Bennett Fox egy pokolian vacak hétfő reggelen sétált be az

életembe.
Késésben voltam a munkahelyemről. Épp aznap, amikor egy
váratlan fúzió miatt versenyeznem kellett a pozíciómért.
Mialatt a holmimat cipeltem át az új irodámba, megbírságolt a
parkolóőr.
Sorban ragasztgatta az autókra a büntető cetliket – kivéve arra az
Audira, ami előttem parkolt, és ami pontosan olyan volt, mint az
enyém.
Mérgemben átragasztottam a saját bírságomat arra az autóra,
amelyik megúszta a büntetést, hátha a tulajdonos kifizeti és észre
sem veszi a trükkömet. Csakhogy, miközben rátettem a cédulát,
véletlenül eltörtem az ablaktörlőjét…
Egy nehéz nap szörnyű kezdete…
Azt hittem, minden jóra fordul, amikor megláttam egy csodás férfit
a liftben… Úgy pillantottunk egymásra, ahogy a filmekben
szoktak: a tested felvillanyozódik, tűzijáték robban, és a levegő
megtelik köztetek elektromossággal.
A forró pillantásától egészen elpirultam.
Talán mégsem annyira szörnyű ez a nap…
Ezt gondoltam, egészen addig, míg be nem sétáltam az új főnököm
irodájába, és meg nem pillantottam a vetélytársamat.
A nagyszerű fickó volt az. Az, akivel a liftben találkoztam. Akkor
jöttem rá, hogy perzselő pillantását nem a kölcsönös vonzalom
okozta, hanem a tény, hogy látta, amint megrongáltam az autóját.
És most alig várta, hogy elpusztítsa a riválisát.
Nagyon keskeny a határ a szerelem és a gyűlölet között – és nem
kellene átlépnünk.
Nem kellene, de átlopakodni rajta mégis annyira jó mulatság.
 Keresd a szerző ajándék novelláját:
https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Vi Keeland: We Shouldn’t, 2019
A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:
Órákon át kívánlak, 2018
A beosztott, 2018
Egomániás, 2019
Csak szex, 2019
A megbízó, 2019
Fordította
SERES NOÉMI
Copyright © 2019. WE SHOULDN’T by Vi Keeland
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Seres Noémi, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
Borítóterv: Faniszló Ádám
Szerkesztette: Bárdi Erzsébet
Korrektúra: Kővári Bettina
Tördelés: NovaBook
ISBN 978-615-6013-90-3
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Barkó Imre
Lehet, hogy van egy határvonal
a szerelem és a gyűlölet között…
de olyan szórakoztató
ezen a vonalon egyensúlyozni!
 Első fejezet

BENNETT

– Mi a fenét művel?!
Nem mentem át a gyalogátkelőn, amikor zöldre váltott a lámpa,
hanem helyben kocogtam. Az út túloldalán játszódó jelenet túl
szórakoztató volt ahhoz, hogy ne nézzem végig. Az autóm az iroda
előtti parkolóban állt, és egy göndör hajú, szőke nő, akinek
lélegzetelállító virgácsai voltak, a szélvédőmön hevert. A haja
mintha beakadt volna az ablaktörlőbe.
Hogy hogyan, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre elég
dühösnek látszott. Így kifejezetten komikus volt a helyzet, úgyhogy
inkább megtartottam a köztünk lévő távolságot, és kíváncsian
vártam, mi lesz.
Átlagos, szeles nap volt az Öbölben. Egy szélroham összevissza
kócolta a haját, miközben az autómmal küzdött. Úgy tűnt, ettől csak
még dühösebb lett. Tehetetlenségében üvöltözni kezdett, de az
ablaktörlő köré csavarodott, elég tekintélyes hajcsomó sehogy sem
akart kioldódni. Ahelyett, hogy óvatosan kibogozta volna, erősen
rángatni kezdte, ráadásul immáron mindkét kezével markolta a
rakoncátlan tincseket.
Ez bevált. Sikerült kiszabadulnia. Csakhogy sajnálatos módon az
ablaktörlőm még mindig a hajába volt gabalyodva. Ott lógott a
hajtincsei végén. Valamit morgott az orra alatt, amiről azt
gyanítottam, hogy káromkodások egész sora lehetett, majd tett még
egy utolsó, kósza kísérletet arra, hogy szétbogozza a
szétbogozhatatlant. Azok, akik átkeltek a zebrán, miközben én
mozdulatlanul várakoztam, egyre közelebb értek a szőkeséghez,
mire az mintha hirtelen ráébredt volna, hogy azért néhányan
észrevehetik az alakítását.
Ahelyett, hogy ideges lettem volna az őrült nőszemély miatt, aki
megrongálta az egyhetes, vadiúj Audimat, inkább nagyot nevettem a
körbeleső tekintete láttán. Végül az esőköpenye alá rejtette a hajából
lógó ablaktörlőt. Lesimította a frizuráját, összekapcsolta az övét, és
megfordult, hogy elsétáljon, mintha mi se történt volna.
Azt hittem, hogy ezzel vége az attrakciónak, aztán ráébredhetett,
hogy mit tett. Legalábbis úgy tűnt. Megfordult, és visszament az
autómhoz, majd belenyúlt a zsebébe, és előásott valamit, amit a
megmaradt ablaktörlőm alá biggyesztett. Ezt követően elviharzott.
Amikor zöldre váltott a lámpa, odakocogtam az autómhoz.
Kíváncsi voltam, hogy mit találok az ablaktörlőm alatt. Valószínűleg
már jó ideje ott vesztegelhetett, és már azelőtt megírhatta az
üzenetét, hogy én észrevettem, mert nem láttam, hogy tollat vett
volna elő, miközben néztem.
Felemeltem a megmaradt ablaktörlőt, kivettem alóla a kártyát,
megfordítottam, és akkor szembesültem vele, hogy semmiféle
bocsánatkérő üzenet nincs rajta. A szőkeség egy átkozott
büntetőcédulát tűzött rá!

Micsoda reggel! Az autómat megrongálták, nem volt meleg víz az

iroda mellett lévő edzőteremben, és erre még az egyik lift is
meghibásodott. A reggeli tömeg bezsúfolódott az egyetlen
működőképes felvonóba. Olyan volt odabent, akár egy szardíniás
dobozban. Rápillantottam az órámra. A fenébe!
A megbeszélésem Jonasszal már öt perccel ezelőtt el kellett
volna kezdődnie.
Persze minden átkozott emeleten megállt a lift.
Kinyílt az ajtó a hetediken. Már csak egy emelet volt hátra.
– Elnézést – mondta mögöttem egy nő.
Kiléptem oldalra, hogy kiengedjem az embereket. Felfigyeltem a
mellettem elhaladó nőre. Jó illata volt. Naptej – és tengerillatot
hagyott maga után. Utánabámultam. Mielőtt becsukódott volna a
liftajtó, megfordult, és egy rövid pillanatra találkozott a tekintetünk.
Pompás kék szempár mosolygott rám.
Már majdnem visszamosolyogtam…, de mégse. Pislogtam párat,
és szemügyre vettem az arcát – és a haját –, majd becsukódott az
ajtó.
Basszus. Ez a ma reggeli szőke nő volt!
 Megpróbáltam arrébb küldeni a kezelőpanel előtt álló hölgyet,
hogy megnyomhassam az ajtónyitó gombot, de mielőtt még
rádöbbenhetett volna, hogy hozzábeszélek, már el is indultunk.
Remek. Ennél csodásabb már nem is lehetne! Akárcsak az egész
átkozott nap.
Majdnem tíz perccel a megbeszélt időpont után léptem be Jonas
irodájába.
– Ne haragudj, hogy késtem. Borzalmasan indult a reggel.
– Semmi baj. Elég nehézkes ma a közlekedés az épületben.
Leültem a főnök asztalával szemben az egyik székre, és nagyot
sóhajtottam.
– Hogyan boldogul a csapatod ma? – kérdezte.
– Minden a megbeszéltek szerint halad. Még jobban is mehetne,
ha mindenkit biztosíthatnék afelől, hogy megmarad a munkahelye.
– Senkinek nem kell attól tartania, hogy elveszíti a munkáját.
Pillanatnyilag.
– Ha megálltál volna a munka szó után, és nem folytatod, az
remek lett volna.
Jonas hátradőlt a székében, és sóhajtott.
– Tudom, hogy nem könnyű. A cégnek viszont jót tesz az
összeolvadás. Lehet, hogy a Wren sokkal kisebb cég, de számos,
értékes ügyfélnek számító emberük van.
Két héttel ezelőtt a cég – ahol azóta dolgoztam, hogy kikerültem
az egyetemről – összeolvadt egy másik nagy marketingcéggel.
Pattanásig feszült a húr mindenkinél, és azt találgattuk, hogy mit hoz
majd magával a Wren Mediával való egyesülés a Foster, Brunettnél
betöltött állásunkat illetően. Az utóbbi két hétben a reggeleim jó
részét azzal töltöttem, hogy lelket öntöttem a csapatomba, bár nekem
sem volt ötletem, hogy két jelentős marketingcég közös jövője mit
rejtegethet.
A mi cégünk volt a nagyobb, próbáltam erre emlékeztetni az
embereket. Ma fizikálisan is találkozott a két cég a San Francis-có-i
irodában, ahol dolgoztam. Dobozokat cipelő emberek szivárogtak be
közénk. Mosolyognunk és üdvözölnünk kellett volna őket, de
rohadtul nem volt hozzá kedvünk. Főleg azért, mert a mi munkánk
forgott kockán. A cégnek nem volt szüksége két kreatív igazgatóra,
és a Wrennek is megvolt a maga marketinges csapata, ami éppen
ebben a pillanatban költözött be hozzánk.
 Jóllehet Jonas biztosított felőle, hogy a cégnél betöltött pozícióm
biztonságban van, azt azért nem mondta ki, hogy egyikünket sem
fogja áthelyezni. A dallasi iroda nagyobb volt, és azt csiripelték a
madarak, hogy áthelyezések lesznek.
Én pedig nem terveztem, hogy bárhová is elköltözzek.
– Szóval, mesélj nekem a nőről, aki össze fog omlani miattam.
Már körbekérdeztem. Jim Falcon néhány évig dolgozott a Wrennél,
és azt mondta, hogy elég közel áll már a nyugdíjazáshoz. Remélem,
hogy nem fakasztok könnyekre valami ősz hajú nyanyát.
Jonas összevonta a szemöldökét.
– Nyugdíjazás? Annalise?
– Jim azt mondta, hogy néha járókerettel jár. Gondja van a
térdével, vagy valami ilyesmi. Ki kellett szélesíttetnem a bokszok
közötti folyosót, ahol a dolgozók ülnek, hogy biztonságosan
átférhessen. Nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni a seggbe rúgása
miatt, mert idősebb és egészségügyi problémái vannak. Ha arra kerül
a sor, közlöm vele, hogy pakoljon, mert áthelyezzük Texasba.
– Bennett…, szerintem Jim összekeverte őt valakivel. Annalise
nem jár járókerettel.
A fejemet csóváltam.
– Te most viccelsz velem? Ilyet ne is mondj. Így is egy kék
címkés Johnny Walkerbe került, hogy meggyőzzem a karbantartó
osztályt, az én kérésemet teljesítsék először.
Jonas a fejét rázta.
– Annalise nem… – Itt elharapta a mondanivalóját, közben a
fejem fölé nézett, az ajtó irányába. – Remek időzítés. Itt is van.
Gyere be, Annalise! Szeretném, ha megismerkednél Bennett
Foxszal.
Megfordultam, hogy lássam, ki az ellenfelem – az öreg nyanyát,
akit ki akartam csinálni –, és kis híján kiestem a székből. Hirtelen
Jonasra néztem.
– Ki ez?
– Annalise O’Neil. Ugyanazt a pozíciót tölti be a másik cégnél,
mint te. Szerintem Jim Falcon összekeverte valakivel.
Visszafordultam, hogy megnézzem a felém sétáló nőt. Annalise
O’Neil bizonyosan nem volt öreglány, mint ahogy azt elképzeltem. A
legkevésbé sem. Maximum a húszas évei vége felé járhatott.
Remekül nézett ki. Kétség kívül minden férfi megfordult utána.
Hosszú, napbarnította láb, egy modellszépségű arcot keretező vad,
szőke hullámok, és emellé olyan idomok, amiktől bármelyik férfi
elrántaná a kormányt, és a mélybe zuhanna. A testem minden
előzetes figyelmeztetés nélkül reagált rá. A farkam, ami az utóbbi
hónapban, miután szárnyra keltek a hírek, csak himbilimbizett a
lábam között, most egyenesen az ég felé tört. Ahogy végigáramlott
az ereimben a tesztoszteron, kihúztam magam, és felemeltem az
állam. Ha páva lettem volna, akkor most széttártam volna a színes
farktollaimat.
Az ellenfelem egy bombanő volt.
Bosszúsan megráztam a fejemet, és felnevettem. Jim Falcon
nem kevert össze senkit senkivel. Csak csesztetett. A srác egy igazi
seggfej volt. Tudnom kellett volna. Biztosan hülyére nevette magát,
amikor ide rendeltem a karbantartókat, hogy alakítsanak ki szélesebb
folyosókat a bokszok között, hogy elférhessen ez a nő a járókerettel.
Mekkora egy fasz! Tényleg vicces volt. Sikerült beugratnia, az
már biztos.
Nem emiatt ért fülig a szám.
Egyáltalán nem.
Igencsak felkeltette az érdeklődésemet, de ennek semmi köze
nem volt ahhoz, hogy seggbe akartam billenteni az éppen besétáló
nőt.
Az ellenfelem, a szépséges Annalise O’Neil, itt állt előttem a
főnököm irodájában, a nő…
…Az a nő, aki ma reggel letépte az ablaktörlőmet, és egy
átkozott büntetőcédulát hagyott ott helyette…
…Az a nő, aki rám mosolygott ma reggel a liftben.
– Annalise, ugye? – felálltam, és egy bólintás kíséretében
megigazítottam a nyakkendőmet. – Bennett Fox.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Bennett.
– Részemről az öröm.
 Második fejezet

ANNALISE

Tény.
Az a jóképű fickó volt, akit a liftben láttam. Mintha lett volna
köztünk egy kis szikra.
Bennett Fox úgy vigyorgott, mintha csak a főnökömnek
nevezték volna ki, és ezzel meghosszabbíthatta volna a kezét.
– Üdvözöllek a Foster Burnettnél.
Ah! Nem csak jól nézett ki, hanem tudatában is volt mindennek.
– Innentől Foster, Burnett és Wren, ha nem tévedek. – Egy
mosollyal az arcomon jeleztem finoman, hogy ezentúl ez a mi
helyünk. Hirtelen rendkívül hálás voltam a szüleimnek, hogy
majdnem tizenhat éves koromig fogszabályzót hordattak velem.
– Hát persze. – Az új ellenségem szintén vakító mosolyt
villantott rám. Látszólag az ő szülei is adtak a fogászati kezelésekre.
Bennett Fox magas volt. Egyszer olvastam egy cikket, miszerint
az amerikai férfiak átlagmagassága százhetvenhét centiméter. Ehhez
képest a legsikeresebb ötszáz férfi hatvannyolc százaléka
száznyolcvanhárom centiméternél is magasabb. Tudat alatt az
emberek az erővel azonosítják a magasságot.
Andrew is száznyolcvanhárom centi volt. Arra tippeltem, hogy
ez a fickó is annyi lehet.
Bennett kihúzta a mellette lévő széket.
– Foglalj helyet.
Magas volt, és udvarias. Már most gyűlöltem.
A húszperces buzdító beszéd alatt, amit Jonas Stern tartott –
amelyben próbált meggyőzni minket arról, hogy nem ugyanazért a
pozícióért küzdünk, hanem immár Amerika legnagyobb
marketingcégeként inkább közös erővel utat törünk –, lopott
pillantásokat váltottunk Bennett Foxszal.
Drága cipőt viselt. Konzervatív, oxfordi stílusút, de a felső
szélén lévő varrás modern stílusról árulkodott. Ferragamo lehetett. A
lába is hatalmas.
Az öltönye sötétkék színű. A magas termetéhez és széles vállához
igazították. Az a fajta visszafogott luxus, ami tudatja másokkal, hogy
van pénze, de nincs szüksége hencegésre, hogy lenyűgözzön
másokat.
Az egyik lábát hanyagul feltette a térdére, mintha csak az
időjárásról beszélgettünk volna, nem pedig arról, úgy láttuk, nagy a
kockázata, hogy veszendőbe megy mindaz, amiért napi tizenkét
órában, a hét hat napján keményen dolgoztunk.
Egyszer Jonas mondott valamit, amivel mindketten
egyetértettünk, egymásra néztünk, és bólogattunk. Adott volt a
lehetőség, hogy közelebbről is megfigyelhessem. A szemem
végigkalandozott a helyes arcán: erős állkapocs, merészen egyenes
orr; az a fajta csontszerkezet, ami generációról generációra
öröklődik, és ami sokkal hasznosabbnak bizonyul bármilyen más
örökségnél. A szeme volt csak igazán lélegzetelállító. Mély, átható,
zöld tekintet, tökéletes összhangban állt a sima, napbarnította
bőrével. Egyenesen rám bámult.
Elkaptam a tekintetemet, és ismét Jonasra néztem.
– Szóval mi fog történni a kilencvennapnyi összecsiszolódási
idő után? Két kreatív igazgatója lesz a Nyugati Parti
Marketingcégnek?
Jonas egyikünkről a másikunkra pillantott, és sóhajtott egyet.
– Nem. Ennek ellenére senki nem fogja elveszíteni a munkáját.
Éppen most akartam beszámolni Bennettnek a hírekről. Rob Gatts
bejelentette, hogy nyugdíjba megy a következő hónapban. Úgyhogy
lesz egy újabb kreatív igazgatói nyitott pozíció, hiszen pótolnunk kell
a helyét.
Fogalmam sem volt, hogy mit jelent mindez, de látszólag
Bennett nagyon is értette.
– Ami azt jelenti, egyikünk elmehet Dallasba, Rob helyére, ami
a délnyugati régiót illeti.
Jonas arcáról azt olvastam le, hogy Bennett nem lenne boldog,
ha Texasba kellene költöznie.
– Igen.
Egy pillanatig mind a hárman hagytuk, hogy leülepedjenek az
elhangzottak. A lehetőség, hogy Texasba kellene költöznöm, lépésre
késztetett.
 – Ki fogja meghozni a döntést? – kérdeztem. – Mert egyértelmű,
hogy mivel Bennett-tel dolgozott…
Jonas a fejét rázta, és legyintett.
– Az ilyen döntések előtt – amikor két felsővezetés-álláshely
kerül összevonásra – egy bizottság vizsgálja meg a helyzetet, és övék
a végső választási döntés.
Bennett ugyanannyira össze volt zavarodva, mint én.
– A bizottság tagjai viszont nem dolgoznak velünk napi szinten.
– Ez igaz, valóban nem. Ezért kidolgoztak egy módszert, ami
alapján meghozzák a döntésüket.
– Még pedig?
– Három jelentős ügyfél választására bízzák a dolgot.
Mindketten megalkottok és előadtok egy-egy reklámkampányt az
ügyfeleknek, akik kiválasztják a nekik legjobban tetszőt.
Bennett most először látszott idegesnek. Tökéletes higgadtsága
és magabiztossága cserbenhagyta. Előrehajolt, és beletúrt a hajába.
– Te most viccelsz velem? Több mint tíz éve dolgozom neked,
és néhány ügyfélre bíznád a sorsomat? Fél milliárd dollárnyi bevételt
termeltem már a cégnek.
– Sajnálom, Bennett. Őszintén sajnálom. A Wren
beolvasztásának egyik feltétele az volt, hogy kellő megfontolás
tárgyát képezzék a Wren-alkalmazottak álláshelyei, ha arról van szó,
hogy valakit át kell helyezni, mert nincs szükség két ugyanolyan
pozícióra. Majdnem nem lett belőle szerződéskötés, mert Mrs. Wren
kijelentette, nem adja el férje cégét, ha az azzal jár, hogy az addig
keményen dolgozó Wren-alkalmazottakat elbocsátják.
Ezen mosolyognom kellett. Mr. Wren még a halála után is
gondoskodott az alkalmazottairól.
– Készen állok a kihívásra. – Bennettre néztem, aki
egyértelműen dühös volt. – Legyen a pozíció a jobbik női
alkalmazotté.
Bennett összevonta a szemöldökét.
– Úgy érted, férfi alkalmazotté, nem?
Még egy órán át ott ültünk, és sorra vettünk minden jelenleg futó
reklámügyet. Átbeszéltük, melyik kampányunk kihez kerül át, hogy
az embereink beilleszkedésére összpontosíthassunk, és a majdani,
sorsunkat eldöntő szavazatokra.
 Amikor a Bianchi Borászat üzleti ügyéhez értünk, Bennett így
szólt:
– Ez két nap múlva esedékes. Készen állok, hogy ez alapján
szavazzanak.
Tudtam, hogy még másik két, a cégnek prezentáló versenytárs
lesz rajtam kívül. A fenébe is, pont én voltam az, aki javasolta, hogy
azért szavazzanak, hogy a legjobb marketingajánlattal segíthessünk.
Nem voltam azonban tudatában annak, hogy a Foster Burnett a
másik vállalat. Természetesen az egybeolvadás mindent
megváltoztatott. Nem engedhettem meg, hogy az új menedzsment azt
gondolja, fennáll a lehetősége, hogy elveszítek egy üzletet.
– Nem hiszem, hogy szükség lenne mindkettőnk prezentációjára.
– A Bianchi már évek óta az ügyfelem. Tulajdonképpen pont azért,
mert olyan viszonyban vagyok velük, én javasoltam, hogy…
Az a bunkó félbeszakított.
– Mrs. Bianchit nagyon is érdekelte az ötletem. Nem kételkedem
benne, hogy elfogadja az egyik javaslatomat.
Istenem, hogy ez a fickó milyen arrogáns!
– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű ötleteid vannak. Azt
akartam viszont mondani, olyan kapcsolatban állok a borászattal,
hogy biztos vagyok benne, kizárólag velem akarnak majd dolgozni,
ha felvetem nekik, mert…
Ismét félbeszakított.
– Ha ennyire biztos vagy ebben, akkor miért nem hagyod, hogy
az ügyfél döntsön? Nekem inkább úgy hangzik, hogy jobban félsz a
versenytől, és nem vagy annyira magabiztos a céggel való
kapcsolatodban. – Bennett Jonasra tekintett. – Az ügyfélnek
mindkettőnk ötletét látnia kell.
– Jól van, jól van – csitította Jonas. – Egy cég vagyunk. Inkább
azt mondanám, hogy a már meglévő ügyfeleknek elég lenne egy
prezentáció is, de lévén, hogy már mindketten készen vagytok vele,
nem látom okát, miért ne hallgathatnák végig mindkettőt. Ha képesek
vagytok egységet alkotni a Foster, Burnett és Wren nevében, akkor
hagynunk kell, hogy az ügyfél döntsön.
Bennett arcán utálatos mosoly jelent meg.
– Részemről rendben. Nem félek egy kis versenyzéstől… nem
úgy, mint egyesek.
 – Nem versenyzünk. Lehet, hogy ez eddig nem jutott el az
agyadig – sóhajtottam, majd az orrom alatt dörmögve folytattam: –
Persze elég vastag hajzselét kell áttörnie az információnak, hogy
bármi bekerülhessen oda.
Bennett beletúrt a buja sörényébe.
– Csak nem észrevetted, hogy milyen remek a frizurám?
Vágtam egy grimaszt. Jonas a fejét csóválta.
– Jól van. Látom, hogy ez nem lesz egyszerű, és sajnálom, hogy
ezt kell tennem veletek. – Bennetthez fordult. – Hosszú ideje
dolgozunk együtt. Tudom, hogy ez fájdalmas lehet, de profi vagy,
úgyhogy tudom, hogy mindent meg fogsz tenni annak érdekében,
hogy túljuss ezen. – Aztán felém fordult.
– Annalise. Lehet, hogy csak most találkoztunk, de csupa jót
hallottam rólad.
Ezek után Jonas megkérte Bennettet, keressen nekem egy szabad
irodát, hogy elhelyezkedhessek, mert a végleges irodám még nem
volt készen – nos, már amennyire a jelen körülmények között
végleges lehet. Kora délutánig Jonas irodájában maradtam, hogy
megbeszélhessek vele néhány reklámügyet.
Amikor készen voltunk, elkísért Bennett irodájába. A Foster
Burnett irodája szebb volt, mint amihez a Wrennél hozzászoktam.
Bennett irodája csillogott-villogott, és modern bútorokkal rendezték
be. Hogy azt már ne is említsem, kétszer akkora alapterülettel
büszkélkedhetett, mint az én régi irodám. Bennett épp telefonált, de
intett, hogy jöjjünk be.
– Igen. Természetesen. Mit szólna a péntek három órához? –
Bennett rám nézett, de közben a telefonba beszélt.
Miközben arra vártunk, hogy befejezze a hívást, Jonas telefonja
is megszólalt. Elnézést kért, és kiment az irodából, hogy felvegye.
Épp akkor tért vissza, amikor Bennett is letette.
– El kell rohannom egy emelettel feljebb tartott megbeszélésre –
közölte. – Tudunk valami helyet találni Annalise-nak?
– Már megtaláltam számára a tökéletes helyet.
Volt valami szarkasztikus a hangjában, de nem ismertem jól, és
úgy tűnt, Jonas sem tulajdonított különösebb jelentőséget neki.
– Nagyszerű. Hosszú nap volt ez mindkettőtöknek. Ne
dolgozzatok túl sokáig ma este.
– Köszönöm, Jonas – mondtam.
 – Kellemes időtöltést.
Néztem, ahogy elmegy, majd Bennett felé fordultam.
Mindketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg előbb.
Végül én törtem meg a csendet.
– Szóval… ez a helyzet… elég furcsa.
Bennett kilépett az íróasztala mögül.
– Jonasnak igaza van. Hosszú volt a nap. Azt hiszem, a
változatosság kedvéért, ma hamarabb befejezem. Gyere,
megmutatom, hol találtam neked helyet.
Követtem Bennettet végig a hosszú folyosón, mígnem
megérkeztünk egy csukott ajtó elé. Egyetlen névtábla állt az ajtó
mellett, de üresen.
Nos, ez mind nagyon kedves volt tőle. Lehet, hogy mégsem lesz
olyan borzalmas a közös munka.
– Köszönöm.
Bennett elmosolyodott, majd kinyitotta az ajtót, és oldalra lépett,
hogy beengedjen.
– Nincs mit. Tessék. Otthon, édes otthon.
Beléptem, Bennett pedig felkapcsolta a lámpát.
Mi a fene?
A szobában egy összecsukható asztal és egyetlen szék állt.
Egyértelműen nem irodának nézett ki. Legjobb esetben is egy
raktárnak neveztem volna, hiszen még polcok sem álltak benne,
amiken az irodaszereket szokták tárolni. A takarító személyzet
raktára lehetett, mivel tisztítószer, valamint egynapos, állott
felmosóvízszagot éreztem. Valószínűleg az a sárga vödör és a
felmosó áraszthatta, amik ott álltak az összetákolt asztalom mellett.
Bennett felé fordultam.
– Azt várod, hogy itt dolgozzam? Egy ilyen helyiségben?
Láthatóan szórakoztatta a helyzet.
– Nos, tudom, hogy papírra is szükséged lesz.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Vajon viccel?
Belenyúlt a zsebébe, az asztalhoz sétált, és egy kis papírfecnit
dobott rá, majd rám kacsintott.
– További szép estét. Megyek, megjavíttatom az autómat.
Ledöbbentem. Földbe gyökerezett a lábam, Bennett meg szó
nélkül kisétált a helyiségből, majd bevágta maga mögött az ajtót. A
huzat felkapta az asztalról a fecnit, és a levegőbe röpítette. Néhány
másodpercig lebegett, majd a lábamnál landolt.
Először ostobán bámultam rá.
Hunyorítottam, hogy el tudjam olvasni, mi áll rajta.
Üzenetet hagyott volna nekem? Lehajoltam és felvettem, hogy
közelebbről megszemlélhessem.
Mi a fene?
A papírcetli, amit Bennett ott hagyott, nem üzenet volt, hanem
egy büntetőcédula.
Nem akármilyen büntetőcédula.
Hanem az enyém.
Ugyanaz az átkozott cédula, amit ott hagytam ma reggel egy
ismeretlen szélvédőjén.
 Harmadik fejezet

ANNALISE

– Nagyobb szükségem van egy italra, mint valaha. – Kihúztam egy

széket, és a szememmel pincér után kutatva körbenéztem, még
mielőtt leültem volna.
– Én meg azt hittem, hogy velem szerettél volna együtt lógni a
lehengerlő személyiségem miatt, nem pedig az ingyen kaja vonz,
amit minden héten megkapsz tőlem.
A legjobb barátnőmnek, Madisonnak a világ legjobb munkája
jutott: A San Francisco Observer ételkritikusa volt. Egy héten négy
este más és más éttermekben jelent meg, hogy megkóstoljon egy-egy
ételt, amiről aztán összefoglalót írt. Csütörtökönként vele tartottam.
Ingyen volt a kaja. Csak ezeken a napokon sikerült kilenc előtt
eljönnöm az irodából. Az egyetlen rendes ételt mindig Madisonnak
köszönhettem, hála a hatvanórás munkaheteimnek, amiket
mostanában tartottam.
Mindennek sok pozitív hozadéka volt.
A pincér elénk tette a borlapot. Madison hamar elhessegette.
– Két pohár bor lesz… bármi, amit ajánl, megfelel.
Ez volt a szokásos mondata, amivel rendelt. Tudtam, hogy ez
volt az első lépés, hogy a kiszolgálást tesztelje. Szerette bírálni, mit
hoz neki a pincér, feltesz-e kérdéseket az ízléséről, hogy megfelelő
italt ajánljon, vagy éppenséggel a legdrágább borral kínálja, abból az
egyszerű okból kifolyólag, hogy minél több borravalót zsebelhessen
be utána.
– Semmi gond. Majd választok önöknek valamit.
– Tulajdonképpen – tartottam fel az egyik ujjamat – én szeretnék
változtatni a rendelésen. Egy bor és egy Tito, valamint egy szóda
lime-mal.
– Rendben.
Madison szinte meg sem várta, hogy a pincér hallótávon kívülre
jusson.
– Uhh. Te vodkázol? Csak nem találkozgat valakivel Andrew?
 A fejemet ráztam.
– Nem. Rosszabb.
Kikerekedett a szeme.
– Annál rosszabb, minthogy Andrew valakivel randizik?
Autóbaleseted volt?
Nos, talán egy kicsit túloztam. Ha kiderülne, hogy a barátom,
akivel nyolc évig együtt voltam, valakivel randizik, az bizonyosan
kikészítene. Három hónappal ezelőtt Andrew azt mondta, hogy
szünetet szeretne tartani. Ez nem pont az a három szó volt, amit
vártam tőle a Valentin-napi vacsoránk után, de próbáltam megértő
lenni. Az elmúlt egy év sok változást hozott az életében. A második
regényét lehúzták, a hatvanéves apjánál pedig májrákot állapítottak
meg, aki a diagnózis után három héttel meghalt. Az anyja meg kilenc
hónappal a férje halála után úgy döntött, újraházasodik.
Így hát belementem, hogy egy időre külön váljunk, bár a szakítás
ötlete inkább hasonlított Ross, mint Rachel stílusára a Jóbarátokból.
Mindketten szabadok voltunk, és ha úgy hozza kedvünk, azzal
találkozunk, akivel csak akarunk. Andrew megesküdött, hogy nem
volt az életében senki más, nem állt szándékában randizgatni, és
minden jöttmenttel lefeküdni. Ezzel együtt azt is érezte, hogy a
megállapodásunk, miszerint nem találkozunk mással, továbbra is
egymáshoz köt minket, és így nem kaphatja meg azt a szabadságot,
amire szüksége van.
Ha vezetésről volt szó… gyűlöltem, amióta csak megkaptam a
jogosítványomat. Ért egy csúnya baleset, ami miatt vezetés közben
rögtön az egekbe szökött a pulzusom. Soha nem tettem magam túl
rajta. Tavaly pedig volt egy kisebb koccanás a parkolóban, és a
bennem lapuló félelem ismét erősödött. Ha még egy baleset történik,
az valószínűleg végleg elriaszt a vezetéstől.
– Na jó, talán nem baleset – feleltem –, de valami hasonló.
– Mi történt? Rosszul sikerült az első napod az irodában? Én
meg már azt hittem, hogy majd elmeséled, milyen vonzó férfiakkal
dolgozol együtt az új munkahelyeden.
Madison nem értette meg Andrew igényét, hogy legyen egy kis
mosolyszünet a kapcsolatunkban, úgyhogy arra bátorított, kezdjek
újra randizni, és lépjek tovább.
A pincér megérkezett az italainkkal, Madison pedig közölte
vele, hogy még nem állunk készen a rendeléssel. Kért még tíz percet,
hogy eldöntsük, mit együnk.
Ittam egy kortyot a vodkából. Éreztem, hogy éget, miközben
végigment a nyelőcsövemen.
– Tulajdonképpen van egy helyes fickó.
Madison az asztalra könyökölt, a fejét pedig a tenyerébe
támasztotta.
– Részletek. Számolj be róla részletesen. A borzalmas napod
története várhat.
– Nos… magas, egy szobor is megirigyelhetné a kinézetét, és
tele van önbizalommal.
– Milyen az illata?
– Nem tudom. Annyira nem kerültem hozzá közel, hogy
megszagolhassam. – Levettem a limekarikát a pohár széléről, és
belefacsartam a levét az italomba. – Nos, ez nem teljesen igaz.
Amikor a közelébe kerültem egy takarítószertárban, csak a
tisztítószerek és a mocskos felmosóvíz szagát éreztem. – Ittam még
egy kortyot.
Madison szeme felcsillant.
– Ne már! Csak nem… a takarítószertárban bújtatok el már
rögtön az első nap?
– Nem arról van szó, amire gondolsz.
– Kezdd az elején!
Elvigyorodtam.
– Rendben.
Madison tényleg azt gondolta, máshogy fejezem majd be a
történetet.
– A csomagtartóm tele volt az előző irodából összepakolt
dossziékkal és mindenféle kacattal, amit az új helyre vittem.
Próbáltam parkolóhelyet keresni, de jó pár tömböt körbejártam,
hiába. Végül… tilosban álltam meg, és fordultam párat a
cuccaimmal az irodába. Az utolsó előtti fordulónál már egy
büntetőcédulát találtam a szélvédőmön.
– Az szívás.
– Szólj hozzá! Több mint kétszáz dolcsi már a büntetés.
– Hát, elég szerencsétlen kezdés – állapította meg. – Lehetett
volna rosszabb is, ha már egyszer autókázásról van szó.
Erre felnevettem.
 – Várj! Még csak most jön a java. Eddig ez volt a nap legjobb
része.
– Mi történt még?
– A közteres még mindig ott volt, pár autónyira az enyémtől, és
tovább büntetett. Arra gondoltam, hogy én már megkaptam a
büntetésemet, úgyhogy ennyi erővel már be is fejezhetem a pakolást.
Felvittem az utolsó dobozaimat is az irodába, majd amikor
visszamentem, minden autón ott virított a cédula, egyetlenegyet
kivéve. Az autó közvetlenül előttem parkolt.
– Biztosan akkor érkezhetett, amikor elment a közteres, és azért
nem kapott büntetést?
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy már előtte is ott állt.
Egyszerűen kihagyta a nő. Tuti, hogy azért, mert egy ugyanolyan
Audi volt, mint az enyém, csupán egypár évvel fiatalabb. Először,
amikor elmentem előtte, bekukucskáltam, hogy lássam változtattak-e
valamit a belsején az újabb kiadásban. Észrevettem, hogy az első
ülésen ott hever egy vezetőkesztyű, amin Porsche-logó szerepelt.
Úgyhogy tudtam, hogy ez ugyanaz az autó, ami már vagy egy órája
is ott parkolt, mert a kesztyűről megismertem.
Madison belekortyolt a borba, és felhúzta az orrát.
– Nem finom?
– De. Rendben van. Na de a kesztyű? Csak a versenyzők és a
nagyzoló barmok használnak kesztyűt a vezetéshez.
Odatartottam Madisonnak a poharamat, hogy belekortyoljon,
majd a számhoz emeltem.
– Pontosan! Nekem is pont ugyanez jutott eszembe, amikor
megláttam. Így hát a puccos barom szélvédőjére tűztem a
büntetőcédulámat. Az autóm ugyanaz a típus, még a színük is
egyezett. Én miért fizessek kétszáz dollárt, ha Puccoskám nem
kapott büntetést? A büntetőcédulán nem szerepelt név, csak az autó
típusa, a rendszáma és az alvázszám. Az én cédulámon a rendszám
alig volt olvasható. Arra gondoltam, hogy az alvázszámát biztosan
nem tudja, és valószínűleg ebből kifolyólag be is fizeti, hiszen ő is
tilosban parkolt.
A legjobb barátnőmnek fülig ért a szája.
– Te vagy a kedvenc hősöm.
– Inkább hagyd, hogy befejezzem, mielőtt még elhamarkodottan
beszélsz.
 A mosoly lehervadt az arcáról.
– Fülön csípett?
– Azt gondoltam, hogy nem. Aztán történt egy kis
szerencsétlenség. Amikor a motorháztetőre hajoltam, hogy az
ablaktörlő alá csíptessem a cédulát, valahogy belegabalyodott egy
hajtincsem.
Madison összevonta a szemöldökét.
– Az ablaktörlőbe?
– Tudom, ostoba történet. De olyan nagy szél volt ma! Amikor
megpróbáltam kibogozni a hajamat, csak még rosszabb lett. Tudod,
hogy milyen dús. Akár napokra el lehet veszíteni benne egy hajkefét
anélkül, hogy bárki észrevenné. A hullámos tincseim, néha mintha
önálló életet élnének.
– Hogyan szabadítottad ki magad?
– Addig rángattam, míg végül engedett a tincs. Csakhogy,
amikor sikerült letépnem az autóról, vele jött az ablaktörlő is,
ahelyett, hogy a zsír új Audin maradt volna, amihez tartozott.
Madison a szájához kapta a kezét, és felnevetett.
– Te jó ég!
– Igen.
– Hagytál üzenetet a tulajdonosnak?
Kortyoltam egy jó nagyot az italomból, amiből minél többet
ittam, egyre jobban ízlett.
– Ha a büntetőcédula annak számít…
– Nos… de van legalább jó oldala is a sztorinak, nem?
– Mert szerinted van? Mondd, hogy igen, mert a mai nap után én
semmilyen jó oldalát nem látom ennek az egésznek.
– Dehogynem. Az új munkahelyeden egy görög isten dolgozik.
Ez már jónak számít. Mikor is randiztál utoljára? Nyolc éve?
– Bízz bennem. A görög isten nem fog elhívni randizni.
– Házas?
– Rosszabb.
– Meleg?
Nevettem.
– Nem. Ő az Audi tulajdonosa, amit megrongáltam. Nekem
ajándékozta a büntetőcédulát, amit ott hagytam, szóval úgy tűnik,
látta, mit tettem.
– Basszus.
 – Ja. Basszus. Együtt fogunk dolgozni napi szinten.
– Uhh. Mivel foglalkozik?
– Ő a regionális kreatív igazgatója a cégnek, amivel
összeolvadtunk.
– Na, várj egy kicsit. Neked is ugyanez a pozíciód.
– Igen. Csak az egyikünkre lesz szükség.
Egy pincér, aki nem is a mi pincérünk volt, elsétált mellettünk.
Madison kinyújtotta a kezét, és megragadta.
– Szükségünk van még egy vodkára és egy pohár borra.
Azonnal.

Másnap reggel megálltam egy helyen az irodába menet. Gyűlöltem,

ami a munkámmal történik, de nagyon úgy tűnt, hogy az
elkövetkezendő pár hónapban együtt kell dolgoznom Bennett-tel.
Hát nézzünk szembe a tényekkel… hibáztam. Megrongáltam az
autóját, és bocsánatkérő üzenet helyett büntetőcédulát hagytam
magam után. Ha valaki ugyanezt tette volna velem…. Nos, abban is
kételkedtem, hogy egyáltalán képes leszek udvariasan viselkedni
vele a nap folyamán. Ő viszont megvárta, amíg négyszemközt
maradtunk, hogy szembesítsen a bunkóságommal, pedig be is
márthatott volna az új főnököm előtt.
Az autója ugyanazon a helyen parkolt, ahol előző nap, amikor
megérkeztem. Tilosban. Éjszaka, amikor fejben végigpörgettem a
nap eseményeit, arra gondoltam, hogy véletlenül hagyhatták ki az ő
autóját. Azt hittem, a közteres elveszítette a fonalat, és azt gondolta,
hogy már kirakta rá a büntetőcédulát.
Ha így állt a helyzet, és egyszer már megúszta, miért parkolna
oda ismét, hogy még egy büntetést kockáztasson?
Csupán néhány logikus magyarázat kínálkozott. Az egyik, hogy
gazdag volt, és arrogáns. A másik, hogy egyszerűen egy barom.
Vagy pedig: tisztában volt vele, hogy nem fog büntetőcédulát kapni.
Bennett irodájának ajtaja csukva volt, de az ajtórésen fény
szivárgott ki. Felemeltem a kezemet, hogy bekopogjak, de
meggondoltam magam. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha ez a pasi
nem néz ki olyan rohadt jól.
Embereld már meg magad, Annalise!
 Kihúztam magam, felemeltem a fejemet, majd hangosan
bekopogtam. Egy pillanattal később éreztem, hogy
megkönnyebbülök, amikor úgy ítéltem, Bennett nincs odabent.
Biztosan csak úgy felejtette a lámpát. Éppen indulni készültem,
amikor minden figyelmeztetőjel nélkül kivágódott az ajtó.
Úgy meglepődtem, hogy ugrottam egyet, és a mellkasomhoz
kaptam a kezemet.
– Megijesztettél.
Bennett kivette az egyik fülest.
– Azt mondtad, hogy megijesztettelek?
– Igen. Nem számítottam rá, hogy kinyitod az ajtót.
A másik fülest is kivette. Mindkettő ott lógott a nyakában, majd
összeráncolta a homlokát.
– Bekopogtál az irodámba, de nem számítottál rá, hogy ajtót
nyitok?
– Be volt csukva az ajtód, és síri csend honolt. Nem hittem, hogy
itt vagy.
Bennett felemelte a kezében lévő iPhone-ját, amibe beledugta a
füles másik végét.
– Most jöttem vissza futásból, és még szólt a zene a fülesben.
Kihallatszott a zene. Felismertem a dalt.
– Enter Sandman? Ez komoly? – Érződött a hangomon, hogy
szórakoztat a felismerés.
– Mi a baj a Metallicával?
– Semmi. Igazán semmi. Csak nem úgy nézel ki, mint aki
Metallicát hallgat.
Rám hunyorított.
– Miért? Hogy nézek ki, szerinted, mit hallgatok a kinézetem
alapján?
Gyorsan végignéztem rajta. Ez alkalommal nem drága öltönyt és
bőrcipőt viselt, hanem testhez simuló fekete aláöltözőt és
melegítőnadrágot, aminek az ülepe mélyen a lába között lógott. Volt
az egészben valami mesterkéltség.
Bár bicepszén kidomborodó vénája több volt, mint természetes,
abban nem volt semmi természetellenes. Bennett idősebb lehetett
nálam, talán a harmincas évei elején járhatott. A teste kemény volt,
és izmos. Le mertem volna fogadni, hogy póló nélkül még
lenyűgözőbben néz ki.
 Pislogtam párat, hogy felébresszem magam az ábrándjaimból.
Eszembe jutott, hogy feltett nekem egy kérdést.
– Azt gondoltam volna, hogy klasszikus zenét hallgatsz, nem
pedig Metallicát.
– Ez valamiféle sztereotipizálás, ugye? Ebben az esetben én mit
gondoljak rólad? Szőke vagy, és gyönyörű.
– Nem vagyok ostoba.
Bennett összefonta a karját a mellkasa előtt, és felhúzta az egyik
szemöldökét.
– Belegabalyodott a hajad az ablaktörlőmbe.
Igaza volt. Én pedig nem akartam elkezdeni vitatkozni vele erről
ma reggel. Próbáltam visszazökkenni és véghezvinni az
elhatározásom. Feltartottam egy hosszú, keskeny csomagot, amit út
közben vásároltam.
– Erről jut eszembe. Bocsánatot akartam kérni a tegnapiért.
Bennett úgy tűnt, méreget egy pillanatig. Aztán kivette a
kezemből a csomagot, amiben egy ablaktörlő volt.
– Hogy a fenébe akadt bele a hajad az ablaktörlőmbe?
Éreztem, hogy elvörösödök.
– Hadd kezdjem azzal, hogy nem ápolok túl jó viszonyt az
autókkal. Nem szeretek vezetni, és műszakilag is mindig
balszerencsém van az autókkal. A régi irodába gyalog jártam, most
pedig minden nap autóba kell ülnöm. Ez most lényegtelen. Szóval
tegnap reggel kaptam egy büntetőcédulát, miközben kipakoltam a
dobozaimat az autómból. Véletlenül ugyanolyan autóm van, mint a
tiéd. Ugyanaz a típus és ugyanaz a szín. Te is tilosban parkoltál, de
nem kaptál büntetést. Így hát megpróbáltam betenni az ablaktörlőd
alá az én cédulámat, remélve, hogy majd befizeted. Csakhogy jött
egy szélroham, és ahogy felemeltem az ablaktörlődet, a hajam
valahogy belegabalyodott. Amikor próbáltam lefejteni róla, csak
még jobban rátekeredett. Nem állt szándékomban megrongálni az
autódat.
Az arca semmit nem árult el.
– Csupán ki akartad fizettetni velem a büntetésedet, az
ablaktörlőt viszont nem akartad megrongálni?
– Így van.
Vigyorgott.
– Így már értem.
 Bennettnek egy üveg víz volt a kezében. A szájához emelte, és
nagyot húzott belőle, de közben le sem vette rólam a szemét. Amikor
befejezte az ivást, bólintott.
– Bocsánatkérés elfogadva.
– Komolyan?
– Együtt kell dolgoznunk. Nem ártana profiként viselkednünk.
Megkönnyebbültem.
– Köszönöm.
– Odalent, az edzőteremben szoktam lezuhanyozni a reggeli
futás után. Adj nekem húsz percet, és utána sorra vehetjük az
ügyfeleket.
– Jól van. Nagyszerű. Akkor nemsokára.
Lehet, hogy alábecsültem Bennettet. Csupán azért, mert jól
nézett ki, azt feltételeztem, hogy egoista is. Ha mindenki a külső
alapján ítél, akkor az biztos, hogy Bennett sem nézte volna el nekem
az őrültséget, amit tettem. Amikor odaértem a takarítószertárhoz,
beledugtam a kulcsot a zárba. Beragadt, de végül engedett, és
kinyílt. Rögtön megcsapta az orromat a tisztítószerszag. Most már
legalább értettem, hogy miért dugott be ebbe a lyukba. Sóhajtottam
egyet, majd felkapcsoltam a villanyt. Meglepődtem, amikor láttam,
hogy valaki ott hagyott egy csomagot az asztalomon.
Úgy véltem, valószínűleg a takarító lehetett, úgyhogy felkaptam,
hogy a többi tisztítószer közé tegyem, de ekkor észrevettem egy
kézzel írt üzenetet.
Szükséged lesz erre. – Bennett
Ajándék? Nekem?
Letettem a laptopomat és a táskámat, majd belelestem a
csomagba. Könnyű volt. Hát ez biztosan nem tisztítószer!
Selyempapír csomagolású.
Kíváncsian kibontottam.
Egy cowboykalap?
Hogy mi?
Erre szükséged lesz.
Hm…
A munkám során talán?
Texasban.
Lehet, hogy Bennett mégsem olyan érett, mint gondoltam?
 Negyedik fejezet

BENNETT

Holnap lehet, hogy fehérneműt kellene az asztalán hagynom.

Annalise pontos volt. Berobogott az irodámba egy nagy
kartondobozzal a kezében. Rajta volt a cowboykalap, amit az
asztalán hagytam, hogy ne legyen akkora arca. Most, hogy felvette,
nekem a farkam lett nagyobb.
Nagyon vonzó volt a mindent beborító szőke hajával. Biztosan
őrült szexin nézhet ki egy fekete csipkés fűzőben, tűsarkúban és
cowboykalappal a fején. Megráztam a fejemet, hogy kiverjem az
agyamból ezt a képet. Képtelen voltam rá. Ezerféleképp
elképzeltem, ahogy látni szerettem volna kalappal a fején.
Például miközben rajtam lovagol.
Na igen. Ez nem éppen okos dolog, Fox.
Egy pillanatra elfordítottam a fejemet, majd megköszörültem a
torkomat, odamentem hozzá, és kivettem a kezéből a dobozt.
– Jól áll. Hamar be fogsz illeszkedni az új irodába, ahová pár
hónap múlva kerülsz.
– Legalább ott majd olyan irodám lesz, ami nem bűzlik a
tisztítószerektől.
– Csak ugrattalak. Az igazi irodádat éppen most készítik elő.
– Á! Köszi.
– Nincs mit. Biztos vagyok benne, hogy a WC-illatosítónál
sokkal különb szag lesz majd ott.
– Én nem…
Felemeltem a kezemet, hogy beléfojtsam a szót.
– Csak vicceltem. Az irodád ugyanúgy fog kinézni, mint az
enyém. Két ajtóval arrébb lesz. Tudom, hogy szeretnél ennél is
közelebb lenni hozzám, de ez volt a legjobb, amit össze tudtam
hozni hirtelen.
– Te mindig ilyen utálatos vagy korán reggel? – Annalise
felemelte a kezében lévő bögrét, amin egy csillogó, rózsaszín „A”
betű volt. – Csak mert ez a második bögre kávém ma, de ha ilyen
vagy, akkor lehet, hogy már azelőtt kéne innom egy kávét, mielőtt
bejövök.
Nevettem.
– Majd hozzászoksz. Azt mondják, hogy reggel vagyok a
legkevésbé utálatos. Úgyhogy lehet, hogy valami erősebbet kéne
abba a bögrébe tölteni ebéd után.
A szemét forgatta.
Marina, az asszisztensem – az asszisztensünk – lépett be és egy
borítékot tett az asztalomra. Annalise-ra mosolygott, és jó reggelt!-et
kívánt, közben pedig úgy tett, mintha én ott se lennék.
Csak csóváltam a fejemet, amikor kiment.
– Jut eszembe, kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek:
még véletlenül se edd meg az asszisztensed ebédjét.
Annalise azt hihette, hogy megint viccelek.
– Rendben.
– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!
A sarokban álló kerek asztalhoz sétáltam. Általában apróságokat
tartottam rajta. Letettem a dobozt. Ekkor vettem észre rajta a kártyát.
– Bianchi Borászat? Azt hittem, hogy a reklámügyeket beszéljük
át, hogy elosszuk a munkát, és szétosszuk az ügyfeleket a csapataink
között.
– Igen. Ezt is fogjuk tenni. Arra is gondoltam, nem ártunk vele,
ha bemutatjuk egymásnak a holnapi prezentációnkat. Lehet, hogy
egyet tudunk érteni, melyikünké a jobb, és nem kell egymás ellen
harcolnunk holnap.
Önelégült mosolyt villantottam rá.
– Félsz, hogy veszíteni fogsz, mi?
Sóhajtottam egyet.
– Felejtsd el. Akkor csak azokon az ügyeken menjünk át, amit
Jonas is kért.
Istenem, de érzékeny!
– Jól van. Miért nem dolgozunk itt? Több helyünk van
szétpakolni.
Annalise bólintott, és elővett egy rendszereződossziét a
dobozából. Ahogy levette róla a gumit, ami szorosan összefogta, a
dosszié szétnyílt, és láthattam, hogy mindegyik zsebet más színű fül
különbözteti meg, amin nyomtatottan ott szerepelt a megnevezés.
 – Mi ez?
– A gyors rendszerezőm.
– A micsodád?
– A gyors rendszerezőm. – Kivett egy csomó papírt az egyik
zsebből, és kiterítette az asztalon. – Van egy listám a
kulcsfontosságú ügyfelek nevével és telefonszámával, egy lista a
termékcsoportról, amit el akarnak adni, egy lista a csapatom
tagjairól, akik az adott ügyön dolgoznak, egy összefoglaló a
költségvetésről, az ügyfél lógójának grafikája, egy lista az előnyben
részesített betűtípusokról és egy színtáblázat, továbbá egy
összefoglaló az éppen futó projektről.
Csak bámultam rá.
– Mi van?
– Mindez minek?
– Az iroda iratszekrényében tartom a gyors rendszerezőmet,
hogy ha telefonál egy ügyfél, bárki hozzáférhessen az
információkhoz, és érdemben tudjon tárgyalni. Ehhez elég
rápillantania ezekre a dokumentumokra. Pár percet vesz csak
igénybe. Akkor is jó hasznát veszem, ha megbeszélésekre megyek,
ezek alapján naprakész információkkal tudom ellátni a jelenlévőket.
Arra gondoltam, hogy mi is használhatnánk, amikor megtárgyaljuk a
reklámügyeket.
A fenébe. Ő is az az agyonrendszerező, idegbeteg fajta.
A szememmel a dossziéra böktem.
– Mi a helyzet a különböző színekkel?
– Minden ügynek külön színt adok, és az összes kapcsolódó
dokumentum ugyanazt a színt kapja, így könnyű összerakni az
információkat.
Megvakartam az államat.
– Tudod, van egy elméletem a színkódokat alkalmazó
emberekről.
– Igen? És mi az?
– Korán meghalnak. Stresszben.
Annalise felnevetett, de aztán látva az arcomat, ezt kérdezte:
– Szóval ez nem vicc volt, ugye?
Lassan megráztam a fejemet.
Letette a dossziét maga elé.
 – Jól van. Vettem. Akkor talán meséld el, hogy miért halnak meg
korán a színkódot használók?
– Már mondtam. A stressz miatt.
– Ez nevetséges. A színkódok éppen, hogy megkímélnek a
stressztől. Sokkal könnyebben megtalálom a dolgokat, és nem kell
arra vesztegetnem az időmet, hogy minden fiókot kinyissak, és több
kupacnyi haszontalan dokumentumot böngésszek át. Így csak az
adott színt kell megkeresnem.
– Lehet, hogy ez így van. Sőt mi több, biztos vagyok benne,
hogy minden héten jó néhányszor hallani fogod tőlem, hogy bassza
meg, amikor nem találom, amit keresek.
– Látod?
Feltartottam a mutatóujjamat.
– Tulajdonképpen nem is a színkód vezet idegességhez, hanem a
szüntelen rendszerezésre való késztetés. A színkódot használók azt
hiszik, hogy minden a helyén van, de a világ nem így működik. Nem
akar mindenki fegyelmezett rendszerben élni, és ha valaki nem
követi a módszeredet, attól következésképp ideges leszel.
– Szerintem eltúlzod a dolgokat. Csak mert nem szereted a
színkódolást, az még nem jelenti azt, hogy mániákus rendszerező
vagyok, és idegösszeroppanást kapok, amikor felborul a
gyakorlatom.
– Igen? Add ide a telefonodat!
– Miért?
– Add csak ide. Ne aggódj, nem fogom végignézni az összes
csücsörítős szelfidet. Csak meg akarok bizonyosodni valamiről.
Annalise kelletlenül odaadta a telefont. Jól sejtettem: minden
alkalmazását rendszerezte. Hat mappát találtam a telefonon, és
mindegyik feliratot viselt: közösségi média, szórakozás, vásárlás,
utazás, munka és szolgáltatások. Egyetlen alkalmazásikonja sem volt
a mappákon kívül. Rákattintottam a közösségi média mappára,
fogtam a Facebook-ikont, és töröltem. Majd megnyitottam a vásárlás
mappát, ahonnan az Amazon-ikont áthelyeztem a közösségi média
mappába. Ezt követően az e-Art alkalmazását kivettem a munka
mappából, és simán kiraktam a háttérre.
Amikor visszaadtam neki a telefont, felhúzta az orrát.
– Ez mit hivatott bizonyítani?
 – Az alkalmazásaid összekeveredtek. Ettől meg fogsz őrülni.
Minden alkalommal, amikor valamit csinálni akarsz a telefonodon,
erős késztetést fogsz érezni, hogy visszatedd az ikonokat oda, ahová
tartoznak. A hét végére olyan ideges leszel, hogy feladod, és
mindent visszaraksz a helyére, hogy megregulázd a vérnyomásodat.
– Ez nevetséges.
Megvontam a vállamat.
– Jól van. Majd meglátjuk.
Annalise kihúzta magát.
– Te hogyan találod meg, amit keresel? Mit fogsz használni,
hogy átlásd az ügyeket, amikről ma tárgyalunk? Egy zsírkrétával írt
listát, amit egy boríték hátuljára körmöltél?
– Nem. Nincs szükségem semmilyen listára. – Hátradőltem, és a
halántékomat ütögettem. – Fotómemóriám van. Mindent a fejemben
tartok.
– Akkor csak Isten segíthet rajtunk, ha minden a fejedben van –
motyogta az orra alatt.
Annalise a következő két órában az összes ügyét feltárta
előttem. Nem mondtam ki hangosan, de a szuperrendszerezett
adatbázisának köszönhetően pokoli sok információval rendelkezett,
és csak a kisujját kellett nyújtania érte. Egyértelműen profin csinálta.
Készítettünk egy összefoglalót, meg tudjuk jegyezni, melyik
ügyről gondolja, hogy esetleg átadná.
Amikor eljött az ideje, hogy a saját ügyeimről beszéljek, nem
meglepő módon Annalise nekiállt jegyzetelni. Nem csak pusztán
meghallgatni készült a beszámolómat, mint ahogy én tettem.
– Elfelejtettem jegyzettömböt hozni – mondta. –
Kölcsönvehetek egyet tőled?
– Persze. – A csapatmunka kedvéért kivettem két jegyzettömböt
és egy tollat a fiókból. Nem gondoltam semmire, csak odadobtam
egyet az asztalra, éppen elé, a másikat pedig magam elé tettem.
Annalise észrevette, hogy van valami az elején. Maga felé fordította
a jegyzettömböt.
A fenébe!
Ki akartam venni a kezéből, de elrántotta előlem, és távolabb
tartotta, hogy ne érjem el.
– Lássuk, mi is van itt. Csak nem te rajzoltad ezeket?
Kinyújtottam felé a kezemet.
 – Add ide!
Nem vett rólam tudomást, és tovább tanulmányozta a firkáimat.
– Nem.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Nem? Nem akarod visszaadni a jegyzettömbömet? Hány éves
is vagy?
– Nos… látszólag… – Meglóbálta a jegyzettömböt a levegőben,
hogy jól lássam én is a rajzaimat. – …ugyanannyi, mint az ezeket
rajzoló, tizenkét éves kisfiú. Ha egész nap ezt csinálod a
munkahelyeden, akkor már nem is értem, hogy miért aggódtam. Azt
hittem, hogy egy vérbeli profival kell megküzdenem a pozíciómért.
Megvolt az a rossz szokásom, hogy firkálgattam, miközben
zenét hallgattam. Mindig ezt tettem, amikor elakadtam, vagy
szükségem volt egy kis levezetésre két projekt között. Nem tudom,
hogy miért, de a bambulós firkálgatás segített megszabadulni az
egész napos nyüzsgéstől, és a zsongó gondolatok helyébe kreativitás
költözött. A szokás maga nem volt olyan rossz – talán inkább kissé
furcsának lehetne nevezni, hogy egy harmincegy éves férfi még
mindig rajzfilmhősöket rajzolgat legalábbis nem az a fajta szokás,
ami miatt bajba kerül az ember. Hacsak… a firkált hősök nem nők
lettek volna, de azok voltak. Az összes szuperhősöm nő volt…
hangsúlyos testrészekkel, már-már karikatúrába illettek, olyanokba,
amiket az ember az utcán rajzoltat magáról, amin a fejét ötször
akkorának ábrázolják, mint a testét, és nem mellesleg
görkorcsolyázás vagy szörfözés közben örökítik meg az embert.
Mindenki ismeri az ilyen rajzokat.
Valószínűleg valahol a szekrénye aljában mindenkinek van egy
ilyen rajza otthon, amin épp egykerekűn ül. Már lehet, hogy
elszakadt vagy összegyűrődött, de ennek ellenére sem került a
papírkosárba. Nos, az én rajzaim is hasonlók voltak. Csakhogy én
nem a fejüket túloztam el. Hanem a cicijüket. Vagy a feneküket.
Alkalmanként az ajkukat, ha olyan kedvem volt.
Jonas nemrég figyelmeztetett, hogy a szemetemet ne hagyjam
szanaszét az irodában. Adódott egy kis nézeteltérésünk egy nővel a
humán erőforrástól, aki váratlanul benézett, és megpillantotta a
rajzaimat.
Visszaszereztem a jegyzetfüzetet Annalise-tól, kitéptem az
oldalt, majd galacsinba gyűrtem.
 – Kikapcsolódásként firkálgatok. Nem vettem észre, hogy ez a
jegyzettömb akadt a kezembe. Általában kitépem az oldalt, és
eldobom, amikor befejezem. Elnézést.
Oldalra biccentette a fejét, mint aki méreget.
– Elnézést kérsz? Pontosan miért? Azért, mert láttam a rajzaidat,
vagy mert munkaidőben olyan rajzokat készítesz, amik tárgyiasítják
a nőket?
Arra tippeltem, hogy ez egy becsapós kérdés. Természetesen azt
sajnáltam, hogy meglátta őket.
– Mindkettő.
Rám hunyorított, és tovább bámult.
– Hogy te milyen egy hazudós vagy.
Visszamentem az asztalomhoz, kihúztam a fiókot, és bedobtam
az összegyűrt papírt, majd becsuktam, és azt mondtam:
– Nem hiszem, hogy eléggé ismersz ahhoz, megmondd, mikor
hazudok. Mennyi időt is töltöttünk együtt? Egy órát?
– Hadd kérdezzek tőled valamit. Ha férfi lennék – az egyik
haverod, akivel elmész néha szórakozni –, akkor is bocsánatot
kérnél?
Persze hogy nem. Még egy becsapós kérdés. El kellett
gondolkodnom azon, hogy mit válaszoljak. Szerencsére már voltam
emberi erőforrás érzékenyítő és szexuális zaklatással kapcsolatos
tréningen, így felfegyerkeztem a helyes válasszal.
– Ha azt gondolom, hogy megbántottalak vele, akkor igen. – Azt
persze kihagytam, hogy ettől egy srác sem sértődne meg, akikkel
néha elmegyek szórakozni… és leginkább azért, mert nem szoktam
pipogyákkal lógni. Az jutott eszembe, hogy Jonas örülne, ha látná,
milyen önuralmat tanúsítok.
– Szóval azért kértél tőlem bocsánatot, mert azt gondoltad, hogy
megbántottál?
Végre egy könnyű kérdés.
– Igen.
Reméltem, hogy ezzel le is zártuk a beszélgetést, úgyhogy helyet
foglaltam. Annalise szintén leült. Nem hagyta annyiban.
– Szóval ha tárgyiasított nőkről beszélünk, az teljesen rendben
van, csupán akkor kérsz elnézést, ha úgy látod, ezzel megsértettél
valakit.
 – Nem ezt mondtam. Elkönyvelted, hogy tárgyként tekintek a
nőkre, pedig ez nem igaz.
Olyan tekintettel nézett rám, amiből azt olvastam ki, hogy azt
hiszi, hazudok.
– Szerintem pont, hogy te kezeled tárgyként a nőket.
– Én? – Felvonta a szemöldökét. – Én tárgyiasítom a nőket?
Hogyan?
– Nos, az a rajz egy szuperhőst ábrázolt, egy nőt, aki képes
repülni. Mindennap felhőkarcolók között ugrál, és verekszik, ha kell,
mint egy nagymenő. Erre te úgy értelmezed az egészet, csak mert
egy kicsit gömbölydedre sikeredett, hogy egy beteg fantázia
szüleménye. Fontolóra se vetted, hogy Savannah Storm esetleg
százhatvanas IQ-val rendelkezik, és éppen tegnap mentett meg egy
idős hölgyet, akit majdnem elgázolt egy busz.
Annalise felhúzta az egyik szemöldökét.
– Savannah Storm?
Megvontam a vállamat.
– Még a neve is nagymenő, ugye?
A fejét csóválta, de láttam, hogy a szája sarkában mosoly bujkál.
– Egészen pontosan honnan kellett volna tudnom a rajzod
alapján, hogy Savannah egy nagymenő?
Valahogy sikerült komolynak maradnom.
– Köpenyt visel a vállán.
Annalise nem bírta tovább, és elnevette magát.
– Ne haragudj. Bizonyára elkerülte a figyelmemet ez a
kulcsfontosságú részlet. Nem vettem észre, hogy a melle nagyobb a
fejemnél. A köpeny alapján viszont egyértelműnek kellett volna
lennie, hogy az IQ-ja igen magas.
Megvontam a vállamat.
– Előfordul. El kéne kerülnöd, hogy ilyen könnyelműen ítélj.
Lehet, hogy megbántasz vele valakit, és még a végén azt gondolják,
hogy tárgyiasítva nézel a nőkre.
– Majd észben tartom.
– Jól van. Most talán rátérhetnénk a fontosabb ügyekre is. Az én
aktáimra.
 Ötödik fejezet

ANNALISE

Én megpróbáltam figyelmeztetni.
Még a múlt este is, amikor befejeztük a munkát, felhoztam a mai
Bianchi Borászat-előadást. Erre az önelégült bunkó közbevágott,
mielőtt még elmagyarázhattam volna neki, hogy honnan tudtam,
hogy lövése sincs az egész ügyről.
Úgyhogy hagytam a fenébe. Reméltem, hogy az egész reggelét
azzal töltötte, hogy részletesen előkészítse a prezentációt, amire
semmi szükség nem volt.
Magamban motyogtam, amikor lekanyarodtam az egy kilométer
hosszú földes útra, és leparkoltam egy hatalmas fűzfa alatt. Amikor
idejöttem, mindig nyugalom szállt meg. A gondosan kialakított
szőlősorok, hajlongó fűzfák, és tengernyi boroshordó láttán a
nyugalom a pórusaimon át szivárgott be a lelkembe. Kiszálltam az
autómból, behunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, majd
kifújtam, és vele együtt távozott a heti stressz is. Nyugalom szállt
meg.
Vagyis így gondoltam.
Mindaddig, amíg ki nem nyitottam a szemem, és észre nem
vettem a nagy zöld traktor mellett parkoló autót. Majdnem teljesen
ugyanúgy nézett ki, mint az enyém.
Még mindig itt van.
Bennett délelőtt tíz órára érkezett. Rápillantottam a karórámra,
és újra megbizonyosodtam róla, hogy nem én érkeztem órákkal
korábban. Majdnem délután három volt. Azt gondoltam, hogy mire
megérkezem, Bennett már rég elmegy. Mi a fenéről beszélgethetnek
immáron öt órája?
Knox, a borászat menedzsere sétált ki a kis üzletből, és egy láda
bort cipelt. Én éppen ekkor vettem ki az összes dossziémat az
autóból. Azóta a borászatnak dolgozott, hogy az első szőlőtőkét
elültették.
 – Lecsaptam a csomagtartót, és átvetettem a vállamon a bőr
irattáskámat.
– Szia, Knox! Csak nem azt akarod mondani, hogy nyissam ki
újra a csomagtartómat, hogy bepakolhass egy adagot a hétvégére? –
viccelődtem vele.
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Bianchi nem bánná, ha akár
minden üveget bepakolnék.
Rámosolyogtam. Igaza volt.
– Matteo az irodájában van, vagy a házban? Találkozót
beszéltem meg vele.
– Amikor utoljára láttam, egy látogatóval járta végig a
borászatot. Lehet, hogy mostanra már a pincében vannak. Azt
hiszem, az egész birtokon körbevezette.
– Köszönöm, Knox. Ne hagyd, hogy túl sokat dolgoztassanak.
Az iroda ajtaja tárva-nyitva állt, de nem láttam bent senkit,
úgyhogy lepakoltam a prezentációm anyagát a recepciós pultra, és
elmentem megkeresni, hol rejtőzhetnek. A mintabolt ajtaja nyitva
volt, de hiába kopogtam, senki sem válaszolt. Már épp sarkon
akartam fordulni, hogy a ház felé vegyem az irányt, amikor hangokat
hallottam a boltból a pincébe és a kóstolószobába vezető ajtó mögül.
– Hahó! – óvatosan haladtam a kőlépcsőn a tűsarkúmban.
Matteo hangja visszhangzott valahol a távolban. Olaszul beszélt.
Amikor azonban leértem a lépcső aljára, csak Bennettet találtam ott.
Az egyik falmélyedésben ült a kóstolóasztalnál. Az ingujja feltűrve,
a nyakkendője meglazítva, előtte pedig az asztalon ott állt egy ízlelő-
pohártartó. A négy pohárból három üresen állt.
– Csak nem iszol munka közben? – felhúztam a szemöldökömet.
Tarkóra tett kézzel hátradőlt, hogy öntelten bámuljon rám.
– Mit mondhatnék? A tulaj imád.
Visszatartottam a nevetésemet.
– Ó, igen? Akkor biztosan még nem mutattad meg neki az igazi
énedet.
Bennett rám villantotta a mosolyát. Egy pompás mosolyt. A
barom.
– Feleslegesen jöttél ide, Texas. Próbáltam elmagyarázni neked,
de nem hallgattál meg.
Sóhajtottam.
– Hol van Matteo?
 – Csörgött a telefonja, és bement az erjesztőhelyiségbe.
– Láttad Margót?
– Átszaladt az üzletbe.
– Mit csinálsz még mindig itt? Elkéstél talán?
– Természetesen nem. Matteo felajánlotta, hogy körbevezet, így
megnézhettem az új, idén telepített szőlőültetvényüket, aztán Margó
ragaszkodott hozzá, hogy kóstoljak is. Olyan, mintha máris
családtag lennék. – Felém hajolt és halkabbra fogta. – Bár biztos
vagyok benne, hogy Mrs. Bianchinak nagyon tetszem. Ahogy
mondtam, esélyed sincs, hogy megnyerd ezt.
Valahogy sikerült pókerarcot vágnom.
– Még hogy Margónak… Mrs. Bianchinak tetszel? Ismered
Matteót, a férjét, nem?
– Nem megmondtam, hogy mindent meg fogok próbálni?
Legyen szó bármiről.
A fejemet csóváltam.
– Hihetetlen vagy.
Egy ajtó nyitódott és csukódott valahol. Mindketten a hang
irányába fordultunk, a kóstolószoba felé. Minden hang kétszer
hangosabban verődött vissza idelent, beleértve Matteo lépéseit is,
ahogy felénk tartott. Széttárta a karját, és megszólalt az erős olasz
akcentusával, amikor meglátott.
– Az én Annie-m. Nem hallottam, hogy megjöttél.
Matteo melegen megölelt, aztán a kezébe fogta az államat, és két
puszit nyomott az arcomra.
– Éppen a bátyámmal beszéltem. Még mindig egy nagy marha,
ennyi év után is. Kecskéket vett. – Mind az öt ujja összeért, ahogy az
olaszoknál szokás, amikor azt mondják, capisci? – Kecskéket! A
gyengeelméjű kecskéket vett a hegyi birtokára. Most meg
csodálkozik, hogy a terményei felét lezabálták az állatok. Mekkora
egy barom! – Matteo a fejét csóválta. – Ne is foglalkozz vele. Gyere,
bemutatlak. – Bennett felé fordult. – Ő itt Mr. Fox. Az egyik nagy
marketingcégtől jött, akit felhívattál velünk.
– Nos… igen. Már találkoztunk. Nem volt alkalmam beszélgetni
veletek, mert bolondokháza volt az irodában. Bennett és én… nos,
ugyanannak a cégnek dolgozunk. A Foster Burnett, a cég, akinek
dolgozott, amikor időpontot egyeztettél vele néhány hónappal
ezelőtt, összeolvadt a céggel, akinek én dolgozom, a Wren Mediával.
Ez immáron egyetlen hatalmas cég: a Foster, Burnett és Wren.
Szóval, igen, Bennett-tel már találkoztunk. Együtt… dolgozunk.
– Á, jól van. – Összecsapta a kezét. – Mert a barátod velünk
marad vacsorára is.
Hirtelen Bennett kárörvendő tekintetével találkoztam.
– Maradsz vacsorára?
Úgy vigyorgott, mint a vadalma, és rám kacsintott.
– Mrs. Bianchi meghívott.
Matteónak fogalma sem volt, hogy Bennett a hatalmas, ostoba
mosolyával próbált kihozni a sodromból, lévén, hogy a saját, öntelt
véleménye szerint Mrs. Bianchi azért hívta meg, mert tetszett neki.
Remek gondolat volt. Tényleg. Csak mert biztosan tudtam, hogy
Margo Bianchi nem hívta meg Bennett Foxot, azért meg főleg nem,
mert tetszett neki.
Azt is tudtam, hogy nem azért, mert imádta a férjét – ami
történetesen igaz hanem, mert Margo Bianchi egy javíthatatlan
kerítőnő. Csak egyetlen oka lehetett annak, ha meghív egy
fiatalembert vacsorára: az, hogy össze akarta boronálni a lányával.
– Ó! Mrs. Bianchi meghívott vacsorára? – Alig vártam, hogy
letörölhessem azt a vigyort a képéről.
Bennett kézbe vette a borát, meglögybölte az italt a poharában,
majd az ajkához emelte.
– Igen.
Eltúloztam a mosolyomat.
– Az nagyszerű. Szerintem nagyon fog ízleni az anyám főztje.
Bennett épp lenyelte a kortyot. Néztem, ahogy zavarában
összevonja a szemöldökét, majd hirtelen felugrik, és a
megrökönyödéstől fuldokolni kezd.

– Nem hiszem el, hogy meghívtad vacsorára az ellenfelemet! Anyám

felemelte az egyik fazék tetejét, hogy megkavarja a szószt.
– Nagyon helyes fiatalember, és jó munkája van.
– Igen. Tudom. Az enyémet akarják neki adni. Harmincegy
éves. A legmegfelelőbb kor ahhoz, hogy megállapodjon egy férfi.
Ha a negyvenes éveidben álltok neki gyereket csinálni, mint sokan,
akkor az ötvenes éveidre lesz tinédzserkorú a gyereked, amikor már
egyre kevesebb az energiád.
Újra töltöttem a borospoharamat. Ami az anyámat illeti, mindig
szerencsésnek tartottam magam. Miután az apámmal elváltak,
gyakorlatilag egyedül nevelt fel. Teljes állásban dolgozott, mégsem
hagyta ki egyetlen meccsemet vagy iskolai programot sem.
Miközben a barátaim többsége a minden lében kanál anyja miatt
panaszkodott, vagy éppen hiányolták a jelenlétüket, mert új férj után
koslattak, nekem soha nem volt egy rossz szavam sem, míg be nem
töltöttem a huszonötöt. Ekkor azonban anyám kerítőnőként kezdett
viselkedni.
– Bennett nem a leendő vejed, anya. Bízz bennem. Egy
arrogáns, leereszkedő, rajzfilmhősöket rajzolgató állástolvaj.
Anyámnak megállt a kezében a fakanál, és egyenesen a
szemembe nézett.
– Szerintem túlzol, kicsim.
Morózus tekintettel bámultam rá.
– Azt hiszi, hogy azért hívtad meg vacsorára, mert tetszik neked.
Anyám összeráncolta a homlokát.
– Tetszik nekem?
– Igen. Mintha… érdeklődnél iránta. Tudja, hogy házas vagy.
Anyám nevetett.
– Jaj, kicsim. Hiszen olyan jóképű. Szerintem a legtöbb nőnek
tetszik, és már annyira hozzászokott, hogy összetéveszti egy nő
baráti közeledését azzal, hogy valaki tényleg akar tőle valamit.
Kezdtem úgy érezni magam, hogy mondhatok én bármit
Bennettről, anyám úgyis találna rá kifogást.
– Próbálja ellopni az állásomat.
– A cégetek összeolvadt. Ez egy elég szerencsétlen helyzet, de
szerintem neki ehhez semmi köze.
– Kiscicákat bántalmaz – blöfföltem.
Anyám a fejét csóválta.
– Próbálsz kifogásokat találni, hogy miért ne kedveld ezt az
embert.
– Nem keresek kifogásokat. Ezüsttálcán kínálja az okokat,
amikor csak a közelében vagyok.
Anyám lejjebb vette a hőfokot a gyöngyöző leves alatt, és kivett
még egy üveg bort a hűtőből.
 – Szerinted Bennettnek ízleni fog a 2002-es Cabernet?
Feladtam.
– Persze. Szerintem imádni fogja.

– Szóval itt nőttél fel? Egy borászatban éltél?

Vacsoráig próbáltam kerülni Bennettet. Kimentem a verandára, hogy
Sherlockkal, anyám és Matteo csokoládébarna labradorjával
játsszam, de sajnos rám talált.
– Nem, de jó lett volna. – Átdobtam a teniszlabdát a veranda
korlátján, be a tőkék közé, Sherlock pedig utánavetette magát. –
Anyámmal a Palisades környékén laktunk. Amikor egyetemre
mentem, akkor ismerte meg Matteót. Az ötvenedik születésnapjára
kapta tőlem.
Bennett az oszlopnak dőlt, s az egyik kezét lazán beledugta a
nadrágja zsebébe.
– El ne mondd az én anyámnak. Én csak egy Keurig kávéfőzőt
vettem neki, amit bedugott a szekrénye hátuljába porfogónak.
Mosolyogtam.
– Amikor kicsi voltam, mindig azt mondta, hogy szeretne
elmenni Olaszországba. Amikor megkaptam az első munkámat,
éppen az ötvenedik szülinapja közelgett. Félretettem annyit, hogy
befizettem egy tíznapos római és toszkán túrára. Matteóé volt az
egyik borászat, amit meglátogattak. Azonnal egymásba szerettek.
Két hónappal azután, hogy az anyám hazajött, Matteo meghirdette a
borászatát, és úgy döntött, hogy Amerikába költözik, hogy közelebb
lehessen hozzá. – A szőlőültetvényre mutattam. – Ezt a helyet vette
meg, majd a találkozásuk egyéves évfordulóján összeházasodtak.
– Ez igen. Remek történet.
– Igen. Matteo nagyszerű fickó. Anyám megérdemelte, hogy
találkozzon vele.
Sherlock futva érkezett vissza a labdával a szájában, de ahelyett,
hogy letette volna a lábam elé, az áruló Bennetthez vitte. Bennett
lehajolt, és megvakargatta a fejét.
– Mi a neved, fickó?
– Sherlocknak hívják.
 Bennett eldobta neki a labdát a szőlősorok felé, és már repült is
utána a kutya.
– Megemlíthetted volna, hogy a Bianchi Borászat a családodé.
Leesett az állam.
– Te most viccelsz? Próbáltam. Többször is. Viszont minden
alkalommal félbeszakítottál, és csak azzal foglalkoztál, hogy miként
fogod megnyerni a versenyt, és hogy a tulajdonosok szeretnek. Elég
hajthatatlannak tűntél e tekintetben. Főleg ma délután, amikor azt
mondtad nekem, hogy tetszel az anyámnak.
– Igen. Ne haragudj emiatt. Csak ki akartam cseszni veled. Le
akartam törni az önbizalmadat az előadás előtt.
– Köszi. Igazán köszi.
Bennett letörölte az arcáról a bájgúnárvigyort.
– Mit mondhatnék? A cél szentesíti az eszközt. A háborúban és
a szerelemben is.
– Akkor ezt most úgy értelmezzem, hogy hadat viselünk
egymással? Én pedig még azt hittem, hogy a jobbik fog nyerni a
puszta érdemei alapján. Arra nem számítottam, hogy szabotázs
történik.
Bennett felállt, és rám kacsintott.
– Nem állítottam, hogy háborúban állunk egymással. Hiszen
máris szerelmes vagy belém.
– Ó, istenem – nevettem el magam –, hogy te mekkora egy
fellengzős seggfej vagy!

