Egy

férfi és egy nő. Találkoztak, egymásba szerettek, szakítottak. Aztán úgy döntöttek,
mégis együtt folytatják.

A NŐ ÍGY MESÉLI EL A TÖRTÉNETÜKET:

A másodszori szenvedélyes egymásra találás után Pennynek rá kell ébrednie, hogy a

szakításhoz vezető problémáik nem szűntek meg – sem a családjaik, a környezetük
ellenérzései a választásukkal kapcsolatban. Boldogságát, hogy visszakapta élete
szerelmét, hamarosan szomorú esemény árnyékolja be, mely rányomja bélyegét
kapcsolatukra. Ahogy Iannek, Pennynek is meg kell tanulnia, hogyan űzze el múltja
démonait, hogy új utakat találjanak egymáshoz, és többé ne kelljen elválniuk.

A FÉRFI ÍGY MESÉLI EL A TÖRTÉNETÜKET:

Amikor egy zűrös éjszakán újra összejön Pennyvel, Ian úgy érzi, révbe ért – még ha
sejti is, hogy a jelentős korkülönbség okozhat gondokat közöttük. Úgy tervezik, a lány
vele tart kiküldetésére a Bahamákra – ám előbb sort kerítenek egy bizonyos, jelentős
eseményre… Csodás életnek néznek elébe, de az események gyorsan követik egymást,
és Ian azt veszi észre, hogy Penny személyisége formálódik, és ha nem akarja
elveszíteni élete szerelmét, neki is dolgoznia kell magán…


ABIGAIL BARNETTE


MÁSODIK ESÉLY

Penny
















A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Second Chance (Penny’s Story) by Abigail Barnette
Copyright © 2016 by Abigail Barnette
All rights reserved.


Fordította: Miklósi Zsuzsanna


Borítóterv: Popovics Ferenc
Borítófotók © TomasSereda és conrado / Shutterstock.com



Hungarian edition
© by I. P. C. Könyvek Kft., 2017
Hungarian translation
© by Miklósi Zsuzsanna, 2017











 ELSŐ FEJEZET

Mindig a romantikus vígjátékok jutottak eszembe a manhattani hóesésről. Valójában

egy bizonyos vígjátékra gondoltam ilyenkor, a Bridget Jones naplójára. Tudom, hogy
Londonban játszódik, és nem New Yorkban, de azt a hosszú csókjelenetet a városi
havazásban igazán el tudnám viselni. Főleg, hogy a szerelmi bánatom pontosan
ugyanúgy ért véget, mint Bridgeté a film végén.
Mondjuk, az igazán nem hiányzott a ma estéből, hogy a főnököm családját
súlyos tragédia rázza meg.
A jeges forgatagban mellettem sétáló férfi legalább olyan jóképű volt, mint Colin
Firth, de nem olyan rideg, mint Mark Darcy. Érzelmileg biztosan nem volt egy hűvös
típus, de az biztos, hogy Iannel mindketten fáztunk. Hiába volt rajtam hosszú
gyapjúkabát, a gálára ujjatlan ruhában mentem, aminek a hátrésze szinte már illetlenül
ki volt vágva. A magas sarkú szandálom alig fedte a lábamat, így ha épp nem a ruhám
alatt, a meztelen hátsóm körül kavargóit a hó (fogalmam se volt, Ian mit művelt a
bugyimmal, de nyoma veszett a gyors kibékülésünk során), akkor a csupasz lábujjaim
köré gyűlt. A legjobban öltözött Jack London-főhősként fogok meghalni.
Át kellett volna öltöznöm, mielőtt a kórházba indultam Sophie-hoz és Neilhez.
– Menjünk hozzád – mondta Ian, miközben a vállamra tette a kezét, és a kabátja
alá húzott.
Nekidőltem. Szerettem volna válaszolni, de a hidegtől és az est érzelmi
megpróbáltatásaitól teljesen megnémultam. Arról nem is beszélve, hogy vacogott a
fogam. Megvártam, míg beülünk a kocsiba, hogy rákérdezzek:
– Maradsz éjszakára?
Ha nemet mond, szándékosan eltöröm a kisujjamat, csak hogy kénytelen legyen
velem tölteni az éjszakát a sürgősségin. Belegondolni is rossz volt, hogy hazavezetne
ebben az időben azok után, ami történt…
Mielőtt hiperventilálni kezdtem volna, eszembe jutott, hogy Manhattanben a
hozzávetőleges átlagsebesség valahol a „hat hónapos kúszó-mászó kisbaba” és a
„közepes tempójú fűnyíró” között volt. Ráadásul a hó viharos sebességgel némította
meg a várost. Ian ma este biztosan nem vezetne gyorsan.
Persze attól még más követhet el gyorshajtást.
– Azt hiszem, jobb lenne – felelte, ugyanolyan fojtott hangon, amin én tettem fel
a kérdést. – Inkább nem vezetnék most.
Talán a megkönnyebbüléstől rázott ki a hideg, de valószínűbb, hogy maga a
hideg volt a ludas.
– Helyes. Nem szeretném, ha ma este már bárhova is mennél. Legalábbis nem
egyedül.
Nem beszélgettünk. Talán nem volt mit mondani, vagy csak túl fáradtak voltunk,
és nem hevertük ki még a sokkot az est eseményei után. Bármi is volt az oka, a csend
nem állt közénk. Osztoztunk a néma szenvedésben, nem voltunk már ellenfelek.
A lakásomhoz legközelebb eső garázs egy sarokra volt, ezért Ian inkább az utcán
parkolt le.
Tudtam, mennyire utálja ezt, ezért értékeltem, hogy megspórolja nekem a sétát a
garázstól a lakásig.
Fájt a lábfejem a hidegtől és a szandálom pántjától, amely feltörte a lábamat.
Beléptünk az épületbe, ahol két lépcsőfok után olyan érzésem támadt, hogy a
lépcsősor a végtelenbe szélesedik, mint egy horrorfilmben. A ház valóságos Everestté
alakult. Nagyon úgy tűnt, nem fogom túlélni a túrát.
Elképzelhető, hogy Ian se. Egyre lassabban haladt, és mire én felértem, jócskán
le volt maradva.
– Ian, jól vagy? – kérdeztem.
– Nem, Baba – felelte, és tudtam, hogy nem a lépcsőkre utal. – De minden
rendben lesz, főleg, miután sikerült felmelegíteni téged.
Azok után, ami ma este történt, értem aggódott. És még ezt az embert aláztam
meg a szakításunk során.
Borzasztó vagyok.
Kihalásztam a kulcsomat a táskámból, és kinyitottam az ajtót.
– Ne miattam aggódj, hanem Neilért és Sophie-ért.
– Ígérem, így lesz – felelte, miközben belépett a lakásba –, de hadd aggódjak
most egy kicsit érted, eltereli a figyelmemet.
Rosa a kanapén ült, és jól látszott rajta, hogy szabadnapos volt: a haja hanyagul
fel volt tűzve, túlméretezett póló és mintás pizsamanadrág volt rajta.
– Ő meg mit keres itt? – kérdezte, a lehető legmegvetőbb kifejezéssel.
Hangjában elég hidegség volt egy egész borospince lehűtésére. Az esti
felfordulás során eszembe se jutott, hogy szóljak Rosának, hogy megint együtt
vagyunk Iannel. Nem mintha ki kellene kérnem a barátaim véleményét, mielőtt fontos
döntéseket hozok meg, főleg nem ma este.
Ledobtam a kabátomat, amit Ian elkapott.
 – Hosszú – feleltem, de tudtam, nem úszom meg ennyivel.
– Akkor foglald össze. Legutóbb még nem voltatok együtt.
– De most már igen. – Szerettem volna ráförmedni, de nem volt hozzá
bátorságom. Rosára úgysem tudtam két másodpercnél tovább haragudni. Nélküle nem
éltem volna túl New Yorkot. – Tényleg hosszú történet, de ígérem, mindent
elmesélek, amikor Ian már nem lesz itt, és nem ilyen fura az egész helyzet. – Mégsem
beszélhetek ki valakit úgy, hogy közben végig mellettem áll. – Teljesen kimerültem.
– A főnöke családját szörnyű csapás érte ma este – magyarázta Ian, és a hangján
hallottam, próbálja leplezni a bosszúságát. – Pennynek be kellett vinnie nekik pár
ruhát a kórházba.
Rosa nem erőltette a dolgot. Védelmezően viselkedett velem, de azért nem lesz
tahó.
– Furcsa is volt, hogy ilyen korán hazaértél.
A kocsiban az óra 0:25-öt mutatott, de nem hittem neki.
– Nekem nincs olyan érzésem, hogy korán lenne. Az viszont biztos, hogy nem
érzem a lábujjaimat.
– Jól van – mondta Ian, és a tettek mezejére lépett. – Ideje beállnod egy forró
zuhany alá.
Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem elég, hogy én vagyok a legfiatalabb
hármunk közül, de egyben bennem is bíznak a legkevésbé, hogy képes vagyok önálló
döntéseket hozni. Bár kicsit dühítő volt, mégis jó érzés, hogy törődnek velem.
– Jól van, csak megkeresem a köntösömet. Nyugodtan rakd be a kabátodat a
szobámba. – Persze csak ha elfér. Az így jártam anyátokkal-sorozat alapján irreális
kép alakult ki bennem arról, hogy huszonévesen mekkora lakást tud megfizetni
magának valaki New Yorkban. A háziurunk szerint a lakás alapterülete hatvanöt
négyzetméter, de a szobámban alig lehetett elférni. Felkapcsoltam a fehér karácsonyi
izzósort, ami sokkal kellemesebb fényt adott, mint a mennyezeten lógó egy szál
villanykörte. A búrát réges-rég kidobtam már.
Az izzósort is ki kellett volna dobnom, hogy Ian ne lássa, milyen körülmények
között éltem. A szakításunk óta minden hétvégét egy takarókból és szomorúságból
épített fészekben töltöttem. Nem épp ezt az oldalamat akartam mutatni az exemnek.
Persze akartam, hogy Ianben tudatosuljon, hogy szerelmes voltam belé, és nem
akartam, hogy azt gondolja, hogy meg sem sirattam a kapcsolatunkat, de a
méltóságomat azért megőriztem volna.
Istenem, remélem, nem hagytam csokoládépapírokat az ágyban!
Előrehajolva igyekeztem elsimítani az ágyneműt, hogy úgy tűnjön, valójában be
volt ágyazva.
– Hagyjad. Nem a rend alapján foglak megítélni – mondta Ian mögöttem
kedvesen és fáradtan. – Örülök, hogy itt lehetek.
Életem végéig minden áldott nap biztosítania kell majd erről. Érdekes módon a
kijelentése nem volt olyan zavarba ejtő, mint gondoltam. Felé fordultam.
– Igen? Tényleg örülsz?
Le kellett ellenőriznem.
Lehajolt, hogy megcsókoljon, és ahogy az ajka az enyémhez ért, szétnyitottam az
ajkaimat. A közelségünk segíthetett volna bepótolni a kihagyott időt, de csak még
erősebben megéreztem tőle a szakításunkat. Belekapaszkodtam, hogy
megbizonyosodjak róla, hogy nem álmodom, tényleg ott van velem.
Én vetettem véget a csókunknak, és mélyen a szemébe néztem.
– Nem akarok szakítani többet. Nem akarlak elveszíteni. Főleg így, hogy most
már tudom, milyen könnyű elveszíteni a szeretteinket.
Ebben a pillanatban borzasztó szerencsésnek és hálásnak kellett éreznünk
magunkat. Majdnem lemondtunk a szerelmünkről, de miért? Egy veszekedés miatt?
Az én bizalmatlanságom miatt? Az ő hazugságai miatt?
Persze ezek nyomós indokok. De azok után, hogy végignéztük, a barátaink
milyen poklot éltek át ma este, a mi indokaink eléggé elhanyagolhatónak tűntek.
– Nem megyek sehova – ígérte Ian. – Menj zuhanyozni!
Eljátszottam a gondolattal, hogy becsábítom magam mellé a zuhany alá, de Rosa
reakciójára gondolva ez nem tűnt már olyan jó ötletnek. Ian biztosan nem menne bele,
furcsán viszonyult az intim együttléthez, amikor a lakótársam otthon volt. Azt
állította, hogy már elszokott attól, hogy vannak mások is a lakásban, de szerintem
mindig is szégyenlős volt.
Persze attól függ, mikor. Azt tudtam róla, hogy a volt feleségével részt vettek
csoportos szexben. Ebbe inkább nem akartam belegondolni. Helyette inkább
elhatároztam, hogy többet egyáltalán nem gondolok az exére. Ha Ian vagy akár a saját
múltam alapján hozunk döntéseket, akkor megint csak káosz alakulna ki.
Hátat fordítottam neki, és hátranéztem a vállam felett.
– Lehúznád a cipzáromat?
– Örömmel. – Közelebb lépett, a kabátja súrolta a ruhámat. Volt valami
iszonyatosan izgató abban, hogy levetkőztet, miközben ő még teljesen fel van öltözve.
Arra az alkalomra emlékeztetett, amikor megvártam a lakásában, és egy szál
semmiben fogadtam.
Még a cipőjét se vette le, mielőtt rám ugrott.
 Megborzongtam, de ez csak félig volt az emlék felidézésétől. Hátranyúltam,
hogy kikapcsoljam a melltartómat. Biztosan van külön szó arra az orgazmusra, amit
az ember lánya akkor érez, amikor kiszabadítja a mellkasát egy pánt nélküli
melltartóból. Ledobtam a földre, mint a szemetet.
– Ez a melltartó gyilkos.
– Látom – felelte, miközben az ujjával végigkövette a fájó nyomokat a hátamon.
– Ha bármikor arra van szükséged, hogy megmentsenek az ilyen gyilkos
szerkezetektől, csak szólj.
Lehet, hogy attól volt, hogy kiszabadítottam a mellemet, de sokkal könnyebbnek
éreztem magamat, ezért fel is nevettem. Felkaptam a köntösömet, és megkötöttem az
övét, miközben Ian felé fordultam.
– Majd később jól szemügyre vehetsz. Most örülnék, ha újra érezném a
lábujjaimat.
Csókot nyomott a homlokomra.
– Menj csak. Ha segítségre szorulsz, csak szólj.
Tudtam, hogy csupán pár percre válunk el, de már a gondolattól is rosszul
voltam. Igen, tudom, hogy szánalmas, hogy úgy éreztem, még egy zuhanyfüggöny se
választhat el minket, de a kimerültségem csak rontott a szorongásomon, és mostanra
elhatalmasodott rajtam a pánik.
Pont ezért kellett eltávolodnom egy pillanatra.
Bementem a fürdőbe, kinyitottam a csapot, és előhalásztam a szekrényből a
sminklemosó kendőket. Rettenetes érzés volt lemosni a nap végén a majdnem teljesen
szimmetrikus szemceruzavonalat.
Persze van ennél rosszabb érzés is, hülye gyerek. Undorodva felszisszentem,
majd nekiestem az arcomnak a kendővel. Igazán nem kellene panaszkodnom, hisz
Sophie és Neil most veszítették el az egyik családtagjukat, Neil lánya, Emma pedig
elveszítette a férjét. Annál is inkább nem panaszkodhatom, hisz az univerzum csodás
ajándékkal lepett meg.
Gyorsan lezuhanyoztam, a forró vizet a majdnem elfagyott lábamra irányítottam,
a hajamból pedig igyekeztem kimosni a több tonna zselét. Ahogy kiléptem a zuhany
alól, törülközés közben hallottam Ian hangját, amint valakivel beszélget.
Rosa az elejétől kezdve nem szívelte Iant. A szakításunk után nem tűnt
valószínűnek, hogy Ian be tudná lopni magát a szívébe. Nagyon szerettem Rosában,
hogy mennyire hűséges barát.
Mivel nem hallottam üvöltözést, úgy gondoltam, belehallgathatok a
beszélgetésükbe. Az olcsó, vékony ajtó úgysem fogta fel Ian hangját.
 – Papíron ötvenhárom éves, elvált férfi vagyok, aki pár hónappal ezelőtt
vacsorára a leggyakrabban műanyag kanálról lenyalogatott mogyoróvajat evett.
Ez valószínűleg nem kerül fel Rosa „pro” listájára. Meglepetten hallottam a
lakótársam válaszát.
– Igen, és vártál Pennyre. Nem úgy, mint más pasik…
– Ezért nem érdemlek dicséretet. Nem volt hősies tett, hogy egyszerűen
tiszteletben tartottam őt.
Ez igazán lényegre törő válasz volt, határozottabb, mint amik eddig nekem
eszembe jutottak. Mindig is azt gondoltam, hogy az igaz szerelem olyasmi, amit nem
lehet elmagyarázni. Naivan azt gondoltam, hogy ez valamiféle misztikus erő, ami
egymáshoz vonz két lelket, és aminek az erejének nem tudok ellenállni. Ezért
maradtam olyan sokáig az előző barátommal, hiába nem mindig voltam mellette
boldog. Úgy gondoltam, a szerelmünk sorsszerű, célja van, és elég türelmesen
várnom, hogy elérjem a boldogságot.
A boldogság helyett megcsalatás és szakítás várt rám.
Ahogy hallottam Iant kijelenteni, hogy nem jár neki elismerés azért, mert tisztel
engem, megdöntötte minden korábbi elképzelésemet a szerelemről. Nem a sors
vonzott oda Ianhez, és nem csak azért szerettem bele, mert sármos és kedves volt.
Azért szerettem, mert egyenlő partnerként kezelt. Sokkal több tapasztalata volt az élet
és a kapcsolatok terén, mint nekem, nyugodtan bánhatott volna velem úgy, mint a
többi férfi. Kezelhetett volna úgy, mint egy kihívást, vagy egy rejtvényt, amit meg
kell fejteni. Azért sem akarta, hogy megdicsérjék ezért, mert számára elképzelhetetlen
volt ez a viselkedés.
Ezek után hogyan ne szerettem volna bele?
Visszavettem a köntösömet, és végigsimítottam a vizes hajamat. A köntösöm
ujjával letöröltem a bepárásodott tükröt, hogy megnézzem a szemem. Természetesen a
törlőkendő által hátrahagyott kevés szemfesték szétfolyt a szemem alatt, amitől úgy
festettem, mint Imperator Furiosa. Elgondolkodtam rajta, hogy megpróbálom lemosni,
de túl fáradt voltam hozzá. Ian látott már teljesen másnaposan is, nem hinném, hogy
az elmosódott szemfestéktől szeretne ki belőlem.
Ahogy kiléptem a fürdőből, Rosával a kanapén ültek, miközben a tévében az
Amerikai fater stáblistája futott, mielőtt kezdődött volna a következő rész.
– Nem akarsz lefeküdni? – kérdeztem tőle. Bármit is válaszol, én biztosan
lefekszem.
– De igen, mielőtt elájulnék, és ráesnék a lakótársadra. – Ian követett a szobába,
Rosa még utánunk kiáltott egy „Jó éjt!”-et, mielőtt becsuktuk volna az ajtót.
 Ahogy ott találtuk magunkat a kis szobában ketten összezárva, és semmi sem
vonta el a figyelmünket, a hormonjaim hirtelen felülírták a fáradtságomat. Ian ingének
felső gombja ki volt gombolva, és feltűrte az ingujját. A hanyag elegancia komoly
hatást gyakorolt rám.
Odaléptem hozzá, és végig simítottam a mellkasát, a vállát, majd elindultam
lefele a karján.
– A szmokingos férfiaknál sokkal szexibbek a félig levetkőzött szmokingos
férfiak.
– Szólj, ha látsz egy félig levetkőzött szmokingos férfit, majd jól elkergetem –
felelte fáradtan. – Én mindenesetre alig várom, hogy megszabaduljak ettől, és beessek
az ágyba, ahol csak aludni szeretnék.
Penny, mi a fenét művelsz? Mégis hogy várhattam volna el tőle, hogy szexeljünk,
azok után, ami a kórházban történt? Sóhajtottam, majd egy mosollyal próbáltam elütni
a dolog élét, mintha nem én lennék a világ legborzasztóbb embere.
– Igen, elég nehéz most ráhangolódni másra, azok után, ami történt.
Ledobtam a nedves köntösömet, és gyorsan bebújtam az ágyba. A lakbéremben
elvileg benne volt a fűtés is, de a háziúrnak sajátos elképzelése volt a megfelelő
hőfokról. Jobb lett volna, ha előbb megágyazok rendesen, mert ugyan engem nem
zavart, hogy az elmúlt időkben összegyűrt ágyneműk között aludtam, de most Iannek
is helyet kellett köztük szorítanom. Megpróbáltam kisimítani az ágyneműt.
– Ne haragudj, mostanában nem sok emberrel osztottam meg az ágyamat.
– Nem sokkal? – kérdezte, és felhorkant, ami valószínűleg nevetés akart lenni.
Felnéztem. Te jó ég, ugye nem gondolta azt, hogy…
Úgy tűnt, minden figyelmét az inge kigombolására fordítja. Megköszörülte a
torkát, mielőtt megszólalt volna.
– Csak egy rossz vicc volt. Természetesen, ha te… mármint… A lényeg, hogy az
nem változtatna semmin. Nem voltunk akkor együtt, és…
– Ian, nem gondoltam végig, amit mondtam. – Bárcsak ne mondtam volna
semmit, most egy rendkívül kellemetlen témával kellett szembenéznünk. – Csak hat
hétig voltunk külön, ez idő alatt nem feküdtem le senkivel.
Képtelen lettem volna rá. Annyira megviselt, hogy vége szakadt a
kapcsolatunknak, hogy még maszturbálás közben sem bírtam rendesen fantáziáim.
Ráadásul csak karbantartó maszturbálásra futotta. Persze elképzelhető, hogy Ian
másképp kezelte a fájdalmát. Lehet, hogy végigkefélte fél New Yorkot.
Felfordult a gyomrom.
Ian megkönnyebbülten sóhajtott fel.
 – Remek. Nem mintha számított volna, hisz nem tartoztál hozzám, nyugodtan
lefeküdhettél volna mással. Csak azt mondtad, hogy „nem sok emberrel”, és arra
gondoltam…
– Te lefeküdtél mással? – tört ki belőlem a kérdés gondolkodás nélkül, miközben
rettegtem a választól. Magától nem fedte fel az információt, ezért minden egyes
perccel, amit a válasz nélkül töltöttem, egyre mérgesebb és féltékenyebb voltam a
feltételezett nőkre, akiket megdugott.
– Nem. Nem tudtam másra gondolni, csak rád. Nem voltam önmagam, míg
külön voltunk.
Hat héttel ezelőtt kételkedtem volna az őszinteségében. Hat héttel ezelőtt
kételkedtem is az őszinteségében. Hat másodperccel ezelőtt is a legrosszabbat
feltételeztem róla.
Hát sose fogok már tanulni a saját hibáimból?
– Önmagad voltál – mondtam, miközben felhúztam és átkaroltam a térdemet –,
csak meg voltál bántva.
– Ahogyan te is. – Felemelte a takarót, és befeküdt mellém. Időt sem hagytam
neki, hogy elhelyezkedjen, máris odabújtam hozzá, meztelen testünk összeért. Egy
másodperc alatt eszembe jutott, milyen érzés hozzáérni, a testem sosem feledkezett
meg róla. A fejem pont elfért a mellkasa és a válla közti gödörben, és a karja pontosan
úgy karolta át a hátamat, mint mindig.
Majdnem eldobtam magamtól mindezt. A makacsságom és a butaságom miatt
majdnem eldobtam magamtól mindezt. Ő pedig annyi esélyt adott nekem.
– Megkaptam a hangüzeneteidet – vallottam be, miközben az ujjammal a
mellkasán lévő szőrszálakkal játszottam.
– Igen, tudom. Rosa mondta, hogy lejátszottad neki az üzeneteket. Tudom, hogy
szánalmas volt, és már-már zaklatásnak minősül.
Öt üzenetet hagyott, amit mástól valószínűleg ijesztőnek és rettenetesnek
éreztem volna, de egy soha fel nem oldott vita közben szakítottunk. Nem volt mérges
rám, nem vádolt semmivel, és nem próbált bennem lelkiismeret-furdalást kelteni,
hogy visszamenjek hozzá. Pusztán csak megnyugtatott, hogy szeret, és szívesen
beszél velem. A hívásai egy idő után elmaradtak, és megszakadt a szívem, amikor
múlt időben mondta, hogy valaha szeretett.
Ma este lett volna, hogy utoljára meghallgattam az üzeneteit? Úgy tűnt, évek
teltek el azóta.
– Megbocsátok – mondtam, mert az a sok fájdalom eltörpült most, hogy ott
feküdt mellettem az ágyban, és a fülembe suttogott, miközben a párnahuzatból még
mindig az ő illata áradt, mivel nem bírtam rávenni magam, hogy kimossam.
Elfordítottam a fejem, hogy elrejtsem a szememet hirtelen elöntő könnyeket. –
Hiányzott az illatod.
Némán feküdtünk egymás mellett, és gyorsan elaludtam Ian légzését hallgatva,
miközben szórakozottan simogatta a hátamat.
Amikor felébredtem, csodálkozva pislogtam a falra, hirtelen nem ismertem fel a
saját szobámat, és fogalmam sem volt, mennyi idő telt el. Megfordultam, mire Ian a
kezembe nyomott egy telefont.
Döbbenten néztem a készüléket.
– Halló?
– Ó, Penny… – mondta Sophie, majd elhallgatott egy kicsit. – Neil lánya,
Emma… meghalt.
– Jaj, ne! Tehetek érted valamit? – Felültem, miközben az agyam azonnal a
munkán kezdett el kattogni. Hogyan érinti majd ez a megbeszéléseket? Hogyan fogja
ez befolyásolni Deja beosztását, és vajon tovább tart-e majd megkapni Sophie
beleegyezését a táblázatokra és tanulmányokra? Talán ízléstelenség ilyeneken
aggódni, de Sophie képtelen volt most ezzel foglalkozni, ezért nekem kellett
elvarrnom a szálakat.
– Nincs szükségem semmire – felelte Sophie csak mégsem mondhattam el
Iannek.
Furcsa megtiszteltetés volt, hogy inkább velem közölte a hírt. Mintha bennem
személyesen is megbízna, nem csak mint alkalmazottban.
Ezek után nem volt más választásom, nekem kellett a lehető legjobb
alkalmazottjának lennem.
– Rettentően sajnálom, Sophie. Ha kéred, átszervezem az egész jövő hetedet.
– Azt majd holnap végiggondolom – felelte, és elgondolkodtam azon, vajon
tudatosult-e benne, hogy ezt az Elfújta a szélben mondják. Deja időnként Scarlett
O’Harához hasonlította, de mindig csak a háta mögött.
Letettem a telefont, és Ian felé fordultam. Láttam az arcán, hogy nem kell
semmit sem mondanom, mégis megpróbáltam.
– Ian…
– Tudom. – A hangja üresen kongott, és ahogy ránéztem, úgy tűnt, nagyon
messze jár. Hirtelen visszatért mellém, és folytatta: – Házasodjunk össze!
– Hát…
A világ minden szava kevés lett volna ahhoz, hogy leírjam az agyamban lezajló
folyamatot. Házasság? Ez meg mégis hogy jött most? Lehet, hogy még nem ébredtem
fel teljesen. Vagy talán álmodtam az egészet. Még sosem éreztem magam fáradtnak
egy álomban, de az álmok abszurdak, ahogyan Ian szavai is.
– Lehet, ezt nem most kellene megbeszélnünk – feleltem, miközben pislogással
próbáltam szétoszlatni a zavarodottságomat. Erről biztosan nem az éjszaka közepén
kell beszélnünk, ébredés után fél perccel. Ez nem volt fair. Olyan volt, mint amikor
apámtól a sziesztája alatt kértem pénzt.
– Igenis most kell megbeszélnünk – vágta rá Ian, akin látszott, hogy teljesen éber
mostanra. – Közös életet akarunk kezdeni, nem igaz?
Igazán rám fért volna egy kevés az ő éberségéből.
– Persze, igen. De szerintem nem…
Mit nem? Nem akarok hozzámenni? Hisz ez nem igaz. Igenis hozzá akarok
menni, csak nem most, hanem majd egyszer, sok idő után.
– Akkor csináljuk! – Annyira magabiztos volt, hogy kezdtem úgy érezni, igaza
van. – Menjünk el hétfőn a városházára, és házasodjunk össze.
Hétfőn? Legalább egy évig nem számítottam még lánykérésre, az esküvőre meg
csak sokkal később. Honnan szerezzek addig ruhát, virágokat vagy… egyiket sem. Ian
nem esküvőben gondolkodott, hanem meg akart szökni velem.
– Nekem az… az nem jó… – dadogtam, miközben próbáltam gondolkodási időt
nyerni. – Dolgoznom kell. Ezek után rengeteg mindent nekem kell intéznem Sophie
helyett.
Megfogta a kezemet, és ezzel kivert a fejemből minden gondolatot. Üdítő érzés
volt egy másodpercre semmire se gondolni, főleg azok után, hogy mi minden
kavargott az agyamban előtte.
– Ebédidőben megyünk majd – nyugtatott meg, mintha mi sem lenne
természetesebb, az emberek mindennap házasodnának ebédszünetben.
Az ötlet lassanként egész ésszerűnek tűnt. Elmosolyodtam. Persze lehet, hogy az
alváshiány tette ezt velem. Mi lesz már?, kérdezte tőlem a türelmetlen hang, ami
általában fagylaltot vagy impulzív vásárlást követelt tőlem.
Azzal a hanggal sosem bírtam vitába szállni. Mosolyogtam, miközben próbáltam
felfogni, hogy mi történik.
– Ez tiszta marhaság. Egyáltalán nem így terveztem.
Nem tudtam, pontosan mit is terveztem, de biztosan nem arról álmodoztam, hogy
a városházán esküdjünk, miután a meztelen barátom megkérte a kezemet az éjszaka
közepén.
De ettől az egész olyan… varázslatos volt.
– Hát persze, hisz te vágysz a szép ruhára, a virágokra és a tortára – mondta,
miközben leszegte a fejét. – Sajnálom, olyan önző voltam.
Bárki férjhez mehet úgy, hogy szép ruhában sétál az oltár felé. A lányszöktetés
sokkal ritkább. Milyen remek történet lesz ez majd egy nap a gyerekeinknek. Apa és
anya annyira szerették egymást, hogy elszöktek, és hirtelen felindulásból házasodtak
össze.
Persze lehet, hogy pont az ilyen történeteket nem meséli el az ember a
gyerekeinek, nehogy leutánozzák.
Nem is ez volt a lényeg. Iannel végig tudtuk, hogy az esküvő felé tartunk, még
akkor is, ha nem volt zökkenőmentes az odavezető út.
Korábban is hittem a sorsban és mindebben, de ha nem így lett volna, ma este
biztosan meggondoltam volna magamat, amikor odasétált hozzám a táncparketten.
– Nem mondtam nemet. – Megvártam, míg felnéz; tekintetében óvatos
optimizmus tükröződött. A hagyományos esküvőt szívesen kihagyom a romantikus
történet kedvéért. De ezt nem. – Csak arra utaltam, hogy igazából nem kérted meg
rendesen a kezemet. A „házasodjunk össze” nem hangzik rosszul, de ha már le kell
mondanom a ruháról, a csokorról és a tortáról, akkor legalább térdelj le.
Valószínűleg igazságtalan voltam. Elég hideg volt a szobában, és Iannek eddig is
fájt a térde. De mégiscsak az igaz szerelemről volt szó, az istenit!
Ian mordult egyet, ahogyan letérdelt, de a tekintetében csak imádatot láttam,
ahogyan felnézett rám és megfogta a kezemet.
– Penelope Parker, leszel…
Itt elakadt, láthatóan elgondolkodott, mintha valami romantikusabbat szeretett
volna mondani, mint azt, hogy „leszel-e a feleségem”.
– Leszel-e az enyém életem végéig?
Sikerült romantikusabbat találnia.
Hogy leszek-e az övé élete végéig? Annál sokkal tovább is, de tudtam, hogy
ezzel a válaszommal vitatkozna. Megszorítottam a kezét.
– Igen, Ian Pratchett, a tiéd leszek életünk végéig.
Felmászott az ágyra, és addig hajolt felém, míg hanyatt nem feküdtem az ágyon,
miközben ő fölöttem könyökölt. Nem volt gyűrű, nem volt gyertyafényes vacsora
vagy hintózás a parkban. Mégis tökéletes romantikus pillanat volt.
Egy egyébként borzasztó éjszaka közepén.
– Rossz ember vagyok, amiért ennyire boldog vagyok most? – Kinyújtottam a
kezem, hogy megérinthessem az arcát, és megbizonyosodjak róla, hogy valóban
megtörténik mindez, és egy pillanatra el vagyunk szigetelve a minket körülvevő
szomorúságtól.
 Elfordította a fejét, hogy megcsókolja a tenyeremet.
– Rossz ember vagyok, ha ennyire kanos vagyok most?
Megráztam a fejemet.
– Az emberek furán reagálnak a tragédiákra.
– Általában az emberek boldogságot éreznek egy eljegyzés hírétől. Az is remek
boldogságforrás, ha az ember újra összejön azzal, akit nagyon szeret, és akivel
korábban szakítottak.
Ha valaha arra lenne szükségem, hogy átlássak dolgokat, Ianhez kell fordulnom.
Valószínűleg ezért voltam annyira szétesve nélküle. Ha ellátott volna tanácsokkal a
szakításunk során, biztosan nem sírom magam álomba ennyiszer, csokipapíroktól
körülvéve.
– Ugye tényleg nagyon szerettél? – kérdezte óvatosan.
Először azt hittem, viccel, de láttam, hogy a mosolya elhalványodik egy kicsit,
pont eléggé ahhoz, hogy észrevegyem.
– Nem, még mindig szeretlek, és örökké szeretni foglak.
Felemeltem a fejemet, és tekintetem a szájára esett. Összeért az ajkunk, és a csók
alatt egy másodpercre teljesen megfeledkeztem mindarról, ami este történt. Hirtelen
tört rám a felismerés, és elhúztam az arcomat Ianétől.
Kijavítottam a korábbi kijelentésemet.
– De ma este nem a testi értelemben.
– Megértem. – Aranyosan megcsókolta az orrom hegyét, majd eltűnt fölülem.
Megpróbáltam pozíciót váltani az ágyon, és ügyetlenül ráestem a párnámra. Ian
hátulról hozzám bújt, én pedig kihúztam a karácsonyi izzósort, mielőtt elengedtem
volna magam a karjaiban.
Elhallgatott egy pillanatra, és abban az egy pillanatban minden rendkívül
zordnak és fontosnak tűnt. Átkarolta a derekamat, én pedig közelebb húztam, mintha
a testével akartam volna védeni magamat a külvilág ellen.
– Ugye ölelsz tovább? – kérdeztem suttogva.
A száját a fülemhez dugta, és halkan sóhajtott egyet.
– Az örökkévalóságig.
 MÁSODIK FEJEZET

Csak az őrültek és azok tartanak romantikusnak egy hóvihart New Yorkban, akik
életükben nem hagyták el a várost. Se nem volt szép, se nem volt békés. Egyáltalán
nem olyan volt, mint a Bridget Jones naplója végén. Szürke volt és undorító, a koszos
hó kásás-barnás latyakká állt össze a sótól és a hólétől a járdákon. Láttam már
korábban gyönyörű havas tájakat. Pennsylvaniában volt, az impozáns telken, ahol
felnőttem. Ott gyönyörű hótakaró borította a gyepet, és még a félrekotort hó sem tűnt
túl koszosnak.
A ma reggelt mégsem cseréltem volna el semmire. Bár az ujjaim begörcsöltek,
annyira erősen kapaszkodtam a műszerfalba a számtalan „Te jó ég!” pillanat alatt, míg
Iannel úton voltunk a lakására, azért imádkoztam, hogy a hó újra eleredjen, és nála
rekedjek.
Ahogy beléptünk a lakásába, Ambrose, a nagy, szőrös macskája már várt ránk.
Pontosabban Ianre várt. Ambrose nem tudta, hogy át fogok jönni, ami
megmagyarázza, hogy miért volt ott. Akárhányszor a lakásban voltam, a macska
valahogy felszívódott. Azt hiszem, annyira nem kedvelt engem.
– Tudom, tudom – felelte Ian a macska panaszos nyávogására. – Ha kinéznél az
ablakon egy pillanatra, látnád, hogy komoly hóhelyzet alakult ki tegnap este.
Ian a konyhába ment, hogy megetesse a macskát, én viszont lefagyva álltam az
előszobában.
A megdermedést nem a hőmérséklet okozta. Mivel az egész lakás egy légtér volt,
háromszázhatvan fokos rálátásom nyílt egy valóságos szemétdombra.
Tettem két lépést a konyha felé, miközben beleborzongtam a rendetlenségbe.
Nem a tisztaságmánia hajtott – de ez a lakás valóságos katasztrófa sújtotta övezetté
vált. A dohányzóasztalon félig üres sörösüvegek sorakoztak, és komolyan aggódni
kezdtem, amikor megpillantottam az instant levesesdobozok és gyűrött zsebkendők
tornyát a kanapé mellett. Olyan magas volt a torony, hogy félő volt, bármikor
ledőlhet.
Ian legalább építész volt, így valószínűleg átgondoltan halmozta fel függőlegesen
a szemetet.
– Te jó ég!
Lassan körbejártam a kanapét; a helyzet minden lépésnél egyre rosszabb lett. A
csizmám megcsúszott valami nedves dolgon, majdnem fenékre ültem. Döbbenten
kiáltottam fel, miközben igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat.
– Egy tócsa kiöntött sörben állok.
– Nem tócsa – javított ki Ian. – A padló miatt ne aggódj, le van lakkozva.
– Sokra mész a lakkal, ha úgy bánsz az üvegekkel, mint egy bowlingpályán a
bábukkal – morogtam, miközben körbenéztem a rendetlenségen. Komolyan azt hitte,
hogy a parkettája miatt aggódom? – Ian, egész idő alatt így éltél?
– Nem egész idő alatt. – A konyhaablak felé nézett, és megvakarta a tarkóját.
Összekulcsoltam a karom.
– Már megint csinálod. – Amikor végre felém fordult, folytattam: – Már megint
nem nézel rám.
Beletörődőn sóhajtott egyet, amitől szomorúság öntötte el a szívemet.
– Nem volt végig ilyen rossz a helyzet. Az első héten hiányoztál, de abban
bíztam, hogy felhívsz majd. Azt gondoltam, visszajössz hozzám. Ez csak azután
történt, hogy rájöttem, hogy nem fogsz.
Könnyek szöktek a szemembe, igyekeztem sűrű pislogással elűzni őket. Újra
együtt vagyunk, és össze fogunk házasodni. Minden rendben van. Miért nem tudtam
ezen mégsem nevetni?
– Öt napig nem zuhanyoztam – vallottam be.
– Akkor igazán egy szavad sem lehet a szemétdombomra.
Ambrose panaszosan nyávogott egyet, ezzel magára vonva Ian figyelmét. A
lakás rettenetes állapota még nyomasztóbb volt a csendben. És még annál is
nyomasztóbb a szörnyű érzés, hogy én voltam a felelős mindezért.
Az egész szakítás az én hibám volt. Az én bizalomhiányom vezetett odáig, arról
nem is beszélve, hogy túlreagáltam a helyzetet. Igen, Ian hazudott, és ez a hazugság
nagyon rosszul festett, de esélyt sem adtam neki, hogy kimagyarázza magát, és nem
feltételeztem róla semmi jót. Egyszerűen csak begőzöltem, és megszakítottam vele
minden kapcsolatot.
Jobban szerettem Iant, mint korábban bárkit. Nem volt erre semmilyen
magyarázatom. Több dologban különböztünk, mint amennyiben hasonlítottunk, de
együtt valahogy tökéletesek voltunk.
Ezt a kapcsolatot dobtam el magamtól egy gyerekes hisztiért.
Ideje volt, hogy felnőjek.
– Nem akartalak ennyire megbántani – mondtam, miközben az asztalon
tornyosuló szemétre mutattam. – Nem akartam, hogy ne vásárolj be többet, vagy hogy
túl sok mindent vegyél… – Nem fejeztem be a mondatomat, mert elvonta a
figyelmemet a szemétkupac. – Szóval nem akartam, hogy az történjen, ami itt van.
Hány instant levest ettél meg? – Nem felelt, de talán jobb is volt.
– Nem akartalak annyira megbántani, hogy ne is zuhanyozz. Nem csoda, hogy
Rosa ennyire haragudott rám, neki kellett elviselnie a testszagodat.
Levettem a kabátomat. Ami megtörtént, megtörtént, és egy ideig még el kell
viselnünk a szakításunk utórezgéseit, de talán megkönnyítjük a dolgunkat, ha
megszabadulunk a bizonyítékoktól. Közvetve én feleltem ezért a kuplerájért, ezért
segítenem kellett eltakarítani.
– Jól van, nem vagyok tisztaságmániás, de nem leszek képes nyugodtan ülni a
kanapédon, míg a dohányzóasztalodon különböző penészgombák tenyésznek. Van egy
szemeteszsákod?
Egynél több zsákra volt szükség, a dohányzóasztalra egyből elhasználtam egyet.
Ian segített takarítani, az óramutató járásának irányába haladtunk a lakásban, a
nappaliból indulva. Elfoglalta a konyhát, míg én próbáltam megbirkózni az
étkezőasztallal. Ott is legalább ugyanannyi szemét volt, mint a dohányzóasztalon,
csak jobban szét volt terítve. Fintorogva felkaptam az egyik zsebkendőt.
– Szeretlek, de ugye ez nem arra szolgált?
– Dehogyis! Az étkezőben? – Felháborodottnak tűnt. Nem akartam emlékeztetni
rá, hogy ezen az asztalon korábban már szexeltünk. – Nem igazán izgattak ezek a
dolgok – folytatta.
Tökéletesen tudtam, mire gondol, a vibrátoromat szerintem több centi por lepte.
Bedobtam egy marék zsebkendőt a szemeteszsákba.
– Őszintén szólva nekem sem ezen járt az eszem.
– Nem kell kitakarítanod – mondta. – Az én disznóólam, nekem kell
belefeküdnöm, vagy hogy tartja a mondás.
– Pont ettől tartottam, hogy bele is fekszel. – Épp egy üveg volt a kezemben,
amit bedobtam a többi mellé a szemétbe. – Tudom, hogy szelektíven kell gyűjteni a
hulladékot, de most vészhelyzet van.
Láttam, hogy az arcán átfut egy mosoly, miközben koszos tányérokat rakott a
mosogatóba.
– Ígérem, miután összeházasodtunk, nem kell majd ezzel foglalkoznod.
– Még mindig el akarsz venni feleségül?
– Hát persze! Ha a városháza nyitva lenne, már ma megtenném. Persze csak ha
még hozzám akarsz jönni. Van, hogy az ember meggondolja magát, és megváltoznak
a tervek – felelte, és úgy tűnt, őszintén meglepi a kérdésem.
Ha belegondolok, hogy milyen fáradtak és érzelmileg kimerültek voltunk előző
este, érthető, hogy azt gondolta, félrebeszélek a kialvatlanságtól.
– Jó, hogy ezt említed, nem is tudtam, hogyan hozzam fel a dolgot.
– Komolyan beszéltem, tényleg feleségül akarlak venni. – Fura volt a hangja,
mintha próbálna úgy beszélni, mint akinek nincs semmi baja. – Azért legalább az
eljegyzés áll még?
A homlokomat ráncoltam. Tényleg azt gondolta, hogy visszamondom az
egészet? Biztos, hogy ugyanarról beszélünk? A kommunikációs képességeinken még
javítanunk kell.
– Továbbra is hozzád akarok menni ezen a héten, Ian.
Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy ugye ő is össze akar még házasodni
velem, Ian aranyosan elmosolyodott.
– Tényleg? Ezt jó hallani.
Ledobtam a szemeteszacskót. Ha tényleg komolyan gondolja a házasságot,
komolyan át kell beszélnünk a házasságot magát és mindazt, ami ezzel jár.
– De előbb le kell fektetnünk pár alapszabályt a házasságunkat illetően, rendben?
– Ez fairnek tűnik. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Hol tervezünk lakni?
Felvontam a szemöldökömet.
– Úgy gondoltam, hogy odaköltözöl hozzám és Rosához.
Hősiesen próbálta leplezni az elborzadt arckifejezését, majd nagy nehezen annyit
nyögött ki, hogy: „Ha…” Mély levegőt vett, és a mennyezetre szegezte a tekintetét,
mintha azt próbálná kiszámolni, hány négyzetméter lehet a szobám, és hányszor fér el
a gyönyörű, személyre szabottra épített lakásában.
– Ha ez tesz téged boldoggá.
– Ian, csak szívatlak. – Ezt rendszeresen el kellett neki ismételnem. Lehet, hogy
igazán jól tudtam komolynak tűnni, amikor valójában csak vicceltem. -Rosa nem akar
egy házaspárral lakni, és a te lakásod sokkal szebb, mint a miénk.
– Akkor ideköltözöl – jelentette ki határozottan, mintha nem is lenne más opció.
– Addig, míg el nem költözünk a Bahamákra.
Ja, tényleg. Mindig elfelejtem, hogy hét rövid hónap múlva Ian elhagyja az
országot, hogy egy minden eddiginél jobban fizető projektbe kezdjen. Én pedig
megígértem, hogy vele tartok. Ezt még nem is említettem Rosának. Így is, úgy is ki
fog akadni attól, hogy új lakótársat kell keresnie. Arra kérjem, hogy most azonnal
találjon egy új lakótársat, mert hirtelen felindulásból férjhez mentem? Valószínűleg le
fog robbanni a feje a helyéről.
Elkezdtem harapdálni az alsó ajkamat.
– Szeretnék időt hagyni Rosának, hogy új lakótársat találjon. Innen sokkal
közelebb van a munkahelyem, de nem akarok beköltözni.
– A házastársak hagyományosan ugyanazon a helyen szoktak lakni – ráncolta a
homlokát Ian.
Óvatosan bólintottam, majd elhúztam egy széket az asztaltól, és leültem.
– Igen, és hagyományosan nem szöknek meg két nappal azután, hogy hetekig
külön voltak – emlékeztettem.
Előző este óta az esküvőn gondolkodtam, hogyan is gondolhattam volna másra.
Szerettem Iant, és azt akartam, hogy a közös életünk tökéletes legyen. Eddig
azonban sajnos rajtunk kívül senki se gondolta azt, hogy a kapcsolatunk jó ötlet. Azt
fogják mondani, hogy nyughatatlan őrültek vagyunk. Lehet, hogy igazuk is van, de
attól még a tervünk nem volt kudarcra ítélve. Viszont nem akartam azt hallgatni, hogy
nyughatatlan őrültek vagyunk. Nem volt szükségünk senkinek a véleményére sem, de
nem akartam, hogy kívülállók kritikája elrontsa a boldogságunkat.
– Minden ismerősünk azt fogja gondolni, hogy őrültség az esküvő. Lehet, hogy
jobb lenne, ha nem tudnának róla.
– Ha nem tudnának arról, hogy összeházasodunk?
Amint kimondtam hangosan a mondatot, már meg is bántam.
– Tudom, hogy úgy hangzik, mintha el akarnám titkolni a kapcsolatunkat, de
esküszöm, nem erről van szó. – Megdörzsöltem a homlokomat, majd rákönyököltem
az asztalra. – Hozzád akarok menni feleségül. Most azonnal el akarom kezdeni a
közös életünket, de ezt a többiek nem fogják megérteni. Azt fogják gondolni, hogy
hibát követünk el, hiába győzködjük őket, hogy nem.
Ian közelebb jött, és leült a velem szemben lévő székre.
– Félsz, hogy a végén még elhisszük, amit mondanak?
– Nem fogok hinni nekik. Egyszerűen nem szeretném elrontani a boldogságunkat
azzal, hogy meg kell védenünk magunkat másokkal szemben. – Elgondolkodtam egy
pillanatra. – Nekem tetszik a titkos esküvő gondolata. Olyan, mint a Rómeó és…
– Nem, az egy rémes hasonlat – vágta rá egyből.
A francba, igaza volt.
– Tony és Maria se sokkal jobb hasonlat, igaz?
– Szerintem ne próbáljuk magunkat máshoz hasonlítani – javasolta, kizökkentve
ezzel az összes általam ismert titkos esküvő listázásából. – Ha össze akarunk
házasodni, akkor összeházasodunk. Ez csak ránk és Istenre tartozik.
– Pontosan. – Júj. Ez volt a másik dolog, ami nyomasztott, csak még nem is
tudatosult bennem. – Ugye nem…
– Nem micsoda? – kérdezte.
 Fel se fogtam, hogy milyen ijesztő beszélgetés kerekedhet ebből. Ian vallása
korábban sosem jelentett akadályt a kapcsolatunkban, de a házasság elég fontos dolog
volt a vallásában.
– Ugye nem zavar, hogy nem lesz templomi esküvő? – A hangszálaim
összegabalyodtak, ahogy a félelemtől kiszáradtak. Megköszörültem a torkom, és
magabiztosabban folytattam, mert bennem is tudatosult, hogy milyen fontos a
mondanivalóm. – Őszintének kell lennünk. Tudom, hogy a nővéred nem kedvel
engem, és ez részben azért is van, mert nem vagyok katolikus. Valószínűleg sose
leszek az. Nem szeretném, ha úgy vennél el feleségül, hogy azt gondolod, csak idő
kérdése, és megtérek.
– Nem gondolom ezt. – Ian olyan gyorsan vágta rá a választ, hogy abból
egyértelmű lett számomra, hogy gondolkodott már ezen. – Az csakis a te
magánügyed, hogy miben hiszel, és miben nem. De abban igazad van, hogy meg kell
beszélnünk, hogy mi az, amitől nem tágítunk. Nekem a gyermekem vallásos
neveltetése ilyen.
– Úgy érted, hogy meg akarod keresztelni, meg minden? – Összeráncoltam a
homlokomat, miközben próbáltam ezt elképzelni. Hagyjam, hogy valami pap vízbe
mártsa a gyerekemet? A pap valószínűleg Ian unokaöccse, Danny lesz majd.
Hagyjam, hogy pont ő mártsa vízbe a gyerekemet? Csak pár alkalommal találkoztam
vele, de elég történetet hallottam Iantől, hogy tudjam, már az is valóságos csoda, hogy
még mindig életben van a felelőtlen életmódja mellett. Tényleg egy ilyen emberre
bízzam a drágaságos újszülöttemet?
– Keresztelő, meg minden, igen – jelentette ki Ian határozottan. – Ha esetleg több
időre van szükséged, hogy átgondold…
Csak azt kellett átgondolnom, hogy milyen következményekkel jár, ha vallásosan
nevelem a gyermekemet. Ha fellázad, Ian hogyan fog majd reagálni?
– Mi van, ha nagyobb korukban úgy döntenek, hogy nem akarnak többet
vallásosan élni? Akkor mit fogsz csinálni?
– Sose… – Elakadt a szava. Ennyire sokkolta a gondolat, hogy a gyerekei nem
lesznek katolikusok? – Sose bántanám a gyerekeimet. Nem taszítanám el őket
magamtól, és biztosan nem tagadnám ki őket.
– Helyes – mondtam, és igyekeztem mosolyogni. Nem tudtam nem a saját
szüleimre gondolni, és az elvárásaikra, amik ellen sosem mertem fellázadni. – Vannak
gyerekek, akik félnek ettől.
– Ahogyan te féltél tőle?
Beletöröltem a tenyeremet a farmeromba, éreztem, hogy kezdek idegességgel
telítődni. Le kellett higgadnom.
– Azt hiszem, elég jól tudod, miben nőttem fel. Az egész gyerekkorom és a
serdülőkorom egy részét annak szenteltem, hogy igyekeztem megfelelni a
szüleimnek. Majd megszakadtam, hogy eleget tegyek a teljesíthetetlen elvárásaiknak.
Attól féltem, másképp nem szeretnek majd. Szeretném, ha a gyerekeim mernének
játszani, összekoszolni magukat, és képesek lennének élvezni az életet.
Ian megvonta a vállát.
– Engem úgy neveltek. Elhiheted nekem, ha nyolc testvéred van, elég gyakran
mondják azt, hogy „menj játszani”. A tisztaság pedig teljesen esélytelen.
Összerezzentem.
– Nem csak a tisztaságról van itt szó. A jó jegyekről, a suli utáni különórákról, és
igen, a vallásról is szó van.
Ian megragadta a kezemet, és mélyen a szemembe nézett. Ha elnézett vagy
lenézett volna, vagy akár csak pislogott volna, kételkedtem volna benne. De ő
szemlátomást nem kételkedett saját magában.
– Penny, nem leszünk olyanok, mint a te szüleid. Annál mindketten bölcsebbek
vagyunk.
Attól, hogy kimondtam a félelmeimet, ő pedig megnyugtatott, sokkal jobban
éreztem magam, és egyben butának is.
– Nem tudom, miért vagyok ilyen feszült ezzel kapcsolatosan. Te nagyon lazán
veszed.
– A korral ellazulnak az emberek – felelte, majd a lehető legkevésbé laza
mondattal folytatta: – Erről jut eszembe, nekem fontos, hogy elmondjam, hogy túl
vagyok az életem felén. Amennyiben gyermekeink születnek, elképzelhető, hogy
egyedül kell nevelned őket, mielőtt húszévesek lennének.
Utáltam, amikor emlékeztetett erre. Főleg azok után, ami tegnap este történt.
Senkinek se akartam a halálára gondolni, az övére végképp nem.
– Igen, de az is lehet, hogy neked kell egyedül nevelned őket, mielőtt húszévesek
lennének. Bármikor beeshetek a metró elé, vagy elüthet egy busz. – Gyorsan témát
váltottam, mielőtt vitába szállhatott volna velem. – A gyerekek lehetnek katolikusok,
ígérem, nem fogom kritizálni azt, amit tanítanak nekik, vagy azt, amiben hisznek. De
ha megkérdezik tőlem, hogy én miben hiszek, őszintén fogok válaszolni. Ez az,
amiből én nem engedek. Ja, és négynél meghúzom a határt.
Ez a szám az egyik önsajnáló álmomban jelent meg nekem, amikor azon
keseregtem, hogy milyen szép közös életünk lehetett volna. Akkor Iant négy
gyerekünkkel együtt képzeltem el, és akárhányszor megpróbáltam még pár gyereket
hozzáadni a képhez, az elmém elborzadva lekapcsolt. Hát nem örülsz?, suttogta
olyankor. Most itt állhatnál egyedül hat gyerekkel.
Ian szája sarka mosolyra húzódott.
– A négy jónak tűnik.
– Ez a felső határ – ismételtem el. – Nem ez az elérendő cél, hanem a maximum.
És nem érdekel, mit mond az egyház, ha nem akarunk épp gyereket, akkor igenis
fogamzásgátlót fogunk használni.
– Korábban sem igazán foglalkoztam azzal a tanítással – mondta bólogatva, de
ezt már korábban is sejtettem, mivel szinte mindig használtunk óvszert.
Összevont szemöldökkel pillantott rám.
– Most próbálkozunk egyébként? A tegnapi hancúrozásunk az asztalon nem
számít.
Megvontam a vállamat. Az előző estével már nem volt mit kezdeni, és egyébként
is gyorsan haladtunk előre a kapcsolatban.
– Összeházasodunk azok után, hogy körülbelül három hónapig jártunk, majd
hirtelen megint összejöttünk. Az emberek egyébként is azt fogják gondolni, hogy
terhes vagyok. Ennyi erővel miért ne próbálkoznánk?
– Tudod, hogy korábban is próbálkoztam már.
Igen, a volt feleségeddel, és hazudtál nekem erről.
– Igen, most már tudom. – A mondatom akaratlanul kicsit feszültre sikerült. –
Sajnálom.
– Nem, dehogy, ennél cifrábbakat is megérdemelnék. El kellett volna
mondanom. Főleg azok után, hogy beszéltünk a gyerekkérdésről. Elképzelhető, hogy
nem lehet gyerekem. Az orvos azt mondta, hogy nem velem van a gond, de mégis… –
Vett egy mély levegőt. – Mi van, ha velem van a baj? Mi van, ha összeházasodunk, és
úgy tervezzük, egy szép, kertes házban neveljük a gyerekeinket, de ezt nem tudom
megadni neked?
Ebbe így még sosem gondoltam bele. Haragudtam rá, amiért hazudott nekem, de
nem vittem tovább a gondolatmenetet a következő szintre.
Az sem lenne a világ vége, ha nem lehetne gyerekünk.
– Akkor máshogyan lesz gyerekünk.
– Erre sose gondoltam – mondta, mintha most oldottam volna meg egy
matekpéldát, aminek a megoldása végig ott volt az orra előtt.
– Akkor sem, amikor próbálkoztatok? – kérdeztem fejcsóválva, annyira
hihetetlen volt nekem, hogy elsiklott e fölött a megoldás fölött. Vajon annyira
ragaszkodott ahhoz, hogy „saját” gyereke legyen, hogy fel se tűnt neki az alternatíva?
– Semmi sem garantálja, hogy lesz biológiai gyerekünk, Ian. Nem vagyok hajlandó
lemondani az anyaságról azért, mert ellenzed az örökbefogadást, ezért jobb, ha most
válaszolsz őszintén.
– Őszinte vagyok… – kezdte, majd elhallgatott, amikor felvontam a
szemöldökömet. – Nem ellenzem az örökbefogadást – kezdte el újra. – Ha
szívesebben fogadsz örökbe, nem is kell próbálkoznunk biológiai gyerekkel. Ahhoz,
hogy bárki is ránk bízzon egy gyereket, valószínűleg pár hónapnál régebb óta kell
együtt lennünk, és valószínűleg többre lesz szükség, mint egy sietős esküvőre, de nem
zárnám ki ezt a lehetőséget. Azt szeretném, ha boldog lennél, Penny. Azt szeretném,
ha boldog lennél velem.
Megfogtam a kezét, és odahajoltam hozzá.
– Tegyél boldoggá, és ne hazudj többet.
– Valóban kihagytam egy nagyon fontos információt – védekezett –, de sosem
akartalak szándékosan megtéveszteni.
Nem feleltem, folytattam a mondanivalómat.
– Úgy értem, ne hazudj senkinek. Ne hazudj a családodnak, a barátaidnak vagy a
főnöködnek. Ne hazudj, mert hiába nem nekem hazudtál, a hazugságaid bántottak
minket.
– Ne hazudjak, de titkoljam el a házasságunkat? – kérdezte, és rádöbbentem,
micsoda butaságot mondtam. Elvégre a titok is egyfajta hazugság, nem igaz?
Nem volt nehéz eldönteni a kérdést. A titok olyasmi, amit nem osztasz meg
senkivel. A hazugságot azért kell mondani, hogy megőrizhesd a titkaidat. A kettő
nincs összekötve.
– Ne hazudj róla. Ha valaki megkérdezi, hogy házasok vagyunk-e, mondd el
neki. Azt előbb bocsátom meg, mint egy hazugságot. Ebből sem engedek.
– Sajnálom, hogy megbántottalak. Sajnálom, hogy ezt tettem velünk – mondta
elcsukló hangon.
Nem büntethetem folyamatosan ezért. Erről is döntést kell hoznom. Minden
alkalommal fel fogom ezt majd hozni, amikor veszekszünk? Ez nem lenne igazságos,
ráadásul már számtalanszor bocsánatot kért emiatt.
– Rendben, megbocsátok. Sajnálom, hogy messzemenő következtetéseket
vontam le rólad amiatt, amit valaki más tett velem. Ettől a perctől kezdve magunkra
fogunk koncentrálni, és a jövőnkre.
– Én is megbocsátok neked. Ne hagyjuk, hogy ez közénk álljon. Mostantól
fontos, hogy őszinték legyünk egymással, és kommunikáljunk. Tartozunk magunknak
ennyivel. – A hangjából kihallható imádat és vágyakozás eloszlatta a bennem lévő
bizonytalanságot. Persze, tegnap este kibékültünk, de most úgy éreztem, hogy
megszáradt a ragasztó, és nem fogunk a legkisebb nyomás alatt újra összetörni.
Így, hogy már nem voltunk olyan sérülékenyek…
Megnyaltam az alsó ajkam.
– Készülj fel, mindjárt nagyon őszinte és lényegre törő leszek.
Odaléptem hozzá, és mindkét kezemmel megragadtam az ingét. Mivel a
székéhez volt szögezve, nem tudott más csinálni, mint felemelni a karjait, és megadni
magát. Megragadtam az alkalmat, hogy beleüljek az ölébe, és végigcsókoljam az
összes bőrfelületet, amit szabadon találtam.
Elfordította az arcát.
– Várj, még nem is zuhanyoztam.
– Nem érdekel. – Valahogy elfelejtettem, milyen volt érezni a borostáját. Szúrta
az ajkamat.
– Igenis érdekelni fog, ha egy milliméterrel is közelebb hajolsz a hónaljamhoz.
Az állát harapdáltam.
– Szeretem a szagodat.
Annyira szerettem, hogy elalváshoz a párnájába temettem az arcomat, hogy úgy
tegyek, mintha ott lenne velem. Minden este megfogadtam, hogy ez az utolsó
alkalom, hogy ezt teszem, és minden este hazudtam magamnak.
– Ezek szerint annyira ragaszkodsz ehhez, hogy fölösleges megpróbálnom
ellenállni? – Megragadta a fenekemet, és magához húzott, miközben szélesebbre
nyitottam a combjaimat. Hozzádörgölőztem a férfiasságához, és rendkívül frusztrált,
hogy még rajta van a farmerja. Szerencsére gyorsan meg fogunk tőle szabadulni. Azt
akartam, hogy belém hatoljon. Ha tényleg a testszaga miatt aggódott, felőlem
szexelhetünk a zuhany alatt is. Nem voltam válogatós, csak az számított, hogy köré
kulcsolhassam a lábamat és magamba húzhassam, miközben belekapaszkodom a
hátába, és könyörgök neki, hogy…
Csöngetett a lift.
Elhúzódtam Iantől, miközben az egyik kezem még az arcán volt.
– Jött valaki?
Lecsúsztatott az öléből, pont amikor kinyílt a lift ajtaja, és pajzsként használt,
hogy elrejtse a merevedését. A nővére lépett ki a liftből.
Ez most valami vicc? Még csak nem is csöngetett. Bejött a saját kulcsával.
Hihetetlen.
– Van kulcsa a lakásodhoz? Ezt sürgősen meg kell vitatnunk.
– Ian? – mondta, miközben levette a kabátját. Bár az egész lakás egy légtér volt,
az egyik ritka holttérben voltunk, a lebegőlépcsőnek hála. – Végre kitakarítottál?
Ian bűnbánóan pillantott rám, megigazította a ruháját, majd elém lépett, hogy
üdvözölje a nővérét.
Eszembe jutott, hogy elbújok, de az butaság lett volna. Nem voltak rendes
búvóhelyek a lakásban.
– Mit keresel itt? – kérdezte Ian a nővérét, miközben lehajolt, hogy egy puszit
nyomjon az arcára. Mert ugye miért is ne üdvözöljük barátságosan a családtagunkat,
aki figyelmeztetés nélkül berontott a lakásunkba?
– Nem jöttél el a misére. – Azonnal rám szegezte a tekintetét, amint beléptem a
nappaliba. Összeszorított szájjal nézett Ianre. – Gondolom, a hó miatt nem jöttél,
igaz? Én így is simán el tudtam menni.
– Nem, egy barátomnak meghalt a lánya tegnap éjjel. Pennyvel be kellett
vinnünk pár dolgot a kórházba.
Annie nem volt rossz ember. Tényleg úgy tűnt, hogy őszintén rosszul érzi magát.
– Jaj, Ian, úgy sajnálom!
Ian megrázta a fejét.
– Nem tudhattad. Ne aggódj emiatt.
Bűnbánóan felém fordult, és megpróbált kipréselni magából egy mosolyt.
– Nem tudtam, hogy itt vagy, különben csöngettem volna.
– Én se tudtam, hogy itt leszek, de örülök neki.
Úgy tűnt, erre nem tud mit mondani.
Helyes.
Valami már előző este óta zavart. Egészen addig nem tudtam megfogalmazni,
hogy micsoda, míg Annie meg nem zavarta a remek kis hancúrozásunkat. Ian Annie-
nek hazudott, és ez tett tönkre minket. Vajon ő tudta, milyen szerepet játszott a
szakításunkban? Persze csak közvetett szerepe volt, de akkor is. Vajon örült, amikor
szakítottunk, annak ellenére, hogy tudta, megakadályozhatná az egészet? Miért nem
próbált meg közbeavatkozni?
Az első dühöm után kicsit lehiggadtam, miután végiggondoltam, hogy nem az ő
dolga volt, hogy beleavatkozzon, és egyébként sem hallgattam volna rá, ami
egyébként még igaz is volt. De Ian azért hazudott neki, mert Annié rettenetesen
ítélkező alkat, és nem volt kedve hallgatni a pikírt megjegyzéseit.
Ha már az őszinteségnél tartottunk úgyis…
– Egyébként az öcséd ötvenhárom éves – emlékeztettem Annie-t. – Ha ki akarja
hagyni a misét, hogy velem dugjon, az csak rá tartozik.
– Penny! – kiáltott fel Ian döbbenten.
 – Nem, nem – feleltem, a fejemet rázva. – Lehet, hogy te igyekszel kíméletesen
bánni a nővéreddel, de erre én nem vagyok hajlandó. Túl sokszor kellett már
életemben ezt tennem.
– Nem azért vezettem ide rossz útviszonyok között, hogy ezt hallgassam –
kezdett rá Annie, a sértődöttségtől elkerekedett szemekkel. Korábban anyámon már
láttam ezt az arcot. Ugyanilyen arckifejezése volt, amikor elcseszetten reagált a
dühömre, amikor megbántottak, majd felvette az áldozat szerepét, míg végül én
voltam kénytelen bocsánatot kérni tőle.
Ebbe nem voltam hajlandó belemenni.
– Nem, azért vezettél ide rossz útviszonyok között, hogy lelkiismeret-furdalást
ébressz az öcsédben, amiért nem ment el misére. Mintha az anyja lennél. Értem én,
hogy csak ti ketten maradtatok egymásnak az óceán innenső részén, de az öcséd
felnőtt ember már.
– Igen, tényleg az – felelte mély, morgó hangon. Ianre nézett. – Te is így érzel,
Ian?
Micsoda igazságtalanság! Mégis mit csináljon, álljon a nővére pártjára, hogy
ezzel csak még jobban dühítsen engem, vagy álljon az én pártomra, hogy Annie
robbanjon fel a dühtől?
Rádöbbentem, hogy én is elég kellemetlen helyzetbe hoztam. Szerencsére volt
annyira bölcs, hogy a józan észre hallgasson. Türelmesen felelt a nővérének:
– Annie, tudod, hogy szeretlek, de Pennynek igaza van.
Elégtételt kellett volna éreznem attól, hogy Annie szeméből lángok csaptak ki,
de ez nem így volt. Óriási konfliktust generáltam Iannek, és a kapcsolatunk hirtelen
mégsem tűnt annyira szilárdnak.
Annie mérgesen elkezdte magára húzni a kabátját.
– Rendben.
– Kérlek, ne csináld ezt! – kérlelte Ian.
Engedd, hogy elmenjen!, kiáltottam volna a legszívesebben. Nem akartam
mindenkivel leállni veszekedni, hogy elfogadjanak minket.
– Haza kell mennem. Danny átjön vacsorázni. Szívesen meghívnálak, de nem
akarom, hogy úgy érezd, odaparancsollak. – Annie a lifthez rohant, és idegesen
elkezdte nyomkodni a hívógombot. – Majd később megbeszéljük.
– Mit kell ezen megbeszélni? – vágtam vissza, mielőtt egyáltalán
végiggondoltam volna, hogy nem lenne-e jobb csendben maradni.
– Annie, majd felhívlak – mondta Ian fáradtan. Miután a liftajtó bezárult, és a
csendes zúgás tudtunkra adta, hogy a nővére elhagyta az emeletet, felém fordult. – Ez
meg mi a fene volt?
Elgondolkodtam rajta, hogy megbocsátásért könyörgök. Majd végiggondoltam,
hogy milyen hatással lenne rám, ha ezt tenném. Amennyiben kihátrálok a
mondanivalóm mögül, és azt mondom neki, hogy tévedtem, ez az egész házasságunk
során így marad. Tudtam, hogy nem tévedtem. Ingerülten az égnek emeltem a karom,
ahogy válaszoltam.
– Nem is tudom, Ian. Szerintem a nővéred volt az, aki berontott ide, és úgy
viselkedett, mintha az ágyhoz láncoltalak volna a szexrabszolgámként, hogy ne
mehess misére!
Láttam, ahogyan a szeme sarka megrándul. Vagy a feltörő nevetését próbálta
elnyomni, vagy mérgesebb volt rám, mint valaha. Lehet, hogy egyszerre mindkettő.
– Nekem úgy tűnt, hogy letámadtad a nővéremet, amiért aggódott értem.
– Akkor jobb, ha ezt átgondolod. – Az aggodalom egy dolog, a letolás egy
másik. Nem érdekelt, Ian mennyire fog rám haragudni, amiért erre rámutatok. – Azért
jött ide, hogy kioktasson és kritizáljon téged. Amint belépett, egyből megjegyzést tett
a takarítási szokásaidra.
– Te is kritizáltad a takarítási szokásaimat – jegyezte meg.
– Igen, de én segítettem utána takarítani! – emlékeztettem. – Ő csak kritizálni jött
ide. Ha annyira aggódott volna, felhívott volna. Azért jött el egészen idáig, hogy
megbüntessen.
Ian nem igazán tiltakozott.
– Nem kellett volna ezt így rázúdítanod – felelte nyugodtan.
– Megértem, ha haragszol rám, de nem sajnálom, amit tettem. – Visszamentem a
dohányzóasztalhoz, és összeszedtem pár sörösüvegkupakot, amit korábban nem
vettem észre. Jó érzés volt, hogy lefoglalhatom magam a beszélgetés közben. – A
nővérednek komoly hatalma van feletted.
– Azt akarod, hogy csak neked legyen hatalmad felettem? – Ez valójában inkább
vádaskodás volt, mint kérdés.
Leültem a kanapéra, ölbe tett kézzel.
– Nem. Nem szeretném, ha bárkinek is lenne hatalma feletted. Úgy érzem, hogy
túl régóta éled a mások által diktált életet.
Ian haragja egy másodperc alatt elpárolgott, hirtelen letörtnek láttam. Zsebre tett
kézzel elindult felém az előszobából.
– Ez nem mindig volt így. Régen azt csináltam, amihez csak kedvem volt.
– Miért hagytad abba?
– Robby és Cathy miatt.
 Hirtelen belém nyilallt, hogy mennyire bánom a felelőtlen szavaimat. Ian
korábban mesélt a fivéréről és a húgáról, akiket Cathy erőszakos volt barátja
meggyilkolt. Ian talált rá a holttestekre, és azóta nem igazán beszélt erről a családon
kívül. Összesen ketten tudtunk erről.
– Úgy volt, hogy aznap átmegyek Cathyhez, és segítek neki költözni, de
iszonyatosan haragudtam rá. Hogyan állhatott össze egy ilyen alakkal, miért nem
hagyta ott, amikor először megütötte? És miért nekem kellett rendbe hozni azt, amit ő
elrontott? Ezért nem mentem el. Ráhagytam Robbyra, hogy elintézze a dolgokat. Ha
elmentem volna, ahogyan megígértem…
– Akkor most te is halott lennél – fejeztem be a mondatát.
– Talán igen, talán nem. – Megrázta a fejét. – Ők talán még életben lennének. Az
a lényeg, hogy bár tudom, hogy nem szereted, ha emlékeztetlek erre, de tényleg fiatal
vagy még, Penny. Idővel talán majd rádöbbensz, hogy nem célravezető mindig
magadat helyezni előtérbe.
– Igazad van, fiatal vagyok – mondtam egyetértőn –, de tudom, milyen az,
amikor az egész életedet úgy éled le, hogy senkit sem szeretnél kiborítani. Tudom,
milyen folyamatosan tojáshéjon lépkedni, hogy mindenkinek megfelelj. Az a
különbség, hogy a nővéred akkor is szeretni fog, ha csalódást okozol neki. A szüleim
nem állnak velem szóba azóta az éttermes este óta.
Azon az estén Ian mesébe illő szörnyetegnek nevezte a szüleimet, és fél órával
azután otthagyta őket, hogy bemutattam őt nekik. Utánamentem, mert ugyan Ian nem
kért arra, hogy válasszak közöttük, a szüleim ezt várták volna el tőlem. Életükben
először igazán aggódtak értem, fontos volt, hogy jól válasszak.
– Így, jobban belegondolva, azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. –
Átölelt, én pedig szorosan odabújtam hozzá. Éreztem, hogy a testem azonnal ellazul,
ahogy hozzáérek.
– Már rég megbocsátottam ezért. Annyira nem nagy veszteség ez nekem. –
Persze nem ugráltam fél lábon az örömtől, hogy elhidegültem a szüleimtől, de igaza
volt Iannek, Rosának és mindenkinek, aki valaha találkozott velük. A szüleim
rettenetes, mérgező emberek voltak.
Viszont Ian családja nem volt az. A nővére bármennyire is fárasztó volt, Ian
fontosabb volt számára, mint a saját sértett önbecsülése.
– Felégettem egy hidat a nővéreddel az előbb.
– Igen, ezen nem fogja túltenni magát.
– Köszi, hogy próbálsz vigasztalni! – Gyengéden ellöktem magamtól.
– Legalább nem mondtad neki, hogy csúnya a babája – vágott vissza Ian nevetve,
én meg elvörösödtem a szégyentől. Az első csókunk lenyűgöző volt, de még
lenyűgözőbb lehetett volna, ha egy arra járó babakocsis anyuka nem ripakodott volna
ránk. Valóban közöltem vele, hogy csúnya a gyereke, és hogy kopjon le, de ezt csak
bosszúból tettem. Az a nő tönkretette életem egyik legjobb csókját.
– Szerettem volna, ha jól kijövök a családoddal – sóhajtottam, ahogy a kudarc
súlya ránehezedett a váltamra. – Ehhez képest hálaadáskor szakítottam veled, a
nővéredet meg elküldtem melegebb éghajlatra. Sose fog megbocsátani nekem ezért.
– Nem, tényleg nem fog – mondta Ian, majd megvonta a vállát. – De kit érdekel?
– Mi az, hogy kit érdekel? – felemeltem a fejem, és felültem rendesen. – Ian,
neked nagyon fontos a családod…
– Igen, tényleg az, de ismerem a nővéremet. Mosolyogni fog rád, mindenre
bólogat majd, és nagyon jól nevelt lesz, akárhányszor találkoztok. Fura lesz és
kellemetlen. Minden vacsora egy szenvedés lesz, de egy idő után majd megszokjuk.
Nem tudom, miért nevettem. Amit leírt, valóságos kínszenvedésnek tűnt. Vannak
bizonyos dolgok, amik egyszerűen azért viccesek, mert igazak.
– A családom tényleg fontos nekem – folytatta. – De hétfőtől te leszel a
családom. Tudom, hogy temperamentumos típus vagy, mindig is tudtam. Ez
egyáltalán nem riaszt el. Mondjuk, örülnék, ha a szeretteim körében megpróbálnál
uralkodni magadon.
Én leszek a családja! Te jó ég, igaza van. Nem elég beilleszkednem a családjába,
de én is tagja leszek ennek a közösségnek.
Jaj, ezt annyira elszúrtam.
– Borzasztóan sajnálom – suttogtam.
– Tudom – felelte, és vidáman nyomott egy csókot a homlokomra. – Ha van
valami, amiben közös nevezőn vagyunk, az a lelkiismeret-furdalás.


