VI KEELAND

CSAK SZEX

ÁLOMGYÁR KIADÓ
2019
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Vi Keeland: Sex, Not Love, 2018

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Órákon át kívánlak, 2018
A beosztott, 2018
Egomániás, 2019

Fordította: SERES NOÉMI

Copyright © 2018. Sex, Not Love by Vi Keeland

The moral rights of the author have been asserted.

Hungarian translation © Seres Noémi, 2019

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Bárdi Erzsébet
Korrektúra: Drabon Zoltán
Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5929-78-6

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Barkó Imre
 Az élet nem a győzelemről szól, hanem arról az
emberről,
akit először hívsz fel, hogy elmondd neki: nyertél
 ELSŐ FEJEZET

NATALIA

– Gondolod, hogy van bármi összefüggés az intelligencia és az

ágyban nyújtott teljesítmény között? – Beleszívtam a papírba tekert
cucc csekélyke maradékába, bent tartottam a tüdőmben a füstöt, majd
továbbadtam a spanglit a legjobb haveromnak. Ebben a körben
legalább már nem nyeltem félre és nem köhögtem vagy öt percen
keresztül. Már tíz éve, hogy egyikünk sem füvezett, egészen a gimi óta.
Jó ötletnek tűnt rágyújtani a spanglira – mintegy a gyerekkort lezárandó
–, amit Anna kobzott el a tizenhat éves öccsétől előző nap.
– Én egy olyan férfihoz készülök hozzámenni, aki robotokat épít,
amelyek képesek gondolkodni. Persze, hogy azt fogom mondani, az
okos srácok jobbak az ágyban. Derek kevesebb, mint harminc
másodperc alatt képes kirakni a Rubik-kockát, egy vagina azért nem
ennyire bonyolult.
– A haverja, Adam, édes fiú. De a végén egy órán keresztül csak
valami algoritmusról volt képes beszélni, amit egy mesterséges
intelligenciával ellátott, Lindsey nevű robothoz ír. Csak annyit tudtam
hozzászólni a témához, hogy ez igen, valamint lenyűgöző. Nem
mondanád meg Dereknek, hogy keressen ostobább barátokat?
Anna is beleszívott a spangliba, és miközben beszélt, próbálta nem
kilélegezni a füstöt, hogy a hangja ne emelkedjen kétoktávnyit.
– A Massachusettsi Műszaki Egyetemre járt, most pedig egy
műszaki cégnél dolgozik. Az ilyen helyeken nem rohangál túl sok
elmeroggyant. – Meglökött a vállával. – Ezért szeretném, hogy
ideköltözz. Képtelen vagyok elviselni, hogy folyamatosan intelligens
emberek vesznek körbe.
– Köszi – sóhajtottam. – De legalább Adam aranyos.
 – Akkor ezt úgy értelmezem, hogy ma éjjel megtöröd a
szexmentességedet?
– Talán holnap, az esküvő után – vigyorogtam önelégülten. – Ha
szerencséje van. Még mindig a New York-i időre vagyok ráállva. Mire
ma este felszolgálják a desszertet, én már lefekvéshez készülődöm.
A menyasszonnyal egy borostyánnal borított árkád alatt
rejtőzködtünk az étterem kertjében a vacsorapróba vendégei elől. Egy
mély torokhang ijesztett rám, majdnem eldobtam a spanglit.
– Ő lesz a szerencsés, mi? Legalább olyan jól nézel ki elölről, mint
hátulról? Vagy csak beképzelt vagy?
– Ki a fene…? – Megfordultam és láttam, hogy egy férfi sétált felénk
a sötétben. – Miért nem foglalkozol a magad kibaszott dolgával?
A srác még néhány lépést tett felénk, és beleállt a fejünk fölött lévő
reflektor fényébe, amit Annával igyekeztünk elkerülni. Istenien nézett ki.
Magas volt, hihetetlenül magas. Százhatvanöt centi voltam, de még így is
hátra kellett hajtanom a nyakam, hogy felnézzek rá. Sötét, vonzó haja
volt, amire ráfért volna egy hajvágás, de így is jól állt neki.
Napbarnította bőr, szögletes áll és egy kis borosta, ami valószínűleg két
órán belül visszanőtt a tesztoszterontól, ami ebben a srácban tombolt. A
szeme világoskéken csillogott, amivel igencsak felhívta magára a
figyelmet. A szeme körüli apró szarkalábak arra engedtek következtetni,
hogy sűrűn mosolyog. És az a mosoly. Nem ért fülig a szája, inkább
csak a szája szélét húzta el, mint amikor a macska önelégülten lenyeli a
kanárit.
Képtelen voltam egyszerre befogadni a látványt. Miközben szótlanul
álldogáltam, Anna a nyakába fonta a karját.
Reméltem, hogy ismeri, és nem volt jobban beszívva, mint
gondoltam.
– Hunter! Hát ideértél.
Huh.
– Hát persze, hogy ideértem. Nem hagynám ki, amikor a legjobb
barátom összeköti az életét ezzel a lánnyal. Bocs, hogy ennyit késtem.
Sacramentóba kellett utaznom üzleti ügyben, aztán délután törölték a
járatomat, úgyhogy kénytelen voltam autót bérelni és azzal visszajönni.
 Ez az isteni férfi most felém fordult. A lábamnál kezdte a mustrát,
majd lassan és hihetetlenül bunkón, de mégis csábítón folytatta felfelé a
testem többi részén. Megkeményedtek a mellbimbóim, miközben
néztem, amint a kék szeme ködösen elsötétült, ahogy folytatta szemével
a kis utazását a testemen.
Amikor végzett, találkozott a tekintetünk.
– Ja, tényleg.
Hogy mi?
Látta az arcomon, hogy nem értem miről beszél, úgyhogy beavatott.
– Ugyanolyan jól nézel ki elölről is, mint hátulról. Igazad van.
Akárkivel is tervezed, hogy lefekszel, átkozottul szerencsés a fickó.
Eltátottam a számat. Alig akartam elhinni, hogy mihez nincs mersze
ennek a srácnak… de mégis bizseregni kezdett a bőröm.
– Adam – segített neki Anna. – Ő a partnere az esküvőn, vele akar
lefeküdni holnap éjjel.
Hunter felém nyújtotta a kezét egy biccentés kíséretében.
– Hunter Delucia. Van neved, szépség? Vagy hívjalak csak Adam-
partijának?
Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag tudtam, hogy hiba volt
kezet nyújtanom neki. A testünknek soha nem lett volna szabad
találkozniuk, egyetlenegyszer sem. De mégis megtettem.
– Nat Rossi – mondtam, és odanyújtottam a kezem.
– Nat? Ez egy becenév, ugye?
– Natalia. De senki sem szólít így.
Ismét rám mosolygott.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Natalia.
Hunter még mindig a kezében tartotta a kezemet, amikor
visszafordult Anna felé.
– És miért Adam lesz a csodaszép Natalia partnere? Miért nem én?
Anna felhorkant. Tényleg be volt állva.
– Mert ti ketten megölnétek egymást.
Hunternek úgy tűnt, tetszik a válasz. A szeme körül ráncba gyúródott
a bőre, és ismét felém fordult.
– Hát így lenne?
 Éreztem, hogy szikrázik köztünk a levegő, de valami mégis azt súgta,
hogy ezek a szikrák inkább egy viharból elszabadult villámokra
hasonlítanak. Legutóbb Garrett volt, aki hasonlóan erős fizikai reakciót
váltott ki belőlem. A szívemben még mindig egy lyuk tátongott attól a
villámcsapástól.
– Emlékszel, amikor Derek tesója, Andrew elvesztette a munkáját,
és aztán eléggé nehezére esett bármilyen szociális viselkedés? –
kérdezte Anna. – Egyre gyakrabban maradt otthon, én pedig már
aggódtam, hogy agorafóbiás lesz.
– Igen, emlékszem – felelte Hunter. – Néhány évvel ezelőtt történt.
– Azt tanácsoltam neki, hogy keressen fel egy szakembert, aki majd
segít neki átlendülni a nehéz időszakon, és legyőzni a félelmeit. És mit
mondtál te erre?
– Azt, hogy hülye vagy, és semmi másra nincs szüksége, mint egy jó
nagy fenéken billentésre meg egy jó melóra.
Anna mosolygott.
– Nos, Nat viselkedési tanácsadó. Olyan emberekkel foglalkozik,
akik szoronganak, és azon munkálkodik, hogy segítsen nekik felhagyni
azon szokásaikkal, amik stresszt okoznak.
Hunter felvonta a szemöldökét.
– Ez komoly?
Kihúztam a kezemet a keze közül.
– Igen. Általában működik is azoknál az embereknél, akik
megszállott-kényszeres zavarokkal rendelkeznek.
– Mi a fene. Azt hittem, hogy csak kitaláltad ezt a baromságot.
– Hunter építész – folytatta Anna. – Hatalmas befektetéseken
dolgozik, mint például plázák építése. Olyan projekteken, amiknél
például le kell termelni egy helyről az összes fát, hogy beépítsenek egy
kilométernyi részt és egy Bababoltot vagy az Abercrombies egyik újabb
üzletét létesítsék. Ő építette azt, amelyik elfoglalta a parknak a helyét,
ahová gyerekként jártunk a város északi felén. A Medley Park helyén.
Derekkel együtt nőttek fel, de mostanság nem találkoznak valami
gyakran, mert Hunter járja az országot az építkezések miatt, és van,
hogy több hónapig marad egy-egy helyen.
 Égimeszelő Úr, a sötét hajú és helyes fiatalember büszkének tűnt a
róla adott bizonyítványra.
Negédesen mosolyogtam rá.
– Szerettem azt a parkot. Még jó, hogy valakinek eszébe jutott,
hogy megnövelje az északi városrész ökológiai lábnyomát és
megszentségtelenítse a környezetet.
– Csak nem faimádó vagy? Úgy tűnik, Annának igaza van. Elég
hamar megölnénk egymást.
– Hm… úgy ennék egy kis sajttortát! Nem vagy szomjas? Én majd
kiszáradok.
Igen, Anna egyértelműen be volt állva.
– De még nem is vacsoráztunk – jegyeztem meg.
– Kit érdekel? Menjünk, együnk egy kis desszertet! Gyerünk! –
Anna megnyalta a száját, és nélkülünk indult vissza az étterembe.
Hunter nevetett.
– Örülök, hogy találkoztunk, Natalia. Ha nem működik a dolog azzal
az unalmas szardarab Adammel, a 313-as szobában lakom a
szállodában. – Rám kacsintott, majd közelebb hajolt, hogy a fülembe
súgja: – Lehet, hogy megölnénk egymást, de ha ez úgy történne, hogy
halálra dugnánk egymást, akkor nem lenne ellenemre.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Foglaltak ezek a helyek?

Adammel épp a desszertet fejeztük be, amikor Hunter odasétált
hozzánk, és a velünk szemben lévő két üres székre mutatott. A pár, aki
ott ült, pár perce illant el.
– Igen – hazudtam.
Adam kedvesen kijavított.
– Tulajdonképpen Eric és Kim ültek itt, de két perce elköszöntek.
Nem emlékszel, Nat?
Széles, kárörvendő mosoly terült el Hunter arcán. Kihúzott egy
széket az esküvői partnere számára, ő pedig pont velem szemben foglalt
helyet.
 – Ő itt Cassie. Egy műszaki istennő. A Caltechen végzett. Cassie,
találkoztál már Adammel?
Felkeltette Adam érdeklődését.
– Délután már összefutottunk, de azt nem tudtam, hogy te is műszaki
témában utazol. A Clique-nél dolgozunk Derekkel, robotprogramozást
végzünk.
Adam és Cassie annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy nem
vették észre, milyen mogorva arckifejezéssel meredtem a csodás
ismeretségük szülőatyjára.
Előrehajoltam és Hunterre mosolyogtam, majd a fogamat
vicsorgatva megjegyeztem: – Tudom, hogy mit művelsz.
Hunter hátradőlt a székében, és fülig érő vigyort villantott rám.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Nem működne.
– Hát jó. Mindenesetre itt vagyok, ha esetleg később meggondolnád
magad.
Megittam a kávémat, majd megigazítottam a ruhám elejét, hogy a
dekoltázsom jobban felkeltse a figyelmet. Aztán fogtam a szalvétámat és
minden feltűnést mellőzve ledobtam a földre. Felvettem a villámat,
felszúrtam rá egy kis darab sajttortát és véletlenül a dekoltázsomba
ejtettem.
Hunter érdeklődéssel figyelte a jelenetet.
Odahajoltam Adamhez és megérintettem a karját.
– Nincs egy szalvétád? Biztosan elvitték az enyémet, amikor
összeszedték a tányérokat, és úgy tűnik, elég béna voltam.
Adam egy igazi úriember volt, elnézést kért a beszélgető-társától,
majd a teljes figyelmét nekem szentelte. A tekintete rögtön a
dekoltázsomra vándorolt, úgyhogy rögtön tudtam: győztem. Győzelmi
mosoly jelent meg az arcomon, ahogy megengedtem a műszaki gurunak,
hogy segítsen eltüntetni a torta maradékát. Hunter fintora felért egy
diadallal.
Hogy őszinte legyek, vacsora közben úgy döntöttem, nem fekszem
le Adammel. Ehhez kellett volna egy kis kémia, még akkor is, ha csak
egyetlen éjszakáról is lenne szó. Viszont élveztem, ahogy Hunterrel
piszkáltuk egymást.
– Kétbalkezes tudok lenni, ha fáradt vagyok – magyaráztam
Adamnek. – Még mindig a New York-i időzónára vagyok ráállva. Azt
hiszem, lassan visszamegyek a szállodába.
– Veled tartok – felelte rögtön.
Hunter nem adta fel egykönnyen, ezt meg kell hagyni.
Felállt. – Itt áll a kocsim. Elviszlek titeket. Cass, te is jössz? Azt
hiszem, mind a négyen a Carlisle-ben szálltunk meg.
Mr. Rámenősre villantottam gyöngysor fehérségű fogsoromat, és
belekaroltam Adambe.
– Itt van a bérelt autóm, úgyhogy Adammel kényelmesen
megvagyunk. De azért köszönjük a felajánlást, Tanner.
– Hunter.
– Jaj, tényleg, bocsánat – mosolyogtam rá.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

A szálloda csak másfél kilométerre volt. Ahogy beléptünk, kiszúrtam

pár ismerős arcot – a vőlegény barátait – az előtérben lévő bárban. Úgy
tűnt, a buli helyszíne a próbavacsoráról ide tevődött át. Ahogy
elhaladtunk, az egyik srác, akit felismertem, odakiáltott Adamnek, hogy
igyon meg velük valamit. Rám nézett, mielőtt válaszolt volna:
– Mit mondasz? Egy utolsó pohárkával lefekvés előtt?
– Én már nem bírom, ez az időeltolódás, meg minden. De te menj
csak! Érezd jól magad.
– Biztos?
– Persze. Már azelőtt elalszom, hogy a fejem elérné a párnát.
Adam jó éjszakát kívánt és megölelt, én pedig elindultam a lift felé.
Kimerült voltam. Anna és Derek lefoglalták a felső emeletet
azoknak, akik vidékről érkeztek. Elfelejtettem, hogy be kell illesztenem
a szobakártyát a liftben található kis nyílásba, hogy használni tudjam. Jó
párszor megnyomtam a gombot, mire rájöttem, hogy mi a baj.
Miközben a táskámban kotorásztam a kártya után, valaki a nevemen
szólított.
 – Natalia.
Felkaptam a fejem és Huntert pillantottam meg. Ott állt előttem,
szarrágó mosollyal a képén.
– Te…
– Én – mondta.
Körbenéztem.
– Hol a partnered?
Hunter kacsintott.
– A bárban hagytam, a tieddel. Végre megismerhetik egymást.
– Nem leszel így túl magányos? – jegyeztem meg szarkasztikusan.
– De lehet. Persze lenne rá mód, hogy orvosoljuk ezt a problémát.
– Csak nem a kezedbe akarod venni a dolgokat?
Végre sikerült megtalálnom a kártyámat a táskám mélyén. Hunter
kivette a kezemből, és beleillesztette a nyílásba. Hát persze hogy egy
emeleten laktunk, lévén, hogy ugyanarra az esküvőre voltunk
hivatalosak. Amikor összecsukódott az ajtó, hirtelen egész kicsinek
tetszett a lift. Az sem segített, hogy Hunter nem zavartatta magát, hogy
megforduljon, amikor elindultunk. Velem szemben állt, igen közel. A
testem egyértelműen észrevételezte a közelséget.
– Nem tanította meg neked senki, hogy hogyan kell viselkedni a
liftben? – kérdeztem. – Fordulj meg és bámuld a számokat, mint minden
normális ember!
– Miért vesztegetném az időmet a számokra, amikor a kilátás
errefelé sokkal ragyogóbb?
– Nem fekszem le veled, remélem tudod.
– Miért nem? Hiszen Adammel azt tervezted, hogy lefekszel.
– Az más.
– Miben?
– Adammel már találkoztam korábban. És ő egy remek srác.
– Én is remek srác vagyok.
– Nem ismerlek.
Hunter a zsebébe csúsztatta mindkét kezét.
– Hunter Delucia vagyok, huszonkilenc éves, egyedülálló, soha nem
voltam házas és nincsenek gyerekeim. A Berkeley-re jártam, és
építészként végeztem. Derek szomszédságában nőttem fel, és már az
anyánk hasában barátok voltunk. Rendes srácnak mondana. Van egy
házam Idyllwidben, körülbelül egyórányira innen, és nincs rajta hitel.
Magam építettem és sok fa van a telkén, aminek extra pontot kell érnie.
Utoljára egy hónapja jártam dokinál, makkegészséges vagyok. És ami a
legfontosabb… – egy lépéssel közelebb jött hozzám, a testünk
gyakorlatilag összeért. – Hihetetlenül vonzónak talállak. Észveszejtő
kémia van köztünk, és azt hiszem, ezt ki kéne aknáznunk.
Nagyot nyeltem. Szerencsére a lift éppen jelzett, és kinyíltak az ajtók
a legfelső emeleten. Levegőre volt szükségem, aminek nincs Hunter
Delucia szaga. Oldalra léptem, hogy kikerülve őt kilépjek a liftből.
Rögtön a nyomomban volt. Amikor hirtelen megálltam, mert rájöttem,
hogy rossz irányba megyek, belém ütközött. Megfogta a derekamat,
nehogy elessek.
– Jól vagy?
– Mi a fenét csinálsz? Majdnem elgáncsoltál!
– Hirtelen megálltál.
– Ha nem lennél a seggemben, akkor nem ütköztél volna belém.
A folyosó közepén álltunk. Ő pedig még mindig a derekamon
nyugtatta a kezét… és nagyon jó érzés volt. Ó, istenem, milyen régen is
volt már! Több mint két éve.
Egy kicsit szorosabbra fonta az ujjait rajtam, és közelebb hajolt
hozzám, hogy a fülembe tudjon súgni valamit: – Nagyon jó illatod van.
Mintha tűz égetett volna, ahogy hozzám ért. Becsuktam a szemem.
Hm… Derekkel kiskoruk óta barátok. Lehet, hogy nem is olyan
rossz srác. Talán…
Hál' istennek a másik lift megmentett attól, hogy valami butaságot
csináljak. Derek néhány barátja lépett ki belőle és úgy tűnt, nem vették
észre, hogy mi folyik Hunter és köztem.
– Szia, Delucia! – Egy kar fonódott Hunter válla köré. – A pia a
szobánkban van.
Megráztam magam, hogy kijózanodjak és kihasználtam az alkalmat,
hogy kereket oldjak, gyakorlatilag végigrohantam a folyosón a szobám
felé. Persze, hogy a legutolsó szoba volt az enyém a folyosó végén.
Hunter a nevemet kiáltotta, miközben azzal szerencsétlenkedtem, hogy
gyorsan beleillesszem a lyukba a kártyát. Nem vettem Hunterről
tudomást, és gyorsan beléptem. Nekitámaszkodtam a csukott ajtónak,
és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Mi a fenét művelek? Térj magadhoz, Nat! Szó szerint elszaladtál
egy férfi elől ahelyett, hogy csak visszautasítottad volna az ajánlatát,
vagy simán azt mondtad volna neki, hogy bassza meg. De volt valami
ebben a férfiban, amitől nyugtalan voltam és azt éreztem, hogy az
ellenkező irányba kell rohannom.
Ugrottam egyet, amikor halk kopogás hallatszott az ajtón.
– Natalia!
Mi az ördögért hív így?
– Alszom.
Hallottam, hogy nevet.
– Csak annyit akartam mondani, hogy az én szobám itt van a
szomszédban. Még a szálloda is azt gondolja, hogy együtt kéne
aludnunk.
A fejemet ráztam, de mosolyogtam.
– Jó éjt, Hunter!
– Jó éjt, Natalia! Alig várom, hogy holnap találkozzunk.
 MÁSODIK FEJEZET

NATALIA

Egy egész csapatnyi ember dolgozott az esküvőn. Jack Johnson

zümmögött a háttérben, és az egész kíséret orgonaillatot árasztott. Ez
volt Anna kedvenc illata. Minden alkalommal, amikor átsétáltam New
York egy virágos negyedén, azt vártam, hogy Anna majd felbukkan
valahol a sarkon.
Látta, hogy bejöttem, mire feltartotta a pezsgőspoharát a tükörben.
– Kurvára férjhez megyek ma.
Általában minden, ami házassággal kapcsolatos, a keserű,
pesszimista énemet hozta elő, de Anna kedvéért megpróbáltam legyőzni
az érzéseimet. Elvettem a kezéből a poharat, és visszamosolyogtam rá.
– Kurvára férjhez mész ma.
A fodrász, aki a hajával volt elfoglalva elvigyorodott, és a fejét
csóválta.
– Szuperek vagyunk, mi mást mondhatok? – jegyeztem meg.
Két óra múlva a legjobb barátnőm odasétál az oltárhoz, hogy
feleségül menjen egy gazdag, jóképű, fiatal műszaki zsenihez, aki még a
földet is istenítette, amihez Anna lába ért. Ez messze volt attól, amit én a
házasságról tartottam.
– Láttam, hogy Hunter követett tegnap este – mondta Anna. –
Szegény Cassie, alig tudott napirendre térni, hogy folyamatosan a
seggedben volt.
Szükségem volt egy saját italra ahhoz, hogy erről a férfiról tudjunk
beszélgetni. Megittam Anna italát, és odamentem a bárpulton lévő
kancsóhoz, hogy újratöltsem a poharát és hogy magamnak is szerezzek
egyet.
– Emlékszel, amikor tizenhét évesek voltunk és beleszerettem Mr.
Westbrookba, az angol helyettesítő tanárba?
– Hogyan is felejthetném el? Huszonhárom éves volt és istenien
nézett ki.
– Hunterrel viszont… hogy őszinte legyek, nem is tudom, hogy mit
kezdjek. Buja, egyenes, nyomul mint a fene, és borzasztóan vonzó.
– Pompásan néz ki, anyagilag jól áll, magabiztos és borzasztóan
vonzó – tette hozzá Anna.
Sóhajtottam egyet.
– Igen. Ez mind igaz rá. De van benne valami… valami, amit nem
tudok megfogalmazni, amitől úgy érzem, hogy tiltott gyümölcs, mint Mr.
Wesbrookkal kapcsolatban a gimiben.
Anna szeme csillogott rám a tükörben.
– Komolyan?
– Mi a fenén mosolyogsz ennyire, te bolond?
– Azért érzed, hogy tiltott gyümölcs, mert megremegett tőle a térded.
– Nem igaz – hazudtam.
Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam ezt. Amúgy meg a
térdremegés sem volt az a szokásos fajta, más tájékon is
megremegtetett.
– Dehogynem.
– De nem.
– Miért nem adod meg magad neki? Hiszen te magad mondtad,
hogy mennyire vonzó. Így is azon gondolkodtál, hogy lefekszel
Adammel, ő pedig fele olyan vonzó sincs, mint Hunter.
Visszaemlékeztem arra, ahogy Hunter a csípőmre tette a kezét
tegnap éjjel, mire összerándult a gyomrom. Mintha még a testem is
Anna véleményét osztotta volna, hogy igazolja, nagyon is hajlottam rá,
hogy megadjam magam neki.
– Túl beképzelt ő nekem.
– De hát szereted ezt a fajtát. És amúgy is eddig minden srác, akivel
randiztál, ilyen volt.
– Pontosan – bólintottam. – Tele van velük a hócipőm.
Anna önelégülten vigyorgott, majd a fodrászhoz fordult.
– Tuti, hogy le fog feküdni vele.
 Felnézett rám, aztán vissza Annára.
– Tudom.
˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Derek és Anna egy meredek szirten házasodtak össze, ami az óceán

fölé nyúlt be. Annak ellenére, hogy megvetettem a házasság
intézményét, én is örömkönnyeket hullattam. Észrevettem, hogy a
vőlegény tanújának is nemegyszer elfutotta a könny a szemét. A
vőlegény egyik vendége különösen megragadta a figyelmemet. Miután
Hunter már másodszorra kapott rajta, hogy megbámultam, milyen jól áll
neki a szmoking és a hátrasimított haj, a ceremónia hátralevő részében
és az azt követő fogadás első órájában sikerült elkerülnöm, hogy
összeakadjon a tekintetünk. Nem volt egyszerű, figyelembe véve, hogy
a fogadáson betöltött szerepünknél fogva elég közel kellett lennünk
egymáshoz, de valahogy mégis megoldottam.
Mindaddig, amíg Anna apukájával el nem táncoltam egy lassút.
– Lekérhetem a hölgyet? – kérdezte Hunter, és megérintette Mark
vállát. – Remélem, nem akarod kisajátítani a leggyönyörűbb vendéget.
Anna édesapja elmosolyodott, és az ujját ingatta Hunterre nézve.
– Szerencséd, hogy úgy fogalmaztál: vendég. Hiszen az én Annám
csodálatosan szép ma.
A két férfi meglapogatta egymás hátát, és aztán Hunter karjában
találtam magam. Nem úgy, mint Mark, aki a testét udvarias távolságban
tartotta tőlem, miközben táncoltunk, Hunter az egyik kezébe fogta a
kezemet, a másikat pedig végigcsúsztatta a hátamon és az egész testem
megremegett az érintésétől. A fenébe, de jó érzés!
– Egy kicsit túl szorosan tartasz, nem gondolod?
– Csak biztosra akarok menni, hogy el ne szaladj ez alkalommal.
Hátrahajtottam a fejem.
– Ez alkalommal? Soha nem szaladtam el előled.
– Nevezd, aminek akarod, de úgy kerülsz engem, mintha valami
ragályt terjesztenék.
Az orrom alatt motyogtam:
– Lehet, hogy van is benned valami ragályos.
 Erre nem reagált semmit.
– Csodásan nézel ki ma este. Tetszik, hogy fel van tűzve a hajad.
– Köszönöm.
Még közelebb húzott magához, és így arra kényszerített, hogy a
fejemet a vállára hajtsam, aztán odahajolt, hogy a fülembe suttogjon:
– Alig várom, hogy később kibontsam.
Mit képzel ez a srác?
És én meg mi a fenéért vagyok úgy oda annyira, hogy kibontsa a
hajamat?
– Képtelen vagy normálisan viselkedni. Eddig minden, amit mondtál
nekem, amióta találkoztunk, illetlen volt.
– Szóval akkor csak te beszélhetsz a terveidről, miszerint valakivel le
akarsz feküdni? Én nem?
– Nem is beszéltem a terveimről, hogy le akarnék feküdni valakivel.
– Dehogynem. Annával arról beszélgettetek, hogy le akarsz feküdni
Adammel. Ekkor találkoztunk.
– Az egy magánbeszélgetés volt.
Megvonta a vállát.
– És akkor mi van?
– De… – elvesztem. Részben, mert félig igaza volt. Nem tartottam
helytelennek arról beszélgetni valakivel, hogy egy harmadik személlyel le
akarok feküdni, de mégis ilyen célratörőn beszélni ezekről a dolgokról
annak, aki a potenciális célszemély lehet…
Nem volt ennek így túl sok értelme, de mégis belekapaszkodtam egy
gondolatba, ami azért elég logikusnak hangzott. – De te seggfejként
viselkedsz ezzel kapcsolatban. Én nem voltam ennyire szókimondó.
Nem is azzal van baj, amit mondasz, hanem azzal, ahogyan mondod.
– Szóval nem szereted a mocskos beszédet. Talán még nem volt
senki, aki elég jól csinálja.
– Dehogynem.
– Akkor hát szereted, ha mocskosan beszélnek hozzád?
Ez egy teljességgel lehetetlen férfi volt. Szerencsére – lehet, hogy az
akaraterőm miatt – de a dal, amire táncoltunk, véget ért és a DJ
bejelentette, hogy elérkezett a vacsora ideje. Hunter ennek ellenére még
mindig ugyanúgy tartott.
– Vége a táncnak. Elengedhetsz.
– Megígéred nekem, hogy táncolsz még velem később?
Széles mosoly terült el az arcomon.
– Ne is álmodj róla!
Hunternek természetesen tetszett a válaszom. Nevetett, és
megcsókolta a homlokomat.
– Le merném fogadni, hogy egy lepedőakrobata vagy az ágyban.
Alig várom.
– Érezze jól magát ma este, Mr. Delucia.
A fenekemen éreztem a tekintetét minden egyes lépésnél, ahogy
elhagytam a táncparkettet.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Tizennyolc hónapja lettem hivatalosan is egyedülálló. Nem állt

szándékomban újraházasodni, úgyhogy amikor eljött az ideje, hogy a
menyasszony eldobja a csokrot, ülve maradtam. Anna persze ezt nem
hagyta. Kivette a DJ kezéből a mikrofont, és kifejezést adott
ragaszkodásának, hogy én is, a többi vendéggel együtt, akik igyekeztek
távol maradni ettől az eseménytől, emeljük meg a seggünket, és
fáradjunk fel a táncparkettre. Nem akartam jelenetet, így hát
engedelmeskedtem, de igyekeztem a szélén maradni. Nem akartam
semmiféle csokrot.
A DJ arra kérte a közönséget, hogy számoljanak vissza. Anna
középen állt, háttal az izgatott, egyedülálló hölgyeknek.
– Három, kettő, egy!
A menyasszony mégsem a feje fölött dobta el a csokrot, hanem
megfordult és egyenesen odadobta a táncparkett szélére, ahol álltam.
Ösztönösen elkaptam.
Grrrr. Legszívesebben megöltem volna!
Főleg miután a terem másik felében megláttam Huntert, aki
kiropogtatta az ujjperceit és egy hatalmas mosollyal bámult vissza rám.
Tíz perccel később ott álltam Anna mellett és néztük, ahogy a
táncparkett megtelik egyedülálló férfiakkal, akik alig várták, hogy
lekapják a harisnyakötőt, amit az ifjú férj éppen hogy lehámozott a
feleségéről. Egy pohár erős áfonyás vodkát szorongattam a kezemben,
hogy egy kis folyékony bátorságot vegyek magamhoz.
– Ha Hunter kapja el, akkor megöllek.
– Aki a leghangosabban tiltakozik, annak van a legtöbb
takargatnivalója.
– Azok, akik bajkeverőként viselkednek, szétrúgják a csontos kis
seggüket.
– Szerintem nagyszerű fiú. Sokkal rosszabbat is el tudnék képzelni.
– Ha valóban annyira nagyszerű, akkor áruld már el, hogy miért nem
ő az én partnerem?
Anna sóhajtott.
– Mert okos, magabiztos és hatalmas nőcsábász.
– És…
– És már vagy négy éve ismerem, de eddig akárhányszor láttam,
mindig egy másik csodaszép nővel az oldalán érkezett. Arra gondoltam,
hogy Garrett után talán kipróbálhatnál egy másik típust.
Lehúztam az italom felét a volt férjem említése hallatán.
– Miért vonzódom az ilyen seggfejekhez?
– Mert egyszerűen vonzóak. És részben ezért lesz belőlük egy
seggfej. De Hunter nem rossz srác. Tényleg nem az. Le merném
fogadni, hogy az ágyban is nagyszerű. Ha a helyedben lennék, Adam
helyett inkább Hunterre szavaznék, ha már egyéjszakás kalandról van
szó. – Felém fordult. – Hunter maga a megtestesített szexisten, nem
pedig a romantikus szerelem. Amíg csupán erre gondolsz és ennyit
akarsz tőle, biztosan el fog bűvölni.
Hirtelen hangos morajlás rántott vissza minket a valóságba.
Lemaradtunk arról, ahogy Derek eldobta a harisnyakötőt, de arról az
önelégült vigyorról nem, ami megjelent a férfi arcán, aki az ujján
pörgetve a ruhadarabot, rám bámult.
– Van rá esély, hogy eltekintsünk a hagyománytól, miszerint a férfi,
aki elkapta a harisnyakötőt, az felhúzza annak a lánynak lábára, akinél a
csokor van?
 Anna vigyorgott.
– Nincs.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Hamar a fejembe szállt az ital. Miután lehúztam az áfonyás vodkát,

gyorsan rendeltem még egyet és azt is rekordidő alatt eltüntettem. Ami
azt jelentette, hogy elég rendesen zúgott a fejem, mire a DJ egy széket
tett a terem közepére és intett, hogy menjek oda. Derek és Anna is
csatlakozott hozzánk, és a meghívottak is mind felém fordultak.
– Miért nem foglalsz helyet, Nat? – kérdezte a DJ a széket
lapogatva. – A csodálatos ara annak az úriembernek adta a dalválasztás
jogát, aki elkapta a harisnyakötőt. Arra gondoltam, hogy megmutatom
neked, megfelel-e, hiszen a te ruhád alá fog bemászni.
A DJ megnyomott egy gombot az iPadjén és felhangzott a zene:
AC/DC: You Shook Me All Night Long. Tíz másodperc után
megnyomott egy másik gombot és a zene elhallgatott.
Ismét beleszólt a mikrofonba.
– Szóval? Mit gondolsz? Sikerült kiválasztania Hunternek a
megfelelő dalt?
A fejemet ráztam, mire a vendégek nevetésben törtek ki, Hunter
szeme pedig csak úgy csillogott.
– Hát jól van. Akkor lehet, hogy jobb lesz, ha hagyjuk, hogy te
válassz egy dalt. Tudnál esetleg javasolni egyet, ami jobban illik az
alkalomhoz?
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd intettem a DJ-nek, hogy
hajoljon le, hogy a fülébe tudjam súgni.
Elmosolyodott és megnyomott pár gombot az iPadjén, mielőtt
Hunterhez szólt.
– Egy kis nézeteltérést vélek itt felfedezni. Előfordulhat, hogy rejtett
üzeneteket akartok váltani egymással a dalválasztásotokon keresztül?
Hunter rám nézett, én pedig megvontam a vállamat, amikor a DJ
elindította a dalt. Jason Derulotól a Ridin’ Solo harsant fel, mire Hunter
hátravetette a fejét, úgy nevetett. Miután mindenki jól kiszórakozta
magát, a DJ azt mondta, hogy valószínűleg simábban fognak menni a
dolgok, ha ő választ dalt.
Így Hunter Beyoncé Single Ladies című számára térdelt le. Persze
nem hagyhatta ki a show-elemeket. Megpörgette a mutatóujja körül a
harisnyakötőt, miközben egy százwattos mosolyt villantott a nézőkre.
Aztán lassan felemelte a lábamat, gyengéd csókot lehelt rá, és
felcsúsztatta a ruhadarabot a vádlimon.
– Csak nem úriemberrel van ma dolgunk? – kérdezte a DJ a
mikrofonon át. – Vajon megy az még följebb?
A Hunter szemében megcsillanó cudar mosoly elárulta, hogy
egyáltalán nem tervezi, hogy úriemberként viselkedjen. A következő
néhány percben a tömeg férfiakból alkotott csoportja azt harsogta,
hogy följebb, följebb! Így Hunter egyre feljebb araszolt a lábamon. De
nemcsak a harisnyakötőt húzta feljebb, hanem közben a hüvelykujjával
a lábamat dörzsölgette. Amikor elért a combom feléig, megszorította a
lábamat, hogy magára vonja a figyelmemet. Találkozott a tekintetünk.
Aztán egyre följebb csúszott a keze.
Gyűlöltem magam, hogy nem parancsoltam neki megálljt. Utáltam,
hogy a kezem csak úgy haszontalanul lógott az oldalamon és az
általában harsány hangom szinte elnémult. A testem meggátolt abban,
hogy bármit is tegyek. Ahogy Hunter keze egyre feljebb csúszott,
megkeményedtek a mellbimbóim, a légzésem egyre szaporább lett,
végül libabőrös lettem. Sokkal jobban beindultam ettől az egésztől, mint
kellett volna. És nemcsak az érintése miatt, hanem amiatt is, ahogyan
rám nézett. Kétségkívül tudtam, hogy ő legalább annyira felizgult, mint
ahogy én, és ettől még inkább beindultam.
Hunter ujjai lassan, érzékin érintették a bőrömet és végül elért a
combom tövéhez. Éreztem, hogy szinte sugárzik a forróság az ujjaiból.
Jóllehet egy egész tömeg nézett minket, hála a
koszorúslányruhámnak, senki nem láthatta, hogy Hunter milyen messzire
merészkedett. És miközben ez az egész őrült jelenet mint egy lassított
erotikus show játszódott le, Beyoncé még csak be sem fejezte az
egyedülálló hölgyekhez szóló dalát.
Hunter lecsúsztatta a kezét a térdemig és megszorított, ahogy közel
hajolt.
– Ne mondd, hogy csak én élveztem!
A DJ megkért mindenkit, hogy tapsoljanak meg minket, mire Hunter
megpuszilta az arcomat, és odanyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Még
mindig kába voltam.
Anna összeráncolt szemöldökkel nézett rám.
– Jól vagy?
Megköszörültem a torkomat.
– Innom kell valamit.
– Mi lenne, ha mind a négyen elmennénk és innánk valamit a
bárban? – javasolta Anna újdonsült férje.
Aztán az egyik ital után következett a másik, majd a harmadik és…
 HARMADIK FEJEZET

NATALIA

Ó, istenem! Szörnyen érzem magam.

A fejem lüktetett, az izmaim sajogtak. Egy nedves folt éktelenkedett
a párnámon. Fél éjszaka nyáladzhattam. Anélkül, hogy felemeltem volna
a fejemet, körbepillantottam a szobában és megláttam a bőröndömet az
éjjeliszekrényen, a sarokban. Jézusom. Nem is emlékszem rá, hogyan
jutottam vissza a szállodai szobámba. De borzasztó boldog voltam,
hogy itt ébredtem, nem pedig a szomszédban. Próbáltam előcsalogatni
az emlékeimet. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az volt, hogy
elkaptam a csokrot, majd Hunter a harisnyakötőt, és aztán a ruhám
alatt matatott.
Ó, istenem! Egy szardarabnak éreztem magam, bár az emlék még
mindig kellemes bizsergéssel töltött el.
Arra is emlékeztem, hogy aztán négyen elmentünk a bárba – Derek,
Anna, Hunter és én. Hunter három dologra mondott pohárköszöntőt.
Szerinte az embernek ugyanis ennyi dologra van szüksége az életben:
egy teli üvegre, egy hű barátra és egy gyönyörű nőre. És végül arra a
férfira ittunk, akinek mindhárom megadatott. Aztán Dereket és
Annát elhívták fényképezkedni, Hunter pedig még egy kört rendelt, és
történeteket mesélt magáról és Derekről, amikor még kicsik voltak.
Született nőcsábász, de ahogy a barátjáról beszélt, nagyon
megnyerőnek mutatkozott.
De aztán minden elmosódottá vált. Képtelen voltam visszaemlékezni,
hogyan jöttem el a fogadásról, ahogy azt sem tudtam, miként értem
vissza a szállodába. Odanyúltam az éjjeliszekrényre a telefonomért,
hogy megnézzem, mennyi az idő. A fenébe! Már majdnem tíz óra volt, a
járatom pedig egykor indult. Már éppen azon voltam, hogy kicincáljam
a seggemet az ágyból, amikor egy hang megállított.
Mintha horkolás lett volna.
Mély, vibráló horkolás.
Az oldalamon feküdtem. Megmozdítottam a fejemet, hogy
megkeressem a hang forrását.
Mozdulatlanná dermedtem, amikor megtaláltam.
Teljesen lefagytam.
Biztosra vettem, hogy a szívem kihagyott egy vagy két ütemet.
Egy férfi feküdt mellettem az ágyban, háttal nekem. A széles vállából
ítélve tudtam, hogy ez nem akárki. De akkor is meg kellett győződnöm
róla. Visszatartottam a lélegzetemet, áthajoltam a hatalmas test felett, és
az arcába bámultam. Amint megláttam, hogy Hunter az, hatalmasat
horkantott, mire kiugrottam az ágyból. Megpróbáltam összeszedni
magam, nem akartam felébreszteni.
A fene. Mi történhetett?
Kitipegtem a mosdóba, miközben a szívem vadul kalapált, az
agyamban pedig összevissza cikáztak a gondolatok, elkeseredetten
próbáltam visszaemlékezni a múlt éjszakára, bármire, aminek köze
lehetett ahhoz, hogy Hunter Delucia hogyan keveredett az ágyamba.
Vagy akár belém.
Ez rosszabb volt, mint az egyetemi éveim alatt eltöltött legrosszabb
éjszaka. Hogyan lehetséges, hogy nem emlékszem semmire? A
tükörképem megválaszolta a kérdésemet: úgy néztem ki, mint egy élő
halott. A hollófekete hajam, ami eredetileg fel volt tűzve, most félig
kibomlott, alig tartották már a hullámcsatok. Az általában szép bőröm
most a szokásosnál is sápadtabban fénylett, a zöld szemem pedig vörös
volt és duzzadt.
Aztán végre lenéztem: póló és melegítőnadrág volt rajtam, melltartó
meg bugyi. Nem emlékeztem rá, hogy mikor öltöztem fel. Azon
gondolkodtam, miért volt rajtam ruha. Hiszen ha egyszer lekerül rólam a
melltartó, akkor az már nem kerül vissza. Arról nem is beszélve, hogy
nem az a kifejezetten szégyenlős fajta vagyok, ami a testemet illeti. Soha
nem öltöztem vissza egy szenvedélyes éjszakát követően.
Lehetséges, hogy együtt aludtunk, de nem szexeltünk?
 Benyúltam a melegítőnadrágomba és megérintettem magam. Nem
éreztem sehol sem fájdalmat, bár ez még önmagában semmit sem
bizonyított. Lehet, hogy ez az óriás férfi, aki itt hortyog mellettem
anatómiailag pont az én méretem és még az is lehet, hogy gyengéd
szerető? De egyik sem tűnt valószínűnek.
Ellenőriztem a szemetest, óvszert kerestem benne, valamint
papírtörlőt, de semmit sem találtam. Ennek ellenére mégis úgy néztem
ki, mint aki átszexelte az éjszakát…
Sajnos – vagy talán szerencsémre – nem volt rá időm, hogy azon
meditáljak, mi történhetett. Ha nem indulok el a reptérre negyed órán
belül, akkor lekésem a gépemet.
Egy gyors zuhany után megtörölköztem, és lábujjhegyen
visszaosontam a szobába a bőröndömhöz. Összeszedtem a ruhámat, de
a harisnyakötő, ami az egész felfordulásért felelős, nem volt sehol.
Csalódottan vettem tudomásul, hogy nem tudom elrakni emlékbe.
Hunter még mindig nem mozdult. Sőt, még hangosabban horkolt.
Gyorsan felöltöztem, copfba fésültem a hajamat, felkentem egy kis
hidratáló krémet az arcomra, majd belehajigáltam mindent a
bőröndömbe.
Már épp ki akartam osonni, amikor úgy döntöttem, hogy tudnom
kell, mi történt. Az ajtónál hagytam a bőröndömet, hogy gyorsan
kereket oldhassak, majd odasétáltam Hunterhez.
Persze velem ellentétben, ő most is ugyanolyan jól nézett ki, mint
tegnap este. Egy pillanatra megbámultam. A rézbarna színű haja ziláltan
lógott, de így csak még szexibben nézett ki, mint tegnap este a
hátrafésült frizurával. Vastag, sötét szempillák keretezték a
mandulavágású szemét, ami lélegzetelállító kék színt öltött, amikor épp
nyitva volt.
Egyenletes ütemben, békésen folytatta a hortyogást, úgyhogy vettem
egy mély levegőt, és közelebb léptem. Látnom kellett, hogy mi van a
takaró alatt. Félmeztelenül feküdt, de vajon alsónadrág van rajta?
Még egy lépés.
Ismét megálltam, hogy megbámuljam az arcát, mielőtt fellibbentem a
takarót. Még mindig mélyen aludt. Vagy legalábbis ezt gondoltam…
 Odanyúltam, felhajtottam a takaró szélét, majd óvatosan felemeltem.
Aztán előrehajoltam, hogy alákukucskáljak.
Azt a mindenit.
Boxert viselt.
És… reggeli merevedése volt. Egy hatalmas csomag domborodott
a nadrágja alatt. Esélytelen, hogy ez a hatalmas dolog bennem volt.
Legalább egy kicsi fájdalmat kellene utólag éreznem.
Megkönnyebbültem (de egyben sajnáltam is, és látni akartam azt a
hatalmas függeléket). Visszaengedtem a takarót, és menni készültem.
Ekkor egy hatalmas kéz ejtette rabul a csuklómat.
– Arra emlékeznél, kiscsillag. Bízz bennem! – Hunter rekedt hangja
volt az, melybe egy cseppnyi pajkosság vegyült.
– Én… én csak kerestem valamit.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
– Ó, igen? És mit?
– A cipőmet.
Mosolyra húzódott a szája.
– És milyen színű?
Próbáltam visszaemlékezni, hogy milyen cipőt hoztam magammal.
– Fekete, az elején egy ezüstszínű csíkkal.
Hunter a lábamra pillantott. A fenébe.
Majd felnézett rám.
– Megtaláltam.
Lenéztem a cipőmre, hogy elkerüljem a tekintetét.
– Ó, én ostoba. Elaludtam és most összevissza beszélek. Rohannom
kell, különben lekésem a gépemet. – Indulni akartam, de csak még
erősebben markolta a csuklómat.
– Sehová nem mész, mielőtt megtennél két dolgot.
– Két dolgot?
– Egy: add meg a számodat. Kettő: kérek egy búcsúcsókot.
– Én… én… még nem mostam fogat.
Hunter nevetett. Úgy tetszett, mintha átlátna az összes
hazugságomon. Odanyúlt az éjjeliszekrényre, megfogta a telefonját és
odatartotta nekem, mielőtt felkelt volna.
 – Még mindig a fürdőszobában van a fogkrém?
– A kicsi tubus, amit a szálloda biztosított.
– Akkor fogat mosok, közben pedig pötyögd be a számodat.
Mialatt a fürdőszobában volt, azon töprengtem, hogy semmit sem írok
be a telefonjába. Tudtam, hogy úgysem fogok kapcsolatban maradni
egy férfival, aki majdnem ötezer kilométerre él tőlem. Egy olyan srác,
mint Hunter a legutolsó dolog, amire szükségem volt. De aztán arra
jutottam, jobb lesz egyszerűen azt mondani neki, hogy beírtam a
számomat. DE mivel elég hamar keresztüllátott rajtam, mégis beírtam a
nevemet és a számomat, de megváltoztattam az utolsó két számjegyet.
Nem volt rossz, hogy így döntöttem, mert amikor Hunter visszajött,
az volt az első dolga, hogy ellenőrizze, megtettem-e, amire kért.
Szerencsére nem csörgetett meg. Elégedetten az ágyra dobta a
telefonját.
– Köszönöm, most pedig jöhet a búcsúcsók.
Láttam rajta, hogy nem fog elengedni enélkül. Így hát áldozatot
hoztam annak érdekében, hogy elérjem a gépemet: lábujjhegyre
ágaskodtam és egy gyors puszit leheltem a szájára.
Hm… Kellemes és gyengéd.
(És mentásan friss.)
– Nos… örülök, hogy találkoztunk. – Elfordultam, hogy az ajtó felé
induljak, de Hunter ismét megragadta a csuklómat.
– Arra kértelek, hogy csókolj meg.
– Megtettem!
– Úgy szeretném, hogy megcsókolj, ahogy tegnap este tetted.
Mielőtt egyáltalán felfogtam volna, amit mondott, Hunter magához
rántott. Az egyik hatalmas kezét a tarkómra tette, és erősen maga felé
húzta a fejemet. Aztán az ajka hirtelen az enyémre tapadt.
Meglepettségem hamar elmúlt, ahogy a nyelvével arra késztetett, hogy
nyissam ki a számat. A nyelve birtokba vette a számat, majd felnyögött,
miközben oldalra hajtotta a fejét és egyre mélyebben csókolt. A hang
ott vibrált közöttünk és megremegett tőle a testem. Gyengéd volt, és
aztán elvesztettük a fejünket. Belemarkolt a fenekembe, én pedig
felágaskodtam hozzá, a lábamat a dereka köré fontam. Ahogy a fal felé
közelített velem, egy ismerős érzés vett rajtam erőt. Nem emlékeztem
az előző csókunkra és a részletekre, de valahol mélyen tudtam, hogy
milyen érzés lehetett.
A telefonomat kiejtettem a kezemből, és beletúrtam a hajába. A
puha tincseket markolva azt éreztem, hogy nem kapok belőle eleget. Az
összekapcsolódott szánkon keresztül valahonnan, mélyről egy nyögés
tört fel belőlem. Hunter erősen a falhoz nyomott, s a vastag, merev
pénisze a széttárt lábam közé préselődött. Ringatózott, miközben
csókolt, s két réteg ruhán át eljuttatott oda, ahová nem is gondoltam,
hogy teljesen felöltözve el tudok jutni.
Úgy éreztem, mintha le akarna nyelni, és abban a pillanatban
engedtem is neki. A cicim a mellkasának préselődött, a szívverésem vad
iramot diktált, bár nem voltam benne biztos, hogy az én szívem tempóját
érzem, vagy az övét. Ó, istenem, hol tanul meg egy férfi így
csókolni?
Kifulladtam, és le voltam nyűgözve, amikor vége szakadt a
csókunknak. Hunter az alsó ajkamat szívogatta, mielőtt elengedett.
A hangja erőltetetten csengett.
– Cseréld át a járatodat! Még nem végeztünk.
Nyeltem egyet, és próbáltam összeszedni magam.
– Nem tehetem. – A hangom alig volt hangosabb a suttogásnál, de
csak ennyit tudtam kipréselni magamból.
– Nem teheted, vagy nem akarod?
– Nem tehetem. Izzy ma jön haza.
Hunter hátrahajtotta a fejét és így adott egy kis teret, hogy lélegezni
és beszélni tudjon.
– Izzy?
– A mostohalányom, aki rühell.
 NEGYEDIK FEJEZET

HUNTER

Tizenkét évvel korábban

A fenébe! Nem a megfelelő iskolába járok.

Emlékezetem szerint ez volt a legmelegebb nap, mióta az eszemet
tudom. Bemondták a rádióban, hogy negyven fok van odakint, de nem
is a meleg, hanem a Los Angelesben szokatlan páratartalom volt az, ami
elviselhetetlenné tette a hőséget. Pár órával korábban érkeztem, hogy
találkozzam a bátyámmal. Nem ismertem ki magam a kampuszon,
úgyhogy helyet foglaltam egy tégla lépcsősoron a szökőkúttal szemben
egy rét közepén, és azt reméltem, hogy jön majd egy kis enyhet adó
fuvallat. A levegő meg sem mozdult, viszont valami sokkal jobb
közeledett. A leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam odasétált a kör
alakú szökőkúthoz, ami nagyjából három méterre volt tőlem. Levette a
cipőjét, és beleugrott. Lemerült a víz alá, majd feljött levegőért és
kisöpörte az elázott szőke haját az arcából.
Az emberek odapillantottak rá, de nem úgy tűnt, mint akit egyáltalán
érdekel a dolog. Hanyatt fekve lebegett a nagyjából hatvancentis vízben.
Az arcára kiülő mosoly ragályos volt. Azon kaptam magam, hogy én is
elvigyorodtam. Egy hónapja halt meg az anyám, de egy emberöltő óta
nem éreztem magam ilyen boldognak és szabadnak.
Néhány perccel később a lány felém fordult, és így szólt:
– Csatlakozol hozzám vagy csak nézni akarod, mi történik?
Körbenéztem, biztos akartam lenni abban, hogy hozzám beszél. De
senki sem volt a közelben. Így hát felálltam, és odasétáltam a
szökőkúthoz.
 – Ez valamiféle diákegyesületi kezdeményezés?
A lány mosolygott.
– Attól jobban éreznéd magad, ha azt mondanám, hogy igen? Mert
úgy nézel rám, mintha dilis lennék.
– Nem is igaz.
– Nekem pedig úgy tűnik.
Lerúgtam a cipőmet, és én is bemásztam a szökőkútba.
– Néztelek és azon gondolkodtam, hogy mindig így mosolyoghatsz-e
vagy csak a frissítő fürdő miatt vagy ennyire boldog.
Oldalra billentette a fejét, és az arcomat tanulmányozta.
– Miért ne legyek boldog? Hiszen élünk, nem igaz?
A hűvös víz nagyszerűen körülölelt. Csendben lebegtünk a felszínén
egy darabig, s egymásra mosolyogtunk, amikor az egyikünk elkapta a
másik tekintetét.
– Summer vagyok – mondta.
– Én pedig Hunter.
– Szereted a nyarat?
– Az ilyen forróságot már nem.
– Mi a kedvenc évszakod, Hunter?
Önelégülten vigyorogtam: – Hát a nyár.
Kievickélt a szökőkút széléhez, kikönyökölt a szélére és bámulta a
soha véget nem érő játékát. Követtem, én is odaevickéltem mellé és
próbáltam nem megbámulni a vizes pólóján át jól látható mellbimbóit.
Nem volt egyszerű feladat.
Summer felém fordult.
– Idejársz suliba?
– Nem. A bátyám jár ide. Eljöttem hozzá a hétvégére látogatóba. És
te? Idejársz? Vagy csak eljöttél, hogy lehűtsd magad a szökőkútban?
A mosolya úgy ragyogott, akár a nap.
– Ide járok. Művészetet tanulok.
Elengedte a szökőkút szegélyét, és átúszott a másik oldalra. Néztem
és kíváncsian figyeltem a mozdulatai véletlenszerűségét. Amikor
megállapodott, tölcsért formált a két kezéből és úgy kiabált át hozzám,
bár a szökőkút azért nem volt olyan nagy.
 – Felelsz vagy mersz?
Furcsa volt ez a lány, de gyönyörű. Ki tudja, lehet, hogy a furcsán
gyönyörű egy jó kombináció lehet.
– Felelek – kiáltottam vissza.
Felhúzta az orrát, de ezt is elképesztően szexisen csinálta.
Gondolkodást színlelve az ujját az állának ütögette. Amikor kitalálta,
hogy mit kérdezzen, felragyogott az arca. Az egyetlen dolog, amit
hiányoltam, az egy villanykörte volt a feje fölül, ami a mosolyával
egyetemben felvillanhatott volna. Magamban mosolyogtam.
– Mi az, amitől a legjobban félsz? – kiabálta.
A rendes válaszom erre az lett volna, hogy a haláltól, figyelembe
véve, hogy nemrég vesztettem el az anyámat. Vagy lehet, hogy valami
általános választ kellett volna adnom erre a kérdésre, mint a pókoktól
vagy a magasságtól. De ehelyett azt tettem, amivel általában bajba
sodortam magamat. Őszintén válaszoltam.
– Attól, hogy összetöröd a szívemet.
 ÖTÖDIK FEJEZET

NATALIA

Megszólalt a telefonom, amikor épp a lépcsőn igyekeztem lefelé,

hogy elcsípjem a vonatot, ami a belvárosba vitt. Láttam, hogy Anna az,
úgyhogy megálltam, nehogy elmenjen a térerő. Végül is nem kellett
sietnem, hogy hazaérjek.
– Helló, Mrs. Weiner.
Anna sóhajtott.
– Képes leszel valaha is kimondani a vezetéknevemet úgy, hogy
közben nem nyerítesz?
– Erre nem vennék mérget. Még mindig nem hiszem el, hogy csak
úgy eldobtad az Anna B. Goodwin nevet, hogy Anna. B. Winerre
cseréld.
– Nem is veszek tudomást a goromba megjegyzésedről, hiszen a
mennyországban járok.
– Goromba megjegyzés? Csak nem rád ragadt a férjed szavajárása?
Anna nevetett.
– A reptérre tartunk, hogy Arubába repüljünk, csak kérdezni
akartam tőled valamit.
– És mi lenne az?
– Hunter folyamatosan azzal nyaggatja a férjemet, hogy adjam meg
neki a telefonszámodat. Azt állítja, hogy megadtad neki. Fogadjunk,
hogy direkt rosszul írtad be.
– Jó számot írtam be… csak épp Edent éri el azon a számon.
– Edent? Ne mondd már, hogy huszonnyolc évesen még mindig
szextelefonszámokat adsz meg.
– Persze hogy nem.
– Ki az az Eden?
 – Ő egy kísérő, akinek nagyon hasonló a telefonszáma.
– Akkor ezt úgy értelmezem, hogy nem akarod, hogy Hunter tudja a
számodat.
– Egy playboy fiú, aki majdnem ötezer kilométerre él. Mi értelme
lenne?
– Értem. De akkor is remek srác. Azt hittem, hogy megvan köztetek
a kémia.
– Ha valaki kémiásat játszik, könnyen robbanást idézhet elő.
– Jól van. Derek nem fogja megadni neki a számodat, bár már
napok óta ezzel zaklatja. – Sóhajtott egyet. – És hogy van Izzy? Élvezte
a hetet a nagyanyjával?
– Azt mondta, hogy soha többé nem megy oda vissza. Utálom, de
akkor is meg kell jegyeznem, egy kicsivel jobban éreztem magam attól,
hogy így lenézi.
– Szükségetek volt erre a szünetre.
A mostohalányom, Isabella már két éve velem lakott. Nos,
gyakorlatilag azt is lehetne mondani, hogy három éve, hiszen Garrett-tel
teljes gyermekfelügyeleti jogot kaptunk, miután meghalt a volt felesége.
Izzy hetedikes volt, amikor az anyja meghalt rákban. Aztán a nyolcadik
közepén járt – október 31-e volt, hogy egészen pontos legyek –,
amikor elvesztette a másik szülőjét is. De ez alkalommal nem betegség
miatt. A halloween buli közepén, ahol mi voltunk a vendéglátók, a
férjemet letartóztatták, amiért pilótajátékot játszott a cégével. Épp
kalózjelmezt viselt. Csak hogy teljes legyen az irónia.
– Igen, nem jött rosszul egy kis távollét. Valahogy egy kicsivel jól
neveltebbnek tűnik, amióta hazaértem. De ez úgyis meg fog változni. A
vasárnap a látogatás napja. Miután együtt tölt egy kis időt Garrett-tel, rá
sem lehet ismerni. Ebben a hónapban írtam neki egy levelet, hogy
közöljem vele, mondja meg a lányának, ki fogom venni a
magániskolából a tanév végén, mert már nem bírom tovább anyagilag.
Úgyhogy biztosan felettébb maga alatt lesz.
Az állam északi részébe tett havi zarándoklataink mindig nehézkesek
voltak. New York állama nem engedte, hogy kiskorúak egyedül
látogassanak meg valakit a börtönben, így minden hónapban látnom
kellett a férjemet, csak hogy a lánya, aki nem mellesleg utál engem,
láthassa az ő drágalátos apját.
– Nagyon rendes tőled, amiért havonta elviszed, hogy lássa az apját.
Tuti, hogy a mennyországba kerülsz.
– Remélem, nem. Magányos lenne ott nélküled.
Elnevette magát.
– Sietnem kell. Épp az állomáson vagyunk.
– Akkor jó utat! És ne ess teherbe! Még nem állok rá készen, hogy
nagynéni legyek.
– Mondja a nő, aki egy tizenöt éves lány törvényes gyámja.
– Jól van, na. Csak megemlítettem.
– Imádlak. Hívlak, ha hazaértem.
– Én is csípem a búrádat Anna B. Weiner.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Mrs. Lockwood? – szólított a börtönőr, aki az asztalnál ült. Fel

sem nézett a papírjából.
– Készen állsz? – fordultam Izzyhez.
Kivette a fülest, és odament a szekrényhez, hogy begyömöszölje a
cuccait. Én mindig minden tiltott tárgyat kint hagytam az autóban, Izzy
viszont képtelen volt meglenni a fülese nélkül még arra a rövid időre is,
amit várakozással kellett töltenünk. Isten látja lelkemet, próbáltam már
beszélni a fejével, de napi huszonnégy órában a fülében tartotta a
fülesét, mint a legtöbb tini az ő korában.
Odasétáltam az őrmester asztalához. Még nem láttam korábban ezt
a srácot.
– Natalia Rossi vagyok és Garrett Lockwoodhoz jöttem látogatásra.
Mrs. Lockwoodot szólította, de már a Rossi nevet viselem.
Átlapozott pár papírt a mappájában.
– Itt a lista azt mondja, hogy Natalia Lockwood, feleség. Akkor ez
nem maga?
– De. Azazhogy nem. Amikor elkezdtem látogatni, még az voltam,
de közben elváltunk, úgyhogy már Natalia Rossi a nevem, ahogy az
igazolványomon is szerepel, amit megmutattam és ezt a nevet is írtam
alá.
– Mondja meg a fogolynak, hogy frissítse a látogatói listáját.
Minden alkalommal megtettem, amikor idejöttem, de ez a seggfej
nem akarta leírni a nevemet a saját vezetékneve nélkül.
– Nincs valami adatlap, amit kitölthetnék?
– Csak a fogoly frissítheti a listáját.
Nagyszerű. Mindegy is.
– Én megtartottam volna inkább a Lockwoodot – mondta Izzy a
hátam mögül. Nem vettem észre, hogy végzett a szekrénynél. – Sokkal
jobb vezetéknév, mint a Rossi.
Beleharaptam a szám szélébe, hogy ne mondjam ki, még a Wiener is
jobb lenne, mint egy hazug tolvaj neve. Aztán Izzyvel bementünk egy
helyiségbe, ahol néhány másik látogató várakozott, majd végül
mindannyiunkat bevezettek a családi látogatóterembe. Garrett már ott
ült az egyik asztalnál. Felállt, amikor meglátott minket és szédítő mosolyt
villantott ránk, amivel már sok milliót kiszedett több száz befektetőből
és engem is kiimádkozott vele a bugyimból és a tisztességemből.
Rajtam legeltette a szemét, annak ellenére, hogy a lánya odaszaladt
hozzá, hogy üdvözölje. A nyaka köré fonta a karját a rövid ölelés
erejéig, amit a látogatás elején és a végén engedélyeztek. Abban a
pillanatban – bár Izzy mindent megtett azért, hogy keménynek mutassa
magát – olyan sebezhetőnek tűnt! Mindent leszarok attitűdöt erőltetett
magára, de legbelül még mindig csak egy kislány volt, aki elveszítette az
édesanyját és az apját. Még azok után is bálványozta Garrettet, amit
tett.
Miután Izzy elengedte az apját, Garrett megkísérelte, hogy üdvözlés
gyanánt hozzám érjen. Erre hátráltam egy lépést, biccentettem felé és
üdvözöltem:
– Szia, Garrett!
Mozdulatlanná dermedt.
– Szia, Nat. Csodásan nézel ki.
– Megyek, iszom valamit. Kérsz valamit, Izzy?
Még csak meg sem fordult, hogy válaszoljon.
 – Nem.
A szabályok értelmében a kiskorúaknak kísérőre volt szükségük, de
az sehol sem volt lefektetve, hogy az exférjemmel egy asztalnál kell
ücsörögnöm. A lánya miatt jöttem csak el, ha értékelte a kislány, hogy
milyen erőfeszítésbe került számomra havonta eljönni vele ide.
Odasétáltam az automatához és vettem egy üveg vizet, majd leültem egy
apró, üres asztal mellé a terem másik végében.
Abban az egy órában néha odapillantottam Garrettre és Izzyre.
Utáltam, hogy akárhányszor megállapodott a szemem a volt férjem
arcán, még csak észre sem vettem magam. Két évvel a börtönbe
kerülése után, amikor sápadt lett a bőre és sötét karikák jelentek meg a
szeme alatt, még mindig egy hihetetlenül jóképű férfi volt. De kemény
lecke árán megtanultam, hogy egy mutatós arc mit sem ér, ha a szíve
romlott.
Amikor az őr bejelentette, hogy letelt a látogatási idő, visszasétáltam
Izzyhez. Megvárhattam volna akár az ajtóban is, de soha nem akartam,
hogy egyedül legyen, amikor el kell búcsúznia.
Garrett minden sziát és viszlátot arra használt fel, hogy manipuláljon.
– Válthatnék egy szót négyszemközt Nattal, Izzy? Meg kell
beszélnünk bizonyos anyagiakat.
Megvártam, amíg a lány hallótávolságon kívül került.
– Elmondtad neki?
– Nem lett volna túl jó az időzítés.
Kikerekedett a szemem.
– Havonta egy órád van, nem adatik meg neked az a luxus, hogy az
időzítésről beszélj itt nekem.
A kulcscsontomra vándorolt a tekintete.
– Emlékszel, amikor nászúton voltunk és te…
Közbevágtam.
– Nem azért jöttem, hogy nosztalgiázzunk, inkább térjünk vissza a
valósághoz. Neked kell elmondanod a lányodnak, hogy az oktatására
szánt összeget elfecsérelted. Nem engedhetek meg magamnak
huszonötezer dollárt a magániskola következő tanévére.
– Dolgozom valamin.
 Felcsattantam.
– A börtönből? Ne akard, hogy én mondjam el neki. Már így is
eléggé utál. Az a te feladatod.
Felém nyújtotta a kezét, mire én tiltakozón felemeltem a karomat.
– Ne! Ezt az egyetlen dolgot sem voltál képes megtenni értem.
– Hiányzol, Nat.
Hallotta egyáltalán, amit mondtam neki?
Megadón feltettem a kezemet.
– Ez reménytelen.
Aztán megfordultam, és kikísértem a mostohalányomat az állami
börtönből és közben, mint ahogy minden alkalommal, ezúttal is
megfogadtam, hogy soha nem jövök vissza ide…
 HATODIK FEJEZET

NATALIA

Kilenc hónappal később

– Holnap mikor is lesz pontosan a babaköszöntőm?