Kint maradtam a verandán, hogy Sherlockkal tovább játsszam,

Bennett pedig közben bement a házba. Meglepődtem, amikor
visszajött, immáron kabátban, az egyik kezében egy borospohárral, a
hóna alatt pedig a bőr irattartóval.
– Hová mész?
Felém nyújtotta a poharat, de amikor odanyúltam, hogy
elvegyem, visszahúzta, és kortyolt egyet a borból.
– Anyukád kért meg, hogy hozzam ki neked, ha már úgyis erre
jövök.
– Hová mész?
– Arra gondoltam, hogy hazamegyek.
 – Biztos, hogy vezetned kéne ilyen állapotban? A szüleim úgy
mérik a bort, mintha víz lenne.
– Nincs semmi gond. Csak egy válogatást kóstoltam végig, és
azóta már eltelt pár óra.
– Jól van, de még nem is vacsoráztunk.
– Tudom. Elnézést kértem a szüleidtől. Azt mondtam, hogy
közbejött valami, és el kell mennem.
– Valami közbejött?
– Nem akarok itt alkalmatlankodni, amikor a családoddal
lehetnél. Anyukád említette, hogy hónapok óta nem láttátok
egymást.
– Bolondokháza volt a munkahelyemen, amióta Mr. Wren
meghalt.
Bennett feltartotta a kezét.
– Értem. Higgy nekem, az én anyám biztosan panaszkodna,
hogy fel sem hívom, és nem látogatom meg elég gyakran.
– Azért nem kell elmenned.
– Semmi baj. Majd a ritka találkozásaitok számlájára írom.
Megnyerted ezt a csatát, de a háborút nem fogod, Texas. Hagyom,
hogy elmeséld nekik a prezentációdat anélkül, hogy megzavarnálak.
– Anyám csalódott lesz. Valószínűleg már eltervezte, hogy
megbeszéli veled vacsora közben, milyen alsóneműt viselsz, hogy
megbizonyosodjon afelől, hogy a szűk fazonokkal nem ártasz a
spermáidnak a jövőbeni unokái védelmében.
Bennett kortyolt még egyet a boromból, majd felém nyújtotta az
immáron félig üres poharat. Amikor meg akartam fogni, nem
engedte el. Közel hajolt, az ujjaink összeértek.
– Mondd meg anyukádnak, ne aggódjon. Egészségesek a kis
fickók. – Rám kacsintott és elengedte a poharat. – Bokszert hordok.
Felnevettem, és néztem, ahogy az autója felé megy. Bepakolta
az előadásához szükséges anyagokat a csomagtartóba, és lecsapta.
– Hé! – kiáltottam oda neki.
Felnézett.
– Magadat nem szoktad lerajzolni? A bokszer jól állna egy
szuperhősnek.
Bennett kinyitotta a gépkocsi ajtaját, majd a tetejére
támaszkodott, úgy kiáltott vissza.
 – Erről fogsz álmodni ma éjjel, Texas. Van egy tippem, hogy
melyik alkatrészem lesz eltúlozva.
 Hatodik fejezet

BENNETT

– Elkéstél.
Az órámra néztem.
– Három perccel múlt dél. Baleset volt a 405-ösön.
Fanny felém rázta görbe, köszvényes ujját.
– Nem engedem, hogy később hozd haza, csak mert képtelen voltál
időben ideérni.
A szám szélébe haraptam, hogy visszaszívjam, ami már ott volt
a nyelvem hegyén.
– Igen, értettem.
Hunyorogva nézett rám. Látszólag bizonytalan volt, hogy a
válaszom ironikus vagy épp tiszteletteljes. Az utóbbi nyilvánvalóan
képtelenség, mert ahhoz, hogy az ember valakivel tisztelettel
beszéljen, valamennyire tisztelnie is kell.
A kis házának tornácán álltunk, és egymásra meredtünk. Aztán
inkább az ablakot néztem. A rolót lehúzták.
– Elkészült?
Felém nyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé. Rájöhettem volna,
hogy ez állt a várakoztatás mögött. Belenyúltam a zsebembe, és
kivettem egy csekket. Ugyanaz az összeg szerepelt rajta, mint
minden csekken, amit a hónap első szombatján adtam át neki
immáron nyolc éve, csak hogy látni engedje a keresztfiamat.
Alaposan megvizsgálta, mintha csak át akartam volna verni,
aztán beledugta a melltartójába. A szemem majd kiégett, amikor
véletlenül észrevettem a ráncos dekoltázst.
Oldalra lépett.
– A szobájában van. Reggel óta nem jöhet ki, mert csúnyán
beszélt. Remélem, hogy nem tőled veszi át a ronda szavakat.
Na, igen. Biztosan tőlem hallja. Abban az öt óra hosszában, amit
minden második héten vele töltök. Nem pedig a negyedik vagy ötödik
gödény férjedtől, aki legalább kétszer ordítja, hogy fogd be a
kibaszott szádat, te pina, nem, kizárólag abban az öt percben ragad
rá, amikor elhozom és visszaviszem a fiút.
Lucas szeme felcsillant, amikor kinyitottam az ajtót. Felugrott az
ágyáról.
– Bennett! Hát eljöttél!
– Persze, hogy eljöttem. Semmi pénzért sem hagynám ki a
látogatásomat. Ezt te is tudod.
– Nagymama azt mondta, lehet, hogy nem akarsz több időt
tölteni velem, mert haszontalan vagyok.
Ettől felszökött a vérnyomásom. Nincs hozzá joga, hogy a
látogatásaimmal vagy azok hiányával fenyegetőzve tartsák sakkban
a gyereket.
Leültem az ágyára, hogy szemmagasságba kerülhessek vele.
– Először is, nem vagy haszontalan. Másodszor pedig mindig el
fogok jönni hozzád, hogy meglátogassalak. Soha nem fogom
kihagyni.
Lesütötte a szemét.
– Lucas?
Vártam, amíg ismét rám néz.
– Soha nem hagynám ki, érted, cimbi?
Bólintott a kócos fejével, de nem voltam benne biztos, hogy hisz
nekem.
– Gyerünk. Miért nem megyünk el innen? Nagy nap ez ahhoz,
hogy vesztegessük az időt.
Ettől ismét felcsillant Lucas szeme.
– Várj! Valamit még el kell pakolnom.
Benyúlt a párnája alá, fogott néhány könyvet, és odament velük
a hátizsákhoz. Azt gondoltam, hogy csak elpakolja az iskolai dolgait,
mígnem megláttam a kezében lévő könyvek közül a legfelső
borítóját.
Összevontam a szemöldökömet.
– Mi az a könyv?
Lucas feltartotta.
– Anyám naplói. Nagymama megtalálta őket a padláson, és
odaadta nekem, miután ő maga már elolvasta.
Bevillant Sophie, ahogy ott ült a padkán, és a naplóját írta. Már
meg is feledkeztem ezekről a naplókról.
– Mutasd csak!
 Az első, kezembe vett, egy bőrborítású, dombornyomott napló
volt, nagyrészt már kifakult arany virággal az elején. Mosolyogtam,
ahogy átpörgettem az oldalakat, közben pedig a fejemet csóváltam.
– Anyád minden hónap elsején írt a naplójába. Nem másodikán,
és mindig piros tollat használt. Mindig azzal kezdte az oldalt, hogy
Kedves Naplóm!, mintha nem tudná, hogy úgyis csak saját magának
írja. Na meg azokkal a furcsa versekkel zárta le a bejegyzéseit.
– Haikunak hívják őket.
– De hát nem is rímelnek!
Nevettem, és visszaemlékeztem az első alkalomra, amikor
Sophie megmutatott nekem egyet. Azt mondtam neki, hogy én jobb
rímfaragó vagyok, úgyhogy én is írtam neki egyet. Hogy is szólt?
Várjunk csak… Volt egyszer egy férfi, úgy hívták, hogy Ace. Két
hatalmas golyója réz. Borús időben, egymásnak ütődve, hátsójából
villám lövellt. Igen, ez volt az.
Amire azt mondta, hogy én inkább rajzoljak.
Egyszer, gimnazista korunkban, épp lógtunk valahol, ő pedig
elaludt. Akkor sikerült rátennem a kezem a naplójára. Dühös lett,
amikor felébredt, és rajta kapott, hogy beleolvastam.
Lucasra néztem.
– A nagymamád tudja, hogy ezeket olvasod?
Összevonta a szemöldökét.
– Azt mondta, mindent meg kell tudnom az anyukámról, hogy
homlokegyenest mást csináljak. Azt is mondta, hogy így azt is
megtudhatom, hogy te ki vagy valójában.
Kibaszott Fanny. Mit akart elérni?
– Nem vagyok benne biztos, hogy annyira jó ötlet ezeket
olvasnod. Talán majd, amikor egy kicsivel idősebb leszel.
Megvonta a vállát.
– Nemrég kezdtem csak. Sokat ír rólad. Azt írja, hogy
megtanítottad, hogy ne úgy dobjon, mint egy lány.
Mosolyogtam.
– Igen. Közel álltunk egymáshoz.
Nem emlékeztem a naplója minden egyes részletére, de biztos
voltam benne, hogy nem ilyesmiket kellene olvasnia egy tizenegy
éves fiúnak a halott anyjáról.
– Mit szólnál hozzá, ha kölcsönvenném tőled ezeket egy időre,
és mondjuk, kiválasztanék neked pár részt, hogy elolvasd. Nem
hinném, hogy érdekelnek azok a szokásos lányos részek, amikben
anyád a fiúkról és a pasizásról ír.
Lucas felhúzta az orrát.
– Tartsd meg őket. Amúgy is unalmasak.
– Köszi, cimbora.
– Elmegyünk ma horgászni? – kérdezte.
– Készítettél új csalikat?
Az ágyához rohant, és bemászott alá. Végül már csak a lába
lógott ki alóla. A mosolya fülig ért, amikor egy fadobozzal a
kezében felbukkant.
– Csináltam egy nagy méretű száraz műlegyet, egy nedves
legyet és egy nimfát.
Fogalmam sem volt, hogy ezek hogyan néznek ki, de tudtam,
hogy ha beírom a Google-be, azt találom, hogy a csalijai tökéletesen
úgy néznek ki, mint az eredetiek. Lucas megszállottja volt a
műlegyes horgászatnak. Nagyjából egy évvel ezelőtt elkezdett nézni
valami reality show-t a horgászatról, és a lelkesedése azóta sem
hagyott alább. Ami azt jelentette, rá kellett jönnöm, hogyan lehet
műléggyel horgászni.
Egyszer néztem egy YouTube-videót Észak-Kalifornia pár
taváról, ahol műléggyel horgásznak. Amikor megemlítettem, hogy
arra gondoltam, elviszem oda kempingezni pár napra, Lucas sorolni
kezdte a tó körüli helyeket, és hogy hol mire lehet horgászni. Úgy
tűnt, ugyanazt a videót nézhette meg ő is, mint amire én ráakadtam,
csakhogy ő nem egyszer, hanem pár százszor látta.
Kivettem a műlegyeket a dobozból, és közelebbről
megvizsgáltam őket. Semmivel sem voltak mások, mint azok,
amiket a boltban vásárolhat meg az ember.
– Ez igen! Remek munka. – Feltartottam egyet. – Le merném
fogadni, hogy a szárazlegyet használjuk először.
Lucas nevetett.
– Jól van. De ez a nimfa.
– Igen, tényleg az. Tudom.
– Hát persze.

– Szóval? Hogy megy a suli? Nemsokára itt a nyári szünet.

– Minden rendben. – Majd összeráncolta a homlokát. – Csak nem
akarok Minnetonkába menni.
Szegény fiú elkomorodott. Tudtam, hogy Lucas apja ott lakik.
Azt azonban nem tudtam, hogy bárki más is tud erről.
– Miért kéne Minnetonkába menned?
– Nagymama azt akarja, hogy látogassuk meg a nővérét. Ott él a
semmi közepén. Láttam már róla képeket. Amikor eljön
meglátogatni minket, nem csinál mást, csak ül a kanapén, és ostoba
szappanoperákat néz, engem pedig mindig arra kér, hogy
vakargassam a lábát. – Elhallgatott egy pillanatra. – Bürkök vannak
a lábán.
– Bürkök?
– Igen. A lábán. Nagy csontos csomók, és azt akarja, hogy
vakarjam meg őket. Pfuj!
Felnevettem.
– Bütykök. Igen, elég kellemetlenek tudnak lenni. Na és meddig
akar ott maradni veled a nagyi?
– Nagymama azt mondta, hogy egy egész hónapot. A nővérének
valamilyen… – Lucas feltartotta az ujját, amíg gondolkodott –,
valamilyen női baja van, amit meg fognak műteni.
Ahogy előadta, megnevettetett. Mintha nem is arról beszéltünk
volna, hogy egy olyan helyre fognak elutazni egy hónapra, ahová az
anyjának soha még csak szándékában sem állt elvinni őt.
– Azt mondta nagymama, hogy rengeteg családtaggal fogok
találkozni. De én szívesebben maradnék itthon, vagy inkább
elmennék a focitáborba.
Mi a fenét akar Fanny? Most már egészen biztosan beszélnem
kell vele, amikor délután hazaviszem Lucast. Nekem egy szóval sem
említette, hogy nem tudom majd meglátogatni Lucast, és a
focitáborát is kifizettem már, amit úgy tűnt, így ki kellene hagynia.
Azt viszont már megtanultam, hogy nem szabad megígérnem
Lucasnak, hogy meggyőzöm a nagymamáját, mi lenne a legjobb, így
próbáltam félretenni a témát későbbre, nem akartam, hogy elrontsa
az egész szombatunkat.
– Mi a helyzet Luluval? – A lányok egy új téma volt kettőnk
között.
Lucas bedobta a horgot a tóba. Néztük, ahogy majd húsz
méterrel beljebb elmerül. Örülnék, ha feleekkorát tudnék dobni.
Lezárta az orsót, és nézte, ahogy én dobok.
– Billy Anderson tetszik neki. Benne van a baseballcsapatban.
Á! Így már minden érthető. Két héttel ezelőtt, amikor eljöttem
Lucasért, megkérdezte, hogy nem beszélném-e rá a nagymamáját,
hogy hadd próbálja ki magát a baseballcsapatban. Nagymama azt
mondta, hogy szerinte túl veszélyes sport. Lucas soha nem említette,
hogy más is érdekelné a futballon kívül. Pedig isten látja lelkem,
próbáltam rávenni, hogy baseballozzon vagy amerikai focizzon. Már
majdnem tizenkettő volt. Annyi, mint amikor én felfedeztem, hogy a
tizenkét éves Cheri Patton fel-le ugrál, amikor sikerült gólt
szereznem. A fenébe is azzal a lánnyal, nagyszerű pomponjai voltak!
– Csak nem? Nos, ne aggódj. Elég hal van még a vízben.
– Tudom – biggyesztette le a száját. – Azt hiszem, legközelebb
jobb lesz, ha inkább egy csúnya lány tetszik meg.
Visszatartottam a nevetésemet.
– Egy csúnya lány?
– Az összes csinos lány olyan akaratos és bunkó. A csúnyák
viszont nagyon rendesek.
Lehet, hogy inkább nekem kéne tanácsot kérnem tőle a lányok
terén, nem pedig fordítva.
– Nem rossz terv. Hadd adjak viszont egy tanácsot!
– Mit?
– Soha nem mondd el a lánynak, hogy azért őt választottad, mert
nem olyan szép, mint a többiek.
– Rendben. Nem fogom. – Mosollyal az arcán berántotta a botot,
és tekerni kezdte az orsót. – Le merném fogadni, hogy a lány, akin a
pólód volt, amikor kicserélted az autóján a kereket néhány héttel
ezelőtt, nagyon-nagyon bunkó lehetett.
Elnevettem magam. A srác mindenre jól figyelt. Általában egy
nőt sem hoztam magammal, ha Lucasszal találkoztam. Nem azért,
mert azt gondoltam, hogy zavarná, hanem mert a kapcsolataim
általában nem tartottak túl sokáig. Kivéve Elenát, akivel néhány
héttel ezelőtt találkoztam. A csinos közteres lány igen sok
fantáziámat valóra váltotta, ami az egyenruhás lányokat illeti. Nálam
töltöttük az éjszakát, mielőtt szombaton Lucashoz jöttem. Tíz
perccel azután, hogy elhoztam Lucast, Elena felhívott, hogy
segítségre lenne szüksége. Lucas még ágyban volt, amikor eljöttem.
Nem tehettem meg, hogy nem megyek vissza segíteni neki, ha már
Í
egyszer olyan odaadó volt velem. Így találkozott vele Lucas. Azt
mondtam neki, hogy Elena a barátom, de hamar összerakta a
dolgokat. A kis szarzsák.
– Elena nagyon szép nő volt. – Míg nem hívtam egy hétig. Aztán
közölte, hogy menjek a picsába. Ezen felül hirtelen, tegnaptól
elkezdtem büntetőcédulákat találni a szélvédőmön, amikor a
szokásos helyemen parkoltam, az iroda előtt.
– A barátom, Jack azt mondja, hogy három kérdést kell feltenni
egy lánynak. Ha mindegyikre nem a válasz, akkor nem kell
foglalkozni azzal a lánnyal.
– Igen? És mik azok a kérdések?
Lucas az ujjain számolta. Elsőnek kinyújtotta a hüvelykujját.
– Először kérdezd meg tőle, hogy hagyta-e már valaha, hogy
lemásolják róla a házi feladatot. – Ezután következett a mutatóujja. –
Aztán kérdezd meg, hogy megeszik-e egy szeletnél több pizzát. A
harmadik pedig… – kinyújtotta a középső ujját is –, meg kell
tudnod, hogy elment-e már valaha valahová pizsamában.
– Érdekes. – Megvakartam az államat. Lehet, hogy ezt az
elméletet nekem is tesztelnem kellene. – Lulu hány szelet pizzát tud
megenni?
– Salátát eszik.
Úgy mondta ezt, mintha káromkodott volna. Volt benne valami.
Amikor elvittem egy nőt egy jó kis olasz pizzériába vagy egy
steakházba, és salátát rendelt, majd amikor még a felét sem ette meg,
közölte, hogy majd kipukkad, soha nem ígérkezett jó jelnek.
– Hadd kérdezzek valamit! A barátod, Jack, honnan szedte
ezeket a kérdéseket?
– Van egy bátyja, aki tizennyolc éves. Azt is mondta, hogy ha
egy lánynak azt mondjuk, hogy három herénk van, akkor hagyja,
hogy mutassuk meg neki a virslinket.
Ezt egészen biztosan ki fogom próbálni. Azon tűnődtem, hogy
működne-e Apuci Kislányával, akinek borászata van.
– Á, szerintem az utóbbit ne próbáld ki. Még le is tartóztathatnak
közszeméremsértésért.
Lucasszal egész nap horgásztunk. Egy egész vödör pisztrángot
fogott. Amikor visszavittem Fannyhoz, nagymamája ismét
barátságos arcát mutatta. Be kellett lépnem a küszöb és az ajtó közé,
hogy ne vágja a pofámba az ajtót, miután Lucasszal elköszöntünk
egymástól.
– Beszélnem kell veled. Egy perc az egész.
Mindkét kezét a csípőjére tette.
– Azt akarod mondani, hogy nem tudom beváltani a csekkedet?
Isten mentsen ettől.
– Semmi baj nincs a csekkel. Ahogy azzal sem, amit a Kick
Startnak adtam, hogy Lucas focitáborba mehessen.
– Segítenem kell a nővéremnek. A tábor felén ott lehet.
– Mi lesz így a szombati látogatásokkal?
Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
– Tudod, elég sokat kérdezősködött az anyjáról ezen a héten.
Megtaláltam Sophia régi naplóit. Nagyon érdekes olvasmánynak
ígérkeznek.
– Lucas még kicsi ahhoz, hogy az anyja naplóit olvassa.
– Ez a gond a fiatalokkal manapság. A szülők túl sok mindent
megtiltanak nekik. A valóság azonban nem mindig tökéletes. Minél
hamarabb megtanulják, annál jobb.
– Azért én látok némi különbséget aközött, ha egy gyerek
találkozik a valósággal, vagy épp egy életre elrettentjük valamitől.
– Szerintem jobb lesz, ha én döntöm el, hogy mi jó neki, és mi
nem.
Na, igen.
– Mi lesz a látogatásaimmal?
– Ha visszajövünk, akkor délután öt helyett hatig maradhattok,
az majd kárpótol az elvesztegetett órákért.
Hihetetlen.
– Megígértem neki, hogy minden második szombaton eljövök
érte. Nem akarok neki csalódást okozni.
Kárörvendőn mosolygott rám.
– Azt hiszem, ez a hajó már elment.
Megfeszült az állam.
– Megállapodtunk.
– Lehet, hogy itt az ideje, hogy újratárgyaljuk a
megállapodásunkat. A villanyszámlám magasabb lett az új telefon és
számítógép miatt, amit a gyereknek hoztál.
– Minden hónap elején megkapod a csekket. Emellett elég sok
egyebet fizetek, mint például a tábor, iskolai dolgok és bármi, amire
Lucasnak szüksége van.
– Ha annyira akarod, hogy ott legyen a táborban, akkor vedd
magadhoz arra a hónapra, amikor a nővéremnél leszek.
– Későig dolgozom, és folyamatosan utazom. – Hogy azt már ne
is említsem, kockán forog az állásom is, úgyhogy még keményebben
kell majd dolgoznom az elkövetkezendő hónapokban.
Fanny visszalépett az ajtóból, és bement a házba.
– Akkor úgy tűnik, megszeged az ígéretedet, úgyhogy egy
hónapig nem fogod látogatni. Olyan vagy, mint az anyja. Vannak
dolgok, amik soha nem változnak.
Ezzel rám vágta az ajtót.
 Hetedik fejezet

Augusztus elseje

Kedves Naplóm!

Ma új barátot szereztem! Bár nem úgy kezdődött, mint amiből

barátság lesz. A dobást gyakoroltam a pálya hátsó részén egy
baseball-labdával, amit a régi tulaj hagyott a házunk előtt. Egy
arra bicikliző fiú megállt, és nézett. Azt mondta, hogy úgy dobok,
mint egy lány. Én megköszöntem neki, pedig tudtam, hogy nem
kedvességből mondta. Bennett leszállt a bicikliről. Nem foglalkozott
a kitámasztóval, hagyta, hogy eldőljön a bringa. Úgy tűnt, mindig
ezt csinálhatta, mert elég ütött- kopott volt a bicikli.
Aztán odasétált, és kivette a labdát a kezemből. Megmutatta,
hogyan tartsam, hogy ne úgy dobjak, mint egy lány. A délután
hátralevő részét együtt töltöttük, és játszottunk. És mi derült ki?
Bennett-tel ugyanaz a tanárunk lesz, amikor néhány hét múlva
kezdődik az iskola. Ja, és nem szereti, ha Bemek hívják.
Miután befejeztük a játékot, körbe akartam vezetni az új
házunkban, de anyám barátja, Amié otthon volt. Éjszaka dolgozik,
úgyhogy nap közben nem szabad hangoskodnom, mert akkor alszik.
Úgyhogy inkább Bennettékhez mentünk. Az anyukája csinált nekünk
sütit. Nagyon jó rajzai vannak. Szuperhősöket szeret rajzolni. És
míg mi történt! Meséltem neki arról, hagy verseket írok, és nem
nevetett
Úgyhogy a mai haikumat neki ajánlom.

Nyár esőt jelent.

Egy kislány énekel kint.
Megfullad a zenében.

Ez a bejegyzés tíz percen belül megsemmisíti önmagát.

Névtelenül,
Sophie
 Nyolcadik fejezet

ANNALISE

Valami nem működött.

Egyetlen piszkálódó vagy okoskodó megjegyzés sem hangzott el,
amióta húsz perce besétáltam az irodába. Begépeltem azoknak a
reklámkampányoknak a listáját, amiben megállapodtunk, és amit ki
akartunk osztani a csoportjainknak. Észrevettem, hogy pár, előre
beütemezett tárgyalást átadtunk másoknak. Talán nem árt, ha ezeken
is részt veszünk, hogy minél simábban menjen az átmeneti időszak.
Elkezdtem kiosztani az ügyfeleket és az időpontokat, miközben
Bennett az asztala mögött ülve egy teniszlabdát dobált a levegőben.
Elkapta, majd újra feldobta.
– Ja. Hát jól van – mondta.
– Mi legyen a Morgan Food-kampánnyal? Erről nem beszéltünk
múltkor, mert akkor még nem érkezett be az igény. Ma reggel jött.
– Legyen a tiéd.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Hm. Nem fogom hangosan
szóvá tenni.
Kipipáltam a listámon, és továbbmentem.
– Azt hiszem, jó lenne, ha tartanánk egy közös értekezletet, hogy
megmutassuk az embereinknek, tudunk egy csapatban dolgozni, még
ha csak miattuk is tesszük. Akkor is jót tenne a munkamorálnak.
– Jól van.
Még egy pontot kipipáltam, aztán letettem a jegyzettömböt és a
tollat, hogy alaposabban szemügyre vegyem Bennettet.
– Az Arlo Daily kampánya van még hátra. Arra gondoltam,
hogy esetleg készíthetnél egy-két szuperhősrajzot, amin eltúlzol
bizonyos testrészeket, és azt betehetnénk a prezentációba.
Bennett ismét feldobta azt az átkozott labdát a levegőbe, majd
elkapta. Aztán még egyszer.
– Jó.
Tudtam, hogy nem figyel.
 – Talán lerajzolhatnád a cég HR-esét is. Biztos vagyok benne,
hogy jobban nézne ki nagyobb lökhárítóval.
Bennett újra feldobta a labdát, majd a fejét felém fordította. Az
üveges tekintete mintha ismét életre kelt volna, mint aki felébredt a
szunyókálásából, és az első dolog, amit meglátott, én vagyok, ahogy
ott ülök előtte.
A labda leesett a földre.
– Hogy mit mondtál?
– Hol jársz? Már húsz perce itt ülök, és olyan kezes bárány vagy,
mindenben egyetértesz… már kezdem azt hinni, hogy influenzás
lettél, vagy valami bajod van.
Bennett a fejét rázta, és rám pislogott párszor.
– Ne haragudj. Sok minden foglalkoztat. – Felém fordította a
székét, majd a kezébe vett egy hatalmas kávésbögrét az asztalról. –
Mit mondtál?
– Most az előbb, vagy húsz perce?
Üres tekintettel bámult rám.
Fújtattam egyet, majd kezdtem elölről. Másodszor már jobban
figyelt rám, de még most is el-elkalandozott. Amikor a listám végére
értünk, arra gondoltam, hogy talán jólesne neki, ha felvidítanám.
– A szüleim nagyon megkedveltek…
– Főleg az anyád. – Rám kacsintott.
Ez a megjegyzés már inkább rá vallott, már amennyire
megismertem a múlt héten.
– Biztos csak a korai szenilitás jele. Megmutatták a
reklámkampány-javaslatodat. Nagyon jónak tűnt.
– Mert az is.
Egy pillanatra újra eltűnődtem azon, amin már napok óta
gondolkodtam. Az amúgy is öntelt egójának nem volt szüksége több
ajnározásra. A szüleim azonban a legeslegjobb reklámkampányt
érdemelték. És az sajnos nem az enyém volt.
– Fáj kimondani, de akkor is a te ötleteid voltak jobbak.
Szeretnénk előrelépni a rádióhirdetés és a magazinban megjelenő
rajzzal, amit ajánlottál. Van néhány ötletem és természetesen
szeretnék benne maradni a reklámkampányban kapcsolattartóként.
Szóval csinálhatjuk együtt a kampányt. Természetesen közlöm
Jonasszal, hogy a családomról van szó, és neked adom a pontot,
hiszen a tiéd volt a jobb ajánlat.
 Bennett sokáig bámult rám, és egy szót sem szólt. Aztán
hátradőlt a székben, összefonta az ujjait a tarkóján, és olyan
hunyorogva nézett rám, mintha gyanúsított lennék.
– Miért tennél ilyet? Hol az átverés?
– Mire gondolsz? Arra, hogy közlöm Jonasszal a tényeket?
Bennett a fejét csóválta.
– Az egészre gondolok. Épp a háború kellős közepén vagyunk,
amikor is az állásunkért harcolunk, és erre te hagysz nyerni?
– Mert ez a helyes. A te ötleted tetszett jobban az ügyfélnek.
– Csak mert a családodról van szó?
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre. Tény, hogy a családom
borászatáról volt szó. Mit tennék azonban, ha egy szokványos
ügyfélért harcolnánk? Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogyan
kezelném a helyzetet. Szeretném azt gondolni, hogy az erkölcseim
az ügyfelet helyeznék előtérbe, függetlenül minden mástól. Akkor is
az állásomról volt szó…
– Nos, igen. Tény, hogy a szüleim leegyszerűsítették a döntést
azzal, hogy magukat helyezték előtérbe.
Bennett az állát vakargatta.
– Jól van. Köszönöm.
– Szívesen. – Megnyitottam a tennivalóim listáját a notebookon.
– Most pedig dolgozzunk. Jonas küldött nekünk egy e-mailt a Venus
Vodka-kampány ügyében. Péntekre várja az ötleteket, és azt
szeretné, ha nem mondanánk el neki, hogy ki melyik ötlettel állt elő.
Szerintem biztosra akar menni, hogy hamar elkészülünk vele, mert
nem bízik benne, hogy képesek leszünk együtt dolgozni.
– Képes lennél rá egy ügyfél érdekében?
– Hogy hamar megcsináljak egy munkát, ha a főnök ezt kéri?
Persze.
Bennett a fejét rázta.
– Nem. Hogy az én kampányomat használd, ha tényleg azt
gondolod, hogy jobb a tiednél.
Úgy tűnt, csak én váltottam témát. Becsuktam a notebookot, és
hátradőltem a székben.
– Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos. Szeretném azt
gondolni, hogy az ügyfél érdekét helyezném előtérbe, és hogy
etikusan járnék el az érdekében, de szeretem a munkámat, és már hét

Ú
évet fektettem bele, hogy felküzdjem magam a Wrennél. Úgyhogy
szégyellem magam, de nem tudok biztos választ adni erre a kérdésre.
Bennett arca sztoikus kifejezést öltött, amit egy lassan
formálódó mosoly váltott fel.
– Szerintem megleszünk egymással.
– Te mit tennél egy ilyen helyzetben? Az ügyfél érdekeit néznéd,
vagy a sajátodat?
– Ez könnyű. Megmenteném a seggedet, az ügyfélnek meg jó
volna a második legjobb ajánlat is. Jóllehet fennáll annak a
valószínűtlen lehetősége is, hogy az én ötletem lenne a kevésbé jó,
persze csak hajszálnyival, úgyhogy az ügyfél nem szenvedne olyan
nagy kárt.
Elnevettem magam. Mekkora egy öntelt seggfej, de legalább
őszinte!
– Jó tudni, hogy kivel állok szemben.
A következő fél órában függőben lévő ügyeket tárgyaltunk meg,
majd úgy döntöttünk, hogy később állunk neki a Venus-
kampánynak, mert mindkettőnk délutánja már dugig volt
megbeszélésekkel.
– Kettőkor van találkozóm egy ügyféllel. Szerintem öt felé érek
vissza az irodába – mondtam.
– Majd rendelek vacsorát. Mit ennél? Vegetáriánus kaját, vegánt
vagy vegetáriánus tálat hallal kiegészítve, esetleg mézzel?
Felálltam.
– Miért kéne bármelyik kategóriába tartoznom?
Bennett megvonta a vállát.
– Mert annak tűnsz.
Kár, hogy a szemforgatás nem testmozgás. Mostanra már szuper
formában lennék, hála a Bennett-tel kötött ismeretségemnek.
– Bármit megeszek. Nem vagyok válogatós.
Már az ajtóban álltam, amikor Bennett utánam szólt.
– Hé, Texas!
– Mi van? – Erre a névre nem tudtam nem reagálni.
– Hagytad, hogy valaha is lemásolják rólad a házi feladatot?
Felhúztam az orromat.
– A házi feladatot?
– Igen. Az iskolában, régen. Általánosban, középiskolában vagy
akár az egyetemen.
 Madison az algebrafeladatok nagy részét tekintve talán egyetlen
matekfeladatot sem oldott meg egyedül.
– Persze. Miért?
– Á, semmi.

Tovább tartott a megbeszélés, mint terveztem. Az irodaház szinte

kiürült, mire visszaértem. Marina, Bennett asszisztense – vagyis a
közös asszisztensünk – éppen rendet rakott az asztalán.
– Szia, Marina! Ne haragudj, hogy késtem. Szólt Bennett, hogy
később érkezem?
Bólintott, miközben kivette a táskáját a fiókból.
– Te rendeltél kaját? Csak mert a Lean Cuisine-re ráírták a
nevem a dolgozói konyhában álló hűtőben.
– Nos, igen. Bennett azt mondta, hogy rendel valamit
mindkettőnknek vacsorára.
Összevonta a szemöldökét.
– Van még két doboz gyömbérsöröm is, négy cheddar sajtrudam
és egy fél gyümölcskocsonyám.
– Jól van. Nos, nem terveztem, hogy más ételét eszem meg a
hűtőből, de jó tudni.
– Van pár étlap a felső jobb oldali fiókban.
– Rendben. Köszönöm. Bennett bent van az irodában?
– Elment futni. Általában reggelenként szokott, de amikor
közöltem vele vagy egy háromnegyed órája, hogy késel, úgy döntött,
elmegy most. – Marina körbenézett a szobában, majd közelebb
hajolt, és halk hangon azt mondta: – Maradjon köztünk, de lehet,
hogy nem ártana utánanézni az ellátmányodnak, ha Bennett is a
közeledben van.
– Az ellátmányomnak?
– Gemkapcsok, jegyzettömbök, tűzőgép. Errefelé vannak,
akiknek ragadós a kezük, ha érted, mire gondolok.
– Majd… észben tartom. Köszönöm a tippet, Marina.
Húsz perccel később Bennett dugta be a fejét az irodámba.
A haja csapzott volt, és hátranyalt. Pólót és farmert húzott. Az
egyik kezében egy pizzás dobozt tartott.
– Készen vagy?
Ú
 – Úgy vetted a pizzát, vagy Marinától csented el?
Lehorgasztotta a fejét.
– Már megkörnyékezett.
Elmosolyodtam.
– Igen, de tőled is hallani akarom, hogy mi a háttértörténet.
– Nos, hacsak nem szereted a hideg pizzát, várnod kell. Mert ha
el akarom magyarázni, hogy mennyire bolond ez a nő, az eltart egy
darabig.
Nevettem.
– Jól van. Hol szeretnél dolgozni? – A dobozra böktem a
fejemmel, ami ott várt a vendégszéken, az asztalom másik felén. –
Összepakoltam pár dolgot, ha esetleg máshová szeretnél menni.
Odasétált az asztalomhoz.
– Hát persze, hogy összekészítetted a dolgokat. Tudni akarod,
hogy én mit csináltam, hogy felkészüljek a kampányra?
– Mit?
– Egy tömbbel arrébb vettem két feles poharat a
szuvenírboltban, ha esetleg szükségét éreznénk, hogy teszteljük a
terméket. – Bennett letette a pizzás dobozt az én dobozom tetejére.
Az ajtó felé biccentett. – Gyerünk. Helyezkedjünk el az egyterű
irodában. Szerintem már mindenki hazament.

A Foster Burnett marketingiroda nagyon más volt, mint ahol mi a

Wrennél dolgoztunk. Amellett, hogy kétszer akkora alap-területtel
büszkélkedhetett – ami nagyon is érthető, hiszen a Foster Burnettnél
kétszer annyi ember dolgozott –, úgy rendezték be, mint egy
kollégiumi álomszobát. Mindkét egyterű irodában állt két kanapé és
egy dohányzóasztal, de a hasonlóságok ebben ki is merültek. A
Wrennél bekeretezett motivációs idézetek lógtak a falon,
festőállványok, amiken fehér táblák csüngtek, egy hatalmas
rajzasztal, ahol papírra lehetett vetni az ötleteket és egy kis hűtő
üdítőitalokkal. A Foster Burnettnél az egyik hosszú falat feketére
festették, ami megduplázta a teret, és egyben hatalmas táblaként is
szolgált. Ezen kívül volt még egy csocsóasztal, egy nagyméretű Pac-
Man labirintusjáték, színes babzsákfotelek, több tucat origami lógott
a mennyezetről és két jól megtöltött 1950-es automata is volt,
amiből üdítőt és rágcsát vehettünk, és minden huszonöt centbe
került.
– Ez a szoba semmiben sem hasonlít a mi régi irodánkra.
Bennett előredőlt, és vett még egy szelet pizzát, majd
rácsúsztatta a papírtányérjára, de nyitva hagyta a dobozt.
– Egyél még egyet.
– Nem, köszi. Egyelőre jóllaktam.
Bennett bólintott, majd félbehajtotta a pizzáját.
– Hogy nézett ki a Wren osztatlan irodája?
– Kevesebb volt a dekoráció, és több a csapatépítés.
– Egy csapatnyi farkas bekeretezett képe, amin valami béna
szlogen szerepel?
Nem pontosan ez volt kint a falon, de értettem, hogy mire
gondol.
– Pontosan.
– Akkor rendezték be ezt a szobát, amikor ide költöztünk.
Próbáltam rávenni a főnököt, hogy tetessen be pár zuhanyzót is, de
nem akart kötélnek állni.
– Zuhanyzót?
– A zuhany alatt vagyok a legkreatívabb.
– Ez érdekes. Én is úgy érzem, hogy a zuhany alatt szoktam
megvilágosodni. Mindig azon tűnődtem, miért.
– Mert ott minden külső ingertől elzártan elmélázol, mert az
agyad prefrontális kérge ellazul. Közismert nevén ez az AAH, az
agy alapműködési hálózata. Amikor az agy alapműködésbe kezd,
más részek aktiválódnak, és ekkor megvilágosodunk.
Betömött a szájába egy újabb adag pizzát, és úgy tűnt, nem vette
észre az arcomra kiülő meglepetést.
– Azta! Ezt nem tudtam. Úgy értem, persze tudtam, hogy miért
kell néha kiszakadnunk az irodából vagy videojátékot játszani, hogy
felfrissítsük az agyunkat. Még soha nem hallottam a tudományos
magyarázatát.
Kinyitottam a pizzás dobozt, és kivettem még egy szeletet. A
számhoz emeltem, majd felnéztem, és láttam, hogy Bennett bámul.
– Mi van? – Megtöröltem az arcomat a másik kezemben lévő
szalvétával. – Szószos lett az arcom?
– Csak meglepett, hogy egy szeletnél többet eszel.
Összeszűkült szemmel néztem rá.
 – Azt akarod ezzel mondani, hogy nem kéne még egy szeletet
ennem?
Felemelte a kezét.
– Egyáltalán nem. Nem a súlyodra céloztam.
– Akkor mire?
Bennett a fejét rázta.
– Semmire. Csak mondott valamit az egyik barátom azokról a
lányokról, akik csupán egy szeletet esznek.
– Gyerekkoromban egy egész tál tésztát ettem meg köretként.
Sokat tudok enni.
Elkaptam Bennett tekintetét, amint gyorsan végigpásztázta a
testemet, vártam, hogy esetleg tesz valami megjegyzést utána, de
csak még több pizzát gyömöszölt a szájába.
– Szóval? Mi a helyzet Marinával? – kérdeztem. – Elsorolta az
egész élelmiszerkészletét, amit a hűtőben tart, csak hogy tudassa
velem, észre fogja venni, ha bármi hiányzik.
Bennett lehuppant a kanapéra.
– Két évvel ezelőtt véletlenül megettem az ebédjét.
– Azt hitted, hogy a sajátod, és tévedésből etted meg?
– Nem. Tudtam, hogy nem az enyém. Nem hozok magammal
ebédet. Későig dolgoztam aznap és azt hittem, hogy Fredé a
könyvelési osztályról, úgyhogy megettem. Egyetlen átkozott
mogyoróvajas szendvicsről volt szó, erre minden második héten
megvádol, hogy ellopom a tűzőgépét, vagy valami mást.
– Nos, azt hallottam, hogy a bűnbeesési arány elég magas az
első alkalmas ebédtolvajok esetében.
– Elkövettem azt a hibát, hogy elmeséltem Jim Falconnak. Azóta
néhanapján elcsen valamit Marina asztaláról, és rám keni. Azt hiszi,
hogy vicces, de biztos vagyok benne, hogy a nő három
gemkapocsnyira van attól, hogy megmérgezze a kávémat.
– Valami azt súgja, hogy nem ő az egyetlen, aki így érez veled
kapcsolatban.

Amint félretettük a pizzát, képtelenek voltunk bármiben is

egyetérteni.
 Először felváltva megosztottuk egymással az ötleteinket a Venus
Vodka-kampánnyal kapcsolatban. A cég a legutóbbi ízesített vodka
termékükhöz kért teljes reklámkampányt. Egy teljes csomaggal
kellett előhozakodnunk: terméknév, logóötletek, szlogen és egy
mindent átfogó marketingstratégia. Nem meglepő módon az
ötleteink kilométerekre voltak egymástól. Az összes javaslatomnak
női felhangja volt, Bennett ötleteinek pedig férfi felhangja.
– A tizennyolc és negyven év közötti férfiak fogyasztják a
legtöbb alkoholt – mondta.
– Igen, de ez egy ízesített vodka. Mézízű. Az ízesített alkohol
első számú fogyasztói a nők.
– Ez nem jelenti azt, hogy rózsaszínű üvegben kellene árulni,
mellette szívószállal.
– Nem is ezt mondtam. A Buzz viszont nem egy női név.
– De igen, ha a címkére ráteszünk egy poszméhet. Ha a márka
túl nőies, a férfiak nem fogják kézbe venni az üveget, hogy
odavigyék a pénztárhoz.
– Ezt komolyan mondod? Tényleg azt akarod sugallni, hogy ha
valami túl nőies, azt a férfiak nem fogják választani?
– Nem sugallni akarom, ez tény.
Az utóbbi fél órában már csak vitatkoztunk. Ha bármire is jutni
akartunk, akkor kevesebb időt kellett azzal töltenünk, hogy
megpróbáljuk meggyőzni a másikat, helyette inkább arra lett volna
célszerű összpontosítanunk, hogy minél több ötlettel álljunk elő.
Sóhajtottam egyet. Milyen kár! Komolyan tetszett a Bűzz Vodka
ötlete egy méhecskével a címkéjén.
– Azt hiszem, valami rendszerre van szükségünk.
– Persze, hogy rendszerre van szükséged – morogta Bennett.
Haragos tekintettel néztem rá.
– Mindkettőnknek három vétójoga lesz. Ha egyikünk
megvétózza az adott ötletet, akkor az azt jelenti, hogy teljesen
használhatatlan és felesleges megpróbálni reklámkampányt csinálni
belőle, ez esetben legjobb, ha azonnal tovább megyünk, és nem
kezdünk el azon vitatkozni, hogy miért lenne mégis jó ötlet.
Az órámra néztem. – Háromnegyed nyolc van. Az egész
éjszakát át akarod vitatkozni?
– Jól van. Ha ez kell ahhoz, hogy feladd a
méhecskekampányodat, akkor vágjunk bele. – Bennett az órájára
nézett. – Amúgy meg hét ötvenegy van, nem pedig háromnegyed
nyolc.
Na, igen. Ismét a szememet forgattam.
Bennett úgy határozott, hogy labirintusjátékozik, hogy
kiszellőztesse a fejét. Nekem is szükségem volt egy kis pihenésre,
hogy újabb ötletekkel tudjak előállni, úgyhogy kibújtam a
tűsarkúmból, és felálltam. Kinyújtóztattam a végtagjaimat, aztán le-
föl kezdtem sétálni. A járkálás segített gondolkodni.
– Mézes vodka… mézízű. Édes… Cukor… cukorka. –
Elkezdtem hangosan végigpörgetni az asszociációkat. – Szirup.
Méhkas… bzzz, bzzzl Borzas. Sárga.
– Mi a fenét csinálsz? – A labirintusjáték hangjai meg-
megszakították a mondatát.
Megálltam.
– Próbálom felfrissíteni az agyam, és újult erővel folytatni.
Bennett a fejét csóválta.
– Szerintem pont az ellenkezőjére van szükség, mint amit te
csinálsz. Van egy ötletem számodra.
– Mi? Fussak haza, és zuhanyozzak le?
Belenyúlt a dobozba, amit hozott, és kivett egy lezárt,
címkézetlen üveget. A Venus küldte, mint a kérése tárgyát. Aztán
előásott két feles poharat a zsebéből.
– Meg kell kóstolnunk a terméket. Egy kis alkoholnál semmi
sem tisztítja ki jobban az ember fejét.
 Kilencedik fejezet

BENNETT

Annalise O’Neil nem bírja az italt.

Csak két felest ittunk – szigorúan kutatási céllal és máris
megváltozott tőle a viselkedése. A mutatóujjával a levegőben
hadonászott. Az egyetlen dolog, ami hiányzott a villanykörte, amit
egy, a feje felett lebegő szövegbuborékban tudtam volna elképzelni.
– Megvan! Édes mézes.
A mézes szót úgy mondta ki, hogy az úgy hangzott: kéjes. Aztán
teljesen megbolondult.
Tetszett a becsiccsentett Annalise.
– Ez tulajdonképpen egy nagyon is jó ötlet.
– Ugye, hogy az?
– Kivéve, hogy már foglalt.
– Neeeeeee.
– De. Egy világos sör neve. Tényleg jó.
– Kóstoltad már?
– Persze. Hogyan mehettem volna el egy sör mellett, aminek
ilyen neve van, és nem viszek belőle a haverjaimnak? Ugyanezért ki
nem vitt már egy buliba egy üveg Ménage ŕ Trois bort?
Annalise felrakta a lábát a dohányzóasztalra.
– Én! Soha nem vettem egy üveggel sem.
– Nos, mert karót nyelt vagy.
Kikerekedett a szeme.
– Nem is vagyok karót nyelt.
– Akkor ismerned kéne a Ménage ŕ Trois-t. – Vicces volt
piszkálódni vele.
– Ettől még nem vagyok karót nyelt.
Előrehajoltam és töltöttem még két feles vodkát. Annalise
tétovázott, de aztán noszogatni kezdtem.
– Na, még egyet. Segít kitisztítani a fejedet.
Az első két feles után grimaszba torzult az arca, de ez most
simán lecsúszott neki. Igen. Annalise egyértelműen nem bírta az
italt.
A kelleténél erősebben csapta le az asztalra az üres feles poharat.
– Ménage à blah. Egyszer azért dobtak, mert nem akartam
négyesben szexelni.
Felhúztam a szemöldökömet. Erre egyáltalán nem számítottam.
– A barátod azt akarta, hogy feküdjetek le egy másik párral?
– Igen. Az egyetem első évében történt. Ő persze azért lefeküdt
azzal a másik nővel.
Lehúztam a felesemet.
– Ez még soha nem merült fel bennem. Nem szeretek
osztozkodni egy nőn.
Annalise úgy nevetett, hogy közben horkantott egyet.
– Lehet, hogy velem kéne randiznod. Attól megjönne a kedved,
hogy lefeküdj más nőkkel.
Hagytam, hogy leülepedjen bennem a megjegyzése, csak utána
válaszoltam. Csak nem azt akarta ezzel mondani nekem, hogy rossz
az ágyban?
– Nos… mit is mondtál?
Annyira nevetett, hogy a kanapén kötött ki. Fogalmam sem volt,
hogy mi a fenén nevet, de én is kacagásban törtem ki.
A látvány, hogy ellazult, és a saját megjegyzésén nevet, elég
szórakoztató volt.
Amikor alábbhagyott a nevetése, egy hatalmas sóhajt hallatott.
– A férfiak bunkók. Persze nem bántani akarlak ezzel.
Megvontam a vállamat. A férfiak bunkók. Főleg én.
– Nem is vettem magamra.
– Ne haragudj. Azt hiszem, a fejembe szállt az ital. – Kihúzta
magát és lesimította a haját. – Inkább térjünk vissza az
ötletgyűjtéshez. Az agyam, úgy tűnik, másfelé kalandozott.
– Jaj, ne már. Ne válts témát… Szóval ha veled randizik valaki,
attól kedve támad más nőkkel lefeküdni? Én is férfi vagyok.
Emlékszel? Nem tudom csakúgy magyarázat nélkül elengedni ezt a
megjegyzést. Nem vagy jó az ágyban? Ilyesmire gondolsz?
Annalise az arcára erőltetett egy mosolyt, de elég szomorúra
sikerült.
– Nem. Vagy legalábbis azt gondolom, hogy nem. Sőt, azt
mondták, hogy jó vagyok… – lesütötte a szemét, majd ismét
felnézett a sűrű szempillái alól – …bizonyos dolgokban. Csak azért
mondtam, mert egyszer már dobtak azért, mert megtagadtam, hogy
négyesben szexeljünk… és a barátom… azaz a volt barátommal…
most szünetet tartunk.
Ez a válasz elég sok információt tartalmazott, de nem tudtam
annyiban hagyni a bizonyos dolgokban kijelentést.
Vajon a nőket is szeretheti?
Jó lehet orálisan?
Egyszer találkoztam egy nővel, aki zseniális dolgokat művelt a
golyóimmal…
Nyeltem egyet. Basszus.
– Nos… Igazad van. Térjünk vissza a munkához. Bocsáss meg
egy pillanatra. – Hirtelen felpattantam, és kimentem a mosdóba,
hogy megmossam az arcomat. Néhány perccel később sikerült
elterelnem a gondolataimat arról az izgató kérdésről, miféle
tehetséggel rendelkezhet Annalise.
Visszamentem az irodába és leültem Annalise-zal szemben.
– Mit szólnál a Vad Mézhez? A férfiak és a nők is hasonlóan
viszonyulnak a vad jelzőhöz. Dolgozhatnánk az asszociációkkal: vad
bulik, vad kalandok, vadállatok.
Annalise úgy tűnt, egy darabig fontolgatja, amit mondtam.
Legalábbis ezt feltételeztem mindaddig, amíg meg nem szólalt.
– Te is férfiból vagy. Neked mit jelent az, hogy szünetet tartani?
A fenébe. Válaszoljak rá őszintén vagy mondjam azt, amit
hallani akar?
– Vétó.
Összeráncolta a homlokát.
– Mi?
– Azt mondtad, hogy mindkettőnknek három vétójoga van, és
amikor nem tetszik az, amivel a másik előáll, csak annyit kell
mondani, hogy vétó, és továbbmegyünk, nem vitatjuk tovább. Most
felhasználom az első vétójogomat. Nem akarok belemenni ebbe a
kérdésbe.
– Jaj, ne már. Tényleg szeretném tudni. Én csak a női oldaláról
látom a kérdést. Te nem tűnsz olyan fajtának, aki hazudna nekem.
Tüzetesen szemügyre vettem az arcvonásait. Néhány perccel
ezelőtt még nevetett, most pedig komoly volt, és őszintén vágyott a
válaszomra, úgyhogy vettem egy nagy levegőt.
 – Jól van. Számomra a szünet azt jelenti, hogy szeretném a
magam életét élni. Nem akarok elköteleződni egy nő mellett, de azt
sem szeretném, hogy ő mással legyen, fenntartva magamnak arra az
esetre, amikor kész vagyok a megállapodásra, így tartalékolom,
közben pedig kiélem magam.
Annalise összevonta a szemöldökét.
– Andrew azt mondta, hogy rá kell jönnie, ki is ő valójában.
Mindezt Valentin-napon. Valentin-napon dobott.
Mekkora egy fasz.
– Mióta voltatok együtt?
– Nyolc éve. Az egyetem első évétől.
Lehet, hogy utálni fog ezért, de valakinek meg kellett neki
mondania az igazságot.
– Akkor ő most… huszonnyolc… harmincéves lehet?
– Huszonkilenc. Egy évvel idősebb nálam.
– Hülyét csinál belőled.
Annalise-nak leesett az álla.
– De hát nem is ismered.
– Nem szükséges. Megbízható fickó. Egy huszonkilenc éves
férfi, aki azért enged szabadon egy nőt, mert szereti, és mert meg kell
találnia önmagát. Persze Valentin-napon.
Annalise kihúzta magát.
– Ezt azért tudod, mert te is ilyen megbízható fajta vagy?
– Ezt nem állítottam. Én pont az ellentéte vagyok. Nekem soha
nem volt barátnőm Valentin-napon. Én előtte szabadulok meg tőlük,
így biztosan nem remélnek gyertyafényes, romantikus vacsorát.
Ezért jelenthetem ki biztonsággal, hogy az exednek nem volt
szüksége szünetre, hogy megtalálja önmagát. Csak egy igazi seggfej
ismerheti fel az igazi seggfejet.
Annalise kék szeme szikrákat hányt. Az ajkát összeszorította, és
az arca lángolt a dühtől. Ha esetleg kételkedtem volna seggfej
mivoltomban, amit nemrég el is ismertem, akkor most könnyen
megbizonyosodhattam volna róla. Ugyanis attól, hogy ilyen
dühösnek látom, felállt a farkam.
Két egész percig bámult rám, aztán odament a csocsóasztalhoz.
– Gyerünk, játsszunk egyet – mondta. – Úgy érzem, hogy jól
seggbe kell rúgnom téged.
Órák teltek el, mire igazi sikert értünk el. Amint elkezdtük azonban,
már ment minden, mint a karikacsapás, és sikerült igazán jól együtt
dolgoznunk. Én mondtam valamit, ő elfogadta, ízlelgette egy
darabig, és ő is mondott valamit, amitől új ötletem támadt. Az utolsó
fél órában előrukkoltunk egy névvel, vázlatosan elkészítettünk egy
lógót, és lejegyeztünk vagy egy tucat kiegészítő reklámötletet.
Annalise nagyot ásított.
Az órámra néztem.
– Majdnem éjfél. Mit szólsz, ha mára befejezzük? Elég jól
haladtunk. Holnap reggel tovább dolgozom a logón és majd valamit
összehozok a Macen. Szerdán még ötletelhetünk egyet, aztán
kiválaszthatjuk, hogy mit akarunk Jonasnak előadni.
Annalise felvette a tűsarkúját.
– Jól hangzik. Azt hiszem, alkoholmérgezésem van a felesektől,
ha ez egyáltalán lehetséges.
Lehajolt, a blúza pedig látni engedte a dekoltázsát, és szabad
belátásom kínálkozott. Egy úriember elfordult volna, de hát már
kiderült, hogy egy seggfej vagyok. Ráadásul… fekete csipkés
melltartót viselt. A fekete csipke és a világos bőr volt a kriptonitom.
Volt valami ebben a kontrasztban, ami szabadjára engedte a
fantáziámat… szakács a konyhában, örömlány a hálóban.
Elgondolkodtatott.
Lefogadom, hogy remekül néz ki séfsapkában és kötényben.
Egyértelműen le kell valakivel feküdnöm. Nem jó ötlet egy
munkatársról fantáziálni. Főleg nem arról a nőről, akit porba kell
tipornom. A hír cégeink összeolvadásáról ugyan hatással volt a
merevedésemre, de úgy tűnt, Miss O’Neil segített túljutni ezen a
nehézségen. Nem ez volt az első alkalom, hogy a közelében a
farkam az ég felé meredezett.
Pont fél másodperccel azelőtt kaptam el róla a tekintetem, hogy
Annalise felnézett.
A mosolya őszinte volt.
– Jól haladtunk ma este. Meg kell jegyeznem, nem voltam benne
biztos, hogy képesek leszünk együtt dolgozni.
– Velem könnyű együtt dolgozni.

Á
 Annalise a szemét forgatta. Általános válasza volt ez a
különleges humoromra. Ez alkalommal több játékosság volt benne,
mint komolyság.
Összepakoltuk, amit a közös irodába hoztunk magunkkal.
Annalise becsomagolta a pizzamaradékot a fiókjában talált
alufóliába.
– Kölcsönvehetem a filctollat, amit a rajzoláshoz használtál? Fel
akarok írni rájuk valamit.
Belenyúltam a zsebembe és odaadtam neki. Nagybetűkkel
rárótta a fólia tetejére: NEM MARINÁÉ.
– Azt fogja gondolni, hogy én voltam.
Elvigyorodott.
– Tudom. Csak azzal értettem egyet, hogy könnyű veled együtt
dolgozni, azt nem állítottam, hogy nem vagy seggfej. Láttam, amikor
belestél a blúzomba.
Hallgattam. Nem tudtam, mit mondjak erre, úgyhogy behunytam
a szemem. Hallottam a tűsarkújának kopogását, így tudtam, hogy
mikor nyithatom ki a szemem újra biztonsággal. Néhány lépésre volt
az ajtótól, amikor, anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt. A
hangjából tudtam, hogy jól szórakozik.
– Jó éjt, Bennett! És ne bámuld a seggemet!
 Tizedik fejezet

ANNALISE

Több mint három hónapja nem jártam az edzőteremben. Andrew a

szokások hatalmában élt. Minden reggel pontosan hatkor elment
edzeni. Néhányszor megpróbáltam vele tartani, legalább heti három
nap, amikor együtt voltunk, jóllehet én inkább este szerettem
mozogni. Miután a mosolyszünet kettőnk között kezdetét vette,
furcsa volt újra látni. Intettünk és köszöntünk egymásnak, egyszer-
kétszer beszélgettünk is, de amikor a végén elbúcsúztunk egymástól,
attól mindig meghasadt a szívem. Úgyhogy inkább nem mentem
többé.
Egészen a mai napig.
Fogalmam sem volt, hogy mi szállt meg, hogy pont a mai napot
választottam ki arra, hogy visszamenjek az edzőterembe. Főleg,
hogy hajnali egy óra lehetett, mire tegnap munkából hazaértem. Öt
ötvenkor már a konditeremben voltam. A futópadon akartam lenni,
mire Andrew megérkezik… ha egyáltalán jön ma. Már több mint két
hónapja nem láttuk egymást, az egyetemi közös barátunk esküvője
óta. Már legalább három hete egy üzenetváltás sem történt
közöttünk.
A sarokban lévő futópadot választottam, azt, ahonnan remek
kilátás nyílt a szekrényekre, akárcsak a bejárati ajtóra. Bedugtam a
fülest, és kevert lejátszással benyomtam a Pandorát az iPhone-omon.
Az első öt perc kemény volt. Összességében talán nem volt olyan jó
ötlet teljesen elhagyni az edzéseket. Úgy ziháltam, mint egy
dohányos, aki egy nap két dobozzal szív, mígnem az adrenalin
felszökött bennem, és végre megtaláltam a régi, szokásos tempómat.
így jobban tudtam koncentrálni az ajtóra. Mintha csak arra vártam
volna, hogy Ryan Reynolds lépjen be rajta.
Hat tízkor éreztem, hogy a vállam ellazul. Andrew sohasem
késett. Nem úgy, mint én, ő mindig ragaszkodott az időpontokhoz.
Ma biztosan nem jön. Arra gondoltam, lehet, hogy elutazott, vagy
megváltoztatta az edzései idejét. Bár ez utóbbit nem tartottam
valószínűnek. Andrew soha nem változtatott semmin. Mindig
ugyanazt a teljes kiőrlésű pirítóst ette két kanál organikus
mogyoróvajjal, minden reggel pontosan öt ötvenkor, majd hatkor
besétált az edzőterem ajtaján. Hétre már ott ült a számítógépe előtt,
és nekiállt írni.
Az idegesség, amit a szokásos érkezése idején éreztem, kezdett
csillapodni bennem. Egészen tíz kilométer per órára emeltem a
sebességet, és magamban elhatároztam, hogy addig nem hagyom
abba, amíg az öt kilométert le nem futom. Talán jobb is volt így,
hogy nem jött, és nem látott így. Annyira kijöttem a formámból.
Amikor elértem az öt kilométert egy tízperces levezetéssel
zártam a futást, majd kikapcsoltam a gépet. Nem hoztam magammal
cuccokat, hogy lezuhanyozzam, úgyhogy kivettem a táskámat a
szekrényből, indulás előtt még beugrottam a mosdóba, majd
elindultam hazafelé, hogy elkészüljek és munkába induljak. Félúton
voltam a szekrény felé, amikor kinyílott a bejárati ajtó, és két ember
jött be. Andrew volt az egyik. A szívem hevesebben vert, mint a
futópadon. Ez még azelőtt volt, hogy észrevettem volna a nőt, aki
Andrew előtt érkezett, és éppen azon nevetett, amit Andrew
korábban mondhatott.
Együtt voltak.
Megálltam, majd két másodperccel később Andrew felnézett.
Valószínűleg úgy festhettem, mint a szarvas a teherautó
reflektorfényében, mielőtt elütik. Mondott valamit a nőnek, akivel
besétált, de nem értettem, hogy mit. Aztán a nő is rám nézett,
összevonta a szemöldökét, és elindult az elliptikus tréner felé.
Andrew tett néhány tétova lépést felém.
– Szia! Hogy vagy? Nem számítottam rá, hogy itt látlak.
Nyilvánvalóan.
Bólintottam és lenyeltem a számban lévő kesernyés ízt.
– Késtél.
– Megváltoztattam a napirendemet. Később kezdek írni, és van,
hogy még éjjel is folytatom.
Hamis mosolyt erőltettem az arcomra.
– Az nagyszerű.
– Hallottam a Wrenről. Hogy mennek a dolgok az összeolvadás
után?
– Elég kemény.
 Gyűlöltem az udvariassági beszélgetéseket. Hátranéztem a
vállam felett, és láttam, hogy a nő, akivel besétált, minket néz.
Azonnal elfordította a fejét, amikor összeakadt a tekintetünk egy
lélegzetvételnyi másodpercre. A büszkeségem miatt nem akartam
megemlíteni neki az új nőt. Emelt fővel akartam távozni.
Nem bírtam megállni.
– Csak nem új edzőtársat találtál?
– Nem együtt érkeztünk, ha erre gondolsz.
Képtelen voltam tovább visszatartani az érzelmeimet. Az ajkam
remegni kezdett, úgyhogy beleharaptam. Fémes íz árasztotta el a
számat. Egészen véresre haraptam a szám oldalát.
– Mennem kell dolgozni. Örülök, hogy láttalak. – Sarkon
fordultam, mielőtt még bármit mondhatott volna. Még csak meg sem
próbált megállítani.

Az, hogy szétszórt voltam ma reggel, enyhe kifejezés. Órákat

töltöttem azzal, hogy fél tucat e-mailre válaszoljak, és csak
bámultam a dokumentumot, amit délig jóvá kellett hagynom,
képtelen voltam túljutni az első két mondaton. Azt sem hallottam,
amikor Bennett besétált az irodámba.
– Föld hívja Texast.
Felnéztem.
A látóterembe integetett.
– Hahó! Odabent vagy?
Pislogtam néhányat, majd megráztam a fejemet.
– Ne haragudj, épp egy reklámkampányon tűnődtem.
Bennett úgy sandított rám, mint aki tudja, hogy hazudok, de
meglepő módon nem tette szóvá.
– Gyere velem. – Az irodaajtó felé intett a fejével.
– Hová?
– Mutatni akarok neked valamit.
Nem volt ma erőm ahhoz, hogy ellenkezzek, úgyhogy
sóhajtottam egyet, és felálltam. Követtem végig egy folyosón,
mígnem egy beugróban, egy kis iratszekrény előtt álltunk meg,
amely telis-tele volt lezárt ügyekkel. Kinyitotta és találomra kivett
egy aktát.
 – Nézd meg Marinát.
Az aktára néztem. Bármi is volt a tetején, az fejjel lefelé feküdt.
– Hát ez?
A tekintetével diszkréten az asszisztensünk felé mutatott, akinek
az asztala még éppen a látóterünkbe esett.
Kikerekedett a szemem.
– Csak nem…
Megfordított egy oldalt a fejjel lefelé álló aktában és a szája
mosolyra húzódott.
– De. Legalábbis azt hiszem. Elmentem mellette és belenéztem a
szemetesébe. Két galacsinba gyűrt alufóliát találtam benne, a
hűtőben viszont hűlt helyét találtam a maradékunknak. Gondoltam,
megeszem ebédre, de amikor Marina meglátta, hogy elmegyek
mellette, úgy mosolygott, mintha azon a buszon utazna, amit Jack
Nicholson vezet.
Elnevettem magam. Pedig azt hittem, hogy egy jó darabig
képtelen leszek rá a mai reggel után.
– Tudod, mit gondolok?
– Mit?
Becsuktam az aktát, ami ürügyként szolgált, és visszatettem a
szekrénybe.
– Szerintem mindketten bolondok vagytok. – Ezzel becsaptam a
fiókot.
Visszakövetett az irodámba.
– Az legalább félig-meddig véletlen volt, amikor én ettem meg
az ő kajáját.
– Hát persze. Valaki más ebédjére pályáztál.
– Pontosan.
Leültem az asztalomhoz, Bennett pedig az ügyfél székében
foglalt helyet. Úgy tűnt, nem áll szándékában távozni.
– Hoztál ebédet?
– Nem. Otthon felejtettem a hűtőben.
Kézbe vett egy kis képkeretet, ami az asztalomon állt, és
megnézte. Anyám és én voltunk a képen. Az esküvője napján
készült, amikor összeházasodott Matteóval. Andrew fényképezte.
Bennett elmosolyodott, majd visszatette a helyére.
– Csinos volt rajta az én kis barátnőm.
A fejemet csóváltam. Okostojás.
 – Lett volna egy ebédmegbeszélésem, ami végül elmaradt. Arra
gondoltam, hogy rendelek kaját, és megmutatom neked az új
logóötletemet, amit ma reggel készítettem. Szívesen ennék görögöt.
Te jó ég, már megtervezte az új lógót. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy máshol járjon az eszem.
– Persze. Én majd gyrost eszem szósszal.
– Remek. – Bennett felállt. – Én meg egy falafelt
hasábburgonyával.
– És ezt miért közlöd velem?
Zsebre vágta a kezét.
– Azért, hogy meg tudd rendelni. Santorini a hely neve. A Fő
utcán van.
– Én? Miért én rendelek? Te mondtad, hogy rendeljek veled
együtt kaját.
Kivett a pénztárcájából, majd odacsúsztatott elém két húszast.
– Én fizetek, de te rendelsz.
– Derogál rendelni, vagy mi?
Az ajtóhoz ment.
– Pár hónappal ezelőtt randiztam azzal a nővel, aki felveszi a
rendeléseket. A családjáé a hely.
– És?
– Nem akarom, hogy beleköpjön a kajámba.
A fejemet csóváltam.
– Hihetetlen vagy.

– A sárga és a fekete tényleg jól néz ki.

Éppen befejeztük az ebédet, Bennett pedig négy különböző
logótervezetet mutatott, amit ma reggel megrajzolt a tegnap esti
vázlatok alapján. Igazán tehetséges művész volt. A legutolsóra
mutattam.
– Nekem ez tetszik a legjobban. A betűtípus élesebb.
– Akkor ezt eldöntöttük. Pénteken ezt prezentáljuk Jonasnak.
Sikerült valamit haladnod a szlogennel és a reklámmal?
– Én… szóval, elég rossz volt a mai reggel.
– Megint beszorult a fejed egy helyes srác ablaktörlője alá?
Félig-meddig elmosolyodtam.
É
 – Bárcsak az történt volna! Én… szóval keményen indult a nap.
– Mint az emlegetett szamár, megszólalt a telefonom. Andrew képe
jelent meg a kijelzőn. Rábámultam.
A második csörgés után Bennett rám nézett.
– Nem akarod felvenni? Andy hív.
– Nem.
Azt gondoltam, hogy sikerült elrejtenem a szomorúságomat, de
miután elhallgatott a telefonom, Bennett azt mondta:
– Szeretnél beszélni róla?
A szemébe néztem. Az aggodalma őszintének tűnt.
– Nem. De köszönöm.
Bólintott, majd adott nekem egy percet, míg összeszedte az üres
ételesdobozainkat. Amikor ismét helyet foglalt, megfordította a
papírt, amire a lógókat tervezte, és elkezdett rajzolni valamit.
– Van egy ötletem a reklámhoz.
Egész idő alatt a papírt néztem, miközben rajzolt.
– Mit gondolsz?
Sóhajtottam.
– Belefutottam Andrew-ba az edzőteremben ma reggel. Egy
másik nővel volt.
Bennett galacsinná gyűrte a papírt, amire rajzolt. Hátradőlt a
székében, kinyújtotta maga előtt a hosszú lábát, és összefonta a
karját a mellkasán.
– Véletlenül összefutottatok?
Arra gondoltam, hogy igennel válaszolok, de úgy döntöttem,
elismerem, hogy vesztes fajta vagyok, úgyhogy csak lehajtottam a
fejemet, és nemet intettem.
– Ki volt a nő?
– Nem tudom. Nem mondta.
– Mit mondott?
– Nem sokat. Egyértelműen meglepődött, hogy látott. Egy ideje
már nem jártam az edzőteremben. Kényelmetlen volt, amikor
összefutottunk.
– Biztos vagy benne, hogy ők egy pár?
Megvontam a vállamat.
– Azt mondta, hogy nem együtt jöttek. Azt hiszem, látta az
arcomon, hogy mit gondoltam. Ugyanúgy érkeztek, mint ahogy mi
szoktunk, miután együtt töltöttük az éjszakát a lakásomon.
 – Te magad mondtad azonban, hogy mindketten szabadok
vagytok, találkozhattok másokkal.
– Igen, de mondani meg látni nem egy és ugyanaz.
Ismét csörgött a telefonom. Mindketten a kijelzőjére bámultunk,
ahol Andrew neve jelent meg. Mielőtt észbe kaptam volna, Bennett
kivette a kezemből a készüléket.
– Halló?
A szemem majd kiugrott a helyéről, ahogy próbáltam
figyelmeztetni.
– Annalise… – Pár másodpercnyi szünetet tartott. Legalábbis azt
gondoltam, hogy ennyi lehetett. A szívem még dobogni is elfelejtett.
– …Pillanatnyilag elfoglalt.
Bennett hallgatott, majd a fejét rázta.
– Bennett vagyok. Annalise jó barátja. Kivel beszélek?
Csend.
– Arthur. Értem. Majd szólok neki.
Szünet.
– Ja! Andrew. Jól van, Andy. Viszhall.
Bennett letette az asztalra a telefont.
– Mi a fenét csináltál?
– Csak adtam egy kis gondolkodnivalót ennek az idióta pöcsnek.
– Neked aztán van merszed, hogy csak úgy felvedd a
telefonomat.
Lehajtotta a fejét, úgyhogy szemtől szemben álltunk egymással.
– Valakinek tökös gyereknek kell lenni, hogy végre
megleckéztesse ezt a barmot.
Ezzel felugrott és kisétált az irodámból.
 Tizenegyedik fejezet

BENNETT

A nők kibaszottul érzékenyek.

Már harmadszor olvastam újra az e-mailt a Humán Erőforrástól.
Bennett!

Amint te is tudod, az összeolvadás sok alkalmazottban keltett aggodalmat a hosszú

távú pozíciójukat illetően a Foster, Burnett és Wrennél. Emiatt a menedzsment minden
megnyilvánulását fokozottan érzékenyen fogadják. Arra kérünk téged, mint senior
menedzsert, hogy az alkalmazottaknak adott válaszaidat illetően légy megfontoltabb.
Tartózkodj az olyan megnyilvánulásoktól, mint „túl nagy feneket kerítenek az ügynek”,
vagy, hogy „ne nyávogjanak”. Jóllehet hivatalos panasz nem érkezett, de az ilyen jellegű
megjegyzések akár zaklatásnak is minősülhetnek, és komoly hatással vannak a munkahelyi
légkörre.

Köszönettel:

Mary Harmon

Pontosan tudtam, hogy ki panaszkodott. Finley Harper. Még a neve

is arról árulkodott, hogy soha nem fér a bőrébe. Ez Annalise hibája
volt. Finley is a Wrentől jött át. Az én csapatom egyik tagja se ment
még el soha a HR-eshez panaszkodni. A fenébe is. Éppen a múlt
héten közöltem Jim Falconnal, hogy az sem érdekel, ha leszopja az
ügyfelet, de ha a Monroe Paint vezérigazgatója nem mosolyogva jön
ki a megbeszélésről, mint egy hülye, akkor kirúgom.
A fejemet csóváltam. Annalise, az ostoba színkódjai meg a
csapatszelleme. Biztosan együtt sír azokkal az emberekkel, akiket el
kell bocsátania. Erről jut eszembe, hol a fenében lehet? Tegnap
ebédkor láttam utoljára, amikor felvettem a telefonját, hogy
lerázzam azt a seggfej exét.
Lehet, hogy innentől jobb lenne, ha mindennek az ellenkezőjét
mondanám és tenném, mint amit gondoltam a Wren embereivel
kapcsolatban. Legközelebb Finley majd amiatt panaszkodik fél órát,
hogy egy ügyfélnek nem tetszik a tervezésük, ahelyett, hogy
Annalise megmondaná neki, fogja be a pofáját, és húzzon vissza
dolgozni. Majd leülök vele, és egy tea mellett megkérdezem, hogy
milyen érzés számára, ha egy ügyfél nem elégedett a munkájával.
Annalise-zal kapcsolatban pedig, amikor megkérdezi tőlem,
hogy mit gondolok az úgynevezett szünetükről, ahelyett, hogy
őszinte lennék, és elmondanám neki, hogy a pöcsfej exe azt akarja,
hogy valaki más szopja a farkát helyette, elmagyarázom neki, hogy a
férfiaknál teljesen normális, hogyha néha el akarnak szigetelődni, és
le merném fogadni, hogy sokkal boldogabb és érzelmileg stabilabb
férfi lesz a megértésének hála.
Basszátok meg, emberek, ébredjetek már fel!
Rákattintottam a válasz gombra és elkezdtem gépelni Marynek,
a HR-esnek, de aztán jobb ötletem támadt. Inkább elindultam, hogy
megkeressem Miss Napsütést, aki eddig még nem adta oda a
Jonasszal folytatandó holnapi megbeszélésünk anyagának másolatát.
Annalise ajtaját nyitva találtam, és a feje a számítógép mögé
rejtette. Kétszer is kopogtam, hogy felhívjam magamra a figyelmét,
aztán beléptem.
– Mielőtt bármit is mondok, szeretném tudni, hogy felveszed-e a
beszélgetést, hogy aztán megmutasd a HR-esnek. Ha igen, akkor
hadd menjek vissza előtte az irodámba, hogy átöltözhessek a
rózsaszín picsás nadrágomba.
Felnézett, én pedig úgy éreztem magam, mintha mellkason
vágtak volna egy kőtörő kalapáccsal.
Sírt.
Annalise sírt. Vagy legalábbis nemrég még sírt. Ösztönösen
megdörzsöltem a tompán fájó mellkasom bal oldalát.
Az arca piros volt, és püffedt, a sminkje pedig elmosódott.
Néhány lépést hátráltam az ajtó felé, és egy fél másodpercig
azon tanakodtam, hogy elmegyek. Ugyan mi miatt sírhatott? Vagy a
munka, vagy pedig az exe miatt. Én voltam a legkevésbé alkalmas
személy arra, hogy párkapcsolati tanácsokat adjak bárkinek is. Ha
pedig a munka miatt… ez a nő az ellenfelem. Az isten szerelmére!
Ha segítek neki, azzal búcsút mondhatok a pozíciómnak.
Ahelyett, hogy átléptem volna a küszöböt, azon kaptam magam,
hogy becsukom az ajtót. Belülről.
– Jól vagy? – kérdeztem bizonytalan hangon.
 A nők mindig kiszámíthatatlanok. Egy síró nővel úgy kell bánni,
mint egy megsebzett pumával, aki a nyílt terepen fekszik, amerre épp
az ember útja vinne. Lehet, hogy továbbra is ott fekszik majd
fájdalmában, és csendben nyalogatja a mások okozta sebeit, de az is
előfordulhat, hogy bármelyik pillanatban úgy dönt, széttép egy
ártatlan arra járót, és lakomát csap belőle.
Gyakorlatilag féltem a síró nőktől.
Annalise kihúzta magát és papírokkal kezdett szöszmötölni az
asztalán.
– Jól vagyok. Éppen most fejezem be a holnapi Vénusszal
kapcsolatos megbeszélés anyagát. Ne haragudj, hogy nem készültem
el vele korábban. De… elfoglalt voltam.
Megadta a lehetőséget, hogy meglógjak egy személyes
beszélgetés elől. Megint képtelen voltam visszakozni. Mi a fene van
velem? Az arcomba mutatta a Haladj át a start mezőn és gyűjts be
kétszáz dollárt kártyát, én mégis a másik kupacból húztam, ami azt
mondja, Menj egyenesen a börtönbe.
Leültem az ügyfeleknek fenntartott székbe.
– Akarsz róla beszélni?
Mi a fasz?
Ez tényleg az én számból hangzott el?
Megint?
Tudtam, hogy nem kellett volna megnéznem pár héttel ezelőtt a
Szerelmünk lapjai című filmet, de túl másnapos voltam ahhoz, hogy
felkeljek, és elmenjek a távirányítóért, hogy csatornát váltsak.
Annalise megint felnézett. Ez alkalommal találkozott a
tekintetünk. Láttam, hogy próbálta tettetni, mintha minden rendben
lenne, de aztán… remegni kezdett az alsó ajka.
– Én, nos… nemrég beszéltem Andrew-val.
A köcsöggel. Nagyszerű. Az a fasz munka közben hívta fel, hogy
sértegesse. Hiába, minden férfi, aki kiejti a száján, hogy szünetet kéne
tartanunk, egy töketlen köcsög, akivel szóba sem lenne szabad állni.

Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, úgyhogy gondoltam,

minél kevesebbet beszélek, annál valószínűtlenebb, hogy
megbántom valamivel.
– Sajnálom.
 Szipogott egyet.
– Próbáltam nem visszahívni. Tényleg. Küldött néhány üzenetet,
miután tegnap felvetted a telefonomat. Azt mondta, beszélnünk kell.
Megőrjített, hogy láttam az üzeneteit, és nem válaszolok rájuk. –
Könnyes szemmel nevetett. – Jobban megőrjített, mint a múlt hét
folyamán az, hogy minden ikon a rossz mappában volt a
telefonomon.
Elvigyorodtam.
– Ezt örömmel hallom. Valószínűleg három évvel hosszabb
életet ajándékoztam neked azzal, hogy segítettem túljutni a
rendszerező mániádon.
Annalise kinyitotta a fiókját és kivett egy zsebkendőt.
Megtörölte a szemét, és azt mondta:
– Hány évet veszítek, ha azt mondom, hogy négy nap után
visszarendeztem őket?
Bólintottam.
– Majd dolgozunk rajta. Jövő héten adsz nekem egy egész
oldalnyi tennivalók listát, amit megpróbálunk úgy öt nap alatt
teljesíteni, hogy te közben nem pipálod ki a pontokat.
– Honnan tudod, hogy egy egész oldalnyi listám van a
tennivalókból?
Ránéztem, és a tekintetemmel azt mondtam: Te viccelsz? Hát
nem nyilvánvaló?
Sóhajtott egyet.
– Le merném fogadni, hogy Andrew tudta, vissza fogom hívni.
Ebben én sem kételkedtem. A srác egy köcsög, mert tudta, hogy
mi az, amit még megúszhat és hagyta Annalise-t, hogy tipródjon.
– Lehet, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb személy arra,
hogy párkapcsolati tanácsokkal lássalak el, de ismerem a férfiakat.
Minden férfi, aki telefonon szakít, köcsög, és nem érdemli meg egy
nő könnyeit.
– Jaj, nem. Andrew nem szakított velem.
– Nem? Akkor miért sírsz?
– Mert arra kért, hogy vacsorázzam vele holnap munka után.
Összevontam a szemöldökömet.
– Nem értem. Ez miért rossz?
– Mert Andrew jó ember. Soha nem szakítana velem telefonon
keresztül. – A szeme ismét kezdett megtelni könnyel. – Arra kért,
hogy munka után találkozzam vele a Royal Excelsiorban. Biztos
vagyok benne, hogy szeretne elvinni egy drága helyre, hogy
személyesen szakítson velem.
– A Royal Excelsiorba? Van egy ügyfelem nem messze onnan.
Annalise bólintott és megtörölte az orrát.
Jól van. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy elismerjem, amikor
nincs igazam. Nyilvánvalóan tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy
az exe egy seggfej, amiért telefonon szakít a barátnőjével. Nem
láttam meg rögtön, hogy a srác egy hatalmas seggfej. Először
megdugja és utána szakít vele.
– Nem kéne találkoznod vele.
Annalise szomorúan mosolygott.
– Köszönöm. Én úgy érzem, hogy igen.
Küszködtem a gondolataimmal. Most mondjam el neki, hogy a
srác nem akar szakítani vele, hanem le akarja fektetni? A fenébe is,
okos egy fickó, ebben egészen biztos voltam, hiszen ezt az isteni nőt,
aki itt ült előttem, sikerült hónapokon át megtartani magának, most
pedig valószínűleg úgy fogja láttatni az egészet, mintha Annalise
kibaszott ötlete lett volna, hogy hancúrozzanak egyet. Vagy jobb
lenne, ha nem ütném bele az orromat? Végül is felnőtt nő, képes saját
maga meghozni a döntéseit. Amúgy is az ellenségem.
De olyan rohadt sebezhetőnek tűnik!
– Figyelj, már elmondtam neked, mit gondolok arról, hogy a
srác közölte, szünetre van szüksége. Biztos vagyok benne, hogy nem
akarod hallani a véleményemet…, mindenesetre légy óvatos.
– Óvatos? Miért?
– Mert férfi. Sokszor kedvesnek tettetjük magunkat, amikor
igazán nagy faszságra készülünk.
Annalise, úgy tűnt, összezavarodott.
– Miért nem bököd ki, amit mondani akarsz, Bennett?
– Szóval, nem fogsz hibáztatni, ha őszinte leszek?
Rám hunyorított.
Dehogynem. Én leszek majd a bűnbak, amiért kimondom, amit
gondolok. Most azonban, hogy már kinyitottam a számat,
mondanom kellett valamit. Basszus.
– Csak azt akartam mondani, hogy… ne hagyd, hogy
kihasználjon. Okkal mondta, hogy egy szállodában vacsorázzatok.
Hacsak nem azzal áll elő, hogy hatalmas hibát követett el, és vissza
akar kapni, ne feküdj le vele. Figyelmesen hallgasd, amit mond. Ha
azt mondja, hogy hiányzol neki, lószart sem jelent, hanem ezzel
egyszerűen csak a gyanakvásodat akarja elaltatni, és a szoknyádat
felemelni.
Annalise rám meredt. Az arcán látszott, hogy nemrég sírt.
Dühösnek tűnt.
– Fogalmad sincs, hogy mi a fenéről beszélsz.
Megadón felemeltem a kezem.
– Csak jót akartam.
– Tégy meg nekem egy szívességet. Ne tedd. – Felállt. – Egy
vagy két órán belül megkapod a megbeszélés anyagát. Van még
valami, amit szeretnél?
Lenne javaslatom. Felálltam és begomboltam a kabátomat.
– Tulajdonképpen, igen. Beszélhetnél Finley-vel, hogy ne játssza
a citromba harapott picsát. Ha valami gondja van, akkor keressen
meg engem, és ne masírozzon el rögtön a HR-eshez. Egy csapat
vagyunk. Mindenki ugyanazon az oldalon áll. Annalise
összeszorította az ajkát.
– Jól van.
Az ajtóhoz mentem, és megfogtam a kilincset, aztán
visszafordultam. Szerettem, ha az enyém az utolsó szó.
– Jó lenne, ha az anyag inkább egy órán belül kerülne az
asztalomra a kettő helyett.
 Tizenkettedik fejezet

BENNETT

Muszáj volt találkoznom az ügyféllel.

Legalábbis ezt mondogattam magamban. Már hat hónap telt el azóta,
hogy megbeszélésem volt a Green Homes képviselőjével, és mivel
régi ügyfélnek számított, arra gondoltam, beugróm hozzá hazafelé
menet. Szerencsés egybeesés, hogy a belvárosban nyitottak irodát,
kéttömbnyire a Royal Hoteltől.
A mélygarázsokban ilyenkor már nem lehetett helyet találni
ezen a környéken, úgyhogy szinte mindennapos volt, hogy egy
háromtömbnyire levő garázsban parkoltam, és pont a Royal előtt
sétáltam el a megbeszélés után.
Este hatkor.
A naptáram zsúfolásig telt, ami a nap korábbi részét illette.
Többnyire.
Nem hittem igazán a véletlenekben. Sokkal inkább vallottam,
hogy a cselekedetek visznek előbbre. A tény viszont, hogy itt álltam
a Royal Hotel előtt, pusztán a véletlen műve.
Egybeesés.
Véletlen egybeesés.
Vagy valami ilyesmi.
Kinyitottam az ajtót és az előcsarnok felé sétáltam. Nos, ez már
nem volt véletlen. Hanem kibaszott morbid kíváncsiság.
Körbenéztem az átriumban. Szándékosan behúzódtam egy
széles, fehér oszlop mögé, ahonnan anélkül leskelődhettem, hogy túl
sok ember észrevett volna. Kora estéhez képest elég csendesnek tűnt
a hely. Balra állt a recepciós pult. Egy vendéget már kiszolgáltak,
közben néhány alkalmazott nyüzsgött a hosszú pult mögött a
háttérben. Jobbra pedig egy sor üres lift sorakozott. Előttem egy kör
alakú szökőkút állt, mögötte pedig a bár. Egy tucatnyi ember
üldögélt ott. Annalise-ot kerestem.
De nem láttam.
 Fél ötkor ment el az irodából, úgyhogy mostanra már itt kéne
lennie. Remélhetőleg még odabent volt az étteremben, és éppen
valami méregdrága szart rendelt az étlapról, az a köcsög pedig
bókokkal halmozta el, nem pedig odafent voltak már egy szobában.
Annalise elcseszett kapcsolata nem tartozott rám. Sarkon kellett
volna fordulnom és elmenni. Nem kellett volna, hogy érdekeljen,
átcseszik.
Véletlen egybeesés.
Morbid kíváncsiság.
Ezek voltak az okok, amiért betettem a lábamat az előcsarnokba.
Vajon miért tartottam a bárba ahelyett, hogy a kijárat felé
igyekeztem volna?
Szomjas voltam. Miért ne ihatnék meg valamit?
A bár L alakú volt. A távolabbi sarkához ültem, a falhoz, úgy,
hogy a likőrös üvegek és a régi, antik kassza eltakart azok elől, akik
besétáltak az előcsarnokba. Jó rálátásom nyílt az étterem ajtajára. A
pultos egy szalvétát tett elém.
– Mit adhatok?
– Egy sört kérek. Bármilyen csapolt sörük van, jó lesz.
Amikor visszatért, megkérdezte, hogy kérek-e étlapot.
Mivel nem kértem, bólintott és épp távozni készült, amikor
megállítottam.
– Nem látott véletlenül egy szőke nőt? – Mindkét kezemmel a
fejemre mutattam. – Hullámos haja van, elefántcsontszínű bőre,
hatalmas kék szeme. Ha egy férfival volt, akkor ő úgy nézhetett ki,
mint aki egyáltalán nem a zsánere.
A pincér bólintott.
– Egy Mister Rogers pulóvert viselt. A nő magasabb volt nála a
tűsarkújában.
– Nem látta véletlenül, hogy merre mentek?
Tétovázott.
– Csak nem a férje vagy ilyesmi?
– Nem. Csak egy barát.
– Csak nem balhét akar?
A fejemet ráztam.
– Szó sincs róla.
Felemelte az állát.
– Az étterembe mentek. Úgy húsz perccel ezelőtt mehettek át.
 Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Nem azért, mert
annyira érdekelt, hogy Annalise lefekszik-e a köcsöggel, vagy sem,
hanem mert így nem kell majd azt néznem, hogy odabent az
irodában bőg. Együtt kell dolgoznom vele, egészen szorosan.
Tovább üldögéltem a bárban, és vagy fél órán át a sörömet
markolásztam. Kinyílt az étterem ajtaja, majd becsukódott. A kezdeti
izgalom, amit éreztem, kezdett alábbhagyni. Azt fontolgattam, hogy
elmegyek.
Mígnem kinyílt az ajtó és a szemem sarkából megláttam, hogy
egy nő jön ki.
– A fenébe. – A fényes, mogyorós tálat bámultam, próbáltam
elkerülni a szemkontaktust. Harminc másodperc után mertem csak
felnézni. Már nem állt ott az étterem ajtaja előtt. Aggodalmas, de
mégis megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Csak egyetlen
sóhajnyira könnyebbülhettem meg. A következő lélegzetvételnél
levettem a tekintetemet az ajtóról, mert megláttam Annalise-t a
szemem sarkából. Felém tartott.
Nem tűnt boldognak.
A kezét csípőre tette.
– Mi a fenét csinálsz itt?
Próbáltam játszani a lazát: kézbe vettem az üres söröspoharamat
és a számhoz emeltem.
– Szia, Texas. Mit keresel itt?
Haragos tekintettel nézett rám.
– Kár a gőzért, Fox.
– Hogy mi?
– Miért követsz?
Próbáltam játszani a sértődöttet. A mellkasomhoz emeltem a
kezemet.
– Hogy én követlek? Egy barátommal találkozom. Egy ügyfélnél
voltam néhány tömbbel arrébb.
– Igen? Hol a barátod?
Az órámra néztem.
– Nos… késik.
– Mikor kellett volna találkoznotok?
– Ööö… hatkor.
– Kivel találkozol?
– Hogy micsoda?
 – Jól hallottad. Hogy hívják a barátodat?
A fenébe. Ez olyan volt, mint egy kihallgatás. A gyors
kérdéseivel teljesen összezavart. Kimondtam az első nevet, ami
eszembe jutott.
– Jim. Jim Falcon. Ööö… most volt egy meetingem, és
megállapodtunk, hogy találkozunk, és megtárgyaljuk, mi volt a
megbeszélésen.
A haragos tekintete még szigorúbb lett a hunyorgásával.
– Hazudsz. Nagyon is követtél.
– Háromkor mentem el az irodából, hogy egy ügyféllel
találkozzam – hazudtam. Az irodám ajtaja csukva volt, így nem
láthatta, hogy bent vagyok-e vagy sem.
– Mikor mentél el az irodából?
– Fél ötkor.
– Akkor úgy mégis hogyan követhettelek? Szerintem pont, hogy
te követsz engem.
– Te megőrültél? Most komolyan, szerintem neked
agyturkászhoz kéne menned, Bennett. Fél órán át néztelek az
étteremajtón át. Minden alkalommal az ajtót bámultad, amikor
kinyílt.
Feltartottam a kezemet, mint aki feladja.
– Az ajtó pont a látóterembe esik.
– Menj haza, Bennett.
– Egy barátomat várom.
– Nem tudom, mit gondolsz, de elég nagylány vagyok már
ahhoz, hogy vigyázzak magamra. Nincs szükségem a védelmedre.
Ha dugni szeretnék Andrew-val, akár vissza akar szerezni, akár nem,
az én döntésem. Nem pedig a tiéd. Lehet, hogy nem ártana
elgondolkodnod azon, miért nincsen egy kapcsolatod sem, ahelyett,
hogy az enyém miatt aggódsz.
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, Annalise sarkon fordult, és
visszacsörtetett az étterembe. Üldögéltem még néhány percig,
próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Mi a fenét csinálok itt? Elment az eszem.
A pincér odajött és a pultra könyökölt.
– Majd beadja a derekát. Csak akkor tudnak ennyire feldühödni,
hogyha éreznek valamit.
Nevetett, amikor meglátta az arcomon a döbbenetet.
 – Hozhatok még valamit? – kérdezte.
– Egy kis ép észre lenne szükségem, mert azzal hadilábon állok.
Mosolygott.
– Csak sörrel szolgálhatok. Remélem, jobban telik az este
további része.
– Igen. Én is. Köszönöm.
Nem siettem, miközben a háromtömbnyire lévő garázshoz
sétáltam. Beültem az autómba, majd mielőtt elfelejtettem volna,
gyorsan írtam egy üzenetet Jim Falconnak.
Bennett: Ha Annalise kérdezi, ma este hatkor velem kellett volna találkoznod a
Royal Hotelben, hogy megigyunk valamit.

Néhány perccel később visszaírt.

Jim: Nem vagyok annyira pénzes, hogy tizenegy dolláros sört igyák.

Bennett: Ő nem tudja, te marha. Csak falazz, ha kérdezné.

Jim: Úgy értettem, hogy már meg akartam nézni magamnak azt a helyet, de nem az
én pénztárcámnak való. Úgyhogy a tiéd lesz a céh.
Három ital a Hotelben legközelebb, amikor kirúgunk a hámból. Te fizetsz.

A fejemet csóváltam.
Bennett: Jól van. Jó haver vagy. Meghívatod magad, hogy fedezz.

Jim: Szerencséd, hogy nem vacsizni hívtál.

A legkisebb adag kaja is hetvenöt dollár.

A műszerfalra dobtam a telefonomat és elfordítottam a

slusszkulcsot. A garázs második emeletén parkoltam. Hosszú volt a
sor a fizetőkapuig és a kijáratig. Azt kívántam, bárcsak otthon
lennék már. Persze mindenki hitelkártyával fizetett előttem, aztán a
piros lámpánál vesztegeltem a garázs melletti sarkon, majd meg
kellett állnom minden gyalogátkelőnél. Az utca, ami az autópálya
felé vezetett, egyirányú volt, ami azt jelentette, hogy ismét el kellett
haladnom a hotel előtt.
Elkövettem azt a hibát, hogy az ajtóra néztem, amikor odaértem.
Egy szőke villanást láttam. Ez alkalommal viszont Annalise nem
vett észre. Lehajtott fejjel gyorsan lépdelt, gyakorlatilag kirohant a
hotelből. Lassan haladt a forgalom, úgyhogy a visszapillantóban
néztem, ahogy egyre gyorsabban szedi a lábát. Elment néhány
parkoló autó mellett, majd lehajolt, és bedugta a zárba a kulcsot,
amikor a sajátjához ért.
Bassza meg! Sírt.
Dudálás hallatszott mögülem. Ez kizökkentett. Már nem a
visszapillantó tükörbe révedtem, hanem a mellettem lévő autós
karját bámultam, ahogy az a levegőbe lendül. A lámpa zöldre váltott,
és előttem már mindenki elindult. Gyorsan bemutattam a sofőrnek,
jóllehet nem volt igazam, majd ráléptem a gázra.
Tűnj már el innen, Bennett.
Nincs szükséged erre a szarra.
Egyenesen a szemedbe mondta, hogy foglalkozz a magad
dolgával.
De mégis…
Azon kaptam magam, hogy lehúzódom a kibaszott
járdaszegélyhez.
Dühös voltam magamra. Néhányszor a kormányra csaptam a
tenyeremmel.
– Mekkora egy barom vagy. Menj haza a picsába!
Természetesen nem követtem a saját tanácsomat. Úgy tűnt, hogy
szomjazom a büntetést, ha erről a nőről volt szó. Úgyhogy
kiugrottam az autóból, bevágtam az ajtót, és elindultam a járdán
vissza, Annalise autója felé.
Talán már elment.
Talán csak képzeltem, hogy sír. Lehet, hogy csak nevetett.
Természetesen nem volt ekkora szerencsém.
Annalise észre sem vette, ahogy közeledtem. Még nem indította
el az autót, egyelőre azzal foglalkozott, hogy letörölje a könnyeit egy
zsebkendővel. Odasétáltam az anyósüléshez, lehajoltam, és kedvesen
bekopogtam az ablakon.
Ugrott egyet.
Aztán felnézett, meglátta az arcomat és még jobban rákezdett.
Basszus.
Igen, néha előfordul, hogy ilyen hatással vagyok a nőkre.
Hátrahajtottam a fejemet, az égre bámultam, majd végül vettem
egy nagy levegőt, kinyitottam az ajtót, és beültem.
– Azért jöttél, hogy rám piríts, mert igazad volt? – szipogta.
 – Ez alkalommal nem. – Előrehajoltam és játékosan megböktem
a könyökömmel. – Erre elég időnk lesz még az irodában.
Nevetett egyet a könnyein át.
– Istenem, hogy te mekkora egy köcsög vagy.
Az igazsággal nem volt értelme vitatkozni.
– Jól vagy?
– Igen. Minden rendben lesz.
– Szeretnél beszélni róla? – Kérlek, mondd, hogy nem.
– Nem igazán. – Ez az!
– Azt mondta, hogy hiányoztam neki és megsimogatta a
karomat.
Jól van. Tehát fogalma sincs, mit jelent a „nem igazán”.
Magamban sóhajtottam egyet, amúgy meg csak bólintottam,
hogy folytassa, ha akarja.
– Megkérdeztem tőle, hogy ez azt jelenti-e, hogy készen áll rá,
hogy ismét együtt legyünk, mire azt válaszolta, hogy nem. Aztán
eszembe jutott, amit tegnap mondtál. „Ha azt mondja, hogy
hiányoztál neki, az lószart sem jelent, hanem ezzel egyszerűen csak
a gyanakvásodat akarja elaltatni, és a szoknyádat felemelni.”
Milyen költői voltam!
– Sajnálom.
Pár percre másfelé nézett. Nem szóltam egy szót sem, próbáltam
időt adni neki, hogy gondolkodjon. Ráadásul fogalmam sem volt,
hogy mit mondhatnék, azt leszámítva, hogy sajnálom, és ugye,
megmondtam. Valami azt súgta, hogy az utóbbi nem túl jó ötlet.
Végül rám nézett.
– Miért jöttél ide?
– Néhány tömbbel arrébb parkoltam le egy garázsban. Éppen
akkor sétáltál ki az étteremből, amikor ott haladtam el, és megláttam,
hogy sírsz.
Annalise a fejét rázta.
– Nem. Úgy értettem, hogy ma egyáltalán miért jöttél el a
hotelbe?
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, de megállított, és
miközben beszélt, az ujját rázta.
– Meg se próbáld bemesélni nekem, hogy egy haveroddal
akartál találkozni. Ennél azért többet is kinézhetnél belőlem.
 Eljátszottam az ötlettel, hogy továbbra is kiállók a hazugságom
mellett, de végül úgy döntöttem, hogy tisztázom magam. Az volt a
gond, hogy az igazság teljesen valószerűtlennek tűnt. Még
számomra is.
– Fogalmam sincs.
Az arcomat kutatta, majd bólintott, mint aki megértette.
Legalább az egyikünk értette.
– Éhes vagy? – kérdezte. – Nem jutottam el a főételig. Csak egy
salátát ettem előételnek, mielőtt eljöttem. És semmi kedvem még
hazamenni.
– Én mindig tudok enni.
Visszanézett a hotel felé, majd rám.
– Nem szeretnék itt enni.
– Mihez lenne kedved?
– Olasz, kínai, sushi, hamburger, gyorskaja. – Megvonta a vállát.
– Nem vagyok válogatós.
– Jól van. Tudok egy tökéletes helyet. Úgy másfél
kilométernyire van innen. Mi lenne, ha te vezetnél, és miután
megvacsoráztunk, visszahoznál az autómhoz.
Gyorsan megadta a választ.
– Nem.
– Miért nem?
– Nem szeretem, ha ül mellettem valaki.
– Ez meg mit jelentsen, hogy nem szeretsz vezetni, ha ül
melletted valaki?
– Azt, amit mondtam. Egyedül szeretek csak vezetni.
– Miért?
– Tudod mit…? Felejtsük el. Már nem vagyok éhes.
Mi a fene? Beletúrtam a hajamba.
– Jól van. Akkor én is vezetek. Tudod, merre van a Mead Street?
– Igen.
– A hely neve Dinner and a Wink.
– Vacsora és Kacsintás? Furcsa név.
Elvigyorodtam.
– Mert furcsa hely. Te jól beleillesz majd a környezetbe.
 Tizenharmadik fejezet

ANNALISE

– Ez nagyon klassz!
Fel voltam készülve a legrosszabbra, amikor beléptünk. A hely úgy
nézett ki kívülről, mint egy csehó. A belső dizájn sem volt sokkal
jobb: gyenge világítás, idejétmúlt bútorok és enyhe, állott sörszag
lengte be a helyet. Ennek ellenére az összes asztal mellett párok
ültek. Az emberek pedig vidámak és barátságosak voltak.
Körbenéztem. Az egyik asztalnál egy nő üldögélt egy férfival. Rám
mosolygott, majd kacsintott egyet. Már másodszor fordult elő,
amióta fél órával ezelőtt megérkeztünk.
– Hogy találtad ezt a helyet? Eléggé kieső helyen van, és
kívülről borzalmasan fest.
– Á! – A szájához emelte a sört. – Örülök, hogy feltetted ezt a
kérdést. Egyszer véletlenül találtam rá. Egy lánnyal randiztam, aki
nem messze lakott innen, és miután szakítottam vele, szüksége volt
egy italra, hát beugrottam vele ide. Nem viselte túl jól a helyet. Túl
különleges.
Ismét körülnéztem és még több ember mosolygott rám.
– A kaja finom, és mindenki olyan barátságos.
Bennett mosolya csak még szélesebb lett.
– Mert ez egy olyan hely, ahol a swinger négyeshez partnereket
lehet találni.
Kis híján félrenyeltem az ételt, úgy rám tört a köhögés.
– Hogy mit mondtál?
– Azt, hogy ez egy swinger klub. – Bennett megvonta a vállát. –
Nem tudtam, amikor először idejöttem. Azt hittem, hogy egyszerűen
mindenki csak kedves, és örül, hogy lát. Ne aggódj, nem fognak
közeledni hozzád. Ha egy pár érdeklődik, akkor ránk kacsintanak.
Ha visszakacsintasz, akkor idejönnek, és beszélgetünk.
Elkerekedett a szemem. Már kétszer rám kacsintottak. Mi lett
volna, ha visszakacsintok…?
 – Miért hoztál ide? – Megkockáztattam még egy pillantást egy
éppen vacsorázó párra. Még szélesebben mosolyogtak rám. Ez
alkalommal egy srác kacsintott rám. Gyorsan elfordítottam a fejem.
– Ezek az emberek azt gondolják, hogy egy pár vagyunk, és azért
jöttünk ide, hogy partnert találjunk.
Bennett nevetett.
– Tudom. Azt gondoltam, talán viccesnek találod, miután
elmesélted, hogy a barátod azért dobott az egyetemen, mert nem
akartál négyesben szexelni.
– Valami nagyon nagy baj van veled. – Miután kimondtam,
ismét körülnéztem. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy színpad
közepén ülnénk. Úgy tűnt, elég nagy népszerűségnek örvendhetünk,
mert plusz két kacsintást kaptam.
– Az étel remek, és senki nem fog semmit se csinálni, hacsak
nem kacsintasz vissza. Tökéletes hely, ha az ember egyedül akar
lenni és harapni valamit.
Ebben volt valami… azt hiszem. Csakhogy azért hozott ide,
mert azt gondolta, viccet csinál az elmesélt történetből.
– Szóval miért nem szereted, ha melletted ül valaki az autóban?
– kérdezte Bennett. – Ideges vagy vezetés közben, vagy miért?
Vacsora előtt már ittam, így lankadt az éberségem.
– Mert olyasmit csinálok vezetés közben, amiről az emberek azt
gondolják, hogy furcsa, ezért próbálom elkerülni, hogy utasom
legyen.
Bennett visszaejtett a tányérjára egy sült krumplit, amit éppen az
ujjai közé fogott, majd hátradőlt a székében.
– Alig várom, hogy halljam.
– Nem kéne elmesélnem neked. Az édes négyes sztorit is
megosztottam veled, erre ide hoztál. A humorérzéked hagy némi
kívánnivalót maga után. Ki tudja, ezt a történetet hogyan fogod
felhasználni ellenem.
Mindkét karját a boksz tetejére tette és szélesre tárta.
– Ha nem meséled el, akkor elkezdek kacsintgatni az emberekre,
hogy idejöjjenek. – Balra nézett és egy hatalmas mosolyt villantott.
Követtem a tekintetét. Egy párt nézett, akik úgy tűnt, alig várják,
hogy rájuk kacsintson.
– Jaj, ne már. Ne csináld.
A szájához emelte a sört.
 – Akkor vágj bele.
Sóhajtottam.
– Jól van. Beszélek vezetés közben.
Felhúzta az orrát.
– Beszélsz? Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom. Beszélek. Ha megállni készülök egy
stoptáblánál, akkor hangosan kimondom, hogy és most megállok a
stoptáblánál. Amikor látom, hogy a lámpa sárgára vált, azt mondom,
lassítok, mert a lámpa sárgára váltott.
Úgy nézett rám, mintha őrült lennék.
– Mi a fenének csinálod ezt?
– Volt egy autóbalesetem, amikor vezetni kezdtem, és féltem
visszaülni a kormány mögé. Rájöttem, hogy ha beszélek vezetés
közben, akkor nyugodtabb vagyok. Rossz szokás. Ezért senkinek
nem engedem meg, hogy beüljön mellém, kivételt csak az anyám és
a legjobb barátnőm, Madison képeznek, mert ők már hozzászoktak,
úgyhogy észre sem veszik, csak beszélnek tovább.
– Most már biztos, hogy te viszel haza. Majd reggel, munka előtt
Uberrel megyek az autómért.
– Hogy mi? Nem!
Jobbra fordította a fejét, de a szemét végig rajtam tartotta.
– Akkor kacsintok.
– Ne. Fejezd be! – Még csak nem is tehettem úgy, mintha
komolyan dühös lennék rá, mert az egész helyzet abszurd volt.
Bennett letette a sört, és fogott egy sült krumplit.
– Felveszek egy sült krumplit.
A szájához emelte.
– A számhoz emelem.
Nevettem.
– Istenem, hogy te mekkora egy seggfej vagy!
Egy sült krumplit reptetett előttem.
– Te is mosolyogsz, nemde?
Sóhajtottam.
– De. Igen. Köszi.
– Bármikor, Texas. Itt vagyok, hogy szórakoztassalak az
elkövetkezendő pár hónapban. – Rám kacsintott. – Ameddig el nem
költöztetnek Dallasba.
 Egy perccel később egy pár jelent meg az asztalunknál. Eltartott
egy darabig mindkettőnknek, amíg rájöttünk, hogy mi történt.
Bennett rám kacsintott, ők pedig azt hitték, hogy ide akartuk hívni
őket.

– Loptál valaha?
Bennett pont akkor tette fel a kérdést, amikor a pincérnő odajött
hozzánk, hogy megkérdezze, kérünk-e valamit. Bennett rendelt még
egy sört, én pedig jeges vizet kértem. Ez volt a negyedik vagy az
ötödik söre. Már elveszítettem a fonalat.
Amióta elhatározta, hogy ott hagyja éjszakára az autóját, ahol
leparkolt vele, és én viszem haza, kihasználta az alkalmat, hogy
elengedje magát.
A pincérnő ott állt az asztalunk mellett, és nem akaródzott
elindulnia, hogy kihozza, amit kértünk. Azt gondoltam, talán arra
vár, hogy hátha kérek még valamit, úgyhogy rámosolyogtam.
– Köszönöm. Nekem csak víz lesz.
Visszamosolygott rám.
– Jól van. Egy szempillantás alatt kihozom a sört és a vizet, csak
várom, hogy mit válaszol a kérdésre.
Bennett nevetett.
– Úgy néz ki, mint egy tolvaj, nem? Elég ártatlan arcot vág, de a
szemében van egy kis ravaszság. Hogy a vad tincseit már ne is
említsem.
– Egyszer elloptam egy doboz óvszert – jegyezte meg a
pincérnő. – Nem is olyan régen. Egy drogériában, ahová besétált
utánam az anyám. Sampont és óvszert vásároltam, de az óvszert
becsúsztattam a zsebembe, hogy elrejtsem előle. Reméltem, hogy
nyugodtan ki tudom majd venni, miután elment. De megvárt.
Huszonkét éves vagyok, katolikus a családunk és az anyám nagyon
vallásos. Választanom kellett, hogy összetöröm a szívét, vagy
börtönbe megyek lopásért. Megkockáztattam az utóbbit.
Bennett vigyorgott. Istenem, milyen vonzó volt a mosolya!
– Egyszer én is loptam egy doboz óvszert. Tizennégy évesen, és
nem volt egy vasam se, viszont áthívott magához egy tizenhét éves
szexi csaj. Nem kaptak rajta, de elveszítettem a szüzességemet.
Egyértelműen megérte kockáztatni. – Felemelte az állát, és a
szemöldökét rángatta. – Loptál már óvszert vagy csak a síkosítóig
jutottál?
– Soha nem loptam el semmit. – Éreztem, hogy lángba borul az
arcom. Bennett rám mutatott. – Basszus. Hisz csupa vörös vagy.
Valld be, hogy kleptomániás vagy.
Az este folyamán Bennett sajnos felfedezte a gyenge pontomat.
Borzalmasan hazudtam. Minden alkalommal elpirultam, vagy
másfelé néztem, és valamivel szöszmötölni kezdtem. Ahogy egyre
több sört ivott, kitalált egy játékot: a Texas igazat mond címet adta
neki. Kérdéseket tett fel, én pedig megpróbáltam hamis választ adni
rájuk. Az ötletet a lopással kapcsolatos kérdése adta. Azóta minden
hazugságnál fülön csípett.
A szórakozott pincérnőre néztem.
– Kilencéves voltam, és nagyon-nagyon szerettem volna
megkapni az új ‘N Sync cédét, úgyhogy amikor az anyám nem
figyelt oda, beletettem a nadrágomba.
– Jóóó – mondta Bennett.
A pincérnő nevetett.
– Mindjárt hozom a sört.
Amikor elment, Bennett természetesen még több részletet akart
kihúzni belőlem.
– Elkaptak?
– Nem. Mire azonban az autóhoz értünk, már sírtam a
bűntudattól. Elmondtam anyámnak, hogy mit tettem, ő pedig
visszaküldött a boltba, hogy adjam vissza a cédét. Ők persze hívták a
rendőröket, akik egy órán át magyaráztak nekem, hogy
megijesszenek.
– Tudod, erős késztetést érzek, hogy megváltoztassam a
becenevedet, és ezek után ne Texasnak hívjalak.
– Mire akarod változtatni?
– Zsebesre. Már így is elég bajom van a humán erőforrással,
úgyhogy szerintem elég rosszul venné ki magát, ha a folyosón
utánad kiabálnám, hogy hé, Zsebes.
Felhúztam az orromat.
– Egy büdös bunkó vagy.
A pincérnő kihozta az italunkat, Bennett pedig jó nagyot húzott
a sörből.
 – Mikor volt utoljára, hogy hazudtál?
Tudtam a választ, még csak el sem kellett gondolkodnom rajta.
Kizárt volt, hogy megosszam Bennett-tel ezt a történetet.
– Már régen.
Éreztem, hogy égni kezd az arcom.
A fenébe.
Bennett is látta és nevetett.
– Öntsd ki a lelkedet, Texas.
– Elmondom, ha megígéred, hogy soha nem szólsz meg érte, sőt
még csak fel sem hozod soha többé.
– Ki? Én? Soha.
– Esküdj meg rá!
Feltartotta három ujját, mint egy kis cserkész.
– A szavamat adom.
Még mielőtt belefogtam volna, tudtam, hogy rossz ötlet
megosztani vele, de jól éreztem magam, és még nem akartam
hazamenni.
– Jól van. Ha befejeztem, akkor te is mesélj már valamit, amivel
utána kínozhatlak. Valami zavarba ejtőt.
– Áll az alku. Gyerünk, te hazudós.
Mosolyogtam és a fejemet csóváltam.
– Oké. Nos, egy társasházban élek. Huszonnégy emeletes az
épület. Egy idősebb úriember, Mr. Thorpe lakik a velem szemben
lévő lakásban, és két nőstény macskája van. Kiállításokra hordja
őket.
Bennett szeme a számra vándorolt, majd ismét a tekintetemet
nézte. Megköszörülte a torkát.
– Macskákat? Nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Fura dolog.
Tulajdonképpen egyetértettem vele. Bár nem emiatt meséltem el
a történetet.
– Szóval nekem meg van egy kandúrom. Nem fajtiszta, csak egy
közönséges keverék, úgy fogadtam örökbe. Ez egy másik történet.
Néha Mr. Thorpe elmegy Seattle-be egy vagy két napra, hogy
meglátogassa a bátyját, és ilyenkor megkér, hogy vigyázzak Frincire
és Francira. Ha hosszabb időre utazik, akkor egy nőre bízza őket, aki
hagyja, hogy az összes macska szabadon kószálhasson a lakásban.
Már én is rábíztam néhányszor a macskámat. Van, hogy harminc
cicára vigyáz, de még sincs büdös a lakásban. Nem tudom, hogyan
csinálja.
– Jól van. Odaérünk már a lényeghez? Nem vagyok valami nagy
macskás, és kezd unalmas lenni ez a történet. A lényeget mondd.
– Ne légy már ilyen türelmetlen! Szóval… Mr. Thorpe macskái
benti macskák, úgyhogy naponta csak kétszer kell átszaladnom,
hogy megetessem őket. Fél évvel ezelőtt épp a cicákra vigyáztam, és
véletlenül nyitva hagytam a lakásom ajtaját, amikor átmentem, hogy
megetessem őket. Mire észrevettem, a macskám már átrohant, és
egyszer csak azt látom, hogy Tom Mr. Thorpe díjnyertes perzsáját
hágja meg éppen a fürdőszobában.
– Ki az a Tom?
– A macskám.
– És a Tom és Jerry után nevezted el?
– Nem. Tom Hardy után. Imádom. Ez most mindegy. Még nem
mondtam, hogy mi történt Mr. Thorpe-pal, aki azt gondolta, hogy a
macskáit ivartalanították. Az enyémet se. Néhány hónappal később
az egyik macskája nyolc kiscicát fialt.
Bennett felhúzta a szemöldökét.
– Hazudtál neki?
– Egy lakógyűlésen jött a gondolat. Az összes szomszéd
megjelent, Mr. Thorpe pedig kifakadt, hogy bizonyos
macskatulajdonosok milyen felelőtlenek. Azt hitte, hogy a macska
akkor lett vemhes, amikor a kisállatpanzióba, vagy amikor a parkba
vitte, hogy társaságba járjon.
Láttam, hogy Bennett ki akarta nyitni a száját, hogy lelője a
poént, de megállítottam.
– Igen. Sétáltatja a díjnyertes macskáit, hogy más macskákkal
találkozzanak. Ráadásul pórázon. Borzalmasan viselkedtem, még
mindig bűntudatom van, úgyhogy ne figurázd ki Mr. Thorpe-ot vagy
a macskáit.
– Megértettem. Nem csinálok viccet belőle. Ahogy a kurafi
macskádból és a hazug anyjából sem.
Bennett arcán ismét kisfiús mosoly terült el, mire a gyomrom
váratlanul összerándult. Nem akartam tudomást venni róla.
– Szóval nem ismertem be a macskabűntettemet, de azért fizetek
macskagyerektartást. Nem akarom, hogy azt gondold, totálisan
bunkó vagyok.
 Felhúzta az egyik szemöldökét.
– Macskagyerektartás?
Hetente egyszer odaosonok a lakásához, és ott hagyok egy adag
drága macskaeledelt a bejárati ajtó előtt.
Bennett kacagásban tört ki.
– És még azt mondod, hogy én vagyok bolond.
– Mi? Csak szégyellem magam. Nem rázhatom le magamról az
anyagi felelősséget.
– Mit gondol? Ki hagyja ott a macskakaját?
– Nem tudom. Kerülöm, mert ha esetleg megkérdezne, rögtön
lebuknék, az arcomon látná, hogy hazudok neki.
– Ez szívás. Nekem is szívás lenne, ha nem tudnék pókerarcot
vágni.
Ittam pár korty jeges vizet.
– Most te jössz. Ossz meg velem egy zavarba ejtő történetet!
Megvakarta a borostáját az állán, ami igen jól állt neki.
– Hadd gondolkodjam. Nem könnyű zavarba hozni engem.
Egy perccel később felcsillant a szeme és az asztalra csapott.
– Megvan. A szüleim azt gondolták, hogy meleg vagyok.
Elnevettem magam.
– Ez jó. Folytasd…
– Talán tíz – vagy tizenegy éves lehettem, amikor először
maszturbáltam. Akkoriban az internet még nem volt mindenki
számára elérhető, úgyhogy szokásommá vált elcsenni anyám
magazinjait. A Cosmo volt a kedvencem, de anyám nem vásárolta
túl sűrűn, úgyhogy elég gyér volt a gyűjteményem: Jó háziasszony,
Nők Napja, Szép házak és kertek. Ha szerencsém volt, legalább az
egyik, fülkürthurutot taglaló és megelőző cikkben találtam egy
bikinis képet. Máskor meg csak egy, a hátfájdalom ellen szólóban
felbukkanó pár, kényelmes melltartó képe jutott. A lényeg, hogy a
matracom alatt gyűjtögettem őket, amikor éppen nem lapozgattam.
Egy nap anyám megtalálta, amikor ágyneműt húzott, és
megkérdezte, miért lopkodtam el őket. Azt mondtam, hogy szeretem
elolvasni a cikkeket. Gyanúsnak találhatta a válaszomat, úgyhogy
megkérdezte, mit olvastam utoljára. Az egyetlen dolog, amire vissza
tudtam emlékezni, a „Hogyan vegyenek észre a férfiak?” című
mondat volt.
A számra tettem a kezemet, úgy nevettem.
 – Te jó ég.
– Igen.
Aznap este beküldte hozzám apámat, hogy beszélgessen el
velem a madarakról és a méhecskékről. Végül apa azt mondta, hogy
ő mindenhogyan szeret engem, függetlenül attól, hogy ki vagyok.
– Ó… de aranyos!
– Ja. Viszont a következő néhány évben az anyám folyamatosan
a nyomomban járt, amikor átjöttek a barátaim. Nyitva kellett
tartanom a szobám ajtaját, és az ottalvós bulik tiltólistára kerültek.
Szívás volt. Amikor azonban tizenhárom lehettem, rájöttem, hogy
azért van jó oldala is.
– Mi az?
– Amikor hazavittem Kendall Meyert, anélkül vihettem be a
szobámba, hogy aggódnom kellett volna, valaki benyit. Az anyám
úgy bánt a hazavitt lányokkal, mint más anyukák a fiúk barátaival.
Becsukhattam, sőt be is zárhattam az ajtót, anyám akkor sem
gyanakodott.
Még órákat töltöttünk együtt Bennett-tel, és közben cikis
történeteket osztottunk meg egymással. Végül éjfél utánig
maradtunk a bárban. Hazafelé úton, ahogy sejtettem, Bennett
folyamatosan viccet csinált abból, hogy beszélek vezetés közben.
Meglepődtem, amikor rájöttem, hogy alig másfél kilométerre lakunk
egymástól.
– Belenézek a tükörbe, majd lehúzódom a padkához – suttogtam
magamnak, amikor megérkeztünk Bennett lakásához. Majd pár
pillanattal később: – Végül leparkolok.
Amikor Bennettre sandítottam, láttam, hogy vigyorog.
– Mi van?
– Csak azon tűnődtem, hogy vajon más tevékenység közben is
beszélsz-e.
– Nem. Csak vezetés közben.
Kajánul elmosolyodott.
– Egész úton azon gondolkodtam, mi lehet szex közben.
Lehúzom a nadrágját. Szélesre tárom a lábamat. Lehúzom a
bokszerét. Az ujjaimat szorosan köré csavarom…
Félbeszakítottam.
– Van egy ötletem. Ezzel a fantáziával szerintem élvezni fogod,
ha hamarosan rád zúdítom a Szép házak és kertek számait.
 Bennett az ajtónyitó után nyúlt.
– Fogalmad sincs, mekkora a fantáziám, Texas.
Örültem, hogy sötét volt, mert ez alkalommal nem a hazugság
miatt pirultam el.
Kinyitotta az ajtót.
– Jó éjszakát! Köszönöm a szórakoztató fuvart.
Nyomorultul kezdődött az este, de végül mosollyal az arcomon
zárult. Rájöttem, hogy Bennett idézte elő bennem ezt a változást, én
pedig meg sem köszöntem neki. Megkerülte az autót és fellépett a
járdára. Ekkor lehúztam az ablakot és utána kiáltottam.
– Bennett.
Visszafordult.
– Texas?
– Köszönöm a ma estét. Lehet, hogy mégsem vagy akkora
seggfej.
Az utcai lámpa megvilágította az arcát, úgyhogy láttam, amikor
rám kacsintott.
– Azért ne légy ebben annyira biztos.
Megfordult, és az ajtó felé tartott, de elég hangosan beszélt,
hogy hallhassam.
– Az ágyra döntöm, majd a csuklóm köré csavarom a zabolátlan,
szőke tincseit és erősen meghúzom, miközben széttárom a lábát. –
Kinyitotta az ajtót, majd megállt egy pillanatra, mielőtt bement. –
Sokkal jobb, mint manapság a Nők Napja.
 Tizennegyedik fejezet

BENNETT

Három éjszaka egyhuzamban.

Most meg ez.
Mi a fasz? Pislogtam párat és próbáltam nem fantáziálni. Majdnem
sikerült, de aztán Jonas egy csomó dosszié között keresgélt, egy
tűzőgép leesett a földre. Annalise előrehajolt, hogy felvegye. A haja
az egyik oldalon előrehullott, szabad teret biztosítva, hogy
szemügyre vegyem a selymes bőrt a nyakán. Annyira puhának
tetszett, hogy az jutott eszembe, vajon mindenhol ilyen selymes-e.
Néhány nappal korábban, azon az éjszakán, amikor Annalise
hazavitt, és mielőtt lefeküdtem, majd megőrültem a gondolatától. Ez
normális volt. Legalábbis ezt mondtam magamnak. Egy szép nővel
iszogattam és vacsoráztam. Az a srác, aki nem úgy jön haza, hogy
arról fantáziái, a csuklója köré csavarja a nő szőke tincseit,
miközben négykézláb áll előtte, és a szexi fenekét fölfelé tolja, az
tényleg vásárolja csak a Nők Napját, és olvasgassa azokat a cikkeket.
Száz százalékban normális reakció volt ez. Egyáltalán nem
jelentett semmit. Akkor miért ábrándozom? Egyéjszakányi
fantáziálás nem árthat. Na de valljuk be, nem ez az első eset, hogy
egy kollégámról álmodozom. Amúgy sem tudja meg senki. Nem is
ártok vele senkinek. Aztán az egy éjszakából kettő, a kettőből pedig
három lett. Aztán tegnap, amikor beléptem a munkahelyemen a
konyhába, és megláttam, hogy Annalise lehajol, hogy kivegyen
valamit a hűtőből, gyakorlatilag merevedésem lett. A
munkahelyemen! A nap kellős közepén. Ami ezt a formás női
feneket illeti, ki kellett törölnöm az agyamból, be kellett fejeznem a
fantáziálást, mert még a végén tönkreteszek egy kétezer dolláros
öltönyt a zavarba ejtő, tinédzser fiúkhoz illő viselkedésemmel.
Így hát visszavonulót fújtam az utóbbi negyvennyolc órában.
Tegnap és ma reggel is hidegen viselkedtem Annalise-zel. Fejben
eldöntöttem, nem fogom hagyni, hogy rágondoljak, csakhogy
minden pillanatban mégis ezt tettem. Sajnos a szemem nem
engedelmeskedett. Ettől csak dühös lettem. Minden alkalommal,
amikor azon kaptam magam, hogy a tekintetem felé kalandozik,
megfegyelmeztem magam, és a haraggal igyekeztem ellensúlyozni a
pillanatnyi gyengeséget. Ami azt jelentette, hogy a mai
megbeszéléseken egy igazi pöcsként viselkedtem. Az egyszer biztos,
nem az én hibám volt, hogy a piros szoknyája elég sokat mutatott a
lábából, és odavonzotta a tekintetem. Ahogy az a tízcentis, finom
bokáján átkötött tűsarkú is szinte azért könyörgött, bárcsak
átlyukasztaná a hátamon a bőrt.
Ez a sok szarság mind az ő hibája volt.
Annalise a székében fészkelődött. Keresztbe tette a lábát, majd
ismét mocorgott. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a
szemem.
Basszus. Rohadt jó lába volt.
Behunytam a szemem. Nem, nem nézhetsz oda, Fox.
Fejben elszámoltam ötig, majd kinyitottam a szemem, s mit ad
isten, észrevettem egy csomó apró szeplőt a bal térdén. Ostoba
késztetést éreztem, hogy odanyúljak, és megérintsem őket a
hüvelykujjammal.
Bassza meg.
Szedd már össze magad!
Annalise ismét mocorgott, és a szoknyája megint pár centivel
feljebb csúszott.
A piros szoknyája.
Igen, illett a képbe. Ez a nő maga volt az ördög.
Jó fél méterre szemben ültünk egymástól Jonas asztalánál, és
már vagy negyedórája hallgattuk, ahogy az összeolvadást követő,
friss hírekről tájékoztat bennünket. Annalise néha-néha közbeszólt,
majd miután mondott valamit, rám nézett, de én csendben maradtam,
a fejemet előreszegeztem, a főnökre összpontosítottam, és nem
hagytam, hogy a tekintetem elkalandozzon.
– Emiatt értékel titeket a testület. Az egyik, nagy részvényes tag,
egy lehetőséget, méghozzá egy potenciális, új üzletet kínált.
Előrehajoltam a székemben.
– Nagyszerű. Majd én kézbe veszem az ügyet.
Éreztem, hogy Annalise tekintete beleég a tarkómba.
– Ahogy én is! – csattant fel.
 – Szükségtelen vitatkoznotok. Mindkettőtöknek lesz vele dolga.
A testület határozata szerint ebben a feladatban összemérhetitek a
tudásotokat. Mindkettőtöknek saját reklámkampánnyal kell
készülnie. Két másik cég is benne van a bizniszben, és elég szoros a
határidő. Kevesebb, mint három hetünk van rá.
– Nem gond – feleltem. – Nyomás alatt még jobban teljesítek.
Oldalvást láttam, hogy Annalise a szemét forgatta.
– Ki az új ügyfél?
– A Star Studios. A Foxton Entertainment új csoportja: egy
filmstúdió. Ez a csoport a külföldi sikerfilmekre összpontosít, és itt
újra alkotja őket.
Én még soha nem dolgoztam se filmstúdióval, se filmmel.
Viszont végigolvastam Annalise listáját, és tudom, hogy neki nem
kevéssel volt már dolga. A stúdiók a legnagyobb ügyfeleit képezték.
Egyértelműen kiismerte magát a piacon. Igazságtalan előnyt jelentett
ez egy olyan helyzetben, amikor az volt a tét, hogy melyik kibaszott
államban éljek.
– Még soha sem dolgoztam filmstúdióval. A Wrennek viszont ez
volt a szakterülete. – Felszegtem az állam és Annalise-ra néztem. –
A megbízásaik ötven százaléka filmekkel kapcsolatos munka volt.
Nem hiszem, hogy túlzottan igazságos választás a testület részéről,
hogy egy ilyen területen akarják összemérni az erőnket. Ezen a
területen nincs tapasztalatom.
Jonas összeráncolta a homlokát. Tudta, hogy jogos, amit
mondok.
– Sajnos nincs meg az a luxus, hogy akármilyen nagy
megbízások közül válogathassunk. Emellett megjegyezném, hogy
Annalise filmes hátterének jó részében önálló filmekről volt szó,
most pedig egy új filmes cég reklámjáról beszélünk. Azt kérik, hogy
építsünk ki nekik egy márkát, ezen kívül pedig egy piacstratégiát
várnak tőlünk. Ezek viszont a te erősségeid, Bennett.
Annalise-ra néztem, aki egy „úgyis én nyerem meg, mert te szart
se tudsz” mosollyal nézett vissza rám. Ettől dühös lettem, de nem
azért, mert igazságtalan előnnyel bírt, hanem mert az első
gondolatom az volt, hogy nézd már, ma más rúzst visel ahelyett,
hogy azt mondtam volna magamban, fel fogom mosni veled a padlót.
Dühösebb voltam magamra, mint valaha, úgyhogy ezt találtam
mondani:
 – Nos, kit ismersz a stúdióban? Elég kicsi ez a szakma. Csak
szeretnék meggyőződni róla, hogy senki olyannal nem feküdtél le,
akinek szavazati joga lesz a cégnél.
Annalise szeme kikerekedett, majd mérgesen összeszűkült.
– Soha nem fekszem le ügyfelekkel. A megjegyzésed pedig
bántó. Nem csoda, hogy már kész csapásnyom van a szőnyegen a
HR és a ti irodáitok között.
Jonas sóhajtott.
– Ez nem megengedhető viselkedés, Bennett.
– Meglehet, de ez az egész akkor is faszság. A saját
embereimmel akarok dolgozni, nem akarok senkit az újak közül,
nehogy végül egy wrenes rohadék kiszivárogtassa az ötleteimet.
– Többé nincs olyan, hogy Foster, Burnett vagy Wren dolgozó.
Egy csapat vagyunk. Éppen elég baj, hogy ti ketten gyakorlatilag
egymás ellenfelei lettetek. Az embereitek éppen elkezdtek
hozzászokni, hogy együtt dolgozzanak, ha most ismét szétválasztjuk
őket, azzal egymás ellen fordulnak. Mindkettőtöknek az egész
csapatra kell támaszkodnotok.
Forrtam a dühtől. Annalise pedig Jonas seggét nyalta.
– Egyetértek – felelte. – Együtt kell tartanunk a csapatot, nem
szabad őket szétválasztanunk.
Jonáa kinyitott egy dossziét, és feltette a szemüvegét, hogy
elolvassa a benne lévő legfelső papírt.
– Holnapután lesz egy megbeszélés Los Angelesben. A stúdió
meghívott minket egy területbejárásra és egy kis betekintésre a
kulisszák mögé. Találkozni fogtok a produkciós igazgatóval és
néhány igazán kreatív tehetséggel. Gilbert Atwood, a testület tagja,
aki megszerezte nekünk a melót, azt tervezi, odarepül, hogy néhány
emberével csatlakozzon hozzátok vacsorázni. Úgyhogy valószínűleg
el fog nyúlni a dolog, jobb lesz, ha úgy tervezitek, hogy valahol ott
alszotok. Jeanie-vel átküldetem nektek a címet és az elérhetőségeket,
úgyhogy elintézhetitek magatoknak a foglalásokat.
A mini megbeszélés végén sikerült magamban elmotyognom
egy őszintének aligha nevezhető köszönömöt. Nem volt kedvem
senkivel sem beszélni, úgyhogy visszamentem az irodámba, és
bevágtam magam mögött az ajtót. Két perc múlva ismét becsapódott.
– Mi a fene bajod van?!
 Dühös voltam, amiért utánam jött, mégis azt éreztem, hogy
egyre gyorsabban ver a szívem. Ez csak két okból történik velem:
amikor verekedésre készültem, amit már vagy tíz éve sikerült
elkerülnöm, és mielőtt belehatoltam egy nőbe.
– Persze, gyere csak be, ne kopogj, meg semmi ilyesmi.
– A kopogás egy udvarias gesztus, de közöttünk már szó sincs
udvariasságról.
Az öklömet az asztalra támasztottam és előrehajoltam.
– Mi a gond, Annalise? A versenytársak nem szoktak
udvariaskodni egymással. A futballisták sem veszik ki a tüskéket a
cipőből, mielőtt letapossák az ellenfelet, hogy gólt lőhessenek. Ilyen
a játék természete.
Annalise tett pár lépést felém és csípőre tette a kezét.
– Mi történt a bárban töltött éjszaka és a mai nap között eltelt
időben? Lemaradtam valamiről? – A kiállása lehet, hogy
határozottnak tűnt, de a hangján éreztem, hogy sebezhető. – Tettem
valamit, amivel megbántottalak?
Mivel egy igazi fasznak éreztem magam, mert az is voltam,
lesütöttem a szemem. Amikor ismét felnéztem, hogy megszólaljak,
nem tudtam nem végigpásztázni a nőt, akinek válaszolni akartam,
csakhogy megakadt valamin a szemem. Annalise mellbimbója
kemény volt, mint a kő, és majd átszúrta a fekete selyemblúzát. Úgy
néztek ki, mint két hatalmas, kerek gyémánt, akik azt kiabálják:
gyere és dugj meg. A tiéd vagyok.
Nagyot nyeltem. Mit is kérdezett tőlem? Felnéztem, találkozott a
tekintetünk, és rájöttem, végignézte, ahogy elterelődött a figyelmem,
és elfolyt a nyálam. Érthető módon, ettől csak még inkább zavarban
volt. Az egyik pillanatban még azzal vádoltam, hogy lefekszik az
ügyfeleivel, a másikban pedig úgy meredtem rá, hogy én szeretnék
lefeküdni vele.
Nem csak Annalise volt összezavarodva. Fogalmam sem volt,
hogy mi a fenét művelek.
Egy pillanatig egymást bámultuk, végül összeszedtem magam,
megköszörültem a torkomat, és eszembe jutott, hogy mit kérdezett.
– Semmi személyes, Texas. Csak arra gondoltam, hogy jobb,
ha… ha mi nem… nem vagyunk barátok. Megoldhatatlannak látom,
hogy elköltözzem innen, és a legutolsó dolog, amire szükségem van,
hogy elvond a figyelmemet, mert rosszul érzem magam amiatt, hogy
szétrúgom a seggedet.
Annalise felszegte az állát.
– Nincs is ezzel semmi baj, de attól még lehetünk udvariasak
egymással. Nem érdemeltem meg a megjegyzésedet, hogy lefekszem
az ügyfelekkel, főleg nem Jonas előtt.
Bólintottam.
– Megértettem. Sajnálom.
– Ha nem akarod, hogy barátok legyünk, akkor talán nem kellett
volna követned a hotelbe.
Sokkal jobban szerettem, amikor ilyen feleselős hangulatban
van, mint amikor sebezhető. Minden erőmre szükségem volt, hogy el
ne vigyorodjak.
– Megjegyeztem.
Bólintott, majd megfordult és elment. A tekintetem azonnal a
fenekére vándorolt. Ha az ember egyszer faszként viselkedik, örökre
az marad. Mielőtt másfelé nézhettem volna, Annalise megfordult,
hogy mondjon még valamit, így fülön csípett. Ez alkalommal ő volt
a soros, hogy elrejtse a mosolyát.
– Az ellenség nem vizslatja az ellenséget.
Megfordult, és miközben kiment az ajtón, még hátraszólt a válla
felett.
– Függetlenül attól, hogy milyen remek a feneke és a melle.
 Tizenötödik fejezet

ANNALISE

– Hogy van a szépfiú a munkahelyeden? – kérdezte Madison, mielőtt

beleharapott a Wellington marhába, amit rendelt.
Felhúzta az orrát, miközben evett. Nem ízlett neki. Sajnáltam az
étterem tulaját. Ez volt már a harmadik ilyen eset, és még el sem
jutottunk a főételig. Először rossz előételt hozott ki a pincér, majd
amikor Madison megkérte, hogy ajánljon neki bort és főételt, a
legdrágább étkekkel rukkolt elő. Fájdalmas lesz a kritikát olvasni.
– A szépfiú? Nos, kiderült, hogy egy seggfej. Tulajdonképpen
nagyon édes, de próbálja leplezni, hogy az. Szóval egy seggfej.
Igazából nem szeretnék róla beszélni.
Madison megvonta a vállát.
– Jól van. Amúgy mi újság a munkahelyeden? Rokonszenvesek
az új emberek?
Letettem a villámat.
– Egyszerűen nem értem. Egyik nap alig várja, hogy
segíthessen, a másik nap meg bunkó, és teljesen figyelmen kívül
hagy.
Madison kézbe vette a borospoharát.
– A szépfiúról beszélünk?
– Igen, Bennettről.
Madison elmosolyodott, és az ajkához emelte a poharat.
– Azt hittem, nem akarsz róla beszélni.
– Nem is. Csak hát… Annyira dühítő.
– Szóval helyes, csak épp hideg veled.
– Az, hogy helyes és hideg nem kifejezés. Múlt héten együtt
vacsoráztam Andrew-val. Bennett követett a hotelig, mert valahogy
tudta, hogy nem lesz jó vége, és igaza lett. Aztán Bennett-tel
elmentünk enni, és egészen éjfélig beszélgettünk. Másnap reggel,
amikor a munkahelyi konyhában láttam, úgy viselkedett, mintha
meg sem történt volna az előző este.
Madison letette a borospoharát.
 – Na ácsi. Találkoztál Andrew-val, hogy együtt vacsorázzatok?
Hisz nem is hívtál fel sem éjfélkor, sem pedig másnap korán reggel,
most meg már túl vagyunk az első italokon és az előételen, és eddig
még meg sem említetted?
Sóhajtott.
– Igen. Hosszú történet.
Madison a tört krumplijában turkált a villájával.
– Kezdd az elején.
Dióhéjban összefoglaltam, hogy Andrew megkért, hogy
találkozzam vele, majd a hotel éttermében megsimogatta a karomat,
és azt mondta, hogy hiányoztam neki, de hamar visszakozott, amikor
megkérdeztem, hogy azt akarja-e mondani ezzel, hogy szeretne újra
velem lenni. Aztán elmeséltem azt is, hogy Bennett mit gondolt
Andrew-ról, hogy mit akarhat tőlem, mielőtt még elmentem, hogy
találkozzam vele, majd a találkát követően megjelent, hogy
összekanalazzon.
Madison az ujjhegyével dobolt a száján.
– Szóval gyakorlatilag azt mondod, hogy Bennett egy seggfej a
nőkkel, és éppen ezért képes előrelátni, hogy más seggfejeknek mik
a szándékaik?
– Igen, olyasmi. Az mondjuk kevésbé illik a képbe, hogy ha
tényleg seggfej, akkor miért próbál meg figyelmeztetni Andrew-val
kapcsolatban, aztán meg amikor a jóslata valóra válik, ott van
mellettem. Egy seggfejet nem érdekelné, hogy mi történik velem
előtte vagy utána. Másnap a munkahelyen csak annyit kellett volna
mondania, hogy ugye megmondtam, nem pedig hagyni, hogy
kibeszéljem magamból a dolgokat egy egész éjszakán át.
A pincér odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy ízlett az étel.
Madison ilyenkor az átlag alatti ételt vissza szokta küldeni, hogy
lássa, hogyan kezeli a helyzetet az étterem, majd ad nekik még egy
esélyt, hogy profi módjára viselkedjenek. Most inkább egy hamis
mosolyt küldött a pincér felé, és közölte vele, hogy rendben volt az
étel, majd rendelt még egy üveg bort. Az volt az érzésem, hogy a
beszélgetésünk téríthette el a szokásos értékelési módszerétől.
– Úgy hangzik, mintha Bennett Szörnyeteg-szindrómában
szenvedne.
– Szörnyeteg-szindróma?
 – Minden férfira ráillik egy-egy Disney-figura karaktere. A
srácnak, akivel néhány hónappal ezelőtt találkozgattam, három
videojáték-konzolja, volt és egy héten ötször lógott a barátaival. Pán
Péter szindrómája volt. Emlékszel, hogy tavaly randiztam egy
fickóval, aki azt mondta, hogy egy IT-cég igazgatóhelyettese, aztán
kiderült róla, hogy egy ügyfélszolgálaton dolgozik és rendeléseket
vesz fel? Pinocchio szindrómája volt. Aztán ott volt az az isteni
francia srác, aki a fürdőszobában akarta csinálni a tükör előtt, hogy
közben magát nézhesse. Gaston-szindróma.
Nevettem.
– Őrült vagy. De értelek. Mi a Szörnyeteg-szindróma? Mert
Bennett istenien néz ki, egyáltalán nem szörnyszerű. Talán nem volt
annyira nemes lelkű korábban, amiről azt gondolja, hogy örök
büntetés jár érte. Úgyhogy próbálja távol tartani magától az
embereket. Valójában azonban nem az a gazember, akinek hiszi
magát, és néhanapján átragyog az álarcán a herceg. Ettől csak jobban
felbőszül.
– Szóval… olyan, mint egy szereplő, és most azt gondolja, hogy
mindig a szerepét kell játszani ahelyett, hogy jó fiú lenne?
Madison vállat vont.
– Talán. Vagy az is lehet, hogy komisz volt egy öreg koldussal.
Nem tudom az okát, de nagyon úgy tűnik, fél attól, hogy túl sokat
mutasson meg az álarca alatt megbúvó hercegből, mert attól tart,
hogy megsebzik.
– Ebben nem vagyok biztos, de azt már tudom, hogy ideje
továbblépnem Andrew után.
– Ebben teljesen egyetértek. Már évek óta dróton rángatott. Azt
állította, hogy azért nem költözhettek össze, mert akkor elvonnád a
figyelmét, amikor írni akarja az ostoba könyvét. Aztán, amikor
befejezte, azért nem volt képes megtenni a következő lépést, mert
depresszióba esett, amiért a könyvnek nem olyan volt a fogadtatása,
amint ahogy remélte. De hát mit várt? Az élet szívás. Mindenki
csalódik néhanapján. Tudod mit? Lerészegedünk egy egész hétre,
aztán megrázzuk magunkat, visszamegyünk dolgozni, és még
keményebben próbálkozunk, hogy ne dobjuk azt az embert, akit
szeretünk.
– Igazad van. Mindig szeretni fogom Andrew-t. Sok minden
megváltozott viszont az egyetem és a diploma óta. Már nem ugyanaz
a vidám, spontán ember, aki volt, és már jó ideje így van ez. Azt
hiszem, tudat alatt valahogy mindig azt reméltem, hogy egyszer csak
megint ugyanaz lesz, mint aki volt. Aki felbukkan a lakásomon, és
meglep egy üveg borral vagy egy hétvégével valahol.
Madison előrehajolt, és megfogta a kezemet.
– Sajnálom. Nézzük viszont a dolog jó oldalát. A következő
fickó talán jobban szereti majd az orális szexet.
Sóhajtottam egyet. Azon az éjszakán, mielőtt Andrew közölte
velem, hogy szünetre van szüksége, túl részeg voltam, és kiöntöttem
a lelkemet, miszerint Andrew csak a szülinapomon volt hajlandó
odalent kényeztetni. Amikor próbáltam beszélni vele erről, azt
felelte, hogy ahhoz „olyan” hangulatban kell lennie. Úgy tűnt
azonban, soha nem került „olyan” hangulatba.
– Szerintem ezt beleírom a match.com profilomba. Művelt,
jóképű, jó egzisztenciával rendelkező férfit keresek, aki nem fél az
elköteleződéstől, és attól, hogy személyes kapcsolatot ápoljon a
vaginámmal.
A pincér odajött az asztalunkhoz, és kinyitotta a második üveg
bort. Töltött két pohárral. Madisont nem zavarta, hogy még nem
jutott hallótávon kívülre. Felemelte a poharát, és pohárköszöntőt
mondott.
– Az orális szexre!
A poharához koccintottam a poharamat. Lehet, hogy a témák
tették, amiket átbeszéltünk, de azon kaptam magam, hogy
elgondolkodtam… Le merném fogadni, hogy Bennett örömét lelné
abban, hogy a szájával kényeztessen egy nőt, és nem csak egyszer
egy évben lenne rá hajlandó.

Szándékosan foglaltam más járatra, mint az ellenfelem. Az

asszisztensünk megkérdezte, hogy Bennett-tel akarok-e utazni, és
jóllehet jobban szerettem volna a hétórási géppel menni, de Bennett
már arra foglalt, így én inkább a nyolc harmincassal indultam Los
Angelesbe. A megbeszélés amúgy sem kezdődött el egy előtt, és
csak másfél óra volt az út, viszont szerettem korán érkezni.
Felnéztem a táblára, és sajnáltam, hogy egy üzleti döntést nem üzleti
alapon hoztam meg. A járatot egészen tizenegyre halasztották,
úgyhogy gyorsnak kell lennem, hogy odaérjek a megbeszélésre.
Bennett viszont valószínűleg már a taxiban ül. A fenébe!
A Hudson News újságosnál ütöttem el az időt. Átböngésztem a
legfrissebb bestsellereket, lévén, hogy néhány órát még várakoznom
kellett. Végül egy népszerű női könyvnél állapodtam meg, ami az
önelfogadásról szólt. A kapu felé mentem, hogy leülhessek olvasni,
de amikor megérkeztem, majdnem minden szék foglalt volt.
Rájöttem, hogy az én gépem előtti járathoz sem kezdődött el még a
beszállás. Amikor felnéztem a check-in táblára, valóban ez volt a
helyzet, csakhogy a korábbi járat a reggel hetes volt, ami még
mindig nem indult el Los Angelesbe. Bennett járata.
Körbenéztem a várakozók között, de nem láttam őt.
– Csak nem keresel valakit? – Egy mély hang szólalt meg
mögöttem, és a forró lehelete a nyakamat csiklandozta.
Ugrottam egyet, és elejtettem a könyvet, majd kis híján átestem
a saját kézipoggyászomon. Egy erős kéz azonban megfogta a
csípőmet, és megtartott.
– Nyugalom. Nem akartalak megijeszteni.
A kezemet a gyorsan zakatoló szívemhez kaptam.
– Bennett. Mi a fene? Miért osonsz a hátam mögé?
– Ne haragudj. Nem tudtam megállni.
Lesimítottam a blúzomat, és lehajoltam, hogy felvegyem a
könyvemet, ami kiesett a papírtáskából.
– Nem a terminál másik felében kellene lenned, ha már egyszer
megláttál?
Bennett beletúrt a hajába.
– Talán. – Kivette a keményborítós könyvet a kezemből, mint
aki vissza akarja tenni a tasakba. – Úgy tűnik nem rossz, hogy itt
vagyok. – Elolvasta a borítót. – Csináld magad. Mi ez? Leírás az
önkielégítéshez?
Kikaptam a kezéből és beledugtam a tasakba.
– Semmi közöd hozzá, hogy mi ez.
– Te jó ég, te aztán igazán házsártos vagy. Szükséged is van erre
a könyvre.
– A könyv arról szól, hogyan fogadja el az ember önmagát, és
hogy ne aggódjon amiatt, mit gondolnak róla mások. Ha annyira
tudni szeretnéd.
Elvigyorodott.
 – Micsoda baromság! Amire én gondoltam, az milliószor
érdekesebb.
– Mi a helyzet a járatoddal? Tudod, hogy mennyit késik?
– Az időjárás miatt késik. Állítólag nagy a szél Los Angelesben.
Az összes járatot visszatartották. Eredetileg azt mondták, hogy
negyven perc késés lesz, de már két óránál tartunk.
– A nyolc harmincas járatra foglaltam. Az enyémet két és fél
órával tolták hátrébb. Jobb lesz, ha megkérdezem, hogy nem
tudnának-e áttenni a te járatodra.
Húsz perc sorban állás után a legtöbb, amit mondani tudtak,
hogy felvesznek az üres helyre váró utasok listájára. Bennett egy
oszlopnak dőlt, és a telefonját babrálta, amikor visszatértem.
– A várólistán vagyok. Nem biztos, hogy felférek.
Rám kacsintott.
– Ne aggódj. Majd én intézkedem, ha esetleg nem érsz oda
időben. Majd elmesélem, hogy mit vár tőlünk az ügyfél, amikor
visszajövök.
– Na persze. Remek ötlet. Majd el is hiszem neked, hogy mire
készüljek pont egy olyan ügyben, ahol nem szeretnéd, hogy nyerjek.
– Pedig úgy tűnik, lehet, hogy nem lesz választásod.
Megnéztem az időt a telefonomon. Hét múlt pár perccel. Öt és
fél óra volt autóval Los Angeles. Ha most elindulok, az hat óra
hossza lenne, ha még haza is megyek előtte.
– Akkor majd vezetek.
– Mi? De hát az több mint ötszáz kilométer!
Felvettem a csomagomat.
– Menni fog. Jobb, mint itt ülni még két órát, hogy aztán
szembesüljek vele, nem férek fel a korábbi gépre, és lemaradok a
megbeszélésről.
Bennett úgy nézett rám, mintha két fejem lenne.
– Legalább egy óra ebben a forgalomban hazajutnod.
Igaza volt. Nem mehettem haza az autómért.
– Ez igaz. Akkor bérelek egyet. Azzal megspórolok némi időt.
Megyek is. Sok szerencsét a repüléshez!
Megfordultam, és elkezdtem utat törni magamnak vissza a
terminál kijárata felé. Rettegtem tőle, hogy fél napot vezessek, de
attól a gondolattól még jobban féltem, hogy Texasban kell majd
esetleg élnem.
 Szerencsére elkaptam az Air Trant, ami az autókölcsönzőbe vitt,
éppen akkor, amikor az ajtók már csukódtak. Azt a társaságot
választottam, ahol nem állt sor.
– Szükségem van egy autóra egész napra Los Angelesbe. Csak
oda.
A nő a gépen pötyögött.
– Mekkora méretű autóra van szüksége?
– Bármilyenre, ami nem drága.
– Van egy kicsi autónk. Egy Chevy Spark.
– Jó lesz.
– Tulajdonképpen – egy mély, ismerős hang csendült fel
mellettem –, jobb lenne egy nagyobb, nemde?
Elfordítottam a fejemet, és Bennettet pillantottam meg.
Odanyújtotta a jogosítványát a nőnek, és elbűvölő, sármos
mosolyt villantott felé.
– Írja az én nevemre. Én vezetek. Nem állhatnám, ha öt és fél
órán át azt kéne hallgatnom, hogy hogyan vezet.
A nő az egyikünkről a másikunkra nézett, majd végül engem
szólított meg.
– Szeretné, hogy egy nagyobb méretű autóra cseréljem,
hölgyem?
Bennettre néztem.
– Csak nem törölték a járatodat, vagy ilyesmi?
– De.
Már gondoltam rá, hogy esetleg közösen béreljünk autót.
Viszont hat óra vele együtt, amikor durva és rideg velem, rosszabb
lett volna, mint egyedül vezetni.
Visszanéztem a hölgyre.
– Én a kisebbet választom. Mr. Fox majd bérel magának egy
nagyobbat, ha szeretne.
– Ne már. Kifizetem a felét, és így kevesebbe kerül, mintha egy
kisebb autót bérelnél egyedül.
– Nem a pénz, hanem a társaság miatt vezetek egyedül.
Szerintem mindenkinek jobb lesz, ha külön autóval megyünk.
Látszott rajta, hogy nem érti.
– Miért?
A hölgyre néztem, aki felhúzta a szemöldökét, és megvonta a
vállát, mint aki szintén kíváncsi, hogy miért.
 – Mert egy köcsög vagy velem. Nem akarok egy légtérben lenni
veled egy ilyen hosszú úton. Inkább egyedül megyek.
Bennett arcáról lehervadt a mosoly. Ha nem ismerem, akkor azt
hittem volna, hogy ezzel megbántom. Egymásra bámultunk. Láttam
rajta, hogy kattognak a fogaskerekek a fejében, és már forgatja a
szájában a választ.
Az állkapcsa megfeszült, és a tekintetemet bámulta, az egyik
szememről a másikra nézett.
– Jól van. Bocsánatot kérek.
Egyszerre kedves és rideg is tud lenni ez az ember.
– Egész úton kedves leszel velem?
Sóhajtott.
– Igen, Annalise. Előveszem a legjobb modoromat.
A hölgy felé fordultam.
– Akkor a nagyobb autót választjuk.
A szemem sarkából láttam, hogy Bennett kinyitja a száját,
mondani akart valamit, úgyhogy gyorsan megelőztem.
– Akkor kompromisszumot kötöttünk.
Bennett a fejét csóválta.
– Rendben.
Ezzel ott álltam egy közös autózás küszöbén a Szörnyeteggel.
 Tizenhatodik fejezet

ANNALISE

Nem vitatkoztam Bennett-tel, hogy ki vezessen először, de csupán

azért, mert utálok vezetni. Mivel Bennett akart a kormány mögé ülni,
kihasználtam az alkalmat, hogy alkut kössek vele, miszerint, aki az
anyósülésen ül, az kezeli a rádiót.
Már vagy két órája úton voltunk, de elég szűkszavúan
nyilatkoztunk. Többnyire csak udvariasságból beszélgettünk egy
keveset a munkáról. Úgy tűnt, Bennett valahol máshol járt
gondolatban, jóllehet nem voltam meggyőződve róla, hogy a
gondolataiba mélyedt, vagy inkább csak szereti a csendet maga
körül, amikor vezet. Úgy döntöttem, hogy követem a példáját, ami a
szűkszavú beszélgetéseket illeti, arra az esetre, ha a második
eshetőség állna fent.
– Másfél kilométeren belül lesz egy pihenő – mondta Bennett. –
Megállok. Be kell ugranom a mosdóba. Lesz ott egy Starbucks is, ha
szeretnél kávézni.
– Ó, tök jó. Nekem nem kell mennem, de biztos, hogy veszek
egy kávét. Több koffein kell. Te szeretnél valamit'?
– Jó ötlet. Bármilyen feketekávé megfelel tejszínnel és cukor
nélkül.
– Rendben.
A pihenő parkolóban Bennett elment a mosdóba, én pedig
beálltam a hosszú sorba, hogy kávét vegyek, közben pedig a
telefonomon megnéztem az e-mailjeimet. Korábban írtam
Marinának, hogy tudassam vele a változásokat. Tudtam, hogy
néhány légitársaság a visszautat is törölte, ha az ember nincs az
induló járaton. Úgyhogy megkértem, hogy hívja fel a Deltát, és
tudassa velük, visszafelé a járatukat választjuk. A válasza érdekes
volt.
Szia, Annalise. Minden elintézve. A gép még mindig nem indult el, és a késés miatt
hagyták, hogy mindenféle felár nélkül átcseréljem a te jegyedet egy egyszeri útra szóló
menetjegyre.
 A foglalás száma ugyanaz maradt. Bennett gépe viszont mostanra már felszállt,
úgyhogy automatikusan törölték a visszaútját is, ezért újra foglalnom kellett neki, és
kértem, hogy utalják vissza az előző jegy árát. A foglalás száma: QJSGRL.
Remélem, hogy szerencsésebben folytatódik az utatok.
Marina

Bennett azt mondta, hogy törölték a járatát. Talán Marina tévedett?

Elkezdtem válaszolni neki, de úgy döntöttem, hogy inkább magam
járok utána. Megnyitottam a Delta oldalát, beírtam az indulási és az
érkezési városokat, és beállítottam a körülbelüli indulási időt reggel
hétre. Tényleg azt írták, hogy Bennett járata már negyedórája
felszállt. Az oldalon feltüntették a következő járatot is. Lefelé
görgettem, és megtaláltam az enyémet. A becsült landolási időt
bőven az egyórás megbeszélés utánra becsülték.
Helyes döntést hoztam, hogy autóba ültem. De Bennett vajon
miért csatlakozott hozzám?