Annak ellenére, hogy Ian lakása óriási volt, modern és minden értelemben jobb, mint
az én lakásom, eltartott egy ideig, míg megkedveltem azt, amikor nála vagyunk.
Annyira megszoktam, hogy az időm nagy részét egy akkora szobában töltöm, ahol
szinte mindkét falat érinteni tudom, ha a közepén állok, hogy olyan voltam, mint azok
a kísérleti majmok, akik sosem éltek szabadon, ezért nem bírják elviselni azt. Most,
hogy visszatértem ide, a lakása sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint emlékeimben.
A hálószoba kitakarítását követő ünnepi szex sokat segített abban, hogy azonnal
otthon érezzem magam.
Ian a kanapé sarkán ült, és úgy tűnt, mintha olvasna, de helyette csak a
fenekemet bámulta. Nem volt kedvem újra felöltözni, és a tőle kapott póló nem takart
sok mindent, főleg, ahogy hason fekve könyököltem Ian laptopja előtt. A lábammal
látszólag magamról megfeledkezve köröztem a levegőben, miközben valójában
természetesen Ian figyelmét akartam felkelteni vele.
Közben fontos kutatómunkát is végeztem. Ian elképzelése, hogy bevesszük a
városházát, és nem távozunk, míg össze nem adnak minket, igazán romantikusan
hangzik, de a polgári jog államról államra változik, és ha New York Cityben lehetne
azonnal házasodni, akkor biztosan lennének olcsó kápolnák a Times Square
környékén.
– Itt azt írják, hogy házassági engedélyt kell szereznünk huszonnégy órával
korábban. Szóval nem tudunk hétfőn esküdni, csak kedden.
– Az az egy nap már nem fog megártani – felelte, és hallottam, ahogy lapoz
egyet.
Oldalra fordultam.
– Biztos, hogy nem fogod bánni, hogy nincs templomi esküvőnk?
Felnézett a könyvéből az olvasószemüvege fölött, egyenesen a szemembe.
– Két lehetséges válasz van erre, nem tudom, melyiket mondjam.
– Mindkettő az igazság? – kérdeztem.
– Igen.
– Akkor mondd mind a kettőt. – Máris megfeledkezett volna arról, amit az
őszinteségről mondtam?
Sóhajtott egyet, vagy azért, mert válaszolnia kellett, vagy maga a válasz okán.
– Örülnék-e, ha elvehetnélek egy templomban, hogy Isten színe előtt
szentesítsem a kapcsolatunkat? Persze, de már akkor tudtam, hogy nem lehet többet
egyházi esküvőm, amikor elváltam Genától. Szóval igen, csalódott vagyok, de közben
meg nem is vagyok az, mert mindig is tudtam, hogy ez lesz.
– Nahát. – Ezen el kell még gondolkodnom. Nem akartam katolikus lenni, de
nem szerettem volna, ha én vagyok a hiányzó láncszem Ian hitéletében. Felültem, és a
lábam magam alá hajtogattam, mert olyan fura volt fedetlen altesttel Istenről
beszélgetni.
– És te? Nem vagy csalódott, hogy nem olyan esküvőd lesz, amilyenről minden
kislány álmodozni szokott?
Egészen a közelmúltig az esküvőmet egy hagyományos megjelenésű
templomban képzeltem el, aminek azért lehetőleg nem volt erős vallásos jellege.
Kénytelen lettem volna abban a ruhában az oltár elé állni, amiben előttem anyám és
nagyanyám. Hónapokon át diétáztam volna kétségbeesetten, anyám pedig minden nap
felhívott volna, hogy ellenőrizze az étkezési szokásaimat. Én fehér liliomokat akartam
volna, de kálát választottam volna helyette, mivel az drágább, ezért nagyobb hatást
gyakorol a szüleim barátaira.
Megtettem volna mindent, méghozzá mosolyogva, mivel minden
boldogtalanságért magamat hibáztattam volna.
– Mindegy – feleltem a fejemet rázva. – Úgysem olyan esküvőm lett volna,
amilyet én akarok.
Ian keresztbe fonta a karját, és hátradőlt.
– A szüleid miatt?
– Igen. – Tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, amiért megszabadítottak az
érzelmi köteléktől, ami megakadályozta volna, hogy belemenjek egy gyors városházi
esküvőbe.
– Sajnálom, Baba.
Témát kellett váltanom, különben le fog hangolni ez a szülők dolog.
– Mindegy is. Nem az esküvő miatt aggódom, hanem azért, mert átugrottunk egy
nagyon fontos párkapcsolati lépést. El se hiszem, hogy e nélkül akarunk
összeházasodni.
– Anélkül, hogy együtt éltünk volna?
Megráztam a fejem, és a laptopjáért nyúltam.
– Bejelöllek a Facebookon, és vissza kell igazolnod.
– Majd elfogadom két hónap múlva, amikor bekapcsolom a Facebookot –
mondta fáradtan.
– Komolyan azt mondtad, hogy „bekapcsolom a Facebookot”? – Ez hihetetlenül
cuki volt. – Figyelj, nem azért megyek hozzád, hogy megváltoztassalak, de ezen azért
muszáj lesz változtatni. Ebből nem engedek.
Ian láthatóan nagyon kényelmetlenül érezte magát.
– Engem nem izgat a közösségi média. Ne vedd személyes sértésnek. Van egy
Facebook-profilom, de csak azért, mert rákényszerítettek, hogy hozzak létre egyet.
– Te szegény – mondtam szórakozottan, miközben beléptem. Ian neve elsőként
jelent meg a találati listában, ahogy rákattintottam a keresőre. A szakításunk után
párszor ránéztem az oldalára, de sosem posztolt semmit. Bejelöltem, majd kiléptem,
és átnyújtottam neki a laptopot. – Tessék, bejelöltelek. Ki is léptem, hogy be tudj
lépni, és el tudd fogadni.
– Ha ez ennyire fontos neked – morogta. Úgy tűnt, a bejelentkezés komoly
feladat számára, mert jól elhúzódott, és végig összeráncolt szemöldökkel nézte a
monitort. Igyekeztem visszafogni magam, hogy ne tegyek megjegyzéseket, mert
tudtam, hogy mennyire érzékenyen érinti a korom. Egy idő után megszólalt. –
Nagyon szép rólad ez a kép.
Pontosan tudtam, melyik képről beszél. Nagyon dögös voltam azon az estén.
Rosa megint Amandával volt akkor, aki a Mac-pultnál dolgozott a Nordstromben,
ezért több kiló sminket kent rám, méghozzá elég profin.
– Köszi. Szilveszterkor készült, pár évvel ezelőtt. Azt hiszem, nem teljesen fair
tőlem, hogy egy ilyen régi képet használok profilképnek.
Kit érdekelt a fairség? Úgy festettem azon a képen, mintha egy klipből léptem
volna ki, ki van zárva, hogy lecseréljem.
Ian megköszörülte a torkát.
– Iszonyatosan szexi vagy a képen.
– Köszi, te is jól nézel ki a képeden. – Közelebb húzódtam hozzá, és hanyagul az
ölébe raktam a lábam. Behajlítottam a lábam, és szétnyitottam. Ian felnézett a
képernyőről, és a puncimat fixírozta. Odanyúltam, hogy elvegyem tőle a laptopot, de
félbeszakított.
– Várj csak, ezt még beállítom.
Az égre szegeztem a tekintetem, és az ölébe ültem. Ha már leszólt a Facebook
miatt, az a minimum, hogy átállítja a kapcsolati státuszát a profilján.
 HARMADIK FEJEZET

– Penny, beszélhetnék veled az irodámban? – kérdezte a főnököm, Deja, ahogy

elhaladt az asztalom előtt. Sophie-val közösen vezették a céget, de egyben ő volt
Sophie legjobb barátjának a felesége is, így a temetés hete őt is rosszul érintette.
Felálltam és követtem Deját az irodájába. Ritkán szoktak letolni, de ahogy leült
az asztal mögé, határozottan mérgesnek tűnt.
– Csukd be az ajtót.
Bólintottam, és igyekeztem vidám, semleges arcot vágni.
– Mi a helyzet?
– Először is, hol dolgozol? – kérdezte a ruhámra mutatva.
– Tényleg, a fehér! – Megszegtem a divat egyik legfőbb szabályát, ami Deja
szerint az egyetlen, amit senki sem hágott még át. Tudtam, hogy kevés időm lesz ma,
és nem akartam átöltözni. Felvettem az egyetlen megfelelő ruhadarabomat, egy térdig
érő, kerek nyakú, egyenes vonalú, elefántcsont színű koktélruhát, rövid ujjú Chantilly
csipke felsőrésszel. Egy színben passzoló elefántcsont színű szalag hangsúlyozta a
derekamat. A munkához egy piros kardigánt vettem fel rá, de úgy tűnt, nem sikerült
jól az álcám. – Tudom, ma kockáztattam, elvégre tél van és hó.
– A háborús hősök napjáig nem akarok fehéret látni ebben az irodában. Úgy
nézel ki, mintha elsőáldozni mennél. – Deja általában nem volt ilyen rideg és gúnyos.
A hétvége eseményeinek feszültsége őt is felőrölte, mint mindenki mást.
Az se segített, hogy Sophie, aki már így sem igazán volt jelen az irodában, most
jó ideig nem fog bejönni, magára hagyva Deját.
– Sajnálom. Nem fordul elő többet – ígértem meg neki. – Mit szerettél volna még
mondani?
– Micsoda? – kérdezte összeráncolt homlokkal. – Ja, igen, bocs. Megkaptam az
üzenetedet, hogy hosszabb ebédszünetet szeretnél ma. Felejtsd el.
A szívem majdnem megállt.
– Csak azért mert… Nagyon fontos dolgom van ma.
– Mindnyájunknak fontos dolga van ma. Megkaptam Sophie összes feladatát a
saját feladataimon felül. Sajnálom, de nem fog menni. – Borzasztóan fáradtnak és
levertnek tűnt. Hirtelen megsajnáltam.
Magamat azonban jobban sajnáltam. Rengetegen várnak több mint egy évet arra,
hogy összeházasodjanak. Nem akartam azt gondolni, hogy ez egy jel.
Viszont nagyon szerettem volna még ma férjhez menni.
– Semmi vész – feleltem, és igyekeztem vidám maradni. Elcsuklott a hangom. A
francba. Megköszörültem a torkom, és tágra nyitottam a szemet, miközben próbáltam
eloszlatni a csalódottság egyértelmű könnyeit, míg el nem jutok a mosdóba, ahol
kisírhatom magam. – Van még valami?
Deja összeráncolta a homlokát.
– Jól vagy?
Bólintottam. Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy elbőgöm magam.
– Penny? – Deja felállt, és megkerülte az asztalát, hogy a sarkára támaszkodjon.
– Nem pislogsz.
– Semmi az egész – mondtam, és igyekeztem kipréselni magamból egy mosolyt.
– Nem tartalak fel a munkában.
Deja összehúzta a szemét.
– Mi annyira fontos ebédidőben?
– El kell mennem valahova – ez végül is igaz is –, és nagyon izgulok miatta. –
Ez mind teljesen igaz volt. – Nagyon sokat szorongok. Ilyen rohamokban tör rám, az
a fajta, amitől hasmenésed lesz.
– Hagyd abba! Ne! – Megrázta a fejét. – Jól van, elintézem majd, hogy valaki
beugorjon helyetted. Tudod, mennyi időre van szükséged?
Annyira, hogy kiálljam a sort a városházán. Épp mondani akartam volna
valamit, amikor Deja megrázta a kezét.
– Mindegy is, igazságtalan voltam veled. Már így is elintézted, hogy szétoszd
Sophie feladatait a többiek között, és tegnap sokáig bent voltál. Vedd ki nyugodtan az
egész délutánt.
Reméltem, hogy nem szegtem meg a hazugságellenes szabályt a kitérő
válaszaimmal. Örültem, hogy minden jel megint afelé mutatott, hogy ez a helyes
döntés.
Ebédidőben megengedtem magamnak a luxust, hogy taxival menjek a
városházára. Menet közben levettem a kardigánomat, és begyömöszöltem a táskámba,
majd elővettem egy tükröt, hogy felkenjem a szájfényt és megigazítsam a
szemvonalamat.
Az izgatottságom minden egyes sarokkal nőtt, és ettől kipirult az arcom, de ezzel
nem volt mit tenni. Igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy oldjam a feszültséget a
testemben és az enyhe gyomorgörcsömet.
Iannel kicsit több mint huszonnégy órával korábban jártunk már a városházán,
hogy megszerezzük a házassági engedélyünket, de ahogy a taxi befordult a sarkon, és
megállt a cím előtt, az épület még félelmetesebbnek tűnt. Kifizettem a sofőrt,
kiszálltam a kocsiból, és elindultam felfele a lépcsőn. A felsózott lépcsőfokok
csikorogtak a lapos talpú cipőm alatt.
Felnéztem.
Ian már ott várt.
A lépcső tetejéről tekintett rám. Vissza kellett fognom magam, hogy ne rohanjak
fel hozzá. Szemmel láthatóan büszke volt, és óriási mosoly ült ki az arcára. Nem
kellett felfutnom hozzá, lesietett elém, és a lépcső közepénél találkoztunk.
Lehajolt, hogy arcon csókoljon.
– Fehér ruhában jöttél!
– Hát persze, hisz ez az esküvőnk. – Az esküvőnk. Nem bírtam megunni ezeket a
szavakat, hiába más sem járt a fejemben ma egész nap.
– Olyan… – Felnevetett. – Olyan szép vagy.
– Te pedig a világ legszerencsésebb férfija vagy – feleltem mosolyogva.
Nem ellenkezett.
– De még mennyire!
Átkarolta a derekamat, hogy úgy vezessen fel a lépcsőn.
– Álljunk be a sorba, amíg még nem túl hosszú.
Egy fotóstáskás férfi állt a bejáratnál, és valamiért odaintett nekünk.
– Ian Pratchett?
– Igen – felelte Ian, és elengedte a derekamat, hogy megrázza a férfi kezét. –
Maga Mike?
– Igen, örvendek. – Mike felém nyújtotta a kezét, amit zavartan megráztam.
– Felbéreltél egy fotóst? – kérdeztem Iantől. Ez nekem eszembe se jutott. Még
jó, hogy nem nagy templomi esküvőnk van, rémes lettem volna a szervezésben.
– Igen – felelte, megvonva a vállát. – Szükségünk van egy tanúra, aki nem tálal
ki azonnal mindent a barátainknak, és úgy gondoltam, biztosan szeretnénk pár képet
az esküvőnkről.
Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam, majd a két kezem közé fogtam az
arcát.
– Annyira szeretlek.
– Akkor menjünk be, és házasodjunk össze.
Tudtam, hogy a házasság adminisztratív munkából is áll, de nem tudatosult
bennem, hogy menynyire hasonlít a folyamat egy jogosítvány megújításához. Ian
akarta kitölteni a formanyomtatványokat – hagytam neki, türelmesen álltam mögötte a
pultnál, a kabátokat fogva. Összeráncolt homlokkal töltötte ki a rubrikákat, nyomtatott
betűkkel, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy jól megnézzem magamnak.
Sötétkék zakója egy fokkal elegánsabb volt, mint amit általában hordott, a
nyakkendője tökéletesen illett a zakójához, és a haját ugyanúgy választotta el oldalt,
mint amikor misére ment. Még a terem neonfényében is jobban festett, mint valaha.
Pedig nehéz volt überelni azt az alkalmat, amikor elvitt megnézni Montyt, a
polipot.
Összeráncolta a homlokát, ahogy ránézett a házassági engedélyre.
– Megváltoztatod a nevedet?
– Igen. Pontosabban felveszem a tiédet is – vágtam rá lelkesen. – Penelope
Parker-Pratchett.
Te jó ég, most először mondtam ki fennhangon. Jaj, ne.
Ian próbálta nem kinevetni az arcomra egyre láthatóbban kiülő elborzadást.
Lehet, hogy mégis szólnom kellett volna valakinek az esküvőről. Például
Rosának, mert ő felhívta volna a figyelmemet az alliterációra, és pofán vágott volna,
amiért egyáltalán eszembe jutott a névváltoztatás.
A házassági engedélynek egyeznie kellett a kitöltött formanyomtatvánnyal, nem
lehetett már kihátrálni.
– Ezt nem gondoltam végig – feleltem lelombozva.
– Nem lesz könnyű titokban tartani az esküvőt, amikor minden papírodat átíratod
– figyelmeztetett. – Ez nem gond?
– Dehogy. Legfeljebb a bérszámfejtő megtudja, kit érdekel. – Mondjuk, ha a hír
eljutna Sophie-hoz és Dejához, az már nem lenne annyira jó. Szerencsére tudtam,
milyen elfoglaltak, ezért nem nézik végig minden alkalmazott fizetési lapját. – Ugye
nem bánod, hogy felveszem a nevedet?
– Dehogy. Tudom, hogy ettől régi vágású vagyok és valóságos ősember, de
kimondottan örülök neki. Hozzáadsz az identitásodhoz. Ez nagyon komoly lépés.
Lehet, hogy én is kérem a nevem megváltoztatását.
– Te csak viccből mondod ezt, de tényleg van, aki meg is teszi – tájékoztattam.
Ian nem viccelt.
– Tudom jól. Mi lennénk a Parker-Pratchett család. Kicsit kitolnánk a
gyerekekkel, de vannak ennél sokkal rosszabb nevek is.
– A Parker-Pratchett család – ismételtem el. Kevés esélyt látok arra, hogy a
szívemet ma ne árassza el egy nagy adag rózsaszín szirup.
Ian visszafordult a papírjaihoz, továbbra is mosolyogva.
Míg vártuk, hogy a mi számunk jelenjen meg a mennyezetről lelógatott kijelzőn,
egymáshoz közel ültünk az egyik padon, kézen fogva. Egy rég nem játszott játékkal
igyekeztem lekötni magam: körbenéztem a tágas váróteremben, és próbáltam Ian
szemén keresztül látni a dolgokat. Annyira nem izgatott az építészet, de a tudat, hogy
ő úgy tekint a fekete márványoszlopra és a fehér álmennyezetre, hogy pontosan tudja,
hogyan rakták oda, nagyon tetszett.
Őszintén szólva minden nagyon tetszett benne. A meleg, tompa fényben
tanulmányoztam Ian profilját. Harminc évvel több élettapasztalata van, mint nekem.
Harminc év, amit találkozásokkal, randizásokkal és azok alapján, amit a volt
feleségével folytatott kapcsolatáról mesélt, szexuális kísérletezéssel töltött, aminek
egyértelműen én láttam az előnyét.
Rengeteg ideje volt, hogy kitalálja, mit szeretne az élettől, és engem választott.
– Mikorra kell visszamenned? – kérdezte Ian, miközben az órájára pillantott.
– Deja egész délutánra elengedett.
Ian grimaszolt egyet.
– Jó neked. Bárcsak én is kivehetném a délutánt, de van egy megbeszélésem a
Glynn szállodával kapcsolatosan…
Egy kézmozdulattal elhallgattattam. Ma volt az esküvőnk, de a szálloda
fontosabb volt. A projekt hosszú távú előnyei fontosabbak voltak az érzelmeknél.
Eredetileg is az volt a terv, hogy visszamegyünk mindketten dolgozni utána.
– Ne aggódj emiatt. Találkozunk ma este?
– Hát persze! Ma lesz a nászéjszakánk. Abból csak egy van. – Közelebb hajolt
hozzám. – Egyébként is, el kell hálnunk a házasságot. A biztonság kedvéért legalább
kétszer.
Felhorkantam.
Egy új szám jelent meg a kijelzőn, Ian megszorította a kezemet.
– Mi jövünk. – Megigazította a mandzsettagombját. Még sosem találtam ennyire
szexinek ezt a hétköznapi mozdulatot, még az interneten fellelhető The Rock-képeken
sem. Ian felemelte a kezét, hogy jelezzen Mike-nak. A fotós a pultot támasztotta, és az
egyik ott dolgozó nővel beszélgetett. Feltételezem, mindenkit ismer már, olyan
gyakran jár itt. Meglátta a jelzésünket, és átfutott a várótermen.
– Erre jöjjenek! – mondta, és egy nagyon kedves, nadrágkosztümös hölgyhöz
kísért minket. – Ő Debbie, a gondjukat fogja viselni.
Debbie Ianről rám pillantott, mire összeszűkült a gyomrom. A folyamat során
eddig senki sem akadt fenn azon, hogy egy pár vagyunk. Gondolom, a New York-i
városházán láttak már cifrábbat egy tavasz-ősz párnál. Egy másodpercre mégis úgy
éreztem, ítélkeznek felettem. Biztosan csak az idegesség tette ezt velem.
 Nem volt semmi okom, hogy ideges legyek. Erre vágytam attól a perctől kezdve,
hogy megpillantottam Iant a gálán, amikor visszailleszkedett az életembe, mint a
hiányzó puzzle-darab. Nélküle nem éreztem magam egésznek.
Kézen fogva követtük Debbie-t a házasságkötő terembe. Kápolnának nevezték,
de olyasfajta helynek tűnt, ahova az ember fellebbezni jön egy gyorshajtásért kapott
bírság ügyében. Tipikus bírósági padlószőnyeg, mattfehér falak és egy ívelt kanapé,
amire ledobtuk a kabátjainkat. Végtelenül egyszerű hely volt. Boldogságom pedig
határtalan. Még a falon lévő borzalmas, lila virágokat ábrázoló festmények sem tudták
elrontani a jókedvemet.
A minket összeadó férfi alacsony volt, fekete haja ritkás, a bajsza miatt pedig
akár Mario testvére is lehetett volna. Kezet fogott velünk, a tanúnk felől érdeklődött,
és úgy tűnt, egyáltalán nem izgatja, hogy nincs jelen egy barátunk vagy családtagunk
sem, a köztünk lévő jelentős korkülönbség sem érdekelte. Borzasztóan kíváncsi
voltam, legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mi volt a legfurább esküvő,
amit levezényelt.
De az esküvőnk több komolyságot érdemelt, ezért visszafogtam magamat.
– Hoztak gyűrűt? – kérdezte, és mielőtt rávághattam volna, hogy nem, Ian
benyúlt a zakójába, és elővett egy bársonyos dobozt.
– Igen. – Felém fordult. – Remélem, nem bánod, de úgy gondoltam, ahhoz, hogy
rendesen megadjuk a módját…
Kivettem a dobozt a kezéből, és résnyire kinyitottam, hogy belenézzek. Óriási
csillogás fogadott, én pedig ijedten visszacsaptam a doboz fedelét.
– Te jó ég, te tényleg vettél gyűrűt!
– Majd be kell venni belőlük, de ma megfelelnek a célnak – mondta, miközben
elvette tőlem a dobozt, és kinyitotta. Egy egyszerű, ezüstös gyűrű mellett volt egy
másik, amin látszólag véletlenszerűen elrendezett, kerek gyémántok csillogtak.
Eltartott egy ideig, míg felfogtam, hogy mindkét gyűrű platinából készült és
valószínűleg rettentő drága volt. Kétségbeesetten számolgatni kezdtem.
– Tessék, fogd az enyémet, én fogom a tiédet… – Ian kiemelte a gyűrűt a
dobozából.
A fém nehéz és hideg volt a kezemben, érintése szinte megrázott. Mostantól ez a
gyűrű lesz rajtam nap mint nap. Illetve majd ki kell találnunk erre egy megoldást, ha
továbbra is titokban akarjuk tartani a házasságunkat. Egy idő után azonban ez a gyűrű
jelzi majd, hogy összetartozunk.
Életemben nem akartam még így megcsókolni egy tárgyat.
– Van gyűrű, és van tanú – mondta az anyakönyvvezető, miközben a terem elején
lévő emelvényre mutatott. – Készen állnak?
Bólintottam, és igyekeztem elfojtani a rám törő ideges röhögőgörcsöt. Tényleg
férjhez megyek; az egész olyan volt, mint amikor Rosa kényszerített rá, hogy érintsem
a Top of the Rock kilátójának üvegfalához a lábujjamat. Egy másodpercig rémisztő
érzés, majd borzasztóan izgalmas.
Innen most sokkal jobb kilátás nyílt.
Az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy a jelenlévők közül bárki, gondolom, mi
négyünkre gondolt, tud-e bármilyen jogi akadályról, ami miatt nem házasodhatnánk
össze, majd feltette a kérdést:
– Akarod-e, Ian, az itt jelen lévő Penelope-ot hites feleségedül?
– Igen.
– Igéred-e, hogy életetek végéig szeretni, tisztelni és oltalmazni fogod őt?
– Bizony ám.
Még szélesebben mosolyogtam. Pontosan tudta, hogy milyen hatással vannak
rám az ilyenféle pimasz válaszai.
– És te – mondta az anyakönyvvezető egyre hangosabban, miközben igyekeztem
nem röhögni –, Penelope, akarod-e Iant hites férjedül?
Bólintottam, majd kipréseltem magamból a választ.
– Igen, akarom – feleltem fuldokolva. Nemcsak a boldogságtól kellett nevetnem,
de attól is, hogy az anyakönyvvezető a hivatalos fellépése ellenére rettentő unottnak
tűnt.
A férfi elkezdte minden második szót kihangsúlyozni a következő kérdésben.
– Ígéred-e, hogy életetek végéig szeretni, tisztelni és oltalmazni fogod őt?
Most már Ian is nevetett, és alig bírtam kimondani, hogy „Igen”, mielőtt csendes
nevetés lett úrrá rajtam.
– Cseréljenek gyűrűt! – parancsolt ránk az anyakönyvvezető.
Ian felhúzta az ujjamra a gyűrűmet.
– Most már az enyém vagy, igaz? – kérdezte halkan.
– Mindig is a tiéd voltam. – Felhúztam a kezére a gyűrűt, ami nem volt
elméretezve, mint az enyém, és megszorítottam a kezét.
A férfi folytatta a szertartást, szinte kántálva a hivatalos szöveget.
– Miután a házasság kötelékébe léptetek, és fogadalmat tettetek előttünk, a rám
ruházott hatalomnál fogva kijelentem, hogy New York Állam törvényei szerint
mától…
A felvezetés végére képtelenek voltunk komolyak maradni. Ian a könnyeit
törölgette, annyira nevetett, én viszont hirtelen rendkívül meghatódtam. Elvégre ez
volt az esküvőnk napja. Titkos és romantikus volt, és egyáltalán nem hasonlított arra,
amit a filmekben láttam – amitől tökéletes lett. Amikor Ian észrevette a könnyeket az
arcomon, letörölte őket a hüvelykujjával. Egy másodpercre sem vette le rólam a
szemét.
– …Férj és feleség vagytok – jelentette ki végre az anyakönyvvezető.
– Végre! – Ian azonnal átölelt, és pontosan olyan lassan és édesen csókolt meg,
mint legelőször. És ugyanúgy, mint aznap, a világ megszűnt létezni számomra. Az
anyakönyvvezető gratulált, Mike lelkesen fotózott, kintről hangzavar szűrődött be, de
ebből mit sem érzékeltem eufóriámban.
Ian Pratchett mostantól a férjem.

Az esküvő után a fényképész megkért minket, hogy az épület előtti lépcsőn
pózoljunk. Felajánlotta, hogy lefényképez minket az irodában kialakított, díszes háttér
előtt, ahol általában fotózkodni szoktak, de Iannel ezt egybehangzóan elutasítottuk.
Nem volt szükségünk olyan sok képre. Nekem bőven elég egy, amin megörökítik Ian
boldogságát, ahogyan rám pillant.
Miután kifizette Mike-ot, és elérhetőséget cseréltek, elkísértem Iant a kocsijához.
– Elvigyelek a lakásodra, ha úgyis szabad a délutánod? – kérdezte. – Elmehetek
érted hazafelé a munkából.
– Nem kell – feleltem, miközben a zakóját fogtam két kézzel. Nem bírtam
elengedni, többek között azért sem, mert a teste meleget árasztott, nekem meg majd
lefagyott a kezem. – Ha nem gond, elintéznék pár dolgot, ha már ráérek. Mi lenne, ha
nálad találkoznánk?
– Persze, az is jó. Ugye még mindig van kulcsod a lakáshoz?
– Egy ideig megvolt, de… – Bedobtam a csatornába. Előtte megpróbáltam
lehúzni a vécén, de nem ment le.
Egy kulcscsomót vett elő a zsebéből, és levett róla egy kulcsot.
– A munkahelyemen van egy tartalék kulcsom, de ezt ne veszítsd el, hátha
rosszul emlékszem, és még sincs tartalék.
– Persze. – Bedugtam a kulcsot a táskám egyik zsebébe. Volt még valami, amit
nem tudtam, hogyan hozzak fel. – Lehet, hogy ez buta kérdés, de bánnád, ha átvinnék
pár dolgot a lakásodba? Csak hogy ott legyen, amikor szükségem van rá.
Összevont szemöldökkel, durcásan felelt.
– Nem tudom, nem lenne az kicsit gyors?
– Fogd be! – mondtam, miközben játékosan ellöktem magamtól, de nem
szerettem volna, ha eltávolodik tőlem, ezért megragadtam a nyakkendőjét, és
magamhoz húztam, hogy megcsókolhassam.
Sose fogom megunni a csókját.
Felemelte a fejét, de nem engedte el a derekamat.
– Semmi kedvem visszamenni dolgozni…
– De vissza kell menned – fejeztem be a mondatát, és hátraléptem. – Mikorra
érsz haza?
– Hét körül – felelte bizonytalanul. – Hívlak, ha tovább kell maradnom.
– Rendben. – Lábujjhegyre álltam, hogy megint megcsókoljam. – Este
találkozunk, férjecském.
– Este találkozunk, asszonykám – felelte, és kénytelen voltam otthagyni, nehogy
letartóztassanak minket közszeméremsértésért.
Visszafordultam, Ian integetett, majd elsétáltam a sarokig, és elővettem a
telefonomat. Rosának írtam üzenetet, miközben fél szemmel azért a járdát is
figyeltem magam előtt.
Felhívhatlak?
Lementem a metrólejáróba, és reménykedtem benne, hogy pont lesz térerőm,
amikor majd válaszol. Persze ha tud válaszolni. Rosa munkája időnként elég fárasztó
tud lenni.
A Spring Street megállónál szálltam le, és a pénztárcám már azelőtt segítségért
kiáltott, hogy konzultálhattam volna a legjobb barátnőmmel. Szerencsére Rosa
addigra már válaszolt.
Hívj fel a cégesen, hogy úgy tűnjön, dolgozom.
Felnevettem, és azonnal tárcsáztam.
– Mi a helyzet?
Az alsó ajkamat harapdáltam.
– Épp költekezni készülök, van kedved segíteni?
– Nem mehetek ki. Melanie lányánál megindult a szülés, szóval az iroda tíz
százaléka lelépett. – Rosa hangján jól érezhető volt a bosszúság. – Itt ülök a
recepción, és egy seggfej FedEx-futár kikezdett velem. Kérlek, emlékeztess, hogy
legközelebb ne dolgozzak olyan cégnél, ahol mindenki valakinek a valakije.
– Inkább örülj neki, hogy egy rokonuk sem könyvelő. – Mosolyogva gondoltam
bele, szegény Rosa a recepción ül a Megbízható Hűtés-Fűtés Családi Vállalkozásnál.
Általában a kis könyvelői irodájába bezárkózva tölti a napját.
– Mire akarsz pénzt költeni? – kérdezte.
– Fehérneműre. – Furán éreztem magam, ahogy ezt kimondtam. Lehet, franciás
akcentussal kellett volna mondanom. – Valami szexit szeretnék venni.
 – Úgy érted, hogy a kivillanó boka már nem elég szexi? – ugratott Rosa, és most
az egyszer nem vettem zokon. A mai napon semmi sem tudja elrontani a kedvemet.
Legszívesebben fennhangon hirdettem volna, hogy férjhez mentem. Ha tehettem
volna, üres konzervdobozokat húztam volna magam mögött, és egy óriási táblával
mászkáltam volna. Mégis, Rosá-val nem akartam megosztani a hírt, és ez nem volt jó
érzés. Ő volt a legjobb barátnőm, ezért rosszul kellett volna éreznem magamat, amiért
nem mondom el neki. De tudtam, hogy azt mondta volna, hibát követtem el azzal,
hogy hozzámentem Ianhez, és mindenáron megpróbálta volna megoldani a helyzetet.
Ráadásul Ianre is haragudott volna, ami hosszú távon nagyon fárasztó tud lenni.
Jaj, ne! Hogyan fogjuk Iannel hónapok vagy évek múlva felfedni a titkunkat
anélkül, hogy mindenki haragudna ránk?
Ezt át kellett volna gondolnunk.
– A Cosabellánál vagyok, mindjárt bemegyek –figyelmeztettem Rosát.
– Jól van, nálam van a telefonom, árassz el képekkel – parancsolta meg Rosa.
A bolt belseje pontosan úgy festett, ahogyan azt egy Nolitában található
fehérneműbolttól elvárná az ember. Üres tekintetű próbababák álltak unottan alsóban
a fehér kanapék és a stílusos faasztal körül. A mennyezetről bonyolult, fekete csillárok
lógtak, erős kontrasztot alkotva a téglafallal és a rajta futó rézcsövekkel. A ruhák
mintegy mellékesen voltak elrendezve a fogasokon a fal mentén.
Egy szőke copfos eladó lépett oda hozzám, ahogy beléptem.
– Segíthetek választani?
Feltartottam a telefonomat.
– Köszönöm, de van már segítségem.
Az eladólány mosolyogva bólintott.
– Távkapcsolat?
– Legjobb barátnő a munkahelyén. – A fal mentén lévő állványokra mutattam. –
De szólok, ha fel kell próbálnom bármit is.
– Remek – felelte az eladó, és odalépett egy másik vevőhöz. Folytattam a
beszélgetést Rosával.
– Jól van, valami szexit szeretnék, de azért ne legyen túl szexi – magyaráztam. –
Nem Amanda-szintű szexire gondolunk – tettem hozzá, hogy én is csipkelődjek egy
kicsit.
– Az Amanda-szintű szexi nem neked való, én is alig bírok el vele – felelte
sóhajtva.
– Feketére gondoltam – mondtam, és az alsó ajkamat harapdálva lapozgattam a
kombinék között. – A fekete szexi, ugye?
 – Egy divatmagazinnak dolgozol – emlékeztetett Rosa.
– Ez igaz, de a divatnak semmi köze ahhoz, amikor egy férfinak akarsz tetszeni.
– Leemeltem az állványról, egy kék szaténkombinét fekete csipkerészekkel. Unalmas.
Visszaraktam, és levettem egy másikat, ami fekete csipkéből készült, és átlátszó volt a
melltartó része. – Várj, lefotózok valamit.
Lefotóztam a kombinét, majd vártam, míg Rosa megkapja.
– Megjött.
– Mit szólsz hozzá? – kérdeztem.
– Hááát… – mondta Rosa bizonytalanul. – Láttad a Legjobb bordélyház
Texasbant?
– Szóval akkor ez egy nem. – Visszaakasztottam a kombinét a helyére.
A bolt fele kínálatát lefényképeztem, az eladólány egyre zordabbul és
gyanakvóbban nézett rám, mire megtaláltam az igazit.
– Te jó ég, Rosa, végre megvan!
– Mutasd! – követelte.
Felemeltem a vállfát, és lefényképeztem a rajta lógó kombinét. Nem tetszett a
kép, nem látszott rajta a hálós anyag és a pöttyök találkozása.
– Nem tudom jól lefényképezni…
– Emlékszel, mit mondtam? – kérdezte Rosa anyai türelemmel, mintha csak
rántottét tanítana épp sütni. – Ha nem tudod…
– …jól lefényképezni, az azért van, mert túl szép élőben – fejeztem be a
mondatát. Gyakran szoktunk egymás telefonos segítségével vásárolni. – Elküldöm
azért a képet.
Míg vártam, hogy Rosa megkapja az üzenetemet, leellenőriztem a kombinéba
bevarrt mikroszálas kosarakat, és kerestem egyet az én méretemben. A címkéket
nézve megpillantottam a kombiné árát. Ahogy beléptem a boltba, tudtam, hogy több
mint száz dollárt fogok költeni, de leírva látni elég kijózanítóan hatott rám.
– Ja, hogy ilyen! – kiáltott fel Rosa, és kizökkentett a fejszámolásból – épp
próbáltam kiszámolni, hogyan vegyem meg a kombinét, hogy ne haljak éhen a hónap
hátralévő részében. – Ez egyértelműen neked való.
– Köszi – feleltem, miközben a hitelkártyám kamatszázalékát igyekeztem
felidézni.
– Mi a különleges alkalom, amire veszed? – kérdezte látszólag félvállról, de
valójában nyálcsorgatva várva a részleteket.
– Csak megünnepeljük, hogy együtt vagyunk. – Ez nem hazugság, szóval nem
szegem meg az őszinteségi fogadalmat. – Jól van, döntöttem. Felpróbálom ezt, utána
pedig visszahívlak, és mesélj el mindent a szülésről. Melanie az, akit nem szeret az
anyja, igaz?
– Nem, a tesója nem szereti őt. A francba, jön valaki, le kell tennem. Majd
hívlak.
Rosa köszönés nélkül letette, én pedig nevetve elraktam a telefonomat. A
próbafülkében álltam, amikor újra megcsörrent a telefonom. Ezúttal Ian volt az.
– Máris hiányzom?
– Tudod jól, hogy mindig hiányzol. Mi lenne, ha hoznék valamit vacsorára ma
este?
Ez a mondat pont úgy hangzott, mint amit egy férj mondana, és odavoltam a
gyönyörtől. Alig bírtam kimondani a szavakat a hirtelen rám törő könnyektől.
– Remekül hangzik – nyögtem végül.
– Rosszkor hívtalak?
Megtöröltem a szemem.
– Nem, csak egy boltban vagyok épp. – És egy szexi kombinét próbálok fel a
nászéjszakánkra.
Remélem, meglepetést okozhatok majd neki. Abban bíztam, hogy igen.
– Én is eléggé elfoglalt vagyok.
Elfoglalt, mégis felhívott. Tényleg hiányozhattam neki.
– Akkor hagylak is. Otthon találkozunk.
Széles mosollyal vettem vissza a ruháimat, és mentem a kasszához kifizetni a
kombinét, ami remekül mutatott rajtam. Persze ha az ember annyira boldog, hogy úgy
érzi, majd szétdurran, mint egy lufi, vagy bármelyik percben elsírhatja magát, akkor
minden jól mutat rajta.
Úgy tűnt, az eladólány megkönnyebbült, hogy végre hoztam egy döntést, biztos
azt gondolta, hogy fizetett próbavásárló vagyok. Picit remegett a kezem, amikor
odaadtam neki a hitelkártyámat.
Csodálatosan éreztem magam, míg hazasétáltam a lakásomba, de ahogy
hazaértem, a hangulatom több fokozattal leromlott. Annyira arra összpontosítottam,
hogy megszerezzem Iant, hogy bele se gondoltam, mit adok fel érte. Persze nem
egyből fogunk összeköltözni, de előbb vagy utóbb arra is sor kerül. Utána pedig New
Yorkból is el fogunk költözni.
Ahogy a lakásban álltam, körülöttem a saját és Rosa életének szétszórt
darabjaival, olyan volt, mint egy rég elmúlt korról készült fényképen lenni. Annyira
szerettem volna visszatérni ehhez a korhoz, hogy könnyek szöktek a szemembe.
Iannel óriási lépést tettünk meg együtt. Tetszett az, ahova eljutottunk ezzel a
lépéssel, de borzasztóan hiányozni fog az, ahonnan el kell ezért jönnöm.
 NEGYEDIK FEJEZET

