég sok gondolkodási
időt hagytam.
–  Bocsásson meg, sok volt a dolgom! De szerettem volna
visszatérni a vacsorameghívására, pontosabban az
egyezségünkre arról, hogy megiszunk valamit együtt.
– Értem…
– Maga nagyon rendes pasasnak tűnik…
Felegyenesedtem, és közbevágtam.
– Fejezzük be ezt a beszélgetést egy ebéd mellett!
– Ööö… nem lehetne, hogy…
 Másodszorra vágtam közbe.
–  Nem, most megbeszélésem van! Legyen egykor az
irodámban. Idekéretem az ebédet.
– De…
– Majd akkor megbeszéljük.
Ireland felsóhajtott.
– Rendben van.
Úton a megbeszélésre megálltam Millie asztala mellett.
–  Rendelne ebédet nekem és Miss Saint Jamesnek egy órára,
kérem?
– Hogyne. Mit rendelhetek?
– Mindegy.
– Salátát kér, esetleg szendvicset? Vegán a hölgy?
– Honnan a fenéből tudjam? Rendeljen pár dolgot!
Millie a homlokát ráncolta.
– Rendben.
– És ha kések, mondja meg neki, hogy lásson hozzá nélkülem!
– Megjött a posta. Tegyem a mai leveleket az asztalára?
– Semmisítse meg őket! – vágtam oda.
Mikor a megbeszélés egy után öt perccel végre véget ért, már
nagyon türelmetlen voltam. Egyeseknek tíz percbe telik, mire
nagy köntörfalazás után előállnak azzal az egyetlen dologgal,
amit valóban akarnak. Az utóbbi egy órában nehezen tudtam
összpontosítani; túlságosan is azon járt az agyam, hogy a
következő megbeszélésem vajon megvalósul-e.
Ahogy beléptem az irodámba, és megláttam Irelandet, ahogy
nézelődik a helyiségben, minden feszültség kiment a vállamból.
Becsuktam magam mögött az ajtót.
 – Keres valamit?
Ireland megfordult; egy bekeretezett fényképet tartott a
kezében.
– Ez maga és a nagyapja?
Odaléptem hozzá. A fotó azóta állt a szekrényen, mióta
tizennyolc hónapja beköltöztem ebbe az irodába, de azóta rá
sem pillantottam. Papus és én a Leilaniról horgásztunk; olyan
hét-nyolc éves lehettem.
–  Aznap Papus egy rókacápával ment haza. Én pedig egy
csúnya napszúrással.
Ireland elmosolyodott, és letetette a képet.
Az ebéd a beszélgetősarokban várt, nem pedig az
íróasztalomnál. Felemeltem a kezemet.
–  Kérem, foglaljon helyet! Pár percet késtem, lassan kihűl az
étel.
Ireland leült a kanapéra, én pedig mellette foglaltam helyet.
–  Mások is csatlakoznak hozzánk? – kérdezte. – Itt vagy
hatféle étel van.
– Nem tudtam, mit szeret.
Ireland arca ellágyult.
– Köszönöm. Nem vagyok válogatós. De a sajtburgert kérném,
ha lehet. Éhen halok!
– Ahogy gondolja.
Én a pulykás szendvicset választottam, és nem is vacakoltam,
rögtön a tárgyra tértem. Először szeretem megvitatni az üzleti
ügyeket, hogy utána nyugodtan élvezhessem az ebédemet.
–  Szóval elkezdte a maga olyan rendes pasas kezdetű
lepattintós dumát. Amit nem sűrűn szoktam hallani.
 – Mert nem sűrűn mondják magának?
– Nem; mert nem vagyok olyan rendes pasas.
Ireland felemelt egy darab sült krumplit, és rám mutatott
vele.
–  Nos, ez már önmagában jó indok arra, hogy miért ne
vacsorázzak vagy iszogassak magával, nem?
Odahajoltam hozzá, és kiharaptam a krumplit az ujjai közül.
–  Meglehet. De szeretnék esélyt kapni, hogy meggondolja
magát. Úgy érzem, azért óvatos velem szemben, mert úgy érzi,
hogy nem vagyok őszinte magával. De nehéz a helyzetem. Nem
mondhatom ki azt, amit gondolok, mert maga az
alkalmazottam, és nem akarom, hogy úgy érezze, nyomás alatt
tartom.
–  Nem tart nyomás alatt azzal, hogy maga a főnököm. Bár
valóban elég vakkantós stílusban közölte velem, hogy jöjjek fel
ide ebédelni. Mégis, valahogy érzem, hogy az állásom nem
forog kockán, és maga egyszerűen csak ilyen. Ha őszinte akarok
lenni, a vakkantós stílus elég valódinak tűnt, és inkább az ilyen
pasikat preferálom, mint az olyanokat, aki tétovák, és
próbálnak illedelmesen viselkedni.
– Szóval, azt szereti, ha illetlen vagyok és vakkantgatok?
Ireland felnevetett.
–  Azt szeretem, ha egyszerűen önmaga, és nem szűri meg a
gondolatait!
Összenéztünk. Rájöttem, hogy a nők gyakran vágynak a pőre
őszinteségre, de gyakran kiderül, hogy amint meghallják az
igazságot, ez máris megváltozik.
– Biztos benne?
 – Teljesen.
Odahajoltam, és megfogtam a kezét.
–  Rendben. Akkor legyünk őszinték! Napok óta csak magára
gondolok. A fenébe is, azóta, hogy úgy lehordott abban az e-
mailben! A múltkor megkérdezte tőlem, hogy le akarok-e
feküdni magával. Iszonyatosan szeretnék! Ha benne lenne a
dologban, most rögtön bezárnám az ajtót és az íróasztalomon
tenném magamévá!
Nagyot nyeltem.
–  De ha iszogatni szeretne, meg csodálni a naplementét a
hajómon, abban is benne vagyok. Hét éve pusztán szexuális
kapcsolatom van nőkkel, és őszintén szólva, nem igazán tudom,
mit tudok nyújtani egy nőnek. De ha itallal szeretné kezdeni,
legyen úgy, és meglátjuk, merrefelé haladunk tovább!
Ireland a fejét ingatta. Nem tudtam semmit leolvasni
meglepett arcáról – se azt, hogy kellemes-e a meglepetés, se azt,
hogy esetleg mindjárt sarkon fordul és futásnak ered.
–  Így akar meggyőzni, hogy vacsorázzak magával? Hiszen
tulajdonképpen kijelentette, hogy nem jó párkapcsolati partner,
és lehet, hogy csak szexelni akar velem. Ja, és egyébként, ha
benne vagyok egy kefélésben az íróasztalon, azt is lehet.
– Az attól függ. Bevált?
Ireland felnevetett.
–  Ó, Istenem! Azt hiszem, elment a józan eszem. Mert azt
hiszem, bevált.
– Jól van. Akkor hallgasson, és egyen, mert kihűl a kaja!
Ireland még mindig nevetett és ingatta a fejét, ahogy
beleharapott a sajtburgerébe. Örülök, hogy nem csak én érzem
azt, hogy elment a józan eszem. Főleg azért, mert ahogy
végignéztem, amint beleharap a sajtburgerbe, csorogni kezdett
a nyálam a gondolattól, hogy a fogamat belemélyesztem a
bőrébe.
Most, hogy a lényeget megbeszéltük, sikerült könnyed
hangulatban megebédelni. Beszélgettünk a munkáról, a
szokásainkról, és Ireland megkérdezte, hogy a nagyapám
próbálkozott-e azóta újabb szökéssel – ami tetszett nekem.
Figyelmes volt, és valódinak tűnt az érdeklődése.
Ireland telefonja túlságosan is hamar csörrent meg. Beállított
magának egy emlékeztetőt, amiről eszembe jutott, hogy Millie-
vel milyen gyakran mentettem ki magam különféle
kötelezettségek alól. Gyanakodva méregettem a mobilját.
–  Ezt a megbeszélést csak kitalálta, hogy elmenekülhessen
innen?
Ireland kisimított egy tincset az arcából.
–  Nem. Bár így lenne! Megbeszélésem van az építkezési
vállalkozómmal. Egy házat építtettek Agoura Hillsen; pár hét
múlva kéne befejezniük, de a vállalkozó szerint csúszás
várható, és szeretné átbeszélni a helyzetet.
– Ez nem hangzik valami jól.
–  Nem, egyáltalán nem. Főleg mivel a lakótársam két hét
múlva kiköltözik, mert férjhez megy, és a bérleti szerződésünk
pár hónap múlva lejár.
–  Van egy remek ingatlanügynököm, aki segíthet valami
ideiglenes lehetőséget kitalálni, ha szüksége van rá.
–  Köszönöm. – Rám kacsintott. – Mondja, ezt rendszeresen
csinálja?
 – Mit?
–  Hogy megbeszéléseket talál ki, hogy gyorsabban kijusson
egy tárgyalásról.
Elvigyorodtam.
– Időnként.
Az íróasztali telefonom ebben a pillanatban megcsörrent, és
Millie szólt bele.
–  Mr. Lexington? Leo kicsit előbb érkezett. Kiszaladt a
mosdóba.
– Ez most puszta véletlen. Leo létező személy. Biztos, hogy ha
én nem vagyok kint, berohan ide, úgyhogy megismerkedhet
vele. Zabszem van a fenekében, képtelen tíz másodpercnél
tovább megülni – kivéve, ha videojáték van a kezében.
– Leo felnőtt vagy gyerek?
– Gyerek. Aki felnőttnek hiszi magát. Ő az én… minden szerda
délutánunkat együtt töltjük. Ez egy program, nevelőszülőknél
élő gyerekeknek; még az édesanyám találta ki, húsz évvel
ezelőtt. Amolyan Kistesó-Nagytesó program, de minden részt
vevő gyerek nevelőszülőknél van, és az összes Nagytesó is
valaha nevelőszülőknél nevelkedett. A Nagyok öttől huszonöt
éves korig kísérik végig a Kistesók életét. A nevelőszülőkhöz
kiadott gyerekek élete elég zaklatott, és az, hogy évekig ugyanaz
a pártfogójuk, biztonságérzetet nyújt számukra.
Ireland a fejét rázta.
–  Ez csodálatos! De magának valóban két személyisége van,
igaz? Ezt a történetet elmesélhette volna a múltkor is. Talán
igent mondtam volna a vacsorára.
Felnevettem.
 – És ezt csak most mondja?
Ireland elmosolyodott.
–  De annak is örülök, hogy nem talált ki egy megbeszélést
csak azért, hogy megszabaduljon tőlem!
– Én is örülök.
– Mennem kell, mindkettőnknek dolga van. – Ireland felállt. –
Köszönöm az ebédet. Legközelebb nem kell ennyi mindent
rendelnie! Nem vagyok válogatós, bármit megeszem.
– Örülök, hogy azt tervezi, hogy lesz legközelebb. Péntek este
hétkor magáért mehetek?
– Inkább én jönnék el magához.
– El tudok menni én is. Amúgy már úgyis tudom, hol lakik.
Elmosolyodott.
– Én pedig oda tudok vezetni.
Megráztam a fejem.
–  Maga lehetetlen egy nőszemély, ugye tudja? Pénteken
várom a kikötőben.
Ireland fogta az üres ételes dobozomat, majd a sajátját is,
belegyűrte egy zacskóba, majd felém nyújtotta.
– Ó! És csak szólok, hogy első randin nem csókolózom.
Megfogtam a zacskót, a kezével együtt, és közelebb húztam
vele magamhoz.
–  Az jó. Mert ez volt az első randink. Viszlát pénteken,
Ireland!

•••

–  Nem szeretném, ha a riasztó a rendőrséghez lenne bekötve!

Nem szeretem, ha fegyver van a házban!
A szerelő rám nézett, én pedig intettem neki, hogy dolgozzon
tovább, miközben Mamust betereltem a konyhába.
–  Mamus, ha megszólal a riasztó, és te nem hallod, akkor
tudni fogják, hogy el kell indulniuk Papus keresésére.
Regisztráltam őt a rendőrségnél, úgyhogy tudják, hogy ez eltűnt
személy probléma, nem betörés, ahol szirénázó autókkal kell
megjelenniük.
Mamus leült.
– Képes vagyok gondoskodni a nagyapádról!
Ahogy Papus állapota romlott, úgy lett minden egyre
nehezebb Mamus számára is. Tehetetlennek érezte magát, hogy
nem tud segíteni a férjének, akivel ötven éve élnek
házasságban.
Leültem vele szemben, és kezembe fogtam a kezét. Egy
idősebb, független házaspár nem tekint máshogy a
segítségnyújtásra, mint egy nevelőszülőknél élő gyerek – ők sem
akarnak másra számítani, csak saját magukra. A logikus érvelés
sem hatott rájuk, mert ők érzelmi, nem pedig praktikus szinten
működnek. Úgyhogy akárcsak Leo esetében, itt is tudtam, hogy
a legjobb az, ha nem kezdek el vitatkozni a nagyanyámmal.
Neki arra van szüksége, hogy igazolják az érzelmeit.
– Megértem, hogy nincs szükséged segítségre. Elbírsz Papussal
egyedül is. De én akarok segíteni. Ha Anya még élne,
ideköltözne, és a hálószobád padlóján aludna, hogy ügyeljen
arra, hogy Papus ne kóboroljon el! Ha engeded, hogy segítsek
Papusnak, azzal Anyának és nekem engeded, hogy segítsünk!
Nem azért, mert egyedül képtelen vagy rá.
 Mamus szeme könnybe lábadt. Az, hogy megemlítettem az
anyámat, övön aluli volt, de ez volt az igazság, és muszáj volt
leküzdeni Mamus vonakodását. Sajnos a dolgok jobbak biztos
nem lesznek.
Mamus megszorította a kezemet, és bólintott.
–  Jól van. De ha elfogadom a segítségedet, van még néhány
dolog, amiben jól jönne egy segítő kéz.
– Mondd csak!
Leo rontott be a konyhába, nyomában Papussal.
– Nézd meg, mit csinált Papus! Villamosszéket!
Remek. Újabb baromság, amit el kell magyaráznom majd Leo
szociális munkásának. Nyugdíjazása óta a nagyapám elkezdett
azzal foglalkozni, hogy megépítette házak miniatűr mását.
Ehhez jól jött az, hogy éveken át épített fából hajókat, és a
nyugdíjazás utáni első két évet azzal töltötte, hogy megépítette
Mamussal közös házuk másolatát; a részletek tökéletesen
stimmeltek, egészen a fürdőszobacsapokig és az udvar
granulitkövéig. Leóval gyakran látogattuk Papust és Mamust, és
nagyapa szerette volna, ha Leo érdeklődése is efelé fordul.
Azonban tipikus tizenegy évesként Leo azt gondolta, hogy a
babaházépítés unalmas – addig, amíg Papus el nem kezdett egy
ijesztő babaházon dolgozni. Az egész házikó tele volt ijesztő és
félelmetes dolgokkal, de Papus és Leo minden egyes
négyzetcentiméterét maguk építették, és Leo egyre ügyesebben
bánt a faanyaggal.
Kivettem Leo kezéből a miniatűr villamosszéket, és
megszemléltem. Csodálatos aprólékossággal dolgozták ki,
egészen a karfán levő, fekete bőrszíjig – még néhány vércsepp is
látható volt az ülésen.
– Nagyon szép! De kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet,
hogy nem viszed haza a nevelőanyádnak. Már így is azt
gyanítja, hogy ördögimádó vagyok, amióta hazavitted azt a fura
miniatűr babát, hogy kitömhesd.
– Jól van! – Leo tekintetét az égnek emelte. – Rendben.
Mamus felállt.
–  Mit szeretnél enni uzsira, Leo? Mondjuk egy kis banános-
mogyoróvajas szendvicset?
Leo elvigyorodott.
– Héja nélkül?
Mamus odament a kenyereskosárhoz, és kinyitotta.
– Aki megeszi a kenyérhéjat, az bármire képes lehet!
Leo leült egy székre a gránit konyhapult mellé, egy másikra
pedig feltette a lábát.
Letoltam róla a lábammal.
– Tappancsot nem teszünk a bútorra!
Papus azt mondta, szundít egyet, úgyhogy szóltam neki, hogy
vele megyek, mert szeretném megnézni a mennyezeti
ventilátort, ami Mamus szerint nem működik.
Amikor pár perc múlva visszamentem a konyhába, Mamus és
Leo nevetgéltek.
– Mi olyan vicces?
– Mikulásruhában! – kacagott Leo.
Felkaptam egy falat banános-mogyoróvajas kenyeret a
tányérjáról, és a számba tömtem.
– Mégis miről beszélsz?
Nagyi válaszolt Leo helyett:
 –  Korábban, amikor arról beszéltünk, hogy mennyire
szeretnél segíteni, azt mondtad, bármit megteszel, amit kérek,
nem?
Összehúztam a szememet.
– Igen. De miért érzem azt, hogy ez beugratós kérdés lesz?
Leo felnevetett.
– Mert Mamus beszivat, hogy te játszd el a Télapót a hétvégén
Papus helyett!
Egyik ujjammal tréfásan megfenyegettem Leót.
– Vigyázz a szádra!
– Mért? Mert azt mondtam, hogy beszivat? Az nem is csúnya
szó! Te sokkal csúnyábbakat szoktál mondani!
– Én felnőtt vagyok.
– És?
– És te pedig nem.
Mamus felállt, és elvette Leo üres tányérját.
–  Igaza van, Grant. Ha azt szeretnéd, hogy jól viselkedjen, a
saját szabályaid szerint kell játszanod.
Leo alamuszin elmosolyodott. A kis csirkefogó tudta, hogy
Mamussal nem vitatkozom.
–  Igen, Mamus. Csak azért beszélek csúnyán, mert te is
csúnyán beszélsz.
Csúnyán elfintorodtam.
– A lószart!
Leo rám mutatott, majd Mamusra nézett.
– Látod, megint kezdi!
Mamus felsóhajtott, és a mosogatóhoz fordult, hogy elöblítse
Leo tányérját.
 – Nyugalom, fiúk!
A kis csibész már majdnem bekapta az utolsó falat kenyeret,
amikor kikaptam a kezéből, és bepottyantottam a számba.
– Hé! – tiltakozott Leo.
Elvigyorodtam.
– Hallottad a hölgyet. Nyugodj meg, kölyök!
Mamus visszajött az asztalhoz.
–  Grant, komolyan nagy szükségem lenne arra, hogy Papus
helyett eljátszd a Télapó szerepét a Pia’s Palace „Karácsony
júliusban” partiján! Tudod, hogy mindig Papus szokott
beöltözni, de szerintem idén már nem neki való. Néha elfelejti,
hogy mit csinál, és nem szeretném, ha megijesztené a
kisgyerekeket!
– Nem tudnál valaki mást találni?
Mamus összevonta a szemöldökét.
–  Ez most már családi hagyomány. Neked kéne átvenni a
stafétabotot!
Leónak máris fülig ért a szája.
– Igen, Grant. Családi hagyomány!
A kis rosszcsont igazán nagy formában volt ma. De a
nagyanyámnak képtelen voltam nemet mondani, bár
gyanítottam, hogy kezdettől fogva én lehettem a célszemély.
Belevitt ebbe a beszélgetésbe, hogy tegyek meg neki bizonyos
dolgokat, csak azért, hogy ne tudjam visszautasítani.
– Rendben! – duzzogtam. – De ha bármelyik kiskölyök lepisil,
azt most megmondom, hogy jövőre Kate férje veszi át a
stafétabotot!
Mamus odajött hozzám, és arcon csókolt.
 – Köszönöm, édesem! Ez nagyon sokat jelent nekem!
Ahogy aznap este Leót vittem hazafelé, megemlítette, hogy
jövő hétvégén San Bernardinóba megy, úgyhogy idén nem lesz
ott a „Karácsony júliusban” partin.
Rápillantottam, majd újra az utat néztem.
– San Bernardinóba? Minek mennél te oda?
Csak egyetlen okát tudtam annak, hogy odautazik, és
reméltem, hogy tévedek.
–  Anyám újra a városban van. Értem jön és elvisz, hogy
meglátogassuk a nővéremet.
A francba.
– Rose elvisz, hogy Lilyvel találkozz?
Leo összevonta a szemöldökét.
– A szociális munkásom ezt mondta.
 14. FEJEZET
Grant – 11 évvel ezelőtt

–  Ne engedd, hogy volán mögé üljön! Megint egész éjjel ébren

volt, ugye tudod? – suttogta Anya, ahogy a konyhában együtt
kávéztunk.
– Igen, tudom. A garázsban festett. Valószínűleg bealszik majd
a kocsiban. Nem hagyom, hogy ő vezessen!
Lily pár hónapja megint velünk élt – a négy év alatt negyedik
alkalommal került vissza hozzánk. A nevelőszülői rendszer
ördögi kört hozott létre. Valahányszor Lily kezdte otthon érezni
magát nálunk, visszapaterolták az anyjához – bár eleinte nem
akart visszamenni. Aztán amint újra az anyjával lakott, megint
úgy érezte, hogy az ő felelőssége gondoskodni róla, és nem
akarta, hogy visszaküldjék valami elmegyógyintézetbe. A
dolgok egy idő után persze eldurvultak, és Lilyt megint
kiemelték, és megint zaklatott lett. Visszajött hozzánk, és ismét
beletelt pár hónapba, mire visszarázódott a régi kerékvágásba.
Hét vagy nyolc hónappal később az egész rohadt kör
újrakezdődött.
Hibás a rendszer. Bár Lily a mai naptól hivatalosan már nem
tagja az egész elcseszett államigondozott-rendszernek; ma van a
tizennyolcadik születésnapja. Sajnos azonban nem akart mást a
szülinapján, mint kocsiba ülni és elvezetni az anyjához, így
megint egész éjszaka ébren volt és festett. Mindig ideges lett,
amikor Rose került szóba, és amikor az agya képtelen volt
lenyugodni, a festés megnyugtatta.
– Beszélgettünk apáddal – mondta Anya. – Szerintünk Lilynek
terápiára kellene mennie. Magánba, az állami rendszeren kívül,
valakihez. Öt különböző pszichológusa volt, mióta itt van, és
szerintem jót tenne neki némi állandóság. Sok mindenen ment
keresztül: a folyamatos ide-oda költözés, az, hogy elvették az
anyjától, az, hogy mi Bear Lake-től közelebb költöztünk L.A.-hez
az orvosi vizsgálataim miatt, az, hogy megbetegedtem…
Természetesen minden túl sok volt, és Anyának igaza volt.
Lilyt ugyanúgy lesújtotta Anya petefészekrák-diagnózisa, mint
engem. Nem volt kétségem afelől, hogy Lilynek muszáj lenne
rendszeresen pszichológushoz járnia. De nagyrészt azért várta
annyira a tizennyolcadik születésnapját, mert az állam többé
nem kényszeríthette arra, hogy havonta egyszer dilidokihoz
járjon. Számára az, hogy terapeutához kell járnia, azt jelentette,
hogy ugyanolyan bolond, mint az anyja.
– Nem tudom, Anya. Nem lesz hajlandó eljárni.
–  Ha létezik valaki, aki képes rábeszélni, az te vagy! Szinte
már nem is testvérek vagytok!
Összevontam a szemöldökömet. Bántott, hogy még mindig
hazudtunk Anyának, ahogy mindenki másnak is. De ha a
szüleim megtudták volna, hogy tizenöt éves korunk óta egy párt
alkotunk, talán nem fogadták volna vissza Lilyt. Az állam biztos
nem engedte volna. Aztán, ahogy idősebbek lettünk, azért nem
szóltunk róla, mert így könnyebb volt némi magánélethez
jutnunk. Ha Anya tudta volna, hogy együtt vagyunk, soha többé
nem lehettünk volna kettesben – főleg úgy, hogy a húgaim is
velünk laktak.
– Meglátom, mit tehetek.
Lily penderült be a konyhába.
– Jó reggelt! – dalolta.
Tele volt energiával, bár egész éjjel festett. Úgy tűnt, hogy
mostanában kétféle hangulata volt: hol fent volt, hol lent. Nem
létezett átmenet a kettő között. De én megértettem; elég sok
mindenen ment keresztül.
– Boldog születésnapot! – Anya felállt, és magához ölelte Lilyt.
Kezébe fogta az arcát, pár tincs hajjal együtt. – Tizennyolc éves
lettél! A mai nap hatalmas szabadságot hoz számodra. Azért
voltál velünk az évek során, mert muszáj volt, de én azt
remélem, hogy még nagyon sokáig velünk maradsz, mégpedig
azért, mert velünk szeretnél lenni! A családunk tagja vagy, Lily!
– Köszönöm, Pia!
Anya szipogott, és megrázta a fejét.
–  Nem szeretném elrontani a szülinapodat azzal, hogy
érzelgősködni kezdek. Úgyhogy hadd adjam át az ajándékaidat!
– Megfordult, levett két becsomagolt dobozt a konyhapultról, és
átadta őket Lilynek. – Boldog születésnapot, édesem!
Lily megköszönte, és kinyitotta az első csomagot. Szeme
felcsillant, amikor rájött, hogy egy drága olajfestékkészletet
kapott abból a boltból, ahová gyakran járt.
–  Nagyon köszönöm! Erre már olyan régóta vágytam! De ez
nagyon drága, nem kellett volna!
 – Grant mesélte, hogy mennyire tetszett neked.
Kinyitotta a második dobozt – levélszett volt, Lily felirattal, és
a neve köré liliomok fonódtak.
Lily végigfuttatta rajta az ujját.
– Ez gyönyörű!
–  Gondoltam, ezen majd írhatsz levelet Grantnek, ha
egyetemre megy.
Lily rám pillantott, de aztán Anyára mosolygott.
– Köszönöm szépen! Csodálatos! Nagyon tetszik!
Négy évvel ezelőtt, amikor Lily először visszaköltözött
hozzánk, azt mondta, hogy minden nap írni fog, amikor nem
lehetünk együtt. Azt hittem, túloz, de számításaim szerint eddig
több mint ötszáz levelem volt tőle. Néha három vagy négy oldalt
is teleírt a napjáról, máskor csak pár mondatot, néha pedig egy
verset vagy egy rajzot küldött. De egyetlen napot sem
mulasztott el. Úgyhogy a levélszett csodálatos ötlet volt, bár Lily
nem fogja használni, ha egyetemre megyek. Ugyanis úgy
döntöttem, hogy itthon maradok. Ez megint valami, amiről sem
Lily, sem én nem szóltunk az anyámnak.
Az órámra pillantottam.
– Indulhatunk?
– Igen.
– Vezessetek óvatosan! – mondta Anya. Majd Lilyhez fordult. –
Érezd jól magadat az édesanyádnál!
Ha a mai nap olyan lesz, mint a legtöbb nap Rose-nál, akkor
ennek ötven-ötven százalékos esélye volt.

•••
Egy pszichiátriai központ igaz, hogy kórház, de baromira más
hely, mint az, ahová akkor megyünk látogatóba, ha valakinek
például kisbabája születik – legalábbis ez a hely nagyon más
volt. A fehér falak csupaszok voltak, sehol egy vidám festmény
vagy bekeretezett kép, ami enyhítette volna a környezet
ridegségét. Mivel a Crescent Pszichiátriai Kórház azon emeletét,
ahová mentünk, csak felnőttek látogathatták, mindenki lazán
öltözött, nagyrészt utcai ruhát viselt, bár páran pizsamában
császkáltak, még akkor is, ha majdnem dél volt.
Rose, Lily anyja nem a közösségi terek egyikében volt, még
csak a társalgóban sem. A szobájában találtunk rá –
magzatpózban, nyitott szemmel feküdt az ágyán. Nagy pocakja
most igazán feltűnő volt. Három hónappal ezelőtt, amikor
felvételt nyert ide, kiderült, hogy négy hónapos terhes. Akkor
épp egy mániákus epizód kellős közepén volt, állandóan arról
mesélt, micsoda fantasztikus dolgokat tervezgetnek a baba
apjával. Bár ahogy én tudtam, a titokzatos férfi, aki teherbe
ejtette, azóta nem tolta ide a képét, hogy Rose-t felvették a
kórházba. És valami azt súgta, hogy soha nem is fogja.
Rose tekintetével felmérte, hogy beléptünk, de nem mozdult.
– Anya, hogy vagy?
Lily odaült az ágyra. Ugyanúgy simította hátra az anyja haját,
ahogy az én anyám szokta a húgaimét.
Rose valami érthetetlent mormolt.
Lily lehajolt, és arcon csókolta az anyját.
– Finom, puha a hajad. Ma mostad meg?
Újabb érthetetlen mormolás, bár Lily úgy folytatta, mintha
valódi társalgás zajlana köztük.
 – Nézd csak, Grant is itt van velem! – Rám mutatott; az ajtónál
álltam, és az anyja tekintete pár másodpercig követte a
mozdulatot, de aztán Rose ismét a levegőbe bámult.
Nem tudtam biztosan, hogy milyen gyógyszereket adnak neki,
de a katatónnál csak kicsivel volt élénkebb állapotban. Vagy
talán egyáltalán semmilyen gyógyszert nem adnak neki. Végül
is várandós.
Lily felállt, megkerülte az ágyat, és bemászott az anyja mögé,
hogy megölelje.
– Hiányoztál!
Párszor pislogva néztem a képet, mert felvillant egy emlék.
Olyan hat hónappal ezelőtt Lily nagyon szomorú volt; az anyja
nem hívta fel, még csak nem is jelent meg az előre megbeszélt,
hetente esedékes találkozón. Miután Lily egész vasárnap várt
rá, bebújt az ágyba és napokig fel sem kelt… csak magzatpózban
feküdt. Láttam, hogy mennyire szomorú, és mindent
megtettem, hogy felvidítsam – többek között odabújtam mögé
az ágyba, nagyjából úgy, ahogy ő most az anyjához bújt oda.
A gondolattól ideges lettem.
– Elmegyek egyet sétálni, kicsit magatokra hagylak.
Lily bólintott.
Fogtam a zakómat, és kinyitottam az ajtót, de még egyszer
visszanéztem indulás előtt. Különös érzés telepedett a
mellkasomra, ahogy arra gondoltam, hogy ők ketten mennyire
hasonlítanak Lilyre és rám a múltkorról.
Lilynek viszont egyszerűen csak sok mindennel kell most
megküzdenie. Hiszen ő nem beteg, mint az anyja.
 15. FEJEZET
Ireland

Olyan iszonyúan ideges voltam!

Grant hajója csupán húszperces autóútra volt a lakásomtól,
de nem akartam üres kézzel odaállítani, úgyhogy egy órával
korábban indultam el. Az italboltot gyorsan megjártam, pár
perc volt az egész, így a megbeszéltnél majdnem félórával előbb
érkeztem a kikötőbe. Megadtam a nevemet a kikötői biztonsági
szolgálatnak, és az őr megmutatta Grant hajójának a kijelölt
helyét. Végignéztem a hosszú dokkon, ami odavezetett, ahol a
hajója pihent. Volt némi nyüzsgés, emberek jöttek-mentek a
hajójuk körül, székeket állítottak fel a dokkban, ahol leültek és
elbeszélgettek a szomszédjaikkal.
Barátságos kis közösségnek tűnt, és eltűnődtem, vajon Grant
miért nem hozza ide a randipartnereit. A hajója csodálatos volt,
és a helyszín is abszolút romantikus. Eszembe véstem, hogy
kicsit mélyebbre kell ásnom a „randipartnert nem hozok a
hajóra”-sztoriban, és a visszapillantó tükörben ellenőriztem a
sminkemet. Amikor elkészültem, megpillantottam Grantet a
hajója hátsó részében. Lazán volt öltözve, rövidnadrágján kívül
viselte rövid ujjú ingét és napszemüveg is volt rajta. Amikor
átugrott a hátsó osztófán, láttam, hogy mezítláb van.
Egy idősebb férfi odament hozzá beszélgetni, és így alkalmam
volt a munkahelyen kívül is megfigyelni. Egek, de szexi! Mindig
is rajongtam az öltönyös férfiakért. Az ilyen férfiakat erő veszi
körül, de ott, a dokkban rájöttem, hogy az öltönynek semmi
köze ahhoz a kisugárzáshoz, ami Grant Lexingtonból áradt.
Könnyedén álldogált, miközben az idős férfival beszélgetett,
mégis volt valami a testtartásában – szétvetett lábak, széles
válla hátrafeszítve, karja összefonva a mellkasán. Még mezítláb
is sugárzott belőle a magabiztosság. Egyes pasiknál az öltöny
teszi a férfit. Grantnél nem. Az öltöny ő maga volt.
Még néhány percig néztem, amíg befejezte a beszélgetést,
majd megerősített pár kötelet, elővett egy hordozható lépcsőt,
és a dokkra helyezte. Mikor újra bement a kabinba, nagy
levegőt vettem, és kiszálltam a kocsiból.
A hajója az utolsó előtti volt, nagyjából a harmincadik a
kikötő túlsó végén. Olyan tízhajónyi utat tettem meg, amikor
ismét kijött a kabinból. Azonnal megpillantott, és végignézte,
ahogy közeledek felé. Minden egyes lépéssel egyre
bizonytalanabb lettem. Ha le is nyugodtak az idegeim a
kocsiban, most aztán újra vitustáncot jártak. Mivel nem
akartam stresszelni miatta, kiegyenesedtem és kissé táncos
léptekkel mentem tovább – tudtam, hogy ettől nyári ruhám alja
ide-oda ring.
–  Hello! – Megálltam a dokkban a hajó mellett, és Grant
kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen az összecsukható lépcsőn,
amit felállított. – Nos, így sokkal könnyebb. Különösen ebben a
cipőben.
 Grant egy pillanatig sem engedte el a kezemet – csak akkor,
amikor már fent voltam a hajón.
– Kénytelen voltam leporolni a lépcsőt. Soha nem használom.
–  Felmászhattam volna úgy is, ahogy a múltkor, éjjel. Nem
kellett volna előásnia. Bocsánat, ha korán jöttem. Nem voltam
biztos abban, hogy mennyi idő, mire ideérek, és szerettem
volna megállni és venni valamit. – Átadtam az üveg bort.
–  Köszönöm. Kíváncsi voltam rá, hogy meddig fog ott ülni és
figyelni.
Tágra nyílt a szemem. A francba! Észrevett.
– Nem leskelődtem maga után. Csak nagyon korán jöttem, és
nem akartam magára akaszkodni.
Letolta a napszemüvegét az orrára, így láttam a szemét.
–  Nagy kár. Nyugodtan leskelődhet, amikor csak akar. Már
csak azért is, mert én sem tudtam máshova nézni… csak magát
néztem ebben a ruhában.
Háromszor is átöltöztem, és végül egy V nyakú,
spagettipántos kék-fehér nyári ruha mellett döntöttem. Mélyebb
volt a kivágása, mint amilyet általában hordani szoktam, de a
lakótársam rábeszélt, hogy felvegyem. Most örültem, hogy
hallgattam rá.
– Jöjjön! Körbeviszem, és kinyitjuk azt a bort.
Követtem Grantet a kabinba. A múltkor nem mentünk be,
amikor a nagyapjával voltunk, úgyhogy most először láttam
belülről a hajót, most először láttam azt, hogy hol lakik. A szoba,
ahova beléptünk, egy hatalmas nappali volt. Volt egy sarok
ülőgarnitúrája, két hozzá illő fotellel, egy hosszú
tálalószekrénnyel, és egy nagyképernyős tévé. A nappali, amin
Miával osztoztunk, nagyjából ugyanekkora volt.
– Könnyű elfelejteni, hogy egy hajón vagyunk, ugye?
A faltól falig tartó ablakokra mutatott.
– Kétféle redőny van hozzá. Az egyik kissé kizárja a napot és
hűvösen tartja a helyiséget, de azért ki lehet látni rajta. A másik
pedig teljesen kizárja a napfényt. Olyankor nem lehet tudni,
hogy éjjel van-e vagy nappal – még talán azt sem, hogy hol van
az ember.
Követtem Grantet a konyhába, és meglepetten láttam, hogy
majdnem akkora, mint a nappali.
–  Nem tudom, miért, de amolyan hajókajütnyi konyhát
vártam, nem ekkorát.
–  Eredetileg kisebb volt. Itt régen egy hálószoba volt, de
kiemeltettem a falat és megnyitottam. Szeretek főzni.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Maga tud főzni?
– Ez miért olyan meglepő?
–  Nem tudom. Az inkább az otthonülős típusra jellemző.
Magát olyannak gondolom, aki étterembe jár vagy elvitelre kéri
a kaját.
– Az anyám olasz volt, és minden este meleg vacsorát csinált.
Gyerekkoromban a konyha volt a családi életünk központi tere.
Jöttek-mentek nálunk az állami gondozottak, és anyám naponta
legalább egyszer főzött nekünk.
Elmosolyodtam.
– Ez nagyon szép!
– Ma este hazafelé menet elvitelre kértem kaját, de nem azért,
mert nem tudok főzni. Késésben voltam, és maga nem akart
elmenni sehová, úgyhogy azt gondoltam, nem kéne
becsempésznem egy teljes étlapnyi kaját.
Grant megmutatta a hajó többi részét is: volt egy kis
hálószoba, amiből irodát csinált, volt egy vendégkabin, majd
kinyitotta egy hatalmas hálószoba ajtaját.
– Ez hatalmas!
–  Az ilyesmit szeretem ebben a helyiségben hallani –
vigyorgott Grant.
Tettem pár lépést, és körülnéztem. A szobában sötét
faborítású volt minden, az óriási méretű ágyon pedig sötétkék
plüsságynemű volt. Az egyik falon fekete matt keretben
helyeztek el fekete-fehér fényképeket hajókról. Odamentem, és
megnéztem néhányat.
– Ezek gyönyörűek! Maga fotózta?
– Nem. Ezek a nagyapám által az évek során épített különféle
hajók modelljei. A fotók a prototípusok első útjait örökítik meg.
A középső fotóra mutattam.
– Ezt a hajót ábrázolja?
Grant odaállt mögém, olyan közel, hogy éreztem a testéből
áradó forróságot.
– Igen. Ez a kép 1965-ben készült.
–  Őrület! Nem fér a fejembe, hogy lehet ilyen régi ez a hajó!
Ha azt mondaná, hogy egyéves, azt is elhinném.
–  Ezt imádják annyira az emberek a nagyapám
hajómodelljeiben. Van bennük valami időtlenség.
Közelebbről is megszemléltem a képet.
– Még nincs név a hajó hátsó részén.
– A boltokban kitett kiállítási daraboknak és prototípusoknak
soha nincs nevük. Szerencsétlenséget hoz, ha megváltoztatják
egy hajó nevét. Úgyhogy mindig az első tulajdonosa nevezi el a
hölgyet.
Megfordultam, és a nagy szoba hirtelen sokkal kisebbnek
tűnt. Grant nem lépett hátrébb.
– Hölgyet? Egy hajónak mindig női lelke van?
Grant bólintott.
– Nagyapám azt mondja, hogy régen csak férfi hajósok voltak,
és hajóikat gyakran istennőknek ajánlották, akik megvédték
őket a kemény időjárási körülmények között. – Grant
félresimított egy tincset a vállamról. – De szerintem azért női
lelkületű egy hajó, mert sokba kerül a fenntartása.
–  Sokba kerül a fenntartása, mi? Bár maga egy hajón lakik,
úgyhogy biztos nem bánja, igaz?
Az ajkamra pillantott, majd elvigyorodott.
–  Úgy tűnik, nekem azok a nők jönnek be, akiknek sokba
kerül a fenntartásuk. A könnyű préda unalmas.
Azt hittem, odahajol és megcsókol, és abban a pillanatban
hagytam is volna, de inkább belenézett a szemembe.
– Jöjjön! Ígértem magának egy italt, no meg egy naplementét!
Kimentünk a hajó elülső részére, és Grant elővett egy tálcát,
tele mindenféle finom harapnivalóval, amiket az olasz boltban
vett. Három étkezésre is elegendő kaja volt.
– Mindig tíz emberre vásárol? Kezdem úgy érezni, van valami
összefüggés a múltkori ebédünk és eközött!
–  Az összefüggés az, hogy szeretnék gondoskodni magáról,
nem pedig az, hogy pazaroljak.
Elmosolyodtam.
 – Mindig ilyen gondoskodó a randipartnereivel szemben?
–  Tekintve, hogy maga az első nő, aki a hajómról nézi a
naplementét, erre nemet kell mondanom.
Félrehajtottam a fejemet.
– Mi a személyes története? A minap azt mondta, hogy hét éve
nem volt párkapcsolata. Azért, mert olyan sokat dolgozik?
Grant láthatóan mérlegelte a szavait.
– Részben igen. Tényleg nagyon sokat dolgozom. Ellentétben a
korábban rólam alkotott véleményével – amikor is azt
feltételezte, hogy elkényeztetett úrifiú vagyok, aki nem dolgozik
–, a legtöbb hétköznapon tíz-tizenkét órát dolgozom az
irodában, és egy fél napot szombatonként.
– Mindig az orrom alá fogja dörgölni azt az e-mailt, mi?
Grant bólintott.
– Úgy bizony.
Felsóhajtottam.
–  Jól van, Munkamániás úr! Álljunk meg egy kicsit! Azt
kérdeztem, hogy a munka miatt nem volt-e hét éve egyetlen
párkapcsolata sem, és a válasza az volt, hogy részben. Mi a
másik rész? Valamiért úgy érzem, hogy a történet egy fontos
részét kihagyja.
Grant pár pillanatig nézett a szemembe, majd félrekapta a
tekintetét, és felemelte a borát.
– Nős voltam. Hét évvel ezelőtt elváltam.
–  Biztosan nagyon fiatalon nősült. Vagy idősebb, mint
amennyinek látszik?
Grant bólintott.
Pár perccel ezelőtt nyugodtnak és lazának tűnt, de most
tökéletesen megváltozott a viselkedése. Álla megfeszült, kerülte
a szemkontaktust, mozdulatai merevek voltak, mintha minden
egyes izom egyszerre feszült volna meg a testében.
–  Huszonkilenc éves vagyok. Huszonegy évesen nősültem
meg.
Annak ellenére, hogy láthatóan nem szívesen beszélt a
témáról, mégis noszogattam, hogy mondjon többet.
– Szóval csak egy évig volt nős?
Kiitta a borát.
– Majdnem egy évig, igen. Pár hónap híján egy évig.
– A gimiben jöttek össze, vagy valami hasonló?
–  Nagyjából. Lily egy ideig a szüleim egyik nevelt gyermeke
volt. Az évek során többször is lakott nálunk, hosszabb ideig.
Bár megválaszolta a kérdéseimet, nem igazán adott ki
magáról érdemi információt. Kortyoltam egyet a boromból.
– Megkérdezhetem, mi történt? Eltávolodtak egymástól?
Grant egy pillanatig hallgatott, majd belenézett a szemembe.
– Nem, tönkretette az életemet.
Jól van, értem. Olyan komoran beszélt, hogy ez teljesen
meglepett. Nem is tudtam, hogy reagáljak rá, de Grant
megelőzött.
– Mi lenne, ha inkább magáról beszélnénk? Próbálok eljutni a
közös italtól a randiig. De ha a volt feleségem szemét ügyeit
tárgyaljuk meg, úgy nem fog menni.
– Mit szeretne tudni rólam?
– Nem tudom. A jótékonysági estről hazafelé jövet, a kocsiban
jó volt az a kis játék. Mondjon magáról valamit, amit nem
tudok!
 A hangulat némileg megenyhült, és Grantnek igaza volt. Nem
kell az első közös estén kirángatni a csontvázainkat a
szekrényből. Úgyhogy olyasmit mondtam, amiről azt
gondoltam, hogy ismét játékossá teszi a hangulatot.
–  Imádom az akcentusokat. Kiskoromban valahányszor
meghallottam egy új akcentust, addig tanulmányoztam, amíg
tökéletesen el nem sajátítottam. Valójában néha még ma is
tanulok valami újat.
Grantnek ez láthatóan tetszett.
– Halljunk egy ausztrál akcentust!
Kiegyenesedtem, és megköszörültem a torkomat.
–  Jól van, hadd gondolkozzak! – Megérintettem az ujjammal
az ajkamat. „Kapcsold be a légkondit! Nagyon meleg van.”
„Ccsold be a lakkondót. Nattyon melleg van.
Grant felnevetett.
– Ez nagyon jó volt! Na és a brit?
–  Jól van. „Nem sűrűn használom a mobilomat.” – Ismét
megköszörültem a torkomat. – Nem shurun használom a
móóóóbilomat.
Grant vigyorgott.
– Szuper!
– Most maga jön! Meséljen magáról valamit, amit nem tudok!
Az ajkamra pillantott.
– Szeretném szétcsókolni a száját.
Nagyot nyeltem.
– Azt hiszem, ezt már tudom.
Grant továbbra is az ajkamat nézte, én pedig fészkelődni
kezdtem. Mégsem hajolt oda, mégsem csókolt meg. Úgy nézett
rám, hogy két másodpercre voltam attól, hogy én magam
tegyem meg az első lépést, de aztán átnézett a vállam felett.
– Ez mikor történt?
Párszor pislogtam.
– Micsoda?
Felemelte az állát, és mögém bökött vele.
– Ez.
Megfordultam. Az ég valami csodálatos keveréke volt a
narancssárgának és a mélylilának.
– Ó, istenem! Ez hihetetlen!
Felálltam, hogy teljes szépségében megcsodálhassam, és
Grant odaállt mögém. Mindketten némán bámultuk, ahogy az
ég fénnyel telt meg a lenyugvó nap körül. Grant keze a
derekamra siklott, állát pedig a fejem búbján nyugtatta.
–  Tudom, hogy azt mondta, hogy nem hozza ide a
randipartnereit, de ezt gyakran csinálja? Úgy értem, gyakran
nézi a tájat?
–  Igen, gyakran. Minden nap szakítok pár percet arra, hogy
megnézzem a naplementét vagy a napfelkeltét. Reggelenként a
parton futok, olyankor elcsípem, vagy ha a napom korán indul,
akkor ügyelek arra, hogy még naplemente előtt ideérjek.
Fejemet Grant mellkasának döntöttem.
– Ez tetszik.
Grant magához szorított.
– Jól van. Nekem meg ez tetszik!
Az idő ezután csak úgy repült. Órákon át beszélgettünk, és
egyszerre csak éjfél lett.
Nagyot ásítottam.
 – Maga fáradt.
– Igen. Hajnali fél négykor kelek.
–  Hazavigyem? A kocsimmal magáért megyek reggel, és
elhozom az autójáig.
Elmosolyodtam.
– Nem, köszönöm, szívesen vezetek. De lassan indulnom kell.
Grant bólintott.
– Elkísérem a kocsijáig.
Lesegített a hajóról, és a dokk fényében megcsillant a hajóra
arannyal ráfestett név. Leilani May.
– Kiről nevezték el a hajót?
Grant elkapta a pillantását.
– Senkiről.
Ahhoz képest, hogy üzletember, nem hazudik valami jól. De
olyan szép volt az este, hogy nem akartam elrontani a
hangulatot azzal, hogy tovább erőszakoskodom.
Kéz a kézben sétáltunk végig a dokkban, és amikor a
kocsimhoz értünk, Grant megfogta a másik kezemet is.
Egymásba fonta az ujjainkat.
– Nos, átmentem a vizsgán? Jöhet a valódi randi?
Elmosolyodtam.
– Talán.
– Jó, akkor már nem kell rendesen viselkednem.
Grant elengedte a kezemet, és két kezébe fogta az arcomat.
Pár lépést tettünk együtt. Váratlanul a kocsinak dőltem, Grant
ajka pedig az ajkamon volt. Levegő után kapkodtam, ő pedig
megragadta az alkalmat, és nyelvét a számba dugta. Csókja
birtokló volt, mégis gyengéd. Félrehajtotta a fejemet, és
felnyögött, amikor a csókunk elmélyült. Kétségbeesett hangja
majdnem olyan izgató volt, mint az, hogy kemény teste az
enyémnek nyomódott. Táskám a kavicsos földre esett, és
átöleltem. Amikor a hátába vájtam a körmömet, megragadta a
hátsómat, és felemelt. Simogattuk egymást, én lábamat a dereka
köré kulcsoltam, ő pedig nekem dörzsölte az ágyékát. Még a
ruhán keresztül is éreztem a merevedését.
Amikor a csók végre megtört, levegő után kapkodtam.
–  Hű! – Csókolóztam már korábban is, nem is olyan rosszul,
de még soha senki nem akarta a lelket is kicsókolni belőlem. Az
agyam teljesen elködösült.
Grant elmosolyodott, és hüvelykujjával megtörölte az alsó
ajkamat.
– Egek, egész este erre vágytam!
Bután rámosolyogtam.
–  Örülök, hogy megvártad, amíg a parkolóba érünk.
Máskülönben nem mentem volna haza.
Grant úgy tett, mint aki a fejét beleveri az autómba.
– Basszus! Ezt most mondod?!
Felnevettem.
–  Köszönöm, hogy megosztottad velem a naplementédet!
Nagyon jól éreztem magam veled.
–  A napkelte még szebb. Örülnék, ha itt maradnál, reggel
látnád.
Elmosolyodtam.
– Talán majd máskor.
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy távol tartsam
magam Granttől. Csak ingereltem, de annyira fel voltam
izgulva, hogy tényleg szerencsém volt, hogy mostanáig várt
azzal, hogy így megcsókoljon. Még egyszer könnyedén szájon
csókoltam, és kinyitottam a kocsiajtót. Ő csak állt, és nézte,
ahogy bekötöm a biztonsági övet, és elindítom a motort.
Ahogy rükvercbe tettem, hogy kiálljak, letekertem az
ablakomat.
– Jó éjt, Grant!
– Egy vacsora valamikor?
Elmosolyodtam.
–  Talán. Ha megmondtad volna, kiről nevezték el a hajót,
biztosan igent mondtam volna!
 16. FEJEZET
Grant – 8 évvel ezelőtt

A fürdőszoba ajtaja kinyílt, és pára gomolygott ki.

Elmosolyodtam – a meztelen Lily csatlakozott hozzám.
– Hello! Jobban érzed már magad?
Lily belépett a zuhanykabinba, és becsukta maga mögött az
ajtót, majd mindkét tenyerét a mellkasomra helyezte.
– Igen. Biztosan influenza vagy valami hasonló.
Influenza. Mindig ezt mondta. Az utóbbi évben Lily egyre
gyakrabban kapta el az influenzát, azonban az ágyban
összegömbölyödve töltött napokon egyszer sem köhögött, sőt,
láza sem volt. Lily depressziós volt. Persze, minden oka megvolt
rá. Azért hagyta ott az egyetemet, mert utálta a nem
művészettel kapcsolatos órákat, az anyja egy évvel ezelőtt
felszívódott, magával vitte a hároméves kisöccsét, Leót, és
mindegyikünket nagyon megérintette anyám néhány hónappal
ezelőtt bekövetkezett halála.
De Lily állandó, ágyban töltött depressziós időszakai valahogy
mások voltak, mint egy normál depresszió. Valahányszor
beütött nála az influenza, napokra magába fordult. Nem evett,
nem beszélgetett, nem működött valódi személyiségként. És bár
majdnem napi huszonnégy órát csak feküdt, alig aludt valamit.
Csak bámult ki a fejéből, bambán, teljesen elmerülve a saját
gondolataiban.
Engem nagyon megrémített az egész. Nem mondtam ki, de
mostanában egyre gyakrabban jutottak eszembe az anyja
hangulatváltozásai – ezért igyekeztem rábeszélni, hogy menjen
el egy terapeutához. Valahányszor szóba került a depressziója,
mindig nagyon dühös lett; számára az, hogy segítségre van
szüksége, azt jelentette, hogy ugyanolyan, mint az anyja.
Lily odahajolt hozzám, és testét az enyémnek nyomta.
Lehunyta a szemét, és felnézett a lefelé zubogó, gőzölgő vízre.
Hatalmas mosoly terült szét az arcán, és ha akartam volna, se
tudtam volna megakadályozni a saját arcomra kiülő mosolyt.
Ilyen volt Lily – egyszerűen ragadós volt a mosolya. Amikor
nem kapta el az influenzát, tele volt élettel, boldogsággal –
sokkal jobban pörgött, mint egy átlagember. A boldog időszakok
miatt általában megfeledkeztem a szomorúakról… amíg pár
hónap múlva elölről nem kezdődött az egész.
Lily lábujjhegyre állt, és ajkát az enyémnek nyomta. A fentről
jövő víz végigfolyt összeérő ajkunkon. A vízsugár csiklandozott,
és mindketten nevetni kezdtünk.
– Gondolkoztam valamin – mondta Lily.
Kisimítottam arcából a nedves hajat, és elmosolyodtam.
–  Remélem, azon, hogy mindjárt előrehajolsz, és
belekapaszkodsz a falba.
Lily felkuncogott.
– Komolyan beszélek.
Megfogtam a kezét, és a testünk közé csúsztattam, le, az
erekciómhoz.
– Én is. Érzed?
Lily még jobban nevetett.
– Azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretlek.
– Nos, nagyon tetszik ez a kezdés. Folytasd!
– És mennyire szeretek itt lakni veled.
A nagyapámtól kaptam a hajót néhány hónapja, a
huszonegyedik születésnapomra – ez volt a legelső hajó, amit
épített. Amikor Anya meghalt, Lilyvel úgy döntöttünk,
ideköltözünk, és itt fogunk lakni, a kikötőben. Nem éppen
hagyományos otthon volt, de a csajom sem volt különösen
hagyományos, és boldoggá tette, hogy itt lakunk. Emellett
minden hétvégén kihajóztunk, új meg új helyeket fedeztünk fel.
Mivel az egyetem elvégzése után néhány hónappal elkezdtem a
családi vállalatnál dolgozni, megengedhettük magunknak, hogy
bárhol lakjunk. De ez a hajó megfelelt nekünk, és boldoggá tette
Lilyt – legalábbis általában.
– Én is szeretek itt lakni veled.
– Úgyhogy arra gondoltam… – Lily lenézett, és elhallgatott.
Két ujjammal az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy
egymás szemébe nézhessünk.
– Mire gondoltál, Lily? Mondd el!
– Arra, hogy… hát… – Lily letérdelt.
Én nem pont ilyesmire gondoltam, de részemről ez is teljesen
rendben volt.
Azonban ekkor Lily felnézett, megfogta a kezemet, és fél
térdre állt. A szívem vadul verni kezdett.
– Szeretlek, Grant! – Elmosolyodott. – Leszel a férjem?
 Felhúztam a földről.
–  Állj fel! Nekem kéne térdelnem, nem neked! Én is sokat
gondolkodtam mostanában kettőnkről. És szeretnélek feleségül
venni!
Lily elmosolyodott.
– De… – mondtam.
Lily mosolya lehervadt.
Sokat gondolkoztam azon, hogy mikor legyen meg ez a
beszélgetés, bár egy kicsit jobban meg akartam tervezni – hogy
ne meztelenül tárgyaljuk meg, a zuhanyzóban. De az élet ilyen
volt Lilyvel – kiszámíthatatlan, akár egy nagy kaland. Lily miatt
megtanultam úszni az árral.
Kezembe fogtam az arcát.
– A világon mindennél jobban szeretnélek feleségül venni! De
mostanában… nagyon sokszor… elkapod az influenzát. És
szeretném, ha beszélnél erről valakivel – ha orvoshoz mennél.
Lily arckifejezésétől megszakadt a szívem. Minden
beszélgetés, ami arra futott ki, hogy segítségre van szüksége, az
elevenébe vágott. Hirtelen megfordult, kicsapta a zuhanyzó
ajtaját, és kirohant a fürdőszobából.
– Lily! Várj! – Elzártam a vizet, és kiugrottam a zuhanyzóból.
A második lépésnél megcsúsztam egy vízfolton, amit Lily
hagyott maga után, és fenékre estem.
– Az isten verje meg, Lily! Várj!
De már késő volt. Mire nagy nehezen felkászálódtam, Lily
már messze járt. A lépcső tetején járt, aztán kilépett a
hajókabinból is, mire végre találtam egy törülközőt és
utánarohantam. A hátsó fedélzeten bukkantam fel, magam köré
csavartam a törülközőt, ő viszont anyaszült meztelenül leugrott
a hajóról.
– Lily!
Lily nem törődött velem, csak rohant a dokk felé. Amikor
utolértem, hátulról a karomba kaptam.
– Hagyd abba! Ne fuss tovább! Beszélnünk kell!
Ebben a pillanatban egy idősebb házaspár jött elő hajójuk
kabinjából. Tágra nyílt szemmel bámultak ránk. Bocsánatkérőn
felemeltem a kezemet.
–  Elnézést kérünk! Máris távozunk. Csak… egy kis játék volt,
és kissé elszaladt velünk a ló. Minden rendben van.
Rájöttem, milyen hülye a helyzet – egy meztelen nőbe
kapaszkodom, aki megpróbál elrohanni, ezért Lilyhez intéztem
a következő szavaim.
–  Ugye, édesem? Mondd meg ennek a kedves párnak, hogy
minden rendben van!
Lily feldúltan és dühösen rohant el, de hangulata
megváltozott attól, hogy micsoda zűrös helyzetbe kerültünk.
Nevetni kezdett.
– Pucér fogócska! – kiáltotta a szájtátva bámuló házaspárnak.
– Azt hiszem, most én vagyok a fogó!
Nevetni kezdtünk. Levettem a törülközőt a derekamról, és
Lily elé tartottam, hogy eltakarjam. Szorosan mögötte
maradtam, hogy én magam se legyek teljesen pucér, miközben
visszaindultunk a hajónk felé. Ahogy együtt lépkedtünk
hátrafelé, intettem a párnak.
– Elnézésüket kérjük! Szép napot kívánunk!
Amint újra a hajón voltunk, teljes öt percig nevettünk a
kabinban. Ez volt az én Lilym. Az én vad, gyönyörű, zabolátlan
szerelmem, aki az egyik pillanatban teljesen pánikba ejtett, a
következőben viszont könnyekig megnevettetett. Lehuppantam
a kanapéra, és az ölembe húztam, miközben levettem róla a
törülközőt. A kezembe fogtam az arcát.
–  Szeretlek, te kis vadóc! Feleségül akarlak venni! De azt
hiszem, fontos lenne orvoshoz menned.
Lily összevonta a szemöldökét.
– Nem vagyok bolond, mint az anyám!
– Tudom. De a kedvemért tedd meg!
Lily végiggondolta, majd bólintott.
– Rendben. Elmegyek ahhoz, akit akarsz. Még ma kérj nekem
időpontot!
Elmosolyodtam.
– Nem mondtam, hogy most, ebben a pillanatban. De keresek
valakit. Rendben?
– Akkor összeházasodhatunk?
Mélyen a szemébe néztem.
– Megígérem. De adj egy kis időt, hogy minden olyan legyen,
amilyennek lennie kell!