Miközben autóztunk, megkaptam a választ. Magamban latolgattam

az okokat, hogy Bennett miért hazudhatott nekem a járatával
kapcsolatban, de csak két indokot találtam rá: vagy félt tőle, hogy
esetleg törlik a járatát, és csak én jelenek meg a megbeszélésen…
vagy… nem akarta, hogy egyedül vezessek, mert tudta, hogy utálok
a volán mögött ülni. A logikus magyarázat az volt, hogy nem akarta,
hogy egyedül találkozzam az ügyféllel. Ez volt a legkézenfekvőbb
magyarázat, ehhez semmi kétség sem fér. Mégis folyton az jutott
eszembe, amit Madison mondott előző napi vacsorán.
A Szörnyeteg-szindróma. Lehet, hogy mégis jó srác, csak
próbálja leplezni?
Bármi is volt az ok, az lett volna a legjobb, ha nem firtatom
tovább. Ez nem tartozott az erősségeim közé. Meg kellett értenem a
férfit, aki itt ült mellettem, ha akarta, ha nem.
A vezetőülés felé fordultam, hogy lássam Bennett arcát,
miközben beszélek hozzá.
– Marina visszaírt. Elintézte a retúrjáratot.
– Jól van. Van vele dolgunk?
– Nincs. Minden rendben a visszaúttal. – Elhallgattam. –
Leszámítva egy apróságot.
 – Hadd tippeljek. Eltűnt az ebédje, és rám hívta a zsarukat, bár
ma nem is vagyok az irodában.
Nevettem.
– Nem. Megemlítette, hogy a te helyedet újra kellett foglalnia.
Úgy tűnik, hogy törölték a helyedet a visszafelé útra, mert nem
jelentél meg az indulójáraton.
Bennett rám pillantott, és találkozott a tekintetünk. Aztán ismét
az utat bámulta, és vagy egy percig nem szólt semmit. Láttam rajta,
hogy forognak a fogaskerekek a fejében.
Végül azt mondta:
– Csak biztosra akartam menni. Nem hagyhattam, hogy esetleg
csak te jelenj meg a megbeszélésen.
Lehet, hogy bolond vagyok, de nem hittem neki. Valamiért
hirtelen biztos voltam benne, hogy Bennett hazudik. Azért jött el
velem, mert nem akarta, hogy egyedül vezessek. Szívmelengető a
tudat, de egyértelműen látszott, hogy nem tervezte, hogy így legyen.
Úgy döntöttem, hogy ezért én is kedves leszek vele.
Vettem egy mély levegőt és felé fordultam… ismét.
– Akkor este sokat segítettél.
Megint rám pillantott. Az arckifejezésén látszott, tudni akarja,
hogy mit akarok ezzel mondani, ugyanakkor nem tartja okos
dolognak belemenni ebbe a beszélgetésbe.
– Igen?
Bólintottam.
– Sokat gondolkodtam. Jövök neked eggyel. Ha előtte nem
mondod el nekem, hogy mit gondolsz Andrew szándékairól, akkor
másnap reggel a szálloda egyik szobájában ébredtem volna. És
nemcsak ez, hanem amikor végül magam is rádöbbentem, nem
tervezi, hogy újra összejöjjön velem egy éjszakánál többre, olyan
érzés volt, mint újra feltépni egy gyógyulásban lévő sebet.
– Csak azt mondtam, amit gondoltam, hogy történni fog. Akár
teljesen melléfoghattam volna.
– De mégsem. Ott voltál mellettem, hogy összekaparj, amikor
már éppen darabjaimra hullottam, jóllehet előtte még jól letoltalak.
Az anyósülésen ülve kényelmesen tanulmányozhattam Bennett
arcát. Néztem, ahogy az állkapcsa megfeszül, ahogy a szája mozog,
és ahogy zavarában összevonja a szemöldökét, amikor nem biztos
benne, hogy mit válaszoljon. Sok mindent megláttam Bennett
Foxban. Egy darabig küszködött, hogyan válaszoljon az utóbbi
megjegyzésemre, majd úgy határozott, hogy csak bólint egyet.
– Szóval most, hogy már tisztában vagy a kapcsolatom szomorú
történetével, mi a helyzet a tieddel? Az egyetlen részlet, amit
közöltél velem, hogy soha nem volt barátnőd Valentin-napon. Csak
úgy igazságos, hogy ha én is megtudok valamit a te szerelmi
életedről. Ráadásul még több órán át be vagyunk zárva ebbe az
autóba, úgyhogy elmesélheted, vagy ha nem, akkor kiszedem
belőled Los Angelesig. Ne aggódj, amikor kinyitjuk az autó ajtaját,
lehetünk ismét ellenségek.
Bennett még mindig az útra figyelt, de az arcára erőltetett egy
mosolyt.
– Nincs mit mesélnem.
– Jaj, gyerünk már. Biztosan van valami. Mikor randiztál
utoljára?
A fejét rázta.
Nem akart velem erről beszélni. Én kíváncsibb voltam, mint
amennyire ő képes volt ellenállni. Igazán kíváncsivá tett.
– Egy héttel vagy egy hónappal ezelőtt? Vagy netán hét évvel
ezelőtt?
Sóhajtott.
– Nem tudom. Néhány héttel ezelőtt. Mielőtt megrongáltad az
autómat.
– Mi volt a neve?
– Jessica.
– Jessica mi?
– Nem tudom. Azt hiszem, S-sel kezdődött a vezetékneve.
– Akkor gondolom, csak egyszer találkoztál vele, ha nem
emlékszel a vezetéknevére.
Helyes arcán egy bűntudattal teli mosoly jelent meg.
– Tulajdonképpen párszor találkoztam vele. Borzalmas viszont a
névmemóriám.
– Komolyan? Mi az én vezetéknevem?
Gondolkodás nélkül válaszolt.
– Okostojás.
Figyelmen kívül hagytam.
– Szóval találkoztál párszor Jessica S-sel. Miért ért véget?
Bennett vállat vont.
 – El sem kezdődött igazán. Csak jól éreztük magunkat együtt…
és hát összeillettünk.
– És mégis pár alkalom erejéig tartott? Miért?
– Azt nem állítottam, hogy hosszú távon is összeillettünk volna.
Eltartott egy kis ideig, amíg leesett.
– Úgy érted, hogy csak a hálószobában klappoltatok?
– Úgy értem, ahogy mondtam.
– Szóval azt állítod, hogy csak a szexről szólt?
– Néha elmentünk vacsorázni. Élveztük egymás társaságát, de
szeretem egyszerűen intézni a dolgaimat.
– Komolyan? Miért?
– Szeretem, ha nincsenek felesleges bonyodalmak az életemben.
– Szóval a nők a bonyodalmat jelentik neked?
– Igen. A legtöbb nő bonyolult.
Elgondolkodtam ezen egy darabig.
– Szóval hogy megy ez nálad? Találkozol egy nővel, és
megkérdezed tőle, hogy érdekelné-e egy egyéjszakás szex?
Bennett nevetett.
– Azért ennyire nem egyszerű.
– Ha nem ennyire egyszerű, akkor bonyolult, nem? És te nem
szereted a bonyolult dolgokat – gúnyolódtam.
Valamit motyogott az orra alatt, hogy okostojás vagyok, majd a
fejét csóválta, amit igen gyakran tett, amikor beszéltem.
– De most komolyan – folytattam érdekel, hogyan működik.
Randioldal, vagy ilyesmi?
Bennett rám pillantott, majd ismét az utat nézte. Úgy látszott,
rájött, hogy nem fogom annyiban hagyni a témát. Sóhajtott egyet.
– Azért nem ennyire steril körülmények között intézem. Ha
elhívok randizni egy nőt, a beszélgetés egy idő után úgyis
elkerülhetetlenül arra kanyarodik, hogy ki mit vár egy kapcsolattól.
Őszinte vagyok, és bevallom, hogy szeretném, ha csak egy laza
kapcsolat lenne köztünk. Nem nehéz megmondani, hogy egy nő mit
vár, még mielőtt ehhez a ponthoz érnénk. Úgyhogy inkább
elkerülöm azokat a nőket, akik… bonyolultak.
– Azt mondod, hogy képes vagy megjósolni, melyik nőt érdekel
egy pusztán szexuális alapokon nyugvó kapcsolat egy pár perces
beszélgetés után?
– Általában.
 – Ez nevetséges.
Bennett megvonta a vállát.
– Nekem eddig működött.
Kinéztem az ablakon, és egy percre elvesztem a gondolataim
között, majd feltettem a következő kérdést, miközben figyeltem a
tükörképét.
– Mi a helyzet velem?
Bennett levette a szemét az útról, és hirtelen felém fordította a
fejét.
– Hogy mi a helyzet veled?
– Most már eltöltöttél velem bizonyos időt. Mondd meg, hogy
érdekelne-e egy teljesen szexuális alapon működő kapcsolat, vagy
talán túl bonyolult vagyok?
Visszafordultam, hogy ránézzek, és figyeltem, ahogy az egyik
kezét az állához emelte, és megdörzsölte. Széles mosoly húzódott
végig az arcán, amikor többé nem próbálta tettetni, hogy a válaszán
gondolkodik.
– Annyira bonyolult vagy, amennyire csak lehet, kiscsillag.
Kinyitottam a számat, hogy vitába szálljak vele, majd
becsuktam, és ismét kinyitottam.
– Nem is.
Rám nézett, és a tekintete azt mondta: baromság.
– Nem vagyok bonyolult!
– Már harmadik vagy negyedik hónapja, hogy szüneteltek azzal
a szerencsétlennel? Hány férfival randiztál ez idő alatt?
Összeszorítottam az ajkamat.
– Akkor ezt nullának veszem.
– Időre volt szükségem.
– Szex nélkül?
– Nem akartam férfit az életembe. – Összeráncoltam a
homlokomat. – Andrew nagyon belém gázolt.
– Ne haragudj, de ez is az én állításomat igazolja. Ha szexelni
akartál volna valakivel, lett volna rá lehetőséged, hogy fizikailag
ellazulj. Rögtön kapcsolatra asszociálsz a szexről.
Azt hiszem, igaza volt. Az egyetem első évében volt egy
egyéjszakás kapcsolatom. Másnap szörnyen éreztem magam. Igen,
lehetséges, hogy bonyolult vagyok.
Most én akartam témát váltani.
 – Volt valaha barátnőd? – kérdeztem.
– Mit jelent az, hogy barátnő?
– Amikor kizárólag csak egy nővel találkozol.
– Persze. Mondtam már. Nem vagyok híve az osztozkodásnak,
amikor randizok valakivel.
– Meddig tartott a leghosszabb kapcsolatod?
– Nem is tudom. Pár hónapig. Talán hatig.
– Voltál már szerelmes?
Bennett állkapcsa megfeszült. Egyértelműen fajdalmát okozott
neki a kérdés.
Megköszörülte a torkát.
– Azt mondtad, hogy jössz nekem eggyel, nem? Bólintottam.
– Akkor váltsunk témát, beszéljünk a munkáról, es akkor kvittek
vagyunk.
 Tizenhetedik fejezet

BENNET

– Annalise? De jó újra látni!

A fickó, aki besétált a terembe, hogy csatlakozzon a
megbeszéléshez, megölelte Annalise-t. Néztem, ahogy majdnem a
fenekénél karolja át. Kérdés, hogy mennyire megengedhető ez egy
kollégának.
– Tobias? – Annalise kibontakozott az öleléséből. – Mit keresel
te itt?
– Én vagyok a Star Studios kreatív igazgatója. Otthagytam a
Century Filmst, és egy héttel ezelőtt itt kezdtem. Egészen ma
reggelig nem láttam a nevedet a mai megbeszélés listáján, különben
már korábban felkerestelek volna.
– De jó! – mondta. – Remek érzés egy ismerős arccal találkozni.
Hogy vagy?
– Jól. Elfoglalom magam a munkával. Munkaidőn kívül még
mindig tökéletesítem a borkészítés tudományát. Az első termést
éppen múlt héten szedtük le a kis farmon, amit tavaly vettem. Lehet,
hogy felhívom a szüleidet egy-két tanácsért.
– Remek ötlet. Örülni fognak, ha segíthetnek. Majd kérek
kóstolót, ha az első palackok elkészültek.
Közvetlenül Annalise mellett álltunk, és végignéztem az egész
beszélgetést. Miközben ez a borkedvelő, vagy mi a fenének hívjam
ezt a hobbiborászt, le sem vette a szemét Annalise-ról, és észre sem
vette, hogy én is ott állok. Annalise-nak hirtelen eszébe jutottam.
– Á, Tobias, ő itt Bennett Fox. Bennett-tel együtt dolgozunk a
Foster, Burnett és Wrennél.
Kezet ráztam vele, és végigmértem. Magas termetű, eléggé
jóképű, suvickolt cipője, és erős kézfogása volt.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Ben.
Általában kijavítottam az embereket, amikor Benre rövidítették
a nevemet, de egy ügyfelet soha. Az ügyfelek akár faszfejnek is
hívhattak, engem csak annyi érdekelt, hogy nekem adják a
megbízásukat. Volt valami bosszantó azokban, akik rögtön az első
találkozásnál becézni kezdtek. Nem vagy a barátom, én sem hívlak
Tobynak, és nem kérlek meg, hogy szaladj ki nekem egy sörért.
Most találkoztunk. A nevem Bennett. Eggyel több szótag semmibe
se fáj.
– Miért nem ülünk le? Szerintem már mindenki itt van –
mondta.
Megvártam, amíg a teremben lévő összes hölgy helyet foglal, de
látszólag egy kicsit tovább vártam a kelleténél, mert mielőtt
leülhettem volna Annalise mellé – hogy egységes képviseletnek
tűnjünk –, Tobias az előttem lévő szék támlájára tette a kezét, és
kihúzta magának.
Nem akartam jelenetet, úgyhogy leültem egy másik szabad
helyre, ami az asztal túloldalán volt.
Az igazgatóhelyettes elkezdte a megbeszélést, bemutatta a cég
üzleti céljait, és megnevezte a célközönséget. Jegyzeteltem,
miközben beszélt, és próbáltam figyelni. Viszont unos-untalan
Annalise-ra vándorolt a tekintetem. Tobias kétszer suttogott neki
valamit, miközben jegyzetelt. A konferenciaasztal talán százhúsz
centi széles lehetett. Egyszerűen késztetést éreztem, hogy
megbizonyosodjak róla, ha akarnám, el tudnám érni a fickót az
asztal alatt.
Miután véget ért a hivatalos prezentáció, a Star csapatából
mindenki felszólalt, és hozzátett valamit az elhangzottakhoz. Amikor
Tobiasra került a sor, csendben kellett volna maradnia, hiszen semmi
újat nem mondott. A fickó azonban úgy tűnt, szerette a hangját
hallatni, és rengeteg jelentés nélküli, divatos szakkifejezést fűzött a
mondandójába, közben pedig ürügyet talált ahhoz, hogy meg-
megérintse Annalise-t.
– Szóval én vagyok a Starnál az új fiú. A csapat remekül
előadta, hogy kik is vagyunk valójában, és jól körülírták a minőséget
is, amit a jövőben képviselni szeretnénk. Egyetlen dolgot szeretnék
csak hozzátenni mindehhez, mégpedig azt, hogy a szinergia
rendkívül fontos. A lógónk, a reklámüzenetünk, a csapatunk és a
stratégiai kapcsolataink mind-mind fontos összetevői annak, hogy
szép sikereket érjünk el. Hacsak egy csipetnyi sót kihagyunk a
receptből vagy éppen a csokoládédarabkákat, akkor milyen lesz a
végeredmény? Lehet, hogy úgy is lesz belőle sütemény, de nem lesz
olyan ízletes, mint lehetett volna. A játék neve kohézió, és a
reklámkampány, amivel meg lehet nyerni a szívünket, jól egyesíti
magában az összes összetevőt, melyekből a legjobb sütemény
készül.
Bla-bla-bla. Sütemény. Bla-bla-bla. Sütemény. Csak ennyit
hallottam az egészből.
Csak beszélt és beszélt, de igazából semmit nem mondott. Majd
végül biccentett egyet Annalise felé, és összefoglalta az
elhangzottakat.
– Dolgoztam már a Wrennel, úgyhogy biztos vagyok benne,
hogy megvan rá a képességük, hogy nagyot alkossanak, kilépjenek a
korlátok közül, és valami lenyűgözővel rukkoljanak elő. –
Megérintette Annalise karját. – Elegendő csupán Annalise és a
csapata kezébe adnunk a receptet, és a legfinomabb csokoládés
süteménnyel tér vissza hozzánk.
Annalise és a csapata. Mekkora egy fasz!
Miután véget ért a megbeszélés, Tobias vállalkozott rá, hogy
körbevisz minket a forgatási helyszíneken. A kezét nyújtotta
Annalise-nek, és besegítette a golfautó első ülésére, majd átsétált a
vezetőoldalra. Engem a hátsó ülésre száműztek, ami ráadásul
hátrafelé nézett, és akár meg is feszülhettem, lószart sem hallottam
abból, amit vezetés közben mondott ez a fasz.
A négyórányi megbeszélés és a terepbejárás után az Annalise
fan klub vezetőjével hármasban visszamentünk az irodába, hogy
tovább beszélgessünk. Addigra a bensőséges érintései egyre
gyakoribbá váltak, én pedig úgy éreztem, mindjárt gyomorszájon
vágom.
– Szóval mit tehetek még, hogy segítsek kihozni a legtöbbet a
projektből? – kérdezte Tobias, és kizárólag Annalise-ra nézett,
miközben beszélt, jóllehet egy kis kerek asztalnál ültünk mind a
hárman.
– Arra gondoltam, hogy felvázolok pár logójavaslatot, és nem
hivatalosan átküldöm neked, mielőtt még túl messzire szaladunk a
projekttel – mondta Annalise.
Tobias bólintott.
– Jól van. Küldj át mindent, amire szeretnéd, hogy ránézzek.
Sőt, gyere le velem, és összehozok egy ebédet néhány
kulcsszereplővel, aztán meglátjuk, hogy ők keltenek-e benned
valamilyen benyomást.
– Ez nagyszerű lenne.
Úgy éreztem, muszáj nekem is hozzátennem valamit. Vagy
legalább emlékeztetni rá, hogy én is ott voltam az irodában.
– Köszönöm, Tobias. Ez tényleg nagyszerű lenne.
Egy udvarias mosollyal felelt a megjegyzésemre, majd ismét a
mellette ülő nőre figyelt. Újra megérintette a karját.
– Annáért bármit.
Tobias kezét bámultam, amit Annalise karján pihentetett.
Annalise meglátta, hogy nézem, és gyorsan elhúzta a karját.
Basszus. Mintha bűntudat lenne az arcán. Csak nem lefeküdt
vele? Ezen a ponton már kezdtem azt gondolni, hogy a fickó csak
egy átlagos seggfej, aki kihasználja a pozícióját. Volt azonban itt
még valami, ami a háttérben zajlott.
Egy csomó faszságról beszélgettek, amiket még együtt csináltak
az előző stúdióban. Persze ehhez nem tudtam hozzászólni, de pont
ez volt a lényeg benne. Szerencsére Tobias asszisztense végül
bekopogott, és félbeszakította őket, emlékeztetve Tobiast arra, hogy
hamarosan konferenciahívása lesz.
– Próbálja meg egy kicsit csúsztatni, Susan.
Ki akartam szabadulni a picsába ebből az irodából. Felálltam.
– Semmi baj. Már így is olyan nagylelkűen bántál az időddel,
nem akarunk visszaélni vele, ugye Annalise?
Annalise összevonta a szemöldökét.
– Nos… persze. Ott leszel ma este a vacsorán?
– Nem terveztem, hogy csatlakozom, de megnézem, hogy át
tudom-e szervezni a napomat, hogy odaérhessek.
Az arcomra erőltettem egy hamis mosolyt. Bassza meg.
– Nagyszerű.
Miután Toby fiú kapott még egy ölelést, Annalise és én
visszasétáltunk a parkolóba. Szó nélkül. Úgy éreztem, mintha görcs
állt volna a nyakamba. Kinyitottam az autó ajtaját, és ekkor
találkozott a tekintetünk. Az arcom komor maradt.
Ha most azonnal megszólaltam volna, akkor szó szerint
felrobbanok. Még volt pár óránk a vacsoráig, úgyhogy kellett
keresnem egy edzőtermet, és egy vagy két órát súlyzóznom, hogy
kieresszem a gőzt.
 Miután Annalise beszállt, úgy bevágtam az ajtót, csoda, hogy
nem esett ki a helyéről.
Indítottam, és elindultam anélkül, hogy bármilyen úti célt
beírtam volna a GPS-be.
– Tudod, hogy hol van a szálloda? – kérdezte Annalise.
– Nem. Miért nem találod ki, és akkor elnavigálhatsz oda,
elvégre te vagy a főnök, nem?
Annalise összevonta a szemöldökét.
– Mit akarsz, mit kellett volna csinálnom? Kijavítani az ügyfelet
a prezentációja kellős közepén? Az elég amatőr megoldás lett volna.
– Mégsem annyira amatőr, mint arra biztatni az ügyfelet, hogy
összetapizzon.
– Te most viccelsz velem, baszki?
Annalise nem volt nagy káromkodó, úgyhogy még mielőtt a
vörös fejére pillantottam volna, tudtam, hogy dühös. Ami teljesen
rendben is volt. Ez a baszki kettőnk helyett is szólt.
– Barátságos velem, mert korábban együtt dolgoztunk. Amúgy
meg boldog házasságban él. Nem mintha magyarázkodnom kellene
előtted.
– Mondd, hogy nem vagy ennyire naiv. Te tényleg azt hiszed,
hogy egy olyan apróság, mint hogy házas, bármit is jelent bizonyos
férfiaknak? – Elhallgattam egy rövid időre, bár lehet, hogy jobb lett
volna itt be is fejeznem. – Várjunk csak… te tényleg ennyire naiv
vagy. Ugyanaz a nő vagy, aki azt hitte, hogy amikor a volt pasija egy
hotelbe hívja vacsorázni, megint össze akar jönni vele.
Ha korábban azt hittem, hogy az arca kivörösödött a dühtől,
akkor tévedtem. A vörös árnyalat immáron mélylilává változott.
Majdnem úgy nézett ki, mintha visszatartotta volna a lélegzetét. Egy
fél pillanatig azt fontolgattam magamban, hogy a saját épségem
érdekében kiszállok az autóból.
– Állj meg – követelte Annalise. – Állj meg ezzel a kibaszott
autóval!
Hirtelen a fékre tapostam.
Annalise kicsatolta az övét, és kivágta az autó ajtaját. Még
mindig a parkolóban voltunk, de legalább nem volt arrafelé se másik
autó, se bámészkodó tömeg, akik végignézték volna, ahogy kiszáll,
közben pedig a levegőben gesztikulál, és azt ordítja, hogy mekkora
egy fasz vagyok.
 Lehet, hogy fasz voltam. Tulajdonképpen tisztában voltam vele.
Ettől még nem került más megvilágításba az, ami egész délután
Toby és Annalise között ment. Hagytam, hadd füstölögjön, én pedig
tovább morogtam magamban. Körülbelül tizenöt perc múlva
visszasétált az autóhoz, beszállt, és bekapcsolta a biztonsági övét.
– Menjünk a szállodába. A vacsora ideje alatt az ügyfél előtt
meg kell őriznünk legalább a látszatát annak, hogy jó viszonyban
vagyunk. Ez nem ok arra, hogy most kedvesek legyünk egymáshoz.
Újra elindítottam az autót.
– Részemről rendben.

Egy óra nem segített. Kettő sem változtatott semmin, csak a karom
meg a vádlim kezdett sajogni.
Még egy félórás szundítás és egy tűzforró zuhany masszázs-
funkcióval sem segített ellazulni. Minden izmom pattanásig feszült.
Amilyen kibaszott egy helyzet volt, nem tartottam a vacsorától.
Sőt alig vártam, hogy lássam, hogyan viselkedik majd Annalise,
miután megjegyeztem neki, hogy van köztük valami azzal a fasszal.
Háromnegyed nyolckor lementem a bárba, ahol a Star Studios
tagjaival nyolcra volt megbeszélve a találkozó. Örültem, hogy a
hotel éttermében vacsorázunk, mert így nem kellett vezetnem, és
megengedhettem magamnak egy italt vagy akár kettőt is. Szükségem
volt rá.
A produkciós vezető már ott ült a forgatókönyvíróval együtt.
Barátian üdvözöltek.
– Mit iszik, Bennett?
A poharukra pillantottam. Mindkettőben borostyánszínű
folyadék volt.
– Egy whiskyt.
A produkciós vezető meglapogatta a hátamat.
– Jó választás. – Megfordult, és rendelt még egy akármilyen
évjáratú és márkájú italt, amit ők is ittak, majd ismét felém fordult.
– Egész nap mi beszéltünk. Meséljen magáról valamit.
– Jó van. Már tíz éve a Foster Burnettnél dolgozom.
Grafikusművészként kezdtem, aztán bedolgoztam magam, és a
ranglétrán egészen a kreatív igazgatóságig küzdöttem fel magam.
Túl sok időt töltök az irodában, hétvégente próbálok golfozni, és az
asszisztensem gyűlöl, mert egyszer megettem a mogyoróvajas,
gyümölcszselés szendvicsét, amit a hűtőben találtam, amikor egyszer
éjfélig dolgoztam egy határidős munkán.
Az utolsó megjegyzésemen nevettek. Tényleg nevetséges volt,
de biztos voltam benne, hogy azt hiszik, csak túlzók. Pedig
egyáltalán nem volt vicces, hogy utált.
– Grafikusművész? Még mindig rajzol?
– A firkálgatás, miközben az anyámmal telefonálok, számít?
A nevetésüket egy női hang szakította félbe.
– Bennett csak szerénykedik. Igazi művész. Látnotok kéne
néhány munkáját, főleg a rajzfilmfigurákat, amiket rajzol. Elég élénk
a fantáziája.
Megfordultam, és ott állt Annalise. Kék ruhában feszített, ami
tökéletesen illett az alakjára, és amiben csodásan festett a cicije, de
valahogy mégis megfelelő volt egy üzleti vacsorához is. Istenien
nézett ki. Már majdnem feledtette velem a háborút, amit egymással
vívtunk, és amiben éppen most próbált visszavágni a
rajzfilmfirkáimat felhasználva.
Ittam egy kortyot az italomból.
– Ha már a szerénységnél tartunk… ha Annalise-ról van szó, ne
felejtsék el kifaggatni az autós hobbijáról. Úgy szedi szét az autókat,
mint senki más a szakmában. A második napján az új irodában
megoldotta az ablaktörlő problémámat, amit addig észre sem vettem.
Annalise arcáról nem hervadt le a széles mosoly, de a szeme
szikrákat szórt. Megragyogtattam előtte a fogsoromat, csakhogy a
mosolyom nem volt mesterkélt. Élveztem, hogy csesztethetem.
Egész éjjel tudtam volna folytatni a piszkálódást, amiket bókoknak
álcáztam. Ez jobb hatást ért el, mint két óra edzés és az azt követő
zuhanyzás.
Még néhány ilyen csipkelődés következett, amikor is Annalise
burkoltan megemlítette a szerelmi életemet, amit a munkám
érdekében feláldozok, én pedig visszalőttem neki azzal, hogy milyen
naiv, amit a liberális gondolkodásának tituláltam. Egész nap most
először engedett fel a görcs a nyakamban.
Bár a fájdalom kevesebb, mint öt perc múlva visszatért, amikor
feltűnt a kis cimborája.
– Hát sikerült – lelkendezett Annalise.
 Néztem a Tobias szemét, ahogy gyorsan végigpásztázza
Annalise-t a válasza előtt.
– Túl fontos számomra ez a vacsora ahhoz, hogy kihagyjam –
mondta.
Hát persze.
Néhány percen belül megérkezett az összes hiányzó ember,
beleértve azt az igazgatósági tagot is, aki olyan kedves volt a
produkciós vezetővel a Starnál, és akitől a meghívást kaptuk, hogy
jöjjünk el ma, és tegyünk pár javaslatot a vállalkozásukat illetően. A
vacsoraasztalnál folytattuk a megbeszélést, és nem voltam meglepve,
hogy valahogy Tobias és Annalise ismét egymás mellé kerültek.
Jóllehet elég szerencsés voltam, hogy az igazgatósági tag mellé
ülhettem, akinek a döntésétől függ, hogy hol a fenében fogok tovább
élni, de akkor sem tudtam eléggé összpontosítani, hogy kihasználjam
a lehetőséget, és beszélgessek vele. Azon kaptam magam, hogy a
velem szemben ülő boldog párnak minden egyes gesztusát
vizslatom.
Utáltam, hogy Annalise hátravetett fejjel nevetett valamin, amit
Tobias mondott, és ami ráadásul nem is volt vicces.
Figyeltem, ahogy Annalise ajkai mozognak, miközben beszélt,
és ahogy a nyelvével minden alkalommal lenyalta a pohár szájáról a
bor ott maradt cseppjeit, amikor belekortyolt az italába.
Bámultam, ahogy Annalise megtörölte a szája sarkát a
szalvétával.
Gyűlöltem, ahogy a seggfej megérintette a karját, és összeért a
válluk.
Mire a desszerthez értünk, már azon görcsöltem, hogy
egyáltalán képes legyek mondani valamit, úgyhogy többnyire
csendben maradtam. A jókedv, amit az este kezdetén éreztem, rég
elmúlt, és aggódtam, hogyan fog véget érni ez az éjszaka.
Amikor végre véget ért, ott álltunk a szálloda előcsarnokában, és
elköszöntünk egymástól. Annalise még egyszer utoljára intett nekik,
amikor a Star egész csapata kilépett az ajtón, aztán kettesben
maradtunk. Az arcáról a mosoly hirtelen dühbe torzult.
– Te vagy a legamatőrebb ember, akivel valaha találkoztam!
– Én? Mi a fenét csináltam?
– Egész este gonosz tekintettel bámultál rám és Tobiasra.
– Hazudsz! Nem is tettem ilyet.
 Elhallgatott egy pillanatra, és az arcomat tanulmányozta.
– Te komolyan beszélsz? Észre sem vetted, hogy mit műveltél?
– Semmi rosszat.
Bolond ez a nő. Lehet, hogy szótlan voltam, sokkal kevésbé
sikerült beszélgetésbe elegyednem az ügyféllel, mint ahogy vártam
magamtól, de Annalise meg az asztal túloldalára ült.
– A látószögemben ültél. Mire vártál, hová fogok nézni?
– Úgy duzzogtál meg pufogtál, mint egy… egy… kibaszottul
féltékeny férj.
– Te őrült vagy.
– Képtelenség együtt dolgozni veled! – Azzal elviharzott,
mielőtt bármi mást mondhattam volna, és a lift felé vette az irányt.
Álltam még ott egy pillanatig, és azon tűnődtem, mi a fenét
művelt velem, hogy úgy viselkedem, mint egy féltékeny férj. Az
adrenalinszintem az egekbe szökött, és tudtam, hogy képtelen leszek
aludni. Ezért úgy határoztam, hogy visszamegyek a bárba, és
magamhoz veszek egy kis folyékony altatót.

Úgy duzzogtál meg pufogtál, mintegy… egy… kibaszottul féltékeny

férj. – Annalise szavai ott kavarogtak a fejemben egy kiadós adag,
tízéves whisky társaságában.
Két ital után jelentősen nyugodtabb lettem. Nem tudtam azonban
lerázni magamról mindazt, ami ma este történt. Elég jól kezdődtek a
dolgok: a kék ruha, a gyönyörű melle… – Elég nyugodt voltam,
amikor az autóban történt veszekedés dacára is megérkezett. Ahogy
figyeltem, miközben beszélt, nevetett, és láttam a férfit, aki a karját
lazán Annalise széktámlájára tette az előétel közben, idegesített.
Nem láttam, de azt képzeltem, hogy az ujjaival biztosan Annalise
hátát birizgálja, és közben azt gondolja, úgysem látja senki.
Kivéve én. Én tudtam.
Körbelögyböltem a pohárban a jeget, majd egy kortyban
lehúztam az italom maradékát.
A kibaszott keze.
El akartam törni.
Hogyan merte megérinteni az a bunkói'
 A gondolatok, amik a félig részeg agyamban cikáztak, a
semmiből kerültek elő.
Vedd le a mocskos kezedet a csajomról!
Mi a picsa?
Már megint ezek az ostoba gondolatok!
Megpróbáltam kiverni a fejemből ezeket a nevetséges
gondolatokat.
Ki kellett vernem a fejemből ezt a marhaságot.
Nemde?
Vagy…
Bassza meg.
A fejemet megtámasztottam a bárpulton, és egy percig a plafont
bámultam. Elvesztem a gondolataim között. Hihetetlen sebességgel
kezdett összeállni a kép.
Behunytam a szemem.
Basszus.
Úgy viselkedtem ma este, mint egy féltékeny férj.
Miért?
A válasznak egyértelműnek kellett volna lennie, még egy olyan
fafejűnek is, mint amilyen én vagyok. De még két másik ital kellett
hozzá, és addig forgattam a fejemben a gondolatot, amíg a bár be
nem zárt.
Amint azonban rájöttem, elhatároztam, hogy valami ostobaságot
teszek…
 Tizennyolcadik fejezet

ANNALISE

Puff, Puff!
Átfordultam a másik oldalamra, és a fejemre húztam a takarót.
Néhány perccel később megint hallottam a hangot.
Puff, Puff!
Ledobtam magamról a takarót, és sóhajtottam egyet. Mennyi lehet az
idő? Ki a fene püföli az ajtót? Nem úgy hangzott, mint egy kopogás.
Kitapogattam a mobilomat az éjjeliszekrényen, majd kézbe
vettem, és megnyomtam a bekapcsológombot. A fénye beragyogta a
sötét hotelszobát, és belevilágított az álmos szemembe. Hunyorogva
megnéztem az időt. Hajnali kettő óra tizenegy perc volt.
Sóhajtottam egyet. Biztos bezárt a bár, és onnan jönnek az
emberek. Már éppen sikerült volna visszaaludnom, amikor éreztem,
hogy pisilnem kell. A fürdőszobába menet kinéztem a
kukucskálólyukon, és végignéztem a folyosón. Üresnek tűnt.
Abban a pillanatban, amikor visszamásztam az ágyba, megint
hallottam a hangot.
Puff, puff!
Mi a fene? Lelöktem magamról a takarót, és kimásztam az
ágyból, hogy újra kikukucskáljak. Semmi. Ez alkalommal azonban,
ahogy lábujjhegyen ott pipiskedtem az ajtónál, a puffanó hang
megismétlődött, még az ajtó is beleremegett. Ugrottam egyet.
– Ki az?
Egy mély hang morgott valamit az ajtó túloldalán, de nem
értettem, hogy mit. Megint kinéztem a kukucskálón, de ez
alkalommal lefelé néztem. Jaj. Valaki ott ült az ajtómnál. A szívem
hevesen kalapálni kezdett.
– Ki van ott?
Ismét csak morgás hallatszott.
Leguggoltam, és az ajtóra tapasztottam a fülemet.
– Ki van ott?
 Távoli nevetés hangját hallottam.
Bennett lehetett?
Felágaskodtam a kukucskálóhoz, és újra lefelé néztem,
amennyire csak lehetett. Mintha Bennettet láttam volna. Nem
lehettem benne biztos. Úgyhogy kétszer is ellenőriztem a biztonsági
láncot, mielőtt résnyire kinyitottam az ajtót.
– Bennett? Te vagy az?
– Mi a fasz? – Már tisztábban hallottam a morgását a nyitott
ajtón át. Lenéztem, és láttam, hogy az ajtónak támaszkodva ült, hogy
el ne dőljön, de amikor résnyire kinyitottam az ajtót, hanyatt esett.
Az ajtóval együtt őt is előrenyomtam, hogy ki tudjam akasztani
a biztonsági láncot, és rendesen kinyithassam.
Bennett követte az ajtó mozgását, ami a súlyától végül teljesen
kinyílt, ő pedig elterült a padlón. A felsőteste a szobámban volt, a
lába pedig a folyosón. Hisztérikusan nevetett.
– Mi a fenét művelsz? – kérdeztem. Aztán bevillant, lehet, hogy
beteg, és orvosi segítségre van szüksége. – A fenébe. – Pánikba
estem, és lehajoltam hozzá. – Jól vagy? Fáj valamid?
Szavak hiányában az alkoholszag adta meg a választ.
Legyeztem egyet az orrom előtt.
– Te részeg vagy.
Szexi mosoly terült el az arcán.
– Te meg kibaszottul gyönyörű.
Nem pont erre számítottam.
Átléptem rajta, és körbenéztem a folyosón. Senki nem volt ott.
Bennett rám mutatott, és közben kajánul elmosolyodott.
– Belátok a pólód alá.
Hosszú pólóban aludtam, ami alig takarta a térdemet. Bennett
pedig a bugyimat bámulta. Szorosan összefogtam a pólót a
combomnál, és összezártam a lábamat.
– Mit művelsz? Azt hiszed, hogy ez a te szobád? Két ajtóval
arrébb laksz, a lift mellett. Nem emlékszel?
Felemelte a kezét, és az ujjaival megérintette a combomat.
– Gyerünk. Hadd lássam újra a bugyidat. Fekete csipke. Az a
kedvencem.
Az ujjainak érintésétől melegség öntöttel el a lábam közét. A
szívem viszont ennél okosabb volt. Nem felejtettem el, hogyan
viselkedett. Ellöktem a kezét. Amit történetesen szórakoztatónak
talált.
– Nem tetszem neked, ugye?
– Pillanatnyilag egyáltalán nem.
– Jól van. Te azért tetszel nekem.
– Bennett! Szeretnél valamit? Vagy segítségre van szükséged,
hogy visszamenj a szobádba?
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
Ettől egy kicsit megenyhültem. Részeg volt, úgyhogy nem
lehettem benne biztos, hogy tudta, miért is akar elnézést kérni.
– Mi miatt?
– Azért, mert egy fasz voltam. Amiért úgy viselkedtem, mint egy
féltékeny férj.
Sóhajtottam.
– Mi volt a bajod ma este?
Ostobán vigyorgott.
– Annak a Toby fiúnak nem kellett volna megérintenie téged.
Dühös voltam. Viszont nem rajtad kellett volna levezetnem.
Kezdtem megnyugodni.
– Jól van. Azt hiszem, valahol képes vagyok értékelni a
lovagiasságodat, hogy meg akartál védeni.
Ezt a megjegyzésemet is szórakoztatónak találta.
– Lovagiasság. Ez olyasmi, amivel még soha nem vádoltak.
Bennett felém nyújtotta a kezét, és megfogta a lábfejemet.
Te jó ég, még ott is kellemes volt az érintése.
Lefelé nézett a kinyújtott kezére, amivel közben a lábamat
simogatta, majd folytatta:
– Sajnálom, Texas.
A becenevemet hallva meglágyult a szívem.
– Jól van, Bennett. Ne aggódj. Csak ne legyen ilyen többé,
rendben?
Befejezte a rajzolgatást, és a tenyerével átfogta a lábfejemet. A
hüvelykujjával megsimogatta a bokámat. Olyan volt, mintha a lábam
között éreztem volna az érintését.
– Pedig lesz még ilyen – suttogta. – Meg fog ismétlődni.
Az érintése elterelte a figyelmemet, mintha az egész testemre
hatással lett volna.
– Mi fog történni?
 – Megint úgy fogok viselkedni. Nem tehetek róla. Tudod, miért?
Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán érdekelt, hogy miért,
amíg a hüvelykujjával a bokámat simogatta.
– Hm?
– Mert féltékeny voltam.
Leesett az állam. Biztosan rosszul hallottam.
– Mire voltál féltékeny?
Felnézett rám a padlóról, és találkozott a tekintetünk.
– A fickóra, amiért megérintett.
– De miért?
– Mert én akartalak megérinteni.
Ekkor hirtelen ráébredtem, hogy csak egy szál pólóban vagyok.
– Fel kell vennem egy nadrágot. – A szobám ajtaja még mindig
nyitva volt, Bennett pedig félig még mindig a folyosón. – Nem
tudnád behúzni a lábadat, hogy becsukhassam az ajtót, és valamit
felvegyek?
Sikerült behajlítania a térdét, és eléggé felemelnie, hogy be
lehessen csukni az ajtót, de még ekkor sem kelt fel a padlóról. A
lábamat sem engedte el. Ahogy a zár kattant, hangosnak tetszett,
melyet csend követett. Még mindig borzalmasan éreztem magam
félmeztelenül, Bennett pedig a lábamat fogta, és ráadásul egyedül
voltunk egy hotelszobában.
Kirángattam a kezéből a lábamat, és odasiettem a bőröndömhöz,
hogy megkeressem a melegítőnadrágomat, amit már azelőtt fel
kellett volna húznom, hogy kinyitottam az ajtót. Amikor
megtaláltam, besiettem a fürdőszobába.
Te jó ég. Megijedtem saját magamtól, amikor belenéztem a
tükörbe. Gyűrött arc, a sminkem elmosódva, a szemem alatt pedig
sötét karikák. Úgy néztem ki, mint egy hajléktalan. Az arcom egyik
felén elfolyt a szemfestékem. Közelebb hajoltam, hogy jobban
lássam magam. A következő isten tudja, hány percet azzal töltöttem,
hogy összekaparjam magam. Copfba kötöttem a hajamat,
megmostam az arcomat és a fogamat, majd hónaljstifttel bekentem
magam, és belebújtam a melegítőnadrágomba. Aztán hosszú
társalgást folytattam… magammal.
– Minden rendben. Csak egyszerűen részeg. Azt sem tudja, hogy
mit beszél. – Vettem egy mély levegőt. – Semmi sem fog történni.
Egyszerűen csak felsegítem, és áttámogatom a szobájába.
 De… mi van, ha újra elkezdi simogatni a lábam?
– Nem, ez nem történhet meg. Ez marhaság. Ki kell mennem
hozzá. Amúgy is, mióta rejtőzködöm idebent?
Az talán jobb kérdés: mikor is voltam utoljára férfival?
– Ezt be kell fejeznem. Nevetséges vagyok. Ő az ellenségem,
egy férfi, akit még csak nem is kedvelek.
Nem ez az este lesz az, amikor megkedvelem…
A tükörképemre mutattam.
– Fejezd be. – Aztán még egy utolsó pillantást vetettem
magamra, majd kiegyenesedtem, és megfogtam a kilincset. Semmi
sem fog történni.
Szó szerint.
Mert amikor kinyitottam a fürdőszoba ajtaját…
Bennett ott horkolt a padlón.

Így nem tudtam visszaaludni.

Lévén, hogy egy kora reggeli géppel akartam visszamenni, csak
néhány órát kellett valahogy elütnöm, és már indulhattam is a
reptérre. Az a néhány óra nem tűnt elegendőnek arra, hogy
átgondoljam mindazt, amit Bennett előző nap tett, vagy mondott.
Próbáltam felébreszteni, miután kijöttem a fürdőszobából, de
mind hasztalanul. Mély, részeg álomba merült. Így hát betakartam
egy, a szekrényben talált pléddel, párnát gyömöszöltem a feje alá, és
hagytam, hogy tovább aludjon a padlón.
Amikor reggel elkezdtem készülődni – összecipzáraztam a
bőröndömet, lezuhanyoztam, leejtettem a hónaljstiftemet a
fürdőszoba kőre –, Bennettnek még csak az arcizma se rándult.
Az volt az érzésem, hogy délutánig fog ugyanabban a pózban
aludni, de akkor lekési a járatát. Szerencsére az ő gépe három órával
az enyém után indult, úgyhogy még egy darabig nem kellett
felkelnie.
Letelefonáltam a recepcióra, és kilenc órára telefonos ébresztőt
kértem, de nem voltam benne biztos, hogy a szoba másik felében
lévő telefon hangja felébreszti, úgyhogy elhatároztam, hogy
beállítom az ébresztőt a mobilján is. Csakhogy ehhez először ki
kellett vennem a zsebéből.
 Leguggoltam, és az arcát fürkésztem. Meg akartam győződni
róla, hogy mélyen alszik. Bennett tényleg átkozottul jóképű férfi
volt. Az arca napbarnított, természetes színű, még részeg
kábulatában is. Tudtam, hogyha kinyitná a szemét, sokkolóan szép
zöld árnyalat ragyogna vissza rám. Nem volt még egy férfi, akinek
ilyen telt és rózsaszín ajka lett volna. Persze – nem úgy, mint én –
még aludni is elegánsan tudott. Az ajkai résnyire nyitva voltak,
éppen annyira, hogy következtetni lehessen a tökéletes fehér
fogsorára. Az én nyálam biztos tócsában folyna a padlóra. Már
majdhogynem igazságtalanul jól nézett ki.
El kellett azonban érnem a járatomat, és neki is. Nem
vesztegethettem több időt azzal, hogy őt bámulom. Meg kellett
próbálnom kivenni a telefonját a zsebéből és beállítani az ébresztőt.
Kivéve, hogy…
Amikor bele akartam nyúlni a nadrágja zsebébe, a szemem
megakadt egy jelentőségteljes domborulaton, ami a középvonaltól
egy kissé balra helyezkedett el. Te jó ég. Bennettnek merevedése volt
álmában.
Ez igen. Micsoda méret.
Egy vagy akár két percig is bámultam.
Aztán beletelt még vagy egy percbe, amíg behunytam a szemem,
és elképzeltem, hogy milyen érzés lenne a kezembe fogni, ha
kicipzáraznám a nadrágját, és benyúlnék.
Azon tűnődtem, vajon megtudná-e valaha, hogy kinyitottam a
slisszét.
Vagy ha felébredne, miközben a kezemet a nagy csomagja köré
fonom, mit tenne.
Tényleg megőrülök ettől a férfitól.
A fejemet csóváltam, és visszazökkentem ebből az ostoba
képzelgésből. Indulnom kellett, és be kellett állítanom az ébresztőt.
Megremegett a kezem, ahogy a zsebéhez értem. Minden
mozdulat után, amit tettem, ellenőriztem az arckifejezését, hogy nem
ébredezik-e. Szépen lassan kiszabadítottam a telefont.
Amikor kivettem, fellélegeztem. Ekkor jöttem rá, hogy még a
lélegzetemet is visszatartottam. A kezem még mindig remegett,
amikor a telefonon matattam. Az az eshetőség eszembe sem jutott,
hogy talán jelszó védheti a telefont, pedig a legtöbb ember lekódolja.
Amikor megnyomtam a bekapcsológombot, nem jött elő
billentyűzet, rögtön a kezdőképernyőt láttam. Egy édes kisfiú képe
volt a háttere. Váratlan fordulat. Nem lehetett idősebb tíz – vagy
tizenegy évesnél. Bozontos, világosbarna haja volt, és hatalmas
mosoly ült az arcán, ami láttatni engedte a fogát. Rövidnadrágot és
sárga gumicsizmát viselt, és egy patak közepén lévő sziklán állt,
kezében egy hatalmas hallal.
Ránéztem a fényképre, aztán a mellettem alvó emberre. Lehet,
hogy Bennettnek gyereke van? Soha nem említette, és azt mondta,
hogy a leghosszabb kapcsolata nem volt hat hónap sem. Nem mintha
ahhoz kapcsolatban kellene lenni. Ha a gyereke lenne, már fel kellett
volna merülnie valaminek a beszélgetéseink során. Párszor ránéztem
Bennettre, majd a fiúra, de nem láttam semmi hasonlóságot köztük.
Arra számítottam, hogy jó néhány mocskos képet találok majd a
telefonján, természetesen nőkről, de egy édes kisfiú háttérképként
váratlanul ért. Bennett egy igazi rejtély volt.
Szerencsére, miközben a kisfiú képét bámultam, megláttam az
időt.
A fenébe.
El kellett indulnom. Gyorsan beállítottam az ébresztőt két órával
későbbre, majd a beállításokban maximumra vettem a hangerőt,
valamint bekapcsoltam a rezgést is. Aztán a padlóra tettem, pont a
füle mellé. Ha ettől nem ébred fel, akkor semmitől.
Felálltam, fogtam a csomagomat, majd még egy pillantást
vetettem a szobára, hogy nem felejtettem-e ott valamit. Ezt követően
megkerültem az alvó embert, majd óvatosan kinyitottam a
hotelszoba ajtaját.
Aztán még egy utolsó pillantást vetettem a hatalmas csomagra a
nadrágjában.
Nos, Bennett Fox, hogy úgy mondjam, ez érdekes éjszaka volt.
Alig várom, hogy kiderüljön holnap az irodában, mennyire emlékszel
mindebből.
 Tizenkilencedik fejezet

ANNALISE

Még csak reggel nyolc volt, és én már több órája az irodában voltam.
A tegnapi járaton hazafelé írtam egy összegzést a Starnál tett
megbeszélésről, majd elküldtem e-mailben két wrenes munkatársnak
és egynek a Foster Burnett-től, és megkértem őket, hogy olvassák
végig a jegyzeteimet, majd reggel találkozzunk egy ötletbörze
erejéig.
Amikor hajnali ötkor beértem az irodába Bennett ajtaja csukva
volt, de égett bent a lámpa. Egy óráig tartott, amíg utolértem magam
az olvasatlan e-mailjeimmel, majd elmentem kávéért, és
észrevettem, hogy az ajtaja nyitva, a villany viszont nem ég. Arra
gondoltam, hogy csak azt tette, amit mindig szokott. Bejött a
munkahelyére, dolgozott egy keveset, majd pár óra elteltével elment
futni. Azóta nem beszéltünk egymással, hogy tegnap reggel ott
hagytam a hotelszobámban. Jóllehet majd kilyukadt az oldalam a
kíváncsiságtól, hogy vajon hogyan kezeli azt, amit történt, de ma
nem volt vesztegetni való idő.
Éppen elkezdődött a megbeszélés, amikor Bennett elhaladt az
egyterű iroda mellett. A haja vizes volt, és egy hatalmas Starbucks
kávét szorongatott.
– Mi folyik itt?
– Elkezdtük a Star Studiosnak a munkát – feleltem.
Végigpásztázta a tekintetével a szobát. Arra gondoltam, lehet,
megkérdezi, miért választottam ki az embereket, akikkel a
kampányon fogok dolgozni anélkül, hogy először vele
megbeszéltem volna. Amikor találkozott a tekintetünk, csak egy
kurta biccentéssel jutalmazott, majd elsétált.
A kiválasztott csapatommal végigdolgoztuk az egész reggelt.
Egy tucatnyi ötlet volt a fejemben a Star kampányával kapcsolatban,
még mielőtt belevágtunk volna a munkába. Két ötletre rövidítettük le
a listát, majd elkezdtük kidolgozni őket, aztán hozzáadtunk még két
ötletet, ami a munka során felmerült. A tervünk az volt, hogy egy
kicsit mindenki maga dolgozik, és mind a négy ötletet elkezdi
kidolgozni, aztán meglátjuk, hogy amikor pár nap múlva ismét
találkozunk, melyik ígérkezik a legjobbnak.
Amikor visszafelé tartottam a megbeszélésről, megálltam
Bennett irodájánál. Lehajtott fejjel éppen valamit rajzolt.
– Elérted a gépedet? – kérdeztem.
Hátradőlt a székében, és az asztalra dobta a ceruzát.
– Igen. Szerencsére volt annyi eszem, hogy ébresztőt állítsak be.
Nos… nem, nem volt annyi eszed.
– Nem emlékszem túl sok mindenre az éjszakából, miután
befejeződött a vacsoramegbeszélés. Elájultam a szobád padlóján,
amikor a szobádhoz kísértelek?
– Nem emlékszel, hogy bekopogtál hozzám?
– Úgy tűnik, nem. – Összevonta a szemöldökét. – Miért
kopogtam be?
– Hogy bocsánatot kérj amiatt, ahogy vacsora közben
viselkedtél. Hogy elmondd, miért viselkedtél úgy.
– Általában nem iszom többet egy vagy két töménynél. Inkább
sörözni szoktam. – Elvigyorodott. – Remélem, nem próbáltad meg
kihasználni a védtelenségemet.
Csalódottság lett úrrá rajtam. Nem emlékezett. Tudtam, hogy jó
eséllyel az egész éjszaka a feledés homályába vész számára, de nem
számítottam rá, hogy bántani fog, hogy nem emlékszik arra, amit
mondott.
Persze így sokkal jobb volt.
– Összekeverted a szobákat. Elmentem, hogy felvegyek egy
pulóvert, és elkísérjelek a szobádba, de mire visszaértem, elájultál.
Éreztem, hogy kezdek vörösödni. A fenébe.
– Rohannom kell. Majd később beszélünk. – Nem akartam, hogy
észrevegye a zavarom, úgyhogy sietősen távoztam. Becsuktam
magam mögött az irodám ajtaját.
Késő délután eltöltöttem egy kis időt Bennett Bianchi Borászat
kampányával. Az írásos munkának tükröznie kellett, hogy a borászat
családi tulajdonban van, nem pedig egy hatalmas vállalaté. Erre
Matteo mindig is nagyon büszke volt. Ezen kívül módosítottam pár
címke színét az új generációs rozén. Anyám azt akarta, hogy
feldobjuk egy kicsit, valamint a késő esti rádióműsort kora estire
cserélte.
 Azt terveztem, hogy hazafelé beugrók az edzőterembe – hogy
elkerüljem Andrew-t, aki reggelente jár –, úgyhogy időben
elpakoltam az asztalomról, és összeraktam az aktákat, hogy aztán
tovább tudjak dolgozni a Star Stúdiós kampányán. Fogtam az
átnézett Bianchi-tervezetet, és lemásoltam, hogy kifelé menet
beadjam Bennett irodájába. De tele volt a kezem, és mielőtt
odaértem az ajtajához, pár papír lehullott a kezemben lévő kupac
tetejéről. Lehajoltam, hogy felvegyem, és ekkor meghallottam
Bennettet, amint éppen beszélt.
– Nem vagyok dühös. Egyszerűen ilyen vagyok, mióta Annalise
itt van.
Megvoltak köztünk a viták, gúnynevet is kitaláltunk egymásnak,
de ez csak köztünk játszódott. Nem egymás sértegetéséről szólt ez az
egész, még ha durva dolgokat is vágtunk egymás fejéhez. Jobban
hasonlított inkább egy macska-egér játékhoz. Az viszont, hogy
valaki másnak panaszkodott rólam, valamiért sokkal rosszabbul
esett, mintha ugyanezt a képembe vágta volna.
– Pedig nekem rendesnek tűnik – mondta egy férfihang. Arra
gondoltam, lehet, hogy Jim Falcon az. – És okos is.
Ettől egy kicsivel jobban éreztem magam.
– Kár, hogy így kellett találkoznotok. Ráadásul versenyeznetek
kell egymással az állásotokért. Ha egy bárban látjátok meg egymást,
szerintem már rég egymásnak estetek volna.
– Nem a zsánerem – csattant fel Bennett.
Tegnap még szép voltam, ma meg nem vagyok a zsánere.
Dühösnek kellett volna lennem rá, de csak szomorúságot éreztem az
egész miatt.
– Igen. Azt hiszem, igazad van. Okos, kedves és szép… melyik
férfinak kellene?
Köszi, Jim!
– Menj a picsába, Falcon – mordult fel Bennett. – Ha egy bárban
találkozom vele, biztos, hogy tartottam volna a három lépés
távolságot, miután pár percet beszélgetek vele. Higgy nekem.
Még soha nem verekedtem, de hirtelen sejtettem, milyen lehet,
amikor gyomron ütik az embert. Tompa fájdalmat éreztem belül.
Hová is gondoltam? Elhitettem magammal, hogy egy részeg szavai
felérhetnek egy vallomással az érzéseiről. Azt hittem, hogy egy
összevissza halandzsánál többet jelentenek. Vagy ami még rosszabb,
hagytam, hogy azt gondoljam, az arrogáns Szörnyeteg álarca mögött
ott lapulhat a félreértett Szőke Herceg.
Előfordul, hogy egy szörnyeteg szörnyeteg marad, függetlenül
attól, hány réteget hánt le róla az ember.
Léptek zaja zökkentett ki az önsajnálatból. Megfordultam, és a
másik irányba indultam. Jim közelebb jött az ajtóhoz, úgyhogy még
a távolság dacára is hallottam őt.
– Már elég régen volt, de mit szólnál hozzá, ha pénteken este
kirúgnánk a hámból? Majd keresünk neked egy bunkó, csúnya és
ostoba lányt, aki kirángat ebből a hangulatból.

A hét közepére a Bennett-tel való, amúgy is elég megmagyarázatlan

kapcsolatom még a ridegnél is ridegebb lett. Ez alkalommal én
voltam a kerékkötő.
Jonas kijelölte a második ügyet, amiről a testület döntést hoz. A
Billings Media volt az. Pedig még mindketten benne voltunk a
munka sűrűjében, vázlatokat gyártottunk a Star kampányához. A heti
megbeszélés vége felé megemlítettem Jonasnak, hogy a következő
hétre beütemeztem egy találkozót a Star egyik vezetőjével. Tudtam,
hogy ettől Bennett majd haragra gerjed. Rám bámult, de nem
mondott semmit. Figyelmen kívül hagytam, és tovább beszélgettem
a főnökkel.
Amikor Tobias eredetileg felajánlotta, hogy vetne egy pillantást
az ötleteinkre, azt gondoltam, hogy Bennett-tel mindketten
kihasználjuk a lehetőséget. Ez még akkor volt, amikor olyan ostoba
voltam, hogy azt hittem, tisztességes játékot játszunk, amit a jobbik
fog nyerni.
Miután Bennett megcsinálta a hülyeségét Los Angelesben, majd
meghallottam, hogy valójában mit gondol rólam, nem kételkedtem
tovább benne, hogy a jobbik fog nyerni, azaz én.
Éppen visszaértem az irodámba, és felvettem a telefont, amikor
Bennett kopogás nélkül betört hozzám.
– Azért volt csukva az ajtó, mert nem érek rá.
Látványosan körbenézett a rendezett irodámban.
– Pedig nem úgy tűnik.
Sóhajtottam egyet.
 – El kell intéznem néhány hívást. Mit akarsz?
– Csak nem Los Angelesbe repülsz, hogy együtt ebédelj
valakivel? Hadd találjam ki, egy szállodában ebédeltek, ugye?
– Baszd meg.
Rám bámult.
– Köszi, de inkább nem. Mondtam már neked, nem szeretek
osztozkodni. Legalábbis Toby fiúval biztosan nem.
Felálltam.
– Volt rá bármi okod, hogy az irodámba gyere, vagy csak
veszekedni akarsz?
– Tobias haverod nem veszi fel a telefont. A te kezed van benne?
Tobias nem is említette, hogy Bennett hívta.
– Egyáltalán nem.
– Éppen Marinához mentem, amikor tegnap a jegyedet foglalta.
Innen tudom, hogy úgy döntöttél, meglátogatod a kis barátodat. Szép
kis csapatmunka! Már majdnem elhittem az egy csapat vagyunk
faszságodat. Amikor felajánlották, hogy belenéznek az előzetes
tervekbe, azt hittem, hogy a cégnek szólt a meghívás, nem pedig
személyesen neked.
Az asztalra támaszkodtam, és mézes-mázos mosolyt öltöttem az
arcomra.
– Én is azt hittem. Úgy látom, Los Angeles óta mindketten sokat
tudunk meg egymásról.
 Huszadik fejezet

BENNETT

Lám, lám, lám. Sokkal érdekesebbre sikerült, mint gondoltam.

Felhajtottam a sör maradékát, amit már majdnem egy órája
forgattam a kezemben, majd a pultos felé intettem.
– Hallottál már arról az italról, amit fájdalomcsillapítónak
hívnak?
– Persze. Vodka, édes és keserű keverék, Grenadine, narancslé a
pohár szélén kristálycukorral.
– Meg egy vagy két szem maraszkínó meggy.
A pultos arca grimaszba torzult.
– Nekem inkább úgy hangzik, mint egy alapos másnaposság
receptje.
– Igen. Pont ezért tökéletes. – A bár másik vége felé mutattam,
ahol éppen Annalise sétált be Marinával. – Látod azt a szexi szőkét,
aki azzal az őrült kinézetű vörössel beszélget?
Odanézett, ahol a két nő állt.
– Persze.
– Nem tudnál keverni egy ilyen italt, és odaküldeni a szőkének?
Szeretném, ha tudná az ital nevét, meg azt is, hogy ki küldte.
– Ahogy akarod.
– Én meg majd kérek még egy sört.
A nem hivatalos céges duhajkodás szokatlanul alakult ma este.
Ez volt az első alkalom, hogy a Foster, Burnett és Wren dolgozói az
irodán kívül találkoztak. Nagyjából harminc ember jött el, fele a
marketingosztályról, lévén, hogy mindig Jim Falcon szervezte az
összejöveteleket.
Annalise-on tartottam a szemem, míg a pultos keverte az italát,
majd elsétált a bár másik felébe, hogy odavigye neki. Annalise
elmosolyodott, amikor a pincér átnyújtotta neki a rózsaszín koktélt,
majd követte a szemével az irányt, ahová a pultos mutatott.
Amikor meglátott, rögtön lefagyott az arcáról a mosoly. Marina
természetesen segített neki halálos pillantásokat küldeni felém. Kár,
hogy nem gondoltam erre korábban. Sokkal viccesebb lett volna, ha
Annalise italával együtt mogyoróvajas szendvicset küldök
Marinának. Legalábbis engem jól szórakoztatott volna.
A bár másik felében Annalise fagyos mosollyal az arcán
felemelte az italát, és köszönetként felém biccentett.
A következő másfél órában igyekeztem elvegyülni a tömegben.
Minél többször kaptam magam azon, hogy titkon Annalise-ra
pillantgatok, annál dühösebb lettem. Ő viszont egyáltalán nem tűnt
úgy, mint akit zavar, hogy megszállottan követem minden egyes
mozdulatát.
Aztán egy srác, aki nem volt se a Foster Burnett, sem pedig a
Wren alkalmazottja, kezdett lyukat beszélni a hasába. A seggfej bőr
könyökfoltos, barna tweedkabátot viselt, meg elnyűtt cipőt.
Valószínűleg író lehetett, mint az utóbbi pöcsfej barátja, esetleg
professzorféle, aki valami haszontalan tárgyat tanított, például
filozófiát.
Ha valaki azt gondolná, hogy féltékeny vagyok, annak üzenem,
hogy egyáltalán nem. Ezt mindenki verje ki a fejéből! A
féltékenység az, amikor valaki arra vágyik, amit valaki más ért el –
márpedig Annalise nem ért el semmit, és nem is fog, amire én ne
lennék képes –, vagy amikor valaki a másik tollával ékeskedik.
Ugyebár elég világosan látszik, hogy velem eddig soha nem történt
ilyen, és ezután sem, hogy akármelyik nőt a magaménak tekintsem.
Csak természetemnél fogva védelmező magatartást tanúsítottam.
Lehet, hogy ez a nő felküzdötte magát a céges ranglétrán, és
ugyanabba a pozícióba került, mint amiben én vagyok, de
egyértelmű, hogy a férfiakról lószart sem tudott.
Temérdekszer nevetett hátravetett fejjel, közben ide-oda dobálta
a haját a barna tweedzakóssal folytatott beszélgetése közben, de
végül kimentette magát az immáron fél órája tartó csevegésből.
Követtem a szememmel a folyosón, egészen a mosdóig. Próbáltam
rábírni magamat, hogy maradjak veszteg, és ne menjek utána, ne
kekeckedjek… de…
Képtelen voltam parancsolni magamnak.
Intettem a pincérnek, rendeltem még egy koktélt, majd a női
mosdó előtt megvártam, amíg kijön. Hatalmas léptekkel indult
vissza, majdnem belém ütközött.
 Olyan összeszűkült szemmel nézett rám, hogy alig résnyire
látszott a szeme. Csoda, hogy egyáltalán látott valamit.
– Mit keresel itt, Bennett?
Odanyújtottam neki az italt.
– Arra gondoltam, jólesne még egy pohárral.
– Köszi, de nem kérek. – Ki akart kerülni, de útját álltam. – Tűnj
az utamból.
– Nem.
Kikerekedett a szeme.
– Nem?
Elvigyorodtam. Valószínűleg ez volt a legostobább dolog, amit
tehettem.
– Jól hallottad. Nem.
– Nézd, akármilyen játékot játszol, én nem akarok a részese
lenni.
– Nem játszom. Csak szemmel tartalak, és meggyőződöm róla,
hogy nem ártott-e meg annyira az ital, hogy az első jöttment sráccal
elmenj. Mert egyértelmű, hogy a férfiakról alkotott ítélőképességed,
elég csekély, még józanon is.
Elvörösödött, babakék szemében tűz lobogott. Láttam már
dühösnek, sőt mi több, az utóbbi hetekben az volt az egyik kedvenc
időtöltésem, hogy feldühítettem, de ennyire még soha nem láttam
mérgesnek. Hátráltam egy lépést.
Erre mit tett?
Igen.
Egy lépést előrelépett.
Erre nem számítottam.
Ujjával a mellkasomba bökött, és a szavak elkezdtek záporozni a
szájából:
– Rossz – még egy bökés,
– emberismerő – még egy bökés,
– lennék? – még egy bökés.
Komolyan válaszra várt. Én meg, mint egy gyáva kukac, csak
megvontam a vállam.
– Nos, tudod, mit? – folytatta nagy hévvel. – Teljesen igazad
van. Túl sokáig hagytam, hogy Andrew dróton rángasson. Mégis,
amikor rádöbbentem, hogy ki is ő valójában, feleannyira nem fájt,
mint amikor be kellett látnom, hogy mekkorát tévedtem veled
kapcsolatban. Annyira biztos voltam benne, hogy seggfej vagy, ami
azt az arcodat illeti, amit a külvilágnak mutatsz, de tudtam, hogy
legbelül jó ember vagy. Azt hittem, hogy ha egy kicsivel mélyebbre
ások, megtalálom az igazi arcodat. Tévedtem. Miután lerántottam
rólad a seggfej álarcot, tudod mit találtam? Egy seggfejt.
Könnyek jelentek meg a szemében. Mondani akartam neki
valamit, hogy csak csesztetni akartam, de egyetlen szavával megálljt
parancsolt.
– Ne aggódj amiatt, hogy bedőlök egy kapatos srác
hazugságainak. Egyszer már elkövettem ezt a hibát. Tudod, nagyon
meggyőző voltál. Azt mondtad, gyönyörű vagyok, te meg féltékeny,
amiért egy másik férfi megérintett. Tulajdonképpen annyira jól
csináltad, hogy ostobán elhittem a részeg, beetetős hazugságaidat,
amikre persze már nem is emlékszel. Meghallottam, amikor előző
nap Jimmel beszéltél, és rá kellett jönnöm, hogy egy totális idióta
voltam… megint. Szégyellem magam. Elhiheted nekem,
megtanultam a leckét.
Mielőtt még mondhattam vagy tehettem volna valamit, Annalise
visszament a bárba. Lehorgasztottam a fejemet, mint akinek tonnás
súly nyomja a vállát.
– Bassza meg.
Mit tettem?

Másnap reggel szakadt az eső. Nem az a tipikus „májusi eső aranyat

ér” fajta eső volt. Az ég szürke felhőkbe burkolózott, és úgy dörgött,
hogy még egy bowlingterem zaján is túltett. Ehhez társult egy gyötrő
fejfájás, úgyhogy a legutolsó dolog, amire vágytam, az a ma délutáni
Monster Truck Show volt.
Nem is ittam annyit előző este. A harmadik sört szorongattam a
kezemben, amikor végre összeszedtem magam, és Annalise után
eredtem, miután jól kiosztott. A téglafalnak csaptam az üveget,
amikor megtaláltam. Éppen beszállt az Uberbe, és nem állította meg
a sofőrt, hiába kiabáltam utána.
Amikor megálltam Lucas háza előtt, nem foglalkoztam azzal,
hogy előássam az esernyőt a kesztyűtartóból. Így csurom vizes
lettem, míg az autótól megtettem azt a néhány métert az ajtóig.
Bekopogtam, és azt reméltem, hogy valami csoda folytán ő nyitja ki,
és nem Fanny. A legutolsó dolog, amire – a dübörgő fejfájásom, az
eső, valamint a Monster Truck Show mellett – vágytam, hogy
belefussak ebbe a nőbe.
Kinyílt az ajtó.
Nem volt szerencsém.
– Remélem, hogy hoztál esernyőt. Nem engedhetem, hogy
Lucas megfázzon.
Le se szarja, hogy Lucas megbetegszik-e, csak ő nem akarta
elkapni. Semmi kedvem nem volt most ehhez.
– Majd gondoskodom róla, hogy az esőcseppek között fusson.
Összepréselte a vékony ajkát.
– Jól jönne neki egy új sportcipő is.
Figyelmen kívül hagytam a célzást. Már régen megtanultam,
hogy ne is számítsak arra, hogy a havi csekkből bármit is Lucasra
költ.
– Készen van? Sietnünk kéne.
Az arcomba vágta az ajtót, és elordította magát.
– Lucas!
Jobb volt odakint álldogálni az esőben, mint Fannyval
beszélgetni.
Amikor Lucas ajtót nyitott, az arcán lévő mosoly az én arcomra
is mosolyt csalt. Tegnap este óta nem is mosolyogtam. Odatartottam
neki az öklömet, hogy ki ne hagyjuk a titkos kézfogásunkat,
úgyhogy végigmentünk a szokásos tizenöt másodpercnyi pacsizáson
és öklözésen.
– Vettél füldugót? – kérdezte.
Megálltam az egyik üzletnél idefelé. Belenyúltam a zsebembe,
és kivettem két csomaggal.
Lucas összevonta a szemöldökét.
– Mikor leszek elég idős ahhoz, hogy már ne használjam ezt?
– Elég idős? Én is használom.
– Igen. De te őrült vagy, nem pedig idős.
Elmosolyodtam. Ez a kölyök tényleg értette a módját, hogyan
feledtessen el velem egy rossz napot.
– Nem mondod?
Elvigyorodott, és bólintott.
 – Nos, ezért a beszólásért nem kapod meg a dzsekimet, hogy a
fejed fölé tartsd, miközben az elrohanunk az autóig. Pedig oda
akartam adni.
Lucas a fejét csóválta és újra felcsattant.
– Egy dzsekit a fejemre?! Te tényleg őrült vagy. – Aztán
szaladni kezdett az autó felé.

A fenébe. Egy kilométerre voltunk az arénától, amikor eszembe

jutott, hogy elfelejtettem magammal hozni a jegyeket. Az irodámban
hagytam őket az íróasztalom felső fiókjában. Ahogy a korábbra
szóló belépőket is. Azt akartam, hogy Lucasszal hamarabb
bemenjünk, és még a show előtt végignézhessük a járgányokat.
Szerencsére az iroda nem volt túl messze, mi pedig idő előtt
elindultunk, mert Fannyt soha nem érdekelte, hogy valahová esetleg
időre megyünk, csak az számított, hogy szombatonként pontosan
tizenkettőkor megszabadítsam a gyerektől.
Leparkoltam egy tilos helyen az irodaház mellett, majd
körülnéztem. Nem volt közteres a láthatáron és úgyis csak pár percre
ugrunk be az irodába. Az ingyenes parkolóhelyem lejárt, és többé
már nem hívtam a csinos közteres hölgyet, akivel párszor randiztam.
– Fel kell rohannom, hogy felvegyem a jegyeket az irodám
fiókjából.
– Szuper! Soha nem voltunk még itt. A Pac-Man még mindig ott
van abban a nagy irodában?
– Igen. Ma viszont nincs idő játszani a labirintusjátékkal.
Lucas könyörögni kezdett.
– Csak egyet. Kérlek.
Nem tudtam neki nemet mondani.
– Jól van. Csak egyet.
Egy-két ember lézengett az épületben, szombat volt.
Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy Annalise nincs köztük. Az
ajtaja becsukva, és nem láttam fényt kiszűrődni. Nem akartam még
egy balhét, amikor Lucas is velem volt. Isten a tudója, hogy az
utóbbi években mennyire keményen dolgoztam azon, Lucas nehogy
meglássa, mekkora seggfej vagyok a hét másik hat napján.
 Kinyitottam az irodámat, és odamentem a fiókomhoz. Csakhogy
a jegyek nem voltak ott, ahová azt hittem, hogy tettem. Emlékeztem
rá, hogy behoztam őket egy csomag számlával egyetemben, amiket
be kellett fizetnem… meg mertem volna esküdni rá, hogy a felső
fiókba raktam. Néhány percnyi keresgélés után idegesen
konstatáltam, hogy a jegyek nincsenek a fiókban. A fenébe!
Reméltem, hogy valahol a lakásomon lehetnek, és nem fogtam össze
véletlenül a levélszeméttel.
Megnéztem a telefonomon az időt. Ha most elindulunk, akkor
elég hamar odaérhetünk, csakhogy az aréna pont az ellenkező
irányban volt. Esélytelennek láttam, hogy időben ott legyünk, ha
először elmegyünk a lakásomra. Ami még rosszabb, fogalmam sem
volt, hogy pontosan hová tettem a jegyeket.
Sóhajtottam egyet.
– Nem tudom, hogy mit csináltam a jegyekkel. Felhívom a
Ticketmastert, és megkérdezem, hogy nem tudnának-e küldeni
nekem egy elektronikus változatot, vagy ilyesmi.
– Elmehetek játszani, amíg megkérdezed?
– Igen, persze. Jó ötlet. Eltarthat egy darabig, ha
hívásvárakoztatnak, és először meg kell néznem a jegyek számát.
Gyerünk, felviszlek a nyitott, egyterű irodába.
Miközben sétáltunk, próbáltam visszaemlékezni, hogy mit
tettem a jegyekkel, miután kinyitottam a borítékot az irodámban.
Emlékeztem rá, hogy megnéztem a korábbi belépésre feljogosító
kártyát, amin logós zsinór is volt, és arra gondoltam, hogy Lucas
valószínűleg fel lesz csigázva, és szeretne a nyakába egy ilyen
jelvényt. Még ha az életem múlott volna rajta, akkor sem tudtam
visszaemlékezni, hogy mit csináltam, miután visszatömködtem a
borítékba. Éppen ezen gondolkodtam, amikor beléptem az egyterű
irodába.
Ekkor pillantottam meg valakit, aki már ott volt.
Annalise felnézett. Mosolyogni próbált, de aztán meglátta az
arcomat, és lebiggyesztette az ajkát. Váratlanul ért, hogy ott találom,
és ettől elbizonytalanodtam, ezért miután három lépést tettem a
helyiségben, hirtelen megtorpantam, Lucas pedig belém ütközött.
– Mit csinálsz? – elégedetlenkedett.
– Ne haragudj, cimbi. Én… úgy látom, valaki dolgozik itt,
úgyhogy jobb lenne, ha most nem játszanál, és zajonganál.
 Lucas Annalise-ra nézett, mire ő elmosolyodott, és így szólt:
– Semmi baj. Nyugodtan játszhatsz, amíg itt vagyok.
Lucas nem adott rá esélyt, hogy vitatkozzam. Odarohant a Pac-
Manhez.
– Remek!
Annalise elmosolyodott. Találkozott a tekintetünk, de bármi is
járt a fejében, nem tudtam kiolvasni az arckifejezéséből.
– Biztos vagy benne, hogy nem zavar? Telefonálnom kell. Úgy
tűnik, elkevertem valahová két jegyet, amire szükségünk lenne.
– Nem zavar.
Bólintottam, de Annalise már nem látta, mert ismét belemélyedt
a munkájába.
– Köszönöm – mondtam. – Csak pár perc az egész.
Visszamentem az irodámba, megkerestem a telefonszámot, és
felhívtam a Ticketmastert. Miközben a gépi hang vagy ezernyi
lehetőséget felkínált, tovább kutattam a fiókomban. Sehol semmi.
Persze nem volt olyan menüpont, hogy elveszítettem a jegyemet, ami
miatt meg kellett várnom, amíg elsorolta az utolsó lehetőséget is,
majd közölte, hogy minden más estben nyomjam meg a hetes
gombot. Ez óhatatlanul néhány további bosszantó kérdéshez
vezetett, amivel próbálták behatárolni a problémát.
Elveszítettem a türelmemet, és vagy fél tucatszor egymás után
megnyomtam a nullát, hátha sikerül beszélnem egy ügyintézővel, de
ez semmi másra nem volt jó, mint hogy kezdhettem elölről az egész
tortúrát.
Körülbelül húsz perc után végre sikerült beszélnem valakivel,
aki azt mondta, hogy újra kinyomtatják a jegyeket, és amennyiben
nálam van a kártya is, amivel fizettem, és egy fényképes igazolvány,
akkor fel tudom venni az aréna előtt lévő jegypénztárban.
Letettem a telefont és hirtelen az jutott eszembe, hogy Annalise
biztosan dühös lesz, amiért ilyen sokáig a nyakán hagytam Lucast.
Biztosra vettem, hogy azt gondolja, csak azért hagytam ott a
gyereket, hogy őt bosszantsam.
Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem volt mérges. Sőt,
mosolygott, és épp elnevette magát, amikor beléptem.
Lucasszal egymással szemben ültek a babzsákokon, és random
dolgokat kiabáltak egymásnak. Csak amikor közelebb értem, láttam,
hogy Annalise a homlokán tartja a telefonját. Lucas rábeszélte, hogy
játsszanak ki vagyok én? kitalálós játékot, amiben soha nem
hagytam neki, hogy megverjen.
– Nagy – mondta Lucas.
– A nap! – kiáltotta Annalise.
Lucas nevetett, és a fejét rázta.
– Marmalade, lekvár.
– Gyümölcs. Egy nagy gyümölcs. Sárgadinnye. Görögdiny-nye.
Lucas olyan fejet vágott, mint aki azt hiszi, a másik megőrült.
– Scooby-Doo.
Annalise teljesen összezavarodott, úgyhogy Lucas még egy
segítséget adott neki.
Rám mutatott.
– Bennett is ez akart lenni, amikor kisfiú volt.
Még nekem is eltartott egy darabig, hogy rádöbbenjek a
kitalálandó szóra. Tudtam, hogy soha nem fog rájönni, legalábbis
ezekkel a segítő szavakkal biztosan nem.
A telefon rezgett, és ezzel jelezte, hogy lejárt az idő. Annalise
leeresztette a telefont, és maga felé fordította, hogy elolvassa, milyen
kitalálandó szót írt bele Lucas.
Felhúzta az orrát.
– Dán dog? Mi köze van a marmalade-nak egy kutyához?
Elnevettem magam és válaszoltam neki.
– Semmi. A Marmaduke-ra gondolt.
– Arra a régi rajzfilmfigurára?
– Igen.
– Azt mondta, hogy te is az akartál lenni, amikor felnősz.
Megvontam a vállamat.
– Így is van.
Annalise nevetett.
– Dán dog akartál lenni?
– Ne kritizálj! A dán dog a kutyavilág királya.
Ó, istenem, lüktetett a mellkasom, amikor rám mosolygott.
Amikor Lucasszal nevetett, és rámosolygott – még ha az én káromra
is –, még többet jelentett nekem. Néztem, ahogy a nevetése
alábbhagy, és az arcára ismét kiül a szomorúság. Olyan volt, mintha
egy percre megfeledkezett volna arról, hogy mekkora fasz vagyok.
– A Pac-Manben is megvertem, és csocsóban is.

Ő
 – Mert Annalise még nem olyan gyakorlott, mint én. Ő nemrég
kezdett az irodában.
Lucas felállt.
– Sikerült új jegyeket szerezned?
– Igen. A kapunál felvehetjük őket.
– Te nem akarsz jönni, Anna? – kérdezte Lucas. – Odaadom
neked a füldugómat.
Annalise őszintén rámosolygott.
– Köszönöm a meghívást, Lucas, de sokat kell ma még
dolgoznom.
Lucas zsebre vágta a kezét.
– Jól van.
Annalise kerülte a tekintetemet, a telefonját babrálta.
– Készen vagy, cimbi? – kérdeztem.
– Igen! – kiáltotta Lucas lelkesen, miközben az ajtóhoz futott.
Rohadt sok energiája volt a gyereknek.
Vártam, hogy Annalise felnézzen, de nem tette. Végül a feje
búbjának beszéltem.
– Köszi, hogy elvoltál a gyerekkel.
El akartam neki mondani, hogy mennyire megbántam az előző
estét, de nem volt túl jó az időzítés. Ráadásul már vagy féltucatszor
elnézést kértem tőle, amikor pöcsfejként viselkedtem, úgyhogy nem
voltam biztos benne, egyáltalán elfogadná a bocsánatkérésemet ez
alkalommal… vagy, hogy egyáltalán megérdemelném-e, ha mégis.
 Huszonegyedik fejezet

November 7.

Kedves Naplóm!

A nyolcadik osztály eddig szívás. Magasabb vagyok a fiúk

többségénél. Senki nem hívott el a halloweeni buliba, úgyhogy
Bennett-tel mentem. Nem akart jelmezbe bújni, de végül
ráerőltettem, hogy Clark Kentnek öltözzön. Okostojás szemüveg volt
rajta, a jelmez alatt pedig egy hosszú supermanes póló. Én Wonder
Womannek, az amazon hercegnőnek öltöztem. Az összes barátom
azt gondolta, hogy Bennett szexi fiú. Mindet a féltékenység
gyötörte. Szóval vicces volt.
A szülinapomon Bennett és az anyukája elvittek a Monster
Truck Show-ra. Anya új barátja, Kenny az ételstandnál árult,
úgyhogy kaptunk ingyen hot-dogot és üdítőt.
A főbérlő ki akar tenni minket a házból. Anya elveszítette a
munkáját az ételbárban, és azt mondja, lehet, hogy költöznünk kell.
Remélem, nem túl messzire.
Kedvelem az angoltanáromat, Mrs. Hoytot. Azt mondta, hogy a
költeményeimben van fantázia, és párat be akart nevezni egy
versenyre. Huszonöt dollár azonban a nevezési díj, és anya azt
mondta, hogy másra kell a pénz. Mrs. Hoyt meglepett, és regisztrált.
Azt mondta, hogy az iskolában van egy alapítvány, aminek a pénzét
felhasználhatják ilyen célokra. Nekem meg az volt az érzésem, hogy
Mrs. Hoytfizette ki. Így ezt a költeményemet neki ajánlom.

Hervad a virág
szerelem nyílik forrón
hamar jő a fagy

Ez a bejegyzés tíz percen belül megsemmisíti önmagát.

Névtelenül:
Sophie
 Huszonkettedik fejezet

BENNETT

A nap hátralévő részében nem tudtam kiverni a fejemből Annalise-t.