Miután gyorsan beugrottam a Duane Reade drogériába, beállítottam Ian lakásába a

kezdő beköltöző csomagommal. Volt nálam pár váltóruha, egy fogkefe, tampon,
hajgumi, ajakír, minden olyasmi, aminek a hiányát nagyon megsínyleném. És hogy
tényleg úgy érezzem, hogy együtt élek a férjemmel, bár még nem költöztünk össze,
elhoztam pár bekeretezett képet a hálómból.
Emellett a vibrátoromat is becsomagoltam.
Bár nem tűnt logikusnak, hogy magammal vigyem, mivel valószínűleg nagyobb
igényem lesz majd rá azokon az estéken, amikor egyedül leszek otthon, de alig
vártam, hogy kipróbálhassam valaki mással is. A listám, hogy mi mindent akarok
kipróbálni Iannel, teljesen elburjánzott, bár nem írtam le sehova, csak fejben
követtem, képletesen így is teleírtam már több lapot.
Úgy tűnik, beindulok az esküvőktől.
Ambrose fogadott, ahogy kiléptem a liftből. Láthatóan valaki másra számított,
mert fújva, kikerekedett szemmel futott el, mintha felgyújtottam volna a farkát.
– Jobb, ha megszokod, hogy itt vagyok! – kiáltottam utána, és felmentem én is az
emeletre.
A fürdőben beindítottam a zuhanyt, és tartottam magamnak egy kis motiváló
beszédet a tükör előtt.
– Jól van. Ez a nászéjszakád. Csak egy ilyen lesz az életedben, egy esélyt kapsz.
Olyan szexinek kell lenned, hogy elájuljon az agyi vérhiánytól. Szexi vagy,
magabiztos és kreatív az ágyban. Menni fog.
Miután lezuhanyoztam és bebugyoláltam magamat Ian köntösébe,
elgondolkodtam a következő lépésen. Minden lakodalomban van első tánc. Mi nem
szerveztünk lagzit, de attól még ragaszkodom ahhoz, hogy legyen egy varázslatos első
táncunk. Végignéztem a telefonomon lévő zenéket, és rábukkantam Ed Sheeran
„Thinking Out Loud” című számára. Erre álmodoztam, amikor elkezdtem Iannel
járni, majd később erre zokogtam, ha felcsendült a rádióban, miközben épp egy
taxiban ültem.
Ideje volt új emlékeket társítani ehhez a számhoz.
Ian dolgozószobájában volt egy hifi, aminek nagyon örültem, mert nem tudtam,
hogyan működik a lakás beépített hangrendszere. Fura volt oda bemenni, mintha
betolakodtam volna valahova, ahol nem kéne lennem. Bíztam benne, hogy ha
megtudja a behatolás okát, nem fog annyira haragudni rám.
Kisminkeltem magam, enyhén füstös szem, halvány szájfény, és felvettem az új
kombinémat, még a címke is rajta volt. Egy gyors pillantás a tükörbe megnyugtatott,
hogy megfelelően ötvöztem a cukiságot a szexiséggel. Annyira jól festettem ebben a
szettben, hogy megragadtam a telefont, hogy készítsek magamról egy tükrös szelfit.
Nem mintha Ianen kívül bárkinek megmutatnám. A kombiné alig rejtett el bármit is a
testemből, a pöttyök mögött kivehető volt az alakom, a fekete, hálós anyag pedig
kihangsúlyozta minden görbületemet, mint egy képregény hősnőjét. Úgy döntöttem,
nem veszek fel hozzá bugyit, holott a kombiné alig takarta el a fenekemet. Ha
lehajolok, teljesen meztelen leszek deréktól lefele.
Remek lehetőségek rejlettek ebben a helyzetben.
Utolsó simításként felvettem a jegygyűrűmet. Még mindig nem bírtam felfogni,
hogy Ian igazi gyémántokat vett. Bele se mertem gondolni, hogy menynyibe
kerülhetett a gyűrű. Eszem ágában sem volt kihasználni őt, hogy mostantól
folyamatosan ajándékokkal bombázzon. Az végtelenül kényelmetlen lenne.
Mire sikerült lekapcsolnom minden lámpát, kivéve a dolgozószobáét, ahol a
romantikus hatás érdekében lejjebb vettem a fényeket, pont elmúlt hét óra. A lift
csengetett egyet a lenti szinten, én pedig bent tartottam a levegőt, miközben a
gyomrom összerándult.
Úgy tűnt, Ian egy örökkévalóság után szólal csak meg.
– Penny?
– Fent vagyok. – Az izzadt tenyeremet beletöröltem a combomba. Miért
izgultam ennyire?
Azért, mert azt akarod, hogy tökéletes legyen, és félsz, hogy nem fog sikerülni.
Amikor Ian szinte futva felért, rádöbbentem, menynyire alaptalan a félelmem.
Megtorpant a lépcső tetején, és kikerekedett szemmel mért végig. Ezt követően a
nyakkendőjéhez nyúlt, és akkora erővel próbálta kilazítani a csomót, mintha
legszívesebben letépné magáról az egészet.
Felnevettem, amitől egyből meg is nyugodtam.
– Még ne. Gyere.
Megfogtam a kezét, és magam után húztam, bár nem kellett nagyon noszogatni,
hogy kövessen. Ott hagytam a dolgozószobában, és a hifihez siettem.
– Itt van a legtöbb hely – magyaráztam. A telefonomon már előkerestem a
számot, csak el kellett indítanom. A szükségesnél jobban előrehajoltam, mert tudtam,
hogy Ian le se veszi rólam a szemét. A hangfalból felcsendült a lassú gitárszó, és
minden hangjegybe beleremegett a medencém. Az izgatottságtól egész kipirultam.
– Várj, ezt ismerem – mondta Ian, miközben felegyenesedtem.
Mosolyogva felé fordultam. Volt valami imádni-való benne még most is.
– Ezek szerint nem vagy menthetetlen.
Legszívesebben odafutottam volna hozzá, de igyekeztem kimért maradni, ezért
csak lassan sétáltam. Amikor elég közel voltam már, magához húzott a derekamnál
fogva.
Rápillantottam, valószínűleg elég ostoba tekintettel. Eszembe jutott, hogy
mennyire izgultam az első randinkön. Attól féltem, hogy egyáltalán nem fogok majd
vonzódni hozzá. Azon aggódtam, hogy nem lesz bennünk semmi közös, és ez így is
volt, de a különbségeink csak erősítették a párosunkat.
Legfőképpen attól féltem, hogy nem vagyok szerethető. Most, hogy ott álltam
Ian karjai között, tekintetéből pedig sugárzott az őszinte vágy, a múltbéli énem elég
nevetségesnek tűnt.
Persze az is elég nevetséges volt, hogy elmentem randizni valakivel pusztán
azért, mert egy barátom azt állította róla, hogy mindketten akarunk gyerekeket egy
nap. Mégis, milyen remekül sült el az a randi.
Valószínűleg gyakrabban kellene nevetséges dolgokat művelnem.
Ian megköszörülte a torkát, és bólintott a hifi felé.
– Elégedett vagyok magammal, hogy fölismertem – mondta halkan.
– Annyira azért nem nagy szám, Ed Sheeran már legalább két éve befutott. –
Hagytam, hogy a karjaiban ringasson. – Ha nincs is lakodalmunk, szerettem volna egy
első táncot a férjemmel.
Végigsimított a tenyerével a karomon, de visszahúztam, hogy
összekulcsolhassam vele a kezemet. A tekintetem azonnal a gyűrűjére esett. A
boldogság valósággal pezsgett bennem attól, hogy egy ilyen buta jelkép fontos volt a
számára.
– Hordod a gyűrűt!
– Munka után felvettem. – Közben eleget tett a kérésemnek a tánccal
kapcsolatosan, és körbevezetett a szobában, miközben a derekamat fogta.
– Alig vártam, hogy én is felvehessem az enyémet. – A kezemet a vállára raktam,
és a fejemet a mellkasára hajtottam. Ennél az ölelésnél elképzelni sem tudtam volna
tökéletesebbet. A bőrén még mindig éreztem a kölnije illatát, alatta pedig ott rejlett…
Ian maga. Mások lakásának és minden embernek megvan a maga illata. Nekem Ian
volt az otthonom. Mély levegőt vettem, hogy beszippantsam a feromonokat.
– Jól áll neked – mondta a gyűrűre. A derekamon lévő kezét lejjebb csúsztatta,
mire a kombiném feljebb csúszott. – Ahogyan ez a kombiné is.
Felemeltem a fejemet, hogy lássa, hogy forgatom a szememet.
– Ha levenném, még jobban állna, igaz?
– Olvasol a gondolataimban. – Megdöntött, nem olyan mélyen, hogy elveszítsem
az egyensúlyomat, és attól féljek, hogy hanyatt esek a padlón, de eléggé ahhoz, hogy
felnevessek.
Valahol a függőleges és a vízszintes pozíció között minden megváltozott. A
játékos flört egy csapásra szertefoszlott. Ian felém hajolt, és egy másodpercig a
számat nézte, mielőtt megcsókolt volna. A mohóságában nem volt se játékosság, se
flört. Megnyíltam előtte és a csókja előtt, és végighúztam a nyelvemet az alsó ajkán.
Annyira kívántam, hogy az sem érdekelt volna, ha ott helyben, a padlón tesz
magáévá.
Bár azt hiszem, mégis érdekelt volna, elvégre a padló kemény volt, és a térde
nem volt a legjobb állapotban.
Kiegyenesedtem, megszakítva a csókunkat, de továbbra is a karjai között
maradtam. Fogtam a kezét, ahogy elléptem tőle.
– Gyere!
Felmentünk a lépcsőn a hálóba. A torkom kiszáradt az izgatottságtól, ahogyan
felidéztem a korábbi alkalmakat, amikor felkísért. Ian volt az első férfi az életemben,
és az egyetlen. Tisztelettel bánt velem, nem csak azon az estén, de az összes többin is.
Amikor együtt voltunk, mindig úgy dugott meg, mintha az lenne a célja, hogy ez
legyen életem legjobb orgazmusa.
Ezért amikor beléptünk a szobába, és a karjába vett, nem álltam ellen. Bármire is
vágyott, benne voltam.
Óvatosan a falhoz lökött, amitől meglepetten felkiáltottam. Bár nem kapcsoltuk
fel a lámpát, a hold fénye beszűrődött a tetőablakon. A kékes-ezüstös fényben jól
láttam elégedett mosolyát.
Megragadta a combomat, és felhúzta a lábamat. Megpróbáltam a dereka köré
kulcsolni, de ő letérdelt, és leült a sarkára, így a lábam pont a vállára került. Az arca
így pont szembe került a…
A fejemben mintha egy kassza csilingelt volna. Hangosan szívtam be a levegőt,
képtelen voltam uralkodni magamon, ahogy felgyűrte a kombinémat. Lábujjhegyre
álltam a még földön lévő lábammal, hogy kiegyenlítsem a magasságkülönbséget, és
ne dőljek el. Ian megragadta a vállán lévő lábamat, és még jobban szétnyitotta.
– Itt szeretek a legjobban elidőzni. – Az orra milliméterekre volt a puncimtól,
mély levegőt vett, mintha egy jó bort ízlelne.
 – A földön? – kérdeztem, de nem igazán tudtam vicceskedni, mivel folyamatosan
egyre mélyebb levegőket kellett vennem. Hátradöntöttem a fejem, és becsuktam a
szemem. – Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni.
Nem mintha fel akarnék csapni dominának, de szívesen adok pár instrukciót
Iannek.
Majd inkább valamikor máskor próbálkozom ezzel, amikor nem olyan lassan
nyal, hogy egyszerre tudnék sírni a gyönyörtől és a frusztrációtól. Nyelvével
körbenyalta a nyílásomat, majd határozottan behatolt, ezzel is őrjítő ízelítőt nyújtva
abból, ami még várt rám. Ez csak a nyitány volt, maga a műsor akkor kezdődött el,
amikor a szájába vette a csiklómat, és elkezdte szívogatni. Olyan izgatott lettem, hogy
csípőmet a faltól eltartva egyre jobban nyomtam rá a testemet a szájára. Amikor Ian
megtanult valami olyat, amit szerettem, megjegyezte, és újra és újra gyakorolta
rajtam. Most is ezt tette, ahogy egyre csak nyalta azt az édes idegvégződést, ami körül
minden gondolatom forgott jelenleg. Belemarkoltam a hajába, és továbbra is
igyekeztem nem elveszíteni az egyensúlyomat. A borostája dörzsölte a combjaimat és
köztük a nedves, érzékeny bőrt. A fejemet döntötték az érzések, és a testem egyre
csak kielégülésért könyörgött.
De nem így akartam elmenni. Nagyon pontos tervem volt arról, hogy mit
szeretnék vele művelni.
– Várj, várj! – Szinte lihegve löktem el a fejét. A szája nedvesen csillogott,
beleremegtem a látványba. Tudnia kell, hogy milyen hatalma van így felettem. Lehet,
hogy ő térdelt, de én akartam isteníteni.
És persze az őrületbe kergetni.
– Menjünk az ágyba – javasoltam. – Ki akarok próbálni valamit.
– Ez nem elég jó ezek szerint?
Te kis pimasz. Lássuk, pár perc múlva is ilyen nagy lesz-e a szád. Beletúrtam a
hajába.
– Állj fel, és feküdj az ágyra.
Felállt és engedelmeskedett.
– Ne vetkőzzek le előtte? – kérdezte. Nem feleltem, de máris vetkőzni kezdett.
Odamentem az éjjeliszekrényhez, és elővettem belőle a síkosítót.
– Remélem, ez elég lesz ahhoz, amit ki szeretnék próbálni. – Elkezdtem rázni az
üveget. A szemem sarkából megpillantottam Ian arckifejezését: úgy nézett, mint aki
látta, ahogyan egy pénzszállító felborul az úton, és most el kell dönteni, hogy
összeszedje-e a pénzt, vagy segítsen a vezetőnek, aki körül mindjárt lángok csapnak
fel. Arcán bizonytalanság, mohóság és bűntudat keveredett, ami azt jelentette, hogy
valószínűleg arra gondolt, hogy…
– Ez nem az, amire gondolsz. – Egy nap szívesen kipróbálom a hátsó ajtót is, de
most nem erről volt szó.
Mentségére legyen mondva, nem tűnt csalódottnak, és gyorsan témát is
váltottunk.
Ian megragadta a kombinémat.
– Vedd le.
Kicsit túl türelmetlenül rántotta meg; eszembe jutott a fehérnemű ára.
– Óvatosan, ne tépd el, drága volt.
Alig vártam, hogy eleget keressek ahhoz, hogy hagyhassam a ruhatépdesést.
Miután a kombinét a földre dobtam, bemásztam az ágyba, és Ian ölébe ültem.
Éreznie kellett, hogy mennyire nedves lettem. Reméltem, hogy nem bánja, ha még
nedvesebb lesz. Kinyitottam a sikosítót a farka fölött, és ráöntöttem. Felnevettem,
ahogy összerezzent az első pár hidegebb csepptől.
– Te szegény. – Úgy helyezkedtem, hogy a merevedése a szeméremajkaim között
pont a csiklómat dörgölje. A csípőmet mozgatva elkezdtem rajta fel-alá csúszkálni.
Amikor volt rá időm, ez volt a kedvenc önkielégítési formám. A vibrátoromat
egy párnára helyeztem, ráültem, majd addig dörgölőztem hozzá, míg a mozdulattól és
a vibrálástól majd megőrültem.
Tulajdonképpen Iant épp szexjátéknak használtam. Szerintem nem bánta.
Hangosan fújtatva ragadta meg a csípőmet. Bár szerettem volna minél tovább izgatni,
képtelen voltam uralkodni magamon. A forró és kemény farka annyival jobb volt,
mint bármelyik vibrátor. Próbáltam nem elsietni a dolgot, nehogy megsértsem, ezért
hangosan nyögtem, és elmondtam neki, hogy milyen jó érzés ez, csak hogy
összpontosítani tudjak. A síkosító mindent beterített, le kell majd cserélni az
ágyneműt. Erre nem is gondoltam, de talán jobb is, mert akkor talán kihagytam volna
ezt a kis magánszámot, és az igazi tragédia lett volna. Ahogy egyre közelebb jutottam
a csúcshoz, kezdtem elveszíteni az uralmat afölött, amit csináltam.
– El fogok menni, Ian, el fogok menni! – kiáltottam, és pornóba illő nyögésben
törtem ki.
– Muszáj beléd raknom, különben meg fogok őrülni – morogta, hallhatóan
kétségbeesetten, amitől újabb gonosz ötletem támadt.
– Jól van. – Picit megmozdultam, hogy beengedjem a farkát, de csak a hegyét, és
csak egy pillanatra. Megragadtam a csuklóját, és az ágyhoz nyomtam, a bokámmal
pedig a lábát fogtam le. Bár képtelen voltam fizikailag lent tartani, egyértelműen
jeleztem, hogy nem szeretném, ha megmozdulna, és ő engedelmeskedett is.
 – Ki fogsz nyírni, Baba. – Úgy hangzott, mint aki hamarosan sírva fog
könyörögni.
– Te mondtad, hogy belém akarod rakni. – Úgy mozogtam, hogy a makkját
folyamatosan izgassam, de ne tehesse belém az egész farkát.
– Penny.
– Mi van?
Arra számítottam, hogy megint könyörögni fog, ehelyett felemelt, megfogott a
derekamnál, és maga mellé fektetett az ágyon.
– Ez van – morogta, mire gyorsan elé álltam négykézláb. Vége volt a
simogatásnak és a játszmáknak. Egy lökettel belém nyomta a farkát, és Istenem,
semmi sem esett még ilyen jól. Egyre inkább domborítottam a hátamat, hogy még
mélyebben behatolhasson, és közben hosszú, elégedett nyögés tört ki belőlem. Ian
próbált lassan kefélni, éreztem a kontrollt a csípőmozgásán. Szándékosan
összeszorítottam az izmaimat, hogy ezzel is arra ösztökéljem, hogy gyorsuljon fel.
A lassú szeretkezés is jó, de volt, hogy arra vágytam, hogy jól megdugjanak.
– Erősebben! – Mindkét kezemmel megragadtam a lepedőt, és hangos reccsenést
hallottam. Úgy tűnik, szex közben Hulkká alakulok.
Ian fogantyúként ragadta meg a csípőmet minden egyes alkalommal, amikor
belém nyomta a farkát. Egy kicsit fájt, de a fájdalom jólesett, kirázott tőled a hideg.
Magamhoz nyúltam, hogy a csiklómat izgassam, de végül a mohó, irányíthatatlan
izgalomtól élveztem el újra. Ian mozgása egyre gyorsabb és rendszertelenebb lett, alig
vártam, hogy elmenjen, beleélvezzen a pinámba. Tövig belém nyomta a farkát, majd
megdermedt, lüktető férfiassága nedves forrósággal öntött el, miközben ő halálhörgést
hallatott.
Az egész jelenet annyira szexi volt, hogy legszívesebben azonnal újrakezdtem
volna az egészet.
Ian a hátamra hajtotta a fejét, és hangosan lihegett, miközben a farka továbbra is
bennem lüktetett. Végül kicsúszott belőlem, és mellém feküdt, lábaink
összegabalyodtak.
– Olyan gyönyörű vagy most. – Ian suttogásából fáradtság és bámulat sugárzott,
amitől jóleső bizsergés lepte el az egész testemet.
Jó munkát végeztél, Penny Parker-Pratchett.
– Mindig gyönyörű vagyok, miután megdugtál. – Többször megesett, hogy szex
után a tükörben rácsodálkoztam az összetúrt hajamra, az üveges tekintetemre, a
feldagadt ajkamra és a borostától kivörösödött bőrömre. – Lehet, hogy reggelenként
kellene ezt csinálnunk, hogy egész nap jól nézzek ki.
 – Csak én lennék képtelen megmozdulni utána. – A hátára fordult, még mindig
hangosan lihegve. – Azt hiszem, most is tolószékre lesz szükségem. Vagy egy
hordágyra. Esetleg egy címkére a lábujjamon.
Én is megfordultam, de azonnal megbántam.
– A könyvek és a filmek nem figyelmeztetnek a nedves foltra.
– Az egész ágy egy nagy, nedves folt.
Épp ugratni akartam, hogy azért izzad ennyire, mert nincs kondiban, amikor
hangosan megkordult a gyomrom.
– Megfeledkeztem a vacsoráról – mondta Ian álmos hangon.
Haver, ha ez tényleg így van, ez lesz az első hitvesi vitánk tárgya.
– Ne csináld! Éhen halok!
– Mármint nem felejtettem el hozni vacsorát, csak megfeledkeztem róla, míg
meg nem kordult a gyomrod – tisztázta. – Lent vannak a zacskók.
– Akkor menjünk le. – A vacsora gondolatától visszatért belém az erő, úgy
ugrottam ki az ágyból, mintha kilőttek volna belőle.
– Menj csak – mondta Ian, mintha nem tudnám, hogy neki több időre van
szüksége, hogy magához térjen a fizikai erőfeszítésből. Nem akartam megsérteni a
büszkeségét azzal, hogy jelzem, tisztában vagyok ezzel. Felkaptam a kombinémat a
földről, és elindultam lefele a lépcsőn. Nem tudtam eldönteni, hogy az éttermi
zacskókra vessem rá magam előbb, mint egy kiéhezett oroszlán a gazellára, vagy
inkább legyek jó kislány, és felelősségteljesen menjek el mosdóba, hogy csökkentsem
a felfázás veszélyét.
Végül a mosdó mellett döntöttem, de a zacskóknak annyi, amint végeztem.
Mielőtt kiléptem volna a nappaliba, újra felvettem a szexi kombinémat. Nem
tudom, miért reméltem, hogy ezúttal többet takar majd el belőlem, mint korábban.
Végre Ian is lekászálódott, és bevittük a vacsorát a nappaliba. Nem felejtette el, hogy
mennyire szeretem a kesudiós csirkét, ami igazán megható volt, bár egy kupac gazt is
boldogan megettem volna, annyira éhes voltam. Ölemben egy doboz sült rizzsel
ültem, egyik kezemben a csirke, másikban a pálcika, amivel mohón toltam be a
falatokat.
– Valami nagyon fontosat elfelejtettünk – mondta Ian, és letette a vacsorát.
Benyúlt az asztalon lévő, már majdnem üres műanyag zacskóba, és elővett belőle két
szerencsesütit.
– Nem felejtetted el! – A szerencsesütik láttán érzett izgatottságot egy még
izgalmasabb felismerés váltotta fel. Felismertem a lógót a zacskóból kilógó étlapon. –
Elmentél a mi éttermünkbe?
 A mi éttermünk. Imádtam, ahogy ez hangzott. Imádtam, hogy ilyen tökéletes
emlékem volt egy tökéletesen rettenetes első randiről. A fura találkozás és a
rendőrségi ügylet között kínait ettünk ugyanebben az étteremben, és egymásnak
olvastuk fel a szerencsesütik jóslatait.
Ian megköszörülte a torkát, mint mindig, amikor igyekezett elbagatellizálni
valamit. Nem igazán tudta meggyőzően csinálni.
– Találónak tűnt. Nemcsak az étterem, de a szerencsesütik is. Mégsem
mondhatom rájuk, hogy babonás baromság, hisz megjósolták, hogy együtt leszünk.
Szétszakítottam a csomagolást, és kiszedtem belőle a sütit, amit örömmel törtem
fel. Ian egyszer figyelmeztetett, hogy a sorsunk nem lehet mindig tökéletesen
egymásra hangolva, de ő rendszeresen alábecsülte az univerzum erejét. Természetesen
már megint nekem volt igazam. Felolvastam a próféciát:
– „Ez egy igazán csodás nap. Gratulálok.” És nézd a „Tanuljon meg kínaiul”
sort!
Ian kivette a kezemből a papírt.
– Feleség: csui ci.
– Még mindig babonás baromságnak tartod? – Kérdőn felvontam az egyik
szemöldökömet.
– Penny, katolikus vagyok. Nyolcvan százalékban babonás baromságok felelnek
azért, ami lettem. – Kettétörte a sütijét, és felolvasta az üzenetet: – „Értékelje azt,
amije van.”
Nem foglalkoztam azzal, hogy az ő üzenete nem illett annyira az alkalomhoz,
mint az enyém.
– Ez egy bölcs tanács. – A testemre mutattam, mintha a fődíjat mutatnám be egy
vetélkedőben.
– Ez valójában nem az enyém… – felelte, miközben a pálcikájával hadonászott.
– Csak kölcsönkapom tőled időről időre.
– Legalább értékes portékát hoztam ebbe a házasságba.
Jaj, miért mondtam ezt? Miért kellett elrontanom ezt a tökéletes pillanatot egy
támadással magam ellen? És miért hangzott pontosan úgy, mintha anyám mondta
volna?
– Tudod… – szólalt meg Ian, de hirtelen elhallgatott. Jaj, istenem, érzem, hogy
túl nagy felhajtást fog csapni a mondatomból.
Essünk túl rajta. Egy újabb falat kesudiós csirkét kaptam be afféle cumiként, ami
majd megnyugtat.
– Mit tudok?
 – Fura erről beszélni. Gondolkodtam azon, amit mondtál, hogy nem téphetem
szét a kombinédat, mert drága volt. – Érezhetően zavarban volt, amitől gyorsan én is
zavarba jöttem. – Tudod jól, hogy ha pénzre van szükséged…
– Jaj, istenem, nem, dehogy! – Hevesen hadonásztam, mintha a kijelentése
tényleg váratlanul ért volna. – Nem azért mondtam…
Tényleg nem azért mondtam. Az egy dolog, hogy pályázok a puha köntösére, de
a pénze után sóvárogni rettenetes lett volna. Az csak megerősítené a legrosszabb
oldalamat, a beteges materializmust és mások semmibe vevését, amit a szüleim
kiskoromban elültettek bennem. Ez volt az a vékonyka hang, ami azt követelte tőlem,
hogy minél nagyobb vagyont halmozzak fel, és folyamatosan ezen iparkodjak, életem
végéig.
Nem a pénze miatt mentem hozzá Ianhez. Több pénze volt, mint nekem, de nem
ezért mentem hozzá, és lehangolt, hogy erre folyamatosan emlékeztetnem kellett
magam.
– Tudom jól – nyugtatott meg Ian. – Azt is tudom, hogy érzékenyen érint ez a
téma. De most már házasok vagyunk. Előbb vagy utóbb együtt fogunk élni. Lehet,
hogy konzervatív vagyok, de nem szeretném, ha egy egyedülálló húszéves anyagi
szintjén élnél New Yorkban, amikor keresek eleget ahhoz, hogy jobb életet biztosítsak
neked.
Mély levegőt vettem. Hogyan értessem meg vele, hogy milyen romboló hatással
van az ember önbecsülésére, ha éveken keresztül az életének minden egyes szegletét
árcédulával látják el? Ez nem lenne egy rövid beszélgetés. Nem is hosszú beszélgetés
volt, hanem inkább egy egész minisorozat. Amerikai horrorsztori: Penny érzelmi
sérülései.
– Nem halok éhen, Ian. Nem fogok annyi fehérneműt venni, hogy csődbe
menjek…
– Nem, a legegyszerűbb, ha csináltatunk neked egy hitelkártyát erre a célra.
Örömmel fizetném a számlát, kamatostul.
Tudtam, hogy csak viccel, mégsem esett jól. Bár Ian nem tehetett róla, mégis
olcsónak éreztem magam a megjegyzéstől. Az ölemben lévő sült rizsre néztem,
teljesen elment az étvágyam.
– Nem akarlak kihasználni.
– Ha én ajánlom fel, akkor nem minősül kihasználásnak – mondta megnyugtatás
gyanánt. – Nem fogom zokon venni, ha külön akarod tartani a pénzügyeidet. De ha
segítségre szorulsz a lakbérrel, vagy szeretnél új ruhákat venni, vagy inkább taxiznál a
metró helyett, nagyon szívesen hozzájárulok a költségvetésedhez.
 – Nem szeretném úgy érezni – hogy a pénze miatt mentem hozzá –, hogy
eltartanak. – Megvontam a vállam. – Őszinte leszek, a megtakarítási számlámon öt
dollár van, az is csak azért, hogy ne szüntessék meg a számlát. A folyószámlámon
olyan kétezer dollár lehet, de még nem fizettem lakbért ebben a hónapban. Nehezemre
esik ezt bevallani neked, de úgy érzem, őszintének kell lennem. Sok mindenben
segítene, ha több pénzem lenne, de nem felelsz a pénzügyi helyzetemért.
– Ez szerintem nem így van. – Olyan határozottan utasította el, amit mondtam,
mintha azt mondtam volna neki, hogy Isten nem létezik. – Összekötöttük az életünket.
Egyesítjük a háztartásunkat. Szerinted bármelyikünk is boldog lenne attól, hogy csak
az egyikünk engedheti meg magának, hogy kényelmes körülmények között éljen?
– Jó, de pontosan mit értünk kényelmes alatt? – Annyira szerettem volna
elmondani neki, hogy mitől félek: hogy ha elfogadom a pénzét, azt fogja hinni, azért
vagyok vele, nem azért, mert szeretem. Miért is ne gondolná ezt? Elvégre találkozott a
szüleimmel: az anyám még az előételt se várta meg, hogy a fizetéséről kérdezze. Ha
elmondanám neki, hogy ettől félek, badarságnak nevezné az egészet.
Nem hagyhattam, hogy ez történjen.
– Az egy dolog, hogy a saját életviteledet fenntartod, és megint más, amikor
valaki betársul.
– Nem akartam, hogy így derüljön ki, kérlek, készülj fel a sokkoló hírre:
korábban már voltam házas – emlékeztetett. – Penny, tisztában vagy azzal, hogy
mennyi pénzünk van?
Nekünk?
Megráztam a fejemet.
– Nem, úgy gondoltam, hogy ilyenről nem szokás beszélni.
– A feleségem vagy. Egyébként is te kezdtél el számokkal dobálózni.
A pokolba, igaza volt. Tényleg én kezdtem el számokkal dobálózni.
– Azt már elmondtad, hogy háromszázezret keresel egy évben. Azt is mondtad,
hogy hétmilliót fogsz keresni ezen a bahamai projekten.
A számok elképzelhetetlenül nagynak tűntek. Olyan volt, mintha az űr méretét
próbáltam volna felmérni.
– Van még hétszázezrem egy értékpapírszámlán, és további négyszázezer
különböző befektetési alapokban. Bár azokhoz jó ideig inkább még nem nyúlnék
hozzá.
Az agyam, amit születésemtől kezdve arra treníroztak, hogy ilyen számításokat
végezzen, még azelőtt összeadta a különböző összegeket, hogy Ian befejezte volna a
mondatot.
 – Ian, ezek szerint egymillió dollár feletti vagyonnal rendelkezel.
Ha már kifizette a hitelt a lakásán, akkor még nagyobb volt a vagyona, hacsak
nem volt valahol egy óriási tartozása. Ezt sokkal részletesebben át kell beszélnünk
annál, hogy ki kinek a pénzét költheti, de erre most nem volt erőm.
– Tudom, és még nagyobb lesz a bahamai hotelprojekt után. – Elhallgatott. – De
tudom, honnan származom. Fontos számomra, hogy ezt tudd. Hihetetlenül szerencsés
voltam világéletemben, mindent ennek köszönhetek. Sosem dolgoztam olyan
keményen, mint a szüleim vagy mint Bill és Annie.
– Az én családomban nem igazán értékelték a kemény munkát. – A szememet
forgattam. – Kivéve persze, ha iskolai tanulmányokról vagy sportteljesítményekről
volt szó. Pénzügyekben mindig fontos volt, hogy úgy tűnjön, a gazdagság magától
értetődő.
Bár Ian ezt nem akarta belátni, senki sem tud felépíteni egy sikeres saját
vállalkozást kemény munka nélkül.
– Ez kurva furcsa – jelentette ki Ian, és egyetértettem vele. A „kurva furcsa”
kifejezést a szüleimre találták ki.
– Leginkább kurvára valószerűtlen. – Hirtelen újra vonzó lett az előttem lévő
étel. Megint elkezdtem enni. – Remélem, megérted, miért tűnhet úgy, hogy elutasítom
a pénzügyi ajánlataidat.
– Azt hiszem, igen – mondta bizonytalanul –, de megtennéd, hogy azért
elmagyarázod?
Lenéztem és mosolyogtam. Az én csodás és faragatlan férjem valahogy sikeresen
sarokba szorított és elérte, hogy eláruljam neki, mitől félek a legjobban. Ez afféle
különleges képessége lehet, de hogy ez hosszú távon jó lesz-e nekem, azt még nem
tudtam eldönteni.
– Az az érzésem, hogy ha elfogadom a pénzedet, megnyerek egy versenyt, amin
indulni sem akartam. A szüleim neveztek be és kényszerítettek arra, hogy induljak.
Úgy érzem, büszkék lennének rám, amiért sikerült hozzámennem a gazdag pasihoz.
Már a kifejezéstől is rosszul voltam. „Sikerült hozzámennem a gazdag pasihoz”
– legutoljára gimiben volt vonzó életcél.
– A bemutatkozásunk után, mondjuk, nem tudom, mennyire lennének büszkék –
jegyezte meg Ian. A szüleim rossz benyomást tettek rá, de alábecsülte, hogy mennyire
fontos nekik a feje fölött lebegő dollárjel. A szüleimnek az szinte vallásos jelkép volt.
Még a vámpírokat is el tudták vele űzni.
A férjem szemébe néztem, hogy tudja, mennyire komolyan gondolom mindazt,
amit mondtam. Nagyon komolyan gondolom, és ez az egész borzasztóan lehangol.
 – Ha felhívnám most őket elújságolni, hogy házassági szerződés nélkül hozzád
mentem, és hamarosan többszörös milliomos leszel, te lennél a világ legjobb embere.
Más nem is számítana. Annak ellenére, hogy nem tudnak Ianről semmit, azt
leszámítva, hogy mesébe illő szörnyetegnek nevezte őket a fülük hallatára, sem arról,
hogyan bánik velem, oda és vissza lennének a gyönyörtől, feltéve persze, hogy
hozzáférhetek a vagyonához.
Lehet, hogy ezért nem tetszettek soha a Jane Austen-regények.
Ian az asztalra rakta a dobozt, amiből evett, és megfogta a szabad kezemet.
– Nézz rám. – Felém fordult, és hosszan tanulmányozta a szememet. – Az, hogy
a szüleid mit tennének, és hogy te mit tennél, két teljesen külön dolog. És az
égvilágon semmit sem kell bizonyítanod, sem nekem, sem nekik.
A szavaitól elérzékenyültem. Lehet, hogy jobban ellen tudtam volna állni nekik,
ha nem olyantól származnak, akit ennyire szeretek. Hittem neki, mert szerettem volna
hinni neki. Tudni akartam, hogy ő akkor is bízik bennem, amikor nekem kételyeim
vannak.
Képtelen voltam folytatni ezt a beszélgetést anélkül, hogy sírva ne fakadnék,
ezért témát váltottam.
– Nem tök szívás, hogy holnap reggel be kell mennünk dolgozni?
 ÖTÖDIK FEJEZET

A házasságunk első napjainak felhőtlen boldogsága pénteken hirtelen véget ért. Az

ágyon ülve figyeltem, ahogy Ian leveszi a nyakkendőjét és a mandzsettagombját.
– Jól vagy?
A komód feletti tükörben találkozott a tekintetünk.
– Nem igazán, de igyekszem.
Lehajoltam, hogy kikapcsoljam mattfekete cipőm csatját. Pár árnyalattal eltért a
temetésen viselt fekete ruha színétől. Annyira idegesítő az ilyen.
– És te? – kérdezte Ian egy idő után. A hangja üresen kongott és távolinak tűnt.
– Jól vagyok. Rosszul érzem magam, hogy nem érzem magam rosszabbul –
vallottam be.
– Nem igazán ismerted Emmát – felelte Ian gyengéden. – Nem tehetsz róla, ha
nem vagy szomorú.
– Sajnálom Sophie-t – magyarázkodtam, bár Ian nem kérte. – Neilt is sajnálom.
Nem ismerem őt, de el sem tudom képzelni, milyen lehet elveszíteni a gyerekedet.
Sophie nagyon szerette Emmát.
Ian bólintott. Ő pontosan tudta, milyen rettenetes ez az egész, elvégre
végignézte, ahogyan az anyja elveszítette két gyermekét.
– Utálom a temetéseket – mondta végül Ian.
Visszafogtam magam, hogy ne vágjam rá automatikusan, hogy senki sem szereti
őket. Lerúgtam a másik cipőmet is, és odamentem a férjemhez. Segítettem neki
levenni a zakóját, bár nem szorult segítségre. Tenni akartam valamit Ianért, csak nem
tudtam, mit.
Folyamatosan az járt az eszemben, ami Ian testvéreivel történt. Az ő haláluk
erőszakos volt és ijesztő, míg Emma és a férje olyan hétköznapian haltak meg, mint
sokan mások. De Ian kurta megjegyzése ráébresztett arra, hogy a halál módja csak a
gyász körülményein változtatott, a túlélő hozzátartozóknak ugyanolyan fájdalommal
kell szembenézniük.
Biztosan rettenetes voltam, de belegondoltam, hogy milyen lehetett Robby és
Cathy temetése. Egy temetés volt, vagy kettő? Az biztos, hogy egyházi temetést
kaptak. Vajon sokan voltak jelen? Mindenki tudta, mi történt? Amikor Ian meglátta
Emma és Michael koporsóját a kápolna első részében, vajon két másik emberre
gondolt?
Az egyetlen halálhoz kötődő élményem apám anyjának a halála volt. Nem
álltunk közel egymáshoz, bár mindig küldött üdvözlőlapot a születésnapomra.
Elrepültünk New Hampshire-be, hogy részt vegyünk a rövid szertartáson, majd
másnap haza is repültünk. Nem gyászoltam úgy, ahogyan azt mások szokták.
Elgondolkodtam, hogy ettől vajon rossz ember vagyok-e.
Ezt a témát nem vitathattam meg Iannel. A két fiatal halála, bár teljesen eltérő
körülmények között, már így is sok rossz emléket felelevenített benne.
Hátulról átkaroltam a derekát, és a hátára hajtottam az arcomat. Szavakkal nem
tudtam volna kisegíteni az érzéseiből, ezért reméltem, hogy az érintésem elég lesz
majd.
Megfogta a csuklómat.
– Azt hiszem, le kell feküdnöm egy kicsit.
– Megértem – mondtam, és szinte felsóhajtottam örömömben, hogy
sziesztázhatok egyet. Majd végiggondoltam, hogy Ian mi mindenen ment keresztül a
nap folyamán, és belém nyilallt, hogy talán nem akarja, hogy ott maradjak vele. –
Menjek el?
– Ne! – válaszolta meglepetten. Megfordult, és elkezdte kigombolni a fehér
ingét. – Miért akarnál elmenni?
– Gondoltam, talán egyedül akarsz maradni. – Ha együtt élnénk, mint általában a
házaspárok, akkor ez a kérdés fel sem merült volna.
Abbahagyta az inge kigombolását, hogy megfogja az egyik kezemet és
megcsókolja az ujjam hegyét.
– Ma végképp nem akarok nélküled lenni.
Hozzásimultam, és hagytam, hogy átöleljen. Minden percben meghal valaki. Ha
valaki olyannal esik meg, akit ismersz, vagy legalább hallottál róla, mint az én
esetemben, akkor a halál sokkal testközelibbnek tűnik. Olyan érzésem támadt, mintha
bármelyik percben elválaszthatna minket egymástól Iannel.
– Pihenjünk le – mondta Ian, és megcsókolta a homlokomat.
Miután levetkőztünk és befeküdtünk az ágyba, gyorsan elaludtam. Időnként
felébredtem, majd visszaaludtam. Élveztem, hogy Ian mellett pihenhetem ki ezt a
fárasztó napot.
Félálomban az oldalamra fordultam, hogy megöleljem, de az ágy üres volt
mellettem.
Felkönyököltem, és kifújtam a hajamat a szememből. Kint még sütött a nap, így
nem alhattam túl sokáig. Kikeltem az ágyból, és felkaptam Ian köntösét a fürdő
padlójáról. Ahogy bebugyoláltam magam a minőségi frottírköntösbe, csendben
megjegyeztem magamban, hogy egyik előnye az idősebb pasikkal járásnak, hogy le
lehet nyúlni a jó minőségű cuccaikat.
Mi nem járunk, hanem házasok vagyunk. Meglepően könnyű volt ezt elfelejteni.
Összekötöttük az életünket a törvény előtt, de erről néha megfeledkeztünk.
Lementem, és a második szinten eszembe jutott, hogy benézzek a
dolgozószobába. Az ajtó ugyan nyitva volt, de nem mertem bemenni. Ian a székében
ült leszegett fejjel, és az íróasztalon könyökölt. A fejét a kezébe támasztotta, ujjai
között rózsafüzér volt, a kereszt alja hozzáért az asztalhoz.
Nem akartam zavarni, ezért hátraléptem, de megijedtem Ambrose-tól, aki
hangosan nyávogva a csupasz lábamhoz dörgölőzött. Ian felkapta a fejét, én pedig
összerezzentem zavaromban.
– Sajnálom, nem akartalak megzavarni.
– Nincs semmi baj. – A szeme vörös volt, az egyiket megtörölte a kézfejével. –
Nem bírtam aludni, úgy horkolsz.
– Nem is horkolok. – Nem hagytam magam. – Nem szeretnéd inkább befejezni,
amit csináltál?
Úgy tűnt, jól szórakozik azon, hogy zavartan ha-donászok a rózsafüzér és az
asztal irányába.
– Nem, megvagyok. Isten nem csap le rád, ha nem fejezed be az imádságot.
Odamentem hozzá, és a széke támlájához dőltem. Megsimogattam a hátát a fehér
pólójában, amit a szürke flanel otthoni nadrághoz vett fel. A vállára hajtottam a fejem.
– Kemény nap volt, igaz?
– Igen – felelte, a homlokát dörzsölve. – Igazán remek lány volt.
Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de mégis csend állt be.
– Az imádkozás segít? – kérdeztem, magam sem tudtam, miért.
Ian felült, és furán nézett rám, mintha eszébe se jutott volna, hogy nem vagyok
jártas az imádkozással kapcsolatos kérdésekben. Nem kaptam vallásos neveltetést, és
amikor párszor jártam templomban barátokkal, nem „járt át a hit”, vagy hogy
mondják ezt.
– Nekem segít – felelte egyszerűen. – Valamit tenned kell, amikor úgy érzed,
elborít minden, vagy tehetetlennek érzed magad.
– A sírás nem számít? – kérdeztem, félig viccelve.
– Mi a helyzet a jógával vagy a meditációval? Azt se szoktad csinálni? – Hát
persze, hogy pont ezekre kérdezett rá.
Megráztam a fejem.
 – Nem igazán, bár tudom, hogy ez most biztos nagyon sokkol.
Ian beazonosíthatatlan hangot hallatott. Újra csend állt be, kihangsúlyozva a
köztünk húzódó kulturális szakadékot. Bármennyire is szerettem, még mindig nem
tudtam róla mindent, de másra se vágytam jobban.
– Megmutatod?
Ian arckifejezése a kellemes döbbenet és a zavarodottság között ingadozott.
– Nem tiszteletlen akarok lenni…
– Dehogyis, egyáltalán nem gondoltam, hogy az vagy – mondta felvont
szemöldökkel. – Gyere ide.
Elrugaszkodott az asztaltól eléggé ahhoz, hogy az ölébe tudjak ülni. Gyengéden
az ujjaim közé fonta az ujjait, közrefogva a rózsafüzért. Felhúzta a keresztet középre.
– Először keresztet vetsz…
– Így? – Megérintettem a homlokomat és a váltamat.
Halkan kuncogott.
– Majdnem. Megmutatom. – Megfogta a jobb kezemet, és a homlokomhoz, majd
a mellkasomhoz, a bal vállamhoz, és végül a jobb vállamhoz tette. – Az Apa, a Fiú és
a Szentlélek nevében. – Összetette a kezemet, majd folytatta. – Mindig ezzel kell
kezdeni, minden egyes imát.
– Értem.
– A rózsafüzér az Apostoli hitvallással kezdődik. Hiszek egy Istenben,
mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő
egyszülött Fiában, a mi Urunkban; aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz
Máriától; szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül; fölment a mennybe, ott
ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek a
Szentlélekben. Hiszem a katolikus Anyaszentegy-házat; a szentek közösségét, a
bűnök bocsánatát; a test feltámadását és az örök életet. Ámen.
Ian úgy darálta le az imát, mint egy bevásárlólistát, én pedig kétségbeesetten
próbáltam követni.
– Nahát, ez elég nyomasztóan hangzik az ítélettel meg a pokollal.
– Ezek csak az általános felhasználási feltételek – tréfálkozott. – Az a célja, hogy
emlékeztessen arra, hogy te katolikusként miben hiszel. Mármint ha katolikus vagy.
– Jól van, utána mi jön? – Azóta érdekelt, hogy pontosan mik a szabályok a
rózsafüzér mögött, amióta elmentem egyszer Iannal templomba. Nem igazán fogtam
fel akkor, hogy jönnek a képbe azok a láncok.
– Utána elmondjuk a Miatyánkot…
 – „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…” ez az, ugye? – kérdeztem rá, és amikor
bólintott, felfedtem a forrásomat. – Azt ismerem, Barbra Streisand megénekelte.
– De mi azt mondjuk, hogy „bocsásd meg vétkeinket” ahelyett, hogy „felejtsd el
tartozásainkat” – felelte.
– A diákhitelt még Isten sem engedi el neked, igaz? – mondtam sóhajtva.
– Nem gondoltam volna, hogy a te korosztályodból bárki is ismeri Barbra
Streisandet.
– Hát persze hogy ismerjük! – Arra inkább nem tértem ki, hogy a Glee – Sztárok
leszünk! sorozatban hallottam róla. Kellemetlen lett volna. – Akkor ezek szerint…
– Jól van. Utána elmondasz három Üdvözlégyet. – Az ujjamat a három
egymáshoz közel lévő gyöngyre rakta. – Egyet minden gyöngynél.
– Most már értem! Az egymáshoz közel lévő gyöngyök mind az Üdvözlégyet
jelzik, a különálló gyöngyök pedig a Miatyánkot. – Kezdett összeállni a kép. – Az
Üdvözlégynek mi a szövege?
– Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes! Az Úr van teveled. Áldott vagy te az
asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz
Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján.
Ámen. – Ian hangja egész elhalkult a mondat végére, és szinte elcsuklott.
Felé fordította a fejemet.
– A szüleidre gondoltál ma, amikor Neillel és Valerie-vel beszéltél.
Bár az oktatás véget ért, Ian szórakozottan áthúzta a gyöngyöket az egyik
oldalról a másikra.
– Az anyukámra gondoltam. – Kis szünet után folytatta. – Apám meghalt
tizenkét éves koromban. Anyának kellett mindent elintézni egyedül. Nem elég, hogy
felnevelt minket kilencünket, de amikor Robby és Cathy meghalt, akkor… Akkor
nem volt kivel megosztania a gyászát. Nagyon megviselte.
– Ez természetes. – Egy gyerek elvesztése az egyik legrémesebb élmény lehet
valakinek az életében. Végignézni, ahogyan egy családtagunk átéli ezt, és nem tudunk
neki segíteni, pokolian nehéz lehetett.
Ian ezért nem ment vissza a képzőművészeti egyetemre.
Legszívesebben sírtam volna. Nem Sophie-ért vagy Neilért, persze félreértés ne
essék, még mindig nagyon sajnáltam, ami velük történt, hanem Ian családjáért és a
rettenetes tragédiáért, ami megváltoztatta az életüket. Nem ismertem Ian többi
testvérét, még a nevüket se tudtam, de így már sokkal jobban értettem, hogy Annie
hogyan lett ilyen. Persze hogy irányítani akarta az öccse életét, hisz úgy tarthatja
életben.
 – Sajnálom, hogy ennyi mindent nem értek a családoddal kapcsolatosan –
mondtam halkan. – Meg az életeddel kapcsolatban sem – tettem hozzá, miközben a
rózsafüzérrel játszottam, amit közösen fogtunk.
– Ezért nem vagyok épp egy nyitott könyv ezeket a dolgokat illetően. – Óvatosan
lefejtette a gyöngyfüzért a kezünkről, és zsebre vágta. – Sosem beszéltem ezekről
korábban.
Összeráncoltam a szemöldököm.
– Azért a volt feleségednek meséltél ezekről, ugye?
– Tudott Robbyról és Cathyről, de akkor voltam vele, amikor semmivel nem
akartam szembenézni. – Megvonta a vállát. – Nem tudom, mi változott meg. Lehet,
hogy a válás ráébresztett a saját halandóságomra, vagy az kavart fel, ami Emmával
történt… Mindenesetre hirtelen úgy érzem, erről beszélnem kell, és imádkoznom kell.
Felálltam. Elméletileg nagyon romantikus valakinek az ölében ülni, de hosszú
távon borzasztó kényelmetlen.
– Akárhogy is, ugye tudod, hogy nem kell egyedül megbirkóznod ezzel? Nem
vagy köteles semmit se elmondani, de ha szeretnél beszélni valamiről, meg foglak
hallgatni, Ian szomorúan mosolygott.
– Szeretlek, és hálás vagyok, hogy vagy nekem.
A vállára hajtottam a fejem.
– Én is.


A házasságunk első hete sok szempontból olyan volt, mintha folytattuk volna azt az
életet, amit akkor éltünk, amikor randiztunk. Felváltva voltunk nála és nálam, illetve
külön is töltöttünk időt. Ian tiltakozott, de ez létfontosságú volt számomra, egyrészt,
hogy megőrizzük a titkunkat, másrészt, hogy maradjon saját terem. Szerettem Iant, de
annak nem örültem, hogy nem volt időm magamra. Amikor vele voltam, másra se
vágytam, csak rá. A közvetlen környezetében akartam lenni, beszélgetni, ölelkezni
akartam. A napok az irodában pokoliak voltak, és nemcsak azért, mert, mint mindenki
más, aggódtam, hogy Sophie személyes családi válsága kihat a magazinra is, hanem
mert másra se vágytam, csak hogy Iannel legyek.
Ez egyszerre megrémisztett és feldobott.
Még Braddel, az Ian előtti legkomolyabb barátommal sem féltem attól, hogy
elvesztem magam valaki másban. Ianben simán elvesztettem volna magam, még
vágytam is rá, de nem tehettem meg, ha együtt akartunk lenni.
Pár héttel korábban még arra számítottam, hogy a Valentin-napot egyedül fogom
tölteni és magamat fogom sajnálni, miközben végignézem az Alkonyat-trilógiát egy
nap alatt, és kisírom a szemem. Határozottan jobb érzés volt aznap felébredni Ian
mellett a kényelmes ágyamban. Ugyanakkor nem beszéltünk meg semmilyen konkrét
tervet a házasságunk első mérföldkövére.
– Elmegyünk valahova ma este? – kérdeztem, miközben készítettem össze az ott
alvós táskámat. Nem vittem át túl sok mindent Ianhez, Rosa már így is viccelt párszor
azzal, hogy milyen sokat vagyok távol a lakástól. A korábbi lakótársa egyik napról a
másikra szívódott fel, otthagyva őt a lakbérrel. Egyik reggel csak úgy eltűnt,
összeköltözött a barátjával. Nem akartam, hogy Rosa attól tartson, hogy én is ezt
fogom tenni.
– Nem fázol? – kérdezte Ian ásítva. Sosem aludt jól, ha átjött. Az ágyam messze
nem volt olyan jó, mint az övé. A szerelme bizonyítékának vettem, hogy mégis kitette
magát ennek a kínzásnak.
Végignéztem magamon. Egy fekete férfibokszerben aludtam el, és fölülre nem
vettem fel semmit, amióta felkeltem.
– Nem igazán, megsültem a paplan alatt.
Ez leginkább abból fakadt, hogy az ágy arra kényszerített, hogy összebújva
aludjunk. Imádtam hozzábújni Ianhez, de most, hogy a sóher főbérlőm végre
bekapcsolta a fűtést – végül is csak decemberig várt vele –, az apró szobám gyorsan
átmelegedett. Ha ehhez még hozzáadunk egy ragaszkodó skótot, megkapjuk a sütőt,
amiben aludtam.
Elővettem egy vörös csipketangát a bugyisfiókomból, és a mutatóujjamra húzva
kilőttem Ian felé, mint egy befőttesgumit. Ian elkapta a bugyit, és úgy tett, mintha
szagolgatná. Ráugrottam, hogy visszaszerezzem tőle.
– Még nem is volt rajtam. Egyébként sem válaszoltál a kérdésemre.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova. – Felült, a szokásos elfojtott
nyögések és morgások közepette. – De meglepetésnek szántam.
– A meglepetésednek van dresscode-ja? – Általában imádom a meglepetéseket,
de a Valentin-nap fontos nap volt. Legalábbis a legtöbb ember úgy tartotta, hogy
fontos nap a pároknak. Nem beszéltünk meg semmit Iannel azontúl, hogy nem otthon
alszom, hogy Rosa romantikus vacsorát főzhessen Amandának.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én úgy tervezem, hogy pofátlanul jóképű
leszek – mondta, és végigfutatta a kezét a hajában, majd hátradobta a fejét a drámai
hatás kedvéért.
– Fogd be! – Halkan felnevettem. Ian hajlamos volt alábecsülni, hogy mennyire
szexi. A szívem megdobbant, ahogy az ágyam szélén ült kialvatlanul pislogva, őszes
haja összekócolva. Igen, ráncos volt az arca, de ezek a ráncok jelezték az élénk
mosolyokat és döbbent arckifejezéseket, amiket úgy szerettem. Volt-e annyira jó a
teste, mint egy folyamatosan edzeni járó huszonöt évesnek? Nem, de a széles vállába
jól meg lehetett kapaszkodni, a karja elég erős volt ahhoz, hogy felemeljen és
elvigyen, és a fejem tökéletesen illeszkedett a mellkasához. Sokat foglalkozott azzal,
hogy ő milyen „öreg”, de szerintem csak túl érzékeny volt.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni egy kellemes étterembe –
javasolta. – Nem estélyi ruhás helyre, csak egy…
– Kellemes étterembe – fejeztem be a mondatát, miközben egy világ omlott
össze bennem. Át se gondolta, hova menjünk? Az ég szerelmére, mégiscsak Valentin-
nap volt, ráadásul az első Valentin-napunk házastársakként. Tudom, hogy borzasztóan
lefoglalja a munka, ezért se nem volt reális, se nem volt fair elvárni tőle, hogy
mindent félretegyen nagy, romantikus tervekért. Attól még persze átbeszélhettük
volna mindezt együtt, és kitalálhattunk volna valamit.
Te is felhozhattad volna, emlékeztettem magamat. Te jól tudsz szervezkedni.
– Rajtad öltöny és nyakkendő lesz? – kérdeztem, a biztonság kedvéért.
– Igen.
– Hát persze. – Reméltem, nem hangzóm olyan nyűgösnek, mint amilyen
valójában voltam. Iant mindennap öltönyben láttam, kivéve vasárnap. Nem mintha túl
sokáig magán tartotta volna a ruhát, miután hazaért. Általában már a bejárati ajtónál
elkezdett vetkőzni, és egy egész halom ruhát hagyott maga mögött. A cipőjével és a
zoknijával kezdte a liftnél, és az alsónadrágjával végezte a mosókonyhánál. Több
ruhája volt különböző kosarakban, mint a gardróbjában. Ez persze nagyon aranyos
volt, de a rajongása az öltönyökért nem árult el sokat arról, hogy mit vegyek fel este.
Összevont szemöldökkel grimaszoltam a ruhatáramra. Hirtelen semmi se tűnt elég
jónak vagy érdekesnek. – Jól van, biztosan találok majd valamit.
Ha mégsem, végigpróbálom az irodában lévő mintákat, míg valami rám jön.
Ian felkapta a telefonját.
– Jól van, mennem kell. Be kell ugranom az irodába egy értekezlet miatt. Utána
el kell intéznem a romantikát.
Csak most kezdi elintézni? Átkoztam magam, amiért ilyen rosszul szerveztem
ezt az egészet. Ő volt a cége vezető építésze a cég eddigi legfontosabb projektjén.
Nekem kellett volna gondoskodnom arról, hogy az első közös romantikus ünnepünk
jól sikerüljön.
Ian megígérte, hogy értem jön hatkor, majd távozott. Felvettem a pizsamámat, és
kimentem a konyhába. Rosa már fel volt öltözve, és egy termoszba öntött épp kávét.
 – Csinos vagy – mondtam, ahogy végignéztem a sötét farmerján, flitteres, lila
blúzán a barna műbőr dzsekije alatt. – Mint egy Michael Kors táska.
– Tényleg? – kérdezte mosolyogva, és megrázta a hosszú, göndör, fekete haját.
Ma valahogy még látványosabb volt a frizurája. Rosa haján mindig le lehetett mérni a
hangulatát. – Nem erre számítottam, de ez is elég szexin hangzik.
– Amandával máris kezditek a romantikázást? – kérdeztem, miközben idegesen
doboltam a bögrém oldalán. Rosa valószínűleg arra számított, hogy az egész napot
Iannel töltöm. – Leléphetek, ha kell.
– Nem kell. Csak azután találkozunk, hogy Amanda végzett a munkával,
valamikor nyolc körül. – Rosa beleszürcsölt a kávéba. – A csajos Valentin-napi parti
Cindynél lesz. Mindig úgy érzem, hogy elítél, ha nem vagyok kicsípve csak úgy.
– Általában nem találkoztok vasárnap. – A színes bőrű transz nők csoportja,
amihez tartozott, általában a hónap második szombatján járt össze.
– A barátod általában nem alszik itt szombat esténként – jegyezte meg Rosa
felvont szemöldökkel.
– Bent volt a városban a munka miatt – emlékeztettem, a szememet forgatva.
– Nem mondtam semmit – vágta rá Rosa kuncogva. – Penny és Ian ülnek a fán.
D-U-G-N-A… – zendített rá az ismert mondókára, amit elferdített.
– Jaj, nőjj már fel – szóltam rá nevetve.
– Örülök, hogy ilyen jól mennek a dolgok. Tényleg. – Most először úgy tűnt,
őszintén beszél.
Nem arról van szó, hogy Rosa ne lett volna őszinte, pont ellenkezőleg, az elejétől
kezdve nem rejtette véka alá az érzéseit Iannel kapcsolatban. Már annyira
megszoktam, hogy azt mondja: „Szeretném, ha boldog lennél, de…”
Amikor újból egyedül maradtam, a gardróbomhoz mentem, hogy összeszedjem
az ott lévő ruhákat. Sok cuki ruhám volt. De most nem cuki vagy bulizós szexi ruhára
volt szükségem, hanem vonzóra. Minden hétköznap meg bírtam oldani Taylor
Swiftet, hétvégenként még Rihanna is belefért, de ma este Lana Del Rey akartam
lenni.
Fura dolog történt, amióta Iannel megint együtt voltunk. Megint elkezdtem
kételkedni magamban, és egyáltalán nem azért, mert Ian mondott vagy csinált volna
valamit. A pár hónap alatt átélt érzelmi megpróbáltatások, hogy szerelmes lettem,
majd összetört a szívem, majd elhidegültem a szüleimtől, újból szerelmes lettem,
eléggé megviseltek. Ugyanakkor szexuális téren egyáltalán nem voltam bizonytalan
vagy sebezhető.
Ez mind a házasság miatt volt.
 Most, hogy eldöntöttem, az életem hátralévő részét Iannel fogom leélni, olyan
volt, mintha levették volna rólam a terhet. Az, hogy aláírtunk egy jogi papírt, hogy
tudatosan összekötjük az életünket, mert Ian szerelmes belém, elég jó bizonyíték volt
arra, hogy nem képzelődtem, Ian tényleg velem akart lenni. Sosem voltam még
ennyire felszabadult egy kapcsolatban. Ennek eredményeként a libidóm az egekbe
szökött. Azokon az estéken, amiket külön töltöttünk Iannel, messze túl sok mocskos
történet olvastam egy fanficoldalon, amit Amanda mutatott. Amikor épp nem
Hermione és Draco vad románcát olvastam, a Tumblrt kutattam át, hogy minden
létező szexuális pozícióról nézzek fekete-fehér gifeket.
Nem csak arról volt szó, hogy izgatott voltam, és le kellett vezetnem a
feszültséget. Korábban sem voltam naiv szexuális téren, de most, hogy már tudtam,
milyen érzések társulnak az általam látott dolgokhoz, ez az inspiráció is komoly
szerepet játszott a fantáziáimban. A szexualitásom hirtelen egy óriási vidámparkká
alakult, és minden körre magammal akartam vinni Iant.
Teljesen megfeledkeztem a burgundivörös bársony „Lady Love Song” ruháról,
amit egy éve vettem a Modclothnál. Ahogy megpillantottam a gardrób hátuljában,
egyből tudtam, hogy erre lesz most szükségem. Egyetlenegyszer volt rajtam előtte,
Brad egyik kollégájának az esküvőjén. A lakodalom egy jachton volt Long Islanden,
ezért a ruhát úgy rendeltem, hogy passzoljon a fényűző eseményhez. Nekem úgy tűnt,
beleolvadok vele a násznépbe, de Brad később bevallotta, hogy zavarba hozta a ruha
merész kivágása.
Most, hogy újból szemügyre vettem a ruhát, úgy, hogy nem próbáltam meg
tetszeni annak a pasinak, akiről később kiderült, hogy a világ legnagyobb seggfeje,
egyáltalán nem értettem, mit kifogásolt rajta. A szív alakú kivágás valóban elég mély
volt, de nem annyira, mint az MTV Music Awards vörös szőnyegén megjelenők.
Testhezálló volt, de nem annyira, mint egy csőruha. Persze olyan ruha is lógott a
szekrényemben, de tudtam, mit illik felvenni bulikba, és mi megfelelő egy komolyabb
környezetben.
Brad csak seggfejkedett a ruhával. Ezt fogom felvenni a randimra Iannel, és
annyi push up-betétet fogok rakni a melltartómba, hogy a mellem valósággal kifolyik
majd a ruhámból.
Ian hatra jött értem, fél négykor elkezdtem készülődni. Legutoljára akkor
készülődtem ennyit, amikor az Elwood Centerben rendezett buliba készültem, és Rosa
nem is panaszkodott, hogy milyen hosszan kisajátítom a fürdőszobát. Vettem egy
fürdőt, hogy mindent leborotváljak, majd a zuhany alatt megmostam a hajamat.
Hajszárítóval, hajsütővassal és csatokkal estem magamnak, míg úgy nem festettem,
mint régen a hollywoodi színésznők. Ezek után elővettem a nagy sminktáskámat, és
csináltam egy Kardashianhez méltó kontúrozást. Még a dekoltázsomat is lealapoztam.
Igaz, amennyire kitömtem a melltartómat, a mellem már nem igazán szorult
segítségre.
– Jól van, szerinted ez milyen? – kérdeztem, ahogy kiléptem a fürdőből a
ruhámat igazgatva, hogy minden biztosan a helyére kerüljön.
– Szerintem remek.
Összerezzentem Ian hangjától.
– Nem is hallottam, hogy megjöttél! – Azzal voltam elfoglalva, hogy a
szemhéjtust lézervágó-precizitással húzzam meg. Odaugrottam hozzá, és lábujjhegyre
álltam, hogy egy csókot nyomjak az arcára. Ian nem törölte le a rúzst az arcáról, és ez
óriási örömmel töltött el.
– Te jó ég, iszonyatosan jól nézel ki! – mondta, és hátralépett egy lépést. Szinte
éreztem a tekintetét, ahogy minden egyes porcikámat megcsodálta. Annyira kívántam,
hogy majd elvesztettem a józan eszemet. A nap folyamán most először imádkoztam
azért, hogy valami rendkívül unalmas és rövid programot szervezzen, hogy gyorsan
túllegyünk rajta és felmehessünk hozzá.
Ian fintorgott egyet.
– Úgy érzem, jobban is megerőltethettem volna magam.
Bár állandóan öltönyben láttam, a ma esti az egyik legjobb darab volt. A
tengerészkék, egysoros zakó enyhén karcsúsított volt, és az anyag nagyon enyhén
csillogott. A szabása konzervatív volt, de nem olyan merev és komoly, mint némelyik
másik öltönye. A ropogós fehér ingét egy széles, hajszálcsíkos, szürke-fehér
nyakkendővel párosította.
– Dehogy, tökéletes vagy így. – A haja egy árnyalatnyit túl szigorúan volt
elválasztva a vidám esti programhoz, ezért belenyúltam és összeborzoltam, pont
eléggé ahhoz, hogy pár tincs előrehulljon a homlokára. – Tessék, már nem nézel ki
úgy, mint egy temetkezési vállalkozó.
– Milyen cipőt veszel fel? – kérdezte Rosa. Majdnem megfeledkeztem róla, hogy
nem kettesben vagyunk Iannel.
Lenéztem a lábamra. Arról is megfeledkeztem, hogy nincs rajtam cipő. A
normális esetben az agyamat ellátó vér valahol máshol, szórakoztatóbb vidékeken
járhatott.
– Valószínűleg a pántos, ezüst Betsey Johnson magas sarkúmat.
Az a cipő jó sokba került, ezért ritkán vettem fel.
Rosa jóváhagyóan bólintott.
 – Jó döntés.
Bementem a szobámba, és miközben fél füllel hallgattam Rosa és Ian
beszélgetését, kivettem a cipőt az ajtóra szerelt rendezőből.
– Szeretném megjegyezni – mondta Rosa –, hogy szerintem nem nézel ki
temetkezési vállalkozónak. Ha bejönnének a férfiak, az igazán idős férfiak, nekem
tökre tetszene ez az öltöny.
– Köszönöm – felelte Ian, és megköszörülte a torkát – ezt az igazán kifacsart
bókot.
– Ez van, ezt kell szeretni, Ian – mondta Rosa, és őszintén felnevetett. Van
remény, hogy egy nap megkedveli a férjemet.
Azért fontos volt kiállnom mellette.
– Ian nem öreg!
– Ezt magyarázd el a térdemnek – felelte Ian. -A ma esti programunk időhöz van
kötve, ráadásul a lakótársad szerint lehet, hogy szétporladok az este vége előtt.
– Jól van, jól van! – Felvettem az egyik cipőt, és azon a lábamon ugrálva
mentem ki az előszobába, hogy ott vegyem fel a másikat. – Kész vagyok.
– Gyönyörű vagy – mondta Ian, és odalépett hozzám, hogy homlokon csókoljon.
– Jó szórakozást! – szólt utánunk Rosa, miközben felkaptam a konyhapultról a
fekete retikülömet, és kivezettem Iant a lakásból.
Ian kinyitotta nekem a kocsija ajtaját. Miután mindketten beszálltunk, faggatni
kezdtem.
– Hova megyünk?
Akármit is válaszol, fel fogom venni a gyűrűmet. Elővettem a retikülömből, és
az ujjamra húztam. A szemem sarkából láttam, ahogy Ian is előveszi az övét. Mindig
hordtuk, amikor csak tudtuk, kockáztatva azt, hogy véletlenül összefutunk egy
ismerőssel. Így utólag belegondolva, ki kellett volna találnunk egy fedőtörténetet.
– A Természettudományi Múzeum planetáriumába – felelte, és beindította a
motort.
– Ó, értem. – Voltam már korábban az Adler Planetáriumban, szórakoztató hely
volt, de nem az a kiöltözős fajta. – Nem öltöztünk kicsit túl az alkalomhoz?
– Van egy koktélparti az esemény előtt, nem tudom, mi a dresscode. – Ian
megvonta a vállát, és az úton tartotta a szemét. – Akárhogyan is, te leszel az
univerzum legszebb nője ma este.
– Haha – mondtam, bár aranyos volt tőle, hogy ezt mondja. – Remekül hangzik.
– Gondoltam, ha a tudomány találkozik a romantikával, az biztosan tetszeni fog
neked.
 – Biztosan tetszeni fog, igen. – Az egész testem sajgott a közelségétől.
Iszonyatosan jól nézett ki ma este. Persze az én szememben mindig iszonyatosan jól
nézett ki. A combjára tettem a kezem, és visszafogtam magam, nehogy
letartóztassanak vezetés közbeni orális szexért.
El kellene utaznunk vidékre valamikor – futott át az agyamon.
Bár legszívesebben azonnal a lakására vittem volna Iant, hogy elcsábítsam,
nagyon élveztem a planetáriumot. Az esemény előtt egy dzsesszzenekar játszott, mi
közben iszogattunk és fel-alá sétáltunk az épületben. Az előadás maga pedig a
csillagképekkel kapcsolatos görög romantikus mítoszokról szólt. Szinte az összesét
ismertem már, de szórakoztató volt megpróbálni kiolvasni Ian arckifejezését a
sötétben. Úgy tűnt, hogy jól érzi magát.
Megesett, hogy ezen aggódtam. Iannel szívesen csináltunk közös programokat,
de ezek nem olyan dolgok, amik mindkettőnknek fontosak. Azt egyedül csináltuk.
Lehet, hogy ez is része annak, hogy megőrizzük a saját identitásunkat, és nem kell
aggódnom emiatt.
Ma este jól fogjuk érezni magunkat, nem fogom elrontani az estét a dolgok
túlanalizálásával.
Jaj, ugyan már, miket beszélek? Tudtam, hogy ez lesz, képtelen vagyok leállítani
magam, ha egyszer beindul a gépezet.
Hogy eltereljem a gondolataimat, odahajoltam Ianhez, és a fülébe súgtam:
– Szerinted feltűnne bárkinek is, ha kézimunkáznék egyet rajtad?
Ian felhorkant, amit igyekezett köhögésnek álcázni. Elégedetten hátradőltem a
székemben, és felnéztem a csillagokra.
Ian tényleg mindent beleadott a vacsorába. Talán kicsit túl sokat is. A Daniel egy
drága, elegáns étterem volt. Ugyan nem volt polip az étlapon, de egyértelműen
emlékeztetett a katasztrofális első randinkra.
– Miért költesz ennyi pénzt egy vacsorára egy drága étteremben, amikor a
legjobb estéinket elviteles kaja fölött töltöttük el? – kérdeztem tőle, ahogy áthajoltam
az asztal fölött.
Ian rám mosolygott.
– Azért, mert a kapcsolatunkban semmit sem csináltunk úgy, ahogyan azt
hagyományosan szokás. Úgy gondoltam, hogy egy drága vacsora a feleségemmel
Valentin-napkor igazán üdítő változás lenne.
Néha olyan bunkó tudtam lenni. Annak ellenére, hogy Iannek igaza van, semmi
sem volt hagyományos a kapcsolatunkban, ő maga egy hagyományos fickó. Rengeteg
áldozatot hozott érte, hogy velem lehessen. Erre pont az egyetlen normális dologba
kell belekötnöm?
A csüggedtségem valószínűleg kiülhetett az arcomra, mert gyorsan hozzátette:
– Ne, nem úgy értettem!
Kipréseltem magamból egy mosolyt.
– Sajnálom. Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat. Tudod, milyen fura tudok
lenni néha.
– Miből gondolod, hogy boldogtalan vagyok veled? – A kezét tenyérrel felfele az
asztalra tette. Remegő ujjakkal fogtam meg.
– Nem gondoltam ezt, miután végiggondoltam. – Egy ideig tanulmányoztam az
apró kezemet az ő hosszú, elegáns ujjai között. – De mindig az az első gondolatom,
hogy nem vagy elégedett velem. Utána hülyén érzem magam, amikor rámutatsz,
menynyire boldog vagy. Aztán pedig azt érzem, hogy biztos nem vagy elégedett
velem, amiért ilyen buta vagyok.
– Nem gondolom, hogy buta vagy – mondta, miközben megráztam a fejem, és
magamban nevettem magamon. – Nem vagyok boldogtalan veled, sem azzal, ahogyan
alakul az életünk. Csak el akartam vinni a gyönyörű feleségemet egy drága étterembe
vacsorázni, hogy eleget tegyünk a fogyasztói társadalom elvárásainak ezen a
meglehetősen olcsó ünnepen.
– Ez érthető. – Hogyan is szállhatnék vele vitába? Nagyon jól értett ahhoz, hogy
elhessegesse az érveimet, még mielőtt megfogalmaznám őket.
Bárcsak méltóbbnak érezném magam hozzá. Tudom, hogy ez butaságnak tűnhet,
hisz bárki, aki ránk néz, azt gondolja, hogy Ian jött ki jobban ebből az egyezségből,
hisz ő a gazdag, középkorú férfi a fiatal, státuszszimbólum feleséggel. Eszembe
jutottak azok az alkalmak, amikor fiatalabb nőket láttam idősebb férfiakkal, és
undorodva gondoltam arra, hogy a lány valójában csak a férfi pénzére hajt. Most már
tudom, milyen utolsó seggfej voltam, amiért ezt gondoltam. Ha valamelyikünk nem
érdemelte meg a másikat ebben a párban, az egyértelműen én voltam.
– Még nincs vége a romantikának – jelentette ki Ian a liftben, ahogy felmentünk
a lakásába. – Nagyon látványos ajándékokkal készültem.
Összeszorult a gyomrom. Biztosan valami ékszert vagy hasonló drága dolgot
vett, én pedig nem vettem neki semmit. Én voltam a világ legrosszabb felesége.
– Jaj, ne.
Kinyílt az ajtó, és Ian felkapcsolta a lámpát, ahogy beléptünk az előszobába.
– Mi az?
– Én nem vettem neked semmit. – Megdörzsöltem a homlokomat. – Annyira
elfoglalt voltam a munkával, meg te is, nem is tudtam, hogy fogunk-e ajándékozni,
vagy hogy lesz…
Általában az emberek körülöttem meg szokták mondani, ha ajándékot
szeretnének tőlem. A szüleim például figyelmeztetnek, hogy ezúttal jobban teljesítsek
karácsonykor, Brad pedig szólt, hogy a születésnapja pár hét múlva lesz, és elmondta,
hogy ő mennyit költött az én ajándékomra. Rosa általában azt mondta, hogy vett
nekem karácsonyi ajándékot, szóval reméli, én is veszek neki valamit, ami ezerszer
jobb volt, mint a családom megjegyzései, Ian sosem hozta fel ezt a témát, ezért
teljesen megfeledkeztem róla.
– Nem azért vettem ajándékot, mert elvárok valamit cserébe – mondta kicsit
zavartan. – Nem kell természetben sem fizetned, akkor is megkapod őket.
– Tudom – mondtam nevetve, és leültem a kanapéra. Tudtam, hogy mi az
ajándékozás lényege. Azt is tudtam, hogy a korábbi, torz élményeim beszéltek
belőlem megint, nem volt szükségem arra, hogy Ian emlékeztessen rá. – Csak rosszul
érzem magam. Én is szeretném kimutatni, hogy mennyire szeretlek.
Végiggondoltam, hogy mi tetszene neki. Jó ceruzák a tervek rajzolásához? Egy
vázlatfüzet? Ian bármit megvehetett magának, amire csak vágyott. Biztosan
megveheti magának, amit én ajándékba tudnék neki adni.
– Kénytelen leszel majd másképp kifejezni a szerelmedet. Például szexuális
ellenszolgáltatásokkal. – Ian viccnek szánta a mondatot, de hirtelen összeállt bennem
a kép. Nemcsak azért akartam állandóan szexelni, mert végre volt valaki, akivel meg
tudtam ezt lépni, hanem mert fizikailag is ki akartam fejezni az érzelmeimet. Így már
minden sokkal érthetőbb! Nem értem, hogyan nem döbbentem rá erre előbb, mindig is
szerettem ölelgetni az embereket, akkor is, amikor engem nem ölelt meg senki. Az
összebújva alvás volt az egyik legkedvesebb elfoglaltságom a világon. Azért akartam
folyamatosan odabújni Ianhez, mert szerelmes voltam belé.
Néha olyan hülye tudtam lenni.
– Az már sokkal jobban hangzik – feleltem. – Olyan lesz, mint a Könnyű
nőcskében, csak itt tényleg lefekszem majd veled, nem pedig csak azt mondom
mindenkinek.
– Pontosan. – Ian szerencsére ismerte a filmet. – Ne mozdulj.
Berohant az étkezőbe, és egy nagyméretű díszdobozzal tért vissza, mire
felvontam a szemöldökömet.
– Nem is tudom, Ian. Ruhásdoboz, Valentin-nap…? Azt hiszem, ez inkább neked
lesz ajándék, nem nekem. – Leemeltem a doboz tetejét. – Bár jó nehéz.
Túl nehéz ahhoz, hogy szexi fehérnemű legyen, hacsak nem vett belőle több
kilóval. De ez…
 – A műszál nem valami szexi… – Mi ez, egy plüssállat? Csúszásgátló gumi volt
rögzítve az egyik… csáp aljára. Felsikítottam, és villámgyorsan csomagoltam ki a
ruhadarabot.
– Ez egy polipos kezeslábas – mondta Ian, de addigra már felfogtam, mit tartok a
kezemben. Rekordidő alatt kapcsoltam ki a szandálomat. – Nem kell felpróbálnod, ha
nem akarod – mondta Ian, szinte reménykedve.
Hogyne próbálnám fel? De nem fogom arra kérni Iant, hogy ebben a jelmezben
dugjon meg.
– Hogyne akarnám! – kiáltottam fel, és lerúgtam a cipőmet, hogy már bele is
lépjek a kezeslábasba. – Ez hihetetlen! Nem is tudtam, hogy van ilyen! – Ami fura, ha
elnézem a barátaim által posztolt polip tematikájú posztok számát a Facebook-
falamon.
Ian épp időben nyúlt értem, hogy ne essek el, miközben izgatottan próbáltam
magamra venni a ruhadarabot. Még a cipzárt is segített felhúzni.
– Ez még nem minden – ígérte, miközben a fejemre húzta a kapucnit. – Az
emeleten romantikus hangulatot teremtettem, ami kiválóan passzol az új, romantikus
ruhádhoz.
Elcsoszogtam a lift üvegajtajához, amiben megcsodáltam magamat. A kapucnin
volt a polip szeme, iszonyatosan aranyos volt az egész.
Ahogy felértünk a hálószobához, megtorpantam az ajtóban.
– Sötét van.
Nem tudom, mire számítottam, elvégre együtt jöttünk haza.
– Valóban – mondta Ian mögöttem. – A sötétség is a hangulat része.
Kíváncsian fordultam felé.
Az ajtó felé mutatott.
– Kapcsold fel a lámpát.
Kitapogattam a kapcsolót. Ahogy világos lett, egyből az ágyra pillantottam.
Hirtelen elakadt a lélegzetem, és eltakartam a számat az egyik polipcsápommal.
– Ez a legromantikusabb dolog, amit…
A szokásos egyszerű, fehér ágyneműhuzat helyett most egy gyönyörűen festett,
realisztikus polip terült el az új selyemhuzaton. Alig bírtam levenni róla a szemem, de
kénytelen voltam, hogy Ianre nézhessek.
– Ez hihetetlen.
– Nem csak romantikus gesztusnak szántam. Szeretném, ha otthonosan éreznéd
magad. Tudom, hogy áthoztál pár dolgot – a komódra mutatott –, de ebben a lakásban
mindent a lakberendező választott ki, sose vettem a fáradságot, hogy lecseréljek
bármit is. Utána pedig…
A válás után, egészítettem ki a mondatát magamban.
– Csak szeretném, ha tudnád, hogy semmihez sem ragaszkodom igazán,
nyugodtan lecserélhetsz dolgokat, vagy lecserélhetjük őket együtt.
A korábbi félelmeim, hogy nem teszem boldoggá a férjemet, vagy nem vagyok
elég jó neki, egy másodperc alatt elpárologtak. Jó eséllyel vissza fognak majd térni, de
jelenleg tökéletesen értem, hogy Ian miért vette a fáradságot, hogy megszervezze ezt
az estét. Nem elkényeztetni akart, hanem szerette volna, ha érzékelem, mennyire
különleges vagyok számára.
– Nem romantikus akartál ezzel lenni? Te butus, te!
– Nem erre a reakcióra számítottam – felelte bizonytalanul.
– Egyértelműen ez a legromantikusabb gesztusa az egész estének. Persze ne érts
félre, a planetárium, a drága vacsora, mindez lenyűgöző volt – nyugtattam meg. – De
ez? Ez mutatja számomra azt, hogy ismersz, és hajlandó vagy részt venni a
hülyeségeimben, akkor is, ha nem érted őket. Szerintem ez a világ legromantikusabb
dolga.
Pont akkor léptem oda hozzá, amikor széttárta a karját, hogy megöleljen. A
csápjaim közénk szorultak.
– Bármennyire is cuki vagy ebben az olcsó, műszálas maskarában, szeretném
levenni rólad, és úgy megdugni téged, hogy elájulj a gyönyörtől – suttogta
határozottan a fülembe.
Édes bizsergés futott végig az egész testemen. Annyira megszédültem, hogy alig
maradt erőm flörtölni. Rávágtam a vállára.
– Miért szeretnéd, hogy elájuljak? Az nem romantikus, agykárosodást is
kaphatok!
– Ez csak egy szófordulat – védekezett. – Persze ha ellenvetésed van…
– Nincs. – Kezdtem hülyén érezni magam a polipos szettemben. – Valószínűleg
nem fogok elájulni, de attól még próbálkozhatsz. Csak előbb hadd vegyek fel valami
kényelmesebbet.
Lehúztam a cipzárt, miközben vetkőzős zenét dúdoltam magamnak. Még
táncoltam is hozzá, amit Ian valószínűleg nem látott a sok csáptól. Végre
kiszabadultam a kezeslábasból, amit elegánsan a földre dobtam, és megigazítottam a
ruhámat. Ian olyan erővel ragadott meg, hogy hirtelen a szusz is kiment belőlem, és
majdnem elestem. Megkapaszkodtam a karjában.
– Most azonnal magadévá akarsz tenni?
A kérdés jogos volt, hisz oly erősen szorított.
 – Ez a szándékom. Persze csak ha nem gond.
Felnevettem.
– Azt hiszem, általában nem szokás illedelmesen engedélyt kérni az ilyesmire.
– Jól van, mit szólsz inkább ehhez?
Végigfuttatta a kezét a hátamon, majd megfogta a tarkómat. Nem túl erősen, de
határozottan.
– Le akarom tépni a ruhát rólad – mondta, félig suttogva, félig nyögve. – Rá
akarlak dobni az ágyra, és leírhatatlanul gonosz, perverz dolgokat akarok veled
művelni, míg csak nem bírsz tovább magaddal.
– Ne hagyd abba! – parancsoltam rá, mert annyira magával ragadott.
– Tetszik a javaslatod – mondta. Éreztem, ahogyan lehúzza a ruhám cipzárját. A
ruha felső része leomlott rólam, én pedig úgy tettem, mintha takargatni akarnám a
bájaimat. Ian kajánul vigyorgott, és lejjebb húzta az anyagot, felfedve ezzel a
melltartómat. Eszembe jutott a dekoltázsom lealapozása, és rádöbbentem, hogy a
melltartóm támasztása nélkül valószínűleg nem fest már olyan jól a helyzet.
Szerencsére Ian nem próbálta meg levenni.
Majd holnap reggel elmagyarázom neki a sminkes trükköt.
Lehúzta a ruhámat, a pupillája kitágult, amikor megpillantotta a melltartómhoz
illő, apró tangámat. De lehet, hogy annak örült meg ennyire, egyértelművé vált, hogy
teljesen csupaszra borotváltam a szeméremdombomat.
– Nagyon értékelem ezt a kezdeményezést. – Egy ujjal benyúlt a bugyim széle
alá. Az egész alhasam elkezdett lüktetni. Pár centivel lejjebb, és nagyon boldog
leszek.
– Tudtam, hogy ma jó estém lesz – vicceltem. Kezdtem nagyon türelmetlen
lenni. Azt akartam, hogy hozzám érjen, méghozzá most azonnal.
Szerencsére ő is pontosan erre gondolt.
– Az biztos. – Megfogta a mellemet, tenyerével lefedve a melltartómat és a
bőrömet is. A melltartón keresztüli fogdosás az egyik kedvenc elemem volt a
pornókban. Odanyomtam magam a kezébe.
Ki a fenét érdekel az alapozás! Egy ujjammal benyúltam a melltartópántom alá.
– Levegyem?
Megrázta a fejét.
– Még ne.
Félrerúgtam a ruhát, ahogy az ágyhoz mentünk, ahol egymás mellé feküdtünk. A
játékos hangulat hirtelen komollyá vált, Ian az arcomat simogatta.
– Te vagy a legfontosabb dolog az életemben, Baba. – Tekintete az enyémet
kereste. Mintha csak hallotta volna a fejembe tóduló tiltakozást, hogy nem
érdemeltem meg őt, és bizonyára megfeledkezett valamiről, ami fontosabb nálam,
folytatta: – Komolyan beszélek. Mindennél és mindenkinél fontosabb vagy.
A szájára nyomtam a számat, hogy ne lássa a hirtelen feltörő könnyeket a
szememben. Hosszan csókoltam, míg el nem tűntek a könnyek. Amikor újra ura
voltam a helyzetnek, hátradőltem.
– Azt hiszem, a planetáriumban tettem egy ajánlatot, nem igaz?
– Azt hittem, az az ajánlat csak a helyszínen volt érvényes. – A tenyerével
folyamatosan simogatta a karomat, amibe beleborzongtam.
– Nem. – Beleharaptam az alsó ajkamban, miközben mosolyogtam. – Ha már
nem készültem ajándékkal, talán elfogadnád ezt tőlem?
– Azt hiszem, ez remek ajándék lesz.
Feltápászkodtam, és az éjjeliszekrényhez nyúltam, hogy elővegyem a síkosítót a
fiókból.
– Majdnem elfogyott már – emlékeztetett. – Jó sokat elhasználtál belőle a
nászéjszakánkon.
– Pofa be, bízd csak ide. – A combjai közé térdeltem. Óvatosan lehúztam a
sliccét, és kiszabadítottam a férfiasságát az alsónadrágjából. Volt valami szexi abban,
hogy végig volt rajta ruha, rajtam viszont csak alsónemű. Boldogan felsóhajtottam,
ahogy ráfogtam a farkára. – Említettem már, hogy mennyire szeretem a péniszedet?
– Azt hiszem, nem, de most, hogy így mondod, sejtettem, hogy kedveled. – Ian
meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az inge felső gombjait, amitől csak még
szexibb lett. Megragadtam a farkát, ő pedig letolta a nadrágját és a bokszerét. így már
sokkal kényelmesebb lett minden. Megmelegítettem a síkosítót a kezemben, majd
munkához láttam.
Az összes szexuális tevékenység közül a kézimunka volt a szakterületem. Ian
általában nem kérte, hogy leszopjam; még nem jöttem rá, hogy nem kedvelte a műfajt,
vagy annyival ügyesebb voltam a kezemmel. Valószínűleg ez utóbbi állt a háttérben.
Rengeteg tapasztalatra tettem szert azokban az években, amikor nem közösültem
pasikkal. Azt azért elvárták, hogy valamit kezdjek velük. Iannek sokkal szívesebben
vertem ki, mert tudtam, hogy ő nem vár el tőlem semmit.
Miután jó kemény lett a farka, úgy alakítottam a fitymáját, hogy bele tudjam
önteni a síkosítót, egyenesen a makkjára.
Hangosan felkiáltott.
– De hisz ez hideg!
– Igen, tudom – vágtam rá mosolyogva, mert pontosan ez volt a célom.
 Sokat segített, hogy hangot adott az élvezetének. Minden egyes hangosabb
lélegzetvétel afféle utasítás volt arra, hogyan folytassam, inkább az érzékenyebb
alsóbb tájakkal foglalkozzak, vagy két ujjal szorítsam meg a farkát. Akárhányszor
elért arra a pontra, hogy a kézmozdulataimmal egy ütemben kezdte el mozgatni a
csípőjét, változtattam valamit, hogy tovább kitartson a gyönyör.
– Szólj, ha túlzottan felizgatnálak. Szeretném, ha mindez bennem kötne ki,
amikor elmész – magyaráztam neki, miközben egyszerre két kézzel pumpáltam.
– Baszd meg – sziszegte.
– Most mondtam, hogy az is lesz.
Nem tartott sokáig, míg veszélyesen közel került a célhoz. Belefúrta a sarkát a
matracba, és rám kiáltott.
– Hagyd abba!
Azonnal elengedtem, és levettem a bugyimat. Végignézni azt, ahogyan reagál a
kényeztetésemre, elég volt ahhoz, hogy benedvesedjek. Egy mozdulattal
becsúsztattam a farkát a lábam közé. Az egyik kezembe gyűrtem a nedves bugyimat,
és Ian orrához tartottam.
– Látod, mondtam, hogy szeretem a farkadat.
Kitépte a bugyimat a kezemből, és beletemette az arcát. Volt idő, amikor a testem
ennyire látványos imádata zavarba hozott volna, de nem most, és főleg nem az akció
hevében. Annyira izgató volt a látvány, hogy magamhoz kellett nyúlnom. Egyre
gyorsabban lovagoltam rajta, és éreztem, hogy óriásit fogok élvezni. Az ujjam
őrjítően szabálytalan körökben izgatta a csiklómat, a kezem a csípőm mozgását
követve pattogott a testemen.
– Te jó ég, kurvára beindultam attól, hogy kivertem a farkadat – nyögtem. Ian
szeme elkerekedett, és tudtam, hogy mindkettőnket sikerült sokkolnom ezzel a
mondattal. Ez önmagában elég volt, hogy még közelebb juttasson a csúcshoz. Vettem
egy mély levegőt, hátradobtam a fejemet, és becsuktam a szemem. Minden egyes
másodperc elviselhetetlenül finom kínzás volt, míg meg nem szűnt az idő, és csak a
közelgő orgazmusomra tudtam koncentrálni. A talpam, a lábam, a combom, a pinám
mind görcsbe rándult, és hangos nyögések közepette értem el a csúcsot.
Magamhoz sem tudtam térni, Ian megfordított, és rám feküdve azonnal belém
hatolt, miközben a testem még mindig remegett. Az az érzésem volt, mintha az
orgazmusom sosem ért volna véget. Kimeredt a szemem, ahogy megéreztem, újból
közeledik a csúcs.
– Én, én… – nyögtem ki, ahogy körülfontam a combommal Iant az újabb
orgazmus közben. A körmömet a vállába vájva könyörögtem neki, hogy ne hagyja
abba. Akkor sem akartam abbahagyni, ha belefulladok a végtelen gyönyör tengerébe.
Ennek valószínűleg hangot is adhattam, mert ezt felelte:
– Nem igazán van választásom.
Felemelkedtem, hogy megcsókoljam, miközben mélyen belém nyomta lüktető
farkát, és forró, nedves löketekben árasztott el.
Addig mozgattam a csípőmet, míg be nem fejezte.
– Már csak attól el tudnék menni most azonnal, hogy érzem, ahogy lüktet a
farkad – súgtam a fülébe.
– Én pedig attól, hogy hallgatom, hogy ilyeneket mondasz. – A hátára feküdt,
majd magához ölelt. – Hol tanultál meg ilyen mocskosan beszélni?
– Sokat jár az eszem a szexen mostanában. – Ez volt az egyszerűbb válasz. Nem
voltam benne biztos, hogy el tudnám magyarázni, hogy nem azért mondom ezeket,
hogy őt felizgassam, hanem mert szükségét éreztem annak, hogy kimondjam. – Azon
gondolkodtam, hogy milyen ember akarok lenni szexuális téren.
– Ha visszajelzésre van szükséged, az biztos, hogy nekem nagyon tetszik ez a
szexuálisan erőszakos Penny. – Végighúzta az ujját a gerincemen, miközben még
mindig lihegett.
– Köszönöm, nekem is tetszik – motyogtam hirtelen nagyon álmosan. –
Köszönöm.
– Én köszönöm! Ez hihetetlen volt.
– Nem, azt köszönöm, hogy ilyen jól érzem magam melletted.
Idővel meg kell majd tanulnom magamtól is jól érezni magamat, de a
kezdetekben Ian igazán segíthet növelni az önbecsülésemet.
 HATODIK FEJEZET

