Karina Halle

Veled biztonságban vagyok

Álomgyár Kiadó

2019

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Karina Halle: The Debt, 2016

Fordította

Varga Csaba

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik a bűntudat sötét mélységeiben lakoznak. Engedjétek
el és ússzatok a felszín felé – odafent vár rátok a fény, és én is ott vagyok, hogy veletek
ússzak.

A bűntudat azt teszi a lélekkel, amit a fájdalom a testtel.

(Elder David A. Bednar)

A bűntudatot bilincsként viseled a lábadon és olyan, mint egy kifordított glória.

(Depeshe Mode: Hallo)

Egész biztos, hogy én is hableány vagyok…

Nem tartok a mélységtől, viszont nagyon félek a szürke hétköznapoktól.

(Anais Nin)

Prológus
 Jessica
Augusztus
Nincs szörnyűbb dolog annál, mint amikor az ember lánya kénytelen lemondani egy korsó
sörről egy pokolian forró nyári napon. Főleg akkor, ha az említett nyári napot Angliában éli
át, ahol ez a meleg évszak sokkal inkább egy álomkép és nem a kézzelfogható valóság.

Ennek dacára is kénytelen voltam nemet mondani a barátaimnak, mégpedig azzal az

ürüggyel, hogy szeretnék kicsit vásárolgatni az Oxford Streeten, mielőtt ma este
visszarepülnék Edinburgh-be. Az a helyzet, hogy még csak nem is hazudtam – jól hallottam
a nyár végi kiárusítások szirénénekét, és már régóta vártam arra, hogy a Zarában
olcsóbban adjanak egy bizonyos ruhát.

A barátaim így is csalódottak. Csak ritkán találkozhatunk, és annak dacára, hogy teljesen
véletlenül keveredtem le Londonba erre a hétvégére, mégis úgy érzem, igazi tahó vagyok,
amiért elutasítom őket. Ráadásul így jóval hamarabb bekerülök a „sótlan picsa” kategóriába
annál, mint amire számítottam. Paulával, Jo-val és Seannal hat évvel ezelőtt találkoztam,
amikor a Londoni Jógaközpontban végigcsináltam egy egy hónapos intenzív tanfolyamot.
Akkoriban éppen sodródtam, és csak nemrég költöztem át Kanadából Angliában. A jóga
volt az egyetlen értelmes dolog az életemben. Nagyon fontosak azok a barátságok,
amelyeket fiatal korunkban kötünk, amikor szegények, de szabadok vagyunk. Minden
másnál erősebb az ilyen kötelék és még évekkel később is jól emlékszel miattuk arra, hogy
ki voltál.

Csakhogy még önmagam számára is túlságosan összetett a hárításom valódi oka. Nem
akarom bevallani, hogy miért nem megyek el velük sörözni a legnagyobb brit egészségügyi
és wellness szakkonferencia után. Az elmúlt két nap során előadás követett előadást, sorra
jártuk a szakkiállítás standjait, és legalább a saját testsúlyomnak megfelelő mennyiségű
gyümölcsteát ittam. Végre szeretnék egyedül maradni. Míg néhány hónappal korábban
világosan tudtam, hogy ki vagyok és hol a helyem ezen a világon, mostanra már sajnálatos
módon semmim nem maradt.

Ráadásul iszonyúan félek.

- De most komolyan? – kérdezi Paula és az egyik kezével megfogja a vállamat, miközben

ott állunk a konferencia központ előtt. Jo és Sean kissé arrébb várakozik, mind a ketten egy
nagy halom reklám- és tájékoztatóanyagot szorítanak magukhoz. Egész nap gyűjtötték a
sok papírt. Azt remélik, hogy Paula jobb belátásra bír.

Mégiscsak ő a legjobb barátnőm. Általában egy évben többször is találkozunk, és az

interneten keresztül pár naponta beszélgetni is szoktunk. Mélységesen irigylem azt a
különleges képességét, hogy egyetlen érintéssel, vagy pusztán a hangja erejével képes
bárkit megnyugtatni. Ha azt kérné tőlem, hogy ugorjak a kútba, többnyire megtenném, ám
most elszánt maradok. Az akaraterőm töretlen.

Játékosan lerázom a kezét a vállamról, és nem szeretném, hogy túl sok mindent
belemagyarázzon a gesztusomba.

- Jól vagyok, viszont már mennem kell, hogy összepakoljak a repülés előtt.

- De hát sörözünk – mondja Sean immár egymilliószorra. – Te sosem mondanál nemet a

sörre Jessica.

Ez így is van. Az egészséges életmód megszállottja vagyok, paleózok meg minden ilyesmi
és igyekszem kizárólag gluténmentes dolgokkal táplálkozni. A sörnek azonban nem tudok
ellenállni. Ez az én Achilles-inam. Hosszú hetek teltek el azóta, hogy utoljára ittam és még
mindig a számban érzem az ízét.

- Ne is csábítsatok – mondom, és a haverjaimra mosolygok. Utána előveszem a mobilomat

és egy gyors pillantással úgy teszek, mintha a pontos időt nézném. – Tényleg mennem kell.
Amúgy is nagyon hirtelen jött ez a konferencia. Már annak is örülök, hogy egyáltalán
láttalak benneteket, srácok.

Eleve nem is számítottam arra, hogy el fogok jönni erre a rendezvényre, ám kiderült, hogy
a hétvégére valamilyen rovar probléma (pfuj, undi) miatt le kellett zárni annak a
jógaiskolának a termeit, ahol tanítok. Paulának volt egy extra belépője, amit az a
fitneszközpont kapott, melyet ő meg Jo alapított. Gyorsan hagytam magam meggyőzni.
Péntek este adtam egy búcsúcsókot a pasimnak, Marknak, felpattantam a repülőre és
nagyon örültem annak, hogy pár napra kiszabadulok otthonról, találkozhatom a
barátaimmal és jut időm gondolkozni. Néha kell egy kis távolság ahhoz, hogy élesen
láthassuk a dolgainkat.

Jo szomorúan felsóhajt, és elfújja az arcából az odatévedt hosszú szőke hajszálakat.

- Hát jó. Értjük ám. Lenézel minket, amióta fent laksz Skóciában – mondja, ám a
megszokott játékos mosolya jelzi, hogy csak viccel.
- Na persze – felelem, és örülök, hogy különösebb zsörtölődés nélkül elengednek.
Mindenkit megölelek, és megígérem, hogy valamikor újra lejövök Londonba. Persze ők is
bármikor feljöhetnek hozzám, hogy meglátogassanak – most már jó pár éve Edinburgh-ben
élek -, ám a nagyvárosi élet varázsa nem engedi őket.

Lesietek a metróba, megkönnyebbülve fellélegzek, ám ez nem tart sokáig, mert beszívom a

kigördülő szerelvény füstjét és köhögni kezdek. A londoni közlekedés egyszerűen
felháborító és egyfolytában csak romlik, valahányszor idelátogatok. Hogy a fenébe képesek
a barátaim békességre lelni ebben a városban? Vagy talán eleve emiatt kezdtek jógával
foglalkozni? Mivel nem találták a békességet, megteremtették a sajátjukat.

Valamikor én is pont ezt akartam. Azt követően költöztem Edinburgh-be, hogy az anyánk
meghalt, mert a húgom mellett akartam lenni. Hátat fordítottam a kanadai életemnek –
pedig azelőtt azt reméltem, hogy ott vár rám a békesség, ha nem is a megváltás -, és
gyorsan hozzászoktam az új valósághoz. Csupán egy-két évet terveztem, ám ma már hat
éve élek ott, és sikerült egy olyan új életet összeraknom magamnak, amit nem a múltam
határoz meg.

Mindezzel csak az a gond, hogy…Az élet néha megadja neked azt, amire vágysz, ám
közben elragad tőled valami mást.

Az Oxford Square-re tartó metróban meleg van, tömeg és rosszulléttel küszködöm,

beszorulva egy olcsó parfümtől bűzlő üzletasszony és egy rendkívül erős testszagot
árasztó férfi közé, aki alighanem hagymát ehetett. Becsukom a szemem és megpróbálom
magamban tartani a gyomrom tartalmát. Reggelente csupán rizslisztből készült pirítóst
eszem, mivel fenemód érzékeny a gyomrom.

Amikor az ajtók végre kinyílnak, engem is magával sodor a tömeg, felhömpölyög velem a
mozgólépcsőn, míg a ragyogó napsütésben az Oxford Streeten találom magam. Emeletes
buszok dübörögnek el mellettem, hajszálnyival elkerülve csak a biciklis futárokat, miközben
mindenütt brit zászlók lobognak a szélben.

Londonban csodálatosan arctalan lehet az ember. Lehetsz te akárki, a kutya sem törődik
veled. Csupán még egy arc vagy a tömegben, egy újabb élet, egy újabb titok. Hiába
iszonyatos a közlekedés, a mocsok és a zaj, a névtelenség a nagyváros egyik előnye. Itt
könnyen elmenekülhetsz önmagad elől.

Hagyom, hogy az embertömeg elvezessen oda, ahová tartok. Mindenki kijött a napfényre
élvezni a ritka hőhullámot, a szezon végi kiárusításokat, a nyári alkonyatokat, én pedig csak
úgy lazán, cél nélkül lófrálok közöttük és úgy teszek, mintha nem lenne felelősség a
vállamon és a szívemet sem nyomná semmi.

Bemegyek a Zarába és megtalálom álmaim ruháját, ám az természetesen nem megfelelő

méretű. Végül veszek magamnak egy rövid selyemkendőt, olyan fajtát, amilyent Grace
Kelly kötne a nyakába. Ő alighanem ezzel fedné be a fejét, amikor nyitott autóba ülve
elindulna a Francia-Riviérára. Királykék színű és halvány vízfestékkel készített hableányok
látszódnak rajta. Olyan remekül kiemeli a vörös hajamat, mintha lángolnának a tincseim.

Kimegyek az utcára és addig sétálgatok, míg elegem nem lesz a tömegből. Befordulok egy
keskeny oldalsó sikátorba, hogy kicsit kifújjam magam. A rosszullét megint lecsap rám.
Ennem kell valamit, mert különben kikészülök és kifekszem itt az egyik sikátorban, mint egy
gyenge és éhező szuka.

Rám borul a magas épületek sötét árnyéka, én pedig néhány pillanaton át dermedten
ácsorgok és úgy érzem, a világom egy mély szakadék peremén egyensúlyozik. Lent az
ismeretlen és káosz vár rám. Megrendítő ez a különös érzés. Persze magamnak nem
hazudhatom, hogy nem tudom, honnan is jön.

Amikor alábbhagy a rosszullétem, elkezd korogni a gyomrom. Talán így áll bosszút rajtam
azért, mert nem mentem el a pubba a többiekkel. Észreveszem, hogy az Oxford Street
túloldalán van egy Pret A Manger étterem. Gyorsan elindulok abba az irányba.

Sietve megközelítem a zebrát és azt hiszem, át tudok menni, mielőtt váltana a lámpa, ám
az ekkor pirosra vált, és megállok, mert már nem érnék át a túloldalra.

Várok a zebra előtt és ahogy telnek a másodpercek, a hátam mögött egyre nagyobb tömeg
gyűlik össze. Amikor egy galambraj elrepül fölöttünk, jó pár ember ösztönösen lehúzza a
fejét, nehogy valamelyik leszarja. A madarak felrepülnek a vakítóan kék égbolt felé,
megkerülik az utcán mindenfelé látható, táncoló brit zászlókat és végül eltűnnek egy
kanyaran.

Ekkor különös csend borul az utcára.

Körülöttem megváltozik a világ ritmusa.

Feláll a szőr a tarkómon és én nem tudom, hogy miért.

Aztán meghallom.

Egy sikolyt.
Az utca másik oldala felől hallatszik és egy pillanatra elfojtja a kereszteződés felé száguldó
busz dübörgése, ahogy a jármű szeretne még a piros előtt átjutni.

Amikor eltűnik, lecsap ránk az iszonyat.

Olyan nagy kegyetlenség, hogy azonnal kiszárad a szám.

A zebra túlsó végében egy férfi áll.

Egy sörétes vadászpuska van a kezében.

A világ lelassul, miközben én az ismeretlent nézem.

Elindul. Már a kereszteződés közepén jár.

Megáll.

Egy pillanatig senki sem mozdul és az előbb felsikító nő hangja még mindig ott remeg a
levegőben. A férfi ekkor a vállához emeli a puskát, rászegezi a tömegre, talán két
embernyire oldalra tőlem.

A világ eddig csupán egyensúlyozott a káosz peremén, ám most belezuhan.

Mindenki üvölt.

Mindenki futásnak ered.

Mindenki, kivéve engem.

Én ugyanis odafagytam a járdához és nem hiszek a szememnek.

Ez nem lehet igaz.

Nem lehet.

Kizárt dolog.

Talán valamilyen trükk. Egy tréfa. Életre kelt egy film. Bekerültem egy történet kellős
közepébe.

Vagy álmodozva még mindig a hotelszobámban fekszem. Talán csak képzeltem ezt az
egész hétvégét és valójában otthon vagyok, és ez az egész csak egy iszonyatosan
valósághű rémálom.

Egészen egyszerűen nem történhet meg, hogy kezében sörétes puskával egy férfi
közeledjen hozzám. Ez nem lehet igaz.

De ha esetleg az volna, akkor sem emeli a fegyverét, hogy újra lőjön.

De…

Épp ezt teszi.

Meghúzza a ravaszt.

Bizony.

Hiába nézem kigúvadt szemmel, az apró mozdulat elkerüli a figyelmemet. Egyszerűen

megjegyzek minden kis részletet, akár akarom, akár nem. Az ismeretlen férfi nem túl
magas. Sovány, holtsápadt, mint egy szellem. Az arca beesett. A szeme alatt sötét karikák.
Kócos, szőke haja van és úgy tűnik, már rég nem nyírták meg. Tetőtől talpig terepszínű
ruhát visel, de nem tudom eldönteni, hogy ez a fegyveres erők hivatalos öltözéke-e, vagy
egy vadászboltban vette.

A szeme pedig…

Arra összpontosít, akire éppen céloz, ám nyoma sincs benne semmilyen emberi
érzelemnek. Olyan valakivel állok szemben, akiből mindent kitöröltek. Azért lő, hogy öljön,
mert azt hiszi, egyedül így maradhat életben. Talán a számára tényleg ez a megváltás
egyetlen módja. Nem minket lát maga előtt, a rémült tömeget, hanem a szörnyetegek
áradatát.

Nem akarom, hogy a pillantása megtaláljon engem.

Eldördül a fegyver.

Láng csap ki a puskából és a robbanás ereje – a férfi talán csak három méternyire áll tőlem
– olyan iszonyatos, hogy végre újra működésbe lép az agyam. Beindul egy ösztönös
alapfunkció és megparancsolja a lábamnak, hogy fusson. Hogy meneküljön. Hogy életben
maradjak.

Megfordulok és futásnak eredek.

Nem tudom, hogy én is sikítok-e vagy sem. A tömeg üvöltése eggyé válik, eltorzul és
eltávolodik. Magam elé nyújtott kézzel rohanok, és az emberek közben szétszóródnak. Az
egész utca zeng a terror és a borzalom hangjaitól. Néhányan elesnek, mások pedig
összeütköznek. Ha az egyik épület tetejéből figyelném az utcát, akkor azt látnám, hogy az
emberek elmenekülnek a lövész elől. Úgy viselkednek, mint egy halraj a mélykék
tengerben.

Újabb dörrenés és alig egy-két méternyire vörös felhővé robban szét egy ember feje.
Ahogy beborít a forró vér, a testem besokkol és így már nem kell gondolkoznom a
szörnyűségekről. Még csak azt sem tudom, hogy férfit vagy nőt lőttek-e meg. Nem számít,
mert egyszerűen nem lehet fontos. A gondolkodás egyenlő a halállal.

A fej nélküli test az aszfaltra zuhan, még többen üvöltenek és páran megpróbálnak átugrani
a halott fölött. Kétségbeesett kezek merednek az égre. Kellemetlen, fémes szagot érzek,
ami egyaránt lehet a vér, a félelem vagy az adrenalin szaga. Teljesen körülvesz ez a bűz,
megtölti az orromat, fojtogat, ahogy lépni próbálok.

Érzem, hogy a gyilkos ott van a hátam mögött. Tudom, hogy nem áll senki kettőnk között.
Azt is felfogom, hogy visszafelé futok a Zara irányába, vissza abba a boltba, ahol az előbb
még volt értelme az életemnek.

Tudom, hogy már feljutott a járdára. Az autók összevissza dudálnak, a forgalom lelassult,
míg egyes járművek felgyorsultak. A sofőrök nem tudják, hogy mit tegyenek. Meneküljenek
vagy álljanak meg segíteni? Hajtsanak fel esetleg a járdára és gázolják el a gyilkost?

Egyenlőre azonban semmi ilyen nem történik. Az üvöltözés, a dudák és a járdán dübörgő
léptek zaja nem elég hangos ahhoz, hogy ne halljam meg az újratöltött vadászpuska
csattanását. Súlyos léptek dobognak és a lövész zihálva lélegzik, mintha maga is futna.

Meghallom a következő robbanást.

Annyira közeli.

Nagyon közeli.

Semmit sem érzek.

Mégis elesem.

Éppen lépek vele, amikor a jobb lábam mozdulatlanná válik és már nem figyel az
idegrendszerem szavára. A járda az arcom felé vágódik, mert elesek. Magam elé nyújtom a
két kezem, hogy enyhítsek a zuhanásomon és a bőrömbe mar az érdes, mocskos beton.

Kelf fel, kelj fel, kelj fel!

Csakis erre tudok gondolni, ahogy valósággal elkenődve elterülök a földön.

Fuss, rohanj, menekülj!

Jön utánad!

Na, ekkor érzem meg.

A fájdalmat.

A valódi kínokat.

Az egyik lábamból indul útjára a tűz és a pengék áradata. Olyan iszonyatosan erős, hogy
egyszerűen elnyel. Színtiszta agónia minden, olyan elemi és rettenetes, hogy még azt sem
tudom, tulajdonképpen melyik lábam fáj.

Meglőttek.

Eltaláltak.

Nem hiszem el, hogy meglőttek.

Meg fogok halni.

Csakis erre tudok összpontosítani, meg a fájdalomra, a lábamat emésztő tűzre. Úgy érzem,
belülről elemészt a teljes pusztulás.

Még mindig itt van az az alak.

Ez a felismerés megállít, megakadályozza, hogy feltápászkodjak, de azt is, hogy a hátamra

fordulva ellenőrizzem a lábamat. Talán csak súrolt a lövés, csupán egy karcolás az egész
és valójában megúsztam. Mozdulatlanul fekszem, elfojtom a jajszavamat, így az őrjöngő
fájdalom a mellkasom foglya marad, meg a torkomé és megpróbál megfojtani.

Kellő időben emelem fel a fejemet ahhoz, hogy meglássam a tovalépő barna bakancsokat.
A férfi csattanva újra tölti a puskáját, egy hüvely a földre zuhan, felpattan a kőről és tovább
gördül felém.

Tettesd magad halottnak – figyelmeztetem megam. A hüvely megáll, amikor nekimegy a

kinyújtott ujjaimnak.

Nem tudom, hogy lélegzek-e még, vagy sem. Dermesztően hideg van. Szédülők.

Közben nézem, ahogy a lövész eltávolodik tőlem. Egy méter. Másfél méter. Két méter.

Egyre messzebbre ér.

Menj tovább, Menj tovább – esdeklek.

Megfeszül a válla, ahogy felemeli a puskát és rászegezi valaki másra.

Tüzel.

Újabb sikítás hallatszik az üvöltés kórusából.

Megint a földre zuhan valaki.

Ekkor megáll ott, ahol van, csak egylépésnyire a Zarától.

Belő a kirakaton és összezúzza az üveget.

Csőre tölti a puskát.

Megint lő.

Újratölti a fegyverét

Oldalra fordul és a puskát bal kéz felől a járdán menekülő emberekre szegezi.

Ismét lő.

Ugyanezt megismétli a másik oldalon.

Én pedig egész idő alatt az arcát bámulom. Hol élesek, hol viszont elmosódnak a vonásai,
mert a testem már nem tudja mozgásban tartani a véremet és a fájdalom is enyhül, ahogy
sokkos állapotba kerülök. Nem akarok a lábam felé fordulni és rájönni arra, hogy milyen sok
vért veszítettem. Nem akarok én semmi mást, csak nézni, ahogy az ismeretlen megint
célba vesz valakit és meghúzza a ravaszt.

Lelő még egy embert.

Megöl még valakit.

Valakinek meg kell állítania.

Képtelen leszek levenni róla a tekintetem, míg meg nem hal.

Csakhogy más történik.

A következő pillanatban minden megváltozik. A lövész megfordul és egyenesen rám néz.

Észrevesz engem.

Egyedül engem.

A szemgolyójában nem látom a színt. A pupillája apró fekete gombostűfej. Engem néz vele,
mépgedig alaposan.

Elindul felém. Lassan, de elszántan.

Halálos elszántsággal.
A mögötte lévő emberekre akarok nézni, hogy kiderüljön, ki az a hős, aki megállítja és
megment engem, de nem bírom levenni a tekintetemet róla. Nem csinálhatok úgy, mintha
halott volnék.

Lebuktam.

Élek, pedig halottnak kellene lennem.

Halott is leszek.

Továbbra is a szemébe nézek, mert ez az egyetlen esélyem a túlélésre. Az egyetlen

lehetőség arra, hogy megmeneküljek. Ha rám néz és megismer, ha felfedezi a valódi
énemet, akkor talán nem bánt majd.

Kérlek, könyörgöm, kérlek.

Ne bántsál.

Hagyj élni!

Hagyj élni!

Hagyj élni!

Másfél méternyire áll meg. Határozott terpeszben, a lábai vállszélességnyire egymástól.

Minden mozdulata jól begyakorolt. Annyira tökéletes, mintha csak erre programozták volna.

Ez viszont azt jelenti, hogy a programozása miatt nem is fogja meglátani a valódi arcomat.

Továbbra is csak egy arcátlan szörnyeteg maradok a számára.

Leengedi a puskája csövét, hogy célba vegyen. A fegyvert bámulva felnézek rá.

Nekem annyi.

Ez volt az életem.

Voltak jó pillanatok is.

- Hát nem érted? – kérdezi a férfi. A kiejtése alapján brit lehet. A hangja ugyanolyan
élettelen, mint a tekintete. Az egyetlen érzelem benne a kétségbeesés, mintha csak akarna
valamit tőlem. – Nem érted, hogy mennyire könnyű? Gyerekjáték az egész. A kormány
pontosan ezt akarja tőlünk. Senkit sem érdekel, hogy milyen könnyű, amíg tesszük a
dolgunkat.

Erősen szédülök, csontszáraz a szám. Képtelen vagyok megszólalni.

Könyörgök neked, édes istenem – gondolom – Hadd éljek még. Mindent megbántam.
Sajnálom, ami Christinával történt. Ami anyuval meg az apámmal. Megbántam mindazt,
amit hagytam megtörténni.

- Most már érted – folytatja a férfi és megbicsaklik a hangja. – Most már mindenki érti.
Rávettek arra, hogy ez tegyem. Másokkal, akik nem a mi fajtánk. De hát ez tök ugyanaz,
nem? Te pedig már tudod.

Az ujja lassan elmozdul a ravasz felé.

A testem ösztönösen megfeszül. Becsukom a szemem.

Sajnálom.

Fegyver dörren, elég hangosan ahhoz, hogy széthulljon az agyam. Utána csak visszhangok
maradnak.

Csend lesz.

A halál néma.

Aztán egy kiáltás. Egy sikoly.

Fém csattan a járdán.

Úgy hallom a hangokat, mintha a víz alatt lennék, de akkor is hallok.

Mert élek.

Kinyitom a szemem és még éppen látom, ahogy a gyilkos meginog, a vadászpuska ott
fekszik mellette a földön, felemeli a kezét, hogy megérintse a mellkasát. A tekintetemmel
követem és felfedezem a szíve fölött a lyukat.

A terepszínű ruhás alak megtántorodik és úgy zuhan el, mint egy kivágott fatörzs.

Halott.

A világ hirtelen újra életre kel. A sikoltozók között felcsattanó parancsszavak rendet és
biztonságot ígérnek.

- Hölgyem, itt a segítség – mondja egy hang és egy rendőr egyenruháját látom. – Maradjon
velünk.

Nem biztos, hogy képes leszek rá.

 1. Fejezet

Jessica

Edinburgh

Hat héttel később

- Biztos, hogy menni fog? – kérdezi Christina és könyörögve néz rám azzal az idióta, rémült
kiskutya szemével.

Kedvem volna hozzávágni a mankómat, bár az is igaz, hogy ez a vágy azóta itt van velem,
hogy megkaptam a két segédeszközt. A testvéri szeretet már csak ilyen, akárhogy is
nézzük.

- Jól vagyok – bizonygatom, felnézek az égre és belehunyorgok a napnyugtába.

Szeptember van és bár Edinburgh ilyenkor általában már bezárkózik, felkészül a hosszú
szürke tél folyamatos esőire, a felhőkkel borított egekre, ám ez a nap meleg és ragyogó és
az ég még mindig világos mélykék. Talán ez az év egyik utolsó tökéletes napja, amitől az
jut az eszembe, hogy milyen jó volna eltenni későbbre.

Felsóhajtok és körülnézek a parkban. Még mindig nagyon sok a turista a városban és itt, a
Princes Street Gardensben is. Az ősz közeledtével persze csökken a számuk. A zöld gyep
nemsokára eltűnik, ahogy a munkaidő vége után rászabadul a tömeg. Aki nem piknikezni
jött ki ide, hogy álmodozva bámulja a várat, az hamarosan a belvárosi boltokban tolong,
hogy az üzletekben elköltse a kemény munkával megkeresett pénzét. Mások betódulnak a
kocsmákba, hogy igyanak egy sört.

Szíven szúr a reménytelenség tűje. Olyan jó volna egy időgéppel visszamenni abba a
korba, amikor még jó érzéssel és izgalommal töltött el egy ilyen meleg péntek este! Most
egyszerűen csak irigylem a körülöttem zajló életeket. Még csak a Zarába sem mehetek be,
mert attól félek, hogy lélekben újra átélem a szörnyűségeket. Nem hiszem, hogy valaha is
újra vásárolni fogok ott.

Ráadásul tudom, ha valaki egy megrázó tragédia áldozata lesz és ennek eredményeként
darabjaira hullik az élete akkor a környezetének nagyon hamar tel lesz a hócipője, ha a
szerencsétlen egyfolytában vinnyog és sajnáltatja magát. Kemény elszántsággal
megpróbálok másként viselkedni. Nem illik hozzám a kétségbeesés. Mindeddig sikerült
felülkerekednem a nehézségeken.

Éppen ezért nem tudom elviselni, hogy maga alá gyűr a félelem és az önsajnálat. Nem
adom meg magam, még ha a húgom vagy Paula szeirnt teljesen rendben van, ha
kikészülök és dühöngök. Ők meg körbe ajnároznak és attól félnek, hogy bekattanok, ám ez
nem fog megtörténni.

Három héttel ezelőtt bocsátottak el a kórházból és én abban a pillanatban, hogy

visszatértem Edinburgh-be, a régi életembe – amelyik amúgy abban a pillanatban
darabokra hasadt – azonnal segítséget kértem. Nemcsak a testemet és a lábamat akarom
rendbe hozni – ez utóbbi sosem lesz olyan, mint régen -, hanem a szívemet és az elmémet
is. Minden kedden este eljövök az egyik helyi templomba, ahol drámai események
túlélőinek segítenek legyőzni a poszttraumatikus szindrómát. Most harmadik alkalommal
vagyok itt és nagyon az az érzésem, hogy még hosszú éveken át kell eljárnom ezekre a
foglalkozásokra.

- De hát nem hagyhatom, hogy így szenvedj – mondja Christina és a szemét törölgeti.
Teljesen ki van készülve, amióta ez történt és sokkal rosszabbul viseli az egészet, mint én.
Emiatt igyekszem még elszántabbnak látszani és úgy viselkedni, mintha minden a lehető
legnagyobb rendben volna, pedig nincs így. Olyan sokszor mondom neki, hogy jól vagyok,
hogy a végén már magam is elhiszem.

- Képtelen vagyok innen nézni, ahogy átbicegsz a túloldalra a templomhoz – jajveszékeli a

húgom. – Legalább hadd támogassalak át. Mi van, ha elesel?

Mostanában elég sokszor elestem. Nem tehetek szemrehányást, hogy emiatt aggódik.
Korábban még csak nem is álmodtam volna arról, hogy meg kell tanulnom esni. Ki gondolta
volna, hogy a testem tele lesz zúzódásokkal és a talpra állás nem csupán fájdalmas, de
egyedül néha lehetetlen vállalkozás. Mondjuk azt sem gondoltam volna, hogy a pasim,
Mark három év után lelép, miközben én még a kórházban fekszem. Ezen felül a
jógaiskolában sem taníthatok tovább, mert az a kurva nagy helyzet, hogy egy jó darabig
nem fogok tudni jógázni. Mindezek következtében kénytelen voltam odaköltözni a
húgomhoz és a férjéhez, mert többé már nem lakhattam Marknál.

Ez kivétel nélkül mind váratlan fordulat volt. Hab a tortán, hogy az követően jártam így,
miután meglőtt egy terrorista.
- Ha elesem, majd jön egy jóképű pasi, hogy megmentsen – magyarázom és egy gyors
mozdulattal a fülem mögé simítom a hajamat.

- Kéne hívnunk egy taxit – erősködik a húgom és a karomra teszi a kezét.

- Christina – figyelmeztetem és felháborodott idősebb testvér szemrehányó pillantásával

nézek rá, amit oly remekül begyakoroltam az évek folyamán. – Jól vagyok. Ha taxival
akarok hazamenni, akkor majd hívok egyet. Nem lakunk messzire és ha nem tanulom meg
végre, hogyan kell mankóval járni, akkor mikor leszek újra önellátó?

Az orrával fintorogva elismeri a vereségét.

- Csak annyira aggódom miattad.

- Jól vagyok – mordulok fel. – Hadd menjek végre arra a gyűlésre! A kedvedért majd taxival
megyek haza.

- Ó, inkább idejövök érted – vágja rá gyorsan. – Nyolc órakor itt leszek.

Felsóhajtok.

- Ha nagyon akarod. Csakhogy más terveim voltak. Ott van szemben az a bár, ahova be
akarok ülni, kicsit dumcsizni az egyik sorstársammal. Elég, ha fél tízre jössz értem.

Rábólint és én tudom, hogyha azonnal nem bicegek el a közeléből, akkor a végén erőnek
erejével betuszkol egy taxiba. Christina ugyan fiatalabb és jóval alacsonyabb nálam – pedig
én sem vagyok éppenséggel valami óriás -, de ha rátör az indulat, akkor emberfelettien
erőssé válik.

Dobok neki egy puszit és széles mosollyal azt a látszatot keltem, mintha tök jól érezném
magam és miattam nincs semmi oka az aggodalomra. Ez a mosolyom mostanra erősen
megkopott. Lassan bicegve keresztülvágok a gyepen a Princes Street irányába.

Bár gyakran elesek – ez amúgy a gyógytornászom szerint teljesen normális -, de nem a két
mankóm miatt. Köszönhetően annak, hogy hosszú éveken át jógáztam, a testem rugalmas
és szemmel láthatóan könnyen elfogadta ezeket a kényelmetlen segédeszközöket.
Csakhogy az elmém időről időre elfelejti, hogy nem működik a lábam és ha a mankóm
éppen nincs a megfelelő helyen, akkor máris irány a padló. A saját káromból tanulok.

Meglehetősen jó ütemben haladok a templom felé. A domb aljában állva a tenger felé néz,
mégpedig a gyönyörű Stockbridge városrészben. Gyalog nagyjából tíz percnyi kényelmes
sétára van a parkból, vagy tizenötre, ha az ember fürgén biceg a mankójával.
Elmegyek a Circus Place kőhomlokzatú házai előtt és magam mögött hagyom a St. Vincent
pubot, ahová a foglalkozás után majd be fogok ülni. A templom a St. Stephen’s Stockbridge
nevet viseli.

A tekintélyes, öreg és komor épület magas harangtornya árnyékba borítja az utcákat. A

belsejét korszerűsítették és a padok hosszú sora között könnyű odasétálni a tágas nyitott
térségbe, ahol az ólomüveg mennyezeten keresztül fény hull a félelmetes orgonára és a
hatalmas kristálycsillárra. Egy pillanatra megállok a bejárat előtt, hogy jól megnézzek
mindent és azt remélem, hogy békességgel tölt el a hűvös levegő, a szegfűszeg és a
viaszgyertyák illata, mielőtt elindulnék lefelé az alagsorba, hogy farkasszemet nézzek a
démonjaimmal.

Sosem voltam túl vallásos. Az apám magával rángatott minket Christinával a templomba
minden vasárnap, pedig nála nagyobb bűnöst el sem lehetett volna képzelni. Éppen ezért
felserdülve a kerszténység egyet jelentett számomra a képmutatással és a hazugsággal.
Az apám igazi szörnyeteg volt, ám a külvilág azt hitte róla, hogy példás istenfélő ember.
Mostanában viszont másként látom a helyzetet. Nem a vallást, hanem a hitet. Nehéz nem
hinni, ha valaki belenézett a halál szemébe. Néha azonban nem tudom eldönteni, hálát
érezzek- e azért, mert életben maradtam, vagy haraggal töltsön e, hogy örökre
megváltozott az életem.

Amikor elmondtam az eszembe jutó imákat, lassan megfordulok – mivel, ha túl gyorsan
mozgok, akkor könnyen elveszítem az egyensúlyomat -, és megpillantom Anne-t, ahogy
csendesen figyel.

A megbeszélés után vele akarok beülni a pubba. Igazából ő az egyetlen az egész

csoportban, akivel beszélgetni szoktam. Néhány évvel ezelőtt a házában túlélt egy
iszonyatos tűzvészt, amiben meghalt a legkisebbik fia. A múlt karmai még most is a húsába
vájnak, bár ma már előszeretettel mondogatja, hogy mindennap újrakezdi az életét.

- Nem akartalak megzavarni – mondja jellegzetes, éneklő skót kiejtésével.

Rámosolygok.

- Nem zavartál volna meg. Azt hiszem, már rég odalent kellene lennünk.

A nyomába eredve elindulok lefelé a lépcsőn a pincébe. A találkozókat ott tartják. A

megszokottnál is óvatosabb vagyok, mert a lépcsők az ellenségeim és ez az ország tele
van velük.
A találkozó helyszíne egyszerű és a kőfalaknak köszönhetően még most is hűvös. Úgy
érzem magam, mint egy sírban, bár hallottam, hogy másokat egy anyaméhre emlékezteti.
Azt hiszem, ez attól függ, hogy milyen szemmel nézed. A zárt sötét helyek vigasztalást is
nyújthatnak, de fulladozhatsz is bennük. Ez napról napra változik.

Az összejövetelek egyszerűek. A csoportvezetőnk, Pamela ennek a templomi

gyülekezetnek a tagja és 2005-ben Londonban túlélte az egyik pokolgépes merényletet.
Azért hozta létre ezt a csoportot, hogy hozzá hasonlóan mások is, például Anne vagy én is
legyőzhessük a félelmeinket és megbarátkozhassunk mindazokkal, akik hasonló
megpróbáltatásokon mentek keresztül. Szinte mindenki jár pszichológushoz, vagy
korábban részt vett terápiás kezelésen – kivéve engem -, ám ez a csoport olyasvalamit
nyújt, amire még a legbelátóbb lélekgyógyász sem volna képes.

Kilencen vagyunk, férfiak és nők vegyesen. A legfiatalabb huszonkét éves, a legidősebb

hetvenöt. Mindannyian ugyanazon ok miatt vagyunk itt: hogy rendbe jöjjünk. Hogy
felszabaduljunk. Hogy a többiek megértsenek minket és teljes értékű emberi lénynek
tekintsenek, ne pedig szánalomra vagy vigasztalásra váró szerencsétlennek. Az én
esetemben az a gond, hogy sokan felnéznek rám.

Amikor először lejöttem ide, leültem a hátsó sorba és boldogan hallgattam, miközben
mindent magamba szívtam. A második összejövetelen meséltem nekik az Oxford Street-i
támadásról, meg arról, milyen érzés volt, amikor hősnőt csináltak belőlem. Az a helyzet,
hogy még mindig én vagyok a támadás hőse. Rajtam kívül volt még két további túlélő is, de
a média valamiért engem választott. Ebben talán szerepet játszhatott a tény, hogy az élet
és a halál mezsgyéjén állva, abban a drámai pillanatban rengeteg okostelefon kamerája
fordult felém, hogy megmutassa az eseményeket a nagyvilágnak. Ha nem rólam volna szó,
ha nem én csináltam volna végig az egészet, ha idegenként nézném a híreket, akkor
valószínűleg magam is úgy gondolnám, hogy szívhez szóló és magával ragadó az a
jelenet.

Csakhogy nem egy idegen állt ott. Hanem én. Bármennyire is izgalmasnak találják a
támadást a tévénézők, el sem tudják képzelni, hogy milyen volt a valóságban átélni.

A többiek itt a pincében viszont tudják. Talán nem teljes mértékben, viszont nagyon is
tisztában vannak azzal, hogy milyen érzés visszatérni onnan, ahonnan nem lett volna
szabad, még akkor is, ha csupán a bajba jutott testünk áll az utunkban. Néha azonban
elpusztul a lelkünk a múltban.
Ma este nincs kedvem beszélgetni. Csupán nagy vonalakban mesélek az érzéseimről,
megteszem, amit elvárnak tőlem, hogy a csapat tagja maradjak, miközben elsősorban csak
figyelni akarok. Szeretnék reményre lelni a többiek történeteiben és elmerülni sajátos
idegen világaikban.

Az este legnagyobb részét egy Reggie nevű öreg veterán visszaemlékezései töltötték ki. A
háborúban veszítette el mindkét lábát. Megpróbálom beleélni magam a helyzetébe és arra
gondolok, hogy sokkal szörnyűbben is járhattam volna. Mire véget ér a találkozó, már én is
készen állok arra, hogy megigyak egy-két sört.

Megvárom, hogy mindenki felmenjen a lépcsőn, mert nem szeretném, hogy miattam
bárkinek is várakoznia kellene, majd elindulok felfelé Anne-hez.

Már rég elmúltak az este tizenegyig világossággal kecsegtető nyárközép napjai. Ma már
este nyolckor sötét van. Meggyászoltam a nyár elmúlását és egész augusztusban
duzzogtam, miközben a rövid meleg évszak lassan a végéhez közeledett. Ma már kezdem
belátni, hogy milyen kellemes a sötét. Hallom a szavát, érzem, ahogy megvigasztal. Talán
azért, mert a támadásra fényes nappal került sor, az embertömeg szívében, egy nyilvános
helyen, ezért nagyobb biztonságban érzem magam ott, ahol senki nem láthat meg.

A St. Vincent pub egy aranyos ki sarki csehó. György király korában épült házak sora veszi
körül. Az utcára kiállított asztalt a cigizők szállták be és az egyik pasi elhozta magával az
aranyos golden retriverét is. Miközben óvatosan lebotorkálok a három lépcsőfokon, a
vendégek kivétel nélkül felém fordulnak. Az arcukon inkább egy ragadozó vágyakozása
látszik, nem pedig az aggodalom. Már hozzászoktam ehhez. Csupán a sérülésemet
követően jöttem rá arra, hogy milyen gyakran tekintenek engem törött lábú őzikének, aikre
mindjárt lecsapnak a farkasok.

Nem törődöm velük – szokás szerint egyik sem ajánlja fel a segítségét, csak bámulnak
rám. Anne nyomában lemegyek a pubba.

Meglehetősen sokan vannak ma este, bár a legtöbben a bárpult előtt sorakoznak. A hátsó
sarokban néhány félig nyitott bokszot alakítottak ki, az üléseket piros és zöld bőr borítja, az
asztalok túlsó oldalán pedig bárszékek helyett bársonyborítású boroshordók sorakoznak.

Sikerül elcsípnünk egy asztalt és miközben Anne felül az egyik boroshordóra, én behátrálok
a bokszba. Szerencsére a baleset idején erős volt a hasizmom és a felkarom is. Igazából
nem is tudom, minek nevezhetném azt a szörnyűséget. Nem mondom rá, hogy „támadás”,
mert bár tényleg az volt, e kifejezés miatt áldozatnak tekinteném magamat. Nagy
szerencsém volt, hogy évek óta súlyzózok és jógázok, mert bár a két lábamat jó ideig még
nem fogom tudni használni, legalább a felsőtestem eredményesen száll harcba és
folyamatosan elviseli a terhelést.

Anne elindul, hogy vegyen nekünk egy-egy italt és miközben beáll a bárpult előtt a sorba,
én megkönnyebbülve fellélegzem és körülnézek idelent. Bár a templomot csak kis távolság
választja el a pubtól, mégis jobban érzem magamat, miután leültem. Egy pillanatig úgy
érzem, hogy minden rendben van, hiszen itt ücsöröghetek egy pubban, a hangszórókból a
80-as évek rockzenéje árad, én pedig a nevetésre, a párbeszédek morajára és az
összekoccintott poharak csendülésére figyelhetek. Elfelejtkezem arról, hogy nyomorék
vagyok. Elhitetem magammal, hogy van munkám, lakásom, életem. Hogy nem hagyott el a
pasim.

Mark és közöttem már azelőtt is viharos volt a helyzet, hogy meglőttek volna. Amikor
teljesen váratlanul eldöntöttem, hogy lemegyek Londonba, bármilyen szerencsétlen volt is a
szitu, mégis csak lehetőséget adott arra, hogy távolabb kerüljünk egymástól és így képes
voltam gondolkozni.

Sajnálatos módon ez az egész megváltozott. Bár jól kiismertem Markot és nem gondoltam
azt, hogy sokáig együtt maradhatunk, mégsem feltételeztem volna soha, hogy akkor szakít
velem, amíg én odabent fekszem a kórházban. Ó, megvolt erre a maga jó oka, ám ezek
mindegyike arra hívta fel a figyelmemet, hogy az elmúlt három év során hazugság volt az
egész életem és igazából nem ismertem a párom valódi arcát. A lövöldözés valójában
álcázott áldás volt, ám a következményei még így is fájdalommal töltenek el és ami ennél is
fontosabb, haraggal.

Anne kifizeti az italokat, miközben én lehajtom a fejemet, az asztalon lévő itallapot

vizsgálom. A papír ketchupos, mustáros és a majonézes műanyag flakonok között fekszik.
Körülnézek és a tekintetem megállapodik a szemközti asztalnál ülő férfin.

Csak a profilját látom, mivel szembe van fordulva a pub többi részéve. Egy korsó sör áll
előtte, ám ő lehajtja a fejét és olvas valamit, amit innen nem látok. Különös, de egészen
ismerősnek tűnik az álla formája, a borostáj és emiatt önkéntelenül is lenyűgözve bámulni
kezdem. Miközben megpróbálok rájönni arra, hogy mégis mit jelent ez az egész, a szívem
elkezd szaltózni a mellkasomban.
Mintha csak megérezné magán a pillantásomat, az ismeretlen felém fordítja az arcát.
Azonnal el akarok fordulni, bizonyára ez is volna a jó, mégis hagyom, hogy a pillantása a
szemembe fúródjon.

Az hétszentség, hogy ritka az ilyen jóképű pasi. Minél tovább bámulom, annál inkább
megértem, hogy miért reagáltam rá olyan zsigeri ösztönösséggel. Határozott állának és
állkapcsának a vonala, meg persze a szakálla is a híres színészre Gerard Butlerre
emlékeztet. Nyilvánvaló, hogy nem a filmsztár ül velem szemben, ám a szívem már a
felületes hasonlóság miatt is útra kél a múltba.

Tizenhét éves koromban, amikor befejeztem a középiskolát, szerettem volna valahogy

megtalálni a megfelelő módszert arra, hogy el tudjam viselni pokoli otthoni hétköznapjaimat.
Megszállottan rajongani kezdtem az Operaház fantomja című filmért. A titokzatos fantom
szerepét Gerard játszotta. Azonnal ő lett a kedvencem és utána a szobám falát
teleragasztottam vele készült poszterekkel. Legalább egymilliószor megnéztem a 300 című
filmet. Fiatal voltam, dühös, rémült és elakadtam. Gerard beengedett fantasztikus életébe
és lehetővé tette, hogy álmodozva elszökjem a szörnyűségek elől.

Azt hittem, amúgy Gerard Butler kiváló rendező, bár mostanában kénytelen volt eljátszani
néhány kifejezetten szar szerepet is. Ugyanekkor nyilvánvaló, hogy már a puszta emléke is
elég ahhoz, hogy jó és biztonságos dolgokra gondoljak.

Persze a pubban ülő férfi nem ő, hanem valaki más. Teljesen. Az ajka teltebb, az
arckifejezése kemény, az orra markáns, ám még így is nagyon illik az arcához. Sötétbarna
haját a két oldalon rövidebbre vágták, felül hosszabbra hagyta a tincseket és a két
pofaszakálla oldalt már őszül.

A tekintete viszont lenyűgöző. Annyira odavagyok értük, hogy tudom, most csak egyetlen
másodpercig volna szabad így a képébe bámulnom. Nemcsak az lep meg, hogy a szeme
majdnem, hogy mandulavágású, de gyönyörű poros-zöld színe egy falevél alsó oldalára
emlékeztet. A bölcs falevelek leszakadnak, ám közben tovább őrzik a titkaikat. Azon
embertársaink, akik szerint a múltban mindannyian számos életen mentünk át, képesek
volnának megállapítani a segítségükkel, milyen ember valójában az ismeretlen. Mintha
számos életet tudhatna maga mögött és ezek egy része annyira nehéz volt, hogy az idő
múlása már őt is megviseli.

- Elfogyott a barna sör, ezért világosat hoztam helyette – mondja Anne és lerakja a
poharakat az asztalra. Eltakarja előlem a fickót. Ez cseppet sem baj. Azt hiszem, úgy
megbámultam azt a férfit, hogy zavarba jött tőle. Nem lehet ám az idők végezetéig egy
ismeretlenen legeltetni a tekintetedet. Furcsa volna.

- Köszönöm – mondom és krákogok egyet. – A sör az sör.

- Bizony úgy van. – Bólint, leül velem szemben és magasra emeli a poharát.

- Egészségünkre!

- Egészségünkre! – Felemelem a poharam és koccintunk az asztal fölött.

Miközben belekortyolok a habba, Anne válla fölött önkéntelen pillantást vetek a férfira. Már
nem engem néz, hanem újra beletemetkezett az olvasnivalójába. Furcsa módon elfog a
csalódottság, mintha csak annak örültem volna, hogy továbbra is rám bámuljon. Csalódott
vagyok és haragszom magamra.

Cseppet sem számít, hogy mennyire jóképű egy pasi, mert egy jó darabig a lehető
legsúlyosabb hibát követném el, ha szemet vetnék az erősebbik nem bármelyik tagjára is.
A szívem még mindig nem tért magához Mark után, ráadásul pedig testben és lélekben
egyaránt romokban heverek. Nagyon hosszú utat kell megtennem mindaddig, míg újra
teljesen működőképes emberi lény nem lesz belőlem. Nincs épeszű férfi, aki érdeklődne
egy mankós nyomorék iránt. Persze nem tudom kizárni, hogy valaki pont az ilyenek iránt
érez beteges vonzalmat és nem zavarja, ha egy nőnek annyira szétroncsolták, tönkretették
a lábát, hogy azt csak a legnagyobb jóindulattal lehetne emberi végtagnak tekinteni. Sérült,
selejt áru vagyok, nem is egy szempontból nézve, ezért úgy gondolom, csakis olyan férfi
érdeklődhetne irántam, aki maga is súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül.

Ez is azon dolgok közé tartozik, ami miatt kedvelem Anne-t. Annak dacára, hogy egy
tragédia történt az életében, és szörnyű veszteség érte, még mindig egészséges a
hozzáállása az élethez. Megpróbál továbblépni, a jó dolgokra összpontosítani. Egyedül
nevelte a gyerekeit, amikor elvesztette a kisfiát, Samet és bár ma már a lánya tizenegy
éves, Anne még mindig nem találta meg az igazi párját. Rendületlenül próbálkozik, eljár
randizni, bár eddig ez nem vezetett sehova. Tudom, hogy mennyire visszatartják a
démonjai, ám nagyon is jól érzem magam a társaságában, hiszen látom, hogyan küzd a
boldogságáért.

Az is nagyon jó, hogy olyan sokat beszél. Rengeteget. Amikor először találkozik valakivel,
olyankor meglehetősen félénk, többnyire csendben marad, ám ha jobban megismered,
akkor képtelen befogni a száját. Azt hiszem, nagy benne a feszültség. A múlt héten a
találkozó után beültünk kávézni, most pedig eljött a sörözés ideje. Az alkoholtól
egyfolytában fecseg.

Anne csupán rövid ideig maradhat, mert sietnie kell haza, hogy leváltsa a bébiszittert.

- Biztos, hogy ne hívjak neked egy taxit? – kérdezi, amikor felkel.

Felemelem a második sörömet.

- Még be kell fejeznem ezt. Lehet, hogy megiszom azt is, ami ott van a poharadban.

- Ez rengeteg sör. El sem tudom képzelni, hova teszed.

- A mankó igazi csodatevő – felelem. – Olyan, mintha egyfolytában súlyt emelnék.

- A jövő héten találkozunk – búcsúzik el tőlem, de aztán az eszébe jut valami. – Ó, ott van
az a zenei fesztivál vasárnap, ha esetleg még is el akarnál menni rá.

- Majd meglátjuk – felelem.

Korábban említette, hogy az egyik elővárosban egy kisebb zenei fesztivált szerveznek.
Valamilyen népzenei összejövetel, ami engem cseppet sem érdekel. Nem szabad
elfelejteni azt sem, hogy vasárnapra esetleg már teljesen kikészülök. Itt a belvárosban
valahogy még elboldogulok egyedül, de nehezen tudnám elviselni a fesztiválon nyüzsgő
rengeteg nagyszájú részeget. Ha még hozzávesszük azt is, hogy pocsék a zene –
népzene, hát milyen lenne -, akkor az a buli egy rémálom lenne számomra.

Anne búcsút int és kimegy. Én pedig hátra dőlök az ülésben. Belekortyolok a sörbe és egy
pillantást vetek Gerard Butler hasonmásának asztala felé. Egy fél pohár sör van rajta, de a
pasi eltűnt.

Ezúttal már nem fáj annyira a csalódás. Miközben Anne megállás nélkül járatta a száját, én
nem figyeltem különösebben a férfira és ez valószínűleg így a legjobb. Van jó pár más
dolog, amire oda kell figyelnem.

Például, hogy eljussak a WC-be.

Hangosan kifújom a levegőt és felmérgesít a tény, hogy fel kell kelnem. Bezzeg annak
idején tök feleslegesen morogtam mindig, ha fel kellett kelnem valahonnan és halványlila
gőzöm sem volt arról, milyen hihetetlen szerencse, ha valakinek működik mind a két lába.
Az egészséges ember mankó nélkül járhat és nem fájdalomcsillapítókkal kezdi és fejezi be
a napját a kínjai miatt.
Szívás, de kibírom. Nem tehetek mást. Az életem többi része viszont egyszerűen csak
szívás. Hiába mondogatom, hogy ne panaszkodj, ne keseregj, ne félj, ne dühöngj, ne legyél
szomorú. Be kell fogni a számat, hogy tovább léphessek.

Nincsenek sokan a pubban, csupán a bárpult előtt lődörögnek néhányan, meg egy-két
asztalnál ülnek. Remek. Legalább nem bámulnak meg annyian. Az előbb ugyanis
észrevettem, hogy páran nagy szemeket meresztenek rám, mintha csak rádöbbentek volna
arra, ki is vagyok.

Óvatosan kiaraszolok a bokszból, míg már mind a két lábam kikerül az asztal alól és ekkor
megragadom a mankóimat. Az asztal segít megőrizni az egyensúlyomat, bár figyelnem kell
arra, hogy ne borítsam fel az italom. Ekkor azonban az asztal megcsúszik, a poharam
megremeg és attól tartok, hogy mindjárt kiborul a söröm. Átteszem a testsúlyomat az ép
lábamra és a hasizmaim megfeszülnek, ahogy megpróbálok felkelni.

Az egyensúlyérzékem azonban már nem olyan, mint régen. Megpróbálok a mankóimra

támaszkodni, mert úgy talán könnyebben felállok, amikor váratlanul oldalra dőlök bal felé.

Mintha lassított felvételen látnám magam. A mankó megcsúszik, a túl nagy súly és a
mozdulat miatt pedig a bal lábam is kisiklik alólam, a súlypontom pedig túl hátul lesz ahhoz,
hogy kiegyenesedjek. El fogok esni és valószínűleg eltöröm a csuklómat, ha megpróbálom
megakadályozni, hogy beverjem a fejemet a boksz oldalába.

Becsukom a szemem, összeszorítom a szám, hogy ne sikítsak és azt remélem, hogy

némán esek el, mintha csak egy felhő tetején érnék földet, mert akkor senki nem vesz
észre.

A bal karomra lecsapó vad és forró tenyér azonban egyensúlyban tart.

Felhördülök, felpattan a szemem és a megmentőmre bámulok.

Az a férfi áll mellettem, akit az előbb megnéztem magamnak. Egy átható pillantást vet rám,
miközben egy kézzel szorítja a bicepszemet és ez valahogy elég ahhoz, hogy ne zuhanjak
a padlóra.

- Még ván – mondja erőteljes akcentussal. Talán Glasgowba való. A hangja mély és édes,
mint a méz.

Képtelen vagyok megszólalni, ő pedig a magasba húz, míg végre egyenes háttal állok a
jobbik lábamon. A mankót megmentőm karja helyettesíti.
- Csúnyán eleshetett volna – folytatja. Továbbra is némán, ostobán bámulom. Magas,
legalább 190, ha nem több. Én csupán 1,60 vagyok, ezért úgy érzem, mintha egy órásra
néznék fel.

Széles vállú, izmos és igencsak keménykötésű ez az óriás. A válla felér egy kisebb
hegységgel, akkora ez a pasi, mint egy harckocsi. Nem csoda, hogy egy kézzel is képes
volt megtartani a testem súlyát.

Most már tényleg mondhatnál valamit – figyelmeztetem magam sietve.

- Köszönöm – nyögöm ki végre. Utána megrázom a fejem és becsukom a szemem. – Ez

tényleg nagyon kínos lett volna.

- Kínos? – ismétli meg. Ó, ez a kiejtés. – Nagyon csúnyán megüthette volna magát.

Aggodalom cseng a hangjában, nyugtalan miattam.

Kinyitom a szemem és nagyon halványan rámosolyodom.

- Ahogy láthatja, korábban már történt velem valami csúnya.

Bólint és a tekintete a sérült lábamat borító gipszre siklik.

Kényelmes capri legging van rajtam, felül pedig egy csíkos pulóvert viselek. Mostanában
könnyű nyári ruhákat és rövidnadrágot hordok, ami meglehetősen ironikus, hiszen jövő
héten leveszik rólam a gipszet és erősen kétlem, hogy azután jó ideig bárkinek is szívesen
mutogatnám a lábam. Állítólag én magam sem fogok ráismerni. Ez a puszta gondolat is
elég ahhoz, hogy halálra rémüljek.

- Érdekes a története? – kérdezi megmentőm.

- Tessék?

- A lába története Vereske – mondja. – Általában valamilyen izgalmas sztori rejtőzködik

minden törött láb mögött.

Savanyúan rámosolygok, miközben elfog a megkönnyebbülés. Ez ugyanis azt jelenti, hogy

nem tudja, ki vagyok, nem látott a hírekben, nem ismer fel, hogy én szerepelek a remegő
kézzel tartott mobilok felvételein és nem tudja, hogy a miniszterelnök engem látogatott meg
a kórházban.

- Hosszú és nem igazán izgalmas történet – mondom - , de azért köszönöm. Beletelik egy
kis időbe, míg hozzászokik az ember.
- De bele ám – feleli és egy pillanatra fájdalom lángol a szemében. Utána egyből
elmosolyodik és egészen elbűvölő, ahogy enyhén ferdén tartja a száját. – Hová indul
éppen? Majd segítek.

- Köszönöm, nem kell – mondom gyorsan.

Alaposan megnéz magának, mire én megpróbálok lazának és nyugodtnak tűnni. Ekkor

azonban felemeli a másik mankómat, de nem adja oda.

- Szívesen segítek – erősködik.

Felsóhajtok és az égre emelem a tekintetem. Utálom, ha idegenek akarnak segíteni rajtam,

ám közben nagyon jólesik, hogy ez a férfi aggódik értem. Nem olyan, mint a többiek itt a
pubban. Cseppet sem tűnik ragadozónak. Mellesleg iszonyúan jóképű, ezt nem tagadom
és eddig csupán álmodozhattam az ilyen testalkatú férfiakról. Ráadásul árad belőle az
őszinteség, amit lehetetlen nem észrevenni. Talán csak a hormonjaim kavarnak be, vagy a
darabokra tört szívem, esetleg az elmém hálás azért, hogy valaki egy pillanatra elfeledteti
velem keserű új életem. Bármi is legyen az oka, nem panaszkodom.

De akkor is. Makacs vagyok.

- Nincs szükségem a segítségére – ismétlem, bár abban a pillanatban megbánom a

szavaimat, hogy azok elhagyták a számat.

Ráncok jelennek meg a homlokán.

- Semmi olyat nem mondtam, hogy segítségre volna szüksége, Vereske. Csak annyit
kérek, engedje meg, hogy segítsek.

Egy pillanatra összeszűkül a szemem.

- Vereske? Szerintem mi nem ismerjük elég jól egymást ahhoz, hogy máris becézgessen.

Elvigyorodik és vidám fények ragyognak a szemében.

- Az a helyzet ugye, hogy a valódi nevét nem ismerem, igaz? Azt viszont látom, hogy
eléggé apró termetű és lángvörös a haja.

- Mondjuk a Vereske még mindig jobb a kis nyomoréknál.

- Mi lenne, ha elárulná nekem a valódi nevét? – mondja és továbbra sem adja oda a
mankómat. – Nem ígérhetem meg, hogy attól kezdve nem fogom Vereskének szólítani,
viszont kezdetnek jó lenne.
- Jessica vagyok – mondom és a nálam lévő mankót a hónom alá szorítva nagy nehezen
kinyújtom a kezemet.

- Keir a nevem – mondja és egészen furcsán érdesen ejti ki az „r” hangot. Ettől valamiért
meggyengül a térdem, pedig hát eleve nem álltam túl erős lábakon. A mancsa lecsap a
kezemre és megszorítja. Meleg és erős a tenyere. – Ön nem idevalósi, igaz..

Alaposan szemügyre vesz, én pedig ösztönösen megdermedek és arra gondolok, hogy

esetleg ebben a pillanatban ismert fel.

- Vagy mégis?

- Hat éve élek Edinburgh-ben – felelem meglehetősen büszkén -, de kanadai vagyok. Brit-
Columbiában születtem és ott is nőttem fel.

- Télleg? Pontosan merre? Fiatal koromban lógtam arra egy darabig.

Ezt hallva majdnem elnevetem magam. Nem lehet idősebb negyvennél, ebben biztos
vagyok.

- Egy Kamloops nevű városkában. Igazából csak egy vasútállomás meg egy cellulózgyár.
Vagyis hát annak idején ennyi volt. Vannak szép részei is, de én a sínpár rosszabbik
oldalán nőttem fel, hogy úgy mondjam.

Ekkor viszont becsukom a számat, mi a fenéért áradozok én itt neki? Megmentőm nem jön
zavarba.

- Én pedig Glasgow-ban nőttem fel, magam is a sínpár rosszabbik oldalán. Le merném

fogadni, hogy a mi környékünk kicsit durvább volt, mint a magáé. Kamloops valamilyen
vadnyugati városka volt, nem?

Bólintok, mert még mindig nem tértem magamhoz attól, hogy ennyi mindent elmondtam
egy vadidegennek. Senki nem szereti bevallani, hogy a szarból kecmergett ki.

- Amúgy tök jól érzem itt magam. Nagyszerű ez a város.

- Az jó – mondja -, mert akkor nem fog lelépni innen.

Egy gyors pillantással tetőtől talpig végigmér.

- Viszont, ha nem tévedek, az előbb éppen indult valahová.

- Csak a mosdóba – felelem és kinyújtom a kezem a másik mankó irányába. – Ha pedig

segíteni akar, akkor igazán visszaadhatná a mankómat.
- Nem akarja, hogy úriemberként elkísérjem a mosdó ajtajáig? – kérdezi. – Esetleg be is
mehetnék. Tök könnyen kisegíteném önt a nadrágjából.

Megpróbálok nem mosolyogni és dühös képet vágok.

- Ne nyomuljon.

Visszaadja a mankómat és vereséget színlelve az égre emeli a kezét.

- Nem nyomulok. Észrevenné ha azt tenném.

Megmarkolom a mankót és becsúsztatom a másik hónom alá. A pasi oldalra áll, hogy
elférjek mellette.

- Vereske? – kérdezi érzéki torokhangon, miközben én elindulok a mosdó felé.

Megállok és hátranézek rá a vállam fölött.

- Iszik velem egyet, amikor visszajött? – kérdezi.

Egy pillanatra ráharapok az alsó ajkamra és megpróbálok úgy tenni, mintha nem
táncolnának pillangók a gyomromban.

Pontosan ez az oka annak, hogy össze kéne szedned magadat. Szerezz egy kurva
szúnyoghálót és intézd el a kis mocskokat.

- A húgom nemsokára eljön értem.

- Akkor beszélgessen velem, amíg a hugi ide nem ér.

Őszinte, komoly embernek tűnik. Lehetetlen nemet mondani a kérésére.

- Nem igazán azért vagyok itt, mert… - kezdem, de elakad a hangom. Nem szeretnék
önteltnek látszani, ám ugyanakkor a tudtára kell adnom azt is, hogy nem hasonlítok a
bárokban ücsörgő magányos nőkre. Persze az is lehet, hogy erre magától is rájött.

- Én csupán jó társaságra vágyom, miközben megiszom a sörömet. Ez minden –

bizonygatja. Úgy tűnik, észrevette az arcomon, hogy megdumált, mert gyorsan
elmosolyodik.

- Mit fog inni?

Megmondom neki, hogy jó lesz a világos is, mivel elfogyott a barna sör, aztán megfordulok
és elsietek a mosdó irányába.

Nem szeretném, ha észrevenné, hogy ostoba módon vigyorgok.

 2. Fejezet

Keir
Véletlenül találtam meg.

De vajon tényleg véletlennek lehetne nevezni, ha rábukkansz arra, amit keresel?

Talán a kiszmet. A sors. Ezek a szavak sosem jelentettek túl sokat számomra, és a józan
ész lesöpörte a misztikus elméleteket az asztalról. Valamikor régen. Hát persze. Akkor
régen még minden más volt.

Nézem, ahogy Jessica elbiceg a mosdó felé. Iszonyúan ügyesen használja a mankóit. Árad
belőle az életerő, a kecsesség és úgy érzem, hogy amíg mellette lehetek, akár csak egy
pillanatig is, azonnal lehull a teher egy része a vállamról. Nem sok, de legalább valamennyi.

Azt hiszem, egyszerűen szerencsés voltam. Vagy ez az egész talán nagyon is beleillik az
ezoterikus baromkodásba, vagyis abba, hogy a világegyetem megadja neked azt, amit
keresel. Azt kapod vissza a világtól, amit adsz neki.

Én pedig kerestem. Egy egész hónapon át próbáltam megtalálni Jessica Charlest.

Néhány héttel az eset után bementem a londoni kórházba, de csak annyit tudtam meg,
hogy már kiengedték.

Elkezdtem guglizni, hogy kiderítsem, mégis hova mehetett onnan.

Amikor megtudtam, hogy Edinburgh-ben van, feljöttem ide. Nem volt nehéz döntés, mert
vagy odamegyek, vagy Glasgow-ba. Szükségem volt egy helyre, ahol élhetek, ahol
újrakezdhetek mindent és Jessica remek ürügyet jelentett.

Elmentem abba a jógaközpontba, ahol tanított, pont úgy, mint egy nyomorúságos zaklató
és kiderítettem, hogy már nem dolgozik ott. Ez logikusnak tűnt, ám ennél több információt
nem sikerült kiszednem az alkalmazottakból, hiszen egyből gyanússá váltam volna.
Eljátszottam Jessica egyik régi jó barátjának a szerepét, aki a tévéből értesült az
eseményekről. A recepciós arckifejezése azonban elárulta, hogy valószínűleg nem én
próbálkoztam először ezzel a mesével. Jessicának hirtelen rengeteg régi, aggódó barátja
lett.
Így aztán kihűlt a nyom, de én nem bánkódtam túlzottan. Kizárólag önző okok miatt
akartam megtalálni Jessica Charslest és így nem szolgáltam rá a sikerre. Készen álltam
arra, hogy megbékéljek az események alakulásával, amennyire csak lehet.

De mi történt ma? Kiléptem a házból, végigmentem a CircusLane-en és már fordultam

volna be a sarkon, hogy elhívjam kávézni Lachlan unokatestvéremet, amikor
megpillantottam Jessicát. A mankóira támaszkodva ment át az úttesten. Elnyelte a sötét
templom bejárata, könnyedén felment a lépcsőkön és egy pillanatra megállt a padsorok
között, hogy imádkozzon, vagy esetleg átkokat szórjon.

Megtorpantam a templom ajtajában, nem akartam megzavarni és lebukni sem szerettem

volna. Nem voltam egészen biztos abban, hogy őt látom, bár az ösztöneim éppen erről
akartak meggyőzni. A hírműsorokban rengeteg alkalommal láthattam az arcát és az
álmaimban a szívem azért könyörgött neki, hogy megbocsásson.

Ekkor egy barátja lépett oda hozzá és Jessica az érkező felé fordult A templomi gyertyák
meglobbanó lángjának fényében mintha csak egy angyalt láttam volna. Valaki odafönt
meghallgatta az imáimat.

Nem tudtam, mitévő legyek. Nem akartam a nyomába szegődni a templom lépcsőin. Arra
gondoltam, hogy odalent valamilyen segélyszervezet tanácskozik és bár én semmi rosszat
nem akartam ennek a fiatal nőnek, mégis jól tudtam, ha most közbeavatkozom, abból nem
sül ki semmi jó.

Éppen ezért keresztülmentem az úttesten és beültem abba a kocsmába, amit ekkor már
törzshelyemnek tekintettem, pedig csak két hete éltem ezen a környéken. Egy sörrel a
kezemben kint ácsorogtam és azt hallgattam, ahogy a cigizők a munkahelyük és az
elhidegülő házastársuk miatt panaszkodnak. Egészen addig maradtam kint, míg észre nem
vettem, hogy Jessica a barátnője társaságában kijön a templomból és elindul a pub felé.

A sörömmel leültem bent és elkezdtem olvasni a Sárkányok táncát. Úgy tettem, mintha
végig itt ültem volna.

Nem akartam én megszólítani Jessicát. Korábban persze ilyesmire készültem. Leírtam a

mondanivalómat, hogy a tudtára adjam, ki vagyok, mi voltam, meg azt is, hogy a
lövöldözésre az én hibámból kerülhetett sor. A tudtára akartam adni, mennyire sajnálom az
egészet és megbocsátásáért könyörögve szerettem volna megszabadulni a lelkiismeret-
furdalástól.
Néhány héttel ezelőtt azonban megváltozott a hozzáállásom. Minél többször láttam a tévé
képernyőjén a támadás véres arcú túlélőjét, annál világosabban éreztem, nem lesz elég a
bocsánatkérés.

Most pedig, hogy itt áll előttem, nyilvánvaló, hogy ennél sokkal többet kell tennem.

Talán jobb lett volna, ha meglapulok. Csendben nézhettem volna és esetleg a lelkembe
valamennyire visszatérhetett volna a békesség, látván, hogy ez a fiatal nő egészen jól tarjta
magát. Simán elhitethettem volna magammal, hogy Jessica nem is létezik.

Ekkor azonban majdnem elesett.

Nem maradt választásom.

Odaléptem, segítettem és most már tudom, hogy nem hagyhatom cserben.

Ebben a pillanatban pedig nem merek megfordulni, hogy odamenjek a bárpulthoz, mert
előfordulhat, hogy valami történik vele odabent a mosdóban és nélkülem újra tehetetlen
lesz. Közben tudom, hogy ez milyen ostobaság.

Mindezek dacára a lehető leggyorsabban visszajövök a két világos sörrel és leteszem őket
arra az asztalra, ahol az előbb ültem. A boksz párnázott üléséről Jessica könnyebben fel
tud majd kelni.

Te meg mégis mi a fenét művelsz, mit csinálsz?

Ugyanaz a hang suttog a fülemben, amelyik már augusztus óta kísért. Tudom, az volna a
legjobb, ha most egyszerűen kisétálnék innen. Láttam Jessica mosolyát, az elszántáságát
és ebből nyilvánvalóvá vált, hogy jól van, nincs szüksége a segítségemre. Nem kell tudnia
az igazat. Én csupán egy idegen vagyok számára. Felesleges megismerkednünk. Jobb
lesz neki, ha most elmegyek.

Végül mégis maradok.

Hirtelen ott áll az asztal mellett és lenéz rám. Nem vettem észre, hogy mikor jött ki a
mosdóból.

- Olyan halk, mint egy kisegér – mondom neki és a mankója felé biccentek. Újra az
elbűvölő ismeretlen szerepét játszom, én vagyok a barátságos ivócimbora.

- Csak akkor vagyok hangos, ha kinyitom a számat – feleli és jókedvűen rám vigyorog.
Lenyűgöző a mosolya. Mindene csodálatos. Nagyon is nyilvánvaló, hogy miért szállt rá
annyira a sajtó. Nincsen lenyűgözőbb vagy szívhez szólóbb dolog, mint egy bajba került,
gyönyörű, fiatal nő története. Jessica pedig pontosan úgy néz ki, mint akinek a tévé
képernyőjén volna a helye, hogy szenvedésével elnyerje a sok millió ember együttérzését,
rokonszenvét.

Az álla és a pofacsontja éles metszésű, szinte már férfiasan határozott, amit jól ellensúlyoz
szája alatt az apró gödröcske. Az ajka telt, érzéki, nőies és szívesen mosolyog vele.
Rendkívül kifejező szeme mélykék színű, hosszú, sűrű, csillogó hajának árnyalata pedig az
őszi levelekre emlékeztet. Oldalra fésülte a tincsit. Cseppet sem olyan, mint napjaink
elpuhult szépasszonyai. Sokkal inkább a múlt gyermeke és a letűnt századok művészei az
életüket adták volna azért, hogy megfesthessék az arcát.

Ekkor döbbenek meg azon, hogy úgy bámulok rá, mint egy idióta. Nem jó, mert nem
akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát a közelemben. Odabiccentek a párnázott
ülések felé.

- Üljön le. Nem merem felajánlani, hogy segítek, mert tudom, hogy ettől dühbe gurulna.

Enyhén gyanakvó pillantást vet rám.

- Úgy tűnik, ön máris sok mindent tud rólam. Biztos, hogy nem találkoztunk azelőtt?

Elakad a lélegzetem, pedig tudom, hogy csak viccelt. Jessica közben leül és a kezébe
veszi a poharát.

- Előfordulhat, hogy nem marad időm meginni ezt a sört, de azért köszönöm.

Felemelem a saját poharamat és biccentek.

- Sláinte, az egészségére – mondom.

- Sláinte – viszonozza az ősi, skót köszöntést. Belekortyol a sörbe és egy pillanatra

lehunyja a szemét, pedig ez az ital nem túl jó. Alig van habja, a hordót is ki kéne már
cserélni, ám Jessica pont olyan képet vág, mint aki korábban még sosem kóstolt ilyen isteni
nedűt. Arra gondolok, talán azért változott meg mostanra az élete, mert kénytelen volt
farkasszemet nézni a halállal.

Mondjuk én is már számtalan alkalommal farkasszemet néztem vele.

Sokszor pedig én voltam a halál.

Velem csupán egyetlen dolog változott meg: rádöbbentem arra, hogy ki kell szállnom, hogy
vissza kell térnem abba az életbe, ahol a halottak nem követnek, mint a dühösen zúgó
méhek.

Csakhogy elkéstem vele. Mire eldöntöttem, hogy nem írom alá a továbbszolgáló papírokat,
Lewis Smith már elkövette azt a szörnyűséget. A háborodott tüzet nyitott Anglia
fővárosában és rengeteg ember halálát okozta.

Jessica megúszta. Azt mondják róla, hogy szerencséje volt, ám én nem vagyok biztos
abban, hogy ezt ő is így gondolja-e. Azok voltak a szerencsések, akik akkor még csak a
környéken sem jártak.

Olyan sok mindent szeretnék megkérdezni tőle, ám ő nem sejti, én tudom róla, hogy
kicsoda és jobb, ha ez így is marad.

Láttam az arcán a megkönnyebbülést, amikor úgy tettem, nem tudom, mi történt a lábával.
Le merném fogadni, bárhova is megy, az emberek felfigyelnek rá. Már az is elég nehéz
lehet, ha egy gyönyörű nő begipszelt lábbal, mankón szenved, erre csak rátesz egy
lapáttal, ha pont emiatt lett híres.

- Na, és Keir, maga itt él a környéken? – kérdezi, amikor kinyitja a szemét. Rám ragyog a
tekintete.

- Igen – felelem. – Ami azt illeti, egy utcányira. Ez a kocsma a törzshelyem.

- Jó itt – mondja és körülnéz. – Ebben a kocsmában. Ezen a környéken.

- Az unokatestvéremnek itt van lakása – mondom és megvonom a vállam. – A

menyasszonyával lakik ott. Véletlenül hallott egy megfizethető árú albérletről a környéken,
én pedig lecsaptam rá. A földszinti öregasszony a piros virágok megszállottja. Ön is
kiszúrja majd a házunkat, ha végigsétál a Circus Lane-en.

Felsóhajt és álmodozva mered a semmibe.

- Ismerem azt a házat, amiről mesél.

- Tényleg?

- Az egész utca gyönyörű, mintha csak Dél-Franciaországban járnék. – Elhallgat és világos

bőrű, karcsú ujjaival végig simítja a söröspoharat. – Arról álmodoztam, hogy ideköltözünk,
erre a környékre. Majdnem így is történt, de a pasim túl szűklátókörű volt ehhez.
- A pasija? – kérdezem. Valamiért nem számítottam arra, hogy van egy barátja, pedig ez
nagyon is logikus. Végső soron nem számít, hogy nincs egyedül, ám valamiért mégis
belém mar a féltékenység. Semmi okom nincs ilyesmit érezni, de mégis ez történik.

Jessica félszegen elmosolyodik.

- A volt barátom – mondja gyorsan. – Bocsánat, elég nehezen emésztem meg ezt a sok
változást.

Megköszörüli a torkát.

- Szakítottunk, a múlt hónapban. Csak hát tudja, hogy van ez.

- Sajnálom – mondom, mégpedig őszintén. – Nem éppen tisztességes dolog szakítani

valakivel, aki olyan nehéz helyzetben van, mint maga.

- Honnan tudja, hogy nem én adtam ki a pasi útját? – kérdezi éles hangon.

- A szeme elárulta – felelem. – Még mindig ott van benne a fájdalom. Másként szenved az
ember, ha ellene követtek el valamit. Még akkor is, ha esetleg számított rá.

- Ön aztán mindent észrevesz. – Nagyot kortyol az italából. – De mondja csak, mi a

foglalkozása? Mitől ilyen éles a szeme? Csak nem bűnügyi helyszínelő?

Itt az idő Keir. Mondd el neki az igazat. Ismerd be, hogy katona voltál Afganisztánban.
Mondd el neki, hogy kicsoda Lewis Smith.

- Autószerelő vagyok – mondom ehelyett. Ez amúgy igaz is. Ez volt a szakmám, mielőtt
beléptem volna a hadseregbe, és egyenruhában is szerelőként dolgoztam tovább. A
gyalogsági harcjárművek karbantartása volt a feladatom, még azután is, hogy előléptettek
őrvezetőnek. – Volt egy kis műhelyem annak idején. Arra készülök, hogy nemsokára
megnyitom az újat.

Oldalra hajtja a fejét és így feltárja előttem gyönyörű, hosszú nyakát.

- Hűha! Szóval autószerelő. Azt hiszem, meg kellett tanulnia, hogyan áll össze az a sok
alkatrész és ez nem menne, ha nem volna éles a szeme.

- Most csalódott?

Megcsóválja a fejét.

- Dehogy. Szerintem ön nagyon is szereti a szakmáját.

- Imádom.
Imádni fogom. Ebben a pillanatban ugyanis nehezemre esne bármit is szeretni.

- Mindaddig, amíg szereti a szakmáját, addig nincsen semmi oka a szégyenkezésre.

- Na és mi a helyzet a kábítószer-kereskedőkkel és a kurvákkal?

Egy kimért pillantással válaszol.

- Cseppet sem lep meg azzal, hogy az ördög ügyvédjét játssza.

- Az is csak egy szakma, amit imádhat az ember.

Jessica halkan elneveti magát. Lenyűgöz vele. Azzal a ténnyel, hogy a szörnyűségek után
még képes nevetni.

Úgy döntök, hogy rámenős leszek.

- És maga mivel foglalkozik, Vereske? Imádja a munkáját?

Azonnal elkomorodik és én máris bánom, hogy kinyitottam a számat. Valamilyen sötét,

fájdalommal teli dolgot fedezek fel a tekintetében.

- Volt munkahelyem. Jógaoktatóként dolgoztam. Pont úgy, mint ön, én is szerettem volna a
saját magam ura lenni. Meg akartam nyitni a saját jógastúdiómat. – Felsóhajt és a sörét
bámulja. Ahogy leheletnyit megvonja a vállát, attól valamiért hihetetlenül aprónak tűnik. –
Aztán baleset ért, és ettől minden megváltozott. Felmentettek a beosztásom alól. Egy jó
ideig még jógázni sem fogok tudni, nemhogy gyakorlatokat vezetni.

Annyi minden kikívánkozik belőlem, hogy segíthessek, hogy jobbá tegyem a helyzetét.
Legszívesebben arról beszélnék, biztosra veszem, rengeteg mozgáskorlátozott jógaoktató
létezik, mások is megsérültek és bár előfordulhat, hogy emiatt nehézségeik támadnak, ám
valamiképpen alkalmazkodtak a változásokhoz. Újra tanítanak. Csakhogy nyilvánvaló,
mindezeket a dolgokat már sokszor hallotta. Megértem, nem élhet ugyanúgy, ahogy
régebben, független attól, hogy hány alkalommal bizonygatták neki az ilyen visszatré
lehetőségét.

- Sajnálom – mondom és nagyon szeretném, hogy újra a szemembe nézzen.

Tényleg nagyon sajnálom.

Iszonyatosan.

Ettől majdnem ugyanannyira szenvedek, mint ő.

Csakhogy ezen nem rágódhatok, nem is gondolhatok rá.

Mert most nem rólam van szó.

Végre felemeli a fejét, a szeme fényesen ragyog, mintha a könnyek csupán csókot leheltek
volna rá, aztán már tovább is álltak.

- Köszönöm. A legtöbben azzal etetnek, hogy újra minden rendbe jön.

- Értem én, hogy miért szeretnék ezt – felelem és nem törődöm a mellkasomat marcangoló
fájdalommal. – A maga szeme világosan megmutatja a világnak mindazt, amit érez. Az
emberek pedig nem akarják, hogy ön szenvedjen. Hajlandóak akár hazudni is azért, hogy
elmúljon a fájdalom. Sőt, még ön is hazudni fog önmagának.

Az utolsó szavaim miatt megkeményedik a tekintete.

- Igaza van.

Úgy döntök, hogy merész leszek.

- Tulajdonképpen mi történt a lábával?

Határozottan a szemembe néz és összeszűkülnek a pupillái. Nyel egy nagyot, megfeszíti a

vállát és egy hazugság mögé bújik.

- Nagyon ciki – mondja és rám villant egy hamis mosolyt. – Bent álltam a zuhanyzóban a
volt pasimmal. Kedvünk támadt egy kicsit malackodni. Előkerült a szappan is. Én meg
megcsúsztam és kifordult a lábam.

A meséje porként borít be minket. Jessica nem akarja elmondani nekem az igazat.

Én sem akarom elárulni neki a saját igazságomat.

- Jessica!

Egy éles kiáltás hasít bele a pub halk zúgásába. A zaj felé fordulok és észreveszek egy
közeledő lányt. Meglepő, de még Jessicánál is alacsonyabb.

- Szia! – köszön, aztán dühösen rám mered. Egész biztos, hogy a húgát látom, hiszen
annyira hasonlítanak egymásra. Bár az érkező haja valamivel szőkébb árnyalatú, de
pontosan ugyanolyan frizurát visel, hasonló kék a szeme és a széles kifejező homloka is.