Szerencsére Lucas nem vette észre, annyira lefoglalta, hogy
betermeljen egy hatalmas adag pattogatott kukoricát, két hot-dogot
és egy hordónyi üdítőt. A harmadik sorban kaptunk helyet, úgyhogy
a jár művek hangja és a füldugó lehetetlenné tette a beszélgetést.
Nem tudtam mást tenni, mint újra meg újra felidéztem Annalise
arcát, ahogy rám nézett, amikor ma eljöttünk az irodából Lucasszal.
Már nem volt dühös, csak sértődött.
Istenem, mekkora egy fasz vagyok!
Miután véget ért a show, Lucasszal éppen az autóm felé
sétáltunk, amikor megszólalt a telefonom. Üzenet érkezett.
Cindy.
Már jó ideje nem jutott eszembe, pár hónapja beszéltünk
utoljára. Cindy légiutas-kísérőként dolgozott. Tavaly találkoztam
vele, amikor üzleti útra mentem. A keleti parton élt, de
összefutottunk párszor. Kétszer, amikor New Yorkban jártam és
egyszer, amikor ide repült. Úgy tűnt, ma este a városban van, a
visszainduló járatára várt, és tudni akarta, hogy ráérek-e. Ami nála
azt jelentette, hogy egy gyors vacsora után egész éjszakára
bezárkózunk a hotelszobájába.
Lehet, hogy pont erre volt szükségem.
Remek időzítés.
Egyszerű ügy. Nincsenek bonyodalmak.
Megkönnyebbülés a sok felgyülemlett feszültség után.
Zsebre tettem a telefont, nem írtam vissza rögtön.
Majd visszahívom, ha Lucast hazavittem.
Miután kitettem a kis srácot, tudtam, hogy mielőtt még Cindyvel
terveket kovácsolok ma estére, még meg kell tennem valamit.
Tartoztam Annalise-nak egy bocsánatkéréssel. Úgyhogy az irodához
hajtottam. Fogalmam sem volt, hogy bent találom-e, délután öt felé
járt, és elvégre hétvége volt. Akkor is oda autóztam.
Az iroda környéke kereskedelmi központ volt, ami szombatra-
vasárnapra szellemvárossá változott. Úgyhogy minél közelebb
hajtottam autóval, annál több üres parkolóhelyet találtam, és egyre
kevésbé reméltem, hogy Annalise bent lesz. Mígnem befordultam az
utcába, és megláttam az egyetlen árválkodó autót a parkolóban. Az
autó pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az enyém.

A recepción nem égtek a lámpák, csak a mozgásérzékelő működött.

Amikor ma bent jártunk, néhány ember lézengett csak a különböző
osztályokon, de ahogy végigmentem a folyosón, az egész szint, úgy
látszott, mostanra már kiürült. Minden iroda be volt zárva vagy
legalábbis sötétbe burkolózott.
Egyet kivéve.
Fény látszott a folyosói szőnyegen, ami a nyitott irodaajtón át
szűrődött ki. Majd, amikor már csak kétajtónyira voltam onnan,
hallottam valamit.
Megálltam, és hallgatóztam. Eltartott pár másodpercig, amíg
rájöttem, hogy ez Annalise hangja… énekelt. Valahonnan halványan
rémlett ez a country dal, hallottam már párszor.
Arról szólt, hogy valaki elveszíti a legjobb barátját és a kutyáját.
A fenébe is, remek hangja volt. Mint egy édes angyal, kicsit
remegős. Ördögien belemarkolt az ember szívébe. Elmosolyodtam.
Szerettem volna tovább hallgatni, és még kíváncsibbá tett, hogy
milyen lehet az arca, miközben énekel. Úgyhogy pár lépéssel
közelebb óvakodtam.
A fejét lehajtotta, épp egy iratszekrényben keresgélt. Füles
lógott rajta. Nem vett észre azonnal. Csak a profilját láttam, de egy
futó pillanatig megadatott, hogy bámulhassam. Elképedtem, hogy
mennyire gyönyörű.
Farmer volt rajta, és egy fehér gombos blúz. A haja copfba
kötve. Még soha nem láttam ilyen csinosnak. Puccos kosztüm
nélkül, lófarokban. Egyes nők csak csinos ruhákban néznek ki úgy-
ahogy, de nem Annalise. A szépsége a hibátlan porcelánbőrétől, a
teste csodás domborulataitól és a szemében lobogó tűztől sugárzott.
A hangja… teljesen megbabonázott.
Ahogy bámultam, a fejét még jobban lehajtotta, hogy a
szekrényben lévő dokumentumokat átforgassa, de ahogy
megmozdult, a szeme sarkából megláthatta az árnyékomat.
Felnézett, a szeme kikerekedett, és az éneklés is abbamaradt.
– Te jó ég! – Felegyenesedett, és kihúzta a füléből a fülest. –
Nagyon megijesztettél.
Felemeltem a tenyeremet.
– Ne haragudj. Nem állt szándékomban.
A mellkasára tette a kezét, és vett egy mély levegőt.
– Mióta álldogálsz ott?
– Nem régóta.
– Biztosan túl hangosan szólt a zene, azért nem hallottalak.
Vagy inkább azért, mert egy szót sem szóltam, hogy tovább
nézhesselek.
– Mit keresel itt?
– Bejöttem, hogy beszéljek veled.
Becsukta az iratszekrényt. A kezdeti ijedtsége alábbhagyott, a
hangja pedig unott lett.
– Nem szükséges, nekem nincs mit mondanom. Egyszerűen csak
menj el, Bennett.
Zsebre vágtam a kezem, és tettem felé egy lépést.
– Akkor ne beszélj, csak hallgass meg. Aztán eltűnök az utadból,
amikor befejeztem.
Közömbös arccal figyelt, de nem szólt semmit. Úgy tűnt,
elérkezett az én időm.
Megköszörültem a torkomat.
– Nem hazudtam a hotelszobában. Tényleg azt gondolom, hogy
szép vagy, és tényleg féltékeny voltam arra a srácra, aki fogdosott.
Leesett az álla.
– Azt hittem, hogy semmire sem emlékszel, amit aznap éjjel
mondtál.
Félénken mosolyogtam.
– Az tényleg hazugság volt, hogy úgy tettem, nem emlékszem.
Amit viszont mondtam, az nem volt az.
– Nem értem.
Tettem felé még egy lépést.
 – Könnyebb volt azt mondanom, hogy nem emlékszem, és
hagyni, hogy azt gondold, csak részegen halandzsáztam.
A padlóra szegezte a tekintetét, és amikor ismét felemelte a
fejét, úgy látszott, nem hisz nekem.
– Miért nem akartad, hogy emlékezzem arra, amit mondtál?
Ez volt a milliós kérdés. Tökéletesen elfogadható, értelmes
választ adhattam volna rá, mivel ugyanazért az állásért küzdöttünk.
Őszinteséggel tartoztam neki, úgyhogy lenyeltem a büszkeségemet.
– Azért, mert minden szó, amit aznap éjjel mondtam, igaz, és ez
rettentően megrémít.
Szétnyílt az ajka, arcán enyhe pír jelent meg. Imádtam, hogy
képtelen hazudni, és nem tudta eltitkolni a zavarát. Azon tűnődtem,
vajon akkor is így van-e ez, ha beindul. Le mertem volna fogadni,
hogy igen.
– Miért ijeszt meg? – kérdezte halkan.
Egyre nehezebbek lettek a kérdései. Beletúrtam a hajamba, és
próbáltam megfogalmazni a gondolataimat.
– Mert nem vagyok az a féltékeny típus. Lehet, hogy nekem nem
voltak hosszú kapcsolataim, mint neked, de éppen eleget randiztam.
Volt, hogy egy álló hónapig minden hétvégén ugyanazzal
találkozgattam. Mégsem kérdeztem meg tőle, hogy mit csinált a hét
többi napján. Mert nem érdekelt. Mindig az adott napról szólt a
dolog, arról a pár óráról, amit együtt töltöttünk. A féltékenység azt
jelenti, hogy a jövőre gondol az ember.
Emésztette ezt egy darabig, aztán bólintott, és egy olyan kérdést
tette fel, amire nem számítottam.
– Kicsoda neked Lucas?
– Nem a fiam, ha erre vagy kíváncsi.
– Az irodában ma azt mondta, hogy a nagymamájával él, és
minden második szombatot együtt töltitek.
Bólintottam.
– Az anyja meghalt, az apja pedig egy szélhámos, akit nem is
érdekel a létezése. Ő a keresztfiam.
Annalise megfordult, és kinézett az ablakon. Amikor
visszafordult, így szólt:
– Van még valami, amit mondani szeretnél?
A fenébe. Elfelejtettem volna valamit? Gyorsan végiggondoltam
mindent, amit mondtam: elismertem, hogy hazudtam… elmondtam
neki, hogy szerintem gyönyörű, és hogy féltékeny vagyok. Mire
várhatott még?
Látván, hogy teljesen el vagyok veszve, mentőkötelet dobott
utánam.
– Egész héten seggfej voltál. Főleg múlt este a bárban.
Á. Igen. Ez maradt ki. Elmosolyodtam.
– Mondtam már, hogy sajnálom, hogy úgy viselkedtem, akár egy
nagy pöcs? Mert meg mertem volna esküdni, hogy azzal kezdtem.
Annalise visszamosolygott.
– Nem, még nem említetted.
Néhány lépést tettem felé.
– Ne haragudj, hogy seggfej voltam.
– Úgy érted, megint?
Bólintottam.
– Igen. Megint. Sajnálom, hogy megint seggfej voltam.
Az arcomat fürkészte.
– Jól van. Elfogadom a bocsánatkérésedet. Megint.
– Köszönöm. – Épp eleget kísértettem a szerencsémet vele
kapcsolatban, úgyhogy arra gondoltam, ideje mennem.
– Hagylak is tovább dolgozni.
– Jól van. Köszönöm.
Ennek ellenére nem igazán akartam távozni, úgyhogy nem
siettem el a dolgokat, komótosan indultam el. Még azelőtt
megállított, hogy az ajtóig jutottam volna.
– Bennett.
Visszafordultam.
– Csak, hogy teljes legyen a kép, én is vonzónak talállak.
Elvigyorodtam.
– Tudom.
Annalise nevetett.
– Istenem, hogy te mekkora egy idióta vagy! Szerintem részben
ez is az oka, hogy soha nem volt még barátnőd Valentin-napon:
kerülöd a gyertyafényes vacsorát és a romantikát.
– Szeretnél a partnerem lenni Valentin-napon, nemde?
Valószínűleg, mert nagyon is szexinek tartasz.
– Jó éjt, Bennett!
– Jó éjt, Szépség!
 Huszonharmadik fejezet

ANNALISE

A pincér újratöltötte a borospoharunkat.

– Utánanézek, hol marad a vacsorájuk. Addig is hozhatok még
valamit?
Madisonra néztem, aztán pedig a pincérre.
– Nem kérünk semmit. Köszönjük.
A pincér távozott, Madison pedig követte a tekintetével.
– Szerintem le kéne feküdnöd vele.
– A pincérrel? Hisz alig lehet húszéves.
– Nem. A pincérrel nekem kéne lefeküdnöm. Neked a
Szörnyeteggel kéne ágyba bújnod.
Éppen a múlt heti irodai hisztériát meséltem neki, a Star
Studiosnál tett látogatásunkat, valamint beszéltem neki Bennett
viselkedéséről, a váratlan hétvégéről, az irodámban tett látogatásáról
és a bárban történt évődést. A Bennett-tel való viszonyom olyan
gyakorisággal változott, ahogy az emberek cserélgették az
alsóneműjüket.
Bólintottam.
– Igen. Ez tényleg remek ötlet. Feküdjek le azzal a fickóval, aki
el akarja lopni az állásomat.
– Miért ne? Ismered a régi mondást… tartsd közel magadhoz a
barátaidat, az ellenségeidet pedig dugd halálra.
Nevettem.
– Nem is így szól a mondás.
Megvonta a vállát.
– Legyünk pragmatikusak ezzel kapcsolatban. Már elismertétek,
hogy vonzódtok egymáshoz. Ez nem fog elmúlni. Neked pedig újra
randiznod kell. Néhány hónap múlva úgyis elköltözik, úgyhogy ő a
tökéletes férfi számodra.
– Tetszik, hogy magadban eldöntötted, ő költözik, nem pedig én.
– Hát persze. A tény, hogy te fogod megnyerni a küzdelmet,
adott. Nem hagyhatsz el engem.
 Sóhajtottam.
– Bennett viszont nem az a fajta férfi, akivel amúgy randiznék.
– Nem emlékszem, hogy említettem volna a randizást. Azt
mondtam, hogy feküdj le vele. Ne udvarolj neki, mint lehetséges
férjnek. Csináld ki az ágyban, ne pedig…
– Ez… – vágtam közbe elfúlt hangon. Az ösztönös válaszom az
lett volna, hogy őrültség. Él kellett viszont ismernem… a gondolat
nagyon csábítónak tűnt.
Madison úgy vigyorgott, mint pék kutyája a meleg zsemlére.
– Te most azon gondolkodsz, hogy lefeküdj vele, nemde?
– Nem. – Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság. – Mielőtt
bármit mondanál… meleg van idebent.
– Aha. – Elvigyorodott. – Hát persze.

Másnap azon dolgoztam, hogy kinyomtassak egy lógót a 3D-s

nyomtatón, de az az átkozott gép leállt. Nem tudtam kipucolni a
nyomtatófejet. Bennett épp arra járt, és meglátta, hogy éppen
szétszedem a gépet.
– Segíthetek?
– Éppen nyomtatott, de aztán olyan fura hangot hallatott.
Szerintem eltömődött a nyomtatófej.
– Ez az első alkalom, hogy ezzel nyomtatsz?
– Nem. Már két korábbi projektnél is használtam, és akkor
rendesen működött.
Bennett feltűrte az ingujját.
– Néha előfordul, hogy a melegtől leáll. A nyomtatott anyag
meleg végének le kell hűlnie, mielőtt ismét felmelegíti az anyagot,
hogy folytassa, vagy a szál túlzottan elfolyósodik, és az okozza a
hibát.
Az alkarjára bámultam. Napbarnította volt, de nem is ez tűnt
felt, hanem a tetoválás, ami kikandikált az ingujja alól.
Bennett észrevette, hogy nézem.
– Neked van tetoválásod?
– Nincs. És neked ez az egyetlen?
Pajkosan felhúzta a szemöldökét.
– Át kell vizsgálnod az egész testemet, ha tudni szeretnéd.
 Csak forgattam a szemem.
Megtapogatott pár fejet a nyomtatón, aztán kihúzta az ezüst
tálcát, és benyúlt a gép egyik belső karjához. Amikor kihúzta a
kezét, még többet láttam a tetoválásából. Úgy nézett ki, mintha
római számok lettek volna, és körülötte néhány rajz.
– Az ott szőlő?
Bólintott.
– Egy versből származik, ami különleges számomra.
Aha. Nem erre számítottam.
Bennett kinyitott, majd becsukott néhány tálcát, aztán visszatette
azt, amit az előbb kihúzott.
– Jól sejtettem. Túlmelegedett. A forró végének nem volt ideje
lehűlni. Én is használtam már ma reggel párszor. Töröld a feladatot,
és hagyd pihenni egy órát. Ha a szál lehűl, magától kidugul a fej.
– Rendben. Köszönöm.
– Bármikor. – Elkezdte letűrni az ingujját. – Ha gyorsan kell az
anyag, akkor az irodámban, az alsó fiókban van egy kis ventilátor.
Ha felteszed a nyomtató tetejére, és lefelé irányítod a légáramlatot,
akkor gyorsabban lehűl.
– Nem gond. Várhat a munka.
Egy kicsit rosszul éreztem magam, hogy a Star Stúdiós dolgait
nyomtattam, amit néhány nap múlva magammal akartam vinni, és
pont Bennett segít nekem.
– Tobias… visszahívott? – kérdeztem.
Bennett állkapcsa megfeszült.
– Nem. Három üzenetet hagytam. – Egy rövid időre találkozott a
tekintetünk, de Bennett elfordította a fejét. – Szólj, ha bármi más
problémád adódik.
Bólintottam. Továbbra is bűntudat gyötört. Csak három lépést
tett meg Bennett, amikor utánaszóltam.
– Bennett?
Visszafordult.
– Csütörtökön egy órakor van az ebéd. Marina már foglalt
nekem repjegyet. Tarts velem. Egy cég vagyunk. Együtt kell
mennünk.
Így tartottam helyesnek, még ha ez nem is volt a legokosabb
döntéseim egyike.
Bennett összeszűkült szemmel nézett rám.
 – Miért tennéd meg ezt nekem?
– Mert munkafronton akarom szétrúgni a seggedet, nem úgy
akarok nyerni, hogy kihasználom az ügyfelet, aki esetleg vonzódik
hozzám, és ezért nem hív vissza téged.
– Szóval végre elismered, hogy az a barom vonzódik hozzád?
Felvettem Bennett stílusát.
– Miért, nem így van ezzel az összes férfi?

Összecipzáraztam a kézipoggyászomat.
– Megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet. Bennett
mocskos vigyorral nézett rám.
– A prezentációra gondoltam, ami a táskádban lapul. Ne mindig
a mocskos fantáziádra alapozz, Texas.
Elmosolyodtam.
– Már kezdtem azt gondolni, hogy nem jössz. Éppen most
kezdődött el a beszállás.
Bennett letett egy dobozt a mellettem lévő ülésre, és feltartotta a
kezét. Fekete, zsíros kosz volt rajta.
– Kereket kellett cserélnem a reptér felé.
– Kereket cseréltél? Autóval jöttél, és leparkoltál? Miért nem
jöttél Uberrel?
– Azzal jöttem, de defektet kaptunk. A sofőr hetven felé
járhatott, és fájt a háta. Betelefonált a központba, hogy kerékcserét
kérjen, de azt mondták, hogy háromnegyed órát kellene várnunk
ebben a forgalomban. Nem volt ennyi időm, úgyhogy inkább én
cseréltem ki.
– Ez igen. Micsoda lovagiasság.
– Akár ide is futottam volna, ha minden kötél szakad. – Bennett
a beszállás előtt lévő sorra pillantott. – Úgy látom, van még pár
percünk. Elmegyek, keresek egy mosdót, és megmosom a kezem. Itt
hagyhatom addig a prezentációmat?
– Persze.
– Bízhatok benned, hogy nem fogsz belekukucskálni, és nem
fogod ellopni az ötleteimet?
Elmosolyodtam.
– Talán meg tudom állni. Menj.
 Amikor visszatért, már majdnem eltűnt a sor. Felálltam.
– Mennünk kell.
Bennett fogta a kézipoggyászát, és az enyémet is a kezébe vette.
– Majd én viszem.
– Nem nehéz. De igazából hátsó szándékaim vannak. Véletlenül
le akarom ejteni, majd gondoltam, belerúgok pár alkalommal, és
meglátjuk, hogy bírja a 3D-s logód.
Micsoda fondorlat!
Amikor már ott álltunk a folyosó végén, készen, hogy
beszállunk a gépbe, megkérdeztem tőle:
– Melyik sorban vagy?
– Ugyanabban, amiben te. Mindketten a folyosó mellett ülünk.
Mondtam Marinának, egymás mellé foglaljon, hogy dolgozhassunk,
ha úgy hozná kedvünk.
– Á. Jól van. – Ettől tartottam.
Bennett betette a prezentációinkat a fejünk felett lévő
csomagtárolóba, majd elfoglaltuk a helyünket a tizenegyes sorban.
Miután becsatoltam magam, úgy döntöttem, hogy előrukkolok a
problémámmal.
– Nos… csak hogy tudd, ideges vagyok, amikor repülök.
Összevonta a szemöldökét.
– Ez mit jelent? Egész úton beszélni fogsz? Elértük a felszállási
sebességet, a kétszáznegyven kilométer per órát. A lábam közé
dugtam a fejemet, hogy utoljára megcsókoljam a formás seggemet.
Idegesen nevettem.
– Nem. Csak van, hogy pánikolok a repülőn, úgyhogy van egy
applikáció, amit használni szoktam, mert megnyugtat. Meditáció,
zene és légzéstechnika kombinációja. Ha légörvénybe keveredünk,
meg kell nyomnom egy gombot, és egy pszichológus nyugtató
gyakorlatait hallom.
– Te szórakozol velem.
– Szóval nem tudom, hogy mennyire lennék képes dolgozni
repülés közben.
Elvigyorodott.
– Ne foglalkozz a munkával. Ez így viccesebb lesz. Alig várom,
hogy lássam, ahogy bepánikolsz.
Remek. Egyszerűen remek.
 Öt perccel a felszállás után kinyitottam a szemem, és rögtön azt
láttam, hogy Bennett széles vigyorral a képén engem bámul.
A fejemet csóváltam.
– Jól szórakozol?
– Igen. Tudod, ahogy megmarkoltad a kartámaszt felszállás
közben, nos, örülök, hogy nem melletted ülök, így biztosan nem
markolsz más valamire, ha légörvénybe keveredünk. Majdnem
kinyírtad azt a kartámaszt.
Nevettem.
– A felszállás a legrosszabb. Amikor már elérjük a repülési
magasságot, már nem olyan rossz, hacsak nem dobál a gép.
– Szóval az összes közlekedési eszközzel hadilábon állsz, vagy
csak az autóra és a repülőre korlátozódik?
– Nagyon vicces vagy.
– Azt mondtad, hogy volt egy baleseted, ami miatt nem szeretsz
vezetni. Történt valami, ami a repüléstől is elriasztott? Egy rossz
élmény, vagy valami hasonló?
A legkomolyabb arcomat öltöttem magamra.
– Az apám pilóta volt, és repülőgép-szerencsétlenségben halt
meg.
Bennett ijedt arcot vágott.
– Basszus. Ne haragudj. Fogalmam sem volt.
Próbáltam pókerarcot vágni, de túl vicces volt az arckifejezése.
Kibukott belőlem a nevetés.
– Az apám biztosítási ügynök, és Temeculában él.
Bennett felnevetett.
– Ez jó volt. Behúztál a csőbe.
Miután egyenlítettem, egészen rövidnek tűnt a repülés Los
Angelesbe. Bennett-tel végig viccelődtünk, és az idő hamar elrepült.
Bárcsak minden repülés ilyen könnyen telne!
Amikor földet értünk, kijött a kapitány, és bejelentette, hogy pár
perccel korábban érkeztünk, úgyhogy várakoznunk kell, amíg
odaállhatunk a kapuhoz. Kikapcsoltam a repülési alkalmazást a
telefonomon, és levettem a repülési üzemmódot is. Az e-mailek
megtöltötték a postaládámat. Egy Tobiastól jött. Megnyitottam.
Basszus. Bennett felé fordultam.
– Épp most kaptam egy e-mailt Tobiastól. Azt írja, hogy
közbejött neki valami halaszthatatlan, úgyhogy az
ebédmegbeszélésünket kicsit későbbre kell halasztanunk.
– Mikorra?
Összeráncoltam a szemöldökömet. Tudtam, hogy mire gondol.
– Azt mondta, hogy lesz egy megbeszélése, amit át kellett
ütemeznie, de be tud szorítani ma délután öt óra körül.
– Csak engem?
Bólintottam. Két órában állapodtunk meg, mert azt terveztük,
hogy mindkettőnkre egy-egy órát szán.
– Szeretné, ha este nyolckor vele vacsoráznék.
Bennett állkapcsa megfeszült.
– Tudom, hogy mit gondolsz. Még ha igazad is lenne, nagylány
vagyok, és tudok vigyázni magamra. A tény, hogy itt vagy velem,
arról árulkodik, hogy tisztességesen szeretném megnyerni ezt a
játékot, a munkám igazi értékével.
Bennett bólintott. Mindketten szó nélkül szálltunk ki a gépből.
Amikor autót béreltünk, rá kellett ébrednem, hogy meg kell
változtatnom a tervemet a visszaútról. Ha nyolckor vacsorázunk,
akkor esélytelen, hogy akár a legutolsó gépet is elérjem visszafelé.
Foglaltatnom kellett Marinával egy hotelszobát, és másnap reggelre
tolni a visszaindulást.
Bennett elfoglalta magát azzal, hogy kitaláljon a Hertz
autókölcsönző parkolójából, úgyhogy megtörtem a jeget.
– Meg kell változtatnom Marinával a retúrjegyemet. Akarod,
hogy a tiedet is átcseréltessem?
– Nem. Az enyém rendben van. Majd én gondoskodom róla.
Ismét hallgatásba burkolózott, amíg el nem értük a főutat, és a
Star Studios felé indultunk.
– Itt az egész nap, hogy elüssük valamivel. Neki akarsz állni
dolgozni egy kávé mellett?
Egyikünk sem hozott laptopot, hiszen magunkkal kellett cipelni
a prezentáció anyagát. De ott volt a telefonunk, úgyhogy legalább az
e-mailekre tudtunk válaszolni. Ez akkor sem tölt ki egy egész napot.
Tóbiás üzenete nyomán kissé megfagyott a levegő közöttünk,
úgyhogy azt gondoltam, talán egy kis pihenés helyre teszi a
dolgokat.
– Jobb ötletem van.
– Mi lenne az?
Elvigyorodtam.
– Lábmasszázs.
 Huszonnegyedik fejezet

BENNETT

Biztosan csak szórakozik velem.

– Mit csinálsz?
Annalise szeme kipattant. Egymás mellett ültünk egy túlméretezett
fotelban, és közben két nő masszírozta a lábunkat.
– Mi?
– Olyan fejet vágsz, mint aki mindjárt nyögdécselni kezd.
Üveges, homályos volt a tekintete. Közelebb hajolt, és suttogni
kezdett.
– Őszintén szólva, lehet, hogy tudnék… persze a lábmasszázstól.
Az a kedvencem, ha pihenésről van szó.
Te jó ég. Lenéztem a lábára. Még soha nem szopogattam egy nő
lábujját sem, eddig még nem éreztem, hogy eljött volna a megfelelő
alkalom. Most azonban teljesen biztos voltam benne, hogy
lemaradtam valami remek dologról. Ha egy kis lábmasszázs ennyire
jólesik egy nőnek, akkor hibát követtem el. Azonnal orvosolnom
kellett ezt a hiányosságomat, és tudtam is, hogy hol akarom kezdeni.
Azon tűnődtem, mit csinálna a két masszőr, ha felállnék, és az
egyiket kipenderíteném a helyéről, a két kéz helyét pedig a szám
venné át.
Annalise behunyta a szemét, és ismét átadta magát az
élvezetnek. Sokáig bámultam, majd odahajoltam, hogy a fülébe
suttogjak.
– Ha így szeretsz a legjobban lazítani, akkor az a pöcs
szívességet tett neked, amikor szakított veled. Lenne pár ötletem,
amitől ellazulnál.
Annalise nevetett. Csakhogy én nem vicceltem. Erős késztetést
éreztem, hogy be is bizonyítsam neki. Próbáltam ellazulni, és élvezni
a masszázst, de túl késő volt. A következő fél órában nem csináltam
mást, mint arról fantáziáltam, hogy mit művelnék a mellettem ülő
nővel, amitől aztán úgy gondolná, hogy a lábmasszázs csak
gyerekjáték. Nos, aztán kénytelen voltam arra gondolni, hogy a nő,
aki a lábamat masszírozza, kiét masszírozhatta előttem. Valahogy le
kellett hűtenem magam, mert fenyegető közelségben éreztem egy
lehetséges merevedést.
Miután véget ért a masszázs, átsétáltunk a szomszédba, egy
ázsiai tésztaházba, hogy megebédeljünk. Megszólalt Annalise
telefonja, miközben az étlapot olvastuk.
– Az anyám az. Bocsáss meg egy pillanatra.
Nem állt fel az asztaltól, úgyhogy végighallgattam a beszélgetés
egyik felét.
– Szia, anya.
Szünet.
– Igen, jól hangzik. Viszek sütit.
Szünet.
– Éppen tegnap este ebédeltünk együtt. Mondott valami
olyasmit, hogy elmegy a nővéréhez a hétvégére. Majd
megkérdezem.
Ismét szünet. Ez alkalommal viszont találkozott a tekintetünk.
– Ööö. Kétlem. Majd megkérdezem tőle.
Még néhány percig telefonált, majd letette.
– Minden rendben? – kérdeztem.
Annalise sóhajtott.
– Igen. Csak az anyám menthetetlen. A következő hétvégén egy
zártkörű borkóstolót tart az idei év első palackozott boraiból, és azt
mondta, hogy hívjam meg a legjobb barátnőmet, Madisont, aztán
pedig közölte, hogy hívjalak meg téged is. Ha egyszer jó partinak
számító férfit orront a lánya számára, akkor olyan, mint a pitbull.
Majd azt mondom neki, hogy nem érsz rá.
– Miért? Nincs más tervem a hétvégére, csak dolgozni
szándékoztam.
– Ez… nem is tudom… olyan furcsa lenne, ha te is jönnél.
– Nem furcsább, mint itt ülni melletted, és azt nézni, hogy egy
százötven centis ázsiai nő kezétől majdnem elélvezel.
Annalise nevetett.
– Lehet, hogy igazad van.
– Ráadásul mindketten tudjuk az igazságot. – Annalise-ra
kacsintottam. – Az anyád nem is annyira a lánya miatt akar
meghívni.
 – Elmeséltem neki, hogy az állásunkért kell megküzdenünk,
hogy itt maradhassunk Kaliforniában. A lehetséges költözést
Texasba nem említettem neki, mert arra gondoltam, hogy semmi
értelme aggodalmat ébreszteni benne. Ha elmondanám neki, hogy az
egyetlen dolog, amit tőlem szeretnél, az, hogy majd háromezer
kilométerre költözzek, szerintem meglepődnél, hogy a
közvetlenségében mekkora fordulat állna be. Ha rólam van szó, nagy
anyatigris tud lenni.
Egyértelműen nem csak ezt akartam Annalise-tól. De igaza volt.
Ha az anyja tudomást szerezne Texasról vagy bármiről, amiről
álmodoztam, lefogadom, hogy egy dugóhúzóval a kezében kergetne
el.
– Van testvéred? – kérdeztem.
– A nővérem nyolcéves korában meghalt.
– Basszus. Sajnálom.
– Köszi. Öt évvel volt idősebb nálam. Neuroblastómája volt. Ez
egy gyermekkori rákos elváltozás, és egészen agresszív. Legalább
nem emlékszem túl sok mindenre a halálát illetően. Viszont hogy
válaszoljak a kérdésedre, más testvérem nincs. Miután a nővérem
meghalt, a szüleim házassága is megromlott. Veled mi a helyzet?
Van esetleg még más öntelt Fox is, aki a világban rohangál, és akivel
vigyáznom kellene?
A fejemet ráztam.
– Csak egy van belőlem. Háromévesen vesztettem el az apámat.
Harminckilenc évesen szívrohamot kapott. Anyám soha nem tette túl
magát rajta, és nem is házasodott újra. Két évvel ezelőtt elköltözött
Floridába, hogy közelebb legyen a nővéréhez, de az utóbbi időben
említette, hogy el-eljár egy Arthur nevű fickóval. Úgyhogy arra
gondoltam, ideje lenne meglátogatnom, hogy lássam, nem kell-e
szétrúgnom a fickó seggét.
– Ez különösképp aranyos.
– Igen, ez vagyok én. Egy különösképp aranyos srác. Odajött a
pincérnő, és felvette a rendelésünket. Annalise levest rendelt, egy
előételt és főételt.
– Biztos vagy benne, hogy meg tudsz enni ennyi mindent?
– Semmit nem ettem ma reggel, mert ideges voltam a repülés
miatt. Este nyolcig megint nem lesz lehetőségem enni, úgyhogy nem
árt most jól belakni.
 Elvette az étvágyamat, hogy emlékeztetett a Tobiasszal töltött
közös vacsorájára.
– Szóval, hol randiztok ma este?
Annalise összeráncolta a homlokát.
– Ez nem randi.
– Jól van. Akkor hadd fogalmazzam át. Hol lesz az üzleti
vacsora azzal a fickóval, aki be akar jutni a bugyidba? Összefonta a
karját a mellkasán.
– Nem akarom megmondani.
– Egy romantikus kis olasz étterem gyertyafénnyel? Talán egy
kandalló mellett lévő asztal?
– Barom.
– Vagy francia? Talán a Chez Affaire?
– Ugyanaz a hely, ahol utoljára ettünk. Ugyanaz az étterem, ahol
te is ott voltál, ahol a Star egész csapatával elbeszélgettünk az
üzletről. Két héttel ezelőtt még a legpraktikusabb helynek láttad
volna ezt a választást, de most biztos vagyok benne, hogy hátsó
szándékot sejtesz az egész mögött.
Eddig csak vicceltem vele, de basszus, a gondolat, hogy ők
ketten együtt vacsoráznak abban a szállodában, ahol Annalise szobát
foglaltatott magának, megőrjített. Még csak meg sem próbáltam
meggyőzni magamat, hogy a vacsorának bármi köze lesz az
üzlethez. Egyszer már elismertem, hogy féltékeny vagyok. Semmi
értelme nem lett volna, hogy másodszor is kimutassam a
gyengeségemet. Úgyhogy inkább befogtam a számat. Vagy
legalábbis megpróbáltam.
– Szerintem megfelelő választás. Nagyon is megfelelő.

Lehet, hogy adnom kéne a srácnak egy esélyt.

Tobias megveregette a hátamat, amikor kiléptünk a filmbeszerző
igazgató irodájából. Rajongva nyilatkozott a marketinges tervekről,
amikkel előálltam, beleértve az új lógót és a szlogent. Már ez volt a
harmadik iroda, ahol körbevezetett, szóval úgy éreztem, tetszettek az
ötleteim.
– Három hete vagyok itt, de ez volt az első alkalom, hogy Bob
Nixont mosolyogni láttam. Vagy nagyon lenyűgözted, vagy új
gyógyszert szed a fickó.
– Köszönöm, hogy nem sajnáltad az idődet, hogy körbevezess.
Tudom, hogy közbejött valami, de értékelem, hogy még így is időt
szántál ránk.
Visszasétáltunk az irodájába.
– Örülök, hogy segíthetek. Most, hogy láttam néhány igen
megnyerő ötletedet, alig várom, hogy néhány hét múlva lássam a
végleges verziót az irodátokban. Nagyszerű dolgokat hallottam a
munkáddal kapcsolatban Annalise-től, és már tudom is, hogy miért.
Kezdtem totális idiótának érezni magam. Hagytam, hogy az
érzéseim befolyásolják az üzletet – elhomályosította az
ítélőképességemet Tobiasszal kapcsolatban –, és isten tudja, milyen
keményen bántam Annalise-zal e miatt a fickó miatt. Erre
agyondicsér a srác előtt, akinek szintén szavazati joga lesz a
reklámkampányt illetően, ami nagyban befolyásolja majd, hogy
megtarthassam az átkozott munkámat.
– Biztos vagyok benne, hogy Annalise prezentációja is
ugyanolyan igényes lesz, ha nem igényesebb. Hihetetlenül
tehetséges – jegyeztem meg.
Megszólalt Tobias telefonja. Felvette, és akárki is volt a vonal
végén, azt mondta neki, hogy még egy percre szüksége van, majd a
mellkasára szorította a telefont.
– Miért nem töltesz nekünk két ünnepi italt? – Felszegte az állát,
és az ablak alatti, hosszú kredenc felé mutatott. – A középső ajtó
finom brandyt rejt, és néhány poharat.
Miközben telefonált, kivettem két magasfalú kristálypoharat, és
megtöltöttem a borostyánszínű folyadékkal. A szekrény tetején
rengeteg bekeretezett kép kapott helyet, úgyhogy azokat nézegettem.
Az egyiken egy szőke kisfiú volt, és egy idősebb kislány. Valahol a
hegyekben, egy sziklán ültek. Néhány kép hírességeket ábrázolt és
magát Tobiast különböző filmpremierek előtt. Az utolsó képen egy
nőt fedeztem fel ugyanazzal a két kisgyerekkel, akiket az első képen
láttam, de ez pár évvel később készült, és mindhármuk arcán
hatalmas mosoly ült, ahogy elindultak lefelé a hullámvasúton.
A fejemet csóváltam. Tényleg elvakított a féltékenység. Ez a
srác boldog házasságban él, és szép családdal büszkélkedhet.
Múltkor teljesen félreértelmeztem a helyzetet.
Vagy… talán mégsem?
 Amikor Tobias befejezte a telefonálást, felé fordultam.
– Csodás családod van – mondtam neki.
Megkerülte az asztalt, és kézbe vette az egyik pohár brandyt,
amit töltöttem, majd felvette a képet, amit éppen leraktam.
Körbelötykölte az italt a poharában, majd a képre bámult.
– Candice igazán gyönyörű. Kár, hogy egy rohadt ribanc. Már
kilenc hónapja külön élünk. Arra gondoltam, hogy jobb, ha a
nyilvánosság előtt megőrzöm magamról a boldog családfő képét.
Felemelte a poharat, és odakoccintotta az enyémhez.
– De ha már a szép nőknél tartunk, alig várom, hogy mivel
hozakodik elő a kollégája.
 Huszonötödik fejezet

ANNALISE

Hogy mekkora egy köcsög!

Továbbra is hatalmas, hamis mosoly ült az arcomon, mikor
elköszöntem Tobiastól. De abban a pillanatban, ahogy átment a
forgóajtón, száznyolcvan fokos fordulatot vettem, mogorva arcot
vágtam, és a bár felé indultam, hogy becserkésszem a vadat. Déjà vu
érzés kerített hatalmába.
– Elnézést – szóltam oda a pincérnek. – Azt a fickót keresem,
aki néhány perccel ezelőtt még a bár másik felében üldögélt.
Bólintott.
– Aki Coronát iszik, és úgy néz ki, mint aki elütötte a saját
kutyáját?
– Igen, ő lesz az.
– Fizetett és egy-két perce elment. Nem vagyok biztos benne,
hogy szállóvendég, mert készpénzzel fizetett. Nem figyeltem, hogy
merre ment.
– Ó, én biztos vagyok benne, hogy szállóvendég – motyogtam
magamban, és elindultam a recepciós pult felé. – Az életemet is
rátenném.
A recepciós pultnál két alkalmazottat találtam, és mindketten
éppen vendéggel foglalkoztak, úgyhogy beálltam a sorba. Miközben
vártam, eszembe jutott, előfordulhat, hogy nem adják ki olyan
könnyen egy vendég szobaszámát. Úgyhogy inkább visszamentem a
hallba, elővettem a telefonomat, és kikerestem a szálloda
telefonszámát.
– Jó estét. Próbálok elérni egy vendéget a szállodájukban.
Tulajdonképpen a főnökömet. Egy konferenciahívás miatt megadta a
közvetlen szobai telefonszámát. Nemsokára elkezdődik a
konferencia, de valószínűleg elírhattam a számot.
– Kapcsolom önnek a vendéget. Mi a vendég neve?
– Ööö… meg tudná adni inkább a telefonszámát? Azért adta
meg nekem, mert néhány másik emberrel egyetemben fel fogjuk
hívni, mert konferenciahívásunk lesz, de biztonsági okokból nem
szereti megadni a szálloda nevét. Az operátor bemondja a szálloda
nevét, amikor felveszi a központi számot. Meg fog ölni, amiért
elveszítettem a számát.
– Semmi gond. Mi a vendég neve?
– Bennett Fox.
Amikor ma megadtam a közvetlen számomat Marinának,
észrevettem, hogy a szobaszámom a telefonszám utolsó négy
számjegye. Vagy véletlen egybeesés, vagy így találták ki a rendszert.
Hallottam, hogy kattintott párat, majd ismét beleszólt a
telefonba.
– A közvetlen száma: 213-555-7003.
– Köszönöm szépen.
– Nagyon szívesen. További szép estét.
Kinyomtam a hívást. Az biztos, hogy szép estém lesz. Szétrúgom
a seggét a 7003-as szobában lakó köcsögnek.

Lehetséges, hogy az embernek felforrjon a vére? Kivert a víz a

liftben, miközben a hetedik emeletre tartottam. Úgy éreztem, mintha
forróság áramlana a pórusaimból, annyira ideges voltam.
Nemhogy elintéztem neki, hogy előadhassa az ötleteit Tobias
előtt, hanem soha nem mondtam róla egy rossz szót sem, soha nem
próbáltam felhasználni a barátságomat Tobiasszal arra, hogy előnyt
kovácsoljak magamnak. Erre mit csinál a seggfej? Hazudik velem
kapcsolatban, hogy hülyét csináljon belőlem az ügyfél előtt.
Kinyílt a liftajtó, én pedig odarobogtam a 7003-as szobához.
Anélkül, hogy megpróbáltam volna egy kicsit is lenyugodni, verni
kezdtem az ajtót. Amikor nem nyílt ki három másodperc után, még
erősebben és hangosabban dörömböltem. Két kopogás között
kivágódott az ajtó.
– Mi a fasz?! – üvöltötte Bennett.
Ha nem lettem volna annyira dühös, lehet, hogy elvonja a
figyelmemet a pucér felsőtestének látványa. De dühös voltam,
úgyhogy a kidolgozott hasizma csak még tovább bőszített.
Persze, ráadásul tökéletes teste van. Mekkora egy pöcs!
Egyenesen bevágtattam a szobájába.
Ő
 Ő csak állt ott egy darabig, és pislogott összezavarodva, mint aki
nem tudja, hogy mi történik körülötte. Végül megrázta a fejét, és
elengedte a kilincset.
– Persze, gyere be. Éppen levetkőztem, de semmi gond.
– Neked aztán van bőr a képeden.
– Igen, van. De ennél több részletre lenne szükségem, hogy
megtudjam, mitől cseszted így fel az agyadat.
Attól, hogy játszotta a hülyét, csak még inkább elveszítettem az
önuralmamat. Nem mintha túl sok lett volna belőle, de ettől teljesen
bepöccentem.
Odamentem hozzá, és az ujjammal a mellkasára böktem.
– Odaadó viszonyt folytatok Marinával? Mi a fene van veled?!
– Ja, hogy az.
– Én eddig tisztességes játékot játszottam veled, és erre te mit
teszel, hogy megháláld? Azt mondod az ügyfélnek, hogy viszonyom
van egy nővel az irodában? Azt akartad, hogy teljesen hülyének
nézzenek, ugye?
Bennett védekezőn felemelte a kezét.
– Nem. Egyáltalán nem ezt akartam.
– Komolyan? Akkor csak nem véletlenül közölted az ügyféllel,
hogy viszonyt folytatok az asszisztenseddel? Mit akartál ezzel? Csak
nem azt, hogy nagyot nőjek az ügyfél szemében?
Bennett beletúrt a hajába.
– Nem gondolkodtam.
– Hazudsz. Nagyon is jól tudtad, hogy mit művelsz.
– Az a fickó egy élvhajhász. Próbáltam mindent diplomatikusan
intézni. Azért mondtam neki ezt, hogy ne próbálkozzon nálad.
– Te még akkor is hazudsz, ha kérdezel, és szerintem kezded
elhinni a tulajdon hazugságaidat. Zseniálisan manipulálod a
dolgokat, csak azért, hogy kicsessz az emberekkel, amikor
sebezhetőnek érzik magukat.
Fintorogtam egyet, aztán elkezdtem utánozni a mimikáját,
amikor mentegetőzött.
– Sajnálom, Annalise. Féltékeny voltam. Csak próbáltalak
megóvni a rettentő ügyféltől. – Bennett állkapcsa megfeszült, ahogy
bámult rám. – Nem manipuláltalak.
Tehetetlenségemben sarkon fordultam, hogy elmenjek, de aztán
meggondoltam magam, és még egy kérdést nekiszegeztem.
 – Egyáltalán miért vagy még mindig itt?
Elkeserített, hogy játszott velem. Úgy mozogtak az orrcimpái,
mint akinek joga van dühösnek lenni.
– Válaszolj! – kiáltottam.
A hátam egy szempillantás alatt az ajtónak feszült, Bennett
pedig teljesen körülölelt. Az arca az én arcomtól pár milliméterre
került, karjával erősen az ajtónak nyomott. A meztelen mellkasa
olyan közel ért az enyémhez, hogy éreztem a belőle sugárzó
melegséget. A tűz szürkéssé változtatta zöld szemét.
– Itt vagyok, mert rohadtul nem tudok elmenni.
Leesett az állam.
– Nem értem.
– Akkor már ketten vagyunk.
Semmit sem értettem. Az egyik percben jól kijöttünk egymással,
és olyan részleteket láttam meg belőle, amik igazán tetszettek, de
aztán meg…
– Akkor miért bántasz folyamatosan?
Bennett lehorgasztotta a fejét egy pillanatra, miközben
próbáltam felfogni, hogy mi történik.
Amikor felnézett, a szemében megbánást láttam.
– Nem akartalak bántani. Csak… egyszerűen megőrjítesz. Az
eddigi harmincegy évem alatt soha nem akartam nőt úgy, mint ahogy
téged akarlak, és persze, pont téged nem kaphatlak meg.
Nyeltem egyet. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból.
– Nem hiszek neked – suttogtam.
A szeme az ajkamra vándorolt, és nyögött egyet. A hang mintha
közvetlenül a lábam között ért volna célba. Az ajkam szétnyílt és
egy apró sóhaj szakadt ki belőlem, amit reméltem, hogy nem hallott
meg.
De aztán az arcán elterülő gonosz mosoly tudatta velem, hogy
nagyon is hallotta.
– Nem hiszel nekem? Mit csináljunk, hogy higgy?
– Bennett, én…
Erősen beletúrta az ujjait a hajamba, és magához húzott. Ajka az
ajkamon, és belém fojtotta a szót. Megleptek az érzéseim. A testem
Bennett egyetlen érintésétől lángra gyúlt, akár egy karácsonyfa.
Végigsimította az arcomon, oldalra billentette a fejemet, és mélyen
megcsókolt. A táskám és az irattartó mappám is a földre esett.
Minden más megszűnt létezni.
A karomat a nyaka köré fontam, és belemélyesztettem a
körmömet a hajába. Bennett felnyögött, és a belemarkolt a
fenekembe, majd felemelt. A lábamat a dereka köré fontam. Istenem,
imádom a szoknyát!
Kiszolgáltatottan adtam magam oda, Bennett pedig ezt
kihasználva erősen hozzám simult. Éreztem, ahogy kemény farkát
nekem dörzsöli, majd felnyög.
– Basszus. Annyira jó érezni téged!
Felnyögtem, ahogy egyre mélyebben csókolt, és belevájtam a
körmömet a hátába, olyan erősen kapaszkodtam. A csókunk
szenvedélyes volt, igazi és mocskos. Éreztem, hogy legalább ezer
kilométer per órával ver valamelyikünk szíve, de nem tudtam, hogy
melyikünké. Amikor szétváltunk, zihálva és szédülve kapkodtam
levegő után.
Bennett a nyakamba fúrta a fejét. A kulcscsontomtól a fülemig
elborított csókokkal.
– Olyan sok mindent szeretnék csinálni veled.
Tetszett a reszelős hangja.
– Mint például? – suttogtam.
Éreztem a nyakamon, hogy a szája mosolyra húzódik.
– Meg akarlak kóstolni mindenütt. – Enyhén és egyben
váratlanul meghúzta a hajamat, hogy jobban a nyakamhoz férjen, és
a fülemtől a kulcscsontomig csókoljon.
– Igen!
– A lábad között addig akarlak kényeztetni, mígnem a nevemet
kiáltod.
– Igen!
– Szeretném, ha négykézláb lennél, hogy bármit megtehessek
veled, és hogy csak engem érezz. Az egyik kezemmel szeretnék a
melleddel játszani, a másikkal pedig a fenekedet akarom megujjazni,
közben pedig a farkamat mélyen beléd nyomnám. – Bennett a
kőkemény péniszét a lábam közéhez dörzsölte, mire behunytam a
szemem.
Istenem. Annyira jó érzés volt! A testem megremegett. Már
kezdtem azt gondolni, hogy képes lennék elélvezni a puszta
érintésétől és a szexi hangjától, amikor azt sorolja, hogy mit szeretne
művelni velem.
Andrew-val soha nem volt köztünk ilyesmi, még a kezdetekkor
sem.
Bennett felemelt, és bevitt a szobájába. Arra számítottam, hogy
az ágyra tesz, de ehelyett lerakott a földre, és egy apró lépést hátrált.
Átszellemült tekintettel, tetőtől talpig nézett végig rajtam. Egy
pillanatig azt hittem, hogy elgondolkodott azon, mire készülünk.
– Vetkőzz le nekem.
Libabőrös lettem magabiztos és erős hangjától. Önteltsége miatt
néha szívesen felpofoztam volna, de úgy tűnt, most elérte, hogy
készséges legyek, és meztelenre vetkőztem előtte.
Kigomboltam a blúzomat, és felnéztem rá. Annyi olyan alkalom
volt, amikor nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne, de a vágy,
amit a szemében láttam, tudtam, hogy igazi.
– Amióta besétáltál az irodába, képtelen voltam bármire is
összpontosítani – vallotta be. – Akkor is ott voltál a képzeletemben,
amikor utálni akartalak.
Lecsúsztattam a vállamról a blúzomat, és hagytam, hogy a földre
essen.
– Vedd le a szoknyádat is.
Könnyű volt bátornak éreznem magam azok után, ahogy rám
nézett. Hátranyúltam, és lecipzáraztam a szűk szoknyámat, és
engedtem, hogy a padlóra essen. Hálás voltam, hogy reggel épp egy
szép, csipkés melltartó mellett döntöttem, ami azért adott az
önbizalmamnak. Bugyiban, melltartóban, és a tűsarkúmban álltam
előtte.
Bennett kigombolta a nadrágját. A szőrcsík, ami levezetett a
hasától egészen az ágyékáig mágnesként vonzotta a szememet, főleg
amikor megpillantottam a hatalmas csomagot a lába között a szűk
bokszerjában.
A fenébe. Most már tudom, hogy honnan jön az a tökös kiállása.
Felszegte az állát.
– A melltartót.
Kikapcsoltam, és azt is ledobtam a földre. A mellbimbóm
megkeményedett, és amikor láttam, hogy Bennett megnyalja a
száját, fájdalmasan duzzadt lett.
– Hihetetlen vagy.
 Tetszett, ahogy kikövetelte magának a dolgokat, de meg akartam
mutatni neki, hogy én is tudok kezdeményező lenni. Úgyhogy
vettem egy mély levegőt, és bedugtam a hüvelykujjamat a bugyim
oldalánál, és anélkül csúsztattam le magamról az utolsó ruhadarabot
is, hogy felszólított volna rá.
Bennett úgy mosolygott, mint aki tökéletesen érti, amit felé
közvetítettem. Lassan végigmustrált a szemével, amely egyre
sötétebb árnyalatot vett fel, mégis huncutul csillogott.
A tűsarkúmra mutatott.
– Az maradjon.
Odakísért, és leültetett az ágy szélére, ő pedig letérdelt. Csodás
látványt nyújtott. Bennett Fox mindig is jóképű volt, de
félmeztelenül, úgy, hogy minden egyes izomcsoportját látni lehetett,
miközben ott térdelt előttem, egy teljesen új érzéssel töltött el.
Miközben a szemembe nézett, a kezével olyan szélesre tárta a
lábamat, amilyenre csak tudta.
Felszisszentem, amikor lehajolt, és belém nyalt. Nem úgy, mint
a vetkőzés során, itt semmi lassúság nem volt, sem évődés, ahogy az
egész fejét a lábam közé temette. Nem volt se finomkodó, sem pedig
gyengéd. Durva volt, és szenvedélyes. Hol a csiklómat szívogatta,
hol pedig belém dugta a nyelvét, és olyan hosszú mozdulatokkal
nyalt, amitől legszívesebben örökre ott tartottam volna, és soha nem
engedtem volna meg neki, hogy felemelje a fejét, és levegőt vegyen.
A fejem hátracsuklott, képtelen voltam többé egyenesen tartani.
– Édes istenem!
A kiáltásom után morgott egyet, és egyre hevesebben nyalt.
Vonaglani kezdtem, a testem minden porcikája remegett, és
örömhullámok borítottak. Megrántottam Bennett selymes haját, és
felnyögtem, ahogy az eksztázis erős hatása elért. Könnyek
csordultak ki a szememből. Az érzelmeimnek valamilyen formában
ki kellett törniük. Az ágyra dőltem. Képtelen voltam többé
megtartani a testem súlyát.
A bódult ködön át hallottam, hogy Bennett kibont valami
csomagot, majd arra eszméltem, hogy az ágy széléről az
ágytámlához emel, és rám mászik.
Azt hittem, hogy eszeveszett tempóval érkezik a folytatás, de
Bennett olyan férfi volt, aki attól a naptól fogva, hogy találkoztunk,
csupa meglepetés. Kisöpörte a hajamat az arcomból, majd lehajolt
hozzám, és gyengéden megcsókolt.
– Minden rendben?
Nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok megszólalni –
vagy, hogy egyáltalán valaha képes leszek –, úgyhogy egy széles
mosoly kíséretében bólintottam. Rám mosolygott, és belém hatolt.
Végig egymás szemébe néztünk. A mosolyunk valami sokkal
komolyabba fordult, ahogy mindketten belefeledkeztünk az érzésbe.
Lassan döfködött, rövid, kimért mozdulatokkal. Ahogy a testem
kezdett hozzászokni, egyre mélyebbre hatolt, és erősebben mozgott,
míg végül teljes hosszában kitöltött.
Megtaláltuk a közös ritmust. Ahogy ő lökött, én fogadtam a
mozdulatát, mígnem mindketten fürödtünk az izzadságban, a kéj
illata és hangja áthatotta a levegőt. Bennett megfogta az egyik
térdemet, és felemelte a lábamat, megváltoztatva ezzel a szöget, és
egyben megtalálva a gyenge pontomat.
– Bennett…
Az állkapcsa megfeszült, épp úgy, amikor gyakran dühösnek
láttam. Csakhogy most rájöttem, hogy a megfeszült izmai nem
idegességről árulkodtak, hanem az önuralomról tett kísérletéről. Ez
alkalommal azért próbálta visszafogni magát, hogy előbb én
élvezhessek el.
Felnyögtem, ahogy elöntött az orgazmus, és lecsukódott a
szemem.
– Nem-nem, kisszívem. Nyisd csak ki, hadd élvezzem.
Bennett gyorsított a ritmuson, én pedig belekapaszkodtam a
tekintetébe. A testem remegett, ahogy egybefonódtunk. A késztetés,
hogy elrejtsem az érzéseimet, miközben nézett, erős volt, de úrrá
lettem magamon és megadtam neki, amit akart.
Rám mosolygott, ahogy az orgazmusom kezdett alábbhagyni,
aztán tovább döfködött. Kemény volt, és vad, szinte durva, olyan
üvöltésben végződő mozdulatokkal, amelyekbe a szoba is
beleremegett.
Miután a hajamba temette az arcát, és megcsókolta a nyakamat,
tovább ringatózott bennem, lassan, elcsituló mozzanatokkal. Úgy
látszott, egyikünk sem akarta, hogy véget érjen a pillanat, úgyhogy
addig nyújtottuk el a pillanatot, ameddig lehetett. Végül ki kellett
húzódnia belőlem, hogy gondoskodjon az óvszerről.
 Bennett kimászott az ágyból, és a fürdőszobába ment. Friss
levegő csapta meg az izzadtságtól nedves testemet, és libabőrös
lettem. A hűvös fuvallattól kitisztult a fejem, és ráébredtem, hogy mi
történt.
Még soha senki nem dugott meg így. Az volt az érzésem, hogy
bármi is volt köztünk, hamarosan ismét lefekszünk, és szintén
varázslatos élmény elébe nézhetünk.
 Huszonhatodik fejezet

ANNALISE

Mindketten hallgattunk. Egymás mellett feküdtünk a sötét szobában.

Azon tűnődtem, vajon máris megbánta-e.
– Mire gondolsz? – kérdeztem tőle.
Nagyot sóhajtott.
– Az igazat szeretnéd?
– Természetesen.
– Azon gondolkodtam, hogyan tudnám elindítani a diktafont a
telefonomon anélkül, hogy észrevennéd, mielőtt ismét letérdelek
eléd. Meg kell örökítenem azt a hangot, amit akkor adtál ki, amikor
elélveztél, hogy később használhassam önkielégítéskor, arra az
esetre, ha fél óra múlva kirúgsz.
Nevettem, és az oldalamra fordultam, hogy szemben lehessek
vele.
– Melyik hangra gondolsz?
– A sikítás és a nyögés közötti átmenetre, ami egy kissé, mintha
torokhang lenne, de irtó szexi.
– Én nem szoktam sikítani.
– Dehogynem.
Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy milyen hangot adhattam
ki magamból ma éjjel. Nem voltam ura a testemnek.
– Miért gondolod, hogy fél óra múlva kirúglak?
Bennett felém fordult. Kisöpört az arcomból egy tincset.
– Azért, mert okos vagy.
Fogalmam sem volt, hogy miért tenném. Rám nem jellemző
módon, nem gondoltam át a dolog következményeit. Azt tettem,
amit az adott pillanatban helyesnek éreztem. Ami az adott
pillanatban helyesnek tűnt, kiderült, hogy lenyűgöző élmény volt.
Úgyhogy meg akartam maradni ennél a gondolatnál, és nem akartam
hagyni, hogy elemezzen.
– Andrew soha… Szóval, nem volt olyan nagy kedvelője az
orális szexnek. Úgyhogy a hang, amit hallottál, lehet, hogy a dugó
volt, ami kijött egy jó szorosan lezárt pezsgős palackból.
Bennett felkönyökölt, és a fejét a kezére támasztotta.
– Ez meg mi a fenét jelentsen? Nem volt olyan nagy kedvelője
az orális szexnek? Azt akarod mondani, hogy nem kényeztetett
odalent?
– Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy nem tette túl
gyakran. Tulajdonképpen… szinte soha.
– Szereted, nem?
Megvontam a vállamat.
– Ő nem szerette.
– Dióhéjban, azt hiszem, meg is van a kapcsolatod fő
problémája. Nem csak a szexről beszélek. Az, aki nem képes túllépni
azon, hogy a barátnője kedvéért megtegyen valamit, amit amúgy
annyira nem kedvel, az a szexnél is mélyebb rétegeket érint.
Sajnos Bennettnek száz százalékban igaza volt. Andrew-val
szinte mindennek arról kellett szólnia, hogy ő mit szeretne, és mire
van szüksége. Csendre volt szüksége, hogy megírja a regényét,
úgyhogy elhalasztottuk az összeköltözést. Ha nekem megtetszett egy
új étterem, de ő nem kedvelte, akkor oda soha nem mentünk vissza.
Neki időre volt szüksége, én pedig megadtam neki. Mégis, amikor el
akart menni síelni, én meg inkább a tengerpartra akartam menni,
előástam a téli cuccaimat, hogy boldoggá tegyem. A legrosszabb –
istenem, tényleg nem tudtam, hogy mit hagyok ki –, Bennettnek
igaza volt, imádom az orális szexet.
Sóhajtottam egyet.
– Igazad van.
A szoba sötét volt, de láttam, hogy mosolyog.
– Mindig igazam van.
Bennett két ujjával a vállamtól a kezemig végigsimított rajtam.
Még a lábujjamnál is éreztem, annyira jó volt, egy kicsit
beleremegtem.
– Érzékenyen reagál a tested.
Kinyújtottam a karomat, és a hasizmára tettem, hogy érezzem a
kemény kockákat.
– A tied pedig annyira… kemény.
Bennett nevetett, és megfogta a csuklómat, majd kicsivel lejjebb
húzta.
– Ó. Ez igen. Elég… – suttogtam.
 – Kemény vagyok mindenhol.
– Sőt. Nem sok időbe telt, tudod, ismét…
Bennett lopva megölelt, majd a hátára gurult, engem pedig
magára ültetett.
– Jól ki kell használnom az időt, mielőtt a vér visszatér az
agyadba, és kitisztul a köd. – Megemelte a csípőjét, és tovább
izgatott.
– Úgy érzem, hogy egyelőre a te agyadba sem tért vissza a vér –
mondtam.
– Mi lenne, ha egyezséget kötnénk? – Bennett végighúzta az
ujját a gerincemen, szépen lassan, és nem állt meg a fenekemnél. –
Napfelkeltéig egyikünk sem gondolkodik.
Az ajkammal lágyan a szájához értem.
– Végre valami, amiben egyetértünk.

Kisurrantam az ágyból, és lábujjhegyen a fürdőszobába mentem.

Odafelé fogtam a táskámat – előző este a padlóra dobtam és
előkotortam belőle a telefonomat. Fél hét volt. Kilenckor indult a
gépem. Belenéztem az e-mailjeimbe, hátha Marina csatolta Bennett
jegyét is, mint ahogy Bennettnek elküldte az enyémet. El is küldte
még tegnap este, miközben én vacsoráztam. Megnyitottam, hogy
megnézzem, egy járaton utazunk-e. De nem. Az ő gépe valamiért
tizenegykor indul. A tény, nem együtt utazunk, és nem kell a
napvilágnál is szembenéznem vele, a reményvesztettség és a
megkönnyebbülés érzésének furcsa keverékét váltotta ki belőlem.
Feltűztem a hajamat, és gyorsan lezuhanyoztam. Amikor a
lábam közét mostam, és fájdalmat éreztem, elmosolyodtam.
Hányszor is szexeltünk? Négyszer? Ötször? Lehetséges volt ez
egyáltalán? Akárhogy is, biztosan tudtam, hogy ez a rekordom.
Andrew-val soha nem csináltunk ilyet. Az elején lehet, hogy volt
egy vagy két éjszaka, amikor kétszer szeretkeztünk, de az utóbbi öt
évben a heti egy bőven túl volt az átlagunkon.
A ruháim még mindig a padlón hevertek, ahol levetettem őket
előző este. Amikor felöltöztem, úgy festettem, mintha ezekben
aludtam volna. És nem találtam a bugyimat. Összeszedtem az egyéb
dolgaimat, hívtam egy Ubert, majd kiráztam Bennett ruháit, hátha
belekeveredett valahová a bugyim az őrületes tegnap este során.
Ugrottam egyet, amikor meghallottam a rekedtes hangját.
– Csak nem keresel valamit?
– A fenébe. – A padlóra ejtettem a táskámat. – Megijesztettél.
Azt hittem, hogy alszol.
– Aludtam is. Viszont felébredtem, amikor a ruháim közt
matattál.
– Nem matattam a ruháid közt, csak a bugyimat keresem.
Felemelte a takarót, és a bugyim ott lógott az egyik ujján.
– Erre gondolsz?
Nevettem.
– Hogy a fenébe találtad meg?
– Egy órával azután, hogy elaludtál, felkeltem, hogy kimenjek a
fürdőszobába, és megtaláltam.
– A kedvenc színed, de nem vagyok benne biztos, hogy jó lenne
rád.
Odamentem, hogy kivegyem a kezéből, de visszahúzta, és az
öklébe gyűrte.
– Mit csinálsz?
Mindkét kezével megragadta, az orrához emelte, és
beleszippantott.
– Hm… Szeretem a puncid illatát.
Kikerekedett a szemem.
– Ez egy kissé sok, még tőled is, Fox. Most pedig add vissza a
bugyimat. El kell érnem a gépet.
– Nem lehet.
– Azt akarod, hogy szoknyában és bugyi nélkül repüljek?
Odanyúlt és bedugta a kezét a szoknyám alá. Megfogta a
fenekemet.
– Minden nap így kéne munkába járnod.
Elnevettem magam.
– De most komolyan, le fogom késni a járatomat.
– Hát cseréld át a későbbire a jegyedet.
Erre már gondoltam, de szükségem volt egy kis időre Bennett
társasága nélkül, hogy fejben helyre tudjam tenni a dolgokat. Mielőtt
még kitalálhattam volna valami kifogást, Bennett azzal a kezével,
ami a fenekemen volt, megfogta a derekamat, és magához húzott.
 – Tudom, hogy gondolkodni akarsz – mondta. – A bugyid lesz a
záloga annak, hogy beszélgetsz velem. Addig megtartom. Aztán,
majd ha beszéltünk, visszakapod.
– Mi van, ha úgy döntök, hogy nem akarok a múlt éjszakáról
beszélgetni?
Megcsókolt.
– Akkor Jonas kapja meg a bugyidat.
– Te nem vagy eszednél.
– Talán. Le merném viszont fogadni, hogy a gondolat, ahogy
Jonas önkielégítés közben szaglássza, egy kicsit ijesztőbb.
A fejemet csóváltam.
– Nincs időm vitatkozni veled. Jóllehet… – Odasétáltam Bennett
ruhakupacához, és kivettem a zsebéből a tárcáját. Kihalásztam belőle
a Visa kártyáját, és hagytam, hogy a bőrtok minden ünnepélyességet
mellőzve visszazuhanjon a földre, van egy Victoria’s Secret
fehérnemű üzlet a Los Angeles-i reptéren. Lehet, hogy veszek egy
újat. Ha már ott vagyok, akkor körülnézek, hátha találok mást is.
Bennett arcán széles mosoly jelent meg.
– Legyen nálad. Válassz pár harisnyakötőt, és olyan bugyit,
amin középen van egy lyuk, hogy ne kelljen levenni, ha jövő héten
megduglak az irodaasztalodon.
 Huszonhetedik fejezet

BENNETT

Nem ő volt.
Visszatettem a zsebembe a mobilt, és próbáltam úgy tenni, mint aki
nem csalódott, mert csak az egyik haverja írt, aki afelől érdeklődött,
lenne kedvem elmenni ma este meginni valamit.
De az ember nem tudja becsapni önmagát, nemde?
Aznap délután, amikor visszajöttünk Los Angelesből, Annalise-t
már nem találtam az irodában, amikor odaértem. Csütörtök reggel
volt egy megbeszélésem az irodában, és mire végeztem, addigra
megint elment. Marina azt mondta, hogy egy hirtelen jött
megbeszélésre igyekezett.
Aztán péntek reggel hét óra előtt tíz perccel, amikor az épület
elé értem, épp az enyémmel azonos Audi kanyarodott ki a
parkolóból, úgyhogy írtam neki egy üzenetet. Pár órával később
röviden válaszolt, és közölte, korán reggel azért ment be az irodába
pár dossziéért, mert otthonról dolgozik.
Nem volt szokatlan, hogy valaki minden héten egy vagy két
napot home office-ban töltsön, hiszen rugalmas volt a munkaidőnk,
és helyszínhez sem kötötték. Annalise azonban eddig nem használta
ezt a lehetőséget, úgyhogy kezdtem azt érezni, hogy kerül engem.
Péntek délután már emésztettem magam. Küldtem neki egy
üzenetet, hogy megkérdezzem, lenne-e kedve meginni valamit. Még
csak nem is válaszolt.
Szombat délutánra, mint egy gimis tyúk, akárhányszor rezgett a
telefonom, kikaptam a zsebemből, hogy megnézzem.
Néztem Lucast, ahogy megnézi egy sportcipő árát, majd
visszateszi a polcra.
– Tetszik? – kérdeztem.
– Igen. – Megvonta a vállát. – Jól néz ki.
– Akkor miért nem próbálod fel? Amúgy is kell pár hét múlva
egy új sportcipő a Disney kirándulásra.
– Sokba kerül.
 – Te fizeted?
– Nem.
– Akkor meg mi a fenének nézegeted az árát? – Fogtam a
sportcipőt, és megmutattam a srácnak, aki az áruház eladóinak
csíkos egyenruháját viselte, és mellesleg nem nézett ki sokkal
idősebbnek Lucasnál.
– Kaphatnánk egyet harminckilences méretben?
– Természetesen.
– Várj egy kicsit – mondtam az eladó srácnak. – Bármi más,
amit szeretnél még, cimbi?
Lucas nem válaszolt.
– Lucas?
Még mindig semmi, úgyhogy követtem a tekintetét. Kíváncsi
voltam, hogy mi kötötte le ennyire a figyelmét. Elnevettem magam,
majd a várakozó eladó sráchoz szóltam.
– Egyelőre csak ennyi. Köszönöm.
A csinos kis szőke, akiről Lucas nem tudta levenni a szemét,
észrevette Lucas mustráját. A lány zavarba jött, idegesen intett
egyet, majd a másik irányba fordult, és a bolttal szemben lévő cipős
polcokat nézte.
Odahajoltam Lucashoz, és a fülébe suttogtam.
– Csinos.
– Amelia Archer a neve.
– Tetszik?
– Mindenkinek tetszik a hatodikban.
– Azt hittem, hogy stratégiát váltottál, és csak a csúnya
lányokkal foglalkozol.
– Ő csinos és kedves. De egyik fiú sem érdekli.
– Nos, csak tizenkét évesek vagytok. A kölykök nem mindig
ugyanabban az életkorban kezdenek el érdeklődni. Lehet, hogy őt
még nem foglalkoztatja ez a téma.
– Nem erről van szó. Egy hónappal ezelőtt elmondta Anthony
Arknow-nak, hogy tetszik neki Matt Sanders, aztán Anthony
továbbadta a titkát. Azért pletykált, mert neki is bejön. Erre most
Amelia egyik fiúval sem hajlandó szóba állni.
Az iskolás kor örömei.
– Majd megbékél. Miért nem mész oda hozzá, hogy köszönj
neki? Mutasd meg neki a sportcipőt, ami tetszik neked, és kérdezd
meg, mit gondol róla.
– Szerinted ez jó ötlet?
Fogtam a sportcipőt, levettem a polcról, és odaadtam Lucasnak.
– Persze. Gyerünk, menj. A jó csajok sosincsenek sokáig
egyedül. Légy a barátja. Valószínűleg arra van szüksége, hogy lássa,
nem az összes fiú bunkó. – Elmosolyodtam. – Úgy értem, persze,
azok vagyunk, de azért próbálkozz.
Lucas kivette a kezemből a cipőt, de még tanakodott egy ideig.
Amikor végre elhatározta magát, és odasétált, mint büszke nagybácsi
figyeltem. Néztem, ahogy a kezdeti zavar elmúlik, és ellazul a válla.
Egy vagy két percen belül pedig megnevettette a lányt.
Fülig érő mosollyal az arcán tért vissza.
– Nagyon kedves volt.
– Úgy tűnt, tetszett neki, hogy odamentéi beszélgetni.
Lucas vállat vont.
– Talán. A lányok olyan kiszámíthatatlanok.
Ez a kissrác sokkal okosabb, mint én voltam az ő korában.
Szerintem nekem olyan tizennyolc éves korom környékére sikerült
rájönnöm, hogy semmit sem tudok a lányokról.
Bólintottam.
– Pedig rohadt egyszerűek.
Lucas végül megkapta a százdolláros Nike cipőt, és vettünk még
néhány pólót, valamint művészeti kellékeket, amiket a nagymamája
nem akart neki megvenni, mert szerinte az iskolának kellene
biztosítania. Aztán kért még egy hajzselét és egy Axe hónaljstiftet.
Hajzselé és Axe. Tuti, hogy talál magának valami csajt.
– Várod, hogy valaki hívjon? – kérdezte Lucas, amikor a parkoló
felé tartottunk.
A kezemben lévő telefonra pillantottam.
– Nem. Miért?
– Mert folyamatosan a telefonodat nézegeted.
Visszatettem a zsebembe.
– Nem is vettem észre.
A kis szarcsimbók elvigyorodott.
– Szerintem egy lány hívását várod.
Nehéz volt megállnom, hogy ne mosolyogjak. Megnyomtam a
gombot, hogy kinyissam az autót, ami azonnal pittyegett egyet.
– Szállj be az autóba, Casanova.
 – Az meg ki?
– Csak szállj be.
SMS érkezett, éppen akkor, amikor leparkoltunk Lucasék háza
előtt. Gondolkodás nélkül kivettem a zsebemből, és megnéztem,
hogy kitől jött. Lucas az arcomat nézte.
– Tuti, hogy egy lány üzenetét várod. – Elvigyorodott.
Nem volt értelme tovább tettetnem.
– Igen. Bocs, hogyha elvonta a figyelmemet.
Lucas vállat vont.
– Miért nem hívod fel?
– Ez azért annál bonyolultabb, cimbi.
Lucas fogta a bevásárlószatyrot a hátsó ülésről, és kinyitotta az
ajtót. Tavaly azt mondta, hogy ne kísérjem az ajtóig, úgyhogy
minden alkalommal az autóban maradtam, és megvártam, amíg
belép a házba.
Kiszállt, de még bedugta a fejét az első ajtón.
– Kezdeményezned kell, cimbi. A jó csajok nincsenek sokáig
egyedül.
A kis szarcsimbók a saját szavaimat szajkózta vissza nekem.
 Huszonnyolcadik fejezet

Május elseje

Kedves Naplóm!

Megtettem. Végre van barátom. Csupán tizenhat évbe került.

Nick Adler viszont istenien néz ki. Mindig hátrafelé hordja a
baseballsapkát, és a kócos haja mindenfelé kilóg. Már két hete
együtt vagyunk. És… megtettem az első lépést! Nos, gyakorlatilag
Bennett segített megtenni az első lépést. De akkor is.
Általában Bennett-tel és egy csomó másik gyerekkel ebédelek.
Nick a szemben lévő asztalnál szokott ülni. Bennett folyamatosan
mondogatta, hogy üljek oda hozzá – hogy megtegyem az első lépést,
de túlzottan féltem. Egy nap, amikor Nickre néztem, Bennett
odakiáltott neki.
– Hé, Adler. Sophie odaül ma hozzátok, jó? – Nick vállat vont,
és azt mondta, hogy rendben.
Meg akartam ölni Bennettet. Borzasztó ideges voltam, amikor
oda kellett mennem, de végül működött. A múlt hétvégén is együtt
lógtunk Nickkel, Bennett-tel és Skylarrel – Bennett legújabb
barátnőjével. Bennett barátnője egyetemre jár, és nagyon csinos. És
kedves is.
Á… megint költöznünk kell. Anyám és Lorenzo szakítottak. Az új
lakásunk elég kicsi. De legalább nincs olyan messze az előzőtől.
A mai haikumat Nicknek ajánlom.

Szívem csupa fal.

Megmászná, de lezuhan.
Előtted ledől.
Ez a bejegyzés tíz percen belül megsemmisíti önmagát.