Épp otthon voltam, és a körmömet lakkoztam, amikor Ian felhívott. Ez egyike volt a
látszat kedvéért külön töltött estéinknek. Már március közepén jártunk, és még mindig
nem buktunk le.
– Ne kérdezd meg, mi van rajtam, mert csalódni fogsz – mondtam egyből.
– Nem telefonszexért hívlak – felelte. – Hacsak nem arra vágysz, de őszintén
szólva, rám fér egy kis pihenés.
– Akkor jegeld magad – mondtam nevetve.
– Ráérsz péntek este?
Előrehajoltam, amennyire csak tudtam, hogy megfújogassam a körömlakkot a
nagylábujjamon.
– Elvileg igen. Mit tervezel?
– Burt és a felesége áthívott vacsorára.
Félbeszakítottam a fújást.
– Micsoda? India?
– Az üzlettársam, Burt és a felesége, Julie. Meg akarnak ismerni, és áthívtak
minket vacsorázni. – Hirtelen megtorpant. – India?
– NATO fonetikus ábécé – magyaráztam. – Vagyis: igazán? Miért akarnak
megismerni?
Ian sóhajtott, és lelki szemeimmel láttam, ahogy hátradől a kanapén, és
kigombolja az inge felső gombjait.
Szexi lehetett.
– Úgy tűnik, sokat beszélek rólad. Persze leginkább azt mondom, hogy milyen
nehéz veled – tette hozzá.
– Nagyon vicces. Biztosan szeretnéd, ha találkoznék velük? – kérdeztem.
– Miért ne szeretném? – Úgy tűnt, a kérdés egyszerre meglepi és felháborítja.
Gyorsan átgondoltam. Csak arra tudtam volna gondolni, hogy esetleg azért nem
szeretné, ha találkoznék a barátaival, mert zavarja, milyen fiatal vagyok.
Feltételeztem, hogy ezért nem mutatott még be senkinek a családján kívül. De ha ezt
elmondom neki, akkor azt fogja felelni, hogy butáskodom.
Ehelyett inkább ezt mondtam:
– Mert mindenki úgy tudja, hogy csak járunk. Nem lenne fura bemutatni engem
egy fontos kollégádnak, amikor csak pár hónapja vagyunk megint együtt?
– Jól van, vettem az adást… Mi a kód a P betűre? – kérdezte.
Mosolyogva a vattapamacsért nyúltam.
– Papa.
Ian mély levegőt vett.
– Ebbe már nem megyek bele, nem foglak úgy szólítani.
A telefont beszorítottam a vállam és az állam közé, és vattapamacsokat raktam a
lábujjaim közé.
– Nem fogsz apunak szólítani?
– Nem, és remélem, te sem fogsz így hívni – mondta nevetve. – Eljössz velem,
vagy sem? Ha nem jössz, akkor neked kell kitalálnod valami kifogást.
– Megerősítem, hogy ott leszek. – Nem volt kedvem menni, de ez főleg a saját
bizonytalanságom miatt volt, nem Ian miatt. Ha azt mondta, hogy szeretne bemutatni
az üzlettársának, akkor tényleg úgy is gondolta. Túl fogok élni egy nagyon fura estét.
– Remek. Tetszeni fognak neked, nagyon kedves emberek. – Majd hirtelen témát
váltott. – Milyen napod volt?
– Sűrű, mint mindig. Nem történt semmi különleges. És a tiéd? – Óvatosan
kinyújtottam a lábamat, hogy ne kenjek össze mindent körömlakkal.
– Ugyanaz a szar, csak egy másik napon, ahogy mondani szokták – morogta. –
Iszom egy sört, megnézem a Hogyan készült?-et, aztán lefekszem.
– Hiányozni fogok? – Feltettem a másik lábamat is az ágyra, és felráztam a
körömlakkot.
– Szomorú romhalmaz leszek a külön töltött időnk teljes ideje alatt – ígérte.
– Remek. Amint megszáradt a körömlakkom, én is lefekszem. – Hangosan
cuppantottam a telefonba. – Szeretlek.
– Én is szeretlek, Baba.
Letettük a telefont, én pedig körbenéztem a szobámban. Már nem az a szentély
volt, mint régen. Megnyitottam a visszaszámláló applikációt a telefonomon.
Még mindig túl messze volt az összeköltözés.


Burt háza Manhattanben olyan volt, mint egy film díszlete, amiben a helyes takarítónő
egy hullát találna a házban, majd beleszeretne a nyomozóba. Az ajtó előtt állva
idegesen megigazítottam a ruhámat.
– Jó leszek így? Nem túl rövid a ruhám?
– Ugyan, hisz majdnem eltakarja a térdedet – jegyezte meg Ian türelmesen.
 Mivel az üzlettársával találkoztunk, igyekeztem konzervatívan felöltözni. Egy
csónaknyakú, fekete ruhát vettem fel szürke gyöngysorral. Most azon aggódtam, hogy
felcsúszik a szoknyám, vagy úgy festek majd, mintha temetésre mennék.
Mindig ezt csináltam. Annyira fontos volt nekem, hogy mások szeressenek.
Szánalmas voltam.
Az ajtó kinyílt, és egy magas, középkorú férfi állt előttünk. Ősz haja volt, mint
apámnak, de szerencsére nem nézett olyan rosszallóan.
– Ian – üdvözölte szívélyesen mosolyogva. – Te pedig bizonyára Penny vagy.
Gyertek csak be!
– Jó estét! – nyögtem ki, miközben a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől.
A ház belülről is olyan látványos volt, mint kívülről, csak sokkal modernebb. Az
előszoba hosszú és keskeny volt, jobbra pedig egy zárt ajtó után egy mohazöld
szőnyeggel borított márványlépcső vezetett az emeletre kecses ívben. – Gyönyörű
ház.
– Köszönöm – mondta Burt, de a mosolya már nem volt olyan szívélyes. Valami
rosszat mondtam volna? Nem tűntem őszintének, mert túl gyorsan dicsértem meg a
házat? Azt gondolta, hogy csak be akarom nyalni magam?
– Julie a konyhában van? – kérdezte Ian, miközben Burt segített levenni a
kabátomat. Ian is levette a sajátját. – Csodálatos vacsora vár rád, Penny. Julie apja a
hatvanas évek egyik legünnepeltebb szakácsa volt – tájékoztatott.
– Tőle tanult el mindent – tette hozzá Burt.
Mivel láttam már hatvanas évekbeli szakácskönyveket, amikben rajongtak a
kocsonyás, fura dolgokért, kicsit aggódni kezdtem. De azért jöttem, hogy elnyerjem
Burt és Julie tetszését, és jó benyomást tegyek Ian barátaira. Már az is elég
kellemetlen volt, hogy a nővére utált engem.
Ha Julie lazacízesítésű kocsonyát szolgál fel, benne cseresznye- és olívabogyó
darabkákkal, akkor is mosolyogva meg fogom enni az utolsó falatig.
Burt felakasztotta a kabátjainkat.
– Kértek egy italt? – kérdezte, és előremutatott.
– Csak egy szódát szeretnék, ha van. – Az alkohol gondolatától is rosszul voltam.
Mindentől rosszul voltam, amikor ennyire izgultam.
Ian egy vodka-tonikot kért, és követte Burtöt a nappaliba, ahol sikerült úgy
elhelyezni egy bárpultot, hogy ne legyen az az érzésünk, hogy egy régi hotel
előterében vagyunk.
A bárpult alatt egy üvegajtós humidor volt, melyben szín szerint, esztétikusan
elrendezett szivarok sorakoztak. A rajtuk lévő fémgyűrű visszaverte a fényt.
 – Ian? – kérdezte Burt a szivarokra mutatva.
– Onnan már csak egy lépés a cigi.
Sosem kérdeztem rá Iannél, hogy tényleg leszokott-e a dohányzásról, azok után,
hogy rajtakaptam, suttyomban dohányzik a nővérénél, de ezek szerint ez történhetett.
Mennyi új dolgot tudtam ma meg!
Megtudtam például azt is, hogy Burt és Julie milyen gazdagok. A falon egy
festmény lógott, ami valószínűleg fel sem tűnt volna másnak. Valaki, aki nem műértő,
biztosan azt mondaná, hogy egy ötéves gyerek is tud ilyet festeni, de a kétszínű
festmény jól felismerhető volt.
– Az egy eredeti Mark Rothko?
A kérdést már ki is mondtam, mire végig tudtam volna gondolni. Eszembe se
jutott, hogy megkérdezzek valakit, hogy eredeti festmények lógnak-e az otthona falán,
de annyira izgatott lettem, hogy egy igazi Rothkót láttam, hogy megfeledkeztem a
jólneveltség szabályairól.
Másodpercek alatt lángokba borult az arcom.
– Sajnálom, nem kellett volna rákérdeznem, igaz?
– Nem, dehogy. Imponál, hogy felismerted – nyugtatott meg Burt, miközben
öntött nekem egy pohár szódát. – Julie örökölte az apjától.
Odamentem a bárhoz, hogy elvegyem tőle az italt.
– Mondd, Penny, te mivel foglalkozol?
– A Mode magazinnak dolgozom. – Vajon ismeri egyáltalán? Nem úgy tűnt, mint
aki annyira járatos a női magazinok világában. – Ez egy online divat- és
életmódmagazin az Y generációnak. A főszerkesztő asszisztense vagyok.
– Valakinek dolgoznia is kell – nevetett fel Burt. – Nem tudom, mihez kezdenék
Rhoda nélkül.
Feltételeztem, hogy Rhoda az asszisztense, de mivel sem ő, sem Ian nem
szolgáltatott magyarázatot, kontextus hiányában kénytelen voltam bután mosolyogni.
Remélhetőleg ez nem fordul majd elő túl gyakran az este folyamán.
– A Mode részben Sophie Scalfe tulajdonában van, tudod, ő Neil Elwood
felesége – mondta Ian, és elgondolkodtam, vajon Burt tudja-e, kik ezek az emberek,
és miért hozza ezt most fel Ian.
Burt bólintott.
– Ismerős volt a név. Azt hiszem, Julie egy tanácsadói bizottságban van
valamelyik feleségével.
Tudtommal Sophie egy bizottságban sem volt benne. Mostanában a saját
magazinja szerkesztőségébe is alig bírt bejönni dolgozni. Burt megjegyzése, miszerint
ő Neil „valamelyik felesége” lenne, előhívta belőlem az anyatigrist.
– Tudtommal most már csak egy felesége van – jelentettem ki, és kierőszakoltam
magamból egy nevetést, hogy ne tűnjön fel, mennyire kínosnak éreztem a
megjegyzését.
– Ian! – Egy új hang csendült fel a beszélgetésben. Egy nagyon elegáns,
királykék ruhát viselő, szőke nő hangja. Világos haja kontyba volt hátrahúzva, ami
kiemelte erős arccsontját. Minden egyes lépése tökéletesen meg volt koreografálva.
Nem is emlékeztem, voltam-e valaha életemben egy szobában ilyen elegáns
nővel.
Ian odasietett hozzá, és látványos levegőbe cuppogással üdvözölték egymást.
– Olyan rég láttalak! Azt hittem, hogy már a Bahamákon vagy – mondta Julie.
– Még nem, csak nagyon elfoglalt voltam. – Ian rám mutatott. – Például ez a
lenyűgöző nő kötött le.
Lenyűgözőnek nevezett egy olyan elegáns és makulátlan ember jelenlétében,
mint Julie? A fogsora egyenletesebb volt, mint ahogy az elvileg lehetséges.
– Örülök, hogy végre megismerhetlek.
Elborzadva döbbentem rá, hogy anyám pontosan ilyen nő akart lenni egész
életében. Ezenfelül azt akarta, hogy én is ilyen legyek. El sem tudom képzelni,
hogyan gondolhatta, hogy valaha képes lennék ilyen lenni.
– Örülök, hogy megismerhetem Ian barátait – feleltem szinte suttogva. A
fejemben egy rémes hang már bombázott is a kérdéseivel: Mi van, ha Ian azt várja el
tőled, hogy ilyen legyél majd te is?
– Penny! – kiáltott fel Burt, mire felé fordultam. Megkönnyebbültem, amikor
hozzátette: – Elmentetek a planetáriumba?
Bármennyire is zavarban voltam, annak a napnak már a puszta említésétől is
felvillanyozódtam.
– Igen! Te voltál a barát, aki elintézte?
– Pontosan – felelte Burt. – Remélem, beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Az nem kifejezés. Az volt életem egyik legboldogabb napja.
– Ian meglepett vele. Azt mondta, hogy bowlingozni megyünk.
– Én szívesebben mentem volna bowlingozni – mondta Ian, és rám kacsintott.
– Nem is tudtam, hogy Ian ilyen romantikus – mondta Julie. Mi van, ők ketten
jártak? Ezért tűnt olyan szigorúnak?
– Nagyon is romantikus – vágtam rá széles mosollyal. – Csak ezt nem szokta
elismerni.
– Vigyázz, ez a lány tönkre fogja tenni a hírnevedet – figyelmeztette Burt Iant
húzva.
– Milyen hírnevemet? – kérdezett vissza Ian, az italát szürcsölve.
– Azt, hogy te vagy a morgó medve az irodában – mondta Burt nevetve, és
döbbenten nevettem vele én is.
– Az emberek mogorvának tartanak? – El se tudtam ezt képzelni. Ian mindig
olyan nyugodt és laza volt.
– Már nem vagyok az. – A hangja melegsége eloszlatta a pánikom egy részét.
Nem ezen az estén múlik a kapcsolatunk. Akkor is szeretni fog, ha a barátai nem
kedvelnek meg. Ráadásul eddig úgy tűnt, minden jól megy. Ettől kicsit nyugodtabb
lettem.
– Akkor a vacsorát kizárólag csak dicsérheted – jelentette ki Julie.
– Mi a mai menü? – kérdezte Ian.
– Bárányborda fehérrépapürével, spenóttal és krumplipürével. – Igazi
szenvedéllyel beszélt az ételekről. Julie ettől csak még vonzóbb lett, szinte már bele is
szerettem.
– Nahát, ez lenyűgözően hangzik! Jó sok munkád lehetett vele, mindent egyedül
csináltál? – Akárcsak a Rohtko-festménynél, most is kiszaladt a számon olyan, amit
nem lett volna szabad kimondanom. Sóhajtottam egyet magamban.
De Julie nem vette zokon a megjegyzésemet.
– Apám szakács volt. Messze nem vagyok olyan tehetséges, mint ő, de a
legjobbtól tanultam.
– Már felvázoltam neki a vérvonaladat, drágám – jegyezte meg viccesen Burt. –
Mi lenne, ha meg is kóstolnánk az ételt, nem csak beszélnénk róla?
– Remek javaslat – mondta Ian. Elveszettnek éreztem magam attól, hogy ennyire
közvetlen hármójuk között a viszony.
Gondolhattam volna, hogy a barátai gazdag emberek. Elvégre Neil Elwooddal is
jóban volt, és ő a „saját magánrepülőm van” gazdagsági szinten állt. Ezt biztosan
tudtam, mivel utaztam is a géppel. Mégis fura volt a gondolat, hogy Ian, az én Ianem
ilyen körökben mozog, még akkor is, amikor tudtam, hogy mennyire sikeres.
Burt és Julie étkezője ugyanolyan látványos volt, mint a lakás többi része. Az
asztal mintha egyenesen a Downton Abbey-ből származott volna, és az egész
Grantham család elfért volna mellette. Nekünk az asztal egyik sarkában terítettek
meg, egymással szemben.
Ian kihúzta nekem a széket.
– Nagyon szép a házatok – ismételtem el Julie-nak, amit korábban már mondtam
Burtnek. Anyám fuldokolna az irigységtől, gondoltam.
 – Köszönöm – felelte Julié, miközben épp a konyhába tartott.
Eddig jól mentek a dolgok. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
A vacsora ugyanolyan jól ment, mint a találkozó első része. Sok kérdést tettem
fel, ezzel is biztosítva, hogy tőlem ne kérdezzenek túl sok mindent. Ha az emberek
magukról beszélnek, nem fogják észrevenni, hogy én milyen unalmas vagyok.
Már majdnem kifogytam a kérdésekből, amikor rájöttem, hogy a legegyszerűbb
kérdéssel még elő se rukkoltam.
– Hol ismertétek meg egymást? – kérdeztem Burttől és Iantől.
– Már régebb óta dolgozunk együtt, mint azt be szeretjük vallani – felelte Burt
nevetve. – Régebb óta, mint amióta élünk.
Ettől a megjegyzéstől visszakerültem oda, ahol azelőtt voltam, hogy Ian
becsöngetett volna. Hiába trécseltem egész este, és volt az az érzésem, hogy minden
jól ment, Burt továbbra is csak egy gyereket látott bennem. Hirtelen úgy éreztem,
hogy a mennyei bárányborda hamarosan vissza fog köszönni.
– Együtt kezdtünk el dolgozni, Carrie Glynn-nel együtt – mondta Ian, mit sem
érzékelve a belső vívódásomból.
– Egy hónappal azelőtt kezdtem el ott dolgozni, hogy Carrie elment. – Burt
megrázta a fejét. – Milyen rémes időszak volt az.
– Most mi tesszük ki a fiatal építészeket ilyen rémes időszakoknak. – Ian kis
szünetet tartott. – Erről jut eszembe, be akarom venni Charlotte Allent a Glynn-
csapatba.
Julie arckifejezése zordabb lett. A férfiak számára ez érzékelhetetlen volt, csak
azok vették észre, akik jól értenek a nagy önfegyelemmel rendelkező nők
mikrorezgéseihez.
Julie nem szerette Charlotte Allent, bárki is legyen az.
– Az ki van zárva – vágta rá Burt. – ő a legjobb munkaerő az engedélyezési
csoportban. Glynn majd kap valaki mást.
– Nem beszélünk munkáról vacsora közben – szólt rájuk kedvesen Julie, de a
tekintetében még mindig ott volt a feszültség. Rám nézett. – Ne hagyd, hogy
megszegjék ezt a szabályt, különben egész este unatkozni fogsz.
– Eleget teszek a háziasszony kérésének – felelte Ian.
– Szóval, Penny, érdeklődsz a divat iránt?
A pokolba! Reméltem, hogy sikerül megúsznom úgy a vacsorát, hogy nem
kerülök a beszélgetés középpontjába.
Nehéz volt válaszolnom így, hogy tudta, egy divattal foglalkozó magazinnál
dolgozom. Persze azt várták el tőlem, hogy a kiadvány filozófiája szerint éljek, ami
így is volt, amíg az irodában voltam. Jól végiggondoltam a válaszomat.
– Ezt nem mondanám. Ismernem kell a tervezőket, tudnom kell, mik lesznek a
trendek, de ez csak egy munka számomra.
– Értem. Mit tanultál? – kérdezte.
A francba!
– Kereskedelmet. Nagyon unalmas és hasznos. – Remélem, Julie és Burt nem
szintén kereskedelmet tanul.. Vajon ha folytatom a magyarázkodást, azzal rontok a
helyzeten? – Sokkal szívesebben tanultam volna valamilyen tudományt.
Tengerbiológiát leginkább.
– Ian figyelmeztetett, hogy ne szolgáljunk fel polipot – mondta Julié nevetve. –
Inkább hanyagoltam a halakat.
– A polipok nem halak, hanem puhatestűek, csak nincs páncéljuk. Ugyanúgy
kopoltyújuk van, mint a halaknak… – Jaj, ne, hagyd abba. Olyan vagy, mint aki
kiselőadást tart. – Elnézést, nem akartam előadást tartani róluk.
– Semmi vész. Az az érzésem, hogy mégis sokat tanultál tengerbiológiáról. –
Burt ennyi erővel meg is simogathatta volna elismerően a fejemet.
– Nincs azzal semmi baj, ha az embert szenvedélyesen érdeklik dolgok –
jelentette ki Ian, hogy megnyugtasson.
Julie egyetértett vele.
– Ez igaz. A barátaim különböző dolgokért rajonganak, a művészetekért, a
fényképészetért, a belső építészetért. Szerencséd van, hogy egy olyan férfival vagy,
aki támogat az érdeklődési köreidben.
A művészetekért, a fényképészetért, a belsőépítészetért? Nem csoda ezek után,
hogy Julie háza ennyire tökéletes és stílusos. Én pedig itt magyarázok neki a
puhatestűekről.
Desszertnek Julié tiramisut szolgált fel, és megesküdött, hogy nem ő készítette.
Úgy tűnik, a főzés jobban érdekelte, mint a cukrászkodás. Nem is számított, ki
készítette a süteményt, a mascarpone és az amaretto keveréke lenyűgözően dekadens
volt, szinte kinyaltam a tányéromat. Nem hagyhattam, hogy Julié egyedül pakoljon el
egy ilyen remek vacsora után, ezért amikor felállt, és elkezdte leszedni az asztalt, én is
felpattantam.
– Hadd segítsek!
Összegyűjtöttem a desszertestányérokat, és vele mentem a konyhába.
Természetesen ez a helyiség is lenyűgöző volt, mint a lakás többi része.
– Hova rakjam…
Már felelt is, mielőtt befejezhettem volna a mondatot.
 – Rakd őket a pultra.
Elkezdte elöblíteni a villákat a csap alatt, miközben ott álltam a konyha közepén.
Nem tudtam, hogy kimenjek-e vagy sem, ezért ott maradtam, ahol voltam.
– Mire megy ki ez az egész? – kérdezte Julie, miközben elzárta a csapot, és
mosolyogva felém fordult, oldalra billentett fejjel.
– Hogyan? – Úgy tűnt, magyarázatot vár tőlem, de nem tudtam, mire, mivel
közben kedvesen mosolygott rám.
– Szerintem tudod jól, mire vonatkozik a kérdésem – folytatta, és a hangjából
hirtelen eltűnt minden kedvesség. – Ha nem a zöldkártya a cél, akkor, gondolom, a
pénz.
– Micsoda? – kérdeztem, hirtelen egész megzavarodva. – Ez hihetetlen
tapintatlan megjegyzés!
– És hihetetlenül igaz? – Összeszorította az állkapcsát, és összevonta a
szemöldökét.
– Nincs szükségem Ian pénzére – mondtam szinte suttogva, mert hirtelen
kiszáradt a torkom. Erős lüktetést éreztem a szemgolyóm mögött. Pontosan az
ilyesfajta összetűzéseket utáltam. Vagy az volt a vége, hogy sírva fakadtam, vagy
valami borzasztó dolgot mondtam a másiknak. Ian üzlettársa feleségének nem
mondhattam semmi rosszat.
– Nem, csak vágysz rá – folytatta Julie. – Sok olyan nőt ismerek, mint te.
Megismerkedtek egy idősebb férfival, akinek rengeteg nullára végződő összeg van a
bankszámláján. Majd hirtelen nem működik a fogamzásgátlód, „véletlenül”, és a pasi
túl szerelmes ahhoz, hogy aláírasson veled bármilyen házassági szerződést.
Tényleg nem írtunk házassági szerződést, de ezt Julié nem tudta. Még azt sem
tudta, hogy házasok vagyunk.
– Nem erről van szó. Én tényleg szeretem Iant.
Julie megrázta a fejét.
– Régóta ismerem őt. A volt feleségével azóta is jóban vagyunk. Ő egyáltalán
nem hasonlít rád.
Csak azért nem keltem ki jobban magamból, mert belemélyesztettem a
körmömet a tenyerembe.
– Lehet, hogy pont azért van velem?
Felpattant a konyhaajtó, és Ian jött be. Igyekeztem rendbe szedni magam, hogy
ne tűnjek annyira mérgesnek és feldúltnak, de egyből tudta, hogy történt valami.
Azonban bölcsen nem szólt semmit. Csak annyit mondott:
– Későre jár, mondtam Burtnek, hogy ideje indulnunk.
 Ian rám nézett, ahogy odalépett Julie-hoz, gyorsan megölelte, majd cuppantott
egyet a levegőbe.
– Köszönjük a csodás vacsorát.
– Örülök, hogy eljöttetek – felelte Julie, mintha mi sem történt volna közöttünk
pár perccel korábban. – Örülök, hogy megismerhettelek, Penny. Biztosan találkozunk
még a közeljövőben – folytatta.
Próbáltam valami olyan kétértelmű szót találni, amivel én is gonosz lehetnék
vele, de rájöttem, hogy nem akarok gonosz lenni. Azt akartam, hogy az este úgy
maradjon meg, mint egy kellemes vacsora Ian barátaival. És nagyon szerettem volna
lelépni innen.
– Remélem – feleltem mosolyogva.
Burt és Julie odaadták a kabátjainkat, és kikísértek minket. Miután még egyszer
elbúcsúztunk, és összevissza ígérgettünk jövőbeli találkozókat, beültünk a kocsiba.
Amint bezáródott az ajtó, sírva fakadtam.
Meglepett, hogy Ian viszont egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
– Ezek szerint nem mentek jól a dolgok Julie-val.
– Máskor is csinált már ilyet? – kérdeztem zokogva. Ha igen, Ian miért nem
figyelmeztetett?
Ian megrázta a fejét.
– Nem, csak kitaláltam az arckifejezésedből. Ja és onnan, hogy Burt
négyszemközt tájékoztatott, hogy ez nem is annyira közös vacsora, mint arra tett
kísérlet, hogy beleavatkozzanak az életembe.
Pislogva próbáltam megakadályozni, hogy a szemembe folyjon a sminkem.
– Hadd találjam ki: csak a pénzedre hajtok?
– Igen, és elvette az eszemet a fiatalságod és a szépséged, arról nem is beszélve,
hogy az elhamarkodott döntéseim kihatnak majd a cégre is. Ja és… – Ian nem fejezte
be, káromkodott egyet.
– Mi az? – Mivel nem válaszolt, egyre gyanakvóbb lettem. – Ian, mi az?
– Előbb hadd… – Beindította a motort, és kiállt a parkolóhelyről.
– Miért nem felelsz?
– Szeretnék minél messzebb kerülni a házuktól, hogy ne ugorj ki a kocsiból, és
rohanj vissza hozzájuk. – Próbált nevetni, de nem vert át. – Burt azt javasolta, hogy
„hozzam rendbe” a kapcsolatomat Genával.
Összeszorult a gyomrom. Nem azért, mert féltékeny voltam, bár tény, hogy egy
kicsit tartottam tőle, hanem mert maga az ötlet is rosszindulatú.
Arról nem is beszélve, hogy ez a tanács egy baráttól származott.
 – Nem verted orrba?
– Jó lett volna. – Ian megvonta a vállát. – De nem vagyok az a verekedős fajta,
főleg nem az üzlettársammal.
– Akkor ezt előre elrendezték. – Szinte lángolt az agyam, annyira mérges voltam.
Ian megrázta a fejét.
– Nem, Burt még azelőtt hívott meg minket vacsorára, hogy tudott volna a
korkülönbségről közöttünk.
– Akkor hogyan szerzett tudomást róla? Miért hozták fel mindketten ugyanazt a
témát, ugyanakkor? – Persze vannak párok, akik kitalálják egymás gondolatait, de ez
ahhoz túl nagy véletlen lett volna. Hirtelen majdnem elnémultam. – Elmondtad nekik,
igaz?
Ian az úton tartotta a szemét.
– Nem azért mondtam el, mert szégyellek, csak azt reméltem, hogy így nem lesz
majd olyan kellemetlen az este.
Bár ésszel felfogtam, amit mondott, tudtam, hogy nem akarta sokkolni a barátait,
és ezzel engem akart védeni, érzelmi szinten elutasítottam a magyarázatát. A két
olvasat viaskodott bennem.
– Azon aggódtál, hogy furák lennénk együtt? Úgy érzed, hogy előre
figyelmeztetned kell a barátaidat, mi a helyzet velem? Szégyellsz?
– Dehogyis – bizonygatta –, de tudom, hogy az emberek hogyan gondolkodnak.
– Ki a fenét érdekel, hogy az emberek mit gondolnak?! – kiáltottam. Annyira
mérges voltam, hogy viszketett a tenyerem. – Mit számít ez neked?
– Nem számít – kezdte el a mondanivalóját, de a kiborult, sértett Penny még nem
végzett.
– Bizonyára elég naivnak tarthatsz, ha ezt kell magyaráznod nekem! Pontosan
tudom, hogy az emberek mit gondolnak, de el tudok vonatkoztatni tőle. Ez csak akkor
fontos, ha szerinted fontos, és akkor sem rólad gondolnak rosszakat, hanem rólam! –
Hogyan lehet, hogy nem értette meg, mekkora előnye van a mi helyzetünkben? Nem
látta, hogy a társadalom hogyan bánik az idősebb férfiakkal, és hogyan kezeli a
fiatalabb nőket, akiknek azok, gyakran rendületlenül, udvarolnak?
De úgy tűnt, egyáltalán nem érti.
– Valóban? Szerinted rólam nem azt gondolják, hogy ennek a pasinak biztos
kapuzárási pánikja van? – vágott vissza.
– És az mégis mennyivel rosszabb, mint az, hogy azt gondolják rólam, felszínes
vagyok, és behálóztalak a pénzedért? – szóltam vissza dühösen.
Mivel Ian erre nem tudott felelni, folytattam.
 – Tőled szinte elvárják, hogy kapuzárási pánikod legyen, Ian. Ettől nem vagy
rossz ember. Viszont attól, hogy veled randizok, én egy haszonleső nőszemély lettem.
Ravasz vagyok. Céda vagyok. Kétlábon járó szatíra vagyok, és mindezt hajlandó
vagyok mosolyogva eltűrni, mert szeretlek. De nem hagyom, hogy kiakasszon, mert
fontosabb vagy annál, hogy érdekeljen az, hogy mások mit gondolnak!
Nem próbált meg vitába szállni velem. Nem mondott semmit. Elhatároztam,
hogy én sem mondok semmit többet, míg nem ismeri el, hogy igazam volt. Vagy
legalább kérjen bocsánatot a ma estéért és azért, amiért nem ismerte el a helyzetem
nehézségét.
Ez nem történt meg, míg a kocsiban ültünk, sem a lépcsőházban, sem ahogy
hazaértünk. Berontottam a hálószobába, levetkőztem, felvettem a köntösömet, és
elmentem fogat mosni. Ian utánam jött, hogy kivegye a kontaktlencséjét. Eközben egy
szót sem szóltunk egymáshoz. Talán abban bízott, hogy hamarosan elül a vihar, és
reggel boldogan ébredek majd.
Hát nem fogok.
Visszamentem a szobámba, és feltettem töltőre a telefont. Még tíz óra sincs?
Mégis hogy aludjak el ilyen korán?
Mivel a néma düh és az alvás között kellett választanom, úgy döntöttem, inkább
a másodikat választom, de tudtam, nehezemre fog esni elaludni, főleg úgy, hogy
ennyire felhúztam magam.
A dühöm azonnal szomorúságba csapott át, amint letettem a fejem a párnára. A
fal felé fordultam, hogy Ian ne lássa a könnyeimet, és fájdalmasan visszatartottam a
sírás minden más fizikai jelét.
Nagyon rossz érzés volt így lefeküdni. Túl sok ilyen rossz estém volt, miután
szakítottunk. Nem akartam, hogy a házasságunk is ilyen legyen.
Mintha csak kitalálná a gondolataimat, Ian hátulról átölelt.
– Sajnálom. Azt hittem, rajtam csattan a történet nagy része…
Felszabadultan dőltem neki a meleg testének, és éreztem, hogy
megkönnyebbülök.
– Nem kell, hogy megvédj. – Nem tudtam palástolni, hogy a sírástól bedugult az
orrom. – Nem azért vagyok mérges, amit Julie vagy Burt mondott, bár persze az is
dühít, hanem azért, mert ennyire rosszul érintett téged.
– Hé! – mondta, és gyengéden megrázta a vállamat. Átfordultam a másik
oldalamra, hogy szemben legyek vele, és szinte megbánást láttam a tekintetében. –
Bárki bármit mondhat, sose fog megváltozni rólad a véleményem, rendben? Burt azt
is mondhatta volna, hogy látott, amint leszoptál egy kamionsofőrt a benzinkútnál,
akkor is itt lennék veled.
– Jaj, fúj! – kiáltottam fel.
– Komolyan mondom. Csak azért, mert aggódom, hogy mit mondhatnak rólunk
mások, attól még nem változnak meg az érzéseim irántad. Burt és Julie rettenetesen
viselkedett ma este. Ha tudtam volna, hogy képesek ilyenre, már rég nem lennénk
barátok, és természetesen nem mutattalak volna be nekik. Azt hiszem, nem az zavar,
hogy mit gondolhatnak rólam, hanem dühít, hogy azt hiszik, beleszólhatnak a
dolgaimba.
Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért inkább én is bocsánatot kértem.
– Sajnálom, hogy kételkedtem benned.
– Megértem, miért. Eléggé megtépázták az érzéseidet ma este. – Nyomott egy
csókot a homlokomra, amivel aktiválta nálam az ölelgetés funkciót. Szerettem volna
belétemetkezni, hogy elmossam a vitánk szörnyűségeit.
Újból homlokon csókolt.
– Kérhetek egy szívességet?
– Persze. – A fejemet a nyaka és válla hajlatába dugtam.
– Felkelhetnénk és csinálhatnánk valamit? Még csak fél tíz van, és kurvára ébren
vagyok.
Megkönnyebbülten nevettem fel, és a hátamra fordultam.
– Hála az égnek! Nekem is feltűnt, amikor lefeküdtünk, de túl dühös voltam rád,
hogy szóljak.
A tény, hogy erre válaszul nem hangsúlyozta ki, hogy mennyire önfejű vagyok,
azt bizonyította, hogy jól választottam. Kit érdekel, ki mit gondol? Ian volt a tökéletes
férfi nekem.
 HETEDIK FEJEZET

Ian április közepén elutazott a Bahamákra. Szerencsére nem hosszú időre, teljesen
összeomlottam volna, ha akár csak pár hónapot is nélküle kell töltenem. Öt napra
ment, hogy lakást keressen nekünk. Borzasztóan irigy voltam.
– Eljöhettél volna velem – emlékeztetett a telefonban, miközben épp
öltözködtem. Rosa elunta a depressziós fejemet az első nap végére, és rám parancsolt,
hogy menjek el vele egy csajos estére.
– Nem tudtam volna elszabadulni. Egyáltalán nem tudok szabadságot kivenni
így, hogy Sophie még mindig nem került elő. – Nem hangzott ez túl gonoszan?
Sophie azért hiányzott ennyit a munkából, mert teljesen felfordult az élete. Nem
ellógta a munkát, ám Deja óriási nyomás alatt volt, hogy megfelelően lássa el két
ember feladatait, és ha a főnök feszült, az asszisztense is az lesz.
Ian sóhajtott.
– Tudom, hogy hűséges vagy a magazinhoz és persze Sophie-hoz és Dejához
személyes szinten. De ha ott akarnád hagyni a munkádat… Nem azt mondom, hogy
legyél kitartott feleség, de ha esetleg előbb fel akarnál mondani, hogy előkészítsd a
költözést…
– Nem! – vágtam rá szárazon. Több ehhez hasonló beszélgetésünk volt már. –
Ezt nem tehetem meg. A költözés után majd leszek kitartott feleség, de most
megőrülnék, ha nem lenne mit csinálnom.
– Jól van, megértettem – mondta beletörődően. – Csak olyan jó lenne, ha itt
lennél. Ma három ingatlant nézek meg, és félek, hogy rosszat fogok választani.
– Biztosan nem fogsz rosszul választani. – Maximálisan bíztam abban, hogy Ian
képes lesz olyan házat találni, ami mindkettőnknek tetszik majd. Elvégre mégiscsak
építész.
– Ez majd, kérlek, jusson eszedbe, amikor idejössz júliusban – mondta, majd
témát váltott. – Mit tervezel ma estére? Hagyod, hogy egy magas, jóképű idegen férfi
levegyen a lábadról?
– Valóban magas és jóképű, de biztosan nem idegen, és nem is férfi. – Átraktam
a telefont a másik fülemre, hogy fel tudjam venni a fülbevalómat. – Rosával
kocsmatúrára megyünk ma este.
– Érezd jól magad, és csak óvatosan. Tudom, hogy felnőtt nő vagy, és nem kell,
hogy aggódjak érted, de nézd ezt el a férjednek. – Egy sípolást hallottam a háttérben.
– A rettenetesen szomorú vacsorám el is készült. Holnap hívlak.
– Küldj képeket! – parancsoltam rá.
– Persze! – A hangja hirtelen érzelmesebb lett. – Számolom a napokat, míg
visszatérek. Szeretlek.
Te jó ég, tényleg hiányoztam neki! Ennek örültem is, meg nem is.
– Én is szeretlek, és légy óvatos. Gyere haza hozzám.
– Ígérem, vigyázok.
Miután leraktuk a telefont, adtam magamnak egy kis időt, hogy eltűnjenek a
könnyek a szememből. Nekem is hiányzott Ian.
Rosa a nappaliban, a kanapén ült, és épp felhúzta a csizmáját.
– Jól van, rákerestem a Yelpen. Úgy tűnik, léteznek még olyan hipsterkocsmák,
ahol nem kell hitelt felvennünk, hogy igyunk pár italt.
– Mondtam, hogy Brooklyn jó hely. – Azért választottuk azt a környéket, mivel
nekem kellett etetnem Ambrose-t Ian távollétében.
– Nem találod furának, hogy egy szingli pasinak macskája van? – kérdezte Rosa
gyanakodva.
– De hisz nem is szingli! – tiltakoztam. – Velem jár.
Rosa csücsörített.
– Jó, de mielőtt jártatok, szingli volt.
– Csak egy rövid időre. Előtte nős volt.
– Vajon a macska megvolt már a házassága előtt is?
Összevontam a szemöldökömet.
– Menj a pokolba!
Az F vonattal elmentünk a York Street megállóhoz, és elsétáltunk Ian lakásához.
– Ugye egy gyanús, folyó menti parkba viszel, hogy meggyilkolj? – viccelt Rosa,
bár tudta jól, hogy Ian hol lakik. New Yorkban mindenki felismerte azt az épületet.
– Alig várom, hogy megmutassam neked a lakást – mondtam, ahogy beléptünk
az épület előcsarnokába. – Lehet, hogy akkor végre támogatni fogod a kapcsolatunkat,
ha meglátod, milyen menő lakása van.
– Ez tényleg nagyon menő – mondta, amikor a liftben a kulccsal tudtam csak
benyomni a magánemelet gombját.
Az ajtó a sötét előszobában nyílt ki, és szomorúság tört rám, ahogy
felkapcsoltam a villanyt. Ian nem volt itt. Nyilván nem is számítottam rá, de nem
gondoltam, hogy ilyen üres lesz majd nélküle a lakása.
– A rohadt életbe! – Rosa úgy lépett be, mintha félne a padlótól. Apró lépésekkel
jutott el az előszobából az étkezőbe. – Várj, hova kell mennem?
– Ez a szint teljesen nyitott. Bárhol állsz, ezen a szinten látod az összes
helyiséget. – Odaugrottam az egyik kerek óratoronyablakhoz. – És minden ablakból
remek a kilátás.
– Ne! – Rosa megállt, és lassan forogni kezdett. – Te jó ég, tényleg!
– Ezt Ian tervezte. A cége újította fel az épületet, és a fizetségből megvette a két
felső szintet. – Jó érzés volt felvágni a férjemmel. Rosa volt az egyetlen, akivel ezt
megtehettem anélkül, hogy úgy tűnne, Ian pénzére hajtok.
Még mindig éreztem annak a vacsorának a keserű ízét a számban.
– Na jó, ez tényleg menő – látta be.
– Körbevezesselek? – kérdeztem.
– Hát persze! – Vágyakozva nézett a lépcsőre. – De a csizmám kicsit…
– Az a lépcső tényleg nagyon ijesztő. Ian imádja, de tisztában vagyok vele, hogy
egy nap a miatt a lépcső miatt fogok meghalni. Le fogok zuhanni Ian egyik kedvenc
építészeti eleméről. – Megráztam a fejem. – Ezt nézd: Penny és a Nagy Üveglift.
Rosa a szemét forgatva beszállt velem a lakás liftjébe. A másodikon szálltunk ki,
megmutattam neki Ian irodáját.
– Itt szokott… rajzolni.
– Téged lerajzolt már? – kérdezte Rosa, miközben az asztalon dobolt az ujjaival.
Oldalra billentettem a fejem.
– Fogalmam sincs, nem szokta megmutatni a rajzait.
Megmutattam neki a hálót, a polipos ágyneművel együtt.
– Ő is szereti a polipokat? – kérdezte Rosa, miközben az ágyon ült.
Megráztam a fejemet.
– Nem, ijesztőnek tartja őket. Csak azért vette, mert tudja, hogy szeretem őket.
– Ez jó pont neki. – Rosa elgondolkodott. – Miért nem mesélted el?
Megvontam a vállamat.
– Nem tűnt úgy, hogy annyira kíváncsi lennél rá. Tudom, hogy nem kedveled…
– Sose mondtam, hogy nem szeretem. – Végigsimította az ágyneműt.
Felvontam a szemöldökömet.
– Jól van, értem, hogy miért gondoltad azt, hogy nem szeretem – látta be Rosa. –
Óvatos vagyok.
Nem javítottam ki.
– Etessük meg a macskát, aztán menjünk.
Miután kétszer is leellenőriztem, hogy minden lámpát rendben lekapcsoltam-e,
kivéve a mosókonyhában, ahol Ambrose szerette tölteni az idejét a kosárban alva, és
hogy minden megfelelően zárva van, elindultunk Rosa őrült kocsmatúrájára.
Először sorban álltunk egy old school hip-hop bulihoz, ahova húsz dollár volt a
beugró, de Rosa váltig állította, hogy biztosan meg fogja érni. Tényleg így volt, míg
az est harmadik DJ-je valamiért elkezdett Spice Girlst játszani.
– Tűnjünk el innen a picsába! – üvöltötte túl Rosa a Who do you think you are
remixét.
Taxit fogtunk, és átmentünk Williamsburgbe, egy olyan helyre, ami az erős
italairól és a világzenei válogatásairól volt ismert a kritikák szerint. Remekül éreztük
magunkat, míg egyre nehezebb nem lett felhívni magunkra a pultos figyelmét.
– Miért nem mész táncolni? Majd én hozom a piát – javasolta Rosa, majd ügyes
csípőmozdulattal útját állta egy pasinak, aki el akarta volna foglalni a helyét a pultnál.
– Fáj a lábam. – Rossz cipőben jöttem. Hiába volt lapos talpú, kidörzsölte a
lábujjaimat. Eddig elég jól el tudtam volna vonatkoztatni tőle, de mostanra kezdtem
úgy érezni magamat, mint Hamupipőke egyik mostohatestvére, miután megvagdosták
a lábukat.
– Jó ötlet – bólintott Rosa bölcsen, mintha valamilyen javaslatot tettem volna. –
Menjünk.
Végül egy klasszikus bárban kötöttünk ki, abból a munkásosztálynak való
fajtából, amiről nem is tudtam, hogy valójában létezik.
– Nem is gondoltam volna, hogy tényleg vannak ilyen helyek – suttogtam
Rosának, miközben leültem mellé egy bárszékre.
– Milyen helyek? – kérdezte Rosa, és intett a pultosnak, aki, esküszöm, egy
középkorú pasi volt kockás ingben, a vállán törlőkendővel.
– Véletlenül eljöttünk volna Wisconsinba?
– Mi? – Rosa fura arckifejezéssel fordult felém.
Rájöttem, hogy véletlenül kimondtam hangosan a wisconsinos kérdést.
– Lehet, hogy valami alkoholmentes italt kellene innom? – tűnődtem.
Rosa bólintott, mint aki teljes mértékben egyetért a döntésemmel. Feltartotta két
ujját a pultos felé.
– Két Jägert szeretnénk, és utána még kettőt.
– Igen, asszonyom. – A pultos tényleg olyan szívélyes volt, mintha
Wisconsinban lettünk volna. Eszembe se jutott tiltakozni, inkább csak sóhajtottam
egyet.
Szerencsére Rosa a második körnél leállt a német gyomorkeserűvel, és
mindketten sörre váltottunk.
– A baba… borzasztó ronda – magyarázta Rosa a pultra könyökölve. – Behozták,
és egyszerűen… – Hangosan fújt egyet.
– Nincs olyan, hogy csúnya baba – magyaráztam neki, de ő már lapozgatta is a
fényképeit a telefonján.
– Nézd! – mondta, és az arcomba nyomta a telefonját, én pedig hátrahőköltem.
– Te jó ég, ennek meg mi baja? – Leküzdöttem a rémületemet, és közelebb
hajoltam. – Miért van ennyi ér a fején? Gondolatolvasó?
– Remélem, nem, különben tudni fogja, hogy rondának tartom. – Kinyomta a
telefonját, és a pultra rakta. – Ez a rondaság lesz a főnököm egy nap.
– Jaj, ne mondj ilyet. Jó ember vagy. Biztosan találsz majd egy olyan munkát,
amit szeretsz – ígértem neki.
– Rengeteg jó ember van a világon, akinek szar munkája van – emlékeztetett, és
ha nem értettem volna az üzenetét, rám mutatott.
Megráztam a fejemet.
– Én szeretem a munkámat.
– Nem is!
– De igen, szeretem. – Megvontam a vállam. – Csak jó lenne, ha… ha más lenne.
– Most van lehetőséged karriert váltani, P. P. – Rosa meghúzta a sörét.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Ezt hogy érted?
Visszarakta az üveget a pultra.
– Nem vagyok hülye, látom, hogy mire fut ki ez az egész kapcsolat Iannel. Ki
mondta, hogy miután a dolgok eljutottak arra a szintre, nem kereshetsz egy másik
állást? Vagy akár felmondhatnál, és kivárhatnád, míg jön egy olyan munka, ami
igazán tetszik.
– És addig Ian tartson el? – Megrázta a fejemet. – Az ki van zárva. Nem akarom
azt csinálni, amivel… – Vissza kellett nyelnem egy feltörekvő böfögést. – Nem
akarom azt csinálni, amivel mindenki gyanúsít.
– Jó, de azt azért tudod, hogy Ian nem szorul rá a fizetésedre, hogy
mindkettőtöket eltartsa, igaz? Valószínűleg föl se tűnne, ha nem járulnál hozzá a
közös kasszához, igaz?
Ebben igaza volt Rosának.
– Jó, persze, de ennek nemcsak praktikus okai vannak, hanem bizonyítani akarok
magamnak valamit.
Fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan fogom majd megvalósítani, miután
elhagytuk az országot, de az egy későbbi probléma.
Mozgást érzékeltem a szemem sarkából, félig odafordultam. Az egyik pár
ismerősnek tűnt az elsötétített fülkében. Nem a lány, aki egyébként gyönyörű volt.
Sötét bőre szinte sugárzott, csodálatos, természetes haja tökéletes fürtökben omlott a
vállára. Úgy nézett ki, mint egy modell, de nem nálunk dolgozott, az biztos. A vele
lévő férfira néztem, és hirtelen összerándult a gyomrom.
Valószínűleg azért nem ismertem fel elsőre, amikor bejöttek, mert nem úgy volt
felöltözve, ahogy szokott. A papi gallér általában elég feltűnő. Ma este Dannyn szürke
póló és kék kockás ing volt, meg egy elég szakadt farmer. Áthajolt az asztal fölött, és
őrülten mosolygott a partnerére, miközben csillogó szemmel magyarázott neki.
Rosa megbökött a könyökével.
– Hé, fura lány, ne bámuld már a helyes srácot.
– Nem a helyes srácot bámulom – súgtam oda neki, és lehúztam a fejem, mintha
el akarnék bújni Danny elől, aki észre se vett. – Vagyis az ott Ian unokaöccse.
– És jelenteni fog rólad Iannek, ő pedig le fog tolni? – kérdezte Rosa felvont
szemöldökkel.
– Nem, dehogy! – Miért mindig arra lyukad ki, hogy Ian a rosszfiú? – Az
unokaöccse pap, és nagyon úgy fest, hogy most randizik.
– A rohadt életbe! – Rosa most már pontosan értette a helyzetet. Mindketten
imádtuk a botrányokat. Az egyetlen baj itt csak az volt, hogy ez a botrány kihatással
lehet az életemre. – Le fogod leplezni?
Megráztam a fejemet.
– Nem, hanem elhagyom a terepet. Kint elmesélek mindent, de most muszáj
mennünk.
Rosa hagyott némi pénzt a pulton, majd megragadta a kezemet, és kirántott a
bárból. Az együtt pánikba esés a jó barátság ismérve.
Miután biztonságos távolságba kerültünk az ajtótól, felkiáltottam.
– Ez meg mi a picsa volt?
– Bűnbeesés? – kérdezte Rosa.
– Igen, pontosan az! Ő nem tehet ilyet! – Megrázta a fejem. – Akkora szarban
vagyok.
– Miért lennél szarban? Nem te szegted meg az esküdet. – Kis szünet után
folytatta. – Mondjuk, az is igaz, hogy ha van olyan nő, aki el tudja érni, hogy egy férfi
megtagadja érte Istent, akkor ez pontosan az a nő volt. Láttad, milyen jól nézett ki?
Válasz gyanánt szemrehányóan pislogtam Rosára.
– Mindegy is. Miért vagy szarban? – kérdezte, és közben elkezdtünk sétálni.
Összefontam a karom.
– Amikor Iannel újra összejöttünk, bevezettem azt a szabályt, hogy nem
hazudhatunk. Százszázalékosan őszintének kell lennünk egymáshoz. De ha őszintén
elmondom Iannek, hogy láttam Dannyt randizni, azzal kettészakítom Ian családját.
– Jaj. – Rosa megrázta a fejét. – Akkor mit fogsz csinálni?
– Nem tudom. – Ha nem mondom el Iannek, akkor elhallgattam valamit. Ha
elmondom, fájdalmat és idegességet okozok neki. Ráadásul a család többi tagjánál se
vágódnék be nagyon ezzel. – Minden opció rossz. Ha nem mondom el Iannek, akkor
az olyan, mintha hazudnék, de ha elmondom neki, akkor neki kell foglalkoznia ezzel
az egésszel…
– Én a második opcióra szavazok.
– Akkor a nővére még jobban fog utálni, az idők végeztéig! – magyaráztam.
– Menjen a picsába – vágta rá Rosa automatikusan. – Nem te vetted rá a fiát,
hogy tagadja meg Krisztust. Egyébként is, nem ő az, aki mindenért rád haragszik,
azért is, amit nem követtél el?
– Például azért, mert tönkretettem Ian házasságát még mielőtt egyáltalán
megismertem volna? – Ez fájt. Ian valóban azt hazudta a nővérének, hogy megcsalta a
volt feleségét, de sosem állította, hogy velem csalta volna meg, ezt Annie magától
költötte oda. De most, hogy már tudja, hogy mindez nem igaz, Ian nem csalta meg a
volt feleségét senkivel, valószínűleg még mindig utál, amiért romba döntöttem az
öccse házasságát.
– Nem tudsz hatni arra, amit az a luvnya gondol – emlékeztetett Rosa. – De arra
tudsz hatni, hogy olyat teszel-e, ami árt a kapcsolatotoknak Iannel. Ha úgy érzed, el
kell mondanod neki, akkor mondd el.
Morogtam egyet.
– Annyival egyszerűbb lenne nem elmondani neki.
– Biztos vagy ebben? Vagy csak elkerülnél egy kellemetlen, de rövid
beszélgetést, és helyette egy hosszú lelkiismeret-furdalást kapnál?
Néha jobb lett volna, ha Rosa nem lenne ilyen okos.
– Jól van, elmondom majd neki – sóhajtottam végül. Legszívesebben
toporzékoltam volna.
Rosának igaza volt. Nem az én hibám, hogy Ian unokaöccse rossz döntéseket
hozott. Az viszont az én hibám lesz, ha minden figyelmeztetés nélkül felrobban.
Reménykedtem, hogy Nassauban elég szép a vízpart ahhoz, hogy Ian ne kapjon
agyvérzést a hírtől.