- Szia! – mondja Jessica. Odabiccent felém. – Christina, ez itt Keir. Keir, ő Christina.

A lány udvariasan rám mosolyog, bár a vak is látja, mennyire kiakasztja az, hogy itt vagyok.

- Ő az a pasi, az önsegélyező csoportból?

Jessicára pillantok és magasba vonom a szemöldököm. Elkerekedik a szeme, aztán
könyörögve Christinára néz, nehogy többet eláruljon.

Önsegélyező csoport. Hűha. Szóval ezt akkor eltaláltam.

- Nem – vágja rá Jessica és feláll. – Csak ma este találkoztam Keirrel. Majdnem elestem, ő
pedig elkapott.

- Szóval egy csillogó páncélú, hős lovag – mondja Christina. Összefonja a karját a mellén
és alaposan megnéz magának.

- Inkább ütött-kopott páncélban – javítom ki.

- Meghívott egy sörre – magyarázza Jessica és oldalazva megpróbál kikászálódni az asztal

mögül. – Mindenki tudja, hogy a sörnek nem bírok ellenállni.

- Na, igen – mormogja Christina alig hallhatóan. Közben felkapja az asztal szélének
támasztott mankókat. – Hát nem szívesen mondom, hogy idd ki a piádat és menjünk, de az
a helyzet, hogy szabálytalanul álltam meg az autóval.

- Semmi baj – mondom a két fiatal nőnek. – Nagyon örültem a jó társaságnak.

Jessica végre kijutott és Christina a kezébe nyomta a mankókat.

- Szükséged van segítségre? Elég csúszós itt a padló. Akarsz belém karolni?

Jessica elhessegeti magától és én most már értem, mitől volt olyan ingerült az előbb.
Lehajtja a fejét és rám néz.

- Még egyszer köszönöm az italt, Keir. Örülök, hogy találkoztunk.

Enyhe idegességet érzek a hangjában. Bizonyára azért, mert a húga az előbb elszólta
magát. Attól tart, esetleg töprengeni kezdek, hogy milyen segélyszervezethez jár el.

- Iszonyúan örülök, hogy összefutottunk – felelem. – Talán később találkozunk még.

Erre rábólint és egy lágy, majdnem, hogy hálás pillantást vet rám.

- Talán. Sok szerencsét!

Na, ekkor tör rám a pánikroham. Éles fájdalom hasít a mellembe, megrémülök, hogy talán
most minden véget ér és soha többé nem látom. Lehet, hogy ez lesz a találkozásunk vége?

Most azonban be kell érnem ennyivel. Legalább is egyenlőre.

- Önnek is – mondom és tisztelgek a poharammal.