Anna még csak nem is köszönt, mielőtt feltette a kérdést a
telefonban szombat reggel nyolckor.
A fejemet csóváltam, majd a másik oldalamra fordultam és közben a
fülemre szorítottam a telefont.
– Amikor csak akarod. Még alszom.
– A Sugar Magnoliában lesz?
– Szerintem az agyadra ment a terhesség. Miről beszélsz? – Jaj, ne
játszd már a hülyét! Láttam a feljegyzést az anyám naptárában. És
tudom, hogy nem fosztanál meg a társaságodtól a babaköszöntőmön.
Már vagy ezer éve nem láttalak, és tudod, hogy mennyire szeretlek.
Felültem, és kidörzsöltem az álmot a szememből.
– Miért kotorásztál az anyád táskájában, és miért nézegetted a
naptárát?
– Hát tudni akartam, hogy mikor lesz a babaköszöntő, te.
– Szörnyű vagy. Te soha nem hagyod, hogy meglepjünk, ugye?
– Nos, az étterem nevét végül is még nem tudom. Azt nem írta le.
Épp ezért hívlak.
Kimásztam az ágyból és megtömtem a kávéfiltert. Adtam neki az
őszintét:
– Anna… sajnálom. A vasárnap Izzy látogatási napja és nem tudom
arrébb tenni.
– Te jó ég! Hogyan lehet az, hogy a tesóm nem vette figyelembe a
börtönlátogatást?
Tulajdonképpen ezt tette.
– Nem foroghat Garrett körül a világ. Sajnálom. Én is utálom, hogy
ki kell hagynom. Amúgy is tele vagyok munkával, de majd ha
megszületik a kis vasgyúró, ki akarok venni pár napot, hogy elmenjek
meglátogatni.
Amikor meghallottam a hangját, egy kicsit rosszul éreztem magam,
hogy hazudtam.
– Hiányzol. Nem tarthatok bulit nélküled. Emlékszel, amikor még
nyolcadikban megpróbáltam? Szörnyen néztem ki abban a nadrágban,
aminek az ülepe a térdemig ért és egy hatalmas masni volt a hajamban.
Akkor csókoltam meg Roger Banyát. Onnantól fogva a gyerekek
elkezdtek Anna Bow Banyának nevezni, ami tulajdonképpen nem volt
rossz… egészen egy héttel az utánig, amikor megmondtam Rogernek,
hogy nem akarok randizni vele. Erre bedühödött és mindenkinek azt
mondta, hogy leszoptam a bulin. Aztán Anna Szoblow Banya lett
belőlem. Ó, istenem, el kell jönnöd! Nem tarthatom meg nélküled.
Abba kellett hagynom a nevetést, hiszen őszinte volt az ijedelme,
még ha az érvelése viccesre is sikerült. Teljesen kivolt, ahogy közeledett
a szülés időpontja. Bár én még soha nem vártam gyereket, de
emlékszem, hogy hasonlóan viselkedtem, amikor megváltoztattam az
életemet.
– Küldj nekem egy képet a ruháról, amit választottál! Majd
véleményezem. Abban is biztos vagyok, hogy senki mást nem fogsz
megcsókolni a bulin a férjeden kívül. Minden rendben lesz. Akár video
telefonálhatunk is közben, így legalább egy kicsit mégis ott lehetek
veled.
Hallottam a hangján, hogy elkámpicsorodott.
– Jól van. De ha megszületik a baba, akkor legalább egy hetet
maradnod kell. És amíg itt vagy, te cseréled az összes kakis pelenkát.
Felnevettem.
– Áll az alku, de most mennem kell. Egy órán belül oda kell érnem
valahová. – A reptérre.
– Elmondod legalább azt, hogy hol lesz a babaköszöntő, ha már
egyszer úgyis elrontod azzal, hogy nem leszel ott?
– Jól van. De csak azért, mert annyira idegesnek hangzol – hazudtam
ismét. De hát miért ne? Hiszen már úgy belejöttem. – Derek el fog vinni
ebédelni, hogy azt hidd, az lesz az ünneplés maga. Mire visszaértek, már
mindenki ott lesz, te pedig valószínűleg dühöngsz, hogy mégsem ez volt
a babaváród. Úgyhogy mosolyogj szépen, amikor besétálsz!
– Ó, köszönöm. Igazad van. Totál lehangoltan mentem volna haza.
Rendben. Menj csak. Holnap majd video telefonálunk a babavárón.
Miután letettem, befejeztem a pakolást és arra gondoltam, hogy
felébresztem Izzyt valami vidám gondolattal.
Felkapcsoltam a lámpát a szobájában, és azt mondtam:
– Kelj fel és ragyogj szépség! Nagyszerű nap vár rád.
A fejére húzta a takaróját.
– És mi az a nagyszerű benne?
– Nos, süt a nap és nem kell iskolába menned.
– Utálom a napot. Tönkreteszi az ember bőrét és ráncos lesz tőle,
ahogy öregszik – mondta a takaró alól. – Amúgy meg inkább iskolába
mennék, mint Nannához. Nem értem, miért kell folyton elmenned.
Miért kell folyton elmennem. Ez azért egy kicsit túlzás ahhoz
képest, hogy már kilenc hónapja, hogy itthon hagytam őt, hogy
Kaliforniába menjek, Anna esküvőjére. Azóta pedig szinte minden estét
vele töltöttem.
– Hát csak nem azért szomorkodsz, mert hiányozni fogok?
– Grrr…
– Hagyom, hogy ébredezz, közben pedig készítek egy kis nutellás
palacsintát. – Semmi kedvem nem volt megvesztegetni, hogy odaüljön
az asztalhoz és beszélgessünk.
– Jól van. – Ez volt a tini megfelelője a bazdmegnek.
Negyedórával később képtelen volt ellenállni a csokoládés,
mogyorós illatnak, ami bekúszott a szobájába. Tányérra tettem egy
palacsintát és odacsúsztattam elé.
– Vettem neked egy doboz koffeinmentes kávét a Starbucks-ban.
Akarod, hogy készítsek neked kávét?
– A koffeinest jobban szeretem.
 Kinyitottam a dobozt, és kivettem egy kávékapszulát.
– Én pedig jobban szeretném, ha a manók mosnák ki a szennyest,
de mégis én viszem le az alagsorba a mosókonyhába a koszos ruhát.
– Amikor az apám is velünk élt, mindig volt valaki, aki megcsinálta a
mosást.
Izzy szeretett csak a jó dolgokra emlékezni az apjával kapcsolatban.
Ahelyett, hogy beolvastam volna neki, miszerint a házvezetőnőt azoknak
a gyanútlan családoknak a megtakarításaiból fizettük, akik a
befektetéseiket az apjára bízták, egyszerűen azt mondtam: – A dolgok
változnak.
Miután készítettem neki egy bögre koffeinmentes kávét, leültem
mellé az asztalhoz a szokásos, második csésze kávémmal.
– Kedd estére, mire kezdődik a meccs, visszaérek. Ha valamiért
késnék, akkor Marina anyukája majd megírja, hogy áll az eredmény.
Megvonta a vállát.
– Én kezdek. De nem nagy ügy, ha mégsem érsz oda.
– Viccelsz? Dehogyisnem nagy ügy. Mikor volt utoljára, hogy egy
másodikos kezdett a válogatott csapatban a Beaconnél?
Próbálta megjátszani, mintha nem érdekelné, de láttam a szemében
az igazságot.
– Soha.
– Nos, alig várom, hogy lássalak, amint elkezded a játékot, és ahogy
szétrúgod a többi seggét.
Ezek után viszonylag csendben ette meg a reggelije maradékát.
Amikor elkezdtem kipakolni a mosogatógépet, meglepett, hogy ő maga
kezdeményezte a beszélgetést. Majdnem két éve minden egyes
beszélgetést én kezdeményeztem.
– Egyedül mész Kaliforniába?
– Persze. Mert kivel kéne mennem?
Elfordította a fejét.
– Ott van az a srác, akivel elmentél randizni a múlt héten.
Megálltam a munkában, hogy a teljes figyelmemet neki
szentelhessem.
– Nem. Az csak egy randi volt. Nem hinném, hogy másodszor is
elmegyek vele valahová.
A hangja felélénkült.
– Apa miatt?
– Nem, drágám. Nem az apád miatt. A randijaimnak semmi közük
az apádhoz. Braddel egyszerűen nem illünk össze.
– Csúnya volt.
Újabban rákényszerítettem magam, hogy ismét randizni kezdjek.
Nem tudtam rá túl gyakran időt keríteni, de amikor mégis, sosem
akartam, hogy Izzy találkozzon velük.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Honnan tudod, hogyan nézett ki?
– Nyitva hagytad az oldaladat a Match.com-on, én pedig
kölcsönvettem a gépedet.
– Jaj! Sajnálom.
– Nem úgy nézett ki, mint aki az eseted.
A mondat pontos fordítása: egyáltalán nem úgy nézett ki, mint
apa.
– Próbálok olyanokkal is találkozni, akik nem az eseteim.
– Annak meg mi értelme?
Az volt az igazság, hogy próbáltam elkerülni a jóképű férfiakat, akik
levettek a lábamról és teljesen elcsavarták a fejemet. De Izzy okos volt,
megértette volna, ha elmondom neki. De úgy döntöttem, hogy nem
becsmérlem az apját előtte, függetlenül attól, hogy mennyire jólesne
néha. Minden kislányt hagyni kell, hogy bálványozza az apját és aztán
maga ítélkezzen felette, ha felnő. Egy szép napon Izzy látni fogja, hogy
ki is Garrett, de nem én akartam felnyitni a szemét.
– Hogy őszinte legyek, azt hiszem, túlságosan is mereven
ragaszkodtam az elképzeléseimhez, amikor fiatalabb voltam – meséltem
neki. – Ha egy srác nem volt eléggé laza vagy jóképű, nem igazán
adtam neki esélyt. Úgyszólván a borítója alapján ítéltem meg a
könyveket. Az évek során rájöttem, hogy ha ezt teszem, sok érdekes
emberről lemaradok. Így hát megpróbálok mostantól nem ezekre a
butaságokra összpontosítani.
Izzy hallgatott egy darabig.
 – A barátaim csúfolnak egy fiút, akit Yakshitnak hívnak… a neve
miatt. És az orra is elég nagy. Tavaly költöztek ide Indiából. Együtt
járunk a tudományos kutatás órára és ő is játszik a fiúk
baseballcsapatában. Kedves fiú és sokszor megnevettet.
Ez igen. Egy pillanatra elámultam, hogy Izzy ilyesmit osztott meg
velem. Vagy egyáltalán bármit.
– Igen, a kölykök néha kegyetlenek tudnak lenni. Annak viszont
örülök, hogy te barátkozol Yakshittal.
Lesütötte a szemét, ebből tudtam, hogy többről van szó a
barátságnál.
– Izzy, azt akarod mondani, hogy tetszik ez a fiú?
A kis rés, amit a pajzson engedett, hirtelen be is zárult. Visszahúzta
magát a csigaházba.
– Nem ezt mondtam.
– De nincs baj, ha így van. Már majdnem tizenhat vagy. A te
korodban nekem is tetszettek már a fiúk.
Lopva felpillantott rám.
– Apa azt mondta, hogy huszonegy éves koromig nem randizhatok
fiúkkal.
Megszorítottam a kezét, hogy ismét elnyerjem a figyelmét.
– Soha nem fogom neked azt mondani, hogy hagyd figyelmen kívül,
amit az apád mond, hiszen ő az apád és bármilyen tanácsot ad, érdemes
megfontolni, ugyanakkor az, ami napi szinten az otthonunkban történik –
amíg nyitottak és őszinték vagyunk egymással –, köztünk marad. Meg
kell bíznunk egymásban ezeket a dolgokat illetően. Ahogy én is
meséltem neked a randimről Braddel, te is mesélhetsz, Izzy.
Elfordította a fejét, de bólintott.
Ez már így is több volt, mint ami egyébként meg szokott esni
köztünk.
– Megyek, befejezem a csomagolást Nannához.
Rámosolyogtam.
– Jól Tan. Fél óra múlva indulunk. A reptér felé majd kiraklak
Nannánál.
A tervezett fél órából egy óra lett. Lévén, hogy késésben voltam,
Garrett anyjának ajtaja előtt köszöntem el Izzytől.
– Légy jó! Csak néhány napig leszek távol.
– Mindegy.
– Á, és csatlakoztam a Snapchathez. Jelölj vissza vagy valahogy
fogadd el a felkérésemet! Így tudunk üzenni egymásnak és képeket is
küldhetünk.
Izzy meg volt rökönyödve.
– Kérlek, ne csináld ezt! Nem foglak hozzáadni a Snapchat
kontaktjaimhoz.
– Miért nem?
– Mert ez nem egy olyan hely, ahol az ember az anyjával beszélget.
Az anyjával. Észre sem vette, hogy mit mondott. Lehet, hogy csak
általánosságokban beszélt, de én mégis sokkal nagyobb jelentőséget
tulajdonítottam neki magamban. Visszasétáltam hozzá, és megöleltem.
– Szeretlek, Isabella.
Egy rövid pillanatra ellágyultak a vonásai, majd visszaöltötte magára
a tini álarcot.
– Akkor sem adlak hozzá.
Lesétáltam a verandáról. Garrett anyja mosolygott és elismerőleg
bólintott.
– Majd írok egy sms-t, ha leszálltam.
– Hé, elvégre Los Angelesben leszel, küldj inkább pár képet a
hírességekről vagy legalább jóképű srácokról.
– De csak a Snapchaten keresztül. Vissza kell jelölnöd, ha látni
akarod őket – kiabáltam vissza, miközben odaértem a várakozó
taxihoz.
Becsuktam az ajtót, majd még egyszer integettem egyet és azt
motyogtam magamban: – Amúgy is megígérted, hogy távol tartod
magad a jóképű férfiaktól, Nat. Emlékszel?
Híres utolsó szavak.
 HETEDIK FEJEZET

NATALIA

A Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér mindig szórakoztatott. A

sofőrök, akik az utasaikra vártak, a csomagkiadó mögött várakoztak.
Végigolvastam a tábláikat, amint leértem a mozgólépcsőn, és magam
előtt toltam a gurulós bőröndömet.
Mr. Spellman.
Piedmont.
Laroix család.
Mr. Damon.
Lehet, hogy esetleg Matt Damon. Végül is ez Los Angeles.
Továbbsétáltam, miközben bámészkodtam. A legtöbb név kézzel volt
felírva egy fehér táblára, jóllehet volt köztük néhány gépelt kiírás is. Az
egyik tábla megragadta a figyelmemet. Nemcsak azért, mert az én
keresztnevem szerepelt rajta, hanem mert mintha egy darab barna
papírzacskóra írták volna. A kézírás dőlt macskakaparással volt szedve,
majdhogynem olvashatatlan volt. De ahogy közelebb értem, a
vezetéknevet is sikerült kisilabizálnom. A táblán ez állt:
Natalia Sbagliato-Numero
Kimondtam magamban, aztán összeállt a kép.
Natalia.
Sbagliato. Olaszul téveset jelent.
Numero. Ez pedig számot jelent olaszul.
Natalia téves szám?
Mielőtt felnéztem volna a férfi arcára, aki a táblát tartotta, már
tudtam, hogy ki ő. Megmagyarázhatatlan melegség áradt szét a
hasamban és felállt a szőr a hátamon. Amikor találkozott a tekintetünk
és megláttam az önelégült mosolyát, az egyetlen dolog, amire képes
voltam az az volt, hogy elbotlottam a saját lábamban és a fenekemen
landoltam.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Jól vagy?
Lehetetlen volt lazán reagálnom erre, hiszen seggre estem a reptéren,
az arcom vörös volt a zavartól, az izgalomtól és a dühtől. Ráadásul
Hunter ha lehet, még jobban nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá.
Hanyagul jóképű, a kaliforniai naptól lebarnult, laza, de mégis
önbizalomtól duzzadó. Megremegett a térdem. Talán nem is baj, hogy a
földön ültem.
Amennyire tetszett az összkép, annyira gyűlöltem, amiért ilyen
helyzetbe hozott. Próbáltam az utálatra összpontosítani.
– Mit keresel itt?
Hunter átugrotta a kordont, ami elválasztott minket, és odatérdelt
hozzám, mielőtt felállhattam volna.
– Érted jöttem. Hát nem láttad a táblát, amire kiírtam a nevedet?
– Natalia Sbagliato-Numero? Nagyon aranyos. Honnan tudtad,
hogy beszélek olaszul?
Hunter a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
– Megátkoztál az orrod alatt Anna és Derek esküvőjének
éjszakáján.
Erre nem emlékeztem. Annak az éjszakának a nagy része homályban
maradt. Megfogtam a kezét, és felálltam.
– Mi történt Samanthával? Úgy volt, hogy ő jön értem és elintézünk
még pár dolgot a holnapi babaváróig.
Hunter kisfiús mosolyt villantott rám.
– Felajánlottam Samanthának, hogy besegítek.
Ismertem Samanthát. Lehet, hogy úgy nézett ki, mint a nővére, de
közel sem volt annyi energiája, mint a tesójának. Sőt, inkább a lusta szó
jellemezte a legjobban.
– Biztos vagyok benne, hogy nem kellett kétszer mondanod neki.
– Nem. És mindent elintéztem, csak hogy eljöhessek eléd a reptérre.
– Hunter megfogta a bőröndöm fogantyúját. – Van még más csomagod
is, amit meg kell várnunk?
– Nincs. Ennyi az egész. Utálom feladni a csomagjaimat.
– Itt parkoltam a közelben.
Keresztülvágtunk a nyüzsgő reptéren és kimentünk a parkolóba.
Hunter sokkal nagyobbakat lépett, mint én, úgyhogy amikor megálltunk
a zebránál és a zöldre vártunk, lett volna alkalmam, hogy megbámuljam,
milyen jól néz ki a feneke a rövidnadrágjában. Le merném fogadni,
hogy rengeteg guggolást csinál.
Amikor odaértünk az autójához, nem voltam meglepve, hogy egy
makulátlanul tiszta, fekete platós jármű várt ránk, természetesen a
legújabb modell. Beindította a motort, majd megkerülte velem az autót.
Egy elektronika vezérelte lépcső gördült le, amikor kinyitotta előttem az
ajtót, amiért hálás voltam, mert az autó nagyon magas építésű volt.
Hunter berakta a csomagomat a hátsó ülésre és becsukta az anyósülés
ajtaját, majd átment a vezető oldalra.
Belül sokkal tágasabbnak tűnt.
Hunter elkapta a tekintetemet, miközben vizsgálgattam az autót.
– Mi van?
– Ez hatalmas.
Pajkos vigyor suhant át az arcán.
– Ezt már hallottam. Nem is egyszer.
A szememet forgattam.
– Az autóra gondoltam. Még soha nem ültem platósban.
– És? Mi a véleményed?
Hunter autója nem egy tipikus munkás platós típus. Sokkal inkább
egy luxus terepjáró, amibe előkelő bőrkárpit és rengeteg elektronika
került. A műszerfal faberakásos.
Bólintottam elismerésem jeléül.
– Szép autó. Illik hozzád.
Az egyik kezét a kormányra helyezte.
– Igen? Illene hozzám? Miért, neked milyen autód van?
Hunyorított, mintha csak épp találgatna, aztán gyorsan hátramenetbe
kapcsolt.
 – Könnyű kitalálni. Egy Prius. Egy Priust vezetsz, ugye?
– Honnan tudod? Á, Anna mondta.
– A barátnőd, Anna, semmit nem árul el rólad. Még csak a
vezetéknevedet vagy a telefonszámodat sem tudtam kiszedni belőle.
– De akkor honnan tudtad?
– Az illik hozzád. Ugyanaz a logika, mint amivel te is megállapítottad,
hogy illik hozzám az autóm.
Hunter kihajtott a parkolóból, beledugott egy jegyet a gépbe, majd
negyven dollárt fizetett a parkolásért.
– Te jó ég! Ez még drágább, mint a John Fitzgerald Kennedy reptér.
– És a forgalom is rosszabb. Az ingatlanárakról nem is beszélve.
– De hát akkor miért szeretik az emberek ennyire?
Hunter kimutatott az ablakon.
– Itt egész évben süt a nap. Verhetetlen érv.
– Én szeretem a négy évszakot.
Nevetett. Mélyről jövő dörgésnek tetszett.
– Anna nem viccelt.
– Miért?
– Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy teljesen egymás
ellentétei vagyunk és úgyis csak megölnénk egymást.
Általában arra sem szoktam emlékezni, hogy mit ettem reggelire,
ugyanakkor erre a mondatra, ami kilenc hónapja hangzott el Anna
szájából, kristálytisztán emlékeztem. Lehet, hogy megölnénk egymást,
de ha közben halálra dugnánk egymást, akkor nem tiltakoznék.
Miután kikeveredtünk a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér
útvesztőjéből, Hunter felhajtott az autópályára.
– Szóval, Natalia Sbagliato. Először is, miért adtál meg nekem téves
számot és aztán tiltottad meg Annának, hogy elérhesselek?
Kinéztem az ablakon.
– Azt gondoltam, így lesz a legjobb.
– Kinek?
– Mindkettőnknek.
– Mindkettőnknek? Szóval akkor tudod, hogy mi a legjobb nekem?
– Csak próbálom megspórolni neked, hogy eggyel többször legyen
összetörve a szíved.
Hunter rám pillantott. Mosoly bujkált a szája szélén.
– Összetörnéd a szívem? Gondolod, hogy miután egy éjszakát közös
ágyban töltünk, évekig sírnék utánad?
Felé fordultam.
– Kilenc hónap telt el és te még mindig utánam járkálsz, pedig csak
egy éjszakát töltöttünk egy ágyban. És még csak le sem feküdtünk
egymással. Képzeld csak el, ha megtesszük.
Hunter a fejét rázta.
– Annának egyetlen dologban nem volt igaza. Azt mondta, hogy
egymás tökéletes ellentétei vagyunk, de szerintem te legalább annyira
öntelt, mindentudó seggfej vagy, mint én.
A 405-ös úton haladtunk tovább, csak épp észak felé, nem pedig
délnek, amerre Anna nővére, Samantha lakott. Megbeszéltük, hogy nála
alszom ma este, így Anna csak a babaköszöntő napján találkozik velem.
– Rossz irányba mész.
– Nem igaz. Samantha azt mondta, hogy segítesz neki elintézni még
pár dolgot ma.
– Igen, de Samantha délen lakik, mi pedig észak felé tartunk.
– Á, már értem, mi zavart meg. Azt hitted, hogy azzal töltőd a mai
napot, hogy segítesz Samanthának elintézni pár dolgot.
– Ez volt a terv…
– Megígértem Samanthának, hogy elintézem az összes dolgát, nem
pedig csak elmegyek érted. Úgyhogy azzal töltjük a napot, hogy nekem
segítesz elintézni a dolgokat.
– Miért mentél volna bele ebbe?
– Azért, mert nem futhatsz el előlem, ha egyszer az autómban ülsz.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Ó, istenem, hogy ezek mennyire jó illatúak! – Samantha listájának

második állomásán voltunk, a Bold Blossom virágüzletben, ahonnan
tizennyolc orgona asztaldíszt kellett elhoznunk. A pult mögött álldogáló
eladó elment, hogy becsomagolja őket, én pedig addig körülnéztem a
boltban és megszaglásztam a különféle növényeket.
– Mi ez?
– Szagos bükköny. – Csészét formáltam a kezemből a kecses, lila
virág körül. – Ezt szagold meg!
Hunter odahajolt, és beleszippantott a levegőbe.
– Ennek tényleg jó illata van.
– A nagyanyámra emlékeztet. Amikor tízéves lehettem, anyám elvitt
minket Olaszországba, hogy meglátogassuk. Vadon nőtt ez a növény a
birtokon mindenfelé. A kis ház körüli kerítést úgy benőtte, hogy alig
lehetett látni a fehér kerítés deszkáit. A vasárnapi szószok és a szagos
bükköny illata mindig Valentina nagyanyámra emlékeztet. Tinédzser
voltam, amikor meghalt. Anyám minden vasárnap szószt készített,
mintegy megőrizve a hagyományt, de a Howard Beachen, ahol él, túl
hideg volt, hogy odakint megmaradjon a szagos bükköny.
– Nagy olasz családod van?
– Négyen vagyunk lányok. Minden vasárnap összejövünk az anyám
házában és együtt vacsorázunk. Két nővéremnek már van gyereke, ott
is két lány született. Szóval nincs tesztoszterontúltengés a családunkban.
A virágárus előlépett a raktárból.
– Mindjárt befejezzük a csomagolást. Majd szólok. Ha hátramennek
autóval a hátsó kijárathoz, akkor be is pakoljuk a csomagtartóba.
– Jól hangzik – mondta Hunter, majd a szagos bükkönyre mutatott.
– Ezt is elvisszük.
– Remélem, nem nekem szánod. Úgysem vihetem fel a repülőre.
– Nem is. Az én lakásomba gondoltam. Nincs otthon egy virágom
sem. – Kacsintott egyet, és közelebb hajolt, hogy a virágárus ne
hallhassa. – Arra gondoltam, örülnél az illatának, amikor reggel
felébredsz.
Azt el kellett ismernem, hogy ugyanolyan állhatatos, mint volt.
Hunter felpakolta a bedobozolt asztaldíszeket és a legújabb
növényét a platóra, majd becsukta a platót.
– Mi a következő a listán? – kérdeztem, ahogy becsatoltam magam
az anyósülésen.
 – Most hozzám megyünk.
– Hozzád? Aligha. Még van elintéznivalónk.
– Ez is része az elintéznivalóknak Samantha megkért, hogy
készítsünk egy jókívánság kutat a babaváróra. Lefestettem ma reggel,
de hagynom kellett száradni, mielőtt bepakolnánk az autóba.
Hunter olvasott az arckifejezésemben, ami azt tükrözte, hogy csak
viccel.
– Komolyan mondom – mondta.
– Szóval nem így akarsz az ágyadba csábítani?
– Dehogy. Csak le akarlak nyűgözni a házammal, de nem vállalhatok
felelősséget a te cselekedeteidért, hogy nem próbálod meg kihasználni a
helyzetet.
– Te bolond vagy.
– Még az is lehet, szagos bükköny. De még nem láttad a házamat.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Hunter háza hihetetlen volt, egyáltalán nem olyan, mint amire

számítottam. Rengeteg fa vette körül. Egy hatalmas birtok közepén állt.
A ház rusztikus stílusban épült, ötvözte a mesterségest a természetessel.
Kívülről hatalmas terméskövek borították, magas ablakai szinte az égbe
nyúltak. Úgy nézett ki, mint egy álomotthon, amit a tévében szoktak
mutogatni. Hunter Deluciától nem ezt vártam.
Kiszálltam az autóból, és még mindig a házat bámultam.
– Ez tényleg a tiéd? Egyszerűen lenyűgöző.
– Én terveztem és én is építettem. Hat évig tartott.
– Ez igen. Egyáltalán nem ilyenre számítottam.
– Mire számítottál? – Odasétált a platóhoz, lenyitotta, és kivette a
növényét.
– Nem is tudom. Azt hiszem, valami olyasmire, ami az arcodra van
írva. De semmiképp sem egy ilyen természetes és szép házra. – Valahol
víz csörgedezett. – És még egy csobogó patakod is van. És fák.
Rengeteg fa.
 – Kétszer annyi időbe került megépíteni, mert olyan gépeket
használhattam csak, amivel minimálisra csökkenthetem a kivágásra ítélt
fákat. A természetet akartam látni, ha kinyitom az ablakot. Valami olyat
akartam építeni, ami kihangsúlyozza a természetet, nem pedig olyat, ami
elnyomja.
– Nos, ez úgy tűnik, sikerült. Úgy érzem magam, mintha egy erdei
faházban lennénk, nem pedig tíz percre az autópályától.
– Örülök, hogy így látod. Gyere, megmutatom belülről. Ez még csak
a tárlatvezetés kezdete. – Kitárta az ajtót, majd a hátamra tette a kezét,
hogy beinvitáljon. – Szerintem tetszeni fog a szoba, ahol majd véget ér a
kis túránk. Az a legjobb: a hálószobám.
A szememet forgattam, hogy leplezzem, mennyire le vagyok
nyűgözve.
A ház belseje ugyanolyan gyönyörűen festett, mint a külseje:
egyszerűnek, visszafogottnak és meglepően természetbarátnak. A
hatalmas rozsdamentes acél konyhát egy gránit munkalappal rendelkező
konyhasziget választotta el a nappalitól. Két franciaablak vezetett a ház
hátsó felén elhelyezkedő hatalmas teraszra, ahol egy kőkandalló épült.
Hunter kifelé mutogatott.
– Ha ilyen ütemben haladok, a kandalló másik hat évet fog
felemészteni.
– Hihetetlen, hogy ezt mind te építetted. Furcsa, szinte ironikus, hogy
bevásárló központokat építesz, parkok helyére létesítesz plázákat,
ugyanakkor egy teljesen környezetbarát házban laksz.
– Az építés a munkám. Imádom, félre ne érts. De ez nem jelenti azt,
hogy én magam is egy plázaszerű épületben szeretnék élni. Te nagy
épületbe élsz New Yorkban?
– Igen.
– Ez egyben azt is jelenti, hogy szereted a légszennyezést, csak mert
egy magas házban élsz, ami elzárja a friss levegő és a napfény útját?
– Azt hiszem, igazad van.
– Mindig igazam van.
– Azt a részt sokkal jobban élveztem, amikor egyszerűen csak
körbevezettél és hagytad, hogy a szád helyett a két kezed munkája
nyűgözzön le.
Hunter nevetett.
– Hát akkor folytassuk. A másik szobában elég sokféleképp le tudna
nyűgözni a kezem munkája. Bár abban is biztos vagyok, hogy jobban
szeretnéd, ha a számat is használnám.
Naná, hogy a túra következő állomása Hunter hálószobája volt.
– Ez igen.
Leesett az állam, amikor felkapcsolta a villanyt. Ahogy a többi
helyiség a házban, ez a szoba is hatalmas volt és tágas. A king size
méretű ágy sok helyet foglalt el. A szoba ablakai egy csodás, fákkal teli
tájra nyíltak. Egy madárodút vettem észre, melynek a tetején egy kék
szajkó kukucskált kifelé. Odaléptem az ablakhoz, hogy kinézzek. Amíg
közel nem hajoltam, észre sem vettem, hogy nem csak egy madárodú
van odakint, hanem rengeteg.
– Madármegfigyelő vagy?
– Nem. Az anyám volt az. Viszont mindig szeretett volna egy nagy
Arakanga papagájt. Minden évben, onnantól fogva, hogy képes voltam
a kalapáccsal bánni, a születésnapjára egy madárodút készítettem.
Anyám magokat tett beléjük és figyelte a madarakat. Sokáig
reménykedtem, hogy megérti a célzást és vesz nekünk egy madarat. –
Hunter mellém lépett az ablakhoz és az egyik madárodúra mutatott, ami
jobbról egy faágról lógott. – Az volt ott az első, amit készítettem.
Hétéves voltam. Ha belenézel, az anyám tett bele néhány műanyag
madarat. Sokáig azt hittem, azért, hogy közel csalogassa az élő
madarakat. De néhány évvel később már nem csinálta ezt. Ekkor
megkérdeztem tőle, hogy miért, amire azt válaszolta, hogy végre
megtanultam, hogyan építsek jó madárodúkat. Látszólag a műanyag
madárkák egyáltalán nem csalogatták közel a többi madarat. Az első
pár madárodúnál a szögek összevissza hajoltak, s anyám attól tartott,
felnyársalják magukat a madárkák.
Elnevettem magam.
– Ez vicces. Milyen drága, hogy nem mondta el neked akkor.
Mennyi van idekint?
– Tíz. Minden évben készítettem egyet hétéves koromtól tizenhét
éves koromig. Ez volt az egyetlen dolog, amit anyám kért tőlem.
– Akkor hagytad abba a gyártásukat, amikor egyetemre mentél?
– Nem. Amikor tizenhét voltam, az anyám meghalt.
– Ó, sajnálom!
– Köszi. – Hunter körülnézett odakint. – Szerette volna ezt a helyet.
Ha kirakok egy kis magot, akkor olyan, mintha madárkalitkává változna
a terasz.
Hunterre néztem, aki még mindig az ablakon bámult kifelé.
Természetes fényben fiatalabbnak nézett ki.
– Sokkal több van benned, mint amit elsőre lát az ember.
Visszafordult hozzám.
– Ezt próbáltam közölni veled az első alkalommal, amikor
találkoztunk. Sokkal több van a tarsolyomban. És most épp a
legtökéletesebb helyen vagyunk ahhoz, hogy megmutassam.
Gúnyolódott csak, de amikor megragadta a derekamat és egy
lépéssel közelebb jött, már semmi vicces nem volt abban, amit a testem
érzett.
Az utóbbi kilenc hónapban találkozgattam néhány férfival, de
egyikük sem gyakorolt rám olyan hatást, amit Hunter egyetlen
érintésével. Tulajdonképpen a különbség annyira szembeötlő volt, hogy
elhitettem magammal, az emlékeimben csupán felnagyítottam a férfiakkal
való korábbi élményeimet. Most viszont az egyetlen eltúlzott dolog a
tiltakozásom volt.
– Csókolj meg! – A hangja mélyen csengett. Az ujjával
megsimogatta az ajkamat. – Olyan sokat álmodtam az ajkadról.
– Nem jó ötlet – mondtam, de nem hangzott túl meggyőzően, még
saját magam számára sem.
– Dehogynem, nagyon jó ötlet. – Lassan lehajtotta a fejét.
– De hát még dolgunk van.
– Az várhat. Csak egyetlen csókot.
Nem voltam benne biztos, hogy tudnék uralkodni magamon egy
csók után. Lassan közelített, mintha esélyt akart volna adni, hogy
megállítsam, ami szándékomban is állt. A testem viszont teljes
ellentmondásba keveredett az agyammal, s amíg e kettő háborúzott
egymással, Hunter ajka az enyémekre fonódott.
Már el is felejtettem, hogy milyen puha az ajka. Egyenesen
ellentmondtak a határozott érintésének, amikor körém fonta a karját és
közel húzott magához. Jóllehet kényszerítettem magam, hogy kiverjem a
fejemből, mennyire jóleső volt az érintése, a testem nem felejtette el,
hogyan reagáljon rá. Ösztönösen felemeltem a lábamat és a dereka köré
fontam. Hunter elsétált kettőnkkel az ablaktól, és mielőtt még
rájöhettem volna, hogy hová tartunk, a hátamon a finom puha ágynemű
érintését éreztem.
– Hunter – próbáltam erőtlenül tiltakozni.
– Csak egy csók – mondta. – Egyelőre.
Évek óta nem csókolóztam senkivel. Egymásba gabalyodtunk,
Hunter kemény teste az én puha testemnek nyomódott. Megérintettem a
haját, a hátát, amivel közelebb tudtam húzni magamhoz. Minden
idegvégződésem többet akart, miközben több szenvedéllyel csókoltam,
mint amennyivel bárkit is idáig.
Több száz csókot váltottam már különböző férfiakkal, mégis ez most
olyan izgalmas volt, mintha az első lett volna, de talán még annál is
izgalmasabb, hiszen nem voltunk tinik, Hunter Delucia kemény férfi teste
préselődött hozzá az enyémhez.
Mintha bizsergést éreztem volna a csípőm tájékán, aztán már az
egész testemben, de amíg el nem hallgatott, majd újra rá nem kezdett,
nem jöttem rá, hogy egy mobiltelefont érzek.
– A telefonod…
– Ne foglalkozz vele – suttogta Hunter.
A hangjából áradó eltökéltségtől mosoly bújt meg a szám sarkában,
jóllehet közben végig az ő ajkára tapadtam. Aztán tíz másodperccel
később az én telefonom szólalt meg. Azt sem tudtam, hogy hol hagytam
azt az átkozott mobilt. Először még figyelmen kívül tudtam hagyni, de
aztán, hogy az enyém csörgött, lehetetlennek éreztem.
Kiszabadítottam magam Hunter öleléséből, majd megtaláltam a
telefonomat a padlón, az ablak közelében, ahol csókolózni kezdtünk.
Abbahagyta a csörgést, mielőtt még felvehettem volna. Samantha neve
jelent meg a kijelzőn mint nem fogadott hívás.
 – Samantha volt az.
Hunter elővette a zsebéből a telefont, és ő is megnézte a híváslistáját.
– Engem is ő hívott – mondta. – Valószínűleg még eszébe jutott vagy
hat másik dolog, amit el kéne intéznünk.
Beletúrtam a hajamba, hogy helyrehozzam, amit Hunter tönkretett,
majd megnyomtam a visszahívás gombot.
– Hol vagy? – kérdezte Samantha pánikba esve.
– Nyugi. A virágok már megvannak. Most épp Hunternél vagyunk,
hogy a kívánságkutat is betegyük az autóba. Mindent megcsinálunk,
amit kértél.
– Nem! Nem lesz babaváró. Anna szülni fog. Felejtsétek el az
elintéznivalókat. Buli helyett mindjárt itt a kisbaba.
– Te jó ég! De hát még hat hét lenne vissza. – Befogtam a telefon
mikrofonját és Hunter felé tátogtam. – Megindult a szülés!
– Az orvos azt mondta, hogy a baba elég nagy, és lévén, hogy elfolyt
a magzatvíz, meg sem próbálják megállítani a szülést. Már négy centire
nyitva a méhszáj.
– Melyik kórházban vagytok?
– A Cedars-Sinaiban.
– Megyünk.
 NYOLCADIK FEJEZET

NATALIA

– Mi van? Megszületett a baba? Lemaradtam róla?

Valaki gyengéd érintésére ébredtem, miután elszunnyadtam pár
percre a várószobában. Hatan ültünk itt délután kettő óta, kaliforniai idő
szerint pedig majdnem hajnali kettő volt már. Nekem hajnali öt volt az
otthoni idő szerint. Pontosan huszonnégy órával ezelőtt keltem fel. A
gondolat, hogy csupán egy nap telt el azóta, hogy felültem a repülőre,
hihetetlennek tűnt.
Hunter halkan beszélt, nehogy felébressze Anna két nővérét, akik
velünk szemben ültek.
– Megyek, keresek egy kávéautomatát Derek anyjának. A vállamon
feküdtél, és nem akartalak felébreszteni.
– Á, oké. Kösz. – Megdörzsöltem a tarkómat. Ahogy Hunterre
néztem, megláttam egy nedves foltot a vállán, ahol a fejem lehetett.
Felhúztam az orromat. – Azt hiszem, egy kicsit összenyálaztalak. Bocs.
– Horkoltál is. Akarsz egy pohár kávét, vagy inkább tovább
dolgoznál az ingemen lévő folton, amikor visszajövök?
Nagyot nyújtóztam.
– Azt hiszem, inkább megyek veled. Teljesen beállt a nyakam, ahogy
rád dőltem.
– Igen, én is teljesen beálltam, ahogy rám dőltél. Tökéletes belátás
nyílt a blúzodba. Piros melltartó. Nagyon csini.
– Még hajnali kettőkor is perverzkedsz?
– Kihozod belőlem a legjobbat, szagos bükköny.
Bejártuk az egész kórházat, mire találtunk egy kávéautomatát, ami
működött is. Amikor visszatértünk Margaret kávéjával, Derek épp a
várószobában a fejleményekről tájékoztatott.
 – Hét centi a méhszáj és itt meg is rekedt egypár órája. Az orvos azt
mondja, hogy még eltarthat egy darabig, amíg megszületik a baba.
– Hiába, a tökélyt nem lehet siettetni – mondtam.
Derek úgy nézett ki, mintha az utóbbi tizenkét órát ő vajúdta volna
végig. Végigszántotta a haját az ujjaival. – Rettentően fáj a lábam, bár
ha ezt Annának mondanám, biztosan megölne azok után, amin már túl
van.
– A helyedben én megtartanám magamnak a lábfájásomat – jegyezte
meg Margaret mosolyogva.
– Amúgy meg be van rád rágva – fordult Derek Hunter felé.
– Rám? – kérdezte Hunter. – Mit tettem?
– Emlékszel, amikor elmondtuk neked, hogy Anna terhes?
– Igen.
– És arra is emlékszel, hogy mit mondtál akkor?
Hunter csak találgatott.
– Hogy gratulálok?
– Nem. Azt mondtad, hogy hat héttel korábban fog érkezni, hogy
együtt ünnepelhesse a szülinapját a kedvenc nagybácsijával.
Hunter mosolygott.
– Igen, azt hiszem, ezt mondtam.
– Igen, nos… a feleségem azt gondolja, hogy már pár órája meg
kellett volna születnie, de még várakozik egy kicsit a baba, hogy tényleg
veled ünnepelhesse a szülinapját.
– Szóval akkor az én hibám, hogy még mindig nem bújt ki?
Derek mosolygott.
– Jobb, mintha az én hibám lenne, ami így is volt, mielőtt eszébe
jutott ez az ostoba feltevés.
– A csapat kedvéért bevállalom. Nem gond.
Derek megígérte, hogy legközelebb már csak akkor jön, ha
bejelentheti, hogy megszületett a baba. Ezzel el is tűnt a szülőszoba
dupla szárnyú ajtaja mögött.
Volt még épp elég időnk, úgyhogy Hunterrel elhatároztuk,
kimegyünk és sétálunk egyet a kórház körül, hogy egy kis friss levegőt
szívjunk. Sötét volt, de a Los Angeles-i éjszaka sosem koromsötét.
 – Boldog születésnapot!
– Köszönöm.
– Hány éves is vagy?
– Harminc.
– Ez igen! Kerek évforduló. Van már valami terved?
– Úgy volt, hogy megiszunk valamit Derekkel, amíg ti Anna
babaváróján vagytok. Aztán minket kértek meg, hogy bepakoljuk az
autómba az ajándékokat és elvigyük Derek és Anna lakásába. Az volt a
tervem, hogy megpróbálom meggyőzni a vendégüket, hogy folytassuk a
csókot ott, ahol tavaly az esküvőn abbahagytuk.
Elnevettem magam.
– Úgy tűnik, megelőzted magad. Ez már délután megtörtént.
– Nem vacsoráznál velem ma este?
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet.
Hunter lebiggyesztette az ajkát.
– Egyes-egyedül hagynál a harmincadik születésnapomon?
– Valami azt súgja, hogy ha nem akarsz, nem kell egyedül lenned. Le
merném fogadni, hogy minden ujjadra akadna egy nő. Tényleg, miért
nincs barátnőd, Mr. Delucia? Mi a baj veled?
– Miért szükségszerű, hogy velem legyen baj, amiért nincs
barátnőm? Neked sincs senkid, hiszen megcsókoltál délután. Ez azt
jelenti, hogy veled is baj lenne?
– Nos… először is, te csókoltál meg engem. Nem pedig én téged.
Másodszor pedig, valóban nincs barátom, különben az a csók meg sem
történhetett volna, függetlenül attól, hogy ki kezdte. Harmadszor pedig,
igen, baj van velem.
Hunter megállt. Lehet, hogy sötét volt, de láttam a jogos aggodalmat
az arcán.
– Mi a baj veled?
– Huszonnyolc éves vagyok és elvált. A volt férjem börtönben ül és
így én kaptam meg a tizenöt éves lánya teljes gyermekfelügyeleti jogát,
aki nem az én gyerekem és nem is kedvel különösebben. Nemrég
kértem kölcsön az anyámtól húszezer dollárt, hogy ki tudjam fizetni a
magániskolái tandíját, és amit tudom, hogy soha nem leszek képes
visszafizetni neki. De így talán kevésbé fog utálni a lány. Folytassam
még?
– Állatokat bántalmazol?
– Állatokat? Persze hogy nem.
– Bele szoktál rúgni az emberekbe, amikor amúgy is megvan a
maguk baja?
– Nem.
– Követtél el valaha betöréses rablást, gyújtogattál, gyilkoltál, vagy
bántalmaztál valakit?
– Soha.
– Akkor nincs veled semmi gond, amit ne lehetne megoldani.
– És mi van, ha nem akarom, hogy megoldódjanak a dolgok?
– Az jó, mert én meg nem akarom megváltoztatni a dolgaidat.
– Nem?
Hunter a fejét rázta.
– Csak meg akarlak dugni, hogy elfeledtessem veled egy időre a
gondokat.
– Igazán közönséges tudsz lenni.
– Talán. De őszinte vagyok. Nem tudom, hogy mi a helyzet az
exeddel, de úgy gondolom, hogy a férfiakkal szembeni gyanakvásodnak
hozzá lehet köze. Valószínűleg nem volt veled őszinte.
Persze hogy igaza volt. Garrett mély sebet ejtett rajtam. A bizalom
törékeny dolog. Ha eltörik és apró szilánkokra hullik, hiába ragasztja
össze az ember, mindig látszani fognak a repedések. Soha nem lesz már
olyan erős, mint előtte.
– Mi lenne, ha barátként mennénk el vacsorázni anélkül, hogy a szex
egyáltalán szóba jönne? Ennénk egy jót, és ennyi. Még szívesen ki is
fizetném a vacsorát.
– Jól van. De nem fizetheted ki. Az kizárt. Én fizetem a vacsorát,
vagy különben kereshetsz magadnak valaki mást, akivel nem fekszel le
vacsora után.
Nem tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam. Kinyújtottam a
kezem, és azt mondtam:
– Kemény dolog alkudozni veled, te szülinapos. De áll az alku.
 Hunter megrázta a kezemet, aztán pedig kihasználta a helyzetet, és
közelebb húzott magához. Megcsókolta a homlokomat.
– Sok mindenben határozott vagyok. De azért, mert belementem,
hogy nincs szex, még ne hidd azt, hogy letettem róla, hogy
megcsókoljalak és ruhástul leteperjelek.
– Alig várom – nevettem el magam, mintha csak viccelne, de azért
volt igazság a szavaimban.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Caroline Margaret Weiner hajnali három óra negyvenhét perckor

született meg, tizennyolc órányi vajúdás után. Rengeteg filmet láttam,
amelyekben az újdonsült apuka kirohan a kék köpenyében, és bejelenti,
hogy megszületett a gyermek, de részese lenni egy ilyen eseménynek a
valóságban, még varázslatosabb. Derek kék maszkban és sapkában,
könnyes szemmel jelentette be:
– Kislány.
Alig tudta kimondani, máris kicsordultak a könnyei. Szem nem
maradt szárazon a várószobában sem.
Jóllehet megesküdtem, hogy soha nem akarok saját gyereket, miután
az utóbbi években darabjaira hullott az életem, egy apró repedés szaladt
végig az áthatolhatatlan falon, amit a szívem köré építettem, amikor
megláttam Anna kisbabáját. Egy óra várakozás után szépen sorban
meglátogattuk az újdonsült anyukát.
Derek nem árulta el a feleségének, hogy itt vagyok. Anna úgy tudta,
hogy nem tudok eljönni, úgyhogy amikor beléptem, igencsak
meglepődött.
– Hát itt vagy! Tényleg itt vagy!
– Hál’ istennek, igen. Ha nem jövök el a babaváróra, akkor
lemaradok a szülésről is. – Összeölelkeztünk, és örömkönnyek
csordultak ki a szemünkből. Aztán egy nővér jött be a szobába.
Meghozta a kisbabát egy gurulós hordozókocsin.
– Ideje, hogy megmutassuk anyának ezt a kis csomagnyi örömöt –
mondta a nővér. Lezárta a hordozókocsi kerekeit, és óvatosan kivette
belőle Caroline-t. Be volt pólyázva az apróság, úgyhogy csak a
rózsaszín kis arcocskája látszott ki.
Miközben a nővér még egy takarót és párnát tett Anna ágyára,
amire rárakta a babát, odasétáltam a csaphoz és megmostam a
kezemet, majd egy kis fertőtlenítőt pumpáltam rá elővigyázatosságból.
Abban a pillanatban, amikor a nővér becsukta maga mögött az ajtót,
felmásztam az ágyra a barátnőm mellé.
– Istenem, de gyönyörű. Ugyanúgy néz ki, mint te. – Levettem a
szemem a csodás újszülöttről és az életre szóló bűntársamra néztem. –
Kisbabád született.
– Basszus, kisbabám született – mondta.
– Nem hinném, hogy ilyen szavakat kellene használnod az
unokahúgom füle hallatára.
Lefagyott a mosoly az arcáról.
– De hát az volt a terv, hogy egyszerre lesz kisbabánk és egymás
szomszédjában lakunk, hogy együtt tudjuk majd tologatni őket a
babakocsiban, mint ahogy kiskorunkban a babáinkkal is tettük.
Megsimogattam a kisbaba állát. Olyan puha volt a bőre.
– Megnézem, mit tehetek, hogy a volt férjemet áthelyezzék egy
nyugati parti fegyházba, hogy ide költözhessek. Gondolod, hogy
készítenek extra nagy babahordozó kocsikat is? Biztos vagyok benne,
hogy Isabella nem bánná, ha beletuszkolnám egybe és körbetologatnám.
– Közelebb hajoltam, és megszagoltam Caroline-t. – Istenem, de jó
illata van!
Bizalmasan beszélgettünk az ágyban a mi kis világunkban és nem
hallottuk, amikor belépett Derek és Hunter. Hunter hangja volt az, ami
jelezte, hogy megérkeztek.
– Te megszagoltad a babát?
Derek nevetett.
– Nat mindent megszagol.
– Nem is igaz. – Pedig nagyon is így van.
Hunter kíváncsian közelebb jött.
– És milyen illata van?
 – Babaillata – feleltem.
Hunter rám bandzsított, majd előrehajolt, és hatalmasat szippantott
Caroline illatából.
Derek jól szórakozott.
– Remélem, hogy a kislányom úgy döntött, kipróbálja a pelenkáját.
A nővér, aki betolta Caroline-t, visszajött, és félbeszakította a
szaglászásunkat.
– Készen állunk rá, hogy megnézzük, hogyan szopik Caroline?
Anna bólintott. Idegesnek tűnt.
– Készen állok.
– Az első néhány alkalom lehet, hogy egy kicsit frusztráló lesz,
úgyhogy hozok még egy párnát és néhány melltartóbetétet, amíg
elköszön a barátaitól. Bemehetnek a várószobába, amíg végzünk, aztán
visszajöhetnek.
– Nem – mondta Anna. – Haza kell menniük, hogy pihenjenek.
Egész éjjel itt virrasztottak. Menjetek haza aludni, és gyertek vissza
este, ha van kedvetek – fordult hozzánk.
Kimerült voltam. Abban viszont egészen bizonyos, hogy Annának
most nagyobb szüksége van pihenésre, mint nekem.
– Jól van.
– Odaadom a kulcsaimat – mondta Derek.
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy azt terveztem, Annánál és
Dereknél maradok a babaváró után. De most furcsa lenne náluk lenni
Anna nélkül. És amúgy is magányra volt szükségük, amikor hazaviszik
majd a kisbabát.
– Á, köszi, majd keresek egy szállodát.
– Ne légy már nevetséges. Maradj nálunk. Derek úgyis itt lesz az idő
nagy részében, amíg haza nem mehetünk.
Hunter közbevágott:
– Majd én gondoskodom róla, hogy legyen hol aludnia.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Anna.
– Igen. Pihenünk egyet mindnyájan és aztán visszajövünk
meglátogatni.
Anna ásított egyet.
 – Jól van.
– Szia, gyönyörűség! – Még egyszer megsimogattam Caroline állát
és mélyet szippantottam az illatából.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Nem tudsz egy helyet a közelben, ahol megszállhatnék?

– Dehogynem.
Hátradőltem Hunter platósának bőrülésében, és behunytam a
szemem.
– Egyetem óta nem maradtam fent ilyen sokáig. Már gyakorlatilag fáj
az alváshiány. Megöregedtem.
– Nemsokára alszunk egyet és aztán semmi perc alatt ugyanolyan jól
fogod érezni magad, mint ahogyan kinézel.
Motyogtam valamit Hunternek azzal kapcsolatban, hogy mekkora
nőcsábász, aztán azt bizonygattam magamnak, hogy ugyan semmi baj
nem lesz belőle, ha becsukom a szemem három percre. A következő
dolog, amire emlékszem, hogy Hunter kiemel az autóból. Pislogtam
párat, hogy összpontosítsak, majd megkérdeztem: – Hol vagyunk?
– A házamban.
– De hát egy szállodába kellett volna vinned.
– Nem. Csak annyit kérdeztél, hogy tudok-e egy közeli helyet, ahol
megszállhatnál, én pedig igennel feleltem. – A lábával csukta be a kocsi
ajtaját.
– Nem maradok nálad.
– Hajnali hat óra van. A szállodákba csak kora délután
jelentkezhetsz be. Még ha találtam is volna egy helyet, ahol van üres
szoba – ami errefelé nem olyan egyszerű –, akkor is várnod kellett
volna, vagy pedig kifizettették volna veled az előző éjszakát is, amit nem
is töltöttél ott.
Igaza volt. De akkor is…
– Nem maradhatok itt.
– Van egy vendégszobám. Ott alhatnál pár órát. Ma délután elviszlek
egy szállodába, ha ezt szeretnéd. De rengeteg szoba van a házban és
szívesen látlak.
Egy részem tiltakozni akart, de Hunter egész nap engem fuvarozott,
onnantól kezdve, hogy felvett a reptéren, úgyhogy ugyanolyan
kimerültnek kellett lennie, mint amilyen én voltam.
– Hát jó. De semmi csalafintaság.
Hunter elvigyorodott.
– Én? Soha.
 K ILENCEDIK FEJEZET

NATALIA

Arra ébredtem, hogy a nap melegen süt a szemembe. Fogalmam

sem volt, hol vagyok, vagy hogy milyen nap van. Felültem a kényelmes
ágyban és körülnéztem az ismerősnek tűnő szobában, mígnem eszembe
ötlött a hajnal. Hunter háza. A táskámban hagytam a telefonomat, ami
a konyhában maradt – azt hittem –, és a vendégszobában órának
nyoma sem volt. Úgyhogy a fürdőszobában tett látogatásom után
elindultam, hogy csendben felkutassam a telefonomat, és reméltem,
hogy közben nem ébresztem fel Huntert, ha még alszik.
Csakhogy… Hunter egyáltalán nem aludt.
Mozdulatlanná dermedtem, amikor befordultam a hálószobából a
konyhába és egyben a nappaliba vezető folyosón. Háttal állt nekem a
tűzhely előtt, baconillat töltötte be a levegőt. Hunter félmeztelenül Billy
Joel ritmusára lejtett előttem.
A látvány nagyon ott volt. Hunter szürke színű szabadidőnadrágot
viselt, ami egészen a csípőjére csúszott. Hátizmain és széles vállán
látszott, hogy sokat edzhet. Nagyon sokat. Csendben néztem, ahogy a
csípőjét a zenére ringatta, majd felidéztem, hogy milyen jó volt vele
táncolni Anna esküvőjén. A fenébe.
– Remélem nem vagy vegetáriánus. Tofuból semmit sem tudok
készíteni, bacont főleg nem – szólalt meg, s én ijedtemben ugrottam
egyet.
– Nagyon megijesztettél.
Végre felém fordult.
– Én? Hiszen nem én osontam mögéd, miközben reggelit készítesz,
hogy megbámuljam a seggedet.
Összeszűkült a szemem.
 – Nem is bámultam meg a seggedet.
– Nem gond. Nem bánom.
– Nem bámultam meg a seggedet.
Hunter visszafordult a tűzhely felé, benyúlt a jobb oldali
konyhaszekrénybe, hogy levegyen egy edényt, majd kiszedte a húst a
serpenyőből.
– Minél inkább tagadjuk az igazságot, annál nagyobb lesz felettünk a
hatalma. – Letette a tálat az asztalra, majd egy pajkos mosoly
kíséretében ismét nekem szentelte a figyelmét. – Ugyanakkor minél
inkább tagadod, annál jobban arra fogsz összpontosítani.
– Te egy igazán nagy seggfej vagy, ugye tudod?
– Te tényleg a seggemet nézted, ugye?
– Mindig ilyen utálatos vagy reggelente? Nem csoda, hogy egyedül
élsz.
– Különben is, már nincs reggel. Majdnem három óra van. Gyere, ülj
le és egyél! A tojás is kész egy percen belül.
– Három óra? – Odasétáltam az asztalhoz. Figyelmen kívül hagytam
a seggére tett megjegyzését. – Átaludtam az egész napot?
– Szükséged volt pihenésre.
Töltött egy bögre kávét, és elém tartotta.
– Tej, cukor?
– Igen, kérek. Nem hiszem el, hogy eddig aludtam. Mikor keltél fel?
– Tizenegy felé.
Hunter felszolgálta a kávémat.
– Köszönöm. – Ahogy odaadta, a tekintetem akaratlanul is a
mellkasára vándorolt. Egy ártalmatlan pillantás volt csak, de persze a
seggfej meglátta. Ez az ember semmit nem mulaszt el észrevenni.
Felhúzta az egyik szemöldökét és elvigyorodott.
– Fogd be! Menj és húzz fel valamit, ha nem akarod, hogy
megbámuljalak!
– Azt egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom, hogy megnézz.
– Mi vagy te? Pávakakas? Körbejársz, széttárod a farktollaidat és
próbálod elcsábítani a nőket?
– Nem is rossz ötlet. Hadd mutassam meg a farktollamat!
 Nem tudtam nem nevetni ezen.
– Jól van. Kezdjük elölről. Jó reggelt, Hunter!
Őszinte volt a mosolya. Bólintott.
– Jó reggelt, Natalia.
– Jól aludtál?
– Én igen, és te?
– Nem is emlékszem, mikor aludtam ilyen jól. Igazán kényelmes az
az ágy.
– Örülök, hogy jól aludtál. A vendégszobában lévő ágy ugyanaz a
modell, mint ami az én hálószobámban van, ha ki szeretnéd próbálni.
Megráztam a fejemet.
– Nem tudod megtagadni önmagad, mi? Mindig visszakanyarodunk
a szexhez.
Elnevette magát, majd visszament a tűzhelyhez, hogy levegye a
tojást.
– Nemrég beszéltem Derekkel. Azt mondta, hogy Anna és a
kisbaba remekül vannak és lehet, hogy holnap reggel már haza is
mehetnek.
– Ez remek. Én biztosan szívesen eltöltenék még pár napot a
kórházban, mielőtt hazamegyek, hogy gondoskodjanak rólam.
– Derek majd gondoskodik róla.
– Igazad van. El is felejtettem, hogy milyen remek férje van. –
Felcsattantam. – Néha kimegy a fejemből, hogy léteznek még ilyen
férfiak.
– Derek mondta, hogy elváltál. De ennyit tudtam csak kiszedni
belőle.
– Derek igazi úriember. Ő tartja a szabályt, miszerint, ne mondj
semmit, ha nem mondhatsz jót. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy
Garrettről semmit sem mondott.
– Ma reggel említettél valamit a börtönről. Mi történt pontosan, ha
nem bánod a kérdést?
– Dióhéjban a következő a történet: hat hónapnyi randizás után
férjhez mentem. Éltem az amerikai álmot egy felhőkarcoló tetején egy
isteni, tehetős férfival. Három évvel később letartóztatták biztonsági
csalás miatt. Teljesen váratlanul ért. Minden szempontból vak voltam.
Több adósságot halmozott fel, mint az éves fizetésem. Ezt hagyta hátra
nekem és az akkor tizenhárom éves lányának, aki történetesen utált
engem. Most, két évvel később még mindig azon fáradozom, hogy ezt a
két dolgot helyre tegyem.
– Te jó ég!
– Hát igen. – Alig vártam, hogy témát váltsunk. – Nem tudod
véletlenül, mikor van látogatási idő?
– 3:30-tól 5:30-ig, majd 6:30-tól 8:30-ig. De Derek azt mondta,
hogy próbáljunk meg a délutáni órákban odaérni, mert nagy
meglepetésvacsorát tervez, amit Anna kedvenc étterméből hoznak
6:30-ra.
– De drága. Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha hamarosan elindulunk.
Reméltem, hogy a látogatás előtt még bejelentkezhetek egy szállodába,
de nem hiszem, hogy lesz erre idő.
– Nálam is lezuhanyozhatsz. De amúgy is, maradj, ameddig csak
akarsz. Holnap korán reggel északra repülök munkaügyben, úgyhogy az
egész ház a tiéd lesz.
– Ez nagyon rendes tőled. Ha nem bánod, a zuhany ötletét
elfogadom. Aztán ráérek keresni egy szállodát, miután meglátogattuk
Annát a kórházban.
– Úgy érted, vacsora után?
– Vacsora?
– A szülinapi vacsorám. Megegyeztünk, hogy elmegyünk vacsorázni.
– Te jó ég, teljesen elfelejtettem! Mintha egy hete beszéltük volna
meg, nem is ma reggel. Szóval ma még mindig szülinapod van, ha nem
tévedek.
– Bizony. De ma átadom a stafétát Caroline babának. A harminc az
utolsó, amit ünnepelhetek. Szóval segítesz, hogy a legutolsó szülinapi
ünnepségemet megtartsam?
– Elég nagy nyomást helyezel rám. Már kezdem úgy érezni, hogy ki
kellene öltöznöm, valamint szórakoztatóan és viccesen kéne
viselkednem.
Hunter kacsintott.
 – Nyugodtan öltözz ki, de olyan ruhát húzz, ami elöl rövid, hogy jól
látszódjon a lábad.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Gyönyörűen nézel ki, Natalia.

Miután bementünk a kórházba, Hunter kirakott egy szállodánál.
Bejelentkeztem, és elkészültem a közös vacsorához.
– Köszönöm. – Ez volt a második alkalom, hogy bókolt, amióta
felvett a reptéren. Jóllehet imádott gúnyolódni velem szex témában –
aminek egy jó része nem is volt igazán gúnyolódás –, valamiért biztos
voltam benne, hogy a dicsérete őszinte. – Azért te sem nézel ki rosszul
egy harmincashoz képest.
– Könnyedén veszem. Már vagy nyolc órája a harmincasok
táborát gyarapítom.
A pincérnő odajött az asztalunkhoz.
– Hozhatok valamit inni? A mai este különleges ajánlata a kókuszos
margarita. Friss kókuszkrém, lime, Cointreau és Patron tequila van
benne.
– Hm. Jó hangzik. Én szívesen kipróbálom – mondtam. Hunter kólát
rendelt.
– Hogy mi? De hát ez a szülinapod! Az utolsó szülinapod. Nem is
iszol velem semmit?
– Vezetek, és reggel hatkor megy a gépem.
A pincérnő felé fordultam.
– Esetleg tudna készíteni egy alkoholmentes kókuszos margaritát?
– Persze.
– Akkor egy olyat kér a fiatalember. És tegyen bele egy esernyőt
vagy valamit. A harmincadik szülinapját ünnepeljük.
Elmosolyodott, és Hunterre nézett, hogy valóban megváltoztatja-e a
rendelését.
Hunter elnevette magát.
– Jól van, legyen. Köszönöm!
Miután elment a pincérnő, körbenéztem a tetőtéri mexikói
étteremben. A pislákoló Los Angeles látványa lélegzetelállító volt.
– Remek ez a hely. Gyakran jársz ide?
– Most vagyok itt először.
– Komolyan? Pedig azt gondoltam, hogy ez a kedvenc randizós
helyszíned. Egy lenyűgöző étterem, lenyűgöző kilátással, gazdag
italválaszték, a földszinten pedig egy szálloda. Egy playboy álma.
Néhány ital… aztán csak kivesz az ember egy szobát…
– Én jobban szeretek matracot vinni hátul a platón. Olcsóbb, és
aztán könnyebb kirakni a nőket, ha végeztünk.
– Okos ötlet – nevettem.
– Tudod, én nem vagyok az a fajta.
A pincérnő kihozta az italokat. Belekortyoltam az enyémbe, ez volt a
legfinomabb ital, amit valaha kóstoltam. A kókuszfagyi csak úgy olvadt
a számban.
– Komolyan? Hány nővel randiztál, mondjuk az utóbbi hónapban?
Hunter elgondolkodott egy rövid időre.
– Hárommal.
– Hm. Nem rossz. – Ittam még egy kortyot, és ráhunyorítottam. –
Hacsak nem feküdtél le mindegyikkel, mert ha három nővel alszol egy
hónapban, akkor az egy évben harminchat… tíz év egyedüllét után
pedig az több lenne, mint háromszázhatvan. És ez már azt hiszem, sok.
Hunter összevonta a szemöldökét.
Elvigyorodtam.
– Lefeküdtél velük, mi?
– Sokat utazom a munkám miatt. Van, hogy a hónap java részét az
államon kívül töltöm egy munka miatt, így nem mindig van alkalmam
ennyire gyakran randizni.
– Szóval nem randizol, amikor utazol? Soha nem találkoztál egy
nővel sem egy bárban, miközben úton voltál, akit aztán felvittél a
szobádba?
Ismét összevonta a szemöldökét.
– Javíts ki, ha tévednék, de úgy emlékszem, amikor találkoztunk,
épp elhatároztad, hogy lefekszel egy random, unalmas seggfejjel, akit
fel akartál vinni a szobádba.
 – Az más.
– Mennyiben?
– Nekem jó okom van arra, hogy mostanság nem akarok mást a
férfiaktól, csak szexet. És ráadásul én nem csinálom gyakran.
Hunter nem szólt egy szót sem. Szeretett velem vitatkozni, úgyhogy a
hirtelen hallgatását annak tudtam be, hogy valami olyat mondtam, amiről
nem akart beszélni. Lehet, hogy neki is megvolt a jó oka rá, hogy nem
akart mást, csupán szexet.
– Hát akkor mesélj valamit a szerelmi életedről, te szülinapos! Én
már elmondtam neked a harminc másodpercbe sűrített történetemet ma
délután. Veled mi a helyzet?
– Nekem nincs sok mondanivalóm.
– Voltál már házas?
– Nem.
– Eljegyeztél valakit?
– Nem.
– Volt már komoly kapcsolatod?
– Egy.
Ittam még egy kortyot.
– Nos, most már legalább tartunk valamerre. Milyen hosszú volt az a
kapcsolat?
– Néhány év.
Jóllehet, meglepett, de volt értelme. Én azért nem akartam
kapcsolatot, mert elég keserű emlékeim voltak a házasságom kapcsán.
– Miért szakítottatok?
Fészkelődni kezdett.
– Így hozta az élet.
– Á. Ez igazán sokat mond.
– Szeretem úgy élni az életemet, hogy előrefelé nézek, nem pedig
hátrafelé. Te túl sokszor nézel a visszapillantóba. Néha elmulasztod
emiatt azt, ami előtted van.
Hú. Ez nem az a válasz volt, amire számítottam. De jó pont volt.
A pincérnő visszajött az asztalunkhoz. Tökéletes volt az időzítése,
hogy megváltoztassuk a beszélgetésünk témáját. Miután felvette a
vacsorarendelésünket, és megittam a hatalmas margaritámat,
megosztottam valamit, amin akkor gondolkodtam, miközben
készülődtem a vacsorára.
– Az anyám imádott kertészkedni. Ahogy cseperedtem, a
szülinapomra minden évben más virágot ültetett, olyat, ami a szülinapom
környékén, tavasszal virágzik. Minden évben kimentünk a kertbe, hogy
elültessük az új virágot és a szülinapi virágaim mindig egyszerre
virágoztak. Amikor az egyetem miatt elköltöztem, fényképeket készített
és elküldte nekem. Lehet, hogy egy kissé bugyuta dolog, de én imádtam
és minden évben nagyon vártam. Tegnap, amikor megmutattad az
édesanyád madárodúit, az jutott eszembe, hogy elkezdhetnénk Caroline
számára valami hagyományt.
Hunter hátradőlt a székében.
– Ez tetszik. Mire gondolsz?
– Emlékszel a hatalmas tölgyfára, ami Caroline hálószobájának
ablaka előtt áll kint a kertben?
– Igen.
– Arra gondoltam, hogy minden évben küldhetnénk neki virágokat,
amiket felakaszthatnak a fa ágaira a születésnapján. Készíthetnénk
Annának és Dereknek egy virágládát, amiben a növényeket tartanák a
kaspóval együtt, aminek a segítségével fellógathatják a fára. Aztán
Caroline szülinapját megelőző éjszakán felváltva minden évben
átmehetnénk, hogy felaggassuk a növényeket a fára, mint egy
karácsonyfára, csak ezt szülinapi fának nevezzük majd.
Hunter viccesen bámult rám egy pillanatig. Azt hittem, hogy talán
csalódott, így azt mondtam:
– De ha azt gondolod, hogy butaság az egész, akkor felejtsük el.
– Nem. Egyáltalán nem. Sőt, nagyszerű ötlet.
– Jól van. Olyan furcsa volt az arckifejezésed, azt hittem, hogy
ostobaságnak tartod.
Hunter megvakarta az állát, és bandzsított, mintha egy problémán
gondolkodna.
– Mi van?
– Semmi.
 – Mondd el! Látom az arcodon, hogy valamin gondolkodsz.
Egy pillanatig még bámult, majd előrehajolt és összefonta a karját
maga előtt.
– Jól van. Amikor elmentem Annához, hogy megszerezzem a
számodat, mert ugyebár rossz számot adtál meg, megtagadta tőlem.
Amikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta: „A saját érdekedben nem
adom meg. Natalia ugyanolyan szép belül, mint kívül. Össze fogja törni
a szívedet, amikor rájössz, hogy nem áll készen arra, hogy bárkit is
közel engedjen magához.” – Elhallgatott egy kis időre. – Azt gondoltam,
hogy csak le akart rázni és így akarta közölni velem az elutasításodat,
hogy ne sértse meg a törékeny egómat. De most már egyáltalán nem
vagyok ebben biztos.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Hunter nem viccelt a szexet illetően. Amikor kijöttünk az étteremből,

a legnagyobb meglepetésemre, még csak meg sem próbált feljönni a
szobámba, miután bekísért a hallig.
– Köszönöm a vacsorát. Jóllehet nekem kellett volna fizetni, hiszen
ez a te születésnapod. És köszönöm, hogy eljöttél elém a reptérre,
hagytad, hogy nálad aludjak és mindenfelé fuvaroztál.
– Nagyon szívesen.
Megnyomtam a liftgombot.
– Hát, akkor jövőre mindenképp megkeressük egymást az első
közös szülinapi hagyomány kedvéért, amit Caroline-nak szervezünk.
– De ehhez számot kéne cserélnünk, különben hogyan érjük el
egymást jövőre? Most, hogy barátok lettünk, talán már megadhatod a
számodat.
Elmosolyodtam.
– Persze.
Hunter a zsebébe nyúlt a telefonjáért, és odaadta. Amikor érte
nyúltam, megfogta a kezemet.
– Csókolj meg még egyszer!
Körbenéztem a szállodában. Emberek jöttek-mentek a hallban és
volt ott egy család is gyerekekkel.
– Nem vagyok benne biztos, hogy egy csók elfogadható lenne egy
ilyen környezetben.
Mintha még a lift is összhangban lett volna Hunterrel, egy gonggal
jelezte, hogy megérkezett. Hunter megfogta a kezemet és behúzott
magával a liftbe. Megnyomta az ajtózáró gombot, és közel húzott
magához.
– Most már kettesben lehetünk. Hányadik emelet?
– Tizenöt. De én nem…
A mondatom maradéka elveszett a csók hevében, ahogy Hunter az
ajkamra tapadt. Talán a harmadik alkalom varázsa volt, vagy talán
tisztában voltam vele, hogy a liftes utazásunk nem tart soká, tudat alatt
egyetlen pillanatot sem akartam elvesztegetni, így meg sem próbáltam
tiltakozni. Abban a pillanatban, hogy a nyelve megtalálta az enyémet, a
testem beleolvadt az övébe. A bizsergés, ami létrejött köztünk a legelső
csók óta, most olyan volt, mint egy kétszázhúsz voltos kisülés. Hunter
megmarkolta a csuklómat és a hátam mögé csavarta, amitől csak még
elkeseredettebben szomjaztam az érintését.
Amikor felértünk a tizenötödik emeletre, és a lift ajtaja ismét kinyílt,
a szívem zakatolt és erősen ziháltam. Hunter letérdelt, és felvette a
padlóról a telefonját. Leejtettem, s észre sem vettem. Úgy tűnt, ez egy
általános tünet volt, amikor megcsókolt. Képtelen voltam bármi másra
összpontosítani. Csak a csók létezett.
Odatartotta a telefonját, és megköszörülte a torkát.
– Ha azt szeretnéd, hogy úriember legyek és a liftben maradjak,
akkor írd be a számodat. Különben a szobádba megyünk.
Összeszedtem magamat és bólintottam. Még mindig képtelen voltam
megszólalni. A csók előtt az volt a szándékom, hogy megadom a
számomat Hunternek. De hát mi baj lehet belőle? Ötezer kilométerre
lakik tőlem és biztos voltam benne, hogy nem sorozatgyilkos. Ráadásul
már volt egy évente megismétlődő hagyományunk az édes kis Caroline
számára. De a még mindig kalapáló szívem emlékeztetett rá, hogy ő egy
olyan férfi, akivel minimálisan kellene csak érintkeznem. Nem volt rá
különösebb okom, mégis tudtam, hogy ez a helyes. Olyan feltétlen reflex
volt ez, mint amikor megütik az embert, önkéntelenül felemeli a karját,
hogy az arcát védje. Hunter csókja önvédelmi üzemmódba kapcsolta a
testemet. Rámosolyogtam, még egyszer elraktároztam magamban a
helyes arcát, majd beütöttem hét számot a telefonjába, és visszaadtam
neki.
– Biztos vagy benne, hogy ez alkalommal jó számot adtál meg?
– Igen – hazudtam, aztán gyakorlatilag kirohantam a liftből. – Jó
éjszakát, Hunter! Boldog szülinapot! Vigyázz magadra!
 TIZEDIK FEJEZET

HUNTER

Tizenkét évvel korábban

Kilenc óra egy húgyszagú buszon. Boldog szülinapot!

Pontosan tíz éve, amikor legutóbb Berkeley-ből a Kaliforniai
Egyetemre utaztam, nagyon nyomorúságosan éreztem magam. A
légkondicionáló nem működött a buszon és az egyik legnagyobb
hőhullám közepén voltunk, ami Dél-Kaliforniát sújtotta. Egy hónappal
később a nyári hőség hűvös, őszies időjárássá szelídült. Legalább már a
hőmérséklettől nem volt az amúgy is büdös busznak meleg húgyszaga.
Az egyetlen jó dolog ebben az utazásban az volt, hogy mellettem
senki nem ült, amit maximálisan kihasználtam: szétpakoltam a
szénceruzáimat és a rajztáblámat. Épp egy rajzomat satíroztam, amit
hétfőre kellett elkészítenem a strukturális tervezés órámra, amikor
megszólalt a zsebemben a telefon. Mielőtt előástam volna, már
mosolyogtam, tudtam, hogy ő lesz az.
Az időjárás lehet, hogy lehűlt, de egyre forróbb lett a kapcsolatunk
Summerrel. Miután több órát töltöttünk el együtt a szökőkútban azon a
délután, amikor először találkoztunk, elutazott. A szülei érte jöttek, hogy
a hétvégét San Diegóban töltsék, ahol laktak. Számot cseréltünk, én
pedig egyszer éjjel kettőkor odáig jutottam, hogy sms-t írtam neki,
miután a bátyámmal és a barátaival túl sok sört ittunk meg. Még a
részeg sms-eim is arról szóltak, hogy mennyire gyönyörű. A következő
hat hét folyamán naponta néhányszor írtunk egymásnak vagy
telefonáltunk. Mindenféle marhaságról beszéltünk, amiket általában
figyelemre sem méltatok. De mostanában, ahogy a látogatásom
közeledett, az sms-eink egyre tüzesebbek és egyben komolyabbak is
lettek. Beszélgettünk a nevelőapjáról, aki egy seggfej, az anyám
haláláról és a jövőt illető terveinkről, valamint, hogy mit akartunk
csinálni, amikor legközelebb találkozunk.
Bepötyögtem a jelszavamat, és rögtön megjelent Summer legújabb
üzenete:
Summer: Felelsz vagy mersz?
Elmosolyodtam. Figyelembe véve, hogy egy buszon ültem, nem volt
túl sok választásom. Ráadásul ez már olyan megszokott volt köztünk,
hogy inkább feleltem. Summer inkább mert.
Hunter: Felelek.
Summer: Hm… Jól van. Hadd gondoljak ki valami jót.
Néhány perccel később megérkezett az sms-e.
Summer: Mi a legdurvább dolog, amit egy lánnyal csináltál?
Tudtam rá a választ anélkül, hogy gondolkodnom kellett volna,
ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy szeretné hallani. Így hát
visszaírtam neki:
Hunter: Biztos vagy benne, hogy szeretnéd hallani az igazságot? Mi
van, ha undorodni fogsz tőle?
Summer: Most már felcsigáztál, tudnom kell…
Elnevettem magam. Jól van, te akartad.
Hunter: Egyszer megszopogattam egy lány lábujjait. De hozzá kell
tennem, hogy akkor jött ki a zuhany alól, úgyhogy teljesen tiszta volt.
Summer: Ez valami olyasmi, amire rá vagy kattanva?
Hunter: Egyáltalán nem.
Summer: Akkor ki akartad próbálni?
Hunter: Nem. Ő kért meg rá.
 Summer: Hm…
Ez meg mit jelentsen? Hm…
Hunter: Most undorodsz?
Summer: Egyáltalán nem. Sőt, épp az ellenkezője. Szerintem
kifejezetten szexi, hogy megcsinálsz valami olyasmit is, ami nem izgat,
viszont a partnered szeretné.
Akárhogy is, meg akartam mutatni neki az odaadásomat, hogy még
a legmocskosabb módon is képes lennék örömet szerezni neki.
Hunter: Te jössz. Felelsz vagy mersz?
Rögtön visszaírt.
Summer: Merek.
Tudtam, hogy mit akartam. A fenébe is, merevedésem lett már csak
a gondolatára is, amit kérni akartam tőle. De nem akartam pöcsfej lenni
és azt írni neki, hogy küldj egy meztelen képet magadról, úgyhogy
inkább csak feldobtam neki a labdát.
Hunter: Küldj egy szexi képet.
A telefonom elnémult vagy tíz percre. Már kezdtem aggódni, hogy
esetleg megbántottam, amikor ismét rezgett a mobilom.
Summer: Takard el a kezeddel a telefonodat, hogy más ne láthassa,
ha a vállad felett átbámul.
Basszus. Ez az.
Néhány másodperc elteltével megérkezett a kép. Summer meztelenül
pózolt rajta, karjával a mellkasát takarta, így egyik melle sem látszott
igazán, de a mutató és a középső ujját szélesre tárta, így kilátszott a
mellbimbója. Ha ez nem lett volna elég izgalmas, az arckifejezése csak a
hab volt a tortán. Félénken lehajtotta a fejét, de az ajkait nem zárta
össze, ahogy belenézett a kamerába a vastag szempillái alól.
Basszus. Ő volt minden fiú álma. Nyitott, szabad szellemű, az arca
akár egy angyalé, a teste pedig mint az ördögé. Olyan sokáig bámultam
a képet, hogy észre sem vettem, mennyi idő telhetett el, míg Summer
rám nem írt.
Summer: Mondj valamit. Túl sok volt? Miért nem reagálsz?
Hunter: Az igazat akarod?
Summer: Persze.
Hunter: Istenien nézel ki. Nem találok szavakat. Épp azon
gondolkodtam, bemenjek-e a húgyszagú mosdóba, hogy könnyítsek
magamon vagy próbáljam meg kibírni, amíg a bátyámhoz érek.
Summer: Haha! Boldog szülinapot, Hunter. Alig várom, hogy
személyesen is felköszönthesselek.

