Idővel igazán jó lettem abban, hogy mikor szálljak ki a játékból.

Először is: a férjem. Életem legjobb döntése volt, hogy elváltam tőle. De egyedülálló
anyaként, miközben épp munkát keresek, nem könnyű kifújnom magam. Így amikor egy
hírességekkel foglalkozó oldal blogger pozíciója az ölembe hullik, úgy érzem, megütöttem a
főnyereményt.
Legalábbis az első megbízásig, amikor először találkoztam Noah Frazierrel, aki…
gyakorlatilag meztelen volt és nedvesség csöpögött róla.
A szívem majd kiugrott a helyéről, és képtelen voltam egy épkézláb mondatot kinyögni. A
szépen kidolgozott hasizma, az ellenállhatatlan vigyora és a kristálykék szeme túl tökéletes
volt ahhoz, hogy igaz legyen. Úgyhogy mit tettem? Jól berúgtam és megaláztam magam,
naná.
Én kész vagyok elfelejteni azt a kínos estét, miközben Noah nem szándékszik hagyni, hogy
továbblépjek. Helyette inkább megszervezte, hogy egy jelentős tudósítást írjak róla, ezzel
biztosítva, hogy még több időt töltsünk együtt. Egyik zavarba ejtő pillanat a másik után,
egyik csók a másik után, és mielőtt megállíthattam volna magam, rájöttem, hogy
belezúgtam.
De amikor bekövetkezik az elképzelhetetlen, vajon hibáztathatom-e őt, ha kiszáll a játékból?
Mit nem adnék még egy utolsó alkalomért…
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Corinne Michaels: One Last Time, 2018

Fordította
LAIK ESZTER
© Corinne Michaels
Hungarian translation © Laik Eszter, 2018
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám, Németh Renáta

Szerkesztette: Moldova Júlia

Korrektúra: Drabon Zoltánné

Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5875-38-0

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu www.facebook.com/alomgyar

Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Barkó Imre
 Ajánlás

Azoknak a nőknek, akik maradnak,

amikor menni kellene…

Megérdemled, hogy szeressenek.

Megérdemled, hogy boldog légy.
Megérdemled, hogy szabad légy.
 ELSŐ FEJEZET

Kristin

– Akkor tűnj el innen! – üvöltök a férjemre, amikor újra a fejemhez

vágja, milyen értéktelen vagyok. Elegem van. Évek óta kitartok
mellette, nem csinálom tovább. Miért kellene elviselnem ezt az
ürességet, ezt a szeretetlenséget?
– Nem megyek el innen, Kristin. Ha le akarod zárni ezt a
történetet, akkor pakolj össze, és húzz el a házamból!
Rámeredek a férfira, akit huszonkét éves korom óra szeretek. A
gyermekeim apja. Azt hittem, mellette öregszem meg. De ez, aki
előttem áll, már csak a délibábja annak az embernek. Scott a
felismerhetetlenségig megváltozott az elmúlt tizennégy évben. Már
csak valaki, akit egykor szerettem.
A férfi, akiről tudtam, hogy sosem dobna el ilyen könnyen. Aki
sosem tenne ilyet.
– Ez nem csak a te házad, Scott. A feleséged vagyok.
Önelégült mosollyal a képén megcsóválja a fejét.
– Én fizetek érte. Hogy fogod fedezni a fényűző életstílusod
munka nélkül?
Fényűző életstílus? Idejét nem tudom, mikor vettem magamnak
valamit. Leginkább azért, mert nem volt kedvem azt hallgatni, milyen
hülyeségekre költők.
– Szerzek munkát, és teszem, amit kell. Nem költözök el.
Megdörzsöli az orrnyergét.
– Szóval dolgozni fogsz, csak épp az elmúlt tíz évben nem tetted.
– Nem te akartad, hogy maradjak itthon a gyerekekkel? Nem te
mondtad, hogy lépjek ki a munkahelyemről? Úgyhogy most ne vágd a
képembe! – csapok az asztalra.
Mintha az Idétlen időkig című filmet nézném a saját
szereposztásunkban. Ugyanaz a harc, újra és újra, megbékélés nélkül.
Egyetemi diplomát szereztem kommunikációból, mégis ez az egyetlen
dolog, amit egyikünk sem képes normálisan művelni.
Scott akkor javasolta, hogy hagyjam ott a riporteri munkám,
amikor kiderült, hogy terhes vagyok Finn-nel. Folyton utaztam,
kiemelten fontos sztorikról tudósítottam, és Scott úgy érezte, nem
tudnám teljes mértékben az anyaságnak szentelni az időmet.
Kezdetben jó ötletnek tűnt. Mindig szerettem volna olyan anyuka
lenni, aki süt-főz, megpuszilja a gyerekeit, mielőtt iskolába indulnak,
és ebédet csomagol nekik. Anyám ilyen volt, és a legszebb emlékeket
őrzöm róla. Azt hiszem, földre szállt angyal lehet, mert nálunk
legtöbbször jó, ha a gyerekeim összeillő ruhát vesznek fel és elég pénz
van az ebédszámlájukon.
Az életem a legkevésbé sem úgy alakult, ahogy arra számítottam.
Sütés helyett összevissza kapkodok, hogy tiszta legyen a lakás,
különben Scott dühöngene. Egy órát töltök az edzőteremben, hogy
Scott ne jegyezhesse meg, kissé elengedtem magam. Miközben
megpróbálok egyszerre tökéletes feleségnek látszani és anyának lenni,
mint ahogy az is vagyok, lassan megfulladok.
És amikor felbukkannék levegőért, a férjem visszanyomja a fejem
a víz alá.
Most megragadja az asztal szélét, és rám néz.
– Mindig én vagyok a rosszfiú. Én hagyattam veled ott a munkád.
Én csináltam neked gyerekeket. É tettelek azzá a szerencsétlen nővé,
aki vagy. Miattam lettél ilyen hideg és megkeseredett is, igaz? Mindent
én csináltam. Akkor húzz innen a francba!
Könnyek gyülekeznek a szememben a mondataitól.
– Ilyen könnyen feláldozható vagyok?
Harag lángol a szemében.
– Te vagy, aki szakítani akarsz, Kristin. Te vagy az, aki itt állsz
fensőbbségesen, és közlöd velem, hogy tűnjek el. Isten bocsássa meg,
olyan feleségre vágyom, aki valóban szeret engem. Mikor fordult elő
utoljára, hogy ágyba akartál bújni velem? Mikor adtad meg, amire
szükségem volt, mi?
Elérkeztünk a veszekedés következő felvonásához.
– Elég nehéz olyan valakit akarni, aki mellett egy darab szarnak
érzed magad.
– És mivel érem el ezt, Kris? Azzal, hogy megmondom az
igazságot rólad meg a dolgaidról?
 A dolgaim. Mindig az én dolgaim, még amikor az övéiről
beszélünk, akkor is. Én váltom ki a reakcióit. Scottot semmi felelősség
nem terheli semmiért, ami velünk történik. Mindig valaki máshoz
pattan a labda. Olyan rohadtul belefáradtam már, hogy én legyek
minden rossznak az oka az életében, hogy senkinek és semminek
érezzem magam.
– Persze, Scott. Így is van.
Nincs értelme folytatni ezt a veszekedést. Annyiszor
megpróbáltam, de úgyis hiába beszélek.
A gyerekeink a szüleimnél vannak, ezt a hétvégét a megbékélésre
szántuk. Anyám tudta, hogy Scott-tal pengeélen táncolunk, és
szerettem volna még egy esélyt adni magunknak. Arra gondoltam, ha
egy kis időt együtt tölthetnénk, csak mi ketten, találnánk valami kiutat.
Úgy tűnik, megint hülye voltam.
– Annyira belefáradtam már, hogy a házasságunkat próbáljam
rendbe tenni – sóhajt Scott, miközben a szobát rója. – Mást se
mondogatsz, csak hogy boldoggá akarsz tenni, de aztán mindent
rosszul csinálsz. Kimerítő folyton magamat ismételgetni.
Igen, kimerítő, pontosan.
Érzem, gondolatban kezdek visszavonulni a bástyáim mögé, hogy
megvédjem magam. Mindössze ennyit tehetek, mielőtt darabokra
hullanék.
– Kérlek, hagyd abba! – fogom könyörgőre.
– Mikor tanulod meg, Kristin? Ha egy kicsivel több erőfeszítést
tennél, nem lennék ilyen csalódott.
Semmit sem csinálok jól. Semmit. Nem úgy öltözködöm, ahogy ő
helyesnek gondolja, nem úgy nevelem a gyerekeket, ahogy az anyja
csinálta, nem úgy nézek ki, ahogy akkor, amikor belém szeretett, és
isten a megmondhatója, semmilyen módon nem elégedett velem.
– Azt hiszem, sosem tanulom meg – mondom, hogy megbékítsem.
– Én is azt hiszem. – Összefonja a karját a mellkasa előtt, és rám
néz.
A férjem valaha jó ember volt. Bolondult értem, és azt mondta, a
leggyönyörűbb nő vagyok, akit valaha látott. Mindenben passzoltunk,
úgy tűnt. Két év múlva összeházasodtunk… és minden megváltozott.
Többé nem voltam tökéletes a szemében. Inkább zűrös, szerencsétlen
alak. Mint amikor egy hógolyó elindul a lejtőn, és lassan lavinává nő,
ahogy halad az útján. Azt gondoltam, boldoggá tehetem, de minél
elszántabban próbálkoztam, annál többször vallottam kudarcot.
Gyereket akart. Ha megadnám neki, boldogok lennénk. Őszintén
hittem benne, de minden egyes hónapban, amikor beköszöntött a
ciklusom, emlékeztetett rá, hogy még gyereket sem bírok szülni neki.
Aznap, amikor felfedeztem, hogy terhes vagyok Finn-nel,
megváltoztak a dolgok. A férfi, akit szerettem, visszatért hozzám. De
Aubrey születése után ismét a haszontalan kategóriába kerültem.
Az a lavinává lett hógolyó átgurult felettem, és ott maradtam alatta
élettelenül.
– Sosem fog megváltozni semmi! – puffog. – Befejeztem a
próbálkozást.
Akárcsak én. Belefáradtam abba is, hogy belefáradjak. Betelt a
pohár, hogy a semmiért taposnak a szívemen. Sosem fog szeretni.
Semmim sem maradt, amit odaadhatnék neki.
– Hogy jutottunk ide? – Megtörik a hangom, ahogy a torkom
összeszorítja a fájdalom. – Hogy lett ez az életünkből? Annyira
szerettelek, hogy a levegővétel is fájt, és most? Most csak szimplán fáj.
Képtelen vagyok ezt tovább csinálni. Nem bírok ki több ilyen éjszakát,
egymás torkát harapva. Túl nehéz.
– Ha megpróbálnál többet tenni…
– Ha megpróbálnék? Viccelsz velem? Mást se csinálok, mint
próbálok! Mást se csinálok, mint megadom neked, amit akarsz, de
sosem elég! – Istenem. Hogy lehetek mindenért én a hibás? Nem
lehetek ennyire rossz. Próbálom. Próbálom és próbálom, de sosem
változik semmi.
Scott végighúzza a kezét az arcán.
– Valaha ment.
– Igen. – Lepottyan egy könnycsepp. – Sok minden ment valaha,
ahogy neked is.
Elszorul a szívem, és mindenem sajog belül. Scottra nézek, hogy
találjak valamit, amiért még van értelme küzdeni. Ha csak
megcsillanna a remény, hogy kiutat találunk, összeszedném az erőm,
hogy folytassuk.
Találkozik a tekintetünk, és tudom, hogy nem maradt semmi,
amiért harcolni érdemes.
Nincs remény, és én összeroppanok. Fojtott hang bukik ki a
számon, a csontjaimig hatol a fájdalom.
 Scott gyorsan mozdul, a karjába zár, én zokogok. Szorosan ölelem,
muszáj megkapaszkodnom, különben annyira egyedül lennék.
– Ne sírj, bébi! Gyűlölöm, amikor sírsz. Nem ezt akarom
magunknak, Kris.
Talán tévedtem. Talán számítok neki.
– Nem akarok többet veszekedni.
Scott a keze közé fogja a fejem, a szeme lágyan fürkész.
– Akkor csináld jobban!
Mindig ezt teszi velem. Megtör, aztán valami kedves gesztust tesz,
hogy azt gondoljam, az én fejemben van a hiba. Teljesen kiborít vele.
Nem engem akar. Valami olyan változatát akarja ennek a nőnek,
aki nem én vagyok. A valóság az, hogy… nem szeret többé, és én nem
fogok így élni.
Elhúzódom, hogy levegőhöz jussak, mert lélek, hogy újból beindul
a megszokott játszma.
Nem bírom elviselni, hogy két ember, akik valamikor tűzbe
mentek volna egymásért, úgy elidegenednek, hogy már látni sem bírják
egymást. A kapcsolatunk nem más, mint ütközetek sorozata, ahol
mindig én vagyok a vesztes.
– Nem jól van ez így – szipogok. – Ahogy bánsz velem. Amiket
mondasz rólam… Nem jó ez így, Scott.
Az ő szeme csukva, nekem meg kicsordul a könnyem. Mind a
ketten tudjuk, hogy vége, csak azt nem tudom, most mit lépjek.
A haragot tartogatni még elviselhető. A totális reményvesztettség
az, ami halálra marcangolja a lelkemet.
– Nem fogok mentegetőzni, amiért kimondom az igazat. Szerintem
pakolj össze, és menj el!
Nem akarom elveszíteni a férjemet, de nem leszek többé az, aki
eddig voltam.
Közelebb lépek, megtörlöm az arcomat, és bólintok.
– Azt reméltem… – Nem is tudom, miben reménykedtem. Talán
abban, hogy kitart mellettem, de hát soha nem is szeretett.
Scott barna szeme átható pillantást vet rám.
– Belefáradtam abba, hogy szerencsétlen nyomorultnak érezzem
magam.
Elönt a harag és a sértettség. Ez teljesen hülye! Még hogy ő a
nyomorult? Ilyen nincs! Megkeményítem agyongyötört szívemet, hogy
ne tudjon megsebezni azzal, amit mondani fog.
 – Rendben van. Sajnálom, ha így érzed. És most hogyan tovább? –
kérdezem tárgyilagosan.
– El akarok válni.
Egy rövid mondat.
És ennyi elég ahhoz, hogy romba döntse látszólag tökéletes
életemet.
– Mit mondunk a gyerekeknek? – A hangom megbicsaklik. Scott
talán csapnivaló férj, de apának mindig nagyszerű volt.
Ez jobban fáj, mint bármi, amit ellenem tett. Szinte elviselhetetlen
a gondolat, hogy most felforgatjuk a gyerekeink életét.
Az a két kis tündér tartott össze bennünket ilyen sokáig. Igaz, Finn
és Aubrey nem ilyen otthont érdemelnek. Állandóak a veszekedések, a
dühös kifakadások, és azzal is állandóan szembesülnek, hogy az apjuk
sorozatosan kint alszik a kanapén. Ez nem egészséges, és mindenkivel
szemben méltánytalan.
Aubrey-t féltem a legjobban. Imádja az apját, és ebbe bele fog
rokkanni. Minden kislánynak első szerelme az édesapja, és reszketek
tőle, hogy meg kell tudnia, milyen érzés elveszíteni.
Scott a tarkójára szorítja a kezét, és lehajtott fejjel azt feleli, hogy
nem tudja.
Amikor kinyitja a szemét, meglátom visszatartott könnyei
csillogását. Egy pillanatig újra azt a férfit látom benne, akit valamikor
megismertem. Tudom, hogy létezik még, és azt kívánom, bárcsak
visszatérne. Közelebb lépek. Annyi mindent szeretnék egyszerre. Meg
akarom menteni, szeretni akarom és el akarok menni.
Aztán eszembe jut, hogy ő már döntött. Kimondta azt a rettenetes
szót, amit már nem lehet visszaszívni. Évek óta folyik a csatározás, de
soha egyikünk sem ejtette ki a száján azt, hogy válás. Tudtam, ha
valamelyikünk megteszi, akkor végem van. Elképzeltem a jelenetet,
hogy sírva könyörgök, szeressen, és ő megnyugtat, hogy szeret, aztán
visszatalálunk egymáshoz. Akkor még nem jöttem rá, hogy a nagy-
nagy szomorúságban megbújik egy csöppnyi megnyugvás is. Túl
sokáig aszalódtam a purgatóriumban. Most már élhetem a saját
életemet.
– Hát akkor – sóhajtok fel – először el kell dönteni, melyikünk
menjen el, aztán ki kell találni, mit mondunk a gyerekeknek.
Scott és én leülünk az asztalhoz, és az este során először
viselkedünk felnőttek módjára. Nem kiabálunk, nem szidjuk egymást.
Összeállítjuk az elintézendők listáját, és hogy ki mit fog megcsinálni.
Nincs sok adósságunk, nagyapai örökségemnek hála, így ezt gyorsan
lerendezzük. Megállapodunk, hogy együtt beszélünk a gyerekekkel, és
igyekszünk civilizáltan kezelni a dolgokat. Remélhetőleg az utolsó két
tételnél sem fog csődöt mondani az alakításunk.
A ház és a gyerekek.
A gyerekeket csak a holttestemen át kaphatja meg. Nem fogok
lemondani róluk.
– Ezeket a végére hagytuk, de most már nem odázhatjuk tovább –
mondja Scott összekulcsolt kézzel.
– A ház. – Az asztalra teszem a tollat.
A házat viheti, ha kell. Lakhatok a szüleimnél, vagy a legjobb
barátnőm, Heather lakásában, az úgyis üres. Erre hajlandó vagyok, de
a gyerekek nélkül nem tudok élni.
– Szeretnék itt maradni. Te úgysem tudnád fizetni a jelzálogot,
nekem viszont nem telne lakbérre meg a jelzálogra is – jelenti ki Scott.
– És mi lesz a gyerekekkel? – váltok témát azonnal, mert igazából
csak ez számít.
Scott felsóhajt.
– Nem fogok kitolni veled.
– Mit nem fogsz csinálni?
Bárcsak azt mondaná, hogy nem akarja elszakítani tőlem a
gyerekeket. Nekem ők jelentenek mindent.
Beletúr a hajába.
– Bármennyire szeretném megkapni őket, nem tehetem. Túl sokat
utazom, és mind a ketten tudjuk, hogy Finnt úgysem lehetne
leválasztani rólad. Viszont hétvégén meg a szünetekben nálam lesznek.
Én is szeretem őket.
– Köszönöm – felelem hálásan.
Megállapodunk, hogy Scott marad a házban, de néhány bútort
elviszek, hogy a gyerekek érezzenek valami folytonosságot, már
amennyire ez lehetséges. Nem tudom, hogyan fog működni, de
legalább a lényegben egyetértünk.
Bemászom az ágyba, és megborzongok a hideg takaró alatt.
Végigsimítom a másik oldalt, ahol a férjemnek kellene lennie, de nincs
ott senki. Scott már nem is lesz ott többé. A nap eseményei zakatolnak
az agyamban.
Tényleg vége. Elválunk.
 Megmarkolom a párnát és belefúrom az arcomat, igyekszem
tompítani a zokogásom hangját. Soha nem gondoltam volna, hogy a
szív ennyire tud fájni, és most rettentően szenvedek. Szeretem Scottot,
de vége. Nem tudtunk zöldágra vergődni, kudarcot vallottam.
Levegőért kapkodok, miközben a könnyeim a párnát áztatják.
– Kristin! – Scott mély hangja betölti a szobát.
– Ne, hagyj most! – kérlelem. Nem akarom, hogy ilyen állapotban
lásson.
Scott mégis közelebb jön, és mellém kuporodik. Még a sötétben is
látom szemében a fájdalmat.
– Ne sírj, bébi!
Ez végképp beteszi a kaput. Most már megállíthatatlanul zokogok.
A karjába vesz. A mellkasához szorít, és én próbálom összeszedni
magam. De nem tudom abbahagyni a sírást. Siratom az együtt töltött
éveket, az elvesztegetett éveket, és azokat az éveket, amelyek már soha
nem jönnek el. Ha azt mondja, próbáljuk meg újra, maradok. Tudom,
hogy hülyeség, de ha lemondok róla, kudarcot vallottam.
Egy idő után kezdek megnyugodni. A szívem sajog, de már nem
sírok. Scott simogatja a hátamat, én meg szipogok.
– Már jól vagyok.
Scott hátradől, az arcomat fürkészi.
– Biztos?
– Csak szomorú vagyok.
– Én sem örülök, Kris.
Az a legrosszabb, hogy szeretjük egymást, csak nem tudjuk rendbe
hozni, ami tönkrement.
– Tudom.
Homlokát a homlokomhoz támasztja, így ülünk egymással
szemben. Scott a hüvelykujjával végigsimítja az arcomat, és felemeli
az államat.
– Szerettelek, Kristin. – Rekedt a hangja. – Te voltál a legszebb nő
a világon.
Zakatol a szívem. Mintha valami vibrálás érződne köztünk.
– Scott – suttogom.
Magam sem tudom, azt akarom-e, hogy álljon le, vagy hogy ne
hagyja abba.
Hogy lehet kiszeretni valakiből? Hogy lehet eltaszítani az egyetlen
férfit, akit valaha szerettem?
 Még ő a férjem.
A szoba levegője egyre fülledtebb, érezzük egymás leheletét. Scott
másik keze felkúszik a nyakamra, majd le a mellkasomra. Az egész
testem bizsereg, ahogy a mellemhez ér.
– Mondd, hogy álljak le, és akkor abbahagyom! – suttogja csók
közben. – Csak még egyszer, Kris. Szükségem van rá. Érezni akarlak.
Hülye helyzet, de annyira kikészültem, hogy nem találom a
megfelelő szavakat, bármennyire szeretném. Magányos vagyok, és azt
akarom, hogy szeressenek végre.
Ahogy az ajkaink összeérnek, Scott tovább nyomul. Gyengéden a
hátamra fektet, és én örömmel érzem magamon a súlyát. A szája rátalál
az enyémre, és én úgy csókolom, mintha mi sem történt volna. Scott
felnyög, én belékapaszkodom. Szükségem van rá, hogy érezzem, még
élek.
Olyan régóta nem volt köztünk semmi! Már az idejét sem tudom,
mikor szeretkeztünk utoljára. Hány éjszakán át imádkoztam, hogy
jöjjön be hozzám, szeressen, de ő nem jött.
Borzolom sötétbarna haját, száját a számra szorítom. Kényszerítem
magam, hogy úgy tegyek, mintha még mindig őrülten szerelmesek
volnánk, és az élet tökéletes lenne.
De nem tökéletes.
Mindez csak a fantázia szüleménye, és tragikusan fog végződni, ha
elmerülök egy illúzióban.
Az a szó visszhangzik a fejemben, emlékeztetve rá, miért kezdtem
zokogni.
Nem tehetem ezt magammal!
Ez az egy alkalom nem fogja útját állni annak, ami következik.
Scott már nem szeret engem.
Csalódást okozok neki.
Cserbenhagyom.
Nem vagyok elég jó.
– Nem lehet – mondom, és eltolom magamtól. – Nem tehetem,
Scott.
Legurul rólam, a hátára fekszik, és eltakarja az arcát.
– Nem teheted?
– Ha vége, akkor tartsuk magunkat ehhez. Azt nem lehet, hogy el
akarsz válni, de szeretkezel velem. Ennek így semmi értelme.
Felülök, megigazítom a ruhámat.
 Scott feltápászkodik, és az ajtóhoz sétál. Megáll, és visszanéz rám.
– Rendben van. Mellesleg, nem is volt olyan jó veled soha.
Becsukja az ajtót, én összekuporodom, felhúzott térdemet
magamhoz szorítom, és olyan csendesen zokogok tovább, amennyire
csak el tudom fojtani.
 MÁSODIK FEJEZET

Kristin

Fél évvel később

– Finn, vidd azt a dobozt az új szobádba – figyelmeztetem a fiamat, aki

a kanapén ül, fülén a fejhallgatóval.
– Videót nézek – vág vissza.
– Nem érdekel. Segítened kell! – mondom, miközben Heather,
Danielle és Nicole hordják befelé a dobozokat.
Heather lerakja az egyiket a földre, és megsimítja Finn fejét.
– Segítenél Elinek behozni az asztalt?
Finn a „nagynénire” néz, és elmosolyodik.
– Aha.
Egyszer majd csak eszembe jut, miért is akartam gyerekeket.
Rámosolygok a barátnőmre, aki itt álldogál, egykori otthonában.
Egyetlen nap sem telik el úgy, hogy ne köszönném meg istennek, hogy
hetedikben eltört a bokám, és Heather beviharzott az életembe. Most is
ő húz ki a csávából, megengedi, hogy a gyerekekkel nála lakjak,
ráadásul ingyen.
– Nagyon köszönöm, Finn! Nem tűröm ezt a viselkedést! –
kiabálok a fiam tarkójának.
Finn ellenségesen rám bámul, és összefonja a karját.
– Nem én akartam elköltözni.
– Hagyd őt, drágám! – Heather megszorítja a kezemet. –Majd mi
segítünk.
Behunyom a szemem, és elszámolok ötig. Tudom, hogy nehéz a
gyerekeknek, de Finn elviselhetetlen. Aubrey sem egy fáklyás menet,
de legalább csak sírdogál, és meg lehet vigasztalni.
– Csak ne volna ilyen nehéz – jegyzem meg.
– Így van, de előbb-utóbb megtalálják a helyüket – mosolyog
Heather biztatóan.
 Ha valaki tudja, mi az, hogy az ember megtalálja a helyét, az
Heather. Egyik baj érte a másik után egész életében, mégis állva
maradt.
Bemegyünk a szobámba, és elkezdjük kirakni a ruhákat.
– Scott most is olyan elbűvölően kedves volt a telefonban, mint
máskor?
Ezt jól kiszúrta. Úgy látszik, ha valaki olyan régóta zsaru, mint
Heather, remek megfigyelő lesz.
A férjem – nemsokára az exférjem – pokollá tette az életemet az
elmúlt hónapban. Folyton meggondolja magát mindennel
kapcsolatban, amiben megállapodtunk. Azt reméltem, zökkenőmentes
lesz a különélésünk, hogy békében és barátságban válunk el. Pedig
tudhattam volna!
Scott-tal soha semmi nem egyszerű, pláne, ha pénzről is szó van.
Fenyegetőzött az égvilágon mindennel, csak hogy ne kelljen
fizetnie semmiért.
– Most tovább akar tárgyalni a közös felügyeletről, hogy megússza
a gyerektartást. Azt mondja, már minden kötelezettségének eleget tett,
és ha tovább erőltetem a dolgot, magának fogja követelni a gyerekeket.
– Micsoda seggfej! – mérgelődik Heather, miközben beakasztja a
blúzokat a szekrénybe.
– Az.
– Szóval fenyeget?
Felsóhajtok, és az állványra helyezem a fogast.
– Nem is annyira fenyeget, inkább csak megnehezíti az életemet.
Megkaptuk a válási paksamétát, abszolút röhejes. Nincs benne semmi,
amiben megállapodtunk. Scott lényegében azt akarja, hogy egyetlen
fillér nélkül sétáljak ki a házasságból, és még én fizessek neki.
Teljesen elment az esze, ha azt hiszi, ebből lesz valami.
Végigszenvedtem a folytonos süketelését, és igyekeztem civilizáltan
viselkedni. De ha harcolni akar, hát harcolni fogok.
– Bár találnál egy legális okot, hogy lelőhessem!
Nevetve azt válaszolom, hogy azt én is szeretném.
– De még ezt sem érdemli meg.
Heather a csípőjével a szekrénynek támaszkodik.
– Ő nem, de te igen.
Valóban? Most úgy érzem, fabatkát sem érek. Van állásom,
Heathernek hála. Épphogy van fedél a fejem fölött, ugyancsak
Heathernek köszönhetően. Azért van itt egyáltalán valamennyi bútor,
mert Nicole lakberendező – esküdni mernék, hogy elhoz dolgokat a
házakból, ahol dolgozik. A gyerekekre meg Danielle vigyáz.
Tényleg, mit érek én?
A barátnőim csodálatosak, aranyat érnek, én viszont egy
hasznavehetetlen kölönc vagyok.
– Nincs kedvem…
– Jöjjön valaki! – kiált fel fájdalmasan Nicole.
– A francba! – mondjuk egyszerre, és kiszaladunk.
Négyünk közül Nic a legügyetlenebb, látszik, hogy nincs
hozzászokva a kétkezi munkához.
Ahogy a nappaliba érünk, odarohanok hozzá, elveszem a legfelső
dobozt, ami eltakarja az arcát, és igyekszem nem kinevetni.
– Jesszus, odakint melegebb van, mint a sátán seggében –nyögi
Nicole, a kezében levő másik dobozzal ügyetlenkedve.
– Miért is lakunk Tampában?
– Te tudod, milyen a sátán seggében? – kérdezi Heather. Nicole
lerakja a dobozt, felmutatja a középső ujját, és egy székre rogy.
– Legyezzetek! – adja ki az ukázt.
– Parancsára hölgyem, azonnal! – kacagok.
Danielle egy pohár jeges vízzel jön ki a konyhából.
– Rendbe raktam a szekrényeket.
Rámosolygok a barátnőimre, akik soha nem hagynak cserben.
Most is csak nekik köszönhető, hogy még egyáltalán működöm
valamennyire. Mind a hárman megjelentek nálam, amikor sms-t
küldtem Danielle-nek egy nappal azután, hogy Scott és én elhatároztuk
a válást. Megöleltek, amikor sírtam, megnevettettek, és addig itattak
borral, míg már nem tudtam magamról.
Ma meg itt izzadnak, güriznek, segítenek becipelni a dobozaimat
meg a bútoraimat.
Nicole felhorkan.
– Biztos vagyok benne, hogy Kris mindent szét fog dúlni.
Pontosan tudjuk, hogy a rendrakás nem az erősséged.
Danielle meglegyinti a tarkóját.
– Fogd be! Te csak ülj szépen a fenekeden!
Na, tessék, kezdődik.
Összenézünk Heatherrel. Valamelyikünknek közbe kell lépnie,
mielőtt elmérgesedik a helyzet.
 Átkarolom Danielle-t, és biztatóan megjegyzem:
– Biztos minden tökéletes.
– Anya! – jön oda hozzám Aubrey. – Hiányzik a régi szobám. Az
lila volt.
– Biztos vagyok benne, hogy Heather néni megengedi, hogy
átfessük.
Megfogom Aubrey apró kezét, és leguggolok mellé, hogy a
szemébe nézhessek.
– Olyan színt választhatsz, amilyet csak akarsz.
Heatherre rá se kell néznem, belemegy-e, úgyis tudom, hogy igen.
Már az első beszélgetéskor megmondta, bármit csinálhatok a házban,
amitől otthon érzem magam. Ráadásul szerintem még örül is az újabb
ürügynek, hogy ne kelljen eladnia a házat. Már két éve a barátjával,
Elivel él együtt, aki történetesen egy szuperhíres énekes és színész. Eli
háza a legröhejesebb hely, amit Harbour Islandon valaha láttam, és
Heather mindig is imádta ezt a házat. De nem panaszkodhatok –
Heather megmentett attól, hogy vissza kelljen költöznöm a szüléimhez.
Őrület, ahogy megismerkedtek és összejöttek. Ki gondolta volna,
hogy a csajos este, amikor négy barátnő elmegy meghallgatni kedvenc
gyerekkori fiúbandáját, a Négy Sarokkal Odébb névre hallgató
zenekart, egy ilyen szerelemhez vezet majd? Én nem, az holtbiztos.
– Fogadni mernék, hogy Eli segítene, ha megkérnénk rá –jegyzi
meg cinkos mosollyal Heather.
– Imád festeni.
– Mit imád csinálni Eli? – A férfi mély hangja betölti a szobát, de
az arcát nem látom, mert eltakarják a dobozok, amiket cipel.
Aubrey felsikolt, amikor meghallja Eli hangját, és visszaszalad a
szobájába.
Felkacagok, amikor meglátom a szupersztárt, amint a barátnője
barátnőjének a dobozait cipeli. Olyan ez, mint valami kozmikus tréfa,
amit a világegyetem űz velem.
Heather odalép, és elvesz néhány dobozt Elitől.
– Bébi, nem árt, ha látod is, hogy hova lépsz – korholja a férfit.
Eli ránk néz, ahogy állunk vagy ülünk a szobában, és elvigyorodik.
– Most már értem… A férfiak robotolnak, ti meg dirigáltok, mi?
Ez nagyjából így is van.
– Legalább tanulsz valamit, nagyfiú.
Nicole ismét hátradől, és lehunyja a szemét.
 – Miért is szeretitek őt? – kérdezi Eli.
– Nem tudjuk – vonom meg a vállamat. – Próbáltunk
megszabadulni tőle, de olyan, mint egy súlyos bárányhimlő. Ha egy
pörsenést levakarsz, azonnal ott egy másik és még jobban viszket.
Végül abbahagytuk a vakaródzást.
Nincs még négy olyan barátnő, akik jobban különböznének
egymástól, mint mi, mégis működik a dolog. Különleges társaság a
miénk: közeli barátok vagyunk, de más-más módon kötődünk
egymáshoz. Heathert akkor hívom fel, ha zokogni szeretnék valaki
vállán. Hármuk közül ő az igazán megértő. Danielle-hez fordulok
párkapcsolati vagy gyereknevelési tanácsért, és Nicole-hoz megyek, ha
el akarom felejteni az előző estét. Nicole tisztára buggyant.
Azt hittem, Danni az én emberem, de amikor elmondtam neki,
hogy válunk, egy kicsit begubózott. Először azt hittem, azért, mert
mind a ketten rossz házasságban éltünk, az övé viszont közben már
rendbe jött, de aztán felajánlotta, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg én
dolgozom, úgyhogy talán csak beképzelem a dolgot.
– Vigyázz magadra, Eli! – figyelmeztet Nicole. – Hivatalosan még
nem vagy a törzs tagja. Még az is megtörténhet, hogy kiszavazunk a
szigetről.
Eli vigyorog, és magához öleli Heathert. Átkarolja a derekát, én
meg irigykedve nézem őket.
– Igaz ez, bébi?
Heather a szemét forgatja, és a válla fölött visszafordulva válaszol.
– Szerintem maradhatsz. Bár mérget azért nem vennék rá.
– Nem tudnál legalább várni pár hetet?
Heather vállat von.
– De, elképzelhető.
Eli felkacag, és megcsókolja. Elfordulok, és azt kívánom, bárcsak
ne fájna.
Scott is így nézett rám régebben. Játékosak voltunk, szerettük
egymás, és kihagyott a szívverésem, ha megláttam. Ő volt az én délceg
lovagom, én voltam a királylány, akit megmentett. De a
tündérmesének vége. És nem élünk boldogan, amíg meg nem halunk.
Befejezzük a pakolást, és Nicole kidolgozza a belét, hogy a ház
rendesen ki legyen dekorálva. Most már értem, miért ő az egyik
legjobb lakberendező Tampában. A ház már tényleg otthonosnak
látszik.
 Néhány óra alatt lényegében végzünk a szobákkal. Nicole irányít,
hova kerüljenek a bútorok, és sikeresen összepászítja a régi lakásból
átmentett darabokat azokkal, amiket ő hozott.
Scott semmi mást nem engedett elhozni, csak a hálószobabútort.
Azt mondta, nem akarja, hogy emlékeztesse közös életünkre. Nem is
értem, mire gondolt, de legalább ennyivel kevesebb holmit kell
vennem.
– Kikészültem – jelentem be a kanapéra rogyva. Már csak Nicole
van itt.
– Én is.
A lábára teszem a kezemet, és várom, hogy rám nézzen.
– Köszönöm. Nélküled nem tudtam volna megcsinálni.
Nicole a kezemre teszi a kezét.
– Ennyivel tartozunk egymásnak.
És valóban. Ha bármelyikünk életében beüt a mennykő, azonnal a
segítségére sietünk annak, aki bajba került.
– Bárcsak ne kellene még egyszer végigcsinálni! – jegyzem meg.
– Ha ti is szinglik lennétek, mint én, nem kellene ilyesmitől
tartanotok.
Ezen csak nevetek. Nem sok olyat ismerek, mint ő. A saját
törvényei szerint él, amit mindig is csodáltam. Bármit gondolhatnak
róla az emberek, azt csinál, amit akar. Én pont az ellenkezője vagyok.
Elvárták tőlem, hogy huszonöt éves koromig férjhez menjek, és
így is tettem. Anyám hite szerint a házasság első három éve arra való,
hogy megteremtsük az alapokat, ezért vártunk a gyerekekkel. Egy anya
aztán maradjon otthon, és nevelje a gyerekeit.
Arról elfelejtettek felvilágosítani, mit csináljak, ha repedezik az
alap, és a végén minden összeomlik.
– Szerettem férjes asszony lenni. Emlékszem, mennyire vártam,
hogy hazajöjjön, annyira hiányzott egész nap – jegyzem meg.
Nicole megmozdul, és a karjára támasztja a fejét.
– Évek óta rosszul bánik veled, Kris. Tartottam a számat, mert
úgysem hallottál volna meg, de kínos volt látni. Te és Heather vagytok
a legjobbak négyünk közül. Hatalmas szívetek van, de hagyjátok, hogy
a férfiak átgázoljanak rajtatok.
– Scott nem olyan, mint Matt – veszem védelmembe a férjemet.
Matt nagyon elbánt Heatherrel. Alig egy éve voltak házasok, amikor
elhagyta. Scott és én majdnem tizenhét évig voltunk együtt, az első
randevútól számítva. – És nem volt mindig ilyen. Ezért is olyan nehéz.
Nicole felsóhajt.
– Igaz, de nem is volt egy nagy durranás. Ne mondd, hogy nem
használt ki érzelmileg.
– Állítsd le magad! – szólok rá. Nem akarok beszélni róla, és nem
akarom, hogy emlékeztessenek rá, mennyire utálom magam, amiért
eltűrtem.
– Én nem ítélkezem. – Nicole megragadja a kezemet. – Tényleg
nem. Értem, hogy ő volt a férjed, de nehéz volt végignézni, ahogy
egyre távolodtok egymástól.
Könnycsepp gördül végig az arcomon, Nicole átkarol.
– Nem örülök, hogy így alakult. Mind azt reméltük, hogy Scott
megembereli magát, és rendbe hozza, amit elfuserált.
– Én is – bólintok, és hátradőlök.
Tudom, hogy nem ítélkezik, ahogy én sem hibáztatom a
barátnőimet a választásaikért.
– Majd túl leszel rajta – ígéri Nicole.
Tudom, hogy igaza van. Muszáj, hogy igaza legyen. Nincs más
választásom. Van két gyerekem, szükségük van rám. Az anyaság tele
van olyan dolgokkal, amiket a gyerekekért megtesz az ember, akkor is,
ha nem akarja. Én legszívesebben az ágyban fekve tömném magam
gyorséttermi kajával, de nem tehetem. Különben is, nem tudom
biztosan, azért vagyok-e szomorú, mert elveszítem őt, vagy mert
képtelen voltam felfogni, hogy álomvilágban éltem.
– Nektek köszönhető, ha tényleg túl leszek rajta. Scott egy idióta,
tovább akarok lépni.
– Erről van szó! – paskolja meg a lábamat Nicole. – Idióta, távozz!
A kanapéra hajtja a fejét, és nagyot ásít.
– Kimerültnek látszol. Nem alszol itt? – kérdezem.
– Ide hallgass! – Nicole felkapja borral teli poharát. – Tudom,
hogy azt hiszitek, perverz vagyok, de férfiakkal szeretem csinálni
hármasban, nem puncikkal. Téged szívesen…, de ahhoz többet kellene
innom.
Kitör belőlem a röhögés, és a karjára csapok.
– Tiszta hülye vagy!
– De megnevettettelek.
– Az igaz.
 Nicole magára teríti a háta mögül előhúzott plédet, és úgy
vihogunk, mint valamikor régen. Mesél nekem a legújabb
megrendeléseiről, amiken most dolgozik. És persze az új pasiról is,
akivel jár. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de jó neki. Elégedett, még
ha a szerelmi élete kissé röhejes is. Miközben beszél, szinte el is
felejtem, hogy ez az első éjszaka, amit új helyen, szingliként és
magányosan fogok tölteni.
 HARMADIK FEJEZET

Kristin

– Induljunk már! – kiabálok a gyerekeknek az ajtóból.

– Nem találom a cipőmet! – kiáltja vissza Aubrey.
Felsóhajtok. Hosszú idő után ez az első munkanapom, és máris el
fogok késni. Finn végre kijön, fülén fejhallgató, telefon a kezében.
Levegőnek néz, de most nem érdekel. A kocsi felé araszol, ez a lényeg.
Az órámra nézek, és toppantok.
– Aubrey! Gyere már, édesem! Vegyél valamit a lábadra! Nem
baj, ha nem megy a ruhádhoz.
Aubrey kiszalad, szőke lófarka már bomlik is szét, de nincs időm
megigazítani.
– Elnézést, anya.
– Semmi baj, drágám. Nem késhetek el, úgyhogy igyekezzünk, jó?
Kikísérem, és bezárom az ajtót.
Ahogy mindenki beül és bekapcsolja a biztonsági övét, indulunk a
bébiszitterhez, vagyis Dániellé nénihez. Nem tudok felvenni senkit, a
kezdő fizetésem a Celebmániánál nem sok, bár az határozottan jót tett,
hogy Eli odatelefonált az érdekemben, így egy kicsivel többet kapok,
mint amennyit eredetileg ajánlottak.
Nem villanyoz fel igazán, hogy Eliről és a barátairól kell írnom, de
hát… ez is csak egy munka.
Azt tudom, hogy meg fogom szívni. Az idejére sem emlékszem,
mikor láttam utoljára szexfilmet a tévében, ezenkívül soha nem láttam
a Dilizsarukat, amit Eli rendkívül viccesnek talál, főleg mióta ő volt az
egyik vendégsztár. A celebek élete a legkevésbé sem érdekelt, amikor
annyi minden zajlott az életemben. Még azt sem tudom, ki most a
menő… Josh Hartnett még mindig? Annak idején bele voltam zúgva.
Miközben a barátnőim, például Nicole, zabálták a pletykákat, én a
szülői munkaközösségre, a helyi könyvklubra és Scott munkahelyi
rendezvényeire koncentráltam. Viszont miután az elmúlt két hónapban
hiába próbáltam felhajtani valami melót, nem válogathatok. Ha lenne
valami más munka, elvállalnám, de itt ideális a beosztás egy
egyedülálló anyának. Hetente legalább három napot otthonról
dolgozhatok, ami azt jelenti, hogy nem kell lemondanom azokról a
dolgokról, amiket imádok együtt csinálni a gyerekeimmel.
Az ügyvédem azt mondta, ez így tökéletes lesz, amennyiben Scott
meggondolná magát, és hirtelen magának követelné a gyerekeket.
Legnagyobb részt otthon leszek, lesz saját keresetem és olyan
rugalmas időbeosztásom, hogy abba egyetlen bíró sem köthet bele.
Ennek a munkának köszönhetően Scott is kidobhatja az ablakon a
fenntartásait. Muszáj, hogy sikerüljön.
Az ügyvédem azt is mondta, ha biztosan meg akarom tartani a
gyerekeket, akkor stabil bevételt kell igazolnom.
– Megyünk apához a hétvégén? – kérdezi Finn, ahogy Danni háza
felé autózunk.
– Igen – nézek rá a visszapillantó tükörből.
Finn a fejét csóválja, és visszarakja a fülébe a fülhallgatót.
Nyilvánvaló, hogy továbbra sem találja a helyét az új körülmények
között. Teljesen mindegy, mit mondok neki, falra hányt borsó.
Aubry édesen rám mosolyog, aztán kibámul az ablakon.
Hihetetlen, hogy már ennyi idősek, Finn tízéves, Aubry hat múlt,
de még mind a ketten túl kicsik ahhoz, hogy megrendüljön az egész kis
világuk. Viszont elég jól kezelik a dolgokat. A régi házban töltött
utolsó hónap kemény volt, de most már az új otthonunkban vagyunk,
helyre fognak állni a normális állapotok.
Odaérünk Dániellé házához, már nincs sok időm, szerencsére vár
minket.
– Helló – mondom, amikor ajtót nyit.
Danni rám néz, és felnevet. Nem is csoda, a kocsikulcs a fogam
között, a táska Aubrey játékaival félig nyitva, mindenfélék potyognak
belőle, a blúzom csak félig van betűrve. Magam vagyok a megtestesült
ziláltság.
– Add ide a táskát, Kris!
Odaadom, és mentegetőzni próbálok.
– Rémes volt a reggel.
– Hosszú idő után ez az első munkanapod. Jól csinálod.
Én viszont nem érzem úgy, hogy jól csinálnám. Abban sem
vagyok biztos, hogy bármit is jól csinálok.
 Megölelem a gyerekeket, megveregetem Finn vállát, ahogy
továbbmegy, és igyekszem megigazítani a blúzomat.
– Úgy nézek ki, mint egy negyvenéves elvált asszony, akinek
szarrá ment az élete, vagy mint egy tapasztalt riporter, aki kész
megváltani a világot?
Danielle a mutatóujjával a száját ütögetve kijelenti:
– Szerintem a második.
– Akkor jó. Most rohanok a belvárosba. Mindent köszönök. De
tényleg.
Puszit nyomok az arcára.
– Imádlak.
– Én is imádlak – kiált felém Danni, miközben a kocsi felé
trappolok a felhajtom
Húsz percem van, hogy beérjek. Ráhagytam még tizenötöt, mert
gyűlölök elkésni. Ez a heppem, és ezért hazudunk rendszeresen
Heathernek, és beszéljük meg vele a valódi időpontnál fél órával
korábbra a találkozót.
Jól lehet haladni, bár a forgalom kicsit erősebb, mint fél órával
ezelőtt. A tervezésnek hála még időben vagyok. Leparkolok,
ellenőrzőm a sminkemet – friss és egyszerű. A hajamat lófarokba
fésültem, és még megvan mind a két fülbevalóm.
Az majd kiderül, készen állok-e a feladatra, vagy sem.
A telefonom sms-t jelez.

Heather: Legyél nagyon vagány!

Én: Köszönd meg Elinek a nevemben!

Heather: Boldogan segített. És így legalább tudjuk,

hogy te nem fogsz olyan baromságot kitalálni,
hogy terhes vagyok, azért jár velem.

Te jó ég! Remélem, hogy soha nem kell írnom Eliről. De Eli híres,
és lehet, hogy nem lesz más választásom.
A francba!

Én: Már bánom az egészet.

 Heather: Ne bánd! Nagyon jól fogod csinálni.

Én: Régen a politikáról írtam.

Hogy a fenébe fogok most pletykákról?

Fejem az üléstámlára hanyatlik, behunyom a szemem. Miért

áltatom magam? Úgyis ki fognak rúgni.
Megszólal a telefon, oda se kell néznem, tudom, hogy ő az.
– Ne prédikálj nekem! – figyelmeztetem Heathert, mielőtt
megszólalhatna.
– Ne legyél ilyen átkozottul pesszimista! Te voltál az, aki mindig
szépséges álmokat dédelgetett, most meg tele vagy mélabúval.
Megmarkolom a kormányt.
– Az még az előtt volt, hogy a férjem volt szíves megörvendeztetni
a válási papírokkal, három hónappal ezelőtt.
– Üdvözöllek a klubban, öreglány.
– Egyáltalán nem pályáztam a tagságra – válaszolom némi
ellenséges felhanggal.
– Tudom, hogy még nem látod be, de hidd el, egyszer még hálás
leszel a szerencsédért. Amikor találkozol egy férfival, aki minden
nehézség ellenére kitart melletted, nem ezt tartod majd többé életed
legrosszabb fordulatának. Csak túl kell esned ezen a fázison. – Heather
hangja annyira tele van reménnyel, hogy egészen meghökkenek.
Az ő válása sem volt egyszerű, azt tudom, de nekünk két
gyerekünk is van. Közös volt az életünk, aztán itt van a tartásdíj, a
nekem járó havi apanázs, az adósságok és annyi minden más is.
Amióta elköltöztem, Scott próbál szívélyes lenni, de az ügyvédeink
ronda dolgokról tárgyalnak egymással.
Mintha Scott azon dolgozna, hogy pokollá tegye az életemet,
amióta megtudta, mennyi gyerektartást kellene fizetnie.
– Mindegy, ott még nem tartok – sóhajtom.
– Ma új életet kezdesz, Kristin. Az lehetsz, aki lenni akarsz,
amikor belépsz azon az ajtón. Csak előre, bátran!
– Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. – Elmosolyodom,
tudom, hogy igaza van.
Minden vagyok, csak bátor nem, de meg tudom játszani magam.
Remélem.
Heather nevet.
 – Elveszett ember lennél. Most pedig menj be, és mutasd meg
nekik, ki a legjobb!
Kiszállok a kocsiból, és belépek a kis irodaépületbe.
– Helló – mosolygok a pultnál ülő nőre. – Kristin McGee vagyok.
Ericával van megbeszélésem.
Ideges vagyok, de nagyon igyekszem leplezni. Ericával hosszasan
beszéltünk telefonon, de személyesen még nem találkoztunk, amikor
felajánlotta nekem az állást. Már csak Eli Walsh jóváhagyására volt
szüksége.
A nő a monitorra pillant és bólint.
– Akkor te vagy az új lány. Pam vagyok.
Röviden elcsevegünk, közben egy íróasztalhoz kísér a hátsó
sarokba. Lerakom a cuccomat, aztán egy irodaszerűséghez vezet, ami
nem igazán nevezhető irodának. Két részre van osztva valami
falfélével, amit összevissza teleragasztottak poszterekkel, az
íróasztalon papírok, a székeken ruhák.
Hova a francba keveredtem?
– Biztosan te vagy Kristin! – ugrik fel egy alacsony nő, kb. fele
annyi idős, mint én.
– Örülök, hogy megismerhetlek.
– Én is. – Műmosolyt ragasztok az arcomra, és kezet fogok vele.
– Elnézést a rendetlenségért – mondja mosolyogva, és
szégyenlősen körülnéz.
– A múlt héten költöztünk ebbe az irodába. Nem akarok túlozni, de
eszméletlenül kimerítő volt.
A fejemet rázva legyintek.
– Én is most költöztem, tudom, miről beszélsz.
Erica kontyba fogja kócos haját, én pedig most döbbenek rá,
mennyire túlöltöztem. Ő mezítláb van, sortban és trikóban, melyen ez a
felirat olvasható: „Mindenkinek szüksége van Jézusra”.
Nem is tudom, örüljek-e az itteni öltözködési szokásoknak, vagy
inkább megrémüljek.
– Tessék, foglalj helyet! – A székre mutat.
– Köszönöm – válaszolom, és átrakok egy inget a másik székre.
– Szóval, te tényleg Eli Walsh barátja vagy?
Ez kezd kínos lenni.
– Igen. A barátnője, Heather az egyik legjobb barátnőm.
 – Ez óriási! A Négy Sarokkal Odébb határozottan az egyik
legszaftosabb téma Tampában. Az egész országban olvasnak minket.
Először csak helyben blogoltunk, és még mindig Tampában van a
főhadiszállásunk. Eli és Randy itteni aranyinak, ébren kell tartanunk a
közönség mohó kíváncsiságát.
Nem vagyok meglepve. Közelről láttam, hogy az emberek
megőrülnek a bandáért. Az NSO már akkor játszott, amikor gyerekek
voltunk, de meg tudták tartani a rajongóikat. Eli és a bátyja Tampában
nőttek fel, amitől az emberek kicsit még jobban bolondulnak a Walsh
fivérekért. Nem szólhatok egy szót sem, mert én is a rajongóik közé
tartoztam, amíg meg nem ismertem Elit. Az viszont szomorú, hogy
sokan úgy érzik, joguk van teljesen belelátni a magánéletébe.
A legrosszabb az, ahogy Heatherrel bánnak. Szerencsére ő
magasról tesz az egészre.
– Tisztázzuk az elején: Eliről nem fogok írni. Nem tehetem meg
vele és a barátnőmmel. – Ezt már a telefoninterjúban is megmondtam
neki, de sosem árt elismételni.
Erica, karját az íróasztalon nyugtatva közelebb hajol.
– Nem, persze. Tökéletesen megértem. Viszont rajta keresztül
kapcsolatba kerülhetsz a körülötte lebzselő celebekkel, ezért is
gondolta Eli, hogy csodásan be fogsz itt illeszkedni.
Remek. Eliről nem kell írnom, de a barátairól nyugodtan.
Lehet, hogy nem tudom megcsinálni. Nem tetszik a sanda barát
szerepe, akinek folyton a sztorin jár az agya.
Aztán eszembe jut, amit az ügyvédem mondott Scottról és a
gyerekekről. Nem mehetek a bíróságra azzal, hogy elvállaltam egy
állást, aztán a legelső napon felmondtam. Ez határozottan rossz
színben tüntetne fel, amennyiben Scott tényleg el akarná perelni tőlem
a gyerekeket.
Maga Eli ajánlotta ezt a munkát, tehát biztosan nincs vele
problémája.
Stratégiát váltok, kihúzom magam. Akkor is meg fogom csinálni,
ha nem fűlik hozzá a fogam. A lehető legjobban el fogom végezni ezt
az átkozott munkát.
– Mit szeretnél, mivel kezdjek?
– Ami azt illeti… – Erica huncutul elmosolyodik. – Kaptam egy
tippet, aminek utánajárhatnál…
Szóval elkezdődik.
 NEGYEDIK FEJEZET

Kristin

Az étkezőasztalnál ülve beharapom az arcomat, és azon tűnődöm, hogy

a francba kezdjek neki. Tudom, hogyha megkérném, Heather nem
mondana nemet, de már így is szinte árulónak érzem magam.
Eddig is nagyon sokat tett értem, nem fogok további szívességeket
kérni tőle. Egyszerűen kreatívnak kell lennem.
Visszagondolok azokra az időkre, amikor riporterként dolgoztam,
és nem voltak kapcsolataim. A találékonyság volt a legfontosabb. A
mappa, amelyet Ericától kaptam, és tele van információkkal Noah
Frazierről, előttem fekszik az asztalon. Frazier pénteken érkezik
Tampába, Elinél vendégeskedik a hétvégén, ami azt jelenti, hogy
hétfőre elő kell állítanom egy sztorit a blogba.
Mivel az égvilágon semmit nem tudok róla, sürgősen ki kell
találnom valamit.
Kinyitom a mappát, és átolvasom az adatokat, mintha egy
rendőrségi aktát böngésznék.
Név: Noah Joseph Frazier
Születési dátum: 1977. november 3. (Skorpió)
Mosolyogva látom, hogy ugyanakkor van a születésnapunk.
Lakhelye: New York
Születési helye: Newton, Illinois Állam
Szeme színe: zöld
Haja színe: sötétbarna
Magassága: 182 cm (bár szerintem 3 centivel alacsonyabb lehet)
Testsúly: Kit érdekel? Nagyon szexi.
A következő sor láttán vihogni kezdek. Ki a franc talál ki ilyeneket
a híres emberekről, méghozzá ilyen formában?
Kapcsolati státusz: notórius szingli
Testalkat: atlétikus. Erőteljes áll, kefélésre csábító segg.
 Majdnem kiköpöm a kávét. Szó szerint az áll itt, hogy „kefélésre
csábító segg”.
És rengeteg információ a karrierjéről, milyen ételeket szeret,
lényegében mindenről, amit valaha tudni akartam róla. Aztán lapozok,
és leesik az állam.
Te jóságos ég!
Kiborítóan szexi. De tényleg nagyon-nagyon szexi.
Lehet, hogy ez mégsem annyira lepra meló, mint gondoltam.
Kinyitom a laptopot, és rákeresek a róla készült fotókra. Elég sok
kép van róla Elivel, a legtöbb a Dilizsaruk díszletében készült, de van
néhány másik is, különböző bárokban. Noah eszméletlenül jól néz ki
rendőr egyenruhában. Feltámasztott állal klikkelek a további képekre.
A következő fotón hátulról látható, éppen lehajol egy kicsit, kezében
pisztoly… Most már abszolút értem a megjegyzést a fenekéről.
Tovább nézegetem Noah ínycsiklandó fotóit, és felsóhajtok.
Újabb kattintás, és elém tárul az Emmy-díj átadáson készült fotó.
Te jóságos atyaúristen!
Tökéletesen rászabott fekete szmokingot visel. A textilen keresztül
is kirajzolódnak testének körvonalai. Széles váll, keskeny csípő, erős
kar. Sötétbarna haja oldalt elválasztva és hátrafésülve ünnepies
megjelenést kölcsönöz neki. A fotós akkor kapta le, amikor tele szájjal
nevet, zöld szeme ragyog, csupa élet.
Egész álló nap tudnám bámulni. Ha az a munkám, hogy őt
nézegessem, soha nem mondok fel.
Megszólal a telefonom, felugróm.
A francba! Scott hív.
– Szia!
Becsukom a laptopot. Van egy csöpp bűntudatom, hogy egy másik
férfi után csorog a nyálam, pedig papíron még Scott felesége vagyok.
– Szia!
Megdobban a szíven a hangja hallatán. Azóta nem beszéltünk,
hogy két hete elköltöztem, és most belém hasít a fájdalom.
– Csak fixáljuk le, hogy a gyerekek nálam lesznek a hétvégén.
– Ez a terv – mondom, miközben végighúzom az ujjamat a bögre
oldalán.
– Oda tudom vinni őket munka után pénteken.
Scott megköszörüli a torkát.
– El tudok menni értük.
 – Rendben, csak azért ajánlottam, mert úgyis a West Chase-nél
leszek. És az ideiglenes megállapodás szerint egyikünk viszi a
gyerekeket, a másik értük megy. Ez tökéletes kompromisszumnak tűnt.
Be kell mennem az irodába pénteken, ami azt jelenti, hogy a gyerekek
Danielle-nél lesznek. Rengeteg papírmunkával kell végeznem.
Scott hallgat, kezd elszorulni a gyomrom.
– Inkább keressünk egy találkozóhelyet félúton. Az ügyvéd valami
semleges helyet javasol. A gyerekek érdekében… és a miénkben. Így
nem zavarjuk egymás köreit. Szeretném, ha távol tartanád magad az
otthonomtól.
A kezem megtorpan, megragadom a bögrét. Az otthonától? Most
már az ő otthona. De muszáj így a képembe tolni? Előre tudtam, hogy
nem lesz könnyű, de senki sem figyelmeztetett, hogy ennyire fog fájni.
Ügyvédekről, pénzről, távolságtartásról szól az egész. A civilizált
hangnem fenntartása kemény küzdelem, ha egy önző seggfejjel van
dolga az embernek.
Próbálom visszatartani a könnyeimet. Könnyű mondani. Scott még
mindig az a férfi, akinek mindig is vágytam a szerelmére.
– Ez nekem nem felel meg, Scott. Nem tudok vasárnap odamenni.
Scott fújtat.
– Nem akarok tahó lenni, Kris.
Ez jellemző rá.
– Megállapodtunk, hogy egyikünk hozza őket, a másik viszi.
Amikor valamelyik nap elővezetted a kikötéseidet, belementem.
Én is tudok gonoszkodni. Nem fogom hagyni, hogy a sárba
taposson.
Szerda este felhívott az ügyvédem, hogy kitűzték a tárgyalás
időpontját, és ismertette Scott kéréseit. Volt, amibe beleegyeztem, ez
volt az egyik, és Scottnak teljesen elment az esze, ha azt hiszi, én
fogom szállítani a gyerekeket oda és vissza a láthatásra, hát még, hogy
valami találomra kijelölt helyen találkozzunk. Az ő gyerekei is.
Vállalja csak a kellemetlenségeket, ha javítani akar a helyzetén. Eleget
foglalkoztam Scott-tal, amíg a gyerekek iskolában voltak, nekem
kellett kiszakítanom magamat és a gyerekeket az otthonunkból, mert ő
akart a házban maradni, ami abszolút nevetséges. Mi a francnak neki
egy ötszobás ház?
– Az ügyvédem szerint ez a helyes megoldás.
 Scott és az ügyvédje mindezt beleírták a szemét levelükbe, és Scott
most úgy tesz, mintha mindez neki lenne kellemetlen. Nagyon
sajnálom! Nekem se felelt meg, hogy elköltözzek, de megtettem. Ideje
felnőni, faszikám! Én teszek szívességet, amikor felajánlom, hogy
odaviszem a gyerekeket az ő házához, hogy neki ne kelljen kocsival
átjönnie Carrollwoodból, Tampa másik végéből, ahol dolgozik.
Dühös vagyok.
– Csókoltatom az ügyvédedet és téged is, de nem ebben
állapodtunk meg. Nem határozhatsz el valamit csak úgy, és nem
várhatod el, hogy én alkalmazkodjam. Eddig is megértő voltam,
amennyire csak lehetséges, sőt még annál is jobban. Felajánlom, hogy
odaviszem a gyerekeket pénteken, te pedig visszahozhatod őket
vasárnap a megbeszélt időre. Pontosan ezt kötötted ki, és pontosan
ebbe mentem bele, amikor az ügyvéded közölte a feltételeket.
Abszolút semmi értelme félútig autózni. Nem.
– Hétfőn dolgoznom kell – panaszolja. – Semleges helyen kell
találkoznunk, és nem este, hanem délelőtt. Megkérhetem Jilliant, ha
nem felel meg az időpont.
Ezt nem mondhatja komolyan. Teljesen elment az esze, ha azt
hiszi, hogy átadom a gyerekeket az titkárnőjének. Mindig is utáltam
azt a dögöt. Rém undok volt velem, Scottnak meg nyalt.
– Nem találkozom veled, vagy az átkozott asszisztenseddel, és a
hülye megállapodásod alapján hatig lesznek nálad. Vasárnapra már
programom van.
Noah Frazier-t fogom levadászni, és megírom a blogbejegyzést, de
ezt nem mondom meg neki.
– Programod? – röhögi. – Ugyan már, nincs is magánéleted.
Nekem fontos tárgyalásom lesz. Most az egyszer ne nehezítsd meg az
életem!
Majd én megmutatom neki!
– Sajnálattal hallom. – A hangom csöpög a gúnytól. Semmi
sajnálat nincs bennem. – A tárgyalásod nem az én problémám.
Pénteken odaviszem a gyerekeket a házhoz, te meg elhozod őket az én
lakásomhoz vasárnap hat után. Ebben állapodtunk meg, írásban.
– Mikor lettél ilyen átkozottul pedáns? Nem lehetnél kicsit
rugalmasabb?
Micsoda seggfej!
 – Szívesen elcsevegnék veled erről, Scott, de nem érek rá. Ha
valami bajod van a megállapodással, beszélj az ügyvédemmel. A
gyerekeket pénteken munka után a házadhoz viszem. Kösz, hogy
hívtál. – Leteszem a telefont, és hátravetett fejjel felnyögök.
Nincs kedvem semmihez, csak aludnék. Kimerítő az egyedülálló
anyák élete. Felállók, és a hálószobák felé indulok.
Óvatosan benyitok Aubrey szobájába, és az ágyához lépek. Olyan
aprónak látszik, amikor alszik! Hátrasimítom a haját, csókot nyomok a
homlokára, és leülök az ágy szélére. Tegnap rémes estéje volt.
Majdnem egy óra hosszat követelte sírva Scottot, nem tudtam
megnyugtatni. A karomban vergődve könyörgött, menjünk haza, és
maradjunk ott apával. Nem tudom, hány ilyen estét bírok ki, mielőtt én
is kikészülök.
Aubrey a párnába fúrja a fejét, szorosan marokra fogja a plédet,
ami csecsemőkora óta az alvótársa.
– Aludj jól, szépséges kisbabám – suttogom, és még egyszer
megpuszilom.
Finn szobájába megyek, és elmosolyodom. A legelképesztőbb
pózokban tud aludni. A feje lelóg az ágyról, egyik lába a falnak
támasztva, a másik a párnán. Soha nem értettem, hogy tudja így
kitekerni magát álmában, de akárhogy is, minden éjjel ez van.
Szegény kisfiam! Olyan vadóc lett. Mindig közel voltunk
egymáshoz, de mostanában gyűlöl engem. Nem tudom, azt gondolja-e,
hogy miattam kellett elköltöznünk, vagy valami egészen mást gondol.
Megfogom a lábát, és a helyére teszem.
– Anya? – dörzsöli a szemét.
Hátrasimítom a haját.
– Aludj csak tovább, édesem!
Finn felül, és átölel.
– Bocsánat. Nem akartam ilyen lenni.
– Nem kell bocsánatot kérned. Tudom, hogy csak őszintén
kimutatod, amit érzel.
Visszahúzza a kezét, Scott-tól örökölt, szép barna szeme megtelik
könnyel.
– Apa miért nem szeret már minket?
Kezembe fogom az arcát.
– Apa nagyon szeret téged. Ebben egészen biztos lehetsz.
– Akkor nem küldött volna el minket.
 Ó, Finn! Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Nem tudom, hogyan
magyarázzam meg neki, ráadásul Finn okos gyerek. Mindig
ösztönösen megérezte, ha valaki hazudik, ezért rendkívül gondosan
próbálom megválogatni a szavaimat.
– A mamák és papák néha nem tudnak együtt élni.
Pufók arcán legördül egy könnycsepp, amitől megszakad a szívem.
– Előfordul, hogy bármennyire igyekszünk, nem tudjuk rendbe
hozni a dolgokat. Nem a szeretet hiányzik, édesem. Én nagyon
szeretem apát, és tudom, hogy ő is szeret engem. Csak éppen… –
sóhajtok.
– Csak éppen jobb, ha már nem lakunk együtt.
Ez mind igaz. Illetve az igazság egy része, annyi, amennyit a
tízéves fiam megérthet belőle. Soha nem fogom szidni az apjukat.
Történjék bármi, tiszteletben fogom tartani Scott iránti érzelmeiket. Ő
az apjuk és az a férfi, akit hosszú ideig szerettem, és azt akarom, hogy
ők is szeressék.
– Legalább te már nem leszel szomorú – jegyzi meg Finn, és a
karjával megdörgöli az orrát.
Ilyenek a kisfiúk.
– Ezt hogy érted?
Visszafekszik a párnájára, betakarom.
– Esténként annyira féltél. Apa mindig kiabált veled, aztán sírtál. –
Finn nagyot ásít.
Elszorul a szívem és a torkom. Azt hittem, sikerült eltitkolni a
gyerekek elől. Scott és én sosem intéztük az ilyesmit előttük, mindent
megtettem, hogy palástoljam a fájdalmamat. De úgy látszik, ez sem
jött össze.
– Szeretlek, Finn. – Megsimítom az arcát, de már alszik.
Most rajtam a sor, hogy megint álomba sírjam magam egyedül az
ágyban.

Erica hívott ma reggel, és közölte, hogy „a bárka kikötött Tampában”.

Gondolom, a maga nem túl kifinomult módján azt akarta tudatni
velem, hogy megérkezett Noah, de ennél a nőnél soha nem lehet tudni.
Abszolút őrült, klinikailag.
Tényleg.
 Erica szét van esve. Azt hiszi, hogy a kormány embereken
kísérletezik, és mindannyian Az éhezők viadala valóságshow szereplői
vagyunk. Nem tudom, ő melyik körzetben van, de remélem, hogy nem
abban, mint én. Otthon lakik a szüleinél, akik fizetik a számláit, amíg ő
értelmet próbál adni az életének. Mit jelent ez egyáltalán? Miféle
értelmet? Nem inkább valami konkrét életcélt kellene találnia?
Bárcsak tévednék.
Sms-t írok Heathernek, és imádkozom, hogy a hülye kis tervem
működjön.

Én: Szia! Zavarok?

Heather: Dolgozom, de egy óra múlva végzek.

Mi újság?

Nem fogja bevenni, már nem tudok olyan fesztelenül szövegelni,

amióta széthullott az életem.

Én: Arra gondoltam, elmehetnénk valahova ma este…

Rám férne egy kis kikapcsolódás. Nemsokára átviszem
a gyerekeket Scotthoz.

Heather: Persze! Itt van Eli barátja New Yorkból,

de átjöhetsz te is, ha akarsz! Iszogatunk a medencénél,
és csapunk egy ottalvós bulit.
Jól fog jönni a Mr. Seggfejjel való találkozásod után.

Én: Igen, Mr. Seggfej határozottan rontani fogja

a hangulatomat. De egy kis együttlét Heatherrel
fel tudna dobni.

Utálom magam. Én vagyok a legrémesebb barátnő a világon.

Gyötör a bűntudat, amiért félrevezetem.
Fel-alá járkálok a nappaliban, kezemben a telefonommal. Ez nem
én vagyok! Heather nem ezt érdemli tőlem.
 Én: Oké, hazudtam. Úgy értem, nem egészen, de
voltak hátsó szándékaim. Hétfőre blogot
kell írnom, különben kirúg a balfácán főnököm.
Azt mondta, írjak Noah-ról. Ne utálj! Inkább rögtön
küldj el a pokolba. Ne aggódj, utálom magamat
kettőnk helyett is.

Megszólal a telefonom, ott zörög a padlón. Miért hív fel mindig

ahelyett, hogy válaszolna? Gyorsan felkapom, és a zöld gombra bökök.
– Halló! – szólok bele szorongva.
– Akkora hülye vagy! Tiszta idióta! Ha szólsz, hogy Noah-val kell
találkoznod, díszcsomagolásban leszállítom neked. Lökött csaj! –
Heather kacag, hallom járőrtársát, Brodyt a háttérben. – Csak kérned
kellett volna.
Nem érzékeli, mennyire utálom magam ezért.
– Nem akarlak megkérni! Állítólag újságíró vagyok, vagy mi a
fenének hívják, amit csinálok. Az a munkám, hogy sarat dobáljak Eli
híres barátaira.
Heather felsóhajt.
– Eli tudja ezt, és azért szerezte neked ezt a munkát, mert tudja,
hogy jó ember vagy, Kris.
Nem gondolom, hogy jó ember volnék. Úgy érzem, kihasználok
másokat.
– Tartozom Elinek. Köszönd meg neki a nevemben egy hatalmas
szexeléssel! – mosolygok.
– Azt fogom tenni. Hatalmas, fülledt, erotikus szexszel.
Amilyenről a könyvekben olvasni.
Brody olyan hangosan zsörtölődik, hogy én is hallom a
méltatlankodását.
– Jó. De kérlek, nekem majd ne meséld el! Szex nélkül élek egy
ideje. Már több mint tizenegy hónapja. Más se hiányzik, mint azt
hallgatni, milyen fantasztikus az ágyban a pasi, aki a Men’s Health
címlapján szerepelt a múlt hónapban. Nincs legalább valami kis rejtett
hibája?
– Nekem mondod? Alig várom, hogy úszógumit növesszen. És
akkor minden nap azzal fogom piszkálni.
 Felnevetek, mert elképzelem, hogy Elit nyaggatja. Ez tényleg nem
fair. De Eli keményen dolgozik. Nem ismerek senkit, aki ilyen
fegyelmezetten tartaná a diétáját. Amíg mi tömjük magunkba a nachót
avokádókrémmel és olvasztott sajttal, Eli kemény tojást és főtt
csirkehúst eszik.
Én inkább választom az úszógumit, ha nem kell lemondanom az
avokádókrémről.
– Köszönöm, hogy nem haragszol – rágom a körmömet.
Heather mélyet sóhajt.
– Tedd túl magad az egészen, Kristin! Gyere át este nyolckor, és
majd dumálunk, rendben?
– Rendben. De várjunk csak! Mit vegyek fel?
Híres embereket eddig csak a Négy Sarokkal Odébb banda
tagjainak személyében ismertem. Amikor először találkoztunk velük,
majdnem szörnyethaltam. Most pedig Shaun, PJ, Eli és Randy már
szinte hozzá tartoznak a mi kis csapatunkhoz, úgyhogy nincs túl nagy
para. Mégis, amikor Shaun kezet csókolt, annyira vert a pulzusom,
hogy majdnem elájultam.
Munkaügyben találkozni valakivel… Nem ismerem a protokollt.
Kiöltözzek?
– Noah nagyon kedves, Kris. Iszogatunk a medencénél, úgyhogy
nem kell mást tenned, csak légy saját magad.
– De én…
Felharsan az adóvevője, megszakad a beszélgetés.
– Lőnek. Mennem kell. Szeretlek. – Heather leteszi a telefont,
mielőtt válaszolhatnék.
Rühellem, amikor szolgálatban van. Amikor felcsapott rendőrnek,
tiszta ideg voltam. Minden este sms-t kellett küldenie nekem, hogy egy
darabban hazaért. Különben képtelen lettem volna elaludni. Tudom,
hülyeség, de iszonyúan féltem, hogy lelövik.
A végén elege lett, és közölte, hogy vegyek be altatót, vagy
menjek pszichológushoz.
Időnként most is belém hasít, milyen veszélyes a munkája.
Úgy döntök, nem fogok összeroppanni Heather biztonsága miatti
félelmemben, vagy a rettegéstől, hogy Noah-val találkozom. Fogom a
cuccomat, és elindulok az irodába.
Most először találkozom Scott-tal az elköltözésem óta. Émelygek
és rettegek. Az utolsó telefonbeszélgetésünk nem volt kellemes, és ma
reggel sms-t kaptam tőle, hogy menjek a házhoz.
Ideje kideríteni, hogy a házára gondolt-e, vagy egy ismeretlen,
semleges helyre Tampában.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Kristin

– Anya! – Aubry viharzik ki az ajtón széles vigyorral.