•••

Ma volt a megismerkedésünk hetedik évfordulója. Vettem egy

gyönyörű gyűrűt, foglaltam asztalt egy puccos étteremben, és
beszéltem Lily kedvenc művészeti galériájával, hogy ma este
nyisson ki csak nekünk, hogy ott kérhessem meg a kezét.
Minden tökéletes volt. Három hét telt el azóta, hogy Lily
megkérte a kezemet, és pár napja először volt az új
terapeutájánál. Amikor hazajött, meglepett azzal, hogy azt
mondta, hogy nagyon szimpatikus számára az orvos. Bár azt
gondoltam, minden tökéletes, amikor a galériatulajdonos
kiosont, hogy kettesben lehessünk, rohadtul izzadni kezdett a
tenyerem.
– Nem akarom elhinni, hogy mindezt megtetted értem!
– Érted bármit!
Kéz a kézben sétáltunk, elidőzve egyes képek előtt, ahogy Lily
szokta. Aznap, amikor bejöttem a galériába beszélni a
tulajdonossal, körbejártam, és megnéztem az összes kiállított
képet. Különösen egy festmény ragadta meg a tekintetemet, és
megerősített abban, hogy a megfelelő helyen fogom megkérni
Lily kezét. Két vászonnal arrébb volt az Ígéretek című kép. Egy
nőt ábrázolt, aki az oltárnál áll. Csak az esküvői ruhájának a
háta látszódott, de a kép fókuszába a templom folyosóján lévő
fehér futószőnyeg mentén heverő virágszirmok kerültek. Míg
minden más fekete-fehér volt, a virágszirmok élénk színben
pompáztak. Abban a pillanatban, hogy aznap megláttam, Lily
jutott róla eszembe – ő maga volt számomra az a sok szirom ott
a földön. Tudtam, hogy ez a tökéletes helyszín a lánykérésre.
Ahogy odaértünk a kép elé, nagy levegőt vettem; amikor Lily
meglátta, felderült az arca. És mint mindig, a mosolya láttán én
is elmosolyodtam. Miközben ő a képet csodálta, én féltérdre
ereszkedtem.
Amikor Lily észrevette, felsikoltott, és a szájához kapta a
kezét.
– Igen!
Felnevettem.
– Még fel sem tettem a kérdést!
Letérdelt, így mindketten térdeltünk.
– Grant.
– Igen?
– Nekem is van számodra egy meglepetésem.
– Mi az?
– Terhes vagyok.
 17. FEJEZET
Grant

Felvettem azt a szokást, hogy rögzítettem a reggeli híradót, és az

íróasztalomnál ülve megnéztem.
Ugyan feltornyosult a munkám, egy rakás e-mailt kellett
megválaszolnom, mégis itt ültem szombat reggel, és már
másodszorra néztem meg a tegnap reggeli híradót. Ireland
nagyon csinos volt türkizben; a ruha kiemelte a szeme színét.
Bár nem sikerült úgy igazából megnéznem a ruhát, mert mindig
a pult mögött ült. Talán kicsit változtathatnánk a szokásokon:
javasolnom kellene a bemondóknak, hogy egy adott ponton
álljanak fel a helyükről.
Jézus Mária! Ez most komoly? Elemzem egy nő ruházatával
kapcsolatos döntéseit, hogy eldöntsem, melyik ruha megy
igazán a szeméhez? És azon merengek, hogy leszóljak a
közvetítési igazgatónak, és kiköveteljem, hogy a bemondó álljon
fel, csak hogy jobban megszemlélhessem a testét? Tuti
dilidokihoz kell mennem!
Kifújtam a levegőt, és kényszerítettem magamat, hogy
bezárjam a videót. Volt munkám bőven. Tonnányi. Mielőtt
Ireland Saint Jamest megismertem volna, még a cégünk
birtokában levő tévécsatorna nevét sem tudtam, nemhogy azt,
hogy ki milyen ruhát visel adásban. Azt hiszem, elég enyhe
kifejezés, hogy ez a nő minden figyelmemet magának követelte.
Felemeltem egy aktát, és elkezdtem átlapozni egy ígéretes
befektetési anyagot, ami múlt hét óta hevert az íróasztalomon.
De két lap után megrezzent a telefonom, és bár munka közben
általában nem szoktam törődni vele, most mégis előhalásztam a
zsebemből.

Ireland: Köszönöm a virágot. Én is nagyon jól

éreztem magam tegnap este. Főleg, amikor
nekidöntöttél a kocsinak.

Az üzenet végére egy kis mosolygós arcot is odabiggyesztett.

Általában idegesített, ha valaki emojikat használ, most mégis
rámosolyogtam a kis, sárga arca. Visszaüzentem.

Grant: Ma este vacsora?

Ireland: Nem megy. Dolgom van.

Mivel vasárnap nekem is programom volt, visszaüzentem, és

a következő hétvégét javasoltam, de Ireland akkor sem ért rá.
Egy órával később még mindig bosszankodtam az üzenetváltás
miatt.
Dolga van.
Talán randija van? Egyszer megittunk valamit, úgyhogy
egyáltalán nem volt tilos bárkivel is randiznia. Azonban a
gondolat, hogy egy másik férfival találkozik, teljesen kiborított.
Kényszerítettem magamat rá, hogy dolgozzak, és
megpróbáltam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy egy másik
pasival találkozhat ma este. De háromszor is elolvastam
ugyanazt az oldalt, és utána sem tudtam, hogy mi állt rajta;
félrehajítottam, és újra a kezembe vettem a telefonomat.

Grant: A ma esti dolgod egy randi?

A kis pöttyök ugrálni kezdtek, majd leálltak, és párszor újra

villogni kezdtek.

Ireland: Az felzaklatna?

Kérdéssel válaszolni egy kérdésre – ezt nagyjából annyira

utáltam, mint az emojikat. Ez a nő szórakozik velem. Én nem
játszadozom senkivel. Rohadtul nincs időm a játékokra. Amiről
eszembe jutott, hogy… vissza kell mennem dolgozni.
Félrehajítottam a telefonomat, és visszabújtam a befektetési
anyagba, amin megpróbáltam átrágni magamat.
Azonban húsz perccel később megint a kezemben volt az
átkozott telefon. Egyetlen üzenettől teljesen összeomlott a
koncentrációm. Nem voltam biztos benne, hogy azért vagyok
dühösebb magamra, mert tudni akarom Ireland terveit, vagy
azért, mert nem válaszolt a kérdésemre.

Grant: Kérlek, válaszolj a kérdésemre!

Azonnal visszaírt.

Ireland: Egek, valaki nagyon nyűgös!

 Mély levegőt vettem, ami nemigen nyugtatott meg.

Grant: Azért vagyok nyűgös, mert még mindig

várom a választ a kérdésemre…

Ireland: Megremegett az az izom az állkapcsodon?

Elolvastam az üzenetét, és a plafonra bámultam. Ez a nő a

halálom! És kezdtem fejfájást kapni attól, hogy csikorgattam a
fogamat. Úgyhogy Ireland nem tévedett abban, hogy remeg az
izom az állkapcsomon.

Grant: Ireland… válaszolj a rohadt kérdésre!

A telefonom rezegni kezdett – hívás jött, nem üzenet. Ireland

neve villant fel a kijelzőn. Felvettem.
– Miért vagy ilyen bonyolult? – kérdeztem köszönés helyett.
Ireland felnevetett, és a hangtól hirtelen ellazult az izom az
állkapcsomban.
– Veled nagyon jó móka kibaszni!
Hátradőltem a székemben.
–  Sokkal jobb móka baszni velem. Mi lenne, ha a
kapcsolatunknak erre a fázisára ugranánk, ahelyett, hogy
teljesen és kibaszottul megőrjítesz?
Amikor megszólalt, éreztem a hangján, hogy még mindig
mosolyog.
–  Ma este randim van, de nem kell aggódnod, mert a pasi
házas.
– Hogy micsoda?
Ireland kuncogott.
 –  A legjobb barátnőm, Mia esküvőjéhez ma van a
próbavacsora. Az esküvő jövő héten lesz. A partnerem az
esküvőn Mia bátyja, akinek egy pasi a férje. Szóval technikailag
ő a randipartnerem.
Remek. Most meg féltékeny vagyok egy nős, férjezett pasira…
– Mit szólsz a vasárnaphoz? – kérdezte Ireland.
Úgy döntöttem, az a tisztességes, ha ellene fordítom a saját
fegyverét.
– Nem megy. Randim van.
Természetesen a randim a nagyanyámmal volt az éves Pia’s
Place partin, ahol Télapónak öltözöm…
Ireland egy hosszú másodpercig hallgatott, majd röviden így
szólt:
–  Ha randid van, akkor velem már nincs is szükség második
randira.
Elmosolyodtam.
– Látod, milyen érzés, Ireland? Nem túl kellemes, igaz? Főleg
akkor, amikor dolgozni próbálok. A holnapi randim a
nagyanyámmal van.
– Ó!
–  Akkor jövő héten? – kérdeztem, bár nem akartam olyan
sokáig várni.
Ireland felsóhajtott.
– Jövő héten van az esküvő. Miával péntek este töltjük együtt
az utolsó estét a lakásunkban, aztán szombaton van az esküvő,
vasárnap pedig villásreggeli a meghívott vendégekkel.
Általában hétközben nem megyek sehová, mert olyan korán
kell kelnem a munkám miatt. De talán valamelyik hétköznap
este egy korai vacsora?
– Hétfőn üzleti útra megyek a keleti partra, és csak csütörtök
este érkezem haza.
–  Ó! – Ireland legalább olyan csalódottnak tűnt, mint
amilyennek én éreztem magamat. – Akkor talán az utána levő
hétvége. Vagy talán… fura lenne, ha megkérnélek, hogy gyere el
velem ma este a próbavacsorára? Azok a házastársak jönnek,
akik nem mennek el az esküvőre. Szóval nem csak a
násznépnek rendezik meg.
Úgy képzeltem a randinkat, hogy kettesben leszünk, nem
pedig az összes barátjával üldögélünk egy próbavacsorán. De
nem akartam két hetet várni arra, hogy viszontlássam, úgyhogy
el kellett fogadnom, amit kapok.
– Hánykor menjek érted?
– Ez komoly? Tényleg eljössz?
–  Úgy fest, hogy csak így találkozhatunk, úgyhogy igen. De
őszintén szólva, csak azért jövök, mert alig várom, hogy újra a
kocsidnak dönthesselek és szétcsókolhassalak!
Ireland felnevetett.
– Értem. Mondjuk fél hét jó? A próbaszertartás hétkor lesz, a
vacsora pedig rögtön utána. Az étteremben tartják majd a
szertartást is, úgyhogy nem fog túl sokáig tartani.
–  Negyed hétre ott leszek. Mert nem fogok a vacsora utánig
várni arra a csókra!

•••

Azon az estén a szívem aggasztó sebességgel kezdett verni

abban a pillanatban, hogy Ireland ajtót nyitott. Haját kontyba
fogta és magasra tornyozta. Megint kék ruha volt rajta:
púderkék, testhez álló, szélesen ívelő nyakrésszel, ami
megmutatta a kulcscsontját is. A kivágás valamennyit láttatni
engedett a melléből, ami pokolian szexi volt, de attól a
kulcscsonttól egyszerűen csorogni kezdett a nyálam. A
telefonban azzal ugrattam, hogy azért megyek előbb, mert
szeretném megkapni a csókrészemet, de nem terveztem, hogy
azonnal lerohanom, amint kinyitja az ajtót.
Bár mindenki ismeri a mondást, miszerint ember tervez…
Ireland elmosolyodott, köszönt, és arrébb lépett, hogy
bemehessek, bár alig tettem két lépést. Nekinyomtam a nyitott
lakásajtónak, két kezembe fogtam az arcát és szájon csókoltam.
Nem számított rá, de hamarosan készségesen válaszolt a csókra.
Végigszántott a hajamon, és belemarkolt, én pedig szívogatni
kezdtem édes kis nyelvét. Lenyúltam, megragadtam a fenekét,
és felemeltem, hogy közelebb kerüljek hozzá. Hamarosan a
derekam köré kulcsolta a lábát, és növekedő erekcióm a
lábának dörzsölődött. Ha kevésbé tetszett volna, akkor
letérdelek, és ott, az ajtóban megkóstolom, milyen az íze a lába
között. De Ireland ennél több tiszteletet érdemelt, úgyhogy
vonakodva kihátráltam a csókból.
Ireland pislogott néhányszor, amitől elmosolyodtam – úgy
tűnt, őt is elragadta a pillanat heve.
– Jézusom! Ez ugyanolyan jó volt, mint első alkalommal!
Ujjamat a szájához emeltem, és letöröltem egy kis elkenődött
rúzst az alsó ajkáról.
– Mióta tegnap kikanyarodtál a parkolóból, csak erre a szájra
tudok gondolni, és semmi másra!
Ireland elmosolyodott.
– Imádom, hogy ilyen őszinte vagy!
Ajkammal súroltam az ajkát, és így szólaltam meg.
– Ha imádod az őszinteségemet, szívesen elmondok neked egy
csomó mindent – arról, hogy mit szeretnék csinálni veled.
Ireland felnevetett, és játékosan meglökött.
– Mi lenne, ha bejönnél, hogy becsukhassam az ajtót? Egyszer
már kirúgtak illetlen viselkedés miatt. Nem szeretném, ha
másodszor is előfordulna.
–  Hidd el, ha most pucéran szeretnél parádézni, akkor
semmiképpen nem rúgnának ki.
A lakása belseje dobozokkal volt tele. Egy üres helyre
mutatott a pamlagon, és így szólt:
–  Ülj le, ahol épp hely van. Mindjárt hozom a táskámat, csak
előbb felteszek még egy kis rúzst, mert a nagyja rajtad van.
Megtöröltem a számat a hüvelykujjammal.
– Csak nyugodtan.
Amíg Ireland eltűnt a folyosón, kicsit körülnéztem a lakásban.
Volt pár bekeretezett fénykép a könyvespolcon – kettőn Ireland
és egy másik lány szerepelt (gondolom, a lakótársa), egy
másikon Ireland volt olyan hét-nyolcéves korában, talán az
édesanyjával, egy harmadik képen pedig egy idősebb nővel
együtt állt – ez a fotó nemrég készülhetett.
Épp ez a kép volt a kezemben, amikor Ireland mögém lépett.
–  Ő Opal néni, a nagynéném. Az anyám húga. Anya halála
után ő nevelt fel. Olyan, mintha az édesanyám lenne. Három
hónappal ezelőtt Floridába költözött. Nagyon furcsa, hogy már
nem lakik a közelemben.
– Azért tartjátok a kapcsolatot?
Ireland bólintott.
–  Makuladegenerációja van, úgyhogy lassanként elveszíti a
látását. A lányához költözött, Sanibel Islandre. Carly tizenkét
évvel idősebb nálam; amikor tízéves koromban az anyja
befogadott, Carly már nem lakott otthon. De nagyon jóban
vagyunk Opallal, pár naponta üzenetet váltunk. Jövő hónapban
meglátogatom.
– Én ötéves koromban költöztem az anyámhoz.
– Megkérdezhetem, hogyan kerültél állami gondozásba?
Erről nem sűrűn beszélek, de Ireland nagyon nyíltan mesélt a
saját családi hátteréről.
– Az anyám tizenöt éves korában szült engem. Az apám neve
nem szerepel a születési anyakönyvi kivonatomban, és soha
nem is volt jelen az életemben. Anyámnak elég zűrös élete volt,
ide-oda csapódtunk. Végül drogozni kezdett, és mindenféle
menhelyeken éltünk. Egy éjszaka elosont, és nem jött vissza
többé. Azóta sem találkoztunk.
Ireland a szívére tette a kezét.
– Ó, istenem! Annyira sajnálom!
Letettem a bekeretezett képet.
–  Ne sajnáld! Szerencsém volt. Az első család, akikhez
kerültem, a szüleim lettek. Soha nem raktak át ide-oda, mint
olyan sok gyereket. Boldog gyerekkorom volt. Pia volt a világ
legjobb édesanyja. Az apám sokat dolgozott, de ő is nagyon jó
fej volt. Ők az én szüleim.
Ireland szomorúan elmosolyodott.
 –  Igen. Egy kicsit én is így érzek. Bár nekem szép emlékeim
vannak az anyámról, mégis úgy érzem, hogy Opal volt az igazi
szülőm. Gyere velem! Mutatok valamit.
Követtem a hálószobájába, ahol rámutatott egy feliratra az
ágya felett.
Nincsen mindig tél, a vetés kikél.
–  Az anyám halála, és körülötte nagyon sok minden egyfajta
ködként kavarog bennem. De arra emlékszem, hogy a pap eljött
beszélgetni velem a temetés után, és ezeket a szavakat mondta,
miközben én sírtam. A szavai valahogy megragadtak bennem
az évek során. A te múltadhoz is illenek.
Belenéztem a szemébe. Csessze meg! Ebben a nőben van
valami különleges. Három méterre álltam az ágyától, és nem
akartam mást, csak magamhoz ölelni. Az a tény, hogy nem
akartam hanyatt dönteni és megkefélni, egy kicsit megrémített.
Párszor pislogtam, majd elkaptam a tekintetemet.
– Csodálatos mondás.
Ireland kivett egy kardigánt a szekrényéből, majd egy táskát a
komódjából.
– Készen állsz arra, hogy megismerkedj a barátaimmal?
–  Jobban szeretném, ha csak az enyém lennél ma este, de
indulásra készen állok, ha erre vagy kíváncsi.
Ireland elmosolyodott, és megfogta a kezemet.
– Eláruljak egy titkot?
– Mi az?
–  Kicsit félek kettesben lenni veled. Őszintén szólva, ez az
egyik oka annak, hogy egy italhoz ragaszkodtam egy igazi randi
helyett.
 – Miért?
–  Nem tudom. Azt hiszem, nem bízom magamban, ha a
közeledben vagyok. Valahogy… ideges leszek tőled. De nem
rossz értelemben, ha érted, mire célzok.
Megfogtam a kezét, és az ajkamhoz emeltem, hogy
megcsókoljam az ujjperceit.
– Nagyon is értem. És tudod, hogy miért?
– Miért?
– Mert én is pokolian félek tőled.
 18. FEJEZET
Ireland

– Hát itt vagy!

Grant eltűnt a próbaszertartás során. A lelkipásztor utána
még maradt egy kicsit, és olyan hosszan beszélt, hogy
mostanáig képtelen voltam megszökni, hogy megkeressem a
partneremet.
–  Bocsánat. Munkaügyben hívtak, úgyhogy kénytelen voltam
kilépni, hogy felvegyem.
Grant oldalvást nézett, miközben beszélt. Még nem ismertem
olyan jól, hogy olvassak az arcából, de nem először fogott el az
érzés, hogy kamuzik. Most is így éreztem, de hagytam a fenébe
az egészet.
–  Ó. Értem. Kicsit elveszítettem az időérzékemet a
próbaszertartás alatt. Mindjárt felszolgálják a vacsorát!
Grant bólintott.
– Minden rendben van?
– Persze. Csak egy kicsit elvonták a figyelmemet.
Még most sem nézett a szemembe. Lehet, hogy túl sokat látok
bele. Az sem érdekelt különösebben, ha nem telefonálni jött ki,
csak egy kis friss levegőt akart szívni.
 Elmosolyodtam.
–  Azt hiszem, amikor második randira hívtál, nem egy
próbaszertartás járt a fejedben, ahol az összes barátommal
egyszerre ismerkedhetsz meg.
Grant átkarolta a derekamat.
– Nem is. De elfogadom, amit kapok.
A nyaka köré kulcsoltam a kezemet.
–  Soha nem gondoltam volna rólad, de rendes pasas vagy!
Később majd kárpótollak érte.
Grant szeme elsötétült.
–  Ez nagyon biztatóan hangzik! – Odahajolt, és ajka épphogy
súrolta az enyémet.
Intim pillanatunkat a legjobb barátnőm hangja szakította
félbe.
– Menjetek szobára!
Elmosolyodtam, és bemutattam Grantet a leendő
menyasszonynak.
– Grant, a legjobb barátnőm, Menyasszörny, más néven Mia.
Szétváltunk, és Grant a kezét nyújtotta, de Mia nem törődött
vele, inkább megölelte.
– Örülök, hogy végre megismerhetem, nagyfőnök!
Grant elnevette magát.
– Én is.
Mia belekarolt Grantbe, és az ajtó felé terelte.
– Jöjjön, bemutatom mindenkinek, és megsúgom magának az
összes titkukat – csak azért, hogy ne érezze magát kívülállónak!
Grant felnevetett, azt hitte, Mia csak viccel, de én tudtam,
hogy nem.
 Odabent Mia vagy egy tucat embernek bemutatta Grantet, és
amikor elkezdődött a vacsora, hozzánk ült oda, nem pedig
Christianhez, a vőlegényéhez, aki a hosszú asztal túlsó végén
foglalt helyet.
Mia bekapott egy falat lazacot, majd közös barátnőnk, Tatiana
felé mutatott a villájával.
– Ciciműtétje volt.
Grant odanézett. Egy pillanatra megakadt a tekintete Tatiana
hatalmas cicijén, majd mosolyogva fordult vissza.
– Nem tudom, hogy ez mások számára igazából titok-e.
Teljesen igaza volt. Tatiana implantátuma majdnem akkora
volt, mint a fejem, ráadásul olyan hetykén állt a melle, hogy
szinte rajta nyugtatta az állát.
–  Igaz. – Mia az asztal vége felé biccentett, a Christiannel
szemben ülő hölgy felé. – Ő Callie, a leendő sógornőm – az a
szőke, az én oldalamon – éjszakánként egy játékmackóval
alszik. – Állával a velünk szemben ülő apjára mutatott, aki a
feleségével üldögélt Christian szülei társaságában. – A
mostohaanyám, Elaine egy rakás régi szerelmeslevelet dugdos a
padláson. Egy régi szerelme küldte.
Grant felvonta a szemöldökét.
– Úgy látom, mindenkiről tud valami titkot.
Mia folytatta a „bemutatást”: mindenkiről elmesélt valami
mulatságos titkot. Amikor úgy tűnt, befejezte, Grant rám nézett,
miközben Miának címezte a mondandóját.
– Valakiről megfeledkezett.
Mia az ajkába harapott, mintha átgondolná a lehetőséget,
majd Granthez hajolt.
 –  A nappali nagyszekrényében, a régi Disney DVD-k között
pornófilmeket rejteget. Azt hiszi, nem tudom.
– Mia! – Tágra nyílt a szemem, és éreztem, hogy elvörösödöm.
Tényleg nem tudtam, hogy Mia tud róla. De aztán mindhárman
nevetésben törtünk ki. Természetesen a lelkipásztor éppen
ebben a pillanatban lépett oda hozzánk. Kezét Mia vállára tette,
és elmosolyodott.
–  Elnézést kérek a zavarásért! Úgy látom, nagyon jól
szórakoznak. Csak szerettem volna elbúcsúzni a leendő arától.
Mia szólt a lelkipásztornak, hogy kikíséri, és amint a férfi
elindult, Mia hozzánk hajolt és azt suttogta:
– Tíz perc múlva itt vagyok, és elmondom a titkát!
Grant felnevetett.
– Tetszik a barátnőd!
– Őrült csaj, de nagyon fog hiányozni. Igazából még soha nem
laktam egyedül. A szüleim házából rögtön a nagynénémhez
költöztem, az egyetemen is volt lakótársam, aztán pedig jött
Mia.
– Keresel új lakótársat?
– Feladtam egy hirdetést a Craigslistre. Két férfira szűkítettem
le.
– Két férfira?
–  Igen, Jacque férfialsónemű-modell, aki egy évet tölt az
Államokban, Marco pedig tűzoltó.
Grant olyan komoran nézett rám, hogy nem bírtam tovább, és
felkacagtam.
– Csak viccelek! Amúgy látnod kéne, milyen képet vágtál!
Grant összehúzta a szemét.
 – Nagyon kedves.
– Izgatottan várom, hogy milyen egyedül élni. Meséltem, hogy
építkezem. Nem túl nagy a ház, de nagyon szeretem azt a
környéket; új építésű házak lesznek a közelemben. A házak egy
hatalmas, gyönyörű tó partjára épülnek, bár az én házam nem a
tóra néz majd, mert azok a telkek négyszeres áron voltak. De
imádom, hogy meghagyták a közelben az erdőt, és az is szuper,
hogy a házak elég nagy távolságra lesznek egymástól. Olyan,
mintha az embernek saját kis nyaralója lenne! Amikor
megvettem a telket, felkértem egy építészt, hogy tervezze meg
az álomházamat. Majd csináltattam egy árkalkulációt, és
rájöttem, hogy túl nagyot álmodtam, és vissza kell vennem.
Úgyhogy sokkal kisebb lesz, mint terveztem, de alig várom,
hogy kész legyen! Most olyan hatvan százalékos készültségi
fokon van.
Grant elmosolyodott.
– Ez remek! Szívesen megnézném.
– Szeretek időnként elautózni oda és megnézni, hogy halad az
építkezés. Talán legközelebb velem jöhetnél; megmutatnám a
tavat, és körbevinnélek a félig kész házamban.
– Az nagyon jó lenne!

•••

Két órával később Grant hazavitt, és megállt a lakásom előtt.

–  Köszönöm, hogy velem jöttél – mondtam. – Tudom, hogy
nem volt valami ideális randi, de azért élveztem.
– Én is.
 Még nem készültem fel arra, hogy elmenjen.
– Szeretnél bejönni?
Grant a szemembe nézett.
– Fogalmad sincs róla, mennyire szeretnék!
Elmosolyodtam, de ahogy kiszálltunk a kocsiból és beléptünk
a liftbe, iszonyú ideges lettem. Amikor a kulcsot a zárba
helyeztem, Grant észrevette, hogy remeg a kezem.
– Fázol?
Megráztam a fejem.
–  Azt hiszem, ideges vagyok. Csak… nagyon vonzódom
hozzád, és tetszel nekem, de még nem állok készen arra, hogy…
itt töltsd az éjszakát. Nem szeretném, hogy félreértsd, csak
azért, mert behívtalak.
Grant megfordított, és két ujjával az állam alá nyúlt, hogy
felemelje a fejemet, és a szemébe nézhessek.
–  A döntés mindig a tiéd. Haladhatunk olyan lassan,
amennyire csak szeretnéd.
A vállam ellazult, és kifújtam a levegőt.
– Köszönöm.
Ezután sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat. A
szobámba mentem, hogy átöltözzek, Grant pedig kinyitott egy
üveg bort. Amikor kijöttem, épp a nappaliban állt, egyik
kezében egy pohár bor, a másikban pedig A Szépség és a
Szörnyeteg DVD-doboza.
Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Mia nem csak poénkodott.
Éreztem, hogy arcomba szökik a vér, és kikaptam a dobozt a
kezéből.
 –  Egy ideig nem volt pasim. Ne mondd, hogy te sose néztél
pornót!
Elvigyorodott.
–  Persze, hogy néztem. Csak a gyűjteményem darabjait nem
Disney DVD-kben tárolom.
Felnevettem, kivettem a bort a kezéből, és egyetlen húzásra
kiittam a felét. Ha már témánál vagyok, gondoltam,
megkérdezem, milyen típusú pornót szeret. Ez amolyan fétis
nálam.
– A gyűjteményed egy bizonyos típusra összpontosul?
Grant hunyorított.
– Azt szeretnéd tudni, hogy kedvelem-e a szerepjátékot, vagy
van-e valami fétisem?
–  Azt hiszem, rájöttem, hogy bizonyos dolgok bejönnek
nekem, mások viszont nem.
Grant kivette a borospoharat a kezemből, és kiitta az italom
másik felét.
– Nem vagyok válogatós. De nagyon szeretném tudni, hogy te
mitől indulsz be.
Idegesen felnevettem, és kivettem a kezéből az üres poharat.
– Ehhez a beszélgetéshez több borra van szükségem.
Miután újratöltöttem, odavezettem Grantet a kanapéhoz.
–  Nem tudnál úgy tenni, mintha nem nyitottad volna ki A
Szépség és a Szörnyeteg dobozát?
Grant gonosz vigyorral a fejét rázta, lábfejemet az ölébe
húzta, és dörzsölni kezdte.
– Esélytelen, édesem. Na áruld el, mi a perverziód!
– Nem is perverzió.
 –  Akkor, halljuk! Vagy muszáj lesz az egész Disney-
gyűjteményedet felkutatnom, és nekem kell kiderítenem?
Még egy kis folyékony bátorsággal erősítettem meg magamat.
– Rájöttem, hogy tetszenek azok a filmek, ahol a nő kényezteti
a férfit.
Grant abbahagyta a dörzsölést.
– Úgy érted, szereted nézni, ha egy nő leszop egy férfit?
Ilyen az új évezred. Nem kéne, hogy bármi zavarba hozzon,
ami szexuálisan megerősít, mégis az ajkamba haraptam, és
bólintottam.
–  Jézus Mária! – mormolta Grant. – Te kibaszottul tökéletes
vagy! Hogy a fenébe létezhet, hogy volt olyan időszak, amikor
nem volt pasid?
Felnevettem.
– Saját döntésem volt. Van egy ismétlődő minta az életemben:
mindig seggfejekkel járok. Majd az egészet a szexre kenem, és
hosszú ideig önmegtartóztató életet élek.
– Itt ülsz velem. Ez azt jelenti, hogy egy seggfej vagyok?
Belekortyoltam az italomba.
– Nem tudom – az vagy?
Grant vidám mosolya eltűnt.
– Tudok az lenni. De veled nem szeretnék.
–  Nem kell ahhoz Sigmund Freudnak lenni, hogy rájöjjek,
honnan erednek nálam a gondok. Nem igazán tudok bízni a
férfiakban, Grant. Apám állandóan azzal vádolta anyámat, hogy
megcsalja. Soha nem fogom megtudni, hogy volt-e igazság
ezekben a vádakban. Szeretem azt gondolni, hogy nem, és apám
csak lehetetlenül viselkedett és idegileg labilis volt. De mindig
emiatt veszekedtek, azon az éjszakán is, amikor apám véget
vetett anyám életének. Amikor pánikba esett és elrohant,
engem egy radiátorhoz láncolva ott hagyott a lakásban. Két
nappal később találtak rám. És még így is képes vagyok
domináns seggfejekhez vonzódni.
– És engem is ilyennek látsz?
Vállat vontam.
– Most nem. Bár ezt soha nem látom meg senkiben az elején.
Szeretem a magabiztos férfiakat – akik asszertívak, erőteljes
energiát árasztanak magukból. Te mindenképp ilyen vagy. De
tapasztalatom szerint a támadó típusú pasik nem igazán a
legjobb társak. Az utolsó pasi, akivel jártam, állandóan
ellenőrizni akart. Nem tetszett neki, ha a barátnőimmel lógtam,
és ilyenkor állandóan a nyakamra járt. Amikor rászóltam, hogy
fogja vissza magát, elérte, hogy bűntudatom legyen amiatt, hogy
egy kis egyedüllétre vágyom.
Grant megfogta a kezemet.
–  Sajnálom! Mindenkinek vannak olyan régi kapcsolatai,
amiket magával hurcol, és meghatározzák a jövőjét.
–  Tudod, hogy döntöttem el, hogy végre itt az ideje
megszabadulni Scott-tól? Ő volt az exem.
– Hogy?
– Észre sem vettem, hogy elkezdtem kattintgatni a tollamat.
– És ez azt jelenti, hogy…
–  Scottnak van egy mániája. Utálja, ha valaki a tollát
kattintgatja.
Grant hunyorított.
–  Azt mondtad, Bickman utálta a lábdobolást, és a nehéz
parfümöt, és te mindkét dologgal titkon bosszantottad őt.
Elmosolyodtam.
–  Bingó! Öntudatlanul is bosszantottam Scottot. Az ilyesmi
nem annak a jele, hogy stabil kapcsolatban élünk. Úgyhogy
szakítottam.
–  Ezt majd az eszembe vésem. Ha majd csupa nagybetűvel
írsz rám üzenetben, tudni fogom, hogy mit jelent.
Felnevettem.
–  Ez az, amit utálsz? Nem tudom, okos dolog volt-e
megosztani velem…
Grant elmosolyodott.
– Van egy csibészes oldalad is, Ireland Saint James!
Úgy éreztem, elég sok mindent elmondtam a múltamról,
azonban Grant múltjáról még mindig nem tudtam valami sokat.
Legalábbis a fontos dolgokról. Azt nyilván tudtam, hogy állami
gondozott volt, majd örökbe fogadták, de támadt egy olyan
érzésem, hogy az általa cipelt érzelmi teher nem innen eredt.
–  Megkérdezhetem, mi történt közted és a volt feleséged
között?
Grant álla megfeszült. Egy pillanatig elkapta a tekintetét,
majd lebámult a földre, de végül beszélni kezdett.
–  Lilynek hozzám hasonló háttere volt – labilis anya, az apa
sehol. Azonban az ő anyja elmebeteg volt, nem pedig drogos,
mint az enyém. Amikor megismerkedtem vele, azért vonzódtam
hozzá, mert annyira más volt, mint a többiek. Akkoriban nem
tudtam, hogy az elmebetegség örökletes. Azt hittem, Lily csupán
spontán és zabolátlan. De lassan, idővel a hullámhegyeket
hullámvölgyek követték. Középút soha nem létezett számára.
 Az évek során elég sok mindent megtanultam az
elmebetegségekről. Lényem egy része mindig is szerette volna
azt hinni, hogy valami nem stimmel az apámmal. Szerettem
volna mindenki mást okolni a történtekért, kivéve az apámat,
mert könnyebb lett volna úgy elfogadni a tényt, hogy megölte az
anyámat, hogy nem tehetett róla. Úgyhogy tudtam, hogy a
bipoláris depresszió és más, depresszióval összefüggő
betegségek gyakran a húszas éveikben járó embereknél
jelennek meg.
– Sajnálom! Ez elég durva.
Grant egy pillanatig hallgatott, majd felnézett rám.
–  Köszönöm. Mint mondtad, nem kell hozzá Freud, hogy
kitaláljam, hogy miért nem volt több egészséges kapcsolatom
nőkkel. Nem hazudtam senkinek. Külön kiemeltem, hogy
megértsék: én nem a szerelmet keresem. Azt hiszem, mind a
kettőnknek komoly bizalmi problémáink vannak.
Bólintottam.
–  Nagyra értékelem az őszinteségedet. De tőlem is ezt várod
el? Hihetetlenül vonzódom hozzád. Talán belemennék egy „csak
szex” típusú kapcsolatba, ha tényleg ezt akarod. Bár az is benne
van a pakliban, hogy beléd szeretek, Grant. Úgyhogy nagyra
értékelném, ha őszintén megmondanád, hogy mit keresel.
Megfogta a kezemet, felhúzott és az ölébe ültetett. Kezébe
fogta az arcomat, és a szemembe nézve így szólt:
–  Tőled többet akarok. De nem tudom, mire vagyok képes,
Ireland. Nem ígérek semmit, semmi olyat, amiről nem tudom,
hogy képes leszek-e megadni neked. Mégis azt szeretném, ha
megpróbálnánk együtt!
 Szavai súlyosan megülték a mellkasomat. Elszomorodtam a
gondolattól, hogy úgy érzi, képtelen a szerelemre.
Kikényszerítettem magamból egy mosolyt.
–  Köszönöm az őszinteséged! Azt hiszem, minden
kapcsolatnak megvannak a veszélyei. Úgyhogy akkor szép
lassan haladunk majd, és meglátjuk, hogy alakul.
Grant bólintott, bár nem tűnt túl magabiztosnak.
–  Hogy jutottunk el a pornótól az elcseszett életünkig? –
kérdeztem.
Grant elmosolyodott.
–  Nem tudom, de részemről szívesebben csevegnék arról,
hogy szereted nézni azt, ahogy egy nő leszop egy pasit.
Játékosan belebokszoltam a mellkasába.
– Persze, hogy szívesebben beszélnél erről!
Grant az ujjával intett nekem.
– Gyere ide!
Most már az ölében ültem, és felemeltem egyik lábamat, hogy
lovaglóülésben ráüljek. Elhelyezkedtem, és olyan közel
hajoltam hozzá, hogy az orrunk összeért.
– Ide? Miért?
Megragadta a tarkómat, és ajkát az ajkamnak nyomva szólalt
meg.
– Ide. Egészen pontosan ide.
Úgy csókolóztunk, mint két begerjedt kamasz. Amikor vége
szakadt a csóknak, Grant belemarkolt a hajamba, majd arcát a
nyakamba temette. Csókolva, nyalogatva, harapdálva felkúszott
egészen a fülemig.
–  Áruld el, Ireland, csak nézni szereted, ahogy egy nő leszop
egy pasit? Mert alig várom, hogy az arcomat a lábad közé
temethessem, és végignézd, ahogy kinyallak.
– Ó, Jézusom!
Imádtam az ötletet. Egész testem lángolt a csóktól, és éreztem,
hogy Grant erekciója duzzadt csiklómnak nyomódik. Lehet,
hogy csak párszor előre-hátra kell ringatóznom, és el is élvezek,
ha továbbra is így suttog a fülembe. Egészen közel álltam hozzá,
hogy megtegyem… azonban egy hang megtörte a varázst.
– Ez jobb, mint az, ami az Aladdin feliratú dobozban volt! Azt
hiszem, csinálok egy kis popcornt.
Mia hangjára felpattantam. Szó szerint. Felugrottam Grant
öléből a levegőbe, majd fenékre estem. Megdörzsöltem a
hátsóm.
– Jézusom, Mia! A frászt hoztad rám!
Mia felnevetett.
–  Igyekeztem elég hangosan zörögni, mikor bejöttem. Csak
túlságosan lefoglalt titeket az, amit csináltatok. – Legyintett. –
Folytassátok, mintha itt sem lennék. Amúgy megyek lefeküdni.
Grant kinyújtotta a kezét, és felsegített a földről.
– Azt hittem, Christiannél alszol – mondtam Miának.
– Nem. Két hétig az esküvő előtt cölibátusban kell élnie.
Felnevettem.
– Szegény Christian! A könyörtelen Menyasszörny áldozata!
Mia kinyújtotta rám a nyelvét.
– Jó éjt, galambocskáim!
Miután Mia elment, visszaültem a kanapéra Grant mellé.
– Elnézést kérek.
–  Semmi gond. Még jó is, hogy Mia bejött. Te lassan akarsz
haladni, de az, ahogy ma este kinéztél abban a ruhában, meg a
tudat, hogy van egy pornógyűjteményed, és az a csók… képtelen
voltam tovább türtőztetni magamat. Azt hiszem, ez a jel, hogy
indulnom kell.
Annyira szerettem volna azt mondani, hogy maradjon, hogy
jöjjön velem a szobámba, és megmutatom neki mindazt, amit
azokból a filmekből tanultam. De igaza volt. Ha nem lassítunk
egy kicsit, én fogok sérülni. Ennyit már tudtam.
Úgyhogy bólintottam.
–  Rendben. Még egyszer köszönöm, hogy velem jöttél!
Mondd… eljönnél velem az esküvőre jövő szombat este?
Grant odahajolt, és csókot lehelt az ajkamra.
– Boldogan veled megyek!
Kikísértem az ajtóig, de nemigen akaródzott elköszönni tőle.
– Hová utazol a jövő héten?
– A keleti partra.
– Jól van. Majd üzenj, ha van időd.
Tekintetével az arcomat pásztázta.
– Lesz időm!
Remegni kezdett a gyomrom. Valahogy teljesen váratlan
dolgoktól meleg, lágy érzések öntöttek el. Grant megcsókolt
búcsúzóul, én pedig elmosolyodtam, és becsuktam az ajtót. De
pár másodperc múlva újra kopogtattak. Mint a múltkor, most is
azt gondoltam, hogy elfelejtett valamit.
– Máris hiányzom? – tréfálkoztam.
– Ha holnap délután ráérsz, van egy buli a Pia’s Place-en.
– Igen? Az édesanyád jótékonysági szervezeténél?
–  Igen. A főhadiszállásuk Glendale-ben van, évente szoktak
néhány partit adni a Kistesóknak és a Nagytesóknak. Holnap
van a „Karácsony Júliusban”-parti – ez egy karácsonyi
tematikájú karnevál. A nagyanyám ravaszul rávett, hogy részt
vegyek benne, de nemrég rájöttem, hogy olyan két óra körül
vége van.
Elmosolyodtam.
– Ez remekül hangzik!
Grant bólintott.
– Elküldöm a címet üzenetben.
Miután újra becsuktam az ajtót, végiggondoltam a mai estét.
Egyvalami megakasztotta a gondolataimat. Azt mondtam
Grantnek, hogy könnyedén bele tudnék szeretni. Ami hazugság
volt. Már most szerelmes voltam belé.
 19. FEJEZET
Ireland

Nem számítottam ekkora bulira. Nem tudom, miért, de néhány

tucat embert képzeltem el, egy hevenyészett állatsimogatót és
egy vattacukorárust. Ehelyett több száz ember volt jelen egy
hatalmas óriáskerék, kirakodóvásár és a karácsony tematikájú
fellépők társaságában.
Egy ideig körbesétáltam és csak nézelődtem, de Grantet sehol
sem láttam. Egy nő lépett oda hozzám, szórólapokkal a kezében,
és rám mosolygott.
– Maga Nagytesó? Azt hiszem, még nem ismerjük egymást.
– Ó, én nem vagyok benne a programban.
Felém nyújtott egy szórólapot.
– Liz vagyok, a Pia’s Palace igazgatónője.
– Hello. Ireland a nevem. Igazából várok valakit.
–  Ó, értem. Nos, ez egy remek program. Nyugodtan
megnézheti, miről szól. Biztos vagyok benne, hogy támogatásra
méltónak ítéli.
Elvettem a szórólapot.
– Köszönöm.
– A számom a túlsó oldalon van, ha kérdése lenne. Érezze jól
magát, élvezze a karnevált!
Elindult, de én megállítottam.
– Liz, esetleg ismeri Grant Lexingtont?
– Hogyne.
–  Nem látta valahol? Kettő után találkoznom kellene itt vele,
de sehol nem találom.
Liz elmosolyodott.
–  Későn kezdett. – Átnézett a válla fölött. – De úgy fest,
hamarosan végez. Végre kezd kisebb lenni a sor.
Összevontam a szemöldökömet.
– A sor?
Liz előremutatott.
– A Mikuláshoz.
Odanéztem arra a területre, amely mellett kétszer is
elhaladtam, és végigkutattam az arcokat. Azonban miután
jobban megnéztem a Mikulást, tágra nyílt a szemem.
– Ó, istenem, az csak nem…
Liz felnevetett.
– Csak a nagyanyja képes rávenni erre. Most először szerepel
nálunk mint Mikulás. Az utóbbi húsz évben a nagyapja öltözött
be, de azt hiszem, most átadta a stafétabotot.
Miután Liz elment, messziről néztem Grantet. Ez a pasi kész
rejtély. Méretre szabott öltönyt visel, ha besétál valahová,
mindenki önkéntelenül feláll, kiszámíthatatlan, és van benne
valami támadó jelleg. Azonban ezen a vasárnap délután
Mikulás-jelmezben egyik gyereket a másik után vette az ölébe.
Minél tovább néztem, annál szélesebb lett a mosolyom. Főleg
akkor, amikor egy kislányt emelt az ölébe – olyan két-
hároméves lehetett –, és a kislány azonnal sírni kezdett.
Magamban felnevettem, és kíváncsian figyeltem, hogyan
birkózik meg Grant a feladattal.
Mindent megpróbált, hogy lenyugtassa a kislányt, még a
szakállát is lehúzta, hogy lássa: csak be van öltözve, de a kislány
nem nyugodott meg. Grant arcán színtiszta pánik tükröződött,
míg végül az egyik krampusz kisegítette. Ahogy tovább néztem
őket, a sorban már csak négy gyerek állt, úgyhogy úgy
döntöttem, én is beállok.
Grant megrázta a fejét, és felnevetett, amikor meglátta, hogy
ott állok egy ötéves mögött. Párszor összenéztünk, és közben
minden gyerek szépen sorra került előttem. Folyamatosan
mosolyogtam; az egész jelenet roppant szórakoztató volt.
Amikor a gyerekek elfogytak, odaléptem hozzá, és beleültem a
Mikulás ölébe.
Egyik karomat a nyaka köré fontam, és megpaskoltam a
pocakját.
– Sok volt az ebéd?
– Elvileg végeznem kellett volna, mire ideérsz.
Tréfásan meghúztam a szakállát.
–  Tetszik nekem ez az egész. Jól áll neked az ősz haj. Biztos
dögösen fogsz kinézni, ha egy kicsit őszülni kezdesz.
–  Örülök, hogy így gondolod, mert néhány gyerektől ma lett
pár ősz hajszálam.
Felnevettem.
– Láttam a rózsaszín ruhás kislányt. Nem mondhatnám, hogy
a rajongód lett.
– Az elején jól ment, mert volt nálam egy zacskó édesség. De
mikor elfogyott, már nem volt mivel megzsarolnom őket.
– Biztos meleged van ebben a jelmezben.
–  Az biztos. Megyek átöltözni, még mielőtt újabb kis
szörnyetegek állnak be a sorba.
Elmosolyodtam, és a másik kezemmel is átkaroltam.
–  Én is megmondhatom a Mikulásnak, hogy mit szeretnék
karácsonyra?
– A Mikulás már tudja. Még több Disney DVD-t.
Felnevettem, és fel akartam állni, de a Mikulás visszahúzott.
– Na, halljuk! Mit szeretnél karácsonyra, kislány?
–  Hm. – Az ajkamhoz érintettem az ujjamat. – Bármilyen
csomagot, amivel a Mikulás meg akar lepni.
–  Ó, a Mikulás szeretné a kezedbe nyomni a csomagját, az
egyszer biztos. És még mit szeretnél?
Mielőtt ma ideérkeztem, egy ideje bántott valami, ami az
előző napi postával érkezett.
– Mondjuk egy zónatúllépési engedélyt?
– Zónatúllépési engedélyt?
Felsóhajtottam.
–  Igen. Levelem jött az önkormányzattól. Leállították az
építkezést. Úgy fest, hogy megjelent nálam egy ellenőr, és rájött,
hogy a kivitelezőm harminc centivel közelebb építette a
garázsomat az úthoz, mint kellett volna, és most erre a bizonyos
engedélyre van szükség, hogy megtarthassam, különben le kell
romboltatnom a garázst. Felhívtam a kivitelezőt, hogy
megkérdezzem, mi kell az engedélyhez, és azt mondta, hogy
elvileg gond nélkül megkapjuk. De a városnak nagyon sok a
jelenlegi ügye, és biztos, hogy beletelik pár hónapba, mire
kapunk időpontot egy meghallgatásra. Ó, és emiatt
összevesztem a kivitelezőmmel, aki kilépett.
– Ez gáz. Mihez kezdesz most?
–  Nem tudom. Át kell gondolnom. – Felálltam. – De gyere,
öltözz át! Érzem, hogy a forróság csak úgy süt a testedből.
Grant bólintott, és átvitt a főépületbe. Csak odakint vette le a
szakállat és a sapkát.
– Rám férne egy zuhanyzás, de egyelőre meg kell elégednem
egy átöltözéssel.
Addig mentünk az épületben, amíg el nem jutottunk egy
irodáig. Grant kivette a kulcsát a zsebéből, és kinyitotta az ajtót.
A hatalmas helyiségben egy sporttáska hevert az íróasztalon.
Grant kicipzárazta, kivett pár ruhát, majd elkezdte lehámozni
magáról a Mikulás-jelmezt.
Nekidőltem az íróasztalnak, és néztem, ahogy kigombolja a
piros felsőt.
–  Megismerkedtem egy Liz nevű hölggyel, aki szórólapokat
osztogatott a programotokról. Azt mondta, most először öltöttél
Mikulás-jelmezt.
Grant levette a felsőjét, és az asztalra hajította, majd elkezdte
lehúzni a piros gyapjúnadrágot is. Megrázta a fejét.
–  A nagyanyám tüneményes, idős hölgynek tűnik, de
képtelenség vitázni vele.
A nadrágot ráhajította a felsőre. Alatta szürke
tréningnadrágot és fehér pólót viselt. Gondolkodás nélkül
megragadta a felsőt, és áthúzta a fején.
– Szerintem nagyon kedves tőled, hogy… – A mondat közepén
elhallgattam, és tátott szájjal bámultam. Szentséges ég!
Korábban már megtapintottam a karját és a mellkasát, úgyhogy
tudtam, hogy jó kondiban van, de istenem, Grant tiszta izom!
Napbarnított kockahasa kőkemény és színtiszta izom.
Grant odanézett, és észrevette, hogy bámulom. Teljesen
közömbösen lenézett, hogy lássa, miért bámulom úgy. Úgy tűnt,
mintha arra számítana, hogy valami nem stimmel rajta,
mondjuk van egy nagy folt a mellkasán. Zavarba jött attól, hogy
nem látott semmi különöset, és kérdőn nézett rám.
A mellkasára mutattam.
– Ööö… ez egyszerűen nem fair.
Felvonta a szemöldökét, majd felnevetett.
– Azt mondod, hogy tetszik, amit látsz?
Most viccel? Végig akartam nyalni azt, amit láttam.
– Te… egyszerűen gyönyörű vagy!
Kivett egy tiszta pólót a sporttáskából, de a földre hajította, és
odajött hozzám. Félmeztelenül mindkét kezét az íróasztal két
oldalára helyezte, amin épp támaszkodtam, és végignézett
rajtam.
– Örülök, ha így gondolod, mert az érzés kölcsönös.
Grant megfogta a nyakamat, és magához húzott, hogy az
ajkunk találkozzon. Szenvedélyesen megcsókolt, kemény
mellkasa lágy mellemnek nyomult.
A dolgok kezdtek felpörögni köztünk, amikor hirtelen
kivágódott mögötte az ajtót.
– Mi a csoda? – szólalt meg egy hang.
Grant kihátrált a csókból, de mellettem maradt, és fejét
ingatva lehunyta a szemét.
– Csukd be az ajtót, Leo!
 – Ki ez a csaj?
– Leo! – szólalt meg emelt hangon Grant. – Csukd be az ajtót!
Mindjárt megyünk.
Grant mögött egy fiút láttam meg, aki nem lehetett több
tizenegy-tizenkét évesnél. Fülig érő szájjal integetett nekem.
– Túl csinos ahhoz a ronda képedhez!
Grant lehajtotta a fejét, és felnevetett.
– Kifelé, Leo! És vigyázz a szádra!
Az ajtó becsukódott, én pedig Grantre pillantottam.
– Bejöhetett volna.
Grant lenézett, én pedig követtem a tekintetét dudorodó
nadrágjáig.
A számhoz kaptam a kezemet, és felnevettem.
– Ó, egek! Igen, azt hiszem, ez elég kijózanító volt.
Grant felvette a pólóját.
– Leo a Kistesóm.
–  Ja, igen, már meséltél róla! Alig várom, hogy
megismerhessem!
Grant lecsúsztatta magáról a szürke nadrágot és fekete
bokszernadrágban állt előttem. A jelentős méretű dudortól
összefutott a számban a nyál. Régen voltam utoljára együtt
valakivel – úgy tűnik, túl régen. Grant felvette a farmerjét,
sikerült nagy nehezen felhúznia a cipzárt is, majd minden mást
visszagyömöszölt a sporttáskájába.
–  A hétvégén az anyjához kellett volna mennie, aki
visszamondta az egészet. Ami jó, ha engem kérdezel. És ha most
nem megyünk ki, két perc múlva újra itt lesz. Ugyanolyan
türelmetlen, mint a farkam a nadrágomban.
 Felnevettem, és illedelmes csókot leheltem az ajkára.
– Jól van, menjünk!
Az előcsarnokban Grant bemutatott minket egymásnak, és
Leo azt mondta, hogy Grant nagymamája már keresi Grantet,
mert Papusnak ki kell mennie a mosdóba, és segítségre van
szüksége.
– Nagyi azt szeretné, hogy elkísérd Papust – mondta Leo.
– A francba! Rendben.
Leo elvigyorodott és felemelte az ujját.
– Vigyázz a szádra, Grant!
Grant megrázta a fejét, majd rám pillantott.
–  Mindjárt jövök. Menjetek, egyetek valamit, a
piknikasztaloknál találkozunk!
Miután Grant eltűnt, Leo elkísért az asztalokhoz. Úgy
döntöttünk, hogy csak fagyit eszünk, ezért beálltunk a sorba.
– Mondd, Grant a Nagytesód?
–  Azt hiszem. De gyakrabban találkozunk, mint a legtöbb
gyerek a Nagytesójával a programban.
– Mióta vagytok így együtt?
–  Mióta az eszemet tudom. Kiskoromban nagyon sokat
vigyázott rám. Mielőtt a nővérem beteg lett.
Elkomorodtam.
– Ó. Sajnálom, hogy a nővéred beteg lett.
Leo vállat vont.
–  Semmi baj. Most már sokkal jobban van. Már nem olyan,
mint amikor Granttel házasok voltak.
Előttünk ketten kiálltak a sorból, és Leo előrébb lépett, én
viszont földbe gyökerezett lábbal álltam.
 – A nővéred Grant felesége volt?
Leo bólintott.
– Igen. A nővéremet Lilynek hívják.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Grant beszélt Lilyről, és
Leót is megemlítette. De azt hiszem, a kettejük közötti kapcsolat
még nem került szóba. Valahányszor a volt feleségéről
beszéltünk, úgy tűnt, mintha Grant hallani sem akarna róla,
ezért érdekesnek találtam, hogy Grant Lily öccsének a
Nagytesója. Abból, amit elmesélt, az anyjuk elmebeteg volt,
úgyhogy ennek a kisfiúnak minimum két, mentálisan labilis nő
volt az életében.
Amikor rendelnünk kellett, Leo dupla adag csokis-vaníliás
fagyit kért, színes cukordarabokkal, én pedig egy sima csokit,
csokidarabokkal. Leültünk egy közeli piknikasztalhoz, ahol
Grant pár perccel később csatlakozott hozzánk.
Lovaglóülésben ráült a padra, kivette a kezemből a fagyit, és
belenyalt.
– Csoki a csokin. – Rám kacsintott. – Jó választás!
– Minden rendben van a nagyapáddal?
–  Igen, csak egy kicsit elfáradt, úgyhogy a nagyanyám
hazaviszi. Amikor elfárad, akkor mindig kicsit zavartabb.
–  Sajnálom, hogy nem láthattam viszont a nagyapádat. De
megértem. – Visszaloptam Granttől a fagyimat.
– Nagyi nem lesz túl boldog, ha rájön, hogy elhoztam valakit a
karneválra, és nem ismerkedhetett meg vele. De ha szólok neki,
ragaszkodott volna ahhoz, hogy csatlakozzon hozzánk. Úgy
gondoltam, Papusnak fontosabb most a pihenés, mint az, hogy
Nagyi kihallgatásnak vessen alá téged.
 Elmosolyodtam.
– Talán nem fogja megtudni, hogy itt voltam.
Grant Leo felé pillantott.
– Esélytelen.
Egy ideig hármasban beszélgettünk, aztán észrevettem, hogy
két nő elég gyakran felénk nézeget. Az egyiket nem ismertem
fel, de a másikat nagyon is jól ismertem.
– Az ott nem Kate, a húgod?
Grant odanézett.
– De. És a másik húgom, Jillian. Ha most elrohanunk a másik
irányba, talán megússzuk a dolgot.
Felnevettem.
– Biztos, hogy túlzol!
Grant a fejét ingatta.
– Mindjárt rájössz, hogy nem.
A két nő odajött hozzánk.
–  Hello! – üdvözölt Jillian. – Maga nem Ireland Richardson,
aki a kora reggeli híradót csinálja?
– De igen. Maga pedig Jillian, ugye?
– Így van. Örülök, hogy megismerhettem!
Kate tekintete ide-oda cikázott Grant és köztem.
– Hogy s mint van, Ireland?
–  Köszönöm jól. Nagyon élvezem a karnevált! Úgy látom,
mindenki nagyon jól érzi magát.
–  Ez egy jó kis nap! – Kate félrehajtotta a fejét. – Maga is
Nagytesó?
–  Nem, de megismerkedtem Lizzel, és adott egy szórólapot a
programról. Csodálatosan hangzik, úgyhogy szeretnék többet
megtudni róla. Azért jöttem ide, hogy Granttel találkozzak.
Kate a bátyjára kacsintott, majd visszanézett rám.
– Üzleti találkozó, vasárnap?
Megráztam a fejem.
– Nem. Grant és én… járunk, azt hiszem.
Kate szemöldöke a magasba szaladt, a húga pedig azonnal
leült az asztalunkhoz.
– Tessék, járnak? Grant soha semmi személyeset nem árul el
magáról. És, mióta tart ez a dolog?
–  Meg kellett volna szöknünk, amíg még lehetett! – mondta
Grant lehorgasztott fejjel.
Megböktem a könyökömmel.
– Néhány hete.
–  Érdekes. Maga is az új bizottság tagja, amit Grant hozott
össze, ugye?
– Így van.
– A bizottság megalapítása előtt is együtt voltak már, vagy az
utána lett meg?
Ha Kate diszkréten próbált megtudni dolgokat, akkor nagyon
ügyetlenül csinálta. Nekem pedig támadt egy sejtésem, hogy
mire is akar kilyukadni, hiszen én magam is gyanakodtam
Grant indítékaira.
– Utána.
Kate még jobban pislogni kezdett, és a fivérére pillantott, aki
kerülte vele a szemkontaktust.
Kate elmosolyodott.
–  Micsoda véletlen! Grant alapított egy bizottságot, és most
meg járnak!
 Felnevettem.
– Igen, érdekes véletlen, ugye?
Kate-tel egyszerre nevettünk fel, és a kimondatlan egyetértés
megtörte a jeget. Utána majdnem egy órán át beszélgettünk.
Grant és Leo eltűntek, valami karneváli játékban vettek részt, és
mikor Grant egyedül visszajött, nem ült le.
Rám nézett.
– Indulhatunk?
–  Ööö… persze. – Rámosolyogtam Kate-re és Jillianre. –
Nagyon kellemes volt ez a beszélgetés!
– Ebédeljünk együtt valamikor! – javasolta Kate.
Grant az égnek emelte a tekintetét.
– Örömmel!
– Hazavigyem Leót? – kérdezte Grant Kate-től.
–  Nem, hagyd csak, majd én. Ti ketten érezzétek jól
magatokat!
Megkerestük Leót, és szóltunk neki, hogy indulunk. A
parkolóban Grant megfogta a kezemet, amitől ismét elöntötte a
gyomromat a melegség.
– Hol áll a kocsid? – kérdezte.
– Egészen hátul. Mikor ideértem, tele volt a parkoló.
Grant elkísért a kocsimig. Egymásba font ujjainkat az ajkához
emelte, és megcsókolta az ujjperceimet.
– Eljössz hozzám egy italra?
– Nem unsz még? Az utolsó két estét együtt töltöttük.
Grant elkomolyodott.
– Nem. Miért, te unsz engem?
Megszorítottam a kezét.
 –  Csak ugrattalak. Egyáltalán nem unlak. És boldogan
elmennék hozzád. A hajódra, ugye?
Grant bólintott.
Lábujjhegyre álltam, és gyengéd csókot leheltem az ajkára.
– Ott találkozunk!
Az odafelé vezető úton izgatottsággal vegyes boldogságot
éreztem. Tudtam, hogy Grant azt mondta, hogy nem tudja,
milyen lenne számára párkapcsolatban lenni, de azért
bemutatott a húgainak és Leónak, a nagyapjával pedig már
megismerkedtem. Ahhoz képest, hogy nem biztos abban, hogy
merrefelé tart ez a dolog köztünk, úgy tűnt, hogy mégis a
megfelelő irányba haladunk.
Azonban Grant közelében mégis valamiféle idegességet
éreztem, már a kezdetek kezdetétől. Éppen ezért mondtam azt,
hogy lassan szeretnék haladni. Az egyetlen gondom az volt,
hogy nem tudtam, hogy a szívem is így gondolja-e.
 20. FEJEZET
Ireland