A két fiatal nő megfordul és kimegy a pubból

Újra egyedül vagyok.

~~~

Egészen záróráig maradok, mert nincs kedvem hazamenni és szembesülni a magánnyal.

Amúgy kedvelem a lakásomat. Enyém az egész felső szint, ám ez igazából nem jelent túl
sokat, hiszen az épület nagyon kicsi. Persze még így is kényelmesen elférek. A
főbérlőmmel, Tabitha nénivel csupán a lépcsőházon és a hátsó udvaron osztozom. Ott
hátul még nem is jártam. Az öreg hölgy a piros színű virágok megszállottja és mindent
telepakol velük. Már akkor is vicsorog rám, ha csak ránézek a kertjére.

Amikor a pubban elhalványulnak a fények, kiiszom a sörömet. Elköszönök a csapostól és

lassan kimegyek az utcára.

A levegő már elég csípős és érzem a lehullott falevelek, az ősz illatát. Hátrahajtott fejjel
felnézek az égre és olyan jó volna, ha rengeteg csillagot láthatnék, nem csupán néhány
fénypontot. Túl erősek a nagyváros fényei.

Tovább sétálva észreveszem, hogy Lachlan otthon van, hiszen a nappalijában égnek a
lámpák. Csakhogy ő remekül megvan nélkülem amerikai menyasszonyával, Kaylával és
nekem eszem ágában sincs éjjel tizenegykor megzavarni őket. Lachlan meglehetősen
szűkszavú, ám nekem van szemem, így egyből rájöttem, hogy Kayla igazi tűzről pattant,
bővérű nő. Csak pár alkalommal voltam fent náluk, ám Kayla arcán mindig az látszott, hogy
legszívesebben megragadná és bevonszolná magával a hálószobába a vőlegényét. Ha
most becsöngetnék hozzájuk, akkor egészen bizonyosan megzavarnám kettejüket
valamiben.

Kénytelen vagyok bevallani, hogy irigykedem Lachlanre. Az unokatestvéremnek viharos

fiatalkora volt és meglehetősen nehéz szeretni. Legalábbis a családomnak ez volt a
véleménye róla. Nem mintha sejtették volna az igazat. Lachlan mindezek dacára is rálelt a
boldogságra, megtalálta a párját. Erősen kétlem, hogy ugyanez a sors van számomra is
megírva a csillagokban.

Ez persze nem jelenti azt, hogy időről időre ne randiztam volna. Sőt, egyszer el is jegeztem
egy lányt. Két afganisztáni bevetés között sikerült csajokat felszednem. Viszont sosem
sikerült rábukkannom arra, akiről néhány bajtársam beszélt. Nekik volt kinek leveleket írni,
vártak rájuk otthon, valaki hiányzott nekik és hazaérve egy könnyes szemű asszony
fogadta őket a repülőtéren. Engem itthon senki sem várt. Afganisztánban is a semmibe
tértem vissza. Mindvégig egyedül voltam.

Egyedül a bajtársaimhoz kötődtem. A harcostársaimhoz. A rajom tagjaihoz.

Az olyanokhoz, mint Lewis Smith.

Elég rágondolnom és máris mintha egy jégcsákányt vágtak volna a mellkasomba.

Tényleg ő volt a legjobb barátom. Mindent elmondtunk egymásnak, már amennyire két férfi
képes feltárulkozni. Egy kívülálló meglepődött volna. Egy éles bevetés során, valahol egy
távoli országban messzire kerülsz mindentől, amit csak ismersz. Minden kőhalom mögött a
halál leskelődik, miközben könyörtelen erővel sújt le rád az unalom. Egyetlen fegyver van
ellene, a beszélgetés. A bajtársak megismerik egymást és olyan dolgokról is beszélgetnek,
amelyeket sosem hoznának szóba otthon, a cimboráik előtt.

Úgy ismertem Lewist, mint a saját tenyeremet. Pontosan emiatt fáj, ami történt. Ezért érzem
úgy, hogy a szörnyűség teljesen az én hibám volt. Jól ismertem a barátomat, ő pedig
megbízott bennem. Mesélt az iszonyatos gondolatairól, a rémálmairól, a kétségbeeséséről.
Én voltam az egyetlen, aki odafigyelt rá, aki megértette. Amikor az az öngyilkos terrorista
lecsapott ránk és elveszítettük Ansel és Roger közlegényt, együtt viseltük el a
megpróbáltatásokat. Amikor Lewis fogta magát és egyik éjjel otthagyta az őrhelyét,
megszökött, hátat fordított nekünk és a hadseregnek, akkor megint csak egyedül én
értettem ennek az okát.

Tudtam, hogy beteg és nem kapja meg azt a segítséget, amire szüksége volna.

Nem küzdöttem elég keményen azért, hogy megmeneküljön.

- Keir – hallatszik ekkor oldalról egy érdes, de mégis barátságos hang.

Megfordulva látom, hogy három kutyát pórázon vezetve Lachlan közeledik az utcán. Az
egyik kutyus, a szomorú képű Lionel egy édes kis pitbull. Hihetetlenül barátságos szeme
van.

Mellette Emily lépdel, a drótszőrű korcs mindenkire erős gyanakvással néz. Harmadik
társuk is pitbull. Acélszürke szőre valósággal ragyog az utcai lámpák fakó fényében. Az
apró jószágnak egészen kis feje és állkapcsa van.

- Szia! -mondom és odabiccentek a kutyák felé. – Szereztél még egyet?

- Igen – feleli és az acélszürke kutyusra pillant. – Ő itt Petúnia.

Önkéntelenül is elvigyorodom.

- Petúnia?

Lachlan félszegen elmosolyodik és a tekintetével a lakását keresi.

- Kayla nevezte el így. Ez a kislány csak nemrég érkezett a menhelyre és most egy kicsit
kényeztetjük. Nagyon csúnyán elbántak vele és eddig még egyetlen esélyt sem kapott a
boldog életre. Éppen ezért azt gondoltuk, hogy hazahozzuk.

Az óriási termetű Lachlan McGregor nem csupán az edinburgh-i rögbicsapat tetoválásokkal

borított edzője, a sportág valódi sztárja, hanem ráadásul igazi kutyabolond, aki megnyitotta
a saját állatmenhelyét. A Kópé Kopóban szeretettel várja az összes fajta kutyát,
mindenekelőtt a hírhedt pitbullokat, amelyeknek a sajtó miatt nagyon rossz a hírük ebben
az országban. Bár a legtöbbjük valóságos cukifalat – legalábbis azok, akikkel én
találkoztam -, mégis valamennyinek szájkosarat kell viselnie az utcán, mert ez a törvény. A
menhelyeken a pitbullokat többnyire azonnal elaltatják. Lachlan életcélja, hogy ez
megváltozzon a jövőben. Most is kap az alkalmon, amikor a szemembe néz.

- Nem szeretnél magadnak egy kutyát?

Elnevettem magam. Az unokatestvérem nagyon meggyőző tud lenni. A bátyját, Brigset is

rábeszélte arra, hogy fogadjon örökbe egy kutyust, ami aztán azóta is egyfolytában pokollá
teszi az életét.

- Azt hiszem, először érdemes volna egyenesbe jönnöm, még azelőtt, hogy egy kutyus
befogadására gondolnék – hárítom az ajánlatát. Megvonja a vállát.

- Hát annak idején én is pontosan így gondoltam. Aztán kiderült, a kutya sokat segíthet
abban, hogy egyenesbe jöjjön az ember. – Elhallgat és alaposan megnézi magának
Petúniát. – Persze közben mindent összeszarnak. Esetleg éppen a szoba közepére.

Petúnia felnéz rá: „Ezzel meg mégis mire célzol?” – ez a kérdés látszik a tekintetében.

- Te meg amúgy mit csinálsz idekint? – kérdezi Lachlan. – Van kedved felugrani hozzánk?

- Csak sétáltam egy jót a sötétben – felelem. – Minden rendben. Késő van, úgyhogy most
nem jövök fel.

- Mi éjszakai baglyok vagyunk. Az unokatestvérem vagy és csak egy háztömbnyire laksz

tőlem. Az én otthonom a te otthonod is.
- Sajnos ez visszafelé nem működik.

- Hát nem – mondja és megvakargatja az állkapcsát. – Miss Shipley elásna engem a

trágyadombjában.

A lakása felé biccent.

- Gyere nyugodtan. Sörrel ugyan nem szolgálhatok, de már készen van a tea.

- Már éppen elég sört ittam – ismerem be, aztán elindulok Lachlan és a kutyusok mellett az
emeletes ház felé. Hálás vagyok azért, hogy egyenlőre nem kell hazamennem az üres
lakásba. Vannak éjszakák, amikor az elmém és a rémálmok kiszolgáltatottja vagyok és
ebben a pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy a mai éjszakán sem az egyik, sem a másik
nem ismer kegyelmet.

Az a helyzet, hogy Lachlant nem is ismerem olyan jól. Vannak családok, ahol az
unokatestvérek egészen közel állnak egymáshoz. Olyan emberek a rokonaid, akik
megértenek téged, mert mind ugyanannak az őrült családnak a tagjai vagytok. Ami viszont
az én unokatestvéremet illeti, csupán kisgyermek korunkban lógtunk együtt. Akkor is
többnyire csak az iskolai vakációk idején. Én Glasgow városában nőttem fel a szüleimmel,
a fivéremmel, Mallel és a nővéremmel, Maisiezel. Ahogy azt Jessicának is elmondtam, a
város rosszabbik felében éltünk. Szigorú, hideg, könyörtelen apám a szerencsejátékok
rabja volt. Többnyire valamelyik nyomornegyedben laktunk és ha a gyárban sikerült is egy
kevés pénzt keresnie, azt egyből elverte a lovakra, a félkarú rablókra, vagy bármi
olyasmire, ami a nyerés leghalványabb esélyével kecsegtette.

Ezek az esélyek sose voltak jók.

Bár Lachlannek nagyon durva gyerekkora volt, örökbe fogadták az edinburgh-i rokonaink. A
nagynéném, a nagybátyám és Brigs, az unokatestvérem amúgy rendes emberek, csak hát
gazdagok. Olyan jómódban éltek, amiről én még álmodni sem mertem volna. Ma már
Lachlannek is van egy csomó pénze, amit kemény munkával ő maga keresett.

Ott van aztán még a másik nagynéném és a bácsikám. Ők cseppet sem kedvesek, viszont
szintén jómódúak. A két fiúk, Bram és Linden ma már az USA-ban él, Kaliforniában.

Viszonylag korán megbékéltem azzal, hogy a klánon belül az én családom a fekete bárány.
Nem igazán törődtem a gazdag rokonaimmal, mert hát mindenki az olyanok társaságát
keresi, akik megértik. Hála az égnek, annak dacára, hogy Glasgow legkönyörtelenebb
városrészeiben nőttünk fel, ahol kegyetlenek az utcák, végül sikerült kiemelkednünk a
nyomorból. Maisie egy segélyszervezet munkatársa Afrikában, Mallből pedig sikeres
fényképész lett.

És ott vagyok ugye még én is. Továbbra sem tudom, hogy mi vagyok, azt meg végképp
nem, hogy kicsoda.

A szerencse azért rám nevet. Amikor – leginkább Jessica miatt – Edinburgh-ben találtam
magam, felhívtam Lachlant. Brigs professzorként dolgozik Londonban. Fontosnak
tartottam, hogy újra kapcsolatba kerüljek a rokonaimmal. Jól tudtam, Lachlan meg fog
érteni, még akkor is, ha nem ismeri a teljes történetemet.

Ő hallott Tabitha Shipley asszonyságról. A szomszéd háztömbben élő néni elkötelezett

rögbirajongó, és minden héten vitt virágot az unokatestvéremnek. Megemlítette, hogy az
albérlője elköltözik, Lachlan pedig tudta, hogy kell egy hely, ahol élhetek. Kapásból
elintézte, hogy én vehessem ki a kis lakást.

Továbbra sem tudom eldönteni, hogy a főbérlőm elkezdett-e megkedvelni, viszont a lakás
aranyos és ugye ez jelenti az első lépést egy rendezett, új élet irányába.

Na, és mi legyen a második lépés? Hogyan kerüljek egyenesbe? Azt reméltem, hogy erre a
kérdésre Jessica megtalálása lesz a válasz.

Csakhogy most még több kérdés zúg az elmémben.

Ezek közül az a legfontosabb, hogy találkozhatom-e valaha is újra vele.

3. Fejezet

Jessica

- Te meg mit csinálsz? Ez a rossz sáv, szembe mész a forgalommal.

- Nem mehetek a jó sávban, mert ott parkol egy kurva teherautó.

- Ha nem taposol bele a gázba, akkor el fogunk késni.

- A következő sarkon bekanyarodom jobbra. Úgy egyből kijutunk az A7-esre. Nem fogunk
elkésni.
- Mi az, hogy nem fogunk elkésni? Már így is késében vagyunk.

- Drágám, mi lenne, ha két percre befognád végre a szádat?

- Jaj, Jess, ne haragudj rám.

A szemem sarkából látom ugyan, hogy hátrafordul az anyósülésben ülő húgom, de

egészen egyszerűen nem vagyok hajlandó a tekintetemet levenni az oldalsó ablakról.
Szürke körülöttünk a világ, egymásba folynak Edinburgh kőépületeinek homlokzatai és
csak néha villan fel egy-egy kis étterem, újságárus vagy körömstúdió kirakata.

Cristina és a férje, Lee autóval visznek az Edinburghi Királyi Kórházba, egy újabb orvosi
vizsgálatra. Mindenki abban reménykedik, hogy most kell utoljára eljönnöm ide, mielőtt
lekerülne a lábamról a gipsz. Én közben iszonyatosan rettegek.

Nem aludtam jól az éjjel. Egyfolytában forgolódtam és hánykolódtam és amikor végre

sikerült elaludnom, rettenetes álmok gyötörtek.

Mindig ugyanazt éltem át, mostanában pedig egyre gyakrabban. Álmomban késő éjjel
egyedül járok Edinburgh utcáin. Köd támad, mint egy film noirban, minden fekete és fehér.
Az óváros kockakövei úgy csillognak, mintha vér borítaná őket. Lecsap rám a bűz, pedig
korábban sosem éreztem szagokat álmomban. Nyers és fémes, mint egy friss sebhely.

Gyorsan lépdelek, mert semmi baja egyik lábamnak sem. Biztosra veszem, hogy valaki
követ. Befordulok egy sarkon és besurranok egy keskeny sikátorba, ami egyre jobban
beszűkül, ahogy továbbmegyek. Még nagyobb lesz a köd.

A fehér gomolygás nemsokára fallá szilárdul előttem, így nem tudok továbbmenni, hanem
meg kell fordulnom.

Csakhogy most már sörétes puskával a kezében ott ál az a férfi mögöttem.

A szeme kéken izzik a sötétben.

Kiabálva megszólít, de én nem értem a szavait. Nem számít mit mond.

Halál vár rám. Arról beszél, hogy meg kell halnom.

Mozgásba lendül, majd futásnak ered, én pedig teljes erővel nekifeszülök a fehér falnak, és
kétségbeesve próbálok elmenekülni.

Végül átszakítom a falat, a köd hideg és mintha csak a holtak keze csapna le rám.

Futni próbálok, magam elé nyújtom a kezemet és nem tudom, hogy hova is mehetnék.
Ekkor hagy cserben a jobb lábam.

A földre zuhanok, kockakövek marnak az arcomba, majd hátranézek. Eltűnt a lábam, csak
üresség van a helyén és rám vetődik a férfi árnyéka.

Valahogy sikerül egy lábra állnom. Ugrálni kezdek és elég gyorsan szökdécselek ahhoz,
hogy feltámadjon bennem a remény. Talán el tudok menekülni.

Ekkor a bal lábam is eltűnik.

Szertefoszlik.

A földre zuhanok, a hátamra fordulok és a testem most már csak a fejemből, a törzsemből
és a két karomból áll.

Nézem a közeledő árnyékot.

Egyre közelebb ér hozzám, a köd megnyílik előtte és végül már ott áll mellettem.

Felnézek, belebámulok Lewis Smith zavaros szemébe, miközben ő a puska csövét

nekiszorítja a homlokomnak. Iszonyatosan hideg a fém.

Mindjárt meghúzza a ravaszt.

Ekkor az arca átalakul és már az apámat látom magam előtt, aki pont úgy néz rám, mint
kiskoromban. Akkor, amikor bejött a hálószobámba és rám förmedt, hogy fogjam már be a
pofámat.

Végre tudok sikítani.

Eldördül a puska.

Izzadságban fürödve ébredek fel és levegő után kapkodok. Christina odaadta nekem a
vendégszobájukat, ám ez a parányi, világos és kényelmes helyiség a rémálmok után
leginkább egy koporsóra emlékeztet.

Lemegyek a földszintre, főzök magamnak egy teát és egészen addig lapozgatom az ócska
magazinokat, míg felkel a nap. Csak akkor – pontosan úgy, mint számtalan alkalommal
korábban – tudok elaludni.

- Megjöttünk – mondja Lee önelégülten és amikor a kocsi egy rándulással megáll, a hangja
kiszakít az emlékeim közül.

- Mondtam, hogy időben itt leszünk.

Annyira elegem van a kórházból és az sem javít a hangulatomon, hogy iszonyatosan
kimerült vagyok. Igyekszem eltitkolni a rosszkedvemet, mert különben ezek ketten már
megint megpróbálnak valahogy felvidítani. Christina kisegít a kocsiból, aztán a férje
továbbmegy keresni egy parkolóhelyet. A húgom úgy bámul rám, mintha attól tartana, hogy
a következő pillanatban lángra lobbanok. Megpróbálom leszerelni egy magabiztos
mosollyal, miközben bemegyünk az épületbe és azt remélem, hogy bent nem megy majd
az idegeimre.

- Ó, Jessica! – mondja valamivel később dr. Sinclair, amikor belép hozzám a vizsgálóba. –
Örülök, hogy újra látom.

- Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt magáról, doki – felelem.

Szívből jövően felnevet. Dr. Sinclair jóindulatú ember. Fiatal, talán öt évvel idősebb nálam,
de időnként úgy viselkedik, mintha a nagyapám volna. Ontja magából a béna vicceket és
az olyan bölcs közmondásokat, melyeket valaki mástól tanult. Ezen felül a hatalom
megszállottja, ami miatt különösen odafigyel rám és törődik velem. Igen elégedetté teszi,
hogy ő felügyelheti a gyógyulásom utolsó szakaszát.

- Remélem, nemsokára már nem kell ilyen sokszor találkoznunk – mondja, és

nekitámaszkodik a fehér vattagolyókkal és spatulákkal megpakolt polcnak. – Azért őszintén
megmondom, hiányozni fog nekem a mosolya.

Válasz helyett rávillantok egy tökéletes, megjátszott mosolyt.

A vizsgálat pont olyan, mint mindig. A doki rákérdez arra, milyennek találom a fizioterápiát,
megfigyeli, hogyan járok, majd elküld, hogy röntgenezzék meg a lábamat. Amikor megjön
az eredmény, felrakja a világító háttér elé és lenyűgözve bámulja a röntgenképeket.

Az a helyzet, még én is látom, hogy a lábam másként néz ki, mint hét héttel ezelőtt. Akkor
nehéz lett volna elhinni, hogy egy ember lábát látom. Az első röntgenfelvételekből kiderült,
hogy valósággal szétrobbantak a csontjaim és a szilánkok befúródtak az inaim közé is.
Most viszont a lábszáram viszonylag egyenes, bár az is igaz, hogy ezt leginkább a
fémrudaknak köszönhetem.

Természetesen járhattam volna sokkal rosszabbul is. Amikor Lewis Smith meglőtt, a
sörétek megsértették a combi ütőeremet. Ha a rohammentők nem értek volna olyan
gyorsan hozzám, ha a támadót lelövő zsaruk nem szorították volna el az első pillanattól
kezdve a vérzést, akkor ma nem lennék itt. Elvéreztem volna London utcáin.
A kárt azonban nem lehet meg nem történté tenni. A londoni orvosok fémrudak és csavarok
segítségével kénytelenek voltak belülről újra felépíteni a lábamat. Megpróbálták a
csontjaimat a lehető legjobban visszatenni a helyükre. Tudom, már azért is iszonyatosan
szerencsésnek tarthatom magamat, hogy a támadóm sörétes puskát használt, már az is
elképesztő, hogy elkerültem az amputációt.

Az orvosaimnak azonban sikerült megmentenie a lábamat, ami egy újabb okot jelentett
arra, hogy a felépülésemet mindenki – a sajtótól kezdve, egészen magukig az orvosokig –
valóságos csodának tekintse. Én viszont nem érzem úgy, hogy csoda történt velem.

- Csupa jó hír – mondja Sinclair doktor és megfordulva negédesen rám vigyorog. – Jövő
héten levesszük a gipszet. Utána kap helyette egy jó kis gyógyászati cipőt, amit néhány
héten át viselnie kell. Akkor majd egy héten háromszor is eljár fizioterápiára. Újra meg kell
tanulnia a lábát használni. Persze már most is jó úton halad a gyógyulás felé, Jessica. El
sem tudom mondani, hogy milyen büszke vagyok.

Christina átölel és megszorítja a vállamat, majd a boldogságtól potyogni kezdenek a

könnyei. Lelkesen gagyog valamit a doktornak, aki igazából nem csinált túl sokat, csupán
átvette a londoni orvosok eredményeit. Közben én összenézek Lee-vel.

Tudom, hogy mi jár a fejében. Alig várja, hogy rendbe jöjjek, mert akkor visszamehetek
dolgozni és végre lelépek a kurva házukból. Azt hiszem, a sógorom mindig is egyfajta
akadálynak tekintett engem saját maga és Christina között. Tudom, hogy túlzásba viszem a
húgom védelmezését, ám erre jó okom van. Ez a kötelességem. Mindig is ez volt a
feladatom, csak ma már jobban értek hozzá. Igazából nincsen semmi bajom sem Lee-vel, ő
alapvetően jó ember. Ugyanakkor viszont a sógorom tudja, hogy milyen erős a hatásom a
húgomra. Akadnak férfiak, akik fenyegetésnek tekintik az ilyesmit.

Figyelmeztetem magam arra, hogy ma este ne jöjjek hamar haza, így ők ketten tölthetnek
egy kis időt együtt. Ma este el fogok menni a templomba, utána pedig ismét beülök a
pubba. Akármennyire sír Christina szája, taxival fogok hazajönni.

Közben pedig azt a látszatot keltem, hogy egyáltalán nem Keir miatt ülök be újra a pubba.

De nem ám. Az a pasi az eszembe sem jutott. Kicsit sem.

Elvisznek kocsival a templomhoz, a húgom pedig szokás szerint aggódva azért könyörög,
hogy később eljöhessen értem. Az a helyzet, hogy van még húsz percem.
Most akár be is mehetnék, leülhetnék az egyik padba, elmondhatnék néhány imát. Utána
lemehetnék az alagsorba, hogy Reggie-vel beszélgessek. Ő mindig korán jön és ráadásul
van lent egy nagy adag kiárusításon vásárolt teasütemény is.

Vagy átmehetnék a pubba.

Lee elhajt a kocsival, én utánuk integetek és nézem, ahogy befordulnak a sarkon, majd a
tekintetem elmozdul a Vincent Street irányába. A nap ebben a pillanatban bukkan elő a
felhők között, igaz, meglehetősen alacsonyan jár már az égen. A pub előtt ácsorgó
emberek jókedvűen beszélgetnek egymással. Hívogató ez a hely.

Benézhetnék oda – mondom magamnak. – Csak egy pillanatra. Iszom egy pohárral a
találkozó előtt.

Gyorsan átmegyek az úttesten, mielőtt meggondolhatnám magam.

Egy fél tucat ember ácsorog odakint. Két lány és egy fiú – húszas éveik közepén járhatnak
– támasztja az asztalt. Cigarettáznak, nevetnek, ital van a kezükben. Elhallgatnak, amikor a
mankóimmal lecsattogok mellettük a lépcsőn, ám szerencsére gond nélkül megy az
alászállás és közben magabiztosan rájuk mosolygok, pedig valójában eléggé bizonytalan
vagyok.

Odalent megcsap a kölni, a sör- és a sült krumpli szaga. Nyílegyenesen elindulok a bárpult
felé, az emberek pedig elállnak előlem, ahogy lendületbe jövök. Megpróbáltam elnézni a
fejük fölött és a feltűnést kerülve egy szabad széket keresek valahol hátul, amikor hirtelen
felfigyelek az előttem álló és éppen italt rendelő alakra.

Magas, a válla széles, mint egy hegylánc. A nyakszirtje napbarnított, sötét hajába pedig
helyenként szürke foltok vegyülnek. A hosszabb szálaknak enyhén göndör a vége. Éppen
megköszöni a sörét a csapos lánynak. Egyből tudom, hogy ki áll előttem.

A szívemben felizzik a parázs és olyan vagyok, mint a forró aszfalt, ha ráesik az eső.

Csendben maradok és várom, hogy a férfi megforduljon.

Ahogy megpillant, elkerekedik a szeme. Először a döbbenettől, utána pedig talán az

örömtől.

Még soha senki sem nézett rám korábban így. Ettől valami történik vele, olyasmi, ami
cseppet sem helyénvaló. Hirtelen minden a helyére kerül.

Egy ostoba mosoly ragyog fel az arcomon és tűzbe borul a képem.

- Hahó – mondom jóval hangosabban annál, mint ahogy akartam. Hiába vegyül enyhe skót
árnyalat az erőteljes kanadai akcentusomba, idegennek tűnök itt és egyből csomóan felém
fordulnak.

- Hahó – feleli és megköszörüli a torkát. – Jessica.

Ez inkább kérdésnek hangzik, mint kijelentésnek.

- Semmi kis VereskeM – kérdezem és közben rádöbbenek, hogy milyen kihívó a hangom.
Mintha csak csábítással próbálkoznék. Nagyon rég kijöttem a gyakorlatból.

- Hát most nem – válaszolja és elbizonytalanodik a mosolya. – Őszintén megmondom, nem

számítottam arra, hogy újra találkozunk.

- Az a helyzet, hogy miután tudom, itt van ez a jó kis kocsma szemben a…- Elakad a
hangom, mert rádöbbenek arra, hogy Keir nem tudja, mit csinálok a templomban. – Szóval
miért is hagytam volna ki?

A szívem közben őrülten zakatol. Keir felemeli a poharát és ezt mondja:

- Világos. Volna kedve inni még egyet velem? Vagy ezzel az ajánlattal már túl messzire
megyek?

Tökéletesen felesleges volna azt a látszatot kelteni, hogy nem pontosan ezért jöttem ide.
Titokban éppen azt reméltem, hogy összefutunk.

- Szívesen – mondom.

- Egy pillanat. – Megfordul és rendel nekem egy nagy pohár barna sört. Ezúttal van ilyen is.

- Emlékezett rá – mondom elismerően.

- Bezony. Csak a belevaló nők isznak barna sört.

Elvigyorodom.

- Az ilyen megjegyzések miatt akár bajba is kerülhetne.

Megvonja a vállát.

- Hozzá vagyok szokva a bajhoz.

Már itt is van a sörünk. A csapos lány Keir kezébe nyomja a két pohár habos italt.
Félrehúzódom a férfi útjából, miközben ő a jegesen csillogó poharakkal a kezében elindul a
terem távolabbi végébe. A véletlen úgy akarja, hogy pont oda üljünk, mint a múltkor.
Abban a pillanatban, ahogy leteszem a fenekem, belém villan, hogy vagy most rögtön
felhajtom a sörömet, vagy tíz perc múlva itt kell hagynom a felét, mert különben elkésem a
gyűlésről.

- Valami baj van? – kérdezi Keir és aggódva összevonja a sötét szemöldökét.

- Ugyan már – vágom rá. Közben azon töprengek, milyen mesével fogok majd tudni lelépni
innen. Semmiképpen nem akarom, hogy azt higgye, esetleg megharagudtam rá.

- Na, akkor, Jessica – mondja. Iszonyúan kellemes, ahogy meghallom a szájából a

nevemet. Különleges, érdes a hangja és a mély zengésétől végigfut rajtam a hideg. Érzem
még a törött csontjaimban is.

- Na, akkor, Keir. – Enyhén mámorosnak érzem magamat és ilyenkor fordul elő, hogy az
ember kihúzza magát és még akkor is mosolyog, ha igazából nincs miért. Oda kellene
figyelnem arra, hogy ez a pasi csupán egy jóképű ismeretlen, nekem pedig valójában
semmi okom sincsen a lelkesedésre, ám az a helyzet, hogy kurvára belefáradtam már a
problémáimba és Keir jelenti az üdítő kikapcsolódást.

Ezt követően csendben maradunk, ám mind a ketten nagyon jól érezzük magunkat. Keir
iszik egy jókora kortyot a söréből, alaposan megnéz magának és a tekintete végig rajtam
marad.

- Ön ugye tudja, hogy én hol lakom? Úgy volna helyes, ha én is tudnám, hol él ön –
mondja.

Megcsóválom a fejem.

- A húgommal és a férjével élek. East Craigben. – Elhallgatok és megnyalom az ajkam.

Hirtelen nagyon érdekesnek találom a söralátétet az asztalon. – Őszintén megmondom,
nem gondoltam volna, hogy harmincévesen ez lesz a helyzet.

Egy pillanatig csak néz, a szemében mintha sötét árny villanna, de aztán bólint.

- Azt hiszem, mindenkivel előfordul, hogy ilyen helyzetben találja magát. Olyan
szituációkban, amelyekről nem gondoltuk volna, hogy belekeveredhetünk. Én például
teljesen kiakadtam attól, ahogy ön eltörte a lábát.

Az arcom egyből lángba borul, de nem a zavar, hanem a szégyen miatt.

- Úgy tűnik, hogy ezért részben a volt pasija a felelős, csakhogy az a fickó ennek dacára is
otthagyta magát. Remélem, hogy a következő barátja nem ilyen szar alak lesz.
Valósággal megszédül a fejem a szavaitól. A következő barátom? Ez most nagyon úgy
hangzott, mintha Keir szívesen lenne az új pasim. Persze lehet, hogy ezt csak én képzelem
be.

Nincs értelme ilyesmiről álmodozni – figyelmeztetem magam. – Hiába annyira vonzó ez a

pasi, te csak egy nyomorék vagy, ő viszont egészséges. Ezt ne felejtsd el.

- Nem követem el újra ugyanazt a hibát – mondom és határozottan a szemébe nézek. – Jó

ideig amúgy sem áll szándékomban újra belemenni egy kapcsolatba.

- Szerintem ön nagyon okos. – Meglep a szavaival.

- Okos?

- Az ilyesmit amúgy sem kellene előre tervezni. Egyszerűen hagyja megtörténni, ha arra
kerül a sor. Viszont azt őszintén megmondom, a maga volt pasija egy igazi anyámasszony
katonája.

Harsogva felnevetek, majd azonnal a szám elé kapom a kezem.

- Anyámasszony katonája? – ismételem meg a szavait. – Nagyon rég nem hallottam azt a
kifejezést.

- De egyet ért velem, igaz?

- Eagaz – próbálom meg utánozni a kiejtését. – Az biztos, hogy Mark igazi anyámasszony
katonája volt. Beütött a baj, ő meg egyből lelépett.

- Valami azt súgja nekem, hogy önnek amúgy sem volt szüksége arra a faszira.

- Ezt bizony kurva jól látja. – Felemelem a poharam és hozzákoccintom az övéhez.

Örömmel tölt el az üveg csendülése.

Keir hátra dől a székében és egy gyors mosolyt villant felém.

- Ma mikor fog magamra hagyni?

- Magára hagyni? – kérdezem pislogva.

Basszus.

Gyorsan kihalászom a táskámból a telefonomat és megnézem a pontos időt. A találkozó öt

perc múlva kezdődik.

Keirre pillantok.
- Honnan tudta, hogy mennem kell valahová?

- Elfelejtette, hogy éles a szemem? Öt perccel ezelőttig tök nyugtalan volt itt mellettem.
Előtte végig úgy viselkedett, mintha mennie kellene valahová.

Nem semmi. Tényleg éles a szeme. Óvatosabbnak kell lennem a társaságában.

- Nem számít, hogy hova kellett volna mennem – mondom. – Most már nem megyek.

Magasba vonja a szemöldökét.

- Tényleg? Tulajdonképpen miért nem?

Megvonom a vállam és nyugalmat erőltetek magamra. Jól tudom, nem lenne szabad
kihagynom a találkozót és szükségem van Anne-re és Reggie-re meg a támogató csoport
valamennyi tagjára. Igen könnyen kiderülhet ugyanis, hogy valójában ezeknek a heti
összejöveteleknek köszönhetem a szellemi épségemet és hogy nem esek szét.

Csakhogy van ebben a pasiban valami, ami pont ugyanilyen hatással van rám. Nem
tudnám egészen pontosan megfogalmazni, hogy mi az – hiszen valójában nem is ismerem
ezt a fickót, aki valahogy mégis rávett arra, hogy visszajöjjek ebbe a pubba. Azért, hogy
újra találkozzam vele. Ez elég ahhoz, hogy maradjak.

Ugyanakkor viszont semmiképpen nem akarom, hogy félreértse a döntésem okát.

- Úgy döntöttem, hogy megiszom egy vödörnyi sört – mondom, és kortyolok párat az
italomból.

A torkomat bámulja, miközben nyelek és egy pillanatra azt hiszem, már nem jóindulatú
mosollyal figyel, hanem érzéki vágyakozással. Mielőtt azonban a tekintetére
összpontosíthatnék, a szeméből eltűnik az elemi éhség.

Krákog egy nagyot.

- Ebben egyértelműen a segítségére lehetek. Sőt, akár be is szállhatok.

Megisszuk a sörünket, ő pedig megy, hogy hozzon még. Diszkréten utána bámulok, ahogy
odamegy a bárpulthoz és összenevet a csapos lánnyal. A csaj amúgy egész csinos,
szeplős orra és kerek képe van. Látszik, hogy rajong Keirért. Ő meg pont olyan barátságos
vele, mint velem.

Nem vagyok ám féltékeny – nem különösebben. Csupán azon töprengek, hogy ez a

szuperhím mégis miért pocsékolja el miattam az idejét. Világosan az értésére adtam – talán
kicsit túl korán -, hogy nem akarok belemenni egy új viszonyba. Nem azért jöttem be a
bárba, hogy valaki felszedjen. Ő ugyanakkor szemmel láthatóan nagyon is élvezi azt, hogy
itt lehet velem és immár második alkalommal fizeti az italaimat.

Lehet, hogy tetszem neki – töprengek. A múltban pontosan ezt gondoltam volna magamról.
A lövöldözés óta viszont igencsak nehezen tudnám elképzelni, hogy bármelyik férfi is
érdekesnek találna. Erre éppen Mark volt a legjobb példa. Nem számít, hogy előtte hány
alkalommal merült fel bennem az, hogy kettőnk kapcsolata nem sokat ígért, mégis nagyon
fájt, hogy ott hagyott. Legalább olyan mély sebhelyeket ejtett a lelkemen, mint a puskalövés
a testemen.

Az elutasítás megszállottságot eredményez – töprengek tovább Tony Robbins szavait

idézve. Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztam a különböző lelki problémákkal. Most
viszont nagyon is belátom, milyen könnyen Keir megszállottjává válhatnék. Ebben a
kocsmában messze ő a legférfiasabb pasi, sőt talán egész Edinburgh-ben nem akad párja.
Gyökeres ellentéte Marknak. A volt pasim csakis vasalt inget viselt, zselézte a haját, míg
Keir Henleys zsebes nadrágot vagy laza melós cuccot hord. Ha felmerül benned, hogy
milyen egy védelmező, akkor az ő képét láthatod magad előtt.

Mondjuk azzal kicsit elkésett, hogy megvédjen.

Elindul felém a két sörrel és az oldalt lefolyó hab benedvesíti hatalmas kezét. A
tekintetében valami tompán csillog, amikor a szemembe néz. Talán egy titok. Némán azt a
fogadalmat teszem, hogy ma este többet is megtudok róla és legalább olyan éles szemmel
nézek rá, mint ahogy ő figyel engem.

Na, ekkor üt be a baj.

Lövés dördül a bárban.

Felsikoltok és ösztönösen hasra vágom magam a padon. Rám tör az iszonyat, körülöttem
pedig kiszürkül és ködössé válik a világ.

Alighanem vinnyogok. A torkomból pontosan olyan hang kúszik elő, ahogy egy rémült,
sarokba szorított kis állat jajveszékelne. Erősen becsukom a szemem és azért imádkozom,
hogy legyen vége az egésznek. Erősen szorítom a deszkalapot.

A gyilkos megtalált. Szóval nem is halt meg. Be akarja fejezni, amit elkezdett.

- Jessica – hallok meg egy halk hangot sok millió kilométernyi tváolságból.
Valaki megérinti a vállam.

Összerezzenek és kinyitom a szemem. Elvakítanak a mennyezeti lámpák és csak egy

szürke árnyalakot látok. Azt hiszem, hogy már megint Lewis Smith halott tekintetété érzem
magamon.

- Jessica – mondja újra. Meghallom az ismerős tájszólást és végre tisztán látok.

Keir áll mellettem, az egyik keze a vállamon. Oda guggol hozzám és a másik kezével
kisimítja arcomból a hajat.

- Semmi baj – mondja, és mélyen a szemembe néz. Ő legalább ugyanannyira meg van
rémülve, mint én. – Csak egy pezsgősüveg volt.

Nagyot pislogok és megpróbálom felfogni, hogy mégis mi a fene történt az előbb.

Csak egy pezsgősüveg.

Én tényleg azt hittem, hogy elsült egy puska. Ráadásul biztosra vettem, hogy megint át kell
élnem a szörnyűséget. Azt hittem, hogy a halott visszajött értem. Kurva nevetségesen
viselkedtem.

Megpróbálok felülni a padon. Keir segíteni akar, felemelni, de én gyorsan ellököm a kezét

- Nem kell, jól vagyok. – Nyavalyát vagyok jól. A mellkasomban egy egész rezesbanda
harsog. Persze elengedhetetlen a képmutatás.

Valahogy sikerül mosolyt erőltetni az arcomra, miközben leülök és óvatosan körülnézek a

helyiségben. Úgy van, ahogy gondoltam. Néhányan engem bámulnak és valószínűleg az
jár a fejükben, hogy mégis mi a fene üthetett abba a csajsziba. Miért vágta hasra magát,
amikor valaki pezsgőt bontott? Az arcom vörös és tűzforró, ezen felül pedig elönt az
önutálat, amiért ilyen sebezhető vagyok. Talán mégsem volt olyan jó ötlet kihagyni a
találkozót.

Bár még nem késő ahhoz, hogy átmenjek az utca túloldalára és az elmém hűvös, logikusan
gondolkodó része éppen erre ösztönöz, és azt akarja, hogy lépjek le innen, én mégis
maradok.

Egyenlőre.

- Mi történt? – kérdezi Keir halkan, miközben leül. Odatolja elém a sörömet. Hirtelen rám tör
a vágy, hogy benyomjak néhány pohárnyi röviditalt, esetleg elmarjak egy üveg skót whiskyt
és addig vedeljek, amíg már csak a tüzet érzem.
Azt remélem, hogy nem törődik a történtekkel. Hiszen a múlt héten elengedte a füle mellett
a húgom elszólását, amikor Christina azt tudakolta, hogy Keir is a terápiás csoportom tagja-
e. Arra számítottam, hogy ma este valamikor szóba hozza ezt a dolgot. És bár úgy tűnik,
hogy megúsztam a kérdezősködést, most itt van helyette a pezsgő durranása.

- Semmi – felelem.

- Semmi? – ismétli meg egyértelmű kételkedéssel.

Számos hazugság közül válogathatnék, ám most mégis jó időbe beletelik, hogy kimondjam
az egyiket.

- Csak egy kicsit feszült vagyok – magyarázom. – Nem aludtam jól éjjel.

Aggódva felnézek rá.

Erősen figyel és a pillantása pont olyan melengető, mint egy ölelés. Ráadásul ugyanannyira
gúzsba köt. Nem marad más választásom, minthogy farkasszemet nézzek vele és kihívóan
azt akarjam, hogy meglássa a valódi arcomat.

Végül ezt mondja:

- Pedig ön nem tűnik túlságosan ijedősnek.

- Nem? Hanem milyen embernek tart?

Nagyon halványan elmosolyodik.

- Olyan menő csajnak, aki normális körülmények között egy szóra sem méltatná a hozzám
hasonló pasikat.

Ezzel most sikerült ledöbbentenie.

- Persze, hát hogyne.

- Komolyan mondom. Ön nem csupán gyönyörű, Verske, de büszke is. Két pofára zabálja a
hozzám hasonló pasikat. Akik persze iszonyúan boldogok, amíg tart a csócsálás.

Pont, amikor a szívem már kezdene megnyugodni az előző rémület után, most újra heves
zakatolásba kezd. Csakhogy most valami más miatt válok nyugtalanná. Azok a hülye
pillangók.

- Nem is méltat válaszra? – kérdezi és oldalra hajtja a fejét. Zöld szemében játékos fények
villannak.

Micsoda meglepetés.
- Én nem falom a… - mondom, de elakad a szavam. Ebből a helyzetből képtelen vagyok jól
kijönni. – Ne adjon olyasmit a számba, amit…inkább hagyjuk.

- Ó, kérem, folytassa – feleli évődve. – Szeretném tudni, hogy mit szeret a szájában és mit
nem.

Rosszkedvűen rámeredek.

- Nagyon vicces. Az a helyzet, hogy mi, nyomorékok kénytelenek vagyunk bátran

viselkedni. A világ könyörtelen és ha nem küzdünk önmagunkért, akkor otthagynak minket
az út szélén.

Árnyék borul a tekintetére és kissé összevonja a szemöldökét.

- Szerintem hiba volna önt nyomoréknak nevezni.

- Mankó nélkül egy lépést sem tudok megtenni – figyelmeztetem és érzem, ahogy elönti a
forróság a mellemet. – Miután pedig a jövőhéten leveszik rólam a gipszet, mégis ki tudná
megmondani, milyen ember leszek utána? Lehet, hogy hónapokba is beletelik, mire újra
megtanulok segédeszközök nélkül is járni és akkor sem leszek olyan, mint azelőtt. Soha
többé nem csinálhatom azokat a kibaszott dolgokat, amelyeket korábban teljesen
természetesnek tartottam.

Kissé hátra hajtja a fejét és hosszú sötét szempillái alatt alaposan megnéz magának.

- Itt az idő.

- Mi az, hogy itt az idő? – förmedek rá.

Felém biccent a fejével.

- Az igazság pillanata. Mondja el nekem, mit érez valójában. Ön nagyon bátor Jessica,
ahogy azt már mondtam. Csakhogy a vakmerősége alatt egyenlő mértékben nyers és
erőteljes indulat rejtőzik.

Kibaszott, éles szemű faszfej!

Hatalmasat szusszanok, mintha egész idő alatt visszatartottam volna a lélegzetemet.

Gyorsan elfordulok.

- Sajnálom.

- Ne tegye. Örülök, hogy egy pillanatra megláthattam a valódi arcát.

- Egész idő alatt a valódi arcomat mutattam – szögezem le sietve, bár jól tudom, hogy ez
csak részben igaz.

- Nyilvánvaló – feleli halkan. – Csakhogy mindenki több rétegből épül fel. Engem pedig
örömmel tölt el, hogy felvillant előttem az, ami odalent rejtőzik.

Odalent? Bár tudom, hogy nem kellene, mégis azt hiszem, hogy ez egy erotikus
megjegyzés volt. Emiatt persze újra megrémülök. Az lesz a legjobb, ha gyorsan témát
váltok.

- Azt mondta, régen autószerelő volt, meg hogy szeretne saját műhelyt nyitni. Én viszont
úgy érzem, hogy valami hiányzik az összképből. Még mi mással foglalkozik? Még mi
mással foglalkozott?

- Elég sokat utaztam – válaszolja és kézbe veszi a sörét.

Rámeredek az ujjaira és nézem, ahogy körülöleli a poharat. Egy pillanatra belém villan,
milyen volna, ha a kezemet fogná így velük. Milyen lehet a tapintásuk a lágy bőrömön?

Hoppá Jess, fogd vissza magad!

Krákogok egyet.

- Járt valamilyen érdekes helyen is? – kérdezem, hiszen az előbb nem ment bele a
részletekbe.

- Érdekesek voltak, az már biztos. Viszont vissza nem mennék oda. A harmincas éveim
nagy része ráment arra, hogy megértsem, nem nekem való a nomád életmód.

- Hány éves tulajdonképpen?

- Harmincnyolc – feleli.

- És az évtized nagy részét utazással töltötte?

Bólint és olyan feszült figyelemmel kezdi el bámulni a fal mintázatát, mintha keresne
valamit.

- Bizony. Skócia a szülőföldem. Úgy éreztem, eljött az újrakezdés ideje.

- Meg akart komolyodni?

- Valahogy úgy – mondja. Rám néz és halványan elmosolyodik. – Nem léphetünk le a

felelősség és önmagunk elől sem. Mások iránt is felelősséggel tartozunk.
Semmi szükség arra, hogy erre felhívja a figyelmemet. Ha nem éreztem volna olyan erős
felelősségérzetet Christina iránt, akkor talán soha nem jöttem volna át Edinburgh-be. Bár
imádom ezt a nagyvárost, komolyan, nemrégiben – még a lövöldözés előtt – többször is
felmerült bennem, ideje volna szedni a sátorfámat és tovább állni. Elmenekülni ebből az
életből és elkezdeni egy újat. Most viszont eltérően minden korábbitól, rendkívül erős a
kötődésem. Olyan vagyok, mint egy csapdába esett állat.

Szerencsére Keir témát vált és ártatlanabb dolgokról kezd el beszélni. Szóba kerül az
időjárás, meg az a tény, hogy egyikünk sem látott túl sokat Skóciából. Edinburgh-ön,
Glasgow-n és Aberdeenen kívül. Beszélgetünk a rögbiről is és kiderül, hogy Lachlan
unokatestvére a helyi csapat egyik igazi sztárja volt. Ha mind a ketten arra a pasira
gondolunk, akiről már láttam képeket, akkor mindjárt elcsöppenek. Alighanem ebben a skót
családban jó pár szívdöglesztő szuperhím akad.

A beszélgetés ekkor átterelődik a tetoválásokra, mivel Lachlan igencsak ki van varrva.

Megemlítem, hogy egy kis hableányt tetováltattam a bokámra. Ezt sajnos valószínűleg
soha senkinek nem fogom tudni megmutatni, mert a szétlőtt lábamon van. Elárulom azt is,
hogy az oldalamra Ralph Waldo Emerson szavait tetováltattam fel? „Ne szalassz el
egyetlen lehetőséget sem arra, hogy valami szépet láss.” Keir megemlíti, hogy neki is an
pár tetkója, de nem bocsátkozik róluk részletekbe.

- Hé, ez disznóság! – förmedek rá és tenyérrel nagyot csapok az asztalra. – Hiszen én

elmeséltem, hogy nekem mi van!

Megissza a söre maradékát és kézháttal megtörli a száját.

- Hát így járt.

- Várjon csak, kitalálom. Csöves bélyeg? Törzsi ábrák a feneke fölött? – ugratom.

- Ha kíváncsi rájuk, keresse meg őket – válaszolja erre. Halk, érzéki hangon beszél és a
morgását meghallva feláll a szőr a tarkómon.

Kezdem úgy érezni, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Ebben a pillanatban azonban
megváltoztatom a testtartásom és ettől fájdalom hasít a lábamba. Azonnal ráébredek a
korlátaimra.

- Nemsokára mennem kell – mondom gyorsan. A pub mostanra már elcsendesedett és

igen későre jár az idő. Rajtunk kívül már csak egy ember van itt. A csapossal beszélget.

- Nagyon könnyen lemondott róluk – mondja némi csalódottsággal a hangjában.

Elkomorodok.

- Hogy miről?

- A tetoválásaimról – feleli. – Mert nem érdeklik.

- De igenis érdekelne csak…

- Megijesztettem.

Gyorsan megrázom a fejemet és feldühít, hogy megint átlát rajtam.

- Nem, egyáltalán nem ijesztett meg, csak…

- Tulajdonképpen miért nem vacsorázik velem? – kérdezi váratlanul.

Na ezzel tényleg elképeszt. Igazából most kellene megijednem, ám ehelyett a hasam dob
egy boldog hátast a meghívás miatt.

- Ó, talán nem kéne – nyögöm ki nagy nehezen.

- Tudom, hogy mit érez – bizonygatja. – Éppen, hogy túl van egy kapcsolaton. Világos,
hogy nem akar egy újabbat. Ezen felül a legcsekélyebb mértékben sem érdeklik a
tetoválásaim. Mindent értek.

Ajaj. Nem ért ő semmit. Az a helyzet, hogy kurvára kíváncsi vagyok a tetkóira és ha az
egóm szavára hallgatnék, meg persze a testemre és mélyre elásott, elfelejtett kéjvágyamra,
akkor lelkesen igent mondtam volna.

- Értem én az összes tényezőt – folytatja. – Mindez azonban még távolról sem jelenti azt,
hogy nem vacsorázhatunk együtt. Kedvelem magát, Jessica. Szeretném jobban
megismerni. Ne csak a véletlennek tudjuk be a találkozásunkat. Döntsünk úgy, hogy
folytatjuk. Ha másként nem, akkor barátként.

- Férfiak és nők között nem létezik barátság – mondom erre makacsul. – Legalábbis nem a
vonzó nők és férfiak között, akik szívesen beülnek együtt berúgni egy bárba.

- Nem tudhatja, amíg ki nem próbálja.

Erős nyomást érzek a mellkasomban, mintha a szívem megpróbálna odabújni Keirhez.

Közben az agyammal veszekszik és azt akarja, hogy az ellenállást feladva kövessem.

Előveszem a mobilomat és megnézem a pontos időt. Valamivel le kell kötni magamat,

mielőtt meggyengülne az akaraterőm.

- Hívnom kéne egy taxit.

Keir egy hosszú pillanatig csak bámul, miközben beborít minket a csend és a feszültség.
Utána hátrafordul a székében, csettint a csaposnak és megkéri, hogy hívjon nekem egy
taxit.

Amikor visszafordul felém, az égre emeli a két kezét, mintha csak azt mondaná, hogy én
megpróbáltam.

- Milyen kár, hogy nem tudtam meggyőzni. Talán még összefutunk valamikor. Ha rám
mosolyog a szerencse.

- Talán így lesz- felelem, és erről belém villan, hogy nagyjából ugyanezt mondtam a
legutolsó alkalommal is, mielőtt otthagytam volna.

Igazi úriemberként segít felállni, én pedig hagyom, mert elkeserít, hogy így lepattintottam.
Pontosan tudom, hogy a magány hosszú hónapjai várnak rám és amikor felidézem
magamban ezt a pillanatot, akkor bánni fogom, hogy nem mondtam igent.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy még túl korai volna bármivel is próbálkoznom. Ha a

pezsgőspalack durranása puskalövésnek tűnik a fülemben, és egyből hasra vágom
magamat, akkor még egy jó ideig nem szabad emberek közé mennem.

Kikísér a pubból, én pedig gyorsan még egyszer beszívom az illatát. Menta és erős,
fűszeres szaga van, a fahéjas fogkrémre hasonlít.

Szinte egyből odaáll elénk a taxi és így kénytelenek vagyunk elbúcsúzni.

- Köszönöm a söröket és a jó társaságot – mondom és Keir felé nyújtom a kezemet.

Megfogja a tenyerem, erős és forró a szorítása, majd odahajol hozzám. Elakadó lélegzettel
nézem, ahogy az ajkával lágyan megérinti az arcomat. Amikor meghallom mély hangú
suttogását, kellemes borzongás száguld végig a hátamon.

- Ha valaha is szüksége lesz valakire, akkor tudja, hogy hol talál meg.

Megfordul és elindul vissza, lefelé a lépcsőn. Hatalmas alakja eltűnik a pub meleg
ragyogásában.

Egy pillanaton keresztül mozdulatlanul bámulok és az elmém valahol csatázik a szívemmel

és a testemmel. Végül kinyitom a taxi ajtaját és beülök.

A Szent Vincent pub és a benne rejtőzködő titokzatos férfi eltűnik, ahogy végig döcögünk
Edinburgh sötét utcáin. Bele az éjszakába.
 4. Fejezet

Jessica

Ebbe beledöglök.

Itt fogok megdögleni.

- Tessék felkelni, Jessica – szól rám szigorúan Kat, a fizioterápia vezetője. Általában
elviselem, hogy ilyen határozott velem. Többnyire nem készülök ki tőle, hanem erősebb,
bátrabb leszek általa.

De nem ma. Azért, mert nekem annyi. Én fekszem a padlón és nem ő.

Kat szokás szerint durván meghajt. Mindent kihoz belőlem. Az értésemre adja, hogy ennél
csak keményebb dolgok várnak majd rám. A gipsz valójában segít rajtam, ám amikor
néhány nap múlva leveszik a lábamról, elkezdődnek az igazi erőfeszítések.

Ma rohadtul nem érzem, hogy a gipsz bármit is segítene.

- Kelj fel! – mondja újra és közben arrébb rúgja előlem a járókeretet. – Többé már nem
támaszkodhatsz. Készen kell állnod.

Vöröslő arccal, dühösen nézek fel rá. Hát nem látja, hogy már így is mennyire megvisel az
egész? A tornaterem linóleum padlóján fekszem, a kezem magam elé nyújtva a földön, bár
jól tudom, annál nagyobb hibát nem is követhet el az ember, minthogy esés közben maga
elé nyújtja a két karját. Elkenődtem a padlón, az ép lábam sajog a rendkívüli megterhelődés
miatt és a sérültben szinte sikoltoznak a csontjaim.

- Mássz tovább! – parancsolja Kat és keresztbe fonja a karját. Rám mered szarukeretű
szemüvege mögül. – Hasra esni már tudsz, tanulj meg felállni is.

A nyomaték kedvéért még egyszer belerúg a járókeretbe, ami ettől felborul.

- Mi a fene van veled?! – kiáltok fel.

- Mássz! – förmed rám újra. – Csináld, amit mondtam!

Trágár káromkodások özöne tör elő belőlem, majd veszek egy mély lélegzetet és
megpróbálom tovább vonszolni a testemet a padlón. Nem az a bajom, hogy mindenem fáj –
pedig nagyon fáj - , hanem a megaláztatás. Attól félek, hogy mindörökre ilyen
szerencsétlen maradok. Hogy mindhalálig sebhelyek lesznek a testemen és a lelkemen.

Odaérek a járókerethez és felállítom. Közben halkan szidom Katet. A járókeret

meglehetősen stabilnak tűnik, csakhogy valahogy fel kellene állnom ahhoz, hogy használni
tudjam.

Gyakorlatilag zokogok, amikor megragadom a keresztvasat és megpróbálom felhúzni

magamat. Iszonyúan fájnak a hasizmaim, a karom, a mellem és pattanásig feszül testem
minden izma. Remegni kezdek az erőfeszítéstől és a bal térdem nem elég erős ahhoz,
hogy egy lábbal felálljak.

- Nem veszel levegőt – figyelmeztet az oktatóm és közelebb jön. – Beszívtad a levegőt,

most pedig ki kell fújnod.

Amikor ilyenfajta gyakorlatokat végzek, gyakran önkéntelenül is odabent tartom a levegőt.

Ez kétszeresen is nagy csalódás, hiszen jógázás közben megtanultam, mennyire fontos a
légzés.

Hangosan kifújom a levegőt. Leginkább egy dühös kiáltásnak tűnik. Jó volna, ha erővel
töltene fel.

Őrjöngve felkiáltok és feltolom magamat a magasba. Minden végtagom lángol

- Na látod – mondja Kat elégedetten -, néha csak egy kis ösztönzésre van szükséged.

Izzadság folyik végig a képemen, miközben dühösen Kat önelégült arcára bámulok.

- Te aztán könnyen beszélsz – méltatlankodom. – Ha már most is így bánsz velem, amikor
még rajtam van a gipsz és ugye ennek az is a feladata, hogy kimerevítse a lábamat, akkor
mégis mi a fenét csinálsz majd, ha végre lekerül rólam ez a szar? Trágyába nyomod az
arcomat és arra kényszerítesz, hogy hason kússzak ki belőle?

- Csak ha nincs más lehetőségem – feleli őszintén.

Hiszek neki.

Remegve kifújom a levegőt és a szívem kezd megnyugodni, miközben újra rátámaszkodok

a járókeretre. Mihelyt hazaérek innen, beülök egy nagy kád forró vízbe, amit telenyomok a
fájdalmakat csillapító magnézium-szulfáttal.

- Némelyik nap nehezebb a többinél – figyelmeztet Kat és jól megnéz magának. – Ma

pocsék napod van. Semmi baj. Még számos ilyen vár rád.
- Nem is pocsék a mai nap – vicsorgok.

Ez természetesen nem igaz. Azóta szar a hangulatom, hogy kedd este otthagytam Keirt
abban a bárban. Azóta már jó pár nap eltelt, viszont nem akadt egyetlen olyan pillanatom
sem, amikor ne bántam volna meg a döntésemet.

Hiszen csak vacsizni hívott. Valószínűleg hátsó szándék nélkül. Pontosan ugyanolyan lett
volna, mintha pár órán keresztül egy bárban ücsörgök a társaságában. Annyi a különbség,
hogy eszünk is, nem csak iszunk. Persze világos, egyfolytában azon rágódom, hogy
valójában nem is ismerem, csakhogy éppen egy étteremben lehetett volna jobban
kiismerni. Persze makacs vagyok, ráadásul pedig félek. Ez veszélyes kombináció.

Ráadásul az elmém egyfolytában azon az utolsó pillanaton kérődzik. Látom Keir szemét. A
csalódottságát.

Basszus.

Aztán megérzem az ajkát az arcomon és meghallom érdes, zord hangját a fülemben. A

meghívása még mindig érvényes, bár erre csak a testem vágyik és nem az elmém.

Utólagosan belegondolva, sokkal jobban jártam volna, ha aznap nem megyek be a pubba,
hanem az eredeti terveimnek megfelelően beülök a találkozóra. Akkor Keir csupán
valamiféle szép emlék maradt volna. Ehelyett most teljesen beleégett az agyamba, talán
azért, mert csábító lehetőséget jelent. Egy vékony reménysugarat, miközben én sajgó
testtel és kimerült lélekkel a járókeretre támaszkodom.

Csakhogy az a nagy helyzet, hazudtam Keirnek a lábsérülésemmel kapcsolatban és

egyszerűen képtelen vagyok sokáig eltitkolni az igazat. Halálos rémület tölt el attól a
gondolattól, hogy kitárulkozzak előtte és attól kezdve ő is áldozatnak tekintsen. Mindaddig,
amíg nem találkozunk, tovább létezhet a hazugság.

- Innentől nehezebb lesz – figyelmeztet Kat, kizökkentve a töprengésemből. Megpróbálom

keresztül döfni a pillantásommal.

- Persze, tudom. Egyfolytában ezt szajkózod.

- Utána viszont javulni fog az állapotod – folytatja elképesztő türelemmel. – Maradj erős.
Tarts ki. Ne felejts el lélegezni.

Ne felejtsek el lélegezni? Hihetetlen, hogy régen nem jelentett ekkora megerőltetést a

levegővétel.
Amikor véget ér a fizioterápiás foglalkozás, Christina odakint, az ajtó előtt vár rám.

- Nehéz volt? – kérdezi, amikor megpillant. Az arcán megjelennek az aggodalom ráncai.

- Semmi olyan, amit ne tudnék kezelni – felelem gyorsan és rámosolygok. – Menjünk.

Alaposan megnéz magának, ahogy elbicegek mellette. Mivel már kora reggel is pocsék volt
a kedvem, ezért a húgom még jobban aggódik, ezért nem visz egyből haza. Gyönyörű
napunk van, meleg, napfényes idő követi az előző időszak esőit, ezért a húgom kocsival
elvisz az óvárosba, hogy a Royal Mile keleti végében beüljünk az egyik kedvenc
éttermembe.

Azt akarja, hogy jobb legyen a kedvem. Mindig ilyen volt. Szörnyű gyermekkorunk
következménye, hogy mindenáron boldoggá akarjuk tenni a másikat. Olyan ez a késztetés,
mint egy virág. Mindezek miatt jól értem a húgomat, és szeretném, hogy jó kedve legyen.
Ezzel veszélyes játszma kezdődik, mivel kétségbeesetten megpróbáljuk boldogabbá tenni
a másikat.

Montheits egy aranyos kis vendéglő, ahol a környékbeli gazdák termékeiből főznek és
remek koktélokkal várják a vendégeket. Annak dacára, hogy Edinburgh egyik
legnépszerűbb utcájában van, sikerült elkerülnie, hogy lesüllyedjen a turistacsapdák
szintjére. Igen nehéz a mankóimra támaszkodva a keskeny csigalépcsőn lemenni a
barlangra emlékeztető alsó szintre, ezért inkább a zárt teraszra ülünk ki, ahol az egyik
pincér máris odavezet az asztalunkhoz.

Sikerült megrendelni az italokat és én már az étlapot tanulmányozom, hogy melyik kiadós,

ám ugyanakkor gluténmentes ételt válasszam, amikor feljebb vándorol a tekintetem és
megdermedek a sokktól.

A bejárat előtt Mark Featherstone várja, hogy asztal kapjon. A mellette álló, csinos fiatal
lány hangosan kacag azon, amit mondott.

Elakad a lélegzetem és azonnal lesütöm a pillantásom. A felemelt étlappal eltakarom az

arcom.

- Mi az? – kérdezi Christina aggódva, és közelebb hajol hozzám.

- Halkabban – szólok rá. – Meg ne mozdulj. Nehogy észrevegyen minket.

Persze a húgom erre azonnal felkapja a fejét és olyan arckifejezéssel néz körbe, mint a
vadat kereső véreb.
- Jóságos isten! – hördül fel. – Itt van Mark. Ki az a kis picsa mellette?

Nem tudom eldönteni, mi lenne a jobb, ha ismerném-e azt a nőt, vagy pedig nem. Úgy
tűnik, ismerem. Az évek során párszor elmentem Markék karácsonyi ünnepségeire és így
most biztosra veszem, hogy az a „picsa” nem más, mint Maggie, az asszisztense.

Egy gyors pillantást vetek rájuk az étlap fölött, hogy megbizonyosodjak erről. Hála az
égnek, nem szerelmespár módjára viselkednek, ami nagyon csúnyán kiakasztana. Még így
is úgy érzem, mintha egy izzó piszkavassal döftek volna gyomron, ahogy megpillantom
jókedvű és magabiztos expasimat.

Más se hiányozna, minthogy ő is észrevegyen. A helyzet már így is éppen eléggé kínos. A
fizioterápián csúnyán kikészültem, kócos a hátul összefogott hajam, elkenődött a sminkem
a szemem alatt és átizzadtam az alapozómat. Annyira jellemző, hogy pont akkor futok bele
az expasimba, amikor ilyen szarul nézek ki. A hosztesz odamegy hozzájuk, hogy az
asztalukhoz vezesse őket, és ekkor Mark keze egy pillanatra megpihen hátul Maggie
csípőjén. Mintha ezzel jelezné, hogy a csaj az ő tulajdona.

Rosszul leszek a látványtól.

Mark tekintete ekkor felénk fordul és észrevesz minket.

Látom a reakcióját. Azt üvölti a szeme, hogy „ó basszus”. Jól ismerem ezt a pillantását,
mindig így nézett rám, amikor lelepleztem egy-egy újabb hazugságát. A kellemetlen
emlékek miatt most még hülyébben érzem magamat. Hogy a fenébe tudtam hosszú éveket
eltölteni vele, miközben azzal áltattam magamat, hogy kettőnk kapcsolata eléggé komoly?!

- Bocsánat – mondja Mark Maggie-nek és a hosztesznek -, rögtön jövök.

A csajszi zavartan összevonja vékony szemöldökét, majd az ő tekintete is felénk fordul.

Savanyú képet vág, amikor észrevesz, azonnal másfelé néz és a hosztesz nyomában
elindul a terasz hátsó része felé.

- Jessica – mondja Mark, amikor megáll az asztalunknál és összekulcsolja a két kezét

maga előtt. – Micsoda meglepetés. Hát hogy vagy?

Pontosan ugyanazt a hangját használja, amivel ráveszi az ügyfeleit arra, hogy rábízzák
kemény munkával megkeresett pénzüket. Mindenki beveszi hízelgő szavait és egy időben
én sem tudtam ellenállni neki. Most más a helyzet. Ma már jól ismerem Mark Featherstone
valódi arcát.
Megpróbálok könnyedén rámosolyogni, hiszen annak idején imádta ezt az
arckifejezésemet. A mosolyom azonban savanyú és kényszerített.

- Szerinted? Soha nem is voltam jobban – mondom, belekortyolok a vizembe és mélyen a

szemébe nézek.

Hogy tehetted?

A húgomra néz, aki majdnem keresztül döfi gyilkos tekintetével.

- Örülök, hogy veled is összefutottam, Christina – mondja Mark.

A húgom semmit sem válaszol, ám összeszűkölő szeme nem sok jót ígér.

Meglepő módon úgy tűnik, hogy Mark zavarba jön és elveszti az önuralmát. Úgy döntök,
hogy ráteszek még egy lapáttal.

- Maggie-t láttam az előbb? – kérdezem. – Milyen rendes főnök vagy, hogy ilyen romantikus
ebéddel jutalmazod meg az asszisztensedet!

Nagyot krákog, aztán megdörzsöli a nyakszirtjét.

- Na igen, meg kell beszélnünk pár fontos dolgot. Remélem, jól érzed magad. Tudod, a
cuccaid egy része még mindig ott van nálam egy dobozban. Azt hiszem…

- Tartsd meg – mondom gyorsan. – Elhoztam, amire szükségem volt

Bólint és ide-oda cikázik a tekintete.

- És amúgy jól vagy? Bejött a gyógykezelés? Ha esetleg pénzügyi vagy befektetési

segítségre lenne szükséged…

Christina hangosan felröhög.

- Talán te segítenél rajta, seggfejkém? Hiszen te kidobtad a nővéremet, amikor lelőtte egy
terrorista – olyan hangos, hogy azonnal mindenki felénk fordul -, amikor ő még bent feküdt
a rohadt kórházban, te hülye balfasz. Nem kell neki tőled semmi sem, csak az, hogy
takarodj a picsába és maradj is ott! Tartsd meg a kibaszott pénzedet meg a jó tanácsaidat!

Felmorogva még hozzáteszi:

- Önző köcsög!

Megpróbálok nem mosolyogni, miközben tágra nyílt szemmel először Christinára, aztán
Markra nézek.
Mark némán tátog és jól tudja, nincs mivel visszavágnia. Tűzvörös lesz a füle.

- Minden jót neked, Jess – nyögi ki végül.

Utána megfordul és eliszkol a terasz túlsó vége felé. A vendégek fele utána fordul.

A következő pillanatban viszont már mindenki engem néz és rájönnek az összefüggésekre.

Én vagyok a híres túlélő, a hősnő, aki csak annyit csinált, hogy nem halt meg.

- Christina – nyöszörgöm és nem tudom eldönteni, hogy megszidjam-e a húgomat, vagy

sem. Dacosan megvonja a vállát.

- Jogos amit mondtam. Ez az alak a világ legnagyobb seggfeje. Mindig is úgy véltem, te túl
jó vagy hozzá. Csak hát nem az én dolgom volt közölni veled. Persze még így is szívás,
hogy a legszarabb időpontban mutatta ki a foga fehérjét.

- Az emberek valódi arcát addig nem lehet megismerni, amíg minden rendben van. Ha
viszont szar kerül a ventilátorba, akkor rájössz arra, hogy kit milyen fából faragtak –
mondom keserűen.

- Így igaz – sóhajtja és Mark irányába fordul. Eszem ágában sincs követni a példáját. Csak
enni akarok és úgy tenni, mintha az a pasi ott sem volna. – Vörös a feje, mint a cékla. A
csajszi meg a vállát masszírozza és alighanem azt gügyögi neki, hogy mekkora két ribanc
vagyunk. Ugye nem tudja, hogy miről van szó?

- Ó, szerintem mindennel tisztában van- mormogom.

- Bizonyos embereket azonban semmi sem izgat, függetlenül attól, hogy milyen
kapcsolatban vannak egymással. Jut eszembe, most egyből arra gondolok, hogy a kedves
párom annak idején milyen sokszor túlórázott ezzel a csajjal. Le merném fogadni, hogy
ezek ketten valamiféle állatnak tartanak engem, amit el kéne altatni.

- Hogy juthat eszedbe ilyen szörnyűség? – méltatlankodik a húgom, és a csuklómra teszi a

kezét. – Ugye ezt magad sem hiszed?

Lerázom magamról a kezét.

- Naná, hogy nem.

Vagyis nem teljesen.

Cseppet sem meglepő módon, ezután már nincs étvágyam. Az egyetlen jó dolog az a fél
üveg bor, amint megosztozunk Christinával. Ez is leginkább csak azért, mert az ital nagy
részét én iszom meg. Az óra szerint még csak délután három van, ám bennem felmerül,
hogy milyen volna alaposan berúgni.

Sajnálatos módon Mark és az egykori kapcsolatunk nem csupán egy fekete felhő valahol
az elmém mélyén. A probléma odatolakodott az arcom elé és kénytelen vagyok foglalkozni
vele. Érzem, hogy ez a faszi ott van valahol a terasz végében, és jól tudom, milyen
megkönnyebbülés fogta el, amikor megszabadult tőlem. Mert bizony most mindenkinek a
terhére vagyok. Alaposabban belegondolva kettőnk kapcsolatába, lehet, hogy ő mindig így
érezte.

Markot néhány közös barátunk révén ismertem meg. Lynn sokszor lejött hozzám jógázni és
gyorsan megbarátkoztunk. Végül elköltözött Londonba, de előtte még bemutatott Marknak.
Ez a pasi sosem volt nő nélkül. Lynn szerint monogám volt, de gyorsan cserélgette a
csajait. Végül azonban eljött a nap, amikor változtatott ezen.

Gyorsan meghódított elbűvölő viselkedésével, elegáns öltönyeivel és azzal, hogy

elképesztő magabiztosan viselkedett. Elhitette a környezetével, hogy már az is szerencsés,
aki ismerheti őt. Nekem meglehetősen komoly önértékelési problémáim voltak és ez a pasi
látszólag gyógyírt jelentett minden bajomra. Egyértelműen odavoltam azért, hogy egy
magabiztos és sikeres férfi a párom, közben pedig nem is sejtettem, hogy milyen Mark
valódi arca. Egyre közelebb kerültem hozzá. Nagyon is közel. Szerettem. Biztosra vettem,
hogy ő is szeret engem, legalábbis az első két évben. Egy szép napon azonban
észrevettem, hogy eltűnt a szeméből a régi ragyogás és egyre nehezebben sikerült
feléleszteni ezt a tüzet. Tudom, hogy minden viszony komoly erőfeszítést jelent, ám
elengedhetetlen, hogy egy kapcsolat a szeretet és a kölcsönös tisztelet alapján álljon. Hiba
volna bárkit is arra kényszeríteni, hogy megváltoztassa az egész világát csak azért, hogy a
partnere felfigyeljen a vonzalmára.

Mindig is akartam volna egy gyereket, valakit, akit szerethetnék, így jóvá téve a múlt
balfogásait. Azt gondoltam, hogy ha teherbe esem, attól egy csapásra rendbe jönnek a
dolgok köztem és Mark között. Közelebb kerülünk egymáshoz és pontosan olyan erős,
megbízható család lesz belőlünk, amilyenre mindig is vágytam.

Csakhogy végül rádöbbentem, nem ez a helyzet – ám akkor már túlságosan is késő volt.

Egy gyerek mindent megváltoztathatott volna.

Mark mostanra viszont egyértelműen túllépett rajtam, bár lehet, hogy erre igazából már
jóval korábban sor került. Azt hiszem, ugyanezt el lehetne rólam is mondani. A különbség
annyi, hogy én még nem jöttem össze senkivel sem. Nem is tervezek ilyesmit.

- Az a helyzet, hogy így jobban jártál – bizonygatja Christina később, amikor hazavisz. –
Úgy értem, óriási szerencse, hogy nem mentél hozzá feleségül.

Felhördülök és a fejemet nekiszorítom az ablaknak.

- A házasság gondolata fel sem merült közöttünk.

- Nem is beszélgettetek róla?

A húgomra meredek.

- Hiszen már mondtam. Egyetlen alkalommal történt csak meg, hogy akár csak kicsit is
érzelmesen viselkedett. Egy nyakláncot kaptam tőle, mégpedig évekkel ezelőtt. Amikor
szóba került a közös jövőnk, egyre csak azt hajtogatta, kizsigereli az, hogy mások jövőjét
kell megterveznie. Arról beszélt, mi egyszerűen belevetjük majd magunkat a holnapba.

Akkor régen mindez nagyon romantikusnak tűnt, de ma már tudom, hogy csak
halandzsázott.

- Az mindegy – mondja Christina. – Nem számít, mert mostanra már beláttad, hogy
micsoda balfasz. Nem szívesen mondom ki, de valószínűleg már akkor is egyfolytában
dugta azt a kis picsát.

Végigsöpör rajtam a megaláztatás forró hulláma. Felsóhajtok.

- Talán.

Aznap este csendben ülök a vacsorázó asztal mellett Lee és Christina társaságában. Még
mindig Markon töprengek, átgondolom a fizioterápiát és a kezelés várható
következményeit. Örvénybe kerültem és nem igazán tudok kikecmeregni belőle. A vacsora
után nem maradok idelent, hogy közösen megnézzük a híradót, ahogy általában szoktuk,
hanem felmegyek és lefekszem, mert egyedül akarok lenni.

Kinyitom az ablakot, az ég csupán elmosódott kék ragyogás. Mélyen beszívom a levegőt és

megpróbálok hálát érezni. A levegőben kora őszi illatok, a száradó falevelek és az egyre
hűvösebb éjszakák szaga úszik.

Nem lenne szabad itt lenned – szólal meg az elmémben egy suttogó hangocska. – Meg
kellett volna halnod. Nem érdemled meg az életet.
A hang gyakran mond ilyesmit. Most azonban nem akarok odafigyelni rá. Harcolni
szeretnék önmagamért. Unom már, hogy nem lehetek büszke magamra. Az első terápiás
ülésen Pam ezt a túlélők bűntudatának nevezte. Sokan úgy érzik, hogy nekünk is meg
kellett volna halnunk, mert nem szolgáltunk rá az életre és nem vagyunk méltók a
megmaradásra. Az a nagy helyzet, hogy egész életem során a túlélők bűntudata ellen
küzdöttem. Christina csak ötéves volt, én pedig tíz, amikor úgy éreztem, iszonyú teher a
vállamon, hogy sebhelyek nélkül úsztam meg a gyermekkoromat. Éppen ezért nem
újdonság ez a bűntudat.

Most mégis úgy érzem, mintha ebben az életben most először lenne lelkiismeret
furdalásom.

Sajogni kezd a fejem és fájdalom hasít a lábamba. Beveszek egy fájdalomcsillapítót és

ledőlök az ágyra. Még ahhoz is fáradt vagyok, hogy átöltözzem, vagy bebújjak a takaró alá.
Már ez a kis erőfeszítés is túl sok volna, bennem pedig nem maradt egy cseppnyi erő sem.

Ha valaha is szüksége lesz valakire, akkor tudja, hogy hol talál meg.

Keir szavai pontosan úgy visszhangzanak a fejemben, mint ahogy az elmúlt pár éjszaka
során is.

Én azonban nem akarom beismerni, hogy bárkire is szükségem volna.

Erős vagyok. Van páncélom. Golyóálló a szívem és acélból van az elszántságom.

Nincs szükségem senkire, csak önmagamra.

Csak hát természetesen rések vannak a vértemen. Repedések a szívemen. Az acélnak

pedig rozsdásodik az éle.

Mégis szükségem van valakire.

Talán éppen rá.

Az én idegenemre.

5. Fejezet

Keir
A páncélozott harcjármű döcögve halad az országúton. Porfelleget hagy maga után a
sivatagban. Lewis ezeket „ördögfarkaknak” nevezi. Messziről látszanak a kietlen tájon és jól
mutatják, hogy ott jön valaki. Vagy éppen megy.

Nagyon nincs szükségünk ilyen reklámra.

A hegyek elég messzire vannak ahhoz, hogy ne kelljen az orvlövészektől vagy a váratlan
csapdáktól tartanunk, ám a járművünk még így is valósággal kirí a sivatagból. Mostanra
persze ez az ország már megszokta a jelenlétünket, de akkor is idegen test maradtunk.
Afganisztánnak ez a része annyira zord és élettelen, hogy kioltja az életet. Legalábbis én
így látom. Rengeteg ember veszítette életét a hegyvidéki barlangokban, a falvakban, az
országutakon. Mindkét oldalról. Túl sokan meghaltak. Ez az ország kiszívja belőlünk a
lelket.

Már rég be kellett volna fejezni. A britek visszaadták a felelősséget az afgánoknak és

megmondták nekik, hogy mostantól egyedül kell szembe szállniuk a talibánnal. Betörtünk
ide, felperzseltük az országot és már mentünk is. A szemetünket rájuk hagytuk, hogy
eltakarítsák. A brit hadsereg tizenhárom évet töltött itt. Négyszázötvenhárom bajtársunk –
férfiak és nők – halt meg közben. Mi meg azt hittük, hogy egyszerű lesz a kivonulás.

Egy darabig még minden jól ment, de aztán újra erőre kapott az ellenség. Számtalan véres
csatára került sor. Harcoltunk. Veszítettünk.

Az afgán rendőrségnek szüksége volt a segítségünkre. Miattunk kerültek bajba, így nekünk
kell megmutatni nekik a kiutat is.

Először az amerikaiak vették komolyan a dolgot. Sok ezer katonájukat küldték vissza
Helmand tartományba, hogy így segítség az afgán fegyveres erők kiképzését. Utánuk
pedig beküldték a mi néhány egységünket is.

Nem tudtam, hogy mire számítsak. Ezúttal őrvezetőként tértem vissza. Most a
szövetségeseinket kellett kiképeznem, nem pedig harcolni. Hat évet húztam le a Bastion
bázison, ahhoz képest biztos könnyű lesz.

És az is volt.

Egészen eddig.

Az elmúlt négy hónap meglehetősen unalmas volt, de a helyzet változik. Ezt jól érzem.
Mindannyian érezzük. Folyamatosan szomjúság kínoz, az elmém porrá hullik és kezdem
úgy érezni, hogy pocsék parancsnok vagyok. Ezt más még nem vette észre. Hiszen mindig
is jól értettem az emberek félrevezetéséhez. Én viszont tudom. Egy idő múlva itt megrendül
az ember és a valóság kapcsolata.

Lewis, Ansel, Roger és Brick az én parancsaimat követi. Rájuk nézek, ahogy ott ülünk a
harcjárműben. Ansel kormányoz és a sötét napszemüvege dacára is mindenre odafigyel. Ő
a legmohóbb közöttünk. Kőkeményen bizonyít, ha arra lehetősége nyílik. Roger kimerült és
nagyon hiányzik neki a felesége meg a kölkei. Brick nem tudja visszafogni a haragját és
csak éjszakánként enged fel, amikor romantikus vígjátékokat bámul a laptopján.

És ott van még Lewis is. Bár csak öt évvel fiatalabb nálam, simán lehetne tizennyolc. Még
majdnem ugyanolyan lelkes, mint a kezdet kezdetén, miközben elhatalmasodott rajta az
üldözési mánia. Ez így együtt halálra rémít engem és őszintén megmondom, attól tartok,
hogy bármelyik pillanatban bekattanhat. Figyelmeztetés nélkül.

Mindezek dacára is kedvelem a fickót. Sokat dumálunk az apáinkról, akiknek szerettünk

volna megfelelni, kudarccal végződő kapcsolatainkról és az otthoni karrier lehetőségéről.
Senki mással szemben nem vagyunk olyan őszinték, mint egymással, ám ennek a
nyitottságnak megvan a maga ára.

Azt sem titkoljuk el a másik elől, ha magunk alatt vagyunk.

Most pedig eljön az a pillanat, amikor Lewis rám néz és megcsóválja a fejét.

- Nagyon rossz előérzetem támadt – mondja. Megmarkolja a puskáját és a szemembe néz.

Halálosan rémült.

Én pedig ebben a pillanatban rádöbbenek arra, hogy ez csak egy álom. A három állandóan
visszatérő, nyomasztó és kínzó rémlátomásom egyike.

A félelmem semmit sem enyhül attól, hogy rádöbbenek, csupán álmodom. Inkább ront a
helyzeten. Tisztában vagyok ugyanis azzal, mi fog történni és az is világos, hogy megint át
kell élnem a szörnyűséget.

A valóságban azon a napon egy hasonló földúton haladt a konvojunk. Hirtelen erős
késztetést éreztem arra, hogy felüvöltsek.

- Állj! – Ezt akartam mondani, amikor apró szemű sivatagi homokként beborított a
megmagyarázhatatlan félelem. Csupán egy érzés, semmi több. Az ösztöneim szava,
esetleg a kimerültségé. Bármi legyen is olyan erős volt, hogy néhány másodpercre
megbénultam tőle.
De nem volt ennyi időnk.

A valóságban Lewis néma maradt, az álmaimban azonban mindig kimondja azt, amit
nekem kellett volna.

A bomba felrobban, a három hatalmas dörrenés mindent tűzbe és fémszilánkokba borít, a

zaj és a hőség pedig megpróbálja elemészteni az elmémet.

Elpusztul a világom.

Szilánkok fúródnak a testembe.

Mardosó fájdalommá változik minden és nem értem, hogy mi történt.

Viszont életben maradok.

Úgy, mint Lewis.

És Brick.

A földön fekszünk, az elszenesedett és lángoló roncsdarabok között, borzalmas

szembesülni a valósággal.

Ansel és Roger, az elöl ülő két bátor bajtársunk nem maradt életben. Álmomban jól látom
kettétépett, lefejezett testüket. A földön vonszolják magukat és tudni szeretnék, hogy miért
maradtam néma.

Azt mondják, ez az én hibám volt. Néma maradtam. Lenyeltem azokat a szavakat,

amelyeket ki kellett volna mondanom.

Lewis pedig úgy magasodik fölém, mint egy sötét árnyék. Rám szegezi a fegyverét.

Ő is azt mondja, hogy én vagyok a bűnös.

Miattam tette azt, amit elkövetett.

Utána tüzet nyit.

Hörögve ébredek, sós izzadság marja a szemem és lángol a tüdőm. Az oldalamon égnek a
sebhelyek, ahol belém vágódtak a szilánkok. A szívemet majdnem széttépi a fájdalom.

Minden alkalommal jó pár pillanatba beletelik, míg megnyugszik a testem. Bár az elmém
tisztában van azzal, hogy csupán álmot láttam, a testem úgy reagál, mintha visszatértem
volna a múltba. Felkelek, odamegyek a csaphoz, iszom jó pár pohárnyi vizet, mert még
mindig kínoz az olthatatlan szomjúság. Megállok az ablak előtt és kinyitom.
A beáramló friss, hideg levegő végig simítja az arcom. Bár egy nagyvárosban élek, a
tengeri légáramlat a só és különféle ásványi anyagok halvány illatát hozza magával.

Veszek néhány mély lélegzetet, kihajolok az ablakon, hogy még jobban átmoshassam a
tüdőmet. A hold alacsonyan lebeg a szomszédos épületek fölött és beragyogja a köveket.

Holnap hétfő.

Ha kedd volna, akkor lenne valami, aminek örülhetnék. A halvány esélynek arra, hogy újra
találkozhatom Jessicával.

Csakhogy nem hiszem, ismét ennyire szerencsés leszek.

Jól láttam a szemét. A tekintete egyértelművé tette, hogy nem fog visszajönni.

Tudom, hogy azért volt ott újra a pubban, mert engem keresett. Rájöttem, ellógta a
találkozóját, hogy velem lehessen. Világos az is, ez a nő lát bennem valamit, bár el nem
tudom képzelni, hogy mit.

Ha volt egy kis esélyem, mindent elrontottam. Túl rámenős voltam. Túl vakmerő.

Szóval mégis mi a fenére gondoltam, amikor beszóltam neki, és arra biztattam, hogy
fedezze fel magának a tetoválásaimat? Ennél bénább csajozós duma talán még sohasem
hagyta el a számat. Utána pedig otromba módon meghívtam vacsorázni.

Tudom, hogy ezzel megrémítettem. Ebben a pillanatban ennek a nőnek annyira kell egy
egyéjszakás kaland, mint egy púp a hátára, ezt többször is az értésemre adta. Csupán a
barátságára számíthattam volna, de túl mohó voltam. Nem számít az sem, hogy a tekintete
néha elidőz a testemen és a szemében olyankor különös, elfojtott izzást fedezek fel.
Könnyen lehet, hogy csak képzelem az ilyesmit. Az viszont nagyon is valós tény, hogy
tényleg rámenős voltam, és mindent elszúrtam.

Az önzőségem miatt. Nem azért vagyok ilyen, mintha már nem szeretném megvédeni,
őrizni és továbbra is az adósa vagyok. Az bizony. A tartozásom sosem múlik el. Csakhogy
most már ott van az a tény is, hogy beszélgetni akarok Jessicával, hallani a hangját és
elnézni, ahogy az a hihetetlen mosolya felragyog az arcán. Azt szeretném, hogy ott legyen
mellettem, velem és mindezt nemcsak azért, mert olyan hatalmas adósságom van vele
szemben, amit egyszerűen sosem fogok tudni megadni, hanem mert a közelében úgy
érzem, hogy valójában nem tartozom neki semmivel sem.
Ostoba bolond vagy – figyelmeztetem magam és ingerülten megrázom a fejem. Felnézek a
holdra és úgy tűnik, mintha még az is elégedetlen lenne velem.

Tényleg szétzilálta a fejemet az, hogy olyan sokáig bámultam Jessicát, először csak a
tévében, aztán pedig a valóságban is. A bűntudat – a megszállottság – miatt fog el iránta a
vágyakozás. Pontosan ez az oka és semmi más.

Ugyan már, ostobaságokat beszélek. Ezen kívül pedig elkeserít a tény, hogy most már
talán soha többé nem találkozhatom vele. Holnap pedig végképp nem. Meg kell próbálnom
túltenni magamat a csalódáson. Előfordulhat, hogy tényleg érzek iránta valamit, ám ezt
olyan mélyre kell elásnom, hogy a szívem kietlen temetővé változzon.

Nagyot csattan a bezárt ablak, mintha csak így óvnám meg az elmémet a következő
önbecsapástól. Elindulok vissza az ágyam felé, miközben egy álmatlan éjszakáért
esedezem.

A következő napot Lachlan társaságában töltöm. Segítek neki az állatmenhelyen.

Szüksége volt valakire, mivel egyszerre két önkéntes segítője is megbetegedett. Nekem
amúgy sincs más dolgom. Emiatt lassacskán megfájdul a fejem. Ez a helyzet. Nem
hazudtam Jessicának, amikor arról beszéltem, hogy szeretném megnyitni a saját
autószerelő műhelyemet. Egy évtizede nem álltam a saját lábamon és nyolc év is eltelt
azóta, hogy civilként szereltem az autókat. Bizonytalan vagyok, mivel is kezdjem.

Az elmúlt hét esztendő során az határozta meg az életemet, hogy katona vagyok. Mal és
Maisie élte a maga életét, én meg az enyémet. Amikor eldöntöttem, hogy leszerelek, és
nem megyek újabb bevetésre Afganisztánba, akkor erről senkinek sem szóltam. Anyám az
új férjével Islay szigetén él és bár csak ritkán szoktunk beszélgetni, mégis jól tudom,
mennyire büszke arra, hogy katona vagyok, hogy megállom a helyem. Mindaddig nem
merem bevallani neki, hogy mit tettem, míg nincs valami más is az életemben, amire
büszke lehetek.

- Hogy van a fivéred és a nővéred? – kérdezi Lachlan, miközben éppen fejenként három
kutyát sétáltatunk. Mindegyik pitbull, bár a jellemük nem is hasonlít egymásra. Az emberek
valósággal elmenekülnek előlünk, amikor felbukkanunk. Nem tudom eldönteni, ennek az-e
az oka, hogy az ország legfélelmetesebb hírű kutyáit vezetjük magunk előtt, vagy pedig az,
hogy Lachlan meg én is kötekedő kedvű verőlegényekre hasonlítunk.
- Amennyire tudom, jól vannak – válaszolom. – Meglehetősen nehéz számontartani, ki hol
van éppen. Amikor katonaként szolgáltam, nem volt könnyű kapcsolatban maradni velük. A
testvéreim rendkívül sokat utaznak és emiatt ők se nagyon kapkodják el, hogy hírt adjanak
magukról.

- Továbbra sem tudják, hogy otthagytad a hadsereget? – kérdezi Lachlan. – El akarod

mondani valaha is nekik?

Dühösen rámeredek, de szokás szerint egyetlen cseppnyi rosszindulatot vagy lenézést

sem látok az arcán.

- Megteszem, ha elkerülhetetlen lesz. Nem mintha érdekelné őket, de akkor is…

- Szeretnéd, ha addigra fel tudnál mutatni valamit, igaz?

Rábólintok.

- Pontosan.

Mind a ketten megtorpanunk, amikor a kutyák felfedeznek egy elképesztően izgalmasnak

tűnő fűcsomót.

- Ugye tudod, hogy sok embert ismerek? – kérdezi Lachlan halkan. – Akárcsak az apám
meg az anyám. Szívesen segítünk bármiben, ha tudunk. Biztosra veszem, az apám
örömmel beszállna egy kis pénzzel a szerelőműhelyedbe.

- Köszönöm – nyögöm ki, és közben nem csupán feláll a szőr a hátamon, de a hangomból
hálta helyett kiérződik az elutasítás. – Majdcsak megoldom valahogy.

Az a helyzet, hogy van egy kis megtakarított pénzem. Mielőtt beléptem volna a seregbe,
Glasgow-ban eladtam a régi műhelyemet, és alig nyúltam az árához. Ezen felül pedig
ragaszkodom ahhoz, hogy teljesen a magam ura legek. Eszem ágában sincs elfogadni a
rokonaim alamizsnáját.

Lachlan felemeli a fejét és jól megnéz magának. Hallgat egy darabig.

- Ha megengedsz nekem egy tanácsot, Keir, ne hagy, hogy a büszkeséged visszafogjon.

Mindannyiunk életében előfordult már, hogy újra kellett kezdenünk és néha nagyon sokáig
kellett várnunk a segítségre. A legjobb támogatás éppen az, amelyik egyből a
rendelkezésedre áll.
Végig simítom a nyelvemmel a fogaimat, mielőtt haloványan rámosolyodnék. Az
unokatestvérem csak jót akar, mindig ez a helyzet vele, ám én a magam útján szeretek
járni ahelyett, hogy mások tanácsaira hallgatnék.

- Na, és miért hagytad ott a sereget? – kérdezi, amikor újra mozgásba lendülünk. A kutyák
nekifeszülnek a pórázaiknak és izgatottan arra készülnek, hogy kicsivel arrébb nagyon
pisiljenek.

- Tudni akarod az igazat? – kérdezem. Fogalmam sincs róla, hogy miért mondok el neki
mindent, még a legnagyobb szégyenemet is. Talán azért, mert nincsen senki más, aki
meghallgatna és magamnak már túl sokszor elmeséltem az egészet.

- Persze – feleli, de aggodalom villan a szemében, mintha tartana attól, amit hallani fog.

- Alkalmatlanná váltam a feladatomra – vallom be. – Túlságosan meggyengültem.

- Meggyengültél?

- Az a helyzet… Történt pár dolog a legutolsó bevetésünk során. Te is tudod, hogy évekig
szolgáltam Afganisztánban. Harcoltunk. Láttam meghalni embereket. Gyerekek halálát.
Olyan dolgoknak voltam szemtanúja, amelyekről azt hittem, hogy sosem szokom hozzájuk.
A végén mégis sikerült. Ez már önmagában iszonyú. Elvárták tőled azt, hogy ne beszélj
arról, amit láttál. Ne beszélj a félelmeidről, az érzelmeidről. Ne áruld el senkinek sem, hogy
micsoda roncs vagy. – Rápillantok és a homlokán elmélyülő ráncok elárulják, hogy megért.
Az orromon át fújom ki a levegőt és hasogat a tüdőm.

- Minden rendben volt, már abban az értelemben, hogy elfogadtuk, nem lehet minden
rendben. Utána viszont az egységemet is visszaküldték a Bastion bázisra, amit ma már
Shorabak bázisnak hívnak, hogy segítsük az afgán erők harcát. Hogy kiképezzük őket. Azt
mondták, könnyű lesz.

- Cseppet sem tűnik könnyűnek – mondja Lachlan, miközben visszahúzza az egyik kutyát,
nehogy az lelépjen a járdáról.

- Őrjáratozni indultam az embereimmel. A megszokott útvonalon a bázisról az egyik

kisvárosba. A semmiből egyszer csak előbukkant egy öngyilkos merénylő. Nyílegyenesen
belénk hajtott… A két elől ülő emberem meghalt. Mi, többiek megsebesültünk. Az egyik
közlegénynek leszakadt a lába. Nekem telement fémszilánkokkal az oldalam és megégtem.
Az egyik srácnak viszont haja szála sem görbült, meg sem égett. Megúszta pár karcolással.
A barátom volt és hát már eleve félnótás. Lewis Smith.
Lachlan feszülten figyelt.