Névtelenül:
Sophie
 Huszonkilencedik fejezet

BENNETT

Basszus.
Lehajtottam a következő lejárónál az autópályáról.
Esküszöm, hogy találkozni akartam a srácokkal egy italra.
Lezuhanyoztam, és felöltöztem, de félúton az O’Malley's felé úgy
határoztam, hogy megváltoztatom a terveimet.
Most, hogy egyre közeledtem a Bianchi Borászathoz, elkezdtem
elméleteket gyártani, hogy igazoljam magam. Végül is a Bianchi
Borászat nemcsak Annalise szüleinek a háza, hanem egyben a cég
ügyfele is. Mi baj lehet belőle, ha beugrók?
Bármi.
Minden.
De… basszus.
Meghívtak. Annalise maga mondta, hogy Margo rám is gondolt
a meghívásnál. Legalább nem hívatlanul állítok be.
Lekanyarodtam a hosszú, földes útra, éppen, amikor a nap
kezdett lenyugodni. Egy tucatnyi autó parkolt a borászat előtt,
beleértve az autóm ikertestvérét is. Leállítottam a motort, és még
egyszer megnéztem a telefonomat. Szívás lett volna, ha egy sráccal
jön ide. Nem tudtam elképzelni, hogy Annalise randira megy
valakivel pár nappal azután, hogy valaki mással aludt.
A fenébe is, én viszont az a fajta voltam. Bár mióta együtt
voltunk, képtelen lettem volna rá.
Bementem az üzletbe, éppen, amikor Margo Bianchi felfelé jött
a borospincéből.
– Bennett! Annyira örülök, hogy jobban vagy, és úgy döntöttél,
hogy mégis eljössz.
Jobban vagyok? Hát legyen.
– Végül nem volt nagy ügy, csak egy egynapos rosszullét.
– Annalise és Madison odalent vannak. Mindjárt megyek én is,
csak viszek még egy tálca sajtot. Menj csak le. Mindenkinek nagyon
tetszik az idei termés.
– Hadd segítsek előbb a tálcával.
– Á! Semmiség. Menj, és érezd jól magad. Biztos vagyok benne,
hogy a lányom örülni fog, hogy viszontláthat.
Én azért nem lennék ebben annyira biztos.
– Jól van. Köszönöm.
A borospince egyik oldalán négy kóstolóasztal volt, és egy
hosszú, kő bárpult a másikon.
Körbenéztem, csupa idegen arcot láttam, de egyértelműen
felismertem egy nőt. A második széken ült a bárpult előtt, nekem
háttal, úgyhogy semmi nem figyelmeztethette, hogy itt vagyok.
Fújtam egyet, és elindultam felé. A mellette ülő nő elkapta a
tekintetemet, és nézte, ahogy közeledem. Az egyik ujjamat a szám
elé tettem, miközben a másik kezemmel megérintettem Annalise
hátát.
Odahajoltam, hogy a fülébe suttogjak.
– Már jobban vagyok, úgyhogy úgy döntöttem, eljövök.
Olyan sebességgel fordult meg, hogy megbillent, és kis híján
leesett a székről.
– Bennett?
A mellette ülő nő felhúzta a szemöldökét.
– Bennett? A szexi srác az irodából?
Felé nyújtottam a kezemet.
– Személyesen. Bennett Fox. Örülök, hogy találkoztunk. Azt
hiszem, te Madison lehetsz.
– Igen. – Madison Annalise-ra nézett, majd vissza rám. – Nos,
remek meglepetés. Nem is tudtam, hogy Bennett is jön.
Annalise feszültnek látszott.
– Én se.
Madison elvigyorodott, és válaszra várva rám nézett, én pedig
úgy döntöttem, hogy az igazság lesz a legjobb.
– Már két napja kerül, amúgy meg itt van a zsebemben a
bugyija, és arra gondoltam, örülne, ha visszakapná.
Madison elnevette magát, majd odahajolt Annalise-hoz, és
megpuszilta az arcát.
– Megyek, megkeresem a srácot, akivel jöttem. Ti ketten meg
szépen játszatok!
 Leültem Madison helyére, Annalise mellé, s a kezemet továbbra
is a hátán tartottam.
– Szóval említetted a barátaidnak, milyen szexi vagyok?
– Ne bízd el magad ennél jobban! Ez volt az egyetlen pozitívum,
amit megemlítettem veled kapcsolatban.
Odahajoltam hozzá.
– Komolyan? A közös éjszaka után sem akadt más?
Annalise elpirult. Istenem, miért tetszik ennyire, amikor elpirul?
– Tetszik a ruhád.
– Azt sem tudod, hogy áll rajtam, hiszen ülök.
Végigsimítottam a hátát, amit meztelenül hagyott a ruha.
– Megérinthetem a csupasz hátadat anélkül, hogy a szoknyádat
felhúznám, úgyhogy máris az egyik kedvencem. Ami az elejét illeti,
az már csak hab a tortán.
Az arca egyre vörösebb lett. Istenem, de szerettem volna fényes
nappal is megdugni, hogy a bőre minden színét láthassam. Le
mertem volna fogadni, hogy szebb volt, mint az őszi avar.
– Mit keresel itt, Bennett?
Fogtam a borospoharat, ami Annalise előtt volt, és beleittam.
– Margo meghívott. Te magad mondtad ebédkor, nem
emlékszel?
– Igen. Nem mondtad viszont, hogy el is jössz.
Folyamatosan a szemét néztem.
– Mondtam volna, ha visszahívsz.
Elfordította a fejét.
Matteo észrevett, és nagy feneket kerített az érkezésemnek.
Több, az idei termésből származó bort is elém tett, és ott maradt egy
darabig, hogy beszélgessünk, mígnem Margo egy hatalmas
mosollyal az arcán arrébb tessékelte, és azzal az ürüggyel, hogy
odafent szükség van a segítségére a jégkockakészítő gépnél,
felküldte.
Annalise végighúzta az ujját a pohár peremén.
– Nincs jégkockakészítő gépünk.
Nevettem.
– Akkor úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki azt gondolja,
hogy szükségünk van néhány percre, hogy beszélgessünk. A
barátnőd is abban a percben eltűnt, ahogy ideértem, és az anyád is
próbál egy kis időt adni nekünk.
 A szájához emelte a poharát.
– Lehet, hogy a jelenléted taszítja az embereket.
Mosolyogtam.
– Lehet. De neked mit jelent a jelenlétem?
Annalise elfordította a székét, hogy velem szembekerüljön.
Körülnézett – arra gondoltam, hogy tudni akarja, hányán hallgatják a
beszélgetésünket – , aztán közelebb hajolt.
– Nagyon jól éreztem magam aznap éjjel.
Elégszer használtam már ezt a felütést ahhoz, hogy tudjam,
merre tart a beszélgetés.
– De… – mondtam ki helyette.
– De… együtt dolgozunk. Vagyis, tulajdonképpen egymás
ellenfelei vagyunk ugyanannál a cégnél.
Odahajoltam hozzá, hogy a fülébe suttogjak, jóllehet tudtam,
hogy senki nem hall minket. Csak ki akartam használni az alkalmat,
hogy közelebb kerülhessek hozzá.
– Azért félsz, hogy kifecsegem az üzleti titkaidat?
Követett a mozdulatomban, ő is a fülembe suttogott.
– Nem. Te félsz?
Nevettem. Nekem valószínűleg lett volna félnivalóm, mert
biztos voltam benne, hogy bármit megmutatnék neki, amit csak akar,
csak hogy ma este hazajöjjön velem.
– Nézd, én kiterítem a kártyáimat. Két napja képtelen vagyok
nem arra gondolni, hogy milyen jó érzés volt veled lennem. Te még
mindig nem heverted ki azt a seggfejet. Én pedig nem akarok semmi
komolyat. Amúgy is elrendeződik a kapcsolatunk a jövőben, ha
tetszik, ha nem. Az egyikünket Texasba küldik. A hátralévő
időszakot úgy is eltölthetjük, hogy idegeskedünk és egymást
bosszantjuk az irodában, vagy pedig a Foster, Burnett és Wrennél
dühösek vagyunk egymásra, amiért szakmailag meg kell
mérkőznünk, de esténként levezetjük egymáson ezt a feszültséget.
Én a másodikra szavazok.
Annalise beszívta az alsó ajkát, miközben egy percre
elgondolkodott.
– Szóval, ha egy ügyfél, aki előtt összemérjük a tudásunkat,
megoszt velem egy belső információt, például melyik irányba
szeretnének tovább menni, és aztán rájössz, hogy veled nem osztotta
meg… akkor nem leszel dühös?
 – A fenébe is, dehogynem! Ez a szép az egészben. Olyan dühös
lennék, mint a fene, mert előnyhöz jutottál. Úgyhogy másnap reggel
lehet, hogy meggyűlne a bajod a felkeléssel és a munkába menéssel,
úgy levezetném rajtad a feszültséget. Mondjuk ki, így találhatnék
okot az elfenekelésedre, amiről azóta álmodozom, hogy megláttalak.
Bennem viszont él a versenyszellem, nem vagyok seggfej. Le merem
fogadni, hogy neked is bejönne.
Annalise nyelt egyet.
– Ha fordított lenne a helyzet? Ha megtudnék valamit, amit
tettél, és az elszomorítana?
– Akkor addig nyalnálak, amíg túl nem teszed magad rajta.
Valószínűleg másnap újra felbőszítenélek.
Annalise nevetett.
– Olyan egyszerűnek hangzik, amikor mondod. Ez ennél sokkal
bonyolultabb.
Megfogtam a kezét.
– Van benne egy beugrató.
– Igen? És mi az?
– Nehéz lesz nem belém szeretned közben.
– Istenem, hogy te mekkora egy seggfej vagy!
Közelebb hajoltam.
– Lehet. Nagyon is működik nálad a kémia ezzel a seggfejjel. Ha
tetszik, ha nem. Szóval, mit mondasz? Nappal harcolunk egymással,
mint az ellenségek, éjszaka pedig úgy dugunk, mint a harcosok.
A szemembe nézett.
– Nagyon remélem, hogy nem fogom megbánni.
Kikerekedett a szemem. Nem vártam, hogy igent fog mondani
Felkészültem rá, hogy lyukat beszélek a hasába.
– Végül csak azt fogjuk sajnálni, amit elmulasztottunk, úgyhogy
majd én gondoskodom arról, hogy semmit ne hagyjunk ki.
Annalise barátnője odajött hozzánk.
– Nagyon meghittnek tűnik a beszélgetésetek.
– Most jössz ide, hogy félbeszakíts minket? Hol voltál öt perccel
ezelőtt, amikor igent mondtam ennek az őrültnek a dilis javaslatára?
– kérdezte Annalise.
Madison rám mosolygott.
– Jó nagy adag őrültségre van szükséged, ráadásul kezdünk
kifogyni a beszédtémából huszonöt évnyi barátság után. Ez majd egy
kis színt visz a heti vacsoráinkba.
Annalise odahajolt, és adott egy puszit Madison arcára.
– Ebben biztos vagyok.

Attól a pillanattól fogva, hogy eljöttem, magaménak akartam

Annalise-t. Nem mintha nem éreztem volna jól magam a
borászatban, mert meglepő módon jól telt az ott töltött idő. A
barátnője, Madison egyenes jellemű, és a srác, akivel randizott,
szintén kellemes alaknak tűnt.
Éppen elköszöntek tőlünk, mi pedig Annalise-zal ott álltunk a
borászat előtt. Kettesben maradtunk, amikor elmentek. Még csak el
sem ült a por, amit a gumik felkevertek, Annalise arcát már a
kezemben fogtam. Először gyengéden csókoltam meg, de nem
tudtam megállni, úgyhogy rövidesen túlfűtött, szenvedélyes csókok
sora lett belőle.
Belenyögött a számba, és erőt kellett vennem magamon, hogy ne
nyomjam oda az egyik fához, hogy a szülei szeme láttára dugjam
meg.
A duzzadt ajkához nyomtam a hüvelykujjamat.
– Gyere haza velem.
– Nem tehetem. – Összevonta a szemöldökét. – Azt mondtam
anyámnak, hogy itt alszom ma éjjel. Holnap reggel elmegyek vele,
amikor promóciós palackokat visz a legnagyobb ügyfeleiknek.
Aztán Matteo svédasztalos lakomát készít, ahová az összes munkást
és gyümölcsszedőt meghívott. Az első évben teremtettük ezt a
hagyományt, amikor megvette a területet, és azóta minden évben ezt
tesszük.
Nagyon kedves dolog volt, de önző módon nem tudtam elrejteni
a csalódottságomat.
– Ah… – Az államat simogattam. – Most olyan vagy, mint
anyám. Amikor karácsonykor kibonthattam végre az új játékaimat,
közölte velem, hogy pakoljam el őket, mert társaság jön hozzánk. –
Összezártam a kezem Annalise háta mögött. – Pedig én nagyon
szeretnék az új játékommal játszani.
– Szerintem le kéne fektetnünk pár alapszabályt – mondta.
– Jaj, ne. A szabályokkal mindig csak bajba keverem magam.
 Mosolygott.
– Igen, ebben nem kételkedem. Akkor is szükségünk van párra.
– Mint például?
– Szerintem nem kéne, hogy nyilvánosan együtt mutatkozzunk a
munkahelyünkön és a barátaink előtt.
Bólintottam.
– Igen, ez így logikus.
– Amikor az irodán kívül együtt vagyunk, ne beszéljünk
munkáról, hiszen a munkahelyünkön egymás ellenfelei vagyunk.
– Egyetértek.
– Jól van. Nos, ez könnyen ment. Általában nem vagy ennyire
könnyű eset.
– Én is szeretnék néhány dolgot leszögezni.
Annalise felhúzta a szemöldökét.
– Csak nem?
– De.
– Jól van…
– Hacsak egyikünk nem vet véget a kis játékunknak, nem
kerülhet képbe senki más.
– Nekem ez alapvető. Jól van. Örülök, hogy te is így gondolod.
Még valami?
– Szedsz gyógyszert?
– Igen.
– Akkor szabaduljunk meg az óvszerkérdéstől. Egy héttel ezelőtt
voltam éves vizsgálaton. Egészséges vagyok, mint a makk. Annyira
jó érzés benned lenni, hogy szeretnélek óvszer nélkül is érezni.
Annalise odahajolt, és nekem nyomta a mellét, majd felnézett
rám.
– Tehát csupaszon… jól van.
– Mikor lesz holnap a találkozó?
– Három felé.
– Utána egyenesen gyere hozzám. Készítek vacsorát, és te leszel
a desszert.
Annalise felnézett a hosszú szempillái alól, és végignyalta a
felső ajkát.
– Mi lesz az én desszertemmel?
Felnyögtem.
– Texas, kikészítesz.
 Harmincadik fejezet

ANNALISE

Tátott szájjal álltam, és a kilátást bámultam.

Mivel Bennett-tel nem laktunk messze egymástól, azt gondoltam,
hogy egy negyvenöt négyzetméteres kis lakásban élt, feláldozva a
nagy terek adta kényelmet a csodás környékért. A West Hill Tower,
ahol álltam – vagy legalábbis ez a lakás –, nem áldozott fel semmit.
Az egybenyitott konyhája és nappalija valószínűleg nagyobb volt,
mint az én egész lakásom. Amikor kinéztem az ablakomon, én csak
a szemben lévő épületet láttam. Bennettnek egymillió dolláros
kilátása volt. Látni lehetett az öblöt, a Golden Gate hidat, háttérben a
hegyekkel.
Hozott nekem egy pohár bort, miközben bámultam a kilátást.
– Csak nem bankot rabolsz mellékállásban?
Mosolyra húzta a száját, majd belekortyolt a borba.
– Túl jóképű vagyok ahhoz, hogy börtönbe menjek.
– Kifogtál egy gazdag özvegyet?
A fejét rázta.
– Vagy megnyerted a lottót?
Ismét a fejét rázta. Egyszerűbb lett volna, ha megmondja, hogy
mi a helyzet. Annyira már ismert, hogy tudhatta, úgysem fogom
ennyiben hagyni a dolgot.
– Gazdagok a szüleid? Van jó pár drága öltönyöd és cipőd.
– Apám postás volt. Az anyám pedig titkárnő egy jogi cégnél.
– Tudom, hogy ugyanabban a pozícióban a férfiak általában
többet keresnek, mint a nők, de ez… – mutattam körbe – … egy
kicsit akkor is sok.
Bennett letette a borospoharát a közeli könyvesszekrény polcára,
majd kivette a kezemből az enyémet, és a sajátja mellé tette.
Mindkét karját a derekam köré fonta.
– Elfelejtettél megcsókolni, amikor megérkeztél.
– Elterelte a figyelmemet a látvány.
A szemével végigpásztázta a testemet.
 – Az én figyelmemet is elterelte a látvány.
Fura érzés lett úrrá rajtam.
Bennett odahajolt.
– Csókolj meg.
Forgattam a szemem, mintha nehezemre esett volna az ajkamat
ennek a gyönyörű férfinak adnom. Odahajoltam hozzá, és egy gyors
puszival üdvözöltem.
Csakhogy amikor el akartam húzódni, Bennett beletúrt a
hajamba, és nem engedett. A sietős puszi valami sokkal komolyabb
dologba fordult. Bennett a másik kezét a fenekemre csúsztatta, és
magához húzott. Éreztem, ahogy a kemény farka a hasamba döf.
Nos, helló-helló.
A csók befejeztével az alsó ajkamat a foga közé fogta, és
meghúzta. Kifulladtam.
– Szia – mondta.
A szája mosolyra húzódott. A makacs tincseimet a fülem mögé
tűrte.
– Szia, Szépség.
Egymásra bámultunk, és úgy mosolyogtunk, mint két ostoba
tinédzser, akik életükben először csókolóztak. Bennett a
hüvelykujjával letörölte az elkenődött rúzst az alsó ajkamról.
– Volt egy balesetem még régen. Elég nagy kártérítést kaptam.
Befektettem a pénz egy részét, hogy megvegyem ezt a helyet.
Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy miről beszél. Ez a
csók teljesen kizökkentett.
– Á. Sajnálom. Remélem, senkinek nem esett nagy baja.
Bennett visszaadta a borospoharamat.
– Jobb lesz, ha megnézem a tésztát.
Miközben Bennett kiment a konyhába, körbeszaglásztam. A
nappaliban teljesen lenyűgöztek a dekorációnak beillő, plafonig érő
ablakok – mellettük semmi másra nem volt szükség. A berendezés
szép, sötét színű és férfias hatást keltett. Hatalmas domború
képernyős tévé állt a nappaliban.
Az egyetlen őszinte vallomásról, hogy ki is volt Bennett Fox, a
könyvek árulkodtak. Végigfutottam a címeket: könyvtárát a politikai
tényirodalom, a keményborítós thrillerek és néhány elnyűtt
képregény furcsa kombinációja alkotta. Négy apró, bekeretezett
fényképet láttam: kettőn Lucas szerepelt – az egyiken mezben
feszített, és ahogy mosolygott, látszott, hogy hiányzik az egyik
metszőfoga. A másik egy sokkal frissebb kép lehetett róluk, amin
egy csónakban ültek. Úgy látszott, erősen kötődnek egymáshoz.
Egy másik képen Bennett egy idősebb nővel állt. Mintha a
diplomaosztón készült volna. Megfordultam, és észrevettem, hogy
Bennett engem figyel a konyhából.
– Az anyukád?
Bólintott.
– Diplomaosztó.
Közelebbről is szemügyre vettem a képet.
– Hasonlítasz rá. Nagyon büszkének látszik.
– Az is volt. Amikor elkezdtem a sulit, az első évben képtelen
voltam megférni a bőrömben. Kibuktam. Biztos voltam benne, hogy
soha nem gondolta volna, hogy visszaküzdöm magam, és befejezem.
– Á. Kíváncsivá tettél. Szeretnék többet hallani arról az őrületes
egy évről.
Bennett arca elkomolyodott.
– Nem igazán vagyok büszke arra az évre.
Éreztem, hogy témát kellene váltani, ezért visszatettem a
fényképet, amin az anyukájával szerepel, és kézbe vettem az utolsó,
negyedik képet. Egy lány volt rajta, talán tizenhét vagy tizennyolc
lehetett, egy autónak támaszkodott, és mosolygott. Csinosnak tűnt.
– A testvéred? – kérdeztem, jóllehet emlékeztem rá, hogy
egyszer említette, nincs testvére.
Bennett a fejét rázta.
– Egy barát. Lucas édesanyja.
Azt is említette, hogy Lucas anyukája régen meghalt, úgyhogy
nem akartam erőltetni a témát, hanem jobban szemügyre vettem a
képet. A fiával teljesen ugyanúgy néztek ki.
– Lucas kiköpött anyja.
Bennett egy gőzölgő fazékból vizet öntött a lefolyóba.
– Éppen ugyanolyan okostojás lesz, mint az anyja.
Letettem a képet, és odamentem a bárszékekhez, majd áthúztam
egyet a konyhapult nappali felé eső részére, és néztem Bennettet,
ahogy főz.
– Ügyes vagy?
Felhúzta a szemöldökét.
– Mondd meg te!
 – Ne csak a szexre gondolj, Fox. A főzésre céloztam.
– Az anyám olasz, úgyhogy tudok egyet s mást készíteni. Úgy
nőttem fel, hogy teljes állásban dolgozott. Kicsi koromban öt
különböző ételt készített elő vasárnap, ezeket hét közben, amikor ő
túlórázott, csak be kellett tennem a sütőbe. Sokat lógtam és
segítettem neki a konyhában. Idővel már nem kellett az egész
hétvégét a konyhában töltenie, mert megtanultam egy-két dolgot, és
iskola után magamnak főztem.
– De édes!
– A desszert az erősségem. Alig várom, hogy megetesselek
azzal, amit mára terveztem.
És… nem is tartott sokáig, hogy édesnek lássam. Ugyanakkor
szerettem benne a kedves és mocskos egyedi ötvözetét. Amikor
leültünk vacsorázni, nagyon jó illatok terjengtek. Csörgött a nyálam,
jóllehet nem sokkal azelőtt laktam jól a borászatban. Gondoltam,
hogy Bennett finomat készít, hiszen nem volt az a fajta, aki bármit is
félgőzzel csinál, de azt nem vártam tőle, hogy szerény legyen. A
carbonarája istenire sikeredett.
– Ez egyszerűen… isteni finom. – A villámra mutattam a
tányéromon, miután lenyeltem a második falatot. – Madison
biztosan öt csillagot adna neked, ha megkóstolná.
Bennett mosolygott, de nem azzal a kéjsóvár tekintetével nézett,
mint általában.
– Köszönöm.
Az megérzésem támadt, hogy lehet, végül be kell látnom,
Bennett az irodán kívül teljesen más ember, mint akit a munkám
során megismertem. Jó értelemben. Valamiért ettől ideges lettem.
Könnyebb volt azt képzelni, hogy csak szórakozom egy kicsit a
szexi bunkó munkatársammal. Nem volt rá semmi szükség, hogy
olyan új, testétől független dolgokat megismerjek, amiket
megszerethetek.
– Szóval milyen volt ma reggel a kiszállítás és az estebéd?
– Remek. Kivéve, hogy anyámmal órákra az autóban rekedtem,
és az egyetlen dolog, amiről hajlandó volt beszélni, a tegnapi
látogatásod volt.
Mosolygott.
– Jó ízlése van.
Sóhajtottam.
 – Legalább már nem kérdezgeti, hogy hallottam-e valamit
Andrew-ról.
A Bennett szája felé tartó villa megdermedt a levegőben.
– És hallottál?
– Küldött egy üzenetet a szállodai vacsoránk másnapján, de nem
válaszoltam rá, úgyhogy azóta nem próbálkozott.
Bennett betömött egy jó nagy villányi tésztát a szájába.
– Hogy ez a rohadt szemétláda!
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Szerettem, hogy
olyan védelmező volt Andrew-val szemben.
– Amúgy hogy vagy? – kérdeztem.
– Nehezen tudtam elaludni tegnap este, úgyhogy későn keltem.
Elmentem az edzőterembe, aztán addig dolgoztam, amíg ide nem
értél.
– Általában nehezen alszol el?
Felnézett a tésztacsavargatásból.
– Csak akkor, ha egy ilyen izgató közjáték után nem tudok
elélvezni.
Valóban volt egy kis csókolózás tegnap este.
– Nem tudtad volna…
– Kiverni?
– Igen, például.
– Az sem segített.
A gondolat, hogy olyan hatással voltam rá, hogy emiatt
kielégítette magát, önbizalommal töltött el.
– Mesélj róla. Én anyámnál aludtam, és az ujjam fele olyan
ügyes sincs, mint a vibrátorom.
Bennett villája hangos csattanással landolt a tányéron.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy kényeztetted magad múlt
éjszaka, miközben rám gondoltál?
Incselkedő mosollyal néztem rá, és bólintottam.
Öt másodperccel később már nem a bárszéken ültem. Bennett
tűzoltó módjára átvetett a vállán.
– Elérkezett a desszert ideje.
Kacagtam.
– Még a vacsorát sem fejeztük be!
– Kit érdekel a vacsora? Majd én megtöltöm a szádat.
– Ez a tészta még hidegen is finom – jegyeztem meg teli szájjal.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő, de a nap már régen
lebukott. Az egész estét ágyban töltöttük, és az ágyban fejeztük be a
vacsorát is, oda-vissza adogattuk a tál hideg tésztát, miközben
meztelenül heverésztünk.
– Könnyű neked örömet szerezni. – Bennett felhúzta a
szemöldökét. – Ezt többféleképp értem.
Én is úgy éreztem, hogy Bennettnek nem okozott nehézséget,
hogy kielégítsen. A testem soha nem válaszolt senkinek ilyen
könnyen. Félreértés ne essék, nem mintha annyi férfival lett volna
dolgom. Sőt, egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hánnyal –
beleértve a férfit is, aki itt ült mellettem –, de az ember könnyen azt
gondolná, hogy Andrew, akivel annyi időt töltöttem, sokkal jobban
tudta, hogy mit szeretek, mint egy férfi, akivel csak két éjszakát.
– Veled… szóval, a nőknek mindig kellemes élmény a szex
veled?
A villa megállt félúton a szája felé.
– Azt akarod tudni, hogy jó vagyok-e az ágyban? Mert legyünk
őszinték, erre a kérdésre nincs az a férfi, aki nemmel felel. Még
akkor sem, ha csak térképpel tudja megtalálni egy nő csiklóját.
Elnevettem magam.
– Csak annyit akartam megtudni, hogy neked mindig ilyen a
szex?
Letette a tésztás tálat az asztal végére, és lenyelte a falatot.
– Arra vagy kíváncsi, hogy minden alkalommal jó-e nekem a
szex, mert nem vagy benne biztos, hogy miattam, kettőnk miatt,
vagy azzal a tehetségtelen seggfejjel elvesztegetett sok év miatt ilyen
jó most?
– Nos… valami ilyesmi.
– Szerintem egyik sem. Eddig senki nem panaszkodott rám. Én
élvezem, ha egy nő elégedett, sőt, azt talán még jobban élvezem,
mint amikor én kielégülök. Úgyhogy nem sajnálom az energiát,
megfigyelem, hogy mi a jó a nőnek, mi a gyenge pontja.
– Á! Értem. – Valamiért elcsüggedtem.
Bennett két ujjával az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet,
hogy találkozzon a tekintetünk.
 – Nem hagytad, hogy befejezzem. Nagy a különbség egy jó szex
és aközött, bármi is történjék akkor, amikor benned vagyok. Köztünk
működik a kémia, Texas. Nem helyettesítheti ez semmilyen figyelem
vagy kemény munka. Úgyhogy a válaszom, nos… szeretném azt
gondolni, hogy a szex eddig is kielégítő volt számomra és a nők
számára is. Ami viszont köztünk van? Nem, nem mindig ilyen jó.
A szívem kicsit megkönnyebbült.
– Jól van.
Bennett odahajolt, és megpuszilta az arcomat.
– Hogy a kérdésed utolsó részét is megválaszoljam, eddig
elhanyagoltak. Nem tudok sokat arról a szerencsétlenről, kivéve,
hogy csak használni akart, és hogy nem szerette az orális szexet,
pedig te meg egyértelműen igen. Ez a két dolog elég ahhoz, hogy
tudjam, egy önző pöcsfej és… egyáltalán nem volt jó az ágyban.
Úgyhogy el voltál hanyagolva. Ezután a bunkó után könnyű örömet
szerezni neked.
Bennett felkelt az ágyból, így most először tetőtől talpig jól
szemügyre vehettem a meztelen testét. A válla széles volt és erős, az
izmos karján pedig anélkül is kidudorodtak az izmok, hogy
megfeszítette volna, a hasán pedig nem hat, hanem inkább nyolc
kocka volt. És végre a tetoválását is láthattam, aminek egy részét
észrevettem az irodában – IV II MMXI, körülötte sötét szőlőlevelek
tekeregtek. Ismertem a római számokat. A IV négyet jelent, az
április hónapra vonatkozott, a II pedig kettőt, azaz másodikát. Ez egy
nyolc évvel ezelőtti évszám. Egyértelműen fontos lehetett neki ez a
dátum (2011. április 2.), ha magára tetováltatta.
Bennett megfordult, és kézbe vette a közös tál tésztánkat.
Észrevettem, hogy egy hosszú sebhely húzódik a hasizma bal
oldalán. A mellkasától egészen a köldöke vonaláig ért. Napbarnította
bőrétől szinte alig látszott.
– Innom kell valamit – mondta kizökkentve engem a testét
bebarangoló kirándulásból. – Szeretnél vizet vagy üdítőt? Vagy
esetleg bort?
– Egy kis víz jólesne. Köszönöm.
Az üveg felét ledöntöttem magamba, amikor visszajött. A
szextől teljesen kiszáradt a torkom. Nem beszéltük meg, hogy
esetleg itt alszom, úgyhogy nem is hoztam magammal másik ruhát.
Előző nap is sokáig fent voltam, segítettem anyámnak takarítani a
buli után, aztán korán keltem reggel, hogy kiszállíthassuk a
palackokat. A testem ráhangolódhatott az agyamra, mert ásítottam
egyet.
– Azt hiszem, hamarosan mennem kell.
Bennett egyik keze a tarkó alatt volt, lazán feküdt az ágyban,
mint aki teljesen felöltözött, nem pedig anyaszült meztelen, és
mindent látni enged magán. A másik kezével magához húzott. A
fejem a mellkasán feküdt.
– Maradj itt. Tudom, hogy valószínűleg fáradt vagy. Megígérem,
hogy hagylak aludni. Reggel viszont együtt zuhanyozhatunk.
Mosolyogtam. Az arcomat a mellkasán pihentettem.
– Nem hoztam magammal ruhát.
– Nincs is rá szükség. – Megsimogatta a hajamat. – Sőt, elég
valószínű, hogy ha nálam vagy, akkor többnyire egyáltalán nem is
lesz rá szükség.
– Én a holnapra gondoltam, amikor munkába megyünk.
– Akkor, ha szeretnéd, most hazaviszlek, hogy elhozz valamit.
Vagy ha nem, akkor menj át holnap reggel felöltözni. Amíg
készülődsz, én elmegyek futni, és akkor nem érzed úgy, hogy előnyt
kovácsolok magamnak azzal, hogy előbb az irodába érek.
Az agyam tiltakozott. Talán az lett volna a legjobb, ha csak
összejárogatunk, nem pedig ottalvós bulikat tartunk. A testem nem
értett ezzel egyet.
– Lehet, hogy jó lenne, úgy értem, hogy reggel hazaugrani.
– Rendben, akkor megbeszéltük. Jó koránra állítom be az
ébresztőt, hogy legyen időnk együtt zuhanyozni.
A testem kezdett ellazulni, és úgy tűnt, Bennetté is.
Megsimogattam a mellkasszőrzetét, majd az ujjammal
végigkövettem a hasizmán a sebhelyet. Amikor rájött, hogy mit
csinálok, megfeszültek az izmai.
– A balesetedből származik?
Bólintott.
– Ki kellett venni az epémet. Megrepedt az ütéstől.
– Hű, akkor az komoly baleset lehetett!
Megfeszült az állkapcsa.
– Igen.
– Hány éves voltál?
– Huszonkettő.
 Lehajtottam a fejemet, és megpusziltam a sebet. Csókokkal
akartam borítani az egész sebhelyet, az elejétől a végéig. Bennett
rideg hangja viszont megállított.
– Ne.
Mozdulatlanná dermedtem.
– Jól van.
Visszatettem a fejemet a mellkasára, és hirtelen furcsa érzés
fogott el.
– Ne haragudj. Nem akartalak megbántani. Csak az jutott
eszembe, amit a nagymamám mondogatott. A sebhelyek a múlt
térképének kulcsai.
Bennett hosszú ideig hallgatott. Amikor végül megszólalt, a
hangja erőtlen volt.
– Nem minden történetnek vidám a vége, Annalise.
– Jól van – mondtam. – Ne haragudj.
A következő egy órában mindketten csendben maradtunk. Azon
tűnődtem, lehet, hogy megbánta, hogy itt marasztalt. Nem tudtam
elaludni, bár kimerültnek éreztem magam. Arra gondoltam, jobb
lenne hazamenni. Persze, ha Bennett elaludt, nem akartam
felébreszteni.
– Bennett? – suttogtam.
Nem felelt, úgyhogy óvatosan levettem magamról a takarót, és
megpróbáltam anélkül felkelni, hogy az ágy megreccsen. Csak a
felülésig jutottam el, amikor Bennett megállított.
– Hová mész?
– A fenébe! Megijesztettél. Azt hittem, hogy alszol.
– El akartál osonni?
– Nem. Ööö… Igen. Azt gondoltam, talán jobb lenne.
Visszahúzott a mellkasára, és szorosan magához ölelt.
– Nem. Nem lenne jobb.
– Biztos vagy benne?
– Kedves lány vagy. Egy gyönyörű nő. Jó érzés, ha itt vagy. Még
ha azt mondom neked, hogy vannak olyan sebek, amiket nem lehet
meggyógyítani, te meg akarod gyógyítani.
– Mi a baj ezzel?
– Vannak olyan sebek, amik nem érdemlik, hogy
meggyógyuljanak. Ez viszont nem azt jelenti, hogy azt akarom, hogy
hazamenj. Aludj inkább, bébi.
 Harmincegyedik fejezet

BENNETT

– A testület kiválasztotta az utolsó ügyfelet is, egyúttal a projektet,

ami alapján összehasonlítanak benneteket – mondta Jonas. – Ez
mindkettőtöknek új terület, úgyhogy a körülményekhez képest ez jó
hír számotokra.
– Nagyszerű. És milyen projekt lesz? – érdeklődött Annalise.
A kérdéssel egy időben az egyik lábát le-, a másikat meg
keresztbe tette, úgyhogy elvesztettem a beszélgetés fonalát. Az sem
segített, hogy tudtam, a szoknya alatt nem visel bugyit.
A zuhany alatti, egyórás dugás után én elmentem futni, ő pedig
hazaugrott, hogy átöltözzön. Pont egyszerre értünk be a
munkahelyre, és mindketten az épület közelében lévő szokásos
helyünk helyett az utca végén tudtunk leparkolni. Elvégre most nem
érkeztünk olyan korán.
Küldött egy üzenetet az autóból, megkért, hogy menjek előre,
hogy senki ne gyanakodjon, ha egyszerre állítunk be. Azt
gondoltam, hogy ez túlzott óvatoskodás. Hamarosan rájöttem, hogy
jól rászedett, és azt is megtudtam, hogy az érkezése előtt miért akart
magának még egy percet.
Beszálltam a liftbe, és éppen csukódott az ajtaja, amikor
Annalise belépett az épületbe. Ahelyett, hogy hagyta és megvárta
volna a következőt, a bejáratból kiabált és integetett:
– Várjatok meg!
Egy nő a könyvelési osztályról reagált a leggyorsabban, és
megnyomta a nyitó gombot.
– Köszönöm. – Annalise beugrott, és odaállt mellém. Próbáltam
játszani a szerepemet, hogy senki se gyanakodjon a munkahelyen,
úgyhogy csak felé biccentettem, aztán előrefelé bámultam. Ő viszont
fittyet hányva mindenre megszólított a többi ember előtt.
– Bennett – egy barna papírzacskót nyújtott felém –, azt hiszem,
ezt leejtetted a parkolóban, amikor kiszálltál az autódból. – Az arca
nem árult el semmit, de megláttam a szemében a csillogást.
 Mi a fenére készült? Megfogtam a zacskót, bár tudtam, hogy
hülyeséget beszél.
– Á! Köszi.
Amikor megérkeztünk a szintünkre, Annalise szállt ki először a
liftből, hogy, miközben a folyosón követtem, megcsodálhassam a
feneke ringását. Amikor beértem az irodámba, kinyitottam a barna
papírzacskót. Egy cetlit találtam az összecsavart piros csipke tetején.
A bugyi még meleg volt.

Ne hagyd, hogy elvonja a figyelmedet ez a falatnyi anyag.

Vagy a tény, hogy az autóban vettem le.

Nevettem rajta. Aranyos ötlet, de most ráébredtem, hogy kurvára

elvonja a figyelmemet. Csak én képzeltem be, vagy ma tényleg még
kívánatosabbnak nézett ki? Vajon milyen messze lehet az irodától a
legközelebbi motel? Azon tűnődtem, benne lenne-e, ha kiugranánk
ebédszünetben.
Még mindig ez a gondolat motoszkált a fejemben, amikor Jonas
megnevezte az utolsó ügyet – Pet valami és valami. Annalise
hangnemváltása visszahozott a fantáziavilágból. Úgy hallottam,
mintha aggódna.
– Pet Supplies & More? Az online cég San Joséban?
– Igen, az – jelentette ki Jonas. – Csak nem ismered őket? Rám
pillantott, majd vissza Jonasra.
– De igen.
Összeszűkült szemmel néztem rá.
– Csak nem dolgoztál már nekik?
Annalise a fejét rázta, és Jonashoz fordult.
– Trent és Lauren Becker, ugye?
Jonas bólintott.
– Igen, ők azok. Dolgoztál már velük korábban?
Valami nem volt rendjén Annalise reakciójával. Nem tűnt
izgatottnak amiatt, hogy ismeri őket, pedig ez egyértelműen előnyt
jelentett neki.
– Nem. Hogyan érkezett be a kérés?
– A vezérigazgatójuk felhívta a miénket.
– Á! Értem. Lauren lehet, hogy nem is tudja, hogy az
összeolvadás miatt itt dolgozom. Az is lehet, hogy majd felhívom.
 – Miért te? – Milyen játékot játszik?
– Mert ismerem őt.
Megigazítottam a nyakkendőmet.
– Láthatóan azért nem olyan jól, ha nem téged keresett meg a
kéréssel, és azt sem tudja, hogy itt dolgozol.
– Majd én elintézem a hívást, Bennett. Ne aggódd túl a dolgokat.
Nem foglak információhátrányban hagyni. Mindketten tudjuk
azonban, hogy sokkal jobb, ha az a fél kezdeményez, akinek
ismeretsége van.
– Szerintem ez inkább attól függ, hogy ki a kompetensebb.
Annalise gonosz pillantást lövellt felém, aztán Jonashoz fordult.
– Laurennel és Trenttel elég sokrétű a kapcsolatom.
– Ha ennyire jól ismered őket, miért nem dolgoztál már nekik
korábban?
– Mert ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amikről akkortájt
azt gondoltam, hogy jobb nem keverni az üzlettel.
Mi a fenéről nyilatkozhat ilyen ködösen?
– Akkortájt? Most már rendben van, hogy összekeverd az
üzletet… és a mit is? Mi a fenéről beszélsz, Annalise?
Sóhajtott egyet, és elkapta a tekintetemet, mielőtt Jonashoz
fordult.
– Lauren a volt pasim nővére. A céget tulajdonképpen hat évvel
ezelőtt Lauren nagyszülei indították, de most már többnyire ő és a
férje vezetik. Elég jól ismerem őket. Andrew és én majdnem nyolc
évig voltunk együtt.
– Remek. Szóval három reklámkampány alapján ítéltek meg
majd minket. Az egyiknél az új kreatív igazgató bele akar mászni
Annalise bugyijába, a másiknál a tulaj bátyja meg már járt ott.
– Bennett! – szidott le Jonas. – Most már kezdesz átlépni egy
bizonyos határt. Tudom, hogy fontos neked a munkád, és egy
tökéletes világban az egyetlen előnyszerzési lehetőséget csupán az
ismerős terület jelentené. Úgyhogy nem fogom olyan szigorúan
megítélni ezt az ügyet, azt viszont nem fogom tétlenül tűrni, hogy itt
csak ülök, és hallgatom, milyen minősíthetetlenül beszélsz Annalise-
zal.
Hirtelen felálltam.
– Jól van. Akkor elmegyek. Úgy látszik, amúgy is Annalise
fogja megnyerni ezt versenyt Beckerékkel.
– Te most viccelsz velem?! – Az ajtó csak úgy csattant, ahogy
bevágódott Annalise mögött.
Megdörzsöltem az arcomat és azt morogtam.
– Menj vissza az irodádba! Nem vagyok abban a hangulatban,
hogy vitatkozzam. Dolgoznom kell.
Odamasírozott az asztalomhoz.
– Úgy viselkedsz, akár egy gyerek. Fogalmam sem volt, hogy az
övék lesz a harmadik kampány. Nem értem, miért vagy ennyire
dühös. Már bebizonyítottam, hogy becsületesen játszom, és nem
számít, hogy milyen viszonyban vagyok az ügyféllel.
– Milyen viszonyban, mi?! – csattantam fel. – Azt hittem, hogy
már nem érdekel az a kapcsolat.
Annalise összeráncolta a homlokát, majd láttam a felismerést az
arcán. Közelebb lépett hozzám.
– Hát erről van szó? Andrew-ról? Azt hittem, amiatt vagy dühös,
hogy előnyhöz jutottam.
Ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba. Úgy éreztem magam,
mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Az első gondolatom az volt, hogy
kiszállok a játékból.
– Nem az én dolgom, hogy kivel dugsz, hacsak nem dugsz velem
is párhuzamosan.
Annalise megbántódott.
– Nem a te dolgod, hogy kivel dugok? Azt hittem, hogy
mindketten egyetértettünk abban, hogy nem dugunk senki mással.
Nem akartam rosszul érezni magam, de dühös voltam. Rohadt
Andrew! Ha Annalise nem lett volna vevő a dologra, akkor az a fasz
sem játszadozott volna vele.
– Lehet, hogy nem olyan jó abban, hogy odalent kényeztessen,
de ma reggel rájöttem, hogy te elég profi vagy. Biztos vagyok benne,
hogy elkaphatod egy körre valamelyik ügyfelet, térdre hullasz előtte,
és máris sínen van a kampány.
Annalise felállt, és meg akart pofozni, de elkaptam a csuklóját,
mielőtt még sikerült volna neki.
– Baszd meg! – fortyogott.
Önelégült mosolyt varázsoltam az arcomra.
– Már megtettem.
 Ekkor a másik kezével is megpróbált arcul ütni, de ezt még
könnyebben elkaptam.
– Seggfej! – Csak bámult rám zihálva.
A mellbimbója csak úgy ágaskodott a blúza alatt. Hagytam,
hogy tovább kalandozzon a tekintetem, hadd vegye észre, hogy mi
terelte el a figyelmemet, majd ismét a szemébe néztem.
– Akkor biztosan kedveled a seggfejeket.
– Menj a pokolba! – sziszegte.
– Már ott vagyok, kiscsillag.
Az egyik, majd a másik szemembe nézett, aztán gonosz mosoly
jelent meg a szája sarkában.
– Abból legalább származik valami előnyöm, hogy Andrew-val
dugtam. Nem is értem, mit gondoltam, hogy veled vesztegetem az
időmet.
Vettem egy mély levegőt, és úgy éreztem magam, mint egy bika,
akinek gőz áramlik ki az orrlyukából. Annalise meglengette előttem
a vörös posztót, és kihívott maga ellen. A gondolat – a vörös posztó
– eszembe juttatta, hogy mit adott nekem ma reggel, és hogy mi
nincs jelenleg rajta.
Odahajoltam hozzá, az orrunk összeért.
– Élvezed, hogy cseszegetsz? Benedvesedtél már?
Ah! Elvesztettem az önuralmamat. Meg kellett érintenem,
függetlenül attól, hogy mekkora őrültségnek tűnt.
Kikerekedett a szeme. Még mindig szorítottam a csuklóját.
Felemeltem a karját, majd mindkét csuklóját az egyik kezembe
fogtam, a szabaddal pedig benyúltam a szoknyája alá. A puncija
meleg volt és puha.
Ha vitatkozni vele maga volt a pokol, akkor ez meg a
mennyország.
Nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy elfordítsa a fejét, és
megállítson. Úgyhogy minden figyelmeztetés nélkül belédugtam két
ujjamat, mire felsóhajtott. A számmal betapasztottam a száját, és
elnyeltem a sóhaja végét, miközben hármat pumpáltam rajta a
kezemmel.
Amikor a háta ívbe hajlott, és hozzám préselte magát, tudtam,
hogy már nyugodtan elengedhetem a csuklóját. Odavezettem az
asztalszélhez, és letérdeltem. Borzasztóan belé akartam kóstolni.
Nem számított, hogy nemrég még az orális szexet gyűlölő volt
barátján veszekedtünk. Úgy döntöttem, hogy letérdelek elé.
Kurvára nem érdekelt, hogy mit jelentett ez – ha egyáltalán
jelentett valamit – pillanatnyilag. Az egyetlen fontos dolog az volt,
hogy elélvezzen. A számban.
Olyan voltam, mint egy hurrikán – nyaltam, szívogattam,
mélyen belédugtam az orromat, ő pedig meglovagolta az arcomat.
Vannak férfiak, akik úgy vélekednek, hogy a legszexibb dolog, amit
egy nő tehet, hogy mocskos dolgokról beszél szex közben, de
ezeknek még biztos, hogy soha nem tépte egy nő sem a haját,
miközben az arcán lovagol, aki történetesen gyűlöli őket.
Nincs. Ennél. Szexibb. A. Világon.
Amikor két ujjamat belédugtam és szívogatni kezdtem a
csiklóját, Annalise egyre hangosabb lett. Szerencse, hogy egyikünk
legalább tudatában volt annak, hogy hol vagyunk. Természetesen
engem kurvára nem érdekelt, hiszen épp egy nőt faltam fel az
asztalomon, úgy, hogy még csak be sem volt zárva az ajtó, de
legalább annyit megtettem, hogy az egyik kezemmel befogtam a
száját.
Miután elélvezett, lassítottam a tempón, de tovább térdeltem,
hogy még pár nyalás erejéig érezhessem, milyen édes. Aztán hirtelen
felálltam, és a kézfejemmel megtöröltem a számat.
Annalise pislogott párat, mintha egy teljesen más világból tért
volna vissza, de nem mozdult. Látszott rajta, hogy nem hallotta a
kopogást.
Felhúztam, és egyetlen gyors mozdulattal megigazítottam a
szoknyáját. Nem értette… aztán meghallotta a második kopogást.
 Harminckettedik fejezet

ANNALISE

A fenébe!
Bennett helyre ráncigálta a szoknyámat, megigazította a blúzomat,
és lesimította a hajamat, mielőtt még ráébredtem volna, hogy mi
történik. Túlzottan el volt foglalva velem, így nem vette észre, hogy
ő maga hogy nézett ki.
Bepánikoltam, ahogy az ajtó kinyílt, úgyhogy kézbe vettem a
legelső dolgot, amit a kezem ügyében találtam, és Bennetthez
vágtam.
Csakhogy… egy kávéspohár volt az.
Ahogy célba ért, a teteje lepattant, és az egész tartalma
beterítette Bennett nadrágját, éppen akkor, amikor Jonas besétált.
– Mi a picsa?! – kiabált Bennett.
– Sajnálom. Baleset volt.
Jonas mozdulatlanná dermedt, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Ti ketten pokoliak vagytok. Az egész iroda hallja, hogy mi
megy itt. Olyanok vagytok, mint két acsarkodó macska.
Bennett kihúzta a felső fiókját, kivett egy maréknyi szalvétát, és
felitatta vele a nadrágjáról a kávét.
– Ez nem az, amire gondolsz – mondtam. – Először
veszekedtünk, de aztán… találtunk egy kölcsönösen előnyös módot
az együttműködésre. Éppen fel akartuk hívni az ügyfelet Az asztali
telefonért nyúltam, amikor véletlenül levertem Bennett kávéját.
Jonas összeszűkült szemmel nézett ránk. Úgy tűnt, egy szót sem
hitt abból, amit mondtam.
Aztán Bennett falazott nekem, közben még mindig a nadrágot
törölgette.
– Megvagyunk, Jonas. Elnézést kértem mindazért, amit az
irodádban mondtam, és… aztán csókolóztunk, meg letepertük
egymást. A kávé csak egy baleset volt.
Jonas egyikünkről a másikunkra nézett és vissza, de egyáltalán
nem úgy festett, mint akit sikerült meggyőznünk.
 – Lehet, hogy ezt az irodán kívül kéne rendeznetek. Menjetek el,
igyatok valamit, vagy ebédeljetek egyet. Barátkozzatok össze. Én
fizetek.
– Együnk valamit. – Bennett bólintott. Elkaptam a szája
sarkában bujkáló mosolyt, de szerencsére Jonas, úgy tűnt, nem látta.
– Nagyszerű ötlet. Köszönöm, Jonas.
A főnökünk morgott még valamit arról, hogy túl idősek vagyunk
már ehhez a játszadozáshoz, és egyedül hagyott minket Bennett
irodájában. Még az ajtót is becsukta maga mögött.
– Ez mi a fasz? – Bennett az elázott nadrágjára mutatott.
– Volt egy nedves folt a nadrágodon.
– És?
– Egy hatalmas nedves folt. Tudod, egy kis csepergés a
felhőszakadás előtt. Plusz erekciód is volt.
– Amire neked az volt a válaszod, hogy egy nagy adag kávét
öntesz a farkamra, semmint, például egy mappát adsz a kezembe.
Elnevettem magam.
– Pánikba estem. Sajnálom.
– Azt hiszem, örülhetek, hogy legalább már kihűlt.
A szám elé tettem a kezemet, de képtelen voltam leplezni a
mosolyomat.
– Ez… hatalmas őrültség volt.
Bennett önelégülten mosolygott.
– Nagyon kínos, igen.
– Soha többé nem történhet ilyen.
– Márpedig biztos, hogy meg fog történni.
– Egy fasz voltál.
– Legközelebb, amikor veszekszünk, lenyomlak a földre, és a
szádba teszem a farkamat. Itt, az irodámban. Az ajtót nem zárjuk be.
A gyomrom összerándult az idegességtől. Nem volt felőle
kétségem, hogy megteszi. Amekkora őrültségnek tartottam, annyira
izgatott is a dolog, de nem hagyhattam, hogy lássa rajtam.
Lesimítottam a szoknyámat, és hátráltam egy lépést.
– Tartozol nekem egy bocsánatkéréssel mindazokért, amiket ma
reggel a fejemhez vágtál.
Bennett elvigyorodott.
– Azt hittem, hogy már elnézést kértem. Na de vagyok annyira
úriember, hogy megismételjem.
 – Komolyan beszélek, Bennett. Nem viselkedhetsz úgy az
irodában, mint egy féltékeny szerető.
– Nem vagyok féltékeny.
Őszintén összezavarodott a megjegyzésem hallatán. Tényleg azt
gondolta, hogy ami történt, nem volt más, mint a jó öreg alfahím
féltékenykedése?
– Nem vagy féltékeny? Akkor miért voltál olyan dühös?
A papírkosárba dobta a szalvétákat, amiket a törölgetésre
használt.
– Munkáról volt szó. Egyenlő esélyeket kellene biztosítani e
téren.
Az arcát tanulmányoztam. Istenem, tényleg fogalma sem volt.
– A-ha.
Az íróasztalfiók, ahonnan a szalvétát vette, még mindig nyitva
volt. Benyúltam, és kiszolgáltam magam.
– Új szuperhős? – Felhúztam a szemöldökömet.
– Add ide! – Bennett megpróbálta visszaszerezni a telefirkált
jegyzetfüzetet, de elhúztam.
– Ismerősnek tűnik. – A legutolsó karikatúraművén egy
hatalmas hajú és mellű nőt ábrázolt. Pontosan úgy nézett ki, mint én.
Csak persze köpenye volt.
Bennett közelebb lépett, és kivette a kezemből.
– Tudod, hogy ennek a hősnek mi a szuperképessége?
– Mi?
– Megőrjíti az embereket.
Ostoba mosoly ült ki az arcomra.
– Azt gondolod, hogy szuperhős vagyok?
– Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség, Texas. Elég sok
rajzfilmfigurát rajzolok.
Az egyik rajzára mutattam, amikor a szuperhős az asztalra hajol,
és szélesre tárja a lábát. Az egyetlen hiányzó dolog Bennett feje volt
a lábam között.
– Hát persze. Nem válik azonban valóra az összes képzelgésed.

Azon tanakodtam, meghívjam-e Bennettet, hogy egész nap velem

tartson.
 Mi lett volna, ha az ellenfelem egy hatvanéves, boldog
házasságban élő férfi lett volna a harmincegy éves, szexi,
egyedülálló fickó helyett, akitől három orgazmusom is származott
ma reggel – kettő a zuhany alatt, egy meg az íróasztalán?
Játsszak becsületesen? Vagy az is lehet, hogy többet teszek
kockára, mint kéne, csak azért, mert van egy gyengepontom, amit
Bennett Fox felfedezett? (Talán még szeretem is az ő kemény
pontját?) Érdekelni fog, hogy hogyan nyertem meg a küzdelmet, ha
egyszer én nyerem meg?
Sajnálatos módon érdekelt. Tudtam, hogy ezzel kisebbségben
maradok. Egy olyan öngyilkos küzdelemben, mint amilyenbe én
kerültem, a legtöbb ember minden előnyt felhasználna, hogy
megnyerje a háborút. Számomra viszont fontos volt, hogy
tisztességesen nyerjek. Ez részemmé vált.
Úgyhogy négy előtt öt perccel besétáltam Bennett irodájába.
Beletemetkezett az alkotómunkába. Mindent kiterített az asztalán az
irodája sarkában.
Bekopogtam a nyitott ajtón.
– Van egy perced?
Felemelte a szemöldökét.
– Az attól függ, hogy mit akarsz.
– Csak öt percen belül gyere át a szobámba.
Megfordultam, és visszamentem a folyosón. Bennett pontosan
jelent meg az irodám előtt.
Az ajtóra mutattam.
– Csukd be! Ki kell hangosítanom a hívást.
Bennett vigyorgott.
– Természetesen.
Azt gondolhatta, hogy légyottra hívtam. Nem volt kedvem
megmagyarázni, úgyhogy inkább csak rányomtam a kihangosítás
gombjára, és tárcsáztam.
Az asszisztens az első csörgésre felvette a telefont.
– Lauren Becker irodája.
Bennettre néztem. Ő pedig felhúzta a szemöldökét.
– Jó napot. Annalise O’Neil vagyok, és Laurennel szeretnék
beszélni. Már korábban ma váltottunk pár szót, és négy órára
időzítettük a telefonbeszélgetést.
– Igen. Várja a hívását, Annalise. Mindjárt kapcsolom.
 – Köszönöm.
Hívásvárakoztatásra tett minket. Találkozott a tekintetem
Bennettével.
– Azért fogok nyerni, mert jó vagyok a munkámban, nem
másért.
Bennett pókerarccal bámult rám.
Két másodperccel később Lauren már bele is szólt a telefonba.
– Anna?
Felvettem a kagylót.
– Igen. Szia, Lauren.
– Hogy vagy? Istenem, de rég nem beszéltünk!
– Igen. Fogalmam sincs, hogy tudsz-e róla, vagy sem, de a
Foster, Burnett és Wren cégnek dolgozom. A két cég összeolvadt.
Bennettre néztem, miközben Laurent hallgattam.
– Á! – mondtam. – Jól van. Igen. Csak nem tudtam, hogy
Andrew említette-e. Köszönöm. Értékelem, hogy minket is bevettél
a kérésedbe.
Bennett álla megfeszült, mire én nagyot sóhajtottam. Azon nem
tudtam változtatni, hogy az üzlet hogyan talált meg minket, de az
már csak rajtam múlott, hogy most mit kezdek vele. Beszélgettünk
egy percet Laurennel, aztán megköszörültem a torkomat.
– Remélem, nem bánod, hogy meghívtam az egyik kollégámat
is, hogy együtt tárgyaljunk veled. Éppen most lépett be. Bennett
Foxnak hívják.
Miután Lauren nem tiltakozott, ismét kihangosítottam a telefont.
Fél órán át társalogtunk a reklámkampányról, arról, hogy Lauren mit
szeretett volna tőlünk. A beszélgetés vége felé javasoltam, hogy
vacsorázzunk együtt valamikor a jövő héten, hogy tovább folytassuk
a tárgyalást.
– Az nagyszerű lenne. Tudom, hogy Trent is szeretne veletek
találkozni. – Szünetet tartott. – Mi a helyzet Andrew-val?
Kérdezzem meg, hogy szeretne-e velünk tartani? Említette, hogy
kemény volt az összeolvadás a cégnél. Arra gondoltam, hogy ez
remek alkalom lenne az együttműködésünkre.
Bennett ugyanolyan kényelmetlen pillantással nézett rám, mint
ahogy én éreztem magam.
– Ha nem bánod, én jobban szeretném, ha nem hívnád el. Mi
nem… Nos, azt sem tudtam, hogy mesélt neked a munkahelyi
változásokról, vagy esetleg megkért téged, hogy velem dolgozzatok.
Lauren sóhajtott.
– Igen. Megértem.
Fogalmam sem volt, hogy Bennett hogy fog erre reagálni,
amikor letettem, de tudtam, őszintén szól.
– Köszönöm, hogy áthívtál.
Bólintottam.
– Szívesen.
Tett néhány lépést az irodám ajtaja felé, végül visszafordult.
– Miért?
Nem tudtam, hogy mire gondolt.
– Mit miért?
– Miért akarsz igazságosan nyerni? Azért, ami köztünk van?
– Gondolkodtam már ezen – mosolyogtam rá. – De ne áltasd
magad. Akkor is így tennék, ha hatvanéves lennél és boldog
házasságban élnél.
– Ez igen. – A fejét csóválta. – Én pedig már kezdtem azt
gondolni, hogy jó ember vagy. Te tényleg hagynád egy
hatvanévesnek, hogy kinyaljon az irodájában?
– Nem erre értettem!
Bennett kacsintott.
– Tudom. Tegyünk viszont úgy, mintha erre értetted volna, nem
kell elismernem, hogy sokkal jobb ember vagy, mint én.
 Harmincharmadik fejezet

BENNETT

– Szereted a Star Warst?

Lenémítottam a sportcsatornát, és Annalise-ra néztem. Három
különböző újságot terített ki maga elé az ágyon. A híreket én a
CNN-en szerettem megnézni, de az elmúlt néhány hétben
kialakítottunk egy nekem tetsző, szombat reggeli szokást.
Míg a kora reggeli szex után futni mentem, Annalise reggelit
készített. Hazafelé vettem magunknak három különböző újságot, és
miután megreggeliztünk, én sportot néztem a tévében, Annalise meg
újságot olvasott.
Hogy azt már ne is említsem, mindeközben – reggelikészítés és
újságolvasás alatt – csupán a pólóm volt rajta, természetesen
melltartó és bugyi nélkül. Imádtam.
Becsúsztattam a kezemet a fehér pólója alá, és megsimogattam a
combját.
– Szeretem a Star Warst. Nem tartozom azok közé, akik Yoda
vagy Chewbacca jelmezbe öltöznek, hogy kifejezzék a rajongásukat
az éves összejöveteleiken, de szívesen nézem ezeket a filmeket.
Miért?
Annalise megvonta a vállát.
– Csak kérdeztem.
Valami a válaszával kapcsolatban – lehet, hogy túl rövid vagy
épp túl lekezelő volt – azt súgta, hogy nem mond igazat.
– Te sem tartozol abba az őrült rajongói táborba, ugye?
Elpirult.
– Nem, persze hogy nem.
Az arcára mutattam.
– Ne is próbálkozz, Texas. Máris legalább olyan piros vagy, mint
a paradicsom.
Letette az újságot.
– Jól van. Annak idején szerettem Lea hercegnőnek öltözni. –
Halkabban folytatta. – Néha talán Aayla Securának és Shaak
Tinekis.
Nevettem rajta.
– Hogy kiknek?
– Hagyjuk.
– Jaj, ne! Már belekezdtél. Most már, hogy tudom, hogy te is
Star Wars buzi vagy, tudni akarom, hogy miről van szó. Csak
Halloweenkor öltözőibe, vagy a rajongásod kiterjed az ebédes
dobozokra és a klingonnyelv-tanulásra, és te is olyan őrült vagy, aki
jelmezbe bújik és éves összejövetelekre jár?
– A klingon nem a Star Warsban volt, hanem a Star Trekben.
– A tény, hogy ezzel is tisztában vagy, elég sok mindent elárul.
Annalise a szemét forgatta.
– Miért is osztottam meg ezt veled?
Elnevettem magam.
– Jól van. Nem fogom csúfolni az én szexi kis Star Wars-
rajongómat. Miért kérdezted?
Az egyik cikkre mutatott az újságban.
– A film bevételéről olvasok. Akkora kasszasiker volt, hogy a
Star Wars és a hozzá kapcsolódó egyéb marketingtermékek bevétele
majdnem elérte a harmincöt milliárd dollárt.
– Gondolom, rengeteg potenciális cimborád lehet köztük a Star
Wars buzik földjén.
Annalise a hasamra csapott.
– Fogd be.
– Tudtad, hogy Disneylandben hamarosan új parkrész lesz? A
Star Wars, a Galaxy’s Edge.
– Á. Igen, tudom. Alig várom.
Ma délután volt az éves disneylandi kirándulásunk Lucasz-szal.
A szülinapi hétvégén engedélyezte egyedül Fanny a nálam alvást.
Minden évben, szombat délután elmentünk Disneyland-be, és az
aznap estét és a rákövetkező egész napot ott töltöttük. Lucas mindig
listát készített az új parkrészekről, hogy mikre akar felülni, és idén
az egyik Star Wars-ihletésű volt.
– Mindenfélére felülsz Disneylandben? – kérdeztem.
– Igen, de már évek óta nem voltam.
Nem említettem neki az utunkat Lucasszal, bár egész héten
játszottam a gondolattal, hogy őt is meghívom.
 – Tulajdonképpen ma délután Lucasszal épp Disneylandbe
megyünk. Ezen a héten volt a szülinapja, úgyhogy elmegyünk az
éves kirándulásunkra.
– Ó. Ez nagyszerű. Olyan izgalmas dolgokat csináltok együtt!
Eddig egy nő sem került Lucas közelébe, leginkább azért, mert
nem éreztem, hogy a kapcsolataim passzolnának a heti
látogatásaimhoz. A barátnőimet vacsorázni, aztán haza-, nem pedig
horgászni vagy gokartozni vittem. Annalise-zal másképp alakult.
Minden nap több órát dolgoztunk együtt, és amikor épp nem
veszekedtünk, vagy épp nem dugtunk, ahogy most is, egészen
kellemes volt elüldögélni együtt, és semmi komolyat nem csinálni
reggelente.
Jóllehet csak egy hónapja tartott a dolog, mégis sokkal jobban
megismertem, mint eddig bárki mást, akivel fél évig randiztam.
Ráadásul tetszett neki az új üzemkész Star Wars hullámvasút,
úgyhogy szinte kötelességemnek éreztem, hogy meghívjam. Ez így
volt helyes.
Kikapcsoltam a lenémított tévét.
– Miért nem jössz el velünk?
Olyan meglepetten nézett rám, mint amilyen meglepett én
voltam a meghívástól.
– Disneylandbe? Veled és Lucasszal?
– Igen. Miért ne? Legalább kiélheted magad az új Star Wars-os
hullámvasúton, és lesz valaki, aki felül Lucasszal a forgó hintákra.
– Miért? Te nem ülsz fel vele?
– Nem. Nyolcadik osztályban majd megőrültem, hogy
csókolózhassak Katie Lanzellivel. Elvittem a városi vidámparkba, és
azt terveztem, hogy az óriáskeréken majd az arcára tapadok. Előtte
még felültem a Gravitronra, ami ugyebár körbeforog. Miután
leszálltam, jó nagyot hánytam. Utána nem hibáztathattam érte, ha
nem akart megcsókolni. Úgyhogy azóta nem ülök fel ilyesmire.
Annalise nevetett.
– Az óvatosságod nem ismer határokat. Még Disneylandben sem
teszel kivételt.
– Szóval mit mondasz? Akarsz jönni? – Egyre feljebb
simogattam a combját, majd a combja érzékeny belső felére tévedt a
kezem, és közvetlenül a forrósága mellett simogattam tovább.
 – Külön szobában kellene aludnunk Lucas miatt, de ha tudnék
egyet szerezni neked a közelben, akkor talán átmehetnék, miután
Lucas elaludt, és együtt lehetnénk.
– Látod milyen vagy? Perverz. Mindig a szexnél lyukadsz ki. –
Elmosolyodott. – Szeretnék menni, de biztos vagy benne? Nem
akarom megzavarni a Lucasszal töltött idődet.
Minél többet beszéltünk róla, annál jobban tetszett az ötlet, hogy
Annalise is eljöjjön velünk.
– Teljesen biztos. Örülni fog, hogy lesz valaki más is, akivel
rajtam kívül beszélgethet. Bízz bennem. – A szemébe néztem.
– Ráadásul nagyon szeretném, hogy gyere.
Annalise fel volt villanyozva. Csillogott a szeme, miközben
bólintott. Aztán rám mászott, és utána én voltam felvillanyozva.

– Melyik zeneszerző szerezte a filmek zenéjét?

– Ez könnyű. John Williams. – Annalise letörölte az ajkáról a
fagyimaradékot egy szalvétával.
Lucas lenézett a telefonjára, és lapozott. Amióta reggel beültünk
az autóba, Annalise-t tesztelte a telefonon található online
kvízjátékkal.
– Milyen színű volt Luke Skywalker fénykardja az első két
részben?
– Kék.
– És mi a helyzet a Jedi visszatér című résszel?
– Ott zöld volt.
A fejemet csóváltam.
– Mi a fenéért változtatnák meg a fénykard színét? Sőt, van egy
még jobb kérdésem. Miért tudod erre a sok szarra a választ?
Annalise ismét nyalt egyet a fagyijából, amire megkeményedett
a farkam. Egy kibaszott Disneyland kellős közepén.
– Elvesztette a kék fénykardot, miközben Darth Vaderrel harcolt
Felhővárosban. Nagy viták övezték, hogy miért lett zöld a
fénykardja a Jedi visszatér részben. Az eredeti poszteren kéket
tartott a kezében. Sokan azt mondták, hogy azért változtatták meg a
színét, mert a harcjelenetben a kék ég volt a háttér, mások viszont azt
gondolják, hogy mélyebb tartalom húzódhat emögött: a film készítői
azt akarták jelezni ezzel, hogy Luke immáron felnőtt férfivá vált.
Nevettem.
– Á! Értem. Szóval azt akarták, hogy a balek szülők még több
fénykardot vegyenek a gyerekeiknek, és ezt csak azzal tudták elérni,
hogy megváltoztatták a színét.
Lucast lenyűgözte, hogy Annalise mennyire képben volt a Star
Warsszal. Én pedig nem bántam, hogy csak üldögéltem ott mellettük,
és néztem őket – persze amíg Annalise előttem nyalta a fagyiját.
Nagyon örültem, hogy sikerült két szomszédos szobát kapnunk.
Miután befejeztük a desszertet, felültünk még egy-két dologra,
majd elmentünk lefeküdni. Hosszú nap volt: reggel szex, kétszer is,
egy hosszú futás, aztán levezettem Los Angelesbe, majd amikor
odaértünk Disneylandbe, rengeteg mindenre felültünk. Miközben én
már kipurcantam, úgy tűnt, Annalise-nak és Lucasnak rengeteg
energiája maradt.
– Bemehetünk még egy kicsit a wellnessrészlegbe? – kérdezte
Lucas, amikor leszálltunk a villamosról a szálloda előtt.
Az órámra néztem.
– De hiszen majdnem fél tíz van.
– És? – Lucas összeráncolta a homlokát.
– Annalise valószínűleg nem hozott magával fürdőruhát.
Annalise erre elvigyorodott.
– Tulajdonképpen hoztam.
– Kérlek. – Lucas szomorú kiskutya szemmel nézett rám.
– Majd én elmegyek vele, ha te túl fáradt vagy.
– Á! Bírom – legyintettem, majd Lucasra néztem. – Fél óra.
Nem több.
– Hurrá!
Lucas előreszaladt a hotelszoba ajtajához.
– Remélem, hogy legalább bikinit hoztál, ha már egyszer bele
kell másznom egy Disney pocsolyába.
Szikrázott a mosolya.
– Reklamálj csak, én látom a szemedben, hogy bármit megtennél
Lucas kérésére, és minden vele töltött percet élvezed.
Nem tévedett. Gondolkodás nélkül megfogtam a kezét, és kéz a
kézben együtt sétáltunk le a szálloda előcsarnokába. Ösztönösen

Ú
nyúltam a keze után, egyszerűen csak így éreztem helyesnek. Úgy
tűnt, Annalise-nak sincs ellene semmi kifogása.

– Nagyszerű gyerek.
A jakuzziban, körülbelül hat méterre a medencétől egymással
szemben ültünk Annalise-zal. Egy maréknyi gyerek vízi
röplabdamérkőzést szervezett, amikor bejöttünk, és megkérték
Lucast is, hogy csatlakozzon hozzájuk. Így megmenekültünk a
hidegvíztől, és tespedhettünk a szigorúan csak tizennyolc éven
felülieknek kijelölt jakuzziban. Felkapcsolódtak a fények a medence
körül, úgyhogy szemmel tarthattuk Lucast. Elég messze voltunk tőle
ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, mintha vigyáznánk rá.
– Igen. Annak ellenére is, ki neveli, tényleg jó srác lett belőle.
Okos és ügyes fiú.
– Felnéz rád.
A jakuzzi segített, hogy ellazuljanak az izmaim, de ettől a
megjegyzéstől ismét megfeszültek.
– Igen.
Annalise ezután hosszú percekig nem szólt, és sejtettem, hogy
min gondolkodik.
– Nem bánod, ha megkérdezem, hogy mennyi idős volt, amikor
meghalt az édesanyja?
– Három.
– Hűha!
– Hát, ja.
– És… beteg volt?
Továbbra is a szemébe néztem.
– Autóbalesetet szenvedett.
Annalise szeme a sebhelyemre vándorolt. Elég okos volt ahhoz,
hogy összerakja a dolgokat. Tudtam, hogy most azon elmélkedik, rá
merjen-e kérdezni.
Ez volt a legutolsó dolog, amiről beszélgetni akartam. Felálltam.
– Későre jár. Mi lenne, ha hoznék magunknak egy-egy
törülközőt?
Lucas már horkolt, mire kijöttem a zuhany alól. Nagyszerű nap
volt, de a baleset említése miatt elszomorodtam. Leültem az ágyra
Lucas mellé, és néztem, ahogy alszik. Pontosan olyan volt, mint az
édesanyja. Nehéz volt elképzelni, hogy még néhány év, és annyi idős
lesz, mint amikor az anyja megszülte. Ami elgondolkodtatott… El
kell majd beszélgetnem vele az óvszerről és a fogamzásgátlásról.
Fanny biztosan nem fogja megtenni. A fenébe is! Annak idején a
lányával is el kellett volna beszélgetnem.
Sok haszna lett volna.
Rezgett a telefonom az éjjeliszekrényen. Gyorsan elhúztam az
ujjamat a képernyőn, hogy megnézzem az üzenetet.
Annalise: Sajnálom, ha tolakodó voltam.
Elcsendesedtél, miután az anyjáról kérdeztem.
Nem akartalak elszomorítani.
Könnyíteni akartam a lelkiismeretén.

Bennett: Nem szomorítottál el. Csupán

elfáradtam. Biztosan látszott rajtam a hosszú nap.

Kételkedtem benne, hogy bevette, de így legalább annyiban

hagyhatjuk a dolgot.
Annalise: Jól van. Köszönöm, hogy ma veletek
tarthattam. Nagyszerű nap volt. Jó éjt!

Bennett: Jó éjszakát!

Visszadobtam a telefont az éjjeliszekrényre. Immáron nyolc éve,

soha senkivel nem beszélgettem a balesetről. Kivéve persze a
rendőröket és az ügyvédeket. Még az agyturkásznak, akihez az
anyám küldött, sem sikerült kihúzni belőlem a történteket. Már jó
ideje azt gondoltam, hogy minél kevesebbet gondolok rá, annál
könnyebb lesz továbblépnem. Most valami viszont megváltozott.
Sophie naplója sok mindent felkavart bennem. Azon kezdtem
tűnődni, hogy lehetséges-e egyáltalán továbblépni, ha magamban
tartom, vagy inkább jobb lenne kibeszélnem magamból, hogy
egyszer s mindenkorra megszabaduljak tőle…?
 Harmincnegyedik fejezet

Január elseje

Kedves Naplóm!

Szomorú vagyok.
Bennett már két hónapja elment. Csak néhány órányira van a
Kaliforniai Egyetem, de mégis olyan, mintha a világ másik felére
költözött volna. Hiányzik. Nagyon. Új barátnője van. Megint. Azt
mondta, hogy a lány marketinget tanul, és hogy ugyanúgy szoktak
együtt lógni, ahogy mi tettük.
Még mindig találkozgatok Ryan Langley-vel, de néha, amikor
csókolózom vele, Bennettre gondolok. Nagyon furcsa érzés.
Mármint, hogy közben Bennettre gondolok, hiszen ő a legjobb
barátom. Úgy tűnik, nem tudok mit tenni ellene.
Az egyetem nem olyan jó. Azt hittem, hogy másmilyen lesz.
Amikor az ember közben otthon lakik, olyan, mintha a
középiskolában lépett volna egy osztállyal feljebb. Csakhogy
Bennett nincs itt. Van egy csomó srác az óráimon, akik
középiskolában az osztálytársaim voltak.
Minden ugyanolyan maradt, de mégis olyan más most.
Sikerült munkát kapnom egy hajszalon. Én kezelem a telefont.
Nagyon kedvesek, és elég jól fizetnek.
Remélem, elég pénzt tudok összegyűjteni, hogy elköltözhessek.
Anyám új barátja, Aaron egy paraszt, és mindig otthon van.
Az e havi versemet senkinek sem ajánlom.

Visszafelé néz,
és fél továbbhaladni.
Miért nem vagy itt?

Ez a bejegyzés tíz percen belül megsemmisíti önmagát.

Névtelenül:
Sophie
 Harmincötödik fejezet

BENNETT

Hogy mennyire akartam a munkát?

Annalise néhány órával ezelőtt elment Madisonnal a heti közös
vacsorájukra. Mivel másnap kora reggel egy irodán kívüli
megbeszélés várt rám, és az ágyam is üresnek ígérkezett éjszakára,
különösen sokáig maradtam bent, hogy befejezzem a
reklámkampányomat a Star Studios számára, amit hamarosan
prezentálnunk kell. Borzalmasan zsúfoltnak tűnt ez a hét, bár még
csak szerda volt. Pénteken ráadásul annak a szarcsimbóknak a
nővérével kell vacsoráznunk.
Kivettem Annalise irodakulcsát Marina felső fiókjából, hogy
bevigyek neki néhány vázlatot. Ebédkor említette, hogy megrekedt
egy cég logójával. Varázsfilctollakat gyártanak gyerekeknek, de a
cég tovább szeretne terjeszkedni, és profi művészfilctollakat is
akarnak gyártani. Eszembe jutott egy ötlet – miközben egy másik
projekten dolgoztam –, és arra gondoltam, talán segíthetek vele neki.
Annalise még a Wrentől hozta magával ezt a projektet, úgyhogy
legalább ennél nem kellett versenyeznünk. Nem volt rá okom, hogy
ne segítsek neki.
Amikor beléptem, hogy letegyem az asztalára a rajzaimat,
megtaláltam kiterítve az egész Star Studios kampányának az
anyagát: folyamatábrák, 3D-s lógó modellek és egy vastag, piros
címkés dosszié, amin ez a felirat állt: kutatás. Az átkötött dossziét
bámultam. Ez a nyomorult kutatás vagy nyolc centi vastag volt! Ez
sokkal több volt, mint amit én terveztem. Mi lehet a dossziéban?
Basszus! Ezzel mellettem igen nagy előnybe kerül.
Letettem a rajzaimat a székébe, és kézbe vettem a dossziét.
Egészen súlyos volt.
Basszus!
Nem kéne.
De mi van, ha valamit figyelmen kívül hagytam?
 Két dolgot teljes biztonsággal tudtam. Az egyik, hogy elég
hitvány dolog lenne tőlem, ha megtenném. A másik pedig, hogy ha
Annalise járna az én cipőmben, és ott találja az asztalomon az egész
kampányomat, sarkon fordulna, és kijönne az irodámból.
Képtelenség lett volna, hogy én költözzek Texasba.
Nem magamért teszem, hanem Lucasért.
Azért volt mentség a csapnivaló viselkedésre is, hiszen elvileg a
cél szentesíti az eszközt, nemde?
Mi a fene lehet benne? Most komolyan. Volt vagy másfél kiló.
Lehet, hogy egy téglát rejtett el benne? Vagy egy könyvet? Egy
keményborítós Marketing ostobák számárai Végül is,
belekukkanthatok, nemde? Attól legalább megnyugszom, hogy nem
maradtam le sok kutatásról.
Levettem a piros gumipántot a dossziéról.
Istenem, akkora egy seggfej vagyok!
Ismét letettem az asztalra, és megint csak bámultam.
Mi lenne, ha nem Annalise-é lenne?
Ő maga mondta, hogy az embert magát nem is veszi figyelembe
egy döntés során, csak magát a cselekedetet nézi. Egy hatvanéves,
boldog házasságban élő férfi… biztos vagyok benne, hogy azzal
áltatta magát, hogy egy ilyen paraméterekkel rendelkező emberrel
szemben versenyezik.
Mit tennék, ha olyan információkat találnék a dossziéban, amik
a segítségemre lennének, de ez az egész verseny nem Annalise-zal,
hanem egy hatvanéves fószerral szemben menne?
Szerettem volna azt gondolni, hogy legalább ennyire vívódnék.
De… persze nem.
Már rég a fénymásolóban lennék, és kimásolnám a sok szart
ebből a dossziéból.
Ez dióhéjban össze is foglalta a különbséget köztem és Annalise
között. Amikor lejátssza fejben a hogyan is viselkednék?
forgatókönyvet, mindig az etikus megoldás mellett dönt. Én viszont
azon az oldalon lyukadnék ki, ami közelebb visz a célomhoz.
Akkor mi a fenéért tétováztam?
Annalise és az istenverte etikai szarsága miatt bűntudatom lett.
Felnyögtem, majd felkaptam a dossziét, köré csavartam a piros
gumit, és letettem oda, ahol találtam. Felvettem a székről a
rajzaimat, becsuktam magam mögött az ajtót, majd leguggoltam, és
becsúsztattam az ajtórésen. Majd reggel megtalálja, és fogalma sem
lesz arról, hogy bent jártam nála.
Morcosan visszamentem Marina asztalához, és visszatettem a
kulcsot. Rájöttem, hogy jobb, ha hagyok neki egy üzenetet,
miszerint holnap reggel nem leszek bent, lévén, hogy eredetileg
délután lett volna a találkozóm.
Találtam egy tollat és körbenéztem, hogy keressek valamit,
amire írhatok. A telefon mellett hevert egy füzet, amiben három,
indigós példányban lehetett üzenetet írni. Fogtam, és elkezdtem
jegyzetelni.
Az előző üzenet még látszott, amikor megláttam Annalise nevét,
felkaptam a fejemet.

Dátum: június 1.
Idő: 11:05
Keresett fél: Annalise
Hívó: Andrew Marks
Telefonszám: 415-555-0028
Üzenet: Visszahív. Hívd bármikor.

– Valami baj van? – Annalise a pultnak támaszkodva állt a

pihenőszobában.
– Nem, semmi – feleltem, és töltöttem magamnak még egy
csésze kávét.
Annalise összefonta a karját a mellkasán.
– Akkor csak morcos hangulatban vagy?
– Sűrű volt a hét.
– Tudom. – Az ajtó felé nézett, és lehalkította a hangját.
– Ezért gondoltam tegnap este, hogy rendes leszek veled, és
készítek vacsorát. Nálam. Csakhogy nem válaszoltál az üzenetemre,
és ma reggel, amikor a hallban láttalak, úgy néztél rám, mint aki
menten keresztbe lenyel.
Kézbe vettem a bögrémet.
– Te akartad, hogy diszkrétek maradjunk az irodában. Talán meg
kellett volna rohamozzalak?
Annalise rám hunyorított.
 – Mindegy. Ne felejtsd el, hogy ma este hatkor vacsora
Laurennel és Trenttel a La Maisonben.
Felcsattantam.
– Alig várom!
Annalise megértette a szarkazmusom. Sóhajtott egyet, majd
megfordult, és kisétált a helyiségből.
Amikor már majdnem az ajtóhoz ért, megállt, és visszafordult.
– Amúgy, köszönöm a vázlatokat. Pont azt fogtad meg, amire
szükségem volt, én már képtelen voltam előhozakodni valami újjal.
Felnéztem a bögrémből, és találkozott a tekintetünk. Basszus.
– Este bementem az irodádba, hogy letegyem őket az asztalodra.
Akkor láttam, hogy teli van az asztalod a Star Studios kampány
munkájával, úgyhogy kimentem, és becsúsztattam az ajtód alatt.
Oldalra billentette a fejét, és az arcomat vizsgálta.
– Nem néztél meg semmit?
Miután megtaláltam a volt pasid üzenetét, elgondolkodtam rajta,
hogy visszamenjek. Aztán mégsem tettem, basszus. Mekkora egy
puhapöcs vagyok. A fejemet csóváltam.
A tekintete egy pillanatra zavarossá vált, és az volt az érzésem,
hogy kattognak a fejében a fogaskerekek, és próbálja összerakni a
kirakós darabkáit.
Ismét rám nézett.
– Dühös vagy magadra, amiért nem forgattad át a dolgaimat?
Összefontam a karomat a mellkasom előtt.
– Megkérdeztem magamtól, hogy kisétáltam volna akkor is, ha
nem rólad van szó.
– És…
– Nem.
Annalise tekintete meglágyult.
– Nos. Köszönöm. Ezért vagy ilyen morcos? Mert nem úgy
viselkedtél velem, mint az ellenségeddel?
– Nem. Amikor visszamentem Marina asztalához, hogy
visszategyem a kulcsot a fiókba, megláttam a neked hagyott üzenetet
egy visszahívásról.
Elkomorodott az arca.
– Ez nem, amire gondolsz.
– Szóval tudod, hogy mire gondolok?
 – Amikor felhívtam Laurent, hogy megbeszéljük a ma esti
vacsorát, azt mondta, hogy Andrew is velünk szeretne tartani.
Felhívtam, és megkértem, hogy ne tegye. Ezért hívott vissza.
A pihenőszoba ajtajához sétáltam.
– Hát persze.
Annalise hangosan sóhajtott.
– Legközelebb egyszerűen csak keress meg, ha valami zavar.
Megálltam az ajtóban, Annalise mellett.
– Vagy legközelebb inkább tökösebb gyerek leszek, és előnyt
kovácsolok magamnak a megmérettetésünkben.