– Hiányoztál!
– Te is hiányoztál! – Felkapom a kislányomat, és megpördülök vele.
Az a jó ebben a munkahelyben, hogy van időm a gyerekeimre is.
Ezen a héten két napot otthonról tudtam dolgozni, és minél többet
megtudok a Celebmánia belső életéről, annál többet lehetek távol.
Jelenlegi pozíciómért nem igazán rajongok, de a gyerekekkel töltött
órák csodálatosak.
Mosolyogva érdeklődöm:
– Jó volt ma Danni néninél?
Aubrey bólint, aztán a fülembe suttog.
– Fagyit adott nekünk.
– Fagyit?! – adom a döbbentet.
– Azt mondta, ne szóljunk neked.
Kuncogok.
– Akkor jobb lesz, ha nem mondjuk meg neki, hogy szóltál.
– Beszéltél anyádnak a titkunkról? – kérdezi Danielle megjátszott
haraggal az arcán.
Aubrey hátra tett kézzel vállat von.
– Lehet.
Danni fújtat, és keresztbe teszi a karját.
– Aubrey Nicole McGee, bajba kerülök miattad.
– Megbocsássunk neki? – kérdezem Aubrey-tól.
– Igen!
Danielle felnevet, a karjába kapja Aubrey-t, és puszit nyom a
kacagó kislány arcára. Danielle Aubrey keresztanyja, és nagyon
összetartanak.
Finn somfordái ki, hátizsák lóg rajta, és a telefonját fixírozza, ami
szerintem hozzánőtt a kezéhez.
 – Mizújs, anya?
– Mizújs? – kérdezek vissza. – Mizu, haver?
Erre felfigyel.
– Nem vagy vicces.
– Pedig én vagyok a világon a legviccesebb mama. Annyira vicces
vagyok, hogy szeretnél a barátom lenni.
Finn a fejét csóválja, és elmosolyodik. Egyből jobb a kedvem.
Finn nagyon maga alatt volt, és jó látni, hogy egy pillanatra olyan,
mint régen.
– Heather néni jó fej… Te nem vagy az – mondja játékosan.
Tagadhatatlan, hogy Heather a tévésztár barátjával kapott néhány
plusz pontot a gyerekektől, és visszasírom azt az időt, amikor még azt
gondolták, hogy én vagyok a csúcs.
– Na, akkor gyerünk, ülj be a kocsiba, mielőtt a nem-vicces
anyukád dalra fakad és táncolni kezd Danni nénivel. – Felhúzott
szemöldökkel, kérdőn nézek rá. Finn tudja, hogy megtesszük, és akkor
ő elsüllyedne a szégyentől.
Elstartol az ajtó felé, és ez gyógyír meggyötört szívemnek. A
gyerekeknek is kihívás ez az egész helyzet, de jobban bírom, ha rám
mosolyognak néha.
Becsatolom Aubrey biztonsági övét, aztán váltok néhány szót
Danielle-lel a kocsi mellett.
– Minden rendben?
– Fogjuk rá.
Megragadja a karomat, és szomorúan elmosolyodik.
– Azt akarom, hogy tudd, szeretlek, és büszke vagyok rád – mind
azok vagyunk.
Az embereknek fogalmuk sincs, milyen szerencsés vagyok ezekkel
a lányokkal. Nélkülük egész biztos nem élném túl. Tudom, hogy
ugyanúgy érzünk, ettől olyan különleges az egész. Gyakorlatilag
bármit megtennék hármukért.
– Büszke? – kérdezem.
– Igen, drágám. Elhagytad, bár isten a tudója, hogy már évekkel
ezelőtt meg kellett volna tenned. Büszke vagyok rád, hogy azt teszed,
amit kell. Az volt a meglepő, hogy folyton Petert hívogatja, és… én
úgy éreztem, beszorultam közétek.
Peter Scott egyetlen barátja. Az fel sem merült bennem, hogy
Danielle a másik oldalról is ismeri a történetet. Nem csoda, hogy kicsit
furcsán viselkedett.
– Sajnálom.
Sietve megrázza a fejét.
– Nem. Nincs mit sajnálnod. Hülyeség volt, és Peter már mindent
tud. Nincs miért aggódnod.
– Bárcsak így lenne. – Mosolygok, és a kocsira pillantva
halkabban folytatom. – Tudod, szemétkedett a hétvégével
kapcsolatban, és most várom…
Danielle átfogja a nyakát, és felsóhajt.
– Azért csinálja, mert úgy gondolja, megteheti. Olyan sokáig
szórakozott veled, hogy nem tudja kezelni ezt az új, vagány nőt, akinél
betelt a pohár. Ne legyél többet a lábtörlője, sem az övé, sem másé!
– Nem leszek.
A hangomban ott az elszántság. Megpróbálhatja, de nem fog
sikerülni. Megvolt az első teszt, és ahelyett, hogy beadtam volna a
derekamat, álltam a sarat. Még a házban, amikor vártuk, hogy a
gyerekek megjöjjenek az iskolából… kinyílt a szemem.
Összetört a rózsaszín szemüveg, és megláttam, kicsoda ő
valójában. Egy hatalmas farok, és nem a jó értelemben.
– Jó. Akkor hétfőn? – kérdezi.
– Korán reggel. – Megölelem, és megígérem, hogy telefonálok, ha
kell valami.
Indulok a randevúra az ördöggel.
A gyerekek beszámolnak mai élményeikről. Aubrey-nak be se áll a
szája. A házunk – a régi ház – csak néhány sarokra van, de rendkívül
lassan hajtok. Késleltetem a pillanatot, amennyire csak tudom. A
tudattól, hogy mindjárt meglátom a házat, amit egykor annyira
szerettem, összeszorul a gyomrom.
Megérkezünk a kocsifeljáróra, és próbálom leküzdeni a rossz
érzést. A gyerekek előtt erősnek kell mutatkoznom.
Scott kinyitja a piros ajtót, és elindul felénk. A fekete nadrág van
rajta, amit én tisztíttattam ki a múlt hónapban, és a kék ing, amit én
vettem neki. Természetes a mosolya. Még azt is el tudnám hitetni
magammal, hogy örül nekem.
De amikor kiszállok a kocsiból, a mosoly csalódottra változik.
Rájövök, hogy még mindig ugyanaz a szerencsétlen figura, én viszont
megváltoztam, és már nem érdekel, örül-e.
Odasétálok hozzá, udvariasságból.
 – Szia!
– Szia!
Csend.
Állunk a ház előtt, amely valaha a közös otthonunk volt, és
egymásra se nézünk.
– A gyerekek készen vannak? – kérdezi Scott.
Na jó.
– Igen, készen…
– Apa! – visítja Aubrey, ahogy meglátja, és ezzel véget ér a
rendkívül kínos beszélgetés.
– Apa, apa!
– Hercegnőm! – válaszolja Scott.
Odaszalad hozzá, és azonnal felkapja.
Aubrey magához szorítja, megpuszilja.
– Annyira hiányoztál, apa! De annyira!
A csomagtartóhoz lépek, hogy kivegyem a táskáikat.
– Nekem még annál is jobban hiányoztál. Hogy megnőttél! Szia,
Finn! Hogy vagy, haver?
Finn nem válaszol. Újra a fülére teszi a fejhallgatót.
– Soha nem akarlak elhagyni, apa. – Aubrey kacag, és újra átöleli
Scottot.
Darabokra törik a szívem. Most már nem tudom visszatartani a
könnyeket. Hátat fordítok, és megtörlöm az arcom, mielőbb bárki
meglátja. Ezt gyűlölöm.
Nagy levegőt veszek, és kihúzom magam. Erős vagyok. A táskákat
a járdára teszem, aztán odalépek Finnhez.
– Gyerünk, drágám! Menj oda apádhoz!
– Inkább veled maradnék. – Az apjára néz, aztán könyörgően rám
tekint.
– Kérlek, anya!
Édes jó istenem, segíts!
Megsimogatom az arcát, és összeszedem minden maradék erőmet.
– Apával is együtt kell lenned kicsit. Hiányoztál neki, és biztosan
nem tudott magasabb szintet kiharcolni az Overwatch-ban.
Scott és én összenézünk, és most először látok rajta elismerést.
Scott megköszörüli a torkát, hogy magára vonja Finn figyelmét.
– Próbáltam, de tudod, hogy nem érhetek célba a társam nélkül.
Finn álla leesik, és kikapcsolja a biztonsági övét.
 – Rendben, különben nem nehéz.
– Gyerekek, menjetek be, hadd váltsak néhány szót anyátokkal!
Vettem új cuccokat a szobáitokba. – Scott a bejárati ajtó felé int, de
mielőtt a gyerekek beszaladnának, megállítom őket.
– Kérek egy ölelést!
A gyerekek átölelnek, magamhoz szorítom őket. Ezt lesz a
legnehezebb kibírni. Nem örülök, hogy minden második hétvégén egy
időre búcsút kell mondanom nekik. Szeretem, és legszívesebben
mindig magam mellett tartanám őket.
– Szia, anya!
– Sziasztok, srácok!
Beszaladnak, én meg ott maradok Scott-tal. Remélem, most egy-
két szónál többet is tudunk beszélni.
A sarkamon állok, és a zsebembe mélyesztem a kezemet.
– Nos?
– Szóval, hol akarsz találkozni vasárnap?
Ezt nem gondolhatja komolyan! Ezt már lej átszőttük egyszer a
telefonban. Az nem lehet, hogy azt hiszi, én jövök el a gyerekekért.
Nem. Ezt nem hiszem el.
– Tessék? – kérdezem nyugodt hangon.
– Találkozhatnánk a McDonald’snál a két ház között. – Scott
megvakarja a nyakát.
Basszus, ez komolyan gondolja.
– Most mondom utoljára, hogy nem, Scott. Elhozod Finnt és
Aubrey-t az én házamhoz, méghozzá akkor, amiben az ügyvédeken
keresztül megegyezünk.
A tekintete megkeményedik, felmordul.
Rendben. Dühöngj csak. Nem érdekel. Teljesen röhejes, hiszen ez
az ő hülye kikötése volt a megállapodásban.
– Nem értem, miért nem akarsz találkozni! – kiabálja. – A rohadt
életbe, te sose változol!
Nem fogok itt álldogálni, és hagyni, hogy ordibáljon velem.
Pontosan ezért lakom most a barátnőmnél.
– Azért laksz a házban, mert te kérted, hogy maradhass, még akkor
is, ha ez leginkább a gyerekeink életét zavarta meg, de téged nem
érdekelt. Elköltöztünk, és te egyáltalán nem segítettél. Te már nem
akarsz feleséget, és én nem is fogok úgy viselkedni, mint egy feleség.
 Feltépem a kocsi ajtaját, beszállok, és a dühtől tajtékozva bedugom
a slusszkulcsot. A régi Kristin engedett volna, csak hogy boldoggá
tegye.
Az új Kristin leszarja, mit érez Scott.
Scott hitetlenkedve bámul utánam, ahogy kitolatok a kocsival.
Elegem van abból, hogy mindenki megelégedéséért harcoljak. Ideje,
hogy élvezzem egy kicsit az életet.

Indulok haza, hogy megpróbáljam kitalálni, mit vegyek fel ma este.

Negyven perccel később, amikor már átkutattam az összes doboz
ruhát, amit még nem pakoltam el, rajtam van egy egyszerű, fekete,
kétrészes fürdőruha, és fölötte a csinos kis virágmintás kezeslábasom.
Sötétbarna hajamat laza kontyba fésülöm, és kész is vagyok.
Ki van zárva, hogy késő éjszakáig kimaradjak. A sebeimet akarom
nyalogatni. Viszont olyasmit kell csinálnom, amit nem akarok…
dolgozni.
Ha csak annyit el tudnék hitetni magammal, hogy kicsit is
élvezetes lesz, már nyert ügyem lenne. Sms.

Heather: Hol vagy?

Még mindig az ágy szélén ülök, és a világ legrosszabb

prédikációját tartom magamnak.

Én: Most indulok a házból.

Pontosabban szólva majd elindulok, ha le tudom győzni a

lustaságomat.

Heather: Oké! Várlak. Margaritát készítek! Ólé!

Te jó ég! Ez mulatságos lesz. Heather a legmurisabb részeg. Nem

bírja a piát, és általában véghez visz valami hőstettet… például ágyba
bújik valami rocksztárral. Ráveszem magam, hogy felálljak és
elinduljak.
Húsz perccel később Heather és Eli házánál vagyok.
 Meg tudom csinálni. Bemegyek, megcsinálom, amit kell, aztán
hazamegyek, befalok valami gyorskaját és filmeket nézek, amitől még
depressziósabb leszek.
Bekopogok, Heather hatalmas mosollyal az arcán nyit ajtót.
– Kristin! – Átöleli a nyakamat, majdnem elzuhanok.
– Basszus! Mennyit ittál már? – nevetek, miután mind a ketten
valahogy talpon maradtunk.
Heather nevetve elenged.
– Csak egyet ittam, de Noah tényleg nagyon erős koktélokat kever.
Ha egy italtól ilyen állapotba került… akkor nagy bajban vagyunk.
– Mérsékeld magad, drágám!
Heather a szemét forgatva behúz a házba.
– Kezdj el inni! Felejts el minden rosszat! A barátaim, Jim, Jack és
Johnny már várnak rád. Vagy dumálhatunk Joséval.
Felhúzom a szemöldökömet, amikor Heather egy poharat lök a
kezembe.
– Ki vagy te, és mit csináltál a legjobb barátommal?
Lehajtja a fejét, és amikor felnéz, könnyes a szeme.
– Ma két éve, hogy… elveszítettem.
Nem kell többet mondania. Átölelem, és megsimogatom a hátát.
– Ó, Heather, annyira sajnálom.
Nehéz elhinni, hogy két éve halt meg a húga. Sokkal többnek
tűnik. Nem tudok semmi vigasztalót mondani, bárcsak tudnék.
Stephanie több volt Heathernek egy testvérnél. Inkább mintha a lánya
lett volna.
– Jól vagyok – mondja, ahogy elenged.
– Ez egy nagyon szar nap – rándítom meg a vállam.
– Scott?
– Ja.
Aztán, mivel nincs semmi, amivel fel tudna vidítani, megint
megvonom a vállam.
– Tudod, az exek.
– Nagyon is jól tudom, kedvesem. – Heather felnevet, és kortyol
egyet az italából.
– És most igyál, hogy bemutathassalak. Eli és Noah kint vannak a
medencénél. Ing nélkül.
Egy kis alkohol talán segít, hogy ne legyek olyan tehetetlen, mint
egy hátára fordított teknősbéka. Megfogadom a tanácsát, iszom egy
kortyot, és megborzongok az alkoholtól.
– Te jó isten!
Nem tréfált, az ital tényleg erős. Nem tudom megállapítani, milyen
koktél. Lényegében tiszta tequila. Iszom még egy kortyot, és kinézek a
hátsó ablakon.
A ház hátsó részéből nyílik a legjobb kilátás. A nap lemenőben, az
ég sárgás rózsaszín, de nem ezen akad meg a szemem.
A medence szélénél ott áll a leggyönyörűbb férfi, akit valaha
láttam. Noah Frazier fényképei eltörpülnek az élő verzió mellett.
Magasabb, mint amilyennek képzeltem, széles vállú, és le van sülve. A
haja vizes, majdnem feketének látszik, kis vízcseppek gördülnek végig
tökéletes testén. Figyelem, ahogy a patakocskák lefolynak a
mellkasáról, aztán lejjebb, kockás hasa barázdáit követve.
Megkapaszkodom a pultban, nehogy elzuhanjak.
– Édes istenem! – suttogom alig hallhatóan.
Heather megfordul, és ahogy visszanéz rám, szélesen
elvigyorodik.
– Igen, határozottan isteni alkotás.
– Képtelen vagyok kimenni oda – dadogok. – Meg sem tudnék
szólalni.
Kizárt dolog, teljesen hülyét csinálnék magamból.
– Muszáj lesz! – Heather megragadja a kezemet. – Már várja, hogy
egy baráti riporter meginterjúvolja.
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem, nem, nem, az lehetetlen.
– Megmondtátok neki? – kérdezem visítva.
Heather nevet, és felhatja az italt.
– Persze, hogy megmondtuk. Hidd el nekem, jobb, ha tudja.
Elmagyaráztuk, hogy az egyik legjobb barátunk vagy, és egy kicsit
beszélgetni szeretnél vele. Eli azt mondta, boldogan ad neked interjút.
Úristen! Én megölöm ezt a nőt.
Megragadom a poharamat, és felhajtom a tartalmát. Égeti a
torkomat, köhögök, amint terjed ereimben a forróság.
– Lazíts! – figyelmeztet Heather, és megveregeti a hátam.
– Ez nagyon kínos lesz – nyavalygok.
Heather nevet, és újabb italt tölt.
– Igen, persze, kínos lesz, de annál szórakoztatóbb.
Talán most még elillanhatnék, senki sem venné észre. Semmi sem
kényszerít, hogy megcsináljam. A főnököm olyan, mint egy tizenkét
éves gyerek, és biztosan ki tudnék találni valami hihetőt. A hírességek
nem a megbízhatóságukról híresek.
Jaj.
Az állásra viszont szükségem van.
Mielőtt bármerre elindulhatnék, nyílik az üvegajtó, és belép rajta
Noah Frazier.
Remeg a lábam, ahogy a tekintetünk találkozik. Csak arra tudok
gondolni, hogy szeretném megmászni, mint egy pálmafát, hogy
lerázzam róla a kókuszdiót. A fotókon is szexi volt, aztán az ablakon
keresztül még dögösebb, de így közelről egyszerűen nem is e világi.
– Helló – Noah öblös hangja körbefon. – Bizonyára te vagy
Kristin.
Ahelyett, hogy mondanék valamit, csak állok leesett állal. Kiadok
valami hangot, de nem beszélek összefüggően.
Bárcsak megnyílna alattam a föld.
– Noah, ez a legjobb barátnőm, Kristin. Akiről már beszéltünk. –
Heather oldalba lök.
– Igen. Az vagyok. Szia. Kristin. Én… Te… Helló.
Csend. Valakinek le kellene videóznia ezt az egészet, biztos
vagyok benne, hogy rendkívül szórakoztató.
– Értem. – Noah vakító mosolyt villant. – Hallom, riporter vagy.
Rendben, Kristin, beszélned kell, nem csak egy-egy szót kinyögni
vagy morogni valamit.
Megragadom a poharat, amit Heather az előbb töltött újra, és
remélem, hogy meglesz az áldásos hatása.
– Igen, egy kis blognál, de az vagyok. Riporter. Egy blognál. Írok.
Valamint Kristin vagyok, gyakorló idióta.
Noah zöld szeme csupa derűs csillogás. Kicsit közelebb jön, és
kezét az enyémre teszi.
– Eli már mesélt rólad. Örülök, hogy eljöttem.
Én meg épp most alélok el.
– Én is.
Mosolyra húzódik a szája, ahogy végigmér.
– Viszlát, ott kint – kacsint, és kimegy a házból.
Rendkívüli peteérésem van.
Visszafordulok Heatherhez, akiből kitör a röhögés.
– Ez óriási volt. Még hogy én voltam lámpalázas, amikor
megismertem Elit? Ezt látnod kellett volna! – Heather tovább röhög
rajtam. – Igen. Én. Hm. Blog. Ööö – gúnyolódik.
– Fogd be! – Én is nevetek – mi mást is tehetnék —, és
beleütközöm a csípőjébe, amikor elindulok a bárpult felé egy pohárért.
– Tölts nekem egy adagot, mielőtt meghúzom az üveget.
Csak egyetlen módon lehet túlélni a mai estét.
Alkohollal.
Sok-sok alkohollal.
 HATODIK FEJEZET

Noah

Régóta forgók szép emberek között, de Eli elmulasztotta megemlíteni,

hogy Tampában milyen csodás csajok vannak. A kurva életbe! Az a
lány gyönyörű.
Mélykék szeme igéző, haja a legszebb csokoládészín, és a telt ajka
láttán felállt a farkam.
– Találkoztál Kristinnel? – kérdezi Eli, amikor odaviszem a
söröket a bárpulttól.
– Figyelmeztethettél volna, hogy iszonyú dögös a csaj. – Nevetve
leülök.
Eli somolyog.
– Heathernek minden barátnője dögös.
– Jó tudni. És mi a története?
Abban bízom, hogy Eli tud olvasni a sorok között, és érti, mit
kérdezek. Amíg Tampában időzöm, jó lenne valami társaság.
Eli az arcomat fürkészi, és felsóhajt.
– Én kiverném a fejemből, Noah. Nehéz időszakon van túl, és nem
hiszem, hogy lenne esélyed. Ráadásul Heather kiherélne, ha elkezdenél
szórakozni vele. Most ért véget az elég rémes házassága. Kristin nem
az a lány, akit le akarnék vadászni a helyedben.
– Értem.
Benézek az ablakon, és látom, ahogy Kristin mosolyog. Az arca
ragyog, aztán hátraveti a fejét, és felszabadultan kacag. Eli köhint.
– Ne légy hülye, Noah!
Úgy nézek rá, hogy elneveti magát.
– Lehet, hogy alkalmi kapcsolatot keres.
– Figyelmeztetlek. – Eli komolyan beszél. – Ez nem olyan lány,
akivel baromkodni lehet. Van két gyereke és egy szarházi férje, aki
pokollá teszi az életét egészen a válásig, és ha bántani mered… Én
verlek szarrá, még mielőtt Heather akcióba léphetne.
 Hallom a fenyegetést, de nem biztos, hogy képes leszek távol
tartani magam ettől a nőtől. Nem szólok, csak belekortyolok az
italomba, és tovább bámulom. Utoljára a középiskolai barátnőm
indított be ennyire. Tiszta szívemből szerettem Tanyát, és ha még élne,
már összeházasodtunk volna. Ebben egészen biztos vagyok. Túl hamar
elveszítettem, és azóta sem bírtam továbblépni.
– Italt! – kiáltja Heather, miközben Kristinnel kirontanak a házból,
és a beszélgetés egy időre megszakad.
– Az isten szerelmére – morogja Eli.
– Bébi, tudod, hogy nem bírod az italt.
Heather nevetve az ölébe kuporodik.
– Kristin és én már négyet lenyomtunk!
Kristin a mellettem levő fotelba ül, és a Margaritáját iszogatja.
– Olyan gyenge vagy, Heather.
– Lehet, de Elinek tetszik, amit csinálok, ha iszom. – Az ujjával
végigsimítja Eli száját, majd a mellkasát. – Nem így van, édesem?
Eli nevet, és rám pillant.
– Ez érdekes este lesz.
Kristinre nézek, és egyet kell értenem Elivel.
– Úgy tűnik.
A lányok a következő órában versenyt isznak, de aztán Eli
visszaviszi az üveget a házba, hogy leállítsa őket. Most táncolnak,
nagyon lazán. Kristin csábosan vonaglik a barátnőjével, de folyton
nevetnek, és majdnem elesnek.
– Ezt is le kellene állítanom, de nem tudom rávenni magam –
motyogja Eli, majd nagyot kortyol.
– Ha leállítod, megöllek – figyelmeztetem.
– A jövendőbelimet bámulod.
– Nem – válaszolom, és nem veszem le a szememet a barnáról. –
Nem őt.
Heather Kristin mögé kerül, így jól szemügyre vehetem Kristin
testét. Keze a csípőjén, előre-hátra himbálózik.
Kristin a fogai közé szívja az ajkát mozgás közben, és engem
figyel.
Basszus!
Minden porcikám arra vágyik, hogy odamenjek hozzá,
megragadjam a csípőjét, és magamhoz szorítsam. Eli szavai
visszhangzanak a fejemben, de nem tudok mozdulni. Csak nézem
Kristint.
Hideg zuhanyra van szükségem.
Néhány percig táncolnak, kacagnak, botladoznak. Elivel a fejünket
csóváljuk. Furcsa szerzetek a lányok. Pasik soha nem csinálnák ezt, de
amikor egy csaj csinálja… rohadtul szexi. Kristin rám emeli a szemét,
és szemérmesen elmosolyodik.
Tényleg őrületesen szép.
Heather átfogja Kristin nyakát, és együtt mozognak. Nevetgélnek,
és sugdolóznak.
– Minket is beavatnátok? – kérdi Eli.
– Nem. Csak ránk, lányokra tartozik – válaszolja Heather.
Kristin nyelvet nyújt Elire, és megpörgeti Heathert.
– Igen, lányos csevej. Fütyinek itt nincs helye.
Eli felhorkan.
– Az enyémnek lesz helye, még ma.
– Elfáradtam – panaszolja Heather, és a karját Kristin vállán
pihenteti.
– Le kell feküdnöm.
Eli nyögve feláll.
– Gyere, bébi! Beteszlek az ágyba.
– Én még nem vagyok fáradt. – Kristin lebiggyeszti az alsó ajkát.
– Majd én vigyázok rá – ajánlom minden hátsó gondolat nélkül.
Eli felsóhajt.
– Ne felejtsd el, mit mondtam!
– Ismersz. Én nem vagyok olyan.
Nem vagyok szemétláda. Soha nem kezdenék ki egy lánnyal, aki
ennyire részeg, és különben is, nem árulnám el a barátságunkat. A
barátság és a színjátszás legtöbbször egymást kizáró fogalmak, de én
semmiképpen nem tenném tönkre a szövetségünket Elivel.
Eli bólint, fogja Heathert, és becipeli a házba.
– Akarsz táncolni? – kérdezi bizonytalanul Kristin.
Nagyon is szeretnék, de rossz ötlet lenne.
– Gyere, ülj le ide! – ajánlom neki.
Látványosan dühöng, amin muszáj nevetnem. Annyira
imádnivaló!
– Akkor ünneprontó vagy. Buligyilkos.
– Minek neveztél?
 – Így van! Minden bulin van egy ilyen, és most te vagy az.
Nem tudom, hogy valaha mondtak-e rám ilyesmit. Áthúzódom a
kanapénak arra a felére, ahol ő áll.
– Tudod, ez még csak nem is buli. Csak két ember.
Kristin csípőre teszi a kezét, és kidugja a nyelvét.
– De bizony, hogy buli.
Őszintén remélem, hogy reggel még emlékezni fog erre.
– Hogyan lehetnék szórakoztatóbb?
Megérinti a száját, és körülnéz, de a lába felmondja a szolgálatot.
Elkapom, keze a meztelen mellkasomon támaszkodik. Kék szeme
vágyakozva néz rám. Jó tudni, hogy nem csak én érzek így. A farkam
reagál, és megpróbálok mindenre gondolni, csak a bőre érintésére nem.
Egyikünk sem mozdul. En a karomban tartom, ő hagyja.
Kristin ujjai fel-alá járnak a vállamon.
– Olyan csinos vagy – motyogja. – Bárcsak olyan csinos lennék,
mint te.
– Lélegzetelállító vagy – felelem.
Talán nem is akarom, hogy emlékezzen.
Talán azt akarom, hogy elfelejtse ezt az egészet, mert nem volna
szabad még mindig a karomban tartani. El kellett volna engednem, de
a testem nem mozdul.
Finom ujjai simogatják a mellkasomat, én meg igyekszem
visszafogni egyre nyilvánvalóbb merevedésem, de Kristin virágillata
túllök minden határon.
– Kristin… – suttogom rekedten a nevét.
Előretolja a csípőjét, megérzi az erekciómat, és elkerekedik a
szeme.
– Én, én… – Egy lépést hátrál. – Akkor… csináljuk.
Most én döbbenek meg.
– Csináljuk? – Nem vagyok benne biztos, hogy úgy érti, ahogyan
én. De ha igen, akkor is ki van zárva, hogy ma este lefektessem. Azt
akarom, hogy mindenre emlékezzen, amikor magamévá teszem.
– Igen. Az interjút – világosít fel.
– Most?
– Szorgos hangya vagyok – mondja Kristin, és elindul, a székekbe
kapaszkodva. – És abszolút profi.
– Nem várhatnánk meg, amíg kijózanodsz?
Kristin megpördül és felkacag.
 – Nem én vagyok részeg, hanem te.
– Eléggé kiütötted magad, drágám.
– Miért van két orrod? – Kristin félrebillenti a fejét, és fél szemmel
hunyorog.
Rég éreztem magam ilyen jól. Belemegyek a játékba. Amikor
továbbindul, követem, és azon tűnődöm, mi a csodának járkál körbe az
udvaron.
– Ez már az interjúhoz tartozik?
– Milyen interjúhoz? – Kristin megáll. – Ja, igen! Ülj le!
Nem vitatkozom. Egy székre huppanok, remélve, hogy ő is leül.
– Első kérdés: mi a következő munkád?
Vállat vonok.
– Még nem tudom. Mostanában fogom eldönteni, mit csinálok
legközelebb.
Miután fél éve befejeztük a Dilizsaruk utolsó részének forgatását,
túlságosan is sok a szabadidőm. Hívtak néhány castingra, de még nem
döntöttem el, vállalok-e új feladatot mostanában.
Az ügynököm szeretné, ha gyorsabban határoznék, de szingli
vagyok, gazdag, és élvezni szeretném kicsit az életet.
Kristin nekem szegezi a kérdést:
– Te is érzed, amit én érzek?
– Nagyon remélem – mosolygok.
A szeme kigúvad, és mélyen elpirul.
– Nem úgy értettem! A hőség. Borzasztó melegem van.
– Egyetértek. – Melegem van, neki is melege van… Bárcsak
együtt izzadnánk, de helyette meg kell elégednem a részegek burkolt
célozgatásával.
Kristin még mindig áll, aztán visszalép.
– Flörtölsz velem?
– Talán.
– Velem nem szabad flörtölni.
Tudom, de irtó jó szórakozás figyelni, hogy reagál.
– Rendben. Akkor abbahagyom.
– Jó lesz, mert iszonyúan szexi vagy, és én szeretnélek
megcsókolni, de az nem lenne helyes, ugye? Nem szabad, hogy meg
akarjalak csókolni. Részeg vagy, én is részeg vagyok, és nem volna
helyes. Én nem csinálok helytelen dolgokat. Jó kislány vagyok,
betartom a szabályokat. – Jár a szája, mintha meg is feledkezett volna
róla, hogy itt vagyok. – Különben is, meg kell írnom, milyen szexi
vagy, és nagggyon kínos lenne, ha csókolóznánk. Ettől függetlenül
csókolnivaló a szád. Szívesen megkóstolnám.
A karfába kapaszkodva felállok, Kristin még egy lépést tesz
hátrafelé.
– Óvatosan! – figyelmeztetem, mert közeledik a medence
széléhez. – Gyere, ülj le!
– A férjem… vagyis nemsokára a volt férjem – sóhajtja a fejét
rázva – azt állítja, hogy nem tudok jól csókolni. Nem mintha bármit jól
csinálnék, szerinte. A főiskolán tényleg jó voltam az ágyban. Egy srác
egyszer azt mondta, hogy én voltam a legjobb nője.
– Kristin – figyelmeztetem, mert továbbra is hátrafelé táncolva
beszél olyan dolgokról, amiket nem szívesen hallgatok, most, hogy
sikerült végre megfékezni a farkamat.
Kristin a szemét forgatja, és a levegőbe emeli a kezét.
– Hogy juthat el valaki a legjobbtól a semmilyenig? Csakis az ő
hibája lehet, nem?
– Bele fogsz esni a medencébe – próbálom most már egyértelműen
figyelmeztetni.
– Biztos azért van, mert egy teljesen…
A tekintetünk találkozik, és látom, ahogy sikítva, háttal belezuhan
a medencébe.
A francba. Akkor érek oda, amikor feljön levegőt venni.
– Basszus, basszus, basszus!
– Nyújtsd a kezed! – mosolyogva nézem, ahogy mérgelődik.
– Tiszta víz vagyok – jegyzi meg Kristin.
– Ez már csak így van, ha az ember medencébe esik.
Mindkét kezemet kinyújtom, ő a medence széléhez úszik, és
megfogja.
– A ruhám is! Ki fognak rúgni!
Kristin a tenyerembe teszi a kezét, elkezdem kihúzni. De
visszacsúszik, elvesztem az egyensúlyomat, és fejjel a medencébe
esem. Gyorsan kidugom a fejem a vízből, és látom, hogy Kristin
hisztérikusan nevet.
– Te is beleestél!
– Te húztál magaddal – mondom, és lefröcskölöm.
A nyakamba veti magát, majd’ kiugrik a szívem.
– Sajnálom.
 – Megérte. – Átfogja a nyakamat, a lábát a derekamra kulcsolja.
Ezúttal egész biztosan nem tudom leállítani. De nem érdekel, mi a jó,
mi a rossz, és a barátság sem érdekel. Kívánom ezt a nőt. Meg akarom
csókolni.
Kristin és én nézzük egymást, egyre gyorsabban szedi a levegőt.
Kezem a hátát markolja, behunyja a szemét. Mindennél jobban
szeretnék még közelebb kerülni hozzá és megcsókolni, de ellenállok.
Átadom neki a kezdeményezést. Ha ő megcsókol, nem az én hibám
lesz, nem igaz?
Persze. Naná. Kényelmes megoldás. Nem mintha józan lennék, és
tudnám, mit csinálok…
Csípőjével egyre közelebb nyomul, aztán a feje oldalra fordul, és a
vállamra hanyatlik.
Na, ez váratlan fordulat.
– Hé! – mondom gyengéden, de nem válaszol. Ilyen még nem volt
a praxisomban.
Kristin lába erőtlenül lebeg a vízben mellettem, és horkolni kezd a
fülem mellett.
– Na jó – mondom, miközben a karomba veszem. – Elaludtál. A
medencében. – Hátrasimítom a haját, és ő felsóhajt, ahogy
felmarkolom a lábát, és testét a mellkasomhoz szorítom. Elérjük a
lépcsőt, és ahogy kiérek a vízből, nagyon elnehezedik. Lelóg a karja és
a feje, de tudom, hogy lélegzik, mert szerencsére hangosan horkol.
A nyugágyhoz viszem, leteszem rá.
És most mi legyen?
Eli háza átkozottul magas, biztosan nem tudom felcipelni a
lépcsőn anélkül, hogy elesnék. Már nem vagyok húszéves. Nemsokára
negyven leszek, a fenébe is.
De itt sem hagyhatom, ahogy részegen horkol, csurom vizesen.
Szerencsére Tampában pokoli a hőség, nem kell attól tartanom,
hogy halálra fagyna. Nem tudom, mi itt a szokás, de szerintem nem
alhat ebben a ruhában. De a levetkőztetés sem tűnik túl jó ötletnek.
Színész vagyok, piszkosul jó színész, bele tudom élni magam egy
szerepbe. Egész biztos. Én vagyok a nő legjobb buzi barátja, és
egyáltalán nem érdekel, ami a ruhája alatt van. A legkevésbé sem
vonzódom hozzá. Ez a szerepem.
Tiszta idióta vagyok.
 Miközben lehúzom a ruhája pántját, igyekszem nem fókuszálni a
bőre érintésére. Arra a búgó hangra sem figyelek oda, amit Kristin
hallat, amikor a másik oldalon is leszedem a pántot. Nem veszem
tudomásul azt sem, hogy sűrűbben veszi a levegőt, amikor a kezem
hozzáér a melléhez, ahogy lerángatom róla a ruhát, és végighúzom a
testén.
Inkább a falat bámulom, amikor lecsúsztatom hosszú, izmos lábán,
és imádkozom, hogy legyen rajta valami a ruha alatt. Ha meztelen,
nekem végem.
Amikor visszanézek, hálás vagyok, hogy van rajta bikini.
– Noah – nyög Kristin.
– Csak kihámozlak a vizes ruhából. Semmi baj.
– Rendben. – Kristin oldalra fordul, ahogy leszedem a lábáról a
ruhát.
– Nagyon forró vagy.
Kristin megint horkol, és felhúzza a lábát. Elveszek két törölközőt
az asztalról, hogy betakarjam. Az ujjacskáival megragadja az egyik
törölközőt, és az álla alá gyömöszöli.
Félresimítom arcából a hajat, mire hunyorogva kinyitja a szemét.
– Kint maradok veled – mondom, bár nem vagyok benne biztos,
hogy ébren van.
– Jó dolog a táborozás.
Mosolyra húzódik a szám, hüvelykujjammal végigsimítok az
arcán.
– Igen. A táborozás az.
Bemegyek átöltözni, és hogy lehozzak néhány plédet. Fogalmam
sincs, hideg lesz-e éjjel, de inkább nem kockáztatok. Amikor
visszajövök, az egyikkel betakarom Kristint, aztán elhelyezkedek a
mellette levő nyugágyon.
Lehet, hogy kicsit tovább maradok Tampában, mint terveztem.
 HETEDIK FEJEZET

Kristin

Ki a franc kapcsolta fel a villanyt? Megfordulok, így talán nem süt a

szemembe ez az eszetlen fényesség, mire visítva landolok a földön.
Jaj!
– Minden rendben? – kérdezi egy rekedtes, mély hang.
Kinyitom a szemem, de gyorsan újra be is csukom.
Basszus. Hol a francban vagyok?
Kinyitom az egyik szememet, és körülnézek. Miért vagyok itt
kint? Meglátom a hang forrását, és felpattanok. Noah bámul rám,
hatalmas vigyorral a képén. A haja oldalra fésülve, a mellettem levő
széken ül felhúzott térddel, és kávét kortyolgat.
Hogy nézhet ki valaki ennyire tökéletesen reggel?
Reggel? Várjunk csak! Reggel van. És tegnap este én…
Te jóságos ég, ugye nem követtem el valami ostobaságot? Aztán
eszembe jut a tequila. A tánc. Az úszás… csak nem?
Még egy emlékfoszlány, talán álom ötlik fel bennem. Noah szeme.
Közel voltam hozzá, és arra gondoltam, mennyire szeretnék elveszni a
tekintetében. Elképzeltem, hogy egymáshoz ér az ajkunk, és azon
tűnődöm, vajon lát-e bennem valami különlegeset. Időtlen idők óta
először kelt életre a testem. Szinte érzem, ahogy az ujjai a hátamba
mélyednek, pedig a valóságban biztosan nem történt meg.
Noah megköszörüli a torkát, felnézek.
– Hogy érzed magad?
– Arra nincsenek szavak – mondom, és fogom a fejemet.
– Tessék! – Átnyújt egy másik bögrét. – Ez talán segít.
Felemelem a kezemet, a pléd lecsúszik rólam, ott maradok pőrén.
Hol a francban hagyhattam a ruhámat? Ez egyre rosszabb! Remegő
kézzel tapogatom végig magam, rajtam van-e a fürdőruhám, és
megkönnyebbülten felsóhajtok. Legalább nem vagyok meztelen.
Ideje kideríteni, mi az ördög történt tegnap este.
 – Úgy emlékszem, tegnap este fel voltam öltözve. Van valami
ötleted, hogyan került le rólam a ruhám? – érdeklődöm, és elveszem a
bögrét.
Noah mosolyog, kihagy a szívverésem. Tényleg eszméletlenül
jóképű.
– Én vettem le.
A székre köpöm a kávét.
– Mit csináltál? – kiabálok.
Nevet, ahogy letörlöm a kávét az arcomról, a földre teszem a
bögrét, és magam köré tekerem a plédet. Ennél kínosabb helyzetbe
nem is hozhattam volna magam.
– Részeg voltál. – Átteszi a lábát a másik oldalra, hogy a
szemembe tudjon nézni. – Nagyon részeg.
– Ezért levetkőztettél? Szerinted ez rendben van? – most már
dühöngök. Úgy látszik, ez a hollywoodi nagymenő mindent megkap,
amit csak akar, de az nem járja, hogy engem csakúgy levetkőztet.
Sajnálom, de tényleg nem voltam észnél. – Ki a fenének képzeled
magad?
Noah a fejét masszírozza, én meg várom a választ.
– Beleestél a medencébe, Kristin. Teljesen kiütötted magad,
horkoltál, miközben kivonszoltalak.
Elakad a lélegzetem.
– Ne! Mit csináltam?
A medence. Hogy meg akartam csókolni, nem is álom volt.
Valóság.
– Arra gondoltam, hogy nem akarnál a csuromvizes ruhádban
aludni.
Most csap fejbe a felismerés. Berúgtam, mint egy idióta, ő meg
kénytelen volt gondoskodni rólam. A fejemre húzom a plédet,
szeretnék eltűnni.
– Annyira sajnálom – mondom a pléd alól.
Közelebbről hallom Noah nevetését. Érzem, ahogy a keze hozzáér
a karomhoz, és egy pillanattal később leveszi rólam a plédet, hogy
lássa az arcomat.
– Engem nem zavart.
– Nem? – kérdezem.
Senki sem tudná elhitetni velem, hogy nem csináltam komplett
hülyét magamból. Itt ülök a teraszon, fürdőruhában, másnaposan.
Minden jel arra mutat, hogy mozgalmas éjszakám volt. Pedig azon
kellett volna dolgoznom, hogy minél többet megtudjak Noah-ról.
Ennyire ostoba vagyok?
Noah zöld szeme megenyhül, rajtam nyugtatja a kezét.
– Nem. Tényleg nem.
Gyorsabban ver a szívem, ahogy nézzük egymást. Lehetetlen,
hogy ez megtörténik velem. Hogy Noah tényleg ilyen érzelmeket kelt
bennem. Még férjes asszony vagyok. Most hagytam el a férjemet, és
mégis, máris azon agyalok, milyen jólesett Noah érintése. Ha most
előrehajolnék… Vajon milyen érzés lenne megcsókolni?
Még mindig alkoholos befolyásoltság alatt vagyok. Erre nincs más
magyarázat.
Noah odébb mozdul, az intim közelségnek vége.
– Köszönöm, hogy nem hagytál belefulladni a medencébe –
próbálok nevetni, de hamisra sikeredik.
Noah játékosra veszi a figurát.
– Én is élveztem a kempingezést.
Tessék? Én nem kempingezem. Ki a fene…
– Te jó ég! – becsukom a szemem, és megpróbálom kitalálni,
hogyan mászhatnék ki ebből a helyzetből anélkül, hogy személyiséget
kellene váltanom. Nem. Nincs más lehetőség.
– Bemászok egy lyukba, és meghalok, most azonnal – motyogom.
– Az interjú különösen jó volt – folytatja Noah. – Bár az is igaz,
hogy nem tetted fel a fontos kérdéseket.
Ezért nem szeretek inni. El tudom képzelni, mennyi hülyeséget
beszéltem össze. Azt már tudom, hogy ráakaszkodtam, mint egy
kullancs, de mi jöhet még?
– Kérlek, hagyd abba! – A halántékomat masszírozom, hátha így
nem pattan szét a fejem.
A hátamra teszi a kezét, lassan simogat.
– Kristin?
– Tessék. – Nem nézek fel.
– Nézz rám! – kéri.
Felemelem a fejemet, Noah közelebb hajol.
– Tudom, hogy bánod a tegnap estét, de én nem. Egy pillanatig
sem. Ez azt is jelenti, hogy együtt kell töltenünk egy napot, hogy
tényleg meglegyen a sztorid. Most aztán ki hibáztathat kit, hm?
 Noah feláll, magas alakjának árnyéka egy pillanatig rám vetül,
aztán csak nézem, ahogy bemegy a házba.
Nem tudom, mit gondoljak. A fejemben annyi minden kavarog, és
iszonyatos fájdalommal jár minden mozdulat. A gondolkodás is fáj.
Pokolba az itallal.
Heather meghalt a számomra.
Visszafekszem, és nevetni kezdek. Ilyen az én szerencsém. El kéne
végeznem egy munkát, de nem tudom megcsinálni, mert a riportalany
átkozottul szexi, aztán berúgok. Azt viszont teljes erőbedobással.
Leiszom magam a sárga földig, belezuhanok a medencébe, és horkolni
kezdek a férfi vállán, akiről szenzációs cikket kellett volna írnom.
Hát az a cikk most már egészen más lesz.
De valamit felfogtam a ködös agyammal: Noah nem úgy tekintett
rám, mint egy részeges idiótára, amikor magamhoz tértem a tegnap esti
ki tudja mi után. A szemében gyengédség volt. Nem gúnyolt ki, nem
vett hülyére, pedig arra számítottam. Máskor pontosan így lett volna:
ha elkövetek valami hibát, utána a pofámba vágják. Ez persze nem
változtat azon, hogy hülyét csináltam magamból.
Nyílik az ajtó, és arra számítok, hogy Noah jön vissza a
napbarnított bőrével és tökéletes hajával, de Heather az. Pont úgy néz
ki, ahogy én érzem magam. Fekete, elkenődött csíkok az arcán, haja
ziláltan feltűzve, napszemüveg takarja a fél arcát.
– Hogy vagy? – kérdezem és felülök, a bögrémet dajkálom, és
iszom a kávét.
– Öregem, mennyit ittunk? – A nyugágyra veti magát, ahol az
előbb Noah ült, és az oldalára fordul.
– Sokkal többet a kelleténél.
Heather lejjebb tolja a napszemüvegét, és rám mered.
– Veled meg mi az ördög történt? Meztelen vagy?
Összébb húzom magamon a plédet.
– Nem, de Noah szerint érdekes esténk volt.
– Megcsináltad az interjút?
Jelentőségteljesen ránézek.
– Nem. Annyira ki voltam készülve, hogy beleestem a
medencébe… ruhástul. Azt hiszem, meg akartam csókolni, de lehet,
hogy csak részeg álom volt. Azt tudom, hogy meg akartam csinálni az
interjút, és úgy emlékszem, elmondtam neki… – a kezembe temetem
az arcomat.
 Nem, ezt nem mondhattam el.
– Mit? – unszol Heather, kéjes várakozással.
– Hogy jó numera vagyok – motyogom bizonytalanul.
Heatherből kitör a nevetés. A hasát fogja, annyira röhög.
– Te jó ég! Ez jellemző rád, Kris. Akkora seggfej vagy, de én pont
ilyennek szeretlek.
– Profi módon dolgoztam volna, ha a legjobb barátnőm nem itat
seggrészegre.
Eszembe jut, hogy amikor Noah besétált a konyhába, rá se mertem
nézni. Gyakorlatilag folyt a nyálam, és egyszótagos válaszokat tudtam
csak kinyögni. Ezért hajtottam fel az első pohár rövidet. Azt hittem,
tudom, hol a határ, nem lesz gond. Súlyosan tévedtem.
– Nem fenyegettelek üveggel a kezemben, hogy vedelj. A te
döntésed volt. – Visszatolja a napszemüvegét.
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. – felelem mérgesen. – Ez majd
még jól jöhet nekem.
Heather felhorkan, és elveszi tőlem a kávét.
– Hogyan?
– Azt még nem ötlöttem ki.
De legalább egy kicsit többet megtudtam róla. Noah nagyon édes
pasi. Nem hagyott magamra éjjel a hidegben, az ázott ruhámban,
szóval kiderült, hogy igazán gondoskodó. Ez már valami. Ha seggfej
lenne, magamra hagy. Apró, összevissza adagokban tolulnak fel az
emlékek. A mosolya, a nevetése, a nagy és kemény… Itt elakadok.
– Tessék? – kérdezi Heather. Felül és körülnéz.
– Semmi, csak eszembe jutott valami – válaszolom gyorsan.
– Ugye nem csináltatok semmit? – kérdezi jelentőségteljes
pillantással.
Megrázom a fejem.
– Semmi nem történt.
– Nem mintha baj lenne – teszi hozzá Heather. – Noah jó pasi,
és… tudod, mit gondolok Scottról. Különben is, csalódásra a szex a
legjobb gyógyír.
Felnyögök, és visszaveszem a kávémat.
– Igen, tudom, mit gondoltok ti mindnyájan az én haszontalan
férjemről.
Soha nem mondtam semmit a barátnőimnek, de nagyon nyomasztó
volt tudni, hogyan vélekednek róla. Sok mindenben igazuk volt, de
akkor is utáltam ezt. Magammal kellett vinnem Scottot egy csomó
helyre, ahol nem igazán örültek neki, és csak abban reménykedhettem,
hogy nem fogják éreztetni vele. Ez néha elviselhetetlen volt.
Amikor az ember barátai, akiket szeret, gyűlölik a szíved
választottját, az olyan, mintha kettészakítanának.
Scott állandóan panaszkodott is a barátaimra, és igyekezett éket
verni közénk. Szerencsére nem tudta elérni, hogy meglazuljon a
köztünk levő kötelék.
– Ugye tudod, hogy életem végéig elviseltem volna, ha téged
boldoggá tesz? – mondja Heather, és megfogja a kezemet.
– Tudom.
– Nincs az a férfi, aki miatt összevesznénk.
Mosolyogva felsóhajtok.
– Mi négyen, csajok?
– Négyen csajok, akik közé nem állhat farok – fejezi be Heather.
Gyerekkorunkban vidáman fogadkoztunk, hogy egyetlen hím sem
fog minket, csajokat elválasztani egymástól. Nem hittük volna, de
tényleg ehhez tartottuk magunkat. Több mint húsz éve vagyunk
barátnők, és ugyanolyan jóban vagyunk, mint a középiskolában.
Ahogy felnevetek, mintha kalapáccsal ütnék a fejemet.
– Haza kell mennem. – Szinte sírva masszírozom a homlokomat.
Aludni akarok.
És meginni egy hektoliter vizet, hogy elmúljon a másnaposságom.
– Regisztrálsz ma a maratonra?
Értetlenül bámulok Heatherre.
– Ma fussak maratont? Ha tehetném, el se mozdulnék erről a
nyugágyról.
– Kris, nem ma van. Néhány hét múlva lesz, és megígérted, hogy
mind a ketten megcsináljuk. Steph emlékére futunk.
– Nem kéne inkább aludnunk egyet? – Szerintem sokkal jobb
lenne, állapítom meg magamban. – És Stephanie is biztos igazat adna
nekem.
Nekem mindenesetre ez a tervem mára, mert most először
nincsenek nálam a gyerekek.
Heather a szemét forgatja.
– Megígérem, hogy nem hívom fel Nicole-t, ha ez segít meggyőzni
téged. Ha megtudja, hogy beleestél a medencébe, és kint aludtál egy
nyugágyban, egy évig ezzel cikizne.
 Még csak az hiányozna!
– Valóban jobb, ha nem mondod el neki.
Megrázom a fejemet, de azonnal megbánom. El kell tűnnöm
innen, mielőtt Heather belevisz valami újabb baromságba.
– Te voltál a kedvencem. De már nem annyira.
Heather felkacag.
– Akkor együtt kell élnem a bűntudattal.
– Gyakran foglak emlékeztetni rá.
– Állok elébe – válaszolja Heather, miközben feltápászkodom.
Elmenőben ráhajítom a nedves törölközőt, Heather csak nevetgél.
– Gyűlöllek – jegyzem meg szarkasztikusan.
– Én is szeretlek. Köszönj el Noah-tól!
Morgok magamban a házba belépve. Ha van Isten, úgy tudok
lelépni innen, hogy nem futok össze Noah-val. Rálépek a jéghideg
csempepadlóra, és ráébredek, milyen hiányos az öltözékem. De nem
megyek vissza azért az átkozott kezeslábasért. Ez Florida, a fürdőruha
elfogadható nappali viseletnek számít.
Tiszta a levegő, elindulok a bejárati ajtó felé. Éppen lenyomnám a
kilincset, amikor reményeim, hogy angolosan fogok távozni, semmivé
foszlanak.
– Csak nem akarsz elmenekülni? – állít meg Noah rekedtes hangja.
Basszus! Nincs szerencsém.
A fejem koppan az ajtón, behunyom a szememet.
– Most megfogtál.
Férfias nevetése visszhangot ver az előtérben.
– Meg akartam beszélni a találkozót.
Hűha.
– Találkozót?
– Tartozol nekem – jelenti ki Noah, ahogy lejön a lépcsőn. Fejemet
kissé balra billentem, és csípőre teszem a kezem.
– Én tartozom neked?
– Fülig beleestem… a medencébe, miattad.
Magabiztosan mosolyog. Önkéntelenül elnevetem magam.
– Igen, beleestél.
– Minimum egy vacsora jár ezért nekem. – Noah válla rázkódik a
nevetéstől. Olyan közel lép hozzám, hogy hátra kell billentenem a
fejem.
 Elnézem zöld szemét, amely középen a tajtékos tenger színében
játszik. Noah kicsit még közelebb jön, a hátam nekinyomódik a hűvös
lambériának. Rettentően szeretném újra megérinteni, a bőrét tapintani,
de nem teszem.
– Nos? – kérdezi, és szinte már összeér az arcunk.
Vacsora együtt? Rossz ötlet.
Végre nyílik a szám, és kijelentem:
– Tartozol nekem egy interjúval.
Nem is ezt akartam mondani.
– Ez azt jelenti, hogy igen?
Két választásom van. És vagyok annyira hülye, hogy pontosan
tudom, melyiket választom.
– Rendben. Vacsora, de csak dolgozunk – zárom rövidre a témát,
hogy ne veszítsem el teljesen a hitelemet.
Noah mellkasa az enyémhez ér, csak egy pillanatra találkozik a
testünk, aztán hátralép, én majdnem megfagyok.
– Akkor este nyolckor.
– Dolgozni fogunk – emlékeztetem rá.
– Persze, drágám. Munka.
Most szerettem bele a munkámba.
 NYOLCADIK FEJEZET

Kristin

– Igen, anya, tudom. – Próbálom magamban tartani dühömet és

csalódottságomat takarítás közben. Anyám már vagy tíz perce azon
siránkozik a fülembe, hogy milyen nehéz életben tartani egy
házasságot.
– És azt is tudnod kell, hogy a válás tízszer olyan nehéz –
figyelmeztet.
Világos, hogy a szüleim az évszázad házaspárja, de az apám
egyedi példány. Annyira imádja anyámat, hogy rossz nézni. Próbáltam
eljátszani, hogy belém is szorult belőle valami, de ez nem így van.
– Tudod, mi az igazán nehéz? Olyan férfival élni, aki
folyamatosan semmibe vesz. Szeretni valakit, aki nem szeret viszont.
És a legrosszabb, hogy nem tudom rendbe hozni a dolgokat, mert soha
nem leszek neki elég jó – sóhajtom, könnyekkel küszködve.
– Jaj, Kris.
– Állj mellettem, anya!
– Mindig melletted állok. Mindig. Csak nem akarom, hogy
meggondolatlanságot csinálj. – Megbicsaklik a hangja.
Az anyámra és az apámra mindig maximálisan számíthattam. Az
ilyen szülőknek húsz gyereket kellett volna felnevelniük, nem csak
egyet, engem. Nincs még egy nő a világon, aki jobban megérdemelte
volna az anyaságot, de nem sikerült neki. Majdnem meghalt, amikor én
születtem, és apám nem volt hajlandó még egyszer kísérletezni,
bármennyit könyörgött neki anyám. Tudom, hogy a legjobbat akarja
nekem, de most látom csak igazán, hogy már nem vagyok Scott-tal,
milyen rossz házasság volt a miénk.
– Ez nem meggondolatlanság. Már régóta benne volt a levegőben,
és őszintén szólva… – sóhajtva az ágyra huppanok.
– Már évekkel ezelőtt el kellett volna jönnöm.
Anyám elhallgat, aztán megköszörüli a torkát.
 – Nekem is előbb kellett volna szólnom.
– Hogyhogy?
– Folyamatosan elnéztem neki, hogy miket beszél össze. –
Szomorú a hangja. – Mondtam is apádnak, hogy aggódom, de aztán
valahogy mindig megnyugtattam magam.
– Én ugyanígy voltam vele – ismerem be.
Éveken keresztül mindig találtam valamilyen indokot, miért kell
tovább tűrnöm Scott viselkedését. Egy idő után elfogadtam, hogy ez a
normális, csak ennyit érdemiek.
Aztán körülbelül egy évvel ezelőtt Nicole egy megjegyzése végre
ráébresztett, milyen tragikus a helyzet valójában. Megkérdezte, mit
szólnék hozzá, ha Aubrey egy olyan ember felesége lenne, mint Scott.
Akkor először vettem szemügyre magunkat egy kívülálló
szemével.
És rohadtul nem tetszett, amit láttam.
– Sajnálom, Kris – mondja anyám.
– Scott tartozik bocsánatkéréssel… nem te.
Még egy kicsit elbeszélgetünk a munkámról, és hogy milyen az
első hétvégém a gyerekek nélkül. Borzasztóan hiányoznak. Abszurd
érzés, hogy itthon vagyok, és ők nincsenek velem, folyton figyelek,
nem hallom-e Aubrey kacagását vagy Finn kurjantásait videojátékozás
közben.
– Szeretném, ha tudnád, mennyire csodállak – mondja az anyám,
miután közlöm vele, hogy készülnöm kell az estére.
– Miért?
– Mert kezdeni tudsz valamit az életeddel. Választhattad volna a
könnyebb megoldást, és vele maradsz, de te magadat meg a gyerekeket
választottad, és én büszke vagyok rád. – Többet jelentenek nekem a
szavai, mint gondolja.
Ez a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam. Néha úgy érzem,
nem élem túl, de még nem haltam meg.
– Köszönöm, anya. Vigyázz magadra, puszi!
– Te is.
Nem találok semmit a szekrényben, kipakolok még két dobozt, és
végül egy türkizkék, ujjatlan ruhát választok. Nagyon rég volt rajtam
utoljára, de szerencsére még mindig tökéletesen jó rám. A hajam
selymes, leér a hátam közepéig. Van rajta elég marulaolaj, mégsem
látszik zsírosnak.
 Ahhoz képest, ahogy akkor néztem ki, amikor eljöttem Heathertől,
minden csak jobb lehet.
Fogom a telefonomat, hogy felhívjam Aubrey-t, és látom, hogy
sms-t kaptam.

Heather: Megadtam a címedet Noah-nak, mert

mondta, hogy találkoztok, de nem tudja, hol laksz…

Én: Óh!

Heather: Randevú? Biztos, hogy készen állsz erre?

Én: Nem randevú. Munka.

Ezt nem fogja bevenni.

Heather: Az se baj, ha randevú. Csak aggódom

érted, ígérd meg, hogy nem iszod hülyére magad,
és akkor nem csak makogni tudsz majd.

Új barátokra lesz szükségem.

Én: Mondtam neked mostanában, hogy utállak?

Heather: Aha. Csak tudni akartam, hogy

még mindig változatlan a helyzet. Ne
csinálj semmit, amit én nem csinálnék!

Én: Azt mondod, feküdjek le vele?

Heather: Nem! Attól tartok, már nem vagyok jó párválasztási

szakértő.

Én: Nicole. Nicole-t hibáztatom.

Mosolyogva teszem le a telefont. Most, hogy tudom, Noah idejön,

kezdek bepánikolni.
 Noah jómódú, szépséges és bizonyára hatalmas háza van, én meg a
barátnőm lakásába szorultam, szívességből.
De mit számít ez? Ez nem randi. Nem vagyok belezúgva. Csak egy
fickó, akiről írnom kell. Semmi okom rá, hogy érdekeljen, mit gondol
rólam.
Az égvilágon semmi.
Kit akarok én átverni? Rosszul hazudok, és ahogy felrémlenek a
tegnap éjszaka részletei, nem tudom, hogy bírok majd komoly képet
vágni, ha meglátom.
Idegesen járkálok a házban. Kirakok néhány fotót az asztal végére,
elrendezem, majd újrarendezem a tárgyakat az asztalon, aztán a
kanapéra telepszem.
Teljes három másodperc után már nem bírok ülve maradni, és
felugrom. Újra az asztalt kezdem rendezni, amikor megszólal a csengő.
Minden oké, ez nem randi, hanem munkamegbeszélés.
Csak nehogy bepisiljek izgalmamban, mert az tényleg komplett
rémálom lenne.
Mély levegőt veszek, aztán kinyitom az ajtót. Noah a falnak
támaszkodik, arca közvetlenül az orrom előtt. Zöld ingének
köszönhetően szeme most mélyzöld színben pompázik. Sötétbarna
haja hátrasimítva.
Nem kapok levegőt.
Rám villantja ragyogó mosolyát, és úgy érzem, tényleg mindjárt
bekövetkezik a rémálom.
– Szia. – Már a hangja levesz a lábamról.
Csak bámulok rá, remeg a lábam. Félrebillentett fejjel
visszamosolygok.
– Szia.
– Ezt neked hoztam.
Átnyújt egy hatalmas kálacsokrot.
– Gyönyörű.
Szeretkezni akarok veled, édes szerelmem.
Pszichológusra van szükségem.
A fehér-rózsaszín csokorra nézek, és örülök, hogy elvonja a
figyelmemet.
– Te vagy gyönyörű – mondja Noah, és újra csak rá figyelek.
Ég az arcom, az ájulás kerülget. De észbe kapok, és elhatározom,
hogy megemberelem magam.
 – Még egyszer köszönöm. Vízbe teszem, gyere be addig!
– Köszi.
Noah belép, én a konyhába megyek, és későn jut eszembe, hogy
Danni pakolt el mindent, és halvány gőzöm sincs, hol lehetnek a
vázáim. Fogom az első bögrét, ami a kezembe akad, és ebbe a
hevenyészett vázába teszem a virágot.
– Szóval ez Heather régi otthona? – kérdezi a másik szobából.
– Az. Rengetegszer aludtam itt gyerekkoromban, kicsit mintha az
én otthonom is lenne – válaszolok a szekrényekben kutatva, találok-e
valami jobb vázafélét Aubrey rózsaszín Barbie-bögréjénél.
Mindenhova bekukkantok, de sehol semmi.
Ideges vagyok, az egyik ujjamra rácsukom a fiókot.
– Basszus!
– Minden rendben?
Nem! Magam vagyok a két lábon járó kudarcgyűjtemény.
– Persze, semmi baj – felelem, és a szememet forgatom.
Feltételezem, hogy ilyen lesz az este további része is.
Nem akarom megváratni, és főleg hosszasan mutogatni a
hátsómat. Fogom a bögrét, és leteszem az asztal közepére.
Az ízlés bajnoka vagyok. Anyám szívbajt kapna, ha ezt látná.
– Elnézést – fordulok meg, és látom, hogy figyel. – Készen vagy?
El tudom terelni a figyelmét úgy, hogy ne vegye észre? Odébb
lépek, szembe kerülök vele, és az asztal szélére támaszkodom.
– Sietsz? Azt hittem, beszélgethetünk kicsit, hogy jobban
megismerjük egymást. – Noah hangja mély és simogató.
Ha legalább a hangja ne volna ilyen csodás! Lenne csak bármi,
ami egy kicsit levon a vonzerejéből! Ez igazán nem nagy kérés.
Találnom kell valamit, bármit, ami megvéd attól, hogy hülyét csináljak
magamból.
Noah felém lép, én figyelem. Kell, hogy legyen benne valami kis
szépséghiba. Fürkészem az arcát, de semmi mást nem látok, csak a
gyönyörű zöld szemét és szuperszexi mosolyát. Tekintetem lejjebb
siklik, tudom, hogy nem szabad, de képtelen vagyok megállni. Széles a
válla, a teste lefelé egyre keskenyebb. Emlékszem, hogy a lábammal
tökéletesen át tudom fogni a derekát, és bárcsak el tudnám felejteni,
milyen érzés volt végigsimítani izmos karját.
– Kristin? – zökkent ki Noah a révületből.
 – Ó, nahát – dadogom. – Igen. Nem. Akkor, tudod, talán…
menjünk.
Ez aztán az ékesszólás, Kristin.
Noah kuncog.
– Hallottad, amit mondtam?
Basszus.
– Elnézést, még egy kicsit másnapos vagyok. – Illetve annyira le
vagyok nyűgözve, hogy képtelen vagyok koncentrálni.
A fülem mögé simítja egy elszabadult hajtincsemet.
– Nagyon szép vagy.
Bókja hallatán ujjaimmal még szorosabban markolom az asztal
szélét.
– Köszönöm. – A lábamat nézem, és remélem, így nem látja, hogy
lángol az arcom. Nem tudom, mikor zaklatott fel utoljára ennyire egy
férfi közelsége.
Nem tudom, azért van-e ez, mert megszabadultam Scottól, de
furcsa és nyugtalanító érzés. Nem lenne szabad így reagálnom. Noah
interjúalany, én meg újságíró vagyok – ahogy magamat hívom, pedig
csak egy pletykablogot írok –, meg kell őriznem a szakmaiságomat. De
Noah kihozza belőlem a bociszemű kislányt.
Kinyújtja a kezét, és felemeli a fejemet. Átható tekintetétől
vibrálni kezdek. Nézett rám így valaha férfi? Nem hiszem. Annyi vágy
van bennem, hogy bele tudnék merülni.
Egyszer nemrég már elsüllyedtem. Ami azt illeti, még mindig
taposom a vizet.
– Noah… – rázom meg a fejemet. – Én… nekem… pisilnem kell.
– Hátralép. Ez annyira megalázó! – Úgy értem, hogy… meg kell
néznem… valamit.
Mindjárt elájulok.
Noah felnevet, és én gondolatban pofon vágom magam, kétszer is.
– Nem gond. Odébb megyek, hogy… megnézhess valamit.
– Nem csinálhatnánk meg ezt az interjút, mielőtt teljesen
befuccsolok veled? Muszáj megcsinálnom, és jó lenne végezni vele,
mielőtt végleg elijesztelek.
Noah ajka mosolyra húzódik, és felszegi az állát.
– Meg akarod csinálni, ugye?
Mélyet sóhajtok, és a plafonra nézek.
– Szeretnék már túl lenni rajta.
 – Csak ugratlak – bök oldalba Noah.
– Meg is érdemlem azok után, hogy berúgtam, és egész éjjel te
bébiszitteltél.
Noah bólint.
– Ez igaz.
Játékosan ellököm, és felnevetek.
– Tiltakoznod kellene!
– Csak egyetértettem! – védekezik.
– Megadom magam.
Noah átfogja a vállamat, és magához húz.
– Csak vicceltem. Megtiszteltetés volt számomra, hogy
kimenthettelek a medencéből.
Tekintetünk találkozik, elektromosság cikázik köztünk. Ez más,
mint tegnap este, sokkal intenzívebb, ha az egyáltalán még fokozható.
A szívem majd kiugrik a helyéből, ahogy szorosabban ölel.
Egymásra nézünk.
Megszólal a telefon, és Noah lassan leengedi a kezét.
– Muszáj felvennem – mondom rekedten, aztán megköszörülöm a
torkomat.
– Persze.
Megragadom a telefont, és Scott számát látom. Na, így megy el az
ember életkedve.
– Halló! – Hátat fordítok Noah-nak.
– Anya!
– Szia, kisbabám! – Örömmel hallom meg Aubry hangját.
Megfordulok, ránézek a házamban állomásozó dögös celebre, és
eltakarom a telefont.
– A kislányom. Egy perc az egész.
Noah bólint.
– Nem hiányzom neked? – kérdezi Aubrey.
– Dehogynem hiányzol! Jól érzed magad apánál?
Aubrey felsóhajt, szinte látom az arcát.
– Azt hiszem.
– Azt hiszed?
– Apa dolgozik, Finn meg gonoszkodik.
– Sajnálom, Aub. Talán megkérhetnéd apát, találjon ki valami
mókát – javaslom.
 Scott még soha nem volt egyedül a gyerekekkel. Én mindig ott
voltam, mindenben benne voltam, és szórakoztattam őket.
Aubrey egy pillanatig hallgat.
– Hát, megkérhetem.
– Valami baj van, édesem?
Gyűlölöm, amikor ilyen. Ö az én boldog, örökmozgó kislányom. Ő
szokott felvidítani másokat. Hatalmas szíve van, és a nevetése ragadós.
– Nincs, csak hiányzol. Apa nem takargat be úgy, ahogy te, és nem
főz.
Igyekszem elmagyarázni neki, hogy az apja és én nem vagyunk
egyformák, és ugyanakkor próbálom megvigasztalni. Ez is a válás
hozadéka, amit el akartam kerülni. A legjobban az fáj, hogy a
gyerekeimnek szenvedniük kell. Nem ezt érdemlik, de elkerülhetetlen.
De ettől még gyűlölöm.
– Holnap találkozunk – emlékeztetem.
– Meg foglak ölelni – jelenti ki édes hangján.
– Remélem is!
Letesszük a telefont, felsóhajtok.
– Minden rendben? – kérdezi Noah.
– Igen – mosolygok. – Anyai gondok.
– Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de mintha a kislányod
nagyon ragaszkodna hozzád.
Még mindig mosolyogva az asztalhoz lépek, és a kezembe veszem
a fotójukat.
– Ők a gyerekeim. – Noah mellém lép, megfogja a keret másik
végét.
– Ő Finn, tízéves, ő pedig Aubrey, egy hónapja múlt hat. Most
először vannak éjszaka egyedül az apjukkal. Tiszta őrület. Vagy én,
vagy a szüleim eddig mindig velük voltunk.
Szavaim hatására Noah tekintete elszomorodik. Idáig bele se
gondoltam. Fogalmam sincs, mit esznek, mit csinálnak, mit gondolnak,
miről álmodnak. A szüleim mindig átjöttek, ha este ki akartunk
ruccanni. Scott sose akart kettesben elutazni velem sehová, így a
gyerekek csak egyetlen éjszakát töltöttek a szüleim házában, de akkor
is ott voltam, még mielőtt felébredtek volna. Minden áldott reggel
mellettük voltam, és most minden második hétvégén nélkülöznöm kell
őket.
 Noah megsimogatja az arcomat, ekkor veszem észre, hogy
kicsordult a könnyem.
– Teljesen normális, ha hiányoznak a gyerekeid, Kristin.
– Elnézést. Nem én vagyok a legprofibb riporter. – Megtörlöm az
arcomat, és visszateszem a fotót a helyére.
– De az vagy.
Mosolyog, de nem hiszek neki.
– Hazudsz.
– Csak füllentek.
Nevetve rázom meg a fejemet.
– Rendben, akkor interjú, de semmi alkohol és semmi sírás, oké?
Noah a kezét nyújtja.
– Oké.
— Szóval, mit érdemes megnézni itt a környéken? – kérdezem,
miközben beszállunk a kocsiba. Eredetileg Elitől akartam érdeklődni,
de ő egyre csak arról papolt nekem, hogy ennek a vacsorának nem
szabad megtörténnie. Heather egyetértett vele.
 KILENCEDIK FEJEZET

Noah

Mindkettőjüket biztosítottam róla, hogy ez alapjában véve

munkavacsora, ami részben igaz is. Heather összehúzott szemmel
közölte, hogy ezt ő is tudja. Kristinnek kell ez az interjú, tegnap este
nyilván nem sikerült megcsinálni, és vészesen közeledik a leadás
határideje.
Rendes vagyok, ennyi az egész. Ennek semmi köze ahhoz, hogy
még mindig érzem a samponja illatát, a bőre tapintását, és hallani
szeretném a nevetését.
Kristin a füle mögé dugja barna haját, és féloldalra billenti a fejét.
– Nos, ez nem New York, az biztos, de imádom a Whiskey Joe-t.
Nyugis hely, és mivel most nincs főszezon, nem lesz nagy tömeg.
Nincs annál csábítóbb dolog, mint kettesben lenni Kristinnel, de
nem felejtem el, hogy vissza kell fognom magam, hiszen dolgozunk.
– Remekül hangzik.
– Nagyon régóta nem jártam ott. Nagyszerű a konyhájuk, és lent
van egész a parton.
Izgalma rám is átragad. Bárcsak már ott lennénk! Vacsora,
holdfényes tengerparti séta Kristinnel, pont ez kell nekem!
Vajon mi lehet ebben a nőben, amitől ennyire kifordultam
magamból?
– Miért nem mentél el?
Megfordul, és szomorú mosollyal néz rám.
– Az élet.
Nem is tudja, mennyire megértem. Sok olyan dologról mondtam le
az idők során, ami kedves volt a szívemnek, mert a napjaimat a
forgatókönyv-olvasás, az utazások, a sajtónak való süketelés és a
személyi edzők töltötték ki. Mostanában lett csak rá lehetőségem, hogy
olyasmivel tölthessem az időmet, amit tényleg szeretek csinálni.
– Az élet bizony mindig közbeszól.
 – Nehéz az élet. – Felkacagok.
– Sokszor bizony az.
Kristin akkorát sóhajt, mintha az egész világ összes gondja az ő
vállát nyomná. Anyám is így szokott sóhajtozni.
– Mesélj még a gyerekeidről! – biztatom.
Kristin felélénkül, és elmosolyodik.
– Hát, Finn nem egyszerű eset, de ő az én lelki társam. Annyira
hasonlítunk, hogy az már félelmetes.
– Miért olyan félelmetes? Amennyire ismerlek, jó fej vagy.
– Pontosan! – kuncog Kristin. – Jó fej vagyok, amikor az
eszméletlenségig leiszom magam. Szép, mondhatom…
Legszívesebben megfognám a kezét. A nevetésében is érzem a
fájdalmat. Szeretném megvigasztalni, de nem teszem. Nem szabad
keverni a szerepeket.
– Kell néha egy kis lazítás.
– De nem lenne szabad túlzásba vinni.
Megrázom a fejemet.
– Egyetlen esti lazulás igazán nem számít. Szóval, Finn mit szeret
csinálni?
Kristin megvonja a vállát, és felém fordul.
– Finn imádja a műszaki dolgokat. Szeretem nézni, ahogy
szétszedi és újra összerakja a kütyüket. Határozottan szabálykövető a
srác, betartja a használati utasításokat. Aubrey viszont szabad szellem.
Igazi bajkeverő lesz belőle nagy korára.
Miközben beszél, arra gondolok, hogy nekem semmi ilyesmi nem
adatott meg. A pénz, a hírnév és a szép tárgyak nem tesznek boldoggá.
Valamikor régen épp olyan életre vágytan, mint az övé. Gyerekeket,
családot szerettem volna, de nem lett belőle semmi. Bárcsak másképp
alakultak volna a dolgok azon az éjszakán!
A szívem olyan hevesen kalapálni kezd, hogy majd’ kiugrik a
helyéből.
– Noah! – Kristin megérinti a karomat. – Jól vagy?
– Elnézést – mondom gyorsan. – Aubrey-ról is mesélsz? –Így
hívják, ugye?
Kristin keze lehanyatlik, érzem, hogy lelombozódik. A francba!
Mitől hat rám ennyire ez a nő? Mármint azonkívül, hogy gyönyörű.
Rengeteg dögös csajt láttam már, de azoknál nem éreztem ilyesmit. Ha
tudnám, mi van a háttérben, kitalálhatnám, hogyan reagáljak.
 – Nem muszáj a gyerekeimről beszélgetnünk – mondja Kristin.
– Engem érdekel. De ha inkább másról szeretnél…
– Nem akarlak untatni.
A helyzet az, hogy talán nem lesz többé ilyen lehetőségem. Az én
világomban nem léteznek normális beszélgetések. Vagy kérdéseket
zúdítanak rám, vagy akarnak tőlem valamit.
– Az az érzésem, hogy én viszont sokat fogok beszélni magamról,
ha nekikezdünk.
– Munka. Vacsora – pillant rám Kristin fegyelmezően.
– Világos. Munkavacsora. De miért nem beszélsz nekem
Heatherről és a barátaidról? Eli történetei… szórakoztatóak – bíztatom.
Kristin felnevet.
– Gondolom! A barátaim tényleg nagyon érdekes emberek!
Kristin elmeséli, hogyan ismerkedtek meg a középiskolában, és
hogyan tartották életben a barátságukat az évek során. Felfoghatatlan,
hogy tudtak ilyen közel maradni. Az én legjobb diákkori barátom
bezzeg csak akkor talál meg, ha pénz kell neki.
– Heather a legjobb barátnőd? – kérdezem, mert nekem magas,
hogy így kitartanak egymás mellett.
– Ühüm. – Rágja a körmét. – Nem is tudom, mit válaszoljak.
Mindannyian közel állunk egymáshoz, csak másképpen. Heather és
Nicole nagyon közeli barátok, én Danielle-lel találkozom a legtöbbet.
Viszont amióta eljöttem a férjemtől… fura.
– Micsoda?
Mi a francért érdekel ez engem ilyen átkozottul?
– Danielle-nek és a férjének már jó ideje problémáik vannak. Ha
jól sejtem, Danielle-t bántja, hogy Scott és én nem tudtunk úrrá lenni a
nehézségeken. Az ő férje és az én… leendő exférjem közeli barátok.
Ez kicsit megterheli a barátságunkat.
Scott. Milyen idióta név! Nyilvánvalóan egy elmeroggyant, ha
elengedte Kristint, és képes volt megbántani ezt a gyönyörű nőt. Nem
lenne szabad megkérdeznem, de égek a vágytól, hogy megtudjam.
– Miért… miért lett vége?
Kristin szemét elfutják a könnyek, és utálom magamat, hogy az én
kérdezősködésem miatt szomorú.
Heather folyton úgy emlegette Scottot, hogy Mr. Seggfej, mintha
ez lenne a neve, Seggfej. Feltételezem, hogy ostoba alak, és várom a
megerősítést.
 – A munkavacsoránk kezd elkanyarodni…
Elmosolyodom.
– Csak arra gondolok, ha te voltál a legjobb nő egy férfi életében,
akkor a férjed hogyan tudott elhagyni. Minden egészséges kapcsolat
alapja a szex. Akkor vagy nem igaz a legjobb numera sztori, vagy az
exeddel van gond.
Kristin a kezébe temeti arcát.
– Ahhoz ennek nem volt semmi köze, és jobban örülnék, ha
elfelejtenél mindent, amit a megismerkedésünk óta mondtam.
– Azt kötve hiszem.
Kétlem, hogy el tudnám felejteni a tegnap estét.
Kristin megfordul ültében.
– Tudod, mindig csodálkoztam, hogy még nem találtak fel egy
olyan csodapirulát, amitől mindent elfelejthetnénk, amire nem akarunk
emlékezni. Vagy egy olyat, hogy annyit ehetnénk, amennyit akarunk,
mégsem híznánk meg. Annyi zseniális ember van a világon, hogyhogy
erre még senki nem jött rá?
Ránézek, és elnevetem magam.
– Fogalmam sincs.
– Ezek a valódi kihívások. Ó! – kiált fel izgatottan. – Imádom ezt a
számot!
Kristin felhangosítja a rádiót, és halkan dúdolni kezd. Egy
pillanatra megfeledkezik róla, hogy én is ott vagyok, és harsogva
énekel. Megállok a piros lámpánál, és nem tudom levenni a szemem
Kristinről. Vidámnak és felszabadultnak látszik, ahogy belefeledkezik
a dalba. Most még hangosabban énekel, és a ritmusra rázza a fejét.
Heather nem szűnt meg ismételgetni, mennyire össze van törve
Kristin. Ez most egyáltalán nem látszik rajta. Csak egy nőt látok, aki
megdobogtatja a szívemet. Figyelem, ahogy elengedi magát a zenére,
és azt kívánom, bárcsak sose váltana zöldre a lámpa. Egész este
tudnám így bámulni. Ahogy a dallam a refrénnél a legmagasabb
hanghoz ér, Kristin kinyitja a szemét, és kezével eltakarja a száját.
– Nagyon szép hangod van – mondom, mert szeretném, ha
folytatná.
Kristin jót nevet magán.
– Tiszta hülye vagyok. Nem is tudok énekelni.
– Nagyon édes vagy – jegyzem meg őszintén, de kétlem, hogy
hinne nekem.
 Vált a lámpa, és nem látom a reakcióját, de hallom, hogy felnyög,
amitől elvigyorodok. Szeretem kicsit kizökkenteni a normál
kerékvágásból.
– Miért csinálok folyton hülyét magamból, amikor veled vagyok?
Mintha nem lennék normális.
Bekanyarodunk az étterem parkolójába, és a combjára teszem a
kezemet.
– Jó érzés, hogy el tudod engedni magad és dalra fakadsz. Nincs
mindenkinek ennyi önbizalma. Úgy viselkednek, ahogy szerintük én
elvárom tőlük.
Belenézek Kristin kék szemébe.
– Általában nem ilyen vagyok – vallja be. – Én aggodalmaskodom
a legtöbbet közülünk.
– Ne próbálj más lenni, mint aki vagy, Kristin! Nincs kívánatosabb
egy magabiztos nőnél. Hidd el nekem!
Kristin zavartan köhint, szinte látom, ahogy falak húzódnak fel
köré.
– Mehetünk enni?
Hagyom, hogy megnyerje ezt a csörtét, de a párharcnak még
koránt sincs vége.
– Persze.
 TIZEDIK FEJEZET