- Honnan ismerem ezt a nevet? – kérdezi.

- Onnan, hogy Lewis Smith megőrült. A szemem láttára történt. Kicsinálta az életben
maradottak bűntudata. Én is kikészültem. Én voltam a fiúk parancsnoka és csődöt
mondtam.

Viszont talpon maradtam és végig csináltam a bevetést. Lewisnak nem sikerült. Nem tudott
aludni. Egyre csak arról beszélt nekem, hogy nem lett volna szabad életben maradnia és ez
a háború értelmetlen, a kormányunknak pedig fogalma sincsen az itteni veszteségekről.
Olyan volt, mintha váratlanul a felszínre tört volna belőle az összes eltitkolt problémája.
Összeroppant. Elkezdett arról mesélni nekem… hogy elbánik az emberekkel. Szerette
volna, hogy az otthon maradottak is megértsék, milyen hely Afganisztán, hogy ők is féljenek
a haláltól.

Elhallgatok, veszek egy mély lélegzetet, mert majdnem megfulladtam.

- Megpróbáltam elérni, hogy segítsenek rajta. Beszéltem a doktorokkal, akik megvizsgálták,

és azt mondták, hogy kutya baja, katonadolog. De én tudtam, hogy szarul van. Csak
megjátszotta magát, amivel az orvosok is tisztában voltak. Nem engedhették meg
maguknak egy katona elveszítését. Mi rohadtul drágák vagyunk. Így aztán Lewis tovább
szolgálhatott. Egyik éjjel aztán otthagyta az őrhelyét, egyszerűen belegyalogolt az
éjszakába. Mindig is arról beszélt, hogy szeretne elmenekülni. Az a helyzet, hogy dezertált.
Emiatt hadbíróság elé állították.

- Ezek szerint leszerelhetett – mondja Lachlan. – Ez alighanem megkönnyebbülést

jelenthetett.

- De nem jelentett. Én ugyanis emlékeztem arra, hogy miről beszélt Lewis. Azt akarta, hogy
a világ többi része is megértse, milyen érzés meghalni. Aztán pedig beütött a baj.

- Mi történt?

- Az, ami miatt ismerős a neve. A múlt hónapban végig ment az Oxford Streeten. Kiszállt a
kocsijából és egy gitártokból elővett egy sörétes puskát és lövöldözni kezdett.

Lachlannek elkerekedik a szeme.

- Jézusom, tesó. Ő volt az?

Bólintok.
- Igen. Megtette azt, amiről beszélt nekem. Elkezdte legyilkolni az embereket, hogy
megtudják, mennyire félt ő is. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy a végén végzett
volna magával is, de a rendőrök még azelőtt lelőtték, mielőtt esélye lett volna megölni az
utolsó áldozatát.

Jessicát.

Néhány másodpercig mind a ketten hallgatunk. A szívem hevesen ver, hiszen kimondtam
az igazat. Tudom, hogy Lachlant is nagyon megrázta a vallomásom. Egy
útkereszteződéshez érünk és várjuk, hogy váltson a lámpa.

Lachlan felsóhajt és felém néz.

- Sok embernek mondtad el ezt a történetet?

Megrázom a fejem.

- Senkinek. Legalábbis nem az egészet.

- Ezek szerint így még senkinek sem volt alkalma elmondani neked, hogy ez nem a te
hibád. Jelentene bármit is, ha én mondanám ezt?

- Nem – felelem és kifújom a levegőt. Nem, nem jelentene. Ami történt, megtörtént. –
Tudtam róla. Megakadályozhattam volna.

- Meg is próbáltad.

- De nem elég elszántan.

- Nem alapozhatod az életedet az elmulasztott dolgokra. Az ilyesmi ugyanis minden másnál

gyorsabban sírba visz.

Talán rászolgáltam arra, hogy sírba kerüljek. Befogom a számat, ám ennek ellenére is
tudom, hogy Lachlan olvas a gondolataimban.

- Ezért aztán leszereltem.

- És miért vagy itt Edinburgh-ben? Úgy értem, igazából. Nem lett volna egyszerűbb
visszamenni Glasgow-ba közelebb anyádhoz, a városba, ahol már voltál valaki?

- Kellett a levegőváltozás – felelem.

- Tudod jól, hogy nem menekülhetsz el az ilyesmi elől, Keir – mondja Lachlan kicsivel
később, amikor már közel járunk az állatmenhelyhez. – Kénytelen leszel szembenézni vele.

- Ez egy bölcsesség a rögbi világából? – kérdezem rosszkedvűen.

- Csakis ilyen bölcsességeket ismerek.

Ezzel pedig lezártuk a témát.

Csakhogy Lachlan nem tudja, én nem menekülök valami elől. Igazából keresek valamit. A
megváltást.

Aminek vörös haja és napsugárként ragyogó mosolya van.

Mire elindulok haza a menhelyről, már sötétedik. Rengeteg kutyát kellett elvinnünk sétálni,
ám szerencsére most már csak a rögbiről beszélgettünk Lachlannel, nem pedig személyes
dolgokról. Iszonyúan meglepett, hogy ennyire őszinte voltam hozzá. Nem bánom a
kitárulkozásomat, de akkor is furcsa tudni, hogy valaki tisztában van a történetemmel. Úgy
érzem magam, mintha Lachlanre bíztam volna egy törékeny és drága dolgot.

Hétfő van, így egyértelmű, esélyem sincs arra, hogy belefussak Jessicába, ám a fülem így
is jól hallja a Szent Vincent szirén énekét. Odaülök a bárpult elé és beszélgetni kezdek Jillel
a csapos lánnyal.

- Vársz valakire? – kérdezi a harmadik söröm után, miközben én az ajtó felé fordulok, ahol
éppen bejött egy pár.

Azonnal visszafordulok Jill felé, és érzem, hogy a szégyentől elönti a forróság a tarkómat.

- Én? Dehogyis.

Jill rám vigyorog.

- Nem azt a csinos vörös hajú csajt, akivel két hete dumáltál?

Ennyire átlátszó vagyok?

- Még nincs kedd – felelem és belekortyolok a sörömbe. – A kedd a szerencsés napom.

- Biztos vagy ebben? – kérdezi, de aztán mennie kell egy kicsit arrébb, hogy kiszolgálja az
új vendégeket.

Azonnal körülnézek a pubban és érzem, hogy a szívem vadul veri a bordáimat.

- Ezt meg hogy érted? – kiáltom a lány után. Elővesz a hűtőből néhány almaboros üveget
és megereszt felém egy tudálékos mosolyt.
- Az előbb itt járt a kis vörös. Pont úgy ült ide a bárpult elé, mint te. Egyfolytában csak a
szemét meresztgette.

- Micsoda? – felpattanok, hogy újra körülnézzek.

- Már nincs itt. Egy órával ezelőtt elment.

A fészkes fenébe.

Dohogva leülök és a bárszék megreccsen a súlyom miatt.

- Ezt elbasztam.

- Ebben a te helyedben nem lennék annyira biztos – mondja Jill. Odajön hozzám és
megtörli a kezét egy rongyban. – Egyértelműen téged keresett.

- Mondott bármit is?

- Egy szót sem. Viszont mi, csaposok tudjuk, mi a helyzet.

- De hát még nincs kedd .

- Akkor ez egész biztosan jelent valamit.

Igen, azt, hogy szar az időzítésem. Basszus. Kiakadok attól, hogy Jessica itt járt az előbb
és engem keresett, mint ahogy én most úgy teszek, mintha nem őt keresném.

Viszont semmi értelme sincs a bénaságom miatt fortyogni. Ha Jessica itt járt, én meg nem
voltam itt, akkor nem fog visszajönni. Holnap újra szerencsét próbálhatok, csakhogy én
utálom, ha a véletlenre kell hagyatkoznom. Már így is azt érzem, hogy túl nagy kockázatot
vállalok.

Megiszom a söröm maradékát, odadobok néhány bankjegyet a bárpultra, elköszönök Jilltől

és elindulok hazafelé.

Zsebre vágom a kezem és határozott léptekkel haladok bal felé a Circus Lane kockakövein.
Hiába dühít fel nagyon, hogy elszalasztottam a lányt, már az is sokat számít, hogy
egyáltalán itt volt. Megint engem keresett.

Egyértelmű, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor nem engedem lelépni.

Egy perc múlva már ott állok a házunk előtt és ahogy szemügyre veszem az épületet,
felfigyelek arra, hogy ég a lámpa a földszinti nappaliban. Normális körülmények között
Tabitha néni már kilenckor lefekszik aludni, ám amikor egy pillantást vetek a mobilomra,
kiderül, hogy pár perccel elmúlt tíz óra.
Amikor bedugom a kulcsomat a zárba, bentről zajt hallok. Felsóhajtok és kinyitom az ajtót.
Rohadtul nem hiányzik, hogy beszélgetnem kelljen az öreglánnyal. Ahogy azt Lachlannek
is említettem, azt hiszem, a néni nem kedvel engem, viszont helyettem szívesebben
beszélget az unokatestvéremmel. Ki a fene gondolta volna, hogy egy nyolcvankét éves
kertész ilyen megszállottan rajong a rögbi iránt?

- Keir? – hallom meg a hangját, amikor belépek és bezárom az ajtót a hátam mögött. –
Bejönnél ide egy pillanatra?

A nappaliból kiabált ki hozzám. Fáradtan felsóhajtok, kihúzom magam és lélekben

felkészülök arra, hogy megint rám sóz egy-két feladatot.

Többnyire ez az oka annak, ha behív magához. Először ki kellett cserélnem egy kiégett
villanykörtét, amit a csöpögő csap megjavítása, majd a hátsó darázsfészek eltakarítása
követett.

- Jó estét, Miss Shipley – mondom, ahogy belépek hozzá a szobába. Az idős hölgyet a
rózsaszínű karosszékben találom. Utána egyből észreveszem, hogy valaki más is ül a
parányi virágmintás huzatú heverőn.

Jessica.

Egy csésze tea van a kezében, idegesen mosolyog és a két mankóját a bútor karfájának
támasztotta.

Én csak ostobán pislogok és megpróbálok rájönni arra, hogy ez mégis mit jelentsen, amikor
Tabitha megszólal:

- A barátnő jött, hogy találkozzon veled, de te nem voltál itthon. Hogy a csudába lehet, hogy
én még nem láttam őt korábban? Olyan kis csinos.

Bizony ám – gondolom. És valósággal magamba iszom a szelíden a heverőn ücsörgő női

alakot. Egy smaragdzöld nyári ruha van rajta, meg egy kardigán, ami pont olyan fehér, mint
a gipsz a lábán. Kibontott haja a vállára borul, az ajka pedig vörös, mint a rubint.

- Bocsánat, nem akartam ilyen váratlanul beállítani – szabadkozik Jessica. Leteszi a

teáscsészéjét a csipkés terítővel borított kisasztalra és a keze kissé remeg. A fenébe,
hiszen ideges.

- Semmi baj – mondom gyorsan.

- Ugye nem fogsz ott ácsorogni, Mr. McGregor? Üljél le – mondja Tabitha, és felkászálódik
a székéből. – Főzök még egy kis teát.

- Igazán nem kell – kiáltom utána, ám ő csak ingerülten morog és eltűnik a konyhában.

- Mr. McGregor? – töpreng Jessica, amikor közelebb megyek a heverőhöz. Kissé

félrehajtott fejjel néz fel rám. – Nem is tudtam, hogy van vezetékneve is.

- Én pedig továbbra sem tudom az önét – hazudom.

- Charles.

- Örülök, hogy találkoztunk, Jessica Charles – mondom, miközben leülök mellé az ódivató
bútordarabra.

- Részemről az öröm, Keir McGregor – feleli. Ráharap az alsó ajkára és lesüti a szemét.
Rádöbbenek, hogy milyen közel ülök hozzá és szégyentelenül megbámulom, ám nem
tudom visszafogni magam.

- Még egyszer elnézést, hogy csak így önre törtem.

- Ha már úgy is itt van, javasolhatom azt, hogy tegeződjünk?

Rábólint.

- Jobban éreznéd magadat, ha elárulnám, hogy a váratlan látogatásod jelenti a mai napom
fénypontját? – kérdezem halkan.

A térdemre könyökölök és a vállammal óvatosan meglököm. Olyan illata van, mint a friss
almának. Talán a testápolója miatt. Bármi legyen is, összefut a nyál a számban.

- Komolyan? – kérdezi, és egy pillanatra rám néz, majd egyből a teáját kezdi piszkálni. A
csésze egy kicsit még most is remeg. – Emlékeztem arra, amit mondtál, hogy a piros
virágokkal teli házban laksz. Itt jártam a szomszédban és… Gondoltam, beköszönök
hozzád.

- Előtte pedig jártál a pubban is. – Döbbenten néz rám. – Jill, a csapos lány mondta.

Becsukja a szemét.

- Édes jó istenem. Úgy tűnik, mintha egy perverz alak lennék.

- Hidd el nekem, te nem vagy egy perverz kukkoló. – Egy pillanatra elhallgatok. – Tényleg
örülök annak, hogy itt vagy. Ha tudtam volna, hogy jössz, jobban sietek. Bizonyára már
régóta itt ülsz.
Az arca most már ugyanolyan vörös, mint a haja. Egy újabb félszeg pillantást vet felém.

- Eltartott egy darabig összeszedni a bátorságomat. Sokáig sétálgattam, mielőtt

bekopogtam. – Megrázza a fejét és felnyög. – Istenem, esküszöm, nem szoktam így
viselkedni, jobb, ha most megyek.

Leteszi a csészéjét, ami nagyot csattan a csészealjon és kifolyik belőle az ital. Megpróbál
sietve felkelni.

Megragadom a karját és nem engede, hogy felálljon.

- Nem mész innen sehova sem – mondom. – Vagy ha igen, akkor velem. Maradj. Kérlek.

Lágyan fogom a karját, de nem engedem el. A bőre olyan puha, mint a szatén, hihetetlenül
lágy az érintése, alatta viszont kőkemények az izmok. Figyelemre méltó ez a kettősség. A
konyha irányába pillant.

- A nénit sem akarom tovább feltartani. Amikor mondta, hogy nem vagy itt, máris indultam
volna tovább. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy maradjak. Azt mondta, nem is tudta,
hogy neked vannak barátaid.

Megpróbálok nem elvigyorodni.

- Le merném fogadni, hogy egyfolytában szövegelt.

Lágyan rám mosolyodik.

- Tényleg végig az unokatestvéredről áradozott.

Az égre emelem a tekintetem.

- Ez nem lep meg.

- Itt is vagyok – szólal meg Tabitha. Nem hinném, hogy hallgatózott volna, mivel félig süket.
Hoz egy csésze teát, lerakja elém, majd süteménnyel is megkínál. Megköszönöm, a néni
visszaül kopott karosszékébe, s kérdések özönét zúdítja Jessicára.

Ő pedig könnyedén megválaszol mindent, én meg valósággal csüngök az ajkán és azt

remélem, hogy esetleg sikerül új dolgokat megtudnom róla. A gyermekkorával kapcsolatos
kérdésektől ugyan szemmel láthatóan ideges lesz, ugyanakkor viszont örömmel és
felszabadulva beszél Vancouverről, ahol egyetemre járt. Pedagógusnak készült. Arra
viszont nem ad magyarázatot, hogy ha egyszer tanár akart lenni, akkor mi miatt váltott
hivatást és miért kezdett jógával foglalkozni.
Az elmémben listát készítek azokról a dolgokról, amiket később meg akarok tőle kérdezni,
ha majd kettesben maradunk. Már ha kettesben maradhatunk. Csakhogy mire megisszuk a
teánkat és Tabitha kezd elbóbiskolni a karosszékében, én egyből megfeledkezem az
összes kérdésemről. Csupán egy dologra tudok odafigyelni: Jessica kulcscsontján arra a
maroknyi szeplőre és az jár az eszemben, milyen volna megérinteni őket a nyelvemmel.
Feszültség izzik a levegőben, valami megmozdul kettőnk között. Kénytelen vagyok arra
gondolni, ennek az az oka, hogy Jessica most itt van az otthonomban, nem pedig a bárban.
Mondjuk az is igaz, hogy továbbra sem maradhattunk kettesben.

- Ideje indulnunk – mondom a lánynak, felsegítem és odaadom neki a mankóit. Tabitha

oldalra hajtja a fejét és halkan horkol.

Már kiérünk az előszobába, amikor rájövök, nem tudom, hova menjünk. Éjjel tizenegy van,
és nekem fogalmam sincs arról, mit akar Jessica tőlem.

A lakásomhoz vezető lépcsőre pillantok és magasba vonom az egyik szemöldököm.

- Van kedved feljönni hozzám?

- Nem volna illendő – feleli gyorsan és már azt hiszem, hogy elindul kifelé, de nem mozdul,
ráharap az alsó ajkára és engem figyel.

- Nem bizony – felelem. – Csak éppen nem ezt kérdeztem. Hanem azt, hogy van-e kedved.

A lépcső felé biccentek.

- Talán jólesne egy pohár alkohol a tea után. Van whiskym.

Nem szeretnék túl rámenősnek látszani. Nem akarom sürgetni. Ugyanakkor viszont
nyilvánvaló, Jessica bizonytalan és azt hiszi, hogy hatalmas szakadék tátong aközött, amit
tenni szeretne és amit tenni illik. Ha jól választ, akkor esetleg mellettem köt ki az ágyban,
de legalábbis hajnalig beszélgetünk. A másik választás viszont elszakítaná tőlem, azonban
én már azelőtt eldöntöttem, mielőtt hazaindultam volna, hogy ilyen könnyen nem mondok le
róla.

- Egy whisky jó volna – mondja végül és félénken rám néz. – Segítene megnyugodni.

- Akkor gyere – mondom és egy intéssel jelzem, hogy kövessen fel az emeletre. – Tudom,
hogy nem kéne megkérdeznem, de szükséged van némi segítségre?

Erre nemet mond, én pedig óvatosan figyelem, ahogy könnyedén felmegy a lépcsőn.
- Hihetetlen, hogy milyen kecsesen mozogsz – mondom, miközben kinyitom az ajtómat.
Tisztában vagyok azzal, felesleges kulcsra zárnom az albérletemet, mert a bejárat mindig
zárva van, ám néha nem tudok ellentmondani az üldözési mánia hangjának.

- Ugyan már! – mordul fel. – Ha láttad volna, milyen béna voltam minap a fizioterápián.

Kinyitom előtte az ajtót.

- Nem szívesen leszek újra az ördög ügyvédje, de biztosra veszem, hogy a terápiás
foglalkozások miatt vagy ennyire ügyes és talpraesett. – A lakásra mutatok. – Üdvözöllek
szerény hajlékomban.

Bejön és körülnéz. Az előző tulajdonos itt hagyta a bútorai nagy részét, számos régimódi
széket, asztalt és néhány tájképet is a falon. A lakás még így is meglehetősen üres, ám
nekem pontjó. Az egészben a sötét keményfából készült parketta és az ajtók feletti boltívek
a legszebbek.

Amikor Jessica csendben marad, kénytelen vagyok megszólalni.

- Tudom, hogy kicsi és kevés benne a bútor, de így is használható.

- Dehogy is Keir! Gyönyörű – mondja és a szeme elkerekedik, ahogy mindent megnéz

magának. Végül egy megnyerő mosolyt villant felém. – Komolyan. Nagyon is illik hozzád.
Valamiért annyira… Nem is tudom. Üvölt belőle a férfiasság. Tökéletesen ellentéte a néni
lenti lakásának.

- Ennek talán az az oka, hogy én nem gyűjtök teknősfigurákat és nem rakok mindenre cuki
csipketerítőt. – felelem, majd elindulok az apró konyha felé. – Ülj le. Szeretnél vizet vagy
jeget az italodba?

- Egy kis víz jó volna - mondja, én pedig sietve előszedem a legjobb minőségű whiskymet,
egy tőzeges aromájú italt Speyside-ből. Töltök mindkettőnknek egy-egy pohárral és
beviszem a nappaliba.

A heverőn parányi falábú, fekete bőrrel borított bútor. Meglehetősen gótikus stílusú, mintha
csak egy régimódi gyógyszertárból került volna ide, ám most, hogy Jessica leült rá,
elegánsnak és kifinomultnak tűnik. Ez a lány fénybe borítja az egész szobámat.

- Egészségedre – mondom és odaadom neki a poharat. Felemelem az enyémet. – Igyunk

arra, hogy most itt vagy.
- Igyunk arra, hogy szerinted nem vagyok egy idegbeteg leselkedő – feleli, miközben a
poharát odakoccintja az enyémhez.

- Ha minden pszichopata olyan volna, mint te, akkor betörnék a legközelebbi bolondok
házába- mondom. Úgy tűnik, esetlenül fejeztem ki magam. Még szép, hogy ostobaságot
mondtam, mert Jessica egyből elkomorodik.

Mielőtt azonban mentegetőzésbe kezdhetnék, megköszörüli a torkát és a poharában

kavargó borostyánszínű folyadékot bámulja.

- Én… Izé… Azt hiszem, el kéne mondanom neked, hogy valójába miért jöttem ide.

Felgyorsul a pulzusom. Megtudta az igazat rólam? Tudja, hogy ismerem Lewis Smitht? Azt,
aki ezt tette vele?

- Miért vagy itt? - kérdezem bizonytalanul és izzadság ül ki a homlokomon. Ki kéne

nyitnom az ablakot.

- Egy vallomással tartozom neked – mondja halkan.

Félrehajtom a fejemet és lelassul a szívverésem.

- Egy vallomással?

Bólint és egy lágy pillantást vet rám. Egyértelműnek tűnik, hogy bármit is akarjon most
elmondani nekem, az súlyos teherként nehezedik a lelkére.

- Tudom, hogy igából nem is ismerjük egymást.

- Nem kéne állandóan ezt emlegetned.

- Szóval, akkor is az a helyzet, hogy hazudtam neked és ezt szeretném jóvátenni.

Ó, édes istenem, bárcsak én is elég bátor volnék ugyanehhez! Nyelek egy nagyot.

- Miről hazudtál? Nem ez az igazi neved? Vagy nem is hagyott ott a barátod?

- Nem. Az mind igaz volt. Igaz bizony. Egy apróságban viszont csúsztattam. – A bütykeivel
megütögeti a gipszet – A törött lábamról. Tudod, valójában nem egy vidám szexuális
kicsapongásban törtem el. Istenem, már nem is emlékszem arra, hogy utoljára mikor volt
részem nemi örömökben. Sőt, igazából bármilyen örömben.

Félszegen rám mosolyodik.

- Bocsánat, ez egy idézet volt a Jóbarátok című filmsorozatból. Az az igazság, hogy nem a
fürdőszobában malackodtunk és a lábam nem egyszerűen eltört. Sokkal inkább…
Szétrobbant.

- Szétrobbant? – olyan halk vagyok, hogy szinte suttogok. Jessica lassan rábólint.

- Hát igen. Nem tudom, hogy hallottál-e róla. Volt egy lövöldözés Londonban a múlt
hónapban.

Elhallgat. Arra számít, hogy megdöbbenek és előbukik belőlem, hogy „Az te voltál?”, vagy
valami ilyesmi. Én azonban nem vagyok elég erős ahhoz, hogy meglepődést színleljek.

- Egy terrorista, de nem valamilyen muszlim szélsőséges, pedig sokan éppen ilyesmire
gondolnának, ha meghallják ezt a szót. Nem bizony. Egy angol fiú kezdett ámokfutásba.
Tüzet nyitott az emberekre. Néhányan meghaltak. Nagyon sokan megsebesültek. Én azok
közé a szerencsések közé tartozom, akik megmenekültek.

- Tényleg ezt érzed? – kérdezem és jól tudom, hogy másfajta reakcióra számít. Megrázza a
fejét és könnybe lábad a szeme.

- Nem. Cseppet sem. Borzasztóan érzem miattam magamat. Tudom, hogy sokkal nagyobb
bajom is lehetett volna. Mindennap erről győzködöm magamat. Mi van, ha amputálják a
lábamat? Ha elveszítem mind a kettőt? És ha megsérül a fejem? Meg is halhattam volna.
Értem én, hogy végső soron mázlista vagyok. Csakhogy nagyon nehéz elfogadni a
kivételes szerencsémet.

Hátradől a heverőn és én valósággal érzem, ahogy árad belőle a megkönnyebbülés. Nagy

kő esett le a szívéről. Irigylem érte. Kibaszottul irigy vagyok rá.

Nagyot kortyol a whiskyjéből, egy darabig nem nyeli le az italt, majd egy kíváncsi pillantást
vet rám.

- Úgy látom, téged nem leptelek meg. Úgy értem, a legtöbb ember kicsit megdöbben,
amikor kiderül, hogy egy terrorista áldozata vagyok. Neked viszont a szemed sem rebbent.
Nyugodtan mondd el, mit gondolsz, nem fogok haragudni.

- Már tudtam.

Azonnal kihúzza magát.

- Tessék?
- Rájöttem, hogy ki vagy. Akkor még nem, amikor találkoztunk, de nem sokkal utána.
Amikor bejött a húgod és megemlítette a terápiás csoportodat. Akkor egyből összeállt a
kép.

- Szóval tudtad – suttogja Jessica. Ráharap az alsó ajkára, miközben egy könyörgő
pillantást vet rám. – De akkor miért nem mondtál semmit sem? Miért hagytad, hogy
hazudjak?

Megvonom a vállam, mintha nem lenne fontos ez az egész.

- Szükséged volt arra a hazugságra. Én pedig hagyni akartam, hogy a közelemben az

lehessél, akinek lenned kell. Az igazság és a bizalom nem hullik az ölünkbe. Sokszor nem
részesülünk belőlük. Úgy véltem, majd elmondod nekem az igazat, ha készen állsz rá.
Kurvára örülök annak, hogy ez így is történt.

Megremeg az álla és elfordul. Kikészülök, ha most elbőgi magát előttem.

Vesz egy mély lélegzetet és aggódva beletörli a két tenyerét a combjába. Ez éppen elég
ahhoz, hogy felgyűrődjön a ruhája alja és megláthassam a halvány bőrét. Erővel kell
kényszeríteni magamat arra, hogy elforduljak. Valamiért most iszonyatosan vonzó ez a
fiatal nő. Kizárólag erkölcstelen gondolatok kavarognak a fejemben.

- Hát akkor köszönöm – mondja Jessica halkan. A belátásodat. Igazából nem is tudom,
miért hazudtam. Na jó, valójában tudom. Egyszerűen elegem van abból, hogy az emberek
szánakozva néznek rám. Aki pedig nem együttérzően tekint rám, azt valamilyen kifacsart
büszkeség fogja. Mintha a világ tisztában lenne azzal, hogy ki vagyok, és emiatt igényt
formálna rám. Ebből nagyon durván látszik, hogy milyen erős a sajtó. Nem arról van szó,
hogy az emberek lépten-nyomon megszólítanak, odajönnek hozzám, de akkor is
felismernek. Én pedig nem kérek a szánalmukból, a büszkeségükből és nem akarom, hogy
kiállítsanak a színpadra.

- De azzal tisztában kell lenned, hogy nem baj, ha az emberek így éreznek. Nem szabhatod
meg, hogy valaki mit érezzen, főleg nem, ha egy idegenről van szó. Azért néznek fel rád,
mert példát mutattál nekik. Kiemelkedtél a vészből és talpon maradtál. Példaképül
szolgálsz mindenkinek.

- De nekem elegem van a rivaldafényből! – csattan fel. – Sosem akartam hősként élni. Most
sem csináltam semmi kimagaslót. Egyszerűen csak rossz helyen voltam rossz időben.
Meglőttek. Életben maradtam. Azt tettem, amit mindenki más is csinált volna. Nem vagyok
hős. Egy hős megállította volna Lewis Smitht. Én semmit sem csináltam, csak összeestem.
Senkit sem mentettem meg, még önmagamat sem.

Éles fájdalom mar a szívembe, mikor meghallom Lewis Smith nevét.

- Sajnálom – mondja újra. A homlokát ráncolva felmordul. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Mostanában egyfolytában csak bocsánatot kérek.

- Figyelj, nincs semmi baj – mondom lágyan és a kezére teszem a tenyeremet, hogy ne
idegeskedjen.

- Ha akarod, bocsánatot kérsz, ha meg nem, akkor meg befogod a szádat. Csakis rajtad áll.
Rám viszont minden körülmények között számíthatsz.

Elkomorodik és halvány hitetlenkedő mosoly jelenik meg a szája szélén.

- De miért is vagy ennyire jó hozzám, Keir McGregor?

- Nem hiszem, hogy erről lenne szó – felelem óvatosan. – Azt viszont nagyon is tudom,
milyen az, ha valaki nem találja a helyét.

- Nem találja a helyét?

Nincs kedvem belemenni a részletekbe. Nem volna jó, ha túl sokat elárulnék. Én nem
vagyok olyan bátor, mint ez a lány.

- Néha… háború tombol a szívünkben. Két irány között kellene választanunk. Hallgassunk
az érzelmeinkre, vagy inkább a józan észre? Ritkán tartanak ugyanabba az irányba. Nem
ér véget a küzdelmük. Jól tudom, milyen érzés, ha valaki ott áll egy csatatér közepén és
képtelen eldönteni, melyik oldalhoz csatlakozzon.

Jessica ajka leheletnyire kinyílik és látni, hogy foga fehérsége élesen elüt a meggyvörös
szájától. Milyen érzés lenne, ha megcsókolnám? Vajon ezt kellene tennem? Ha
megtörténik, akkor nem egy újabb háború vár rám, amit valahogy meg kéne nyernem?

Felpattanok és elengedem a kezét.

- Bocsánat – dadogom sietve és bemegyek a mosdóba. Bezárom magam után az ajtót és a

homlokomat nekiszorítom a tükörnek. Hangosan hörögve kapkodok levegő után.

Nem lesz könnyű, de tudom, hogy mit kell tennem. Világos, hogy ez így nem mehet tovább.
Ugyanúgy meg kell tisztulnom, mint Jessicának. Bevallok neki mindent. Most rögtön, mielőtt
még túlságosan is elfajulhatnának a dolgok. Mielőtt valami történne kettőnk között. Lehet,
hogy meg fog érteni.

Csakhogy nem akarom neki elmondani az igazságot. Végül úgy döntök, hogy hallgatok és
száz százalékig helyesnek érzem ezt az elhatározást. Nem lehetek úgy mellette, hogy
közben egy háború tombol bennem. Nem töprenghetek egyfolytában arról, hogy mikor és
hol álljak elé az igazsággal.

Mert azzal csak bajt okoznék. Én ugyan megszabadulnék a bűntudattól, ám ezzel a terhet
áttenném Jessica vállára. Utána már nem bízna bennem és nagyon az az érzésem, hogy
alig néhány olyan ember létezik, akit ennyire közel enged magához.

Éppen ezért ások még egy sírgödröt az elmémben, hogy mindent oda temessek. Abban
csak reménykedni tudok, hogy az elásott dolgok lent is maradnak.

6. Fejezet

Jessica

Abban a pillanatban, ahogy Keir eltűnik a fürdőszobában, megkönnyebbülten fellélegzem,

mintha csak már megint belém fagyott volna a levegő. Csakhogy most nem a testem
megpróbáltatásai miatt felejtettem el lélegezni, hanem valamilyen más, mélyeben ülő okok
miatt.

Tudta. Ez az átkozott fickó az egész idő alatt tisztában volt azzal, hogy hazudok. Persze
utólag átgondolva az egészet, ez teljesen nyilvánvaló. Milyen könnyen átlépett az
elszólásaim fölött. Az is, amikor úgy döntött, nem kérdez rá bizonyos dolgokra. Tudta az
igazat, mégis hagyta, hogy én döntsem el, ki szeretnék lenni.

Legszívesebben megcsókolnám ezért. Valószínűleg ezt kellett volna tennem. Utána viszont
arról kezdett el beszélni – mégpedig sokkal hatásosabban, mint Pat Benatar – hogy csata
dúl a szívében, aztán felpattant és berohant a fürdőszobába.

Én meg most bizonytalanul ücsörgök. Semmiképpen nem akartam megrémiszteni. Teljesen

jól fogadta az egészet, főleg ha figyelembe vesszük, hogy én akaszkodtam rá, elmentem a
kedvenc bárjába, hogy megkeressem, kiderítettem, hogy hol lakik és egy órán keresztül
keringtem a szomszédságában, mire sikerült elegendő elszántságot összegyűjtenem
ahhoz, hogy bekopogjak hozzá. Utána a főbérlőjével teáztam. Nem szabad elfeledkeznünk
arról a tényről sem, hogy meggyóntam neki egy hazugságot, mégpedig egy igen súlyosat.

Most az jár az eszemben, hogy feltárulkozott volna-e előttem, ha nem gyónok meg neki.
Milyen sokáig titkolta volna az igazságot? Csakis azért ücsörgök most itt egyedül, mert a
nyomába szegődtem. Ha nem ezt tettem volna, találkoztunk volna újra valaha is? Azt
hiszem, a labda azóta az én térfelemen pattog, hogy elutasítottam a vacsora meghívását.

Kizárt dolog, hogy ezek után félreértse a viselkedésemet. Őszintén megmondom, nem
tudom pontosan, hogy mire számítok a mai éjszakával kapcsolatban. Eredetileg arra
készültem, hogy odamegyek hozzá a bárba. Elmondom neki az igazat és ha minden
szerencsésen alakul, akkor esetleg kiderül, hogy még mindig érvényes a vacsorameghívás.
Arra nem számítottam, hogy whiskyt kortyolgatva a lakásában kötök ki.

Most viszont itt vagyok és nem tudom, hogy mi következik ez után. Továbbra is felvállalom
mindazt, amit mondtam neki. Nem akarok új viszonyt Túlságosan kikészültem ahhoz, hogy
bárkivel is összeálljak. A démonjaim ugyanis legyűrnének és mind a kettőnket
kicsinálnának.

Neki is megvannak a maga démonjai. Éppen az előbb pillantottam meg őket a szemében.
Túlságosan is jól megért téged, hiszen ő maga is ugyanúgy szenved, mint te.

Így igaz. Keir valamilyen sötét és sérült dolgot rejteget a lelke mélyén. Fájdalom lapul az
árnyékok között. Ez mos már nyilvánvaló. De ki fog megfizetni azért, ha felbukkannak a
démonjaim és elkezdenek játszadozni egymással? Azt nagyon jól megtanultam, hogy két
rossz dologból sosem lesz jó és emiatt két romokban heverő emberi lény nem számíthat
semmi felemelőre.

Ott van viszont a szex. A szex egészen másként működik. Persze annak is megvan a maga
félelmetes oldala, mégpedig számos okból kifolyólag, ám mégsem tartozik azon dolgok
közé, amelyek fájdalmat okozhatnának nekem.

Az az igazság, hogy Keir közelében élettel telik meg a testem és ezt a fajta bizsergést
nagyon régóta nem éreztem. Még csak arra sem emlékszem, mikor volt részem
bármilyenfajta gyönyörben. Ellenem fordult a testem. Mindenem egyfolytában sajog.
Nincsen egyetlen boldog pillanatom sem.
Pedig arra vágyom. Hogy jól érezzem magam. Fájdalom helyett vágyat akarok érezni.
Szeretném odaadni magamat egy olyan férfinak, aki kézbe venné a dolgokat és
megvédene. Akkor nem kéne gondolkoznom, és csupán az érzelmeimmel törődhetnék. Az
előbb megéreztem a kezét a bőrömön és közben rájöttem arra, hogy Keir milyen kemény
fickó. Pontosan tudom, hogy tőle megkaphatnám azt, amire a legjobban vágyom.

Csak hát félek. Bizonytalan vagyok, bizonytalanabb, mint bármikor korábban. Amikor
utoljára Markkal szexeltünk az… Igazából bele sem akarok gondolni. Azóta hónapok teltek
el. És persze előtte is hosszú hónapok két szexelés között. Mark előtt nem volt túl sok
pasim. Rettenetes teher nehezedett rám, túl nagy volt bennem a fájdalom és a félelem, és
ez megakadályozta, hogy közel engedjem magamhoz a férfiakat. Egy kezemen is meg
tudnám számolni a szexuális partnereimet.

Van valami Keirben, ami miatt vonzódok hozzá, és biztonságban érzem magam. A
vonzerejének csupán egy része az, hogy ennyire jóképű, keményen izgalmas és olyan
mértékben férfias, hogy már akkor is egyből benedvesedtem, ha csak felmerül benne, hogy
dughatnék vele. Mégis mikor fordult elő utoljára, hogy a testem így reagált valakire? Fontos
még a bizalom is. Ha nem bíznék benne, most nem ülnék itt a szobájában.

Egészen pontosan mire is számítasz – kérdezem magamtól. A fürdőszoba felé pillantok.

Talán rosszul van? Valamit én szúrtam el? Lehet, hogy mennem kéne.

Kiiszom a whisky maradékát, a torkom szinte lángra lobban tőle és lassan feltápászkodom
a heverőről.

Ebben a pillanatban kinyílik a fürdőszoba ajtaja és furcsa ragyogással a tekintetében Keir

siet ki rajta.

- Azt hiszem, ideje hazamennem – mondom. A torkomra forrnak a szavaim, ahogy

közelebb jön hozzám. Elnémulok, amikor meglátom az arckifejezését, szikrázó zöld szemét
és az álla határozott vonalát.

- Te aztán nem mész sehova sem – mondja. – Leülni. Töltök még egy italt.

- De már későre jár – ellenkezem erőtelnül és leülök. A lábamba újra belehasít a fájdalom.

- Kérsz egy fájdalomcsillapítót? – kérdezi, mert észrevette, hogy összerezzentem.

- A whisky tökéletesen megfelel – vágom rá gyorsan, mert nem akarok a terhére lenni. –
Tényleg mennem kéne.
- Miért? – kiáltja ki a konyhából. Hallom, ahogy kinyitja az üveget és a pohárba tölti az italt.
– Hol kellene most lenned?

Ezen elgondolkozom. Ő közben visszajön és felém nyújtja a poharat.

- Nem foglak itt tartani, ha nem akarsz maradni. Ha viszont maradni szeretnél, akkor semmi
szükséged a további kifogásokra.

Elveszem a poharat és óvatosan a kezemben tartom. Keir széles falként magasodik

előttem és valamilyen válaszra vár.

- Én csak… - dadogom. – Én…

Az italból próbálok bátorságot meríteni. Lenyelem a whiskyt.

- Elég béna vagyok az ilyesmiben.

- Miben vagy béna?

- Hát… Ebben. Hogy egy férfival legyek.

Amikor erre nem mond semmit, felnézek rá. Nagyon különös mosoly ragyog az arcán és
magasba vonja a szemöldökét.

- Szerinted ilyen az, amikor egy férfival vagy?

Megköszörülöm a torkom és érzem, ahogy elönt a forróság.

- Úgy értem… Már mondtam korábban…

- Igen, említetted, hogy nem akarsz egy új viszonyt és nem fogsz szexelni sem.

- Egy szóval sem említettem a szexet – figyelmeztetem sietve. Ő közben egyfolytában az

arcomat figyeli.

- Akkor mi a baj? Mi az, amit nem mersz kimondani?

Hirtelen megrémülök és menekülni szeretnék. Ez alighanem látszik rajtam, mert Keir

rámutat.

- Azt ne merd mondani, hogy már megint menned kell. Térjünk vissza oda, ahol az előbb
voltunk. Miben vagy béna? Miről van szó? A kettősünkről? Rólad és rólam? Nincsen itt
semmi titokzatos veled és velem kapcsolatban, Jessica. Pontosan tudod, hogy mit érzek
irántad.

Döbbenten nézek rá. Tényleg?

- Mit érzel?

Enyhe türelmetlenséggel mered rám.

- Elhívtalak vacsorázni, de te elutasítottál.

- De utána azt mondtad, hogy csak barátok vagyunk.

- Amit komolyan is gondolok. Csakhogy a barátságnak is megvannak a maga különböző

fokozatai. Csupán rajtad múlik, hogy kiderüljön, mi milyen barátok vagyunk.

Nagyot csattan a poharam, ahogy leteszem.

- A pofám leszakad.

Már nem csupán az arcom lángol, de tűzbe borul az egész testem, a fejemtől egészen a
lábujjaimig.

- Tűzvörös vagy – mondja, és olyan mohó vágyakozással érzem a pillantását a bőrömön. –

Meg kell, hogy mondjam, tetszik, amit látok. Dögös vagy és beindultál.

- Már megint bepróbálkozol – szólok rá, de meglehetősen erőtelnül.

- Ó, nem, ez nem bepróbálkozás. Nem azért kerestél meg ma este, mert meg akartál
gyónni nekem valamit, hanem mert szükséged van valamire tőlem. Mi is az? Mit akarsz
tőlem? Mi az, amit adhatok neked?

Jézusom. Ettől teljesen kikészülök. A szavai mélyen belém hatolnak, a tekintete pedig
valósággal meghámoz és olyasmit keres a mélyben, ami még számomra sem egyértelmű.

Tudni fogja, ha hazudok. Ezzel a pasival őszintének kell lennem.

- Nekem… - veszek egy mély lélegzetet és lesütöm a pillantásom. – Nekem… társaság

kell.

- Társaság? – Úgy tűnik, meglepődött. Bólintok.

- Ez az igazság. Magányos vagyok. Ráadásul félek. Annyira unom már ezt a két dolgot.
Olyan valakivel akarok lenni, aki segít elfelejteni, hogy ki vagyok. Melletted felbátorodom.
Nem hittem volna, hogy ez lehetséges.

Na tessék. Íme, az igazság. Nagyjából. Ott lebeg kettőnk között és emiatt még inkább
tapinthatóvá válik a szobában a feszültség.

Keir leül mellém és iszik egy kicsit a whiskyjéből.

- Nem semmi – mondja és megvakargatja az állán a borosát. – Én meg buta fejjel azt
hittem, hogy a faszomat akarod.

Elnevettem magam. Ő is ezt teszi, és csodálatos mégy a hangja. Egy fokkal enyhül a
feszültség.

- Bocsánat – mondom, amikor végre visszanyerem az önuralmamat.

- Előfordulhat, hogy ez a kettő ugyanazt jelenti. – Egy pillanatra ráharap az alsó ajkára és
vidáman felragyog a tekintete. – Már ha így akarod.

Néhány jelentőségteljes pillanaton át csak bámuljuk egymást. Utána viszont megenyhül a

tekintete és ezt mondja.

- Miért nem maradsz itt ma éjszakára?

Na pont ez hiányzott. Megtudhatnám, milyen érzés, ha telt ajkával szájon csókol és

megismerhetném a bőre ízét. Nyelek egy hatalmasat.

- Nem tudom, hogy készen állok-e…

A gipszre gondolok. Arra, hogy meztelenül hogyan néznék ki. Megviselt vagyok és
ápolatlan. Utána az jut az eszembe, hogy Keir mellett egészen más módon, nyers
őszinteséggel tárulhatnék fel. Ettől is félek.

- Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy dugni fogunk – magyarázza és ahogy kimondja a dugni
szót, attól megérzek valamit a hasamban. Erős tájszólása miatt úgy érzem,
hátborzongatóan malac dologról beszél. – Csak arról van szó, hogy itt maradsz. A társaság
kedvéért. Az ágyam elég nagy ahhoz, hogy mind a ketten elférjünk benne. Megígérem
neked, egy ujjal sem nyúlok hozzád, csak ha megkérsz rá.

- És ha megkérlek rá?

Az arcára kiül a vágy és már a számat bámulja.

- Bármit megteszek, amire megkérsz. Csak nyisd ki a szádat, Vereske. Ha azt akarod, hogy
lecsókoljam a whiskyt az ajkaidról, akkor lecsókolom. Ha azt szeretnéd, hogy az ujjaimat
betegyem a lábad közé, akkor ezt teszem. Állok rendelkezésedre, mégpedig a testem
minden porcikájával.

Hűha. Egyszerűen megnémultam. Gyakorlatilag máris ott érzem a lábam között. A testem
már tényleg lángol.
Ideje hazamenni – szólal meg egy hang a fejemben. – Tedd le az italod, hívj egy taxit és
menj. Nem fog haragudni. Még nem állsz készen erre.

Készen állás ide vagy oda, nem érdekel a hang. Soha semmire nem álltam készen,
úgyhogy most minek haboznék?

- Na jó – mondom lassan. – Tetszik a dolog. Már az, hogy itt aludjak. Az említett extrákat
pedig még meggondolom.

Bólint, hátradől és a karja ott van hajszálnyira mögöttem a heverő párnáján. Milyen könnyű
lenne hozzábújni, hagyni, hogy átöleljen, hogy oltalmazóan, biztonságot nyújtva magához
szorítson.

Persze az kicsit sok volna a jóból, főleg azután, hogy igent mondtam és itt fogok
éjszakázni.

- Nincs mit felvennem – figyelmeztetem és közben az is eszembe jut, hogy nem hoztam
magammal fogkefét, dezodort vagy bármi ilyesmit.

- Aludj meztelenül.

- Csak szeretnéd.

- Így igaz. Attól még nagyobb kihívás lenne az, hogy ne nyúljak hozzád. Figyelj, van egy
ingem, amit felvehetsz. Meg egy extra fogkefém is. Mindig csomagban veszem az ilyesmit.

- Mindig készen állsz?

- Pontosan. – A poharában meglötyköli az italt és közben engem néz. – Eléggé későre jár.
Mi a programod holnapra? Kell sietned? Vagy esetleg megengeded nekem, hogy reggelit
csináljak?

- Holnap este el kell mennem a templomba az összejövetelre, ám előtte semmi dolgom.

Persze most rögtön kell egy SMS-t küldenem Christinának, hogy tudja, pontosan hol is
vagyok.

Miközben kihalászom a táskámból a mobilomat, Keir megkérdezi.

- Sokat aggódik miattad a húgod? Vagyis már a baleset előtt is ilyen volt?

Megrázom a fejem.

- Nem. Régen én aggódtam miatta.

- Értem. És ez a templomi dolog?

Bocsánat kérően megvonom a vállam.

- Egy támogatói csoport a poszttraumatikus sokk enyhítésére. Ilyesmit csinálok. A

legkülönfélébb emberek. Szerettem volna a leghamarabb rendbe jönni.

Komoran elmosolyodik.

- Ehhez nagyon bátornak kell lenni. Beismerni, hogy segítségre van szükséged és utána
meg is szerezni azt.

Gyorsan bepötyögöm az üzenetet a húgomnak és bólintok.

- Na igen. Persze én cseppet sem érzem bátornak magam. Többnyire semmit sem érzek.

- Ezen akkor sürgősen változtatnunk kell – mondja Keir és a hangjának érdes árnyalata
elárulja, hogy nagyon határozott elképzelései vannak a dologról.

Hirtelen rám tör az idegesség. Nagyon bepánikolok. Az egész testemben lángra lobbannak
az idegek és a parányi tűszúrások áradatát a hideg izzadtság követi. Keir a poharamra
mutat.

- Idd ki. Mielőtt még meggondolnád magad.

- Nem fogom meggondolni magam – tiltakozom és felhajtom az egész pohár italt.

Meggörnyedve köhögni kezdek. Igaz, legalább a lábamban enyhült a fájdalom.

A mobilom csipog egyet, mire rápillantok. Christina válaszolt.

Mi van?! Megőrültél? Nem is ismered azt a pasit. Ez veszélyes lehet! Tessék azonnal hazajönni!

- Ez után az üzenet után sem? – kérdezi Keir és a vállam fölött rám pillant a telefontom
kijelzőjére.

- Még ezután sem.

Megírom a válaszom

Harmincéves vagyok és bízom benne. Hadd legyen már egy kis életem. Holnap majd felhívlak. Jó
éjszakát!

Utána némára állítom a mobilomat.

Ezzel pedig kezdetét veheti az igencsak furcsa folyamat, melynek részeként ágyba bújok
egy idegen házban azzal az emberrel, akit iszonyúan vonzónak tartok, ám valójában alig
ismerem. Előfordult már máskor is, hogy egy barátomnál aludtam, de akkor nem mankóval
bicegtem és nem kellett súlyos gipszet cipelni a lábamon.
Keir viszont mindent megtesz azért, hogy otthon érezzem magam. Ad egy kopottas Guns’
n’ Roses pólót, ami olyan nagy rám, hogy simán hálóingnek is beillik. Miközben a
fürdőszobában lemosom magamról a sminket és fogat mosok, addig ő könnyebben
hozzáférhetővé teszi az ágyat.

Hasonlóan a lakás többi részéhez, a hálószoba sem zsúfolt. Csak egy hatalmas ágy van
benne, meg egy tikfa éjjeli szekrény. Semmit sem árul el Keir személyiségéről, egyetlen új
dolgot sem tudhatok meg róla. A jókora ablakból a hátsó kert látható és mivel nyitva van,
így befúj rajta a friss tengeri szellő. Az ágy így még inkább hívogatónak tűnik.

- Segítsek felmászni rá? – kérdezi Keir az ágy túloldalán állva. Brutális igazságtalanságnak
tartom, hogy ő még mindig farmert és inget visel, miközben nekem kilátszik a lábam.
Dühösen meredek rá.

- Menni fog egyedül is.

- Tudom – feleli türelmesen. – De például nem kell felpárnázni a sérült lábadat? Nagyon rég
tört el valamelyik csontom, így nem emlékszem. Szükséged lesz párnára? Igen, szinte
biztosan.

Kimegy az előszobába és hallom, ahogy az ágyneműs fiókban turkál.

- Jó lesz így is! – kiálltok utána, de ő közben már vissza is jön, három párnával a kezében.

- Nem vagyok ugyan orvos, de tudom, hogy megy az ilyesmi – magyarázza. – Tessék
lefeküdni.

- Igen, uram, értettem – mondom neki, mintha egy szigorú kiképző őrmesterrel beszélnék.

Úgy tűnik, ez nem volt túl jó ötlet.

- Csak feküdj le – mondja ingerülten és félrehúzza előlem a szürke pokrócokat.

Na már megint bajba kerültem. Hogy a fenébe feküdjek le az ágyra anélkül, hogy meglátná
a bugyimat? Szükség van néhány próbálkozásra.

Egész idő alatt összeszűkülő szemmel figyel. Amikor végre az ágyban fekszem, a két
kezébe veszi a gipszemet. Valamiért úgy tűnik, a tenyere forrósága eléri odabent a
lábamat. Ahogy így óvatosan segít, attól egészen különös, leírhatatlan érzelmek támadnak
a bensőmben. Mintha egymás után megpattannának a szívem apró húrjai. Ennél
kiszolgáltatottabb már nem is lehetnék. Teljesen Keirre bíztam magamat.

- Csinos gatyeszod van – mondja, miközben a gipsz alá csúsztatja a párnákat.

Ez a pár szó is elég ahhoz, hogy teljesen kiakadjak.

Azonnal odakapok és megpróbálom lejjebb rángatni a póló alját, de nem megyek vele
semmire. Jóságos ég, hiszen már nem is emlékszem arra, hogy mikor voltam utoljára
szőrtelenítésen. Az ép lábamat gyorsan hozzászorítom a másikhoz, hogy eltakarjak
mindent.

- Csak cukkolsz – mormogja jókedvűen, majd megvizsgálja a párnahalmot. – Jó lesz így?

- Jó lesz – mondom csendben.

Átmegy az ágy másik oldalára, én pedig arra számítok, hogy leoltja a kislámpát, mielőtt
vetkőzni kezdene. A legnagyobb döbbenetemre azonban egyszerűen megragadja az ingje
alját és kibújik belőle.

Mintha csak lassított felvételen látnám a vetkőzést. Lentről felfelé komótosan feltárul
előttem a teste. A nadrág dereka fölött megpillantom karcsú csípőjét és lapos hasán a
felfelé vezető keskeny szőrsávot. Megszámolom kőkemény hasizmait, egy, kettő, három,
négy, öt, hat. Megvan mind. Utána széles, fenséges mellkasa következik. Talán sziklából
faragták. A válla most is egy hegyre emlékeztet. A bicepsze olyan vastag, hogy nem férne
a markomba, a két alkarja pedig izgalmas mérete és erezete miatt hirtelen valami egész
másra emlékeztet. Most már, hogy láttam a felsőtestét, a lenti régiókat is el tudom képzelni
magamnak.

Basszus. Ez a férfi egy született harcos.

Ebben a pillanatban felfedezem az egyik tetoválását. Középkorinak látszó betűtípussal latin

szavakat írtak a mellére? Nec Aspera Terrent. Amikor viszont kissé oldalra fordul, hogy az
ingét az öltözőszekrény tetejére dobja, akkor észreveszek valami mást is. Erre nem
számítottam. A bal oldalán széles sávban sötét hegek sorakoznak. A bordáitól egészen le a
csípőjéig minden tele van sebekkel. Van köztük fehér és halvány rózsaszínű is.

Nem akarok rákérdezni arra, hogy mi történt vele és egyébként is, mielőtt kinyithatnám a
számat, Keir elkezdi lehúzni a nadrágját és ettől a figyelmem azonnal valami másra irányul.

A farmerja könnyedén lecsúszik a combjáról és már csak tengerészkék boxeralsója van

rajta. Elképesztően izmos a két combja, közepén pedig egy valóságos hegycsúcs
domborodik. Egészen eddig nem nézett a szemembe, pedig jól tudta, úgy bámulom, mint
egy kiéhezett tizenéves lány. Most viszont felém fordul.

- Ezek szerint megtaláltad a tetoválásaimat – mondja. – Jól megnézted őket magadnak?

Nem csak egy tetoválása van? Ekkor azonban felfedezem, hogy a combját egy jókora
vitorlás hajó mesterien megrajzolt képe díszíti. A régimódi rongyos vitorlájú vízi jármű körül
varjak keringenek.

Hát persze. A tetoválás. Csakis azt bámultam. Nem ám a gatyájában terpeszkedő

óriáskígyót.

- Nagyon klassz – mondom halkan és kissé megremeg a hangom. – Úgy értem, nagyon
klasszak.

Emlékeztetem magamat arra, hogy később majd többet is megtudjak a tetoválásairól, ám

most kénytelen vagyok elfordulni.

Egyből lecsukom a szememet és úgy teszek, mintha aludni akarnék.

- Akarsz még tőlem valamit? – kérdezi Keir halk, érdes hangon. – Mielőtt lekapcsolom a
villanyt?

Igen, hogy ne vedd le az alsónadrágodat.

El sem tudom képzelni, mit csinálnék, ha az éjszaka közepén rám meredne az az otromba
jószág.

- Minden jó így – mondom álomittas hangon.

- Hát rendben – feleli, én pedig sikeresen ellenálok a késztetésnek és nem vetek rá még
egy pillantást, mielőtt lekapcsolná a lámpát. – Jó éjszakát.

- Jó éjszakát – felelem.

Sötétségbe burkolódzik a szoba, csupán a hold ezüstje szűrődik be az ablakon. Egy idő
múlva már ki tudom venni Keir körvonalait magam mellett az ágyon. Ahogy telnek a percek,
egyre egyenletesebbé válik a szuszogása. A lövöldözés óta most először fordul elő, hogy
nem egyedül alszom. Most először érzem magam biztonságban.

Nem számítottam arra, hogy ennyire meghitt lehet ez a dolog. Egyszerűen megosztozunk
egy ágyon, az éjszakán, az álmokon és az esetleg felbukkanó rémálmokon. A lényem egy
része arra vágyik, hogy kinyújtsam a kezem, megérintsem Keir bőrét és arra kérjem, hogy
viszonozza az érintésem. Érezni akarom, teljesen és mindenestül, a testem összes
porcikájával.

Olyan könnyű volna.

Olyan jó lenne!

Úgy alszom el, hogy a kezem Keir felé nyújtom.

7. Fejezet

Keir

Egy vályogfalú szobában ülök, mindenütt térképek és középen csupán egyetlen asztal áll.
Ezen van a rádió meg a mikrofon, melynek repedéseiben megült a homok.

Korábban még sosem jártam ebben a helyiségben. Nem ez a kijelölt harcálláspontom. Itt
azok vannak, akik hátul maradhatnak, akik figyelik a beérkező hívásokat, tudnak a
támadásokról, a bombákról, a veszteségekről. Ők adják a parancsokat, miközben a többiek
harcolnak.

Most mégis itt vagyok, mégpedig egyedül.

Jönnek a hívások a járőröktől.

Segítségre van szükségük, támogatásra.

A rádióhullámok fegyverropogást hoznak magukkal.

Én pedig semmit nem tehetek.

Kész káosz van. Rengetegen meghalnak körülöttem. A messzeségből jól hallom a

kiáltásaikat, a könyörgésüket.

- Segíts rajtunk, Keir! Segíts!

Lemészárolják a barátaimat, a beosztottjaimat, én pedig semmit sem tehetek ez ellen.

Sötétbe borul a szoba. Kihuny a nap fénye.

A nyakszirtemen feláll a szőr, ahogy zuhanni kezd a hőmérséklet, pedig mindig ezt teszi
napnyugta után. Majdnem fagypont van.

Ekkor elhallgatnak a segélykérések.

Váratlanul körülölel a csend.

Nem érzek megkönnyebbülést.

Azért, mert tudom, hogy a társaim halottak.

A szobában van valaki rajtam kívül.

Nem látom, viszont hallom. Zihálva kapkod levegő után.

Lewis.

- Nem bírom tovább – suttogja és pont olyan a hangja, mintha a rádióból szólna, hol
elhalkul, hol meg hangosabb. – Miért nem fogják fel az emberek, hogy mit tettek? Az ő
adójukból finanszírozzák ezt a háborút. Ők fizetnek a halálért! Minden legalább annyira az
ő bűnük, mint a mienk.

Megpróbálom elmondani Lewisnak, hogy ez a hivatásunkkal jár. Benne van a pakliban,

mindig is benne volt, amit jól tudtunk a szerződésünk aláírásakor. Mindannyian tudtuk.

Csakhogy a szavak ugyanúgy cserben hagynak, mint régen.

- Itt nincsenek gazemberek – folytatja. – És jófiúk sincsenek. Csak egy seregnyi

szerencsétlen fajankó próbál meg életben maradni, hogy leölje a többieket. Csupán abban
reménykedhetsz, hogy megéred a holnapot, na de mit hoz a holnap? Mi az értelme ennek
az egész szenvedésnek?

Hosszú csend.

- Itt vannak.

Bár már sötét van, a terem sarkában néhány még komorabb árnyék jelenik meg.

- Végeztek azokkal, akiket neked kellett volna megvédeni, és most eljöttek érted.

Az árnyak közelebb érnek. Tudom, mit kell tennem. A kiképzésem során mindenre
felkészítettek.

A testem készen áll az ugrásra.

- Te képtelen vagy bárkit is megvédeni – suttogja Lewis a fülembe. – Önmagadat sem

tudod. Meg a lányt sem. Tőlem aztán nem. A baj már megtörtént. Már azelőtt elveszítetted
Jessicát, hogy az egész megkezdődött volna.

A bomba ott robban fel az orrom előtt. Izzó, fehér borzalom csap le rám.

Felülök és úgy kapkodom levegő után, mint egy fuldokló. Utána kiugrom az ágyból,
körberohanok a szobában, a fegyvereket keresem, a puskákat, hogy harcolni tudjak.

Élnem kell.
- Keir – szólal meg egy halk, rémült hang az elmém legmélyén.

Itt nincsenek fegyverek, viszont körbevesznek a katonák, árnyalakok, de mégsem

árnyékok.

Rávetem magam egyikre, darabokra akarom szaggatni, amikor a kezem kitapintja az

éjjeliszekrényt.

- Keir, könyörgöm, mi a baj? Mi történik?

Jessica halálra rémült hangja félresöpri a rémképeimet.

Jessica.

Megdermedek és a feltépett fiókot bámulom és a kezem úgy szorítja a fogantyúját, mintha

az életem múlna ezen. Pislogva körülnézek, látom a sötétséget és a hold maradék, halvány
fényét.

Jessica a két kezére támaszkodva ül az ágyamon és a tekintetéből süt a félelem.

- Jól vagyok – nyöszörgöm. – Jól vagyok. Rémálom. Csak egy rohadt rémálom volt.

- Biztos? Azt hittem… - Elakad a szava és én kihallom a hangjából a félelmet. Lófasz a

seggembe! Lehet, hogy halálra rémítettem szerencsétlent.

- Sajnálom – mondom és megpróbálom visszanyerni a lélegzetem.

Rohadtul nem szeretném, hogy szemtanúja legyen borzalmas éjszakáimnak. Amikor

beleegyezett abba, hogy itt alszik mellettem, fel sem merült bennem ennek a lehetősége.
Előtte pedig amúgy is fogadalmat tettem arra, hogy elfelejtem a múltamat.

Csakhogy a múlt nagyon ügyes. Beszivárog az álmaidba és megtelepszik a lelked sötét

fertályaiban.

- Komolyan mondom, jól vagyok – bizonygatom. – Várj, hozok neked vizet!

Kitántorgok a hálószobából és a konyhában a mikro kékeszöld órája azt mutatja, hogy

hajnali négy óra van, így legalább nem kell egész éjjel álmatlanul forgolódnom, mivel
biztos, hogy ezek után képtelen leszek becsukni a szememet.

Iszok egy pohár vizet, teletöltök egy másikat Jessicának, és beviszem neki a hálószobába.

Még mindig ott ül és engem néz a sötétben.

- Tessék – mondom és leteszem a poharat mellé. – Igyál egy kortyot, aztán feküdj le aludni.
Mintha az előbb a tüzérséget keresve ő rohangált volna körbe a szobában.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezi halkan, amikor visszadőlök az ágyra.

- Csak egy hülye álom volt – magyarázom. – Nem lett volna szabad olyan sok teát innom
lefekvés előtt.

Igyekszem meggyőző hangon beszélni.

- Attól vannak rémálmaim.

- Ó – mondja.

- Ugye el fogsz tudni újra aludni? – kérdezem és halványan abban reménykedem, hogy
nemet mond. Ha ugyanis ébren velem marad, akkor nem kell egyedül szenvednem a
sötétben.

Ő azonban ezt mondja:

- Persze. Kényelmes ez az ágy.

Rámosolygok a sötétben.

- Akkor megint csak jó éjszakát!

- Gond lenne, ha lezuhanyoznék?

Odafordulok és látom, hogy Jessica ottáll a hálószoba ajtajában. Az egyik mankójára

támaszkodik, ásít és a fejét vakargatja. Az ablakon beáradó reggeli napfényben a vörös
haja ragyogó glóriának tűnik.

- Már hogy volna baj? – felelem. – Jól aludtál?

Azt remélem, hogy nem hozza szóba, ami az éjszaka történt. Talán nem is emlékszik rá.
Nem tudtam újra elaludni a kellemetlen közjáték után. Egy könyvvel a kezemben egyből
átjöttem ide a nappaliba, ahonnan ki se mozdultam azóta.

- Az a helyzet, hogy igen – feleli és félénken rám mosolyodik. A tekintete csillog és az arca
gyönyörű így, smink nélkül. – Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig alszom, de…

A szavait meghallva történik valami a szívemben. Megduzzad és forróvá válik. Rám semmi
jó nem ávr az ágyamban, Jessica viszont képes volt benne felszabadultan aludni.
- Remek – mondom. – A mosdókagyló alatt találsz pár törülközőt. Én meg közben nekiállok
a reggeli készítésnek.

Felkelek a székemből és nyújtózkodom egy nagyot.

- Van, amit nem ehetsz?

Így, hogy a fejem fölött van a két karom, kicsit feljebb csúszott a pólóm. Jessica
kendőzetlenül a hasamat bámulja. Olyan szögben áll, hogy tudom, az izmaimat nézi és
nem az oldalamon a rengeteg sebhelyet.

Lesüti a tekintetét és enyhén elpirul.

- Jöhet minden. Nem vagyok válogatós. Szeretem a tojást.

- Kenyeret?

- Gluténmentes?

Leengedem a karom és a vendégemre vigyorgom.

- Gluténmentesen táplálkozol?

Szabadkozva megvonja a vállát.

- Leginkább paleózok. Természetes dolgokat eszem. Tudod, ilyesmi.

- A sört viszont úgy vedeled, mintha holnaptól betiltanák.

Ráharap az alsó ajkára és utána egy kihívó pillantást vet rám.

- A szenvedélyem rabja vagyok.

- Nem mondanám, hogy sikeresen kordában tartod a szenvedélyed. Rejtőzik a sörön kívül
még más is a sötétben, amiről tudnom kellene?

Az egóm szeretne meggyőzni arról, hogy Jessica szemében ekkor mohó és zabolátlan fény
villant. Mintha az járna a fejében, hogyan lehetnék én az új szenvedélye. Cseppet sem
bánnám.

- Csak a sör – válaszolja. – Meg azok a pasik, akik Gerard Butlerre hasonlítanak.

Bemegy a fürdőszobába, ám közben egy szemérmes pillantást vet rám a válla fölött, majd
bezárja az ajtót.
Ó, a fészkes fenébe! Ezek szerint mégiscsak lehetnék az egyik bűnös kis titka. Hosszú idő
telt el azóta, hogy ahhoz a színészhez hasonlítottak és ez a pár szó most kifejezetten
boldoggá tett.

Besietek a konyhába és nekiállok reggelit csinálni. Közben egész idő alatt ostobán
vigyorgok. Eltekintve a rémálmaimtól, ez a lány el sem tudja képzelni, milyen iszonyúan
nehéz volt egy egész éjszakát úgy eltölteni mellette, hogy nem érek hozzá. Csupán a lábán
a gipsz emlékeztetett arra, hogy mennyire kiszolgáltatott és emiatt kizárólag őt illeti meg a
döntés joga. Elképzelhető persze, hogy lehettem volna rámenősebb is egy kicsit, de
először úriemberként akartam viselkedni és csupán később kimutatni állati ösztöneimet. A
megfelelő időben.

Nagyon remélem, hogy lesz megfelelő idő.

Mire Jessica kijön a zuhanyzóból, már kész van a reggeli. Törülközőből készült turbán van
a fején, és az arca kipirult. Ugyanaz a zöld ruha van rajta, mint tegnap este, de most
kardigán nélkül, így jól látszik izmos karja. Olyan jó volna sorra megérinteni kulcscsontján a
szeplőket! A vállán látható halvány pontok legalább ennyire vonzóak.

- Ez lenyűgöző. Jaj, nem kellett volna! – mondja, miközben a kávéskannából teletöltöm a

csészéjét. Az asztalon egy jellegzetes skót reggeli várja, rösztli édesburgonyából, szalonna,
kolbász, sült gomba és paradicsom meg persze tükörtojás.

- Ó, dehogynem! – felelem és leülök vele szemben az ételek alatt alig látszó, parányi
tölgyfa asztal mellé. – Ha nem volnál itt, akkor reggelire szokás szerint csak egy pohár
joghurtot ittam volna. Amúgy kérsz esetleg joghurtot?

Megrázza a fejét.

- Nem fogyasztok tejtermékeket.

- Nem kell a tejecske, ízlik a söröcske…

- Ellentmondásokkal teli személy vagyok – mondja erre egyszerűen és belekóstol a

kávéjába. A gyönyörtől becsukja a szemét és az orrán keresztül vesz egy mély lélegzetet. –
Mennyei az íze!

Lefogadom, hogy a tied is ugyanilyen – gondolom és közben azt érzem, hogy a merevedő
farkam erősen nekifeszül a nadrágomnak. Azóta ilyen, hogy megláttam Jessicát kilépni a
fürdőszobából.
Veszek egy mély lélegzetet és úgy döntök, hogy inkább az ételre összpontosítok.
Lenyűgöző, ahogy ez a lány falatozik. – nézem széles, érzéki száját és csodálatos
étvágyát. Pontosan tudom, a két kezem is elég volna ahhoz, hogy ugyanilyen boldoggá
tegyem vagy talán még elégedettebbé.

Az is elképesztően érzéki, ahogy a villája hegyére tűz egy krumplidarabkát és belenyomja a

tojássárgájába.

Mocorogni kezdek a székemen és krákogni kezdek.

- Na és mikor veszik le rólad a gipszet?

Megdermed és tágra nyílik a szeme, mintha a kérdésem váratlanul érte volna. Nyel egy
nagyot.

- Ó, igazából holnap.

- Izgatott vagy?

Oda sem figyelve piszkálni kezdi a burgonyadarabokat a tányérján.

- Lehet. Nem is tudom. Mostanra már úgy hozzászoktam a gipszhez.

- Szabadabb leszel – mondom. Rábólint erre.

- Persze, de akkor is bizonytalan vagyok. Tudod, ez az utolsó lépés. Ez a vége. Utána már
nem menekülhetek el az álmaimba.

Értetlenül nézek rá.

- Ezt meg hogy érted?

- Csak úgy, hogy amíg rajtam van a gipsz, addig elképzelhetem, milyen lenne az életem
gipsz nélkül. Elhitethetem magammal, hogy a lábam pont olyan lesz, mint azelőtt és gond
nélkül fogok járni meg futni vele. Hamis reménybe ringathatom magam és arról
álmodozhatok, hogy minden jó lesz. – Elhallgat és a homlokát ráncolja – Közel az igazság
pillanata. Holnap lekerül rólam a gipsz és kiderülhet, hogy a lábam csak egy nyomorult
roncs és nehezebb lesz járni, mint gipszben… Ettől félek. Mert jön az igazság pillanata.
Utána már nincs miben reménykedni.

Belém hasít a fájdalom attól, hogy ennyire borúlátó módon gondolkozik, bár közben úgy
érzem, hogy egyedül velem ilyen őszinte.
- De azzal ugye tisztában vagy, hogy a fizioterápia lassú dolog? Először még bénázol, de a
végén ugyanolyan ügyes leszel, mint annak idején. Ezen felül pedig a plasztikai sebészek
bármikor rendbe hozhatják a lábadat és eltüntethetik a hegeket, ha ettől jobban érzed
magad.

- Lehetséges – mondja óvatosan és rám pillant. – Rajtad is vannak sebhelyek, az

oldaladon. Miért nem tüntetted el őket?

Azonnal lefagyok. Csak nagy nehezen kapok levegőt.

- Azért, mert nem izgatnak különösebben – ismerem be. – Arra emlékeztetnek, hogy ki
vagyok valójában, függetlenül attól, hogy ezt szeretném-e vagy sem. Erkölcstelen volna
eltüntetni őket. Megalkuvás.

- Én pontosan ugyanezt érzem – mondja. Mélyen beszívja a levegőt és tudom, hogy egy
kérdés következik. – Mi történt?

Ingerülten megrázom a fejem és gyorsan bekapok egy darab szalonnát.

- Hosszú történet.

Ragyogó szemével szinte egy örökkévalóságig figyel.

- Valamikor azért elmondod?

A fenébe! Nem hazudhatok.

- Igen – felelem.

- Megígéred? – kérdezi és magasba vonja az egyik szemöldökét. Eleve nem hisz nekem.

- Megígérem – vágom rá. Gyorsan témát váltok. – Szeretnéd, hogy elkísérjelek holnap?

- Az orvoshoz levenni a gipszemet?

- Igen.

- Ott lesz a húgom – mondja. Már szólni akarok, hogy jó, akkor nem erősködöm, amikor így
folytatja. – De igen, jó volna. Minél többen vagyunk, annál jobb. De figyelj, tényleg van
kedved hozzá?

- Miért ne lenne?

Megvonja a vállát és elkezdi a tányérját bámulni.

- Nem is tudom. Annyira biztosan nem érdekes.

- Nem azért megyek, mert érdekel a beavatkozás, hanem azért, hogy ott legyek veled.

Egy éles pillantást vet rám és meggondolja a hallottakat. Végül elmosolyodik. Először csak
halványan és bizonytalanul, de aztán már ragyog az egész arca. Mást sem látok. Olyan
átkozottul gyönyörű, hogy legszívesebben egyből megkerülném az asztalt és
megcsókolnám.

Sikerül visszafognom magam.

- Rendben – mondja.

8. Fejezet

Jessica

Egy kicsit ideges vagyok, hogy esetleg összeszidnak vagy haragszanak rám, amiért
kihagytam a múlt heti találkozót. Azóta már beszéltem Anne-nel és elmondtam neki, valami
közbejött, bár azt egy szóval sem említettem, hogy ez a „valami” nem volt más, mint a
sörözés Keirrel. Azt hiszem, azért sejti.

Addig nincs semmi baj pár alkalom kihagyásával, amíg visszatérsz. Persze a
bűnbánatunkat ki kell mutatni és Pam gondoskodik arról, hogy szinte egész este én álljak a
figyelem középpontjában. Elmesélem nekik, hogy holnap leveszik rólam a gipszet.
Beszámolok ugyanazokról a félelmeimről is, mint Keirnek. A szerte foszló reményről.

Anne ekkor a többiek füle hallatára kendőzetlen őszinteséggel feltesz nekem egy kérdést.
Tudni akarja, félek-e attól, hogy a testi problémáim miatt egy érzelmi roncs lesz belőlem.

Nem tudom megválaszolni a kérdését, bár úgy vélem, ha elég sokáig kotorászok az
iszapban, akkor szembesülni fogok a kellemetlen igazsággal: attól tartok, hogy ha
lesántulok, ha csúnya leszek, nem csupán a férfiak számára válok láthatatlanná, de többé
nem lesz részem szeretetben sem.

Szerencsére semmit sem kell bevallanom. Anne feláll a székéből és elmondja mindenkinek,
hogy a tűzvész milyen sebhelyeket hagyott a lelkén. Beszél a bűntudatról, a kisfia
elvesztéséről, ami miatt képtelen egy új kapcsolat kialakítására. Most már persze
megpróbál ismerkedni, de a tudata legmélyén egyfolytában ott rejtőzködik a rettegés, hogy
ezek után nem méltó a szeretetre és ez elszabotálja a sors által elé hozott összes jó dolgot.

Nem szeretném elveszíteni, ami kialakult köztem és Keir között, már ha van itt bármi is. Az
viszont nyilvánvaló, hogy pont olyan vagyok, mint Anne. Egyetlen lépésnyire állok csak a
félelem szakadékától.

Pontosan ez az oka annak, hogy igent mondtam, amikor Keir felvetette, szívesen elkísér a
gipsz levételre. Na jó, van más okom is erre. Azt akarom, hogy ott legyen, támogasson és
találkozzon Christinával. Szeretném, ha a húgom rábólintana és tudná, hogy Keir jó ember.
Megvannak persze a maga démonjai – ennek én magam is szemtanúja lehettem a múlt
éjjel - , ám ennek dacára is derék fickó.

Így aztán most Christina ott ül mellettem a kormány mögött és a Circus Lane kockakövein
gördülünk, hogy felvegyük Keirt.

Nem túlzás azt mondani, hogy rohadt ideges vagyok. Keir miatt, a doktor miatt, minden
miatt. Az anyósülésen ülve ujjaimmal a térdemen dobolok, miközben a húgom kiszáll a
kocsiból, odamegy az ajtóhoz, hiszen túl macerás volna, ha én próbálnék meg
elvánszorogni oda.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy esetleg Shipley néni nyit ajtót és behívja teázni – te jó isten,
hogy a néni mennyit tud fecsegni! -, de aztán máris Keir alakja tornyosul Christina fölé.

A húgom is idegesnek tűnik, egy gyors mosollyal viszonozza a férfi lenyűgöző vigyorát,
sietve sarkon fordul és visszaiszkol a kocsi felé.

Hamarabb beül Keirnél, így marad időm arra, hogy rászóljak:

- Ne szemétkedj!

Úgy tesz, mintha nem hallott volna.

Keir most ül be a hátsó ülésre, hátra fordulok és ránevetek.

- Szia! – mondom lelkesen.

- Bezzeg akkor nem voltál ilyen jókedvű, amikor velem találkoztál ma reggel – mormogja
Christina az orra alatt.

Nem törődöm vele, miközben Keir viszonozza a köszönésem. Most legalább jó alkalmam
van alaposabban megnézni magamnak. Basszus, hogy mennyire vonzó a bőrdzsekijében!
Meglehetősen komornak tűnik ma: szürke farmer, fekete szöveting, ugyanilyen színű
bőrdzseki és melós bakancs. Pontosan ilyennek képzelnék el egy autószerelőt, ahogy a
hatalmas mocskos mancsát beletörli egy rongyba, miközben egy ügyféllel alkudozik.
Később a napbarnított izmait szépen kihangsúlyozó trikóban pedig becsúszik egy veterán
autó motorháza alá.

Christina krágok egyet, ami kizökkent az álmodozásból, mégpedig a legjobbkor. Előre

fordulok, bár jól tudom, hogy Keir nem bánja, ha rajta legeltetem a tekintetem.

Megpróbál szóba elegyedni a húgommal, megkérdezi, hogy van Lee, mi újság a

munkahelyén – Christina marketing menedzser -, és hogy tulajdonképpen miért is költözött
Skóciába.

Christina ettől egyből megnémul és aggódva rám néz. Nem szoktunk az ideköltözése
okáról beszélni, ami most már Keirnek is nyilvánvaló.

Én válaszolok a húgom helyett és figyelmeztető pillantást vetek a férfira, hogy ne merjen

tovább kérdezősködni.

- Az anyánk közvetlenül azok után hagyta ott apánkat, hogy Christina befejezte az iskolát.
Én akkor már egyetemista voltam. Anya Edinburgh-ban nőtt fel, így úgy döntöttünk, hogy
visszajön ide és magával hozza Christinát.

Keir egy pillanatra a szemembe néz és bólint.

- Értem. Edinburgh egy nagyon barátságos város. Glasgow-i gyerek vagyok, ezért sosem
gondoltam volna, hogy idehúz majd a szívem. Persze, a gazdag utcák vonzóbbak a
kegyetleneknél. Mondjuk, otthon sokkal jobb a zenei élet. Voltatok már valamilyen
koncerten Glasgow-ban?

A zenei ízlés biztonságos téma, így jól látom, hogy Christina ellazul. Nemsokára már úgy
beszélget Keirrel, mintha már régi cimborák volnának.

Ilyen hangulatban gördülünk be a kórház elé. Kis híján elhányom magam.

- Keir majd bevisz – förmed rám Christina, amikor kiszállok a főbejárat előtt. – Leparkolok
és bent találkozunk.

Elhajt, Keir pedig a tekintetével követi a parkolóház bejáratában eltűnő kocsit.

- Nagyon hasonlít rád – mondja hunyorogva, mert ebben a pillanatban a nap sugarai
legyőzik a reggeli esőfelhőket. A levegőnek harmat illata van.

- Miért is? – kérdezem.

Elindulunk befelé, én meg rádöbbenek arra, hogy amikor kijövünk, már nem lesz rajtam a
gipsz. Biztosra veszem, hogy még jó darabig mankót kell használnom, legalábbis addig,
míg újra nem megy nélkülük a járás. Lehet, hogy sétapálcára fogok támaszkodni. A gipsz
azonban odabent marad. Meglehetősen ostoba dolog ilyen érzelgősen ragaszkodni hozzá.

- Először is a kiköpött hasonmásod – feleli Keir. – Hány év különbség van kettőtök között?

- Öt.

- Pont olyan, mint te, csak öt évvel fiatalabb. Alacsonyabb, de a hajatok egyformán szép.

- Ugyan már! – mondom és megpróbálom elhárítani a bókját. – Ő többnyire mézszőke, ami

azt jelenti, hogy sokkal szerencsésebb nálam. Nem azzal telt el az egész gyerekkora, hogy
kis koldusnak, kis vörös árvának vagy Ariel miatt kis hableánynak gúnyolták.

- Miért gondolod, hogy sértés, ha valakit kis hableánynak hívnak? – kérdezi hitetlenkedve. –
Tudom, hogy ő csak egy rajzfilm figura, de akkor is nagyon csinos. Biztosra veszem, hogy
minden kis kamasz fiú róla álmodozott.

- Még úgy is, hogy Ariel addig nem szexelhetett, míg lábakat nem kapott?

Rám vigyorog.

- Mire a serdülő fiúk rádöbbentek erre, már rég belezúgtak Roger Nyúl feleségébe,
Jessicába. Megjegyzem, az a Jessy is egy vörös üstökű szépség.

- Egy rajzfilmfigura.

- Ez is igaz. Lefogadom, most már azt hiszed, betegesen vonzódom a rajzolt csajokhoz,
igaz?

Félszegen rámosolygok.

- Ha azt gondolod, olyan dögös vagyok, mint ők, akkor ez hízelgő. Ezenkívül nagyon sokra
becsülöm Arielt. – Elhallgatok, mert hirtelen csontszáraz lett a szám. – Éppen ezért
tetováltattam rá a lábamra.

Keir komor arccal bólint, miközben már ott járunk a bejárati ajtó előtt.

- Akkor nagyon is helyénvaló, hogy szóba került. A kis Vereske apró hableánya.
Nemsokára újra a szemébe nézhetsz.

- Biztosra veszem, hogy már nem lesz túl csinos – figyelmeztetem.

Igazat mondtam neki az előbb. Kiskoromban a többiek rengeteget gúnyoltak, ahogy az a
vörös hajú gyerekekkel általában történni szokott. A hajam sötétvörös színű, nem olyan
narancssárga árnyalatú, mint sok kölyöké és talán ezért nem voltak annyira szemetek
velem. Voltak szeplőim is, de nem mindenütt, és nem túl feltűnők. A kis hableány név
azonban rajtam ragadt, mert bár a gyerekek sértésnek szánták, az a helyzet, hogy én
mindig is szerettem volna Arielként élni. Ő volt a kedvencem, talán mert egy jobb, egy
másmilyen életről álmodozott. Amikor tizennyolc éves koromban eljöttem otthonról,
jelképként magamra tetováltattam, megmutatva ezzel, hogy ki vagyok és ki lesz belőlem.

Már bent megyünk a kórházban, érzem a jód, a műanyag szagát és valamilyen keserű,
egyértelműen emberi eredetű bűzt.

Istenem, de utálok itt lenni!

Nemsokára Christina is odajön hozzánk, akárcsak dr. Sinclair. Az orvos most valamiért
nem viselkedik megszokott módján, jóságos nagyapaként. Nem igazán csípi Keirt, bár a
férfi szinte meg sem szólalt. Kétszer is rákérdez, hogy a kísérőm nem akar-e inkább
odakint várakozni. Keir azonban elszánt és bent marad.

Végül azonban sem Keir, sem Christina nem maradhat bent a szobában, amikor dr. Sinclair
levágja rólam a gipszet. Egyedül fekszem az operáló asztalon és a fentről sugárzó, hideg,
durva fények elvakítanak, miközben az orvos a tompa pengével dolgozik.

Nem fáj, de kényelmetlen és a penge remegése miatt úgy érzem, mintha turmixgépbe
tették volna az agyamat. A fűrész hihetetlenül hangos, én pedig egész idő alatt becsukom a
szememet és azért imádkozom, hogy legyen már vége.

Végül hideg levegő ér a lábamhoz és meghallom a repedő gipsz hangját. Keserű szag
csapja meg az orromat és elfordítom a fejem. Még nem akarok odanézni.

- Kész is vagyunk – mondja dr. Sinclair. – Szeretné megtartani a gipszet? Nem nevetném ki
miatta, mert nagyon sokan megtartják emlékbe.

- Nem szeretném – mondom félénken.

- Hát, jó – feleli és hallom, hogy lerakja valahova. – Na, meg is vagyunk. Szabad a lába.
Gyorsan megvizsgálom, hogy kiderüljön, mennyire tud mozogni és hol fáj. Ha fájdalmat
érez, akkor egyből szóljon, rendben?

Felhördülök és azonnal kinyílik a szemem, ahogy a hideg kezével rácsap a lábszáramra.

- Fájt?

- Nem – felelem. – Hideg a keze.

- Ezt nagyon sajnálom – mondja. – A legtöbb nő nem szokott arra panaszkodni, hogy hűvös
az érintésem, haha.

Hahaha, lófasz a seggedbe, köcsög.

A két keze elindul lefelé a lábszáramon, a bokámon és kissé megmozdítja a lábfejem. Egy
darabig nem fáj, de aztán igen.

- Aú, ez fáj! – Gyakorlatilag üvöltök. A lábfejem, mintha megdermedt volna, viharvertnek és

elgyötörtnek tűnik, ráadásul most már fájdalomhullámok indulnak el felfelé, a térdhajlatom
irányába.

- Az Achilles-ínja – magyarázza hűvös hangon. – Egy jó darabig nem viselhet miatta magas
sarkú cipőt, de fokozatosan arra is felkészítjük. És ez most milyen?

Két kézzel megragadja a bokámat és elkezdi forgatni. Szerencsére enyhül a fájdalom.

Ekkor azonban feljebb csúszik a keze és a lábszáram izmait ragadja meg. Majdnem
elájulok. Elképesztő, pokoli ez a fájdalom. Még sohasem éreztem ilyesmit.

- Jaj, ne, ne ne! Állj!

- A sebek szövete fáj – magyarázza. – Mert még nagyon frissek. Szabadon van az összes
ideg és ez okoz fájdalmat, ahogy gyógyulnak a szövetek.

Alig kapok levegőt. Az orvos tovább kínoz.

- Én meg azt hittem, hogy majd alig érzek valamit.

- Nem mindig ez a helyzet – mondja és most első alkalommal vészjósló a hangja. –

Sajnálom, de meg kell vizsgálnom az izmokat, hogy kipróbáljuk, mennyire tudja mozgatni a
lábszárát. Igyekszem a lehető leghamarabb lezavarni az egészet.

Összeszorítom a fogamat, ő pedig megszorítja a lábszáramat. Lehet, hogy óvatos, de

mégis úgy érzem, mintha… Egyszerűen nem tudom szavakba önteni a kínjaimat. Eddig
még sosem éreztem ilyen újszerű, elemi fájdalmat. Úgy érzem, mintha köd venne körül és
a sebhelyes bőrdarabok nem is az én testem részei volnának. Ugyanakkor nagyon fáj a
vizsgálat, mintha kalapáccsal ütnék a világ legérzékenyebb zúzódását.
Vinnyogok, megpróbálom felidézni magamban azt, amire Kat megtanított. Lélegeznem kell,
ha rámtör a fájdalom. Mintha sosem lenne vége a kínzásnak. Végül azonban az orvos
leveszi rólam a kezét és a fájdalom azonnal megszűnik.

Kifújom a levegőt és remegve, megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Ön is sejti már, hogy a fájdalom nem lesz tartós – magyarázza. – Azért érez fájdalmat,
mert a csontjai még a helyüket keresik. A sebhelyek csak akkor sajognak, ha hozzájuk ér.

Bátran odanézhet. Kénytelen lesz hozzászokni a látványhoz. Szerintem kellemes

meglepetésben lesz része.

Nem tudom, hogyan sikerül összeszednem a bátorságot, de végül felkönyökölök és a

lábamra pillantok.

Olyan kicsi.

Ez az első gondolatom. Picinek tűnik a lábam. Ezen felül sápadt és szőrös. Mintha csak
valaki másé volna, például egy sovány, szőrös serdülőé. Ez nagyon is logikusnak tűnik,
hiszen a sebek szövete mintha csak valaki máshoz tartozna.

Kénytelen vagyok beismerni, hogy a dokinak igaza volt. Nem olyan szörnyű, mint amire
számítottam. És az én kis Arielem még mindig ott ül a bokám fölött, a szikláján. Úgy tűnik
nem sérült meg, pont úgy néz ki, mint amikor utoljára láttam, bár az is igaz, hogy
visszataszító szőr borítja és a feje fölött vattacukor felhőkre emlékezet a sok sebhely.

Ekkor azonban balra fordítom a lábamat, csak picikét, hogy kiderítsem, képes vagyok-e
erre a mozdulatra. Nem okoz gondot, ám egyből iszonyatos látvány tárul a szemem elé.

Nem ismerem fel a saját lábam. Az előbb még ismerős volt, most viszont tök idegen lett. A
lábszáram oldalán csupán néhány vattacukor felhő alakú sebhely látszott, hátul viszont
olyan sok van belőlük, hogy az valami embertelen. Mintha viperafészkek és rovarok
kaptárai borítanák a bőrömet. Nyoma sincs a lábszáram izmának és a helyén csupán varrt,
sebhelyeket, az összefonódó varratok nyomát látom. Egyetlen pillantás is elég, hogy
tudjam, ezt a torzulást semmilyen krémmel, de még plasztikai sebészettel sem lehet
helyrehozni. Világos bizonyítéka annak, hogy a lábamat igazából ellőtték, de valami oknál
fogva az orvosok megmentették.

A doktor feszülten figyel, de csendben marad. Végül lágy hangon szólal meg.
- Nem nagy ár ez azért, hogy megmaradt a lába. Egy idő múlva nem lesz vele semmi
gondja. Lehet, hogy bicegni fog, és előfordulhat, hogy hidegfront idején sajognak a csontjai.
Mindezek dacára is teljesen normális életet élhet. Ez most eléggé hihetetlenül hangzik, de
ön akkor is szerencsés, Jessica. Az a rettenetes lövés… lenyűgöző, hogy a londoni
orvosoknak sikerült megmenteniük a lábát. Mert sikerült. Megmaradt, gyógyulófélben van
és működik. Meg kell tanulnia együtt élni ezekkel a sebhelyekkel és némiképpen csökkenni
fog a mozgékonysága is, ám végül csak megmaradt a lába. Ahogy azt már mondtam, nem
túl nagy az ár, figyelembe véve, hogy milyen nagy veszélyben volt.

Baszd meg a nagy veszélyeket. Lehettem volna egészen másutt is abban a pillanatban. A
kurva életbe. Sörözhettem volna éppen Paulával, Seannal és Jóval. Igent mondhattam
volna a meghívásukra ahelyett, hogy ellövetem a lábam és oly sok mindent elveszítek.

A doktor közelebb lép hozzám és az egyik kezét a karomra teszi.

- Jessica. Ön szerencsés. Tudom, hogy ezt nem akarja elhinni nekem, de akkor is az.
Nemsokára majd belátja. Egy szép napon felidézi magában ezt a pillanatot és nem érti,
hogy miért izgult annyira. Csak a bőre sérült meg, ez minden. Csak a bőre.

Nem csak a bőröm. A dokinak azonban halványlila gőze sem lehet az egészről.

Megveregeti a vállam, aztán gyorsan hátat fordít nekem és ledarálja az utasításait arról,
hogyan ápoljam a lábam. Baktériumölő szappannal kell mosnom, nem használhatok illatos
testápolót, tovább kell járnom fizioterápiára és az első néhány nap során viseljem a
lábszársínt. A mankók helyett támaszkodjak egy sétapálcára. Csak ömlik belőle a szó, míg
végül észreveszi, hogy nem is figyelek rá.

Szomorúan felsóhajt, odamegy az ajtóhoz és behívja a húgomat. A nyomában Keir is

bejön.

Két kísérőm ott ácsorog mellette, miközben az orvos megismétli az utasításait. Christina
iszonyúan boldognak tűnik, mintha csak attól tartott volna, hogy levágják a lábamat. Keir
végig engem bámul. Még akkor is, amikor a doktor megmutatja nekik a lábszáram hátsó
oldalán keletkezett károkat, a nyers darált húsra és rózsaszínű szalagokra emlékeztető
részeket, Keir a tekintetével végig a szememet keresi, mintha csak arra akarna rávenni,
hogy egyedül rá összpontosítsak. Örömmel engedelmeskedem.

Később, miután a lábszáramat fáslival körbetekerték és a helyére került a sín is, én pedig
továbbra is kénytelen vagyok mankót használni, kimegyünk az út szélére, Christina pedig
odahozza elénk a kocsit. Az ő kedvéért úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben
volna, mosolygok, és bólogatok, és megpróbálok ugyanolyan lelkesen beszélni, mint ő.
Mindez kimerítő. Valójában szeretnék lefeküdni és sírni.

Keir megfogja a karomat, a szorítása erős és meleg a bicepszemen. Közelebb hajol

hozzám.

- Vacsora. Ma este. Velem.

- Nem mehetek vacsorázni veled – felelem döbbenten.

- Miért nem?

- Hát nem láttad, hogy mi történt?

- De igen. Mi van vele?

Dühös képet vágok és a megfelelő szavakat keresem.

- Most vették le rólam a gipszet.

- Amit igazán megünnepelhetnénk.

- Mi miatt ünnepeljünk? Te is láttad, hogy néz ki a lábam.

- Láttam a kishableányos tetoválásodat. Ugyanolyan dögösen néz ki a lábadon, mint a

képernyőn.

Rávicsorgok és nem értem a helyzetet.

- Ez a perverziód? Beindulsz a tehetetlen, nyomorék lányoktól? Ez kell neked?

Azonnal elrántja a kezét, én pedig kapásból megbánom az összes szavam. Az arcát mintha
kemény, könyörtelen kőből faragták volna.

- A perverzióm? – mondja lassan, félelmetes hangsúllyal.

Bizonytalanul nyelek egyet és a szívem hevesen lüktet a mellkasomban. Basszus.

Felmérgesítettem. Jogosan dühös rám. Igazából még én sem tartom magamat
nyomoréknak. Legalábbis nem szeretném azt tenni.

- Sajnálom – mondom. – Komolyan. Hülyén fejeztem ki magamat és…

- Te komolyan azt hiszed, azért lógok veled és azért kedvellek, mert szánalomra méltó
vagy? Vagy esetleg azt hiszed, hogy betegesen vonzódom a bajba jutott királylányokhoz?
Na, akkor jól figyelj, kis hableány. Amikor legelőször megláttalak, nem csupán azt tudtam,
hogy korábban talán még sohasem találkoztam hozzád foghatóan erős emberrel, de azt is,
hogy a te erőd mellett eltörpülne az enyém. Bajba került királylány? Talán még te is ezt
hiszed magadról, pedig valójában nem ilyen vagy. Engem aztán nem vonzanak a gyenge,
langyos, szűkös látókörű lányok. Olyan nő kell nekem, aki felnéz rám, leüt a lábamról és
rávesz arra, hogy egyfolytában a sarkában lihegjek, csak azért, hogy még pár percet
tölthessek a társaságában – mondja, és ellép mellőlem, az arckifejezése pedig elárulja,
megbántottam és felháborítottam. – Azt hiszem, összetévesztettél valaki mással. Úgy
vélem, saját magadat is összekeverted egy ismeretlennel.

Elindul és egyre gyorsabb léptekkel halad a taxiállomás felé. A bensőmben minden jéggé