–  Már kezdtem azt hinni, hogy becsapsz – szólalt meg Grant a

hajó hátsó részéből. Átöltözött: rövidnadrág és póló volt rajta, és
mezítláb volt. Valamiért elmosolyodtam azon, hogy mezítláb
van. Annyira nem rá vallott.
Felemeltem egy fehér cukrászdai dobozt.
–  Iszonyatosan vágytam egy sajttortára, muszáj volt vennem
egyet. Várj, szereted a sajttortát? Nem tudom, randizhatunk-e
még, ha nem.
Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a lépcsőn.
– A sajttorta finom, bár nem vagyok nagy desszertrajongó.
Amint fent voltam a hajón, Grant továbbra is fogta a kezemet,
másik kezével pedig átölelte a nyakamat, és magához húzott,
hogy az ajkunk találkozzon.
– Kivéve, ha te is szerepelsz az étlapon!
A testem tüzet fogott a bensőséges érintéstől. A csókjától szó
szerint elállt a lélegzetem. Amikor ajka a nyakamra vándorolt, a
földre ejtettem a sajttortát.
Grant hangja feszült volt.
– Nem könnyű lassan haladni veled. Hozol desszertet, és csak
arra tudok gondolni, hogy végigkenjem a testeden, és
lenyaljam!
Szent. Ég.
Csak most érkeztem meg, és máris nedves tőle a bugyim.
Grant a nyakamat szívogatta, és nem is értettem, hogyan
tudtam állva maradni.
Azonban hangokat hallottunk, így felnyögött, és elhúzódott
tőlem. A mellettünk levő hajóra emberek jöttek ki; Grant
végigszántott a haján.
–  Basszus! Maradj itt kint, én hozok egy kis bort. Veszélyes
neked a privát tér.
Az ajkamba haraptam.
– Vagy… segíthetnék neked odabent.
Grant szeme szinte sötétszürke árnyalatra váltott.
Végigpásztázta a testemet.
– Biztos vagy benne?
Nagyot nyeltem, és bólintottam.
Grant lehajolt, felemelte a sajttortát, és elvigyorodott.
– Erre szükségünk lesz.
Csak pár lépésre voltunk Grant kabinjától, de ezalatt a kis idő
alatt minden vágyam elillant, és elfogott az idegesség. Grant
bezárta mögöttünk az ajtót, és hirtelen megszűnt a külvilág.
Körülnéztem, és észrevettem, hogy leeresztette a redőnyt. Ez
biztosan a sötétítős redőny, bár bent égett a lámpa.
Grant a szemembe nézett.
–  Lehúztam, mielőtt idejöttél, mert a késő délutáni napfény
felhevíti a helyiséget – nem azért húztam le, mert ide akartalak
csábítani. Ha szeretnéd, szívesen felhúzom. Amúgy is nagyon
szép lesz a naplemente.
Eszembe jutott a naplemente, amit pár napja együtt néztünk
végig. Csodálatos látvány volt. De ha őszinte akartam lenni, az
előttem álló látvány is varázslatos volt. Tettem pár lépést Grant
felé, és belemarkoltam a pólójába.
– Azt hiszem, most jól esne egy kis privát tér.
Grant pupillája kitágult, ahogy rám nézett.
– Tényleg?
Bólintottam.
Tekintete a pillantásomat fürkészte, és láthatóan megtalálta a
választ a kérdésére, mert a pamlag felé intett.
– Ülj le! Most következik a desszert.
Volt valami a hangjában, ami azt súgta, hogy nem csak azt
tervezte, hogy hoz nekem egy szelet sajttortát. Egész testem
zsongani kezdett az izgalomtól. Leültem a pamlagra, és
figyeltem, ahogy Grant leszedte a doboz piros szalagját, és
levágott két szelet krémes sajttortát. Mindkettőt egy tányérra
tette, kivett egy villát a fiókból, és odalépett hozzám, majd
megkínált vele.
–  Egy tányér és egy villa… osztozunk, vagy két szeletet adsz
nekem?
Grant nem válaszolt. Ehelyett felemelte a villát a tányérról,
amit a kezemben tartottam, és levágott egy nagy darabot az
egyik szeletből. Az ajkamhoz emelte, én pedig engedelmesen
kinyitottam a számat. A süti isteni volt, de az, ahogy Grant rám
nézett, arra ösztönzött, hogy csak rá összpontosítsak. Ördögi
fény táncolt a szemében, ahogy figyelte, amint megrágom és
lenyelem az édességet. Megnyaltam az ajkamat, annak ellenére,
hogy nem maszatolt össze.
– Finom? – kérdezte.
– Isteni. Kóstold meg!
A mosolya egyszerűen csibészes volt. Letette a villát a
tányérra, és két ujjával belemarkolt a másik szeletbe. Lassan a
kezét az ajkamhoz emelte, de amikor kinyitottam a számat,
hogy megetessen, megrázta a fejét.
– Ne légy mohó! Te már kaptál belőle. – Szétkente a sajttortát
a nyakamon, majd végigkente a torkomon, a mellkasomon és
rákente a mellemre.
Levegő után kapkodtam, amikor a szája lecsapott a bőrömre,
hogy lenyalja a krémet. Lassan haladt, a nyakamnál kezdte –
nyalogatta és szívogatta, miközben a dekoltázsom felé araszolt.
Amikor a mellemhez ért, gyengéden mozgatni kezdte a nyelvét.
Mellkasom egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, egyre
szaporábban, szaggatottan vettem a levegőt.
Grant sötét szempillái alól rám nézett.
– Igazad van. Csodálatos a sütemény!
Nagy nehezen sikerült megállnom, hogy visszanyomjam a
fejét a mellemre; felült, és ismét a kezébe vette a villát. Ez az ő
játéka volt, és én szívesen belementem. Grant még egy falat
sajttortát kínált oda nekem, és végignézte, amint megrágom és
lenyelem. A tekintete egyszer sem hagyta el az ajkamat.
Amikor végzett, letette a villát a tányérra, és újabb
tortadarabot emelt fel az ujjaival. Összezárt lábakkal ültem, ő
viszont szabad kezével a térdem alá nyúlt, és szétválasztotta
őket. Gyengéden megnyomta a térdemet, hogy megnyíljak
előtte.
 Szaporábban vettem a levegőt, ahogy egy kicsivel a térdem
fölött szétkente a tortát az egyik combom belső felén, és eljutott
egészen a rövidnadrágom alatti érzékeny bőrig. Pokolian szexi
mosolyával felnézett rám, majd lehajolt, hogy végignyalja a
krémes ösvényt.
Most nem volt olyan gyengéd, mint amikor a nyakamat
csókolta. Szívott, nyalt és harapdált. Úgy éreztem, minden apró
harapástól villám csap a csiklómba. Mire a rövidnadrágom
széléhez ért, már fészkelődtem a helyemen. Szerettem volna
megragadni a fejét, és egyenesen benyomni a lábam közé.
Grant gonosz kis mosolya elárulta, hogy pontosan tudta, mit
művel velem.
Lihegve szólaltam meg.
– Szeretsz incselkedni. Nem gondoltam volna rólad.
–  Az incselkedés az, amikor valaki felajánl neked valamit, és
nem adja meg. Én boldogan megadom neked, amit csak akarsz.
– Félrehajtotta a fejét. – Mondd meg, mit akarsz, Ireland!
Egymillió dolog cikázott át az agyamon. Azt akartam, hogy ne
álljon meg a mellemnél. Azt akartam, hogy ugyanúgy
harapdálja a mellbimbómat, ahogy az előbb a combom belsejét.
Azt akartam, hogy úgy szívogassa a csiklómat, ahogy korábban
a nyakamat.
– Azt akarom… hogy ne hagyd abba!
Elmosolyodott, és kivette a tányért a kezemből.
– Dőlj hátra, de a fenekedet csúsztasd le a pamlag széléig!
Grant letérdelt elém, és hüvelykujjával megdörzsölte a
csiklómat a nadrágon keresztül.
– Ezt vegyük le!
 Remegő kézzel kigomboltam a gombot, és lehúztam az apró
cipzárt a rövidnadrágomon. Grant elmosolyodott.
– Emeld meg!
Megemelkedtem, ő pedig lecsúsztatta a lábamon a nadrágot
és a bugyit, majd félrehajította őket. Most, hogy meztelenül
ültem előtte, hirtelen nagyon sebezhetőnek éreztem magam.
– Tárd szét a lábadat!
Tétováztam, ő pedig felnézett rám.
–  Azóta szeretnélek megízelni, amióta először megláttalak. –
Szünetet tartott, és lenézett. – Még jobban nyisd szét!
Ugyan a bensőm az ellenkezőt súgta, mégis szélesre tártam
előtte a lábamat. Grant helyeslően elvigyorodott, és megnyalta
az ajkát, majd a lábaim közé hajolt. Ide-oda csúszkált a
nyelvével, és édes kínzással szívogatta a csiklómat. Innentől
kezdve minden félénkségem elmúlt, ami az imént még zárva
tartotta a térdemet. Remegett a csípőm, belemarkoltam a
hajába, és meghúztam. Olyan hihetetlenül jó érzés volt, hogy
könnyek kezdtek gyülekezni a szemem sarkában.
–  Ó, istenem! – Megrándultam, amikor Grant belém dugta a
nyelvét.
–  Mindent ki akarok szívni belőled! Élvezz el a számtól,
kicsim!
Egész testem remegni kezdett attól, hogy az érzékeny
bőrömnek suttogta ezeket a szavakat. Grant visszatért a
csiklómhoz, és hirtelen belém nyomta két ujját. Hirtelen az
egész túl soknak tűnt, túl gyorsnak, Grant felnyögött, én pedig
elélveztem a szájába.
Amikor felemeltem a fenekemet a pamlagról, és körmeimet a
fejbőrébe vájtam, Grant keményen leszorított. Begörbítette
bennem az ujjait, miközben egyre erősebben szívogatott.
– Ó, jézusom… ó… igen, igen…
Az orgazmus vadul végigszáguldott rajtam. Ide-oda forgattam
a fejemet, miközben Grant simogatta és dörzsölgette bennem
azt az érzékeny pontot, amíg végül a gyönyör utolsó hulláma is
elült a testemben. Teljesen kimerültnek éreztem magam,
lihegtem, és úgy éreztem, csillagokat látok a gyönyörtől.
Végül Grant felállt, majd lehajolt, felemelt a kanapéról, és a
karjába vett. Magához ölelt, és leült oda, ahol az előbb én ültem.
Nekidöntöttem a fejemet a mellkasának, és elégedett mosoly ült
ki az ajkamra.
– Ilyen finom sajttortát még életemben nem ettem!
Grant felnevetett, és ajkát az ajkamra tapasztotta.
– Neked jobb ízed van, mint bármilyen desszertnek!
Elvörösödtem, annak ellenére, hogy csak az imént húzta ki a
fejét a két lábam közül.
–  Ne haragudj, hogy most ilyen hasznavehetetlen vagyok.
Szükségem van még egy-két percre, hogy összeszedjem magam,
aztán segítek rajtad.
Grant összehúzott szemmel nézett rám.
– Ez nem amolyan adok-kapok, Ireland.
– Tudom… de én még hozzád sem értem.
Hátravetette a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
–  Én jól vagyok. Ne érts félre, ezután biztos, hogy hosszan
fogok zuhanyozni. De amikor először elélvezek veled, akkor
benned akarok lenni. Ezt most itt egy kicsit kierőszakoltam, de
azt nem fogom erőltetni. Majd szólsz, ha készen állsz rá!
 Felsóhajtottam.
–  Őszintén szólva, nem fogtalak volna vissza, ha most
megtörténik.
–  A tested készen állt… – Elhallgatott, és egyik ujjával a
halántékomra koppintott. – De itt?
Azt akartam mondani neki, hogy téved, de száz százalékig
igaza volt. A testem vágyott rá, de az agyam még nem tartott ott.
A tény, hogy fontos volt számára, hogy a kettő szinkronban
legyen, nagyon sokat jelentett nekem.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm!
– Az orgazmust, vagy azt, hogy nem erőltettem?
– Mindkettőt.
Kicsit később Grant kiment a fürdőszobába, én pedig
felöltöztem, és felhúztam a redőnyt, hogy kinézzek. A nap
kezdett lenyugodni. Itt, a kikötőben tényleg csodálatosak a
naplementék! Grant visszajött, és átölelte a derekamat, majd
megcsókolta a vállamat.
–  Szeretnél kimenni megnézni a naplementét? Vágok neked
egy szelet sajttortát, és most hagyom, hogy megedd.
Elmosolyodtam.
– Rendben.
Kényelmes csendben ültünk a hajó elején. Grant nekidőlt az
egyik árbócrúdnak, térdét behajlítva, én pedig beültem a két
lába közé, és nekidőltem a mellkasának. Bort kortyolgattunk és
mindenféle formákat láttunk bele a felhők alakjába. Nem
igazán beszéltünk a mai napról, mivel amikor megérkeztem,
kiadtuk magunkból a frusztrációnkat. Pedig szerettem volna
többet megtudni Leóról, főleg így, hogy tudtam, hogy ő Lily
öccse. Mivel nem akartam kíváncsiskodónak tűnni, valami
játékosabbal kezdtem a beszélgetést.
– Szóval… a húgaid nagyon kedvesek.
Grant felsóhajtott.
– Igazi kavarógépek, és ma annyi munícióval szerelkeztek fel,
amennyivel csak lehet!
Elmosolyodtam.
–  Arra célzol, hogy a húgod gyanakodni kezdett arra, hogy
létrehoztál egy egész bizottságot csak azért, hogy legyen hol
együtt lennünk?
Grant megrázta a fejét.
–  Ezt most már mindig meg fogom kapni! Amúgy meg
fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, amikor kitaláltam ezt az
egész baromságot!
–  Na, végre beismered, hogy csak kitaláltad a bizottságot,
azért, hogy legyen miért felhívnod engem?
– Nem. A bizottság még gondolat sem volt, amikor felhívtalak.
Csak beszélni szerettem volna veled. Arra gondoltam, hogy elég
lesz érdeklődnöm, milyen az első napod. De te rákérdeztél a
dologra, megkérdezted, hogy másokat is felhívok-e, hogy milyen
a napjuk. Úgyhogy pánikba estem, és kitaláltam azt a
hülyeséget, miközben beszéltünk.
Félrehajtott fejjem néztem fel rá, és elmosolyodtam.
– Ne somolyogj, szivi! Te is ugyanúgy elolvadsz tőlem, mint én
tőled. Csak én nem ugratlak vele.
– Nem olvadok el tőled!
–  Nem? Akkor hadd csókoljalak meg, és lássuk, leállítasz-e,
amikor megujjazlak, miközben az összes szomszédunk néz, aki
éppen a naplementét csodálja.
– Egy seggfej vagy!
–  Az lehet. De a hajómat teszem rá, hogy ha csókolózni
kezdünk, nem akadályozod meg, hogy becsúsztassam a kezemet
a nadrágodba és megujjazzam azt az édes kis pinádat!
Tátott szájjal bámultam rá.
Grant lehajolt és megcsókolta az államat.
– Légy óvatos! – suttogta a fülembe. – Ha sokáig tartod nyitva
a szádat, a végén még teszek bele valamit!
Azt akartam mondani neki, hogy egy őrült, de őszintén
szólva, amikor azt mondta, hogy megujjazom azt az édes kis
pinádat, megint bizseregni kezdett a lábam köze. Úgyhogy nem
tévedett nagyot. Mégis inkább előrenéztem, és nekidőltem a
mellkasának.
– Leóval érdekes a kapcsolatotok.
– A kissrác új hobbija az, hogy engem nyúz.
Felnevettem.
– Elmondta, hogy már elég régóta vagy a Nagytesója.
Grant egy pillanatig hallgatott.
–  Leo a volt feleségem féltestvére. Ugyanaz a mentálisan
labilis nő az anyjuk. Leo a kórházban született, miközben az
anyja az ideg- és elmeosztály betege volt. Az anyja meg az apja
egy átmeneti otthonban ismerkedett meg. Amikor Rose terhes
lett, abbahagyta a gyógyszereit, és egy pszichiátriai osztályra
került. A gyerek az élete harmadik napjától állami gondozásban
volt.
– Ez kemény. És még mindig állami gondozásban van?
 – Az apja nagynénjénél lakik, aki ideiglenes nevelőszülője lett
az utóbbi pár évben. De a nagynénje idősebb, nem igazán képes
kezelni egy kamaszt. Pár évvel ezelőtt megpróbáltam
megszerezni a felügyeleti jogot, amikor Leo bajba került lopás
miatt, de a család erősebb, mint egy szingli, nem vér szerinti
rokon, aki egy hajón lakik és heti hatvan órát dolgozik.
Tetszett, hogy ilyen őszinte velem, és nem harapófogóval kell
kihúzni belőle mindent, mint az elején. De igazából az tetszett a
legjobban, hogy olyan ember volt, aki megpróbálta megszerezni
egy zűrös srác felügyeleti jogát, aki a volt felesége testvére.
Megfordultam, hogy belenézzek a szemébe, és ajkamat az
ajkára nyomtam.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte.
Vállat vontam.
–  Egyszerűen kedvellek. Minél jobban megismerlek, annál
több mindent kedvelek benned.
Grant egy pillanatig nem nézett rám.
–  Emlékszel, hogy azt mondtad, hogy az első randin nem
mindig ismered ki a pasast, és az a szokásod, hogy kiválasztod a
seggfejeket?
– Igen.
Egyenesen a szemembe nézett.
– Most megint ez történik.
Elkomorodtam.
– Ezt hogy érted?
–  A tündérmesékben van a herceg a fehér lovon, meg van a
rosszfiú. Az élet nem ilyen fekete-fehér. Néha a herceg a fehér
lovon rosszfiú is.
 – Ezt… ezt most nem értem.
Grant megrázta a fejét.
– Nem szeretnék csalódást okozni neked!
– De miért okoznál csalódást?
–  Ireland, én olyan pasi vagyok, aki felviszi a nőket egy
lakásba, ahol egyébként nem is lakik, és megkeféli őket.
Párszor pislogtam.
– Igen… igen, ezt már mondtad. De most itt vagyok. És tudod,
hogy erőltethetted volna a dolgokat, és lefeküdhettél volna
velem a földszinten. Mégsem tetted meg.
Grant nézett rám.
– Nem akarok fájdalmat okozni neked, Ireland!
–  Jól van. Hiszek neked. De nagylány vagyok. Túlélem, ha
fájdalmat okozol. Nem kell figyelmeztetned, hogy tartsam távol
tőled magamat.
Grant lehunyta a szemét. Egy egész perc telt el, majd
kinyitotta, és bólintott.
– Rendben.
A kis beszélgetésünk után a hangulat érezhetően
megváltozott. Reggel korán kellett kelnem, úgyhogy amint
teljesen besötétedett, szóltam, hogy indulnom kell.
Grant kikísért a kocsiig.
– Köszönöm, hogy eljöttél ma a karneválra! – mondta.
– Nagyon jól éreztem magam. Holnap utazol el üzleti ügyben,
ugye?
– Igen. Reggel hétkor indul a gépem.
–  Akkor mindketten iszonyú korán fent leszünk –
mosolyodtam el.
 Lehajolt, és gyengéd csókot lehelt az ajkamra.
– A héten majd felhívlak.
– Rendben.
A hazafelé vezető úton végiggondoltam a nap eseményeit.
Olyan tökéletes délután volt, aztán következett az észbontó
orgazmus este, és egy mesébe illő naplemente. Azonban Grant
képtelen volt ennyiben hagyni a dolgot. Muszáj volt
megmondania, hogy ő egy igazi rosszfiú, annak ellenére, hogy a
vele töltött idő ennek pont az ellenkezőjéről győzött meg. Újra
és újra átgondoltam a dolgokat, kielemeztem, hogy mi miért
alakult úgy ahogy, és egyetlen dolgot tudtam végül
megfogalmazni. Valahányszor szóba került a volt felesége,
Grant egy lépést hátralépett.
Kell lennie egy darabnak a kirakósban, ami még mindig nincs
a helyén.
 21. FEJEZET
Grant – 7 évvel ezelőtt

–  Tökéletes a kislányunk! – Megcsókoltam Lily homlokát, és

lepillantottam a bebugyolált kis hercegnőnkre. Maga a négy
kilós tökéletesség. Egy apró lábacska kikandikált a takaró alól.
Nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen kis lény hogyan tud ilyen
gyorsan ilyen hatalmas nyomot hagyni a szívemen. De így
történt. Megláttam az arcát, és a szívem azonnal összeszorult a
mellkasomban.
Az utolsó néhány hónap egyszerűen csodálatos volt. Lilynek
láthatóan jót tett a terhesség – vagy talán a terapeuta, akihez
járt. Nem voltam benne biztos, melyiknek volt köszönhető, de
Lily végig boldognak és izgatottnak tűnt. Az utóbbi kilenc
hónapban sokat beszélgettünk a saját, elcseszett
gyerekkorunkról, és arról, hogy mennyi mindent tanultunk meg
– hogy mit ne tegyünk. Mindketten szerettük volna megadni a
gyermekünknek azt az életet, amit a saját szüleinkkel
szerettünk volna átélni. Olyan életet akartunk, amilyet Pia és
William nekem adott.
Megigazítottam a takarót, és betakartam a kislányom lábát.
– Furcsa azt mondani, hogy máris azt érzem, megváltoztam?
 Lily elmosolyodott.
– Csak két órája született. Úgyhogy igen.
Leírhatatlan volt a pillanat, amikor a lányom megszületett.
Belenéztem a szemébe, és nem láttam mást, csak ártatlanságot –
ekkor hirtelen megrohant az, hogy az apaság milyen komoly
feladat. Nem csak az a dolgom, hogy pelenkát cseréljek és egy
napon fizessem az egyetemi tanulmányait. Az a feladatom, hogy
megvédjem mindentől az életben, ami apránként elveszi azt az
ártatlanságot, amivel mindannyian születtünk. Az anyám
drogozása, Lily anyjának elmebetegsége miatt mindketten túl
gyorsan felnőttünk. De ez nem történhet meg az én
kislányommal. Képes leszek megvédeni a világ gonoszságától,
ameddig csak tudom.

Lily összedörzsölte az orrát a kisbaba orrával.

– Mit szólsz a Leilani névhez?
Szerettem volna az utóbbi pár hónapban kiválasztani a nevét,
de Lily azt mondta, hogy a gyermek olyan, mint a műalkotás.
Nem lehet előre elnevezni. Ő árulja el a nevét, amikor már
készen van. Őszintén szólva, az egészet egy nagy baromságnak
gondoltam, de amikor ránéztem a lányomra, megszemléltem
édes kis arcát, rájöttem, hogy a feleségemnek igaza volt.
Bólintottam.
– Leilani. Ez illik hozzá, ugye?
Lily felnézett rám.
– Tökéletes! Ahogy ő maga is.
Megcsókoltam a feleségem feje búbját.
– Mind a ketten tökéletesek vagytok! Az én tündéreim. Lily és
Leilani. Örökké vigyázni fogok rátok!
 22. FEJEZET
Ireland

– Köszönöm, George. – A levelezőből a srác az imént hozott egy

csomagot. A kupac tetején hivatalos levélnek tűnő, buborékos
boríték volt, rajta a nevemmel.
Lerúgtam a cipőmet, leültem az íróasztalomhoz, és
kinyitottam. Benne egy „Meghallgatási értesítés” volt a
zónatúllépési engedéllyel kapcsolatban, és egy sárga post-it volt
a boríték közepén.

Mr. Lexington megkért, hogy ezt küldjem fel, amikor

megérkezik. – Millie

Először nem értettem a dolgot. Mi a csudát akar Grant a

házam papírjaival? Aztán megpillantottam a meghallgatás
dátumát – pontosan egy hét múlva lesz. A kivitelező azt mondta
nekem, hogy az építkezés hónapokat csúszik. Ezt vajon
említettem Grantnek is? Ja igen… Mikulás-Grantnek említettem.
Hogy a csodába sikerült ezt véghez vinnie?
Fogtam a mobilomat, és elkezdtem üzenetet írni neki, de úgy
döntöttem, inkább felhívom. Amúgy is szerettem volna
emlékeztetni valamire.
 Grant elsőre felvette.
– Komolyan te vagy a Mikulás, vagy mi?
Felnevetett.
–  Egy pillanat. – Hallottam, hogy eltakarja a készüléket, és
fojtottan azt mondja: Elnézést egy pillanatra, uraim¸ majd nyílt
egy ajtó, és Grant visszatért a vonalba.
– Gondolom, az építkezés anyagára célzol.
– Igen. De hogyan?
–  Van egy barátom az építkezési osztályon, aki tartozott
nekem egy szívességgel. Most behajtottam rajta, és megkértem,
hogy vegye előre a kérésedet.
A fejemet ráztam.
– El sem akarom hinni! Nagyon köszönöm!
– Az alkalmazottaim nem lehetnek hajléktalanok, ugye?
– Ezért tetted? Mert az alkalmazottad vagyok? Ha így van, azt
hiszem, hogy Jim a könyvelésről nemrég mesélte, hogy a
főbérlője kiteszi a lakásból, csak azért, hogy a lánya
beköltözhessen. Átszaladok hozzá, és megmondom neki, hogy a
segítségére leszel, és keresünk neki egy új lakást.
Grant felnevetett.
– Nem állsz meg egynél, ugye?
Hátradőltem a székemben.
–  Nagyon köszönöm a segítségedet, nagyon kedves tőled. Én
meg azt hittem, hogy már szerda van, és rég nem hallottam
felőled, úgyhogy lehet, hogy lepattintasz.
Grant egy pillanatig hallgatott.
–  Azt gondoltam, talán az a legjobb, ha adok neked egy kis
teret.
 – Miért, te ezt szeretnéd? Egy kis teret?
–  Mit vársz tőlem, mit mondjak, Ireland? Hogy a
megismerkedésünk óta nem tudok másra gondolni, csak rád?
Hogy mindennap kiverem magamnak, miközben arra
gondolok, hogy milyen volt, amikor kinyaltalak és elélveztél?
– Ha így van, akkor igen.
Grant kifújta a levegőt, én pedig elképzeltem, ahogy
gondterhelt ráncok jelennek meg a homlokán, miközben
végigszánt a haján.
Grant tovább hallgatott, én pedig felálltam, és becsuktam az
irodám ajtaját.
–  Segítene, ha én is elmondanám, mit érzek? Nem vagy
egyedül ebben az egészben. Én sem tudok másra gondolni, csak
rád. Mi több, tegnap este a fürdőkádban is rád gondoltam.
Grant hangja rekedtes volt.
– Ireland…
– Emlékszel, mikor azt mondtad nekem, hogy azt hitted, hogy
bedughatod a kezedet a nadrágomba, és kielégíthetsz, miközben
mások néznek? Tulajdonképpen azóta nem bírok magammal,
amióta először csókolóztunk.
Grant kinyögött egy igent.
–  Nos, becsuktam a szemem, és elképzeltem ezt. Hogy
becsusszannak oda az ujjaid… de mivel nem voltál ott,
kénytelen voltam a saját ujjaimat használni, és úgy tenni,
mintha a te ujjaid lennének.
– Ireland…
– Érdekes, a hangod most nagyon hasonlít az én hangomhoz,
amikor tegnap újra és újra kimondtam a nevedet. Szinte
fájdalmas érzés, igaz?
– Bassza meg! – Grant hangosan kifújta a levegőt.
Elmosolyodtam.
–  Mindegy, azt hiszem, a hívásommal megzavartam egy
megbeszélést. Biztosan nagyon sok a dolgod. Csak szerettem
volna köszönetet mondani Mikulásnak, és emlékeztetni téged a
szombati esküvőre. Most visszaengedlek dolgozni.
Grant felnyögött.
–  Azt képzeled, képes leszek visszamenni a megbeszélésre,
miután elmesélted, hogy úgy maszturbáltál, hogy közben rám
gondoltál?
–  Ajaj! – kuncogtam. – Azt hiszem, nekem kicsit könnyebb
eltitkolnom a felajzottságomat, mint neked.
– Aha, kösz!
– Ha szeretnéd, vonalban maradok, és mesélek még a tegnap
esti fürdőkádas élményemről, te pedig kiosonhatsz a
férfimosdóba, és könnyíthetsz magadon.
– Bár ez csábítón hangzik, azt hiszem, inkább sétálok egyet.
Elmosolyodtam.
–  Rendben. Még egyszer köszönöm, hogy intézkedtél az
építkezési osztályon!
– Nagyon szívesen.
–  Szép napot! Remélem, a megbeszélésen nem bánnak túl
keményen veled.
–  Alig várom, hogy visszafizessem neked ezt a kínzást,
Ireland. Nemsokára találkozunk!
Miután letettem, mosolyogva ültem az íróasztalomnál. Napok
óta nem éreztem ilyen jól magam. Grant azért nem hívott, mert
úgy érezte, egy kis teret akar nekem adni, de az, hogy elintézte
az építkezéses ügyemet, azt súgta, hogy nem szűnt meg
kettőnkről gondolkozni. Nem beszélve arról, hogy boldog
voltam, amikor hallottam, hogy ugyanazt csinálta a
fürdőszobában, amit én is.
Egy óra körül jöttem el a munkahelyemről, ami
tulajdonképpen a nap vége volt számomra, tekintve, hogy ötkor
kezdtem – bár máskor ritkán mentem haza három óra előtt. Ma
azonban muszáj volt elhoznom a ruhámat a szabótól Mia
esküvőjére, és volt még egy csomó kisebb feladatom is. Mivel az
én munkanapom akkor ér véget, amikor a legtöbb ember
ebédelni megy, az előcsarnok tömve volt. Amikor éppen kifelé
indultam, Grant húga, Kate pont akkor lépett be az épületbe.
Amikor megpillantott, elmosolyodott.
–  Hello! Már épp fel akartalak hívni. Nagyon élveztem, hogy
egy kicsit megkínoztad a bátyámat a karneválon, de nem
tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy szívesen veled ebédelek!
Elmosolyodtam.
– Az nagyon jó lenne. Mikorra gondoltad?
Kate vállat vont.
– Most jövök egy megbeszélésről, és még nem ebédeltem. Mit
szólnál ahhoz, ha most rögtön elmennénk enni? Már ha nincs
más dolgod.
Iszonyat hosszú volt a teendőim listája, de… hajnali négykor
ettem egy energiaszeletet befelé jövet, és azóta semmit. Emellett
számos megválaszolatlan kérdésem volt Granttel kapcsolatban,
és ki tudna pontosabb felvilágosítást adni, mint a húga?
Úgyhogy basszus, miért ne? A szabó egy vagy két óra múlva is
nyitva lesz még.
– Rendben. Menjünk!

•••

–  Szóval… azt látom, hogy a bátyám nagyon kedvel téged –

jelentette ki Kate.
Az ebéd során nagyrészt felszínes csevegést folytattunk, ezért
megkönnyebbültem, amikor a kávé alatt váratlanul felhozta
Grantet.
Elmosolyodtam, és az ajkamhoz emeltem a csészét.
– Én is kedvelem. Bár néha eléggé…
Amíg a megfelelő szavakon gondolkoztam – talán problémás,
nehezen kiismerhető, szeszélyes? – Kate kisegített.
– Seggfej tud lenni.
Felnevettem.
– Igen, így van.
Kate melegen elmosolyodott.
–  Nem sűrűn jelenik meg nőkkel, legalábbis csak úgy
váratlanul sosem. Néha egy-kettőt elhoz céges rendezvényekre,
de évek óta nem láttam olyan nővel, aki mellett farmerben lett
volna. Olyan ez az egész, mintha a nők a társasági események
kísérőivé váltak volna számára, és biztos vagyok abban, hogy
más célokra is használja őket, bár gondolom, erről nem akarsz
beszélni – már ha nem akarod viszontlátni az ebédemet. De a
nők már nem részei Grant életének.
Abból, amit Grant elmondott a csajozásról, a húga meglátása
elég pontos volt. Grant távol tartotta a nőket attól, ami fontos
volt az életében. Bár Kate megjegyzése nem lepett meg, mégis
azt reméltem, hogy meg tudja mondani, hogy Grant mégis miért
ilyen.
Bólintottam.
– Amikor a korábbi kapcsolatairól beszélgettünk, nagyjából ő
maga is erre célzott. Vagyis nem csak célzott. Azt mondta,
kezdettől fogva őszinte volt a nőkkel, akikkel az utóbbi néhány
évben járt – kerek perec megmondta nekik, hogy nem hosszú
távú kapcsolatra vágyik.
Kate összevonta a szemöldökét.
– Pedig köztetek amolyan hosszú távú kapcsolat jellegű dolgot
láttam vasárnap. Valami mást, mint korábban, a többi nővel.
Grant meleg volt, nem pedig hűvös. Végignéztem, ahogy
kimentetek a parkolóba; még a kezedet is megfogta.
–  Nagyon igyekszik. De ha teszünk előre egy lépést, akkor ő
rögtön visszakozik.
Kate felsóhajtott.
– A bátyám nagyon nehezen enged közel magához bárkit is.
Nem voltam benne biztos, hogy meg kellene-e tárgyalnom
vele mindazt, amit Grant bizalmasan elmondott nekem a
házasságáról. De tudtam, hogy ez a kapcsolatait illető
cinizmusának gyökere. Csúnyán megégette magát, és nem mer
újra a tűz közelébe menni.
–  Úgy tűnik, a házassága komolyan kihatott az egyénisége
alakulására.
– Grant… mesélt neked a házasságáról?
– Egy kicsit. Mesélt Lily elmebetegségéről.
Kate egy pillanatig hallgatott. Úgy tűnt, mintha vívódott volna
valamin, vagy elmerült volna a gondolataiban. Végül így szólt:
– És… elmondta részleteiben, hogy miként lett vége?
– Nem igazán. Csak nagy vonalakban mesélte el.
Kate bólintott. Megint hallgatott, valószínűleg átgondolta, mit
mondjon. Aztán átnyúlt az asztal felett, és a kezemre tette a
kezét.
–  A bátyám olyan, mint egy osztriga. Szorosan bezárult, és
lehet, hogy soha nem fog megnyílni, de talán épp te vagy az,
akinek sikerül kinyitnia. Ha ez megtörténik, hidd el nekem,
hogy valódi igazgyöngyöt találsz a bensejében!

•••

Csütörtök reggel Grant azzal hívott fel, hogy egy korábbi géppel
jön, és megkért, hogy vacsorázzak vele. Azt mondta, egyenesen
a reptérről érkezik, mert tudta, hogy hétközben általában este
nyolckor lefekszem aludni.
Megegyeztünk abban, hogy egy étteremben találkozunk, nem
messze a lakásomtól, és amikor megérkeztem, láttam, hogy már
ott ül a bárpultnál. Egy szűk, zöld ruhába öltözött nő állt
mellette, aki a kezét beszélgetés közben Grant hátán tartotta.
–  Szia! Bocs, ha pár percet késtem! – mondtam, ahogy
odaléptem hozzá.
Grant felállt, és szájon csókolt.
–  Előbb ért be a gépem. Nem késtél el. – Kezét a derekamra
tette, a nő pedig csak állt, várta, hogy bemutassák.
Grant megköszörülte a torkát.
–  Ireland, ő Shannon, az étterem háziasszonya. Korábban az
irodánk melletti steakhouse-ban dolgozott.
Elmosolyodtam.
– Nagyon örvendek.
Bár műmosolyával megmutatta nekem hófehér fogait,
Shannon gyors, méregető tekintete elég sokat elárult. Amikor
egy nő egy férfival van, és a helyszínen megjelenik egy másik
nő, akkor csak két oka van, ha végigméri – vagy megszemléli a
versenytársát, vagy tudni akarja, hogy a férfi, akit elveszített,
kire váltotta le őt. Nem voltam biztos abban, hogy most melyik
helyzet áll fenn.
–  Én is – mondta végül Shannon, majd megérintette Grant
karját. – Megnézem, készen van-e az asztalotok.
Amikor Shannon elment, Grant a hajamba temette az arcát,
és mélyen beszívta a levegőt.
– Mmm… hiányoztál!
– Tényleg? Pedig úgy tűnt, nagyon jó társaságod volt.
Grant felvonta a szemöldökét.
– Mi az, féltékeny vagy?
– Van okom féltékenynek lenni?
Grant megrázta a fejét.
–  Egyáltalán nincs. De őszintén szólva, Shannonnal párszor
randiztunk.
Összevontam a szemöldökömet.
– Meglátogatott a lakásodon is?
Grant lepillantott.
–  Tudom, hogy nem gondoltad, hogy cölibátusban élek. Bár,
ha tudtam volna, hogy itt dolgozik, nem ezt a helyet választom.
– Belenézett a szemembe. – De értelek. Én sem örülnék, ha
bármelyik volt pasiddal együtt találnálak.
Megnyugtatott, hogy nem kicsinyelte le az érzéseimet,
másrészt viszont butaság volt részemről az egész.
Mindkettőnknek megvolt a múltja.
– Semmi baj. Nagylány vagyok!
Shannon visszajött hozzánk.
– Az asztal készen áll.
Ahogy az asztal felé lépkedtünk azzal a nővel, akivel Grant
korábban dugott, rájöttem, hogy még soha nem beszéltünk
arról, hogy kizárólagos-e a kapcsolatunk. A gondolat, hogy
Grant mással is találkozhat, megőrjített. Bár azt gondoltam,
hogy technikailag jogunkban áll randizni.
Grant kihúzta a székemet, és miután leültünk, Shannon azt
mondta, odaküldi a pincért az italrendeléshez. Kivettem az
asztalkendőmet, és az ölembe terítettem.
– Még nem beszéltünk arról, hogy randizunk-e mással is.
Grant épp egy pohár vizet emelt a szájához, de félúton
megállt a kezében.
– Azt gondoltam, hogy most már kizárólagosan járunk.
– Ó! Rendben.
– Ha egy másik férfival látnálak, teljesen elvenné az eszemet.
Elmosolyodtam.
– Ezt én is így érzem.
Grant áthajolt az asztal felett.
–  Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Azt gondoltam, kész kínzás a
közeledben lenni, és nem tudni, hogy milyen benned lenni. De
úgy tűnik, van rosszabb is annál, mint hogy nem duglak meg,
például elképzelni, milyen az, ha más dug meg.
 Felnevettem.
– Nos, ezt a gondolatot verd ki a fejedből! Milyen utad volt?
–  Rendkívül gyümölcsöző. – Grant fogta az asztalkendőjét, és
kiterítette. – Megvásárolunk egy épületet a keleti parton, és
áttelepítjük a városból pár kisebb cégünk főhadiszállását
egyetlen épületbe. Most igazán érdemes ingatlant vásárolni.
– Ó, ez nagyon izgalmas!
–  Szerintem is. Bár rájöttem, hogy milyen sok időt kell ott
töltenem ahhoz, hogy véghez vigyem a dolgot. Szeretem New
Yorkot, de hosszú oda az út.
– Évek óta nem voltam New Yorkban. Karácsonykor nagyon jó
lenne elmenni! Biztos tele van turistákkal, de jó lenne
korcsolyázni a Rockefeller Centernél, és sorba állni, hogy
megnézhessük a Bloomingdale’s kirakatait.
– Úgy beszélsz, mint Leo.
– Ő is szeretne karácsonykor New Yorkba utazni?
Grant bólintott.
– Talán elvihetnénk.
Megint elöntött az a meleg, puha érzés a gyomrom tájékán.
Grant habozás nélkül beszélt a jövőről, mintha egyértelmű
lenne, hogy hosszabb idő múlva is együtt leszünk.
Odalépett a pincér, hogy felvegye az italrendelésünket.
Örültem, hogy Grant emlékezett rá, hogy milyen bort szeretek,
mégis rám pillantott jóváhagyásért, amikor megrendelte.
Imádtam a férfias állán kiütköző borostát is, és az orra vonalát,
amikor visszaadta a pincérnek a borlapot.
Nemigen akartam megemlíteni, hogy Mia esküvőjére
néhányan foglaltunk szállodai szobát a közelben. Furcsa lenne
nem ugyanabban a szobában lakni, mégsem voltam biztos
abban, hogy készen állok-e erre. Bár nemrég beszéltük meg,
hogy kizárólagos a kapcsolatunk, és pár hónapra előre
terveztünk, mégsem tudtam, mire várok. Isten a tudója, hogy
nem a vággyal volt a gond. Csak át kellett néznem az asztal túlsó
végére, és máris felizgultam.
Úgyhogy amikor a pincér elment, úgy döntöttem, belevágok.
–  Ööö… ami a hétvégét illeti… a vendégek nagy része a Park
Place Hotelben száll meg, az étteremmel szemben. Így mindenki
jól érezheti magát, és nem kell aggódni a hazamenetel miatt. És
Mia másnap villásreggelit ad a szálloda éttermében. Foglaltam
szobát, ha szeretnél ott maradni.
– Ezt most komolyan kérdezed?
Felnevettem.
– Azt hiszem, nem. De nem akartam készpénznek venni.
–  Hadd könnyítsem meg a dolgodat a jövőben! Ha a
meghívásban benne foglaltatsz te, és az a lehetőség, hogy
meztelen leszel, akkor számíthatsz rám!
Bár az este furcsán kezdődött a zöld ruhás nő miatt, mégis,
kellemes vacsora lett a vége. Shannon párszor elhaladt
mellettünk, és őszintén mondhatom, hogy Grant észre sem
vette. Minden különösebb erőfeszítés nélkül azt éreztette
velem, hogy én vagyok az egyetlen nő az egész teremben. Azért
éreztem, hogy teljes figyelme rám irányul, mert ez valóban így
is volt.
Muszáj volt kimennem a mosdóba, így kimentettem magam,
miután Grant egy kacsintás kíséretében rendelt kettőnknek egy
szelet sajttortát. Amikor végeztem a fülkében, kinyitottam az
ajtót, és ott találtam Shannont, amint az ajkát rúzsozta a
tükörnél. Összehúzott szemmel méregetett; nem lepte meg,
hogy ott vagyok.
– Mióta vagytok együtt Granttel?
A mosdóhoz léptem, hogy kezet mossak. Nem akartam
csevegni ezzel a nővel, se más nőkkel, akikkel Grant lefeküdt.
De lényem szadista része kíváncsi volt.
– Nem túl régóta. – Félrehajtottam a fejemet, és hamis mosolyt
villantottam felé. – Említette, hogy ti ketten… jóban voltatok.
– Ezt mondta neked? Hogy jóban voltunk?
Megszárítottam a kezemet.
–  Nem. De azt gondoltam, hogy szebben hangzik, mint a
dugópajti.
Shannon csak bámult rám.
– Nagyjából fél évig voltunk együtt.
Ez meglepett, bár nem adtam meg neki azt az örömet, hogy
ezt lássa rajtam. Inkább követtem a példáját, és én is rúzsozni
kezdtem a számat a tükörben. Shannon némán figyelt.
Befejeztem, és határozottan rápillantottam.
– Szeretett volna még valami mást is mondani?
–  Azt gondoltam, adok egy-két jótanácsot, mint egyik nő a
másiknak. Amikor Grant azt mondja, hogy nem neki való egy
párkapcsolat, hidd el neki! Egy dolog, amit mond, de egészen
másképp viselkedik. Elhiteti majd veled, hogy más vagy, mint a
többiek. Nagyon meggyőző tud lenni. Emlékszem, egyszer
kerékbilincset tettek a kocsimra, és elszállították, ezért
megkértem, hogy vigyen el kocsival, hogy elhozassam. Amikor
kiléptem a munkahelyemről, a kocsim ott állt, a szokott helyén,
a parkolóban. Még le is mosatta nekem. Nagyon kedves tud
lenni, amikor akar. Egy évbe telt túllennem rajta.
Bár legbelül elöntött a rémület, igyekeztem közömbös arcot
vágni. A táskámba pottyantottam a rúzsomat, és odaléptem
Shannon mögé. Összenéztünk a tükörben, én pedig így szóltam:
– Köszönöm a tanácsot. De becsapod magadat, ha azt hiszed,
hogy egy évedbe telt túljutni rajta. Úgy fest, hogy még mindig
nem vagy túl!
Kiléptem a mosdóból, és megálltam a folyosón, hogy
összeszedjem magam; egész testemben remegtem. Ez a nő
láthatóan még mindig szerelmes volt Grantbe, és szerette volna
elrontani mindazt, ami köztünk volt. Különös módon nem ez
volt az, ami felzaklatott. Hanem az, amit elmesélt a kocsijáról,
hogy Grant visszaszerezte neki. Az utóbbi néhány napban azt
éreztem, hogy minden rendben van Granttel, és most először
érzem biztonságban magam, és talán nem fogja széttépni a
szívemet. És miért? Egyetlen egyszerű oka volt – olyan
figyelmes volt, hogy elintézte az ügyemet az építkezési
osztályon.
Mennyiben más ez, mint elhozatni Shannon kocsiját?
 23. FEJEZET
Grant

Valami nem stimmelt Irelanddel. Éreztem a legutóbbi közös

esténken az étteremben a desszert közben is, de betudtam
annak, hogy fáradt, mert reggel korán kelt. Tegnap küldtem
neki egy üzenetet, hogy együtt ebédelünk-e, és csak jóval
később válaszolt, amikor már otthon volt; azt írta, hogy elúszott
a munkával. Ma pedig láttam, hogy elolvasta az üzenetemet,
mégsem írt vissza.
Ezért minden józan belátásom ellenére átmentem az utcán, és
fellifteztem a Híradós osztály emeletére.
Ireland épp az irodájában telefonált; amikor beléptem,
összenéztünk. Arckifejezése megváltozott, ami azt igazolta,
hogy valami nem stimmel. Amint beléptem, letette, én pedig
becsuktam magam mögött az ajtót.
–  Nem szeretek átjönni ide, mert nem szeretném
megnehezíteni a dolgodat a munkahelyeden.
Ireland kierőszakolt magából egy mosolyt.
– Ezt nagyra értékelem.
– De ha kerülsz, egyszerűen nincs más választásom.
– Nem kerüllek.
 Elfintorodtam, jelezve, hogy hazudik.
Ireland felsóhajtott, és leült.
– Jól van, tényleg kerüllek!
– Mi történt?
– Azt hiszem, a múltkor kiakadtam egy kicsit attól a nőtől.
Összevontam a szemöldökömet; először nem is tudtam, kire
céloz.
– Shannon?
Ireland bólintott.
–  Nagyjából két éve nem találkozunk egymással. Fogalmam
sem volt, hogy ott dolgozik.
– Hiszek neked. Viszont Shannon mondott nekem valamit.
Megpróbáltam felidézni, de nem emlékeztem arra, hogy
Shannon túl sokat beszélt volna Ireland érkezése után.
– Mit mondott?
– Elcsípett a női mosdóban, és azt mondta, hogy ti hat hónapig
jártatok, és nem csupán párszor találkozzatok.
– Komolyan fogalmam sincs róla, hogy meddig tartott… talán
hatszor találkoztunk a négy hónap alatt, maximum. Szerintem
Shannon igyekezett hosszabbnak feltüntetni a kapcsolatunkat,
mint amilyen valójában volt.
– Azt is mondta, hogy majdnem egy évébe telt túljutni rajtad.
Összevontam a szemöldökömet.
–  Fogalmam sem volt róla, hogy utánad ment a mosdóba.
Sajnálom, ha így érezte. De mint mondtam, én az elejétől fogva
mindig őszinte voltam azokkal a nőkkel, akikkel bármiféle
egyezségem volt.
– Tudom. És Shannon is ezt mondta. De… – Ireland megrázta
a fejét.
Ez az egész az én hibám. Mindent elrontok. Ireland fél velem
lenni, mert semmilyen okot nem adtam arra, hogy
biztonságban érezze magát velem. A legjobb, amit ajánlani
tudtam, az volt, hogy nem tudom, hogy mire vagyok képes. Ha
nem én húzódom vissza, akkor ő teszi. Folyamatos „gyáva
nyúl”-játék volt ez köztünk, de most döntenem kellett: vagy
letérek az útról, vagy padlógázzal nekimegyek és
összeütközünk.
Előrehajoltam.
– Megőrülök érted, Ireland! Az egyetlen nőt, akinek ugyanezt
mondtam, feleségül vettem. Sajnálom, ha kételkedsz bennem, és
tudom, hogy okot adtam rá. De… – Ügyeltem rá, hogy egyenesen
belenézzek a szemébe. – Szeretném, ha ez működne kettőnk
között. Az utóbbi hét évben nem akartam, hogy bármi is
működjön. Amikor délelőtt tizenegykor egy megbeszélésen
ülök, akkor is rád gondolok. Az utóbbi hét évben csak akkor
gondoltam délelőtt tizenegykor nőkre, amikor magányos
voltam. Ez kibaszott nagy különbség.
Ireland szeme könnybe lábadt.
– Én is szeretném, ha működne!
Elmosolyodtam.
– Akkor tegyünk róla, szivi! Tegyünk róla, hogy működjön!
Ireland egy percig hallgatott, talán azért, hogy megeméssze,
amit mondtam.
Aztán elmosolyodott.
– Rendben.
Kifújtam a levegőt.
 – Rendeljek akkor ebédet?
Ireland bólintott.
–  Nekem nagyjából huszonöt percre van szükségem, hogy
végezzek.
Felálltam.
– Rendelek valami kaját. Gyere majd fel az irodámba!
– Rendben.
Megfordultam, hogy kimenjek, de a kezem megállt a
kilincsen.
–  Vedd le a bugyidat, mielőtt bejössz! Mert ha végeztünk az
ebéddel, megkóstollak az íróasztalomon.