– Iszonyatosan berúgtam – magyarázta Rosa, miközben a vállamon lógott, mint egy
óriási pók. Vékony volt, és hosszú végtagjai némi ital után szinte összegabalyodtak.
Nem volt könnyű talpon tartani, arról nem is beszélve, hogy én magam is eléggé
eláztam. Hajnali fél öt volt, és a soha nem alvó város azért kezdte már lehunyni a
szemét. A hazajutás gondolata rettenetesnek tűnt. Biztosan elhánynám magam,
gondoltam, ha ilyen sokat kellene taxiban ülnöm, a metróba meg jobb nem
lemerészkedni ilyenkor.
Hirtelen csodálatos gondolatom támadt.
– Van egy ötletem! Figyelj!
– Figyelek! – üvöltötte Rosa.
– Jól van. – Nehezemre esett járni. – Menjünk Ianhez, és aludjunk ott. Neki van
egy… egy ágya.
– Jaj, fúj! Nem akarok abban az ágyban aludni, amiben töcsköltök, te kis ribanc.
– Rosa gyengéden ellökött magától, majd bizonytalanul megindult az utcán.
Várjunk, ez veszélyes.
– Várj, én megvilágosodtam. Nem maradhatunk az utcán ilyen részegen.
Rosa megvonta a vállát.
– Jah, igazad van, ez nem jó ötlet.
A józanságunk egyből elpárolgott, amint beültünk a taxiba. Mire megérkeztünk
az épülethez, önmagában az csoda volt, hogy egyáltalán megtaláltam a kulcsot, hogy
bejussunk. Ambrose megdöbbent a váratlan visszatérésünktől, és olyan gyorsan
menekült az étkezőből, amilyen gyorsan csak futni bírt a kövér lábacskáival.
– Hálátlan – mondta Rosa. Hirtelen kiegyenesedett, és egy pillanatig nem vett
levegőt. Végül hangosan hörögni kezdett. – Bocs, csak ez egy nagyon gyanús büfi
volt.
Nemcsak pár lámpát kapcsoltam fel, hanem az összeset, mint valami karácsonyi
díszkivilágítást. Rosa közben az egyik toronyóraablakon nézett ki.
– Biztos látszik innen a lakásunk.
– Nem látszik, már próbáltam megkeresni. – Bizonytalanul körbeforogtam, és
egy másik ablakra mutattam. – Egyébként arra van.
– Tényleg. – Rosa lerúgta a cipőjét, az egyik berepült a kanapé mögé.
Megpróbált végigcsúszni a csiszolt betonpadlón mezítláb. Megbotlott, kiegyenesedett,
újra megbotlott.
– Annyira béna vagy – nevettem fel.
– Ennünk kellett volna – mondta Rosa morogva. – Tudtam, hogy ennünk kellett
volna valamit.
– Lássuk, mi van Iannél. – Nem tudtam, hogy Ian mikor intézi a bevásárlást, sose
voltam még vele boltban. Lehet, hogy házhoz szállítást kért.
Ez lesz az életem? Házhoz szállítják majd a bevásárlást? Sose gondoltam volna
erre. Persze ebből a szemszögből nézve a dolgokat, már jobban megértettem Burt és
Julie véleményét. Egy apró lakásban laktam, és a legtöbb étkezésem valamelyik
étteremből származott, vagy müzli volt.
– Megehetünk mindent, nem zavarja.
– Biztos? – Rosa lehuppant az egyik székre az étkezőasztalnál. – Nem szeretném,
ha problémát okoznék köztetek.
– Biztos? – kérdeztem nevetve.
– Igen, biztos. Szerintem ő nem a megfelelő pasi neked, de… – Fújtatott egyet,
mint az ingerült lovak. – De nem akarom, hogy boldogtalan legyél. Mellette boldog
vagy, szóval részemről ennyi.
– Ez aranyos tőled. – Kinyitottam a hűtőt. – Tudod, mitől lennénk még
boldogabbak?
Rose felvonta a szemöldökét.
– Egy omlettől.
– Ó, igen, istenem, igen! – Izgatottan az asztalra csapott.
Lehet, hogy túl részeg voltam ahhoz, hogy főzzek, de egész jó munkát végeztem.
Pár tojáshéjdarabka azért benne maradt az omlettben, és pármai sonkát használtunk
rendes sonka helyett, mert csak azt találtunk a hűtőben, ezért a végeredmény
egyszerre volt kicsit összevissza és exkluzív hatású.
– Miket szoktatok együtt csinálni? – kérdezte Rosa, miközben felnézett az
emeletre. – Már az egyértelmű dolgokon kívül.
Épp egy tojáshéjdarabot próbáltam leszedni a nyelvemről.
– Azt, amit bármelyik másik pár. Elmegyünk helyekre, itthon maradunk,
tévézünk, beszélgetünk.
Rosa bólintott.
– Mikről szoktatok beszélgetni? Nem faggatni akarlak, csak kíváncsi vagyok.
– Még ott tartunk, amikor nem tudunk egymásról mindent, ami elég jó. – Igen, ez
az a fázis egy házasságban, amikor még nem tudod az összes testvérének a nevét.
Vagy akár az anyjáét. – Ő nagyon katolikus, arról is szoktunk beszélni néha.
Megmutatta, hogyan kell rózsafüzérrel imádkozni.
– Átjössz a sötét oldalra? – kérdezte Rosa huncut mosollyal.
Megráztam a fejemet.
– Nem, de fontos, hogy tudjam ezeket a dolgokat, a gyerekek miatt.
Rosa villája megállt a levegőben.
 – Micsoda?
– Iant nem zavarja, hogy majd nem vagyok katolikus, de szeretné, ha a
gyerekeink…
– Igen, értettem. – Rosa megrázta a fejét. – Penny, ha holnap szülsz neki egy
gyereket, Ian akkor is nyolcvanéves lesz, mire gimibe megy.
– Ha holnap szülök, akkor hetvenegy éves lesz, amikor a gyerek érettségizik.
Tudod jól, hogy fiatalon akarok szülni.
– Nem tudtam, hogy ennyire fiatalon. És mikor fogtok… Úgy értem, túl sokáig
nem halaszthatjátok a dolgot. – Grimaszolt egyet. – Készen állsz erre?
– Igen. – Majdnem elmeséltem neki, hogy bár aktívan nem próbálkozunk, nem is
teszünk semmit a terhesség megakadályozására, de rájöttem, hogy hiába részeg, Rosa
nem fogadná jól ezt a hírt.
– Akkor te bátrabb vagy, mint én – mondta sóhajtva, és folytatta az evést.
Miután befejeztük az evést, beraktam a tányérokat a mosogatóba, holnap reggel
az lesz az első dolgom, hogy elmosogassam őket, és felmentünk az emeletre.
– Te jó ég, ez a háló lenyűgöző! – kiáltotta Rosa az ajtóból.
Felráztam a párnámat, és befeküdtem a takaró alá. Fura érzésem támadt. Gyakran
voltam Iannél, de most, hogy Ian nem volt itt, az volt az érzésem, hogy ez az én
lakásom, amit megosztok most Rosával.
– Ez most komoly? – kérdezte Rosa, és a fürdőre mutatott, ahonnan akkor jött
elő. – Az a kád legalább százhúsz centi mély.
– Annyira azért nem, de tényleg elég mély. És ketten kényelmesen elférnek
benne – tettem hozzá mosolyogva.
– Akkora egy ribanc vagy. Menj arrébb. – Rosa talpig felöltözve feküdt be az
ágyba. Felajánlottam neki Ian pizsamáját és egy pólót, de visszautasította, mondván,
hogy túl fura lenne. Hangosan sóhajtott. – Miért nem alszol itt minden este?
– Akkor minek fizetem nálad a lakbért? – kérdeztem. Kinyúltam, hogy
lekapcsoljam a villanyt. Összeszorult a mellkasom. Hamarosan már nem fogom
fizetni ott a lakbért, és erről még időben kell tájékoztatnom.
– Bocsánatot akarok kérni – suttogta Rosa a sötétben. – Keményen bántam veled
Ian miatt.
– Igen, igen – helyeseltem. – De jól tudom, miért tetted.
– Igen? Szerinted miért?
Elkezdtem táncolni az ágyban, amitől az hangosan nyiszorogni kezdett, mivel
Iannel eléggé kilazítottuk a csavarokat, és énekelgetve válaszoltam.
– Azért, mert szeretsz, azért, mert szeretsz…
 – Fogd be. – Rosa fejbe vágott egy párnával. – Te vagy a legjobb barátom, és
attól féltem, hogy óriási hibát követsz el. Őszintén azt hittem, hogy csak azért bukik
rád, mert ő öreg, te pedig egy fiatal, szexi csaj vagy…
– Köszönöm – vetettem közbe.
– Azt hiszem, mégsem trófeaként tekint rád. Átjön hozzánk, pedig egyértelműen
utálja. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ráadásul én sem bánok vele kesztyűs kézzel.
– Szerintem nem zavarja. Kedvel téged, annak ellenére is, ahogyan bánsz vele. –
A párnáimmal matattam.
– Azért kedvel engem, mert te kedvelsz engem – mondta. – De most komolyan,
nézz csak körbe. Ha akarná, minden este ide jöhetne haza, helyette a te apró szobádat
választja és az én szarkasztikus megjegyzéseimet. Több ezer olyan lány van New
Yorkban, akik bármikor járnának egy jóképű, gazdag, középkorú faszival,
beköltöznének hozzá, és otthagynák a korábbi életüket. De ő nem olyan lányt
szeretne. Ő téged akar, a hisztijeiddel és babonáiddal együtt.
Mosolyogtam a sötétben.
– Jóképűnek nevezted.
– Talán enyhe túlzás volt a múltban Gandalfhoz hasonlítani.
– Nem fogom elárulni neki, hogy ezt mondtad róla – ígértem meg. Attól, hogy
Rosa végre elfogadta Iant, elég bátorságom lett ahhoz, hogy elmondjam azt, amit
tudnia kellett.
Felkészültem a legrosszabb, üvöltöző forgatókönyvre.
– Vele megyek a Bahamákra.
Nem jött sikítás. Rosa csak sóhajtott egyet, majd ennyit mondott:
– Gondoltam.
– Szívesebben maradnék itt. Mármint nem itt, hanem otthon. – Meglepően
elérzékenyültem. – De azt hiszem, eljött az idő.
– Semmi sem tart örökké – mondta Rosa szomorúan. – De így lehetőségem
nyílik kipróbálni valamit, amire vágyom egy ideje.
Az oldalamra fordultam.
– Amanda?
A lepedő gyűrődésének hangjából tudtam, hogy Rosa megvonta a vállát.
– Voltak gondjaink a múltban, és tudom, hogy őrültnek tartasz, de szeretném, ha
odaköltözne hozzám.
– Így nem lesz lelkiismeret-furdalásom. – Felül kell majd vizsgálnom a
véleményemet Amandáról, vagy legalábbis kifele mást kell róla kommunikálnom
most, hogy végre fegyverszünetet kötöttünk Iannel kapcsolatosan.
 Fura gondolatom támadt.
– Mit fogsz kezdeni a szobámmal?
– Nem tudom. – Rosa megint megvonta a vállát, és sóhajtott. – De az biztos,
hogy nagyon meleg lesz.

***

Másnap reggel Rosa előttem ment haza. Azt mondtam neki, hogy szeretnék
eltakarítani egy kicsit, és berakni egy mosást, mielőtt elindulok, de valójában csak
egyedül akartam lenni a lakásunkban.
Készítettem magamban egy kávét, és miután a tévé kihajtogatta magát a
földalatti rejtekhelyéből, kapcsolgatni kezdtem az adókat. Arra vágytam, hogy szóljon
valami. Ian kedden jön vissza, de az még mindig nagyon távolinak tűnt a vasárnap
délutánhoz képest.
Végül a Menni vagy maradni? egyik részét kezdtem el nézni, amikor
megcsörrent a telefonom, és azt jelezte, hogy hívnak Skype-on. Azonnal felvettem.
– Ian!
– Hiányoztam, Baba? – A telefon képernyőjéről mosolygott rám, és
emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ha megsimogatom a kijelzőt, akkor azt ő is
látni fogja.
– Annyira hiányzol. A ruhádban vagyok. – Eltartottam magamtól a telefont, hogy
jobban lássa, mi van rajtam.
– A lakásomban vagy? – kérdezte, és oldalra billentette a fejét.
Nem tudtam megállapítani, hogy ez jó vagy rossz kíváncsiság volt-e nála.
– Igen, ugye nem gond?
Felvonta a szemöldökét.
– Hogy lenne gond! Csak meglepődtem, azt hittem, Rosával óriási bulit
csaptatok tegnap este.
– Ez így is történt, végül itt kötöttünk ki. Brooklynban voltunk egy bárban, és
nagyon berúgtunk.
Úgy gondoltam, nem lenne biztonságos megpróbálni hazajutni. – Vajon
félreértettem volna a jelenlegi lakhatási megállapodásunkat? Lehet, hogy sokkal
kevésbé volt laza, mint gondoltam. – Remélem, nem gond.
– Dehogyis. Szeretném, ha úgy kezelnéd azt a lakást, mint a sajátodat. Akkor
sem küldtelek volna el titeket, ha otthon lettem volna.
Gyors válasza megnyugtatott.
 – Nyugodtan csinálj, amit szeretnél a lakásban a távollétemben. Mászkálhatsz az
alsónadrágjaimban, feltúrhatod a dolgaimat. Csak a padlásszobába ne menj, ott
rejtettem el a holttesteket.
– Komolyan? – kérdeztem csalódottan. – Én eddig a szemétledobóban dobtam le
őket.
Ian kuncogott.
– Ott van kéznél a laptopom? Mutatni akarok valamit.
– Várj. – Benyúltam a kanapé alá, és kitapogattam Macbook Airjének a
fémházát. Amint meglett, felemeltem az ölembe. – Megvan.
– Küldtem egy e-mailt pár képpel. Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzájuk. –
Ahogy leraktam a telefont a kanapéra, fölmordult. – A pokolba is! Na jó, hívj vissza,
ha már beléptél a gépbe.
A számítógépről hívtam vissza, ő pedig türelmesen megvárta, míg megkeresem
az említett e-mailt, megnyitom és letöltom a csatolmányt. Minden képnek hosszú
számsorból álló neve volt, így tudtam, hogy a telefonjával készítette őket.
– Ezek az ingatlanjelöltek?
– Igen – felelte.
Megnyitottam egy képet egy konyháról. Két falat is padlótól plafonig húzódó,
boltíves ablak borított, amin dőlt be a napfény. A másik két falon opálos tejüveg fedte
a falat a sötét fa konyhabútor fölött, a konyhasziget pedig akkora volt, mint egy
kétszemélyes ágy.
– Ejha – pislogtam. – Mi a buktató?
– Nincs buktató. – A széles mosolya jelezte, hogy mennyire elégedett magával. –
Nézd meg a többi képet is.
Rákattintottam a következőre.
– Oké… – A hálószoba óriási volt és tökéletes, vízkék falakkal és a konyhából
már ismert, boltíves ablakokkal. – Ez nagyon jól néz ki. Megengedhetjük ezt
magunknak?
– Amiatt Carrie Glynn aggódjon – emlékeztetett rá nagyjából ezredszerre. Nem
bírtam felfogni, hogy a munkahelye fizeti a lakását is.
Végignéztem a többi képet fürdőszobákról, a kerítést a házhoz tartozó
parkolónál, a gyönyörű kilátást a vízre, amit ugyan részben kitakart egy másik ház, de
mégiscsak látszott az óceán.
– Ez a ház eleje?
– Igen, és a fal túloldalán van egy medence a sziklában.
Megdobbant a szívem.
 – Ez meg micsoda? – kérdeztem, ahogy egy másik képre kattintottam. Egy üres
szoba volt rajta. – Még egy háló?
– Arra gondoltam, hogy nem baj, ha van még egy szoba. Legalább két évig
leszünk Nassauban. Használhatom dolgozószobának, de ki tudja, később mi lesz.
Lehet, hogy szükségünk lesz még egy szobára…
Lassan bólintottam és mosolyogtam.
– Nagyon cseles, Pratchett.
– Én már csak ilyen cseles gyerek vagyok. – Ian megköszörülte a torkát. – Ez
volt a második ház. Az elsőt le se fényképeztem, mert egyáltalán nem felelt meg az
igényeinknek. Holnap nézek még egyet és hétfőn még kettőt.
– Ha most kellene választanod egyet, melyik lenne a befutó? – kérdeztem,
mintha nem lenne egyértelmű a válasz, hisz az első házat alapból kizárta.
– Egyértelműen a sziklamedencést választanám.
A huncut mosolyától megdobbant a szívem. Meg akartam ölelni.
– Miért nem vagy itt? – kérdeztem.
– Hamarosan ott leszek – nyugtatott meg. – De tudod, mitől éreznénk magunkat
kevésbé magányosnak?
Kimeresztettem a szememet.
– Ha Skype-on szexelnénk?
– Hát, ha már így felhoztad… – Hátradőlt a makulátlan fehér, szállodai párnáira,
és sóhajtott. – Itt vagyok, csábíts el.
Felhorkantam.
– Legalább hadd menjek be a hálószobába, ott van a vibrátorom.
Vajon baj-e, hogy éltem-haltam Ian döbbent arckifejezéséért, akárhányszor
megleptem valami mocskossággal?
Nem hinném.
 NYOLCADIK FEJEZET

Júliusban ott kell hagynom a munkahelyemet. Most május volt. Tulajdonképpen már
majdnem június. Iannel kiválasztottuk a házat, a költöztető céget, és még a
repülőjegyet is megvettük. Most már tényleg beszélnem kellett a főnökömmel.
Az asztalomnál ültem, és igyekeztem meggyőzni magamat. Menni fog. Menni
fog anélkül, hogy elsírnád magad, bocsánatot kérnél, megbocsátásért esedeznél. Ez
csak egy munka. Csak egy munkát hagysz hátra.
Sajnos nekem ez nem „csak egy munka” volt. Bár Sophie mostanában csak
otthonról dolgozott, és azt sem mindig, még mindig nagyon hálás voltam neki, amiért
felvett, és főleg hogy bemutatott Iannek. E miatt a munka miatt ismertem meg életem
szerelmét.
Az volt az érzésem, hogy szakításra készülök.
Vettem egy mély levegőt, és átvettem még egyszer a higgadt, professzionális
beszédemet. Itt kell hagynom a Mode-ot, mivel júliusban Nassauba költözöm. Ez a
munkahely remek lehetőség volt számomra, és nagyon hálás vagyok érte.
Megnyitottam a képeket, amiket Ian küldött, és átlapoztam őket. Az élénksárga
falak és a pálmafák a kertben. A csillogó, kék víz. A konyha, ami akár a Pinteresten is
szerepelhetne.
Vettem egy mély levegőt. Menni fog.
Amint láttam, hogy kialudt a jelzőfény Deja vonala mellett, bekopogtam az
ajtaján.
– Gyere csak be, Penny!
Becsuktam az ajtót magam mögött.
– Van egy perced?
– Öt másodpercem van – mondta, és elfordult a számítógéptől, bár a tekintete
még egy ideig elidőzött a monitoron. – Miben segíthetek?
– Hát… – Összerándult a gyomrom. Olyan ideges voltam, mint amikor azon
aggódom, hogy ne törjön rám a hasmenés az első randi előtt. – Beszélni szeretnék
veled. Fel szeretnék mondani.
Deja tökéletes szemöldöke felszaladt szinte a homlokára.
– Igen?
– Nem személyes okok miatt – tettem hozzá gyorsan. – Elköltözöm.
 – Komolyan? Miért nem említetted? – Deja nem tűnt mérgesnek, csak
meglepettnek. Lehet, hogy picit bántotta, hogy nem újságoltam el neki egy ilyen
fontos hírt?
– Sokáig nem volt biztos. Nem akartam mondani, míg nem volt teljesen biztos.
– Hova költözöl? – kérdezte, és az asztalra könyökölt.
– A Bahamákra. Nassauba, egész pontosan. Iannek két évre oda kell költöznie a
munkája miatt, és úgy döntöttem, vele tartok.
Miért volt az az érzésem, hogy engedélyt kérek arra, hogy vele mehessek?
Talán a Deja orra felett megjelenő, függőleges ránc tette.
– Ez jó nagy váltás lesz. Találtál ott állást magadnak?
– Nem – ismertem be. – Nehéz állásokra jelentkezni úgy, hogy még itt vagyok.
De biztosan találok majd valamit.
Deja bólintott, azonban továbbra is aggódva nézett rám.
– Ha referenciára van szükséged, csak szólj. Mikor indulsz?
– Júliusban. Szeretném, ha lenne idő betanítani az utódomat. – Hintázni kezdtem
a magas sarkúmon. – Nagyon sajnálom ezt az egészet.
– Miért sajnálod, hogy a Bahamákra költözöl? – kérdezte Deja értetlenkedve. –
Szeretnél cserélni velem?
Felnevettem.
– Azt hiszem, Ian nem örülne. Az olyan lányokat szereti, aki a férfiakat szeretik.
– Lehet, hogy egy kétéves nyaralás egy trópusi szigeten átalakítaná a
preferenciáimat – mondta a főnököm nevetve. – Figyelj, itt mindig kapsz munkát, ha
szükséged van rá, amikor visszajössz.
– Köszönöm. – De nem lesz rá szükségem. Már az egész tervet kidolgoztam,
hogy hogyan alakítsam át magam teljesen.
Ebédnél el is indítottam a terv első részét. Ahelyett, hogy a sarki kajáldába
mentem volna, eltaxiztam Ianhez. Annak ellenére, hogy házasok voltunk, és az időm
90 %-át ott töltöttem, mindig fura érzésem volt, amikor bejelentés nélkül betoppantam
oda. Olyan volt, mintha tilosban járnék.
Nem bírtam leküzdeni az irracionális félelmemet, hogy egy nap rányitok majd
Ianre és egy másik nőre. Amikor kinyílt a liftajtó, és nem az általam elképzelt,
rettenetes kép fogadott, elég butának éreztem magam, de nem volt szabad
megfeledkeznem a küldetésemről.
Ian laptopja az ágy mellett volt, az emeleten, pontosan ott, ahol hagyta, ezért
felkaptam egy doboz kekszet a konyhában, és felmentem. Leültem törökülésbe az
ágyra, bekapcsoltam a laptopot, kinyitottam a kekszesdobozt, és új böngészőablakot
nyitottam, hogy ne csukódjon be a pornó, amit Ian előzőleg nézett. Beütöttem a
webcímet, amit korábban megjegyeztem. A Bahamai Egyetem honlapja töltött be.
Bekaptam egy egész Oreót, és megnyomtam a „Jelentkezés” gombot.


A tervem a következő volt: 1. Szépen, csinosan felöltözni. 2. Meglepetés vacsorával
várni Iant a lakásán. 3. Elmesélni a hangyányi, meglepő hírt, hogy a férjem anyagi
támogatása mellett vissza szeretnék menni tanulni.
Háromból már kettő sikerült.
Az étkezőben álltam, és a ruhám dekoltázsát igazgattam, hogy minden a helyére
kerüljön. A lehető legszűkebb ruhámat vettem fel, egy kötött, szürke ruhát, ami
túlzottan testhez álló volt ahhoz, hogy felvegyem munkába. A kerek kivágás és a
háromnegyedes ujj remekül kiemelte a mellemet.
Pontosan tudtam, nincs arra szükség, hogy ezt mind bevessem, mégis enyhe
pánik lett úrrá rajtam. Mi van, ha Ian nemet mond? Mi van, ha mérges lesz, amiért
nélküle hoztam meg ezt a döntést?
Bár nem tudtam elképzelni, hogy ez történjen, mégis úgy gondoltam, jobb, ha
kidobom a mellem, végszükség esetére.
Bár imádtam Iant, azt be kellett látnom, hogy a mellem látványa teljesen
megbénította.
Kinyílt a liftajtó, én pedig az étkezőasztal mellett álltam, és hirtelen nagyon
kényelmetlenül éreztem magam.
Nem egy modell vagy a Mindennek ára van műsorból. Nem egy nyereménykocsi
mellett állsz.
Ian egyből megszólalt, amint kilépett a liftből.
– Ételillatot érzek, szóval vagy itt van a feleségem, vagy egy nagyon kedves
betörővel van dolgom.
– Én vagyok az. – Felrobogtam a pár lépcsőn az előszobába. – Van egy
meglepetésem számodra.
A tekintete a mellkasomra irányult, ahogy azt gondoltam.
– Nem ez az – mondtam a mellemre mutatva, majd megfogtam a kezét, és az
étkező felé vezettem. – Főztem vacsorát.
– Komolyan? – kérdezte őszintén meglepődve. – Ez borzasztóan kedves tőled.
– Igazi házi tündérnek érzem magam. – Az asztalra mutattam. Ha nem aggódtam
volna ennyire az egyetem miatt, valószínűleg aggódtam volna a vacsora miatt. De azt
hiszem, egész jól sikerült a kaja.
 – Remek illatok! Eddig nem gondoltam, hogy éhes vagyok, de most éhen halok!
Ez bárány? – kérdezte, miután leültünk az asztalhoz.
Odanyújtottam neki a tálat.
– Igen. Utánaolvastam a skót konyhának, és láttam, hogy jó sok bárányt esztek.
És clapshotot is csináltam, már ha tényleg így hívják ezt a fehérrépás krumplipürét.
– Igen, az a neve – felelte, és felemelte a kínálótál fedelét. – Mi ez a nagy
felhajtás?
– Ünnepelünk. – Mély levegőt vettem. Ha nem teszem egyértelművé a vacsora
célját, úgy tűnhet, hogy csak azért kedveskedem vele, mert akarok tőle valamit. –
Visszamegyek az egyetemre.
Ian elsápadt.
Jaj, ne!
– Támogatlak – mondta gyorsan. – Csak megdöbbentem. Mikor hoztad meg ezt a
döntést?
– Még nem tudom, hogy bejutottam-e – szögeztem le. – Most jelentkeztem, de
sokat gondolkodtam azon, hogy mi lesz, amikor elkezdesz dolgozni, és én…
– Jobb lett volna, ha ezt megbeszéled velem előtte – vágott közbe Ian. – Nem
arról van szó, hogy nem szeretném, hogy továbbtanulj. Én csak… Nagyon üres lesz
így a ház.
Hirtelen egyértelművé vált számomra, hogy nem ugyanarról beszéltünk.
– Várj, te azt hiszed, hogy nem megyek veled Nassauba?
– Igen, miért, nem ezt mondod? – Ian megrázta a fejét. – Miről beszélsz akkor
pontosan? Ne haragudj, de minden olyan zavaros… Elég sok adrenalin dolgozik most
bennem a pániktól.
– Nassauba jelentkeztem egyetemre. – Most, hogy tudtam, hogy a
szívritmuszavara egy félreértésből származott, máris könnyebb volt megszüntetni. –
Van egy karuk, ahol tengerbiológiát is tanítanak.
Ian arcáról hirtelen eltűnt az aggodalom. Nem csak megkönnyebbült, egyenesen
izgatott lett.
– Akkor tényleg belevágsz?
– Igen. – Kezdtem felfogni a döntésem súlyát. Amiről eddig álmodni is alig
mertem, hamarosan valósággá fog válni, feltéve, hogy felvesznek. – Persze várjuk
meg, hogy sikerül-e, de úgy érzem, be fogok jutni. Jó előérzetem van a dologgal
kapcsolatosan.
– Maximálisan bízom benned.
Maximálisan bízik bennem? Még soha senki se nézett rám ilyen nyílt csodálattal,
mint most Ian. Nem kérdezte meg, hogy jó döntést hoztam-e, nem kérdőjelezte meg
az iskolaválasztásomat, és nem mondta azt, hogy ne butáskodjak.
Ilyen az, amikor valaki büszke rám.
– Van még valami – folytattam, és a szívem egyre szaporábban vert. – Nassauban
nem lesz munkám, és nem igazán vet fel a pénz. Abban bíztam, hogy esetleg, mivel
ugye házasok vagyunk, és ezért a pénzügyeink…
– A közös pénzünkből szeretnéd fizetni a tandíjat? – kérdezte az asztalra
könyökölve.
Hirtelen elment a hangom, és csak hümmögni tudtam.
Ian megvonta a vállát.
– Részemről rendben van a dolog.
A mellkasomra szorítottam a kezem.
– Hála az égnek. Azt hittem, mérges leszel, amiért nélküled hoztam meg ezt a
döntést.
Ian lenézett az asztalra, és megrázta a fejét.
– Nem neked kellett volna főznöd ezt a pompás lakomát. Nekem kellene
kényeztetnem téged, hisz téged ünneplünk.
Felálltam a székemből, hogy közelebb menjek hozzá. Óvatosan felhúztam a szűk
ruhámat, és lehúztam a bugyimat, majd elegánsan kiléptem belőle.
A megerősítéstől beindultam. Most inkább nem akartam belegondolni, hogy ez
mennyire szomorú.
Ian tekintete a földön heverő bugyiról felkúszott a lábam mentén, megállapodott
a mellemen egy ideig, majd végül a szemembe nézett.
– Figyelek.
Megfogtam a kezét, és a lábam közé húztam, két ujját pedig magamba nyomtam.
Ian szeme elkerekedett, amikor megérezte a nedvességemet, én pedig rámosolyogtam.
– Jól van. Előbb együnk, mielőtt kihűl a vacsora. Majd később „ünnepelünk”.
Ian zavartan pislogott, ahogy eltoltam a kezét, és visszaültem a helyemre, de nem
mondott semmit. Értetlenül nézett a tányérjára, majd rám, miközben szedtem
magamnak.
– Rendben – mondta rekedten. Lenyalta az ujját, mielőtt nekiállt volna a
vacsorának.
Szegény, összezavarodott férfi.
Az izgatottság ködén keresztül azért hallottam a főztömet illető dicséreteit, és
csak remélni tudtam, hogy a lelkesedése nem valami másnak szól.
– Valószínűleg nem fog tetszeni a hasonlat, de hidd el, ez igazi bók – mondta
nevetve. – Ez a clapshot sokkal jobb, mint Annie-é.
– Ezt tényleg bóknak veszem. – És tényleg így is gondoltam. – Szerinted egy
nap…
Ian sóhajtott.
– Szerintem egy nap jól kijöttök majd egymással, és tárt karokkal üdvözöl a
családban?
– Nem… Azt akartam kérdezni, hogy szerinted megosztana-e velem pár családi
receptet – mondtam, miközben a mennyei báránybordámnak hirtelen hamuíze lett a
számban. Gyorsan ittam egy nagy korty bort, és újratöltöttem a poharamat.
Ian összeráncolta a szemöldökét.
– Ó, értem. Persze, biztosan.
Azt hiszem, nem így fogom kiépíteni a kapcsolatot Annie-vel.
– Figyelj – mondtam sóhajtva –, beszélned kell a nővéreddel.
– Beszéltem vele – mondta Ian. Amikor látta, hogy hitetlenkedve csücsörítek és
oldalra billentem a fejem, még hevesebben győzködött. – Tényleg beszéltem vele!
Minden vasárnap egymás mellett ülünk a misén.
– A templomban nem szabad beszélgetni, Ian. – Ezt még én is tudtam.
– Lehet, hogy épp nem a legjobb közöttünk a viszony – tiltakozott –, de az nem
jelenti azt, hogy nem beszélünk.
– Közelítsük meg a kérdést máshonnan, rendben? – Kitartottam a bal kezemet,
amin megcsillant a jegygyűrűm. – A feleséged vagyok, Annie pedig a nővéred.
Szeretnéd, ha a feleséged és a nővéred kijönnének egymással, igaz?
Ian az mennyezetre szegezte a szemét.
– Ez a vacsora sokkal jobban tetszett, amikor benned volt az ujjam.
– Nekem pedig jobban tetszel, amikor nem vagy olyan, mint egy strucc. –
Megráztam a fejemet. – Elutazunk hét hét múlva. Komolyan úgy fogunk elköltözni
egy másik országba, hogy nem hozzuk ezt rendbe előtte?
– Penny, azt se tudom, hogy rendbe akarom-e ezt hozni a nővéremmel.
Micsoda? A család nagyon fontos volt Iannek, és azok után, ami történt a
testvéreivel, felfoghatatlan volt, hogy ne akarná közel tudni a többieket. Bár a
Skóciában maradt testvéreit nem látta olyan sűrűn, mint Annie-t, velük is gyakran
beszélt. Dávid öccsének és a feleségének is bemutatott a minap Skype-on.
Nekik szimpatikus voltam; akkor Annie miért nem bír megbékélni velem?
– Még mindig dühös vagyok – folytatta Ian. – Ráadásul nem is vagyok teljesen
fair. Nem Annie hibája, hogy hazudtam neki, de minden más, az erőszakosság, az,
ahogyan irányítani akarja az életemet… Abban mind igazad volt.
 – És erre az a megoldás, hogy teljesen kizárod az életedből? – Ez baromság volt.
– Vannak ezek a határoknak nevezett dolgok…
– Ha esetleg nem tűnt volna fel, amikor a nővérem először berobbant ide
bejelentkezés nélkül: Annie nem vesz tudomást a határokról, ahogyan a családomban
senki sem.
– Akkor lehet, hogy eljött az ideje, hogy megtanítsd őt rá. – Tudtam, hogy utálni
fogom magam azért, amit mondani fogok, de már nem lehetett leállítani a gépezetet. –
Hadd menjek el veled megint misére. Kezdjük ott. Hadd szokja meg a gondolatot,
hogy én, a rettenetes nőszemély, akinek a pártjára álltál, tud olyan iszonyatosan
kedves lenni vele, hogy szinte rosszul lesz tőle.
– Nem tudom, Billnek mire terjed ki a biztosítása, Danny fogszabályzóját sem
fedezte. – Iannek mindenre volt egy frappáns válasza. Általában nagyon szerettem ezt
benne, most azonban legszívesebben lelöktem volna a székről.
– Ian, ez fontos nekem.
Erre nem tudott hirtelen mit rávágni.
– A családodról van szó, és tudom, mennyire fontosak ők számodra. Én is a
családod vagyok, és… – Zavaromban a kezemet tördeltem. – Olyan sokat használom
most a „család” szót, kezd az az érzésem lenni, hogy már el is kopott. Nem szeretném,
ha én maradnék az összes családod, csak azért, mert választanod kellett köztük és
köztem. Azt szeretném, ha mindnyájan része lehetnénk az életednek. Sose csináltam
még ilyet. Sose voltam része semminek. Olyan voltam, mint egy háziállat, ami jól
tudja produkálni magát. Látom, hogy milyen kapcsolatod van a testvéreiddel és az
unokaöcséddel. Szeretném, ha én is ilyen kapcsolatban lehetnék velük, és ez csak
akkor fog bekövetkezni, ha mi tesszük meg az első lépést.
Ian szája széle megremegett. Az arckifejezése nagyon komoly lett, és láthatóan
erőt kellett vennie magán. Mostanra elég jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, mikor
próbálja elrejteni az érzéseit.
– Jól van – mondta végül. – Akkor a legjobb lesz, ha eljössz vasárnap a misére.
Meglátjuk, utána hogyan folytassuk.
– Jó ötlet – feleltem, és eltoltam magamtól a tányéromat. – Nem tudom, te hogy
vagy vele, de én jóllaktam.
– Én is. Még helyet kell hagyni a desszertnek.
– Tudom, most azt kellene mondanom, hogy nem készültem desszerttel, de…
– De hisz te vagy a desszert. Vettem az utalást ezzel a bugyiból kilépős
mutatvánnyal.
Hátratolta a székét, és a tányérjába dobta a szalvétáját.
 – Gyere ide, Baba.
Beleborzongtam a szavaiba, és engedelmeskedtem. Beleültem az ölébe.
Átkulcsoltam a nyakát és hátradőltem.
– Egyébként még sosem csináltuk így.
– Széken ülve? – Összeráncolta a szemöldökét. – Pedig az elég alap. Biztos sor
került már rá.
Megráztam a fejemet, és benyúltam közénk, hogy megkeressem a sliccét.
– Nem. Sok mindent kipróbáltunk már, de ezt nem.
Nem kellett sok ahhoz, hogy felálljon a farka. Gyanítom, az egész vacsora alatt
erre készült. Lábujjhegyre álltam, hogy Ian úgy tudjon helyezkedni, hogy rá tudjak
ülni a farkára.
– Biztosan csináltuk már felöltözve – mondta rekedten.
– Azt többször is. – Például a kanapénak dőlve munkába indulás előtt egyik
reggel múlt héten.
Elkéstem a munkából, és olyan kócosan érkeztem meg, hogy Deja egész nap
ezzel ugratott.
– Nem akarok egy hímsoviniszta seggfej lenni… – Ian egyre nagyobb levegőket
vett, ahogy lovagoltam rajta. – De igazán meg tudnám szokni ezt a fogadtatást.
– Vacsorával vár az asszonykád, és nincs rajta bugyi? – Ebben a pozícióban nem
tudtam az egész vesszőjét befogadni, hiába mozgattam a csípőmet, de így is nagyon
közel volt a G-pontomhoz. – Ezt én is meg tudnám szokni.
Először a derekamat fogta, de lassan felkúszott a keze, hogy megragadja a
fejemet, és hátrahúzza. A nyakamat csókolgatta, fogával súrolta az ütőeremet.
– Várj! – nyögtem. – Ha el akarok menni, oda kell raknom a kezemet…
– Váltsunk pozíciót. – Elengedett, és hagyta, hogy leszálljak róla, de csak pár
lépést tudtam megtenni, mielőtt visszarántott volna a csuklómnál fogva. Meglepetten
sikítottam egyet.
– Nem megyünk olyan messzire – tájékoztatott, és a kanapé felé irányított.
Rálökött a párnákra, és letérdelt a lábam közé, miközben feljebb nyomott a kanapén,
és berakta az egyik párnát a fenekem alá. A behatolás dőlésszöge tökéletes volt, azt
hiszem, erre Ian is rájött a hangos nyögéseimből.
Ian lassan mozgott, ezért én is lassan értem magamhoz, a csípőlökéseivel egy
ütemben izgattam a csiklómat. Megragadta a ruhám kivágását, és lehúzta, hogy
kiszabadítsa az egyik mellemet, majd a másikat. Minden lökésnél pornóba illően
hullámoztak.
A lábammal átkaroltam a derekát, miközben a kezem továbbra is közöttünk volt.
Őrületes vágy tört rám, hogy elmenjek a végsőkig, és bár korábban zavarba ejtőnek
vagy túlzónak találtam volna ezt a helyzetet, most kedvem támadt megvalósítani egy
új fantáziámat.
Igazán egyszerű dologról volt szó, csak kérni kellett. Az ujjam alatt egyre jobban
erősödő kéjtől felbátorodva megfogalmaztam a kérésemet.
– Azt szeretném, ha kihúznád, és a mellemre élveznél.
– Micsoda? – kérdezte Ian döbbenten.
– Azt akarom, hogy a mellemre élvezz. – El se hittem, hogy képes voltam még
elismételni is a kérésemet.
Úgy tűnt, Iannek tetszik az ötlet. Becsukta a szemét, és egyre gyorsítani kezdte
az ütemet, így egyértelmű volt, hogy hamar döntést kell majd hoznia.
Meghoztam helyette a döntést, hátrahúzódtam. A keze átvette a puncim szerepét,
és próbáltam jól helyezkedni. Annak ellenére, hogy rengeteget szexeltünk, nem
gyakran láttam elmenni, főleg nem ebből a szögből. Általában belém szokott élvezni,
esetleg a számba.
Ezúttal az első sorból figyelhettem az eseményeket. Térdre ereszkedtem a
kanapé mellett, és vártam, miközben a kezem rendületlenül dolgozott a lábam között.
Ian keze egyre gyorsabban pumpálta a farkát, majd hangos nyögések közepette
megmerevedett, és a mellemre élvezett.
Már ettől önmagában el kellett volna mennem, hisz percekkel ezelőtt még
elképzelhetetlenül mocskos volt mindez. Mégis inkább hátradőltem a hideg padlón,
miközben egyik kezemmel Ian ragacsos magját kentem szét a mellemen, a másikkal
pedig egyre gyorsabban izgattam a csiklómat. A csípőmet egyre gyorsabban
mozgattam, majd hirtelen az egész testem megfeszült, és soha nem látott magasságú
csúcsra értem el.
– Te jó ég! – kiáltottam fel, és rendületlenül izgattam tovább túlérzékeny
csiklómat, míg el nem mentem újra.
Csak miután magamhoz tértem az orgazmus utáni félájult állapotomból, akkor
tűnt fel, hogy Ian továbbra is felettem áll, és döbbenten markolja a farkát.
Hirtelen felkönyököltem.
– Remélem, nem mentem ezzel túl messzire…
– Viccelsz? – Ian alig kapott levegőt. – Azt hiszem, életemben nem láttam ilyen
szexi műsort. Szemlátomást nagyon jól érezted magad.
Szélesen mosolyogtam rá.
– Igen, ez így van.
– Gyere, kelj fel! – mondta, felém nyújtotta azt a kezét, ami nem volt ondós, és
felsegített a kanapéra. Megfogta a kanapé sarkában lévő kedvenc pasminatakarómat,
ami alatt a legszívesebben kuporodom össze tévézés közben, és beletörölte a kezét.
– Fúj! – kiáltottam fel. – Azt nem csak tisztíttatni lehet?
Megvonta a vállát, és még mindig lihegve ráomlott a kanapéra.
– Nem tudom, és nem is érdekel.
Felnevettem, és én is hátradőltem úgy, hogy a lábunk összeért. Még mindig rajta
volt a cipője.
– Ian?
– Igen, Baba?
Lehet, hogy a szex során felszabadult hormonoktól, vagy a kimerültségtől,
mindenesetre gyanúsan elszorult a torkom.
– Köszönöm, hogy ilyen jó fej vagy az egyetemet illetően.
– Miért ne lennék az? – kérdezte. – Igyekszem más dolgokban is elég jó fej
lenni.
Behunytam a szemem.
– Nem tudom, lehet, hogy attól tartottam…
– Hogy azt mondom, hibát követsz el, és nem tudhatod, mit szeretnél? – Úgy
mondta ezeket a dolgokat, mintha azok elképzelhetetlenek lennének. Mégis pontosan
ezeket az érveket hallgattam, amikor először döntenem kellett arról, mit akarok
tanulni.
– Igen, pontosan. – Nem kellett elmagyaráznom neki, hogy mennyire találó volt,
amit mondott, hiszen tudta. – Sose tapasztaltam, milyen az, amikor hisznek bennem.
Jó érzés.
Nehezére esett felülni, és kinevetett, amikor én is ezzel szenvedtem. Amikor
újból egymással szembekerültünk, a szemében mély szeretet tükröződött.
– Penny, én mindig is bíztam benned.
Bólintottam és igyekeztem visszafogni a könnyeimet, mert nem tudtam volna
elmagyarázni neki, mennyire boldog és szomorú vagyok ettől egyszerre. Azt viszont
tudtam, hogy egyikünknek sem fogok csalódást okozni az új egyetemi
tanulmányaimmal.
 KILENCEDIK FEJEZET

Mire vetemedtem?
Kritikusan tanulmányoztam a tükörképemet Ian fürdőszobájában, miközben
igyekeztem minden irányból megtekinteni a ruhámat.
Pár perc múlva el kellett indulnunk a misére, és ez már a harmadik ruha volt,
amit felpróbáltam. Ez volt a végső választásom.
Egy élénk pipacsmintás, sötétkék, A vonalú ruhát választottam, és egy hozzá illő
kardigánt. A hajamat lesimítottam a klasszikus bubifrizurába. Ha még csatot is rakok
a hajamba, egy igazi baba leszek.
A piros rúzs talán nem a legjobb választás egy vasárnapi misére, de csak így
érhettem el, hogy Ian barátnőjének tűnjek, és ne a lányának.
Bár az én ötletem volt a békülés, tartottam ettől a mai naptól. Már napokkal
előtte rosszkedvű voltam. Idegességemben életem legrosszabb menstruáció előtti
stresszét idéztem elő magamnak.
– Erre futotta – sopánkodtam Iannek, miközben lementem a lépcsőn, és
felvettem a kardigánomat.
Ian mosolyogva nézett rám.
– Úgy nézel ki, mint egy könyvtáros. Egy olyan könyvtáros, akit szívesen
nekidöntenék a könyvespolcnak, és…
Jaj, semmi kedvem sem volt szexről beszélni.
– Jó, de milyennek lát valaki, aki nem perverz?
– De érzékeny vagy ma reggel! – mondta Ian, és egyből megbántam, hogy
ráförmedtem. A mai nap nem csak nekem volt stresszes, Ian valószínűleg négyszer
annyira izgult, mint én.
– Sajnálom, fáradt vagyok a munka miatt és e miatt az extra stressz miatt. – A
szervezetem nem viselte jól a stresszt, ahogyan azt a folyamatosan égő gyomrom is
bizonyította. – Iszonyatosan ideges vagyok.
– Reggeliztél?
Általában utáltam, ha valaki ilyen hanghordozással megkérdezte, hogy ettem-e,
elvégre az evés nem oldja meg a nők összes problémáját, de ma túl sok bajom volt
ahhoz, hogy kiakadjak ezen.
Fintorogtam egyet.
 – Igen, reggeliztem, bár most már bánom.
A templomba menet Ian egy kicsit gyorsabban vezetett a szokásosnál, ami a
szokatlanul üres utaknak volt köszönhető. Beparkolt egy helyre a parkolóban, de nem
állította le a motort.
– Nem kell ezt csinálnod, ha nem akarod. – Hogyan ajánlhatta fel ezt, amikor én
javasoltam az egészet?
Tény, hogy nem viselkedtem úgy, mint aki fél lábon ugrál örömében. Lehet,
hogy nem is kellett. Iannek talán elég volt, ha tudta, hogy ez fontos nekem, és nem
volt különösebb áldozat számomra, hogy segíthetek összebékíteni őt a nővérével.
– De akarom. – Sóhajtottam egyet, és a homlokomra nyomtam a kezem. –
Szeretném, ha túltennétek magatokat ezen a veszekedésen, amit ráadásul én okoztam.
Ez egy remek helyszín erre, Annie nem eshet nekem Isten és az összes ismerőse színe
előtt.
– Vagy a fia, a pap előtt – tette hozzá Ian, és megfogta a kezemet.
Te jó ég! Még mindig nem említettem Iannek Danny randiját. Nem tudtam,
hogyan hozzam fel. Elhatároztam, hogy majd a Bahamákon mesélem el neki, hogy ne
tudjon átmenni az unokaöccséhez üvöltözni.
A kapcsolatuk fura volt, időnként elég éretlenül viselkedtek.
Ian megcsókolta a kezemet.
– Jó előérzetem van – biztosított.
Akkor hát nincs más választásom, bíznom kell ebben.
Követtem Iant a templomba. Ezúttal nem késtük le a misét, de a sorok szinte
mind tele voltak, és sokan már imádkoztak.
– Nem gyújtasz gyertyát? – kérdeztem.
Az egyetlen alkalommal, amikor elmentem vele templomba, gyertyát gyújtott az
eltávozott szeretteiért. Ezt minden vasárnap megtette, most sem hagyhatta ki.
– Majd a mise után – mondta halkan, és az egyik elülső padhoz indultunk a jobb
oldalon. Bár a templom már így is majdnem megtelt, senki sem foglalta el azokat a
helyeket, ahol Iannel ültünk a múltkori alkalommal. Annie és Bill az üres hely mellett
ült, Annie a válla fölött pillantott ránk.
A „ha a nézéssel ölni lehetne…” kifejezés hirtelen értelmet nyert számomra.
Ian letérdelt és keresztet vetett, mielőtt leült volna, és hálás voltam neki, amiért
közém és a nővére közé állt. Szabályosan éreztem az Annie-ből sugárzó utálatot.
Bill előrehajolt a felesége mögül, és Ian felé tartotta az óriási lapátkezét. Majd
felém fordult.
– Örülök, hogy látlak.
 – Én is – feleltem, és bólintottam. Bill nagydarab, ijesztő megjelenésű pasi volt,
de pár perc alatt megállapítottam róla, hogy vajszíve van.
Elkezdődött a mise. Annie odahajolt Ianhez, hogy mondjon neki valamit. Nem
hallottam, hogy mit, de Ian válasza a szájára tartott mutatóujja volt, hogy elnémítsa a
nővérét. Nem tudtam megállapítani, hogy veszekedtek-e, vagy csak csipkelődtek.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelni tudjak a misére. A gyerekeink
születése után tudnom kell majd mindezt, akkor is, ha nem hiszek benne. Mégis
nehezemre esett nem elveszíteni a fonalat, miközben azon tanakodtam, hogy vajon
mennyire lesz sikeres az olajágnyújtásunk Annie felé, már ha egyáltalán észreveszi,
hogy ez a mai találkozó célja.
Elképzelhető, hogy a jelenlétemet nem is békülési szándéknak értelmezi. Lehet,
hogy zokon veszi, hogy betörtem a köreibe. Még az is elképzelhető, hogy azt fogja
hinni, szándékosan rontok rá, afféle erőfitogtatásként.
Mire vége lett a misének, alig vártam, hogy elmenekülhessek. Úgy tűnt, Ian is
pontosan erre készül. Gyorsan elbúcsúzott Annie-től és Billtől, és a templom végébe
rángatott.
– Ez nem volt túl vidám – suttogtam, miközben Ian meggyújtott egy hosszú
gyufát. – A nővéred egész idő alatt engem bámult.
– De legalább fizikailag nem esett neked, ahogy gondoltad, szóval
tulajdonképpen remekül zajlott le ez a találkozó. – Egyesével meggyújtott öt gyertyát.
Végignéztem a mögöttünk távozó híveken.
– Már el is mentek. Még csak el sem búcsúzott.
– Akkor legalább nem kell vele beszélned. – Elővette a pénztárcáját, és egy
bankót dobott a perselybe. – Gyere, szerezzünk ebédet. Vehetünk neked egy kubai
szendvicset, azt úgyis imádod.
Valóban imádtam azt a szendvicset. Megnyaltam az ajkam, még mielőtt eszembe
jutott volna, hogy van rajtam rúzs.
– Ez remekül hangzik.
Ugyanakkor zavart, hogy Annie-vel nem tudtak beszélni. Ezek szerint többre
lesz szükség, mint hogy egyszer eljöjjek a misére, hogy kibéküljenek.
A kijárathoz indultunk, ahol Danny állt, és mindenkivel kezet fogott. Ezt kedves
gesztusnak találtam.
– Mentek anyához? – kérdezte Iantől.
– Nem, mást terveztünk – felelte Ian zavartan.
– Kár. – Danny megfogta a kezemet. – Örülök, hogy újra látlak.
Nem tudtam, hogy ezt úgy érti-e, hogy a templomban jó újra látni, vagy a
nagybátyja társaságában. Lehet, hogy mindkettő egyszerre, elvégre Iannel nagyon
szoros volt közöttük a kapcsolat.
– Én is örülök. – Elgondolkodtam azon, hogy nem kellene-e áthívnunk vacsorára
valamelyik este. Lehet, hogy egy pap nem vacsorázhat együtt egy bűnben élő párral,
még akkor sem, ha valójában nem éltünk együtt, és tulajdonképpen nem is éltünk
bűnben.
Kint Bill és Annié várt ránk a lépcsőn.
– Jövő vasárnap találkozunk? – kérdezte Ian, mikor melléjük értünk.
– Mostantól járni fogsz misére? – kérdezte Bill, és bizakodóan nézett rám.
Annyira lelkesnek tűnt, hogy igazán rosszul éreztem magam, hogy csalódást kell
okoznom neki. Zavartan Annie-re pillantottam, majd vissza Bilire.
– Valamikor majd még eljövök.
– Nem kell elsietni a dolgot. – Úgy tűnt, Annie-t is meglepte a saját mondata.
Rádöbbentem, hogy épp erőfeszítéseket próbál tenni. Ez az út vezetett a
megbékéléshez, és apró megjegyzésenként tudunk rajta együtt haladni.
Hasonló hangnemben válaszoltam.
– Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.
Annie kifésülte a haját a szeméből, majd Ian felé fordult.
– Akkor átjöttök ebédre?
Ian lefagyott. Nem is arról volt szó, hogy nem válaszolt egyből: az egész teste
leállt, az arckifejezése pedig olyan volt, mintha egy autóbalesetet nézne.
Tennem kellett valamit, mielőtt kudarcba fullad az egész próbálkozásunk.
– Örömmel megyünk – mondtam kettőnk nevében, azt remélve, hogy Ian nem
fog megharagudni érte.
Ian kijelentette, hogy a háznál találkozunk, és némán visszasétáltunk a kocsihoz.
Amint beültünk, Ian megszólalt.
– Ha nincs kedved…
– Nem, nincs semmi baj. Nem kerülhetem el a családodat örökké, és nem akarom
hagyni, hogy kerüljenek engem. – Összességében úgy éreztem, a békülés remekül
zajlott eddig. Valószínűleg még lelkesebb lettem volna, ha a kocsiban a levegő nem
forrósodott volna fel ennyire a májusi napsütésben. Ráhajtottam a fejemet a
mennyeien hűvös üvegre. – Bekapcsolnád a légkondit? Melegem van.
– Nagyra értékelem az erőfeszítésedet Annie-vel. Tényleg – mondta Ian halkan.
A hűvös levegő megcsapta az arcomat, és Ian megütögette a kezemet. – Penny?
Felriadtam, hirtelen ráeszmélve, hogy elbóbiskoltam.
– Jól vagy? – kérdezte Ian, és aggódva összevonta a szemöldökét.
 – Igen. – Felültem rendesen az ülésemben, és álmosan pislogtam. – Csak fáradt
vagyok.
– Lehet, hogy elkaptál valamit. – Ian visszafordította a tekintetét az útra, de még
mindig ráncolta a homlokát. Valószínűleg elveszhetett a gondolataiban, mert nem
vette észre, hogy átment a szemközti sávba, pont egy fehér furgon elé.
– Jézusom, Ian! – kiáltottam, és megkapaszkodtam az ajtó kilincsébe és a
műszerfalba egyszerre. Egyből rádöbbentem, hogy ez rossz ötlet, de már semmit sem
tudtam tenni. Ha kinyílna a légzsák, valószínűleg pont arcon vágna.
Szerencsére Ian gyorsan visszarántotta a kormányt, és a furgon elment
mellettünk. Mindketten a megengedett sebességkorlát fölött hajtottak.
– Sajnálom – mondta végül, a keze remegett. Belepillantott a visszapillantó
tükörbe, majd elsápadt, mint aki csak most fogja fel, hogy egy hajszállal került el egy
frontális ütközést. – Azt hittem, hogy egy bicikliző gyereket látok.
Sehol sem volt bicikliző gyerek, csak azért képzelt oda egyet, mert kurvára nem
figyelt.
– Légy óvatos!
– Dőlj hátra! – mondta. – Felébresztelek, amikor odaértünk.
Összeráncoltam a szemöldökömet, de hátradöntöttem az ülésemet, és
visszafogtam magam, hogy ne jegyezzem meg, milyen kényelmes testhelyzetben
leszek legközelebb, amikor megöl minket egy autóbalesetben.
Miért vagyok ennyire ingerült? Dühös voltam magamra. Ian hibát követett el.
Persze akár csúnya vége is lehetett volna, de nem lett. Akkor miért vettem ennyire
magamra ezt az egészet?
Szexuális frusztráció. Más oka nem lehetett. Az egyetemi jelentkezésemet
nagyon jól megünnepeltük, de azóta egyáltalán nem kívántam a szexet. Bár nem
tartoztam Iannek semmivel, kezdtem aggódni, hogy azt gondolja majd, nem találom
vonzónak. Egyáltalán nem erről volt szó. Időnként any-nyira megkívántam, hogy
legszívesebben egyből letámadtam volna, amint megláttam. Viszont akárhányszor
lehetőségem nyílt volna erre, egyszerűen túl fáradt voltam hozzá.
A munkahelyi stressz kezdett tényleg kiborítani.
Fogalmam sem volt róla, mennyi idő eljutni a Szent Balázs-templomból Annie-
ék házához, de meglepően mély álomba szenderültem az út alatt. Amikor megállt a
kocsi, úgy ébredtem, hogy gőzöm nem volt arról, hol vagyok és miért. Még a nyálam
is csörgött.
Ian próbált viccelni.
– Említettem már, hogy milyen szép vagy reggelenként?
 A megjegyzése irritált. Vajon minden idegesíteni fog a mai napon?
Hirtelen ráeszméltem, miért voltam ilyen rossz hangulatban. Egyetlenegyszer
jártam Annie-éknél, és az a találkozó nem végződött jól. Annak az estének lett az a
vége, hogy Iannel szakítottunk. A vidám kis házban mintha a régi sérelmeim szelleme
lakott volna.
Ahogy a bejárati ajtóhoz értünk, Ian nem is csöngetett. Ezek szerint tényleg senki
sem volt tisztában a határok fogalmával a családban.
Ezen majd feltétlenül változtatni kell, de Annié és Bili legalább tudták, hogy
jövünk.
A ház túl kicsi volt, túl sok kacattal telezsúfolva. A nappaliban lévő könyvespolc
tele volt képekkel Dannyről, illetve különböző kupákkal és érmekkel. Az étkező falát
Bill és Annie családjának képei borították be. Az egész olyan volt, mint egy otthonos
hobbitlak. Semmiben sem hasonlított az én gyerekkori otthonomra. Az én kupáimat és
kitüntetéseimet nagyra tartották, de nem passzoltak a lakás nyilvános tereinek
berendezéséhez.
Váratlanul elérzékenyültem. Lehet, hogy tényleg be tudok illeszkedni ebbe a
családba, és nem kell többet úgy éreznem magam, mint a saját családommal. Amikor
Bill rám köszönt, odasiettem hozzá, és jó erősen megöleltem.
– Én is örülök, hogy itt vagy – mondta, és furán megveregette a hátamat.
Elléptem tőle, hirtelen zavarban éreztem magam. Bill megrázta Ian kezét. – Szia,
idegen! Jó, hogy visszatértél.
Annie kicsit kevésbé szívélyesen fogadott minket, de ez annak is betudható volt,
hogy az ebéddel foglalkozott közben.
– Most veszem ki a sültet a tepsiből – jelentette be, amikor egy pillanatra
előkerült a konyhából, hogy köszönjön.
– Segítsek valamiben? – kérdeztem automatikusan, felelevenítve régi
szokásomat, hogy azzal próbálom magam belopni valakinek a szívébe, hogy
hasznossá teszem magam körülötte.
– Köszönöm, elboldogulok – felelte Annie. Igyekeztem a megjegyzését betudni
annak az íratlan szabálynak, hogy vendégektől sosem szabad elfogadni segítséget,
nem pedig annak, hogy nem bízik bennem.
– Foglalj helyet, Penny! – intett Bili, és a kanapéra mutatott. – Szereted a
Metset?
– Nem vagyok egy nagy baseballrajongó. – Nem lepett meg, hogy Bill nemcsak
kedveli a sportot, de kommunikációs panelként is használja. – De szívesen tanulok.
Bill elvörösödött, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy jól válaszoltam.
Leült a foteljába, és bekapcsolta a tévét.
– Mindjárt jövök – ígérte Ian. Tudtam, hova megy, ezért kedvesen mosolyogtam
rá. Ian eltűnt a konyha irányában, én pedig csendben meredtem a képernyőt bámuló
Billre. A két műsorvezető lelkesen beszélgetett egymással.
– Ez még csak a bevezető – mondta hirtelen Bill.
– Tudom. – Lehet, hogy mást zavart volna a csend, de én megszoktam már, hogy
megvárjam, míg mások kezdeményeznek beszélgetést. Arra neveltek, hogy mindenki
lásson, de senki se hallja a hangom, aminek az volt az előnye, hogy egyáltalán nem
találtam nyomasztónak a hosszú hallgatásokat, amikor tudtam, hogy nem az én
feladatom beszélgetést kezdeményezni.
Bill egy perc után szólalt meg újra, anélkül hogy levette volna a tekintetét a
képernyőről.
– Örülök, hogy kibékültettek Iannel.
– Ó, nahát. – Most már fura volt a nagy hallgatás.
– Teljesen össze volt omolva nélküled. – Bili szinte bűntudattal nézett rám,
mintha nem tudná, megoszthatja-e velem ezeket az információkat. – Nem túl népszerű
a véleményem ebben a házban, de szerintem jó hatással vagy rá.
– Hát… – Őrülten kerestem erre valamilyen megfelelő választ. – Remélem,
tényleg így van.
Elkezdődött a meccs, és úgy tettem, mint akit érdekel a játék. Sosem próbáltam
meg mélységeiben megérteni a baseballt, de az alapvető szabályokat ismertem, így
egész jól szórakoztam.
Kinyílt a konyhaajtó, és előbukkant Ian. Életemben nem örültem neki ennyire,
mint most.
Na jó, hazudtam. Akkor örültem neki a legjobban, amikor hetek után
megpillantottam a táncparkett túloldalán azon az estén, amikor újra összejöttünk. A
mostani helyzetben is nagyon örültem neki, nem voltam ahhoz szokva, hogy kvázi
vadidegenek dicsérjenek.
Ian leült mellém, és együtt néztük a meccset, míg Danny meg nem érkezett.
Dannyn ugyanaz a bőrdzseki volt, mint amikor a bárban láttam. Eddig túlzottan
lekötött a gondolat, hogy Annie-vel fogok találkozni a templomban; bele se
gondoltam, milyen lesz Dannyvel társalogni. A templomban ő ugye hazai terepen
mozgott, most azonban kezdtem kétségbeesni, hogy mi van, ha Danny meglátott
aznap este a bárban. Nem azért, mert bűntudatom lett volna, vagy féltem volna, hogy
bajba kerülök, elvégre nem én jártam tilosban, hanem mert akkor kénytelen leszek
tudomást venni a problémáról.
 – Mi az állás? – kérdezte, és a lépcső korlátjára dobta a dzsekijét.
– Null-null – felelte Bill.
Abban reménykedtem, hogy elkezdenek beszélgetni a meccsről, és
megfeledkeznek a jelenlétemről, de sajnos nem volt ekkora szerencsém.
– Szia, Penny! – mondta Danny.
Magamra erőltettem egy műmosolyt.
– Szia. A példabeszéded nagyon tanulságos volt.
Miért mondtam ezt? Fogalmam sem volt, hogy valóban tanulságos volt-e. A
francba, remélem, nem kérdez róla.
– Komolyan?
A pokolba!
Szerencsére nem várt választ.
– Örülök, hogy így gondolod.
– Sose gondoltam bele, hogy miről szól a Biblia – a francba, mit művelsz,
Penny? Fogd be, most azonnal fogd bel –, de így, hogy valaki elmagyarázza a
történeteket, máris sokkal érthetőbb az egész. – Valamiért fontosnak tartottam, hogy
két felfelé tartott hüvelykujjal támogassam meg a mondanivalómat. – Csak így
tovább!
– Mindig jó egy kívülálló véleményét hallani. Főleg olyasvalakitől, aki nem
azzal akar a mennybe jutni, hogy az én seggemet nyalja.
Danny kedves ugratásától nem éreztem magam sokkal jobban. Akárcsak sokan
mások, valószínűleg én is azt érzékeltettem vele, fura, hogy a papi pályát választotta.
Bár az is igaz, hogy elég kényelmetlenül éreztem magam, amióta rajtakaptam
randizás közben.
– Óvatosan fogalmazzon, atyám – szólt rá Bill.
– Igen, atyám – vágott vissza Danny.
Annie felszolgálta az ebédet, gyanítom, Dannyt várta vele, és mind leültünk az
étkezőasztalhoz. Igyekeztem nem rossz előjelnek venni a tényt, hogy Iannel pontosan
ugyanott ültünk, mint legutóbb, főleg most, hogy Annie mindent megtett, hogy
kedves legyen. Az ebéd alatt a jól bevált módszeremet használtam: mindenkit
kérdésekkel bombáztam. Úgy tűnt, Ian családját ez nem zavarja.
Sajnos a legtöbbször vissza is kérdeztek.
– Mi a helyzet veled? – kérdezte Annie. – Honnan jöttél? Milyen a családod?
A családom azt gondolja, hogy lúzer vagyok, és csalódást okozok nekik. Attól
tartok, tényleg igazuk van. Lenéztem a tányéromra, majd vissza Annie-re.
Csak reménykedni tudtam benne, hogy a mosolyom kívülről természetesebbnek
hat.
– Pennsylvaniában nőttem fel. A családom sokkal kisebb, mint a tiétek, csak
hárman voltunk a szüleimmel.
– Értem. Akkor olyan volt, mint mi hárman Bill-lel és Dannyvel. Nagyon
kellemes így hárman lenni, nem igaz? – Annie nem tudhatott semmit a családi
hátteremről, a megjegyzése mégis fájt.
Nem akartam ünneprontó lenni, de úgy éreztem, nem lennék hű magamhoz, ha
nem tisztáznám a dolgokat.
– Nem állunk nagyon közel egymáshoz a szüleimmel, de ott van a legjobb
barátnőm, Rosa. Lakótársak vagyunk, és olyan, mintha egyszerre lenne az anyám és a
testvérem.
– A jó barátok nagyon fontosak. Van, hogy közelebb állnak hozzánk, mint a
családunk. – Bill minden egyes megjegyzésével egyre jobban kezdett hasonlítani egy
bölcs óriásra egy fantasyfilmből.
– Te ezt honnan tudhatnád? – kérdezte Annie, akit szemlátomást kevésbé hatott
meg a férje bölcsessége, mint engem. – Nem is tudod a legjobb barátod családnevét.
– Huszonhét éve ismerem Dale-t, nincs szükségem rá, hogy tudjam a
családnevét. – Bill elégedetten bólintott.
– Penny visszamegy az egyetemre – jelentette ki Ian hirtelen. Ahogy ő mondta,
az egész olyan véglegesnek tűnt.
– Persze csak ha felvesznek – tettem hozzá gyorsan, és leszegtem a fejem
zavaromban. Nem szerettem volna, ha azt gondolják rólam, olyannal dicsekszem, ami
még nem történt meg.
– Biztosan fel fognak venni. – Ian megszorította a térdemet, az asztal alatt, hogy
megnyugtasson. Az, hogy ennyire hitt bennem, ellensúlyozta a kijelentése
hirtelenségét.
– Mi a terved? Kiegészíted a diplomádat, vagy masterre iratkoztál be? – kérdezte
Danny.
– Egyik sem. – Óvatosan megtöröltem a számat a szalvétával. – Már van egy
BA-diplomám kereskedelemből, de olyan szakirányt kellett volna választanom, ami
igazán érdekel. Ezúttal ezt fogom tenni. Tengerbiológusnak szeretnék tanulni.
– Ez igen! Milyen lenne, ha egy tudós lenne a családban! – kiáltott fel Annie, és
úgy tűnt, őszintén le van nyűgözve. Bármennyire is próbáltam szarkasztikusnak
értelmezni a szavait, sehogy sem ment.
És azt mondta, hogy „a családban”. Ezek szerint legalább felmerült benne a
lehetőség, hogy egy nap talán én is a család részévé válok. Még akkor is, ha nem
tudta, hogy már megtörtént.
– De ez nem jelenti azt, ugye, hogy Penny nem megy veled a Bahamákra? –
kérdezte Danny Iantől, mintha nem ülnék ott mellettük.
Ian megköszörülte a torkát, talán érzékelte a bosszúságomat, vagy csak már
számított rá azok után, hogy a hangulatom folyamatosan hullámzott egész nap.
– Nem, dehogy. Továbbra is úgy tervezzük, hogy együtt költözünk oda.
– Az ottani egyetemre jelentkeztem. – Ahogy közeledett a költözésünk időpontja,
egyre izgatottabbá váltam. Alig vártam, hogy kiválasszam a bútort az új lakásunkba,
és döntéseket hozzak a berendezésről. Fontos volt, hogy személyre szabjuk az első
közös otthonunkat, még ha nem is maradunk ott sokáig. – Ian mutatott nektek képeket
a házról? A parton van, és a kert végében van egy természetes medence a sziklában.
– Nem is tudtam, hogy már megvan a házatok! – Egy pillanatra nem tudtam
eldönteni, hogy Annie izgatott vagy mérges. Lehet, hogy egyszerre mind a kettő.
– Remélem, van vendégszoba, mert igazán rám fér egy kis pihenés. Persze csak
ha már berendezkedtetek. Nem akartam meghívatni magamat! – tette hozzá Bill,
mintha a látogatásuk gondolata nem merülne fel magától.
– Nyugodtan hívasd csak meg magad – nyugtatta meg Ian. – Mindhárman
elfértek, gyertek bármikor!
– Persze csak ha a munkám engedi. Van, akinek ütemtervet kell követnie, és van,
akinek isteni hivatást – jegyezte meg Danny.
Mielőtt megismertem volna Dannyt, azt gondoltam, hogy a papok csak
vasárnaponként dolgoznak. Most már persze tudtam, hogy ez nem így van. Megesik,
hogy a papoknak sürgős elintéznivalójuk támad szombat este, bárokban.
Az ebéd meglepően jól ment. A végére már nyoma sem volt semmilyen
feszültségnek Ian és a nővére között, és mindenki elismerte volna, hogy tökéletesen
viselkedtem. Jól kijöttünk egymással, és már nem is tűnt erőltetettnek a dolog.
Amikor Ian felállt segíteni Annie-nek leszedni az asztalt, én is felálltam.
– Nagyon fáradtnak tűnsz – mondta gyengéden. – Maradj csak.
Visszaültem. Annyira megkönnyebbült voltam, hogy ilyen jól zajlott minden,
hogy teljesen elnehezedett a testem. A nagy mennyiségű sült hús, amit
elfogyasztottam, nem segített ezen az érzésen.
– Jól van, most az egyszer nem vitatkozom.
– Jobb, ha ledőlsz egy kicsit pihenni. Még helyet is csinálok neked a kanapén –
ajánlotta fel Danny lovagiasan.
Ian kiment a konyhába Annie-vel. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy
valamilyen ürüggyel utánamenjek, például hátha rajtakapom, hogy dohányzik. Most
már bízol benne, Penny. Ne próbáld meg ezt elrontani.
Helyette inkább a Danny által felajánlott kanapéhoz mentem. Ő leült egy
díszpárnára a földre a tévé elé, ahol a játszmában hosszabbítás volt, pontosabban extra
helycsere, ahogy arra Bili kedvesen emlékeztetett. Összekuporodtam a Mets lógójával
ellátott polártakaró alatt.
Egész addig ott is maradtam, míg el nem kellett indulnunk, és akkor is szinte
szánalmasan könyörögtem, hogy aludjunk ott, csak hogy ne kelljen felállnom.
Annyira fáradt voltam a kocsiban hazafele, hogy nem is tűnt fel, amikor Ian leparkolt
az utcán. Akkor rezzentem össze, amikor Ian megszólított.
Igazam volt. Istenem, ez egy jel volt. Az ebéd, az, ahogyan ültünk az asztalnál,
minden.
– Miért álltunk meg?
Ian megvakarta a tarkóját, amit csak akkor tett, amikor nem akart szembenézni
valami kellemetlen dologgal. Görcsbe rándult a gyomrom.
– Mert van egy drogéria a sarkon. Szerintem vennünk kellene egy terhességi
tesztet.
Egyáltalán nem erre számítottam. Milyen furcsa, hogy ezt mondta. Mégis
honnan vette ezt az ötletet? Felnevettem a feltevés abszurditásán.
– Oké, nem hinném, hogy terhes vagyok, de azért megnézhetjük.
Olyan komolyan fordult hozzám, hogy egyértelművé vált, nem viccel.
– Mikor menstruáltál utoljára? Egy ideje nem panaszkodtál puffadásra vagy
görcsökre, és nem vetted fel azokat a fekete pamutbugyikat alváshoz…
– Ez feltűnt neked? – Valósággal sikítottam. Pont azért vettem fel Thinx bugyit
olyankor lefekvéshez, hogy ne jöjjön rá, hogy menstruálok.
Igaza volt, már jó ideje nem kellett felvennem.
– Figyelj, ha terhes vagy, az nem tragédia. Gyereket akarok tőled. Ha nem így
lenne, ragaszkodtam volna hozzá, hogy továbbra is védekezzünk. – Ian próbált
megnyugtatni, pedig kétségbe sem estem. Túlzottan lekötött a felismerés, hogy végig
tudott a menstruációs bugyimról.
Sosem volt okom kételkedni abban, hogy Ian valóban gyereket akar tőlem. Úgy
várta azt, hogy családot alapítsunk, ahogyan a gyerekek a karácsonyt. De most
jelentkeztem egyetemre… Az komoly elfoglaltsággal jár majd. Vajon képes lennék
végigcsinálni egy babával? Tudom, hogy sokaknak sikerült, de ők erősebbnek és
okosabbnak tűntek nálam.
– Igen, tudom, és én is így érzek. Csak nem gondoltam bele, hogy ilyen hamar
megeshet. Mások évekig próbálkoznak…
 Ian sokáig próbálkozott a volt feleségével, és tudtam, hogy fájdalmasan érinti ez
a téma. Hálás voltam érte, hogy közbevágott.
– Én sokáig reménykedtem minden hónapban, hogy utána csalódjak újból. Hidd
el, szerencsénk van.
– Jól van, akkor hát… Akkor hát ugorjunk be a drogériába, és… – és tudjuk meg,
hogy gyökerestül megváltozik-e az életünk – és derítsük ki, terhes vagyok-e.
– Penny… – Ian megfogta a kezemet. – Bármi is legyen az eredmény, minden
rendben lesz.
Tényleg szerettem volna gyereket szülni Iannek, de ez a távlat jelenleg egy kicsit
ijesztőnek tűnt. Ha elég terhes voltam ahhoz, hogy Iannek feltűnjön, akkor
valószínűleg tényleg az vagyok.
Vagy ha nem, akkor Ian tényleg nagyon szerette volna, hogy már az legyek.
Hirtelen eleredt a könnyem. Próbáltam visszafogni a sírást, és úrrá lenni az
ajkam remegésén.
– Nem szeretnék csalódást okozni. Nem szeretném, ha beleélnéd magad, majd
lepisilek egy tesztet, és lehet, hogy kiderül, nincs semmi.
– Nem fogsz csalódást okozni, Baba. Ha majd eljön az ideje, akkor eljön az
ideje, csak most derítsük ki, mi a helyzet, rendben?
– Rendben. – Vettem egy mély levegőt, és kinyitottam az ajtót, miközben Ian
lekapcsolta a motort. Menni fog. Képes vagyok arra, hogy besétáljak egy drogériába,
vegyek egy terhességi tesztet, és ha úgy adódik, összetörjem a férjem szívét.
Jól van, Isten, Ian hisz abban, hogy csodás dolgokra vagy képes. Lássuk,
sikerült-e teremtened egy kisbabát Iannek.