dermed. Ha nem támaszkodnék a mankóimra, most összeesnék.

Ehelyett viszont elered az eső.

- Várj – kiáltom gyenge hangon és amikor nem áll meg, hangosabban folytatom. – Várj!
Keir, kérlek!

Megtorpan. Nem fordul meg.

- Sajnálom! – üvöltöm utána. – Semmi ilyet nem gondolok rólad. Én csak… egyszerűen
nem tudom, hogy mit látsz bennem.

Ahogy telnek a másodpercek, egyre erősebben szakad az eső. Az aszfalton kopogó

vízcseppel hangjától zúg a levegő, Keir hátranéz.

- Egy olyan nőt látok magam előtt, akit te nem ismersz.

Basszus. Basszus, basszus, basszus! Úgy érzem, mintha varratok borítanák be szívemet
és a sebhelyektől túlságosan érzékennyé, megviseltté válna. Meg akarom gyógyítani most
azonnal. Ez mindennél fontosabb.

- Akkor segíts abban, hogy megismerjem – könyörgök, miközben Christina beáll elénk a
kocsival. A járműre mutatok. – Kérlek.

Megrázza a fejét. Úgy érzem, hogy a lelkem egy része meghal.

- Taxival megyek haza – mondja. Úgy egyszerűbb. Hatkor viszont ott leszek érted.

Majdnem felkacagok.

- Tessék?

- Megyünk vacsizni – mondja zordan. Utána megfordul és továbbsiet a taxik felé.

Már majdnem hat óra van, és én alig bírok magammal. Kihagytam a vacsorát Christinával
és Lee-vel, és az így felszabaduló időt arra használtam fel, hogy a lehető legjobban
kicsinosítsam magamat.

Ez nem igazán jött össze. Megvannak a korlátai annak, amire képes vagyok. Sokáig
ücsörögtem a kádban és élveztem a tényt, hogy nem kell egy szemeteszsákot tekernem a
begipszelt lábam köré. Utána bőrradírral magpróbáltam eltávolítani az elhalt bőrrétegeket
és alaposan leborotváltam a lábamat. Végül rengeteg bőrápolót és E-vitamin tartalmú olajat
kenek magamra, abban reménykedve, hogy az megállítja a hegesedést.

Egyre csak az jár az eszemben, amit Keir mondott. Az az igazság, hogy nem szeretnék
bajba került királylányként viselkedni. Azt gondoltam, hogy eddig egész jól megálltam a
helyemet, ám valójában többnyire csak színleltem. Leginkább a húgom kedvéért vágtam jó
kedvet a dolgokhoz, mert nem akartam, hogy aggódjon értem, hiszen én vagyok a
védelmezője, az utolsó családtagja. A közelében mindenáron erősnek kell látszanom.

Valójában viszont romokban heverek. Talán nem is csak a lábam miatt. Lehet, hogy a
sérült végtag csupán a bűnbak, amire könnyebb összpontosítani ahelyett, hogy Lewis
Smithre gondolnék.

Lewis Smith. Már a neve is elég ahhoz, hogy megdermedjen a szívem. Ostobaságnak
tűnhet, hogy a lábamat csúfító sebhelyekre összpontosítok, amikor az igazi sérüléseket
nem a felszínen, hanem a lelkemben szenvedtem el. Sebhelyek húzódnak a bőrömön, na
de mi a helyzet a lelkem forradásaival? Ha megengedem magamnak, hogy ilyesmire
gondoljak, akkor csupán a problémáim felszínét kapargatom.

Keir viszont belém lát. Legalábbis ezt szeretné. Fütyül a lábamra, viszont tudni akarja,
hogyan érzi magát a valódi énem. Látni szeretné, hogy megerősödve vészelem át a
megpróbáltatásaimat.

Nem akarok csalódást okozni neki.

Laza hullámokba szárítom meg a hajamat, a szememet csak enyhén festem ki, az ajkamat
viszont kirúzsozom, hiszen Keir múltkor végig a számat bámulta. Hála neked, Stila
folyékony rúzs. Élénk színű és csókálló is.

A lábsínem fekete és a legkisebb mértékben sem divatos. Ezt azzal ellensúlyozom, hogy
fekete, térdig érő ruhába bújok, amelynek spagettipántja szépen kiemeli a mellemet és a
vállamat. Aztán felveszek még egy bőrdzsekit is, mert szeretnék kemény csajnak látszani,
ám az összhatást erőteljesen lerontja, hogy a lábamat egy pár Birkenstocks szandálba
bújtatom. Hé, hát senki nem mondta, hogy a lábfejem megduzzad, miközben rajta van a
gipsz és ebben a helyzetben aranyat ér a kényelmes szandál. Amikor kijöttem a kórházból,
alig tudtam belegyömöszölni a lábamat a cipőbe.

- Gyönyörű vagy – szól oda nekem Christina a tévé elől, amikor lesántikálok a lépcsőn.
Még Lee is odanéz.

- Egész jó – mondja.

- Köszönöm – mondom megjátszott jókedvvel és amikor leérek a földszintre, a csípőmet

riszálva megyek tovább. – A sínemhez öltözködtem. Sokkal egyszerűbb ahhoz kiválasztani
a ruhát, mint a gipszhez. A fehér ugyanis nem áll túl jól nekem.

- Amúgy ki is az a pasi? – kérdezi Lee. Nem mintha komolyan érdekelné, mivel valójában
máris újra a meccset nézi.

- Keir – emlékezteti Christina. – Nagyon aranyos. Kicsit öreg. De ez nem baj.

- Csak harmincnyolc éves – figyelmeztetem.

A húgom megvonja a vállát és kezében egy vödör pattogatott kukoricával meg egy sörrel
leül Lee mellé a pamlagra.

- Őszül a haja.

- Van néhány ősz tincse – mondom védekezően. – De csak néhány, pont úgy, mint George
Clooney-nek a Vészhelyzetben. És egyébként is, Lee-nek is ősz lenne a haja, ha nem
festené. Ne vágj már ilyen meglepődött képet, észrevettem ám a fürdőszobában a férfi
hajfestékes dobozokat.

Mielőtt bármit is mondhatnának, megszólal a csengő. Mondhatni úgy is, most én vagyok az,
akiért a harang szól.

- Ő lesz az – mondom és keresztülvonszolom magamat az előszobán. – Ne várjatok rám.

- Nem fogok! – bömböli Lee.

- Én igen! – üvölti Christina még hangosabban. Hiszek mind a kettőjüknek.

Kinyitom az ajtót és Keir ott áll a küszöb előtt. Fekete blézer és fehér ing van rajta. A felső
két gombot nem gombolta be. Sötét farmerje miatt laza az összkép, de iszonyúan sármos.
- Szia! – mondom és közben rádöbbenek, hogy mindig is így szoktam köszönni neki. Meg
persze fülig érő szájjal vigyorgok, mint egy hülye gyerek, mert az arcom sem bír magával
Keir közelében. Tudom, kissé visszafogottabban kellene viselkednem, hiszen nem is olyan
rég még hangosan üvöltöztünk egymással az esőben, ám ahogy megpillantom, úgy érzem,
mintha fényárba borulna a testem.

- Szia! – viszonozza a köszönésem. A tekintete bejárja a testemet. – Gyönyörű vagy.

- Köszönöm – felelem és miközben becsukom a hátam mögött az ajtót, azt remélem, hogy
Lee és Christina is hallották a szavait.

- Komolyan gondolom – mondja. – Ha tudnék festeni, azonnal képet csinálnék rólad.

- A sínnel, meg mindennel?

- A sínnel, meg mindennel – mondja. A fejével a járda előtt várakozó taxi felé biccent. –
Ezzel jöttem. Arra készülök, hogy veszek egy kocsit magamnak. Már hetekkel ezelőtt
szereznem kellett volna egyet, de nagyon válogatós vagyok.

- Kitalálhatom? – kérdezem, miközben elindulok a taxi felé. Sokkal könnyebben tudom

használni a mankóimat a gipsz zavaró súlya nélkül. – Egy olyan járgányt keresel, amit fel
akarsz túrbózni.

- Bizony ám – mondja és kinyitja előttem az ajtót.

A taxi kivisz minket a városból, kelet felé megyünk, a víz irányába.

- Hova megyünk? – kérdezem és a nyakamat meresztgetem hátrafelé, ahol a belváros

gyorsan eltűnik.

- A lehető legjobb helyre – feleli titokzatosan.

- Elég elegáns leszek? Vagy túlságosan kiöltöztem? – kérdezem, mert nem tudom, hogy
megfelelő öltözéket viselek-e a mai kalandhoz.

- Úgy érted, hogy hozzám képest, vagy csak az étterem miatt? – kérdezi és hátra fordulva
rám néz. A középső ülésen megpihenő keze alig néhány centire van az enyémtől.
Beszívom a kölnije friss, édes illatát és ettől furcsa nyugalom fog el.

- Az étterem miatt – felelem habozva.

- Tökéletesen illesz oda – mondja.

- És hozzád képest?
Megremeg a szája és a tekintete ismét végig siklik a testemen. Megsimogatja a karomat, a
kulcscsontomat, a nyakamat és a számat.

- Nem vagy meztelen. Még csak nem is az én Guns N’ Roses pólom van rajtad. Ami azt
jelenti, hogy túl vagy öltözve, Vereske.

Elpirulok és elfordulok. A szavait meghallva pont úgy jövök zavarba, mint egy éretlen kis
tizenéves. Az az igazság, hogy sosem lehettem olyan férfiak társaságában, akik ennyire
lazán kimondták volna, ami a szívüket nyomja. Az ismerősim vagy túl rámenősek, esetleg
mézesmázosak voltak, vagy éppen egyszerre mindkettő. Keir nem is hasonlít rájuk. Nem
fél attól, hogy kimondja, amit gondol és az értésemre adja, hogy mit akar.

Nem ártana, ha én is megtanulnék úgy viselkedni, mint ő.

Nemsokára a taxi megáll nem messze a vízparttól, közvetlenül Leith dokkja mellett, Keir
pedig az országút mellett haladva egy kávéházszerű helyre vezet. Egyik oldalról a hullámok
lágyan nyalogatják a rakpart magas falát és a messzeségben olajszállító hajók siklanak.
Megállunk a Hong Hal és Chips Étterem előtt.

- Megjöttünk – mondja meglehetősen büszkén.

- Mi van? – döbbenten bámulom a fehér cégér vörös betűit, a kopott pultot, ami mögött egy
kelet-ázsiai asszonyság sütöget valamit. – Hova hoztál?

- Ne legyél sznob, Jessica. Kerüld a képmutatást. Nagyon jó itt a hal, amit gluténmentes
panko szószban sütnek. A tulajdonos lisztérzékeny és rájött, hogy van itt egy piaci rés.

A szavait hallva azonnal elszégyellem magam amiatt, hogy azt gondoltam, ez a hely a
rangomon aluli volna. Az a helyzet, hogy évek óta nem ettem jó kis sült halat krumplival.

Keir odamegy a pulthoz, rendel mind a kettőnknek lepényhalat, majd visszajön és a

kezembe nyom egy papírpoharat.

- Ez meg minek? – kérdezem.

Rám vigyorodik és előhúz egy laposüveget a dzsekije belső zsebéből.

- A whiskynk. Nem lenne igazi nélküle a sült hal meg a krumpli.

Elkészül a vacsora és a pult mögött álló néni irtóra aranyos. Amikor észreveszi, hogy
milyen sovány vagyok, még gyorsan tesz néhány darabkát a tányéromra. Keir kivezet az út
mellé, és bemegyünk a házak és a vízpart közé beszorított közeli parkba. Végül találunk
egy füves helyet, közvetlenül a part mellett, melyet a heves hullámoktól megoltalmaz a
keleti móló. Kényelmesen elhelyezkedünk.

- Biztos, hogy jól érzed magad itt? – kérdezi Keir immár egymilliomodik alkalommal. –
Odabent vannak székek és asztalok, ha az úgy kényelmesebb.

- Jó így – felelem és kiveszem a kezéből az újságpapírba csomagolt vacsorámat. A forró

zsír egyből megégeti az ujjamat. – Már így is ülök. Ezen felül nem vagyok valami törékeny
nebáncsvirág.

Csendben marad és az egyedüli zaj a salátakrém hangja, amit kinyom a tartármártás

tetejére.

- Sajnálom, amit korábban mondtam.

- Nincsen semmi okod a szabadkozásra.

Nagyot sóhajt, felhúzza a térdét és rákönyököl.

- Nem lett volna szabad dühbe gurulnom. Nem szolgáltál rá erre. Tudom, hogy nem könnyű
a helyzeted és hiba volt, hogy beleszóltam. Mi a fenéért tettem úgy, mintha tudnám, hogy
mi mindenen mentél keresztül? Nem tudom. Teljesen jogos mindaz, amit érzel.

És amit irántad érzek? – gondolom. – Az is jogos? Tulajdonképpen mit is érzek irántad?

Néhány percen keresztül csendben ücsörgünk, nézzük a magasban a sirályokat, miközben

éles illatú, erős szél fúj a part felől. Összekócolja a hajamat, Keir pedig közelebb hajol és a
tincseket lágyan a fülem mögé simítja. Ahogy hozzámér, becsukom a szemem és érzem,
hogy ujjai erős hegye végig siklik az arccsontomra.

Csókolj meg!

Hátborzongató ez a vágy, de legalább igazi. Azt akarom, hogy lejjebb húzza a kezét, a
tenyere rásimuljon az arcomra, így fogja a fejemet, aztán pedig szorítsa az ajkát a számra.
Tudni akarom, milyen érzés, ha megcsókol, hogy attól vajon újra megtelek-e élettel.

Ő azonban lassan hátrahúzza a kezét és már újra a sült krumpli darabkákat mártja a
tartármártásba, miközben a tekintetével a tengeren sikló hajókat követi.

Én is ezt teszem, és közben az jár az eszemben, hogy milyen lenne ott állni az egyik hajó
fedélzetén. Kideríteni, hogy hová megy. Napról napra erősebben vágyom arra, hogy
elmenjek innen, hogy elmeneküljek.
- Mi jár a fejedben? – kérdezi halkan, mintha csak nem akarná megzavarni a
gondolataimat. A hajó felé biccentek.

- Milyen érzés lehet elmenni innen?

- Hova szeretnél menni?

Megvonom a vállam és mosolyogva töprengeni kezdek.

- Nem tudom. Bárhova. Igazból nem számít. – A valóság ekkor arcul csap és úgy lebeg a
fejem fölött, mint egy sötét felhő. – Szeretnék mindent újrakezdeni, érted? Már olyan
sokszor próbálkoztam azelőtt, ám úgy érzem, sosem csináltam megfelelően. Amikor
otthagytam a szüleimet és a húgomat, akkor ugyanezzel a próbálkoztam. Elszöktem. El
akartam távolodni attól a háztól, ahol felnőttem. Attól az embertől, aki ott lett belőlem.
Csakhogy az új élet, amit kialakítottam magamnak, nem bizonyult túlságosan vonzónak.
Iskolába jártam, pincérként dolgozta, volt pár fiúm, de nem maradtak sokáig velem. Az
egész olyan… valószínűtlen volt. Hamis.

Veszek egy mély lélegzetet, és lopva Keirre pillantok. Feszülten figyel.

- Értem én, hogy miről beszélsz – mondja. – Végül aztán idejöttél.

- Az anyám meghalt, én pedig nem hagyhattam egyedül a húgomat – magyarázom. –

Persze már akkor is Lee-vel járt, de még nem volt a férje. Tizenkilenc éves kora óta jártak
együtt. Gyakorlatilag beleszeretett az első, útjába kerülő, skót pasiba. Én addig még nem
találkoztam Lee-vel. Tartottam attól, hogy mi lesz anyánk nélkül a húgommal. Idejöttem,
hogy érzelmi támasza legyek, utána pedig azért maradtam, mert azt gondoltam, hogy ezzel
tartozom.

- Miért?

Veszélyes kérdés.

- Ebbe most nem szeretnék belemenni. Maradjunk annyiban, hogy én vagyok az idősebb
nővér és ez a feladatom.

Keir lassan rábólint erre.

- Hogy halt meg az anyátok? – kérdezi halkan.

Ideje vennem egy mély lélegzetet?

- Öngyilkos lett.
Kiül a döbbenet az arcára.

- Hú, ne haragudj.

A tenger felé fordulok.

- Na, igen – összeszorítom az ajkamat, aztán csak vonakodva szólalok meg. – Őszintén
megmondom, nem lepett meg a halála. Azt hiszem, ez a tény fájt a legjobban. Tudtam,
hogy erre jó esély van. Közben pedig Kanadában maradtam, hogy minél messzebb legyek
ettől az egésztől és ezért nem voltam itt, amikor az anyám meghalt. Christinára hárult az
egész teher.

Könnycseppek bukkannak elő a szemem sarkából, összeszorul a torkom és elönt a

forróság.

Ne sírj, ne sírj, ne sírj.

- Jézusom – mondja Keir, odahajol hozzám, a kezemre teszi a kezét és mélyen a

szemembe néz. – Jessica, tudnod kell, hogy ez nem a te bűnöd. Semmi sem az. Sem az
anyád, sem a lábad…sem az, ami a húgoddal történt.

Egy éles pillantást vetek rá.

- Ki mondta, hogy bármi is történt volna a húgommal?

Mély ráncok jelennek meg a homlokán.

- Egyetlen szavadra sincs szükség ahhoz, hogy kitalálja, jó okod van rá, hogy ennyire
védelmezed. – A tekintete fogságba ejti a pillantásomat és nem tudok másfelé fordulni,
egyre csak őt bámulom. – Talán egyszer majd elmeséled nekem, vagy éppen nem. Nem
számít. Nem kell tudnom. Azt viszont mindenképpen a tudtodra akarom adni, hogy a
magaddal hurcolt bűntudatod végül a bukásodat okozza.

Megfojt.

Nyelek egy nagyot.

- És te meg mégis mennyit tudsz a bűntudatról?

Egy pillanatra kiül a fájdalom az arcára, és rájövök, hogy sót hintettem a sebeire. Aminek a
múlt éjszaka szemtanúja voltam, a rémálma, az, ahogy csapdába esett állatként rohangált
a szobában, csupán a jéghegy csúcsát jelenti.
- Kicsit többet, mint az átlagos emberek – feleli. – Velem van a bűntudat a nap minden
pillanatában.

- Szóval csak osztogatod a jó tanácsokat, de meg nem fogadod őket – suttogom. Már nem
a szemébe nézek, hanem a pillantásom végigsiklik az orrán és megállapodik az ajkán.

- Küzdök ellene – mondja óvatosan, halkan. – Próbálkozom. Neked is azt kellene.

Közelebb hajol és a tekintete megtapad a számon. Elakad a lélegzetem.

- Rászolgáltál a boldogságra, Vereske – mormogja és egy pillanatra a fülemre siklik a

tekintete. Odanyúl és mögé simít egy elszabadult hajtincset. – Megérdemled, hogy
gyönyörűnek érezhesd magad.

Az ujjai megpihennek az államon, nem tudok mozdulni.

- Azt akarom, hogy szépnek érezhesd magad. Megengeded?

Mintha lenne választásom.

Mielőtt azonban eldadoghatnám a beleegyezésemet, már is közelebb hajol hozzám,

elmosolyodik és az ajkát a számra nyomja. A csókja egyszerre lágy és kemény. Érződik
rajta, hogy az óvatosság alatt vágyakozás rejtőzik. A szája meleg, megérzem a whisky
illatát és kellemes bizsergés fog el, amikor a nyelve lágyan megsimítja az enyémet.

Édes istenem.

Nem hinném, hogy valaha is kaptam ilyen csókot. Ez a lágyság, ez a meghittség sokkal
bensőségesebb, mint a szex. Beleolvadok a kezébe, miközben az ujjai elérik a tarkómat és
forró tenyere rám simul.

- Működik? – suttogja és a homlokát nekiszorítja az enyémnek.

- Micsoda? – kérdezem elakadó lélegzettel. Az ajkam bizsereg ott, ahol hozzám ért a szája,
a testem egyszerre képes ellazulni és megfeszülni és érzem, ennél sokkal, de sokkal
többre vágyom.

- Szépnek érzed magad? – kérdezi. Újra odahajol hozzám. A csókja most már keményebb,
éhesebb. Kinyitom a számat, hogy beengedjem és amikor belém nyög, az egész bensőm
remegni kezd.

Nem azt érzem, hogy szép vagyok, hanem a rám törő éhséget. A csókja olajat önt a
testemben izzó parázsra, és napként ragyog fel a lelkem. Nem is emlékszem, hogy utoljára
mikor éreztem így. A fejembe száll a boldogság, a szájára, az ízére, az államra simuló
kezére, a simogatására összpontosítok. Nem az vagyok, aki régen voltam.

El akartam menekülni. Ez itt a kiút.

Keir segíteni tud az újrakezdésben.

9. Fejezet

Keir

Nem hinném, hogy valaha is ennyire vágytam arra, hogy megcsókoljak valakit, mint most
Jessicát. Nem csupán azért, mert ég bennem a vágy, hogy kielégülésre leljek a folyamatos
sóvárgás közepette, de azért is, hogy lekapcsolhassam az agyát, hogy Jessica végre a
szívére hallgasson.

Éppen ezt tettem. Egyetlen másodperccel sem bírtam tovább várni.

Különös, édes íze van, olyan, mint a whisky és a cukor és az ajka meg a nyelve selyemként
simogatja a számat.

A vágy forró áramlata örvénylik keresztül rajtam, a számtól le a lábujjamig, és a

nadrágomban megkeményedik a farkam. Elfog a vágy, hogy megízleljem Jessica minden
porcikáját, tűzviharként tör rám a késztetés, hogy felderítsem a teste titkait és egy pillanatra
elfeledkezem arról, hogy egy nyilvános helyen ülünk, a nap éppen lenyugszik a hátunk
mögött és a sugaraival levendula és aranyszínűre festi a tengert.

Tudom, hogy megint vissza kell fogni magamat, úriemberként kell viselkednem,
hátrahúzódni és hagyni, hogy lélegzethez jusson. Csakhogy a kezem lefelé mozdul a
ruháján és rásimul a keblére. Jessica belenyög a számba, amitől még hevesebben
lángolok.

Nagyon régóta nem voltam nővel. Néhány kalandot átéltem két bevetés között, de igazából
a nevükre sem emlékszem, az arcukat pedig már rég elfelejtettem. Jessicát viszont soha
nem fogom elfelejteni, annyira beleivódott a vérembe.
Elhúzódik tőlem, hangosan zihál és a mellemre téve a kezét eltol magától.

Azonnal elszégyellem magamat. Mintha túlzottan messzire merészkedtem volna,

leengedem a kezemet, hogy szabadon mozoghasson.

- Bocsánat – motyogom és már fel akarok kelni, amikor megragadja a nyakszirtemet és ott
tart maga mellett.

- Ne szabadkozz – mondja mosolyogva. Elkenődött a rúzs a száján, az ajka kipirosodott és

megduzzadt, ami miatt egyből más, ugyancsak duzzadó, kipirosodó testrészei jutnak az
eszembe.

A farkam már kemény, mint a beton, a bőröm pedig már lángol

Krákogok néhányat.

- Kicsit megfeledkeztem magamról.

- Ezek szerint én élvezem, ha megfeledkezel magadról – feleli lágy hangon és a szemembe

néz. Az arckifejezése inkább bocsánatkérő, nem pedig félénk. – Már jó ideje várom, hogy
mikor csókolsz meg végre.

Az égre emelem a tekintetem.

- Mit nem mondasz.

Erősebben szorítja a tarkóm.

- Nem akartam elkapkodni a dolgokat. Ma éjjel pedig…

Nem is gondoltam arra, hogy a mai éjszakát vele töltsem. Még csak próbálkozni sem
akartam. Azok után, ami ma történt vele, túlságosan is sérülékeny, és Jessica túl fontos
nekem ahhoz, hogy kihasználjam és visszaéljek a lelkiállapotával.

- Nem kell szabadkoznod – mondom gyorsan. – Mehetünk lassan is vagy akár meg is
állhatunk.

- Nem – mondja. Nem, kellesz nekem. Komolyan.

- Akkor az lesz a legjobb, ha hazaviszlek – felelem.

Becsukja a szemét és bólint.

- Rendben.
Felkelek, megfogom a két karját, talpra állítom, majd lehajolok és felveszem a mankóit.
Közben a sérült lábára pillantok. Kilátszanak a lábujjai. A körmeire ráférne egy kis lakk, egy
olyan ragyogó és szexi szín, ami illik hozzá.

Hívok egy taxit és a park szélén ülve várjuk az érkezését. Összebújunk és kiisszuk a
whisky maradékát. Annyira jó volna egy karral átölelni, de nem vagyok biztos abban, hogy
ez most helyénvaló volna-e, vagy sem. Mind a kettőnk érdekében megfontoltan kell
viselkednem, pedig érzem a belsőmben tomboló elemi ösztönöket. Ahogy lenyeli a
whiskyjét, megmozdul a nyaka és a félhomály ragyogó színt varázsol a bőrére. A bennem
élő ősember azért üvölt, hogy dobjam fel Jessicát a vállamra, hurcoljam magammal
valamilyen sötét, rejtett helyre, ahol újra és újra felfalhatom.

Ehelyett megjön a taxi.

Beülünk a hátsó ülésre, a kezünk majdnem összeér, miközben elindulunk az éjszakában.

Csendben maradunk, csupán a lélegzetvételünk hallatszik.

Idekint nem túl erős a forgalom és az út csak akkor dugul be, amikor elérjük a Ferry
Roadot.

- Baleset történt előttünk – magyarázz a sofőr. – Sajnálom, kicsit tovább tart így az út.

Szólok neki, hogy ne aggódjon. Hátradőlök az ülésben, Jessicára nézek és megvonom a

vállam.

- Ezek szerint akkor több időt tölthetünk együtt.

Az arcát csak árnyékként látom a sötétben, és ahogy rám néz, a bőre olyan, mint egy régi
aranyozott festmény. A lemaradó utcai lámpák fényében felragyog az arccsontja és a
gödröcske az állán. Mintha sárgás aranyfényben fürdőzne.

- Mi az? – kérdezi, én pedig rájövök, hogy pillanatok óta bámulom. Eszem ágában sincs
abbahagyni.

- Olyan gyönyörű vagy – tör ki belőlem. – Néha azt hiszem, hogy ez nem lehet valóság.

Megnyalom az ajkam és váratlanul kiszárad a torkom.

- Ugye valódi vagy?

Kinyitja a száját, hogy válaszoljon. Utána becsukja. Kicsit megcsóválja a fejét és egy
tűzvörös hajtincs odahullik sápadt arca elé.
- Néha ezt már én magam sem tudom.

Nem tudom visszafogni magam, közelebb hajolok.

Újra meg foglak csókolni és nem bírom majd abbahagyni.

Ekkor szirénák éles hangja csap le ránk. A szívem majdnem kihagy egy ütemet. Zavarba
jövök, hátradőlök az ülésben, miközben hátulról villogó fényekkel egy mentőautó és egy
rendőrségi rohamkocsi száguld el mellettünk.

- Aj-aj – mondja Jessica. Félrehajtott fejjel kinéz. – Úgy tűnik, nagy baj van.

Megállunk a piros lámpa előtt, miközben a mentősök átszáguldanak a kereszteződésen. A

hátunk mögül újabb rohamkocsik bukkannak fel. Furcsa, ahogy körülvesznek a fények és a
feketeség. Mintha egy sírba zártak volna. A szirénák egyre hangosabban üvöltenek, a
sikolyuk belemar a fülembe, a lelkembe. Váratlanul rádöbbenek, hogy már nem is egy
taxiban ülök, hanem helikopterben. Hallom a turbinák sikolyát, érzem az üzemanyag bűzét.
Éjszaka van és mi lezuhanunk. A messziségben szirénák szólnak. Vörös riadófények
villognak.

Ez nem a valóság – figyelmeztetem magam, becsukom a szemem és a fülemre szorítom a

kezem. Semmi nem igaz ebből.

Ami valójában létezik, az Jessica, őt viszont nem hallom. Nem is látom. Nem érzem az
illatát. Minden bűzlik az üzemanyagtól és a vér éles szagától. A lángoló roncsban hús ég.

Mindjárt lezuhan a helikopter. A becsapódáskor felrobban. Darabokra fog szaggatni és a

testem cafatjai mindent beborítanak, pont úgy, ahogy Rogerrel és Ansellel történt. Semmit
sem tehetek ellene.

Rászolgáltál erre – figyelmeztetem magamat. – Cserben hagytad őket.

Cserben hagytad őket.

- Keir!

Valaki megragadja a csuklómat és megpróbálja elhúzni a kezemet a fülemről. Nem akarom.

A káosz rabja vagyok.

- Kérlek, könyörgöm – suttogja Jessica és csókokat nyom a kézfejemre. – Hidd el, semmi
baj.

A keze rásimul a hátamra és lassan körkörösen masszírozni kezdi.

- Keir – suttogja és a hangja élesen elüt a lassanként elhalkuló szirénák üvöltésétől. – Keir,
itt vagyok.

Addig csókolgatja a kezemet, míg elég erős nem leszek ahhoz, hogy elvegyem a fülemről.
A tenyerébe zárja az ujjaimat és az ajkával megérinti a fülemet.

- Itt vagyok. Minden rendben. Biztonságban vagy. Semmi baj. Tudom, hogy nehéz, de
próbálj lélegezni. Szívd be mélyen a levegőt, rendben? Csináld velem.

Mélyen beszívja a levegőt, a két kezét a mellkasomra szorítja és kicsit megnyomja.

Beszívom a levegőt. Úgy érzem, mintha meg kellene küzdenem a tüdőm minden parányi
darabkája ellen.

Jessica lassan, halkan kifújja a levegőt.

- Most engedd ki. Az egészet.

A levegő azonban elakad a tüdőmben és egy pillanatra majdnem elfog a pánik. A halálra
gondolok, a bajtársaimra, a rengeteg halottra, akiket láttam és eszembe jut, hányszor
kapkodtam így levegőért, hányszor győzködtem magamat arról, hogy majd hozzászokom.

Tényleg hozzászoktam.

Közben észre sem vettem, hogy milyen szörnyű lett a helyzet.

- Fújd ki a levegőt – szól rám Jessica és könnyedén hátba vág. – Most.

Lassan és hosszan kifújom a levegőt és amikor kinyílik a szemem, már látom, hogy hol
vagyok. Egy taxi hátsó ülésén lassan haladunk előre a forgalomban, a fények pedig az út
szélén villognak, a baleset helyszínén, amire képtelen vagyok ránézni.

- Belégzés – szól rám Jessica. Bár túlságosan is szégyellem magam, hogy ránézzek,
engedelmeskedem. Teleszívom a tüdőmet és a levegőt ezúttal az orromon keresztül
engedem ki. Szívem ritmusa kezd visszatérni a normálishoz. Újra van hely a tüdőmben.

- Ez az – mondja Jessica és szipog egyet.

Nem merek ránézni. A tekintete ragyog és nedvesen csillog.

Ó, a fészkes fenébe. A szeme láttára éltem át egy igazi rémálmot.

Pedig mostanában már egészen sikeresen ellenálltam a lidércnyomásnak. Le tudtam

állítani az elmémet, mielőtt ámokfutásba kezdene és elhitetné a testemmel, hogy a
valóságot látom. Korábban sokszor becsapott. Nagyon könnyű dolga volt. A minden
részletre kiterjedő hallucinációk uralták a hétköznapjaimat. Amikor először lecsaptak rám,
fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent. A többiek ugyan néha szóba hozták az
ilyesmit, ám a katonáktól elvárták, hogy ne beszéljenek erről a témáról.

Amikor véget ért egy hosszú, éles bevetés, akkor ki kellett töltenem egy részletes
kérdőívet. Megkérdezték, hogy vannak-e hallucinációim, alvászavarom, szorongásom,
pánikrohamaim, dührohamaim, alkohol- vagy drogproblémám. A legtöbbnél bejelöltem,
hogy igen, vannak, ám a seregnek esze ágában sem volt beutalni egy szakértőhöz és nem
mondták, hogy kérjek segítséget.

Így aztán csakis önmagamra számíthattam. Kezdetben még így is egész jól mentek a
dolgok. Legalább is az elején.

Erre fel ma este Jessica szeme láttára azt hiszem, hogy mindjárt szörnyethalok egy
kibaszott helikopterben. Miért pont most? Mintha a rettentő éjszakáim nem okoznának elég
fejfájást.

- Bocsánat – nyöszörgöm, alig érthető hangon. – Néha… ki vagyok készülve.

- Ki vagy készülve? – savanyú mosoly ül ki az arcára. – Üdvözöllek a klubban. Én vagyok itt

az elnök.

Kénytelen vagyok nevetni.

- Ezt azért nem hinném, Vereske.

Átható pillantását látva pontosan tudom, hogy mi jár az eszében: Veled meg mégis mi a
fene történt?

Egyszerűen nem mondhatom el neki. Még azt sem akarom bevallani, hogy a katonaságnál
szolgáltam. Nem szeretném, ha csak a legcsekélyebb mértékben is összefüggésbe hozna
Lewis Smithszel. El akarom kerülni, hogy csak annak a fickónak felmerüljön a neve. Elég,
ha Jessica annyit tud rólam, hogy Keir McGregor vagyok.

Keir McGregor, egy meglehetősen szétesett fickó.

Fény hullik az arcomra. Úgy érzem, mintha egy felhőben lebegnék. Lassan kinyitom a
szemem és a saját ágyamban találom magam. Reggel van.

Óvatosan megmozgatom lábamon és kezemen az ujjakat. Így ellenőrzöm, hogy minden

rendben van-e, mielőtt felülnék. Kissé szédülök, de ettől eltekintve nincs nagyobb baj.
Szinte semmire sem emlékszem. Jessica mellett ülve a taxiban átéltem egy rémálmot…Ez
minden. Az elmém azon a ponton leállt és semmit sem jegyzett fel.

Valami zörögni kezd a konyhában.

Habozás nélkül felpattanok az ágyról és a kisszekrény fiókjába rejtett kés után nyúlok.

Ekkor Jessica jelenik meg az ajtóban. Már megint az én Guns’n Roses pólómat viseli.

- Csináltam reggelit – mondja és vidáman rám mosolyog. – Mostanra már kihűlt egy kicsit,
mert nem akartalak felébreszteni.

Becsukom a szemem és megdörzsölöm az orrnyergemet.

- Bocsánat. Mi történt…izé? Az a helyzet, hogy nem sokra emlékszem a múlt éjszakából.

- Nem? – kérdezi. – Látszólag magadnál voltál. Csak…valahol messze. Bezárva a fejedbe.

Az elméd nem tűnt túl kellemes helynek.

Elkeseredve megrázom a fejem. Hihetetlen, hogy így elfelejtettem mindent.

- Istenem. Annyira sajnálom.

- Egész éjjel ezt ismételgetted. Aztán pedig rengeteg whiskyt megittál. Eszem ágában sem
volt megakadályozni. Bizonyára azt tetted, amire szükséged volt. Legalább sikerült
elérnem, hogy lefeküdj aludni, mielőtt kiütötted volna magadat.

Csak az alsónadrágom van rajtam. Jessicára nézek és magasba vonom a szemöldököm.

- Hiszen te levetkőztettél.

- Ez volt a legjobb az egészben – válaszolja és a konyha felé biccent. – Most igyekezz enni.

- Rögtön jövök – mondom lesütött szemmel és besietek a fürdőszobába. Semmi kedvem

belenézni a tükörbe. Szégyellem magam, ég a pofám. Legszívesebben bezárkóznék ide,
hogy ne kelljen Jessicával beszélnem.

Csakhogy a lényem egy része ki akar menni hozzá. Az arcát akarja bámulni, a hangját
hallani és megfürdőzni a szeméből áradó fényben.

Leülök a konyhaasztalhoz, ő pedig kávét tölt nekem. Eltekintve attól, hogy tükörtojás helyett
rántottát csinált, pontosan azt kapok reggelire, mint amivel én is megkínáltam a múltkor.

- Csináltam bármi…malacságot is az éjszaka? – kérdezem, miközben enyhén remegő

kézzel a bögrém után nyúlok.
- Sajnálatos módon nem – villan meg a tekintete. Egy pillanatra arra gondolok, hogy talán
csak színészkedik és megjátssza, hogy jó kedve van. Azért, hogy megnyugtasson. Utána
viszont rádöbbenek arra, hogy Jessica nem alakoskodik. Függetlenül attól, hogy milyen
nyomorék vagyok, ő nagyon is örül annak, hogy itt lehet.

Nem szívesen vallom be, de kurva jó érzés, hogy ez a helyzet.

- Nem kellett volna itt aludnod – figyelmeztetem.

Szed magának egy kis rántottát.

- Eszem ágában sem volt cserben hagyni téged.

- Jól vagyok.

Odateszi elém a tányért és határozottan a szemembe néz.

- Talán igen. Talán tényleg nem volt semmi bajod. Ha viszont mi ketten valóban barátok
akarunk lenni, persze olyanfélék, akik időnként csókolóznak is egy kicsit, akkor nem
hagyjuk cserben egymást, ha beüt a villám. Akkor sem, ha a másiknak rémlátomásai
támadnak. Mert ugye valami ilyesmi történt, igaz? Valamilyen lidércnyomás. Mint egy rossz
álom.

Alig tudom lenyelni a kávémat. Bólintok.

- Igen, valami ilyesmi történt.

- És továbbra sem akarsz róla beszélni.

Könyörögve nézek rá.

- Jól van – mondja és piszkálni kezdi a tojást. – Az ígéretedet viszont ne felejtsd. Egyszer
majd mesélni fogsz.

Beleegyezően felmordulok, egy pillanatra elmerülök a gondolataim között és közben

nagyon is élvezem a helyzetet, hogy egy meghitt pár módjára viselkedünk.

- Ha már itt tartunk – mondja és lenyel egy darab tojást. – A tetoválásaid… Mit jelentenek?
Például a latin nyelvű felirat?

Bizonytalanul köhögök és iszom egy korty kávét.

- Nec aspera terrent. Sok jelentése van… Olyasmi, hogy ne törődjünk a nehézségekkel, ne
hagyjuk, hogy visszatartsanak minket az akadályok. Aki erős, az nem bukik el és semmitől
sem félünk.
Azt viszont nem árulom el, hogy ezt a mondást világszerte szeretik a hadseregek és ez volt
az ezredem jelmondata.

- És a hajó? Meg a hollók?

- Mind a kettőt szeretem – mondom. Megvan ezeknek is a maguk jelentése, hát persze, de
valószínűleg nem olyan komoly, mint amilyenre számít.

- Értem.

Ezután csendben eszünk tovább, én pedig magamban megpróbálom feldolgozni mindazt,

ami tegnap este történt. Régebben nem kellett ilyen erős rohamoktól tartanom.

Annak idején, amikor két napkeleti bevetés között itthon voltam, egy jól kidolgozott napirend
segítségével próbáltam megőrizni az elmém épségét. Minden reggel elmentem a közeli
uszodába és két órán keresztül hajtottam magam a vízben. A napomat este két óra gyors
futással zártam le. Csakis így sikerült elérnem azt, hogy végig aludjam az éjszakát. A
módszer lényege, hogy a lelkem kínjait átalakítom testi kimerültséggé és fájdalommá.
Közben erősebbé tesz a szenvedés.

Amikor azonban Edinburgh-be költöztem, leálltam az edzéssel. Valójában azóta, hogy hírét
vettem Jessicának. Onnantól kezdve csak rá összpontosítottam. Ő kötötte le a
fájdalmamat, a bűntudatomat, mindent.

- Ma mit fogsz csinálni? – kérdezem váratlanul.

- A fizioterápiám csak holnap lesz – feleli és paradicsomszószt önt a tányérjára. – Úgyhogy

semmittevés a mai program.

- És ha elvinnélek valahová? Ha kitalálnék egy közös programot a kettőnk számára, akkor

benne volnál?

Leteszi a villáját és rám néz.

- Hol is lenne az a valahova?

Hátradőlök a székemben.

- Valamikor régen imádtam úszni. Mindennap lejártam pár körre. Az jutott eszembe, hogy a
lábad miatt…szóval felszabadulnál és élveznéd, hogy nincsenek megkötések.

- Kizárt dolog – feleli és olyan képet vág, mintha valami keserű ízt érezne.

- Miért?
- Azért…

- Jót tesz majd a lábadnak. Átmozgatod az izmaidat, közben semmi nem fog fájni, kisebb
súly vagy terhelés nehezedik rá. Az a helyzet, nem csodálkoznék azon, ha maga a
gyógytornászod javasolná a vízterápiát a számodra. Biztos, hogy ez lesz. A mait tekintsd
magánórának. Velem.

- Nem igazán szeretnék fürdőruhában mutatkozni – feleli halkan és lesüti a szemét. – Le

kéne vennem a lábsínemet. Azok a sebhelyek…

- Én is tele vagyok forradásokkal. Így majd megosztjuk az emberek figyelmét. Amúgy is, kit
érdekelnek?

Sóhajt egy nagyot és elfúj egy kósza hajtincset az arca elől.

- Utálom, hogy ennyire jók az érveid.

Elvigyorodom és úgy érzem, hogy megnyertem egy kisebb csatát. Nem túl jelentős a
győzelmem, de akkor is az.

- Ez az egyik előnyös tulajdonságom. Van egy nagy halom belőlük, tudod?

Jessica elneveti magát.

- Már megint kezded.

Kihúzom magam és bár az elmémben számos érzelem és félelem küszködik egymással,

megpróbálok egyetlen dologra összpontosítani. Itt ül Jessica a konyhámban, nevetve
reggelizik és a háta mögött ragyog a nap.

Tudom, bármit megtennék azért, hogy megőrizzem ezt a csodát.

Valamivel később taxiba ülünk és elmegyünk egy gyógyszertárba, ahol bevásárolok, majd
beállítunk Jessicáékhoz, hogy megkeresse a fürdőruháját. Miközben rá várok, elkezdem
kiguglizni a város legjobb uszodáit. Mivel még marad időm, ezért rákeresek a használt
autókra is. Van egy jó kis ötletem, amivel szeretném meglepni ezt a lányt, ám a
megvalósításához egy olyan autóra van szükségem, amelyik néhány kilométer után nem
leheli ki a lelkét.

Amikor Jessica visszajön, meglehetősen idegesnek látszik. A kezén elfehérednek a

bütykök, úgy szorítja a sporttáskáját. A térdére teszem a kezemet, miközben a taxi elvisz
minket a Royal Commonwealth Uszodába. A sportközpontra ráborul az Edinburgh fölé
tornyosuló legmagasabb sziklás, zöld csúcs, az Arthur széke.

Az egész környéken ez a legnagyobb uszoda. Természetes fényben úszik. Mivel a hét

közepén járunk, a munkanap derekán, így alig van itt rajtunk kívül más. A
sportmedencében néhányan keményen tempóznak, ám az egyszerű embereknek
fenntartott másikban nincs is senki sem. Ez így tökéletes.

Bemegyünk a két öltözőbe, majd egyszerre érünk oda a medencéhez.

A fürdőnadrágom meglehetősen szűk. Hosszú ideje nem volt rajtam.

Jessica azonnal felfigyel rá, és az ágyékomat bámulja.

Határozottan rászólok a farkamra, hogy ne akarjon legénykedni, mert ez a fiatal nő

egyszerűen lenyűgöző az egyrészes fekete fürdőruhájában. Még sosem láthattam így,
gyakorlatilag meztelenül és még a lábát sem takarja el a gipsz vagy a sín. Sápadt végtagjai
karcsúak, izmosak, miközben a csípője és a feneke kellemesen nőies.

- Kigúvadnak a szemeid – mondja.

- Te is bámulsz – figyelmeztetem. A farkamra mutatok.

- Nehéz lenne nem észre venni. – Megköszörüli a torkát.

- Nem kéne egy számmal nagyobb fürdőgatyát venned?

- Mi lenne, ha nem bámulnál? vágok vissza.

- Mi lenne, ha nem meresztgetnéd a szemedet?

Erre inkább nem mondok semmit.

Elindulok a medence felé, ám amikor Jessica nem mozdul, visszafordulok hátra.

- Nem tudom, hova tegyem a mankóimat – mondja és körülnéz.

Visszamegyek hozzá és elveszem tőle a két mankót.

- Egy percig tudsz így állni?

Rábólint és profi jógázóként megőrzi az egyensúlyát. Nekitámasztom a mankókat a falnak.

Ilyenkor teljesen nyilvánvaló, hogy jógatanár a foglalkozása és valószínűleg nagyon értett a
szakmájához. Önkéntelenül is az jut az eszembe, hogy még mire lehetne felhasználni a
lazaságát.
Hagyd abba, faszfej – figyelmeztetem magamat. Olyan szűk a fürdőgatyám, hogy nem
gondolhatok malacságokra.

Visszamegyek Jessicához és mielőtt bármit is tehetne, előrehajolok és felkapom a

karomba.

Jókedvűen felkiált és a hangja visszhangokat vet az uszoda csempéjén. Odaviszem a víz

peremére, miközben komoly erőfeszítés árán megpróbálom nem a keblét bámulni. Ebből a
szögből nézve lenyűgöző a melle és a néhány halovány szeplő édes titkokat ígér.

- Lássuk, hogy milyen kis hableány vagy valójában – mondom. Két kézzel átöleli a
nyakamat és ebből rögtön az eszembe jut a tegnap esti csókolózásunk. Igazából ebben a
pillanatban minden a szexre emlékeztet.

- Nehogy bedobj a vízbe – kéri, és a mellkasomnak szorítja a fejét.

- Eszem ágában sincsen – bizonygatom. – Nem vagyok én egy vadember.

Lassan lemegyek a medencébe vezető lépcsőkön. Óvatosan tartom a könnyű testét, míg a
víz eléri a derekamat és a hullámok megsimítják Jessica talpát.

- Majd egyszerre leszünk nedvesek, szép lassan

- Egy újabb sikamlós megjegyzés – mondja.

- Most csak a hullámok nyaldosnak.

Tovább megyek, a víz lassan emelkedik, már a mellemig ér, Jessica pedig nyakig merül
benne.

- Jól vagy? – suttogom bele a feje tetejébe.

A hajának vanília és rózsa illata van. Mélyen beszívom ezt a finomságot.

- Jól voltam, míg el nem kezdtél szaglászni – mondja és felvigyorog rám.

- Mégiscsak bedoblak a medencébe – felelem tréfásan. Vesz egy mély lélegzetet.

- Rendben. Készen állok.

- Biztos?

Elengedi a nyakamat, én pedig megfontoltan széttárom a karomat, hogy szabadon

lebeghessen.

A karját használja és lassan eltávolodik tőlem.

- Úgy tűnik, az úszás is olyan, amit nem lehet elfelejteni – mondom és feszülten figyelem,
ahogy egyre messzebbre jut. Tisztában vagyok azzal, hogy még akkor sem fulladna bele a
vízbe, ha béna lenne mind a két lába – de nem az egyik sem - , ám ennek dacára is
feszülten figyelem és amikor beér a medence közepére, odaúszok hozzá.

- Akarsz hason úszni? – kérdezem. – Segítek.

Bólint és amikor hasra fordul, aláteszem a két karomat és úszó mellényként a felszínen
tartom. Óvatosan megmozdítja a jó lábát, majd a sérültet is.

- Fáj valahol? – kérdezem, miközben két lábbal vadul taposom magam alatt a vizet, nehogy
elsüllyedjek. Máskülönben már a medence alján lennék, hiszen alig van zsír a testemen,
csak izom.

Megrázza a fejét és kiköp egy kis vizet a szájából.

- Nem fáj semmi. Furcsa érzés, ahogy a víz hozzáér a sebhelyekhez, meg a lábam sem
működik rendesen. Mintha el lenne zsibbadva. Ettől eltekintve jól érzem magam.

- Szóval mégis csak egy kis hableány vagy.

- Na jól figyelj – vágja rá és úszni kezd.

Ámulva nézek utána. Egyre erőteljesebb, gyorsabb ütemben halad. Már nemcsak félénken
használja a két lábbát, hanem lendületesen. Hangosan csobog a víz. Vesz egy mély
lélegzetet és a felszín alá bukik. Pontosan úgy úszik a mélyben, ahogy egy igazi sellő
tenné.

Amikor felbukkan, élénkvörös haja rásimul a fejére, a szeme ragyog és boldogan vigyorog.
Teljesen lenyűgöz.

Halkan felnevet és árad belőle a boldogság. Odaúszik hozzám. Nem mond semmit sem, de
fülig érő szájjal vigyorog és látva, hogy ennyire szép, engem is elfog az öröm. Élvezi a
szabadságot. Végre nem köti magához a gipsz vagy a mankó, hanem ugyanúgy úszkálhat,
mint a támadás előtt. Itt nincsenek korlátai.

Egyszerűen megállíthatatlan.

Belecsap a vízbe, szemen fröcsköl, vidáman felnevet és a felszín alá merül.

Azonnal üldözőbe veszem, de gondosan ügyelek arra, nehogy a sérült lábát ragadjam meg,
amikor utolérem. Még mindig jól úszom, így gyorsan lehagyom. A klóros víz marja a
szemem, ahogy a mélyből bámulom: úgy mozog a vízben, mint egy mesefigura. Vörös haja
szabadon lebegve követi.

Idelent nincs rajtunk teher, felszabadulunk és kissé meg is változunk. Kerülgetjük egymást
és élvezzük a víz halk zúgását, meg az ablakokon beáradó fény táncát a felszínen. Mintha
csak a mélység gyermekei volnánk, nincs szükségünk levegőre, ám amikor fel kell
bukkannunk, olyankor gyorsan teleszívjuk a tüdőnket, és egyből visszatérünk ebbe a
meghitt új világba.

Jessica úszni kezd a medence távolabbik vége felé, a teste hajlékony, karcsú és
könnyedén halad a vízben. Ettől a látványtól elemi vágy támad bennem, mintha a szívem
mélyén valami ragadozó volnék.

Utána úszok és könnyedén beérem. Megragadom a karját, odahúzom magamhoz és egy

kemény csókkal az ajkára szorítom a számat. Buborékok perdülnek táncra körülöttünk,
hajtincsek bíborszínű hínárként imbolyognak fölöttünk.

Ég a tüdőm. Elengedjük egymást, a felszín felé törünk és hörögve érünk fel. Mielőtt
Jessicának módja volna bármit is mondani, odahúzom magamhoz és nagy gonddal
odafigyelve megragadom a két combját. Ráveszem arra, hogy körbeöleljen a lábával.

Zihálva veszi a levegőt, tágra nyílt szemmel mered rám és közben vízcseppek futnak végig
az arcán. Az egyik keresztülszeli a homlokát, megtalálja az orrát, eléri az ajkát, ahonnan
egy csókkal megállítom, mielőtt eltűnhetne.

Elképesztően izgalmas így a vízben enyelegni. Szinte megőrülnek az érzékeink. Minden

olyan nedves, olyan csúszós, annyira lágy. Jessica ajka rásimul a számra, a nyelve érzéki
és követelőző. Nagyon könnyű volna megfeledkezni a külvilágról és én éppen ezt teszem.

Az ujjaim végig siklanak a fürdőruhája mellrészén, elérik az ágyékát és olyan erővel

simítják végig a nedves szövetet, hogy Jessica halkan felnyög. Erősebben szorít magához
a lábával, és azt akarja, hogy jobban összesimuljunk.

Fokozom a nyomást, erősebben húzom végig az ujjaimat a redőin, ő pedig nekem feszül,
az ajka vadul keresi a számat, hogy vágyakozva, sajogva felfaljon.

Megpróbálom félrehúzni a fürdőruhája alját, hogy becsúsztathassam az ujjaimat, mert

belülről akarom érzékelni, hogy ő is tudja, itt vagyok vele, amikor egy diszkrét köhögés
felhívja a figyelmemet arra, hol is vagyunk.

Elszakítom a számat a nedves ajkától és látom, hogy a szemében kéjvágy csillog.

Újabb köhögés.

Magunkhoz térünk és észrevesszük a medence partján álló úszómestert. A nő nem mond

semmit, csak egy szúrós pillantást vet ránk és továbbmegy. Ezek szerint nem engedélyezik
a heves taperolást a közfürdőkben. Persze, ha őszinte akarok lenni önmagammal, akkor
bevallhatom, egész közel jártam ahhoz, hogy elővegyem a farkam és belenyomjam
Jessicába.

- Na, igen, hol is tartottunk? – kérdezem, miközben a társam lassan lefejti a két lábát a
derekamról.

- Azt hiszem, az a rész jön, hogy kihajítanak minket az uszodából – feleli mélységes
zavarral, pirosló orcával. A melle is kipirult, de úgy vélem, hogy azért engem terhel a
felelősség.

- Csak figyelmeztetett – magyarázom. – Mi pedig mostantól jók leszünk.

Megnyalom a számat és még mindig érzem rajta Jessica ízét.

- Úgy tűnik, hogy tökéletesen otthon érzed magad a víz alatt, kis veres hableány

- A te hableányod vagyok.

A mesék szerint akkor most a csábító énekeddel megpróbálsz lecsalogatni a mélybe, hogy
meghaljak.

- Ó, az már biztos, hogy erőteljes csalogatás jár az eszemben – feleli és elúszik a sekély
víz felé.

Elvigyorodom és utána megyek. Aláteszem a karom és könnyedén kiemelem a vízből. Úgy

érzem magam, mint egy régimódi hős, aki megment egy fuldokló hölgyet. Vagyis inkább
olyan vagyok, mint a mocsári szörny, ami éppen az ágyába hurcolja a sikoltozó hősnőt.
Ebben a pillanatban nehéz volna dönteni.

Odaviszem a mankókhoz és felajánlom neki, hogy elkísérem be a női öltözőbe is. Válaszul
felhívja a figyelmet arra, hogy azért egész biztosan kitiltanának minket az uszodából. Sietve
lezuhanyozom és örülök annak, hogy nincs itt rajtam kívül senki, mert őrjöngő
merevedésem egyszerűen nem bír magával. Felmerül bennem az is, hogy gyorsan kiverem
a farkam, ám az közönséges dolog volna, én pedig csupán vadember vagyok, de nem
vulgáris. Kényelmes ruhákba bújok, ezek nem szorítják el a vérkeringésemet és hívunk egy
taxit. Megmondom a sofőrnek, hogy először Jessicához menjünk, ám az én lakásom sokkal
közelebb van. Annak dacára, hogy milyen erős érzelmeket támasztott bennem, még mindig
nem tudom, hogy mit tegyek. Egyensúlyozom a vágyak és a visszafogottság között.
Tényleg csak egy hajszál választott el attól, hogy megujjazzam egy uszoda medencéjében
és csak a jó ég a megmondója annak, hogy az ujjamat mi követte volna. Visszafogom
magam, nehogy csalódjak.

Csakhogy amikor a kocsi megáll East Craigben a házuk előtt, rádöbbenek arra, hogy nem
engedhetem el. Most semmiképpen. Mind a ketten frissek és nedvesek vagyunk, kipirult az
arcunk és az elmúlt huszonnégy óra során túl sok minden történt közöttünk ahhoz, hogy
kihunyjon a parázs izzása.

Ebben a pillanatban semmire sem vágyom jobban annál, mint hogy odalökjem az ágyamra
és úgy megdugjam, hogy egy hétig ne legyen kedve leülni. Olyan mélyen bele szeretném
gyömöszölni a farkamat, hogy azzal rányomhassam a bélyegemet a lelkére. Tudni akarom,
milyen kívül és belül is a teste. Szeretném megtölteni életerővel, hogy ráébredjen, előttem
igazából még semmi jóban nem volt része. Minderre vágyom most, meg arra, amit
kaphatok tőle, hiszen én egy ilyen mohó kurafi vagyok.

- Baj volna, ha megpróbálnálak ellopni még egy éjszakára? – kérdezem, amikor kinyitja az
ajtót.

Elbizonytalanodik, felnéz a házukra és egy pillanatra azt hiszem, nemet fog mondani, meg
azt, hogy ennyi elég volt neki.

Utána mégis bezárja az ajtót és a taxiban marad.

- Az lenne a baj, ha nem vinnél magaddal - mondja félszeg mosollyal.

Kettőnk között forró, nyers ösztönök izzanak. Mind a ketten érezzük, hogy ez az éjszaka
nem olyan lesz, mint a korábbiak. Mintha csak zivatarfelhők gyülekeznének a fejünk fölött.
Érzem a növekvő feszültséget.

Miközben a torkomban dobog a szívem, szólok a sofőrnek, hogy induljunk el hozzám.

10. Fejezet

Jessica
Korábban talán még sosem voltam annyira ideges, mint most. Akkor sem, amikor bezártam
magam után a szüleim házának ajtaját, hogy új életet kezdjek. Akkor sem, amikor
elmentem az egyetemen a diploma átadómra és közben egész idő alatt attól rettegtem,
hogy váratlanul felbukkan az apám. Akkor sem fogott el ilyen iszonyatos nyugtalanság,
amikor Skóciába költöztem, pedig jól tudtam, hogy újra szembe kerülök a múltammal és
megint egy új élet vár rám.

Szinte egész testemben remegek. Valamiért mégis kellemes ez az érzés, mert sokat ígérő
izgalom keveredik a szorongással.

Keir ott ül mellettem a taxiban és én fájdalmasan tudatában vagyok ennek a ténynek. A

kölnijének fűszeres, mégis lágy illata van, a bőréből árad a melegség és emlékszem,
milyen jól éreztem magam, amikor bevitt a medencébe. Átható és izzó tekintete majdnem
megperzselt és a végén az ujjaival a gyönyör küszöbére dörzsölte duzzadó ágyékomat.

Most ugyanez a szempár mered rám. Még csak be sem köszöntött az este, de mi máris
úton vagyunk vissza a lakására. Kizárólag azért, hogy dugjunk egy nagyot.

Legalábbis, ha úgy lesz, ahogy én szeretném.

Kihátrálhatnék belőle, csakhogy nem akarok. Elég volt az önmegtartóztatásból, abból, hogy
önmagam erénycsősze vagyok. Érezni akarom magamon az ujjait, mégpedig a meztelen
bőrömön.

A taxi megáll a Circus Lane-en, a vörös virágokkal teli házacska előtt. Azok még mindig
ragyognak és nem akarják tudomásul venni, hogy itt van az ősz. Keir fizet, szokása szerint
borravalót ad, majd kisegít a taxiból és a kezembe nyomja a mankóimat.

- Cseppnyi szerencsével a néni nem fogja meghallani, hogy megjöttünk – suttogja,

miközben elgördül mellettünk a kocsi. Az autógumik hangja egész különös a
kockaköveken, és ez a zaj mindig megvigasztal.

A nyugalom azonban nem tart sokáig. Nem merek levegőt venni, miközben Keir kinyitja a
bejárati ajtót, és belépünk az előszobába. Vadul zakatol a szívem és a testemen végigfut a
hideg borzongás. A mankóimra támaszkodva nagy nehezen felbotorkálok az emeletre,
miközben végig izgulok.

- Ülj le – mondja Keir, amikor már odabent vagyunk és bezárja maga mögött az ajtót. –
Töltök valami innivaló. Van nagyon finom Bordeaux-i borom, ha még túl korai lenne neked
a whisky.
Az ágyra dobja a sporttáskáját, benne a fürdőholmijával meg mindazzal, amit a
gyógyszertárban gyűjtött be. Bemegy a konyhába és elkezd a szekrényben turkálni.

Odabicegek a heverőhöz és nekitámasztom a mankóimat.

- A bor nagyon jó lesz – mondom, pedig valójában az jár az eszemben, hogy pár ujjnyi skót
whiskytől egész biztosan megnyugodnának az idegeim.

Aztán jöhetnének a te ujjaid is. A puszta gondolat is elég ahhoz, hogy ráharapjak az alsó
ajkamra.

Keir visszajön a konyhából a kezében két pohár vörösborral és egy olyan pillantást vet rám,
amitől önkéntelenül is kihúzom magam. Még sohasem volt ennyire életteli a tekintete.
Letapogat vele, a létezésem rejtőzködő titkait keresi. Nem hiszem, hogy kiérdemelném azt,
hogy bárki is ilyen csodálattal nézzen rám, de azért nem panaszkodom.

Leül mellém, belekortyol a borába és a vállamhoz ér a válla.

- Nem rossz – mondja egy pillanattal később.

Tele van a szám a borral. Bár nem értek ehhez az italhoz, úgy vélem, tényleg jó. Az a
legkellemesebb az egészben, hogy már pár korty után is megnyugszom.

Nem fogok hazudni, elég bénán érzem magam. Nem tudom, mit mondhatnék. Eddig olyan
könnyedén tudtam beszélni Keirrel.

Mi van akkor, ha lefekszem vele és ettől minden megváltozik? Ha romba dől a köztünk lévő
dolog.

Nem akarok odafigyelni a halk hangra, bár van igazság a suttogásában. Mindegy, hogy
minek nevezem a kapcsolatomat Keirrel, nagyon kellemes az egész, és nem akarom
elszúrni.

Ha viszont őszinte akarok lenni, látom, hogy itt van ez a pasi, a válla nekinyomódik az
enyémnek és szégyentelen lelkesedéssel figyeli minden mozdulatomat. Nincs sok esélyünk
az önmegtartóztatásra. A fenébe is, hiszen már csókolóztunk és olyan módon is
megérintett, amire nem számítottam. Na és hol történt mindez? Az uszoda medencéjében.
Szóval már túl késő szűziesen viselkedni.

Ami ezután következhet, attól megrémülök.

Mi van, ha pocsék leszek az ágyban? Korábban ugyan nem bénáztam, de hát az egy
dolog, hogy mit műveltem Markkal, és ugye Keir… ő teljesen más. Kőkemény férfi. Nagyon
nem szeretnék csalódást okozni neki.

Mi van akkor, ha nem tudom elviselni a meghittséget?

Mi lesz velem, ha utána itt hagy?

- Jól vagy? – kérdezi és csodálatos tájszólását meghallva, még inkább elolvadok. A

magasba emelem a poharamat.

- Jól leszek. Ami pedig a mai napot illeti, köszönöm.

- Mit is egész pontosan? – kérdezi.

- Az úszást. Fel sem merült bennem, hogy ilyen érzésekkel tölt majd el.

- Miért, mit éreztél közben?

Becsukom a szemem és felidézem magamban, mit éreztem a vízben. A hullámok majdnem

úgy simogatták a végtagjaimat, mint egy szerető.

- Szabad voltam. A víz barátként ölelt magához. Mintha hazaértem volna. Mintha ott lenne
a helyem.

Keir együttérzően felmordul.

- Lehet, hogy tényleg sellő vagy – mondja és a combomra teszi a kezét. A bőre napbarnított
és érdes az enyémhez képest. – Ahogy azt már korábban is mondtam, elég nehéz elhinni,
hogy te valódi vagy. A hableánykodás sok mindent megmagyarázna.

Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Már nincs kedvem beszélgetni.

Azt hiszem, ezt ő is tudja. Valami felizzik a szemében, de akkora erővel, hogy ragyog a
tekintete. Iszik még egy nagy kortyot a borból.

- Maradj itt – mondja morcosan. Felkel és eltűnik a hálószobában.

El sem tudom képzelni, hogy mire készül. Talán meztelenül fog visszajönni? Esetleg
valamilyen bizarr szexjátékszer lesz a kezében? Vagy előássa a fényképalbumát és
megmutatja nekem a rokonai fotóit? Ki tudja?

Miközben várakozom, megiszom a boromat és utána gyorsan felhörpintem Keirét is. A

testem kicsit jobban ellazul, az agyam pedig elkezd zsibongani. Megkönnyebbülést érzek.

Keir visszajön, mégpedig kezében a gyógyszertári nejlonzacskóval.

- Mi az? – kérdezem. Bátortalanul rám mosolyog. Ettől majdnem úgy néz ki, mint egy
serdülő fiú. Elképesztő ellentét feszül a hegyméretű férfi testtömege és a mostani
viselkedése között.

- Ez most talán kicsit furcsának fog tűnni, ezért szeretnék előre is elnézést kérni, ha esetleg
azt hinnéd, hogy bolond vagyok. Izé, bolondabb az átlagosnál. Nem akarom ám, hogy
kellemetlenül érezd magadat.

Ó, édes istenem! Szinte biztos, hogy valamilyen eszement segédeszközt próbál ki rajtam.

Mivel azonban nem szeretném, hogy azt higgye, prűd vagyok, ezért mosolyt erőltetek az
arcomra.

- Jól van… - mondom lassan.

A zacskóból elővesz egy kis üveg piros körömlakkot, a papírt pedig odadobja a kisasztalra.

- Mi van? – kérdezem. Egyszerűen nem értem, hogy mi történik velem. – Körömlakk?

Minek?

- Kifesteni vele a körmödet. – Egy pillantást vet a lábfejemre, a sín alól kikandikáló csupasz
lábujjaimra. – Csak annyit szeretnék, hogy szépnek érezd magad.

Még sosem volt senki ennyire kedves, ugyanakkor pedig elképesztő velem.

- Na, jó – mondom, vagyis inkább bizonytalanul dadogom. – Csak hát most elég
visszataszító a két lábam. Persze, leborotváltam a lábszáramat és bőrhámosítót is
használtam, de akkor is…

Tényleg dadogok.

- Gyönyörű a lábad – mondja gyorsan és egy engesztelő mosolyt villant felém. – A

lábujjaidtól egészen a derekadig. Én csak arra gondoltam, hogy vicces lesz. Megengeded?

Még szép, hogy megengedem. Csak azért izgulok, mert korábban egyetlen pasi sem akarta
kifesteni a lábkörmömet.

- Utána a kezemet is megcsinálod? – kérdezem és integetni kezdek az ujjaimmal.

Megkönnyebbülve elvigyorodik.

- Először lássuk, mire megyek a lábaddal. Még sosem csináltam ilyesmit azelőtt.

Ez amúgy megnyugtató. Nem érezhetném különleges kis királylánynak magamat, ha

kiderülne, Keir minden csajjal ezt csinálja.
Leül a heverő végébe, én pedig kissé feljebb csúzom, hogy kinyújthassam mind a két
lábamat. Kibújok a Birkenstock gyógyszandálomból, melyek nagy csattanással elhullnak a
padlóra. Keir óvatosan megemeli az egyik lábamat és gondosan ügyel arra, nehogy fájjon,
amit csinál. Most az ép lábam van a kezében.

- Szóval akkor ezt vetted a gyógyszertárban? – mondom, mert úgy érzem, hogy nem
szabad csöndben maradnom. – Azt hittem óvszerért mentél.

Hamiskásan elmosolyodik.

- Ó, azt is vettem.

Tűzvörös lesz az arcom és lelki szemeimmel látom, ahogy Keir felhúz egy óvszert magára.

- Hogy te milyen optimista vagy – mondom.

- Nem bűn a derűlátás, Vereske.

Két kézzel végig simítja a lábszáramat, a hüvelykujjai végig siklanak a lábszárcsontomon,

egészen a térdemig. Gondosan figyel félig leeresztett szempillái alól és forró tekintetétől
lángra lobbanok. Érzem, ahogy az ágyékomat elönti a forróság és kis híján vadul
összeszorítom a két combomat. Micsoda szerencse, hogy amikor hazarohantam a
fürdőruhámért, gyorsan belebújtam egy új melltartóba és egy hozzáillő bíborszínű, csipkés
bugyiba. Szerencsére Christina és Lee nem voltak otthon. Új ruha van rajtam, így nem kell
félnem a váratlan fejleményektől.

Erős kezével megszorítja a lábam, teljesen az uralma alá kerülök, tehetetlen vagyok, ám ez
csodálatos. A keze most lefelé siklik, megszorítja a két vádlimban az izmokat, hogy utána
lassan masszírozva kezelésbe vegye a lábfejemet.

- Édes istenem – nyögöm ki nagy nehezen és a fejem hátra hanyatlik a heverő karfájára.
Lihegek egy akkorát, hogy szégyellnem kellene magamat, de mégsem teszem. Túl jó ez az
érzés. Időtlen idők óta nem masszírozták meg a lábamat, sőt igazából semmimet sem. Az
elmúlt időszakban iszonyatos terhelés hárult az ép lábamra. Végre lazíthat ez a végtagom.

- Erősen reméltem, hogy ezt fogod mondani. Szóljál, ha túl durva vagyok.

Istenem. Valójában éppen arra vágyom, hogy durva legyen velem.

Nem tudom, mennyi ideig masszírozza a lábamat, de egy örökkévalóságnak tűnik. Mintha
mályvacukorrá változott volna a lábszáram és a lábfejem. A keze már bizonyára sajog a
fáradtságtól, ám a szorítása egy pillanatra sem gyengül.
- Na, jó – mondja végül és felkapja a körömlakkot. – Lássuk, hogy képes vagyok-e kifesteni
a körmödet, mégpedig anélkül, hogy összedisznóznám a heverőt.

Felkönyökölik és feszülten bámulom, miközben szemrevételezi a lábujjaimat.

- Nagyon formásak a lábujjaid, ugye tudod? – kérdezi.

- Ezzel most megleptél.

Lecsavarozza a kupakot és iszonyú óvatosan elkezdi kifesteni a nagylábujjam körmét.

Majdnem elnevetem magamat, látván, hogy milyen erősen összpontosít. Ráncok jelennek
meg napbarnította homlokán és a szája szélében felvillan a nyelve rózsaszínű hegye. A
tekintete éles és koncentrált. A keze cseppet sem remeg.

Én viszont közben keményen küzdök azért, hogy ne remegjek. Állandóan mocorgok, ha

ideges vagyok, és most igencsak mély lélegzeteket kell vennem, hogy nyugton maradjak. A
gyógytornászom büszke lenne rám, bár valószínűleg nem egy ilyen helyzetre gondolt,
amikor begyakoroltuk a megfelelő légzést.

Amikor kész a nagylábujjam, Keir ráfújva akarja megszárítani.

Összerezzenek, mert iszonyúan csiklandoz.

Felnéz rám és fülig érő szájjal vigyorog.

- Mindenütt ennyire csiklandós vagy?

- Dehogyis – felelem. Persze hazudok.

- Ellenőrizni fogom.

Elhiszem a fenyegetését. Közben azonban elkezdi kifesteni a következő ujjamat és

miközben gyorsan halad a kisujjam felé, a mozgása egyre könnyedebbé, egyre érzékibbé
válik. Újra megmasszírozza a lábfejemet, hosszú időn át fújva szárítja a lakkot és lángoló
tekintettel néz rám.

- Megvolnánk – mondja és kellő magasságba emeli a lábfejemet ahhoz, hogy lássam a

művét. Megfeszítem a lábujjaimat. Ahhoz képest, hogy kezdő, egész jó munkát végzett. –
Mit gondolsz?

- Nagyon ügyes. Persze abban ne reménykedj, hogy beállhatsz az utcánkban működő

szépségszalonban dolgozó vietnami asszonyságok közé.

Úgy tesz, mintha ezzel megbántottam volna

- Pedig pontosan abban reménykedtem – A körömlakkos üvegcsét leteszi a kisasztalra és a
lábsínem felé biccent. – Szabad?

Bólintok, bár közben a szívem egyre gyorsabban zakatol. Az uszoda után kicseréltem a
sínt, vadonatúj, úgyhogy nem lehet sem koszos, sem büdös, ám mindezek dacára is
valamiért iszonyatosan kiszolgáltatottnak érzem magam.

A kezébe veszi a lábszáramat, miközben gondosan ügyel arra, hogy csupán két oldalról
szorítsa. A hátsó részhez alig ér hozzá.

- Ugye nem fáj?

A fejemet rázom, a tekintetem pedig rátapad, miközben leveszi rólam a sínt. Olyan áhítatos
arccal csinálja ezt, mintha egy váratlan ajándékot csomagolna ki. Leszedi a sín hátsó
részét és óvatosan kihúzza a lábfejemet a cipőszerű tartóból.

- Még mindig jól vagy? – kérdezi halkan.

Megpróbálok igent mondani rá, de csak vinnyogni tudok. A két kezében tartja a lábamat, a
szegény, sovány, sápadt lábacskámat. Bár szemből nézve nem feltűnő a sérülés, a
lábszáram túloldalán ott vannak az árulkodó hegek és Keir ujjai kis híján megérintik őket.

- A sebhelyek – mondom és alig kapok levegőt. – Kérlek, legyél óvatos.

- Furcsa egy érzés, igaz? – kérdezi. – Egyszerűen képtelenség szavakba önteni az ilyen
fájdalmat.

Bólintok.

- Így van.

- Olyan óvatos leszek veled, amennyire csak tudok, Vereske.

Eszem ágában sincsen bántani téged. Megbízhatsz bennem.

Pontosan ezt teszem.

A két keze eléri a lábfejemet és ugyanúgy megmasszírozza mint a másikat. Ezúttal

különösen odafigyel az ujjaira, pont úgy, mint egy operáló sebész.

Most némiképpen mást érzek, mint az előbb. Fájdalommal keveredik a gyönyör.

Szeretném, ha abbahagyná, vagyis inkább mégsem.

Ekkor azonban Keir olyasmit csinál, amitől teljesen megdöbbenek.

Feljebb emeli a lábamat és megnyalja a talpam.

Felhördülök.

- Akarod, hogy abbahagyjam? – kérdezi elképesztően érzéki hangon. Ezzel nagyban

megkönnyíti a döntésemet.

- Nem – mondom halkan. Közben csakis az jár az eszemben, hogy ez egyszerre

helyénvaló és helytelen. Nem jó, mert bár annak dacára, hogy tegnap megfürödtem, ma
kétszer zuhanyoztam és uszodában is voltam, még mindig szégyellem magam, hiszen a
lábam olyan sokáig rejtőzködött. Ugyanakkor helyénvaló, mert Keir van itt velem, és ahogy
a száját használja, azt szeretném, hogy az ajkával mindenütt megérintsen, akár a lábamon
is.

Gyengéden ráfúj a lábujjaimra és újra megnyalja. Megrázó és megdöbbentően érzéki ez az

érzés. Az elmém egyszerűen nem tudja, hogy mit kezdjen vele, a testem pedig lemaradt
valahol félúton.

Keir ekkor kinyitja a száját és úgy érinti meg a fogaival a lábujjaimat, mintha ki akarna
harapni belőle egy darabkát, mielőtt szívni kezdené.

Nagyon tud szívni. Mozgásba lendül nedves és forró nyelve, belőlem pedig olyan elemi
erejű nyögés tör elő, hogy zihálok tőle. Becsukom a szemem, ernyedten elnyúlok a
heverőn, és átengedem magam a tabu megtörésének.

Olyan valamiben van részem, amiről sohasem gondoltam volna, hogy élvezni tudom, ám
ennek ellenére most itt pihegek az elcsöppenés határán.

A szájába veszi a következő lábujjamat, majd továbbmegy, míg végül a testem szinte már
megkövül a vágyakozástól és könyörög, hogy többet kapjon.

Többet, de valami másból.

- Mi lenne, ha ezeket a körmöket majd csak később festenénk ki? – kérdezi érzéki hangon.

A lehelete végigfut a lábszáramon és a forró áramlat elindul felfelé, a combom belső

oldalán.

Kinyitom a szemem, hogy ránézzek, ám egyből lebilincsel izzó tekintetével, mert a

szemében a pupillák szénfekete kúttá változtak, amit a tompán zöld tenger vesz körül.
Végig a szemembe néz, miközben a két keze egyre feljebb siklik a combom irányába. A
lábszáramat rendkívül óvatosan érintette meg.

Önkéntelenül is szétteszem a lábamat. Ez kell nekem, nagyon is készen állok rá.

- Már szépnek érzed magadat? – kérdezi.

Bizony ám. Még ennél is jobb azonban, hogy érzem a vágyakozását is. Sosem volt még
részem ilyesmiben. Gyorsan bólint és ragyog a tekintete.

- Még sok meglepetés vár ám rád.

Tovább mozog felfelé, én pedig feljebb húzom a ruhám szegélyét, míg el nem éri a
derekamat. Keir elengedi a lábszáramat, ami megpihen a heverőn, kicsit le is lóg a végén,
miközben két kezével még jobban széttárja a combomat.

Lehajtja a fejét, ügyesen félrehúzza a bugyimat, én pedig felhördülök, mert a nyelve forró
sávot húz maga után a combom belső oldalán, lángra lobbantva lágy bőröm
idegvégződéseit.

Még hangosabban felhördülök, amikor hideg levegő csap le a két lábam között duzzadó és
várakozó nőiességemre, de csak azért, hogy feszülten figyelve várjam, ahogy közelebb ér
hozzám az arcával. Arra számítok, hogy most már a rést fogja nyalni, és ott is pontosan
olyan forró és nedves leszek, mint a combhajlatomban.

Nem ez történik.

Óvatosan belém dugja az egyik ujját, miközben az ajka továbbra is a combomra tapad.
Kiürül az elmém, ahogy érzem az ujja behatolását. Vadul reagálok rá, összeszűkülök
körülötte, szorítom és még többet akarok.

Keir azonban egy lassú és megfontolt mozdulattal kihúzza belőlem az ujját, a szájába veszi
és szopogatni kezdi.

Néma marad. Nem meséli el, hogy milyen az íze. Erre nincs is szükség. Felemelem a
fejem, belenézek ragyogó szemébe, és ott látom benne az őszinte véleményét. Varázsital
vagyok a számára, a legérzékibb vágyainak ínyencsége. Széles, erős nyelvével úgy nyalja
le a nedvességemet az ujjáról, mintha édes jégkrém volnék.

Továbbra is fogva tart a tekintetével, miközben most már két ujját dugja belém. A gyönyör
szinte már elviselhetetlen, ám a pillantása egyértelművé teszi, azt akarja, hogy a szemébe
nézzek.

Kihúzza a két ujját és lassan tisztára nyalja őket.

Édes istenem.

Álom ez, vagy valóság?

Nem gondoltam volna, hogy Keir ilyesmire képes, pedig sejtenem kellett volna. Vastag és
ügyes ujjai ismét elmerülnek bennem, én pedig tudom, hogy nem szabad kételkednem
ebben a férfiban. Pontosan azt kapom tőle, amire szükségem van, mégpedig úgy, hogy
ezzel a ténnyel magam sem voltam tisztában.

Becsukom a szemem, lehajtom a fejem a heverőre, a puncim pedig mohón kitágul az ujjai
körül és cseppet sem érdekel, hogy a viselkedésemmel esetleg megbotránkoztatom. Sőt,
igazából még inkább beindulok attól a gondolattól, hogy az ágyékomat bámulja.

- Most már szépnek érzed magadat? – mormolja és a szája egészen közel jár a
csiklómhoz. Eltáncol felette és megint ráfúj. A forró légáramlattól megvadulok és remegni
kezdenek feszülő végtagjaim.

Szépnek bizony. De ezt nem akarom elárulni neki, leginkább azért, mert többre vágyom.
Bizonyítási lehetőséget akarok adni Keirnek, hogy a teste egybe olvadhasson az
enyémmel.

Megkapom a bizonyítékot.

Lejjebb engedi a száját. Forró, nedves, lágy nyelve és ajka megérinti az én forró nedves
lágy részeimet.

Ez elképzelhetetlenül jó.

Hangosan nyöszörgök, az ujjaim erősen markolják a heverő peremét, miközben Keir nyelve
lassú nyalintásokkal, lustán körbetáncolja duzzadó csiklómat. Megfontolt, elszánt, nem siet,
hogy a lehető legjobb legyen számomra.

Csakhogy én mohó vagyok.

Türelmetlen.

Megragadom a fejét és az ujjaimat belefúrom lágy, sűrű hajába.

Magamba nyomom.

Belém nyög és ez annyira megrázó, hogy majdnem kicsapja belőlem a növekvő

feszültséget.

Pontosan azt csinálja, amit az előbb tett a lábujjaimmal, aztán pedig az ujjaival. Nagy erővel
szívni kezdi a csiklómat. Nem marad időm felkészülni a gyönyörre.
Megpattanó rugó a testem, a középpontjából hullámok törnek elő, az áramlás elveszi
előlem a levegőt, nem látok, már semmit sem érzékelek.

Szertehullok.

Mintha csak egy iszonyatos áradat zúdulna rám.

A tűzözön közepén lobban fel, keresztülsöpör rajtam, felégeti az összes idegemet és

gyönyörrel bombáz. Feljajdulok, hörgök, felnyögök és a két kezem olyan erővel markolja
Keir haját, mintha önálló életre kelt volna a testem. Hánykolódom, rázkódom, mint egy
lassításra képtelen vad kanca. Hol hangosabban, hol halkabban kiabálok és az egész
szoba visszhangzik az üvöltésemtől.

Nem vagyok a végtagjaim ura, de ez már nem számít. Kivételesen kicsit sem érdekel. Az
idők végezetéig is elhevernék itt remegő testtel, meleg zselére emlékeztető aggyal.

Ekkor azonban Keir felkel és fölém magasodik. Kézfejjel letörli a nedvemet a szájáról.
Odahajol hozzám és felkap.

Én aztán nem tiltakozom. Tehetetlenül lógok a kezében. Egy cseppnyi erő sem maradt
bennem és azt hiszem, az éjszaka folyamán meg sem fogok tudni mozdulni.

Keir azonban felfektet az ágyára.

Kibújtat a ruhámból, így már csak melltartó és bugyi van rajtam.

Odacsúszok az ágy szélére, a könyökömre támaszkodom és nézem, ahogy leveszi rólam a

bugyimat. Nagyon figyelmes, amikor a csipke végigsimítja a lábszáramat. A bugyi végül az
egyik bokámról lóg le. Annyira erotikus a piros körmöm mellett.

Ekkor Keir feláll, hogy levetkőzzön.

Leveszi a zokniját.

Aztán az ingét.

A nadrágját.

Az alsónadrágját.

Feltárul előttem a farka, ami lehetne egy elefántvadász lándzsája is.

Lehetséges, hogy eddig csakis törpe faszú férfiakkal hozott össze a sors? A látványtól szó
szerint elakad a lélegzetem.
A farka nem egyszerűen hatalmas, de vastag és tökéletes. Ráadásul ott látom mellette a
hatalmas tetovált vitorlás hajót a combján. Ez a pasi arra született, hogy dugjon.

Kizárt dolog, hogy az előbb kielégültem volna. Újra elfoga az éhség.

De nem, ennél is többről van szó.

Kielégíthetetlen vagyok.

Egyszerűen képtelen vagyok ezen a tökéletes faszon kívül bármi másra összpontosítani.
Tudom, hogy nem lenne szabad így bámulnom, de hát mit csináljak? Ha napkeltétől
napnyugtáig csak a farkát nézném, az a nap még így is csodaszép volna. Őrjítő vágyat
érzek azért, hogy rámarkoljak, megérezzem a súlyát, a forróságát és megízleljem a vaskos
makk végén csillogó előváladékot.

Már csak a melltartó van rajtam. Felülök, két kézzel megragadom Keir fenekét és
megpróbálom közelebb húzni magamhoz.

A kurva életbe.

A feneke kemény, mint az ugródeszka, feszes és rugalmas. Ezt is össze fogom nyálazni.

Ilyen volnék valójában? – kérdezem magamtól, mert meglepnek a saját megátalkodott

gondolataim. Mintha váratlanul egy kéjsóvár, bátor nő költözött volna a testembe.

Keir miatt vagyok ilyen.

Amikor közelebb lép hozzám, úgy szétteszem a lábam, hogy lelógjon az ágyról. Már csak
egyetlen kézzel húzom magamhoz, mert a másikkal megmarkolom a farkát.

Olyan a tapintása, mint a bársonyé. Kemény, forró bársony. A kezem elindul felfelé a
tövétől, ami merev és iszonyúan vastag. Útban a makkja felé egyre erősebben szorítom.

Keir beletúr a hajamba, összefogja hosszú tincseimet és egy hörgés tör elő a torkából.
Megrészegülök attól, hogy az én érintésem tölti el ilyen nagy gyönyörrel. Közelebb hajolok
és az ajkamat rászorítom a makkjára.

Újra felnyög és ezt a mordulást meghallva egyszerűen szilánkokra hasad minden maradék
megfontoltságom. Na jó, kit akarok én becsapni? A megfontoltságom már akkor semmivé
foszlott, amikor az előbb szívni kezdte a lábujjamat.
A nyelvem végig simítja a makkját, megszédülök a sós ízétől, ami olyan izgalmas, mintha a
tengerben fürödnék. Jókedvűen végignyalom az egész farkát, megsimítom a duzzadó
ereket, feszülő bőrét, miközben erősen markolom az élettel teli, lüktető tűzrudat.

Még vadabbul húzza a hajamat és a gyönyörnek különös, sajgó árnyalata lesz.

- Jessica – hörgi és amikor kihívó mosollyal felnézek rá, látom, hogy hátravetette a fejét,
vastag nyakán pedig vadul mozog az ádámcsutkája, mert nagyokat nyel. – Jóságos egek,
de szeretném megbaszni az édes kis szádat.

Lehajtja a fejét és sűrű szempillái alig tudják eltakarni a szemében izzó tüzet.

- Hagyd abba, mert különben mindjárt beleélvezek a torkodba.

Megfontoltan elhúzom a számat a farkáról, ő pedig megbabonázva követ a tekintetével.

- Talán éppen ezt akarom.

- De csak később – figyelmeztet. – mert, hogy pontosan tudom, most mit akarsz. Azt is,
hogy mire van szükséged.

Egy tenyérnyivel hátrébb húzza a csípőjét és a farka ott imbolyog előttem. Sötét és csillog a
nyálamtól.

- Egy pillanat – mondja és kimegy a nappaliba. Arra használom ki ezt a rövid szünetet,
hogy kibújjak a melltartómból és áthajítsam a szoba másik végébe.

Még ez a pár másodperc is elég ahhoz, hogy bizonyos dolgok kitisztuljanak. Meztelenül
ülök az ágya szélén, itt volt a fasza a számban és mindjárt meg fog dugni. Ráharapok az
alsó ajkamra, hogy megőrizzem a komolyságomat. Évek óta nem volt ilyen sok
vidámságban részem.

Egy csomag óvszerrel a kezében jön vissza, ledobja az ágy melletti asztalra és feltépi az
egyiket.

A torkomban dobog a szívem. Nézem, ahogy lassan felhúzza az óvszert a hosszú farkára.

- Azonnal szólj, ha fáj – mondja, miközben a faszával a kezében odalép hozzám. A hüvelyk
és a mutatóujja között fogja a tövét. A másik kezével a combom belsejét simogatja. Annyira
beindultam, olyan nagyon izgatott vagyok, hogy már a combom is nedves.

- Istenem – nyöszörgi Keir. Az ujjával játékosan megsimogatja a csiklómat és közben végig

a szememet figyeli.
- Legalább attól nem kell félnem, hogy ez itt fájni fog. Tiszta lucsok vagy a nedvességtől.

Habozva elmosolyodom.

- Mit is mondhatnék erre? Már régóta erre vágyom.

- Pont, mint én – válaszolja komolyan, majd megragadva a csípőmet, közelebb húz

magához. Az ép lábammal átölelem a derekát és nagyon örülök annak, hogy kellően
magas az ágya. A lábsérülésem miatt ki kell hagynom jó pár szexpozíciót, bár az is igaz,
hogy amíg bennem van Keir farka, addig nem fogok bánkódni.

Ha pedig már amúgy is a faszánál tartunk, kezdek türelmetlenné válni. Megpróbálom a

lábammal magam felé tolni.

- Csak lassan – suttogja és olyan keményen ellenáll a késztetésnek, mint egy kőfal. Lágy,
de határozott mozdulatokkal elkezdi a makkjával simogatni a csiklómat, majd lejjebb
haladva egy pillanatra belém mártja a végét és újra feljebb húzza. Elképesztően izgató a
nedves cuppanás hangja.

Becsukom a szemem és teljesen átengedem magamat a gyönyörnek. Nem gyömöszöli

belém a farkát, csupán finoman jelzi mire számíthatok. Én azonban már ettől is kitágulok,
mert a testem mohón többre vágyik.

- Élvezed? – mormogja és a hangjából olyan erővel süt a vágyakozás, hogy nem tudok
válaszolni. Bólintok, hátrahanyatlik a fejem, a hajam rásimul a hátamra és csikizni kezdi a
gerincemet. Elképesztő világossággal érzékelek mindent. – Gondolod, hogy be tudod
fogadni az egészet?

Nyelek egy nagyot és megpróbálok igent nyöszörögni. Mintha csak könyörögnék neki. A
szívem őrjöng a mellkasomban, a bőröm feszes és forró, a mellbimbóim pedig keményen
ágaskodnak a hideg levegőben.

- Meglátjuk, Vereske – mondja és megragadva a két csípőmet belém nyomul.

Lassan.

Centiről centire.

Annyira jó. Nemsokára már sok is a jóból, aztán pedig nem tudom, hogy mit érzek, mert
csupán Keir farkát érzékelem. Megfeszülök körülötte és annyira kitölt, hogy az már fáj.

Veszek egy mély lélegzetet, megfontoltan kifújom, hogy rávegyem a testemet az

ellazításra.
El is lazulok, bár igaz, hogy közben a kezemmel erősen markolom a lepedőt.

- Akarod, hogy abbahagyjam? – kérdezi, szinte hörögve.

- Nem – felelem és megnyalom az ajkam. Felnézek Keirre. – Soha.

Bólint és feszülten figyel, miközben beljebb nyomakszik. Kinyílik a szája. Beszívja a

levegőt. Döbbenet ül ki az arcára, a homlokát ráncolja, mint aki nem tudja elhinni, hogy
tényleg ez történik és az egész ennyire jó.

Elképesztően meghitt az együttlétünk és az aktus közben mind a ketten odafigyelünk arra,

hogy a másiknak jó legyen. Arra, hogy kiteljesedjen.

Nagyon is összeillünk. Ő ormótlan, én pedig szűk vagyok. Ő egy hatalmas, tagbaszakadt

férfi, én pedig egy apró nő. Csakhogy képesek vagyunk az együttlétre és ezt is tesszük.
Beletelik egy hosszú pillanatba, míg képes vagyok végre kiszakadni a gyönyörből. Ekkor
ellenőrzöm, hogy rendben van- e a lábam. Ő közben arra ügyel, hogy ne okozzon nekem
fájdalmat és odafigyel arra, hogy ellenállás nélkül nyomulhasson beljebb.

Őszintén megmondom, kicsit bénák vagyunk. Mind a ketten iszonyatosan vágyunk a

másikra, hogy ettől már a lelkünk is visszhangokat vet. Az elemi erejű vágyakozás dacára
azonban időre van szükségünk ahhoz, hogy tényleg jól érezzük egymást, hogy működjön a
kapcsolat.

Az illeszkedés csupán egy pillanatot vesz igénybe. Mind a ketten dermedten várakozunk,
miközben megigazítom a testtartásomat Keir alatt. Ő is kellőképpen irányba fordul, és ekkor
megérezzük

Ez jó.

Nagyon jó.

- Jessica – nyöszörgi Keir, megszorítja a derekamat, majd a keze rácsúszik a csípőmre. –

Basszus…

Nincsenek szavak. Keir engem néz, önmagát figyeli, miközben együtt nézzük, ahogy
beljebb hatol. Lenyűgözi a lassan behatoló, majd kihúzott farkának a látványa.

Valahányszor csak megmozdítom a csípőm, ha megérzem az újabb lökését, attól még

inkább összeillünk, pont úgy, ahogy két mágnes vonzza egymást. Most már én is bámulok.
Lenyűgöz a látvány. Megfeszülnek a hasizmai, ahogy beljebb nyomul és az izomkötegek
között parányi izzadságcseppek csillognak. Magam felé húzom a fenekét, még többet
akarok, ő pedig olyan mélyen elmerül bennem, hogy a tüdőmben már nem marad hely a
levegőnek.

Ismét hátra hanyatlik a fejem, döbbenten bezárom a szemem, mielőtt megadnám magam.
Olyan mélyen bennem van, mégpedig annyira csodálatos módon, hogy el sem tudom
képzelni, hogy bírtam ki mindeddig e fantasztikus érzés nélkül.

Valami megváltozik bennem, pont úgy, ahogy a láng végigszalad a dinamit kanócán és a
változás lassan megközelíti a lényem középpontját Körkörös mozgásba kezd a csípőm,
kínoz az éhség és Keir egyből reagál.

Felhördül, fölém hajol és gyorsabban, egyre nagyobbakat lök rajtam. Homlokára az

izzadság a mellemre csöppen.

Gyorsan és forrón megcsókol. Kéjjel teli, sós íze van, mint a mennyországnak.

Összhangba kerül a ritmusunk, a két test tökéletesen egyszerre mozog. Szívesen

mondanám azt, hogy könnyedén mozog be és ki belőlem, könnyedén küzd egymással a
testünk, ám ez nem volna igaz. Teljes erővel kapaszkodnom kell, megmarkolom a lepedőt,
Keirt szorítom és ügyelek a sérült lábamra, nehogy kellemetlenséget okozzon. Közben
végig a testemben izzó szikrára figyelek.

Keir csak döfköd, csak dögönyöz, csak sulykol. Komoly erőfeszítéssel jár így baszni. Ez a
nagydarab pasi szinte teljesen kitölti ezt az egész szobát és már egyedül csak őt látom. A
nyakán kötélcsomóként duzzadnak az izmok, folyik rajta az izzadság és vadul lángoló
tekintete a semmibe mered. A csípője minden egyes lökésekor állatias, elemi erejű, nyers
hörgések törnek elő a száján. Szerintem ő nem is tudja, hogy így csinál, ám a hörgésével
annyira felizgat engem, hogy egyre közelebb sodródok a gyönyör küszöbéhez.

Beng!

Beng!

Beng!

Az ágy vége hangosan csattogva telibe kapja mögöttünk a falat. Félrecsúszik a lepedő, a
keblem pedig ringó táncba kezd. Egész biztos, hogy a főbérlő is felfigyel a zajra, ám ez
cseppet sem izgat.

A belsőmben egyre jobban megfeszül egy kötél. Fehér, izzó fény sugárzik belőlem kifelé.
Keir ujjai ekkor érintik meg a csiklómat.
- Istenem – hörgi. Látni akarom, ahogy elélvezel.

Ez pedig már nem tart sokáig.

Az ujja durva simításától üvegtáblaként hasad szilánkokra bennem a feszültség.

Felkiáltok és a szoba zeng nyers hangomtól.

Keir tekintetében diadal lángol.

Én közben kifordulok önmagamból, végig vágtázik rajtam az orgazmus, az elmém mintha

csak kiürülne és nem marad belőlem más, csak a testem és a lelkem. Becsukódik a
szemem, miközben remegve lüktetek Keir alatt. Kizárt dolog, hogy ezek a hörgések az én
számból törnének elő.

Na, ez kell nekem. Pontosan ez.

Elvesztem a ködben, nem akarok kikerülni belőle, ám közben Keir is célba ér. Kinyitom a