Valószínűleg azt gondolhatta, hogy viccelek. Beleszippantottam a

levegőbe. Te jó ég, ez a busz bűzlik! Akárcsak Jayce szobája. Bocs,
tesó. Erről pedig az jutott eszembe… Summerrel beszéltünk arról, hogy
a hétvégén együtt töltünk egy kis időt, de nem terveztünk semmi
konkrétat. A tesóm azt akarta, hogy menjek el vele egy buliba, hogy
megmutassa a lányt, akire teljesen rá volt kattanva.
Hunter: Mit csinálsz ma este? A bátyám azt akarja, hogy menjünk el
bulizni az egyik haverja házába. Nincs kedved velünk tartani?
Summer: Hm. Én is megígértem egy barátomnak, hogy benézek a
bulijába. A kampuszon kívül lesz. Mi lenne, ha mindketten
megmutatnánk magunkat, aztán találkoznánk a kollégiumban?
Két buliról is lelépni egyszerre, hogy aztán együtt lehessünk elég jó
tervnek tűnt.
Hunter: Jelentkezem, ha sikerült elszabadulnom.
Summer: Alig várom, hogy lássalak.
A buszút utolsó óráját azzal töltöttem, hogy Summer testének minden
egyes milliméterét próbáltam bevésni az emlékezetembe. Volt valami
különleges ebben a lányban. Nem arra gondolok, hogy igazi
szexbomba. Azt akartam, hogy Jayce is találkozzon vele, pedig ez eddig
egyáltalán nem volt szempont. Egyikünk se vitt haza soha egy lányt se,
hogy bemutassuk anyánknak. Ettől a gondolattól elnehezült a szívem,
hiszen tudtam, hogy most már nem is lesz rá alkalmunk. De valamiért
Summer más volt. Csupán négy órát töltöttünk együtt személyesen, és
már egy hónapja beszélgettünk. Mégis azt akartam, hogy találkozzon az
egyetlen családtagommal, aki megmaradt nekem. Jayce kedvelné. A
fenébe is, egészen hasonló volt az ízlésünk a nők terén.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

NATALIA

Amióta visszatértem Kaliforniából, három vasárnapi vacsorát is

kihagytam az anyámnál. Most pedig éppen késésben voltam a
negyedikről, mert a vonat negyedórával később indult.
– Miért nem megyünk autóval vagy Uberrel a Howard Beachre, mint
ahogy mindig is tettük, míg apa is velünk jött?
Isabella okos lány volt. A választ is tudta.
– Mert autóval örökké tart az út ebben a forgalomban, az Uber
pedig százötven dollár oda-vissza. A vonat gyorsabb és csak három
dollárba kerül egy út.
Önhitten felhúzta az orrát.
– Ha felnövök, soha nem leszek szegény.
– Nem vagyunk szegények.
– Akkor miért ülünk ebben a szaunában ahelyett, hogy egy
légkondicionált Uberben utaznánk?
– Mert nem pazaroljuk erre a pénzt, hanem okosan használjuk. – Az
állammal a lábára böktem. – Ott van a lábadon az a száznegyven
dolláros Nike cipő. Gondold azt, hogy az az Uber ára.
A szemét forgatta, de abbahagyta a piszkálódást. Néhány perccel
később a vonat végre ismét elindult. Épp az utolsó pillanatban. Nem
vagyok klausztrofóbiás, de a nyomasztó hőség miatt úgy éreztem,
mindjárt megfulladok.
Anyám háza tizenöt perc sétára volt a vasútállomástól. Ugyanabban
a tégla építésű családi házban lakott, ahol felnőttem, csak épp társbérlő
helyett. Hogy könnyebb legyen kifizetni a bérleti díjat, a legidősebb
nővérem és a családja lakott a felső szinten. Két évvel ezelőtt költöztek
oda, amikor megszületett a második gyerekük, így anyám könnyebben
tudott segíteni nekik.
Paradicsomszósz illata lengte be a levegőt, ahogy befordultunk a
sarkon anyám háza felé. Ez Howard Beach, a szomszédságban
majdnem mindegyik téglaházban egy olasz család lakott, akik sokszor
készítettek szószt vagy mártást, ahogy a legtöbben nevezték. De én
felismertem az illatáról az anyámét. Csörgött a nyálam, ahogy közelebb
értünk.
A saját kulcsommal mentünk be.
– Itt vagyunk! Bocsi, hogy késtünk.
Anyám olaszosan összeszorította a négy ujját, miközben hozzánk
beszélt.
– A tészta mindjárt szétfő. – Megfogta a fejemet és megpuszilta az
arcomat, majd odalépett Izzyhez. – Te nőttél az utóbbi hetekben. Így
legalább több hely van a pocakodban a húsgombócnak. Gyere!
Lenyalhatod a sütis kanalat, mielőtt megterítünk.
Követtem őket a tornádó középpontjába, más néven a konyhába. A
két unokahúgom az etetőszékben ült. Az egyéves éppen bömbölt, a
kétéves pedig a kanalát csapkodta a műanyag tálcához, miközben
üvöltött.
– Ma-ma-ma-ma-ma! – mondta folyamatosan.
A nővérem, Alegra kikiáltott egy sziát, miközben egy hatalmas
lábasból egy hatalmas tálba öntötte át a szószt. A másik nővérem,
Nicola éppen bazdmegolt, ahogy kivette a kenyeret a sütőből. Úgy
tűnt, megégette magát. Anyám szidni kezdte olaszul a ronda szája miatt.
Hát igen. Már hiányoztak a vasárnap esti vacsorák.
A konyhából poharakat és szalvétát szedtem össze, majd elkezdtem
megteríteni az asztalt. Amikor visszamentem a tányérokért, megszólalt a
csengő.
 – Francescánál soha nincs kulcs?
– Nem jön a nővéred. Jersey-ben tölti a hétvégét, lent a parton –
motyogta anyám. – Remélem, vitt magával naptejet.
– Nos, így legalább egyszerűbb lesz megteríteni az asztalt. – A
nővéremnek, Francescának furcsa rögeszméi voltak. Az egyik például,
hogy mindennek szimmetrikusnak kellett lennie. Imádta a rendet. Több
mint egy órájába telt, hogy rendbe hozza az asztalt, miután valaki
megterített. Gyerekkorunkban egy szobában laktunk, ez indított el a
kognitív viselkedésterápia iránti érdeklődés útján. Nem mintha hagyta
volna, hogy kezelésnek vessem alá és máshoz sem akart terápiára
menni.
Ismét csöngettek.
– Natalia, menj, nyisd ki az ajtót!
– Miért? Biztosan valaki, aki meg akarja menteni a lelki
üdvösségünket. – Alegrához fordultam. – Lehet, hogy inkább neked
kéne kinyitni. A te lelkedet nem ártana megmenteni, te cafka.
Anyánk rám ordított:
– Natalia, nyisd ki az ajtót! Vendégünk van. Ne várakoztasd meg!
– Vendégünk?
– Menj! És kicsit túrj bele a hajadba, mielőtt kinyitnád.
A fejemet csóváltam, de elindultam a bejárati ajtó felé. Ha Bella
Rossi azt mondta, hogy ugorjak…
Olyan magasan volt a kukucskáló, hogy lábujjhegyre kellett állnom
és nyújtogatnom a nyakamat. Egy férfi állt a veranda legfelső
lépcsőfokán és az utca felé nézett. Hátulról istenien nézett ki a
farmerjában. Lehet, hogy mégis rendbe kellett volna hoznom a hajamat,
mielőtt ajtót nyitok Jehova tanúinak? Várjunk csak. A Jehova
tanúinál megengedett a házasság előtti szex? Elvigyorodtam.
Tényleg sürgősen le kell feküdnöm valakivel!
Mosollyal a képemen ajtót nyitottam.
– Segíthetek?
A férfi megfordult, mire elakadt a lélegzetem. Pislogtam néhányat, de
ettől nem állt előttem más. Az isteni arc elmosolyodott, s a mosolya
lassan komisz vigyorrá szélesedett.
 – Mi… mit keresel te itt?
– Édesanyád meghívott vacsorára.
Rossz számot írtam volna be a telefonjába, amikor utoljára
Kaliforniában találkoztunk?
– Az anyám?
– Igen. Véletlenül Bella számát adtad meg a tiéd helyett, emlékszel?
Ó, istenem! Megfogom ölni az anyámat. Csak viccből adtam meg
Hunternek a számát, azt gondoltam, hogy érteni fog a nem túl
körmönfont célzásból. Ha pedig nem, biztos voltam benne, hogy az
anyám elküldi a fenébe. Képtelen volt fiatalemberekkel beszélgetni
anélkül, hogy megemlítette volna, Natalia lányának férj kell és gyerekek.
Teljesen meghökkentem azon, hogy Hunter ott állt az anyám ajtaja
előtt.
– Az anyám meghívott, te pedig átrepülted a fél országot, hogy
megkóstold a paradicsomszószát.
– Ezen a héten New Yorkban volt dolgom, Bella pedig azt gondolta,
hogy talán jó lenne, ha ismét találkoznánk. Amúgy is erre jártam, így az
jutott eszembe, hogy adok neked még egy esélyt, hogy helyrehozd a
hibát és végre megadd a számodat.
– Szerintem te egy kicsit ütődött vagy.
Az anyám ekkor szélesre tárta az ajtót, amit félig becsuktam a hátam
mögött.
– Á, maga biztosan Hunter! – Előrelépett és adott két puszit az
arcára. – Annyira örülök, hogy eljött! De miért álldogáltok még mindig
idekint? Csak nem elfeledkezett magáról a lányom és udvariatlan volt?
Jöjjön csak be!
Földbe gyökerezett lábbal álltam, így Hunter kénytelen volt kikerülni,
hogy beléphessen a házba, de amikor elhaladt mellettem, odahajolt
hozzám, adott egy puszit az arcomra, majd a fülembe súgta:
– A rendes üdvözlő csókot későbbre halasztjuk.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Még mindig alig hittem el, hogy Hunter New Yorkban van, azt pedig
még kevésbé, hogy az anyám asztalánál ül. Mindannyian megfogtuk
egymás kezét és fejünket lehajtva áldást mondtunk, ami tökéletes
alkalmat biztosított számomra arra, hogy megbámuljam anélkül, hogy
rajtakapna. Ó, istenem, annyira helyes. Veszélyesen. Miközben anyám
az Üdvözlégyet mormolta, azon kaptam magam, hogy arról fantáziálok,
milyen lehet Hunter alatt lenni. Anyám egy hetet a templomban töltene,
hogy a lelkemért imádkozzon, ha tudná, hogy miféle gondolatok
suhantak át az agyamon, miközben imádkozott.
Le merném fogadni, hogy határozott volt az ágyban, ugyanakkor
figyelmes. Akaratomon kívül végignyaltam az alsó ajkamat, miközben
ezernyi mocskos gondolat fordult meg a fejemben. Persze Hunter pont
ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy kinyissa a szemét és rám
pillantson. Kisfiús vigyor jelent meg az arcán, amikor találkozott a
tekintetünk. Istenem, a gyomrom úgy összerándult, akár egy tinilányé.
Kényszerítettem magam, hogy becsukjam a szemem az ima további
részében, ami nem volt egyszerű feladat. Mint a legelső alkalommal,
amikor találkoztunk, most is elképesztett, hogy milyen hatást gyakorol
rám, pont, mint Garrett-tel az első időkben. Ez a gondolat jobban esett,
mint egy hideg zuhany.
Legalább valamire jó volt még az exférjem.
Az ima után kevesebb mint két percbe telt a Rossi lányoknak, hogy
elkezdjék a vallatást. Hunternek fogalma sem volt arról, hogy mire
vállalkozott, amikor hét Rossi lánnyal és egy hisztis tinilánnyal ült egy
asztalhoz.
– Szóval, Hunter, hogyan találkoztatok a húgommal?
– Derek és Anna esküvőjén.
Anyám közbeszólt:
– Hunter kapta el a harisnyakötőt, Nat pedig a csokrot. Hát nem
romantikus?
A helyiség megtelt óóózással.
Aztán anyám hozzátette: – Hunter építész. Kereskedelmi épületeket
épít. – Úgy hangzott, mintha Hunter és az anyám már rengeteget
beszélgettek volna telefonon. Persze, anyám azt hitte, hogy Hunter
készen áll arra, hogy már a következő héten unokákkal ajándékozza
meg. Még Jeffrey Dahmert is meghívta volna vacsorára, ha kész lett
volna elvenni engem és gyereket csinálni. Arról valószínűleg keveset
tudhatott, hogy Hunter Delucia csak ágyba akarta vinni a lányát.
– Nagyon romantikusan hangzik. – Rosszul láttam, hogy Alegra a
szempilláit rebegtette és majd elájult?
Izzy rám nézett.
– Te most akkor randizol ezzel a fickóval?
– Nem.
– Csak mert elvileg azzal a buzgómócsing Marcusszal van randid a
héten nem?
Köszi, hogy így vigyázol a titkaimra, kölyök.
– Nos… Igen. De ahogy mondtam, Hunter és én nem randizunk. Mi
csak barátok vagyunk.
Hunter Izzyre mosolygott, és kacsintott egyet.
– Olyan barátok, akik néha csókolóznak?
Kikerekedett a szemem. Izzy, úgy tűnt, szórakoztatónak találja a
helyzetet. Letettem a szalvétámat, és felálltam.
– Hunter, kijönnél velem egy pillanatra a konyhába?
Mielőtt felállt, az anyámra nézett.
– Bocsásson meg egy pillanatra, Bella.
Hallottam, ahogy Izzy azt mondja:
– Biztosan megint meg akarja csókolni. – Majd az étkezőből
harsány nevetés hallatszott.
Csípőre tettem a kezem, ahogy Hunter becsukta maga mögött a
konyaajtót.
– Mit gondolsz, mit csinálsz?
Ártatlanul bámult rám.
– Vacsorázom. És megismerem a családodat.
– Elmondtad nekik, hogy néha előfordul, hogy csókolózunk!
A konyhaszigetnek támaszkodott és összefonta a karját a mellkasán.
– Mert ezt csináljuk.
– Először is, ezt nem tartom helyénvalónak. Izzy még nincs tizenhat
és amúgy sem tartozik a családomra, hogy kivel csókolózom.
Másodszor pedig csupán kétszer történt, és első alkalommal részeg
voltam, úgyhogy az nem számít.
– Ötször csókolóztunk és az is számít, amikor részeg voltál. Amúgy
akkor pont hogy te kezdeményeztél.
– Ötször? Nem is igaz. Azt pedig kétlem, hogy én kezdeményeztem
a csókot. Csak kitalálod, mert tudod, hogy nem emlékszem rá teljesen,
hogy mi történt.
– Ötször. – Kinyújtotta az egyik ujját. – Először az esküvő
éjszakáján. – Még egy ujját kinyújtotta. – Aztán az esküvő utáni
reggelen, a szálloda ajtajában. – A harmadik ujja is megjelent. – A
házamban, az ablaknál kezdtük és az ágyban fejeztük be. – Majd a
negyedik ujja is az ég felé meredt. – A liftben, amikor úriemberként
köszöntem el tőled, ami amúgy nem jellemző rám.
Jól van, lehet, hogy kifelejtettem a házat. Basszus. Pedig az egy
nagyon jó csók volt.
– Hát jó – csattantam fel. – De ez csak négy, nem pedig öt.
Olyan arckifejezést öltött, hogy megremegett tőle a térdem.
Gyorsabban közeledett hozzám, mint hogy felocsúdhattam volna.
– Csókolj meg! – mondta nyersen.
De meg sem várta a válaszomat, az ajka máris az enyémre tapadt.
Ó, istenem, ez az ember tényleg tudja, hogyan kell csókolni. Lassú,
határozott csók volt, amibe megfelelő mennyiségű határozottság
keveredett, és amitől legszívesebben lekarmoltam volna róla a bőrt.
Amikor véget ért a csók, Hunter a homlokát a homlokomnak
támasztotta.
– Ez volt az ötödik, szagos bükköny.
Biztosan kiszívta az agyamat a fejemből, mert úgy mosolyogtam
vissza rá, mint egy komplett hülye, ahelyett, hogy azt mondtam volna
neki, hordja el a seggét. Azt a rohadt szexi seggét, teszem hozzá.
– Nem hiszem el, hogy itt vagy.
– Én se. De jobb lesz, ha hozzászoksz. Aláírtam egy szerződést, ami
miatt egy darabig itt is maradok.
– Meddig vagy a városban?
A szemembe nézett, elkomorult arccal.
– Két hónapig. És ne fáraszd magad azzal, hogy rejtőzködni
próbálsz előlem. Az anyád egy hete megadta a számodat.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Hét egy fújásra.

Emlékszem a Grimm-testvérek meséjére, amiben az óriás
megdöbben, mert azt hiszi, hogy a szabó hét embert pusztított el
egyetlen fújásra. A szabó a nyomába sem ért Hunter Deluciának, aki hét
Rossi lányt és egy mogorva tinédzsert bájolt el egyetlen vacsora
alkalmával. Na jó, lehet, hogy nyolc Rossit, engem is beleértve, de
számít ez egyáltalán?
Vacsora után a nővéreim és anyám a konyhaablakból lesték, ahogy
Hunter Izzyvel kosárlabdázik a kocsifelhajtón. Én a konyha másik
felében üldögéltem, és igyekeztem úgy tenni, mint akinek esze ágában
sincs kilesni az ablakon.
– Jézus Mária! Minden alkalommal, amikor felugrik, kilátszik a hasa.
Remélem, jól elveri Izzyt – mondta Alegra.
– Ilyen deltát már nem is tudom mióta nem láttam… talán soha –
áradozott Nicola.
Anyám Hunternek szurkolt egész végig.
– Helyes férfi. Úgy hívtam meg vacsorázni, hogy előtte nem is láttam.
Ez azért elég beszédes. Ugyanolyan vonzó a külseje, mint amilyen a
személyisége.
Megdörzsöltem a halántékomat.
– Mennyit beszélgettél vele?
– Eleget ahhoz, hogy tudjam, egyetlen komoly barátnője volt, az
anyja meghalt tizenhét éves korában, az egyik testvérét néhány éve
temette el és a hobbijai közé tartozik a búvárkodás, a szörfözés és a
sziklamászás.
Leesett az állam.
– Meghalt az egyik testvére? És sziklát mászik?
– Igen. Jayce-nek hívták. Amúgy ő is katolikus, de már pár éve nem
gyónt. Ezt helyre kéne tenned benne. Jót tesz a léleknek, ha
megbocsátást kér az úrtól.
 Mi a fenének jelent meg ez a férfi az anyám ajtaja előtt? Mindenki
más hanyatt-homlok menekült volna. De ő nemcsak túlélte az anyám
vallatását – egy nőét, aki a férfiakkal szerzett tapasztalatai miatt elég
gyanakvó természet –, hanem az volt az érzésem, hogy az anyám lehet,
hogy egy kicsit vonzódik is hozzá.
Felálltam, és odamentem az ablakhoz, ahol az anyám még mindig
stírölte. A háta mögé álltam és a vállára tettem a kezemet.
– Nagyszerű embernek tűnhet.
– Igen.
– Akkor áldásom rátok – mondtam.
– Jól van. Várj. Hogy mi?
– Áldásomat adom rátok, hogy randizzatok. Tudom, hogy pár évvel
fiatalabb nálad, de szerintem nagyszerű pár lennétek.
A nővérem rám vigyorgott az anyám háta mögül.
Az anyám pedig gyakorlatilag elpirult.
– De engem nem érdekel. Én neked gondoltam őt!
– Aha. – Elrejtettem a mosolyomat és olyan arcot vágtam, ami azt
sugallta, hát persze hogy így gondoltad.
– Natalia Valentini Rossi. Vissza kell térned a randizás világába. Ez a
férfi átutazta az egész országot, hogy jobban megismerhessen.
– Dehogy, a munkája hívta ide. A munkája miatt sokszor utazik és ez
alkalommal éppen New Yorkba kellett jönnie.
– De nem magától került New Yorkba. Ő maga kérte ezt a munkát,
hogy a közeledben lehessen.
El voltam hűlve.
– És ezt ő mondta neked?
Izzy robogott be a konyhába.
– Jobb, mint az edzőm!
Csak nem egy… mosolyt látok az arcán? Ez az ember nemcsak
nőcsábász, hanem varázsló is.
– De azért nem olyan jó, mint én, ugye?
Aztán Hunter sétált be Izzy nyomában az ajtón, majd becsukta maga
mögött. Izzadt volt, annyira kívánatosan izzadt.
– Te nem játszol?
 Izzy felcsattant.
– Amikor kosárra dob, felhúzza az egyik lábát, mint Marilyn
Monroe. És pár héttel ezelőtt sikerült pontot dobnia.
Hunter összeráncolta a szemöldökét.
– És focizik is?
– Nem, de amikor csodával határos módon kosarat dobott, ugrálni
kezdett és azt kiabálta, hogy gól.
– Mert izgatott voltam.
Izzy a fejét csóválta, de a mosoly végig az arcán maradt.
– Meghívtam Huntert, hogy jöjjön el kedden és nézze meg, hogyan
játszom. Azt akarom, hogy utána mondja el, mit csináltam rosszul, mint
ahogy apa is csinálta.
Hunterre néztem.
– Ó, tényleg?
– Nem gond? – kérdezte, s komolyan nézett rám.
Izzy annyira izgatott volt, hogy nem tudtam nemet mondani. Vagy
legalábbis ezzel magyaráztam magamnak, hogy nem tiltakoztam.
– Persze. Ez kedves tőled. Van programom a meccs után, de egy
kicsit azért tudok maradni utána, hogy meghallgassam az összefoglalót.
Az ájuljunk el Huntertől című ünnepség a desszert elfogyasztása alatt
is folytatódott. Miután befejeztük, megnéztem az időt a telefonomon.
Meglepett, hogy már majdnem tízre járt. Általában nyolckor indultunk,
hiszen Izzynek másnap iskolába kellett mennie és a vonatút több mint
egy óra hosszat tartott.
– Késő van. Jobb lesz, ha megyünk, Izzy.
Összeráncolta a szemöldökét, de aztán eszébe jutott valami, amitől
egy kis remény csillant fel a szemében.
– Melyik vonattal mész, Hunter?
– Autóval jöttem, de Manhattanben szálltam meg. Elvihetem a
hölgyeket hazafelé.
– Köszönjük, de nem – mondtam, pontosan egy időben Izzyvel,
akinek az volt a véleménye, hogy az nagyszerű lenne.
Mindketten lebiggyesztett ajkakkal néztek rám, mire én a szememet
forgattam.
 – Jól van. A forgalom mostanra már alábbhagyott.
Meglepően nyugodt volt az autóút. Izzy feltette a fülesét a hátsó
ülésen és tíz perc múlva már aludt, biztosan kidőlt attól, hogy olyan
sokáig kosaraztak Hunterrel. Hunter úgy tűnt, mint aki a gondolataiba
merült. Én pedig küzdöttem a sajátjaimmal, miközben kifelé bámultam
az ablakon. Konkrétan azzal a gondolattal, hogy nagyon hívogató lenne
viszonyt folytatni ezzel a férfival, de nem álltam készen egy kapcsolatra.
És amúgy is a fontos dolgokra kellett összpontosítanom, mint a
karrierem és a mostohalányom.
Ahogy átmentünk a Manhattanbe vezető hídon, Hunter megtörte a
nagyon is kényelmes csendet.
– Nagyszerű családod van.
Tudva, hogy az anyja és a bátyja elhunytak, az elevenembe találtak a
szavai és nagyra értékeltem az elhangzottakat ahelyett, hogy untatott
volna.
– Igen, valóban az. De ne mondd el nekik, hogy egyetértettem!
Hunter elmosolyodott, és csendesen megjegyezte:
– Remélem, nem bánod, hogy elmegyek a kedd esti játékra.
Kosaraztam az egyetem alatt, és Izzy tényleg nagyon jó, nem tudtam,
hogyan mondhatnék nemet.
– Nem, egyáltalán nem bánom. Nagyon kedves tőled.
Néhány perc múlva újra felém fordult:
– A programod, amit említettél a meccs utánra, kapcsolatban van
azzal a Marcus nevű sráccal, akit Izzy említett vacsora közben?
– Igen.
– Első randi?
– Második.
Ismét elhallgatott. Majd végül azt mondta:
– Szegény ördög.
Összevontam a szemöldökömet.
– Mi van? Kicsoda?
– Hát Marcus. Valószínűleg jó lehetett az első randi. Nem fogja majd
érteni, hogy miért vagy olyan távolságtartó a másodikon és hogy miért
nem akarsz majd vele harmadszor találkozni. Azt fogja gondolni, hogy
valamit rosszul csinált.
– Te meg miről beszélsz?
Hunter megvonta a vállát.
– Azzal leszel elfoglalva, hogy rám gondolsz az egész randi alatt.
Szegény ördög, nem fogja érteni, hogy mi történt.
– Annyira el vagy telve magaddal.
Jóllehet Izzy aludt és a füles is rajta volt, Hunter közelebb hajolt
hozzám, és a fülembe súgta:
– Talán. De hamarosan te leszel tele velem.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

NATALIA

Nevetséges mennyiségű időt töltöttem el készülődéssel, hogy jól

nézzek ki a meccs utáni randin. És ennek semmi köze nem volt a
férfihoz, aki szintén ott lesz, hogy megnézze a játékot. Ismétlem, semmi
köze Hunter Deliciához.
Marcus nagyszerű srác volt. Jó állással rendelkezett: egy helyi
közszolgáltatási vállalat webfejlesztőjeként dolgozott. Mindig udvariasan
viselkedett: kinyitotta előttem az autó ajtaját és az első randinkon
kihúzta nekem a széket vacsorakor. Jól is nézett ki: átlagos
testmagasság, közepesen izmos testfelépítés, talán tíz kiló felesleg
lehetett rajta. De hát kin nincs tíz kiló felesleg a harmincas éveiben?
Gyűlöltem, hogy a kérdésemre a válasz rögtön be is villant az
agyamban. Hát persze hogy Hunter volt az, akin nem volt felesleg.
Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben. A piros
szoknyám igen élénken festett. Nem rövid, mégis szexis, kiemelte az
alakomat anélkül, hogy kurvásan szűk lett volna. Egy egyszerű, fekete,
gombos blúzt választottam hozzá, aminek nőies, csapott válla volt.
Magas sarkú szandált vettem fel, olyat, amiben egy középiskolai
kosárlabda-mérkőzésen meg lehet jelenni a randim előtt.
Amikor megérkeztem a sportpályára, Izzy gimijében, még nem
kezdődött el a játék, Hunter viszont már a nézőtéren ült.
Felállt, amikor csatlakoztam hozzá, magához húzott, hogy egy
ártatlan csókot leheljen az arcomra. Jóllehet abban nem volt semmi
ártatlan, amit a közelében éreztem.
– Csodásan nézel ki.
– Köszönöm.
Hunter elégedetlenkedve felmordult.
 – Szegény ördög.
Elnevettem magam, majd leültünk, ahogy a lányok bekocogtak a
pályára az öltözőből. Izzy volt a harmadik a sorban.
– Ő az egyedüli másodikos az iskolai válogatottban és már most az
egyik legmagasabb.
– Magasak a szülei?
– Az apja száznyolcvanhárom centi, az anyja százhatvan centi
lehetett.
– Lehetett?
– Néhány évvel ezelőtt meghalt.
– Ez nagyon szomorú. Az apja börtönben, az anyja pedig fiatalon
meghalt. Szerencsés, hogy itt vagy neki te.
– Ő nem így látja.
– Tizenöt éves. Azt látja, amit látni akar, hogy igazolja magát. Nem
mondhatni, hogy könnyű dolga van, de minden tinédzserlány talál
magának indokot, hogy búsongjon, még akkor is, ha nincs rá oka.
– Mintha tapasztalatból beszélnél.
– Miután meghalt az anyám, Joe bácsikámhoz és a feleségéhez,
Elizabethhez költöztem. A nagybátyám sokkal fiatalabb volt az apámnál,
inkább úgy tekintettem rá, mintha egy idősebb unokatestvérem lett
volna, mint nagybácsi. Jól kijöttünk, de ő és a lánya teljesen más
történet volt. Amikor Cara olyan korba lépett, mint most Izzy, merő
fájdalom volt, pedig tökéletes élet jutott neki. A szülei boldog
házasságban éltek, az apja orvosként dolgozott, az anyja pedig otthon
maradt, hogy őt nevelje. Okos volt és szép, a legjobb géneket örökölte
a szüleitől, mégis talált rá okot, hogy morgolódjon a szüleivel. Soha nem
értettem, hogy mi dühíti. Bármit megadtam volna, hogy a helyében
lehessek. Most huszonnégy éves, és most már együtt nevetünk a régi
időkön.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy mi valaha eljutunk addig,
hogy visszanézhessünk és nevessünk a jelenlegi helyzetünkön. De értem,
hogy mire gondolsz.
– Meddig kell még börtönben lennie az apjának?
– Még néhány hónap. Valami nevetséges alkuba ment bele, az őt
vádló jogász ellen bizonyított valamit, akit természetesen lefizetett és így
a megérdemelt harminc év helyett csupán harminc hónapot kapott.
– És mi lesz, ha szabadul? Izzy vele fog élni?
– Nem tudom. Úgy hiszem, igen, de erről még nem beszéltünk. De
most már lassan aktuális a téma, majd egy megfelelő pillanatban
felhozom.
A kommentátor kérte, hogy sorakozzanak fel a játékosok. Hunterrel
felálltunk, és amikor Izzy nevét szólították, hangosan éljeneztünk. Izzy
felnézett a lelátóra és megeresztett felénk egy félmosolyt, majd pár
sorral feljebb vándorolt a tekintete és az esetlen mosoly, amivel minket
üdvözölt, hirtelen százwattosra váltott, és még oda is intett valakinek.
Hunterrel közösen követtük a tekintetét, ami egy magas, indiai fiún
állapodott meg, aki egyedül ült a legfelső sorban.
– Ki az? – mutatott a hüvelykujjával a tribün legfelső sora felé,
miközben visszafordultunk. Csak egyszer találkozott Izzyvel, mégis ott
bujkált a hangjában némi aggodalom.
Sóhajtottam egyet.
– Biztosan Yakshit lehet az.
Hunter szemöldöke felkúszott a homlokára.
– Hogy kicsoda?
– A srác, akit kedvel. A neve Yakshit.
Hunter a fejét csóválta és azt dörmögte: – Még egy szegény ördög.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– A szabaddobásaid hatvan százalékát sikerre vitted – mondta

Hunter Izzynek. – Ez nagyszerű, de ennél még jobb is lehetsz. A
hüvelykujjadat is használod, amikor eldobod a labdát és ettől jobbra
húz a dobásod.
– Az edző is ugyanezt mondta.
– Próbáltad már, hogy a dobókezeden egymás mellé teszed a
hüvelyk- és a mutatóujjadat?
– Próbáltam, de mindig elfelejtem a játék hevében.
– Egy dobószíjra van szükséged. Menjünk vissza az alapokhoz.
Szerzel egy szíjat és napi legalább ötven szabaddobást végzel
gyakorlásképp, néhány hét elteltével automatikusan csinálsz majd
mindent a szíj nélkül is. Szerezhetek neked egy szíjat, ha szeretnéd.
– Oké. Mást észrevétel?
A telefonomra pillantottam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Már
majdnem fél nyolc volt. Elsétáltunk a sarki kávézóba, hogy Hunter
elmondhassa Izzynek, mit gondol a játékáról. De a hosszabbítás miatt,
Hunternek pedig ki kellett mentenie magát egy a munkájához
kapcsolódó telefon miatt, ami majdnem fél óráig tartott onnantól fogva,
hogy megérkeztünk. Már csak fél óra maradt a randimig és nagyjából
ennyi időbe telt, hogy hazavigyem Izzyt, és visszaérjek a megbeszélt
helyszínre, hogy Marcusszal találkozzam.
Hunter elkapta a tekintetemet, amint épp az időt néztem, és
önelégülten elmosolyodott. Azt sem bántam volna, ha fél órán át kell
odakint üldögélnem anélkül, hogy bárkihez szóljak.
– Bocsáss meg egy pillanatra! Nekem is el kell intéznem egy hívást –
mondtam.
Kiléptem a kávézóból és felhívtam Marcust, hogy tegyük át fél
kilencre a randit, ami egyben le is rövidítette a találkát, mert nem
szerettem Izzyt sokáig egyedül hagyni éjszaka, szerettem hazaérni tízre.
El is halaszthattam volna a találkozót egy másik időpontra, de nem
akartam megadni Hunternek ezt az elégtételt.
Amikor visszatértem az asztalhoz, Hunter felállt.
– Csak nem feltartóztattunk a randidat illetőn?
Mézesmázos mosollyal az arcomon feleltem.
– Nem, csak áttettem fél órával későbbre.
Ahogy leültem, Hunter és Izzy visszatértek a kosárlabdával
kapcsolatos beszélgetésükhöz.
– Amikor messziről kell céloznod – például a hárompontos vonaltól
–, le kell eresztened a könyöködet, hogy több erőt tudj belevinni a
dobásba.
– Azt hittem, így csináltam.
– Nem eléggé. És ráadásul előrehajolsz közben. Hadd mutassam
meg! – Hunter felállt, és kinyújtotta a kezét. – Natalia?
 Kelletlenül helyeztem a kezemet az övébe. Kisegített a boxból, és
megfordított, úgyhogy háttal álltam neki. Az egyik kezével megfogta a
csípőmet, a másikkal pedig a karomat vezette. Olyan voltam, mint egy
bábu.
– Itt kell leeresztened. – A fejem fölött megállította a karomat.
Anékül, hogy észrevettem volna, előrehajoltam, a testem követte a
kinyújtott karomat. Hunter végighúzta az ujjait az oldalamon,
megmutatva a testem görbületét. Libabőrös lettem.
– Látod, hogy mennyire természetesen előrehajlik a test? Most nézd
meg az alapállását, ha hamarabb leengedi a karját.
Ismét lemodellezte a karommal, mintha eldobtam volna a labdát, de
egy kicsit alacsonyabban állította meg a karomat, amikor eljátszottuk a
dobást. Aztán ismét végighúzta az ujjait az oldalamon, de ez alkalommal
lassabban. Izzy annyira le volt nyűgözve Hunter tudásától és a
tanácsától, hogy úgy tűnt, nem vett észre semmi mást a jó szándékú
tanácson kívül. Te jó ég, én viszont igen!
– Látod? Így nem hajlik előre a test – magyarázta, és a kezét ismét a
csípőmre tette. – Mikor lesz a következő meccsed? – kérdezte, és
visszaült a helyére.
– Csütörtök este.
– Bocs, de arra nem tudok eljönni. De mit szólnál, ha a következőn
ott lennék?
– Szombat este van a következő. De az nem itt, hanem
Westchesterben lesz.
– Dolgozz azon, amiről beszéltünk, én pedig elmegyek a szombati
meccsre.
Izzy arca felderült.
– Rendben.
Mire Delucia edző fizetett, ismét késésben voltam a randimról.
Izzy abban a pillanatban elkezdett a telefonján pötyögni, amint
kiléptünk a kávézóból.
Hunter felé fordultam.
– Akkor azt hiszem, szombaton találkozunk.
– Majd elmegyek érted. Mehetnénk együtt.
 Csak azért mondtam igent, mert nem szerettem a hidakon vezetni.
Természetesen.
– Izzy, köszönj el Huntertől és köszönd meg, amit érted tett!
Két másodpercre felnézett a telefonja képernyőjéről és egy őszinte
mosollyal jutalmazta Huntert.
– Köszönöm szépen és jó éjszakát, Hunter.
– Szívesen.
Izzy aztán ismét elveszett a telefonjában.
– Jó éjszakát, Natalia.
Már feladtam, hogy kijavítgassam és folyamatosan ismételgessem
neki, hogy jobban kedvelem, ha Natnek szólítanak. De miért hangzott
olyan átkozottul elegánsan, ahogy kimondta a nevemet?
Megköszörültem a torkomat.
– Jó éjt, Hunter.
Megragadta a csípőmet, odahajolt, hogy megcsókolja az arcomat,
majd a fülembe súgta: – Ne feküdj le Marcusszal, csak hogy
megpróbálj kiverni a fejedből. Úgysem sikerülne.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

NATALIA

– Sajnálom. Mit mondtál? – Ó, istenem, legszívesebben jól

behúztam volna egyet Hunternek. Ez totál az ő hibája.
Marcus összeráncolta a szemöldökét. Egy szép étterem hátsó,
csendes asztalánál üldögéltünk, de még így is képtelen voltam rá figyelni.
– Azt kérdeztem, hogy van-e kedved elmenni a művészeti galéria
megnyitójára vasárnap délután.
– Jaj, ne haragudj! Hosszú volt a nap a munkahelyemen és egy
páciensem jár a fejemben – hazudtam. – Ööö… persze. Jól hangzik.
Sajnos semmi kedvem nem volt galéria megnyitóra menni vasárnap.
Igent mondtam, mert kellett valami, ami eltereli a figyelmemet Hunterről.
És ez Marcus szerepe lett volna.
Annak ellenére, hogy Marcus nagyszerű srác volt és szerettem volna
vonzódni hozzá, nem működött közöttünk a kémia. Egy órával azelőtt
Hunterrel az érzés sokkal egyértelműbben emlékeztetett a vonzalom
fogalmára. Az ember nem erőszakolhatja ki a kémiát, mint ahogy a létét
sem tagadhatja. Bár a vonzalom nem minden. Összehozza az
embereket, de arról nem gondoskodik, hogy aztán össze is tartsa őket.
A bizalom, a tisztelet és az összeférhetőség tartja együtt a párokat. A
volt férjemmel tökéletes volt köztünk a kémia, mégsem tartott össze
bennünket.
Marcus átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezemet.
– Nem tűnsz túl izgatottnak miatta – viccelődött.
– Sajnálom. Csak egyszerűen rossz napom van. Nem miattad van.
De tényleg.
Összefűzte az ujjainkat.
– Milyen volt a mostohalányod játéka?
 – Nyertek a hosszabbításban.
– Szép volt az edzőtől, hogy utána megbeszélte vele a mecsset.
Igazán elhivatott – jegyezte meg Marcus.
Megemlítettem neki, hogy azért kések, mert Izzy az edzőjével
beszélget.
– Ó, nem az edzője volt az, hanem Hunter, egy barátom barátja.
– A kaliforniai fickó?
Összevontam a szemöldökömet.
– Igen. A munkája ide szólította egy időre. Honnan tudod, hogy
Kaliforniából származik?
– Említetted az első randink alkalmával.
– Igen?
Marcus bólintott.
– Igen, néhányszor, amikor az utazásodról beszéltél.
– Á. – Úgy éreztem, hogy ezt meg kell magyaráznom. – Az egyetemi
kosárlabdacsapatban játszott, így eljött, hogy megnézze a játékot, és
aztán adott néhány tanácsot Izzynek.
A randi további részében azért erőlködtem, hogy fejben jelen tudjak
lenni. Marcus nem érdemelte meg, hogy figyelmetlen legyek vele.
A randi végén, a lakásom előtt megfogta a kezemet. Ragaszkodott
hozzá, hogy hazakísérjen.
– Tudom, hogy haza kell menned Izzyhez, de talán vasárnap a galéria
után készíthetnék neked egy vacsorát nálam.
Harmadik randi. Jóllehet szexuálisan ki voltam éhezve és elkezdtem
randizni, hogy orvosoljam a dolgot, de akkor sem álltam készen arra,
hogy lefeküdjek Marcusszal.
– Vasárnap esténként az anyámnál szoktunk vacsorázni. Ott
találkozunk a testvéreimmel.
Lefagyott a mosoly az arcáról.
– Hát akkor majd máskor.
– Jól van.
Marcus odahajolt hozzám, és megcsókolt. Miközben csókolt, azon
kaptam magam, hogy a csók technikai részére összpontosítok, mintha
emlékeztetnem kellett volna magamat arra, hogy mit kell tennem a
nyelvemmel, az ajkammal és a kezemmel. Ez a csók a teljes ellentettje
volt annak, mint amikor Hunterrel csókolóztam. Vele képtelen voltam
gondolkodni. Nyers szenvedély kerített a hatalmába és elveszítettem a
fejemet. Marcus csókja… jó volt. Kellemes.
De egyáltalán nem ziháltam, amikor szétváltunk.
– Akkor vasárnap.
– Így van. – Ó, istenem, ez az egész annyira kínos. Alig vártam, hogy
magamra zárjam a lakásom ajtaját. – Még egyszer köszönöm a
vacsorát.
Bekopogtam Mrs. Whitmanhez, hogy tudassam vele, hazaértem.
Izzy már tizenöt éves volt, abba a korba került, amikor már
elfogadhatatlan lett volna a számára egy bébiszitter, de ettől függetlenül
azért megkértem az egyik szomszédot, hogy nézzen rá, amikor
elmentem otthonról.
Izzy mélyen aludt a kanapén, a tévé pedig ordított, amikor beléptem.
Nem akartam felébreszteni, úgyhogy inkább betakartam egy pokróccal.
Nyitva volt a laptopja, ezért odamentem, hogy kikapcsoljam, de amikor
megmozdítottam az egeret és a képernyővédő leállt, láthattam, hogy mit
nézegetett utoljára. Egy keresést futtatott végig a Google-ben az apja
nevével.
Párszor már rajtakaptam, hogy ezt teszi, miután az apját
letartóztatták. Akkoriban azt gondoltam, természetes, hogy kíváncsi rá,
mit mondanak róla az emberek. De azóta már két év telt el. Az jutott
eszembe, hogy Hunter jelenléte válthatta ki belőle az apja hiányát.
Lehet, hogy hazudott nekem és sok mindent eltitkolt előlem, de Izzynek
jó apja volt. Soha nem hagyott ki egyetlen meccset sem és sokat
kosárlabdáztak együtt.
Nagyot sóhajtottam, becsuktam a laptopot, majd kikapcsoltam a
tévét.
Miért kell, hogy a férfiak, akik belépnek az életembe, ennyire
bonyolultak legyenek?

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗
 A kaputelefon fél órával korábban szólalt meg. Azt hittem, hogy
késésben vagyok. Éppen akkor jöttem ki a zuhany alól, úgyhogy
reméltem, hogy csak a 4/D-ben lakó szomszéd az, aki megint otthon
felejtette a kapukulcsát.
– Igen?
– Jó reggelt, szagos bükköny. – A hangja sokkal érdesebbnek
hangzott a kaputelefonban. A mellbimbóim kihegyesedtek. Lenéztem
rájuk és beszélni kezdtem hozzájuk: – Mi a fenét fogok veletek így
csinálni? De hiszen ezt már megbeszéltük, nem? Túl hamar felizgultok,
aztán meg csak csalódtok. – Megnyomtam a gombot. – Negyedik
emelet. – Kinyitottam neki az ajtót.
Néhány perccel később Hunter lépett ki a liftből, és felém andalgott
a folyosón. Természetes, magabiztos fesztelenséggel közeledett. Még a
járása is szexi volt, hogy a munkásbakancsát ne is említsem, amit aznap
viselt. Valami furcsa ok folytán, nagyon bejött ez a cipője. Lévén, hogy
semmi mást nem csináltam, csak tartottam neki az ajtót, nem tudtam
nem megcsodálni a csomagolás többi részét is. Sajnos ez nem segített a
mellbimbóim helyzetén.
Hunter szeme a keblemre vándorolt, majd egy epekedő pillantás
után diadalmas mosoly ült ki az arcára, s találkozott a tekintetünk. A
szememet forgattam és oldalra léptem, hogy beengedjem. Persze
megállt az ajtóban, odahajolt hozzám – úgy látszik ez szokása lett –
megpuszilt, amitől felállt a hátamon a szőr, pedig egy teljesen
ártalmatlannak látszó puszi volt csupán.
Ez alkalommal egy szót sem szólt, hanem csak hallhatóan vett egy
mély levegőt, majd morogva kifújta. Még a lábujjamig is elhatolt a
morgása, néhány érdekes helyen meg-megállva út közben.
Most komolyan! Egyetlen szippantástól teljesen át kellett
nedvesednem? Vagy fél percre volt szükségem, hogy összeszedjem
magam, miután besétált a lakásba.
– Korán jöttél.
Felemelt egy papírzacskót, amit eddig észre sem vettem.
– Hoztam reggelit.
Elolvastam a zacskó lógóját.
 – Jamba Juice?
– Banános zabkása kókusszal és barna cukorral.
Kikerekedett a szemem.
– Ez a kedvenc reggelim.
– Tudom. Bella mondta.
– Te felhívtad az anyámat, hogy megkérdezd, mit szoktam reggelizni?
– Nem. Ő hívott fel tegnap este, hogy meghívjon a vasárnapi
vacsorára, én pedig megemlítettem neki, hogy együtt megyünk Izzy
meccsére. Az előfordulhat, hogy javasolta, hozzak neked valami olyan
reggelit, amit szeretsz, és még azt is megjegyezte, hogy mi a kedvenced.
Az orrom alatt megjegyeztem:
– Hát persze.
Hunter mosolygott.
– Gyere, együnk, mielőtt kihűl!
Ostobaság lett volna egy tökéletes reggelit hagyni, hogy veszendőbe
menjen mintegy tiltakozásom jeléül az anyám és Hunter hirtelen
barátsága miatt. Így hát leültem, és rávetettem magam a csemegére.
Észre sem vettem, hogy milyen sokáig némán tömtem magamba a
zabkását, mígnem észrevettem, hogy Hunter szája mosolyra húzódik,
miközben engem néz.
– Mi van?
– Ezt úgy értelmezem, hogy tényleg szereted ezt a kaját.
Teli szájjal válaszoltam.
– Ez jobb, mint a szex.
– Akkor még soha nem dugott meg senki rendesen.
Félig lenyeltem már a falatot, amikor köhögésben törtem ki,
összevissza köpködtem a kását és nem kaptam levegőt.
Hunter ledobta a kanalát és úgy tűnt, mint aki menten átugorja az
asztalt, hogy bemutassa rajtam a Heimlich-féle műfogást.
Feltettem az egyik kezemet, hogy meggátoljam ebben, és erőlködve
azt mondtam:
– Jól vagyok. Vizet.
Fogott egy poharat és megtöltötte, közben pedig nekem is sikerült
levegőt vennem. Égett a torkom, ahogy a vizet nyeltem.
 – Biztos vagy benne, hogy minden rendben?
Megütögettem a mellkasomat, mire végre minden megtalálta a
megfelelő utat a testemben.
– Jól vagyok.
Hunter visszaült.
– Nem kéne beszélned, miközben nyelsz.
– Neked meg nem kéne illetlenségeket mondanod.
– Te kezdted. Úgy nyitottál ajtót, hogy a mellbimbóid az ég felé
meredtek, isteni illat lengett körül és szexről beszéltünk. Szerintem pont
hogy te voltál az illetlen kettőnk közül.
Kikerekedett a szemem.
– Te jelentél meg fél órával korábban, amikor éppen kijöttem a
zuhany alól és ennek eredményeképp voltak kemények a mellbimbóim.
Az illatot pedig, ami annyira tetszik, szappannak hívják. És én nem
beszéltem szexről, csupán egy megállapítást közöltem veled, ami egy
metaforát tartalmazott, hogy a segítségével leírjam, mennyire szeretem
a zabkását.
Hunter vett egy púpos kanállal a zabkásából és mielőtt betömte
volna a szájába, annyit mondott:
– Ebből az egészből csak annyit értettem, hogy mellbimbó és szex.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Milyen volt a tegnap esti randid? – Hunter oldalra pillantott, majd

ismét az utat nézte. A híd közepén ültünk a dugóban, az állam északi
felébe tartottunk a meccsre.
– Csodás.
Felnevetett.
– Mi van?
– Szörnyen hazudsz.
– Te meg miről beszélsz? Nem is hazudok.
– Képzeletbeli szöszöket szedegetsz le a ruhádról, amikor hazudsz.
Éppen ezt tetted, amikor kijelentetted, hogy csodás volt a randid.
Megvonta a vállát.
 – Ha te mondod.
Néhány percnyi kínos csend telt el, majd ismét megszólalt.
– Elmentetek aztán a lakására?
– Ehhez semmi közöd.
– Akarod tudni, hogy mit gondolok?
– Nem igazán.
– Szerintem csókolóztatok, amikor elköszöntetek egymástól, amit
aztán összehasonlítottál a mi csókunkkal, aztán pedig rádöbbentél, hogy
nem is vágysz annyira erre a fickóra, mint szeretnél.
Összeszűkült szemmel néztem rá.
– Lefeküdtünk egymással és egyszer sem jutottál eszembe.
– Komolyan? – Hunter rám pillantott.
– Komolyan – mondtam. Az ablak felé fordítottam a fejemet, hogy
Hunter ne láthassa a kipirult arcomat.
Erre előrehajolt és ezzel belépett a személyes terembe, miközben
vezetett.
– És mondd csak, mit csinálsz épp a jobb kezeddel?
Mozdulatlanná dermedtem. Épp azt a rohadt képzeletbeli szöszt
szedtem le a farmeromról. Nem tudtam mit mondani neki azok után,
hogy hazugságon kapott, így csak mogorván néztem rá.
Kárörvendő mosolyt lövellt felém.
Néhány perc múltán sóhajtott egyet.
– Hadd vigyelek el vacsorázni ma este!
Figyelmen kívül hagytam, amit mondott.
– Eltetted a harisnyakötőt, amit Derek és Anna esküvőjén elkaptam?
Nem találtam, miután elmentél a szállodai szobából – közölte.
– Nem. Nem is láttam.
– A fenébe! Pedig úgy meg akartam tartani.
Hunter hirtelen visszaváltott az előző témára. Neki tényleg csak egy
irányba tudott mozogni az agya.
– Szóval… mit is válaszoltál? Hadd vigyelek el vacsorázni!
– Nem.
– Hagyod annak a szerencsétlen ördögnek, akivel még csókolózni
sem jó, hogy elvigyen vacsorázni, nekem meg nem?
 Bólintottam.
– Így van.
– Vonzódom hozzád, te is vonzódsz hozzám, úgyhogy nem értem.
Elhatároztam, hogy őszinte leszek és nem csomagolom be a
válaszomat.
– Amikor tizenkét éves voltam, egyik nap korán mentem haza az
iskolából, mert a nap második felében szülői értekezletet tartottak. Az
anyám a hűtőn tartotta a naptárat, ahol az órarendünk és az egyéb
elfoglaltságaink is ki voltak téve. Négy lánnyal kihívás volt minden nap.
De azon a napon anyám elfelejtette odaírni, hogy rövid napunk lesz.
Mindkét szülőm dolgozott, úgyhogy volt saját kulcsom. Egyedül
hazasétáltam az iskolából és bementem a házba. Anyám szobájából zaj
hallatszott. Azt hittem, hogy úgy felejtette a tévét, mint ahogy néha
szokta. Felmentem, hogy kikapcsoljam, de amikor beléptem, azt láttam,
hogy az apám anyám egyik barátnőjével kefél.
– Basszus. Sajnálom.
– Apám könyörgött nekem, hogy ne mondjam el anyámnak, meg is
esküdött, hogy ez volt az utolsó alkalom. Azt mondta, hogy ha
elmesélem anyámnak, azzal összetöröm a szívét, és széthullik a
családunk.
– Ez mekkora egy szar. Neki kellett volna összeszednie a bátorságát
és elmondania anyádnak, nem pedig rád tenni ezt a terhet.
– Igen. Most már én is tudom.
– És elmondtad anyádnak?
– Néhány hétig nem. Egyik este átjött hozzánk az a nő, én pedig
láttam, hogy az apám milyen szemmel mered rá. Nem hagyhattam, hogy
így megalázza anyámat. Tudtam, hogy nem egyszeri hiba volt, amit
elkövetett, jóllehet még csak tizenkettő voltam. Amikor végül kitálaltam,
apám bevallotta és azt mondta, hogy szerelmes abba a nőbe. Apám
elköltözött, anyám pedig depresszióba esett, ami nagyon sokáig tartott.
– Néha szívás helyesen cselekedni.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
– Igen. – Kibámultam az ablakon, néztem egy darabig, ahogy
szaladtak mellettünk a fák. – A férjem nem csalt meg, de azt sem
közölte, hogy az életszínvonalunkat olyan pénzből finanszírozta, amit a
gyanútlan ügyfeleitől lopott el, ahogy azt sem közölte, hogy már évek
óta megy ez az átverés. Arról is elfelejtett beszámolni, hogy a lakás,
amiben laktunk, jelzálog alatt van, valamint hogy egy vagyonnyi
adósságot halmozott fel a nevemre nyitott hitelkártyákon. Két héttel a
letartóztatása után ki kellett költöznöm, a bankszámlámat zárolták,
ahogy a hitelkártyámat is, mert a hitelkártya-értesítőket az irodájába
küldette, és egyiket sem fizette.
A banki feketelista miatt még úgy sem tudtam megengedni
magamnak, hogy saját lakást vegyek, hogy az anyámtól pénzt kértem
kölcsön. De szerencsémre az én nagyszerű férjem legjobb barátja
segített keresni egy lakást. A kedvességéért cserébe azt gondolta, hogy
le kéne feküdnöm vele.
– Az összes férfi egy szar alak volt az életedben. Megértelek.
– Igen – sóhajtottam. – Vannak problémáim a bizalommal. De ennél
többről van szó. Nem mentem egyetemre, mint ahogy szerettem volna,
mert nem akartam egyedül hagyni az anyámat, bár ő soha nem kérte,
hogy maradjak otthon. Sőt, próbált elhajtani magától. Amikor Garrett-
tel összeházasodtunk, a férjem azt akarta, hogy maradjak otthon, pedig
pont akkor kezdett beindulni a terápiás karrierem. De végül otthagytam
a munkámat miatta. Most az életemnek olyan szakaszát élem, amikor
magamra kell koncentrálnom. Szeretem a munkámat, Izzynek szüksége
van a figyelmemre, és így nem bonyolódhatok bele semmibe, még ha
vonz is egy férfi.
Hunter bólintott, de láttam az arcán, hogy csalódott.
– Csupán egyetlen dolgot nem értek.
– Mi az?
– Akkor miért randizol Marcusszal?
– Nem nevetsz ki, ha őszinte leszek?
– Soha.
– Ő egy nagyon rendes srác. Ugyan nem akarok senkihez sem
kötődni, de cölibátusban sem akarok élni. Az ő esetében nem
aggódom, hogy esetleg beleszeretnék. Van ennek így értelme?
Megérkeztünk az iskolába Izzy meccsére. Hunter leparkolt, és felém
fordult.
– Igen, értem, amit mondasz. Az egészet. Ugyanakkor én ötezer
kilométerre lakom és én sem szeretnék komoly kapcsolatot. Ahogy
neked is vannak múltbéli sebeid, úgy nekem is. Csak két hónapig
vagyok itt a városban. Akár meg is egyezhetnénk, hogy megmentjük
egymást a cölibátustól. Csak szexelünk és jól érezzük magunkat egy
bizonyos határidőig, így legalább nem kell lefeküdnöd egy olyan sráccal,
akihez nem is vonzódsz, mi pedig csak és kizárólag a hálószobában
feledkezünk egymásba. – Farkasszemet nézett velem. – Gondolj arra,
hogy ez csak szex, nem szerelem.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

HUNTER

Tizenkét évvel korábban

Egyáltalán nem érdekelt a buli. Még a kis vörös sem csigázott fel, aki
a könyökét használta arra, hogy egymáshoz préselje hatalmas
lökhárítóját minden egyes alkalommal, amikor beszélgetés közben
megrebegtette a szempilláit. De Jayce megkért, hogy maradjak a
közelben legalább addig, amíg feltűnik a lány, akivel szerette volna, ha
találkozom.
A bátyám nem volt az a fajta, akinél egyik lány a másik után
következett. Egy kezemen meg tudtam számolni a barátnőit, jóllehet
soha nem volt gondja az ismerkedéssel. Jayce komoly fiú volt. Ennek
nagy részét annak a tehernek a számlájára lehetett írni, amit anyánk
halála óta viselt a vállán. Nem akart a kampuszon belül élni, jóllehet
teljes ellátásban lett volna része, kapott volna szobát és étkezést is. De
miután anyánk meghalt, otthon akart maradni, hogy maradjon számomra
egy hely, ahová hazamehetek az iskolaszünetekben. A nagybátyánknak
igencsak erőltetnie kellett, hogy költözzön be a kampuszra és élvezze az
életét.
– Kérsz még egy sört? – kiáltott oda nekem Jayce a konyha másik
végéből.
Az emberek, akik köztünk álltak, sörpingpongot játszottak.
Megráztam a dobozos sört, amit már egy ideje a kezemben
dédelgettem, de még mindig megvolt a fele.
– Köszi, megvagyok.
Elvigyorodott.
 – Gyenge huszár vagy.
Jayce odajött hozzám, és ő is nekitámaszkodott a konyhapultnak.
Nézte a pingponglabda útját, s közben azt kérdezte:
– Beszéltél Derekkel az utóbbi időben?
– Igen. Robotot épít vagy valami szarságot odaát a zsenik földjén.
Remélem, hogy egy anatómiailag tökéletes női robot, akit meg tud
hágni, ugyanis soha nem csinál semmi mást, csak tanul.
A bátyám felém nyújtotta a sörét.
– Egy nap ez mind ki fog neki fizetődni. Gazdag lesz, feleségül vesz
egy csodás nőt, aki azt fogja hinni, hogy a stréber segge még a vízen is
képes járni. Majd meglátod.
Elnevettem magam.
– Hát, meglátjuk.
– És hogy megy a suli?
A nagybátyó nem tud kibújni a bőréből.
– Jól. És neked?
– Jól. Nem maradt már más, csak a választható tárgyak, úgyhogy az
időm nagy részét azzal töltöm, hogy elsőéveseket korrepetálok pénzért.
Jayce a korrepetálásai során találkozott azzal a lánnyal, aki
megtetszett neki.
– Pénzért? Pearltól is kérsz még pénzt? Szerintem elfogadhatnál tőle
más természetű fizetséget is – vicceltem, majd lehúztam a sörömet. –
Amúgy ki a fene adta egy lánynak a Pearl nevet húsz évvel ezelőtt?
Minden alkalommal, amikor kimondod a nevét, az jut eszembe, hogy
egy kék hajú, idős hölgy után járkálsz, mint Mrs. Whitton, aki velünk
szemben lakott.
A bátyám a fejét csóválta és nevetett.
– Te beteg vagy. Mrs. Whitton nyolcvanöt éves volt és bottal járt.
Pearl tulajdonképpen a lány középső neve. Talán a nagyanyja után
kaphatta, vagy valami ilyesmi. De mindenki így hívja.
A bátyám egyik szobatársa beordított az udvarról.
– Delucia, gyere ki! Egy okos emberre van szükségünk, hogy
eldöntsön valamit.
Jayce a sörösdobozomhoz koccintotta az övét.
 – Nehéz a sorsa az okosnak ebben a tömegben. Mindjárt jövök.
Miután kétszer is kiömlött a cipőmre a sör a sörpingpong játékosai
jóvoltából, úgy határoztam, hogy szívok egy kis friss levegőt. A hátsó
kert tele volt emberekkel, úgyhogy inkább az első udvart választottam.
Meg akartam nézni a telefonomat, hogy Summer eljött-e már a buliból.
Kilépve a verandára elkezdtem a telefonom után kutatni, amikor
megláttam, hogy két lány sétál keresztül a füvön.
Summer.
Egy másik lánnyal sétálgatott, elmélyülten beszélgettek. Amikor
felnézett, találkozott a tekintetünk. Felcsillant a szeme, majd a veranda
felé iramodott. A lány, akivel beszélgetett, zavarodottnak tűnt, nem
értette, Summer miért hagyta félbe a beszélgetést.
Summer felrohant a lépcsőn és a nyakamba ugrott. Ha
visszagondolok, talán ez volt az a pillanat, amikor belészerettem. A
szívem csordultig telt a reakciója láttán, hogy azt már ne is említsem,
mindkét kezem tele volt a csodálatos fenekével. Első nap, amikor a
szökőkútban üldögéltünk, nem csókoltuk meg egymást, hanem órákat
beszélgettünk. Aztán az utóbbi hat hétben annyira közel kerültünk
egymáshoz, mint még egy lánnyal sem sikerült, mielőtt lefeküdtünk
volna egymással. A fenébe, de hát kit is akarok átejteni? Soha egyik
lány sem érdekelt, miután lefeküdtem vele. A nagy ölelés után, melynek
során a derekam köré fonta a hosszú lábát, kicsit hátrébb hajoltam,
hogy megnézhessem magamnak a barátnőmet. Azt sem tudtam volna
megmondani, hogy mikortól kezdtem el a barátnőmként gondolni rá,
de hiszen az volt. A vastag, mosolygó ajka csakúgy hívogatott, hogy
ízleljem meg. Két kezembe fogtam az arcát és az ajkára tapadt az
ajkam. A háttérben lévő buli elhomályosult, amikor visszacsókolt, s a
mellkasomnak nyomta a mellét.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig tartott, de végül az
zökkentett vissza minket a jelenbe, hogy valaki megköszörülte a torkát
mellettünk. Úgy mosolyogtunk egymásra, mint két hülye, amikor elvált
az ajkunk. Végighúztam a hüvelykujjamat az alsó ajkán, hogy letöröljem
az elkenődött szájfényét.
– Nos… ti ketten ismeritek egymást vagy ez az egyik ostoba felelsz
vagy mersz feladvány?
Summer mosolygott.
– Hunter, amikor először kérdeztem, inkább felelt. És
tulajdonképpen azóta is, minden alkalommal.
A barátnője a fejét csóválta.
– Te meg a feladványaid. Hagylak is titeket, hogy ott folytassátok,
ahol abbahagytátok. Megyek, keresek magunknak valami italt az olcsó
sörön kívül.
– Jól van. Köszi. Nemsokára találkozunk odabent.
Amikor a barátnője eltűnt, megkérdeztem tőle, hogy mit értett az
alatt, hogy ő és a tesztjei.
– Amikor nyolcadikos voltam, egy csapat fiú kérte, hogy játsszak
velük felelsz vagy mersz játékot. Kiderült, hogy így próbálták rávenni a
lányokat, hogy megcsináljanak nekik bizonyos dolgokat. Végül az
egyikünk azt választotta, hogy mer, mert lazának akartunk tűnni, és
akkor azt kérték, hogy csókoljuk meg őket. Elkezdtem arra használni a
játékot, hogy kiszűrjem azokat a fiúkat, akiket csak egyetlen dolog
érdekelt.
– Mit értesz ez alatt?
– Ha egy srác aranyos és látok benne fantáziát, akkor megkérdezem
tőle, hogy felel-e vagy mer. Ha rögtön azt feleli, hogy mer, az azért van,
mert azt akarja, hogy amikor rajtam a sor, én is azt válasszam, és akkor
megkérhet rá, hogy tegyek meg neki vagy vele valamit. Ez azt mutatja,
hogy sokkal jobban érdekli az, hogy felszedjen, mint hogy megismerjük
egymást.
Szokatlan volt ez a logika, de azt hiszem, hogy volt benne igazság.
És a fenébe is, örültem, hogy inkább feleltem, mint mertem.
– És a legtöbb fiú inkább mer, mint felel?
– Szinte az összes. Kivéve Gavint, akivel együtt járunk
művészetmegőrzés órára. Ő mindig inkább felelt. De aztán rájöttem egy
pár nappal később, hogy ő nem számít, ugyanis találkoztam a fiú
barátjával, ha érted. – Oldalra billentette a fejét, és rám mosolygott. –
De ugye te nem vagy meleg?
A feneke még mindig a tenyerembe simult, a lába pedig a csípőm
köré fonódott. Miközben válaszoltam, hozzádörzsöltem a csípőmet,
hogy érezze a merevedésemet.
– Mit gondolsz?
Summer kacagott. Annyira csodás volt ez a hang.
– Amúgy, mit keresel itt? – kérdeztem. – Azt hittem, később
találkozunk, miután végeztél a buliban, ahová menned kell.
– Én ugyanezt akartam épp kérdezni. Voltál már abban a buliban?
Összevontam a szemöldökömet és a hüvelykujjammal a házra
mutattam.
– Ez az a buli. Csak nem te is erre vagy hivatalos?
Elmosolyodott.
– De igen. Ez annyira vicces. Azt mondtad, hogy egy egyetemi
buliba mész, én pedig azt, hogy egy kampuszon kívülibe. Eddig nem
esett le, hogy ugyanarról a buliról beszéltünk.
A tekintetem az ajkaira vándorolt.
– Jó lenne eltűnni innen. Elvinni téged… nem is tudom… valahová,
bárhová. De a bátyám azt szeretné, hogy találkozzak valakivel.
– Nekem is találkoznom kell valakivel. De utána talán leléphetünk.
– Helyes.
Gyűlöltem, de letettem Summert a földre. A ház túlságosan is
zsúfolva volt részegekkel ahhoz, hogy át tudjak vele manőverezni
közöttük, így hát megfogtam a kezét.
– Gyere! Hadd mutassalak be Jayce-nek. Lehet, hogy az ő
barátnője is megérkezett mostanra.
– Ez vicces. A srácot, akivel találkoznom kell, szintén Jayce-nek
hívják.
Van, hogy az ember egyszerűen tudja. Mint az első alkalommal,
amikor anyám elesett. Felsegítettem és megkérdeztem, hogy jól van-e.
De belül úgy éreztem, hogy nem egyszerűen csak elesett, bár ő ezt
állította.
Már azelőtt tudtam a választ, hogy megkérdeztem volna Summert.
– Véletlenül nem Pearl a középső neved?
Összeráncolta az orrát.
– Ezt meg honnan tudod?
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

NATALIA

Alig tudtam a játékra figyelni. Csak szex, nem pedig szerelem.

Anna is pont ezeket a szavakat használta egy lehetséges kapcsolatra
Hunterrel. Mindketten olyan könnyedén kezelték ezt. Lehet, hogy
nekem is így kellett volna? Lehet, hogy csak én csináltam ebből olyan
nagy ügyet? Végül is Marcusszal is ez lett volna, ha lefekszem vele. Bár
abban nem voltam biztos, hogy Marcus is erre utazott. Nem mintha
annyira önhitt lennék, hogy azt gondoljam, Marcus máris belém
szeretett, de az ösztöneim azt súgták, hogy ő rendes kapcsolatot
szeretett volna. Persze, voltak olyan férfiak is, akik elhívták az embert
párszor vacsorázni és úgy tettek, mintha kapcsolatra vágynának, holott
csak a másik bugyijába akartak belemászni. Lehet, hogy tévedek, de
Marcus szándékai tisztességesnek tűntek.
Egy részem szeretett volna lefeküdni Hunterrel. Hiszen Marcusszal
nem lenne szabad, csak félrevezetném. A legőszintébb dolog az
lenne, ha megmondanám neki, nem akarok tőle semmit és ezek után egy
csupán szexuális alapon nyugvó kapcsolatot kellene folytatnom egy
férfival, aki szintén erre vágyik. A másik felem – az agyam – viszont nem
akart lefeküdni Hunterrel, mert tudta, hogy úgyis csak összetörné a
szívemet. Vonzódtam hozzá, ez tuti. De hát ki ne vonzódna hozzá?
Viszont több volt ez fizikai vonzalomnál. Tulajdonképpen kedveltem.
Vicces volt, okos és sportos. Hogy azt már ne is említsem, Izzyvel is jól
kijött. Ez a srác valamiért különleges, ha egyszer képes volt legyőzni a
tinédzser ellenállást. Bele tudnék úgy menni ebbe az egészbe, hogy
közben az érzelmeimet visszafogom?
– Szeretnél valamit? – kérdezte Hunter.
Összezavarodott arccal fordultam felé.
 – Hogy mi?
– Egyetlen szót sem hallottál abból, amit mondtam, ugye?
– Dehogynem hallottalak.
– Igen? Akkor mit kérdeztem?
– Hogy szeretnék-e valamit.
– És azelőtt?
– Á.
Elvigyorodott, és közelebb hajolt.
– Azon gondolkodsz, amit korábban mondtam az autóban, ugye?
– Nem.
– Dehogynem.
– Nem.
– De igen.
– Hány éves is vagy? Mert úgy beszélsz, mintha hét lennél.
Hunter felállt.
– Mit szeretnél enni? Mert ha hagyod, hogy én döntsék, akkor hot-
dogot kapsz, hogy végignézhessem, ahogy megeszed.
– Nem vagyok éhes. – A tekintetemmel követtem Huntert lefelé a
tribünön. Ekkor vettem észre, hogy a játék abbamaradt. Félidő volt. Az
első félidő jó részéről lemaradtam.
Hunter egy hatalmas papírzacskóval tért vissza, amiben perec volt és
két már-már túlságosan is nagy adag üdítő. Az egyiket a kezembe
nyomta.
– Szóval, hogy döntöttél?
– Azt hiszem, perecet eszem, lévén, hogy már meg is vásároltad.
– Én az ajánlatomra gondoltam, amiről az utóbbi fél órában
fantáziáltál.
– Én nem is… – Inkább nem tiltakoztam, az úgyis csak egy újabb
kör de nem, de igen játékhoz vezetett volna, úgyhogy inkább színt
vallottam. A szememet forgattam, miközben azt mondtam: – Valóban
rendszereztem a fejemben az érveket és ellenérveket.
Letette a perecét, leporolta a kezéről a morzsákat és felém fordult,
hogy a teljes figyelmét nekem szentelhesse.
– Na ki vele!
 – Hogy mi? Nem.
– Miért nem?
– Nos, először is, mert nem ez a megfelelő hely hozzá. – Balra, majd
jobbra néztem. Jóllehet senki nem figyelt ránk, én biztosan kihallgattam
volna egy ilyen beszélgetést, ha meghallom a lelátón.
– Jól van. Akkor hol?
– Valami nyugodtabb helyen.
– Nálam, a játék után?
– Nem.
– Miért nem? Nem bízol magadban?
– Ne légy már nevetséges. Velem lesz Izzy és amúgy is megígértem
neki, hogy ma délután, a játék után elmegyünk vásárolni.
– Akkor holnap?
– Marcusszal randizom.
Hunter grimaszolt egyet.
– Amikor azt mondtam neked, hogy összegeztem magamban az
érveket és ellenérveket, azt nem említettem, hogy szükségem van a
segítségedre ez ügyben. Csupán őszinte akartam lenni veled.
– Jól van. De ha nélkülem veszed sorra az érveket és ellenérveket,
akkor előbb szót akarok emelni az érdekemben.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Szót akarsz emelni az érdekedben.
– Igen. Lehet, hogy kifelejtettél olyan fontos tényezőket, amik
befolyásolnák a döntésedet.
– Komolyan? – nevettem. – Mint például?
– Nos, tudnod kell, hogy nagyon jó vagyok az ágyban.
– Minden férfi ezt mondja, Hunter.
Figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet.
– És hát jól megáldott a sors.
– Mutass nekem egyetlen férfit, aki azt állítja magáról, hogy kicsi a
farka.
– Szerintem illetlenség anélkül szexelni először egy nővel, hogy
orálisan nem elégíti ki az ember.
Szólásra nyitottam a számat, de semmi nem jött ki rajta.
 Egy nő, aki két sorral előttünk ült, megfordult és ránk nézett.
– Ha ő nemet mond, én megadom a számomat.
Vörös lett az arcom, miközben Hunter pedig Hunter maradt, a nőre
mosolygott, majd rákacsintott.
– És még nem is jutottam el a legjobb meggyőző érvemhez.
Szerencsére a bíró belefújt a sípjába, hogy pályára hívja a játékosokat,
valamint a mellettem ülő férfi is fülelni kezdett. Én egyenesen előre
bámultam és küzdöttem, hogy követni tudjam a pattogó labdát. Csak
arra tudtam gondolni, hogy Istenem, imádom az olyan férfiakat, akik
tudják, hogyan bánjanak egy nővel.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Nem megyünk el holnap a plázába, mielőtt még a vasárnapi

vacsorára mennénk? – kérdezte Izzy Hunter kölcsönzött autójának
hátsó üléséről. Már majdnem visszaértünk a városba, miután
beragadtunk egy építkezés miatt kialakult dugóba.
Hátrafordultam.
– Már van programom holnap délutánra.
– Ja, igen. Tényleg. A ronda srác.
A szemem sarkából elkaptam Hunter önelégült vigyorát.
– Marcus nem csúnya. Amúgy meg arra gondoltam, hogy ma kéne
elmenned a plázába, hogy vegyél egy új gyakorló rövidnadrágot.
Izzy megvonta a vállát.
– Nem használhatnám azt, ami van, még egy kicsivel tovább?
Annak mindig oka volt, ha Izzy lemondott egy plázázásról.
– Jól van. Szóval, ha ma délután nem megyünk plázázni, akkor
valami más ötlet?
Elfordította a fejét.
– Szívesen elmennék a Beaconbe, hogy megnézzem a fiúk
kosármeccsét.
– A fiúk kosármeccsét?
– Csak a technika miatt – felelte, de túlzottan is kihangsúlyozta. –
Hasznos, ha megnézem más játékosok hogyan játszanak, ugye Hunter?
 Hunter szeme rám villant. Visszakacsintottam, és egy két
másodperces szavak nélküli beszélgetést folytattunk le.
– Igen, hasznos, ha megnézed – mondta. – De szerintem még jobb,
ha profi csapatot nézel, így legalább nem veszed magadra a
középiskolás gyerekek rossz szokásait.
Próbáltam nem vigyorogni. Persze hogy el akartam engedni, hogy
meccset nézzen ahelyett, hogy velem vásároljon, hiszen tizenöt éves, a
barátaival töltse az idejét.
Hunter Izzyre nézett a visszapillantó tükörben.
– Mikor kezdődik a játék?
– Éppen elkezdődött.
– Az sem árt, ha azt figyeled meg, mit csinálnak rosszul. Az is része a
tanulásnak.
Izzy fellelkesedett.
– Ezt fogom tenni. Ki tudnál tenni az iskolánál, Hunter?
– Nem akarsz hazamenni átöltözni? – kérdeztem. – Még mindig a
mezed van rajtad.
– Ez egy kosármeccs. Két csapat is mezben lesz.
– Én szívesen kiteszem a sulinál – mondta Hunter. – Így legalább
nekünk is lenne egy kis időnk, hogy megbeszéljük azt a bizonyos dolgot,
amit félbehagytunk.
Összeráncoltam a szemöldökömet, így Hunter pontosított.
– Az érveket és ellenérveket.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Hunter az iskola bejáratánál várakozott, amíg Izzy besétált, aztán

felém fordult.
– Hozzád vagy hozzám?
– Nem fogok lefeküdni veled.
– Úgy érted, hogy most vagy soha?
– Te mondtad… – elmélyítettem a hangomat, hogy az ő rekedtes
hangjának benyomását keltsem –, hozzád vagy hozzám, és ez általában
azt jelenti, hogy kinél szexelünk.
 – Szóval ez azt jelenti, hogy levettük a napirendről, de nem örökre?
Nevettem.
– Miért nem megyünk el ebédelni valahová? Legalább ennyivel
tartozom neked, amiért eljöttél megnézni két kosármeccset is, és
feladtad a szombat reggeledet emiatt.
– Jól van. – Sebességbe tette az autót. – Elfogadom az ebédet. De
tudnod kell, hogy nem érzem úgy, hogy bármilyen áldozatot hoztam
volna ma reggel, és amúgy is… én fizetek.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Ettem egy perecet a játék alatt, úgyhogy nem voltam olyan éhes.
– Én egy cézársalátát kérek.
A pincérnő Hunter felé fordult, aki rám nézett.
– Szereted a calamarit?
– Igen.
– Akkor calamarit rendelünk.
– Rendben. – Felírta a jegyzetfüzetébe.
Hunter ismét rám nézett.
– És szereted a padlizsánt?
– Igen, de nem vagyok igazán éhes.
– Én sem. Felezzük el!
– Jól van.
– Akkor egy padlizsános rollatinit is kérünk.
– Nos… akkor inkább húzza ki a cézársalátát – kértem a
pincérnőtől.
Miután elment, szétnyitottam a szalvétámat és az ölembe helyeztem,
majd ittam egy korty vizet. Hunter áthatóan nézett.
– Mi van?
Megvonta a vállát.
– Csak nézlek.
– Akkor ne csináld!
– Ne nézzelek? – Felhúzta a szemöldökét. – Az elég nehéz, ha
egyszer szemben ülsz velem és beszélgetünk.
 – Úgy értettem, hogy ne nézz rám így.
– Hogy?
– Olyan csábítón.
– Csábítón?
Sóhajtottam egyet.
– Nem ebédelhetnénk úgy, mint barátok? Nem beszélünk közben
szexről, nem nézel rám csábosan és nem helyezel rám nyomást.
– Megpróbálom. De a csábos nézés teljesen természetesen jön.
Elnevettük magunkat és ez mintha véget is vetett volna a köztünk
lévő feszültségnek, mígnem megszólalt a mobilom. A Szerelő jelent meg
a képernyőn.
– Sajnálom. Fel kell vennem.
Azt hittem, hogy Jimmy lesz az, a karbantartó srác.
– Szia.
– A kedvenc bérlőm! Hallom, szükséged van a szolgálataimra. – A
vonal másik végén lévő hangtól libabőrös lettem. Nem a szerelő volt,
hanem az a pöcs, akié az épület volt.
– Ó, szia Damon. Felhívtam ma reggel a szerelőt egy apróság miatt.
Semmi komoly. Szerintem nem kell foglalkoznod vele.
– Otthon vagy?
– Nem.
– És mikor leszel otthon? Átmegyek és ránézek arra a lefolyóra.
Fogalmam sem volt, hogy Izzy mikor ér haza, márpedig mindenáron
el akartam kerülni, hogy egyedül legyek otthon vele.
– Nos… Nem is tudom, mikor érek vissza. Még néhány óráig
biztosan nem.
– Mit szólsz az öt órához?
Uhhh. Miért nem tud egyszerűen a karbantartó átjönni, mint minden
más bérlő esetében?
– Tényleg nem nagy ügy, Damon. Jimmy majd megcsinálja, ha lesz rá
ideje. Addig használom a fürdőszobai csapot.
– Akkor ötkor ott leszek.
– Lehet, hogy kések.
– Hívj fel, ha hazaértél.
 Sikerült elfojtanom a belőlem feltörni készülő nyögést.
– Jól van.
Miután letettem, képtelen voltam elrejteni a frusztrációmat.
Hunter aggódó arckifejezést öltött.
– Mi a baj? Minden rendben?
– Emlékszel, amikor meséltem neked a volt férjem legjobb
barátjáról, aki felajánlotta, hogy segít keresni albérletet? Cserébe pedig
azt gondolta, hogy le kéne feküdnöm vele.
– Emlékszem.
– Nos, ez a seggfej hívott. Övé az épület. Rettegek, amikor valami
elromlik a lakásban, mert ahelyett, hogy a karbantartó jönne ki, Damon
mindig ragaszkodik hozzá, hogy ő javíthassa meg. Soha nem
erőszakoskodik, vagy ilyesmi, de már megpróbált megcsókolni és
folyamatosan el akar hívni valahová. Annyira kellemetlen az egész.
Ahogy Hunter álla megfeszült, nagyon kedves volt.
– Hazamegyek veled később. Megjavíthatja a lefolyót, amíg ott
vagyok.
– Nem szükséges.
– Dehogynem. És ha már itt tartunk, akkor elnézést kell kérnem,
amiért ilyen nyomulós seggfej voltam. Nem vettem észre egészen
mostanáig, hogy meséltél erről a fickóról.
– Nem vagy seggfej – mosolyogtam. – Nyomulós az talán igen. De
ez nem egy és ugyanaz. Soha nem éreztem azt, hogy ha nemet mondok
neked és azt valóban úgy gondolom, nem fújnál visszavonulót.
Damonban viszont nem bízom. Még csak ugyanabban a helyiségben
sem szeretek tartózkodni vele.
– Nos, akkor is visszaveszek. Ha esetleg meggondolod magad és
nem csak barátként szeretnél rám gondolni, akkor itt vagyok. Amúgy
meg lehiggadok.
Végül is ezt akartam. Tudtam, hogy ez lesz a legjobb, jóllehet
elszomorított. Ennek ellenére az arcomra erőltettem egy mosolyt.
– Jól van.
Az ebéd hátralévő része kellemes volt, de a hangulat érezhetően
megváltozott. Majdnem hogy kellemetlen lett a beszélgetés. Aztán
Hunter elengedte magát, bókolt egyet, majd észbe kapott és
visszaszívta. Olyan volt, mintha nem tudta volna, hogyan viselkedjen
velem barátként. Amikor az ujjával végigsimította a pohara szélét és
különösen csábosan nézett, rászóltam.
– Nincsenek nő barátaid, ugye?
Felnézett.
– Dehogynem vannak. Rengeteg nő barátom van.
– Kik?
– Ott van például Anna.
– De ő nem a barátod, hanem a haverod felesége.
– Muszáj vagy az egyiknek vagy a másiknak lennie?
– Van olyan egyedülálló nő, akivel tényleg barátságot ápolsz?
– Persze. A munkahelyemen.
– Jól van. És ki az?
– Renee-vel az irodában. Van, hogy elmegyünk együtt ebédelni.
Projektmenedzserként dolgozik.
– És randizik valakivel?
– Szerintem nem.
– Hány éves?
Hunter megvonta a vállát.
– Talán a hatvanas évei közepén járhat.
A fejemet csóváltam.
– Akkor ő nem számít. Ő biztonságban van. Én inkább a húszas,
harmincas éveiben járó nő barátokra gondoltam.
– Nem, olyan nincs. De erre jó okom van.
– És mi lenne az?
– A férfiak és a nők életében ez a párkeresés időszaka, ilyenkor
vonzódnak egymáshoz és ezért nem lehetnek barátok. Ez ösztönös.
Kikerekedett a szemem.
– Ezt most nem mondod komolyan.
Hunter hátradőlt a székében.
– Mit kezdjek egy olyan nővel, akihez vonzódom?
– Mire gondolsz? Hát mit csináltok a férfi barátaiddal?
– Elmegyünk valahová. Elmegyünk sziklát mászni, búvárkodni vagy
golfozunk.
– És miért ne csinálhatnánk ezeket a dolgokat például mi is?
– Azért, mert a srácokkal, amikor például golfozunk és egyikünknek
le kell eresztenie a fáradt olajat, akkor odamegyünk az egyik bokorhoz,
és leeresztjük. Amikor sziklát mászunk, nincs is jobb mód arra, hogy
megünnepeljük, hogy feljutottunk a csúcsra, mint hogy lepisilünk a hegy
tetejéről.
– Szóval a férfiak és a nők között azért nem alakulhat ki barátság,
mert muszáj nyilvánosan vizelned?
– Legutóbb, amikor búvárkodtunk, Derek elvágta a kezét egy
korallszirten. Szigetelőszalaggal csavartuk be a kezét, aztán még vagy
egy órára visszament még egy merülésre. Valószínűleg egy vagy két
öltésre szüksége lett volna, de ha kórházba megy, akkor egy hónapig
puncinak csúfoljuk.
– És ha én merültem volna veled, akkor az én sebemet nem kötötted
volna be szigetelőszalaggal?
– Nem, hanem elvittelek volna a kórházba, hogy összevarrják a
sebedet.
– És mi van, ha én nem akartam volna, hogy összevarrják?
– Nem hagytam volna neked választást. Ha megsérülsz, akkor úgyis
gondoskodom rólad.
– És a legjobb barátodról, Derekről nem gondoskodsz?
Hunter önelégülten mosolygott.
– Nem.
– Te aztán tényleg egy soviniszta vagy, tudod?
– Ha egy nőről gondoskodik az ember, akkor úriembernek nevezik.
– Akkor nem, ha azért teszed, mert azt gondolod, hogy a szex
mindennél előbbre való, és egy nő nem képes gondoskodni magáról.
– Ezt nem mondtam. Ha elvágod a kezedet, biztos vagyok benne,
hogy be tudsz menni a kórházba, hogy összevarrasd. De így vagy úgy,
akkor is gondoskodni akarnék rólad.
Belekortyoltam az italomba, és elmosolyodtam.
– Soviniszta.
Hunter előredőlt.
 – Le merném fogadni, hogy orgazmust is képes vagy okozni
magadnak, de akkor is jobban szeretnék én lenni az, aki odajuttat a
szájával. Ettől is soviniszta vagyok?
A gondolattól, hogy kielégít – ha soviniszta, ha nem –, fészkelődni
kezdtem a helyemen. Persze képtelen volt úriemberként viselkedni és
megjegyzés nélkül hagyni. Pajzán mosolyra húzódott a szája széle.
Örültem, hogy megjelent a pincérnő és félbeszakította a
társalgásunkat. A tiltakozásom ellenére Hunter fizetett, és aztán felém
nyújtotta a kezét.
– Gyere, hazaviszlek és ott is maradok veled, amíg az a seggfej
Damon megcsinálja a lefolyót.
– Igazán nincs rá szükség.
– Legalább ezt az úriemberi cselekedetet engedd meg nekem, ha
már azt nem lehet, amire igazán vágyom.
 TIZENHATODIK FEJEZET