•••

Egy esküvőn úgy illik, hogy a menyasszony legyen a

középpontban, de én képtelen voltam levenni a tekintetemet a
királykék ruhás nőről. A szexi, spagettipántos ruha kiemelte
Ireland formás domborulatait, feltűzött haja pedig megmutatta
hosszú, karcsú nyakát és a kulcscsontját, amit annyira imádtam.
Bőre krémszínű és puha volt, tökéletesen szeplőtlen, és én a
helyemen ülve szinte a nyálamat csorgattam a gondolattól,
hogy ma este belemélyesztem a fogamat, miközben lehúzom
róla azt a szép kis ruhát. Ireland rám kacsintott, és
elmosolyodott, ahogy odajött hozzám a terem túlsó felébe,
ahonnan eddig figyeltem.
– Ördögien jól nézel ki! – mondta Ireland, amikor az asztalhoz
ért.
Megfogtam a kezét, és az ölembe vontam.
 – Azért, mert ördögi gondolatok kavarognak a fejemben.
Ireland felnevetett.
–  Ó, igen? Meséld el őket a táncparketten! Azt hiszem,
végeztem a rám eső kötelességekkel, úgyhogy az est további
részében a tiéd vagyok!
– Nagyon tetszik ez a mondat.
A táncparketten szorosan magamhoz húztam, úgy, hogy az
arcunk összeért, és kihasználtam az alkalmat, hogy
belesuttoghassak a fülébe.
– Mondtam már, hogy milyen gyönyörű vagy ma este?
– Mondtad, de nem baj. Jó újra hallani!
–  A nők általában nem vesznek fel egy ruhát kétszer
esküvőre, ugye?
– Általában nem. De én azt gondoltam, kihasználom ezt a kis
ruhát. Olyan szép és egyszerű, nem olyan, mint egy tipikus
koszorúslányruha.
Megforgattam.
– Veszek neked egy újat.
Ireland édes kis orrát ráncolta.
– Ó, istenem, talán összekentem valamivel?
– Nem, de reggelre cafatokban fog lógni.
Ireland szeme tágra nyílt.
– Elszakadt? Hol?
–  Nyugi, nem szakadt el… még. De később én magam fogom
leszaggatni rólad!
Elmosolyodott.
–  Erre gondoltál, miközben közeledtél felém? Olyan ördögi
volt a mosolyod!
 – Mióta ma este érted mentem, csak erre tudok gondolni!
Ireland közelebb húzódott hozzám, hogy az arcunk újra
összeérjen, és a fülembe suttogott.
– Emlékszel, amikor a jótékonysági esten táncoltunk?
– Igen.
–  Amikor a karodban voltam, az egész testem bizsergett, és
kénytelen voltam úgy tenni, mintha nem éreznék semmit.
Elmosolyodtam.
–  Nekem pedig távol kellett tartanom téged, hogy ne érezd
meg, feláll tőled a farkam.
–  Azt hiszem, mindketten kezdettől fogva vonzódunk
egymáshoz.
–  Édesem, fogalmad sincs róla, mennyire! Azzal a részeg e-
maileddel, amiben közölted velem, hogy menjek a pokolba,
felkorbácsoltad a kíváncsiságomat.
Kellemes hallgatásban táncoltunk egy percig, majd a szám
véget ért, és elkezdődött egy másik. Hálás voltam, hogy az is egy
lassú volt, így volt indokom szorosan magamhoz ölelni
Irelandet. Becsuktam a szememet, és élveztem a pillanatot, bár
a karomban tartott nő közben nézelődött.
– Én nem szeretnék ilyen nagy esküvőt! – mondta Ireland.
Általában, ha egy nő száján kiszaladt az esküvő szó,
menekülőre fogtam. Most azonban nem. Szerettem volna többet
tudni.
–  Te is azt játszottad kislány korodban, hogy menyasszony
vagy? Annak idején a húgaim napokig próbálgatták az
esküvőjüket: kidekorálták a nappalit, és hol az egyik, hol a
másik vette fel anya esküvői ruháját, anya pedig rávett, hogy én
legyek a vőlegény. Utáltam.
Ireland felnevetett.
– Imádnivaló lehetett!
– Inkább maga volt a kínzás!
Ireland felsóhajtott.
– Nekem nincs testvérem, és a szüleimnek elég elcseszett volt
a házassága. Úgyhogy talán ezért nem képzeltem el kislány
koromban, hogy milyen lenne az esküvőm.
Még szorosabban vontam magamhoz.
– Sajnálom!
–  Semmi baj. Nem tudom amúgy, mennyire egészséges, ha
kislányok az esküvőjükről ábrándoznak. Én nem játszottam
menyasszonyosat, de híradósat igen. Órákon át álltam a tükör
előtt és belebeszéltem a hajkefémbe. De legalább nem úgy
nőttem fel, hogy folyamatosan ábrándokat kergettem arról,
hogy milyennek kell lennie egy esküvőnek.
–  Szóval semmi uszályos, fehér ruha és háromszáz fős
fogadás?
Ireland a fejét rázta.
–  Nem. Én mezítláb szeretnék esküdni, valamelyik
tengerparton. Talán naplementekor, pár barát és közeli
családtag társaságában, miközben a pálmafákról lampionok
lógnak le és egy helyi Calypso-banda zenél.
Elmosolyodtam.
– Ez jól hangzik! – Ezer éve nem beszélgettem olyasmiről, ami
egy esküvővel kapcsolatos, anélkül, hogy nem hasonlítottam
volna össze a Lilyvel közös kudarcommal. Nem akartam a volt
nejemre gondolni, amikor Ireland a karjaimban volt. Akárhány
nővel voltam együtt a válásom után, mindig szükségem volt az
állandó emlékeztetőre – emlékezni akartam arra, hogy miért
fontos távolságot tartanom tőlük. Azonban Ireland esetében el
akartam felejteni az egészet, tovább akartam lépni.
Az este további részében hol Ireland barátaival
beszélgettünk, hol a menyasszonnyal és a vőlegénnyel
társalogtunk, hol táncoltunk. Ireland még arra is rávett, hogy
valami popzenére táncoljak, amit soha nem tettem, de megérte,
mert néztem, ahogy a melle fel-le ugrál tánc közben. Az este
végére már alig vártam, hogy kettesben legyünk a szállodai
szobában. Bár beismertem, hogy alig várom, hogy letéphessem
róla a ruháját, tudtam, hogy olyan tempóban fogok haladni,
amilyet ő diktál. Megkérdezte, hogy szeretném-e nála tölteni az
éjszakát, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy Ireland
készen áll-e megtenni a következő lépést.
Ezért amikor a szobájába értünk, lassítottam az iramon.
Kinyitottam egy bort, és adtam neki egy pohárral, ő pedig
kinézett a hálószoba ablakából a vízre.
– Köszönöm.
Kénytelen voltam zsebre dugni a szabad kezemet, hogy ne
érintsem meg. Itt, ebben a szobában, ahol az ágyon kívül nincs
más bútor, egyetlen érintés, és nekem végem. Úgyhogy
belekortyoltam a boromba, és kinéztem a tengerre.
Ireland odafordult hozzám.
– Szörnyen csendes vagy, mióta megérkeztünk.
– Igazán?
Bólintott.
–  Ühüm. És rettentően… messze jársz. Attól a férfitól, aki azt
mondta nekem, reggelre cafatokban lesz a ruhám, arra
számítok, hogy ha épp csend van, az azért lehetséges, mert a
nyelve épp a torkomban van, és maximum addig jutunk be a
szobába, hogy háttal az ajtónak dönt.
Odafordultam hozzá.
– Igyekszem… úriemberként viselkedni.
Ireland félrehajtotta a fejét.
– Miért?
–  Mert nem vagyok biztos abban, hogy mit vársz ettől az
estétől. Nem akartam azt feltételezni, hogy a meghívásod azt
jelenti, készen állsz másra is, nem csak arra, hogy egy szobában
aludjunk.
Ireland letette maga mellé a borospoharát. Felnyúlt, és kivette
az egyik fülbevalóját.
– Ha nem éreznéd bizonytalannak magad, mit akarnál?
Letette a teli borospohara mellé a fülbevalóját, és elkezdte
kiszedni a másikat is.
–  Ezt hogy érted? Hogyhogy mit akarnék? – Muszáj volt
rákérdeznem, hogy mit szeretne tudni, bár elég egyértelműen
azt kérdezte, hogy vajon mit tennék vele most, ha benne lenne a
dologban.
– Hogy mi történjen kettőnk között. Szexuálisan.
Nagyot kortyoltam a boromból, míg Ireland a másik
fülbevalót is letette az asztalra.
– Biztos tudni akarod a választ?
–  Igen. Az őszinte válaszodat szeretném hallani. –
Elmosolyodott, megfordult, és hátat fordított nekem. –
Kinyitnád a cipzárt?
 Bassza meg! Nagyot nyeltem.
–  Nos, szeretném szélesre tárni a lábadat ezen a nagy ágyon
és kezdetnek alaposan kinyalni. Úgy, hogy közben tiszta lucsok
legyél.
Ireland rekedten szólalt meg.
– Még valami?
A cipzárja után nyúltam. Remegett a kezem, alig tudtam
türtőztetni magamat. A cipzár hangja végigvisszhangzott a
csendes szobán.
–  Van még más is. Felemelnélek a mögöttem levő asztalra.
Már megszemléltem, és tökéletes magasságban van ahhoz, hogy
álló helyzetben megbaszhassalak rajta. Szeretném látni, ahogy
elélvezel, és a szemedbe akarok nézni, miközben olyan mélyre
hatolok benned, amennyire csak tudok, és beléd élvezek.
Ireland idegesen felnevetett.
– Ez elég kifejező volt.
–  Még nem fejeztem be. – Elértem a cipzár alját, és nem
bírtam tovább. Benyúltam a ruhájába, és végighúztam a
kezemet a gerincén. – Utána együtt lezuhanyozunk, és
belemarkolok a seggedbe, miközben a lábaddal átkulcsolod a
derekamat, és nekidöntelek a zuhanyzó falának. Amikor épp
elélveznél a farkamon, az ujjamat becsúsztatom a seggedbe,
hogy minden lehetséges módon érezz engem.
Ireland megborzongott, amit úgy tekintettem, hogy még
többet szeretne hallani.
–  Utána hagylak egy kicsit aludni, reggel pedig együtt
reggelizünk. És ezt úgy értem, hogy a szádba veszed a farkamat,
miközben én kinyallak. Te leszel felül, úgyhogy azt fogod
gondolni, hogy tiéd az irányítás. De amikor már majdnem
elélveznél a nyelvemtől, felemelem a csípőmet, és kicsit lejjebb
nyomakodom a torkodba, majd beléd élvezek.
Megfordítottam Irelandet. Arcán döbbenet és felajzottság
keveredett. Pokolian szexi volt.
Gyengéden kezembe fogtam az arcát.
– Túl sok?
Reszketőn felnevetett.
– Nem vádolhatlak azzal, hogy visszafogod magadat, mi?
–  Na és te? – Végigsimítottam a kulcscsontján. – Te mit
szeretnél?
A szemembe nézett, majd lehúzta a ruhája pántját, és
lecsúsztatta a válláról. Elengedte ruhát, és hagyta, hogy kéken
lehömpölyögjön a válláról a földre.
–  Mindenben benne vagyok, amit mondtál, de valamit még
szeretnék hozzátenni, ami egyszerűen nem megy ki a fejemből.
Olyan gyönyörű volt, ahogy ott állt csipkés, királykék színű
melltartójában és bugyijában! Telt melle szinte kibuggyant a
melltartóból. Bár hallottam, amit mondott, egyetlen szót sem
fogtam fel belőle.
Megráztam a fejem.
– Bocsáss meg, mit is mondtál?
Ireland gonoszul elmosolyodott.
– Azt mondtam, hogy egyvalamit még szeretnék hozzátenni a
listádhoz. Lehet?
– Amit csak akarsz.
Ireland szeme felcsillant, majd letérdelt elém.
Ó, Jézusom!
 Legszívesebben lehunytam volna a szememet, hogy
megköszönjem a Jóistennek, hogy annyira leitatta ezt a nőt,
hogy megírja azt a dühös e-mailt, de képtelen voltam levenni a
tekintetemet az előttem térdelő Irelandről. Kigombolta a
nadrágomat, lehúzta a sliccemet, miközben én csak álltam, és
képtelen voltam megszólalni. Amikor kis kezével benyúlt a
nadrágomba, és megszorította amúgy is kemény farkamat, azt
hittem, ott helyben elélvezek.
Felszisszentem.
– Így nem fogom sokáig bírni, édesem!
Ireland felnézett és rám mosolygott, miközben simogatta a
farkamat.
– Semmi baj. Miénk az egész éjszaka!
Pumpálta a farkam egyszer, majd még egyszer, lassan,
miközben megnedvesítette az ajkát, aztán lehajolt és a szájába
vette. Nem volt semmilyen előjáték, nem nyalogatott, nem
futtatta végig a nyelvét a farkam hegyén, ahogy a legtöbb nő
szokta – ami egyébként jó érzés, bár teljességgel felesleges,
hiszen egy férfi ilyenkor általában már csatára készen áll. Nem
voltam biztos abban, hogy mit gondoljak arról, hogy Ireland ezt
láthatóan tudta – hogy zavarjon-e, hogy tudja –, de ahogy
elkezdett szopni, az sem jutott eszembe, hogy min kéne
gondolkoznom.
Amint a farkam csodálatos szájában volt, kicsit lejjebb
engedte az állát, és iszonyatosan meglepett azzal, hogy teljes
hosszában a szájába vett.
Bassza meg! Tudja a mélytorok technikát. Végem van!
Amilyen gyorsan lent volt a torkában, olyan gyorsan
visszaengedte, és nyelvét végigcsúsztatta a farkam oldalán,
ahogy az majdnem kicsúszott a szájából. Sűrűn pislogott, és
ahogy felnézett rám, vidámságot láttam a tekintetében.
– Jézus Mária, Ireland!
Újra a szájába vett, és megint teljesen magába fogadott.
Kénytelen voltam felpillantani a mennyezetre, nehogy még idő
előtt befejezzem, mielőtt Ireland még igazán elkezdte volna.
Képtelen voltam megbirkózni a látvánnyal, ahogy ott térdelt
előttem, szájában a farkammal. Felnyögtem és lenyúltam, hogy
a hajába túrjak.
Próbáltam nem lenézni, vagy nézni a fejét, ahogy fel-le
mozog, valahányszor a farkam ki-be járt a szájában, de
egyszerűen képtelen voltam nem odanézni. Elképesztően
lehengerlő látvány volt ahhoz, hogy kihagyjam. Ireland még egy
párszor a szájába fogadott, majd a hosszú, mély szívásról áttért
a rövid, gyors pumpálásra a kezével és a szájával is.
Még soha életemben nem éreztem ilyet. Csodálatos volt,
olyan, mintha meghaltam volna és a pornómennyországba
kerültem volna.
Próbáltam visszafogni magamat, de Ireland ezt teljességgel
ellehetetlenítette. Főleg akkor, amikor felnyúlt és megfogta a
kezemet, hogy markoljak a hajába, és én diktáljam a tempót.
Tulajdonképpen engedélyt adott rá, hogy kedvemre használjam.
Bármennyire is szerettem volna egész nap ott állni, és ezt
csinálni, még három pumpálásig bírtam. Minden igyekezetem
ellenére túlságosan erős volt a késztetés, hogy befejezzem.
Bár azt mondtam neki, hogy szeretnék a szájában elélvezni,
és valóban mindennél jobban ezt szerettem volna, de nem
voltam egy seggfej. Lehet, hogy úgy mélytorkozik, akár egy
pornósztár, de én tiszteltem ezt a nőt, úgyhogy muszáj volt
figyelmeztetnem.
– Ireland… szivi. Basszus! Mindjárt… elélvezek!
De Ireland nem reagált. Már épp újra figyelmeztettem volna,
arra az esetre, ha nem hallotta volna, amit mondtam. Amikor
lenéztem, láttam, hogy Ireland szeme csukva van, de érzékelt
engem: kinyitotta a szemét, és felnézett.
– Szivi, mindjárt elélvezek!
A válasza az volt, hogy olyan mélyen a szájába fogadott, hogy
azt hittem, soha nem enged el – nem is akartam, hogy
elengedjen. Ireland Saint James torka maga volt az én
nirvánám, és soha nem akartam kijönni onnan. De most Ireland
hallotta, amit mondtam, és tett róla, hogy tudjam is. Azt akarta,
hogy élvezzek a szájába, én pedig boldogan engedelmeskedtem.
Nyögve a nevét kiáltottam, még egyszer belenyomtam a
farkamat, majd a csípőm hirtelen megmerevedett, és
teletöltöttem a száját végtelen mennyiségűnek tűnő ondómmal.
Utána alig voltam képes felemelni.
–  Jézus Mária, Ireland! Ezt meg hol a fenében tanultad? –
Megráztam a fejem, még mindig szédültem attól, hogy
elélveztem. – Felejtsd el! Nem akarom tudni.
Ireland felnevetett.
–  Mondtam, hogy szeretem nézni, ahogy férfiakat szopnak.
Talán megtanultam egy-két fogást.
A mennyezetre pillantottam. Köszönöm, Istenem! Teljesen
elfogadhatatlan lett volna minden más válasz, ami nem az, hogy
filmekből tanulta mindezt.
 Elmosolyodtam.
–  Akkor sem lehetnél tökéletesebb, ha én magam alkottalak
volna meg!
– Egyébként meg szedek fogamzásgátlót.
Pokolian hosszú éjszaka várt ránk.
 24. FEJEZET
Ireland

Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy az átlagos előjáték

tizennégy percig tart. Nyilván az elején egy párnál ez általában
több is lehet, de én soha nem töltöttem két órát egy pasival úgy,
hogy ne csaptunk volna bele a szexbe – még akkor se, ha
mindez csak az előjátékról szólt.
De Grant jó hosszan elnyújtotta, és ez nekem nagyon, de
nagyon tetszett. Miután leszoptam, azzal hálálta meg, hogy két
orgazmushoz is eljuttatott a szájával. Aztán beszélgettünk,
miközben cirógatta a testemet. Azt hittem, szüksége lesz némi
pihenőre, de amikor közelebb bújtam hozzá, rájöttem, hogy
nem így van – rögtön megéreztem, hogy áll a farka.
Az arcomat nézte, miközben megérintette a testemet, és
elmesélte, hogy mi mindent akar csinálni velem – a melleim
között akar elélvezni, hogy beterítse a nyakamat, hátulról akar
magáévá tenni, bekötni a szememet, az ágyhoz kötözni. A két
erőteljes orgazmus után kielégülhettem volna, de minél többet
mondott, annál inkább vágytam arra, hogy bennem legyen.
Grant a fülemnél kezdte, és egészen a lábujjhegyemig
végigcsókolta az egész testemet. Majd visszafelé is végighaladt,
nyalogatva és szívogatva. Mire végre újra elkezdett csókolni,
már tomboltam a vágytól. Megőrjített, hogy ő nem látszott olyan
eszeveszettnek, mint én. Úgyhogy személyes küldetésemnek
tekintettem, hogy ugyanolyan állapotba hozzam, mint ő engem.
Amikor megcsókolta a nyakamat, egy kicsit megböktem,
bátorítva, hogy forduljon a hátára, és ráültem. Megcsókoltam,
és lecsúsztattam a csípőmet, így nedves puncim az erekciójához
ért. Aztán elkezdtem hozzádörgölőzni, miközben a csókunk
egyre vadabb lett. Ez megoldotta a kérdést. Egyetlen gyors
mozdulattal a hátamon voltam, és Grant megint fölém
magasodott, de most sokkal türelmetlenebbnek látszott. A
gonosz kis mosolyra, amit rávillantottam, morgással válaszolt.
– Próbáltam egy kicsit lassítani.
Kezembe fogtam az arcát.
– Én nem lassan akarom. Hanem keményen! Most rögtön!
Grant elmormolt pár káromkodást, és az éjjeliszekrény felé
nyúlt. A pénztárcájából kivett egy óvszert, feltépte, majd
minden mást a földre hajítva, rekordidő alatt felhúzta.
Újra fölém hajolt, és mélyen a szemembe nézett.
– Te… – Megrázta a fejét. – …hihetetlen vagy!
Magamhoz húztam, hogy az ajkunk találkozzon, és
belesuttogtam a szájába.
–  Valahányszor rád nézek, egyszerre érzek felajzottságot és
rettegést. De most csak a felajzottságot akarom!
Grant folyamatosan a szemembe nézett, miközben magáévá
tett.
– Bassza meg! – Nagyot nyelt. – Olyan nedves vagy!
Lassan ki-be járt, fokozatosan tágítva. Bár felkészülten
vártam, és mivel korábban leszoptam, természetesen tudtam,
hogy milyen vastag és hosszú a farka, jó ideje nem voltam
senkivel, és a testemnek szüksége volt némi bátorításra, hogy
teljes egészében befogadja őt. A lassúságtól, amit magára
kényszerített, remegni kezdett a karja, és amikor végre bennem
volt, hangosan felnyögött. A hang olyan mélyről jövő és állatias
volt, hogy kezem-lábam remegni kezdett tőle.
Szünetet tartott, gyengéden megcsókolt, majd a szemembe
nézett és úgy kezdett baszni, ahogy akartam – keményen,
durván, brutálisan és valóságosan. Minden egyes döfés egyre
mélyebbre hatolt, és egyre keményebb volt, és végül a szobában
csak a nyögdécselésemet lehetett hallani, és azt, ahogy a nedves
testünk egymásnak csattant.
A hajába túrtam, belekapaszkodtam, újra és újra a nevét
ismételgettem. A lüktető, mindent elöntő hullám végigsöpört
rajtam, és Grant lélegzetvétele egyenetlenné vált. Mindketten
ugyanakkor veszítettünk el a kontrollt.
–  Bassza meg! Olyan… olyan kibaszottul jó benned lenni!
Olyan kibaszottul jó! – Grant a fogát csikorgatta.
–  Ne hagyd abba! Igen, igen, ez az, óóó… – Az orgazmus úgy
csapott belém, akár egy áramütés, és magával sodorta azokat a
szavakat, amiket ki akartam mondani, a maradék félelmemmel
együtt.
Grant lehunyta a szemét. Állán megfeszült egy izom, nyakán
kidagadtak az erek. Egyre gyorsabb ritmust diktált, miközben
én meglovagoltam az orgazmushullámot. Ahogy a testem
összeszorult körülötte, hangosan felüvöltött.
– Baaaasszd meeeeeg! – Csípője megrándult, és beleélvezett a
testembe.
Egy pillanat múlva megcsókolta a nyakamat, és lassabb
tempóban kezdett ki-be járni bennem. Kisimította izzadt
hajtincsemet a homlokomból, és rám mosolygott.
– A mai éjszaka után végem van, édesem! Most, hogy tudom,
milyen jó érzés benned lenni, állandóan benned akarok majd
lenni!
Elmosolyodtam.
– Semmi baj. Jó, amikor itt vagy.
Gyengéden szájon csókolt, és bólintott.
– Igen. Nekem is jó, amikor itt vagy!

•••

Másnap sokáig aludtunk. Igazából nem is ezt kellene mondani,

hiszen amikor az ember sokáig alszik, az azt jelenti, hogy sokat
is alszik. Azonban mi csak akkor aludtunk el, amikor felkelt a
nap, és alig két órával később a telefonom hangjára ébredtünk,
úgyhogy alig aludtunk valamit.
Nagy nehezen kinyitottam a szememet, és felvettem a
telefont.
– Halló?
– Miért nem vagy idelent?
A francba! Mia. Felkönyököltem.
– Hány óra van?
– Húsz perce elkezdtük a villásreggelit.
– Ó. A francba! Ne haragudj! Azt hiszem, elaludtam.
– Elaludtál, vagy valaki ébren tartott egész éjszaka?
 – Mind a kettő.
Mia felvisított, én pedig kénytelen voltam eltartani a fülemtől
a telefont. Grant kinyitotta a fél szemét, úgyhogy eltakartam a
mikrofont.
– Mia az. Elkéstünk a villásreggeliről.
–  Mondd meg neki, hogy kihagyjuk, és helyette újra téged
kóstollak meg.
Természetesen Mia mindezt hallotta, annak ellenére, hogy
eltakartam a telefont. Megint felvisított.
– Gyere le ide, de azonnal! Hallani akarom a részleteket!
Grant kivette a telefont a kezemből, és úgy beszélt, hogy
közben végig engem nézett.
–  Húsz percet kérünk, hogy lezuhanyozhassunk. – A csupasz
mellemre pillantott. – Legyen inkább harminc.
Fogalmam sem volt róla, mit válaszolt Mia, de Grant letette, és
arcát a nyakamba temette.
– Jó reggelt!
Biztos voltam benne, hogy bárgyú vigyor ül a képemen, de
nem érdekelt.
– Jó reggelt!
Kezét a lábam közé csúsztatta, és megsimogatta duzzadt
puncimat.
– Fáj?
Fájt, de nem akartam elárulni neki.
– Csak egy kicsit.
Elkapta a pillantásomat.
– Biztos vagy benne?
Bólintottam.
 Grant megfogta az egyik mellbimbómat, ami egyből
megmerevedett.
–  Jól van – mondta rekedten. – A fürdőszobában hátulról
akarlak megdugni, miközben a mosdóra hajolsz, és közben
nézzük magunkat a tükörben.
Sajogtak az izmaim, és a lábam köze különösen érzékeny volt
attól, hogy olyan sokszor élveztem el az éjszaka, de a gondolat,
hogy Grant mögöttem áll, miközben én a mosdókagylóra
hajolok, máris teljesen felajzott.
Az ajkamba haraptam.
– Akkor miért vagyunk még mindig az ágyban?
Néhány pillanattal később Grant felemelt az ágyról, és a
karjába vett. Meglepetésemben felkiáltottam, de őszintén
szólva, jólesett a mozdulat. Nagyon jó érzés volt a karjában
lenni; éreztem, hogy könnyedén emelt meg, mintha pehelysúlyú
lennék.
Kivitt a fürdőszobába, miközben óvatosan egy óvszert vett a
fogai közé, és aztán pontosan azt csináltuk, amit mondott. A
mosdókagylóra hajolva dugott meg, én pedig néztem a
tükörben. Mindketten elsöprő orgazmust éltünk át, és ez
tökéletes reggeli ébresztő volt. Utána gyorsan felöltöztünk és
lementünk, hogy csatlakozzunk a többiekhez a villásreggelinél.
Mia szeme felragyogott, amikor meglátott minket. Én nedves
copfba fogtam a hajamat, és Grant haja is még vizes volt a
zuhanyzástól. Ahogy közeledtünk az asztal felé, Mia a mellette
levő üres székre mutatott.
– Ide tedd le a seggedet!
Christianre pillantottam.
 – A feleséged nagyon basáskodó!
Christian elmosolyodott, és imádattal pillantott Miára.
– A feleségem… ez nagyon jól hangzik!
Grant Christiannel szemben ült le, és hamarosan élénk
beszélgetésbe merültek. A friss házasok Kauaira mennek
nászútra, és kiderült, hogy Grant korábban már járt ott,
úgyhogy arról beszéltek, hogy milyen hajóútra menjenek el,
meg valamilyen helikopterkirándulásról is mesélt.
Mia megpróbálta kiszedni belőlem, hogy mi volt köztünk
Granttel, de csak annyit mondtam, hogy jó éjszakánk volt, bár a
mosolyom és a kipirult arcom, ami a húsz perccel ezelőtti
orgazmusnak volt köszönhető, valószínűleg többet mondott
minden szónál.
Mia meghallotta, hogy Grant és Christian arról beszélt, hogy
Grant hol szállt meg Kauain.
– Ó, láttam azt a szállodát a neten. Csodálatos! De sajnos már
nem volt szabad szoba. Kiderült, hogy egy pár évvel ezelőtti
viharban a szálloda közel fele elpusztult.
Grant bólintott.
– Ezt nem is tudtam.
– Te mikor jártál ott?
Grant egy pillanatra rám nézett.
– Nyolc évvel ezelőtt.
Belém mart a féltékenység, bár tudtam, hogy ostobaság az
egész. Grant valószínűleg a nászútján volt Kauain, a
házasságának rég vége volt, és tegnap csodálatos éjszakát
töltöttünk együtt, amivel még közelebb kerültünk egymáshoz,
mégis féltékeny voltam. Legyűrtem buta érzéseimet, és
igyekeztem, hogy ne rontsák el azt az euforikus érzést, amivel
lejöttem a villásreggelihez.
–  Nos, Grant… – Mia a villájával Grantre mutatott. – Most,
hogy már vén, férjes asszony vagyok, figyelmeztetlek, hogy
előre elterveztem a barátnőm jövőjét. Irelanddel szomszédok
leszünk, fehér léckerítés választja majd el a házunkat, és a
fiaink egy hét különbséggel születnek majd. A nevük Liam és
Logan lesz.
Felnevettem.
– Mia ezt még ötödikben elhatározta. Iskolából hazafelé jövet
mindig elmentünk két egyforma, szép kis ház mellett. A két ház
egy testvérpáré volt, és ahogy mentünk a suliba, a nővérek
minden nap kint ültek az elülső verandán és kávéztak, hazafelé
jövet pedig a másik verandán jeges teát ittak. Mindig azon
agyaltunk, hogy vajon volt-e a jeges teában valami gyorsító.
Mia megbökött a könyökével.
–  A miénkben tutira lesz! – Grantre pillantott. – Na, neked
melyik név tetszik? Liam vagy Logan?
Nyilvánvalóan túl korai volt még bármi komolyról beszélni
Grant és köztem, de az egész beszélgetés nagyon jó hangulatban
zajlott.
Azonban Grant válasza komolyra váltott.
– Én nem akarok gyereket.
Hirtelen minden mosoly eltűnt, minden nevetés abbamaradt.
– Ez komoly? – kérdeztem.
Grant bólintott.
Borzalmas érzés ülte meg a gyomromat, bár tudtam, hogy
nem most van itt az ideje ennek a beszélgetésnek.
 Sajnos Mia nem hagyta annyiban a dolgot. Legyintett Grant
felé.
–  Ezt sokan mondják. Addig, amíg nem találkoznak a
megfelelő személlyel. Majd meggondolod magad!
Grant továbbra is komoran nézett maga elé, majd rám
pillantott, aztán a reggelijét kezdte vizslatni.
Néhány perc kínos csend állt be. Mia tudta, hogy én szeretnék
gyereket; nem is egyet, hanem többet. Egyetlen gyerekként
nőttem fel, és mindig arra vágytam, hogy legyenek fiú- és
lánytestvéreim. Végül Christian a sportra terelte a témát, és
Granttel visszatértek a könnyed beszélgetésre. Miával párszor
összenéztünk, és bár csatlakoztam a társalgáshoz, egyszerűen
képtelen voltam túllépni azon, amit megtudtam.
Granttel nem olyan régóta jártunk, úgyhogy nem hittem, hogy
ez ennyire zavarni fog. Azonban a helyzet úgy állt, hogy nagyon
megkedveltem Grantet. A legtöbb elképzelésben és értékrendi
kérdésben létezik kompromisszum a párok számára. Ha az
egyik fél a városban akar élni, a másik viszont vidéken, akkor
megegyezhetnek abban, hogy lesz két otthonuk, vagy a város
külterületén laknak, a külvárosban. Ha a férj azt szeretné, hogy
a felesége főállású anya legyen, az asszony viszont dolgozni
akar, megegyezhetnek egy mellékállásban. De abban a
kérdésben, hogy legyen-e gyerekük vagy ne, nem létezik
kompromisszum – vagy van gyerek, vagy nincs.
A villásreggeli további részében mindent megtettem, hogy
mosolyt varázsoljak az arcomra, de Grant megjegyzése olyan
volt, mint egy kínzó, tompa fogfájás. Amikor elköszöntem
Miától, megöleltük egymást.
 –  Érezzétek nagyon jól magatokat! – mondtam. – És küldj
képeket!
Mia elmosolyodott.
– Rendben. És ne aggódj amiatt, amit Grant mondott! Biztosan
meggondolja magát. A férfiak nem tudják, mit akarnak, addig,
amíg meg nem mutatod nekik. Na jó, kivéve a szopást. A
szopásra mindig vevők.
Rámosolyogtam.
–  Igazad van. – Bár legbelül nem voltam olyan biztos benne.
Volt valami abban, ahogy Grant ezt kimondta. Arra utalt, hogy
elég szilárd az álláspontja.
Granttel vissza kellett mennünk a szobánkba, hogy lehozzuk
a csomagunkat. Észre sem vettem, hogy milyen hallgatag
voltam a liftben vagy a csomagolás közben, azonban Grant
váratlanul odalépett mögém a fürdőszobában. Elvettem a
fogkefémet a mosdóról, és ekkor megérintette a karomat, majd
a tükörképemnek beszélt.
–  Nem akartam kellemetlen meglepetést okozni neked, sem
pedig felzaklatni. Nagyon sajnálom!
Megráztam a fejem.
–  Semmi baj. Nincs miért bocsánatot kérned. Mia olyan
helyzetbe hozott, hogy kénytelen voltál beszélni a jövőt illető
terveidről.
Grant bólintott, de továbbra is néztük egymást. Úgy éreztem,
arra vár, hogy mondjak még valamit. Úgyhogy mondtam.
– Komolyan… nem akarsz gyereket?
Bólintott.
– Biztos vagy benne?
 Összevonta a szemöldökét, és ismét bólintott.
– De Leóval olyan csodásan bánsz!
Grant megfordított, és felemelte az államat, hogy
szembenézzünk egymással, és ne egymás tükörképét bámuljuk.
– Nem akarok gyereket, Ireland.
–  Azért, mert nevelőszüleid voltak? Vagy azért nem akarsz
saját gyereket, mert annyi gyereknek lenne szüksége szerető
otthonra?
Továbbra is a szemembe nézett.
– Nem. Egyáltalán nem akarok gyereket.
Úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna. A tekintetéből
láttam, hogy ezt a döntést nem könnyen hozta meg. Olyan
csodás éjszakát töltöttünk együtt, és egyszerűen nem
számítottam arra, hogy az a tréfálkozás a reggelinél ilyen
váratlanul és határozottan megálljt parancsol mindannak, ami
közöttünk kialakult. Döbbenetes volt számomra az egész.
Lenéztem.
– Rendben.
– Sajnálom!
– Nem, semmi gond. Talán jobb is, ha ezt a beszélgetést most
ejtjük meg, és nem később. Csak… – Felnéztem, és éreztem, hogy
elfutja a könny a szememet, ami nevetségesnek tűnt. Ez a
kapcsolat olyan új volt, mégis úgy éreztem, valódi veszteség ért.
– Én nagyon szeretnék majd családot. Két vagy három gyereket,
kis korkülönbséggel, talán egy Cövek nevű golden retrievert…
igazi nagy családot. Nem úgy értem, hogy holnap, de egyszer,
amikor eljön az ideje.
Grant bólintott.
 – Ez természetes. – A fülem mögé simított egy hajtincset. – És
te mindent megérdemelsz, amit csak szeretnél!
Szükségem volt egy kis időre, hogy mindezt végiggondoljam.
–  Talán indulnunk kellene. Jóval túlléptük a késői
kijelentkezés időpontját.
Összepakoltuk a maradék cuccunkat, és elindultunk a kocsi
felé. Mindketten végig hallgattunk az autóút során. Grant
megfogta a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat, majd
felemelte, és megcsókolta.
– Be kell mennem néhány órára az irodába – mondta Grant. –
Előtte hazavigyelek?
– Igen, légy szíves!
A lakásomnál Grant kitette a bőröndömet, és elkísért az
ajtóig.
– Később felhívhatlak?
Bólintottam. Grant lágyan megcsókolt, és megvárta, amíg
bezárul mögöttem az ajtó.
Nekidőltem a falnak; úgy éreztem, mintha ostorral vágtak
volna végig rajtam. Az egyik pillanatban még szerelmes voltam
egy jó fej pasiba, és egyszerűen nem tudtunk betelni egymással.
Olyan szép volt a jövő! A következő pillanatban pedig
szükségem volt némi gondolkodási időre, mert azon tűnődtem,
hogy lesz-e egyáltalán bármiféle közös jövőnk.
 25. FEJEZET
Grant

Hátradőltem a székemben, és áthajítottam a kezemben tartott

tollat a szobán. A toll a szekrény sarkát találta el, majd
visszapattant hozzám, és a legutóbbi levél tetején ért földet,
pont az íróasztalomon. Na persze. Még ez sem sikerül ma.
Haragosan felemeltem a borítékot, húsz apró darabra
tépkedtem, és a fecniket a szemeteskosár felé szórtam. A fele a
padlón landolt.
Miután kitettem Irelandet, egyenesen bejöttem az irodába,
abban a reményben, hogy dolgozhatok néhány órát. Azonban
négy óra telt el, és ebből nagyjából öt perc volt az érdemi
munka. Kurvára képtelen voltam koncentrálni.
Természetes, hogy Ireland szeretne gyereket. Gondoskodó
alkat, akiben rengeteg szeretet van. Nem először jött fel ez a
téma olyan nőkkel, akikkel jártam. A fenébe is, Ireland előtt, ha
egy nő csak szóba hozta ezt a témát, az nálam már vörös posztó
volt. Bármiféle hosszú távú terv említése azt jelentette, hogy az
illető nő túl sokat vár tőlem, és ideje szakítanom vele. De
Ireland nem egy kufircpajti volt, akitől el akartam menekülni.
Felemeltem a telefonomat, és azon tűnődtem, hogy küldök
neki egy üzenetet. Vagy hagyjam egy kicsit békén? Hozzam
szóba újra a dolgot? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna,
és lépjek tovább? Úgy döntöttem, nem leszek gyáva nyúl, és
küldtem neki egy üzenetet, anélkül, hogy túlgondoltam volna a
dolgot. Egy napra elég volt a túlgondolásból.

Grant: Vacsora ma este? Az irodából hazafelé érted

mennék, és ehetnénk kínai kaját a hajón, és
megnézhetnénk a naplementét.

Figyeltem, ahogy a kis pöttyök fel-le ugráltak. Majd eltűntek.

Majd újra ugrálni kezdtek. Perceken keresztül vártam, hogy
Ireland végre megfogalmazza a válaszát.

Ireland: Én elég fáradt vagyok. Azt hiszem, korán

lefekszem aludni.

Bassza meg! Vele akartam lenni, még akkor is, ha csak alszik a
karomban. De Ireland nem volt valami készséges. Én pedig nem
lehetek seggfej, nem erőszakoskodhatok vele. Úgyhogy
elengedtem a dolgot.

Grant: Jól van. Aludj jól! Holnap jelentkezem.

Egy mosolygós arcot küldött vissza, bár biztos voltam abban,

hogy ott és akkor egyikünk sem mosolygott.
Sikerült megválaszolnom pár e-mailt, és egy marketing-
költségvetést is jóváhagytam; csak utána döntöttem úgy, hogy
mára elég. A munkám akkor is itt lesz, amikor jobb állapotban
leszek. Tegnap éjjel egyikünk sem aludt valami sokat, úgyhogy
meggyőztem magam arról, hogy Irelandnek igaza van: az a
legjobb, ha hazamegyek és alszom. Azonban félúton azon
kaptam magam, hogy két kijárattal előbb kanyarodtam le, mint
ahogy a kikötőbe szoktam menni. Papus egész életemben olyan
volt számomra, mint a második apám, az igazi apám halála
után még inkább. Ő az egyetlen ember, aki megmondja nekem
az igazat – még akkor is, ha nem tetszik, amit hallok tőle. Abban
reménykedtem, hogy ma nem hagyja cserben a memóriája.

•••

– Grant, micsoda kellemes meglepetés! Gyere be, gyere csak be!

A nagyanyám oldalra lépett, hogy beengedjen, én pedig
beléptem, és arcon csókoltam.
– Na, bevált a riasztórendszer?
– Igen. Persze, mióta beszerelték, a nagyapád úgy alszik, mint
a bunda.
– Jól van. – Körülnéztem a nappaliban. A ház csendesnek tűnt.
– Papus itt van?
– Odalent bütyköl valamit az alagsorban. Mikor legutóbb lent
voltam nála, egy miniatűr koporsót csinált ahhoz a rémes
babaházhoz, amit Leóval együtt annyira imádnak. Amikor
faanyaggal dolgozik, igyekszem nem láb alatt lenni. Olyan apró
fadarabokkal dolgozik, hogy attól rettegek, hogy egyszer
lefűrészeli a saját ujját is.
Elmosolyodtam. Papus elég sok mindent elfelejtett, de a
szerszámhasználatot nem. Bár a demencia a memóriára hat, az
asztalosi képességeinek még mindig tökéletesen a birtokában
volt. Bele sem akartam gondolni, hogy lesz majd idő, amikor
nem bütykölhet majd a műhelyben, akár tudja az illető nevét,
akinek az ajándék készül, akár nem.
– Lemegyek, benézek hozzá.
– Készítek egy kis harapnivalót nektek, és mindjárt lehozom.
– Kösz, Mamus.
Papus pizsamában és köntösben tevékenykedett,
szerszámtartó övvel a derekán. Védőszemüveg volt a fején, ősz
haja pedig tele volt fareszelékkel; egy apró koporsó élét
csiszolta simára.
Amikor meglátott, elmosolyodott, a feje tetejére tolta a
szemüveget, és felemelte három, sebtapasszal borított ujját.
– Egérfogó – mondta.
Összevontam a szemöldökömet.
– Egerek vannak a házban?
–  Én nem tudok róla, de felhasználtam a régi, fából készült
egérfogókat, hogy a játék hálószobáknak padlót készítsek, a
rugókkal pedig a koporsók ajtaját rögzítettem. Ahogy a múlt
héten dolgoztunk, Leo kitette az egyik egérfogót egy kis sajttal.
Ma reggel megnéztem: a sajt még mindig benne van. –
Meglengette az ujját. – Most már az ujjam egy kis darabja is.
Felnevettem.
–  Légy óvatosabb, Papus! Mamus már így is aggódik amiatt,
hogy a szerszámaiddal dolgozol. Ha levágod az egyik ujjadat,
meglehet, hogy a kórházból hazatérve üresen találod a
műhelyedet!
– A nagyanyád állandóan aggódik. Legalább elfoglalja magát,
bár nem sokra megy vele! – mormolta Papus.
 Odaléptem az ijesztő babaházhoz, és megnéztem az új
bútordarabokat, amelyekkel a héten készült el. Apró, fakeretes
tükröket csinált, amikből rémisztő arcok néztek vissza, pár
lelógó kísértetet és egy kandallót, felette díszes, dühös
farkasfejjel. Felemeltem a kandallót, és gyönyörködve néztem a
kis műremeket. Papus valóban tehetséges volt.
– És, mi újság? – kérdeztem, ahogy visszatettem a kandallót a
helyére.
– Semmi. És az én koromban már az az újság, ha nincs újság.
Ha valami újság van, akkor az gyógyszer, fájdalom vagy
prosztatavizsgálat, ami nem igazán kellemes. – Rám pillantott,
letette a szerszámot és a faanyagot, amit éppen smirglizett. Az
asztal alatt két sámli volt. Az egyiket kihúzta, és alám tolta, majd
rátelepedett a másikra.
– Ülj le! Meséld el, mi bánt!
– Honnan tudod, hogy bánt valami?
Papus felszegte az állát, és a nadrágomra mutatott.
–  Zsebre dugod a kezedet. Az mindig elárul. Emlékszel,
amikor levágtad az alvó húgod lófarkát, mert kint hagyta a
biciklidet az udvaron, ahonnan ellopták?
Felnevettem. Mindig csodálkoztam rajta, hogy milyen sok
mindenre emlékezett, még a demencia első szakaszában is, és
mégis milyen könnyen elfelejtett valamit, amit csak az imént
hallott.
–  Igen, emlékszem. Valaki másnap megtalálta a bringát, és
visszahozta, de anya még hónapokig nem engedett felülni rá.
–  Aznap is zsebre dugtad a kezedet. Talán azért, mert a
zsebedben rejtegetted azt a nyamvadt lófarkat. Azóta is ezt
csinálod, amikor aggaszt valami.
Nem voltam annyira biztos abban, hogy igaza van, mégis,
tudatosan úgy döntöttem, hogy kiveszem a kezemet a
zsebemből, és csak utána ültem le.
Felsóhajtottam.
– Szerinted én önző ember vagyok?
Papus összevonta a szemöldökét.
– Úgy érted, azért, mert a munkahelyeden nálad van a gyeplő,
és basáskodsz a húgaid fölött?
Nem épp erre céloztam, de kösz, Papus. Megráztam a fejem.
– Megismerkedtem egy nővel.
Papus bólintott.
– Azzal a csinossal? Charlize-zal?
Felnevettem.
– Igen, vele.
–  Jó választás. Olyan nőnek tűnik, aki nem tűri el a
baromságaidat. – Papus játékosan megfenyegetett. – Ez a boldog
házasság titka. Olyan nőt vegyél el, aki egy kicsit megijeszt,
akiről azt gondolod, hogy mi a francot keres egy ilyen seggfej
mellett, mint én? Aztán az életed további részét töltsd azzal,
hogy megpróbálsz megadni neki mindent, amit szerinted
megérdemel.
Papus bölcs ember volt, és tudtam, hogy igaza van, de nem
azt a kérdést tettem fel, amire igazán szerettem volna választ
kapni. Úgyhogy nagy levegőt vettem, és kiböktem azt, ami
valóban a szívemet nyomta.
–  Ez az egész új nekem. De nagyon kedvelem Irelandet, és…
és… Ireland gyerekeket szeretne.
 Papus a szemembe nézett, és sok kimondatlan dolog lebegett
közöttünk. Nem kellett magyarázatot adnom arra, hogy ez miért
jelent problémát számomra.
Papus elszomorodott, de bólintott.
– Szóval azt gondolod, önzés tőled, hogy nem akarsz gyereket.
Bólintottam.
–  Nem vagy önző, fiam. Egyszerűen csak nem tudod, hogyan
tagadj meg valamit attól az embertől, akit szeretsz. Ez
csodálatra méltó tulajdonság egy férfiban. A te helyzeted más,
mint például olyasvalakié, aki az életstílusa miatt nem akar
gyereket. Megértem, hogy ez önzésnek tűnhet, bár ez még
mindig az illető döntése. Az ő élete. A te helyzetedben
azonban… nem erről van szó. Azt hiszem, a lelked legmélyén te
szeretnél gyerekeket, és az indokod inkább maga a védekezés –
hogy megvédd a jövőbeli gyermekedet, és talán egy kicsit
önmagadat is.
Úgy éreztem, valami nagy súly nyomja a mellkasomat, és
lenéztem.
– Ezt nem tudom, Papus.
Amikor újra felemeltem a tekintetemet, Papus a szemembe
nézett.
– Megbízol bennem?
– Persze, hogy megbízom.
–  Akkor higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nem vagy
önző. Ez nem önzés. – Papus felsóhajtott. – Beszéltél a lánnyal
arról, hogy mik az indokaid?
A fejemet ráztam.
– Nos, kezdj el beszélgetni vele erről! Ha mást nem, legalább
jobban megérti azt, hogy miért vagy ebben a helyzetben.
– Ezt az egészet nem könnyű elmagyarázni.
–  Persze hogy nem. De szerintem el kell mesélned neki a
történetedet. Már régóta érik ez a dolog. És még ha nem is
tudjátok tisztázni a nézeteltéréseiteket, fontos, hogy őszinte
legyél vele… és önmagaddal is!

•••

Ireland hétfőn megint lekoptatott. Kedd reggelre már

nyughatatlan voltam, és minden szóra felcsattantam az
alkalmazottaimra. Még Millie is távolságot tartott tőlem. Aztán
kora délután megszólalt az irodai telefonom, és a hívó félnek
Ireland Richardsont írta ki.
Dobogó szívvel emeltem fel a kagylót.
– Megkaptam a zónatúllépési engedélyt!
Hangja hallatán elmosolyodtam. El is felejtettem, hogy ma
volt a meghallgatás.
– Ez remek hír, örülök, hogy sikerült!
–  Nem egyszerűen sikerült. Miattad sikerült! Nagyon
köszönöm, Grant! Az adósod vagyok.
A normális válaszom az lett volna, hogy gyere szépen fel az
irodámba, és amint bezárom az ajtót, behajtom rajtad az
adósságot. De a dolgok még mindig nem voltak rendben,
úgyhogy így szóltam:
– Szívesen. De semmiség az egész.
–  Azt hiszem, találtam egy új kivitelezőt is, aki befejezi a
fürdőszobát. Azt mondta, ha szerzek egy burkolót, aki
megcsinálja a gipszkartonozást a hét közepére, akkor
kicsempézi a zuhanyzót és lerakja a járólapot. Aztán a
vízvezeték-szerelőnek már csak be kell tennie a mosdókagylót
és a vécét, és így legalább lesz egy működő fürdőszobám. Ha ez
és a hálószoba megvan, akkor beköltözhetek, ha lejár a bérleti
szerződésem, és a konyha meg a többi helyiség majd szép lassan
elkészül.
– Van burkoló ismerősöd?
Ireland felsóhajtott.
– Nincs. De amint letesszük, nekiállok a keresésnek.
– Csak a fürdőszobát kell megcsináltatni ezen a héten?
– Igen, úgyhogy talán nem lesz túl nehéz szerezni valakit.
Eszembe jutott, hogy Papussal hány házrenoválást csináltunk
végig az évek során. Ezek életem legszebb emlékei közé
tartoztak. Az egész napunk azzal telt, hogy nevettünk és
hülyéskedtünk, és közben valahogy elkészült a munka is.
Úgyhogy támadt egy ötletem…
– Nem kell keresgélned. Én tudok valakit.
– Tényleg?
– Igen.
–  Ó, istenem, bárcsak belebújhatnék a telefonba, hogy arcon
csókolhassalak!
Elvigyorodtam.
–  Ne feledd szavad! Mert csókkal fizetsz majd a burkolónak,
aki elvégzi a munkát.
–  Most komolyan azt mondod, hogy csókolóznom kell a
burkolóval?
Felnevettem.
– Igen, azt mondom.
– Akkor nem értem. Ki az a burkoló?
– Én vagyok.
 26. FEJEZET
Ireland

Jézusom, de tetszik az a szerszámtartó öv!