Kristin

A vacsora egész más, mint ahogy indult az este, vagy mint a kocsiút,
ahol mintha egy tehetségkutató verseny válogatóján vettem volna részt.
Szerencsére Noah nem említi egyik incidenst sem, és szigorúan csak az
interjúra koncentrálunk. Színész üzemmódba kapcsol, nekem jut a
riporter szerepe. Ahogy előveszem a notebookomat, egy pillanat alatt
hangot váltunk, aminek nagyon örülök.
– És mi újság szerelem dolgában? – teszem fel a következő kérdést
a listámból. Noah olyan sokáig hallgat, hogy felnézek.
– Noah!
Noah megtörli a száját, és hátradől.
– Erre nem voltam felkészülve.
– Nem? – kérdezem. – Azt hittem, ezt kérdezik tőled a
leggyakrabban.
Noah határozottan az egyik legjobb parti Hollywoodban. Vonzó,
elegáns, szexi, gazdag… Említettem már, milyen szexi?
Csodálkozom, hogy elsőnek nem ezt a kérdést teszi fel minden
riporter. Én későbbre hagytam, mert úgy éreztem, már így is
túlságosan rámenős vagyok. A szaftos pletykatémákat akár a végére is
hagyhatom, mert akkor szorult helyzetben el is futhatok, és foghatok
egy taxit, ha muszáj.
– Igen, ezt kérdezik – világosít fel. – De nem voltam biztos benne,
hogy itt is szóba kerül. Nem akarok hazudni neked, ugyanakkor nem
tudom, válaszoljak-e.
– Szóval ez azt jelenti, hogy van valaki?
Próbálom nem kimutatni a csalódottságomat, de sikertelenül. Azt
szeretném, ha nem lenne másik nő. Pedig nem akarok így érezni. Nem
formálhatok jogot Noah-ra. Még férjnél vagyok, a fene egye meg. De
kénytelen vagyok érdeklődni.
Noah keze az asztalon pihen, olyan közel, hogy megérinthetném.
 – Ez azt jelenti, hogy nem mondhatom meg neked, Kristin.
Megdobban a szívem, ahogy kimondja a nevemet.
– De azért megmondod, ugye? – mosolygok.
– Egy részére válaszolok az interjú kedvéért, de csak ha
megígéred, hogy utána az interjún kívül folytatjuk.
Bólintok.
– Ígérd meg, hogy kikapcsolod a gépet, amikor intek az ujjammal.
– Rendben, megígérem, hogy kikapcsolom a gépet, amikor intesz
az ujjaddal.
Rögtön az első munkám ez az exkluzív interjú. A főnököm, aki a
gyerekem lehetne, odalesz a gyönyörtől.
– Van valaki, aki nem közömbös a számomra – mosolyodik el
Noah.
– Kifejtenéd ezt kicsit részletesebben? – pillantok rá biztatóan.
– Nem. – Int az ujjával, és elhallgat.
Hát ez nagy kár. Ennél azért többre lenne szükségem egy szaftos
interjúhoz.
– Rendben, most abbahagyjuk. – Leállítom a hangfelvételt, és
leteszem a tollat. Gyűlölöm, hogy mondani fog valami fontosat, és én
nem írhatok róla.
– Éppen őt nézem. – Noah visszahúzza a kezét, fogja a sörét, és
mielőtt beleiszik, rám mosolyog.
Eltátom a szám, és nem szólok semmit. Én? Ez megőrült. Én a
barátja barátnőjének vagyok a dilis barátnője, aki berúgott és teljesen
kiütötte magát. Én vagyok az az idióta, aki berántotta a medencébe, és
neki kellett onnan kihalásznia. Én vagyok az az őrült amatőr
újságírónő, akit el kellett hoznia vacsorázni, mert első alkalommal
képtelen volt megcsinálni az interjút.
Bizonyára viccel. Ez csak valami sztáros szívatás lehet.
Bohóckodás az új firkásszal.
Biztosan erről van szó. Mert kellemetlen házisárkány vagyok, aki
nem tudta boldoggá tenni a férjét.
– Heather beszélte tele a fejedet? Vagy Eli, mert valamelyik nap
öregnek mertem nevezni?
– Nem.
Hátradőlök, és kifújom a levegőt.
– Nem is ismersz. Csak annyit tudsz, hogy zűrös csaj vagyok.
Noah feltűri az ingujját, és karját az asztalon pihenteti.
 – Eli és Heather próbáltak eltántorítani, én viszont alig vártam,
hogy ma este találkozzunk.
– Munka. Vacsora.
Talán memóriazavara van, és nem tudja, ki vagyok.
– Szemantika – mosolyog önelégülten.
Istenem. Most már értem Heather sms-eit. Tudta, hogy tetszem
Noah-nak, vagy ilyesmi. De azt nem értem, miért akar egyáltalán
jobban megismerni.
– Noah, nem ismersz engem. Hidd el, hogy nem kellene
foglalkoznod egy ilyen nővel! Épp most zajlik egy ronda válásom.
Egyedülálló anya vagyok, aki nem bírja az italt, és az a munkám, hogy
pletykákat írjak rólad. Nem, inkább elkerülném a további
bonyodalmakat.
Legjobb lesz, ha őszintén kitálalok.
Én vagyok az utolsó, akivel ő randizni akarna.
Noah mosolyog, majd beletúr sűrű hajába.
– Nos, ha így fogod fel…
Felnevetek, és a kezemre bámulok.
– Színésznők végeláthatatlan sora áhítozik rá, hogy veled
járhasson, úgyhogy őrültség, ha egyáltalán észreveszel egy ilyen zűrös
alakot, mint én. Nincs bennem semmi különleges.
– Hé! – Megvárja, amíg felnézek, majd folytatja.
– Mindannyian zűrösek vagyunk. Ha azt hiszed, hogy
Hollywoodban bárki teljesen komplett, akkor tévedsz. Nekem
majdnem tizenöt éve nincs barátnőm, és nem is azt kérem tőled, hogy
randevúzz velem. Heather már megfenyegetett, hogy kiherél, ha
megpróbálom.
És ez az én barátnőm, akit ismerek és szeretek.
– De nem fogok hazudni neked. Tetszel nekem, és ha nem lesz
más köztünk, csak barátság… én azzal is megelégszem.
A szavai letaglóznak, nem tudom, mit mondjak. Nyilvánvaló, hogy
ő is tetszik nekem, hiszen bármelyik épeszű nőnek tetszene. Ő egy
Adonisz… a legjobbak közül.
Ő az a drog, amire szívesen rászoknék.
Ahelyett, hogy ezt megmondanám neki, előrehajolok, ahogy ő
tette.
– Nem lehetünk barátok. Nekem az a munkám, hogy sztorikat írjak
rólad.
 Noah vállat von.
– Ez azt jelenti, hogy sokszor találkozunk. Rengeteg időm lesz rá,
hogy meghódítsalak.
Tényleg, erre még nem gondoltam.
– Úgy látom, neked még nagyobb szükséged lenne pszichológusra,
mint nekem.
Noah közelebb hajol.
– Lehet. De az is lehet, hogy rájössz, teljesen normális vagyok.
Felkacagok.
– Persze! Normális. Mint azok a pasik a People és GQ magazinok
címlapján?
– Az én világomban igen.
– Igen, de én nem a te világodból való vagyok. Az én világom tele
van számlákkal, gyerekekkel és a seggfej volt párommal, valamint egy
főnökkel, aki azt képzeli, hogy ha minden cikkhez hozzáteszünk egy
emotikont, mindjárt tök vagány lesz.
Noah elmosolyodik, és a fejét csóválja.
– Érdekes.
– Tudnék mesélni – sóhajtok. – Berendezett egy meditációs szobát,
hogy megtalálhassuk a középpontunkat, ha stresszelnénk. Szerinte az
aurám bepiszkolódott, és ki akarja takarítani. Akármit jelentsen is ez.
Noah kinyújtja a kezét, és az asztal fölött megérinti a csuklómat.
– Nem azt kérem, hogy…
– Kristin, te vagy az? – felnézek, és meglátom Scott asszisztensét,
Jilliant. Noah-ra pillant, majd gyorsan újra rám néz.
– Szia, Jill. Régen láttalak. – Felállók és megölelem. – Ez itt Noah
Frazier. Cikket írok róla, ez az új munkám. Noah, ez Jillian Cruger, a
férjem – a volt férjem asszisztense.
Jill elpirul, majd felvihog.
– Igen, látom. Örülök, hogy megismerhetem. Nagy rajongója
vagyok.
Noah kezet fog vele, és olyan mosolyt villant, amilyet még nem
láttam tőle. Erőltetett, hamis mosolyt.
– Köszönöm… Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem.
Jill megint rám néz, és megérinti a karomat.
– Sajnálattal hallottam, hogy váltok. Scott mondta pár hónapja, és
igazán szomorú voltam miatta. Fel is akartalak hívni, de kínos lett
volna.
 – Igen, a kínos jó szó.
Bizonyára kínos egy nőnek szemtől szembe kerülni annak a
férfinak a feleségével, akivel le akart feküdni.
Scott szarul bánt velem, de Jill más kategória. Végig kellett
hallgatnom, ahogy Scott folyton az egekbe dicséri, hogy Jill előre
megérzi, mire van szüksége, és gondoskodik róla, hogy rendben legyen
az élete, miközben belőlem mindez hiányzik. Scott szemében Jill a
tökéletes nő. Egy pillanatig se hiszem, hogy tényleg szomorú lett
volna. De most már nem kell titkolnia, hogy le akar feküdni Scott-tal,
ha eddig netán még nem tette meg.
– Úgy értem, azok után, hogy olyan sokáig együtt voltatok.
– Igen, nehéz volt, de a gyerekek és én továbbléptünk, és most már
teljesen jól vagyunk.
Jillian bólint.
– Ennek örülök. Scott is jól tartja magát. Én mindent elrendezek
azokon a hétvégeken, amikor nincsenek ott a gyerekek. Kézben tartom
a dolgait.
Naná, abban biztos vagyok.
– Köszönöm. A gyerekek bizonyára nagyra értékelik, hogy az
apjuk titkárnője gondoskodik róla, hogy bekerülhessenek a
határidőnaplóba – mondom, és visszafordulok Noah-hoz. – Szívesen
beszélgetnék tovább, de folytatnom kell az interjút.
– Igen, persze, elnézést, hogy feltartottalak. A barátaim és én
átmegyünk egy másik helyre… – Jillian csábos mosollyal bámul Noah-
ra. – Mennem kell, de talán máskor is összefutunk.
– Bizonyára – erőltetek mosolyt az arcomra. – Örülök, hogy
találkoztunk.
Ez hazugság.
– Majd még biztosan látjuk egymást – ölel meg álságosan Jillian,
int Noah-nak, és elsétál.
Nézem, ahogy visszamegy az asztalához, és vihogva felénk
mutogat. A barátai felállnak, és jól szemügyre vesznek minket.
– Ezt hogy bírod? – kérdezem Noah-t, és a vállam fölött
visszanézek Jillianékre.
– A bámulást?
– Nagyon durva.
Noah a tarkójára tett kézzel azt kérdezi:
– Ez most az interjú hivatalos része?
 A francba! Az interjú.
– Nem, dehogy, én soha…
– Hadd mondjak valamit, aztán visszatérhetünk az interjúra. –
Noah kinyújtja a kezét, mintha meg akarna érinteni, de aztán észbe
kap, és inkább megragadja a poharát.
– A bámulás az életem része. Elfogadtam, amikor színésznek
álltam, és elviselem, mert ha nem bámulnak, akkor nem számítok. De
ami sokkal fontosabb: te tízszer olyan szép vagy, mint ő. – Fejével
Jillian asztala felé int.
Össze vagyok zavarodva. Ez váratlan megjegyzés volt.
– Tessék?
– Láttam, hogy néztél rá, és én mondom, ha a férjed valaha
hozzányúlt ehhez a nőhöz, az őt minősíti. Te vagy a legeslegszebb nő,
akit valaha láttam, ő meg egy idióta. Es most folytassuk az interjút!
Fogja a felvevőt, és bekapcsolja.
– Én… én… nem is tudom, mit mondjak. – Te…
Noah visszakapcsol munka üzemmódba. Látom a szemén, én
viszont nem találom a szerepemet. Ő egy pillanat alatt átlátta, mit
gondolok, mit érzek, és mondott valami vigasztalót. Ki ez az ember?
Ennyire nem lehet tökéletes!
Lehet, hogy kicsi a farka?
Ha részeg memóriám nem csal, akkor nem így van.
Mégis, valamit kompenzál.

– Biztos, hogy sétálni akarsz? – kérdezi újra Noah.

– Igen, már nagyon régóta nem jártam itt.
Jó lenne egy kis friss levegő. Megvacsoráztunk, és a gondolataim azon
járnak, amit mondott. Hogy érdeklődik irántam. Leveszem a cipőmet,
és a kezemben viszem tovább, ahogy a víz felé sétálunk.
– Megfigyeltem, hogy a legtöbben, akik a közelben laknak, szinte
soha nem mennek ki a partra – jegyzi meg Noah.
– Egyszóval: turisták.
Noah bólint.
– Értem én, de akkor miért laknak itt?
Szomorúsággal vegyes kíváncsisággal nevetek.
 – Nem tudom. Hacsak azért nem, hogy meglegyen a lehetőségük
olyankor is lemenni a partra, amikor nincs ott senki.
Én is a közelben töltöm az életemet. Mégsem hoztam ki a
gyerekeket az óceánhoz már nagyon régóta. Finn imádott itt lenni,
Aubrey még kicsi volt, amikor utoljára itt voltunk, pedig ebben a
városban élünk, mégsem használjuk ki.
– Mint például most? – kérdezi Noah.
– Pontosan.
A lemenő nap narancssárgára festi az eget, és a kis tengerparti
strandon egy lélek sincs. Noah és én közvetlenül a víz szélén sétálunk,
a hullámok nyaldossák a lábunkat. Kicsit mesél a soron következő
castingjáról, és arról, hogy az ügynöke sürgeti a dolgot.
Hallgatom, nem is annyira a történetet, hanem azt, ahogy
megosztja velem élete egy szeletkéjét. Összeér a kezünk, ahogy a
karunkat lóbálva sétálunk. Valahányszor érintkezik a bőrünk, izgalmat
érzek, és a harmadik eset után az agyam figyelmeztet, hogy ez nem
lehet véletlen.
És tényleg, megfogja a kezemet. Elakad a lélegzetem, de nem
húzom el. Nézem az egymásba kulcsolt ujjainkat, és próbálom
normálisra lassítani elszabadult szívverésemet.
Noah megáll, és engem is megállásra késztet.
– Táncolj velem! – kérlel.
– Tessék?
Közelebb lép, gyengéden magához húz. A hangja mély és csábító.
– Mindig szerettem volna napnyugtakor táncolni a tengerparton.
Ugye, táncolsz velem?
Nemet kellene mondanom.
– Igen.
Noah azonnal átfog, mintha soha nem akarna elengedni, kezem a
mellkasán állapodik meg. Az óceán hangjaira mozgunk, a pulzusom az
égben. Nem tudom, mi ez, de valami történik közöttünk. Jobban
megijeszt, mint szeretném, mégsem húzódom el.
Kicsit közelebb hajolok.
Táncolunk, miközben a nap a víz felé közelít, és a rózsaszínű ég
egyre csak sötétedik. Noah végigsimít a hátamon, én a szemébe nézek.
Sok mindent szeretnék mondani, de félek megszólalni.
Noah félresimít egy hajtincset az arcomból.
 – Nem is tudom, mi vonz benned ennyire – töri meg csendet Noah
hangja.
Muszáj tompítanom az intenzív pillanat hatását. Nevetve
hátralépek.
– Ez az én „legjobb numera” megjegyzésem miatt van. Ennyi az
egész. Megígérem, hogy el fog múlni.
Noah kuncogva magához húz, majd elenged.
– Majd meglátjuk. Nincs az a férfi, aki elszalasztaná az alkalmat,
hogy megbizonyosodjon róla, igaz-e.
Huncutul oldalba bök, aztán elindulunk vissza a kocsihoz.
– Egyről azért tudok – motyogom, olyan halkan, hogy Noah nem
is hallja.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Noah

Nagyon meg fogom szívni ezt az egészet.

Eli és Heather megölnek, de akkor is boldog leszek. Ez a nő elbűvölő,
így, ahogy van. Fogalma sincs, milyen gyönyörű, és amikor nevet, kék
szeme úgy csillog, hogy legszívesebben térdre hullanék előtte. Nem
tudom az okát, miért érzek így iránta, de hát ilyen vagyok, mindig
rosszul választok.
Megfogadtam, hogy nem fogom átejteni.
Azt ígértem a barátaimnak, hogy meg sem kísérelem.
Azzal, ahogy minden fenntartás nélkül mosolyog, hogy úgy
énekel, mintha egyedül lenne a fürdőszobában, és hogy habozás nélkül
táncolt velem, teljesen levett a lábamról. Már nem tudnék csak úgy
lelépni, még ha akarnék se.
A kocsiút alatt csendben maradunk. Kristin a gondolataiba mélyed,
én meg nem akarom zavarni. Átgondolom, miféle hülyeségeket
beszéltem, és remélem, nem tűnök futóbolondnak.
– Jól vagy? – kérdezem, amikor megérkezünk a háza elé.
– Igen, elnézést, csak gondolatban próbálom összeállítani a cikket
– mosolyog.
– Remélem, elég anyagot szolgáltattam az interjúhoz.
– Igen. Azt hiszem, jó lesz.
Bólintok, és kiszállok a kocsiból. Tudom, hogy ez nem randevú,
de anyám visszarugdosna a farmra, ha nem adnám meg a tiszteletet
egy nőnek, és nem nyitnám ki előtte az ajtót.
Miközben megteszem azt a pár lépést, eszembe jut, hogy vissza
kell fognom magam.
Mélyet sóhajtok, kinyitom az ajtót, és segítek Kristinnek kiszállni.
Cseppet imbolyog, és a karomba kapaszkodik. Magamhoz húzom,
kicsit szorosabban a kelleténél. Kristin rám néz, vágy villan a
szemében. Érzem, hogy gyorsabban ver a szíve, de lehűtöm magam.
 – Noah – sóhajtja a nevemet.
– Mondd, hogy nem érzel semmit! – Megadom neki a lehetőséget,
hogy kivágja magát. Ha ezt mondja, elengedem. – Mondd, hogy ne
keresselek, és hogy nem érdekellek téged!
– Képtelen vagyok rá…
A kezem végigcsúszik a hátán, szorosan magamhoz ölelem.
– Meg akarlak csókolni.
Kristin megrázza a fejét, de közben a mellkasomat simogatja, és
keze a nyakszirtemen állapodik meg.
– Nem szabad.
– Tényleg nem szabad – válaszolom. – De ha nem állítasz le,
akkor megcsókollak.
A hajammal játszik a tarkómnál.
Egyre fogy az ellenállásom.
– Három – kezdek számolni.
– Kettő.
Kristin közeledik a számhoz, el vagyok veszve.
Ajkaink találkoznak, én a kocsihoz szorítom, hogy ne tudjon
elmenekülni. Úgy csókolom, mintha ez lenne az utolsó alkalom… A
kezemet felcsúsztatom a nyakáig. Amikor sóhajt, nyelvemet a szájába
csúsztatom. Visszacsókol, tökéletes a harmónia. Ő is pont annyira
kíván engem, mint én őt.
Valahányszor a nyelvünk összeér, Kristin olyan hangot hallat,
amire a farkam egyből reagál. Bármennyire szerettem volna már
tegnap este megcsókolni, most örülök, hogy ezt már nem foghatja az
alkoholra. A kezemmel végigsimítom a testét, minden dombot és
lankát.
Kristin keze megint bejárja a mellkasomat, a teste megfeszül, majd
ellök magától.
– Ez… – Kristin levegő után kapkod. – Ez…
– Fantasztikus – fejezem be helyette.
– Igen, de nem lett volna szabad. Basszus. Mi a baj velem?
Kezembe fogom az arcát.
– Nincs veled semmi baj.
Kristin szeme csupa megbánás.
– Istenem! Annyira sajnálom. Nem lett volna szabad ezt tennem.
– Nem tettél semmit. – Az én hibám. Én csókoltam meg, amikor
pedig tudom, milyen nehéz időszakon megy keresztül. – Én kérek
bocsánatot.
Kristin a földet nézi.
– Nem, ne kérj! Én akartam, hogy megcsókolj. Én akartalak
megcsókolni, és még sokkal többet szeretnék, de nem…
Az állánál fogva felemelem a fejét, és kényszerítem, hogy rám
nézzen.
– Mert?
Ismerem az okokat, de hallani akarom, nehogy újra megcsókoljam.
– Mert cikket írok rólad és a szerelmi életedről.
Ezt komolyan gondolja? Azt hiszi, érdekel ez engem? Azt ír, amit
akar, mindegyik azt csinálja. Ha ez a nagy indok, akkor meg kell
harcolnia velem. És én fogok győzni.
– Az nem számít.
– Nem tehetem.
Kristin kicsusszan mellőlem, és elindul befelé.
Utánaszaladok, nem akarom, hogy így érjen véget az este.
– Sajnálom – mondom, és megragadom a karját. – Nem akartam
rád erőltetni semmit.
Kristin mélyet sóhajt.
– Semmi rosszat nem tettél. Már nagyon régen nem éreztem ilyet,
és ez egyszerre zavarba ejtő, izgalmas és félelmetes. Az igazság az,
hogy mi nem passzolnánk össze. – Kristin keze a mellkasomon
nyugszik. – Nem állok készen, és hidd el, hogy nem lenne jó neked, ha
belekóstolnál az én őrületes életembe.
Ha tudná, hogy legszívesebben azonnal fejest ugranék bele!
Elengedem a karját, mert tudom, hogy vissza kell lépnem. Heather
figyelmeztető szavai jutnak eszembe Kristin alávaló férjéről, és arról,
milyen sokat ártott, amivel még maga Kristin sincs teljesen tisztában.
– Lehetnénk barátok? – kérdezem, mert úgy érzem, hogy csak így
lenne hajlandó újra találkozni velem.
– Tényleg? – kérdezi huncut csodálkozással Kristin. – Barátok?
Kezdem megkérdőjelezni, hogy normális vagy.
– Nem akarsz barátkozni? Azt hittem, ezt kiérdemeltem, amikor
nem hagytam, hogy belefulladj a medencébe.
Kristin az égre néz, és megjegyzi:
– Ezt soha nem tehetem jóvá, igaz?
– Valószínűleg nem. Ráadásul ezzel biztosítom be magamat arra
az esetre, ha olyasmit írnál rólam, ami nem igaz. Egyenlő
erőviszonyok, ez a lényeg.
– Jó tudni. – Kristin a karomra csap. – Biztos vagyok benne, hogy
a te reputációdnak sem tenne túl jót, ha beszámolnék róla, hogy
levetkőztettél egy részeg, ájult lányt.
Közel hajolok hozzá, beszívom citrusos parfümje illatát.
– Én nem így emlékszem.
– Nos, Mr. Frazier, akkor nem szabad felfednünk a kártyáinkat,
nem igaz?
Elmosolyodom.
– Nem bizony. Alig várom, hogy olvashassam a cikkedet.
Kristin mosolyog.
– Köszönöm az exkluzív interjút, és a mai estét. Őszintén
sajnálom, hogy…
– Ki ne mondd! – emelem fel a kezemet. – Nekem kell elnézést
kérnem. Nem kezdhetnénk elölről?
Kristin bólint.
– Az jó lenne.
Előhúzok a zsebemből két rágógumit. Az egyiket odaadom
Kristinnek.
– Nem csodaszer, de segít felejteni.
Kristin szélesen elmosolyodik, és elfogadja.
– Csodarágó, nem igaz?
– Úgy hallottam, segít, ha törölni akarod a múltat, és elölről akarod
kezdeni.
Én vagyok a legnyálasabb rohadék, de működik.
– Akkor jó. – Kristin kicsomagolja és szájába teszi a rágót, én is.
– Érzed már a hatását?
Színész vagyok, ideje bedobnom magam.
– Noah Frazier vagyok, Eli barátja – nyújtok kezet.
– Örvendek, Noah – mondja, miközben kezet rázunk. -Kristin
McGee vagyok, Heather már sokat mesélt rólad. Remélem, leülhetünk
beszélgetni, hogy megírhassam a cikkemet.
– Tartom szerencsémnek, hogy interjút csinálsz velem.
– Én is. – Kristin az alsó ajkába harap, és lehajtja a fejét.
Másik kezemmel közrefogom a kezét.
– Kellemes estét kívánok, Ms. McGee.
Elhúzza a kezét, és megérinti a karomat.
– Jó éjszakát, Noah. Nagyszerűen éreztem magam.
 – Alig várom, hogy megint találkozhassunk – kacsintok, és
elindulok a kocsi felé.
Eszembe jut, amit a drámatanárom mondott: mindig úgy hagyd ott
a közönséget, hogy izgatottan várják a folytatást, és most pontosan ez a
tervem Kristinnel.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Kristin

A falnak támaszkodva próbálom megérteni, mi az ördög történt az

imént.
Noah megcsókolt. Igazából megcsókolt.
És én visszacsókoltam.
Átkozottul jó volt.
Ennek a csóknak nem lett volna szabad megtörténnie. Nem tudom,
mi ütött belém, de képtelen voltam ellenállni. Annyira akartam ezt a
csókot, hogy még az önvédelemről is megfeledkeztem. Alig ismerem
ezt az embert, mégis mintha mindig is barátok lettünk volna.
Micsoda hülyeség… Ha még egyszer engedem, hogy
megtörténjen, minden fenekestül felfordul.
De nem fogom. Nem fogom engedni, mert nem bonyolíthatom
tovább az amúgy is kaotikus életemet. Ennyire nem lehetek hülye!
Válófélben levő, egyedülálló anya vagyok, és róla kell cikket írnom.
Amikor életem legédesebb csókja után összeszedem magam,
támolygás nélkül a konyhába megyek, hogy töltsék magamnak egy
pohár bort, amire nagyon nagy szükségem van. Hétfőn reggel le kell
adnom a cikket, aludni úgysem tudnék, így hát felveszek egy
kényelmes itthoni ruhát, és kinyitom a laptopot.
Megnyitok egy üres dokumentumot, beindítom a hangfelvételt,
kezem a billentyűzetre teszem, és elkezdem begépelni a piszkozatot.
Kuncogok magamban a címen, mert tudom, hogy Noah érteni
fogja a bennfentes célzást.

A MEZTELEN IGAZSÁG NOAH FRAZIERRŐL

KRISTIN MCGEE ÍRÁSA

Noah Frazier, az április végén befejeződött sorozat, a Dilizsaruk egyik

főszereplője kétségtelenül a nézők kedvence. Az általa játszott
karakter, a jóképű, összetört szívű és megnyerő Writt rendőrtiszt hét
évadon keresztül rabolta a szíveket. Miután mi, a Celebmánia
szerkesztői exkluzív interjúra kaptunk lehetőséget, már nem is
csodálkozunk ezen. Noah kedves, vicces és rettentő dögös, de ami
különösen jellemző Mr. Frazierre, az a segítőkészsége.
Beszélgetésünk során megtudtunk egy keveset arról, mit szeretne
elérni a jövőben, de ami ennél is fontosabb, megkérdeztük, van-e
valaki az életében, akit szeret. Ez az a kérdés, amire minden szingli nő,
sőt sok férjes asszony is választ szeretne kapni.
Tampa egyik éttermében ülve néhány órát beszélgettem Noah-val,
aki elmondta, amit annyira tudni szeretnénk.

Bekapcsolom a magnót, és elkezdem leírni a szöveget.

Celebmánia: Nagyon köszönöm, hogy találkozik velem. El sem tudom

mondani, mekkora rajongója vagyok, és milyen megtiszteltetés, hogy
beleegyezett az interjúba.
Noah Frazier: Köszönöm a meghívást. Örülök, hogy itt lehetek.
Celebmánia: Élvezi, hogy most éppen nem játszik semmiben?
Noah Frazier: Tulajdonképpen igen. Meglátogatom a családomat
és a barátaimat, és próbálok nekem való szerepet találni.
Celebmánia: Tudja már, mi lesz a következő szerepe?
Noah Frazier: Két forgatókönyv is van, ami nagyon tetszik. De
majd meglátjuk. Egyelőre örülök, hogy Floridában lehetek.

Noah halkan beszél, és mivel tudom, amit tudok, megértem, mire

céloz. Leírom a munkájával kapcsolatos válaszait, hogy milyen érzés
volt, amikor Emmy-díjra jelölték, és végső célja az, hogy producer
legyen.
Aztán elérkezem oda, amire az olvasók a legjobban kíváncsiak: a
pletykákhoz.

Celebmánia: Eli Walsh vendége a városban, igaz?

Noah Frazier: Igen. Elivel a Dilizsaruk forgatásán barátkoztunk
össze.
Celebmánia: Önök ketten egész biztosan sok balhéba keveredtek.
 Noah Frazier: Nos, csak akkor, ha a tequila is szerepet kapott.
Általában elég unalmasak vagyunk, máskor viszont váratlanul
problémás helyzetbe kerülünk, és az magával ránt bennünket.
Akaratlanul is elmosolyodom. Magam előtt látom a vigyort az
arcán, amikor ezt mondta. Ahogy zöld szeme huncutul megcsillan.

Celebmánia: El tudom képzelni. Az egész világ megsiratta, hogy

Eli elkelt. Ön hogy áll szerelem dolgában?
Noah Frazier: Van valaki, aki nem közömbös számomra.
Celebmánia: Kifejtené ezt kicsit részletesebben?
Noah Frazier: Nem. Az illető hölgy úgyis tudja, hogy őróla van
szó.
Celebmánia: Biztosan hízelgő a számára.
Noah Frazier: Ha szerencsém van, ennél többről van szó.
Remélem, hogy őt sem hagyta hidegen a találkozásunk.

Hevesebben ver a szívem, kiszárad a torkom. Én vagyok az, akiről

beszél. Én vagyok az a nő, akit Noah Frazier kiszemelt magának,
tudom, milyen érzés, amikor a karjába vesz, és a testünk összeér.
Bizsereg az ajkam, ahogy felidézem a csókot, a nyelve ízét a számban,
de fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. Csak azt tudom, hogy távol
kell tartanom magam tőle. Noah-nak fogalma sincs, hogy összetörtem,
és esély sincs rá, hogy mellettem maradjon, ha ezt megsejti.
Hátradőlök, becsukom a laptopot, felhajtom a maradék bort, és
már tudom, hogy képtelen leszek most befejezni a cikket. Noah
foglalja le a képzeletemet. Nagyon régóta nem nézett rám senki sem
úgy, ahogy ő. Mintha számítanék. Ez a férfi, akinek nem egy ilyen
hétköznapi nő után kellene koslatnia, különlegesnek gondol.
De nem. Ezt nem hiszem el.
Lehetetlen, hogy többet akarjon tőlem egy gyors kalandnál.
Viszont én nem vagyok az a típus. Én többre vágyom, mindig is így
volt. Nem akarok jó kislány lenni, de több nem telik tőlem. A
fürdőszobába indulok megmosni az arcom lefekvés előtt.
– Mit képzelsz te? – kérdezem hangosan, és a tükörbe nézek. –
Együgyű vagy, idegesítő, és semmit nem tudsz elrendezni, Kristin.
Nem tudtad megtartani Scottot. Haszontalan vagy, ahogy Scott
annyiszor a fejedhez vágta. – Elkezd potyogni a könnyem, ahogy Scott
szavaira gondolok. – Elengedted magad. Valamikor olyan csinos
voltál. Ma este ne, nincs kedvem órákig gyömöszölni, amíg
felmelegítelek.
Kizárt dolog, hogy egy olyan férfi, mint Noah velem maradna.
Hülye lennék, ha ezt bemesélném magamnak.

A tegnapi volt a legrémesebb estém, amióta elhagytam Scottot.

Álomba sírtam magam, miközben a tizenöt éven keresztül eltűrt
megaláztatás járt a fejemben.
Nem racionális ez az elbizonytalanodás, és az sem, hogy a hang a
fejemben azért nem hallgat el, mert évekig egy boldogtalan férfival
éltem együtt. Megpróbálhatom elhitethetni magammal, hogy Scott a
saját bizonytalanságát vetítette rám, és ettől jobban érezte magát, de
nem vagyok elég erős hozzá, hogy ezt el is higgyem.
A tegnapi is ilyen este volt.
Most, a reggeli fényben tudom, őrültség volt hagyni, hogy Scott
ennyire a hatalmába kerítsen. Szavai ott zakatolnak a fejemben, de ki
fogom verni őket onnan, mert a lelkem mélyén optimista vagyok. A
rosszat sokkal könnyebb elhinni, de nekem elegem lett ebből a
pokolból.
Van még néhány órám, mielőtt Scott visszahozza a gyerekeket, és
vadul takarítani kezdek, csak hogy bebizonyítsam, nincs igaza. Jó anya
vagyok, rendet tartok otthon, és csinos is vagyok.
Kopogás riaszt meg.
– Kristin, itthon vagy? – szól kintről Danielle.
– Szia – nyitok ajtót mosolyogva.
Egyik kezében egy bögre kávé, nekem. Meg akarom csókolni.
– Te vagy a világon a legjobb barátnő.
Danni felkacag, és belép.
– Nagyon szép a ház. Kiváló munkát végeztél. Most máshogy néz
ki, és a tiéd.
– Gondolod?
Danielle bólint.
– Gondolom.
– Köszönöm. – A kanapé felé intek, mind a ketten leülünk.
– Igyekszem.
 Danielle a kávéjába bámul, majd rám néz.
– Jól vagy? – kérdezi. – Scott mondott valamit Peternek, és én
tépelődtem, mert Peter megkért, ne adjam tovább neked, de az isten
szerelmére, a legjobb barátnőm vagy. Nem érdekel, hogy ők meg
barátok. Te meg én a világ ellen, igaz?
Összeszorul a gyomrom. Biztos valami rossz hír, ha Dániellé
vasárnap reggel tízkor itt van. Peter szerint is biztosan így van, ha nem
lenne szabad továbbadni.
– Megrémítesz. – Nevetni próbálok, de hamisra sikeredik.
– Scott felhívta Petert, és azt mondta, bizonyítéka van rá, hogy
viszonyod van valakivel.
Rendben, ezen már tényleg nevetek.
– Micsoda? Viszonyom? – A fejemet csóválom ekkora baromság
hallatán. – Hogy lett volna időm viszonyt kezdeni bárkivel, amikor
azzal voltam elfoglalva, hogy az ő csapnivaló felesége legyek?
Danielle behunyja a szemét.
– Viszont tegnap este…
– De az istenért! – ugróm talpra. – Dolgoztam! Interjút csináltam.
Éppen Noah-ról írok, együtt vacsoráztunk. Hihetetlen! – Ez abszolút
nevetséges. – Egy vacsora már egyenlő a viszonnyal?
Danni felteszi a kezét.
– Ne húzd fel magad, nem én találtam ki. Csak azt tudom, hogy
szemét lesz, és megpróbálja majd felhasználni ellened.
Felhasználni? Elképesztő. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy ki az
egyetlen ember, akitől hallhatott erről. Jillian.
– Szóval az asszisztense meglát engem nem egész huszonnégy
órával ezelőtt, mire felhívja Scottot vasárnap, és elújságolja neki, hogy
együtt vacsoráztam valakivel. Marhára elkötelezett alkalmazott. – Az
utolsó szavakat már sziszegem.
– Szeretném, ha fel lennél készülve, Kristin. Scott az a fazon,
akinek nem kell a sütemény, de azt sem akarja, hogy bárki más
megehesse. Aggódom érted. Félek, hogy kiszúr veled, ha gyanít
valamit. Peter és én ma reggel hatalmasat veszekedtünk, amikor
elmondta. Azt magyaráztam neki, hogy Scott nem szólhat bele az
életedbe, amikor ő volt az, aki válni akart.
Megfogom Danni kezét, és megszorítom. Nem is sejti, milyen
sokat számít nekem a barátságunk. A kapcsolata Peterrel tele van
feszültséggel, de végre sikerült megbékélniük. Az, hogy miattam
veszekszik a férjével, nagyon nyomasztó.
– Kérlek, ne tedd ezt! Ne hagyd, hogy a házasságod rámenjen az
én válásomra!
Szomorúan elmosolyodik.
– Jól megvagyunk. Most már belátta, hogy igazam van. Azt
gondoljuk, hogy Scott kihasználja Petert. Azért telefonálgat, hogy
információt szedjen ki belőle, és ezt már Peter is felfogta. Scott azzal
szédítette Petert, hogy te összevissza hazudoztál, hogy áldozatnak
tüntesd fel magad.
– Mekkora képmutató! Hogyhogy hazudoztam? És miket
hazudtam volna, Danni? Hogy valószínűleg megcsalt, isten tudja,
hányszor? Mindegy, ha harcolni akar, én készen állok!
Scott el tudta hitetni velem, hogy őrült vagyok, ha azt hiszem,
hogy ő bármit rosszul csinál. Hogy azért kérdőjelezek meg dolgokat,
mert hallucinálok. Nem tudom, hogyan csinálja, de mindig másokat
hibáztat, és a hazugságból is igazságot tud kreálni. Erre csak akkor
jöttem rá, amikor otthagytam, de most már minden teljesen világos.
Danielle hangosan felsóhajt, és tudom, hogy nem lesz kellemes,
ami most következik.
– Tudod, Peter ki akar maradni az ügyből, de megkért, hogy
figyelmeztesselek: ha Scott azt állítja, hűtlen voltál hozzá a
házasságotok alatt, az befolyással lehet a gyerekek elhelyezésére, a
tartásdíjra és a gyerektartásra is.
Ebbe a játékba nem fogok belemenni.
– Soha nem csaltam meg.
– Tudom.
– Ha megrágalmaz, esküszöm… – elhallgatok.
Nem is tudom, hogy akkor mit tennék. Jó ügyvédem van, de nem
tudja felvenni a versenyt azzal, akit Scott meg tud fizetni.
Ha megteszi, nagy bajban leszek. Peter egy menő ügyvédi
irodában dolgozik, és kezdetben családjoggal foglalkozott. Sok atlétát
képviselt, akik kínos helyzetbe kerültek, és ha ő aggódik… akkor
nekem sem árt aggódnom.
– Ne teregesd ki előtte a kártyáidat, Kristin! Ne is sejtse, hogy
tudsz valamit! Pont ezt akarja.
– Tisztességes próbálok lenni, és szeretnék már túl lenni az
egészen! El akarok válni! Vissza akarom kapni az életemet, és nem
akarom többet hallani a hangját a fejemben.
Danielle megszorítja a kezemet.
– Az ő szabályai szerint kell játszani, csak okosabban.
– Hogyan? Én nem így gondolkodom.
Danielle felhúzza a szemöldökét.
– Szerencsére van három barátnőd, akik támogatnak. Nem leszel
egyedül. Valamelyikünk itt lesz tanúként minden találkozásnál, és
Scott nem tud nyerni, ha mindent megcáfolunk.
– Ez őrület.
Dániellé a fejét rázza.
– Nem, drágám, ez háború.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Kristin

Amint megnyugszom, folytatom a takarítást. Danni a konyhaszigetnél

ül, figyeli, ahogy a pultot sikálom, olyan vehemenciával, hogy
majdnem kilyukad.
– Kris? – szól nevetve Danielle. – Biztos vagyok benne, hogy már
tiszta.
Abbahagyom, felsóhajtok. Olyan sok mindent szeretnék mondani
neki. A helyzet az, hogy mindig Danielle-hez szaladok, ha valami
történik velem. Mindent el szoktam mesélni neki, és most is
legszívesebben beszámolnék a tegnap estéről. Majd meghalok, hogy
kiönthessem a lelkem, de félek bármit is mondani.
Nem azért, mert helytelenítené, hanem mert ha ütközetre kerül sor
a bíróság előtt, nem volna helyes, ha most elmondanám.
Danielle odajön mellém, kezét a váltamra teszi.
– Nem lesz semmi baj.
Felnézek, kinyitom, majd becsukom a szám.
– Úgy néztél, mint aki…
– Hogyan néztem? – adom az értetlent.
– Mint aki el akar mondani egy életbevágóan fontos titkot. Na, ki
vele!
A mosogatóba ejtem a szivacsot, és szembefordulok.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
– Mert?
– Mennyire ellenzed a hamis tanúzást? – kérdezem.
Danielle az égbe emeli a kezét, majd az ölébe ejti.
– Te jó ég!
– Csak elméletileg kérdezem. – Összefonom a karomat.
– Elméletileg?
Ha csak úgy általánosságban beszélünk, talán megoszthatom vele.
– Igen, elméletileg, mi van, ha valaki megcsókolt valakit?
 Danielle szeme elkerekedik.
– Az a valaki azért kérdezné, mert az a valaki aggódik a válása
miatt?
Vállat vonok.
– Lehetséges. Úgy értem, ez a valaki talán csak azért kérdezi, mert
kíváncsi, hogy az megcsalásnak számít-e a törvény szerint…
Danielle mosolyog, és félrebillenti a fejét.
– Annak alapján, amit Petertől tudok a törvényekről, csak a
közösülés számít házasságtörésnek.
Bólintok. Akkor legalább ez rendben van. Örülök, hogy az
életemet megváltoztató csók nem használható fel ellenem, de annak
örülök igazán, hogy Scott még annál is ostobább, mint amilyennek
gondoltam. Semmi rosszat nem csináltam.
– Jó tudni. És ha elment… mondjuk… vacsorázni az ügyfelével?
– Egy vacsora még nem házasságtörés. A barátnőd mostanában
vett részt ezen a vacsorán? – kérdezi Dániellé.
– Igen.
– És véletlenül belefutott valami ismerősbe? – vigyorog Danielle.
– Lehetséges.
Danielle-nek leesik az álla.
– A barátnőd meg akar ölni engem? A barátnőd semmi rosszat
nem csinált, annak alapján, amit eddig mondtál.
– A barátnőm hálás a tanácsért.
Danielle felkacag.
– Nagyon szívesen. A barátnődnek azt is tudnia kell, hogy csak a
házasság alatti dolgok számítanak, és ha az, ha a közös vagyonból
finanszírozta a viszony költségeit. Én legalábbis így tudom.
– Nos, a barátnőm teljesen ártatlan. – Beharapom az ajkamat, és
várok. – Nem feküdt le senkivel.
Danielle alig bír magával, annyira szeretne többet megtudni.
– Kérlek, mondd, hogy a barátnőd csókolózott Noah Frazierrel,
mert ugye róla beszélünk!
– Igen!
– Szent ég! Hogyhogy? Hogy történhet ez meg Heatherrel, aztán
a… barátnőddel? Hiányoztam aznap az iskolából, amikor a celebekről
tanultunk? Heather tudja? Elképesztő! Ez persze várható is volt. Az az
eszméletlenül szép száj…
 Az asztalhoz vonszolom, és mindent elmondok neki, töviről
hegyire. Nyilvánvalóan tudja, hogy rólam van szó, és szinte
beleszédülök, ahogy elmesélem, milyen események vezettek a
csodálatos csókhoz. Danielle a kezére hajtja a fejét, miközben
beszámolok a tengerparti táncról. Nevet, amikor bevallom az estét
Heathernél, aztán azt, hogy énekeltem az autóban.
Olyan a testem, mintha lebegnék, amikor magát a csókot
részletezem. Normális férfiak nem így csókolnak, vagy ha igen, én
eddig kimaradtam belőle.
– Tudod, mi tűnik ki nekem ebből az egész történetből? –kérdezi
Danielle.
– Mi?
– Hogy a barátnőm visszatért.
Beletúrok a hajamba.
– Nem értem, mire gondolsz.
Jobban mondva nem akarom bevallani, mit gondolok arról, amit
mond.
Danielle előredől, és megérinti a lábamat.
– Amióta csak ismerlek, egész életedben páncél vett körül. Ezt
eddig nem is tudtam. Mikor csináltál butaságot utoljára? Mikor
énekeltél utoljára autóban? Mikor ittál és táncoltál? Vagy választhattál
kedved szerint, és aztán meg is kaptad, akit akartál?
Lehunyom a szemem, lehajtom a fejemet.
– Nem akarok erre gondolni.
– Tudom. Csak azt akarom, hogy halld saját magadat. Te talán
nem érted, de én igen. Az elmúlt tíz percben életre keltél. Végre
visszakaptam a legjobb barátnőmet.
Könnyek gyűlnek a szememben.
– Soha nem hagytalak el.
– Scott elvett téged.
– Nem… – kezdek hárítani.
– Ide hallgass, te voltál négyünk közül a legvidámabb. Nicole
tiszta őrült. Heather megbízható. Én cinikus vagyok. Te mindig
jókedvű voltál. A pompomlányok vezére, az öregdiák bizottság tagja,
és… Nem is emlékszem az összes baromságra, amit csináltál. Nem
számít. Te voltál az, aki a felszínen tartott minket, de aztán Scott
kalitkába zárt téged. Egyre csak zsugorított, amíg olyan kicsi nem
lettél, amilyennek ő akart, és én sajnálom, hogy hagytam, hogy így
legyen.
Dannira nézek, aki soha nem sír, de most csupa könny a szeme.
– Danni – mondom lágyan.
– Nem. – Megtörli a szemét. – Nem mondtam semmit. Azt hittem,
boldog vagy. Pedig nem voltál az. Nicole beszélni akart veled, de én
nem hagytam.
– Nem tudtál volna megmenteni – próbálom megnyugtatni. –
Szerettem Scottot. Nem akartam elhagyni.
Danielle bólint. Gyűlölöm, hogy saját magát hibáztatja,
akármilyen kis mértékben. A valóság ezzel szemben az, hogy amíg
nem lett végleg elegem, mindenképpen maradtam volna. A barátnőim
csak feldühítettek volna, ha megpróbálják megláttatni velem a valós
helyzetet, és az első reakcióm az lett volna, hogy védelmembe veszem
Scottot. Én tényleg azt hittem, minden az én hibám, hogy nem vagyok
elég jó.
– Azért megpróbálhattam volna – mondja Danielle, szégyenlősen
félrenézve.
– Hálás vagyok, hogy nem tetted.
– Én pedig csodállak mindenért.
Átölelem, és a hátát simogatom.
– Ki gondolta volna, hogy a kőszívű Danielle sírni is tud? –
kérdezem tréfálkozva.
Ezen legalább elneveti magát.
– Le fogom tagadni.
– Ez az én Danielle-em.
– Megint boldog leszel, Kris. Tudom. Ne hagyd, hogy Scott
bármitől megfosszon, amit szeretnél. Ha Noah tetszik neked, szerezd
meg! Ha ki akarod tombolni magad, tedd azt. Bármit teszel, én
mindenben támogatni foglak.
Elképesztően szerencsés vagyok, hogy ilyen barátnőim vannak.
– Még túl korai lenne a randizgatás.
– Ki mondta? – mérgelődik Danielle.
– Még el se váltam!
Danielle a szemét forgatja.
– Ki a szart érdekel? Az ilyesmi nincs időhöz kötve. Ha tetszik
neked, miért ne járhatnál vele?
– Nem emlékszel, miért jöttél ma ide? – kérdezem.
 – A barátnőd lefeküdt valakivel, mialatt még a férjével élt együtt?
Visszaérkeztünk a „barátnő” témához.
– Nem. Soha. Túlságosan is hűséges volt.
– Akkor majd pontosabban utánanézek, de nem lesz semmi gond.
Most már csak azért kell aggódnunk, nehogy a lány elkövesse azt az
őrültséget, hogy kihagy egy olyan pasit, mint ez! – Danielle a mappára
mutat, amelynek az elején Noah fotója látható.
Csöngetnek. Mind a ketten felállunk. Izgatott vagyok, hogy
viszontláthatom a gyerekeimet, de tudom, hogy ki jön velük.
Dannira nézek, aki bólint. Emlegetett szamár…
Ajtót nyitok, és Aubrey mosolya láttán minden aggodalmamról
megfeledkezem. Aubrey a fény az éjszakában.
– Anyuci! – Kitárja a karját, én felkapom.
– Annyira hiányoztál! – Arcomat a hajába rejtem, és beszívom
édes illatát.
– Vitaminokat szedtél, hogy így megnőttél?
– Nem! – kuncogja. – Ugyanakkora vagyok.
– Finn! – lehajolok, a fiam átfogja a nyakamat. – Szevasz, haver!
– Szia! – mondja durcásan. – Bemehetek a szobámba?
– Persze. – Puszit nyomok a fejére. Nem érdekel, hogy ilyen
barátságtalan.
Aubrey újra megölel, még jobban magamhoz szorítom. Azt
hiszem, nem is fogtam fel mostanáig, mennyire hiányoznak. A szívem
csordultig megtelik örömmel, hogy itt vannak velem.
Az ajtóra nézek, amelyet betölt Scott sziluettje.
– Szia – köszönök neki, miközben leteszem Aubrey-t.
– Szia – horkant Scott.
Nagyon szeretnék pofákat vágni, mégsem teszem. Azt hiszi, van
valami a tarsolyában, és nem is sejti, hogy tudom.
– Édesem.
Leguggolok, és megfogom Aubrey kezét.
– Vidd a táskádat a szobádba, és pakold el a holmidat, rendben?
– Rendben, anya. – Visszanéz Scottra, és odaszalad hozzá.
– Szia, apa.
– Szia, bébi. Nemsokára újra találkozunk, jó?
Aubrey bólint.
– Szeretlek.
Scott megcsókolja a feje búbját.
 – Én is szeretlek.
Legalább még apának jó. Keresztbe tett karral állok, miközben
Aubrey elszalad, és egy pillanatra magunkra maradunk.
– Jól sikerült a hétvége? – kérdezem. Szeretném irányítani a
beszélgetést.
– Igen. Hallom, neked is remek hétvégéd volt.
– Valóban?
Nem mondok neki az égvilágon semmit. O akart válni, nézzen
szembe azzal, mit is jelent ez valójában. Többé nem tartozik rá, mit
csinálok.
– Akkor két hét múlva. – Megfogom az ajtó szélét, de Scott nem
veszi a lapot.
– Mióta találkozgatsz egy másik férfival a hátam mögött? – fonja
össze kezét a mellkasán.
Röviden felnevetek.
– Nem tudom, miről beszélsz, viszont két nappal ezelőtt azt
magyaráztad, egy semleges helyen kellene találkoznunk, hogy – a
kezemmel a levegőbe rajzolom az idézőjeleket – szeparáljuk a
dolgainkat.
Scott ellenségesen bámul.
– Aha! Szóval beismered, hogy mással keféltél a hátam mögött?
Hányszor? Ezért utasítottál el ennyit?
Hallom, amint mögöttem valaki megköszörüli a torkát.
– Szia, Scott! – mondja Danielle kedves hangon. – Hogy vagy?
Scott rám néz, aztán vissza Danielle-re.
– Danielle, nem is tudtam, hogy itt vagy.
Hátat fordítok Scottnak.
– Scott azt vette a fejébe, hogy megcsaltam.
– Megcsaltad? – döbben meg Danielle. – Ez hülyeség.
– Tudom. – Visszanézek, tekintetem találkozik Scottéval. –
Különösen, mivel ő volt az, aki kapott egy csomó gyanús sms-t, aztán
ott voltak a hosszú hétvégék és a kollégájának vásárolt értékes
ajándékok a hitelkártyáján.
Nem kerüli el figyelmemet a Scott arcára önkéntelenül kiülő
meglepődés. Szóval, igaz. Sejtettem.
Danielle azt kérdezi:
– Honnan veszed, hogy Kristinnek viszonya volt valakivel?
Scott megropogtatja a nyakát, és a foga között dünnyög.
 – Meséld csak el Kristin, milyen volt a randevúd Noah Frazierrel!
– Úgy érted, a munkamegbeszélés a cikkhez, amit írok? –Azt
remélem, épp olyan idiótán érzi magát, amilyen hülye.
– Szívesen beszélgetnék, de vendégem van, és a gyerekeket is el
kell rendezni. Köszönöm, hogy elhoztad őket. – Előrelépek, és
kinyitom az ajtót. Most vagy megmozdul, vagy rá fog csukódni az
ajtó… Ő dönti el.
– Szerdán elviheted őket vacsorázni Danielle-től. És most viszlát.
Scott nyitott szájjal hátrál.
– Te…
– Viszontlátásra! – mondom, amikor már csak néhány centi, és az
ajtó becsapódik.
Végigfut rajtam az elégedettség kéjes érzése. Már nem az az
alázatos kis feleség vagyok, akit ő akart. Ónálló vagyok, újrakezdem
az életem, és süllyedjek el, ha még egyszer hagyom, hogy az ő hangja
töltse be a gondolataimat.
Danielle elképedésében a szájához kapja a kezét.
– Azt a!
– Rosszul sikerült?
– Nem, óriási volt!
A székre hanyatlok, kimerülten, de büszkén. Kiálltam magamért.
Nem hunyászkodtam meg, és nem próbáltam magyarázkodni.
Danielle-nek talán igaza van, és kezd feléledni a régi Kristin. Akit
elnyomtak, de nem hajlandó tovább tűrni.
Vigyázat, jövök!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Kristin

Erica íróasztalánál állok, miközben ő átolvassa a cikket. Táncoló

idegekkel várom, mit szól hozzá. Ez a munka nagyon más, mint amit
évekkel ezelőtt csináltam. Most már nem arról van szó, hogy
odamegyek, ahol a sztori van és tudósítok róla. Nem, minden fontosat
maximum ezer szóban kell összefoglalnom, ráadásul élvezhető
formában, nehogy az olvasó két másodperc után továbbklikkeljen. A
híradózás teljesen más tészta volt.
– Hmm… – mondja Erica, és leteszi a papírt.
– Ez a híimmögés azt jelenti, hogy jó?
Erika a levegőbe lendíti a karját, és köröz kicsit.
– Máshogy nézel ki. Más színek vesznek körül. Erős rózsaszín.
Már megint itt tartunk! Ennek a nőnek orvos kell, és le kellene
állnia a drogokkal.
– Kék van rajtam.
– Tudom, mi van rajtad, Kristin, de az aurád ahhoz alkalmazkodik,
ami az életedben történik.
Aha. Az aurám, már megint, tudhattam volna. Én hülye. Erica
megkerüli az íróasztalt, közel jön hozzám.
– Tetszik a cikked. Vicces, és jobb, mint amire számítottam. Noah
Frazier nem arról híres, hogy nyitott lenne az interjúkra. Biztosan
megkedvelt téged…
– Megkedvelt? – szólok közbe.
Erica a feltekert jógamatracokhoz lép.
– Igen, ma reggel telefonált.
Elkerekedik a szemem, de nem szólok semmit. Fogalmam sincs,
Noah miért hívta fel a főnökömet, de nincs hiány abszurd
indítékokban. És ha elmondta, hogy csókolóztam vele, berúgtam és
magammal rántottam a medencébe? Tudhattam volna, hogy nem fog
működni, akkor sem, ha belement, hogy újrakezdjük az ismerkedést.
 A francba!
– Nyugodj meg, Kristin! – kuncog Erica. – Fogj egy matracot, és
ülj le mellém!
Mivel nem akarom, hogy kirúgjanak, kényszeredetten megfogom a
másik matracot, és leteszem magam Erica mellé. Törökülésben ül,
kezét a térdén nyugtatja.
– Az a fő, hogy megtaláld a középpontodat.
– Értem. A középpontomat.
Pillanatnyilag az a pokolban van.
– Noah azt mondta, szeretné, ha megjelenne róla egy bővebb
riport, és te írnád – mondja Erica csukott szemmel. – Szeretne sokkal
több mindenről beszélni, és összerakni egy tényleg értelmes történetet.
Nem találok szavakat. Azt reméltem, hogy miután megírtam a
cikket, ő visszamegy New Yorkba, én meg majd úgy teszek, mintha
ezt a hétvégét csak álmodtam volna. Most meg azt akarja, hogy írjak
róla egy hosszú sztorit? Ez nem lehet igaz!
Nincs ekkora önuralmam. Volt egy munkavacsoránk, ami
smárolásba torkollott. Egy mélyinterjú, amihez sokkal többször kellene
vele találkoznom, nem vezetne jóra.
Habár Noah-val lefeküdni nem a legrosszabb dolog a világon, ami
történhet az emberrel. Gondolatban pofon ütöm magam. Lefeküdni
azzal az emberrel, akiről cikket kell írnom, megbocsáthatatlan lenne,
és tökéletesen amatőr hozzáállás.
Viszont nagyon hiteles módja lenne annak, hogy kiderítsem, mit
esznek rajta a nők.
Oké, feltétlenül szükségem van egy agyturkászra vagy egy
vibrátorra.
– Biztos van itt olyan, aki felkészültebb nálam – próbálom hárítani
a feladatot.
Erica zümmögni kezd. Rábámulok. Kiad még néhány fura hangot,
hosszasan kifújja a levegőt, majd hozzám fordul.
– Téged akar. Ami jó dolog. – Erica keze megérinti a lábamat, és
folytatja. – Noah egy kincsesbánya. És fogalmad sincs, hányszor
utasította már el az interjúfelkéréseket.
– Értem. De miért akar hirtelen egyet, és pont velem?
– Kit érdekel?
– Ennek semmi értelme. Miért most? Miért én? Miért nem Barbara
Walters, ha már először csinál ilyet valaki? Őrület, és biztos vagyok
benne, hogy a sajtósa ezt nem fogja megengedni.
Erica vállat von.
– Fogalmam sincs, miért, de megkedvelt téged, és úgy érzi, te vagy
az alkalmas személy. Nem tagadom, nagyon boldog vagyok. Ez lesz a
legnagyobb dobásunk.
És ez a dobás engem fog eltalálni… Noah azt hiszi, így be tud
jutni a bugyimba. Ha megkapom ezt a nagy cikket és ezáltal
megszabadulnék a blogolástól ennél a pletykaoldalnál, akkor tartoznék
neki, és az ágyában kötnék ki.
– Nem tudom megcsinálni – válaszolom, mert nem akarok vesztes
pozícióba kerülni.
Erica felhúzza a szemöldökét.
– Nem válogathatsz.
– Erica, ez azért kicsit különös.
– Hollywood a különcök lelőhelye. Ők nem olyanok, mint te vagy
én. Mi normális életet élünk, nem vagyunk futóbolondok, mint ők –
jelenti ki rezzenéstelen arccal Erica.
Ez azt hiszi, hogy ő normális? Igyekszem nem röhögni, de
sikertelenül. Apró kuncogást hallatok, de gyorsan eltakarom a számat.
– Elnézést, csak vicces volt ez az eszmefuttatás.
Erica a legkevésbé normális teremtés, akit valaha ismertem. Az
emberek nem meditálnak az irodában csak úgy, és nem hiszik, hogy a
borotválkozásmentes november a nőkre is vonatkozik, de ő igen. Fia ő
normális, akkor az egész világ lökött.
– Hollywood, mint a különc nem normálisak lelőhelye. Ez vicces –
mondja nevetve.
Atyaúristen, segíts!
– Akkor megmondod neki, hogy Pammel vagy veled kell
dolgoznia? – kérdezem reménykedve, hátha sikerül lebeszélni.
– Az ki van zárva. Ez hivatalosan a te feladatod, egy hónapon
belül le kell adnod. Igazi mélyinterjút akarok. Valamit, amitől az
emberek eldobják magukat.
– Eldobják az agyukat – javítom ki.
– Tessék? Az nem jó. Túlságosan bonctanias megfogalmazás.
Megrázom a fejemet, és becsukom a szemem. Ez a nő
reménytelen.
– Nem igazán tetszik az ötlet. Azt sem tudom, mit írjak.
Erica vállat von.
 – Isten hozott a celeb-bulvár újságírásban! Lejegyzed, amit mond,
aztán feltupírozod.
Felnyögök magamban. Nem haladok túl jól.
– Körvonalaznád, mi az, amit szeretnél?
Erica feláll, aztán a földre tenyerel, és égnek emeli a fenekét.
– Csak hallgass az ösztöneidre. Ahogy itt végzek, repülök New
Yorkba.
– New Yorkba?
Egyik lábát és egyik karját a levegőbe emeli, kinyújtóztatja őket a
plafon felé.
– Igen, egy barátommal megyek tüntetni.
Nem követem a napi híreket. A napjaimat ezzel töltöm, este meg
házi feladat és valami cirkusz következik, amit Aubrey rendez. A
lelkem mélyén érzem, hogy meg fogom bánni, ha tovább kérdezek, de
Erica felkeltette az érdeklődésemet.
– Mi ellen tiltakoztok?
Erica feláll és elmosolyodik.
– Ez egy fontos probléma az én generációm számára.
Ahogy mondja, abból világos, hogy arra céloz, én már túl öreg
vagyok ahhoz, hogy megértsem.
– Igen?
– Azért tiltakozunk, mert fizetőssé akarják tenni az egyik
közösségimédia-applikációt.
Erre nincsenek szavaim. Egy sem.
– Nem értem – fújtat Erica. – Miből gondolják, hogy rendben van,
ha fizettetnek velünk valamiért, ami nekik semmibe se kerül? Tiszta
őrület. Úgy érzem, ez is azt bizonyítja, hogy valamiféle kísérlet
elszenvedői vagyunk, tudod?
Nem, nem tudom.
Amiről ő beszél, az egyszerű biznisz, de nem világosítom fel.
Úgysem értene egyet.
Erica folytatja.
– Ha azt akarják, hogy fizessünk, mondják meg előre, és akkor
eldöntjük, rá akarunk-e kattanni az applikációra. Csak így utólag ránk
terhelni… disznóság.
Bólintok és hümmögök, mert nem merek megszólalni. Félek, hogy
a szemébe mondanám, mennyire ostoba.
Erica az órára néz.
 – Néhány nap múlva visszajövök. A jövő héten szeretném látni a
jegyzeteidet. Noah azt mondta, várja a hívásodat.
– Rendben – mondom csalódottan. Tényleg nem akarok Noah
közelében lenni. Pontosan tudom, mit akar. De brutális lesz a
kijózanodás. Nagyon értek hozzá, hogyan kerüljem a szexet – kérdezze
csak meg Scottot, vele évekig gyakoroltam.