NATALIA

Nem kellett felhívnom Damont, hogy mikor érek haza. A seggfej már
ott ült a kanapémon, amikor a bejárati ajtót nyitottam. Ijedtemben
hátraugrottam. Hunter, aki közvetlen a sarkamban volt, elkapott és
rögtön előrelépett.
A testében minden izom megfeszült, ahogy rámordult Damonra.
– Ki a faszom vagy te? – Hunter nem az a fajta fickó volt, akivel
szívesen találkoztam volna egy sötét mellékutcában.
Damon felállt, és ellenségesen méregette Huntert.
– Damon Valente. És te ki a faszom vagy?
Megszorítottam Hunter vállát.
– Nincs semmi baj. Ő itt Damon. Egyszerűen csak nem számítottam
rá, hogy már itt lesz.
Hunter Damont fixírozva válaszolt nekem.
– Mert nem is kéne itt lennie. Hogyan jutott be?
Damon egy önelégült seggfej volt.
– Enyém az épület. Ki ez a fickó, Nat?
Éreztem, hogy fel kell oldanom a helyzet adta feszültséget, úgyhogy
előreléptem és próbáltam elbagatellizálni a helyzetet.
– Ő itt Hunter Delucia.
Damon nem titkoltan szemügyre vette.
– Igen? Én pedig a főbérlő és Nat férjének a barátja is egyben.
Letettem a táskámat, és kijavítottam.
– A volt férjemé.
Hunter becsukta maga mögött az ajtót és odament Damonhoz, hogy
kezet nyújtson neki. Felsóhajtottam, hiszen azt gondoltam, hogy Hunter
kedves lesz. De tudnom kellett volna, hogy csak nyomatékosítani akarta
az álláspontját.
Várt, amíg Damon keze a markába került, majd egyenesen a
szemébe nézett, miközben hozzá beszélt.
– Nem kéne itt lenned, ha Natalia nincsen itthon.
– Nat nem bánja.
– De, Damon, tulajdonképpen nem szeretem.
A két férfi még mindig egymás kezét szorongatta, de a jelenet jobban
hasonlított egy sportszerű verekedés kezdetére, mint bemutatkozásra.
Aggodalommal töltött el a Hunter arcán megjelent feszültség, úgyhogy a
fennálló problémára tereltem a figyelmüket. Jóllehet biztos voltam
abban, hogy Hunter nem a konyhai lefolyót fogja első számú
problémaként értelmezni.
Besétáltam a konyhába, kinyitottam a szekrény ajtaját és
megmutattam a vízzel félig teli vödröt, amit a lefolyó alá tettem.
– Anélkül is megtelik a vödör, hogy megnyitnám a csapot. Ha pedig
megnyitom, akkor csak még rosszabb. Amikor először folyni kezdett,
észre sem vettem, csak amikor már a lábam is vizes lett. Megtelt a
konyhaszekrény vízzel, és kevesebb, mint egy perc alatt kiszivárgott
onnan. Úgyhogy valahol biztosan van egy lyuk.
Felsóhajtottam, amikor a két férfi elengedte egymás kezét, és
Damon bejött a konyhába. A hátamra tette a kezét, s az ujjai egészen
közel araszoltak a fenekemhez, ahogy ott álldogált mellettem.
Megfordultam és gyengéden levettem a kezét rólam.
Damon megnyitotta a csapot, majd lehajolt, hogy szemügyre vehesse
a lefolyót.
– Csöpög. A szűrő már régi és el is van rozsdásodva. Újat kell bele
tenni. – Felállt, és elzárta a vizet. – Majd hozok egyet és holnap reggel
felrakom.
Hunter az ajtóban állt, a válla kitöltötte majdnem az egész ajtónyílást.
– Majd én elintézem.
Damon megfordult.
– Ez is beletartozik a bérleti díjba. A főbérlő gondoskodik a
vízvezeték-szerelésről, az elektromos hálózatról és a fűtés
karbantartásáról. Ráadásul megígértem a barátomnak, hogy vigyázok a
feleségére, amíg ő távol van.
Hunter szeme rám villant, majd Damonra. Az állkapcsa merev volt.
– A volt feleségére. De tudathatod a barátoddal, hogy van, aki
vigyázzon Nataliára.
Damon elvörösödött, de Hunter nagyobb volt nála, fiatalabb és
erősebb. A stílusa pedig nem hagyott lehetőséget vitára. Damon
idegesen felém fordult.
– Ne vesztegesd az időmet, ha van valaki, aki megszerelje a lefolyót.
Egy perccel később az ajtó becsapódott. Hunter beletúrt a hajába.
– Ne haragudj!
– Ne haragudjak? Ne már, aligha fog többé erre szimatolni ez a
paraszt. Nem is tudom eléggé megköszönni neked.
– Ez a fickó egy szarzsák.
– Igen, az. Azt hiszem, ha Garrett-tel együtt találkozom Damonnal,
kétszer is megvizsgáltam volna a volt férjem igazi személyiségét és nem
csak évekkel később döbbentem volna rá az igazságra. Sok mindent
meg lehet állapítani egy ember személyiségéről a legjobb barátja
alapján.
Hunter bólintott.
– Egyetértek. – Elkapta a tekintetemet. – Csak, hogy
megjegyezzem, szerintem Anna nagyszerű nő.
Ó, istenem, ez a férfi még a jeget is meg tudná olvasztani a
tekintetével.
– Derek sem kutya.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Jóllehet megmondtam Hunternek, hogy felhívok egy vízvezeték-

szerelőt, aki majd megjavítja a lefolyót, azt mondta, nem nagy ügy, és
ragaszkodott hozzá, hogy ő maga csinálja meg. Így amíg elszaladt, hogy
megvegye, amire szüksége volt a lefolyójavításhoz, én mindent
kipakoltam a szekrényből és elhatároztam, hogy sütök neki brownie-t.
Már kivettem a sütőből és félig kihűlt, mire visszatért, bár a bolt, amit
ajánlottam neki, csupán egytömbnyire volt.
 Két szatyor volt a kezében, amikor belépett.
– Hm, de jó illat van.
– Brownie-t készítettem. Segítettél Izzynek, elvittél vacsorázni a
szülinapodon, ma pedig ebédelni és még a vízvezetéket is meg akarod
javítani, arról nem beszélve, hogy végigfuvaroztál egész Kalifornián és
meghívtál a házadba. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted.
– Igazán nem kellett volna. – Elvett egy tányért és rátett egy szelet
brownie-t, majd betömte a szájába. – De ha ilyen hálás hangulatban
vagy, lenne még pár ötletem, hogyan fejezhetnéd ki.
Mielőtt válaszolhattam volna, a fejét kezdte csóválni.
– Ez igen. Alig tudok megálljt parancsolni a számnak, hiába
próbálom. Remélem őszinte voltál, amikor azt mondtad, hogy én nem
vagyok olyan seggfej, mint ez a Damon.
– Még csak nem is hasonlítasz arra a szarzsákra – nyugtattam meg.
– Örülök, hogy visszatértél a szokásos, perverz önmagadhoz. Az a fél
óra, ami alatt próbáltad fékezni magad, borzalmas volt.
Hunter kigombolta az ingét, és rám kacsintott.
– Tudtam, hogy imádod a mocskos számat.
Csupán egy fehér trikó volt rajta, készen állt, hogy nekilásson a
csapnak. Több zacskónyi alkatrészt vásárolt. Amint lefeküdt a földre és
bedugta a fejét a konyhaszekrénybe, a semmiből megjelent Izzy
macskája, átszaladt a helyiségen és ráugrott Hunter hasára. A hirtelen
meglepetéstől Hunter felegyenesedett és beverte a fejét a szekrénybe.
– Mi a fene volt ez?
Odamentem, és felvettem a bolond macskát.
– Ne haragudj! Jól vagy? Ez csak Izzy macskája. Nem sűrűn jön
elő, elég félős.
Hunter megvakarta a fejét, majd csodálkozó szemmel bámult a
kezemben lévő macskára. Egyre jobban kikerekedett a szeme.
– Jól látom, hogy csak egy szeme van?
A cica fejét simogattam.
– Igen. Kóbor macska volt. Izzy még akkor kezdte etetni, amikor az
anyjával élt. Biztosan összeverekedett valakivel és talán akkor
veszíthette el. A farka is hiányzik.
 – Hát ez aztán egy igazán csúnya macska.
– Hé, légy kedves vele! Macspernikusznak is vannak érzései. Hunter
felvonta a szemöldökét.
– Macspernikusz?
– Izzyt érdekli az asztronómia. Macsnak hívjuk, ha röviden akarjuk
szólítani. Szeret a szekrényben szunyókálni. Szegény cica beássa magát
Izzy ledobált ruhakupacába a szobában. Kemény sora lehetett odakint
az utcán.
Megvakargattam Macspernikusz fejét, mire ő megnyalta a csuklómat
és dorombolni kezdett.
– Szerencsés cica – jegyezte meg Hunter, majd visszabújt a
konyhaszekrénybe.
Negyedórával később a lefolyó már nem szivárgott.
– Nem tudom eléggé megköszönni.
– Ugyan már. – Hunter megmosta a kezét és fogta a másik zacskót,
ami még mindig tele volt.
– Csak nem plusz alkatrészeket is vettél, ha netán szükség lenne rá?
– Nem. Nincs véletlenül egy laposfejű csavarhúzód?
– Dehogynem. – Kihúztam a kacatos fiókot és előkerestem,
miközben Hunter kiürítette a zacskó tartalmát. Egy zárbetét volt benne
pár darab kulccsal.
– Kicserélem a zárat a bejárati ajtón, hogy az a vadbarom nehogy
egyszer pont akkor tévedjen ide, amikor a zuhany alatt állsz.
Ez még soha nem jutott eszembe. De most, hogy Hunter
megemlítette, örültem, hogy legalább neki eszébe jutott, mert ma éjjel
biztosan nem aludtam volna, ha ez eszembe jut.
– Ez igen. Köszönöm. Nagyszerű.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Mennem kell. – Hunter megitta a sört, amivel megkínáltam, miután

befejezte a lefolyó javítását és kicserélte a zárat. Izzy írt egy üzenetet,
hogy elmegy az egyik barátjához a fiúk kosármeccse után. A délután és
az este hátralévő részében már nem volt semmi dolgom.
 – Nem akarsz maradni? Megnézhetnénk egy filmet. És készíthetnék
egy kései vacsorát, úgyis későn ebédeltünk.
Hunter odajött a közelembe, hogy kidobja az üres sörös üveget,
majd kisöpört egy tincset az arcomból.
– Tényleg mennem kell.
A keze elidőzött az arcomon, a hüvelykujjával a bőrömet simogatta,
s közben találkozott a tekintetünk. Annyira akartam őt, hogy már szinte
fájt. Vágytam a másik kezére, hogy azzal is érintse meg az arcomat, úgy,
mint akkor, amikor csókolóztunk. Annyira bensőséges volt és annyira
szenvedélyes. De mint mindig, a félelem nem hagyta, hogy ezt
elmondjam neki, vagy hogy kimutassam az érzéseimet.
Hunter kiolvasta a félelmet a szememből és egy szomorú mosoly
kíséretében bólintott.
– Tényleg mennem kell.
Csendben elsétáltunk az ajtóig. Amikor kinyitotta, pánik lett rajtam
úrrá.
– Elmész a holnap esti vacsorára anyámhoz? Meghívott, nem?
– Igen, de fel kell hívnom, hogy megmondjam, nem tudok menni.
Vidd el inkább Marcust helyettem.
Marcust. Semmi kedvem nem volt elvinni a srácot anyámhoz.
Tulajdonképpen semmi kedvem nem volt Marcushoz. Nem úgy, mint
ahhoz a férfihoz, aki itt állt előttem.
– Látlak valamikor?
– Két hónapig itt vagyok. Ha bármire szükséged van, csak hívj.
Úgyis ellenőrizni fogom Izzy fejlődését.
Első alkalommal fordult elő, hogy kezet nyújtott ahelyett, hogy
megcsókolt volna elköszönésképp. – Barátság, nem pedig dugás, ugye?
Nem volt annyira csábító kijelentés, mint a csak szex, nem pedig
szerelem, de per pillanat ez volt az, amivel tudtam, hogy képes vagyok
megbirkózni. Kezet ráztam vele.
– Barátság, nem pedig dugás.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

NATALIA

– Lenyűgözően nézel ki. Nem tudom levenni rólad a szememet. A

barátom meg fog sértődni, hogy fittyet se hányok a képeire.
Sokáig készülődtem a Marcusszal való randimra. Miután Hunter
elment, az egész estét végigszomorkodtam, ezért másnap úgy
határoztam, hogy ha kicsinosítom magam, akkor talán a közérzetem is
javulni fog. De sajnos nem működött.
– Köszönöm – mondtam, és magamra erőltettem egy mosolyt.
Továbbsétáltunk a következő alkotáshoz és ekkor megjelent az
arcomon a nap első őszinte mosolya. A barátja igen tehetséges festő
volt. A legtöbb darabja szürrealista stílusban készült, s egy olyan tárgyat
nagyított fel, aminek az ötletét egy klasszikus filmből vette. Ezt a
bizonyos festményt a Madarak című horrorfilm ihlette. A filmben egy
halálra vált nő feje körül hemzsegnek a madarak. A festményen viszont
rengeteg madárodú is szerepelt, melyek a meggörbült szögekkel együtt
hullottak lefelé és az ijedt arcú nő helyett egy rettegő férfi szerepelt,
akinek az arcát összekarcolták a szögek.
– Van egy barátom, aki ezt biztosan imádná. Gondolod, hogy a
barátod bánná, ha lefotóznám ezt a képét?
– Szerintem egyáltalán nem. Az ajtó melletti táblán az állt, hogy a
művész értékeli, ha megosztják a művészetét, de másolatot tilos
készíteni.
Kikerestem a telefonomat a táskámból és készítettem pár képet.
Később azt terveztem, hogy elküldöm őket Hunternek. Nem is vettem
észre, hogy mindaddig mosoly ült az arcomon, amíg Marcus vissza nem
rángatott a valóságba.
– A mosolyod ragályos. Mire emlékeztet ez a kép?
 – A barátom H… – A másodperc töredéke alatt megálljt
parancsoltam magamnak, nehogy kimondjam Hunter nevét, mert
eszembe jutott, hogy az utóbbi két alkalommal már meséltem róla
Marcusnak – … a barátomnak volt egy kellemetlen élménye egy
madárodúval kapcsolatban – fejeztem be a mondatomat.
Ezek után kedvetlenül néztem végig a kiállítás további képeit. Be
kellett ezt fejeznem Marcusszal. Felesleges volt erőltetnem, tudtam,
hogy képtelen vagyok vonzódni hozzá. Ráadásul túl kedves srác volt
ahhoz, hogy tiszteletlenül viselkedjek vele. Így hát megvártam a kiállítás
végét, amikor is felajánlotta, hogy hazakísér, mert tudta, hogy az
anyámhoz készülök a szokásos vasárnap esti vacsorára.
– Nagyon kedves srác vagy, Marcus – kezdtem.
Lehervadt a mosoly az arcáról.
– Ó-óó. Akármennyire is úgy hangzik, mint egy bók, soha nem jó
jel, ha az ember ilyet hall a randiján.
Kellemetlenül éreztem magam, de nem volt mit tenni.
– Sajnálom. Komolyan sajnálom. Nagyszerű srác vagy és egy olyan
nőt érdemelsz, aki alig várja, hogy veled lehessen, és komoly
kapcsolatot szeretne.
– És ez a nő nem te vagy?
Megráztam a fejemet.
– Nem. Sajnálom, de ez nem én vagyok.
– Van esetleg valaki más az életedben?
Legalább nem kellett hazudnom ez ügyben. Mármint fizikai
értelemben.
– Nincs.
Marcus beletúrt a hajába.
– Hát jól van. – A földet bámulta. – Akkor gondolom, barátság azért
még maradhat közöttünk, nem?
– De. Nagyon szeretném. – Megöleltük egymást és elköszöntünk.
Kellemes volt az idő, úgyhogy elhatároztam, hogy sétálok egyet
hazafelé, hogy kitisztuljon a fejem. Már majdnem két éve nem feküdtem
le senkivel és éppen most dobtam egy lelkes jelentkezőt, mert tudtam,
hogy többet szeretne puszta szexnél. Huntert is visszautasítottam – aki
szintén lelkes jelentkező volt mert féltem, hogy nem csupán szexről lenne
szó a részemről. Gyakorlatilag két esélyt is eltoltam magamtól, mert
tartottam a kapcsolatoktól. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha elmennék
egy bárba, hogy felszedjek egy idegent, akivel csak pár szót
beszélgetnék, aztán irány az ágy?

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Az anyám hajthatatlan volt, amikor friss agglegény került az útjába,

aki potenciálisan még több unokával ajándékozhatta meg. Amikor
anyám és a testvéreim mind felsorakoztak az egyik oldalon, az már több
volt annál, mint amit el tudtam viselni. Kisurrantam az udvarra a
vasárnap esti vacsora után és beleültem a hintába, ami a hátsó teraszon
lógott. Nem voltam meglepve, amikor anyám utánam jött.
– Ma olyan furcsán viselkedsz.
– Nos, nem könnyű veletek.
– Mi csak a legjobbat szeretnénk neked.
Vettem egy nagy levegőt és sóhajtottam.
– Tudom, anya.
Csendben ültünk pár percig, majd anyám ismét megszólalt. A hangja
lágyabb volt a szokásosnál, amikor rákezdett.
– Én sajnálom, hogy soha többé nem mentem férjhez.
Ez meglepett.
– Tényleg?
Anyám bólintott.
– De hát akkor miért nem mentél férjhez?
– Mert féltem megbízni bárkiben is. Ismered a régi mondást,
miszerint az ember a hibáiból tanul.
– Igen.
– Nos, nem miattam volt. Sokszor visszanéztem az apáddal való
kapcsolatunkra és kerestem a jeleket, amiket akkor nem vettem észre,
de még évek távlatából sem találtam semmit. Ugyanez a helyzet a
Margie-vel való barátságommal is. Mind a mai napig nem tudom,
hogyan bírt a képembe nézni az a nő úgy, hogy soha nem láttam rajta
semmi jelét annak, hogy apáddal kavar. Azt hiszem, ha utólag megláttam
volna, hogy hol hibáztam, könnyebb lett volna újra bíznom. Hiszen
akkor a figyelmetlenségem rovására írhattam volna az egészet. De
enélkül, tartottam tőle, hogy ismét vak leszek.
Megértettem. Én is visszanéztem, hogy megtaláljam azokat a jeleket,
amelyek miatt nem kellett volna milliomodszorra is megbíznom
Garrettben, de én még azt sem láttam meg, hogy a szüleim között mi
történt.
– Nehéz továbblépni úgy, hogy nem tudod igazán, mi volt a hiba.
Anyám a fejét rázta.
– Az első lépés az, hogy ne a saját hibádként gondolj az egészre,
Natalia. Évekbe telt, mire abbahagytam az agyalást, hogy ha
vékonyabb lettem volna, vagy ha jobban kicsinosítottam volna
magam, mire esténként hazajött, vagy ha kalandvágyóbb lettem
volna a hálószobában, tálán nem csal meg. De tudod mit?
– Mit?
– Ezek közül egyik sem változtatott volna semmin. Hiszen ez nem
rólam szólt. Hanem őróla. Ez az ő hiányosságáról szólt, ami miatt úgy
érezte, hogy bizonyítania kell magának. Én jó feleség voltam.
Úgy éreztem, mintha mázsás súly nehezedne a mellkasomra.
– Annyira sajnálom, hogy ezt tette veled.
Anyám szomorúan elmosolyodott.
– Én is sajnálom, hogy Garrett így elbánt veled. De a legnagyobb
ajándék, amit egy anya adhat, az az, hogy tanítja a gyerekét. Szeretném,
ha tanulnál az én hibámból. Lépj tovább! Ezért erőltetem annyira, hogy
találj magadnak valakit. Ha az ember túl sok időt tölt azzal, hogy a
múltba néz, hogy meglássa, mit csinált rosszul, elmulasztja megélni a
jelent.
– A karrieremre szeretnék fókuszálni, és ott van Izzy is.
Anyám mosolygott.
– Jól van, drágám. Ahogy szeretnéd. Bár ezeket a dolgokat remekül
csinálod, ha engem kérdezel.
Ekkor a nővéreim kirohantak az ajtón és ezzel véget is vetettek a
beszélgetésünknek. De anyám már így is rengeteg gondolkodnivalót
adott nekem.
Igazat adtam neki abban, hogy sok időt töltöttem azzal, hogy a
jeleket kerestem, amelyekből megállapíthattam volna, hogy a férjem
mégsem az az ember volt, mint akinek hittem. Talán ideje volt
megbékélnem azzal, hogy ki is ő valójában, és továbblépni.
De egyszerűbb volt azt hinni, hogy azért tartom távol magamtól az
embereket, mert attól tartok, hogy elkövetem ugyanazokat a hibákat,
mint beismerni az igazi félelmemet, miszerint aggódtam, hogy ismét
megsérülhetek.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

NATALIA

Hunter Delucia.
Ez volt olvasható a vissza a feladónak címzés helyén, amit azóta
bámultam, hogy a kézbesítő átadta a csomagot. Attól, hogy láthattam a
nevét, amit a girbegurba betűivel odakanyarintott, boldogabb voltam,
mint az elmúlt másfél hétben bármikor.
Hunter megtartotta a szavát, miszerint nem keres, hanem átadja
nekem a kezdeményezés jogát. Jóllehet naponta rengetegszer
gondoltam rá, még mindig nem kezdeményeztem semmit.
Otthon ültem a dolgozószobámban az asztalnál, a Minnie Falkról
készített jegyzeteimet gépeltem be, aki kényszeres számolási zavarral
küzdött. A többi páciensemtől eltérően, neki nem voltak félelmei,
miszerint valami rossz történik, ha nem teljesíti számolási rítusait.
Mindazonáltal súlyos hiányérzet lépett fel nála, amikor a feladatait nem
négyesével végezte.
Hátradőltem a székemben a kezemben lévő jegyzetekkel, és vettem
egy mély levegőt. A Hunterrel kapcsolatban érzett félelmeim semmiben
sem különböztek Minnie félelmeitől. Megszállottan gondoltam rá és
mindennap kényszert éreztem, hogy beszéljek vele. Amikor nem tettem,
hiányérzetem támadt.
És mi volt a tanácsom Minnie-nek ezen a héten?
Azon dolgoztunk, hogy kizökkentsük a szokásaiból. Néhány évvel
ezelőtt abbahagyta a dohányzást, de amikor nemrég meghalt a nővére,
ismét rágyújtott. Jóllehet szerettem volna, ha teljesen abbahagyja a
cigizést, de az én munkám az volt, hogy a megszállott viselkedésén
segítsek, így hát azon dolgoztunk, hogy felhagyjon a négy cigaretta
egyhuzamban szokásával. E szokás megváltoztatásában az első lépés a
megszállottságának megváltoztatása. Miközben még mindig négy
cigarettát szívott el egymás után, arra kértem, hogy várjon a
koporsószögek között hatvan másodpercet ahelyett, hogy az egyiket a
másik után gyújtaná meg. A harmadik után pedig arra kértem, hogy
egyen valamit – egy falat sajtot –, hogy még jobban megtörjük a
szokást.
Talán ez a csomag, mintegy kapcsolat Hunterrel, egy kis
megnyugvást adhat a kavargó érzelmeim tengerében, mégis megtartja
köztünk a távolságot. Idegesen vágytam a megkönnyebbülésre, így hát
feltéptem a dobozt, akárcsak egy gyerek a karácsonyi ajándékát.
A csomagban egy fekete karkötőnek tűnő valami volt. King Wrap
szalag. A név alatt pedig a termékleírás szerepelt. Kényelmesen
meggátolja a csuklót és a hüvelykujjat, hogy kapás-dobáskor ne
változtasson irányt a labda. Alatta egy Khaill-Jergin – a cég, ahol
Hunter dolgozott – levélpapíron szereplő üzenetet találtam. Illett hozzá a
kézírása: férfias kinézetű, magas, dőlt hurkok és sötét összkép, mintha
túlzottan rányomta volna a tollat. Bolondság, hogy az jutott eszembe,
még a kézírása is szexi? Amit írt, rövid volt és kedves, és a fenébe is, de
elérte a célját.
Most már van rá okod, hogy rám gondolj.
Fülig ért a szám, mint egy komplett hülyének. Annyira kedves volt
tőle, hogy küldött Izzynek egy szalagot, amiről beszélt neki korábban.
De tulajdonképpen azóta, hogy találkoztam Hunterrel, mindig kedves
volt. Persze emellett arcátlan és goromba, de még ezt is tudta egy kis
kedvességgel fűszerezni.
Szinte lehetetlennek éreztem, hogy tovább dolgozzam a délután
hátralévő részében. Vagy tízszer kézbe vettem a telefonomat, majd
leraktam. Tudat alatt fel akartam hívni.
Fel kellene hívnom, hogy megköszönjem.
Nem, Izzynek kellene felhívnia.
De bunkóság lenne tőlem, ha nem hívnám fel. Végül is az én
nevemre küldte a csomagot.
Jóllehet a tartalma Izzyé.
Felhívom.
 Kézbe vettem a telefont, de harminc másodperc múlva le is raktam.
Ez nevetséges. Hol van a jó modorom? Fel kell hívnom.
Miután vagy fél órán keresztül vitatkoztam magammal, végül úgy
határoztam, hogy írok neki egy egyszerű üzenetet.
Natalia: Épp most kaptam meg a csomagot. Izzy nagyon izgatott lesz
miatta. Nagyon kedves volt tőled, hogy elküldted neki. Még az is lehet,
hogy mosolyogni fog ma este ez a tizenöt éves leányzó.
A kis pöttyök szinte azonnal mozgásba lendültek. A szívem majd
kiugrott a mellkasomból.
Hunter: Nagyszerű. És a mostohaanyukája is elmosolyodik azért
néhanapján?
Fogalmam sem volt, hogyan válaszolhatnék erre. Az az igazság, hogy
hiányzott a társasága. Ahogy odaültem az asztalomhoz és a válaszomon
elmélkedtem az alsó ajkamat rágcsálva, jött még egy üzenet.
Hunter: Ne gondolkodj már azon, hogy mit válaszolj, légy őszinte!
Natalia: Sok a dolgom. Nagyon elfoglalt vagyok mostanság.
Hunter: Ez nem válasz a kérdésemre, Natalia.
Nem tudom, hogy miért írtam meg neki a következő gondolatomat.
Natalia: Végeztem Marcusszal.
A válasza rögtön megérkezett.
Hunter: Vacsorázz velem.
Natalia: Csak vacsora?
Hunter: Nos, inkább téged csócsálnálak meg, de ha ez nem
lehetséges, akkor megelégszem egy vacsorával is.
Az ismerős hullámzó érzés megjelent a hasamban. Annyira egyenes
volt, nem úgy, mint a többi férfi, akikkel randiztam.
Natalia: Mikor?
 Hunter: Ma este. Hétre érted megyek.
Natalia: Rendben. De ez nem randi lesz, ugye? Csak két barát együtt
vacsorázik.
Hunter: Nevezd, aminek akarod, amitől boldog vagy, szagos
bükköny. De valami szexit vegyél fel.
˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Annyira jó az illatod! – Kis híján felnyögtem, amikor meghallottam

a rekedt hangját a fülemben. Csak, nehogy elszokjak Hunter
hevességétől, abban a pillanatban magához rántott, ahogy kinyitottam
neki az ajtót. A karjába vont, majd összetörte a csontjaimat, s a forró
lehelete a nyakamat csiklandozta, ahogy beszélt.
Jézusom. Minnie, ha ilyen érzés lehet egymás után négy
cigarettát elszívni, akkor csináld csak.
– Köszönöm – sikerült kinyögnöm, majd megköszörültem a
torkomat. – Gyere be! Pár perccel korábban jöttél, még Izzy sem ért
haza. Nem akarom, hogy az üres lakásba érjen haza. Általában nem
szokott késni. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megérkezik.
Becsuktam az ajtót Hunter mögött, és besétáltam a konyhába.
Szükségem volt egy kis térre. Hátranéztem a vállam felett és
megkérdeztem, hogy nem inna-e egy pohár bort, s ekkor azt láttam,
hogy Hunter szeme mintha a fenekemre tapadt volna.
Kérdőn felhúztam a szemöldökömet, s ekkor végül találkozott a
tekintetünk. Persze még csak meg sem próbált úgy tenni, mintha nem
stírölt volna. Az nem az ő stílusa lett volna.
– Nagyszerű feneked van – jegyezte meg.
– Ez nem úgy hangzik, mintha két barát indulna vacsorázni. Még
csak harminc másodperce vagy itt és már megállapítottad, hogy milyen
jó illatom van, miközben a testünk egymáshoz préselődött, most pedig a
fenekemre tettél megjegyzést.
– Nem állítottam, hogy barátként hívtalak el vacsorázni. – Megvonta
a vállát. – Te mondtad ezt. Amúgy meg mind a parfümöd, mind pedig a
ruhád olyan dögös, mint a fene. Egyértelműen randira készültél.
 A szememet forgattam, és továbbra is igyekeztem távolságot tartani
kettőnk között.
– Szóval szeretnél egy pohár bort vagy sem?
– Persze.
Követett a konyhába, s megállt a hűtő előtt, majd magabiztosan
nekidőlt a konyhapultnak.
Az állával a mosogatóra bökött és megkérdezte: – Hogy áll a
lefolyó? Azóta nem csöpög?
Kihúztam a dugót a borból, amit tegnap bontottam fel, és töltöttem
két pohárral.
– Nem. Tökéletes.
Amikor odaadtam neki a poharát, a szemembe nézett.
– Azóta nem járt erre Damon?
– Nem. Azt hiszem, elijesztetted.
– Remek.
Ittam egy kortyot a boromból.
– Szóval, hová megyünk ma este?
– „Egy, ha szárazföldön, kettő, ha tengeren.”
– A Barrow-ra gondolsz?
– Igen, az az egy.
– Sokszor elmegyek mellette. Lakik egy páciensem arrafelé. –
Hunterre sandítottam. – Kívülről romantikusnak tűnik.
– Láttam az Architecturál Digest című lapban pár évvel ezelőtt.
Már sokszor el akartam menni megnézni, de eddig nem volt rá
alkalmam.
– Azt hittem, hogy gyakran jársz New Yorkban.
– Így is van. Úgy értettem, hogy eddig nem volt senki, akit elvigyek
oda.
Ó, istenem, de édes volt, pedig most nem is annak szánta.
A szavai, azzal az átható tekintetével párosítva… fészkelődni
kezdtem. Felvettem a telefonomat a konyhapultról.
– Nem tudom, hol lehet Izzy. Ennyit nem szokott késni. Hányra
foglaltál asztalt?
Mielőtt Hunter válaszolhatott volna, kinyílt a bejárati ajtó és
bevágódott rajta, akit emlegettünk.
– Már kezdtem azon gondolkodni… – Izzy arckifejezését látva
félbehagytam a mondatomat. Vörös foltokkal tarkított az arca, a szeme
pedig bedagadva. Egyértelműen látszott, hogy sírt. Odamentem hozzá. –
Mi történt? Jól vagy?
– Jól – szipogta.
Hunterrel egymásra néztünk. Az egy pillanattal korábbi gondtalan
arckifejezése már a múlté volt, s halálos dühnek adta át a helyét.
– Izzy – mondtam. – Bántott valaki hazafelé?
Ekkor vette csak észre, hogy Hunter is ott van. Látta az
arckifejezéséből, hogy a férfi készen állt, hogy akár gyilkoljon is, ha nem
ad magyarázatot.
– Nem. Semmi ilyesmi nem történt.
Nagyot sóhajtottam.
– Hát akkor mi történt? Későn jöttél haza és látszik, hogy sírtál.
– Nem szeretnék beszélni róla.
– Biztos vagy benne?
Izzy lehuppant a kanapéra anélkül, hogy levette volna a hátáról a
hátizsákot.
– Az egyik lány a kosárcsapatból apámról beszélt.
Leültem mellé.
– És mit mondott?
– Azt hiszem, hogy az apja apa befektetője volt és mind téged, mind
pedig apát felsoroltak, mint vészhelyzet esetén értesítendőket. Az apja
meglátta apám nevét, majd látott engem a meccsen, és lévén, hogy
ugyanúgy nézek ki, mint apám, megismert. Most már mindenki tudja,
hogy az apám egy bűnöző. – Könnybe lábadt nagy, barna szeme. – És
ez még nem minden.
Ó Istenem. Még több? Nem voltam benne biztos, hogy el bírnám
viselni, hogy kibuggyanjanak a könnyek a szeméből. Izzy kemény lány
volt. Azóta egyszer sem sírt, amióta elítélték az apját, de még akkor is
elrejtette a könnyeit mások elől.
– Mi történt még, drágám?
– Yakshit Brittanyval fog táncolni.
 – Milyen táncot?
– Hát a Sadie Hawkins táncot.
– De ez nem az a tánc, ahová a lányok hívják meg a fiúkat?
– De.
– Nem tudtam, hogy már megkérdezted Yakshitot, hogy elmenne-e
veled.
Kibuggyantak a könnyei.
– Hát mert nem is kérdeztem meg.
– Jaj, kicsim. – Magamhoz húztam, hogy megöleljem.
Megpróbált mindent, hogy elrejtse a könnyeit. Hangtalanul sírt, de a
vállai azért rázkódtak. Vagy tíz percig így maradtunk: sírt, és hagyta,
hogy öleljem. Utáltam ezt az egész helyzetet és a fájdalmát, de örültem,
hogy végre megengedte, hogy megvigasztaljam.
Amikor elsírta az összes könnyét, kisöpörtem a tincseit az arcából.
– Mit tehetnék, amitől jobban érzed magad?
– Szeretnék enni valamit és utána lefeküdni.
Hunter visszavonult a konyhába. Egy kis magányt akart biztosítani
számunkra. Bocsánatkérő arccal néztem rá, ahogy felnézett a
telefonjáról.
– Szia, Hunter – erőltetett az arcára Izzy egy mosolyt. – Viseltem ma
a szalagot edzésen. Köszönöm, hogy küldtél egyet.
Hunter bólintott.
– Nincs mit. Remélem, segít.
Izzy most vette észre, hogy kicsinosítottam magam.
– Csak nem randizni mentek?
Én nemmel feleltem. Pont abban a pillanatban mondtam ki, amikor
Hunter pedig igennel válaszolt. Ettől Izzy elmosolyodott.
Felkelt a kanapéról, végre levette magáról a hátizsákot, majd
odament a hűtőhöz.
– Milyen kaja van?
Hunter válaszolt.
– Szereted az olasz ételeket?
Izzy ettől belelkesedett.
– Csak nem szószt főztél?
 Besétáltam a konyhába.
– Nem, ne haragudj. Pulykát készítettem avokádóágyon.
Próbálta elrejteni a csalódottságát.
– Az is jó.
– Szerintem azt hagyd meg holnap ebédre – mondta Hunter. –
Menjünk, és együnk húsgombócot meg lasagnét.
– Komolyan? – Izzy szeme felcsillant a boldogságtól.
Hunter rám nézett, miközben válaszolt.
– Soha nem viccelek az étellel.
– Át kell öltöznöm?
– Nem. Te leszel a legszebb lány az egész étteremben még a
kosáredzés után is.
Ó, istenem, majdnem elaléltam. A nekem mondott bókoknál már
csak az volt édesebb, hogy Izzynek is mondott egyet.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Ez legalább olyan finom, mint Nanna Rossié. – Izzy csak úgy

lapátolta a szájába a húsgombócokat és közben teli szájjal beszélt. – Ne
mondd el neki, hogy megdicsértem!
– Nem fogom. Mindaddig, amíg kitakarítod a szobádat minden
vasárnap, mielőtt vacsorázni megyünk. – Mi sem izgalmasabb egy kis
zsarolásnál.
– Le fogom tagadni, hogy ezt mondtam.
A villámmal Hunterre mutattam, aki velem szemben ült.
– Van egy tanúm.
Hunter a fejét rázta.
– Én nem hallottam semmit. Mondtál valamit, kölyök?
Izzy úgy mosolygott, hogy még a gödröcskéi is látszottak, miközben
a fejét rázta.
– Nem. Egyetlen szót sem.
Összefogtak ellenem, amióta csak eljöttünk a lakásból. Nem
bántam, főleg, hogy úgy tűnt, ez eltereli Izzy figyelmét.
– Te is olasz vagy, Hunter?
 Bólintott.
– Igen.
– A te anyukád is olyan hatalmas vasárnap esti vacsorákat rendezett,
mint Nanna Rossi?
– Nem, ő nem. Anyám sokat betegeskedett, amikor gyerek voltam.
– Á. Az enyém is. Rákos volt. – Izzy meglepett ma a nyíltságával. –
Meghalt az anyukád?
– Izzy – próbáltam emlékeztetni a jó modorra. – Ez nem
vacsoratéma.
– Nincs semmi baj – mondta Hunter, s ismét Izzyre figyelt.
– Tizenhét éves voltam, amikor meghalt.
– Sokáig volt beteg? Az én anyukám nagyjából csak egy évig
betegeskedett. Tüdőrákos volt. Azok, akik nem dohányoznak, nagyon
ritkán betegszenek meg kissejtes tüdőrákban. Az én anyukám pedig
nem dohányzott.
A kissejtes tüdőrák kifejezésnek nem lett volna szabad ennyire
könnyedén kicsúsznia egy tizenöt éves kislány száján.
– Az én anyám hosszú éveken át beteg volt, de ő nem ment
orvoshoz. Nem törődött magával.
Izzy feltartotta a karját, hogy megmutassa a szerencsehozó
karkötőjét. Mindennap viselte.
– Ez itt az anyámé volt. Apám vette neki a legtöbb darabját. – Az
ujjával végigkutatta a lógó amuletteket, míg meg nem talált egy
gyöngyházfényű szalagot. – Ezt Nattól kaptam tavaly az anyukám
születésnapján. Ez az a masni, ami a tüdőrákot szimbolizálja.
Hunter a saját csuklójára nézett.
– Nem mintha tudtam volna róla, de az anyám készítette ezt a
karkötőt. – Egy gyönyörű, bőrből font karkötőt viselt, melybe egy
vékony ezüstszál fonódott. Már korábban is észrevettem. – Sok
mindent készített a két kezével, amikor nem tudott kikelni az ágyból.
Istenem, ez volt a legfurcsább randi, amiben valaha részem volt. Egy
pompás, romantikus étteremben ültünk, és egy tizenöt éves lánnyal a
halálról beszélgettünk. És… ráadásul még csak nem is számított
randinak.
 Izzy összeráncolta a szemöldökét.
– Yakshit anyukája is hamar meghalt. Ő sem akart orvoshoz menni.
Hunterrel összenéztünk.
– Úgy hallom, közel kerültetek egymáshoz – jegyezte meg Hunter.
– Igen. Így volt. De ő mégis úgy határozott, hogy Brittanyval táncol.
Izzy olyan ritkán engedett az érzései közelébe, így hát megragadtam
az alkalmat, hogy megérthessem, mi zajlik a fejében.
– Miért nem kérted meg Yakshitot, hogy veled táncoljon, ha egyszer
így akartad?
Izzy megvonta a vállát és a villájával a tésztáját turkálta. A hangja
sebezhetőnek tűnt, amit olyan ritkán fedeztem fel rajta.
– Féltem.
– Attól, hogy nemet mondd?
Megrázta a fejét.
– De most már Brittany tetszik neki.
– Lehet, hogy nem. Van, hogy az emberek simán igent mondanak,
csak hogy elmehessenek randizni.
Izzy szomorú szemében remény csillant, ahogy felkapta a fejét.
– Mint te meg Marcus?
Hunter vigyorára pillantottam, és sóhajtottam egyet.
– Valami olyasmi. Kedves srác volt, úgyhogy elmentem vele és
adtam egy esélyt. – Megszorítottam Izzy kezét. – Fiatal vagy. Nem azt
mondom, hogy menj és randizz minden helyes sráccal az iskolából, de
ha a Sadie Hawkins tánc ennyit jelent neked, és Yakshitot is kedveled,
akkor meg kellett volna kérdezned, hogy elmenne-e veled. Ne félj attól,
hogy megsebeznek!
Amikor ismét felnéztem Hunterre, engem bámult. Úgy beszélt
Izzyhez, hogy közben nem szakította meg velem a szemkontaktust.
– Egészen használható tanácsnak tűnik, ha engem kérdezel.
Vacsora után Hunter visszajött velünk a lakásba, hogy
meggyőződjön róla, biztonságban hazaértünk. Izzy megköszönte neki a
vacsorát és elvonult a szobájába.
Lerúgtam a magas sarkúmat.
– Köszönöm a mai estét. Tudom, hogy nem olyan randi volt, mint
amilyet szerettél volna, de nagyra értékelem, amit tettél. Megmutattad a
kedves oldaladat, Mr. Delucia.
Átnézett a vállam felett a hall felé, ahonnan Izzy szobája nyílt.
Tisztának találta a terepet, úgyhogy a csípőm köré fonta a karját, majd
megölelt.
– Legalább most már te is egyetértesz abban, hogy randinak készült
a ma esti találkánk.
Nem figyeltem, hogy milyen szavakat használtam. De a legkevesebb,
amivel tartoztam neki, az az őszinteség volt. Megérdemelte.
– Miattad vettem fel ezt a ruhát és azt a parfümöt tettem magamra,
amiről azt állítottad, hogy annyira tetszett, amikor először találkoztunk.
Lassú mosoly húzódott végig az arcán.
– Tudom. De a változatosság kedvéért jó hallani, hogy elismered az
igazságot.
– Hogy te milyen arrogáns vagy. Nem tudod csak simán elfogadni a
bókot?
A kezébe fogta az arcomat.
– Péntek este. Csak mi ketten.
Bólintottam. Ahogy Hunter megnyílt Izzy előtt vacsora közben és a
hazafelé úton, megtörte az ellenállásomat.
Hunter szeme az ajkamra vándorolt.
– És most csókolj meg! Hiányzik a csókod.
Ez volt az első alkalom, hogy nem gondolkodtam rajta.
Megcsókoltam, vagy legalábbis így kezdődött, aztán Hunter három
másodperc alatt átvette az irányítást. Sokkal szelídebb volt, mint
korábban, valószínűleg, mert mindketten tudatában voltunk annak, hogy
Izzy bármelyik pillanatban kijöhet. Mielőtt szétváltunk, megismételte azt,
amitől megőrültem: a foga közé vette az alsó ajkamat és húzogatta.
Istenem, ez a férfi igazán tud csókolni.
– Hét óra? – kérdezte.
Bólintottam.
– És ez randi.
Hunter mosolygott, és előrehajolt, hogy még egy puszit adjon a
számra.
– Igen, az lesz. Mindig is randiztunk.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

NATALIA

Még soha életemben nem éreztem magam ilyen idegesnek randi

előtt. Pedig semmi értelme nem volt. Elég időt töltöttem Hunterrel, hogy
tudjam, rendes srác, de akkor meg miért nem bírtam megülni a
fenekemen és nyugodt maradni? Az utolsó fél órában kipakoltam a
mosogatógépet, rendet raktam két konyhai szekrényben és elkezdtem
végignézni a fűszerek szavatosságát. Nem kellett volna ilyen hamar
elkészülnöm. Amikor megszólalt a kaputelefon, szó szerint ugrottam
egyet a hangra.
Bor. Borra volt szükségem.
– Gyere fel! – mondtam nyugalmat és lazaságot erőltetve magamra,
majd megnyomtam a gombot, hogy kinyissam a lépcsőház ajtaját. Aztán
gyakorlatilag odarohantam a hűtőhöz, öntöttem egy pohár Shirazt és úgy
lehúztam, mintha csak orvosság lett volna. Aztán visszamentem az
ajtóhoz, éppen amikor Hunter kilépett a liftből.
Sokkal lazábban volt öltözve, mint vártam. Farmert és sötétkék
pólót viselt. Félreértés ne essék, így is remekül nézett ki, de amikor
megkérdeztem tőle, hogyan öltözzek fel annak fényében, hogy hová
megyünk, azt mondta, hogy húzzak valami szexi ruhát és magassarkút.
Ahogy odasétált az ajtóhoz, végigfuttatta a tekintetét rajtam, és éreztem,
hogy melegség önti el a testemet, aminek semmi köze nem volt az
ereimben szétáramló alkoholhoz.
– Azt hiszem, túlöltöztem.
Hunter odahajolt hozzám és megcsókolt, hogy röviden üdvözöljön.
– Nem. Tökéletesen öltöztél.
– De te pólót és farmert viselsz. Azt mondtad, hogy szexi ruhát
húzzak, úgyhogy arra gondoltam, valami elegáns helyre megyünk.
 – Azért szavaztam egy szexi ruhára, mert azt akartam látni rajtad.
Teljesen mindegy, hogy milyen ruhában jelenünk meg ott, ahová
megyünk.
– Hová megyünk?
– Hozzám. Ma este én főzök neked vacsorát.
– Akkor farmert is húzhattam volna.
Hunter mosolygott.
– Akkor lehet, hogy a jövőben majd inkább azt kérdezed, hogy
hová megyünk, nem pedig azt, hogy mibe öltözz. Az én válaszom mindig
az lesz, hogy vegyél fel valami szexiset és ragaszkodni fogok a magas
sarkúhoz is. Még ha csak a McDonald’sba megyünk is.
Elnevettem magam és oldalra léptem.
– Lehetetlen vagy. Gyere be egy percre! Szólok Izzynek, hogy
elmegyek.
Izzy előjött a szobájából és a hűtő ajtaján csimpaszkodott.
Felpillantott.
– Szia, Hunter. – Majd ismét a hűtő tartalmára koncentrált.
– Készítettem neked raviolit.
– Diétázom. Nincs valami alacsony szénhidráttartalmú?
– Mi? Mióta diétázol? És ami még jobb kérdés, miért? Hiszen kettes
a méreted.
– Ma reggel óta.
Odasétáltam a hűtőhöz, kivettem a raviolit és a szószt, majd a pultra
tettem.
– Hát kezdd holnap a diétát. – Megpusziltam az arcát. – Mrs.
Whitman tudja, hogy nem leszek itthon. Nem jövök későn.
Megvonta a vállát.
– Mindegy.
– Senkit ne engedj be, amíg nem vagyok itthon!
Izzy a szemét forgatta.
– Pedig már megszerveztem a bulit.
Az idegességem, amit a bor lenyugtatott, újra teljes erővel visszatért,
amint elindultunk Hunterrel a lakásból. Kibámultam az autó ablakán, s
azon tanakodtam, készen állok-e rá, hogy lefeküdjek vele. Azt hittem,
hogy elmegyünk valahová, nem pedig nála leszünk, de sejtettem, hogy
tudja, korán haza kell érnem Izzy miatt, úgyhogy emiatt nem aggódtam.
Most, hogy nála vacsorázunk, tudtam, hogy csak egy csókjába kerül és
az elhatározásaim a múlté lesznek. Addig kellett meghoznom a
döntéseimet, amíg nem voltam a hatása alatt, ami az enyémnek feszül.
Hunter oldalra pillantott, majd ismét az utat nézte.
– Mi folyik odabent a fejedben?
– Semmi.
Megálltunk az egyik lámpánál, s ekkor Hunter felém fordult. Egy
szót sem szólt. Ehelyett csupán lenézett a kezemre, éppen nem létező
szöszöket szedegettem a ruhámról. Aztán találkozott a tekintetünk.
– Fogd be! – mondtam.
Felnevetett, s ekkor váltott a lámpa. A figyelme ismét az útra
szegeződött. Azt hittem, hogy kaptam egy kis haladékot, de vagy fél
tömbbel arrébb lazán megjegyezte: – Nem fogunk lefeküdni egymással
ma este, ha ettől egy kicsit jobban el tudsz lazulni.
Jól hallottam, hogy azt mondta…
– Mi?
– Szex. Nem lesz.
– Miért nem?
– Mert ma este vacsorát készítek neked. Eszünk egy jót és
beszélgetünk a szexről. Tudni akarom, hogy mi az, amit kedvelsz és mi
az, amit nem. De hamar haza kell érned Izzy miatt.
– Nem gyerekes önteltség ez tőled? Te akarod meghatározni, hogy
mikor feküdjünk le egymással? Mi van akkor, ha én soha nem
tervezem, hogy lefeküdjek veled?
– Amikor megcsókollak, szerintem a nedves bugyid azt sugallja,
hogy nagyon is tervezed.
– Nem is nedves a bugyim, amikor megcsókolsz – hazudtam.
– Jól van. Legközelebb ellenőrzöm, hogy bebizonyítsam, tévedsz.
Kitelik tőle, hogy ezt tegye.
– Menjünk csak vissza egy kicsit a beszélgetésünk elejére. Szóval
elhatároztad, hogy ma este nem szexelünk. És mi van akkor, ha azt
mondom neked, hogy én márpedig szeretnék lefeküdni veled. Akkor
sem szexelnél velem?
Egy percre tényleg elgondolkodott a kérdésemen, amit elég
szórakoztatónak találtam.
– Annyit akartam csak mondani, hogy ma este nem fogok
próbálkozni nálad, de ha te próbálkozol nálam, akkor minden
valószínűség szerint jól meg leszel dugva.
Valószínűleg tucatnyi indokom lett volna rá, hogy megsértődjek, de
ez bizonyosan nem volt közöttük. Sőt, a beszélgetésünk abszurditásától
nevetésben törtem ki.
– Tudod mit?
– Mit?
– Eddig azon aggódtam, hogy előfordulhat, hogy ma este lefekszünk
egymással. De már nem aggódom. Bármennyire furcsa is volt ez a
beszélgetés, jobban érzem magam tőle.
Hunter mosolygott, miközben leparkolt a föld alatti garázsban.
– Örülök, hogy segíthettem. De bízz bennem, még neki se álltam,
hogy istenigazából jobb kedvre derítselek.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Ez igen. Ez egy albérlet lenne? – A lakás, ahol Hunter megszállt,

igazán szép volt. Nem túlságosan nagy alapterületű, viszont modern
stílusú, nagy belmagasságú és nyitott elrendezésű, így sokkal
nagyobbnak hatott, mint ahány négyzetméter valójában volt. Valójában
a külső tere varázsolta nemcsak széppé, hanem lenyűgözővé. New
Yorkban a külterek nem megszokottak. Ennek a lakásnak viszont elég
nagy erkélye volt ahhoz, hogy elférjen odakint két napozóágy, egy
asztal, amit hatan körbe tudtak ülni, egy grillező és féltucat cserepes
növény.
– Khaill-Jerginé ez a hely, az építési vállalkozóé, akinek dolgozom.
Ezt a lakást és néhány másikat céges lakásként tartják fent, javarészt a
vezetők számára, amikor idelátogatnak Londonból. Szerencsém volt,
hogy ez az egy éppen szabad volt.
– Csodaszép.
 Hunter elhúzta az üvegajtót, és nyújtotta a kezét, hogy kisegítsen az
erkélyre.
– Szenzációs a látkép – mondtam. – Mégis valahogy olyan
békésnek hat.
Hunter elmosolyodott.
– Ez volt a cél. Minden projektnek van egy alapelgondolása. Ez az
épület egy oázis a dzsungelben. Öt évvel ezelőtt készült. Miután
lediplomáztam, egy olyan építésznél gyakornokoskodtam, aki ezt az
épületet tervezte Khaillnek. Az építész még sokszor átdolgozza az
eredeti terveket, miközben az épület épült. Ez volt az első projekt, amin
dolgoztam.
– Ez igen. Lenyűgöző. Őszintén szólva, legtöbbször el sem
gondolkodom az épületeken, amik mellett elsétálok. Remek érzés lehet
tudni, hogy te tervezted.
Hunter bólintott. Elég jól ismertem már a beképzelt Huntert, de még
soha nem láttam az alázatos oldalát. Határozottan tetszett.
El kellett gondolkodnom rajta, de tényleg tetszett az alázatos Hunter
is.
– Nem fázol, ha iszunk egy pohár bort idekint még vacsora előtt?
– Benne vagyok.
Hunter pár perccel később két pohár merlot-val jelent meg. A hátam
mögé lépett, odaadta a bort és mindkét csuklójával a korlátra
támaszkodott úgy, hogy közben ott álltam előtte. A karjai kalitkájába
zárt, miközben a naplementét néztük és a bort iszogattuk. Kényelmes
volt ez a csend, jóllehet az érzés, hogy olyan közel állt hozzám és a
hatás, amit a testemre gyakorolt, nyugtalanított. A nyakamon éreztem a
meleg leheletét. Néhány perc múlva, úgy tűnt, egyre gyorsabban és
mélyebben veszem a levegőt.
– Fordulj meg, Natalia!
Hunter hangja mély volt és olyan átkozottul csábító. Vártam, hogy
hátrébb lépjen, hogy meg tudjak fordulni és szembe kerüljek vele, de
néhány nehézkes lélegzetvétel után rájöttem, hogy esze ágában sincs
hátrébb menni, így hát megfordultam.
A közelsége, a világoskék szeme és a hódító illata hatására úgy
éreztem, még több borra van szükségem. Az ajkamhoz emeltem a bort
és kiürítettem a félig teli poharat.
Amikor megittam, Hunter felhúzta a szemöldökét.
Felemeltem az üres poharat és megráztam. Az autóban folytatott
beszélgetésünk egy kis morzsája ötlött az eszembe: „Ma este nem fogok
próbálkozni nálad, de ha te próbálkozol nálam, akkor minden
valószínűség szerint jól meg leszel dugva.”
Megharaptam az ajkamat, s Hunter mintha olvasott volna a
gondolataimban. Kivette az üres poharat a kezemből és letette a
padlóra az ő félig teli poharával együtt. Amikor ösztönösen
megnedvesítettem az ajkamat, átkozódni kezdett az orra alatt, mielőtt a
száját az enyémre tapasztotta.
A bor íze, amit megéreztem a nyelvén, elég volt ahhoz, hogy úgy
érezzem, mintha egyedül ittam volna meg az egész üveggel. A fejem
kába volt, a testem bizsergett és legszívesebben megmásztam volna
Huntert, mint egy fát. Még szorosabban magához húzott, a hátam ívbe
hajlott, ahogy hozzáért a testem, az ujjaim pedig beletúrtam a hajába.
Felnyögött, amikor meghúztam a haját.
– Alig várom, hogy szeretkezzünk. Olyan kemény vagyok tőled,
akár a szikla.
Egy csípőlökéssel a tudtomra adta, hogy nem túlzott. Ó, istenem!
Annyira vágytam rá, hogy valószínűleg attól elélveztem volna, ha csak
hozzám dörgölőzik. Ellenállni igen nagy kihívásnak tűnt.
Amikor véget ért a csók, Hunter épp ugyanolyan kábán nézett, mint
én. Egy darabig egymás szemébe bámultunk.
– Igazán jól csinálod – mondtam.
Játékos volt a mosolya, s összeráncolta a szemöldökét.
– Mit?
– Hát a csókolózást.
Közelebb hajolt hozzám, és ajkával megdörzsölte az enyémet.
– Más helyeken is legalább ilyen jól csókolok. Csak mondd ki a
testrész nevét és én megmutatom.
Elnevettem magam.
– Most komolyan. Miért nincs barátnőd? Helyes vagy, okos,
nagyszerű munkád van, építettél magadnak egy gyönyörű házat,
zseniálisan csókolsz és meg tudod szerelni a lefolyót, valamint építeni is
tudsz. Első osztályú anyagból vagy gyúrva.
A játékos tekintete komolyra váltott. Egy kicsit hátrébb is húzódott,
bár nem engedett ki a karja és az erkély korlátja közül.
– Nem szeretnék egy olyanféle kapcsolatba keveredni. – Gondosan
megvizsgálta az arckifejezésemet. – Tetszel nekem. Szép vagy és okos.
És élvezzük egymás társaságát, de akkor sem szeretnék semmi
komolyat.
Jóllehet őszinte volt velem, amióta csak találkoztunk és én sem
kerestem kapcsolatot, de akkor is fájt ezt hallani.
– Mit akarsz ezzel mondani pontosan? Azt, hogy egyik nap én leszek
az ágyadban, másnap pedig már valaki más?
– Egyáltalán nem. A mi esetünk különleges. Hogy világosan
fogalmazzak, ez egy kétirányú dolog. Én azt várom, hogy ha egyszer az
ágyamba kerülsz, akkor ne feküdj le másokkal.
– Jól van… és a hálószobán kívül is szeretnéd, ha időt töltenénk
egymással?
– Hát persze. Mindig szeretnék meggyőződni róla, hogy rendesen
eszel, mielőtt én eszlek meg.
Kissé feszengeni kezdtem erre a gondolatra.
– Szóval a különbség aközött, amit mi csinálunk és egy igazi
kapcsolat között…
Találkozott a tekintetünk.
– Az elvárások.
Ha már egyszer kiterítettük a kártyáinkat és őszinték voltunk
egymással, úgy határoztam, hogy egy kicsit messzebbre megyek.
– Azt mondtad, hogy volt egy komoly kapcsolatod, ami több évig
tartott.
Hunter bólintott.
– Igen.
– Én pedig hozzámentem az egyetlen férfihoz, akivel komoly
kapcsolatom volt. Ez a katasztrófa az elsődleges oka, hogy nem akarok
komoly kapcsolatot senkivel. Magamnak és másoknak is hazudok,
amikor azt mondom, hogy azért nem akarok komoly kapcsolatot, mert
a karrieremre és Izzyre akarok összpontosítani. Jóllehet ez részben igaz,
de ha őszinte akarok lenni, azért is van ez így, mert Garrett-tel elég
csúnyán megégettem magam és még nem sikerült teljesen túljutnom
ezen. – Elhallgattam pár másodpercre. – Annak, hogy te sem akarsz
semmi komolyat, köze van ahhoz a többéves kapcsolatodhoz?
Elfordította a fejét, és a vállam fölött a kivilágított városra bámult,
majd ismét a szemembe nézett.
– Igen. De nem úgy, ahogy gondolod.
– Összetörte a szívedet?
– Egymásét törtük össze. – Megköszörülte a torkát és hátrébb
lépett. – Mi lenne, ha ennénk?
– Jól van. – Követtem Huntert a konyhába, és felajánlottam neki,
hogy segítek. Már szinte mindent előkészített a csirkés-brokkolis
pesztós tésztához. Egy serpenyőben össze volt minden készítve, már
csak fel kellett melegíteni. Bekapcsolta a gáz főzőlapot és újratöltötte a
boros poharamat, miközben leültem egy konyhaszékre és őt figyeltem.
– Gyakran főzöl? – kérdeztem, miközben a boromat iszogattam, és
csodáltam, ahogy a feneke kitöltötte a farmerjét.
Visszapillantott rám, és rajtakapott, hogy bámulom. Önelégült
mosoly terült el az arcán.
– Csak amikor enni szeretnék.
– Akkor nem rendelsz túl sok ételt.
– Próbálok egészségesen étkezni, ha otthon vagyok. Sokat utazom,
úgyhogy olyankor nem marad más választásom, mint elmenni valahová
enni. De amikor otthon vagyok, próbálom elkerülni, hogy szemetet
egyek. És ráadásul még főzni is szeretek. Te hogy állsz ezen a téren?
– Szinte minden este főzök, hogy Izzy kiegyensúlyozottan
táplálkozzon. Reggelente csak fog egy tábla csokit, fél hétkor kirohan az
ajtón és általában nem is ér haza hét előtt az edzéseiről. A vacsora az
egyetlen lehetőségem, hogy gondoskodjam arról, hogy megfelelően
táplálkozzon. És ráadásul… – elmosolyodtam – én is szeretek főzni.
– Nagyon jól kezeled Izzyt.
Ittam egy korty bort.
 – Köszi. Igazából csak blöffölök. Fogalmam sincs, hogyan kéne
nevelni egy tinédzsert.
– És soha nem is fogod megtudni.
– Az anyám mindig azt mondja, hogy jó szülőnek lenni annyit tesz,
hogy a szükségesnek ítélt pénzmennyiség felét költjük a gyerekre,
viszont kétszer annyi szabadidőt töltünk vele, mint amennyink van. Izzy
szerencséjére összetörték a szívemet és nincs magánéletem.
Hunter felnevetett, majd visszafordult a tűzhely felé. Felemelte a
serpenyőt a tűzről és megrázogatta párszor, hogy elkeveredjen a
tartalma, majd ismét letette. Ezt követően lejjebb csavarta a lángot és
rákönyökölt a konyhaszigetre a boros poharával a kezében.
– Szóval mi a tabu?
Ittam egy kortyot.
– A tabu?
– Az ágyban. Mi az, amit nem szeretsz?
Éppen nyelés közben ért a lazán feltett kérdés, ami annyira váratlan
volt, hogy félrenyeltem. Köpködni és köhögni kezdtem.
– Jól vagy?
Bólintottam és megadón feltartottam a kezemet, miközben próbáltam
lélegzethez jutni. A hangom erőltetett volt, amikor végre meg tudtam
szólalni.
– Ne csináld ezt velem! Ki beszél így ilyen dolgokról?
– Micsoda?
– Éppen a szexuális határaimról faggattál, de olyan stílusban, mintha
csak azt kérdeznéd, hogy nem akarok-e egy pohár vizet.
– Miért, hogyan kellett volna megkérdeznem?
– Nem tudom. Talán egy kicsit személyesebben.
Hunter bólintott.
– Jól van. Azt hiszem, képes vagyok rá. – Átnyúlt a pult felett, és
megfogta a kezemet.
– Szagos bükköny, csodálatos a feneked. Mit gondolsz, mi lenne, ha
megtapogatnám?
Éreztem, hogy elvörösödöm, de ezzel egy időben el is vigyorodtam.
– Seggfej vagy.
 – Biztos vagyok benne, hogy ez nem újdonság számodra.
Pattogás hallatszott a serpenyőből a tűzhelyen, ami visszaterelte
Hunter figyelmét a vacsorára. Néztem, ahogy kecsesen mozog a
konyhában, miközben tálalt és felszeletelt egy búzadarás kenyeret.
Jóllehet volt külön ebédlőasztala, de anélkül, hogy megbeszéltük volna,
a konyhában ettünk, a konyhaszigeten, egymással szemben. Arra
emlékeztetett, mint amikor az ember az egyik barátjával lóg, esznek egy
jót és nem erőltetik a formalitásokat, miszerint az ebédlőben kell
étkezni. Tetszett, hogy Hunter ilyen laza volt. Garrett soha nem evett
volna a konyhában.
– Nagyon finom – mondtam. – Te magad készítetted a krémes
szószt?
– Igen. Köszönöm.
Hunter a villájára tűzött egy kis csirkét és pár szem tésztát. Képtelen
voltam nem figyelemmel kísérni, ahogy a torka mozgott, miközben
lenyelte az ételt. Szinte hipnotizált a férfias ádámcsutkája. El sem tudtam
képzelni, milyen lehet végignézni, ahogy levetkőzik, ha már a nyaka ilyen
hatást váltott ki belőlem.
Miközben ettünk, halkan, kimérten megjegyeztem valamit. Afelől
nem volt kétségem, hogy Hunterrel nagyszerű lenne a szex, de ha nyitott
vagyok vele, mint ahogy ő is az velem, attól csak még jobb lenne. Így
hát elhatároztam, hogy félreteszem a zavaromat és megnyílók neki.
– Soha nem próbáltam az anális szexet.
Lassan mosoly terült el az arcán. Tört egy darab kenyeret és
belemártotta a szószba.
– Ellene voltál?
– Nem vagyok benne biztos, hogy az ellene voltam a megfelelő szó
erre. A félelem szót lehet, hogy helyesebb lenne használni.
Hunter nevetett.
– Jól van. Jó tudni. Ezt majd meghagyjuk akkorra, amikor
megtanultad, hogy bízhatsz bennem az ágyban. És mi a helyzet az orális
szexszel?
Alig akartam elhinni, hogy én tényleg erről társalgok.
– Adni vagy kapni?
 – Mindkettő.
– Mindkettőt élvezem.
A szeme lángolt a kíváncsiságtól.
– És mit szólnál ahhoz, ha megkötöznélek?
Ó, istenem, rengeteg mindent elmulasztottunk Garrett-tel.
– Soha nem próbáltam, de nyitott vagyok rá.
– Jól van. Egyéb játékszerek?
Az arcom égett a pírtől.
– Van egy vibrátorom.
– És mi lenne, ha együtt is használnánk?
Leesett az állam. Soha nem elégítettem ki magam úgy, hogy más is
nézte.
– Nem is tudom.
A szeme a kőkemény mellbimbómra vándorolt, majd ismét a
szemembe nézett.
– Ezt elfogadom egy igennek. Bármi, ami tabu?
– Nálam? Nem. Nincs. És nálad?
– Nem igazán. Az például megijesztene, ha azt mondanám neked,
hogy szeretnélek elfenekelni?
Nyeltem egyet, majd csak suttogtam a válaszomat: – Furcsa, de
nem, egyáltalán nem.
– Miután elfenekellek, hátulról szeretnélek magamévá tenni,
miközben te négykézláb állsz. Ehhez mit szólsz?
Te jó ég! Nem azért nem válaszoltam, mert ellenemre volt, hanem
képtelen voltam rájönni, hogyan szólaljak meg. Úgy tűnt, Hunter
érzékelte, hogy a hallgatásom nem jelent semmi rosszat, ezért hát
folytatta:
– És aztán szeretnék ráélvezni a fenekedre és a hátadra.
– Te jó ég, Hunter.
– Mikor megy Izzy legközelebb a nagymamájához? Szeretném, ha
az egész éjszakát együtt töltenénk, amikor először vagyunk együtt.
Abban a pillanatban nem emlékeztem rá pontosan, hogy a
mostohalányom melyik hétvégét fogja a nagyanyjánál tölteni. Nem túl
nőies módon ittam egy kortyot a borból, majd őszintén válaszoltam: –
Nem elég hamar.
Ezek után valahogy megálltuk, hogy ne tépjük le egymásról a ruhát.
Amikor befejeztük a vacsorát, együtt elmosogattunk, majd leültünk a
nappaliban beszélgetni. Be nem állt a szánk, mindenféléről
beszélgettünk, a munkától egészen a legutóbbi nyaralásig és a helyekig,
amelyeket szerettünk volna megnézni. Hunter úgy tűnt, nyitott könyv volt
minden témát illetően, kivéve a komoly kapcsolatát. Én pedig
megértettem, hogy szeretné elfelejteni a múlt hibáit.
Jóllehet nem akartam menni, tizenegy körül mégis megkértem, hogy
vigyen haza. Felkísért egészen a lakásig, majd egy lélegzetelállító
csókkal köszöntünk el egymástól.
– Hívlak. – Adott egy puszit a homlokomra. Valamiért imádtam,
amikor ezt csinálta.
– Holnap a nap nagy részében nem tudom majd felvenni a telefont.
Látogatási nap lesz. Elviszem Izzyt az apjához. Négy óra az út autóval,
plusz az ott töltött idő.
Láttam, hogy Hunter összeszorítja a száját, de bólintott, és nem
mondott semmit a témával kapcsolatban.
– Kedden vissza kell mennem Kaliforniába pár napra, hogy az egyik
ügyfelem utolsó pillanatban kitalált tervmódosításain dolgozzam. Nézz
bele a naptáradba és tudasd velem, hogy szabad vagy-e jövő hétvégén.
– Jól van.
Benéztem az alvó Izzyre és gyorsan lezuhanyoztam. Túlzottan is
izgatott voltam ahhoz, hogy elaludjak, így miután leültem az ágyamra,
kinyitottam a laptopot és megnéztem a naptáramat a Google-ben. A
következő hétvégére volt beírva Izzy havi látogatása a nagyanyjánál.
Általában pénteken vittem el és vasárnap mentem érte, hacsak nem volt
meccse szombaton reggel. Ilyenkor a játék után vittem el. Rámentem a
könyvjelzőimre és megnéztem a Beacon meccs rendjét. Meglepő
módon az egyetlen játék arra a hétre csütörtök estére volt beírva.
Szombaton nem volt semmi.
A telefonomért nyúltam és írtam Hunternek. Azt gondoltam, hogy
már biztosan hazaérhetett.
Natalia: Izzy a jövő hétvégén megy a nagyanyjához.
 A pontocskák rögtön mozogni kezdtek.
Hunter: Mikor viszed el hozzá?
Natalia: A pénteki edzés után, általában hét felé. Aztán a vasárnap
esti vacsora előtt szoktam érte menni, útban anyám felé.
Hunter: Pénteken nyolcra érted megyek. Csomagolj össze.
Hétvégére nálam maradsz.
A szívem őrülten vert. Mielőtt válaszolhattam volna, még egy üzenet
érkezett.
Hunter: Vagy tudod mit? Inkább ne hozz semmit. Nem lesz
szükséged ruhára. Veszek neked fogkefét.
Natalia: Haha. Akkor is viszek magammal egy táskát. Arra az
esetre, ha tűz ütne ki és ki kell rohannunk a házból.
Hunter: Kiváló logika. Nem szeretném, hogy a szomszédok
meglássák a fenekedet, mert ami a két hónapra aláírt megbízásomból
maradt még, abban az időben azt szeretném, hogy csak az enyém
legyen.
Úgy mosolyogtam, akár egy tinédzser. Tetszett, amit írt. Nagyon is.
De azért valahol mélyen megszólalt bennem egy kis figyelmeztető hang.
Csak arra vigyázz, hogy a fenekeden kívül mást ne kínálj oda
neki, Nat. A szívedet végképp ne.
 HUSZADIK FEJEZET

HUNTER

Tizenegy évvel korábban

Soha nem enyhült a hiánya.