szemem, hogy tanúja lehessek.

Annyira gyönyörű.

Hátrahajtja a fejét, feltárja előttem a nyakizmát, a mellkasát, a hasizmát és a karját.

Mindene a végső vágytól feszül. Kemény, gyors lökésekkel ostromol, fájdalmas a ritmusa.

Az ágy tovacsúszik velünk a padlón, a lába nyikorog a parkettán, ám a szoba mégis izzadó
bőrünk csattogásától hangos.

Elképesztő erővel döfköd, mintha csak egy megátalkodott harcos volna, én pedig a csata,
amit a farkával meg kell nyernie.

Ekkor egy elnyújtott, hosszú nyöszörgés tör elő a száján és a válla megremeg a gyönyör
pillanatában.

Lelassulnak a lökései. Már nem szorít olyan nagy erővel.

Előrecsuklik a feje, izzadt haja rátapad a homlokára. Felfal a tekintetével, miközben

hörögve kapkod levegő után. Bennem is viharként áramlik a lélegzetem.

- Jó volt? – kérdezi és teleszívja a tüdejét. Megragadja a farka tövét és lassan kihúzza

belőlem.

Vadul bólogatok.
- Igen – mondom. Alig tudok beszélni. A testem úgy érzi magát, mintha végig futottam volna
a maratoni távot. A szívem továbbra is a torkomban dobog és nem tudom abbahagyni a
zihálást.

Szeretném újra végigcsinálni az egészet.

A testemnek azonban más elképzelései vannak. Éhező hasam hangosan korog, Keir pedig
rám mosolyodik, csomót köt az óvszer végére és kidobja a szemetesbe.

- Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de nekem kifejezetten jólesne egy kurva nagy
hamburger, vagy valami ilyesmi – mondja, miközben visszasétál hozzám és a kezembe
nyomja a ruhámat. – Egy hamburger és egy jó pofa sör.

- Nagyszerű ötlet – vágom rá. Félénken elmosolyodom. – Megéheztem ettől a nagy

erőfeszítéstől.

Félmerev fasszal megáll előttem. Lehajol és az arcomra teszi a kezét.

- Köszönöm – mondja lágyan és mélyen belenéz a szemembe. Olyan elégedettnek tűnik,

hogy emiatt egyből elönt a büszkeség. Én elégítettem ki. Miattam tölti el a békesség.

- A szex miatt?

Bólint.

- Azért, mert megajándékoztál a lényed egy parányi darabkájával. Nagyon vigyázni fogok
rá. Megőrzöm. – Elhallgat egy pillanatra. – Megbízhatsz bennem, Jessica.

Különös fájdalom nyilall a szívembe. Vannak érzések, amelyekkel képtelen volnék

megbirkózni.

Kedvelem. Nagyon, de nagyon.

Gyorsan megcsókolom és megpróbálom elhessegetni magamtól a gondolatokat.

- Meg is bízom – felelem. – De figyelj, mi lenne, ha felvennéd a gatyád, mielőtt a farkaddal

kinyomnád a szememet?

11. Fejezet

Keir
Egy hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Jessicát. Cseppet sem meglepő módon ez volt
életem egyik legnehezebb hete.

Nem mintha nem akartam volna találkozni vele, csak hát a küszöbönálló nagy utazásunk
miatt gatyába kellett ráznom a járgányt, Jessicát pedig lekötötte a lába rendbehozatala.
Egyfolytában fizioterápiás foglalkozásokra jár, én pedig iszonyúan sokat dolgozom a
nemrég vásárolt, zöldszínű jaguárral. A kocsi majdnem hatvanéves. Kemény munka lesz
menetkész állapotba hozni. Ráadásul ennél sokkal többre vágyom. Egy szuper járgánnyal
akarom meglepni Jessicát. Elvárás, hogy minden tökéletes legyen.

Szerda reggel aztán megállok a jaguárral Jessicáék háza előtt, miközben őrülten görcsöl a
gyomrom. Őszintén megmondom, már az is megdöbbentett, hogy elfogadta a
meghívásomat. Persze korábban sokszor hallottam tőle azt, hogy szeretne kitörni,
újrakezdeni, elmenekülni. Úgy véltem, mind a kettőnk számára megtaláltam a tökéletes
megoldást.

Bár már beköszöntött a szeptember utolsó hete, igazából nem lehet panaszunk az
időjárásra, ami legtöbb helyen egész jó. Mondjuk Edinburgh-ben szakadt az eső. Viszont
az időjárás-előrejelzések szerint a Skót-felföldön igazi indián nyár vár ránk, bár annak
meglehetősen csekély az esélye, hogy a kellemes idő sokáig kitartson. Hajlandó vagyok
kockázatot vállalni. Ezen felül úgy hallottam, az a táj egész évben gyönyörű, mi pedig már
amúgy is tökéletesen hozzászoktunk a skót időjáráshoz, így zökkenő nélkül elviseljük, ha
kicsit esni fog az eső.

Nagyjából sejtem is, hogy merre akarok menni. Mivel egyikünk sem járt fent északon, ezért
úgy döntöttem, hogy felmegyünk az 500-as tengerparti úton, ami nagyjából olyan híres,
mint az USA-ban a Route 66. Állítólag a világ öt leglátványosabb autóútja közé tartozik. Ez
igazi újdonság, ám az idegenforgalmi hivatal keményen reklámozza, így nyugodtan
számíthatunk arra, hogy pár év múlva hemzsegni fognak errefelé a turisták.

Nagyjából idáig jutottam a tervezéssel. Tudom, hogy a tél beállta előtt bezár a hotelek és az
olcsó szálláshelyek nagy része, ám biztosra veszem, hogy október első hetéig emiatt nem
fog fájni a fejünk. Amennyiben minden jól alakul, egy hét múlva újra itt leszünk és akkor
Jessica részt vehet a következő templomi találkozóján.

Nem telik egyetlen nap sem anélkül, hogy ne csodálnám a bátorságát. Iszonyúan
talpraesett, keményen szembenéz a sorssal ahelyett, hogy elbújna előle. Nem tudja
magáról, hogy mennyire erős és időnként én is majdnem el tudom felejteni, hogy milyen
szerepet játszottam a szerencsétlenségben.

Majdnem.

A bűntudat azonban itt van betokosodva a szívem sötét oldalán. Amikor a múlt héten
dugtunk egy nagyot, amikor tövig elmerültem a testében, ő pedig önfeledten hullámzott
körülöttem, nem tudtam megszabadulni a bűntudattól. Jól tudtam, hogy nagyszerű lesz
ágyba bújni vele, ám azt még csak nem is sejtettem, hogy ilyen megrázó erejű lesz az
együttlétünk. Égek a vágytól, hogy újra vele lehessek, ám közben a bűntudat is
rendszeresen felüti a fejét és a legintimebb pillanatokban emlékeztet arra, hogy ki is
vagyok. Erre alighanem később is számíthatok.

Hacsak Jessica tisztára nem keféli az elmémet.

Meghallom a becsapódó ajtó hangját és egyből megfordulok. A vörös hajú lány odainteget
nekem. A lépcső tetején áll egy kis, kerekes bőrönd mellett. Kiszállok a kocsiból, hogy
segítsek.

- Menni fog egyedül is – mondja és igazából csak most fedezi fel magának a járgányt. A
Jaguár úgy ragyog, mint egy zöld erdő a gyenge napfényben. – Hűha. Nagyon szép.

Hét közben rengeteg képet küldtem neki munka közben a kocsiról, de azt hiszem, így
élőben sokkal szebb.

Elveszem a kezéből a bőröndöt és csak ekkor döbbenek rá arra, hogy mi változott meg.

- Nincs mankód? – kérdezem.

Rám vigyorodik, majd felemeli és megpörgeti a sétabotját.

- Nincs bizony. Így sokkal elegánsabb.

- Így igaz – ismerem be, aztán közelebb hajolva egy puszit nyomok az arcára. Nagyon
finom az illata. Egyből forrni kezd a vérem. – Gyorsan ülj be a kocsiba, mielőtt letépném
rólad a ruhát.

Elnézek Jessica válla fölött és látom, hogy az ablakon át szemmel tart minket Christina és
az ütődött férje. Odabiccentek nekik, mire eltűnnek és beoldvadnak a ház árnyai közé.

- Kitalálom, nem örülnek az utazásodnak – mondom, miközben beteszem a bőröndöt a

csomagtartóba.
- Kurvára nem – válaszolja és beül az anyósülésre. A sétabotját bedobja a hátsóra. –
Csakhogy igazából semmit sem tehetnek, ha egyszer megmakacsoltam magamat.

- Ebben nem kételkedem.

Beülök és beindítom a motort. Megkönnyebbülve hallom, hogy a Jaguár úgy dorombol, mint
egy éhes kiscica, miközben besorolunk a forgalomba.

- Na, és milyen volt a terápia? – kérdezem. Bár a lehető legtöbbször küldtünk üzenetet
egymásnak és Jessica igyekezett mindenről beszámolni nekem, mindez nem ért fel egy jó
beszélgetéssel. Könnyű dolog magabiztos sms-eket küldeni. Amikor viszont Jessica itt ül
mellettem, nyilvánvalóvá válik, hogy érzi igazából magát. Megvonja a vállát és a kezével
végig simítja a műszerfalat. Alaposan szemügyre veszi a kocsit.

- Minden jól ment.

- És ha nem kamuzol?

Rám sandít a szeme sarkából.

- Elég szar.

Biccentek.

- Miért is?

- Nem akarlak terhelni a részletekkel, ezért aztán maradjunk csak annyiban, hogy mindkét
foglalkozás végére bőgtem és káromkodtam. Nem tudom, Kat hogy tud elviselni, vagy
azokat akiket ugyanennyire meghajt. Szerintem éppen ezért ilyen kemény az a csaj – nem
lehet gyenge.

- Fejlődtél valamennyire?

Egyértelmű siker, hogy nem kell mankót használnom. Szükségem van a botra és
valószínűleg még sokáig használnom kell, de ha rajtam van a sín is, akkor egészen jól
tudok menni. Hát igen. Vagyis igazából nem lépkedek, hanem bénán bicegve vonszolom
magam. Azt hiszem, egyenlőre be kell érnem ennyivel.

- Őszintén megmondom, hogy ez tök jónak tűnik. Büszke vagyok rád.

Szembe fordul velem és nagyokat pislog.

- Nagyon ügyes vagy, Vereske – mondom nyomatékosan. – Nemsokára álarcot viselsz és

legyőzöd a bűnözőket.
Édesen felnevet.

- Mi van?

Megvonom a vállam.

- Talán nem így megy ez? A holtnak hitt hősnő talpra áll, majd az újonnan megtalált
szupererejét felhasználva legyőzi a városában a gazfickókat.

- Az egyetlen gazfickó Edinburgh-ben csupán egy kibaszott sirály volt. Kis híján leszart az a
dög.

Jókedvű csendben hallgatunk, miközben a Forth hídján áthajtunk Perthbe, majd Pitlochryn
keresztül Inverness felé.

Persze van egy kis feszültség kettőnk között. Egyfolytában sistereg, mint egy leszakadt
villanyvezeték. Kínszenvedésként élem meg, hogy ez a nő itt ül mellettem, én viszont nem
vehetem le a kezemet a kormánykerékről. Azért, mert már pontosan tudom, milyen ízű a
bőre, mennyire kellemes bent, ahogy forrón és szűken bársonyos puhasággal körbeölel.
Emlékszem, ahogy a teste egybeolvadt az enyémmel és ez jóval több volt a megszokott
üzekedésnél, a gyors dugásoknál. Félreértés ne essék- nagyon is természetes volt. Amikor
ezzel a lánnyal dugtam, úgy éreztem, mintha csak beszívnám a levegőt. Arra viszont nem
számítottam, hogy kettőnk kapcsolata ilyen elemi erejű lesz.

Ugyanezt a kötődést érzem most is.

Egymást váltogatva döntjük el, hogy melyik rádióadót hallgassuk. Az autóban csak a
középhullámú rádióadók foghatók, én a Motown állomást választom, míg Jessica a Swinget
szereti. Rengeteg dologról beszélgetünk – a brit belpolitikáról, a kanadai miniszterelnökről,
biztosra veszem, hogy odavan érte -, hogy hiszünk-e a földönkívüliek létezésében – de
még mennyire! -, és felidézzük a legszebb régi vakációinkat.

Amikor szóba kerül ez a téma, Jessica elkomorul és tudom, hogy miattam most kénytelen
visszagondolni a gyermekkorába, amit nem szívesen tesz. Éppen ezért inkább én mesélek,
arról az első – és egyetlen – alkalomról, amikor vadászni mentem az apámmal.

- Nem vagyok egészen biztos abban, hogy vakációnak nevezhetném-e azt a kiruccanást –
kezdem, miközben gyorsan haladunk az autópályán. – Az anyámnak nem volt semmibe
sem beleszólása odahaza. Az apám mindenkit elnyomott. Mégis egy alkalommal az anyám
ragaszkodott ahhoz, hogy az öreg elvigye a testvéremet, Malt meg engem a Loch
Lomondhoz nyírfajdra vadászni. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy ez a madár
tényleg előfordul-e a Skót-felföld ennyire délre fekvő részein. Az biztos, hogy mi egyet sem
láttunk. Persze nem is ez volt a lényeg. Az apánk úgy vélte, most majd embert farag
belőlünk és igazából ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor áldozott ránk az idejéből.

- Hány évesek voltatok?

- Mal kilenc évvel fiatalabb nálam. Én akkor tizenhat voltam.

- Tehát az öcséd csak hétéves volt, amikor elvitték vadászni? – kérdezi Jessica
hitetlenkedve.

Bólintok.

- Igen. Azt hiszem, az apám tudta, hogy velem csak az idejét pocsékolja. Kiderült, hogy
engem nem olyan fából faragtak, mint amilyenre számított. Nem ilyen fiút akart magának,
ezért inkább Mallel törődött. Hát az a helyzet, ha összefutnál az öcsémmel, róla is egyből
meg tudnád mondani, hogy az apánk nagyot csalódott benne.

- Várj, kitalálom. Az öcséd meleg.

Felnevetek.

- Ezen röhögne, ha hallaná. Éppenséggel az ellenkezője az igaz. Ha jól emlékszem, a

nővérünk szívtelen nőcsábásznak nevezte, amikor haragudott rá. Én persze nem
hibáztatom. Ugyanabból a talajból virág, de gaz is sarjadhat.

Ha szoknyavadászként kíván élni, akkor tegye nyugodtan. Ugyanakkor viszont nyilvánvaló,

nem neki találták ki a lehorganyzást és a békés családi életet. Az sem segít, hogy
fényképész és egész nap csinos nők veszik körül.

- Nehéz lehet neki.

- Na, igen. Eléggé sokra vitte. Büszke vagyok rá, bár, ha jobban belegondolok, ezt soha
nem mondtam még neki. Sőt, már az utolsó telefonbeszélgetésünk óta is hosszú évek
teltek el. E-mailt ugyanolyan ritkán küldünk egymásnak, mint sms-t. Az a nagy helyzet,
hogy valószínűleg nem is ismerem a mostani telefonszámát. – Elhallgatok, mivel úgy
érzem, hogy túlságosan is szentimentálissá vált az ömlengésem. – Szóval ott tartottam,
hogy elmentünk vadászni, én meg egy tizenhat éves elszánt lázadó voltam. Gondjaim
voltak az iskolában, a csajokkal…és meglehetősen rossz társaságba keveredtem.
Glasgowban igen durva alakok jelentik a rossz társaságot. Én azonban szerettem volna
egy kis időt tölteni az apámmal, ráadásul meg akartam védeni Malt. Éppen ezért
belementem a vadászatba.

Jessica arcán megfeszülnek az izmok.

- Erőszakos alak volt az apád?

- Igen – felelem egyszerűen. – A verés volt a módszere. Sokszor eltángált minket. De nem
annyira, hogy kórházba kerüljünk miatta és igazából még csak panaszkodni sem tudtunk
anélkül, hogy a környezetünk ne tartott volna puhánynak minket.

- Malt is verte?

- Ő elkerülte a legrosszabbat. Helyette nekem jutott ki a pofonokból. Nem volt ezzel semmi
baj. Később nagyobbra nőttem az apámnál és megtanultam bunyózni. Azt hiszem, igazából
pontosan ez volt az öreg célja. Az, hogy megálljam a helyem és tökös csávó legyek. Mert
az hétszentség, hogy ő nem viselkedett igazi férfiként. A szerencsejáték rabja lett,
elpocsékolta a pénzünket, aztán egy napon eltűnt. Soha többé nem láttuk.

- Mind a mai napig?

- Ó, már meghalt.

- Ó, istenem. Annyira sajnálom – mondja Jessica és a mellére szorítja a kezét.

- Ne sajnáld – felelem. – Azért tudok ilyen könnyen beszélni apám haláláról, mert volt egy
csomó időm átgondolni a dolgokat. Nem ért véget az életem és sokkal komolyabb dolgok
miatt kellett később aggódnom. Az öreget megkéselték. Pénz miatt. Kint az utcán halt meg.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen nyomorúságos módon ment el közülünk, de az a nagy
helyzet, hogy rengeteg démon kínozta és ő nem volt hajlandó felvenni a kesztyűt ellenük.

Jessica nem mond semmit, csak sokáig kibámul az ablakon. Az út mentén már nem látunk
településeket és lassacskán feljutunk a Skót-felföld szélére. Az autópálya alacsony dombjai
között kanyargunk és az ősz aranyszínűre festi a hangát meg a tőzeget. Egyelőre még nem
lélegzet elállítóan szép a látvány, de már sejteni, hogy mire számíthatunk.

Azt remélve, hogy csökkenni fog a feszültség, tovább mesélek.

- A vadászat vége persze iszonyatos pofára esés lett, mert ahogy az előbb mondtam,
egyetlen nyírfajdra sem bukkantunk. Egy sátorban laktunk és bár csak két napot töltöttünk
a hegyek között, egyfolytában szakadt az eső. Csakhogy az apám nem kezdett el
szemétkedni velünk, én pedig egyetlen zokszó nélkül megtettem mindazt, amire kért.
Rengeteget kutyagoltunk a tőzegben, eláztunk és órákig álltunk lesben a puskáinkkal.
Egyetlen állatot láttunk csak, egy nyulat, de az apám még azt is elszalasztotta. Furcsa,
mert mindezek dacára is kellemes visszaemlékeznem erre a vakációra. Hosszú időn át
eltemettem magamban a vadászat emlékét, mert nem akartam, hogy a gyermekkorommal
vagy az apámmal kapcsolatban bármilyen jókedvűen is emlékezzek vissza. Később viszont
rádöbbentem arra, hogy az ember igenis képes úgy megbecsülni a szép emlékeket és a
boldog napokat – függetlenül attól, hogy milyen ritka az ilyen emlék -, hogy közben nem
feledkezik el a múlt rengeteg megpróbáltatásairól. Semmiképpen ne legyen lelkiismeret-
furdalásod, ha megpróbálsz a pocsék emlékeid közül kiemelni valamilyen kellemeset.

Nem kapok választ. Jessica csak bólint, ám ebből is tudhatom, hogy figyel rám. Éppen
ezért egy kicsivel mégis tovább megyek.

- Bizonyára neked is van valamilyen szép emléked. Olyan, ami kimagaslik a többi közül.
Arra viszont semmi szükség sincs, hogy vele próbáld meg egyensúlyozni a sok
szemétséget…

- Nem is tudom – feleli elutasítóan. Elég jól ismerem már ahhoz, hogy ne kezdjek
erősködni. Majd akkor mesél, ha ő is úgy akarja. Nem zaklatom további kérdésekkel.

Nem sokkal később az autóútról lefordulva begördülünk Inverness városába. A város nevét
a Ness folyó teszi híressé, ami mellett persze eljuthatunk a Loch Nesshez. Tökéletes
megállóhely, ha valaki észak felé utazik.

Bejelentkezünk a szállodába egy apró folyóparti sorházba. Felvisszük a bőröndünket a

szobánkba.

- Jó a kilátás – állapítja meg egyből Jessica és máris odasiet a nyílegyenesen a folyóra

nyíló boltíves ablakhoz. Kint mellig érő csizmás guminadrágban egy halás áll a folyó
közepén.

Tetszik ez a hely, de egész más ok miatt.

Ismét fokozódik kettőnk között a feszültség. Újra itt az ebédidő és mi nem ettünk mást, csak
pár apróságot a benzinkútnál. Be kéne mennünk a városba, hogy tisztességesen
megebédelhessünk. Megengedhetnénk, hogy hasson ránk a város légköre. Csakhogy
engem most egészen másfajta éhség fog el.

- Nagyon éhes vagy? – kérdezem óvatosan az ablak előtt álló Jessicától. A kintről betűző
fényben tökéletesen kirajzolódnak a körvonalai.
- Nem kell miatta megijedni – válaszolja és szembefordul velem. A szemében izzó éhség
korábban még nem volt ott.

Az jó- mondom és átszelve a szobát megállok az orra előtt. A két tenyerem közé veszem
az arcát. – Azért, mert én farkaséhes vagyok.

Megcsókolom.

Keményen.

Elszántan.

Vadul.

Mindez semmiben sem hasonlít az első csókunkra. Azt inkább lágynak és tétovának
mondanám, mert a testünknek meg kellett ismernie a másikat és kénytelenek voltunk
elsajátítani annak tudományát, hogy felismerjük egymás szándékát.

Tombol bennünk az egymás iránti éhség.

Iszonyatos vágyat érzek Jessica iránt.

Kielégíthetetlenül éhezve vágytam rá a teljes múlt héten át. Azóta, hogy ez a selymesen
puha bőrű teremtés eljött a lakásomról.

Azóta egyfolytában álmodozom róla és azon töprengek, hogy mit fogok majd csinálni vele.

Most viszont itt van, hozzám bújik, én pedig teljesen szétesem.

A szám megtalálja a nyakát, pontosan úgy nyalogatom és szopom, ahogy a múltkor nagyon
tetszett neki. Közben érzem, hogy elernyed a teste, amíg ő halkan nyöszörög. Édes
muzsika ez a fülemnek.

Villámgyorsan levetkőzöm és már csak az alsónadrágom van rajtam. Jessica kibújik a

ruhájából, én pedig térdre rogyva kisegítem a szoknyájából és a bugyijából. A szoknyát
csak lassan húzom le róla, mialatt a fenekét bámulom és a két kezem lassan elindul felfelé
a combja hátsó oldalán. Jessica a földre ejti a botját és az egyensúlyát azzal őrzi meg,
hogy belemarkol a hajamba.

Az ujjaim becsúsznak a bugyija alá és a selymesen csillogó szövet már nedves a

vágyakozástól.

- Istenem, hogy te milyen nedves vagy – suttogom bele a fülébe és közben elakad a
lélegzetem. – Megengeded, hogy még jobban felizgassalak?
Félrehúzom a bugyija szövetét, aztán egy ujjal simogatni kezdem a punciját. Ez annyira
csodálatos, hogy valósággal megrészegülök a gyönyörtől. Jessica torkából enyújtott hörgés
tör elő és erősebben húzza a hajamat.

- Azt akarom, hogy a farkam is ugyanígy benne legyen. – Még egy ujjamat begyömöszölöm
és egyszerre mozgatom a kettőt. Halkan, suttogva figyelem az ujjaim eltűnését és
felbukkanását. – Ki és be, ki és be. Akarod, hogy keményebben csináljam, hogy mélyebbre
hatoljak?

Felhördül, én pedig felnézve azt látom, hogy hátra feszül a háta, a melle előre domborodik
és két gyönyörű rózsaszínű mellbimbója keményen, duzzadva mered rám.

Olyan kibaszottul gyönyörű.

- Szeretnéd a faszomat? – kérdezem halkan. – A nyelvemet? Mit szeretnél, hogyan

dugjalak meg?

- Mindened kell – válaszolja két nyöszörgés között, miközben még feljebb dugom az
ujjaimat.

Az arcom is követi a kezemet, előcsusszan a nyelvem és megnyalom a csiklóját. Halkan

mormogok, miközben érzem, mennyire remeg a teste.

- Olyan finom az ízed. Érződik, hogy igazi nő vagy, az én asszonyom. Mert ugye az enyém
vagy? Ha azt mondod, hogy igen, akkor most nagyon klassz dologban lesz részed.

- Igen! Igen, a tied vagyok – nyöszörgi.

A számmal mélyen beszívom a csiklóját, nedves és meleg, ő pedig élesen felsikkant és

olyan hangon kiáltja a nevemet, hogy attól kis híján elolvadok. Baj lesz abból, ha így
folytatja.

Hátrébb húzódom, felkelek, de megragadom a karját, nehogy elessen. Kábult a tekintete, a

szeme félig lecsukódik és kinyílik a szája.

Bár csupán pár lépésnyire van ide az ágy, mégis a karomba veszem és úgy viszem oda.
Hasra fektetem a matracra.

- Csak egy pillanat – mormogom. Kilépek az alsónadrágomból, odahajolok a padlón fekvő

nadrágomhoz, előveszek egy óvszert és felhúzom kőkemény, tűzforró farkamra. – Kicsit
feljebb tudnál mászni?
Előbbre kúszik, így már az ágy közepén fekszik. Felülök rá, két combom közé zárom a
lábát. Napbarnította bőröm élesen elüt az ő sápadt árnyalatától. Közvetlenül a feneke alatt
nehezedek rá.

- Egyből szólj ám, ha fájdalmat okozok. Akkor majd más pozíciót váltunk – mondom,
miközben végighúzom egy ujjamat a feneke két fele között. Elképesztően gyönyörű és
izmos a segge. Mielőtt rádöbbenhetnék arra, hogy mit csinálok, tenyérrel máris nagyot
sózok rá.

Várok egy pillanatig, hogy meglássam, mit szól hozzá. Kissé feljebb emeli a fenekét és
szeretné, ha folytatnám.

Újra keményen lecsapok a seggére – csatt! – és csak úgy zeng a szoba. A tenyerem
lenyomata rózsaként sötétlik a sápadt bőrén.

- Ezt is élvezed? – mormogom és amikor rábólint, ismét odacsapok. Ezúttal mind a két
oldalra.

Csatt, csatt!

- És ezt? – kérdezem, majd egy ujjal ismét végigsimítom a két félgömb között a rést.
Elérem a popsija rózsabimbóját ám ezt most kihagyom. – jó lesz az máskor is – és a
mutatóujjam elmerül a puncijában. Annyira nedves, meleg és mind a ketten egyszerre
nyögünk fel.

Jól tudom, hogy a kapcsolatok meglehetősen bizonytalan lábakon állnak, amikor

elkezdenek ágyba bújni a párok. Tudom, hogy az elmém mélyén rengeteg vágy és álom
rejtőzik, egy részük piszkos, jó pár közülük perverz és a tabukat feszegető. Sosem volt
lehetőségem valóra váltani ezeket az elképzeléseimet, mivel eddig még sosem voltam
együtt elég hosszú ideig egy megfelelő nővel. Egyik sem bízott bennem eléggé. A húszas
éveimben volt azonban egy hosszabb kapcsolatom, ám azt a barátnőmet nem lehetett
rábírni arra, hogy a misszionárius pózon kívül mást is kipróbáljon.

Nem volt azzal semmi baj. Csakhogy most itt látom magam előtt Jessica tökéletes fenekét,
a makkom végig simítja a két félgömb közötti hasadékot és a bőre még mindig izzik ott,
ahol elfenekeltem. Szeretném rászánni hátralévő napjaimat annak kiderítésére, hogy mi
ketten milyen malacságokat követhetünk el együtt.

Riszálni kezdi a fenekét és megpróbálja még mélyebben befogadni az ujjamat.

- Csigavér – figyelmeztetem, ám teljesen hiábavalóan. Inkább megragadom a farkam tövét
és egy lassú mozdulattal begyömöszölöm a két lába közé, olyan mélyen a puncijába,
amennyire csak lehet.

Felnyögök, amikor körbezár a szűk, bársonyos csapda. Két kinyújtott lába egymás mellett
fekszik, így még a combjával is szorítja a farkamat.

A fenébe! Ki kellett volna verni a faszomat ma reggel, mert így nem bírom sokáig
visszatartani magam.

Jessica erősen szorít, én pedig hörögve kapkodom lélegzet után, ahogy beljebb nyomulok.

Egy kézzel ránehezedem a vállára, hogy megtartsam magam, megfontoltan hátrébb húzom
a csípőm, majd visszatolatok, hogy megtaláljam a megfelelő ütemet, mégpedig anélkül,
hogy agyon nyomnám. A testsúlyom a két combomra nehezedik, enyhén remegek,
megduzzadnak az izmaim, ahogy felgyorsul a lökéseim üteme, míg a farkam teljesen
eltűnik odabent és csak csillogó tövét látom, melyet beborít Jessica nedvessége.

Elkezdem körbe-körbe mozgatni a csípőmet és csak rövidebbeket taszítok, nehogy

kicsusszanjak. A nedvesség közben eljut Jessica combjának közepéig, miközben én
szeretnék a lehető legtovább ilyen mélyen odabent maradni az erős ölelésben. Olyan
iszonyatosan szorít, hogy izzadság önti el a halántékomat és sajogni kezdenek az izmaim.

Közben Jessica mély hangon kétségbeesetten nyöszörög.

- Szeretnél elélvezni, Vereske? – suttogom érdes hangon. – El akarsz menni a farkamon?

Gyerünk, nedvesítsd be a faszomat! Már így is olyan rohadtul nedves.

Hörgés a válasz, amit nyöszörgés követ.

- Mindjárt el fogsz élvezni – mondom zihálva, durván. – Benned van a farkam és egy
hatalmasat fogsz élvezni rajta.

Egyik kezem rásiklik a derekára és erősen megmarkolja. A másik becsúszik oldalról a hasa
alá és megkeresi a csiklóját. Olyan nedves, hogy az ujjam könnyedén csúszik rajta.

Csupán ennyire van szükség.

A teste megfeszül és elkezd remegni alattam. Vadul lüktet a farkam körül, a csiklója pedig
valósággal izzik az ujjam alatt. Éles hangon felsikolt, amit azután ziháló, halk nyöszörgés
követ.
Én is egyből követem a gyönyörbe. Valami végigfut a gerincemen és úgy érzem, hogy
felrobban a töve. Hörgök, mint egy állat, hatalmasakat taszítok Jessicán, az ágy beleremeg
és iszonyatos erővel belelövellek az óvszerbe.

Hangosan kifújom a levegőt, tele kéne szívni a tüdőmet és a fejem pontosan ugyanarra az
ütemre lüktet, mint a szívem. Leengedem magam a combomra, egy önkéntelen mozdulattal
végig simítom Jessica fenekét, miközben végre sikerül lélegzetet vennem. Utána pedig,
amikor már úgy érzem, hogy mégsem kapok szívinfarktust, amikor már nem csöpög az
izzadság a homlokomról, akkor lassan kihúzom a farkam.

Előre hajolok és az ajkammal megérintem a fülét.

- Jó volt?

Oldalra fordítja a fejét, a szeme csukva marad és morog valamit, amit én igenként
értelmezek.

Elsimítom a haját az arca elől és lágyan megcsókolom. Utána apró, gyors csókokkal
borítom be a nyakát, a vállát, az egész gerincét, majd végül lemászom az ágyról.

Miután megszabadulok az óvszertől, odadobom Jessicának az ingjét és a szoknyáját.

- Most már túl vagyunk az előételen. Itt az ideje alaposan megebédelnünk.

12. Fejezet

Keir

Másnap hosszú út vár ránk, ám annak dacára, hogy hét órára állítottam be az ébresztőmet,
jóval tovább ágyban maradunk. Nem segít az elszántságom, hogy Jessica közelében eleve
igen nehéz kikászálódni a paplan alól. Telnek az órák. Lassan és lustán, az álom határán
tántorogva kétszer is szexelünk, mielőtt nagy nehezen levonszolnánk magunkat a
földszintre, hogy megreggelizzünk a hotel parányi pubjában.

Én még mindig a szalonnámat rágcsálom, amikor Jessica otthagy és azt mondja, hogy
indulás előtt még szeretne gyorsan lezuhanyozni.
Zabálok, mint egy disznó – úgy tűnik, hogy ez a sok szex visszahozta az egészséges
étvágyamat. Az jár az eszemben, hogy kénytelen leszek újra elkezdeni futni, nehogy
elhízzak. Végül elindulok fel a szobába, hogy lehozzam a csomagjainkat a kocsiba.

Odafent döbbenten látom, hogy Jessica a szoba közepén elterülve a padlón sír.

- Mi történt? – Azonnal térdre rogyok mellette. Csupán a bugyija meg egy ujjatlan trikó van
rajta és a haja még nedves a zuhanytól. Amikor megpróbálom megérinteni, ellök magától
és elfordítja a fejét.

- Jól vagyok, jól vagyok – bizonygatja gyorsan szipogva.

- Mi történt? – kérdezem újra. – Megütötted magadat?

Úgy csukja be a szemét, mint akit fájdalmak gyötörnek. A homlokát ráncolva bólint.

- Igen. Nem. Nem tudom. Hülyeség. – Megtörli az orrát, és szomorúan felnéz rám. Ki van
vörösödve a szeme. – Olyan nagy hülyeség.

A tekintetemmel könyörgök, hogy folytassa.

Felsóhajt és a lábát bámulja. Nincs rajta sín és az ablakon át betűző délelőtti fényben
elképesztően sápadt a bőre.

- Megpróbáltam jógázni.

- Ilyen hamar? – kérdezem, bár ez megmagyarázza, hogy miért van elkenődve a padlón.
Rábólint.

- Tudom. Hülye voltam. A felfelé néző kutyával kezdtem, aztán a sáska pózzal és azt
gondoltam, hogy jöhet a harmadik, harcos póz is. Tudod, amelyikben egy lábbal
egyensúlyozol. Az is sikerült, csak éppen előtte letettem a botot. Bizony. Remegni kezdett
az ép lábam, mire elvesztettem az egyensúlyomat és elestem.

Elsimítom a fején a haját.

- Hol ütötted meg magad?

- Sehol – feleli hatalmas sóhajtással. Jól hallom, hogy mennyire szomorú. – Csak a
büszkeségem sérült meg. A legegyszerűbb gyakorlatokkal próbálkoztam és még csak tíz
másodpercig sem tudtam megtartani őket.
- Szétlőtték a lábadat Jessica. Tudom, hogy a jóga volt a hivatásod, sőt talán az életed, de
akkor is időre lesz szükséged. Bárcsak újra tudnál jógázni! Olyan jó volna, ha levehetném a
válladról az összes terhet, hogy én cipeljem tovább. Sajnos ez nem megy.

- Annyira kétségbeejtő! – mondja és dühösen végig simítja az arcát.

- Tudom. – Felkelek és őt is felhúzom magammal. – Gyere, tegyünk úgy, mintha semmi

sem történt volna. Kora reggel már volt két orgazmusod, úgyhogy egészen jól indult a mai
nap. Szerintem összpontosítsunk erre.

- Három orgazmusom – javít ki halvány mosollyal. – Zuhanyzás közben eszembe jutott a

faszod és ezért magamhoz nyúltam.

Ragyogó mosollyal felnéz rám és a tenyere rásimul a farkamra.

Basszus, egy igazi szupernő a csajom.

Úgy tűnik, hogy már elmúlt a rosszkedve. Miután rendbe hozza magát, felkapjuk a
csomagunkat és elindulunk a kocsi felé. Készen állunk arra, hogy végig menjünk az
utazásunk következő szakaszán.

Az időjárás elszánta magát arra, hogy ma nem kedveskedik nekünk, ám a Jaguár

megnyugtatóan dorombol. Abban a pillanatban, ahogy az út ereszkedni kezd a tengerpart
felé, esőcseppek jelennek meg az ablakokon. A látvány még így is lenyűgöző – bal kéz
felől lágyan hullámzó zöld dombok, jobb kéz felől pedig borotvaéles, meredek
mészkősziklák emelkednek ki a tengerből. Elfog a boldogság, hogy így ismerhetem meg a
szülőföldem azon részét, ahol korábban még sosem jártam.

Még ennél is kellemesebb az a tudat, hogy Jessica itt van mellettem.

Ma este egy Wick nevű kisvárosban, a halászok településén akarunk megszállni. Útközben
több helyen is megállunk. Az egyik ilyen Dunbrobin kastélya, amelyet mintha a középkori
Franciaország egyik völgyéből telepítettek volna át ide. Sajnos abban a pillanatban, ahogy
odaérünk, özönvízzé válik a halk eső és bár sikerül bemenekülnünk a kastély falai közé,
csúnyán összeszid minket egy asszonyság, amiért az emeleti nagyteremben
lefényképeztük a festményeket. Karattyol, pedig még csak vakut sem használtunk.
Kénytelenek vagyunk odakint menedéket keresni az eső elől, egy hatalmas tölgyfa alá
bújunk, miközben végignézzük a solymászok aznapi bemutatóját.
A falevelek már narancssárgák és vörös színűek. Ebben a pillanatban iszonyúan jól érzem
magamat, hiszen Jessica bújik oda hozzám, és a sűrű lombozat valamennyire azért
megvéd minket a felhőszakadástól.

Gondosan szemmel tartom Jessicát a bemutató alatt. Olyan ámuló tekintettel figyeli a jól
képzett ragadozó madarakat, mintha csak egy kisgyerek volna. Van itt egy Bonzo nevű
öreg bagoly is. Amikor egész közel elrepül Jessica mellet, ő rémülten, de vihogva felkiált,
aztán az arcát neki szorítja a mellkasomnak.

Nekem annyi. Ez a nő egyszerűen lenyűgöz, mert sokoldalú, kedves és aranyszívű,

vakmerő és zabolátlan, félénk és édes, vad és érzéki… Alig tudom tartani a ritmust vele.

El sem tudom képzelni, hogy valaki mással is beérhetném.

Legközelebb egy olyan helyen állunk meg, amit még egy tábla sem jelez. Ha Jessica a
mobiltelefonján nem nézte volna meg a Lonely Planet útikönyvet, akkor simán elmentünk
volna mellette.

Szinte biztos, hogy az Achanavich kövei már a rézkor óta itt vannak. Engem igazából
sosem érdekelt mélyen a történelem és Skócia múltjáról csak annyit tudok, amit a klánok
háborújáról olvastam. Az ősi köveket azonban még én is érdekesnek találom. Tisztelettel
fejet hajtok minden olyan dolog előtt, amit emberi kéz hozott létre, és mégis átvészelte a
korszakok múlását.

Megállunk a kocsival és kiszállunk. Egyetlen jelzést sem látok, hogy merre kéne mennünk,
ám a hely önmagáért beszél. A kövek ott tornyosulnak szó szerint az országút mellett. Nem
kell mást tenni, mint elnézni a magas bogáncs fölött, és máris észreveszed őket.

Most már a mocsárvidék szívében járunk. Az eső csupán annyira enyhült, hogy a
hegytetőket körülölelő felhők között helyenként áttörnek a fénysugarak. Ragyog tőlük a
Loch Stemster sötétkék vize. A mocsárvidék alacsony dombjai eltúnnek a mohazöld, a
bíbor és a halványbarna növénytakaró alatt. Mindennek a közepén pedig ott áll a viharvert
kövek félköre.

- Hűha – mondja Jessica és alvajáróként elindul feléjük.

Közelebb érve jól látszik, hogy a nagy múltú sziklatömböket sárga és fehér folyondár
borítja. Ez is azt mutatja, hogy milyen régóta dacolnak az idővel. A körön kívül magas,
aranyszínű fűcsomók hajladoznak a szélben, míg odabent minden olyan élénkzöld, mint
egy golfpályán. Olyan, mintha valaki minden reggel idejönne lenyírni a füvet, pedig biztosra
veszem, hogy nem erről van szó.

Egyikünk sem mond túl sokat, amíg itt vagyunk. Ez a hely is azok közé tartozik, melyek
megkövetelik a csendet és a tiszteletadást.

Komor, szinte már természetfölötti a környék hangulata és úgy érzed, ha megfelelő szögből
elnézel a kövek között, akkor megpillanthatod a régmúltat. Senki nem tudja, miért pont így
állították fel a köveket, mint ahogy Stonehenge is mind a mai napig őrzi a titkait. Lehet,
hogy földönkívüliek műve, vagy olyan pikt törzseké, akiknek naptárra volt szükségük.
Persze az sem kizárt, hogy annak idején így néztek ki a kerti törpék. Ki tudja.

Jessica megáll egy derékig érő magasságú tömb mellett, rátámaszkodik és nem a botját
használja, miközben a közeli tó – loch – mélykék színű vizében gyönyörködik. Elmélyed a
gondolatai között és a szellőben lágyan táncra perdülnek a hajtincsei. A szél, a fű, a
termőföld és a hegyi patakok összekeveredő illatát hozza felénk. Mind a ketten egyszerre
szívjuk vele tele a tüdőnket. Lehet, hogy az életem során még sosem lélegeztem be ilyen
tiszta levegőt.

Néhány percen keresztül nem zökkentem ki áhítatos állapotából. Hagyom, hogy lélekben
megtisztuljon és a lenyűgöző természet, ez a táj helyre hozza benne, amit helyre kell
hoznia. Végül előtör bennem egy kérdés.

- Ha annak idején, amikor ezeket a köveket ide rakták, itt lettél volna, akkor milyen ember
lettél volna?

Felém fordítja az arcát és elkomorodik.

- Tessék?

- Képzeld el önmagadat akkor régen. A bronzkorban, sok ezer évvel ezelőtt…Ki lennél
vajon? Akkor is a mostani önmagad?

Halványan elmosolyodik.

- Nem túlságosan mély ez a téma ahhoz képest, hogy csak lazán utazgatunk egy kicsit?
Nem tudom. – Megvonja a vállát, a horizont felé fordul és ismét vesz egy mély lélegzetet. –
Könnyebb elképzelni azt, hogy a sziklák itt vannak, mint a mi jelenlétünket. Te nem érzed
úgy, hogy téged szellemek vesznek körül?

Egyfolytában.
Az ujjai végig siklanak a kőtömb tetején és úgy simogatja meg, mintha a szeretője feküdne
ott.

- Nem tudom, hogy ki lennék abban a korban. Mi határozza meg a jellemünket? A genetikai
örökségünk, vagy a korszakunkban minket érő hatások? Mennyit számít az, hogy milyen
nevelést kaptunk? Szemben áll egymással a nevelés és amit örököltünk? Talán boszorkány
volnék, de az is elképzelhető, hogy az éjszaka legsötétebb órájában egy fekete ló hátán
ülve menekülnék el a családomtól. Ki tudja, milyen nagy bajba keveredtem volna akkor
régen.

- Aki egyszer bajt kever, az mindig is bajkeverő marad? – kérdezem.

- Valahogy úgy.

- És én is ott lennék veled?

Olyan halkan nevet fel, mintha attól tartana, hogy a hangja megzavarja az elhunytakat.

- Erősen remélem, hogy igen. – Lesüti a szemét és egy pillanatra ráharap az alsó ajkára. –
Bármilyen hülyén is hangzik… úgy vélem, hogy igenis ott lennél. Azt hiszem, téged már az
előző életemben is ismertelek.

A fészkes fenébe. Hát mit művel velem ez a nőszemély?

Arra sincs erőm, hogy nyeljek egyet. A beismerése mélységesen felkavarja a szívemet. A
mai nap folyamán immár harmadszorra érzem úgy, hogy minden korábbinál jobban
belezúgok ebbe a nőbe.

- Én is pontosan így érzem – nyögöm ki nagy nehezen. A fenébe. Egyre inkább úgy
beszélek, mint egy kamasz fiú.

Megrázom a fejem, odalépek hozzá és a kezemet nyújtom.

- Gyere, induljunk, vagy különben a hotelben lemaradunk a vacsoráról.

Megszorítja a kezem, keresztül megyünk a füvön a kocsi felé és két oldalról a kövek
tornyosulnak felénk.

- Tulajdonképpen hol is fogunk aludni? – kérdezi.

Eddig még nem árultam el neki. Meg akartam lepni.

Wick városa önmagában nem túl érdekes. Elég szegény helynek tűnik, de azért
valamennyire bájos is, a vízparti részek pedig igen jól néznek ki. Persze ma már csak
árnyéka egykori önmagának, a kornak, amikor virágzott a hering halászat. Az út keresztül
halad a városkán, ám az úti célunk egy kicsivel azon túl található.

Néhány mérföld megtétele után jobbra lekanyarodom a főútvonalról és egy keskeny, arany
és vörös levelű fákkal szegélyezett földúton az Ackergill kastély fele haladunk.

- Egy újabb kastély? – kérdezi Jessica és kikukucskál az ablakon.

Válasz helyett csak vigyorgok.

A földút kanyarodik egy hatalmasat és középen birkák legelnek a mezőn. A hurok túlsó
végében az Északi-tenger partján trónol az Ackergill kastély. Így első látásra nem olyan
fenséges, mint amilyen a Dunrobin kastély volt. Ez az erődítmény meglehetősen kicsi, ám
magas öreg tornyát elegáns mellvéd díszíti. A két középkori építmény között a legnagyobb
különbséget mégis az jelenti, hogy itt megszállhatunk éjszakára.

- Ma este ez a kastély a hotelünk – mondom Jessicának és leparkolok a kastély címerével

díszített Land Roverek sora mellett.

- Ugye csak viccelsz? – kérdezi és tágra meredő szemmel felnéz a bástyára. –

Megengedik, hogy itt aludjunk?

- Meg bizony, Vereske. Gyere, jelentkezzünk be.

A Jaguárban hagyjuk a holminkat és a hatalmas vasalt ajtókon keresztül bemegyünk a

kastélyba. Odabent mintha csak visszakerültünk volna a múltba, egy skót klán törzsi
szállásának szívébe. Mindent kockás mintájú szövetek borítanak, a falakat sötétbarna
faburkolat fedi, a festmények pedig szarvasokat és nyírfajdokat ábrázolnak. Sok nemesi
címert látunk. Minden szobát valamilyen érdekességgel díszítettek fel. Felfigyelünk az
üvegszekrénybe zárt vicsorgó szarvasra, vagy a széttárt szárnnyal repülő kitömött
vadmadarakra. Vannak itt hatalmas marhatülkök és elképesztő alapossággal kidolgozott
hajómodellek. A földszinti útvesztőn keresztül csak nehezen jutunk el a recepcióra,
ahonnan felvezetnek minket a szobánkba.

Hiába is keresnénk a liftet, hiszen a tornyot XV. században építették. Jó pár látványos
lépcsőforduló megmászása után végre ott állunk a szobánk ajtajában. Ez a hely minden
erőfeszítést megért.

- Ez itt a kék szoba – mondja a fiatal szőke recepciós lány, és egy régimódi kulcsot dugva a
zárba, kinyitja az ajtót. – Annak idején itt volt a gyermekszoba.
A helyiség tágas és tényleg nagyon kék. Ilyen színű a falvédő, a székek is égszínkékek és
elefántcsont fehérek, a fehér és kék ágynemű fölé pedig baldachinos ágy kék sátra borul. A
bútorokat sötétszínű fából ácsolták. Egy kiugróban három hosszú keskeny ablak veszi
körbe az odaállított magányos széket. Innen remek kilátás nyílik a tengerre és a
messzeségben egy másik vár romjaira.

A fürdőszoba is nagyjából ugyanilyen. Körülbelül akkora, mint az albérletem volt

huszonéves koromban. Elférne benne a régi szobám, meg a fürdőszobám a káddal és a
zuhanyzóval, illetve olyan WC-vel, aminél a víztartály a fejed fölött van. Használat után az
oldalra lógó zsinór lehúzásával lehetett öblíteni.

Körbevesz minket a tenger, illata beszivárog az ablak résein át és a szellő mozgásba hozza
az áttetsző fehér függönyöket. A levegő a sótól és a napfénytől illatos.

- Megfelelő a szoba? – kérdezi a recepciós és amikor Jessica egy lelkes igennel válaszol, a
lány azt mondja, remélhetőleg otthon érezzük majd magunkat. A földszinten napközben
bármelyik helyiségben elücsöröghetünk és egész nap felszolgálnak alkoholt. A vacsorára
néhány óra múlva, a központi étkezőben kerül sor.

A recepciós távozása után Jessica azonnal odabiceg hozzám. Ha tudna, egészen biztosan
szaladna. Megragadja az arcomat és keményen szájon csókol.

- Köszönöm – suttogja bele lágyan az ajkamba. – Nagyon köszönöm.

Valami megpattan bennem. Nyelek egy nagyot.

- Nagyon szívesen – suttogom.

Hátrébb lép, a két keze a mellkasomon állapodik meg és úgy markol bele az izmaimba,
mintha az erőmet akarná próbára tenni.

- Honnan a csudából jöttél rá arra, hogy titokban mindig is hercegnő szerettem volna lenni?

- Segített a véletlen?

Őszintén bevallom, amikor kissé alaposabban is körülnéztünk és szemügyre vettük a

kastély új gazdáinak, a Sinclair családnak jelével díszített régi könyvek halmát a kandalló
fölött, az ősrégi tükröket és páncélokat, nekem önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy ez a
lány egészen biztosan hercegnő lehetett előző életében. Nem azért, mert királykisasszony
módjára viselkedik, hanem mert az arca, a mozdulatai egyértelműen arisztokratikusak.
- Mi lenne, ha felmennénk az öregtorony legtetejére, oda, ahol a mellvédek vannak? A
recepciós lány elmondta, hogyan lehet. Odafent aztán álmodozhatunk arról, hogy hercegnő
vagy. Lefogadom, nagyszerű kilátás nyílik a tengerre.

Útitársnőm lelkesen beleegyezik és egy új kaland reményében kijövünk a szobánkból.

Nem jutunk messzire.

Ahhoz, hogy folytathassuk az utunkat a torony csúcsára, keresztül kell mennünk egy
folyosón, majd fel egy másik lépcsőházba. A következő szinten meg kell keresnünk a kőből
készült parányi csigalépcsőt. Olyan szűk, hogy alig tudom belepréselni magamat. A
vállamat két oldalról dörzsöli a fal. Kizárt dolog, hogy Jessica a botjával feljöjjön itt. Olyan
kevés a hely, hogy még csak a hátamra sem tudom venni. Nem férnénk be.

Megfordulok és szomorúan lenézek rá. Elszántan rám mosolyodik.

- Semmi baj. Amúgy sincs kedvem ahhoz, hogy lezuhanjak onnan fentről. Ezen felül pedig
lehet, hogy csak egy gyerek tudna felmenni oda.

Látszólag gond nélkül viselte el a csalódást, de engem mardos a lelkiismeret-furdalás,

amiért egyáltalán szóba hoztam a tornyot. Tudnom kellet volna, hogy a régi várépítők nem
gondoltak a sérülésből felépülő nőkre. Ráadásul Jessica olyan mesterien ért a fájdalma
eltitkolásához, hogy néha már meg is feledkezem erről.

Néha sok mindent elfelejtek.

- Mi volna, ha most jól berúgnánk? – kérdezem és tapsolok egyet. A csattanás hangja éles
visszhangokat vetve meg sem áll a torony tetejéig. Ha Csipkerózsika eddig odafent
szunyókált, akkor most egész biztosan felébredt.

- Ez a beszéd! – lelkesedik Jessica.

Lassan elindulunk a földszint irányába, az itteni lépcsők szélesek és kényelmesek, ám a

kockás mintájú gyapjúszőnyegek jó párszor beleakadnak a sétapálcába. Szerencsére nem
kell sietnünk.

Az étkezők és a közösségi helyiségek a második emeleten vannak. Az egyik kiugróban egy

jókora régi réz távcső várja az érdeklődőket. Egymás után belenézünk. A kastélytól balkéz
felől a fehér homok hosszú sávja húzódik. Jobb kéz felől az üledék fekete foltjai tarkázzák a
sziklás partvidéket. A sötétebb részek elszenesedett állkapcsokra emlékeztetnek.
A víz elképesztően tiszta, kezdetben türkizkék, majd kissé elhalványul és arrébb már mély
égkék színben ragyog. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy valahol a Földközi-tenger
partján áll. Ám a víz jéghideg és egészen Norvégia partvidékéig nem találnánk mást, csak
olajfúró tornyokat és halászhajókat.

Letelepszünk az egyik közösségi helyiségben, és örömmel látjuk, hogy ott nincs senki. A
belmagasság iszonyatos, legalább hat méter és az egész falfelületet mintás tapéta borítja.
Szépen kihangsúlyozzák a kiemelkedő kőtömböket. A berendezés olyan ügyesen van
kialakítva, hogy a látogató egyből otthon érzi magát. Kínai porcelánnal vannak tele a
vitrinek, a heverők iszonyúan puhák, a kandalló párkányát pedig a kastélyról készült
fényképek díszítik. Minden ablakban gyertyák pislognak. Tényleg úgy érezzük magunkat,
mintha egy gazdag lord vendégszeretetét élveznénk. Az egyik széles ablak előtt felfedezek
egy zongorát. Gyors léptekkel odamegyek hozzá.

- Tudsz zongorázni? – kérdezi Jessica és leül az egyik pad végére.

- Nem nagyon – vallom be és habozva megérintem a billentyűket. Csupán pár dalt ismerek
és a legtöbbjüket egy ismeretlen zeneszerző írta. Annak idején, amikor punk voltam
Glasgow-ban, egy kis plusz bevétel reményében én voltam a billentyűs, többnyire a
haverok bandájában. Iszonyúan bénák volta, így nem nagyon számított, hogy én mit tudok.

- És te? – kérdezem.

- Sajnos nem. Pedig jó volna. Mindig is azt hittem, hogy egyszer lesz saját zongorám. Még
úgy is, hogy nem tudok rajta játszani, mert esetleg valamelyik vendégem odaülhetne elé. A
zene megnyugtatja a lelket.

A szavak kis híján kitódulnak az ajkamon, de végül nem merem kimondani őket.

Ha odaköltözöl hozzám, veszek neked egy zongorát. Mindent megkapsz tőlem ahhoz, hogy
béke legyen a lelkedben.

Nem lehetek biztos abban, hogy a szememen át belelát-e az elmémbe, vagy sem. Ha
belelátna, valószínűleg túlságosan sok volna, amit felfedezne. Hirtelen felkel és azt mondja,
felmegy a telefonjáért, mert szeretne sms-t küldeni Christinának. Az út nagy részén nem
volt térerő és a kastélyban kizárólag ebben a szobában van Wi-fi. Engem mondjuk nem
zavar. A személyzet amúgy is ide hordja az alkoholt.
Mondjuk eddig még nem bukkantak fel az üvegekkel. Felkelek és bejárom a kastélyt, hogy
megtaláljak valakit, esetleg felkapjak egy üveg whiskyt, amit édes kettesben megihatnánk.
Ekkor azonban sikítást hallok és egy zuhanó test súlyos becsapódását.

Basszus!

Majdnem átugrom a heverő fölött, hogy kirohanjak a szobából a fő folyosóra és a lépcső

aljában egyből megpillantom Jessica alakját.

Tehetetlenül fekszik, a sétapálcája pedig jó pár lépcsőfokkal feljebb van.

Ezen a napon immár másodszor térdre rogyok mellette, és odahúzom magamhoz.

- Jessica! – kiáltom.

Csakhogy eltérően a reggeli közjátéktól, ez komolynak tűnik. Vérzik az orra, sokkos

állapotba került, összedörzsöli a kezét és nem tudja kinyitni a szemét.

- Maradj így, ne mozdulj! – parancsolom. – Nem szabad megmozdulnod! Lehet, hogy olyan
sérüléseid vannak, amelyek nem látszanak.

A személyzet két pánikba esett tagja is felbukkan. Azt tudakolják, hogy kihívják-e a mentőt.
Jessica a fejét rázza.

- A botom – dadogja. Kinyitja a szemét, jól megnéz magának és nagyokat pislog. –

Beleakadt a lépcsőbe és én elestem.

Fájdalom mar a szívembe, de nem törődök vele.

- Hadd nézzelek meg! – mondom és kissé hátrébb húzódom, hogy világosabban

láthassam. Elnyúlva fekszik a padlón, az ép lába a sérült alá került. A lábszársín kissé
meglazult, de a helyén maradt. – Hol fáj? Tessék, nyomd ezt a fejedre!

Előveszek egy szalvétát a zsebemből, amit még ebédidőben tettem el. Rányomom Jessica
fejére, hogy elállítsam a vérzést.

- Mindenütt fáj! – mondja. – A két vállam…aú, a csípőm! Tudtam mit kell tenni. Tovább
gördültem az esés erejével. A lábam kicsit fáj, de nem hinném, hogy nagyon hazavágtam
volna magamat.

- Hívjunk doktort? – kérdezi a szőke recepciós lány. Úgy tűnik, igencsak megijedt, de talán
azért aggódik, hogy most csúnyán beperelhetnénk a munkahelyét, és nem az izgatja, hogy
pórul járt az egyik vendégük. Persze az is lehet, hogy csak cinikus, nagyvárosi srácként
látom így a dolgot. Itt fent, a messzi északon a skótok sokkal egyenesebe, mint a
nagyvárosokban.

- Nem kell - felelem és közben nem veszem le a tekintetemet Jessicáról. Ügyelek arra,
hogy a vérző orrához szorítson egy másik szalvétát. – Lesz pár kék foltja, de azt hiszem, ez
minden.

A sebesült megfontoltan bólint, felnéz a lányokra és egy Oscar-díjas színészt is

megszégyenítő módon elmosolyodik.

- Jól vagyok – mondja. – Bocsánat. Még nem vagyok hozzászokva ehhez a bothoz, és
meglehetősen siettem.

A két nőre pillantok.

- Felviszem a szobánkba. Ha esetleg a hotel azzal szeretné elfeledtetni velünk ezt a kis
kellemetlenséget, hogy felhoznak hozzánk egy üveg whiskyt, azt nagy örömmel fogadnánk.

A lányok bólogatnak és örülnek, hogy a kellemetlen következményeket el lehet kerülni egy

üveg Macallan feláldozása árán. Sietve elindulnak a pincébe.

Magamhoz ölelem Jessicát, felemelem és felmegyek vele a lépcsőn. Közben felkapom a

földről a botját is. Felérünk a szobánkba és óvatosan felfektetem az ágyra. Néhány
pillanattal később már be is toppan az egyik recepciós lány, kezében egy tizenöt éves
whiskyvel, amit örömmel elveszek.

- Igyál egy kortyot – mondom Jessicának és a kandalló feletti polcról leveszek két poharat.
Kint már alkonyodik és az égbolton csodálatos látványt nyújtanak a fényben úszó felhők.
Kitöltöm az italt, odamegyek az ágyhoz és a sebesült kezébe nyomom az egyik poharat.

- Köszönöm – suttogja, majd egy hajtásra kiissza az alkoholt és a poharat leteszi az

ágytakaróra.

Egyelten szó nélkül a kezébe nyomom a saját teli poharamat és utána szemrevételezem a
testét. Térdig érő leggings és egy hosszú gyapjúkardigán van rajta. Nehéz ellenőrizni a
lehetséges sérülések helyét. Levetetem vele a kardigánt és felfigyelek a vállán lila
zúzódásra. Lefejtem a lábáról a leggingset, és a csípőjén, majd pedig az egyik térdén is
felfedezek egy érzékeny, bíborszínű foltot. Szerencsére az ép lábára zuhant.

- Úgy tűnik, hogy a jobbik oldalad fogta fel az esés erejét – mondom, majd visszaadom rá a
kardigánt, miközben Jessica kiissza az én poharamat is. – Pár napon keresztül sajogni
fognak a kék foltok, de biztosra veszem, hogy csontod nem tört és most már az orrod sem
vérzik. Azt hiszem, a lábad ugyanolyan marad, mint amilyen előtte volt.

- Úgy érted, hogy kibaszottul használhatatlan? – kérdezi tompa hangon.

- Hé! Ne beszélj így! – mondom és két ujjamat az álla alá teszem, rávéve így arra, hogy
rám nézzen. – Komolyan mondom! Ha nem akarod azt, hogy az emberek szánakozva
nézzenek rád, akkor ne viselkedj szánalomra méltó alak módjára.

De hülye vagyok! Nem akartam ennyire szókimondóan viselkedni, még akkor is, ha tényleg
ez az igazság. Jessicának nem tetszik az őszinteségem. Összerezzen és döbbenten tátog.

- Azt hiszed, valójában nem is sérültem meg, amikor az előbb lezuhantam arról a kurva
lépcsőről? – méltatlankodik és a haragtól szikrázik a szeme. – Gondolod, hogy egy
kézlegyintéssel mindent elintézek?

- Pontosan – felelem és jól tudom, hogy mennyire felmérgesítettem. – Elvárás, hogy

ilyenkor feltápászkodj és legyűrd a fájdalmat.

Levegő után kapkod.

- De hát feltápászkodtam. Legyűrtem a fájdalmat.

Elszántan a szemébe nézek.

- Ha nem siettem volna oda hozzád, milyen sokáig ücsörögtél volna ott a padlón? Ma már
másodszorra.

Összeszűkülő szemmel néz rám.

- Nem csípem, amikor ilyen faszfej vagy.

- Én csak őszinte vagyok hozzád.

- Tök jó, ha eljátszod az ördög ügyvédjét, amikor egy bárban iszogatunk, viszont kiakasztó,
ha egy kibaszott tragédia közepén szórakozol velem. Mégis miért gondolod, hogy az
emberek csak a vállukat vonogatják, ha nyakig ülnek a szarban? Mert szerintem valami
veled is történt és akkor te is a padlóra kerültél.

Önkéntelenül is összerezzenek.

- Csak azért, mert te olyan kurva jól tudod leplezni az érzelmeidet, és eltitkolod a
fájdalmadat, attól én még érzékeny maradtam. Na jó, lehet, hogy mostanában kicsit
borúlátó vagyok, de hát ez természetes. Valójában mindent megteszek azért, hogy
feldolgozzam a rám zúduló bajokat.

Az orromon át mélyen beszívom a levegőt. Jessicának igaza van. Tényleg túl durva voltam
vele. Képes vagyok egész mélyre elásni a fájdalmamat, amit ő még nem tanult meg,
legalábbis a lábával kapcsolatban. Elképzelhető, hogy ez nem is olyan nagy baj.

- Bocsánat – mondom és felveszem az ágyról a két üres poharat, hogy felrakjam őket az
éjjeliszekrényre. – Én csak azt szeretném, hogy vidám legyél. Semmi többet. Úgy utálom,
ha ennyire zaklatott vagy!

- Na, most meg fogsz lepődni, Keir. Én is utálom, ha ilyen vagyok. Szerinted annyira
odavagyok azért, hogy hülye kis picsa módjára sírjon a szám, valahányszor nehézségeim
támadnak? Hát nem! Annyira utálom az ilyesmit. Ennek következtében magamat sem
bírom, és ezzel kezdetét veszi egy kibaszott ördögi kör.

Keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt és olyan jó volna, ha valahogy tudnék

segíteni.

A te bűnöd, hogy ebbe a helyzetbe került. – Önkéntelenül is ez jut az eszembe. – Ha olyan

igazi férfi lett volna belőled, amilyennek az apád is látni szeretett volna, akkor kinyitottad
volna a pofádat, odacsaptál volna az asztalra. Lewis abban az esetben nem őrült volna
meg puskával a kézben.

Elhessegetem magamtól ezeket a gondolatokat. Nem indulhatok el ugyanazon az úton,

mint Jessica.

- Sajnálom – mondom újra, de ő hátat fordít nekem, így adva a tudtomra, hogy elhúzhatok
a picsába. Ha kicsit jobban ismerném ezt a nőt, akkor el tudnám dönteni, mit akar
valójában. Azt, hogy elszántabban próbálkozzak, vagy hogy kopjak le. Csakhogy nem
ismerem elég jól. Mindazok dacára, amit iránta érzek, továbbra is titok számomra.

Úgy döntök, hogy inkább biztosra megyek, bár közben azt érzem, hogy egy
párkapcsolatban egészen egyszerűen sosem lehet teljes biztonságban az ember.

- Megyek és lezuhanyozom – mondom és elindulok a fürdőszoba felé. Behajtom magam

után az ajtót, de nem zárom kulcsra. Megtörténhet ugyanis, hogy Jessica meggondolja
magát és bebújik mellém a zuhanyzóba. Ebben a helyzetben persze az volna a legjobb, ha
beülne egy kád forró vízbe. Nagyon jó volna az is, ha a hotelben lenne egy nagy adag
magnézium-szulfát.
Éppen a hajamat samponozom, amikor meghallom, hogy bezáródik egy ajtó. Úgy vélem,
nem a mi szobánké, hanem esetleg a szomszédé. A kastélyok hangszigetelésére nem
igazán gondoltak.

Csakhogy, amikor zuhanyzás után a derekam köré tekert törölközővel kinyitom a hálószoba
ajtaját, bent nincs senki. Jessica eltűnt. Ráadásul az ágyon fekvő whiskys üvegből is
hiányzik az ital fele.

Jézusom! Mennyit ivott ez a lány? Felemelem az üveget, és odarakom a kandalló

párkányára, amikor az ablak felől különös hang üti meg a fülemet. Besietek a kis kiugróba
és kinyitom a tengerre néző ablakot.

Jessica odalent van a parton a nedves, nyálkás sziklákon, melyek megégett csontként
meredeznek a víz felé.

- Hé! – kiáltom utána. – Te meg mi a fenét művelsz odalent?

A tengeri szél azonban messzire viszi a hangomat. Jessica nem hallja meg és nem is fordul
hátra. Ehelyett tovább biceg a sziklák között, míg nagy nehezen eljut a víz peremére.
Közben többször is majdnem elesik.

Jézusom! Ebből még baj lesz!

- Ne menj tovább! – bömbölöm teli torokból és remélem, hogy meg fog hallani. – Gyere
vissza, mielőtt bajod esne!

Rohadtul nem hiányzik, hogy elessen odakint. A sziklák éle farkasfogakra emlékeztet, és
Jessica amúgy sem áll szilárdan a lábán.

Hátrébb lépek az ablaktól, be akarom csukni, amikor megdermedek. Egyszerűen nem

hiszek a szememnek.

Jessica eldobja a botját.

Felöltözve a sziklák pereméről a vízbe veti magát. Egy loccsanással eltűnik.

- Jessica! – harsogom és egy pillanatra megdermedek, mert attól tartok, hogy nem fog
felbukkanni. Ez a másodperc éppen elég ahhoz, hogy a kárhozatba taszítson engem, mint
ahogy egy másik a halálba küldte az embereimet. Akkor túl sokáig vártam. Néma
maradtam. Most túl sokáig bámészkodtam.

Jessica nem bukkan elő a vízből. Túl hideg van.

Ó, gyere már! Gyere, gyere már!

Végre meglátom a fejét a hullámok fölött és úgy tűnik, hogy úszni kezd.

A nyílt víz felé.

Ez még rosszabb!

Nem pocsékolom az időmet arra, hogy gatyába bújjak. A törölközővel a derekamon

kirohanok az ajtón, végig a kastély lépcsőin, ki a szabadba, ahol az ösvény hátul lemegy a
vízpartra. Közben persze szem elől tévesztem Jessicát, és attól rettegek, túl késő lesz, mire
odaérek. Rémlátomások gyötörnek. Látom, ahogy a holtteste felbukkan a felszínre
sápadtan és élettelenül, a haja pedig vörös hínárként kavarog körülötte.

Megkerülöm a kastély sarkát és végre megpillantom a vizet. A tekintetem azonnal átfésüli a

partszakaszt és amikor sehol nem látom, kis híján elhányom magam. A kiképzés során
megtanultam, hogyan kerüljem el a pánikot, ám arra nem készítettek fel, hogy olyan valaki
kerül bajba, mint Jessica.

Ekkor a messzeségben megpillantok egy parányi fejet. Legalább ötven méternyire van a
parttól. Ez az ördögfióka villámgyorsan úszik.

- Jessica! – bömbölöm és vadul integetve kirohanok a víz szélére. A sziklák belemarnak

meztelen talpamba.

Nem kapok választ. Egyértelmű, hogy túl messzire kiúszott és innen már az sem látszik,
hogy szemben van-e velem, vagy csak a tarkóját bámulom. Az viszont nem kerüli el a
figyelmemet, hogy a feje egyre hosszabb időre tűnik el a felszín alatt. Úgy tűnik, hogy eltűnt
a testéből az az adrenalin, ami eddig hajtotta. Drámaian.

Nem marad más választásom. Nem gondolok bele a lehetőségekbe. Ledobom a törölközőt
és belegázolok a vízbe.

Feljajdulok, amikor térdig merül a lábam. Nem az éles sziklák, hanem az iszonyatos hideg
miatt. Mintha egy jégkockákkal teli medencébe érkeztem volna. Nem számít. Nincs időm
arra, hogy fájdalmat érezzek. Már combig merülök a vízbe és a sziklák helyét átveszi a
puha homok. Belevetem magam a hullámok közé.

Mintha csak késpengék vágnának belém. Az egyik hatalmas, hideg penge végig szántja a
testem közepét. A tüdőm összeomlik, a szívem megáll, belém fagynak a gondolatok. Egy
iszonyatos pillanatig a hideg rabszolgája vagyok és alázatosan megteszem, bármit is kérjen
tőlem.

Utána viszont lerázom magamról a bilincsét.

Nec aspera terrent. Az erős semmitől sem fél.

Itt az ideje megmutatni, mire vagyok képes.

Úszni kezdek, hörögve legyőzöm a bénító fájdalmat, a lábam és a karom őrült sebességgel
mozog, miközben naszádként haladok előre. A víz hangosan fröcsög körülöttem és tudom,
csak azért gondolom, hogy ilyen gyorsan haladok, mert már nem érzékelem a
végtagjaimat. A hideg miatt sok dolog egyszerűbbnek tűnik.

Közelebb érek és megpróbálom nyitva tartani a szemem, miközben erőteljes csapásokkal

úszom. Figyelem Jessicát, nehogy lemerüljön. Nem tudom, mit tehetnék, ha elnyelné a
mélység. Persze lebuknék utána a sötét tengerfenék felé, még akkor is, ha az idők
végezetéig kellene süllyednem.

De még mindig ott van. Pont akkor érem utol, amikor süllyedni kezd.

- Jessica – hörgöm halkan, mert már nem maradt levegő a tüdőmben. Utána kapok,
megragadom és odahúzom magamhoz. – Jessica.

Félig öntudatlan és nem mond semmit sem. A szeme elködösült, tompa, a bőre pedig még
sosem volt ennyire sápadt.

Gyorsan visszapillantok a part felé. A kastély iszonyatosan messze van tőlünk. Nem tudom,
hogy ki tudunk-e úszni oda.

Sikerülnie kell.

Felhúzom Jessicát a hátamra és a két karját összekulcsolom a nyakam alatt.

- Kapaszkodj, kérlek! – mondom és úszni próbálok. Bár gyenge, de engedelmeskedik.

- Tudni akartam… - dadogja és a feje többször is nekicsapódik a tarkómnak. – Tudni

akartam, hogy odalent jobb-e.

A hangjából áradó kétségbeesés miatt majdnem megszakad a szívem. Bár részeg és az

ájulás környékezi, a szavaival mégis vérző sebeket ejt rajtam. Úgy fájnak, mint a robbanás
szilánkjai.
Iszonyúan hosszú időn át úgy tűnik, nem jutunk ki a partra. De én erős vagyok. Annak
idején végig csináltam a legkeményebb katonai erőpróbákat és bár a testem többé már
nem az az eleven gépezet, mint amilyen a seregben volt, ám így is jól tudom, sokkal többre
vagyok képes, mint a konditerem bármelyik átlagos izomagyú tökfilkója.

Könyörtelen próba vár rám. Testem minden sejtjével küzdenem kell. Úgy tűnik, lehetetlen
lesz győztesként kikerülni ebből az erőpróbából és a kastély továbbra is ugyanolyan
messze van, mint az előbb. Nem számít, hogy milyen hatalmas erőbedobással úszom,
hátamon értékes szállítmányommal.

Aztán minden megváltozik.

Váratlanul ott magasodik előttem a kőfal, a talpam alatt sziklákat érzek, bár olyan hideg
van, hogy csak egész halványan. Kiérve térdre zuhanok, kövek marnak a tenyerembe és a
térdembe, ám feltápászkodom és kiviszem Jessicát a száraz részre.

A fűre rogyok és azonnal beburkolom a törülközőmbe. Magamhoz szorítom és úgy viszem

be a kastélyba, mint egy kisgyereket. Meztelen vagyok, elkékültem, ám ez cseppet sem
számít.

Valahogy sikerül úgy felvánszorognunk a lépcsőn, hogy senki sem lát meg minket. Vagy
talán észrevették a visszatérésünket, ám félnek és nem akarják beismerni, hogy valamilyen
szörnyűség történt. Abban viszont biztos vagyok, hogy másnap reggel a lehető
leghamarabb lelépünk innen.

Egy lágy mozdulattal leeresztem Jessicát az ágyra. Rosszul leszek, amikor felmerül
bennem a gondolat, hogy csupán néhány másodpercen múlott a boldogságom. Kis híján
mindörökre elveszítettem. Ha egy kicsivel tovább zuhanyozom, ha csak egyetlen
másodperccel is tovább habozok, mielőtt futásnak eredtem volna, akkor a hullámok
mindörökre elnyelik.

Gyors mozdulatokkal beburkolom a paplannal. Kapóra jön, hogy a seregben felkészítettek

az ilyesmire. Bár Afganisztánban nem jelentett komoly veszélyt a megfagyás lehetősége,
mégis foglalkoztunk vele, hiszen a hegyekben pokoli hideg tudott lenni.

A helyzet szerencsére nem vészes. Alaposan beburkolom Jessicát, majd felkelek és teát
főzök neki. Amikor már kicsit felmelegedett, leveszem róla a paplanokat, lehámozom az
átázott ruháját és ráadom azokat a ruhadarabokat, melyeket előtte felmelegítettem a
radiátoron. Az ágyneműs szekrényből friss pokrócokat veszek elő.
Most már ideje magammal is törődni. Könnyű volna semmibe venni a testem vészjeleit és
csakis Jessicára összpontosítani, ám ha én kikészülök, akkor ő elakad itt. Gyorsan tiszta,
száraz ruhába bújok, mindent felveszek, amit csak találok, majd forró teával a kezemben és
is bemászom az ágyba. Bármennyire is csábító egy forró zuhany gondolata, tudom, hogy
az most túlságosan nagy sokkal járna. Csupán lassan, fokozatosan melegedhetünk fel.

- Keir – suttogja Jessica a fülembe. Lenézek rá, és az arca éppen csak, hogy kilátszik a
paplanok fölött.

- Igen, Vereske?

- Mi van a tenger fenekén?

Mintha csak egy kislány tette volna fel ezt a kérdést.

- A halál – felelem. – Ami téged elkerült.

Úgy érzem, hogy cseppfolyóssá válik kettőnk között a levegő. Meddig tart ez a csend?
Talán örökre? A válaszomat meghallva néma marad. Nem mondja el, mire gondol.

13. Fejezet

Jessica

Skócia gyönyörű.

Bennem viszont minden förtelmesen ronda.

Keir a kormány mögött ül, és a keskeny út vadul kanyarog a klasszikus Jaguár csillogó
motorházteteje alatt. Korán jöttünk el a Wick kastélyából. Keir azt mondta, azért, mert még
hosszú út vár ma ránk a következő úti célunkig. Arra készülünk, hogy végig száguldjunk az
egész északi partvidéken. Én azonban tudom az igazat: a lehető leghamarabb el akart
hozni onnan.

Nem tiltakoztam ellene. Szerettem volna mindenért azt a kastélyt felelőssé tenni, és azt
gondolni, hogy valamilyen ősi átok miatt kerültem életveszélybe. Tényleg arról beszélnek,
hogy egy zöld ruhás hölgy szelleme kísért a toronyban. Csakhogy helytelen volna bárki
mást okolni az eseményekért. Az a kastély nagyon is aranyos, én pedig az érkezésünkkor
boldog voltam benne. Milyen kár, hogy nem sikerült tovább megőriznem ezt a korai
boldogságot!

Az elmúlt hét folyamatos küzdelmet jelentett. Iszonyúan megviselt, hogy hetente többször is
fizioterápiára kellett járnom Kathez. Türelmetlen vagyok. Iszonyúan szeretném ott folytatni,
ahol abbahagytam, újra jógát tanítani és függetlenül élni. Csakhogy világosan kiderült, még
az alapvető jógagyakorlatokat sem tudom elvégezni. Mindez pedig mit jelent?

Többek között azt, hogy most itt vagyok egy olyan férfival, aki gondoskodik rólam, de
közben nem viselkedik szolgai módon. Meg kell, hogy mondjam, tegnap nagyon fájt, amikor
a képembe vágta azokat a szavakat. Persze mindig is úgy véltem, azért vagyok szívesen
Keir társaságában, mert ő őszinte, és nem hajbókol előttem. Nem érdeklik a korlátaim.

Ez mind még most is igaz. Csakhogy tegnap este egyértelműen kiderült, ha Keir azt hiszi
rólam, vinnyogó picsaként viselkedem, akkor ezt meg is mondja nekem. Egy bizonyos
pontig persze hagyja, hogy sajnáltassam magamat, ám ha ezen túllépek, akkor képletesen
lekever nekem egy gyógyító pofont.

Természetesen az egómnak ez cseppet sem tetszett és már amúgy is bizonytalan lábakon

álltam. (Hú ez elég gyenge szóvicc volt!) Belezuhantam egy sötét, hideg gödörbe, a
sebeimet nyalogattam. A lelkem jobban sajgott, mint a testem. Csorba esett a
büszkeségemen, először akkor, amikor Keir rám talált Invernessben a padlón, ahol azért
bőgtem, mert nem tudtam megcsinálni néhány kibaszott jógapozíciót, aztán pedig tegnap
leestem a kastély lépcsőjén. Hála istennek, ennek nem volt szemtanúja, ám így is nagyon
fájt. Kiderült, hogy ennyire gyenge vagyok.

Nem gondolkoztam. Jó pár pohár whiskyt megittam és magamban Keir miatt dühöngtem.
Miközben ő bent zuhanyozott, én úgy döntöttem, hogy friss levegőre van szükségem.

Nem készültem arra, hogy beleugrom a tengerbe. Nem azért mentem le a vízpartra.
Csupán el szerettem volna menekülni. Ez az egész vakáció is egyfajta menekülésnek
számít, ám én elfelejtettem, hogy pontosan mi miatt mentem bele ebbe az útba. Az a
helyzet, hogy önmagunk elől nem lehet elmenekülni.

A következő pillanatban pedig már a tengerben úsztam, egészen addig, míg elegem nem
lett mindenből. Megálltam, körbevett a tenger, én pedig csak a két lábamat bámultam és
élveztem, hogy annyira szabadok. Olyan tiszta volt a víz, hogy azt is gondolhattam volna, a
fövenyen állok, ám a lenti, sötétlő mélység csodálatos módon megszabadított a megszokott
kínjaimtól.

Alig emlékszem arra, hogy Keir kivonszolt a vízből. Csak az maradt meg benne, hogy
fáztam. A nagy hideg. Bizonyos szempontból nézve tetszett a dermedtség, mivel minél
tovább maradok a tengerben, annál kevesebb dolgot érzek.

Múlt éjjel paplanokba tekerve aludtam el, Keirrel az oldalamon. Azóta nem sokat beszéltünk
egymással, és eszünk ágában sem volt szóba hozni a történteket. Meglehetősen
nyomasztó így tovább utazni. Figyelembe véve Keir szeme alatt a sötét karikákat, és azt,
hogy mennyire feszült, biztosra veszem, hogy ő éjszaka egy percig sem aludt.

Valószínűtlennek tűnik, hogy most pocsékabbul érezzem magamat annál, mint ahogy múlt
éjjel éreztem. Mégis ez a helyzet. Fáj minden porcikám. Az egyik oldalam tele van kék
foltokkal az esés miatt. Ennél is rosszabb az a rettenetes lelkiismeret-furdalás, amit azért
érzek, mert Keir kénytelen volt kockára tenni az életét azért, hogy megmentsen engem.
Nem volt elég, hogy kénytelen elviselni a sok ostobaságomat.

Az időjárás sem akart jobb kedvre deríteni. A nap csupán egy pillanatig ragyogott, amikor
megálltunk a John O’Groats nevű parányi faluban. Különös, elhagyatott hangulata volt
ennek a helynek, miközben én a hideg tenger fölött az Orkney-szigeteket bámultam. Szinte
már úgy éreztem, mintha eljutottunk volna a világ peremére és a következő pillanatban a
mélybe hullunk.

Aztán megjöttek a felhők, és lecsapott ránk az eső. Visszaültünk a kocsiba és az utunkat

folytatva nyugat felé tartottunk az északi partvidék országútján. Útközben számos gyönyörű
fehér és aranyló homokkal teli partszakaszt láthattunk, melyek cseppet sem illenek
Skóciához, főleg nem az északi tájakhoz. Ekkor már felhőszakadásban haladtunk, így
cseppet sem tűnt jó ötletnek ilyen pocsék időben kimenni a vízpartra.

Ebben a pillanatban hagytuk magunk mögött Thurso városát. Kezd megváltozni a táj. Pont,
mint az országút. Összeszűkülve csak egy sáv haladt tovább és csak helyenként
bukkanunk olyan szélesebb helyekre, ahol félreállva elengedhetjük a szembejövő kocsikat.
Igen veszélyes bátorságpróbának tűnik itt az autózás.

Aztán ellaposodik a táj, lágyan hullámzó tőzegdombok következnek, melyek egyik oldalról
eljutnak a tengerpartig, a másikon viszont körülölelik a lenyűgöző hegységeket. A
magaslatok nem éles metszésűek, hanem tompa bércek, melyek látszólag az
örökkévalóságba tartanak. A felhők furcsán színátmenetesek. Fehérek legfelül, sötétek
legalul. A hegyek között gyorsan felgyűlnek és tovább siklanak.

Ebédelni Tongue városában állunk meg. Egy hotel pubjában eszünk pár erősen zsíros
falatot. Továbbra is akadozik a beszélgetés és kezdek aggódni amiatt, hogy ilyen csúnyán
ér véget kettőnk kapcsolata. Bár most még együtt utazunk és Keir igazából miattam találta
ki ezt az egészet, a félelem mégis lecsap a szívemre. Mi van, ha túlzásba vittem a
problémázást? Ha olyan menthetetlenül hülye picsának tart, akivel nem érdemes
foglalkoznia? Tudom, hogy neki is megvannak a maga problémái, így elég nehéz volna arra
számítani, hogy minden a lehető legjobban alakul, ha rázúdítom a saját bajaimat is.

Visszamegyünk a kocsihoz és az utunk folytatódik. Végig megyünk egy hosszú töltésúton.

A magaslat kettévág egy türkizkék színű kis tavat. A háttérben jól látszik a Ben Hope közel
egy kilométeres, híres csúcsa. A hegyet döcögős, hullámzó lápvidék veszi körül. Jó pár
híres, bozontos bundájú felföldi szarvasmarha mellett gördülünk tovább és természetesen
mindkét oldalról birkák veszik körbe az országutat. Azt hiszem, az egész eddigi életem
során nem láttam még olyan sok bárányt, mint ezen az úton. Mindenütt ott kószálnak a kis
bárányok és az anyajuhok, vagy éppen megvetik lábukat az út közepén, esetleg
elégedetten ledőlnek a közelében. Fehér foltokként könnyű észrevenni őket a látóhatárig
nyúló, végtelen lápvidéken.

Bár a táj kihalt, mégis nagyon szép. Itt nem fog el olyan magányérzet, mint korábban. A
tőlünk délre húzódó hegyek csúcsai felett még mindig felhők lebegnek, ám az út fölött
felszakadoznak, és a napsugarak beragyogják a lápot. Mintha csak felkapcsolták volna
fölöttünk a villanyt. Még Keir is elismerően felmordul. A sötét dombokat megváltoztatja a
fény. A hanga élénk bíborszíne élesen eltér a bokrok zöldjétől, a vörös és aranybarna
árnyalatú levelektől. Életem során nem sokszor láttam ilyen lenyűgöző tájat.

Úgy érzem, mintha elfordítottak volna a belsőmben egy kapcsolót. Előveszem a mobilomat,
lehajtom az ablakot, és miközben Keir tovább vezet, egymás után rengeteg fényképet
készítek. A szél megcsapja a bőrömet, beletúr a hajamba és csodálatos az illata – friss, és
virágok meg ásványok szaga keveredik el benne. Nemcsak az orromat ostromolja, de a
csontjaimat is. Mintha valaki ismét lekevert volna egy nagy pofont nekem. Arra emlékeztet,
hogy mindenképpen életben kell maradnom. Tényleg élni volna jó. Átélni mindazt a
valóságban, ami jó nekünk.
A lápvidéken helyenként halomba rakták a tőzegtéglákat. Ilyen alacsony, sötét falak veszik
körül annak a kőháznak a romjait, amelyet az út mentén veszek észre. Túl szép ez a hely
ahhoz, hogy csak így kihagyjuk.

- Állj le oda! -kiáltom oda Keirnek, és a hangom ereje mind a kettőnket meglep.

A kocsival kiáll az emelkedő felé vezető keskeny, murvás útra.

- Mi az? – kérdezi, miközben én hátrafordulok, hogy magamhoz vegyem a sétapálcám a

hátsó ülésről.

A szemébe nézek és nem bírom kimondani, hogy ebben a pillanatban éppen erre van
szükségem. A mai nap során igazából most először nézek nyílt tekintettel Keirre. Ő is csak
most pillantott először rám. Olyan nagyon hiányzik az, hogy magamon érezhessem a
tekintetét, hogy az már szinte fáj.

Nyelek egy nagyot.

- Látni akarom – mondom és a kőház felé biccentek.

- Rendben – mondja. Idegesen megnyalja az ajkát és két sötét szemöldöke között elmélyül
egy ránc. – Szeretnél egyedül maradni?

- Ha lehetne pár percig.

Kiszállok a kocsiból és elindulok felfelé az enyhe lejtőn. Talpam alatt szivacsosan puha a
tőzeg. Két oldalon virágzik a bogáncs és aranyló fű szegélyezi az utat. Mintha egy
varázslatos ösvényen mennénk. Kicsit úgy érzem magam, mint Catherine, amikor az Üvöltő
szelekben a mocsárvidéken kószált. Teljes itt a magány, csak a végtelenbe nyúló tőzeget
meg a hangát látom és a távoli hegycsúcsokat. Utunk ezen szakaszán még egyetlen autó
sem jött velünk szembe. Ezek szerint az egész országban nincs még egy olyan
elszigetelődött terület, mint Sutherland.

A murvával borított ösvény megközelíti a sekély vízű, magas fűvel és náddal körbevett
tavacskát. Továbbmegyek a puha talajú úton, és odafigyelek a botomra, míg oda nem érek
a házhoz.

Megdöbbenve fedezem fel a másik utat. Ezt régen nem használták, már benőtte a moha.
Előfordulhat, hogy valahol majd találkozik a tó felé tartó murvás ösvénnyel. A ház egész
közel áll hozzá. Úgy néz ki, mint egy 19. századi országúti motel.
Nyoma sincs a tetőszerkezetnek, csak a négy fala maradt meg, melyek közül kettő
hegyesszögű háromszögben végződik. Helyenként látszik, hogy a kődarabokat fiatalabb
téglákkal pótolták. Talán így akarták megmenteni az épületet. Az igazi döbbenet azonban
akkor vár rám, amikor belépek az ajtón.

Szinte a teljes falfelületet gyönyörű freskók, vagyis elképesztő szépségű graffitik díszítik.
Vörös háttér előtt egy férfi áll. Egy nő két lába az égre mered, egy harmadik alak pedig zöld
gázálarcot visel. A hosszú évek esőzései elhalványították őket és tető nélkül az épület ki
van szolgáltatva az elemek kényének-kedvének. Meglepően nagyvárosi látványt nyújtanak
az egyszerű kőházban ezek a graffitik, ráadásul mindez a mocsárvidék szívében rejtőzik.

Igazából nem is tudom, hogy mit keresek. A ház belsejét egyetlen hatalmas helyiség tölti ki.
Középen állva megvizsgálom a festményeket, a falakat meghódító narancssárga
borostyánt és a földpadlón észreveszem a szalmatető maradványait. Odamegyek az egyik
ablakhoz. Már rég eltűnt belőle az üveg. Megtámaszkodom a kő ablakpárkányban. Odakint
megnézem magamnak a Bem Hope-ot, a felhőkkel dacoló, éles körvonalú hegyet. Úgy
érzem, hogy a lehető legkellemesebb módon messzire eltávolodtam önmagamtól.

- Hűha!

Keir hangja egyszerre lágy és morcos. Egyből az irányába fordulok.

Belép a falak közé, körülnéz és a maga csendes módján szemügyre vesz mindent. Olyan
hatalmas termetű, hogy emiatt kisebbnek tűnik az épület. A válla pont olyan széles, mint a
távolban húzódó hegység. Sötét farmerje zsebébe gyűri a kezét, bakancsa pedig nem ad ki
hangot, ahogy nesztelenül elindul felém. Olyan tiszteletteljes arckifejezéssel vizsgálja meg
a graffitiket, mintha valamilyen múzeumban lenne. Végezetül felém fordul és a magasba
vonja a szemöldökét.

- Te tudtad, hogy ez itt van?

Megrázom a fejem.

- Nem. Egyszerűen csak észrevettem az út mentén. Telibe kapta a napfény…látni akartam

testközelből is.

Bólint és közelebb jön hozzám. A falak elállják az alacsonyan járó nap fényének útját. Keir
arcát elnyeli a tompa árnyék, és így még élesebb metszésűnek tűnik a pofacsontja és az
álla vonala. Mostanra már megnőtt a szakálla és ettől valahogy még férfiasabb. A
feltámadó szél beletúr a sötét hajába.
Hirtelen kiszárad a szám. Valósággal elbutulok a gyönyörű látványtól. Annyira jóképű! Ezt
mondjuk már korábban is felfedeztem, ám e pillanatnak még így is megvan a maga
varázsa. Mintha életem során most először találkoztunk volna, és már nem csupán egy
olyan idegent látok magam előtt, aki valamennyire kedvel, hanem ennél sokkal fontosabb
embert.

- Tetszik ez az arckifejezésed – mormolja és a hüvelykujjával végig simítja az államat.

Nyelek egyet. Olyan, mintha fűrészpor töltené ki a számat.

- Milyen arckifejezés?

- Hát ez. Üvölt rólad, hogy élsz és itt vagy velem. Nem csak ezen a helyen. – A másik
kezével körbemutat a házban, utána a tenyerét rányomja a szívemre. A szöveten keresztül
is érzem a bőréből áradó meleget. – Hanem idebent.

Elveszi a kezét, a két tenyerébe zárja az arcomat és a hüvelykujja gyengéden végig simítja
az ajkam. Hátradőlök az ablakpárkánynak és érzem, hogy a hideg levegő megérinti a
tarkómat. Megtámaszkodom.

- Sajnálom, ami tegnap éjjel történt – mondom ki halkan, elakadó hangon. Lassan
megcsóválja a fejét.

- Ne sajnáld. Ami történt, megtörtént. A múlt része, amit lezártunk. Se több, se kevesebb.
Az igazi kérdés az, hogy mit fogunk utána csinálni.

Az a helyzet, hogy nem tudom. Ugyanakkor viszont nyilvánvaló, minél tovább néz rám
átható tekintettel, annál kevésbé aggódom a jövőm miatt. Csak a jelen érdekel. Itt vagyok
Keirrel és ez a két test, e két lélek egymásra vágyik.

- Első lépésként azt hiszem, ezt csinálom – mondom és egy kézzel megragadom a
nyakszirtjét. Odahúzom magamhoz a fejét és egy csókot nyomok az ajkára. Lágyat,
tapogatózót, izgatót.

- Utána pedig ez következik. – A másik kezem megtalálja a farmerje ágyékrészét,

megmarkolom a faszát és meglepődve tapasztalom, hogy máris milyen kemény. Erőesn
fogom és szorítani kezdem.

Felnyög, amitől egész testemben bizsergek.

- Folytasd – mondja érdes hangon és becsukja a szemét.

Kicsatolom a nadrágszíját, lehúzom a csípőjéről, majd magam felé húzom az alsónadrágja
gumírozását és becsúsztatom a kezemet, míg a tenyerem rá nem simul a farkára.

Elképesztő, hogy valami hogyan lehet egyszerre ilyen puha, mint a bársony, mint a selyem,
miközben kibaszottul kemény és merev.

Semmire sem vágyom annál jobban, mint hogy Keir végre ott legyen bennem.

Ezen a helyen.

Ebben a pillanatban.

Egyetlen szó nélkül reagál és pontosan tudja, hogy mit akarok. Megragadja a derekamat és
mintha csak öt kiló lenne a súlyom, felemel a magasba, és a hátamat nekiszorítja a falnak.
Az ép lábammal átölelem a derekát és odahúzom magamhoz.

- Az enyém vagy – mondja érzékien és két kézzel fogja a csípőmet. – Nem foglak
elengedni.

- Megígéred?

- Megígérem. – Elhallgat egy pillanatra. – Bármennyire is szeretném már most beléd

nyomni a farkam… volnál szíves belenyúlni a mellzsebembe?

A tekintetével jelzi, hogy a bőrdzsekijéről van szó.

Odahajolva belenyúlok és az ujjammal kitapintok egy óvszert. Kiveszem, felbontom és

utána egy gyors, határozott mozdulattal felhúzom elképesztően hosszú és merev faszára.
Közben a szája az ajkamra tapad és már a nyelvét is használja. Nagyon ott van a farka, a