Négy terhességi tesztet vettem, és két üveg vizet. A teszteket hazavittem, de a vizet
mind megittam addigra.
Képtelen voltam megvárni Iant, amikor végre felért a lift, mert a hólyagom már
így is majd szétrepedt. Attól tartottam, hogy Ian annyira izgul, hogy egészen a
vécéülőkéig akar majd kísérni.
Körbeugráltam a kagylót, míg szenvedtem a doboz, majd a fóliacsomagolás
kinyitásával. Őrülten vert a szívem. Ez a kis műanyag a kezemben fogja megmondani,
megváltozik-e az életem.
Vajon készen álltam arra, hogy megváltozzon? Most már késő volt ezt
végiggondolni. Amikor leültem kitölteni az egyetemi jelentkezést, nem jutott
eszembe, hogy szólnom kell Iannek, hogy mostantól majd vigyázzon.
 A fürdőszobaszekrényben volt egy teli doboz koton. Mindennap láttam, amikor
kivettem onnan a fogkefémet. Miért nem gondoltam rá, hogy használjuk őket?
Azért, mert hagytad magad sodródni az árral, magyarázta az agyam. Talán nem
tudtad, hogy az ondó merre fog sodródni a méhedben?
Próbáltam nem foglalkozni a gondolataimmal, és leültem a vécére. Próbáltam
csak egy kicsit pisilni, hogy biztosan eltaláljam a tesztet. Az biztos, hogy a kezemet
tökéletesen sikerült lepisilnem.
– Penny? – A fürdőszobaajtó letompította Ian hangját. – Mi a helyzet?
– Most jövök rá, hogy milyen nehéz lepisilni egy ilyen kis célpontot. – Újra
megnéztem. Láttam, ahogy a vizeletem befolyik a kis ablakon, úgyhogy letettem a
tesztet a pultra. Végre kiüríthettem a hólyagomat anélkül, hogy visszafognám
magamat. – Attól féltem, hogy nem lesz eléggé tele a hólyagom.
– Úgy hallom, ezzel nem volt gond – mondta Ian.
Mi van, az ajtóra tapadva hallgatózott?
– Ez a lehető legkevésbé romantikus dolog, amit valaha tettem. – Megtöröltem
magam, lehúztam a vécét, majd felálltam. – Jól van, kész.
Gyorsan megmostam a kezem anélkül, hogy ránéztem volna a tesztre. Még nem
telt el a két perc, ami a dobozra volt írva, ebben biztos vagyok. Miközben a kezemet
szárítottam, két vidám rózsaszín vonalat láttam megjelenni.
Te jó ég! Terhes vagyok.
A hasamra raktam a kezem.
Ian. El kell mondanom Iannek.
Kinyitottam az ajtót, Ian pedig hátralépett; ezek szerint tényleg hallgatózott.
– Nem kellett megvárnom a két percet – mondtam, és felmutattam a tesztet, hogy
ő is meg tudja nézni. – Egyből megjelent az eredmény.
– Akkor… – Elakadt a szava. – Te… – próbálta meg újra.
Életemben nem láttam ennyi érzelmet egyszerre egy ember arcán. Boldogság,
remény, izgatottság, eufória és rettegés ült ki az arcára. Úgy tűnt, nem tudja, sírjon-e,
vagy nevessen. Végül a nevetés döntött, és ugyanaz a huncut mosoly jelent meg az
arcán, mint amikor megkérte a kezemet, vagy amikor összeházasodtunk. Ebben az
egy arckifejezésben annyi szeretet volt, hogy az azonnal átterjedt rám is. Biztos
voltam benne, hogy bármi is történik ezután, minden rendben lesz.
Iannek ugyanolyan fontos volt az egyetem és az új karrier, mint nekem. Persze
Ian el lesz foglalva egy óriási szállodakomplexum felépítésével, és egy idegen
országban leszünk baráti vagy családi segítség nélkül, de maximálisan bíztam Ianben,
és biztos voltam benne, hogy nem fog magamra hagyni ezzel a helyzettel.
 Ezek után úgy éreztem, én is átadhatom magam a boldogságnak.
– Kisbabánk lesz – mondtam, és a boldogságom széles mosoly formájában
robbant ki belőlem. Tárt karokkal vetettem magam Ianre, hogy jó erősen megöleljem.
Túl későn jutott eszembe, hogy a terhességi teszt még mindig a kezemben van.
Félredobtam. – Bocs, remélem nem kentem rád egy kis pisit.
Ian megcsókolt.
– Nem érdekel – mondta.
Még pont tudtam fújolni egyet, mielőtt újra megcsókolt volna.
Mindig azt hittem, hogy a pillanat, amikor egy pár megtudja, hogy gyereket
várnak, egy érzelmes, szinte szent pillanat nekik. Sose gondoltam volna, hogy a
gyermeknemzés okozta boldogságtól mennyire begerjed az ember. Együtt indultunk
meg az ágy felé, egymást csókolva és fogdosva, miközben egyik kezemmel az ingét
húztam ki a nadrágjából, a másikkal pedig az övcsatját próbáltam kioldani, mielőtt a
matracra zuhantunk volna.
– Gyerekünk lesz. – Nevettem Ian friss borostájába.
– Igen! – Gyengéden a hátamra fordított, és feltolta a szoknyát a combomon.
Imádattal nézett a testemre, ahogy centinként fedte fel, felfele haladva a combomtól a
rózsaszín bugyimig, majd a hasamig. Az alhasamra hajtotta a fejét, a fülét pedig a
hasfalamhoz illesztette, mintha hallgatózna.
– Szerintem nem fogsz még semmit sem hallani – feleltem türelmetlenül. A
testem ösztönösen reagált arra, hogy Ian feje ilyen közel volt a nemi szervemhez, alig
bírtam türtőztetni magamat.
– Tudom. – Gyengéden megcsókolta a hasamat, majd bedugta egy ujját a bugyim
alá, hogy egy határozott mozdulattal lehúzza rólam. – Jobb, ha megszokod majd a
bolondságaimat. Még sosem volt terhes a feleségem, teljesen odavagyok.
– Még sosem voltam terhes – feleltem. És most tényleg az voltam. – Én is
odavagyok, de szerintem attól még ünnepelnünk kellene.
– Én tudom, hogy szeretnék ünnepelni – mondta, majd megrántotta a bugyimat,
én pedig felemeltem a fenekemet, hogy segítsek neki lehúzni rólam.
Ian felült, egy mozdulattal levette az ingét és az atlétáját. Annyira kívántam,
hogy belefájdult a hátsó fogam.
– Ugye lehet ilyet csinálni?
– Én úgy tudom, hogy igen. – Befeküdt a lábam közé, és megcsókolta a belső
combomat.
A szájának nagyobb hasznát vettem volna máshol.
– Ez megmagyarázza, miért voltam olyan mogorva az elmúlt időkben.
 – Orális szex? Jobb, ha tudod, hogy a technikám tökéletes! – mondta, viccből
affektálva.
– Valóban? – Újra elkezdte csókolgatni a combomat, és lassan megindult a cél
felé. Be kellett látnom, fantasztikus munkát végez. – Igazad van, tényleg tökéletes.
Türelmesen tűrtem a lassú haladását, miközben beletúrtam a hajába. Felemelte a
fejét, és rám nézett.
– Nevetségesen szerelmes vagyok most beléd.
– Bizonyítsd be. – Nevetve nyomtam vissza a fejét a lábam közé.
Nem tudom, meddig feküdtem ott nyögve a szája alatt. Az elmém egy kéjjel teli
univerzumban lebegett valahol. Ennek felettébb örültem, mivel az agyamban túl sok
minden volt, jólesett kiszabadulni onnan egy időre. A testem a legerősebb reakciókat
produkálta, miközben a lehető legtisztább és legmélyebb szerelmet éreztem Ian iránt,
és tudtam, ő is így érez irántam. Újra és újra elélveztem, míg remegve és leizzadva
valósággal könyörögni kezdtem neki.
– Most már elég volt, kérlek.
Ian felkúszott mellém és megcsókolt, az arca még nedves volt, és éreztem a saját
testem ízét az ajkán. Benyúltam közénk, hogy kitapogassam a farkát a nadrágján
keresztül.
– Mit szeretnél? Meg akarsz dugni, vagy verjem ki?
– Egyiket sem, túl fáradt vagyok. – Hangosan lihegve a hátára feküdt. – Majd
később elintézem.
Az éjjeliszekrényen lévő órára néztem. Komolyan egy órán keresztül nyalt? Nem
csoda, hogy teljesen kifáradt. Bizonyára majd leszakadt az álla.
Odabújtam hozzá, miközben ködösen érzékeltem, hogy még mindig fel vagyok
öltözve, csak a bugyi került le rólam. Meg sem akartam mozdulni, még a melltartómat
sem akartam kikapcsolni. Szerettem volna az elégedettség buborékéban maradni,
ameddig csak lehet, így kettesben.
– Maradjon ez is titok még egy ideig. – Ezt így szokás a terhességekkel, nem
igaz? Nem szokták elmondani senkinek, míg el nem telt némi idő. Ianre néztem.
Összevonta a szemöldökét.
– Rossz hírem van ezzel kapcsolatosan.
Felültem az ágyban.
– Honnan tudhatná ezt bárki is?
– Elmondtam a nővéremnek, hogy szerintem terhes vagy. Tudni akartam, hogyan
közelítsem meg ezt a témát veled – mondta bocsánatkérőn. – Rá fog kérdezni, és a
megállapodásunk szerint nem hazudhatok neki.
 – Elmondtad neki, hogy házasok vagyunk? – Ha Annie megtudja, akkor el
fogom mondani Rosának, ez így igazságos.
– Azt nem. Nem kérdezett rá. Gondolom, azt feltételezte, hogy csak úgy
felcsináltalak.
– Remek. Ez igazán remek. – Az égnek emeltem a kezemet. Annyival jobb lett
volna, ha Annie a titkos esküvőnkről tudna, és nem erről. – A nővéred már így sem
kedvel. Most én leszek a babiloni szajha, amiért a házasság előtt teherbe estem.
– Az ég szerelmére, a nővérem nem újjászületett keresztény. Tudja, hogy
megesnek az ilyen dolgok – mondta Ian, megfeledkezve arról, hogy más tudni, hogy
bizonyos dolgok megesnek, és más elfogadni a létezésüket. – Ha esetleg froclizna
ezzel, emlékeztesd rá, hogy Mária is házasságon kívül esett teherbe.
– Persze, majd ellene fordítom a vallást, az biztosan remek ötlet lesz. – Ian
beletúrt a hajába. – Sajnálom, csak… Szeretném, ha ez egy kis ideig csak a miénk
lenne.
– Még mindig ott van a titkos esküvőnk – jegyezte meg Ian.
A rám törő érzelmektől újból könnyek szöktek a szemembe. Butaság volt az
egész, elvégre nem is voltam kiakadva, és most részesültem fantasztikus orális
szexben. Ian azonban észrevette a könnyeimet, és átölelt.
– Penny, gyerekünk lesz. – A hangjából kiszűrődő lelkesedés hihetetlenül cuki
volt. – Neked meg nekem. Mi hozzuk a döntéseket ezzel kapcsolatosan. Nem számít
semmi más, csak hogy boldogok legyünk.
Nekidőltem a testének, és a vállára hajtottam a fejemet.
– Semmi baj. Úgysem tudnánk túl sokáig titokban tartani.
– Nem is akarom titokban tartani – mondta. Végigsimította a karomat. – Annyira
büszke vagyok rá, hogy te vagy a feleségem, és hogy gyerekünk fog születni.
Mindenkinek el akarom újságolni.
– Jól van – mondtam, és fölnéztem rá. Ha mindenkinek elmondjuk az esküvőt és
a gyereket, akkor ez az egész valóságosabb lesz. Újra elöntött a boldogság. – Jól van,
mondjuk el mindenkinek.
 TIZEDIK FEJEZET

Nagyon fura volt aznap este hazamenni. Feleségül menni Ianhez és az elköltözést
tervezgetni olyan volt, mintha rázártam volna az ajtót a régi életemre, de az a tudat,
hogy gyermekünk lesz, véglegessé tette a dolgokat. Most már nincs visszaút,
döbbentem rá, ahogy felfelé másztam a lakásomhoz vezető lépcsőkön.
Rögtön rájöttem, hogy valami gond van, amikor Rosa azt mondta:
– Szia.
– Szia! – válaszoltam óvatosan. Lehet, hogy összevesztek Amandával?
Rosából csak úgy sugárzott a feszültség, a szoba is szűkebbnek érződött tőle.
– Leveled jött – közölte, és félrebillentette a fejét. – Illetve Penny Parker-
Pratchettnek.
Összeszorult a gyomrom.
Két lehetőség állt előttem: vagy úgy teszek, mintha csak buta hiba lenne, valami,
amit viccből ráírtam egyszer egy űrlapra, vagy elmondom az igazat. Mivel Ian és én
őszinteséget fogadtunk, az igazságot választottam.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Rosa megkérdezte:
– A bevándorlás miatt kellett?
– Dehogy! – erősködtem. – Ian kettős állampolgár, mondtam már.
Rosa a szemét forgatta.
– Rád értettem. Elköltözöl vele a Bahamákra?
Itt volt a lehetőség, amire lecsaphattam volna. Nagy volt a kísértés, és így Rosa
sem bántódott volna meg, hogy titkolóztam előtte. De előbb-utóbb úgyis kiderülne az
igazság. Mindig kiderül.
Dannyre gondoltam. Aztán úgy döntöttem, egyszerre csak egy rázós helyzettel
tudok foglalkozni.
– Hát… Mi csak… össze akartunk házasodni. -Megvontam a vállam. – Tudod, az
a dolog Sophie mostohalányával sok mindent más megvilágításba helyezett…
– Az januárban volt – emlékeztetett Rosa. – Pontosan mikor világosodtatok meg?
– Még januárban. – Türelmesen megvártam, míg égnek emelte a kezét, és
felháborodott hangot hallatott, majd folytattam a vallomást: – Aznap este, miután
visszajöttünk ide a kórházból, megkérte a kezemet. A következő kedden
összeházasodtunk.
 Rosa a fejét ingatta:
– Egész idő alatt a felesége voltál.
– Igen. – A kanapéhoz mentem, és leültem mellé. – Az, hogy nem mondtam el
neked… nem volt benne semmi személyes. Ian és én együtt határoztunk így. Ő sem
mondta el a családjának vagy a barátainak. Tulajdonképpen te vagy az első, aki
megtudja.
– És mégis miért tetted ezt, Penny? Először szakítottatok, aztán együtt voltatok
kevesebb mint egy hétig, aztán összeházasodtatok? Aztán meg nem szóltatok
senkinek?
– Lehet, hogy épp az ilyen reakciók miatt nem mondtuk el senkinek. – Felvettem
a borítékot a kisasztalról. A Capital One ajánlgatta a hitelkártyáját. Már megint egy
hitelintézet.
– Lehet, hogy azért számítottatok ilyen reakciókra, mert hülyeséget csináltatok?
– Költői kérdés volt, nem is várt rá választ: – Penny, és mi lett volna, ha nem
működik? Ha, mondjuk, két hét múlva rájössz, hogy hiba volt?
– De nem így történt – mutattam rá, és kettétéptem a borítékot. – Ez nem
tévedés, oké? Ian az a férfi, akivel együtt akarok lenni. Én értem, hogy nehezedre esik
megérteni minket, de nekem is nehéz megérteni, hogy miért vagy Amandával.
Nehezemre esik nem úgy látni a kapcsolatotokat, mint egy újabb hibát az Amandával
kapcsolatos döntéseid hosszú sorában, de semmi közöm hozzá.
– Barátok vagyunk. Mindig van közünk hozzá. – Rosa mintha kicsit
elbizonytalanodott volna, amint az ő zűrös szerelmi életére terelődött a szó.
Megráztam a fejem.
– Nem. Nem mindig. Ha rosszul sülnek el a dolgok Iannel, tudom, hogy
számíthatok rád, akkor is, ha úgy gondolod, hogy hülyeséget csináltam. Ahogy én is
mindig ott leszek neked, ha valami balul üt ki Amandával. És igen, majd kioktatjuk
egymást, hogy „én megmondtam”, és valószínűleg jól összeveszünk azon, hogy a
másik soha nem hallgat ránk, de nem szervezhetünk bizottságot, hogy egymás életét
igazgassuk. Iannel és velem minden rendben lesz, oké? Bízz bennem.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem mondtad el. Ott lehettem volna.
Lehettem volna a koszorúslányod, vagy mit tudom én – méltatlankodott Rosa.
– Lettél volna? Tényleg? – Lebiggyesztett ajakkal vártam a válaszát.
– Jól van, na. Nem, nem lettem volna. Elkábítottalak volna kloroformmal, és
kicipeltelek volna a… Na, várj csak, hol a fenében házasodtatok össze? A
városházán?
– Az anyakönyvi hivatalban – erősítettem meg és javítottam ki egyszerre. –
Kapaszkodj meg, jó? Még nem végeztem.
Rosa kihúzta magát ültében.
– Penny…
– Terhes vagyok.
A kezébe temette az arcát és előregörnyedt; a homloka majdnem a kanapét érte
kettőnk között.
– Ugye csak viccelsz?
– Bocsi! – Na, várjunk csak, miért is kérek bocsánatot? Újra nekifutottam: –
Figyelj, én nagyon izgatott vagyok. Tudod, hogy mindig is akartam gyereket…
– Na és mi lesz azzal, hogy újrakezded az egyetemet? – kérdezte.
Mintha jeges vízzel öntött volna nyakon.
A telefonos alkalmazás szerint valamikor januárban jön a baba. Akkor kezdődik
a tavaszi félév. A második félévem, és máris ott kéne hagynom? Elhalaszthatom a
tanulmányaim megkezdését, amíg megérkezik a baba, akár az egész évet
halaszthatom. És aztán mi lesz? Mi van, ha megint terhes leszek? Halasztok majd még
egy évet, aztán még egyet, aztán még egyet?
– Penny! – Rosa összevont szemöldökkel rázta meg a karomat. – Veszel te
levegőt?
– Igen. – Mélyet lélegeztem. – Igen. Majd kitalálunk valamit. Gondolkodtam
már ezen. Csak nem nagyon részletekbe menően.
Rosa vékony vonallá szorította össze a száját, és nem mondott semmit.
– Nézd, tudom, hogy ostobának tartasz…
– Nem arról van szó. – Mutató- és középső ujját a homlokára nyomta két sötét
szemöldöke között. – Ebből az egész spekulációból nagyon is valóság lett. Ez az
egész… itt a vége.
Körbenéztem a lakásunkon, a turkálóban vásárolt, gerániumokat ábrázoló, ronda
festménytől kezdve, amivel eltakartuk a lyukat, amit egy vadabb buli hagyott a falban,
az összekaristolt ajtókeretekig, amelyeket több évtizednyi festék borított olyan vastag
rétegben, hogy nyáron nem lehetett becsukni a bedagadt ajtót.
A fürdőkádunk egy gyufásdoboz volt. A mosogató állandóan eldugult. Mindez itt
lesz – Rosa továbbra is itt lakik majd –, de többé már nem csak ő meg én leszünk. A
legjobb barátok maradunk, de már nem leszünk lakótársak. Nem látjuk majd egymást
mindennap, még csak minden hónapban sem.
Rosa alsó ajka megremegett.
– Semmi sem lesz már ugyanolyan ezután.
Egyszerre nyújtottuk ki a karunk egymás felé.
 Szorosan öleltük egymást, túl szorosan ahhoz képest, hogy levegőt sem tudtunk
normálisan venni a sírástól.
– Majd meglátogatsz – ígértem. – Ülünk a vízparton, és irigykedve nézem, hogy
iszod a pina coladákat.
Hátradőlt, és megtörölte a szemét.
– Csak hogy tudd, az orvosom módosította az ösztrogénadagomat, úgyhogy
érzelmi hullámvasúton ülök. Ettől függetlenül még mindig hideg, kőszívű nőstény
vagyok.
– Ebben egy percig sem kételkedtem – biztosítottam róla.
Megfogta a kezem, és erősen megszorította, csuklóján csilingeltek az ezüst
karkötők.
– Ostoba döntéseket hozol. De a legjobb ember vagy, akit ismerek.
Mielőtt újra sírva fakadhattunk volna, a távirányító után nyúlt.
– Na, ki vette fel A kastély titkait?
– Ó, igen! – Lerúgtam a cipőmet, és megragadtam a kanapé támlájára dobott
takarót. – Ez az!
Míg feltett lábbal mindent megtudtunk a Tudorkori Anglia boszorkánypereiről, a
hasamon nyugtattam a kezemet, és próbáltam annyi részletet az emlékezetembe vésni
életemnek erről a gyorsan tovatűnő szakaszáról, amennyit csak lehetett. Reméltem,
hogy a lányom egy nap épp olyan csodálatos életet fog élni, amilyen az enyém volt
eddig. Reméltem, hogy lesz egy olyan legjobb barátnője, mint nekem Rosa.
– Szóval – törte meg Rosa a hosszú csendet –, amikor a kötőjeles vezetéknév
mellett döntöttél, végiggondoltad, hogy…
Végigmértem.
– Nem akarok beszélni róla.