Fel-alá járkálok a nappaliban, erőt gyűjtök, hogy el tudjam kérni

Heathertől Noah számát. Ericának persze nem adta meg. Most a
barátnőmhöz kell fordulnom, mint a középiskolában.
Basszus!
– Szia! – szól bele a telefonba Heather.
– Szia!
– Mi újság? – kérdezi.
Csak azért telefonálok, mert a barátod barátja ki akar kezdeni
velem – legalábbis azt hiszem.
– Semmi különös. Veled mi van?
– Várom, hogy Eli megjöjjön a vásárlásból. – A háttérben
edénycsörömpölés hallatszik.
– Noah Elivel van? Beszélnem kellene vele, és arra gondoltam,
hogy talán nálatok van. – Hosszú hallgatás, a telefonra nézek,
megszakadt-e a hívás.
– Heather!
Heather köhint.
– Itt vagyok. Elnézést, azt hittem, Noah-ról kérdeztél valamit, és
mivel ő is téged emlegetett ma… Csak próbálom összerakni a
történetet. Mondd, drága barátnőm, nem rosszalkodtál véletlenül?
Ez semmi ahhoz képest, amit ő művelt a legelső este, amikor
megismerkedett Elivel. Én nem feküdtem le Noah-val, nem rohantam
el, és aztán nem tettem úgy, mintha mi sem történt volna. De nem ám!
Csókolóztam vele, pedig megfogadtam, hogy nem fogok, és most sem
akarok őszinte önvizsgálatot tartani, érzek-e iránta valamit.
Ez teljesen más.
– Ne is mondd! Noah felhívta a főnökömet, mert szeretne magáról
egy terjedelmesebb sztorit. Mivel az interjú jól sikerült, megint én
kaptam a feladatot.
 Heather olyan hangosan röhög, hogy el kell tartanom a fülemtől a
telefont.
– Férfiak! – még jobban nevet. – Esküszöm, nem normálisak, és
nem értik azt a szót, hogy nem. Ezt megszívtad, Kris. Úgy értem,
esélyed sincs, ha Noah tényleg szemet vetett rád.
Nem tudom, igaza van-e. Amióta a nyelvünk összeért a szájában,
már nem vagyok olyan biztos benne, hogy semmiképpen sem jöhetünk
össze. De erről egyelőre nem beszélek. Nem kell mindent kifecsegni.
– Még nem tudok semmit. Ez a munkám.
– Ó! – kacag Heather. – Ennyi? Szóval, csókolóztál vele?
Basszus! Tudja.
– Halló! – Recsegő hangot produkálok a telefonomba. –Nincs
térerő.
Heather lenne az utolsó ember, aki nehezményezné, de minél
többen tudják, annál több kifogást kell kitalálnom.
– Ne menj színésznek, ha a blogolás befuccsol, mert nagyon nem
vagy hiteles.
Visszahuppanok a kanapéra, és hangosan kifújom a levegőt.
– Nagyon utálnál, ha azt mondanám, hogy nem akarok beszélni
róla?
Heather nem válaszol azonnal.
– Soha. Megértem.
Mielőtt felelhetnék, kopognak.
– Mindjárt visszahívlak – mondom Heathernek, és felállók.
– Itt leszek.
Letesszük a telefont, kinyitom az ajtót. A postásra számítok.
Ehelyett Noah Frazier áll a bejáratnál teljes pompájában, mosolyogva.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Noah

– Nocsak, nocsak! Akármi legyek, ha nem az új cikkemről lesz. –

Ennyit sikerül kinyögnöm anélkül, hogy leesne az állam.
Noah az a típusú férfi, aki két találkozás között is tovább tud
szépülni. Persze a rosszabb napjain is fantasztikusan néz ki. Most
viszont annyira dögösen fest a tengerészkék pólójában, amit mintha rá
öntöttek volna, a khaki színű sortjában és kétnapos borostával, hogy
legszívesebben belezuhannék egy medencébe, csak azért, hogy megint
levetkőztethessen. Ráadásul most józan lennék, és még élvezni is
tudnám.
Azt akarom, hogy lefektessen.
Két keze az ajtó két oldalát támasztja, miközben közelebb hajol.
– Be sem hívsz?
– Megtehetem, de miért is kellene?
– Biztos vagyok benne, hogy jól szórakoznánk – mosolyog Noah.
Valóban, semmi kétség.
– Majd úgy teszek, mintha a cikkről beszélnél, amit állítólag rólad
írok.
Noah elenged egy hangos kuncogást.
– Mi másról beszélnék? Vagy valami másféle szórakozásra
gondolsz, amit együtt csinálhatunk?
Belemegyek a játékba.
– Kettőnk legjobb szórakozása fent lesz az interneten.
Noah felegyenesedik, leveszi a napszemüvegét, és vágyakozó
tekintettel mérvégig. Basszus, de jóképű és dögös! Mély hangjába egy
kis mosoly vegyül.
– Arra gondoltam, hogy mivel a múltkor nem adtad meg a
telefonszámodat, ide kell jönnöm, hogy kitalálhassuk a következő
néhány hetet.
 – Végtelenül kedves tőled – gúnyolódik immár szabadon. – Rám
sóztak egy interjút, amit nem kértem, te pedig elintézted, hogy heteket
kelljen együtt töltenünk.
Noah beljebb lép, de ellenállok a mágneses vonzerőnek. Minél
közelebb jön, annál jobban remeg a lábam. Összeszorul a gyomrom,
száraz a torkom. Pézsma- és szantálillatú kölnije letaglóz, megint az jár
a fejemben, milyen érzés volt, amikor a karjában tartott.
Szedd össze magad, Kristin!
– Idegesít, ha a közel jövök? – kérdezi.
– Nem. Miért idegesítene? – visszakozom, de Noah nem enged
eltérni a témától.
– Most miért próbálsz menekülni?
Ökölbe szorítom a kezemet, és kényszerítem magam, hogy
egyetlen centit se hátráljak.
– Nem megyek sehová.
Somolyog, mint a macska, ha lenyelte a kanárit.
– Én sem.
Pontosan ettől féltem. Heathernek igaza volt – el vagyok veszve.
Fogalmam sincs, mit akar valójában Noah, akar-e mást is, mint bejutni
a bugyimba, de az tagadhatatlan, hogy vonzódunk egymáshoz.
Noah az arcomat fürkészi, majd a mellemet bámulja. Gyorsabban
szedem a levegőt, és vak lenne, ha nem látná rajtam, milyen izgatott és
rémült vagyok egyszerre.
– Hát akkor… – A hangom elakad, köhögnöm kell. – Talán
kezdjünk neki a munkának.
– Igen, készen állok a munkára.
Átmegyek a másik oldalra, és a levegővételre koncentrálok. A
távolság a megoldás kulcsa. Ha nem vagyok túl közel hozzá, ki lehet
bírni. Azon nem tudok változtatni, hogy ennyire kívánatos. Nem
húzhatok papírszatyrot a fejére, viszont a távolság meg fog védeni
attól, hogy hülyeséget csináljak.
Például, hogy előrehajoljak, és ajkamat az ajkára tapasszam.
Magamban szabálylistát állítok össze, a projekt sikerét
biztosítandó. Noah könnyed, szexi és istenien csókol. Ahogy hozzám
ér, a gondolataim összekuszálódnak, és az őrületbe kerget. Nem
merem felidézni, milyen érzés volt, ahogy ujjaival a hátamat markolta,
vagy ahogy ajkával a számhoz ért.
Most is fel vagyok húzva.
 Ne gondolj rá, Kris!
A lista. Igen. Kell egy lista a szabályokról.
– Le kell fektetnünk az alapszabályokat – mondom, és felemelt
kézzel jelzem, hogy ne jöjjön közelebb.
Noah felnevet.
– Nem viccelek. Ha azt akarod, hogy megírjam ezt a cikket – nem
mintha lenne más választásom –, akkor meg kell állapodnunk a
feltételekben.
Közelebb merészkedik.
– Hallgatlak.
– Ezt ne csináld! Ne próbálj közeledni azzal a szexi mozgásoddal
meg ilyesmivel!
Noah megáll, felhúzza a szemöldökét.
– Szóval szexinek tartasz?
– Igen, illetve nem. Tudod, mire gondolok, a fenébe is! Flörtölsz
velem! Semmi flörtölés!
Pontosan tudja, hogy mire gondolok.
– Rendben. – Nem mozdul. – Nincs flörtölés.
Jó. Azt hiszem.
– A következő szabály: nincs randevú. Nem vihetsz el sehová és
nem szövegelhetsz annak reményében, hogy a végén lefekszem veled.
Nem lesz köztünk semmiféle szex.
Csípőre teszem a kezemet.
Noah szája bugyinedvesítő mosolyra húzódik.
– Látom, azon gondolkodsz, hogy lefeküdj-e velem.
– Nem! – hazudom.
Közelebb jön.
– Akkor miért félnél egy randevútól?
– Mert mi nem járunk. Az életedről írok.
– Azt már megírtad, hogy szeretek valakit, nem?
Tudtam, hogy ebből a cikkből még baj lesz. Ennyit mondott, tudta,
hogy nyilvánosságra hozom, és hogy többet nem árulhatok el.
Felgyorsul a pulzusom, ahogy még egy lépést tesz felém.
– Nem ez a lényeg. Most megint flörtölsz!
Noah mosolyog, és egy kicsit megint közelebb araszol. Önelégült
gazember, teljesen összezavar.
– Tudni akarják, ki az, aki hirtelen felbukkant az életemben. –
Félrebillenti a fejét.
 – Eggyel több ok, hogy ne mutatkozzunk nyilvános helyeken.
– A fejemet csóválom. – Elfogadod a feltételeket?
FIátrálok, amíg neki nem ütközöm a kanapé hátának. Be vagyok
kerítve, és ő tovább nyomul.
– Nem – feleli mély hangon.
– Nem?
– Nem. Táplálkozni fogunk, mert enni muszáj. El fogunk menni
nyilvános helyekre, mert nem fogom bujkálással tölteni a következő
hónapot, ezenkívül nagyon nehezen tudnád távol tartani magadat
tőlem, ha mindig kettesben maradnánk. – A hangja tele van
huncutsággal.
Gazember. De igaza lehet. Nehezen tudnám… Várjunk csak.
– Távol tartani magam tőled?
Vállat von.
– Te voltál az, aki az első este meg akartál csókolni, és arról
beszéltél nekem, milyen jó vagy az ágyban. Mellesleg, boldogan
letesztelem a dolgot, ha megerősítésre van szükséged.
Leesik az állam. Ő próbált megcsókolni engem! Sőt, meg is
csókolt. Ő kezdte az egészet. Ráadásul aznap este el voltam ázva, tehát
semmi sem használható fel ellenem, mert csak töredékekre emlékszem.
Legutóbb, este, igaz, visszacsókoltam. De nem én kezdtem.
– A memóriád kissé félrehord, haver.
– Haver?
– Tudod, cimbora, pajtás, tesó, haver…
De miért magyarázkodom?
Noah felkacag.
Ahogy egymással feleselünk, úgy tűnhet, hogy még soha nem volt
dolgom férfival. Azon kezdek tűnődni, képes vagyok-e egyáltalán arra,
hogy más emberekkel kommunikáljak.
– Akárminek elmondhatsz, ha még egyszer megcsókolsz – ajánlja
Noah.
– Megcsókollak? – kérdezem mérgesen. – Nem!
– Akkor hivatkozhatnál rám, mondjuk, így: „a férfi, aki tetszik
nekem, de ezt nem vagyok hajlandó bevallani”.
Mintha ez bármikor is megtörténne!
– Vagy úgy is emlegethetnélek, mint „a színész a tévképzeteivel,
aki szexinek hiszi magát”.
– De már bevallottad, hogy szexinek gondolsz.
 – Teljesen igazad van – válaszolom tettetett lazasággal.
Amikor a közelemben van, jobban betartja az egyes számú
szabályt, mint gondoltam. Hálás vagyok érte, mert minél közelebb jön,
annál jobban sóvárgok a csókja után.
– Mondasz valamit a száddal, de a tested egészen másról
árulkodik. – Tekintete a mellemre téved.
A mellbimbóm persze kiáll, mint két hegycsúcs.
– Fázom.
– Hagyom, hadd hazudozzál!
– Milyen kedves tőled. – Keresztbe teszem a karomat a mellem
előtt. Ostoba cicik.
Noah hátrább lép, én a plafont nézem, és isteni beavatkozásért
imádkozom. Háromheti tortúra vár rám, de aztán Noah eltűnik. Nem ez
az otthona, hanem New York, és nekem nincs időm olyan pasira, aki
ki-be járkál az életembe.
Két gyerekem van, akikkel törődnöm kell, és egy hét múlva lesz a
válóperem. Kisebb gondom is nagyobb annál, mi lesz Noah Frazierrel.
– Elolvastam a cikket – mondja, és szembefordul velem.
Ezen csodálkozom, de nem biztos, hogy akarom tudni, mit gondol.
Az arcáról semmit nem lehet leolvasni.
– És? – szólom el magam.
– Vicces a címe – mondja mosolyogva.
Küldetés végrehajtva. Eli említette, hogy ezek soha nem olvasnak
bulvársajtót, mert azt állítják, jobb úgy tenni, mintha nem tudnák, mit
beszélnek róluk az emberek. Láttam néhány kommentet Noah-ról az
interneten. Rémes, hogy egyesek azt hiszik, joguk van ítélkezni fölötte.
És akkor mi van, ha egyszer egészségtelen ételt talál enni? Miért
köteles Noah azt hallgatni, hogy a színészete valaki szerint nem elég
színvonalas? Belelátni a celebek életébe akkora luxus, ami nekem nem
jutott ki gyerekkoromban, de szeretném azt hinni, hogy ha mindenki
azt mondaná róluk, amit szemtől szembe is vállalna, a világ sokkal
jobb hely lenne.
– Nem is tudtam, hogy elolvasod a rólad szóló cikkeket –mondom,
és a kanapéhoz araszolok.
Biztosan nem túl érzékeny az ilyesmire, de azért ő sincs fából. A
szavak nagy kárt tudnak okozni, ezt a legtöbb embernél jobban tudom.
Scott soha nem bántott fizikailag, de elültette bennem a bizonytalanság
magvait, amelyekből szúrós bokrok nőttek ki. Mindegyik tüskétől
kiserkedt a vérem, és fájdalommal kellett tudomásul vennem, hogy
lehet valami igazság a szavaiban. A sebek behegedtek, a sebhelyek
viszont örökké emlékeztetnek a történtekre. Bármit megtennék, hogy
ne érezzem úgy magam még egyszer, és teljesen megértem, hogy Noah
nem olvassa el a cikkeket, így védekezik.
Noah vállat von.
– Általában nem olvasom őket, de ez esetben nem féltem attól,
hogy baromságokat fogok látni. Ezenkívül ki kellett derítenem,
kénytelen leszek-e lejáratni téged azzal, amit én tudok rólad.
Megfájdul a fejem ettől a beszélgetéstől. Ő és az információi.
Senkit sem érdekel, mit csinálok. És úgy látszik, megfeledkezett arról,
hogy bár nem használhatom fel, amit az interjún kívül mondott, de
attól még pokollá tudnám tenni vele az életét.
Vitatkozás helyett visszatérek a beszélgetés kezdetéhez.
– Ami a szabályokat illeti…
– Igen, a szabályok – vág közbe. – Ostobaság, és nem is érdekel.
Az én szabályaim szerint fogunk dolgozni.
Komolyan? Ezt nem ő fogja eldönteni! Én vagyok a cikk írója,
jogaim vannak. És nem érdekel, mit gondol, ez nem vita tárgya.
– Ha nincsenek szabályok, nincs cikk.
– Ez is hülyeség. – Noah megsimítja az állát. – Amikor a
főnököddel beszéltem, nagyon tetszett neki az ötlet. Az az érzésem,
hogy neked meg nincs más választásod, nem igaz? – vigyorog Noah,
és én legszívesebben behúznék neki egyet.
– Miért tetted ezt, Noah? – kérdezem.
Alig várom a válaszát.
– Gőzöm sincs. Egyszerűen segítettem egy barátnak. Te is tudod,
hogy ritka madár a biztos állás ebben az iparágban.
Na, ezt elhiszem neki.
Noah úgy sétál át a nappaliba, mintha otthon lenne.
Figyelem, és újra felmerül bennem a gyötrő kérdés.
– Miért döntöttél így? Még sosem adtál interjút egyetlen fontosabb
médiának sem. Mi az oka, hogy hirtelen el akarod mesélni életed
történetét?
– Te.
Eltátom a szám.
– Tessék?
– Te vagy az oka – ismétli meg Noah.
 Fürkészem az arcát, nem viccel-e, de nem. Teljesen komoly. Egy
röpke pillanatig azt gondolom, hogy lehetséges, de aztán rájövök,
milyen röhejes vagyok. Ennek semmi köze nem lehet kettőnkhöz.
Nincs olyan, hogy mi ketten.
Miattam biztosan nem maradna még hetekig Tampában.
De ha mégis, az meg mi az ördögöt jelentene?
– Miért mondod ezt? – kérdezem a nyakamat tapogatva.
Noah félretolja az asztalt, és elém áll.
– Őszinte vagyok. Nincs értelme a kertelésnek. Ha felteszel egy
kérdést interjún kívül, akkor soha többé nem kell kételkedned a
szavaimban, Kristin. Miattad vagyok itt.
Bámulok rá, és gyűlölöm, hogy ilyen elcseszett az életem. Annyira
szerencsétlen vagyok! Ha máskor, máshol találkozunk, a nyakába
ugranék. Néhány rövid nap alatt jobban megszerettem Noah-t, mint
évek óta bárkit. Amikor a közelemben van, megfeledkezem a
szabályokról, amiket be kellene tartanom… és egyszerűen csak én én
vagyok.
De hiba lenne megadnom magam. És nem szeretném elkövetni ezt
a hibát.
Sérült a lelkem, túl sok sebnek kell beforrnia, mielőtt tovább
tudnék lépni.
– Tudom, hogy ezt gondolod, de fogalmad sincs róla, milyen
vagyok valójában.
Noah felemeli a kezét, és megsimogatja az arcomat.
– Azt tudom, hogy a nevetésed megremegteti a szívemet. Felkavar,
ahogy mosolyogsz, amikor azt hiszed, senki nem lát, és vágyom a
folytatásra. Ahogy felragyog az arcod, amikor Finnről és Aubrey-ről
beszélsz. Tudom, milyen érzés, amikor átölellek és a szádat érzem, és
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném újra átélni. Többet
gondolok rád, mint kellene. Tudom, hogy azt hiszed, gyenge vagy, de
én egy gyönyörű, erős és okos nőt látok, aki méltó egy férfi
csodálatára. Azt is tudom, Kristin, hogy ha kisétálnék innen, mind a
ketten megspórolnánk egy csomó bonyodalmat, és az életünk
egyszerűbb lenne, mintha valami újba kezdenénk, de mégis itt vagyok.
Érted érdemes belemenni a bonyodalmakba.
Elakad a lélegzetem, bizsereg az egész testem.
– Én nem… Én… te… – dadogok. Nem találom a szavakat, olyan
sebesen követik egymást a képek a fejemben.
 Sötétzöld szeme kifejezően néz rám. A hangja játékos, de a
tekintete nem. Vágyat, reménykedést és csodálatot látok benne, meg
vagyok döbbenve.
Mik is voltak az ellenérveim? Már nem is emlékszem.
Noah közelebb jön, és ez annyira megdobogtatja a szívemet, hogy
attól félek, mindjárt elájulok. Gondolataim kuszák, elszorul a
mellkasom, és nem tudom, hogyan válaszoljak. Akarom őt, akarom,
pedig tudom, hogy nem szabad.
Egy hét múlva válóper, az életem romokban, és ez most túl hamar
jött. Nem szabad beleszeretnem ebbe az emberbe. Nem szabad arra
vágynom, hogy végigsimítsa az egész testemet.
El kellene hárítanom a közeledését, kényszeríteni magam, hogy
maradjak távol tőle, mert nem biztos, hogy el tudnék viselni még egy
csalódást. A férfi, akit szerettem, cserbenhagyott; mi a biztosíték rá,
hogy ő nem fog?
Noah úgy néz rám, mint aki látja a bennem zajló drámát.
Elmosolyodik, felegyenesedik, megtörve a pillanat feszültségét.
– El kell utaznom, találkoznom kell valakivel. Néhány nap múlva
visszajövök, és akkor kezdhetjük.
Hozzám hajol, arcon csókol, majd felemeli az államat, és a
szemembe néz.
– Rendben?
– Tessék? – kérdezem, mert nem fogtam fel, amit mondott.
– Három nap – mosolyog Noah.
– Persze. Három nap múlva. Én itt leszek.
Három nap múlva? Mi a baj velem?
– Tökéletes. – Az ajka felém közelít, lefagyok. Meg fog csókolni,
én meg csak állok itt, mint egy kőszobor, és nem tudom eldönteni,
akarom-e, de legalább úgy teszek, mintha nem akarnám. Noah azonban
csók helyett csendben vár, érezzük egymás leheletét. Halkan suttog, de
nekem olyan, mintha kiabálna.
– Meg fogom hódítani a szívedet, Kristin. Légy rá felkészülve.
Elenged, megfordul, és pár másodperccel később kisétál az ajtón.
Megkapaszkodom a kanapéban, és próbálom kifújni magam, mert
erre semmilyen értelemben nem vagyok felkészülve.
– Azt akarom, hogy boldog légy, Noah – ismétli anyám a szokásos
heti skype-olás során. Azt hiszi, az a küldetése az életben, hogy engem
a valóság talaján tartson.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Noah

Elvárja, hogy mindig ugyanazon a napon, ugyanabban az órában

hívjam, akárhol vagyok is. Most itt ülök a kocsiban egy ház előtt
Tampában, ahol lakást akarok bérelni. Az ingatlanos a kocsi előtt áll,
és látszik rajta, hogy dühös.
Mit mondjak? Nagyon anyás vagyok, mindig is az voltam.
– Boldog vagyok. – És a lehető legmegnyugtatóbban mosolygok
rá.
– Hazudsz. – Anyám közelebb húzza a telefont, mintha úgy jobban
látna engem. – Ennél azért jobban ismerlek.
Anyám az egyetlen ember a világon, aki az összes hibám ellenére
szeret. Hosszú időn keresztül próbálta ezt a fejembe verni, és tényleg
így van. Amikor az életem széthullott, kényszerített, hogy lépjek
tovább. Tanya elvesztése választóvonal volt, és ha akkor a könnyebbik
útra térek, isten tudja, hol kötök ki. De anyám nem engedte.
Mindent neki köszönhetek. Ha azt kéri, hogy egyszer egy héten
hívjam fel, fenntartás nélkül megteszem.
– Miért szomorkodnék?
Elfordítja a fejét balra, és felsóhajt.
– Azt neked kell tudnod, de talán ideje, hogy kicsit nyitottabb
legyél. Az már régen volt, Noah. Annyi minden megváltozott, te is más
vagy.
Nem akarok erről beszélni.
– Arrafelé tartok – mondom, remélve, hogy anyám témát vált.
– Tényleg? Hogyhogy?
Amikor az anyám látja a reakciómat, nehezebb elterelni a
figyelmét. Biztos vagyok benne, hogy ezért ragaszkodik a
videobeszélgetésekhez telefonálás helyett.
– Van néhány dolog, anya. Most intéződik egy másik projekt,
néhány hónapja voltam a castingon, de nem vagyok oda érte.
 Anyám mosolyog.
– Mesélj róla!
Részletesen beszámolok neki a filmről. Volt már néhány kisebb
filmszerepem, de semmi különös. Ez főszerep lenne, egy olyan
rendezővel, akit nagyra becsülök. Nem az a típusú film, amilyenre a
leginkább vágyom, de mivel Paul Skaggs a rendezője,
megkockáztatom. Remélhetőleg nem szúrom el, és a tévésorozatokból
átkerülhetek a filmezésbe.
– Úgy érzem, ez egy lépés a jó irányba, Noah. – Anyám büszkén
mosolyog rám. – És még mi újság? Érzem, hogy más is van, amit
szándékosan elhallgatsz.
Olyan, mint egy cápa, ha vérszagot érez.
– Nem sokat tudok mondani, még nagyon friss a dolog.
– Megismerkedtél valakivel?
Mindig elfelejtem, hogy a családom és az igazi barátaim nem
olvassák rólam a baromságokat az interneten. Nem foglalkoznak a
média által kreált felhajtással, amivel megpróbálják eladni a
magazinokat. Ha van valami, azt tőlem hallják először.
– Neked is tetszene.
Tudom, mert nekem is nagyon tetszik.
– Beszélj róla! – mosolyog. – Hogy hívják?
Nem azért kéretem magam, mert nem bízom anyámban. Ő a
világért sem árulna el engem soha, de ha megmondom Kristin nevét,
akkor el fog árasztani a kérdéseivel.
– Noah Frazier, miért vágsz ilyen képet? – kérdezi anyám, mert
szerinte túl hosszan hallgatok.
Soha nem tudnék hazudni neki, ami elég szomorú, lévén hogy
színész vagyok.
– Kristin a neve, egyedülálló anya, két gyereke van, és itt él,
Tampában.
Lebiggyeszti az ajkát. Tudtam.
– Egyedülálló anya?
– Tudom, mit gondolsz, de soha nem bántanám meg őt és a
gyerekeit. Tisztában vagyok vele, mit jelent ez.
Az apám elhagyta anyámat, amikor négyéves voltam. Elvitte
anyám összes pénzét és a kocsit, vissza se nézett. Anyám valahogy
túltette magát rajta. Két állása volt, de kijött minden focimeccsre, ahol
játszottam, és én nem is sejtettem, hogy szegények vagyunk. Ahogy
nőttem, egyre többet beszélt arról, milyen egyedül nevelni egy
gyereket, és elmondta, miért nem ismerkedik férfiakkal.
Az egyik ok az volt, hogy az apám nem jelentkezett többé, és ő
továbbra is úgy érezte, van férje. Ez nevetséges, de azt hiszem, más is
van a háttérben.
Az anyám tekintete tele van féltéssel.
– Nem ez aggaszt, Noah. Hanem, hogy olyan életet élsz, ami
nem… családbarát. Nem gondoltál arra, hogy ott nézz szét, ahol laksz?
Ha ő Floridában él, mi lesz a kapcsolatból?
Összeszorítom a fogamat, nehogy valami durvaságot találjak
mondani.
– Biztos vagyok benne, hogy ha a mostani barátságnál több is
kialakul köztünk, majd csak kitalálunk valamit. Nagyon az elején
vagyunk, még azt sem tudom, egyáltalán randevúzna-e velem.
Anyám felkacag.
– Bolond vagy, ha azt hiszed, nem látja, milyen jó ember vagy. De
azért légy óvatos. Nem csak magad miatt, hanem miatta és a gyerekei
miatt. Egy anya nem kockáztat, ha a gyerekeiről van szó.
Ki tudja, eljutunk-e idáig. Kristin egyelőre semmit sem akar
kockáztatni. Nyilvánvalóan tetszem neki, de látom a szemében a
bizonytalanságot. Nem lesz könnyű meghódítani, de hát az értékes
dolgokat sosem könnyű megszerezni.
Mosolygok, mert eszembe jut Kristin arca. Ahogy kinyitja, majd
rögtön össze is zárja a száját, amikor a terveimről beszéltem neki. Csak
várjon holnapig, amikor tényleg latba vetem a csáberőmet.
– Ne aggódj, anya! Épp elég ideje várok egy olyan lányra, mint ő,
nem fogok kockáztatni.
Elkeskenyedik a szája, az orrán fújja ki a levegőt.
– A jóisten segítse őt és téged! Remélem, hamarosan
megismerhetem.
– Én is remélem.

Ennek a rohadt megbeszélésnek soha nem lesz vége. Görgetem a

hírfolyamot a telefonomon, hátha találok valami érdekeset, mialatt a
többiek a filmről és a forgatásról szövegelnek. Alig tudok odafigyelni,
Kristin jár a fejemben.
 – Érted? Ez azt jelenti, hogy sokkal hamarabb elkezdődik a
forgatás, mint eredetileg terveztük.
Már majdnem egy hete nem láttam Kristint. Igyekszem megőrizni
a hidegvéremet, nem kérem el a számát, nem írok neki e-mailt, úgy
teszek, mintha átadnám neki a kezdeményezést, de közben alig várom,
hogy újra lássam.
– Noah! – bök oldalba az ügynököm.
– Igen?
– Azt kérdeztem, megfelel-e neked is a módosítás.
A papírra nézek. Most én vagyok az az idióta, aki eljön a
megbeszélésre, de nem figyel oda. Bólintok.
– Igen, azt hiszem, oké.
Az ügynököm a torkát köszörüli, én pedig egy pillanatra
félreteszem Kristint. A karrieremről van szó, nem szúrhatom el.
A megbeszélés véget ér, a helyszínekről beszélgetünk, miközben a
női főszereplő az asztal túloldaláról engem vizslat. Csinos, de
határozottan nem az esetem. Kedvesen mosolyog, kár, hogy látszik
rajta az erőlködés. Kék a szeme, de nem csillog úgy, mint Kristiné.
A rohadt életbe!
Már megint!
Ott tartok, ahol az előbb – Kristinre gondolok.
Felvillan a telefonom, az ingatlanos az.
– Ezt muszáj felvennem – magyarázom, és felállók.
– Halló!
– Mr. Frazier, itt Sommer – mondja idegesen a nő. – Hogy van?
– Egy megbeszélésen vagyok, de már én is hívni akartam.
– Ó, akkor is nem tartom fel – mondja hadarva. – Csak annyi,
hogy ha szeretné a lakást, az öné. A tulajdonos szívesen kiadná önnek.
Ez a legnagyobb őrültség, amit valaha elkövettem azért, hogy
közel kerülhessek egy nőhöz. Kibérelek egy átkozott lakást egy
városban, csak hogy a közelében lehessek, pedig nem is akartam ott
maradni. Az első cikknél még tulajdonképpen maradnom kellett, mert
megígértem Elinek, de amikor úgy döntöttem, hogy idióta leszek és a
fejembe vettem a második cikket, az már Kristin miatt volt.
Minden, amit mostanában csinálok, Kristin miatt van.
De mégsem változtatnék semmin.
Ráveszem, hogy írjon még egy cikket, kibérelek még egy lakást,
bármit megteszek, amíg meg nem adja magát. Olyan türelmes és
kitartó leszek, amennyire csak kell.
Nekem már lőttek.
Sommer a torkát köszörüli.
– Elnézést. Szóval…
Arra gondolok, hogy így közelebb leszek Kristinhez, és tényleg
nincs más megoldás.
– Kiveszem.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Kristin

– Mióta nem láttad vagy hallottál felőle? – suttogja Nicole, miközben

várjuk, hogy a bíró behívasson.
Hat napja és tizenöt órája.
– Miért kérdezed? – a hangom halk, de dühös és csalódott. Most
van a válóperem, Nicole meg arról faggat, mikor láttam utoljára Noah-
t.
Nicole vállat von.
– Csak kíváncsi vagyok. Mi másról szeretnél beszélgetni?
Ránézek, elment-e az esze.
– Nem is tudom, perceken belül hivatalosan is vége a
házasságomnak.
Nicole előrehajol, odanéz, ahol Scott és két ügyvédje ülnek,
grimaszol egyet, majd visszadől.
– Hála istennek! Most már szabadon gondolhatsz arra az édesre,
aki alig várja, hogy beléd kóstoljon, mint egy őszibarackba. Talán még
meg is nyal, és iszik a nektárodból.
Nicole a szemöldökét mozgatja.
Húszévnyi barátsággal a hátunk mögött tudhattam volna, hogy
nem lehet nyilvános helyre hozni. De önkéntelenül kuncogok rajta.
– Csönd!
Nicole megfogja a kezemet, én igyekszem erőt venni magamon.
– Ebből baj lesz.
– Te beszélsz itt nekem a nektárról.
– Azért engem hívtál el, mert tudtad, hogy nem fogok
szomorkodni. – Nicole oldalba bök. – Én vagyok az a barátnőd, aki a
szarból is aranyat tud csinálni.
Igen, határozottan ilyen, és ezért hoztam el magammal. Nicole az
egyetlen közülünk, aki szingli maradt, de csak én tudom, miért. Én
voltam vele azon a borzalmas napon, és azt akartam, hogy lásson,
amikor magam alatt vagyok.
Eljött a nap, amikor a férfi, akiről azt hittem, együtt fogunk
megöregedni, véget vet az álmomnak. Azt akartam, hogy Nicole
emlékeztessen rá, hogy bár szomorú vagyok, de ettől még nem győztek
le. Ő az élő bizonyíték rá.
– Köszönöm, hogy te vagy az arany az életemben – megszorítom a
kezét.
– Szívesen.
– A bíró kéreti Scott McGee-t és Kristin McGee-t a terembe – szól
ki a bírósági jegyző.
– Itt a vég.
Felállok, és megigazítom a szoknyámat.
– Ez a kezdet, Kris. Vége a nyomornak, és valami más kezdődik,
amit te akarsz. Szeretlek, és itt várok, amíg ki nem jössz.
Bólintok, és megölelem.
Az ügyvédem a vállamra teszi a kezét, és bólint. Csendben
lépkedünk, a szívem vadul kalapál, ahogy belépünk a tárgyalóterembe.
Én állok az egyik oldalon, Scott a másikon. Szomorú, hogy ide
jutottunk. Annyi éven át igyekeztünk áthidalni a köztünk levő
szakadékot, és most már egy óceán választ el minket, nem is látom a
túlpartot.
Nem tagadom, hogy szenvedek. Nézem Scott arcát, eszembe jut,
mennyire szerettem. Megrohannak a régi emlékek. A mosolyok, a
nevetés és a hülyéskedések, amikről azt hittem, soha nem érnek véget.
Scott szeme tele volt szerelemmel, ahogy az oltár felé vonultam a
templomban az esküvői ruhámban, és azt hittem, halálom napjáig
szeretni fogom.
Lehet, hogy már meghaltam. Az a naiv kislány nincs többé. Már
nem az vagyok, aki voltam, és Scott sem az.
A bírónő beszél, átnézi a papírokat, de én nem tudok odafigyelni.
Olyan egyszerűnek tűnik, amikor azt hallod, hogy a házasságod a
végéhez ért. Csak két idegen vagyunk. Vagyon, láthatás, tartásdíj,
számok.
Egyszer régen ennél több volt.
Az ügyvédem megérinti a karomat, hogy figyeljek oda.
– Mrs. McGee, tisztában van azzal, hogy változás történt a
házassága felbontásának indokolásában?
 Az ügyvédemre nézek, aki megrázza a fejét.
– Nem – mondom zavartan.
Ki változtatott az indokoláson? Az ügyvédem egy szót sem szólt
erről.
– Mr. McGee tegnap este benyújtotta a papírokat, azt állítva, hogy
ön megcsalta a házasságuk fennállása alatt, és nem jogosult semmilyen
támogatásra az ennek folyományaképp bekövetkezett anyagi
nehézségekre tekintettel. Mr. McGee azt állítja, jegyzőkönyvbe kell
venni, hogy ön az ő pénzéből finanszírozta a házasságtörő viszonyt.
Nem kapok levegőt. Ezt el sem tudom hinni! Scottnak elment a
maradék józan esze!
– Ez egyáltalán nem igaz – mondom Clarissának. – Soha nem
voltam hűtlen hozzá.
Scott ügyvédje rázendít.
– Mr. McGee csak most szerzett róla tudomást, ezért nem
nyújtottunk be korábban bizonyítékokat.
A bírónő a fejét csóválja.
– Szóval akkor ez egy feljelentés? Amiről azt gondolta, meg kell
tennie, biztos, ami biztos?
Könnyek homályosítják el a szemem, ahogy Scottra nézek.
Ennyire lealjasodott? Ennyire meg akar bántani? Amikor Danielle
figyelmeztetett, hogy ez is megtörténhet, nem akartam elhinni. Nem
létezik, hogy ezt tenné a gyerekeivel. Úgy látszik, hülye voltam,
amikor azt hittem, hogy saját magán és a pénzen kívül bármi is érdekli.
– Ha kapunk időt, hogy utánajárjunk, be tudjuk bizonyítani.
Nem, nem tudjátok, mert nem igaz. Sosem tettem semmi ilyet.
Szerettem Scottot, még akkor is, amikor nagyon rosszul éreztem
magam mellette. Nem kerestem vigaszt más férfiaknál, bármennyire
bizonygatta is, hogy egy senki vagyok.
A bírónő kuncog.
– Mr. Sheridan, jól gondolom, hogy ön bármilyen számla, sms
vagy tanúvallomás nélkül tett bejelentést Mrs. McGee ellen, ügyfele
állításának igazolására? Azt hitte, egyetlen állítás alapján ügyfelének
nem kell kivennie a részét az anyagiakból. Igazam van?
– Ha hosszabbítást kaphatnánk, tisztelt bíróság…
– Nem – vág közbe a bírónő. – Nem lesz hosszabbítás. Ha csak
szemernyi bizonyítékuk is lenne, már bemutatták volna.
 Clarissa, az ügyvédem megfogja és megszorítja a kezemet.
Behunyom a szemem, és az orromon veszek levegőt. Scott nem az
egyetlen, aki változtathat a kereseten. Peter felhívta Clarissát, és ellátta
tanácsokkal, hogyan járjon el.
A múlt héten információkat gyűjtöttünk arra az esetre, ha Scott
megpróbálna szemétkedni.
– Tisztelt bíróság – kezdi az ügyvédem. – Ha Mr. Sheridan
szeretné, elegendő bizonyítékot tudunk bemutatni az érzelmi abúzusra,
amit Kristin McGeenek el kellett szenvednie Scott McGeevel kötött
házassága tizennégy éve alatt.
A bírónő rám tekint, és látom a szemében felvillanni az
együttérzést.
– Valóban?
– Ez megalapozatlan és nevetséges! – kiáltja Mr. Sheridan.
A bírónő most az ügyvédre néz.
– Nem megalapozatlan, Mr. Sheridan, ha Mrs. McGee
dokumentumokkal tudja bizonyítani.
Az ügyvédem előveszi a különböző barátok és családtagok által írt
leveleket, e-mailekről készült monitorképeket, sms-eket és Scott egy
hangüzenetének a leiratát, ami bizonyítja, hogy viszonya volt
Jilliannel, amíg még házasok voltunk.
Én nem akartam ezt. Csak szükséges elővigyázatosság volt, de
Scott nem hagyott más lehetőséget. Le van írva, feketén-fehéren, amit
a pokoli évek alatt igyekeztem palástolni, és mindenkinek azt
hazudtam, milyen nagyszerű ember a férjem.
Hát nem az.
Csak én voltam túlságosan gyenge ahhoz, hogy odébbálljak –
egészen mostanáig.
A bírónő átolvassa az anyagot, leveszi a szemüvegét, és összeszedi
gondolatait.
– A válás mindig érzelmi kérdés is. Az én feladatom az, hogy
eltekintsek az érzelmektől, és igazságos legyek. Régóta csinálom, és
nem ez a kedvenc esetem.
A bírónő hol Scottra, hol rám tekint.
– Nem képzelem azt, hogy tudom, mi történt önök között, amiért
itt megjelentek, de annyit mondhatok, hogy van a családjukban két
ember, akik még nincsenek tisztában az önök döntéseinek tényleges
következményeivel. A gyermekeik mindenképpen szenvedni fognak,
de az önök döntésén múlik majd, hogy mennyire.
Sajog a szívem, ha Finnre és Aubrey-ra gondolok. Lassan kezdünk
hozzászokni a Scott nélküli élethez, de látom a változást tekintetükben.
Mindig az volt a célom, hogy megvédjem őket, ezért soha nem szóltam
egy rossz szót sem az apjukról. De azt azért nem érdemlem, hogy
engem állítsanak pellengérre Scott végtelen önzése miatt.
A bírónő a torkát köszörüli.
– Nem szeretem a játszmákat, Mr. McGee. Nem szeretem a
hazugságot. És még kevésbé szeretem az olyan embereket, akik azt
hiszik, másokon taposhatnak azért, hogy magukat felépítsék. Ha ön
tényleg azt hitte, a feleségének viszonya van valakivel, miért várt a
bejelentéssel az utolsó napig? Megmondom, miért – folytatja, mielőtt
Scott válaszolhatna. – Ön is tudja, hogy állítása minden alapot
nélkülöz. A bizonyítékok végigolvasása után, és az ön bizonyítékainak
teljes hiányában az én jogom mérlegelni, mit jelent mindez a vagyon
megosztása és a gyermekek érdekeinek védelme szempontjából.
A bírónő most rám néz.
– Mrs. McGee, ön dolgozott a házasság időtartama alatt?
– Nem, tisztelt bírónő. A férjem úgy gondolta, jobb lesz, ha otthon
maradok a gyerekekkel, mivel az én keresetem nélkül is boldogultunk.
– Ön és a gyermekek kiköltöztek a házból? – kérdezi.
– Igen.
– Mr. McGee – fordul most Scotthoz. – Nem hiszem, hogy a
felesége megcsalta önt. Az elém tárt bizonyítékok alapján ellenben azt
gondolom, hogy ön érzelmileg kihasználta a feleségét. Arra biztatom,
hogy a saját maga és a gyerekei érdekében forduljon szakemberhez.
Ön tehát a következő hét évben köteles tartásdíjat fizetni a feleségének,
gyermektartást fizetni a gyerekei számára, és fedezni a felesége és
gyermekei egészségügyi ellátásának költségeit.
Scott halkan felmordul, én megkönnyebbülten felsóhajtok.
Nagyszerű munkahelyem van, de a fizetésemmel nem dicsekedhetem.
És nem várhatom el Heathertől, hogy az idők végezetéig átengedje
nekünk a lakását. Most kicsit fellélegezhetek.
A bíró elrendezi a papírokat, és ezzel vége.
El vagyunk válva.
Scott odajön hozzám. Süt belőle a harag.
– A te hibád. Az egész.
 Először ösztönösen rettegni kezdek, de leállítom magam. Noah
szavai visszhangoznak a fejemben: Tudom, hogy azt hiszed, gyenge
vagy, de én egy gyönyörű, erős és okos nőt látok, aki érdemes egy férfi
csodálatára. Azt is tudom, Kristin, hogy ha kisétálnék innen, mind a
ketten megspórolnánk egy csomó bonyodalmat, és az életünk
egyszerűbb lenne, mintha valami újba kezdenénk, de mégis itt vagyok.
Érted érdemes belemenni a bonyodalmakba.
Kihúzom magam, és a szemébe nézek.
– Sajnálom, ha így érzel, de ez már nem az én problémám, és hogy
őszinte legyek, egyáltalán nem is érdekel.
Remegő lábakkal otthagyom. De ahogy távolodom Scottól,
minden lépéssel egy kicsit erősebb leszek.
Nicole felpattan, ahogy meglát.
– Vége?
– Vége. Szingli vagyok, elvégeztetett! – felelem remegő szájjal.
– Ne itt! – Nicole megfogja mind a két kezemet. – Ne adjuk meg
neki ezt az elégtételt! Most mosolyogj, rendben?
Visszatartom a gyülekező könnyeket, hamis mosolyt ragasztok az
arcomra. Scott rám bámulva megy el mellettünk, de én tartom magam.
Nem fogja még egyszer azt látni, hogy sikerült megtörnie. Ebből elég
volt.
Ideje újjáépíteni, amit Scott lerombolt.

– Mi van itt? – kacagok, ahogy az összes barátom, akik a nappaliban

összegyűltek, konfettit szórnak a levegőbe.
– Boldog válást! – kiáltja Heather, és átölel. – Ma este nem lehetsz
egyedül, ünnepelni fogunk.
Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. A szívem kettétörve, a két
fele hadban áll egymással, hogy eldöntsék, menthető vagyok-e még
egyáltalán. A válás elviseléséhez nem adnak használati utasítást.
Gyűlölöm, hogy ott van bennem egy szikrányi szomorúság. Scott még
ennyit sem érdemel, de ha letagadom, az sem változtat rajta, hogy
szomorú vagyok.
– Srácok, nem is tudom… – hebegek, amitől Danielle-nek lefelé
görbül a szája.
– Emlékszel, amikor kimondták Heather és Matt válását? – kérdezi
Nicole. – Nem te voltál, aki megszervezte, lépjünk közbe, ne üljön
otthon egyedül, és zabálja az undorító süteményeit?
Utálom, amikor igazuk van. De azt még jobban utálom, hogy én
csináltam meg Heatherrel azt, amit most ő tesz velem, mert egyáltalán
nincs ínyemre.
– Akkor is. Fáradt vagyok.
Heather vállat von.
– Ez egy ittalvós buli!
Ez a banda nem ismer akadályokat. Nem törődünk vele, ha
valamelyikünk egyedül szeretne lenni, vagy el akar merülni az
önsajnálatban, mi akkor is beállítunk hozzá, meghívás nélkül.
A gyerekek a szüleimnél töltik a hétvégét, ezek meg úgysem
fognak elmenni, úgyhogy akár jó képet is vághatok hozzá.
Fogunk egy üveg bort, és letelepedünk a kanapéra. Az első órában
megtárgyaljuk Heather közelgő esküvőjét, ami alig két hét múlva lesz.
Pár napja volt az eljegyzése, már szinte röhejes, Eli milyen jó hozzá, és
én igyekszem éreztetni, mennyire örülök. Ahogy Heather elmeséli, mi
mindent megtesz érte Eli, kissé elszomorodom. Heather a legjobb
barátnőm, imádom, és megérdemli a boldogságot, de azt kívánom,
bárcsak ne épp most kaptam volna vissza a „lányságomat”.
– El se tudom hinni, hogy egy hónapon belül férjhez mész és
Kanadába költözöl! – csóválja a fejét Danielle.
– Tudom, hogy őrültség, de Eli ott kapott filmszerepet, és én
mellette akarok lenni.
– Én is ezt akarnám – jegyzi meg Nicole.
Egyetértően bólogatok.
– Bizony, bizony! Le ne vedd a szemedet egy ilyen férfiról!
Danielle felemeli a poharát.
– Mint amikor úgy döntöttem, hogy főiskolára megyek, Eddie
nélkül. Óriási hiba volt. A vég kezdete.
Na, tessék, már megint itt tartunk. Danielle, amikor iszik, az exéről
beszél, akivel állítólag valódi lelki társak voltak. Az egyetlen, akit
személyesen Isten szemelt ki a számára, és büntetésből, amiért
Danielle nem volt elég kedves hozzá, eltávolította mellőle.
– Az isten szerelmére! – robban ki a nevetés Nicole-ból. – Hiszen
tudod, hogy már megnősült és gyerekei vannak… ahogy neked is!
Amilyen flúgos voltál, hozzámentél volna tizenöt éves korodban.
 – Tizenöt éves koromban legalább hozzámehettem volna valakihez
– kontráz rá Danni.
Ezzel elkezdődik a civakodás Nicole és Danielle között, miközben
Heather és én a fejünket csóváljuk.
Már második órája beszélgetünk, és nevetünk a hülyeségeken,
amiket fiatal korunkban elkövettünk. Nem tudom, miért, de ezek a
történetek soha nem avulnak el.
– Mit gondolsz, Mrs. Yodernek még mindig rémálmai vannak
Nicole-ról? – kérdezi Danni. – Szegény, miattad hagyta abba a tanítást.
– Az a nő tisztára őrült volt! Kellett valaki, aki ráébreszti, hogy
nem ép elméjű.
Heather int a kezével.
– És amikor Nicole-t rajtakapták, hogy a lépcsőházban szexel Mr.
Finkkel?
Úgy nevetek, hogy a bor az orromon jön ki.
– Te jó ég! El is felejtettem. Remélem, ötöst kaptál fizikából.
Igazán kiérdemelted!
– Miért csak rólam vannak ilyen sztorik? Várjunk csak! Azért,
mert én vagyok az, aki sztorira érdemes baromságokat csinál. – Nicole
felhúzza a térdét. – Nem úgy, mint ti, unalmas banyák.
Nicole mindig csinál őrültségeket, de soha nem szabadkozik
miatta.
– Nyugodj meg, Scary Spice! – sóhajt fel Heather. – Mindannyian
kivettük a részünket a hülyeségekből.
– Az ám, mindannyian! Én mindent tudok, mert amikor ti hárman
műveltek valamit, kit hívtok fel, na kit? Engem! Felhívtok, és én
tudom az összes titkotokat.
Mi hárman elkerekedett szemmel nézünk egymásra. Mi a fenét
csináltak ezek, amiről én nem tudok?
Nicole nevet rajtunk, ahogy egymást méregetjük.
– Annyira imádlak benneteket. De most beszéljünk arról, amit
tényleg tudni szeretnénk. – Megragadja a kezemet. – Mennyit kell
Scottnak perkálnia?
Egész eddig megállták, hogy ne kérdezzenek semmit, ideje, hogy
beszámoljak a ma történt drámai eseményről. Elmesélem a válóperi
tárgyalást, és ők imádnivaló grimaszokat vágnak. Még mindig
abszurdnak tűnik, hogy Scott próbált engem megcsalással vádolni.
Kizárt, hogy ő elhiszi ezt a baromságot.
 – Annyira örülök, hogy többet nem kell találkoznom Mr.
Seggfejjel! – mondja Nicole, és felteszi a lábát a dohányzóasztalra. –
Legszívesebben tényleg letépném a golyóit.
– Lehet, hogy ezek után Scott és Matt a legjobb barátok lesznek –
kacarászik Heather.
Felhajtok egy pohár bort, aztán újra töltök magamnak.
– Nekem viszont minden második hétvégén el kell őt viselnem.
Biztos vagyok benne, hogy Jilliant is fel fogja vonultatni, most, hogy
már elváltunk, és a pofámba vághatja.
Minél többet iszom, annál inkább rájövök, mennyire gyűlölöm.
Szemétláda, hogy így akart kiforgatni a pénzemből. Otthagytam neki
az átkozott házat. Soha nem szóltam egy szót sem a sunyi kis
titkárnőjéről, akit döngetett. A világon semmit sem kértem tőle, ő meg
úgy érzi, nem jár nekem semmi tizennégy évi házasság után? Bassza
meg!
– Ne is törődj azzal a kis szukával, édesem, neked ott van Noah
Frazier, aki a nyelvét gyömöszöli az összes üregbe a testedben! –
Nicole nevet, és a combomra csap.
– Mi van?! – ugrik talpra Heather.
– Nicole! – visítok fel. – Tényleg nem tudod, hogyan kell befogni
a lepcses szádat? Ennyit a mi titkainkról!
Nicole vállat von.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy csak a szádat tátottad el.
Forgatom a szemem, és hozzávágok egy párnát, ő meg nyelvet ölt
rám.
– Hé! Csókolóztál Noah-val? – szegezi nekem a kérdést Heather. –
Mikor? Hol? És nekem miért nem mondtad el?
Tényleg azt hittem, hogy tudja.
– Annyira nem volt fontos.
Danielle fuldokolva nevet.
– De aztán azt mondta, hogy meg fogja hódítani a szívedet.
– Jézusmária! Micsoda rohadékok vagytok! – emelem az égnek a
karomat fájdalmasan.
Heather a szájára tapasztott kézzel bámul rám. Köszönöm,
pletykafészkek, most már akár el is mondhatom neki is.
– Rendben. Csókolóztam Noah-val, amikor elmentünk vacsorázni.
Aztán másnap idejött hozzám, elmondta, mit érez, és hogy nem
közömbös irántam. Viszont azóta nem láttam.
 Heather lassan elmosolyodik.
– Akkor ma szerencsés napod van. Eli és Noah mindjárt jönnek
értem.
Hát persze, hogy mindjárt jönnek.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Kristin

A konyhában vagyok, gyáván bujdokolva.

Úgy érzem, időtlen idők óta nem láttam Noah-t. Nincs meg a
telefonszáma, nem tudtam felhívni, hogy megbeszéljük a következő
találkozót, és nem kértem el a számát Heathertől vagy Elitől. Most
meg félrészeg vagyok és érzelmileg labilis, ami sosem jó, ha Noah a
közelemben van.
Rossz ötlet.
Egy autó ajtajának csapódása hallatszik, én pedig hirtelen nagyon
megéhezem, és valami ennivaló után kezdek kutatni.
– Kristin! – Danielle szólít.
– Mi van?
– Ne bújj el, Noah nincs itt!
Felkacagnak, mire rájuk nyújtom a nyelvemet.
– Éhes vagyok, nem bujkálok!
El kell mennem bevásárolni, nincs itthon semmi. Négykézlábra
állva kutatok a szekrény aljában, chipset keresek. Egy csomag
tortillachips kellene most nekem.
– Keresel valamit? – Noah mély hangjától halálra rémülök.
Felugrok, a fejemet beleverem a szekrénybe.
– Jaj! – dörzsölöm meg a fájó pontot. Csak egyetlen egyszer
bírnék normálisan viselkedni, amikor vele vagyok! Ez nem olyan nagy
kérés, ugye?
– Jól vagy? – kérdezi nevetve Noah.
– Kiválóan, csak hozom a szokásos formámat.
Óvatosan előmászom, további sérülés nélkül, és a sarkamra ülök.
– Szia – köszönök szomorúan.
Noah haja kicsit rövidebbre van vágva, a szakálla viszont megnőtt.
Tetszik. Nagyon tetszik.
Visszamosolyog rám, és leguggol, hogy egy szintben legyünk.
 – Szia.
Körülnézek a konyhában, várom, hogy valamelyikünk
megszólaljon.
Továbbra is csend van, kezd kínossá válni.
– Szóval, mi újság? – kérdezem.
– Ezt inkább én kérdezhetném. Tudom, hogy ma volt a… szóval
ma volt.
Ezért nem próbálta megszerezni a számomat és felhívni? Erre nem
is gondoltam. Tudta, hogy ezen a héten lesz a válóperem, és talán időt
adott, hogy nélküle dolgozzam fel…
– Igen. Szingli vagyok. Hivatalosan is eladósorba kerültem.
Noah elfojt egy mosolyt, de látom a huncutságot a szemében.
– Nagy nap ez minden férfi számára.
– Minden férfi számára?
Noah félrebillenti a fejét.
– Hát, egyről tudok, aki nagyon örül.
Oldalra simítom a hajamat, és tekergetem a végét.
– Igazán?
Noah felemeli a fejemet.
– Igazán. És hiányoztál neki.
Ez aranyos.
Noah aranyos.
Ma értettem meg, amit a múlt héten mondott nekem. Ezt közölnöm
kell vele. Az, hogy most látom, felszínre hoz mindent, amit
megpróbáltam elrejteni. A szívem darabjai, amelyek eddig döntetlen
eredménnyel harcoltak egymás ellen, kezdenek csapattá összeállni.
Valahogy meg kell mutatnom neki, hogy talán nem leszek az övé még
ma, vagy ezen a héten vagy akár ebben az évben, de nem ő az
egyetlen, aki így érez. Nem szabad, hogy a múltam hibái meghiúsítsák
esélyeimet a jövőre.
– Te is hiányoztál. Talán. Egy kicsit – mosolygok.
Leengedi a kezét, hiányzik az érintése. Amikor Noah közelében
vagyok, a problémáim mintha nem is léteznének. Nem tudom, miért,
de könnyebb elviselni a gondokat, amikor ő itt van.
Nevetséges, hiszen alig ismerem. Mégis, tisztán érzem, hogy
megbízhatok benne.
Valami erőt vesz rajtam, muszáj megcsókolnom. Gyorsan felállok,
ajkam az ajkára szorítom. A támadás erejétől Noah a hátára esik, én
rajta landolok, és csak csókolom. Magához szorít, és én hagyom, hadd
érezzék mindent.
Ahogy a nyelve a nyelvemhez ér, felgyorsul a szívverésem.
Az oldalunkra gurulunk, egymás mellett heverünk, és Noah átveszi
az irányítást. Mozdulni sem tudok, de nem bánom. A lábammal
átfogom a derekát, kezdünk nagyon belemelegedni.
Még sosem szeretkeztem konyhakövön, de most készen állok rá.
– Ó! – sikolt fel Nicole. – Bocsi.
Gyorsan felülök, helyre rángatom a ruhámat, Nicole rám vigyorog.
– Csak valami édességet kerestem – magyarázkodom, közben
korholom magam. Édességet, valóban, Kristin?
– Úgy látszik, meg is találtad! – Nicole felnevet. Noah-ra néz,
majd ismét rám.
– Indulunk, csak el akartam köszönni.
– Mi is épp most indultunk volna be…
Nicole felkacag.
– Nem vesztegettétek az időt.
Noah feltápászkodik, engem is felsegít.
– Meghaltál a számomra – suttogom Nicole-nak, ahogy elmegyek
mellette.
Amikor mindannyian a nappaliban vagyunk, Danielle megölel, és
hazaindul. Nicole követi, búcsúzóul még tesz pár kétértelmű
megjegyzést. Heather, Eli, Noah és én állunk a nappaliban.
– Szóval? – nézek rájuk.
– Indulnunk kell – mondja Eli Heather felé intve.
– Igen – helyesel Heather. – Noah?
Noah-ra nézek, nem akarom, hogy elmenjen. Meg kell beszélnünk,
ami az előbb történt. Alaposan megtámadtam a konyhakövön.
Normális emberek nem tesznek ilyet a válásuk napján. Mi ütött belém?
– Gondolod, hogy… – kezdem, de ugyanekkor Noah is megszólal.
– Úgy volt, hogy én is megyek.
Heather felcsattan.
– Mi megyünk, ti ketten meg beszéljetek. Úgy tudom, le vagytok
maradva a cikkel, nem?
Imádom. Heather a kedvencem.
– Igen. Én is ezt akartam mondani. – Noah-ra nézek. – Beszélnünk
kellene, és kitalálni, hogyan tovább.
– Természetesen – egyezik bele Noah.
 Eli a köhögéssel vegyes nevetés hangjait hallatja.
– Jó, hogy a saját kocsiddal jöttél, Noah.
Nagyon hülye voltam, hogy azt hittem, képes leszek megtartani a
három lépés távolságot, vagy hogy ő megkönnyíti a helyzetemet, és
elmegy. Kezdettől fogva teljesen nyilvánvaló volt, hogy van köztünk
valami.
Nem tudom, mit jelent ez.
Nem tudom, jól teszem-e.
De a közelében úgy érzem, elég erős vagyok, hogy kiderítsem.
– Holnap felhívlak. – Heather átölel.
– Rendben.
Figyelmeztetően pillant rám, de aztán elmosolyodik. Mintha
tizenöt éves volnék, aki először fekszik le valakivel. A fenébe is, most
nem fogunk szeretkezni. Le fogunk ülni, mint felnőtt emberek, az
asztal két oldalára, és beszélgetünk.
Ennek így kell történnie.
Semmi szex.
A többiek elmennek, egyre idegesebb vagyok, ahogy múlnak a
másodpercek. Feszül a mellem, ahogy Noah-val egymásra nézünk.
Annyi mindent mondanék, de nem tudok beszélni.
Meg akarom kérdezni tőle, mi ez, és miért nem tudunk leállni.
Tudni akarom, normális-e. Hogy akkor is így vonzódnék-e hozzá, ha
nem váltam volna el.
– Beszélhetünk? – szólalok meg végre.
– Igen, beszélnünk kellene.
– Az asztalnál – jelentem ki.
Noah helyet foglal, én átvonulok a másik oldalra. Kizárt, hogy a
közelében üljek le. A végén még újra letámadnám, és közben
összetörném a bútort.
– Rendben. Nem tudom, mi ütött belém a konyhában, de az
nyilvánvaló, hogy ha velem vagy, az agyam felmondja a szolgálatot.
Tudom, hogy mindenféle vegyes jelzéseket adok le, amit sajnálok, de
megnehezíted számomra a gondolkodást – nyögöm ki. – Én
gondolkodom, Noah. Sokat gondolkodom, ez furcsa, nem vall rám.
Noah beletúr a hajába.
– De nem hagyod, hogy tegyem, amit szeretnék. Rég nem voltam
ennyire oda senkiért.
– Odavagy értem?
 Szexi mosollyal játszik az ajkán, ahogy előrehajol.
– Azt hittem, mostanra már rájöttél. A héten kivettem egy rohadt
lakást.
Nem tudom, ez mit jelent, hiszen úgyis itt marad néhány hétig,
persze, hogy kibérel valami helyet.
– Értem…
Noah a fejét csóválja, és közben a homlokát dörzsöli.
– Nem terveztem, hogy itt maradok. Elihez jöttem pár napra, aztán
úgy volt, hogy visszamegyek New Yorkba. Most pedig bérleti
szerződést írok alá, nyilatkozom a sajtónak, és keresem az alkalmat,
hogy láthassalak.
– Ez őrület! De túl gyors, nem akarok újra sérülni.
– Nem akarlak bántani.
Senki sem akar bántani senkit soha, mégis ez szokott történni.
Nem tudok több fájdalmat elviselni, beleroppannék.
– Nem úgy gondolom, hogy szándékosan – válaszolom, a
hüvelykujjamon levő gyűrűt forgatva. – Hosszú idő óta te vagy az első
férfi, aki mellett nőnek érzem magam.
Noah szemében harag villan.
– Kristin – kezdi, de felteszem a kezemet.
– Hadd fejezzem be!
Várok, míg megnyugszik, hogy kiönthessem a szívemet.
– A volt férjem mélyebben megbántott, mint tudatosítottam volna.
Mindig szidott, elhitette velem, hogy nem érek semmit, és a végén…
szomorú lettem és magányos. Annyira össze voltam törve, hogy az
apró kis szeretetmorzsák, amiket kaptam tőle, lakomának tűntek.
Egyetlen bókból hónapokig megéltem, olyan ritka madár volt. Soha
többé nem akarok ilyen helyzetbe kerülni – magyarázom a
könnyeimmel küzdve. – Nem szabad szeretnem téged. Gondolnom
sem szabad másik férfira, mert félek.
Noah kinyújtja a kezét, tenyerét felfelé tartva. Kezemet a kezébe
tenném, de inkább csak az ujjai végét érintem meg.
– Nem te vagy itt az egyetlen, aki fél. Hidd el, én sem mindig
tudom, mit gondoljak. De egy dolgot megígérhetek – előrehajol,
kezünk összekulcsolódik –, sosem fogod jelentéktelennek érezni
magadat mellettem. Soha nem leszel magányos, Kristin. Ezt
megígérem, és ha adsz egy esélyt, úgy fogok bánni veled, ahogy azt
mindig is megérdemelted volna.
 – És amikor elmész, hogy folytasd az életed?
Noah vállat von.
– Ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk. Nézd,
megbeszélhetünk egy másik randevút, és még rájöhetsz, hogy nem is
tetszem neked.
– Nem valószínű.
– Megtörténhet. Én csak azt kérem, derítsük ki ezt a következő
néhány hét alatt. Ha belém szeretsz, az a te választásod lesz. Megvan
rá az esély. – Noah mosolyog. – Én arra tippelek, hogy meg akarsz
majd tartani.
Szóval erről van szó. Hogy én akarom megtartani őt, nem ő akar
megtartani engem.
A kezünket bámulom, aztán Noah szemébe nézek.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Semmi sem az, de nem fogom otthagyni azt, aki meggyújtotta
lelkemben a lángot, amiről azt hittem, hogy már kialudt. Csak annyi
kell, hogy esélyt adj nekünk.
Miért kell ilyen tökéletesnek lennie? Szöges ellentéte Scott-nak.
Mindennek, amit mond, értelme van. Ami félelmetes, mert mi van, ha
megadom neki az esélyt, és ő elhagy? Azt hogyan élném túl?
Most csak azért szédelgek, mert a volt férjem nagyon mélyre
taszított.
Ez nem tisztességes Noah-val szemben. Megérdemli, hogy boldog
legyen valakivel, aki ennél többet tud kínálni neki.
– Noah – sóhajtok, és elhúzom a kezemet. A szívem már úgyis
össze van törve, akár porrá is zúzhatom, és eltaszíthatom magamtól. –
Neked nem rám van szükséged.
Noah szó nélkül feláll. Figyelem, ahogy megkerüli az asztalt, és
odajön hozzám. A szívem olyan hangosan ver, hogy félek, szétrobban.
Ide-oda cikáznak a gondolataim, és bármennyire szeretném, ha
igazat adna nekem és elmenne, nem szólok. Azt akarom, hogy valaki
harcoljon értem – végre egyszer.
Amikor odaér hozzám, eláll a lélegzetem. Szeretnék visítani, hogy
nem úgy értettem, amit mondtam, de Noah a két kezébe fogja az
arcomat, és hüvelykujjával végigsimítja.
– Lehet, hogy igazad van. Talán egyikünknek sincs szüksége
további komplikációkra, de csak téged akarlak.
Úgy érzem, meghaltam.
 Mondott nekem valaki valaha bármit, ami ennyire tökéletes? Ha
igen, az sem érdekel, mert az egész világ a feje tetejére fordult.
– Én is akarlak.
Most először vagyok teljesen őszinte hozzá.
Akarom.
Akarom, hogy akarjon engem, és isten az atyám, szőröstül-
bőröstül akarom.
Túlságosan sokáig vezérelt a félelem, de most már egyetlen
pillanatig sem tűröm ezt tovább. Lehet, hogy Noah és én nem
maradunk együtt. Lehet, hogy szalmaláng az egész, kialszik, mielőtt
fellobbanna a tűz, de ha nem próbálom meg, soha nem fog kiderülni.
– Nos? – kérdezi Noah zavartan.
– Félek, de igen, szeretném tudni, mi van köztünk.
– Örülök, hogy ezt mondtad. – Noah mosolyog, és közelebb hajol.
– Ugyanis arra készültem, hogy úgy istenigazából rád hajtok.
Ha eddig még csak nem is próbálkozott istenigazából, el sem
tudom képzelni, mi vár rám ezután.
Az igazság az, hogy nem érdekel.
– Hallgass, és csókolj meg! – követelem.
Noah az ajkamhoz érinti az ajkát, átfogom a nyakát, és magamhoz
szorítom.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Noah

Még mindig várom, hogy felébredjek.

Csak álom lehetett, hogy Kristint a karjaimban tartottam. Hogy ujjai a
nyakamon futkosnak, közelebb húz magához, én pedig szájon
csókolom.
– Noah – mondja ki a nevemet, miközben nyakamat csókolja. Nem
ez volt a szándékom, amikor ide jöttem. Nem is volt biztos, hogy
eljövök Elivel, de tudom kellett, Kristinnel minden rendben van-e.
Felébreszti bennem az oltalmazó ösztönt. Ha az a szemétláda bántani
meri, megölöm.
Megállapodtam magammal, hogy ha Kristin zaklatott, adok neki
időt, mert nem akarom lerohanni. Még csak az hiányzik, hogy valaki
telebeszélje a fejét! Barátok leszünk, megcsináljuk a cikket, amit
voltam oly idióta, hogy javasoltam, aztán ki-ki megy a maga útján.
Amikor megláttam a földön, mosolyogva, ahogy örül, hogy lát,
semmiképpen nem tudtam volna odébbállni.
– Egész nap rád gondoltam – mondom neki, miközben a nyakát
csókolom. – Ahogy leszállt a gép, rögtön látni akartalak.
Kristin jóleső, elnyújtott nyögést hallat, és hátraveti a fejét.
– Fogalmad sincs…
– Miről?
Rám néz a kék szemével, és látom tekintetében a zavart.
– Hogy mennyit gondolok rád.
– Nem te vagy az egyetlen, drágám.
– Akkor jó. – Kristin mosolyog, ahogy a szám visszatalál hozzá.
Imádom, ahogy szétnyitja ajkát, és én újra benne vagyok. Nyelvemmel
érzem az édes bor ízét a nyelvén. Ujjai lesiklanak a hátamra, de tovább
nem tudnak, mert Kristin még mindig ül.
Kezemmel hátulról megragadom a combját és felemelem. Liheg,
amikor az asztalra ültetem, és úgy fordul, hogy könnyebben tudjam
csókolni. Ahelyett, hogy engednék a késztetésnek, megállok, és
bámulattal nézek végig rajta. Hogy lehet ekkora szerencsém?
Hogy lehet az, hogy egy részeg riporter egyetlen mosollyal
megtalálta az utat a szívemhez?
Ujjaival gyengéden simogatja az arcomat.
– Jól áll. Tetszik – jegyzi meg, ahogy végigsimítja a borostámat.
Szeretem, ahogy megérint. Mindent szeretek Kristinben.
– Nos? – kérdezem.
Kristin az alsó ajkát beharapva bólint, nem néz a szemembe.
– És mi más tetszik még? – kérdezem, ahogy hüvelykujját
végighúzza a számon.
– Ahogy csókolsz.
Na, azt nagy örömmel megismételhetem, de tudom, hogy Kristin
legnagyobb problémája, hogy eddig el volt némítva. Ezt nem
hagyhatom. Azt akarom, hogy biztonságban érezze magát, és eszébe se
jusson bármit eltitkolni.
– Például így? – ajkához érintem a számat, majd elhúzódom,
amikor át akarja venni az irányítást. Halkan nyöszörög, én pedig
várom a válaszát.
– Ezt akarod, drágám?
Kristin megrázza a fejét, de ma este nem lesz belőle semmi.
Semmi nem fog történni, hacsak nem mondja ki a szavakat. Minden
vágyam ellenére nem szeretkezem vele az asztalon és nem hagyom,
hogy elveszítse a fejét. Azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy
érezze a tiszteletet. Az izmaim sajognak, ahogy visszafogom magam,
de neki kell eldöntenie, meddig megyünk el.
– Nem hallom – sürgetem a választ.
– Nem – mondja végre.
– Mit szeretnél?
Látom rajta, hogy habozik. Ki akarja mondani, de nem tudja,
hogyan. Biztatnom kell, de úgy, hogy ne legyek erőszakos. Nem
tudom biztosan, mi lenne a helyes lépés, ezért újra megcsókolom.
A lábával átfogja a derekamat, és felhevülten magához húz. A
farkam mereven áll a nadrágomban, ahogy sarka a fenekembe
nyomódik. Abbahagyja a csókolózást, nyelvével a fülemet nyalogatja.
– Valami ilyesmit – suttogja.
– Basszus – nyögöm, ahogy a másik fülemet veszi kezelésbe. A
határán vagyok, hogy hagyjam a fenébe az önuralmat, és átvegyem az
irányítást. De ahelyett, hogy mindent elrontanék, le kell állítanom
magam.
Próbálok kibontakozni, de ő szorosabbra kulcsolja a lábát.
– Kristin – szólítom, miközben lefejtem magamról a kezét.
Hátralépek, hogy kapjunk egy kis levegőt. Basszus! Basszus! Basszus!
Mit képzelek? Ma volt a válópere, én meg az asztalon próbálom
meghágni.
– Kellene…
– Mit csináltam rosszul? – kérdezi Kristin, fájdalmas hangon.
– Tessék? – kérdezem, és megint felé mozdulok.
– Abbahagytad. Én… nem tudom, mit csináltam. Sajnálom.
Jézusmária. Azt hiszi, azért álltam le, mert valamit rosszul csinált?
– Semmit sem csináltál rosszul, Kristin. Nekem nem lett volna
szabad ezt csinálnom ma veled. – Végigsimítom enyhén duzzadt ajkát.
Kristin a kezébe fogja a kezemet, leengedi a lábát.
– Ezt csinálnod velem?
– Ma váltál el, és én egy barom vagyok, amiért hozzád nyúlok.
Kristin bosszúsan felnevet. Nem tudom, miért, de nagyon édes.
– Azt gondolod, hogy egy barom vagy? Először is, én támadtalak
le téged a konyhában. Még ha ezt kivesszük is az egyenletből, te vagy
a legutolsó a világon, aki ma barom volt. Akarsz tudni valamit?
Mindent tudni akarok róla.
– Mit?
– Segítettél nekem, pedig ott sem voltál. Scott, a volt férjem – teszi
hozzá, pedig úgyis tudom – megpróbált ma is… ahogy általában…
megalázni, de te leállítottad. Amit valamelyik nap mondtál, többet
jelentett nekem, mint gondolnád.
Kristin szeme megtelik könnyel. Megfájdul a szívem.
– Ne sírj! – kérlelem. Elgyengülök, ha egy nő sír. Megöleljem?
Mondjam azt, hogy nem lesz semmi baj? Korábban elkövettem ezt a
hibát, azt mondtam a barátnőmnek, hogy minden rendben lesz, aztán
kiderült, hogy egyáltalán nem lesz rendben semmi.
Kristin megtörli az arcát, és szipog.
– Azt mondom, hogy nem vagy barom, Noah.
– Még nem ismersz igazán – próbálom tréfálkozva felvidítani.
– Idióta! – neveti el magát.
– Az vagyok. – Mosolygok, és elmorzsolok egy könnycseppet.
 Gyárilag úgy vagyok összerakva, hogy rendbe hozzam a dolgokat.
Férfi vagyok, ez a dolgom. Ha probléma van, létezik megoldás is, és
én megtalálom. Kristin sír, mert abbahagytam a csókolózást. Ezzel a
problémával eddig még nem találkoztam.
Nem hiszem, hogy az a jó megoldás, ha megcsókolom, hogy
abbahagyja a sírást.
– Jó volt csókolni téged.
Talán tényleg azt akarja, hogy megcsókoljam.
– Kris, szíves örömest megcsókollak – mondom, barna haját
hátrasimítva. – Egész éjjel csókollak, ha megígéred, hogy nem sírsz.
A mennyezetre néz, és panaszosan megjegyzi:
– Nagyszerű. Most bűntudatot keltek benned, amiért csókolózol
velem.
Kezembe veszem az arcát, és megvárom, hogy rám nézzen.
Elveszettnek látszik. Eltűnt a szabad, szexi, magabiztos nő, aki
megszerzi, amit akar. Vissza akarom kapni, és bármit megteszek, hogy
ezt elérjem.
– Semmit nem akarok jobban, mint téged csókolni. Végig akarom
csókolni az egész testedet, hogy mindent elfelejts, csak engem ne,
aztán szeretkezni veled ájulásig. Nem keltesz bűntudatot bennem, csak
szólnod kell, én itt vagyok.
 HUSZADIK FEJEZET

Kristin

Már nagyon rég nem kívánt engem senki ennyire. El sem akarom
hinni, hogy ez lehetséges, de a pillantása félreérthetetlen.
Noah mindent meg akar csinálni, amit megígért.
Nem mozdul, várja, hogy mondjak valamit.
Beszéd, gondolkodás vagy magyarázkodás helyett csak érzek.
Kezemet a hasára teszem. Továbbra is egymás szemébe nézünk,
ahogy benyúlok az inge alá. Ráérősen simogatom a mellkasát, érzem
az izmait, érezzük egymás leheletét.
Feljebb csúsztatom a kezem, húzom felfelé az ingét. Noah szó
nélkül elengedi az arcomat, felemeli a karját, én pedig lehúzom róla az
inget és a földre hajítom.
– Készen állsz beváltani az ígéretedet? – kérdezem a tőlem telhető
legnagyobb bátorsággal.
Élni akarok.
Érezni akarok.
Merek kockáztatni.
Noah huncutul rám mosolyog, amitől felforr a vérem. Kezével
megragadja a fenekemet, és közel húz nagyon figyelemreméltó
erekciójához.
– Mit gondolsz?
Úgy érzem, elájulok, ezt gondolom.
– Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni – vallom be.
Évekig kötelességszerűen csináltam. Mr. Seggfej szerint rosszul.
Megtanultam, hogy elheverjek, és elviseljem, amit kell.
Noah nyilvánvalóan nem ezt akarja, de félek, hogy csalódást
okozok neki. Nem élném túl, ha középszerűnek tartana.
– Te irányítasz – mondja Noah, ahogy csípőjét a csípőmhöz
szorítja. – Vedd el, amit akarsz, drágám. Olyan sokat vagy olyan
keveset fogsz kapni, amennyit akarsz.
 – És ha te nem ezt akarod? – suttogom, remélve, hogy nem hallja
meg.
Noah eltávolodik tőlem annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Téged akarlak, Kristin.
Száguld a pulzusom, és teljesen lehetetlen, hogy most
abbahagyjam. Arra bátorít, hogy fogadjam el, amit kínál. Sosem
éreztem magam ennyire biztonságban, mint most. Akar engem, és én
akarom őt. Azt fogom tenni, amit mondott, és vállalom a felelősséget.
Hátrébb tolom Noah-t egy kicsit, és felállok. Mellkasunk összeér,
a kezem megint a tarkóján, számat a szájára szorítom. Minden
időérzékem elszáll, ahogy küzdünk az irányításért. Noah enged egy
kicsit, aztán visszaveszi a vezetést, mintha nem tudna parancsolni
magának.
A tudattól, hogy most én kezdeményezhetek, még hevesebben ver
a szívem.
Noah a nyakamat csókolja, nyelvével feltérképezi a
kulcscsontomat, a bőrömet ízlelgeti.
Kezembe fogom a kezét, és elkezdek hátrálni. Noah követ, a
hálószobába megyünk.
Az idegesség tehervonatként száguld át rajtam, ahogy az ajtóhoz
érünk.
– Biztos vagy benne? – kérdezi Noah.
Erre meg mit válaszoljak? Hogy akarom-e őt? Igen. De ez már
nem választás kérdése, ezt egyszerűen muszáj.
– Igen, biztos vagyok – nyugtatom meg.
– Nem kötelező továbbmenni – ajánl fel Noah még egy kibúvót,
mire mosolyogva végigsimítom rövid szakállát.
Most rajtam a sor, hogy vigyázzak rá. Olyan biztatást kaptam tőle,
amivel végig tudtam csinálni a napot. Az, hogy még mindig ilyen
elővigyázatos, mindent elmond. Noah törődik velem. Nem azzal
foglalkozik, hogy lefektessen, hanem a szívemmel és a lelkemmel. Ő
nem toldozni-foldozni fogja a szívemet, inkább meg akarja gyógyítani,
eltüntetve a régi sebhelyeket.
– Nem kötelező, de akarlak téged. A mosolyom, amit szeretsz,
neked szól. Csak azóta tudok nevetni, amióta téged megismertelek.
Sokáig csak hányódtam, féltem bármibe megkapaszkodni, mert semmi
sem volt elég stabil körülöttem. Nem tudom, te leszel-e az, akinél
kiköthetek, de annyit már most is tudok, hogy szeretném kideríteni.
 Hevesen csókolni kezd, hátam az ajtónak csapódik. Nagy nehezen
elérem a kilincset, és háttal berepülök a hálószobába.
Noah nem áll le, én sem, ajkaink egymásra tapadnak, ahogy vakon
az ágyig botorkálunk. A lábam a matrachoz verődik, Noah a karjába
kap, és az ágy közepére emel.
– Most nagyon jól fogod érezni magad – ígéri Noah, előttem állva.
Efelől semmi kétségem.
– Lehet, hogy neki volt igaza, Noah. Lehet, hogy tényleg nem
vagyok jó… – figyelmeztetem.
– Ezt őszintén kétlem. – Noah mosolyog. – Vedd le a blúzodat!
Úgy látszik, már nem én irányítok. De olyan vad szexualitás árad
belőle, hogy semmi kifogásom ellene. Megteszem, amire kér, ráérősen,
és imádom, ahogy türelmetlenül megrándul az állkapcsa.
– Ugye tudod, hogy segíthetnél? – nézek rá hunyorogva.
Lassan közeledik az ágyhoz, leül mellém, a térde hozzám ér. A
kezem önállósítja magát, Noah meztelen mellkasát simogatja. Az
izmok megfeszülnek az érintésemre, ahogy egyre feljebb haladok.
Noah elkapja a csuklómat, és a fejem fölé emeli.
– Maradj így! – parancsol rám.
A mellkasom hullámzik, ahogy Noah megfogja a blúzom alját, és
lassan felfelé húzza. Ujjait végighúzza az oldalamon, alig érintve a
bőrömet.
– Minden áldott nap eszembe jutott, milyen szép voltál abban a
fürdőruhában. Elképzeltem, hogy megérintem, és a számba veszem a
melledet – súgja rekedten.
Halkan felnyögök, szavai érintését egész testemben érzem.
– Nem kell tovább fantáziálnod. – Alig várom a további
érintéseket.
A blúz lerepül rólam. A hátam mögé nyúl, szája a fülemhez ér.
– Nem ez az egyetlen dolog, amire gondoltam. – Kikapcsolja a
melltartómat, de nem veszi le rólam.
– Engedd le a karodat, hadd lássam, milyen átkozottul tökéletes
vagy!
A karom lehullik, lehúzom a pántokat, de a kosárral még
eltakarom magam. Figyelem, ahogy a tekintete elkomolyodik,
miközben elengedem a melltartó kosarát. Noah légzése felgyorsul, és
ajkaink újra egymásra találnak. Noah előrehajlik, teste beborítja a
testemet, meztelen mellkasunk egymáshoz dörzsölődik.
 Mintha minden csókkal arra emlékeztetne, milyen bensőséges ez
az egész. A beszélgetés, az ígéretek és a pillantások iszonyatosan
izgatóak, de ahányszor csak megcsókol, még több rejtett finomság van
kilátásban. Hozzá vagyok szögezve, és ön-tudatlanul is ragaszkodom
ehhez a pozícióhoz.
– Érints meg, Noah! – kérlelem.
Több sem kell neki, a következő pillanatban már cirógat,
hüvelykujjával a mellbimbómat simogatja. Mindig érzékeny volt a
mellem, de ez mindennél fantasztikusabb. Már ettől majdnem
elélvezek.
Lehajtja a fejét, és a nyelvével köröz a mellbimbóm körül.
– Istenem! – kapkodok levegő után.
Noah megismétli a mozdulatot, aztán áttér a másik oldalra.
Becsukódik a szemem, ahogy érzem a leheletét nedves bőrömön. Ha
tudom, hogy ez ennyire jó, már előbb leteperem.
Vonaglok alatta, ahogy a keze és a szája csodát tesz a mellemmel.
Ujjai lassan közelednek a sortomhoz, az övem körül simogat.
– Még meddig akarod, hogy simogassalak? – kérdezi, majd
nyelvével újra a mellemhez ér.
– Ne hagyd abba! – kérlelem.
– Nem ezt kérdeztem – leheli Noah a nyakamba.
Mit is kérdezett? Nem tudok másra figyelni, csak arra, milyen
csodálatos ez az érzés.
– Nem emlékszem…
Noah felemeli a fejét. Kipattan a szemem, hogy lássam, miért
hagyta abba.
– Tudni akarom, hol simogassalak, drágám.
Noah még egy ilyen pillanatban is azzal törődik, én mit akarok.
Mások talán nem értik, miért fontos, de nekem ez jelent mindent.
Noah nem a saját örömét keresi, hogy aztán továbblépjen. Ennek a
pillanatnak az ereje minden falat ledönt, amit magam köré építettem.
Kezemmel a hajába túrok, és reménykedem, hogy meglátja
szememben a hálát.
– Mindenhol. Mindent akarok, Noah.
Keze, amely eddig a hasamon pihent, most utat talál a
nadrágomba.
– Itt? – kérdezi.
– Igen.
 Lejjebb halad, miközben továbbra is egymásra nézünk.
– Akarod, hogy leálljak?
Megrázom a fejemet.
– Nem – válaszolom, mert eszembe jut, hogy hallani akarja a
hangomat.
Ujját a középpontra csúsztatja, megtalálja a csiklómat, én pedig
nem tudom tovább nyitva tartani a szememet. Fejem hátrahanyatlik,
annyira felizgat, ahogy egyedül sosem sikerült. Amikor bedugja az
ujját, önkéntelenül felkiáltok.
– Ez jólesik, drágám?
Úgy hangzik, mintha nem esne jól? Macskanyávogáshoz és
birkabégetéshez hasonló hangokat hallatok. De egyáltalán nem
érdekel, olyan jó.
– Ne hagyd abba! – parancsolom.
De Noah pontosan ezt teszi. A keze mozdulatlan, mindjárt sírva
fakadok.
– Azt mondtam, hogy ne! Kérlek, ne hagyd abba! –
Felkönyökölök, és látom, hogy mosolyog.
– Nem hagyom abba. Még csak most kezdtem el. – Noah
megragadja a nadrágomat, és elkezdi lehúzni. – Azt akarom, hogy
meztelen legyél. Látni akarom az egész testedet, megérinteni minden
centiméterét, és meg is foglak kóstolni.
Szorongok, mert tudom, hogy most már teljesen meztelen leszek.
Nyilvánvaló volt, hogy ez fog történni, amikor ezt csináljuk, de ő…
annyira tökéletes, én meg… nos, én meg nem.
Noah megérzi a félelmemet, és felnéz.
– Te vagy a legszebb. Mintha csak nekem teremtettek volna.
– Noah – mondom bizonytalanul, miközben ő széttárja a
combomat, és fejével közelebb hajol.
– Nyugodtan sikongathatod a nevemet, miközben keféllek a
nyelvemmel.
Eláll a lélegzetem a szavaitól, de aztán a szája érintése mindent
felülír. Most nem óvatoskodik, mohón fal engem. Szív, nyal és
nyelvével simogatja a csiklómat.
Ütemesen mozog, én egyre közelebb csúszok az ágy széléhez, és
próbálok nem leesni. Megragadom a takarót, remélve, hogy kicsit
tovább tudom így tartani magam, de aztán Noah becsúsztatja az ujját,
és ettől végem van.
 – Oh, basszus! A francba! Istenem! Noah! – kiáltok fel, ahogy ívbe
hajlik a hátam.
Kész vagyok.
Ki gondolta volna, hogy a szexmentes diéta életem leghatalmasabb
orgazmusához vezet majd?
Édes istenem!
Soha nem fogom kiheverni Noah-t. Ha elhagy, és többé nem
csináljuk, valahogy ki kell radíroznom az emlékeimből. Semmi meg
sem fogja közelíteni azt, amit ő mond, ahogy hozzám ér, és ahogy
mellette érzem magam.
Már abban sem vagyok biztos, hogy vannak még csontjaim. Lehet,
hogy szétolvadtak. Noah megint végigcsókolja a testemet.
Ujjaim a hajával játszanak, aztán végigcsúsznak a hátán. Noah
egyre izgatottabb.
– Megölsz engem, Kristin – suttogja a fülembe. – Tökéletes vagy,
akarlak.
Nem ő az egyetlen, aki mindent akar. Megfogom a fenekét, és
magamhoz húzom.
– Nem áll szándékomban abbahagyni.
Maga fölé görget, kezébe fogja az arcomat.
– Nem akarom, hogy ez a mai nap bármi másról szóljon.
A szemébe nézek, próbálom kitalálni, hogy érti ezt.
– A mai nap olyan, lesz, amilyennek mi akarjuk. Rólunk szól.
Arcán zavar fut át, miközben beszél.
– Ma elvesztettél valamit.
Azon tűnődöm, azért hozza-e szóba a válásomat, hogy lássa a
reakciómat, vagy valami más okból, de nekem egyszer sem jutott
eszembe. Csak Noah-ra gondolok, és arra, amit tőle kapok. Nem
akarom, hogy valaha is kétségei legyenek azzal kapcsolatban, ami ma
este történik.
– Nem – rázom meg a fejemet. – Nyertem valamit. Csak rád
gondolok. Te vagy az egyetlen, amivel ma törődöm. Akarlak.
Felemeli a fejét, és megcsókol. Ahányszor csak összeér a
nyelvünk, egyre csökken a félelmem, és egyre jobban vágyom rá.
Elengedjük egymást, hátradőlök.
– Azt hiszem, most már megszabadulhatnál a nadrágodtól.
– Feltétlenül. – Elenged, és kezét a feje alá teszi. – Ha azt akarod,
hogy ne legyen rajtam nadrág, neked kell levenned.
 Rendben van.
Lecsúszom az ágyról, és gyönyörködve nézem Noah-t, ahogy ott
fekszik. Komótosan vetkőztetett, most én is azt tervezem. Rajtam a
sor, hogy emlékezetessé tegyem a mai estét. Kigombolom a farmerét,
és mosolyogva hallgatom a cipzár hangját.
Megemeli a csípőjét, mire lehúzom róla az összes ruhát, és a földre
dobom. Még annál is szebb, mint ahogy képzeltem. Emlékszem, hogy
azt gondoltam, jól fel van szerelve, amikor a medencében voltunk, de
alábecsültem.
– Egyszerűen tökéletes – jegyzem meg mosolyogva.
– A tied vagyok – mondja Noah, és hagyja, hogy nézzem.
Amíg csak akarsz engem.
Felcsúsztatom a kezemet a lábán, és megragadom a szerszámát.
Most rajta a nyöszörgés sora.
– Basszus, Kristin! – Ujjaival a hajamba kapaszkodik, ahogy a
számba veszem.
Noah morog, nyög és szitkozódik, ahogy le-fel mozgok. A keze
hol a hajamat markolássza, hol az ágyat csapkodja, miközben én azon
vagyok, hogy életem legjobb szopását produkáljam. Olyan mélyen a
számba veszem, amennyire csak tudom, Noah a hajamat borzolja.
Szinte magánkívül van, minden pillanatát élvezem.
– Hagyd… abba… Kristin… basszus. – Itt volt az ideje, hogy ne
csak én ne tudjak beszélni.
Felemelem a fejemet, és Noah smaragd szemébe nézek.
– Akarod, hogy…
Gyorsan felül, nem hagyja, hogy befejezzem, és az ágy másik
felére lök. Nyekkenve landolok a párnán, Noah máris ott van
mellettem. Zihálva lélegzik, ajkaink összeforrnak.
Ujjaimat a vállába mélyesztem, farkát a lábam közt érzem. Azt
akarom, hogy bennem legyen – most.
– Noah, most. Kérlek – könyörgök.
– Mit kérsz?
– Szeretkezz velem. A tied vagyok egészen.
Kiveszi a nadrágzsebéből a gumit, felhúzza, egymás szemébe
nézünk. Engem figyel, ahogy lassan belém hatol. Soha nem fogom
elfelejteni az arcára kiülő eksztázist.
Szeretkezünk, a legkülönbözőbb pozitúrákban, felfedezve,
tanulmányozva egymás hangjait. Soha életemben nem volt még részem
ilyen élményben. Hogy valaki mindent elkövessen azért, hogy én
különlegesnek érezzem magam. A temérdek gyönyörűség és az
érzelmek intenzitása kifárasztott.
Ha a bornak és a csokoládénak gyereke születne, Noah-nak
hívnák. Mind imádnivaló, és jót tesz nekem.
Noah álmában átkarol. Beszívom a bőréből áradó pézsma- és
szerelemillatot. Beburkol teste melegébe. Örökké így szeretnék
maradni. Megfordítom a fejemet, hallgatom a szívverését, és
mosolyogva álomba szenderülök.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Kristin