Nekidőltem az ajtófélfának, és figyeltem, ahogy Grant a kert
elülső részében dolgozik. Egy bakra feltett egy fadarabot, és épp
elfűrészelte, hogy beférjen az imént lemért fürdőszobába.
Farmer, munkáscipő és póló volt rajta, meg egy kopott
szerszámtartó öv. És nevetségesen dögös volt! Persze, imádtam,
ha jól szabott öltöny hordott, és imádtam rövidnadrágban a
hajóján is, de ez… ettől izzadt és mocskos akartam lenni.
– Ha így nézegetsz, semmit nem fogok haladni.
Munka közben lehajtotta a fejét, ezért azt sem vettem észre,
hogy tudja, hogy figyelem. Ittam egy kis vizet egy műanyag
palackból.
–  Inkább a fűrészre figyelj a kezedben! Nem szeretném, ha
valami fontos testrészed áldozatul esne!
Grant felemelte a fadarabot, levette a védőszemüveget, és
felakasztotta a bak egyik végére. A fát felvitte a lépcsőn, és
megállt előttem az ajtóban, majd illedelmes csókot lehelt a
számra.
–  Fejezzük be a munkát! Valahányszor elhaladok ott, ahol
majd a konyhapult lesz, mindig az jut eszembe, hogy tökéletes a
magassága ahhoz, hogy ott keféljelek meg!
Annak ellenére, hogy nem tudtam, mit hoz a jövő, komolyan
belezúgtam ebbe a pasiba. Nem kellett más, csak egy csók és a
szex említése, a mellbimbóm máris ágaskodni kezdett és
bizsergett a lábam köze. Kénytelen voltam megköszörülni a
torkomat, hogy ne mutassam ki, mennyire hatással van rám.
– Jobb, ha újra munkához látsz, különben elmarad a fizetség!
Grant tekintete elsötétült.
– Próbálj meg nem kifizetni, édesem!
Amíg Grant visszament a fürdőszobába, én leültem a
verandalépcsőre. Szerettem volna, ha minden ilyen könnyed és
vidám köztünk, mint az utóbbi néhány percben. Amióta
rájöttem, hogy Grant nem akar gyereket, kerültem őt. Sokat
gondolkoztam azon, hogy megszakítsak-e vele minden
kapcsolatot. Már így is eléggé kötődtem hozzá, és ha még többet
leszünk együtt, akkor biztosan borzalmas lenne, ha eljönne a
szakítás ideje. De ez logika volt, és a szív nem ismeri a logikát.
Úgyhogy most – legalábbis egyelőre – úgy döntöttem, élvezem a
jelent.
Nem akartam lemondani Grantről, és nem akartam elfogadni
azt a tényt, hogy talán sosem lesz saját családom. Igazából úgy
döntöttem, hogy a jelenlegi taktikám az, hogy kerülöm a témát.
Emellett szerettem volna megérteni, hogy Grant miért nem akar
gyereket, és kideríteni, hogy van-e esély valamilyen
kompromisszumra.
Ha már itt tartottunk, visszamentem a fürdőszobába, hogy
élvezhessem a jelent az én szexi építőipari munkásommal.
Grant épp a falborítást csavarozta be.
– Tudok valamit segíteni? – kérdeztem az ajtóból.
– Ha ügyesen mérsz, akkor hozd ide a mérőszalagot és mérd
le, hogy mekkora az utolsó darab, amit ki kell vágnunk!
Elmosolyodtam.
– Az menni fog.
Grant a válla fölött rám pillantott.
– Már mértél korábban is, ugye?
– Persze.
Igazából még soha, leszámítva azt, amikor a centivel a
derekamat méregettem, hogy fogytam-e. De nem lehet olyan
nagy valami.
Miután lemértem, amit kért, és begépeltem az adatokat a
telefonomba, megvártam, míg Grant végez. Állával a
burkolandó falfelületre bökött.
– Ellenőrizzem, amit lemértél?
Csípőre tettem a kezemet.
– Hozzá nem értőnek gondolsz, csak azért, mert nő vagyok?
Grant megadóan felemelte a kezét.
–  Nem, biztosan ügyes voltál. De mivel már csak egyetlen
darab fánk van, ha eltoljuk, mehetünk újra a boltba.
– Nem toltam el. – Legalábbis nagyon, nagyon remélem…
Odakint a fűrésznél élveztem, hogy Grant izmai milyen
szépen duzzadnak, ahogy lefogta a fadarabot.
– Milyen gyakran jársz edzeni?
Grant felnézett rám.
–  Heti ötször. Néha többször, ha frusztrált vagyok, és
szeretném kiengedni a gőzt. Nem beszélve arról, hogy miután
összefutottunk abban a kávézóban, egy ideig heti hét napot
jártam edzeni.
Félrehajtott fejjel néztem rá.
– Ezek szerint már nem frusztrállak?
Grant elvigyorodott.
–  Ezt nem mondtam. De most már sokkal könnyebben le
tudom vezetni a frusztrációmat… rajtad.
Befejezte a munkát, én pedig követtem a fürdőszobába, hogy
feltegye az utolsó darabot. Azonban amikor a falhoz emelte,
kiderült, hogy jó néhány centivel kisebb a kelleténél. Kidülledt a
szemem.
– Ezt rosszul vágtad el.
Grant szemöldöke a magasba szaladt.
– Én? Szerintem te mérted le rosszul!
Csak pislogtam.
– Szerintem meg nem.
Ajjaj…
Grant a mennyezetre pillantott és mormolt valamit, majd
nagy levegőt vett és kifújta.
– Fogadjunk! Na kinek van igaza?
– Mibe fogadjunk?
Lenézett a térdvédőre, amit egész nap viselt.
– Ha az enyém stimmel, akkor te veszed fel a térdvédőt.
Ó! Nem mintha nehezemre esett volna, ha veszítek. Kezet
ráztunk.
–  Rendben. De ha én nyerek, amikor letérdelsz, leveszed
minden ruhádat, kivéve a szerszámtartó övet.
Grant elvette mögülem a centit, és szájon csókolt.
 – Tetszik az övem? Akkor minden kibaszott nap rajtam lesz.
Elmosolyodtam.
– Szerintem az irodában azt gondolnák, hogy megbolondultál.
Grant lemérte a falon levő területet és megmutatta a
szélességet.
– Harminckettő és fél, nálad is annyi?
Előrehajoltam, és megnéztem.
– Igen. Harminckettő és fél.
A telefonomra mutatott.
– Olvasd fel, hogy mennyit mértél!
Visszafojtott lélegzettel nyitottam meg a telefonomat. Nem
szeretek tévedni, de nagyon bejött Grant basáskodása így, hogy
munkaruhában volt, és valójában nekem dolgozott. Titkon azt
reméltem, hogy tévedtem. Nagyon jól hangzott, hogy le kell
térdelnem előtte. A telefonomra pillantottam, majd széles
mosollyal megmutattam neki, amit begépeltem.
Grant összehúzta a szemöldökét.
– Ugye tudod, hogy nálad huszonkettő és fél van?
– Tudom.
Még szélesebben mosolyogtam.
– Vagyis elvesztetted a fogadást.
Az alsó ajkamba haraptam, és letérdeltem.
– Tudom. A térdvédő maradhat rajtad… és a szerszámtartó öv
is.

•••

Egy órával később Grant sokkal lazább volt, ahogy a

barkácsáruházban mászkáltunk. Mivel úgyis itt voltunk, meg
akartam mutatni neki a két csempét, ami között vacilláltam,
azonban az a sor le volt zárva, mert épp egy villástargoncával
emeltek le egy raklapot a felső polcról, úgyhogy Grant azt
mondta, hogy addig hoz egy bevásárlókocsit. Amikor
megnyitották a sort, az egyik dolgozó szóba elegyedett velem.
–  A kettő között habozik? Inkább a természetes követ
válassza, ne a kerámiát!
– Tényleg? Miért?
– Mert a kerámia könnyen töredezik. A kő viszont nem. És ha
az tetszik, amit a bal kezében tart, annak van matt változata is.
A kő nem töredezik egykönnyen, és a matt változatnál nem
látszódik az esetleges töredezés sem.
– Ó, ezt jó tudni. Nagyon köszönöm!
A pasas elmosolyodott.
– Nagyon szívesen.
– Maga hidegburkoló?
– Nem, nem az a szakmám. Melegburkoló vagyok.
Grant jelent meg, egy hatalmas bevásárlókocsit tolva maga
előtt. Megállt mellettem, és úgy méregette a fickót, mintha
gyanúsított lenne.
– Én pont melegburkolót keresek. Nem gondoltam volna, hogy
a barkácsáruházban találok egyet!
A fickó benyúlt a farzsebébe, és kivett egy névjegykártyát,
majd mosolyogva átnyújtotta.
– Ha újra segítségre lenne szüksége, csak hívjon fel!
Elvettem a névjegyet.
– Rendben. És köszönöm a gyorstalpalót a járólapok terén.
 Amikor a pasas elment, Grantre pillantottam.
– Megvan a burkoló.
Grant kikapta a névjegyet a kezemből.
– Aki szeretne bemászni a bugyidba. Mindjárt iktatom ezt itt
neked. – Ezzel összegyűrte a névjegyet.
– Jaj, istenem, féltékeny vagy?
– Nem, nem féltékeny vagyok, hanem birtokló.
– Az ugyanaz.
– Mindegy. Mutasd a járólapot!
Elnevettem magam, és tréfásan énekeltem:
– Gra-ant fél-té-keny!
Grant megrázta a fejét.
– Sok bajom van veled, ugye tudod?
Lábujjhegyre álltam, és ajkammal súroltam az ajkát.
– Egy egyszerű lányt könnyen megunnál.
Miután megnéztem a csempe matt változatát, még mindig
nem tudtam dönteni. Grant mindegyikből feltett egy dobozzal a
kocsira, és azt mondta, hogy ha hazaérünk, leteríti a földre,
hogy eldönthessem, melyik tetszik jobban, és visszahozza azt,
ami végül nem kell. Odakint kénytelen volt nyitva hagyni a
csomagtartóját, és egy nagy gipszkartondarabot le kellett
kötöznie, hogy ne essen le. Elég vicces látvány volt – Grant
drága Mercedese, és benne egy darab kötéllel rögzítve az
építkezési alapanyagok.
– Valami azt súgja, hogy ez az első alkalom, hogy gipszkartont
szállítasz a kocsiddal, ugye?
–  Azért fogadok fel embereket, mert elfoglalt vagyok, nem
pedig azért, mert én magam képtelen lennék bizonyos dolgokra.
 – Tudom. És sokat jelent számomra, hogy időt szakítottál rám.
Grant belenézett a szemembe, majd bólintott.
– Gyere, vigyük vissza ezt a cuccot, és most az én számításaim
szerint fogunk eljárni!
 27. FEJEZET
Ireland

Egy héttel később Grant és én ugyanolyan jól éreztük magunkat,

mint Mia villásreggelije előtt. Leggyakrabban az irodájában
ebédeltünk, és hol nálam, hol nála aludtunk, de még mindig
nem beszéltünk arról, hogy lesz-e valaha gyerekünk.
Egyszerűen túlléptünk a témán.
Én eldöntöttem magamban, hogy még nem állok készen arra,
hogy eldöntsem, fontosabb-e számomra, hogy gyerekem legyen,
mint az, hogy Grant az enyém legyen. Azt hiszem, abban
reménykedtem, hogy a dolgok maguktól megoldódnak, vagy
rájövök, hogy nem is Grant az én szőke hercegem, vagy ő
gondolja meg magát. Mindegy, ezzel megspóroltam azt a
döntést, hogy elhagyjam-e – amire abban a helyzetben
semmiképpen nem álltam készen.
Szombat reggel a hajó mozgására ébredtem. Most először
fordult elő az, hogy Grant hajóján aludtam, és többet éreztem
könnyed ringásnál. Átnyúltam az ágy másik felére, és a meleg
test helyet hideg lepedőt tapintottam, úgyhogy felvettem az
inget, amit Grant tegnap a munkában viselt, és elindultam
megkeresni a tulajdonosát. A hátsó fedélzeten találtam rá.
 A szél erősen fújt, felfújta az ing alsó részét, és még épp
időben fogtam meg, hogy kivillanjon a hátsóm.
– Jó erősen fúj a szél.
Grant bólintott.
– Vihar közeledik.
A nap próbált volna előbújni, de az ég olyan felhős volt, hogy
minden vészterhes, sötétszürke színben játszott.
Grant kinyújtotta a kezét, lehúzott, és beültetett szétvetett
lábai közé.
– Itt szoktál ülni, amikor vihar van?
– Néha. Attól függ, milyen erős a vihar. Általában nem sűrűn
szokott felcsapni a fedélzetre a víz.
– Mióta vagy ébren?
Grant vállat vont.
– Nem tudom. Pár órája.
Odafordultam, és felnéztem rá.
– Hány óra van?
– Hat körül.
– És te már pár órája fent vagy?
Grant bólintott.
– Nem tudok aludni.
– Minden rendben van?
– Igen, csak van pár dolog, melóügy, amin gondolkoztam.
Egy ideig csendben ültünk, és az eget figyeltük.
Aztán újra Grant szólalt meg.
– Egy rohadék vagyok.
A homlokomat ráncoltam.
– Mégis miért?
 Megrázta a fejét.
– Nem a munkám aggaszt.
Felültem, és szembefordultam vele. Amikor kijöttem a
fedélzetre, nem igazán néztem meg magamnak, de most láttam,
hogy arcára kiült a feszültség.
– Mi a baj? Meséld el!
Hosszú ideig csak nézett maga elé. Amikor felpillantott,
könnyes volt a szeme.
– Ma van Leilani születésnapja.
Nem értettem a dolgot.
– A hajóé?
Grant megrázta a fejét. Átnézett a vállam fölött az égre, és
nagyot nyelt, majd újra a szemembe nézett.
– A lányom születésnapja.
– Tessék?
Lehunyta a szemét.
– Ma lett volna hétéves.
Lett volna. A mellkasomhoz kaptam.
– Ó, istenem, Grant, nem tudtam! Őszinte részvétem!
Kinyitotta a szemét, és bólintott.
A lányom. Két egyszerű szó, ami annyi mindent
megmagyarázott! A hajó nevét, az egyértelmű okot, hogy miért
nem akar gyerekeket… a Grant Lexington nevű kirakós hiányzó
része hirtelen egy mozdulattal a helyére került.
– Mondd… beteg volt?
Grant továbbra is a gomolygó felhőket nézte. Megrázta a fejét.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
– Mi történt? Valamiféle baleset?
 Egy könnycsepp folyt le az arcán, és kurtán bólintott.
Átöleltem, és erősen magamhoz szorítottam.
– Sajnálom, annyira, annyira sajnálom!
Grant fájdalma szinte tapintható volt, és nekem is potyogni
kezdtek a könnyeim.
Nem tudom, mennyi ideig maradtunk így, egymásba
kapaszkodva, de úgy éreztem, órák teltek el. Annyi kérdés
kavargott a fejemben! Miféle baleset volt? Miért csak most
mesélted el? Ezért nem engedtél magadhoz közel egyetlen nőt
sem az utóbbi hét évben? Voltál pszichológusnál? A lányod
hasonlított rád? De nyilván erről a témáról nem volt könnyű
beszélnie. Úgyhogy úgy döntöttem, megadom neki a választás
lehetőségét, hogy akkor mesélje el, amikor készen áll rá.
Valaki egyszer csak ráköszönt Grantre a kikötőből, ő pedig
intésre emelte a kezét. Megragadtam a lehetőséget, felültem és
felnéztem rá.
–  Mondd… szeretnél beszélni róla? Én boldogan
meghallgatom, amit mesélsz.
Grant a szemembe nézett.
– Igen, de nem ma.
Előrehajoltam, és szájon csókoltam.
–  Megértelek. Majd elmondod, amikor készen állsz rá. Én itt
vagyok.
Pár perccel később eleredt az eső, úgyhogy bementünk. Grant
kimerültnek látszott, úgyhogy visszavezettem a lenti
hálószobába, és visszabújtunk az ágyba. Szorosan magához
ölelt, hátulról, és olyan erősen szorított, hogy szinte fájt. De nem
számított. Ha egy cseppnyi vigaszt is lel abban, hogy átölel,
akkor az sem érdekel, ha minden csontomat összetöri. Később
megéreztem, hogy lazít a szorításán, és lélegzetvétele lelassult.
Újra elaludt, bár én képtelen voltam visszaaludni. Túl sok
minden járt a fejemben.
Grantnek volt egy lánya.
Aki ma lett volna hétéves.
Leilaninak hívták, és elneveztek róla egy hajót.
És Grant ezen a hajón lakott – minden egyes nap, amikor
hazajött, ott látta a hajó oldalán a lánya nevét, hatalmas
betűkkel ráfestve.
A nagynéném egyszer azt mondta, hogy a gyász nagyon
hasonlít ahhoz, amikor az ember az óceánban úszik. A jobb
napokon képesek vagyunk a víz fölött tartani a fejünket, és
érezzük a napfényt az arcunkon. A rossz napokon viszont a víz
haragossá válik, és csak nagy nehezen kerüljük el azt, hogy a
mélység lehúzzon minket, és megfulladjunk. Csak annyit
tudunk tenni, hogy egyre jobb úszókká válunk.
De tudtam, hogy van még egy módja annak, hogy a felszínen
maradjunk – kell találni egy mentőcsónakot. Én
gyerekkoromban tragikus körülmények között veszítettem el az
édesanyámat, és a nagyanyám lett a mentőcsónakom. Nem
tudtam, hogy Grant számára volt-e mentőcsónak, de úgy
éreztem, hogy talán, csak talán, mindennek oka van, és azért
vagyok itt, hogy megháláljam mindazt a jót, ami eddig velem
történt, és én legyek az ő mentőcsónakja.
 28. FEJEZET
Grant – 7 évvel ezelőtt

Egyszer minden jónak vége szakad.

Aki először megfogalmazta ezt a mondást, zseni volt. Ostoba
voltam, hogy azt hittem, hogy a Lily várandóssága alatti
normalitás folytatódni fog. A szülés után egy kis ideig így volt,
és két hónappal ezelőtt, amikor elhagytuk a kórházat, szinte tíz
centivel a föld felett jártunk. A következő hetekben azonban
napról napra kezdett elromlani minden. Lily nehezen aludt el,
és ingerlékeny volt. De volt egy újszülött a háznál, és miután én
visszamentem dolgozni, az éjszakai ébredéseket ő csinálta végig
egyedül. Úgyhogy ki ne lett volna fáradt és rosszkedvű?
A hatodik heti orvosi ellenőrzésen az orvos megkérdezte,
hogy milyen a kedélyállapota, és depressziós-e, és én említettem
meg a Lilyben végbement változásokat, mivel ő minden
kérdésre azt válaszolta, hogy minden rendben van. Azonban dr.
Larson csak megpaskolta a kezemet, és azt mondta, hogy
teljesen normális, ha az újdonsült anyuka és a baba kicsit
nehezen szoknak össze. Lily hormonjai lassan újra a régiek
lesznek, nagy stresszt jelent számára az anyaság, és úgy tűnt,
Leilani számára felcserélődtek az éjszakák és a nappalok. Úgy
jöttem el az orvosi rendelőből, hogy abban reménykedtem, csak
túlaggódom a dolgot.
A következő hetekben megkezdődött a zuhanórepülés. Lily
szinte paranoiássá vált, rettegett, hogy a babának valami baja
esik. Még azt sem akarta, hogy a két hónapos ellenőrzésen a
nővér megfogja Leilanit; kijelentette, hogy nem támasztja alá
eléggé a tarkóját. Úgy tűnt, ezt a viselkedést mindenki az anyai
ösztönök számlájára írta – mivel Lily a legjobb anya akart lenni,
ezért túlféltette a gyereket. Ami persze… jogos volt.
De múlt héten egyszerűen minden szétesett. Lily nem tudott
aludni – egyáltalán. Fizikailag teljesen kimerült, mégis alig
engedte, hogy a babához nyúljak. Azt állította, hogy Leilaninak
megvannak a saját kis szokásai, és én nem jól csinálom, amit
csinálok. Én viszont azt éreztem, hogy nem meri rám bízni a
saját gyerekemet. Paranoiája napról napra rosszabb lett, és még
veszekedtünk is miatta. Mi több, olyan volt, mintha az utóbbi
időben csak veszekedtünk volna.
Szombat este eltökéltem, hogy helyrehozom a dolgokat
kettőnk között. Lily kedvenc ételét főztem, csodálatos este volt,
ő pedig a hátsó fedélzeten ült, a babával a karján; kivételesen
nyugodtnak és békésnek látszott.
–  Szeretnél idekint vacsorázni? – kérdeztem, amikor
kidugtam a fejemet a kabinból. – Vagy inkább bent terítsek?
– Nem vagyok éhes.
Összevontam a szemöldökömet.
– Ma még semmit nem ettél.
– Nem tehetek róla, ha nem vagyok éhes.
– Enned kell, Lily!
 – Jól van, akkor eszem egy kicsit.
– Kint vagy bent?
Lily vállat vont.
– Mindegy.
Felsóhajtottam, és bementem, hogy kitálaljam az ételt. Mivel
Leilani kedvenc pihenőszéke és egy csomó más babacucc
odabent volt, azt gondoltam, egyszerűbb bent enni.
Megterítettem az asztalt, és feltettem a rezgő pihenőszéket a
padra, ahol úgy terveztem, hogy ülni fogunk.
– Gyere be, kész a vacsora!
Lily leült, kezében Leilanival. Odanyúltam, hogy elvegyem
tőle, ő viszont hirtelen elfordult tőlem, hogy ne érintsem meg a
babát.
– Mi a franc ez, Lily? Csak bele akartam tenni a székébe, hogy
normálisan tudjunk enni!
– Tudok enni úgy is, ha közben fogom.
–  Nem mondtam, hogy nem tudsz. De nyugodtan megehetsz
egy ebédet. Idetesszük Leilanit, kettőnk közé.
–  Az a szék túlságosan rezeg. Nem biztonságos. És ha
nekicsattan egy hullám a hajónak, és a szék felborul?
A homlokomat ráncolva néztem rá.
–  Hullám? Dokkban vagyunk, Lily. Az öbölben. És ma
tükörsima a víz.
– Nem vagyunk neked fontosak!
–  Tudod, hogy ez nem igaz. Csak szeretnék a feleségemmel
kettesben megenni egy vacsorát. Ez túl nagy kérés?
Lily a babára pillantott, és nem válaszolt.
Felsóhajtottam.
 –  Mi lenne, ha megfognám a babát, amíg eszel? Én majd
eszem utánad.
– Nem. Én fogom. Menj, egyél!
Úgy éreztem, hogy az utóbbi hetek indulatai forrpontig
hevültek bennem.
– Add ide a babát, Lily!
– Nem!
–  Ez nevetséges! Nem csak te tudsz vigyázni rá! Az a gyerek
mind a kettőnké!
Megint nem válaszolt. Az asztalra hajítottam az asztalkendőt,
és kisiettem a fedélzetre.
– Jó étvágyat, akkor egyél a lányunkkal együtt!
Késő éjszaka megbántam, hogy otthagytam Lilyt és kiabáltam
vele. A baba a kiságyban aludt a szobánkban, és Lily
zuhanyozott, nyitott ajtó mellett, és a babafigyelő a
mosdókagylón volt, ami másfél méterre volt. Amikor Lily
kilépett a gőzölgő víz alól, az ágyon ültem, és szerettem volna
bocsánatot kérni tőle. De először két dolog keltette fel a
figyelmemet – a sötét karikák Lily szeme alatt, és az, hogy
milyen soványnak tűnt a spagettipántos hálóingében. Sokkal
több ment le róla, mint amennyit a terhesség alatt felszedett.
A francba!
Ahogy elhaladt mellettem, megfogtam a kezét.
– Gyere ide!
Tétován a kiságy felé pillantott. A baba mélyen aludt, így az
ölembe vontam Lilyt.
– Ne haragudj, hogy kiabáltam veled!
Megrázta a fejét, és maga elé bámult.
 – Semmi baj.
–  De, de, baj. Csak… hiányzol nekem, Lily, annak ellenére,
hogy itt vagy mellettem.
– Gondoskodom a gyermekünkről. Mégis mit vársz?
Felsóhajtottam.
– Tudom. És szeretnék többet segíteni, de te nem hagyod.
– Nincs szükségem segítségre!
–  Nem arról van szó, hogy segítségre van szükséged. Tudom,
hogy az egészet akár egyedül is végig tudnád csinálni, ha
kellene. De nem kell. Itt vagyok. És segíteni szeretnék. Hiányzik,
hogy foghassam Leilant, és vele legyek. És te is hiányzol nekem.
Hónapok óta nem csókoltál meg. Valahányszor csak szájra
puszit akarok adni, az arcodat vagy a homlokodat nyújtod.
Lily szeme könnyel telt meg, és lenézett az ölébe; a kezét
tördelte. Kezembe fogtam az arcát, és gyengéden felemeltem,
hogy a szemébe nézhessek.
–  Hiányzol, kicsim! Itt vagy, de ugyanakkor olyan, mintha
ezer kilométerre lennél tőlem. Bárcsak elmondanád, mi bánt!
Mondd el, mi jár a fejedben!
Olyan jól ment… legalábbis úgy tűnt, felfogja, amit mondok.
Addig… amíg meg nem kérdeztem, hogy mi jár a fejében. Ekkor
történt. Láttam, hogy fellobog szemében a tűz.
Felugrott az ölemből.
– Nem vagyok egy kibaszott dilinyós!
– Nem arra akartam célozni, hogy az vagy.
– Tűnj el!
– Lily, én…
Az ajtóra mutatott, és még hangosabban kiabált.
 – Tűnj el!
Felálltam, és felé fordítottam a két tenyeremet.
– Lily, hagyd abba, én nem akartam…
Leilani hangosan felsírt. Felébresztette a kiabálásunk. Lily
átvágott a szobán, és kikapta a kisbabánkat az ágyából. A baba
azonnal elhallgatott, Lily mégis így szólt:
– Most nézd meg, mit műveltél!
– Nincs semmi baja, Lily. Már vissza is aludt.
– Menj innen, Grant! Menj már ki!
Belenéztem a feleségem szemébe… annak a lánynak a
szemébe, akit tizennégy éves korom óta ismertem, és pokolian
megijesztett az, amit láttam. Bármilyen mélyen is kutattam, az
értelem fényének szikráját sem láttam a szemében. Szinte
tébolyultnak tűnt.
– Nem megyek sehová Leilani nélkül!
Lily szeme tágra nyílt.
– Nem viszed sehová!
Végigszántottam a hajamon. Értelmetlen volt Lilyvel
beszélgetni, amikor ilyen állapotban volt. De a tekintetétől
megfagyott az ereimben a vér. Nem hagyom magára őt a
gyerekemmel ilyen állapotban. Reszketve kifújtam a levegőt, és
így válaszoltam:
–  A szomszéd szobában alszom, a kihúzható ágyon. Majd
reggel beszélünk, ha lenyugodtál.

•••

Képtelen voltam aludni. Fél éjszakán át vergődtem; gyűlöletes

volt számomra a gondolat, hogy idáig jutottak köztünk a dolgok,
azonban még ennél is jobban aggódtam a feleségem miatt.
Nevelt gyerekként sokat hányódott, úgyhogy nem volt túl sok
barátja. És mióta kiöregedett a rendszerből, és már anyám sem
élt, senki nem tartotta szemmel – rajtam kívül senki. Úgyhogy
nekem kellett kicsit erőszakosnak lennem, amikor azt
gondoltam, hogy segítségre van szüksége. Azonban a gond az
volt, hogy amikor valaki erőszakos volt Lilyvel, ő elhúzódott.
Mostanában úgy éreztem, hogy a döntésem vagy az, hogy a
férje legyek, vagy az, hogy a gondozója legyek. A kettő együtt
nem ment.
A dolgok odáig fajultak, hogy Lily most már veszélyben volt,
és sokkal nagyobb szüksége volt segítségre, mint arra, hogy
legyen egy férje. És nekem fontosabb volt az, hogy Lilyről és a
babáról gondoskodjak, mint az, hogy Lily dühös rám.
Úgy éreztem, muszáj megnéznem, mi van vele, így kiszálltam
az ágyból és bementem a szobánkba Az ajtó csukva volt, és
megpróbáltam halkan kinyitni, hogy egyiküket se ébresszem
fel. Szerettem volna azt látni, hogy Lily mélyen alszik. Ha a
redőnyök le voltak húzva, a hajó alsó része leginkább egy
pincére hasonlított, úgyhogy bár sikerült elég szélesre tárnom
az ajtót, a vaksötétben semmit nem láttam. Minden csendes volt
és nyugodt, egyikük lélegzését vagy horkolását sem hallottam.
Úgyhogy bementem és az ágyhoz léptem, hogy jobban
megnézzem.
Az ágyon egy kupac volt, bár nem láttam, hogy a takaró az,
vagy maga Lily. Közel hajoltam, és most sem hallottam
semmiféle lélegzést. Gyengéden megtapogattam, arra
számítottam, hogy meleg testet érintek. De csak hideg takarókat
találtam.
Megdermedtem. Egész testemben megborzongtam, a szívem a
torkomban dobogott. A falhoz siettem, és visszafojtott
lélegzettel tapogatóztam a villanykapcsoló után. Amikor
rájöttem, hogy a kiságy is üres, borzalmas rémület fogott el.
– Lily! – üvöltöttem.
Kétségbeesetten kivágtam a fürdőszoba ajtaját, és a
szekrényajtókat is felrántottam. Természetesen Lily sehol nem
volt. Kirohantam a szobából, és felsiettem a lépcsőn, miközben
folyamatosan üvöltöttem.
– Lily!
Semmi válasz.
A konyha és a nappali is üres volt. Bekopogtam a fenti mosdó
ajtaján.
– Lily!
Semmi válasz.
A szívem vadult vert. Mindent elsöprő, rettenetes érzés lett
úrrá rajtam, és egy pillanatig azt hittem, elhányom magam. Mi a
fasz történt?
A fedélzetre vezető kabinajtóhoz rohantam, és feltéptem.
Hála az égnek!
Lehunytam a szemem, és hangosan felsóhajtottam Lily a
hátsó fedélzeten állt, a korlátnál, de amikor meghallotta, hogy
kinyílik az ajtó, nem fordult meg. Pár pillanatra szükségem volt,
hogy összeszedjem magam, és kilépjek az ajtón. Még sötét volt,
de láttam, hogy keze abban a ringató pózban van, ahogy az
utóbbi néhány hétben mindig is láttam. Legalább biztonságban
vannak!
Nem akartam megijeszteni, ezért csak suttogni mertem.
– Lily…
Amikor nem válaszolt, és meg sem fordult, pár lépést tettem
felé.
Ekkor hallottam meg a sírását.
A francba!
Kezemet a vállára tettem.
– Ne sírj, Lily! Itt vagyok.
Még hangosabban kezdett zokogni, úgyhogy megfordítottam,
hogy magamhoz ölelhessem.
De amikor megfordult…
Megláttam, hogy a kezében tartott takaró üres.
A fejem búbjától a gerincemen át végigfutott rajtam valami
borzongás.
– Lily, hol van Leilani?
Lily még hangosabban zokogott.
Én is hangosabban szólaltam meg.
– Lily, hol a fenében van?
Körberohantam a fedélzeten, majd visszaértem Lilyhez. Két
kézzel megragadtam a vállát, és megráztam.
– Hol a faszomban van, Lily? Hol van?!
Lily megfordult, és kinézett a vízre.
– Elment.
 29. FEJEZET
Ireland

Néha az ember csak kapargatja a felszínt, mégsem sikerül a

dolgok mélyére hatolni. Máskor pedig kihúz a falból egyetlen
téglát, és az egész fal leomlik. Leilani volt az a tégla, amitől
Grant fala állt. A mai napfelkelte óta minden megváltozott. Ezt
persze kívülről nem lehetett látni, de abból kiérződött, ahogy
Grant viselkedett velem.
Miután felkelt, hazavitt, és azt mondta, hogy el kell intéznie
néhány dolgot. De megkért, hogy csomagoljak úgy, hogy nála
töltöm az éjszakát, és amikor pár óra múlva visszajön, legyek
indulásra kész. Meglepetésemre elvitt a belvárosi lakásába. Az
épület egy elegáns toronyház volt, ami a tengerpartra nézett, a
bejáratnál pedig biztonsági őr fogadott.
Ahogy beléptünk, az egyenruhás őr biccentett felénk.
–  Megjött mind a két szállítmány, és az emberei az imént
mentek el, Mr. Lexington.
– Kösz, Fred.
Megvártam, amit beszálltunk a liftbe, és csak akkor
kérdeztem ki Grantet.
– Neked embereid vannak?
 Grant felnevetett, és ujjait az enyémbe kulcsolta.
–  Majd meglátod. – Belecsúsztatott egy kártyát a lift
kapcsolótábláján levő résbe, és a kijelzőn felvillantak a PH
betűk.
– Penthouse? Micsoda flanc! Szólhattál volna, hogy a szerelmi
fészked ilyen szép! Talán úgy döntöttem volna, hogy mégis
jöhetünk ide.
Grant összevonta a szemöldökét.
– A szerelmi fészkem?
– Gondoltam, szebben hangzik, mint a baszókuckó.
Grant magához húzott, és megcsókolta a fejem búbját.
– Örülök, hogy nem akartál idejönni.
– Ó, tényleg? Akkor miért vagyunk most itt?
– Majd meglátod.
A lift a tizennegyedik emeleten állt meg, és ahogy kiléptünk,
hatalmas előcsarnokban találtam magamat. Óriási, kerek
márványasztal üdvözölt minket. Körülnéztem. A lakás nagyon
tágas volt. Jobbra volt a modern, rozsdamentes acél anyagokból
készült, modern konyha, szemben pedig, pár lépéssel arrébb a
süllyesztett padlózatú nappali, amelynek egyik falát végig
ablakok borították, kilátással a vízre. Egyenesen az ablakhoz
léptem, hogy megcsodálhassam a látványt.
– Ó, istenem, ez gyönyörű! Nem tudom, miért hittem, hogy ez
valami sötét és buja hely. Várjunk csak… de, tudom. Azért,
amire ezt a lakást használtad.
Grant odalépett mögém, és átkarolta a derekamat.
– A használtad a kulcsszó. A múlt idő.
Megfordultam, és átkaroltam a nyakát.
 –  Azt mondod, hogy ebben a csodálatos lakásban soha többé
nem fogsz szexuális aktusban részt venni? Az nagy kár.
–  Egyáltalán nem. Nagyon sokat akarok szeretkezni itt.
Kezdve azzal, hogy hamarosan nekidöntelek annak az
ablaknak, és megtámaszkodhatsz rajta a kezeddel. De a hely
most sokkal kizárólagosabb.
–  Kizárólagosabb, mi? – ugrattam. – Kizárólag puccos
egyéjszakás kalandokat hozol ide?
Grant megérintette az ajkamat a hüvelykujjával, és rám
bámult.
– Kizárólag téged, szépségem.
A hangjából kihallott gyengédségtől repesni kezdett a szívem.
Mióta ma reggel beszélgettünk, állandóan elöntöttek az
érzelmek, és most éreztem, hogy elszorul a torkom a
meghatottságtól. Grant látta ezt az arcomon, és elmosolyodott,
miközben ajka súrolta az ajkamat.
– Gyere, körbeviszlek!
Végigmentünk egy hosszú folyosón. Grant mindegyik ajtót
kinyitotta, és a folyosóról mindent megmutatott, de sehová nem
mentünk be.
– Dolgozószoba.
– Vendégszoba.
– Fürdőszoba.
Amikor az utolsó, bal oldali ajtóhoz értünk, kinyitotta, és
megfogta a kezem, majd behúzott a helyiségbe, ami láthatóan a
hálószobája volt. Itt is a plafontól a mennyezetig érő ablakok
voltak, az egyik oldalon egy csodálatos kandalló állt, középen
pedig egy hatalmas franciaágy. A lakás többi részéhez
hasonlóan a berendezés elég sötét és komor volt, de minden
gyönyörű és minőségi anyagból készült.
Grant odalépett az ágyhoz, és leült, majd az ölébe húzott.
– A matrac vadonatúj. Ma hozták.
– Valami gond volt a régivel?
A szemembe nézett, és éreztem, hogy a pillantása melege a
mellkasomba áramlik.
– Hét év volt benne, amit nem tudok kitörölni belőle.
És a téglák egyre csak potyognak lefelé…
Kezembe fogtam az arcát.
– Ez nagyon szép volt tőled.
– Gondoltam, mielőtt felszenteljük, közösen kiválaszthatnánk
valami ágyneműt.
Elmosolyodtam.
– Csak óvatosan, Mr. Lexington! Új ágyat vesz, vásárolni visz –
egy magamfajta lánynak nagyon könnyű ám megszokni a jót!
Grant úgy nézett rám, ahogy korábban sosem. Valami
megváltozott. És ettől a valamitől gyorsabban kezdett verni a
szívem. Halogattam azt a döntést, hogy hosszú távú legyen-e a
kapcsolatunk, abban reménykedve, hogy történik valami
fontos, ami helyettem eldönti a kérdést. És hirtelen rájöttem,
hogy beleszerettem.
– Szokj hozzá, édesem! Megérdemled!
Fülig… fülig… fülig beleszerettem.
Csordultig telt tőle a szívem, bár az önvédelmi
mechanizmusom arra próbált kényszeríteni, hogy ne szeressek
bele annyira, hogy teljesen elveszítsem önmagamat. Úgyhogy
sebességet váltottam, és elmosolyodtam.
 –  Ha már az ágynemű kiválasztásánál tartunk, talán pár
dekorcuccot is vehetnénk. Nagyon szép a lakás, de elég… steril.
Ráférne egy kis otthonosság.
– Ahogy gondolod.
Még egyszer megcsókoltam, és kivittem a hálószobából. Sok
szempontból veszélyes terep volt ilyen érzelmes állapotban egy
nagy ágyon üldögélni ezzel a férfival. Ahogy beléptünk a
nappaliba, észrevettem egy árcédulát a kanapén.
– A kanapé is vadonatúj?
Grant bólintott.
– Kellett egy új?
Lassan megrázta a fejét.
Ó! Ó! Elfintorodtam a gondolatra, hogy Grant valami csajt
kefélt a kanapén.
– A konyhában a pult is új, meg az íróasztalod is? – kérdeztem
tárgyilagosan.
Grant megrázta a fejét.
– Nem, te kis okostóni!

•••

Olyan érzésem támadt, hogy Grant nem sűrűn szokott vásárolni

menni. A lakberendezési áruházban teljesen elveszettnek tűnt.
Valahányszor megkérdeztem, hogy tetszik-e neki valami, csak
megvonta a vállát, és bólintott.
– Persze, ha neked tetszik.
Ezért a legrondább paplant választottam ki, amit valaha
láttam. Olyan volt, mintha valaki megtalálta volna a világ
legcsúnyább virágmintáját, és rátette volna egy kockás alapra.
Nem csak harsány volt, és gyomorforgató a mintája, de az
anyaga is nagyon érdes volt.
– Mit szólsz ehhez?
Grant alig pillantott rá.
– Persze, ha neked tetszik.
– Ilyen rondát még életemben nem láttam!
Grant összevonta a szemöldökét.
– Akkor miért ezt választottad ki?
–  Nem választottam ki. Csak a reakciódat szerettem volna
látni. Nem igazán vagy a segítségemre, nem tudom, mi az, ami
tetszik neked.
Elvigyorodott.
– Te tetszel, pucéran. Válassz olyat, ami neked tetszik, és amin
kényelmesen tudsz majd a hátadon feküdni. És négykézláb
állni.
Mmm… ez jól hangzott. Átcikázott rajtam a vágy. Grant
észrevette, hogy megváltozott az arckifejezésem; előrehajolt, és
morogva belesuttogott a fülembe.
– Igyekezz, különben elrángatlak innen, és a puszta matracon
foglak megdugni!
Ó, egek!
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a növekvő vágyat a
lábam között, és a bolt hátsó részénél levő polc felé siettem.
Egyszerű, tengerészkék és fehér csíkos ágytakaró volt, Nautica
márkájú. Végigfuttattam a kezemet az anyagon – puha volt és
finom anyagú.
– Szerintem ez illene hozzád.
 Grant most először adott valódi választ.
–  Ez tetszik. Egyszerű. Talán még abból is hozzátehetünk
párat. – A bal oldalamra mutatott, ahol díszpárnák hevertek –
nem is vettem észre őket. Tengerészkék színűek voltak, elöl
zsákvászon rátéttel, és tökéletesen illettek az ágytakaróhoz,
vagyis a tengerész stílushoz.
–  Tökéletes. Nézzenek csak oda! Kész lakberendező vagy, ha
úgy tartja kedved!
Grant átnézett a válla felett, majd balra, és jobbra pillantott.
Azt hittem, további berendezési tárgyakat keres, amiket még
meg akar verni, de gyorsan rájöttem, hogy csak azt ellenőrizte,
hogy tiszta-e a terep. Mielőtt tiltakozhattam volna, felemelt és
az ágyra dobott. A hátamon értem földet, a Nautica-takaró
kellős közepén. Grant arcán gonosz kis mosoly terült szét, és
bólintott.
– Jól néztek ki együtt. Vegyük meg, és tűnjünk el innen!
Én is szerettem volna minél előbb hazaérni, de nagyon
élveztem, ha ugrathattam. Felkönyököltem az ágyon.
–  Azt mondtad, választhatunk pár lakásdíszt is. Gondoltam,
megnézhetnénk a közeli művészboltot, majd átmehetnénk a
Fairway sugárúton levő nagy lámpaboltba is. Ott órákig képes
lennék válogatni!
Grant elkomorodott.
Képtelen voltam sokáig türtőztetni magamat; a duzzogó
arckifejezésem helyébe mosoly lépett.
Grant észrevette, és kacsintott.
– Csak baszogatsz!
Elmosolyodtam.
 – Gondoltam, ez így fair, mert te ugyanazt tervezed velem.
Grant felkapott az ágyról és a karjába vett. Egyik karjára
helyezte át a súlyomat, és levette a csíkos ágytakarót a polcról.
Majd odalépett a párnákhoz is, és előrehajolt.
– Vegyél párat!
Felnevettem, de kiválasztottam kettőt, ami tetszett. Grant
végigment az egyik soron a bolt túlsó végében levő kasszához.
– Ööö… így akarsz beállni velem a sorba?
–  Igen. Így legalább nem állsz meg, és nem kezdesz el
válogatni mindenféle vackot; minél előbb kipróbálhatjuk az új
ágytakarót!
Felkuncogtam. Néhányan megbámulták a jóképű férfit, aki
egy nőt meg a kiválasztott holmikat cipelte, de Grant vagy nem
vette észre őket, vagy nem érdekelte, hogy nézik.
– Ugye tudod, hogy úgy nézel ki, mint egy ősember?
–  Csak azért, mert melletted ősembernek érzem magamat,
édesem. Ne félj, ha hazaérünk, kárpótollak az úriemberhez nem
méltó viselkedésemért!
Haza. Kárpótol, amikor hazaérünk. Több okból is tetszett,
amit mondott.
 30. FEJEZET
Ireland

A következő hét maga volt a mennyország. Granttel másfél

napig ki sem mozdultunk a lakásából – minden felületet
felszenteltünk, amit csak lehetett. Aztán hétfő reggel el kellett
utaznia a városból egy megbeszélés miatt, és az irodámba
küldetett egy hatalmas virágcsokrot, ami a fél íróasztalomat
elfoglalta. Kedden ő találkozott a vízvezeték-szerelőmmel, hogy
én nyugodtan dolgozhassak a szokásosnál tovább. Szerdán az
irodájában ebédeltünk, és bezártuk az ajtót egy gyors menet
kedvéért. Csütörtökön és pénteken pedig nálam aludtunk.
Szombat reggel bement az irodába, én pedig a lakásomban
vártam, hogy Mia átjöjjön. A hét elején érkezett haza a
nászútjáról, és hivatalosan is átköltözött Christianhoz, de még
egy csomó doboza volt a lakásunkban. Úgy volt, hogy egy közös
ebéd után átvisszük a dobozokat a Goodwillhoz.
Amikor Mia belépett, odarohantam hozzá. Gyerekkorunk óta
nem töltöttünk egymástól külön ilyen hosszú időt.
– Édesem, megjöttem! – kiáltotta Mia.
Hosszú ideig ölelkeztünk, és amikor elhúzódtam tőle,
megráztam a fejem.
 –  Nézzenek oda, milyen csokibarna és kipihent vagy! És
olyan… férjezettnek látszol! – Elmosolyodtam.
– Hiányoztál! Kauai csodálatos volt, de még jobb lett volna, ha
te is ott vagy. Imádtad volna a helikopteres túrát! Szegény
Christian otthagyta az ebédjét egy hányós zacskóban.
Felnevettem.
–  Biztos, hogy az újdonsült férjed baromira örült volna
nekem. Két bőröndöt hozok magammal, plusz Irelandet is.
– Muszáj lesz visszamennünk – közös, páros vakációra! Talán
legközelebb mehetnénk Mauira.
–  Ez szuperül hangzik! A hétvégén megkérdeztem Grantet,
hogy mikor volt utoljára nyaralni, és azt mondta, hogy nyolc
évvel ezelőtt.
– Tényleg? Miért?
Vállat vontam.
–  Munkamániás, és szerintem jó ideje senki nem volt az
életében, aki forszírozta volna a dolgot.
Mia a hűtőhöz ment, kivette a narancslevet, és a dobozra
bámult.
–  Gyümölcshússal? Ez az, ami az enyém volt, és pár hete
lejárt? Te nem is szereted a gyümölcshúst.
– Grant szereti.
Mia elmosolyodott.
– Ezek szerint elég sokat vagytok együtt, ha feltöltöd miatta a
hűtőt.
Leültem a konyhaasztal mellé.
– Igen. Elég sokat. Nagyon szuper minden!
–  Mikor utoljára láttalak titeket, az esküvőm utáni
villásreggelin, nem voltam benne biztos, hogy amikor
visszajövök, még egy pár lesztek… hiszen Grant nem akar
gyereket.
Mia kivett két poharat a szekrényből, teletöltötte
narancslével, majd odalépett az alkoholos szekrényhez, és
előhúzott egy üveg vodkát. Mindkét narancslébe töltött egy
kicsit, az ujjával megkeverte, majd átcsúsztatta az asztalon.
– A kedvemért kibírod gyümölcshússal is.
Én szűrten szeretem a gyümölcslevet, de megiszom
gyümölcshússal is, ha nincs más. Bár most nem ez volt a
helyzet. Mindkét poharat Mia felé csúsztattam.
– Idd meg mind a kettőt! Én vezetek.
–  Egyikünk sem vezet. Christian az edzőterembe ment, ezért
előtte kitett itt. Ha végzett, visszajön értem, és a csomagokat
bepakolja a kocsijába. – Elmosolyodott. – Azt mondta,
nyugodtan élvezzem ki ezt a napot veled, ő majd elviszi az
adományokat, és kaját is hoz.
A fejemet ingattam.
– Fogalmam sincs, hogy vetted rá ezt az áldott jó embert arra,
hogy feleségül vegyen, de ügyes voltál, csajszikám!
Mivel egyikünknek sem kellett vezetnie, arra gondoltam,
miért ne kényeztessük magunkat egy kicsit? Felemeltem a
narancsleves poharat, és koccintottam a barátnőmmel.
– A változatosság kedvéért igyunk a rendes pasikra!
Mia félig kiitta a poharat, majd a kézfejével megtörölte a
száját.
–  Na, meséld el az összes zűrös részletet! Mi volt a
villásreggeli után? Gondolom, meggyőzted, hogy nem a világ
vége, ha az embernek gyereke van.
Összevontam a szemöldökömet.
–  Nem, nem győztem meg. Grant nem változtatott az
álláspontján. Mi több, nem tudom, hogy valaha is változtatni
fog-e. És őszintén szólva, megvan az oka annak, hogy nem akar
gyereket, amit meg is értek… vagyis nagyrészt megértem.
– És mi lesz, ha komolyra fordul köztetek a dolog? Feladod azt
az álmodat, hogy családod legyen?
Megráztam a fejem.
– Nem tudom. Még nem állok készen arra, hogy úgy döntsek,
hogy többé nem akarok találkozni vele. De arra sem állok
készen, hogy úgy döntsek, hogy soha nem lesz családom.
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy elnapolom a döntést, abban
reménykedve, hogy történik valami döntő esemény.
Mia összepréselte az ajkát.
–  Szerintem három döntő esemény történhet. – Felemelte a
kezét, és számolt, kezdve a mutatóujjával. – Egy: szakítotok, és
nem kell semmilyen döntést hozni. – Felemelte a középső ujját.
– Kettő: Grant meggondolja magát. – Felemelte a gyűrűsujját. –
Három: te elfogadod, hogy nem lesz gyereked. – Megrázta a
fejét. – Az imént mondtad, hogy nem hiszed, hogy Grant valaha
is meggondolja magát. Úgyhogy vagy szakítotok, vagy
elfogadod, hogy egy nagyon más élet lesz a részed, mint amilyet
akarsz. Nem hinném, hogy egészséges úgy élni egy
kapcsolatban, hogy bármikor kész vagy feladni azt, az utolsó
döntés pedig hatalmas engedmény. Biztos, hogy azt az életet
akarod?
Meggörnyedt a vállam. Miának száz százalékig igaza volt, de
jelenleg csak úgy lehettem boldog, ha kerülöm a témát, és
nagyon rég akartam valakit ennyire magamnak.
Felsóhajtottam.
–  Tudom, hogy valószínűleg csak rontok a dolgon, ha
homokba dugom a fejemet. De… megőrülök érte, Mia! Nem
akarok lemondani róla!
Mia hosszú ideig bámult rám, majd hirtelen felállt.
– Január elseje.
– Mi van akkor?
–  Akkor kell döntened. Így néhány hónapig kiélvezheted a
pasit, és átgondolhatod a dolgot. De január elsején leülünk
ehhez az asztalhoz, és addig nem állunk fel, amíg nem hozod
meg azt a döntést, amivel képes vagy együtt élni.
Kipréseltem magamból egy mosolyt.
– Ez jó tervnek tűnik!
Bár a szívem mélyén tudtam, hogy ez ostoba terv. Valószínű,
hogy négy további hónap Grant Lexingtonnal csak arra lesz jó,
hogy még jobban beleszeressek, főleg ha látom azt az oldalát,
amit csak az utóbbi hetekben mutatott meg nekem. De a fejem
pokoli ügyesen meg tudja győzni a szívemet arról, hogy a fejem
irányít. Úgyhogy egyetértettem a tervvel.
–  Jól van, akkor most ejtsük a témát – mondtam Miának. –
Nézzük át a cuccokat, hogy a férjed elvihesse az adományokat.
Én is szeretnék kiselejtezni pár cuccot.
– Rendben. Mit szólsz ma este egy dupla randihoz? Vacsora az
új olasz étteremben, a belvárosban?
–  Mindjárt írok Grantnek. Dolgozik, de azt tervezte, hogy
később átjön. Biztos benne van a dologban!
 Fel akartam állni, de Mia megszorította a karomat.
– Még valami, és aztán tényleg hagyom a témát. Megígérem.
– Rendben.
–  Csak szép lassan. Tudom, hogy Grant fontos neked, de
lassan haladj. Ne add oda annyira a szívedet, hogy utána ne
tudd visszavenni!
Bólintottam, de teljesen biztos voltam abban, hogy a szívemet
már rég odaadtam.

•••

Nagyon régóta nem nevettem ennyit. Mia mindannyiunkat

elszórakoztatott a spabeli vicces történeteivel.
–  A múltkor bejött egy nő, és megkérdezte, hogy a férje
végignézheti-e, amint brazil gyantát csinálnak neki. Eltekintve
attól, hogy a kezelőhelyiségek kicsik, általában nem
engedélyezzük, hogy bárki is végignézzen egy olyan procedúrát,
ahol valaki meztelenül, széttett lábakkal fekszik. Úgyhogy
megkérdeztem, hogy azért szeretné-e a férje végignézni, mert ő
is gyantáztatni szeretne, és felajánlottam egy próbagyantázást a
hátán vagy a lábán. A nő faarccal azt válaszolta, hogy a férje
azért akarja nézni, mert mazochista, és felizgul, ha az ő
fájdalmát látja. Ööö… kösz, de nem. Azt hiszem, kihagyom, hogy
segítsek a férjednek felállítani a zászlót.
Mindannyink közül Grant volt az, aki leginkább megdöbbent.
Nem csupán azért, mert nem volt hozzászokva Mia fekete
humorához, hanem mert a spában nyújtott szolgáltatások
feléről is csak halvány sejtései voltak.
 – Az, hogy saját spam van, többek között azzal az előnnyel jár,
hogy többé nem kell dzsungelhez hasonló, szőrös seggeket
látnom. – Mia komolyan Grantre nézett, és megkérdezte:
– Te gyantáztatod vagy borotválod a golyóidat?
Grant iszonyatosan meglepődött, ami pokolian vicces volt,
mert láthatóan nagyon zavarba hozta a kérdés. Már majdnem
válaszolt is rá, én azonban kimentettem a slamasztikából.
– Mia csak ugrat! – Miával olyan jót nevettünk, hogy a végén
potyogtak a könnyeim.
A pincér odajött és újabb borokat kínált, amit Mia kivételével
mindenki elutasított, mert mi, többiek vezettünk. Grant sokáig
dolgozott az irodában, és idejött az étterembe, úgyhogy két
kocsival jöttünk. Az én limitem egy kis pohár bor volt a kétórás
vacsora elején.
–  Nos – Mia felemelte a poharát, és az ajkához emelte, majd
Grantre pillantott. – Mit szólnál ahhoz, ha elutaznánk Mauira
karácsony és újév között? Mármint nem te meg én, most már
férjnél vagyok. Hanem így, négyen.
Grant felnevetett, és rám pillantott. Az asztal alatt megfogta a
kezemet, és megszorította.
– Mit szólsz hozzá? Egy hét Hawaiin?
A szívem vadul verni kezdett. Az, hogy hosszú távra tervez
velem, megmelengette a szívemet. Isten a tudója, hogy a legtöbb
exem már attól beparázott, ha megkértem, hogy két nap múlva
hozza el a ruhámat a tisztítóból.
Elmosolyodtam.
– Az nagyon jó lenne!
Miután felálltunk az asztaltól, még egy jó fél órát
beszélgettünk az étterem előtt. Hallottam, hogy Christian elhívja
Grantet egy baseballmeccsre, és Mia hatalmas mosollyal rám
kacsintott. Még soha nem csináltunk semmit más párral együtt,
és olyan jó érzés volt együtt lenni velük!
Amikor leszállt a köd, ideje volt hazaindulni. Megöleltem Miát
és Christiant búcsúzóul, és Grant elkísért a kocsimhoz.
– Késő van. Nem akarod itt hagyni a kocsidat? Holnap együtt
eljövünk érte.
–  Nem, kösz. Beszaladok még a lakásomra, elhozom a
munkámat, amit reggel még meg kell csinálnom. Magammal
akartam hozni, de a konyhaasztalon felejtettem. A hajón
találkozunk!
–  Van kedved borozni? Én ugyan kifogytam, de útközben
megállhatok valahol.
Lábujjhegyre álltam, és lágy csókot leheltem az ajkára.
– Remekül hangzik. Nemsokára találkozunk!
–  Vezess óvatosan! Leszállt a köd, az utak is biztosan
csúszósak lesznek.
–  A nagynéném odalenne érted. Amíg vele éltem, egyetlen
este nem telt el anélkül, hogy ne figyelmeztetett volna arra,
hogy vezessek óvatosan, és ne tett volna megjegyzést az
időjárásra.
Grant kinyitotta a kocsim ajtaját, és megtámaszkodott a tetőn,
mielőtt becsukta volna.
–  Indulás, okostóni! Nem szeretném, ha elakadnál útközben.
A kikötő környékén nagyon hirtelen száll le a köd.
Miután megálltam otthon, majd újra elindultam, észrevettem,
hogy tényleg elég nagy köd lett. Bár ugrattam Grantet amiatt,
hogy figyelmeztetett arra, hogy vezessek óvatosan, azonban a
látási viszonyok valóban egyre rosszabbak lettek. A kikötőbe
vezető utak kanyargósak voltak, én pedig bekapcsoltam a
reflektort, hogy jobban belássam az utat. Pár másodperc múlva
egy szembejövő kocsi a fényszórójával rám villantott, úgyhogy
visszakapcsoltam tompítottra. Miután az autó elment, megint
bekapcsoltam a reflektort, de megint jött egy másik autó,
úgyhogy kénytelen voltam újra lekapcsolni. Amikor a tompított
égett, kicsit erősebben markoltam a volánt, aztán amikor újra
visszakapcsolhattam a reflektort, megint kicsit lazábban.
Amikor negyedszer haladt el mellett egy autó,
megkönnyebbülve kapcsoltam vissza a reflektort, de egyszer
csak valaki farkasszemet nézett velem.
A francba!
Egy hatalmas agancsú szarvas állt a rohadt úttest közepén.
Szinte a semmiből bukkant elő, de hirtelen alig harminc
méterre állt előttem. Döbbenten, lefagyva bámultunk egymásra,
míg végül szerencsére jobbra rántottam a kormányt.
Utána mintha mindent lassított felvételen láttam volna.
Nem ütöttem el a szarvast.
Azonban a köd miatt az úttest csúszóssá vált, és a kocsim
kezdett kicsúszni. A másik irányba rántottam a kormányt, hogy
ellent tartsak, de hasztalan volt.
A kocsim letért az úttestről a padkára.
Teljes erőmmel a fékre tapostam, de így is csúsztam tovább.
Mivel már semmi sem világította meg az előttem levő terepet,
fogalmam sem volt róla, hogy még a padkán vagyok-e, vagy
visszatértem a betonra.
 Visszafojtott lélegzettel vártam, ahogy a kocsi lassított.
A másik irányból jövő fényszórók megvilágították a
környéket.
Szerencsére már nem a padkán voltam.
De előttem egy fa magasodott.
Felkészültem az ütközésre.
Különös csend állt be.
Aztán jött a becsapódás…
 31. FEJEZET
Grant

Nem szokásom aggódni.