Még azután sem, hogy nyolc hónapig nem láttam.
Pedig mostanra már régen meg kellett volna feledkeznem
Summerről. Hiszen voltak közben mások – talán túl sokan is, annak
reményében, hogy elfelejtem, de a vonzalmam nem hagyott alább,
amikor egyszer ismét megláttam.
Jayce diplomabuliján történt. A nagynénénk és nagybátyánk házában
tartottuk. A nappaliban éppen sört iszogattam, amikor besétált.
Találkozott a tekintetünk és esküszöm, olyan érzés volt, mintha a szívem
életemben akkor kezdett volna először verni.
Basszus. Istenien néz ki.
Néztem, ahogy odasétált Jayce-hez és a barátnőjéhez, akivel két
hónapja voltak együtt, és megölelte. Mondott nekik valamit, amin mind
a hárman nevetni kezdtek, majd leült mellém a kanapéra. Anélkül, hogy
felém fordította volna a fejét, kivette a sört a kezemből és az ajkához
emelte, hogy igyon belőle.
Mielőtt ivott, megszólalt.
– Felelsz vagy mersz?
Elmosolyodtam.
– Felelek.
Miután húzott egy jót a sörömből, visszaadta.
– Kitörölted a meztelen képet a telefonodból, amit küldtem neked
egy évezreddel ezelőtt?
 Felé fordultam és megvártam, amíg ő is rám néz, csak akkor
válaszoltam.
– Nem.
A szeme csillogott.
– És milyen gyakran nézed meg?
– Azt akarod, hogy ismét feleljek?
Bólintott.
– Minden kibaszott nap.
Egymásnak adogattuk a sört.
– Randizol valakivel? – kérdezte.
– Van valaki, akivel néha összefutunk.
– Az összefutunk azt jelenti dugtok?
A szám sarka mosolyra húzódott.
– Pedig én próbáltam úriember lenni. Mi a helyzet veled? Te is
randizgatsz?
Rögtön visszakaptam tőle az iménti diplomatikus válaszomat.
– Van valaki, akivel néha összefutok.
Valaki mást dugtam és nem láttam Summert már nyolc hónapja – a
buli óta, amikor is elsétáltam, miután rájöttem, hogy ő volt az a lány,
akiért úgy meg volt őrülve a bátyám –, de mégis késztetést éreztem,
hogy letépjem a fejét annak a névtelen, arctalan srácnak, akivel dugott.
Az idő nem enyhített semmit az érzéseimen.
Felálltam.
– Megyek, hozok még egy sört. Akarsz egyet te is, vagy azt
tervezed, hogy mindig az enyémet kobozod el az este hátralévő
részében?
Summer arcán huncut mosoly jelent meg.
– Azt tervezem, hogy a tiédet kobozom el, hacsak nem túl nagy
gond.
– Nekem nem.
Szükségem volt öt percre, hogy rendbe tegyem a gondolataimat,
mielőtt visszaültem mellé a kanapéra. A bátyámra pillantottam, aki
Emilyt ölelte – boldognak látszott. A buli után hat hónapig sopánkodott
Summer után, de most, úgy tűnt, továbblépett. Vajon ez azt jelentette,
hogy a tilalom elmúlt a részemről? Jayce-nek fogalma sem volt, hogy
történt köztem és Summer között valami. És végül is ez volt az igazság.
De elfogadható, hogy egy olyan lányra hajtsak rá, akiért egykor
bolondult a bátyám, jóllehet a lány soha nem viszonozta az érzéseit?
Nem voltam benne biztos, hogy a morális iránytűm mindig a helyes
irányba mutatott.
Amikor visszatértem, Summer még mindig ugyanott ült a kanapén.
Leültem, felnyitottam a sört és ittam egy kortyot, mielőtt odaadtam
volna neki.
– Most én jövök. Felelsz vagy mersz?
Húzott egy jó nagyot a sörből.
– Merek.
A kihívás anélkül hagyta el a számat, hogy átgondoltam volna.
– Akkor írj annak a srácnak, akivel néha összefutsz, hogy végeztél
vele, mert valaki mással akarsz ezután összefutni.
Summer rám nézett, majd a táskájára és újra vissza rám. Majd
előásta a táskájából a telefonját. Végiggörgette a címlistát és megírta az
üzenetet. Amikor befejezte, felém fordította a telefonját, hogy láthassam
az üzenetet, amit egy Gavin nevezetű srácnak írt.
Szia. Ne haragudj, hogy sms-ben teszem meg, de véget kell
vetnünk annak, ami köztünk van. Legyen szép nyarad!
Miután végigolvastam, rányomott a küldés gombra.
Belekortyoltam a sörbe.
– Gavinnek szar napja lesz ma.
Egymásra mosolyogtunk, amikor a telefonja jelzett, hogy válasz
érkezett. Imádtam, hogy nem foglalkozott azzal, hogy megnyissa,
egyszerűen figyelmen kívül hagyta a tucatnyi új sms érkezését jelző
hangot az elkövetkezendő fél órában, amíg a kanapén ültünk.
Amikor a buli hangulata a tetőfokára hágott, Summerrel szétváltunk,
hogy a barátainkkal és Jayce-szel beszélgessünk. De egyetlen
másodperce sem volt az estének, amikor ne tudtam volna, hogy épp hol
van. A szemem, akár a mágnes, úgy követte mindenhová. És úgy tűnt,
nem én voltam az egyetlen. Néha találkozott a tekintetünk és
összemosolyogtunk. Megesett, hogy az egyikünk ránézett a másikra,
míg valakivel éppen egy beszélgetés kellős közepén tartott és jóllehet
nem találkozhatott a tekintetünk, az arcunkon bujkáló mosoly arról
tanúskodott, hogy egy hullámhosszon vagyunk.
Egy bizonyos ponton, amikor épp a bátyámmal beszélgettem,
éreztem, hogy engem néz. Még mindig nem tudtam pontosan elképzelni,
hogy hogyan venné az ki magát Jayce-szel szemben, ha bármi történne
köztünk, így hát elhatároztam, hogy puhatolózni fogok.
– Olyan boldognak látszotok Emilyvel.
– Nagyszerű lány. – Egy üveg ásványvizet tartott a kezében, s
amikor a szájához emelte, észrevettem, hogy megremeg a keze.
Anyánknak Parkinson-kórja volt, amit nem vettünk észre.
– Mi van veled? – a keze felé böktem az állammal.
– Csak túl sokat ittam tegnap este. – Megemelte az üveget. – Egy
kicsit túlzásba vittem a diplomaosztó ünneplését, úgyhogy ma csak vizet
iszom.
De hát melyik egyetemista srácnak ne lett volna része ilyen
éjszakákban? Nem gyanakodtam, hiszen nekem is voltak kemény
reggeleim. Így hát tovább szaglásztam.
– Emily is egyetemre megy?
– Nem azonnal. Le akarja majd tenni a nővérvizsgát, de pár évet
dolgozni szeretne előtte és csak utána szerez diplomát.
– És hogy találkoztatok?
– A tanítás során. – Jayce melegen mosolygott. – Csapnivaló
matekból.
– Aha. Akárcsak Su… Pearl. Hogy sikerült túlélnie a múlt évet
anélkül, hogy segítettél volna neki?
Jayce átnézett a vállam felett. Láttam a tekintetéből, hogy kire figyel.
– Nos, ha még mindig szüksége van a segítségemre, majd szakítok
rá időt. Soha nem mulasztanék el egyetlen alkalmat sem, hogy egy kis
időt töltsek Pearllel.
A fenébe.
– Jobb lesz, ha Emily nem hallja meg, mit beszélsz.
A fejét csóválta és még mindig Summert bámulta a vállam felett.
– Ja. Valószínűleg senki sem szeretné tudni, hogy csak jobb híján
esett rá a választás.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Túl sokat ittam.

A buli kezdett ellaposodni és nem én voltam az egyedüli, aki kicsit
túlzásba esett. Jayce, aki azt állította, hogy ma nem iszik, éppen most
botlott meg a saját lábába és a kapatos barátnője olyan hangosan
nevetett rajta, hogy vele együtt a földre zuhant, amikor megpróbálta
felsegíteni.
Friss levegőre volt szükségem, úgyhogy kiültem a verandára egy
sörrel a kezemben és a sebeimet nyalogattam. Mindent megtettem, hogy
figyelmen kívül hagyjam Summert a bátyámmal folytatott beszélgetésem
után. De ekkor kinyílt az ajtó és Summer letette mellém a formás
fenekét a lépcsőre.
– Hát itt vagy. Már kezdtem azt hinni, hogy kerülsz engem.
Vesztemre, ha részeg voltam, még őszintébb lettem.
– Igen, így volt.
Meglökte a vállamat a vállával.
– Nem csinálod túl jól, hiszen a verandán üldögélsz és ez az egyetlen
kijárat.
Lehajtottam a söröm maradékát.
– Még mindig vannak érzései irántad.
Summer álla leesett.
– De hát valaki mással jár.
– Én is találkozgattam másokkal, de ez még nem gátol meg abban,
hogy minden egyes kibaszott nap ne nézzem meg a fényképedet a
telefonomban.
Oldalra billentette a fejét.
– Az arcomat? Tényleg ez az a testrészem, amit megbámulsz a
telefonodban?
A szeme a dekoltázsára vándorolt.
– Több mint hárommilliárd nő él a földön. Miért van az, hogy az
egyetlen, akit annyira szeretnék, nem lehet az enyém?
 Summer a lábát bámulta. Végül megszólalt:
– Ahogy nyolc hónappal ezelőtt is mondtam már neked, kedvelem
Jayce-t. Nagyszerű srác, de függetlenül attól, hogy mi találkozunk vagy
sem, ő csak egy barát. – A szemembe nézett. – Nem akarhat valaki
érzéseket táplálni valaki olyan irányába, aki iránt képtelen érezni, mint
ahogy nem tudsz nem érezni sem az iránt, aki iránt megmozdul benned
valami.
Tudtam, hogy igaza van. Több mint nyolc hónapig nem tudtunk
semmit sem egymásról, miután kiderült, hogy a bátyám bolondul érte.
Aztán mindketten továbbléptünk, másokkal találkozgattunk, de Summer
és a bátyám egymás baráti körében maradtak. Világos volt, hogy
mindketten ugyanazt éreztük egymás iránt, mint a legelső nap, amikor
találkoztunk. Minden átkozott alkalommal vadul vert a szívem.
Én voltam az, aki ez alkalommal belekezdett a játékba. Summer
kétoldalt a kezén támaszkodott, ahogy a lépcsőn mellettem üldögélt.
Felemeltem a kisujjamat és beleakasztottam Summer kisujjába.
– Felelsz vagy mersz? – kérdeztem.
Rám emelte hatalmas, zöld szemét, mellyel a vastag szempillái alól
lesett kifelé.
– Felelek.
A válaszát hallva, felhúztam a szemöldökömet. Mindig is merész lány
volt. Miután vagy millió kérdést mérlegre tettem a fejemben, végül egy
olyan kérdést tettem fel neki, amire nem lehetett igennel vagy nemmel
felelni.
– Mondj el nekem egy titkot, amit senki sem tud.
Summer az ajkába harapott, és amióta találkoztunk, most láttam
először rajta félénkséget.
– Senki nem tudja, hogy megnéztem a képeidet a Facebookon és
aztán kifényképeztem azt, amin a strandon vagy. Nagyon szexi az a kép.
– Elhallgatott, majd halkabban folytatta. – És senki nem tudja, hogy ezt
a képet szoktam nézni, miközben kielégítem magamat.
Jézus Isten.
Nyeltem egy nagyot. Ez a lány meg akar ölni.
Summer lenézett az összefűzött kisujjainkra, és megszorította.
 – Most te jössz. Felelsz vagy mersz?
Megköszörültem a torkomat. Lévén, hogy mindketten a
szokásainktól eltérően cselekedtünk, azt mondtam:
– Merek.
Csábító mosoly terült el Summer arcán.
– Gyere haza velem.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

NATALIA

– Akkor most ez komoly közted és Hunter között? – kérdezte Izzy.

Fél órára voltunk a szövetségi börtöntől, amikor váratlanul feltette
ezt a kérdést. A szokásos, álmodozó hangulatában volt ma reggel.
Betette a fülest, mielőtt még beszálltunk volna az autóba, majd a három
és fél órás útból hármat sikeresen átaludt.
– Nem. Egyáltalán nem. – Pont a fordítottja voltunk. De nem lett
volna túl helyénvaló beszámolni Izzynek arról, hogy Hunterrel
egyezséget kötöttünk, miszerint egymás ágyas cimborái leszünk.
Izzy megvonta a vállát, majd feltette a lábát a műszerfalra.
– Nekem szimpatikus.
– Túl öreg hozzád – gúnyoltam.
– Marcus egy buzgómócsing.
– Marcus egy nagyon rendes srác.
Ismét megvonta a vállát.
– És mi újság a te szerelmi életeddel? – A mostohalányomra
pillantottam. – Mi a helyzet Yakshittal?
– Minden rendben, azt hiszem. Megkérdezte, hogy elmegyek-e
táncolni, mire azt mondtam, hogy nem. Aztán megkérdezte, miért nem.
Így hát azt feleltem, hogy akivel menni akartam, már valaki mással megy.
– Komolyan? – Meg voltam lepve. A régi Izzy csak bevágott volna
egy grimaszt és nem szól egy szót sem az egészről. Tényleg egyre
érettebben viselkedik. – És mit mondott erre?
– Megkérdezte, hogy kivel akartam volna menni.
Izzyre pillantottam.
– És mit reagáltál erre?
Izzy a kezébe temette az arcát.
 – Kifakadtam. Te ostoba. Hát veled akartam menni. Épp
tudományos kutatás óránk volt és mindenki hangoskodott, mert a tanár
még nem ért oda. Háttal álltam az ajtónak és nem láttam, hogy pont
akkor lépett be, mielőtt ezt kiáltottam. Esküszöm, az egész osztály
egyszerre hallgatott el. Mindenki hallotta.
– Ez igen. Te jó ég. És aztán mi történt?
– Néhányan vihogni kezdtek, Yakshit pedig csak bámult rám. Azt
hittem, hogy halálra rémisztettem. Így hát óra után elrohantam, és
leráztam, amikor próbált velem beszélni. Egész nap sikerült távol
tartanom magam tőle, egészen edzés utánig. Megvárt az öltöző előtt.
– És beszéltetek?
– Ő beszélt. Én annyira zavarban voltam, hogy alig tudtam
megszólalni.
– És…?
– Azt mondta, hogy szívesebben ment volna velem táncolni, de nem
gondolta, hogy tetszik nekem. Azt hitte, hogy Chad Sieglerért vagyok
oda.
– Ki az?
– Egy unalmas fiú, aki szintén a kosárcsapatban játszik. Ő olyan,
mint Marcus. Aranyos, meg minden, de unalmas, mint a rosseb.
Elnevettem magam ezen, bár inkább rá kellett volna szólnom, hogy
fékezze a száját. De hát Izzyvel fiúkról beszélgettünk. Ki hitte volna,
hogy valaha eljutunk idáig?
– Miért gondolta Yakshit, hogy Chad tetszik neked?
– Fogalmam sincs.
– Nos, Yakshit még mindig Brittanyval akar táncolni menni?
– Azt mondta, hogy meg fogja mondani Brittanynak, hogy nem tud
vele tartani és akkor majd együtt megyünk. Én azt mondtam neki, hogy
ne tegye, menjen csak el vele. Jövő héten lesz a tánc, úgyhogy ez így
már nem tisztességes Brittanyval, nem dobhatja csak azért, hogy velem
jöjjön. Az én hibám, hogy vele megy, mert nem voltam képes
összeszedni magam, hogy elhívjam.
– Ez nagyon rendes tőled.
Izzy megvonta a vállát.
 – Azt mondta, hogy akkor menjünk el helyette moziba.
– És, igent mondtál?
– Azt mondtam neki, hogy érezze jól magát a táncon, és aztán, ha
még mindig van hozzá kedve, akkor menjünk el moziba.
– Ez igen.
Izzy kifelé bámult az ablakon. Pár perc hallgatás után még hozzátette:
– Be kell számolnom apának arról, hogy moziba akarok menni vele?
Ismertem a volt férjemet. Hajthatatlan lenne, hogy Izzy addig nem
randizhat, amíg huszonegy nem lesz. Jóllehet nekem sem tetszett az ötlet,
hogy Izzy randizni kezdjen, de hát két hét múlva már tizenhat lesz és
akkor is meg fog történni, ha megengedem, ha nem. Gyakorlatilag
egyedülálló anyakánt éltem és én voltam neki az egyetlen anyafigura az
életében, leszámítva a nagymamáját, aki mellesleg úgy bánt vele, mint
egy óvodással. Meg kellett bíznunk egymásban.
– Ez a te dolgod, Izzy. De ha esetleg úgy döntesz, hogy mégsem
osztod meg vele, tőlem nem tudja meg. Ugyanakkor azért beszélnünk
kell majd ezekről a dolgokról. Rendben?
Amikor odapillantottam rá, láttam, hogy megkönnyebbült.
– Rendben.
A Garettnél tett látogatásunk úgy zajlott, ahogy általában szokott.
Próbált beszélgetni velem, mire elültem egy üres asztalhoz, és elővettem
egy könyvet. Azért rajtuk tartottam a szememet. Amikor már majdnem
véget ért a látogatási idő, odamentem az asztalhoz, hogy kikísérjem
Izzyt. Egyikük sem tűnt túl boldognak. De ez nem a szokásos
szomorúság volt, ami mindig elfogta Izzyt, amikor menni készültünk.
Keresztbe fonta a karját a mellkasán és dühösnek látszott. Az exférjem
pedig savanyú képet vágott.
– Miért nem kérdezed meg te magad? – Izzy az apjára sandított.
A fene. Rólam lehetett szó.
Garrett szigorú pillantást vetett a lányára, majd hozzá illő
hangnemben közölte vele:
– Adj nekünk néhány percet, Isabella!
Izzy az apjára nézett. Korábban soha nem láttam még rajta, hogy
dacosan viselkedett volna az apjával.
 – Nem – köpte oda válaszul. – Nem foglak egyedül hagyni Nattal,
hogy jól lecseszd. Nem a te dolgod, hogy mit csinál és kivel tölti az
idejét.
Kikerekedett a szemem.
Garrett csikorgó fogakkal közölte a lányával:
– Menj és várj az ajtónál, Isabella!
Izzy felállt, és egy pillanatra azt hittem, hogy elsírja magát, de aztán
felém fordult és azt kérdezte: – Mehetünk, Nat?
Oda-vissza járt a tekintetem a volt férjem és a mostohalányom
között. Próbáltam kitalálni, hogy mi lenne a helyes lépés. Utáltam volna,
ha haragban válnak el, hiszen ha később Izzy megbánja, amit az apjának
mondott, másnap nem teheti jóvá, hiszen egy hónap múlva volt
esedékes a következő látogatásunk.
Csak remélni mertem, hogy helyesen döntöttem. Garrettre néztem,
és azt mondtam:
– Izzy nagyszerű lány. Igazán megfontolt és jó érzésű. – Találkozott a
tekintetünk Izzyvel. – Utálom, hogy veszekedtek, de minden
támogatásom Izzyé, úgyhogy ha ő úgy érzi, hogy mennünk kell, akkor
menni fogunk. Viszlát, Garrett. Találkozunk jövő hónapban.
Izzy vetett még egy utolsó pillantást az apjára.
– Szia, apa.
Majd kisétáltunk a látogatóhelyiségből.
Azt vártam, hogy Izzy majd kiborul, miután kiérünk a börtönből, de
nem tette. Csendes volt, miközben kivettük a dolgainkat a megőrzőből
és az autóhoz sétáltunk.
Mikor beültünk, felé fordultam, addig nem indítottam.
– Akarsz beszélni róla?
– Akkora egy seggfej. Épp azt meséltem neki, hogy mennyivel
jobban tudok ugrás közben kosárra dobni, mire tudod mit reagált?
– Mit?
– Megkérdezte, hogy ki volt az a férfi, aki a lakásunkban járt.
Marcus csak egyszer járt a lakásunkban és az ösztöneim azt súgták,
hogy nem Marcusra gondolt.
– Honnan tudhatta meg, hogy egy férfi járt nálunk?
 – Damon mondta el neki, hogy egy vízvezeték-szerelővel randizol.
Ah. Damon.
– Sajnálom, hogy csak így lerohant téged és ez elrontotta a
látogatást.
– Apám saját maga rontotta el. Oda sem figyelt, amikor a meccsről
meséltem. Aztán meg ideges lett, amikor közöltem vele, hogy semmi
köze hozzá, ki jár nálunk.
A fenébe.
– És mit mondott erre?
– Azt, hogy a felesége vagy, úgyhogy nagyon is van hozzá köze.
Aztán közölte, hogy én vagyok a szeme és a füle, amíg ő nem lehet
otthon. Erre megmondtam neki, hogy a volt felesége vagy és hogy az ő
hibája, hogy nem lehet otthon, én pedig nem vagyok hajlandó a füle meg
a szeme lenni, hiszen a lánya vagyok.
Ó, istenem. Olyan büszke voltam rá. De azért fájt is a szívem amiatt,
hogy Garrett Izzyt akarta felhasználni információszerzésre abban a havi
egyetlen rohadt órában, amit a lányával tölthet.
– Száz százalékban igazad van, Izzy. Nem lehetett egyszerű mindezt
kimondani.
– Ez az igazság.
Mikor lett belőle felnőtt?
– Izzy… köszönöm. Köszönöm, hogy megvédtél. De azért el kell
mondanom neked, hogy soha nem leszek azért szomorú, mert szeretnél
elmesélni valamit apádnak a mi dolgainkról. Nem hiszem, hogy rólam
tudnia kéne, de rólad igen. És ezáltal, ha nálunk van valaki, amikor te is
otthon vagy, joga van tudni róla.
Izzy ismét kifelé bámult az ablakon, úgyhogy elindítottam az autót,
hogy adjak neki egy kis időt. Fizikailag így is, úgy is egymás mellett
leszünk az elkövetkezendő néhány órában, de arra gondoltam, hogy
jólesne neki egy kis tér, hogy helyre tegye a dolgokat a fejében.
De nem tette be a fülest és nem is aludt el ez alkalommal. Mélyen a
gondolataiba merült.
Körülbelül egy óra múlva egy halom gyorséttermi táblára mutattam
az út mellett és megkérdeztem, hogy nem akar-e megállni ebédelni.
Bólintott. Ahelyett, hogy az autós kiszolgálóba hajtottam volna be,
leparkoltam a Wendy’s előtt. Ha Izzy készen állt rá, hogy beszélgessünk
még egy kicsit, akkor az sokkal egyszerűbb, ha szemtől szemben ülünk
egymással.
Kivettem a tárcámat a hátsó ülésről, majd kinyitottam az ajtót, hogy
kiszálljak, de Izzy megállított.
– Nat?
Felé fordultam és láttam, hogy nem készülődött kiszállni az autóból.
Előrefelé nézett, de amikor közelebbről ránéztem, láttam, hogy könnyes
a szeme. Visszacsuktam az ajtót.
– Mesélj, kicsim! Teljesen normális, ha szomorú vagy azok után, ami
ma történt.
Egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán, s a szája
megremegett. Amikor felém fordult, és megláttam rajta a fájdalmat, az
én torkomat is szorongatni kezdte a sírás.
– Apámnak mihez lehet joga? – kérdezte remegő hangon.
Először nem értettem a kérdését, de aztán eszembe jutott, amit
mondtam neki, miszerint az apjának minden joga megvan ahhoz, hogy
tudja, kik veszik körül őt. Arra gondoltam, hogy Izzy erre utalhatott.
– Nos, ő az apád, úgyhogy joga van tudni, hogy biztonságban vagy-
e. Függetlenül attól, hogy mi történt közte és köztem, vagy hogy mit tett,
nem érezném helyesnek, ha aggódnia kellene a biztonságod miatt.
Izzy nyomatékosan rázni kezdte a fejét.
– Nem. Úgy értettem, milyen jogai vannak felettem?
– Úgy érted jogilag?
Bólintott.
Soha nem beszéltünk még a bírósági döntés jogi oldaláról. Izzy csak
annyit tudott a dolgokról, hogy velem lakott és néha meglátogatta a
nagyanyját és az apját.
– Nos, teljes gyermekfelügyeletet kaptam feletted, ami azt jelenti,
hogy senki másnak nincs joga, hogy vele élj. Havonta egyszer
meglátogatod a nagyanyádat, mert ebben egyeztünk meg. Fontos, hogy
ápold vele a kapcsolatot, hiszen nagyon szeret téged. Szerette volna
megkapni a gyermekfelügyeleti jogot, de hetvenkét éves és ezelőtt soha
nem éltél vele, így a bíróság úgy határozott, hogy velem maradj.
Vártam, amíg rám néz, és megbizonyosodhattam róla, hogy tisztán
felfogja a következő mondatomat: – Én pedig azt szeretném, ha velem
élnél, mert szeretlek.
Elmosolyodott a könnyein át, és bólintott, így hát folytattam:
– A gyermekfelügyeletnek két fajtája létezik: a fizikai és a jogi
gyermekfelügyelet. Apáddal osztozunk a jogi gyermekfelügyeleten.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy mindkettőnknek beleszólása van az életedet érintő
fontos döntésekbe, mint az iskolai dolgok, vagy egészségügyi ellátás és
hasonlók.
– Még akkor is, ha börtönben ül?
– Igen. Nem akartam felvenni vele a harcot a jogi gyermekfelügyelet
kapcsán, hiszen mindig jó döntéseket hozott az érdekedben és szeret
téged. Nem akartam, hogy azt érezze, elloplak tőle. Követett el hibákat,
ráadásul igen nagyokat, de akkor is az apád.
Azt hittem, hogy jó munkát végeztem a jogi magyarázattal, de
amikor befejeztem, Izzy még elkeseredettebbnek tűnt, mint amikor
elkezdtem. Könnyek csorogtak végig az arcán.
– Jaj, Istenem. Úgy sajnálom. Nem akartalak elszomorítani. Túl sok
információ volt ez így egyszerre? – Odahajoltam hozzá, és átöleltem. –
Gyere! Beszélgessünk! Melyik része szomorított el?
Néhány percig a vállamon zokogott és én sem tudtam visszafogni a
könnyeimet. Annyira elkeserített, hogy fájdalmat okoztam neki. A
gyerekeknek soha nem lenne szabad szenvedniük a felnőttek tettei
miatt, hiszen pont hogy inkább meg kellene védeniük őket.
Soha nem hittem volna, hogy valaha is hiányolni fogom a dühös,
ideges Izzyt. Egy kis idő múlva abbahagyta a sírást. Szipogott néhányat,
mielőtt felemelte a fejét a vállamról. A szeme vörösen megduzzadt.
– De majd visszaküldesz hozzá, hogy vele éljek, ugye?
Váratlanul ért a kérdés. Soha nem merült fel bennem, hogy Izzy
esetleg nem szeretne az apjával élni, ha néhány hónap múlva kiszabadul.
Csupán az utóbbi néhány hónapban kezdett megnyílni előttem a
mostohalányom. Már láttam, hogy egyáltalán nem utál, csupán az őt
körülvevő körülményekre reagált utálatosan, és én voltam mellette az
egyetlen ember, akit okolhatott.
Az arcvonásait kutattam.
– Nem szeretnél az apáddal élni?
Megrázta a fejét.
– Most csak haragszol rá. Szerintem nem ez a megfelelő élethelyzet,
hogy ezekről a dolgokról elmélkedj.
– De ő nem lány, ő sok mindent nem ért. Nem lehetne, hogy veled
maradjak és őt meg csak a hétvégeken látogassam meg?
Nem álltam készen, hogy megválaszoljam ezt a kérdést. Sőt,
egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán meg tudnám
válaszolni a kérdést. Garrett biztosan magának akarná a lánya
gyermekfelügyeletét, amikor kijön.
– Izzy, én… én nem hiszem, hogy csak rám vagy rád tartozna
meghozni ezt a döntést.
A reményteli arca ismét elszomorodott.
– Hanem apára?
– Ha te és én úgy határoznánk, hogy a te érdekedben velem maradj,
de az apád nem értene ezzel egyet, akkor a bíróság döntené el ezt a
kérdést.
Izzy lesütötte a szemét, és látszott rajta, hogy elgondolkodott a
válaszomon. Aztán egy övön aluli ütéssel folytatta, s közben egyenesen
a szemembe nézett.
– Ha én azt akarnám, hogy veled éljek, te akarnád?
A válasz anélkül csúszott ki a számon, hogy megfontoltam volna.
– Igen.
De nem hittem, hogy simán mennének majd a dolgok, ha kiderül,
hogy Izzy tényleg ezt akarja.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

NATALIA

Kész idegroncs voltam.

Valahogy sikerült elfoglalnom magam a héten és nem hagytam
magamnak túl sok időt, hogy a közelgő hétvégén meditáljak, amit
Hunterrel együtt fogunk tölteni. Egészen mostanáig. Péntek délután
kettőre járt és már nem volt több páciensem, valamint az esetekkel
kapcsolatos jegyzeteimet is átírtam. Azt reméltem, hogy tudok egy kicsit
pihenni, el tudok lazulni. Engedtem egy kád vizet és szagos bükköny
illatú fürdőgolyót tettem bele, amit tegnap hazafelé vettem.
Mint a lakás összes többi helyisége, a fürdőszoba is kicsi volt,
úgyhogy már attól csupa pára lett, hogy teleengedtem a kádat meleg
vízzel. Izzy nem volt otthon, úgyhogy nyitva hagytam az ajtót, hogy
kiszálljon a gőz. Ledobáltam a ruháimat, majd bemásztam a kádba.
Becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt és belélegeztem a
nagymamám kertjének csodás illatát. Erre volt szükségem.
Békémet a mosdókagyló szélén hagyott mobilom csörgése zavarta
meg. Kinyitottam a szemem, s megláttam, hogy átható tekintettel figyel
valami a sarokból. Kiugrottam a kádból, a víz felét szétlocsoltam a
padlón, s majdnem elcsúsztam a vizes járólapon.
A macska.
Az az átkozott macska.
Az ember azt hinné, hogy az egyetlen szemével könnyű feladvány
volt, hogy mi bámul rám.
Macspernikusz besétált a nyitott ajtón, felugrott a kád szélére és kis
híján halálra ijesztett. Továbbra is bámult, úgyhogy levettem a törülközőt
a tartóról, és magam köré csavartam.
Tényleg nem voltak ma túl jók az idegeim.
 Vettem néhány mély levegőt, majd elmentem a telefonomért, aminek
a csörgése ennyire kibillentett és ekkor hirtelen észrevettem, hogy nincs
a mosdókagyló mellett. Félelem markolt a gyomromba. Körülnéztem,
de nem láttam sehol. A legvégére hagytam azt, amitől a legjobban
tartottam.
Nem volt a földön.
És a mosdókagylóba sem esett bele.
A közeli szemetesbe sem volt.
Aztán a fürdőkádra vándorolt a tekintetem.
A fenébe.
Hát ott volt, a félig teli kád alján.
A kétségbeesett kapkodásomban, hogy kiugorjak a kádból,
elkaptam a mosdókagyló szélét és onnan a vízbe lökhettem. Gyorsan
kikanalaztam, de természetesen már késő volt. A telefonom meghalt.
Haragudtam ugyan magamra, de nem tehettem mást, úgyhogy
szárazra töröltem a telefont és visszamásztam a kádba. Képtelen voltam
pihenni, így elhatároztam, hogy befejezem a szőrtelenítést.
Leborotváltam minden egyes szőrpihét a lábamról és a hónom aljáról,
majd alaposan szemügyre vettem a bikinivonalamat, amit tegnap
gyantáztam. Biztosra akartam menni. Macspernikusz a kád szélén ült és
a mancsait tisztogatta. Megbeszéltem Mrs. Whitmannel, akinek szintén
volt egy macskája, hogy gondját viseli a hétvégén. Azon tűnődtem, hogy
Macspernikusz is a randijára készülődhet-e.
Beleférni egy táskába, maga volt a kihívás. Kiválasztottam a
legszexibb fehérneműmet, de ötletem sem volt, mit kéne felhúznom ezen
kívül. Végül rengeteg dolgot pakoltam be: amiben csak úgy ellehetek a
lakásban, amiben elmehetünk bárhová, egy farmert, egy felsőt… és mi
van, ha esik? Elképzeltem Hunter arcát, amikor megjelenek egy
esőkabátban és két bőrönddel a kezemben. Szegény ember, biztosan a
szívroham kerülgetné. Azt hinné, hogy odaköltözöm hozzá.
A gyomrom egész délután remegett az izgalomtól. Váltottunk pár
üzenetet a héten, és elhatároztam, ahelyett, hogy értem jönne, inkább én
megyek el hozzá, miután kiraktam Izzyt a nagymamájánál. Hunter elég
közel lakott Garrett anyjának házához. A mostohalányomat edzés után
egyenesen odaviszem és amúgy sem akartam, hogy lássa a bőröndömet,
úgyhogy azt a csomagtartóba tettem. Óvatosnak kellett lennem azzal
kapcsolatban, hogy milyen példát mutatok, főleg most, hogy már
majdnem tizenhat volt és elkezdett érdeklődni a fiúk után. A tinik a
cselekedeteket tekintik példának, arra fittyet sem hánynak, hogy mit
papol nekik az ember.
Amikor elindultam Izzyért, megálltam a Verizonnál és vettem egy új,
nevetségesen drága iPhone-t. Semmilyen adatot sem tudtak átmenteni
az új telefonomra, így nem volt egyetlen telefonszám és elérhetőség a
készülékemen, úgyhogy gyakorlatilag az elejéről kellett kezdenem az
adatgyűjtést. Még csak az első számjegyeit sem tudtam Hunter
számának.
Talán még jól is jött, hogy Izzy visszaváltozott mogorva tinédzserré
és nem volt túlságosan feldobva, amikor edzés után érte mentem.
Tomboltak bennem az érzelmek, ezért úgy gondoltam, nem lenne bölcs
dolog fiúkról vagy az apjáról beszélgetni. Amikor megérkeztünk Izzy
nagymamájának házához, leparkoltam.
– Jaj, majdnem elfelejtettem. Beleejtettem a telefonomat a kádba,
tönkrement, úgyhogy vennem kellett egy újat. – Előástam az új telefont a
kabátom zsebéből. – Beírnád a számodat?
Elvette a telefont és beírta a számát, közben pedig azt mondta:
– Mikor vettél kádfürdőt?
– Ma délután.
– De hisz zuhanyoztál reggel.
– Nos… fáradt voltam, úgyhogy azt gondoltam, egy fürdő segíthet.
– Minden rendben?
– Persze – hazudtam. – Csak aggaszt pár dolog, ami a munkámat
illeti.
Izzy az ajtóhoz sétált, beszélt pár szót a nagymamájával, majd
kényszeredetten megölelt és adott egy puszit.
– Majd felhívlak holnap.
– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte.
Elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy nem kellett hazudnom.
– Azt tervezem, hogy ágyban töltöm a hétvégét.
 ˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Lehetséges, hogy az ember hallja a saját szívverését a mellkasán

keresztül? Nem voltam benne biztos, hogy létezik ilyen, pedig így
éreztem. Leparkoltam a föld alatti garázsban, abban az épületben, ahol
Hunter lakott, és hirtelen minden rám tört, amikor leadtam a kulcsot a
parkolószolgálatnak. A férfi megkérdezte, hogy mikor jövök a kulcsért.
Nagyot nyeltem.
– Vasárnapig nem.
Tényleg belementem ebbe az egészbe.
A gyomrom minden egyes lépéssel, amit Hunter lakásának irányába
tettem, egyre jobban remegett. Vettem egy mély levegőt, és
odaköszöntem a portásnak.
– Maga bizonyosan Miss Rossi.
Nem ugyanaz a portás volt, mint aznap éjjel, amikor meglátogattam
Huntert.
– Igen, én vagyok. Honnan tudja?
Melegen mosolygott rám, és levette a kalapját.
– Mr. Delucia idetelefonált és azt mondta, hogy mostanában fog
megérkezni. Nem tudta elérni önt és szerette volna, ha tudatom önnel,
hogy késik a járata, így csak kilenc körül fog hazaérni.
– Á. – Csalódott voltam. Az egész délutánt arra szántam, hogy
pszichológiailag felkészítsem magam az érkezésre és még egyórányi
várakozás bizonyosan az utolsó idegszálaimba kerül majd.
A portás a zsebébe nyúlt.
– Megkért, hogy kérjem el a kulcsot a főbérlőtől, hogy bemehessen,
és ott várhassa meg. Szeretné, ha felkísérném?
– Jaj, nem. Egyedül is menni fog. – Elvettem a kulcsot, de valamilyen
megmagyarázhatatlan okból azt éreztem, hogy magyarázkodnom kell.
– Beleejtettem a telefonomat a kádba, ezért nem tudott elérni.
Miközben felfelé tartottam a liftben, ismét kivettem a telefonomat a
zsebemből. Bele sem kukkantottam, amióta a boltban aktiválták, csak
azt ellenőriztem, hogy Izzy beírta-e a számát. Egy új üzenet érkezett
Huntertől az elmúlt fél órában.
 Hunter: Éppen most szálltam le a John Fitzgerald Kennedy
nemzetközi repülőtéren. Az üzenetekre azt írja a telefonom, hogy nem
kerültek kézbesítésre. Remélem, minden rendben.
Elmentettem a számát, majd visszaírtam.
Nat: Tönkretettem a telefonomat és csak egy órája sikerült vennem
egy másikat. Minden telefonszám elveszett.
Hunter: Késett a járatom. Még körülbelül egy óra, mire hazaérek.
Ne haragudj. Bennynél, a portásnál ott a kulcs, menj be.
A lift megérkezett és kinyílt az ajtó, amikor visszaírtam.
Nat: Már a liftben vagyok a kulccsal a kezemben, amikor ezt írom.
Hunter: Jól van. Már kezdtem aggódni, hogy le akarsz rázni.
Hunter lakása a lifttől nem messze volt. Kinyitottam az ajtót és
közben válaszoltam.
Nat: Még mindig van egy órám, hogy meggondoljam magam. Bármi
megtörténhet…
Hunter: Mi lenne, ha azt az egy órát azzal töltenéd, hogy levetkőzöl
és elképzeled, hogy mit fogok tenni veled, ha hazaérek?
Ez igen csábító volt. Beleharaptam az alsó ajkamba és még
játszadoztam vele egy keveset.
Nat: Nem is akarsz megetetni először?
A pontok mozogni kezdtek, majd megálltak, aztán ismét
megmozdultak.
Hunter: Majd vizuálisan szemléltetem, hogy mit értek én az alatt,
hogy megetetlek, de most ezt abba kell hagynunk, különben nem leszek
képes pár perc múlva lesétálni a gépről anélkül, hogy zavarba ne
hozzam magam.
Te jó ég. Nem kellett több magyarázat, élénk volt a fantáziám. Még
egy üzenet érkezett Huntertől, mielőtt még válaszolhattam volna neki.
 Hunter: Viszlát, hamarosan.
Sóhajtottam egyet. A bejárati ajtónál hagytam a bőröndömet és
odasétáltam az erkélyhez. Megforgattam a kart, hogy kinyissam a reluxa
redőit, melyek az üvegajtót takarták, hogy gyönyörködhessek a
kilátásban. Furcsa volt Hunter lakásában lenni egyedül. Egy kis
nézelődés után úgy döntöttem, kicsit körbenézek a lakásban is. És a
körbenézés alatt szaglászást értettem.
Nem ez volt az otthona, így hát a hely nélkülözte a személyes dolgait.
De ez még nem gátolt meg abban, hogy bekukkantsak a
gyógyszerszekrénybe. Egy plusz tubus fogkrémet, egy hatalmas üveg
szájvizet, bontatlan vitaminokat és két érintetlen hónaljstiftet találtam. Ha
gyógyszereket szedne, akkor azokat biztosan magával vinné az
utazásaira, úgyhogy nem tudtam meg róla semmi többet. A
hálószobában normál mennyiségű ruhát találtam a szekrényben és a
komód is csak a szokásos dolgokat tartalmazta: zoknik és
alsónadrágok. Körbenéztem a szobában és nem maradt más, mint az
éjjeliszekrény.
A szoba távolabbi végében lévő éjjeliszekrény üres volt. Már éppen
le akartam fújni a szaglászásomat a sikertelensége miatt, amikor
megálltam a másik éjjeliszekrény előtt. A mutatóujjammal kinyitottam és
megütöttem a főnyereményt. A fiókban volt egy zacskó, alatta pedig
papírok. Megjegyeztem, hogy pontosan hogy állt a zacskó, majd
belenéztem, hogy megtudjam, mit rejt. A legnagyobb csomag óvszer
volt benne, amit valaha láttam, egy üvegcse síkosító és… fürdőgolyók.
Le voltam döbbenve, hogy Hunter ugyanazt az illatot választotta, mint
amivel ma délután fürödtem: szagos bükkönyt. Boldoggá tett, hogy az
egyetlen csomag óvszer, amit a lakásban találtam, bontatlan volt, amit
valószínűleg rám gondolva vásárolhatott.
Mielőtt visszatettem a zacskót, átlapoztam a papírokat. Óvatos
voltam, nem akartam elszakítani őket. Találtam köztük egy rövid időre
szóló bérleti szerződést a cég tulajdonában lévő lakásra, egy
autókölcsönzői szerződést és egy levelet, amit Hunternek címeztek.
Amikor vissza akartam tenni a zacskót oda, ahonnan elvettem,
észrevettem a postai bélyegzőt a borítékon. Majdnem tíz évvel ezelőtt
adták fel. Megnéztem a feladó nevét, Jayce Delucia volt az, Hunter
bátyja. Tudtam, hogy évekkel ezelőtt meghalt. A szívemre tettem a
kezemet, elöntöttek az érzelmek, hogy Hunter egy régi levelet hordozott
magával a halott bátyjától. Nemcsak helyes srác volt, természetes
bájjal, hanem sokrétű is. Nem úgy, mint a legtöbb férfi esetében,
Hunternél minél mélyebben néztem a felszín alá, annál jobban tetszett,
amit láttam.
Igaz, hogy szaglásztam, de azért nem voltam egy totális seggfej,
úgyhogy visszatettem a levelet a helyére és visszarendeztem a fiókot,
majd becsuktam. Nem tudtam, mitévő legyek ezek után. Még legalább
háromnegyed óra volt Hunter érkezéséig, így elhatároztam, hogy
felhívom Annát. Vicces lesz találd ki, hol vagyok játékot játszani.
– A mellbimbóim kicsinálnak – mondta köszönés helyett, amikor
felvette a telefont.
Semmin sem lepődtem meg vele kapcsolatban.
– Nos, jól van, ha ebbe az irányba akarod terelni a beszélgetést. Én
mondjuk teljesen mással akartam kezdeni, de ezzel is ki tudok békülni.
És hogy vagy odalent?
Anna felnyögött.
– Miért nem képesek a férfiak tejet termelni? Mindent nekünk kell
csinálni. Én hordtam ezt a kis mitugrászt kilenc hónapon át, majd
kinyomtam az apró vaginámon át, most pedig kikészíti a mellem, mert
mást sem csinál egész nap, mint azon lóg. – Amikor Anna befejezte a
panaszáradatot, hallottam egy kis nyöszörgést a háttérből.
– Ez csak nem az unokahúgom?
– De, ő az. – Ellágyult a hangja. – Úgy szív, akár egy porszívó.
– Hiányoztok. Mesélj, mit csinál mostanság? Sétál? Beszél? –
viccelődtem.
– Nem egészen. Viszont elég sokat kakil és szopik.
Elnevettem magam, és letelepedtem Hunter kanapéjára. Olyan jó
volt hallani Anna hangját. Mintha egy régi, gyerekkori takarót csavartam
volna magam köré.
– És amúgy hogy vagy?
– A sajgó mellbimbómtól eltekintve, egész jól. Sokat sétálunk
babakocsival és a szoptatás elég jól égeti a kalóriákat, úgyhogy a testem
kezdi visszanyerni az eredeti formáját.
– Ez nagyszerű.
– És veled mi újság?
– Nos – próbáltam tettetni, hogy semmi extra –, itt ülök Hunter
lakásában és várom, hogy megérkezzem, hogy aztán dughassunk, mint a
nyuszik.
Egy olyan hangos sikítás hallatszott a vonal másik oldaláról, hogy el
kellett tartanom a fülemtől a telefont. Szükségtelen talán közölnöm, hogy
az elkövetkezendő fél órában volt mit bepótolnunk. Jóllehet Anna
először gyanakvó volt engem és Huntert illetően, de aztán őszinte
izgatottság lett úrrá rajta. Tálán túlzottan is izgatott lett. Anna
gondolatban már átköltöztetett a nyugati partra, hozzáadott a férje
legjobb barátjához, hogy aztán mi négyen elválaszthatatlanok legyünk és
egymás mellett tolhassuk a babakocsikat. De ehelyett a valóság az volt,
hogy Hunterrel mi csak szexpajtásai leszünk egymásnak.
Próbáltam egy kicsit letörni a várakozásait, de a remény, ami a
hangjában megcsillant, biztosított róla, hogy nem lesz egyszerű feladat.
– Miért nem várod meztelenül az ajtóban? – kérdezte Anna.
Felnevettem.
– Egész nap utazott. Valószínűleg előbb enni akar valamit.
– Én is erre gondoltam. – A kis unokahúgom nyafogni kezdett a
háttérben. Már régóta telefonáltunk. – A fenébe. Átázott. Tisztába kell
tennem. Nem hívnál vissza pár perc múlva?
– Hunter hamarosan megérkezik. Mi lenne, ha holnap beszélnénk?
– Ó, te jó ég. Hívj fel, amint túl vagytok rajta!
Felkacagtam.
– Persze. Majd hívlak, amikor már az óvszert hámozza le magáról.
– Oké!
Nem voltam róla meggyőződve, hogy értette-e a viccet vagy sem.
– Holnap hívlak, te őrült.
Miután elköszöntünk, kimentem a fürdőszobába, hogy felfrissítsem
magam. Amíg odabent voltam, abban a fél percben komolyan
elgondolkodtam azon, amit Anna javasolt. Minden kétség nélkül tudtam,
hogy Hunter teljesen odalenne, ha anyaszült meztelenül nyitnám ki neki
az ajtót. De még mindig nem voltam biztos magamban, és szükségem
volt, hogy kialakuljon köztünk a szenvedély ahhoz, hogy feloldódjak.
Miközben fogat mostam, hallottam, hogy halkan nyílik, majd
becsukódik a bejárati ajtó. Te jó ég. Megjött. Teljesen megkergültem,
zsibongott bennem az adrenalin. Behunytam a szemem és vettem néhány
mély levegőt, majd belenéztem a tükörbe és kimentem, hogy
találkozzam a férfival, aki felelős volt azért, hogy vagy ezer kilométer
per órával zakatolt a szívem.
De hamarosan szembesültem vele, hogy nem Hunter állt a nappali
közepén, hanem egy nő. Amikor kiléptem a fürdőszobából, ő a földre
dobta a kabátját.
Mozdulatlanná dermedtem, csak álltam és bámultam a gyönyörű,
meztelen testét.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

NATALIA

– A fenébe! – Motyogta a nő, miközben lehajolt, hogy felvegye a

ballonkabátját, ami a lábához esett. – Azt hittem, valaki más lakik itt. –
Mintha brit akcentusa lett volna.
Pislogtam párat, először megdöbbentem a hirtelen fordulaton, de
aztán igyekeztem levenni a szememet a szoborszerű vörös nőről.
Egyszerűen istenien nézett ki. Magas volt, vékony, porcelánszínű a bőre,
formás a melle és hosszú a lába. Nem voltam teljesen magamnál, de
ahogy egy helyiségben ácsorogtam ezzel a nővel, hamar kijózanodtam.
Mielőtt még megfogalmazhattam volna egy kérdést, a nő ismét
megszólalt, miközben magára húzta a kabátot.
– Sajnálom. Szerintem a szomszédos lakásba kellett volna mennem.
Van egy fickó, akivel néha együtt dolgozunk és úgy tudtam, hogy itt van
a városban. Amikor megkérdeztem a portást, hogy ki bérli most ezt a
lakást, azt mondta, hogy ő az.
– Hogyan jutott be ide?
Hátramutatott a válla felett.
– Nem volt bezárva az ajtó. Először kopogtam, de mivel senki nem
nyitott ajtót, hát bejöttem.
– És ki maga?
– Brooke. Brooke Canter. – Megkötötte a derekán a kabátot. –
Elnézést kérek. Azt hittem, hogy valaki más lakik itt. Teljesen
megaláztam magam.
A rettegés, ami felváltotta az izgalmat a gyomromban, már tudta a
választ, de azért meg kellett kérdeznem.
– És kire számított? Kit talál itt?
– Hunter Deluciát.
 Látta, hogy elsápadok, mire behunyta a szemét.
– A fenébe. Hunter a bérlő itt, ugye?
Lassan bólintottam.
– Nos, mi régebben… – megrázta a fejét. – Mindegy is. Mennem
kell.
Mielőtt bármi mást mondhattam volna, a nő zavartan az ajtóhoz
sietett. Én viszont mozdulatlanná merevedtem.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

– Micsoda egy sütnivaló bolond vagyok! – Már másodszor ütöttem

oda az ujjammal a lift nyomógombjának, s közben magamban
átkozódtam. Ez az átkozott szerkezet nem mozdult, pedig semmit sem
akartam jobban, mint elhúzni innen a fenébe, mielőtt még Hunter
megjelenik. Nem kellett volna ennyire elkeseredettnek lennem, de nem
tudtam mit tenni. Ostobaság volt azt hinni, hogy valakinek az életében,
akivel csak egy rövid távú, futó kalandot tervezek, ne legyen más is.
Még csak nem is hangzott úgy, hogy az a nő beszélt Hunterrel, amióta itt
van New Yorkban, pedig már hetekkel ezelőtt érkezett. Ettől persze
nem fájt kevésbé.
Végre megmozdult a lift. Nagy sietségemben, hogy mihamarabb
kijussak a lakásból, nem emlékeztem rá, hogy hová tettem az új
telefonomat. Miközben őrülten kutattam utána a táskámban, kinyílt a lift
a földszinten. Fogtam a gurulós bőröndömet és kiléptem a liftből
anélkül, hogy felnéztem volna, így beleszaladtam egy férfiba.
Persze, hogy Hunter volt az.
Megfogta a vállamat és megtartott, nehogy elessek.
– Hékás… hová szaladsz?
Játékosan mondta mindezt, mosollyal az arcán, de amikor meglátta a
feldúlt arckifejezésemet, lefagyott az arcáról a mosoly.
– Eredj az utamból – követeltem.
– Natalia? Mi történt? Mi folyik itt?
– Elmegyek.
– De miért?
 – Nincs itt neked rám szükséged.
– Miről beszélsz? Mi borított így ki?
A keze még mindig a vállamon volt.
– Hagyj elmennem!
Megadón felemelte a kezét.
– Oké. De legalább mondd el, hogy mi történt.
Gyilkos tekintettel néztem rá.
– Találkoztam a szomszédoddal.
Összevonta a szemöldökét, mintha ez a pár szó nem szolgált volna
elég információval. Ki tudja? Lehet, hogy így volt. Nem jártam ajtóról
ajtóra, hogy lássam, melyik nőt dugta még meg a szinten. A szememet
forgattam. – Brooke. A vörös hajú.
Hunter lehunyta a szemét.
Vártam, amíg ismét kinyitja, hogy befejezhessem a személyleírást.
– Természetes vörös, ha esetleg már elfelejtetted volna. Szerencsére
első kézből tudtam ellenőrizni.
Elkezdtem Hunter körül sétálni, de ő elkapta a karomat.
– Natalia.
Megálltam, s úgy válaszoltam neki, akár egy dacos gyerek.
– Mi van?
Eddig a mellkasának beszéltem, ő pedig csendben volt, mindaddig,
amíg a szemébe nem néztem. A hangja nyugodtan, de határozottan
csengett.
– Beszélgessünk erről! Aztán majd eldöntöd, hogy maradsz vagy
mész, de akárhogy is döntesz, előbb hallgass meg.
Elcsigázott voltam, Hunter pedig nagyon jól látta ezt az arcomon.
– Kérlek! – mondta.
Az életünk össze volt fonva a közös barátaink miatt. Így hát jobbnak
láttam jó viszonyban elválni, mint hogy egyszerűen elviharzok.
Bólintottam. Az arcára kiülő megkönnyebbülés ráébresztett, hogy ő
sokkal jobban tud uralkodni magán, mint én.
Mintha attól félt volna, hogy meggondolom magam, megnyomta a
gombot, hogy hívja a liftet, majd kivette a kezemből a bőröndöm
fogantyúját, a másik kezét pedig a derekamra tette, hogy beengedjen
maga előtt a liftbe.
Még a légy zümmögését is hallani lehetett odabent. De hiába voltam
dühös és sebzett, azon kaptam magam, hogy összezárva Hunterrel egy
ilyen kis helyen, őrjítő hatással volt a testemre. Egyszerűen jelen volt. A
részegítő illata betöltötte a teret, a lábát pedig az alfahímekre jellemző
széles terpeszbe vetette szét.
Megkönnyebbültem, amikor felértünk az emeletre. Levegőre volt
szükségem, amit nem kell megosztanom ezzel a férfival. Azt akartam,
hogy tiszta maradjon a fejem. Csendben sétáltunk végig a folyosón.
Még mindig önkívületi állapotban voltam, így nem is vettem észre, hogy
elhaladtunk Hunter lakásának ajtaja előtt. Bekopogott a szomszédba.
– Kihez kopogsz?
Mielőtt még válaszolhatott volna, egy lenyűgöző, vörös hajú nő
nyitott ajtót. Felcsillant a szeme, hogy Hunter állt az ajtaja előtt, mígnem
szemügyre vette az arckifejezését, valamint engem is észrevett.
– Brooke.
Bólintott.
A nő Hunterre, majd rám nézett.
– Sajnálom. Nem is tudom, mit gondoltam.
– Mikor láttuk egymást utoljára? – kérdezte Hunter ugyanabban a
nyugodt, de határozott hangnemben.
– Talán egy éve?
– És mikor beszéltünk utoljára?
A nő megvonta a vállát.
– Váltottunk néhány e-mailt a Cooper-projekt kapcsán, de
szerintem szintén egy éve nem beszéltünk.
Hunter bólintott.
– Köszönöm. Sajnálom, hogy zavartalak.
A keze még mindig a hátamon nyugodott, s a szomszédos ajtó felé
irányított. Csak egy pillanatra engedett el, hogy kinyithassa az ajtót,
majd beterelt rajta. Letette a csomagomat, majd felém fordult és
kisöpörte a hajamat a szememből.
– Mi történt?
– A fürdőszobában voltam és hallottam, hogy nyílik az ajtó. Azt
hittem, te vagy az. Amikor kijöttem, Brooke állt a nappali közepén és
ledobta a kabátját a földre. Teljesen meztelen volt.
Hunter bólintott és úgy tűnt, emésztette egy pillanatig az információt,
majd ismét megszólalt.
– Ha én rád várok és egy srác bejön a lakásodba és meglátom, hogy
csupasz farokkal álldogál ott, biztosan ideges lennék. És az is biztos,
hogy egy monoklival tenném ki a szűrét.
Tíz perccel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy Hunter bármi
olyat mondhat, amitől jobban érzem magam. De valahogy azzal, hogy
saját magát a helyembe képzelte, enyhített a dühömön.
– Muszáj, hogy ilyen lenyűgöző teste és mellé még ilyen feltűnő
jelenség legyen?
– Meg sem közelít téged. Kilométerekkel elmarad mögötted.
Vagy rossz volt a látása vagy nagyon jól hazudott, mert elég
őszintének hangzott, amit mondott.
Megfogta az egyik kezemet.
– Egyszer történt meg közöttünk, egy nyaralás alatt. Buliztunk egyet,
de már nagyon régen volt. Azt sem tudtam, hogy itt van a városban, de
ha tudom, sem érdekel.
Bólintottam.
Magához húzott, én pedig nem ellenkeztem, amikor körém fonta a
karját és hosszan, szorosan ölelt. Valahol kihunyt bennem a harag utolsó
szikrája is és én is megöleltem.
– Szagos bükköny – suttogta a nyakamba. – Soha nem tudtam,
hogy milyen illata van, amíg nem találkoztam veled. Most pedig alig
tudok elszakadni tőle, mert mindig rád emlékeztet.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Miután elült köztünk a vihar, Hunter lezuhanyozott. Egész reggel kint

dolgozott egy építkezésen, majd az egész délutánt utazással töltötte,
hogy hazaérjen. A hét folyamán számtalanszor elképzeltem, ahogy
letépjük egymásról a ruhát abban a pillanatban, amikor végre belép a
lakásba, de a szomszéd rögtönzött látogatása tönkretette az elképzelt
jelenetet. Végül Hunter kijött a fürdőszobából. Nem volt rajta semmi
más, csak egy törülköző a derekára csavarva.
Soha nem voltam igazán jó pókerjátékos. Az érzelmeim mindig
kiülnek az arcomra. Hunter rajtakapott, ahogy a szememmel majd
felfaltam a testét, és még az is lehet, hogy tudtomon kívül nyáladzottam
is egy kicsit, ahogy a mellkasa kidolgozott vonalait néztem. Jézusom. A
férfiak nem így néznek ki, mint ő a való életben. Talán csak azok a
férfiak, akik az általam oly ritkán látogatott edzőterem falára festett
reklámokban szerepelnek… de a hús-vér férfiak sosem néznek ki így. A
hasizma szépen kidolgozott, látszott mind a nyolc kocka és közöttük a
kis völgyek, amiket szívesen végigkövettem volna a nyelvemmel. A
széles válla mintha még szélesebbnek tetszett volna felső nélkül. Azt meg
végképp nem tudtam volna szavakba önteni, hogy milyen hatással volt
rám az a mély V alakú mélyedés az ágyékánál, ami beleveszett a
törülköző takarásába.
– Akkor most jóban vagyunk? – kérdezte Hunter a rekedt hangján.
– Csak mert ha továbbra is így nézel rám, akkor lefektetlek a kanapéra,
amin ülsz és a testem többi részét is felfedem előtted, de ha még mérges
vagy, akkor úgy nem akarlak első alkalommal megdugni.
A tekintetem találkozott az övével, mire Hunter elmosolyodott.
– Ne érts félre, még dühösen is szeretnék szeretkezni veled, sőt, ha
mindketten dühösek vagyunk, úgy lehet, hogy még jobb. De nem
feltétlenül az első alkalommal.
Nyeltem egyet.
– Jóban vagyunk.
Ügyelt a köztünk lévő távolságra, ami arra engedett következtetni,
hogy szüksége van egy kis térre, hogy uralkodni tudjon magán.
– Nem vagy éhes?
Eleget tanultam már tőle, így válaszként csupán a szemöldökömet
húztam fel.
Hunter nevetett.
– Ki fogsz csinálni. Tudom. – Mindkét kezével megdörzsölte az
arcát. – Vacsoráztál már valamit?
Tulajdonképpen nem, de pillanatnyilag az étel nem szerepelt a
legfontosabb dolgok között.
– Nem vagyok éhes.
– Rendelek valamit. – Miközben beszélt, a szemem visszavándorolt
ahhoz a szőrcsíkhoz, ami a törölközője alól indult a köldöke felé. Hunter
besétált a hálószobájába, és közben magában morgott.
– Nagyon megnehezíted, hogy helyesen cselekedjek.
˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Hunter fogott két díszpárnát a kanapéról és ledobta őket a földre.

– Nem baj, ha a földön eszünk?
– Nem, dehogyis.
Betett egy kis háttérzenét és hozott egy üveg bort, én pedig addig
kicsomagoltam a kínait. Jól éreztem magam aznap este, amikor ő főzött
és a konyhasziget mellett ülve kajáltunk, most pedig evőpálcát nyomott
a kezembe és dobozból ettünk. Volt valami bensőséges abban, hogy a
dohányzóasztalnál ettünk. Én kesudiós csirkét rendeltem, Hunter pedig
üvegtésztás rákot. Néha volt, hogy odatartotta a dobozát és cseréltünk,
közben pedig egymásra mosolyogtunk.
Amikor éppen nem menekültem előle, szó szerint vagy átvitten,
nagyon is élveztem a társaságát.
– Milyen volt a napod? – kérdeztem.
– Zsúfolt. Az ügyfél vagy negyvenszer meggondolta magát, míg végre
sikerült megállapodnunk abban, amit eredetileg is javasoltam neki.
Csintalan mosoly jelent meg az arcomon.
– Ismerősnek hangzik. Biztosan kihozod ezt az emberekből.
Hunter nevetett.
– És milyen volt a te heted? Jól ment a látogatás a volt férjednél?
Letettem az ételes dobozt.
– Az soha nem megy jól.
– Mi történt?
– Azért viszem el Izzyt, hogy meglátogassa az apját, mert számomra
fontos a kislány. Garrett viszont megpróbálja felhasználni Izzyt, hogy
beszélhessen velem, és próbál információkat kisajtolni a gyerekből. Izzy
kezdi látni, hogy ki is az apja.
 – Ez szívás. Úgy hangzik, mintha a volt férjed nem értékelné, amit
maga mögött hagyott.
– Igen. Ez alkalommal igen nagy paraszt volt. Hazafelé Izzy közölte
velem, hogy szeretne velem maradni azután is, hogy az apja kiszabadul.
– És te hogy érzel ezzel kapcsolatban?
– Ha őszinte akarok lenni, el sem gondolkodtam ezen az
eshetőségen mindaddig, amíg Izzy meg nem említette. Mostanáig, az
együtt töltött idő nagy részében csendesen gyűlölt a hálószobájából. De
amikor ezt elmondta, rájöttem, hogy nem tudom elképzelni az életem
anélkül, hogy ő benne lenne. És lehet, hogy próbál eltaszítani magától,
de akkor is szüksége van egy anyára. Még az is lehet, hogy meg tudjuk
beszélni ezt Garrett-tel. – Megvontam a vállamat. – Rengeteg elvált
házaspárnál működik, hogy az anya kapja meg a gyermekfelügyeleti
jogot, az apát pedig hétvégente látogatják a gyerekek. Az igaz, hogy
Izzyvel nem egyezik a DNS-ünk, de ettől még nem tekintek rá másként,
mintha a sajátom lenne.
Hunter viccesen nézett rám.
– Mi van? – kérdeztem.
– Nagyszerű anya vagy.
Összeszorult a szívem. Nagyszerű anya. Ezt még soha senki nem
mondta nekem.
– Köszönöm. Mint ahogy mondtam is, fogalmam sincs, hogy mit
csinálok, egyszerűen csak próbálom mindenek elé helyezni Izzyt.
Hunter letette az ételes dobozát az asztalra és kiitta a maradék bort a
poharából.
– Gyere ide, te kis pornósztár!
Amikor beletettem az én dobozomat az övébe, Hunter valahogy
felemelt és az ölébe ültetett lovaglóülésbe.
– Még soha nem szeretkeztem egy ilyen csinos anyukával.
Elmosolyodtam.
– Hogy te mekkora paraszt vagy.
Hunter összefűzte az ujjainkat és elkomolyodott, amikor a
szemembe nézett.
– Akkor kibékültünk?
 – Igen – sóhajtottam.
– A szemed mást mond nekem.
– Mire gondolsz?
– Azt mondja, hogy akarsz engem, de azt is, hogy szívesen
elszaladnál előlem. Köztes állapot soha nem létezik nálad. Amikor
gyerek voltam, én, a bátyám, Derek és a többi gyerek a szomszédból
egy olyan játékot játszottunk, aminek Piros fény, zöld fény 1-2-3 volt a
neve. Kiválasztottunk valakit, és az volt a cél, hogy elkapjuk, miközben
ő azt énekelte, hogy Piros fény, zöld fény 1-2-3. De bármikor kiálthatta
azt, hogy piros fény és akkor megfordult. Ekkor mindenkinek egy
helyben kellett maradnia mozdulatlanul.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Ismerem ezt a játékot, de mi köze ennek hozzám?
– Te vagy a kiválasztott, én pedig próbálok a közeledbe férkőzni, de
azt érzem, hogy bármelyik pillanatban elkiáltod magad, hogy piros fény,
nekem pedig mozdulatlanná kell dermednem – valószínűleg kékre vált
golyókkal.
Lehet, hogy kicsit őröltnek hangzott ez a hasonlat, de nem volt
alaptalan. Összevissza küldtem jelzéseket Hunter felé a
megismerkedésünk legelső napjától kezdve. Mindig valami kifogást
kerestem, hogy elmenekülhessek előle. De ez mind egy okra volt
visszavezethető.
Ránéztem az összefont kezünkre, majd a tekintetét kerestem.
– Halálra ijesztesz, de úgy tűnik, képtelen vagyok elmenekülni
előled.
Állta a tekintetemet.
– Félelem nélkül nincs kaland.
Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy adok egy esélyt az egésznek.
Egyszer már megégettem magam, de meggyógyultam. Belevertek a
sárga földbe, de felálltam. Nem álltam rá készen, hogy az életem
hátralévő részét végiggondoljam, de hát miért ne élvezhetnék ki egy
kalandot? Vettem egy mély levegőt és halkan azt énekeltem Hunternek:
– Zöld fény, zöld fény 1-2-3.
Tétovázó pillantással nézett rám, és összeráncolta a homlokát.
 – Nem mondom többé, hogy piros fény. Ezentúl csak zöld lesz.
Hunter a tarkómnál fogva magához húzott. Az ajkunk egy csókban
egyesült, ami különbözött az eddigiektől. Eleinte elfojtott frusztráció dúlt
bennünk, ami a nyelvek és fogak harcában csúcsosodott ki. De ez
alkalommal nem a frusztráció fűtötte a szenvedélyünket, hanem annak a
feloldódása, ami eddig visszatartott minket.
Sokkal lassabb, mélyebb, érzékibb volt ez a csók. Az a fajta, amitől
úgy érzi magát az ember, mint akit még soha nem csókoltak meg igazán.
Éreztem, ahogy a pénisze megmerevedik a széttett lábam között és
gondolkodás nélkül elkezdtem fel-le mozogni, ahogy egyre intenzívebb
lett a csókunk.
Hunter ujjai végigszántották a hajamat, és felnyögött.
– Lassíts!
– Nem akarok soha többé lassítani – suttogtam, ahogy egyre
erősebben dörgölőztem hozzá.
Ha rajtam múlik, akkor ott végezzük, ahol elkezdtük, a nappali
padlóján. De úgy tűnt, Hunternek más elképzelései voltak. Felemelt és a
karjába vett.
Nem vette le rólam a szemét, miközben a hálószobája felé sétált
velem.
– Beléd akarok kerülni, de ha a nappali padlóján maradunk – legyen
az akármennyire csábító –, az nem sok jót sejtet, ami az első benyomást
illeti. Abban viszont biztos lehetsz, hogy valamikor a hétvégén ezt sem
fogjuk kihagyni. Most viszont először a számmal akarlak kényeztetni.
Biztosra akarok menni, hogy neked jó legyen, mielőtt még zavarba
hozom magam, akár egy tinifiú, amikor végre beléd hatolok.
Hunter letett az ágyra és elkezdett vetkőzni. Először a felsőjét vette
le. Felemelte a kezét és egyetlen ügyes mozdulattal lehúzta magáról. A
matrac szélén üldögélve árgus szemmel figyeltem a mozdulatait és a
fenébe is, nagyon tetszett. Aztán a nadrágja következett. A szemem a
kezére tapadt, néztem, ahogy slicce gombjaival babrál, majd pedig a
cipzár következett. A gyomrom szinte vibrált, ahogy húzni kezdte lefelé.
Kétoldalt bedugta a nadrágja szélébe két hüvelykujját, lehúzta az
izmos combján, majd kilépett belőle és elrúgta az útból. Amikor ismét
felegyenesedett, csak a rövid, fekete bokszerje volt rajta, nekem pedig
tátva maradt a szám. Hatalmas csomag volt a lába között, melynek
csúcsa kikukucskált a bokszerből. Nedvesség csillogott a tetején, ami
teljesen megigézett.
– Basszus – nyögött fel Hunter. – Fogalmad sincs, hogy mennyire
szeretnék belemarkolni a hajadba és beledugni a péniszemet a szádba.
Felnéztem rá a vastag szempilláim alól.
– És mi gátol meg benne?
Hátrahajtotta a fejét, valamit mormogott az orra alatt, majd elkezdett
vetkőztetni. A testem a fejem búbjától a lábujjamig bizsergett, ahogy
levette rólam a szandálomat, egyiket a másik után, majd mindkét
lábfejemet megcsókolta, mielőtt továbbment volna, hogy levegye a
farmeromat. Lecsúsztatta a testemen és az ujjait odadörgölte a csipkés
bugyimhoz, majd azt is levette. Amikor megszabadított a felsőmtől és a
melltartómtól is, magával ragadott az, ahogy rám nézett, még azt is alig
vettem észre, hogy nem maradt rajtam egyetlen ruhadarab sem. A
szembogara sötétebb árnyalatot öltött és kitágult, az amúgy babakék
szemét elhomályosította a tüzes vágy.
Ahogy térdre ereszkedett, a hangja durva volt.
– Feküdj hanyatt és tedd szét a lábadat, Natalia.
Mindig azon tűnődtem, hogy miért hív Nataliának, ahelyett, hogy
egyszerűen Natnek szólítana, mint ahogy mindenki más. De mégis,
ahogy lepergett a nevem az ajkairól, pillanatnyilag hálás voltam, hogy
mégis így hív. Szétnyitotta a térdemet és gyengéd csókokkal haladt
felfelé a combom belsején. Mire a lábam közé ért, addigra már
remegtem. Egy ilyen gyengéd mozdulatsor után azt vártam, hogy majd
egy édes csókot lehel rám, de semmiféle gyengédség nem volt abban,
ahogy Hunter hozzám ért.
A hátam ívben megfeszült a váratlan durvaságtól és az érintése
intenzitásától. Csak nyalogatott és erősen szívogatta a csiklómat, az
egész arcát belém temetve. Olyan volt, mintha eddig éhezett volna, és
amikor megkóstolta végre az étket, bekattant. Olyan gyorsan és
őrületesen közeledtem a végéhez, mint amilyen mohó Hunter étvágya
volt.
 – Hunter – lihegtem.
– Élvezz el a nyelvemen!
Ó, istenem.
– Hunter… – nyögtem.
Azzal válaszolt, hogy két ujját belém dugta, miközben a szájával
felfelé araszolt, a lüktető csiklóm felé.
Néhányszor bedugta, majd kihúzta az ujjait.
– Ó, istenem.
– Olyan szűk a puncid. Alig várom, hogy beletehessem a farkamat.
Ennyi volt. Nem számított, hogy amúgy utáltam ezt a szót. A vágy,
ami a hangjában lüktetett, olyan szexivé tette azt, amit mondott, hogy
nem bírtam tovább. Intenzíven érkezett az orgazmusom, teljesen
magával ragadott, mintha örökké akart volna tartani. Hunter hajthatatlan
nyelve nem állt meg, hanem ritmikus egységet alkotott az ujjaival, hogy
minden lehetséges összehúzódást kiaknázzon a testemben.
Jóllehet a hátamon feküdtem és semmilyen erőt nem fejtettem ki,
mégis izzadtam és alig jutottam levegőhöz, amikor Hunter végül lassított.
– Jól vagy? – Megcsókolta a szeméremdombom felett lévő érzékeny
bőrt.
– Én… nem is tudom, hogy vagyok. Az agyam még nem tért
magához.
Hunter nevetett és feljebb mászott a testemen, közben pedig
csókokkal árasztotta el a köldökömet. Aztán feltette az egyik térdét az
ágyra, hogy felmászhasson, és felemelt, hogy az ágy széléről felvigyen
egészen az ágytámláig. A lányos, antifeminista részem – amiről gyűlöltem
elismerni, hogy egyáltalán létezett – imádta, hogy úgy emelt meg, mintha
csak egy pihécske lennék.
Hunter rám mászott, de a súlyát a kétoldalt letámasztott alkarjára
helyezte.
– Nem zavar, hogyha megcsókollak ezek után?
Eddig még senki nem tette fel nekem ezt a kérdést. De Garrett
mindig felkelt utána és elment fogat mosni, és én is ugyanezt tettem az
orális szex után, bár soha nem beszéltünk erről.
– Nem tudom. Téged zavarna?
 Az egyik karjára nehezedett, benyúlt a lábam közé és az ujjaival
megdörzsölte a nedves puncimat, majd lassan, mintha időt akart volna
hagyni nekem, hogy megállítsam, a kezét az arcom felé közelítette, az
ujjaival megérintette az ajkamat és rákente a számra a saját
nedvességemet. A tekintetével követte az ujjait, mintha megigézte volna
a mozdulatsor.
– Nyald meg az ajkadat – nyögte.
Az, ahogy rám nézett, megőrjített. A nyelvemmel végignyaltam a
felső ajkamat, behunytam a szememet és a saját nyelvemet
szopogattam, majd nyeltem egyet mielőtt ismét kinyitottam a szemem.
Aztán ugyanezt tettem az alsó ajkammal is.
– Ez a legszexibb dolog, amit valaha láttam. – Az ajka ismét rátapadt
a számra.
Minden szerénység, ami bennem volt a csókolózással kapcsolatban
egy ilyen aktus után, semmivé lett, látva a Hunterre gyakorolt hatást.
Hosszan megcsókolt, a nyelvével lusta, buja, szenvedélyes
mozdulatokat tett, amitől újra és újra elvesztem a pillanatban. Hozzám
dörzsölte a péniszét, én pedig becsúsztattam a kezemet a bokszerje alá,
és belevájtam a körmömet a fenekébe.
– Kellesz – nyögte.
Levette az alsónadrágját és az éjjeliszekrény felé nyúlt, hogy
elővegyen egy óvszert. A fogával tépte fel a csomagolást, egy
mozdulattal felhúzta magára, majd visszatért a lábam közé. Szélesre
terpesztettem a lábam. Már nagyon régen volt részem ilyesmiben.
Nem tudtam levenni a szemem Hunterről, aki mindent megtett,
nehogy előbb élvezzen el, mint én. Odatette a vastag péniszét a puncim
nyílásához és nagyon lassan belém hatolt. Láttam a körvonalait, a
hegyét, ahogy kikandikált az alsónadrágjából, úgyhogy tudtam, hogy
nagy. De érezni, ahogy kitöltött, miközben a csípőjét előre-hátra
mozgatta, hogy egyre beljebb juthasson, rádöbbentett, hogy tévesen
ítéltem meg a méretét.
Megnyaltam az ajkamat a gondolatára, hogy milyen vastag volt.
– Jézusom – lihegte. – Próbálok lassú lenni.
A szemem lecsukódott, ahogy egyre mélyebbre hatolt belém.
 – Nézz rám, Natalia! – kérte Hunter. – Nézd, hogy mit teszel velem!
Leküzdöttem a természetes ösztönömet, hogy magamba zárkózzam,
és a szemébe néztem. Hunter ki-be mozgott bennem, minden egyes
lökéssel egyre mélyebbre került bennem, míg végül teljes hosszában
magamba fogadtam. Az, ahogy a szemembe nézett azt az érzést váltotta
ki belőlem, hogy belém lát. Megijesztett, hogy ennyire sebezhetőnek,
nyitott könyvnek érzem magam előtte, de ugyanakkor szép is volt és
valahogy biztonságban éreztem magam. Végül rájöttem, hogy mi
ijesztett meg. Nem azért féltem, mert tartottam tőle, hogy beleszeretek,
hanem azért, mert már nem tudtam megállítani ezt a folyamatot. Nem
számított, hogy miben egyeztünk meg, többet osztottunk meg
egymással, mint pusztán a testünket.
A karja remegni kezdett.
Belekarmoltam a hátába.
Egyre erőteljesebben és gyorsabban mozgott.
Néztem az állkapcsát, ahogy megfeszül, miközben egyre közelebb
jutott a csúcsponthoz. A látványa annak, hogy lassan elélvez, semmihez
sem volt hasonlítható. Hedonisztikus élvezet volt. Eszméletlen élmény.
– Basszus – nyögte, s olyan mélyre ereszkedett bennem, hogy elállt
a lélegzetem.
Köré fontam a testemet, ahogy hirtelen még egy orgazmus elért, pont
akkor, amikor Hunter még egy utolsót lökött rajtam, és elélvezett. Még
az óvszeren keresztül is éreztem a forróságot, ami kilövellt belőle.
Csak fogtuk egymást, a tekintetünk egymásba fonódott és közben
próbáltunk lélegzethez jutni. Amikor végül kihúzta belőlem a péniszét,
gyengéden megcsókolta az ajkamat, majd a homlokomat. Pár perccel
később felkelt, hogy levegye az óvszert és hozzon egy törülközőt, hogy
engem is megtisztogasson.
Amikor visszatért az ágyba, hanyatt feküdt, engem pedig oldalról a
mellkasára húzott, s mindkét karját körém fonta. Szorosan tartott.
– Ez hihetetlen volt. Örülök, hogy nem szaladtál el megint.
Elmosolyodtam, bár Hunter nem láthatta.
– Én is. Kifárasztottál, Mr. Delucia.
– Egy évbe telt, szívem.
– Igen. De most itt vagyok.
Megpuszilta a fejem búbját, és még közelebb húzott magához.
– Igen. És maradj is még egy darabig.
 TIZEDIK FEJEZET

HUNTER

Tíz évvel korábban

– Szeretlek, mert megnevettetsz, és hatalmas szíved van. – Summer

odasétált az ágyhoz – ahol még mindig meztelenül feküdtem, a kezemet
pedig összefontam a fejem alatt – és lovaglóülésben a csípőmre ült. –
De ez… – lenyúlt, és megfogta a péniszemet – ez a hatalmas
férfiasságod egy nagyon szép ráadás.
Megmarkoltam a haját, és magamhoz húztam.
– Igen? Szeretsz, mi? – Már hat hónapja találkozgattunk, de soha
nem beszéltünk ilyesmiről.
Summer mosolygott, és oldalra billentette a fejét.
– Igen, ez igaz.
Közelebb húztam magamhoz, és gyengéden megcsókoltam.
– Azt hiszem, én is szeretlek.
Hátradőlt, és a hasamra csapott egyet.
– Hát ez nem volt valami romantikus. „Azt hiszem, én is szeretlek.”
– Jól van na. Mit szólsz ehhez? Summer Pearl Madden, szeretlek,
mert mindig mersz és akkor is nevetsz a saját vicceiden, amikor azok
nem is viccesek. – Felültem, és megfogtam a mellét. – De ezek… ezek
a hatalmas mellek, egy nagyon szép ráadás.
Summer nevetett.
– Ideges vagy a mai nap miatt?
– Jayce boldog. És nekünk is örülni fog.
Jayce és Emily előző este eljegyezték egymást. Váratlanul történt, de
úgy tűnt, bele vannak feledkezve a saját kis világukban. Hat hónapja
titkoltam a kapcsolatomat Summerrel és azt terveztem, hogy végre
tisztázom a bátyámmal. Jóllehet többnyire nyolcórányi buszút választott
el egymástól, Sumerrel elválaszthatatlanok lettünk a bátyám
diplomaosztó bulijának estéje óta. Voltak napok, amikor órákon át
videochateltünk és minden második hétvégén az egyikünk elutazott a
másikhoz, leküzdve a hosszú buszutat. A szeretlekek, amiket váltottunk,
mindig arra emlékeztettek, hogy már régóta tisztáznom kellene a
helyzetet a bátyámmal.
A telefonomért nyúltam, ami az éjjeliszekrényen feküdt, és
megnéztem az időt.
– A fenébe. Rohannom kell. A nagybátyám megkért minket, hogy
találkozzunk vele egykor az irodájában, úgyhogy azt mondtam Jayce-
nek, hogy találkozzunk a sarkon lévő Starbucksnál délben. –
Megfogtam Summer csípőjét és felemeltem, hogy felülhessek. – Mit
csinálsz ma, amíg nem leszek veled?
Lebiggyesztette az ajkát.
– Matekot tanulok. Ha nem megyek át a záróteszten, nem
diplomázhatok.
– Majd segítek, ha visszajöttem.
Summer hasra feküdt és nézte, ahogy felöltözöm.
– Szeretem, amikor korrepetálsz.
Felrángattam magamra a farmeremet.
– Tetszik, hogy ingyen van, mi? Lehet, hogy kérnem kéne cserébe
valamit.
– Nem bánom, ameddig elfogadod, ha természetben fizetek.
Megszagoltam egy pólót, ami ott lógott a karszéken. Nem biztos,
hogy én dobtam oda, amikor levetkőztem, de úgy döntöttem, hogy
tiszta, úgyhogy felvettem.
– Ez olyan fiús dolog. – Summer felhúzta az orrát. –
Megszaglásszátok a ruhát, mielőtt felhúzzátok?
Megláttam a fekete fehérneműjét a földön az ágy mellett és
felvettem. A két kezembe fogtam a vékony anyagot, az orromhoz
emeltem, és hosszasan beleszimatoltam.
Summer a fejét rázta, de mosolygott.
 – Hihetetlen vagy.
– Igen? Ezt gondolod? – Beletömte a fehérneműjét a zsebembe. –
Akkor ezt megtartom, és szaglászni fogom a buszon, mint egy rohadt
perverz, amikor legközelebb jövök hozzád, mintegy előjáték gyanánt,
mielőtt megeszlek.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Jayce úgy tűnt, elkalandozott, miközben sorban álltunk kávéért.