– Ne haragudj. Úgy gondoltam, hogy szükségük van egy kis időre

kettesben. A feleségem mindenbe szereti beleütni az orrát, olyanba
is, amihez semmi köze. Én viszont csak egy megfélemlített férj
vagyok, úgyhogy nem harcolok. – Trent Becker felemelte a poharát,
és az enyémhez koccintotta. – A válaszom mindig az, hogy „igen,
drágám”, aztán iszom egy jó whiskyt.
Felemeltem a poharamat.
– Jó taktika. Lényegtelen, mi a kérdés.
Annalise-zal egyszerre érkeztünk az étterembe. Mindketten az
irodából jöttünk. Lauren és a férje pár perccel később csatlakoztak.
Mivel a hosztesz közölte, hogy még nincs készen az asztalunk, Trent
azt javasolta, hogy üljünk be a bárba, és igyunk meg pár italt, a
hölgyek pedig azonnal beszélgetésbe elegyedtek.
– Laurennek és Annalise-nak személyes ügyeik vannak.
Ittam egy kortyot, majd a poharam pereme felett Trentre néztem.
– Andrew. Tudom.
Trent felhúzta a szemöldökét.
– Szóval elmondta.
– Igen.
Bólintott.
– Végül is érthető. Főleg, hogy Andrew hozta össze ezt a kis
összejövetelt.
Üzleti vacsora volt, úgyhogy a véleményemet meg kellett
tartanom magamnak, de ha már lehetőségem adódott, nem tudtam
kihagyni. – Elég furcsa időzítés. Annalise már évek óta a
marketingszakmában dolgozik, de azt mondta, még soha nem
beszéltetek arról, hogy esetleg ő csinálja meg a reklám-
kampányotokat.
Trent körbenézett, aztán közelebb hajolt.
– Lauren azt hiszi, hogy az öccse a világ közepe, de maradjon
köztünk, szerintem csak egy nagyképű, önző fasz.
Ez alkalommal én húztam fel a szemöldökömet. Lehet, hogy ez
a vacsora mégsem lesz olyan rossz?
– Azt hiszem, igazad lehet, legalábbis Annalise története alapján.
Akárcsak te, én sem hangoztatom a véleményemet. – Felemeltem a
poharamat. – Úgyhogy ezzel a whiskyvel le is nyelem, amit
mondtam.
Trent nevetett.
– Annalise nagyszerű ember. Örülök, hogy elláthatjuk munkával.
Remélem azonban, hogy ez nem segít az én kedves sógoromnak,
hogy a kukaca visszataláljon Annalise lába közé. Maradjon csak a
svéd légiutas-kísérőjénél, akivel az utóbbi pár évben néha-néha
randizgat.
Basszus!
Gondolhattam volna.
Én tudtam, hogy egy szar alak.
Nyolc év, és nulla elköteleződés. Ordít a helyzetről, hogy csak
hülyét csinált Annalise-ból. Csak épp az okkal nem voltam tisztában.
Mekkora egy bunkó.
A pincér két pohár bort hozott, majd Trenttel azon kezdtünk
vitázni, hogy ki állja a számlát. Miután én nyertem, az italunkkal
visszasétáltunk a hölgyekhez, akik nem messze a hosztesz helyétől,
egy pádon suttogtak.
– Köszönöm. – Annalise felállt, hogy átvegye a poharat.
Nyugtalan mosollyal az arcán előrehajolt. – Minden rendben?
Az én mosolyom őszinte volt.
– Soha jobban.
A közös vacsora Laurennel és Trenttel meglepően élvezetesre
sikerült. Sokat beszéltünk a vállalkozásukról, és őszintén beszéltek a
hullámhegyeikről és – völgyeikről. Úgy tűnt, hogy jó érzékük van a
piachoz, amit meg akartak szerezni. Megosztották velünk a vaskos,
tévés és netes reklámkampányra elkülönített büdzsét is, ami igazolta
a testületet döntését, a nekünk kijelölt üzlet jogosságát.
 – Szóval ki mit csinál? – kérdezte Lauren érdeklődve. – Az
egyikőtök a webes, a másikótok meg a tévés kampányt?
Hagytam, hogy Annalise válaszolja meg ezt a kérdést. Az ő
dolga volt, hogyan alakítja az utat.
– Nem igazán. Van egy-egy csapatunk, akik közül mindenki
másra specializálódott, mint például művészet, szöveges reklámok és
piackutatás. A segítségükkel két különböző kampányt fogunk
bemutatni nektek.
– Á! Ez igen! Jól van. – Lauren mosolygott. – Biztos vagyok
benne, hogy imádni fogom, bármivel is hozakodsz elő. Mindig is
nagyon hasonló volt az ízlésünk.
Még csak ez kellett, hogy Annalise megemlítse nekik, két
különböző kampányból kell majd választaniuk. Nem kérdés, hogy
Lauren már most sejti, melyiket kellene választania. Annalise
viszont úgy adta elő, mintha a csapat erőfeszítései tényleg felérnek a
versenyfeltételekhez.
Annalise-ra pillantottam, ő pedig édes mosollyal nézett vissza
rám.
Milyen kibaszottul szép! Ez a szar ragályos volt, mert
visszamosolyogtam rá, pedig én aztán nem vagyok az a kifejezetten
mosolygós típus. Nekem sokkal jobban áll a dühös arckifejezés,
talán mert az emberek többségétől ideges leszek. Tulajdonképpen
meg mertem volna esküdni rá, hogy a szám széle sokkal többször
kanyarodott felfelé, amióta találkoztam Annalise-zal, mint életem
első harminc évében.
Hagytam, hogy a tekintetem még egyszer körbejárja. Olyan
rohadtul erkölcsös és jó ember volt. Ettől csak még inkább bele
akartam vinni a rosszba.
Megtöröltem a szalvétámmal a számat, aztán véletlenül
leejtettem a földre. Lehajoltam, és úgy tettem, mint aki felveszi,
majd a terítő alatt benyúltam Annalise ruhája alá, és néztem, ahogy
ugrik egyet, amikor a hüvelykujjammal megdörzsöltem az ölét.
Rögtön összezárta a lábát, én pedig majdnem elveszítettem az
egyensúlyomat, amikor beszorította a karomat egy rántással.
Köhintettem, és kiszabadítottam a kezemet, közben pedig
igyekeztem komoly maradni.
Lenne rá vajon mód, hogy megujjazzam, miközben próbál
üzletről beszélgetni a szarzsák nővérével?
 Fenyegető tekintettel nézett rám.
– Jól vagy, Bennett?
Kihúztam magamat a székemben, és feltettem az asztalra a
szalvétámat.
– Csak kicsúszott a kezemből.
Ez megismétlődött még néhányszor az este folyamán. Az utolsó
alkalom az volt, amikor a potenciális új ügyfelek háta mögött
belecsíptem a fenekébe, miközben az étterem ajtaja felé mentünk.
Előbb szálltak be az autóba, úgyhogy elköszöntünk tőlük, és néztük,
ahogy elhajtanak.
Ha hátranéztek, Lauren és Trent valószínűleg láthatták, amikor a
karomba zártam Annalise-t.
– Rossz voltál ma este. – A mellkasomra helyezte a tenyerét.
Az ajkammal cirógattam a száját.
– Nem tudtam megállni. Szeretnék rosszalkodni veled. Gyere
velem haza. Hiányoztál az ágyamból tegnap éjjel.
Ellágyult a tekintete.
– Te is hiányoztál nekem.
Nem emlékeztem, hogy valaha hiányzott-e ennyire valaki,
kivéve Sophie-t. Az viszont teljesen más volt, mert már meghalt.
Még csaknem is adtam Annalise szájába a szavakat. Tényleg
hiányzott. Noha csupán egy éjszakát töltött távol tőlem. Megrémített
a gondolat, de az még ijesztőbbnek tűnt, mi lesz, ha nem tölti velem
a ma éjszakát. Úgyhogy figyelmen kívül hagytam a figyelmeztető
hangot a fejemben, ami azt súgta, hogy túl messzire megyek.
– Követlek – jelentettem ki, mikor beszállt az autójába.
– Mi lenne, ha ma nálam aludnánk? Két hónappal ezelőtt
rendeltem egy fotelt a nappalimba, és valamikor holnap reggel
szállítják ki.
– Jól van. Persze. – Megcsókoltam a homlokát. – Ameddig
melletted alszom el, és ugyanott ébredek, mindegy, hogy hol
vagyunk.
 Harminchatodik fejezet

ANNALISE

– „Shittak” – Madison a fejét csóválta.

– Hogy mi?
– Nem hallottad a pincért? A shiitake gomba nevét úgy mondta ki,
hogy „shittak”, és megkérdezte, hogy mennyire szeretném, hogy a
sült homáromat megfőzzék.
Nevettem.
– Ne haragudj. Azt hiszem, elbambultam egy rövid időre.
Madison az ajkához emelte a bort.
– Lehet, hogy csak a kimerültség, hiszen minden éjszaka
szexelsz az új barátoddal.
Sóhajtottam.
– Lehet egy feltételes kérdésem?
– Persze. Ha attól jobban érzed magad, hogy úgy teszel, mintha
nem rólad lenne szó, kérdezz bátran.
– Igen, jobban érzem magam tőle. – Szünetet tartottam, és
elgondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg. – Ha egy nő
belehabarodik egy férfiba – pedig a férfi a legelején őszintén
kijelentette, hogy nem akar elköteleződni –, őrültség lenne a nő
részéről, ha elállna egy remek munkától, amivel rengeteg piaci
befektetési lehetőséget, és pénzt tenne kockára, a csekély esély
érdekében, hogy a srác vele marad, és valami komolyat akar majd
tőle?
Madison összeráncolta a homlokát és letette a borospoharát.
– Á, kicsikém. Nem úgy volt, hogy csak gyógyírnek használod?
Végighúztam az ujjamat a bepárásodott borospohár alján.
– Tudom. Ez így is lett volna tökéletes, hiszen Bennett egy
nárcisztikus, hímsoviniszta, arrogáns seggfej, aki fél az
elköteleződéstől.
Madison a levegőbe emelte a kezét.
– Hát persze hogy beleszerettél!
Nevettünk.
 – Most komolyan. Az egyikünket néhány héten belül Texasba
helyezik. Ostobaság lenne, ha más munka után néznék, hogy legyen
esélyünk tovább folytatni, ami köztünk van?
– Mennyi pénzről is beszélünk?
– Nos, a tőzsdei lehetőségeket tekintve, a befektetés a következő
három évet öleli fel. Tulajdonképpen lehetőséget adnak rá, hogy
húszezer részvényt vásároljak, darabját kilenc dollárért. Úgyhogy ez
attól függ, hogy mennyit ér majd a piacra dobáskor.
– Most mennyit ér?
Elfintorodtam.
– Darabja huszonegy dollár.
Madison szeme kidülledt.
– Ez… majdnem kétszázötven pontos profit.
Nyeltem egyet, és bólintottam.
Kiitta a maradék bort a poharából.
– Szóval ennyire tetszik neked.
Ismét bólogattam.
– Ne érts félre, tényleg olyan, mint amit először gondoltam róla,
de sok más rétege is van a személyiségének. Gyerekes, ugyanakkor
mégis felelősségteljes a keresztfiával. Ráadásul megnevettetett, még
akkor is, ha dühös vagyok. Jószívű, csak épp nem akarja, hogy ezt
bárki megtudja róla. Hogy azt már ne is említsem, milyen jó keze
van és tudja is, hogy hogyan használja.
– Mit gondol erről Bennett?
Megráztam a fejemet.
– Nem beszéltünk róla.
– Nos, azt hiszem, ez egy olyan beszélgetés, amit nem
kerülhettek el, mielőtt félredobod a karrieredet, és azt a rengeteg
pénzt.
– Az a helyzet… hogy szerintem mi még nem tartunk itt. Azt
sem tudom elképzelni, hogy elfogadná, ha mindent feladnék az
esetleges kapcsolatunkért. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy
ettől csak visszahúzódna a csigaházába, és az idő nagy részében ott
is maradna, ha tudná, hogy min agyalok. Valami miatt fél a
kapcsolatoktól, de nem tudom, mi lehet az oka.
– Nem gondolod, hogy ez már önmagában elég riasztó jel? Még
csak azt sem tudod, hogy miért retteg a kapcsolatoktól.
 – Dehogynem gondolom. Azt is tudom, hogy még csak fontolóra
venni is nevetséges ezt az egészet. De… nagyon kedvelem… Mad.
– Tudod, néha nehéz tisztán látni, hogy mikor rohan az ember
gyógyírt keresni a sebeire. Biztonságra és kényelemre vágyik, arra,
amit elveszített, ezért olyan kötődések alakulnak, amelyek nem a
tényleges férfiról, hanem az elveszített kapcsolatról szólnak.
– Már gondoltam erre. Nem hiszem azonban, hogy Andrew-t
akarom pótolni vele, vagy azt, amit vele elveszítettem.
Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznöm Madisont.
Azt vártam tőle, hogy majd azt mondja, őrült vagyok, amiért fel
akarok adni egy remek állást és egy csomó pénzt, csak azért, hogy
esélyt adjak egy férfinak. Most viszont, hogy egyáltalán nem volt
izgatott az ötletemtől, az én lelkesedésem is alábbhagyott.
Témát váltottam, és próbáltam élvezni az esténk hátralévő
részét. Tudtam, hogy jó oka van annak, hogy több mint húsz éve a
legjobb barátnőm: mindig is átlátott a szarságaimon.
Amikor kijöttünk az étteremből, a szokásosnál hosszabban
megölelt.
– Ha szereted azt a nárcisztikus seggfejet, akkor én is
megszeretem. Ha úgy döntesz, hogy felmondasz, és szerencsét
próbálsz a szerelemben, aludhatsz a kanapémon, és heti négyszer is
eljöhetsz velem vacsorázni, ha esetleg szakítotok. A barátod vagyok,
bármi történjék is. Nem akartam elvenni a lelkesedésedet, csak
féltelek. Bízom az ítélőképességedben. Tudom, hogy akár még ennél
is több pénzt tudnál csinálni, és bármikor találsz magadnak másik
munkát is.
Kibontakozott az ölelésből, és a tenyerébe fogta az arcomat.
– Van időd. Majd rájössz, hogy mit akarsz.
Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, és magamhoz
húztam, hogy még egyszer megöleljem.
– Köszönöm.

Elhatároztam, hogy mielőtt felbukkanok Bennettnél, nem írok

üzenetet neki. Most azonban, hogy ott álltam a ház előtt, és
felnéztem a sötét ablakokra, arra gondoltam, lehet, hogy rossz ötlet
volt váratlanul idejönni. Olyan érzésem volt, mintha légyottra jöttem
volna, amit eddig még soha nem tettem. Tulajdonképpen az Andrew-
val töltött nyolc év alatt egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy
bejelentés nélkül jelenjek meg valakinél. Egyszerűen nem ilyen volt
a kapcsolatunk, de ez egészen ma estig egyszer sem tűnt furcsának.
Akkor is itt voltam. Basszus. Nem volt értelme újragondolni,
hogy mit éreztem kényelmesnek, és mit nem, mielőtt még elkezdtem
elemezni a dolgokat, és mindent az előző kapcsolatomhoz
hasonlítottam. Vettem egy mély levegőt, és megnyomtam a Fox
feliratú gombot a kaputelefonon. Vártam, közben pedig idegesen
doboltam a fém postaládán.
Ugrottam egyet, amikor beleszólt a kaputelefonba.
– Igen?
Morcosnak tűnt. Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak
rajta.
– Csomagot hoztam Mr. Fox számára.
Sütött a szavaiból, hogy mosolyog.
– Csomagot, mi? És mi van benne?
– Bármi, amihez kedved van.
Mielőtt befejezhettem volna a mondandómat, rövid sípolás után
kinyílt az ajtó. Elnevettem magam, és szinte megszédültem.
Amint azonban a lift felért, más érzések hatalmasodtak el rajtam.
A testem elkezdett bizseregni, a szívverésem gyorsabb tempóra
kapcsolt. Az első légyottom. Nem csoda, hogy az emberek olyan
nagy feneket kerítettek neki.
Amikor kiléptem a liftből, Bennett már a folyosón várt.
Félmeztelenül támaszkodott az ajtófélfának a lakás ajtajában. Maga
volt a megtestesült önbizalom. Csillogott a szeme, miközben nézte,
hogy közeledem felé.
Amikor odaértem, a mutató – és a hüvelykujja közé fogott egy
rakoncátlan tincset.
– Bármi, amihez kedvem van? Ez elég komoly kijelentés egy
kislány szájából. – A hangja annyira mély volt, és rekedtes.
Imádtam.
Idegesen topogtam, éreztem, hogy szikrázik köztünk a levegő.
Kihúztam magam, és tetőtől talpig végigmértem.
– Itt vagyok, nemde?
Bennett szája lassan csintalan mosolyra húzódott.
– Igen, az már biztos.
 Felsóhajtottam, amikor felemelt a földről. A lábam már az előtt
tudta, hogy mit kell tennie, hogy az agyam felfogta volna, mi
történik. Miközben bevitt a lakásba, a dereka köré fontam, és
összekulcsoltam a háta mögött a lábamat. Az ajka az enyémre
tapadt, az egyik kezével belemarkolt a hajamba, és megrántotta,
hogy oldalra billentse a fejemet.
Teljesen elvesztem a csókjában. Fogalmam sem volt, hogy
egyáltalán mozgásban vagyunk, mígnem a puha matracot éreztem
magam alatt. Sikerült úgy kibújnunk a legtöbb ruhadarabból, hogy
közben nem engedtük el egymást. Bennett lehúzta a tangámat. A
lélegzetem gyorssá és szaggatottá vált.
Kisöpörte a hajamat az arcomból.
– Még egy utolsó esélyed van… Bármi, amihez kedvem van?
Biztos vagy benne?
Bólintottam, bár egy kissé idegesen.
A csintalan mosoly visszatért az arcára, miközben az
éjjeliszekrény felé nyúlt, és kivett valamit a fiókból. Egy üvegcse
síkosítót vett elő.
– Tele van. Vadi új. Ma este vettem hazafelé jövet, arra az esetre,
ha úgy hozná a véletlen. Azt hiszem, egy hullámhosszon vagyunk,
kiscsillag.
Lehajtotta a fejét, hogy a fogai közé vegye a mellbimbómat.
Addig játszadozott vele, amíg a hátam ívbe hajlott az ágyon, aztán
összezárta az ajkát a duzzadt, rózsaszín bimbón, és óvatosan
szívogatni kezdte. Mire felemelte a fejét, hogy ismét csatlakozzon
hozzám, úgy ziháltam, mint egy vadállat.
Lemászott rólam, és mellém feküdt, így a teste melege helyett
hűvös levegő csapott meg. Libabőrös lettem még ott is, ahol nem is
sejtettem, hogy libabőrös tudok lenni. Amikor síkosító üvegcséjéről
lepattintotta a fedelét, a hangra ugrottam egyet.
– Ha jól sejtem, análisan szűz vagy még.
Kikerekedett a szemem. Bólintottam, mert teljes képtelenség lett
volna, hogy szavakat formázzak.
Gyengéden megcsókolt, aztán az egyik karját a derekam köré
fonta, és megfordított, mintha csak egy rongybaba lennék.
– Csodaszép vagy négykézláb. – Felemelte a karját, és teljesen
átvette az irányítást.
 A szaggatott lélegzetvételeim hangja töltötték be a szobát.
Bennett is négykézlábra helyezkedett a hátratolt fenekem mögött.
Úgy éreztem, mint aki fel tudna robbanni az izgatottságtól és a
várakozástól. Lehajolt, és csókokkal halmozta el a fenekemet, majd
elindult felfelé a gerincemen, egészen a nyakamig, aztán felküzdötte
magát egészen a fülemig. A teste tökéletesen körülölelte az enyémet,
és éreztem, hogy a farka a fenekemet bökdösi.
– Lassan csináljuk. Nem fogok fájdalmat okozni. Bízz bennem.
Mivel nem tudtam erről semmit, feszült voltam, de a hangjából
sugárzó melegség és megfontoltság segített ellazulni.
Bennett feltérdelt mögém. Éreztem, hogy valami langyos
folyadékot csepegtet a fenekemre. Minden cseppel egyre nőtt
bennem a feszültség. A síkosító fájdalmasan lassan folydogált,
követte a kis ösvényt a két fenekem között. Ez volt a
legeufórikusabb érzés, amiben valaha részem volt. Még a lábujjaim
is remegtek.
– Jézusom – nyögött fel Bennett. – Eszméletlenül forró vagy
odabent.
Amikor a síkosító elérte a nagyajkakat, Bennett belém dörzsölte.
A csiklómat masszírozta, és a puncim nyílását kényeztette.
Körbefont a testével, és a másik kezével maga felé fordította a
fejemet, hogy megcsókoljon, pontosan abban a pillanatban, amikor
belém dugta az ujjait. Forróság árasztotta el a testemet, amikor azt
morogta:
– Mindenhol egyszerre akarok benned lenni.
Megmozdította a csípőjét, és az ujjai helyett a farkát dugta
belém. A síkosító és a saját nedvességem segítségével könnyedén
ment neki. Néhányszor megmozdította a csípőjét, és mélyebbre
hatolt, majd kihúzta, és ismét mögöttem térdelt.
Amikor éreztem, hogy az egyik ujjbegye a fenekem körül köröz,
a testem azonnal összerándult.
– Lazíts. Nem fogom erőltetni. Csak ennyit próbálok meg ma
este. Megígérem. Bízz bennem.
Behunytam a szemem, és néhányszor mély levegőt vettem, hogy
megpróbáljam eloszlatni magamban a feszültséget. Másodszorra
még mindig furcsa érzés volt, de elfogadtam, és hagytam, hogy
megtörténjen. Bennett először a fenekemet masszírozta, aztán
bedugta az ujjbegyét, közben pedig körözött a csípőjével. Végül
ellazultam, és én is vele mozogtam. Még hátra is löktem magam,
amikor belém döfött. Megdöbbentem, hogy mennyire jól érzem
magam.
Elvesztem az érzésben, csodás volt, ahogy betöltött, és hogy
valami különlegeset adhattam neki. A karom és a lábam remegni
kezdett, a testem reszketett a fokozódó gyönyörűség gondolatára.
– Bennett…
Egyre erősebben és gyorsabban mozgott bennem, és ugyanarra a
ritmusra kihúzta az ujját, majd ismét belém dugta. Amikor eléggé
ellazultam, belém dugta még egy ujját. Ettől elélveztem. Hangosan
és gátlástalanul. Ismeretlen hangok törtek fel belőlem. Amikor azt
gondoltam, hogy összerogyok, Bennett, hogy megtartson, a
derekamra fonta karját, és még erősebben döfködött.
Egy mohó nyögéssel előrehajolt, a hajamba temette az arcát, és
belém lövellt.
Mindketten izzadtak voltunk, amikor az ágyra rogytunk. Bennett
tudatában volt a súlyának, úgyhogy gyorsan legurult a hátamról,
aztán közösen próbáltuk csillapítani a zihálásunkat.
A hajam az arcomra tapadt a verejtéktől.
– Ez igen!
Bennett felkönyökölt, és rám bámult. Közel hajolt, hogy
gyengéden megcsókoljon, aztán végighúzta a hüvelykujját a számon.
– Még jó, hogy a seggfej exednek fogalma sem volt, hogy mit
szeretsz.
Ostobán vigyorogtam.
– Azt hiszem, én sem tudtam.
Ismét megcsókolt.
– Örülök, hogy segíthetek felfedezni.
– Ez volt az első légyottom.
Bennett nevetett.
– Micsoda átkozottul ideillő megnevezés, nem gondolod?
 Harminchetedik fejezet

BENNETT

Elégedett voltam.
Az utóbbi fél órában csak feküdtem, és próbáltam visszaemlékezni,
hogy mikor éreztem így magam utoljára. Ha pár hónappal ezelőtt
valaki megkérdezte volna, mikor vagyok a legkirályabbul, azt
feleltem volna, hogy minden szeretkezésnél. Itt az orgazmus utáni,
ember testét átjáró lazításra gondolok. Tévedtem volna.
Az csak jóllakottság volt. Egészen mostanáig nem jöttem rá,
hogy igenis van különbség az elégedettség és a jóllakottság között.
Ráadásul elég nagy. A jóllakottság az, amit az ember éhezés utáni
faláskor érez. Vagy amikor olyan kanos, mint a fene, aztán
egyszeriben megkönnyebbül, és ez a megkönnyebbülés szinte
kiszívja belőle az életet. Persze azt is éreztem, hogy ki vagyok
facsarva, félreértés ne essék. Meg kielégült is voltam. Viszont nem
éreztem magam jóllakottnak. A jóllakottság ugyanis kioltja a folyton
visszatérő éhséget. Az elégedettségtől úgy érzi magát az ember,
hogy soha többé nincs szüksége semmire. Soha.
Ez kurvára rossz.
Mégis, ebben a pillanatban pont leszartam, hogy mennyire szar
volt ezt érezni. Tulajdonképpen az utolsó fél órában már eléggé
kellett pisilnem. Mégsem mentem ki, mert attól tartottam, hogy ha a
lábam a padlót éri, eltűnik belőlem ez az érzés.
Annalise feje a mellkasomon pihent. Simogattam a haját. Az
ujjai egy kis kört rajzoltak a hasizmomon.
– Kérdezhetek valamit? – súgta.
– Igen. Még egyszer képes vagyok rá. Csak vidd egy kicsivel
lejjebb a kezedet.
Annalise nevetett, és játékosan odacsapott a hasamra.
– Nem ezt akartam kérdezni. – Szünetet tartott, majd a hangja
komolyra váltott. – Amúgy tényleg megint képes lennél rá? Már így
is kétszer csináltuk.
 Megfogtam a kezét, és a farkamra tettem. Félárbócon állt a
szerszámom.
– Nos… szerintem, veled orvosilag nincs valami rendben.
Elvileg le kellene eresztenie.
– Most, hogy a farkamról beszélünk, tudja, és egyre inkább
éledezik, úgyhogy ha tényleg meg akarsz valamit kérdezni, akkor
jobban teszed, ha gyors leszel, mert egy perc múlva már túlzottan
tele lesz a szád hozzá.
Annalise a mellkasomra könyökölt.
– Szerinted mi történne velünk, ha nem lenne egy végpontja a
kapcsolatunknak?
Megdermedtem.
– Mire gondolsz?
– Mi van akkor, ha csak együtt dolgozunk, és egyikünket sem
helyezik át? Gondolod, hogy egy év múlva is ezt csinálnánk?
Nem akartam megsérteni az érzéseit, de ez a kérdés egészen a
szívemig hatolt.
– Nem.
Annalise becsukta a szemét, és bólintott.
– Értem.
Basszus.
Elfordította a fejét, és visszatette a mellkasomra. Néhány perccel
később nedvességet éreztem a bőrömön.
Basszus. Basszus.
Sírt. Becsuktam a szemem és vettem néhány mély levegőt.
Aztán addig gurultunk, amíg Annalise a hátára feküdt és én pedig
szemtől szemben tudtam beszélni vele.
– Hé. Nézz rám!
Utáltam, hogy amikor találkozott a tekintetünk, a szeme tele volt
fájdalommal. Olyan fájdalommal, amit én okoztam.
– A válasznak csak és kizárólag hozzám van köze, nem hozzád.
Te egy…
Ritkán fordult elő, hogy nem találtam szavakat. Egyszerűen egy
sem jött a számra, hogy pontosan körülírjam, mit gondoltam róla.
Mégis tudtam, fontos, hogy az üzenetem eljusson hozzá. Éppen most
szabadult ki egy szaros, hosszú kapcsolatból, és fel kellett fedeznie,
hogy ki is ő valójában.
 – Te vagy a minden, Annalise. Kétfajta nővel találkoztam életem
során: veled és az összes többivel.
– Akkor nem értem…
– Te kérdezted, hogy ha mások lennének a körülmények, egy
évvel később ugyanezt csinálnánk-e. Én csak őszinte vagyok.
Szerintem nem. Nem akarom, hogy azt gondold, azért, mert nem
tartanám magamat szerencsésnek, ha addig az ágyamban
tarthatnálak. Mert nagyon is szerencsés srác lennék. Vannak viszont
emberek, akiket nem a hosszú távú kapcsolatokra találtak ki.
– Miért nem?
Az igazság az volt, mert nem érdemlik meg. Ezt azonban nem
felelhettem Annalise-nak. Azzal töltötte az összes maradék időt,
hogy megpróbálja bizonyítani, tévedek.
Elfordítottam a fejemet, mert képtelen voltam a szemébe nézni
és hazudni neki.
– Mert szeretem a szingli életet. Szeretem a szabadságot, és
hogy nem kell senkinek semmiről beszámolnom, és nem kell
felelősséget vállalnom. Te viszont gyertyafényes vacsorát és virágot
szeretnél Valentin-napon, amit meg is érdemelsz.
Annalise nyelt egyet, és bólintott. Úgy döntöttem, hogy
elérkezett az ideje, hogy könnyítsék a hólyagomon.
– Kimegyek a mosdóba, és iszom valamit. Hozzak neked is
inni?
– Nem, köszönöm – suttogta szomorúan.
Sajnos nem tévedtem. Mire a lábam elérte a padlót, az
elégedettségem elpárolgott.

Ezek után napokig került.

Én meg hagytam. Nem vitatkoztunk, és nem voltunk dühösek
egymásra. Amikor összefutottunk a hallban, hamis mosolyt
erőltettünk az arcunkra, aztán egy megbeszélésre hivatkozva, ahová
rohannia kellett, Annalise kimentette magát, de én tudtam, hogy
nincs semmilyen találkozója, hiszen titokban megnéztem a naptárát.
Ugyanakkor nem pirítottam rá. Nem lett volna értelme.
Kezdtem úgy érezni, hogy a kapcsolatunk leáldozóban van, és
életem legjobb átszexelt éjszakája egyben kapcsolatunk hattyúdalát
jelentette. Valószínűleg így volt a legjobb. Kellett egy kis távolság,
ettől csak minden egyszerűbbé válik. A Star Stúdiósnak készített
prezentáció a következő hétre volt ütemezve, a Pet Supplies pedig az
azt követő hétre. Mi értelme lett volna tovább folytatni?
Mégsem tudtam ennyire könnyedén továbblépni.
Az ajtaja a szokásos módon becsukva, de tudtam, hogy odabent
van. Csütörtök este volt, már majdnem kilenc óra felé járt, és
jóformán csak mi ketten tartózkodtunk az irodában. Majd éhen
haltam, még nem vacsoráztam.
Bekopogtam, miután feltúrtam a hűtő tartalmát.
– Gyere be!
Egy alufóliába csomagolt szendvicset tartottam a kezemben.
– Nem vagy éhes? Megosztom veled.
Sóhajtott egyet.
– Tulajdonképpen farkaséhes vagyok.
Az asztalához mentem, és nyújtottam neki a felét.
Annalise megnyalta az ajkát, és elvette, majd amikor már
majdnem beleharapott, megállt.
– Várj… ez a tied, ugye?
Elvigyorodtam.
– Csak egyél. Majd korán bejövök holnap reggel, és pótolom a
hiányt.
Vágyakozón nézett a szendvicsre, aztán visszapillantott rám.
– Marináé, igaz?
Egyetlen hatalmas harapással leharaptam a fél szendvicsem
felét, és teli szájjal feleltem.
– Mmmmmm. Annyira finom!
A szája sarka mosolyra húzódott, aztán beleharapott az ő részébe.

– Megrontasz.
– Azt hittem, hogy élvezed, hogy megrontasz. – Oldalra
billentettem a fejemet. – Túl elfoglalt voltál az elmúlt napokban.
Annalise arcáról lefagyott a mosoly.
– Á, ne haragudj. Én… egyszerűen beletemetkeztem a munkába.
Az asztalára pillantottam. A laptopot már lehajtotta, és szép
kupacban egy halom akta sorakozott mellette.
– Úgy tűnik, végeztél mára. – Elkaptam a tekintetét. – Ez azt
jelenti, hogy innentől szabad vagy ma este?
 Pár pillanatig bámult rám, aztán felemelte az egyik kezét, hogy
eltakarja a nyilvánvalóan tettetett ásítását.
– Teljesen kimerültem. Talán majd valamelyik másik este.
Még azelőtt tudtam, hogy hazudik, hogy megláttam az arcán a
pírt. Mégis hagytam, hogy lerázzon.
Bólintottam.
– Végül is, én is fáradt vagyok.

Nem hazudtam. Tényleg fáradt voltam.

Mégsem mentem haza.
Hanem inkább megkerestem az irodához legközelebb található,
legszarabb bárt, és egy dupla whiskyt rendeltem. Aztán még egyet.
Meg még egyet. Mígnem a pultos közölte, hogy még egy utolsó italt
kapok, de csak, ha odaadom neki a mobilomat.
Odadobtam a bárpultra, és a szavaim egybefolytak:
– Ez egy eléggé drága ital lesz. De tudod mit? Tartsd csak meg.
Inkább adj még egyet.
A pultos az egyik kezében a telefonomat tartotta, a másikkal
pedig töltött még egy italt. Felhúzta a szemöldökét.
– Mi a neve?
– Annalise. – Hisztérikusan nevettem. – Vagy Sophia. Válassz. –
Felé emeltem a poharamat és az ital egy része a pultra löttyent. –
Kurva jól néz ki cowboykalapban.
– Melyik nő? Annalise vagy Sophia?
– Annalise. Gyönyörű. Egyszerűen gyönyörű. – Lenyeltem egy
nagy korty whiskyt.
– Biztos vagyok benne, hogy az. Hívok egy Ubert. Hová tartasz
az ital után?
– Azt hiszi, hogy egy pöcs vagyok.
A rezzenéstelen arcú pultos sóhajtott egyet.
– Biztos vagyok benne, hogy igaza is van. Mi a címed, cimbora?
– Nem érdemlem meg őt.
– Ebben is biztos vagyok. Mi lesz a címmel?
Lehajtottam az italom maradékát.
– Házas vagy?
Felmutatta a jobb kezét.
– Tizenhat éve.
– Honnan tudtad, hogy szereted?
 – Ha megadod a címedet, hogy hívhassak egy kibaszott Ubert,
megmondom.
Elhabogtam a címet, ő beírta a telefonomba, majd
visszacsúsztatta a pulton.
– Ismered a mondást: „Ha szereted, engedd szabadon, és
visszatér hozzád.”
– Igen.
A fejét csóválta.
– Nos, ez egy kalap szar. Ha szeretsz valakit, és szabadon
engeded, lehet, hogy herpesszel tér vissza. Úgyhogy tedd túl magad,
és ne beszélj ilyen marhaságot, mert még a végén összeszedsz
valami szexuális úton terjedő betegséget. – Elhallgatott egy időre. –
Négy perc múlva itt az Uber, úgyhogy kezdd el kivonszolni a részeg
seggedet a járda szélére.

– Itt vagyunk.
A sofőr hangjára ébredtem. Belesüppedtem a hátsó ülésbe, és
valószínűleg elszenderedhettem a rövid úton.
Bólintottam.
– Köszönöm, haver.
Beletelt pár próbálkozásba, mire sikerült megtalálnom a kart, és
kinyitni azt a szar ajtót. Még kimásznom is sikerült anélkül, hogy
pofára estem volna. Az Uber sofőrje valószínűleg nem volt ennyire
elámulva a teljesítményemtől, mert nem várta meg, hogy eljussak a
bejáratig. Tövig nyomta a gázt, hogy azelőtt eltűnjön, mielőtt
sikerült volna elbillegnem a három lépcsőfokig, de nem
foglalkoztam vele, még oda is intettem neki.
Szerencsére, amikor száz kilót egy hajszál választja el az orra
bukástól, sokat segít rajta a lendület. Öt percet bíbelődtem azzal,
hogy megpróbáltam beletalálni a kulcslyukba, de az a kibaszott zár
csak nem akart elfordulni. Már kezdtem azt gondolni, hogy valaki
kicserélte.
Hátráltam egy lépést, és az ajtóra hunyorítottam, hogy jól
szemügyre vegyem a zárat. Aztán kivágódott az ajtó.
Mi a fasz?
Visszatántorodtam, és pislogtam párat.
 – Mi a fenét keresel te itt? – Fanny összehúzta magán a köntöst.
Rossz helyre jöttem volna?
Bassza meg!
Talán nem.
– Nem akartam bántani őt. – Előre-hátra billegtem. – Nem
tudtam, hogyan érez irántam.
– Elmúlt éjfél. Azt akarod, hogy kihívjam a rendőrséget?
Lehajtottam a fejemet, és lenyeltem a gombócot a torkomban.
– Sajnálom. Kibaszottul sajnálom.
Nyolc évvel ezelőtt annyiszor kimondtam ezt a szót! Akkor sem
segített rajtunk semmit. Mit is vártam? Megbocsátást? A
megbocsátás sem változtatja meg a múltat.
– Azt akarod, hogy azt mondjam neked, semmi baj? Nem
fogom. Lucas mesélt nekem a lányról, akit elvittetek magatokkal
Disneylandbe. Azt akarod, hogy elfogadjam a bocsánatkérésedet,
hogy aztán továbbléphess, és levesd magadról a bűntudatodat? Az én
lányom nem lépett tovább.
Nem. Valóban. A fejemet csóváltam.
– Sajnálom.
– Tudod, mit tesz az, hogy sajnálod?
Felnéztem, és Fanny dühös tekintetével találtam szemben
magamat.
– Semmit.
A képembe vágta az ajtót, mielőtt még bármit is mondhattam
volna.
 Harmincnyolcadik fejezet

December 1.

Kedves Naplóm!

Terhes vagyok.
Hát nem éppen így képzeltem.
Hosszú történet, de a lényeg, hogy akkor történt, amikor két
hónappal ezelőtt anyámmal Minnetonkába mentünk. Volt egy jóképű
srác a bárban, akivel akkor bújtam össze, miután anyám elaludt,
kiszöktem a házból.
Igen. Tőle.
Pedig olyan kedvesnek tűnt!
Majd két hete megjelentem nála, a házában, és közöltem vele,
hogy terhes vagyok…
De a felesége nyitott ajtót.
A felesége! A bunkó pedig azt mondta, hogy barátnője sincs!
Még nem közöltem anyámmal. Nem lesz tőle boldog.
Bennett tudja egyedül a világon. Miután elmondtam neki,
másnap hazajött, hogy itt töltse a hétvégét, és megbizonyosodjon
róla, rendben vagyok. Úgy tettem, mintha rendben lennék. Pedig
egyáltalán nem vagyok jól.
Titokban azt kívánom, bárcsak Bennett gyerekét hordanám a
szívem alatt. Ő olyan jó lenne hozzám, és szerintem nagyszerű apa
lenne! Nagyon szeretem őt. Nem úgy, ahogy a legjobb barátok
kedvelik egymást.
Ezt a költeményt Lucasnak vagy Lillynek ajánlom.

Mennydörög az ég
fent sötét felhők gyűlnek
majd jő a derű

Ez a bejegyzés tíz percen belül megsemmisíti önmagát.

Névtelenül:
Sophie
 Harminckilencedik fejezet

BENNETT

Úgy éreztem, mintha egy rezes banda költözött volna a fejembe.

A tompa lüktetés, akárhányszor megpróbáltam felemelni a fejemet a
kispárnáról, olyan intenzitással erősödött, mintha az ütősök
örömzenélésbe kezdtek volna.
Mi a fenét ittam múlt éjjel?
Mennyi az idő?
Megpróbáltam kitapogatni a telefonomat az éjjeliszekrényen, de
nem volt ott. Az oldalamra gurultam, és az egyik szememet résnyire
nyitottam. A rolón át beszökő fénynyaláb kis híján megvakított.
Istenem. Eltakartam a szememet. Ez kurvára fájt.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és kimentem a
fürdőszobába. Kinyitottam a gyógyszeres szekrényt, és víz nélkül
lenyeltem három fájdalomcsillapítót. Visszafelé menet megtaláltam a
telefonomat a hálószoba padlóján, a tegnapi ruháim mellett.
Háromnegyed kilenc volt. Basszus. Be kellett vonszolnom a
seggemet az irodába. Mégis visszamásztam az ágyba. Meg kellett
várnom, hogy hasson a fájdalomcsillapító, mielőtt elindulok. Azzal a
szándékkal oldottam fel a telefonomat, hogy küldök egy e-mailt
Jonasnak, és tudatom vele, hogy kések, de ehelyett egy rakás nem
fogadott hívásba ütköztem.
Kettő Fannytól származott, ma reggel hívott. Három pedig
Annalise-től.
Mi a fenét akarhat Fanny. Az soha nem jelentett jót, ha ő hívott.
Épp törölni akartam a hívását, amikor lassacskán halvány
emléktöredékek kezdtek derengeni a múlt éjszakáról.
Túl sok whiskyt ittam.
És az Uber.
Aztán megjelentem Lucasék házánál, és megalázkodtam Fanny
előtt.
Majd felhívtam Annalise-t Fanny házánál.
 Behunytam a szemem. Te jó ég!
Felébresztettem, hogy bocsánatot kérjek.
Hogy elmondjam neki, milyen gyönyörű.
És okos.
És vicces.
És…
…hogy azóta meg akartam dugni – úgy, hogy egyedül
cowboykalapot és tűsarkút visel –, amióta először bebillegett az
irodába a csinos kis szexi seggével.
Bassza meg!
A következő néhány percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam
párszor nagy levegőt venni, hátha attól megnyugszom, de nem
sikerült. Aztán rányomtam a visszahívás ikonra. Először Annalise-t
hívtam. Elnézést kellett kérnem tőle, mielőtt elintézem a dolgot
Fannyval.
Az első csörgésre felvette.
– Hogy érzed magad ezen a csodaszép reggelen?
Felnyögtem.
– Mint akin átment az úthenger és az a rohadék nem tolatott
vissza, hogy legalább tiszta munkát végezzen.
Annalise nevetett.
– Nos, örülök, hogy jól vagy. Már kezdtem aggódni. Gondoltam,
hogy reggel nem leszel olyan hangulatban, hogy elmenj futni, de ami
téged illet, a délelőtt kilenc elég késő.
– Ja. – A szabad kezemmel megdörzsöltem az arcomat. –
Figyelj. Nagyon sajnálom a múlt éjszakát.
– Semmi baj. Nem nagy ügy. Én meg légyottra mentem hozzád a
múlt héten. Érezd magad feljogosítva egy-két részeg hívásra.
Félig elmosolyodtam.
– Köszi. Megtennél nekem egy szívességet? Szólj Jonasnak,
hogy kések. Mondd neki, hogy itthonról dolgozom reggel, hogy
befejezzem a Star prezentációját, vagy valami ilyesmit.
– Persze. Nem gond.
Kösz.
Miután letettem, visszahallgattam Fanny üzenetét a
hangpostámról. Nem lepődtem meg rajta, hogy ő fele olyan megértő
sem volt, mint Annalise. Akkor is túl kellett esnem a vele való
beszélgetésen. Megnyomtam a visszahív ikont, és reméltem, hogy
nem veszi fel.
Nem volt ekkora szerencsém.
Fanny röpke öt percen át szidott anélkül, hogy egyáltalán
levegőt vett volna.
– Ha bocsánatot akarsz kérni valakitől, akkor azt Lucas előtt
tedd.
Behunytam a szemem.
– Felébresztettem?
– Hát persze hogy felébresztetted. Úgy tűnik, hogy a kis
csirkefogó hallgatózott. Tudni akarja, hogy mit tettél, ami miatt
bocsánatot akartál kérni.
Basszus.
– Mit mondtál neki?
– Azt, hogy menjen vissza aludni, és ma iskola után
beszélgetünk.
– Nem teheted ezt, Fanny. Ezt tőlem kell hallania.
– Akkor azt hiszem, hamarosan nem ártana elbeszélgetned vele.
Beletúrtam a hajamba.
– Még túl fiatal. Nagyon fog neki fájni.
– Gondoltál volna erre nyolc évvel ezelőtt, nemde? Akkor talán
egy kicsivel jobban figyelsz.
– Fanny…
– Megmondom neki, hogy beszélni akarsz vele, amikor
legközelebb elviszed a hétvégén.
– De…
Ismét félbeszakított.
– Ha nem teszed meg, akkor majd megteszem én.
Azzal letette.
 Negyvenedik fejezet

BENNETT

– Sok szerencsét!
Annalise-nak tele volt a keze, úgyhogy kinyitottam előtte a
konferenciaterem ajtaját.
– Köszönöm. – Letette a prezentációhoz szükséges anyagokat a
hosszú asztalra. – Bár tudom, hogy nem szívesen tetted.
Napok óta most először tudtam őszintén rámosolyogni.
Tulajdonképpen jólesően, ugyanakkor azt kívántam, bárcsak ne így
lenne. Basszus! Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem kéne látnom, hogy
sikert arat.
Éppen befejeztem prezentációmat a Star csapata előtt. Ők
elmentek szünetet tartani egy kicsit, és mialatt Annalise arra készült,
hogy bemutassa az elképzeléseit, összepakoltam.
– Hogy ment? – kérdezte.
Kitűnően ment, de nem akartam nyugtalanítani, úgyhogy
ahelyett, hogy valami kárörvendő megjegyzést tettem volna, ami
általában zsigerből jött, csak megvontam a vállamat.
– Szerintem rendben volt.
Annalise összeszűkült szemmel nézett rám.
– Rendben volt? Csak ennyi?
Az órára néztem.
– Még legalább húsz percig nem jönnek vissza. Nem akarod
nekem elpróbálni?
– Úgy érted, hogy mondjam el neked az ötleteimet?
– Persze. – Vállat vontam. – Én már előadtam nekik az én
elképzelésemet. Már nem lophatok tőled egyetlen ötletet sem, még
ha szívesen meg is tenném.
Annalise az alsó ajkába harapott.
– Végül is, miért ne? Általában nem vagyok ideges típus, de
most valamiért egy kicsit aggódom.
Elővette a tábláit, és szépen átrágtuk a prezentációját.
Megbabonázva néztem, hogy milyen idegesen látott neki, de mégis
átvergődött az egészen, és egy igen jó előadás kerekedett ki belőle.
Az ösztöneim viszont azt súgták, hogy az ő elképzelései mégsem
találnak olyan fogadtatásra, mint az én ötleteim, de ennek ellenére
nem akartam elbátortalanítani, úgyhogy megdicsértem a munkáját.
– Szép munka volt! A színek az anyacéget tükrözték, de mégis
egy teljesen új arculatot hoztál létre, ami a Start illeti.
Egy kicsit kihúzta magát, úgyhogy folytattam.
– Tetszik a szlogen is. A szójáték okos ötlet volt.
– Köszönöm. – Annalise kezdett gyanakodni, úgyhogy
visszavettem a hízelgésből, és visszatértem a szokásos stílusomhoz.
– Na meg a feneked is remekül néz ki ebben a szoknyában.
A szemét forgatta, de elkaptam a bujkáló mosolyt a szája
sarkában. Az önbizalma a helyére került.
Jonas lépett be a konferenciaterembe.
– Készen állsz, Annalise?
Annalise rám nézett, aztán egy mosollyal Jonasra pillantott.
– Természetesen.
Kifelé menet még odahajoltam, és az ellenfelem fülébe súgtam
egy búcsúgondolatot.
– Mit szólsz egy fogadáshoz? Ha én nyerek, akkor az asztalomra
kerülsz. Ha te nyersz, térdre ereszkedem előtted.
– Micsoda díj!
Elmosolyodtam.
– Sok szerencsét, Texas!

Később Jonas kopogott be az irodámba.

– Van egy perced?
Letettem a ceruzát. Örültem, hogy félbeszakított. Úgyis alig tudtam
összpontosítani egész délután.
– Gyere be!
Becsukta maga mögött az ajtót. Ez nem vallott rá. Helyet foglalt
az asztalom túloldalán lévő székben, és nagyot sóhajtott.
– Mióta is ismerjük egymást? Tíz éve?
Vállat vontam.
– Valami olyasmi.
 – Ez idő alatt még soha nem láttalak olyan idegesnek, mint az
elmúlt egy vagy két hétben.
Igaza volt. Fájt a nyakam az örökös feszültségtől. Már kora
reggel is, amikor felébredtem.
– Sok forog kockán. – Sokkal több, mint amiről elvileg szólnia
kéne ennek az egész versengésnek.
Jonas bólintott.
– Éppen ezért jöttem most ide hozzád, hogy egy kis önbizalmat
öntsek beléd. Tartozom neked azzal, hogy mihelyst lehet,
kirángassalak ebből a nyomorúságos állapotból, hiszen keményen
dolgoztál ez alatt a tíz év alatt.
Hová akart kilyukadni?
– Jól van…
Kedvetlenül mosolygott.
– Beszéltem a Star csapatával, nem sokkal azelőtt, hogy
elmentek. A te reklámkampányodat választották. Egyhangú döntés
volt az egész csapat részéről.
Ki kellett volna ugranom a bőrömből, és ünnepelnem, de a
győzelmemre mégis árnyék vetült. Magamra erőltettem egy vidám
mosolyt.
– Ez remek.
– Ez nem az egyedüli jó hír. A Billings Media nem hivatalosan
közölte velem, hogy szintén a te kampányodra szavaznak. Beszéltek
a vezérigazgatónkkal és elmondták neki, hogy le vannak nyűgözve
az elmúlt években végzett munkádtól. Nem én kértem őket, hogy
tegyék meg ezt. Maguktól lépték meg, mert keményen dolgozol.
– Ez igen!
– Nem hiszem, hogy bármit is mondanom kéne ezen felül, hogy
ez mit jelent. Az testület hivatalosan is szavazni fog a senior
menedzsment csapatának átalakításáról és az álláshelyek
megszüntetéséről, de ez már csak formaság innentől fogva. A
háromból kettőt megnyertél, úgyhogy a harmadik eredményre már
nincs is szükséged. A helyeden maradsz, Bennett. – Jonas a térdére
csapott, és ezzel fel is kelt a székből. – Annalise-t helyezzük át a
dallasi irodába. Természetesen megvárjuk a Pet Supplies
prezentációját is, hogy közöljük az eredményt.
Masszírozni kezdtem a csomót a nyakamban.
– Köszönöm, hogy közölted velem a híreket, Jonas.
 Kifelé menet nyitva hagyta maga mögött az ajtót.
Nyertem.
Minden, amit két hónappal korábban akartam, az enyém volt.
Ennek ellenére nem érezhettem volna magam ennél nyomorultabbul.
Megkérdőjeleztem magamban, hogy egyáltalán valaha tisztában
voltam-e azzal, hogy mit akartam. Mert most nem tudtam elképzelni,
hogy valami olyanra vágyjam, ami Annalise-t több ezer kilométer
távolságra kényszeríti tőlem.
Egy órával később még mindig a semmibe bámultam, amikor
Annalise belépett. Kabát volt rajta.
– Kösz a bátorítást ma délután. Sokkal jobban sikerült a
prezentációm, mint gondoltam.
Bólintottam.
– Örülök, hogy jól ment.
Az ajka kétértelmű mosolyra húzódott.
– Igen, én is. Madisonnal elmegyünk valami nepáli étterembe.
Még mindig áll a holnapi közös vacsora?
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy holnap ő készít vacsorát a
lakásán.
– Persze. Jól hangzik. – Lehet, hogy ez lesz az egyik utolsó
éjszakánk.
Annalise előásta a kulcsait a táskájából, és oldalra billentette a
fejét.
– Jól vagy?
– Persze. Csak elfáradtam.
– Akkor pihenj ma este. – Rám mosolygott. – Mert nálam holnap
nem lesz benne részed.
 Negyvenegyedik fejezet

Április 7.

Kedves Naplóm!

Itt az idő.
Az utóbbi néhány hónapban, amióta Lucasszal Bennetthez
költöztünk, boldogabb vagyok, mint valaha. Ma reggel figyeltem
Bennettet, ahogy Lucasszal játszott, és elhatároztam magam. Már
most sok szempontból olyanok voltunk, mint egy igazi család. Lehet,
hogy Bennett képes lenne úgy szeretni, ahogy én szeretem őt?
Épp most léptették elő az új munkahelyén, pedig csak egy éve
dolgozik ott. Sokkal nyugodtabb.
Legalább meg kellene próbálnom. El kellene mondanom neki,
hogyan érzek iránta. És már milyen régóta.
Mi baj lehet belőle?
Nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ennyire izgatott.
Remélhetőleg, amikor jövő hónapban a következő bejegyzésemet
írom, valami sorsfordító dologról tudok beszámolni rólunk.
Ezt a haikut Bennettnek ajánlom.

Két tő növekszik
egymást szorosan tartva
Ölel vagy megfojt

Ez a bejegyzés tíz percen belül megsemmisíti önmagát.

Névtelenül:
Sophie
 Negyvenkettedik fejezet

BENNETT

Megint nem tudtam aludni.

Eszembe jutott Edgar Allan Poe Az áruló szív című írása, amit még
középiskolában kellett elolvasni. Nos, a lényege, hogy egy srác
megöl egy másik srácot, és a testét a padlódeszkák alá rejti.
Folyamatosan hallja a halott szívverését a padló alól, mert bűntudat
gyötri. Vagy félig őrült volt a gyerek, ezt mondjuk soha nem tudtam
igazán eldönteni.
A lényeg, hogy ez most én voltam, csak talán egy kissé
módosított verzióban. A szagló szív. Írta Bennett Fox. Fél éjszaka
csak forgolódtam, és dobáltam magam az ágyban. A párnámon
Annalise illata annyira eltöltött, hogy miután két órán keresztül
próbáltam mind hasztalan elaludni, felkeltem, és lehúztam az
ágyneműt. Elővettem egy olyan párnát a szekrényből, amihez
Annalise kisujja sem ért hozzá, és az Annalise-illatú ágyneműt
kiraktam a nappaliba.
Szipp-szipp.
Ta-tam, ta-tam.
A csupasz matracon feküdtem a huzat nélküli párnával a fejem
alatt, de még mindig éreztem az illatát. Noha fizikailag lehetetlen
volt. Az illata egy cseppet sem halványodott. Beleöklöztem a
párnába, hogy egy kicsit felrázzam.
Ta-tam.
Végül felkeltem, és átkutattam az egész kibaszott szobát.
Valahová biztosan elrejtett egy üveg parfümöt. Mindent kipakoltam
az éjjeliszekrényből, megszagoltam az illóanyagmentes síkosítót, és
az ágy alá is benéztem.
Sehol sem találtam parfümös üveget.
Szipp-szipp.
Ta-tam.
Másnap reggel úgy ébredtem, mint egy darab szar. Legalább szombat
volt, és nem kellett bemennem az irodába. Bár az jobban esett volna,
mint Lucasszal lefolytatni a kikényszerített beszélgetést. Szadista
vagyok, vagy mazochista? Mindig kevertem ezt a kettőt. Függetlenül
mindettől, az időzítés kibaszottul zseniális volt. Arra készültem, hogy
két embert is megbántsak. Pont azt a kettőt, akiket kedveltem.

Fanny mogorva tekintettel fogadott az ajtóban. Csupán attól

kirobbanóan éreztem magam, hogy nem szólt semmit, hanem rám
vágta az ajtót, és szokásos mogorva hangján felüvöltött az emeletre.
Lucas ugyanolyan vidám volt, mint általában. Kijött, aztán
megejtettük a szokásos kézfogásunkat.
Felhúzta az orrát, amikor rám nézett.
– Beteg vagy, vagy valami baj van?
– Nem. Miért kérdezed?
Egy hatalmas lendülettel leugrott a veranda utolsó két lépcsőjén.
– Csak mert úgy nézel ki, mint akit kihánytak. Tegnap meg
idejöttél az éjszaka közepén, és elég furán hangzott, amiket mondtál.
– Igen. Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni.
Megvonta a vállát.
– Nagyi mondta, hogy beszélni akarsz velem valamiről.
Vettem egy nagy levegőt, és kifújtam.
– Igen. El kell ma beszélgetnünk egy kicsit.
Miután beszálltunk az autóba, és becsatoltuk magunkat, Lucas
hátrafordult, és szemügyre vette a hátsó ülést.
– Nem hoztál horgászbotot?
A fejemet ráztam.
– Nem. Ma nem. El akarlak vinni valahová.
Összeráncolta a szemöldökét.
– Jól van.
Miközben az öböl felé autóztunk, gondoltam, váltunk pár szót,
de nagyon erőltetettre sikeredett. A tenyerem izzadni kezdett,
miközben vezettem. Talán mégsem volt annyira jó ötlet, hogy az
anyjáról beszéljek. Még olyan fiatal. Lehet, hogy lett volna olyan
összeg, amiért Fanny hajlandó tartani a száját egy darabig. Lehet,
hogy igencsak felemésztette volna a bankszámlámat, de
pillanatnyilag jó befektetésnek láttam. Jobb lett volna, ha
elhalasztjuk a témát, hiszen olyan kicsi.
 Amint ez átfutott az agyamon, Lucas a feje fölé nyújtotta a
karját, és nagyot ásított. Szőrös volt a hónalja.
Ja. Azért nem volt rossz gondolat. Valószínűleg már évekkel
ezelőtt megérdemelte volna, hogy elbeszélgessek vele, de túl önzőn
gondolkodtam.
Bekanyarodtunk a parkolóba. Lucas kinézett az ablakon az
Öbölnél, egy móló közelében. Néhányan a sziklákon ülve
horgásztak.
– Hol vagyunk? – kérdezte. – Miért nem hoztunk magunkkal
horgászbotot?
– Mert a mai nap a hallgatásról szól. Ma mást csinálunk. Gyere,
meg akarok mutatni neked egy helyet.
Végigsétáltunk a mólón, és ahogy közeledtünk a célunk felé,
felcsendült egy hang, és elmosolyodtam.
– Hallod? – kérdeztem.
– Igen. Mi ez?
– Úgy hívják, hogy Wave Organ, azaz Hullámorgona. Ez volt az
anyád kedvenc helye, amikor tinédzserek voltunk. Állandóan ide
rángatott.
A Wave Organ egy hullámok által működésbe lépő, akusztikus
szobor volt az öböl mentén. Többnyire a lebontott temető köveiből
készült, és jobbára úgy nézett ki, mintha ősi romok maradványaiból
állna, nem pedig egy zenei és képzőművészeti alkotásból.
Huszonvalahány PVC – és betonsíp került elhelyezésre a kimart
gránit – meg márványdarabokba, és az alattuk mozgó víz hangot
varázsolt elő belőlük.
Lucasszal egymással szemben leültünk egy sziklára, és
hallgattuk a neszezést.
– Ez nem is annyira zene. – Felhúzta az orrát.
Elmosolyodtam.
– Én is ezt mondtam anyádnak. Ő viszont azt felelte, hogy nem
hallgattam elég figyelmesen.
Lucas egy percen át összpontosított, és próbált kihallani valami
mást a csigaház susogásán kívül. Megvonta a vállát.
– Nem rossz. Sokkal jobb lenne viszont, ha horgászbot is lenne
nálunk.
Egyetértettem a megállapításával.
 Mindig az a fajta voltam, akinek ami a szívén, az a száján, de
most fogalmam sem volt, hogyan vágjak bele. Úgy tűnt azonban,
Lucas tudta, hogy valamire készülök.
Kézbe vett egy kisebb követ, és a vízbe dobta.
– A méhecskékről és a virágokról akarsz velem beszélgetni?
Elnevettem magam.
– Nem terveztem. Ha szeretnéd, megtehetjük.
– Tommy McKinley már mindent elmondott.
– Tommy az a pattanásos képű gyerek, akinek tengerimalac-
szaga van, és akit néhány hónappal ezelőtt elvittünk magunkkal
moziba? Az, aki összekötötte a két cipőfűzőjét, és átesett saját
lábán?
Lucas nevetett.
– Igen. Az a Tommy.
Ó, akkor mindenképp beszélnünk kell majd erről is, gondoltam
magamban.
– Szerintem Tommy tapasztalata a lányokkal a nullával lehet
egyenlő. Úgyhogy következő héten akár erről is beszélgethetünk.
Ma viszont az anyádról akartam.
– Mit akarsz mondani vele kapcsolatban?
Hirtelen szédülni kezdtem. Hogyan is vallhatnám be ennek az
imádott kölyöknek, hogy én tettem tönkre az életét? Kiszáradt a
szám.
– Azt tudod, hogy anyád és én a legjobb barátok voltunk, ugye?
– Igen. Bár elég furcsa. Gyerekként ki akar egy lány legjobb
barátja lenni?
Eltűnt az arcomról a mosoly. Nem létezett egyszerű módja a
vallomásnak. Inkább hagytam volna, hogy egy hatalmas hullám
lemosson innen a szikláról, és a tengerbe sodorjon, mint hogy
lefolytassam ezt a beszélgetést. Amikor azonban Lucasra néztem,
láttam, hogy csak arra vár, hogy befejezzem a mondandómat.
Mint egy gyáva nyúl, lesütöttem a szememet.
– Azt is tudod, hogy anyád autóbalesetben halt meg.
– Igen. – A fejét csóválta. – Bár nem emlékszem rá. Csak arra,
hogy rengeteg ember jött akkor a házunkba.
Bólintottam.
– Igen. Sokan szerették az anyádat.
Amikor ismét elhallgattam, Lucas tovább kérdezett.
 – Ezt akartad mondani?
Felnéztem, és Lucas szemében megcsillant az ártatlanság és a
bizalom, ami már tizenegy éve töretlen volt velem kapcsolatban. A
bizalom, amit összezúzni készültem.
– Nem, cimbi. A balesettel kapcsolatban kell valamit mondanom
neked.
Lucas várt.
Amint kihúzom a dugót, kieresztem a szellemet a palackból.
Vettem még egy utolsó nagy levegőt.
– Már régóta el kellett volna árulnom. Túl kicsi voltál, vagy én
féltem túlzottan a beismeréstől. Az is lehet, hogy mindkettő. –
Elfordítottam a fejemet, aztán mégis visszanéztem Lucasra, és
belefogtam. – Én vezettem az autót a baleset estéjén. Anyáddal
veszekedtünk, és… Esett az eső. Egy nagy fa lombja félig eltakarta a
stoptáblát, vissza kellett volna vágni. Egészen addig észre se vettem,
csak amikor a kereszteződésben voltunk. A fékre tapostam, de
csúszott az út…
Lucas arckifejezése azonnal megváltozott. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire felfogta a szavaim jelentését, és végre
összerakta a kirakós darabjait. Amikor összeállt a kép, felállt.
– Ezért töltöd velem az idődet? – A hangja tele volt
sértettséggel, és ahogy tovább beszélt, egyre hangosabb lett. –
Bűntudatod van, amiért megölted az anyámat? Ezért jössz el
meglátogatni minden hétvégén, és ezért fizetsz a nagyanyámnak?
– Nem. Egyáltalán nem ezért!
– Hazudsz!
– Lucas…
– Hagyj magamra! – kiáltotta, és futásnak eredt a mólón.
Néhányszor utána kiáltottam, de amikor megállt az ösvény
végén, felvett néhány követ, és a vízbe dobta, arra gondoltam, talán
jobb, ha adok neki egy kis időt a gondolkodásra. Általában nem
szomorodott el, amikor az anyjáról beszéltünk, de amit mostani
vallomás túl sok volt, hogy egyszeriben megeméssze, és
valószínűleg sok sebet is feltéphettem, talán újakat is ejthettem.
Lucas a délután hátralevő részében már nem állt szóba velem.
Azt sem kérte, hogy korábban hazavigyem. Úgyhogy nem is tettem.
Inkább megálltam egy üzletnél, és vettem egy olcsó horgászbotot,
egy kis csalit, és elvittem a tóra horgászni. Ha kérdeztem tőle
valamit, egyszavas válaszokat morgott. Valamelyest megnyugtatott,
még ha dühös is volt rám, és elkeseredett, akkor sem hagyott teljesen
figyelmen kívül.
Hazafelé menet lepörgettem, mihelyt megérkezünk, Lucas esélyt
sem ad a beszélgetésre. Abban a pillanatban, amint megállok, ki fog
ugrani az autóból, és bevágja maga mögött az ajtót. Basszus, de hisz
én is ezt tettem volna ennyi idősen! Éppen ezért kevésbé nyomtam a
gázt, és az utolsó öt percben elmondtam, amit akartam.
– Megértem, hogy mérges vagy rám. Nem várom, hogy
beszélgess velem, de szeretném, hogy tudd, nem a bűntudat miatt
töltöttem veled annyi időt. Igen, amúgy bűntudatom van, és ha
tehetném, megváltoztatnám a múltat. Ez minden átkozott nap
eszembe jut. Ennek ellenére nem ezért jövök el meglátogatni téged.
Azért jövök el hozzád, mert az anyádat úgy szerettem, mintha a
tulajdon testvérem lett volna. – Kezdett elcsuklani a hangom, ezért
elhallgattam. – Teljes szívemből szeretlek. Ha akarsz, utálhatsz
azért, ami történt. Megérdemlem. Az életemben viszont nincs ennél
őszintébb dolog, mint ami kettőnk között van, Lucas.
Megálltunk a ház előtt. Elfordítottam a fejemet, próbáltam
leplezni, hogy megtöröltem a szemem. Lucas rám nézett. Ilyen
sokáig még egyszer sem fürkészte a tekintetemet. Aztán elfordult, és
szó nélkül kiszállt az autóból.
 Negyvenharmadik fejezet

ANNALISE

– Biztos, hogy minden rendben?

Elvettem Bennett elől a tányért. Alig evett valamit.
– Igen. Csak fáradt vagyok. – Megdörzsölte a nyakát.
– Talán nem ízlett a csirke?
– Dehogyis nem, remek volt. Én… nos… nemrég ettem Lucasz-szal.
Nem gondolkodtam előre. Ne haragudj, hogy nem tudtam megenni,
hiszen annyit dolgoztál vele.
Betettem a tányérokat a mosogatóba, majd megkértem
Bennettet, hogy kicsit húzza kijjebb a székét. Az ölébe ültem, és a
haját simogattam.
– Semmi baj. Egyáltalán nem érdekel, hogy mennyit ettél. Csak
olyan vagy… mintha máshol lennél ma este.
– Ne haragudj.
– Ne kérj már bocsánatot mindenért! – Felálltam, és felé
nyújtottam a kezemet. – Gyere. Fáradt vagy, és azóta dörzsölöd a
nyakadat, hogy megérkeztél. Hadd masszírozzam ki a csomót.
Bennett megfogta a kezemet, majd bevezettem a hálószobába.
Lerúgta a cipőt, és leült a matrac szélére.
Bementem a fürdőszobába, fogtam a mosdókagyló alatt tartott,
félig üres babaolajos üveget. Jót tett a száraz bőrömnek.
– Vedd le az inget, nehogy olajos legyen.
Miközben nézte, hogy olajat öntök a kezembe, és nem tett
semmi szaftos megjegyzést, tudtam, hogy nem csak a nyakfájásról és
a fáradtságról van szó. Mögé térdeltem, és elkezdtem
belemasszírozni az olajat a bőrébe. A fejét előredöntötte, mihelyt
elkezdtem kilazítani az izmait.
– Nem vicceltél. Tényleg feszült vagy. Olyan, mintha az egész
nyakad egy nagy csomó lenne.
Ahogy egyre erősebben masszíroztam, Bennett valami olyan
hangot hallatott, ami félig örömteli nyögésnek, félig fájdalmas
morgásnak tűnt.
 – Kellemes?
Bólintott.
Rájöttem, hogy nyaka mellett egy másik izmot is sikeresen
ellazítottam. Miközben a tarkóját csókolgattam, átnyúltam a
mellkasa előtt, és kicsatoltam az övét. Kimásztam az ágyból, és
odaálltam a lába közé, majd térdre ereszkedtem.
A lehúzott cipzárhang csak úgy visszhangzott a szobában.
Benyúltam a nadrágba, kézbe vettem Bennett farkát, mire ő
hangosan és remegőn sóhajtott egyet. Azt gondoltam, hogy a
hanyatló önuralom hangja, de amikor felnéztem rá, láttam, hogy a
szemét becsukta, és az arca eltorzult a fájdalomtól.
– Bennett. – Mindent abbahagytam. – Mi a baj?
Kinyitotta a szemét.
– Semmi.
– Ne mondd, hogy semmi. Szomorú vagy.
Felállt, és pár lépést távolodott tőlem.
– Sajnálom.
– Ne mondd ezt. Mi van veled?
Csendesen vártam, hátha elárulja, de továbbra is csak mélyen
lélegzett. Olyan volt, mintha próbálta volna összeszedni magát,
visszanyerni az önuralmát.
Bennett beletúrt a hajába.
– Bassza meg! – Mérgesnek láttam, de tudtam, hogy bármi is
volt a baj, magára dühös, nem rám.
– Meséld el!
Járkálni kezdett, majd visszaült az ágy szélére, a kezébe temette
az arcát, majd az ujjaival belemarkolt a hajába.
Letérdeltem elé.
– Bennett?
Néztem, ahogy nyelésnél az ádámcsutkája fel-lejár. Végül a
válla is remegni kezdett. Először azt gondoltam, hogy nevet –
valamiféle zaklatott nevetéssel egyszerűen a felszínre kellett törnie,
hogy vagy így, vagy sírással eressze ki a gőzt.
Aztán felnézett.
A szeme könnybe lábadt.
A szívem megállt egy pillanatra.
Nem nevetett, hanem csendesen sírt, és mindent elkövetett azért,
hogy elfojtsa.
– Te jó ég, Bennett. Mi a baj? Mi történt?
 Negyvennegyedik fejezet

ANNALISE

Szorosan átöleltem.
Olyan sokáig rázkódott a válla, hogy tudtam, fel kell készülnöm,
hamarosan hangosan fog zokogni. Amikor végre feltört belőle,
fülsértő, szívbemarkoló, lélekszaggató hangot hallatott. Fogalmam
sem volt, hogy mi okozhatott neki ekkora fájdalmat. Legszívesebben
átvettem volna egy részét.
Megsimogattam a hátát, a haját, és gyengéd szavakkal azt
suttogtam, hogy minden rendbe jön. Bármiről is volt szó, ez a
fájdalom már régóta szaggatta belülről. Nem egy új seb volt, nem az
a fajta, amikor az ember váratlanul elveszít valakit, vagy hirtelen
rájön, hogy a férfi, akiről azt gondolta, hogy ismeri, végül nem az,
akibe beleszeretett. A fájdalom, ami Bennettből áradt, olyan volt,
mint amit évekig elfojtanak, és egyszer csak, mint a vulkán,
százévnyi szunnyadás után kitör, és a láva hirtelen több száz méter
magasba lövell.
Vele sírtam, bár nem tudtam, hogy miért könnyezik. Csak
egyszerűen túlcsordultak bennem az érzelmek, ahogy néztem őt, és
nem bírtam tovább. Sokáig öleltük egymást.
– Minden rendben lesz – suttogtam. – Minden.
Végül Bennett rázkódása alábbhagyott. Nem voltam benne
biztos, hogy azért, mert sikerült megvigasztalnom, vagy, mert nem
volt már több könnye. Vett néhány mély, remegős lélegzetet, majd
kifújta, és a szorítása is engedett.
Az arcát a nyakamba fúrta. Szerettem volna a szemébe nézni,
szemügyre venni az arcát, de félig-meddig féltem, hogy amint
elengedem, és meglátom a szemében a fájdalmat, annak ellenére
elveszítem az önuralmamat, hogy Bennett már, úgy tűnt, jobban van.
Amikor mindkettőnk légzése ismét csillapodott, és egyikünk
sem sírt, megköszörültem a torkomat.
– Akarod, hogy hozzak valamit inni? Vizet vagy valamit?
 Bennett a fejét rázta, és továbbra sem emelte fel, hogy
láthassam, de a kezét az arcomhoz húzta.
A tenyerébe fogta, és azt suttogta:
– Köszönöm.
– Ne viccelj. – Szomorúan rámosolyogtam, majd az ajkamhoz
vontam ujjait. – Bármikor.
Egymásnak döntöttük homlokunkat. Bennett szeme vörösre
duzzadt, de az arcán megjelenő félmosoly igazinak tűnt.
– Köszönöm az ajánlatot, de remélem, hogy ez volt az első és az
utolsó alkalom, hogy ezt láttad.
Ez már sokkal inkább Bennettnek hangzott.
– Szeretnél beszélgetni róla? – kérdeztem.
Felnézett.
– Még nem.
– Jól van. Ha mégis, tudod, hogy hol találsz.
Szomorúan elmosolyodott.
– Texasban?
Elnevettem magam.
– Ez nem tartott sokáig. Azt hittem, hogy kedves leszel hozzám,
miután én is az voltam. Na de sejthettem volna.
Bennett a felkapott, és az ágytámlához lendített. Meglepett.
Aztán rám mászott.
– Szóval azt mondod, hogy jövök neked eggyel?
Egy hatalmas, fülig érő mosollyal bólintottam.
– Talán többel is, mint egy.
Nevetett.
– Nos, akkor lehet, hogy jobb lesz, ha azonnal elkezdem leróni
az adósságomat.
Az arcát ismét a nyakamba fúrta, de ez alkalommal nem sírt.
Összefonódott a testünk, és bár alig tíz perce egymás vállán
zokogtunk, mostanra ezek az érzések vággyá formálódtak.
Bennett szenvedélyesen megcsókolt. Akkora gyengédség és
imádat volt a csókjaiban! A kéj mindig is ott vibrált közöttünk, de ez
alkalommal valamiért teljesen másképp mutatkozott. Amikor
elváltak az ajkaink, és levette rólam a ruhát, úgy nézett rám, mintha
senki más nem létezett volna számára a világon. Az arcán bujkáló
mosoly őszintén megérintett. A szívem mélyén tudtam, hogy valami
megváltozott. Ezt az érzést Bennett azzal szilárdította meg, hogy
most először szeretkezett velem.

– Elmondtam Lucasnak az igazságot magamról.

A szobában vaksötét volt. Majdnem elaludtam, ezért nem voltam
biztos, hogy jól értettem.
– Az igazságot?
Bár nem láttam semmit, mintha bólintott volna. A fejemet a
vállára hajtottam, és ő, miközben beszélt, tovább simogatta a
hajamat.
– Sophie a legjobb barátom volt. Az emberek azt gondolták,
hogy furcsa, hogy ilyen sok időt töltünk együtt, noha nem vagyunk
egy pár. Bár egyidősek voltunk, egy olyan kishúgomként tekintettem
rá, aki soha nem adatott meg nekem. Tizenkilenc évesen terhes lett
egy senkiházitól. Az anyja kirúgta otthonról, úgyhogy eljött hozzám,
és egy darabig a kollégiumi szobámban lakott velem, aztán
hazament. Miután lediplomáztam, nem bírta tovább otthon
Fannyval. Kibéreltünk egy lakást, aminek megosztottuk a költségeit,
én pedig segítettem neki Lucas körül, amikor esténként kozmetikus
suliba járt.
Szünetet tartott, és én csendben vártam, hogy folytassa:
– Egyik este korábban végzett. Lucas már a szobájában aludt.
Találkoztam egy nővel az épületben, és néhanapján együtt lógtunk.
Sophie egyszer ránk nyitott, amikor a szobámban szexeltünk. –
Hosszan kifújta a levegőt. – Nem is emlékszem a nő nevére. Sophie
viszont bepánikolt. Azt mondta, hogy akár Lucas is ránk nyithatott
volna, és nagy patáliát csapott. A következő este, ahelyett, hogy
otthon hagyta volna velem Lucast, elvitte az anyjához, amikor
iskolába ment. Aznap este az egyik haverom felhívott, hogy épp egy
bárban üldögél, és Sophie is ott van. Eléggé le volt törve.
Odaautóztam, hogy hazahozzam. Éjszaka volt, ömlött az eső, és
amikor odaértem, azon kaptam, hogy egy vadidegen pasival
csókolózik. Hatalmas balhé kerekedett, a srác szét akarta rúgni a
seggemet. Mielőtt Sophie valami ostobaságot csinált volna,
kimenekítettem.
Vett egy újabb nagy levegőt.
 – A veszekedés az autóban is folytatódott, mire Sophie
megcsókolt.
– Megcsókolt?
– Először azt hittem, hogy részeg. Eltaszítottam magamtól, és
mondtam neki, hogy ezt fejezze be. Erre sírva fakadt. Aztán minden
kijött belőle. Elmondta, hogy évek óta szerelmes belém. Ekkor
értettem meg, hogy az előző este – amikor rajta kapott egy nővel,
miközben Lucas mélyen aludt –, nem is Lucasról szólt, hanem az ő
érzéseiről.
– Huh. Fogalmad sem volt róla?
– Nem. Ostoba voltam, és semmit nem vettem észre ebből az
egészből. Plusz, nem is kezeltem jól. Azt mondtam neki, hogy ez
nevetséges, hiszen ő olyan nekem, mit a kishúgom.
– Jaj.
– Igen. Nagyon elszomorodott, úgyhogy azt gondoltam, jobb
lesz, ha hazaviszem. – Szünetet tartott. – Soha nem értünk oda. Nem
vettem észre egy stoptáblát, mert eltakarta egy fa koronája, és egy
kamion jött az úton. Megcsúsztunk, és az autó párszor megpördült.
Végül ismét a hasára fordult az autó.
– Te jó ég, Bennett!
A fejét csóválta.
– Nem kellett volna vezetnem ilyen állapotban, főleg nem
éjszaka, rossz látási viszonyok között, a nedves úton.
A mellkasomra tettem a kezemet. A történet önmagában is elég
szomorú volt, de aztán eszembe jutott, hogy mit mondott korábban.
„Elmondtam Lucasnak az igazat.”
– Lucas nem is tudott erről?
Bólintott.
– Ma délutánig nem. Hosszú történet, de a lényeg, hogy Sophie
naplót vezetett, és az anyja rendszeresen elolvasta őket. Lucas is
majdnem. Az utolsó bejegyzés a baleset előtti napon került bele.
Sophie azt írta, hogy végre beszámol nekem az érzéseiről. Az anyja
tudta, hogy aznap éjjel, amikor Sophie meghalt, veszekedtünk, de a
naplóolvasás közben döbbent csak rá, hogy mi miatt volt a vita.
Fanny soha nem szeretett engem, és igaza van, hogy engem vádol a
balesetért.
Bennett sóhajtott egyet.
 – Csak azért hagyja, hogy jelen legyek Lucas életében, mert
anyagilag támogatom őket. Lucasszal mindketten kaptunk
kártérítést, mert a fát vissza kellett volna vágniuk, de az övé letétben
van, és Fanny csak havi illetményt kap a kiadásaikra. Mindig
tudtam, hogy egyszer el kell mondanom neki, hogy én vezettem.
Csak azt hittem, hogy várhatok vele addig, amíg idősebb lesz. –
Bennett a fejét rázta. – Ahogy olvasta a naplókat, sok minden
felszínre került. Mindkettőnk számára.
Behunytam a szemem.
– Te jó ég, Bennett. Annyira sajnálom. Ma mondtad el neki? Ha
jól sejtem, nem ment túl fényesen.
– Azt is mondhatta volna, hogy soha többé ne keressem,
úgyhogy lehetett volna rosszabb is.
Ezek után nem kellett agyturkásznak lennie az embernek, hogy
kitalálja, Bennettnek miért nem voltak kapcsolatai. Egy nő, akit
szeretett, azt mondta neki, hogy szerelmes belé, és még azon az
éjszakán meg is halt autóbalesetben. Egy olyan balesetben, amikor ő
vezetett, és ami miatt örök életében bűntudat üldözte.
Egy pillanat alatt a helyére kerültek a kirakós hiányzó darabkái.
Bennett sebei sokkal mélyebbek voltak annál, mint a baleset hagyta
fizikai sebhely.
– Majd megbékél. Okos gyerek, és abban a rövid időben, amit
veletek töltöttem, láttam, hogy mennyire szereted. Biztos vagyok
benne, hogy csak a sokk miatt volt dühös.
– Azt hiszi, hogy azért töltök vele időt, mert bűntudatom van.
Őszintén szólva, még mindig bűntudatom van. Bár nem ez volt az
oka, amiért Lucas életében jelen akartam lenni.
Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Át kellett gondolnom mindazt,
amit megosztott velem, és Bennettnek is óhatatlanul szüksége volt
egy kis időre. Először… fel kellett tennem egy kérdést.
– Bennett?
– Hm?
– Beszéltél erről valaha valakivel? Úgy értem, elmondtad
valakinek már az egész történetet? Hogy mit jelentett neked Sophie,
és mit mondott neked azon az éjszakán, amikor meghalt, és az azóta
lévő kapcsolataid, vagy épp a hiányuk…?
A fejét rázta.
 – Köszönöm, hogy megosztottad velem. Tudom, hogy hosszú
volt a nap, de azt akarom, hogy tudd, mindent szeretnék hallani
Sophie-ról. Persze, amikor készen állsz rá.
A szemembe nézett.
– Miért? Miért akarnál róla hallani?
– Mert tudom, hogy különleges volt számodra. Ő volt az anyja a
fiúnak, akit annyira szeretsz. Na meg ha rájöttél, ha nem, jelentős
szerepe volt abban, hogy az a férfi légy, aki vagy.
 Negyvenötödik fejezet

ANNALISE

Már másodszor olvastam újra a Jonasnak írt levelet, de még mindig

nem álltam készen, hogy elküldjem. Bár a gépeléssel egy lépéssel
közelebb kerültem hozzá. Egy olyan helyes döntésnek éreztem, mint
amikor az ember felpróbál egy régen használt farmert, és hirtelen
sikerül becipzároznia. Régóta nem volt ehhez fogható, hogy az
életemben valami így klappolt volna.
Megszólalt az irodai telefonom, úgyhogy gyorsan
összehajtottam a levelet, belecsúsztattam egy borítékba, és a
fiókomba rejtettem. Azt hittem, hogy Bennett az, két irodával
lejjebbről szól át, hogy szedjem már össze magam, hiszen fél órája
azt mondtam, hogy tíz perc múlva megyek.
– Annalise O’Neil. – A hangom majdnem éneklő volt.
Amikor felnéztem a vállamhoz szorított telefonnal, Bennett állt
az ajtóban. Rámosolyogtam.
Aztán meghallottam a hangot a vonal másik végén.
– Anna? Szia! Gondoltam, hogy még az irodában lehetsz.
Andrew.
Nem tudom, hogy miért, de pánikba estem.
– Ööö… igen. Itt vagyok. Várj egy percet. – A telefont a
mellkasomhoz szorítottam, és az ajtóban álló férfira néztem. – Az
anyám az. Pár perc az egész.
Bennett bólintott.
– Csak nyugodtan. Add oda a kulcsaidat. Odaállok az autóddal a
bejárathoz, hogy bepakolhassuk a prezentációs anyagaidat, amikor
kész vagy.
A táskámban kotorásztam, és reméltem, hogy nem vette észre az
arcomat elöntő pírt. Szerencsére, úgy tűnt, hogy nem. Fogta a
kulcsokat, adott egy puszit a homlokomra, majd kiment az irodából.
Vártam. Hallgattam a távolodó lépteit, és amikor alig hallatszottak,
észleltem, hogy az ajtó nyílik és csukódik, visszaemeltem a
fülemhez a telefont.
 – Szia! Minden rendben?
– Rosszkor hívtalak?
Leültem. Volt egyáltalán olyan, hogy jókor, ha az ember
exbarátjáról van szó?
– Épp indulni készültem. Mi a helyzet?
– Látom, még mindig későig dolgozol. – Viccelődni akart, de
nem volt a csevegéshez hangulatom.
– Tulajdonképpen épp vacsorázni indultam. Úgyhogy gyorsan
mondd, amit akarsz, Andrew. Mi a helyzet?
– Vacsora és egyben randi?
Ettől dühös lettem.
– Tényleg mennem kell.
– Jól van. Csak azt akartam, hogy tudd, hogy én is csatlakozom
Laurenhez és Trenthez a holnap esti vacsoránál.
– Miért?
– Mert látni akarlak.
– Minek?
Andrew sóhajtott egyet.
– Kérlek, Annalise.
– Ez egy üzleti vacsora lesz. Legutóbb nem érdeklődtél a családi
vállalkozás iránt.
– Részvényes vagyok. Az utóbbi néhány hónapban segítettem
nekik újra összeállítani a katalógusukat, meg ilyesmi.
Andrew szülei mindig is bele akarták vonni Andrew-t a családi
üzletbe, de Andrew felhúzta az orrát, amikor arra akarták rávenni,
hogy szlogeneket írjon. Neki minden nem irodalmi dolog derogált.
– Jól van. Nem érdekel. Mennem kell.
– Alig várom, hogy lássalak.
Az érzés nem volt kölcsönös.
– Szia, Andrew!