És általában idegeskedni sem. De egy órán belül már
tizedszer pillantottam a karórámra a Leilani fedélzetén, ahogy a
rámpát figyeltem, de Irelandnek nyoma sem volt. Olyan sűrű
lett a köd, hogy még a rámpa feljáróját sem láttam, és a parkolót
sem. Negyedórája megcsörgettem Ireland mobilját, és üzenetet
hagytam neki a hangpostáján. Üzenetküldéssel nem akartam
megzavarni. Amikor újabb félóra telt el, és még mindig nem
jött, elkezdtem fel-alá járkálni, és újra hívtam. Másodszor is a
hangposta kapcsolt be.
– Szia, én vagyok! – Az órámra néztem, és kifújtam a levegőt.
– Kilenckor jöttem el, és most fél tizenegy van. Nem mondtad,
hogy a lakásodon kívül bárhová is akartál volna menni. Már
egy órája itt kellene lenned. Hívj fel, remélem, minden rendben
van! – Elhúztam a Vége gombot, és átugrottam a fartükrön; úgy
döntöttem, a parkolóban várom meg.
A rámpáig vezető út zavarba ejtően csendes volt. Sehol egy
lélek nem volt, és ebben a ködben a gyomromat szorító érzésből
valami sokkal fenyegetőbb lett.
 Hol a faszomban van Ireland?
Lehet, hogy elaludt. Azonban nem úgy beszélt, mintha otthon
bármi dolga is lett volna. Azt mondta, hogy elhozza a munkáját
az asztalról. Lehet, hogy megállt egy boltban – de este tizenegy
körül már nem sok bolt van nyitva. Végül küldtem neki egy
üzenetet.
Vártam, hogy az Elküldött helyett az Elolvasva felirat jelenjen
meg, de nem így lett. Nyugtalanul visszasiettem a hajóhoz,
írtam neki egy rövid levelet, hogy hívjon fel, ha előbb ér ide,
mint én, és felkaptam a kulcsomat a pultról.
A parkolóból kikanyarodva a kocsimmal azt az utat
választottam, ami az ő házából az enyém felé vitt volna. Nem
tudtam igazán, mit keresek, de nagyon reméltem, hogy nem
találom meg. Ahhoz képest, hogy szombat este volt, az utak
üresek voltak – aki okos, vélhetően otthon maradt. Minél
nehezebben láttam az aszfaltot, annál inkább pánikba estem.
De ha nincs hír, az jó hír. Legjobb esetben leült otthon, hogy
levegye a cipőjét, és elnyomta az álom.
Igen. Valószínűleg ez történt.
Ahogy továbbmentem, és nem láttam sehol a kocsiját, elfogott
a megkönnyebbülés.
Aztán befordultam egy kanyarban, és megláttam elöl egy
csomó villogó fényt.
A szívem vadul verni kezdett. A gázra tapostam, annak
ellenére, hogy húsz méternél tovább nemigen láttam. Egészen
biztosan történt valami ott elöl. Még a ködön keresztül is láttam,
hogy különféle magasságokban legalább egy tucat lámpa
villódzik – olyan volt, mint amikor a rendőrség és a mentők
egyszerre vonulnak ki egy balesethez.
– Nem Ireland az.
–  Biztosan nem Ireland az. – Elkezdtem magamban beszélni.
Térj észhez!
– Valószínűleg ott vesztegel a kocsisorban.
– Valami idióta túl gyorsan ment, és átment a záróvonalon.
– A francba… elég sok a sürgősségi!
Ahogy a fények felé közeledtem, lelassítottam, mivel
reflektorokat láttam, elöl pedig egy LED kézilámpás alakot. Egy
esőköpenyes rendőr állt az úton, úgyhogy megálltam, hogy pár
szót váltsak vele. A tűzoltó miatt nem láttam, hogy mi zajlik elöl.
Ahogy lehúztam az ablakot, a rendőr behajolt hozzám.
– Baleset történt elöl. Az út még jó két óráig le lesz zárva, amíg
rendet nem csinálunk, és a vontató is elmegy.
–  A barátnőmnek egy órája nálam kellene lennie, és nem
veszi fel a mobilját. Tudja, milyen autók vettek részt a
balesetben?
A rendőr összevonta a szemöldökét.
–  Csak egy autó volt. A sofőrt az imént vitték mentővel a
megyei kórházba. Egy nő volt. Hogy hívják a barátnőjét?
– Ireland Saint James.
A rendőr felegyenesedett, és szájához emelte az adó-vevőjét.
– Itt Connors. Tudjátok a nő nevét, akit elvitt a mentő?
A szívem vadul vert, amíg vártam a választ.
Végül légköri zajokat lehetett hallani, majd megszólalt egy
hang.
– Az áldozat az a híradós nő, Ireland Richardson.
A rosszullét kerülgetett.
 – És jól van?
A zsaru lehajolt, és lámpájával bevilágított a kocsimba.
Valószínűleg úgy festettem, mint egy kísértet, mert éreztem,
hogy minden vér kiszállt az arcomból. Rám pillantott, majd
ismét összevonta a szemöldökét.
–  Nem szabadna információt kiadnom az áldozatokról, de
nem akarom, hogy ebben a ködben balesetet okozzon csak
azért, mert százötvennel száguld. A hölgy megsérült, de képes
volt beszélni. – Bólintott. – Szerintem megússza pár öltéssel és
talán egy-két törött csonttal.
Hangosan kifújtam a levegőt.
– Köszönöm. Itt megfordulhatok?
A rendőr rákoppintott a kocsim motorháztetejére.
– Hogyne. De vezessen óvatosan! Veszélyes ez a köd.

•••

–  Uram, öt perce mondtam, hogy amint az orvosok végeztek a

vizsgálattal, bemehet hozzá!
– Az imént bejött egy pasas, és rögtön bemehetett!
A betegfelvételi pultnál ülő ápolónő a fejét ingatta.
–  Ő itt dolgozik. Kérem, foglaljon helyet, és amint bemehet,
szólítani fogom!
Na persze!
Leültem, és a térdemre könyökölve a kezembe temettem az
arcomat. Kit hívnak fel, ha Irelandet baleset éri? Az apja
börtönben van, az anyja rég meghalt, és az egyetlen nagynénje
Floridába költözött. És ha műteni kell? Ki hozza meg ezt a
döntést? Felírhattam volna Mia telefonszámát vészhelyzet
esetére. Talán ő az, akit Ireland megadott ilyen esetekre.
Nagyjából három percig tudtam nyugodtan ülni, majd
felálltam, és ismét járkálni kezdtem. Ügyeltem rá, hogy az
ápolónő látószögéből ne menjek ki, hogy ne feledkezzen meg
rólam. Amikor összenéztünk, a nő színpadiasan felsóhajtott, és
megrázta a fejét, majd elkapta a tekintetét. Nem érdekelt, ha
felbosszantom. Csak az volt fontos, hogy ne felejtse el, hogy itt
vagyok.
Nagyjából fél órával az érkezésem után egy másik ápolónő
nyitotta ki az ajtót.
– Ireland Saint James rokona?
Az ajtóhoz léptem, és a nő rám nézett.
– Maga családtag?
Szemrebbenés nélkül hazudtam.
– Igen.
– Mégpedig a…
Sejtettem, hogy megkérdezték a családi állapotát, és nem
akartam, hogy ellentmondásba keveredjünk.
– A bátyja. A bátyja vagyok.
Az ápolónő bólintott, és szélesre tárta előttem az ajtót, hogy
beléphessek.
–  Erre jöjjön! A négyes ágyon van. Az orvosok épp most
fejezték be a vizsgálatot.
Követtem az ápolónőt egy nagy, széles terem sarkába, és a nő
elhúzta a függönyt az egyik ágynál.
– Miss Saint James, itt a bátyja.
Ireland arca pillanatnyi zavart tükrözött, aztán
elmosolyodott, és bólintott. A feje egyik oldalát kötés fedte, és
nagyon sápadt volt, de legalább egyben volt.
Odaléptem mellé, megfogtam a kezét, és lehajoltam, hogy
homlokon csókoljam.
–  Jézusisten! Borzalmasan megijesztettél! Mi történt? Fáj
valami? Jól vagy?
Az ápolónő behúzta maga mögött a függönyt.
–  Igen, jól vagyok. – Ireland a fején levő kötésre mutatott. –
Csak apró öltések, beütöttem valahová a fejemet. – Felemelte a
karját, és felszisszent. – Az orvosok szerint valószínűleg eltört a
singcsontom. Mindjárt megröntgenezik.
–  Mi a francot csináltak eddig, ha még megröntgenezni sem
sikerült?!
Ireland elmosolyodott.
–  Egy ápolónő nemrég bejött azzal, hogy nagyon ideges a
látogatóm. Biztosan örömmel láttak téged a váróban. Vért
vettek tőlem, és megvizsgáltak. De hidd el, nincs nagy baj!
Végigszántottam a hajamon.
–  Biztos vagy benne? Ez a megyei, ez nem a legjobb kórház.
Átviszlek a Memorialba.
– Jó lesz itt. Eddig nagyon rendesek voltak.
– Mi történt?
Ireland megrázta a fejét.
– Vezettem, és alig láttam a köd miatt, úgyhogy hol a tompított
volt bekapcsolva, hol a fényszóró, és mikor utoljára
felkapcsoltam a fényszórót, egy szarvas majdnem a kocsim előtt
állt. Rátapostam a fékre, de az úttest nedves volt és csúszós, és
elveszítettem az uralmamat a kocsi felett. Emlékszel, hogy a
KRESZ órán azt tanítják, hogy befelé próbáljunk tartani, amikor
alulkormányozottá válik az autó?
– Igen.
–  Nos, én pont nem azt csináltam. Egyszerűen zsigerből
reagáltam, és ez csak akkor jutott eszembe, amikor már itt
voltam, a kórházban.
Kisimítottam a haját az arcából.
– Ösztönből cselekedtél. Ez érthető!
Ireland felsóhajtott.
– Azt hiszem, a kocsim totálkáros lett.
–  Kit érdekel a kocsi? – Elkezdtem végigtapogatni a testét. –
Fáj még valami?
Ireland felnevetett.
– Nem, dr. Lexington. Hidd el, jól vagyok!
Pár perccel később visszajött a nővér, és rám nézett.
– Megkérhetem, hogy pár percre fáradjon vissza a váróba?
– Most viszik el röntgenezni?
Az ápolónő megrázta a fejét.
–  Még nem. A doktor úr visszajön, elvégez még egy
vizsgálatot, aztán beszél a húgával.
Összehúzott szemmel méregettem a nőt.
– Miért? Mi a baj?
Az ápolónő összevonta a szemöldökét, és Irelandre pillantott.
–  Nincs semmi baj. Nálunk az a szabály, hogy a látogatók a
váróban tartózkodnak a vizsgálat végéig.
Ireland elmosolyodott.
–  Minden rendben lesz, Grant! – Az ápolónőre pillantott. –
Visszajöhet, ha a doktor úr végzett?
 – Hogyne – bólintott az ápolónő.
Lehajoltam, és megcsókoltam Ireland homlokát.
– Mindjárt jövök.
Aztán duzzogva visszamentem a váróba.
Leültem, hátradőltem a székben, és megdörzsöltem az
arcomat. Miért nem ragaszkodtam ahhoz, hogy jöjjön inkább
velem? Ez az egész az én hibám! Nem tudom, mihez kezdtem
volna, ha valami baja történik. Elszorult a szívem a gondolattól.
Ireland nem tudja, mit jelent számomra. A fenébe, azt hiszem, a
mai este előtt még én sem tudtam. De most, hogy tudtam, jól
van, biztosan megmutatom neki. Pontosan tudom, hogy az élet
néha egy szempillantás alatt képes megváltozni.
 32. FEJEZET
Ireland

Dr. Rupert, a baleseti sebészet orvosa úgy festett, mint Penn a

Penn és Teller varázsló-duóból. Legalábbis azt hiszem, Penn a
neve – sose tudom, melyik melyik. Mindegy, dr. Rupert
feltűnően hasonlított az alacsonyabb, idősebb varázslóra. Mivel
biztos voltam abban, hogy a hetvenes évei végén járhat, úgy
véltem, nem sértődik meg, ha megemlítem neki.
– Mondták már magának, hogy hasonlít egy hírességhez?
Elmosolyodott, a köpenye zsebébe nyúlt, és kivett egy
műanyag virágcsokrot.
– Ez megválaszolja a kérdését?
Felnevettem.
– Azt hiszem, igen.
A csokrot fejjel előre visszadugta a zsebébe.
–  Nem vagyunk rokonok, de a betegeim általában ezt
csalódottan hallják. Úgyhogy az a vigaszdíj, hogy előadom ezt a
trükköt.
Dr. Rupert felemelte az ágyam végében lógó betegkartont, és
belelapozott. Ahogy beszélni kezdett, még egy orvos lépett be,
aki behúzta maga után a függönyt.
 – Jó az időzése! Ő dr. Torres, az ortopéd specialista.
– Jó estét! – mondtam.
–  Általában csak a röntgen után szoktuk kérni az ortopéd
kollega segítségét, de szerettük volna, hogy megvizsgálja önt,
hogy minden eshetőségről értesüljön.
– Értem…
Dr. Rupert odahúzott egy széket, és leült mellém. Amolyan
régi vágású orvos volt, aki manapság ritka, mint a fehér holló.
Odanyúlt, és megérintette a karomat.
–  Azért szerettünk volna ortopédussal konzultálni, mielőtt
megröntgenezzük, mert találtunk valamit a vérképében.
Felültem az ágyban. Jaj, istenem! Rögtön arra gondoltam,
hogy rákos vagyok. Biztosan emelkedett valamelyik értékem, és
most nem akarnak feleslegesen megröntgenezni. Remegni
kezdtem.
– Mi a baj? Mi a gond a vérképemmel?
Dr. Rupert megszorította a kezemet, és elmosolyodott.
– Semmi. Ön várandós, Miss Saint James.
Pislogtam néhányat.
– Tessék?
Az orvos bólintott.
–  Valahogy sejtettem, hogy ez a hír meglepetésként éri.
Észrevettem a felvételi lapján, hogy az utolsó menstruációja egy
hónapja volt, és a Lehetséges, hogy ön várandós? kérdésre
nemmel felelt.
– Az nem lehet! Biztos ön ebben?
Bólintott.
–  A vérkép hat-nyolc nappal a peteérés után már képes
kimutatni a hCG jelenlétét. A vizeletvizsgálat csak kicsit később.
Elöntött a pánik.
– Az nem lehet! Ez biztosan tévedés!
Az orvos mosolya eltűnt.
–  Szóval azt mondja, hogy fizikailag lehetetlen, hogy
várandós? Vannak ritka esetek, hogy tévesen pozitív lesz a teszt,
amikor például epilepsziás rohamra szed valamilyen
gyógyszert. – Összevonta a szemöldökét. – Szed valamilyen
gyógyszert? Nem jelezte a lapon.
Gyorsan megráztam a fejem.
–  Akkor mégis lehetséges fizikailag, hogy várandós? Vagyis
volt férfival az utóbbi egy-másfél hónapban?
A torkomhoz kaptam, hirtelen úgy éreztem, elszorult.
– Igen. De védekeztünk. És fogamzásgátlót is szedek.
– Kihagyott esetleg gyógyszert?
–  Nem! Egész biztosan nem. És mindig ugyanakkor veszem
be.
– Szedett bármikor is antibiotikumot, volt esetleg hányás?
Megráztam a fejem.
Dr. Rupert felsóhajtott.
–  Nos, a vizsgálat csak 99,7 százalékos pontosságú, még a
legjobb esetben is.
– De óvszert is használtunk!
–  Ez természetesen még kevesebb esélyt ad annak, hogy
kialakuljon egy terhesség. Néha viszont akadnak makacs kis
úszóbajnokok. – Dr. Rupert megveregette a karomat. – Magára
hagyjuk egy percre, mielőtt átbeszéljük a röntgent?
Azt szerettem volna, hogy menjünk vissza az időben, és ne
mondja azt, hogy terhes vagyok. Hogy is lehetnék? Grant
biztosan… Ó, istenem! El sem tudom képzelni, mit fog szólni
Grant! Anélkül, hogy észrevettem volna, valószínűleg elkezdtem
zihálni.
–  Miss Saint James? Lélegezzen lassan! Hosszan, mélyen
vegye a levegőt! – Dr. Rupert az ortopédushoz fordult, akiről
őszintén szólva, teljesen megfeledkeztem. – Jordan, hozz egy
zacskót, légy szíves!
Egy perccel később megjelent az ápolónő, és megkért, hogy
vegyek mély lélegzetet, miközben egy papírzacskót tartok az
orromhoz. Hárman álltak körülöttem. Az ápolónő megfogta a
csuklómat, és addig mérte a pulzusomat, amíg elégedett nem
volt az eredménnyel.
–  Most már abbahagyhatja. De továbbra is vegyen mély
lélegzetet.
Megdörzsöltem a homlokomat.
– Istenem, de kínos! Még soha nem volt szükségem ilyesmire.
Az ápolónő elmosolyodott.
–  Nekem három gyerekem van, mind négy év alatti. Ha heti
egyszer nem dugom a fejemet egy papírzacskóba, akkor elbújok
a szekrénybe, hogy megigyak egy pohár bort.
Miután egy kicsit lenyugodtam, az ápolónő elment, és dr.
Rupert megkérdezte, hogy az ortopédus megnézheti-e a
karomat. Amikor mozgattam, fájt. De hirtelen túlságosan
elzsibbadtam ahhoz, hogy bármilyen fájdalmat érezzek.
Amikor végeztek a vizsgálattal, az orvos egyszerre szólt dr.
Ruperthez és hozzám.
–  Javaslom a röntgent. A singcsontja minden valószínűség
szerint eltört. A csuklóján már látszanak a zúzódások, úgyhogy
fontos látnunk, hogy a csontok milyen állapotban vannak,
szükség van-e sebészeti korrekcióra vagy repozícióra.
Minden szavát hallottam, de nem is fogtam fel, amit mondott.
Azon vitáztak, hogy mik az előnye és a hátránya a röntgennek a
terhességben, aztán dr. Rupert várakozásteljesen rám pillantott.
–  Bocsásson meg! – Megráztam a fejem. – Azt mondja,
biztonságos?
–  Ólomköpennyel védjük majd az alhasát, és
elővigyázatosságból a legkisebb dózist kapja. Az ivarszerveit
nem tesszük ki sugárzásnak. Az önhöz hasonló esetekben,
amikor nagyon kicsi az esélye annak, hogy a születendő
gyermeknek baja eshet, és a diagnosztikus röntgen kiemelten
fontos, akkor igen, javasolni szoktam. – Óvatosan
elmosolyodott. – Ha helyre kell tenni a singcsontját, és nem
tesszük helyre, elveszítheti a mozgatóképességét, amit nem
szeretnénk.
Hangosan kifújtam a levegőt, és bólintottam.
– Értem.
–  A ma estét itt tölti az osztályon, elővigyázatosságból
megfigyeljük. Szeretné, hogy az ápolónő felhívjon valakit?
Gondoltam, hogy esetleg felhívhatnák Miát, de nagyon késő
volt, és muszáj volt mindent átgondolnom, mielőtt bármit is
mondanék.
– Nem, köszönöm. Nem szükséges.
Dr. Rupert elment az ortopédussal együtt, és megígérte, hogy
visszajön, amint megvan a röntgen eredménye. Örültem, hogy
kaptam néhány percet, mielőtt az ápolónő visszatér.
 – Szóljak a bátyjának, hogy visszajöhet? A betegfelvételen azt
mondják, hogy már kétszer is kérdezősködött ön után, és fel-alá
járkál. – Elmosolyodott. – Valaki nagyon védelmezi a húgát!
Lehunytam a szememet. A gondolat, hogy viszontlátom
Grantet, fizikai rosszullétet okozott. De ha nem engedik vissza
ide, biztos, hogy jelenetet csinál, és rájön, hogy valami nem
stimmel. Semmiképpen nem itt, ma este, a balesetin fogom
lefolytatni vele ezt a beszélgetést.
Bólintottam az ápolónő felé.
– Megtenné, hogy öt perc múlva visszahozza?
– Persze. Hogyne. Legyen inkább tíz perc!
Nem sokkal később Grant húzta szét a függönyt; arcára volt
írva az aggodalom.
– Minden rendben van? Majdnem egy órája bent vagy!
Megköszörültem a torkomat, de képtelen voltam a szemébe
nézni.
– Voltál röntgenen?
– Nem, még nem.
Az ajkához emelte a kezét.
–  Hadd vigyelek át a Memorialba! Az egyik régi barátom ott
dolgozik.
– Nem, nem kell. Azt mondták, mindjárt visznek röntgenezni.
Nem tudtam eltitkolni előle, hogy mennyire kiakadtam.
Sikerült elmondanom neki, hogy mit mondott az orvos a csont
helyretételéről, anélkül, hogy megemlítettem volna, hogy miért
nem a röntgen után jött hozzám. Azt is megmondtam, hogy
megfigyelésre bent tartanak. De utána elég sokáig hallgattam.
– Biztosan jól vagy? Fáj még valahol máshol is?
 Az aggodalmától még jobban bántott, hogy hazudok.
– Jól vagyok, csak fáradt vagyok
Tíz perccel később bejött az ápolónő. Mielőtt bármit
mondhattam volna, Grant felállt.
–  Megtenné, hogy még egyszer megvizsgálja? Valahogy nem
önmaga. Szeretném, ha egy orvos újra megnézné.
Az ápolónő rám pillantott, én pedig hirtelen megijedtem,
hogy megemlíti a terhességet. Nem kértem meg, hogy ne
beszéljen róla, bár természetesen vannak betegjogaim. Az
ápolónő, látva, milyen sápadt vagyok, és tágra nyílt szemmel
bámulok rá, megértette a helyzetet.
–  Ööö… úgy vélem, ez szükségtelen. Ez teljesen normális.
Baleset után megemelkedik a vérben az adrenalinszint, majd
hirtelen csökken. Aggódnék, ha Miss Saint James nem lenne
ilyen bizonytalan állapotban.
Grant bólintott, láthatóan elfogadta a magyarázatot. Hála az
égnek!
–  Most elviszem röntgenre, ami valószínűleg eltart egy ideig.
Mivel éjszakára itt tartjuk, ön hazamehet, a húga pedig rögtön
felhívhatja önt, miután eldőlt, hogy milyen kezelést igényel a
keze.
Odafordultam Granthez. Egy pillantást vetettem az arcára, és
láttam, hogy esélytelen, hogy hazamenjen. Összefonta a karját a
mellkasán.
– Itt maradok!
Az ápolónő rám nézett, én pedig bólintottam.
– Nyugodtan maradhat.
Az ápolónő eltűnt egy pillanatra, majd visszajött egy
tolószékkel. Granttel odaálltak mellém, hogy lássák, képes
vagyok-e felállni, bár biztosítottam róla őket, hogy igen.
– Egy ideig eltart a röntgen – mondta az ápolónő Grantnek. –
Helyezze magát kényelembe!
Az ápolónő megállt a nővérpultnál, és halkan odaszólt a
kolléganőjének.
–  Hamarosan jeleznek a röntgenből, hogy mikor mehetünk
Miss Saint Jamesszel. Megcsipogtatsz?
Amint a sürgősségi szárnyas ajtaja becsukódott mögöttünk, és
Grant hallótávolságon kívülre került, az ápolónő beszélni
kezdett, miközben tolta a kerekesszékemet.
–  Éreztem, hogy esetleg szüksége lenne néhány percre a
bátyja nélkül. Tudom, hogy megdöbbentette, amit megtudott, és
gondoltam, szívesen beszélne róla. Néha könnyebb egy
vadidegennel megbeszélni a dolgainkat, mint egy családtaggal.
De ha nem szeretne beszélgetni, úgy is jó. Kicsit tologatom itt a
folyosón, amíg nem szólnak, hogy vihetem.
Felsóhajtottam.
– Köszönöm!
Ahogy ígérte, csendben maradt, és rám hagyta, hogy
beszélgetünk-e. Pár perc után megszólaltam.
–  Grant nem a bátyám. Azt mondta, hogy az, mert félt, hogy
nem engedik be, mivel nem családtag. Grant a barátom.
Átnéztem a vállam felett, az ápolónő pedig mosolyogva
bólintott.
– Nos, most örülök, hogy nem kérdeztem meg a húgom miatt,
hogy a bátyja nem szingli-e. Nagyon jóképű!
Felnevettem, és mióta itt vagyunk, most először ellazult a
vállam.
Befordultunk egy új folyosón, ami üres volt.
– Gondolom, a várandósság őt is megdöbbenti majd.
– Nem akar gyereket.
– Ha ez segít magán, az én férjem egy, maximum két gyereket
akart. Nem volt boldog, amikor elmondtam neki, hogy a
harmadikkal vagyok terhes. De aztán felidéztem neki, hogy
nekem kell egy négykilós tekegolyóval mászkálnom, miközben
úgy érzem, mindjárt kiesik a méhem, én fogok hónapokig
hányni, és a szülés után én fogok felkelni a kis zsiványhoz. A
férfiak néha elfeledkeznek arról, hogy nekik is van szerepük
abban, ha mi nők, teherbe esünk. Kettőn áll a vásár.
Tudtam, hogy igaz, amit mond. Nyilván nem egyedül estem
teherbe. De… ez más helyzet volt. Grant érzelmileg sérült volt.
Az ő érvelése nem egy olyan férfié volt, aki nem akar még egy
éhes szájat etetni, vagy pelenkát cserélni.
–  Nagyon is jó oka van arra, hogy nem akar gyereket. A
barátom… – Megráztam a fejem. Nem az én dolgom megosztani
Grant magánéletének részleteit. – Jó oka van rá.
–  Egy percre felejtsük el a barátját! Mit érezne most, ha a
maga mellett levő férfi gyereket szeretne? Másként érezne?
Ezen nem is kellett gondolkoznom.
–  Igen. Természetesen. Ne értsen félre, még mindig sokkos
állapotban lennék, de egy napon szeretnék gyereket. Mondjuk
nem azt gondoltam, hogy pont kilenc hónap múlva, de ha az a
férfi, akit szeretek, gyereket akarna, akkor azt hiszem, én is
benne lennék.
Elhaladtunk még egy nővérpult mellett, és az ápolónő, aki
engem tolt, köszönt néhány kolléganőjének. Megvárta, amíg
elmentünk mellettük, és csak utána vette fel újra a beszélgetés
fonalát.
–  Szóval igazából az egyetlen gondja az, hogy a barátja
hogyan fogadja majd a hírt.
Belegondoltam.
– Igen, azt hiszem, így van.
– Szereti őt?
Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Valószínűleg több időnek
kellett volna eltelnie, mire válaszolok, de a szerelmen nem
igazán van mit elemezni. Az ember vagy szerelmes, vagy nem.
– Igen, szeretem.
– Ő szereti magát?
Eszembe jutott Grant aggodalma. Láthatóan teljesen
megrémítette a gondolat, hogy bajom esett. Ahogy mostanában
rám nézett, az is más volt, mint régen. Rajtakaptam, hogy
mosolyogva nézeget, amikor azt hiszi, hogy nem látom, és a
múltkor arra ébredtem, hogy figyel, ahogy alszom.
– Egyikünk sem mondta ki még, de azt hiszem, igen.
– Természetesen a törvény szerint vannak lehetőségei. De úgy
tűnik, hogy maga szeretne gyereket, és szereti a baba édesapját.
Tudom, hogy leegyszerűsítem a történetet, de szerintem
egyetlen döntés van ebben a helyzetben, és az a döntés a
barátjáé – hogy egyedül akar-e lenni, vagy inkább magával meg
a babával lenne.

•••
Kibámultam az ablakon kényelmetlen kórházi ágyamból, és a
napfelkeltét néztem. Alig aludtam az éjszaka. A röntgen azt
mutatta, hogy a törés sima, ezért nem kell műtét, a csontot sem
kell helyretenni, és nem sokkal éjfél után jöttek, hogy
begipszeljék a karomat. Grant addig maradt mellettem, amíg
végül kénytelen voltam kituszkolni az ajtón. Ha rajta múlik, az
ágyam melletti karosszékben tölti az éjszakát. Mivel annyi
mindenen kellett gondolkoznom, még azután sem tudtam
lecsendesíteni a gondolataimat, és elaludni, miután Grant
elment. Hol elszundikáltam, hol felébredtem.
Mia általában korán kel, úgyhogy arra gondoltam, hogy
felhívom. De úgy éreztem, nem lenne helyes, ha előbb tudna a
terhességről, mint Grant – még akkor sem, ha Mia a legjobb
barátnőm.
Grant reggel hétkor kopogott be a szobám ajtaján. Két csésze
kávé volt nála, és laza utcai ruhában volt.
Letette a papírtálcán hozott kávét, és odahajolt, hogy
homlokon csókoljon.
– Jó reggelt! Hogy van az én kis szépségem?
A szívem összeszorult, és nagy nehezen kicsikartam
magamból egy mosolyt.
– Jól. Csak fáradtan.
– Aludtál valamennyit egyáltalán?
– Nem sokat.
–  Ez érthető. A baleset, meg ez a kórház… aztán a gipsz. Ha
hazaviszlek, majd alszol.
– Az ápolónő nemrég volt itt, és azt mondta, hogy csak pár óra
múlva engednek ki.
 Grant fogta az egyik kávét, levette a tetejét, és a kezembe
adta.
Gondolkodás nélkül az ajkamhoz emeltem, és majdnem
beleittam. Na de kávé! Nem kéne kávét innom. Visszatettem a
tálcára, és így szóltam:
–  Azt hiszem, ma reggel kihagyom a kávét, nehogy később
emiatt ne tudjak aludni.
Csodás. Hazudtam, és most szándékosan eltitkolok információt
előle.
–  Jó ötlet. A lenti gyógyszertárban vettem műanyag
gipszvédőt. Az orvos azt mondta, nem lehet vizes a gipszed, és
gondoltam, szeretnél lezuhanyozni, amikor hazaérünk. Vagy
akár vehetsz egy jó, forró fürdőt is.
–  Köszönöm, az nagyon jól hangzik. – Bár… Ó, istenem!
Egyáltalán beülhetek a kádba? Semmit nem tudtam a
terhességről vagy a csecsemőkről. És a gondolat, hogy az
egészet egyedül kell végigcsinálnom, teljességgel megrémített.
Megvakartam az arcomat.
–  Idefele jövet beszéltem a húgommal, és említettem neki,
hogy mi történt. Azt mondta, pihenj nyugodtan, amíg szeretnél,
mert helyettesítenek.
Nagy nehezen elmosolyodtam.
–  Ez kedves, de holnap mindenképp visszamegyek dolgozni.
Csak egy csonttörés meg egy kis karcolás az egész. – Meg egy
terhesség.
Grant összevonta a szemöldökét.
– Szerintem adj időt magadnak. Elég csúnyán megsérültél. Ha
még nincsenek fájdalmaid, akkor később biztosan lesznek.
Izomlazítót kellene kapj, vagy valami fájdalomcsillapítót.
Újabb dolog, amit nem kaphatok. Úgyhogy egyszerűen csak
bólintottam.
A következő néhány órát Grant az ágyam mellett töltötte.
Biztosan hallgatagabb voltam a szokottnál, mert még egyszer
megkérdezte, hogy vannak-e fájdalmaim, és minden rendben
van-e. Kimerültséggel magyaráztam a helyzetet, ami végül is
nem volt totális hazugság.
Miután kiengedtek, bele kellett ülnöm egy kerekesszékbe,
amíg Grant beállt a főbejárat elé a kocsival. Kiszállt, és
besegített, annak ellenére, hogy azt mondtam neki, hogy
egyedül is be tudok szállni. Úgy éreztem, semmit nem
mondhatok, ami ne győzné meg arról, hogy nem kell
körülugrálnia.
Vagyis egyvalamit mondhatnék – amitől biztosan világgá
menne.
Grant elvitt a lakásomhoz, ahol lezuhanyoztam, és
lefeküdtem aludni. Lehúzta a redőnyt, és minden lámpát
lekapcsolt, úgyhogy koromsötét volt a hálószobában. Ő is
alsóneműre vetkőzött, és hátulról odabújt hozzám, majd átölelt.
A szobában csend volt, és az intim pillanatot tökéletesnek
gondoltam arra, hogy elmondjam neki, mi a helyzet, de tényleg
kimerült voltam. Tudtam, hogy ehhez a beszélgetéshez idő kell,
úgyhogy megint elhalasztottam, de megfogadtam, hogy amikor
később felébredtek, elmondom neki.
Úgy tűnt, nem csak engem foglalnak le a gondolataim, hanem
Grantet is. Megcsókolta a vállamat, és azt suttogta:
–  Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha valami bajod esik.
Tegnap este rájöttem, hogy már nem tudom nélküled elképzelni
az életemet!
Ettől valamiért nagyon elszomorodtam. Könny szökött a
szemembe, és végigfolyt az arcomon. Sírás közben semmit nem
tudtam megmagyarázni, így némán sírtam, és hagytam, hogy
Grant azt higgye, elaludtam.
 33. FEJEZET
Grant

A konyhában főztem, amikor Ireland kijött.

Vizes hajjal aludt el, ami megszáradt, mire felébredt – azon az
oldalon, amin aludt, egyenes volt a haja, a másik oldalon
viszont göndör és zabolátlan. Kócos volt, de még soha nem
láttam szebbnek. Annyira boldog voltam, hogy nem esett
nagyobb baja!
Lekapcsoltam a gázt, és a kezemet beletöröltem egy törölgető
ruhába.
– Jó nagyot aludtál!
Odajött, és megnézte, mi készül.
– Mit főzöl? Nagyon jó illata van!
Felemeltem a serpenyő tetejét.
– Piccata csirkét.
–  Nagyon jól néz ki! Nem is tudtam, hogy megvan minden
hozzávalóm ehhez a kajához.
Felnevettem.
– Nem volt meg. Amíg horkoltál, kiosontam vásárolni; vettem
csirkét, olívaolajat és fűszereket. A te szekrényedben fűszerből
csak fahéjat és pirospaprikát találtam.
 –  Igen, nálunk Mia főzött, minden fűszer az övé volt. Itt
akarta hagyni őket, de én becsomagoltam egy dobozba, amíg
nem figyelt oda. Gondoltam, itt csak tönkremennének.
A karomba vontam, és magamhoz húztam.
– Hogy érzed magad?
–  Még mindig fáradt vagyok, de jobban vagyok. Mennyit
aludtam?
Az órámra pillantottam.
– Nagyjából hat órát. Mindjárt délután fél öt.
– Ó, hűha!
– Éhes vagy?
– Igen, nagyon éhes vagyok!
Elmosolyodtam.
– Jól van. Mindjárt befejezem, és jöhet az estebéd.
Ireland elment megmosni az arcát, és amikor visszajött,
körülnézett a szobában.
–  Nem láttad a mobilomat? Azt hiszem, a balesetben
összetört. A kórházban megpróbáltam bekapcsolni, de nem
sikerült; remélem, ha feltöltöm, újra életre kel.
A villámmal egy zacskóra mutattam, ami a pulton hevert.
–  Amíg aludtál, kicsentem a táskádból, és vettem neked egy
másikat. Ott a doboza. Azt mondták, mindent rátettek a régi
telefonodról, de azért nézd meg, mert a telefonbolt pultjánál a
srác kábé tizenöt évesnek látszott, és az egész adatátvitel
nagyjából öt percig tartott.
– Ó, nem kellett volna!
– Szerettem volna ezt elintézni neked.
Ireland egész vacsora alatt hallgatag volt. Még mindig úgy
tűnt, hogy nem stimmel vele valami, de nekem még soha nem
volt komoly balesetem, és azt gondoltam, normális, ha az ember
kissé zaklatott. Miután ettünk, felhívta Miát, hogy elmesélje, mi
történt, és a telefonon keresztül is hallottam, hogy Mia
mennyire megrémült.
Később Ireland még mindig csendes volt.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem.
Elkapta a pillantását, és bólintott.
– Megnézünk egy filmet?
Elvigyorodtam.
– Egy Disney-t? Persze.
Ireland kipréselt magából egy mosolyt.
– Ma este nem.
Leült a kanapéra, és keresgélni kezdett a Netflixen, majd a
Hulun, végül a HBO GO-n. Végül felsóhajtott, majd átadta nekem
a távirányítót.
– Válassz te valamit!
A pornó mellett én az akciófilmeket kedveltem, bár arra
gondoltam, hogy egy baleset után nem éppen autóüldözéses
meg robbantásos filmeket kéne néznie.
– Szereted Will Smitht?
– Igen.
– Ha nem tudsz dönteni, válaszd Will Smitht!
A távirányítót a tévé felé tartottam, és visszamentem a
Netflixre. Miután rákerestem a színész nevére, így szóltam:
– Válassz egyet!
– Nekem bármelyik jó – vont vállat Ireland.
Nem akartam tovább piszkálni, de tényleg úgy tűnt, hogy
valami baja van – szinte depressziósnak látszott. A boldogság
nyomában című film volt az első a listán, úgyhogy azt
választottam, bár már láttam. Ireland lábát az ölembe emeltem,
és megkértem, hogy dőljön hanyatt, hogy megmasszírozhassam
a talpát.
A film egy apáról szólt, aki a fiával együtt hajléktalanná válik,
mert elvállal egy fizetés nélküli munkát azért, hogy jobb ember
legyen belőle, és tegyen valamit kettejük jövőjéért. A filmdráma
igaz történet alapján készült, és egyes részei elég szomorúak
voltak. De amikor egyszer Irelandre pillantottam, azt láttam,
hogy könnyek folynak végig az arcán. Hang nélkül sírt. Fogtam
a távirányítót, és megállítottam a filmet.
– Hé! – Felkaptam a kanapéról, és a karomba vontam. – Mi a
baj? Jól vagy?
Bólintott, de továbbra is lebámult az ölébe.
Adtam neki egy kis időt, de továbbra sem nézett rám, nem is
kezdett el beszélni, úgyhogy két ujjamat az álla alá tettem, és
felemeltem, hogy rám nézzen. Amit láttam, attól elszorult a
szívem. Szeme tele volt fájdalommal, arcán totális kétségbeesés
tükröződött.
–  Beszélj hozzám, mondd el, mi a baj? Fájdalmaid vannak?
Emlékképek jöttek elő a balesetről?
Ireland hangosan sírni kezdett.
– Nem… nem akarlak elveszíteni!
Kisimítottam a haját az arcából, és a tenyerembe vettem.
– Elveszíteni? Nem fogsz elveszíteni. Ezt miből gondolod?
Ireland kezét rátette a kezemre, amivel az arcát fogtam.
– Grant… én…
 – Mi a baj?
Megrázta a fejét, és lehunyta a szemét.
– Én… terhes vagyok, Grant.

•••

Az egyik pillanatban még a lakásán voltam, és azt gondoltam,

hogy amikor felébred, meg kéne mondanom neki, hogy
szeretem, a következő pillanatban pedig már az ajtón kívül
voltam – menekültem, mert egy rohadt gazember vagyok.
Nem kiabáltam, nem is vitatkoztam. Talán sokkos állapotban
voltam… nem tudom. De nem is vigasztaltam Irelandet, nem
mondtam neki, hogy minden rendben van. Mert semmi nem
volt rendben. Kurvára semmi nem volt rendben.
Megvártam, amíg Ireland lenyugodott, aztán azt mondtam
neki, hogy most el kell mennem. Tudni szerette volna, hová
megyek, de fogalmam sem volt róla. Az igazság az, hogy el
akartam menni onnan, és kész.
Intettem a pultosnak, és felemeltem az üres poharat, hogy
megcsörgessem a benne levő jégkockát, ami még nem olvadt el.
– Máris jöhet a következő?
Kivettem a pénzcsipeszemet, és kivettem belőle három darab
százdollárost.
– Az egyik százas elég lesz az összes ital árára. A másik kettő
pedig a magáé, ha a poharam soha nem ürül ki!
A pultos, akit Joe-nak szólítottam – azonban fogalmam sem
volt róla, hogy ő mondta-e meg a nevét, vagy én találtam ki ezt
neki – újratöltötte a poharamat.
 – Rendben van.
Leültem a bárpultnál, és megittam még három vodka tonikot.
Soha nem voltam valami nagy ivó, úgyhogy a négy vodka
toniktól máris duplán láttam – de pontosan ezt az állapotot
céloztam meg. A koszos kis bár, ahová Ireland lakása közelében
betámolyogtam, már kiürült, kivéve egy öreg palit, aki a pult
túlsó végénél telepedett le. A pultos odajött hozzám, elvette a
poharamat, ami még negyedig volt. Kiöntötte a jeget, és
újratöltötte, majd odatette elém, és rákönyökölt a pultra.
– Ekkora borravalóért a történetét is meghallgatom. Mi a baj?
Mi az, ami miatt itt kötött ki?
Felemeltem a poharat, és egy kis ital kilöttyent a pultra.
– Lehet, hogy alkoholista vagyok.
Joe elvigyorodott.
– Áh! Csak szarul bírja a piát.
– Lehet, hogy le vagyok égve, és nincs szerencsém.
–  Áh! Aki le van égve, az nem százdollárosokkal járkál, és
nem úgy néz ki, mint maga.
– Miért, én hogy nézek ki?
Joe vállat vont.
– Az igazat akarja tudni?
– Persze!
Joe átnézett a pult felett, és végigmért.
– Tiszta nadrág, szép cipő, póló, amire ilyen bálna van varrva,
és pénzcsipesz. Gazdag seggfejnek néz ki, aki jómódú családból
származik.
Nevetésben törtem ki, de a nevetésembe nem sok öröm
vegyült. Jómódú család. Ireland is pontosan ezt írta a legelső e-
mailben, amivel ez az egész elkezdődött.
Ittam még egy kicsit.
– Talán mindkettejüknek igaza van.
A pultos összevonta a szemöldökét, bár annyira nem
érdekeltem, hogy megkérdezze, mi a fenéről beszélek.
–  Ha nincs legatyásodva, nem alkoholista, akkor csak egy
magyarázat van – az, amiért a pasik fele idejön leinni magát.
Családi problémák. Igazam van?
– Valami olyasmi – mormoltam.
– Az a probléma a problémával, hogy úgy kezdődik, mintha jó
móka lenne.
Ezt még soha nem hallottam így megfogalmazva, de sok
igazság volt benne.
– Bölcs ember maga, Joe!
A pultos elmosolyodott.
–  A nevem Ben, de kétszáz dollárért akár Shirley-nek is
hívhat. Leszarom. Kétszer elváltam, és a tanácsom valószínűleg
szart sem ér, de azért elmondom. Ha a csaj eléri, hogy még a
reggeli kávéja előtt elmosolyodjon, és nem kell pár italt
lehajtania, hogy hangulatba kerüljön vele, akkor tartsa meg.
Vegyen egy csokor virágot itt a sarki árusnál, menjen haza, és
kérjen bocsánatot. Mindegy, kinek volt igaza, vagy ki tévedett.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
– Igaza van, Joe.
A pultos felegyenesedett.
– Akkor, hazamegy?
– Nem. A tanácsa szart sem ér.
 34. FEJEZET
Grant

Hol a francban vagyok?

Felemeltem a fejemet, és úgy éreztem, a bőröm egy része
ráragadt a vastag műanyag felületre, amin aludtam.
Felkönyököltem, és körülnéztem. Valamiféle váróteremben
voltam, steril környezetben. De kurvára fogalmam sem volt
róla, hol vagyok, vagy hogy hogy a fenébe kerültem oda.
– A Patton Állami Kórházban van – szólalt meg a közelemben
egy mély hang.
A Pattonban vagyok. Mi a francot keresek itt egyáltalán? A
hang irányába pillantottam, és néhány székkel arrébb
megpillantottam egy jól öltözött férfit. Becsukott egy mappát,
ami úgy nézett ki, mint egy kórlap, és kezét az ölébe tette.
– Dr. Booth vagyok.
A név ismerős volt, de a borzalmas fejfájásom miatt jó időbe
telt, mire rájöttem, honnan. Felültem, és akkor láttam, hogy pár
összecsukható széken feküdtem, aminek műanyag borítású,
párnázott alja volt.
Amikor felültem, megtapogattam a fejemet.
– Megsérültem?
 –  Úgy tudom, nem, attól eltekintve, hogy kapott egy jó kis
alkoholmérgezést.
Basszus, szétszakad a fejem! És mi a francot keresek a
Pattonben?
– Tudja, hogy kerültem ide?
–  Az őr is megkérdezte, amikor megérkezett. Azt mondta,
taxival.
Bólintottam, de kurvára fájt, amikor ingattam a fejemet.
Gondolkoztam, próbáltam felidézni az éjszaka eseményeit. Arra
emlékeztem, hogy egy bárban voltam, meg hogy egy pasas
besegített egy kocsiba, miután bezárta a helyiséget. Joe? Talán
Joe-nak hívták. Igen, ez az, ő volt a pultos, és záráskor vele
együtt jöttem el. A francba… eszerint hajnali négyig vedeltem.
Nem csoda, hogy semmire nem emlékszem.
– Ismerjük mi egymást? – kérdeztem dr. Bootht.
Az orvos elmosolyodott.
–  Nem. Most találkoztunk először. Maga olyan hajnali fél öt
körül érkezett, és az egyik betegemhez szeretett volna bemenni.
A látogatásokat azonban a fogvatartott pszichiáterének kell
jóváhagynia. Az őrök tudták, hogy ön ittas, és elutasították a
kérését. De felhívtak engem, és elmesélték, mi történt, én pedig
megkértem őket, hogy hagyják magát a váróban aludni,
legalábbis addig, amíg délben elkezdődik a látogatási idő. A
kórházat napi huszonnégy órában lehet látogatni, a fegyelmi
részlegen azonban az állami börtönök szabályzatát követjük azt
tekintve, hogy mikor engedjük be a látogatókat.
– Most hány óra van?
Az órájára pillantott.
 – Negyed tizenegy.
Végigszántottam a hajamon. Már az is fájt, hogy a
hajszálaimhoz értem.
– Gondolom, ön Lily orvosa.
Dr. Booth bólintott.
–  Igen, az vagyok. Miután felvettük ide, Lily az első négy
évben szerette volna elérni, hogy ön meglátogassa. Ön sem az
én üzeneteimre, sem az ő leveleire nem válaszolt. Ezért
kíváncsi voltam, hogy ma miért jött ide. De mire megérkeztem,
ön mélyen aludt.
– Maga négy órája itt ül, és arra vár, hogy felébredjek?
Elmosolyodott.
–  Nem. Amikor láttam, milyen állapotban van, elvégeztem a
reggeli vizitet, és szóltam az őrnek, hogy csipogtasson meg,
amikor ön felébred. Miután végignéztem a kórlapokat,
visszajöttem. – A széken mellette levő vastag dossziékupacra
mutatott.
– Miért?
– Mi miért? Miért kértem meg az őröket, hogy hagyják magát
aludni, vagy miért dolgoztam a kórlapokon?
Megráztam a fejem.
– Mind a kettő.
–  Nos, mint mondtam, kíváncsi voltam magára. És Lily még
mindig a betegem. Az évek során csodálatosan sokat fejlődött,
de a családtagoktól gyakran tudok meg olyasmiket, amik
segítségemre vannak a kezelés során. Amikor felvettük ide, Lily
aláírt egy formanyomtatványt, miszerint minden orvosi
dokumentumát megoszthatjuk önnel. Minden évben átnézzük
az anyagával kapcsolatos engedélyeket. Hét év telt el, és még
mindig nem vonta vissza azt az engedélyt, hogy
megtárgyalhassuk önnel az egészségi állapotát. Úgyhogy jogilag
beszélhetek önnel az esetéről. Emellett úgy gondoltam, fontos
lenne megértenem, hogy ön miért látogatott ma ide.
– Amikor felvették a kórházba? Lilyt nem felvették ide, hanem
elítélték – huszonöt rohadt évre ítélték el! És maguk azért
tartják itt őt, hogy kellemes körülmények között legyen! Egy
cellában kéne lennie, mint minden gyilkosnak!
– Értem. Ma azért jött, hogy beszéljen vele?
Megköszörültem a torkomat; pokolian kiszáradt a szám.
– Nem! Nem akarom látni! Sem segíteni neki. Nem tudom, mit
képzeltem tegnap éjjel, vagy ma reggel, vagy amikor idejöttem.
De hiba volt!
Dr. Booth tanulmányozta az arcomat, majd bólintott.
– Értem. De talán maga meg én attól még elbeszélgethetnénk.
– Felállt. – Mivel issza a kávét? Legalább egy kis koffeint meg
fejfájás-csillapítót hadd adjak! Úgy látom, mindkettő ráfér
magára.
A gondolattól, hogy fel kell állnom, szédülni kezdtem; az
pedig, hogy beüljek egy taxiba és másfél óra alatt
hazazötyögjek, még elképzelhetetlenebb volt. Megdörzsöltem a
tarkómat.
–  Jól van, rendben. Tényleg rám férne egy kávé, mielőtt
elmegyek. Feketén iszom. Köszönöm.
Az orvos eltűnt, majd pár perccel később két műanyag
pohárral és egy kis doboz fejfájás-csillapítóval tért vissza.
– Nagyon köszönöm!
 Dr. Booth leült velem szemben, és csendben figyelt.
–  Általában nem szoktam ilyet csinálni. Az egyetem óta nem
rúgtam be ennyire.
Dr. Booth bólintott.
–  Történt valami, ami felzaklatta? Mármint annyira, hogy
ivott, aztán idejött?
– Semmi, aminek Lilyhez lenne köze. – Vagy bármihez, ami a
volt feleségemmel függ össze.
–  Beszélhetünk, amiről csak szeretne. Nem kell Lilyről
beszélnünk.
Felhorkantam.
–  Persze, hogy nem, de biztos, hogy bármit mondok, maga
addig elemezné, amíg elő nem állna azzal, hogy minden Lilyvel
van kapcsolatban! Vagy a dilidokik nem ezt szokták csinálni?
Találnak egy okot, amire mindent visszavezetnek, csak legyen
valami, amire mutogatni lehet – mindegy, csak ne a betegük
legyen a hibás. Egy férfi megöl egy másikat, és kirabolja – az
apja molesztálta kiskorában, úgyhogy az egész az apja hibája.
Nem a cucc, amit egy órával korábban szívott, mert függő. Egy
nő megöli a saját gyermekét – nem kéne hibáztatni érte, hiszen
depressziós szegény. Az életünk egy adott pontján mindannyian
kurvára depressziósak vagyunk, doki.
Az orvos belekortyolt a kávéjába.
– Nem terveztem azt, hogy kielemzem magát. Gondoltam, ha
már itt van, jólesne beszélnie valakivel. Nem az orvosa vagyok,
de ember vagyok, maga pedig az embertársam, akinek
segítségre van szüksége. Ennyi az egész.
Igazi szar alaknak éreztem magam. Végigszántottam a
hajamon.
– Bocsásson meg!
– Semmi gond. Higgye el, nem vagyok az a sértődős fajta. Ez a
szakma ilyen. A legtöbben, akik megjelennek nálam, nem azért
jönnek el hozzám, mert el akarnak jönni. Vagy a bíróság
kényszeríti rá őket, vagy a család. Nem szokatlan, hogy a
kezelés első negyedórájában azt mondják nekem, hogy húzzak
a francba, mert egy seggfej vagyok.
Elmosolyodtam.
–  Én általában egy tárgyalás első félórájában elég jól tudom
tartani magam.
Dr. Booth visszamosolyogott rám.
– Feltehetek egy személyes kérdést?
Vállat vontam.
– Persze. Attól még nem kell válaszolnom is rá.
Az orvos megrázta a fejét.
– Nem, tényleg nem. Maga nős?
– Nem.
– Párkapcsolatban él?
Eszembe jutott Ireland. Abban élek. Vagy nem? Kurvára nem
tudom.
– Járok valakivel, igen.
– És boldog?
Újabb komoly kérdés, amire nem egyszerű válaszolni.
–  Nehéz boldognak lenni, ha az ember elveszített egy
gyereket. De igen… Ireland boldoggá tesz. – Megráztam a fejem.
– Hét év óta most először vagyok boldog.
Az orvos megint hosszú ideig hallgatott.
 –  Lehet, hogy azért jött ma ide, mert megbocsátást szeretne,
hogy továbbléphessen?
Éreztem, hogy a nyakamon lüktetni kezdenek az erek a
dühtől.
– Lily nem érdemel megbocsátást!
Dr. Booth belenézett a szemembe.
–  Nem Lilyre céloztam. A megbocsátást önmagában kell
megtalálnia. Senki nem adhatja meg magának. Igen, úgy vélem,
hogy a volt felesége bipoláris zavarban szenved, amitől a
viselkedése mániákussá vált, és ez, a súlyos szülés utáni
depresszióval együtt, arra késztette, hogy valami
kimondhatatlanul borzalmas dolgot kövessen el, de önnek nem
muszáj egyetértenie velem ahhoz, hogy megtalálja a
megbocsátást. A megbocsátás nem menti fel Lily viselkedését. A
megbocsátás abban segít, hogy az a viselkedés többé ne
pusztítsa a maga szívét.
Valami sós ízt éreztem a torkomban. Az utóbbi hét évben
eleget sírtam; nem akartam újabb könnyeket ontani abban az
épületben, ahol egy levegőt szívok a volt feleségemmel.
Megköszörültem a torkomat, abban a reményben, hogy el
tudom titkolni érzelmeimet.
–  Tudom, hogy ön jót akar, doktor úr. És nagyra értékelem,
higgye el, de… Lily nem érdemel megbocsátást! – Megráztam a
fejem. – Mennem kell. Köszönet a kávéért és a gyógyszerért!
Felálltam, és a kezemet nyújtottam dr. Booth felé. Amikor
kezet fogtunk, megint belenézett a szemembe.
–  Szerintem maga nem Lilynek akar megbocsátani. Hanem
önmagának. Maga semmi rosszat nem tett, Grant. Adja meg
magának a megbocsátást, és lépjen tovább! Néha az emberek
nem engedik maguknak a megbocsátást, mert attól félnek, hogy
felejteni fognak – megbocsátanak és felejtenek. De maga soha
nem fogja elfelejteni Leilanit. Egyszerűen csak rá kell jönnie,
hogy ismét egynél több embernek van hely a szívében.
– Doktor úr, mondja meg Lilynek, hogy ne írjon több levelet!
 35. FEJEZET
Ireland

Majdnem két hét telt el, mégis mintha egy évnek éreztem volna.
Az építkezés és a munkám miatt eléggé elfoglalt voltam, de
valahányszor elhaladtam a kikötő felé vezető kijáró mellett, úgy
éreztem, feltépek egy friss sebet.
Szombat délután volt, és úgy volt, hogy Miával együtt
ebédelünk a kedvenc görög éttermünkben. Azonban én dugóba
kerültem, ezért pár percet késtem, Mia addigra már szerzett
asztalt.
– Szia! – Becsúsztam a bokszba, és leültem Miával szemben.
Aggodalmas arccal pillantott rám.
– Az edzőteremből jöttél?
– Nem. Miért?
Összevonta a szemöldökét.
– Már bocs, de elég szarul nézel ki!
Felsóhajtottam.
– Nem volt kedvem bármit is kezdeni a hajammal. Azt hittem,
még mindig menő a félrecsapott konty.
–  Menő, de a tiéd inkább egy patkányfészekre hasonlít. És a
pólódon egy hatalmas folt éktelenkedik, és vagy monoklid lesz,
vagy nem mostad le rendesen a tegnapi sminkedet.
Lepillantottam a melegítőfelsőmre: valóban, elég nagy folt
volt rajta. Megdörzsöltem.
–  Az este betoltam egy doboz Ben&Jerry jégkrémet. Párszor
mellényúltam a kanállal.
Mia felvonta egyik szemöldökét.
– Eszerint ebben a pólóban aludtál?
–  Fogd be! Te is napokig ugyanazt a pólót hordod, amikor
beteg vagy!
– Mert én hülye vagyok. Te az vagy?
– Nem.
Mia megint megrovón pillantott rám.
– Gondolom, Grantről még mindig semmi hír?
Meggörnyedt a vállam.
– Semmi.
Mia megrázta a fejét.
–  Nem akarom elhinni, hogy kiderült róla, hogy ekkora
rohadék!
– Nem rohadék. Csak… tényleg nem akar gyereket.
–  Aha. Öt évvel ezelőtt én sem akartam férjhez menni. Azt
sem akartam, hogy az anyám tavaly ötvenkilenc évesen
meghaljon. De ilyen az élet. A legjobbat próbáljuk kihozni
belőle, de nem befolyásolhatunk mindent!
– Tudom. De azt befolyásolhatjuk, hogy legyen-e gyerekünk.
– Egy gyógyszert sem felejtettél el?
– Egyet sem.
– Grant mindig húzott óvszert, amikor együtt voltatok?
– Igen.
 – Akkor nyilván vannak esetek, amikor nem befolyásolhatunk
mindent. Az életben semmi sem üzembiztos.
– Tudom, de Grantnek jó oka volt rá, hogy ennyire feldúlta a
hír. – Pár nappal azután, hogy Grant otthagyott, mindent
elmondtam Miának – a terhességemtől egészen odáig, hogy
Grant miért nem akar gyereket.
–  Persze hogy jó oka volt rá! Elképzelhetetlen traumát élt át,
ezt megértem. Úgyhogy megérdemel egy kis időt, hogy feldúlt és
zaklatott legyen, de eltelt két hét! Mihez kezd? Úgy tesz, mintha
nem lenne egy gyereke, és ez az egész meg sem történt volna?
Mostanában nekem is ez járt a fejemben. Az első pár napban
Grant nem hívott, nem is telefonált; megértettem, hogy feldúlt.
De vajon mikor tervezi, hogy szembenéz a valós helyzetünkkel?
Annyira biztos voltam abban, hogy észre tér… még akkor is, ha
úgy dönt, hogy nem is akar velem lenni, vagy nem akar részt
venni a baba életében. Azt gondoltam, hogy legalább annyira
összeszedi magát, hogy átbeszéljük a dolgot. De az utóbbi
néhány napban a maradék bizalmam is elveszett iránta. Ezért
kezdtem el fagyit vacsorázni.
–  Lehetne, hogy… ezt ne ma beszéljük meg? Szükségem van
egy napra, amikor egyáltalán nem gondolok erre az egészre!
Kajáljunk egy nagyot, aztán menjünk el moziba, ahogy
terveztük, és együnk vajas-csokis popcornt kifulladásig!
Mia bólintott.
–  Rendben! Persze. De valamit még mondhatok? És nem
Grantről.
Elmosolyodtam. Ez annyira Miára vall!
– Persze.
 Mia arca felragyogott, és elmosolyodott.
– Abbahagytam a gyógyszert!
Tágra nyílt szemmel néztem rá.
– Tényleg? Azt hittem, Christiannel még várni akartok egy-két
évet a gyerekvállalással.
– Így is volt, de változnak a dolgok. Azóta gondolkodom rajta,
mióta elmondtad, hogy babát vársz. Pár napja Christian bejött a
fürdőszobába, amikor fogat mostam. Ismered a reggeli
rutinomat – fogmosás, aztán gyógyszer. Ránézett a kezemben
levő dobozra, majd azt mondta, hogy: „Alig várom, hogy
teherbe ess! Iszonyúan felizgat a gondolat, hogy hatalmas lesz a
pocakod!” Erre én megfordultam, és így szóltam: „Akár most is
abbahagyhatom.” Azt hiszem, arra számítottam, hogy
visszakozik. Egy dolog azt mondani, hogy alig várod, hogy a
feleséged teherbe essen, egy másik meg az, hogy a következő
hónapban terhes lesz. De kivette a gyógyszert a kezemből, és
kidobta a kukába. Aztán lenyomtunk egy gyors menetet a
mosdónak támaszkodva.
Felnevettem.
–  Nos, szuper lenne, ha nagyjából egykorúak lennének a
gyerekeink! De te készen állsz rá?
Mia elvett az asztalon levő tálról egy olajbogyót, és a szájába
pottyantotta.
– Szerintem a gyerekvállalásra senki sem áll készen. De igen…
nem igazán szeretnék várni vele.
Megfogtam Mia kezét.
– Imádlak, őrült kis barátnőm!
–  Tudom, hogy nem szeretnél többet beszélni erről, úgyhogy
megígérem, hogy ez az utolsó, amit ma ezzel kapcsolatban
mondok… – Megszorította a kezemet. – Én végig itt leszek
melletted. Hátrasimítom a hajadat, ha reggel meglátogat a róka
koma, veled együtt hízok, még akkor is, ha nem vagyok terhes,
és ott leszek veled a szülőszobán is, ha engeded. Nem leszel
egyedül!
Éreztem, hogy könny szökik a szemembe, és legyezni kezdtem
magam.
–  Köszönöm! Akkor most lépjünk tovább! Nem vagyok
hajlandó többet sírni!
–  Rendben van. – Felemelte az étlapját, és a felénk tartó
pincérre mutatott. – Szerinted az egy banán, amit hoz?
Megfordultam, hogy lássam, mi van a pincér kezében, aki épp
akkor ért az asztalunkhoz, bár fogalmam sem volt róla, hogy
Mia mi a csudáról beszél. A pincér kezében csak egy notesz és
egy ceruza volt. Én rendeltem elsőnek, és vártam, hogy Mia is
rendeljen. De ahogy felemeltem az étlapomat, hogy átadjam a
pincérnek, szembe kerültem az ágyékával, és rájöttem, hogy
Mia nem a pincér kezében levő dologról beszélt, hanem arról,
ami a nadrágjában van.
Tágra nyílt szemmel néztem, majd kénytelen voltam eltakarni
az arcomat az étlappal. A fickónak vagy erekciója volt, vagy
kitömte a nadrágját. Felnevettem, aztán úgy tettem, mintha
köhögnék, csak hogy ne nevessek bele a pincér képébe; végül
visszaadtam neki az étlapot.
– Minden rendben van? – kérdezte a pincér.
Elvettem a pohár vizet az asztalról, és az ajkamhoz emeltem.
– Igen, persze, csak félrenyeltem.
 Miután a pincér elment, teljes öt percen át nem tudtuk
abbahagyni a nevetést. Két hete nevettem utoljára, és úgy
éreztem, hogy talán, csak talán, egyedül is végigcsinálom ezt az
egészet, ha muszáj.