– Az én köröm – mondtam neki, amikor odaértünk a pénztárhoz.
– Köszi.
Akkor is némaságba burkolózott, amikor leültünk.
– Mi van veled? Úgy nézel, mintha valaki kinyírta volna a
családunkat.
Jayce mosolyt erőltetett magára.
– Csak fáradt vagyok.
– Az újdonsült vőlegénység ennyire megvisel, te öreg ember?
A bátyám a csészéjét bámulta.
– Terhes.
Nem épp arra haladt ez a beszélgetés, mint amerre vártam.
– Ez igen. Nos… gratulálok.
Beletúrt a hajába.
– Tényleg kedvelem őt.
– De nem szereted?
Megrázta a fejét.
– Nem. Bárcsak szeretném.
– De akkor miért kérted meg a kezét?
– Baleset volt.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Baleset? Hogyan lehet valakit véletlenül eljegyezni?
A két keze közé hajtotta a fejét.
– Nem tudom. Elmondta, hogy terhes, és olyan szomorúság fogta el.
Egyértelmű, hogy nem terveztük. Sírt és azt mondta, hogy mindig arról
álmodott, hogy férjhez megy és gyerekei lesznek, de nem akart ilyen
korán családot és főleg nem egyedül. Soha nem hagytam volna magára
amúgy sem és nem akartam, hogy azt érezze, egyedül kell
végigcsinálnia.
– Így hát megkérted a kezét?
Jayce meghúzta a saját haját.
– Basszus! Gyűlöltem őt így látni és az én felelősségem is az egész.
– Lehet, hogy ő is ugyanígy érez. Lehet, hogy ő is rémült és nem is
akar hozzád menni. Mit mondott, amikor megkérted a kezét?
Jayce belesüppedt a székébe.
– Felragyogott az arca, a karomba ugrott és azt mondta, hogy
szeret.
A fenébe. Jayce bátor fickó. Amennyire komikus tud lenni az, hogy
valaki akár véletlenül is megkérheti egy lány kezét, annyira logikus a
bátyám esetében. Tulajdonképpen annyira jó srác volt, hogy tudtam is a
választ a következő kérdésemre.
– És te is mondtad neki, hogy szereted?
Jayce rám nézett. Hát persze hogy mondta.
Amikor a kezébe vette a kávéját, hogy belekortyoljon, remegett a
keze, de annyira, hogy kilöttyintette.
– Minden rendben lesz.
– Hogyan?
– Majd beszélgettek. Mondd el neki, hogy törődsz vele és azt
tervezed, hogy támogatod a gyereket, de nem állsz készen a házasságra.
Jayce hallgatott egy darabig. Úgy tűnt, a gondolataiba mélyedt.
– Miért nem vagyok képes szeretni? – motyogta. – Egy sokkal jobb
fiút érdemel nálam, hiszen én nem tudom odaadni neki a szívemet, mert
egy darabja még mindig valaki másnál van.
Lehunytam a szemem.
Több szempontból is meghasadt a szívem.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

NATALIA

Üres volt az ágy, amikor felébredtem.

Valahol a nappaliban hagytam a telefonomat, az éjjeliszekrényen
pedig sehol egy óra. A reluxát lehúzták, de a lamellái nyitva voltak.
Lévén, hogy semmi fény nem jött be, még nem lehetett reggel. De hová
tűnt Hunter? Vártam pár percet, hogy megbizonyosodjam róla, lehet,
hogy csak felkelt inni vagy a fürdőszobába ment, de csak nem jött
vissza és a lakásban sem lehetett hallani semmi neszt. Képtelen voltam
visszaaludni. A meztelen testem köré csavartam a takarót és elmentem
megkeresni a férfit, akinek a karjában elaludtam.
Sehol sem égett a villany, de a város fényei az üvegajtón túlról
annyira bevilágítottak, hogy láttam, Hunter nincs sehol. Megtaláltam a
telefonomat és megnéztem rajta az időt. Hajnali fél öt. Csupán néhány
órája aludtunk el. Talán Hunter korán kelő, és ilyenkor edz?
Én viszont nem voltam az, úgyhogy inkább visszamentem az ágyba,
hogy aludjak még pár órát, aztán majd fényt derítek a rejtélyre. Már
majdnem beértem a hálószobába, amikor észrevettem, hogy mozgás
van az erkélyen. Hunter odakint üldögélt.
Pár pillanatig néztem, ahogy bámult kifelé a világba. Úgy tűnt, a
gondolataiba mélyedt, majdnem hogy gondterhelten. Végül odasétáltam
az ajtóhoz, és elhúztam. Megfordult a hangra.
– Szia. Mit csinálsz idekint? – kérdeztem.
– Csak egy kis friss levegőt szívok.
Szorosabbra fogtam magam körül a takarót.
– Rohadt hideg van.
– Nem tűnt fel.
– Van valami, amiről szeretnél beszélgetni?
 Hunter a szemembe nézett. Egy pillanatra megkönnyebbültnek
látszott, de aztán megrázta és elfordította a fejét, úgy válaszolt.
– Nem. Csak nem tudtam aludni. – Felállt. – Gyere! Menjünk vissza
az ágyba!
Csendes volt, miközben visszamentünk a hálószobába, aztán még
csendesebb lett, amikor bebújtunk az ágyba. Ugyanúgy, mint az elmúlt
éjjel, hanyatt feküdt és odahúzott magához, úgy, hogy a fejem a
mellkasán nyugodott. Hallgattam a szívverését egy darabig, és jóllehet
megnyugtatónak találtam, de akkor is volt bennem valami
bizonytalanság.
Az oldalamról a hasamra fordultam, két kezemet Hunter mellkasára
tettem és megtámasztottam a fejemet, így láthattam az arcát, miközben
beszéltem hozzá.
– Sűrűn vannak alvászavaraid?
– Néha.
– Elaludni vagy végigaludni az éjszakát nehezebb?
– Mindkettő.
– Azért van ez, mert pörög az agyad?
– Talán.
– Tudod mi szokott ezen segíteni?
– Mi?
– Az, ha nem csak egyszavas válaszokat adsz – mondtam
szarkasztikusan.
Hunter ajka mosolyra húzódott.
– Tudod, mi segít ezen?
– Mi?
Csinált pár nindzsaszerű mozdulatot, a hátamra fektetett, és hirtelen
fölém kerekedett.
– Kimerítő fizikai tevékenység.
– Nos… milyen gyakran ébredsz fel? Mert ha tényleg ez a
megoldás, akkor azt hiszem, képtelen leszek járni hétfőre.
A ködös gondolatok, amik elhomályosították a tekintetét még
néhány perccel ezelőtt, mintha eltűntek volna.
– Hatalmas pöcsnek tartanál, ha azt mondanám, hogy szeretném, ha
hétfőn minden alkalommal égő fájdalomban lenne részed, amikor leülsz?
– Azt akarod, hogy sajogjon a testem?
– Nem, csak azt szeretném, hogy emlékezz rá, milyen érzés, amikor
benned vagyok.
Biztos voltam benne, hogy nem jelent majd gondot emlékeznem. A
fejem fölé emeltem a kezemet és homorítottam egyet, hogy az arca felé
emeljem a mellemet.
– Hát akkor hajrá, Mr. Delucia.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Hunternek volt egy néhány órás munkája, amit meg kellett csinálnia,
úgyhogy addig lementem az olasz kis üzletbe, amit kiszúrtam a sarkon,
hogy vásároljak valamit ebédre. Fent maradtunk napkeltéig és végül tíz
után aludtunk csak vissza. Arra ébredtem, hogy Huntemek erekciója
van. Kanálpózban aludtunk, úgyhogy hátulról bökdösött.
Kielégíthetetlen étvágya volt, ami a szexet illeti.
Összevásároltam az összes kedvenc ételemet, amit kézzel lehetett
enni: fekete olívát, töltött szőlőlevelet, friss mozzarellát, bazsalikomos
paradicsomot és marinált gombát. Ezek sokkal izgalmasabbak voltak
egy egyszerű szendvicsnél. Mire a pénztárhoz értem, a kosár vagy egy
mázsát nyomott és sikerült nyolcvan dollárnyi cuccot összeválogatnom.
Hunter adott egy kulcsot, hogy vissza tudjak menni, de a kezem tele
volt, így a lábamat használtam, hogy kopogjak. Félmeztelenül, egy
ceruzával a füle mögött jött ajtót nyitni, melegítőnadrágja kissé lógott
rajta. Basszus. Mennyi finom olasz csemege és itt van még ő is.
– Bocs, de nem akartam mindent letenni, hogy elővegyem a kulcsot,
mert mindjárt leszakad az egyik szatyor. És szerintem az olívás üveg
kilöttyenhetett.
Hunter kivett két szatyrot a bal kezemből és a másikat is el akarta
venni.
– Ne, ezt majd én. Nem akarom, hogy leszakadjon.
A konyhában Hunter belekukucskált a szatyrokba.
– Mi ez a sok cucc? Azt hittem, hogy csak a boltba mész, hogy
ebédet vegyél.
– Ez az ebédünk.
Összeráncolta a szemöldökét, és belenyúlt az egyik szatyorba.
– Cannoli?
– Ez tejtermék. A négy legnagyobb élelmiszercsoport egyike. Kivett
a szatyorból egy üveg szivárványszínű kekszet. Rámutattam.
– Az pedig a kenyér és gabonapelyhek családjába tartozik. Felhúzta
az egyik szemöldökét.
– Most mi van? Ugyanazok az összetevőik. Liszt, só, tojás…
Letette, majd kivett egy csomag töltött szőlőlevelet. Megindult a
nyálelválasztásom.
– Zöldségek és gyümölcsök.
A fejét csóválta.
– Ez egy gyümölcs levele. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy
gyümölcsnek vagy zöldségnek számít-e.
Kivettem a kezéből.
– Ez mind csak szemantika.
Elnevette magát, majd ismét a szatyorba nyúlt. Ez alkalommal egy
üveg Nutellát húzott elő.
– Ezt ismerem.
– Komolyan?
Figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, kinyitotta az üveget,
lehúzta az üveg szájáról a fóliát, beledugta az ujját és egy jó nagy
darabot kanyarintott ki belőle. Amikor felnézett, pajkos vigyorából az
arcán tudtam, hogy az érdeklődésének semmi köze nincs a finom
mogyorókrémhez. Hozzám hajolt, majd végighúzta az ujját a
kulcscsontomon, majd lenyalta róla a krémet.
– Testfestés. Ennek a hálószobában lesz a helye a későbbiekben.
Elnevettem magam, mert azt hittem, hogy csak viccel, erre eltűnt a
hálószobában az üveggel a kezében. Az agyam tele lett látomásokkal,
hogy később mit fogok összekenni, majd lenyalni.
Amikor Hunter visszatért, a fenekembe csípett, és adott egy puszit a
fejemre.
– Köszönöm, hogy lementél boltba. Majd segítek kipakolni és
ebédet készíteni. Tíz percre van még szükségem.
– Ne légy már butus. Menj, csináld a munkádat! Majd én kipakolok
és készítek valami harapnivalót.
Hunter megpuszilta a homlokomat.
– Köszönöm. – Már az ebédlőasztalnál járt, amikor visszafordult. –
Majdnem elfelejtettem… Derek hívott, amíg boltban voltál. Két hét
múlva ideutazik üzleti ügyben. Szeretné, ha meginnánk valamit együtt.
– Jó van. Remekül hangzik. Anna említette, hogy erre jár majd
valamikor.
Nekifogtam kicsomagolni a csemegéket és készítettem egy
válogatást belőlük egy nagy tányérra. Hunter az egész asztalt beterítette
tervrajzokkal, és amikor láttam, hogy a legfelsőt elkezdi összesodorni,
odavittem az asztalra az ebédünket két tányér kíséretében.
– Jól néz ki – mondta.
– Sikerült befejezned, amit akartál?
– Igen. Már évek óta megy ez a projekt. Amikor több mint egy
építési vállalkozó van bevonva, akkor annak oka van. – Egy
befőttesgumit csavart a tekercs köré, amin dolgozott, és az asztalhoz
ütögette.
– A tulaj dubai és nem hajlandó felfogni, hogy New York városának
bizánci építészeti szabályai vannak. Az épület elég régi és szerkezeti
megerősítésre van szüksége mindenhez, amit szeretne kivitelezni. Amivel
nincs is semmi gond, de ha egy építkezés során háromszor is
meggondolja magát az ember a terveket illetően, az már baj. Az első
építési vállalkozó gerendákat használt, amelyek aligha feleltek meg az
első terveknek, úgyhogy gyakorlatilag elölről kellett kezdeni. És jóllehet
minden tervrajz és tervezet elkészült számítógépen, a beruházó
régimódi, papíralapú tervrajzokat szeretne látni.
– De miket akar megváltoztatni, amitől ilyen nehéz a kivitelezés?
– A házat az épület tetején.
Azt hittem, hogy rosszul hallok.
– Építeni akar valamit az épület tetejére?
– Igen. Egy házat. – Hunter elnevette magát. – Egy házat akar
építeni egy régi, öntöttvas épület tetejére.
 – Egy egész házat?
– Igen.
– De miért? Nem lakható az épület?
– Nem. Azazhogy a legtöbb része lakható, kivételt az alsó két
emeleten található üzlethelyiségek képeznek.
– De akkor miért nem újítja fel egyszerűen az egész épületet ahelyett,
hogy a tetőre még egy házat építtet? Nem értem.
– Az építkezés a New Yorkban élő tehetősök játékszere. Felesleges
logikát keresned benne. A válasz mindig ugyanaz: azért, mert
megtehetik.
– Ez őrület.
– De nekem legalább munkát ad. Amúgy ez az épület különösen
szép. Elviszlek majd valamikor, hogy megnézhesd, ha szeretnéd. A felső
emeletek le vannak zárva az építkezés idejére. Amíg a város el nem
fogadja a legújabb változtatásokat, addig nem tehetünk sokat.
– Jóllehet egész életemben itt éltem, soha nem szakítottam rá időt,
hogy megcsodáljam a város építészetét.
– Soha nem gondoltál még rá, hogy valahol máshol élj? – kérdezte
Hunter.
– Régebben igen. Itt jártam egyetemre a városban, Anna viszont
Kaliforniába ment tanulni. Felváltva utaztunk egymáshoz a szünetekben
és terveztük, hogy én is a nyugati partra költözöm, így egymás
szomszédai lehetünk. Azt terveztük, hogy együtt esünk majd teherbe és
a lányaink legjobb barátnők lesznek.
– Még megtörténhet. Biztos vagyok benne, hogy Anna és Derek
szeretnének még gyereket.
Egy kép villant be, amint Hunter házának udvarán ülünk Annával a
kisbabáinkkal az ölünkben, míg Derek és Hunter a közelben álldogálnak
és grillvacsorát készítenek. A látomás szívmelengető volt, bár egyben
meg is ijesztett, hogy ilyen messzire merészkedtem gondolatban. Hunter
nem gondolkodott hosszú távon. Ez csak egy kósza megjegyzés volt,
nemde?
Tétován elmosolyodtam, féltem, hogy reménykedni kezdek, de
valahol mélyen tudtam, hogy már gyökeret is vert a lelkemben a remény.
– Talán. Soha nem tudhatja az ember.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

NATALIA

Hunter és Derek már a bárban ültek, amikor megérkeztem. Amikor

észrevettek, mindkét férfi felállt. Feléjük közeledve döbbentem rá, hogy
ez az első alkalom, amikor Hunterrel nyilvánosan találkozunk egy közös
barátunkkal. Az elmúlt pár hét során annyi időt töltöttünk együtt,
amennyit csak tudtunk. Ha este nem volt lehetőségünk látni egymást,
akkor együtt reggeliztünk, vagy elvittünk egy tucatnyi gyereket
vacsorázni Izzy tizenhatodik szülinapján, együtt néztük a kosármeccseit
és két páciensem között néha ellógtunk moziba megnézni egy filmet.
Még egy ebédet is elköltöttünk a tetőn, ahol Hunter dolgozott, hogy azt
ne is említsem, milyen sok időt töltöttünk együtt az ágyban. És meglepő
módon még képes voltam járni. Ugyanakkor a magunk kis privát
szférájában éltünk. Hacsak Izzyt nem számoltuk, mindig kettesben
voltunk.
Szóval, amikor a két férfi felé tartottam, nem tudtam, hogyan is
üdvözöljem Huntert. Ő abban a pillanatban véget vetett a belső
vívódásaimnak, amikor a közelébe értem. Megfogta a kezemet,
magához húzott, majd beletúrt a hajamba, hogy kissé hátrahajtsam
ezáltal a fejemet, végül birtokló hévvel megcsókolt.
Mosolyogtam. Több mint elégedett voltam az üdvözlésével.
Megeresztettem felé egy sziát, mielőtt Derekhez fordultam.
– Hogy van az édes Caroline baba apukája?
Derek mosolygott, és lehajolt, hogy adjon két puszit.
– Jól. Vajon totál idiótának hangzik, ha azt mondom, hogy hiányzik
az illata?
A lelkem felsóhajtott.
– Dehogy is. Úgy hangzik, mint egy mondat, ami egy tökéletes férfi
száját hagyta el.
– Hé… és velem mi lesz? – szidott meg Hunter.
– Na neee… Csak azért mert egy másik férfinek bókoltam már
rögtön elhanyagoltnak érzed magad? De aranyos. De éppen elolvadtam
annak hallatán, hogy azt mondta, hiányzik a kislánya illata. Ez a
legromantikusabb dolog, amit valaha hallottam. Nem vagyok benne
biztos, hogy tudnád ezt überelni, csinos fiú.
Hunter a derekam köré fonta a karját, és magához húzott.
– Hiányzik bizonyos testrészeid illata.
Belekönyököltem.
– Ez nem romantikus, hanem inkább perverz.
– És mi a különbség?
Mindannyian nevettünk. Hunter odahúzott egy bárszéket, így egy kis
körben mind a hárman odafértünk a bárpulthoz. Babás képeket
nézegettünk, meghallgattuk Anna legújabb agyrémét, miszerint a
lakásban mindennek organikusnak kellett lennie, és meghallgattuk
Caroline legfrissebb orvosi vizsgálatának beszámolóját.
– Majdnem elfelejtettem. Anna a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel,
amikor ti is itt vagytok. Külön utasításokat kaptam tőle, miszerint
rendelnem kell nektek egy-egy mimóza koktélt és aztán ki kell
hangosítanom a telefonomat.
Hunter már rendelt nekem egy pohár bort. Az ajkamhoz emeltem,
hogy igyák belőle, de előbb megjegyeztem: – A mimózásat
kihagyhatjuk. Majd azt mondom Annának, hogy már túl vagyunk rajta,
ha esetleg kérdezné.
– Jaj, ne! Fogalmad sincs róla, hogy milyen egy hormonjainak
kiszolgáltatott feleség. Nem vállalom a kockázatot.
Derek intett a pultosnak és három mimózát kért, majd felhívta Annát.
– Szia, Kicsim. Ki vagy hangosítva.
– Ott van előttük a mimóza?
– Igen. És magamnak is kértem egyet.
– Miután letettük, küldj nekem egy képet, amin a koktéljukat
iszogatják.
Derek felhúzott szemöldökkel bámult ránk, mintha csak azt mondta
volna, hogy ugye megmondtam.
– Hát persze.
– Szia, Nat – kiabálta Anna.
– Szia!
– Szia, Hunter. Jól bánsz a legjobb barátnőmmel?
– Igyekszem – mondta, és rám kacsintott.
– Bárcsak én is ott lehetnék veletek. De még korai lenne Caroline-
nal repülni, túl sok a baktérium a légkondi levegőjében. Mivel a héten
Dereknek a városba kellett utaznia üzleti ügyben, ez most majdnem
olyan, mintha mind a négyen együtt lennénk.
– Derek, előkészítetted a képeket?
A fejét csóválta, jelezve, hogy a felesége egy kicsit megőrült, de
azért benyúlt a zsebébe.
– Megvannak.
– Jól van. Mutasd meg az első képet!
Derek felmutatott egy képet, amin én szerepeltem Annával. Talán
négy- vagy ötévesek lehettünk és a játék babakocsinkat toltuk magunk
előtt, benne egy-egy babával.
– Nat, egész életemben ismertelek – mondta Anna. – Te vagy a
legjobb barátnő a világon, akiről bárki is álmodhat. Amikor elkezdtem
átgondolni, amit ma mondani akarok neked, próbáltam felidézni egy
olyan példát, amikor segítséget kértem tőled és te nem voltál ott, de
képtelen voltam. Pedig az elmúlt huszonegynéhány évben igen sokszor
szorultam a segítségedre, de még mielőtt kértem volna, már ott voltál
mellettem. – Anna hangja elcsuklott, tudtam, hogy a könnyeivel küzd. –
Te vagy a legjobb ember az életemben, Nat. Szeretlek és még az
életemet is rád bíznám.
Én magam is elérzékenyültem.
– Én is szeretlek téged, Anna Bow Banya.
Anna megköszörülte a torkát.
– Te jössz, Derek. Következő kép.
Derek ismét a fejét csóválta, de megmutatta a következő fotót.
Mintha Hunter és Derek lett volna rajta.
– Épp Frankie Munsont verjük el, amikor strébernek csúfolt
hatodikban. Nyolcadikban, amikor túl félénk voltam ahhoz, hogy
elhívjak egy lányt táncolni, te elhívtad a két legcsinosabbat. Tizedikben,
amikor a focicsapat kapitánya lettél, én pedig a vitacsoport vezetője,
fittyet sem hánytál arra, hogy egy stréberrel lógsz. Mindig a hátvéded
voltam, tesó.
Anna közbeszólt:
– Következő kép, Kincsem!
Derek megmutatta a következő képet, ami a kupacban volt.
Hunterről és rólam készült a fotó az esküvőn. Most láttam először.
Emlékeztem magára a pillanatra, de azt nem tudtam, hogy valaki le is
fotózta. Hunter éppen le akart kérni, amikor Anna édesapjával
táncoltam. Mosolyogtam rá, de közben próbáltam úgy tenni, mintha
semmilyen hatással nem lenne rám, ahogy odahúz magához. Nagyszerű
lesifotó. A fejemet hátrahajtottam és önelégült mosoly ült az arcomon,
Hunter pedig azzal a félig szexi mosolyával nézett le rám, amit olyan
gyakran viselt. Nem lehetett nem látni, hogy vibrált köztünk a levegő.
Hunterrel egymásra néztünk, miközben Anna megszólalt.
– Szóval, mivel két olyan ember vagytok, akikre az életünket is
rábíznánk, azt szeretnénk, ha a lányunk életében is fontos szerepet
töltenétek be, főleg abban az esetben, ha valami történne velünk. –
Anna itt elhallgatott. – Utolsó kép, Kicsim.
Derek lapozott, s ez alkalommal Caroline baba tűnt fel. Rugdalózó
volt rajta, melynek az elején egy film lógója díszelgett: A Keresztapa.
– Kedves Hunter és Nat, lennétek a lányunk keresztszülei?
A mosolyom olyan szélesen terült el az arcomon, hogy kis híján
szétrepedt tőle. Felugrottam a bárszékről és megöleltem Dereket, majd
fogtam a telefonját és beleüvöltöttem Annának: – Igen! Igen!
Hunter sokkal mérsékeltebben reagált: kezet rázott Derekkel.
– Megtiszteltetés, cimbora.
Miután Derek letette a telefont, megkértem a pultost, hogy készítsen
hármunkról egy képet a telefonommal, miközben a koktéljainkat tartjuk.
Aztán elküldtem Annának. Erre ő visszaküldte nekem Caroline képét,
akit hamarosan a keresztlányomnak nevezhetek. A karjában tartotta, a
másik kezében pedig egy alkoholmentes mimóza volt.
 – Még nem sikerült lefixálnunk a keresztelő időpontját, mert
eredetileg csak egy kis családi összejövetelt szerettünk volna, de a
feleségem végül akkora feneket kerített neki, mintha egy második
esküvőt tartanánk – viccelt Derek. – Arra gondoltunk, hogy
vasárnaphoz három hétre, huszonötödikén tartanánk.
Gyors fejszámolást végeztem. Múlt hónapban tizedikén voltunk
Garrettnél, úgyhogy ez azt jelenti, hogy az e havi látogatásnak a
tizenhetedike előtti hétvégére kell esnie.
– Ez nagyszerűen hangzik. Lehet, hogy kikérem Izzyt az iskolából
azon a pénteken és már csütörtök este odarepülök, hogy kihozhassunk
belőle egy hosszú hétvégét. – Hunterre néztem. – Szerinted el tudsz
szabadulni egy nappal előbb, hogy korábban odarepülj?
Hunter lesütötte a szemét, majd rám nézett. Aggodalom ült a
szemében.
– Addigra én már Kaliforniában leszek.
– Á, jól van. Nem emlékeztem rá, hogy ismét vissza kell látogatnod.
– Próbáltam úgy tenni, hogy nem nagy ügy az egész, de az ösztöneim
előbb megértették az üzenetet, mint az agyam. – De talán a keresztelő
után visszarepülhetünk majd együtt.
Hunter hangja ünnepélyes volt, miközben a kezem felé nyúlt.
– Nem kell visszarepülnöm ide. A New York-i munkával már a
keresztelő előtt készen leszek. A két hónapos szerződésem addigra
lejár, úgyhogy visszamegyek Kaliforniába.
Ez fájt. Nem volt bunkó vagy durva az, ahogy közölte. Sőt a hangja
lágysága és az, ahogy a kezemhez ért, arról tett bizonyságot, hogy tudta,
milyen hatással lesz rám az, amit mond. De ezzel aligha tudta elvenni a
helyzet élét. Elszomorodtam. De nem miatta, hanem amiatt, hogy
hagytam, hogy ez ennyire bántson.
A kapcsolatunk a kezdetektől fogva csak átmeneti volt. Tudatában
voltam ennek, amikor belementem. Az egyetlen gond az volt, hogy
valahol út közben, kinyitottam Hunter felé a szívemet.
Hunter kérdezett valamit, és a válaszomra várt. Vissza kellett
zökkennem a gondolataim közül.
– Ne haragudj. Mit mondtál?
 – Azt, hogy Izzyvel talán nálam lakhatnátok a hosszú hétvége alatt.
– Persze. – Magamra erőltettem egy mosolyt. – Meglátjuk.
A következő huszonegynéhány percet ugyan Derekkel és Hunterrel
töltöttem, mosolyogtam és velük nevettem, de legbelül a fejem és a
szívem csatázott egymással. A fejem üvöltött: Elmegy, de hát kit
érdekel? A szívem pedig így válaszolt: Hát téged, te hülye. Téged.
Szerencsére mindannyiunknak voltak tervei az estére és nem fért már
bele, hogy több időt töltsünk egymással. Hunter és Derek a Knicks
meccsére mentek, én pedig anyámhoz voltam hivatalos.
– El kell indulnom anyámhoz. Örülök, hogy találkoztunk, Derek. –
Felálltam. – És köszönöm, hogy megkértetek, legyek Caroline
keresztanyukája. Adj át egy hatalmas ölelést a legjobb barátnőmnek,
amikor hazaérsz.
Derek felállt és megölelt.
– Átadom. És következő hónapban pedig találkozunk.
Hunter felé fordultam, hálás voltam, hogy nyilvánosan búcsúzhatunk
el egymástól és hamar szabadulhatok.
– Majd hívj! – mondtam semmitmondóan.
Hunter Derekhez fordult.
– Pár perc és visszajövök. Kikísérem Natet, aztán mehetünk a
meccsre.
– Persze.
Ennyit a gyors szabadulásról. Hunter a derekamra tette a kezét, és
kikísért a bárból.
A lábamat bámultam, nem akartam ránézni, hogy lássa az arcomon
az érzelmeimet.
De a két kezébe fogta az arcomat és a homlokomhoz nyomta a
homlokát.
– Sajnálom, ha elszomorítottalak.
– Nem. Egyáltalán nem – mondtam. De még a saját füleim sem
hittek nekem.
Várt. Tudta, hogy előbb vagy utóbb fel kell néznem. Amikor végre
találkozott a tekintetünk, megszólalt:
– Nagyon is számítasz nekem, Natalia. Nem lesz egyszerű elmennem
nekem sem. Az utóbbi másfél hónap remek volt… – Összeráncolta a
homlokát. – Főleg az utóbbi néhány hét, amióta hagytad, hogy jól
kifárasszalak.
Talán jobban kellett volna éreznem magam attól, hogy hallottam, nem
vagyok egyedül a bánatommal. De a kimondatlan dolgok úgy
nehezedtek rám, mint egy tonnás súly. Lehet, hogy neki is kemény lesz
elmenni… de még csak nem is fontolgatta, hogy maradjon. És a hosszú
távú kapcsolatot sem említette. Tehát ha lejár az időnk, akkor vége.
Magamra erőltettem egy gyenge mosolyt.
– Majd hívlak.
A szemébe nézett, majd lehunyta a szemét egy rövid időre.
– Jól van.
Egy gyengéd csókot lehelt az ajkamra, majd a homlokomra is adott
egyet.
– Csak óvatosan a vonaton.
– Érezzétek jól magatokat a meccsen.
Nehéz volt elindulnom, de tudtam, hogy nekem kell megtennem az
első lépést. Végig magamon éreztem Hunter tekintetét, miközben a
vasútállomás felé sétáltam. A bár előtt állt, és nézett. Nem fordultam
meg, hogy megbizonyosodjak róla. Ennek így kellett történnie
közöttünk. Ki kellett lépnem az életéből, hiszen ő nem fog semmit sem
tenni annak érdekében, hogy a közelemben maradjon.
 TIZEDIK FEJEZET

NATALIA

Öt napja nem láttam Huntert.

A legtöbb párnál ez normális, hiszen a hétköznapok zsúfoltak.
Nekem meg amúgy is egy tinédzserről kellett gondoskodnom. Na meg
tényleg egy pár voltunk mi? Amióta Hunterrel összejöttünk, ilyen
sokáig még nem voltunk egymástól távol. Vagy elmentünk enni, vagy
Izzy játékát néztük meg, loptunk magunknak pár órát, amit a
hálószobában töltöttünk, vagy volt, hogy együtt reggeliztünk. Soha nem
került különösebb erőfeszítésbe egy kis időt találni egymásra. Egészen
mostanáig. És ez sem az ő hibája volt. Én kerültem. És tudtam, hogy
tudja, bár nem adott neki hangot.
Az volt az érzésem, hogy ez hamarosan meg fog változni, amikor
megnyomtam a gombot, hogy kinyissam a lépcsőház ajtaját odalent. Öt
nap után, amikor is folyamatosan azt mondogattam, hogy elfoglalt
vagyok és halogattam, hogy válaszoljak az üzeneteire, bejelentés nélkül
jelent meg a lakásomnál. Izzy pont előtte ment el iskolába. Hunter tudta,
hogy tíz előtt csak nagyon ritkán vannak pácienseim.
Hunter kilépett a liftből és határozottan tartott felém. Feldühített,
hogy a testem rögtön reagált rá, pedig nem akartam izgatott lenni. És ez
a düh érezhető volt a hangomon.
– Csak nem itt jártál a közelben és gondoltad, beugrasz, hogy
köszönj? – kérdeztem.
Hunter egyenesen a szemembe nézett.
– Nem. Azért jöttem, hogy beszéljek veled. Izzy elment?
A harag olyan érzés, amit képes voltam tolerálni. Összefontam a
karomat a mellkasomon.
– Igen. De készülődnöm kell dolgozni. Előbb fel kellett volna hívnod.
 Egy lépéssel közelebb jött és belépett a személyes terembe.
– Ugyan miért tettem volna ezt? Hogy lerázhass?
Egymásra bámultunk. Nem hátráltam meg, jóllehet ilyen közel hozzá
szinte darabjaimra törtem. Kihúztam magam, és azt mondtam: – Jól
éreztem magam veled, Hunter. Miért rontsuk most el a végét?
Villantak egyet a szemei.
– Nem mehetnénk be, hogy beszéljünk?
– Nem tudom, hogy kellene-e beszélnünk bármiről is. Jó volt, de
vége.
Aztán valami olyat tett, amiről tudtam, hogy nem fogok tudni
ellenállni. A két kezébe fogta az arcomat. Könnyek fenyegettek a
gyengéd érintése nyomán.
A hüvelykujjával megsimogatta a bőrömet.
– Sajnálom, Natalia. Tényleg sajnálom.
Nyeltem egyet és sós ízt éreztem a torkomban.
– Komolyan? Nem úgy tűnik.
Hunter lehunyta a szemét.
– Nem mehetnénk be, hogy beszéljünk egy kicsit? Kérlek!
Bólintottam, ő pedig bejött utánam a lakásba.
Nem álltam készen arra a beszélgetésre, ami most következett. Időt
akartam nyerni és igyekeztem megtörni a csendet.
– Kérsz kávét?
– Nem, köszönöm.
– Én azért iszom egyet.
Hunter bólintott, én pedig bevonultam a konyhába, remélve, hogy
nyerek ezzel néhány percet, amíg kitalálhatom, hogy mit is mondjak.
Attól tartottam, hogy esetleg kibuknak belőlem az érzéseim, ha nem
uralkodok magamon.
Amikor visszatértem a nappaliba, Huntert az ablak előtt találtam,
kifelé bámult. Arra a reggelre emlékeztetett, amikor odakint találtam az
erkélyen. Több ezer kilométernyire volt.
Megérezte, hogy bejöttem, és megfordult.
– Mikorra jön az első páciensed?
Őszinte voltam vele.
 – Még van addig pár órám.
Szomorú, de nagyon is valódi mosoly kandikált ki a komorsága
mögül. Túl nyugtalan voltam ahhoz, hogy leüljek a beszélgetésünkhöz,
így hát nem is fárasztottam magam azzal, hogy hellyel kínáljam, hanem
belevágtam.
Ittam egy kortyot a kávémból és tudatlanságot tettettem.
– Miről szeretnél beszélni?
Hunter az arcom felé nyúlt és a fülem mögé tűrt egy tincset.
– Kedvellek. Nagyon is, Natalia. Élvezem a társaságodat. Szép vagy
és okos… sőt okostojás, amit furcsamód nevetségesen szexinek
találok. És a szex… – A fejét csóválta. – Legszívesebben minden éber
percemet benned tölteném, ha lehetne.
Tökéletesnek hangzott, amit mondott, de tudtam, hogy ez még csak
a mondandója eleje. Elkaptam a tekintetét és folytatásra
kényszerítettem.
– De…
– Úgy állapodtunk meg, hogy csak szexről lesz szó, hogy jól érezzük
magunkat egy ideig.
A megjegyzése borzasztóan feldühített. Gyáva volt.
– Nekem pedig egy őszinte férfihoz kellett volna hozzámennem, aki
nem tolvaj. A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy az ember
eltervezi, nemde?
Hunter lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, Natalia.
– Miért? – kérdeztem. – Szeretném tudni, hogy miért?
Hunter felnézett rám.
– Mit miért?
– Miért mondod rólam ezeket a nagyszerű dolgokat, hogy tetszem
neked, hogy milyen jól illünk egymáshoz, aztán meg eszed ágában sincs
folytatni. Azért, mert ilyen messze lakunk egymástól?
– Maximálisan ellene voltál mindenféle kapcsolatnak, amikor ezt
elkezdtük. Szándékosan randiztál olyan férfiakkal, akikhez nem tudnál
kötődni, csak hogy tisztán fizikai szinten tartsd a kapcsolat jellegét. –
Hunter beletúrt a hajába. – Ezért egyeztünk meg úgy, ahogy.
 – És akkor? – emeltem fel a hangomat. – Nem akartam azt sem,
hogy huszonnyolc évesen elvált nő legyek, egy tizenhat éves
mostohalánnyal. De itt vagyok. És tudod mit? Boldog vagyok így is,
még ha ez nem is az a tündérmese, amire vágytam. Az ember tervei
sokkal egyszerűbbek, mint amit az élet produkál, de néha van, hogy
mégis az a helyes út, ami végül kijut az embernek.
Egymásra bámultunk. Olyan sok minden tükröződött Hunter
szemében: szomorúság, harag, bűntudat és vágy. De leginkább azt
láttam rajta, hogy nagyon is érez irántam. Legalább nem voltam egyedül
ezzel. De valami mégis visszatartotta, hogy többet akarhasson.
– Ez nem ilyen egyszerű – mondta.
– Nem is állítottam, hogy az. De ahelyett, hogy megpróbálnánk
kitalálni, hogyan tovább, te inkább elköszönsz tőlem két hét múlva és
hátra se nézel.
Amikor nem szólt erre semmit, csak még tovább bőszített. Letettem
a kávémat az asztal hozzám közelebb lévő felére és csípőre tettem a
kezemet.
– Mondd csak, mire Kaliforniába repülök a keresztelőre, találsz
magadnak valaki mást, ugye? Hogy néz ez ki? Majd udvariasan
bókolgatunk egymásnak azzal a másik nővel és megvitatjuk, hogy
milyen életerős vagy az ágyban?
– Nem tennék ilyet. Nem vinnék oda egy másik nőt a keresztelőre.
Te jó ég. Még csak eszembe se jutna egyetlen másik nő se, Natalia.
A mutatóujjammal a számon doboltam.
– Hm… vagy akkor ennek kölcsönösnek kellene lennie? Mert mi
van, ha például magammal akarok vinni valakit?
Na, erre már felkapta a fejét. Az állkapcsa megmerevedett és
megcsillant a szemében a düh. De nem voltam boldog ettől a
csillogástól, azt akartam, hogy lángoljon a haragja.
Így hát továbbmentem.
– Megkérdezted, hogy nem akarok-e nálad maradni a keresztelő
idején. Akkor a srác, akit magammal viszek, őt is szívesen látod?
Mármint zavarna, ha a vendégszobában dugnánk? Amikor jó
keményen dugnak, akkor nyögni szoktam. – Elhallgattam egy rövid
időre. – De azt hiszem, ezzel már tisztában vagy.
Hunter amúgy is feszes állkapcsa olyan merev lett, hogy azt hittem,
menten eltörik. De ennek ellenére még mindig nem robbant.
Tudni akartam az okát, hogy miért nem akar harcolni értünk.
Tudnom kellett. Frusztrált voltam. Felemeltem a karomat, majd
visszaejtettem az oldalamhoz.
– Miért jöttél ide egyáltalán?
– Azért, mert tudtam, hogy szomorú vagy és folyamatosan leráztál.
– És? Mire volt ez jó? Első kézből akartad látni, hogy tényleg
szomorú vagyok? Mert nekem semmiben nem segített a látogatásod. –
Megfordultam, hogy kiviharozzak a nappaliból, de Hunter elkapta a
könyökömet és megállított.
– Natalia.
Kitéptem a karomat a szorításából és olyan gyorsan visszafordultam,
hogy hátrálnia kellett, nehogy összeütközzünk.
– Vagy egy gyors dugásért jöttél? Ezért jöttél? – Elkezdtem
hadonászva kigombolni a blúzomat. – Hiszen úgyis csak ennyiről volt
szó, nemde?
– Fejezd ezt be!
Nem fejeztem be. Nagyon is folytattam. Kigomboltam a harmadik,
majd a negyedik gombot.
– Többet érdemelsz, mint amennyit én adni tudnék neked.
Ez a magyarázat már csak hab volt a tortán. De végre valami olyat
mondott, amiben igazat adtam neki. Sokkal jobbat érdemeltem.
– Amikor a szüleim szétmentek, apám azt mondta anyámnak, hogy
mindig is törődött vele, de soha nem tudta úgy szeretni, mint ahogy
Margie-t. Tulajdonképpen közölte vele, hogy végre révbe ért. És akkor
már szóba se hozzuk az én választásomat, Garrettet. Tökéletesen igazad
van. Sokkal többet érdemlek. Valaki olyan kell nekem, aki úgy akar
velem lenni, ahogy én is vele. Lehet, hogy az én hibám, hogy elkezdtem
érezni irántad, hiszen soha nem ígértél többet puszta fizikai kapcsolatnál.
De tudod mit…? – A tekintetét kerestem. – Nem hiszem, hogy egyedül
lennék ezzel az egésszel. Bolond voltam, hogy azt gondoltam, te is érzel
irántam és majd végül átlépsz ezen az ostoba szabályon, hogy csak szex
és nem szerelem.
Hunter megdörzsölte a tarkóját és a padlót bámulta.
Összehúztam magamon a kigombolt blúzomat.
– Menj el!
– Natalia…
A nyugodt hangja csak tovább bosszantott. Érzelmi hullámvasúton
ültem, ő pedig mintha egy nyugodt folyón ringatózna. Bassza meg.
– Tűnj el innen! Menj és keresd meg a következő havi nődet. Várj
csak, nem is. Inkább a következő hetit.
Sarkon fordultam és a bejárati ajtóhoz csattogtam, majd egyetlen
szó nélkül szélesre tártam. Hunter mozdulatlan maradt még néhány
hosszú pillanatig, aztán odajött az ajtóhoz, de nem lépett ki rajta, hanem
bevágta. Odabent maradt.
– Én is azt érzem, amit te. Csak…
– Csak mi?
– Nem ígérhetek többet. Ugyanakkor arra is képtelen vagyok, hogy
kisétáljak azon a rohadt ajtón.
Szomorú voltam és dühös. Mit tettem erre?
Megcsókoltam.
Valószínűleg nem életem legbölcsebb cselekedete volt, de nem
tudtam megállni.
Csupán egy másodpercébe került Hunternek, hogy megszűnjön
küzdeni ellene. Mindkét kezével megmarkolta a fenekemet, felemelt és
az ajtónak nyomott. A lábamat a dereka köré fűztem, a karommal pedig
a nyakát öleltem és az összes dühös energiámat a csókba fojtottam.
Mintha nem tudtam volna elég közel kerülni hozzá. És ez alkalommal
tudtam, hogy nem csak én érzek így. Hunter beletúrta az ujjait a
hajamba és oldalra döntötte a fejemet, hogy még alaposabban
megcsókolhasson. A testemhez nyomta a testét, s közben felnyögött.
Éreztük egymás szívdobogását. Elkezdtük letépni egymás ruháját
anélkül, hogy az ajkaink elhagyták volna egymást. Elveszve a dühöm
szenvedélyében, észre sem vettem, hogy Hunter a lábával belökte a
hálószoba ajtaját.
Még soha nem tett le ilyen gyengéden az ágyra. A nyelvünk
összefonódott. Elvesztem – elvesztünk – a pillanatban. Majd amikor
befejeztük a csókot, Hunter felállt, hogy levegye a ruhái maradékát is,
így mindkettőnknek esélye nyílt rá, hogy kijózanodjon a hirtelen
fellángolásból.
Találkozott a tekintetünk és Hunter mozdulatlanná dermedt a
cipzárjával a kezében.
– Akarod, hogy megállják? Most mondd meg!
Tíz perccel ezelőtt még ki akartam rúgni, most viszont még a
lélegzetvételnél is jobban vágytam rá, hogy bennem legyen. Persze
abban a pillanat bármit megmagyarázhattam volna. Mit jelenthet még két
hét? Hiszen már így is érzéseket tápláltam iránta. Az, ha megfosztom
magam egy szexuális élménytől, még nem változtat semmin. A szemem a
hatalmas csomagra vándorolt Hunter lába között, ami enyhülést követelt
magának.
Nem. A fennmaradó két hét semmin sem fog változtatni.
– Nem – suttogtam. – Nem akarom, hogy megállj.
Hév gyulladt ki Hunter szemében. Kivett egy óvszert a tárcájából,
ledobta a csomagolást a padlóra és gyorsan levette rólam a maradék
ruhát is. Rám mászott és a lábam közé dörzsölte a merev péniszét, majd
még egy utolsó bátorításért a szemembe nézett.
Bólintottam, de ahogy lehajtotta a fejét, hogy megcsókoljon,
meggondoltam magam.
– Várj!
Már csak egy centire volt egymástól az orrunk, Hunter
mozdulatlanná merevedett.
Ha már erre adtam a fejem, akkor szerettem volna én irányítani.
– Én akarok felül lenni – mondtam.
Megkönnyebbülés futott át az arcán. Egy gyors mozdulattal a hátára
gurult és magára emelt.
– Hát lovagolj meg, kicsim – mondta rekedt hangon. – Lovagolj meg
keményen.
Feltérdeltem, és a kezembe vettem a péniszét. Annyira vastag volt,
az ujjaimmal alig értem körül. Hunter megmarkolta a csípőmet és
magasra emelt, annyira, hogy a pénisze fölé kerüljek. A vágy illata járta
át a levegőt, s mindent betöltött.
Lenéztem Hunterre. Annyira eltökéltnek látszott, mégis átengedte
nekem az irányítást, amire annyira szükségem volt.
– Gyerünk! – nyögte, ahogy lejjebb ereszkedtem.
Az ujjai belemélyedtek a csípőmbe, ami másnap biztosan látszani
fog. Szerettem volna foltokat. És minden pillanatát látni akartam annak,
amit ezzel az emberrel művelek. A szemébe néztem és egyre mélyebbre
engedtem magamban. Kifújt egy nagy levegőt, amit én belélegeztem,
miközben fel-le mozogtam rajta.
Hunter olyan hatalmas férfi volt, ebben a pózban fájdalmasan nagy.
Mégis élveztem a fájdalmat. Hátravetettem a fejem, a két combjára
tettem a kezem és homorítottam. Ebben a pózban teljesen elnyeltem őt,
ahogy ráültem, kis híján a golyóit nyomtam.
– Te jó ég. Lassíts, Natalia!
A kimondatlan fenyegetés, hogy mi fog történni, ha nem, csak még
jobban ösztönzött. Előre-hátra mozgattam a csípőmet, majd körbe-
körbe. Az arcára kiült feszültségtől megvadultam, őrülten szükségét
éreztem, hogy elveszítse a kontrollt.
Keményen lovagoltam, a mellem fel-le ugrált minden egyes
emelkedésnél és süllyedésnél. A bőröm izzadni kezdett, a combom
pedig remegett.
Hunter hüvelykujja az érzékeny csiklómba mélyedt és körkörösen
dörzsölgette, aminek ritmusa megegyezett a csípőm mozgásával. Egyre
jobban ziháltam, egyre szaggatottabban, majd feltört belőlem egy
nyögés, ahogy rám tört az orgazmus.
– Hunter – kiáltottam.
Válaszképp belemarkolt a hajamba és az ajkához húzott. Hirtelen
megrohant a nyelvével, és elsöpörte a valóságot. Teljesen elvesztem
benne.
Túl sok volt ez. Az ujjai mesterien dörzsölgették a csiklómat. A
folyamatosan dörzsölése ennek az érzékeny résznek, a keze, ami erősen
markolta a hajamat, valamint a követelőző ajkai… az orgazmus
leterített, egyik lökésszerű hullám a másik után következett, amik uralták
a testemet. A nyögéseimet elnyelte Hunter ajka.
 Kifulladva kapkodtam levegő után, Hunter elengedte a hajamat,
hogy láthassa az utolsó hullámokat.
– Annyira szép vagy. Olyan nagyon szép.
És aztán visszavette az irányítást, amiről azt hittem, hogy nálam van.
Megfogta a csípőmet, fel és le emelgetett, s közben mélyre hatolt
bennem. Minden alkalommal egyre erősebben dugott alulról. Az arcán
megjelenő elszántság a legszexibb dolog volt, amit valaha láttam.
– Basszus – mondta a fogait összeszorítva. – Mindjárt elélvezek.
Még egyszer utoljára belém döfött, majd egy hangos nyögéssel
belém lövellt, mélyen a testembe.
Néztem a megkönnyebbülést az arcán, a feszültséget, ami átadta a
helyét a boldogságnak. Üdítő látvány volt.
Összeomlottam rajta ülve, mint aki képtelen egyenesen tartani magát.
Hunter a nyakamba temette az arcát, s édes dolgokat suttogott a
csókjai között. Istenem, olyan csodálatos ez az ember.
Kielégülve sütkéreztem a pillanatban. Izzott közöttünk a levegő. Jó
páros voltunk. Szerettem azt gondolni, hogy ez a kémia eredménye,
nem pedig a múltban szerzett tapasztalatai. Én sem voltam szűz, sőt, de
ha Hunterrel voltam, úgy éreztem, hogy minden, ami előtte történt, csak
gyakorlás volt, hogy készen álljak, amikor eljön az igazi.
Megijesztett ez a gondolat és visszazökkentett a valóságba a vágy
uralta ködből. Ha Hunter volt az igazi, akkor miért kell ismét
visszatérnem a csalókhoz?
 TIZEDIK FEJEZET

HUNTER

Tíz évvel korábban

Summer nem volt boldog velem.

Azt mondta, hogy megérti, miért nem mondtam el Jayce-nek, de
azóta két hónap telt el és azzal, hogy rejtegetnem kellett őt – a
kapcsolatunkat – komoly kihívás elé állította a nyári szünetben. Nem
mehettem le San Diegóba túl gyakran, hogy meglátogassam, mert
kaptam egy gyakornoki állást az egyik építészeti cégnél, annál, ahol a
diplomaosztó után dolgozni szerettem volna. Ha Summer jött fel hozzám
északra, nem volt hol együtt lennünk, hiszen a nagybátyámnál és a
nagynénémnél laktam, akárcsak a bátyám. Legalábbis a mai napig.
Jayce költözködött. Csodával határos módon Emilyvel megbeszélték
a dolgokat, elmondta neki, hogy nem érzi magát készen arra, hogy
megházasodjon. Emily nagyon megértőnek mutatkozott. Őszintén
szólva, még a magam önző érdekeiről is megfeledkeztem és reméltem,
hogy rendbe jönnek köztük a dolgok. Melyik nő lenne ennyire megértő
állapotosan, amikor még a hormonok is nehezítik a dolgát?
– Hiányzol – nyafogott Summer a telefonban.
Summer nem szokott nyafogni. Rendbe kellett hoznom a helyzetet,
amibe belekormányoztam magam, egyszer s mindenkorra el kellett
mondanom az igazat. Szerettem ezt a lányt.
– Igen, Kicsim. Te is nekem. Le fogok ülni ma Jayce-szel, miután
segítettem neki elköltözni. Aztán beszélek a nagynénémmel és a
nagybátyámmal, biztos vagyok benne, hogy nem bánják, ha lejössz
meglátogatni és ott maradsz nálunk.
 – Komolyan? – csillant fel benne a remény.
– De lehet, hogy a vendégszobában kell aludnod.
– Nem érdekel. Hiányzik a képes feled.
– Te is nekem, úgy ahogy vagy.
Jayce bedugta a fejét a hálószobám ajtaján.
– Segítenél levinni a matracot a lépcsőn?
Befogtam a telefont.
– Persze. Két perc és megyek.
Bólintott, majd eltűnt.
– Este hívlak.
– Oké. Sok szerencsét.
– Köszi.
Az ágyra dobtam a telefonom és elszaladtam Joe bácsikám mellett a
lépcsőn. Felemelte a kislámpát a kezében.
– Nem hagyta, hogy segítsek neki a matraccal. Azt hiszi a kis
taknyos, hogy túl öreg vagyok ahhoz, hogy pár kilónál többet cipeljek.
Elnevettem magam.
– Ne aggódj! Amikor majd én költözöm el, felteszem a lábamat a
kanapén és az egész teherautót felpakolhatod.
Az unokatestvérünk, Cara szobája az első emeleten volt, a lépcső
tetején. Hason feküdt az ágy közepén és a levegőben kalimpált a
lábával, miközben egy magazint olvasott.
– Ne aggódj, Cara! – kiáltottam be, amikor elhaladtam az ajtaja
előtt. – Már megoldottuk.
Nevettem egyet és folytattam az utamat Jayce szobája felé, ami a
folyosó végén volt. Nyitva volt az ajtaja, de nem volt bent.
Körbenéztem a többi helyiségben a másodikon, de sehol sem találtam.
Így hát leültem az ágyára és bámultam a félig üres szobát. Jóllehet csak
nyaranta laktunk együtt, de akkor is furcsa lesz itt nélküle. Jayce állandó
volt az életemben mielőtt és miután anyám meghalt.
Egy hangra lettem figyelmes a szobában. Meglepett, azt hittem, hogy
egyedül vagyok. Olyan volt, mintha Elizabeth nagynéném kutyájának
megint a torkán akadt volna valami. Benéztem az ágy alá, de nem volt
ott a kutya. Aztán felkeltem és megnéztem a másik felén is. Majdnem
elestem a bátyámban, aki a földön feküdt. Sápadt volt, mint a fal,
habzott a szája és rázkódott a teste.
Kiüvöltöttem az ablakon a nagybátyámat hívva. Kinyitottam a
bátyám száját, hogy lássam, nem akadt-e valami a torkán. Nem láttam a
szájában semmit és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, így hát
felemeltem a padlóról és rohantam le vele a lépcsőn.
Szerencsére az orvosi segítség csupán egy emeletnyire volt.
Hasznos, ha az ember egy orvossal lakik együtt. Joe nagybátyám
akcióba lendült. Jayce-t a kanapéra fektettük, hogy megvizsgálhassa, én
pedig közben hívtam a 911-et. Mire letettem a telefont, a rázkódás
abbamaradt és kezdett visszatérni az élet az arcába.
– Mi a fene történt? – kérdeztem.
Még Cara is felkelt, hogy megnézze mi ez a felbolydulás.
– Rohama volt. – Joe bácsi Jayce-re nézett. – Csak maradj nyugton,
fiam! Emlékszel, hogy esetleg elestél, mielőtt rád tört a roham?
Megütötted a fejed, vagy történt valami?
Zavart volt, és nem válaszolt.
– Miért történt ez? Mi a baja?
– Nem tudom, de kiderítjük.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Négy nap.
Négy kibaszott nap.
Nagyon közel voltam hozzá, hogy elveszítsem a türelmemet. Mi a
fene tart ilyen sokáig? Ebben a négy napban Jayce-en mindenféle
vizsgálatot végeztek el, meg vért vettek tőle. Nyolc különböző orvos
tette fel neki ugyanazokat a kérdéseket újra és újra. De szart se
mondott egyik sem.
– Öreg. Ha nem csillapodsz le, hamarosan te fogsz ebben az ágyban
ücsörögni.
Tipikus reakció volt ez Jayce-től. Jobban aggódott értem, mint saját
maga miatt.
– Ráadásul már vagy négy napja ugyanabban a ruhában vagy.
Kezded bebüdösíteni a szobámat.
Beletúrtam a hajamba.
– Miért nem mondtál nekem semmit abból, amit az orvosoknak
elmondtál? Fogalmam sem volt, hogy más tüneteid is vannak.
Nézte, ahogy fel s alá járkálok az ágya végénél.
– Hát ezért. Hamarosan ösvényt taposol a padlóba. Ülj le és fejezd
be az aggódást!
Pár nappal ezelőtt jelentkeztek nála az első rohamok, de úgy tűnt,
más tünetei is voltak, amikről elfelejtett bárkinek is beszámolni.
Izomgörcsök, remegés, súlyvesztés. Kettőt észrevettem a háromból és
szóvá is tettem.
– Az a kibaszott kézremegés. Először, amikor rákérdeztem, azt
mondtad, hogy csak másnapos vagy. Ittál egyáltalán az azt megelőző
éjszaka? El kellett volna küldjelek orvoshoz. Miért nem mondtad el?
A bátyám arca komolyra váltott.
– Az igazat akarod? Nem akartam tudni.
– Nagyszerű. – A fejemet csóváltam. – Olyan vagy, mint anyánk.
Figyelmen kívül hagyod a tüneteket és mindent a vakszerencsére bízol.
– Mi a különbség, ha tudom az okát? Ha nekem is Parkinsonom
van, mint anyánknak, akkor arra nincs gyógymód.
– Nincs. De van rá kezelés. És akkor legalább tudod, hogy mivel
állsz szemben.
– Az orvosok azt mondták, hogy a rohamok még csak nem is
gyakori tünetei a Parkinson-kórnak. Aránytalanul felnagyítod a dolgot.
Joe bácsi sétált be a szobába és egy dossziét hozott magával.
Kimerültnek látszott. Az utóbbi négy napban húsz órákat töltött itt a
huszonnégyből. De nem úgy, mint én, ő legalább lezuhanyozott és
hazament átöltözni. Én nem mentem haza, hanem a folyosón aludtam
egy székben, amikor már kizavartak a bátyám szobájából éjszakára.
Körbenézett.
– Hol van Emily?
– Hazaküldtem, hogy pihenjen egy kicsit. – Az állával felém bökött.
– Mint ahogy ennek a seggfejnek is kéne.
Joe bácsi rám nézett.
 – Szerintem is jó ötlet. Miért nem mész haza és pihensz egy keveset?
Amúgy is szeretnék négyszemközt beszélni Jayce-szel.
– Miért? – A szeme a dossziéra vándorolt. – Van valami eredmény?
Joe bácsi Jayce-re nézett.
– Fiúk, tudom, hogy nagyon közel álltok egymáshoz, de az orvosi
információk magánjellegűek.
Jayce rám nézett, majd a nagybátyánkra.
– Semmi baj. Maradhat Hunter.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
A nagybátyám odahúzott egy széket Jayce ágyához.
– Miért nem ülsz le te is, Hunter?
Amikor valaki azt javasolja az embernek, hogy üljön le, akkor rossz
hírek következnek.
– Inkább állva maradok.
Joe bácsi bólintott, majd lenézett az ölében lévő csukott dossziéra.
Gyötrelmesen hosszan nézte. Levette a szemüvegét és megdörzsölte a
szemét, mielőtt belevágott.
– Mindannyian azt hittük, hogy az anyátoknak Parkinson-kórja volt.
A klasszikus tüneteket produkálta. És azt is tudjuk, hogy nem ment el
orvoshoz, hogy kivizsgálják.
– Szóval akkor nem is parkinsonos volt?
– Nincs rá mód, hogy utólag meggyőződhessünk róla, de szerintem
nem.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nekem sem Parkinson-kórom van? –
kérdezte a bátyám.
Joe bácsi megrázta a fejét.
– Nem. Nem vagy Parkinson-kóros, fiam.
Jayce hátrahajtotta a fejét és leeresztette a vállát.
– Hál’ istennek.
Az izgalom, ami átjárt, rövid életű volt, amikor rápillantottam a
nagybátyánk arcára. Ő nem volt olyan megkönnyebbült, mint mi.
Hirtelen az jutott eszembe, lehet, hogy mégis jó ötlet lenne leülni.
– Vannak bizonyos betegségek, amelyeknek a tünetei nagyon
hasonlítanak egymáshoz. Még tegnap is, amikor elmesélted az összes
panaszodat, amik az évek alatt jelentkeztek, azt gondoltam, hogy
Parkinson lehet. Ugyan a rohamok nem gyakoriak azok között, akik
ebben a betegségben szenvednek, van egy ismert társbetegség a
Parkinson-kór és az epilepszia között.
– Szóval epilepsziás vagyok?
– Nem. Az sem. Sajnálom, lehet, hogy csak összezavarom a
dolgokat, hogy belemegyek ebbe a magyarázatba. De azt szeretném, ha
megértenéd, hogy néha a tünetek olyan módon jelentkeznek, ami enged
ugyan következtetni egy diagnózisra, de tesztek nélkül nincs rá mód,
hogy az ember megmondja, mivel küzd a páciens. Anyátok már
majdnem két éve, hogy meghalt, így csak találgathatunk, hiszen
megtagadta a vizsgálatot. Soha nem leszünk száz százalékban biztosak,
de a genetikai állományodból arra következtetünk, hogy neki sem
Parkinson-kórja volt.
– Genetikai állomány? Mi a baj velem?
A nagybátyánk szeme megtelt könnyel.
– Egy olyan genetikai betegséged van, aminek a neve Huntington-
kór. Ami nálad jelentkezett, fiatalkori Huntington-kórnak nevezik. Ez
egy örökletes betegség, egyetlen génhiba okozza, egy autoszomális
domináns zavar. Az agyi idegsejtek fokozatos leépülését okozza, ami
idővel befolyásolja az egyén mozgását, sok egyéb tünet mellett. Ezért
estél el és azért jött rád a remegés is. Az elején olyan, mint amikor az
ember többet iszik a kelleténél.
– Az elején? Mi fog még történni?
– Nehéz biztosat mondani, főleg a Huntington-kór fiatalkori
változatát illetően, mivel ez nagyon ritka betegség. De a legtöbb
embernek a mozgásában állnak be zavarok és kognitív problémák is
jelentkeznek.
– Kognitív? Befolyásolja majd a gondolkodásomat? Hogyan?
Anyánk folyamatosan depressziósnak látszott, de mi azt hittük, hogy
azért szomorú, mert nem érzi jól magát.
– Valószínűleg a Huntington-kór tünete lehetett. Egy kicsivel később
dr. Kohan bejön hozzád, hogy részletesebb felvilágosítást adjon. Ő a
szakértője a területnek. Elmond majd neked mindent és megválaszolja a
kérdéseidet. Én is tudom a legegyszerűbb tényeket, de lévén, hogy a
fiatalkori Huntington-kór nagyon ritka betegség, a tünetek is
különbözőképp jelentkezhetnek. Neki nagyobb a tudása, hogy
elmagyarázhassa neked.
A fejem lüktetett, a bátyámat is sokkolta a hír.
– Van gyógymód a Huntington-kórra? – kérdeztem.
A nagybátyánk arckifejezése rögtön meg is válaszolta a kérdésemet.
– Ma még nincs. De folyamatosan történnek tudományos
felfedezések.
– De az emberek együtt élnek vele, nem?
– Ezzel a kórral elég rövid a várható élettartam.
– Rövid? – szólalt meg végül a bátyám is. – Mennyire rövid?
– Átlagban azt lehet mondani, hogy a tünetek megjelenésétől tíz és
harminc év közötti a várható élettartam a felnőttek körében. Azonban,
ha fiatalkorban jelentkezik a betegség, mint nálad, tíz év vagy kevesebb
várható. Sajnálom, Jayce. Igazán sajnálom.
Ezek után még sokáig mind a hárman néma csendben ültünk. Végül
megérkezett dr. Kohan. Két órán keresztül magyarázott nekünk, bár se
a bátyám, se én nem fogtunk fel belőle sokat. Képtelen voltam túltenni
magam a várható élettartamon. Tíz év vagy kevesebb a tünetek
megjelenésétől számítva. Jayce csak tegnap említette, hogy már
körülbelül öt éve kezdte észlelni az apróbb tüneteket. De hisz nemrég
lett huszonegy.
– Itt hagyom a névjegykártyámat maguknak, fiúk – mondta az orvos,
majd elővett egy tollat a köpenye zsebéből és valamit ráírt a hátuljára. –
Ha kérdésük van, itt a mobilszámom. Hívhatnak éjjel-nappal. Tudom,
hogy sok volt ez így egyszerre. Majd ha leülepedtek a dolgok, biztosan
lesznek kérdéseik. Én pedig azért vagyok, hogy megválaszoljam őket.
Dr. Kohan és Joe nagybátyánk beszéltek még pár percet, majd a
doki kezet nyújtott a bátyámnak.
– Az asszisztensem majd felhívja magukat és a hétre egyeztet egy
időpontot, amikor az irodámban találkozunk.
– Mindketten mehetünk? – kérdeztem, és kezet ráztam az orvossal.
 – Igen. Szeretném, ha találkoznának a genetikai tanácsadónkkal,
mielőtt elvégzik a tesztet. Csütörtökönként dolgozik az irodámban.
– Milyen tesztet?
A két orvos egymásra nézett, majd kedves hangon megszólalt a
nagybátyánk.
A vállamra helyezte a kezét.
– Ahogyan dr. Kohan elmagyarázta, a Huntington-kór örökletes. A
gyermekek ötven százalék, hogy öröklik a gént a szülőjüktől.
Annyira aggódtam a bátyám miatt, hogy a beszélgetésnek ez a része
elkerülte a figyelmemet. Hallottam, hogy említették a statisztikai ötven
százalék esélyt, de az agyam nem fogta fel. Azt hiszem, úgy érthettem,
hogy mivel ötven százalékban öröklődhet, és mi pedig ketten voltunk
testvérek… nos, a bátyám volt a szerencsétlen, hogy örökölte. De csak
most nyertek igazán értelmet a nagybátyánk szavai. Az ötven százalék
azt jelentette, hogy mindegyik gyereknek ötven százalék esélye volt az
öröklődésre.
A bátyám öt éven belül halott lesz és nekem is hasonlóak voltak a
kilátásaim. Mintha csak egy érmét dobtunk volna fel a levegőbe.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

NATALIA

Az ágy üres volt.