– El kell menned – kuncogok Noah szájába. Majdnem három óra van,

és ötig el kell hoznom a gyerekeket a szüleimtől.
– Mikor látlak legközelebb? – kérdezi, és megcsókol.
Abba kell hagynunk, mielőtt azt mondom, nem érdekel semmi,
szeretkezzünk – újra. Olyan ez, mint a biciklizés: az ember felszáll, és
újra elindul. Amikor felébredtem, Noah a konyhában reggelit készített,
ott, ahol a tegnapi este voltaképpen elkezdődött.
Aztán amikor kiderült, hogy én még soha nem láttam a
Dilizsarukat, Noah kényszerített, hogy végignézzek két epizódot, és
közben a fülembe mondta a szövegét. Aztán egy hihetetlenül hosszú
zuhanyozás következett, sok-sok… szappannal, de most már el kell
hoznom a gyerekeket.
Eltolom magamtól. Noah nevetgél.
Kezemet a szájára teszem, mielőtt újra próbálkozhatna.
– Holnap?
Huncut mosollyal megfogja a kezem.
– Én ma estére gondoltam.
– Noah! – rázom meg a fejem. – Gyerekeim vannak. Még
túlságosan korai, hogy egy másik férfival lássanak.
Megszorítja a kezem.
– Be is lopózhatok.
– Felébredhetnek – válaszolom.
– Akkor nagyon csendben kell lenned. – A hangja mély és nagyon
férfias.
Bármennyire szeretném megzabolázni, most, hogy kimondta,
kedvem lenne elfogadni az ajánlatát. Csak ne lenne ennyire dögös!
Mélyet sóhajtok, kicsit hátrébb lépek, és igyekszem nem gondolni
rá, mit vehetnék a számba, hogy ne tudjak beszélni.
 – A cikket három hét múlva le kell adni. Holnap tényleg
dolgoznunk kell rajta. Anyagot kell gyűjtenem, aztán kell egy hét,
amíg megírom.
Noah felsóhajt, és bólint.
– Megpróbálhatom távol tartani magamat tőled.
– Nem te leszel az egyetlen, aki próbálkozik – mondom suttogva.
Noah felkacag.
– Ha nem te lennél a legeslegjobb numera életemben, nem is lenne
olyan nehéz.
– Fogd be! – csapok rá a karjára.
– Miért? – Noah feltartja a kezét. – Komolyan mondom.
– Nem vitatkozom.
Egyszer rúgok be a jelenlétében, és elég muníciót szolgáltatok
bármilyen helyzetre.
Noah hozzám lép, átölel és megcsókolja a homlokomat.
– Nem viccelek, drágám. A tegnapi éjszaka, esküszöm, a legjobb
volt életemben.
Hiába fürkészem, hazudik-e, tényleg halálosan komolyan beszél.
Megfogja a fenekemet, magához húz.
– Ez történik, ha folyton csak arra gondolok, milyen jó veled.
Elmosolyodom, ahogy megérzem hatalmas erekcióját.
– Tudnod kell, hogy nekem te vagy a csúcs – mondom, a szemébe
nézve. Imádom, hogy ilyen magas. Van valami határozottan lenyűgöző
abban, ahogy fölém tornyosul, és szinte beborít a testével.
Lábujjhegyre állok, megcsókolom.
Noah felnyög, és eltávolodik tőlem.
– Le kell állnunk, különben a vállamra doblak és beviszlek az
ágyba.
Nem is lenne rossz.
Tiltakozásra nyitom a számat, de ő felhozza az egyetlen érvet,
amivel leállíthat.
– Finn és Aubrey valószínűleg már várnak.
Igaza van. Tudják, hogy az apjuknak és nekem el kellett intéznünk
valamit tegnap, de azt nem tudják, hogy ez mit jelent. Finn nagyon
odafigyel mindenre, és azt hiszem, kicsit meg fog könnyebbülni, ha
végre azt mondhatja, hogy a szülei elváltak, nem pedig azt, hogy külön
élnek. Így mindannyian tovább tudunk lépni.
– Találkozhatnánk hétfőn.
 – Az két nap múlva lesz.
– Holnap? – térek vissza eredeti ajánlatomhoz.
– Holnap. – Noah bólint, gyorsan megcsókol, és kimegy az ajtón.
Itt állok, az ajtót támasztom, karomra hajtott fejjel, és fogalmam
sincs, nem álmodom-e. Noah Frazier az előbb sétált ki innen a
legfantasztikusabb éjszaka után, és továbbra is találkozni akar velem.
Kinyitja a kocsija ajtaját, és elmosolyodik, amikor meglátja, hogy
őt figyelem.
– Akkor holnap találkozunk, drágám.
– És írjuk a cikket…
– És talán egy kicsit bolondozunk is. – Mosolyogva száll be a
kocsiba.
Most vagyok igazán bajban.

– Kristin! – Kiáltja Nina néni, ahogy beérek.

Felsikoltok örömömben, odaszaladok hozzá, és szorosan megölelem.
– Nem is tudtam, hogy jössz!
– Anyádnak mondtam. – Nina szorosan ölel, és jobbra-balra
himbál.
A nagynéném a legjobb fej a világon. Vele bármiről lehetett
beszélgetni, amit az anyám meg sem értett volna. Amikor először
lefeküdtem valakivel, vele tudtam megbeszélni. Amikor tizennyolc
éves lettem, ő csináltatott nekem tetoválást. Nina néni mindent tud
rólam. Őrület, hogy ő anyám nővére.
– Nem szólt. Mikor érkeztél?
– Ma. Jackson, Catherine és a lányok is itt vannak.
– Tényleg? – mosolygok. – Hihetetlen, hogy nem tudtam róla!
Brendan bácsi és Reagan is itt vannak?
Az unokatestvéreim és én nagyjából egykorúak vagyunk. Sokat
költöztek, de amikor tizenkét éves voltam, a MacDill légi támaszpontra
helyezték őket, és egymáshoz közel nőttünk fel. Aztán elköltöztek, és
sajnos csak ritkán találkoztunk, iskolaszünetekben.
Régóta nem láttam őket.
– Itt vagyok! Itt vagyok! – Reagan jön ki a konyhából, karjában
Aubrey-val. – Ide süss, mit találtam!
Aubrey felsikít.
 – Anya!
– Szia, bébi!
Először Aubrey-t ölelem meg, aztán Reagant.
– Nagyi nem engedett a medencébe, amíg te nem vagy itt –
dühöng Aubrey. – Mehetek végre fürdeni, most?
Hát ennyit arról, hogy négyszemközt beszélgethetnék Ninával, de
örülök is annak, hogy későbbre halaszthatom.
– Persze, öltözz át, én is mindjárt megyek.
Aubrey visítva odaszalad az anyámhoz, Reagan pedig megfogja a
kezemet.
– Fantasztikusan nézel ki – mondja. – De komolyan, Kris.
– Hát még te! – Megsimítom a haját, amely most a válláig ér. –
Levágattál belőle vagy huszonöt centit!
– Épp ideje volt – vonja meg a vállát.
– Nagyon jól áll – jegyzem meg.
– Azt hittem, a válás áll jól nekem – mosolyog Reagan.
– Nos, úgy látszik, az mind a kettőnknek nagyon jól áll.
Hát, igen. Mind a ketten frissen váltunk el a seggfej férjünktől.
– Nem is köszönsz? – szólal meg mély hangon Jackson.
– Jackson! – kiáltom, és a nyakába ugrom.
Jackson felkap, és megpörget.
– Olyan régen láttalak!
– Nem kellett volna Kaliforniába költözni, és soha vissza sem
jönni!
Néhány éve költöztek mindannyian Kaliforniába. Jacksonnak van
egy biztonsági cége, ami jó ég tudja, mivel foglalkozik, és ott nyitott
irodát.
– Úgyis ott kötöttem volna ki, ha még aktív szolgálatban vagyok.
Mindenki igyekszik elfelejteni azt az időszakot, amikor
kommandós volt a haditengerészetnél. Biztos vagyok benne, hogy
ezért van bennem ez az irracionális félelem Heather munkája kapcsán.
Hogy gondolhatja bárki, hogy remek karriert fut be, ha lövöldöznek
rá?
– Hol van Cat?
– Levitte a gyerekeket a medencéhez.
Jelentőségteljesen ránézek, elment-e a józan esze.
– Te meg itt vagy bent?
Felkacag, és magához ölel.
 – Te majd megvédsz.
Persze, most egyedül van.
Kimegyünk, és látjuk, hogy Finn a karjában tartja nagyobbik
lányukat, Erint, és a medence körül sétál vele.
– Hé, haver! – integetek mosolyogva.
– Idenézz, anya! Tetszek Erinnek! – Finn arca ragyog.
– Igen, jól érzi magát nálad.
Nagyon régen nem láttam így mosolyogni Finnt. Erin és Aubrey
között alig egy év korkülönbség, de isten őrizz, hogy a saját húgával
így játsszon.
Legszívesebben talán vízbe fojtaná.
– Szia, anya! – Megpuszilom anyám arcát. – Jól érezték magukat a
gyerekek?
– Mint mindig. Tudod, hogy az apád halálra kényezteti őket – és
rácsap apám karjára.
– Szia, apa!
– Szia, Kristinem. – Apám a karjába von. – Hogy van a kedvenc
lányom?
Imádom, hogy akárhány éves vagyok, apám még mindig úgy néz
rám, mintha én lennék a legfontosabb neki. Az apám az egész világgal
szembeszállna anyámért és értem. Teljes szívéből szeret minket.
Néha elgondolkodom, mi a baj velem, hogyan képzelhettem, hogy
rendben van, ahogy Scott bánt velem. Itt van előttem a szeretet
tökéletes mintája. És én szikrányit sem tanultam apám és anyám
kapcsolatából.
Apám összehúzott szemmel vizsgálgat.
– Nagyon boldognak látszol.
– Igazán?
– Kellemes éjszakád volt?
Utálok hazudni. Közönségesnek érzem, az apámnak hazudni pedig
egyenesen undorító. Én voltam a világ legjobb tinédzseré, mert nem
tudtam hazudni. Semmit sem tudtam volna alattomban csinálni, mert
azonnal odamentem volna hozzájuk, és elmondtam volna, mit tettem.
Nicole utált is érte a középiskolában. Mindig kibeszéltem a dolgainkat.
A szexről viszont nagyon kínos beszélni az apámmal.
– Igen – válaszolom egyszerűen, remélve, hogy ennyiben hagyja a
dolgot.
– Remek. Átjöttek a lányok?
 Rövid válaszok. Röviden, tömören kell válaszolnom neki.
– Aha.
A nyelvembe harapok, nehogy a kelleténél többet eláruljak.
– Örülök, hogy nem voltál egyedül. – Apám megpaskolja a
lábamat, aztán elkiáltja magát.
– Brendan!
Megkönnyebbülten felsóhajtok, ami nem kerüli el Reagan
figyelmét.
Basszus.
Reagan szerencsére nem mond semmit egész este, és mindenki
élvezi a többiek társaságát. Anyám és Nina néni a régi időkre
emlékezve kacarásznak, Catherine és Jackson a lefekvéshez készítik a
gyerekeket, Reagan és én borozgatunk a kandalló mellett.
Reagan a munkájáról mesél, én is az enyémről.
– Várjunk csak! Téged azért fizetnek, hogy szexi pasikkal
társalogj? – kacagja.
– Elméletileg igen.
– Itt vagyok én, az elvált ügyvédnő, akinek esélye sincs partnert
szerezni, te meg celebekről írsz, és a Négy Sarokkal Odébb tagjaival
lógsz. Öcsém, ezt megszívtam.
– Tiszta hülye vagy.
– Pedig így van – mosolyog Reagan. – Nehogy azt hidd, hogy nem
láttam, mennyire elpirultál, amikor Dan bácsi megkérdezte, mit
csináltál tegnap éjjel. Na, mondjad!
– Az ki van zárva.
Reagan kopog az ujjaival az üvegen.
– Szexeltél, igaz? – suttogja, de jó hangosan.
– Te jó isten! – morgok rá.
– Szóval igen! És kivel?
Soha nem fogom elárulni neki. Kizárt. Még magam sem hiszem
igazán, hogy megtörtént. De az izomláz a lábamban -és más helyeken
– arra emlékeztet, hogy igenis megtörtént. Ez a legfelszabadítóbb
dolog, amit valaha csináltam. De senkinek sem fogok beszélni róla,
legalábbis egyelőre.
– Nincs mit mondanom.
– Tudod, az a szakmám, hogy belelássak az emberekbe –
emlékeztet.
 – Hogy beleláss az emberekbe? – szólal meg a visszatérő Jackson,
és leül mellénk.
A családom néha rendkívül tapintatlan.
– Semmi. Nem beszélünk semmiről.
Reagan mosolyog, majd kortyol a borból.
– Mi az, amiről nem beszélünk? – Catherine foglal helyet Jackson
térdén.
Nagyszerű. Egy volt haditengerész kommandós, egy ügyvéd és
egy publicista készül rá, hogy kérdéseket tegyen fel. Úgy érzem,
valami rossz viccbe keveredtem. Ahol én vagyok a poén.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Noah

Visszafelé kocsikázom a bérelt lakásomba, miután megnéztem a

kosárlabdameccset Elivel, és jobbra fordulok, pedig egyenesen előre
kellett volna hajtanom.
Aztán még egy jobbkanyar.
Nemsokára Kristin házánál vagyok.
Éjjel fél egy van, és nem lenne szabad itt lennem, viszont ez az
egyetlen hely, ahol lenni akarok.
Milyen szánalmas alak vagyok! Mint valami epekedő kiskutya.
Leparkolok a ház előtt, és hátrahajtom a fejemet. Mi a fene ütött
belém? Alig néhány órája jöttem el tőle. Mégsem tudok másra
gondolni, csak arra, ami köztünk történt.
Az éjszaka… váratlan volt.
Amikor odamentem, tisztességesek voltak a szándékaim. Nem
gondoltam, hogy vad szexuális élményben lesz részem, majdnem
huszonnégy órán keresztül. És arra sem számítottam, hogy ennyire
elepedek Kristinért. De nemhogy jóllaktam volna vele, most sokkal
rosszabb a helyzet.
Fogalmam sincs, ő mit érez most, hogy volt ideje gondolkodni.
Reménykedem, hogy nem szúrtam el, és nem utált meg. Aztán
eszembe jut, hogy még mindig nem cseréltünk telefonszámot.
Fogok egy darab papírt, felírom a telefonszámomat, és elindulok a
bejárat felé. Majd bedobom a levélszekrénybe, remélve, hogy
megtalálja.
Ahogy felemelem a levélszekrény tetejét, felgyullad a
villany a nappaliban, és valaki elhúzza a függönyt.
Olyan vagyok, mint valami átkozott zaklató, még le is
tartóztathatnak. A sajtosom imádni fogja.
 Nyílik az ajtó, megjelenik Kristin, kezében egy
esernyővel, amit fenyegetően feltart, mintha baseballütő
lenne.
– Noah? Mit keresel itt?
Összeszedem a bátorságomat.
– Valamit elfelejtettem odaadni neked, be akartam dobni
a postaládába.
– Már hajnalodik – mondja, és kilép a verandára.
Sötét van, de azért látom, milyen gyönyörű. Sötétbarna
haja feltűzve, nincs kifestve, az orrán egy aranyos kis
szemüveg, amitől kívánatosabb, mint valaha.
– Látni akartalak.
Kristin elnéz a távolba, de látom, hogy mosolyog.
– Nem tudtam aludni – magyarázza. – Beszélni akartam
veled, de késő lett...
– És nem tudod a számomat — vetem közbe.
– Ráadásul.
Nem tudom megállni, közelebb megyek hozzá. Kezemmel
megérintem az arcát.
– Itt vagyok. Mire gondolsz?
Apró kezével megfogja a kezemet, és egy lépéssel
közelebb jön. Leülünk a veranda szélére, fejét a vállamra
hajtja. Igyekszem átgondolni, mi történik velünk.
– Rád. Ránk.
– Akkor ugyanarra gondolunk – nyugtatom meg.
– Igazán?
Nevetek.
– Igen, drágám. Nem egészen ez volt a tervem, amikor
Tampába jöttem. Azt gondoltam, lógok egy kicsit a
barátommal, de aztán megismertelek téged.
Kristin kicsit megszorítja a kezemet.
– Olyan ez az egész, mint egy álom. És mire felébredek,
rá kell jönnöm, hogy semmi sem igaz belőle.
– Nézz rám! — A hangom mély és határozott. — Minden
igaz.
 – Hosszú idő óta te vagy az egyetlen, ami jó érzéssel tölt
el.
Ezzel most nagyon eltalált. Térdre kényszerít ezzel a
mondattal. Nem érdemlem meg Kristint. Nem érdemiek még
egy esélyt, de azt tudom, hogy nagyon akarom.
– Akkor majd ketten kitaláljuk.
Kristin megint a vállamra hajtja a fejét, és felsóhajt.
– Mit jelent ez az egész?
– Mit szeretnél, mit jelentsen?
Azt akarom, hogy ő mondja ki először, mert nem akarom
elijeszteni. El sem lehet mondani, mennyire lángolok érte,
de még ha el is tudnám mondani, nem hiszem, hogy Kristin
készen állna rá, hogy meghallgassa.
Természetemnél fogva mindent túlgondolok. Szeretek
terveket szőni, és tartani magam a tervekhez. Egész
életemben így csináltam. Ha adódik egy feladat, fejest
ugróm bele.
Kristin maga az ellenterv. Ő az a váratlan mérkőzészáró
hazafutás, amire senki nem számít. A lottófőnyeremény. Az
a lány, akiért — ahogy megfogadtam – bármit megteszek, ha
egyszer megtalálom.
– Amit szeretnék, és a realitás, az két különböző dolog.
Te celeb vagy, én meg egy… nos, afféle újságíró. Az a
munkám, hogy írjak rólad, de aztán lefeküdtünk egymással.
Kuplerájt csináltam az ágyamból.
Nevetve megbököm a lábát.
– Sok kuplerájban jártál mostanában?
– Fogd be! – nevet Kristin. – Én problémás vagyok, te tökéletes.
Én elvált vagyok, két gyerekkel, te szingli. Te gazdag vagy, én messze
nem. Én itt élek, te nem. Hihetetlenül nagy hülyeség lenne azt hinnem,
hogy egy adag fantasztikusan jó szexnél többről is lehet szó.
Ez az, amiben Kristin téved. Ha jó szexet akarok, bárhol
megkapom. Persze van annyi eszem, hogy ezt nem mondom meg neki,
pedig igaz. Van annak előnye, ha valaki gazdag és híres. A nők
imádnak híres emberekkel szexelni. De én nem csak szexeltem
Kristinnel.
 – Nekem ez több volt annál, drágám. – Közelebb hajolok, hogy
Kristin lássa a szememen, igazat mondok. – Te nem csak egy kósza
numera vagy nekem. Nem ilyen dolgokra vágyom. Nem érdekel, hogy
elváltál valami seggfejtől, aki szarul bánt veled. Van múltad, ahogy
nekem is. Ha egy pillanatig is azt gondoltam volna, hogy téged a pénz
érdekel, soha nem jutottunk volna messzebbre a megismerkedésnél.
Ami pedig azt illeti, hogy problémás vagy, nos, éppen ettől vagy
tökéletes.
– Még ez is! Hogy ezt mondod! – takarja el a szemét Kristin. –
Hogy tudsz ennyire átkozottul tökéletes lenni? Nem lehetne csak egy
icike-picike hibád? Valami, hogy ne essek teljesen beléd? Bármi. Azt
reméltem, hogy legalább kicsi a farkad, de ez sem jött be.
– Elnézést, hogy csalódást okoztam – mondom, majd kitör belőlem
a nevetés.
– Nem úgy értettem… feladom. Azért van, mert nem aludtam.
Nagyon is szép a farkad.
Közelebb húzom, és csókot nyomok a feje búbjára.
– Örülök, hogy tetszik.
Kristin kicsit közelebb húzódik.
– Nem találtam benned semmit, ami ne tetszene. Egyelőre.
– Biztos hamarosan találsz majd valamit.
Pont ettől tartok.
Kristin felsóhajt.
– Beszélj a családodról! – kéri.
– Az apám lelépett, amikor gyerek voltam. Nem szégyellem
bevallani, hogy nagyon anyás vagyok, ennyi az egész. És a te
családod?
Kristin kibontakozik, felhúzza és átfogja a térdét.
– A szüleim fantasztikusak. Itt élnek Tampában. Itt nőttek fel mind
a ketten, itt is maradtak, ahogy én is. Apám kereskedő volt, anyám
háziasszony, és… a valaha volt legtökéletesebb anya és feleség. Nem
nagy a családunk, viszont nagyon hangosak tudnak lenni.
Én mindig nagyobb családot szerettem volna. Apám Illinois-ba
költöztette anyámat, amikor összeházasodtak. Anyám egész családja
Kentuckyban élt. Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem oda mentünk,
és azt mondta, maradnia kellett, hátha történik valami.
Bárcsak visszaadhatnám anyámnak az elfecsérelt éveket, amikor
várt valakire, aki soha nem jött vissza.
 Kristin kuncog.
– Érdekes, soha nem értettem az összefüggést, egészen mostanáig.
Azt hiszem, olyan sokáig irigyeltem az anyámat, hogy egészen olyan
akartam lenni, mint ő. Hozzámenni az első fiúhoz, akit megszeretek,
gyerekeket szülni, otthagyni a munkámat és megpróbálni a
szuperanyaságot. De kudarcot vallottam.
– Nem vallottál kudarcot – mondom neki. – Miben vallottál volna
kudarcot?
Kristin mélyet sóhajt.
– Nem tudom, talán nem adtam meg nekik a biztos hátteret.
– Vele maradtál volna inkább a gyerekek miatt? Gondolod, hogy
akkor jobb helyzetben lennél, mint egyedülállóként?
Merész kérdés volt. Nem is igazán akarom tudni a választ, de azért
mégis.
Kristin a szemembe néz, és megrázza a fejét.
– Nem, elegem volt. Bárcsak a gyerekeknek ne kellett volna
elhagyniuk az otthonukat, és új iskolába járniuk. Akármit mondanak…
Egyszer még engem fognak hibáztatni. Én jöttem el.
Fellélegzem, hogy Kristin nem olyan férfit keres, mint a volt férje.
– Te mondtad, hogy amikor Aubrey szomorú volt, táncpartit
rendeztél. És amikor Finn a matekkal küzdött, te órákig Youtube-
videókat néztél, hogy segíteni tudjál neki. És ez csak két dolog, amit
tegnap este elmeséltél. A legjobb, amit tehettél, hogy otthagytad
Scottot. A gyerekek egyszer meg fogják érteni, milyen alak az apjuk.
Hidd el nekem!
Én is megértettem, milyen volt az apám. Nem tartott sokáig, hogy
ráébredjek erre. Elhagyott minket. Kitalált valami ostoba ürügyet, és
lelépett. Anyámnak nem kellett ahhoz magyaráznia, és soha nem is
tette, hogy ezt meglássam.
– De ki tudja, mit fog bemesélni nekik az apjuk.
Kristin az egyes menetek közötti szünetekben mesélt ezt-azt a
házasságáról, és én legszívesebben kiverném a szart is abból a
seggfejből. Hogy bánhat így egy ilyen nővel? Hogy azt mondja neki,
kövér, nem tud főzni, rossz anya, és hagyja, hogy elmenjen. Én majd
megmutatom neki, kit szalasztott el.
Egy férfi nem tesz ilyet.
Egy férfi harcol a családjáért.
Egy férfi tisztelettel bánik a nővel.
 A gyávák azok, akik tönkreteszik a másikat, hogy magukat
megcsinálják. Én nem vagyok ilyen gyáva szar.
Kristinhez fordulok, azt akarom, hogy tisztán hallja a szavaimat.
– Egyáltalán nem vagy olyan, amilyennek ő mond. Te vagy az a
nő, aki este betakargatja a gyerekeit, bátorítod őket, koncertet rendezel
a nappaliban, csak hogy felvidítsd őket. – Megsimogatom a kezét. –
Sokkal több vagy, drágám, mint ő valaha észrevette.
Kristin a homlokomhoz érinti a homlokát.
– Te sokkal többet jelentesz nekem egyetlen éjszakánál, Noah.
Mindent jelentesz, és ez nagyon megrémít. Nem akarok többé félni.
Nem baj, ha ideges, mert én nem vagyok az, tizenöt évig kerestem
őt. Most, hogy megtaláltam, mindent megteszek érte.
– Én bátor vagyok kettőnk helyett is.
Kristin felemeli a fejét, a szeme tele van könnyel.
– Jézusom. Semmi esélyem veled szemben, igaz?
Végigsimítom a hátát, közelebb húzom magamhoz, és szájon
csókolom.
– Előre szóltam, hogy meg foglak hódítani.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Kristin

– Noah, állítsd le magad! – méltatlankodom nevetve, amikor be akar

nyúlni a blúzom alá.
– Szeretlek megérinteni – magyarázom.
Én is szeretem megérinteni őt, de még dolgom van, mielőtt
hazajönnek a gyerekek.
– Három óránk van.
Feláll, felhúzza az ingét.
– Lássunk neki!
– Ülj le! – kuncogok. – Úgy értem, három óra munka, aztán el kell
menned.
– Bőven elég a szexre és egy kis beszélgetésre, drágám.
Ez kétségtelen, de szorít az idő. Még alig beszéltünk a színészi
karrierjéről. Semmi személyes, semmi, amiből megírhatnám a mesés
cikkemet. Ha Noah és én nem maradunk együtt, akkor is szükségem
van a munkára. Tehát nincs más választásom, fantasztikus cikket kell
alkotnom, amitől az emberek eldobják az agyukat.
– Ne ma! Ma rólad szeretnék többet megtudni.
Noah visszahuppan a székbe, mint egy durcás gyerek, és
önkéntelenül felnevetek.
– Totál szívás.
– A te ötleted volt!
Keze a vállamra siklik, megremegek tőle.
– Azért, hogy közel kerülhessek hozzád – suttogja Noah a
fülembe. – És működött is.
Így soha nem fogok tudni dolgozni. Ha hozzám ér, minden borul.
– Rendben, új szabályok.
Noah felnevet.
– Szabályok? Már megint?
 – Bizony. Új szabály: semmi érintés az interjú alatt. Ha lekésem a
határidőt, kirúgnak.
Nem mintha annyira szeretném ezt a munkát, de kell a pénz.
– Ha azt akarod, hogy ne érjek hozzád, el kell mennünk itthonról.
Mi a franc köze lehet ennek a háznak ahhoz, hogy Noah uralkodik-
e magán?
– De megállapodtunk…
– Nem, ezt te kérted, és én elutasítottam – mondja Noah, és feláll.
– Na, gyere, elmegyünk!
Elmegyünk? Nem. Nem mehetek nyilvános helyre. Szó se lehet
róla. Le fognak fotózni minket, saját szememmel láttam, mit művelnek
a celebekkel. Mintha önuralom nem is létezne. Az emberek
visonganának, zokognának, körbeugrálnák… őrület.
Noah már a kezében tartja a kulcsot, én viszont nyugodtan ülök az
asztalnál.
– Kris?
– Szerintem rossz ötlet, hogy elmenjünk valahová – mondom, és
összefonom magam előtt a karom.
– Mert?
– Mert te vagy Noah Frazier – felelem felhúzott szemöldökkel.
– Te meg Kristin McGee.
Érdekesen gondolkodik ez az ember.
– Tudod, hogy értem.
Noah zsebre teszi a kulcsokat, és közelebb jön.
– Egyelőre csak mi ketten tudjuk. A barátaid, a családod, az én
családom nem sejtenek semmit. Az emberek csak annyit tudnak, hogy
te riporter vagy, én meg színész. Mondtam neked, hogy enni nekünk is
kell. Ha ez gyanút kelt, majd én eloszlatom. Az én barátaim nagyon
rendesek. Ha nem jössz el velem sehova, tudnod kell, hogy nem sokáig
maradnak rajtad a ruháid…
A szememet fogatom.
– Nevetséges vagy.
– Csodálatos vagy.
– Akkor is nevetséges vagy.
Ujjaival a nyakamat simogatja.
– A te döntésed, drágám. Én boldogan itthon maradok,
levetkőztetlek, végigcsókolom a testedet, vagy elmehetünk valahová,
emberek közé.
 Bizsereg a testem a szavaitól, mert a jóisten a tudója, hogy olyan
vagyok Noah közelében, mint egy tüzelő szuka.
– Emberek közé.
Noah huncutul mosolyog.
– Úgysem tudsz nekem ellenállni.
Ez tény.
– Dehogynem. Na, gyerünk, szépfiú!
Noah nagyon sóhajt.
– Ezt majd később meglátjuk.
Elindulunk kifelé, magunkon tartva a ruháinkat, de egyre
idegesebben. Én nem vagyok biztos bennünk, de Noah tudja, hogy
semmiképpen sem akarnám felcímkézni magunkat. Pillanatnyilag
eszméletlen jó a szex, élvezzük, hogy együtt lehetünk, és tizennégy év
óta először érzem úgy, hogy szabadon választhatok.
Bár szingli vagyok, nevetséges az állásom, és egyedül nevelem a
gyerekeimet, mégis életem legjobb döntése volt, hogy otthagytam a
százkilós seggfej férjemet. Nehéz volt eljönni, de ha vele maradok,
abba belerokkantam volna.
Ráadásul nem érezhetném magam ilyen fantasztikusan Noah-val.
– Jól vagy? – kérdezi Noah, ahogy bekanyarodunk az étterem
parkolójába, ahol először találkoztunk.
Noah felé fordulok, mert úgy érzem, ki kell mondanom, amit
érzek.
– Kedvellek, Noah. Kedvellek, és tetszik nekem, ami velünk
történik. – A hangom tele van aggodalommal.
– Én is kedvellek – mondja mosolyogva.
– Attól félek, hogy túlságosan megkedvellek, és azt fogom
kívánni, bárcsak bele se kezdtünk volna.
Noah vállat von, és felsóhajt.
– Nem ígérhetek semmit, ahogy te sem, de tudnod kell, hogy nem
csak te aggódsz. Azt viszont megmondhatom, hogy veled akarok lenni.
Nincsenek garanciák, de inkább mindent kockáztatok, minthogy
később megbánjam.
– Úgy gondolod, megbánnád, ha nem maradnál velem? –
kérdezem dobogó szívvel.
Valahányszor Noah-val vagyok, mindig rá kell jönnöm, milyen
csodálatos ember. Nem esik nehezére, hogy gyengéd legyen hozzám.
Ez olyan ritkaság, amit többre értékelek, mint hinné.
 – Most azonnal szeretnélek szájon csókolni, megmutatni inkább,
mint beszélni, de minden kétséget kizáróan tudom, hogy képtelen
lettem volna továbbállni. Több mint húsz éve te vagy az első lány,
akiről beszéltem az anyámnak. Tudom, hogy félsz, drágám, de
kockázatok nélkül nem érdemes élni. Szeretném látni, hogy egy szép
napon eltűnik a szemedből a bizalmatlanság, és ehhez nekem is idő
kell.
Kiszárad a torkom, könnyes a szemem.
– Bízni akarok benned. Jobban bízom benned, mint gondolod.
Noah halványan elmosolyodik.
– Akkor hidd el, hogy nem foglak olyan helyzetbe hozni, amiből
ne tudnálak kihúzni. Ha azt gondolnám, hogy ez a hely tömve van
fotóriporterekkel, akkor otthon maradtunk volna. De nézz csak körül! –
Noah körbetekint a szélvédőn keresztül, és én követem a tekintetét. –
Üres. Ez egy kis lépés. Besétálsz velem?
Akkor jövök rá, hogy többet kér, mint egyetlen dolgot. Ha nemet
mondok, megfordul, és elmegyünk innen, de ha vele tartok, az többet
árul el.
Többet akarok Noah-val? Igen, de félek.
Ha csak a félelmeimre hallgatok, soha nem lesz saját életem.
Az egyetlen szó, ami folyton visszhangzik a fejemben, a remény.
Remény, hogy más is jöhet még. Remény, hogy megint szerelmes
lehetek. Remény, hogy Noah nem fogja összetörni a szívemet.
És kimondom a szót.
– Igen.
Összeszorul a gyomrom, akkora elismerés tükröződik a szemében.
Remélem, eljön a nap, amikor nem attól leszek boldog, hogy őt
boldoggá teszem, mert az nagyon rossz lenne.
Belépünk az étterembe, ahol alig van valaki. Tampában nincs
szezon, és már az ebédidő is lefutott. Egy tengerre néző asztal mellé
ültetnek minket, kezdek megnyugodni. Noah tudta, mit akar, és én
elindultam vele egy új minőség felé.

Két héttel később

 Noah: Nagyon szép vagy.

Zakatol a szívem, ahogy körülnézek, hátha meglátom a hajón.

Tekintetünk találkozik, összeszorul a szívem. Noah sápadt, mintha
lélekben máshol járna. Szmokingját rá szabták, tökéletesen áll rajta.
Tekintete Elire téved, felnevet, de aztán újra rám néz.

Én: Te sem nézel ki rosszul. Bárcsak a

közeledben lehetnék most rögtön.

Elküldöm a választ, miközben átsétálok a terem másik oldalára.

Távolságot tartunk, ami szenvedés mindkettőnknek. A mai nap
Heatherről és Eliről szól, nem az én újdonsült kapcsolatomról Noah-
val. Amikor eljegyezték egymást, eldöntöttük, hogy ezt az időt arra
fordítjuk, hogy kiderítsük, hogy tartós-e az, ami köztünk van.
Nem tudom, kibírok-e még egy percet Noah nélkül.

Noah: Ma este nagyon közel szeretnék

lenni hozzád.

Elmosolyodom, és visszateszem a táskámba a telefont. Nem

írogathatok tovább magamban a terem másik végében. Így is épp elég
nehéz ez.
Mind a három legjobb barátnőm idiótán viselkedik a táncparketten,
énekelnek, körbe-körbe táncolnak. Egymillió évvel ezelőtt én viseltem
a fehér ruhát, boldogan, azt hittem, attól kezdve tökéletes lesz az élet.
Lassú szám hangzik fel, megyek megkeresni Noah-t. Nézem,
ahogy Eli elindul Heather felé, aki tárt karokkal fogadja. A falnak
támaszkodom, mosolygok, ahogy a barátnőm férje erős karjaiba omlik.
A zeneszám az odaadásról, a szerelemről és az ígéretekről szól.
Tekintetem találkozik Noah-éval, és a bennünk lángoló érzelmek
szinte kiszívják a levegőt a helyiségből. Egész valómmal feléje
igyekszem, és amikor a tekintetünk találkozik, mintha mindenki más
eltűnne a teremből, csak mi ketten maradunk.
Teszek felé egy lépést, nem tudok a helyemen maradni, de
Federico, az egyik rendőr, akivel Heather dolgozik, elém lép. Nem
kapok levegőt, mintha hasba vágtak volna, de azért megpróbálok
mosolyogni.
 – Szia, Kristin, reméltem, hogy megtalállak. Akarsz táncolni? –
kérdezi.
Noah kicsúszik a látókörömből, és meg akarom kerülni Federicót,
hogy lássam, merre megy.
– Szeretnék, de…
– Nagyszerű! – mosolyog, és kézen fog. – Örülök, hogy még akadt
egy hely a táncrendedben.
Basszus. Most már nem fejezhetem be a mondatomat.
Bocsánatkérően nézek Noah-ra, és kelletlenül elindulok a táncparkett
felé Federicóval.
– Ragyogóan nézel ki, Kris – bókol, miközben átkarol.
– Köszönöm.
Federico helyes srác, de abszolút nem érdekel. Most csak egyetlen
férfival akarok táncolni, és érzem, hogy engem néz.
– Sajnálattal hallom, hogy te és a férjed…
– Így volt a legjobb.
Federico keze feljebb nyomul a hátamon, kis bűntudatot érzek.
Látom, hogy Noah engem figyel, miközben lassan belekortyol a
sörébe. Látom rajta, hogy dühös, egyik lábáról a másikra áll.
Remélem, látja a szememen, mit érzek, és tudja, hogy őt akarom.
– Szóval, mit gondolsz? – riaszt meg Federico hangja.
– Tessék?
– Arra gondoltam, most, hogy mind a ketten elváltunk,
elmehetnénk együtt vacsorázni.
– Oh! – hökkenek meg. – Köszönöm az ajánlatot, de
tulajdonképpen járok valakivel.
Az igazság az, hogy tulajdonképpen éppen most szeretek bele
valakibe. Az egész mai nap azt bizonyítja, hogy a szívem Noah-é. Az
eszemmel tudom, hogy soha többé nem akarom érezni a fájdalmat,
amikor elveszítek egy férfit, akire rábíztam magam. Vívódom, pedig
Noah egyáltalán nem olyan, mint Scott. Inkább azért, mert még nagyon
sok minden van, amit nem tudunk.
Véget ér a világ leghosszabb száma, és Federico elenged.
– Remélem, rendesen bánik veled – mondja, én pedig az ajkamba
harapva bólintok.
Jól bánik velem.
Jobban, mint előtte bárki.
 Hogy lehetnek ilyen erősek az érzelmeim, amikor a kapcsolat még
ennyire új?
Hiába ismételgetem magamnak, hogy ez rossz ötlet, akkor is rá
vágyom.
A mosolyára, a szavaira, az érintésére, arra, ahogy elfeledteti
velem az egész rohadt helyzetemet.
Noah-t keresem, de nincs ott, ahol az előbb volt. Összeszorul a
gyomrom, tovább keresem.
– Ne táncolj mással! – suttogja mély hangon a hátam mögött. –
Nem tudom elviselni, ha valaki más tart a karjában és hozzád ér.
Bólintok.
– Ez rád is vonatkozik.
Érzem a teste forróságát a hátamon, egészen átmelegít. Aztán egy
pillanat alatt eltűnik.
Gyorsan megfordulok, de csak azt látom, hogy kifelé tart.
Szerencsére a lakodalomnak már majdnem vége, és nem egész egy
óra múlva búcsút veszünk a barátunktól.
– Köszönöm, gyerekek – mondja Heather, ahogy négyen
körbeálljuk.
– Mi köszönjük neked, mindannyiunknak van mit – mondja
Danielle. – Illetve majdnem mindannyiunknak.
Nicole kinyújtja a nyelvét, mindenkit megnevettetve.
– A jövő héten már el is mentek Vancouverbe? – kérdezem, és
igyekszem nem mutatni szomorúságomat.
Heather lebiggyeszti a száját.
– Igen, de nem maradok ott végig a filmezés alatt. Két hónap
múlva visszajövök. Hiányozni fogtok, srácok.
Megöleljük egymást, mint kislánykorunk óta mindig. Majdnem
olyan, mintha testvérek lennénk, és az utóbbi két évben még közelebb
kerültünk egymáshoz.
– Ha Eli az én férjem lenne, soha nem jönnék vissza. Egész nap
csak azt csinálnánk – mondja Nicole szégyentelenül.
Danielle a karjára csap.
– Olyan ordenáré vagy!
– Ilyen vagyok, így kell szeretni! – Nicole Danielle vállára hajtja a
fejét, és puszit nyom az arcára.
Heather és én egymásra nézünk, mosolygunk.
– Kész vagy, bébi? – Eli hátulról átfogja Heather derekát.
 Heather bólint.
– Hát akkor, lányok, viszontlátásra néhány hét múlva!
Sorban megöleljük, megcsókoljuk mindkettőjüket. Heather elkapja
a karomat, mielőtt odébb mehetnék.
– Figyelj csak! – mondja halkan.
– Mi a baj?
– Semmi, remélem. Te és Noah rendben vagytok?
Kérdése meglep egy kicsit.
– Rendben? Persze, dolgozunk a cikken.
Félrehajtja a fejét, és elmosolyodik.
– Hazudni akarsz? Pont nekem?
Tudhattam volna, hogy nem tudom megtéveszteni a pocsék
színészi képességeimmel. A mai este pokoli volt, ahogy próbáltam
távol tartani magam Noah-tól.
– Egyelőre nem beszélünk róla. Még nagyon friss a dolog, és nem
akartam, hogy pont az esküvődön tudd meg.
– Tudjam meg? – kacag. – Azóta tudom, hogy elkezdődött.
Azonnal tudtam, ahogy megláttátok egymást. Az ilyen erős kémiát
nehéz eltitkolni.
Szinte érzem Noah jelenlétét. Hátra is nézek, és látom, hogy Elivel
beszél, de közben engem figyel.
– Bele tudnék szeretni, Heather. Ha megengedném magamnak,
olyan könnyen menne.
Heather megfogja a kezemet.
– Biztos vagyok benne, hogy ő már szerelmes beléd.
– Még túl korai.
– Soha nem túl korai, ha igazi. Tudom, milyen nehéz belevágni
azok után, de kockáztatni kell. Ha Nicole nem terelget Eli felé,
kihagytam volna. Félelemből nem szabad kihagyni semmit. Ha Eli és
én nem maradtunk volna együtt, akkor sem bánnék meg egyetlen vele
töltött percet sem. Az egyetlen, amit megbánhatsz, ha nem hallgatsz a
szívedre.
Heathernek volt ereje megbízni Eliben, és sikerült neki. Ki tudja,
talán Noah a második esélyem a boldogságra.
Hosszasan megölelem Heathert, és a vállát utána sem engedem el.
– Annyira szeretlek. Reményt adsz nekem, és bármennyire
szeretnék mindenféle kibúvókat találni, nem számít. Mind a ketten
tudjuk, hogy bele fogok szeretni.
 Megsimogatja az arcomat, és sokatmondóan mosolyog.
– Igen, tudtam, hogy megkeféltek.
És erre számítok ma este is.
– Abban is nagyon jó.
– Kristin! – tör ki belőle a nevetés.
– Tessék?
Heather döbbenete elég szórakoztató. Engem úgy neveltek, hogy
soha ne beszéljek arról, ami a hálószobában történik. Amikor az összes
barátom beavatott a rendkívül intim részletekbe, én csak hallgattam.
Egyszer addig faggattak, amíg valahogy mindenfélét elmondtam,
de ettől az esettől eltekintve tartottam a szám. Scott-tal kapcsolatban
pedig soha nem volt semmi, amit érdemes lett volna megosztani a
barátnőimmel. A szexuális életünk legjobb esetben is csak langyosnak
volt nevezhető.
Aztán megszűnt.
– Tetszik nekem ez az új Kristin.
Az igazat megvallva, nekem is.
– Lányok, befejeztétek a csacsogást? Szeretkezni vágyom a
feleségemmel. – mondja Eli, az órájára mutogatva.
– Menj, és kefélj a férjeddel! – mondom Heathernek.
Megint elbúcsúzunk, és én figyelem, ahogy Noah egyenesen felém
tart. Minél közelebb van, annál hevesebben ver a szívem.
Órák óta a közelemben van, de nem elég közel. Most már nincs,
ami távol tarthatna minket egymástól.
Amikor már nem bírom tovább, a lábam elindul. Tudom, mit
érzek, és nem akarok távol lenni tőle.
Minden lépésnél összetörik a láthatatlan lánc egy szeme, amely
eddig visszatartott.
Nem tart fogva a múltam.
Az eszem és a szívem is ugyanazért kiált.
Amikor már csak néhány méter választ el minket, gyorsítok, és
összeütközünk. A karjába vetem magam. Noah átölel, én az arcára
simítom a tenyerem, ajkunk összeér. A parkoló kellős közepén Noah
végleg belopja magát a szívembe. Elárasztom csókokkal, miközben a
lábam nem ér a földre.
– Utáltam az egészet – mondom két csók között. – Utáltam, hogy
nem lehetek veled, amikor olyan közel voltál.
 Noah lehajol, hogy könnyen elérhessem, keze elindul felfelé a
hátamon, én a haját babrálom.
– Nem akartam semmi mást, csak hogy megölelhesselek. És
megcsókoljalak. Ki akartalak tépni annak a fickónak a kezéből, és
mindenki előtt kijelenteni, hogy az enyém vagy – mondja Noah, aztán
mind a kettőnk szája mással van elfoglalva, nem a beszéddel.
Noah minden érzékemet betölti. Borostája szúrja a kezemet. A sós
tengeri levegő összekeveredik a kölnije illatával, beleszédülök. A
nyelvén érzem a sör ízét, amit ivott.
Ajkaink szétválnak, Noah kissé zihál.
– Nálad vagy nálam?
Kezem a mellkasán, ujjaim az öltönye hajtókáján.
– Nos, nálam lehetünk öt perc alatt, nálad húsz perc alatt. Melyiket
választod?
Noah megragadja a hátsómat és az erekciójához szorít.
– Mit gondolsz?
– Akkor nálam.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Kristin

– Állj! – Próbálom lefejteni az ujjait, amelyek utat keresnek maguknak

a nadrágomba. Igyekszem reggelit csinálni, de egy kicsit nehezen
megy, mert Noah kitalált egy új játékot: látni akarja, hányszor pirulok
el egy délelőtt.
– Viselkedj!
– Tegnap este nem ezt mondtad – suttogja a fülembe.
Az éjszaka nem a viselkedésről szólt. Alig bírtunk bemenni a
hálószobába. Annyira kívántuk egymást, hogy minden kontrollt
elveszítettünk. A kanapén kötöttünk ki, én voltam felül egész éjjel.
Nagyon rendben volt.
Most táplálkoznunk kell, de nehéz az ennivalóra koncentrálni, ha a
mellbimbómat simogatja. A fejem hátrahanyatlik a vállára, és
felnyögök.
– Ha nem hagyod abba, sosem eszünk – figyelmeztetem.
– Én eszem.
– Noah! – tolom el magamtól. – Ülj le ott, amíg én…
Megszólal a csengő, majd néhányszor erőteljesen kopognak.
– Vársz valakit? – kérdezi Noah.
– Nem, biztos valamelyik átkozott szomszéd gyerek. Képtelenek
felfogni, hogy tíz óra előtt nem csöngetünk be senkihez.
Elzárom a gázt, és a nappaliba indulok.
– Kristin! – hallom meg Scott hangját, ahogy megint veri az ajtót.
A szívem zakatol, majdnem megfulladok a félelemtől. Mi az
ördögöt keres itt? Az órára nézek, túl korán van még. Noah itt van.
Noah itt van, a volt férjem meg döngeti az ajtót.
– Meghoztam a gyerekeket, Kristin!
Basszus. Tátva marad a szám, amikor megfordulok, és látom
Noah-t kijönni a konyhából egy szál alsónadrágban, kezében egy szelet
pirítóssal.
 Újra megszólal a csengő.
– Kinyitod?
A fejemet rázom.
– A gyerekeim. Ők…
Ránézek a felsőmre és a férfi sortra, ami rajtam van, és
legszívesebben elbújnék. Nem láthatnak meg így. Finn ugyan tízéves,
de nem hülye. Tudja, hogy a szülei elváltak, és most egy másik férfival
lát… a fenébe!
– Basszus!
– A gyerekeid? – kérdezi Noah.
– Igen – suttogom, és beterelem a hálószobába. – Bújj el a
szekrénybe, vagy… nem tudom, mássz ki az ablakon! Rohadék, hogy
csak így beállít.
Ahogy a hálószobába érünk, felkapok egy nadrágot, felveszem a
melltartómat, és igyekszem rendezettnek látszani, ami persze nem
sikerül.
Noah csak áll, és engem néz.
– Hé – mutatom, hogy nincs rajta nadrág. – Öltözz, és bújj el!
– Nem bújok sehová. – Noah mosolyog.
– Nincs időm vitatkozni, Noah. A gyerekeim még nem láthatnak
meg egy másik férfival, és…
Noah odalép hozzám, és a vállamra teszi a kezét.
– Ők a gyerekeid, Kristin. Hozzád tartoznak, és nem kell mondani
nekik semmit. De szeretném megismerni őket.
Én viszont még nem állok készen erre.
– Noah…
– Nem, drágám. Ők az életed, és remélem, te az én életem része
vagy. Érted? Nem, nem bújok el a szekrénybe, és nem fogok kimászni
az ablakon. Nem lesz gond. Barátok vagyunk, és a filmezés miatt
néhány hétig itt leszek, úgyhogy semmi gond.
Dühösen fújtatok, amikor a telefonom remegni kezd a földön,
ahova nyilván leesett. Nem állhatok le vitatkozni, és nem állíthatom le
az elkerülhetetlent.
– Rendben. Vedd fel a nadrágodat, és maradj itt, amíg Scott el nem
megy!
Noah homlokon csókol, és elenged.
Ideje a kivégzőosztag elé állni.
 Kinyitom a bejárati ajtót, mély levegőt veszek, és felöltőm
legszebb mosolyomat.
– Még jó, hogy ajtót nyitsz – morogja Scott, miközben a kezembe
nyomja Aubrey hátizsákját.
Érthetetlen, hogy tudtam valaha is szeretni ezt az embert.
– Kedves tőled, hogy elhoztad őket… csak éppen nyolc órával
előbb.
Scott fogja a verandán heverő másik hátizsákot, és az ajtóba löki.
– Haza akartak jönni, és mivel dolgom van, beleegyeztem.
Miért? Tudom, hogy nem érzik ott túl jól magukat, de szeretik az
apjukat. Egyáltalán nem vall rájuk, hogy ilyen korán haza akarnak
jönni.
– Telefonálnod kellett volna. Meghatározott ideig nálad vannak a
gyerekek, és nem hagyom, hogy megszegd a megállapodást, csak mert
dolgod van.
Mielőtt válaszolhatna, a gyerekek már trappolnak is fel a lépcsőn.
– Anya! – szalad felém mosolyogva Aubrey. – Jól érezted magad
Heather néni esküvőjén?
A karomba kapom, örülök, hogy ilyen lelkes a viszontlátás.
– Nagyon jól! – puszit nyomok az arcára. – Hiányoztam?
– Igen. – Aubrey kuncog, és próbál eltolni magától, hogy
beszélhessen. – Mindig hiányzol, anya.
– Te is hiányoztál nekem.
Finn furcsa arckifejezéssel sétál be. Nem tudom, dühös-e vagy épp
sír.
– Finn! – szólok utána.
Finn szó nélkül a kanapéhoz megy, vissza se néz. Leteszem
Aubrey-t, aki a szobájába siet, talán hogy lássa, nem szórtam ki a
plüssállatait, amiket annyira utálok.
Megint Scottra nézek, aki idegesen bámul a fiára.
– Mi történt?
Scott rám mered.
– Teljes tizenöt percig várattál minket, az a baj.
Hitetlenkedve felnevetek.
– Nem hiszem, hogy ez a probléma, de örülök, hogy ilyen buzgón
segítesz megfejteni, mi baja a fiunknak.
Azt már alaposan megtanultam, hogy Scott nem szereti a nyílt
vitát. Ha csendben maradtam, úgy érezte, ő az erősebb. Most viszont
már nem félek tőle. Semmivel sem tud megbántani. A gyerekeimet
nekem ítélték, van tető a fejünk fölött, Scott köteles fizetni nekünk,
különben börtönbe juttathatom.
– Nincs időm itt állni és vitatkozni.
Scott a kocsijára néz. Jillian ott virít az első ülésen.
Ez gyorsabban ment, mint gondoltam.
– Nem akarom megváratni Jilliant…
Finn felhorkan.
– Igen, nem akarjuk felidegesíteni.
Rendben, történt valami, és az sem érdekel, ha Scottnak programja
van. A gyerekek az elsők. Ok a legfontosabbak.
– Miért vagy dühös, haver? Történt valami, amitől így viselkedsz?
– Őt kérdezd! – Finn Scottra mutat.
– Elég, Finn – csattan fel Scott. – Két napja elviselhetetlen vagy,
és már elegem van.
– Mintha érdekelne – morogja.
Rossz előérzettel nézek egyikről a másikra. Finn nehéz korban
van, de ez most más.
– Finn! – szólítom.
– Nem akar beszélni róla. – Scott összekulcsolja a karját a
mellkasa előtt.
– Scott! – kiabál Jillian a kocsi letekert ablakából.
– Egy pillanat – mordul vissza Scott.
– Mennem kell.
– Sajnálom. Várj egy kicsit! – Scottnak gyerekei vannak, ideje,
hogy úgy is viselkedjen.
Valahányszor Finn megjön Scott-tól, mindig ez van. Órákig tart,
amíg utat találok hozzá, és egyszavas válaszokon kívül mást is ki
tudok húzni belőle.
– Ide figyelj! – emeli fel hangját Scott. – Nem fogok itt ácsorogni,
és hagyni, hogy kioktass. Eleget hallgattam már a hülyeségeidet…
– Anya! Ez itt…? – szólal meg Finn, megakasztva Scott
kiabálását. Meg sem kell fordulnom, tudom, hogy mit lát, amitől
ennyire el van képedve. Látom Scott reakcióját, ahogy meglátja Noah-
t, remélhetőleg felöltözve.
– Noah Frazier – mondja Noah, és kinyújtott kézzel közeledik Finn
felé. Elkerekedik a szemem, és magamban ráüvöltök, hogy menjen a
szekrénybe, ne üljön a kanapéra. Noah magabiztos mosollyal néz rám,
lényegében válaszként néma kiáltásomra.
– Bizonyára te vagy Finn.
Finn tágra nyílt szemmel néz rá, és leesik az álla.
– Maga… Noah Frazier. A Dilizsarukból!
– Az vagyok. Édesanyád és én egy cikken dolgozunk, és reméltem,
hogy veled is találkozom.
Még beszélgetnek egy kicsit, Scott dühösen figyeli őket. Nem
tudom, miért van így felhúzva, de ez az ő baja. Mindez nem történt
volna meg, ha nem tör így ránk.
Semmi jóra nem számítok.
Scott halkan megszólal, hogy csak én hallom.
– Ez aztán az érdekes fordulat.
– Micsoda? Hogy vasárnap dolgozom?
– Biztosan keményen megdolgozol a pénzedért.
Szóval most lekurváz! Jó látni, hogy ilyen véleménnyel van rólam
ennyi együtt töltött év után. De visszavágás helyett inkább más utat
választok.
– A rólam alkotott véleményeden nem tudok változtatni.
– Minden hónapban kapsz tőlem egy csekket, ráadásul találsz
magadnak egy gazdag pasit.
– Mindig csak a pénzen jár az eszed.
Jillian kiszáll a kocsiból. Látszik rajta, nem örül, hogy
megváratják.
– Scott! Mennünk kell.
– Szia, Jillian! Örülök, hogy újra látlak – mosolygok.
Jillian tekintete a kanapéra téved, mire Noah feláll.
– Óh! – Jillian a szája elé kapja a kezét. Noah az ajtó felé indul,
Finn elhallgat, és Jilliant méregeti.
– Micsoda kellemes meglepetés, hogy ilyen hamar újra
találkozunk.
– Az étteremben, ugye? – kérdezi Noah színlelt zavarban. Jó
színész, de én tudom, milyen az, amikor nem játssza meg magát.
– Igen – mosolyog Jillian.
– Noah vagyok. – Noah kezet nyújt Scottnak, aztán leengedi, mert
Scott nem ráz vele kezet. – Akárhogy is… – nevet Noah. – Örvendek.
– Azt hiszem, jó lenne rendszeresebben találkozni. – Jillian Scott
karjára teszi a kezét, hogy biztosan meglássam a kezén a hatalmas
gyémántgyűrűt.
Nem akarom idegesíteni magam, de hazudnék, ha azt mondanám,
hogy nem bánt kissé a dolog. Nem Scott, hanem Jillian miatt. Ezek
ketten tényleg megérdemlik egymást.
– Látom, itt a gratuláció ideje – mutatok az eljegyzési gyűrűre.
Scott kissé megenyhül.
– Talán ez zaklathatta fel Finnt – vetem fel.
Jillian felcsattan.
– Nincs időnk erre a baromságra. Ha zaklatott, az az ő problémája.
Be tudnék húzni egyet ennek a dögnek. Ökölbe szorítom a kezem,
és számolni kezdek magamban, remélve, hogy megnyugszom, és nem
a börtönben fejezem be ezt a napot.
Finn feláll, hátizsákját a padlóra hajítja, a hangos puffanás
magamhoz térít.
– Gyűlölöm! Minden megváltozik, de téged egyáltalán nem
érdekel! – ordítja Scottnak, Jillianre mutatva.
– Hé, Finn – Scott előrébb lép, de Finn belerúg a táskába.
Mindenki ledöbben.
Még sosem láttam ilyet tőle. Finn csendes típus, aki hagyja
magában felgyűlni az érzelmeket.
– Nem! Egyáltalán nem érdekel! Feleségül veszed, és lesz egy új
gyereked! Mi lesz Aubrey-val és velem? Már nem szeretsz minket,
mert őt szereted!
– Finn! – szól utána Scott, de a fiam már rohan is a szobájába.
Sok minden elhangzott, próbálom feldolgozni, de szívem a
torkomban dobog.
– Jillian terhes? – nézek mindkettőjükre.
– Négy hónapos – válaszolja Scott.
Nem tart sokáig kiszámítani. Most már le sem tagadhatják a
kapcsolatukat.
– Négy hónappal ezelőtt még házasok voltunk. Finn nem hülye, és
egyelőre nem tudja elfogadni, hogy újra megnősülsz, és neki új
testvére lesz. Nem csoda, hogy kiborul.
Scott Noah-ra néz, majd ismét énrám.
– Persze, csak az én hibám. Köze nincs ahhoz, hogy itt találja az
anyját egy másik pasival.
A saját fegyverével akarom legyőzni Scottot. Finn úgy tudja, Noah
egy jóbarát. Ez nevetséges, és ezt Scott is tudja. Nem tudom elhinni,
hogy ezt csinálja a gyerekkel.
– Egész biztosan. Nem lehet, hogy rájött, gyereked lesz,
megnősülsz, és valamit mondtatok is neki erről?
– Az otthonunkban úgy intézzük a dolgokat, ahogy akarjuk. –
Jillian a szemét forgatja. – Nyilvánvaló, hol ragad Finnre ez a
drámázás!
Nekiindulok, de Noah elkapja a karomat, mielőtt elkövethetnék
valami ostobaságot. Zihálok, dübörögve ver a szívem. Hihetetlen, hogy
ezt teszi a gyerekekkel. Pedig szerette őket, minden rémes tulajdonsága
ellenére. En talán nem számítok, de soha nem gondoltam volna, hogy a
gyerekek sem.
Szertefoszlott minden reményem, hogy civilizáltan intézzük a
dolgainkat.
– Ez családi ügy. Nem rólad szól, hanem a fiunkról – mondom
fogcsikorgatva Jiliannek. – Semmi más nem számít, csak ő, és
hihetetlenül önző vagy, ha nem érted, hogy ez bánt egy tízéves fiút.
– Én vagyok önző?
Scott odafordul.
– Menj a kocsiba, Jill!
– Tessék? – Jillnek leesik az álla.
– Menj, és várj meg a kocsiban! – parancsol rá Scott. –Kristinnek
igaza van.
Felszalad a szemöldököm. Biztosan rosszul hallottam.
– Az ő pártjára állsz? Viccelsz velem? – támad neki Jill.
Scott a hüvelykujja és a mutatóujja közé csippenti az orrnyergét.
Túlságosan jól ismerem ezt a mozdulatot – és nemsokára Jillian előtt is
fel fog tárulni Scott kendőzetlen valója. Ez volt a figyelmeztetés, hogy
hagyjam abba, amit csinálok vagy mondok, különben végig kell
hallgatnom az egyórás előadását arról, mi mindent csinálok rosszul.
– Hallgass! – Scott kiszabadítja a karját Jillian szorításából. – Most
nem rólad vagy Kristinről van szó, hanem a fiamról. Most azonnal
menj ki a kocsiba!
Jillian rácsap Scott karjára, és kiviharzik, mint egy durcás
kisgyerek, aki nem kapta meg, amit akart. Scott végigsimítja az arcát
mindkét kezével.
– Kimegyek, hogy nyugodtan beszélgethessetek – ajánlja Noah.
Sírni szeretnék. Hogy lehet az, hogy Noah még mindig itt van?
Látnia kell, hogy tiszta őrület az életem. Ez a válás minden, csak nem
civilizált. A házasságunknak vége, de az életünk összefonódott. Nem
hibáztatnám Noah-t, ha visítva elmenekülne.
Én magam is legszívesebben elfutnék.
Sok mindent szeretnék mondani, de Noah megérinti a karomat.
Arrafelé biccent a fejével, amerre Finn elrohant.
– Menj utána! Most ő a fontos. Én megvárlak.
Igaza van. Csak Finn számít. Megbántották, és én nem
pazarolhatom az energiámat erre a szarházira és a lompos
menyasszonyára.
– Köszönöm. – Olyan jó hozzám. Noah tízszer férfiasabb, mint
Scott valaha volt. Nem magával van elfoglalva, hanem Finn-nel
törődik, ami nem mondható el a nőről, aki a gyerekeim életének a
része lesz.
Noah mosolyog, és az ajtó felé indul.
Visszanézek a férfira, akit már nem is ismerek.
– Menjünk, és próbáljunk meg rendet tenni! – mondom, ahogy
Scott és én Finn szobájába indulunk.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Noah