•••

A fürdőszobámban gyönyörű lett a járólap. Miután a burkoló

elment, felsöpörtem, és csak gyönyörködtem benne. A márvány,
amit a barkácsáruházas pasas ajánlott, rusztikus jelleget
kölcsönzött a helyiségnek, ami nagyon illett a „tóparti ház”
stílushoz, amire vágytam.
Sajnos a burkolóról eszembe jutott Grant, aki féltékeny volt a
boltban a pasasra, pedig az csak kedves volt hozzám. Hogy
jutott el a féltékenységből néhány hét alatt oda, hogy
egyszerűen eltűnik az életemből? Nem beszélve arról a kis
mókáról itt a fürdőszobában akkor, amikor egész nap itt
dolgozott nekem.
Minden Grantre emlékeztetett – a lakásom, a munkám, még a
házépítés is. Öntudatlanul is lenyúltam és megsimogattam a
hasamat. Amikor rájöttem, mit teszek, felsóhajtottam. Grant
mindenütt ott volt, még a testemben is. Hogy a fenébe
meneküljek el előle?
A fejem megfájdult a sok gondolkodástól, a szívem pedig
sajgott a fájdalomtól. Úgy döntöttem, hogy ha Grant holnap
reggelig nem jelentkezik – ekkor telik le a két teljes hét –, akkor
bemegyek hozzá az irodájába. Ha nem leszünk egy pár, az egy
dolog, de tudnom kell, hogy részt akar-e venni a gyermeke
életében.
Még egyszer körülnéztem a fürdőszobában, majd
lekapcsoltam a lámpát. A szemeteslapát tartalmát a konyhai
szemetesbe öntöttem, és a partvist a falnak támasztottam. A
nap utolsó sugarai beszűrődtek a nappali ablakain, és arra
gondoltam, hogy lesétálok a tóhoz, hogy megnézzem a
napnyugtát – persze ez is Grantet juttatta eszembe, de nem
akartam, hogy elvegye tőlem a naplemente szépségét.
A portám nagyjából három háztömbnyire volt a tótól, de a
köves út egyenesen odavitt. A tóra néző, közeli telkek egyikét
még árulták, úgyhogy a telek szélén, a tó partján leültem a fűre,
és néztem a narancsszín különböző árnyalataiban játszó
égboltot.
Becsuktam a szememet, párszor mély levegőt vettem, és
átkaroltam a térdemet. Csilingelést hallottam magam mögött, de
annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak akkor
eszméltem fel, amikor majdnem feldöntött egy kutya. Egy
imádni való golden retriever kölyökkutya kezdte el nyaldosni
az arcomat. Felnevettem.
– De édes vagy! Hogy kerültél ide?
Pár másodperc múlva megjött a válasz.
– Lefelé, te csibész!
Amint meghallottam Grant mély hangját, megmerevedtem.
Csak akkor voltam képes megfordulni, amikor megéreztem a
földön a léptei döngését.
– Grant?
Már attól vadul verni kezdett a szívem, hogy megpillantottam
az arcát. Odanyúltam, és éreztem, hogy majd’ kiugrik a
mellkasomból.
– Bocsánat! – mondta. – Nem akartalak megijeszteni.
– Mit keresel itt?
–  Azért jöttem, hogy beszéljek veled. Láttam a kocsidat a
házadnál, de szerettem volna egy kicsit kiszellőztetni a fejemet.
– Maga mögé mutatott. – Úgyhogy itt parkoltam le. Amikor
kinyitottam a kocsiajtót, a kutya átugrott rajtam, és a kis
bandita rögtön errefelé rohant.
– A kutya? Vagyis a kutya veled van?
Grant bólintott.
– Igen. Az enyém.
Az állat észrevett pár madarat néhány méterrel arrébb, és
utánuk iramodott.
– Jobb, ha ráteszem a pórázt.
Grant a kutya után sietett, megfogta a nyakörvét, miközben az
felugrott rá. Zavartan figyeltem. Grantnek lett egy
kölyökkutyája? Vajon mikor?
Visszajött hozzám, a kutya pedig mellette sétált a hosszú
pórázon, és most először néztem meg magamnak úgy igazán.
Úgy reagáltam, ahogy Mia reagált rám a múltkor, amikor
végignézett rajtam. Grant szörnyen nézett ki – vagy legalábbis
amennyire egy ilyen jóképű pasi szörnyen nézhet ki. Ez persze
bosszantott, mert az ő szörnyű állapota még mindig
klasszisokkal jobb volt, mint amilyen a legtöbb pasi a legjobb
formájában. Sötét karikák ültek a szeme alatt, a haja borzas
volt, a ruhája tiszta gyűrött, a bőre pedig zöldes színben játszott.
Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy jól van-e, de
eszembe jutott, hogy én mennyire nem voltam jól az utóbbi
hetekben, és ez Grantet mennyire nem érdekelte. Úgyhogy
visszafordultam a tó felé.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
Grant némám állt mellettem.
– Nem baj… ha leülök melléd?
Kitéptem egy fűcsomót, és elhajítottam.
– Ahogy gondolod.
Grant leült mellém. A kutyája pár méterrel arrébb elkezdett
ásni, és mindketten őt néztük. Nem voltam hajlandó Grantre
pillantani, annak ellenére, hogy természetesen most is éreztem
iránta azt a vonzást, amit az elején is.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan.
Összeszorítottam az ajkamat.
–  Egyedül vagyok. Félek. Csalódott vagyok. Cserben
hagyottnak érzem magam.
Éreztem, hogy kutatón nézi az arcomat, de még mindig nem
fordultam meg.
– Ireland! – suttogta Grant. – Nézz rám!
A legprofibb jeges pillantásommal fordultam felé, de amint
belenéztem a szemébe, ellágyultam. Istenem, de hülye vagyok!
–  Annyira sajnálom! – Grant hangjában érezhető volt a
fájdalom. – Annyira kurvára sajnálom, hogy elmenekültem!
A szemem könnyel telt meg, de még most sem voltam
hajlandó sírni miatta, úgyhogy csak pislogtam, és addig
bámultam az ölembe, amíg azt nem éreztem, hogy nem fogok
sírni.
–  Nincs mentség arra, amit tettem. De ha gondolod, mesélek
neked Leilaniról. Nem fogja igazolni azt, ahogy veled bántam,
de talán megérted belőle, hogy miért tettem veled, amit tettem.
Most már figyeltem rá. Szomorú mosollyal ránéztem, és
bólintottam.
Grant pár percig összeszedte a gondolatait, és halkan szólalt
meg.
–  Leilani May augusztus negyedikén született.
Háromezerhétszáz gramm volt. – Elmosolyodott. – Pontosan
annyi. Nagy kék szeme volt, olyan sötét, hogy szinte lila színben
játszott. Papus Indigónak nevezte el. Sűrű, sötét haja olyan volt,
mintha paróka lett volna rajta.
Szünetet tartott, én pedig hirtelen minden haragomat
elfelejtettem. Odanyúltam, és megszorítottam a kezét.
– Gyönyörű lehetett!
Grant megköszörülte a torkát, és bólintott.
– Csak akkor sírt, amikor azt akarta, hogy cseréljünk pelenkát
neki. És imádta, ha olyan szorosan bepólyáztuk, hogy a karját
sem tudta mozdítani. – Szünetet tartott. – És imádta, amikor
megszaglásztam a lábacskáját, és elmondtam neki, hogy milyen
büdi. Azt mondják, az egészen kicsi csecsemők nem tudatosan
mosolyognak, az csak egy reflex. De Leilani rám mosolygott.
Grant megint elhallgatott. Most ő nézett félre. Kinézett a tóra,
és lenyugvó napra. Láttam, ahogy a mosolya eltűnik, és
elkomorodik, úgyhogy tudtam, hogy fel kell készülnöm a
történet következő részére.
Amikor újra megszólalt, hangja alig volt több suttogásnál.
–  Meséltem neked, hogy Lilynek a szüleim voltak a
nevelőszülei. Az évek során Lily hol az anyja házában, hol
nálunk lakott. Az anyja elmebeteg volt, és az állam évente
egyszer, amikor az anyja letette a gyógyszereit,
közbeavatkozott, és kiemelte őt abból a helyzetből. Lily mindig
is más volt. De erre csak idősebb korunkban döbbentem rá, és
akkor már késő volt. Addigra már fülig szerelmes voltam belé.
Belém vágott a féltékenység, annak ellenére, hogy tudtam,
hogy nevetséges, amit érzek.
Grant lehorgasztotta a fejét.
–  Az orvosok szerint bipoláris depressziója van, akár az
anyjának. És ez, a szülés utáni depresszióval együtt arra
késztette… – Megrázta a fejét, és elcsuklott a hangja. – Hogy
Lily…
Úristen! Ne!
Grant azt mondta, baleset történt, de… ezt ne! Istenem,
kérlek, ne! Az nem lehet, hogy Grantnek ilyen elképzelhetetlen
szörnyűségen kellett keresztülmennie! Odatérdeltem a két térde
közé, és kezembe vettem az arcát. Lehunyt szemmel ült, de
könnyek folytak végig az arcán.
Nagyot nyelt, és az arcán tükröződő fájdalom belém hasított.
Olyan volt, mintha mellkason szúrtak volna.
Grant megrázta a fejét.
–  Veszekedtünk. Én elaludtam. Bár sejtettem volna! Amikor
felébredtem, Lily ott ült a fedélzeten, és sírt, és Leilani nem volt
sehol. Lily… áthajította… a… – Grant zokogni kezdett.
A karomba vontam Grantet.
–  Csitt! Semmi baj, semmi baj! Nem kell többet mondanod!
Annyira sajnálom, Grant! Annyira, annyira sajnálom!
Nagyon sokáig ültünk így, mindketten sírtunk, és úgy
kapaszkodtunk egymásba, mintha az életünk múlt volna rajta.
Azt gondoltam, hogy talán az életünk múlt rajta. Talán
Grantnek mindezt ki kellett mondania ahhoz, hogy az élete
folytatódhasson.
Végül elhúzódott tőlem, és belenézett a szemembe.
–  Sajnálom, hogy otthagytalak! Nem ezt érdemelted. És soha
többé nem teszek ilyet! Megígérem!
Kész érzelmi roncs voltam. Nem mertem elhinni, hogy mond
még mást is… féltem, hogy reménykedni kezdek abban, hogy ez
a bocsánatkérés a jövő ígérete, és nem csupán a múlt
magyarázata.
Grant a szemembe nézett.
–  Annyira sajnálom, Ireland! Az utóbbi hét évben úgy
éreztem, eltemettek – eltemetett a sötét mélység, addig, amíg
veled nem találkoztam. Te megmutattad nekem, hogy talán
mégsem eltemetve voltam, hanem csak a földbe ültettek, és arra
várok, hogy újra szárba szökkenjek.
Nagyot nyeltem, hogy képes legyek legyűrni a sírást.
– Kérlek, ne kérj többet bocsánatot! Megértem. Sajnálom azt,
hogy ez történt velünk, és felkavarta ezeket a komor emlékeket!
Grant megrázta a fejét.
– Ne! Ne mondd ezt! Ne sajnáld azt, hogy terhes vagy! Én nem
sajnálom!
– Tényleg?
Ismét megrázta a fejét.
–  Pokolian félek. Úgy érzem, hogy nem érdemlek meg még
egy gyereket! Rettegek attól, hogy megint történik valami. De
azt nem sajnálom, hogy a gyerekemmel vagy várandós!
Feléledt bennem a remény.
 – Biztos vagy benne?
Grant egészen közel húzott magához, amíg az orrunk
összeért.
–  Szeretlek, Ireland! Azt hiszem, akkor szerettem beléd,
amikor leültem melléd a kávézóban, és olyan viccesen
viselkedtél. És végig küzdeni próbáltam ellene, de fizikailag
lehetetlen számomra, hogy ne legyek beléd szerelmes. Hidd el,
próbáltam tiltakozni ellene, amennyire csak tudtam. De nem
tiltakozom tovább. Szeretni akarlak!
Újra elöntöttek a könnyek, de most a boldogság könnyei is
közéjük vegyültek.
– Én is szeretlek!
Grant kutyája abbahagyta az ásást, és ismét nyalni kezdte az
arcomat. Szipogtam, és felnevettem.
– A kutyád is ugyanolyan erőszakos, mint te vagy!
– Nem az én kutyám.
Hátrahőköltem.
– Tessék? De nálad van a póráza, és azt mondtad, a tiéd!
– Cövek a te kutyád… már ha elfogadod.
Cövek. Ó, istenem! Nem felejtette el, amit mondtam. Két vagy
három gyereket, kis korkülönbséggel, talán egy Cövek nevű
golden retrievert… igazi nagy családot.
Ültünk a füvön, csókolóztunk, és újra és újra biztosítottuk
egymást szerelmünkről. Végül a nap lement, és előbújtak a
csillagok.
Grant megsimogatta a hajamat.
–  Az utóbbi egy hétben minden nap elmentem meglátogatni
Leilanit. Volt, amikor nekidőltem a sírkövének, és hajnaltól
sötétedésig ott ültem. Nem lehettem szép látvány. Biztosan
elijesztettem pár embert, akik a közeli sírokhoz jöttek. De a
temetése óta nem jártam ott. Képtelen voltam rávenni magam.
Inkább azon a rohadt hajón voltam, ami minden nap felidézte
életem legszörnyűbb napját. Lehetetlen tovább laknom azon a
hajón, ahol az egész történt. Életben tartottam a lányom
emlékét, de nem a jó emlékeket, amikre összpontosítanom
kellett volna.
Szünetet tartott, és mély levegőt vett.
–  Egyik reggel a börtönkórház pszichiátriai részlegén
ébredtem, ott, ahol Lily él, és beszéltem az orvosával. Olyan
sokáig éreztem magam elveszettnek; azt hiszem, arra
gondoltam, hogy tőlük kapok valamit ahhoz, hogy
továbbléphessek. De kiderült, hogy tévedtem. Tőled volt
szükségem valamire.
Belenéztem Grant szemébe.
– Bármit kérhetsz! Mit segíthetek?
Grant elmosolyodott – az a féloldalas, imádni való mosolya
megsúgta, hogy erre a válaszra számított.
– Adj nekem még egy esélyt!

•••

Az ablakon beszűrődő napsugár egyenesen rám világított, és

felébresztett; rájöttem, hogy a földön fekszem. Meztelenül,
zavartan pislogtam, és eltakartam a szememet, miközben a
derekamig csúszott takaró után tapogatóztam. Elöntöttek az
előző éjszaka emlékei, és bolondos mosoly ült ki az arcomra.
Granttel a fél éjszakát beszélgetéssel töltöttük, a másik felét
pedig azzal, hogy megpróbáltuk behozni azt a két hetet, amikor
nem érhettünk egymáshoz.
Amíg csak élek, nem felejtem el, hogy nézett rám Grant,
amikor azt mondta, hogy szeret, és közben ki-be járt bennem. A
szeretkezni kifejezés eddig nem volt más, csak egy szó – egészen
tegnap éjszakáig. De mi ketten úgy kapcsolódtunk egymáshoz,
hogy valóban azt éreztük: egyek lettünk. Eltűnődtem: miért
nem fekszik itt mellettem a másik felem?
Magam köré tekertem a takarót, és Grant keresésére
indultam.
Az elülső verandán találtam rá, Cövek társaságában.
Amikor kinyitottam az ajtót, megfordult.
– Jó reggelt!
Elmosolyodtam.
– Jó reggelt! Hány óra van?
– Tíz körül.
– Jaj! Biztos már órák óta fent vagy!
–  Nem. Kilencig aludtam. – Felemelt egy műanyag poharat,
ugyanolyat, mint amit a kezében tartott. – Beszaladtam a közeli
boltba egy kávéért. A tiéd koffeinmentes. Bár egy kicsit kihűlt.
–  Ó, köszi! Nem baj, megiszom hidegen is. Nem érdekes. –
Leültem mellé a verandalépcsőmre, ő pedig odahajolt, és
megcsókolta a homlokomat, miközben én levettem a pohár
fedelét.
– Vagyis lemaradtál a napfelkeltéről?
– Igen. Átaludtam. – Elmosolyodott.
– Akkor meg kell nézned a naplementét!
 Grant megrázta a fejét.
– Bármennyire is tetszel nekem ebben a takaróban, igyál egy
kis kávét, aztán öltözz fel! Mutatni szeretnék valamit!
Ittam pár kortyot, majd a ruháim keresésére indultam. A
konyhából a nappaliba vezető út tele volt velük; mosolyogva
mentem a fürdőszobába felöltözni. Cövek utánam jött, és
megvárt az ajtónál.
– Hová megyünk?
– Sétálni.
– Jó, de ne túl messze, máskülönben ölben kell visszahoznod.
Szükségem van egy kis energiára a tegnap éjszaka után.
Grant rám nézett, és elnevette magát.
–  Úgy tervezem, hogy mindig ilyen legyél: mosolygós és
kielégült.
Kéz a kézben mentünk le a tóhoz a telekhatár közelébe, ahol
előző nap üldögéltünk. Amikor elértük a víz szélét, Grant
megszólalt.
– Itt nagyon jó helyen lenne egy ház.
–  Igen. Az a vicc, hogy én szerettem volna megvenni ezt a
telket! De nevetségesen drága.
Grant bólintott.
– Tudom. Az imént megvettem.
Párszor pislogtam.
– Hogy micsoda?
–  Egy órával ezelőtt telefonáltam, és tettem egy ajánlatot. Öt
perccel azelőtt hívtak vissza, hogy felébredtél, elfogadták az
ajánlatot.
– Ezt nem értem…
 Grant megfogta mindkét kezemet.
–  Te nagyon vágytál erre a telekre. Én szeretném megadni
neked, ha megengeded. Azt szeretném, ha itt épülne fel a közös
otthonunk – az, aminek nagy, körbekerített udvara van, és egy
csomó hálószobája, amiket a következő évek során
benépesíthetünk.
– Ez most komoly?
–  Igen! – Grant mosolya eltűnt. – Hét éven át laktam azon a
hajón. Minden nap megszakadt a szívem, ahogy kiléptem a
fedélzetre, és eszembe jutott… muszáj elköltöznöm. Leilani
mindig az életem része lesz, de most már több hely is van a
szívemben.
–  Ó, istenem, Grant! – Átkaroltam a nyakát. – De mi lesz a
házammal?
–  Add el! Vagy add ki! Vagy simán tartsd meg, és időnként
átlopakodunk majd, amikor a gyerekek már az idegeinkre
mennek. Te elég hangos vagy szex közben, és nem akarom,
hogy ez változzon!
Felnevettem.
–  Megtartsunk egy egész házat csak azért, hogy ne kelljen
halkan szexelnünk? Őrült vagy!
–  Majd kitaláljuk. Sok időnk van. Úgyis jó időbe telik, mire
megépül a házunk.
–  Ó, istenem! Most elképzeltem, hogy a te házad előbb lesz
kész, mint az enyém!
Grant odahajolt hozzám, ajkával súrolta az ajkamat.
– Az lehetetlen.
– Miért?
 – Mert nincs olyan, hogy az én házam. Csak olyan van, hogy a
mi házunk.
Elmosolyodtam.
– Szeretlek!
–  Én is szeretlek! – Elhúzódott, és megcsókolta a hasamat. –
Téged is szeretlek!
Miután csókolóztunk, kénytelen voltam visszatérni a
valóságba.
–  Ma délután nagyon sok a dolgom. Van kedved átjönni
hozzám, amíg befejezem? Talán rendelhetnénk valami kaját.
– Nem tudnád áthozni a melódat a lakásomba?
Vállat vontam.
–  De, azt hiszem. Csak a laptopom kell, és pár akta. Onnan
akarod megnézni a napfelkeltét, vagy mi?
Grant a szemembe nézett.
–  Nem. Csak arra gondoltam, főzök valami finomat a
szerelmemnek és a kisbabánknak. Aztán a naplemente helyett
inkább azt nézném meg, hogy milyen az arcod, amikor
végignyalom az egész testedet.
Nagyon tetszett, amit mondott. De…
–  Ma reggel lemaradtál a napfelkeltéről. Azt hittem, mindig
megnézed vagy a napfelkeltét, vagy a naplementét, ami arra
emlékeztet, hogy az életben a jó dolgok lehetnek egyszerűek is.
Grant kezébe fogta az arcomat.
–  Az már a múlt. Most már tudom, hogy az életben nem
minden jó dolog egyszerű! A legjobb dolgok néha bonyolultak,
de csodálatosak, és megéri kockáztatni értük. Most már nincs
szükségem arra, hogy minden napfelkeltét vagy naplementét
megnézzek, hogy felidézzem azt, hogy léteznek jó dolgok. Itt
vagy nekem te!
 36. FEJEZET
Grant

Ireland megfogta a kezemet. Az orvos az imént vizsgálta meg, és

úgy tűnt, minden rendben van. De mivel ez volt a nyolcadik heti
ellenőrzés, csinálni akart ultrahangot is, hogy van-e szívhang.
Figyeltem, ahogy dr. Warren egy kis zselét nyom Ireland
lapos hasára, és elkezdi mozgatni az ultrahang gép fejét. Az
előttem levő képernyőn árnyékok mozogtak, és mindhárman a
képernyőt figyeltük. Az orvos ráközelített, határozottan
rányomott, és hirtelen egy hang töltötte be a helyiséget.
A szívhang.
A gyermekünknek dobog a szíve.
Ireland gyakran felolvas nekem az Az a kilenc hónap című
könyvből, mely szerint a kora terhesség olyan hormonáradatot
szabadít fel, ami miatt sok nő a szokottnál is érzelmesebb. De a
nyomorult könyv meg sem említette, hogy a leendő apuka az,
akinek állandóan sírhatnékja van.
Könnybe lábadt a szemem; bármennyire is igyekeztem,
képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Ireland
megszorította a kezemet, és elmosolyodott.
Bassza meg, kit érdekel, ha ilyen nyámnyila vagyok? Már nem
akartam küzdeni ellene. Hagytam, hogy a könnyek
végigfolyjanak az arcomon, és megcsókoltam a szerelmem
homlokát. Hét évvel ezelőtt a saját szívverésem megállt, és ma
ismét megtalálta célját az életben. Szerettem volna a karomba
venni Irelandet, és a gyermekünk szívhangjának varázslatos
ütemére végigtáncolni a szobát.
Az orvos megnyomott egy gombot, és a szívhangból
kinyomtatott egy kis részletet.
– A szívverés jó, erős. Még néhány mérés, és utána mehetnek
haza.
Elfordított egy gombot a gépen, és a szívverés eltűnt. Elfogott
a rémület.
–  Megtenné… hogy bekapcsolva hagyja, amíg végez a
vizsgálattal? – kérdeztem.
Dr. Warren elmosolyodott.
– Hogyne, kérem.
Kattintott párat, és a következő öt percben újabb oldalakat
nyomtatott ki. Amikor végzett, egy papírtörlőt nyomott Ireland
kezébe, hogy letörölje a hasát. Bólintott, majd így szólt:
–  A méretek tökéletesen rendben vannak. Egy hónap múlva
találkozunk, és remélhetőleg továbbra sem gyötrik majd reggeli
rosszullétek. – A gépből kinyomtatott szívhangos papírt
átnyújtotta nekünk.
– Gondoltam, ezt szeretné eltenni, apuka!
–  Igen. Köszönöm szépen. Elnézést, hogy ilyen érzelgős
vagyok!
Az orvos legyintett.
–  Nincs szükség bocsánatkérésre. Ez fontos időszak az
életükben, és rengeteg változással jár. Nyugodtan élvezze a
pillanatot, élvezze a szép perceket, még akkor is, ha könnyekkel
járnak!
– Így lesz. Köszönöm, doktor úr!
Dr. Warren becsukta az ajtót maga mögött, Ireland pedig
öltözni kezdett. Mostanában sokat gondolkoztam, és arra
jutottam, hogy az orvos tanácsa nagyon pontos volt. Muszáj
élveznem a pillanatot, és ez a pillanat egyszerűen tökéletes volt.
A tény, hogy a doboz ott lapult a zsebemben, megerősített
abban, hogy a sors akarta, hogy ez így alakuljon.
Ireland begombolta a nadrágját, és összegöngyölte a
papírruhát, ami rajta volt. Megfordult, hogy kidobja a szemétbe,
és amikor megfordult, én… ott térdeltem előtte.
Tágra nyílt a szeme, és az ajkához kapta a kezét.
– Mit csinálsz?
A zsebembe nyúltam, és kivettem egy kopott, régi fehér
dobozt.
–  Csak pár hét múlva akartam odaadni, nem most. De
hallottad, mit mondott az orvos – „élvezze a pillanatot!”
– Grant… Ó, istenem…
Megfogtam a kezét, és felemeltem a dobozt.
–  Ez a nagyanyám gyűrűje volt. Szerettem volna átrakatni a
követ, és egy szép, új dobozba tenni. De… – Megráztam a fejem.
– De nem akartam várni. Úgy éreztem, itt a megfelelő pillanat. –
Kinyitottam a régi dobozt, és megmutattam Irelandnek, mi van
benne. Nem a legnagyobb, vagy a legcsillogóbb gyűrű volt, de
annyi vágy és remény rejtőzött benne! – Múlt héten, miután
elmentünk Papushoz, hogy elmeséljük, hogy babát várunk, a
nagyanyám másnap felhívott, és megkért, hogy menjek át hozzá
– egyedül. Mamus és Papus leültettek, és elmondták, hogy
nekem akarták adni a gyűrűt, amikor eljön az ideje. A
dédanyámé volt, aztán a nagyanyámé, majd az anyámé.
– Ez gyönyörű, Grant!
–  Érdekes, hogy nem tudtam róla, hogy az anyám, a
nagyanyám és a dédanyám ugyanazt a gyűrűt viselte. Az anyám
még azelőtt meghalt, hogy feleségül vettem Lilyt, és Papusék
akkor nem adták oda a gyűrűt. Most kíváncsi voltam, miért,
úgyhogy megkérdeztem. Tudod, mi volt a válaszuk?
– Mi?
Felemeltem az apró papírlapot, amit az orvos adott.
– Papus azt mondta, hogy neked köszönhetően megint dobog
a szívem. És tudja, hogy te vagy az én örök szerelmem!
Ireland sírva fakadt.
– Ez csodálatos!
Kivettem a gyűrűt a dobozból.
–  Ireland Saint James, tudom, hogy alig egy éve ismerjük
egymást, de soha nem hittem, hogy képes leszek valakit úgy
szeretni, ahogy téged! Nem egyszerűen beléd szerettem – abba
szerettem bele, hogy milyen életem van melletted. Leszel a
feleségem? Vehetünk egy másik gyűrűt, vagy akár egy év múlva
is megtarthatjuk az esküvőt, ha még nem állsz készen rá.
Mindez nem fontos. Azonban tudnom kell, hogy velem akarod-e
tölteni az életed hátralévő részét!
Ireland szó szerint fellökött, amikor a nyakamba ugrott.
–  Igen! Igen! Akarom! És ez a gyűrű csodaszép, nem kell
másik! És nem kell egy évet várnunk! Nekem csak te kellesz!
 37. FEJEZET
Grant

Egyedül ültem a Leilani fedélzetén. Az öböl furcsán csendes volt

ma délután, ami valahogy illett a mostani hangulatomhoz.
Ugyanazt a különös nyugalmat éreztem, mint ami a csendes
vizet jellemezte, bár azt hittem, hogy ma épp az ellenkezőjét
fogom érezni. Sokkal többet jelentett elbúcsúznom ettől a
hajótól, mint pusztán elhagyni azt a helyet, ahol évekig laktam.
Ugyan a hajó nem megy sehová – addig nem, amíg Papus még
kijár hozzá, mégis eljött az idő, hogy továbblépjek. Itt az ideje,
hogy a napomat már ne olyan emlékekkel kezdjem el és
fejezzem be, amik örökké kísérteni fognak; ideje új emlékeket
szerezni – boldog emlékeket. Már csak egyvalamit kellett
megtennem.
Nagy levegőt vettem, és felemeltem a tollat és a papírt, amit
elöl hagytam, amikor az utolsó holmikat is becsomagoltam. Egy
zárt boríték feküdt mellettem a széken, a több ezer levél egyike,
amelyeket kaptam és kihajítottam az évek során. De amikor
megjött a mai levél, ahelyett, hogy kidobtam volna, a zsebembe
gyűrtem. Nem akartam elolvasni, de szükségem volt a feladó
címére.
 Mióta Lily és én tizennégy éves korunkban megismerkedtünk,
több mint háromezer ilyen boríték érkezett nekem. Jogomban
állt, hogy bármikor megálljt parancsoljak nekik, mégsem
tettem, és most nem voltam benne biztos, hogy miért. Talán azt
akartam, hogy minden nap egy mementó legyen, és meglegyen
a mindennapi büntetésem. Talán azt akartam, hogy Lilyt is
minden nap emlékeztesse arra, amit tett, valahányszor a tollért
nyúlt. Talán annyira elcseszett voltam, hogy attól féltem, hogy a
naponta érkező levelek nélkül eszembe sem jutna a lányom.
Nem tudom. De bármi is volt az ok, ma eljött a pillanat, hogy
mindennek véget vessek.
Még egyszer körülnéztem, és láttam magam előtt Lilyt, ahogy
ott állt a fedélzeten aznap este. Már több ezerszer felidéztem
magamban azt a képet. Becsuktam a szememet, és lenyeltem a
sós ízt a torkomban, majd végül felemeltem a tollat.

Lily!
Nem tudom, hogy bocsássak meg neked.
Talán mostanra meg kellett volna találnom Istent, vagy
valami ilyesmi – valahogy el kellett volna fogadnom azt,
amit tettél, és meg kellett volna békélnem a gondolattal,
hogy nem a te hibád volt. De nem tettem. Ez a levél nem
erről szól.
El kell mondanom neked, hogy sajnálom.
Sajnálom, hogy elaludtam aznap este.
Sajnálom, hogy nem vettem észre, milyen mélységeket
jársz meg, és nem vittem el Leilanit valahova jó messzire.
Sajnálom, hogy azt, amire neked volt szükséged, a fölé
helyeztem, amire a lányunknak szüksége volt.
Sajnálom, hogy nem láttam előre, mi fog történni.
Sajnálom, hogy nem védtem meg a kislányunkat.
Elcsesztem. Elcsesztem, Lily.
Az utóbbi hét évet azzal töltöttem, hogy mindenkit
elkerültem, akit esetleg szerethettem volna. Mert azt
gondoltam, hogy amikor szerelmesek leszünk, nem látjuk
meg annak a hibáit, akibe beleszeretünk, és csak azt
látjuk, amit látni akarunk. Attól féltem, hogy megint nem
fogom észrevenni, hogy mi lapul egy ember bensőjében.
Azt gondoltam, irányíthatom azt, hogy kit szeretek.
Amíg Ireland meg nem érkezett.
Ireland megértette velem, hogy nem mi döntjük el azt,
hogy kibe szeretünk bele. Véletlenül szeretünk bele
valakibe. De az, hogy az ember továbbra is szerelmes
valakibe, és működtet egy kapcsolatot, az nem véletlenül
történik – az döntés kérdése. És én úgy döntöttem, hogy
Irelandet szeretni fogom.
Úgyhogy azért írok ma neked, hogy elmondjam, hogy
beleszerettem valaki másba, és kérlek, ne írj nekem több
levelet! Ki tudja, ez talán neked is segít továbblépni.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy rájöttem, miként
bocsáthatok meg neked! De még nem jöttem rá. Talán egy
napon ez is megtörténik. Erőltetni nem tudom. Még
hosszú út áll előttem, és sokáig tart a gyógyulás, de úgy
döntöttem, a legjobb azzal kezdeni, hogy önmagamnak
megbocsátok. Szóval, bár képtelen vagyok teljesen
megnyitni előtted a szívemet, és felajánlani a
megbocsátásomat, most arra kérlek, hogy bocsáss meg
nekem. Tovább kell lépnem. Nem akarom tovább gyűlölni
magamat, és szeretném megtalálni a lelki békémet. Ez
pedig kettőnkkel kezdődik.
Kérlek, bocsáss meg nekem! Remélem, egy nap ezt én is
viszonozni tudom.
Ne írj több levelet!
Isten veled, Lily!

Grant
 EPILÓGUS
Ireland – 15 hónappal később

–  Még most sem akarom elhinni, hogy mindezt összehoztad! –

Kinéztem az ablakon, és figyeltem, ahogy egy csapatnyi ember
lampionokat lógat fel a pálmafákra, és a táncparkett lapjait
rakja le a homokra. Grant odalépett mögém, és átkarolta a
derekamat, majd megcsókolta meztelen vállamat.
– Téged aztán nem könnyű meglepni!
Granttel akkor házasodtunk össze, amikor öt hónapos terhes
voltam. Egyikünk számára sem volt fontos a hatalmas buli, és
nem akartam nagy pocakkal oltár elé állni. Úgyhogy bementünk
a városházára, és csendben megesküdtünk. De Grantnek mindig
is bűntudata volt, hogy kihagytuk a nagyszabású esküvőt, ezért
az egyéves házassági évfordulónkra azzal lepett meg, hogy
elrepített a Karib-szigetekre, hogy megújítsuk a fogadalmunkat.
Amikor beléptem a szállodába, fogalmam sem volt róla, hogy az
összes családtagunkat és a barátainkat is idehozatta repülővel.
És most egy húszfős szervezőcsapat szorgosan dolgozott azon,
hogy napnyugtakor megújíthassuk fogadalmunkat egy olyan
helyszínen, amit egyszer álomesküvőként írtam le neki:
mécsesekkel megvilágított pálmafák között, a tengerparton,
naplementekor. Még azt is megszervezte, hogy két nappal
azután, hogy megérkeztünk, Miával a szigeten elmenjünk egy
menyasszonyiruha-kölcsönzőbe, és kiválasszuk a ruhánkat, ami
nem volt könnyű, tekintve, hogy Mia hat hónapos terhes volt.
Megfordultam a férjem karjában, és átkaroltam a nyakát.
–  Ez csodálatos! Köszönöm neked ezt az egészet! Még most
sem értem, hogy sikerült úgy megszervezned, hogy semmit sem
sejtettem!
Végigsimított az alsó ajkamon a hüvelykujjával.
– Ezért a mosolyért bármit! Emellett volt egy titkos tervem is.
Mivel Mia a szomszéd szobában lakik, ma este ő vigyáz
Loganre. Már nagyon régóta nem voltál csak az enyém!
–  Nálad mindent a szexre lehet visszavezetni, ugye? –
ugrattam.
– Még mindig igyekszem bepótolni az elveszített időt, kicsim.
Amikor a hetedik hónapban jártam Logannel, megindult a
szülés. Az orvosoknak sikerült leállítani, de szigorú
ágynyugalomra fogtak, és tilos volt mindenféle szexuális
tevékenység. Ez azt jelentette, hogy a szülés előtt két hónapig és
a szülés után hat hétig nem szexelhettünk. Grant nem tréfált,
amikor azt mondta, hogy még mindig próbálja behozni az
elveszített időt – az utóbbi pár hónapban mind a ketten olyanok
voltunk, mint a szexéhes kamaszok. Ezért ma nekem is volt
számára egy meglepetésem.
– Mutatni szeretnék neked valamit – mondtam.
Grant komisz mosolyt villantott rám, és megragadta a
fenekemet.
– Én is mutatni szeretnék neked valamit!
 Felnevettem.
– Komolyan beszélek!
A férjem megfogta a kezemet, és lecsúsztatta egészen a
kőkemény erekciójáig; rátette a kezemet, hogy markoljam meg.
– Én is komolyan beszélek!
Amíg tegnap Miával vásároltunk a szigeten, vettem egy
terhességi tesztet, és eltettem, hogy meglepjem Grantet.
Csodálatos apja volt a kisfiunknak, Logannek, mégis volt
bennem némi félsz amiatt, ahogy az első terhességemre reagált.
Butaság volt, tudom, főleg azért, mert megbeszéltük, hogy nem
védekezünk, és sokat gyakoroltunk a gyerekcsinálás terén. De
ettől függetlenül szerettem volna végre kimondani.
– Ülj le egy pillanatra, mindjárt jövök!
Grant duzzogott, de elengedett, így visszamehettem a
fürdőszobába. A tesztet a mosdókagyló alá, a sminktáskámba
rejtettem el, abba a műanyag dobozba, amiben vettem. A
rövidnadrágom zsebébe gyűrtem, és visszamentem a
hálószobába, ahol láttam, hogy Grant levette a pólóját. A szívem
összeszorult a mellkasán levő tetoválás láttán, amit pár nappal
a tavalyi esküvőnk előtt csináltatott.
Végigsimítottam rajta. Grant magára tetováltatta Logan
szívhangjának nyomtatott változatát, amit az orvos nyomott a
kezébe a legelső ultrahangon, azon szavak kíséretében, amelyek
az ágyam felett voltak: Nincsen mindig tél, a vetés kikél.
Megcsókoltam a tetoválást.
– Ma is annyira imádom ezt a tetoválást, mint aznap, amikor
megcsináltattad! De valami nem stimmel. Azt hiszem, vissza
kell menned, és ki kell javíttatnod!
 Grant összevont szemmel bámult a mellkasára. Összehúzta a
bőrt, hogy jobban lássa.
– Miért, mi a baj vele?
Kivettem a tesztet a zsebemből.
– Csak egy szívhang látszik rajta.
Grant homlokát ráncolva, tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Vagyis…
Bólintottam.
– Megint terhes vagyok.
Grant néhány hosszú másodpercre lehunyta a szemét, én
pedig visszafojtottam a levegőt. Amikor kinyitotta, egyetlen
másodperc múlva már láttam az örömet a szemében.
Elmosolyodott.
– Terhes vagy! A feleségem megint terhes!
Elmosolyodtam.
–  Igen. Azt hiszem, ez a vége annak, ha egy férj
kielégíthetetlen.
Grant felkapott, és megforgatott.
– Imádom, amikor terhes vagy! Imádom a nagy pocakodat! És
a nagy cicidet! Még azt is imádom, hogy én borotválom a
lábadat, amikor már nem tudsz lehajolni. Új életet adtál nekem,
Ireland, és az, hogy megint terhes vagy, ennek a bizonyítéka!
–  Ilyen szépet még soha senki nem mondott nekem! Na jó,
kivéve a cicis részt.
Grant elmosolyodott.
– Jól van. Mert ez az igazság. Most pedig emeld fel azt a terhes
kis seggedet az ágyra! Következik az én ajándékom!
 •••

Mezítláb újítottuk meg a fogadalmunkat, az összes családtagunk

és a barátaink előtt, napnyugtakor. Papus ott állt Grant mellett,
mint a vőlegény tanúja, Mia pedig mellettem állt, egyik kezét
domborodó pocakján nyugtatva. Leo, aki négy hónapja velünk
lakott, az első sorban ült, karjában a kisfiunkkal. Leo akkor
költözött hozzánk, amikor a nagynénje súlyos agyvérzést
kapott, így képtelen volt gondoskodni róla. A bíróság megadta
nekünk az ideiglenes felügyeleti jogot, de ha valamennyit
számít az akaratunk, Leo örökre velünk marad.
A ceremónia vége felé a lelkész így szólt:
–  Most pedig a férj gyűrűt ad feleségének szerelme és
elköteleződése jeléül.
Granthez hajoltam.
– Azt hittem, nem cserélünk új gyűrűt.
Grant kacsintott.
–  Mi nem is. Nincs szükségem két gyűrűre. De szerettem
volna, hogy legyen valami, ami emlékeztet téged erre a napra.
Grant Papus felé fordult, és odasuttogta neki:
– Pszt! Papus… a zsebedben van!
Papus a homlokát ráncolta. Láthatóan zavart volt. Ez az
utóbbi hónapokban egyre gyakrabban fordult elő.
Grant ismét odasuttogott neki:
– A zsebedben van a doboz!
Papus még mindig zavartan körülnézett. A családtagjaink és
barátaink csendben figyeltek. Papus visszafordult felém,
észrevette, hogy fogom Grant kezét, és rám mosolygott.
 – Szia, Charlize!
Visszamosolyogtam rá.
– Szia, Papus! Hogy vagy?
Grant elnevette magát.
–  Mindig elvonják a figyelmét a csinos lányok. A doboz a
zakód bal zsebében van, Papus. Elkérhetem?
– A doboz?
– Igen, a zakód zsebében.
– Ja, szóval kéred a… – Papus csettintett az ujjával. – A fenébe,
hogy is hívják… Csett. Csett. – Keresd a… – Csett. Csett. – Kéred a
golyóidat!
Mindenki nevetni kezdett, Grant és én is. Grant odalépett
Papushoz, és benyúlt a nagyapja zakója zsebébe, majd kiemelt
egy fekete dobozt.
–  Nem, Ireland megtarthatja a golyóimat, Papus. Azóta nála
vannak, amióta megismerkedtünk. Én csak a gyűrűt szeretném
elkérni.

Vége
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet Önöknek – az olvasóknak. Köszönöm, hogy

megengedik nekem, hogy a szívük és az otthonuk része legyek.
Az élet manapság elrohan mellettünk, én pedig rendkívül hálás
vagyok azért, hogy amikor pihenésképpen könyvet vesznek a
kezükbe, én is ott lehetek önökkel ezekben a pillanatokban.
Remélem, tetszett Grant és Ireland kusza története, és nyáron
újra találkozunk, amikor is megtudhatják, kikkel
ismerkedhetnek meg legközelebb!
Penelope-nak – a 2019-es év tele volt fordulatokkal. Örülök,
hogy amikor én vagyok Louise, te vagy az én Thelmám ebben
az őrült autózásban!
Cherinek – ez az év mindkettőnket emlékeztetett arra, hogy
milyen fontos az együtt töltött idő – számomra még fontosabb,
hiszen te a családodat hagyod hátra, hogy csatlakozz hozzám
ezeken az őrült utazásokon. Minket a könyvek hoztak össze, de
a barátság tett örök szövetségesekké!
Julie-nek – köszönöm a barátságodat és a bölcsességedet!
Lunának – Nincsen mindig tél, a vetés kikél. 2020 a te éved –
szökkenj szárba, alig várom, hogy lássam!
Csodálatos Facebook olvasói csoportomnak, a Vi’s Violetsnek
– amikor minden reggel felkelek, veletek iszom meg a kávémat.
Veletek kezdődik a napom, ti bátorítotok, amikor nehéz
időszakon megyek keresztül, és ti vagytok azok, akik
megünneplitek a sikereimet. Már említettem máskor is, de
minden múló évben újra és újra beigazolódik: ez a csoport igazi
ajándék. Köszönöm, hogy a tagjai vagytok!
Sommernek – nem tudom, hogy vagy képes újra és újra
megcsinálni. Köszönöm az újabb csodálatos címlapot!
Ügynökömnek és barátomnak, Kimberly Browernek –
köszönöm neked, hogy soha nem fogadod el azt, ami elég jó.
Mindig jóval az elvárt szint fölött teljesítesz. Alig várom, hogy
lássam, hogy az elkövetkező évek során milyen
különlegességekre bukkansz rá!
Jessicának, Elaine-nek és Edának – köszönöm, hogy ti vagytok
a szerkesztői álomcsapatom! Ti csiszolgatjátok meg az érdes
sarkokat, hogy utána teljes fényemben tündökölhessek!
A blogolóknak – köszönöm, hogy másokat arra inspiráltok,
hogy tegyenek egy próbát velem! Nélkületek nem lennének új
olvasóim!