Biztosan elalhattam szeretkezés után. Felemeltem a fejem és kézbe
vettem a telefonomat, ami az éjjeliszekrényen feküdt, de Hunter majd a
frászt hozta rám, amikor megláttam, hogy a hintaszékben ül az ággyal
szemben.
Felültem, és a mellkasomhoz húztam a takarót.
– A fenébe is. Nem vettem észre, hogy itt vagy.
– Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni.
Félmeztelenül ült, csak farmernadrág volt rajta, aminek a legfelső
gombját nem gombolta be.
– Mit csinálsz?
Felfelé húzódott a szája sarka.
– Néztem, ahogy alszol.
– Hátborzongató vagy. És érdekes volt?
– Nagyon is. – Hunter felállt, és odajött az ágyhoz. Lehajolt hozzám
és megcsókolta a homlokomat. – Mennem kell. Találkoznom kell az
építési részleggel, neked pedig egy óra múlva jön a páciensed.
– Á. Jól van.
Fürkészőn vizsgálta az arcomat és halkan beszélt.
– Sajnálod?
Nem voltam benne biztos, hogy a mai reggelre vagy a
kapcsolatunkra gondolt-e.
– Minket vagy a reggelt?
– Mondd meg te.
Komolyan elgondolkodtam a kérdésen, mielőtt válaszoltam volna rá.
Lehet, hogy csalódott voltam, de azt nem állíthattam, hogy sajnáltam az
időt, amit Hunterrel töltöttem.
– Nem sajnálom.
– Mit szólnál egy vacsorához a hétvégén?
– Jól hangzik.
Gyöngéden megcsókolt, majd elment.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Ez alkalommal nekem kellett volna fizetnem Minnie-nek. De

legalábbis ki kellett volna egyeznünk egy döntetlenben. Mikor
befejeztük a szeánszot, még beszélgettünk egy keveset, miközben
elsősegélyt nyújtottam.
Hólyagok keletkeztek az ujjain. Folyamatosan nézegette, hogy be
van-e zárva a bejárati ajtó, majd azt is ellenőrizte, hogy ki van-e
kapcsolva a sütő. Aggódtam, hogy elfertőződhet a seb. Gumikesztyűt
húztam és kitisztítottam a nyílt sebet, majd bekötöttem az ujjait,
miközben az én életemről beszélgettünk. Az utóbbi két hónapban
mindent elmeséltem neki Hunterről.
– Csupán három oka lehetséges, ha egy férfi semleges. Vagy halász,
vagy tejesember vagy pedig pap.
Felpillantottam Minnie-re.
– Ezt el kell magyaráznod egy kicsit bővebben!
– A halász tudja, hogy rengeteg hal van a tengerben és nem akarja
azzal tölteni az életét, hogy tőkehalat eszik, ha egyszer ehet helyette
tonhalat és csíkos sügért, amit még nem kóstolt.
Nem voltam róla meggyőződve, hogy Minnie tudatában volt-e
annak, mennyire találó a hasonlata, de értettem, hogy mire célzott.
– Nem hinném, hogy ez Hunter esete lenne. De az is lehet, hogy
csak én nem akarom elhinni, hogy ilyen. Az ösztöneim azt súgják, hogy
ennek semmi köze ahhoz, hogy tovább akarna lépni.
– Jól van. Akkor lehet, hogy ő a tejesember. Egy jó feleség otthon, ő
pedig hordja a tejet a gyanútlan háziasszonyokhoz.
Elnevettem magam.
– Nem hinném, hogy ez lehetséges. Jártam már nála és nyoma sincs
annak, hogy egy nővel élne. Amúgy meg Anna és Derek tudnák, ha
komoly kapcsolata lenne.
– Akkor pedig pap.
Elvágtam a ragasztót az utolsó ujján is, amit bekötöztem és amilyen
óvatosan csak lehetett, rásimogattam a kötésre.
– Biztos, hogy nem pap.
– Ezzel nem azt állítom, hogy nem kedveli a buja dolgokat. A pap
olyan személy, aki mások érdekében hoz áldozatokat – mondta Minnie.
– Feladják a saját boldogságukat, nehogy a nyájukba tartozó
embereknek baja essék.
Hm.
– De miért? Mitől akarhat megmenteni engem?
– Ismeri a történetedet. Lehet, hogy attól tart, ő is elszomorít, vagy,
hogy nem elég jó neked.
Gúnyosan reagáltam ez utóbbi mondatára.
– Hunter Deluciának a kisujjába több önbizalom szorult, mint nekem
az egész testembe.
– Néha a magabiztosság csak egy álca, ami mögé az emberek a
bizonytalanságaikat rejtik.
– Lehet. Csak… ez sem illik rá túlzottan.
– Lehet, hogy a legutolsó nő az életében összetörte a szívét. Volt már
valaha komoly kapcsolata?
– Egyszer.
– Elmesélte, hogy mi történt?
– Nem. Tulajdonképpen elég bizonytalan magyarázatot adott a
kérdésemre és fogalmam sincs, hogy miért lett vége.
Minnie felemelte a frissen bekötözött ujjait és megmozgatta őket.
– Lehet, hogy több információt kéne megtudnod erről.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Miután Izzy elment lefeküdni, egy csésze teával felkucorodtam a

kanapéra és a kezembe vettem a telefonomat. Már majdnem tizenegyre
járt New Yorkban, de Kaliforniában még csak nyolc.
 Egész délután a Minnie-vel folytatott beszélgetésemen gondolkodtam
és az jutott eszembe, hogy ha nyíltan megkérdezném Huntertől,
feleannyit nem tudnék meg, mintha felhívnám a legjobb barátnőmet.
– Szia! – köszönt Anna. – A tündér keresztanya.
Elmosolyodtam.
– Tudod, amikor kicsi voltam, mindig azt képzeltem, hogy a tündér
keresztanya úgy néz ki, mint Stevie Nicks.
– Szerintem Stevie Nicks nagyszerű keresztanya lenne. Talán meg
kéne érdeklődnöm, hogy vállalná-e. Biztos vagyok benne, hogy Los
Angelesben lakik. De aztán ki tudja, lehet, hogy te is ráérsz. Derek azt
mesélte, hogy Hunterrel nagyon egy hullámhosszon voltatok.
Lehorgasztottam a vállamat.
– Hát, ezt azért nem állítanám.
– Jaj, ne! Mi történt?
– Nagyszerű két hónapot töltöttünk együtt.
– És…
– És… nagyszerű volt az elmúlt két hónap.
– Nem hiszed, hogy a hosszú távú kapcsolat működne, ugye?
– Nem miattam. Hunter miatt.
– Ő nem hiszi, hogy működhet?
– Fogalmam sincs. Gyakorlatilag abban állapodtunk meg, hogy csak
szex lesz közöttünk ebben a két hónapban, semmi más. És most vége.
– És te többet szeretnél?
– Igen. Nem. Nem tudom.
– Magabiztosnak tűnsz.
– Kedvelem, Anna. Nagyon is. Sokkal jobban, mint szeretném.
– Jaj, Kicsim. És ő tudja, hogy mit érzel?
– Nem mondtam el neki nyíltan, de tudja, hogy nem közömbös. De
még csak el sem gondolkodik rajta, hogy esélyt adjon a dolgoknak.
– Miért?
– Hát igen, ez az egymillió dolláros kérdés.
A barátnőm még ötezer kilométerről is tudta, hogy fáj a lelkem. A
hangja gyengéd volt.
– Ó, istenem, Nat, úgy sajnálom. Mondtam neked, amikor először
találkoztatok, hogy Hunter elég sokat randizik. De hát sok srác csinálja
ezt. Azt hittem… tudod, néha csak meg kell találniuk azt a bizonyos nőt.
Néha a kimondatlan szavak voltak a leghangosabbak. Nem én
voltam az a bizonyos nő Hunter számára. Míg fájt belegondolni ebbe,
egyszerre emlékeztetett is a nőre, akire kíváncsi voltam.
– Nem tudod véletlenül, hogy mi történt Hunterrel és azzal a nővel,
akivel komoly kapcsolata volt?
– Summerrel? Nem igazán. Annyit tudok, hogy az egyetemen
találkoztak, de szakítottak mielőtt még Derekkel megismerkedtem.
Annyit tudok, hogy Dereket jó párszor felhívta, miután szakított vele
Hunter. Ivott és ilyenkor rácsörgött Derekre, kiakadt a szakítás miatt.
– Szóval Hunter szakított vele? – Valamiért biztos voltam benne,
hogy pont fordítva történt és azért volt Hunter ilyen félős, mert
összetörték a szívét. De lehet, hogy ez én voltam?
– Igen. Bár azt nem igazán tudom, hogy miért. Derek soha nem
mondta, én pedig soha nem kérdeztem. De majd szimatolok egy kicsit.
– Jól van. Csak ne kelts gyanút.
Még vagy fél órát beszélgettünk Caroline-ról, a keresztelőről és
Izzyről. Mikor letettük, csak még több kérdésem volt Hunterrel
kapcsolatban.
 HARMINCADIK FEJEZET

NATALIA

Izzy beteg lett. Elkapta az influenzát, és több mint egy hétig nyomta
az ágyat.
Így hát a terveink Hunterrel, miszerint kiélvezzük az utolsó másfél
hetet, füstbe mentek, úgyhogy esténként átjött, tévét néztünk a kanapén,
míg Izzy negyedóránként behívott a szobájába.
Ma este volt lehetőségünk először randizni, lévén, hogy Izzy végre
jobban érezte magát. Egy barátjának az ottalvós szülinapi bulijára volt
hivatalos, így a miénk volt az egész este. De sajnos még ez a csábító
gondolat sem tudott rábírni arra, hogy kikeljek az ágyból és elkezdjem a
napomat. Minden csontom fájt. Annyira rosszul éreztem magam, hogy a
hálószobámból fel kellett hívnom Izzyt mobilon, hogy meggyőződjek
róla, szépen összekészült az iskolába. Még a gondolata is kifárasztott,
hogy átmenjek az ő szobájába.
Még mindig nem ismertem be, hogy elkaptam az influenzát a
mostohalányomtól, de azért lemondtam a reggeli időpontjaimat és
visszaaludtam pár órára. A reményeim dél felé oszlottak el teljesen,
amikor felébredtem és kivonszoltam a hátsómat a fürdőszobába, ahol
megmértem a lázamat. Harminckilenc fok volt.
Nem lehetek beteg.
Randim van ma este, Hunter pedig három nap múlva elutazik.
Kirázott a hideg erre a gondolatra, de nem az a fajta libabőr jelent
meg a testemen, ami Hunter Delucia gondolatára szokott végigfutni
rajtam. Az agyam jelezte, hogy frusztráltnak kellene lennem, de még
csak arra sem volt energiám, hogy elszomorodjak. Csupán ahhoz volt
erőm, hogy bevegyek két lázcsillapítót, és visszamásszak a paplan alá.
Addig nem tudtam rábírni magam, hogy hivatalosan is lemondjam a
randimat, amíg Hunter egyszer rám írt a délután folyamán.
Hunter: Pirosat viselj ma este.
Ekkor belém hasított a csalódottság. Hát így fog véget érni a
kapcsolatunk. Még csak egy jót szeretkezni sem tudunk.
Még az ujjhegyeim is fájtak – ha ez egyáltalán lehetséges –, amikor
visszaírtam.
Natalia: Az egyetlen piros, amit ma este viselni tudok, az a láz okozta
arcpír. Ne haragudj. Azt hiszem, elkaptam Izzytől az influenzát.
Hunter: A fenébe. Sajnálom. Szükséged van valamire?
Natalia: Nincs véletlenül egy varázskapszulád, amitől jobban
érezném magam?
Hunter: Nos, csak ismételni tudom, hogy van nálam valami, amit ha
lenyelnél, jobban éreznéd magad tőle.
Elmosolyodtam és a fejemet csóváltam.
Natalia: Örülök, hogy megismételted…
Hunter nem írt ezek után. Bármelyik másik nap valószínűleg két órát
töltöttem volna azzal, hogy az üzeneteket elemzem magamban, de
szerencsére ma nem volt erre energiám. A láz teljesen kiütött és
visszaaludtam pár órára. A kaputelefon hangjára ébredtem.
– Haló?
– Csak én vagyok – szólt bele Hunter. – Ma hamar végeztem,
úgyhogy hoztam neked egy kis húslevest.
A csajos énem legszívesebben a tükör elé rohant volna, hogy rendbe
szedjem magam, de a beteg énem azt mondta a csajos énemnek, hogy
fogja be és üljön le. Megnyomtam a gombot, hogy kinyissam az ajtót,
aztán nekidőltem a falnak, miközben vártam, hogy felérjen a lift.
Cefetül éreztem magam, de Hunter látványától felébredt a testem.
Farmer volt rajta és egy ing, aminek felgyűrte az ujját. A
munkásbakancsát viselte, amit úgy szerettem. Mindkét keze tele volt
nejlonszatyrokkal.
 – Csak nem a munkaterületről lógtál el? – kérdeztem a cipőjét
nézve, ahogy közeledett.
– Nem. Egy ügyféllel találkoztam, majd volt egy megbeszélés az
építészeti részlegen. Csak azért húztam fel a bakancsot, mert tudom,
hogy szereted.
– Honnan tudod, hogy szeretem?
– Onnan, hogy figyellek. – Megpuszilta a homlokomat. – Innen
tudom azt is, hogy szereted, amikor a fejed felett tartom a kezedet,
amikor benned vagyok.
Azt tényleg szeretem. Te jó ég, hát ennyire átlátszó vagyok?
– És még mit szeretek?
Hunter elmosolyodott.
– Szereted, amikor a nyelvemmel a kulcscsontodat nyalogatom. És
különösen szereted, amikor elmesélem neked, hogy mit fogok tenni
veled, jóllehet nem akarod elismerni, hogy szereted hallani, amikor azt
mondom, hogy édes a puncid.
Leesett az állam. Csupa igazat beszélt. Utáltam ezt a szót, de ahogy
Hunter kimondta a szenvedélye hevében, teljesen beindított. És persze,
ahogy említette is, nem akartam elismerni.
A fejemet csóváltam.
– Mit keresel itt amúgy?
Feltartotta a nejlonszatyrokat.
– Hoztam neked egy kis ellátmányt.
– De hát megbetegedhetsz.
– Ez is egy lehetőség, de állok elébe. Most pedig gyere, le kell
feküdnöd!
Mikor belépett a lakásba, Hunter ragaszkodott hozzá, hogy leüljek,
amíg kipakolta amit hozott.
– Tyúkhúsleves abból az étteremből, ami annyira tetszett a
belvárosban, ahol néhány héttel ezelőtt együtt ebédeltünk.
– Nem vagyok igazán éhes.
– Te is megetetted Izzyt, amikor beteg volt.
Lebiggyesztettem az ajkamat, hiszen igazat mondott.
Folytatta a pakolást.
 – Lázcsillapító. Emlékeztem rá, hogy kidobtad a dobozt, amikor Izzy
bevette belőle az utolsót. Gyömbéres üdítő, mert az egyetlen alkalom,
amikor ez a szar jólesik. Csak ha beteg az ember képes jóízűen
meginni. Erről jut eszembe… – Kipakolt egy vekni kenyeret, majd a
második zacskóval folytatta. Vaj, Gatorade ital, Theraflu megfázás elleni
italpor, C-vitamin, papír zsebkendő és négy darab DVD. Az utolsó
dolog, amit kipakolt, egy doboz valamiféle ékszerkészítő doboz.
Felemelte, ahogy kivette.
– Arra az esetre, ha unatkoznál.
– Mi ez?
Megvonta a vállát.
– Valami kézműves cucc, amit a boltban találtam. Arra gondoltam,
hogy ha esetleg unatkoznál, akkor elfoglalhatnád vele magad anélkül,
hogy fel kellene kelned.
Ó, istenem, ez a férfi képes összetörni a szívemet és egyszerre
meggyógyítani azt. Emlékszem, azt mondta, hogy az anyja kézműves
dolgokkal foglalkozott, amikor nem érezte jól magát és nem tudott
kikelni az ágyból. Nagyon édesen viselkedett, védelmezőn és
gondoskodón. És pont ezzel volt a gond. Sokkal egyszerűbb lett volna
elköszönni valakitől, aki kifut a világból, amikor beteg vagyok, és csak
akkor van velem, amikor jól vagyok. De Hunter jóban-rosszban velem
tartott, amitől csak még nehezebb volt úgy tekintenem rá, mint
szexpartnerre.
Szomorúan rámosolyogtam, remélve, hogy a rosszullétem számlájára
írja.
– Köszönöm ezt a sok mindent. Igazán nem kellett volna.
– Mindig másról gondoskodsz, úgyhogy örülök, hogy itt lehetek és
most én viselhetem gondodat.
Édes volt a gondolat, de csak arra tudtam gondolni, hogy örülök,
hogy nem betegedtem meg abban a négy napban.
Elálmosodtam a lázcsillapítótól. Vagy lehet, hogy a Bruce Willis-film
altatott el? Szinte egész nap aludtam, csak néha-néha ébredtem fel.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗
 A lábam Hunter ölében volt felpolcolva. Amikor kinyitottam a
szemem, láttam, hogy ismét engem néz.
– Mennyi az idő?
– Tíz felé járhat. Izzy hívott, hogy bejelentkezzen. Láttam, hogy
felvillant a neve a telefonodon, úgyhogy felvettem, nehogy felébresszen.
Haza akart jönni, hogy gondoskodjon rólad.
– De édes. Egész éretten viselkedik az utóbbi időben.
Hunter bólintott.
– Azt mondtam neki, hogy majd én vigyázok rád, és megmondom
neked, hogy hívott.
– Köszönöm. Majd írok neki egy üzenetet.
Hunter bólintott.
– Nem vagy éhes?
– Ha nemmel válaszolok, akkor is erőltetni fogod, hogy egyek
valamit, ugye?
Hunter ajka mosolyra húzódott.
– Valószínűleg igen.
Odanyúlt, és megfogta a homlokomat.
– Még mindig hűvös, de már vagy négy órája, hogy bevetted a
lázcsillapítót. Kérsz egy pirulát, ami lent tartja a lázadat és tovább tudsz
tőle aludni?
– Mást sem csináltam eddig, csak aludtam.
Hunter kisétált a konyhába, fogott valami orvosságot és öntött egy
pohár gyömbér üdítőt. Felültem, mire bejött.
Leült a dohányzóasztal szélére, velem szemben és bevetette velem a
tablettákat, majd kivette a poharat a kezemből, hogy letegye.
– Elég jó nővérke lenne belőled.
– Nos, én jobban szeretem, ha én játszhatom az orvost a
nővérkével, de rugalmas vagyok.
– Én legalább jobb páciens vagyok, mint Izzy. Én nem hívogatlak
minden öt percben, hogy dobd ki a koszos zsepimet és azt sem
kántálom, hogy mim fáj.
– Azt hiszem, az, hogy inkább átalszod az egészet, a te stílusod.
– Nos, most, hogy az egész napot átaludtam, azt hiszem, fél éjszaka
fent leszek. – Az ékszerkészítő dobozkára böktem a fejemmel, amit
Hunter vett. – Úgyhogy számíthatsz pár béna karkötőre, mire
felébredsz. De az enyém nem lesz olyan szép, mint amit viselsz.
Lenézett a csuklójára.
– Tíz vagy tizenegy éves voltam, amikor anyám megbetegedett.
Izomproblémákkal küzdött, amik kihatással voltak a lábára, így sokszor
kényszerült ágyba. A nagynéném mindig ilyen dolgokat hozott át neki.
Ezek lefoglalták. – Megforgatta a karkötőt a csuklóján. – A makramé
és a bőr voltak a kedvencei. Rengeteget készített nekem belőlük, de az
évek során vagy elszakadtak, vagy elhagytam őket. Ez az egyetlen, ami
megmaradt tőle. Majd felteszem a te béna karkötődet is, ha ez végleg
leszakadt rólam.
Ez igen. Vesztes csata volt ez, ami napról napra nehezebbé vált.
– Tudod, Hunter, a seggfej álarc alatt te egy igazán nagyszerű srác
vagy.
Rám nézett, majd egy pillanattal később felállt.
– Gyerünk vissza az ágyba!
Hunter betakargatott, aztán levetkőzött és mellém feküdt.
A többi éjszakával ellentétben, amikor együtt aludtunk, most magán
hagyta a bokszerét. A derekam köré fonta a karját és magához húzott.
Olyan szorosan ölelt, amitől az az érzésem támadt, mintha félne
elengedni. Vagy az is lehet, hogy csak én akartam ezt hinni.
Holnap valószínűleg Izzy már itthon lesz, úgyhogy ez volt az utolsó
közös éjszakánk. Nem így képzeltem, de így talán egyszerűbb volt.
Fél órával azután, hogy lefeküdtünk, hallottam, hogy Hunter
lélegzése egyenletesebb lett és a szorítása is egy kicsit alábbhagyott.
Átadtam magam a gyógyszerek hatásának, amitől egyre nehezebb lett
nyitva tartani a szememet.
Másnap korán reggel Hunter motoszkálására ébredtem. Nem
nyitottam ki a szememet, gondoltam, hogy a fürdőszobába ment ki.
Néhány perc múlva, amikor már egy ideje hallottam, hogy lábujjhegyen
jön-megy, odahajolt és megcsókolta a homlokomat. Ekkor jöttem rá,
hogy el akar osonni.
Gyengéden kisöpört egy tincset az arcomból és odasuttogta.
 – Megőrülök érted, szagos bükköny. Sajnálom. – Aztán már ott sem
volt.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

NATALIA

Éppen kezdtem jobban érezni magam, amikor elérkezett a rettegett

nap. Nem éreztem magam még tökéletesen, de ahhoz elég jól, hogy
lezuhanyozzak, és függőleges helyzetben töltsem a napomat. Hunter
benézett pár alkalommal az együtt átaludt éjszaka után, hozott kaját és
egy horrorfilmet is Izzyvel kettőnknek, mert tudta, hogy a
mostohalányom odáig van az ilyen filmekért.
Az utóbbi huszonnégy órában próbáltam nem gondolni rá, hogy el
kell köszönnünk egymástól, bármit is jelentsenek ezek a szavak.
Köszi, jól éreztem magam!
Viszlát, valamikor.
Ha bármikor a városba tévedsz, az ajtóm mindig nyitva áll. És
az ajtó szó alatt a vaginámat értettem.
Borravalót elfogadok!
Olyan gyakran váltottam át a szomorúból dühösbe, majd vissza,
ismét szomorúba, hogy csak idő kérdése volt, hogy melyik Nataliával
fog találkozni, amikor betoppan.
Sajnos, pont akkor csengetett fel, amikor a dühös fázisban tartottam.
Nem fárasztottam magam azzal, hogy az ajtóban várjam meg, mint
általában és megcsodáljam a járását, ahogy peckesen végigsétál a
folyosón. Inkább nyitva hagytam az ajtót és visszamentem a könyvhöz,
amit a kanapén hagytam, és ami nem is érdekelt igazán.
Hunter kétszer is kopogott, mielőtt benyitott.
Intettem neki, de nem néztem fel.
Még azelőtt furcsa hangulat állt be, mielőtt becsukta volna az ajtót,
legalábbis ami engem illet.
Leült az asztal szélére és az ölébe vette a lábamat.
 – Hogyan érzi magát a kis beteg?
– Jobban. – Úgy viselkedtem, mint egy dacos tinédzser: még mindig
nem néztem rá.
Csak várt, s nem mondott semmit pár percig. Végül felnéztem, mert
tudni akartam, hogy mit csinál. Aztán fogságba ejtett a pillantásával.
– Hát itt vagy.
A mosolyával csak még inkább felbosszantott. Lazának, elegánsnak
nézett ki, mint mindig, én pedig azt akartam, hogy úgy nézzen ki, mint
ahogy én érzem magam belül: egy rakás szarnak. Utáltam, hogy olyan
érzelemmentesre sikerült az elköszönésünk.
– Nem köszönhetnénk el egymástól gyorsan, egyszerűen, hogy
hamar letudjuk? – Annyi gúnyt csempésztem a hangomba, amikor ezt
mondtam, amennyit csak össze tudtam szedni magamban.
Legalább a mosoly lehervadt az arcáról.
– Natalia…
– Most komolyan. Mindketten felnőttek vagyunk. Jó volt, de vége.
Nem foglak még egyszer utoljára leszopni, ha erre vársz esetleg.
Hunter lehajtotta a fejét és vagy egy percig bámulta a padlót.
Amikor végül visszatért a tekintete jéghideg tekintetemhez, láttam, hogy
fájdalmat okoztam neki.
– Én… én soha nem akartalak bántani, Natalia.
A szám anélkül kezdett mozogni, hogy az agyam végiggondolhatta
volna, hogy mit mond.
– Nos, pedig sikerült. És tudod miért? Mert ez soha nem csak
szexről szólt. Mondhatsz bármit, de tudtad az első naptól fogva. Nem
vacsorázol együtt egy nő családjával, nem segítesz a mostohalánya
edzésében és nem ápolsz, ha beteg vagyok, ha egyszer csak dugásról
van szó köztünk. És ez itt a lényeg, sértőnek találom, hogy ennek
ellenére azt láttatod, hogy mégis csak ennyi volt az egész.
Hunter beletúrt a hajába és sóhajtott egy nagyot.
– Igazad van. Mindig is többet jelentettünk egymásnak. De ez nem
változtat azon, hogy be kell fejeznünk.
Olyan érzés volt, mintha egyenesen a szívembe szúrt volna. Nyeltem
egyet.
 – Talán nem. De tudod, min változtat ez?
– Min?
– Azon, hogy magyarázattal tartozol nekem.
Hunter egyenesen a szemembe nézett.
– Sajnálom, Nat. Tényleg sajnálom.
Nem tudtam megállítani a könnyeimet, melyek záporozni kezdtek.
De akkor is meg akartam őrizni magamnak egy kis méltóságot.
– Csak menj el! Kérlek!
Éreztem, ahogy engem bámul, de akkor sem néztem fel. Végül felállt.
Megsimogatta a hajamat még egyszer, majd lehajolt, és adott egy puszit
a homlokomra. Majd szó nélkül távozott.
Soha nem sírtam még ennyire, miután meghallottam, hogy az ajtó
becsukódott mögötte. Az volt benne a legviccesebb, hogy annyi
mindenen mentem át Garrett miatt, de egyszer sem sírtam. A
házasságom egy pillanat alatt omlott össze. A kezdeti megdöbbenés
után, amikor letartóztatták a férjemet, rájöttem, hogy ő nem az a férfi
volt, akinek gondoltam. A düh volt a fegyverem és ez segített átlépnem a
veszteség érzésén, ami miatt esetleg szomorkodnom kellett volna.
De még azzal a káosszal együtt is, amit Garrett akasztott a
nyakamba, soha nem éreztem azt, hogy nincs remény. Csalódott voltam,
lehangolt és dilis, millióféleképp adtam hangot a szomorúságomnak,
de soha nem kételkedtem abban, hogy valami jobbat érdemlek annál,
mint amiben addig részem volt.
Ma végre rájöttem, hogy miért érzem úgy magam, ahogy. Itt volt
valaki, aki jobb volt, itt állt előttem és pont nekem való volt. Az egyetlen
gond csak abban állt, hogy az a valaki éppen most sétált ki az ajtómon
és magával vitte a remény utolsó darabkáit is.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

NATALIA

Egy héttel később az egészségem újra helyreállt, de a szívem még

csak el sem kezdett gyógyulni. Egy részem sajnálta, hogy Hunterrel
búcsút mondtunk egymásnak, vagyis inkább azt, ahogy elbúcsúztunk.
Éretlenül viselkedtem, valami olyanért okoltam, ami nem az ő hibája.
Őszinte volt velem az elejétől fogva. A végén mégis én kapaszkodtam
bele a reménybe, hogy hátha meggondolja magát. Bolondság volt.
Az az igazság, hogy tudtam, Hunternek is vannak érzései irántam.
Csak azt nem értettem, hogy akkor meg miért nem tesz semmit, hogy
folytassuk. És emiatt nem tudtam lezárni magamban a dolgot. Többről
volt szó, mint egyszerűen továbblépni és magam mögött hagyni valamit,
ami nem igazán fontos.
Tegnap az egyik apuka, akivel gyakran beszélgettem Izzy meccsei
alatt, megkérdezte, hogy az a fiatalember, akivel a játékokra jöttem, a
barátom-e. Annyira fájt azt mondani, hogy nem – hangosan beismerni,
hogy Hunter kilépett az életemből –, hogy az sem esett le, miért
kérdezte meg. Amikor feltette a következő kérdését, miszerint azt
tudakolta, van-e programom péntek estére, teljesen értetlenül
tekintettem a tényre, hogy tulajdonképpen vacsorázni hívott.
A szegény fickónak el kellett magyaráznia, hogy miért akart
meghívni, aztán visszautasítottam. De sehogy sem lettem volna képes
visszarángatni magam a randizás világába.
Így hát pénteken este egyedül eszegettem egy dobozos jégkrémet,
miközben a tizenhat éves mostohalányom egy fiúval készülődött
bowlingozni. Legalább egyikünknek volt élete.
– Tízre légy itthon – kértem. – Yakshit pedig kísérjen fel a lakás
ajtajáig és várja meg, amíg bejössz, vagy különben két szülőd lesz már
börtönben, miután végeztem vele.
– Te még csak nem is vagy félelmetes. De ha Hunter mondta volna
ugyanezt, nos, Yak lehet, hogy… – Izzy elvigyorodott – …összecsinálta
volna magát.
Elnevettem magam, majd figyelmeztettem, hogy vigyázzon a
nyelvére. Búcsúzóul megölelt. Valami új dolog kezdődött közöttünk az
elmúlt néhány napban. Azon tűnődtem, rosszul érezte-e magát amiatt,
hogy engem dobtak. Akárhogy is, szívesen fogadtam tőle bármilyen
közeledést, amit kaptam.
Ahogy a megevett jégkrém mennyiségétől éppen kezdett hányinger
gyötörni, megcsörrent a telefonom. Egy kép ugrott fel Annáról és rólam,
amint az esküvője napján az arcunkat egymáshoz illesztve mosolygunk.
Letettem a jégkrémet a dohányzóasztalra és talpra ugrottam.
– Hála istennek egy kis figyelemelterelés. Már majdnem megettem
egy egész doboz jégkrémet.
– Nos, hagyj meg egy kicsit akkor is, ha letettük a telefont, mert
szükséged lesz rá.
A szívem vadul kezdett verni a mellkasomban. Annával csupán
néhány napja beszéltünk, miután lefoglaltam a járatot a keresztelőre.
Említette, hogy nem látta Huntert, amióta visszatért, de tegnap este
vacsorára volt hivatalos hozzájuk. Egyértelmű, bármit is akart mondani,
annak róla kellett szólnia.
– Miért? Ha elvitt magával valakit, arról nem biztos, hogy szeretnék
hallani, Anna.
– Egyedül jött. Nem hozott senkit.
Egy kicsivel jobban éreztem magam.
– És a keresztelőre se hoz?
– Nem. De nem erről akarok veled beszélni.
Kezdtem pánikba esni.
– Miről?
– Hunter lerészegedett tegnap este. Tényleg sokat ivott. És elkezdett
a bátyja haláláról beszélni. Nagyon elszomorodott. Tudtad, hogy a
bátyja öngyilkos lett? Mert én nem, egészen tegnap estig.
Mielőtt a szavai tudatosulhattak volna bennem, nyöszörgést hallottam
a háttérben.
– A fenébe, Nat. Caroline éppen felébredt. Azt hittem, hogy tovább
fog aludni. Hadd hívjalak vissza két perc múlva. Gyorsan tisztába
teszem, aztán beszélhetünk.
– Te jó ég! Nem hagyhatsz így sokáig. Siess!
– Sietek!

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

A jégkrém maradékát kicseréltem egy pohár borra, amit lehúztam,

majd ismét megtöltöttem a poharamat, mielőtt még ismét megszólalt a
telefon.
– Basszus, ez tíz perc volt, nem kettő.
– Bocsi. Caroline egy kicsit nyűgös.
– Most már tudunk beszélni?
– Igen. Most kezdett el szopni, úgyhogy halkan kell beszélnem,
miközben etetem. Jó így, vagy hívjalak vissza, ha végeztem?
– Beszélj!
– Azt sem tudom, hol kezdjem.
– Az elején. Mondj el mindent!
– Jól van. Nos… Furcsa este volt már az elejétől fogva. Általában
egy vagy két sört szokott inni, de amikor Derek megkínálta egy
Stellával, azt mondta, hogy inkább inna egy whiskyt kólával. Hogy
őszinte legyek, úgy tűnt, hogy az utóbbi időben iszik. A haja mindig
olyan csapzott. Mármint amúgy is természetesen kócosan hordja, de
akkor is kinéz valahogy. Múlt este viszont úgy festett, akár egy darab
szar. Karikás szemek, többnapos borosta, nyúzott arc. Mintha
valamiféle kimondatlan beszélgetés folyt volna Derek és Hunter között,
amikor azt mondta, hogy szüksége van egy italra. Derek úgy tett, mintha
értette volna, mintha már jártak volna egyszer ebben a cipőben.
Amikor Hunterrel elváltunk, azt akartam, hogy szenvedjen, de a
most hallottak nem okoztak olyan elégtételt, mint ahogy vártam. Sőt,
úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Nem tudtam, hogy a bátyja öngyilkos lett – jegyeztem meg. – Azt
mondta róla, hogy beteg volt. De nem értem, miért hozta ezt most fel.
Hiszen már évekkel ezelőtt meghalt, nem? Talán a halálának lehetett
valamilyen évfordulója vagy ilyesmi?
– Szerintem nem. De hadd folytassam, akkor talán te is jobban
megérted.
– Oké…
– Szóval körülbelül három perc alatt lehúzta az első italt. Néztem,
ahogy Derek elkészítette, a pohárban gyakorlatilag majdnem hogy tiszta
whisky volt, csak kevés kólát öntött hozzá. Hunter még csak nem is
fintorgott, miközben megitta. A második után valami olyasmit morgott az
orra alatt, hogy előléptették a munkahelyén.
– Előléptették?
– Igen. Amikor gratuláltam neki és azt mondtam, hogy ez jó hír,
közölte, hogy az élet nem a hírekről szól, hanem a legelső emberről,
akinek el akarjuk mondani a híreinket.
Ironikus. Két nappal ezelőtt Izzyt kiemelték a meccsen és az első
reakcióm az volt, hogy írok Hunternek, hogy elmeséljem neki. Apró
dolog volt és aztán két másodpercbe telt rájönnöm, hogy nincs értelme
írnom neki, de az ösztönös reakcióm akkor is vicces volt. Az este
további részére már rányomta a bélyegét ez a gondolat. Szomorúnak
éreztem magamat, de erősnek is. Miért volt rám ekkora hatással
Hunter? Mindenesetre fején találta a szöget: az életben az a személy a
legfontosabb, akinek először el akarja mondani az ember a híreit.
Belesóhajtottam a telefonba.
– És szomorú volt, hogy nem hívhatta fel a bátyját?
– Nem. Rólad beszélt, Nat.
– Most összezavartál. Azt hittem, azt mondtad, hogy a bátyja miatt
volt szomorú.
– Igen. Ez a zavarba ejtő része. Az egyik pillanatban azt mondta,
hogy te hiányzol neki, a másikban pedig a bátyjáról beszélt. Olyan volt,
mintha összekapcsolt volna titeket valami miatt.
Pár mondattal visszább léptem.
– Azt mondta, hogy hiányzom neki?
– Azt mondta, hogy nem is érdekli az előléptetés, ha nem tudja
megosztani veled.
A szívem majd kiugrott a helyéről.
– Nem értem. Soha nem értettem. Ha egyszer velem akarja
megosztani a dolgokat, akkor miért kellett elválnunk?
– Én ugyanezt kérdeztem tőle.
– És mit mondott?
– Azt mondta, hogy a te érdekedben kellett így történnie.
– És mit értett ez alatt?
– Nem tudtam kiszedni belőle többet. Csak a poharát töltögette újra
és az este további részében összevissza beszélt mindenféléről.
– Mint például?
– A legtöbbnek semmi értelme sem volt. Például azt gagyogta, hogy
madáreleséget akar tenni a madárodúkba az udvaron, aztán random
emlékeket idézett fel a bátyjáról. Úgy értettem, hogy Jayce szülinapja
hamarosan közeleg. Őszintén, fogalmam sem volt, hogy öngyilkos lett.
Soha nem nyaggattam Dereket, hogy meséljen róla, mert annyira közel
állt Hunterhez és Jayce-hez is. Tudtam, hogy Jayce fiatalon halt meg, és
amikor megkérdeztem, hogy mi történt, Derek annyit mondott, hogy
volt valami súlyos genetikai betegsége. Múlt éjszaka, miután Hunter
elaludt a kanapén, megkérdeztem Dereket, hogy miért hazudott.
– És mit mondott?
– Azt, hogy nem hazudott. Jayce tényleg beteg volt és valamiért ezt a
választ adta inkább a kérdésemre, még ha technikailag nem is ez okozta
a halálát.
Jesszusom.
– Szóval beteg volt, ezért megölte magát?
– Igen. És Hunter soha nem tudott igazán továbblépni. Nagyon közel
állt hozzá a bátyja.
Anna elhallgatott egy rövid időre, s mindketten próbáltuk felfogni a
történteket.
– Felakasztotta magát, Nat. A fürdőszobában.
A mellkasom remegni kezdett a könnyektől. Épp elég volt
elveszítenie az embernek a szerettét egy betegség folytán, de még hogy
öngyilkosságról is szó legyen… ilyenkor az, aki hátramarad, általában
bűntudattal küzd.
– Jól vagy? – kérdezte Anna. A hangja remegéséből tudtam, hogy ő
is sírt.
– Nem.
– Igen, tudom. Szörnyű belegondolni. Még csak dühös sem bírtam
lenni Derekre, amiért nem mondta el. Amikor megtudtam az igazat,
olyan rosszul éreztem magam, hogy azt kívántam, bárcsak ne mondta
volna el. Alig tudok azóta elvonatkoztatni ettől.
Annával két órán át beszélgettünk. Elmondattam vele mindent
részletesen, amire csak vissza tudott emlékezni az előző estéből.
Háromszor is. Mire leraktuk, hasogatott a fejem, de a koponyámban
lévő fájdalom, valahogy szinkronba került a mellkasomban érzett
sajgással.
Legszívesebben Kaliforniába repültem volna, hogy ott legyek Hunter
mellett, amikor a bátyját siratja. Az már nem is érdekelt, hogy a mi nem
létezett többé. Egyszerűen csak ott akartam lenni neki.
Aznap éjjel órákig hánykolódtam az ágyban. Az agyamban csak úgy
cikáztak a gondolatok. A Huntert ért veszteségnek köze lehet ahhoz,
hogy miért nem akar komoly kapcsolatot? Lehetséges, hogy egy ilyen
trauma miatt jelentkeztek a félelmei? Fiatalon elveszítette az anyját és a
bátyját. Lehet, hogy ezek a veszteségek traumatikus sebeket ejtettek
rajta, amitől félt csatába menni a szívügyei miatt?
Jóllehet Anna segített megvilágosodnom Hunter Delucia pszichéjével
kapcsolatban, de most még inkább azt éreztem, hogy a sötétben
tapogatózom. Már majdnem éjfélre járt, amikor kézbe vettem a
mobilomat az éjjeliszekrényemről. Az ujjaim Hunter neve felett álltak
meg. Még csak kilenc óra van a nyugati parton. Nem túl késő, hogy
felhívjam. Ha megteszem, akkor biztosan összerakja a képet, hogy
Anna felhívott és beszámolt az előző estéről. Ha viszont nem teszem
meg, képtelen leszek elaludni.
Úgy döntöttem, hogy inkább egy üzenetet írok. Így megnyitom előtte
a kommunikációs kaput és ha akarja, válaszol. Egy másik tíz perc után,
amikor is azt latolgattam, hogyan is válogassam meg a szavaimat, végül
egy egyszerű üzenet mellett döntöttem.
 Natalia: Gondolok rád. Akarsz beszélni?
A pulzusom az egekben járt, ahogy elküldtem az üzenetet és a
válaszra vártam. Az üzenet rögtön kézbesítésre került. Tíz másodperc
múlva az üzenet státusza kézbesítettről olvasottra változott. Még a
lélegzetemet is visszatartottam, amikor a kis pontok ugrálni kezdtek. A
vénáim csak úgy dübörögtek, ahogy a leendő válaszát latolgattam.
Néhány másodperc múlva a pontok megálltak, erre felsóhajtottam.
Mozdulatlanná dermedve bámultam a képernyőre, ahol a pontok már
nem mozogtak, azt hittem, azért, mert befejezte a választ és a szavai
éppen most nyargalnak át az éteren, hogy megérkezzenek a
telefonomra. Csak vártam, hogy megérkezzenek.
Öt perc.
Tíz perc.
Fél óra.
Egy egész álló óra.
De nem érkezett meg a válasz.
Egyszerűbb lett volna elfogadnom, hogy nem válaszol az üzenetemre,
ha meg sem nyitja, vagy ha soha nem látom, hogy ugrálni kezdenek a kis
pontocskák, miszerint elkezdte bepötyögni a válaszát. Akkor azon
gondolkodhattam volna, hogy megkapta-e egyáltalán az üzenetem és
próbáltam volna belekapaszkodni a csipetnyi reménybe, hogy talán
nem. De most nem volt tűnődés. Hunter elolvasta az üzenetemet, de
nem fárasztotta magát a válasszal.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

HUNTER

Hét évvel korábban

„Gyerünk, Jayce. Vedd már fel azt a rohadt telefont.” – Fel-le

járkáltam idegességemben, miközben a csörgéseket számoltam. A
negyedik után hangpostára váltott. Kinyomtam a hívást és rögtön
újrahívtam.
Semmi.
Valami nem volt rendjén. Fogtam a laptopomat és az aktát, amin
dolgoznom kellett, majd kifelé megálltam a főnököm irodája előtt.
– Utána kell nézzek valaminek odalent az építészeti részlegen –
hazudtam. – Néhány óra múlva jövök.
Az autóban bekapcsoltam egy kis zenét, hogy kicsit kikapcsolódjak
a harmincöt perces vezetés alatt, amíg Jayce-hez érek. De pont az
ellenkezőjét értem el vele. Minden egyes újabb dal, ahogy minden egyes
kilométer, amit megtettem a bátyám háza felé, csak felerősítette bennem
a szörnyű érzéseket.
Jayce depresszióval küzdött az utóbbi időben. Nem okolhattam érte.
Még az egyszerű dolgokkal is küszködnie kellett, mint hogy beszéljen és
felüljön. Mindennap lefeküdt és aztán másnap felkelt, még volt, hogy
sétált is egy keveset, de a nap végére kimerült és nem tudta nélkülözni a
kerekesszékét, amit amúgy gyűlölt. Az akaratlan rángás a karjában és a
vállában annyira felerősödött, hogy éjszakánként felébredt rá, így ritkán
aludt egy vagy két óránál többet egyhuzamban. Csak az orvosi
vizsgálatokra járt, megesett, hogy hónapokig ki sem tette a lábát a
házból. A napjai legnagyobb részében tévét nézett és a különböző
ápolók megjelenésére várt, hogy megborotválkozhasson vagy
sétálhasson egy kicsit a kertben.
Próbáltuk rábeszélni, hogy költözzön vissza Joe bácsikánkhoz és
Elizabeth nénikénkhez, vagy hogy éljen velem, de elzárkózott előle.
Inkább a lehangoló bérelt házban maradt, mint a családja körében, akik
szerettek volna segíteni neki. Hetente pár alkalommal meglátogattam
esténként, munka után, akárcsak a bácsikám, de később már ez sem
vidította fel többé. Azt gondoltam, hogy a világon a legrosszabb dolog a
halál. De most már tudom, hogy üldögélni és arra várni, hogy meghaljon
az ember, még rosszabb.
Még mindig húszpercnyire voltam a háztól. Ismét megnyomtam az
újrahívás gombot, miközben vezettem. Semmi válasz. Egy értekezleten
voltam, amikor ma reggel hívott és üzenetet hagyott, de le volt némítva a
telefonom. Szörnyű dolgot súgtak az ösztöneim, miközben rányomtam
az üzenet visszahallgatására.
Tesó (Tíz másodperces szünet következett.)
Soha nem haragudtam Summer miatt. (Néhány mély lélegzet-
vétel, miközben küzdött, hogy beszéljen.)
Csak azt akartam, hogy tudd. (Még egy hosszú szünet.)
Szeretlek.
A Huntington megtámadta az agyát, megváltoztatta a gondolkodását,
azokat a dolgokat, amik a fejében jártak. Mániás depresszió alakult ki
nála, ami a személyiségét is eltorzította. Eleget olvastam ahhoz, hogy
tudjam, minden, amin keresztülment, normálisnak számított, de volt
valami ebben az üzenetben, ami azt súgta, hogy ez nem csak egy hirtelen
gondolat a depressziója leszálló ágában. Évek óta nem beszéltem
Summerrel. Jóllehet, tisztáztam a vele folytatott kapcsolatomat Jayce-
szel, de nem sokkal azután, hogy a bátyám kórházba került, le is zártam
vele. Miért jutott ez most eszébe? Miért gondolkodott ezen? Úgy
éreztem, meg akart győződni róla, hogy nem cipelem magammal ennek
a dolognak a súlyát, miután ő már nem lesz. Imádkoztam, nehogy
igazam legyen.
Minden kilométer csak megerősített a rossz érzésemben, én pedig
egyre erősebben nyomtam a gázpedált. Mire elértem a lehajtót, ami
hozzá vezetett, már százötvennel mentem. A félórás utat húsz perc alatt
tettem meg.
A bátyám nem nyitotta ki a bejárati ajtót, nem mintha túl sok időt
adtam volna neki, mielőtt elővettem a kulcsaimat, amit tavaly adott
nekem.
– Jayce!
Semmi válasz.
– Jayce!
Semmi válasz.
Ökölbe szorítottam a kezemet, majd újra kinyitottam néhányszor.
Jéghideg volt. A kezem akár a jégcsap.
Nem volt a konyhában.
A nappaliban és az étkezőben sem.
A hálószoba ajtaja tárva-nyitva.
Semmi.
Nem volt már túl sok hely a kis házban, ahol kereshettem.
A kertben sem találtam.
Lesétáltam az előszobába, ami a hátsó ajtótól a konyhába vezetett,
és láttam, hogy csukva van a fürdőszoba ajtaja. Szembefordultam vele.
Felállt a hátamon a szőr.
Basszus. Mindjárt megőrjítem magam.
Vettem egy mély levegőt, és bekopogtam.
– Jayce. Bent vagy?
Semmi válasz.
Még egyszer bekopogtam és ekkor magától kinyílt az ajtó.
Mozdulatlanná dermedtem.
Elállt a lélegzetem.
A föld kicsúszott a lábam alól és kettétört a szívem.
Ne.
Ne.
– Neeeeeeee! – üvöltöttem.
A bátyám erőtlen teste felé rohantam, ami a mennyezetre rögzített
kötélről lógott lefelé. Levette a lámpát, hogy hozzáférhessen a
gerendához.
 Pánikba estem. Felemeltem a testét, hogy ne feszüljön a nyakán a
kötél.
A szeme mozdulatlanul, tágra nyílva, dülledten meredt rám.
A szája elkékült.
A szája sarkában alvadt vér.
Nem akartam elhinni, hogy túl késő.
– Nem!
– Nem!
– Nem lehet…
Sokáig tartottam, nem akartam, hogy a kötél a nyakára feszüljön.
Nem tudtam elengedni, hogy valamivel levághassam.
Nem tudtam megnézni, hogy van-e pulzusa.
Nem tudtam elengedni.
Képtelen voltam elengedni.
 TIZEDIK FEJEZET

HUNTER

Mostanában – két héttel később

Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam.

Egy kerti széken ültem Derek házának udvarán és Nataliát néztem,
aki épp beszélgetett, s azon tűnődtem, vajon más is látja-e azt, amit én.
Lehet, hogy másokat elvakított a szépsége, a mosolya, ami egy egész
szobát beragyogott, a hosszú, izmos, ugyanakkor nőies lába és a ruhája,
ami szépen kiemelte az alakját, mégis mindent takart, s így csak még
szexibbé tette azt a keveset, amit látni engedett. De amikor köszöntünk
egymásnak és találkozott a tekintetünk egy rövid pillanatra, én
megláttam benne, mielőtt még elmenekülhetett volna. A fájdalmat a
szemében, amit a sok rétegnyi szépség sem leplezhetett. És gyűlöltem,
hogy ezt én okoztam neki.
Már a második vizemet ittam és közben azt kívántam, bárcsak
valami más lenne az a folyadék, de több hétnyi masszív ivászat után – a
fenébe, még Jayce halála után sem ittam ennyit – Derek megígértette
velem, hogy a keresztelőn józan maradok. Ez volt a legkevesebb, amit
megtehettem.
A legjobb barátom a mellettem lévő széken ült. Az egyik karjában a
kis Csipkerózsikáját tartotta, aki egy hosszú, fehér ruhában feküdt az
ölében.
– A feleségem el fog válni tőlem, ha rájön.
– Miről beszélsz?
Ne légy már pöcs tekintettel nézett rám.
– És rá fog jönni. Eddig azt gondolhatta, hogy egy szarzsák vagy,
aki nem akarja lekötni magát. De most már nem. Ezt elcseszted. Amióta
berúgtál és Jayce-ről beszéltél, azt gondolja rólad, hogy össze vagy
törve. És ismered Annát. Nincs más, amit jobban kedvelne annál,
minthogy valakit meggyógyítson. Addig nem fogja abbahagyni a
kutatást, amíg meg nem tud minden egyes részletet az életedről. Nem
mondom el neki a részleteket, de hazudni sem fogok. Végül úgyis meg
fogja kérdezni tőlem a betegség tüneteit és kurvára össze fogja rakni a
képet.
– Ne beszélj csúnyán a keresztlányom előtt, kérlek!
Derek a fejét csóválta. Egy darabig hallgattunk, s néztük a feleségét
és a legjobb barátnőjét. Amikor ismét megszólalt, komoly volt a hangja.
– Nat megérdemli, hogy tudja.
– Nem. Amit ő érdemel, az teljesen más, mint amit én adni tudok
neki.
– És mi van veled? Te nem érdemelsz egy kis boldogságot?
Ittam egy kortyot a vizemből. Borzasztóan vágytam egy italra, hogy
elvegye a valóság élét.
– A gyógyítás projektet hagyd a feleségedre.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

A templomban nem tudtuk elkerülni egymást. A keresztszülők a pad

egyik végében ültek. Natalia a karjában tartotta Caroline-t. Gyönyörű
volt, ahogy a babát ringatta, igazán természetes. És ennek semmi köze
nem volt ahhoz, hogy milyen istenien nézett ki. Próbáltam nem nézni rá,
küzdöttem, hogy legyőzzem a késztetést, mert egy rövid pillanatra
megfeledkeztem róla, hogy ő többé már nem az enyém. Aztán eszembe
jutott és még a levegővétel is fájt.
Az egyik takaró, ami Caroline-on volt leesett a földre, úgyhogy
lehajoltam, hogy felvegyem. Leporoltam, bár a márványpadló
kristálytiszta volt. A padra tettem kettőnk közé, nem takartam be vele a
babát ismét.
Végül összeszedtem a bátorságomat, és felnéztem Nataliára. Amikor
találkozott a tekintetünk, várta, hogy mondjak vagy tegyek valamit, de
amikor nem tettem, ő törte meg a csendet.
– Szép ruha, nemde?
Végigpásztáztam a szememmel.
– De. A piros a te színed. Istenien nézel ki.
Natalia elmosolyodott.
– Én Caroline ruhájára gondoltam.
– Á. Igen. Az ő ruhája is gyönyörű.
Hogy én mekkora egy seggfej vagyok.
Annyira kényelmetlen volt. Pedig mindig könnyedén folyt közöttünk
a szó, azóta, amióta először találkoztunk.
Így hát megpróbáltam valahogy kiküszöbölni a csorbát.
– Hogy vagy?
De az arckifejezéséből úgy ítéltem, hogy pont az ellenkezőjét értem
el.
– Magányosan. És te?
Nem verhettem át és nem is hagyhattam válasz nélkül, ha egyszer
ennyire őszinte velem. Egy szánalmas mosolyt erőltettem az arcomra,
majd kinyögtem:
– Hasonlóan.
Aztán, mint egy igazi seggfejnek, mint aki voltam is, a tekintetem az
ajkára vándorolt. Az, hogy az Isten házában üldögéltünk sem tartott
vissza attól, hogy elképzeljem, mennyire szeretném látni, ahogy a fogaim
nyomán feldagadnak azok az ajkak. Amikor ismét a szemébe néztem,
azt olvashattam ki onnan, hogy pontosan tudta, mi jár a fejemben.
Szerencsémre felharsant az orgona, különben még az is lehet, hogy
valami ostobaságot csinálok és odahajolok hozzá… ezen a szent helyen.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

A haverom nyerte meg a fogadás tervezését a feleségével szemben,

úgyhogy egy szerény összejövetelt tartottak végül a keresztelő után.
Ételt rendeltek és csak a családot meg néhány barátot hívtak meg és
Adamet. Azt hiszem, Adam a barát kategóriába tartozott, hiszen
Derekkel együtt dolgozott és elég közel állt hozzájuk, hogy ő legyen a
vőlegény tanúja az esküvőjükön. Számomra viszont Adam az első
számú ellenségnek számított. Azon gondolkodtam, hogy tudja-e ez a
seggfej, milyen közeljárt ahhoz, hogy lefeküdjön azzal a gyönyörű nővel,
akivel épp beszélgetett. Ami még ennél is rosszabb, nem tudtam nem
arra gondolni, hogy vajon Nataliának eszébe jutott-e ez a forgatókönyv
ma este. Hátravetette a fejét és nevetett valamin, amit a ceruzanyakú
mondott neki. Majdnem elveszítettem a fejemet. Innom tilos volt, így hát
úgy döntöttem, ideje egy sétát tennem.
Odakint összefutottam Izzyvel, aki egy labdát pattogtatott a
szomszéd kosárpalánkja közelében. Odasétáltam hozzá.
– Na, hogy megy a szabaddobás?
Kettőt pattintott a labdán, majd bedobta a kosárba.
– Soha jobban.
Levettem a dzsekimet és a fűre terítettem.
– Készen állsz egy kihívásra?
Az okostojás körülnézett.
– Persze. Van valami igazán kemény ellenfél errefelé?
Odanyúltam, és elloptam tőle a labdát két pattintás között, s ezzel
meg is mutattam, hogy kire gondoltam.
– Hogy vagy?
– Jól. Néhány héttel ezelőtt megkaptam a Legértékesebb Játékos
Címet.
– Gratulálok. Ez igazán nagyszerű.
Izzy megvonta a vállát, mintha nem lenne nagy ügy és közben
próbálta elrejteni a büszke mosolyát. Lepattintottam párszor a labdát és
úgy tettem, mintha balra indulnék, aztán jobbra, megtettem pár lépést,
majd rádobtam a hárompontosról.
Husss.
– Szerencsés dobás – mondta.
– Ó, igen. Most te jössz. – Fogta a labdát én pedig a háló útjába
álltam, a kezemmel védekezve. – Gyerünk juss át, Legértékesebb
Játékos!
Szerettem volna azt mondani, hogy hagytam, hogy elmenjen
mellettem, hogy az önbizalmamat legyezgessem, de nem kellett
hagynom őt. Még csak meg sem izzadt, hogy kicselezzen. Hamar rá
kellett jönnöm, hogy az előbbi hárompontos csak a kezdők szerencséje
volt. Játszottunk egy darabig, s a játék minden kosárral egyre
intenzívebb lett. Mire abbahagytuk, úgy izzadtam, mint egy öregember,
aki nincs formában, míg Izzynek mindez meg sem kottyant.
– Tartsunk szünetet? – kérdezte.
A térdemen támaszkodtam kétrét görnyedve, és próbáltam
lélegzethez jutni.
– Miből gondolod, hogy szükségem lehet rá?
Izzy nevetett, és leültünk, hogy kicsit kifújjuk magunkat.
– Hogy s mint? Az a Yaksitt gyerek rendesen bánik veled? Vagy el
kell repülnöm New Yorkba, hogy szétrúgjam a seggét?
– Yakshit, nem Yaksitt. És igen, minden rendben, azt hiszem.
– Azt hiszed?
– Hadd kérdezzek tőled valamit. Tényleg átrepülnéd az országot,
csak hogy szétrúgd egy fiú seggét, aki bunkó velem?
Biztos voltam benne, hogy azt hitte, vicceltem, pedig nem.
– Hát persze.
– Akkor viszonoznom kell a szívességed. Jaj, várj… éppen most
rúgtam szét a seggedet – vigyorgott Izzy önelégülten.
Megérdemeltem. Letéptem pár szál füvet, és megkérdeztem:
– Hogy van?
– Nem túl jól… – Izzy felém fordult, hogy egyenesen a szemembe
nézzen. – Hála neked.
– Annyira sajnálom, Izzy.
– Nem értem. Azt hittem, hogy kedveled.
– Kedveltem is. Még mindig kedvelem.
– De akkor mi a baj? Az a gond, hogy itt laksz, mi pedig New
Yorkban?
– Ez bonyolult.
Izzy a fejét csóválta.
– Tulajdonképpen nem az. A felnőttek mindig mindent sokkal
bonyolultabbá tesznek, mint amilyen valójában. Tetszik neked. Te is
tetszel neki. Megoldjátok.
 – Ez nem ennyire egyszerű. Sok más dolog van, ami közrejátszik,
amikor az ember idősebb.
– Csak nem börtönbe készülsz?
Sajnos komolyan kérdezte.
– Nem. Nem készülök börtönbe.
– Akkor megcsalod őt valakivel?
– Nem hiszem, hogy ez a beszélgetés a megfelelő irányban haladna,
de nem, nem csalom meg.
Figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet.
– Még mindig gondolsz rá?
Bólintottam. Lehetetlen volt nem gondolni rá naphosszat, pedig
mindent megpróbáltam, hogy kiverjem a fejemből.
Izzy elég sokáig hallgatott. Tudtam, hogy próbálta összerakni a
fejében a beszélgetésünk kirakósának darabkáit, jóllehet az összes
darab birtoklása nélkül soha nem lesz képes az egész képet látni.
Legalábbis ezt gondoltam, mígnem bebizonyította, hogy a gyerekek
sokkal többet látnak, mint a felnőttek.
– Az apám olyan sokféleképp kuszálta össze az életünket. Nem az
az ember, akinek gondoltam. Az utóbbi pár évben sokat gondolkodtam
azokon a dolgokon, amiket mondott nekem. Soha nem gyanítottam,
hogy akár hazudhat is, így hát megkérdőjeleztem, hogy honnan
tudhatom, mi az igazság abból, amit nekem mondott. Mindenben
kételkedni kezdtem: hogy szeret-e engem, hogy szeretne-e velem,
velünk lenni, vagy hogy mi is részesei voltunk-e annak a
bűncselekménynek, amit elkövetett. Nem sokkal ezelőttig nem
tudatosult bennem, de Natalia ugyanígy érzett. Ezért volt nehéz neki
továbblépni, azaz, hogy mindkettőnknek. Apám azt állította, hogy azért
nem mondta el Natnek az igazat, mert nem akarta megbántani. És
persze mindenki azt gondolja, hogy én meg túl fiatal vagyok ahhoz, hogy
megértsem. – Megvonta a vállát. – Lehet, hogy túl fiatal vagyok sok
dologhoz, de amit az elmúlt két év során megtanultam, az az, hogy
Natnek nincs szüksége rá, hogy valaki megvédje. Ő a legerősebb nő,
akit valaha láttam. Úgyhogy, ha szeretnéd megvédeni, akkor hagyd,
hogy továbbléphessen, és ne nyújtsd a dolgokat éveken át, mint az
apám. Ne hagyd kétségek között. Lehet, hogy fáj az igazság, de ez
olyan, mint amikor hirtelen tépi le az ember a sebtapaszt. Úgy sokkal
hamarabb múlik el a fájdalom. A hazugság és a megválaszolatlan
kérdések sokkal tovább fájnak.
Leesett az állam. Nemcsak ledöngölt kosárban, hanem ki is oktatott
az életből egy tizenhat éves.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

HUNTER

Egy héttel később

A fenébe.
Mindig is gyanítottam, hogy ő volt az.
Egy évben néhány alkalommal ellátogattam Jayce-hez, és mindig tele
volt virágokkal a sírja a születésnapján, még mielőtt odaértem volna.
Furcsa virágkombinációk díszítették a sírt – viola, liliom, szegfű, két szál
rózsa és néhány hawaii paradicsom-madár. Nem az a fajta kombináció
volt, amit egy virágkötő készítene. És még a csomagolása sem volt
szokványos, csupán egyetlen szál madzag tartotta össze a szedett-vedett
csokrot. Az az érzésem támadt tőle, mintha valaki besétált volna egy
virágboltba és elkezdte összeszedegetni azokat a virágokat, amik
megtetszettek neki – vagy azokat, amikről azt gondolta, hogy akinek
adja, annak tetszene – anélkül, hogy egymáshoz igazította volna a
növényeket vagy csokorba rendezte volna.
Éppen ezért is gyanítottam, hogy ő lehetett az. Summer. Merész és
meseszép, mint ahogy a szemében is látni lehetett.
Háttal állt nekem, de már két sorral hátrébb is tudtam, hogy ő az.
Megszokásból megálltam és a távolból szemléltem. Többször is így
tettem pár hónappal azután, hogy vége lett köztünk mindennek. Nem
akartam látni, de képtelen voltam távol tartani magam tőle.
Fel s alá járkált Jayce fejfája előtt. Azt hittem, hogy beszél hozzá. És
igazam volt. Elmosolyodtam, amikor észrevettem, hogy az ujját ingatta a
fejfa felé. Tovább néztem, mint ameddig kellett volna, majd
megfordultam és elsétáltam. Azt terveztem, hogy majd később
visszajövök. De alig tettem pár lépést, amikor egy ismerős hang utánam
szólt.
– Hunter?
Mozdulatlanná dermedtem. A fenébe.
Most mi a szart csináljak? Sétáljak tovább és tegyek úgy, mint aki
nem hallotta? Elég sokáig viselkedtem pöcsfejként. Talán most már
ideje, hogy férfiként elé álljak. Vettem egy nagy levegőt, és
megfordultam.
Milyen régen is volt? Jayce már több mint hét éve halott. Olyan sok
idő telt el és Summer pontosan ugyanúgy nézett ki. Gyönyörű volt, de
egy kicsivel érettebbnek látszott, majdhogynem szelídnek.
– Szia – mondtam. Elég lagymatag nyitás egy ilyen hosszú idő után.
Elmosolyodott és oldalra billentette a fejét.
– Azért akartál elmenni, mert megláttál?
Találkozott a tekintetünk.
– Azt akarod, hogy feleljek?
– Igen.
– Igen, azért – bólintottam.
– Már majdnem befejeztem. Eljövök hozzá minden évben a
születésnapján, hogy kiabálhassak vele. Mindjárt elköszönök, és aztán
megyek is. – Egy percre visszafordult a sírkőhöz, majd ismét felém.
Még mindig nem tudtam, hogy hányadán is állunk. – Én végeztem.
Innentől a tiéd. – Summer tett egy lépést az autó felé, amivel az úton
parkolt, majd ismét visszafordult hozzám. – Jól nézel ki, Hunter.
Remélem, boldog vagy.
Már majdnem az autójához ért, mire végre sikerült összeszednem
magam, bár fogalmam sem volt, hogy mit akartam mondani.
– Summer… várj!
Odamentem annak a sornak a végéhez, ahol Jayce feküdt és ahol
Summer állt, aztán csak bámultam a lábamat, mint egy ostoba iskolásfiú.
– Jól nézel ki – mondtam.
– Honnan tudod, ha egyszer rám sem nézel? – kérdezte, s hallottam
a hangjában a humort.
Summer nem változott, még ennyi év után sem.
 Felnéztem, ő pedig mosolygott. Őszinte és igazi mosoly terült szét az
arcán. Summer soha nem tartott haragot.
– Boldog vagy? – kérdeztem.
A kezét a hasára tette és megsimogatta a kis kidomborodást, amit
eddig észre sem vettem.
– Igen. Négy hónapos terhes vagyok és éjjel-nappal rosszullétek
gyötörnek. De boldog vagyok. – Az autójára mutatott. – Az ott a
férjem, Alan.
Ez igen. Odanéztem a parkoló autóhoz. Nem vettem észre, hogy
valaki ül benne. Tényleg boldog lehet.
– Gratulálok.
Az arcomat kutatta a tekintetével.
– Várj egy percet, jó?
Bólintottam, leginkább, mert fogalmam sem volt, hogy mit akar.
Odasétált az autóhoz és mondott valamit a férjének, aki a volán mögött
ült. Odahajolt az ablakhoz, megcsókolta, majd elindította a motort.
Amikor Summer visszatért hozzám, az autó elment.
– Gyere! Sétáljunk egyet! Alan adott nekünk egy kis időt, hogy
beszélgessünk.
Ott sétáltam Summer mellett, nem tudtam, hogy hová megyünk vagy
hogy mi mondanivalója lehet.
– Házas vagy? – kérdezte.
– Nem.
– Elvált?
– Nem.
– Gyerekek?
– Nincs.
Rám nézett és tanulmányozta az arcomat.
– Még mindig nem tudod, ugye?
Millió dologra vonatkozhatott volna ez a kérdés, de én mégis
tudtam, hogy mire kíváncsi.
– Nem. Mondtam neked, hogy nem akarom tudni.
– Nincsenek tüneteid?
A fejemet ráztam.
 – Még nincsenek.
Csendben folytattuk a sétát, mígnem az ösvény elágazott. Jobbra
fordultunk.
– Voltál szerelmes azóta, hogy szakítottunk?
Nem kellett gondolkodnom a kérdésen.
– Nataliának hívják.
– És ő mit gondol a döntésedről, miszerint nem akarod
megcsináltatni a tesztet?
Míg a válaszomon gondolkodtam, Summer levonta a helyes
következtetést.
Bólintott.
– Dobtál, mert nem akartad, hogy végig kelljen néznem, ha esetleg
jelentkezik a betegség. Hónapokig próbálkoztam, hátha meggondolod
magad. Úgyhogy most valószínűleg azt gondolja a kicsavarodott agyad,
hogy sokkal egyszerűbb, ha el sem mondod annak, akit szeretsz. Így
hát csak szereted, akit szeretsz és magyarázat nélkül hagyod, így
meggyűlölteted magad vele. Igazam van? Nem tudja, hogy ötven
százalékod van rá, hogy benned van a Huntington-kór. Ahogy azt sem,
hogy túl makacs vagy ahhoz, hogy alávesd magad a tesztnek.
– Mi jó származna belőle? Még egy ember, aki aggódna értem?
Summer megállt.
– Azt hittem, azt mondtad, hogy szereted.
– Szeretem is.
– Akkor hát nem érdemli meg az igazat és egy esélyt arra, hogy ő
hozzon döntést a kapcsolatotokról?
– Nem. A hazugság néha sok fájdalomtól megkíméli az embert.
Hiszen te tudod, és elég nehéz is volt továbblépned. Mi van, ha
elmondom neki és hagyom, hogy részese lehessen a döntésnek, aztán
meggyőz, hogy mégis csináltassam meg a tesztet. És mi van, ha pozitív
lesz, és nem akar elhagyni és végignézi, ahogy szenvedek, és
negyvenévesen meghalok?
– És mi van, ha negatív, te pedig elvesztegeted az egész közös
életeteket Nataliával?
Nagyon sóhajtottam.
 – Túl nagy a kockázat. Neki is van története. Érted? Eddig minden
férfi cserbenhagyta egész életében. Nem tehetem ezt vele. Nem lehetek
egy újabb férfi, aki kiábrándítja.
Elkapta a tekintetemet.
– Nekem úgy tűnik, készen állsz, Hunter.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Amikor majdnem fél órával később visszaérkeztünk Jayce sírjához,

az autó megint ott állt. Summer intett a férjének, hogy közölje vele,
minden rendben, és felmutatta két ujját.
– Mennem kell. Időpontunk van az orvoshoz nemsokára. Nagyon
örülök, hogy összefutottunk. – Megölelt, majd két lépés után
visszafordult és hátrafelé sétált.
– Felelsz vagy mersz? Gyerünk, még egyszer utoljára!
A fejemet csóváltam.
– Nem adom meg neked az örömet, hogy azt választhasd, hogy
mersz csak azért, mert terhes vagy.
– Jól van. De csak azért, mert terhes vagyok, nem pedig azért, mert
már nem vagyok karakán. Szóval felelek.
Elnevettem magam és eszembe jutott egy kérdés.
– Fiút vagy lányt akarsz? És nem mondhatod azt, hogy egészséges
gyereket szeretnél, mert ez itt egy komoly játék.
Summer megsimogatta a hasát.
– Ha meg tudnám választani a nemét, akkor lányt választanék, de
amúgy meg teljesen mindegy.
– Jól van.
– Te jössz. Felelsz vagy mersz?
– Mivel te feleltél, ezért nekem most mernem kell.
Ekkor esett le, hogy egész eddig ez volt a terve.
– Hát ne szalaszd el a nőt, akit szeretsz, hagyd, hogy az életed része
lehessen és változtass az életeden.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗
 – Úgy nézel ki, mint egy kalap szar.
– Kedves dolog így ajtót nyitni. – Elmentem Derek mellett és
lehuppantam a kanapéjára. Elterveztük, hogy ma este fallabdázunk, de
még mindig öltöny volt rajta. – Nem is tudtam, hogy előírták az új
kötelező viseletet.
– A te ruhádról már ne is beszéljünk. Szörnyen nézel ki. Aludtál
mostanában?
Nem aludtam, mert a világ odakint várt rám. Néhány nappal ezelőtt,
amikor összefutottam Summerrel a bátyám sírjánál, fontos leckét
kaptam tőle. Aztán ahogy a hírek között böngésztem, szembe jött velem
Natalia volt seggfej férjének a korai szabadlábra helyezésének híre.
Aznap délután végre felvettem egy fekete farmert, ami épp visszajött a
mosásból és megtaláltam Natalia piros tangáját a mosodás zsákban.
El is felejtettem, hogy megtaláltam az ágy alatt, amikor ismét
átnéztem az albérletemet, mielőtt eljöttem. Belegyömöszöltem a
bőröndömbe, amikor pakoltam és aztán besöpörtem a tartalmát a
mosodai zsákomba, amikor hazajöttem. Az előkerült meglepetés láttán
pillanatnyi izgatottságot éreztem, majd rájöttem, hogy ki lett mosva,
úgyhogy többé nincs Natalia-illata, hiába szaglászom.
– Eléggé elfoglalt voltam a munkahelyemen – hazudtam.
Derek a fejét csóválta.
– Szörnyen hazudsz. Akárkit megpróbálhatsz lóvá tenni magad
körül, de magadat akkor sem tudod, te csirkefogó. Megyek, átöltözöm.
Miközben Derek átöltözött, Anna jelent meg a kisbabával. Az
ajkához tartotta a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben,
miközben lábujjhegyen elosont mellettem a babával. Ezt követően eltűnt
Caroline szobájában és egy perccel később az alvásfigyelővel a
kezében jött vissza.
– Bocsi. Kicsit hisztis volt, úgyhogy elvittem sétálni és csak most
tudtam letenni aludni. Nem akartam felébreszteni.
– És hogy van az én kis angyalkám?
Anna arca felragyogott.
– Nagyon jól. Én mondom neked.
Anna odasétált a székhez, és leült velem szemben.
 – Egy nap te is szeretnél gyerekeket, nem?
Mindig utáltam válaszolni erre a kérdésre. Gyereket akarni és
képesnek lenni arra, hogy az ember felnevelje őket, két különböző
dolog. Így míg a válaszom az lett volna, hogy egy nap szeretnék egy kis
rosszcsontot, mégis féligazsággal feleltem, ami már a megszokott
válaszom lett.
– Nem hiszem, hogy a gyerekek szerepelnének a jövőmben.
– Hogyhogy?
A fenébe. Jóllehet már évek óta ismertem Annát, ő mindig a barátom
barátnője volt. Ha én voltam a fekete, akkor ő volt a piros a
dámajátékban. Csak átugrottam vagy megkerültem, de soha nem
léptem rá. Soha nem voltak ilyen jellegű beszélgetéseink. Egyértelmű
volt, hogy okkal érdeklődött irántam, a férje legjobb barátja iránt, és ez
az érdeklődés megijesztett. Reméltem, hogy Derek megérkezik, hogy
félbeszakítsa ezt a beszélgetést. De nem volt ekkora szerencsém.
– Vannak olyan emberek, akik igazi nagybácsinak születnek, nem
pedig apának.
A legtöbb ember ilyenkor tudomásul vette a határozatlanságomat.
De nem Anna.
Rám hunyorított.
– Mindig ilyen fortélyosan válaszolsz, amikor az emberek kérdéseket
tesznek fel neked? Eddig nem figyeltem fel erre.
A kezem automatikusan a nyakkendőm után nyúlt, hogy
meglazítsam, csakhogy nem volt rajtam nyakkendő. Mielőtt még
kitalálhattam volna, milyen választ adjak erre a nem is igazán kérdésre,
Anna ismét tüzet nyitott rám.
– Nagyszerűen viselkedtél Izzyvel. Lehet, hogy nem kéne
elapróznod magad.
– Izzy nagyszerű kölyök.
Anna úgy tanulmányozott engem, mint ahogy egy nyomozó
vizsgálgatja a gyanúsítottat. Figyelt, hogy a legapróbb árulkodó jelet is
kiolvashassa az arcomból.
– Nat nagyszerű munkát végzett vele – mondta Anna.
Elfordítottam a tekintetemet Anna vizsgálódó szemei elől, de
bizonyosan látta, hogy megrándult az arcom Natalia nevének említésére.
– Igen.
Anna addig várt, amíg ismét a szemébe néztem. Mindig ugyanazt az
átkozott lépést használtam, amikor Nat megpróbált elkerülni engem.
– Kár, hogy az apja hamarosan ismét képbe kerül. Jövő héten
kiengedik. Egy hónappal korábban a túlzsúfoltság miatt. Biztos vagyok
benne, hogy Izzy számára ez változásokat hoz.
Bólintottam.
De csak nem hagyta abba a piszkálódást.
– És ami Natet illeti, biztos vagyok benne, hogy a volt férje fel fogja
használni Izzyt, hogy visszakönyöröghesse magát Nat életébe.
Lehetetlen volt nyugodtnak maradnom egy ilyen megjegyzés után.
Még ha csendben is maradtam volna, tudtam, hogy az arcomról ordít,
hogy szeretném megfojtani azt az embert.
– Natalia okosabb ennél.
Anna még tovább ment.
– Igen, ez igaz… de most olyan sebezhető.
Szerencsére Derek végül elkészült. Alig vártam, hogy kikerülhessek
Anna karmai közül, úgyhogy hirtelen felálltam.
– Idő van. El fogunk késni. Csak egyetlen órára szabad a pálya.
Derek az órájára nézett.
– Még egy csomó időnk van.
Seggfej.
Nem vettem tudomást Derek megjegyzéséről. Odahajoltam
Annához és megpusziltam az arcát.
– Jó volt látni téged, Anna.
Anna arca grimaszba torzult, amely azt mondta, a fenéket, és felállt.
Derek kinyújtotta a mutatóujját.
– Elfelejtettem az ütőmet. Mindjárt jövök. – A hamarosan
exbarátom ismét eltűnt, és ott hagyott egyedül Annával. Rövid csend
után felém nyúlt és megszorította a karomat.
– Szerelmes beléd – mondta gyengéden. – De Garrett nagy
csábító…
Behunytam a szemem.
– Kész vagy? – kiáltott oda, amikor ismét feltűnt a hallból.
– Igen. – Annára néztem. – Kellemes estét.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

HUNTER

Nem tudtam aludni.

A gyomromban lévő nyugtalan, ideges érzés nem akart elmúlni. A hét
év alatt, amióta Jayce meghalt, egyszer sem vitattam meg senkivel, hogy
nem csináltattam meg a tesztet. Tudtam, hogy mit jelent tudni és várni,
hogy megtörténjen. Hiszen végignéztem a bátyámnál. És arra az esetre,
ha elgyengültem, ha egy pillanatra is megfeledkeztem arról, hogy mennyit
szenvedett, hát felültem az ágyban és kinyitottam az éjjeliszekrényemet,
hogy mindent ismét átolvassak. Kivettem a levelet a fiókból, ami mindig
velem volt és felkattintottam az éjjeli lámpát. Már régen nem olvastam
újra.

Kisöcsém!