Kristin volt férje nem semmi, de az a Jillian nevű nőszemély még nála
is idiótább.
Tíz percig volt itt Finn-nel, és én nem tudok mást csinálni, mint
várni. Hallom, ahogy hárman vitáznak – Scott a leghangosabb, de azt
nem értem, hogy mit mondanak.
Néhány perc után kivágódik az ajtó, és egy kislány bámul rám
egyenesen, hatalmas kék szemekkel, mint az anyjáé.
– Te ki vagy? – kérdezi a kislány, gondolom, Aubrey.
– Noah vagyok. – Mosolyogva kezet nyújtok neki. – Az anyukád
barátja.
Apró ujjaival megfogja a kezem, és ő is mosolyog.
– Aubrey Nicole McGee. Hatéves vagyok, nemsokára hét, mert
most a hét következik, aztán meg a nyolc. Százig tudok számolni
megállás nélkül. Kicsi vagyok, de anya azt mondja, jóból elég a kevés.
Tudod, hogy van egy állatkertem?
A legédesebb gyerek, akit valaha láttam. Pont olyan, mint Kristin.
– Tényleg?
– Aha! Vannak oroszlánjaim, aztán elefántok, zsiráfok és sok más
állat a szobámban. Anya azt mondta, nem lehet egy egész állatkertem,
de mégis van. És lesz még több, és akkor két állatkertem lesz.
– Ez igazán nagyszerű! – mosolygok rá. Aubrey-nak édes kis
hangja van, és picit selypít, amitől csak még elragadóbb.
– Imádom az állatkerteket.
– Én is.
Aubrey a háta mögé teszi a kezét, és elfordítja a felsőtestét.
– Szerettem volna enni valamit, de anya és apa Finn-nel
beszélgetnek. Mit gondolsz, kaphatnék valamit?
Hmm. Nem is tudom, de mondhatok én neki olyat, hogy nem ehet?
Annak biztosan nem örülne.
 – Szabad étkezések között nassolnod? – próbálom kiszedni belőle
az információt.
Aubrey vállat von.
– Ha megígérem, hogy megeszem az ebédet, akkor igen.
Ez észszerűen hangzik, és mivel reggeliidő van, nem látok
semmilyen problémát.
– Megígéred?
Kék szeme még nagyobbra nyílik, és sietve bólint.
– Megígérem. Sütit szeretnék.
Szabad ilyesmit? Milyen szabályok vonatkoznak a gyerekekre és a
sütikre? Megígérte, hogy rendesen megeszi az adagját, tehát talán nem
számít. Ránézek, könyörgő szemmel néz vissza rám, mint egy
kölyökkutya.
A francba.
Úgy döntök, hogy beleegyezem, és remélem, hogy most az
egyszer felmentést kapok, még ha nem is a szabályok szerint járok el.
– Szabad korán reggel sütit enned?
– Igen – mosolyog Aubrey.
Fogadni mernék, hogy ebből baj lesz, de Aubrey félrebiccenti a
fejét, és a szempilláját rebegteti. Kizárt, hogy nemet tudjak mondani.
Különben sem hiszem, hogy a hatévesek hazudnának. Majd később…
Azt hiszem.
– Akkor rendben.
Az egész arca úgy felderül, hogy felőlem egész nap süteményt
ehetne. Megtalálom a kekszesdobozt, kitöltök egy pohár tejet, és az
asztalhoz viszem. Elveszek egy süteményt és a tejbe mártom, Aubrey
ugyanezt csinálja.
Igyekszem nem nevetni, amikor mártogatás közben az egész kezét
beledugja a tejbe. Amikor kiveszi a kezét, az egész asztalt
telecsöpögteti.
Igen, ebből baj lesz. Határozottan rossz ötlet volt.
– Kérsz még?
Miért is ne, ha már úgyis megkapom a magamét Kristintől?
– Igen, kérek.
Aubrey továbbra is az egész kezét a tejbe mártja, és úgy eszi a
kekszet – rengeteget.
Az ajtóra nézek, remélve, hogy Kristin szót tud érteni Finn-nel, és
megnyugszanak a kedélyek. Látszott a szemén, mennyire bántja a
dolog. Úgy nézett ki, mint akit gyomorszájon vágtak. Anyám arcán
sokszor láttam ilyen mélységes csalódottságot.
Minden születésnapkor, amikor azt remélte, felhívja az apám.
Karácsonykor, miután megint eltelt egy év anélkül, hogy hallottunk
volna felőle. Vagy a házassági évfordulójukon, amiről senki sem
emlékezett meg. Eveken keresztül fájdalmat okozott anyámnak, és
magasról tett rá.
Itt van ez a Finn gyerek. Ilyen fájdalmat nem lehet színlelni, jól
emlékszem a saját életemből. Egy kicsit fiatalabb voltam, mint most ő,
amikor először nekikeseredtem. Üvöltöttem az anyámmal, tudni
akartam, mi a baj velem.
Bármilyen erős a szeretet, a harag felülírja, és elborítja az ember
agyát. Anyámnak állandóan bizonygatnia kellett, mire végül
megértettem, hogy nem velem van a baj, hanem az apámmal.
Aubrey megrángatja az ingem ujját, és az arcomat fürkészi.
– Feleségül veszed anyát?
Ha éppen tele van a szám, megfulladtam volna.
– Ezt miből gondolod?
Aubrey kivesz még egy süteményt.
– Apa elveszi Jilliant.
Ennél kínosabb beszélgetést nem is folytathattunk volna. Nem
vagyok alkalmas erre. A fenébe is, sütivel tömöm, csak hogy a
kedvébe járjak, és megkedveltessem magam vele.
Próbálok kevésbé veszélyes témát találni.
– Tudod, hogy Eli és én barátok vagyunk?
– Tényleg?
– Nagyon jó barátok vagyunk.
– Heather nénit ismered?
Bólintok.
– Ő a legjobb. – Aubrey mosolyog. – Eli bácsi benne szokott lenni
a tévében.
Mosolygok.
– Tudom. Én is voltam vele a filmben.
Elkerekedik a szeme, és leesik az álla.
– Tényleg?
– Aha.
– Charlie-t ismered? – kérdezi.
 – Ühüm. – Sok Charlie nevű embert ismerek, de azokat egy
hatéves nem ismerheti.
– Charlie-t?
Aubrey elvesz még egy süteményt, és bólint.
– A Sok sikert, Charlie-ből. Imádom azt a sorozatot. Anya azt
mondja, nézhetem, ha jó vagyok. Ismered?
Halvány fogalmam sincs erről a sorozatról. Töröm a fejem, de
hiába. Viszont tényleg szeretném, ha megkedvelne. Hol van Kristin? Ő
tudná, mit kellene mondanom.
– Biztosan ismerek valakit, aki ismeri – válaszolom.
Aubrey összeüti a tenyerét.
Mondani akar valamit, de Kristin és Scott hangja elnémítja. Most
már csendesebbek, de hallom, hogy Kristin hangja rekedt. Csukódik a
bejárati ajtó, Aubrey leugrik, és a karjával törli meg a száját.
Nem kell eldugni a süteményt, mert Aubrey az utolsó morzsáig
eltüntette.
Pár másodperccel később kivágódik az ajtó.
Kristin rám néz, aztán az asztalra, majd a csokoládétól maszatos
lányára.
Lebuktunk.
– Aubrey! – Kristin csípőre teszi a kezét.
– Noah adott süteményt!
– Hé! – bököm oldalba Aubrey-t, ő pedig felkacag. – Megígérted!
Átvertek. Aubrey rájött, hogy balek vagyok, és tökéletesen
megszívatott. Ő a kis ártatlan, én viszont kapok a fejemre az anyjától.
Kristin fogja a fejét, és morog valamit arról, hogy a sírba visszük.
Próbál dühösnek látszani, de sikertelenül. Alig tudja elfojtani a
mosolyt.
– Ezt nem gondoltam volna rólad.
Aubrey bűntudatosan néz, és előrebiggyeszti az alsó ajkát. Ez a
kislány egy profi! Bármit megadnék egy ilyen ajakbiggyesztésért!
– Bocsánat, anya.
Kristin egyáltalán nem látszik idegesnek.
– Nincs több sütemény, csak ebéd után, és ki kell takarítanod az
állatkertet!
– Noah benne van a tévében! – közli az anyjával Aubrey,
elégedettséggel a hangjában.
 – Tudom. Emlékszel, hogy meséltem neked a hosszú cikkről? –
kérdezi, miközben letörli a morzsát a lánya karjáról és ruhájáról.
– Róla írom – suttogja Kristin, és rám mutat.
Aubrey odajön hozzám, és karjával átfogja a nyakamat.
– Köszönöm a süteményt. Szeretlek. – Puszit nyom az arcomra. Le
vagyok nyűgözve.
Ez a kicsi lány ellopta a szívemet. Úgy látszik, sokkal jobban
hasonlít az anyjára, mint először gondoltam.
Igen. Mindent megvennék neki, amit csak akar. Pónilovat…
Veszek neki egy egész istállót, tele állatokkal. Ha meg akar ismerkedni
ezzel a Charlie-val, felkutatom, és bemutatom neki. Az állatkertet is
megszerzem, bármit mondjon is az anyja, majd kitalálom, hogyan.
Aubrey elenged, és kimegy.
– Finn jól van? – kérdezem Kristintől, aki a pulthoz támaszkodik.
– Nem igazán. Már az is elég baj volt, hogy a szülei elváltak, de
ez… ez túl sok. Scott megnősül. A nő terhes. Finn azt hajtogatja, hogy
gyűlöl mindkettőnket.
– Téged nem gyűlöl. Dühös, és a fiúk sok hülyeséget
összehordanak, amikor kiborulnak.
Ha tudná, én miket mondtam az anyámnak, megértené, hogy ez
normális. Egy ideig gonosz kis dög voltam. Úgy éreztem, rám nem
vonatkoznak a szabályok, de aztán megtanultam.
– Nem tudom. Hihetetlen. Úgy értem… – Kristin a kezébe temeti
az arcát.
Odalépek, magamhoz húzom.
– Nem lesz semmi baj.
Kristin felemeli a fejét, és látom, hogy könnyes a szeme.
– Hogy ne lenne? Még csak néhány hete váltunk el, most meg
feleségül veszi a terhes barátnőjét! Akkor lett terhes, amikor én még
együtt éltem vele abban az átkozott házban!
Igyekszem engedni, hogy feldolgozza magában ezt az egészet.
Nehéz lehet, ha az ember rájön az ilyesmire, és szemétség lenne, ha
ráterhelném a saját kételyeimet. Nem könnyíti meg a helyzetemet,
hogy mindezt tudom. Kristinnek joga van dühöngeni, de én is csak egy
pasi vagyok.
– A helyzet nem valami rózsás, de a gyerekeidnek itt vagy te. Én is
csak az anyám miatt éltem túl az apám szemétségét. Hidd el nekem!
 Kristin a vállamra hajtja a fejét. Átölelem, mást nem tehetek. Nem
tudok segíteni, csak azzal, hogy itt vagyok.
– Hogy lehet az, hogy nem menekülsz el innen futva? –kérdezi
Kristin. – Mondtam neked, hogy az életem romokban hever, és most
már a saját szemeddel is láthatod.
Kristin az a nő, aki kell nekem, és mindent elfogadok, ami velejár.
– Már megmondtam neked, hogy nem megyek sehová.
Kristin könnye végigcsorog az arcán.
– Mondtad. – Az ingem gombjával játszadozik. – Csak nem hittem
el, mert könnyebb volt nem hinni.
– És most?
– Anya! – kiabál Aubrey.
Szétrebbenünk, és a konyha két sarkába vonulunk.
– Mi van, édesem?
Kivágódik az ajtó, beront Aubrey, kezében az állataival.
– Az állatgondozó nem etette őket! – Dühösen összeszorítja a
száját.
Kristin felkacag.
– Ez nem vicces! – szidja meg Aubrey.
– Nem, tényleg nem. Bocsánat. Új gondozót kell szereznünk.
Aubrey rám néz, és elmosolyodik.
– Te elvállalhatnád, Noah. Adhatnál nekik süteményt, és
megpuszilhatnád őket lefekvés előtt.
Te jó ég! Kristinre nézek, de ő a kezével eltakarja a száját.
Leguggolok, hogy a szemünk egy magasságban lehessen.
– Meg kell kérdeznem az ügynökömet, elvállalhatom-e, és ha igent
mond, én benne vagyok.
– Hurrá! – kiáltja Aubrey, és kiszalad.
Visszamegyek Kristinhez, akiből kirobban a nevetés.
– Ez jólesett!
– Figyelj, én vagyok a kedvence – tájékoztatom.
– Naná, megtömted keksszel!
Viszont amit nyertem vele… egy új barátot, aki csodál engem.
Oké, tudja, hogy a kisujja köré tud tekerni, de ez nagyjából minden
nőre igaz.
– Akárhogy is, működik! Most én vagyok az állatgondozó, mert te
ki vagy rúgva.
Kristin a fejét rázza.
 – Sajnálom, hogy tönkre lett téve a napunk.
– Nincs tönkretéve. Csináljunk valamit! Vigyük el valahová a
gyerekeket – javaslom.
Kristin felhúzza a szemöldökét.
– Velem és a gyerekekkel töltenéd az egész napot?
– Mit gondoltál, mit akartam csinálni?
Eggyel több ok, amiért gyűlölöm a volt férjét. Kristin egyik
percben bátor, kész megváltani a világot, a következőben
elbizonytalanodik.
– Őszintén? Nem is tudom.
– Hazudok én neked? – lépek közelebb.
– Nem.
– Kételkedtél valaha abban, hogy mit akarok?
Kristin lassan megrázza a fejét.
– Nem.
Megfogom a kezét, és arra a sok szemétségre gondolok, amit az
évek során el kellett szenvednie.
– Oké, akkor vigyük el a gyerekeket valahová. Csináljunk valamit,
amit szeretnek. Javaslat?
Kristin elmosolyodik, és most rajtam a sor, hogy
elbizonytalanodjak.
– Tudok egy tökéletes helyet.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Kristin

– Magamra hagynál néhány percre? – kérem Noah-t, Finn felé intve a

fejemmel. A fiam a falnál álldogál, savanyú képpel. Ennek véget kell
vetnem.
– Természetesen.
– Aubrey, megmutatnád Noah-nak a térképet? Ő még nem járt itt.
A tengeri állatokat bemutató akváriumparkba látogattunk el.
Aubrey szeme felcsillan, kézen fogja Noah-t és magával húzza.
– Gyere! Megmutatom!
Noah nem tiltakozik, és néhány lépés után felkapja Aubrey-t, aki a
játéksarok felé mutat. Újabb nagy kő esik le a szívemről. Mindennél
többet jelent, hogy együtt látom Noah-t a gyerekeimmel. Ők a
mindenem, és megható, ahogy Noah próbálkozik.
Finnre nézek, és felsóhajtok. Nem akarok erőltetni semmit, de
ennél azért illedelmesebbnek kellene lennie. Noah többször is
megpróbált vele beszélgetni, de Finn durván elutasította. Nem tűröm,
hogy a gyerekeim tiszteletlenül viselkedjenek.
Megbököm Finn karját. Kicsit oldalra fordul.
– Akarod, hogy bemenjünk?
– Nem akarok itt lenni.
Első nekifutásra élből azt válaszolnám neki, hogy kit érdekel, mit
akar, viszont az a célom, hogy ne érezze ennyire szarul magát. Anyám
hangját hallom a fejemben, ahogy biztat, hogy mindig a fontos
dolgokra koncentráljak.
– Tudom, hogy dühös vagy, és jogod is van hozzá, de a
barátaimmal nem pimaszkodhatsz, világos? – kérdezem.
Finn hunyorog, és látom a szemében a benne dúló dacot.
– Rendben.
– Komolyan beszélek, Finn. Noah és én barátok vagyunk, és ő
szeretne többet együtt lenni veled és a húgoddal.
 Barátok vagyunk, akik próbálják kitalálni, hogyan tovább,
legalábbis én.
– Mondtam már, hogy rendben – duzzog tovább Finn.
Időnként annyira felnőttes, máskor meg, mint most is, kiderül,
hogy mégiscsak egy kisgyerek. Sok sérelem érte, amit nem tud
feldolgozni. Ahelyett, hogy beszélne, begubózik. Szívet tépő nézni,
hogy az én édes kisfiam olyasmi miatt szenved, amire nincs semmilyen
hatása.
– Akkor jó. Azt reméltem, hogy kicsit jobban fogsz örülni, mert
szereted ezt a helyet.
Finn összekulcsolja a karját a mellkasán.
– Apa szokott ide hozni minket.
Hát erről van szó.
– Mit gondolsz, apa örülne, hogy itt vagy?
Remeg a szája széle, ahogy rám néz.
– Nem akarok új apukát. Nem akarok új anyukát.
Mr. Seggfej a legönzőbb ember, akit ismerek. A gyerekek úgy
szereztek tudomást róla, hogy az apjuk elveszi Jilliant, hogy Finn
meghallotta, ahogy Jillian ordibál Scott-tal az esküvő miatt.
Scott próbálta megmagyarázni, hogy semmi nem fog megváltozni,
de Finn nem hülye.
– Noah csak a barátod szeretne lenni. – Aubrey-ra nézek, aki most
vezeti Noah-t másik kedvenc helyéhez, az ajándékbolthoz.
– A sorozatról szeretett volna beszélgetni veled… mi is a címe?
Finn a fejhallgatója zsinórját morzsolgatja.
– Ne próbálj átverni!
Ez a gyerek az átlagosnál is sokkal okosabb.
– Csak azt akarom mondani, hogy imádod azt a szereplőt, akit
Noah játszik, és most lehetőséged van rá, hogy élőben együtt lehess
vele.
Finn elmosolyodik, de aztán eszébe jut, hogy épp haragban van az
egész világgal.
– Miért? Miért érdekelném én őt?
Vállat vonok.
– Talán mert megmondtam neki, milyen jó fej vagy.
Finn nagyon próbálja levegőnek nézni Noah-t, de néhányszor
rajtakaptam, hogy kigúvadt szemmel figyeli. Heather és Finn
végignézték a Dilizsaruk-maratont, és Finn rákapott a sorozatra.
 – Megtennéd, hogy mosolyogsz, és megpróbálod? – kérdezem.
– Baromira izgatott vagyok!
Legalább most már tudom, hogy a gyereknek van érzéke a
gúnyolódáshoz.
Nem akartam, hogy ez legyen, de Finn nem hagyott más
lehetőséget. Elő kell szednem a nehézfegyvereket.
Egy puszit lövök az arca felé, mire Finn felkiált.
– Anya!
– Ne zsémbeskedj, és akkor nem foglak nyilvánosan puszilgatni.
– Olyan izé vagy.
– Szerinted izé, szerintem meg a legjobb fej anya.
Finn a szemét forgatja. Büszke vagyok rá, ahogy a
bolondozásomra reagál. Mindig ilyen volt a kapcsolatunk, és ez csak
ránk tartozik. Én dühöngök, ő pedig a tudomásomra hozza, milyen
rossz fej vagyok.
– Ki van zárva.
– Jó fej vagyok. És jóban vagyok Noah Frazierrel, te meg nem! –
Kinyújtom a nyelvemet. – Ettől vagyok jó fej.
– Bolond vagy.
– Vigyázz, mert megölellek, és a nevedet kiáltozom!
Finn megadóan feltartja a kezét.
– Rendben van. Menjünk szórakozni!
Anya megint győz.
Elindulunk Aubrey és Noah felé, aki húsz különböző plüss tengeri
állatot tart a karjában. Hihetetlenül szórakoztató látni a pánikot Noah
szemében, ahogy az én mániákus kislányom parancsolgat neki. Aubrey
tovább kutat a dobozokban, és még több állatot szed ki, Noah a
nyomában lohol.
– Anya! Noah a pasid? – teszi fel a kérdést Finn.
Nem akarok hazudni neki, és még magam sem tudom a választ.
– Nem, egyelőre barátok vagyunk, most ismerkedünk egymással.
De kedvelem, és szeretném, ha ti is megismernétek – adom elő az
igazság gyerekbarát változatát.
– Szóval akkor te nem akarsz új családot? – kérdezi Finn,
félelemmel a hangjában.
Mintha tarkón vágtak volna, ez annyira rosszul esik. Finn
bizonyára nagyon szenved, ha ennyire szorong.
 – Soha. Még ha Noah és én úgy döntenénk, hogy a barátságnál
több lesz közöttünk, te és Aubrey vagytok az én családom. És mindig
az is maradtok.
Finn bólint.
– Rendben.
– Rendben. Akkor menjünk, és mentsük meg Noah-t, mielőtt
Aubrey meggyőzi, hogy vegye meg neki az egész boltot – mosolygok.
Odamegyünk, és Aubrey olyan képet vág, mintha megnyerte volna
a lottófőnyereményt. Noah arca szinte ki se látszik a kupac alól, amit
Aubrey ráhalmozott.
– Mibe keveredtél? – kérdezem, és az ajkamba harapok, nehogy
kitörjön belőlem a nevetés.
– Anya, nézd, Noah azt mondta, ennyi játékot kapok! –Aubrey
forog és pörög.
Noah-ra nézek, és azon tűnődöm, mit ígérhetett neki.
– Ha nemet mondok, grimaszt vág – világosít fel Noah.
– Igen, ilyenek a hatéves kislányok – és elkezdem kiszedni a
plüssállatokat Noah karjából, és visszahajigálom őket a kosarukba.
– Már pontosan tudja, hogyan használhatja az eszét fegyverként.
A lányomhoz fordulok, vállalva a rossz hír hozójának szerepét.
– Nincsenek játékok. Azért vagyunk itt, hogy megnézzük a
halakat, nem azért, hogy állatkertet csináljunk a házban.
– Rendben – mondja Aubrey kedvetlenül.
Aubrey elbűvölő. Művészi szinten csinálja, és szinte mindig eléri,
amit akar. Hihetetlen, hogy mit művelt az apámmal. Egy idő után nem
lehetett bemenni vele áruházakba, mert hatalmas teli
bevásárlószatyrokkal jöttek haza. Apám mindent megvett neki, amit
csak kért. Ha nem tudnám az igazat, azt gondoltam volna, hogy még
soha nem látott kislányt közelről, de szerinte Aubrey egész más. A
szüleim szigorúak voltak velem, de az unokáik bármit megkaphatnak.
Noah Finnre néz.
– Láttad a Harry Potter-filmeket?
Visszafojtott lélegzettel figyelem, hogyan reagál Finn. A szobája
tele van relikviákkal a könyvből és a filmekből. Számtalanszor jártunk
az élményparkban. Olvasta az összes könyvet, látta a filmeket, talán
kívülről tudja a szöveget is.
– Láttad?
– Naná, hogy láttam!
 Noah mosolyog.
– Ki a kedvenc szereplőd?
– És a tiéd? – kérdez vissza Finn.
Noah rámosolyog.
– Sirius. Természetesen.
Finn rám néz, aztán megint Noah-ra.
– Az enyém is! Sírtál, amikor meghalt?
Elkezdik megtárgyalni a cselekményt, és hogy ők mit csináltak
volna az egyes karakterek helyében. Noah és Finn felváltva kacagnak
egymás ötletein és az indoklásukon.
Aubrey és én követjük őket, és hosszú idő óta most először érzem
egész embernek magam.
A ma történt összes bosszúság ellenére mintha helyre zökkent
volna az életem. A fiam mosolyog, pedig pár órával ezelőtt még
bőgött. A lányom boldog, Noah megigézte őt. Tudom, milyen
szerencsés vagyok, hogy rátaláltam erre a férfira.
Ahogy sétálunk, az emberek megbámulnak minket, összesúgnak,
néhányan lefotóznak, de Noah oda se figyel. Csak velünk, hármunkkal
foglalkozik.
– Jól érzed magad? – kérdezi Noah, miközben a gyerekek
elrohannak megnézni a cápákat.
Szeretném most azonnal megcsókolni, de ennek nincs itt az ideje.
Nyilvános helyen vagyunk, és a gyerekek még nem láthatják meg,
milyen meghitt a kapcsolatunk.
– Nagyon. Csak a mi kis buborékunk hiányzik.
Noah a mellettem levő korlátnak támaszkodik. A karunk összeér,
ennyi az összes érintés mára.
– Nekem is. Szeretem, ha kettesben vagyunk.
– Jó napot, Mr. Frazier! Készíthetnénk egy közös fotót? – kérdezi
egy húszas évei elején járó lány, és olyan arcot vág, mint Aubrey
szokott.
– Elnézést, de barátokkal vagyok, és próbálunk inkognitóban
maradni – utasítja el a kérést udvariasan Noah, mire a lány kicsit
duzzogva bólint.
– Értem. De azért köszönöm.
Amikor néhány hete együtt vacsoráztunk, Noah azt mondta, nem
szereti elküldeni a rajongókat. Nem értem, most miért csinálja.
– Egy fotót azért megengedhettél volna.
 Hozzám hajol, érzem leheletét az arcomon.
– Ha együtt vagyunk, akkor nem, drágám. Amikor veled és a
gyerekekkel vagyok, csak Noah vagyok. Semmi fotózás vagy ilyesmi,
csak mi vagyunk.
Tekintetünk találkozik, és még a sötétben is látom, mi van a szavai
mögött. Noah minket választ minden mással szemben. Nekünk szenteli
az idejét, a szívét, a figyelmét. Annak, ami fontos. Ha tartósíthatnám
ezt az érzést, megtenném.
– Fogalmad sincs, mennyire szeretnélek most megcsókolni.
Noah mosolyog.
– Azt hiszem, van róla fogalmam.
– Be kell pótolnunk az elvesztegetett időt.
– Valóban?
Az ujjaimmal megérintem a kezét.
– Úgy értem, ma éjjel.
– Noah! – kiáltja Aubrey, kezével az üvegen. – Gyere, nézd! Az a
cápa megeszi Finnt!
Begörbíti a kisujját, és megfogja vele az én kisujjamat.
– Te jössz.
Hátrahajtom a fejemet, és azon tűnődöm, mivel érdemeltem ki ezt
az embert. Itt van egy férfi, aki bármelyik nőt megkaphatná, akit csak
akar, mégis velem van. Noah élete biztosan tele van meghívásokkal,
partikkal és minden bizonnyal nem hiányzik a luxus sem, de ő itt van
egy akváriumparkban két gyerekkel és egy elvált asszonnyal. Az élet
nagyszerű, és én szerencsés csaj vagyok.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Kristin

– A szád maga a mennyország – mondja Noah, miközben ügyködöm

rajta. – Ez az, drágám. Mélyebbre!
Megteszem. Olyan mélyen a számba veszem a farkát, ahogy csak
tudom. Noah felnyög. Imádom, ahogy összerándul az arca, amikor
próbálja tartani magát. Jóleső érzés, hogy egy ilyen egyszerű nő miatt,
mint én, kidudorodnak a nyakán az erek.
Tekintete megtalálja a szememet, és én egészen a torkomig
leengedem a farkát.
– Hatalmas orgazmusod lesz – ígéri. – Kíváncsi vagyok, hányszor
nyílik meg nekem a tested. Érezni akarom az ízedet, be akarlak tölteni,
szeretni akarlak, ameddig csak bírod. Akarod?
Felnyögök, tudom, hogy már nem bírja sokáig.
Noah feje hátrahanyatlik, én a nyelvemmel simogatom a farkát, fel
és le. A kezemmel pumpálom, Noah kéjesen morog. Aztán
megszorítom a golyóit, amitől majdnem elélvez.
– Te. Jaj! Ne! Te jó ég!
Nem tud többet kinyögni, és én nagyon élvezem nézni, ahogy nem
bír magával.
Most a makkot simogatom a nyelvemmel.
– Ez jó? – kérdezem, majd újra csinálom.
– Beléd akarok élvezni – mondja Noah. – Még ne kényszeríts!
– Akkor ne csináljam? – kérdezem, és visszateszem a számba,
nagyon mélyre, majd elengedem.
– És ehhez mit szólsz? – Végignyalom a farkát, aztán a golyóit is.
– Kristin – nyögi Noah, és elhúzza a fejemet.
Elégedett mosollyal nézek rá.
Alig kap levegőt, aztán hevesen megcsókol. Nyelvünk összeér, és
tudom, hogy élvezi, amikor csak annyira izgatom, amennyire ő szereti,
hogy még kontrollálni tudja magát. Minden alkalom más, amikor
együtt vagyunk. Noah mellett magyarázkodás nélkül önmagam
lehetek. Ha szeretnék valamit az ágyban, csak kérnem kell, és abszolút
biztos lehetek benne, hogy ő is megmondja nekem, mit érez.
Nem kell kitalálnom, tetszik-e neki valami, semmit nem tart
titokban. Noah folyamatosan tudósít róla, milyen érzéseket keltek
benne, a testében és a lelkében egyaránt.
Most éppen az ajkával közöl mindent, amit tudnom kell. Bátornak
és harciasnak érzi magát.
Ajkaink szétválnak, és én kész vagyok magamba fogadni. Azt
akarom, hogy belém hatoljon. Lejjebb csúszom, most én szeretném
meglovagolni.
– Ne mozdulj! – Megragadja a csípőmet, de leállítja magát, és nem
hatol be oda, ahová a legjobban szeretném.
Ez nagyon-nagyon jó lesz. Szeretem, amikor ő az úr az ágyban.
Néha átengedi nekem az irányítást, de én boldogan adom át neki.
Felgyorsul a pulzusom, amikor a keze a combom belső része felé
mozdul. Az ujjai lassan matatnak a legérzékenyebb pontom körül, de
nem úgy, hogy az enyhülést hozzon.
– Noah – kérlelem. – Érints meg!
– Azt csinálom. – Hallom a hangjában a mosolyt. – Te is
eljátszadoztál, most én foglak az őrületbe kergetni.
Felnyögök, ahogy a másik keze a hátamra kúszik, és térdre lök.
Rossz az irány! Azt akarom, hogy megkeféljen, nem akarom, hogy
távolabb kerüljek a farkától. Amikor szólásra nyitom a számat, elkezd
simogatni a klitoriszom körül.
Basszus. Nem tudok semmi másra gondolni, csak a mérhetetlen
élvezetre, ami átjárja a testemet.
– Nagyon jó – lihegem.
– Jobb lesz, ha csendben maradsz – figyelmeztet Noah, miközben
még jobban széttárja a combomat, és az ágy vége felé csúszik.
– Most ne sikoltozz, amikor elélvezel!
Azelőtt nem okozott problémát, hogy csendben maradjak, de
Noah-val nem tudok uralkodni magamon. Mintha megnyitottak volna
bennem egy csapot, és minél többet szeretkezünk, annál hangosabb
vagyok. Ráadásul Noah mindent megtesz, hogy ez így is maradjon.
Nagyon. Szerencsés. Csaj. Vagyok.
A hajába mélyesztem a kezem, és kitartok.
– Csendben leszek, ne aggódj!
 Noah szeme kihívóan csillog.
– Azt majd meglátjuk. Gyere fel ide, és lássuk, kibírod-e!
Nem tudom, mire gondol. Hova fel? Elkezdek csúszni felé, de
leállít.
– Nem, drágám. Azt akarom, hogy ülj az arcomra.
Az előbb két másodpercre voltam az orgazmustól, de most nem
bírom tovább. Lehetséges, hogy ez az én életem? A legdögösebb pasi
itt van az ágyamban, és azt mondja, üljek az arcára… valaki csípjen
meg, hogy felébredjek!
Megragadja a csípőmet, és pontosan oda helyez, ahová szeretne.
Ahogy a nyelvével először érinti a csiklómat, előreesem, meg kell
támaszkodnom a fejtámlában. Aztán megismétli, újra meg újra, amíg
olyan erővel harapok a nyelvembe, hogy a csillagokat látom. Vagy
talán azért, mert valahányszor közeledek a csúcshoz, Noah leáll. Úgy
játszik az orgazmusommal, mint macska az egérrel.
– Noah – nyöszörgöm. – Ne hagyd abba! Kérlek! Ne hagyd abba!
Körmeimet a fejtámlába mélyesztem, miközben Noah az őrületbe
kerget. Keze a hasamról a mellemhez vándorol. Valahogy sikerül nem
sikítanom, de a támlán már határozottan látszik a körmöm nyoma.
Noah a hátamra dob, szétfeszíti a térdemet, és belém hatol.
Behunyom a szemem, érzékeim telítődnek.
– Nézz rám!
Istenem, annyira csábító a hangja, hogy nem tehetek mást,
engedelmeskedem. Látom az őrült vágyakozást zöld szemében,
pulzusom a fülemben dobol. Noah lassan mozogni kezd, közben végig
nézzük egymást. Keze felkúszik a lábamon, arcunk összeér.
Valami megváltozik köztünk. Ez már nem csak szex. Nem tudom,
eddig hogy volt, de most már tagadhatatlan. Ujjai az arcomat
simogatják, kezem a nyakszirtjén. Noah csókolja az orromat, a
homlokomat, az arcomat, a szememet, aztán végre a számat.
– Nagyon szép vagy – mondja, miközben lassan mozog. –
Lehetetlen másra gondolni, mint arra, hogy együtt legyünk.
– Annyira akarlak – mondom neki.
– A tiéd vagyok, édesem. A tiéd vagyok.
Szeretkezik velem, fülembe suttogja, milyen jó és mennyire szeret.
Megsemmisülök.
Mindenem az övé. Nem lehet tovább tagadni, amit érzek. Akár
akartam, akár nem, beleszerettem Noah-ba. Megvan benne minden,
amit egész életemben kerestem. A szemében választ találok
félelmeimre, arra, mit érez irántam. Egyikünknek sem kell
megszólalnia, úgyis tudunk mindent.
– Már nem tudom sokáig tartani magam – suttogja Noah.
Megemelem a fejét, várom, hogy rám nézzen. Amikor felpillant,
leomlik a köztünk levő fal maradéka is.
– Szeress engem, Noah! Szeress engem, és ne tarts vissza semmit!
Homlokunk összeér, és Noah szabadon engedi magát.
Itt fekszem, imádom, ahogy a teste rám nehezedik. Ujjaimmal
különböző ábrákat rajzolok a hátára, ő a nyakamat csókolja.
– Elég hangosak voltunk – mondja hamiskás mosollyal.
– Ha felébresztettük a gyerekeket…
Mind a ketten az ajtó felé fordulunk, remélve, hogy nem hallunk
apró talpakat.
– Azt hiszem, tiszta a levegő – kacag fel halkan Noah.
Remélem is, mert azt a beszélgetést szeretném elkerülni, amíg a
gyerekek… negyvenévesek nem lesznek.
Összeszedjük magunkat, és én elindulok megnézni, tényleg
alszanak-e. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy mind a kettő
ugyanolyan testhelyzetben alszik, ahogy egy órával ezelőtt hagytam
őket. Lábujjhegyen visszamegyek a szobámba, mint egy tinédzser, aki
fél, hogy a szülei rajtakapják.
Noah még mindig az ágyban van, karja a feje alatt, ajkán mosoly.
– Na? – kérdi, ahogy befekszem mellé.
– Mind a kettő édesdeden alszik.
– Akkor jó.
Lábaink összegabalyodnak, szeretem, hogy köré tekeredhetek,
mint egy kúszónövény. Minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál
nagyobb biztonságban érzem magam. Rengeteg kérdésem lenne arról,
amit csinálunk, de soha nem tudom, mikor hozhatnám szóba.
Vannak dolgok, amelyek nem tűnnek el, bármennyire szeretnénk
is, hogy másképp legyen. Én itt élek, a gyerekeim itt élnek, egész
életem Tampához köt, de Noah-t nem. Egész idő alatt azt
bizonygattam magamnak, hogy ez nem számít, úgysem fogok
belészeretni.
Hát ez nem jött be.
Ideje beszélni.
 – Noah! – végigsimítom a mellkasát. – Ha elkészül a film, mi lesz
utána?
Noah hallgat, én pedig szeretném visszaszívni a kérdést. A tudás
nem mindig hatalom, néha fáj, és veszélyes a szívre.
– Akkor tervet kell készítenünk.
Rendben, a tervezés nem rossz. Hacsak nem arról szól, hogyan
fejezzük be.
Felemelem a fejemet.
– Szerepel a tervben az is, hogy valami más leszünk, mint legjobb
barátok, ahogy most?
Félresimítja a hajat a szememből, és elmosolyodik.
– Azt gondolom, több van köztünk a barátságnál, Kris.
– Attól függ, szerinted mi a barátság – válaszolom.
– Más barátoknak is megengeded, hogy így érjenek hozzád?
A szememet forgatom, mert pontosan tudja a választ.
– Komolyan beszélek.
– Én is. Sokkal erősebbek az érzelmeim irántad az egyszerű
barátságnál. De gondolom, ezt tudod.
Reméltem. Nagyon reméltem, de nem voltam biztos benne.
– Még a mai nap után is?
Nem tudom elmondani, mennyire szégyelltem magam a ma reggeli
cirkuszért. Még mindig nem tudom felfogni, hogy Noah-nak az egészet
végig kellett néznie.
– Miből gondolod, hogy a mai nap bármin is változtatott?
– Mert te híres színész vagy, aki bármikor kaphatna egy olyan
lányt, akinek nincs ennyi minden a vállán. De te engem szedtél fel. A
részeg nőt, aki belezuhan a medencébe, és van egy idióta volt férje, aki
ráadásul egy seggfej. Az egyik gyerekem egy órán keresztül
hisztériázott, a másik meg teljesen odavan érted. Világosíts fel, mi az,
ami mellettem tart téged!
Noah az oldalamra fordít, most egymással szemben fekszünk.
– Azt hiszed, velem nem történt eddig semmi? Azt hiszed, te vagy
az egyetlen, akinek távolról sem tökéletes a múltja?
– Nekem nagyon távolról sem.
Noah fújtat.
– Nem te vagy az egyetlen, Kristin, aki aggódik az élete eseményei
miatt. Félek, hogy te fogsz elfutni.
 Ettől a kijelentéstől hirtelen kiszárad a torkom. Mi lehet a
múltjában, amitől szerinte futásnak erednék? Akármi is az, ha azt hiszi,
rosszabb, mint az én csomagom, nem biztos, hogy egyetértek vele.
– Nem tudom, miért gondolod ezt.
– Az én múltam sem makulátlan. Nem voltam mindig Noah
Frazier, a színész. Keményen dolgoztam, hogy rejtve maradjon az ügy.
– Miféle ügy?
Noah szemében félelem jelenik meg, összeszorul a gyomrom.
– Azt akarom, hogy… – Itt abbahagyja, felül és hatalmasat sóhajt.
– Nekem elmondhatod. – A karjára teszem a kezemet.
Szétnyitja, majd összecsukja a tenyerét, mint aki harcol valamivel,
ami a lelkét nyomja.
– Beszélni akarok. Beszélni fogok. Vannak dolgok, amikről
beszélnünk kell.
Kissé megrémít, ugyanakkor azt akarom, hogy biztonságban
érezze magát velem. Ráadásul már annyira közel kerültem hozzá, hogy
nincs visszaút, még ha megpróbálnám, akkor sem. Egyetlen kapcsolat
sem könnyű, azt tudom, de Noah minden erőfeszítést megér.
– Rendben van. – Felülök, magammal húzom a takarót. – Akármit
kell elmondanod nekem…
A tekintetünk találkozik, Noah kiegyenesíti a hátát.
– Téged akarlak. Te vagy minden, amit akarok.
– Én is akarlak – mosolygok bizonytalanul.
Örülök, hogy engem akar, de tudom, ez még csak a bevezetés
ahhoz, amit mondania kell.
– Remélem, azok után is, amit elmondok neked. – Noah kifújja a
levegőt, aztán belekezd. – Joseph Noah Bowman volt a nevem, amikor
megszülettem. Legtöbben nem tudják, mert hivatalosan Noah Frazierre
változtattam, ami az anyám lánykori neve. Gyerekkoromban mindenki
Noah-nak hívott, mert a Joseph az apám neve volt. Azt hiszem,
anyámnak megszakadt volna a szíve, ha Josephnek kellett volna
szólítania.
Fáj a szívem érte, ahogy hallgatom. Sokat tudok a gyerekkoráról,
de el sem tudom képzelni, milyen lehetett átélni. Egy kicsit furcsa,
hogy szerelmes vagyok egy férfiba, és nem tudom az igazi nevét, de
most már értem, miért változtatta meg.
– De tulajdonképpen mindig is Noah voltál, nem igaz? –
kérdezem.
 – Igen, de… – Elhallgat, és megszorítja a tarkóját. – Csak
miután…
Megsimogatom az arcát, remélve, hogy ezzel bátorítom kicsit.
Még soha nem láttam ilyennek. Noah adta a hajtóerőt, amióta csak
ismerem. Befurakodott az életembe, és nem tágított. Mindig
magabiztos volt, és nem is tudom, mivel biztathatnám most, hogy ilyen
megtörtnek látom.
– Nem kell félned. Nem megyek sehová – ismétlem a szavakat,
amiket tőle hallottam az előbb.
– Eddig még soha nem éreztem így senki iránt. Soha nem
mondtam ezt senkinek, illetve csak nagyon-nagyon régen. – Noah
félrenéz. – Azért nem beszélek róla, mert nem vagyok büszke rá. És
tényleg mindent megtettem, hogy a média ne szerezzen tudomást róla.
Nem akarom, hogy bármi olyasmit mondjon el nekem, ami
kellemetlen, de most nem Kristin vagyok, a riporter, és ő nem Noah, a
színész. Ő az a férfi, akivel megosztom az ágyamat.
– Noah, én soha…
– Tudom. Azért süllyesztettem el a múltamat, mert nem tudok
változtatni rajta. Csak szeretném, ha megértenéd, hogy ez olyasmi,
amit megpróbáltam elfelejteni. Egy ilyen ügy tönkreteszi az embert az
én szakmámban.
– Figyelj! Én soha nem foglak elárulni – húzom vissza magamhoz
Noah-t.
– Én pedig soha nem fogok hazudni neked és megbántani téged.
Nagyon sokáig vártam, hogy találjak valakit, akivel érdemes
megosztani az életemet. Szeretném, ha végighallgatnál, mielőtt
véleményt alkotsz rólam. Meg tudod tenni?
Bólintok, és imádkozom, hogy tényleg képes legyek rá.
– Egyszer nagyon régen elveszítettem valakit, aki nagyon
szerettem. A középiskolai ballagásunk estéjén történt, meg akartam
kérni a kezét… – Noah hangja elfullad, és megköszörüli a torkát,
mielőtt folytatja. – Úgy volt, hogy Tanya Oklahomába megy
főiskolára, én pedig Illinois-ban maradok, mert nem tudtam volna
kifizetni a tandíjat egy másik államban. Arról álmodoztunk, hogy
együtt fogunk megöregedni. Azt ígértem neki, hogy meg fogjuk találni
a módját, mert ő volt a mindenem. De Tanya… nem tudom.
– Tinédzser volt?
Noah szomorú mosollyal biccenti félre a fejét.
 – Igen, tizennyolc éves volt, főiskolára akart menni, és a lelkem
mélyén tudtam, hogy szakítani fog velem, ha elutazik. Tudtam, és nem
akartam elengedni. Arra gondoltam, hogy ha eljegyezzük egymást,
akkor másképpen lesz.
A történetnek ez az a része, ahol érzed, hogy le fog szakadni az
emelet. Noah szemmel láthatóan szorong. Megfogom, és megszorítom
a kezét.
– Szóltam a két legjobb barátnőjének, hogy meg fogom kérni a
kezét, de ők egy szóval se mondták, hogy ne tegyem. Az egyik még el
is jött velem megvenni a gyűrűt. Megbeszéltük, hogy a hegyen
találkozunk, a folyónál, a nagyszülei birtokán. Majdnem minden este
ott találkoztunk. Félreeső hely volt, ahol – Noah megköszörüli a torkát
– kettesben lehettünk. Szeretkeztünk, és úgy éreztem, minden a
legnagyobb rendben van. Istenem, átkozottul ideges voltam!
Nem szólok semmit. A lélegzetemet is visszafojtom. A szívem
kalapál, Noah pedig elmerül az emlékeiben.
Kicsit megrázza a fejét, aztán folytatja.
– Ahogy egymás karjaiban feküdtünk, feltettem neki a nagy
kérdést, és álmomban sem gondoltam volna, hogy elutasító választ is
kaphatok. De Tanya felpattant, és egyre dühösebb lett. A fejét rázta,
mindenféle hülyeséget vágott a fejemhez arról, hogy neki időre van
szüksége, és hogy én kelepcébe csaltam. Csak álltam ott, és hallgattam,
ahogy kijelenti, köztünk mindennek vége. – Noah végighúzza a kezét
az arcán. – Meg kell értened, hogy fiatal voltam, de nyolcadik óta
együtt voltunk. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Megvádoltam, hogy
megcsalt, hogy hazudik, hogy kihasznál, ahogy a tinédzserek szokták
egymást kihasználni. Tanya pofon vágott, és elküldött a pokolba. Ez
volt a legrémesebb veszekedésünk. Aztán elindult, én meg pánikba
estem.
A szemében tükröződő fájdalomtól kicsordulnak a könnyeim.
Látszik, hogy Noah szenved, és én szeretnék mindent átvállalni tőle.
Hüvelykujjával elmorzsol egy könnycseppet az arcomon.
– Ne sírj, drágám!
– Annyira csalódottnak látszol – magyarázom.
Megsimogatja a karomat, és folytatja.
– Megragadtam a karját, és magamhoz húztam. Öleltem, és
könyörögtem neki, hogy hagyja ezt abba. Arra nem emlékszem, hogy
konkrétan mit mondtam neki, mert… össze voltam törve? El voltam
keseredve? Nem tudom, mi erre a megfelelő szó, de abban a
pillanatban egyszerre szerettem és gyűlöltem is őt. Tanya sírva fakadt
attól, amiket mondtam rá, és ellökött magától, pont amikor elengedtem
a karját. Közel voltunk a hegytetőhöz, azt sem tudom, hogyan
kerültünk oda fel.
– Te jó ég! – Kezemet a szám elé kapom.
– Elveszítette az egyensúlyát, és lezuhant. Próbáltam elkapni.
Nagyon próbáltam. – Noah itt nem bírja tovább, sírva fakad, a
legkeservesebb sírással, amit valaha hallottam. – Elkaptam, de
kicsúszott a kezemből. Rohantam hozzá lefelé.
Mind a kettőnk szeméből patakzanak a könnyek.
Nem ismertem azt a lányt, de Noah fájdalma mélységesen megráz
engem is. Le sem tagadhatná, mennyire bántja a dolog, és milyen
óriási a bűntudata. Közelebb húzódom hozzá, és a mellkasára teszem a
kezemet.
– Nagyon sajnálom.
Noah a fejét rázza, letörli a könnyeit és folytatja.
– Amikor odaértem hozzá, nem voltam hajlandó felfogni, hogy
meghalt. Esküszöm, még élt, és én könyörögtem neki, várjon, amíg
segítséget hívok. – Noah felsóhajt. – Nagyon szerettem Tanyát, és vele
akartam leélni az életemet. Másfél kilométeren át cipeltem a
karomban. Nem álltam meg, pedig halálosan kimerült voltam.
Szüksége volt rám, és mi tagadás, nekem is szükségem volt rá.
Noah tekintete találkozik az enyémmel, és visszatalál a jelenbe.
– Az életem adtam volna, ha azzal megmenthetem, de nem
lehetett.
– Baleset volt. Szörnyű baleset.
– Ha elengedtem volna, mindez nem történik meg.
– Ne hibáztasd magad! Nem akartad bántani, nem igaz?
– Soha. Soha nem bántanék egy nőt. Soha nem bántanék senkit.
Tudom, hogy így van. Életem jó részében egy olyan férfit
szerettem, aki fegyverként használta a szavakat, belém mart, ahányszor
csak tudott. Noah egyáltalán nem ilyen.
– Tudom. Ha nem éreznél megbánást, egészen más lenne a helyzet
– mondom, és átfogom a nyakát. – A karodban vitted, amíg
biztonságos helyre nem értetek. Nem tudom elképzelni, hogy
tizennyolc évesen így tettél volna, ha szándékosan lökted volna le.
 Összeér a fejünk, és néhány percig így is maradunk, együtt,
békében.
Az egész helyzet rettenetes, és a nyomában semmi más, csak
pusztulás. Próbálom elképzelni, min mehetett keresztül Noah. Az
emberek összesúgnak, gyilkossággal vádolják, és főképpen azt kellett
elviselnie, hogy elveszítette azt, akit szeretett.
Noah felemeli a fejét, kezébe fogja az arcomat, és gyengéden
megcsókol. Amikor egymásra nézünk, látom, hogy gyötrődik. Bárcsak
átvehetném tőle, hogy megnyugodhasson végre. Noah a kezével törli le
a könnyeimet.
– Hosszú órákig tartott a kihallgatás, nyomozók faggattak, élükön
a rendőrfőnökkel. Beraktak egy hideg szobába, ahol különböző
emberek tették fel nekem ugyanazokat a kérdéseket újra meg újra. Ha
az egyik nyomozó kedves volt, a következő dühös és szemét. Kétségbe
voltam esve, fáradt voltam és megtört, és nem voltam képes másra,
csak újra és újra elmondani az igazat.
Megfogom a kezét, és próbálom elképzelni Noah-t tizennyolc
évesen, a fogdában, amint egy balesettel kapcsolatban vallatják.
– El sem tudom képzelni, milyen lelkiállapotban lehettél…
– Beleegyeztem a hazugságvizsgálatba, és mivel igazat mondtam,
szabadon engedtek, de nem hagyhattam el a várost, hogy a
rendelkezésükre állhassak, ha szükségesnek látják. Kihallgatták a
családot és a barátainkat is, de mindenki tudta, hogy halálosan
szerelmes vagyok Tanyába. Nem emeltek vádat ellenem, különösen
miután a halottkém jelentéséből kiderült, hogy nem történt
idegenkezűség, és a rendőrség hivatalosan is balesetnek nyilvánította.
De az életem… minden tönkrement Tanya halála után. A családja
először engem okolt, azt sem engedték meg, hogy ott legyek a
temetésen. Ha behunytam a szemem, láttam a zuhanást, éreztem, hogy
fogom a kezét, de kicsúszik és eltűnik.
– Miért okoltak téged? – kérdezem
– Ő volt az egyetlen gyerekük, és akár az én hibám volt, akár nem,
én voltam ott, amikor történt. Mintha a családomat veszítettem volna el
vele együtt. Az apja egy kicsit mintha az én apám is lett volna, de
teljesen elfordult tőlem.
Megremeg az ajkam.
– Nagyon sajnálom.
 Mint anya, elképzelni sem tudom a bánatukat, de érzem. Aubrey és
Finn jelentik számomra a világot, és ha így veszíteném el őket… soha
nem heverném ki. Nem tudnék továbblépni, mert nem lenne többé
szívem. Egy szülőnek soha nem lenne szabad túlélnie a gyerekét, mert
nem ez a dolgok természetes rendje.
Lehunyom a szemem, és látom a fiatal Noah-t, amint a
bocsánatukért könyörög, de tudom, hogy a lány anyja soha nem lesz
képes megbocsátani.
– Azt akartam, hogy a barátaim higgyenek nekem. Sokan hittek is,
de voltak, akik azzal vádoltak, hogy én löktem le, nem baleset volt.
Legszívesebben én is meghaltam volna.
Elszorul a szívem, ahogy a történet végére ér. Fordított helyzetben
én is így éreznék. Az emberek ítélkeznek, anélkül, hogy ismernék a
tényeket. Állandóan ezt tapasztalom, és ez szomorú. Meghallgatunk
egy változatot, készpénznek vesszük, és másra már nem is figyelünk.
Noah-nak úgy kellett tovább élnie, hogy az emberek azt gondolták,
gyilkos, mert csak a tények egyik felét ismerték. Borzasztó lehetett.
– Örülök, hogy te nem haltál meg, Noah. Elképzelni sem szeretnék
egy olyan világot, amelyben te nem létezel.
Noah nagyon halványan elmosolyodik.
– Nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Már
korábban el akartam mondani, de eddig még nem találkoztam senkivel,
akivel megoszthattam volna.
Fogom a csuklóját, mert szükségem van az érintésére.
– Köszönöm, hogy megbízol bennem.
Olyan feszülten fürkészi az arcomat, hogy összeszorul a gyomrom.
– Most másképpen gondolsz rám? Ugye nem hiszed, hogy rossz
ember vagyok?
Miért gondolnám? Noah a rossz ember szöges ellentéte. Olyan
ember, aki egyszer rossz helyzetbe került.
– Egyáltalán nem! – rázom meg a fejemet. – Őszinte voltál
hozzám. Gyerek voltál, és ha elkövettél volna valamit, börtönben
lennél, Noah. Szörnyű baleset volt, és én csak azt sajnálom, hogy
mindezen keresztül kellett menned.
Noah mintha keresne valamit a szememben.
– Szeretlek, Kristin. Szeretlek, és tudom, hogy túl korai, de így
érzek. Nem kell mondanod…
– Én is szeretlek.
 Gondolkodás nélkül ejtem ki a szavakat. Valami mást akartam
mondani, de akaratlanul is ez jött ki. Szeretem.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Noah

Kristin hozzám simul. Ujjaim fel-alá járnak a hátán, ahogy itt fekszem,
és azt próbálom kitalálni, mit csináljak ebben a helyzetben.
Szerelmes vagyok Kristinbe.
Kristin szerelmes belém.
És rengeteg akadály tornyosul köztünk, a szarházi volt férje, a
munkám, Kristin itteni élete, meg amit még a média kitalál a
kapcsolatunkról.
Csak azt tudom, hogy Kristin hozzám tartozik. Nincs más
lehetőség.
– Figyelj! – szól Kristin álmosan, rekedt hangon.
– Aludj tovább, drágám!
Kristin egy órája alhatott el, de én csak a plafont bámulom. Körbe-
körbe forognak a gondolataim, próbálok tisztába jönni az
érzelmeimmel. Tanyáról nem szoktam beszélni, de tudtam, hogy ideje
elmondani Kristinnek.
– Azt szeretném, hogy maradj még egy kicsit – mondja ásítva.
Én is sok mindent szeretnék, de mind a ketten tudjuk, hogy nem
lehetek itt reggelig.
– Hunyd be a szemed! – biztatom.
Úgy hallgat, mintha nem lenne más választása. Mind a ketten ki
vagyunk merülve. Az egész tegnapi nap, aztán az, hogy mindent
elmondtam neki arról, ami a lelkemet nyomja, csoda, hogy még ébren
vagyok. Húsz éve próbálom elfelejteni, milyen volt a szeme, hogyan
sikította a nevemet zuhanás közben, és ahogy a karomban cipeltem,
miközben segítséget próbáltam keresni. Nem tudom, el tudok-e aludni
egyáltalán.
Két napja beszéltem az anyámmal arról, elmondjam-e Kristinnek.
Ő azt tanácsolta, hogy feltétlenül, méghozzá most, mielőtt még jobban
egymásba gabalyodunk.
 – Noah! – sóhajtja Kristin, és tenyerét a mellkasomra teszi.
Azon mosolygok, hogy Kristin rólam álmodik. Kicsit arrébb
tolom, mert a karom már kezd elzsibbadni, ő pedig a lábam alá
kulcsolja a lábát. Álmában rám csimpaszkodik. Egész teste hozzám ér
valahol.
Sötétbarna haja betakarja az arcát. Félresimítom, hogy lássam az
arcát. Kristin gyönyörű, és én nem is tudom, hogy lehet ekkora
szerencsém. Az, hogy megtaláltam Kristint… váratlanul ért.
Megérintem puha bőrét, és olyasmiket mondok, amiket eddig
sohasem.
– Nem tudom, hogyan tudok majd elutazni néhány nap múlva. A
sorozat hónapokkal ezelőtt véget ért, vissza kell mennem dolgozni, de
folyton halasztgatom. Mit tettél velem? Visszaadtad a szívemnek azt a
részét, amit elhajítottam. Fogalmad sincs, mennyire nem akarok
elmenni innen. Közel vagyok az összeomláshoz.
A gondolattól, hogy fel kell szállnom a repülőgépre, kínzó
fájdalmat érzek a gyomromban. Kristin aggódik, hogy nem fogom
akarni őt, pedig itt vagyok, én pedig attól félek, hogy Kristin talál
valami okot, hogy szakítson velem.
Behunyom a szemem, és mély levegőt veszek az orromon
keresztül.
Nem akarom elveszíteni semmiképp, csak ki kell találnom valami
tervet.
Ráparancsolok magamra, hogy keljek fel és induljak, de még
néhány percig Kristin mellett akarok maradni. Örökké a karomban
tartanám, ha engedné.

– Anya! – Csattanást hallok, és kipattan a szemem.

– Anya! Miért nincs nyitva az ajtó? – hallatszik kintről Aubrey hangja.
Basszus! Elaludtam, és itt töltöttem az egész éjszakát.
– Kris! – rázom meg gyengéden Kristint.
– Tessék? Mi történt?
– Aubrey – suttogom, az ajtóra mutatva.
– Anya! Éhes vagyok, és Finn nem veszi ki a tejet. Itt vagy?
– Apró ujjaival benyúl az ajtó alatti résbe.
Kristin kinyitja a szemét, és rémülten körülnéz.
 – A francba! – sziszegi, és eltakarja az arcát. – A francba! Ránézek
az órára, és én is átkozódom. Majdnem hét óra van, reggel. Tudhattam
volna, hogy nem szabad elaludnom.
Kristin befogja a számat, bár nem akartam megszólalni, és
megköszörüli a torkát.
– Azonnal jövök, bébi. Öltözködöm.
– Alszol? – kérdezi Aubrey.
– Már ébren vagyok! – válaszolja Kristin. – Menj a konyhába,
azonnal ott leszek én is.
Kristin kiugrik az ágyból, csodálattal figyelem. Átlátszó csipke
melltartója nem takarja el tökéletes kebleit, tangabugyija rettentően
szexi. Felülök, és pozícióba helyezem magam.
– Noah, mit csinálsz? – suttogja hangosan, miközben csodás
fenekére rántja a nadrágját.
– Na, mit? – vigyorgok.
– Kelj fel! – utasít. – Már nem is lehetnél itt. Hogy fogom
kimagyarázni magam?
Imádom, amikor ideges. Ilyenkor nem kontrollálja magát, és nem
érdekli, miket beszél össze.
– Nyugodj meg, drágám!
Kristin egyenesen áll, rám mered, aztán tovább kutat a ruhái
között.
– Nyugodjak meg? Rendben. Jaj, tudom – hadar tovább. Anyánál
itt aludt valaki, ne is törődjetek a nagy emberrel, amikor kilopózik.
Kuncogok, amire újabb dühös pillantás a válasz.
– Nem lett volna szabad itt maradnod egész éjjel.
Ezt én is tudom, de itt vagyok, és ezen már nem tudok változtatni.
– Olyan jól érezted magad, veled kellett lennem. Nem akartam
reggelig maradni.
Ettől kissé ledöbben.
– Ne hízelegj, amikor épp haragudnom kell rád. Fel kell kelned.
– És hova menjek?
Kristin magára kap egy pólót, és a fejét rázza.
– Nem tudom. Miért kell olyan átkozottul dögösnek lenned, hogy
még azt is elfelejtem, hogy felnőtt vagyok? Nem tudnál egy kicsit…
rossz lenni?
Kristin hozzám vágja az ingemet, egyenesen az arcomba.
 – Egyik nap felelősségtudó anya vagyok, aztán jössz te, és
ledobom a nadrágomat, mint egy sztriptíztáncosnő.
– Egy nagyon szexi táncosnő, csodás keblekkel és…
Kristin bámul, és felemeli az ujját.
– Nagy bajban vagy. – Mély hangon beszél, engem próbál
utánozni.
– Drágám, csak átölellek, amíg el nem alszol.
Kristin a fejét csóválja.
Pajzánul mosolygok, de felkelek.
– Szeretlek a karomban tartani – ismerem be, és közelebb lépek
hozzá. – Szeretem, ahogy ledobod a nadrágodat.
Átkarolom a derekát.
– És szeretem, hogy szeretsz.
Kristin kezd megenyhülni, végighúzza a kezét a mellkasomon.
Ekkor megint kopognak.
– Anya! Kérek gabonapelyhet! – siránkozik Aubrey.
– Jövök már! Hozd ki az egyik állatodat, hogy üljön melléd! –
javasolja Kristin, és visszafordul hozzám.
– Öltözz, és menned kell!
– Kris, nincs hova mennem, kezeljük felnőttként a helyzetet!
Összehúzza a szemét, és már tudom, hogy ezt nem kellett volna
mondanom. Az én hibám, hogy nem mentem el tegnap este, és Kristin
a saját fegyveremmel fog legyőzni.
– Emlékszel az ablakra? Azon keresztül fogsz távozni.
Nem vagyok egy kistermetű fickó, és nem szoktam ablakokon
kilopózni.
– Nem fogok… – de amikor meglátom Kristin arcát, nem
folytatom.
Úgy látszik, mégis fogok.
– Menj! – Kristin eltol magától. – Aztán becsöngethetsz, vagy
valami, de nem tudhatják meg, hogy itt aludtál.
Nem tudom, mi történik, de Kristin az ablak felé taszigál.
– Azt akarod, hogy másszak ki az ablakon, kerüljem meg a házat,
és csengessek be? – kérdezem.
– Igen.
– Ahelyett, hogy elmagyaráznánk a gyerekeknek?
Kristin felcsattan.
 – Elmagyarázzam, hogy az anyjuknak fantasztikus szexuális
élményben volt része a bácsival, akit tegnap ismertek meg?
– Nem azt javasoltam, hogy részletezzük a dolgot, de örülök, hogy
fantasztikus voltam.
Kristin végighúzza a kezét az arcán.
– Kevesebb szövegelést, több mászást kifelé az ablakon.
Nevetséges, mit meg nem tesznek egyes férfiak a nők kedvéért.
Kinyitom az ablakot, és visszanézek, Kristin komolyan gondolta-e.
Felemeli a kezét, és jelzi, hogy induljak. Tehát tényleg.
– Ezért jössz nekem eggyel – próbálok viccelődni.
– Te jössz nekem eggyel. – Kristin dühös. – És most menj, mielőtt
a hatéves kislányom feltöri a zárat, és ha azt hiszed, tréfálok, tévedsz.
Aubrey talán nem, de Finn kétségtelenül fel tudná törni. További
időhúzás helyett teszem, amit Kristin kér, illetve követel. Tegnap
nehéz napjuk volt a gyerekeknek, és Kristinnek igaza van, titkolóznunk
kell. Ráadásul szeretném megtartani jelenlegi státuszomat a
gyerekeknél, egyelőre.
– Megyek már, drágám – csókolom meg gyengéden Kristint.
Na, tessék, harmincnyolc éves koromban az ablakon mászok ki a
barátnőm szobájából, nehogy kiderüljön, hogy együtt aludtunk. Úgy
látszik, ez bármely életkorban előfordulhat az emberrel.
Az ablakpárkányon ülök, lóbálom kicsit a lábamat, mert a méretem
miatt egész biztosan le fogom horzsolni a hátamat. Hasra fordulok,
talán így nem lesz annyira kínos a földet érés, még fél méter
magasságban sem vagyok. Felnézek, a lábamat próbálom letenni a
fűre, és meglátom Kristint, amint igyekszik nem nevetni.
– Szerencséd, hogy szeretlek – morgom, ahogy földet ér a lábam.
Kristin odajön az ablakhoz, kezébe veszi az arcomat, és
megcsókol.
– Igen, az vagyok.
Az ajtón felhangzó dörömböléstől mind a ketten megriadunk.
– Menj! – mondom Kristinnek.
– Anyaaaa! – Aubrey kiabál, és egyfolytában veri az ajtót. – Miért
nem jössz már ki?
Kiugrom az ablakon, Kristin hátát látom, és nekitámaszkodom a
falnak.
– Bocsánat, bocsánat! Már itt is vagyok.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi az anyját Aubrey.
 – Nem találtam az inget, amit nagyon szeretek. – Hallom Kristin
hangjában a mosolyt.
– Micsoda? – kérdezi összezavarodva Aubrey. – Milyen inget?
– Nem érdekes, drágám. Menjünk reggelizni!
– Azt akartad, hogy kidobjam a kedvenc ruhámat – folytatja
Aubrey. – Akkor megtarthatom?
Kristin hangosan felkacag, én pedig próbálom visszatartani a
nevetést.
Megszólal a telefonom, mire ijedten ugróm egyet. Gyorsan
elhallgattatom, közben fohászkodom, nehogy meghallják odabent.
Futva megkerülöm a házat, és szerencsésen elérem a kocsimat.
– Mi újság, Sebastian? – szólok bele a telefonba, amikor az
ügynököm már másodjára hív.
– Fel kell szállnod a repülőre, még ma.
– Ma? – kérdezem, és Kristin bejárati ajtajára nézek.
Sebastian felsóhajt.
– El kell olvasnod a szöveget. Tudom, hogy azt mondták, még
néhány hét, de változott a terv.
Megragadom a kormánykereket, ide-oda tekerem.
– Nem lehet.
– Nincs más választásod.
– Túl rövid a határidő. Dolgaim vannak, amiket el kell intéznem.
Kizárt dolog, most nem utazhatok el.
Kristinnel még sok mindent meg kell beszélnünk. Nem fogok ma
felszállni a gépre, amikor tegnap este mondtam el neki mindent. Nem
vagyok hülye; úgy nézne ki, mintha elmenekülnék. Ráadásul erről az
idióta filmről még nem is beszéltem neki. Hat hónap forgatás
Franciaországban. Nem hiszem, hogy jól fogadná, még csak most
indult be a kapcsolatunk.
Hangos zajt hallok a háttérben, Sebastian biztosan odavágott
valamit. Halálra idegesítem.
– Remélem, van rá nyolcmillió okod, hogy miért nem tudsz
odamenni.
Az ő dolga, hogy vállalja a szart, és harcoljon értem.
– Ez a harmadik filmem Paullal, tudja, hogy nem szoktam
hülyéskedni.
Sebastian elfelejti, hogy eddig olyan könnyű volt velem dolgoznia,
mint az álom. Mindig mindent megtettem, amit kért, nem vitatkoztam
vele, de ez most más.
– Ha azt hiszed, te vagy az egyetlen színész, aki el tudja játszani
ezt a szerepet, akkor hatalmasat tévedsz. Szállj fel a gépre, Noah! Ne
szúrd el!
– Visszahívlak – mondom, és befejezem a hívást.
Kristin házát bámulom, és azon tipródom, mit tegyek. Átgondolom
a tegnap éjjel történteket, és hogy ennél rosszabb már nem is lehetne az
időzítés, de tudom, hogy hallgatnom kell az ügynökömre. Ez nagy
szerződés, sokféle elvárással jár.

Én: Édesem, el kell utaznom Los Angelesbe

néhány napra. Most hívott az ügynököm.
Bárcsak veled tölthetném a napot, de
nincs más választásom. Nem tudom, mikor
jövök vissza, de hívlak, amint kiderül.

Kristin egy perc múlva válaszol.

Kristin: Megértem.

Én: Felhívlak, ahogy megérkeztem.

Látom, ahogy elhúzódik a függöny, és Kristin mosolyog rám az

ablakból.

Kristin: Oké… hiányozni fogsz.

Én: Szeretlek.

Kristin: Szeretlek.

Felemeli a kezét, a szájára tapasztja, és csókot fúj felém.

Felnyögök, azt kívánom, bárcsak odamehetnék hozzá, a karomba
kaphatnám, és megcsókolhatnám, igaziból. Ehelyett beindítom a
kocsit, és próbálom elhessegetni a vágyat, hogy kiszálljak ebből a
rohadt filmből.
 Valahogy meg kell győznöm Kristint, jöjjön velem, vagy talán fel
kéne adnom a karriert, amit felépítettem.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Kristin

– Nem pánikolhatsz ennyire e miatt a cikk miatt – mondja Nicole az

asztalomnál ülve.
Fogalma sincs semmiről. Azóta dolgozom a piszkozaton, amióta
Noah Kaliforniában van, és most tartok a hatodik változatnál.
Mindegyik szar lett.
– Próbálj cikket írni a pasiról, akivel jársz, de úgy, hogy nem
beszélsz a farka méretéről!
Az szinte lehetetlen. A kettes számú piszkozat nem is volt túl
rossz, egészen addig, amíg nem kezdtem el arról írni, hány
orgazmushoz képes juttatni Noah, ha tényleg odafigyel. Bármennyire
szeretek fecsegni, nem biztos, hogy még több okot kívánok szolgáltatni
a nőknek, hogy bukjanak rá.
– Mondjad csak, nyugodtan! – vigyorog rám a bögre pereme fölött
Nicole.
– Te lennél az utolsó ember, akinek elmondanám.
Nicole bólint.
– Azt valószínűleg nagyon jól teszed.
Nicole beugrott, hogy elújságolja a nagy hírt, már alig várta, hogy
elmondhassa nekem. Nem sejtettem, hogy az lesz a nagy hír, hogy
lefeküdt egy pasival, akivel én a középiskolában jártam – és az
ikertestvérével. Mint Nicole minden sztorijánál, most sem tudom, mi a
megfelelő reakció.
Egyrészt úgy gondolom, szuper, hogy ennyire bevállalós. De belül
egy hang azt súgja, óvatosnak kell lennie, mert meg fogja bánni. Ezek
a fickók nem törődnek Nicole leikével, csak a saját élvezetük érdekli
őket.
– Elolvashatom a legfrissebb verziót? – kérdezi.
Nem emlékszem, hogy valaha is nagyképűsködtem volna a
cikkeimmel kapcsolatban, de erre most nagyon vigyázok. Nem
mutattam meg senkinek. Ez Noah-ról szól. A férfiról, akibe szerelmes
vagyok, és akiről az egész világnak írok. Pontosabban a blog tízezer
olvasójának.
– Nem, majd ha elkészülök vele.
– Kris – néz rám szemrehányóan. – Mennyi van meg belőle?
– Egy része. – A köztünk heverő papírlapra pillantok. Teljes két
mondat van ráírva.
Látja, hova nézek, és mind a ketten odakapunk. Nicole gyorsabb,
és megkaparintja a papírt.
– Kristin! – visítja Nicole. – Kiírtad a neveiteket! Ez az! Meg kell
írnod… a szavakat, meg mindent.
– Tudom. – Kitépem a kezéből a papírt. – Dolgozom rajta, de az
idióta barátnőm beállított, és elkezdett elemezni. Ez csak tovább
rontott a helyzeten. Nem tudok írni, amikor arról beszélsz, hogy a volt
pasimmal és a bátyjával hancúrozol.
Nicole ártatlan vigyorral visszaül a helyére.
– Ugye nem hagytad, hogy Noah seggbe kúrjon?
– Ha a férjemnek nem engedtem tizennégy évig, mi a francért
képzeled, hogy neki engedem?
Nicole vállat von.
– Mert Scott valószínűleg imádta volna a seggbe kúrást. Ő is
mindig olyan volt, mint akinek feldugtak valamit a seggébe.
– Igazán nem kellene ezt a képet az agyamba ültetni húsz perccel
azelőtt, hogy idehozza a gyerekeket – kacagok.
Scottnál vannak a gyerekek, a szokásos szerdai vacsorán.
Gondoltam, addig dolgozom, mert közeledik a határidő, és Noah-t
visszarendelték Los Angelesbe. Három napja nem láttam, és rettentően
hiányzik.
– Ha már szóba került Mr. Seggfej, mondott valamit Jillianről,
amikor felvette a gyerekeket?
Danielle beszámolt Heathernek és Nicole-nak a múlt heti
incidensről. Egyikük sem volt túlságosan meglepve, de éppolyan
csalódottak voltak, mint én. Mindig abban reménykedtem, hogy
tévedek a kapcsolatukat illetően. Könnyebb volt áltatni magam, mint
szembenézni az igazsággal. Akkor nem maradt volna több mentségem,
hogy tovább halogassam a döntést.
– Csak annyit mondott, hogy Jillian nem megy velük vacsorázni.
Finn fellélegzett, Aubrey-t meg egyáltalán nem érdekli.
 Nicole felnevet.
– Esküszöm, Aubrey a fény a sötétségben. A legboldogabb ember,
akivel valaha találkoztam. Velem találja szemben magát, aki a
legkisebb bánatot okozza neki.
Aubrey tényleg maga a megtestesült antidepresszáns. Kevés dolog
tudja elkedvetleníteni, mindenben megtalálja a jót.
– Majd egy fiú megteszi – válaszolom.
– Megölöm.
– Afelől semmi kétségem.
Nicole a papírra mutat.
– Jobb lesz, ha nekiállsz dolgozni.
Felnyögök, és a karomra ejtem a fejemet.
– Nagyon utálom ezt. Semmi sem tűnik elég érdekesnek, mert
Noah annyival több, mint amit szavakba lehetne önteni. Kedves,
imádnivaló, nagy szíve van, és szeretem.
– Az sem árt, hogy rendes cerkával is el van látva.
Már megint itt tart. Viszont nem téved.
– Igaz.
Jelez a telefonom. Biztosan Scott az, hogy már úton vannak.

Noah: A hotelszobámból látom az

akváriumparkot, és csak arra tudok
gondolni, hogy Aubrey-nak kellene
egy állat a gyűjteményébe.

Elmosolyodom, örülök, hogy gondol ránk.

Én: Nem kell neki több állat, de

én szeretném, ha minél előbb visszajönnél.

Noah: Működik a mestertervem.

Én: Igen? És mi a mesterterved?

Noah: Azt nem árulom el.

Elkezdem begépelni a választ, de érzem, hogy Nicole figyel.

– Mi az? – kérdezem.
 – Semmi. Csak jó nézni, ahogy csillog a szemed, amikor Noah-val
kommunikálsz. Telefonszex? Megnézhetem?
– Nem, nem telefonszex – rázom meg a fejem nevetve.
– Miért nem?
Nicole tiszta hülye.
– Mert nem vagyok tizenhét éves.
– Kár. Akkor kérj tőle egy képet a farkáról!
Néha az a legjobb, ha az ember oda se figyel Nicole-ra.
Megint a telefonra nézek. Millió dolgot szeretnék kérdezni Noah-
tól. Amióta együtt töltöttük az éjszakát, alig volt két percünk beszélni.
Folyton megbeszéléseken ül, és a háromórás időeltolódás sem kedvez
a kommunikációnak. Valójában csak egyetlen dologra vagyok
kíváncsi. A többit majd megbeszéljük, ha itt lesz.

Én: Mikor jössz vissza Tampába?

Noah: Nemsokára, drágám. Tudom, hogy rossz az

időzítés, de most is a legszívesebben ott lennék. Hidd
el, sokkal szívesebben lennék ott veled.

A nemsokára nem elég jó válasz. Azt akarom, hogy itt legyen,

most. De nem akarom nyomasztani, amikor dolgoznia kell.

Én: Rendben, most az egyszer megbocsátok.

Noah: Most az egyszer, mi?

Én: Hát nem vagy egy szimpla Akárki Joe.

Kuncogok, mert az eredeti neve tényleg Joseph.

Noah: Biztos vagy benne? Megmondtam, hogy

eredetileg Joseph-nek hívnak.

Én: Ez igaz, Mr. Bowman, és köszönöm,

hogy mindent elmond nekem a múltjáról.
Tudom, hogy nem beszéltünk a balesetről
 azóta az este óta, de örülök, hogy öntől
tudtam meg.

Noah: Mindig tőlem fogod először megtudni az igazat.

Nem volt könnyű elmondani, de azt akartam, hogy
tudjál Tanyáról. Most rohannom kell.
Szeretlek, Kristin.

Én: Én is szeretlek.

Széles vigyorral teszem le a telefonomat. Soha nem gondoltam

volna, hogy valaha ilyen szerelmes leszek. Azt sem tudtam, hogy
létezik ilyesmi. Most viszont már soha nem akarok enélkül élni.
– Most ugyanolyan rémes vagy, mint Heather.
– Majd találsz egy férfit, akibe ennyire beleesel, és meg fogod
érteni.
Él valahol az a férfi. Csak meg kell találnia.
Nicole lepattint, a rá jellemző stílusban.
– Szóval olyan lehetnék, mint ti ketten? Köszönöm, de nem.
Heather szabadságot vett ki, hogy kövesse a kedvesét. Te meg itt vagy,
ragyogsz egy sms-től, én meg egyszerre járok egy ikerpárral… ki is éli
igazán az életét?
Akárhogy hirdeti, mennyire imádja az életet, emlékszem, hogy
nem is olyan régen még el volt keseredve. Megfogom a kezét.
– Szeretlek, Nic. Te vagy a legbátrabb nő, akit ismerek. Nem
sokan bírták volna ki emelt fővel azt a poklot, amin keresztülmentél,
de a szerelem nem fegyver. Az igazi, őszinte szerelem drága kincs, és
képes begyógyítani a sebet, amit mások ejtettek. Ne add fel!
Elmozdul a vastag fal, amely mögé annyira szeretne elbújni, és
meglátom a fájdalmat a szemében. De amilyen gyorsan jön, olyan
gyorsan el is tűnik. Elhúzza a kezét, és félrenéz.
– Nekem jobb így.
Nicole azt akarja, hogy szeressék. Hiába mond mást, ez az igény
velünk születik. Nagy kár, hogy az egyetlen alkalom, amikor vállalta a
kockázatot, rosszul sült el.
– Te így vagy tökéletes, ahogy vagy – nyugtatom meg.
Nicole bólint.
 – Átkozottul igazad van. És most írd meg azt a cikket, mielőtt
lekésed a határidőt.