Sok szeretettel,
Vi
 PROLÓGUS

Alabama – tizenegy évvel korábban

Eső hullott a dühös égboltból, a szél élesen üvöltött, az egyre

sötétebb éjszakában vadul hajladoztak a fák. Fájdalomtól
eltelve rohantam, tudtam, hogy a szívem pont olyan hangosan
dübörög, mint a fejem fölött az eget megrázó mennydörgés.
Felkiáltottam, ahogy a lábam megcsúszott a sáros talajon,
megtántorodtam, és keményen négykézlábra esve a földre
zuhantam. Feljajdultam, bár nem is tudtam, honnan tört rám a
fájdalom – az elmémből, a szívemből, vagy talán megkínzott
húsomból?
Miért tették ezt velem?
A könnyeim a földre hulltak, remegtem a fájdalom, az árulás
miatt, majd nagy nehezen feltápászkodtam, és megpróbáltam
továbbmenni. Tántorogva lépkedtem az út szélén álló, meleg,
barátságos fényben ragyogó ház felé. Megkapaszkodtam a
lépcső fakorlátjában, felmentem, feltéptem az ajtót, és
bevonszoltam magam. Nyüszítve vinnyogtam a fájdalomtól,
miközben megtorpantam, körülnéztem. A veszteség érzése
olyan erővel zúdult rám, mint a kint tomboló vihar.
Miért bántak így el velem? Hogy lehettek ennyire kegyetlenek?
Minden lelkierőmet össze kellett szednem, hogy végre
megmozduljak. Jól tudtam, hogy nem maradhatok. El kell
mennem. Ki kell szabadulnom innen. Visszafojtva a rám törő
zokogást, odamentem a belső lépcsőhöz, a korlátba
kapaszkodva valahogy felszenvedtem magamat az emeletre, és
be a szobámba. A térdemet sár és vér borította. Lerogytam a
padlóra, és az ágy alól kirángattam a bőröndöt. Tántorogva
felkeltem, odamentem a ruhásszekrényhez. A könnyek miatt
alig láttam, miközben letéptem a vállfákról a ruhákat, és
begyömöszöltem őket az ágyra hajított bőröndbe. A
mozdulataim egyre hevesebbé váltak minden egyes ruhadarab
után. Még inkább úgy éreztem, azonnal menekülnöm kell,
amikor odaálltam a komód elé. Kétségbeesetten valósággal
kitéptem a fiókokat, és egyszerűen beleöntöttem a tartalmukat
a bőröndbe: mindent, ami belefért.
Közben egész idő alatt azért küzdöttem, hogy ne zokogjak
hangosan. Hogy csendben maradjak. Úgy akartam tenni,
mintha semmi sem történt volna. Mintha nem kényszerültem
volna pont erre.
Remegő kézzel rángatni kezdtem a cipzárt.
–  Rynna, ez mégis mit jelentsen? – Az aggodalommal teli,
álmos hang hátulról zúdult le rám.
Lecsapott rám a fájdalom korbácsa. Becsuktam a szemem, és
a szavak valósággal előtörtek remegő számon:
– Ne haragudj rám, nagymama, de mennem kell.
A padló megreccsent, ahogy a nagyanyám közelebb jött.
Elakadt a lélegzete, amikor odaállt elém, megdöbbentette
viharvert megjelenésem.
– Jóságos egek, mi történt veled? – Megremegett a hangja. – Ki
bántott? Mondd el, Rynna, ki volt az? Nem hagyom annyiban!
 Vadul megráztam a fejem, valami hazugságot kerestem.
–  Senki, én csak… egyetlen percig sem maradhatok tovább
ebben a hülye kisvárosban. Megkeresem anyut!
Ez szörnyű volt. Nagyanyám arcát már attól elöntötte a
fájdalom, hogy egyáltalán szóba hoztam az anyámat.
– Te meg miről beszélsz?
– Arról, hogy elmegyek innen.
Egy öregségtől ráncos kéz ragadta meg az alkaromat.
–  De már csak egy hónap van hátra az érettségiig. Amikor
beszédet mondasz az iskola előtt. A végzősök kalapjában és
ünneplőjében. Kiállsz mindenki elé. Hiszen ma reggel még
annyira boldog és izgatott voltál emiatt! Most pedig fogod
magad és lelépsz? Ha bennem nem bízol, akkor mégis kiben
akarsz megbízni? Mondd el, mi történt veled ma éjjel! Amikor
este elmentél, szinte daloltál a boldogságtól, most pedig halálra
rémülten el akarsz menekülni.
Könnyek csorogtak végig mocskos arcomon, összeszedtem
magam annyira, hogy rá tudjak nézni arra az asszonyra, aki
mindenkinél fontosabb volt nekem.
– Nagyi, te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom. Éppen
ezért kell elmennem. Maradjunk ennyiben.
Nagyanyám ráncos arcára kiült a mély fájdalom.
– Rynna, nem hagyhatom, hogy így menj világgá.
Felemelte a kezét, és a szemem alól letörölt egy könnycseppet.
Lágy mozdulattal oldalra biccentette a fejét, és olyan kedves
mosollyal nézett rám, ahogy korábban már legalább
egymilliószor.
–  Ugye emlékszel arra, hogy aki nem nevet, az valójában sír?
Na, most melyiket szeretnéd inkább csinálni? – Elhallgatott, én
pedig képtelen voltam rávenni magamat arra, hogy válaszoljak.
– Töröld le a könnyeidet, és majd kitalálunk valamit. Pontosan
úgy, ahogy korábban mindig is.
A parányi szobába alig fért be az iszonyatos szomorúságom. A
veszteség érzése. A bánat. Mintha ott suttogott volna a
fülemben a nagyanyámtól kapott rengeteg bátorítás
visszhangja.
– Nem maradhatok itt, nagyi. Ne kérd ezt tőlem!
Nagyanyám ezt hallva halkan feljajdult. Egy gyors puszit
nyomtam az arcára, beszívtam a vanília édes, jól ismert illatát.
Az emlékezetembe véstem.
Leemeltem a bőröndömet az ágyról, és elindultam az ajtó
felé.
Nagyi felemelte a kezét, és az ujja hegyével megsimította a
karomat.
– Rynna, ne menj el! Kérlek, ne hagyj egyedül! – könyörögte. –
Nem létezhet olyan szörnyűség, amit ne tudnék megérteni. Amit
együtt ne tudnánk rendbe hozni.
Nem lassítottam. Nem is válaszoltam.
Futásnak eredtem.
Nem néztem vissza.
 1. FEJEZET

Rynna

Faágak árnyéka táncolt a szélvédőn, köztük időnként vakító

erővel csapott le rám a tündöklő égboltból áradó napfény,
ahogy előbukkantam a kocsival a kétsávos, kanyargó országutat
szegélyező fatörzsek sűrű lombkoronája alól.
Minél közelebb értem, a mellkasomban annál vadabbul
zakatolt a szívem, és nemsokára már alig kaptam levegőt.
Erősebben markoltam a kormánykereket, a tekintetem
megállapodott az út melletti, kopott táblán.
Üdvözöljük az alabamai Gingham Lakesben! Nálunk a fű
tényleg zöld, az emberek tényleg barátságosak.
Az aggodalomtól remegtek az idegeim.
Bár csak tizenegy év telt el azóta, hogy hátat fordítottam az
inkább jókora községnek tűnő kisvárosnak, mégis úgy éreztem,
hogy menekülésemre egy emberöltővel ezelőtt került sor. Akkor
megfogadtam, hogy soha többé nem térek vissza.
Most mégis itt vagyok.
Bárcsak sokkal hamarabb megszegtem volna a
fogadalmamat! Nem vártam volna vele addig, míg már túl késő.
– A Föld hívja Rynt!
Összerezzentem, amikor meghallottam a kihangosított
mobiltelefont a kocsiban. Pattanásig feszültek az idegeim. Nem
is csoda. Azóta kételkedtem a saját épelméjűségemben, hogy
odaírtam a nevemet a kipontozott vonalra.
–  Itt vagy még velem, vagy máris eltűntél ott lent, a messzi
délen? – kérdezte Macy. Szinte láttam magam előtt, ahogy
felhúzza az egyik sötét szemöldökét. Tovább beszélt. – Te aztán
tényleg elszántad magad, hogy szilánkokra töröd az érzékeny
kis szívemet, igaz? Itt hagytál, itt maradtam egy szál
magamban. Nincs senkim, akivel péntek esténként buliba
mehetnék, és szombat reggel senki sem ad majd olyan
csodakaját, amitől elmúlik a másnaposságom. Nagy gazember
vagy. Ne akarj azzal olajat önteni a tűzre, hogy úgy teszel,
mintha nem is léteznék. Mi ketten a legeslegjobb barátnők
vagyunk, emlékszel? Ha megfeledkezel rólam, megkereslek, és
szétrúgom a ványadt seggedet. Ha pedig már ott vagyok, akkor
visszaszerzem a fekete farmeremet, amit csakis te lophattál el!
Két napja égre-földre keresem. Le merném fogadni, hogy ott
rejtegeted az egyik dobozod aljában.
–  Eszembe sem jutna az ilyesmi. – Alig tudtam kinyögni
ezeket a szavakat a torkomban lévő gombócok miatt. – Az a
farmer amúgy is ott porosodik valahol az ágyad alatt abban a
rendetlen szobádban. Hozzád képest még egy kamasz fiú is a
takarítás megszállottja.
Erőnek erejével megpróbáltam úgy tenni, mintha jókedvű
lennék, de nem sokra mentem vele, mert abban a pillanatban,
hogy a kanyarból kiérve megpillantottam lent, a völgyben a
kisvárost, elakadt a szavam.
Gingham Lakes.
Istenem, de gyönyörű!
 A völgy a zöld legkülönfélébb árnyalataiban pompázott. Tele
volt megtermett, dús koronájú fákkal. A túloldali hegylánc lába
előtt elterülő hatalmas tó innen, a messzeségből csillogó
látomásnak tűnt. A városka közepét átszelő szelíd és barátságos
folyó két, hajszálpontosan egyforma részre osztotta a települést.
Ez a hely tele volt a legszebb és a legiszonyatosabb
emlékeimmel.
A legkiválóbb emberekkel és a legmegátalkodottabb
ellenségekkel.
Csupán egyvalaki élt itt, aki képes lett volna rávenni a
visszatérésre.
A nagyanyám természetesen a legkörmönfontabb módon
hajtotta végre a tervét.
–  Ugye nem most gondoltad meg magadat, miután elmentél
oda a világ végére? Egyedül, hiszen nem voltál hajlandó engem
is elvinni. Úgy viselkedsz, mintha kerékkötő volnék, nem pedig
segítség. Simán elbírok… öt mázsát! Le merném fogadni, hogy
én vagyok a világ legjobb költöztetője.
– Mondja ezt az, aki szerint tök jó ötlet az üvegpoharakkal teli
papírdobozt lerúgni a lépcsőn, ahelyett, hogy lecipelné.
Macy elnevette magát.
– Ne légy irigy! Nemcsak erős, de kreatív is vagyok!
– Szerintem inkább egy megátalkodott bajkeverő.
Hördült egy hatalmasat.
–  Ezzel most nagyon megbántottál. Képzeld, sütöttem pizzát,
és nem gyújtottam fel a lakást!
– Kamuzol – ugrattam.
– Komolyan mondom!
 Halkan elnevettem magam, miközben lüktetett bennem a
fájdalom.
– Nagyon fogsz hiányozni, Mace.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy fényévnyire kerültem
San Franciscótól. Egy másik galaxisba. Komolyan, mintha nem
is ugyanabban a valóságban létezett volna az a város, mint
ahová most úton voltam.
Komor csend támadt, amit Macy csak halkan tört meg:
–  Tényleg ezt akarod? Komolyan? Hátat fordítasz az imádott
nagyvárosnak meg a hihetetlen cuki kis lakásodnak?
Felmondtál egy olyan munkahelyen, amiért bárki ölni is képes
lenne. A fenébe, hiszen fényes karrier várt rád. Ráadásul itt
hagytál engem!
Fájdalom hasított a szívembe, miközben megpróbáltam
ellenállni a késztetésnek, és nem fordultam vissza San
Francisco felé. Már nem az az összetört szívű kislány voltam,
aki tizenegy évvel korábban elmenekült Gingham Lakesből!
Megerősödtem, és nem hagyom félbe azt, amibe egyszer
belevágtam.
– Tudod jól, hogy miért kellett visszatérnem.
–  Tudom, mint ahogy azt is, mennyire megvisel téged ez az
egész.
Rám tört a gyász és a fájdalom. Ez tökéletesen kiegészítette az
acélos elszántságot, ami eltöltött.
–  Megvisel, ám legalább annyira miatta jöttem, mint saját
magam miatt.
–  Ez a város nélküled már nem lesz ugyanolyan, Ryn. – Bár
hosszú éveket éltem Macy mellett, csupán egyszer láttam sírni.
Most jól tudtam, hogy a könnyeivel küszködik. Halk szipogás
hallatszott a telefonban, és a nagy távolság dacára is
megérintett.
A számra szorítottam a kezem, megpróbálva valahogy féken
tartani a bennem remegő, felkavaró érzelmeket.
– Ugye majd meglátogatsz?
Bizonytalanul elnevette magát.
–  A nagy nyavalyát! Hiszen ott, mit tudom én… aligátorok is
élnek! Megpillantanak egy ilyen édes kis töltött galambot, mint
én, és máris elhívják magukhoz az összes spanjukat bulizni egy
nagyot.
Jó lett volna elmondani neki, hogy én, ha nem is töltött
galamb, de ennivaló kiscsirke voltam, amikor elmenekültem
innen. Az aligátorok miatt fájt a legkevésbé a fejem.
Ráharaptam a nyelvemre, nem hagytam, hogy előtörjön
belőlem a mélyre elásott, régi bizonytalanság.
–  Szóval neked még ennyit sem érek meg? – kérdeztem
inkább. Hallottam a szipogását, és valósággal láttam magam
előtt a vigyorát.
– De igen, Ryn! Nagyon is megérsz ennyit!
Krákogva próbáltam összeszedni magam, el sem tudtam
volna képzelni, hogyan birkózok meg az érzelmeimmel, amikor
a következő éles kanyar után megláttam a sebességkorlátozást
jelző táblát.
– Most elköszönök. Mindjárt beérek a városba.
–  Sok szerencsét, drágám! Minden rendben lesz. Szeretném,
ha tudnád, mennyire büszke vagyok rád, még akkor is, ha
közben iszonyúan hiányzol.
– Köszönöm, Mace – válaszoltam.
Minden csepp szerencsére szükségem lesz.
 2. FEJEZET

Rex

A döbbenettől tágra nyílt a szemem, és megtorpantam a küszöb

előtt.
–  Egész biztosan ebben akarsz jönni? – A kezemmel
beletúrtam hosszú, nedves hajamba, és megpróbáltam
eltitkolni, hogy pánikba estem a látványtól.
Komolyan nem tudtam, hogy most hangosan nevessek-e, vagy
pedig térdre borulva zokogjak.
Ilyen az életem.
Már így is tíz percet késtünk, ő meg ott áll a szobája közepén,
és a fürdőruhája fölött csak egy rövid, vakítóan rózsaszín
tüllszoknyát visel.
–  Hát izé. A tánchoz nagyon csínosan fel kell öltözni. Annie
szerint a legjobb táncosok lábszárvédőt viselnek, és az anyukája
megvette neki a legszebb színű harisnyákat. Olyan, mint a
szivárvány – csacsogta Frankie, miközben a lábára rángatta azt
a fekete, magas szárú Converse kosarascipőt, amit legutóbb
megvetetett velem a bevásárlóközpontban.
A cipőből még így is kilátszott az a régi térdzokni, amit
alighanem az egyik fiókomban talált. Már rég el kellett volna
égetnem ezt a visszataszító, felül két kék csíkkal díszített
ruhadarabot.
 –  Ezért én is szépen felöltöztem. – Jobbra-balra forgatta a
lábfejét, miközben a padlón ülve megcsodálta az öltözékét.
Utána pedig váratlanul rám nézett, és a mosolya hatalmas
krátert olvasztott a kőkemény szívembe. Soha életemben nem
láttam még ilyen aranyos teremtést. Igazi tünemény volt, pedig
elől lent hiányzott az egyik foga, és a kontya úgy festett, mintha
most ért volna ide egy szélviharból.
– Ugye én vagyok a legjobb táncos, igaz, apu?
–  Te vagy a legjobb és legcukibb táncos széles e világon,
Frankie Leigh, kismanó!
Csakhogy attól tartottam, hogy Jezlyn tanárnő, az a hisztériás
némber másként gondolja majd ezt. Már így is kaptam tőle egy
hülye irományt a „helyénvaló balettöltözékről”, ami ugyebár
nem lehet más, mint a fekete balett-trikó és a narancssárga
(most komolyan?) harisnyanadrág. Az öltözék nem lehet
szakadt. Úgy tűnt, hogy Frankie nem felelt meg az
elvárásoknak.
Mert bizony pontosan a fenti különleges látvány fogadott,
miután késő este elhoztam Frankie-t az anyámtól, és itthon azt
mondtam neki, hogy öltözzön egyedül át, miközben én gyorsan
lezuhanyozom. Egész nap kint robotoltam az építkezésen,
izzadt voltam, mocskos és poros. A balettórán szerettem volna a
lehető legjobb benyomást kelteni.
Szokás szerint az volt a baj, hogy nem tudtam, lehetek-e én
valaha is eléggé jó.
Úgy szorítottam össze a két tenyeremet, mintha imádkoznék,
aztán leengedtem a kezem, és lemondóan kifújtam a levegőt.
–  Hát akkor jó. Az lesz a legjobb, ha indulunk, mielőtt még
nagyobb bajba sodornálak.
Frankie felpattant, a magasba emelte a karját.
– Mehetünk! – kiáltotta.
Halkan kuncogva felkaptam a tornazsákját az ajtó melletti
rózsaszín padról, a vállamra dobtam, és a gyerek felé
nyújtottam a kezem.
– Menjünk, balerinám!
Kuncogva odaugrált hozzám, és parányi kezével megragadta
a tenyeremet. Olyan apró és sebezhető volt így mellettem.
A nyomomban kilépett az ajtón, és szökdécselve keresztüljött
az előszobán.
Olyan ártatlan.
Szinte ragyogtam a boldogságtól. Biztosra vettem, a
lányomból áradó kedvesség elég ahhoz, hogy megfutamítsa a
szívemre rakódott sok ezer kilónyi megfeketedett keserűséget.
Amikor ez a kölyök a közelemben van, nem nehezedik rám a
hatalmas teher.
Azon a napon, amikor megszületett, megfogadtam: sosem
fogom megengedni, hogy megkínozza ez a kegyetlen, iszonyatos
világ. Őt nem fogják bemocskolni úgy, mint annak idején
engem.
Csak azért éltem, hogy mindentől megvédjem.
Felkaptam a kulcsokat a bejárat melletti asztalkáról, amikor
meghallottam, hogy odakint valaki becsap egy ajtót.
Elkomorodva hátrahajoltam, hogy kinézhessek az ablakon az
utcára.
Egy régebbi évjáratú fehér Grand Cherokee parkolt a
túloldalon, Dayne néni egykori háza előtt. Ezek szerint végre
eladják. Az idős hölgy egy örökkévalóság óta lakott ott, már az
előtt is, hogy mi öt éve ide költöztünk a szemközti házba az utca
túlsó oldalára. Két hónapja teremtett lélek sem járt abban az
épületben.
Görcsbe rándult a gyomrom a rám törő érzelmektől. Hiba
volt, hogy ennyire felkavart a néni halála. De annyira kedves
volt Frankie-hez, hogy egyszerűen nem lehetett kizárni az
életünkből. A fenébe is, hiszen valósággal ránk törte az ajtót,
mintha csak joga lett volna ahhoz, hogy velünk legyen.
Számtalan alkalommal finom vacsorával lepett meg minket,
meg ínycsiklandó süteményekkel a saját kis belvárosi
étterméből.
Frankie kiszökdécselt a kijáraton a ház melletti, deszkapadlós
teraszra.
A környékünkön az összes házat így alakították ki. Az
épületeket oszlopok tartották a talaj fölött, és a bejáratuk nem
előre, hanem oldalra nyílt. Mindegyik mellé tágas teraszt
építettek, ahonnan remek kilátás nyílt az utcára és a szomszéd
házakra. Innen fentről egy rövid lépcsőn lehetett lejutni az
épület másik oldalára a kocsifeljáróhoz.
A környék bizonyára elég furcsán nézett volna ki, ha a
telkeket nem ezek a hatalmas, dús koronájú fák választották
volna el egymástól.
A fasortól az egész városrész meghitt lett és nyugodt.
Én pedig ilyennek szerettem.
Éppen ez volt az egyik fő oka, hogy ezt a helyet választottam,
amikor keresni kezdtem egy felújításra szoruló, régi házat.
Frankie elengedte a kezem, és az utca túloldalára mutatott.
 – Hé, apu, nézd csak! Valaki van Dayne néni házánál!
A lányom után kiléptem a teraszra, becsuktam az ajtót,
mielőtt megpróbáltam volna megszelídíteni a kontyából
előmerészkedő ádáz hajtincseket, melyekbe most belekapott a
forró szellő. Egy puszit nyomtam a homlokára.
–  Valószínűleg csak az ingatlanközvetítő készíti fel eladásra,
Frankie Leigh. Ugye emlékszel, hogy beszéltünk erről?
Hátrahajtotta a fejét, és zavarodott, de reménykedő tekintettel
nézett fel rám.
– A néni felment a mennyországba?
– Igen – feleltem halkan.
Dayne néni házának oldalán hatalmas csattanással
bezáródott az ajtó. Amikor odakaptam a fejemet, egyből
észrevettem a teraszon átsiető és a lépcsőn a terepjáró felé
lerohanó nőt.
A rohadt életbe!
Persze lehet, hogy csak meglepődtem.
Elég volt egyetlen pillantást vetni rá, hogy elakadjon a
lélegzetem.
Maradjunk annyiban, nem számítottam arra, hogy felbukkan
itt egy ilyen gyönyörű nő. Azt hiszem, azt gondoltam, hogy az
ingatlankereskedő elegánsabb lesz. Idősebb. Ehelyett itt volt ez
a csaj a maga szexi, gondtalan lazaságában. Elképesztő
hajkoronája még Frankie sörényénél is vadabbnak látszott.
Valamennyire összefogta a feje tetején, de hosszú, göndör
tincseinek egy része elszabadult. Egy igencsak testhezálló,
ujjatlan, fehér felsőt viselt magas derekú farmerjába tűrve.
Aki ilyen farmert vesz fel, annak igazából ápolatlannak és
ódivatúnak kellett volna tűnnie, ám az összkép elég volt ahhoz,
hogy a vágy forró hulláma dübörögjön végig az ereimen, meg
sem állva egészen a farkamig.
Az ilyen nő könnyedén képes arra, hogy egy felnőtt férfit
kizökkentsen a nyugalmából.
Lenyűgöző volt.
Gyönyörű!
Túl érzéki ahhoz, hogy kiengedjék az utcára.
Vagy inkább ahhoz, hogy a szemem elé kerüljön.
Magyarázhatnám azzal a reakciómat, hogy már túl hosszú
ideje tartott az önmegtartóztatásom, ám abban a pillanatban
rádöbbentem arra, hogy még soha egyetlen nő sem volt rám
ilyen döbbenetes hatással a puszta külsejével.
Az alkarjával letörölte az izzadságot a homlokáról, és elindult
hátra, a költöztetődobozokkal teli csomagtartója felé. Én
cseppet sem bántam volna, hogyha azokat a ládákat az utca
túloldalán álló házból pakolta volna be a kocsijába, ám kurvára
úgy tűnt, hogy ez a nő éppen beköltözik ide.
Nehogy már ez a csaj legyen az új szomszédunk!
Összeszorítottam a fogamat, és megmarkoltam Frankie kezét,
éreztem, hogy el kell tűnnünk innen.
–  Gyere, Frankie Leigh, ideje indulnunk. Már így is késésben
vagyunk.
Őt nem kellett bíztatni, a kezét jókedvűen lengetve
leszökdécselt a lépcsőn, végig a rövid ösvényen. A kora
alkonyati napfény izzó fényárba borította az alakját.
– Szijja, szijja, szijja! Én Frankie vagyok. Te ki vagy? – kiabált
át az úttest túloldalára.
 A meglepődött nő felénk pillantott, eltűnt az eddigi
határozottsága, és lelassult, amikor megpillantotta a lányomat.
Rózsabimbóra emlékeztető ajkán jókedvű mosoly villant fel,
ahogy felfogta, Frankie milyen elképesztő összeállítást visel.
Mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, sietve
körülnézett, mint aki keres valamit, aztán irányt váltva elindult
felénk.
– Szia Frankie, én Corinne Dayne vagyok, de az emberek csak
Rynnának hívnak.
Rynna Dayne.
Hogy a pokolba?
Valósággal éreztem a lányomból áradó meglepődött izgalmat,
miközben magamban némán átkoztam a világot, amiért
mindent megtesz azért, hogy a legcsúnyábban kiszúrjon velem.
–  Az a neved, hogy C’Rinne? Dayne nénit is úgy hívták. Egy
étteremben dolgozott, a Pöttöm Pitében, és iszonyúan finom
sütiket tudott csinálni. Az apukám, hamm, megette mindet! Az
összeset, amíg csak el nem fogytak. Néha bementünk a városba,
az étterembe, de többnyire itt ettünk a házamban, csak hát a
néni most már felment az angyalok közé.
Láttam, ahogy a nő elszomorodik, és a bánata azonnal rám
zúdult. Mindezek dacára továbbra is tündöklően mosolygott.
– Ő sütötte a világ legfinomabb pitéit, igaz?
Frankie majdnem felrobbant a boldogságtól.
– Igeeen! Te is ismered Dayne nénit?
Új szomszédunk elindult felénk az úttesten. Gesztenyebarna
hajából, kávébarna szeméből és a testéből csak úgy áradt a
csábítás.
 Ahogy erre rádöbbentem, mintha villám csapott volna belém.
Hátraléptem, kihúztam magam, összeszorítottam a fogam,
miközben oltalmazóan megragadtam a lányom kezét.
A nők kivétel nélkül mind ilyenek.
Csábítók.
Bajkeverők. Kurvára tiltott gyümölcs az összes.
Azért, mert a végén valamennyien a kárhozatba taszítanak.
Így aztán tartom tőlük a távolságot. Azt a bizonyos
háromlépésnyit. Ha nem nyúlok a lángba, akkor nem is fogom
megégetni a kezem.
Ő meg odatérdelt a lányom elé, és a kezét nyújtotta.
–  Örülök, hogy megismertelek, Frankie. Úgy tűnik, hogy te a
nagymamám jó barátja voltál.
Hát igen.
Ezek szerint jól gondoltam.
Ettől persze ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint eddig.
Frankie szemében csillagok ragyogtak, ahogy lelkesen
megrázta a lány kezét. Mintha csak egy sztárral, mondjuk
Taylor Swifttel találkozott volna.
–  Azt mondta, hogy én vagyok a kedvence. A legjobb
kisbarátja. Néha megengedte, hogy átmenjek hozzá, és sütött
nekem sütit.
– Komolyan? – kérdezte Rynna kedvesen.
– Bizony!
Rynna közelebb hajolt, az orromat édes illat csapta meg.
–  Elmondjak neked egy titkot? – kérdezte suttogva. Frankie
azonnal szökdécselni kezdett.
–  Ó, igen, légyszi! Imádom a titkokat! Nem mondom el
senkinek!
Rynna szájából halk kacagás csendült fel. Nagyon a
nehezemre esett, hogy ne bámuljam puha, rózsaszín,
biggyesztésre termett ajkát.
– Ez egy olyan titok, amit mindenkinek elmondhatsz. Képzeld,
nekem megmaradt néhány sütireceptem.
Frankie leesett állal bámulta, és az én átkozott gyomrom
pedig hangosan megkordult.
– És sütsz majd nekem sütit? – kérdezte a lányom.
–  De még mennyire! – válaszolta Rynna, és a következő
pillanatban rám emelte a tekintetét. Attól féltem, hogy mindjárt
mosolyogni fog. Meglepően határozott állkapcsa volt, miközben
minden más annyira lágynak tűnt rajta.
Ismét megéreztem az édes illatot. Ott úszott a szélben. A nőt
körülölelő melegben. A frissen sült cseresznyés pite illatát.
Megfeszültek az arcizmaim, ő már nem mosolygott, mert
látta, hogy felháborodott tekintettel bámulok le rá. Esküszöm,
levegő után kapott, amikor a jeges szemembe nézett. Láttam,
hogy a torka enyhén megremeg, ahogy kihúzta magát és
hátrébb lépett.
Ott viszont megvetette a lábát.
Volt benne valami tántoríthatatlan. Mintha be akart volna
bizonyítani valamit. Abban nem voltam biztos, hogy nekem,
vagy magának.
–  Üdvözlöm. Rynna Dayne vagyok. Ugyanaz a nevem, mint a
nagyanyámé – mondta nagy nehezen, és ugyanolyan
mozdulattal nyújtotta felém a kezét, mint a lányomnak.
Úgy bámultam az ujjait, mintha egy vipera sziszegett volna
előttem. Végül felemeltem az államat, és megpróbáltam a lehető
legudvariasabban válaszolni. Nem ment könnyen.
–  Rex Gunner. Sajnálom, ami a nagymamájával történt.
Késésben vagyunk… nagyon örültem.
Óvatosan megrántottam Frankie kezét.
– Induljunk, Frankie Leigh. Oda kell érnünk a táncórára.
Frankie ott lépdelt mellettem, közben hátra-hátranézett a
válla fölött, és jól tudom, hogy a világ legaranyosabb vigyorát
küldte a nő felé.
–  Seggfej – hallottam a hátam mögül Rynna mormogását,
miközben megfordultam, és átvezettem a lányomat a furgonom
anyósüléséhez.
Égett bennem a keserűség.
Persze.
Seggfej vagyok.
Idióta.
Ilyesmi.
A hidakat érdemes még az előtt felégetni, hogy bárki is
átkelne rajtuk.
Megráztam a fejem. Beemeltem Frankie-t a magas
vezetőfülkébe, ettől vidáman felkiáltott, és csapkodott, mintha
repülne. Becsatoltam a gyerekülésbe, majd futva megkerültem
a kocsit. Beültem a kormány mögé, és közben az járt az
eszemben, hogy a motor dübörgése talán majd elfeledteti
velem, amit az utca túloldalán láttam. Rynna válla megroggyant
a megbántottságtól.
Mégis mi a fenéért érzem úgy, hogy szar alak vagyok? Ezen
töprengtem, miközben a visszapillantó tükörben a fiatal nőt
bámultam. Úgy állt ott a félhomályban, mint aki egy álom rabja.
Csalódott arckifejezéssel figyelte a távozásunkat.
Az egy dolog, ha összebarátkozunk egy kedves idős nénivel.
Na de hogy megengedjem egy Rynna Dayne-hez hasonló
lánynak, hogy belépjen az életünkbe? Egy olyannak, akinek a
közelségére ilyen őrülten reagál a testem? Az bizony égbekiáltó
ostobaság lett volna.
 3. FEJEZET

Rynna

Ezt meg mégis miért csinálom?

Szorongás lüktetett az idegeimben, miközben azt vártam,
hogy beinduljon a számítógépem. Az az igazság, hogy nem
tudtam a választ. Felcsatlakoztam a wifire, kinyitottam a
Facebookot. Egy örökkévalóságig ücsörögtem ott, miközben a
képernyőn kavarogtak az alakzatok. Mintha kinyitottam volna
egy, a tegnapba nyíló ablakot. Szinte éreztem, ahogy a múlt
megfeszül, hogy az ujjaival megérinthessen. Gúnyolódni akar
velem, hiszen oly sokáig a rabja voltam.
Túl sokáig.
Remegő kézzel begépeltem a félelmetes nevet a keresőbe. Ezt
a feladatot legkevesebb húsz alkalommal megpróbáltam már
végrehajtani, mielőtt elindultam volna vissza, haza. Egyszer
sem sikerült összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy
megnyomjam az enter gombot.
Ma viszont megtettem.
A harmadik találat volt. Eléggé elmosódott volt a fénykép.
Szinte felismerhetetlen. Én mégis tudtam, hogy ő az.
Missouriban.
Missouriban él.
Bezártam a számítógépet.
 Ez volt minden, amit tudnom kellett.
Amíg nincs itt a közelemben, simán ki fogom itt bírni, újra a
városban.

– Valld be, hogy szenvedsz nélkülem!

Halkan nevetve, mezítláb mentem ki a konyhába. A
mobiltelefonomat a vállam és a fejem közé szorítva lassan
kipakoltam a magammal hozott pár dolgot. Nem volt túl sok
holmira szükségem, hiszen a nagyanyám mindenét rám hagyta.
–  Iszonyatosan szenvedek – feleltem Macynek, és
megpróbáltam kétségbeesettnek tűnni, miközben lábujjhegyre
álltam, hogy a kedvenc karácsonyi bögrémet felrakhassam a
poharas szekrény legfelső polcára.
– Hűha. Ez furcsa. Én ugyanis észre se vettem, hogy elmentél
– vágta rá hidegvérűen.
–  Mondod ezt te, miután ma legalább tízszer felhívtál! –
vágtam vissza.
Vihogni kezdett.
– Jó, lehet, hogy mégis feltűnt a hiányod. – Ezután viszont már
suttogva folytatta. – Szerintem kísértet van ebben a lakásban.
– Kísértet a lakásban? Az elmúlt három nap alatt költözött be?
– kérdeztem jókora adag hitetlenkedéssel a hangomban.
–  Te is tudod, hogy megy ez! A szellemcsaj már régóta a
nyomomban járt, és abban a pillanatban, amikor észrevette,
hogy te már nem vagy itt, befurakodott, hogy átvegye a
helyedet.
– Ugye tudod, milyen nagy hülyeséget beszélsz.
– Pont ezért szeretsz annyira.
 Tényleg nagyon kedveltem. Hogy a csudába fogom kibírni,
hogy ne lássam mindennap?
–  De most komolyra fordítva a szót, Ryn. Hogy bírod ki így,
egy szál magad? Hátborzongató lehet egyedül abban a régi
házban. Isten a tanúm, már az is épp elég furcsa, hogy nem
vagy itt.
Megtorpantam és körülnéztem a meglehetősen régimódi
helyiségben – a padlót linóleum borította, a szekrények a
nyolcvanas évek elején kerültek ide, a bézs színű laminált
munkalapok piszkosnak tűntek, és a színük helyenként már
kellemetlen sárgává fakult. A dekorációt leginkább az a sok
apróság jelentette, amit a nagyanyám összegyűjtött az évek
során. Az alacsony, kerek asztalon még mindig ott volt a két
virágmintás tányéralátét a gyermekkoromból.
Úgy éreztem, hogy a nagyanyám egész idő alatt arra készült,
hogy visszatérjek ide. Szinte semmi sem változott meg idebent
azóta, hogy tizenegy éve elmentem innen.
Muszáj lenne felújítani a házat, állapítottam meg. Már ha
valamikor lesz rá pénzem. Őszintén megmondom, ebben a
pillanatban fogalmam sem volt arról, miként fogom tudni
összefonni a kirojtosodott szálakat. Mégis visszatértem ide,
hogy mindent ott folytassak, ahol a nagyanyám abbahagyta.
Mintha hinném, hogy megvan bennem a nagy feladathoz
szükséges erő, és életet tudok lehelni mindabba, amit ő
felépített.
Vettem egy mély lélegzetet. Szinte éreztem a tűzhelyen
barnuló cukor halvány emlékét. Amikor eléggé
összpontosítottam, a nyelvem hegyén szinte ott volt a
sütemények édes töltelékének és a ropogós héjának az íze. Ha
pedig kellőképpen erőltettem a fülemet, akkor mintha halkan
meghallhattam volna nagyanyám határozott jó tanácsainak
visszhangjait. Ő hitt bennem.
– Komolyan?
– Persze – felelte Macy.
Meghitt melegség öntött el, ám az érzés bizonytalansággal
keveredett, és a félelemmel, ami miatt oly sok éven át nem
mertem visszatérni.
–  Otthon érzem magamat. Mintha el sem mentem volna.
Mintha azt várnám, hogy ha benyitok az ajtón, akkor a
nagymamám talán ott áll majd a konyha közepén, és éppen
kihúz a sütőből valami finomat vacsorára. – Nyeltem egy
nagyot, mert alig kaptam levegőt a torkomban lévő gombóc
miatt, és megremegtem, mert rádöbbentem, milyen sokat
veszítettem. – Bárcsak korábban visszajöttem volna! Most már
minden túl késő.
Fájdalom hasított a szívembe, amikor felidéztem a két
hónappal ezelőtti telefonhívást. A vonal túlsó végén egy
szociális munkás volt, aki elmondta, hogy a nagymamám
szívinfarktust kapott a kocsija kormánya mögött ülve. A
mentősök mindent megtettek, amit csak lehetett. Nem jártak
sikerrel. A kórházban már csak a halál tényét tudták
megállapítani.
Macy komoly hangon folytatta.
–  Ne kárhoztasd magadat, Ryn! Bár a nagyanyád nem
tudhatta, miért jöttél el, azt hiszem, a végén mégiscsak
megértette.
 – Akkor miért érzem ennyire pocsékul magam?
– Nézd, nem ismerhettem személyesen a nagymamádat, de a
hosszú idő alatt, amíg mi ketten együtt éltünk, nem emlékszem
egyetlen olyan napra sem, amikor nem beszéltél vele. Szóval
talán csak a helyzet volt szar. Abban viszont biztos lehetsz, a
nagymamád tudta, hogy mennyire szereted. Amúgy pedig tudni
akarod, hogy miért érzed magadat annyira pocsékul? Azért,
mert túlléptél a múltadon. Magad mögött hagytad a
menekülésed. Ma már semmiben sem hasonlítasz arra a félénk,
bizonytalan kislányra, aki tizenegy évvel ezelőtt felhívott, mert
látta a hirdetésemet, hogy albérlőtársat keresek. Felnőttél,
megváltoztál. A nagymamád felfogta ezt. Okos asszony volt.
Lassan kifújtam a levegőt.
– Tudom. De… bárcsak időben visszajöttem volna. Amíg még
nem volt késő.
Milyen jó lett volna, ha a nagyi szól, hogy nincs jól. Ha több
időt tölthettünk volna együtt. Azt hiszem, nekünk, Dayne
lányoknak a vérünkben van a makacsság.
–  Le merném fogadni, hogy a nagymamád teljesen másként
látta ezt az egészet. Pontosan ez az oka annak, hogy te most újra
ott vagy.
Nyeltem egy nagyot az erős érzelmek miatt, és csak halkan
tudtam beszélni:
– Köszönöm, Mace. Pont erre volt szükségem.
Halkan cöcögött.
– Még szép! Ezért pont rám van szükséged.
A telefon fülhallgatójából halk susogást hallottam. Éreztem,
ahogy Macy hangulata megváltozik, miközben hátradől
kényelmes heverőjén az otthonos szobában. Lelki szemeim előtt
megjelent, hogy egy pohár vörösbort tart a kezében.
–  Na és eddig milyen érzés visszatérni Gingham Lakesbe?
Belefutottál már valamelyik régi ismerősbe? – A hangjában
enyhe gúnnyal folytatta. – Remélem, sikerült kiderítened, hogy
az a picsa fejest ugrott a tóba, és azóta sem jött fel levegőt venni.
Vagy talán túl nagy sebességgel hajtott be egy éles kanyarba? A
kettő közül melyik tetszene jobban?
Önkéntelenül is elnevettem magamat.
– Szörnyű vagy, Mace.
–  Dehogy. Ne akard már elhitetni velem, hogy te nem
álmodoztál ilyesmiről vagy ezer alkalommal.
–  Jól van, beismerem. Egyszer vagy kétszer reméltem, hogy
valami baj éri.
Az az egy-két alkalom valójában jó két éven keresztül az
összes szabad pillanatomat jelentette, amikor csak behunytam a
szememet. Azon törtem a fejemet, mi történhetett volna, ha
annak idején én szorítom őt sarokba, miközben vágytam arra
is, hogy mindent visszavonjon.
Mégis mi olyat tettem, amivel rászolgáltam volna erre a
szörnyűségre? Vajon sejtette egyáltalán, hogy milyen iszonyatos
fájdalmat okozott nekem azzal, amit tett?
A régi emlékektől görcsbe rándult a gyomrom. Újra hallottam
azt a gonosz, megátalkodott kacagást, és lelki szemeim előtt
láttam, ahogy az a némber ott áll előttem, és látszólag oda sem
figyelve romba dönti az egész világomat. Mintha pusztán csak
szórakozásnak tekintette volna az összezúzásomat.
– Rákerestem az interneten. Elköltözött Missouriba.
 – Rákerestél? – Macy hangjából kiérződött a meglepődés.
– Én csak… kénytelen voltam.
Egy ideig csendben maradtunk.
– Értem – mondta végül.
Lehajolva előhúztam a kávéskannámat a dobozból, közben
szusszantam egy nagyot.
–  Visszatérve az eredeti kérdésedre, nem. Nem találkoztam
egyetlen ismerőssel sem. A nagyanyámnak igaza volt, ez a város
tényleg óriásira nőtt, amíg odavoltam. Nincsen úgy tele ismerős
arcokkal, mint annak idején. Ma délután bementem a boltba, és
teremtett lelket sem ismertem odabent.
– És ez jó, vagy rossz?
Felsóhajtottam.
–  Nem is tudom… Azt hiszem, mind a kettő. Annak idején
élveztem, hogy mindenkit ismerek. Jó érzés volt úgy beülni az
étterembe, hogy a bent lévők legalább fele az ismerősöm. Úgy
tűnt, biztonságban vagyok. Csak hát utána, mikor elindult a
szóbeszéd… – Összeszorítottam az ajkam. – Jó tiszta lappal
kezdeni egy olyan helyen, amit szeretek. Mintha kaptam volna
egy második esélyt.
Azért imádkoztam, hogy ez tényleg így is legyen.
–  Mindegy. Ha már nem futottál bele ismerőseidbe, akkor,
remélem, láttál néhány nyálcsorgatóan jóképű pasit. Tudod,
egy-két szívdöglesztő, állatira dögös fickót, akik ott lógnak, és
csak azt várják, hogy elcsavarhassák a fejedet. Nem aggódnék
annyira érted, ha tudnám, hogy máris sündörögnek körülötted
a férfiak.
Majdnem elkáromkodtam magam. Macy sót hintett a
sebeimre.
–  Ó, találkoztam egy igazi szívtipróval, de ő egész biztosan
nem azért lóg itt, hogy elcsavarja a fejemet.
Ez volt az a pillanat, amikor meghallottam a messzeségből
egy közeledő kocsi erős motorjának a dübörgését.
Hát persze.
Nagyanyám szerint, ha falra festjük az ördögöt, az
megjelenik.
Valamiért a ma reggeli találkozásunk teljesen felkavart. Az
ismeretlen nyugtalanná és kíváncsivá tett.
Felkeltette az érdeklődésemet.
Az a pasi igazi rejtély.
Kemény, merev és hideg.
Ugyanakkor hihetetlenül kedves ahhoz a kicsi lánykához, aki
úgy kapaszkodott a kezébe, mintha ez a férfi volna az egész
világ közepe.
Egészen egyszerűen nem tudtam visszafogni magam,
óvatosan odaléptem az ablak mellé, ügyelve rá, hogy kintről ne
pillanthassanak meg.
Félrehúztam a függöny szélét, és kikukucskáltam.
Fényszórók martak az éjszakába, az ostoba szívem vadul
zakatolni kezdett. A pulzusom úgy dübörgött, mintha
mennydörgést hallottam volna. Rám zúdult az az elemi erejű
vonzalom, amit ma reggel éreztem, mikor a földön guggolva
felnéztem, és ez a pasi ott tornyosult felettem. Nagyon furcsán
viselkedett a gyomrom, és a nyugtalanság, ami elkísért ide,
Gingham Lakesbe, most új alakot öltött.
A fényszórók még erősebben ragyogtak, bevilágítva házaink
között az úttestet. Majd a jókora teherautó lassított, és
odakanyarodott a szemközti ház elé.
– Ó, ó, ó! Mondjál el róla mindent. Valaki ingerültnek tűnik…
és teljesen be van indulva.
– Te is tudod, hogy nekem aztán nincs szerencsém a pasikkal.
– Mindig pofára estem. – Cseppet sem fog meglepni, ha
elárulom, hogy a szomszédom… lenyűgöző.
– Ezt hogy érted? – kérdezte lelkesen Macy.
Néztem, ahogy Rex kiugrik a járgányából, és odamegy a hátsó
ajtóhoz.
A holdfényben tökéletesen láttam a százkilencven centi
szívfájdító gyönyörűséget. Összefutott a nyál a számban.
– Mint a hatalmas pörölyét szorongató görög isten.
Hallottam, hogy Macy nagyot toppant a lábával.
– És ez mégis miért volna baj?
– Azért, mert biztosra veszem, hogy ez az alak legszívesebben
belefojtana a tóba, és teljesen ki van akadva amiatt, hogy itt
élek, velük szemközt az utca túloldalán.
– Velük?
– Találkoztam a kislányával is. Legalább a gyerek örült annak,
hogy összefutottunk.
Majdnem elnevettem magamat, amikor eszembe jutott, hogy
nézett ki a házból kiszaladó lányka. Kész katasztrófa volt a
vibrálóan rózsaszín tüllszoknyájában, meg abban a
visszataszító zokniban, amit alighanem az apjától nyúlt le.
Áradt belőle az energia és az ártatlanság.
Macy hangjába őszinte aggodalom vegyült.
– Jóságos egek! Ugye nem zúgtál bele a szomszédban lakó nős
pasiba? Az nagyon csúnya dolog volna, Ryn.
A halvány éjszakai csillagfényben érdeklődve néztem, ahogy
Rex kiemelte Frankie-t a hátsó ülésről, magához szorította, a
gyerek feje az apja vállán pihent. Megsimogatta a kislány haját,
és adott egy puszit a tarkójára.
Ebben a pillanatban cseppet sem hasonlított arra a
kiállhatatlan alakra, aki velem szemétkedett.
Éreztem, hogy fellobban bennem a láng, és kiszáradt a szám,
miközben a ház felé lépdelő férfit bámultam.
Talán az volt ilyen nagy hatással rám, hogy megláttam benne
a szomorúságot. Jól állt neki a keménység, a zord férfiasság, de
alatta tehetetlenség és rémület rejtőzött. A mélyben Rex keserű
és megtört volt.
Ekkor rádöbbentem egy fontos tényre, csak suttogni tudtam:
– Azt hiszem, nincs felesége.
–  Nincs felesége? Szóval… akkor ő… egyedül neveli a
gyerekét?
–  Talán – dadogtam halkan, miközben az éjszakát kémlelve
magamba ittam a hosszú lábak mozgását, és bámultam a
bejárati ajtó felé tartó férfit. Óvatosan vitte az alvó kis balerinát.
– Azt hiszem. Nem biztos.
Miért is szeretném ilyen nagyon tudni?
– Amúgy miért suttogsz? – kérdezte Macy suttogva.
Ráharaptam az alsó ajkamra, miközben bűnbánó csend
telepedett a szobára. A barátnőm felkacagott.
– Jóságos egek! Te titokban éppen őt bámulod, igaz?
– Pofa be! – förmedtem rá, és gyorsan elengedtem a függönyt.
Visszamentem, hogy folytassam a kicsomagolást.
 – Valaki szerelmes – énekelte Macy.
– Befogni.
Egyáltalán nem kémkedtem a pasi után, és hülyeség, hogy
belezúgtam volna.
Éppen csak találkoztunk, és annál nagyobb ostobaságot el
sem tudtam volna képzelni, mint hogy kavarni próbáljak az
utca túloldalán lakó, harapós kedvű faszival. Mondjuk, az a cuki
kislánya odavolt a nagymamámért. A gyereknek legalább jó az
ízlése.
Na de az apjának! Annak a pasinak valami nagyon nyomja a
szívét, és nekem éppen elég saját bajom van ahhoz, hogy ne
akarjak arról töprengeni, mégis mitől fedeztem fel a szeme
mélyén a szomorúság árnyékát.
Olyan szürke volt a szeme, mint a friss zsálya. A pupilláját
szinte már fekete gyűrű övezte.
Nem, egy pillanatig sem gondoltam a határozott állkapcsot
borító izgalmas borosta erdejében rejtőzködő lágy, telt ajkakra.
Tökéletesen elkerülte a figyelmemet az is, hogy milyen nagy a
keze, és mennyire erős, napbarnított, izmos a karja.
Nem ám.
Csöppet sem.
Erről a fasziról üvölt, hogy összetört szívek szilánkjain tapos.
Ebben az életben nincs szükségem több szerelmi csalódásra.

A konyhát betöltötte a fazék fémfalához ütődő kanál éles

csendülése. Hónom alá vettem az edényt, és a másik kezemmel
vágtam egy kis darab vajat. Ahogy beletettem a lisztbe,
élveztem, hogy mélységes nyugalom és békesség fog el.
 A késő éjszaka meleg paplanként borította be a házat, meghitt
nyugalommal ajándékozott meg, lassan ügyködtem a
konyhában, az egész épületet átjárta a kellemes, biztonságot
ígérő csend.
Az összegyűrődött levelet kisimítottam, és odatettem magam
mellé a konyhapultra, ahol dolgoztam. Időről időre egy
pillantást vetettem a papirosra, és élveztem, hogy itt van
nekem. Legalább egymillió alkalommal elolvastam azóta, hogy
két hónappal ezelőtt kicsúszott az irattartóból, amit az
ügyvédtől kaptam. Újra és újra kézbe vettem, azon töprengve,
hogy miért csak most jut ez el hozzám.
Miért nem kért meg rá már jóval korábban?

Amikor elmentél, azt mondtad, én vagyok az egyetlen,

akiben megbízol. Az összetört szíved miatt azon az
éjszakán az enyém is meghasadt. Hát nem vicces, ahogy
körbejárnak ezek a dolgok? Az a nagy helyzet ugyanis –
függetlenül attól, hogy hány év telt el azóta –, végső
soron te vagy az egyetlen, akire ezt rábízom.
Tudom, ebben a pillanatban rémült vagy, és nem érted,
mit akarok. Csupán arra kérlek, hogy most az egyszer,
utoljára bízzál meg bennem. E négy fal között éltem le az
életem, és teljes szívemből szerettem az otthonom. Neked
talán sosem tűnt fel, de mindvégig azért dolgoztam, hogy
egy napon majd neked adhassam. Most már a tied. Töltsd
meg élettel, Corinne Paisley! Ott leszek veled az úton,
minden lépésnél.

Fájdalom nyilallt a mellembe, amikor lesújtott rám a bánat és a

szeretet.
Éreztem, hogy a nagyanyám szelleme itt lebeg körülöttem. A
gyengéd, kedves bátorítást. Ugyanazt a biztatást, amire mindig
is számíthattam.
A hitet. Az is itt volt, bizony. Együtt ragyogott a sok
megválaszolatlan kérdéssel.
– Annyira félek, nagymama. Nem tudom, hogy nélküled mire
mehetek. Azt viszont megígérem neked, hogy megpróbálom.
Mindenre hajlandó vagyok azért, hogy te büszke lehess rám.
Összerezzentem, amikor pityegett a sütő, jelezve, hogy a
hőmérséklet odabent elérte a 190 fokot.
Lehetséges, hogy így hat rám ez a régi ház?
Letettem magam mellé a fazekat, és beletúrtam a
papírzacskóba, hogy kivegyem a mandulakivonatot.
Egész biztos voltam abban, hogy délután vettem
mandulakivonatot a boltban.
De akkor most miért nincs itt a szatyorban?
Elkomorodva hintáztam a sarkamon. Elkeseredettség ömlött
végig az ereimen.
A fenébe!
Az első pitém, és máris csődöt mondtam. Talán a
mandulakivonat elhagyható, csak úgy a végeredmény nem lesz
ugyanaz. Körülnéztem, és a tekintetem megállapodott a kamra
ajtaján.
–  Lássuk csak, mit őrzöl odabent, nagymama – mormogtam,
kinyitva a kamra ajtaját, majd turkálni kezdtem bent azon
kevés holmi között, amit meghagytam.
–  Ez az! – kiáltottam diadalmasan, és a magasba tartottam a
mandulakivonat üvegcséjét. A jókedvem nem tartott sokáig. A
kivonat szavatossága három évvel ezelőtt lejárt.
–  A fenébe – mormogtam újra. De ahogy kidobtam a
szemetesbe, a szemem sarkából felfedeztem, hogy az
éléskamrában egy fehér borítékot dugtak a polc mögé. Mintha
csak a lejárt szavatosságú fűszerek és kivonatok elfeledett
őrizője lett volna. Egy emlék a múltból.
Feszült izgalommal, aggódva és bizonytalanul, lassan
odamentem érte.
Úgy éreztem, valamilyen titok vár rám.
Mintha csak veszélyes küldetésre indultam volna.
Tudtam, hogy bután viselkedem, de az ujjam akkor is
remegett, amikor megfogtam és előhúztam a borítékot. A papírt
valamilyen ragasztóval rögzítették a kamra falához.
Egyre jobban szorongtam, összeszűkült a torkom,
megszédültem, és görcsbe rándult a gyomrom.
A borítékra jól ismert kézírással a nevemet írták. Amikor ez
történt, a nagyanyámnak már remegett a keze.
– Édes istenem! – Ismét rám zúdult a szomorúság, de sikerült
a szememből kipislogni a váratlanul kibuggyanó könnyeket,
miközben felszakítottam a papírt.
Mélységes nyugalommal töltött el annak tudata, hogy a
nagyanyám biztosra vette, egy napon majd megtalálom, amit
rám hagyott.
Előhúztam, és gyorsan átfutottam a levelezőlapot.

Minden egyes pillanat fontos. Csak ritkán tudjuk,

mennyire fontosak a dolgaink. Ne szalaszd el az
alkalmat, ha módodban áll cselekedni!
A lelkemet elöntötte a szeretet, és a keblemre szorítottam ennek
a csodálatos asszonynak az emlékét. A nagyanyám mindig is
úgy tekintett a világra, mintha bármelyik pillanatban
varázslatos csodák történhettek volna. Nem félt a nehéz időktől
sem, mert a megpróbáltatások ugródeszkaként dobtak fel
minket oda, ahol lennünk kellett.
Bizonytalanul hátrébb léptem, amikor megéreztem, hogy
odakint, túl a konyhám ablakán valami megváltozott. Fény
villant az utca másik oldalán. Nem tudtam ellenállni, óvatosan
odaosontam a nyikorgó ajtón túlra, miközben gondosan
ügyeltem rá, hogy ne lépjek az ablak elé. Félrehúztam a
csipkefüggöny peremét, és a szemközti ház felé fordultam,
miközben nem tudtam eldönteni, bűnös dolgot cselekszem-e,
vagy éppen a kötelességemnek teszek eleget.
Most ugyanis kétség sem férhetett hozzá, hogy kémkedek.
Nem tudtam másfelé nézni.
Tisztán éreztem, hogy nem fordulhatok el.
A hatalmas férfi sziluettje szinte teljesen kitöltötte a
konyhaablakot. Sötétszőke haját hosszúra hagyta felül, és a
tincsei összevissza, kócosan meredeztek. Mintha egész éjjel
álmatlanul forgolódott volna az ágyában, egy olyan háborúban
küzdve, amit én nem érthetek meg. Lehajtotta a fejét, így nem
láthattam az arckifejezését, és a két kezével valószínűleg a
konyhapulton támaszkodott. De ettől még megértettem, hogy
Rex éppen valamilyen kínzó démonok ellen küzd.
– A fenébe – suttogtam, és megszorítottam a kezemben tartott
levelet. Ott volt nekem a saját háborúm. Valamikor számos
csatát vesztettem ebben a városkában. A kudarcok emléke
miatt megremegtem, de az elmúlt évek alatt társamul szegődött
erő a segítségemre sietett, és bátorsággal töltött el.
Újra a levélre pillantottam.
Úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot.
Mielőtt meggondolhattam volna magamat, az ajtó boltíve
alatt átmentem a kopottas nappaliba. Belebújtam a
szandálomba, és odaléptem az ajtóhoz.
Utána kiengedtem magamat a langyos, alabamai éjszakába. A
levegőben az édes folyondár és a frissen nyírt fű illata úszott.
A magasban ragyogó, hatalmas hold ezüst fénybe vonta a
szendergő házakat és a fákat. Körülöttem a kabócák hangos
ciripelése vibrált.
Úgy éreztem, mintha visszarepültem volna a
gyermekkoromba. Olyan sok estét töltöttem idekint a verandán
a nagyanyámmal. Együtt bámultuk a csillagokat, melyek az
emlékeim szerint annyira közelinek tűntek, hogy
megpróbáltam megérinteni őket a kezemmel. Most ez a múlt is
kézzelfogható távolságban lebegett előttem.
Belélegeztem az éjszaka illatait, és nesztelen léptekkel
továbbmentem. A talpam alatt megreccsentek az ösvény apró
kavicsai. Felbátorodva teleszívtam levegővel a tüdőm,
miközben így, késő éjjel átmentem az úttesten, és csendben
elindultam a szomszédom háza felé.
Óvatosan felmentem a lépcsőn, és úgy szorítottam a korlátot,
mintha attól erkölcsi támogatást remélnék. Keresztülsiettem a
nemrég lefestett verandán. Amikor megálltam az ajtó előtt, a
szívemben dübörgő mennydörgés vihart támasztott a
keblemben.
 Mi a fenét csinálok?
Ez őrület.
Ez a pasi minden ok nélkül utál engem.
Ennek dacára felemeltem a kezem, és halkan bekopogtam az
ajtaján.
Mire elfordult a kilincs és az ajtó feltárult, már egész
testemben remegtem. Pontosan ugyanaz a teljesen oktalan
harag zúdult le rám, mint délután. Sőt, Rex most még dühösebb
volt.
Bizony ám.
Kemény volt a tekintete, az arckifejezése, akárcsak izmos
testének minden gyönyörű, éles vonala.
Édes. Jó. Istenem.
Egyszerűen képtelen voltam visszafogni magamat, és a
tekintetem bebarangolta az elém táruló, meztelen bőr vonzó
tájait. Nem volt rajta az inge, összesen csak egy bokszeralsót
viselt.
Nyeltem egy nagyot. Rám zúdult az az ostoba vonzódás,
nedvesen, forrón, ragadósan. Tombolt bennem a tűz, és
elgyengült a térdem.
A tekintetem ekkor megállapodott a bal felkarját teljesen
beborító tetováláson. A tájkép egy meredek sziklabércet
ábrázolt, amiről egy vízesés zúdul a mélybe, felkorbácsolva a
lenti tavacska vizét, melynek ragyogó, színes hullámai úgy
táncoltak, mintha csak magukon érezték volna a szellő
simítását.
Bánat és remény.
Egyértelműen ez a két érzelem áradt a képből.
 – Maga meg mit csinál itt?
Éles hangja valósággal belemetszett az éjszakába. Felriasztott
a kábulatból, így felkaptam a fejemet, és az arcába néztem.
Természetesen az is pontosan ugyanolyan gyönyörű volt,
mint a teste.
Erőteljes és határozott.
Megremegtem, és bizonytalanul hátrébb léptem.
Hú, a fenébe. De hülye vagyok. Iszonyúan hülye.
De azért felszegtem az állam.
– Én csak… – dadogtam, és megpróbáltam értelmes okot adni
arra, hogy mégis mit keresek hajnali egykor az ajtajában. –
Szóval nincs véletlenül egy kis mandulakivonata?
Kihúzta magát, és ha ez lehetséges, még ádázabb tekintettel
nézett le rám.
– Úgy nézek én ki, mint akinek van mandulakivonata?
– Hááát… – dadogtam.
Remek.
Rendes beszédre is képtelen idióta vagyok.
Ez a pasi teljesen kibillentett az egyensúlyomból. Mindenben
más volt, mint azok, akikhez hozzászoktam San Franciscóban.
Keményebb.
Csiszolatlan és nyers.
Veszélyesen szebb annál, mint amihez bármelyik férfinak
joga volna.
Talán az is közrejátszott, hogy nagyon halványan Aaronra
emlékeztetett. Arra a seggfejre, aki miatt a középiskolában
szilánkokra hasadt a szívem.
De nem csak erről volt szó. Ez a férfi más.
 Rex Gunnert egyszerűen senkihez sem lehetett hasonlítani.
Elvakított a komorságával.
Tűzbe hozott a hidegségével.
– Én csak… – Az utca túloldalán álló házam felé intettem. – A
nagymamám receptje alapján éppen cseresznyés pitét sütök, és
elfogyott a mandulakivonatom. Láttam, hogy ég a lámpa az
ablakában. Gondoltam, szerencsét próbálok.
Minden egyes pillanat fontos. Csak ritkán tudjuk, mennyire
fontosak a dolgaink. Ne szalaszd el az alkalmat, ha módodban áll
cselekedni!
Talán ez is a fontos pillanatok egyike?
Miért érzem úgy, hogy most mindenképpen érdemes
kockázatot vállalnom?
{1} Az elnök – spanyol kifejezés

{2}Me Too vagy #metoo-mozgalom 2017  októberében  indult az  Amerikai

Egyesült Államokból. A  mozgalom azokat az embereket, főként nőket
képviseli, akik a szexuális zaklatásukról és támadásukról világméretű
vitát indítottak el. (Forrás: wikipedia.org)

{3} Ibolya, Pipacs, Borostyán

{4} Fűzfa

{5} Rózsa

{6} Liliom