makkja, lágyan neki nyomódik a legérzékenyebb pontomnak és amikor kissé
megmozdulok, könnyedén belém siklik.

Hörögve kifújja a levegőt, a szája már a fülemet ostromolja és rágcsálni kezdi a

fülcimpámat. Lassan előrenyomott farkával teljesen kitölt, miközben én megpróbálok
kitágulni a méretére. Sosem képzeltem volna, hogy valaha is így tel leszek, mint ővele,
miközben úgy érzem, hogy lenyűgöző módon megtelek és teljessé válok. Halkan felnyögök
és egészen egyszerűen mindenütt ott érzem magamban.

Mozgásba lendül a csípője, dögönyözni kezd, a hátamba pedig belemarnak a fal éles kövei.
Csupán a farmerdzsekim szövete oltalmaz.

- Jó így? – suttogja és a vágy miatt egészen erőssé válik a tájszólása. – Szóljál, hogyha fáj!
- Csak basszál! – felelem és belemarkolok a hajába.

Felnyög.

- Ó, valakinek nagyon mocskos a kis szája…

Felgyorsul a ritmusa. Egyre kegyetlenebbül lüktet bennem.

Annyira kemény és olyan lágy helyre hatolt be! Bensőm minden izma megfeszül, már
majdnem remegek, és ahogy rám zúdulnak a lökései, valósággal izzani kezdenek az
idegeim. Egymás után elpattannak. Keir csodálatosan kitölti a bennem tátongó ürességet.

A testem hiperérzékeny, forró és zabolátlan. Keir közben olyan átható tekintettel méreget,
hogy a pillantását lényem legsötétebb zugaiban is érzem. Egyforma erővel tombol bennünk
a vágyakozás, a nyers, elemi ösztön, szükségünk van a másik testére és egyforma, sötét
titkokat rejtegetünk. Két olyan emberi roncs vagyunk, akik összeszedik a másik darabkáit.

Darabokra hullok.

Keir miatt.

Az egész miatt.

Csípője minden mozdulata, a faszának minden lökése mélyebben belenyom a nedves

hőségbe és a torkomból előtörő valamennyi ziháló hörgés, Keir minden egyes éhes
nyögése a szakadék felé taszít. Zuhanok, zuhanok.

Valami megpattan bennem.

Repedések.

Tágra nyílok.

Az övé vagyok.

- Basszus! – kiáltok fel, amikor az ágyékomban elviselhetetlenné válik a feszültség, belém

robban egy egyre gyorsabban terjeszkedő örvénylés, és lecsukódik a szemem, mert a
testemet elnyeli a mélység. Még erősebben szorítom. – Baszki!

Csak értelmetlen hörgés hagyja el a számat, mert az orgazmus valósággal felőröl.

Szeretkezésünk visszhangokat vet a házban, és amikor hátra hajtom a fejemet, tágra nyíló
szememmel jól látom a magasban a bolyhos felhőket és a fejünk felett ragyogó, végtelen
égboltot.

Úgy érzem, én is olyan szabad és tágas vagyok, mint az ég.

Közben pedig száz százalékig Keirhez tartozom.

Könnyek törnek elő a szememből, elsodor magával az érzelem, miközben a testem

meglovagolja a gyönyör hullámát, és kint lebeg a végtelen világűrben.

Ő is elélvez, lenyűgöző, elemi hörgés tör elő a szájából. Nem hallottam annál izgatóbb
hangot, mint ahogy Keir belehörög a nyakamba, miközben forró homloka izzadtan
belenyomódik a bőrömbe. Lelassulnak a lökései, végül megáll és összeérő nyakunk bőrén
keresztül világosan érzem, hogy az ő pulzusa is ugyanúgy lüktet, mint az enyém. Hörögve
próbálunk lélegzethez jutni.

A hűvös szellő a hanga és a rejtőzködő patakok illatát hozza magával a nyitott falak közé,
lehűtve forró testünket. Keir visszahúzódik, lustán és elégedetten mosolyog.

- Ha szeretnél máshol is megállni egy kicsit útközben, nyugodtan szóljál – mondja.

Viszonzom a vigyorát és a szemem még mindig könnyes.

- Ha mindenütt megállunk, ahol szeretném, akkor sosem jutunk célba.

Lassan kihátrál belőlem, majd rendkívül odafigyelve rám, gyengéden leenged a földre. Az
ép lábamon begörcsöltek az izmok, de eszem ágában sincs megmasszírozni őket, mert
nem akarom, hogy azt higgye, fáj valamim. Tökéletesen elfogadható ez a kis szenvedés.

- Sosem hallottál arról, Vereske, hogy az utazás maga az úti cél? – kérdezi, megragadja a
kezem és megcsókolja. Utána visszaadja a botomat és elindulunk kifelé a romok közül a
láp felé.

Minden sokkal könnyebb. Ragyog a nap, akárcsak az ég és a lelkem is.

Csak remélni tudom, hogy ilyen marad minden egészen az utunk végéig.

14. Fejezet

Keir

Ezen az éjszakán egy olyan hotelben szállunk meg, ami mindenben eltér az előzőtől. A
kastély Wickben egy igazi vár volt. Ennek a helynek viszont mintha csak a Waczak Szálló
tulajdonosai lennének a gazdái. Csupán a spanyol Manuelt helyettesíti egy jókora fehér
macska, aki gondosan szemmel tart mindenkit.

Ugyanakkor van valami meghitt abban, hogy egy hotelt a tulajdonosai üzemeltetnek. Még
egy ilyen Scourie nevű porfészekben is, amit igazából kisvárosnak sem lehetne nevezni.
Csupán egy pötty a térképen, ahol az 500-as északi országút déli irányba fordul. Nem
terveztem azt, hogy itt éjszakázunk, mivel azt hittem, hogy simán eljutunk Ullapoolba, ám
mostanra már eléggé elfáradtam és unom a vezetést.

Az a helyzet, hogy nincs kedvem tovább egy kocsiban szorongani. Jessicával akarok lenni,
mégpedig a hálószobánkban. Arra vágyom, hogy valahogy fel tudjam fogni az iránta táplált
érzelmeimet, mivel mindaz, ami az elmémben mocorog, már kezd kikészíteni. Csupán
akkor kerülnek a helyükre a dolgok, ha elmerülhetek Jessica ágyékában.

Hiába motoszkálnak a fejemben ilyen pajzán gondolatok, az utazás túlságosan is kimerített

mind a kettőnket ahhoz, hogy bármire is képesek legyünk az ernyedt ücsörgésen kívül. A
hotelben van egy apró bár, ahol az egyik tulajdonos szolgálja ki az italokat, már amikor nem
a recepciós pult mögött áll. Kellemes látványt nyújtanak a bőrheverők, a tekintélyes
faasztalok, a vörös szőnyeg és a kandalló fölötti párkányt díszítő hajómodellek. Az
ablakokon keresztül kilátunk az öbölre, ahol csupán néhány halászbárka horgonyoz. A
bárpultot faburkolat fedi, a tetejét pedig kovácsolt rézlemez burkolja. Előfordulhat, hogy
korábban még sohasem láttam ilyen sok fajta whiskyt egy helyen.

Kézenfekvő, hogy a tulajdonos, egy átható tekintetű, magas, szikár fickó azt javasolja, hogy
kóstoljunk meg mindent. Bár Jessica tegnap éjjel túl sokat ivott, most mégis igent mond.

Letelepedünk az egyik heverőre, a tulajdonos pedig elénk rak hat pohár különféle whiskyt.
Csendben figyeljük, hogy az öböl felett esni kezd az eső.

- Szóval akkor ma este itt alszunk, bárhol is legyünk – mondja Jessica, amikor kézbe
vesszük a harmadik poharat. Ebből frissen vágott virágok és citromos sajttorta illata árad,
ami szerintem elég nagy faszság. – Holnap hová megyünk?

- Skye szigetére – felelem. – Bár lesz útközben néhány olyan kitérő, amelyeket szívesen
bevállalnék. Az Applecross-félsziget állítólag lenyűgözően szép és innen délre van egy
másik útvonal a tengerparton.

Kezembe nyomja a poharat, és szokás szerint savanyú képet vág, mint mindig, amikor
whiskyt iszik.
- Skye szigete? Ugye, ott él az anyád? Igaz?

Megrázom a fejem.

- Ő Islay-en lakik. Az a sziget közelebb van Glasgow-hoz. Rengeteg whiskyt készítenek

arrafelé és minél tőzegesebb az ízük, annál jobb az aromájuk.

Iszom egy nagy kortyot és a tábortűz füstjére emlékeztető tőzegillat megtölti az orromat.

Jessica összeszorítja az ajkát és szinte már rosszallóan néz rám.

- Arra számítottál, hogy elviszlek az anyám házába? – kérdezem.

A fejét rázva kényszeredetten elneveti magát.

- Nem, nem. Egyáltalán nem. Csak összekevertem a szigeteket. Hogy találkozzam az

anyáddal? Az túl korai lenne.

Elkomorodom és leteszem az italomat. Ő közben a tenyerével dörzsölgeti a combját és

megpróbál semmitmondó arcot vágni.

- Még túl korai volna? – kérdezem. – Mikor lenne megfelelő?

Megvonja a vállát és a következő pohár után nyúl. Beleszagol. Tágra nyílik a szeme, mert
valószínűleg az új italnak még markánsabb az aromája, mint az előzőnek volt.

- Jessica, mikor lenne megfelelő? – Nem hagyom, hogy úgy tegyen, mintha minden
rendben volna.

- Semmikor – feleli és habozva belekóstol a whiskybe. Köhögni kezd, és gyorsan elém tolja
a poharat. Nem nyúlok hozzá. Feszülten figyelem és megpróbálom rávenni, hogy legyen
őszinte. Még nem beszéltük át a kettőnk kapcsolatát és bár eszünkbe sem jutott, hogy
kézen fogva szerelmespárként lófráljunk, mint két tizenéves, ám én mégis azt gondolom,
mostanra már teljesen nyilvánvaló, hogy mennyire komoly ez a dolog. Úgy értem, együtt
keltünk útra, és nem dugunk senki mással. Szóval szerintem nagyon is komoly az ügy, amit
érdemes volna tisztázni.

- Ideges voltál, amikor azt hitted, találkozni fogsz az anyámmal? – kérdezem.

- Dehogy voltam. – Nem rám néz, hanem a hatalmas ablaktáblákat korbácsoló esőt figyeli.

- Tudod, nem túl meghitt a kapcsolatom az anyámmal – magyarázom. – Annak viszont

semmi akadálya, hogy benézzünk hozzá. Így mondjuk egy nappal tovább tart majd az
utazásunk, vagy esetleg kihagyhatjuk Glen Coe megnézését…
- Semmi baj – mondja védekezően. – Felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Csak
kíváncsiskodtam, ez minden.

Veszek egy mély lélegzetet és megfogom a kezét.

- Ha esetleg az járt az eszedben, elég mély-e a kapcsolatunk ahhoz, hogy bemutatkozzunk

egymás szüleinek, akkor erre azt mondom, hogy igen, eljutottunk arra a szintre. Túl korai
volna? Talán igen. Ki tudja. Őszintén megmondom neked, ezen nem sokat gondolkoztam.
Talán mert nagyon ritkán találkozom az anyámmal, vagy esetleg azért, mert én ugye már
ismerem a húgodat. Ami pedig kettőnket illeti, eszem ágában sincs írni egy listát, amin
sorba kipipálhatnám a megtett lépéseket, azt remélve, hogy a végén közelebb kerülünk
egymáshoz.

Ezt meghallva felém fordul és alaposan megnéz magának.

- Milyen közel?

Felsóhajtok.

- Nincs pontos célkitűzés. Sok ember szerint egy ilyen kapcsolat csupán fokozatosan
mélyülhet el. Csupán annyit szeretnék, hogy közben biztonságban érezd magadat. Valaki
számára a történet családalapítással, gyerekekkel, esküvővel ér véget. Megint mások
csupán annyit tudnak, hogy van valakijük, akihez esténként hazatérhetnek. Nekem viszont
nincsenek ilyen célkitűzéseim. Egykor talán voltak, de ma már nincsenek. Te különleges
vagy. Az egyetlen célom az volt, hogy itt legyél velem és ez valóra vált. A következő lépés
igazából nem is olyan fontos, mindaddig, amíg mellettem vagy.

Nem hiszem, hogy valaha is hazudtam már ekkorát.

Mert igenis van egy célkitűzésem. Egy nagyon fontos. Semmi köze ahhoz, hogy a
családomnak megfeleljen a kedvesem, vagy éppen, hogy Jessica bevallja, szeret engem.
Arra vágyom, hogy elmondhassam neki az igazat és elnyerjem a megértését. Olyan jó
volna őszintének lenni, befejezni a csúsztatásokat, és megmutatni a valódi arcomat. Hogy
tényleg megismerjen és úgy döntsön, akkor is mellettem marad. Ez a nagy célom. Azóta
lebeg a szemem előtt, hogy első alkalommal megpillantottam a pubban, amikor kiderítettem
milyen ember is valójában és nem csupán a tévében látható áldozatok egyike.

Már nem csak az a fontos, hogy az adósa vagyok. Szeretnék megtisztulni, hogy
alakoskodás nélkül is magam mellett tudhassam.

Villámcsapásként sújt le rám a felismerés.

Most mindent be kell vallanod neki.

El kell mondanod neki saját magadról a teljes igazságot.

Érzem, hogy kiver a hideg veríték. Jól tudom, most őszintének kellene lennem.

- Te nagyon aranyos vagy, ugye tudod? – kérdezi és belekóstol a következő pohárba.

Magasba vonom a szemöldököm.

- Te komolyan azt mondod, hogy aranyos vagyok?

Rám vigyorog.

- Bezony. Vagy talán nem tetszik?

- Idd ki a piát, Vereske – mordulok rá és felkapom az egyik poharat, amihez eddig hozzá
értünk. – Azt mondod, hogy édes vagyok, én viszont megmutatom neked a fenevadat.

Csendben ücsörögve megisszuk a teljes felhozatalt. Végül csak eláll az eső. Részegen és
ostobán kibotorkálunk a hotelból és elindulunk a víz felé.

A hangok egész idő alatt ott zajonganak a fejemben.

Mondd el neki, mondd el neki, mondd el neki.

Megállunk a kikötő rakpartján, ahol az acélszürke víz nekicsapódik a fűnek, a páfrányoknak

és egy régi kőfal maradványainak. Nem messze apró szigetek és zátonyok emelkednek a
víz fölé, ám ezen az útvesztőn túl valahol ott rejtőzik a nyílt tenger.

Az alkohol miatt elködösül az elmém és mintha görcsök volnának a szívembe. Azért, mert
látom magam előtt, ahogy kimondom az igazságot és tudom, hogy milyen hatása lesz a
szavaimnak.

Jessica, el kell mondanom neked valamit.

Ülj le, mert nem lesz könnyű megemészteni, amit mondok.

Lehet, hogy nem akarsz majd hinni nekem.

Be kell vallanom neked valamit, ami valószínűleg nem fog tetszeni neked.

Az én hibám volt, hogy meglőttek.

A támadód a barátom volt és az alárendeltem a seregben.

A brit hadsereg őrvezetője voltam. Katonaként szolgáltam az elmúlt nyolc évben.

Azt meséltem, hogy nomádként vándoroltam, pedig valójában Afganisztánban harcoltam.

Visszaküldtek minket. Meghaltak az embereim. Az én hibám volt, hogy Lewis Smith

megőrült.

Arról beszélt, hogy bántani fogja az embereket. Többet kellett volna tennem azért, hogy
megállítsam.

Többet kellet volna tennem.

Hazugságban éltem.

Magam vagyok a hazugság.

Már csak egyetlen dologban vagyok biztos, abban, amit irántad érzek.

Kezdek beléd szeretni.

Szerelmes vagyok beléd.

Kérlek, bocsáss meg nekem.

Ekkor azonban Jessica váratlanul megragadja a kezemet, kizökkent a gondolataim közül és

nem hagyja, hogy mindent bevalljak.

Megnyalom az ajkam, hogy mondjak valamit, bármit.

A szívem újra vadul ostromolja a mellkasomat, és hideg borzongás fut végig a hátamon,
miközben felkészülök.

- El kell mondanom neked valamit, amit még senki másnak nem mondtam el – hallom meg
Jessica komor hangját.

Nagyot pislogok, mert erre nem számítottam.

Hangosan felsóhajt, mielőtt keserűen rám mosolyogna.

- Én csak… Az előbb arról beszéltünk, hogy egy kapcsolat elmélyülésének megvannak a

maga lépései. Igazából még csak azt sem tudom, minek nevezzük ezt a dolgot kettőnk
között. Az is jó, hogy kapcsolatnak… Persze, nem beszéltünk önmagunkról és úgy vélem,
hogy ez egy kicsikét zavart engem. Nem tudtam, hogy mi történik velünk, majd ha
visszaérünk Edinburgh-be. Lehet, hogy csak futó kaland volt ez az utazás, egyszerű
élmény, és utána elköszönünk egymástól.

- Nem! – mondom gyorsan. – Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg.

- Én is ezt szeretném – feleli, mire én megkönnyebbülten fellélegzem. – De…Voltam már
olyan kapcsolatokban, ahol a lépések nem logikus sorrendben követték egymást, vagy ha
mégis kudarc lett a vége. Megtörtént már, hogy közel kerültem valakihez, aztán csúnya
vége lett az egésznek. Rá kellett volna jönnöm arra, hogy vele minden másként alakul és
azt hiszem, pontosan erre van szükségem, egy olyan világban, ahol nem tudhatjuk, mit hoz
a holnap. Amikor közölted velem, nem látogatjuk meg az anyádat, én hülyén éreztem
magamat azért, hogy ez egyáltalán az eszembe juthatott. Hogy elég mély-e ehhez a
kapcsolatunk. Igazából erre gondoltam odabent.

Ellép mellőlem és a botjára támaszkodva a vízen lebegő bárkákra mutat. A messzeségből

felbukkan néhány sötét esőfelhő, és valószínű, hogy pár perc múlva el fogunk ázni.
Szeretném azt javasolni, hogy menjünk vissza az épületbe, de az az érzésem, hogy valami
még nyomja Jessica szívét.

- Mindent megtettem Mark kedvéért – folytatja. – Ő azonban nem volt hajlandó elkötelezni
magát. Talán azért, mert közben az asszisztensét dugta, ki tudja? Nem számít. Pár
hónappal ezelőtt, már májusban azt terveztem, hogy elhagyom. El akartam menekülni, egy
esélyre vágytam, egy esélyre volt szükségem, kideríteni, hogy mi kell nekem, mégpedig
valaki mással. Vagy esetleg egyedül.

Elhallgat egy pillanatra.

- Aztán pedig terhes lettem.

Görcsbe rándul a gyomrom. Nyitnám a számat, hogy mondjak valamit, de csak tátogok.

A válla fölött hátranéz rám, és megremeg.

- Azt gondoltam, hogy így majd minden rendbe jön. Közelebb kerülünk egymáshoz. Az az
igazság azonban, hogy ettől még vonzóbbá vált a szakítás. Harmadik hónapos terhes
voltam, de nem szóltam róla Marknak. Azt gondoltam, otthagyom és új életet kezdek a
gyerekkel. Ilyen hülye voltam. Féltem. El kellett volna mondanom neki. Joga volt ahhoz,
hogy tudja. Az ő gyereke volt. Hiszen együtt éltünk, a kurva életbe! Ha elmondtam volna
Marknak az igazat, az, hogy terhes vagyok, akkor lehet, hogy eleve nem engedett volna
lemenni Londonba.

Ó, basszus.

Mintha egy bomba robbant volna fel a kezemben.

- Terhes volták, amikor meglőttek? – suttogom alig hallhatóan. Úgy érzem, hogy mindjárt
térdre rogyok.

Gyorsan rábólint és becsukja a szemét.

- Igen. Az voltam. Annak dacára, hogy bizonytalanná vált az egész világom, mégis boldog
voltam. Csak hát, minden egész másként alakult, igaz? A sors keze, a karma. Kivívtam
magam ellen a gondviselés haragját. El kellett volna árulnom Marknak, hogy gyermekünk
lesz, hogy együtt maradjunk és közös erővel neveljük fel. Akkor boldog lehettem volna.
Ehelyett viszont minden megváltozott egy pillanat alatt. A doktoroktól tudtam meg, hogy
elveszítettem a gyermeket. Szerencsére ezt az információt eltitkolták a sajtó elől. Nem
tudom, hogyan viseltem volna el a nagy hírverést, vagy hogy Mark mit tett volna. Talán
akkor nem hagy el. Nem bizony. Na de ez most már mit számít.

Megpróbálom összeszedni magamat, hogy végre kinyögjek valamit, de csupán az

önmagam iránt érzett gyűlöletet találom meg.

Most nem mondhatom el neki az igazat.

Ez után semmiképpen.

Egy kibaszott szörnyeteg vagyok.

- Tényleg én vagyok az egyetlen, akinek erről beszéltél? – kérdezem halkan. Úgy érzem,
mintha ragasztó került volna a torkomba, és a sűrű váladék lassan elindul a tüdőm felé.

- Igen – feleli és óvatos léptekkel haladva elindul visszafelé hozzám. Világosan érzem,
hogy ez a pillanat örökre belevésődik az elmémbe. Jól látom hátul összefogott ragyogó
színű haját, a farmerdzsekijét, a hideg vizet és a gyorsan közeledő acélszürke esőfelhőt. Ez
az a pillanat, amikor rádöbbenek arra, hogy sokkal nagyobb kárt okoztam annál, mint amire
gondoltam.

- Annyira szégyelltem magam – mondja. – Ha veled vagyok, nem akarok szégyenkezni,

Keir. Bízom benned és azt szeretném, hogy te is megbízzál bennem. Ami pedig a múltam
hibáit illeti… Nem akarom újra elkövetni őket.

Egy gyors mozdulattal az arca elől a füle mögé simít egy elkószált hajtincset, én pedig
pontosan tudom, milyen iszonyúan nehéz lehetett számára ilyen őszintén beszélni.

Az én édes, drága kedvesem.

A gyönyörű kis hableányom.

Hajlandó teljesen rám bízni magát.

Nem érdemled meg. Fejezd be ezt az egészet.

Persze nem figyelek a hangokra. Túl gyáva vagyok hozzá.

Szeretem Jessicát.

- Menjünk be – mondom. – Mielőtt bőrig áznánk.

Félúton járunk a hotel felé, amikor lecsap ránk az eső.

Ébredj fel, Keir.

Azonnal felpattan a szemem, amikor meghallom Lewis Smith hangját.

Körülölel a sötétség.

Lassan felülök és körülnézek.

Jessica ott alszik mellettem, a haja ráborul az arcára és a túl sok whisky miatt halkan
horkol. Annyira ártatlan, gyönyörű és kicsi, mint egy apró tündér vagy nimfa. Szerencsés
vagyok, hogy itt van velem.

Önkéntelenül is közelebb hajolok hozzá, hogy elsimítsam a hajat az arca elől, amikor újra
megszólal a hang:

- Ne tedd, ne ébreszd fel – mondja. – Még ne.

Ismét körülnézek a hotelszobában, és felfogom a tényt, hogy éppen egy Scourie nevű
helyen vagyunk, Skócia észak-nyugati szegletében. Semmi okom arra, hogy ezt a hangot
halljam.

Nem is vagy itt – válaszolok némán. – Meghaltál.

- Tényleg? – kérdezi Lewis, és az árnyak közül kibontakozik egy alak. Egészen eddig azt
hittem, hogy ott csupán a bezárt ajtó egy részére hull a fény, ám valójában Lewis áll ott a
katonai gyakorlóruhájában. A fél fejét vér borítja. A félhomályban a vér szuroknak tűnik. A
szemében üresség ragyog. Ugyanazt az ürességet látom benne, mint legutoljára, amikor
farkasszemet néztem vele. Akkor úgy éreztem, mintha egy fagyott pusztaságot bámultam
volna, ahol nincs lélek, sem élet, sem pedig remény. Csupán a végtelen tundra, az élettelen
üresség.
Nem vagyok hajlandó tudomást venni róla. Tudom, hogy nem egy szellemet látok, csak a
háborús trauma miatt hallucinálok. A saját elmém szórakozik velem és ez a lenyűgöző
látomás simán kiérdemelhetné a legmenőbb trükkökért járó Oscard-díjat. Már korábban is
álmodtam ilyesmit. Átéltem Lewis felbukkanását és máskor is mondta már, hogy minden az
én bűnöm.

Most azonban más a helyzet. Eddig még sosem keresett meg, amikor Jessica is ott volt
velem, most viszont odasiklik az ágy végéhez, és bámulni kezdi a lányt.

- Annyira gyönyörű – mondja. – Nézlek ám titeket egész idő alatt. Ahogyan ez a lány színre
lépett.

Felemeli a kezét, hogy megérintse Jessica sérült lábát, ami kilátszik a takaró alól.

- Ne nyúlj hozzá! – förmedek rá. Kiáltásom érdes és hangos a szobában.

Egyből belém villan, hogy milyen kibaszottul bolond vagyok. Jessica megmozdul mellettem,
de nem ébred fel.

Lewisra nézek és azt akarom, hogy eltűnjön. Élettelen szeme rezzenéstelenül mered rám.

- Ma sikerült csúnyán meglepnie minket – mondja Lewis. – Emlékszel, hogy annak idején
pont ilyen viccekkel szivattuk egymást? Ez azért elég különös. Pont, mint a régi szép
időkben. Azt hiszem, tök jó dolgunk volt. Addig, amíg te mindent el nem basztál. Kicsináltad
az egész rajodat. Tönkretetted az életed. Meg az övét.

Te meghaltál. Valójában te én vagy. A tudatalattim.

- Na persze – mondja Lewis és lassan végigjön az ágy mellett. A tekintete végig az alvó női
alakra tapad. – Csakis ezt hajtogatod, én pedig visszajárok hozzád. Mi lenne, ha végre
őszinte lennél önmagadhoz? Nem vagy? Hát persze, hogy nem.

Menj innen!

Lüktet a pulzusom és nem kapok levegőt. Dermesztően hideg a szoba és az iszonyat

fagyosan megtelepszik mindenen. Őrült vagyok, megőrültem.

- Őrült vagy – feleli Lewis. A szemembe néz. – Mint én. Nem a mi hibánk, legalábbis nem
az enyém. Tudod, Keir, ez így nem mehet ám a végtelenségig. Te és a lány. Te meg az
életed. Tudtad, hogy ez lesz belőle. Meg kell fizetned az adósságodat és az ár vérben van
kiszabva. A te véredben.
Elképesztően magas az öngyilkosságot elkövető veteránok száma. Világos, hogy miért. A
katonaság nem segít, mi pedig megpróbálunk mindent önmagunkban tartani, ahogy azt
tanultuk, ahogy azt a fejünkbe verték. A kiképzés során felkészültünk a kaotikus
vészhelyzetekre. Arra viszont nem képeztek ki minket, hogy mi lesz utána.

Nekem most jött el az igazság pillanata. Hazugságban élek és kísértetként nyomasztanak

azok, akiket hagytam meghalni.

Én azonban nem adom fel a küzdelmet. Most már semmiképpen, hogy Jessica itt fekszik
mellettem.

- Tudod, hogy ennek nem lesz ám jó vége – figyelmeztet Lewis. – Tudod, hogy kettőtök
között időzített bomba ketyeg. Eljön a nap, amikor meg kell neki mondani az igazat, azt,
hogy nem az vagy, akinek tart téged. Most komolyan azt hiszed, hogy a gyónásod után is
ott marad melletted? Már az első pillanatban elmondhattad volna neki az igazságot. Azt,
hogy honnan ismered, meg hogy szeretnél bocsánatot kérni. Talán nem ez volt az eredeti
terved? De bizony. Tudod, hogy ez volt. Nézted a lányt a tévében, azt gondoltad, hogy
mennyire csinos, megszántad, aztán pedig becserkészted, hogy bocsánatot kérhess tőle.
Csakhogy inkább hazudtál és mindent elszúrtál.

Elhallgat és végigsimítja az ágy szélét. A keze alig pár centiméterre mozog Jessicától.

- Elmondhattad volna neki a második találkozásotokkor, vagy a következő alkalommal.

Mégsem tetted. Azért, mert elhitted, hogy az az új ember vagy, akinek hazudtad magad.
Olyan életet szerettél volna, ahol minden újrakezdődik és elmenekülhetsz a felelősség elől.
Azt hitted, hogy rászolgáltál egy ilyen csodálatos nő szerelmére.

Ráteszi a tenyerét Jessica karjára. Nem kapok levegőt és arra számítok, hogy a lány
felébred.

De nem teszi.

Azért, mert Lewis nincs itt és Jessica emiatt nem érzi. Ez nem a valóság.

De akkor mégis kit bámulok?

- Vedd le rólad a kezedet és tűnj el! – hördülök fel. – Menj innen.

Jessica ekkor a hátára fordul és Lewis tekintete azonnal a meztelen keblére tapad.

- Menj innen! – kiáltom

Jessica nyöszörögve ébredezik.

- Szerelmes vagy belé – mondja Lewis. – Azt hiszem, ő is szeret téged, egy napon
azonban kiderül majd az igazság és attól kedve gyűlölni fog téged és mindent, ami
kapcsolódik hozzád. Az igazi Keir McGregort.

- Húzz innen a picsába! – kiáltom őrjöngve. Kitántorgok az ágyból, hogy meztelenül a

torkának ugorjak.

- Nem lett volna szabad beleszeretned – mondja, elmosolyodik és a kezem összeszorul a

torkán, majd nekilököm a falnak. Csakhogy Lewis nincs itt.

Soha nem is volt.

Csak a fejemben létezik.

Nekizuhanok a falnak és a fejemet csúnyán beleverem a szekrény sarkába.

- Keir! – kiáltja Jessica. – Mi történt?

A mellettünk lévő szobában valaki elkezdi döngetni a falat és azt üvölti, hogy fogjuk be a
pofánkat.

Kihúzom magam, a fejemhez kapok és megpróbálok lélegzethez jutni, bár közben úgy
érzem, hogy nincsen tüdőm. Csupán a szívem dübörög hangosan és gyors ütemben, és
ezt a zajt a fejem puskaropogásként érzékeli, mintha bombák robbannának, rakéták
csapódnának be a koponyámba. Háború tombol a bensőmben és az ellenség áll nyerésre.

- Keir – mondja Jessica újra, halkan és rémülten. Annyira remeg a hangja, hogy alig lehet
érteni a szavait. – Ülj le, kérlek! Minden rendben van. Nincs semmi baj, jól vagyunk.

Nem vagyunk jól.

Én nem vagyok jól.

Nem tudom, hogy hova mehetnék, hogy mit kéne tennem. Szeretném feltépni az ajtót és
elrohanni. Talán be a kikötőbe, hogy felébresszen a hideg víz. Lehet, hogy Jessicának
alapvetően igaza volt?

- Kérlek – mondja újra és amikor végre az irányába fordulok, azt látom, hogy mindkét karját
felém nyújtja, könyörögve néz fel rám. Ez a látvány elég ahhoz, hogy darabokra hasadjon a
szívem, miközben őrjöngeni szeretnék.

Hogy tehetem ezt azzal a nővel, akit szeretek?

Olyan lassan megyek vissza az ágyhoz, mintha csak álmodnék. Oly vadul lüktet bennem a
vér, hogy az egész testemet elönti fa forró izzadság. Dühös vagyok, őrjöngök, mindjárt
felrobbanok és nincs hova elrejtőznöm.

Ekkor csap le rám az érzelem.

A Jessica iránt érzett szerelmem, a vágyakozás, a harag a kétségbeesés.

Egy tornádó tombol a lelkemben.

Megragadom a takarója szélét, lerántom róla, majd Jessicát vadul odahúzom magam mellé
az ágy szélére, de olyan erővel, hogy táncba kezd a keble.

- Keir! – kiáltja halkan. – Te meg mit csinálsz?

Az egyik kezemet a nyakszirtjére szorítom, a másikkal megmarkolom a combját, mielőtt

megcsókolnám.

Szinte lángol a nyelvem és a szám, ahogy beerőltetem az ajkai közé.

Válaszul megnyílik előttem, felhördül, ahogy a szánk együtt mozog. Ez a csók cseppet sem
édes vagy érzéki. Ellenkezőleg, őrjöngő, zilált és vad. Összekoccan a fogunk, nedves a
szánk és nem bírjuk visszafogni magunkat. Csak egy hajszál választ el minket attól, hogy
birkózássá ne váljon az ölelkezés.

Az egyik kezem lesiklik a keblére és durván megragadom. Jessica halkan felkiált, én pedig
előrehajolok, a számba veszem a mellbimbóját és óvatosan megszorítom a fogammal.

Lángol az egész testem. A nyögéseivel csupán benzint önt a tüzemre.

Apró harapásokkal izgatom a keblét, majd a szám elindul felfelé a kulcscsontja irányába,
ahol a fogam közé veszem a kiálló csontot és csak ezt követően folytatom utamat fel a
nyakára.

Ismét felhördül, enyhe fájdalom van a hangjában, én pedig a bőrét szívogatva kis
harapásokkal elszántan haladok a füle felé. Ahogy a bőrét kóstolgatom, megváltozik a
nyöszörgése. Árad belőle a forróság és a vágyakozás.

Hanyatt lököm az ágyra, és az egyik térdemet begyömöszölöm a két combja közé. Felkiált,
mert fájdalom hasított a sérült lábába. Tudom, hogy túl durva vagyok, de annyira elragadott
a vágy, hogy már nem törődöm ezzel. Az ereimben lángoló üzemanyagként dübörög a
vágy és a tűz azzal fenyeget, hogy elhamvaszt mind a kettőnket.
Nézni akarom, ahogy együtt elégünk.

Ráfekszem Jessica hasára, leszorítom a két karját, és megdöbbent, hogy ennyire kemény
a lüktető farkam. Egyetlen szilaj döféssel belenyomom – forró, csupasz és nyers az
ágyéka. A nevét kiáltom, amikor megremegek a behatolás után, egy pillanatra elszáll
belőlem az erő, majd két kézzel megragadom a derekát, és az ujjam olyan erővel nyomódik
bele a húsba, hogy egészen bizonyosan kék foltokat hagy majd maga után. Vadul felhúzom
a farkamara és őrjöngve döngölni kezdem.

Még sosem éreztem ilyennek Jessicát. Annyira valóságos, ahogy szűken és nedvesen
körbeölel, hogy attól szinte elveszítem az eszem. Még többre vágyom, a gyönyör
végighullámzik a farkamon, eléri a heréimet és feldübörög a gerincemen. A testemből árad
az éhség, és minden lökéssel beljebb jutok. Mélyebbre, beljebb, ahonnan már nincs
visszaút.

A fenébe!

A fészkes fenébe!

Rohadt jó!

Egyre gyorsabban mozog a csípőm, üzemanyagként a vágyat használom, meg az elemi

erejű sóvárgást, és emiatt többé már nem vagyok önmagam ura. Az ösztöneim vezetnek,
ők áramlanak forró, folyékony sürgetésként végig az epreimen.

Olyan keményen dugom, hogy izzadság borítja be a homlokomat és lecsöppen Jessicára.

Nedvesen csillog tőle a keble. Az ágy átveszi kőkemény, őrjöngő ritmusunkat, nekicsapódik
a falnak, ahonnan egymás után lezuhannak a festmények. Éppen csak, hogy elkerülnek
minket, ahogy tovább esnek a padlóra és darabokra törik az üvegük.

Ez az ágy most már egy kibaszott hadiövezet, ebben a háborúban összecsap a faszom, a
puncija és tudom, hogy a mostani küzdelemben győzelem várhat rám. Jessica megpróbálja
feljebb emelni a csípőjét, nekem szorítja az ágyékát, ám a mozgásom könyörtelen, brutális,
és a szoba zeng a hangos csattogástól, ahogy a két combját ostromlom. Minden erőmet
beleadom a dugásba, és a lökéseimben ott tombol valamennyi démonom.

Lehullik rólunk a takaró, megragadom Jessica csuklóját, a feje fölé emelem, és leszorítom
az ágyra, hogy ne zuhanjunk le a földre. Vadul hörgök a fülébe, miközben tovább
dögönyözöm. Mindkét karom remeg, a nyakamon begörcsölnek az izmok, feszülnek az
inaim, ám a bennem tomboló késztetés nem engedi, hogy lelassuljak.
Jessica hatalmasat nyög, ez a zaj végighullámzik rajtam és érzem, ahogy megfeszülnek a
heréim. Közel állok a gyönyör pillanatához.

Elakadó lélegzettel tovább döngölöm, és csak annyira húzódok hátrébb, hogy a keblei
táncát bámulhassam. Jessica becsukja a szemét, vörös, nedves szája félig nyitva, felkiált
és egy hatalmasat élvez. Addig baszom tovább, míg belőlem sem marad már semmi.

Izzik a bőröm, szinte lángol és a feszültség spirálban végig kígyózik a gerincemen. Maradt
bennem annyi önuralom, annyi erő, hogy megragadjam a farkam tövét, és az utolsó
pillanatban kihúzzam. Vadul pumpál a kezem és a rúd forró, nedvesen csillogó, hiszen az
előbb még odabent volt. A cuppogó hangtól megmámorosodom, bár az élmény szinte már
durva.

Hörögve lépem át a gyönyör küszöbét, nyitott szám megdermed, lábszáramon az izmok

begörcsölnek, és gyorsan, keményen kilövellem a magvamat. A fehér hullámok beborítják
Jessica hasát, keblét és a nyakát. Egyszerűen lenyűgöz ez a látvány, hogy ennyire be
tudtam nedvesíteni. Közben azonban alig kapok levegőt, nem tudok mozogni, és üres az
elmém.

Ez a kielégülés.

Iszonyúan kimerültem.

Ráadásul elönt a békesség.

Jessica felhördül és kimerültnek tűnik az orgazmusa után. Sietve lemászom az ágyról,

gondosan elkerülöm a lezuhant festmények szilánkjait és bemegyek a törülközőért a
fürdőszobába. Egy lágy mozdulattal tisztára törlöm a keblét, miközben lassan megnyugszik
a lélegzése és a testemen kihűl az izzadság. A szobát belengi a szexualitás erős illata, amit
mohón beszívunk.

- Jól vagy? – kérdezi suttogva.

Lágy tekintettel néz fel rám, és egyszerre tűnik kielégültnek és aggódónak.

Dehogy vagyok.

Úgy tűnik, hogy még egy ilyen kőkemény dugással sem lehet feledtetni vele azt, aminek az
előtt tanúja volt.

Bólintok és nyelek egy nagyot.

- Na igen – mondom érdes hangon. Megköszörülöm a torkom. – Jól vagyok.

Szeretlek. Már attól lebegni kezd a szívem, hogy gondolatban kimondom ezt a szót.

Szerelmes vagyok belé, és az nem jó.

- Remek – mondja és körülnéz. – A fenébe, úgy tűnik, romba döntöttük ezt a szobát.

- Ki fogjuk fizetni a károkat - mondom és amikor megcsókolom a homlokát, megérzem az

izzadsága édes ízét. – Minden jó lesz a végén.

Csakhogy, amikor bemászok Jessica mellé az ágyba, magamhoz ölelem, a démonjaim

még mindig itt táncolnak velem.

Tényleg minden jó lesz?

Igencsak nehezen tudnám elképzelni, hogy ilyen előzmények után rendben menjenek a
dolgaim.

15. Fejezet

Jessica

Keir valamit eltitkol előlem.

Ezt az első pillanattól kezdve sejtettem. Akkor úgy döntöttem, gond nélkül elviselem, hogy
nem tudom, mit rejteget, és felőlem aztán megőrizheti a titkait. Mégis mi okom lett volna
bármit is követelni tőle? Én magam is oly sokáig elhallgattam terhességem tényét, hogy
szinte már magam is elfeledkeztem róla.

Csakhogy a mai éjszaka után… Többé már nem akarok sötétben tapogatózni. Nem az
készít ki, hogy Keirnek rémálmai vannak vagy, hogy a semmivel veszekszik, és
megtámadja a falakat. Nem félek, ráadásul különösebb okom sincs a panaszkodásra,
mindaddig, míg a dühe és a szenvedése izzó, zabolátlan szexszé változik.

Amiatt aggódom, hogy Keir nem bízik meg bennem, nem nyílik meg előttem. Talán, ha nem
osztja meg velem a titkait, akkor soha nem fog tényleg befogadni a szívébe.
A szerelmére vágyom. A gyönyörű hatalmas szívére. Ki akarom sajátítani, hogy csak az
enyém legyen, hogy imádhassam és minden erőmmel szerethessem. Keir titkokat őriz,
mély, összetett lelke van, amit tisztelek és jól tudom, mennyit szenvedett a múltban.
Csakhogy e kínokat meg kell osztania velem. Nekem is megvan a magam súlyos keresztje,
éppen ezért nagyon jólesne, ha tudnék segíteni valaki másnak. Bármit hajlandó vagyok
megtenni azért, hogy csökkenjen a Keirben élő fájdalom.

Mind a ketten fáradtak vagyunk, de már legalább beszélünk egymással. Sikerült magasabb
szintre jutnunk annál, ahol tegnap voltunk. Bármennyire durva volt és hirtelen jött a
rémálmot követő szexelés az éjszaka sötétjében, mégis közelebb kerültünk egymáshoz
általa. Keir egyszer megemlítette, hogy minden emberben háború tombol. Nem azért dug
velem, hogy elmeneküljön a szívét romba döntő harc elől. Magával visz engem is a
küzdelembe, hogy vállvetve harcolhassunk. Az ajkunkkal, a nyelvünkkel, a kezünkkel, a
fogunkkal – a múlt éjszaka a szabadságért küzdöttünk minden egyes lökéssel, csókkal és
nyöszörgéssel. Ebben a harcban nincs vereség, csak végtelen küzdelem.

A sötétség idején meggyóntam neki egy nagy titkot. Ő azonban még nem tárulkozott fel
előttem. Ennek talán az lehet az oka, hogy én sem nyíltam meg teljesen Keir előtt. Talán itt
az ideje annak, hogy elmondjam az utolsó titkomat is.

Ma Skye szigete felé tartunk, ám Keir úgy döntött, hogy nem a megszokott úton megyünk,
hanem egy még annál is szebb útvonalon. Engem igazából nem érdekel a táj. Az
utazásunk során így is olyan sok fényképet készítettem, hogy azokkal bárkit az őrületbe
lehet kergetni. Skócia északi partvidéke lenyűgözött, ám ebben a pillanatban mégis az a
helyzet, hogy a tekintetemmel nem a külvilágot fürkészem, hanem azt, aki itt ül velem a
kocsiban.

Keir egyszerűen lenyűgöző. Alaposan megnézem magamnak, a halvány sebhelyeket az

arcán, a mély vágásokat a bütykein, és mivel feltűrt ingujjban vezeti a kocsit, felfedezek
vastag alkarján egy mélyebb sebhelyet is. Minél tovább nézem, annál több újdonságot
pillantok meg. Közben töprengek: azért tartom szemmel, mert így akarom kideríteni, mi
rejtőzik a mélyben? Jeleket keresek a testén? Oldalán a szörnyű forradások egyértelműen
utalnak valamire, ám azokat már az első pillanat óta ismerem.

Feltámad bennem a gyanú, hogy azért akarom az emlékezetembe vésni, mert attól tartok,
közeledik a búcsú pillanata, és attól kezdve csak az emlékek maradnak meg belőle.
Ettől a gondolattól görcsölni kezd a gyomrom, és végigfut rajtam a hideg borzongás.
Mindannak dacára, hogy ez az autós kirándulás milyen izgalmas és felüdítő volt – persze
időnként félelmetes is - , csak az jár a fejemben, amit a halk hangocska egyfolytában
ismételget, tehát, hogy itt nincs rendben valami. A hang egyfolytában piszkál, kétkedéssel
tölt el és megrémít. Meglehetősen halk, de akkor is ott van.

Én pedig nem törődöm vele, mert nem akarok szembesülni a kellemetlen igazságokkal.
Hinni akarok abban, hogy kellő idő elmúltával Keir az enyém lesz, de nem csak a teste,
hanem a szíve és a lelke is. Rám bízza a benne rejtőzködő sötétséget. Semmi másra nem
vágyom annyira, mint hogy fénnyel ragyogjam be a komor mélységet és szerethessem
Keirt.

Ez szerelem.

Ez itt az igazi kérdés. A valódi probléma. Éppen ez az oka annak, hogy semmibe veszem
az ösztöneim szavát.

Szerelmes vagyok ebbe a férfiba. Száz százalékig.

Nem tudom eldönteni, hogy az elmúlt éjszaka alatt lobbant-e fel a láng. Talán a romok
között. Esetleg azt követően, hogy az életét kockára téve beugrott a tengerbe és
megmentett.

Talán már az első pillanatban, amikor találkoztunk, amikor rám nézett és tetszett neki, amit
látott. Felfedezte, hogy ki vagyok valójában és nem törődött a látszattal, a tévhitekkel.

Nem az a lényeges, hogy mikor történt, hanem az, hogy sor került rá. Zavarba ejtő, őrjítő és
elképesztően boldogító ez a tény. Annyira új, meglepő ez az érzés, hogy mellette
elhalványul minden korábbi tapasztalatom. Annyira szeretem Keirt, mint korábban még
senkit, hiszen régen nem hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim.

Mindez éppen elég ahhoz, hogy halálra rémüljek. A szívem ugyanis csak érte dobog, és ha
valami történne közöttünk… nem biztos, hogy maradna utána szívem.

Éppen emiatt nem kéne megtudnod az igazat – figyelmeztetem magamat. – Hagyd a

csudába. Az igazság esetleg tönkre tehet mindent, amink csak van.

Így igaz. Csakhogy nem tudom, még meddig járhatunk úgy együtt, hogy az igazság
valamilyen módon nem derülne ki. Cseppet sem számít, hogy Keir mit tett a múltban, mert
a titka csakis az övé, és a múltat lezárta. Nincs köze hozzám, és nem befolyásolhatja a
kettőnk életét.
- Lemaradsz a szép tájról – figyelmeztet Keir, és egy félmosoly jelenik meg vonzó ajkán.
Csak nehezen tudom felidézni magamban, hogy az éjszaka milyen megátalkodott volt,
hogy azok az érzéki, puha ajkak olyan sok kis harapásnyomot és kék foltot hagytak a
testem minden részén. Ha még hozzávesszük azt, hogy a kastély lépcsőjén lezuhanva is
csúnyán összezúztam magam, nem csoda, hogy úgy nézek ki, mint akit párszor alaposan
elvertek.

- Inkább téged nézlek – felelem. – Vagy ez kellemetlen?

Elvigyorodik.

- A legkisebb kifogásom sem lehet az ellen, hogy felfalj a tekinteteddel, és az járjon az

eszedben, hogy milyen átkozottul szexi vagyok.

Mindezek dacára egy kis időre kinézek az ablakon. Korábban még nem láttam hasonlót
ahhoz, mint amilyen látvány ezen a félszigeten tárul elém. Egy mellékúton indultunk el
nyugat felé, elhaladtunk a Quinag árnyékában. Ez a hatalmas, meredek, repedezett oldalú
sziklatömb szinte mindig felhők közé rejti a fejét. Elemi erejű, a múltat felidéző a hangulata,
mintha csak ezen a tájon semmi sem változott volna az idők hajnala óta. A hegy tövében
tajtékzó folyók kanyarognak, megduzzadtak az esővíztől és akármerre nézünk, minden
irányban hangával borított, hullámzó tőzegdombokat látunk. Akárcsak az utazásunk nagy
része folyamán az út itt is egysávos, igaz eddig egyetlen autó sem jött szembe velünk.

Őszintén megmondom, még sosem láttam ilyen gyönyörű tájat. Meglepően változatos a
vidék. Nemrég egy olyan részen jártunk, melynek magasan fekvő kietlen lápvidéke a
sarkvidéki tundrára emlékeztet. Olyan magasan haladunk, hogy a felhők megcsókolják az
utat. Egy kicsivel később viszont már egy kanyargó úton gördülünk lefelé a tenger irányába
és olyan apró, fehér házak sorakoznak a kristálytiszta, égszínkék víz partján, mintha
valahol a trópusokon járnánk.

Nem szégyellem bevallani, hogy útközben vagy ezerszer megállítottam a kocsit. Keir
örömmel engedelmeskedett. Jól tudom, szeretne napnyugta előtt eljutni Skye-re, hogy ott
töltsük az éjszakát, ám most nem ellenkezik. Mindent lefényképezek, amire felfigyelek,
legyen szó akár a drunmegi buszmegálló padjaival a seggüket vakargató birkákról,
Clashnessie fehér homokkal borított tengerpartjáig. Clachtoll Beachen lenyűgöz a világ
legcukibb, apró, kékre festett kávéháza. Szó szerint csak akkora, mint egy ruhásszekrény,
ám a környéken egyedül itt lehet főtt ételt kapni.
Keir egész idő alatt büszkén néz rám a szeme sarkából, élvezi a lelkesedésemet és azt
hiszem, egy másik érzelem is ott ragyog a szemében. Belehalnék a boldogságba, ha
kiderülne, hogy igazam van.

Lochniver városában veszünk néhány ínycsiklandó süteményt és végre alaposan

kipihenjük magunkat. Megállunk az ardvrecki kastély romjai között és elakadó lélegzettel
bámuljuk a tájat Itt a keskeny Loch Assynt vize jó darabig követi az utat, visszatükrözi az
alacsonyan szálló szürke felhőket. Fák alig nőnek ezen a vidéken, csupán a parányi
szigeteken fedezek fel néhány magányos skót fenyőt.

A tó végén magasodik a kastély, vagyis ami megmaradt belőle. A Lonely Planet szerint
valamikor méltóságteljes építmény volt, ám mostanra már csak a külső fal egy része és az
egyik torony maradt meg. A kastélyt magát egy félszigetre építették és a keskeny,
homokkal borított földsávot csupán középen díszíti a pázsit vékony szalagja.

Ahogy átkelünk rajta, úgy döntök, hogy vakmerő leszek. Bár Keir keze tele van az ételes
dobozokkal, odaadom neki a botomat.

- Te meg mit művelsz? – kérdezi.

- Látni akarom, hogy képes vagyok-e segítség nélkül járni – felelem és óvatosan lépek
egyet. Az elmúlt napok során számos alkalommal tettem így próbára magamat. A botom
nélkül mentem át a szobám túlsó végébe, vagy éppen ki a mosdóba. A lábsín nagyon
hasznos, jól megtartja a lábszáramat, így most jöhet a következő erőpróba. Segédeszközök
nélkül akarok újra járni.

- Nem lenne jobb, ha sima talajon próbálkoznál? – kérdezi Keir és az előttem lévő
fűcsomókra mutat. Bátran rámosolygok.

- Ha itt menni fog, akkor könnyedén megbirkózom a sík részekkel is. Ezenfelül a fű tompítja
az esést, ha megbotlom.

Elkomorodik.

Látom rajta, hogy nem ért egyet velem, ám ez nem számít. Ragaszkodom hozzá.

Elindulok.

Elfogadom azt a lehetőséget, hogy esetleg elesek, és hülyét csinálok magamból a kastély
romjait fényképező tucatnyi turista szeme láttára. Lehet, hogy megütöm magam.

Semmi nem számít. Ha elesek, fel fogok kelni.

Már eljutok egészen a félsziget közepéig, amikor puha homokba mélyed a lába,
megtántorodom és elesek. Sikerül a másik oldalamra zuhanni, így nem ott ütöm meg
magam, ahol korábban. A fű puha és hűvös, én pedig tompa puffanással fogok talajt. Keir
odarohan hozzám.

- Jól vagy?

Felnézek rá és elmosolyodom.

- Bizony.

Felém nyújtja a kezét, de én csak a fejemet rázom.

- Segítség nélkül is fel kell tudnom állni.

Az ép lábamra guggolok, és a hasizmaimat megerőltetve felegyenesedem. A sérült

lábammal éppen, csakhogy megérintem a talajt, aztán lassan ráteszem a testsúlyt. Fáj,
ugyan, de nem iszonyatosan. Nem erősködöm tovább, mert nem akarok bajba kerülni, de
jó jelnek tartom az eredményt. Kellő idő múlva nyoma sem lesz a fájdalomnak.

Elönt a megkönnyebbülés. Megfordulok, az egyik kezembe veszem a botot, a másikkal

pedig megragadom Keir ujjait.

- Minden rendben.

Elneveti magát.

- Örömmel hallom. Visszaforduljunk?

- És kihagyjam ezt a kastélyt? Nem hiszem, hogy odabent maradt volna olyan lépcső,
amiről leeshetnék. Az sem számít, ha esetleg mégis. Nem szégyellem magam. Újra fel
fogok állni.

- Így beszél az én barátnőm – mondja büszkén, odahúz magához és megcsókol. A szája

lágyan rásimul az ajkamra. Az egyszerű gesztus dacára is jól érzem, hogy mennyire
büszke rám. – A kis hableány megtanul járni.

- Bizony. – Megszorítom a kezét és folytatjuk utunkat a félszigeten át a kastély felé.

Nem tudok felmászni a romokhoz, hogy kitekintsek az ablakokon. Az ösvényt durva

törmelék borítja. Keir azonban felmegy, én pedig készítek róla néhány fényképet, ahogy a
körvonalai kirajzolódnak az ablakban. Mögötte a zöldellő hegyekkel és a romos toronnyal
pontosan úgy néz ki, mint a Trónok harcának egyik főszereplője, aki készen áll a
küzdelemre és a dugásra.

Ez a pasi az enyém.

Az enyém.

Mosolyogva érzem a hűvös, friss szellő érintését, amitől elönt a megkönnyebbülés.

Pontosan tudom, hogy Keir nem fog cserben hagyni.

Ez az a pillanat, amikor jéghideg ökölként arcon csap egy felismerés.

Még nem teljesen az enyém.

Még közöttünk állnak a múltja titkai.

Megvárom, amíg lejön a dombról, és keresünk egy puhább halmot, ahova leülhetünk,
beleharapunk a szendvicseinkbe, és a tó hullámai alig néhány lépésnyire csobognak az
orrunk előtt.

- Akarok kérdezni tőled valamit – mondom és félrerakok egy fél süteményt a műanyag
dobozba, hogy majd később együk meg. – Azt akarom, hogy mindentől függetlenül száz
százalékig őszinte legyél hozzám. Akkor is, ha fáj.

Abbahagyja a rágást. Lenyeli a falatot.

- Rendben.

Korábban még sosem láttam félelmet kiülni az arcára, ám most azt hiszem, hogy ez
történik. Nyel egy nagyot, megfeszülnek a nyakán az izmok és a szeme sarkában
elmélyülnek a ráncok.

- Mi történt veled? – kérdezem kertelés nélkül.

Ennek a kérdésnek pont olyan a hatása, mintha hideg zápor zúdulna rá.

Keir rám mered és én látom, milyen nagy küzdelem tombol benne. Nem szeretném
megnehezíteni a helyzetét, nem akarok rámenősen sem viselkedni, de…

- Tudom, azt ígérted, kellő idővel majd elmondod – folytatom gyorsan. – Értem is, hogy
miért. Azért akarom megismerni a múltadat, hogy számodra is világos legyen, megbízhatsz
bennem. Azt akarom, hogy én legyek az az ember, aki mindent tud rólad, még azokat a
részeket is, amelyek megrémítenek, vagy szégyenérzettel töltenek téged el.

Nyel egy nagyot és a tó felé fordul. A szeme ugyanolyan hideg, mint a víz.
- Katona voltál?

Kifejezéstelen tekintettel visszafordul felém.

- Tessék?

Tehetetlenül megvonom a vállam és megpróbálok megkapaszkodni az utolsó

szalmaszálba.

- Nem is tudom. Pontosan olyan, mintha poszttraumatikus tüneteid volnának. Mintha a múlt
emlékei miatt szenvednél, vagy ilyesmi. Ez történt veled? Kísért a múlt?

Egy feszült pillanaton át csak némán néz rá. Semmit sem árul el a tekintete.

- Nem – mondja végül.

- Akkor mi történt? Csak nem…Csak nem bántottál valakit?

Levegő után kapkod. Úgy érzem, hogy telibe találtam. A helyére került a kirakós játék egyik
darabja. Csak egy, de az is több a semminél.

Most viszont már azon töprengek, hogy mégis mit csinált. Önvédelem volt? Az apját
bántotta? Kölyök korában követett el valamit?

- Nekem elmondhatod – folytatom és figyelmesen nézem, mintha egy eleven

hazugságvizsgáló készülék volnék. – Nem török pálcát feletted. Csupán tudni akarom, hogy
milyen volt a múltad. Segíteni akarok rajtad, ahogy te is segítettél rajtam.

- Hogy a fenébe segítettem rajtad? – kérdezi ingerülten.

Összerezzenek.

- Komolyan kérdezed? Hát nem tudod? Keir…nélküled én…csak egy árnyalak volnék. Te
raktál újra össze. Meglöksz, fájdalmat okozol, eléred azt, hogy újra talpra álljak, és
mindentől még erősebb leszek. Miattad több lettem annál, mint amit lehetségesnek
tartottam. Hiszel bennem, akkor is, amikor én kételkedem önmagamban, ez pedig
mindennél fontosabb.

Hangosan kifújom a levegőt és kellemetlenül érzem magamat azért, hogy szóba hoztam
ezt az egészet. Nem kéne sürgetnem, hogy a maga üteme szerint haladjon. Az ő múltjáról,
az ő traumájáról van szó, és ő tudja, hogy mi a legjobb.

Mégsem bírom visszafogni magam.

- Bármit is tettél, meg kell bocsátani önmagadnak. Tedd lehetővé a továbblépést. Ha nem
így teszel, akkor visszahúznak a sötétbe ezek a rémálmok, ezek a lidércnyomások. Meg
fognak folytani. Hidd el nekem, én már tudom.

- Na és mi a helyzet veled? – kérdezi. – Te miért titkolsz el dolgokat előlem?

Igazából dühbe kellene gurulnom amiatt, hogy így leráz, és témát vált. Csakhogy igaza van.

- Tudni akarod az igazságot? – kérdezem és szembe fordulok vele. – Jól van. Azért nem
mondtam el neked egy titkot, mert az nem az enyém, hanem Christináé.

Veszek egy mély lélegzetet és megpróbálok megnyugodni. Remegni kezd a kezem.

Leengedem magam mellé mind a kettőt és belemarkolok a mohába.

- Az apánk szexuálisan zaklatta a húgomat. A serdülőkora óta egészen addig, míg le nem
lépett. Minden héten ezt tette vele, sőt, talán minden éjjel. – Elhallgatok egy pillanatra. –
Hozzám viszont nem nyúlt. Még csak magához sem ölelt. Nem tudom, miért. Nem törődött
velem, csak megfenyegetett, hogy bajom lesz, ha eljár a szám. Még kicsi voltam, akkor
régen egyszerűen nem értettem…

Elakad a hangom. Szégyellem az emlékeimet. Ez az a fajta gyalázat, ami fekete

köpenyként körülölel, és nem tudsz megszabadulni tőle az életed végéig sem.

Keir némán figyel. Nem nézek a szemébe. Teleszívom a tüdőmet tiszta levegővel, amennyi
csak belefér és folytatom.

- Kölyökkoromban féltékeny voltam. Kibaszottul féltékeny, amiért apám csakis a húgomra

figyelt. Hogy lehettem annyira beteges? Olyan kibaszott idióta.

- Dehogyis – mondja Keir és megköszörüli a torkát. – Nem voltál sem idióta, sem beteges.
Csak egy kislány. Fiatalon olyan dolgokat teszünk és gondolunk, amik ma az eszünkbe
sem jutnának.

- Tizenkét éves voltam – vágok vissza. – Elég öreg ahhoz, hogy tudjam, mi történik. Az járt
az eszemben, hogy miért éppen a húgom. Az apánk miért rá figyelt, miközben rajtam
keresztülnézett?

Az undortól elakad a hangom. Nem tudok megszabadulni tőle.

- Hé – mondja Keir halk kétségbeeséssel. Megragadja a kezem. – Ne indulj el azon az

ösvényen. NE zárkózz be.

Közelebb hajol és megkopogtatja a szívemet.

- Belelátok ám. Bele bizony. Ne gyűlöld magad! Ne tegyél magadnak szemrehányást.

- Hogy a fenébe ne gyűlölném? – kiáltom és egy könnycsepp bukkan elő a szememből. –

Akkor sem tettem semmit ellene, amikor végre felismertem, milyen őrült és kibaszott
vagyok. Segíteni akartam a húgomnak. Meg akartam menteni attól a beteges
szörnyetegtől, akivel kénytelenek voltunk együtt élni, de nem tudtam. Nem bírtam. Apám
megmondta, hogy megöl, ha feljelentem. Ugyanezt mondta az anyámnak is. Mind a ketten
rémületben éltünk, és semmit sem tettünk. SEMMIT!

Olyan erővel robban ki belőlem a zokogás, mintha ördögök szabadultak volna el. Túl régóta
titkoltam ezt a kínt.

- Nincs értelme önmagadat okolni – suttogja Keir elakadó hangon.

- Nincs? Miért nincs? Elmehettem volna a gyermekvédelmi szolgálathoz, vagy a

rendőrségre. Megvédhettek volna minket, letartóztathatták volna az apámat. Csakhogy
nagyon féltem. Gyáva voltam. Én voltam az idősebb nővér, akire felnézett a kishúga.
Rengeteg alkalommal elmondta nekem, meg azt is, hogy szeret és csodál. Nekem kellett
volna megvédenem őt, de kudarcot vallottam.

- Az anyádnak kellett volna megvédenie a húgodat – ellenkezik Keir.

- Hát ő is kudarcot vallott! Az egyetlen jó dolgot akkor tette, amikor az apám végre lelépett.
Nem tudtuk, hova ment. Ma sem tudjuk, de már nem számít. Anyámban maradt annyi erő,
annyi bűntudat, hogy Christinát elvitte olyan messzire, ahol az apám már nem találhatja
meg. Idejöttek. Csakhogy addigra én már a magam útját jártam. Elmentem… Ott
maradhattam volna a kisvárosban, hogy a távolból vigyázzak a húgomra, de nem. Kurvára
leléptem és cserben hagytam.

- A világ tele van iszonyatos emberekkel, akik szörnyű dolgokat művelnek – mondja Keir. –
Az a legszörnyűbb, amikor olyan valaki követ el bűnöket, aki a rokonod. Semmi értelme
viszont olyan dolgok miatt szemrehányást tenni magadnak, melyeket kisgyermekként nem
tudtál volna megakadályozni. Dühös voltál, összezavarodott és megbénított a félelem.
Mindenre jó okod volt.

- Nem számít. A végén csak azt kaptam, amit megérdemeltem.

Keir egy pillanatig értetlen arccal néz rám.

- Várj csak. Te most a lábadról beszélsz? Azt hiszed, rászolgáltál arra, hogy meglőjenek?
Nem válaszolok. Megrázz a fejét és összevissza jár a tekintete.

- Na, ez tényleg oltári baromság, Jessica. Te semmi olyat nem tettél, amivel rászolgáltál
volna. Hallod, amit mondok? Semmi olyasmit nem csináltál. Nem ilyen a karmád. Csak az
időzítésed volt rossz. Seggfejként viselkedett veled a sors. Te viszont semmi olyat nem
csináltál, amivel kiérdemelted volna. Érted?

Rábólintok, bár a szavai nem győztek meg. Sok szöveget hallottam már a bűntudatról. Ha
alaposabban is átgondolom az összefüggéseket, akkor nyilvánvaló, hogy nem a világ
büntet meg engem. Az a helyzet, hogy én gondolom azt, hogy rászolgáltam a büntetésre.

Az viszont egyértelmű, hogy nem akarok erről tovább beszélni. Nem szeretném Keirt sem
még jobban rákényszeríteni arra, hogy elárulja nekem a titkait. Ez az egész már így is
elviselhetetlenül nehéz. Ha folytatom, attól ő is ugyanolyan pocsékul fogja érezni magát,
mint én most.

- Mennünk kéne – mondom e helyett. – Már ha sötétedés előtt el akarunk érni Skye-re.

Egy pillanatra összevonja a szemöldökét, aztán bólint.

Elindulunk vissza a kocsi irányába. Egész idő alatt a botomra támaszkodom.

16. Fejezet

Jessica

A sok kitérő miatt csak a sötétség beállta után jutunk el Skye szigetére. Miután eljöttünk a
romok közül, ahol megismertük az én igazságomat, a főútvonalon kellett volna tovább
mennünk, ám Keir szeretet volna felderíteni egy másik tengerparti útvonalat is, keresztül az
Applecross-félszigeten. Skyeon túl hatalmas hegyek vonulata húzódik, ám azt gondoltuk,
hogy még így is célba érünk sötétedés előtt.

Szinte az egész napunk ráment arra, hogy lassan – néha a szakadék pereméhez
veszélyesen közel – keresztül hajtottunk a szerpentineken és a szirtek peremén. Az út itt is
egysávos, ami miatt párszor veszélyes helyzetbe kerültünk, ha szemből váratlanul
berobbant elénk egy kempingező lakókocsija.
Szerencsére a Jaguár jól bírta a strapát – legalábbis ezen a szakaszon. Gyorsan rájöttünk
egy fontos trükkre: rá kell tapadni az előtted haladó kocsi végére. Nem túl közel, nehogy
beleszaladj, és az sem jó, ha megunják, hogy a sarkukban lihegsz és maguk elé engednek.
Attól értelmetlenné válna a követés. Ugyanakkor nem szabad túlságosan lemaradni
mögöttük, nehogy otthagyjanak, amikor kikerülik a szembejövő forgalmat. Az a lényeg,
hogy az előtted haladó kocsi mögött maradj és tedd azt, amit ők. Használd őket pajzsnak.
Úgy már nem is annyira megterhelő a hegyvidéki vezetés. Nem tellett bele sok időbe és
Keir meg én is harsányan kacagtunk, mert annyira élveztük ezt az új játékot. Mintha csak
fogócskáztunk volna az előttünk haladóval. Az a nagy helyzet, hogy csodálatos érzés volt
újra nevetni, a korábbi keserű vallomások után. Egy drámaian szép szoros mellett
haladtunk el, majd az utunk a déli oldalon folytatódott. A távolban jól láttuk Skye elnyújtott
alakját. Az öbölben elmosódott kék színe volt a víznek, mint a rigótojásnak. A sziget
időjárása nem tűnt túl bíztatónak, mert sötét felhők lebegtek a ráncos hegycsúcsok fölött. A
kontraszt nagyon drámai volt, de Skóciába amúgy sem napozni jön az ember.

Miután a szárazföld belseje felé fordultunk, keresztül kellett mennünk Nagy-Britannia

legmagasabban fekvő hegyvidéki hágóján, a Bealach na BA-hágón. Keir szájából
elképesztően izgatóan hangzott a neve. Bekerültünk a felhők közé. Természetesen a
Jaguár itt kezdett el akadékoskodni. Felforrt a hűtővize és a motorja csak nehezen birkózott
meg a meredek szerpentinekkel és a majdnem nyolcszáz méteres emelkedővel.

Sikerült valahogy elvergődnünk egy megállóhelyig, ahol gond nélkül elengedhettük magunk
mellet az erre járókat. A szemtanúja lehettem annak, ahogy Keir nekiáll autót szerelni,
felnyitotta a motorháztető és a csomagtartóból elővette a szerszámosládáját. Szerencsére
csupán arra volt szükség, hogy vizet öntsön a hűtőbe, meg némi hűtőfolyadékra.
Egyértelműnek tűnt, hogy a hűtőből szivárogni kezdett a víz, de Keir szerint nem olyan
súlyos a helyzet, hogy ne tudnánk a saját kerekünkön visszagördülni Edinburgh-be.

A kocsi elég furcsa helyen döntött úgy, hogy lerobban. Bennem csak egyre nőtt a
nyugtalanság. Idefent mindent moha és szikla borított, meg helyenként a hó. Hideg, éles
szél süvített a csúcsok között, maga előtt tolva a felhőket és a ködöt.

Úgy éreztem, hogy ez az egész figyelmeztetni akar valamire.

Végül visszaültünk a kocsiba és a két hegység között leküzdöttük az őrült hajtűkanyarokkal

teli lejtőt és elindultunk Skye felé. Sajnos már sötét volt, amikor beálltunk a hotelünk elé, így
a kisváros csodáinak egészen holnap reggelig várni kell ránk.
A Flodigarry Hotel viszont magában is felér egy kisebb csodával. Korábban a kastélyszálló
lenyűgözött, Scourie-ben pedig otthonosan éreztem magamat a kis hotelben, de ez a hely
elbűvöl, és elképesztően romantikusnak tűnik. Az apró hotel a tengerre néz, és bár nem
láthatjuk a vizet, mégis jól halljuk a partvidéken megtörő hullámok hangját, és érezzük a víz
sós illatát.

Bejelentkezés után eldönthettük, hogy cherryt vagy whiskyt akarunk-e inni, majd pedig
megmutatták a szobánkat Flora MacDonald udvarházában. Az 1700-as években tényleg ott
élt a hírhedt hölgy. Különösebben sokat nem tudok róla, csak annyit, hogy a maga idején
nagyon tűzről pattant teremtés volt, aki a nagy skótfelkelés idején elrejtette és
kicsempészte a jakobiták vezérét, a jóképű Charlie herceget.

- Flora pont olyan, mint te – mondja Keir, amikor befejezzük a vacsorát és kilépve az
elegáns étkezdéből, a murvával fedett ösvényen elindulunk vissza a szobánk felé.

- Én aztán senkit sem csempészek sehová – mondom, miközben ő átöleli a vállam.

Kivéve persze, ha elkövettél valamit, amiről tudnom kellene – teszem hozzá magamban.

Elhessegetem magamtól ezt a gondolatot.

Belépünk az épületbe, és a vacsora során elfogyasztott bor miatt a ruhám gyakorlatilag

magától leesik rólam. Szinte letámadom Keirt, már amennyire ez lehetséges, hiszen én
meglehetősen picurka vagyok ehhez a jól megtermett fickóhoz képest. Hanyatt zuhan az
ágyra, én pedig a derekán lovaglok.

- Annyira igazságtalan, hogy én meztelen vagyok, te pedig nem – panaszkodom.

- Szerintem így tökéletes – válaszolja komoly arccal. Felemeli a kezét, és a két hüvelykujját
végig húzza a pofacsontomon. Nem engedi, hogy leszálljak róla. Kinyitja a száját, mintha
mondani akarna valamit, de aztán becsukja. Fájdalom ül ki az arcára.

Alaposan megnézem magamnak és várok.

- Jessica – suttogja, szinte már áhítatos arccal. – Nem is tudom, hogy mivel kezdjem…

Eljött a pillanat? Elmondja a titkát?

Nyel egy hatalmasat, amitől mozgásba lendül az ádámcsutkája.

- Én… - mélyen beszívja a levegőt. – Te talán nem is sejted, hogy mennyire fontos vagy
számomra. Többet jelentesz nekem annál, hogy azt szavakba tudnám önteni. Sosem
gondoltam volna azt, hogy ebben az életben még valaha is méltó leszek egy olyan
csodálatos dologra, mint amilyen te vagy… Nem mertem ilyesmiről álmodozni. Hiányoztál
az életemből, és nem gondoltam volna, hogy elém sodor a jövő.

A szívem vadul zakatol, majdnem, hogy elszáll, és közben az egész testem borzongani
kezd az izgalomtól.

Keir becsukja a szemét és lassan kifújja a levegőt. Amikor újra rám néz, úgy vigyorog rám,
mint egy farkas.

- Bocsánat, nem igazán értek én az ilyesmihez. Csupán annyit akarok mondani…, hogy
mindentől függetlenül tudnod kell, őszinte és igaz érzelmeket táplálok irántad.

Hideg zuhanyként érnek a szavai.

- Mégis mi történne?

- Vannak emberek, akik csak nagyon lassan tudják összeszedni a bátorságukat – mondja
és egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a szememről. Olyan erővel süt a kétségbeesés a
pillantásából, hogy alig bírok ránézni. – Csak azt szeretném mondani…

Elakad a hangja.

- Szeretlek, Vereske.

Bumm.

Úgy cseng a fülem, mintha egy pofont kaptam volna.

- Szerelmes vagyok beléd – folytatja magabiztos nyugalommal. Ám közben a szemében

egyszerre látszik a rémület és a békesség. – Nem tudom megmondani neked, hogy mi fog
történni ezután, mert korábban még sosem jutottam el idáig. Soha senkinem nem adtam
oda úgy a szívemet, mint neked. Talán észrevetted, de az is lehet, hogy nem. Azt, hogy
egész idő alatt a kezedben volt a szívem, azóta, hogy találkoztunk.

Megáll az eszem.

Tényleg azt mondta, hogy szerelmes belém?

Olyan erővel tör rám a boldogság, hogy megőrülök. Mintha csak megnyitották volna
odabent a lelkem zsilipjeit és minden porcikámat elönti a boldogság meleg, bizsergető
áradata. Megtelnek lelkem üregei és végre visszakapok valamit, amiről nem is tudtam,
hogy hiányzik.
- Szeretsz engem? – kérdezem és egészen elképedek ezektől a szavaktól. Olyan széles
mosoly jelenik meg az arcomon, hogy megfájdul tőle a szám.

- Már korábban is meg kellett volna mondanom…de nem akartalak megrémíteni. Most
viszont rádöbbentem arra, hogy nem titkolhatom tovább önmagamban. Nem őrizhetem
önző módon. Neked is tudnod kell.

- Keir – kezdeném, de nem találom a megfelelő szavakat úgy, mint ő. Én is érzem,

komolyan. Nagyon is. Ugyanolyan kevéssé tudom a keblemben őrizni a lenyűgöző
szerelem érzését, mint ő. Megrészegülök és alig bírok magammal. Megmámorosodom
annak tudatától, hogy ez a férfi szeret engem, és én is szeretem őt. Lenyűgöző, hogy
szeretjük egymást. Ez a hatalmas sötét érzelem egyszerre tápláló és elemésztő.

Egy ujjal megérinti az ajkamat

- Most még ne válaszolj. Aludj rá párszor. Fogadd be az érzést. Burkolózz bele. Egyelőre
pedig hagy, hogy szeresselek. Megengeded, hogy szeresselek?

Ó, istenem, valami eltörik a lelkemben. Már mindent feltártam előtte, ám ő újabb

repedéseket talál rajta és egyre feljebb mászik.

- Igen, igen – suttogom és adok neki egy lágy édes csókot. – Szeress engem, szeressél.

Kissé hátrébb húzódik, miközben kócos haja a homlokára tapad, és a szeme csíntalanul
csillog. Érdes bőrű tenyere lecsúszik az oldalamon és megragadja a csípőmet. Olyan nagy
a két keze, hogy szinte teljesen átéri.

- Gyere ide – mormogja és kissé feljebb noszogat.

Gyorsan felmérem a helyzetet. Ha megkapaszkodom az ágy végében, és egy párnát

csúsztatok a sérült lábam alá, akkor a testsúlyom az ép lábamra fog nehezedni.

- Komolyan azt akarod, hogy üljek rá az arcodra?

- Mindannyian más módon mutatjuk ki a szeretetünket – válaszolja megátalkodott vigyorral.

Végigmászok izmos felsőtestén és nem hagyom ki a lehetőséget arra, hogy a puncimmal

végig simítsam a hasizmait, a mellkasát, miközben két kézzel markolom masszív vállát.
Átkozottul nagy erő és rengeteg indulat pihen alattam. Elképesztően férfias.

Teljesen az enyém.
Megragadom az ágy végét, és rácsúszok Keir arcára. A combjaim közé szorítom a fejét,
miközben ő egy kézzel megragadja a csípőmet, hogy csak az egyik oldalra nehezedjek.

- Gyorsan vagy lassan? – mormogja a két lábam között, és rendkívül kellemes érzés,
ahogy a forró lélegzete érzékyen bőrömet csiklandozza.

- Lepjél meg vele.

- Akkor most lassan – feleli. A nyelve végig csúszik a hasadékomon és hosszú kényeztető
csapásokkal simogatja a fenekemtől egészen a csiklómig.

Máris megolvadok. Nagyon is az ínyemre van, hogy ilyen módon fejezi ki az irántam érzett
szeretetét. Jöhet a folytatás.

Hiszen szeret.

Alig tudom elhinni.

Szünetet tart és ráfúj a csiklómra.

- Folytassam így, vagy valami mást szeretnél?

Még jobban szorítom az ágy végét.

- Kevesebb dumát, több nyalást.

Mély hangon felnevet, majd a nyelve újra belém csúszik. A combjaimmal szorítom a fejét,
összepréselem, mert mohó vagyok és többre vágyom. Belenyomom a párnába, hogy a
nyelve még beljebb hatolhasson, de nekem ez sem elegendő.

Tovább nyalogat, a nedves duzzadó részekre összpontosít, miközben a szabad keze

behatol a lábam közé és az ujjával izgatni kezd.

- Ezt élvezed? – kérdezi két nyögés között. A nyelvével körbenyalja a csiklómat,

folyamatosan mozog, dörzsöli, miközben belém nyomja két vastag ujját.

Hátracsuklik a fejem, a gerincem ívben megfeszül, és még erősebben szorítom az ágy

végét. Ahogy Keir ujjai ki és be mozognak, a nyelvével pedig legérzékenyebb testrészeimet
ostromolja, egyre inkább úgy érzem magam, mintha valamilyen istennő lennék. Egy
túlvilági hölgy, aki mindjárt elélvez. Akkor is egy istennő. Itt van nekem ez a hatalmas
termetű férfi, a szív és a lélek harcosa, itt a fenekem alatt és valósággal elborít a
gyönyörrel. Az arca a trónusom, a farka a jogara. Megszédülök a hatalom érzésétől.

- Lehet gyorsabban? – kérdezi és a szája érintésétől valósággal megvadulok.

Igen. Gyorsabban, gyorsabban, most.

Ismét belém gyömöszöli az ujjait, most már hármat, olyan vastagok, hogy kitágulok tőlük és
amikor begörbülnek, a testem egyszerűen súlytalanná válik. Jól hallom, hogy mennyire
nedves vagyok, és ettől csak növekszik az izgalmam.

Keir lágyan ráfúj a csiklómra, mielőtt újra szívni kezdené. Én pedig felkiáltok. Először
halkan nyöszörögve, aztán egyre növekvő hangerővel.

Ó!

Óó!

Óóó!

- Basszus – káromkodok és miközben nagyon durván elélvezek, nekipréselem az

ágyékomat az arcának. Az ágy vége párszor nekicsapódik a falnak, ahogy vonaglok. Az
ágyékomban egymillió elektromos ló kezd el vágtatni, hogy a patájával a talajba döngöljön,
ám én nagyon élvezem ezt a dögönyözést.

Majdnem Keirre zuhanok. A két karom remeg az erőfeszítéstől, ahogy az ágy végébe
kapaszkodom.

Két erős kezével megragadja a derekamat és leemel az arcáról. Elnyúlok az ágyon. Félig
Keiren fekszem, félig mellette.

Nekiszorítom a fejem a mellkasának és vadul dübörög a vérem. Ő is hangosan zihál.

Az egyik vastag karjával átölel, magához szorít és megcsókolja a fejem tetejét.

A tekintetem a semmibe mered és csak ködösen érzékelem a sarokban álló antik

almáriumot, az ágyról lecsúszott kockás takarót és kell egy kis idő, hogy újra minden a
helyére kerüljön a világomban. Mintha egy kirakós játékot nézegetnénk.

Hátra hajtom a fejem, hogy felnézzek Keirre.

- Te jössz – mondom. Erre még erősebben magához ölel.

- Miattam elég, ha csak holnap fáj a fejed. Nem maradt bennem egy cseppnyi erő sem,
miközben kinyaltalak. Mohó vagy, én pedig kimerültem.

- Lehetnél kicsit romantikusabb is – évődöm vele.

- Kinek kell romantika, ha a nyelvemmel is kielégíthetlek? – kérdezi nevetve. – Ezen

felül…szeretlek.
Belemosolygok a mellébe és hallgatom a szíve dobogását.

Másnap kora reggel kelünk fel. Keir szeretné megmutatni nekem Skye-t. Korábban még
sosem járt ezen a szigeten, de azt hiszem, beleütötte az orrát a Lonely Planetembe, amikor
nem figyeltem és úgy döntött, hogy ő lesz az idegenvezető.

Nem panaszkodom. A múlt éjszaka után jó a hangulatom, és az időjárás is kellemes.

Megreggelizünk az étteremben és útra kelünk.

A táj tényleg lenyűgöző. Olyan, mintha az utazásunk során látott sok csodát összezsúfolták
volna egyetlen szigetre. Csak egy baj van, ez a hely nagyon népszerű és nyüzsögnek a
turisták. A sok ember gondot okoz az egysávos utakon. Nyugat felé indulunk el és
megkerüljük a hotelünk felé magasodó Quiraing-hegység meredek bérceit és fennsíkjait.
Minden másnál jobban vágyom arra, hogy felmásszak az egyik sötét hasadékban és fentről
gyönyörködhessek a tájban egy hegy lapos tetejéről.

A lábam miatt ez nem lehetséges.

Ugyan így le kell mondanom az alig néhány mérföldnyire lévő híres hegy, a Storr
Öregembere megmászásától. Csupán a kocsiból tudok fényképeket készíteni róla,
miközben a nagy távolság miatt hangyának tűnő turisták hosszú sora felfelé araszol a
hegyoldal útjain. Azokat a csúcsokat veszik célba, melyek kicsit távolabb vannak a
meredek hegyoldalaktól.

- Ha meggyógyultál, visszajövünk ide - mondja Keir és vezetés közben az egyik tenyere a

térdemen pihen. – Megmásszuk az összes kibaszott hegycsúcsot.

Hiszek neki.

Következő megállónk Portree nyüzsgő kisvárosa. Feltankolunk kávéból, aztán keresztül

vágunk a sziget északi összeszűkülő részén. A túlsó parton folytatjuk az utat, hogy így egy
nagy kört leírva visszaérjünk a hotelbe. Csupán ennyit terveztünk be mára. Feltételezésem
szerint a nap második felét kiadós dugással fogjuk tölteni.

Keir szeretne végig menni egy bizonyos úton, én pedig a Google térkép segítségével
próbálok navigálni. Nehezen megy, mert itt alig van térerő. Végül megtaláljuk a helyet, amit
keresünk, nem sokkal Uig városa fölött. Itt hatalmas kompok sorakoznak a kikötőben, és
készen állnak arra, hogy kifussanak a Külső-Hebridák szigetei felé. Oda is nagyon
szeretnék eljutni egyszer, körülnézni arra Keirrel.

Ez ugye valóság és nem álom?

Arra gondolok, amit irántam érez és amit én érzek iránta. Annak dacára, hogy tegnap éjjel
nem vallottam be a szerelmemet, részben azért, mert Keir nem akarta, hogy ezt tegyem,
annak is eljön az ideje. Ma reggel zuhanyozás köbzen majdnem megmondtam neki, hogy
szeretem, de aztán ehelyett inkább odatérdeltem elé és a számmal tettem boldoggá.

Akkor is kikívánkozott belőlem az igazság, amkor reggelizés közben véletlenül leöntött

teával. Majdnem kipukkadtam a nevetéstől, mert olyan kétségbeesett képet vágott.

Most is szeretném elmondani neki, hogy szeretem, miközben bekanyarodunk jobbre, egy
keskeny földútra és a tündérek birodalmán keresztül titokzatos úti célunk felé gördülünk.
Imádom, ahogy vezetés közben összevonja a szemöldökét. Egyszerűen tökéletes komor,
sötét arca. Hatalmas és erős keze megpihen a sebváltón, én pedig jól tudom, ugyanúgy
képes vele az elképesztő gyengédségre, mint a megmámorosító vadságra. A tarkóján
begöndörödik a haja és ott van az a lágy napbarnította testrész, amit imádok csókolgatni,
nyalogatni és harapdálni.

Az a legjobb, hogy elhiteti velem, egymilliószor is rászolgáltam a szívére.

Mindezek miatt annyira szeretem, hogy az már fáj.

Ez viszont veszélyes - szólal meg a hangocska. – Akárcsak az egész életed.

Csakhogy nekem elegem van a károgásából. Unom, hogy egyfolytában védekezem.

Minden porcikámmal imádom Keirt, azzal is, ami ép bennem, azzal is, ami eltört és csakis
rá vágynak a lassan meggyógyuló darabkáim.

Boldogan belevetem magam a mélységbe.

- Azt hiszem, ez az a hely – mondja, miközben lassan eldöcögünk az (na igen) egysávos
földúton parkoló kocsik sora mellett. Mondjuk ez a környék tényleg elég romantikus a zöld
hegyeivel, én mégis túlzásnak tartom, hogy tündérországnak nevezték el.

Tovább megyünk. Még több parkoló autó, aztán egy tanya, majd arrébb embereket látok,
ahogy jönnek vissza az autóikhoz. Ha gyalogolnak, az egyértelműen azt jelenti, hogy voltak
valahol.
- Ez lesz az – mondom, miután elhaladtunk egy ragyogó tavacska és egy tíz méter magas,
lekicsinyített hegyre emlékeztető, fűvel borított különös halom mellett.

Itt is kocsik parkolnak és felfedezek néhány fűzfát is, mögöttük pedig ösvények vezetnek a
távolabbi dombok felé.

Kiszállunk és elindulunk a legsimább útvonalon. A botom belesüllyed a puha talajba, a

fűbe, majd nekiveselkedünk és megpróbálunk feljutni az enyhe lejtőn. Elérünk a kanyarba.
Minden irányból aprócska hegyek vesznek körül minket. Akad közöttük húsz méter magas
is. Van, amelyik oldalán gyalogösvények tekergőznek. Úgy érzem magam, mintha óriás
volnék. A mellettünk lévő domb tetején megpillantok egy meredek bazaltsziklát és az oda
felmászó emberek körvonalát. Az alját szabályos körben elhelyezett kőtömbök veszik körül.
Jó pár hasonló szikla hever szétszórva a közeli burjánzó növényekkel teli völgyben. Lehet,
hogy a kőkertészek hetente egyszer átrendezik a tájat?

Csak pár ember van a közelünkben, ám figyelembe véve a korábban látott autók nagy
számát, úgy vélem, igen nagy kiterjedésű e tündéri táj, további rejtőzködő kincsekre lehet
bukkanni és a látogatók szétszóródtak a környéken. Minden egyes aprócska, kúp alakú
hegy mögött újabb dombok következnek, esetleg egy völgy vagy egy vízesés. Ez utóbbira
Keir jött rá, amikor szólt, hogy a messzeségből hallja a víz dübörgését.

- Az előbb azt mondtad, hogy egyszer majd megmásszuk az összes hegyet –

emlékeztetem. – Mi lenne, ha most felmennénk erre itt?

A botommal a legközelebbi dombra mutatok. Olyan tizenöt méter magas lehet csak és nem
túl meredek az oldala.

- Örömmel – mondja. Hatalmas teste fölém tornyosul, majd hátat fordít nekem és letérdel.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezem.

- Mássz fel a hátamra – mondja. – Öszvér helyett rajtam fogsz fellovagolni.

Odalépek mögé, lovaglópálcaként tartom a botomat, ő pedig megragadja a két lábszáramat

és felemel a hátára. Úgy helyezkedem el rajta, mintha egy igáslovon ülnék. A két
combommal szorítom az oldalát, a karommal átölelem a nyakát, miközben ügyelek arra,
hogy csak kapaszkodjak és ne fojtsam meg. A karom belső oldalával érzem a pulzusát.
Ügyesen tartom magamat és kislányként vihogni kezdek, amikor elindul fel a dombra. Pont,
mint az előző éjjel, most is felszabadít, hogy meglovagolhatom ezt a vadembert.

Percek alatt felérünk a dombtetőre és a magaslatról remek kilátás nyílik a többi hegyre.
Keir óvatosan letesz a földre, pedig én az idők végezetéig ücsörögnék a hátán.

- Nem is olyan rossz – mondja és alaposan körülnéz. – Ez itt Skócia legszebb megyéje.

- Inkább olyan, mint a Megye – mérgelődök és nagyot csapok a karjára. – Tudod, a

hobbitok hazája.

- Nem bír magával a kis Gyűrűk ura rajongó – mormogja, aztán keresztbe fonja a karját a
mellén, és ahogy laza terpeszben ott áll, pont olyan, mintha ő lenne e birodalom ura.

Az biztos, hogy engem leigázott.

Persze azért beszólok neki.

- Nem is vagyok Gyűrűk ura rajongó! – méltatlankodom. – Nem mintha baj volna, ha az
lennék, viszont jól ismerem a történetét. Kettőnk közül igazából te vagy a kocka. Le nem
tennéd a kezedből a Trónok harca könyveket. Miért nem nézed meg inkább a tévében azt a
sorozatot?

Megvonja a vállát és nem törődik a megjegyzésemmel.

- A könyv mindig jobb, mint a film. Én pedig mazochista vagyok, mint George. Tudom, hogy
mit érez.

Megjátszott felháborodottsággal az égre emelem a tekintetem, aztán előveszem a mobilom.

Csinálok egy selfie-t kettőnkről, ahogy ottállunk a zöld dombok előtt, amit Keir mogorván
elvisel, pedig utálja, ha fényképezik. Utána a kezébe nyomom a mobilomat.

- Úgy tűnik, hogy rossz idő közeledik – mondom és a nyugat felől érkező felhőkre mutatok.
– Felmennél arra a dombra, hogy onnan csinálj egy képet rólam?

A szomszédos magaslat felé biccentek. Ez egy széles fennsíkhoz csatlakozik, magasabb

és töredezettebb, mint a többi domb.

- Azt akarod, hogy onnan fényképezzelek le? – kérdezi. – Nem akarlak elkeseríteni, de az
iPhone-od nem tud behozni onnan. Csak egy pálcikafigura leszel.

- Pont az kell nekem – mondom, oldalba bököm és megpróbálom mozgásra ösztökélni,

mielőtt elmenne a napsütés. – Hidd el nekem, gyönyörű lesz az a kép és le merném
fogadni, hogy onnan fentről fantasztikus a látvány. Csak mi ketten fogjuk tudni, hogy én is
rajta vagyok a képen.

Úgy tűnik, megértett. Egy gyors csókot nyom az ajkamra, és futva elindul le a dombról.
- Nehogy itt hagyjál – kiáltja hátra a válla fölött, majd máris eltűnik a sziklák mögött.

Veszek egy mély lélegzetet és becsukom a szemem. A levegő tiszta és friss, elkeveredik
benne a közeli tenger és a buja fű illata. Ilyen lehet a mennyország.

Alighanem ilyen a béke illata.

Elfordítom a fejemet, hogy élvezzem a napsütést, mielőtt eltakarná egy felhő.

Belemosolygok a fénybe és hagyom, hogy a fénysugarak a lábamtól a fejem tetejéig
felmelegítsenek.

Boldogság.

Annyira boldog vagyok!

- Bocsánat – szólal meg egy hang a közelben és emiatt egyből abbahagyom az

álmodozást.

Kinyitom a szemem és egyből észreveszem a hatalmas termetű, zord külsejű férfit, aki a
domb tetejére felérve egyre közelebb jön hozzám. Merev léptekkel halad, és az egyik lábán
a térde alatt olyan furcsán törik meg a nadrágja, hogy emiatt úgy vélem, talán műlába van.

Először azt hittem, meg akar kérni arra, hogy csináljak róla egy fényképet. Úgy tűnik
egyedül van. Most viszont arra gondolok, észrevette a lábszársínemet meg a botomat és
azért jön ide, hogy az együttérzéséről biztosítson.

- Hahó – mondom és óvatosan rámosolygok. A szemem sarkából látom, hogy Keir jó

harminc méternyire tőlünk már elindult felfelé a dombra.

- Helló – mondja az ismeretlen, megáll mellettem és Keir után néz. Eléggé fiatal, talán a
húszas évei vége felé járhat. Az arca vörös, katonásan megnyírt haja szőke és a nyaka
vastag. Khakiszínű ruhát és bőrdzsekit visel. A pólója fölött jól látszik a nyakában lógó
dögcédula. A testtartása is azt sugallja, hogy az illető katona lehet.

Bizonytalannak tűnik és idegesen mozgatja az ujjait.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze – felelem óvatosan és nem értem, hogy mitől olyan nyugtalan ez a pasi, és miért
bámulja egyfolytában Keirt.

A kedvesemre mutat. Ő már majdnem felért a domb tetejére.

- Az ott Keir McGregor?

Összerezzenek.

- Tessék? Honnan ismeri Keirt?

A fickó végre rám néz. Sötétbarna szemében kíváncsiság lángol.

- Bocsánat. Elfelejtettem bemutatkozni – felém nyújtja a kezét. – A nevem Oliver

Blackwood. A barátaim Bricknek hívnak.

17. Fejezet

Keir

A domb meredekebb annál, mint amire számítottam és mászás közben birkaszarba lépve
többször is megcsúsztam. Egyre hangosabban dübörög a korábban felfedezett vízesés, bár
amikor végre feljutok a csúcsra, kénytelen vagyok belátni, hogy a zöld növényekkel benőtt
sziklák közül csupán egy nagyobbacska patak zuhan a szakadékba. A partján egy
magányos almafa nő. A levelei kezdenek megsárgulni és aranyszínűvé válni.

Megfordulok és elakad a lélegzetem. Egyszerűen lenyűgöző a kilátás. Csak az a baj, hogy

a szemembe süt a nap, így nagyon nehezen veszem ki az egyes részleteket. Minden
ragyogóan zöld, amíg csak a tekintetem elér, szinte már vakít ez a fény és gyönyörűen
kiemeli a földhalmok és a hegyek között húzódó árnyékokat. A nap ágy ragyog a felhők
között, mintha valaki kinyitotta volna egy sötét szoba ablakát. Számos kő kört is felfedezek.
Tündérország kerek dombjai mögött vízesések zubognak alá a hegyek közül és ebben a