Rágom a szám szélét, miközben még egyszer átolvasom a végső

változatot. Harminc perc múlva le kell adnom Ericának, és azt akarom,
hogy hibátlan legyen. Miután rájövök, hogy nem halogathatom tovább,
elküldöm a fájlt, és imádkozom, hogy jól fogadják.
– Mi az, anya? – kérdezi Aubrey, ahogy elküldöm az e-mailt.
– Ez a cikkem Noah-ról.
– Szeretem Noah-t – jelenti ki Aubrey.
Az ölembe ültetem, és megpuszilom az arcát.
– Én is.
– Bár nem etette meg az állataimat.
– Mert nincs itt – válaszol neki Finn, aki most érkezik a nappaliba.
– Kár, hogy Jillian nem tűnik el így, mint ő.
Finn gyűlöli Jilliant, és tudom, hogy nem támogathatom ezt a
kiszólását, de nem hibáztatom. Nem mintha az a nő megérdemelné, de
a jelenléte megkeseríti a gyerekek látogatásait. Es minél ellenségesebb
Finn, annál rosszabb lesz a helyzet.
– Tudom, hogy nem szereted, de apa feleségül fogja venni.
Finn felcsattan.
– Gyűlölöm Jilliant.
– Miért gyűlölöd, Finn?
Finn a lábát nézi.
– Mert nem ismerem! És apa egyszerűen elveszi feleségül? Neki
téged kellene szeretnie!
Ez az én édes kisfiam! Hogyne pislákolna benne a remény, hogy
kibékülünk, de az soha nem fog megtörténni.
– Ha gyűlölöd Jilliant, attól még apád és én nem fogunk kibékülni,
haver. Ő mindig az édesapád marad, de szereti Jilliant, aki nem fog
eltűnni.
Még akkor sem, ha mindannyian azt szeretnénk, hogy fürödjön
meg egy kád akkumulátorsavban. És az a seggfej mindennél jobban
élvezi a házasságtörést. De biztos vagyok benne, hogy minden az én
hibám volt.
 Nem tudtam boldoggá tenni. Nem tudtam olyan otthont teremteni
neki, amilyet szeretett volna. Rossz voltam az ágyban, és a többi
dologban is, amit emlegetett. Scottnak szerencséje van, hogy az
asszisztense kész ellátni őt és azt az egészen apró kis farkát.
Mindezt természetesen nem mondhatom el Finn-nek.
– Apa miért szereti őt? – kérdezi Aubrey felém fordulva.
Mert egy idióta, aki képtelen a fejével gondolkodni.
– Csak úgy szereti. Néha minden ok nélkül szeretünk embereket.
Isten bocsássa meg, de én sem találok benne semmi szerethetőt.
Aubrey a hajamat babrálja.
– Azt mondta, hogy te már nem vagy apa felesége.
Soha nem lesz vége ennek a szarságnak. Elegem van abból, hogy a
gyerekek hazajönnek, és elmondják, miket mondott nekik Jillian.
Nyilvánvaló, hogy nem szereti a gyerekeimet, nem beszélhetne velük
és velem. Scott ezért megkapja a magáét. Minden további nélkül
feljelentem a bíróságon, és megszerzem a gyerekek teljes felügyeleti
jogát. Biztosan imádni fogja, hogy több gyerektartást kell majd
fizetnie.
Az én gyerekeim lelkét nem fogják tovább mérgezni és kínos
helyzetbe hozni őket, csak mert az apjuk továbblépett. Én is ezt teszem
Noah-val, csakhogy én nem nyomom le erőszakkal a torkukon.
Megérintem Aubrey arcát.
– Már nem. De továbbra is az anyukátok vagyok, ő pedig még
mindig az apukátok.
– Az jó – mosolyodik el Aubrey. – Nagyon jó anya vagy.
– Örülök, hogy így érzed. – Megcsiklandozom.
– Noah azért visszajön? – kérdezi Finn.
– Azt hiszem, holnap visszajön, miért?
Óvatosan fogalmazok, mert Finn az a fajta gyerek, aki kiforgatja
az ember szavait. Sokat tipródik, én meg nem szeretnék belesétálni egy
csapdába.
– Harry Potter-maraton lesz. – Finn megvakarja a fejét, és másfelé
néz.
Nagy kő esik le a szívemről, és elnyomok egy formálódó mosolyt.
A fiam Noah-ra gondol. Tegnap este fent voltunk a FaceTime-on, és
Finn is beszélt vele pár percet. Nagyon cuki volt, ahogy Hollywoodról
csevegtek. Finn minden filmmel kapcsolatos dologért odavan. Noah
pedig boldogan mesél neki.
 Ott ültem, és néztem, ahogy a fiam arca felderül, amikor Noah
elmesélte neki, hogy a kedvenc színészével vacsorázott.
Kacagtam, amikor Noah látszólag megsértődött, hogy nem ő Finn
kedvenc színésze.
– Biztos vagyok benne, hogy ha Noah visszajön, ő is nézni fogja.
Ha megengeditek, hogy átjöjjön…
– Miért ne engednénk? – Finn zavartnak látszik.
– Nem tudom, úgy látom, nem szereted, ha Jillian a közelben van,
és nem voltam biztos benne, mit gondolsz Noah-ról.
Aubrey leugrik az ölemből, és a szoba közepére pördül.
– Noah jöjjön át! – kiáltja Aubrey. – Ő az állatgondozóm.
Igen, a lányomnak ez a legfontosabb – a játékállatkertje a
plüssállatokkal.
– Noah nem olyan, mint Jillian. – Finn undorodva ejti ki a nevét,
és én teljesen egyetértek vele.
– Noah kedves – mondja Aubrey, és újra elkezd pörögni.
Nem is sejtik, milyen jólesik ez nekem. Noah fontos számomra, de
a gyerekek miatt lassan haladunk. Mind a ketten azt akarjuk, hogy a
gyerekek elfogadják őt, mielőtt felvilágosítjuk őket a helyzetről. Ez is
olyasmi, amit Scott nem ért. Minek rohanni? Miért kell elvenni Jilliant
feleségül? Ha annyira szeretik egymást, miért nem várnak, még ha jön
is a gyerek? Ez már nem az ötvenes évek, amikor össze kell házasodni,
ha valaki teherbe esik.
Szeretem Noah-t. És nem csak ma. Holnap is szeretni fogom, és
azután is. Ezért nem érzi szükségét egyikünk sem annak, hogy bármit
siettessünk.
– Hallottam őket veszekedni, mert apa azt mondta, várni szeretne –
kuncogja Finn.
Nem vagyok ellene egy kis pletykálásnak.
– Igazán?
– Aha – válaszolja Finn, miközben a telefonját figyeli. – Apa nem
is akarja feleségül venni. Hallottam, hogy veszekedtek. Valamiről
velem kapcsolatban, és hogy én mit szólok hozzá.
Ez érdekes. Scott többször kereste Finnt a veszekedésük óta.
Gyakrabban beszélnek, aminek nagyon örülök. Az ő fia, és azt akarom,
hogy jól kijöjjenek egymással. Nekem nem kell szeretnem Scottot, de
azt fontosnak tartom, hogy a gyerekeim értékeljék az apjukat. És
minden gyereknek szüksége van a szülei szeretetére.
 – Örülsz neki? – kérdezem.
Finn vállat von, tipikus válasz egy tízéves fiútól. Épp egy videót
néz, ahol egy felnőtt férfi nagy hangon ordítozik a számítógépével, és
én a világért sem akarom zavarni.
Megszólal a csengő, megszakítva a beszélgetést, aminek már
amúgy is vége volt. Aubrey az ajtóhoz rohan, én közvetlenül mögötte.
– Noah! – visítja Aubrey, és megöleli Noah-t.
– Szia, kiscicám!
Noah felkapja Aubrey-t, gyorsabban dobog a szívem a látványtól.
Már hét napja nem voltam egy légtérben Noah-val. Hét napja vágyom
rá, hogy megérinthessem, és most itt áll az ajtóban. De nem vagyunk
egyedül, és bármennyire szeretném elhalmozni a csókjaimmal,
lehetőleg meztelenül, nem lehet.
– Szia – mosolygok, fejemet az ajtókeretre hajtva.
– Noah! Képzeld! – szalad hozzá Finn. – Egész nap Harry Potter
lesz!
– Nem mondod komolyan! – Noah vigyorog. – Nézhetem veled én
is?
– Naná! Azért mondom – válaszolja Finn, mintha Noah nem
értené.
A barátomat elrabolták… a gyerekeim. Aubrey maga felé fordítja
Noah fejét. Elkerekedik a szeme, ahogy Noah arcát nyomorgatja.
– Magának dolga van, uram.
Kuncogok, és Noah megpróbál beszélni, miközben Aubrey
továbbra is az arcát bökdösi.
– Valóban?
– Bizony! Éhesek az állatok.
– Aubrey, azok plüssállatok! Nem igaziak! – morogja Finn.
– Elég lesz, srácok! – Elejét veszem a kitörni készülő
veszekedésnek. – Engedjük be Noah-t az ajtón!
Noah leteszi Aubrey-t, aki csípőre teszi a kezét, és feltartott fejjel
bámul Noah-ra.
– Megyek, előkészítem őket az etetéshez.
Noah lehajol, megnyomja kicsit Aubrey orrát, és elmosolyodik.
– Kitűnő terv. Nem szeretném, ha tovább éheznének.
A szememet forgatom, amint Aubrey illegeti magát. Hatéves, és
már így flörtöl! Aubrey elszalad, Noah közelebb lép hozzám. Még
annál is jobban néz ki, mint ahogy emlékeztem rá. A haja rövidebb, de
a szakálla megnőtt, remekül fest. Noah a másik lábára nehezedik,
ugyanakkor, amikor én. Annyira ver a szívem, hogy meg kell
kapaszkodnom az ajtóban, nehogy azonnal letámadjam.
– Szia – lehelem felé.
– Ezt már mondtad, anya – szólal meg mögöttem Finn.
Basszus. El is felejtettem, hogy ő még itt van.
Noah szélesen elmosolyodik.
– Tényleg mondta. De talán a memóriája már nem a régi most,
hogy megöregedett, nem gondolod, Finn?
– Lehetséges! – kacag Finn. – Valamelyik nap egy teljes órát
kereste a kulcsait. Ott voltak a hűtőn.
– Áruló!
Noah nevet, ujjai súrolják az ujjaimat.
– Később majd újra köszönünk.
Az holtbiztos.
Ő az ajándék, amiért imádkoztam, hogy ott legyen a fa alatt
karácsonykor. Szeretném kibontani, és játszani vele, de várnom kell.
 HARMINCADIK FEJEZET

Noah

– Mi a fészkes fenét akarhat? – mondom, miközben felveszem a

telefont. Reggel öt óra van.
– Gondjaink vannak. – A sajtósom köhint egyet. Tristannak
lesznek mindjárt gondjai, amiért ilyen korán hív. Megértem, hogy
éjjeli bagoly, de én történetesen szeretek aludni.
Kristin megfordul, a fejére húzza a takarót, én kimászom az
ágyból. A múlt héten vagy besurrantam hozzá, vagy akkor
találkoztunk, amikor Scott elvitte a gyerekeket vacsorázni. Mivel
hétvége van, Kristin itt alhatott nálam, és végre felszentelhettük a
lakásomat. Nem hiszem, hogy akadna itt olyan felület, ahol ne
szeretkeztünk volna. Fergeteges éjszaka volt.
Néhány órai alvásnál többre van szükségem, hogy kiheverjem.
– Mi a probléma? – dörzsölöm a szememet, miközben
kitámolygok a konyhába.
Kávét akarok. Megnyomom a kávéfőző gombját, és figyelem,
ahogy az áhított koffein elkezd csepegni.
– Tudod, mit mondtam neked, hogy melyik interjút ne vállald el? –
kérdezi önelégülten.
– A barátnőmét? – kérdezem. Nem mintha más interjú is lenne.
Félig elneveti magát.
– Noah, el kell olvasnod. Már rengetegen érdeklődtek, és én
mindent megteszek, de ki kell adnunk egy nyilatkozatot.
Tristan néha abszolút nevetséges. Értem én, hogy az a munkája,
hogy vigyázzon az imázsomra, de nem kellene ennyire cinikusan
hozzáállnia.
– Biztos nem rossz.
– Átküldöm a linket – mondja.
Annyira drámai. A kávé elkészült, fogom a csészét és a laptopot,
és letelepszem a pult mellé. Próbálok nem gondolni rá, hogy Kristin
meztelen feneke pont itt volt, a lába meg a vállamon, de nem tudom
kiverni a képet fejemből.
– Noah!
– Igen, igen – dörmögöm.
Megérkezik a link, és már a címétől forog körülöttem a világ. A
Celebmánia címlapján ez a főcím olvasható: Noah Frazier: Hollywood
szívtiprója vagy tinédzsergyilkos?
A fejem hátrahanyatlik, pislogok, és várom, hogy eltűnjön ez az
optikai illúzió.
Ez csak valami tévedés lehet.
Lehetetlen, hogy ezt ő írta.
Azok után. Kristin nem tenné ezt velem. Ki van zárva.
Lejjebb görgetem az oldalt, és Kristin neve van feltüntetve
szerzőként, utána a sztori, amit húsz éve rejtegetek. Mintha pofán
vágtak volna.
Ott van egy fekete-fehér fotó Tanyáról meg rólam az évzáró bálon,
és a haláleset részletes leírása. Aztán az, hogy nem sokkal utána
elköltöztem, nevet változtattam, és új életet kezdtem.
Minden, amit Kristinnek elmondtam.
Minden egyes szónál, amit olvasok, megsajdul a szívem. Ez egy
rémálom, amiből fel fogok ébredni, nem lehet más, mert a nő, akit
szeretek, nem árulhat el egy átkozott újságcikk kedvéért.
– Noah?
– Fogd be! – vakkantok, és olvasok tovább. Amikor meglátom a
sort az átlagos Joe-ról, már tudom, hogy Kristin volt. Erre nincs más
magyarázat.
– Én… én… – dadogom, képtelen vagyok rendesen beszélni. –
Ő… Kristin itt van… Ezt nem tudom elhinni.
– Felhívom Catherine-t, és odaküldöm. – Tristan hangja tele van
sajnálkozással.
– Ne! – állítom le. – Kristin nem csinálna ilyet. Ez valami hülye
vicc vagy ilyesmi.
Tristan felsóhajt.
– Nem tudom, mit mondjak, de ez egy PR-rémálom, és intézkedni
kell. Már felhívtam a Celebmániát, és megteszem, amit tudok, de a
cikk már kikerült, Noah.
Ezért fizetem, de nem tudom elhinni, hogy megtörtént. Azok után,
ami köztünk kialakult Kristinnel. Tudnám, ha csak szórakozna velem.
Ez azt jelentené, hogy az egész nem számított semmit.
Átgondolom az éjszakát, amikor elmondtam neki, és ő megsiratta a
történetet. Kell, hogy legyen valami magyarázat.
– Először beszélnem kell Kristinnel – mondom Tristannak.
– Bármi történik, én a te oldaladon állok, és az a munkám, hogy
elvégezzem a tűzoltást.
– Tedd, amit kell, de én.. .baromira nem értek semmit.
Nem tudom, mihez kezdjek a lesújtó érzéssel, hogy elárultak.
Miből gondolta Kristin, hogy ez így rendben van? Hogy élhetett vissza
azzal, amit bizalmasan elmondtam neki, hogy posztolhatta ki az
internetre?
Megragadom a csészét, de remegni kezdek. Elönt az idegesség.
Muszáj megértenem, mi történt. Tanya szülei kaptak egy nagyobb
összeget, amikor megérkezett az első nagy gázsim, hozzájárulásként a
lányukról elnevezett ösztöndíjalaphoz. Az ügyvédem intézte,
diszkréten, szigorú szabályok szerint, mit mondhatnak el az én
részvételemről az ügyben.
A szülők sok évvel ezelőtt megbocsátottak nekem, és biztosan nem
támadnának hátba, miért is tennék? Tudják, menynyire szerettem
Tanyát. Az anyja örült, amikor beszéltem neki Kristinről. Azt mondta,
ideje volt, hogy továbblépjek, és ne csak a múltban éljek.
Végigveszem magamban azokat az embereket, akik sosem hittek
az ártatlanságomban – de miért épp most tennének ilyet? Ennyi idő
után? És hogy az ördögbe tudnának Kristinről?
Végső soron teljesen mindegy, ez Kristin cikke. Ott van a neve
mint szerzőé. Megbíztam benne, szerettem, neki ajándékoztam a
szívemet, és ő tönkretett engem. De miért? És miért folytatnánk, ha
már megszerezte az információt? Miért van az ágyamban?
Beszélnem kell vele, mielőtt teljesen megőrülök.
Minden lépésnél hangosabban dörömböl a szívem. Hatalmukba
kerítenek az érzelmek, képtelen vagyok rendezni a gondolataimat.
A laptopot a földre teszem, leülök az ágy szélére, bámulom Kristin
arcát, és próbálok megfeledkezni a szívemet mardosó fájdalomról. A
torkom összeszorul, ahogy megérintem. Ha ez megtörténik, nincs
visszaút, és ha vissza tudnám csinálni, megtenném. Ott maradnék a
tegnapban, és imádkoznék, hogy ez a mai nap ne következzen el.
– Kristin? – gyengéden megszorítom a vállát. – Kristin, ébredj fel!
Kristin a hátára fordul, és mosolyog, amikor meglát.
 – Szia.
Össze vagyok törve attól, ahogyan rám néz. Ez nem egy olyan
nőnek a pillantása, aki tönkretette az egész karrieremet. I így néz rám,
mint megmentőjére. Kell, hogy valami magyarázatot adjon, hogy
rendbe lehessen hozni az ügyet.
– Kristin, a cikk megjelent – mondom.
– Igen? Azt hittem, holnap teszik ki. Elolvastad? – Kristin felül, és
a takarót meztelen testére húzza.
– Te elolvastad?
– Persze, én írtam. – Vállat von.
– Te írtad? – kérdezem. – Senki sem segített?
Kristin félrehajtott fejjel felnevet.
– Persze, hogy én írtam, te bolond. Egy hete küldtem át e mailben
a szerkesztőnek, és pár nappal ezelőtt átbeszéltük a javításokat. Nem
tetszett? Azt hittem… nem voltam biztos benne, hogy tetszeni fog
neked, de reménykedtem…
Lecsukott szemmel mély levegőt veszek, és az orromon fújom ki a
levegőt.
– Te azt hitted, hogy ez nekem tetszeni fog?
– Noah! – Kristin megérinti a karomat, de elhúzódom tőle.
Miért? Én nem… mérges vagy?
– Igen, rohadtul mérges vagyok, Kristin. Nem tudom elhinni, hogy
tényleg megírtad! Hogy az ördögbe voltál képes rá?
Kristin visszacsúszik, a szeme fájdalmasan villan.
– Miért lenne annyira rossz a cikk? Ez az igazság!
Talpra ugrom, és a fejemet fogom. Ennyire nem lehet hülye!
Tudom, hogy nem az. Tudja, mekkora fájdalmat okozott. Ott
ültünk az ágyában, amikor összeomlottam és sírtam előtte. Nem
mondtam semmi olyasmit akkor éjjel, amiből azt gondolhatná, hogy
írhat róla.
Nem tudom tovább türtőztetni magam, felé fordulok, és az ég felé
emelem a kezemet.
– Nem tudtam, hogy kifejezetten figyelmeztetnem kellett volna,
hogy amit Tanyáról mondtam, az nem kerülhet bele a cikkbe!
– Tanya? – Kristin visszafordítja a fejét. – Miről beszélsz?
– Ne játszd a hülyét, Kris! Te magad ismerted el két pillanattal
ezelőtt, hogy te írtad azt az átkozott cikket.
Kristin felkel, és maga köré tekeri a lepedőt.
 – Nem tudom, miről beszélsz. Nem írtam Tanyáról.
Nem tudom, rosszabb-e, ha beismeri, vagy ha hirtelen adja a
hülyét. Ha már elárult, legalább vallja be. De túlságosan dühös vagyok
ahhoz, hogy szóljak hozzá.
Felveszem a földről a laptopot, kinyitom, és az ágyra teszem.
– Ne alakoskodjunk! Ne bánts meg még jobban, mint amennyire
már eddig is megtetted!
Kristin a laptophoz lép, és a fejét rázza. Amikor tekintetünk
találkozik, szeme tele van könnyel.
– Ezt nem én írtam.
– Már beismerted, hogy te írtad.
Remegni kezd az ajka.
– Esküszöm, én nem ezt küldtem nekik!
– Nem ezt küldted, vagy azt hitted, van még időd, mielőtt
elolvasom? Ezt nem hiszem el! Nem hiszek neked!
– Noah… – Kristin egy lépést tesz felém, de én hátralépek. –
Noah, kérlek! Nem én írtam. Ez nem az én cikkem! Esküszöm! A
munkádról írtam, az új szerepedről, ahol egy férfit alakítasz, aki harcol
a nőért, akit szeret, arról írtam, milyen kedves vagy, arról, hogy
jótékonykodsz, de Tanyáról nem! Soha nem tenném!
Fejemre szorítom a kezemet, mert úgy érzem, szétrobban. Jóságos
isten, nekem végem van. Szeretnék hinni neki, de a cikk magáért
beszél.
– Hogy a francba került bele mindaz, amit neked mondtam? Ott
szerepel a neved, Kristin! Húsz éve senkinek sem beszéltem a
történtekről, és most két héttel később hirtelen minden kint van az
átkozott interneten! Mondd el nekem! – lépek oda hozzá. – Magyarázd
meg, hogyan történhetett!
Racionális ember vagyok, azt mondja, nem ő tette, akkor viszont
hallanom kell, mit tud felhozni a mentségére. Mert pillanatnyilag
semmi sem utal rá, hogy ne ő írta volna.
– Megmutatom az e-mailemet! Magad is láthatod, hogy én ilyet
nem küldtem.
Kristin megragadja a laptopot, de én elhúzom előle.
Jelenleg nem bízom semmiben. Még magamban sem. Csak azt
akarom, hogy amit Kristin mond, igaz legyen. De nagyon résen kell
lennem, mert Kristin a gyengém. Nem tudom, ki-törli-e azt a mailt,
vagy más módon menti majd magát. Száz százalékig biztosra kell
mennem.
– Add meg a jelszavadat. Majd én megnézem.
Kristin nagyot sóhajt, és leül mellém.
– Te komolyan azt hiszed, hogy én ilyet tennék?
– Nem tudom, mit gondoljak – vallom be.
Kristin feje lehanyatlik, és szipog.
– Azt hittem, ennél azért jobbak vagyunk együtt.
– Mutasd meg, hogy az a cikk a blogodon, a te aláírásoddal, Tanya
halálának részleteivel, amit én mondtam el neked, nem a tiéd, és én
hinni fogok neked. Én mindenre számítottam, csak erre nem, Kris. Én
csak téged akartalak, és próbálom megérteni a helyzetet.
Kristin rám emeli kék szemét, és én gyűlölöm látni benne a
kínlódást, de muszáj valami bizonyítékot szolgáltatnia, akármilyen
kicsit, amibe kapaszkodhatom.
– Rendben. Nyisd meg az e-mailt, és meglátod. Ezt nem én tettem
veled. Soha nem csinálnék ilyet. Szeretlek, Noah.
A végén elfullad a hangja, amitől én is összeomlók.
– Erica a főszerkesztő, ő mindent felülbírálhat. Nem tudom, talán
valaki elmondta neki, és átírta a cikkemet.
Bárcsak tévednék. Ha ez az e-mail nincs itt, a lábai elé borulok, és
tönkreteszem azt, aki ezt művelte. Kristin megmondja a jelszót,
megkeresem az e-maileket. Bemegyek az elküldött levelek mappájába,
és imádkozom, hogy ne legyen ott az ominózus e-mail.
Két Ericának szóló e-mailt látok. A legutóbbi tárgya: SÜRGŐS –
ezt a cikket tedd közzé!
Megnyílik a szöveg, mire minden reményem elszáll.
Kristinre nézek, aki a fal mellett áll.
– Úgy látom, a sztori többet ért, mint a mi kapcsolatunk. Ne
aggódj, Kristin, én nem foglak letaszítani a hegyről, ahogy te engem.
Most rajtam a zuhanás sora.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Kristin

– Hallgass meg! – ragadom meg a csuklóját, ahogy elindul kifelé a

szobából. – Nem én tettem!
Noah kitépi a karját, és kővé dermeszt undorodó tekintetével.
– Hagyd abba a hazudozást! Rád se bírok nézni. Tűnj el!
Meghasad a szívem a visszautasítástól. Gyűlöl engem, látom a
szemén. Remeg az ajkam. Szükségem van erre az emberre.
– Nem megyek sehová. – Csak állok egyhelyben, és valami
magyarázaton töröm a fejem. Nem én küldtem el az e-mailt. Soha nem
beszéltem senkinek Noah múltjáról. – Beszélnünk kell! Nem
taszíthatsz el magadtól, szeretlek.
Noah egészen közel hajol hozzám, egy pillanatra behunyja a
szemét, nehezen lélegzik.
– Köztünk mindennek vége. Nincs más mondanivalóm. Azt
akarom, hogy most rögtön menj el innen.
– Hinned kell nekem, Noah! Kérlek, ismersz. Te is szeretsz, és a
végére kell járnunk ennek. Nem tudom, mi történt, de esküszöm, hogy
nem én tettem! Miért akarnálak bántani? Nem érted, hogy… ennek
abszolút semmi értelme?
– Akkor egyszer csak hirtelen megjelenik minden, amit elmondtam
neked? Életem minden részlete a világ elé tárva, a te neved alatt, a te e-
mail-címedről elküldve. De mégsem te tetted? Azt hiszed, ennyire
hülye vagyok? Azt hitted, nem fogok rájönni? Vagy csak már
megkaptad, amit akartál, a többi nem érdekelt?
A szavai mélyebben sértenek, mint bármi, amit eddig hallottam.
Nem hisz nekem, és én nem tudom, hogyan bizonyíthatnám be. Csak
azt tudom, hogy nem én küldtem azt az e-mailt. Nem én írtam le
azokat a szavakat, és nem beszéltem senkinek arról, amit Noah
mondott nekem.
 – És azok az emberek, akik tudtak a múltadról? Nem én vagyok az
egyetlen, aki tudja! – Kapaszkodom az utolsó szalmaszálba, mindössze
ennyi, amit tehetek.
– Azt hiszed, erre nem gondoltam? De miért kockáztatnák, hogy
mindent elveszítsenek most? A csapatom már akkor megismerte ezt a
történetet, amikor elkezdtem a pályámat. És honnan tudnák most
hirtelen a nevedet, Kristin? Honnan léptek volna be az e-mail-
fiókodba, és miért küldték volna el ezt a főnöködnek? Ezt magyarázd
meg!
– Tudom, hogy a látszat ellenem szól, de kérlek! – könyörgök. –
Kérlek, adj néhány napot, hogy kiderítsem, mi történt!
– Ne strapáld magad. Este már nem leszek itt.
Megmerevedem, mindjárt elájulok. Nem hagyhat el csak így.
Valahol létezik magyarázat, de időre van szükségem, hogy
felkutassam. Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem, de Noah
elhúzódik. Kihagy a szívverésem. A férfi, aki tegnap éjjel nem tudta
levenni rólam a kezét, többé nem engedi, hogy a közelében legyek.
– Könyörgök! Kérlek, adj egy kis időt, hogy kitaláljam, mi folyik
itt!
Noah ragyogó zöld szeme mereven bámul rám.
– Úgyis el akartam menni.
Megráz az önelégültsége. Eddig egy szót sem ejtett róla, hogy
elutazna.
– Elmész?
– Franciaországba. Kaptam egy szerepet, és néhány nap múlva ott
kell lennem. Nagyon megkönnyítetted a dolgom. Köszönet illet érte.
Szóval hazudott nekem? Magába bolondított, aztán le akar lépni?
– Megígérted, hogy nem mész sehová! – kiáltok fel.
Noah gúnyosan felkacag.
– Te pedig azt mondtad, hogy én vagyok számodra a legfontosabb.
Úgy látszik, mind a ketten hazudtunk.
– Noah, ne csináld ezt!…
A kapcsolatunk éppen most hullik darabokra.
– Ne!
Összeszorított szájjal megfordul.
– Ne állíts be úgy, mintha én lennék a hunyó. Mert pillanatnyilag
azon igyekszem, de nagyon, nehogy megbántsalak. Visszafogom
magam, mert nem akarom látni, hogy sírsz. Ez a szerelem, Kris.
Hagyom, hogy kitépjék a szívemet… – Noah ökölbe szorított kézzel a
mellkasát döngeti – mert belebetegednék, ha bántanálak. Szeretlek.
Szeretlek, annak ellenére, hogy te ezt tetted velünk. Nem én vagyok az,
aki ezt az átkozott dolgot elkövette, drágám. Csakis a te műved. –
Noah a fejét rázza, és kiront a hálószobából.
Ott állok egy szál lepedőbe csavarva, és térdre esem. Zakatol a
szívem, és záporoznak a szememből a könnyek.
– Esküszöm, hogy szeretlek – suttogom az üres szobában.
Hogyan történhet meg ez velem?
Hogy lehet az, hogy nem egész öt órával ezelőtt szeretkeztünk,
most meg mindennek vége?
Hallom a bejárati ajtó csapódását, és megrándul a testem. Nem
hagyhat el. Nem engedem. Felugróm, a nappaliba rohanok, de nincs
ott.
– Noah! – kiáltok utána, de már elment.
Csupa seb szívem kapott még egy utolsó ütést, és már soha nem
gyógyul meg.
Minden lélegzet egy küzdelem, de valahogy beérek a hálószobába,
levegő után kapkodva. Nem tudom elviselni, ha elveszítem Noah-t. Ha
visszajönne, mindent megoldanánk. Valahol létezik egy magyarázat,
de Noah lemondott rólam. Vacogok az üres szobában, magamra
aggatom a ruháimat.
Kézbe veszem a bekeretezett képet, ami rólunk készült az
akváriumparkban, és megszédülök.
Noah napszemüvegben van, én mögötte állok, fejem a vállán,
Aubrey Noah karjában, Finn elénk ugrik, nyitott szájjal. Hogy
gondolhatja, hogy ez lehetséges? Amit én érzek, világos, mint a nap.
Szeretem. Bemutattam a gyerekeimnek. Miért tennék ellene bármit?
Talán csak időre van szüksége. Rá fog jönni, hogy ezt nem
csinálhatja. Rá kell jönnie.
Letörlöm a könnyeimet. Rettenetesen fáj.
Összeszedem a holmimat, és próbálok koncentrálni. Átgondolom a
legutóbbi néhány nap minden részletét, de nem találok semmi
rendkívülit. Otthonról küldtem el az e-mailt, Erica megkapta, aztán
Noah-val voltam.
Elvittem a gyerekeket Scotthoz, közben Noah a lakásomban várt
rám. Aztán átjöttünk hozzá, átéltem életem legjobb szeretkezését,
ettünk, újra szeretkeztünk, aztán minden összeomlott.
 A lakásban hideg van, a melegség és szerelem, ami néhány órája
még megvolt, elpárolgott. Ránézek a pulton heverő cédulára, és megint
sírni kezdek.
Azt akarom, hogy ne legyél itt, mire visszajövök. Hagyok itt pénzt
taxira. Azt hittem, Tanya elvesztése fájt, de az semmi sem volt ehhez
képest, amit tőled kaptam.
Ezt már nem tudom elviselni. Tartsa meg a rohadt pénzét és a
szívemet, mert egyik sem ér fabatkát sem. A bejárati ajtóhoz
vánszorgok, kezem a hideg kilincsen, de még körülnézek,
emlékezetembe vésem a helyet.
– Isten veled, Noah – zokogom, és a könnyek elárasztják az
arcomat.
Kimegyek a házból, a szívem darabokban, és négy sarkot
gyalogolok, ahol van valaki, aki hinni fog nekem.

– Halló! – Erica veszi fel a telefont álmos hangon.

– Le kell szedned azt a cikket a rohadt internetről! Nem én írtam! –
szipogok a telefonba.
– Miről beszélsz? – kérdezi.
Nincs időm és energiám megvitatni. Egy barátra van szükségem,
válaszokat akarok.
– Csak szedd le a cikket, Erica.
– Oké, rendben van. – Hallom a csoszogást a telefonban. – Most
leszedem, de meg kell magyaráznod, miért. A cikk elképesztően jó
volt.
Szünet nélkül folynak a könnyeim, ahogy úti célomhoz
közeledem.
– Nem volt az. Csupa hazugság volt, és nem én küldtem. Nem
tudom, mi folyik itt, de tüntesd el, már eddig is elég kárt okozott.
Leteszem a telefont, és elindulok felfelé a lépcsőn. Amikor az
ajtóhoz érek, becsengetek, ki vagyok fulladva a sok sírástól.
Senki sem nyit ajtót, hangosabban kopogok, remélve, hogy
felébred.
– Mi a szar… – Nicole szeme tágra nyílik, ahogy a karjába omlok.
– Mi történt?
 Zokogni kezdek, hagyom hogy vulkánként törjön elő a fájdalom,
és a barátnőmbe csimpaszkodom.
– Elment. Elhagyott.
– Ki ment el? A gyerekek jól vannak? – Megrázom a fejem,
miközben ő a hátamat simogatja. – Kristin, szólalj meg! Mi az ördög
történt?
Nicole megfogja a vállamat, aggodalmat látok a szemében. Nem
sírtam így, amikor Scott és én szakítottunk. Feleennyire sem voltam
kétségbe esve. Magam előtt látom Noah tekintetét, amikor megnézte az
e-mailt, amit nem én írtam, és nem én küldtem el. Amilyen csalódott
volt a hangja, amikor azt hitte, én voltam. A haragja, ahogy közölte,
hogy mindenképpen elmegy.
Örömmel fogadom a hasogató fájdalmat a szívemben. Az agónia
emlékeztet rá, hogy ez a valóság, és nem fogok néhány perc múlva
felébredni.
– Noah. – Alig lélegzem. – A cikk és… jaj, Nicole, annyira
szörnyű. Nem tudom, hogyan történt, de végzett velem. En voltam a
hülye, amikor azt hittem, hogy működni fog. – Remeg a hangom.
Nicole a kanapéhoz vezet, rám terít egy takarót. Összekuporodom,
fejem az ölében, mint kislány korunkban. Nicole szomorú mosollyal
néz rám, a hajammal játszik.
– Egész mondatokat kérek, Kris.
– Úgy érzem, haldoklik a lelkem.
– Meg akarom érteni, drágám, de összevissza beszélsz. Mi történt
a cikkel?
Nicole szó nélkül hallgatja, ahogy elmagyarázom a reggeli
történéseket. Hol sírok, hol dühöngök, amikor elmesélem, hogy
könyörögtem Noah-nak, higgyen nekem. Igen, ott az az átkozott
bizonyíték, de Noah akkor is tudhatta volna. Ehelyett ott hagyott egy
húszdollárossal és egy cédulával, hogy még jobban összetörje a
szívemet.
Amikor már kifogytam a könnyekből, csak bénultan bámulom a
plafont.
Rövid hallgatás után Nicole csendesen megszólal:
– Te hittél volna neki?
– Tessék?
– Fordított helyzetben te elhinnéd, hogy nem ő tette?
– Igen.
 Azonnal rávágom, gondolkodás nélkül. Nagy nehezen felülök, és
várom a magyarázatot, miért kérdezte ezt.
Nicole felsóhajt, pillantása a padlóra téved.
– Azt akarom mondani, hogy ennek így semmi értelme. Hogyan
küldhettél a főnöködnek egy e-mailt, amit valójában nem küldtél el,
mindarról, amit Noah mondott el neked? Tudom, hogy soha nem
tennél ilyet, de tizenkét éves korod óta ismerlek. Te nem vagy ilyen, de
még ha tudom is ezt rólad, próbálom értelmezni a dolgot. Én nem
vagyok híres ember, aki megtanulta, hogy senkiben se bízzon meg, és
azt hiszi, mindenki csak kihasználja, de Noah egy sztár. Ti még nem
vagytok olyan régóta együtt, és…
Megmozdulok, nem akarom ezt tovább hallgatni, de Nicole
megragadja a karomat, és visszahúz a kanapéra.
– Engedj el!
– Ez nem így működik. Én tudom, hogy nem te tetted, de
figyelembe kell venned a nagyobb összefüggéseket.
– Miért okoz neked problémát, hogy higgy nekem? – kérdezem.
– Mert egész életemben olyan akartam lenni, mint te. Jó akartam
lenni, őszinte, gondoskodó és akár fele olyan tiszta, mint te. Ki van
zárva, hogy képes volnál így tönkretenni valakit, aztán békében élni
saját magaddal.
– Óh, Nic, te pontosan ilyen vagy.
Nicole a karjába vesz.
– Most nem rólam van szó, de itt van, amiről beszélek. Mondok
neked valamit rólad, és te visszafordítod rám.
Megrázom a fejem, próbálom legyűrni a fájdalom következő
hullámát.
– Ez képtelenség. Nem veszíthetem el. Tudom, hogy őrültségnek
hangzik, de szeretem, és vele akarok élni. Azt hittem, ő volt a második
lehetőségem. Ő volt a…
Nem tudom befejezni. Ez már túl sok. Könnyű volt szeretni Noah-
t, elveszíteni rémálom.
– Nagyon sajnálom, hogy szenvedsz. Elég bajod volt már az
életben, és azt reméltem, most más lesz.
A könnyeim, bár azt hittem, már kiapadtak, megint hullani
kezdenek. A szenvedés nem elég jó szó erre. Fájdalom, agónia,
nyomorúság, gyötrelem… ezek már kicsit pontosabbak, de még
mindig messze vannak az igazságtól.
 – Más lenne a helyzet, ha volna benne szemernyi igazság. Ha én
tettem volna, el tudnám fogadni, hogy elhagy és mindennek vége. Nem
tudom megmondani, hogyan került oda az az e-mail. De ott van! Ott
van az elküldött leveleim között.
Két kézzel markolom a hajamat.
– Hogyan? Hogyan küldhettem el valamit, amit meg sem írtam?
– Nem tudom. Ez teljesen abszurd. Akárki tette, nyilvánvaló, hogy
nem akarja, hogy együtt legyél Noah-val. Nincs valami őrült volt
barátnője, vagy bárki, aki eszedbe jut? Valaki a múltjából, aki ártani
akarna neki?
Annyi minden van ebben a történetben, ami nem stimmel. Noah
azt mondta, nem nagyon járt senkivel, Tanya családja megbékélt, de
időközben talán meggondolták magukat. Nem készült közös fotó rólam
és Noah-ról, tehát nem is tudhatták, hogy együtt vagyunk. Hacsak
Noah nem szokott mostanában is beszélni velük.
– Nem tudok róla.
– És Scott? – kérdezi Nicole.
Keserveset sóhajtok, és kinézek az ablakon. Épp kel fel a nap.
– Nagyon szívesen fognám Scottra, esküszöm, hogy jól áll neki a
cselszövő szerepe, de hogyan tudta volna véghez vinni? Semmit nem
tud Noah múltjáról. Ráadásul tulajdonképpen békében megvagyunk
egymással. Scottnak nemsokára új felesége és gyereke lesz, miért
érdekelné egyáltalán, hogy velem mi van?
– Igen, és nem is ilyen eszes – jegyzi meg vigyorogva Nicole.
– Pontosan. Bárcsak sejteném, mi lehet a háttérben.
Könnyektől homályos szemmel nézek Nicole-ra.
– Bármennyit töröm a fejem, nem értem. Látni akarom Noah-t,
meg akarom érinteni, hallani a hangját, de ő már nem akar engem.
Ha tudtam volna, hogy csak ennyi időt tölthetek vele, mindent
másképp csináltam volna. Innen visszatekintve hülye voltam. Noah
soha nem maradt volna velem, ezt látnom kellett volna. Két külön
világban élünk, felelőtlenség volt azt hinni, hogy működhet.
Megszólal a telefonom, rohanok megkeresni. Lehet, hogy Noah.
Egész bensőmmel remélem, hogy ő az.
A név azonban, amit a telefonom kiír, meglep. Miért hív az
unokatestvérem felesége?
– Catherine? Minden rendben?
 – Beszélnünk kell, bébi. Most tettem le a telefont, az egyik
sajtósommal beszéltem, és olvastam a cikket.
Elakad a lélegzetem.
– A cikket?
Catherine a torkát köszörüli.
– Noah Frazier képviselője…
– Te vagy.
– Igen, az én cégem csinálja a PR-ját, és most fogok találkozni
vele, de tudnom kell…
– Nem én voltam, Cat – mondom gyorsan.
– Rendben. – Egy pillanatig habozik. – Amikor láttam a nevedet,
és Noah beszámolt, le voltam döbbenve, amikor hallottam, hogy te
vagy a dolog mögött. Különösen, amikor mondták, hogy a barátnője
vagy.
Catherine eltakarja a telefont, és mond valamit, amit nem értek.
Megdörzsölöm az orrnyergemet, és azon tűnődöm, mi jöhet még.
Belekeveredett a családom, a gyerekeim meg fogják tudni, hogy Noah
elhagyott, én pedig össze vagyok törve.
– Sajnálom – mondom, miközben forog a gyomrom. Semmit sem
gyűlölök jobban, mintha csalódást okozok.
– Levetettem a cikket.
Catherine felsóhajt.
– Tudom, de egyszer már kikerült, és soha semmi nem tűnik el
véglegesen. Én mindent megteszek… – Catherine elhallgat, eltakarja a
telefont, aztán visszatér. – Elnézést, Jackson ki van borulva. Rá kell
parancsolnom, hogy szedje össze magát. Nem örül, hogy
belekeveredtél.
Bárcsak ne keveredtem volna!
– Mondd meg neki, hogy én is sajnálom.
– Hadd fogalmazzak másképp – mondja Catherine. – Jackson nem
örül, hogy valaki ezt tette veled. Figyelj ide, Tampában vagyunk.
Jackson odavisz hozzád kocsival. Rendben?
– Nem muszáj.
– Tudom, de akkor is megyünk.
– Nicole-nál vagyok. Sms-ben megírom a címet.
Letesszük a telefont, Nicole kérdőn néz rám.
– Jackson idejön.
– Az unokatestvéred? – kérdezi tágra meredt szemmel. Bólintok.
 – Az az elképesztően dögös pasi, akinek mindenhol csak úgy
dagadnak az izmai?
– Nicole! – figyelmeztetem.
– Igen, tudom, nős… De attól még csoroghat a nyálam.
Nagyszerű. A legjobb barátnőm ki akar kezdeni az
unokatestvéremmel, én pedig túlságosan le vagy sújtva ahhoz, hogy
érdekeljen. Ez a nap egyre rosszabb, pedig még reggel kilenc óra sincs.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Kristin

– Szia, Kris.
– Szia – mondom, és megint elerednek a könnyeim, ahogy meglátom
az együttérzést Jackson tekintetében. Olyan vagyok, akár egy rossz
vízcsap. Jackson meg mintha a bátyám lenne. Nem akarom, hogy így
lásson.
Erős karjával átöleli a vállamat, és szorosan tart.
– Ne sírj! Nem tudod, hogy a férfiakat meghülyíti, ha könnyeket
látnak? Nem tudunk normálisan beszélni.
A mellkasához szorulva szipogok.
– Még a nagy rosszcsont haditengerészeti kommandósok is?
Jackson felkacag.
– Különösen azok. Kérdezd csak meg Catherine-t, a sírás a legjobb
fegyvere.
– Jó tudni. Feltételezem, nem azért jöttél, hogy erkölcsi támogatást
nyújts.
Jackson rám néz, és megrázza a fejét.
– Nem, de a te oldaladon állok.
– Jó.
– Beszéljünk! – Fejével a kanapé felé int.
Miközben odamegyünk, összeszedem magam. Erősnek kell
lennem, bármi vár is rám. Már eleget sajnáltam magamat, ideje
felnőttként viselkednem. Az életem bővelkedik a hirtelen
irányváltásokban, de mindet túléltem. Most szenvedek, de idővel
enyhülni fog a fájdalom.
– Szeretném, ha őszintén válaszolnál, és esküszöm, hogy nem
fogok ítélkezni, és nem leszek dühös.
Felemelt kézzel leállítom. Tudom, mit fog kérdezni, de nem
akarom újra hallani azokat a szavakat. Már így is nagyon nehéz.
– Nem én írtam. Nem én küldtem el. Fogalmam sincs, ki tette.
 Jackson szomorúan elmosolyodik.
– Nem gondoltam, hogy te tetted.
– Van valami ötleted, hogyan történhetett ez? – Reménykedve
nézek rá. Biztonságtechnikai cége van, nyomozói munkát is végzett
már. Persze sejtelmem sincs, hogy az ördögbe tudna segíteni, de talán
akadhat olyan, aki tudja.
Jackson feláll, és a tarkójára teszi a kezét.
– Egyelőre nincs. Mindent el kell mondanod, amit csak tudsz,
hogy el tudjak kezdeni keresni. Mondtam Catherine-nek, hogy
beszállok, nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, hogy valaki csőbe
húz téged.
Hinni akarom, hogy a végére lehet járni valahogy, de nem tudom,
számít-e ez. Noah elhagy, akkor miért érdekelne? Ő nyilvánvalóan azt
hiszi, hogy én voltam. Minden perc, ami a hívása vagy az üzenete
nélkül múlik el, tovább csökkenti a reményemet, hogy még lehet
belőlünk valami. Azt hittem, erős alapot építünk. Hittem annyira
Noah-ban, hogy megint kockára tettem a szívemet. Valaki elvette
tőlem, és nem tudom, hogyan szerezhetném vissza. Vagy vissza
tudom-e egyáltalán.
– Mi a csudát tehetnénk? – kérdezem.
– Először is én…
– Jackson! – sikolt fel Nicole az előtérben, amikor meglátja. –
Ősidők óta nem láttalak, te dögös férfiszépség!
Te jó ég!
– Nicole! – figyelmeztetem.
– Óh, fogd be! – Nicole mosolyog, és repül Jacksonhoz. – Tudja,
hogy úgyis csak jól szemügyre veszem, semmi más.
Jackson megöleli, és nevet Nicole bohóckodásán.
– Egyesek sosem változnak, igaz?
– De nem ám! Miért is változtatnánk a tökéletesen? Ez az én
jelszavam.
Öklendezésre emlékeztető módon köhögök.
– Elnézést, csak próbálok nem hányni.
Nicole hátba vág, aztán lehuppan mellém.
– Biztos vagyok benne, hogy van valami terved, hogyan lehetne
Kristin nevét tisztázni, nem igaz, nagyfiú?
– Hozzá kell férnem az e-mailjeidhez, a telefonodhoz és a
laptopodhoz. Az embereim átvizsgálják, és meglátjuk, találnak-e
valamit. Csodálkoznál, ha tudnád, mennyi mindent lehet messziről
művelni – közli Jackson. – Aztán, ha nem találunk semmit, mélyebbre
ásunk. Minden eltemetett dolog felszínre kerül egyszer, és én
átkozottul jó kotrógép vagyok.
– Abban biztos vagyok – dorombol Nicole.
Megbököm a lábát, és felállók.
– Az egész életemhez hozzáférést kapsz. Nincs semmi
titkolnivalóm.
– Jó. Induljunk! – sürget Jackson.
Nicole átölel.
– Nem lesz semmi baj. Bármi történjék is.
– Majd hívlak.
– Remélem is.
Elköszönünk Nicole-tól, és Noah házába indulunk Catherine-ért.
Egész úton azt magyarázom magamnak, hogy Noah nem akar látni, de
ettől még be akarok menni, és dörömbölni az ajtaján. Egyre közelebb
vagyunk a célhoz, és egyre jobban görcsöl a gyomrom.
Jackson leparkol a járda mellett, hányingerem van. Noah bent van
az épületben. A dupla üvegajtó mögött ott van az egyetlen férfi, akit
igazán szerettem, az egyetlen férfi, aki azt éreztette velem, hogy érek
valamit. Ahogy Jackson behúzza a kéziféket, kilép Catherine, és én
hálás vagyok neki.
Nem tudnám elviselni, hogy csak üljek itt és várjak.
Catherine rám néz, elkapja és megszorítja a kezemet.
– Mindent megteszek, amit csak tudok. Ezt tudnod kell. Rendben?
Hanghordozása figyelmeztetés, de nem fenyegetés.
– Ezt hogy értsem?
Catherine és Jackson összenéznek.
– Ez azt jelenti, hogy gyorsan a végére kell járnunk a dolognak.
Most jövök csak rá! Catherine számára Noah a legfontosabb.
Mindent meg fog tenni, hogy kihúzza a történet méregfogát, és én
leszek a célpont.
– Noah azt akarja, hogy járassatok le, és ehhez teregessétek ki az
én szennyesemet, ugye erről van szó? – kérdezem egykedvűen.
Jackson beindítja a kocsit, és elindulunk a házam felé. Senki sem
válaszol. A hallgatásuk mindent elmond. Catherine-nak nincs más
választása, viszont kiválóan végzi a munkáját.
 Hátrahajtom a fejem, behunyom a szemem, kikapcsolom az
agyamat. Így tudtam túlélni Scott hántásait is. Megtanultam, hogyan
váljak érzéketlenné, ne halljak, ne lássak semmit, és magam is
semmivé váljak. Hónapok óta nem gyakorlom, de most megint itt
tartok, úgy teszek, mint aki nem is létezik, és mintha ez az egész nem
is történne meg a valóságban. Kegyelmi állapot, semmi sem érhet el
hozzám.
– Kristin – Catherine megráz, visszarángat a jelenbe.
Ráveszem magam, hogy megmozduljak, és mind a hárman
bemegyünk a házba.
Nehezen lélegzem, fejemben újra lejátszódik az elmúlt néhány
hónap. Noah ül a kanapén Finnel, a Harry Pottert nézik. Noah és
Aubrey etetik az állatokat a játéksarokban. Az asztal, ahol megcsókolt,
mielőtt bementünk a hálószobába. A konyha padlója, ahol letámadtam.
Noah mindenhol ott van.
A gyomromra szorítom a kezem, és összegörnyedek. Ennek véget
kell vetnem.
Catherine megfogja a fejemet, és maga felé fordít.
– Tudom, hogy rémes. Tudom, hogy azt akarod, Noah bízzon
benned. Hidd el, azt kívánom, bárcsak ilyen egyszerű lenne, drágám,
de majd akkor tudjuk leállítani, ha kiderül, ki áll a dolog hátterében.
Noah nem akarja elhinni, hogy te voltál. Bárki más, csak ne te legyél.
Egyáltalán nem örül, hogy elmentél. Szeret téged, maga mondta
nekem, de tanácstalan, mert minden bizonyíték rád mutat. Készen állsz
rá, hogy kitaláljuk, hogyan bizonyítsuk be, nem te voltál? – Catherine
szemében elszántság villan.
A karjába kapaszkodók, három mély levegőt veszek, és bólintok.
Még ha elveszítem is Noah-t, akkor is tisztáznom kell magamat.
Semmi rosszat nem tettem, és akárki követte is el, éreznie kell legalább
egy töredékét annak a fájdalomnak, amit én érzek. Igen, készen állok.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Noah

– Helló, Mr. Frazier. – A barna hajú légikisasszony mosolyog.

– Hozhatok önnek valamit?
Ugyanolyan színű a haja, mint az övé. Talán kicsit világosabb, de
nekem sokkal jobban tetszik Kristin hajának vöröses árnyalata.
Kiszárad a torkom, ahogy magam előtt látom Kristin arcát, haját,
testét, és hallom a hangját minden nőben, aki elém kerül. Senki nem
versenyezhet vele, és egyik sem tett tönkre annyira, mint ő.
– Köszönöm, nem kérek semmit.
Piros ajka csábos mosolyra húzódik.
– Rendben, de ha bármire szüksége van, boldogan állok
szolgálatára. A nevem Leighanne.
Mosolygok.
– Köszönöm. – Semmiféle szolgáltatásra nincs szükségem. Csak
aludni akarok, és a jövőben felébredni.
Nem tartott sokáig, hogy Tristan kieszeljen egy tervet. Szólt, hogy
a cikket leszedték, és most Kristin lejáratásán dolgoznak. Nem akartam
tudni a részleteket. Nem tudok nyugton ülni, és figyelni, ahogy
tönkreteszik Kristint. Bár összetörte a szívemet, gyűlölöm, hogy
ugyanezt teszem vele én is. Úgy tudom, olyan színben fogják
feltüntetni, hogy csak egy nekikeseredett, bosszúszomjas volt feleség,
vagy egy lecsúszott egyedülálló anya, aki hírnevet akar szerezni
magának.
Kristin egyik sem ezek közül.
Akárhogy is, nem tudom megváltoztatni, amit iránta érzek. Megint
pittyeg a telefonom, ki akarom kapcsolni, de meglátom Kristin nevét a
kijelzőn.
Hülyeség kinyitni, de soha nem gondoltam magamról, hogy ne
lennék hülye.
 Kristin: Nem tudom, elolvasod-e. Nem tudom,
érdekel-e, de azt akarom, hogy tudd,
tiszta szívből szeretlek. Többet adtál nekem
néhány hónap alatt, mint amennyit egész
életemben kaptam. Soha nem bántanálak,
sehogyan sem. Azt mondtad, hogy elhagysz,
és jobban hiányzol, mint fel tudod fogni.
Megmondom Aubrey-nak, hogy megkértél,
törődjek az állataival, Finn-nek pedig azt,
hogy reméled, nemsokára lefutja a
maratont. Akármit gondolsz is rólam,
minden együtt töltött pillanatot kincsként
fogok őrizni. Bármit megadnék, hogy
még egyszer láthassalak, de tudom,
hogy te nem akarsz látni engem. Esküszöm,
kiderítem, ki tette ezt.

Ülök a repülőgépen, dörzsölöm a halántékomat, újra meg újra

átolvasom a szöveget. Ugyanazok a gondolatok kavarognak bennem,
de nem kapok választ semmire.
Vajon beindult már a kampány Kristin ellen?
Gyűlölni fog, és megmondja a gyerekeknek, hogy miattam
támadják?
Szenvedni fog miattam?
Felidézem Aubrey kék szemét és azt, hogy eltűnik arcáról a
mosoly, mert az embereim pénzéhes perszónának állítják be az
anyjukat. Finn gyűlölni fog, de nem jobban, mint ahogy én gyűlölöm
magamat.

Sms-t írok Tristannak.

Én: Ne tegyétek tönkre Kristint!

Bármi történt, szeretem, és nem akarom ezt.
Találjatok ki valami mást!

A választ meg sem várva kikapcsolom a telefont.

Utálom az egész históriát, de nem találok más magyarázatot. Az
egész napot azzal töltöttem, hogy valami más megoldást találjak, ha
nem ő volt, de nem jutottam semmire. Bár a szívem mélyén nem
tudom elhinni, hogy Kristin ennyire manipulatív lenne, és így el tudna
árulni, az eszemmel mégis látom a tényeket. A tényekkel pedig nem
lehet vitatkozni.
Felszáll a gép, és én magam mögött hagyom a nőt, akit szerettem,
és akivel együtt élhettem volna.

– Noah! Gyere már! – A rendező a lakókocsim ajtaját döngeti, de én

csak morgok. Az elmúlt két nap ittam, mint a gödény, rendesen
rájártam a hotelszobám minibárjára. Így nem fáj annyira ez az egész.
Kerültem az embereket, a napvilágot, az ennivalót, lényegében
mindent, a vodkát kivéve.
Elképzelni sem tudom, hogyan fogok ma dolgozni. Alig állok a
lábamon, nemhogy a szövegre tudnék koncentrálni. Hátradőlök a
széken, és behunyom a szemem. Ha abbamaradna a szédülés, máris
jobban lennék.
Nyikorogva nyílik az ajtó.
– Mr. Frazier?
– Mi van? – vakkantom.
Te jó ég, mekkora tahó vagyok! Ez nem jellemző rám. Nem
szoktam berúgni, elkésni és lekezelően bánni a stáb tagjaival. Én
vagyok az a fickó, aki mindenkit megnevettet, és most tessék.
– Elnézést a zavarásért, de Paul mindjárt kitér a hitéből –tájékoztat
az apró szőke lány. – Harminc perccel ezelőtt szólították, és a lelkemre
kötötték, hogy maga nélkül ne menjek sehova.
– Basszus! Rendben, adjon nekem két percet, és elkészülök. – Még
az is nehezemre esik, hogy normális hangon beszéljek.
A lány bólint és kilép a lakókocsiból, de valószínűleg nem megy
messzire. Ideje összekaparni magam. Feladatom van, és senkit nem
érdekel, hogy egy érzelmi roncs vagyok. Őket csak a film érdekli.
Vizet loccsantok az arcomra, és felhajtom az asztalra készített
kávét.
– Mehetünk? – kérdezi a lány, amikor kinyitom az ajtót.
– Naná. – Közel állok hozzá, hogy hanyatt vessem magam, de
ennyit erről. – Hogy hívják?
– Elisa.
 Mindenesetre elmosolyodom.
– Örvendek, Elisa. Szóval melyik jelenetet vesszük először?
Elisa felsóhajt, és én gyakorlatilag olvasok a gondolataiban… ezt
már igazán tudhatná…
– Azt a jelenetet, amikor az ön karaktere, Alexander,
megismerkedik Autumn karakterével, Kierstennel egy partin.
Azonnal kijózanodom, ahogy meghallom a karakter szerelmének
nevét.
– Kiersten? A forgatókönyvben Hailey-nek hívták.
Elisa megint olyan pillantást vet rám, mint aki azt kérdezi, teljesen
idióta vagyok-e.
– Megkapta a javított példányt a hotelben, aznap, amikor
megérkezett. Nem látta a változtatásokat?
Láttam volna, ha elolvasom, de én csak az egészségügyi
figyelmeztetést olvastam a vodkásüveg oldalán.
– Volt néhány nehéz napom. A barátnőm elárult, én meg
tönkretettem az életét, hogy mentsem az irhámat, aztán ittam, hogy
felejteni tudjak. Nem vagyok formában.
Elisa szólásra nyitja a száját, de ekkor kiáltást hallok.
– Noah!
Bizonyára káprázik a szemem.
– Tristan?
Mi a francot keres a sajtosom Franciaországban?
– Áh, szóval tudod, ki vagyok! Jó tudni, mert a hívásaimat nem
fogadod. – Tristan rám néz.
– Nem lehet hívásokat fogadni, ha a telefon nincs bekapcsolva.
Tristan a szemét forgatja, majd Elisára mosolyog.
– Magamra hagyna néhány percre, kedves, az ügyfelemmel?
Elisa rám néz, és szomorúan bólint.
– Persze. Nem, mintha lenne még állásom. Új kirúgásrekordra
készülnek – mormogja, miközben elsétál.
– Elintézem, hogy ne legyen baja – mondja Tristan. –
Egyfolytában hívtalak.
Ahogy megérkeztem Franciaországba, senkivel nem akartam
beszélni. Nincs annyi akaraterőm, hogy ne hívjam fel Kristint, ne írjak
neki vagy szálljak fel az első gépre, ahogy meghallom a hangját, ezért
inkább kikapcsoltam a telefonom.
 Nincs értelme mindezt elmagyarázni Tristannak. Nem szokta
érteni az aggodalmaimat. Lényegében szívtelen alak, és szerinte abban
a pillanatban hadjáratot kellett volna indítanom Kristin ellen, ahogy
megtudtam, hogy elárult.
Az az érdekes a szerelemben, hogy bolondot csinál belőled, aki
nem tud szándékosan fájdalmat okozni a másiknak. Inkább érezném
magam nyomorultul egész hátralevő életemben, mint hogy egyetlen
pillanatig szenvedni lássam őt.
– Mit keresel itt?
– Valamit mondanom kell neked, és azt az utasítást kaptam, hogy
személyesen tegyem meg.
Most még jobban szédülök, mint az előbb. Nem tudok még egy
bombarobbanást elviselni. Nem jó jel, hogy Tristan felbukkant itt.
– Intézd el, akármi legyen is az – mondom, és elindulok a másik
irányba. – Nincs hangulatom a további rossz hírekhez.
– Nem Kristin tette – mondja Tristan, mire megtorpanok.
Ökölbe szorítom a kezem, próbálok egyenesen megállni.
Remélni sem merem, hogy igaz, amit hallottam. Lehet, hogy még
mindig részeg vagyok, és csak álmodom ezt a beszélgetést. Ugrál a
gyomrom, ahogy szembefordulok Tristannal.
– Tessék?
– Nem ő küldte azt az e-mailt, Noah. Lenyomoztuk az IP-címet, és
nem az ő házából jött, és nem is a tiedből. Valaki más csinálta.
Istenem, add, hogy igaz legyen! Kérlek, legyen igaz!
– Akkor ki? És ezt honnan tudod?
– Pillanatnyilag nem mondhatok többet. Biztos cáfolatra van
szükségem, ha mégis kikerül az információ. Van egy csomó jogi
vonatkozása dolognak, amit Catherine egyelőre nem akart elárulni,
amíg száz százalékig be nem bizonyosodik, hogy nem Kristin volt.
Csak ennyit mondott, aztán rám parancsolt, hogy szálljak fel a gépre,
és jöjjek el hozzád.
Bámulom az eget, és a fejemet csóválom. Mindennél jobban el
akarom hinni. Gyötrelmes dolog elveszíteni Kristint.
– Biztos? – erősködöm.
– Nézd, Catherine készen állt, hogy tegye a dolgát, de bizonyítéka
van rá, hogy semmiképpen sem küldhette Kristin.
Hatalmába kerít a bűntudat, alig kapok levegőt. Nem hittem neki.
Mondta, könyörgött, hogy hallgassam meg, de én otthagytam. Még
ezek után is azt írta, hogy szeret.
Utálom magam.
Maradnom kellett volna, bíznom kellett volna benne, meg kellett
volna találni a módját, hogy bebizonyosodjon, nem ő írta.
De honnan az ördögből tudhattam volna? Minden jel arra utalt,
hogy ő volt, és én egyszerűen elfogadtam. A lelkem mélyén soha nem
hittem el, de azt megtanultam, hogy azok, akiket szeretsz, rettenetes
dolgokat tudnak művelni. Emberek, akikben bíztam, elárultak, és én
nem akartam megint átkozott balek lenni.
De már túl késő.
– Akkor nem volt igazam?
– Nem, mindannyian tévedtünk.
Nem! Nekem nem volt igazam. Én vagyok az, akinek bíznia kellett
volna benne. Én vagyok a hibás.
– Bassza meg! – ütök ököllel a falba. – Akkora idióta vagyok!
Olyan könnyen lemondtam róla.
Tristan a vállamra teszi a kezét.
– Mit gondolhattál volna, ember? Megjelent egy cikk Kristin
nevével, azon a blogon, amelyiknek ő dolgozik, az ő e-mail-címéről
feladva. Ez több, mint véletlen egybeesés.
– Elszúrtam, Tristan. Elszúrtam, és ő soha nem fog nekem
megbocsátani.
Tristan erősen fújtat.
– Meg fogja érteni, miért tetted. Lehetetlen helyzet volt. Azt tetted,
ami bárki más is tett volna.
Ez nem változtat azon a tényen, hogy otthagytam. Hátat
fordítottam neki, ahogy velem is megtették sokan.
– Azt hiszed, csak úgy elfelejti, hogy ilyen gyorsan lemondtam
róla?
Tristan vállat von.
– Nem tudom. Tényleg nem, de ebben az iparágban pontosan azt
tetted, amit tenned kellett. Ezt Kristinnek is meg kell értenie.
– Nem érted. Ő nincs benne ebben az iparágban.
– Hogyne lenne? Hírességekről szóló cikkeket ír, Noah. A
tanácsom ellenére interjút adtál, beleszerettél Kristinbe, aztán hirtelen
kiszivárgott valami, amit bizalmasan elmondtál neki, és amitől addig
sikerült távol tartani a sajtót. Ugyan már!
 Kit érdekelnek az érvek? Van a jó, és van a rossz, és én a rosszat
választottam. Cserbenhagytam, amikor belém kapaszkodott, és
könyörgött, hogy ne menjek el. Amit csináltam, a karrieremnek talán
jót tett, de nekünk, neki és nekem nem.
A falnak támaszkodom, a fejem tompa puffanással hátrahanyatlik.
– Mások hittek neki – jegyzem meg. – Valaki más mélyebbre
ásott.
Tristan is a falnak támaszkodik mellettem. Egyre jobban utálom
magam. Megtehettem volna mindent, ami csak szükséges, hogy
bebizonyítsam, nem ő tette, vagy tényleg ő tette. Nem arról van szó,
hogy ne lettem volna képes rá, de nem láttam más lehetőséget, csak
hogy ő volt.
– Igen, de te kaptad a képedbe az egész szart. Neked kellett
viselned a következményeket. Nem tudom, szerintem ez egy vesztes-
vesztes szituáció volt, és te megtetted, amit tudtál.
Lehet, hogy igaza van, de a szívem azt súgta, hogy Kristin nem
tehette ezt. Egy pillanatig sem hittem, hogy képes ilyen árulásra, az
eszem viszont ennek ellentmondott. Elveszítettem őt, és fogalmam
sincs, vissza tudom-e szerezni.
Dörzsölgetem fájó kezemet.
– Ugye nem csináltatok semmit, ami tönkretehette Kristint?
– A szájtról elterjesztettem, hogy hamis híreket jelentetnek meg,
de a cikk kikerült. Egy kicsit tovább halogattuk, mint én tettem volna,
de Kristin rokonságban áll Catherine-nel.
– Catherine-nel, a főnököddel? A nő, aki eljött a házamba, Kristin
rokona?
Tristan égnek emeli, majd leejti a kezét.
– Pontosan. Minden követ meg akart mozgatni, mielőtt olyasmivel
támadtuk volna Kristint, amit nem tudtunk volna visszavonni.
Catherine férjének biztonsági cége van, és… Nos, azt mondták, ennél
többet ne akarjak tudni. Körülbelül harminc perccel az sms-ed után
zárták ki a lehetőséget, hogy Kristin lett volna.
Jézus Krisztus. Két napig hülyére ittam magam, miközben Kristin
ott ült és isten tudja, miket gondolt.
– Kristin tudja, hogy egészen mostanáig nekem nem szólt senki?
– Nem tudom. Nagyon vékony jégen táncolunk, mert nem álltunk
kapcsolatban vele. Mivel Catherine férje Kristin unokatestvére, ez
kicsit módosított a helyzeten.
 Ez mind nem számít. Én már az elején megmondtam, hogy
nyilatkozni sem akarok.
– Engem Kristin érdekel, nem az összefüggések.
Tristan kuncog.
– Tudom, hogy nem érdekel, de te vagy az ügyfelünk. Engem azért
fizetnek, hogy eltakarítsak utánad, és családtag vagy sem, mi hozzád
vagyunk lojálisak, senki máshoz.
– Rendben. – Végigsimítom az arcomat. – Azt akarom, hogy tudd
meg, ki áll a háttérben. Azt akarom, hogy tegyétek tönkre. Leszarom,
hogy mit kell tenned, de Kristint csapdába csalták… Ezúttal nem
fogom vissza magam.
– Értettem – válaszol Tristan öntelt mosollyal. – Bárcsak többet
tudnék mondani neked, de Kristinnel kell beszélned, ha a részletekre
vagy kíváncsi.
Akárki tette, a poklot vonta a fejére. Szét fogom zúzni az életét,
ahogy ő tette a miénkkel. De hagyom, hogy Tristan kezelje a dolgot,
nekem most valami mással kell foglalkoznom, engem csak ez érdekel.
– Még valami – jegyzem meg. – Lesz itt még egy balhé, amit
neked kell lerendezned.
Tristan vigyorog.
– Igen, ez a másik, amiért itt vagyok. Rájöttem, hogy
Franciaországban is lesz egy kis dolgom.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Kristin

Három nap.
Hetvenkét óra.
Négyezer-háromszázhuszonnyolc perc, mióta semmi hír Noah-tól.
Most már huszonkilenc perc. Nem mintha számolnám vagy ilyesmi.
Azt reméltem, amikor meghallja, hogy nem az én házamból vagy
az én gépemről küldték, telefonál vagy sms-t küld… vagy valami.
Gondolom, vagy nem hitte el, vagy nem érdekli.
Megszegett ígéretek és egy összetört szív, ez minden, ami a
kapcsolatunkból megmaradt.
Idegileg kikészültem, nem aludtam, és a várakozás, hogy Jackson
hívjon a kutatás eredményeivel, ki küldte az e-mailt, lassan megöl.
Tudnom kell, ki áll a háttérben. Meg akarom tudni, ki gyűlöli annyira
Noah-t és engem, hogy mind a kettőnket kész volt tönkretenni.
Kopognak az ajtón, a szívem vadul verdes. Lehet, hogy Noah?
Felugrom a kanapéról, és az ajtóhoz rohanok. De mi a fenét csinálok?
Lassítok.
Noah úgy hagyott itt, hogy vissza se nézett. Abszolút feláldozható
voltam számára, és megsértett, sokkal jobban, mint Scott bármikor.
Megint kopognak.
Valószínűleg különben sem Noah az. Ajtót nyitok, és tényleg nem
Noah. Catherine áll ott egy csokor virággal.
Úgy látszik, már ma máshogy fogadják a szakításokat. Régen
fagylalt, sütemény, Négy Sarokkal Odébb-koncert, és sok bor dívott. A
virág újdonság.
– Szarul nézel ki – mondja Catherine elfintorodva. – Zuhanyoztál,
amióta utoljára láttalak?
– Van valami híred? – nyögöm ki, mert tudnom kell, ezért van-e
itt.
– Ez itt volt a verandán, kártya nélkül – mondja Catherine.
 Nem érdekel a hülye virág. Akár az is küldhette, aki ezt az egészet
elkövette ellenem, hogy tovább kínozzon. Információt akarok az e-
mailről. Elegem van a várakozásból, és abból, hogy nem jutunk
semmire.
Jackson elmagyarázta, hogy nem ment olyan könnyen, mint ahogy
én gondoltam. Mivel technikailag ez nem bűncselekmény, nincs olyan
bíró a világon, aki elrendelné az IP-adatok felderítését. Van viszont
egy barátja, akinek van egy barátja, aki talán CIA-ügynök. Jackson
megnyugtatott, hogy semmi mást nem kell tudnom.
– Catherine?
– Csak annyit tudok, hogy Jackson azt mondta, itt találkozzam
vele, amikor befejeztem a munkát a Starbucksban, mert távol akartam
lenni a gyerekektől, tehát itt vagyok. Menj zuhanyozni, és hozd magad
emberi formába! Aztán átbeszéljük az információkat.
– Nem tudok…
– Menj! – utasít Catherine. – Tudom, hogy tűkön ülsz, de még egy
órába is beletelhet. A gyerekek Scottnál vannak?
– Igen. Azt mondtam neki, hogy nem érzem jól magam, segítsen
és legyenek nála néhány napig.
– Jó, akkor menj, és hozd rendbe magad!
Nem akarok vitatkozni vele, elindulok a fürdőszobába. Állok a
zuhany alatt, lemosom magamról a bőrömre tapadt bánatot. Semmit
sem tudok tenni ebben a helyzetben. Tudom, hogy nem én vagyok a
felelős, mégis nekem kell meggyőznöm mindenkit. Felrémlik előttem
Noah arca, ahogy elhagyott. Csalódottságot, haragot és elszántságot
tükrözött, hogy köztünk mindennek vége.
Behunyom a szemem, hátamat a hideg csempének támasztom, és
szabad folyást engedek a könnyeimnek.
Noah nem jött vissza.
Tudnia kell, hogy nem én voltam, de ez sem változtatott semmin.
Megint egyedül vagyok, csak most már nincs menekvés.
Kopogás riaszt meg.
– Kristin?
Megköszörülöm a torkomat, remélve, hogy a fájdalom nem
hallatszik a hangomon.
– Igen?
– Jackson hívott, hogy húsz perc múlva itt lesz.
– Oké.
 Végzek a zuhanyozással, felöltözöm, és lazán feltűzöm a hajamat.
Remélem, hogy így tisztán elfogadhatóbb lesz az amúgy teljesen
zakkant kinézetem, mint a koszos változata. Kimegyek a nappaliba,
ahol Catherine fel-alá járkál, és telefonon beszél valakivel.
– Értem. Igen, de nem sok mindent tehetek. – Catherine szünetet
tart. – Megmondtad neki, hogy pontosan azt teszem, amit akkor is
tennék, ha nem lenne a rokonom?
Catherine hallgatja a választ, én nem szólalok meg.
– Azt nem teheti meg, Tristan. Nem érdekel, hogy már el van
intézve. Ő… várj, mit értesz azon, hogy el van intézve?
Noah-ról beszél. Tudom. Nem kellene hallgatóznom, de nem
tudom megállni. Hallanom kell valamit róla.
– Csak úgy? És ezt csak most mondod? Miért vártál egy teljes
napot, hogy felhívj? – sóhajt fel Catherine. – Rendben. Ezt majd itt
elintézem, te pedig számold fel a balhét ott. Mondd meg neki, hogy
nagy hibát követett el. Hatalmasat.
Meggyötört szívemnek annyi. Noah nem jön.
Szándékosan zajt csinálok, nem akarok hallani semmit.
Catherine tekintete találkozik az enyémmel, és elmosolyodik.
– Rendben, később felhívlak.
Catherine az asztalra teszi a telefont, ellágyul a tekintete.
– Így már jobban nézel ki.
Vállat vonok. Megint betölt a fájdalom, hogy elveszítettem Noah-t.
Most jöttem rá, hogy eddig még reménykedtem benne, talán visszajön.
Annyira szerettem volna, de most már világos, hogy nincs több esély.
– Jackson tud valami újat? – kérdezem, és magam is megrémülök
a saját hangomtól.
– Kris. – Catherine odajön, én megrázom a fejem.
Kopognak, és Catherine megsimítja az arcomat.
– Minden rendben lesz, bízz bennem! Jackson rendbe hozza,
ahogy mindig.
Bólintok. Catherine az ajtóhoz megy, én a konyhába, hogy
valamivel megnyugtassam az idegeimet. Az az érzésem, hogy a hír,
amit Jackson hoz, nem fogja oldani a görcsöt a gyomromban. A kamra
ajtaja nyitva, és felderül az arcom, ahogy meglátom a polcon a csomag
kekszet, amelyből Noah és Aubrey lakmározott. Noah arckifejezése
feledhetetlen volt, amikor rajtakaptam őket.
 Egyszer majd nem fog fájni, ha Noah eszembe jut. Távoli
emlékévé válik egy meghiúsult lehetőségnek. Az idő majd eltörli az
egészet, a szerelem megfakul, mint egy régi fénykép, de az élénk
színek most még belém hasítanak. El fog jönni a nap, amikor már nem
emlékszem a hangjára, vagy a zöld különböző árnyalataira a szemében.
De bármilyen elképesztően fáj is, nem akarok felejteni.
Abba kell ezt hagynom. Nem tehetem ezt magammal. Noah
elment, vége, de nekem tovább kell élnem. Az ajtó másik oldalán ott
vannak a válaszok, amelyekre szükségem van, hogy tovább tudjak
lépni.
Kivágódik az ajtó, felnézek, és a pohár víz kicsúszik zsibbadt
ujjaim közül.
Nem Jackson áll a nappalimban.
Catherine-re nézek, de ő csak mosolyog.
– Kint megvárom Jacksont – mondja, és kisiet a szobából.
– Kristin – Noah mély hangja betölti a szobát.
Ez nem lehet. Nem lehet itt, hallottam Catherine-t telefonálni…
Megőrülök. A földre roskadok, felveszem a poharat, Noah keze
megjelenik az enyém mellett.
Behunyom a szemem, gyűlölöm, hogy az agyam ilyen játékot
játszik velem.
– Hagyd abba! – suttogom magamnak. – Most azonnal hagyd
abba!
Amikor kinyitom a szemem, Noah még mindig itt van.
– Papírtörlőt kell keresnem – mondom automata üzemmódban.
– Beszélnünk kell! – mondja Noah, de én nem tudok beszélni.
Alig kapok levegőt, és megrázom a fejem.
– Akkor én beszélek, és te hallgatsz… Nagyon sajnálom.
Rettenetesen sajnálom, hogy nem hallgattam rád. – Noah hangja
elcsuklik. – Nem volt igazam, Kristin. Soha nem lett volna szabad
kételkednem abban, hogy nem te tetted, de nem tudtam, mit gondoljak.
Én sem tudom, mit gondoljak. Még mindig nem vagyok egészen
biztos benne, hogy nem idegösszeroppanásom van éppen. Az utóbbi
napok feszültsége és az álmodozások után, hogy Noah visszajön, nem
bízom magamban. Belebámulok a ragyogó zöld szempárba, amit
annyira szerettem volna viszontlátni.
– Te itt vagy? – kérdezem.
 – Jöttem, ahogy meghallottam – válaszolja Noah. – Otthagytam a
forgatást, és valószínűleg az egész karrieremet, de látni akartalak.
Kezdem elhinni, hogy ez a valóság. Noah itt van a nappalimban, és
én nem tudom megfogalmazni, mit érzek leginkább.
Megkönnyebbülés, harag, sértettség, gyűlölet, szerelem, csalódás,
aztán újra megkönnyebbülés. Kavarognak bennem, mint a helikopter
propellere, ahogy minden fordulatnál fenyegetően közel csapkod
hozzám. Már nem érdekel a rendetlenség a padlón, felállók. Magasnak
és erősnek kell éreznem magam, és össze kell szednem a
bátorságomat, hogy válaszokat kapjak.
– Miért? – suttogom. – Miért most? Miért vagy itt?
Noah nem ér hozzám, de érzem a teste melegét. Nagy levegőt
veszek, beszívom a kölnije illatát, remegek. Olyan közel van, hogy
hátra kell hajtanom a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
– Mert szeretlek.
A szerelem nem töri ketté az életedet. Ha szeretne, tudnia kellett
volna, hogy soha nem okoznék neki fájdalmat. Ha szeretne, itt maradt
volna, és együtt harcolt volna velem.
– Szeretsz? Elmentél. Itt hagytál, és elmentél egy másik országba.
Hátralépek, emlékeztetve magamat, mennyire szenvedtem.
– Nem jöhetsz csak úgy ide, hogy azt mondd, szeretsz, amikor
olyan könnyen leléptél.
– Könnyen? – Noah kinyújtja a kezét, de elhúzódom. Ha hozzám
ér, végem van. – Kérlek…
Noah keze lehanyatlik, szeme fájdalmat tükröz.
– Egyáltalán nem volt könnyű elhagyni téged, drágám. Egyáltalán
nem.
Megrázom a fejemet, próbálom visszatartani a sírást.
– Soha semmi nem volt olyan nehéz, mint felszállni arra a gépre.
Két napig ittam, hogy aludni tudjak. Nem tudtam enni, dolgozni,
működni. Mindenkiben téged láttalak. Nem akartam mást, csak
visszajönni hozzád.
– De nem jöttél – emlékeztetem. – Nem jöttél el értem. Még csak
nem is hívtál.
Noah elkomorodik, és hatalmasat sóhajt.
– Elcsesztem. Tudtam, hogy ha itt maradok, képtelen leszek távol
maradni tőled. Olyan dühös voltam és annyira fájt, hogy nem tudtam
logikusan gondolkodni. Higgyél nekem, tudom, hogy hülye voltam.
 Igen, csakugyan elcseszte.
– Összetörted a szívemet, de ami még ennél is rosszabb, tényleg
elhitted, hogy képes lennék ezt tenni veled.
– Mit tehettem volna, Kristin? Ott voltak a tények.
– Bízhattál volna bennem! – kiáltok fel. Nem akartam mást, csak
egy esélyt, hogy bebizonyíthassam ártatlanságomat. De nem kaptam
meg.
Noah lehorgasztja a fejét.
– Igen, de nem csak arról volt szó, hogy minden lehetséges
magyarázat hamisnak bizonyult. Nem vagyok tökéletes. – Egymásra
nézünk. – Tudom, hogy van hova fejlődnöm. Nem könnyű megbíznom
valakiben. Az apám elhagyott, amikor gyerek voltam, a barátnőm, akit
imádtam, elhagyott egy jobb lehetőségért, aztán majdnem mindenki,
akit barátomnak tekintettem, hátat fordított nekem. Nem beszélve
arról, hogy ebben az iparágban tenyésznek az olyan emberek, akik
gátlástalanul elárulják az embert. Eli az egyetlen barátom. Mindenki
más akar valamit tőlem. De aztán találkoztam veled…
Torkomban dobog a szívem, ahogy hallgatom az érvelését. Gond
nélkül megértem és felfogom, milyen nehezen tud megbízni bárkiben
is. Nem mondhatom azt, hogy én az ő helyében nem így éreznék, de
úgy volt, hogy mi mások vagyunk. Soha nem adtam rá okot, hogy azt
higgye, én is olyan vagyok, mint azok az emberek.
– Én csak téged akartalak, Noah. Nem akartam a pénzedet, a
hírnevedet, a cikket… azt te akartad. Te erőltetted. Sosem írtam volna
rólad, ha rajtam múlik. Fájdalmat okoztál nekem.
Noah behunyja a szemét, mintha szenvedne, és bólint.
– Tudom, és gyűlölöm érte magamat. Felsorolhatnám az összes
magyarázatot, ami a fejemben van, de nem változtatna semmin. Nem
tudtam elviselni a gondolatot, hogy te tetted ezt. Soha nem szerettem
még nőt úgy, ahogyan téged, Kristin. És egyszer csak ott volt előttem
az egész, az időzítés, az e-mail, azok a dolgok, amiket csak te tudtál,
feketén-fehéren. A gondolat, hogy el tudtál árulni… Leírni sem tudom,
mennyire fájt.
Nincs szükségem leírásra, mert én is átéltem. Tündérmesébe illően
szerettem Noah-t, lényem minden idegrostjával. O volt az, akivel
boldogan élhettem volna, amíg meg nem halok.
Könnyen odaadtam neki a szívemet, és ez a legnehezebb most,
hogy vissza kell szerezni.
 – Három napig tartott. Három napja tudjuk, hogy nem én voltam,
de te még csak nem is írtál. Mostanáig semmi. Miért? Mi változott
meg, hogy mégis úgy döntöttél, érdemes értem harcolni? – Azon
veszem észre magam, hogy közelebb araszolok Noah-hoz.
Noah felemeli a kezét és megsimítja az arcomat, amely lángolni
kezd a keze nyomán. Fáj a tüdőm, ahogy lenéz rám. Noah-tól mindig
elállt a lélegzetem, de most úgy érzem, megfagytam. Ha csak
megmozdulnék, összetörnék.
– Csak tizennégy órával ezelőtt tudtam meg, és egy órán belül a
repülőgépen ültem. Nem tudtam. – Noah orra az enyémhez
dörzsölődik, együtt lélegzünk. – Te mindennél többet érsz. Ostoba
vagyok, aki nem érdemel több esélyt, de könyörgök, csak most az
egyszer bocsáss meg, és soha többé nem okozok neked fájdalmat.
Behunyom a szemem, kicsordul a könnyem. Soha nem tudtam
ellenállni Noah-nak. Attól a naptól fogva, hogy megismertem, el
vagyok varázsolva, és nem hiszem, hogy volt más választásom, mint
hogy beleszeressek.
– Ne ígérgess olyasmit, amit nem tudsz betartani – mormolom,
miközben kezem a mellkasát keresi. – Csak azt ígérd meg, hogy nem
fogsz elhagyni.
Noah az arcomra teszi a kezét.
– Megígérem. Azt hiszem, azt nem élném túl.
Tekintetünk találkozik, látom a megbánást a szemében.
– Tudom, hogy én sem.
– Bocsáss meg! – könyörög. – Bocsásd meg, hogy hülye voltam!
– Megbocsátottam, ahogy megláttalak.
Ez az igazság. Ahogy egymásra néztünk, már nem is haragudtam
rá. Noah a férfi, akit szeretek. Vele akarok élni, és bár elhagyott, most
visszatért, és nem tudnám megtenni, hogy ne adjak neki egy második
lehetőséget.
Noah magához húz, ajkaink közelednek egymáshoz. Ujjaim a
mellkasáról felkúsznak a tarkójára, és ott is maradnak, miközben ajka
az ajkamra talál. Úgy csókol, mint egy haldokló, aki megtalálta a
gyógyulást jelentő medicinát. Három nap óta először nem okoz
fájdalmat a lélegzés. Nyelve a nyelvemet érinti, és sírhatnékom van.
A csók abbamarad, homlokát a fejemhez szorítja.
– Nem tudtam, hogy valaha megcsókolhatlak-e még – vallja meg.
– Örökké azon dolgoztam volna, hogy visszaszerezzelek.
 Átkarolom a derekát, fejemet a mellkasán nyugtatom, beleolvadok
az ölelésébe.
– Nem kellett volna nagyon harcolnod.
Noah végigsimítja a gerincemet.
– Szeretlek, Kristin.
– Én is szeretlek – válaszolom, felemelem a fejemet, és a szemébe
nézek.
– Sajnálom, hogy nem hittem neked.
Még fáj, és még mindig nem tudjuk, ki tette, de Noah visszajött.
– Nem tudlak egyedül téged hibáztatni. Ha nem lennék halálbiztos
benne, hogy nem én tettem, nekem is nehéz lenne. Az illető fáradságot
nem kímélve keltette azt a benyomást, hogy én írtam a cikket.
Noah többször is megcsókol, aztán elenged.
– Tudod már, hogy ki volt az?
– Nem. Csak azt tudjuk biztosan, hogy nem az én gépemről
küldték. Még egy csomó megválaszolatlan kérdés van. Ki más tudta?
Hogy jöttek rá? És hogyan használhatták fel a birtokomban levő
információt? Nem tudom, hogy engem vagy téged akartak-e vele
tönkretenni. De Jackson már útban van a válaszokkal, remélem –
válaszolom.
Ez az illető alaposan belerondított az életünkbe. Bizonyos neveket
nem vagyok hajlandó fontolóra venni, mert nem tudom elképzelni,
hogy ilyet tenne bármelyikük, de Noah-nak és nekem alig van közös
ismerősünk.
– Mit mondtál a gyerekeknek? – kérdezi.
– Az apjukkal vannak, amíg össze nem áll a kirakós játék.
Noah hüvelykujja a kezemet simogatja.
– Rendbe hozom, amit elrontottam. Ha addig élek is,
bebizonyítom, hogy mellettem biztonságban érezheted magad. Soha
többé nem kell kételkedned az érzelmeimben, drágám. Minden
porcikámmal szeretlek, és megbízom benned.
Catherine köhint, és kinyitja az ajtót.
– Minden rendben, srácok?
Ez aztán a beugratós kérdés. De amikor Noah szemébe nézek, nem
kell sokat törnöm a fejem. Noah itt van. Szeret engem. És hisz nekem.
Mosolyogva visszanézek Catherine-re, és bólintok.
– Azt hiszem, minden a legnagyobb rendben van.
– Reméltem, hogy ezt mondod – mosolyog Catherine.
 Az ajtó még szélesebbre nyílik, és ott áll Catherine mögött
Jackson. Mind a ketten bejönnek, és Jackson minden további nélkül,
azonnal kérdez.
– Biztos vagy benne, hogy tudni akarod a részleteket?
Noah-ra nézek, majd újra Jacksonra.
– Egészen biztos vagyok benne.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Kristin

Egész testemben remegek.