***

Miután meghallgattuk mindenki véleményét, aki valaha is gyereket szült,
bejelentkeztem dr. Natalie Turnerhez, egy szülész-nőgyógyászhoz, akiről mindenki
azt állította, hogy fantasztikus. Június második hetére kaptam időpontot, amikor a
hatodik hétben jártam.
– Tulajdonképpen teljesen mindegy, nem? – kérdezte Ian, mikor még mindig a
választáson szenvedtem. – Űgyis csak pár hétig jársz ehhez az orvoshoz, mielőtt
elutazunk.
A lesújtó pillantásom láttán bölcsen elhallgatott.
 Dr. Turner rendelője az Upper West Side-on volt, egy kétemeletes téglaépület
első emeletén. Még két orvosi rendelő volt az épületben, szintén nőgyógyászoké.
Felmentünk a lépcsőn, és benyitottunk. A váró kicsi és rendezett volt, bordó
szőnyegekkel és meleg, krémszínű falakkal. Bejelentkeztem, és kitöltöttem vagy ezer
űrlapot az orvosi adataimmal, Ian orvosi adataival és a családjaink orvosi adataival.
Műtétek? Betegségek? Azt sem tudtam, anyám visel-e kontaktlencsét.
Átkukucskáltam Ian karja fölött, és beleolvastam a nyomtatott nagybetűibe.
– Kivették a vakbeled?
– Úgy hét évvel ezelőtt – válaszolta, miközben már egy másik kérdésre írta a
választ.
– Nincs is heged.
– Laparoszkópos műtét volt. Vannak hegek. Közelebbről kell nézni. – Kipipált
egy négyzetet a lap jobb oldalán, ami azt jelentette, hogy volt rák a családjában.
A francba. Eszembe sem jutott, hogy ilyesmiről is kellene beszélgetnünk. A
párok ezt még azelőtt szokták megbeszélni, hogy gyereket vállalnak, nem? A
vakbélgyulladás nyilván nem örökletes, de amennyire én tudtam, akár velőcső-
záródási rendellenességek is előfordulhattak a családjában, vagy mittudomén.
Hát, már késő volt emiatt aggódni.
A nővér, aki behívott minket, alacsony, rövid hajú, fehér nő volt, dobozból
szerzett vörös hajszínnel. A nyakában láncon aranykeretes szemüveg lógott. Mikor
felálltunk, végigmérte Iant, és azt mondta:
– Ön az apa, ha jól gondolom.
Nem voltam biztos benne, azt feltételezi, hogy Ian a gyerek apja vagy az én
apám, ezért inkább én válaszoltam:
– Igen, ő a férjem, Ian.
– Nagyon örvendek. Én Renee vagyok, dr. Natalie asszisztense. – Egy mérleghez
vezetett a folyosón, ahol felírta a súlyomat, majd beküldött a mosdóba, hogy adjak
vizeletmintát. Ezután a vizsgálóba mentünk, ahol megmérte a vérnyomásomat, a
hőmérsékletemet és a pulzusomat, majd újra válaszolnom kellett egy halom kérdésre.
Aztán kiment, hogy átöltözhessek egy – elöl nyitott – papírköpenybe, én pedig az
asztalon fekve vártam, egy kis papírkendővel az ölemben.
– Nektek ezt minden alkalommal végig kell csinálnotok, ha orvoshoz mentek? –
kérdezte Ian, akit szemmel láthatóan meglepett a rengeteg kérdés.
– Ja – megvontam a vállam. – Nektek nem?
– Hát, az éves rutinvizsgálaton igen – mondta pillanatnyi töprengés után. – Csak
ez az egész olyan… keménynek tűnik.
 Egy plakátra mutatott a falon, ami meglehetősen szemléletes rajzokkal ábrázolta,
mi történik majd a testemmel.
Nem tudtam eldönteni, ráförmedjek-e, hogy nem neki kell elviselnie a dolog
„intenzív” részét, vagy inkább együtt érezzék vele, amiért még soha nem élte ezt át.
Végül csak annyit mondtam:
– Szerintem ez jó dolog. Komolyan veszik, hogy vigyáznak a gyerekünkre.
Mire dr. Natalie végre megérkezett, Ian és én is annyira feszültek voltunk, hogy
megijedtünk a kopogástól.
– Mindenki készen áll? – Magas, karcsú kelet-ázsiai nő lépett a szobába,
tökéletes fogsorral és még tökéletesebben formált szemöldökkel. Hosszú, fehér,
karcsúsított köpenyt viselt, ami jól mutatott a kék pulóverrel és a szürke nadrággal. –
Dr. Turner vagyok. A betegeim általában Natalie-nak szólítanak. És maga Penelope…
Nahát! – Az egész arca felragyogott a vidámságtól.
– Parker-Pratchett – fejeztem be helyette. – De mindenki csak Pennynek szólít.
Nem gondoltam végig ezt a kötőjelezést.
– Ó, én imádom – nyugtatott meg. – Valószínűleg ez a legjobb név, amivel
valaha találkoztam.
Máris megkedveltem a stílusát.
– És ő bizonyára a férje – folytatta az orvos, és kezet nyújtott. – Örvendek.
– Úgyszintén – felelte Ian, akit láthatóan szintén elbűvölt a doktornő.
– Na, lássuk – mondta az orvos, miközben odahúzta a görgős székét, és felvette a
mappát, amit a nővér otthagyott. – Pozitív lett a terhességi tesztje, és úgy becsüli,
hogy nagyjából a hatodik hétben lehet. Volt hányingere?
– Nem. Volt néhány reggel, amikor nem kívántam a reggelit, de nem hánytam ki
a belem, vagy ilyesmi. – Idegesen gyűrögettem a köpenyem szélét.
– Tapasztalt vérzést vagy pecsételő vérzést? – kérdezte a doktornő, és beszívta az
arcát, miközben a korábban kitöltött űrlapokat nézegette.
– Nem. De voltak görcseim. – Amik a frászt hozták rám.
– Bizonyára csak az ínszalagok helyezkedtek a medencéjében, hogy helyet
csináljanak a növekvő méhének. – Ianre nézett. – Itt azt írja, hogy ötvenhárom éves.
– Ötvennégy leszek a jövő hónapban, ha az számít – felelte Ian.
– Vannak gyerekei?
– Nem, ez az első. – Ian szája sarka mosolyra görbült. – Úgy értem, ez lesz.
Az orvos is elmosolyodott, aztán visszatért a jegyzeteihez.
– Jelent némi rizikót, ha az apa idősebb. Általában az anya életkorára
koncentrálunk a terhesség alatt, de néhány új kutatás azt sugallja, hogy az apa életkora
is befolyásolhatja a kimenetelt. Kiegészítő vizsgálatokra lehet szükség a második
trimeszterben.
Nem tetszett, ahogy ez hangzott. Mindenképp meg kell gugliznom később.
– Nem leszünk itt a második trimeszterben – mondta Ian. – Pár héten belül
elköltözünk a Bahamákra.
– Milyen szerencsések! Imádom a Karib-tengert. Vágyom vissza. – Felsóhajtott.
– Szóval nem lesznek itt hosszú távon, értem. Hiányozni fog a neve, Penny.
Felhorkantottam.
– Komolyra fordítva a szót, van valami, amit tudnunk kell az ottani
viszonyokról? Meg tudja mondani, hogy ott is el tudom-e végeztetni ugyanazokat a
vizsgálatokat, vagy hogy biztonságos-e ott szülni?
Az embereknek ott is születnek gyerekeik, nem? Ha nem így lenne, nem élne ott
senki. Fölöslegesen borítottam ki magam.
– A világnak abban a részében magasabb a gyermekhalandósági ráta, mint az
Egyesült Államokban. Ezt több tényező is befolyásolja. Nem vagyok benne biztos,
hogy mennyiben járul hozzá az ellátás hozzáférhetősége. Lehet, hogy megengedhetik
maguknak a magasabb színvonalú ellátást egy jó kórházban, mégis azt javasolnám,
hogy térjenek vissza az Államokba a szülés idejére – felelte, miközben a pillantása
idegesen járt ide-oda közöttünk.
– Mi a helyzet a terhesgondozással? – kérdezte Ian az állát dörzsölgetve. Biztos
voltam benne, hogy azt próbálja eldönteni, itt hagyjon-e az Államokban.
A fenéket fogok itt maradni.
– Ismét csak azt tudom mondani, hogy ha meg tudnak fizetni egy jó
szülészorvost vagy bábát, jobb kimenetelre számíthatnak. De ezt alaposan gondolják
végig – jött a figyelmeztetés.
– Majd foglalkozunk ezzel, ha eljön az ideje – mondtam, hamis vidámságot
erőltetve a hangomba, amiből Ian remélhetőleg megérezte, hogy nem ez a megfelelő
idő a vitára vagy hogy kettőnk helyett hozzon döntéseket.
– Rendben, akkor most foglalkozzunk azzal, hogy mi történik odabent. Kérem,
dőljön hátra – mondta az orvos, és kesztyűt húzott.
A hasam aljára tette a kezét, és kicsit megnyomkodta.
– Hmm. A méh helyzete nem felel meg a becsült hat hétnek…
Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent.
– Nézzünk egy ultrahangot, abból biztosan megtudjuk – javasolta az orvos, és a
szemétbe dobta a kesztyűt. – Egy szempillantás, és itt vagyok.
– Kedvelem – mondtam halkan, miután bezáródott mögötte az ajtó.
 – Igen, nem semmi a nő. – Ian nem volt túl lelkes, gondolom, az imént hallott két
aggasztó hír nyomasztotta. Magasabb kockázat a kora miatt? Ha bármi baj történik,
örökké magát fogja okolni. Megfoszt az amerikai terhesgondozástól egy olyan
országért, ahol nem túl fényes a gyermekhalandósági ráta? Attól tartottam, máris a
felmondólevelét fogalmazza magában.
Egyszerre egy dologgal foglalkozz, Parker-Pratchett, figyelmeztettem magam. A
mai egy jó nap. Látni fogjuk a gyerekünket.
Az orvos visszatért az ultrahangkészülékkel, amit a vizsgálóasztal jobb oldalára
állított.
Majd előkerültek a kengyelek.
– Kérem, csússzon lejjebb, és tegye fel a lábát.
Úgy tettem, ahogy mondta, felraktam a lábamat, miközben fura módon zavarba
jöttem attól, hogy Ian is a szobában van. Vicces volt; hagytam, hogy szabadidős
tevékenységként a hüvelyembe dugja a nyelvét, de azt bezzeg nem akartam, hogy
lássa a karbantartási munkálatokat.
Ianen is látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Amikor a doktornő elővette a
hüvelyi ultrahang vizsgálófejét, konkrétan összerezzent.
– Elnézést – mondta pipacspiros arccal. – Ez elég invazívnak tűnik.
– Várja ki a végét. Rákszűrést is végezhetünk a móka kedvéért – ugratta dr.
Natalie.
– Ú! – nyögtem fel.
– Csak vicceltem – nyugtatott meg. – Az adatai közt szerepel egy elég friss
eredmény.
Bekapcsolta a készüléket, síkosítót tett a vizsgálófejre, és nekikezdett. A
műanyag kemény volt, hideg és kényelmetlen, de próbáltam nem tudomást venni róla.
Az orvos arcát néztem, aki a képernyőt tanulmányozta.
– Jól van… lássuk a szívhangot…
Az egér egy kattintására ütemes susogás jött a készülékből. A doktornő felénk
fordította a képernyőt.
– Az ott a gyerekük.
Nem tudom, mire számítottam, mit érzek majd, amikor meglátom. Tudtam, hogy
elöntenek az érzelmek. De arra nem számítottam, hogy az én könnyektől
elhomályosuló látásom semmi lesz a ziháló sírógörcshöz képest, ami Iant elfogta.
Elfordítottam a fejem, hogy ránézzek. A feje lehajtva, egyik kezével eltakarta a
szemét. A másikkal hessegető mozdulatokat tett, miközben elcsukló hangon csak
annyit tudott kinyögni:
 – Elnézést. Csak egy… pillanatra van szükségem. – Rázkódott a válla, és nem
akarta felemelni a fejét.
Nevettem a könnyeimen keresztül, és visszafordultam a képernyőhöz. A baba
máris igazi babának nézett ki. Kis fantáziával. Világosan láttam a fejét, ami kétszer
akkora volt, mint az aprócska test, és a kis uszonyokat, amik ide-oda lebegtek, ahogy
a magzat a képernyőn fekete körként megjelenő méhemben fickándozott.
Ian megfogta a kezem, felemelte könnyáztatta arcát, és nézte, ahogy a
gyermekünk saját testével pingpongozik.
– Érzel ebből valamit, Baba?
Megráztam a fejem:
– Semmit.
– Hamarosan érezni fogja – mondta dr. Natalie szórakozottan, miközben zöld
vonalakat rajzolt a képernyőre az egérrel. – Sokkal előrébb jár hat hétnél.
– M-mennyivel előrébb? – A pániktól kikerekedett a szemem. Alkoholt ittam.
Szusit ettem. Nem szedtem folsavat vagy terhesvitaminokat.
– Körülbelül tízhetes lehet. – Az orvos összevonta a szemöldökét. – Emlékszik
az utolsó menstruációjára?
– Persze – igyekeztem visszagondolni. – Azt hiszem, korábban jött meg. És nem
volt túl hosszú. Enyhébb volt, mint általában, és csak úgy egy napig tartott.
Az orvos bólintott.
– Beágyazódási vérzése lehetett, és összetévesztette a menstruációval.
– Az mit jelent? – kérdezte aggódva Ian. – Ha hamarabb tudtuk volna…
– Figyeljenek – szakította félbe az orvos, olyan szelíden, megnyugtatóan és
természetesen, hogy biztosra vettem, mindennap folytat hasonló beszélgetéseket
aggódó apukákkal. – Jobb lett volna, ha tudják? Igen. De az ott egy egészséges, erős
kis mogyoró.
Ianhez fordultam:
– Az ott a gyerekünk.
A szájához emelte összekulcsolt kezünket, és megcsókolta az ujjperceimet.
– Igen.
– Kinyomtatom a képet, hogy elvihessék – mondta dr. Natalie, és bekapcsolva
hagyta a képernyőt. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy örökké nézni akartam. A
gyerekünk. Ian és én létrehoztunk egy gyereket.
A nyomtató nyekeregve dolgozott, miközben az orvos szelíden visszahúzta a
vizsgálófejet.
– Rendben, négy hét múlva újra ránézünk a babára. Itt lesznek még? Mikor
utaznak?
– Július végén megyünk – feleltem. – Szóval még itt leszünk.
– Remek, akkor elutazás előtt még bekukkantunk a motorháztető alá. – Lehúzta a
kesztyűt, átadta a képet, és kiment, hogy felöltözhessek.
Míg öltözködtem, Ian áhítattal bámulta a képet.
– Nem tudom felfogni – mondta végül, és kezével megdörgölte az arcát. –
Tényleg nem.
– Nekem is elég hihetetlen. Egy kicsi embert láttam bennem fickándozni. –
Felhúztam a szoknyámon a cipzárt, és rájöttem, hogy hamarosan már csak gumis
derekú ruhákat hordhatok.
Minden nagyon gyorsan megváltozik.
Miután kijelentkeztünk, Ian visszavitt a munkahelyemre. Alig gördültünk ki a
parkolóból, már bele is kezdett a beszélgetésbe, amit tudtam, hogy rövidre kell
zárnom.
– A Bahamákon gondolkodtam…
– Veled megyek – jelentettem ki határozottan. – Semmi nem történik ott, ami ne
történhetne meg itt is. Ha haza akarsz küldeni, hogy itt szülessen meg a baba,
rendben, de csak ha te is jössz. Nem fogom egyedül megszülni ezt a gyereket, míg te
egy trópusi paradicsomban hesszelsz.
A kimerültségtől talán kicsit élesebb volt a hangom, mint amire számított, mert
azonnal visszavonulót fújt.
– Rendben.
A térdére tettem a kezem.
– És ne aggódj a másik dolog miatt, ami nyugtalanít.
– Milyen másik dolog miatt? – kérdezte ártatlanul, mintha nem láttam volna az
aggodalmat minden arcvonásán.
– A korod miatt. Csak annyit mondott, hogy néhány dolognak nagyobb a
kockázata. Nem azt, hogy biztosan beteg lesz a gyerekünk.
Rám nézett, majd vissza az útra, bosszúság tükröződött az arcán.
– A fene essen beléd, hogy ilyen jól ismersz.
– Te is elég jól ismersz engem – emlékeztettem.
– Tudom, hogy rögtön megguglizod a kockázatokat, ahogy leülsz az asztalodhoz.
– Ebben igaza volt, nem lett volna értelme vitatkozni.
Mikor megálltunk az épület előtt, Ian a képre mutatott, ami az ölemben hevert.
– Megmutatod odabent?
Megráztam a fejem.
 – Nem. Tudom, hogy pár hét múlva mindenképp itt hagyom a magazint, de nem
szerencsés, ha egy nő rögtön bejelenti, hogy terhes. Mármint a munkahelyén.
Megértés suhant át az arcán. Nyilván ő is tudta, hogy diszkriminálják azokat a
nőket, akik veszik a bátorságot, hogy teherbe essenek és dolgozzanak, de neki soha
nem kellett ezzel foglalkoznia.
Reméltem, hogy munkaadóként sosem járult hozzá a problémához.
– Akkor nem bánod, ha magammal viszem? – kérdezte. – Szeretném megmutatni
Annie-nek.
Ösztönösen tétováztam, de aztán odaadtam a képet. Persze hogy meg akarja
mutatni neki.
– Nyugodtan. Biztos vagyok benne, hogy odáig lesz.
Ian hálásan mosolygott, és odahajolt, hogy megcsókoljon.
– Este nálad?
– Ja. – Minél több időt szerettem volna a lakásomban tölteni, amíg még lehet. –
Jó lenne nekifogni a csomagolásnak.
– Már így is műanyag dobozokban van minden tulajdonod – mutatott rá.
– Sss! – Ajkára tettem a mutatóujjamat, majd újra megcsókoltam. – Este
találkozunk… Apuci.
Elfintorodott.
– Nem és nem! Ez nem fog menni. Ne csináld ezt még egyszer.
– Mi van? Nem hagyod majd, hogy a gyerekeink apucinak szólítsanak? –
ugrattam.
– Ők megtehetik, de ha te mondod, attól kiráz a hideg. – Megcsóválta a fejét. –
Kifelé a kocsimból, dilis nőszemély!
Ott hagytam a képet, de ahogy elhajtott, máris látni akartam újra. Az épület
üvegajtaja mögül néztem, ahogy befordul a következő sarkon. A hasamra tettem a
kezem, bár egy kis dudornál többet nem éreztem.
A gyerekhez beszéltem, aki valószínűleg úgysem hallott:
– Az a tökfej? Ó az apukád.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az utolsó munkanapom július végén volt, pár nappal azelőtt, hogy elindultunk volna a
Bahamákra. Minden úgy fog zajlani, ahogy egy átlagos napon. Ezt onnan tudtam,
hogy direkt megkértem a kollégáimat, hogy ne csináljunk nagy felhajtást a
távozásomból, és mind egyetértettek.
Gondolom, nem kellett volna ennyire meglepődnöm, amikor egy óriási felirat
fogadott a recepciónál.
– Meglepetés! – Sophie Scalfe, a rég nem látott főnököm visszajött, hogy részt
vegyen a búcsúztatómon. Divatosan volt felöltözve, mint mindig, ezúttal egy Diane
von Furstenberg selyemoverall volt rajta, amin túl sok pasztellszín tűnt fel. Úgy
festett, mint egy zsebkendő. Csak Sophie volt képes felvenni egy ilyen ruhát, el is
érzékenyültem a látványtól. Hiányozni fog. Odasietett hozzám, és megölelt. – Nem
hiszem el, hogy tényleg elmész.
– Én sem. – Hátraléptem, és a feliratra mutattam. – Erre egyáltalán nem volt
semmi szükség.
– Ne butáskodj. Az első öt alkalmazottunk egyike vagy. A Mode nem lenne ilyen
sikeres nélküled. Meg kell adnunk a módját a távozásodnak – magyarázta Deja.
Mint mindig, a szeme hihetetlen precizitással volt kihúzva. Magas arccsontját
tökéletesen kontúrozta, barna bőre pedig gyönyörűen csillogott az önbarnító alatt.
Meg kellett volna kérnem, hogy tanítson meg sminkelni.
– Hoztam neked valamit – mondta Sophie. – De majd csak ebédnél nyithatod ki
– tette hozzá gyorsan.
– Jól van. – Még mindig az érzelmek hatása alatt voltam. – Elmegyünk ebédelni?
– Igen! Ja, és mindenki aláírta ezt az üdvözlőlapot – mondta Deja, és felmutatott
egy nagyméretű, kék borítékot.
Felbontottam, és kivettem belőle az üdvözlőlapot.
A lap elején látható tengerből csillám hullott a ruhámra és a földre. Egy
cukorkapapírból készített pálmafa fölött pedig az állt, hogy…
– Csőváz, te szajha? – olvastam el a feliratot. Kérdőn néztem Dejára.
Ó az égre szegezte a tekintetét.
– Figyelj, hajnali háromkor készítettem a lapot, a feleségem segített benne.
– Imádom. A legjobb dolgokat az ember az utolsó percben készíti saját kezűleg,
nagyjából semmiből. – Kinyitottam a lapot, és megpillantottam benne a rengeteg
aláírást és a jókívánságot. – Jaj, srácok, ez szuper.
Sosem tudatosult bennem, hogy milyen fontos voltam Sophie-nak és Dejának.
Legfőképpen azért, mert Sophie ritkán járt be, amitől Deja mindig stresszes volt. Ez a
dinamika biztosan nem fog hiányozni. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy úgy
érzik, szerepet játszottam a cég felvirágoztatásában. Most, hogy így megemlítették,
tényleg csupán négyen dolgoztak a cégnél, amikor én odakerültem. Az asztalomat
csak a második napon szállították le.
Tényleg segítettem létrehozni ezt a céget.
Most pedig ideje volt távoznom innen.
– Sajnálom – mondtam a szememet törölgetve. – Annyira arra összpontosítottam,
hogy hova megyek, hogy elfelejtettem végiggondolni, mit hagyok magam mögött.
Az elmúlt napokat az utódom, Mel betanításával töltöttem. Nem tudtam róla
sokat, azt leszámítva, hogy Iránból érkezett, és volt egy Daisy nevű csi-vavája, akit
rendszeresen beöltöztetett szezonális jelmezekbe.
Daisynek volt Instagram-profilja is.
Mel hatékonysága és szaktudása egyszerre volt megnyugtató és irritáló
számomra. Kavargott bennem az „annyira örülök, hogy jól végzed majd a munkát”,
vegyítve egy kis „nagyon mérges leszek, ha jobban végzed ezt a munkát, mint én”
érzéssel. Végül az első érzés nyert, mivel szerettem volna, ha a Mode továbbra is
olyan sikeres, mint eddig.
Épp ebédelni indultunk volna Dejával és Sophieval, amikor felcsendült az Iannek
beállított csengőhang a táskámból.
– Ez a Kacsamesék főcímdala? – kérdezte Deja felvont szemöldökkel.
– Igen… – Egyik kezemmel a táskámban kutakodtam. – Dagobert bácsira utal.
Sophie felnevetett.
– Megbocsátotok egy percre? – kérdeztem, és mindketten bólintottak, mintha ez
magától értetődő lenne.
Arrébb mentem egy kicsit, és felvettem a telefont.
– Nem akarlak zavarni az utolsó napodon, de rossz hírem van – mondta anélkül,
hogy köszönt volna.
– Jaj, ne, mi történt? – A többiekre pillantottam a vállam felett. Sophie és Deja
egymással beszélgetett, ezért nem tűnt fel nekik a kérdésem.
– Burt meghalt.
A többiek észrevették, hogy milyen hangosan veszek levegőt. Aggódva
pillantottak rám, én megráztam a fejem, majd elfordultam.
 – Te jó ég! Mi történt? – kérdeztem halkabban.
– Még nem tudom. Csak szólni akartam, hogy emiatt csúszni fog egy kicsit az
indulásunk. – Ian frusztráltnak tűnt, nem pedig szomorúnak, ami nagyon aggasztott.
– Megértem – nyugtattam meg, bár belül épp pánikrohamot készültem kapni. Az
őszi félév a Bahamai Egyetemen augusztus végén kezdődik. Még mindig nem kaptam
meg a felvételi értesítőmet, és kezdtem aggódni is emiatt, de kit érdekel, hogy
felvesznek-e, ha mégsem tudok oda járni.
De ez most nem rólam szólt.
– Segíthetek valamiben?
– Nem, nem, csak beszélnem kellett valakivel, aki nincs itt. – Ezért nem tűnt
szomorúnak. Az irodában volt, és most szakadt rá minden felelősség, amit Burt
hagyott rá. Még nem volt alkalma gyászolni a barátját. – Csak későn fogok hazaérni.
Nyugodtan aludj a lakásodban, és fejezd be a pakolást.
Nem említettem meg neki, hogy már rég befejeztem a pakolást, sem azt, hogy
biztosan nem fogom hagyni, hogy egy üres lakásba érkezzen meg egy ilyen nap után.
– Jól van, szólj, ha szükséged van valamire. És ha van rá időd, hívj fel ma este is,
rendben?
– Persze.
Letettem a telefont, visszamentem Sophie-hoz és Dejához.
– Minden rendben? – kérdezte Deja.
– Roppant fura, Ian üzlettársa hirtelen meghalt.
– Megvontam a vállamat, mert nem tudtam mást mondani.
– Ian jól van? – kérdezte Sophie együtt érzően.
– Fogalmam sincs. Nemrégen összevesztek valamin. Nem igazán kedvelt engem
a fazon. – Vajon szomorúnak kellene lennem, amiért meghalt? Csak mert egyáltalán
nem voltam az. Sajnáltam Iant, és aggódtam, hogy milyen hatással lesz ez majd rá, de
Burt igazi seggfej volt. – Ian valószínűleg nincs jól, de jelenleg úgy tűnik, inkább
sokkos állapotban van és frusztrált. Valószínűleg nem akkor fogunk elutazni, amikor
terveztük. Ettől az egész búcsúebéd kicsit fura.
– A céget akkor is itt hagyod – emlékeztetett Deja.
– Szóval megyünk ebédelni.
– Hacsak nem kell találkoznod Iannel. – Megértettem, hogy Sophie kicsit túl
aggodalmaskodó volt azok után, amit végigcsinált a férjével az elmúlt évben.
– Nem, mert különös helyzetben vagyunk. – Legyintettem. – Majd este beszélek
vele. Most valószínűleg csak útban lennék az irodában. Ráadásul szerintem ott senki
sem tudja, hogy házasok vagyunk.
 Deja és Sophie lefagyott.
– Ahogy… az én munkahelyemen se tudta senki – mondtam lassan. – Kivéve a
bérszámfejtőket.
– A személyzetis eltitkolta előlünk? – Deja megrázta a fejét. – Rohadt
adatvédelmi törvények!
– Nem tudom, van-e erre törvény, csak megkértem őket, hogy ne mondjanak
semmit. – Megvontam a vállam. – Titokban akartuk tartani.
– Mint a babát! – kiáltott fel Sophie, miközben én szörnyülködve néztem Deja
eltorzult arcát.
– Én ezt miért nem tudom? – kérdezte, és szúrósan nézett kettőnkre.
Sophie-nak egy héttel korábban újságoltam el a hírt, amikor nála jártunk
vendégségben. Mivel ő mutatott be Iannek, úgy éreztem, tudnia kell erről.
– Próbáltam nem elmondani senkinek a munkahelyen. Az emberek olyan furán
tudnak viselkedni.
– Nem akartam elmondani nekik, hogy valójában tiszteletben tartottam a
hagyományt, hogy az ember féljen bejelenteni ilyesmit a főnökeinek.
– Nem értem, hogy nem vetted észre – mondta Sophie, és a hasamra mutatott. –
Nem akarok tapintatlan lenni, de már kezd látszani.
– Azt hittem, hogy csak felpuffadt vagy meghízott. Tudod, hogy én nem
kommentálom az ilyesmit. – Deja a halántékára nyomta az ujját. – Nem hiszem el,
hogy nem mondtad el.
– Sophie-nak is csak azért mondtam el, mert ő hozott össze minket Iannel.
Ráadásul ráfért már valami jó hír. – Lehet, hogy ezt nem kellett volna hozzátennem?
– Az biztos, hogy minden jó hírnek nagyon örülök mostanában. Neil már jobban
van, de minden apróság segít. – Nem tudtunk erre mit mondani. Sophie lehervadt. –
Sajnálom, nem akartam ünneprontó lenni Penny nagy napján. Újra meg kell szoknom,
hogy emberek között vagyok.
– Ez teljesen érthető – mondta Deja. – De induljunk már el végre, mielőtt tényleg
olyanok leszünk, mint egy rész a Szex és New Yorkból.
Deja egy sushiétteremre gondolt eredetileg, de a terhesség fényében valami új
helyet kellett választanunk.
– Nem hiszem el, hogy nem tudtam – mondta Deja harmincadszorra. – Sokat
segített volna például az étteremválasztásnál is.
– Ez is rendben lesz – ígérte meg Sophie, miközben már nyúlt is a telefon után.
Elég volt egy hívás és megemlítenie a férje nevét, hogy egyből legyen asztalunk egy
olyan étteremben, amiről sem Deja, sem én nem hallottunk soha. Egy épület sötét
fapanelekkel borított ajtajához értünk, amin semmilyen felirat vagy tábla nem volt
látható.
Deja megfogta a kilincset.
– Biztos, hogy jó helyen vagyunk?
Sophie bólintott, de feltartotta a mutatóujját.
– Igen, itt vagyunk. Kint állunk. Rendben, remek. Köszönöm szépen!
Miután mind összerezzentünk a nehéz fémajtó kattanásától, a vastag ajtó hirtelen
feltárult. Sophie elégedetten fordult felénk.
– Szerinted meg fognak gyilkolni minket? – kérdeztem Deját, aki válaszul csak
megrázta a fejét.
– Mrs. Elwood! – üdvözölte a bejáratnál álló férfi Sophie-t. Magas volt, szőkés-
őszes haja és furán hosszú bajsza volt. – Nagyon örülünk, hogy beugrott hozzánk.
– Tudom, hogy rettenetesen korán jöttünk – felelte Sophie olyan álszent hangon,
hogy Dejával majdnem elnevettük magunkat. – Remélem, nem zavartuk meg önöket.
– Nem, dehogy! – A férfi egy horrorfilmbe illő termen át vezetett minket. A
központi előtérből különtermek nyíltak mindkét irányba. Mind üres volt, a fehér
terítők szinte világítottak a sötétben. Amikor a férfi megtorpant, hogy előreengedje
Sophie-t a lépcsőn, nem akartam hinni a szememnek, hogy tényleg elindul előre
egyedül.
– Gyertek! – mondta felénk fordulva, mintha mi lennénk az elmebetegek, és nem
ő. Mindenesetre két szinttel feljebb egy nyitott teraszajtó fogadott minket.
Egyetlenegy asztal állt megterítve a kovácsoltvas és üveg baldachin alatt. Lepkék
repkedtek a fémszerkezetre futtatott repkényen.
– Ez már túlzás – mondta Deja Sophie-nak, aki nagyon elégedettnek tűnt
magával.
A férfi, aki elvezett minket a titkos udvarra, meghajolt.
– Hadd derítsem ki, mivel készült ma a szakácsunk. Van valami külön kérésük?
– Nem kérünk polipot – vágtam rá gyorsan, és jól tudtam, hogy ha a konyhán
jelenleg nincs semmi más, csak egy doboznyi polip, akkor is elküldenek valakit más
alapanyagokért. Gondolom, ez volt az egyik előnye annak, ha az ember jóban volt egy
milliárdossal.
– Hallotta, amit a hölgy mondott – szólalt meg Sophie, és aranyosan megvonta a
vállát.
– Hozok szénsavas vizet, míg áttekintik a borlistát. – Át is nyújtotta az itallapot
Sophie-nak.
– Mi nem fogunk…
 – Beszélj a magad nevében – emlékeztetett Deja szárazon. – Nekem szükségem
van egy italra, hogy túléljek még egy Mrs. Elwood-kalandot.
– Már az is baj, ha az ember kedveskedni szeretne a barátainak? – kérdezte
Sophie, miután elment a pincérünk.
– Nagyon értékelem – nyugtattam meg. Ez is egy lesz a sok fura történet közül,
amit Sophie mellett éltem meg, mint amikor például el kellett repülnöm egy
magángéppel Las Vegasba.
Az ebéd mennyei volt. Házi chorizóval, borjú-májpástétommal és
vaddisznóterrine-nel kezdtük, amihez szőlőchutney-t, savanyított hagymát és furcsa
szalonnakocsonyát szolgáltak fel. Maga a főétel kacsa volt szilvamártással.
Rengeteget ettünk, és közben egyre újabb fogásokat tettek el elénk. Caprese saláta
kecsketejből készült mozarellával? Miért is ne?
Az asztalunkról elláttunk a szemközti ház teteje fölött egészen a Manhattan
hídig. Még Ian lakásának zöld óratornyát is megpillantottam.
– Látom az otthonunkat – vicceltem, miközben úgy rágcsáltam a
kacsacombomat, mintha valami kerti sütögetésen lennék, és nem egy exkluzív
étteremben, ahova csak dúsgazdag emberek járnak.
– Visszajössz majd New Yorkba, miután felépült a szálloda? – kérdezte Deja, és
oldalra billentette a fejét.
Ez jó kérdés volt.
– Nem látok a jövőbe, de Ian nem adja el a lakását, szóval gondolom, igen. A
cége itt van.
Vajon akkor is itt lesz majd? Mi történik olyankor, ha az egyik üzlettárs meghal?
– Ha szükséged van munkára, amikor visszatérsz, nyugodtan keress meg minket
– ajánlotta fel Sophie.
– Köszönöm, inkább nem. – A válaszom szemlátomást meglepte őket, ezért ki
kellett fejtenem. – Váltani szeretnék. Azt hiszem, visszamegyek az egyetemre.
– Azt hiszed? – kérdezte Deja, és megint oldalra billentette a fejét.
– Még nem tudom, hogy felvettek-e, de úgy tervezem, hogy visszamegyek
tanulni. – Összeszorult a gyomrom. – Persze ha egyáltalán elutazunk azok után, hogy
Burt meghalt.
– Mindenesetre támogatlak – mondta Deja elismerően.
– Mit fogsz tanulni? – kérdezte Sophie, miközben vett a fenyőmagos rizottóból,
amin a kacsát tálalták.
– Tengerbiológiát. – Nekik nem volt furcsa ezt mondani, talán azért, mert
tudtam, hogy két hihetetlenül erős nővel ülök itt, akik gyakran ijesztő döntéseket
hoztak, hogy eljussanak oda, ahol most tartanak az életben.
Most én is hoztam egy ijesztő döntést.
A rendkívül hosszú ebédünk után nem maradt más dolgom az irodában, mint
mindenkitől elbúcsúzni. Sikerült sírás nélkül végigcsinálnom, azután az utolsó
személyes tárgyaimat bepakoltam egy kartondobozba. Minden megtett lépéssel
távolodtam az előző életemtől. De a szomorúságom lassan elillant, mint amikor a
reptéren búcsúzunk, és hamarosan leköti a figyelmünket az út izgalma.
Gondoltam rá, hogy visszamegyek a lakásomba, ahogyan azt Ian javasolta, de
Rosával előre megterveztük az utolsó közös esténket együtt, és addig már nem
akartam ott lenni. Lehet, hogy a régi életemmel kellett volna több időt töltenem, amíg
még lehetett, de valaki másnak ma sokkal nagyobb szüksége volt rám.
Burt hirtelen halála enyhén szólva sem volt jó hatással a terveinkre.
Rosával végigcsináltuk az ott alvós búcsúestet, majd Amanda kezébe nyomtam a
kulcsomat. Csak azért, mert az én terveim megváltoztak, Amandáé nem. Ha nem
költözöm ki, kettejükkel kellett volna megosztanom a lakást, és szívesebben ettem
volna reggelire egy tál üvegszilánkot minden nap, mint hogy Amanda fejét nézzem.
A legtöbb holmimat már bedobozolták és elküldték Nassauba, ami szintén
problémát jelentett. Pont annyi ruhát tartottam meg, hogy kihúzzam vele az utolsó
hetemet New Yorkban, ami most két hétre nyúlt. Csak a számítógépemre és a
fejhallgatómra számíthattam szórakozás gyanánt, míg Ian próbálta összetartani a
céget.
Szerettem volna segíteni neki valahogy. Nehéz volt látni, hogy minden nap
elcsigázottan és fáradtan esik haza a munkából, és a kézimunka is alig segített neki
ellazulni.
Igyekeztem lefoglalni magam. Naponta többször lementem az előtérbe, hogy
megnézzem a postaládát, azt remélve, végre megkapom az egyetem levelét, hogy
felvettek. Aztán elcsíptem a postást, amint leveleket dobált be a ládákba.
– Végre! – kiáltottam rá, mielőtt észrevehettem volna magam.
– Sajnálom, nem voltam elég gyors esetleg? – vágott vissza a férfi.
– Nem, csak… – A postaládánkhoz mentem, hogy kivegyem belőle a bahamai
feladótól érkezett, barna borítékot.
A postás rácsapott a kezemre.
– Nem veheti el csak így el mások levelét, hölgyem!
Elhúztam a kezem, és megdörzsöltem.
– Ön meg nem csapkodhat itt kezekre. Az az én postaládám, van hozzá kulcsom!
A szeme láttára kinyitottam a postaládánkat.
 – Vége a műsornak – jelentettem be neki.
A liftben a hónom alá fogtam a többi borítékot, és felbontottam a Bahamákról
érkezett levelet. Remegő kézzel hajtottam ki a levelet.
Sajnálattal értesítjük…
Ez nem lehet igaz. Megráztam a fejem, és újra elolvastam a levelet, miközben
felért hozzánk a lift. Alig éreztem a lábam, ahogy beléptem az előszobába. A papíron
továbbra is az állt, hogy Sajnálattal értesítjük…
Nem így terveztem a dolgokat. Átfutottam a levelet, hogy megtaláljam a
sajnálatuk okát. Tartózkodási feltétel?
Leültem a földre, és igyekeztem nem sírni, elvégre nem dőlt össze a világ. Fél év
ott-tartózkodás után újra jelentkezhetek. Ez legalább azt a problémát is megoldja,
hogy mi van, ha az egyik vizsga során indul be a szülés.
Attól még csalódott voltam.
Bár nem akartam Iant zavarni a munkahelyén, ez mégiscsak létfontosságú
információ volt. Mindent megtett, hogy mihamarabb elindulhassunk Nassauba, hogy
ne maradjak le az évkezdésről.
– Szia, Baba! – A hangja fáradt volt. Mostanában mindig fáradtnak tűnt.
– Rossz hírem van. – Jobb volt egyből túlesni rajta. – Nem megyek egyetemre.
– Micsoda? – kiáltott fel. – Hogyhogy nem vettek fel?
– Tartózkodási feltétel is van. – Furamód attól, hogy ő ideges lett a
fejleményektől, én megnyugodtam. Tudtam, hogy nyugodtnak kell maradnom. –
Annyira nem vészes, jelentkezhetek újra, ha már fél éve ott élünk. Nemzetközi
diákként kellett volna jelentkeznem, bár azt hiszem, annak meg már lejárt a
határideje.
– Ez annyira nem is rossz hír. Már nagyon terhesen kellett volna bejárnod az
utolsó órákra. – Ian felnevetett, ahogy belegondolt a rám váró esetlenségre.
– Neked pedig nem kell azon aggódnod, hogy mihamarabb eljussunk a
Bahamákra – emlékeztettem.
– Biztosan csalódott lehetsz, Baba. Azért megvagy? – kérdezte.
– Történtek már rosszabb dolgok is. Csak jó lenne, ha lenne valami dolgom itt. –
Az üres lakásra mutattam, mintha Ian láthatna a telefonon keresztül.
– Szerintem zárkózz be a hálóba, és olvass egy könyvet – javasolta Ian, és
hallottam, ahogy mosolyog közben.
– Nem akarok olvasni. Valami hasznosat akarok csinálni. – A szokásosnál is
idegesebb voltam, már amióta felkeltem. – Sajnálom, hogy zavarlak, csak megőrülök
napközben a lakásban. Nem mehetek dolgozni, pár nap múlva indulunk, ezért nem
mehetek el vásárolni. Most még ez is… Jó lenne, ha nem lennék állandóan szexéhes
és mérges.
Volt, hogy egyszerre állt fenn mind a kettő. Nagyon fura érzés volt.
– Eljössz ma velem az orvoshoz? – kérdeztem, és reméltem, hogy nem hallja
majd a csalódottságot a hangomban, ha mégsem jön. Ez lesz az utolsó vizsgálatunk dr.
Natalie-nál. – Tizenhét hetes korban már meg tudják állapítani a baba nemét.
– Ott szeretnék lenni – mondta Ian fáradtan. – Hánykor van?
– Negyed négykor, ugyanakkor, mint amikor legutóbb kérdezted. – Tudtam,
hogy Ian nagyon elfoglalt, de már kezdett zavarni, hogy állandóan ugyanazokra a
kérdésekre kellett válaszolnom. Főleg úgy, hogy elvileg a baba volt a prioritás
mindkettőnknek.
– Tudod, mit? Szerintem elmegyek ma veled.
– Remek. Ott találkozunk? – Nem volt sok értelme, hogy eljöjjön egész
Brooklynig értem.
– Persze. Háromkor ott leszek – ígérte.
Lezuhanyoztam és egy tunikát húztam a farmeromra, ami már nagyon szűk volt.
Ian megpróbált rábeszélni a kismamaholmikra, de nem voltam hajlandó gumírozott
derekú ruhákat hordani, amíg tényleg nem tudom már begombolni a nadrágomat. Már
az is elég nagy baj volt, hogy minden futóruhám annyira kitágult, hogy folyamatosan
kellett fognom a nadrágomat futás közben.
Ezt is meg kell beszélnem az orvosommal. Fogalmam sem volt, hogy a futás
nem rázza-e össze a baba agyát, vagy ilyesmi.
Öt perccel előbb értem dr. Turner irodájába, és tudtam, hogy Ian már ott lesz a
váróteremben. Mindig tíz perccel korábban érkezett mindenhova. Ahogy gondoltam,
Ian már ott ült, és kicsit mintha feszengett volna a többi nő társaságában.
Felállt, hogy átadja a helyét. Adtam neki egy puszit.
– Úgy örülök, hogy eljöttél.
Odasiettem a recepcióhoz, hogy bejelentkezzek, majd visszatértem Ianhez, és
leültem. Észrevettem, hogy folyamatosan dobolok a lábammal, amiért elnézést
kértem.
– Ne haragudj, nagyon feszült vagyok.
Az volt a furcsa, hogy fogalmam sem volt, hogy miért. Nem nekem kellett
aggódnom a cég sorsa miatt. Nekem sínen volt az életem, akkor miért van ilyen rossz
előérzetem?
– A költözés közepén vagyunk – mondta Ian –, és semmi sem úgy megy, ahogy
elterveztük.
 – Igen, megőrülök ettől a helyzettől. – A combomon doboltam közben. – Alig
várom, hogy lemenjen végre a költözés.
Renee, az asszisztens behívott minket. Lemért, majd vizeletmintát kért, amit
minden nehézség nélkül tudtam adni neki, a hólyagom már így is borsóméretűnek
tűnt, és megmérte a vérnyomásomat. Majd megkért, hogy feküdjek le, hogy megnézze
a baba szívhangját.
Kigomboltam a nadrágomat, és bíztam benne, hogy senki sem fogja szóvá tenni
a piros csíkot, amit a hasamon hagyott. Renee a hasamhoz nyomta a készüléket, én
pedig izgatottan vártam. Amióta először meghallottam, folyamatosan a gyerekünk
szívhangja szólt a fejemben. Bárcsak fel lehetett volna venni. Lehet, hogy otthonra is
be lehet szerezni egy ilyen szívhangfigyelőt.
Renee mozgatta az érzékelőt.
– Úgy látom, kicsit kéreti magát.
Úgy érti, hogy nem találja a szívhangot? Az nem lehet. Nevettem a
megjegyzésén, de a gyomromat savas aggodalom kezdte el mardosni.
– Valaki nem túl kooperatív ma – mondta Renee, és tovább mozgatta az
érzékelőt. Majd a hasamhoz kezdett el beszélni. – Gyerünk, ne bujkálj!
– Legutóbb nem tartott ennyi ideig. – Most már biztos paranoidnak tűntem. Első
gyerekes anya, aki minden apróságtól azonnal megriad. Több cikkben olvastam
hasonló, pillanatnyi pánikról nőknél.
Mintha csak igazolná, milyen nevetséges vagyok, Renee emlékeztetett:
– Megesik, hogy többször kell próbálkozni.
Most már azonban többször is próbálkozott. Végül megrázta a fejét.
– A kis szaros nem hagyja, hogy elcsípjük. Idehozom az ultrahangot, az elől nem
menekülhet.
Renee kisietett a szobából. Belém nyilallt a felismerés.
Nem a pesszimizmus beszélt belőlem, hanem az igazság. Úgy tűnik, nem is kell
igazi anyának lenned ahhoz, hogy legyenek anyai megérzéseid. Minden kételyt
kizárva, pontosan tudtam, mi történt. Becsuktam a szemem, és egy könnycsepp folyt
végig az arcomon.
– Ne sírj! – mondta Ian, és megpaskolta a kezemet. – Ne aggódj. Azt mondta,
hogy megesik az ilyen. Csak idehozzák azt a gépet, és beléd nyomják azt a kurva
nagy rudat, amitől már megint elszégyellem magam…
Továbbra is féltem, de ezen még így is nevetnem kellett. Igyekeztem kiélvezni a
nevetést, hátha nem leszek vidám hangulatomban ezután egy ideig.
Renee visszatért dr. Natalie-val, aki az ultrahanggépet tolta maga előtt.
 – Szóval nem együttműködő itt ma valaki?
Próbáltam rámosolyogni az orvosra, de nem ment. Ianre pillantottam, az arca
falfehér volt.
Össze fog törni a szíve.
– Rákennéd a gélt? – kérdezte dr. Natalie Renee-től. A tárgyilagos viselkedésük
gyanússá tette a vidám belépőjüket.
Felhúztam a tunikámat, amikor Renee megkért rá, és egy jégkék gélt nyomott a
hasamra. Nem nézett a szemembe, ami érezhetően tudatos döntés volt.
Dr. Natalie beírt valamit a számítógépbe, és közelebb húzta a székét az asztalhoz.
– Ian? – Megfogtam a férjem kezét. Olyan erősen szorította, mintha félne, hogy
elsodor valami.
– Jól van, lássuk, mi a helyzet – mondta dr. Natalie, és a hasamhoz nyomta az
ultrahangot.
Nem láttam a monitort, Ian viszont igen. Rövid, lemondó sóhaja megerősítette
azt, amit már eddig is tudtam.
– Nincs szívhang, sajnálom – mondta dr. Natalie. Vajon tudja, hogy életem
végéig ezt a mondatot fogom majd hallani? Vajon gyakorolta a tükör előtt, hogy
tökéletesítse az együtt érző, szomorú mosolyát?
Elengedtem Ian kezét, és a kezembe temettem az arcom. A mellkasom minden
légzésnél egyre szőkébbnek tűnt. A fájdalmam megpróbált kitörni belőlem, de egy
hang se jött ki torkomon. Még sírni se tudtam. Az egész testem lezárt, míg el nem
kezdtem remegni.
– Nézz rám, Baba! – kérlelt Ian. – Nézz rám!
A könnyes szemébe néztem. Ian annyira akarta ezt a gyereket. Most minden álma
szertefoszlott.
Mégis, Ian azon volt, hogy engem megnyugtasson.
– Minden rendben lesz – ígérte.
– Jöjjön, drágám – mondta Renee, ahogy mellém lépett pár papírtörlőkendővel –,
hadd segítsek ezt letörölni.
– Készíthetünk egy hüvelyi ultrahangot, ha szeretné – mondta dr. Natalie
gyengéden, de lemondóan. – A kórházba is beutalhatom, ha szeretné kikérni még egy
orvos véleményét. Attól tartok sajnos, hogy vetéléssel van dolgunk.
– A kórházban mást állapítanának meg? – kérdezte Ian, és könyörögtem minden
felsőbb erőnek, hogy ne kérjen arra, hogy odamenjek. Könyörgök, ne kelljen ezt még
egyszer átélnem. Tudtam, hogy a baba elment.
– Nem. A méretek alapján azt mondanám, hogy tizenöt hetes korban történt,
valószínűleg a negyedik vagy az ötödik napon. Ők sem tudnának mást megállapítani.
Több mint egy hete egy halott baba van a hasamban? Hisz beszéltem hozzá,
terveket szőttem vele, de ezek szerint mindvégig csak magammal beszélgettem.
Hülyének éreztem magam és úgy, mint akit átvertek.
Most már képes voltam zokogni.
Ian odahajolt hozzám.
– Szeretnél elmenni a kórházba? – kérdezte.
Megráztam a fejemet.
– Nem, tudom, hogy igaza van.
Alig hallottam az ezután elhangzó dolgokat. Utasításokat kaptunk, hogy menjünk
a kórházba. Persze, elmegyünk, csak mutassák meg, merre van. Papírokat kell majd
kitölteni. Rendben, de most nem tudok normális ember lenni.
Miután dr. Natalie és Renee kiment, Ian segített felülni. Meg kellett
kapaszkodnom a férjemben. Arra volt szükségem, hogy megöleljen, és megvédjen
ettől a fájdalomtól. Vissza akartam menni az időben, és újra akartam kezdeni mindent.
A recepciónál kitöltöttünk pár papírt, de mindketten olyanok voltunk, mint az
élőholtak. Kiléptünk a váróterembe, és a pillantásom az egyik ott ülő nőre esett. Egy
apró, alig pár hetes csecsemő volt vele, akit egy autóülésben ringatott.
– Vigyél ki innen! – súgtam oda Iannek, ő pedig átkarolta a vállamat, és az ajtó
felé vezetett.
Ha még egy pillanatot ott kell maradnom, biztosan odamentem volna
megkérdezni a nőtől, hogy az ő gyereke miért maradt életben, amikor az enyémet
elvették tőlem. Erre senki se fogja tudni a választ.
Ez volt életem legnagyobb igazságtalansága.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Felgyorsultak a dolgok.
Normál esetben meg kellett volna várnom a tágulást, és utána a küretet, de néhány
napon belül utaznunk kellett, ezért dr. Natalie úgy döntött, hogy minél előbb csináljuk
meg, ha esetleg valamilyen komplikáció lép fel, nőgyógyász közelében legyek.
A legrosszabb a kórházba bejelentkezés volt. Senkinek nem kívánom a
kínszenvedést, amikor el kellett magyaráznom, hogy miért vagyok ott. A fontoskodó
recepciós többször is rákérdezett, hogy miért jöttünk, ha még nincs időpontom. Hiába
mondtam, hogy az orvosom küldött, nem hagyta abba a fontoskodást. Mire
végeztünk, Ian gyakorlatilag remegett a dühtől helyettem is. Minél fölényesebb volt
velünk a nő, Ian annál feszültebben válaszolt. Megkönnyebbültem, mikor minden
elrendeződött, és egy nővér felvezetett az emeletre.
A szülészetre.
Tudom, hogy nagyon éretlenül viselkedtem, mikor csukott szemmel, befogott
füllel mentem a szobám felé, de ha akár csak egy kisbaba sírását is meghallottam
volna, vagy megláttam volna egy boldog párt, képtelen lettem volna megőrizni a
nyugalmamat. Csak egy hajszál választott el a hisztérikus sikoltozástól.
Ami Iant illeti….
Mellettem jött, fogta a kezem, miközben a szobában töltöttük az éjszakát, mert
dr. Natalie aggódott az enyhén magas vérnyomásom miatt. Egész idő alatt velem volt,
de a szomorúság falat emelt közénk. Ez volt a legnagyobb kitolás a sorstól: nemcsak
ellopta tőlünk, amire a legjobban vágytunk és már ott lebegett előttünk, hanem
egymástól is eltávolított bennünket.
Nem tudtam Ian szemszögéből elképzelni azt, amin keresztülmentem. Igen, az én
veszteségem az ő vesztesége is volt, de ő még sokkal régebben vágyott babára, mint
én. Régebben, mint én egyáltalán élek, amire nagyon furcsa volt gondolni, tudva,
hogy milyen régen és kétségbeesetten próbálkozott. Nagyon dühös voltam, hogy nem
kaphatta meg, és magamra is haragudtam, hogy ez megtörténhetett.
A lelkem mélyén tudtam, hogy az én hibám volt. Az én hibám volt, hogy nem
ismertem fel korábban a terhesség jeleit. Tesztet kellett volna csináltatnom. Ittam
egypár italt is. Nem aludtam eleget, és nehéz tárgyakat emeltem.
Ugyanakkor tudtam, hogy a nővérnek, aki bekötötte az infúziót, igaza volt,
mikor azt mondta:
– Én is elvesztettem egy babát. Most biztosan nem hiszi el, de nem a maga
hibája.
Megköszöntem a kedvességét. Bár egy szavát sem hittem el, de tudtam, hogy
néha a dolgok csak úgy megtörténnek. Önsajnálat és gyűlölet között őrlődtem, de
egyik változat sem tetszett.
Öt órakor jöttek értem. Betoltak a műtőbe, és altatót kaptam. Nem tudom, hogy
jobban féltem-e azért, mert Ian nem jöhetett velem, vagy megkönnyebbültem, hogy
egy kis időre távol lehetek tőle. Mikor a gyógyszer hatni kezdett, úgy kiütött, mintha
teljes altatás lett volna. Halványan emlékszem, hogy visszavittek a szobába, és azt
mondtam Iannek, hogy egy kisbabát láttam a folyosón, de fogalmam sincs, hogy ez
valóság volt-e.
Nem tudom, hány óra volt, amikor elmúlt az altató hatása, de éjszakának tűnt. A
szobában sötét volt, Ian az ágyam melletti fotelban hortyogott. Haboztam, mert nem
akartam zavarni, de nagyon ki kellett mennem a mosdóba, és nem voltam biztos
benne, hogy a lábam elbír, ezért úgy döntöttem, hogy utóbbi fontosabb.
Arra számítva, hogy fájdalmaim lesznek, felültem. Semmit nem éreztem, csak
enyhe görcsöt, ami attól is lehetett, hogy nagyon kellett vécéznem, vagy csak a
puffadás miatt volt. A testem segíteni akart rajtam, most, hogy már nem voltam terhes,
de a hasam még mindig kidomborodott.
Ian pislogott, ébredezett. Mikor rájött, hogy mire készülök, azonnal
kiegyenesedett.
– Nem kelhetsz fel, most volt műtéted.
– Ki kell mennem a fürdőszobába. Mennyi az idő?
– Fél kilenc.
– Csak? – Most vettem észre, hogy a roló le van húzva, de alatta beszűrődik a
fény.
– Nem aludtál sokat. – Ian felállt és a karját nyújtotta. – Azt mondták, minden
rendben ment.
– Ó, szuper. Már féltem, hogy csalódást okozok – mondtam, és próbáltam
nevetni.
A fürdőszobában erős vérzésre számítottam, de semmivel sem volt rosszabb,
mint a havi vérzésem. Ennyi. Semmiség. Se fájdalom, se vér.
Nem volt szükségem Ian segítségére, hogy visszamenjek az ágyba, de hagytam,
mert valószínűleg neki szüksége volt rá, hogy valamit tegyen értem.
Mikor visszafeküdtem, és elhelyezkedtem az ágyban, felé fordultam.
 – Hogy vagy? – kérdeztem.
– Nem valami jól, Baba, de azért most már jobban, hogy nem kell miattad
aggódnom. – Szomorúan mosolyogva nyúlt a kezemért. A kézfejemből az infúzió állt
ki, ezért a tenyeremet csókolta meg.
– Én jól vagyok, azt hiszem, egyenesen rátérhetünk a gyász öt szakaszára –
próbáltam tréfálkozni, de a viccem olyan keserűen hangzott, szinte éreztem az ízét. –
Szükségünk van rá egyáltalán, ha csak egy vetélésről van szó?
– Nem hiszem, hogy a gyászrendőrség őrizetbe vesz miatta. – Ian elengedte a
kezem, és megsimogatta a hajamat. – Te érezd azt, amit neked kell érezned, én pedig
azt, amit nekem, és majd túléljük ezt is.
Sokáig csendben ültünk.
– Dr. Turner azt mondta, hogy… – Hirtelen elhallgatott, mintha meggondolta
volna magát.
– Mit mondott? – kérdeztem, közben reménykedtem, hogy nem valami
borzalmas hírről van szó, például, hogy rákos vagyok, vagy hasonló.
– A felvételen úgy látszott… – Ian hangja szokatlanul gyengéd és bizonytalan
volt. – Szeretnéd tudni a baba nemét?
Mikor nem válaszoltam, folytatta.
– Én szerettem volna, de ha te nem akarod, megtarthatom magamnak.
Újabb részletet megtudni a titokzatos kis életről, ami olyan rövid ideig volt
velünk, még valóságosabbá tette az egészet. Legalább lenne valami kézzelfogható,
amit gyászolhatok.
– Igen, mondd meg – kértem rekedten.
– Kislány volt.
Bárcsak ne tudtam volna meg. Miért akartam, hogy ez az egész még
valóságosabb legyen? Eltakartam a szememet, az infúzió csöve a homlokomat súrolta.
Legszívesebben kitéptem volna.
Ennek nem így kellett volna történnie. A Bahamákon kellett volna lennem, az új
életemet élni, gyerekszobát festeni és babanevet választani.
Istenem, nevek. Még neve sem volt.
– Akarsz… – kérdeztem a könnyeimen keresztül. – Akarsz neki nevet adni?
– És te? – kérdezte Ian gyengéden.
– Nem tudom. Azt hiszem, nem. – Vezetéknevet adni neki éppen elég volt.
– Én adhatok neki nevet, és nem mondom meg neked, mit választottam –
mondta, és ebből rájöttem, hogy valójában ez már talán meg is történt.
– Köszönöm.
 Valaki kopogott, megpróbáltam jobban felülni az ágyban.
– Szabad!
Egy arany-fekete-fehér pulóverbe és fekete nadrágba öltözött nő lépett be,
kezében dossziéval.
– Helló! – csicseregte, szőke fejét lehajtva, miközben a táblájára jegyzetelt. –
Üdv, Helen vagyok, szociális munkás itt, a kórházban. Mielőtt kiengedik, és
hazaviheti a babát, meg kell néznie két videót. Az egyik az újszülött újraélesztéséről,
a másik a biztonságos alvásról szól…
Mielőtt hazaviheti a babát. Visszanyeltem forró könnyeimet.
– Valami hiba történt, a mi gyerekünk meghalt.
A nő rémült arckifejezéssel nézett fel.
– Ó! te jó ég! Annyira sajnálom.
– Menjen el! – mondta Ian. Hogy tudott egyszerre ilyen udvarias és mégis
mérges lenni?
A nő egy szót sem szólt, csak bólintott, és úgy menekült ki a szobából, mintha
tűz lenne.
– Hát… – sóhajtottam, további hasonló esetekre számítva. – Ez…
Az emberek kérdezősködni fognak. El kell mondanom Dejának és Sophie-nak.
Ian családját is értesítenünk kell. Istenem, Rosával is beszélnem kell.
Mindenki megtudja, milyen lúzer vagyok.
Ian mellém ült az ágyra, és megpróbált átölelni, de gyengéden eltoltam,
megpróbáltam a zokogásomon uralkodni.
– Hormonok. Tiszta szívás.
Egyszerűbb lett volna, ha úgy teszek, mintha mindennek fizikai oka lenne, és
nem számítanának az érzelmek. Mintha lelkileg nem fájna semmi. A testem trükközik
az agyammal. Majd kiheverem, és egypár nap múlva minden rendben lesz. A
szomorúság majd elmúlik. így kell lennie, mert különben meghalok.
Aztán felnéztem, éppen Ian szemébe. Nem lehetett nem észrevenni a fájdalmát.
Nem csak maga miatt, miattam is szenvedett.
– Istenem – suttogtam –, meghalt. Tényleg meghalt.
– Igen, drágám. Tényleg elment.
Ezúttal hagytam, hogy átöleljen és a karjába vegyen. Képtelen voltam sírni. Ez
nagyon furcsa volt. Ő próbált erős maradni, mégis zokogott. A háta rázkódott a
sírástól, miközben arcát az enyémhez szorította.
Lehet, hogy csak túl kimerült voltam ahhoz, hogy zokogjak. Egy idő múlva Ian
visszafektetett az ágyba, de nem tértem magamhoz annyira, hogy megkérdezzem,
hová megy. Nem aludtam túl mélyen, de éreztem a fájdalomcsillapítók hatását. Ez
menekülést jelentett attól, hogy teljesen felfogjam, mi történt velem. Velünk.
Mikor a szobában váratlanul felgyulladt az összes villany, hirtelen kizökkentem a
gyógyszeres kábulatból. Összerándultam, és pislogva próbáltam rájönni, hogy ki lehet
az a középkorú, rosszul fésült férfi, aki berontott a szobámba.
– Jó napot! – köszönt gyakorlatilag ordítva. – Hallom, haza akar menni.
Kitől hallhatta ezt? Tényleg haza akartam menni, de nem emlékeztem rá, hogy
bárkivel is megbeszéltem volna.
– Hogyan? Igen, hazamennék, ha lehet.
– Rendben. Úgy tűnik, tartottak tőle, hogy erős vérzése lesz… – Úgy nézett rám,
mintha megerősítést várna, hogy stimmel, ami a listáján szerepel. – Volt ilyesmi?
– Nem rosszabb, mint, mondjuk, két nappal a ciklusom vége előtt. Elég, ha
kisebb tampont használhatok.
– Azt nem használhat. Rengeteg dolog van, amit nem szabad, majd minden
benne lesz a zárójelentésben. – A doki most úgy nézett ránk, mint egy pincér, aki
várja a további rendelést.
Még mindig nem voltam benne biztos, hogy elenged, vagy csak tényeket közöl.
– Várjon, ez azt jelenti, hogy hazamehetek?
– Időbe telik, míg mindent összekészítünk mindent, de nem tudom, miért ne
mehetne haza – válaszolta elégedetten. – Még valami?
– Semmi más.
– Köszönöm a megértését – mondta Ian, és felállt a székből, miután az orvos
kiment.
– Köszönöm a megértését? – kérdeztem, miközben Ian arcát tanulmányoztam. –
Te kérted, hogy hazamehessek?
– Igen, én. Remélem, nem voltam túl tolakodó, de azt hiszem, hogy itt maradni,
ahol minden arra emlékeztet… – Nem fejezte be a mondatot.
– Nem baj, örülök, hogy megkérdezted. – Amúgy is utáltam a kórházakat, és
gyűlöltem a gondolatot, hogy egész éjszaka ébren feküdjek a szobában, és újra
átéljem ennek a borzalmas napnak az összes részletét egyedül, amikor nincs, akihez
beszéljek, és semmi nincs, ami elvonja a figyelmemet. Otthon legalább a saját
ágyamban fekhetek, és ott lesz Ian. – Utálok itt lenni. Ha még valami babával
kapcsolatos dolgot látok, én…
Mi teszek? Megbolondulok? Már most is meglehetősen törékeny állapotban
voltam. Még dühösebb leszek, mint most? Ha ez még egyáltalán lehetséges volt,
túlságosan fáradt voltam hozzá. Már nem találtam szavakat arra, hogy kifejezzem a
fájdalmat, amit éreztem, soha nem éreztem ilyen frusztráltságot. Körmeimet a
fejbőrömbe mélyesztve fogtam a fejemet.
– Telefonálnom kell – mondta Ian. Nem hibáztattam azért, mert el akart
szabadulni mellőlem. Valószínűleg úgy néztem ki, mint aki mindjárt felrobban. –
Öltözz fel, egy perc múlva itt vagyok.
Ian kiment a hallba, én pedig a szekrényhez mentem, ahol mosodai zacskóban
voltak a ruháim. Előhúztam a farmeromat, és dühös voltam magamra, hogy korábban
panaszkodtam, hogy menynyire szűk, felvettem a tunikámat, miközben eszembe
jutott, mennyire utáltam a gondolatot, hogy hamarosan terhesruhákat kell viselnem.
Hálátlan voltál, Penny. Szinte hallottam anyám hangját. Hálátlanságért nem jár
jutalom.
Az én hálátlanságom miért jelenti azt, hogy Ian is bűnhődjön? Miért kell neki is
szenvednie azért, mert én nem így akartam?
Mikor felöltöztem, Ian belépett az ajtón. Egy pillanatra elfelejtette felvenni a
megértő arckifejezését. Fáradtnak és csalódottnak tűnt.
Csalódott bennem.
Nem tudtam, mit mondhatnék, megpróbáltam nevetni, felhúztam a tunikámat,
hogy megmutassam, nem tudom felhúzni a cipzáramat.
– Most még szűkebb.
– Egy-két napon belül biztos elmúlik.
Nem akartam, hogy elmúljon. Terhes akartam maradni.
Többet nem beszéltünk róla.
A nővér brosúrákat hozott, amikben elmagyarázták, hogy nem fürödhetek, nem
használhatok tampont, nem szexelhetek. Kaptam telefonszámot, amit hívhatok, ha
kérdéseim lennének, vagy erős vérzésem támad. A nővér azt tanácsolta, hogy jöjjek
be a sürgősségire, ha fél órán belül kettőnél többször kell cserélnem a betétemet. Már
menni szerettem volna, nem érdekelt túlságosan, hogy mi lesz velem, miután
távoztunk.
Visszautasítottam a tolószéket. Iannel együtt úgy sétáltunk ki a szülészetről, mint
két bolti tolvaj, akik alig hiszik el, hogy megúszták. Egyenesen a kocsihoz mentünk,
mintha valami üldözött volna bennünket, és csak akkor tudtam igazán
megkönnyebbültem felsóhajtani, amikor becsuktuk magunk mögött a kocsi ajtaját.
Az elszenvedett kínok után az ismerős környezet döbbentett rá arra, hogy
mennyire nem volt vége a megpróbáltatásaimnak. Nem tudtam a fájdalmat a
kórházban hagyni. Követett a kocsiba, hagyott egy pillanatot, amikor azt hittem, hogy
megmenekültem, majd újra rám támadt. Hosszú, mélyről jövő zokogás tört ki
belőlem, szétfeszítve a bordáimat. Összeszorított karral hajoltam előre, ahogy a gyász
hangjai előtörtek a torkomból. Úgy kapkodtam a levegőt, mint egy fuldokló, akinek a
feje felett átcsapnak a hullámok, mint akinek a tüdeje küzd a megpróbáltatásokkal.
Nem akartam fájdalmat érezni, fájdalmat akartam okozni. Valamit tönkre
akartam zúzni, ahogy én voltam tönkretéve. Nem volt másom, csak az öklöm és a
műszerfal. Olyan erősen csaptam belé, hogy a fájdalom egész a könyökömig
sugárzott. Még mindig nem éreztem jobban magam.
Ian megragadta a vállamat, aztán feladta, és a csuklómat szorította. Csak egy
pillanatig álltam ellen, a szorítása kifejezetten erős volt.
– Jól van, jól van – próbált nyugtatni. – Beindítod a légzsákot, és máris
visszakerülünk a kórházba.
Minden mérgem elszállt, csak magam maradtam a nevetséges viselkedésemmel.
Hogy mérges voltam, az egy dolog, de a hisztéria más. Olyan zavarban voltam, alig
mertem ránézni. Ian megpróbált a karjába venni, de a vezető- és az utasülés közötti
hézag miatt ez nehézkesen ment.
– Sajnálom, Ian, annyira sajnálom.
– Semmi baj – mondta –, ki vagy borulva.
Bocsánatot akartam kérni mindenért, azért, ahogy most viselkedtem, azért, hogy
soha rosszabbkor nem jöhetett, a munkájából kiesett időért, amit nem tudott pótolni.
– Sajnálom, hogy elvesztettem a babát. – Most, hogy már képes voltam sírni,
nem tudtam abbahagyni. Most, hogy kimondtam, még jobban erőt vett rajtam a
zokogás. Hüppögve próbáltam levegőt venni.
– Soha többet ne mondd ezt nekem. – Bár a hangja gyengéd volt, mégis
határozottság érződött belőle. – Nem te tehetsz róla. Soha egy pillanatig nem foglak
hibáztatni.
Lehet, hogy így lesz, de nem tudott könnyen meggyőzni róla, hogy ne
hibáztassam magamat. A nőktől elvárják, hogy teherbe essenek és gyerekeket
szüljenek. Ha csak az első részt tudom teljesíteni, az nem azt jelenti, hogy hibás
vagyok? Ha ezt egy másik nő mondaná magáról, az ostobaságnak tűnne nekem. De a
fejemben ez volt a logikus magyarázat.
Mire hazaértünk a lakásba, megint elaludtam. Biztos voltam benne, hogy nem az
altató okozta a fáradtságomat. A csalódás, kétség és öngyűlölet hatásos nyugtatok
voltak.
Megpróbáltam felébredni, de Ian odajött az ajtómhoz. Mikor kinyitottam, csak
annyit mondott:
– Gyere! – Lehajolt és a karjába vett, úgy, ahogy Brandon ezredes vitte Marianne
Dashwoodot az esőben abban az Emma Thompson-filmben. Ian valószínűleg
meghúzta a hátát, de feltételezem, hogy Brandon ezredes sem úszta meg sértetlenül.
Ez azonban nem egy film volt, hanem az életünk. Nem jutottunk el azonnal a
boldog végig. Át kellett élnünk a teljes rémálmot.
Valóban szörnyű volt.


Ian úgy gondolta, otthon boldogabb leszek. Sajnos tévedett. Sehol sem leszek boldog,
legalábbis egy darabig nem.
A lakásunk csaknem teljesen üres volt. Ambrose már Annie-nél lakott. Mikor Ian
elment dolgozni, napközben egyedül voltam. Másfajta magány volt, mint amit eddig
éreztem. Üresség belül, üresség körülöttem, mindenki élte a saját életét, tőlem senki
nem várt semmit, velem nem történt semmi. Bár olyan volt, mint egy klisé, de tényleg
úgy éreztem magam, mint egy kísértet, aki a lakásban bolyong, és csak akkor vehető
észre, ha valaki ott van.
Ian alig volt otthon. Tudom, hogy zavarta, hogy nem tud többet velem lenni, és
amikor mondtam neki, hogy megértem, akkor tényleg úgy is gondoltam. Ettől még
nem utáltam kevésbé a körülményeket, de őrá nem nehezteltem. Csak ezt persze nem
tudtam elhitetni vele.
A legrosszabb, hogy amikor otthon volt, akkor sem akart a babáról beszélni,
vagy arról, hogy hogyan éli meg ezt az egészet. Ha megpróbáltam felhozni a témát,
akkor feszengve megkerülte a kérdést. Ezt tagadásnak értelmeztem. Ettől nem lett
egyszerűbb a dolgom. Én nem engedhettem meg magamnak a tagadást, az önutálat
csapdájában léteztem.
– Lehet, hogy ezen a hétvégén meg kellene látogatnod Rosát. Tartsatok csajpartit
– javasolta egyik este, miközben vacsora után mosogatott.
Vörösborral a kezemben ültem az asztalnál. Most, hogy újra ihattam, meg is
tettem. Szexről egy darabig nem lehetett szó, így nem is eshettem teherbe, nem állt
fent a veszély, hogy észrevétlenül terhes leszek, és véletlenül megint megölöm a
babát.
Nem te ölted meg. Agyamnak az a kis része kiáltotta ezt, amelyik nem utált
aktívan. Ha mindent tökéletesen csinálsz, ez akkor is bekövetkezhetett volna.
– Ez nem is rossz ötlet – helyeseltem. Mégis mit várt tőlem? Szórakozzak és
éljek, amikor másra sem tudtam gondolni, mint hogy a gyerekünk meghalt? Hogy az
életem New Yorkban megszűnt, Nassauban pedig semmi sem várt rám?
Se egyetem, se gyerek, se állás. Az egész jövőm füstbe ment.
 Ian a maga módján próbálta helyrehozni a dolgokat. Sok mindenhez remek
érzéke volt, de ehhez nem.
Rosa azonnal benne volt, amikor megemlítettem neki.
– Mi lenne, ha itt aludnál? – javasolta. – Mint mielőtt elköltöztél.
Az utolsó éjszakán, mielőtt kiköltöztem – abban a tudatban, hogy pár nap múlva
Nassauban leszek – Rosával megrendeztük az első „ottalvós bulinkat”. Úgy
gondoltuk, hogy mivel a Bahamákra költözöm, majd ott folytatjuk ezt az újdonsült
hagyományunkat.
Úgy éreztem, ha visszamegyek egy újabb búcsúra, az érvényteleníti az előző
emlékét, és a jót egy szomorúval írja felül.
De mivel mindenki engem akart felvidítani, végül igent mondtam.
Furcsa érzés volt belépni az épületbe, ahol négy évig éltem. Még annál is
furcsább volt abban a lakásban vendégeskedni, ami az otthonom volt.
Rosa az ajtóban várt, és azonnal átölelt.
– Hogy bírod?
Gyűlöltem ezt a kérdést. Miért kell a szívfájdalmam mértékét meghatároznom,
csak azért, hogy mások megértsék?
Rosa nem akart rosszat, és semmit nem mondhatok erre, ezért visszanyeltem a
könnyeimet, és így válaszoltam:
– Megvagyok. Lehetnék jobban is.
Akárcsak a régi szép időkben, pizzát rendeltünk, kinyitottuk a kanapét, és
végigböngésztük a Netflix választékát. Az agyam folyamatosan azt üzente: egyedül
akarsz lenni, igaz? Menj a szobádba, és feküdj le. A szobám azonban üres volt, és én
megígértem, hogy a legjobb barátommal töltöm az időt. Miért ne akarnék vele lenni?
Különösen azután, hogy mostanában annyira magányos voltam, most meg extra időt
tölthettünk együtt.
Lehet, hogy csak nem akartam magányos lenni emberek között.
– Hé, minden rendben? – kérdezte Rosa összeráncolt szemöldökkel.
– Nem, semmi nincs rendben. Nem tudok úgy tenni, mintha úgy lenne.
– Jaj, drágám – mondta Rosa lágyan.
– Nem érdekel, hogy most éppen rontom a hangulatot. – Villámsebesen haladtam
előre az önutálat lejtőjén. Az agyam olyan gyorsan pörgött, hogy a nyelvem nem
tudott vele lépést tartani. – Borzalmasan érzem magam. Napok óta így érzek, egyedül
vagyok, elszigetelve, és csak valakivel beszélni akarok, de biztos vagyok benne, hogy
senki sem akar erről beszélni, az én történetem nem egy jó sztori, vetélésem volt, és
tudom, hogy másnak is volt, és tudom, hogy nem kellene erről beszélnem neked.
 – Hé, hé! Lassíts! Iszonyúan hadarsz, és már remegsz is.
– Tényleg? – Magam elé nyújtottam a kezemet. Valóban remegett.
Rosa megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, és megszorította.
– Velem beszélhetsz róla, de csak ha tényleg akarsz. Most nagyon féltelek.
Valóban annyira komoly volt a helyzet, hogy Rosa féltett? Végiggondoltam,
hogyan töltöttem az elmúlt pár napot. Ittam, egyedül üldögéltem gondolataimba
merülve, semmi mást nem éreztem, csak haragot. Minél többet gondolkoztam, annál
jobban osztoztam Rosa félelmében.
Végül beszélni kezdtem. Mindent elmeséltem, ami aznap történt, attól kezdve,
hogy megtudtam, hogy nincs szívhang, egészen addig, hogy belemerültem az
altatásba annak teljes tudatában, hogy mire felébredek, a kisbabám már nem lesz ott.
Meséltem róla, hogy milyen borzalmas volt csecsemők és vajúdó nők között lenni,
meséltem a nőről, aki berontott a szobába, és az újszülött újjáélesztésről akart
beszélni. Végül elmeséltem, hogy Ian milyen távolinak tűnik mostanában.
– Olyan, mintha elszakadt volna köztünk egy szál. – Frusztrált, hogy nem tudtam
elmagyarázni teljes magányomat. – Mintha egy titkos nyelvünk lett volna, amit
hirtelen elfelejtett. Mással nem tudok azon a nyelven beszélni, vele pedig nincs más
nyelvem.
– Lehet, hogy azt hiszi, ha egyikőtök sem vesz tudomást róla, az meg nem
történtté teszi? – kérdezte Rosa, miközben egy nagy pohár bort töltött.
Hálásan kortyoltam egyet.
– Lehetséges volna? Először én is erre gondoltam, hogy csak tagadásban van.
Tudom, hogy kevés idő telt el, és a gyásznak megvan az öt fokozata, de szeretném, ha
mind a ketten ugyanazon a szinten volnánk.
Vagy hogy ha egyáltalán gyászolna. Semmi külső jelét nem adta a gyásznak, sem
a babáért, sem Burtért. A húgát és a fivérét évtizedekig gyászolta, de semmit nem érez
a kisbabánk miatt?
– Nem biztos, hogy ez a legjobb. Mind a ketten csak szenvednétek. Ha te mérges
vagy, ő pedig tagadásban van, lehet, hogy ki tudod zökkenteni belőle.
– Pillanatnyilag még magamról sem tudok gondoskodni. Iannel egymásról
kellene gondoskodnunk, de most nincs energiám arra, hogy törődjek vele, és neki
sincs ereje rólam gondoskodni, így aztán mind a ketten szenvedünk. Olyan sok
mindenről akarok vele beszélni, de félek, hogy nagyon megsérteném.
Magamhoz öleltem az egyik díványpárnát.
– Vannak dolgok, amiket ő nem érthet. Egyszerűen nem tudhatja.
– Mint például? – kérdezte Rosa gyengéden.
 – A karom… – Még szorosabban öleltem a párnát, de nem enyhült a fájdalom. –
Szeretném a karomban tartani.
Zokogva omlottam Rosa karjába.
– Soha nem ölelhetem magamhoz – hüppögtem. – Csak egy kis semmi volt…
– Nem igaz, hogy semmi volt. – Rosa ritmikusan simogatta a hátamat. –
Beszélned kell Iannel. Lehet, hogy elkeseredik és szomorú lesz, de ha nem így érez,
akkor még rá is vár egy összeomlás. Ami téged illet… úgy gondolom, nem ez az
utolsó eset, hogy így érzel.
Felültem és megtöröltem a szemem.
– Tudom, hogy a legutóbbi ittalvós bulin is ezt mondtam, de fogalmam sincs,
hogyan fogok boldogulni nélküled.
Rosa megrázta a fejét, és közben pajkosan kacagott.
– Attól a naptól kezdve próbállak védeni, mióta aláírtad a bérleti szerződést. És
folyamatosan aggódom azért, mert elmész, hiszen senki nincs, aki megvédene. Kivéve
Iant. De a romantikus partnerek nem azonosak a barátokkal. Az embereknek plátói
szeretetre is szükségük van.
– Lehet, hogy a Bahamákon majd találok barátokat – sóhajtottam. – Felnőttként
nehéz barátokat szerezni. Bár én még nem vagyok teljesen felnőtt.
– Igen, de egyetemre mész. Újra egyetemista leszel – emlékeztetett.
– Vénnek érzem magam. – Gondtalan tizennyolc évesként sokkal szórakoztatóbb
volt az egyetem, mint szomorú huszonhárom évesként.
– Biztos találsz barátokat. Büszke vagyok rád. Nagy dolgokat fogsz véghez
vinni, Parker. Most csak iszonyúan rossz passzban vagy. – Rosa megragadta a
vállamat, és gyengéden megrázott. – Tudod a számomat, ha valakivel beszélned kell,
és Ian valamiért nem hajlandó rá.
Elképzelhetetlen volt, hogy újra megnyíljak úgy, ahogy ma. Nem csak Rosának,
bárkinek. Túlságosan személyes volt, amit minden nap újra átéltem, nem volt rá
szükség, hogy másokkal megosszam.
– Igen, tudom.
Megszólalt a csengő.
– Ó, a pizza! – ugrott fel Rosa. Kinyitotta az ajtót, és átvette a rendelést.
A napokban nem ettem túl sokat, de abban a pillanatban a pizza a lelkemhez
szólt. Szótlanul faltam a szeletet, gondolatok nélkül a távolba meredve.
– Sajnálom, hogy nem vagyok jobban jelen – kértem bocsánatot, anélkül hogy
letettem volna a pizzát.
– Megértelek – mondta Rosa. – Van elég program a Netflixen, majd azt
képzelem, hogy teljesen leköt a műsor, azért nem beszélsz.
– Ez jól hangzik. – Még egyet haraptam a pizzából. – Bár nem egészséges.
Rosa megvonta a vállát.
– Hé, én is tagadásban vagyok. Az idén elvesztettem a Netílixről a teljes Ki vagy,
doki?-sorozatot, nem veszíthetlek el még téged is.
– Ezek szerint Karen Gillannel vagyok egy sorban? – húztam ki magam.
– Kivéve, hogy alacsonyabb, szőkébb és fontosabb vagy.
Háromból kettő, nem is rossz.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

– El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk!