Ma reggel háromszor is megpróbáltam egy kanál gabonapelyhet

eljuttatni a számig. A kezem annyira remegett, hogy mire a kanál
elérte a számat, már nem volt benne semmi. A harmadik
próbálkozásra végre sikerült egy kis adagot a számba juttatni, de
úgy félrenyeltem, hogy majdnem megfulladtam. A torkomban lévő
izmok már alig alkalmasak a nyelésre.
Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Nem maradt más számomra, mint a méltóságom. Magammal
kell vinnem, nem hagyhatom, hogy ágyba pisiljek és etetni kelljen,
mint egy kisgyereket. Tudom, hogy fájni fog, de azt is tudom, hogy
meg fogod érteni, miért kellett megtennem.
Az utolsó imám, amit ezen a földön elmondok, az érted fog
szólni, hogy legalább téged őrizzen meg a sors.
Abban az esetben, ha mégsem így lenne, nem tanácsolhatok túl
sokat. Voltak dolgok, amiket ha tehettem volna, utólag
megváltoztatok. Jó lett volna, ha Emilynek soha nem beszélek a
betegségemről. Magamat okolom a vetélése miatt. Olyan hosszú
ideig szomorkodott. Aztán eltaszítottam magamtól, amikor
elmondtam neki, hogy soha nem szerettem igazán. Pedig szerettem.
Csak képtelen voltam magammal rántani őt is, hogy velem élje át
az előttem álló éveket. Néha, amikor valakit igazán szeretsz, a
saját érdekében el kell engedned.
Éld az életed és ne azzal töltsd, hogy a diagnózison rágódsz,
mint ahogy én tettem. Az idő elrepül, ha élvezed az életet, ha nem.
A választás a tiéd.
Bocsáss meg nekem és lépj tovább.
Szeretlek:
Joyce

Vagy hatszor olvastam végig ezt az átkozott levelet. Általában amikor

elolvastam, a fájdalmára összpontosítottam. Muszáj volt indokot
találnom a bátyám tettére, hogy elfogadhassam, ez volt számára a
legjobb. De ez alkalommal megakadtam az egyik bekezdésnél, amit újra
és újra elolvastam.
Éld az életed és ne azzal töltsd, hogy a diagnózison rágódsz,
mint ahogy én tettem. Az idő elrepül, ha élvezed az életet, ha nem.
A választás a tiéd.
Bocsáss meg nekem és lépj tovább.
A ne azzal töltsd az életed, hogy a diagnózison rágódsz, mint
ahogy én tettem részt mindig úgy értelmeztem, hogy ez igazolja a
döntésemet, miszerint nem csináltatom meg a tesztet. Hiszen mi értelme
lenne, ha egyszer nincs semmi, amit tehetnék, hogy megelőzzem a bajt?
Miért éljem úgy az életemet, hogy a halálos ítéletemre várok, ha helyette
akár tovább is léphetek?
Csakhogy…
 Életemben először eltöprengtem azon, hogy élek-e egyáltalán. Voltak
kapcsolataim – szexuális kapcsolatok –, munkám, amit szerettem és
néhány közeli barátom. Ennyi mindig elegendő volt számomra. De
valóban továbbléptem és éltem az életemet vagy csak léteztem és
vártam, hogy megjelenjenek azok a rohadt tünetek? Nem akartam
tudni, így minden napot úgy élhettem meg, mintha az utolsó lett volna,
viszont nem éltem azt az életet, amit élhettem volna. De mégis, ha
megválaszthattam volna, hogy hogyan töltsem el az utolsó napjaimat,
akkor Nataliával lettem volna legszívesebben. Szóval tényleg azt
csináltam, amit elhatároztam, hogy véghezviszek?
Ismét elolvastam a levél végét.
Éld az életed és ne azzal töltsd, hogy a diagnózison rágódsz,
mint ahogy én tettem. Az idő elrepül, ha élvezed az életet, ha nem.
A választás a tiéd.
Végül azért nem rágódtam a diagnózison, mert nem hagytam, hogy
kiderüljön az igazság. Azt gondoltam, hogy a nem tudás volt az, ami
visszatartott attól, hogy gyökeret eresszek az elmúlt években. De
hirtelen rájöttem, hogy a gyökerek így is megeredtek és erős indákat
hoztak, amelyek körülölelték a szívemet. Nem az egészségemmel
kapcsolatos bizonytalanság volt az, ami visszatartott, hanem az, hogy
nem találtam meg azt, akivel átvészelhetném a vihart.
Natalia volt az. Szerettem Summert, ő volt az első szerelmem, de
nem ő volt az igazi. Lehet, hogy túl fiatalok voltunk. Lehet, hogy mindig
azt gondoltam róla, hogy ő volt az első szerelmem, mert valahol mélyen
tudtam, hogy nem ő volt az utolsó.
Natalia – ő az igazi.
Sokkal azelőtt belészerettem, minthogy képes lettem volna elismerni,
hogy mi is volt ez.
Mi változik számomra, ha megcsináltatom a tesztet és kiderül, hogy
pozitív? Vajon visszatérek az agyatlan dugáshoz? Miben más ez, mint
hogy anélkül próbálok meg továbblépni, hogy nem tudom a teszt
eredményét?
Ne azzal töltsd az életed, hogy a diagnózison rágódsz…
Natnak nem kellene tudnia, hogy elmentem megcsináltatni a tesztet
és esetleg pozitív lett.
De mi van, ha kiderül, hogy negatív?
A választás a tiéd.
Melyik kockázat a nagyobb? Hogy megtudjam az eredményt, vagy
hogy elveszíthetem Nataliát?
Majdnem hajnali egy volt, de miután összeszedtem a bátorságomat
és megválaszoltam magamnak a kérdést, beszélnem kellett valakivel.
Kézbe vettem a mobilomat és csak görgettem lefelé a neveket, míg
végül ráakadtam arra az egyre, amelyre szükségem volt. Rányomtam a
hívásra.
Álmos hangon szólt bele a negyedik csörgésre.
– Hunter? Minden rendben?
Sóhajtottam egy nagyot.
– Igen, Joe bácsi. Minden rendben van. Ne haragudj, hogy ilyen
későn hívlak. De meg kell csináltatnom a tesztet. Holnap korán reggel
bemehetnék az irodádba?
– Beteg vagy?
– Nem. – Elhallgattam. – De most már tudnom kell.
Nem volt szükség további magyarázkodásra. Joe bácsi egy pillanatig
emésztette, amit hallott, majd azt mondta:
– Adj pár percet, hogy felöltözzek. Találkozzunk az irodámban fél
óra múlva.
– De hát hajnali egy van.
– Tudom. De nem volt egyszerű számodra megejteni ezt a hívást.
Hallani akarom, hogy mi van veled. Hozok kávét. Ha még azután is meg
akarod csináltatni a tesztet, hogy elbeszélgettünk, tudok egy labort, ami
hatkor nyit. Majd én leveszem a vért és át is viszem. Megkérem őket,
hogy siessenek vele.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

HUNTER

– Kapcsold be a tévét az NBC csatornára!

Semmi szia. Semmi hogy vagy haver.
Kézbe vettem a távirányítót és bekapcsoltam a tévét, majd
megkerestem a csatornát, amit Derek mondott. Épp egy hajnövekedést
serkentő szer reklámja ment. Lenémítottam, hogy beszélhessünk.
– Mostanság nem vagyok valami jó passzban, de a hajammal semmi
gond.
– Csak várj!
– Ugye nem akarsz megint megnézetni velem egy kétórás, alacsony
költségvetésű horrorfilmet, csak hogy láthassam a neved a végén, mint
robot tanácsadó?
– Fogd be és figyelj!
Éppen ekkor értem haza egy reggeli találkozóról, úgyhogy lerúgtam
a cipőmet és elkezdtem kigombolni az ingemet, miközben a mobilomat a
vállam és a fülem közé szorítottam, s ekkor elkezdődött a hírek
szignálja.
Fogtam a távirányítót és feljebb állítottam a hangerőt anélkül, hogy
észrevettem volna, hogy a mobilom kiesett a szorításomból és a
kanapén landolt.
Mi a fene?
A képernyőn egy férfi alakja jelent meg, aki egy csoportnyi riporter
között sétált át és a lakása felé tartott. A képek alatt az állt: A
pilótajáték miatt elítélt Garrett Lockwood korábban szabadult. Egy
maroknyi riporter mikrofont dugott az arcába, és kérdéseket tett fel neki
az áldozatok kárpótlásáról, miközben Garrett feltartotta a kezét;
egyértelműen nem volt számára idegen ez a fajta figyelem. Végül annyit
mondott:
– Uraim, én csupán szeretnék hazamenni a családomhoz. Bármilyen
kérdésük van, holnap válaszolok rá.
De nem ez volt az, ami miatt úgy rászorítottam a távirányítóra, hogy
az elemtartó fedlapja kettétört, hanem az épület, ahová tartott.
Natalia lakása volt az.
A szemelvény nem tartott tovább egy percnél, aztán már tovább is
léptek egy sorozatos otthonbetörés történetre. Csak álltam ott, a tévét
bámultam és meg is feledkeztem Derekről. A telefonomból a hangját
hallottam, engem szólítgatott.
– A fenébe. – Felkaptam a mobilomat. – Bocs, leejtettem a
telefonomat.
– Láttad ezt?
– Mi a fenét művel Nat? Csak nem hagyja, hogy nála húzza meg
magát?
– Nem tudom. De azt hiszem, van rá mód, hogy megtudjuk.
Derek azóta a golyóimat morzsolgatta, hogy hívjam fel Natalie-t,
amióta mindennek vége lett közöttünk. De amióta elárultam neki, hogy
megcsináltattam a tesztet, hajthatatlan volt.
– Tudod, hogy péntekre várható az eredmény.
– Igen. Addig feltételezem Nat már meg is osztja az ágyát a volt
férjével. Ez elég jó eredmény lesz. De úgysem bánnád azokat a gyengéd
pillanatokat, ugye?
– Mi a fene? Most mit akarsz? Mit csináljak?
– Kezdésnek például befejezhetnéd az önsajnálatot. Ha most a
reptérre rohannál, akkor odaérhetnél hozzá olyan, éjfél felé.
A szívem dübörgött a mellkasomban. Ezt nem tehetném meg.
Vagy igen?
Rohanjak vissza New Yorkba, hogy közöljem egy nővel, akinek
kisétáltam az életéből, hogy nem állhat össze ismét a volt férjével?
Ehhez tényleg tökös gyereknek kellene lennem.
Fel s alá járkáltam, s el is felejtettem, hogy telefonálok, pedig a
fülemre szorítottam. Derek ismét emlékeztetett:
– Meg fogod bánni, cimbora. Nem lenne szabad túl sokáig húznod a
döntést.
Beletúrtam a hajamba. Basszus. Igaza van.
– Mennem kell.
– Menj és szerezd vissza! Kurvára itt az ideje.
˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Hat órát töltöttem azzal a gépen, hogy kitaláljam, mit fogok mondani,
amikor beállítok Nataliához. De még mindig fogalmam sem volt.
Megcsináltattam a tesztet. Ha negatív lesz az eredmény, akkor azt
terveztem, hogy mindent megteszek, ami csak hatalmamban áll, hogy
visszaszerezzem őt. De Garrett szabadon bocsátása tovább bonyolított
mindent. Még ha én nem is lettem volna a képben, akkor is sokkal
jobbat érdemelt volna annál a seggfejnél.
Elkaptam a lépcsőház ajtaját, amikor valaki kifelé jött, így Natalia
addig nem is fog tudomást szerezni az érkezésemről, mígnem ott állok
majd az ajtaja előtt. Nem tudtam, hogy ez most jó vagy rossz jel. Már
másodszor csaptam rá az ujjammal a felfelé gombra a lift
kezelőpaneljén, majd a lassan vánszorgó számokat néztem az ajtó felett,
miközben a lábammal idegesen doboltam. Az izzadság kiült a
homlokomra, pedig ma elég hűvösre fordult az idő.
Mi van, ha Garrett nyit ajtót?
Vagy ami még rosszabb: mi van, ha félbeszakítok köztük valamit?
A szívem vadul vert, ahogy különböző jeleneteket képzeltem el, amik
fogadhattak.
Végre megjött a lift. Felfelé minden emeleten megállt és kinyílt az
ajtó, jóllehet csak a negyedik emelet gombja világított. Tesztelte a
türelmemet.
Az ajtó előtt vártam egy percet, hogy összeszedjem magam. Éjjel
tizenegy óra volt, az exférje odabent lehet és még mindig fogalmam sem
volt, hogy mit fogok mondani. Nagyszerű terv. Két mély levegő sem
tudott megnyugtatni, és lévén, hogy azt gondoltam valós lehetőség, hogy
felrobbanok, ha nem láthatom Nataliát, így hát bekopogtam, és vártam.
Tudtam, hogy a szerencsémet teszem próbára.
Tudtam, hogy semmi jogom bármit is követelni itt, hiszen én sétáltam
el.
Tudtam, hogy egy pöcs vagyok, hogy három hét után egyszer csak
idejöttem, ráadásul bejelentés nélkül.
De azt is tudtam, hogy szeretem ezt a nőt.
És éppen ezért éreztem úgy, hogy a szívem majd kiugrik a
mellkasomból, amikor végül kinyílt az ajtó. Garrett arcába bámultam,
akin nem volt más, csak egy bokszeralsó.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

HUNTER

– Beszélnem kell Natáliával. – A kezem ökölbe szorult, de csodával

határos módon sikerült az oldalam mellett tartanom és nem vertem
pofán rögtön ezt a seggfejet.
Garrett hunyorított a szemével, majd végigpásztázott rajtam. Kijött
az ajtó elé és behúzta maga mögött, majd összefonta a karját csupasz
mellkasán.
– Egy kicsit el vagyunk most foglalva. – Felemelte az állát.
– Öreg, bárki is voltál te Natnek, amíg én nem voltam itt, az
mostantól már nem úgy van.
Két lehetőségem volt: vagy benyomakodok mellette – ami egy futó
pillantást vetve a fizikumára, nem lett volna ügy – és követelem, hogy
beszélhessek Nataliával, vagy pedig sarkon fordulok és fülemet-
farkamat behúzva távozom. Arra sehogy sem látszott mód, hogy ez a
srác beengedjen.
Nem voltam hajlandó anélkül távozni, hogy ne lássam Nataliát. Nem
akartam összeverekedni ezzel a sráccal, de akkor is beszélnem kellett
Nattel.
Szerencsére Garrett nem volt rá felkészülve, hogy mennyire
elszántam magam, úgyhogy nem került különösebb erőfeszítésembe,
hogy benyomakodjak mellette. Váratlanul érte a dolog, de a keze már a
vállamon volt, amikor elkiáltottam Natalia nevét.
– Ki innen. Akárki is vagy, a feleségem nem akar többé látni.
Levertem a kezét a vállamról, és szembe fordultam vele.
– A volt feleséged. És ezt Nataliától magától szeretném hallani.
Nem akarok jelenetet. Csak beszélni akarok vele.
Egy ajtó nyikorgó hangja szakított minket félbe, ahogy farkasszemet
néztünk. Mindketten a hang irányába fordultunk. Nataliára számítottam,
de helyette Izzy sétált végig az előszobán, s közben kihúzta a füléből a
rózsaszínű fülesét.
Vagy nem hallotta az összetűzésünket az apjával, vagy nem
érdekelte. Az arca felragyogott, amikor meglátott.
– Hunter! Mit csinálsz itt?
A szemem sarkából láttam, ahogy Garrett figyelemmel kísérte a
beszélgetésünket.
– Beugrottam, hogy beszéljek Nataliával. Ne haragudj, ha
felébresztettelek.
Izzy csak legyintett.
– Nem aludtam.
Kihasználtam az alkalmat, hogy elérjem azt, amiért jöttem.
– Nat alszik? Nem szólnál neki, hogy itt vagyok?
Izzy összeráncolta a szemöldökét.
– Nat nincs itt. Apa nem mondta? Ezen a héten az anyukájánál van.
Garrettre néztem, miközben válaszoltam Izzynek.
– Nem. Ezt nem említette.
Izzy okos gyerek volt. Rögtön megértette, hogy mi az ábra. A
szemét forgatta és a fejét csóválta az apja felé, mielőtt rám nézett.
– Apa el akart tölteni egy kis időt velem, Nat viszont nem akarta,
hogy ez zavart okozzon az iskolai dolgaimban. – A tekintete az apjára
vándorolt. – Apám felajánlotta neki, hogy majd a kanapén alszik, de
Nat nem akart vele egy levegőt szívni, mert tudta, hogy úgyis
megpróbálná kijátszani.
– Isabella – figyelmeztette az apja.
– Mi van? – mondta. – Ez az igazság.
Elmosolyodtam. Imádom ezt a kölyköt.
– Köszönöm, Izzy. Hamarosan találkozunk.
Izzy elvigyorodott.
– Igen?
Rákacsintottam.
– Ha rajtam múlik, akkor igen.
 ˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Sötétedés óta a verandán üldögéltem.

Néztem a sötétkék éjszakai eget, ahogy átadta a helyét a
narancssárga napnyugtának. Már évek óta nem szakítottam rá időt,
hogy megnézzem a napnyugtát vagy a napkeltét. Ez az élet – nem pedig
az a rohadt életmód, ami odaát Kaliforniában eddig egy csettintésembe
került. Az utóbbi három órában elhatároztam, hogy ha elég szerencsés
vagyok ahhoz, hogy vissza tudjam szerezni Nataliát, akkor mindennap
egy órával előbb felkelek, csakhogy hatvan perccel több időt tudjak
vele tölteni.
Már majdnem nyolc óra volt, amikor hallottam, hogy az ajtó kinyílik
mögöttem. Felálltam a második lépcsőfokról, ahol várakoztam,
megfordultam, és Bellával találtam szemben magamat. Vetett rám egy
pillantást, majd visszatekintett a válla felett és behúzta maga mögött az
ajtót.
– A lányom szenved.
Lesütöttem a szemem.
– Tudom. És sajnálom.
– Egy másik nőről van szó?
– Nem. Nincs másik nő.
Elgondolkodott ezen egy darabig.
– Szereted a lányomat?
– Igen.
– Azért jöttél, hogy helyre tedd vele a dolgokat?
– Ez bonyolult, Bella. Nem fogok hazudni neked. Remélem, hogy
jóra fordulnak köztünk a dolgok.
Egy pillanatig rám bámult.
– Tudod, hogy az olasz anyák hogyan készítik a húsgolyót?
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Azt hiszem, igen.
– Fogod a húst és beleteszed a húsdarálóba. – A kezével is
illusztrálta a folyamatot.
– Értem…
 Bella a vállára tette a táskáját, és kihúzta magát.
– Nos, ez fog történni a golyóiddal, ha újra átgázolsz rajta. – Ezt
követően megcsókolta mindkét arcomat és lesétált a lépcsőn, engem
pedig ott hagyott a verandán.
Hátrakiabált a válla felett, ahogy kiért a járdára.
– Nyitva az ajtó. A konyhában van. És nincs entyem-pentyem a
kanapémon. Most lett újrahúzatva.
Magamban mosolyogtam, ahogy néztem, hogy elsétál. Aztán vettem
egy mély levegőt, és bementem a házba.
Natalia a konyhából kiabált.
– Na most mit felejtettél el?
Háttal állt nekem, éppen kávét töltött az egyik kezével, a másikban
pedig a telefonját tartotta és valamit olvasott.
Vártam, amíg letette a kancsót, nehogy megijesszem, majd halkan
megszólaltam.
– Szia.
Natalia ijedtében ugrott egyet és szembe fordult velem. Gyorsan
pislogott, mintha azt hinné, hogy csak képzelődik.
Egy tétova lépést tettem felé.
– Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni.
– Hunter? Mi a fenét keresel te itt?
– Anyád engedett be. Azért jöttem, hogy beszéljek veled. Az arcán
lévő kezdeti izgatottság eltűnt, mintha csak egy maszk lett volna. A
ruháján lévő övhöz nyúlt, hogy könnyítsen a szorításán.
– Ez vicces. Néhány héttel ezelőtt próbáltam beszélni veled, de te
akkor nem voltál rá hajlandó. Még annyira sem méltattál, hogy válaszolj
az üzenetemre. A keresztelőn sem volt túl sok mondanivalód.
Zsebre dugtam a kezemet és a lábamat bámultam.
– Láttam az exedet a tévében, amint abba az épületbe megy be, ahol
laksz.
Már huszonnégy órája fent voltam és mást se csináltam, csak azon
gondolkodtam, hogy mit mondjak neki. Az arcán megjelenő kifejezés
egyértelműen tudatta velem, hogy rossz ötlet volt ezzel nyitni. Dühös
lett.
 Csípőre tette a kezét.
– Szóval azt hitted, hogy az exem meglátogat, én meg… lefekszem
vele?
A hanghordozása elárulta, hogy erre a kérdésre nem felelhettem
igennel, még akkor sem, ha ez lett volna a válasz rá.
– Beszélnem kellett veled.
– Miről?
Dühös volt.
És védekező.
Úgy tűnt, készen áll akár fel is pofozni.
Ugyanakkor még soha nem láttam ennyire gyönyörűnek. Istenem,
annyira szeretem. Erre a gondolatra képtelen voltam visszatartani a
mosolyt, ami akaratlanul is elterült az arcomon.
Erre Natalia, teljesen jogosan, úgy nézett rám, mint akinek elment az
esze.
– Mi a fenét mosolyogsz?
Két tétova lépést tettem felé.
– Hihetetlenül gyönyörű vagy.
– Te meg egy nagy bunkó. – A szavai kemények voltak, de az arca
meglágyította, amit mondott.
– Igen, az vagyok. – Egyre szélesebb lett a mosolyom.
– Mit akarsz? Hamarosan páciensem lesz.
Natalia még mindig nem mozdult, úgyhogy amikor még egy lépést
tettem felé, hátulról a mosogató meg az én fogságomba esett. Pozitív
jelként értelmeztem, hogy eddig még megúszták a golyóim. A szívem
csak úgy zakatolt. Úgy éreztem, hogy ha nem érinthetem meg, akkor
menten felrobban.
– Hiányoztál. – Még egyet léptem, és ezzel elfogyott köztünk a
távolság. Még mindig nem szaladt el, így hát szerencsét próbáltam. Felé
nyúltam és mindkét kezembe fogtam az arcát. Behunytam a szemem,
ahogy megéreztem az ujjaim között a puha bőre csodás érintését.
Vettem egy mély levegőt és belélegeztem a részegítő illatát. Nemrég
fürödhetett. Elmosolyodtam, kinyitottam a szemem és lassan
előrehajoltam, hogy összeérjenek az ajkaink.
 – Szagos bükköny – motyogtam. – Imádom ezt az illatot.
Kiesett a telefon a kezéből, le a padlóra, de nem tett rá kísérletet,
hogy felvegye. Ezt jó jelnek vettem, így hát továbbmentem. A szájához
ért a szám. Ismét megcsókoltam. De ez alkalommal nemcsak
hozzáértem, hanem nekidöntöttem a mosogatónak, és hosszan,
erélyesen csókoltam. Megnyaltam az ajkát arra késztetve, hogy nyissa
ki a száját, majd amikor a nyelvünk összeért, a számba nyögött. A
kezem az arcáról a nyakára csúszott, majd óvatosan arra késztettem,
hogy oldalra billentse a fejét, hogy még mélyebben csókolhassam. Ismét
felnyögött és ez a hang keresztüláramlott rajtam.
Istenem, hogy mennyire hiányzott!
Mennyire hiányzott Natalia!
Hogyan is gondolhattam előtte, hogy éltem?
Sokáig csókolóztunk, majd amikor szétváltunk, az ernyedt ajkai
szinte azonnal megfeszültek.
– Nem tehetem ezt, Hunter. Megbántottál.
A homlokomat a homlokához érintettem.
– Tudom. Sajnálom. Annyira rohadtul sajnálom, hogy
megbántottalak. Megőrülök érted. Nem akartam, hogy így legyen. Pont
az ellenkezőjét akartam. Meg akartalak őrizni attól, hogy
megbántsalak.
Egy percig kényszeredetten kapkodta a levegőt, majd nyelt egyet.
– Nem értem én ezt, Hunter. Azért bántottál meg, mert meg akartál
óvni attól, hogy megbánts? Ennek így semmi értelme.
A szemébe néztem. Eljött az igazság pillanata. Az utóbbi tíz évben
egy olyan betegség mögé rejtőztem, amiben nem is voltam biztos, hogy
örököltem. Élni akartam, ezért a nőért és ezzel a nővel.
– Üljünk le és beszéljünk!
Natalia bólintott.
– Menjünk be a nappaliba! Az anyám elment a nővérem gyerekeire
vigyázni, úgyhogy még órákig ellesz. Nyugodtan beszélhetünk.
Nem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszem. Abban sem
voltam biztos, hogy ez nem fog egy még kolosszálisabb katasztrófával
végződni, mint legutóbb, de muszáj volt reményt merítenem. Leültem a
kanapéra, összekulcsoltam a kezemet az ölemben és csendesen
elmondtam magamban egy imát. A bátyám temetése óta nem tettem
ilyet.
Aztán elkezdtem az elején…
– Amikor az anyám tízéves volt, az anyja elment egy rutin
térdműtétre és meghalt a műtőasztalon. Rejtett szívproblémái voltak,
amelyek komplikációkat okoztak az altatás miatt. Emiatt az anyám úgy
nőtt fel, hogy természetellenesen rettegett az orvosoktól. Aztán, amikor
a bátyám és én kicsik voltunk, az apánk egy fejsérülés miatt halt meg,
amit egy autóbaleset során szenvedett el. A balesetkor még nem
veszítette el az eszméletét, hanem csak később, a kórházban halt meg.
Az anyánk ezért is a kórházat okolta. Ez csak még tovább növelte az
orvosoktól való félelmét, így hát soha sem ment orvoshoz.
– Amikor kilencéves voltam, látni kezdtük rajta a Parkinson-kór
tüneteit. Nem tudom, hogy mennyivel előtte kezdődhetett, de akkor már
nem tudta titkolni. A keze remegett és problémát okozott neki a járás.
Mivel nem ment orvoshoz, ezért a nagybátyánk kezelte, aki csupán a
megfigyeléseire hagyatkozhatott a diagnózis felállításakor. De anyánk
soha nem vett be egyetlen gyógyszert sem, amit felírt neki, és azt sem
hagyta, hogy vért vegyen tőle. Otthon halt meg, amikor tizenhét voltam.
Elhallgattam.
– Tudom, hogy ennek egy részét már hallottad. De el kell mondanom
mindent a legelejéről.
Natalia megfogta a kezemet, majd megszorította és azt mondta:
– Csak nyugodtan.
– A bátyám közel a huszadik életévéhez szintén elkezdte a
Parkinson-kór tüneteit mutatni. Addig nem beszélt róla nekünk,
ameddig már nem tudta titkolni.
– Ó, istenem. Sajnálom. Nem is tudtam, hogy a Parkinson ilyen
fiatalon is elő tud jönni.
– Mert általában nem jön elő. De Jayce-nek nem Parkinson-kórja
volt. Ahogy az anyánknak sem.
– Nem értem.
Vettem egy nagy levegőt és végig a szemébe néztem, miközben
beszéltem.
– Mindkettőjüknek Huntington-kórjuk volt. A bátyámnak egy
fiatalkori fajtája jött elő, ami sokkal gyorsabb lefolyású, mint a
felnőttkori. Gyakorlatilag olyan, mintha a Parkinson-kór és az
amiotrófiás laterálszklerózis keveréke lenne. A húszas évei elején már
gondot okozott neki a járás és az evés. Már attól is fulladozott, amikor
a saját nyálát akarta lenyelni. Végül felkötötte magát. Úgy találtam rá.
Natalia a szájára tette a kezét és könnyek gördültek végig az arcán.
– Sajnálom. A Huntington egy szörnyű betegség.
– Igen.
Elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy lássa, hogy az én
szememben is ott gyülekeztek a könnyek, melyeket próbáltam lenyelni.
Sós, égető érzés fojtogatta a torkomat. Ahogy összeszedtem a
bátorságomat, hogy befejezzem a történetet és elmondjam neki az igazi
okot, hogy miért menekültem el előle, a szemei kikerekedtek.
A többit már saját maga összerakta.
– Ez egy genetikai betegség? – kérdezte.
Bólintottam.
– Ami azt jelenti, hogy öröklődik, ugye?
A szemébe néztem.
– Igen. Öröklődhet. Ötven százalék az esély rá, hogy az ember,
akiben benne van ez a genetikai mutáció, továbbadja a gyerekének. –
Vettem egy nagy levegőt, és összeszedtem a bátorságomat, hogy
hangosan kimondjam azokat a szavakat, amiket Dereken kívül még
soha senkinek. – Miután meghalt a bátyám, úgy döntöttem, hogy nem
csináltatom meg a genetikai tesztet. Nem akartam úgy élni, hogy a
tünetekre várok. De miután elhagytalak és visszamentem Kaliforniába,
rájöttem, hogy nem a saját életemet éltem. Így hát végül múlt héten
megcsináltattam a tesztet. A hét végére lesz meg az eredménye.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

NATALIA

Hánytam.
Mondtam Hunternek, hogy ki kell mennem a fürdőszobába, mert
éreztem azt az ismerős, égető érzést a nyelőcsövemben, amit már
korábban is. Még mindig homályosan láttam a könnyeimtől, miközben a
WC-kagyló fölött lógott a fejem.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt, de képtelen voltam ránézni. Hunter leült a
padlóra és körém fonta a testét. A mellkasának melege úgy ölelt körül,
mint egy vastag takaró. A vállának támasztottam a fejemet és kiadtam
magamból mindent.
Sokáig szorosan tartott, ringatóztunk és csendesen simogatta a
hajamat. Amikor találkozott a tekintetünk, halkan megszólalt.
– Sajnálom. Nem akartam elmondani addig, amíg nem tudom az
eredményt.
– El akartad egyáltalán mondani, ha esetleg pozitív?
Nem kellett megválaszolnia a kérdésemet. Az arckifejezése mindent
elárult. Megtöröltem az orromat.
– Nos, akkor örülök, hogy végül Garrettnek legalább ennyi hasznát
vettem. De honnan tudtad, hogy az anyámnál vagyok? Még Annának
sem mondtam el.
– Izzy mondta, amikor elmentem a lakásodra.
Felnéztem.
– És találkoztál Garrett-tel?
– Igen.
– És hogy ment a dolog?
– Próbálta elhitetni velem, hogy ott vagy te is.
Sóhajtottam egyet.
 – Mekkora egy seggfej. Utálom, hogy ott kellett hagynom vele Izzyt,
de tudtam, hogy az apjával akar tölteni egy kis időt, még ha nem is
ismerte be. Szereti az apját és sokat kell dolgozniuk azon, hogy
helyrehozzák a kapcsolatukat.
Hunter bólintott, majd némaságba burkolózott.
– Mire gondolsz most? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e azzal, hogy elmondtam
neked. Nem lehetünk együtt, ha pozitív.
– Mit értesz az alatt, hogy nem lehetünk együtt, ha pozitív?
– Nem foglak alávetni annak, hogy végül nővérkét kelljen játszanod
mellettem. Azért repültem ide New Yorkba, mert egy féltékeny seggfej
vagyok. És azért mondtam el, mert tartoztam neked az igazsággal. Az
összes férfi az életedben eddig csak hazudott neked, én nem tehettem
ezt veled. De azt sem fogom hagyni, hogy végignézd azt, amit én
végignéztem a bátyám mellett.
– Ezt nem te döntőd el.
Hunter behunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, azt mondta:
– Semmi értelme ezen vitatkozni most. Két nap múlva majd meglesz
az eredmény.
– Jól van. – Szükségem volt pár napra, hogy leülepedjen mindez és
hogy megfogalmazzam a válaszomat minden olyan érvére, amit felhozhat
az ellen, hogy együtt legyünk, ha ne adj’ isten pozitív az eredmény.
Még egy órát üldögéltünk a fürdőszoba padlóján, amíg Hunter az
összes kérdésemre válaszolt a betegséget illetően. Láthatóan jól
kiművelte magát a genetikát és a statisztikákat illetően, valamint ott
voltak az elsőkézből szerzett tapasztalatai az anyja és a bátyja példája
miatt. Az egyetlen pozitív dolog, amit megtudtam a témát illetően, hogy
Hunter már túl volt azon az életkoron, amikor fiatalkorinak lehetne
minősíteni a betegséget, ami a húszéves kor előtt jelentkező tüneteteket
jelentette volna. A felnőttkorban jelentkező betegség általában harminc
és negyven között produkált tüneteket, de még akár nyolcvanéves
korban is előjöhet és a lefolyása is sokkal hosszabb, egészen tíztől
harminc évig is eltarthat, míg halált okoz.
 – Gyerünk! – mondta Hunter, felállt, és felsegített engem is. –
Menjünk ki ebből a kis fürdőszobából.
– Van pár időpontom mára, amit le kell mondanom.
– Nem kell lemondanod őket. Szállást kell találnom, ahol pihenhetek
egy keveset. Tegnap reggel óta fent vagyok.
– Meddig maradsz?
– Nem tudom még. Két vagy három napig mindenképp.
– Hát maradj itt velem, anyámnál.
– És van neki olyan fém izéje, amivel húst szoktak darálni?
Felhúztam az orromat.
– Igen. Miért?
– Semmi különös. Jó húsgombócot csinál. De inkább egy
szállodában maradok, ha nem bánod.
– Jól van.
Jóllehet már fürödtem, de azért gyorsan lezuhanyoztam, annak
reményében, hogy ettől majd kitisztul a fejem, addig pedig Hunter leült a
laptopom elé, hogy keressen magának egy szállodát anyám háza
közelében. Amikor befejeztem a készülődést, a kanapén ülve találtam,
elszundítva. Egy pillanatig csak bámultam őt és azon tűnődtem, milyen
nehéz lehetett meghoznia a döntést. Senkinek sem mondta el tíz éve,
amióta tudja, kivéve a legjobb barátjának. Meg akartam mutatni neki,
hogy mennyire nagyra értékeltem, hogy őszinte volt velem, úgyhogy az
ölébe ültem lovaglóülésben és az ajkára szorítottam az ajkamat.
– Hm… – nyögött fel.
Lehet, hogy én kezdtem a csókot, de Hunter hamar átvette a
kezdeményezést. Mindkét kezét a hajamba túrta és erősen tartott,
miközben az igen tehetséges nyelve kínzó táncot járt az enyémmel.
Amikor megpróbáltam befejezni a csókot, a fogával gyöngéden
megrángatta az alsó ajkamat.
– Hová szeretnél kilyukadni? Hozzá tudnék szokni, hogy mindig így
ébressz.
Hozzádörzsöltem az orromat az övéhez.
– Amikor kislány voltam és a nővéreimmel nem akartuk
megmondani, hogy valami rossz fát tettünk a tűzre, anyánk soha nem
helyezett kilátásba semmilyen büntetést, ha megmondtuk az igazat. Azt
mondta: „Az őszinteség jutalmat érdemel.” Aztán, amikor beváltottuk,
amit titkolni próbáltunk előle, mindig kaptunk tőle egy nyalókát vagy
valami apróságot jutalom gyanánt.
– Igen? Azt mondod, hogy nyalókát kapok tőled, amiért rád
lőcsöltem a szörnyű igazságot?
Hátrahúzódtam Hunter ölében, hogy láthassa a sötét mosolyom.
– Majdnem. Nekem inkább az jutott eszembe, hogy te leszel a
nyalóka. Elmegyek a pácienseimhez, te pedig elmész a szállodába,
veszel egy forró fürdőt, meztelenül ágyba bújsz, én pedig majd
felébresztelek a jogos jutalmaddal.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Minnie volt az utolsó páciensem aznap. Nem volt szakmailag

elfogadott, hogy az embernek legyen kedvenc betege, de őt még akkor
is meglátogattam volna, ha nem fizet érte.
Minnie idegesen ráncolta a homlokát, miközben a lift kezelőpaneljét
bámulta, és várta, hogy megérkezzen. Csak háromszor ellenőrizte az
ajtót, hogy bezárta-e, mielőtt arra késztettem, hogy sétáljunk a lifthez.
Kiborította, hogy nem ellenőrizhette negyedszer is. A megszállottan
kényszeres viselkedés lényege nem az, hogy a páciens nem tudja
megállni a késztetést, hanem az, hogy aztán képtelen kiűzni a gondolatai
közül, hogy megállta. Minnie-nek nem volt rá szüksége, hogy
negyedszerre is megnézze, bezárta-e az ajtót, de képtelen volt másra
gondolni, mint hogy meg akarja nézni negyedszer is. Próbáltam elterelni
a figyelmét, miközben a szörnyen lassú liftre vártunk.
– Hunter visszatért.
Ez megtette a magáét. Legalábbis egyelőre.
– Igen? Tudtam, hogy észhez fog térni.
Elmosolyodtam.
– Legalább egyikünk bízott benne.
A lift ajtaja kinyílt, nekem pedig Minnie vállára kellett tennem a
kezemet, hogy a fülkébe irányítsam. Nem volt egyszerű elhagynia az
emeletet. De ma lementünk a földszintre, kiszálltunk a liftből, majd
megvártuk a következő leérkező liftet, amivel felmentünk és
negyedszerre is megnéztük, hogy be van-e zárva az ajtó. Minden héten
igyekeztünk egy kicsit megtörni a mintát, ami működött, jóllehet lassan
hozott eredményt.
– De igazad volt. Volt egy titka, amit megpróbált elrejteni előlem.
Egészségügyi gondjai vannak. Nos, bonyolult, de a lényeg, hogy tartott
attól, hogy komolyra fordulnak köztünk a dolgok és akkor engem is
belerángat az egészbe és nem akarta, hogy kemény éveknek nézzek
elébe.
Minnie nem szólt, amikor kiléptünk a liftből és a következőt vártuk.
A korábbi tapasztalataimból tudtam, hogy nehéz összpontosítania, amíg
ismét fel nem értünk az emeletre, ahol megszabadulhatott a stressztől.
Ma már az is enyhített az aggodalmán, amikor beléptünk a liftbe, tudva,
hogy hamarosan ismét megérintheti a kilincset.
Amint becsukódott a lift ajtaja, hallhatóan fellélegzett, majd azt
mondta:
– Harminc évvel ezelőtt, amikor egyedül küzdöttem a pszichés
állapotommal, ellöktem magamtól az embereket, mert nem akartam,
hogy megpróbáljanak megakadályozni a kényszeres cselekedeteimben.
Tudtam, hogy segíteni akarnának, de az egyben azt is jelentette volna,
hogy megpróbálják megakadályozni, hogy folyton mindent ellenőrizzek
és persze ennek még csak a gondolata is frusztrált. Úgyhogy inkább
eltaszítottam magamtól az embereket, mintsem szembe kelljen nézni a
félelmeimmel.
Bólintottam.
– Azt hiszem, Hunter is ezt csinálta az utóbbi években. Azért nem
csináltatta meg a tesztet, mert nem akart megküzdeni az eredménnyel.
Egyszerűbb volt távol tartania magától az embereket, mint elviselni a
nyomást, hogy megcsináltassa a tesztet, amire nem állt készen.
A lift ajtaja kinyílt Minnie emeletén. Kilépett, és végigment a
folyosón, amivel megmosolyogtatott. Apró, tipegő léptekkel tette meg
az utat. Néztem a liftből, amint még egyszer ellenőrizte a kilincset, majd
visszatért hozzám. Az arcán jelentős megkönnyebbülés látszott.
 Megnyomtam a gombot.
– Minden rendben?
Bólintott.
– Jöhet a következő állomás.
Sok elintéznivalónk volt aznap. Egyszerűnek hangozhattak, de
rengeteg megszállott szokásán kellett dolgoznunk. A taxiban Minnie
négyszer akarja majd ellenőrizni, hogy becsukta-e az ajtót, a boltban
pedig négyszer érzi szükségét, hogy megszámolja a visszajárót.
Mindegyikre volt egy aprócska terve, hogy megtörjük. Most sokkal
összeszedettebb volt. Ahogy beléptünk a liftbe, úgy vettük fel a
beszélgetés fonalát, mintha nem is szakította volna félbe semmilyen
megszállott cselekvés.
– Csak azokat az embereket őriztem meg az életemben az elmúlt
harminc év során, akik elfogadták azt, hogy milyen vagyok és nem
próbálták megváltoztatni azt, ahogy éltem. Gondolom, sejted, hogy
mekkorára rúghat ezeknek az embereknek a száma.
Minnie mellett csak egyetlen testvére és az édesanyja tartott ki. Nem
voltak se barátai, se kollégái. Az egész világot elidegenítette magától,
hogy senki ne gátolja a kényszeres cselekedeteiben. De amióta az
édesanyja idősödni kezdett, a testvére pedig férjhez ment és Georgia-ba
költözött, Minnie rádöbbent, hogy egyedül maradt. Ez késztette végül,
hogy terápiás segítséget kérjen. Újra képes akart lenni rá, hogy
embereket engedjen be az életébe. Őket akarta választani, nem pedig a
betegségét.
– Hadd kérdezzek meg tőled valamit! Eltoltad volna magadtól
azokat az embereket, akik soha nem tették szóvá az ellenőrzési
mániádat és hagyták, hogy úgy élj, ahogy akartál?
Minnie megvonta a vállát.
– Talán nem. De az emberek nem tudják megtagadni önmagukat.
Mindig ki akarnak oktatni.
Ez a beszélgetés olyan volt, mintha felvillant volna egy villanykörte a
fejemben. Odafordultam hozzá a liftben és jó szorosan megöleltem.
– Minnie, a terápiádat ma én fizetem. Ez a legkevesebb, amit
megtehetek érted, hiszen éppen most oldottad meg a szerelmi életemet
jellemző legfőbb problémámat.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

HUNTER

Azt hittem, álmodom.

Mintha pornó lett volna De legnagyobb meglepetésemre a kéz, ami
simogatott nem csak a képzeletemben létezett. Lehúztam a rolót, hogy
el tudjak aludni nap közben, úgyhogy sötétség borult a szállodai
szobámra. Mint ahogy Natalia javasolta, bejelentkeztem, vettem egy
forró fürdőt, majd meztelenül feküdtem le. Nem voltam róla
meggyőződve, hogy úgy fog tenni, ahogy ígérte, miután egész nap
dolgozott, de felkészültem rá, ha mégis.
Világosan láttam Natalia sziluettjét. Meztelen volt és négykézláb állt.
A feje a péniszem közelében derengett. Megkeményedett, ahogy a
kezével párat pumpált rajta. Bizsergett a bőröm, ahogy a fejével lassan
közelített. Mielőtt kidugta a nyelvét, felnézett rám a hatalmas szemével
és nem vette le rólam a tekintetét, miközben végignyalta a péniszemet.
Felnyögtem.
Dugj. Meg.
Hogyan is gondolhattam valaha, hogy jó ötlet távol tartani őt
magamtól?
Végighúzta a nyelvét a makkon, megnedvesítve, miközben felkészült
rá, hogy bevegyen a szájába. Erős késztetést éreztem, hogy beletúrjak a
hajába és a szájába gyömöszöljem a péniszemet, mélyen le a torkán. De
valahogy uralkodtam magamon.
Ez lehetett a jutalom, amit említett. De ez az ő játéka volt, hagynom
kellett, hogy úgy játssza, ahogy akarta.
De, ha már nem mutathattam ki máshogy, hogy mit tett velem,
legalább verbálisan kénytelen voltam kifejezni.
– Basszus, ez annyira jó. Fogalmad sincs, hogy mennyire nehéz nem
a hátadra fektetni és beledugni a gyönyörű szádba.
Pajkos mosoly csillant meg az arcán a sötétben, mielőtt nagyra
tátotta volna a száját és teljesen bekapta a szexi szájába a péniszemet.
Te Jézus Isten.
Ez ám az élet.
A nő, akit szeretek, hazajön a munkából és felébreszt a szájával.
Nincs jobb ennél a világon. Egy hülye voltam, hogy nem jöttem rá erre
korábban.
Keményen szívogatta. Mélyen leengedett, egészen a torkába. Amint
elkezdte leereszteni a fejét és teljes hosszában bekebelezte a
péniszemet, aggódtam, hogy harminc másodperc alatt elélvezek.
– Basszus. Natalia. Lassíts!
Ha egyáltalán lehetséges, ettől csak még mélyebben nyelt el
magában. A péniszem vége elérte a torkát és biztos vagyok benne, hogy
elállt a lélegzetem. A golyóim megfeszültek, s tudtam, hogy nem fogom
sokáig bírni. De még nem álltam készen, hogy elmenjek. Előbb belé
akartam kerülni. Be akartam tölteni a testének minden egyes nyílását.
Keményen meg akartam dugni és hallani akartam, ahogy azon a szexi
hangján a nevemet nyögi.
Latba vetve minden akaraterőmet, amennyire tudtam, felültem,
lehámoztam a péniszemről és a testem fölé emeltem. Aztán
megfordultunk, így Natalia alám került.
– Nem akarod, hogy a számmal elégítselek ki?
– Jaj, kicsim, imádom, amikor a száddal kényeztetsz. Szeretném
megdugni a szádat, akárcsak a szexi fenekedet és a csodaszép,
hatalmas melledet. Szeretném odadugni a farkamat bárhová,
mindenhová, ahová csak megengeded. – Végigsimítottam az ajkát a
hüvelykujjammal. – De a gyönyörű ajkaid között már nem bírom
sokáig, előbb beléd kell hatolnom.
Natalia fölött voltam, a péniszem olyan keményre merevedett, mint a
kő és gyakorlatilag csöpögött a szájától, úgyhogy amikor szélesre tárta
alattam a lábát, könnyű volt belécsusszannom. Behunytam a szemem és
élveztem az érzést, ahogy ismét egyesülünk. Soha semmi nem töltött el
ilyen jó érzéssel életemben. A forró és szűk puncija teljesen körülölelt és
elvesztettem a fejemet.
És nem csak fizikailag volt jó érzés. Natalia kinyitotta a szemét és
még a sötétben is találkozott a tekintetünk. Elég sok nőt megdugtam
már életemben, de őszintén állíthatom, hogy ez volt életem első
szeretkezése.
Lassan elkezdtem ki-be mozogni benne, és közben az arcát néztem.
Annyira szép volt, olyan nyílt, természetes és igazi. Az érzelmek
eluralkodtak rajtam. Kinyitottam a számat, hogy megpecsételjem a
szeretkezésünket. Kisöpörtem az arcából egy tincset és a szájára
tapasztottam a számat.
– Natalia, sze…
A fenébe!
Basszus.
Basszus.
Basszus!!!
Gyorsan kihúztam a farkamat Nataliából és kiugrottam az ágyból.
– Mi a baj? Mi történt? – kérdezte Natalia zavartan.
– Nem húztam fel óvszert.
– És? Szedek gyógyszert. És bízom benned.
– Ez nem számít – csattantam fel. – Totál felelőtlen voltam. Mi van,
ha… basszus. Nem hiszem el, hogy ilyet tettem.
– Hunter, nincs semmi baj.
– Dehogynem. Ez nincs így rendjén. Ennek nem lett volna szabad
megtörténnie.
Kimentem a fürdőszobába, hogy ott csendes magányomban
ócsárolhassam magam. Hogyan lehettem ennyire felelőtlen? Mi van, ha
teherbe ejtettem Nataliát? Mi van, ha a gyerekem is és én is pozitívak
vagyunk, és aztán majd felnevelhet egyedül egy beteg gyereket és akkor
két embert temethet el, akiket szeret?
Ostoba.
Annyira kurvára nemtörődöm voltam.
Lezuhanyoztam, hogy megnyugodjak, de ez sem segített. Bocsánatot
kellett kérnem Nataliától a viselkedésemért és tudatosítanom kellett
benne, hogy ez többé nem fordulhat elő. De mire kijöttem a
fürdőszobából, addigra elment.

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗

Már vagy tizedszerre nyomtam rá az újrahívásra, de nem vette fel.

Mekkora egy gyökér vagyok.
Egy szörnyen nagy seggfej.
Végre visszakapom Nataliát, erre mit csinálok? Mindent elcseszek,
miközben benne vagyok. Ki a fene csinál ilyet? Túlreagáltam. Ezt nem
lehet máshogy nézni. Bunkó voltam vele, amikor éppen hogy bocsánatot
kellett volna kérnem tőle.
Az ágy szélén üldögéltem, a térdemre támasztottam a könyökömet
és a kezem között tartottam a fejemet. Több, mint egy órája elment már,
amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó.
Rögtön felálltam, felszabadultan sóhajtottam egyet, majd felé
indultam.
– Annyira sajnálom, kicsim.
Natalia feltartotta a kezét, hogy megállásra kényszerítsen.
– Ülj le! Beszélnünk kell!
Azt tettem, amit kért, és vártam. Perceken át tartó kellemetlen csend
következett, miközben Nat a gyűrűt csavargatta, amit mindig a
mutatóujján hordott.
Amikor már nem bírtam tovább, ismét próbálkoztam:
– Nat. Sajnálom. Nem kellett volna…
– Nem akarom tudni.
– Csak bocsánatot akartam kérni és elmondani, hogy miért tettem.
– Nem, nem erre értettem. Tudom, hogy sajnálod és megértem,
hogy miért szomorodtál el.
– Oké…
– Azt akartam mondani, hogy nem akarom tudni, hogy ha esetleg
pozitív a Huntington-teszted. – Leült mellém.
Le voltam döbbenve.
– Natalia… én…
– Hadd magyarázzam meg!
 Fogalmam sem volt, hogyan válaszoljak – és abban sem voltam
biztos, hogyan éreznék, miután meghoztam ezt a hatalmas döntést, hogy
megtudjam az igazságot –, de annak örültem, hogy Natalia
kezdeményezte a beszélgetést erről a témáról.
– Sokat gondolkodtam. Az utóbbi tíz évben inkább vakon éltél.
Miattam hoztad meg ezt a döntést. És azt tervezed, hogy elsétálsz, ha
megtudod, hogy pozitív, mert azt hiszed, hogy ezzel megóvsz. Nos…
nem vagyok hajlandó vállalni a kockázatot. Azt terveztem, hogy ma este
mondom el ezt neked, de amikor bepánikoltál, mert elfelejtettél óvszert
húzni, rádöbbentettél, hogy ha soha nem tudjuk meg, akkor soha nem is
lehetnek gyerekeink. – Elhallgatott. – Rájöttem, hogy elhamarkodott
voltam. Ki tudja, lehet, hogy a kapcsolatunk millió más dolog miatt sem
működne, szóval ez egy vitás pont lehetne. De el kellett gondolkodnom
azon, hogyan érezném magam, ha nem lennének gyerekeink, mert nem
tudjuk a genetikai állapotodat. És rájöttem, hogy nem érdekel a
gyerekszülés. Ott van Izzy, és ő nem jelent kevesebbet nekem, mintha
magam szültem volna, pedig csak öt éve ismerjük egymást. Ha egy nap
mégis úgy határoznánk, hogy közös gyereket szeretnénk – valamikor
nagy sokára –, akkor részemről az örökbefogadás is rendben van.
Hallván, hogy milyen sokat kész lenne feláldozni értem, sajgott a
szívem és egyben nagyon jól is esett.
– Natalia, nem is tudom, hogy mit mondjak. A tény, hogy kész lennél
ilyen hatalmas áldozatot hozni… – a fejemet csóváltam. – A mindent
jelenti számomra.
Natalia egyenesen a szemembe nézett.
– Akarlak, Hunter. A többit majd kitaláljuk. Azt sem szeretném
többé, hogy úgy légy bennem, hogy úgy érezd, helytelenül cselekszel.
Ha úgy mennek köztünk a dolgok, ahogy szeretnénk, akkor az
egyikünk el is köttetheti magát, hogy ne kelljen többet az óvszer vagy a
terhesség miatt aggódni.
A legnagyobb ajándékot adta nekem, amit valaha valaki kaphat.
Olyan sokat ajánlott és cserébe csak engem kért. Nem voltam
meggyőződve róla, hogy megérdemlem-e, de elég önző voltam ahhoz,
hogy elfogadjam.
 Egy ideje már tisztában voltam vele, hogy milyen érzéseket táplálok
iránta. Csak nem mertem ki is mondani. De most itt volt az ideje. Már
korábban kellett volna.
Odasétáltam hozzá és térdre ereszkedtem előtte. Az ágy szélén ült.
– Szeretlek, Natalia. Annyira szerelmes vagyok beléd, hogy a
mellkasomat majd szétveti az, ami a szívemben van irántad.
– Én is szeretlek, Hunter.
Gyengéden megcsókoltam.
– Akkor hát megbeszéltük? – kérdezte. – Egyetértesz velem, hogy
ne tudjunk az eredményről?
– Hadd gondolkozzam el ezen, jó?
– Persze. Ez egy nagy döntés és csak pár napunk van, nemde?
Bólintottam.
– Talán péntek reggelig nem lesz meg az eredmény.
– Jól van. Tehát akkor alszunk rá egyet, és holnap tiszta fejjel
megbeszéljük.
Jó tervnek tűnt. De hát tudjuk, hogy mit tartanak a jól eltervezett
dolgokról…
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

NATALIA

Össze voltam zavarodva, amikor telefoncsörgésre ébredtem. A

reluxa lehúzva, és fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő vagy, hogy
hol vagyok, de a kemény mellkas, amit párnaként használtam,
emlékeztetett rá. Hunter mélyen aludt, még csak meg sem rezzent a
telefon hangjára, így hát odanyúltam az éjjeliszekrényére és kézbe
vettem a telefonját. Épp ekkor hagyta abba a csörgést, és a nem
fogadott hívás alatt Joe bácsi neve jelent meg. Megnéztem, mennyi az
idő, mielőtt visszatettem. Kilenc óra volt. Mindketten jól lealudtunk.
Kedvesen megpiszkáltam az alvó óriásomat.
– Hunter.
– Mmm? – és még szorosabbra zárta a szemét.
– Csörgött a telefonod. Késő van. Majdnem kilenc.
Kinyitotta az egyik szemét.
– Ülj rá az arcomra!
Nevettem, és belebokszoltam a vállába.
– Hát ez a válaszod, amikor felébresztelek és közlöm veled, hogy
csörgött a telefonod?
– Mi? Szeretek ébredés után azonnal enni.
– A nagybátyád volt.
Erre kipattant mindkét szeme és elkomolyodott az arca.
– Mi?!
Felkönyökölt.
– Kaliforniában még csak hat óra van. Ha ilyen korán hív, akkor
annak oka van.
– Erre nem gondoltam. Nos, akkor hamar hívd vissza!
Hunter lógatta a lábát és felült az ágy szélére, de nem nyúlt rögtön a
telefonjáért. Először azt gondoltam, hogy várni akar egy percet, amíg
rendesen felébred, de aztán megpillantottam az arcát.
– Mi a baj?
– Joe bácsi intézi a tesztet. Azt ígérte, hogy felhív, amint megvan az
eredmény.
– De még csak csütörtök van. Azt mondtad, hogy pénteknél előbb
nem jön meg.
– Azt mondta, hogy valószínűleg péntek. Nem tudom. Az is lehet,
hogy valami más miatt hívott. De…
Ekkor ismét megszólalt a telefonja. Egymásra néztünk és vártunk pár
csörgést, majd felvette.
– Szia, Joe bácsi. Adj egy percet, rendben?
Hunter befogta a telefont.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Nem akarod tudni? Nagy
döntés ez, Natalia.
Nem sok mindenben voltam biztos, de ebben az egyben igen.
– Elhagysz, ha pozitív. Az életed nem lesz ugyanaz. Tiéd a döntés.
De én nem akarom vállalni a kockázatot. Nekem nincs rá szükségem,
hogy tudjam, és nem is akarom tudni.
A szemembe bámult és sokáig csak nézett, majd bólintott. Aztán
ismét a füléhez emelte a telefont.
– Szia, Joe bácsi. Mielőtt még bármit mondasz, szeretném, ha
tudnád, hogy úgy döntöttem, mégsem akarom tudni az eredményt.
Úgyhogy ha ezért hívsz, akkor nem szeretném tudni.
Hallottam a férfi hangját a telefonon át, de nem értettem, hogy mit
mondott. Hunter csak bámult és figyelmesen hallgatott.
– Ah-ha. Jól van.
Hunter rám emelte a szemét és csak nézett.
– Natalia és én úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk tudni.
Ismét elfordította a fejét, miközben csak hallgatta, amit a vonal másik
végén mondtak neki. Nem tudtam nyugton maradni. Magam köré
csavartam a takarót és felálltam, hogy járkálni kezdjek.
Hunter folyamatosan bólogatott és párszor igennel felelt. Egyszer a
halántékát kezdte vakargatni a szabad kezével. Ideges lettem, hogy a
nagybátyja talán valami más miatt hívta, esetleg valami baj történt.
Néhány perccel később, pedig mintha órák teltek volna el, Hunter
megköszörülte a torkát.
– Oké. Köszönöm, Joe bácsi. Holnap hívlak. – Megnyomta a hívás
befejezése gombot, majd lesütötte a szemét.
– Mi történt? Jól van a nagynénéd?
A torkomban dobogott a szívem, amikor felnézett. Könnyek
csorogtak a szeméből.
– Hunter, mi történt?
Figyelmeztetés nélkül, hirtelen felkapott és az ágyra dobott.
– Negatív lett az eredményem.
A fejemet csóváltam és alig hittem, amit hallottam.
– Milyen teszt?
– Hát a DNS-teszt. Negatív lett. Nulla százalék az esélye, hogy
Huntington-kórom lehet.
Az én arcomon is könnyek gördültek végig.
– Te jó ég. Ez komoly? De hisz azt mondtad neki, hogy nem akarod
tudni.
Hunter mosolygott.
– Keményen a fejemhez vágta, hogy nem fog egy negatív
eredményen üldögélni, míg végül összeszedem a bátorságomat.
– Tényleg egészséges vagy? Nem csak azért mondod, hogy jobban
érezzem magam a tegnapi veszekedésünk után?
– Nem. Azért mondom, hogy jobban érezd magad, kicsim.
Hunter az ajkamhoz nyomta az ajkát.
– Szeretném, ha jobban éreznéd magad.
Úgy éreztem, hogy túlcsordul bennem az energia.
– Menjünk és ünnepeljük meg! Nem hiszem el!
– Én inkább idebent ünnepelnék. Benned.
Hunter lehámozta rólam a takarót, amit magamra csavartam és
megcsókolta a nyakamat.
– Még soha nem szeretkeztem óvszer nélkül, kivéve a tegnap esti
pár percet.
Elmosolyodtam.
 – Hát akkor ez lesz az első alkalom?
– Veled egyébként is úgy éreztem, mintha az első alkalom lett volna.
De most szeretnék elélvezni benned. Olyan mélyen beléd akarok
temetkezni és annyira intenzíven elélvezni, hogy még a lábad is
remegjenek és a szomszéd szobában lévő emberek is tudják a nevemet.
Azt akarom, hogy benned legyen a forró ondóm, mint ahogy te is
mostantól bennem vagy. Annyira mélyen, hogy soha ki se jöjjön belőled.
Meg akarlak jelölni, hogy az enyém vagy.
– Te jó ég, Hunter.
Felemelte a kezemet a fejem fölé és összefogta az egyik kezével, míg
a másikkal a lábam közé nyúlt.
– Tárd szét nekem, te gyönyörű.
Megtettem, Hunter feje pedig lebukott és az egyik mellbimbómat
vette a szájába és kényeztetni kezdte, miközben ujjaival a csiklómat
dörzsölte. Felnyögtem, miközben körkörös mozdulatokat írt le a
hüvelykujjával. Két ujját belém dugta, hogy meggyőződjön róla, készen
állok, majd kihúzta és odaillesztette a péniszét a puncim bejáratához.
Miközben belém hatolt, egy percre sem vette le rólam a szemét.
Annyira hihetetlenül nedves voltam, készen álltam rá. A dereka köré
fontam a lábamat, ahogy mélyen belém hatolt. Hunter karja remegni
kezdett.
– Basszus. Annyira… jó érzés.
Először lassan mozgott, ki-be húzogatta bennem a péniszét és
közben, minden egyes mozdulattal az arcomat vizsgálta. Behunyta a
szemét és úgy nézett ki, mint aki minden egyes pillanatára emlékezni
akar annak, amikor először van bennem óvszer nélkül, de amikor
felnyögtem és azt mondtam neki: „Élvezz belém”, az akaratereje
cserbenhagyta.
Ami szeretkezésnek indult, dugással végződött. Tiszta, elemi
dugással. Hunter keményen lökött rajtam egyet, s az arcán mindenre
elszánt vágy tükröződött. A testünk lucsogott az izzadságtól, ahogy
együtt mozogtunk, ahogy minden egyes lökését fogadtam.
A nedves testünk ahogy egymásnak csapódott, csak úgy
visszhangzott a szobában. Ez volt a legerotikusabb hang, amit valaha
hallottam.
– Hunter…
– Basszus. Élvezz el, kicsim! Gyere velem! Mindjárt beleélvezek a
nedves puncidba.
Egyszerre élveztünk el. A nevét kiáltottam, és felnyögtem. Az a
forróság, amit belém ürített, életem legintenzívebb orgazmusának lett a
kiváltója. Ez volt a legnagyszerűbb érzés, amit valaha tapasztaltam.
Ahogy lassítottunk, Hunter kisöpörte a hajamat az arcomból, majd
ugyanúgy ki-be járt bennem, míg végre levegőt kaptunk.
– Szeretlek, szagos bükköny.
– Én is szeretlek. Elloptál egy darabkát a szívemből az első este,
amikor találkoztunk.
– Igen, bűbájos vagyok, nehéz nekem ellenállni.
– Nos… azt hiszem, elég jól ellenálltam eddig. Majdnem egy évig
kellett üldöznöd és ötezer kilométert repülnöd, mire megcsíptél.
– Akkor most lehet, hogy újdonságot mondok, kicsim. Ez az egy év
semmi volt. És akár az egész bolygón át üldöztelek volna. Azt hittem,
hogy nem tudlak kiverni a fejemből, de nem is a fejem, hanem a szívem
volt az, ami nem engedett el.
 EPILÓGUS

NATALIA

Két és fél évvel később

Kilopóztam, miközben Hunter aludt, és átfutottam Annához, hogy

elhozzam tőle az ajándékot, amit Hunternek vettem.
Már ébren volt, odakint üldögélt a konyhában, amikor vissza
akartam osonni a házba. De mivel szólt a zene, nem hallott meg, így
mögé tudtam kerülni. Az a négy év, ami azóta telt el, hogy először
találkoztunk a barátaink esküvőjén, semmit sem változtatott a vágyon,
amit Hunter iránt éreztem. Izgalom bizsergett a gyomromban, ahogy a
félmeztelen testét néztem, miközben a zenére mozgott és a kávét
készítette.
Csak szex, nem pedig szerelem. Hát így kezdődött.
Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy milyen zsémbes volt,
amikor bejelentettem neki, hogy csak szerelem, nem pedig szex az
esküvőnkig visszalévő harminc napban.
Hunter felkiáltott anélkül, hogy hátrafordult volna. Ijedtemben
ugrottam egyet, hiszen nem tudtam, hogy észrevette, hogy nézem. De
hiszen tudta, hogy mindig bámulom. Olyan volt, mintha a hatodik érzéke
lett volna. Odasétált hozzám a két bögrével a kezében és az egyiket
odaadta egy csók kíséretében.
– Hová mentél ilyen korán?
Sunyi mosoly futott át az arcomon.
– Valamit át kellett hoznom.
A derekam köré fonta a karját és közel húzott magához.
– Csak nem egy szexi fehérnemű? Remélem, nem volt túl drága,
mert le fogom tépni rólad abban a pillanatban, amikor a pap kimondja,
hogy hivatalosan is hozzám tartozol.
A nyaka köré fontam a karomat.
– Először is, nem fehérnemű. Semmit nem fogok viselni a fehér
ruhám alatt ma délután. Nem te vagy az egyetlen, aki nem akar időt
veszíteni azzal, hogy fölösleges réteg ruhákat vessen le. Másodszor
pedig először meg kell vacsoráznunk a barátainkkal és a családunkkal,
mielőtt bármit is letépsz rólam. És végül.., – az ajkaihoz dörzsöltem az
enyémet. – Azóta hozzád tartozom, hogy feltűntél az anyám házánál és
megnyerted az összes nő szívét a családomban.
Hunter arca ellágyult.
– Már alig várom, hogy hivatalosan is az enyém légy, Natalia
Delucia.
– Én is. De hadd adjam oda neked az ajándékodat! Izzy egy órán
belül itt lesz, és aztán a fodrász és a sminkes, majd Anna is megérkezik
egy kicsivel azután.
Az autóban hagytam az ajándékát, így hát kiszabadítottam magam a
leendő férjem karjaiból, hogy behozzam. Az egyik kezem még a
kilincsen volt, amikor megálltam és visszafordultam. – Ja, és Izzy hoz
magával egy barátot is. Úgyhogy légy kedves!
– Egy barátot? Remélem, Mary, Martha vagy Sally a neve.
A fejemet csóváltam.
– Gaige-nek hívják. És úgy tűnik, nagyon is kedveli Izzy. Úgyhogy
próbáld meg nem elijeszteni, mint a legutóbbi fiút. – Képtelenek voltunk
anélkül felhozni, hogy mit mondott a srácnak, akivel rajtakapta Izzyt,
hogy csókolóztak a Kaliforniai Egyetem szülői napján anélkül, hogy
össze ne vesztünk volna.
Mint kiderült, Hunter még védelmezőbben viselkedett, mint Izzy
apja. Hála istennek Garrett-tel sikerült megegyeznünk, hogy megosztjuk
a gyermekfelügyeleti jogot, míg Izzy befejezi az utolsó két évet a New
York-i gimiben. Amint leérettségizett és elhatározta, hogy a Kaliforniai
Egyetemre megy, ideje volt nekem is Kaliforniába költöznöm. Itt
mindenem megvolt, amiről valaha álmodtam: a legjobb barátnőm, a
lányom, egy gyönyörű otthon, egy nagyszerű, új munka és álmaim
férfija.
Hunter az orra alatt morgott:
– Majd mérlegelem, hogy ennek mennyire rúgjam szét a seggét.
Nem foglalkoztam vele, hanem elindultam az autóhoz, hogy
behozzam az ajándékát. Egy takarót dobtam a kalitkára, hogy melegen
tartsam, de csomagolásnak sem volt utolsó. Hunter furcsa arcot vágott,
amikor végignézte, ahogy bevonszolok egy hatvanszor kilencvenes,
téglaalap alakú dobozt, amit egy takaróval álcáztam.
– Boldog házasságkötés napot! – mosolyogtam, és letettem a
letakart kalitkát.
– Csak nem egy babaház?
Elnevettem magam, mert nem volt egy rossz tipp. Tényleg úgy nézett
ki, mint egy babaház. De a zaj, ami a kalitka belsejéből szűrődött ki,
minden kétséget kizáróan bizonyította, mi lehet benne.
– Fottiti!
Hunter hátraugrott.
– Mi a…?
Elröhögtem magam a hatalmas ember reakcióján. Lehúztam a
kalitkáról a takarót és felfedtem az esküvői ajándékát. A legélénkebb
színű madár volt, amit valaha láttam a világoskék, sárga és vörös
tollaival.
– Ő itt Arnold.
– Te vettél nekem egy madarat? – Hunter arca úgy felragyogott,
akár egy tinédzser fiúé.
Bólintottam.
– Arra gondoltam, éppen ideje, hogy használd is azokat a
madárházakat. Azt mondtad, hogy mindig is szerettél volna egy
madarat, amit te nevelsz fel, de az anyukád soha nem engedte.
– Akár ötven évig is elélhetnek. Anyám tudta, hogy neki nincs annyi
vissza.
Kinyitottam a kalitkát és bedugtam a kezemet, hogy Arnold
rámásszon. Rögtön rá is ugrott.
– Nos, neked van ötven éved, Hunter Delucia. A következő ötven
évben együtt gondoskodunk Arnoldról.
 Hunter rám nézett.
– De végül is miért ne élhetnénk addig, nemde?
– Remélem, így lesz.
Hunter odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon, de mielőtt az ajkunk
összeértek volna, Arnold ismét megszólalt.
– Fottiti.
– Mit mondd? Főtt cici? Ez a madár tényleg nekem való.
Elnevettem magam.
– Jaj, dehogy. Azt mondja, hogy fottiti. Két dolog miatt vettem meg
Arnoldot. Fottiti az egyik. Amikor elkezdtem keresgélni, rengeteg
boltban megfordultam. Múlt héten a Trópusi Paradicsom nevezetűben
nézegettem a kalitkákat, amikor belefutottam Arnoldba. Folyamatosan
ezt a szót kiabálta, de fogalmam sem volt, hogy mit jelent… mígnem az
anyám felhívott és a háttérben meghallotta. Mint kiderült, a fottiti olasz
szó, és annyit tesz, mint bazd meg. Anyám teljesen kivolt, de szerintem
ez csak hiszti a részéről. Arnold, mint kiderült, nyolcéves.
A korábbi gazdái, Giuseppe és Gianna azért adták vissza az
állatkereskedésnek, mert elváltak. Arra gondoltam, hogy szegény
Arnoldnak nálunk jó helye lenne, és taníthatnánk neki szép szavakat is,
hogy ne csak egyszavas legyen a szókincse.
– Nem rossz. Van egy madarunk, aki olaszul káromkodik.
– Jó, mi?
– És a másik indok?
– Hogy mi?
– Azt mondtad, hogy két dolog miatt vetted meg.
– Ja! – Belenyúltam a zsebembe, – Ez a legijesztőbb. Ez végképp
eldöntötte, hogy Arnold a mi madarunk lesz.
Odaadtam Hunternek a papírokat, amiket a boltban kaptam. A
legfelső papír a számla volt, ami sok információt tartalmazott a madárral
kapcsolatban, a nemétől kezdve, a fajtáján át egészen az ősei
felsorolásáig és… a születési dátuma is ott szerepelt.
Vártam Hunter reakcióját, miközben átfutotta a papírt. Amikor
kikerekedett a szeme, tudtam, hogy megtalálta a születési dátumot.
– Te most csak viccelsz.
 – Nem. – A mi kis madarunk ugyanaznap született, amikor Hunter
bátyja.
– Ugye tudod, hogy ez Jayce szülinapja is egyben?
– Igen. Mondtam, hogy ez a mocskos szájú madár hozzánk tartozik,
nemde?
Miután Hunter megköszönte az ajándékot – és közben megpróbált
végigtapogatni –, azt mondta, hogy várjak a nappaliban, mert neki is van
valami aprósága a számomra.
Egy fekete dobozt adott a kezembe, amin egy ezüstszínű masni volt.
Arnold a vállára mászott közben. Az volt az érzésem, hogy sok időt fog
ott eltölteni.
– Ez nem annyira remek ajándék, mint Arnold, de én ezt adom
neked.
Lehúztam a masnit és kinyitottam a dobozt. A szemem felcsillant.
– Ez az?
Hunternek huncut mosoly ült ki az arcára.
– Igen.
Kiemeltem a dobozból az ismerős kék harisnyakötőt, amit még
Anna és Derek esküvőjén kapott el Hunter és felhúzta a lábamra,
miután én voltam az, aki a csokrot elkapta.
– Kétszer is megkérdeztem, hogy nem tudod-e, mi történt vele és azt
mondtad, hogy nem.
– Tudom. Hazudtam. Valami azt súgta, hogy meg kell tartanom. Azt
hiszem, valahol mélyen tudtam, hogy egyszer még le fogom venni a
lábadról, amikor a feleségem leszel. És jóllehet akkor azt gondoltam,
hogy ez sohasem fog eljönni, megtartottam, mint a remény utolsó
sugarát.
– Ez a legromantikusabb dolog, amit valaha valaki mondott nekem.
– Összefűztem az ujjainkat.
Hát persze hogy kihasználta ezt, és rögtön magához rántott.
– Ó, igen? És ez belépőt is biztosít a bugyidba?

˗˗˗˗˗˗˗˗˗˗
 Alkonyatkor mentem feleségül Hunter Deluciához. Aprócska
ceremónia volt a hátsó udvarban a barátaink és a családunk
jelenlétében. Teamécseseket tettem a madárházakba, amik a fákról
lógtak alá. Ettől olyan érzésünk támadt, mintha Hunter édesanyja és
bátyja odafentről néznének minket.
Megtaláltuk az igaz szerelmet, egészségesek voltunk és boldogok.
Álmodni sem mertünk volna erről. Amikor a pap azt mondta, hogy
megcsókolhatja a menyasszonyt, Hunter a két tenyerébe fogta az
arcomat.
– Szeretlek, Natalia Delucia. Megmutattad nekem, hogy mi az élet.
A szívem mindig a tiéd lesz.
Az ajkai az enyémre fonódtak, mielőtt még viszonozhattam volna az
érzést. De Hunter tudta. Tudta.
Sokáig azt gondoltam, hogy Hunter Delucia ellopott egy darabot a
szívemből. De tévedtem. Mert egyszer még a szív is megáll. A lelkemből
lopott el egy darabot, mert a lélek örök, akárcsak a szerelmem ez iránt
a csodálatos férfi iránt.

Vége
 K ÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mindent a nagyszerű olvasóimnak köszönhetek. Hálás vagyok,

amiért időt szántok rám és a történeteim egy kicsit a ti történeteitekké is
válnak. A legvadabb álmaimat váltottátok valóra. Mélyen le vagyok
kötelezve, hogy ennyi éven át kitartottatok mellettem. Remélem, még
sok közös évet élhetünk meg együtt.
Köszönettel tartozom Penelopénak. Mindig az tart a legtovább a
köszönetnyilvánításaimban, hogy kitaláljam, mit is mondhatnék neked.
Leginkább azért van ez így, mert ha felsorolnám az összes okot, amiért
hálás vagyok, akkor ez a rész hosszabb lenne, mint az egész könyv.
Úgyhogy inkább összefoglalom pár szóban: borzasztó lenne, ha nem
lennél velem nap mint nap. Mindent köszönök neked.
Köszönet Julie-nek a barátságáért és az inspirációért. A történeteid
különlegesek, amilyen te magad is vagy.
Köszönettel tartozom továbbá Lunának. Isten hozott itthon!
Köszönök mindent, amiben segítettél e könyvvel kapcsolatban, de
leginkább a barátságodat és a folyamatos segítségedet.
Hálás köszönet Sommernek. Nem hittem volna, hogy képes leszel
felülmúlni önmagadat, ami a legutóbbi borítót illeti. De mégis sikerült.
Egyszerűen lenyűgöző. Köszönöm! Köszönöm!
Köszönet az ügynökömnek, Kimberley Browernek. Büszke vagyok,
hogy páholyból nézhetem, ahogy folyamatosan bővíted és
megváltoztatod a könyvek világát. Amikor visszagondolok, el vagyok
ámulva, hogy mi mindent tettél értem. Amikor pedig a jövőbe nézek, rá
kell döbbennem, hogy az eddigiek még csak a kezdetet jelentették! Alig
várom az új és izgalmas közös dolgainkat, amikről idén teszünk
bejelentést!
Köszönöm Elaine-nek és Jessicának a kemény munkát és a
folyamatos késztetést, hogy a történeteim egyre jobbak legyenek.
Köszönet Daninak az Insklingernél, amiért segített, hogy jól
szervezett legyek.
És végül, de nem utolsósorban köszönöm az összes bloggernek a
folyamatos támogatást. Rá kellett jönnöm, hogy milyen szerencsés
vagyok egy ilyen csapattal a hátam mögött, akik segítenek terjeszteni a
könyveimet. Fáradhatatlanul posztoltok nap nap után, és szeretném ha
tudnátok, hogy milyen nagyra értékelem ezt. A könyvek iránti
szenvedélyetek ragályos. A kritikáitok, videóitok és előzeteseitek éltre
keltik a könyveimet! Köszönöm, hogy időt szántok rá, hogy
elolvassátok a munkáimat.

Szeretettel:
Vi