– Tudod, hogy mi van Lucasszal?

Bennett a vállamat masszírozta.
Szex után, elalvás előtt voltunk. A jobb karját körém fonta, a fejem a
mellkasán pihent. Az ujjaival a vállamat simogatta, miközben
beszélgettünk.
Í
 – Írtam neki ma délután, hogy emlékeztessem, pénteken ott
leszek, és én viszem iskolába, hogy elköszönjek tőle. Fannyval
Minnetonkába mennek rögtön iskola után. Utálom, hogy három és
fél hétig távol lesz, pont akkor, amikor ilyen rohadt egy helyzet állt
elő. Meg kellett volna győznöm Fannyt, hagyja, hogy azután
beszéljek vele, mikor visszajönnek.
– Lehet, hogy jót tesz ez a kis külön töltött idő. Rájön, hogy
hiányzol neki.
– Nem tudom.
– És visszaírt?
– Egyetlen szót. Azt, hogy „oké”.
Elmosolyodtam.
– Jobb, mint a semmi. Majd megnyugszik. Csak egy kis szünetre
van szüksége.
Bennett megcsókolta a fejbúbomat.
– Ideges vagy a holnap miatt?
Mivel bűntudatom volt, rögtön az jutott eszembe, hogy Andrew-
ra gondolt, jóllehet meg sem említettem neki, hogy Laurennel és
Trenttel ő is eljön a prezentációra.
– Nem – vágtam rá.
– Tényleg csapnivalóan hazudsz – állapította meg nevetve. –
Még csak látnom sem kell, hogy tudjam, elpirulsz, és nem mondasz
igazat.
Most itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy megemlítsem,
Andrew is csatlakozik hozzánk a megbeszélésen, de mégsem
szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy elkedvetlenítené, és elég volt a
stresszből.
Amikor Andrew felhívott, az azonnali reakcióm a védekezés
volt. Továbbra is úgy éreztem, haragszom rá, ahogy véget értek
köztünk a dolgok, és nem akartam, hogy akárcsak megpróbálja
visszakönyörögni magát a kegyeimbe, ha egyáltalán ez a szándéka.
Azt gondoltam, hogy a dühöt egyszerűbb lenne kezelni. Minél
többet gondolkodtam rajta, annál inkább arra jutottam, hogy talán
éppen arra van szükségem, hogy találkozzam Andrew-val.
Mikor pár héttel ezelőtt eljátszadoztam a felmondás
gondolatával, nevetségesnek tűnt, hogy ennyit kockára tegyek egy
kapcsolat igen csekély esélyét latolgatva, aki ráadásul alkalmatlan a
hosszú távú elköteleződésre. A múlt hétvégét követően azonban –
miután Bennett elmesélte nekem, hogy mi történt Lucas anyukájával
– már nem voltam benne annyira biztos, hogy nem akar
kapcsolatban élni. Egyszerűen csak azt érzi, hogy nem érdemli meg a
boldogságot. Sok felesleges bűntudatot cipelt magával.
Egy jelre vártam, hogy merjek a szívemre hallgatni. Talán az
Andrew-val történő találkozás megerősít abban, hogy a Bennett
iránti érzés nem csak hiánypótlás. Biztosnak kellett lennem az
érzéseimben. Tudnom kell, hogy ez nem csupán hiú ábránd.
Bennett nagyot ásított.
– Remek leszel.
Majdnem megfeledkeztem róla, hogy még mindig a holnap
estéről beszélünk.
– Köszönöm. Na és te teljesen kész vagy a prezentációddal?
– Nagyjából.
– Mit gondolsz, milyen hamar tudjuk meg a testület döntését?
Bennett keze megtorpant a vállamon.
– Nem tudom. Szerintem elég gyorsan.
Ami azt jelentette, kevesebb, mint egy hetem volt kitalálni, mi
legyen, ha több ezer kilométer választ el bennünket egymástól.

– Nagyszerű ötleteid voltak – jegyezte meg Andrew.

Lauren és Trent nappalijának öbölre néző kilátásában
gyönyörködtem. Andrew két pohár borral a kezében tartott felém, és
az egyiket felém nyújtotta.
– Köszönöm, nem kérek. Vezetek.
Elmosolyodott.
– Akkor több marad nekem. Az autómat a boltnál hagytam,
úgyhogy Trent vett fel hazafelé az irodából.
Bólintottam.
Andrew eléggé csendes volt, miközben az evés előtt
megtartottam a prezentációmat, és a vacsora ideje alatt is
visszavonult.
Egy percig fürkésztem. Az inge lezserül kilógott a sötétkék
farmernadrágból, és félcipőt húzott. Meglepett a kis, növesztett
szakállával. Tulajdonképpen az egész laza megjelenés meglepett.
– Máshogy nézel ki – jegyeztem meg.
 Belekortyolt a borba.
– Ez jó vagy rossz?
Ismét rápillantottam.
– Jó. Nyugodtnak tűnsz. Szerintem még soha nem láttalak
szakállal, kivéve, amikor egyszer napokig mást se csináltál, csak
szakadatlan írtál.
Bólintott.
– Mindig azt mondtad, hogy tetszik, ha arcszőrzetet növesztek.
Ez igaz. Mindig is szerettem, ha borostás. Ő viszont nem…
úgyhogy soha nem is növesztett.
Hátranéztem a vállam felett, a konyha irányába. Lauren és Trent
ragaszkodtak a mosogatáshoz. Nem engedték, hogy segítsek. El is
tűntek egy ideje.
Andrew ismét belekortyolt a pohárba, és engem nézett a pereme
felett.
– Megkértem őket, hogy hagyjanak magunkra egy rövid időre.
– Á! – Bólintottam. Hirtelen kényelmetlenül éreztem magam.
Visszafordultam a hatalmas ablak felé. Egész este szakadt az eső.
– Egészen komolyan nekiállt esni odakint.
Andrew le sem vette rólam a szemét.
– Nem is figyeltem.
Odasétált a kisszekrényhez, és letette a bort. Amikor visszatért,
egy kicsivel közelebb állt hozzám.
– Gyönyörű vagy ma este.
Találkozott a tekintetünk. Mosolyának melege sok évvel
korábbra repített vissza. Boldogok voltunk együtt. Ettől a mosolytól
akkoriban olyan forróság töltött el, mint mostanság Bennettétől.
Csakhogy Bennetté sokkal többet jelentett.
Felpezsdített és izgatottá tett, és jóllehet nem adott rá semmi
okot, hogy többet feltételezzek kölcsönös testi vonzalomnál, de
akkor is úgy éreztem, hogy szeret, és törődik velem.
Andrew kisöpörte a hajamat az arcomból. Az ujjával
végigsimította a bőrömet. Meleg volt, és puha, de csak halvány
utánzata annak, amit Bennett közelében éreztem. Bennett-tel az is
elég volt, ha egy megbeszélésen átnyújtott egy ceruzát, és a bőrünk
véletlen találkozásától kigyúlt az egész testem. Andrew érintését egy
meleg takaró kényelméhez tudtam volna hasonlítani. Nem
emlékeztem rá, hogy Andrew mikor gyújtott bennem utoljára
szikrát. Vagy, hogy egyáltalán volt-e ilyen. Vagy csak kényelmes
volt a megszokásból származó biztonság.
Kicsit közelebb hajolt.
– Hiányzol, Anna.
Rábámultam. Az ajka közel került az enyémhez, és körüllengett
az ismerős illata. Mégis… egyáltalán nem éreztem késztetést, hogy
megcsókoljam. Semmit sem éreztem.
Mosoly bujkált a szám sarkában. Feltüzelt, hogy semmit sem
éreztem, és ebben a pillanatban sikerült elhatározásra jutnom. Meg
akartam próbálni Bennett-tel.
Andrew félreértette a válaszomat, és még közelebb hajolt
hozzám, hogy megcsókoljon.
A kezemet a mellkasára tettem, és megállítottam, mielőtt még
összeért volna az ajkunk.
– Nem tehetem – mondtam.
Lauren és Trent éppen ebben a pillanatban jelent meg. Egy
lépést hátráltam, hogy távolabb kerüljek Andrew-tól. Trenték is
csatlakoztak hozzánk a nappaliban.
– Kész a mosogatás. – Lauren mosolygott. – Trent csak egy
tányért tört el ma este.
Trent a felesége hátára tette a kezét.
– Mindig az jut eszembe, hogy talán akkor nem kér meg többet a
mosogatásra, ha mindig eltörök egyet-kettőt. Folyamatosan csak
vásárolja őket, engem meg tovább nyaggat.
Hálás voltam, hogy visszaértek. Ezzel együtt ki akartam
szabadulni innen, és meg akartam lepni Bennettet hazafelé.
Ünnepelnünk kellett ma este, jóllehet neki fogalma sem volt róla,
hogy mi fog történni.
– Köszönöm szépen a vacsorát. Nagyon ízletes volt.
– Mi köszönjük neked – mondta Lauren. A férjére nézett. –
Mindkettőnknek tetszettek az ötleteid. Hogy őszinte legyek,
szerintem már meg sem kéne hallgatnunk a másik prezentációt.
– Ez nagyon kedves. Én viszont azt szeretném, hogy tényleg a
legjobban tetsző reklámkampányt válasszátok, úgyhogy inkább
Bennett meghallgatása után döntsetek. Hétfőn vele is találkozhattok.
Ráadásul, ha az én kampányom mellett döntötök, akkor lehet,
hogy meg kell kérnem titeket, hogy kövessetek egy új cég berkeibe.
Legalább pár napnyi időre lenne szükségem, hogy szétküldjem az
önéletrajzomat.
Trent bólintott.
– Persze. Így lesz.
– Remélem, hogy nem bánjátok, de nekem most mennem kell.
Az eső egyre jobban esik, és nem szeretnék térdig érő vízben
gázolni.
– Hát persze – mondta Lauren. A tekintete az öccsére vándorolt,
majd vissza rám.
– Nem vinnél haza? – kérdezte Andrew. – így legalább nem
kéne kimennie ebben az időben sem Trentnek, sem Laurennek.
– Ööö… – Nem mondhattam nemet. Andrew lakása pont útba
esett, és elég ronda idő volt. – Persze. Nem gond.
Talán így volt ez jó. Annak idején pár centire nyitva hagytuk az
ajtót, de most ideje volt becsukni és elköszönni egymástól.
Legalább hazafelé elmesélhetem, hogy találkoztam valakivel.
Nyolc év után így volt helyes. Ha Laurennel együtt fogunk dolgozni,
nincs is szükség arra, hogy megharagudjon rám.
Mind a négyen elbúcsúztunk egymástól. Furcsa volt Andrew-val
eljönni tőlük, noha egy párként annyiszor vacsoráztunk itt. Andrew-
val az autóhoz futottunk. Az eső szinte vízszintesen esett, úgyhogy
mire bevágtuk magunk mögött az ajtót, teljesen eláztunk.
– A fenébe! – Andrew a karját rázta. – Igencsak esik.
Letöröltem az esőt az arcomról, és elindítottam az autót.
– Igen, borzalmas ez az idő.
– Nem akarod, hogy vezessek?
A vezetés volt a legutolsó dolog, amire vágytam. Ez azonban
nem számított.
– Nem. Koszi. – Belenéztem a visszapillantó tükörbe, vettem
egy mély levegőt, és suttogni kezdtem: – Ellenőrzőm az erre
tartókat, majd sebességbe teszem az autót, és elindulok a parkolóból.
– Ez hiányzott a legjobban.
Éreztem Andrew hangján, hogy mosolyog, de az útra kellett
összpontosítanom. Úgy zuhogott, mint még talán soha és az utak
kezdtek folyóra hasonlítani.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt bóknak vagy sértésnek
vegyem.
 Fehérek voltak az ujjperceim, úgy kapaszkodtam a kormányba,
miközben az autópályára kanyarodtam. Az ablakok kezdtek
bepárásodni, és amikor besorolásnál belenéztem az oldalsó tükörbe,
csak fényfoltokat láttam a maszatos ablakon át. A visszapillantó
tükör se volt sokkal jobb a nyirkos hátsó ablak miatt. Lehúztam az
ablakot, hogy jobban lássak. Ezzel azonban csak azt értem el, hogy
amikor elment mellettünk egy autó, egyenesen az arcomba verte a
vizet.
Ösztönösen a fékre tapostam, de megcsúszott az autó, és a
felhajtóról besodródtam a forgalomba. Megmarkoltam a kormányt,
de az autó csúszkálni kezdett.
Először jobbra, a menetiránnyal egy vonalba haladt, majd
visszarántottam a kormányt az ellenkező irányba.
Ezek után minden mintha lassítva történt volna. Elkezdtünk
pörögni.
Elveszítettem a tájékozódó képességemet, nem tudtam, hogy mi
van előttünk, és mi van mögöttünk.
Fények villantak a szemembe.
Aztán rájöttem, azért, mert a forgalommal szembe tartunk. Az
autópálya besorolásánál.
Valaki dudált.
A szembejövő autó jobbra akart kikerülni, de nem volt elég hely
kettőnknek.
Felkészültem az ütközésre.
Csatt!
Hatalmasat rázkódott az autó.
A testem balra rándult, aztán jobbra.
Andrew a nevemet kiáltotta.
Aztán minden megint csendes lett.
Kezdtem azt gondolni, hogy megússzuk.
Aztán…
Megint belénk jött valaki.
 Negyvenhatodik fejezet

BENNETT

Néhány perccel korábban érkeztem Lucas és Fanny háza elé. Már

vagy tizedszerre néztem meg a telefonomat múlt éjszaka óta.
Még mindig semmi.
Megkérdeztem Annalise-tól, hogy ment a prezentáció, de nem
válaszolt. Még ha korán is ért haza és feküdt le, mostanra már fel
kellett ébrednie. Munkanapokon általában már hét előtt bent volt az
irodában.
Miután nem válaszolt, egész éjjel kibaszottul ideges voltam.
Valószínűleg ennek inkább Lucashoz lehetett köze, és ahhoz, hogy
három hétre el kell búcsúznunk egymástól. Főleg azok után, ami
múlt hétvégén történt közöttünk.
Zsebre vágtam a telefont, majd Fanny és Lucas házára néztem,
vettem egy mély levegőt, és kiszálltam az autóból.
Fanny nyitott ajtót a szokásos vidám hangulatban.
– Jól jönne Lucasnak egy kis zsebpénz a vakációra.
A fejemet csóváltam. Igen? Hát adj neki.
– Rendben. Készen van?
Becsapta az ajtót az orrom előtt, de hallottam, ahogy felkiált.
– Lucas! Told le a seggedet!
A szívem kihagyott, amikor meghallottam, hogy a hatalmas
lábával lefelé dübög a lépcsőn. Elképzelésem sem volt, hogy mihez
kezdenék, ha nem békülne ki velem. Izzadni kezdett a tenyerem.
Az ajtó kivágódott, és Lucas lépett ki rajta, miközben felvette a
hátizsákot.
Próbáltam laza lenni. A kezem továbbra is a zsebemben volt.
– Szia!
Felszegte az állát, és rám nézett.
– Szia!
Ez is valami.
– Készen állsz?
 Bólintott, és beszálltunk az autóba. Indítottam, és megpróbáltam
csevegni vele.
– Izgulsz a minnetonkai kirándulás miatt?
Lucas felhúzta az orrát, mintha valami kellemetlen szagot
érezne.
– Miért, te izgulnál?
Igaza volt.
– Nyúlj be a kesztyűtartóba, találsz ott egy borítékot.
Kinyomtattam neked pár dolgot az ottani tavakkal kapcsolatban. Van
néhány, ahová gyalog is el tudsz jutni, és úgy tűnik, elég jó
horgászhelyek. Van benne egy kis költőpénz is, hogy tudj csalit,
horgot meg ilyesmit venni.
Kivette a borítékot, és beletette a hátizsákjába.
– Köszi.
Beszélgettünk még egy keveset az iskoláig vezető, rövid úton,
de elég mesterkéltre sikeredett, és többnyire én hablatyoltam. Lucas
csak annyit felelt, hogy igen, nem vagy köszi.
Mehetett volna rosszabbul is.
Pár perccel korábban értünk a sulihoz, úgyhogy lehúzódtam a
padkához, és leállítottam az autót.
– Figyelj ide, cimbi… – megköszörültem a torkomat. – … ami a
múlt heti beszélgetésünket illeti….
Lesütötte a szemét, de legalább nem akart kiszállni az autóból.
Így folytattam:
– Sajnálom. Végtelenül sajnálom, hogy megtörtént az a baleset.
Azt is, hogy eddig nem mondtam el neked. Viszont nem emiatt
találkozom veled. – Beletúrtam a hajamba. – Ezentúl sem fogom
feladni. Ha időre van szükséged, megértem. Lehetsz rám dühös a
baleset miatt. Utálhatsz, amiért eddig nem mondtam el neked. Én is
dühös vagyok magamra mindezekért. Ennek ellenére, mint ahogy
eddig, akkor is itt leszek minden második hétvégén, amikor
visszajössz, mert szeretlek. Jóllehet, bűntudatot érzek sok minden
miatt, de ennek a bűntudatnak semmi köze ahhoz, hogy veled
vagyok.
Lucas rám pillantott, és egy rövid időre találkozott a tekintetünk.
Aztán lenyúlt a hátizsákjáért, és a kezébe vette. Kinyitotta az autó
ajtaját, és elkezdett kiszállni, de közben megállt egy pillanatra, és
odamorogta:
 – Ugyanezt gondolom.
Megvártam, amíg bemegy az iskolába, aztán elindultam. Évekig
attól rettegtem, mi lesz, ha elmondom neki. Most ez megtörtént, és
tudtam, hogy ugyan lassan fogom visszanyerni a bizalmát, de akkor
is együtt végigmegyünk az úton.
Ez volt az első alkalom, amikor elhittem, hogy talán – de csak
talán – túljutunk rajta.

Hol a picsában leheti1

Egyenesen Annalise irodájába mentem, hogy beszámoljak neki
Lucasról, de az ajtót zárva találtam. Sötétség honolt. Marina felé
menet megint felhívtam, de csak a hangposta kapcsolt. Marina sem
tudott róla semmit.
Tizenegy óra felé már kezdtem ideges lenni. Az egy dolog, hogy
engem esetleg lerázott, de a munkahelyén sem jelent meg, és be sem
telefonált. Valami nem stimmelt. Bementem Jonas irodájába, de épp
megbeszélést tartott, úgyhogy megkértem az asszisztensét, amint
Jonas végzett, hívjon fel. Vagy ötven-szer nyomtam rá az újrahívás
ikonra, mire Jonas végre kijött a konferenciateremből.
Kopogás nélkül rontott be az irodámba, és odadobott az
asztalomra egy borítékot.
– Nem bírtad ki, mi? – Dühös volt.
– Miről beszélsz?
– A bizalmamba fogadtalak, amikor elmondtam neked, hogy a
testület itt tart téged, de te nem tudtál várni, hogy Annalise orra alá
dörgöld, ugye?
Feltartottam mindkét kezemet.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz. Nem mondtam semmit
Annalise-nak.
– Akkor mi ez a levél? – A szemével a borítékra bökött.
Kinyitottam, és olvasni kezdtem.

Kedves Jonas!

Kérlek, fogadd el a felmondólevelemet, és vedd ezt a két héttel

korábbi bejelentési kötelezettségemnek, ugyanis elhagyom a kreatív
igazgató pozíciómat a Foster, Burnett és Wrennél. Élveztem a közös
munkát, és hálával tartozom a tőled kapott lehetőségért, de úgy
határoztam, hogy San Francisco környékén maradok, és más
lehetőség után nézek.

Köszönök mindent:
Annalise O’Neil

Jonas felé tartottam a levelet.

– Mi a fene ez?
– Nekem nagyon úgy tűnik, hogy egy felmondólevél.
– Mikor adta ezt neked? Miért mondana fel?
Jonas a szája elé tartotta az ujját.
– Én úgy értelmezem, hogy azért mond fel, mert San
Franciscóban akar maradni, ahogy írta is a levélben. Kettőnkön kívül
azonban senki sem tudott az áthelyezéséről. Valahogy a birtokába
jutott ennek az információnak.
– Nos, tőlem biztosan nem. Ma reggel adta ezt neked?
– A fiókjában találtam, amikor bementem, hogy összeszedjem a
megbeszélésre szükséges dossziékat, amire már el sem jött.
Valami nem volt rendjén. Annalise nem mondana fel csak úgy.
Még ha dühös is, biztos, hogy megjelenik egy előre beütemezett
megbeszélésen. Büszke volt arra, ahogyan kezelte a dolgokat,
egyenesen és profin. Na és miért ne említette volna ezt nekem?
Még egyszer újraolvastam a levelet, majd fogtam a kabátomat,
és indulni készültem.
– Mennem kell.
Az iroda ajtajában voltam már, amikor Jonas utánam kiáltott.
– Hová mész?
– Meg akarom tudni, hogy mi folyik itt.

– Annalise? – Teljesen hiábavalóan dörömböltem, biztos voltam

benne, hogy nincs otthon. Végignyomtam az összes
kaputelefoncsengőt, mire valaki beengedett, aztán a lakásához
rohantam, mielőtt még kitennék a szűrömet. Az autója nem állt a ház
előtt, és odabentről sem hallatszott semmi hang. Mégis egyre
kétségbeesettebben dörömböltem.
Végül a szemben lévő szomszéd kinyitotta az ajtót. A karjában
egy macskát tartott.
– Szerintem nem jött haza múlt éjszaka.
– Igen?
A macska hasát vakargatta, mire az állat hangos dorombolásba
fogott.
– Meg kellett volna etetnie Frincit és Francit tegnap este.
Otthagytam az asztalon a konzervet, de az még mindig érintetlenül
hever. – Lenézett a macskára, és utána már jobbára hozzá beszélt,
mint hozzám. – Frinci megbocsátott nekem, de Franci ki sem jön a
szobából. Szerencse, hogy nem késett a ma reggeli járat, különben
éheztek volna az én kis kincseim.
Éheztek volna? A fejemet csóváltam. Hagyjuk.
– Mikor beszélt Annalise-zal utoljára?
– Tegnap reggel, amikor odaadtam neki a kulcsomat.
Megfordultam, és szó nélkül a lépcső felé indultam.
A macskabolond még utánam kiáltott.
– Ha látja, esetleg mondja meg neki, hogy tartozik Frincinek és
Francinak egy bocsánatkéréssel.
Igen. Ez lesz a legelső dolog, amit közölni fogok vele.
Próbáltam rájönni, hogy mi a fene történhetett. Nem jött haza
előző este, és felmondott anélkül, hogy megbeszélte volna velem?
Tulajdonképpen említett valamit a munkával kapcsolatban előző
este. Vagy valami hasonlót. Megkérdezte, hogy szerintem egy év
múlva is együtt lennénk-e, ha valamelyikünket Texasba helyeznék,
és én erre nemmel feleltem. Tudtam, hogy ez bántja, de annyira
elszomorodott volna rajta, hogy anélkül mondjon fel, hogy előbb
szólt volna nekem?
Nem láttam rá túl sok esélyt.
Bár…
Elég csendes volt előző este. Még meg is kérdeztem tőle párszor,
hogy minden rendben van-e. Azt mondta, hogy csak ideges a Pet
Suppliesnak tartandó prezentáció miatt. Az ösztöneim viszont azt
súgták, mintha lett volna még valami zavaró dolog. Most, hogy
végiggondoltam, azóta csendes volt, hogy az anyjával beszélt. Ennek
ellenére nem faggattam.
 Véletlen egybeesés lett volna, hogy az expasija nővérével
vacsorázott előző este? Lehet, hogy az összes férfi seggfej ezt idézte
fel benne.
Akkor is hazament volna este.
Hacsak…
A fejemet ráztam. Nem, biztos, hogy nem menne oda. Már tudja,
hogy mekkora egy szar alak az a srác.
Nemde?
Akkor hol a picsában alhatott előző este?
Elindítottam az autót, és kibányásztam a zsebemből a
telefonomat. Nem volt nem fogadott hívásom, SMS sem érkezett.
Megnyomtam az újrahívást, mielőtt visszaindultam volna az irodába.
Lehet, hogy azóta bement dolgozni. Lehet, hogy csak elkerültük
egymást az autópályán. Lehet, hogy ott ragadt Lauren és Trent
házában tegnap este, és lemerült a telefonja. Elég erősen esett, és
nem szeret vezetni. Igen, ennek volt értelme.
Miután elhatároztam, hogy ez történhetett, az anyósülésre
dobtam a telefonomat és meg is feledkeztem róla, hogy
megnyomtam az újrahívást. Ezért nem értettem, miért egy férfihang
szól bele a telefonba, amit a kihangosítón át hallhattam.
– Halló?
Összevontam a szemöldökömet, és vártam, hogy a reklám
folytatódjon a rádióban.
– Halló? – ismételte meg a hang.
A telefon világított mellettem az ülésen, és ez felkeltette a
figyelmemet. Bassza meg. A telefon rákapcsolódott a Blue-toothon
keresztül az autós kihangosítóra. Ki a fenét hívtam fel véletlenül?
– Ki az? – kérdeztem.
– Andrew. Te ki vagy?
Lefagytam. Mi a fasz? Kézbe vettem a telefont, hogy ránézzek.
Annalise neve volt a kijelzőn, és a hívás idejének másodpercei ott
peregtek a hívás mellett.
– Hol van Annalise?
– Ágyban. Alszik. Segíthetek?
Felforrt a vér az ereimben.
– Igen. Add át neki azt a kibaszott telefont!
– Tessék?
– Hallottad. Add át a telefont!
 Kattanás hallatszott.
– Halló?
Csend.
Hangosabban kiabáltam.
– Halló?!
Ez a seggfej letette.
Bassza meg.
Bassza meg.
– Bassza meg!
Újrahívtam. A telefon ez alkalommal ki sem csörgött, hanem
rögtön a hangposta kapcsolt. Újrahívtam.
Aztán megint.
Megint.
Újra és újra hívogattam, de minden alkalommal a hangposta
jelentkezett. A faszszopó vagy letiltott, vagy kikapcsolta a telefont.
Akárhogy is, nem akarta, hogy Annalise-zal beszéljek.
 Negyvenhetedik fejezet

BENNETT

Órákon át ültem az asztalomnál, és az egyik érzés váltakozott a

másikkal.
Dühös voltam.
Hogy a picsába tehette meg ezt velem… velünk? Nem tudta,
hogy mit érzek iránta?
Nem. Nem tudta.
Miért? Mert egy gyáva alak voltam, hogy elmondjam neki.
Tagadtam magamban.
Talán volt az egészre valami tökéletesen logikus magyarázat.
Talán üzleti okból találkozott Andrew-val. Lehet, hogy a Pet
Supplies &C More-ral kapcsolatos ügy miatt. Talán Lauren bevonta
a testvérét, és ő akarta, hogy ma reggel Annalise megmutassa neki a
prezentációját.
Igen. Valószínűleg ez lehet a megoldás.
Kivéve, hogy Annalise ágyban volt, amikor Andrew felvette a
telefonját.
Az ő kibaszott ágyában.
Nem az enyémben, ahol lennie kellett volna.
Miért? Mert egy gyáva nyúl vagyok, hogy beismerjem, félek
igazi esélyt adni a kapcsolatunknak. Ő elég bátor volt ahhoz, hogy
feltegye nekem azt az átkozott kérdést. Erre a leggyávább kiutat
választottam.
Folyamatosan az előző esti beszélgetést forgattam a fejemben.
„Ha mások lennének a körülmények, egy évvel később is
ugyanezt csinálnánk?”
Erre a kibaszott válaszom: „Nem, mert szeretem a szingli életet.
Szeretem a szabadságot, és hogy nem kell senkinek sem semmiről
beszámolnom, és nem kell felelősséget vállalnom. Te viszont
gyertyafényes vacsorát, és virágot szeretnél Valentin-napon, amit
meg is érdemelsz.”
 Nos, megkaptad, amit akartál, seggfej.
Kellett nekem alkudozni.
Ha legalább beszélhetnék vele, akkor rendbe hoznék mindent.
Tudom, hogy vannak irántam érzései, láttam a szemében, láttam,
mert fájt neki, hogy egy év múlva már nem lennénk együtt, még ha
mások is lennének a viszonyok a munkahelyen.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy szerettem a szabadságomat,
pedig soha nem akartam igazán, hogy megpróbáljuk együtt.
Mert féltem.
Kibaszott anyámasszony katonája vagyok!
Beszélnem kell vele. El kell mennem ehhez a pöcsfejhez, hogy
szétrúgjam a seggét, ha ez kell ahhoz, hogy láthassam. Annalise
esélyt adott nekem. Ami köztünk volt, valódi volt.
Nemde?
Honnan a picsából tudhatnám? Soha nem volt igazi
kapcsolatom, de az, ahogy iránta éreztem…
Akár több ezer kilométer is elválaszthatott minket – az egyikünk
Texasban, a másikunk itt –, de az sem számított. Mert a fizikai
távolság semmit sem változtat meg a szívemben.
A szívemben.
Basszus.
A székre támasztottam a fejemet és az iroda mennyezetét
bámultam. Mély lélegzeteket vettem.
Szerelmes vagyok belé.
Kibaszottul.
Szerelmes.
Vagyok.
Belé.
Hogy a fenébe történhetett ez?
Nem szerettem egy nőt sem…
Sophie óta.
Ugyebár tudjuk, hogy mi történt, amikor legutóbb közel
kerültem egy nőhöz. Sophie-nak nem volt rá lehetősége, hogy
megtudja, milyen az, amikor viszontszeretik. Nekem akkor miért
adatna meg?
Nem érdemlem meg Annalise szerelmét.
Nem érdemeltem meg Sophie szerelmét sem.
 Lucas szeretetét sem érdemlem.
Valahogy mégiscsak megszeretett. Én meg elég önző voltam,
hogy elfogadjam a szeretetét.
Folyamatosan cikáztak a gondolatok a fejemben.
Annalise érzéseket táplált irántam. Valahol a szívem mélyén
tudtam.
Semmit sem tettem, hogy kimutassam, én mit érzek.
El kell mondanom neki, sőt mi több, meg kell mutatnom neki.
A kibaszott volt barátja évekig mást mondott, és mást tett. Ha
lehetőségem lesz rá, hogy harcoljak érte, akkor meg kell neki
mutatnom, hogy én nem csak mellébeszélek.
Csak remélni mertem, hogy nem késő.

Jonas éppen indulni készült, amikor bekopogtam az irodájába. Mivel

leültem a vele szembeni székre, letette táskáját.
Ő is leült, levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét.
– Mit akarsz mondani, Bennett?
A fejemet csóváltam.
– Elcsesztem Annalise-zal.
Jonas nagyot sóhajtott.
– Mit csináltál?
– Ne aggódj. Semmi olyasmi, amire gondolsz. Nem szabotáltam
a prezentációját, és nem is csaltam. A testület döntéséről sem
szóltam neki.
Jonas bólintott.
– Jól van. Akkor mi történt?
– Tudod, nálunk nincs olyan szabály, ami tiltaná egy kollégával
való kapcsolatot.
Jonas behunyta a szemét, és összeráncolta a homlokát. Nem
kellett többet mondanom.
– Szóval megnyerted a munkát, de elveszítetted a nőt.
– Én mondjuk fordítva mondtam volna.
– Hogy akarod helyre hozni?
Azt hittem, hogy ideges leszek, de hirtelen nyugalom szállt meg.
Kivettem a borítékot a zakó zsebéből, előrehajoltam, és
odacsúsztattam Jonas elé az asztalra. Jonas rápillantott, aztán rám
nézett, és szomorúan elmosolyodott.
– Hadd találjam ki, a felmondóleveled van benne.
Bólintottam.
– Beszéltél Annalise-zal?
– Képtelen voltam elérni.
– Ennek ellenére odaadod? Mi van, ha elveszíted a munkádat, de
a lányt sem tudod visszaszerezni?
Felálltam.
– Az nem lehet.
Jonas kinyitotta a fiókot, és kivette a borítékot, benne Annalise
felmondásával. Odanyújtotta nekem.
– A legfelső fiók bal oldalon. A papírok tetején. Én soha nem is
láttam.
Kicseréltem a levelet Annalise-éval.
– Köszönöm, Jonas.
– Remélem, sikerül visszaszerezned.
– Én is, főnök. Én is.

Kimerítettem a hangposta tárhelyét. Minden alkalommal, amikor

felhívtam, rögtön a hangposta jelentkezett, ami beszámolt a hívott
számról, és hogy nem tud több üzenetet fogadni. Nagyot
sóhajtottam, és a homlokomat a kormánynak döntöttem. Fél öt óta
ültem a ház előtt. Már majdnem nyolc óra volt, és még a színét sem
láttam. Percről percre egyre idegesebb lettem. Egyszer haza kell
jönnie!
Úgy tűnt, mintha az örökkévalóságig kéne várakoznom. Minden
elkapott fénycsóvánál vártam, hogy lássam, az ő autója-e.
Mindegyik továbbment, mígnem végre észrevettem az egyik, lassító,
majd mögém beálló autó a fényét a visszapillantóban. Megint
csalódnom kellett, mert egy Toyota volt az. Nem pedig az ő autója.
A hátam meggörnyedt. Egy perccel később a mögöttem levő
lekapcsolta a fényszórót, és hallottam, hogy nyílik, majd csukódik az
ajtó. Egy férfi szállt ki a terepjáróból, és a ház felé tartott. Először
nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de aztán
kutyaugatásra lettem figyelmes, és a pacák elfordította a fejét, így
megpillantottam a profilját. A szívem hevesebben kezdett verni. A
férfi szakasztott olyan volt, mint Matteo, Annalise mostohaapja.
Lehúztam az ablakot az anyósülésnél, kihajoltam, és
odakiáltottam.
– Matteo?!
A férfi megfordult. Beletelt pár másodpercbe, míg rájött, hogy ki
vagyok, de, amikor kiszálltam az autóból, elindult felém.
– Bennett?
Bólintottam.
– Nem tudod, hol van Annalise?
– Kórházban. Az anyja vele van. Eljöttem, hogy összeszedjem
néhány holmiját.
– Kórházban? – Úgy éreztem, rosszul leszek. – Mi történt?
Matteo összevonta a szemöldökét.
– Hát nem tudod? Csúnya autóbalesete volt.
 Negyvennyolcadik fejezet

ANNALISE

Kinyitottam a szemem a jövés-menésre, de olyan nehéznek éreztem

a szemhéjamat. Akárcsak a karomat és a lábamat.
Valami riasztás hallatszott a távolban, egyre hangosabban
hallottam. Egy kék ruhás nő jött oda hozzám, és csinált valamit,
majd csend lett. Hallottam, hogy mondd valamit, de olyan
elmosódott volt, mintha víz alól beszélt volna.
– Pihennie kell. Ha felizgatják, akkor kidobatom magukat a
biztonságiakkal.
Egy férfihangot hallottam, motyogást. Az is lehet, hogy nem
csak egy férfihang volt. Nem voltam benne biztos. Ha tudnék rúgni
egyet a lábammal, akkor valószínűleg elérném a felszínt, és jobban
hallanám őket. Megpróbáltam rúgni egyet, de nem sikerült elég nagy
lendületet vennem. A kék ruhás nő a lábamra tette a kezét, hogy
megakadályozza azt a kis mozgást, amit sikerült kiviteleznem.
– Ssss. Pihenjen, Miss Annalise. Ne hagyja, hogy ezek a fiúk
felizgassák, mert ha a szükség úgy hozza, a nővérnek joga van
kidobni őket.
Egy nővér volt.
Megpróbáltam beszélni, de volt valami a számon. Felemeltem a
karomat, hogy elvegyem onnan, de alig pár centire sikerült csak
elmozdítani. A nővér közelebb jött, és odahajolt hozzám.
Fekete, göndör haja, sötét, csokoládészínű szeme és kirúzsozott
szája volt.
– Kórházban van. – Megsimogatta a hajamat. – Maszkot tettünk
a szájára, így könnyebben tud lélegezni, a gyógyszerektől pedig
álmosnak érzi magát. Érti, amit mondok?
Bólintottam egy kicsit.
Ismét kivillantotta a fogát.
– Két látogatója érkezett, Miss Annalise. Itt vannak a szülei, és
két barátja is idejött. Ők odakint vannak a váróteremben. Akarja,
hogy megmondjam a fiúknak, hogy hagyják pihenni?
 Oldalra fordítottam a fejemet, és két arc hajolt felém.
Bennett?
Andrew?
Visszanéztem a nőre, és a fejemet ráztam.
– Mit szólna hozzá, ha egyesével jönnének be?
Bólintottam.
Beszélt a két férfival, aztán ismét megkérdezte:
– Akarja, hogy Andrew bejöjjön?
Csak a szememet mozgattam, hogy lássam az arcát, aztán
visszanéztem a nővérre, és a fejemet ráztam.
Mosolygott.
– Jól van. Mert a másik férfi úgy nézett rá, mint aki letépi a
fejemet, ha elküldöm.
Egy perccel később Bennett már ott állt az ágynál. Az arca
ugyanott volt, ahol az imént a nő arca. Átkulcsolta a kezem. Olyan jó
meleg volt, és olyan erősen szorította az ujjaimat.
– Szia! – köszönt, és megcsókolta a homlokomat. A szemét
néztem. – Az én Szépségem. Vannak fájdalmaid?
Fájdalom? Azt hiszem, nincs. A lábujjamat is alig éreztem. A
fejemet ráztam.
– Beszéltem anyukáddal. Azt mondta, hogy rendbe jössz.
Emlékszel a balesetre?
A fejemet ráztam.
– Autóbaleseted volt. Szakadt az eső, és az autópályán a
felbujtónál besodródtál a pályára.
Kezdtek visszatérni az emléktöredékek. Zuhogott az eső.
Rátapostam a fékre. Fényszórók. Hatalmas csattanás. Összevissza
dobált az autó. Andrew.
Próbáltam felemelni a kezemet, hogy levegyem az arcomról a
maszkot.
Bennett rájött, hogy mit akarok tenni.
– Ezt egy darabig még ott kell hagynod.
Összevontam a szemöldökömet.
Lehajolt az összefont kezünkhöz, és megcsókolta az enyémet.
– Tudom. Nagy kihívás, hogy nem beszélhetsz. – Elvigyorodott.
– Nekem viszont rengeteg mondanivalóm van, és fogalmam sincs,
hogy meddig lehetek itt veled egyedül. Talán ez kell ahhoz, hogy
végre kinyögjem. – Az arca komoly lett, és egy pillanatra máshová
nézett, majd vett egy nagy levegőt.
– Hazudtam.
Ismét a szemembe nézett. Nem volt szükség szavakra, hogy
tudja, mit kérdeznék.
Megszorította a kezemet, és közelebb jött.
– Amikor megkérdezted tőlem, hogy egy év múlva ilyenkor
együtt lennénk-e, ha nem helyezik át az egyikünket, én azt mondtam,
hogy nem. Azt mondtam, hogy szeretem a szingli életet és a
szabadságomat. Az igazság az, hogy rettegtem. Féltem, hogy
elcseszem a dolgokat, ha együtt maradunk. Nem érdemled meg,
hogy megint beléd gázoljon valaki, és…
Bennett elhallgatott, én pedig néztem, ahogy próbálja lenyelni a
feltörni készülő érzelmeit. Amikor ismét felnézett, a szeme tele volt
könnyekkel.
– Nem érdemled meg, hogy rosszul bánjanak veled, én pedig
nem érdemlek szerelmet.
Fájt hallani, amit mondott. Olyan sok jót érdemelt az életében.
Bennett becsukta a szemét, és összeszedte magát, hogy
folytathassa.
– Már nem érdekel, hogy mit érdemlek, vagy hogy te mit
érdemelsz, mert vagyok annyira önző, hogy leszarjam, hogy nem
érdemellek meg, és keményen fogok dolgozni mindennap, hogy az a
férfi lehessek, akit érdemelsz. – Mosolygott, és megsimogatta az
arcomat. – Szeretlek. – Elcsuklott a hangja. – Az őrületig szeretlek,
Annalise.
A kék ruhás nővér szakította félbe Bennettet. Odahajolt hozzám
az ágy másik oldaláról, Bennett-tel szemben. – Csak egy kis
gyógyszert nyomok a kanüljébe. Ettől lehet, hogy kicsit kába lesz.
Ó, istenem. Néztem, ahogy gyógyszert fecskendez a kanülbe.
Bennett felé fordultam, de a szemem elnehezedett. Annyira nehéz
lett!

Bennett az ágy mellett lévő fotelba süppedve, mélyen aludt.

Körbenéztem. Egy másik szobában találtam magam, nem abban,
amiben korábban. Azt hiszem. Vagy csak álmodtam a másik szobát a
nagy, ablaktalan kórtermet, ahol vagy tucatnyi ágy volt, és csupán
egy-egy függöny választotta el a fekhelyeket egymástól? Most
egyedül voltam egy nagy szobában, és ott szuszogott mellettem a
fotelban Bennett is. Láttam az ajtót, és Bennett mögött az ablakot.
Már lement a nap.
A nyakamat merevnek éreztem, úgyhogy megpróbáltam
megmozdítani a fejemet, próbáltam elfordítani mindkét oldalra.
Bennett elmosolyodott, és hozzám hajolt.
– Szia! Megint felébredtél.
Felemeltem a karomat, hogy levegyem a maszkot, de Bennett
megállított.
– Ne vedd még le! Hadd hívjam ide a nővért! Visszavették az
altató adagodat, de ellenőrizni akarják a légzésedet, mielőtt lekerül a
maszk.
Bólintottam. Bennett eltűnt, majd egy perccel később a nővérrel
tért vissza.
Őt még nem láttam. Meghallgatta a mellkasomat, megmérte a
vérnyomásomat, és egy percig a monitort nézte.
– Kielégítő az állapota. Hogy érzi magát?
A bordáim iszonyatosan fájtak, de bólintottam, hogy jól vagyok,
és a maszkra mutattam.
– Le szeretné venni?
Ismét bólintottam.
– Jól van. Előbb elmegyek, és hozok egy kis jeget. Amikor
levesszük a maszkot, nagyon száraznak fogja érezni a száját, torkát a
háromnapnyi mesterséges lélegeztetés miatt.
Három nap? Ilyen régóta itt vagyok?
Amikor visszatért a nővér, letett az ágyam mellett lévő tálcára
egy műanyag poharat egy kanállal, aztán meglazította a gumit, ami a
helyén tartotta a maszkot. Levette, és várt egy keveset, közben hol
engem, hol a monitort nézte.
– Vegyen mély levegőt párszor!
Először nagyra nyitottam a számat, hogy megmozgassam az
elgémberedett állkapcsomat, aztán úgy tettem, ahogy kérte. Az egész
arcomat száraznak éreztem, különösen az orromat.
Ismét meghallgatta a mellkasomat, aztán a nyaka köré tette a
sztetoszkópot.
– Úgy látom, rendben van. Hogy érzi magát?
 Felemeltem a kezemet, hogy a torkomhoz nyúljak. Halk, rekedt
hangot sikerült kipréselnem magamból.
– Száraz.
– Jól van. Nem árt a fokozatosság. A nővérpultból figyelemmel
kísérem az állapotát, és adok maguknak egy kis időt. – Bennetthez
fordult. – Egy vagy két jégdarabka egyszerre elég lesz. Ez majd
segít, hogy hidratálódjon.
Még be sem csukta az ajtót, amikor Bennett a kezébe vette a
jégkockadarabkákat, és egy kanállal a számba tett egyet. Ha nem fájt
volna annyira az oldalam, biztosan jót nevettem volna a
lelkesedésén.
Ahogy beletette a kanállal a számba a jeget, hozzám hajolt, és az
ajkával cirógatta az enyémet.
– Jó hosszan aludtál. Végre beszámoltam neked az érzéseimről,
te meg válasz gyanánt tizenkét órára elszenderedsz.
Majdnem megfeledkeztem mindarról, amit mondott korábban,
de ahogy felhívta rá a figyelmemet, minden szavára kristálytisztán
emlékeztem. Jóllehet nem lett volna ellenemre, ha megismétli,
úgyhogy megpróbáltam minden tőlem telhetőt, és összezavarodott
arccal bámultam vissza rá.
– Az érzéseidről?
Bennett szeme kikerekedett.
– Nem is emlékszel rá, hogy tegnap kiöntöttem neked a
szívemet?
A fejemet ráztam, de nem tudtam megállni, hogy el ne
mosolyodjak. Bennett észrevette.
– Te most szívatsz engem?
Egyre szélesebb lett a mosolyom.
– Szeretném újra hallani.
Bennett felállt, és nagyon óvatosan odaült az ágyra.
– Ó, igen? Melyik részét szeretnéd újra hallani?
– Az egészet.
Mosoly ragyogta be a helyes arcát, és kisimította az aggodalom
okozta barázdákat a homlokán. A fülembe súgta:
– Szeretlek.
Elvigyorodtam.
– Megismételnéd?
Elnevette magát.
 – Szeretlek, Annalise O'Neil. Kurvára szeretlek.
Miután vagy tucatszor kimondattam vele, vagy az is lehet, hogy
még többször, Bennett elmesélte, hogy miért érzem magam olyan
szörnyen. A mellkasomban érzett fájdalom egy törött bordának
köszönhető. Észre sem vettem a bal csuklómon a gipszet, ugyanis
eltört a singcsontom, plusz telis-tele voltam foltokkal és
horzsolásokkal. Ráadásul az egyik tüdőmnél légmell alakult ki.
Tűvel és fecskendővel kellett behatolniuk, és kiszívni a levegőt a két
mellhártya közül, aztán magától újraindult a tüdőműködés.
Egyszóval, nagy szerencsém volt.
Minél tovább maradtam ébren, annál több emlék kezdett
visszatérni. Eszembe jutott, hogy anyám, Matteo és Madison is itt
járt. Andrew is. Két monokli és egy kötés virított az orrán, de azt
mondta, hogy jól van.
– Mindenki hazament?
Bennett bólintott.
– Megígértem anyukádnak és Matteónak, hogy felhívom őket,
ha bármi változás történik. Madison életveszélyesen megfenyegetett,
és azt követelte, hogy pár óránként írjak neki SMS-t az állapotodról.
– A számba tett ismét pár jégdarabkát. – Eléggé megijesztett.
– Mi van Andrew-val? Veszekedtetek a szobámban korábban?
Bennett arcáról lehervadt a mosoly.
– Egész este hívogattalak. Amikor végre kicsörgött, ő vette fel,
és a szarcsimbók azt mondta, hogy ágyban vagy. Azt persze nem
említette meg, hogy egy kórházi ágyban. Aztán kinyomott.
Te jó ég!
– Gondolhattad volna…
Megfeszült az állkapcsa, és ez megadta a választ.
– Azt hitted, hogy visszamentem hozzá?
– Nem tudtam, mit gondoljak.
– Hogyan jöttél rá, hogy mi történt?
– A lakásod előtt táboroztam, és egyszer csak megláttam ott
Matteót.
Várj…
– Szóval mikor beszéltél Andrew-val?
Bennett vállat vont.
– Nem tudom. Kora délután. Talán egy óra felé.
 – Annak ellenére is ott vártál a ház előtt, hogy azt gondoltad,
visszamentem hozzá?
A kezébe fogta az államat.
– Nem akartalak úgy elveszíteni, hogy nem is harcolok érted.
Jóleső melegség járta át a szívemet.
– Akkor is visszafogadtál volna, ha én…
Bennett a szám elé tette az ujját, és megállított.
– Ne is mondd ki! Arról sem akarok tudni, hogy egyáltalán egy
autóban voltatok. Csak mondd, hogy minden rendben közöttünk és
hogy nem történik ilyen többé!
– Semmi nem történt Andrew-val. Csak hazavittem, mert nem
autóval jött. Ő is ott volt Laurenéknél, együtt vacsorázott velünk.
Bennett lehorgasztotta a fejét.
– Hál' istennek! Csak mert felmondtam. Úgyhogy itt rekedsz
velem San Franciscóban.
Kikerekedett a szemem.
– Mi? Megtennél értem ilyesmit?
– Nem hagyom, hogy Texasba költözz.
– Nos… azt hiszem, egy kicsit előreszaladtál. Te fogsz Texasba
költözni, ha megnyerem a versenyt.
Bennett a szemét forgatta, és kisimította a hajamat az arcomból.
– Igen. Lehet, hogy igazad van. Akárhogy is, mindketten a
városban maradunk.
 Negyvenkilencedik fejezet

BENNETT

– Pihenned kellene. – A konyhapultra dobtam a kulcsot, és letettem a

bevásárlószatyrot. Bementem az irodába pár órára, amíg Annalise
anyukája elvitte Annalise-t kontrollra.
– Jól vagyok. Az orvos azt mondta, hogy jól vagyok. – Lehajolt,
hogy kivegyen egy lábast a konyhaszekrény alsó polcáról. A
fenekére nyíló kilátás bámulatos volt, de nem akartam, hogy baja
legyen, úgyhogy a dereka köré fontam a karomat, és felemeltem.
– Hadd csináljam én!
Sóhajtott egyet, amikor kipakoltam az egész konyhaszekrény
tartalmát, hogy választhasson az edények közül.
– Tudod, lassan meg kell állnom a saját lábamon. Neked munkát
kell keresned, nekem lassan vissza kéne mennem a lakásomba. Már
majdnem két hete itt vagyok nálad, és hamarosan megunod a
képemet.
Kisöpörtem egy tincset az arcából.
– Az orvos azt mondta, hogy kímélned kell magad, mert a
tüdődnek gyógyulnia kell. Nem szabad sokat lépcsőznöd, lifttel kell
közlekedned.
Miután kiengedték a kórházból, Annalise-t meggyőztem, hogy
hozzám jöjjön haza. Ráállt, mivel nem hagytam neki túl sok
választást. Minden nappal egyre jobban érezte magát, és hamarosan
elég jól lesz ahhoz, hogy hazamenjen. Jóllehet az a nap még nem ma
jött el, de akkor is szerettem volna, ha nálam marad.
– Egy ideig anyámnál is lakhatnék. Van egy szabad hálószoba a
házukban, az emeleten.
Az egyik ujjamat az álla alá tettem, és felemeltem a fejét, hogy
találkozzon a tekintetünk.
– Eleged van belőlem?
A kezébe fogta az arcomat.
– Dehogyis. Hogyan lehetne elegem belőled, amikor még a
hajamat is megmosod, nehogy vizes legyen a kötésem.
 – Akkor miért akarsz elmenni?
– Nem akarok. A vendégszereteteddel sem akarok visszaélni.
Most már úgy érzem, hogy képes vagyok megcsinálni ezt-azt,
úgyhogy nincs rá okom, hogy tovább maradjak nálad.
A fejemet csóváltam.
– Nincs rá okod? Az nem elég ok rá, hogy itt akarsz maradni?
Annalise ellágyult.
– Persze, szeretnék itt maradni, de tudom, érted, hogy mire
gondoltam.
Felemeltem, és a konyhapultra ültettem. Szemmagasságba
kerültünk egymással.
– Ami azt illeti, nem értem. Úgyhogy beszélgessünk el egy
kicsit. Tetszik a lakásom?
Annalise a nappali felé fordult, és a kilátásra meredt, amit az
ablakból látni lehetett.
– Ettől úgy érzem, hogy az én lakásom egy patkányfészek.
Lehangoló lenne ezek után hazamenni, és itt hagyni ezt a csodás
helyet.
– Szóval tetszik a lakásom. Mit gondolsz a szobatársadról?
Előrehajolt, és az ajkát az ajkamra nyomta.
– Nos, ő teljesen elront. Ráadásul a látvány, amikor egy szál
törülközőben sétál ki a zuhany alól, még a nappali ablakából látható
Golden Gate-hez sem fogható.
Amikor megpróbált elhúzódni, megfogtam a copfját, és az ajkát
az ajkamhoz szorítottam. Szétnyílt a szája, amikor a nyelvemet
bedugtam. Hosszan és erősen csókoltam. Csordultig telt a szívem
boldogsággal.
Az utóbbi néhány hétben boldogabb voltam, mint az egész
eddigi életemben. Nem akartam, hogy vége legyen ennek. A csók a
szükséges biztosíték volt.
– Jól van. – Kicsit meghúztam a copfját. – Akkor megbeszéltük.
Ide költözöl. Majd lerendezem egy költöztető céggel, hogy a
hétvégén pakolják össze a lakásodat, és hozzák ide a cuccaidat.
Annalise szeme kikerekedett.
– Hogy mi?
– Jobban tetszik az én lakásom, mint a tiéd, nem? Na meg a
szobatársad is bír. – Megvontam a vállamat. – Miért mennél el?
– Azt kéred, hogy költözzek ide hozzád?
 Belenéztem az egyik szemébe, aztán a másikba, majd ismét az
előzőbe.
– Csak azt mondom, hogy szeretném, ha itt lennél, amikor
reggelente felébredek, és este lefekvéskor is. Szeretném, ha
reggelente a négy kedvenc újságoddal beterítenénk az ágyat,
valamint szeretném látni, ahogy a nevetséges mennyiségű cipőd
megtölti a cipősszekrényt. Szeretném, ha a pólóimat viselnéd,
amikor reggelit készítesz, és amikor ismét úgy érzed, hogy készen
állsz rá, szeretnék rád mászni, szeretném, ha rám másznál, ha
letérdelnél a hálószobánk padlójára, ha az ágyhoz kötözhetnélek,
miközben megeszlek desszertre. – Szünetet tartottam. – így már
világosabb?
Beharapta az alsó ajkát.
– Van valami, amit először el kell mondanom neked.
Megmerevedtem.
– Mit?
Annalise piszézett velem, majd a nyakam köré fonta a karját.
– Szeretlek, Bennett Fox.
Lehajtottam a fejemet, és kifújtam a levegőt.
– Azt akarod, hogy szívrohamot kapjak? Így kezdeni, hogy el
kell mondanod nekem valamit… Azt hittem… nem is tudom, hogy
mit hittem. Nem hangzik jól.
Annalise nevetett.
– Ne haragudj.
Rásandítottam.
– Majd adok én neked. Amúgy is, mi a fene tartott ennyi ideig,
hogy végre kimondd? Hetekig bizonytalanságban tartottál.
Mindkét markával elkapta a felsőmet, és magához rántott.
– Akkor akartam közölni veled, amikor már nem szedek
fájdalomcsillapítókat és egyéb gyógyszereket, nehogy bármi
kétséged legyen afelől, hogy tényleg komolyan gondolom.
– Abbahagytad a gyógyszereket? Jóváhagyta az orvos?
Annalise elővette a legvonzóbb „dugj meg" tekintetét, és rám
pillogott a szempillái alól.
– Azt is mondta, hogy lassan újrakezdhetek minden normális
tevékenységet, de fokozatosan.
Azóta, hogy besétáltam az ajtón, és megláttam, hogy éppen
lehajol, próbáltam kordában tartani a merevedésemet. Bizonyosságra
volt azonban szükségem, mielőtt túlságosan reménykedni kezdek.
Már három hete történt a baleset.
– Minden normális tevékenységet?
A szemöldöke le-föl táncolt.
– Mindent.
A konyhapult magassága tökéletes volt, és ebben a pózban
biztosan nem tennék kárt benne. Ráadásul nem vesztegetnénk azzal
az időt, hogy a hálószobába megyünk. Megmarkoltam a fenekét, és a
pult legszélére tettem, majd a lába közé nyomtam az egyre
keményebb farkamat. A nadrágomon keresztül is éreztem a puncija
forróságát, mire felnyögtem.
Említettem már, hogy három hete volt a baleset?
– Akkor a leghelyesebb dolog az lenne, hogy itt és most
szeretkezzem veled. Lassan és óvatosan kell csinálnom, pedig
inkább keményen és gyorsan szeretném, hogy aztán annyira
lenyugodjak, hogy lassan csinálhassam.
Annalise megnyalta az alsó ajkamat, aztán váratlanul belém
harapott.
– A kemény jó lesz.
Két másodperc alatt levettem róla a ruhát. Aztán a csodás
mellbimbóját szívogattam, harapdáltam, mígnem a nyögdécselés és
sikoly közti átmenetet hallottam belőle feltörni. Istenem, kurvára
hiányzott! Hiányzott, hogy benne legyek. Hiányzott, hogy olyan
mélyen belé temessem magam, az ondóm ne találja meg a kiutat.
Már-már szürreális volt, hogy mennyire vágytam erre a nőre.
Szükségem volt rá. Sóvárogtam utána, még akkor is, amikor nem
akartam.
Megcsókoltam, és az ajkának nyomva a számat, azt motyogtam:
– Kibaszottul szeretlek.
Éreztem, hogy mosolyog, bár nem láttam az arcát.
– Én is kibaszottul szeretlek.
A bőrének minden centiméterét végigcsókoltam, közben pedig
kicipzáraztam a nadrágomat. Amikor a bokszerem is a földre került,
a farkam már állt, mint a zászló.
Minden cseppnyi akaraterőre szükségem volt, hogy ne siessem
el a dolgokat. A szemébe néztem.
– Jól vagy? A légzésed is rendben van?
 Azzal válaszolt, hogy a hüvelykujját végighúzta a makk csillogó
tetején, majd az ajkához emelte az ujját és lenyalta.
– Mmm… Jól vagyok. És te?
Felnyögtem, a markomba fogtam a farkamat, és Annalise
lábához közelítettem, hogy feltérképezzem a terepet. Csodálatosan
nedves volt. Késznek éreztem rá magam, hogy felrobbanjak, még
mielőtt elkezdtük volna, és egyetlen mozdulattal beléhatoltam.
Közben úgy csókoltam, mint még soha, és aggódtam a légzése miatt.
Annalise rám mosolygott, és ugyan zihált, de teljesen jól volt.
Viszonoztam az érzelmeit azzal, hogy mozogni kezdtem – lassan és
ütemesen –, és egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust,
miközben ki-be jártam benne.
Istenem, ez a nő. Az életem felét azzal töltöttem, hogy ezernyi
akadályt próbáltam a szerelem útjába gördíteni. Mégis, amikor
találkoztam Annalise-zal, megmutatta nekem, hogy érdemes
leküzdeni az összes nehézséget.
Próbáltam visszafogni magam, összeszorítottam a szemem, hogy
ne lássam, mennyire gyönyörű. Amikor azonban a nevemet úgy
suttogta, akár egy fohászt, hogyan is kerülhettem volna el, hogy oda
ne nézzek?
– Bennett. Ó, istenem, Bennett! – pihegte.
Nem volt annál édesebb hang, mint amikor a nevemet nyögte.
Annyira szexi volt. Gyorsabban és egyre erőteljesebben dugtam. A
testem minden izma megfeszült, miközben Annalise körém fonódott,
és a körmét a hátamba vájta, amikor elérte az orgazmus. A
leglenyűgözőbb látvány az volt, ahogy néztem, hogy ki-bejár benne
a farkam. Tudván, hogy szeret engem, csak még édesebbé tett
mindent. Isten tudja, hogy mi a fenéért ajándékozta nekem a szívét,
de nem állt szándékomban valaha is visszaadni.
Amikor a teste kezdett megnyugodni, csupán néhány mozdulatra
volt szükségem, hogy megleljem a magam örömét. Megcsókoltam
az ajkát, és köré fontam a karomat, óvatosan, nehogy megnyomjam a
mellét.
Az arcomat a feje búbjának döntöttem, és majdnem elégedettnek
éreztem magam. Majdnem. Csak egyetlen kérdés zavart.
– Szóval nem hallottam a válaszodat.
– Mi is volt a kérdés?
– Ide költözöl hozzám?
 Annalise hátravetette a fejét.
– Mit csinálnék azzal a cowboykalappal, amit a találkozásunk
második napján adtál, itt Kaliforniában?
– Már hónapokkal ezelőtt elképzeltem, ahogy azt a kalapot
viseled, és közben rajtam lovagolsz. Elég sűrű használatban lesz.
Annalise nevetett, de hamarosan rájön, hogy egyáltalán nem
vicceltem. Alig vártam, hogy lássam a kalapban lovagolni.
– Akkor ezt igennek vehetem?
– Igen. Ide költözöm hozzád.
Fülig ért a szám, amikor felemelte a mutatóujját.
– Egy feltétellel.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Egy feltétellel?
Bólintott.
– Ha fizethetem a költségek felét. Figyelembe véve a tényt, hogy
hamarosan én leszek az egyetlen kereső, szeretném a felét fizetni…
vagy akár többet is, ha megengedhetem magamnak, miközben te
munkát keresel.
Esélytelen volt, hogy hagyjam, bármit is fizessen, legalábbis a
szó szoros értelemben.
– Tulajdonképpen nem fogok munkát keresni.
Annalise összevonta a szemöldökét.
– Miért nem?
– Mert van egy jobb ötletem.
– Jól van…
– Azt reméltem, hogy esetleg téged is érdekelhet egy új pozíció.
Oldalra billentette a fejét.
– Egy új pozíció? A szamaritánusra gondolsz, vagy esetleg a
kutyapózra?
Önelégülten mosolyogtam, és az ujjam hegyével megérintettem
az orrát.
– Éppenséggel nem erre gondoltam, de tetszik, hogy min jár az
eszed, te huncut nőszemély.
– Nagyon rejtélyes vagy, Fox. Bökd már ki. Mire gondoltál?
– El akarom indítani a saját cégemet, és szeretném, ha velem
dolgoznál.
 Epilógus

ANNALISE

Két évvel ezelőtt ezen a napon le voltam sújtva. Meggyújtottam az

utolsó két gyertyát, és lekapcsoltam a fényeket a nappaliban.
Tökéletes volt.
Ment a sütő, és meg volt terítve az asztal. Azzal a porcelánnal
készültem, amit anyámtól kaptam, amikor elköltöztem tőle.
Kéttucatnyi gyertya gondoskodott a romantikus hangulatról és
Bennett kedvenc étele sült. Körbenéztem és mosolyogtam. Végre
van barátnője ennek a nagyszerű férfinak Valentin-napkor.
Tavaly különleges terveim voltak február tizennegyedikére, de
az az este – mint a legtöbb dolog, amióta megismertem Bennett
Foxot – nem úgy sikerült, mint ahogy vártam. Aznap reggel felhívott
minket Lucas. Kórházban volt a nagyanyjával. Amikor felébredt,
eszméletlenül találta a nagyanyját, és hívta a 911-et. Kiderült, hogy
Fanny agyvérzést kapott.
Egy héttel később meghalt. Akkor még mindig az intenzíven
ápolták. Az életünk ismét egy hatalmas fordulatot vett.
Két évvel ezelőtt a barátom, akivel nyolc éve együtt voltunk,
pont Valentin-napon dobott. Ma pedig egy tinédzser fiút nevelek egy
férfival, aki néha azt váltja ki belőlem, hogy szívesen
meglovagolnám, és megfojtanám, mindezt egyszerre. Ennek
ellenére, még soha sem voltam boldogabb.
Fanny halálának másnapján Bennett kérvényezte a bíróságnál az
ideiglenes gyermekfelügyeletet. Néhány hónappal később pedig
beadtuk a kérvényt az állandó gyermekfelügyeletért. Nyaggattam
Lucast, hogy menjen el pszichológushoz, mert aggódtam, hogy
küzdelmes lehet számára az őt ért veszteség, hiszen mégis csak a
második, eddig őt nevelő nőt veszítette el az életében. Bennett
elkísérte pár ülésre, végül ő is néhány alkalmat járt terápiára, hogy
feldolgozza Sophie halálát. Mindkettőjüknek jót tett.
Kézbe vettem a könyvespolcon álldogáló képkeretet, és
végighúztam az ujjamat Sophie mosolygó fényképén.
 – Ne aggódj. Boldogok. Gondját viselem a két fiúnak –
suttogtam.
Tavaly némi vigaszt találtam abban, hogy néhanapján beszéltem
hozzá. Amikor például Lucas rosszalkodott vagy Bennett borított ki
a szüntelen, túlzásokba hajló és védelmező magatartása miatt.
Lekötelezve éreztem magam Sophie-nak azért a gyönyörű életért,
amit éltünk, és ezt gyakran meg is említettem neki.
Hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, én pedig a pultra
könyököltem, hogy jó rálátása legyen a dekoltázsomra, miközben
vártam, hogy bejöjjön ez az őrült. Kinyitotta az ajtót, és a szeme
rögtön oda vándorolt, ahová akartam. A pultra dobta a kulcsát, és
letette a két szatyrot. A szemembe nézett, majd ismét a
dekoltázsomat bámulta. Kétszer is odanézett, és csak utána vette
észre, hogy a lakás tele van gyertyákkal.
– Hol van Lucas?
– A barátjánál, Adamnél alszik – mondtam és szemérmesen
oldalra billentettem a fejemet.
Csintalan mosoly jelent meg Bennett arcán. Olyan átható
tekintettel nézett rám, mikor odajött hozzám, hogy libabőrös lett a
karom. Komoly erőfeszítésembe került, hogy nyugton maradjak, és
ne feszengjek a várakozástól.
Az egyik karját a derekam köré fonta, és határozottan magához
húzott, miközben a másik karjával megfogta a tarkómat.
– Hangosan fogsz sikítani, annyira hangosan, hogy a
szomszédok kihívják a rendőrséget.
A csókjával még a szuszt is kiszorította belőlem. Nem volt
kétségem afelől, hogy beváltja az ígéretét.
A szexuális életünket egy kicsit meg kellett regulázzuk, amióta
egy tinédzser szülei lettünk. Korábban az egész lakást
végigszexeltük – szeretkeztünk a falnak támaszkodva, a nappali
padlóján, a konyhapulton és a zuhany alatt –, de miután megérkezett
Lucas, korlátoznunk kellett a tevékenységünket és a hangerőt is.
Ez mondjuk nem gátolta Bennettet semmiben sem, csak még
kreatívabb lett. Volt, hogy az összes beosztottját korábban
hazaküldte, csak hogy nyugodtan szexelhessünk az irodában. Ez
azután történt, hogy összevitatkoztunk egy bizonyos reklámkampány
miatt. Lehet, hogy egy csapat voltunk, de egy heves vita még mindig
felajzotta. Néha ok nélkül piszkáltam, pusztán a hatás érdekében.
 – Hogy ment a megbeszélés a Starnál? – kérdeztem. –
Megmondtad Tobiasnak, hogy üdvözlöm?
Bennett szeme villant egyet.
Ennyire egyszerű volt. A legegyszerűbb módja annak, hogy
felhúzzam, az volt, hogy megpengettem nála a féltékenység húrját.
Bennettnek mindig fájó pontja volt, hogy a Star az utolsó pillanatban
meggondolta magát, és mégis az én kampányomat választotta.
Tobias meggyőzte a többieket, hogy ez lesz a jó, és ezzel csak még
jobban kivívta Bennett ellenszenvét. Amúgy a Pet Supplies is az én
kampányom mellett tette le a voksát, ami azt jelentette, hogy a
háromból kettőt megnyertem, így Bennettnek kellett volna
cowboycsizmát húznia. Végül minden elrendeződött. Elhoztam
magammal a két új kampány ügyfeleit és velük együtt még rengeteg
másikat is, amikor ott hagytam a Foster, Burnett és Wren céget, majd
átmentem a The Fox Agencyhez dolgozni.
– Te holnap tényleg nem akarsz majd járni, Texas?
A becenév maradt.
Elmosolyodtam.
– Boldog Valentin-napot, kicsim. Megtörtük az átkodat.
Bennett összevonta a szemöldökét.
– Soha nem volt barátnőd Valentin-napkor. Emlékszel?
– Á! Szóval Valentin-nap van. – Kajánul vigyorgott. – Teljesen
megfeledkeztem róla. Sajnálom, hogy el kell rontanom a terveidet. –
Körülnézett a szobában. – Úgy látom, sok energiádba került. Milyen
kár!
Összevontam a szemöldökömet. Elfelejtette a Valentin-napot?
Más tervei lehettek?
– Komolyan? Ma este miénk az egész lakás, de neked mégis más
terveid voltak?
– Ne haragudj, kicsim.
Kellett emlegetni a csalódottságot. A fedő, amit a tűzhelyen lévő
fazék vízre tettem, amiben a tésztát akartam kifőzni, zörögni kezdett.
Két dolog is forrt jelen pillanatban.
Megkerültem Bennettet, és bementem a konyhába. Kivettem a
fiókból egy kesztyűt, lekapcsoltam a hőfokot, és felemeltem a fedőt,
hogy kieresszem a gőzt. Ahogy a másodpercek teltek-múltak, egyre
mérgesebb lettem, hogy Bennett elrontotta a tervezett estét. Pedig
még néhány ajándékot is vettem neki. Már nem volt kedvem átadni.
 Soha nem fogtam vissza magam, ha arról volt szó, hogy vitába
szálljak vele. Nagy csattanással letettem a konyhapultra a fedőt, és
úgy határoztam, hogy megosztom vele, mennyire szomorú vagyok.
Csakhogy, amikor megfordultam, már nem állt ott előttem.
Hanem térdelt.
Levegőért kapkodtam meglepetésemben.
Bennett egy bársonydobozt tartott a kezében, és mosolygott.
– Csak nem belém akartál kötni?
A szívem úgy kalapált, hogy majd kiugrott a mellkasomból.
Odaszorítottam a kezemet.
– De… De miért űztél velem ilyen tréfát?
Megfogta a kezemet.
– Azért csináltad mindezt, mert még soha nem volt barátnőm
Valentin-napkor. Remélem, hogy nem töröm meg a hagyományt, és
idén Valentin-napkor a menyasszonyommal fogok randizni.
Könnyek hullottak a szememből.
Megszorított, és észrevettem, hogy a dobozt fogó keze
megremeg. Az én esküdt ellenségem, akiből életem szerelme lett,
ideges volt, hogy mit felelek. A kemény külső alatt egy hatalmas,
érző szívű ember rejtőzött. Ezért szenvedett annyit, és olyan sokáig,
és ezért épített falat maga köré, hogy megvédhesse magát, és senki
ne törhesse össze a szívét újra.
Bennett nyelt egyet, és az arcán lévő vidámságot komolyság
váltotta fel.
– Amikor találkoztam veled, meg voltam sebezve és nem
akartam meggyógyulni. Megrongáltad az autómat, megpróbáltad
ellopni az állásomat, és seggfejnek neveztél, mindezt néhány óra
leforgása alatt, miután berobbantál az irodába. Mindent megtettem,
hogy gyűlöljelek, mert valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy
fenyegetést jelentesz arra az igényemre, hogy nyomorultul érezzem
magam. Amikor beléd kötöttem, meghívtál egy megbeszélésre,
jóllehet az ellenfelem voltál, és akár egyedül is elmehettél volna.
Amikor hülyét csináltam magamból, mert azt mondtam, hogy az
anyád odavan értem, bátorítottál, hogy maradjak vacsorára. Amikor
Lucas nagymamája meghalt, te voltál az, aki azonnal azt mondta,
hogy magunkhoz kell vennünk. Homlokegyenest a másik irányba
kellett volna futnod, de az nem te lettél volna. Gyönyörű nő vagy, de
az igazi szépség benned van, és onnan tündöklik kifelé. – Bennett a
fejét csóválta. – Nem érdemlek ilyen önzetlen szerelmet. El sem
tudom képzelni, hogyan érdemeltelek ki. Ha hagyod, akkor az
életem hátralévő részében megpróbálok úgy élni, hogy legalább félig
megfeleljek mindannak, amit bennem látsz. – Langyos könnyek
csorogtak végig az arcomon. – Annalise O’Neil, szeretnék
mindennap vitatkozni veled az irodában, és szeretkezni veled az
ágyunkban. Szeretném megtölteni a pocakodat őrült frizurás, szőke
kisbabákkal, akik úgy néznek ki, mint te, és boldogsággal
melengetik az otthonunkat. Szeretnék megöregedni veled. Úgyhogy
megtennéd nekem azt a szívességet, hogy nem leszel többé a
barátnőm, hanem menyasszonyomként élsz velem tovább a mai
Valentin-naptól fogva?
Lerogytam a padlóra, és majdnem lefejeltem Bennettet, ahogy a
nyaka köré fontam a karomat.
– Igen! Igen! – Megcsókoltam az arcát. Újra és újra. – Igen.
Igen. Hozzád megyek!
Bennett átölelt, és az ajkamra tapasztotta az ajkát. A
hüvelykujjával pedig kitörölte a könnyeket a szememből.
– Köszönöm, hogy szeretsz, még akkor is, amikor én utálom
magam.
A szívem repesett. Ez a szerelem lényege. Nem a tökéletes
emberbe szeretünk bele, hanem egy ember tökéletlenségeibe.
– Szeretlek – mondtam.
Bennett felemelte a kezemet és egy csodálatos smaragd – és
gyémántköves gyűrűt húzott rá.
– Váratlan fordulat vagy számomra, Texas.
– Engem is váratlanul ért. Remélem azonban, örökké tart ez a
fordulat.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm neked, kedves Olvasó, hogy velem tartottál ezen az

utazáson, és beengedted Bennettet és Annalise-t a szívedbe és a
mindennapokba. Olyan sok könyv közül lehet manapság választani,
enyém a megtiszteltetés, hogy ennyien velem tartotok, és hogy ilyen
régóta mellém szegődtetek. Köszönöm a hűséget és a megerősítést.
Köszönettel tartozom Pénelopénak. Nem tudtam volna
elképzelni ezt a munkát nélküled. Köszönöm, hogy napi szinten
megküzdöttél az idegeimmel. Alig várom, hogy kiderüljön, mi lesz a
következő közös kalandunk.
Köszönöm Cheri – aki a legeslegjobb asszisztens, akiről csak
álmodhat az ember –, hogy mindig ott álltál mellettem, hogy
támogass. A könyvek hoztak össze minket, amiből egy örökké tartó
barátság született.
Köszönet Julie-nek a barátságért, az inspirációkért és az erőért.
Luna! Általában te vagy az első ember, akivel reggel szóba
elegyedek. Mindig számíthatok rád, hogy a napom mosolygósan
kezdődjön. Köszönöm a barátságodat és a támogatásodat.
Köszönöm az elképesztő Facebook olvasói csoportomnak a
lelkesedést, az izgalmat, amit minden napomba belecsempésztek, és
a napi motivációmul szolgáló biztatást.
Köszönöm Sommernek, hogy a szavaimat ilyen gyönyörű
borítókba csomagolja. Az ötleteid életre keltik a könyveimet.
Köszönet az ügynökömnek, Kimberley Browernek. Köszönöm a
munkádat, hogy mindig többet és többet teszel értem. Nincs még egy
ügynök, aki ilyen kreatív és nyitott lenne az új lehetőségekre.
Köszönet Jessicának, Elaine-nek és Edának. Számomra ti
vagytok a szerkesztői álomcsapat. Jobbá teszitek a történeteimet és
engem is.
Mindy, köszönöm, hogy megszervezed az életemet, és hogy
mindent egyben tartasz.
Köszönettel tartozom a bloggereknek. Már évek óta
mondogatom, de még ma is igaz, hogy ti vagytok a könyvvilág
ragasztói. Összekötitek a szerzőket az olvasókkal, és fáradhatatlanul
dolgoztok azon, hogy megosszátok másokkal a könyvek iránti
szenvedélyeteket. Köszönöm, hogy arra fordítjátok a drága időtöket,
hogy regényeimet olvassátok, beszámolókat írjatok, és könyveimet
életre keltő grafikákat készítsetek.

Szeretettel:
Vi