A kezem annyira reszket, hogy Noah kénytelen vezetni. Már semmin
sem lepődöm meg, de ez tiszta őrület.
A ház előtt ülünk a kocsiban, és a piros bejárati ajtót bámuljuk,
ahol az lakik, aki Jackson emberei szerint az e-mailt küldte.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Van más választásom? – kérdezem, és Noah-ra nézek.
Noah rám néz, és szomorúan elmosolyodik.
– Akár tovább is léphetnénk. Tudjuk, amit tudunk, és élhetnénk
boldogan. Ez már semmit sem változtat azon, ahogy irántad érzek.
Noah megfogja a kezemet.
Nagyra értékelem, hogy így érez. Isten látja lelkem, nem voltam
felkészülve az információra, amit Jackson szolgáltatott. A dolog
továbbra is érthetetlen. Honnan értesült Scott erről az egészről? Soha
semmit nem árultam el Noah múltjáról. Azt hittem, az, aki ezt
elkövette, Noah ismerőse, nem az enyém.
És mégis, itt ülök, és szembe kell néznem valakivel, akit
szerettem. Kizárt, hogy hagyjam az egészet, és úgy tegyek, mintha mi
sem történt volna.
– Noah, te ezért repültél ide Franciaországból. Elhagytál, mert
valaki annyira gyűlöl bennünket, hogy ezt tette velünk. Valaki
visszaélt a nevemmel, és én nem fogok kényelmesen hátradőlni, és
hagyni, hogy megússza. Tudni akarom, miért. Tudni akarom, hogyan.
És látni akarom az arcát, amikor közlöm vele, hogy hiába fáradt, mert
mi akkor is együtt maradunk.
Noah hozzám hajol, és megcsókol.
– Én is tudni akarom, de elhiszem neked, hogy senkinek sem
beszéltél róla. Nincs szükségem másra. Az egész már a múlté, és ott is
marad.
 – Köszönöm, de nekem meg szükségem van rá. Hagytam, hogy
irányítsa az életemet, hogy megpróbáljon tönkretenni, de ennek most
vége. Muszáj szembesítenem a tényekkel, és kiállni magamért.
Remélem, Noah megérti, mit akarok. Életem nagyobbik részében
összehúztam magam, de ez soha többé nem történhet meg. Ha a
szőnyeg alá söpörném az ügyet, ő győzne. Ezúttal viszont enyém a
győzelem.
Noah még egyszer megcsókol.
– Úgy lesz, ahogy akarod, drágám.
– Szeretlek.
– Szeretlek.
Noah az egész beszélgetés alatt fantasztikus volt. Jackson
elmagyarázta, hogy nem hivatkozhatunk az információra, amihez
hozzájutott – illegálisan kizárólag akkor, amikor Scottot kérdőre
vonjuk. Meg kellett esküdnünk, hogy soha nem áruljuk el, honnan
vannak az értesülései, aminek a logisztikáját különben sem értjük.
Csak annyit mondott, hogy van valaki az irodájában, aki remekül ért
hozzá, hogy bírósági engedély nélkül is megszerezzen dolgokat. Tehát
most már Noah-n és rajtam múlik minden… igen, rajtam.
– Menjünk! – Nagyot sóhajtva kiszállok a kocsiból.
Noah kint megfogja a kezem. Felsétálunk a házhoz, miközben
ugrál a gyomrom. Nem tudom, hogyan tudom majd végigcsinálni, de
tisztában vagyok vele, hogy muszáj. Nagyot nyelek, és becsöngetek.
Nyílik az ajtó, most már nincs visszaút.
– Kristin? – Scott zavarban van. – Mit keresel itt? Azt mondtad,
beteg vagy, és mondtam, hogy hat körül viszem a gyerekeket.
– Beszélnünk kell, és nem tudtam addig várni. – Igyekszem féken
tartani a dühöt, amely fenyegetően kezd kitörni belőlem. – A gyerekek
még a szüleidnél vannak?
Scott tesz egy lépés kifelé, behúzza maga mögött az ajtót.
– Igen, húsz perce már mondtam, miért?
Scott komoran néz Noah-ra, aztán újra énrám.
– Tudod, mi az az IP-cím? – kérdezem.
– Persze, hogy tudom. – Scott a mellkasa előtt keresztbe teszi a
karját. – Egy műszaki cégnél dolgozom. Viszont egy kicsit
csodálkozom, hogy te tudod.
Igen, a szánalmas háziasszony, aki nem tud semmit, sokat tanult az
elmúlt hónapokban. Idióta.
 Folytatom a kérdezést, mintha a megjegyzése el se hangzott volna.
– Akkor azt is tudod, hogy lenyomozható?
– Nem, Kristin, ez a rész biztosan kimaradt a tizenöt évemből a
cégnél – mérgelődik Scott. – Az új pasid tanított meg erre? Tényleg
azért jöttél ide, hogy IP-címekről faggass, amikor a halálos ágyadon
kellene feküdnöd? Ha szerettél volna néhány extra napot vele…
– Fogd be, Scott!
– Éppen benne vagyok valamiben. Miért nem árulod el, mi volt
olyan sürgős, hogy ide kellett rohannod? Haladhatnánk végre.
Noah megszorítja a kezemet, amikor előbbre lépek, de attól, hogy
Scott azt hiszi, így beszélhet velem, úgy érzem, meg akarom fojtani.
Nincs szükségem a lekicsinylő szövegelésre.
– Ne ingerelj, Scott! Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne kezdjek
őrjöngeni.
– Miért? – Scott karja lehanyatlik, szinte köpi a kérdést. –Úgy
viselkedsz, mint egy pszichopata.
– Vigyázz a szádra! – figyelmezteti Noah, és átfogja a vállam.
– Különben mi lesz? Ide jössz a házamhoz, és fenyegetsz? Ugyan,
ne fárassz ezzel a baromsággal! – kacag fel Scott.
Noah körülbelül tizenöt centivel és tíz kilóval több nála, és
izmosabb is. Le tudná csapni, mint egy legyet.
– Ha még egyszer így beszélsz vele, meglátod.
Scott legyint, de látom a szemében megvillanni a félelmet.
Dühösen visszafordul felém.
– És most mondd meg, szerinted mi az ördögöt csináltam, hogy
visszatérhessek életem második legnagyobb tévedéséhez.
Attól, ahogy itt áll, adja a hülyét, és engem leckéztet, elborul az
agyam. Kiszabadítom magam Noah szorításából, és közelebb megyek
a férfihoz, akitől gyerekeim vannak. A férfihoz, akit legjobb
meggyőződésem ellenére is szerettem. Rengeteg mindent eltűrtem tőle,
de ennek éppen most van vége.
– Tévedés? Én tévedés voltam? Különben mindegy.
– Hasogat a fejem. Nem nyögnéd ki végre? – morogja Scott.
Mindjárt még jobban fog fájni a feje.
– Tudom, Scott! Tudom, mit követtél el ellenem! Hihetetlen, hogy
ezt csináltad! – Most már ordítok. – Ha tudod, hogy az IP-cím
lenyomozható, miből gondoltad, hogy megúszhatod? Azt képzelted,
hogy Noah és én ölbe tett kézzel végignézzük, ahogy megpróbálsz
tönkretenni minket?
– Mi a francról beszélsz? – Scott egy lépést tesz felém. – Nem
érdekelsz sem te, sem az átkozott szerelmi életed. Alig várom, hogy
hozzámenj az idióta barátodhoz, és végre ne kelljen havonta fizetnem
neked.
Scottot csak a pénz érdekli, mit fog majd szólni, ha elveszítem az
állásomat? Azt hiszi, akkor kevesebbet kell fizetnie? Barom.
– Akkor nem volt a legbölcsebb húzás kirúgatni engem, nem igaz?
Mit gondolsz, hogy dönt majd a bíróság, ha nem lesz bevételem?
Nagyobb csekket kell majd kiállítanod minden hónapban.
Erre nem gondolt, ugyebár. Nem vagyok hülye. Az ügyvédem
megmondta, hogy újra a bírósághoz fordulhatunk, ha Scottnak vagy
nekem emelkedik a fizetésünk. És ami a Noah-val való házasságot
illeti, nem tervezem, amíg ki nem szedek minden fillért Scottból,
amivel tartozik nekem. Megszenvedtem érte az együtt töltött pokoli
évek alatt.
– Kirúgtak? Kristin, fogalmam sincs, mi a francot képzelsz, hogy
mit csináltam, de nyilvánvalóan elmeorvosi segítségre van szükséged.
– Scott végigsimítja az arcát.
– Nekem kell elmeorvos? Ez pofátlanság! Mondja a férfi, aki
tizennégy éven keresztül elnyomott engem, csak hogy jobban érezze
magát!
– Nem tudnád féken tartani a barátnődet? – szól oda Scott Noah-
nak.
– Ne szólj hozzám! – figyelmezteti Noah. – Biztosítlak róla, hogy
próbálom nem beverni a pofádat. Csak Kristinnek és a gyerekeknek
köszönheted, hogy még nem vérzel. De ha csak hozzáérsz, élvezettel
foglak elkalapálni.
Scott nevet.
– Rendben. Üssél csak le! Nem érdekel, mit szövegelsz, faszfej.
Miért nem nyögitek már ki, mit csináltam, hogy vége legyen a
színháznak, amit itt előadtok?
Hátralépek, és Scottra bámulok. Régóta ismerem. Scotton
meglátszik, ha hazudik. Az orrát dörzsöli és szipákol. A tudatom
mélyén mindig is éreztem, de soha nem tudtam elfogadni.
Nem játssza meg magát.
Valóban össze van zavarodva.
 – Tényleg nem tudod?
– Nem, fogalmam sincs, mi a francért kiabálsz velem IP-címekről
vagy akármi más hülyeségről, amivel engem vádolsz.
– Nem te csináltad – sóhajtok, és Noah-ra nézek.
Noah zöld szeme tele van aggodalommal.
– Biztos vagy benne? Tudjuk…
Megrázom a fejem.
Az elmúlt néhány héten nem volt köztünk különösebb gond. Scott
és én képesek voltunk nyugodtan beszélni, viszonylag rendesen ellátni
szülői feladatainkat, és szép volt tőle, hogy a kedvemért magánál
tartotta a gyerekeket.
Ez az, ami összezavar. Ha hajlandó civilizáltan viselkedni, miért
tette volna? Az is tény, hogy nem tudtam rájönni, honnan szerezhetett
tudomást Noah múltjáról.
Egyszerűen érthetetlen.
– Jézusmária, Kristin! Még azt sem tudom, mi… – kiabálja Scott,
amikor nyílik az ajtó.
– Mi folyik itt? Nem szeretném, ha a szomszédok azt hinnék, hogy
azért van itt cirkusz, mert ide költöztem – teszi csípőre a kezét Jillian.
És ekkor leesik a tantusz.
Nem Scott volt.
Scott nem annyira hülye, hogy kockára tegye kapcsolatát a
gyerekekkel, és nem elég okos ahhoz, hogy vegye a fáradságot, és
eltüntesse a nyomokat. Túl nárcisztikus, hogy azt higgye, elkaphatják.
Mindig is átengedte a dolgai kezelését Jilliannak. Jillian irányította a
háttérből, amikor a velem kapcsolatos ügyeket intézte.
Csakis ez a dög lehetett.
– Mondtam valamit Scottnak, aztán eszembe jutott, hogy te is
bizonyára itt vagy.
Jillian hátraveti a fejét.
– Én?
– Hozzámész feleségül, nem?
Jillian elmosolyodik, és a hasára mutat.
– Igen.
Scott a szemét forgatja.
– Először azt mondd meg, hogyan csináltad? – kérdezem.
Noah szorosabban markolja a vállamat.
– Csináltam? Mit? – kérdez vissza.
 Ki nem állhatom ezt a nőt. Ez még Scottnál is nagyobb idióta, ha
azt hiszi, sikerült jól kieszelnie a dolgot. Ha eddig házisárkánynak
tartott, mindjárt meglátja, mi történik, amikor már nem érdekel,
felidegesítem-e Scottot.
– Hogyan tudtál minden információt megszerezni Noah-ról, és
elküldeni az e-mailt a szerkesztőmnek? – Odafigyelek a legapróbb
jelre is. – Meghekkelted valahogy a laptopomat? Valamilyen kütyüt
telepítettél a házamba? Olyan megszállottan gyűlölsz, hogy mindent
megpróbáltál, csak hogy nekem fájdalmat okozz? Vagy szerelmes
vagy Noah-ba, és olyasmire fáj a fogad, ami nem lehet a tiéd?
– Dögölj meg, Kristin!
Felkacagok.
– Nem, édesem, te dögölj meg. Látod, tudom, mit műveltél, és az a
szomorú, hogy mindezt Scott neve alatt, és őt fogják elővenni a te
bűncselekményed miatt. Csalásért és személyazonossággal való
visszaélésért, hogy csak kettőt említsek.
Blöffölök. Nem történt bűncselekmény, de remélem, hogy ők ezt
nem tudják.
Scott odafordul hozzá, és látja, hogy Jilliannak leesik az álla,
mielőtt egy pillanattal később észreveszi magát.
– Tessék? Scott, hagyod, hogy a volt feleséged ilyesmivel
vádoljon? A mi házunkban?
– Pontosan miről beszélsz, Kristin? – fordul ismét hozzám Scott. –
Milyen információ és miféle e-mail?
Összefoglalom a cikket, aztán elmondom Scottnak, hogy valaki
hozzáfért az e-mail-fiókomhoz, elküldte a nevemben, mintha én írtam
volna. Scott szeme elkerekedik, amikor elmondom neki, hogyan
értesítette Jacksont – akitől Scott retteg – a rendőrség, hogy a nyomok
az ő házához vezetnek.
– Ugye csak viccelsz? – bömböl Scott. – Mondd, hogy nem te
voltál, Jillian! Mondd, hogy nem… – Scott ökölbe szorítja a kezét.
Halványan Jillianre mosolygok, tudom, hogy nincs számára kiút.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Szinte látom, ahogy füstöl a
feje, ahogy Scott szidalmazni kezdi a jelenlétemben.
– Nem tudsz te semmit – gúnyolódik velem Jillian.
Felemeli a kezét, de Noah egy pillanat alatt visszahúz és elém lép,
hogy megvédjen.
 – Azt hiszed, okos vagy? Azt hiszed, mindent jól kisütöttél?
Egyetlen telefonhívásba került, és minden részletet megtudtam, amire
szükségem volt.
– Ez lehetetlen! – Scott az égnek emeli a karját.
– Kit hívtál fel? – kérdezi Noah. – Hogyan szerezted meg a
részleteket?
Jillian a szemét forgatja.
– Scott egy lehallgatószoftvert telepített Kristin telefonjába, így
tudtunk mindent kihallgatni, anélkül, hogy tudtátok volna. Sms-t
váltottatok Noah igazi nevéről, és én tudtam, hogy e mögött biztosan
van valami.
Elakad a lélegzetem.
– Micsoda? Ilyet telepítettél a telefonomba?
Scott nyomozott utánam? Tényleg képes volt erre is? Úgy érzem,
mintha az Alkonyzónában lennék. Ezeknek az embereknek teljesen
elment az eszük. Őszintén meg vagyok döbbenve, és kicsit hülyén
érzem magam. Végig, amióta külön élek tőle, Scott lehallgatott
engem?
– Ez tiszta őrület! – emeli fel a hangját Noah. – Menjünk, drágám!
Ez illegális, és most felkeressük az ügyvédemet.
Scott megragadja a karomat, és megállít.
– Kristin, kérlek!
– Ne merj hozzáérni! – Noah megint elém ugrik, a két férfi szinte
egymáshoz ér, és Scott azonnal elenged.
– Finn-nek vettük, amikor a telefont kapta tőlünk. Én nem tudtam,
hogy a tiéden is van.
Jillian felhorkan.
– Igen, persze! Akárhogy is, volt hozzáférésem. Megtudtam az
eredeti nevét, a többi már ment, mint a karikacsapás. Néhai barátnőd
szülei nagyon is szívesen beszélgettek az új barátnőddel. – Jillian
Noah-ra vigyorog.
Szent szar! Jillian tényleg megháborodott. Felhívta Tanya szüleit,
csak a jó ég tudja, mit mondott nekik, aztán elküldte a cikket. Egész
életemben soha nem akartam ennyire még senkit fizikailag
bántalmazni, mint ezt a nőt itt és most. Bárcsak lettem volna annyira
gonosz, hogy felveszem ezt a purparlét. Akkor talán jogilag is
lépéseket tehetnénk Jillian ellen. De úgy jöttünk ide, hogy azt hittük,
Scott volt. És akárhogy is, ő Aubrey és Finn édesapja, és a
gyerekeknek fájna, ha Scottot meghurcolnák.
De ez egészen más minőségű őrültség… papírja lehetne róla.
Kényszerzubbonyt kellene ráadni, amikor legközelebb orvoshoz megy.
– Megvesztél? Mi a franc ütött beléd? – üvölt rá Scott.
A lista végtelen hosszú.
– Elhalasztottad az esküvőt, amikor egyetlenegyszer megláttad
Kristint vele! – ordítja vissza Jillian, egyenesen Scott arcába, Noah-ra
mutogatva. – Tudom, hogy még mindig szereted! Őt szereted, és
engem el fogsz hagyni!
– Szóval elolvastad az sms-eimet, és úgy döntöttél, hogy
hamisítasz egy cikket? Felfogod egyáltalán, mennyire abszurd ez az
egész? Megszerezted Scottot! Te győztél, Jillian! – Csóválom a
fejemet. Scott nem egy fődíj, de Jillian nyilvánvalóan annak tartja. –
Egészen a tiéd, én pedig azzal a férfival vagyok, akit szeretek, és az
nem Scott. Mit akarsz még? Lefeküdtél a férjemmel, felcsináltattad
magad vele, és ráadásul engem is tönkre akarsz tenni? Miért? Mire
számítottál, mit nyerhetsz, ha megteszed?
Jillian a szemét forgatja.
– Válaszolj! – üvöltöm.
Jillian Scotthoz fordul, és jelentőségteljes pillantást vet rá.
– Nem azért vártam két évig, hogy megszabadulj tőle, hogy
másodhegedűs legyek!
Talán ha inkább egy nőtlen embert szemel ki magának, nem kellett
volna ennyit várnia. De ő olyan férfit választott, akinek felesége és
gyerekei vannak. Igazán erényes, mit mondjak.
Tekintetem találkozik Jillianéval, kezem ökölbe szorul.
– A hülye gyerekeidet jobban szereti, mint engem. Jobban szeret
téged, mint engem. – Hangjából süt a megvetés, és én begorombulok.
Ideje, hogy kibújjon belőlem az anyaoroszlán. Az én gyerekeimről
senki nem beszélhet így.
Közelebb megyek hozzá, de Noah kezét fogom. Lehet, hogy jó
lesz, ha visszafog.
– Soha többé ne vedd a szádra a gyerekeimet! Egy erkölcsi nulla
vagy, és soha nem leszel boldog az életben. Arra fáj a fogad, ami nem
a tiéd, de azzal nem törődsz, amit megszereztél. Látod, én győztem, és
te veszítettél. Noah még mindig itt van, és most már Scott is látja, kivel
áll szemben – egy gonosz szukával.
 Soha nem fogom megérteni, hogy tehet valaki ilyet. A volt
férjemhez fordulok, a negyvenegy éves, ivarérett férfihoz, aki hagyja,
hogy egy huszonnégy éves tönkretegye az életét, és már sorolom is a
feltételeimet.
– Ez a nő nem jöhet a gyerekeim közelébe. Ha azt akarod, hogy ne
hívjam az ügyvédemet, jobban teszed, ha kimódolod, hogyan lehet ezt
megvalósítani, mert nem fogom megengedni, hogy a gyerekeim és az
én életem szereplője legyen.
– Emiatt nem kell aggódnod. Nem sokáig lesz már bárkinek is a
közelében.
Minden döntésünknek következményei vannak, vannak jó
következmények is, mint például az, hogy elhagytam Scottot és
megtaláltam Noah-t. Mások negatívak, például ha valaki úgy dönt,
hogy sunyi, paranoiás kurva lesz, a végén csak a nagy büdös semmi jut
neki. Hát én jobb döntéseket hoztam.
Noah a kincsesláda, a zátonyra futott házasságom után találtam rá.
Nem volt térképünk, amelyen be lett volna jelölve, merre tartsunk, de
együtt rátalálunk a helyes útra.
Noah-ra pillantok és elmosolyodom.
– Indulhatunk, drágám? – kérdezi Noah.
Ezek most már nem árthatnak nekem. Már nem az a lány vagyok,
mint annyi évvel ezelőtt. Nem játszadozom, és nem hagyom, hogy
mások irányítsák az életemet. Noah-val az oldalamon erősebb vagyok,
de egyedül is erős vagyok. Ahogy itt állok, és elnézem ezt a két
embert, rájövök, mennyivel szebb az életem. A kapcsolatom nem
tökéletes, senkié sem az, de Noah és én nem akarjuk bántani egymást.
Amikor megpróbáltatás várt ránk, megtaláltuk a kiutat. Noah sok
ezer kilométert utazott a megoldásért.
Jobban szeretem, mint bárki mást szeretni tudtam volna.
– Kész vagyok. Most már mindez csak történelem.
Noah lehajol és szájon csókol.
– Az holtbiztos.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Noah

– Értem. Megígérem. Ott leszek…

– Még ma este – fejezi be a mondatot a rendező, Paul.
Az ki van zárva. Szó se lehet róla, hogy ma elutazzak.
– A hét végére.
Paul felsóhajt.
– Noah, régebben is dolgoztunk együtt, és sosem volt veled semmi
probléma.
– Ezért kérek most még két napot – válaszolom.
Kristint elnyomta az álom a kanapén, lába az ölemben. Két órával
ezelőtt jöttünk haza a nem is tudom, hogyan nevezzem helyről, a volt
férje házából, és azt hiszem, Kristin gyakorlatilag elájult.
– Rendben. De egyetlen órával sem többet, különben másra
osztom a szerepet, és nem fogsz többé Hollywoodban dolgozni. – Paul
leteszi a telefont.
Itt ülök, nézem Kristint, és azon tűnődöm, hogyan fogok megint
elutazni. Minden a feje tetején áll, de nem mehetek el úgy, hogy ne
gondoskodnék Kristinről. Ő azonban minden segítséget elutasít.
Mármint azt a segítséget, amiről tud.
A saját érdekében, de az én lelki békém érdekében is gondoskodni
akarok róla. Vissza kell adnom neki, amit elvettem.
Szétküldök néhány e-mailt, beindítom a dolgokat. Két napom van,
hogy annyi időt töltsék vele, amennyit csak lehet, hogy visszanyerjünk
egy kicsit abból, ami elveszett.
– Apa, tudod, hogy a gyerekek tavasszal gyorsabban nőnek? –
hallom meg kintről Aubrey hangját. Megérintem Kristin lábát, de ő
nem mozdul. – És hogy a lovak állva alszanak? Ja, és azt tudtad, hogy
a sok bálnát együtt rajnak nevezik? – folytatja Aubrey. Megmozdítom
Kristin lábát, és elindulok az ajtóhoz.
 – Tudtad, hogy a kishúgok a világon a legidegesítőbb emberek? –
kérdezi Finn, és én alig bírom visszatartani a nevetést.
– Nem igaz!
– Elég a veszekedésből – mondja Scott, ahogy kinyitom az ajtót.
– Noah! – kiáltja Aubrey, és hozzám szalad. – Megetetted az
állatokat?
Kuncogva leguggolok mellé.
– Meg. Nagyon éhesek voltak.
– Tudom. – Aubrey látványosan dühöng. – Nekem kellett
csinálnom, mert nem voltál itt!
Ez a kislány tényleg a legédesebb gyerek, akit valaha láttam. Nem
hiszem, hogy bárki ellen tudna állni neki. Nagy bajok lesznek, ha
szemet vet majd egy fiúra.
– Legközelebb jobban igyekszem – ígérem.
Aubrey meglát valamit a hátam mögött, és ugrálni kezd.
– Anya!
Állok és nézem, ahogy Aubrey gyakorlatilag rázuhan az anyjára.
– Szia, Aubrey! – Kristin hangja rekedt az alvástól és ahogy a
hatéves kislány kiszorítja belőle a levegőt.
– Mi a helyzet, Finn? – mosolygok, és összeérintjük az öklünket.
– Minden oké.
Scott az ajtónál álldogál, és most ő érzi kínosan magát.
Szerencséje van ezekkel a gyerekekkel. Ha nem lennének, szarrá
verném. Bár nem érdemli meg a fáradságot. De örülni fogok, ha
Kristin úgy dönt, és bíróság elé citálja ezt az idiótát. Egyetlen rossz
lépés Scott részéről, és Kristin megteszi.
– Scott – nyújtom felé a kezemet.
Érzem, hogy Finn figyel. Nem fogom hagyni, hogy kevesebbre
értékeljen, mint ami vagyok, mint amilyenné neveltek. Az apám ugyan
elhagyott, de ha anyám bármikor találkozna egy férfival, és az illető
tiszteletlenül nyilatkozna az apámról, soha nem bocsátanám meg neki.
Egy fiú az apja közelében akar lenni, akárhogy viselkedik is Scott.
Gyerekként egész jól el tudtam titkolni az érzelmeimet. Ettől még
azt kívántam, bárcsak megjelenne az apám a születésnapomon, és ez
szerepelt a karácsonyi kívánságlistámon is.
A vad gyerekeknek fáj a legjobban a szívük.
Scott elfogadja a kezemet.
– Noah.
 Kristin a karomra teszi a kezét, majd a vállamra csúsztatja. Ennyi
érintést enged meg magának a gyerekek előtt.
– Kösz, hogy hazahoztad őket. Viszontlátásra néhány nap múlva.
Becsuknám az ajtót, de Scott megállít.
– Jillian már pakol. Csak hogy tudd. Megtudtam, hogy nem is
terhes, és…
– Rendben van. – Kristin bólint, és becsukja az ajtót Scott mögött.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Nagyon jól. Sajnálom, hogy elaludtam.
– Ne sajnáld – nyugtatom meg.
Hazafelé a kocsiban Kristin csendben volt, és én tudtam, hogy
szüksége van erre a kis hallgatásra. Házassága nagyon nagyrészt
önmarcangolásból állt, de lassanként majd kihozom ebből az
állapotból. Velem nem kell félnie. Csak azt nem szabad elfelejtenem,
hogy Kristin nem olyan, mint mindenki más.
– Mennyi ideig maradsz? – kérdezi szomorú szemmel. – Még meg
sem beszéltük, hogy…
– Két napom van, drágám – felelem, és megérintem az arcát.
– A francba.
Érzem, hogy ez rosszul esik neki. Én sem akarok elutazni. De
mielőtt megteszem, sok mindent el kell intéznem. Apropó…
– Hol van a telefonod? – kérdezem.
– A telefonom?
Felhúzom a szemöldökömet.
– Igen, a telefon, ami annyi bajt zúdított ránk.
Kristin grimaszt vág.
– Ja, az a telefon.
Kristin kiveszi a táskájából, és átadja nekem. Nem szólok semmit.
Fogom a kölcsönzött kocsi kulcsait, és elindulok az ajtó felé.
– Noah!
– Csak egy perc! – szólok vissza.
A telefont leteszem az úttestre, az autó elé, beszállok a kocsiba és
beindítom.
Kristin a verandán áll, és zavartan néz. Talán nem érti, hogy most
át fogok hajtani ezen az átkozott kütyün?
A kocsi megindul, és én néhányszor áthajtok rajta előre- majd
hátramenetben. Most már jó lesz!
 – Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezi Kristin, miközben lejön a
lépcsőn.
Felveszem a földről széttrancsírozott készüléket, és mosolygok.
– Kapsz egy újat, új számmal, nemsokára – válaszolom, és a
kezébe adom a szétzúzott készüléket.
– Megőrültél? Ez volt a telefonom!
– Ez volt bizony. – Állok a veszekedés elébe.
– Szétzúztad.
– Szét. És újra megtenném.
Senki nem fenyegethet többé minket. Az sem érdekel, ha száz
telefonon kell áthajtanom. Kristin, Finn és Aubrey is új telefont kap,
harminc percen belül, már ki is fizettem őket. Biztos vagyok benne,
hogy kikapok, amiért Aubrey-nak is vettem egyet, különösen, mivel
valószínűleg eddig nem is volt neki, de… Meg kell tartanom a
pozíciómat. Nem tudnám elviselni azt a kölyökkutya-pillantást.
– Áthajtottál rajta. – Kristin nézi a maradványokat a kezében. –
Elég lett volna leszedni róla a programot, vagy megváltoztatni a
jelszót, de… Noah! – Kristin oldalba bök. – Hogy fogom újra
megszerezni az összes telefonszámot?
Erre nem is gondoltam.
– Felhő?
– Micsoda egy ember! Először cselekszik, utána gondolkodik.
Kristin morogva elindul a ház felé.
– Telefont szerezni nem nagy ügy, elmehetek a szolgáltatóhoz, és
megmondhatom, hogy… – Kristin megáll, és a foga közt kiabálva
folytatja. – Az idióta, ok nélkül féltékenykedő barátom áthajtott a
telefonomon. Erre biztosan vonatkozik a jótállás! De aggodalomra
semmi ok, rükvercben is átment rajta, a biztonság kedvéért.
Kacagok, Kristin gyilkos pillantást vet rám, mire megint nevetnem
kell.
– Már úton vannak az új telefonok, nem kell elmenni a
szolgáltatóhoz.
Kristin rám bámul, leteszi a telefont a verandára, és morog.
– Nem lehet veled…
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, felszaladok hozzá, derékon
ragadom, és magamhoz húzom.
– Nélkülem nem lehet – mondom halkan.
 – Gondolod? – kérdezi szemérmesen Kristin, és megjátszott
haragja elpárolog, ahogy kezét a mellkasomra helyezi.
Összehúzom a számat, és bólintok.
– Gondolom.
– És miért olyan biztos benne, Mr. Frazier?
– Csak egy megérzés.
– Hmm. – Kristin játszik a pólóm gallérjával. – Talán igazad van,
de hogy lehetsz benne biztos?
– Megcsókolhatnálak – ugratom. – Láthatnám, ahogy elolvadsz a
karjaimban, mint mindig, amikor „flörtölni” kezdek veled, ahogy te
nevezed. Ki tudnám olvasni abból, ahogy a tested megfeszül, mert
többet szeretnél, de nem kaphatod meg.
– Megcsókolhatnál – válaszol Kristin közömbös hangon, de látom
a tüzet a szemében.
Fogalma sincs, mennyire a hatalmában tart. Ha bármit kérne
tőlem, megadnám neki. Ez a lány belepottyant az életembe, behúzott
magával a vízbe, és én soha többé nem jöttem fel a felszínre levegőért.
Még amikor minden összeomlott, akkor sem tudtam meggyőzni
magamat, hogy vége.
Nem tudom elképzelni az életemet nélküle.
– Meg is csókollak – mondom, ahogy az ajkához közelítek.
A háta megfeszül, ahogy feljebb csúsztatom a kezemet. Amikor
megérintem tökéletes ajkát, zajt hallok.
Mindketten megfordulunk, és meglátjuk Finnt, ahogy minket
bámul.
Basszus.
Leengedem a kezemet, és hátralépek.
– Undorító – mondja Finn.
Eddig legtöbbször kettesben voltunk, de ezentúl körültekintőbbnek
kell lennem az érzelmek ilyetén kifejezésével.
– Ne is törődj vele! – mondja nevetve Kristin. – Kedveled Noah-t,
és tudod, hogy tök király.
– Komolyan azt mondod, hogy tök király vagyok? – kérdezem
vidáman.
Kristin vállat von.
– Miért? Nem így mondják?
– De igen, a velem egyidősek! – szólal meg Finn.
 – Ne legyél már ilyen féltékeny a jófejségemre. – Kristin odébb
megy, miközben megigazítja a haját. – Hadvezér vagyok a jófejek
között. Mindenki az én zsenialitásomat dicséri.
Finn és én összenézünk, és kitör belőlünk a nevetés.
– Anyának segítségre van szüksége, Noah. Kérlek! – Finn térdre
hullik, és összeteszi a kezét. – Könyörgök. Csinálj vele valamit,
mielőtt túl késő lenne!
– Bárcsak megtehetném, de attól tartok, nála van a jófejség
kapujának kulcsa.
Vállat vonok, és követem Kristint a házba.
Nézem, ahogy a kanapéra huppan kiterjesztett karral, és eláll a
lélegzetem. Feltűzte a haját, nincs rajta smink, fekete sortot és bő pólót
visel. Igen, ő a legszebb nő, akit valaha láttam.
Kristin félrebillenti a fejét, és úgy mosolyog rám, hogy a
legszívesebben azonnal bevinném a hálószobába, hogy letöröljem az
arcáról azt a mosolyt.
– Mi van?
– Semmi.
Összeráncolja a szemét.
– Te gondolsz valamire.
Mosolyogva hozzá lépek, kezemet a válla mellé teszem, és fölé
támaszkodom.
– Arra gondolok, hogy milyen szerencsés ember vagyok. Nemcsak
megtaláltalak, de magamba is bolondítottalak, és meggyőztelek, hogy
szükséged van rám. Hatalmas győzelem!
Kristin a szemét forgatja.
– Persze, minden csak rajtad múlt, rosszfiú. Én csábítottalak el
bájos sutaságommal, észbontóan jó volt velem a szex, és nálam van a
leghatékonyabb fegyver.
Csendben kuncogok.
– Mi lenne az?
– Noah! – kiabál Aubrey a ház másik feléből. – Egyet elfelejtettél!
Kristin az arcomra teszi a kezét, és szélesen elmosolyodik.
– Aubrey.
Belenevetek a szájába, és forrón megcsókolom.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek. És most menj, etesd meg az állatokat, mielőtt
keresek magamnak egy másik férfit, aki betartja az ígéretét!
 – Majd adok én neked ígéretet – Kristin felé hajolok, de ekkor
megjelenik Aubrey.
– No-ah! – külön ejti a szóragokat. – Éhen fognak halni. Meg kell
etetni őket.
Kristin a kanapén kuncog. Ez aztán a segítség. Aubrey-ra nézek, és
pont úgy kerekedik el a szeme, mint amikor a süteményt ettük. Hogy
csinálják ezek a kislányok? Varázserejük van? Boszorkányság vagy
ilyesmi lehet, mert rögtön kézen fogom, és hagyom, hogy elvonszoljon
megetetni a plüssállatait, nehogy éhen haljanak.
– Jó szórakozást! – mondja Kristin, ahogy állát a kanapé szélére
támasztja.
– Azt majd később, drágám. Emlékezz a szavamra!
– Számítok rá – mosolyog Kristin, és már nem is tudok másra
gondolni, mint Kristin meztelen testére alattam.
Aubrey hatalmas vigyorral néz rám.
– Fogadni mernék, hogy az állatok imááááááádnának egy kis
süteményt.
Hangosan nevetek, és megölelem Aubrey-t.
– Megígéred, hogy megeszed a vacsorát, és nem mondod el
anyádnak?
Aubrey bólint.
Ezért még megkapom a magamét.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Kristin

Nyolc hónappal később

– Már megint pakolunk! – morogja Nicole, és az imént lezárt dobozt

egy másik tetejére teszi.
– És már megint úgy teszel, mintha csináltál volna bármi
értelmeset – vágok vissza.
A felújítás három nap múlva kezdődik, már eleget halogattam.
Nem sertepertélhetek itt tovább. Ráadásul holnap hazajön Noah, és azt
hiszi, már készen vagyok.
Hoppá.
– Etess meg! – Nicole a földön fekszik. – Haldoklom. Rosszabb,
mint Aubrey.
– Kelj fel, különben azt fogod kívánni, bár meghaltál volna.
Danielle kijön a hálószobából, Nicole-ra néz, és a fejére ejti a kezében
levő dobozt.
– Dög! – visít Nicole. – Majdnem szívbajt kaptam. Ha csak két
centivel odébb megy, fizethetted volna a plasztikai műtétemet.
– Felkeltél, küldtetés teljesítve – vigyorog Danni.
– Hiányzik Heather – mondom kicsit szomorúan. – Erre haza
kellett volna jönnie.
A múlt hónapban itthon volt, hogy aláírja a szerződést.
Hivatalosan is enyém ez a ház… és Noah-é.
Nem akartuk megint elköltöztetni a gyerekeket, mert ezt már
megszokták, és Heather repesett az örömtől, amikor felvetettük a
témát. Azt hiszem, boldog, hogy egy másik család fogja itt felnevelni a
gyerekeit, ebben a házban, amely olyan sokat jelent neki.
Vagy csak elege van belőle, hogy fel kell újítani, és boldog, hogy
ez már nem az ő problémája.
 Noah ragaszkodott hozzá, hogy ha itt maradunk, akkor a saját
képünkre kell alakítanunk. Ezért az egyik hosszú hétvégén, amikor
itthon volt Franciaországból, elintézte, amihez a legjobban ért:
felbérelt egy egész csapatot, hogy szétszerelje az életemet.
Megszólal a telefonom, és látom, hogy az asszisztensem hív.
– Szia, Erica – mondom, a telefont a vállamhoz szorítva.
– Kristin! Ez egy katasztrófa sújtotta terület! Nem tudom, mit
csináljak. Ma be kellett volna jönnöd, de nem jöttél. Négy telefon szól
egyszerre, és a borító meg rossz. Egyszerűen rossz. Meg kellene
csinálnod. Kérlek…
Ó, ez az Erica… hogy is gondolhattam, hogy hasznát fogom
venni?
– Végy egy nagy levegőt! Minden rendben lesz. Tegnap átnéztem,
és megigazítottam. A magazin tökéletes lesz – mondom nyugodt
hangon.
Erica állandóan rémüldözik. Ez a második szám, és az elsővel is
kiválóan boldogultunk. Mint egy elsőbálozó, annyira be van tojva.
Most már értem, miért van meditációs szobája. Állandóan mélyeket
kell lélegeznie.
– Oké. Persze. Igen. Jól vagyok. Te is jól vagy. Ma este veszek
magamnak dobozos vizet, biciklizek egy jót, és imádkozom az
óceánhoz.
Úgy teszek, mintha nyugtáznám.
– Jól hangzik, édesem. Biztos vagyok benne, hogy az óceán
imádni fogja, hogy a segítségét kéred. Most dolgozom, sok szerencsét!
Állok, a fejemet vakarom, és azon tűnődöm, mit ittam, amikor
magammal hoztam Ericát a magazinhoz. Részeg voltam. Csak így
lehetett.
És mi az ördög az a dobozos víz? Dobozos? A víz palackban
szokott lenni, de ez Erica, és már megtanultam, hogy ne
kérdezősködjek túl sokat.
– Minden rendben? – kérdezi Danni.
Csak egyetlen szóval lehet jellemezni: Erica.
A barátnőim elméletileg szeretik Ericát. Mellettem van, megvéd,
és igazi bajnok attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem. De még
ha Noah nem is járatott le engem személy szerint és szakmailag –
nekem már végem. Catherine elmagyarázta, hogy kénytelen volt
hitelteleníteni a cikket, és ezzel a Celebmánia meg én a
bóvlikategóriába kerültünk.
Bármennyire szeretnék úgy tenni, mintha ez elszomorítana, nem
vagyok szomorú. Gyűlöltem azt a munkát. Most saját
életmódmagazinom van, harminc fölötti nőknek. A lakberendezésre, a
kapcsolatokra, a gyerekekre, a munkavállalási ügyekre és a divatra
koncentrálunk.
Szeretem a cégemet.
Amíg ki nem mondom a nevét.
– Ahhhhh. – Danielle bólint. – MacKapom.
Nicole felkacag, és összetenyerelnek. Seggfejek.
– MacKaphatod a házamat.
– És mi lesz a mai szórakozás? – kérdezi Nicole.
– Gyűlöllek. Mindannyiótokat. Gyűlöllek.
Erica feladata volt, hogy beadja a cég papírjait. Én előre aláírtam
őket, mert két hétre Franciaországba utaztam. Neki kellett kitöltenie,
amint elhatároztam, mi legyen a címe, vagyis Elegáns barátnők, és
beadnia. Könnyű, mint az egyszeregy.
Erica úgy vélte, hogy ez a cím nem elég trendi. Elnevezte hát
tekintélyes magazinunkat Kristin MacKapomnak.
Nicole és Danielle összekapaszkodva kacagnak.
– Elfogadjuk, hogy gyűlölsz minket, és azt a határozatot hoztuk,
hogy teszünk rá.
A barátnőim is rajta vannak a listámon, Ericával együtt.
Aubrey szalad be egy dobozzal, leállítva kis viszálykodásunkat.
– Danielle néni, kérlek, ne engedd, hogy Nicole néni elvegye!
Nicole felhúzza a szemöldökét, és elneveti magát.
– Én? Mit tettem?
– Azt mondtad, hogy ma az én állataimat eszed meg ebédre. –
Aubrey félrehúzza a dobozt. – Ezek nem arra valók, hogy megegyék
őket.
– Éhes voltam, és nem engedtél ki a szobából.
Aubrey Nicole-ra néz, és a fejét csóválja. Ezek ketten külön-külön
is rémesek, de együtt kezelhetetlenek. Aubrey olyan dolgokat csinál,
amik félelmetesen emlékeztetnek Nicole-ra, és én nem vagyok ettől
lelkes. Szeretem a barátnőmet, de az anyja nagyon korán megőszült
tőle.
– Nem eheted meg őket, Nicole néni!
 Nicole színpadiasan felsóhajt.
– Rendben, akkor nem eszem meg őket.
Danielle és én a szánk elé tartott kézzel figyeljük, ahogy Aubrey
kinyitja a dobozt, aztán újra becsukja.
– Aubrey Nicole! – kiabál Nicole. Szereti annyiszor kimondani a
lányom második keresztnevét, ahányszor csak lehet. Ha tudom, hogy
Aubrey egy barátnőm nevétől pont olyan lesz, mint az említett
barátnőm, akkor inkább a Heathert választottam volna.
Talán.
Aubrey fogja a dobozt, és kisétál.
– Ez a lány…! – kacag Danielle. – A legédesebb teremtés.
– Ezzel történetesen egyetértek – Noah mély hangjától meglódul a
pulzusom.
Itt van. Korábban érkezett.
– Megjöttél? – Odarohanok hozzá, és a karjába vetem magam.
– Szia, édesem! – kacag Noah, és alig tud elkapni.
Újra meg újra szájon csókolom, teljes eksztázisban. Három hete
nem láttuk egymást. A gyerekek és én minden este felhívtuk, de az
nem ugyanaz.
A monitoron keresztül nem érinthetem meg a bőrét, nem
érezhetem a teste melegét, a kölnije illatát. Az emlékek nem tudják
helyettesíteni az eredetit.
Zöld szeme most kicsit világosabb, a bőre barnább. A filmben,
amit most fejezett be, egy kémet játszott, és ehhez levágtak a hajából.
Azt hittem, nem fog tetszeni, de őrülten szexi. Ha a számítógépen
keresztül ott teremhettem volna mellette, hogy megtámadhasson a
tömegpusztító fegyverével, megtettem volna. De interneten nem
csinálunk semmit. Tehát… várnom kellett.
De már nem kell várnom. Nyelvem a szájába mélyesztem,
hozzáérek a nyelvéhez, és érzem az ízét.
– Ha most rögtön szeretkezni kezdtek, nézhetem? Imádom az
ingyenpornót – kérdezi Nicole a hátunk mögül.
Noah elenged, én duzzogok.
– Menjetek innen! – mordulok fel.
– Ne aggódj, van még belőle! – ígéri Noah, és megcsókolja az
orromat.
Legyen is! Most akarom. A hülye barátnőim és a gyerekek
tartanak csak vissza.
 – Danni majd vigyáz a gyerekekre… – ajánlja fel Nicole.
Nem is rossz ötlet. Szóra nyitom a számat, de Noah megelőz.
– Jó tudni.
– Szerintem Noah azt hiszi, hogy csak viccelek – böki oldalba
Nicole Danielle-t.
Danielle felhorkan.
– Szerintem meg fél, hogy nem viccelsz.
– Vagy hogy én is beszállnék – tréfálkozik Nicole. – Bármelyik
oldalon.
Lábam Noah dereka körül, mint egy második öltözet. O pajzán
mosollyal néz le rám.
– Ellenvetésed van?
– Nem bír magával, annyira szexi vagy, édes – mondom Noah-
nak, miközben Nicole-ra sandítok. – Ráadásul két férfit szeret…
Noah kuncog.
– Túl sokat voltatok együtt mostanában – mondja Noah halkan,
hogy csak én halljam. – Ma éjjel meglátjuk, mi újság dörgölőzés
dolgában.
Óh, ma éjjel sok-sok dörgölőzés lesz. Ráncolom a szemöldököm,
és vigyorgok.
– Szenvedélyes éjszakára számítok.
– Hiányoztál. – Noah megfordul, de én továbbra is rajta lógok. –
Odébb mennél, hogy meg tudjak mozdulni?
– Nem.
Tökéletesen jól érzem magam így. Háromheti ölelést kell
bepótolnom. Szinte megsajnálom Noah-t, de aztán mégsem. Az utóbbi
nyolc hónapban hosszú repülőútjaink voltak, időzónákat léptünk át,
elképesztő forgatási terve volt, a sajtó érdeklődött a kapcsolatunk iránt,
én pedig új munkába kezdtem. Pokoli volt.
Végre vége.
Élvezem a pillanatot, mert már szükségem van rá.
– Akkor rendben. – Mosolyog, és átmegy a nappaliba, miközben
továbbra is rajta csimpaszkodom. A kanapéhoz lép, a hátamra ejt, és
rám fekszik.
– Nicole, nézni akartad, ugye? Valakinek szórakoztatnia kellene a
gyerekeket.
– Noah! – kiáltok és lelököm magamról. – Te jó ég, akkora hülye
vagy!
 – Az lehet, de te így szeretsz – vág vissza.
Az már igaz. De ki ne szeretné? Noah olyan ijesztően tökéletes.
És szexi.
És édes.
És imád engem.
De szeretem ugratni, nehogy elbízza magát.
Vállat vonok.
– Hát, teljesen igazad van.
– Majd adok én neked!
Danielle köhint.
– Szórakoztató nézni titeket, úgy értem, egyáltalán nem
szórakoztató. Mindjárt itt az építész, de ti még egyáltalán nem vagytok
kész.
Noah feltápászkodik, és engem is talpra állít. A kezemet elhúzom
a torkom előtt, miközben Dániellé beszél, de nem érti el a célzást.
Basszus!
– Várj csak! – szól Noah. – Nem vagyunk kész?
Visszaülök a sarkamra, és lehajtom a fejemet.
– Egy kicsit talán eltúloztam, hol tartok a pakolásban…
Szerencsére megjelenik a fiam, és megment a leckéztetéstől, ami
kétségtelenül következett volna.
– Noah!
– Helló, öregem!
Finn és Noah kapcsolata a távolság ellenére tovább erősödött.
Nagyszerű érzés látni a barátságukat. Noah-nak elsőre sikerült
mindenkit meghódítania. Én boldogabb vagyok, a gyerekek
boldogabbak, és mindannyian örülünk a változásoknak.
Noah engedélyt kért Finntől, hogy ide költözhessen, és ettől
kezdve a legjobb barátok.
– Végleg visszajöttél? – kérdezi Finn.
– Igen. Örökre visszajöttem.
Noah rám néz, amikor ezt mondja, és én elolvadok.
Örökre az enyém.
 EPILÓGUS

Kristin

Nyolc évvel később

– Oké, részletes tervet készítünk, hogy az egész parkot egy nap alatt be
tudjuk járni – közli velünk Noah, miközben a kocsinak támaszkodunk.
– Nálatok van a térkép, és tudjátok, hánykor eszünk. Tökéletes lesz!
Elment az esze. Nem tudom, Noah miből gondolta, hogy Finn pont
egy kalandparkba akar menni – a nagyon ciki szüleivel -- a
születésnapján, de itt vagyunk. Nem lehetett lebeszélni róla. Esküszik,
hogy ez a lehető legjobb ajándék.
Szerintem inkább egy kocsit szeretett volna, ahogy javasoltam.
Finn hozzám hajol, és a fülembe suttog.
– Ugye, Noah észrevette, hogy már nem vagyok gyerek?
– Csinálj úgy, mintha élveznéd, és megszerzem neked a kocsit –
válaszolom cinkosan.
A fiam felélénkül, mintha hirtelen megjönne a kedve.
– Igen, a terv nagyszerű. Nagyon izgatott vagyok. Ne is
vesztegessük tovább az időt. Jöjj, és vezess minket évfordulóm napján!
– teszi hozzá szarkasztikusan Finn.
Évforduló? Valóban, Finn?
– Legközelebb kicsit hihetőbben, haver – ütök a vállára. Noah
felsóhajt.
– Azt hittem, látni szeretnéd a Harry Potter Parkot.
Noah néha a világon a legragyogóbb elme, máskor fogalma sincs
semmiről. Finn ma lett tizennyolc éves, amin egy óra hosszat bőgtem,
és Noah meg akarta lepni valamivel. Ma reggel hatkor felkeltette a
gyerekeket egy Finnek szánt dobozzal. A gyerek lefogadta volna, hogy
kocsikulcs van benne. A doboz kicsi volt, és egy Griffendél-
nyakravalóba volt betekerve.
 Azt hittem, ebben lehet a kocsikulcs, de nem.
Finn arca minden pénzt megért, ahogy kinyitotta.
Aubrey viszont hangosan hahotázott rajta. De mivel Aubrey-nak
Noah a hőse, nagyon izgatott, csakhogy megkapja, amit akar.
Én átlátok a kisasszonyon, Noah nem annyira.
Odamegyek, és megsimogatom Noah arcát.
– Te megpróbáltad, drágám. A szándék a fontos.
– Régen szerette az ilyesmit! – sóhajt Noah, ahogy a gyerekek
mögött sétálunk.
– Amikor tízéves volt! – nevetek.
– Én is szeretem a Harry Pottert, pedig már nem vagyok tízéves –
válaszolja Noah.
– Igaz, de úgy viselkedsz, mintha az lennél.
Noah felnyög, átkarolja a derekamat, és a nyakamhoz dörgöli az
arcát.
– Majd adok én neked!
– Noah! – kacagok, és próbálok elhúzódni a közeléből. –Hagyd
abba! Csiklandozol!
– Anya! – sziszegi Aubrey. – Ez nagyon kínos! Néha el sem
hiszem, hogy veletek vagyok. – Aubrey dühösen összefonja a karjait. –
Tulajdonképpen örülök, hogy nem hozhattam el egyik barátomat sem.
Veszélyes, tizennégy éves lányka! Tizenkét éves korában
kezdődött, és egyre rémesebb, a kellemes értelemben. Az sem segít,
hogy az apja és Noah halálra kényeztetik. A szigort én képviselem.
– Noah-val kiabálj. Ő hozott minket ide.
Aubrey lemondóan legyint, és továbbmegy.
– Mindegy.
Noah rám néz, és nevetni kezdünk. Állandó vicc nálunk, hogy
Noah nem tud hibázni. Bármilyen bosszantó, örülök, hogy a gyerekeim
szeretik Noah-t. Tényleg a második apjuk, és amikor elutazik forgatni,
rettentően hiányoljuk.
– Imádom a tiniket – morgok.
Áthaladunk a bejáraton, néhány ember lefotóz minket menet
közben. Könnyű megfeledkezni róla, Noah milyen híres. Nekünk ő
csak Noah Frazier, a férfi, aki a farmerében hagyja az alsógatyáját,
nem tudja, hol van a szennyesláda, és néha szellent egy-egy halkat. A
világ szemében kétszeres Oscar-díjas színész, aki nem tud hibázni.
 Holnap tele lesz a közösségi háló a fotókkal, és rengeteg kérdéssel,
hogy miért nem házasodunk már össze, ha tényleg szeretjük egymást,
és spekulációkkal, miszerint én csak azért vagyok vele, mert ez segíti a
szerkesztői karrieremet.
– Gyertek már! – kiáltja Finn. – Öregek, ne maradjatok le!
– Majd adok én neki öregeket! – fenyegetőzik Noah, én pedig
kacagok.
– Akinek nem inge… – ugratom.
Noah még mindig szinte pont úgy néz ki, mint amikor
megismertem. Az a fajta fickó, akinek nem őszül a haja, én viszont
minden hónapban felkeresem a szépségszalont, nehogy úgy nézzek ki,
mintha az anyja lennék. A teste még mindig kemény a megfelelő
helyeken, és minden berendezése kifogástalanul működik. Én viszont?
Örülök, ha fel tudom húzni a nadrágomat és nem szakad el a varrásnál.
– Szerencsés vagy, hogy szeretlek – mondja Noah, és megpaskolja
a fenekemet, majd a gyerekek után kocog.
A fenekem nem érzi magát túl szerencsésnek.
Visszamegyünk Harry Potter világába, ahol kisebb feltűnést kelt,
hogy itt van Noah Frazier. Köré sereglenek az emberek, fotóznak, sőt,
meg is érintik. Világos. Én is meg akarom érinteni. A korához képest
rendkívül dögös férfi. Ráadásul most tízszer olyan híres, mint amikor
megismertem. Mostani filmjei bombasikerek, ő pedig határozottan
élvonalbeli színész lett.
Azzal az „elnézést, utálom az embereket” pillantással néz rám, én
pedig megeresztem a „megértem, hogy fontos ember vagy”
mosolyomat. Finn hozzám lép, látszik rajta, hogy utálja az életünknek
ezt a részét.
– Ezért nem mehetünk sehová – puffog, Noah felé mutatva.
– Tudod, hogy Noah is legalább annyira utálja, mint te. De az
elmúlt majdnem tíz év alatt hozzászokhattál volna. Ideje, hogy túltedd
magad rajta.
Aztán eszembe jut, hogy tizennyolc éves korban az embernek csak
a saját élete számít.
– Finn! – int neki Noah.
Ó, ez érdekes!
Aubrey természetesen ott van Noah mellett, élvezi a figyelmet,
amely mint Noah Frazier majdnem-lányaként rá irányul. Igen, néha
apának hívja Noah-t. Észbontó ez a lány.
 – Te jó Isten! – kezd visítozni egy lánycsapat. – Te ismered Noah
Frazier-t?
Finn megfordul, és az arcán olyan hetyke mosollyal válaszol,
amilyet még soha nem láttam.
– Igen, ismerem. Meg akartok ismerkedni vele?
– Igen! – A lányok vihognak és lökdösődnek. – Honnan ismered?
– Gyakorlatilag a nevelőapám. – Finn büszkén felemeli az állát.
Atyaúristen! Nem hiszem el, amit látok.
– Finn, igazán megmenthetnéd – szólok neki, emlékeztetve rá,
hogy itt vagyok.
– Rendben. Megmentem Noah-t, nem gond. – Szétveti a könyökét
és vigyorog.
– Hölgyek, gyertek velem!
Az ég szerelmére!
Fiam, a játékos, gyakorol. Előre bocsánatot kell kérnem a nőktől,
akikkel majd kapcsolata lesz. Ezért nem vállalom a felelősséget.
Ezt a hülye apjától örökölte. A többi rossz szokása Noah-tól
származik. Én életet és észt adtam neki, azok ketten meg romlásba
taszították.
Néhány perc múlva Finn rajongói megkapják a fotót, és az én –
nem is tudom, minek nevezzem – édesem odajön. Utálom barátomnak
nevezni. Majdnem ötvenéves vagyok, de ezt nem reklámozom. Nem
beszélve arról, hogy már elég régóta együtt vagyunk, és amikor
megmondjuk, hogy lassan tíz éve, az emberek úgy néznek ránk, mintha
idióták lennénk.
A papírt kivéve minden vonatkozásban házasok vagyunk. Közös
házunk van, közös magazinunk, és Scott-tal együtt szülők is vagyunk.
Noah legalább annyira a gyerekeim apja, mint a volt férjem. Szeretem
Noah-t. Scottot… nem annyira.
– Jól vagy? – kérdezem, miközben Noah átfogja a vállamat.
– Most már igen. Normális napot akartam veled és a gyerekekkel –
mondja kedvetlenül.
– Ez normális, Noah. Ráadásul, úgy látszik, Finn új barátokra lelt.
Mind a ketten visszafordulunk, nézzük Finnt és a kislányokból álló
háremét.
– Ez az én Finnem.
Noah sugárzik a büszkeségtől.
Annyira egyedül vagyok.
 Átsétálunk a valóságosnak tűnő városon, amely egy regényben
létezik, és összehozta a férfiakat, akiket szeretek. Aubrey bent van a
boltban, amely előtt állunk, valószínűleg nála van Noah American
Express Black kártyája… amit én folyton elveszek tőle, de ő mindig
visszaadja neki.
Mindent összevetve Aubrey nagyszerű gyerek, azzal együtt, hogy
Noah agyonkényezteti, csupa jó jegye van, a legkiválóbb tanulók közé
tartozik, és tagja a diákönkormányzatnak. Aubrey és Noah imádják az
állatokat, és Aubrey hétvégenként önkéntes munkát végez az állatok
elleni kegyetlenkedések megelőzéséréért egy egyesületnél. A
hangulatváltozásai nem a legkellemesebbek, de Aubrey jószívű, jó
lány.
– Ide figyelj! – állít meg Noah.
– Tessék.
– A jövő héten lesz az évfordulónk – mondja Noah, és mosolyogva
átfogja a derekamat. Már régóta együtt vagyok vele, de a szívemet
most is megdobogtatja.
– Igen – vigyorgok, mert tudom. – Vettél nekem valami érdekeset?
– Ki kell várnod, és meglátod.
– Ó!
Megdörzsölöm a nyakszirtjét.
– Feltöltötted a Viagra-készletedet?
Noah szája tátva marad, kifejezéstelenül bámul rám.
– Tudod, hogy nekem nem kell, és soha nem is fog kelleni.
Kuncogok a hanghordozásán. Mintha nem tudnám.
– Tudom, bébi. A varázsvessződ csodásan működik.
– Abszolút igazad van. Ma éjjel megmardekárolom a hugra-
bugodat, ha elfelejtetted volna.
Kitör belőlem a kacagás, tele szájjal nevetek.
– Istenem! Ilyet is csak te tudsz mondani! – folytatom. – Kettőnk
közül csak te tudsz ilyen disznó viccet elsütni.
Noah együtt kacag velem, testével betakar, és tovább vezet az
úton, miközben igyekszem abbahagyni a hisztérikus röhögést.
Noah nevetséges és ellenállhatatlan.
Félreállunk, miközben sokan bámulják Noah-t, amint vezet engem,
én pedig szándékosan bolondnak tettetem magam. Miután
megnyugszom, Noah megcsókol, és átöleljük egymást.
 Zöld szeme olyan sok gyengédséget sugároz, hogy eláll a
lélegzetem.
Annyira szeretem, hogy néha úgy érzem, felrepülök a levegőbe.
Kincsnek tartok minden egyes napot, amit együtt töltünk. Igaz, néha
megőrülök tőle, én meg halálra idegesítem, de ettől csak még jobban
értékelem mindazt, ami van.
A legtöbb ember nem cipel annyi terhet a hátán, mint mi, de mi
együtt cipeljük.
– Mikor leszel végre hajlandó hozzám jönni feleségül? – kérdezi
játékos mosollyal Noah.
Néhány havonta megkapom ezt a kérdést, és a válasz mindig
ugyanaz.
– Szeretsz?
Noah mosolyog.
– Teljes szívemből.
– El fogsz hagyni?
– Nem hagylak el, drágám.
– Megbízol bennem? – kérdezem a szemébe nézve.
Noah pillantása elkomolyodik, mély hangja kizár minden kétséget.
– Az életemet is rád bíznám. Szeretsz? – kérdez vissza.
– Minden porcikámmal.
– Nem akarsz keresni magadnak egy másik szexi színészt?
Mosolygok.
– Nálad senki nem szexibb, drágám.
Noah kacag, megcsókol, és felteszi a kis rituálé utolsó kérdését.
– Megadok neked mindent, amire szükséged van?
A szemem sarkából látom, hogy Aubrey és Finn állnak és
figyelnek. Teljesnek érzem az életemet így, hogy négyen vagyunk.
Sokáig azt mondtam, semmi okom nincs a házasodásra. Boldog
vagyok, Scott küldi a csekkeket, tehát még pénzt is kapok. De látom
Noah szemét, valahányszor elmondom ezt neki.
De most… nem akarom azt mondani, amit mindig szoktam.
Ebben a pillanatban szeretnék visszaadni neki valamit mindazért,
amit tőle kaptam.
– Noah – mondom gyengéden. – Megtennél nekem valamit?
Noah arcán zavar tükröződik.
– Bármit.
 – Kérd meg a kezemet, csak még egyszer, kérlek – mondom a
torkomban dobogó szívvel.
Noah-nak elakad a lélegzete, tekintete a szememet fürkészi. Nem
tudom, attól tart-e, hogy csak viccelek, de én hagyom, hogy belelásson
a szívembe.
Várok, és fohászkodom, hogy komolyan vegye.
– Kristin, hozzám jössz feleségül? – A hangja érzelmekkel telített,
szeme jobban csillog, mint egy pillanattal ezelőtt.
A kezembe fogom az arcát, és elmosolyodom.
– Igen, hozzád megyek feleségül.
Mielőtt megcsókolom, két pár kar fonódik körénk, arcomon a
boldogság könnyei peregnek. Mindenem megvan, amire csak valaha
szükségem lesz… sőt, még annál is több.
 Köszönetnyilvánítás

Ha kitartottál mellettem a könyv végéig, sokkal többet érdemelsz

egyszerű köszönömnél. Te is tudod, hogy egy kicsit őrült vagyok, de…
itt következik a köszönetnyilvánítás.
Hálás vagyok a férjemnek és a gyerekeimnek. Nem tudom, hogyan
viseltek el engem, de el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok
nektek. Teljes szívemből szeretlek benneteket.
Lektoraim, Katie, Melissa, Clarissa és Shera: nagyon köszönöm a
támogatást és szeretetet a könyv megírása során. Szeretlek titeket, és el
sem tudom képzelni az alkotást nélkületek.
Asszisztensem, Christy Peckham: amikor azt hallod tőlem, hogy
gyűlöllek, az szemenszedett hazugság. Nagyon szeretlek.
Kedves olvasóim: nem tudok eléggé hálás lenni nektek. Még
mindig végtelenül boldoggá tesz, hogy elolvassátok a szövegemet. Ti
jelentitek nekem a legtöbbet.
Bloggerek: ti vagytok ennek az iparágnak a szíve és a lelke.
Köszönöm, hogy elolvastátok a könyvet, beillesztve engem rettentően
zsúfolt feladataitok közé. Nem is tudjátok, milyen nagyra értékelem
ezt.
Ashley, a kiadóm mindig arra biztatott, hogy mozduljak ki a
komfortzónámból az íráshoz – igazi áldás veled dolgozni, és imádom
az alkotás őrületes folyamatát. Köszönöm Sommer Steinnek, a Perfect
Pear Creative munkatársának, hogy a barátom, és megalkotta a
legcsodálatosabb könyvborítókat. Hálás vagyok Janice-nek, Karának
és Virginiának a korrektúrázásért; nekik köszönhető, ha minden részlet
tökéletes. Christine: köszönöm a könyv megtervezését, támogatásod
felbecsülhetetlen. Őszintén szeretem gyönyörű szívedet.
Bait, Stabby és Corinne Michaels Books – jobban szeretlek titeket,
mint el tudjátok képzelni.
Ügynököm, Kimberly Brower, annyira boldog vagyok, hogy a
csapatomban tudhatlak! Köszönöm tanácsaidat és támogatásodat.
Melissa Erickson, csodálatos vagy. Imádom az arcodat.
Vi, Claire, Mandi, Amy, Kristy, Penelope, Kyla, Rachel, Tijan,
Alessandra, Syreeta, Meghan, Laurelin, Kristen, Kendall, Kennedy,
Ava és Natasha! Köszönöm, hogy tartottátok bennem a lelket, és
feltétel nélkül mellettem álltatok.
 A SZERZŐRŐL

Corinne Michaels a New York Times, a USA Today és a Wall Street

Journal bestsellerszerzője, kilenc romantikus regény alkotója. Két
gyönyörű gyermek érzelmes, szellemes, szarkasztikus és szórakoztató
édesanyja. Corinne boldog házasságban él álmai férfijával, egy volt
tengerészgyalogossal.
Miután hónapokat töltött távol a férjétől, amikor az bevetésen volt,
az olvasásba és az írásba menekült a magány elől. Hősei intenzív
szerelmi bánatot élnek át, de küzdelmeik során megtalálják a módját
sebeik begyógyításának. Történetei tele vannak érzelmekkel, humorral
és szeretettel.

Lépj kapcsolatba Corinne-nal!

Elérhetőségei: www.corinnemichaels.com, Facebook, Twitter és

Instagram @authorcorinnemichaels

Ne felejts el feliratkozni Corinne hírlevelére:

www.corinnemichaels.com