megvilágításban mintha bársonnyal vonták volna be a hegyoldalak fűtakaróját.

Bizonyos szempontból pocsék dolog, hogy holnap vissza kell mennünk Edinburgh-be. Ez
az egész utazás, a gyönyörű, ismeretlen és békés helyek felderítése rávett arra, hogy egy
új életről álmodozzam. Jessica oldalán. Milyen könnyű, milyen gyönyörű volna, ha lenne itt
egy kis házunk. Talán egy isten háta mögötti láp peremvidékén, vagy esetleg a korábban
meglátogatott egyik partszakaszon. Élhetnénk egy munro árnyékában is, vagy az egyik
parányi faluban, egy olyan kis településen, amiből olyan sok van itt Skye-on. Jessica jógát
taníthatna – ő egyszerűen mindenre képes – én pedig egy autószerelő műhelyt nyitnék.
Minden tökéletes volna. Már a közös életünk puszta gondolata is elég ahhoz, hogy
hevesebben dobogjon a szívem.

A tekintetem végig siklik a látóhatáron és azt a dombot keresem, ahonnan feljöttem ide.
Mindjárt lefényképezem Jessicát.

Először nem is jövök rá arra, hogy ő az ott a messzeségben, mivel van mellette valaki.

Végig hullámzik rajtam a féltékenység. Nyilvánvaló, hogy az ismeretlen egy meglehetősen

nagydarab férfi. Furcsa, de a kézmozdulatai ismerősnek tűnnek.

Nem akarom, hogy ott legyen a képen.

Menj arrébb, Vereske – üzenem telepatikusan és integetni kezdek, mert azt remélem, hogy
észrevesz és megérti, hogy felkészültem a fotózásra. Ha kicsivel arrébb jön a hegygerincre,
akkor egyedül lehet rajta a képen. Ez az egész fotózás az ő ötlete volt, én csak azért
mentem bele, hogy örömet szerezzek neki.

Csakhogy még ha lát is, akkor sem csinál semmit. De jó volna, ha nemcsak a körvonalát
tudnám kivenni ilyen messziről, de az arckifejezéseit is.

Jessica ekkor integetni kezd felém. Utána a férfira mutat. A pasi szembefordul vele, nem
mozdul, mintha csak feszülten figyelné minden szavát.

Van benne valami, ami miatt begörcsöl a gyomrom.

Hirtelen felhangzik a riasztás hangja a fejemben.

Majdnem ugyanolyan előérzetem támad, mint azon a napon, amikor megtámadtak minket.

Futásnak eredek le a hegyoldalon. Megpróbálok nem elesni és úgy érzem, a lehető

leghamarabb oda kell érnem Jessicához. Pont olyan, mintha egy bomba ketyegését
hallanám, vagy esetleg valaki meg akarna támadni minket. Úgy érzem, iszonyatos
veszélybe kerültünk.

Nem, nem, nem, nem.

Leérek a sík részre, még gyorsabban rohanok a fűben, és átugrom az elém kerülő köveket.
Ahogy közelebb érek, már nem látom Jessicát, mert a meredek domboldal eltakarja.

Nem érdekel, hogy a másik oldalon megy fel az ösvény, nyílegyenesen mászni kezdek a
magasba. Megkapaszkodom a fűben, a körmöm koszos lesz, a bakancsom megcsúszik, én
pedig kétségbeesve mászom fölfelé.
Jessicát oldalról pillantom meg, amikor felérek. Minden lassított felvételen történik.

Felém fordul, rám néz, az arca holt sápadt és a szeméből süt a fájdalom, amikor találkozik
a tekintetünk.

Jaj, ne.

Hiszen én…

Tovább megyek felfelé, és akkor megpillantom a férfit is.

Brick Blackwood áll előttem.

Az egyetlen katonám, aki életben maradt rajtam kívül.

Megtorpanok, jéggé dermed a szívem, de nem az emelkedő miatt zihálok, hanem mert
rádöbbenek arra, hogy a világom végzetesen és visszavonhatatlanul romba dől.

Nem találom a szavakat. Nem tudom, mit mondhatnék. Jessica döbbenten néz rám, Brick
pedig zavartan elmosolyodik. Nem csinálhatok úgy, mintha nem ismerném. Legalább
annyira az adósa vagyok, mint Jessicának.

- Főnök – mondja Brick és önkéntelenül is kihúzza magát, amikor odaérek hozzájuk. A

fenébe, bárcsak ne tenné. – Bocsánat, hogy így rátok törtem, de nem voltam biztos abban,
hogy téged látlak-e vagy sem.

Mosolyogni próbál, én pedig igyekszem viszonozni. Közben pedig nem hiszek a

szememnek.

- Brick – mondom óvatosan és a tekintetem oda-vissza cikázik a katona és Jessica között.

– Te meg mit csinálsz itt?

- Kirándulni vagyok a feleségemmel – mondja.

- Megnősültél? Hát ez nagyszerű – próbálok lelkesedni, de cserben hagy a hangom. Egy

meredek szakadék szélén egyensúlyozom, és gőzöm sincs arról, hogy mit kéne tennem.
Mit keres itt Brick? hogy a fenébe történhet ilyesmi?

Mit mondott el neki?

Brick biccent.

- Igen. Kicsit váratlan volt az egész, igazából alig ismerem a csajt, de összejöttünk. Hé,
hallottam ám, hogy nem írtad alá a továbbszolgáló papírt. Leszereltél a seregből?

Nem tudok Jessicára nézni.

- Pontosan. Eljött az ideje annak, hogy tovább lépjek, hogy valami mást csináljak.

Ezt hallva Brick elkomorodik. Még jobban elmélyülnek a homlokán a ráncok. Ő volt
közöttünk a dühös fiatalember, aki amúgy romantikus vígjátékokat nézett, ha senki nem
láthatta. Az egyik pillanatban még őrjöngve kiabált, aztán egy perccel később már
jókedvűen nevetett. Ő a rajom utolsó még életben lévő tagja, aki Afganisztánban
elveszítette az egyik lábát. Nem gondoltam rá olyan sokszor, ahogy kellett volna, közel sem
annyit, mint Lewisra vagy Jessicára. Csakhogy Brick az a másik ember, akinek nagyon
sokkal tartozom.

- Sajnálom, hogy így eltűntem – mondja, pedig én legalább annyira felelős vagyok azért,
hogy nem maradtunk kapcsolatban. – Amikor a hírekben láttam, hogy Smith mit művelt,
meg kellett volna keresselek téged. Akartam is. Csak hát valahogy…nem volt hozzá
idegem. Tudom, hogy téged csúnyán megviseltek az események.

- Nem annyira, mint téged – suttogom és a lábára pillantok.

Brick lehajol és megveregeti a lábszárát.

- Ez az öreg jószág? Nem a te hibád volt. Ez nem. Az sem, ami Ansellel és Rogerrel
történt. Még csak az sem, ami Lewisszal.

Jessica olyan hangosan hördül fel, hogy mind a ketten odafordulunk felé.

Megértette az összefüggéseket. Brick odabiccent felé.

- Mit is mondott az előbb, mi a neve? Jessicának hívják? – zavarbajön és rám néz. – Ő volt
az a lány, akit Lewis meglőtt? A fenébe. Akkor azért volt annyira ismerős.

Dermedten állok. Azt remélem, ha nem mozdulok meg, egyszerűen elnyel a föld.

- Igen – mondja Jessica színtelen hangon. – Ez az a lány.

Hitetlenkedve néz rám.

- Keir, én ezt nem értem. Te katona voltál? Ismerted Lewis Smith, azt, aki meglőtt engem?

- Ó, baszd meg – suttogja Brick döbbenten. Rémülten néz rám. – Bocsánat.

Megpróbál otthagyni minket.

Bár tudom, hogy Jessicával kellene foglalkoznom, meg az egyre hangosabban ketyegő
pokolgéppel, ami mindjárt felrobban, Bricknek sokkal többel tartozom. Felemelem a kezem,
megragadom, és megszorítom a vállát.

- Figyelj – mondom és odahajolok a füléhez. – Jó volna dumálni egy kicsit. Kérlek, miután
hazamentél, lépj kapcsolatba velem. Csomó mindent el akarok mesélni. Rengeteg mindent
el kell mondanom.

Bólint és a vállam fölött Jessicára pillant.

- Úgy tűnik, nem csak velem kell beszélned. Sok szerencsét, főnök.

Brick Blackwood lesiet a hegyről.

Most már csak én állok ott Jessicával meg a gyilkos igazsággal.

Jól tudom, abból, ahogy halálra váltan rám mered, meg abból, hogy olyan tekintettel figyel
rám, mintha máris egy idegen lennék, hogy amikor lejövök erről a dombról, akkorra már
örökre elveszítettem.

Persze már az első pillanattól kezdve ez a veszély fenyegetett, vagy nem?

- Keir – mondja Jessica színtelen hangon és tapodtad sem mozdul. – Kérlek, mondd ki,
hogy ebből semmi sem igaz. Én tényleg…, egyszerűen nem értem, hogy mit jelentsen ez
az egész.

Veszek egy hatalmas lélegzetet.

- Mit mondott neked?

- Micsoda? Mi van? – kiáltja és az égre emeli a kezét. – Tudni akarod, hogy ne legyen
ellentmondás az ő szavai meg a következő hazugságod között?

Pontosan ezért.

- Egyszerűen csak tudni szeretném, hogy mit mondott neked. – Ökölbe szorul a kezem, de
ellazítom az ujjaimat. A körmöm aztán újra a tenyerembe mélyed, mert csak így tudom
megakadályozni azt, hogy megőrüljek.

- Azt mondta, hogy együtt szolgált a seregben veled. Te voltál a közvetlen parancsnoka és
már jó ideje nem látott. Szó szerint azt mondta, hogy milyen kicsi a világ itt Skóciában. Egy
nagy falu az egész.

- Mire te azt felelted…

Undorodva néz rám.

- Mit feleltem volna? Mégis mi a fasz közöm van nekem ehhez az egészhez? A tudtára
adtam, hogy bizonyára téved, mert Keir sosem volt katona. Alighanem összetéveszt
valakivel, egy másik Keir McGregorral. Nem ismerheti az én Keiremet. Hogy miért? Azért,
mert csak a minap kérdeztem meg tőle, hogy volt-e katona és ő azt mondta, hogy nem.

Fájdalmas arccal nyel egy nagyot.

- De te az voltál. Rákérdeztem a dologra, mire te a szemembe hazudtál!

Teleszívom a tüdőmet levegővel. A szívem megpróbál kiszakadni a mellkasomból.

- Kénytelen voltam.

- Kénytelen voltál?

- Nem akartam.

- Nem akartad? – kérdezi vicsorogva. – Keir. De igenis akartad. Attól a pillanattól kezdve
kizártál az életedből, hogy először találkoztunk és most már tudom is ennek az okát. Igényt
tartottál a teljes szívemre és az egész lelkemre, viszont a tiedből nem akartál egy kicsit sem
átengedni nekem.

- Ez nem igaz! – kiáltom dühösen és könyörögve felemelem a két kezem. – Neked adtam a
szívemet, teljesen a tied vagyok, komolyan mondom.

- Hazugság! – kiáltja Jessica. – Hazugság volt minden szavad! Hogy a fenébe hihetnék el
bármit is, amit ezek után mondasz nekem?

Erre a kérdésre nem ismerem a választ. Kétségbeesetten hallgatok.

- Miért hazudtál? – folytatja. – Miért titkoltál el mindent előlem? Azt, hogy ismered a
gyilkost, a szörnyeteget, aki rám lőtt?

Az égre emelem a tekintetem, a hegycsúcsok körül gyülekező felhőket nézem, meg lent a
bársonyos zöld völgyeket. Annyira elüt a táj az érzelmeimtől.

- Azért – felelem halkan - , mert én teremtettem azt a szörnyeteget.

Dermedt csend. Hallom Jessica heves zihálását, ahogy megpróbálja felfogni a szavaimat.

- Tessék?

Dühösen beletúrok a hajamba és tudom, most már semmi nem akadályozhatta meg az
igazság kimondását. Megmutatom Jessicának a valóság visszataszító arcát.
- Miattam lőttek meg téged.

Felhördül. Megfordulok, hogy most már a szemébe nézzek. Ha nem lenne ott a botja,
alighanem összeesne. Olyan sápadt, mint egy szellem.

- Hogyan? – A szavai ellebegnek a szellő hátán.

- A rajom tagja volt. Megtámadtak minket. Meghalt két emberem. Brick túlélte. Akárcsak
Lewis Smith. Meg én is. Viszont Lewis… Neki elment az esze miatta. Hagyta, hogy elnyelje
a sötétség. El… elmondta nekem, hogy embereket akar ölni. Én pedig semmit sem tettem
azért, hogy megállítsam. – Veszek egy lélegzetet és a levegő égeti a tüdőmet. –
Megkerestelek. Lelkiismeret-furdalás gyötört amiatt, amit Lewis tett veled. Azt szerettem
volna… hogy megbocsáss nekem. Ez minden. Tartoztam neked, és meg akartam fizetni
neked ezt a tartozásomat.

A tenyerembe temetem az arcom, és megdörzsölöm a homlokom.

- El akartam mondani neked az igazat, Jessica – suttogom. – Komolyan. Esküszöm neked,

hogy első találkozásunk a véletlen műve volt, bár az is igaz, hogy kerestelek. Helyre
akartam hozni a dolgokat. Nem számítottam arra, hogy… arra, hogy folytatódik a hazugság
és akkor már túl késő volt.

- Mikor akartad elmondani nekem?

- Nemsokára. Tényleg. – Felemelem a tekintetem. – Kérlek, higgyél nekem. Tegnap este

majdnem elmondtam neked, de aztán volt még valami más is, ami a szívemet nyomta. Az,
hogy szeretlek. Így igaz, szerelmes vagyok beléd.

Odamegyek hozzá, és felemelem a kezem.

- Ne – suttogja és elfordítja a fejét. – Ne érj hozzám. Keir, te visszaéltél a bizalmammal.

Elhitetted velem, hogy valaki más vagy. Láthattam akár csak egy pillanatra is a valódi
arcodat?

Megragadom a két kezét és kicsit megrázom, miközben ömlik belőlem a kétségbeesés.

- Ilyen a valódi arcom. Tényleg ilyen vagyok és minden szavam igaz.

Rezzenéstelenül néz a szemembe és kibukkannak a könnyei. A látvány miatt szilánkokra

hasadok, egymillió éles darabkára.

- Mégis hogyan hihetnék neked? Honnan tudhatnám, hogy mi az igaz? Keir, te magad
mondtad, azért eredtél a nyomomba, mert úgy érezted, az adósom vagy. Mégis honnan
tudhatnám, hogy ez az egész utazás, minden, ami a megismerkedésünk óta történt, nem
csupán azért volt, mert így próbáltál enyhíteni a bűntudatodon? Mégis, hogyan döntsem el,
hogy valóban szeretsz-e, vagy csak a lelkiismereted-furdalásod szavának
engedelmeskedsz? Istenem, lehet, hogy te csak szánakozol.

- Jessica, könyörgöm! – vinnyogom és felemelem a két kezem, hogy megérintsem az arcát.

Olyan gyönyörű. Ő azonban összerezzen és elfordul, mintha csak fájdalmat okoznék neki.
– Annyira sajnálom. Tudtam, hogy hibát követek el, és nem lett volna szabad hagynom, de
most már kiderült az igazság. Te magad sem állíthatnád azt, hogy ha korábban mindent
elmondtam volna neked, akkor nem pontosan ugyanígy reagáltál volna.

Összeszűkül a szeme.

- Ha mindent elmondtál volna nekem, akkor esetleg tényleg megtörténhetett volna, hogy fáj
a hazugság. Csakhogy te nem voltál hajlandó kockázatot vállalni, nem mertél elém állni az
igazsággal. Hazudtál nekem és ez csupán valaki más miatt derült ki. Soha életemben nem
éltek vissza ilyen piszkosul a bizalmammal, a tegnapi vallomásom után ez még inkább fáj,
hiszen én feltártam előtted a szívemet és mindent megmutattam. Teljesen átengedtem
magamat neked, Keir. A testemet és a lelkemet. Beengedtelek. Benned pedig fel sem
merült, hogy ugyanezt tedd. Visszaéltél a bizalmammal és összetörtél. Engem, aki már
eleve romokban hevert.

Félrelöki a kezemet és elindul.

- Hová mész? – kérdezem és érzem, hogy elönt a pánik. Nem veszíthetem el. Nem fogom
elveszíteni.

- A kocsihoz – feleli. Gyorsan utánamegyek.

- Majd leviszlek oda.

Megpördül és gyűlölet izzik a szemében.

- Soha többé nem érinthetsz meg. Nem foghatsz a karodba. Mostantól te már csak egy
idegen vagy számomra. – Odalép elém, felemeli a botját és mellbe döf vele. – Én őszinte
voltam hozzád. Teljesen. Sebezhető. Megengedtem neked, hogy meglásd még a
legcsúnyább részeimet és cserébe semmi mást nem kértem, csak azt, hogy te is viselkedj
ugyanúgy. Hogy viselkedj tisztességesen. Te viszont még erre sem voltál képes. Valójában
nem is ismerlek… soha nem is ismertelek. Ez pedig mostantól mindörökké így lesz.
Nem kapok levegőt. Kezd elsötétülni körülöttem a világ. Mintha csak egy pánikrohamot
kapnék, mintha hallucináció vagy egy rémálom törne rám. Csakhogy ez az egész igaz.
Szilánkokra robbant a világom és a szívem is ott hever.

- Lemegyek a kocsihoz – mondja, amikor odaér a hegytető peremére. – Te pedig elviszel a

hotelbe. Felülök az első gépre, és lelépek innen.

- Jessica! – kiáltom és majdnem megfulladok. – Könyörgöm, visszaviszlek kocsival

Edinburgh-be.

Nem válaszol semmit, én pedig tehetetlenül nézem, ahogy eltűnik lefelé a hegyoldalon.

Zihálva megpróbálok nem szétesni. Az alapkiképzésem során a szolgálat hosszú évei alatt,
de még a harcban, a csatákban sem történt meg, hogy ennyire szétestem volna. Most úgy
érzem, hogy szétfoszlott az egész világom, nem mintha valaha is lett volna bármim is.

Vagyis Jessica az enyém volt. Néhány hétig hozzám tartozott.

Ekkor hallom meg a kétségbeesett kiáltását.

Odaugrok a hegytető szélére és így még éppen meglátom, ahogy már majdnem
megérkezve odalentre elesik, néhány métert gurul, majd elterül a fűben.

Hatalmas ugrásokkal lerohanok a hegyoldalon, és néhány másodperccel később már ott

vagyok mellette. A közeli kőkor felül felbukkan néhány ember. Azt nézik, hogy szükség van-
e segítségre.

Jessica megpróbál felülni. Elsírja magát, zokog, könnyek öntik el az arcát és egész
testében remeg a bőgéstől.

- Jessica – mondom halkan és megsimogatom a tarkóját. – Megütötted magad? Segítek.

- Hagyjál békén! – üvölti és akkorát taszít rajtam, hogy majdnem hanyatt esek. Korábban
még sosem láttam, hogy ilyen gyorsan fel tudna kelni a földről. Továbbra is bőg, miközben
gyilkos tekintetet vet rám.

- Könyörgöm – mondom kérlelő hangon és jól tudom, hogy egyre többen állnak körülöttünk.
Megpróbálom megragadni a karját, de ő megpördül és a botjával nagyot csap a vállamra.

- Menj a fenébe! – kiáltja. Még sosem láttam ennyire dühösnek. Mintha csak most
egyszerre kirobbant volna belőle a hosszú évek minden fájdalma. Bántani akart.
- Valami baj van? – kérdezi egy balfasz és ahogy közelebb jön hozzánk, kihívó testtartása
egyértelművé teszi, hogy bele fog pofázni. Rávicsorgok.

- Kurvára semmi közöd hozzá, tesó.

A balfasz ekkor Jessicára néz.

- Netán zaklatja ez az alak?

Ó, ezt ugye nem gondolod komolyan?

Jessica olyan tekintettel bámul rám, mintha szemen akarna köpni.

- Alig ismerem – mondja a fickónak és letörli a könnyeit.

Nem engem néz, hanem azt a vadidegen alakot. – Vissza kell mennem a Flodigarry
hotelbe.

- Ó, ne csináld már! – kiabálom. – Jessica, ne legyél már ennyire nagyon hülye.

A pasira mutatok.

- Nem is ismered ezt a faszit. Nem mehetsz el egy vadidegennel. Majd elviszlek én. Te
magad mondtad odafent, hogy velem jössz.

- Te meg mégis ki a faszom vagy amúgy? – kérdezi a fickó.

Az, aki mindjárt szétveri a hülye fejedet, ha nem kopsz le innen.

- A barátja vagyok – felelem ehelyett vicsorogva.

- Csak a volt pasim! – csattan fel Jessica és elfordul.

- A fészkes fenébe, szóval tényleg így állunk?

- Akkor békén kéne hagynod a hölgyet – mondja a fickó és keresztbe fonja a karját.

Önkéntelenül is keserűen rámosolygok.

- Ó, igen? – Megragadom Jessica karját, eszem ágában sincsen akárcsak egy pillanatig is
tovább pocsékolni az időnket ezen a helyen. – Jessica kérlek, viselkedjünk felnőtt emberek
módjára.

- Vedd le róla a kezedet! – förmed rám a fickó és közelebb lép. Rávicsorgok.

- Neked semmi közöd az egészhez.

- Most már nagyon is van.

Megragadja a vállam és megpróbál arrébb rántani.

Gondolkodás nélkül cselekszem.

Meglendül a kezem és az öklöm úgy kapja telibe az állkapcsát, mint egy kibaszott rakéta.
Beleadom a bennem tomboló haragot.

Feljajdul, hanyatt zuhan a földre és az állát fogja.

Csak most döbbenek rá arra, hogy milyen látványt nyújtok.

A sérült lábú lány ott sikoltozik mellettem. Úgy nézek ki, mint egy szörnyeteg, és az is
vagyok. Az emberek szemében semmivel sem vagyok jobb az apámnál.

Zihálva kapkodom levegő után, és még mindig ökölben van a két kezem. Az emberek
elkezdenek elhátrálni.

- Keir – nyöszörgi Jessica. Iszonyatos fájdalom árad a hangjából. Mindjárt újra sírni fog. –
Az a Keir, akit én ismerek, akit ismertem, az sosem ütött volna meg valakit azért, mert
segíteni akart nekem.

Nem tudok megszólalni. Fojtogat a düh, az arcom tűzvörös a felháborodottságtól, a

reménytelenségtől és a fájdalomtól.

- Engedj elmenni – könyörög. – Nyugodtan tartsd meg minden holmimat a kocsiban. Csak
hagyjál elmenni. Egyedül is visszatalálok. Könyörgök. Ennyivel tényleg tartozol nekem.

Nem akarom elengedni. Megnézem magamnak a körülöttünk állókat. Leginkább családok

és párok. A hüvelykujjammal az emberek felé bökök.

- Rendben, ha valaki mással mész. – A lassan feltápászkodó fickóra nézek. – Nem vele.

- Úgy lesz. Kérlek, csak engedj el.

Egy pillanatra a szemébe nézek. Annyira kék és tiszta, még akkor is, ha félelem árad
belőle, ha Jessica gyűlöl, sőt az jár a fejében, hogy egy idegenre tekint.

Tudom, hogy soha többé nem nézhetek a szemébe, kivéve talán, ha megnézem a késő esti
híreket. Akkor majd beszámolnak arról a bátor fiatal nőről, aki túlélte a támadást és
keményen ellenállt a halálos fenyegetésnek. A képernyő ekkor majd az ő arcát mutatja, én
pedig pontosan ugyanúgy bámulhatom, mint mindenki más az egész világon. Közben
egyedül én fogom tudni, hogy a valóságban mennyire bátor.

Nyelek egy hatalmasat és bólintok.

- Rendben – mondom, de a hangom durva és hörgő.

Jessica könyörgő tekintettel néz rám és azt akarja, hogy otthagyjam. Engedelmeskedem.

Megfordulok és elmegyek.

Magam mögött hagyom szilánkokra hasadt szívem borotvaéles, halálos darabkáit.

18. Fejezet

Jessica

- Egész biztos vagy abban, hogy nem kéne megbeszélnünk? – kérdezi Christina. Már
megint. Egyfolytában ezzel zaklat, amióta Lee társaságában kijött elém a repülőtérre.

Megrázom a fejem és néma maradok.

- Hagyd már békén! – mondja a férje. Nagyon régóta nem hallottam ilyen okos dolgot Lee
szájából.

Christina felmordul, hátradől az ülésében, de a visszapillantó tükörből nézve többször is

könyörgő pillantásokat vet rám.

Azért nem tudok beszámolni nekik az eseményekről, mert magam sem tudom, hogy mi
történt. Egyfolytában zokogok, amióta csak a tündérek kertjének szélén beültem egy német
család kocsijába. Levittek magukkal a Flodigarry hotelbe, ahol bementem a szobába és
összegyűjtöttem a holmijaimat. Az egyik pincér Portree-ben lakik. Bevitt magával a
városkába, ahol elkaptam a helyközi buszt, és Skye-ről egyenesen átmentem Invernessbe.
Megérkezve felszálltam egy repülőgépre, ami alig volt nagyobb egy zsebkendőnél és
hazarepültem vele Edinburgh-be.

Finoman szólva is végig bőgtem az utat.

Mostanra viszont összeszedtem magam. Legalábbis nem akarok újra sírni. Megtörtént az,
amire vágytak, érzéketlenné vált a szívem és a Novocaine takarója úgy borít be, mint a
szurok. Semmit nem érzek. Amikor rájöttem, mi az igazság Keirrel kapcsolatban, olyan
iszonyatos fájdalmat éreztem, mintha újra meglőttek volna. Csakhogy most a lövedék
mélyen a testembe fúródott és egy olyan helyen ágyazódott be, ahonnan nem tudom
kimetszeni. Most is ott van, megfeketedve, gennyezve, és csupán a tompultság miatt
vagyok képes lélegezni.

Minden, ami történt… olyan, mintha sok mindent elfelejtettem volna. Azt hiszem, így
intézem el a problémáimat. Elfordulok tőlük és eltemetem őket. Sokkal könnyebb ezt tenni
ahelyett, hogy harcba szállnék ellenük és tovább érezném a fájdalmat.

Csakhogy nem tudok felejteni, most még nem.

Keir hazudott nekem.

Elképzelni sem tudtam volna róla, amit a múltja rejtegetett.

Na jó, ez csak részben igaz. Valami oknál fogva, talán egy megérzés miatt, megkérdeztem
tőle, hogy volt-e katona. Csakhogy, amikor nemet mondott, én hittem neki.

Amikor pedig nem válaszolt arra a kérdésemre, hogy bántott-e valakit, még csak el sem
tudtam volna képzelni, hogy én voltam az áldozata.

Voltam? Vagy talán vagyok?

Olyan módon okoz nekem szenvedést, amit valószínűleg el sem tudna képzelni.

Az a helyzet, pontosan tudom, mekkora baromság mindaz, amit a felelősségéről mondott.

Meg Lewis Smithről. Soha egy percig nem nehezteltem volna rá, ha már a kapcsolatunk
legelején elmond mindent. Így utólag sokkal inkább egyszerűbb embernek tekintem Lewis
Smitht, nem pedig egy szörnyetegnek. Egy olyan katonának, akiről megfeledkezett a
rendszer, miközben a maga csatáit vívta. Függetlenül attól, hogy Keir mit csinált, vagy mit
nem, mit mondott, vagy mit nem és hogyan próbálta megállítani a bajtársát…szóval úgy
érzem, hogy most már Lewist is ismerem. A szemébe néztem ugyanis és megértettem,
hogy ez a fickó sosem hallgatott volna a jó szóra, nem fogadta volna meg Keir tanácsát és
nem kellett neki a segítség.

A lelkem egy része fájdalommal telik meg Keir miatt, hiszen nagy súly nehezedik a vállára.

Ugyanakkor gyűlölöm is, hiszen hazudozott és visszaélt a bizalmammal.

Az életem során olyan sokszor megégettem már magam és ő volt az egyetlen ember, aki…

Nem számít.

Vége.
Semmivé foszlott a mentőhálóm, én pedig megpróbálom összerakosgatni a darabjaiból az
életemet.

Visszaérünk a házhoz, egyből felmegyek a szobámba és a táskáimat anélkül teszem el,

hogy kipakolnék belőlük. Egyszerűen képtelen volnék kicsomagolni mindent. Nem akarom
elővenni a ruháimat, hogy közben rábukkanjak a mezőn szedett vadvirágokra, nem
akarom, hogy a szandálomról olyan homok peregjen a padlóra, amelyik Durness
tengerpartján tapadt rá. Nem veszem kézbe azt a poharat sem, amit egy Isten háta mögötti
benzinkúton vettem valahol. Nem akarom felidézni az emlékeket. Legszívesebben
kitörölném az életemből az utolsó hónapot, hogy úgy csináljak, mintha soha nem is
találkoztam volna Keir McGregorral.

Kopognak az ajtómon. Felsóhajtok, mint egy duzzogó tizenéves.

- Ki az?

- A húgod! – kiáltja Christina ingerülten. – Mégis ki a fenére számítottál? Nyisd ki az ajtót, te

idióta. Whisky van nálam.

Még mélyebb sóhajtás tör elő a torkomból, feltápászkodom az ágyamról, odavánszorgok az

ajtóhoz és kinyitom.

Christina elkerekedő szemmel néz rám. Hátul összefogta a haját, így az arca sokkal
kerekebb és fiatalabbnak tűnik. Pont így néztem le rá tíz éves korában, mikor egyfolytában
azzal zaklatott, hogy játsszak vele. Sokat játszottunk együtt, mert lelkiismeret-furdalás
gyötört és mivel ez volt az egyetlen módja arra, hogy a testvéreként viselkedjek. Nem
állhattam mellette a nővéreként, amikor igazából szüksége volt rá. Nem tudtam megvédeni.

Nem ellenkezem.

- Na jó – mondom és kiveszem a kezéből a palackot. – Gyere be. Viszont nem ér

kérdezősködni.

Visszamegyek az ágyhoz és leülök. Christina elém tartja a magával hozott két poharat és
amikor megtöltöm őket az itallal, egyből Keir jut az eszembe. Az, ahogy a lakásában
ücsörögve iszogatunk, meg hogy milyen volt a nagy kóstoltatás Scourie-ben. Remegni kezd
a kezem. Egy pillanatra abba kell hagynom az ital kitöltését, hogy megnyugodjak.

Amikor tele van a két pohár, Christina a magasba emeli a sajátját. Én is az enyémet.
- Igyunk arra, hogy hazaértél – mondja, ám még ezek a szavai is fájdalmat okoznak nekem,
mert eszembe jut, hogy Keirrel menyi mindenre ittunk.

Basszus. Kurvára nem kellene arra a pasira gondolnod. Hazudott. Mindent elszúrt.

Vége a dalnak.

Koccintunk, én pedig egy hajtásra kiiszom az italomat, amitől lángba borul a torkom és az
orrom is.

- A kurva életbe! Jessica – mondja Christina tágra meredő szemmel. Ő még csak bele sem
kortyolt a whiskyjébe.

Köhögök és azonnal újra teletöltöm a poharamat.

- Na most mit mondjak? Kezdek olyan lenni, mint a helybeliek.

Belekortyol az italába, savanyú képet vág, de a tekintete végig a szememet keresi.

- Leginkább az itteni férfiak – mondja. Dühösen rámeredek.

- Megmondtam, hogy nem akarok ilyesmiről beszélgetni.

- Remek. Én viszont igen. – Keresztbe tett lábbal leül velem szemben a padlóra. Fájdalom
hasít a szívembe, mert az eszembe jut, hogy serdülő korában is pontosan ugyanezt tette. –
Tudod, nem voltam túl boldog, amikor elmentél vele. Az járt a fejemben, hogy nem ismerem
ezt a pasit, és igazából te sem ismered. Szerettem volna kedvelni, csakhogy úgy éreztem,
egyetlen faszi sem érdemel ki téged, Jessica, főleg most nem. De tudod, mi történt? Lee
volt az, aki a helyére tette a dolgokat. Azt mondta nekem, hogy még sosem látott ennyire
boldognak, és ő ugye jól emlékezett azokra a hosszú évekre is, ahogy a lövöldözés előtt
éltél, és tudod, hogy én mit léptem erre? Odafigyeltem a férjem szavára. Rájöttem arra,
hogy igaza van. Ami sokszor előfordul. Tudom én azt, hogy te nem kedveled Lee-t, ám neki
nagyon jó a véleménye rólad.

Önkéntelenül is elnevetem magam. A hangomból keserűség árad.

- Lee? Ő utál engem.

- Nem. Te utálod őt.

Felsóhajtok és pocsékul érzem magam.

- Nem is utálom…
- Nem kedveled. Ami rendben is van. Nem kell kedvelned mindaddig, amíg elfogadod azt a
tényt, hogy én szeretem.

A húgom még sosem volt ennyire őszinte. Szomorúan rámosolyodom.

- Még szép, hogy tiszteletben tartom ezt. Tudom, hogy jól bánik veled.

- Így igaz. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy egy csónakban evezünk. Tudja, hogy mikor
vagyok hülye és mikor van szükségem segítségre. Felismeri, hogy mi az adott helyzet. Ha
hülye vagyok, jól elküld a fenébe. Ha bajba kerültem, a kezét nyújtja és kihúz. Azt
gondoltam, hogy ilyen a kapcsolatod Keirrel. Kihúzott a mocsárból, amikor a legnagyobb
szükséged volt rá.

Jól hallottam minden szavát. Tudom, hogy igaza van. Keir tényleg talpra állított. Nagyon is.
Csakhogy aztán csúnyán pofára estem a magasból. Christina azonban mondott valamit,
amire felfigyeltem.

- Hogy érted azt, hogy… mikor van szükséged segítségre?

Christina nagyot kortyol a whiskyből. Lenyeli és aggódva rám néz.

- Jessica, ne csináld. Tudod, hogy mi erről sosem beszéltünk. Soha, egyetlenegy

alkalommal sem.

Csak némán bámulok magam elé. A húgom az igazat mondja, ám kétséges, hogy képes
leszek-e megbirkózni bármilyen igazsággal.

- Azt is tudom, hogy miért – folytatja. – Azért, mert félsz attól, hogy fájdalmat okoznak a
szavak, úgyhogy inkább lelépsz és ebben a pillanatban többé-kevésbé ezt teszed Keirrel is.

Ezek a szavak akkorát ütnek, hogy majdnem megfulladok.

- Tessék? – kérdezem pislogva.

Együtt érzőn félrehajtja a fejét.

- Felhívott az előbb.

- Tessék? – Úgy tűnik, hogy az erőmből kizárólag erre a szóra futja.

Keir felhívta Christinát.

Te jó isten, mit mondott el neki?

A húgom jól látja a félelmet az arcomon.

- Semmi baj – mondja gyorsan. – Csak azt kérdezte, rendben hazaértél-e. Elmondtam neki,
hogy kimentünk eléd a repülőtérre. El sem tudod képzelni, hogy ettől mennyire
megkönnyebbült. Mintha már azt hitte volna, hogy meghaltál. Bevallotta, hogy hazudott
neked. Elmondta nekem az igazat. Azt, hogy megbánta és téged egy különleges
csodalénynek tart. Szépen elköszönt tőlünk és ennyi volt az egész.

Így érzi magát éppen az, mint aki vízbe fullad. Az összes érzelmem ott tombol a mellemben
és szembeszáll a hullámokkal. Csakhogy Keir nincs itt, hogy utánam ússzon és kivigyen a
partra.

- Én nem… - nyögöm ki nagy nehezen. – Én nem menekülök. Így védekezem.

- Tudom – mondja halkan. – Akkor is ezt tetted, amikor leléptél otthonról.

Rámeredek és úgy érzem magamat, mint egy csapdába esett állat.

- Semmi baj – folytatja. – Nem értettem, amikor annak idején otthagytál minket, de minden
világos lett, ahogy teltek az évek. Tudtam, hogy meg kell védenem magamat. Azt sem
akartam, hogy apu bántson téged.

Kiszárad a torkom.

- Te apunak hívod őt? – kérdezem undorodva.

Elmosolyodik.

- Igen. Mert az apám volt. Meg a tied is. Bizonyos szempontból egy szörnyeteg, egy
iszonyatos, beteges alak. Tönkretette az életemet, anyáét és a tiedet is. De attól még az
apukánk marad, érted? Akkor is az apám volt, amikor azt szerettem volna, hogy ne legyen.
Az ember meg… akkor is képes megragadni egy szép emléket, ha minden más
iszonyatosan rossz. Talán éppen olyankor kell a jót keresni, amikor a legmélyebbre
süllyedünk. Ragaszkodunk az életünkben fellelhető, apró, rövid, boldog pillanatokhoz.
Ezzel persze nem adunk felmentést.

Halkan kifújja a levegőt.

- Viszont egy picivel talán könnyebbé válik az életed, ha nem gyűlölöd a múltad minden
egyes pillanatát.

Pontosan úgy beszél, mint Keir, mint amikor megosztotta velem a gyermekkori emlékeit.
Tudom, hogy gyűlölte az apját és félt is tőle, ám ennek dacára is örömmel emlékezett
vissza az egyetlen közös kirándulásukra és emiatt nem érzett bűntudatot.
Könnyek csorognak végig az arcomon és forró lesz a bőröm. Nagyokat pislogok, mert nem
akarok újra zokogni.

- Jess – mondja Christina. – Nem okollak téged azért, amit az apám csinált. Soha egy
pillanatikg nem gondoltam azt, hogy a te hibád lett volna. Miért is tettem volna? Sosem
beszéltünk erről… De én igazából csak arra voltam képes, hogy imádkoztam azért, hogy ne
menjen utánad is. Téged békén hagyott. Megkérdeztem anyát, mégpedig csomószor és
tőle tudom, hogy téged nem bántott. Megkímélt és igen, te szerencsés voltál. Engem
boldoggá tett az, hogy te tiszta maradhattál. Meg az, hogy nem kellett keresztül menned
mindazon, mint nekem. Nem az volt a feladatod, hogy megvédjél engem. A te dolgod csak
annyi volt, hogy szeress. És te szerettél is.

Összeszorul a torkom. Pislogok és a forró könnyeim miatt elhomályosul a világ.

- Annyira sajnálom – mondom és felhördülök. – Nagyon szeretlek. Magamat viszont

gyűlölöm azért, amit az apánk elkövetett ellened.

Vesz egy mély, remegő lélegzetet és könnyek jelennek meg a szemében. Pont olyan kék,
mint az anyámé, mint az apámé.

- Tudom, hogy így volt. Tudom. Azért, mert olyan vagy, amilyen. Te magadra veszed más
emberek bűntudatát és terhét, miközben a saját problémáiddal küszködsz. Csakhogy most
éppen kezdesz megfulladni. Túl kemény vagy önmagadhoz. Mindig is ilyen voltál, mindig is
ilyen leszel. Figyelj csak. Ezt is nagyon szeretem benned. Nagyon hosszú időn keresztül
fogalmam sem volt arról, mégis mit tehetnék az ellen, ahogy bánnak velem. Te akkor
elmentél otthonról. Magamra maradtam anyuval, én pedig megtanultam, hogy elég erős
legyek mind a kettőnk helyett. Rájöttem, hogyan kell kézbe venni az életemet. Tizenkilenc
éves korom óta eljárok terápiára és csak tavaly hagytam abba. Az elmúlt két esztendő
során Lee is eljött velem a terápiás foglalkozásokra.

Kitörlöm a szememből a könnyeket.

- Ez meg hogy lehetséges?

Megvonja a vállát és az üveg után nyúl. Odaadom neki.

- Azt gondoltam, nem akarsz tudni róla, ezért nem meséltem neked. Úgy véltem, te is
eljársz a magad terápiájára.

- Nem, nem jártam. Csak gondoltam rá.

- Igen, a lábad miatt. Ami amúgy teljesen jogos indok a változásra. Most viszont nem
csupán a lábadról van szó, Jess. Egy egész emberélet van a hátad mögött, amivel
csinálnod kell valamit. Abba kéne hagynod végre a képmutatást és ne tegyél úgy, mintha
jól volnál és elég erős ahhoz, hogy egyedül is boldogulj. Farkaszszemet kell nézned a
problémáiddal és rendbe kell hoznod az életedet, még ha e fájdalmas is.

Tölt magának a pohárba, aztán pedig nekem is.

- Utána pedig fel kell hívnod Keirt, hogy megbocsáthass neki. Rászolgált erre.

Kihúzom magam.

- Nem azért vagyok dühös rá, amit a bűnéről gondol. Azért őrjöngök, mert hazudott nekem.

- Nem tudod felfogni, hogy mi miatt hazudott? Nem rosszindulatból tette, Jess. Azért
hazudott, mert szerelmes beléd.

Bizonytalanul nézek rá és közben teljesen eldugul az orrom.

- Ezt is elárulta neked?

- Nem. Ahogy mondtam, arról beszélt, hogy te különleges vagy. Csakhogy én jól tudom, mit
jelent ez a férfiak nyelvén. Keir szerelmes beléd. A fenébe is, ez már akkor nyilvánvaló volt,
amikor elkísért téged a gipszed levételére. Egy kurva pillanatig nem vette volna le rólad a
szemét. Olyan szemmel méregetett, mintha közben máris az esküvőtöket tervezte volna.

Aj-aj, ez fájt.

Istenem, ez nagyon fájt.

- Csak a bűntudata miatt szeretett – felelem és amikor kimondom a szavakat, megértem,

hogy bennük van minden félelmem.

- Talán te is éppen így szeretsz engem? – kérdezi Christina. – A bűntudatod miatt?

- Nem! – vágom rá elakadó lélegzettel. – Dehogyis.

- Akkor mégis miben különbözik ez a két érzelem? – Felkel. – Ideje visszamennem Lee-
hez. Ha nem nézem vele a Pusszantalak, drágám! minden kurva részét, akkor egyedül
felfalja az összes sült krumplit.

Elindul az ajtó felé, ám a válla fölött még hátranéz rám.

- Ugye tudod, hogy minden rendbe jön, igaz? Csak… engedd be Keirt. Újra. Néha valamit
meg kell ismételned ahhoz, hogy működjön. Egyszerűen engedd be az életedbe.
Bezárja maga után az ajtót, én pedig ott maradok egy majdnem teljes üveg whiskyvel és
rengeteg töprengenivalóval

19. Fejezet

Keir

Fel kellene hívnom.

Naponta többször is ez jut az eszembe.

Fel kéne hívnom, mert akkor legalább tudja, hogy itt vagyok. Csakhogy minden egyes
alkalommal lemondok róla.

Túlságosan félek. Pontosan az történik, mint korábban is, amikor elfogott a rettegés.
Hagyom, hogy a rémület legyőzzön.

Teljesen kikészültem, amikor Jessica otthagyott. Aggódtam miatta. Korábban még sosem
volt ennyire dühös, és jól tudtam, mennyire megviselte az árulásom. Rettegve vezettem
vissza a hotelbe, ahol kiderült, hogy már elment. Annyira ki voltam akadva, hogy
tévedésből a hosszabbik útvonalat választottam. Aggódtam, amikor megtudtam, hogy felült
egy buszra és azzal hagyta ott Skye-t, hogy még elérje a repülőt. Remegtem a félelemtől,
amikor felhívtam Christinát, hogy megtudjam, hallott-e valamit a nővéréről.

Még most is tele vagyok félelemmel. Nem annyira Jessica miatt, mivel jól tudom, hogy nem
lesz semmi baja, hiszen hazaért és ott van a családjával. Amiatt fog el mélységes
aggodalom, hogy esetleg túl mély sebeket ejtettem rajta. Megtörténhet ugyanis, hogy soha
többé nem fog megbízni bennem.

Éppen ezért nem keresem a társaságát, csak reménykedem.

Még ez is hiábavalónak tűnik.

Ez az egész nagy halom szerencsétlenség azzal az egyedüli jóval járt, hogy Bricks
kapcsolatba lépett velem és minden héten küldünk egymásnak néhány SMS-t.
Aberdeenben él a feleségével, én pedig tervezem, hogy novemberben meglátogatom őket.
Kellemes lesz olyan valakivel beszélgetni, aki megérti a helyzetemet, aki ott volt mellettem
a megpróbáltatások során.

- Na most, akkor felhívod végre, vagy mi van? – kérdezi Lachlan.

A Szent Vincent pubban ülünk. Nehéz felhagyni a régi szokásokkal. Ez a hely ott van egy
köpésnyire tőlem és minden kedden beülünk ide, azt remélve, hogy megpillantom Jessicát.
Ezen a napon Lachlant is elhoztam magammal.

Igazából bennem fel sem merült annak a gondolata, hogy az alkoholizmussal küszködő
unokatestvérem beüljön velem egy kocsmába, ám éppen ő vetette fel ezt a lehetőséget. Én
egy sört iszom, ő pedig egy alkoholmentes pilsenit. A sarokba ülünk, hátat fordítva
mindenki másnak.

Lachlan elmondta, előbb vagy utóbb meg kell tanulnia elviselni a piások társaságát. Egy
teljes éve nem ivott valódi alkoholt és bár mindennap pokoli megpróbáltatásokkal jár, ez az
alak képes farkasszemet nézni a démonjaival.

Valami oknál fogva minden egyes alkalommal, amikor az unokatestvérem leáll beszélgetni
velem, úgy érzem, mintha fordulóponthoz közeledne az életem. Talán mert olyan nagyon
hasonlítunk egymásra.

A tetoválásokról beszélgetünk és megtudom, hogy Lachlan szeretné a lábszára hátsó

részére felvarrni Kayla képmását. Erről persze nekem Jessica jut eszembe, meg az, milyen
jó volna, ha egy kis hableányt tetováltatnék a karomra.

- Nem akarok a terhére lenni – magyarázom, és okokat keresek arra, hogy miért ne
telefonáljak. Megköszörülöm a torkomat. – Többé már nem.

Lachlan már ismeri az egész történetet. Áldja meg az isten azért, amiért még a szeme se
rebbent, amikor elmondtam neki, pontosan ugyanannak a lánynak udvarolok, akit annak
idején Lewis meglőtt. Bevallottam, hogy valósággal Jessica nyomába eredtem, mert jóvá
akartam tenni a bűnömet, majd pedig beleszerettem. Na jó, amikor ehhez a részhez értem,
egy picit magasba vonta az egyik szemöldökét. Bár Lachlannek is megvoltak a maga
problémái annak idején, most új dolgot hallott.

- Küldhetnél neki sms-t – javasolja. – Az kevésbé zaklató.

Felsóhajtok.
- Már küldtem – mondom. – Pár nappal azután, hogy visszaértem Edinburgh-be. Küldtem
neki sms-t. Nem válaszolt. Az is lehet, hogy mostanra már rég megváltoztatta a
telefonszámát és én inkább leharapom a nyelvemet, minthogy újra felhívjam a húgát. Ez a
két csaj kőkeményen védelmezi egymást.

- Akkor pedig nagy csata vár rád, míg sikerül visszaszerezned.

Ezt tök komolyan mondta.

- Állítsak be talán a házuk elé és egy kihangosítóval kezdjek el bekiabálni hozzá?

- Mert neked ez tetszene, igaz? – kérdezi vigyorogva.

Ekkor néhány csaj jön be a bárba és egyből kiszúrják maguknak az unokatestvérem.

- Te jó isten! Az ott Lachlan McGregor! – sutyorogják nem is olyan halkan. A legcsekélyebb

mértékben sem fogják vissza magukat csak azért, mert ez a pasi boldog párkapcsolatban
él, és jövőre meg is nősül. Ezzel Edinburgh-ben mindenki tisztában van, mivel állítólag
Lachlan kis bulija lesz a kibaszott évszázad legnagyobb szabású esküvője. Bizony ám.

A hangosan vihogó csajok leülnek az egyik közeli asztalhoz. Pontosan tudom, nemsokára
letámadják Lachlant és autogramot kérnek tőle.

Ő meg közben úgy csinál, mintha nem is látná őket.

- Nagyon jó ötlet hangosan kiabálni a házuk előtt – mondja. – Azonban nagyságrendekkel

több sikert érhetnél el, ha megpróbálnád a lehető legjobb arcodat mutatni. Kénytelen leszel
megvizsgálni a repedéseidet, és alaposan feltölteni az összeset. Betonnal. Annak idején
nekem segítségre volt szükségem. Abba kellet hagynom a piálást, kerestem egy
pszichológust és belevágtam a dolgok rendbehozatalába. Kijavítottam mindazt, amivel baj
volt. Szembefordultam a démonjaimmal, a félelmeimmel, önmagammal. Elegem volt abból,
hogy csak sodródjak az árral. Kayla többet érdemel egy partra vetett szerencsétlennél.
Rászolgált egy olyan férfira, aki tudja, hogy holnap miként legyen jobb a tegnapi énjénél.

Aki képes erre törekedni. Ilyen ember lett belőlem. Mind a mai napig ilyen vagyok.

Basszus. Olyan mintha magával Tony Robbinsszel beszélgetnék éppen.

- Jut eszembe – mondja Lachlan, miközben az italát nézi. – Beszéltem az apámmal. Azt
mondta, hogy egy cimborája kint Leith közelében eladná az autószerelő műhelyét.
Majdnem ötven éve a családja üzemeltette. A pasi azonban mostanra már megöregedett
és a fiának nincs kedve folytatni a vállalkozást. Apám bedobta a nevedet. Lehet, hogy meg
tudnátok állapodni. Azt mondtad ugye, hogy van megtakarított pénzed…

Megadja nekem az öreg autószerelő elérhetőségét és hosszú idő után újra azt érzem, hogy
eltölt a reménység. Ott látom az alagút végén a halvány, de egyértelmű fényt. Tényleg ott
van. Nemcsak azért, mert végre újra saját műhelyem lehet, hanem mert esetleg
visszaszerezhetem magamnak Jessicát. Azzal, hogy jobb ember lesz belőlem, mint
amilyen tegnap voltam.

Mielőtt elindulhatnánk, a lányok átjönnek az asztalunkhoz, vihogva és flörtölve, arra kérik

Lachlant, hogy írja alá a söralátéteiket. Azt a választ kapják, hogy szívesen, de csak akkor,
ha pénzzel támogatják Lachlan állatmenhelyét. Ráveszi a csajokat arra, hogy a szeme
láttára utalják át a pénzt a mobiltelefonjukról és csak utána ad nekik autogramot.

Lehet, hogy pár csajnak nem tetszik, hogy gyakorlatilag fizetnie kell egy autogrammért, ám
Lachlan mindegyiknek ad egy puszit az arcára és megengedi nekik, hogy selfie-zzenek
vele. Elképesztő, hogy mennyire boldoggá teszi ezzel őket. Abban biztosak lehetünk, hogy
jobb lesz a menhelyi kutyák sorsa.

Ami pedig engem illet… úgy érzem, nyilvánvaló, hogy most mit kell tennem.

20. Fejezet

Jessica

- Lady Gagának öltözzem, vagy legyek inkább Khaleesi? Van egy hosszú szőke parókám
és nem tudom, hogy mit kezdhetnék vele.

Felnézek a sörömből és értetlen arccal meredek Anne-re.

- Tessék?

- Jövő héten van halloween. Ugye emlékszel arra, hogy partit rendezek? Te is eljössz. Nem
is tehetnél mást, hiszen kanadai vagy és ti imádjátok ezt az ünnepet.

Lassan bólintok.
- Ez igaz, de azt a bulit a lányod barátainak szervezed. Akik nagyjából tizenegy évesek
lehetnek.

Megvonja a vállát.

- Na és? Hol van az megírva, hogy nem érezhetem jól magamat a lányom buliján?

- Senki nem mondja, hogy nem érezheted jól magad – figyelmeztetem. – Én csak azt
mondom, hogy én nem érezném jól magam.

- Vettem sört is – feleli és hátradől a székében. – Nekünk, nem a gyerekeknek.

Felvillan a tekintete.

- Ó, lehet, hogy Ted elhozza egy barátját.

Összevont szemöldökkel nézek rá. Nagyjából akkor, amikor szakítottam Keirrel, tehát
pontosan három hete- már ha valaki számolná az azóta eltelt napokat, amit én ugye nem
teszek – Anne elkezdett randizgatni egy Ted nevű fickóval. Sose találkoztam a pasival, de
látom, hogy a barátnőm belezúgott. De fülig ám. Ami tök jó. Komolyan. Úgy értem, hogy
Anne nagyon is megérdemli, hogy végre fülig szerelmes lehessen valakibe.

Csakhogy mostanra a barátnőm a fejébe vette, hogy valamiképp összeboronál a kedvese

egyik cimborájával, ám az én sebeim még túl nyersek, a szívem pedig darabokban hever,
ezért semmi kedvem nincs hozzá. Nem hinném, hogy képes lennék csak úgy túltenni
magam Keiren. Talán egy egész élet kevés volna ehhez.

- Ne nézz rám ilyen szemmel – méltatlankodik Anne. – Tudom, Keirről kiderült, hogy
seggfej, neked viszont akkor is tovább kell lépned.

Aj-aj. A szívem egyszerűen sírba fog vinni. Biztos, hogy erre készül.

- Nem is volt seggfej – mormogom és megpróbálok nem megfulladni. – Csak hazudott.

Anne a magasba vonja a szemöldökét.

- Az nagyjából ugyanazt jelenti, nem?

Belekortyolok a sörömbe.

Nem. Nem jelenti ugyanazt. Keirnek millió oka volt arra, hogy hazudjon és ezek közül
mindegyik helytelen volt. Csakhogy elég jól ismerem ahhoz – ismertem ahhoz -, hogy
tudjam, a hazugsága jó szándékú volt. A félelem szülte. A bűntudat. Ezeket a dolgokat én
is nagyon jól ismerem. Nem kételkedem abban, hogy őszinte érzelmeket táplált felém.
Annyira szeretett, amennyire csak képes volt. Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy ne
váljon árulóvá.

Rohadtul szar, hogy így ért véget a kapcsolatunk. Tökéletes is lehetett volna. A maga béna
módján éppen ilyen volt. Bár megvoltak a magunk hibái, esendőségei és titkai, mégis
ismertük egymást és egy magasabb szinten figyeltünk a másikra. Láttuk, hogy kicsoda ő
valójában.

Keir pedig… Szegény Keir egész idő alatt szenvedett és gyalázatban élt. Valahányszor a
lábamra pillantott, alighanem önmagát okolta. Lenyűgöző, hogy ilyen remekül eltitkolt
mindent. Bizonyos szempontból sokkal erősebb annál, mint amilyennek tartottam.

Istenem, annyira hiányzik! Minden porcikámban sajgó vágyakozás él iránta. Az éjszakák a

legrosszabbak, amikor megpróbálok hozzábújni, de nincs ott. Csak a hideg üresség fogad,
a puszta lepedő.

Ugyanezt érzi a szívem. Üres. Hideg. Kiürült.

Anne felsóhajt és ezt meghallva kiráncigálom magamat a fájdalomból.

- Sajnálom – mondja halkan. – Tudom, hogy milyen fontos volt a számodra. Nem hinném,
hogy azóta akár csak egyszer is elmosolyodtál volna.

A sör segít – mormogom és iszom még egy kortyot. Felsóhajtok. – A csoportos terápia is
segít.

Kedd délután van és ha megittuk a sörünket, átmegyünk, hogy találkozzunk a többiekkel.

Persze eszünk ágában sem volt beülni a Szent Cincentbe. Annyira félek, hogy esetleg
belerohanok Keirbe, hogy egyszerűen nem merek azon az oldalon sétálni sem. Így aztán
kerestünk egy kocsmát az ellenkező irányban. Amikor Christina idehoz kocsival, jó messze
szállok ki, nagy távolságra Keir McGregor lakóhelyétől.

A csoport gyűlései valamennyire enyhítették a szívfájdalmamat. Minden alkalommal

kiöntöttem a szívemet a résztvevők előtt és egyre többet mesélek Keirről, meg arról, hogy
mit tett velem, mint a sebesülésemről. Talán így kétszeresen is hibát követek el. Úgy
éreztem, hogy kiérdemeltem mind a két tragédiát. Mostanra annyit javult a helyzet, hogy
már áldozatnak tekintem magam. Mintha a sors összekeverte volna valaki máséval a
nekem kiszabott dolgokat.

Ezzel elindultam a helyes úton. Miután Christinával kiöntöttük a szívünket, képes voltam
megszabadulni a bűntudatom egy részétől. Már pszichiáterhez is járok. Túljutottam az első
néhány foglalkozáson és megpróbálok mindennel megbirkózni. Rengeteg feladat vár még
rám, de töretlen az önbizalmam és remélem, hogy megerősödve kerülök ki az egészből.

Ami a lábamat illeti, már nem hordok lábsínt, igaz, még mindig használnom kell a botomat.
Nem vagyok szomorú, ez is fejlődés. A fizioterápia kemény, mert Kat könyörtelenül
megkínoz. Elkezdődött a vízi terápiám is, ami miatt vonakodva ugyan, de eszembe jut Keir
és az, ahogy elvitt úszni.

Olyan magabiztos és gyengéd volt, ahogy a vízben tartott! A határaimat feszegette és

készen állt bármire, hogy erősebbé tegyen.

Aj-aj. A fészkes fenébe. Hát képes leszek valaha is anélkül gondolni rá, hogy közben
meggörnyednék a fájdalomtól?

- Még mindig vannak rémálmaid? – kérdezi Anne teljesen váratlanul. Meglep ez a

felvetése.

- Ezt meg hogy érted?

- Az elején arról meséltél nekem, hogy gyakran álmodsz Lewis Smithszel arról, hogy végez
veled egy sikátorban.

Vagy úgy. Különös módon ezeknek a rémálmoknak végük szakadt, amikor először
találkoztam Keirrel. Annyira biztonságban éreztem magamat mellette, mintha a
társaságában semmi bajom nem lehetne.

- Nagyon régóta nem volt bajom velük – magyarázom.

- Az ígéretes jel – feleli. – Nekem egy örökkévalóságba is került, míg már nem álmodtam a
tűzről. Amikor erre sor került, jól tudtam, hogy ennek jó oka van. A lelkem készen áll a
továbblépésre. Érted? Többé már nem köt magához az a pillanat.

Tetszett ez a gondolatmenet. Logikus volt.

A múlt már az én lelkemet sem bilincseli magához.

Ezzel csupán annyi volt a baj, hogy a lelkem most mozdulatlanul lebeg és igazából csak
egy irányba szeretne elmozdulni.

Keir felé.

Befejezzük a sört és kimegyünk az utcára. Egész nap esett az eső – na szia, ősz! – bár
mostanra már elállt, ám az utcák sötétek, ragyog a kövön a víz és tele vannak lehullott
levelekkel. Szorosabban a nyakam köré tekerem a sálamat, miközben elindulunk a
templom felé. A félhomályos égbolttól élesen elütnek az óratorony apró csúcsainak drámai
körvonalai.

Anne közben tovább gagyog Tedről. Egyszerűen nem tudja visszafogni magát, én pedig
őszintén bevallom, boldoggá tesz annak a tudata, hogy ő ennyire önfeledt.

Belépünk a templomba, ahol nekem szokás szerint az eszembe jut, hogy régen csak
milyen nehezen tudtam felvergődni azokon a kőlépcsőkön. Emiatt sokkal fontosabb ez a
környezet.

- Szeretnél egy kis magányosságot? – kérdezi Anne, amikor a padsorok között kissé
félreállok és így bámulom a terem végében az oltárt és mögötte az orgona hatalmas sípjait.

- Nem kell – felelem. – Jól vagyok.

A hálámat nemcsak ezen a helyen fejeztem ki, hanem másutt is.

Elindulunk lefelé a pincébe vezető lépcsőkön. Amikor leülünk a körben, látom ám, hogy
szokás szerint mi vagyunk az utolsók.

Pam feláll velünk szemben és az ajkán halvány mosollyal összeszorítja a két tenyerét.

- Kedd van – mondja. – Hogy érzitek magatokat?

- Jól – feleljük kórusban, kivéve persze Reget, a veteránt, aki azt mondja, hogy szarul.

A találkozók általában így kezdődnek. Pam utána körbejár és mindenkinek külön-külön

felteszi azt a kérdést, hogy milyen volt a hetünk. Amikor túljut ezen, kideríti, hogy akad-e
közöttünk olyan, aki szeretne valamilyen témáról beszélni.

- Mielőtt megkezdődne a mai találkozónk – mondja Pam, és a tekintete egy pillanatra

megpihen rajtam, mielőtt tovább rebbenne. Vajon csak képzelődöm, vagy tényleg némi
feszültség csillogott a szemében? -, szeretném mindannyiótokkal közölni, hogy egy új tag
érkezett a csoportba.

A homlokunkat ráncolva nézünk össze egymással. Egy új tag? Nem is hallottunk róla. Akik
itt vannak, azokat pedig már ismerjük.

Ekkor figyelek fel a Pam mellett az üres székre.

- Sok jó ember kis helyen is elfér – mormogja Reggie süteménnyel teli szájjal.
- Na, kérem, az új barátunknak igencsak cifra története van – folytatja Pam és végignéz
minden jelenlévőn. – Hozzánk hasonló módon poszttraumatikus problémáktól szenved,
mégpedig úgy, hogy hosszú éveken keresztül külső segítség igénybevétele nélkül viselte el
a fájdalmat. Anélkül, hogy elfogadta volna a problémáit. Ő is veterán katona, mint te,
Reggie és Afganisztánban szolgált a háborúban.

Valami megmozdul a hasamban, Anne pedig kíváncsi arccal sandít rám. Pam tovább
beszél:

- Nem akarok túl sokat fecsegni róla, mert az a legjobb, ha ő maga mutatkozik be.
Remélem, elég nagy szeretettel fogadjuk ahhoz, hogy később kedve legyen visszajönni.
Már szemtanúja lehettem annak, hogy ebben a csoportban közületek oly soknak sikerült
szembefordulni a démonjaival. A küzdelem után megerősödve bukkantatok fel a túlsó
oldalon, és én szilárdan hiszek abban, hogy mindenki rászolgált erre az esélyre.

Pam ekkor egy pillanatra újra rám néz és a tekintetével megpróbál valamit az értésemre
adni, mielőtt a pillantása megállapodna valamin a hátam mögött.

- Barátaim – mondja és a hátam mögött lévő lépcső felé biccent. – Ő itt Keir.

Na, ne.

Ne.

Még csak arra sem vagyok képes, hogy hátra forduljak.

Keir ellépdel a székek mellett és odamegy Pamhez.

Ő az. Tényleg ő.

Megáll az egybegyűltek előtt és rám szegezi a tekintetét.

Elakad a lélegzetem.

Pontosan olyan dögösen néz ki, mint amilyenre emlékeztem. Ismered azt az érzést, amikor
olyan nagyon szerelmes vagy valakibe, hogy az emlékeid kifacsarodva egy rózsásabb
képet idéznek fel annál, amilyen a valóság volt.

Itt most nem erről van szó.

Keir szemének gyönyörű, lágyan zöld árnyalata van. Olyan erővel figyelnek engem, hogy
jól tudom, letapogatja a szívemet és megismeri az összes zúzódásomat. Határozott
állkapcsát enyhe borosta borítja. Abban a pillanatban, ahogy megpillantom az ajkát, a
testem középpontját elönti a forróság és minden porcikám jól emlékszik arra, milyen érzés
volt, amikor ezek az ajkak felfedezőútra indultak rajta.

Ugyanolyan magabiztos és lenyűgöző, amilyen volt, ám most már azt követően, hogy
megismertem a múltja titkait, egyből felismerem a parancsoláshoz szokott férfi testtartását.
Úgy néz ki, és még mindig is olyan volt, mint aki számára nem jelent újdonságot
utasításokat adni a környezetének. Kiképezték arra, hogy harcoljon. Meg arra, hogy
megvédjen másokat. Nem tudom, miért tartott olyan sokáig, míg mindenre rájöttem.
Egyértelmű, hogy miről árulkodik az átható tekintete, a visszafogott viselkedése, meg az,
ahogy keresztülgázol a tömegen.

Természetesen neki is megvan a másik oldala. Az, ami miatt elönti a rettegés az éjszaka
kellős közepén. Egész biztos, hogy jó oka van a rettegésre.

- Üdvözlök mindenkit – szólal meg mély hangon, erős tájszólással. Végigfut a hátamon a
hideg, mert felidézem magamban, ahogy az én nevemet mondta ki. – A nevem Keir
McGreogor. Az elmúlt nyolc évben a Királyi Skót Dragonyos Őrezredben szolgáltam. A
vége felé őrvezetőként. Ahogy tudjátok, kiküldtek minket Afganisztánba, én pedig..

Elhallgat, oldalra sandít és megvakarja a füle tövét.

- Igazából nem is tudom, hogy mivel kezdjem. Túl hosszú időn keresztül halogattam már a
részvételt egy ilyen összejövetelen. Nem akartam beszélni róla. Mindent halogattam.
Szörnyű dolgokat láttam és sok mindenen átmentem. Magamban tartottam az összeset.
Most viszont a múlt ki akar jönni belőlem, csak nem tudja, hogyan.

- Tényleg ő az? suttogja Anne a fülembe. – A te Keired?

Aprócskát bólintok, a tekintetem pedig a férfira tapad és attól rettegek, hogyha esetleg
pislogok, akkor ő mindörökre eltűnik.

- Egyszerűen mond ki, ami az eszedbe jut, ahogy itt állsz közöttünk – feleli Pam és leül Keir
mellé a székre. – Nem kerget a tatár. Senki nem tudja felidézni csak úgy kapásból a teljes
múltját és rendkívül hosszú időt vesz igénybe, míg a mélyből a felszínre bukkan a lényeg.
Akkor is ez a helyzet, ha már nagyon sok minden napvilágot látott. Apró lépésekkel kell
haladnod, úgyhogy most beérjük az első történeteddel.

Keir nyel egy hatalmasat és újra a szemembe néz.

- Jól van. Azt hiszem, nincs értelme kerülgetni a dolgokat, mint macska a forró kását.
Mindazok közül a dolgok közül, amelyeket láttam vagy tettem, akad egyvalami, ami minden
másnál jobban nyomaszt. Éppen akkor küldtek mindet vissza Afganisztánba, hogy
segítsünk kiképezni a helyi rendőrséget, mert akkor az állomány jobban meg tudja védeni
az országot a talibánok elől. Arra számítottunk, hogy könnyű lesz a dolgunk és bizonyos
szempontból tényleg az is volt. Csakhogy a lazaságnak megvan ám a maga ára.

A torkomban dobog a szívem, miközben a szavait hallgatom. Most először lehetek a

fültanúja a valódi történetének.

- Kint jártam a terepen az embereimmel, amikor lecsapott ránk egy öngyilkos merénylő. A
nagy semmiből bukkant elő. Sok oka volt annak, hogy azt gondoltuk, már nem kell
veszélytől tartanunk. Unatkoztunk, nem mentünk éles bevetésekre és ténynek tekintettük,
hogy a háború számunkra már véget ért. Elhittük, hogy nincsenek ellenségeink. Meg azt,
hogy most már csak az afgánoknak kell harcolniuk egymás ellen, és nem nekünk. Én
legalábbis így gondolkoztam, és ezzel elkövettem az első hibámat. Másodpercekkel azelőtt,
hogy darabokra hullott volna a világ, rádöbbentem arra, hogy baj van. Előérzetem támadt.
Ez az érzés a gyomrodban keletkezik és jóval erősebb az ösztöneid szavánál. A jóslatból
tény lesz. Mondanom kellett volna valamit. Nem tettem. A merénylő aztán lecsapott és
minden megváltozott.

Egy pillanatra becsukja a szemét és összeszorítja az ajkát. Most már felfogom, hogy milyen
iszonyúan nehéz lehet számára ez a gyónás. Ott kell állnia a rengeteg ismeretlen előtt,
hogy lecsupaszítsa önmagát.

Csakhogy azzal is tisztában vagyok, mégpedig ahhoz hasonló ösztönös módon, mint
amilyenről az előbb beszélt, hogy mindezt a vallomását nem a többieknek szánta. Miattam
tárulkozik így fel. Ilyen módon enged be engem újra.

Nyel egy nagyot.

- Azon a napon elveszítettük két katonánkat. Az én két emberemet. Azokat, akiket meg
kellett volna védenem. Csődöt mondtam vezetőként, kudarcot vallottam emberként. Jól
tudom, erre nektek azt kell válaszolnotok, hogy nincs okom szemrehányásokkal bombázni
önmagam. Mégis ezt teszem. Egyfolytában, mindennap. Azért, mert ha jobb katona lettem
volna, egy jobb ember, akkor a fiúk még mindig élnének.

A padlóra szegezi a tekintetét és olyan sokáig bámul némán önmaga elé, hogy Pam már
szóra nyitná a száját, ám Keir megelőzi:
- Két ember meghalt azon a napon. Egy harmadik pedig valamivel később. Bent a
seregben ő volt a legjobb barátom. Mindenről beszélgettünk, még az érzéseinkről is –
mondja szomorú mosollyal. – Isten mentsen meg attól, hogy bárki előtt is feltárd az
érzelmeidet, amikor egy távoli országban terroristák ellen kell harcolnod. Mi mégis ezt
ettük. Azért, mert jó volt. Helyénvaló. Csakhogy minél több dolgot árultunk el a másiknak,
ez az egész helyzet annál veszélyesebb és elbaszottabb lett. Azért, mert a barátom kezdett
megőrülni. Beszámolt nekem a félelmeiről, arról, hogy öngyilkosságot fog elkövetni, vagy
másokat bánt. Azért fog embert ölni, hogy mindenki tudja, milyen érzés állandó félelemben
élni. Megpróbáltam riasztani az ezredet, de nem jutottam messzire. A seregben nem veszik
túl komolyan a mentális problémákat. Végül a barátomat kirúgták, mert engedély nélkül
elhagyta az őrhelyét, sőt dezertált.

Tudom, hogy most mi következik. Keir iszonyatos igazsága. Ráncossá válik a homoka, a
tekintetében fájdalom tükröződik és az orrán keresztül beszívva a levegőt megpróbálja
elérni, hogy valahogy talpon maradjon.

Miközben így küzd, én is szilánkokra hasadok.

- Lewis Smith volt a neve – mondja. Néhányan felhördülnek, és valamennyien felém

fordulnak. Az itt ülők nagyon jól ismernek és pontosan tudják, hogy mit tett velem Lewis
Smith.

Én meg tágra nyílt szemmel Keirt bámulom. Azért, mert ez az egész kettőnkről szól. Ebben
a pillanatban csak mi létezünk és csupán mi ketten számítunk.

- Biztosra veszem, tudjátok, hogy mi történt vele – mondja Keir elakadó hangon. – Hogy mit
követett el Jessica ellen. Én is tudtam. Láttam az arcát a hírekben és …

Elakad a szava és könnybe lábad a szeme.

- Tudtam, hogy segítenem kell neki. Az nem volt világos, hogyan, de úgy éreztem, hogy
egy világgal tartozom neki. Ám egy hozzám hasonló tönkrement, szétesett alak, hogy a
fenébe segíthetne egy olyan csodalényen, mint ő. Nem tudtam, de akkor is szerencsét
próbáltam. Pontosan ezt tettem A jó szerencse úgy akarta, hogy megtaláljam, igaz, azóta
kerestem, hogy megtörtént ez a szerencsétlenség. Itt találtam rá, a templommal szemben a
pubban és akkor… Beleszerettem.

- Jézusom – suttogja Anne mellettem. Megragadja a kezemet.

A többiek is biztatóan mormognak valamit, de én csak Keir szavaira figyelek.

Belém szeretett.

Megköszörüli a torkát.

- Utána pedig megismertem és egy idő múlva már nem az érdekelt, hogy mivel tartozom
neki, hanem hogy miként lehetne az enyém, hogyan ismerhetném jobban meg, miként
szerethetném. Tudtam, hogy hazugságban élek. Jessica nem sejtette, hogy ki vagyok
valójában, hogy én felelek mindazért, ami történt vele. Képtelen voltam igazat mondani.
Gyenge voltam, féltem, és nagyon szerettem. Bármire hajlandó lettem volna, hogy
megtarthassam, még arra is, hogy eltitkoljam előle az igazat.

A szemembe néz.

- Ez az igazság. Ez minden. Nekem pedig szilárd meggyőződésem, hogy a rám zúduló

rengeteg szerencsétlenség közül – és most nemcsak a seregre gondolok, de a
gyerekkoromra, a családomra, az akkor elszenvedett szörnyűségekre is – az volt a
legmegrázóbb, hogy elveszítettem Jessicát.

Csend borul a szobára. Senki nem mozdul. Senki nem szólal meg. Keir mozdulatlanul áll, a
tekintete a szememre tapad és a pillantásával megbocsátásért könyörög.

Én pedig annak dacára is megbocsátok neki, hogy a hazugsága még mindig fáj, akárcsak
az, hogy elzárkózott előlem. Azt hiszem, már rég megbocsátottam, és éppenséggel ez volt
az oka annak, hogy olyan nagyon fájt, amikor el kellett volna engednem.

- Jessica, Vereske – mondja és felemeli a fejét. – Sajnálom, hogy hazudtam neked. Hibát
követtem el és egyetlen mentségem sem lehet, hiszen te arra kértél engem, hogy legyek
őszinte hozzád, én pedig nem voltam. Te ennél sokkal jobbat érdemeltél, többet annál, mint
amit tőlem kaptál. Talán még annál is jobbat, mint amennyit valaha is adhatnék neked. Én
azonban szeretlek. Ez egy örök igazság. Szeretem a lényed minden törött kis porcikáját és
csodálatosnak tartom, hogy mi ketten ilyen tökéletesen összeillünk.

Egy pillanatra másfelé néz és megtörli a szeme sarkát. Remegve kifújja a levegőt.

- Nem tudom, hogy ti hogy bírjátok az ilyesmit, de kutya nehéz dolog itt állni és beszélni.
Mégis örülök, hogy megtettem. Függetlenül attól, hogy mi történik ezek után, később is
visszajövök majd. Persze esetleg nem ide, mert nem akarom ráerőltetni magam Jessicára.
Ti olyan fontosak vagytok számára, mint a tulajdon családja, ő pedig csak dicsérő szavakat
mondott rólatok. Viszont többé már nem fogom be a számat. Nem vagyok hajlandó arra,
hogy a jövőben is elrejtőzzek az igazság elől.
Még csak nyelni sem tudok. Kiszárad a torkom, az orrom viszket, mert mindjárt elbőgöm
magam. A szívemben tűz lángol, ideköt ehhez a helyhez és ezek a gyönyörű lángok csak is
Keir miatt lobognak.

Szeretlek.

Szeretlek.

Szeretlek.

- Köszönjük Keir – mondja végül Pam. Bátortalanul végignéz rajtunk és könnybe lábad az ő
szeme is. – Hú, ez volt ám a történet.

Keir csak bólint.

- Köszönöm, hogy megszólalhattam – mondja zord hangon.

Elindul kifelé.

- Keir! – kiáltja Pam utána és felpattan a székéből. – Tudod, hogy maradhatsz. Biztosra
veszem, hogy Jessica nem bánja.

Mindenki rám néz, még Keir is. Megrázza a fejét.

- Nem volna helyes ezt kihasználnom. Ez a hely az ő biztonságos menedéke, én csak

rontanék a helyzetén. Még egyszer köszönöm.

Elindul kifelé a székek között és amikor odaér hozzám, megáll. A szívem a torkomban
dobog és megfeszül az egész testem.

Keir közelebb hajol és ahogy megérinti a vállamat, meg mernék esküdni arra, hogy lángra
lobban a bőröm.

- Ha valaha is szükséged lesz valakire, akkor tudod, hol találsz meg – suttogja a fülembe. A
szavai egyből célba találnak a szívembe.

Felmegy a lépcsőn és eltűnik.

Olyan nagy súly nehezedik a mellkasomra, hogy majdnem összeesek.

Itt járt Keir.

És már nincs itt.

A templom lépcsőjén állok.

Szakad az eső, feltámad a szél és még több falevelet szakít le az ágakról.

Az utca túloldalán ott látom a Szent Vincent pub meleg fényeit. Biztos menedékhelynek
tűnik.

Így ácsorgok a boltív alatt immár huszonöt perce.

A többiek már rég hazamentek, még Anne is. Egyedül vagyok. Üzentem Christinának, és
megírtam neki, hogy taxival megyek haza, de nem tudom, hogy pontosan mennyire későn.

Azért, mert ennek nem lehet így vége.

Nem engedhetem ki Keirt a kezemből, a szívemből, hiszen ott van az utca túlsó oldalán. Ez
a nagydarab férfi elviseli a múltja súlyát, csodálatos a szíve és én kizárólag hozzá
tartozom.

Óvatosan elindulok le a lépcsőn, és közben igyekszem nem támaszkodni a botomra. A

nedves kövön jobban bízom a lábamban a sétapálcánál. Elindulok a túloldalra. Mire átérek,
majdnem bőrig ázom, hiszen nem hoztam magammal az esernyőmet. Igaz, ez most nem is
számít. Nem érzem az esőt.

Halk beszélgetés zaja hallatszik ki a pubból, de kint az ajtó előtt nincs senki, csupán
néhány vízzel teli hamutartó. Az ereszcsatornában hangosan zubog az esővíz. Kinyitom az
ajtót, mire bentről néhányan kíváncsian rám néznek. Az orromat megcsapja a sült krumpli
és a sör szaga. Barátságos a világítás.

Bár ez a hely biztos menedékhely, én mégis azt a férfit keresem, aki mellett sosem kell
félnem.

A megszokott asztalunknál találom.

Egy sör van előtte.

Egy könyvet olvas.

Már félúton járok, amikor felnéz és észrevesz.

Tágra nyílik a szeme. Megremeg a kezében a sör, ezért gyorsan leteszi.

Megállok. Mozdulni sem bírok. Keir tekintete valósággal odaszögez a padlóhoz, és ezer
szónál ékesebben beszél. Azt mondja, hogy mindent sajnál.

Remélem, hogy az én szemem is pontosan ezt mondja.

Én is sajnálom.

Ekkor valaki leszáll a bárszékről és enyhén hozzám ér, amikor elmegy mellettem. Ettől
magamhoz térek. Odamegyek Keirhez és rámutatok a székre.

- Szabad ez a hely?

- Foglalom valakinek.

Magasba vonom a szemöldököm.

- Ó, tényleg? Kinek?

- Életem legnagyobb szerelmének – feleli remegő hangon.

Ó, a pokolba. És én még abban reménykedtem, hogy lehet egy jókedvű könnyed óránk.
Erre ő egyből belerángat a valóságba.

Egy gyönyörű valóságba.

Lassan kifújom a levegőt és megragadom a szék támláját, nehogy elessek.

- Keir – nyögöm ki. Megrázza a fejét.

- Csitt. Egy szót se szólj. Sajnálom. Mindent sajnálok, azt is, hogy csak úgy betörtem
hozzátok a csoportos terápiára. Nem azért tettem, hogy visszahódítsalak magamhoz…

- Nem azért?

- Nem – félrehajtja a fejét és töpreng. – Na, jó, azért. De akkor is igaz volt minden szavam.
Segítségre van szükségem. Rendbe akarok jönni. Azt hiszem, az első lépést az jelentette,
hogy ezt kimondtam.

- Így igaz.

- Én csak… - Rákönyököl az asztalra, összefűzi az ujjait, és a tekintetével a falat keresi. –

Nem tudok aludni nélküled. Nincsenek érzelmeim nélküled. A világ nem olyan, mint régen,
más az íze. Oly sokáig nem is éltem, csak tengődtem, Jessica. Aztán te felbukkantál és
elérted, hogy már ne csak magammal törődjek. Más is létezik, nem csupán a bűntudatom
és a rám nehezedő terhek. Rávettél arra, hogy forduljak szembe a sötéttel és találjam meg
benne a fényt… Képtelen vagyok…

Nagyot sóhajt és a tenyerébe temeti az arcát. Csendben marad, csak lélegzik.

Közelebb hajolok és a tenyerem rásimul a kézfejére.

- Keir – mondom halkan. – Még mindig szeretlek. Nem múlt el ez az érzelem. Azt hiszem,
mindörökre szeretni foglak.

Lassan felemeli a fejét és a szemembe néz. A tekintete óvatos, de nagyon szeretne hinni
nekem.

- Te visszaéltél a bizalmammal. Hosszú időbe beletelik, míg túllépünk ezen.

Savanyú képpel bólint.

- Tudom. Sajnálom, de tudom…

- Azért nem fog olyan sokáig tartani – figyelmeztetem sietve, mert nem szeretném, hogy
elragadják az érzelmei. – Már így is volt néhány hetem arra, hogy megfőjek a saját
levemben és az a helyzet, Keir, hogy te piszok mód nagy fájdalmat okoztál nekem.
Csakhogy a hiányod még annál is jobban fáj. Nem akarom, hogy ez legyen kettőnk
kapcsolatából. Veled akarok lenni, úgy kellesz, ahogy vagy, az idők végezetéig.

Megremeg az orrcimpája, ahogy megpróbál levegőhöz jutni. Tágra nyílik a szeme. Nyel egy
hatalmasat, a tekintete végig siklik az arcomon, az ajkamon, az orromon és a szememen.

- Komolyan gondolod? – suttogja.

Lágyan elmosolyodom.

- Igen, komolyan. Leülhetek végre?

Beletelik egy pillanatba, míg mindent felfog. Felragyog a tekintete és kihúzza magát.

- Csak akkor, ha ideülsz – mondja és megveregeti maga mellett a padot.

Átmegyek arra az oldalra, de mielőtt le tudnék ülni, ő máris felkel és a két tenyere közé
szorítja az arcom.

- Köszönöm, hogy megbocsájtottál nekem – mondja és amikor lenéz rám a magasból, az

orra hegye az enyémhez ér.

- Köszönöm, hogy beengedtél.

- A tied vagyok, Vereske. Teljes egészében. Minden, ami jó, minden, ami rossz bennem. A
teljes igazság is. Mind a tied.

Megcsókol és ettől az egész testemet elönti a forróság. A szám egybeolvad az ajkával, én

pedig megolvadok, valósággal belefolyok a karjai közé és eggyé válok mindennel, ami az
övé.
Itt a pasim.

A védelmezőm.

A menedékem.

A szerelmem.

Epilógus

Keir

Hét hónappal később

- Hé, Vereske! – kiáltom fel a fölöttem trónoló Aston Martin motorja alól. Ez nem akármilyen
Aston Martin, hanem Moneypenny, vagyis Brigs unokatestvérem imádott kocsija.

- Elment Natashával sörért – feleli halkan Brigs.

Kicsúszok a kocsi alól és felnézek az unokatestvéremre, aki elegánsan nekitámaszkodik a

műhely egyik oszlopának.

- Te meg hogy jöttél be ide? – kérdezem. Felsóhajt.

- Ha nem hallgatnád ilyen hangerővel ezt az igénytelen tuc-tuc zenét, akkor nagyjából öt
perccel ezelőtt felfigyeltél volna az érkezésemre.

Felkelek és a motorháztetőről levett ronggyal megtörlöm a kezemet.

- Ez nem igénytelen tuc-tuc – tiltakozom. – Hanem a Foreigner együttes. Tényleg nagyon

megváltoztál, amióta Londonban élsz.

Az égre emeli a tekintetét.

- Te változtál meg attól, hogy Edinburgh-be költöztél. Azt hittem, hogy ez a szutykos
autószerelősdi kizárólag Glasgow-ban menő dolog.
Odamegyek a mini hűtőszerkényhez és felmordulok, mert észreveszem, hogy nincs benne
sör. Előveszek egy kólásüveget és a hűtőszekrény peremén leütöm róla a kupakot.

- Ez egy olyan menő dolog, hogy miatta egyedül én döntöm el, mennyit kérjek a drágalátos
kocsid rendbehozataláért. Ha akarom, inged, gatyád is rámegy, vagy éppen megkaphatod
a családi kedvezményt. Professzor – teszem hozzá és iszom egy nagy kortyot.

- Kólát?

Brigs megcsóválja a fejét.

- Jogos észrevétel – mondja. – Igen könnyen előfordulhat, hogy a műhelyeddel többet

keresel, mint én professzorként.

Rávigyorgok és megvonom a vállam.

- Talán.

Valamivel több, mint hét hónap telt el azóta, hogy Jessicával belevágtunk a közös életünk
felépítésébe. Csomó minden megváltozott. Mind a ketten eljárunk terápiára egyedül, de
párosban is. Keddenként beülünk a régi jó templomi foglalkozásra. Folyamatos erőfeszítést
igényel a küzdelem, a talpon maradás, a bátorságunk megőrzése és a múlt elviselése.
Nagy terhet rak ez mind a kettőnk vállára és néha azért veszekszünk, mert túl nagy
bennünk a feszültség és persze a fájdalom. Minél régebb óta tart a terápia, annál jobban a
napvilágra kerül a kín is. Nem lehet gyorsan lerendezni és nem lesz semmivel sem
könnyebb. Minden héten új kihívások várnak ránk.

Csakhogy egyre erősebbek vagyunk. Külön is, de párként is. Ezenfelül pedig száz
százalékig őszintén viselkedünk egymással. A közös életünk minden lépésénél, ami pedig
azzal jár, hogy tudjuk, az életünk végéig számíthatunk a másikra.

Említettem már, hogy megvolt az eljegyzésünk? Mindjárt mesélek róla.

Jessica jelenleg részmunkaidőben a helyi kulturális központban dolgozik. Fogyatékos

embereket tanít jógára. Először csupán azokkal foglalkozott, akiknek ugyanolyan sérüléseik
voltak, mint neki. Ilyen módon fel tudta mérni a saját teste korlátait, miközben ezzel
egyidejűleg másokon segített. Minél jobban elmélyedt a munkában, annál nyilvánvalóbá
vált előtte, hogy régóta rossz ösvényen haladt.

Korábban mindig is azt hitte, hogy a jógával a lelket tehetjük nemesebbé. Persze mindig is
nagy örömmel töltötte el, amikor egy átlagos tanítványt segítette a gyakorlatok
elvégzésében – többnyire karcsú, csinos és meglehetősen gazdag nőket, akik a
nagyvárosokban élnek -, ám most rádöbbent arra, hogy ennél sokkal szívet melengetőbb
feladat azokon segíteni, akik igazán rászorulnak erre, és többnyire nem kapnak támogatást.
A nyugdíjasoknak, a mozgássérülteknek és a tanulási nehézségekkel küszködőknek.
Egészen egyszerűen beleszeretett abba a lehetősége, hogy jógagyakorlatok révén szólítsa
meg ezeket a nélkülözőket, hogy felemelje őket a magasba, ahol részesülhetnek abból a
békéből, amire rászolgáltak.

Így bár a részmunkaidős megbízatása nagyon jól alakul, Jessica ennél többre vágyik.
Esténként iskolába jár, hogy megnyithassa a saját jógastúdióját. Erre már korábban is
gondolt, ám most egy olyan központot tervez, ahol kifejezetten a rászorulókat és a
fogyatékosokat várják. Aranyból van a szíve, és szeretné jobbá tenni a világot. Minden
egyes jógapóz lépést jelent a megfelelő irányba, akár akarja a világ, akár nem.

Az én világom közepe ez a szerviz. Fejest ugrottam a mély vízbe, és ráköltöttem minden

megtakarított pénzemet. Remekül bejött a vállalkozás. Újra a két kezem munkájából élek,
érdekes gépekkel dolgozom és imádom a melót. Nem számít, hogy mocskos a kezem, nem
érdekel, ha valaki lenéz miatta, mivel nincs annál megnyugtatóbb dolog, mint amikor este
kellemesen elfáradva annak a tudatában leülni, hogy a két kezeddel sikerült rendbe tenni
valamit.

Természetesen jó oka van annak is, hogy Brigs benézett hozzám. A feleségével,
Natashával most először látogatott meg minket. Már nincs sok idő hátra a gyermekük
megszületéséig. A látogatásuk persze cseppet sem a véletlen műve.

A jövő héten tartják Lachlan és Kayla esküvőjét. Már korábban is mondtam, ez lesz az
évszázad lagzija. Egy jó hónapja nyomát sem láttam Lachlannek, így feltételezem, hogy
sok a dolga és tudom, hogy volt némi feszültség a családban, mivel a nagy semmiből
egyszer csak előbukkant a vér szerinti anyja. Az egész klánunk itt gyülekszik a városban.

Ebbe ugye beletartozik Mal fivérem és a nővérem, Maisie is. Évek óta nem találkoztam
velük. Megjött az anyám és a mostohaapám. Bram unokatestvérem a barátnőjével és a
fivére, Linden a feleségével és a kisgyerekükkel. Mindez pedig azt jelenti, hogy nagyon
hosszú idő után kis helyen nagyon sok jó embernek kellene elférnie.

Brigs persze kapva kapott az alkalmon és az Aston Martinjában feljött ide Londonból, hogy
olcsón rendbe hozassa a járgányt. Ezúttal jó fej leszek vele.
Ezenfelül Jessica nagyon együtt van a többi csajjal. Szüksége van az új barátnőkre, hiszen
a legközelebbi barátja, Paula Londonban él, és Anne elköltözött Fife-be. Havonta csak pár
alkalommal találkozhatnak.

Jessica és Natasha az első pillanattól kezdve jól kijött egymással. Ha éppen nem együtt
lógnak, akkor annak az az oka, hogy Natasha Christinát részesíti fejtágításban. Az a
helyzet, hogy Jessica kishúga is terhes. Ennyi ösztrogén már túl sok volna nekem.
Szemmel láthatóan Brigsnek is, ezért aztán inkább itt dekkol a műhelyemben.

- Na, szóval. Hogy a csudába fordulhatott elő, hogy nem hívtatok meg az esküvőtökre? –
kérdezem Brigstől.

- Senkit nem hívtunk meg – feleli, és nagyot villan dermesztően hideg szeme. Annyira
idegesítő, amikor így néz rád. – Senkinek sem szóltunk egy szót sem. Bosszúból majd te
sem fogsz meghívni a ti esküvőtökre, igaz?

- Hol van az még? Nem kezdtük el tervezni – mondom.

Ez amúgy teljesen igaz. Mind a ketten arra gondoltunk, hogy az esküvőnk télen lesz, a
Skót-felföldön. Csakhogy olyan sok a dolgunk, hogy eddig nem igazán volt időnk belemenni
a részletekbe. Azt azért elárulhatom, hogy Wickre gondoltunk, mert az a kastély ideális
helynek tűnik. Bár akadt odafönt néhány hátborzongató pillanat, összességében szép
emlékek fűződnek hozzá és mi ezekre összpontosítunk. Azt hiszem, Jessica számára
jelképes értékű ez a döntés, mivel a kastély annak idején térdre kényszerítette, ezért most
elszánta magát a visszavágóra. Engem viszont sokkal inkább az motivál, hogy szerintem
kurva menő dolog egy kastélyban tartani az esküvőnket.

Dudaszó riaszt fel az álmodozásból. Kinyílik a műhely tolóajtaja és így látom, hogy fülig érő
szájjal vigyorogva Jessica gördül oda hozzánk a Jaguárral. Könnyedén kiszáll a kormány
mögül, miközben Brigs átmegy a túloldalra, hogy kisegítse Natashát.

Jessica bicegve jár. Ez örökre így marad, ám ettől eltekintve fantasztikus az erőnléte, hála
a rengeteg jógázásnak, fizioterápiának és a pozitív életszemléletnek. Szeretném azt hinni,
hogy a sok szex is segített.

Natasha viszont úgy néz ki, mint egy elefánt. Nagyon csinos elefánt, de akkor is kurvára
ormótlan és néha már egy kipukkadni készülő lufira emlékeztet. Egyfolytában viccelődünk
vele.
- Biztos vagy abban, hogy a magzatvíz nem a boldogító igen kimondásakor fog elfolyni? –
kérdezem, miközben Jessica berakja a söröket a hűtőszekrénybe. – Arra készülsz, hogy te
legyél a figyelem középpontjában?

- Haha, lófasz a seggedbe – feleli Natasha, és dühösen néz rám, miközben Brigs megfogja
a kezét. – Ha elfolyik a magzatvizem, az egyfajta ajándék lesz. Az új házasság első
erőpróbája. Nekem aztán elhiheted, hogy az ifjú párra még jó pár kibaszott próbatétel vár.

Brigs az égre emeli a tekintetét.

- Micsoda dráma.

- A hormonjaim miatt van! – bömböli Natasha és megsimogatja a hasát. – Szedjétek ki

azonnal belőlem ezt az átkozott kölköt!

Jessica egy sört nyom Brigs kezébe, Natasha pedig ásványvizet kap. A terhes asszonyság
mogorván megköszöni, miközben kimarja a kezéből. A kedvesem ekkor odajön hozzám
egy sörrel és amikor rám mosolyodik, körülöttünk megszűnik létezni a világ. Csak mi ketten
maradtunk.

Odahúzom magamhoz, egy puszit nyomok a feje tetejére és beszívom az illatát. Istenem,
hogy milyen nagyon szeretem! Ez a felismerés ugyanolyan erővel csap le rám, ahogy
mindig is szokott. Pontosan ez volt az oka annak, hogy egy szép napon váratlanul
megkértem a kezét. Éppen reggeliztünk és Jessica azt kérte, hogy adjam oda neki a
mandulatejet.

Erre én ezt válaszoltam:

- Olyan kibaszottul szerelmes vagyok beléd. Leszel a feleségem?

Ennyi volt a lánykérés.

Romantikus? Nem.

Viszont száz százalékig őszinte és száz százalékig csak magunkat adtuk benne.

Igen.

- Na és most mi lesz? – méltatlankodik Natasha. – Ti mind berúgtok a sörtől, én pedig

elszopogathatom az ásványvizemet.

Az ajtó felé biccentek. A műhely Letihben van és az óceán alig néhány háztömbnyire
húzódik.
- Menjünk le a partra, vegyünk sült halat meg sült krumplit.

Natasha szeme hatalmasat villan.

- Ez a beszéd, baszd meg.

Lassan összeszedegetjük a holminkat és az épületből kilépünk a ragyogó májusi

napsütésbe. Lehúzom a tolóajtót, bezárom, majd pedig Jessica kezét fogva elindulunk
végig az utcán. Tavaszi illatok úsznak a levegőben, mi pedig ruganyos léptekkel haladunk a
jövő felé.

Vége