Nem törődve a hőséggel, kihajoltam a bérelt autó ablakán, hogy beszívjam az ócán, a
forgalom és az ismeretlen növények illatát.
– Felhúzhatnánk az ablakot, hogy bekapcsolhassam a klímát? – kérdezte Ian.
Ránéztem.
Mióta reggel elindultunk, élveztem, hogy pólóban és farmerban láthatom.
Hunyorgott a napszemüvegben, mintha az arca nem tudott volna meglenni a
felhőkarcolók árnyéka nélkül.
– Érezni akarom az illatokat – nevettem, nem törődve vele, milyen idétlenül
hangzik. – Olyan vagyok, mint egy kutya.
Iannek igaza volt, még a vékony rózsaszín ruhámban is túl meleg volt klíma
nélkül. Felhúztam az ablakot, és bekapcsoltam.
Ilyen furcsa hőséget még sosem tapasztaltam. Nyáron New Yorkban olyan
forróság tud lenni, hogy megolvasztja a tetőkön a kátrányt, és futurisztikus felhőket
küld Manhattan fölé. Itt a pára és a légszennyezés felhője nélkül szabadon tűző, izzó
napsütésben még a hatalmas napszemüveg mögött is úgy éreztem, hogy egy vidám
robbanás epicentrumában vagyok.
Nyolc héttel voltunk a költözés eredetileg tervezett időpontja után. Ha
szeptemberben ilyen a hőmérséklet, örülhettem, hogy nem augusztusban érkeztünk.
– Éhen halok. – A hátamon lecsorgó izzadtságtól az üléshez ragadtam. –
Keressünk egy boltot?
– Ma nem kell. Carrie asszisztense feltöltötte a hűtőt, és megvette a
legfontosabbakat. Bútorunk viszont nincs más, csak az ágy. – Ian nem volt túl lelkes
ettől.
Próbáltam a pozitív oldalát nézni.
– Az jó móka lesz! Összebújhatunk, és filmeket nézhetünk a laptopomon.
– Még nincs internet se.
Ó, egek, nincs semmi pozitív. Csak sötétség és kétségbeesés.
Próbáltam jó képet vágni.
– Nem baj, rengeteg filmet töltöttem le. Persze nyilván legálisan. – Nagyon
mással nem tudtam lefoglalni magam mostanában.
 – A túléléshez szükséges dolgok – csúfolódott Ian.
– Ahhoz az Ultron korát kell nézni. – És bármit, amiben Chris Hemsworth
játszik, de ezt nem említettem. – Nagyon várom, hogy lássam a házunkat. Köszönöm,
hogy ilyen jót választottál.
– Ma lemehetnénk a partra, ha nem vagy nagyon fáradt – javasolta Ian.
A gondolatra, hogy nemcsak a repülőről láthatom az óceánt, hanem meg is
érinthetem, összefutott a nyál a számban. Persze inni nem akartam a vízből.
Visszamosolyogtam, de nem mondtam semmit, hátha Ian túl fáradt. Mielőtt
elutaztunk New Yorkból, az utolsó napok eszelősen kimerítőek voltak a számára, és
gyanítottam, hogy minden perc pihenésre szüksége volt.
Az én napjaim nem voltak fárasztóak. Rosával töltöttem az időt, de ő dolgozott,
és barátnője is volt. Igazából nem volt más közeli barátom, és a többiek nem szívesen
lógtak együtt egy szomorú, gyászoló exterhes valakivel.
Nem akartam állandóan szomorú lenni, de az érzés legrosszabb módon támadt
rám. Elmentem ebédelni, próbáltam olvasni egy könyvet, erre New York összes
kisbabája megjelent az étteremben. Teljesen abbahagytam a futást, mert az összes
park és sétány valóságos babakocsiközpont volt.
Lehet, hogy egy másik országba költözés elég lesz az újrakezdéshez, hogy ne
csak túléljek, hanem éljem is az életet.
Ian bekanyarodott egy másik útra, és megállt egy hatalmas, fehér kapu előtt a
biztonsági őrnél. Az őr elvette Ian személyijét, és egyeztette egy listával.
– Isten hozta önöket itthon! – mondta, és visszaadta az igazolványt.
Ez nagyon kellemes gondolat volt, és tudtam, hogy be kell fogadnom. Nem
fogunk véglegesen itt maradni, de nem tekinthettem nyaralásnak sem. Az otthonunkká
kell tennünk, és most először a semmiből kell közös otthont teremtenünk.
Pálmafák és tökéletes gyep szegélyezte a magánutat, a házak színe miatt mintha
a Candy Land társasjátékból vágták volna ki. Pasztellkék, mentazöld, erős rózsaszín:
az egész szomszédság mintha egy rajzfilmből lépett volna elő. És mi itt fogunk élni.
– Jaj, de cuki! A miénk milyen színű?
– Sárga. Élénksárga – felelt Ian halvány mosoly-lyal. – Rád emlékeztetett.
Kérdőn néztem rá.
– Tényleg?
– Mert olyan boldog vagy. – A mosoly eltűnt az arcáról.
Tudom, zavarta, hogy én még mindig nem voltam igazán túl azon, ami közöttünk
történt. Nem éreztem úgy, hogy elfelejthetném, egypár rövid hét alatt biztos nem. És
még mindig rengeteg dolog volt, amit nem beszéltünk ki ezzel kapcsolatban.
Akármikor megpróbáltam, mindig témát váltott, vagy próbált meggyőzni, hogy
minden „rendben” lesz majd. Amikor megkérdeztem, hogy a „rendben” mit jelent,
nem tudott válaszolni.
Harminc évet töltött úgy, hogy csak felszínes érzéseket osztott meg a fivére és a
húga halálával kapcsolatban. Velünk kapcsolatban nem tehette ezt. Velem nem.
De a mai nap nem volt alkalmas arra, hogy megemlítsem. Persze sosem volt
megfelelő az idő.
A felhajtón egy pillanatra azt hittem, hogy Ian eltévesztette a házat, és meg kell
fordulnunk. A homlokzat tényleg élénksárga volt, de nem erre számítottam. Sokkal
kisebbnek gondoltam. Nem tudtam levenni a szemem az előttünk tornyosuló,
háromszintes rezidenciáról.
– Ó! Ian… Ez sokkal nagyobb, mint amire számítottam. Úgy tűnik, gyakorlatilag
panziót nyitunk a barátoknak és rokonoknak, akik ingyen vakációra jönnek. Majd
foglalási rendet kell bevezetnünk.
Kivettük a csomagtartóból a bőröndöket és a kézitáskákat. Fel kellett cipelnünk
az emeletre, ahonnan a bejárat nyílt, a házon körbefutó verandáról. A bejárat
valószínűleg az áradások miatt volt az emeleten, hogy ha a ház részben víz alá kerül,
legyen hová menekülni.
Ez vészjósló volt. Sosem gondoltam a hurrikánokra vagy az áradásokra. A karibi
térség alatt húzódó törésvonal soha nem jutott eszembe. Jobb volt most sem gondolni
rá. Nem kellett újabb dolog, ami miatt aggódhatok.
– Nálad vannak a kulcsok? – kérdeztem, mielőtt felvonszoltuk volna a
csomagokat.
– Remélem. Utálnám, ha vissza kellene mennem értük New Yorkba. – Ian
elővette a kulcsot a tárcájából, én pedig félreálltam, amíg kinyitotta az ajtót. Mikor
kinyitotta, intett, hogy lépjek be.
Az ajtó egy alacsony kis előtérbe vezetett, ahonnan a kétszintes nappali nyílt. A
balerinacipőm kopogott a fehér padlón. Annyi látnivaló volt és annyi mindennek
lehetett örülni.
Megszámoltam a fejünk feletti, hosszúkás lámpákat – négy volt belőlük –, aztán
elindultam a furcsa vonalú lépcsőn: pár lépcsőfok, azután kanyar, pár lépcsőfok, aztán
megint kanyar, egészen fel a tetőtérig.
– Ó, Ian. Ez… – fordultam meg. – Honnan lesz ennyi bútorunk?
– Azt hiszem, némi vásárlásba kell kezdenünk. – A bőröndöket a hallban hagyta,
és követett felfelé a lépcsőn.
Félúton ledobtam a táskámat.
 – Ugye itt fent vannak a hálószobák? Mert le akarom vetni magam az ágyra.
– Ennyire megviselt a repülés? – kérdezte, miközben túlságosan lihegett ahhoz,
hogy kritizálhassa más valaki állóképességét.
Két ajtó nyílt a hosszú lépcsőfordulóból.
– Melyik a fő háló?
– Erre. – A könyökömnél fogva a bal oldali ajtóhoz vezetett.
A szobában az egyetlen bútordarab a megemelt, fehér ágy volt, aljában fiókokkal
– reméltem, hogy nem fogom beleütni a sarkamat a kovácsoltvas fogantyúkba –, és az
ágyon ott volt a polipos takaróm. Nem baldachinos ágy volt, de a plafonba illesztett,
fekete csőből lelógó szúnyogháló vette körbe. Általában dühített volna, ha nem tudom
elmozdítani az ágyat, de ez annyira szuper volt, hogy nem volt okom panaszra. A
tengerkék falak és a fehér háló egy kalózhajó vitorláira emlékeztettek. Határozottan
képes leszek ilyen környezetben aludni.
– Gyönyörű – suttogtam, és rávetettem magam az ágyra. Megfordultam és
kinyújtóztam a polipos takarón. – Gyönyörű vagy. Hiányoztál.
– Végre újra együtt! Hagyjalak magatokra benneteket? – évődött Ian.
Felültem, közben a napszemüvegem az arcomra csúszott. Feltoltam, hogy tartsa
a hajamat.
– Hol a fürdőszoba? Ugye az is fantasztikus?
– Ó, igen, fantasztikus. – A bejárat melletti ajtóra mutatott. Felálltam és
benyitottam. Az ajtó egy hosszú, keskeny helyiségbe vezetett, a boltíves mennyezet
kékre volt festve, akárcsak a hálóban, a két oldalán egy-egy mosdó volt
szekrényekkel, a végében egy nagy, ovális kád. A vécé külön ajtóval volt elzárva, a
kád jobb oldalán legalább négy embernek alkalmas zuhanyfülke nyílt üvegajtóval.
Két helyes kristálycsillár lógott a mennyezetről, jó kontrasztot képezve a rusztikus
kovácsoltvas törülközőtartókkal és csapokkal.
– Olyan, mint Hamupipőke fürdőszobája! – Pontosan nem tudom, mit értettem
ez alatt, de a helyről az üvegcipő jutott eszembe. A szekrények feletti tükrökben
végtelenül tükröződtek vissza a csillárok fényei. A bal oldali márványpultra
tenyereltem. – Ez az enyém! – jelentettem ki hangosan.
– Azt reméltem, hogy az enyém lesz! – csettintett Ian. – Nézhetnélek a tükörben,
míg zuhanyozol.
– Bármikor nézhetsz zuhanyozás közben – emlékeztettem. A vetélésem óta nem
szexeltünk, részben a stressz, részben Ian zsúfolt napirendje és a depresszióm felettem
lebegő árnya miatt, ami közönyössé tett. Azt a tanácsot kaptam, hogy hat hétig
kerüljem a szexet, de nem is érdekelt. A legközvetlenebb fizikai érintkezésünk az
összebújás volt, zavarba ejtően plátói módon. Lehet, hogy nem volt fair Iannel
flörtölni a folytatás esélye nélkül, de reméltem, hogy egyszer majd ismét megjön a
kedvünk hozzá.
– Meg kell nézned a kilátást az erkélyről – zökkentett ki Ian hangja.
Ezzel megkaptam a választ.
Lementünk a másodikra, és onnan néztünk szét. Nem az óceán mellett voltunk,
hanem egy csillogó csatorna partján. A távolban csillogott a víz. Igazán nem volt
okom a panaszra, sokkal jobb volt a látvány, mint a téglafal, amire otthon nézett a
hálószobám. Ez tényleg az otthonod, emlékeztettem magamat.
Nagyot szippantottam a tiszta, friss levegőből.
– Mindennap itt akarok reggelizni – sóhajtottam boldogan, és lenéztem az
alattunk levő medencére.
– És ott akarok feküdni a medence mellett. Gondolod, hogy a szomszédok
belátnak?
– Igen, de azt hiszem, hogy ha nem akarnak látni egy meztelen felsőtesttel
napozó nőt, akkor nem kell kinézniük az ablakon – mondta elgondolkozva.
A házban rengeteg hely volt, és olyan dolgok, amikről nem is álmodtam, mint
például hely a konditeremnek vagy a ház melletti kis beugróban lévő jacuzzi. A
konyha pont olyan szép volt, mint a képeken, a főzősziget a valóságban még nagyobb
is. Volt még valami, amit nagyon szerettem volna látni, csak eddig még nem került rá
sor, mert nem szóltam róla.
– Rendben, azt hiszem, készen állok – jelentettem ki a medence partján, majd
átsétáltam a füvön az óceán felőli falhoz.
A környező házak mellett kiálló sziklaszirten a dagály által ellepett kis medencék
sorakoztak, túl a házunkat a szomszédoktól elválasztó sövényen. Lehasaltam a szűk
lyuknál, hogy átlessek a falon. A vízszint lecsökkent annyira, hogy láthatóak lettek a
kis medencék, némelyik olyan mély volt, mint egy bögre, némelyik meg csak mint
egy csésze. Az egyik nagyobb medencében kis halak estek csapdába, a napsugár
csillogott a pikkelyeiken. Megígértem magamnak, hogy erről mindennap posztolok az
Instagramra.
Ian leguggolt mellém.
– Mit gondolsz, el tudod viselni, ha itt kell élned?
A szemembe tűző naptól hunyorogva felnéztem rá, majd le.
– Ahol te élsz, ott élek én is. Azt hiszem, kibírom ezt is.
Akár egész nap képes lettem volna ott heverni, de még mielőtt akár csak
gondoltam volna erre, naptejre volt szükségem. Minden ilyesmi a csomagokban volt.
 Bementünk a házba, és felvonszoltuk a csomagokat – megígértem magamnak,
hogy nem emelek fel egy csomagot sem többet, egészen addig, míg vissza nem
utazunk az Államokba –, és kicsomagoltunk. A második hálószoba, amit Ian
gyerekszobának szánt, tele volt a költöztetők által felhalmozott ládákkal. Amit el
tudtunk pakolni, mint a ruhákat az ágy alatti fiókokba, azt elraktuk, aminek meg még
nem volt meg a helye, véletlenszerű kupacokba rendeztük.
– Legalább vécépapír van – jelentettem ki, valami jó oldalát keresve a
berendezkedésnek. – Az a legrosszabb, amit költözködéskor elfelejt az ember.
Mire beesteledett, olyan hangosan korgott a gyomrom, hogy magam is
meglepődtem. Teljesen megfeledkeztem róla, milyen éhes vagyok, annyira
elmerültem a dobozok nyitogatásában. Felajánlottam, hogy készítek vacsorát, és a
konyhába indultam.
Ahogy megígérték, a hűtőben volt néhány alapdolog, tej, sajt, némi gyümölcs,
valami csinosan becsomagolva a hentestől és némi friss zöldség. Egész jót tudtam
volna főzni ezekből, ha lettek volna eszközeim.
De semmink nem volt. Még egy villa sem.
– Ian, itt vagy? – szólítottam, ahogy átmentem a nappaliba.
– Igen – válaszolt, ahogy felnéztem a korlátra, és vártam, hogy kijöjjön.
– Rengeteg kaja van – jelentettem. – Az étel nem probléma, de nincs semmi,
amiben megfőzzük és megegyük.
– Ah – bólintott. – És feltételezem, nincs semmi, amit kézzel lehetne megenni.
– Ó! Van narancs! – Meg kellett volna ennem egyet, miközben beszélgettünk. A
gyomrom a gondolatra is korgott. – És egy darab cheddar sajt is. Ha nem bánod, hogy
harapnod kell a közösből.
Vonzó ajánlat.
– Remek, több marad nekem.
– Éhen halok, és igazán nem akarok elmenni sehova. Gondolod, hogy van itt
pizza-házhozszállítás?
– Én… – Hezitált összevont szemöldökkel. – Persze, megnézhetjük.
Az internet hiánya nem tarthat vissza az ételtől. Miközben Ian követett, találtam
egy helyet a nappaliban, ahol csodával határos módon működött a 4G – nem is
akartam rágondolni, mekkora lesz a számlám –, és beütöttem a Google-be, hogy pizza
házhozszállítás, Nassau, Bahamák.
– Nem fogod elhinni! – nevettem, mert teljesen abszurd volt ismerős dolgot
találni ennyire távol az otthontól. – Van Pizza Hut és Domino’s is!
– Ne! – vette ki Ian hitetlenkedő arccal a telefont a kezemből. – Ennyit a gondos
tervezésről, hogyan alkalmazkodjunk egy idegen országban.
Rengeteg dolog volt, amiről nem tudtam, itt hogyan működik. Sok időm volt,
hogy olvassak az országról, de most, hogy megérkeztünk, a sziget földrajzának
ismerete nem volt olyan hasznos, mint korábban gondoltam.
– Biztos lesznek különbségek. És biztos nehezen tudunk majd hozzájuk
alkalmazkodni. Légy türelmes!
– De én most akarom a problémákat! – nyafogott csúfolódva Ian.
Visszavettem a telefonomat.
– Ha szerencsénk van, elrontják a rendelést, és akkor igazán boldog lehetsz.
Az éjszaka – legalábbis nekem – sokkal kellemesebb volt. A hőmérséklet
csökkent egy kicsit, és a szememet nem égette a napsütés. Ha minden nap olyan lesz,
mint ha egy sötét szobában túl sokáig merednék egy iPadre, be kell szereznem egy
napszűrős retinaimplantátumot vagy ilyesmit.
Gyorsan mind a ketten lezuhanyoztunk, ettől felfrissült a bőröm, és elmúlt a
zsíros érzés, amit a repülés váltott ki nálam minden alkalommal. Azt hittem, abban a
pillanatban el fogok aludni, amint a párnára hajtom a fejem, de az éjszakai rovarok
hangos ciripelése ráébresztett, hogy egyébként mennyire csendes a ház.
– Be kell szereznünk ide egy tévét – suttogtam a sötétben. – Hozzászoktam, hogy
van egy az ágyam végében.
– Holnap jön a lakberendező a katalógusokkal, amiket átnézhetsz. Ne felejtsd el
megemlíteni neki. – Ian ezt úgy mondta, mintha mindennapos dolog volna nekem,
hogy egy lakberendezővel tárgyalok.
– El se hiszem, hogy én választok összeillő darabokat, nem pedig bevonszolok
valamit a járda széléről.
– Menj be a városba – bátorított Ian. – Úgy gondoltam, valami iránymutatásra
van szükségünk. Korábban soha nem én vettem meg a bútoraimat.
– Igen, mert az exed rendezte be a lakást. – Nem tudtam megállni, hogy rá ne
förmedjek a gyámoltalansága miatt. – Tudod, én huszonhárom vagyok. Te meg
ötvennégy. Nincs mentséged.
– Neked sincs – válaszolta kissé sértődötten. – IKEA is létezik a világon.
– Ez aranyos, hogy azt hiszed, megengedhetem magamnak az IKEA-t –
simogattam meg a fejét.
– Hiányzik Ambrose. Éjszaka ilyenkor szokta megpróbálni elkapni a lábujjamat
a takaró alatt.
Sajnáltam, hogy Iannek máris hiányzott a macskája, de az egész annyira furcsa
volt, hogy én nem bántam.
 – Ugye nem baj, ha nekem nem hiányzik Ambrose, mert nekem is megtámadta a
lábamat? Értem, értem – tettem hozzá. – Most ez az otthonunk, csak még nem olyan
otthonos. Az előbb úgy éreztem, hogy ez a hely kellemes. Most menjünk akkor az
igazi otthonunkba.
Ian megfordult, a feje alá tette a kezét.
– Biztos elmúlik pár nap alatt. Nem a macska hiánya, hanem a rossz érzés.
– Igen, igazad van. – Nem tudom, milyen jól fogom magam érezni egy darabig.
Fészkelődtem a takaró alatt.
– Tudod, arra gondoltam, hogy keresek egy támogató csoportot.
– Támogatót? Mihez? – kérdezte álmosan. – Expatriótáknak?
– Nem. Az is jó ötlet lehet, ha valaki megmutatná, milyen itt élni. De nem erről
akartam beszélni. – Most újra eltávolított magától. – A terhesség elvesztéséről.
– Ó. – Hezitált. – Ha gondolod, hogy segít neked…
– Neked segíthet. – Annyira szerettem volna, ha rááll. Mind a kettőnknek jót
tenne, még ha most nem is érti meg. – Biztos találunk pároknak valót.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül mész. – Egy pillanatig sem gondolkozott el
rajta, azonnali tagadás. – Nem megyek csoportterápiára.
Frusztráltan megpróbáltam másként megfogalmazni.
– Nem igazi csoportterápiára gondolok. Csak találkoznánk olyan emberekkel,
akiknek hasonló tapasztalatuk van.
Nem adta meg magát.
– Ha gondolod, hogy az ilyesmi jót tesz neked, teljes mértékben támogatlak, de
én túlságosan zárkózott vagyok.
– Rendben, csak egy ötlet volt – mondtam csendesen.
A visszautasítás dühített és zavarba hozott. Nem tudtam az okát. Nem kívántam
semmi olyat, ami fájdalmas vagy érzelmileg fölösleges megterhelés lett volna, szóval
mi ez a frusztráció? És miért kell egyáltalán zavarba jönnöm attól, hogy megosztom a
férjemmel az érzéseimet?
Az, hogy Ian képtelen volt beszélni velem a baba elvesztéséről, csak még jobban
erősítette azt az érzést, hogy nem kellene gyászolnom, és nevetséges vagyok, hogy
segítséget és törődést szeretnék.
Lehet, hogy normális embereknek nincs szükségük erre. Lehet, hogy én
reagálom túl?
– Még túl korai – sóhajtotta Ian rezignáltan. – Nem mondok örökre nemet, csak
most még képtelen vagyok rá.
Feltételeztem, hogy ez több a semminél. Odabújtam hozzá, a vállához
szorítottam az arcomat.
– Sajnálom. Nem akarok rád kényszeríteni semmit.
– Tudom. – Megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat a mellkasán.
Még meztelen testünkkel egymáshoz simulva is távol tartott valami bennünket.
Olyan szorosan és annyira közel akartam simulni hozzá, amennyire csak tudtam, de
nem a fizikai távolság választott el bennünket. Akár a bőre alá is bebújhattam volna,
mégis mérföldekre volt tőlem.
Nem találtam a megoldást. Minél inkább próbáltam mosolyogni, boldognak
lenni, és úgy tenni, mintha semmi rossz nem történt volna velünk, a látszat fenntartása
annyi erőt kivett belőlem, hogy nem tudtam valóságos személyként viselkedni vele.
Tudom, hogy ő is érezte a szakadékot. Vajon miért nem fordult felém, ahogy én
fordultam hozzá?
Valamikor az éjszaka folyamán Ian gyengéden felrázott.
– Ébredj, Baba!
Felkönyököltem, egy pillanatra nem tudtam, hol vagyok.
– Mi történt?
– Semmi, csak meg akarok neked mutatni valamit – suttogta.
Nyöszörögtem, hogy fel kell ülnöm, de volt valami a hangjában, amitől úgy
éreztem, hogy megéri. Odanyújtotta a köntösömet, belebújtam és megkötöttem,
miközben a hálószobából lementünk a lépcsőn.
Az erkélyre vezetett, ahol azt vártam, valami mást is látok, mint a tengert a
messzeségben és a csillagokat felettünk. Nem mintha a csillagok nem lettek volna
izgalmasak: New Yorkban élve szinte elfelejtettem, mennyi van belőlük.
– Mit akarsz nekem mutatni?
Ian mögöttem állt, és átkarolta a derekamat. Kezemet az övére tettem, és
nekidőlve megpihentem, miközben beszívtam a pálmák és a sós víz illatát, hallgattam
az ismeretlen bogarak zaját.
– Meg akartam mutatni, milyen messzire jutottunk.
– Hm? – nyitottam ki a szemem álmosan.
– Már egy éve volt.
Felidéztem a dátumot. Az biztos, hogy nem volt még egy éve, hogy
összeházasodtunk. Az sem, hogy találkoztunk. Késő augusztus volt, amikor először
randevúztunk úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy ha azon a nyáron meg akarja
találni élete szerelmét, ahogy a szerencsesüti jósolta, akkor igyekeznie kell, mert
hamarosan a munka ünnepe lesz.
– Egy éve… micsoda?
 – Szeptember hetedike. A nyár vége. A nap, amikor biztosan tudtam, hogy te
vagy a szerelmem, akivel szeretnék együtt élni. Gondoltad volna, hogy itt fogunk
állni?
Megszorítottam a kezét.
– Nem pont itt, de azt hiszem, tudtam, hogy együtt leszünk. Nem csak a
szerencsesüti miatt. Volt benned valami… Ismered azt, amikor új kapcsolatba
kezdesz, és úgy érzed, eltúlzod a dolgokat, le kellene lassítani? Nem emlékszem, hogy
veled kapcsolatban valaha is így éreztem volna. Téged mindig hozzám valónak
éreztelek.
Beleszimatolt a hajamba.
– Te is pont jónak tűnsz nekem.
Csendben álltunk, élveztük a szellőt. A kényelmetlen érzés súlya ismét rám
telepedett.
– Nem sajnálok semmit, ha ez aggaszt.
Hirtelen megfeszült a teste.
– Akaratomon kívül eltávolodtam tőled. Nem tart örökké, csak amíg kitalálom,
hogyan legyen tovább, de bármi is lesz, mindig veled leszek. – A szavak kitörtek
belőlem. A szám sokkal gyorsabban felfogta, hogy mit akar a szívem, mint az agyam.
– Dettó – felelt Ian.
– Azt mondtad, dettó – mosolyogtam rá. – Ez imádnivaló.
– Nem érzem rosszul magam ettől, ha esetleg aggódnál. – Lehajolt, és óvatosan
megcsókolt, mintha attól tartana, hogy elutasítom. Ez soha nem jutott volna eszembe.
Ha tudná, hogy mennyire vágytam rá, milyen kétségbeesetten szerettem, megrémült
volna. Engem határozottan megijesztett.
– Boldog évfordulót – suttogtam, amikor felemelte a fejét.
Nem tudtunk visszatérni a kezdetekhez, nem tudtuk gombnyomásra újrakezdeni,
amikor valami borzalmas dolog befolyásolta az életünket. Ez azonban nem jelentette
azt, hogy a múlt megsemmisült. Az emberek, akik voltunk, megváltoztak. De biztos
voltam benne, hogy azok az emberek örökké szeretni fogják egymást, még akkor is,
ha repedés keletkezett a kapcsolatukon.
Semmi más nem számított, csak hogy Ian tudja, a kezemet nyújtottam felé, és az,
hogy most ő közeledett hozzám.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Megérkezésünk után két nappal Ian munkába állt. Időm nagy részét textilminták és
festékek nézegetésével töltöttem, minden választásomat többször is átgondoltam, attól
tartva, hogy esetleg Iannek nem tetszik. Nem akartam túlzásokba esni, nekem nem
volt állásom, és ugyan tudtam, hogy az új házunkban mindent Carrie Glynn
nagylelkűsége finanszíroz, nem akartam bebizonyítani, hogy tényleg csak egy
aranyásó vagyok, ahogy Burt és Julie Baker gondolta.
Lassacskán megérkezett a bútorunk is. Az első pár nap őrjítő volt, mert csak az
ágyon tudtunk ülni, dolgozni és enni. Ha New Yorkból nyugodtabb körülmények
között távoztunk volna, más lett volna a helyzet, de így be kellett érnünk ennyivel.
Semmi más nem volt. Ian ugyan párszor óvatosan kezdeményezett, de a
kapcsolatunk során soha nem éreztem magam kényelmetlenül, ha visszautasítottam a
szexet, most különösen nem.
– Több időre van szükségem – mondtam bocsánatkérően, ő pedig elfogadta.
Utána valószínűleg a zuhany alatt elégítette ki magát.
A libidómnak annyi volt. Komolyan aggódtam, hogy soha nem fogok vágyni a
szexre. Már éppen kezdtem pánikba esni, hogy Iant cölibátusra ítéltem a gyászom
miatt, amikor találtam egy vetélés utáni felépülést segítő csoportot.
Mindezt a helyi katolikus templomban.
– El kellene jönnöd velem – javasoltam a második és egyben a magamnak tett
ígéret szerinti utolsó alkalommal. – Legalább megnézhetnéd a templomot.
Fel sem nézett a tányérjából.
– Nem tudok. Ma későig dolgozom. – A konyhában ültünk, a
konyhaszekrényekhez illő, sötét fa bárszékeken, amiket én választottam. Az
ebédlőasztal még nem érkezett meg, ezért a konyhaszigetnél ettünk.
– Még azt sem tudod, hánykor van. – Kortyoltam a narancsléből.
Ian egy darab pirítóst rágcsált, közben a szemembe nézett, mintha nem tudná
eldönteni, megsértődjön-e, vagy sem.
Érzelem nélküli arckifejezéséből ítélve a „bosz-szantó vagy”-ra esett a
választása.
– Rendben. – Továbbra is a szemébe nézve úgy tettem, mintha csak a szokásos
csevegésünk zajlana, minden kényszerítés nélkül. – De tényleg azt gondolom, hogy a
templomot meg kellene nézned. Hetek óta nem voltál misén.
– Nagyon sok dolgom volt. – A tányérjába nézett, miközben a lágytojást
törölgette ki a pirítósával.
– Tudom. És nagyra értékelem, hogy milyen keményen dolgozol. – Lehet, hogy
túl gyakran mondtam ezt, már kezdett nagyon hamisan hangzani. Egyszer sem volt
templomban, mióta elvesztettük a babát, és amennyire tudtam, már az unokaöccsével
sem beszélt. – Nem bánod, ha én megnézem a helyet?
Nagyot sóhajtott, arcáról eltűnt a feszültség.
– Menj csak. Sajnálom, nem kellene idegesnek lennem, ha olyasmit kérsz, ami
segíthet rajtunk. Én csak nem…
– Állsz készen – fejeztem be helyette. – Ki tudja, lehet, hogy én sem. Én is
számíthatok erre a felismerésre.
– Inkább nem kockáztatom meg a csalódást.
Persze hogy értette. Olyan sokszor érte már gyász. Ezzel kapcsolatban nehéz volt
tanácsot kérni. Én magam sem tudtam, hogy mit kérdezzek.
Ian elment dolgozni, én betettem az edényeket a mosogatógépbe, és felöltöztem,
remélhetőleg elég szolidan – még nem olvastam el a bahamai katolikus egyházzal
kapcsolatos szokásokat –, de mégsem annyira zárt ruhába, hogy hőgutát kapjak. Fehér
selyemkombinét vettem a puffos ujjú organzablúzom alá. Az A vonalú rakott szoknya
a térdem alá ért, a hajamat hátratűztem. Úgy gondoltam, elég konzervatívan nézek ki.
A Wikipédia szerint Xavéri Szent Ferenc legalább ezer különböző város
védőszentje volt, de furcsa módon Nassau nem tartozott közéjük. A katedrális
korallszínű épületének csúcsos teteje volt, a hatalmas, kör alakú ablakot kereszt
osztotta részekre. A bejáratot oszlopok takarták, és egy kis teret vettek körül, ahol
Szűz Mária és a kis Jézus szobrán csillant meg a forró napfény. A templom
modernebb részén régiesnek látszó kövekből épült harangtorony állt.
Az ajtó hűvös, elsötétített előcsarnokba vezetett. A Szent Monika Gyógyító
Csoport feliratú nyíl a közösségi terem felé mutatott, ahol nagy körben álltak a
székek. Az asztalon egy kávéskanna körül néhány pár gyülekezett, műanyag pohárral
a kezében. Nem tudtam, bemutatkozzak-e valakinek, így egyszerűen csak leültem.
Egy sárga selyemblúzos, nagyon rövid hajú, fekete asszony névsort olvasott.
Legalábbis azt hittem – nemigen boldogultam az akcentusával. Mindenki leült, ebből
úgy gondoltam, hogy jól értettem az éneklő kiejtését.
– Imádkozzunk! – mondta a sárga blúzos nő, és a két oldalán állókkal
összekulcsolta a kezét. Mindenki megfogta a szomszédai kezét, nekem sem volt más
választásom.
 – Az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében. Szent Mónika, az anyák védelmezője,
imádkozz értünk, hogy Urunk könyörületes legyen irántunk. Jézus Urunk, tudjuk,
hogy nem hagytál el bennünket, és könyörületedre vágyunk. Istenünk, Atyánk,
dicsérünk téged, köszönetét mondunk a szeretetedért és erődért, és imádkozunk, hogy
gyógyítsd meg a szívünket. Ámen.
Mindenki keresztet vetett, én is megpróbálkoztam vele.
Ha Rómában vagy… valóban.
– Ma egy új barátunk csatlakozik hozzánk, úgy látom – nézett felém. –
Megmondaná a nevét?
Körbenéztem a gyengéd, kellemes arcokon, és rádöbbentem, hogy én vagyok az
egyetlen fehér a teremben. Azonnal eszembe jutott, amit Rosa mesélt, hogy mennyire
furcsa érzés volt, amikor egy fehérekkel teli szobában ő volt az egyetlen dominikai. A
különbség az, hogy Rosának oka volt félni a helyzettől, én csak betolakodónak
éreztem magam.
Nem éreztettek velem ilyesmit.
– Helló, Penny Parker-Pratchett vagyok – mutatkoztam be, és láttam, hogy a
párok egymásra mosolyognak, nyilván a furcsa alliteráció miatt, majd felém
fordultak.
– Mrs. Cook vagyok, én vezetem a csoportot – mondta a vezető, aki türelmes
beszédével óvónőre emlékeztetett. – Megosztaná velünk, miért van itt ma?
– Ó. Igen. – Égett a szemem, kellett egy pillanat, míg összeszedtem magam,
hogy ne könnyezzek. – Elvesztettem… Vagyis a férjem és én júliusban elvesztettük a
kisbabánkat. Elmentünk a megbeszélt időpontra, és nem volt szívhang.
A velem szemben ülő nő lassan bólintott. Rajtam kívül ő volt az egyetlen, aki
egyedül jött.
– Az itt levők közül sokuknak hasonlóan szomorú a története – mondta Mrs.
Cook.
A sorban lejjebb valaki mondott valamit, amit nem értettem. A szavak dallama,
az angolnak hangzó beszéd, amit ennek ellenére képtelen voltam értelmezni,
ráébresztett, mennyire más dialektust beszélünk.
– Nem beszélem a bahamai nyelvet – mondtam bocsánatkérően. – Ez az volt? –
Csak most költöztem ide.
– Sajnálom – mondta Mrs. Cook. – Folytathatnánk úgy, hogy Mrs. Parker-
Pratchett is megértse?
– Ne, ne, kérem! – vágtam rá gyorsan. – Ha nem hallom, sosem fogom
megtanulni.
 – Rendben, bátor kislány – bólintott Mrs. Cook.
Néhányan kuncogtak, én elpirultam. Sosem viseltem könnyen, ha rám irányult a
figyelem, különösen, ha ugrattak. De mert mindenki nagyon udvarias és kedves volt, a
csipkelődéstől úgy éreztem, nem tartanak betolakodónak.
Az összejövetel során a körben mindenki sorban elmondta, hogy mi történt vele
és hogyan, melyik vetélésről mesélnek éppen, mert néhányan többet is elszenvedtek.
Ezt el sem tudtam képzelni. Vajon hányas számúnál esnék teljesen szét?
A balomon ülő férfi halkan lefordította nekem a történeteket, ezért nagyon hálás
voltam.
A szobában mindenkit ugyanaz a félelem gyötört, hogy újra megtörténhet; hogy
meddő, sosem lehet gyereke; hogy nem lesz elég bátor újra megpróbálni. Hogy
tönkremehet a házassága.
Mikor rám került a sor, nem tudtam megszólalni. Túlságosan elérzékenyültem,
de nem akartam itt, idegenek előtt elsírni magam.
– Én, én csak… még nem állok készen.
– Nem kell ma készen állnia – nyugtatott meg Mrs. Cook. – Minden második
csütörtökön itt vagyunk, valamikor majd készen fog állni.
Hálásan bólintottam, és elfogadtam a papír zsebkendőt a jobbomon ülő nőtől.
A gyűlés imával ért véget, és mindenki szétszéledt. Volt, aki azonnal elment,
mások még álldogáltak és csevegtek. Voltak párok, akik kérdezgettek, honnan jöttem,
mikor költöztem ide. Mikor az egyik férfi megkérdezte, hol dolgozik a férjem,
kiderült, hogy ő pedig egy ügyvédi iroda tagja, amely a Glynn Corporation helyi
kirendeltségével áll kapcsolatban.
Ugyan nem voltam elég bátor, hogy feltárjam a félelmeimet és a
szomorúságomat, de a bátorító pillantások és bólintások biztosítottak róla, hogy nem
kell egyedül végigcsinálnom ezt az egészet, még ha az a személy, akinek itt kellett
volna lennie velem, nem is volt erre képes.
A téren észrevettem, hogy a csoportból a másik magányos farkas a Mária-szobor
lábánál üldögélve élvezi a lemenő nap sugarait.
– Elvigyem? – kérdeztem, amikor mellé értem. Ajánlatom nem volt teljesen
önzetlen, majd meghaltam, hogy végre valakit elvigyek a cuki kis Nissan Micrában,
amit Ian vett nekem.
– Köszönöm, nem kell – rázta meg a fejét. – A férjemet várom.
– Ő sem jött el? – Elég lett volna, ha azt mondom, „rendben”, és elmegyek. Már
nem a terápián voltunk. Az véget ért a teremben.
Szomorúan mosolygott.
 – Néha eljön. A férfiak a maguk módján dolgozzák fel. Én pedig úgy, ahogy én
akarom.
Kezet nyújtottam.
– Penny Parker-Pratchett.
– Emlékszem – mondta, és határozottan megrázta a kezemet. – Regina Watts.
– Örülök, hogy újra találkozunk, Mrs. Watts. – Megfigyeltem, hogy mindenki a
családnevét használta, úgy döntöttem, én is így teszek.
– Nehéz lehetett ideköltözni ilyen hamar utána. – Mrs. Watts fiatal volt, nem
sokkal idősebb nálam. Bőre sötét volt, nagyon rövidre vágott haja kiemelte hosszú,
vékony nyakának ívét. Mozgása olyan kecses volt, mint egy balerináé.
Borzasztóan izzadtam, az organzablúz ujja hozzám ragadt.
– Valóban. Hiányzik a legjobb barátom. És most még minden ismeretlen.
– Ha majd megszokja, minden könnyebb lesz. – Vállat vont. – Persze nem
tudhatjuk. Nekem négy volt, és mindegyik egy új tapasztalat.
– Négy? És hogyan… – Nem fejeztem be a mondatot, csak a fejemet csóváltam.
Mit kérdezhetnék tőle? Hogyan élte túl? Nem volt más választása.
– Elfogad egy tanácsot? – kérdezte, és bölcsen nem várta meg, hogy elutasítsam.
– Ne essen azonnal újra teherbe.
Bólintottam.
– Az orvosom azt mondta, legalább egy ciklust várjak meg, de még ez is… Nem
tudom. Túl korai.
– Azt hiheti, hogy időbe telik, míg megtörténik. De a teste vágyik rá. – Felemelte
a kezét. – Egy ideig ne essen teherbe. Ameddig nem biztos benne, hogy kezelni tudja,
ha megint ugyanez történik.
Elszorult a torkom. Csak azt tudtam kinyögni, hogy „köszönöm, most mennem
kell”, mielőtt eltámolyogtam.


Egész este az járt az eszemben, amit Mrs. Watts mondott. Már bántam, hogy úgy
elrohantam. Mintha csak az igazság elől menekülnék. Újra teherbe eshetek, és ha
megtörténik, lehet, hogy nem megy minden simán. Megint.
Addig nem ismertem fel, de ez volt az oka annak, hogy kerültem a szexet Iannel.
Pedig a kedvenc időtöltésem volt amellett, hogy polipos videókat nézek a YouTube-
on. A depresszió miatt felhagysz azokkal a tevékenységekkel, amiket élvezel, ez is
rajta volt a tünetek listáján a Webdoktoron. Ha még a félelem is belejön a képbe,
minden lebénul. De nem fogom megengedni, hogy az ostoba szorongás egy lefelé
menő spirálba kergessen.
Hetek óta egyáltalán nem éreztem magam szexinek, ezért utánanéztem a Mode
egy korábbi számában talált cikknek, ami arról szól, hogyan nyerjük vissza a
szexualitásunkat. Élénken emlékeztem arra a szerkesztőségi ülésre, mert folyton
elpirultam, és egész idő alatt megpróbáltam szorosan ösz-szezárni a térdemet,
miközben félreérthetetlen megjegyzéseket kaptam.
Megtaláltam, amit Sophie javasolt az összejövetelen, és úgy döntöttem, hogy ha
neki elég jó volt – a pletyka szerint a férjével őrült szexpraktikákat gyakoroltak –,
akkor nekem is megfelel. Zuhanyozás után a fürdőszobai tükör elé álltam, és mereven
néztem a tükörképemet, miközben simogattam a melleimet, csípőmet, combomat,
hasamat és végül a szeméremtájékomat. A cikk szerint ez olyan volt, mintha
magammal szeretkeznék, bár utáltam ezt a kifejezést, de amikor a puncimba nyúltam,
majdnem orgazmusom lett. Ekkor jöttem rá, mennyire hiányzik a szex. Kieszeltem hát
egy tervet.
Aznap este meztelenül álltam a konyhában, és fantasztikus vacsorát szolgáltam
fel. Kicsit kockázatos volt a meztelenkedés, de nem tálaltam forró levest vagy
ilyesmit.
– Minek van ilyen fantasztikus illata? – kérdezte Ian már az ajtóból, és ettől
nekem megdobbant a szívem, mielőtt lecsúszott volna egyenesen a…
Ian, kezében még mindig az aktatáskával, belépett a konyhába. Ingujját
felgyűrte, a nyakkendőjét valószínűleg a kocsiban hagyta. Mikor meglátta, hogy a
legmagasabb sarkú, legpirosabb cipőmet leszámítva anyaszült meztelenül várok rá, a
földbe gyökerezett a lába, a szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
– Sügér egészben sütve – mutattam a tálra –, sült hagymával és paprikával. Ja,
igen, és saláta.
Reméltem, hogy a laptopja nincs a táskában, mert ledobta a padlóra, ahogy felém
rohant. Magához rántott, és a derekamat átölelve tiszta erőből magához szorított.
Úgy kapaszkodott belém, mintha én lennék az egyetlen dolog a világon, amire
vágyott. Ez nagyon hiányzott, illetve régebben természetesnek vettem. Eddig nem
tudatosodott bennem, hogy attól tartottam, igazából csak gyereket akar tőlem. Most,
hogy felismertem, eltűnt a félelem, és sírni lett volna kedvem a megkönnyebbüléstől.
Meg kellett állapodnunk a továbbiakról.
– Várjunk! – toltam el magamtól, és ettől egy pillanat alatt lehervadt. – Nézd,
szóval, én… én nem akarok újra teherbe esni. Ha belekezdünk, ezúttal képes lennél
vigyázni?
Egy pillanatra megzavarodott, aztán megváltozott az arckifejezése.
 – Ha azt akarod.
– Igen. – Ha megint terhes leszek, miközben egyedül gyászolom az elvesztett
babát, az maga lenne a kínszenvedés. Ian örülne a második esélynek, de én nem
lennék képes boldogságot színlelni, miközben ő már elfelejtette az elsőt. Amíg nem
hevertem ki az elsőt, nem tudnék örülni a másodiknak. A második baba, akárhogy is,
többet érdemel.
– Rendben. – Arcomat a kezébe fogva megcsókolt. Most, hogy ezen a stresszen
túlestem, már képes voltam testi érintkezésre.
Ahogy a testem feléledt a gyász okozta kómából, tényleg élveztem a dolgokat.
Ian szája az államtól a nyakamon át a vállamig vándorolt. Combomat a dereka köré
fonta és felültetett a pultra.
– Nehogy leverd a halat – suttogtam, de szerencsére elég nagy hely volt, hogy ne
menjen tönkre a vacsora, amivel olyan sokat dolgoztam.
Egyik kezével tartotta a hátamat, miközben a melleim között járt a nyelve.
Hátrahajtottam a fejem, lábaimmal átkaroltam, egyik kezemmel tartottam magam, a
másikkal a hajába túrtam. Fogával megragadta a mellbimbómat, nyelve közben
körben dolgozott, ettől teljesen elgyengültem.
– Ma rád gondoltam – ziháltam felhevülten –, miközben magamhoz nyúltam.
A melleim által tompított nyögés jelezte a tetszését.
– Nem elégültem ki – folytattam, bár ebben a pillanatban közel voltam hozzá
már attól is, ahogy a nyelve a mellbimbóm körül kalandozott. – Kis híja volt, de várni
akartam. Azt akartam, hogy belém hatolj.
– Már régóta vágyom rá, hogy benned legyek – emelte fel a fejét.
– Tudom. – Megfogtam a kezét, és kettőnk közé húztam. – Én tényleg nagyon
kívánlak. Érzed?
Rászorította a kezét a forró, síkos szeméremdombomra, és szinte kétségbeesett
hangot hallatott, ahogy belém csúsztatta az egyik ujját. Az egész teste beleremegett.
– Kívánlak – ismételtem meg, és teljesen megvadított, ahogy elképzeltem,
hányféleképpen lehetünk együtt. A vágytól és szex gondolatától feltüzelve minden
lehetőség vonzónak tűnt. – Azt akarom, hogy keményen dugj meg. Sikoltozva akarok
elélvezni.
Lehúzta a sliccét, és a pult szélére húzta a csípőmet. Farka fejét hozzám dörgölte,
majd belém nyomta, egyetlen mozdulattal kitöltött. A vállába vájtam a körmömet, és
megemelkedtem, hogy egészen magamba fogadjam. Pontosan ez hiányzott a
testemnek, az agyam kikapcsolt.
Azt kértem Iantől, bánjon velem keményen, és miután kis ideig csendben
élvezte, hogy újra összekapcsolódik a testünk, meg is adta, amire vágytam.
Hátradőltem a könyökömre, ő pedig a lábamat tartotta, ujjai a combomba mélyedtek,
ahogy döngölt. Még ez sem tűnt elég mélynek, bár minden lökésénél vörösen robbant
a szemhéjam mögött a fájdalom. Elemi, durva, „másnap járni sem tudok”-szexet
akartam.
Csak korlátozottan tudtam mozogni, de a lökései ütemére megemeltem a
csípőmet, amennyire tudtam. Egyszer csak kihúzta, figyelmeztetés nélkül, és azt
hittem, itt a vége. Ehelyett lehajolt, a lábam közé fúrta az arcát, ajka és nyelve a
csiklómat kereste. Egyik kezemmel tartottam a fejét, az arcához dörgöltem magam, és
kétségbeesetten könyörögtem:
– El akarok menni, el akarok menni! – Újra és újra. Közel voltam hozzá, annyira
közel, már majdnem sikerült, amikor ismét felegyenesedett, és belém nyomult. Két
kemény lökés, és elélveztem, testem rászorult a farkára, miközben jajgattam a
megkönnyebbüléstől.
Ian ismét kihúzta, és talpra rántott.
– Állj négykézlábra!
Az én figyelmes, gyengéd férjem ősemberré változott. Imádtam.
Sietve teljesítettem a kérését, letérdeltem a kemény járólapra. Mögém térdelt, és
morogva hatolt belém, keze a hajamba túrt. Azt kiáltoztam, hogy „igen”, és „dugj
meg”, de azt sem tudtam, mit mondok. Nem tudtam gondolkodni, csak érezni.
Hálásan kiáltoztam összevissza.
– Elégítsd ki magad – nyögte a fülembe.
Lenyúltam, hogy engedelmeskedjek, de Ian szitkozódva figyelmeztetett.
– Jaj, a francba, közel vagyok, Baba.
– Várj, várj! – lihegtem, és elhúzódtam tőle. Megfordultam, és a sarkamra ültem,
kisöpörve arcomból az izzadt hajtincseket. – Gyere a számba.
– Ó, Krisztusom! – Talpra kecmergett. Szétnyíló ajkaim közé nyomta a farkát, én
pedig hátrahajtottam a fejem, az orromon át lélegezve arra összpontosítottam, hogy ne
öklendezzek. Ian belemarkolt a hajamba, úgy tartott, miközben olyan vadul dugta a
számat, amit ritkán tapasztaltam tőle. A lábam közé nyúltam, és eszeveszetten
dörgöltem a csiklómat, ütemesen az ujjaimnak nyomva a csípőmet. Éreztem az ízemet
a farkán, és arra gondoltam, milyen szexinek és magabiztosnak láttam magam a
tükörben. Ian a torkomba nyomult, amitől majdnem fuldokolni kezdtem. Nyögés és
kiáltás közti hangot adott, miközben a számba élvezett, én pedig lenyeltem, amennyit
tudtam. A többi kibuggyant a farka mellett, öklendezni kezdtem, ő pedig szelíden
visszahúzódott.
 – Elélveztél?
Megráztam a fejem, és megtöröltem a szám. Mindenütt az borított.
– Feküdj le! – parancsolta Ian.
A padló hidege kellemesen megborzongatta izzadt hátamat. Széttártam a két
combom, hogy Ian közéjük térdelhessen, ő pedig belém csúsztatta két begörbített
ujját, és rátalált a duzzadt, ruganyos G-pontra.
– Szelíden vagy durván szeretnéd?
– Durván – nyöszörögtem, ahogy ujjaim gyors köröket írtak le a csiklóm körül. –
És nagyon gyorsan.
Lelkesen engedelmeskedett. Valamikor a kapcsolatunk során rájöttünk, hogy
nagyon, nagyon élvezem, ha erősen nyomja a G-pontomat, és ő nem felejtette el, mit
kell tennie. Vonaglottam, nyögtem és könyörögtem. Az ujjaim majdnem görcsöt
kaptak. Aztán a lábam is. Az egész testem megfeszült, és amikor elélveztem, tényleg
sikoltottam, vagy inkább üvöltöttem. Ian nem állt le, és még egy orgazmus követte az
elsőt. Ez már tényleg túl sok volt, felkiáltottam:
– Hagyd abba, hagyd abba!
Szelíden elvette a kezét. Nedvesen csillogott. Hitetlenkedve nézett rám, meg sem
mozdult, mintha attól félne, hogy ez az egész csak álom.
– Mi volt ez? – kérdezte, majd gyorsan hozzátette: – Nem mintha panaszkodnék.
– Végre ismét felizgultam – mondtam, még mindig levegő után kapkodva. –
Sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy csak félek.
– Félsz? – kérdezett vissza. Aztán felismerés suhant át az arcán. – Értem. Ezért
akartad, hogy kihúzzam.
– Aminek megvolt az az előnye, hogy a számba élvezhettél – emlékeztettem.
Felhúzta a sliccét, és segített felállni.
– Nincs semmi kifogásom ellene. Az ellen sincs, hogy óvszert használjunk, amíg
úgy nem érzed, ismét készen állsz. Ha tudtam volna, hogy ez a baj…
– Én sem tudtam, hogy ez a baj – vallottam be.
– Azt hittem, egyáltalán nem érdekel a szex. – Valójában. .. – Elhallgattam. –
Tudod, mit? Ezt a megbeszélést nem akkor kellene lefolytatnunk, amikor meztelen
vagyok, és sperma borít.
– Menj, öltözz fel, én előveszem a tányérokat – ajánlotta. – Én már fel vagyok
öltözve.
Kibújtam a „tegyél magadévá” cipőmből, és felszaladtam a lépcsőn, közben
éreztem a combom belső felén a kellemes húzódást. Felhúztam egy jóganadrágot és
egy felsőt, megmostam az arcomat, és lementem Ianhez a konyhába.
 – Az ebédlőasztalt holnap szállítják – mondtam örömmel, miközben kihúztam
egy széket. – Nagyon izgi lesz, hogy azt a helyiséget is használhatjuk, akármire.
– Én már alig várom, hogy legalább egy étkezés alatt kényelmesen ülhessek –
mondta Ian, és felém nyújtotta a tálat a hallal és a zöldségekkel. – Mikor tanultál meg
halat sütni?
– Egész nap nincs semmi dolgom, és internet is van a világon. – Beledöftem a
villámat a halba, és nagy darabokat szakítottam belőle. – Nincs kifilézve, légy óvatos.
Megéreztem, hogy néz, miközben a salátáért nyúltam, de úgy tettem, mintha nem
venném észre.
– Mielőtt felmentél, azt mondtad, meg akarsz beszélni valamit, csak nem
pucéran. Most nem vagy meztelen.
– Az a te bajod – ugrattam. De végre hajlandó volt beszélni. Nem hagyhattam ki
a ziccert. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy ez a szexnélküliség nem miattad volt.
Inkább a spermád miatt. Azt hiszem, attól féltem, hogy gyorsan újra teherbe esem, és
képtelen leszek meggyászolni a babát, és emiatt nem fogom szeretni az új gyereket.
– Miért nem beszéltél nekem eddig erről? – kérdezte szomorúan.
– Mert én sem tudtam, amíg el nem mentem arra a gyűlésre. – Kiszedtem a
salátát a tányéromra. – Azt hittem, egyszerűen csak nincs kedvem a szexhez. Később
elkezdtem aggódni, hogy soha többet nem lesz hozzá hangulatom. Ma a csoportban az
a nő mondott valamit… Nem a szexről beszéltünk, csak azt javasolta, hogy ne essek
azonnal újra teherbe. És akkor jöttem rá, hogy pont ettől tartottam.
– Micsoda megkönnyebbülés – vette el Ian a salátástálat. – A szex is hiányzott
nekem, de még jobban aggasztott, hogy egy súlyosabb probléma tünete lehet.
– Mint például, hogy eltűnik a libidóm, vagy haldoklóm?
– Mint például a depresszió. – Ezúttal nem tréfálkozott.
– Szomorú voltam a baba miatt, de nem vagyok depressziós – ingattam a fejem.
– Mikor voltál utoljára futni? – kérdezte, és amikor csak habogtam, megkérdezte.
– Hol a futócipőd? Még mindig nem csomagoltad ki?
– Én…
– Mi a helyzet Rosával? Felhívtad? Küldtél neki e-mailt? – Még mielőtt
tiltakozhattam volna, folytatta. – Aggódik miattad. Azt mondja, küldött neked SMS-t,
és nem válaszoltál.
– Beszéltél Rosával? – A helyzet súlyos lehetett, ha telefonált a barátnőmnek.
– Igen.
– Akartam válaszolni – állítottam. – Akartam válaszolni, majd ha…
Ian egyetlen pillantása belém fojtotta a szót.
 Igaza volt. Tényleg depressziós voltam.
De valahol érthető. Az élet olyan meghatározó eseményei, mint a vetélés, a
költözéssel kapcsolatos stressz, tetézve azzal, hogy ott kellett hagynom életem első
munkahelyét, jó kis káoszt hoztak létre. Az agyam segítségért kiáltott, de én nem
vettem róla tudomást.
– Azt hittem, jól vagyok – suttogtam.
– Már régóta nem vagy jól – mondta gyengéden Ian.
Ez enyhén meglepett.
– Miért nem szóltál egy szót sem?
– Mert megértettem, hogy gyászolsz, és időt akartam adni neked. – Bekapott egy
falatot a halból.
– Óh. – Én is folytattam az evést. Tényleg jó szakács vagyok. A válaszon
gondolkoztam. Csak időt akart adni nekem. Vajon ezért nem jött velem a támogató
csoportba?
Nem kérdeztem semmit, mert féltem, hogy azt hiszi, kényszeríteni akarom, hogy
legközelebb jöjjön el velem.
– Akarsz valakivel konzultálni? – kérdezte. – Kereshetünk egy terapeutát, ha
szükséged van rá.
Meg voltam győződve róla, hogy az itt ülők közül nem csak nekem van
szükségem terapeutára.
– Meglátjuk. Talán kis lépésekkel fogom kezdeni, például újra futni kezdek.
– Vigyázz magadra ebben a hőségben – figyelmeztetett.
– Nagyon óvatos leszek. – Mindenképpen reggel tíz előtt megyek. Délben
elviselhetetlen lenne. – Ne haragudj, nem is kérdeztem, milyen napod volt.
Mindössze annyit mondott:
– Unalmas. De munka után sokkal jobb lett.
– Tudod, mit kellene ma csinálnunk? – kérdeztem, miközben remek ötletem
támadt.
– Hm?
– Be kellene ülnünk a jacuzziba egy üveg borral, és a csillagos ég alatt ejtőzni.
Talán már lehűlt kicsit a levegő. – Már be is hűtöttem egy üveg habzóbort arra az
esetre, ha igent mond. Én mindenképpen inni akartam.
– Csodálatos ötlet – helyeselt. – Előbb azonban, azt hiszem, fel kellene hívnod
Rosát.
Igaza volt. Mikor befejeztünk az evést, Ian vállalta, hogy rendbe teszi a konyhát,
míg én felmegyek a hálószobába, és felhívom Rosát.
 – Te boszorkány – vette fel a kagylót. – Hol a fenében voltál? Annyira aggódtam
miattad.
– Tudom. Sajnálom – kértem bocsánatot. – Lehet, hogy depressziós vagyok?
– Biztos, hogy az vagy! – Úgy hangzott, mintha hibáztatna, nem pedig
vigasztalna, és ez furcsa módon mégis megnyugtató volt. – Elköltöztél egy másik
országba rögtön azután, hogy ez a borzalom történt veled, ahol senkivel nem tudsz
beszélni – és ne mondd, hogy ott van Ian, mert az ugyanolyan szar helyzetben levők
nem számítanak –, hát persze hogy depressziós leszel.
– Igen, az lettem. Azért nem hívtalak fel. Tudom, hogy megpróbáltál elérni, de
képtelen voltam hozzád fordulni. – Magamban felnyögtem. – Ez a depresszió egyik
tünete, igaz?
– Megnézted a Webdoktoron a depresszió címszót? – kérdezte Rosa enyhe
aggodalommal a hangjában. – Tudod, hogy a depressziótól nem kaphatsz semmiféle
rákot, bármit is mond a Webdoktor.
– Azt hiszem, maga az a tény, hogy utána kellett néznem a depressziónak az
interneten, már annak a jele volt, hogy tudatában voltam, kezdek depressziós lenni. –
A homlokomra szorítottam a kezem. – Neked meg működik az „Óvjuk meg Pennyt”
radarod, nyilván tudtad, miről van szó.
– Nem, csupán azt hittem, hogy nagyon elfoglalt vagy a költözéssel – mondta. –
Fogalmam sem volt semmiről, amíg fel nem hívtam Iant.
Fel-alá járkáltam. Most mozdulatlanná dermedtem.
– Te hívtad Iant?
– Igen, mert tényleg nagyon aggódtam miattad. Ő is nagyon aggódik miattad,
Penny.
Rosa telefonált Iannek? Fordított nap volt? Tudtam, hogy Iannek nem
ellenszenves Rosa, de Rosa mindig tartott tőle, és ő ennek tudatában volt.
– Akkor tényleg nagyon rosszul lehettem – sóhajtottam.
– Igen – helyeselt Rosa. – Ne legyél rá mérges, rendben? Segíteni akar neked,
csak nem tudja, hogyan tegye.
Ezzel már ketten voltunk.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Az interneten mindenhol azt olvastam, hogy a vetélés utáni gyógyulás egy folyamat.
Az emberek hosz-szú utazásnak írták le, unalomig ismert közhelyekkel.
Én nem akartam végigmenni az úton, át akartam rajta vágni.
Nem tudom, miért, de csütörtökönként mindig találtam valami kifogást, hogy
kihagyjam a csoport összejövetelét. Az, hogy elmentem oda, segített rajtam, de mégis
elkerültem a helyet. Ez nevetséges volt, de a depresszióval küszködőknél
mindennapos, hívta fel rá a figyelmemet Rosa. Arra is figyelmeztetett, hogy ne
keressek kifogást, amiért nem járok a terápiára, de mindig is szelektív hallásom volt,
ha tanácsot kaptam.
Az, hogy újra elkezdtem futni, valamennyire segített, volt valami, amit egyedül
csinálhattam. Ian mostanában nem volt olyan borzasztóan elfoglalt, mint New
Yorkban az elutazásunk előtt, de sok időt töltött a dolgozószobájában. Lehet, hogy
most újra több ideje volt rajzolni, és belevetette magát, ahogy én a futásba. A futás
nemcsak abban segített, hogy kimozduljak a házból, hanem a fejemet is segített
kiszellőztetni. Ha Iannek ugyanezt nyújtotta a rajzolás, nem lehetett kifogásom ellene.
Nem akartam eltévedni, ezért főleg a környékünkön kocogtam. Az összes
zsákutcát felfedeztem, és integettem a szomszédoknak. Megtudtam, hogy a legtöbb
szomszédunk bevándorló, akárcsak mi, nem a szigeteken születtek, hanem
ideköltöztek. Különösen nagy többségben voltak a hollandok, ezt elárulta a kiejtésük,
amikor hangosan üdvözöltek, ahogy elfutottam mellettük és integettem.
Egyik szombat reggel egy ismerős hang szólított meg, mikor odaintegettem.
– Mrs. Parker-Pratchett!
Lelassítottam a levendulaszínű ház előtti kocsibejárón. Az autó mellett álló nő
ismerősnek tűnt, és ahogy közelebb mentem, felismertem.
– Mrs. Watts? – érdeklődtem meglepetten.
– Csakúgy, mint a múltkor – válaszolt jellegzetes kiejtésével. – Mit csinál itt kint
a napon?
– Futok – mutattam a Fitbit karkötőmet. – A jó kondi miatt.
– Bőrrákot fog kapni – tett szemrehányást anyáskodva. – Jöjjön be, igyon egy kis
vizet. Beszélni akarok magával.
A vakítófehér betonon odakocogtam az ajtóhoz.
 – Most jöttem vissza a Szent Ferencből – magyarázta, és közben kinyitotta az
ajtót. – Templomi titkár vagyok ott.
– Valóban? – Arra gondoltam, talán Iant meg lehetne győzni, hogy újra járjon
misére, ha lenne ott ismerősünk. – A sógornőm is templomi titkár otthon.
– Maga katolikus? – érdeklődött, és látszott, hogy kaptam egy jópontot.
Nemet intettem.
– Nem, de a férjem igen. Az unokaöccse pap.
– Ah. Akkor talán a férje eljön valamikor a Szent Ferencbe.
– Lehet. – Reméltem, hogy úgy lesz. Ugyan a vallás személyes dolog volt, és én
alig értettem, de tudtam, hogy hozzátartozik Ian jóllétéhez. Aggasztott is, hogy
mostanában nem gyakorolta a vallását.
Mrs. Watts házának belseje úgy nézett ki, mintha egy lakberendezési újságból
vágták volna ki, de azért elnézést kért valamiféle képzeletbeli rendetlenségért.
– Bocsásson meg a rumliért – vett fel a földről fejcsóválva egy cipőt. – Az egy
vagyok, aki takarít itt.
Elraktároztam az „egy vagyok, aki” kifejezést a belső szótáramban. Ahogy egyre
többet érintkeztem a külvilággal, mind több és több bahamai kifejezést gyűjtöttem
össze a memóriámban.
Észrevettem, hogy a cipő, amit felvett a földről, kicsi volt, rózsaszín, világító
díszítésekkel, amik felvillantak, mikor az ajtó melletti tartóba dobta.
– Van gyereke? – Újabb bizonyítékot kerestem az előcsarnokban. Még Mrs.
Watts lábát is összehasonlítottam a cipő méretével, hogy esetleg nem illik-e őrá a
gyerekcipő.
– Három – bólintott. – Pont erről akarok magával beszélni.
Elkomorodtam, de követtem a hatalmas, szellős konyhába, ahol a tetőablakon
beáramló fényben csak úgy csillogtak a rozsdamentes készülékek. A padló és a
szekrények fehérek voltak, a pult kellemes szürke gránitból készült. A mi házunk is
szép volt, de Mrs. Wattsék háza igazi otthonnak tűnt.
Biztos azért, mert ő anya, te meg nem vagy az, korholtam magam, és rossz
érzésem támadt.
Mrs. Watts elővett egy kancsót a hűtőből, és két poharat a szekrényből.
– Jeget?
– Köszönöm, nem.
Leültünk a beugróban lévő ablak alatti konyhaasztalhoz. Mielőtt egy szót
szólhattam volna, Mrs. Watts megszólalt:
– Bocsánatot akarok kérni.
 – Ugyan. – Próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Tényleg
felbosszantott, de neveletlenség lett volna most egyetérteni vele. És aznap valóban
arra volt szükségem, hogy bosszús legyek.
– Mérges voltam. Nem kellett volna azt mondanom, hogy ne próbálkozzon
azonnal. – Szünetet tartott. – Négy gyereket vesztettem el eddig. Van három
gyerekem. És nem az én dolgom volt beleszólni, hogy magának egy se legyen.
– Jó tanács volt. Segített nekem, hogy tisztábban lássam a dolgokat. – Nem
akartam a részletekkel untatni, de fontosnak tartottam, hogy ne higgye, a szavai
ártottak nekem. Ha nem hangzottak volna el, még mindig abban a szerencsétlen
állapotban lennék, mint korábban.
– Tényleg? – Büszke volt magára. – Ha valaha még tanácsra van szüksége,
énhozzám mindig fordulhat.
– Igazából most is szükségem lenne rá. Beszélhetnénk róla? – Kortyoltam a
vizemből, és amikor bólintott, megkérdeztem: – Honnan tudta, hogy mikor
próbálkozzon újra?
Megvonta a vállát.
– Az első után azonnal újra meg akartam próbálni. Két hónappal később terhes
lettem a fiammal. Utána azt hittem, hogy minden simán megy majd. Elvesztettem egy
újabb gyereket. Gondoltam, a következő majd rendben lesz, de azt is elvesztettem.
Akkor abbahagytam a próbálkozást, de egész idő alatt sóvárogtam egy újabb
kisbabáért. Aztán lett egymás után kettő. A második csak úgy megtörtént, nem is
próbálkoztunk.
– Nem félt? – Észrevettem, hogy miközben beszélt, előredőltem a székemben.
Gyorsan kihúztam magam. – Miközben terhes volt a babákkal, akik végül… Egész
idő alatt félt?
– Minden alkalommal rettegtem. Maga is fog. Elborzadtam a gondolattól.
– Ha arra vár, hogy elmúljon a félelem, soha nem fog újra próbálkozni.
– Hm. – Hirtelenjében nem is nagyon tudtam, mit feleljek. Olyan olcsónak
éreztem magam. Megosztotta velem a legszemélyesebb dolgait, én pedig képtelen
voltam intelligens választ adni. – Nehezen fogom feldolgozni.
– Még van ideje. Maga még fiatal. Én harminchét vagyok. Ha még egyet
akarok… – Az óra tik-takolását utánozta a nyelvével.
– Igen, én fiatal vagyok. Az idő mégis számít. A férjem ötvennégy éves. –
Vártam az undorodó reagálást.
Levegőért kapkodva legyezni kezdte magát.
– Ne! És gazdag?
 Ez annyira sokkolt, hogy nevetni kezdtem.
– Igen.
– Ronda? – Úgy ejtette, hogy „randa”, ettől még inkább kuncogtam.
– Nem! Nem, igazán jóképű. – Azóta nem nevettem ilyen jót, mióta utoljára
Rosával lógtam.
– Szóval akkor megéri a pénzét – legyintett Mrs. Watts. – Csak ugratom!
Kíváncsi vagyok, de nem akarok gonoszkodni.
– Tudom. Sokan nem értenek bennünket. – A szomorúság, ami sosem múlt el
teljesen, újra felerősödött. – Én csak aggódom. Annyira szeretne gyereket. És neki…
Nincs a halál kapujában, de nem lehetek annyira optimista, hogy azt higgyem, örökké
fog élni.
– Nem vállalhat újra gyereket, amíg maga nem áll rá készen. Magának kell
kihordania. – Bátorítóan rám mosolygott. – Meg fogja érezni, hogy mikor áll készen.
Gúnyos vigyorral bólintottam.
– Ez az egész tiszta szívás!
Felém emelte a poharát, és koccintottunk.
Indulás előtt telefonszámot cseréltünk, és megígértük egymásnak, hogy
hamarosan újra összejövünk. Leírásom alapján pontosan felismerte a házat, ahol
laktunk, ez jól jött, mert most, hogy eltértem az útvonalamtól, nem voltam teljesen
biztos benne, hogy hazatalálok.
Mikor hazaértem, Ian fel-alá járkált odafent. A mozdulataiból izgatottság áradt.
Reméltem, hogy nem azért ideges, mert tovább maradtam el, mint szoktam. Mielőtt
kinyitottam az ajtót, levettem a hajpántomat, és fél kézzel széttúrtam izzadt hajamat.
Ian felém fordult, és éppen ezt mondta:
– Még nem találtam gyülekezetet. – Észrevettem a kezében a telefont.
Az arckifejezéséből azonnal kitaláltam, ki van a vonal másik végén.
– Annie? – kérdeztem hangtalanul.
Olyan arckifejezéssel bólintott, mint aki kivégzőosztag előtt áll.
Rajzfilmfigurákra emlékeztető, nagy lépésekkel indultam el lábujjhegyen hátrafelé,
Ian elmosolyodott, és rám kacsintott.
Nyugtalanított a megjegyzése, hogy még nem talált gyülekezetet. Ha a nővére
nem tudta meggyőzni, hogy járjon templomba, akkor senki.
Úgy döntöttem, emiatt később aggódom. A Mrs. Wattsnál folytatott, komoly
beszélgetés ellenére a nap jól alakult. Jól éreztem magam, és ezt meg akartam őrizni.
A lábam ugyan remegett a fáradtságtól, de úszni az óceánban vonzó gondolat volt.
Talán ott találok valami jelet.
 Vajon mit? Egy magzat alakú sziklát? Elhessegettem a gondolatot, és
felszaladtam a hálóba átöltözni. A kis piros-fehér kockás bikinim jó választásnak tűnt,
azzal talán még Iant is le tudom csábítani a strandra. Mikor lefelé jöttem az aprócska
fürdőruhában, Ian már befejezte a telefonálást, és engem keresett.
Tátott szájjal bámult rám, mintha lézerrel kábítottam volna el. Pontosan ezt a
reakciót vártam.
– Megyek a partra – jelentettem be. – Velem tartasz?
– Úszni fogsz? – kérdezte, mintha a döntése a válaszomtól függene.
– Nem, sétálni – vicceltem. – Komolyan, neked is le kéne jönnöd. Sosem jössz
velem úszni.
– Van egy úszómedencénk az udvaron! – intett kifelé. – És nincsenek benne
cápák!
– Tudom, ettől olyan unalmas. – Mind a két kezét megfogtam. – Gyere! A Karib-
tenger cápái közmondásosan szelídek.
– Le merem fogadni – mormogott. – Mit szólsz ahhoz, hogy begyalogolok veled
a vízbe, ha hétvégén eljössz velem vacsorázni?
– Ó! Ian Pratchett, csak nem randira hívsz? – rebegtettem a szempilláimat.
– Megegyeztünk?
Tudtam, hogy nem nyugszik, amíg nem válaszolok.
– Rendben. De figyelmeztetlek, hogy le foglak fröcskölni! – Ez nem annyira
figyelmeztetés volt, hanem inkább ígéret.
– Én pedig figyelmeztetlek téged, hogy el foglak vakítani a fehér
vénembertestemmel.
– Ne aggódj – felágaskodtam, és puszit adtam neki. – Elég szőrös vagy, senki
nem fogja észrevenni.
Rácsapott a fenekemre, és felment a fürdőruhájáért.
– Kint várlak! – kiáltottam utána.
Megnéztem a kis dagálymedencéket a gyep szélén, hogy van-e bennük valami
érdekes. A bermudai fű szúrta a hasamat, és valószínűleg kis piros foltokat fog
hagyni, de lehasaltam.
Egy kis, barna rák bukdácsolt a sziklákon. Alig lehetett észrevenni, annyira jól
belesimult a környezetébe.
– Nahát! – Megfordultam és kiabáltam. – Hé, Ian!
Persze hogy nem hallotta, hiszen bent volt a házban.
Visszafordultam a medencéhez, de a kis rák már eltűnt. Hunyorogva próbáltam
megtalálni a sziklák között.
 Egy rücskös, homokszínű nyúlvány kapaszkodott fel a sziklára.
Megdermedtem. Octopus briareus.
Szóval ide tűnt a rák.
Felültem, mert azt hittem, hogy ha leugrom a sziklákra, jobban látok majd, de
tudtam, hogy ez hiábavaló lenne. Az is ritkaság, amit most láttam. Ezek éjszakai
vadászok voltak, hihetetlen álcázóképességgel. Már az is rendkívüli volt, hogy ennyit
láttam. Ahogy a nyúlvány visszahúzódott, a színe is megváltozott.
A sarkamon ülve még mindig a vízre meredtem.
– Hahó!
Ian a verandán állt, egyik kezével a szemét óvta, a másikkal nekem intett a ház
felé.
– Találkozunk hátul?
– Jó! – Felálltam, elindultam az udvaron keresztül.
– Nem fogod kitalálni – kezdtem, ahogy a ház sarkánál rohantam, de Ian lesben
állt, hogy elkaphasson. Az ijedségtől sikítottam, majd átváltottam nevetésre. A látszat
kedvéért küzdöttem vele, de sokkal erősebb volt, mint én, ezért megadtam magam a
csóktámadásnak, amivel elárasztotta a nyakamat, arcomat és a vállamat.
A polip biztosan egy jel volt. Nem arra, hogy gyerekünk legyen, hanem arra
emlékeztetett, hogy a világ sokkal nagyobb és érdekesebb, mint az én fájdalmam és
aggodalmam.

***

A randi gondolata először problémásnak tűnt. Még mindig nem tettem teljesen túl
magam a kényelmetlenségen, amit akkor éreztem, ha elhagytam a házat, az érzés
időnként előjött. Egyszer jól voltam, aztán legszívesebben elbarikádoztam volna
magam a hálóban, ahogy Ian szokta a stúdiójában. A gondolat, hogy elmenjek
otthonról, néha kétségbe ejtett.
A reggeli futással sikerült emlékeztetnem magam, hogy a külvilág nem fog
megtámadni az érzéseim miatt – és hogy egyáltalán nem érdeklik az érzéseim –, ezzel
az ideiglenes agorafóbiám valamennyire javult. Jól szórakoztam, miközben a ruhákat
válogattam és vártam az estét.
– A zöldet veszem fel – mondtam Rosának, a telefont a vállam és a fülem között
tartva, miközben a címkét téptem le a ruháról.
– Azt, amiben salsázni akartál menni, de végül nem vetted fel, mert Amanda az
mondta, hogy olyan vagy benne, mint egy kurvás Csingiling? – Rosa tele szájjal
beszélt, éppen ebédszüneten volt, csak akkor tudott személyes hívásokat intézni,
mióta a főnöke letolta.
– Az az! – Nem érdekelt, hogy kicsit kurvás, de értettem, mire gondolt Amanda.
A ruha nyakba kötés volt, hátrész nélküli és olyan mélyen kivágott, hogy ha a hátam
alsó felén tetoválásom lett volna, vagy a fenekem vágása magasabban lett volna,
mindent lehetett volna látni. A zöld anyag rétegei hullámzottak a lábam körül járás
közben, jó, hogy Nassauban nem volt földalatti, szellőzőrácsokkal. Szuperül fogok
kinézni az elegáns vacsora-randin, az biztos.
– Azt hiszem, a hely puccos, de ez minden, amit Ian hajlandó elmondani róla.
– Jó, nagyon jó. Ti ketten megérdemeltek egy kis szexi felnőtt románcot.
Francba! Öt perce letelt az ebédidőm! Mennem kell!
– Szeretlek! – mondtam gyorsan, és nagyon reméltem, hogy még hallotta, mielőtt
letette.
Mire Ian hazaért, már rengeteg időt töltöttem a hajammal és a sminkemmel. Már
majdnem a régi voltam, ami a rutint illeti. Egy ideje nem vágattam le a hajam, most
csinos kontyba fésültem nyakamba, és néhány tincset meglazítottam, hogy ne
hasonlítsak egy elsőbálozóra. Az arcom lesült, mióta ideköltöztünk – az alapozótól
úgy néztem ki, mint egy kísértet, ezért inkább lemostam, és hálát adtam az égnek,
hogy természetesen egyenletes színű bőröm van.
Sötétedés után indultunk. Ian biztosított róla, hogy ez a legjobb idő, mert a
turisták már vagy visszamentek a hajóra, vagy Paradise Islanden vannak. Úgy rémlett,
az az a sziget, ahol Pinocchio szamárrá változott.
– Még mindig nem mondod meg, hová megyünk? – érdeklődtem, miközben a
kocsi tükrében ellenőriztem a rúzsomat. – Csak annyit, hogy étterembe?
– Igen, igen – fontoskodott. – Egy nagyon jó hírű étterembe.
Egy mellékútra kanyarodtunk, elhaladtunk egy olyan épület előtt, ami a
Büszkeség és balítéletben is megállta volna a helyét. Mellette egy alacsony, kék
árnyékolótetős pavilon áll, körülötte sövénnyel, Ian ide kanyarodott be, és megállt a
parkolóőr pultjánál.
Kiszállás közben felnéztem a dőlt betűs névtáblára.
– Matisse. Élt valaha egyáltalán a Bahamákon? Úgy tudom, Nizzából származik.
– Fogalmam sincs. – Ian átadta a kocsikulcsokat, és eltette a jegyet.
Zavarodottnak látszott. Kis idő múlva rájöttem, hogy engem bámult, miattam volt
zavarodott.
Ezek szerint jól választottam.
A teremfőnök keresztülvezetett bennünket a csodálatos éttermen a hasonlóan
szép udvarra, amit az asztalokon égő gyertyák világítottak meg. Pálmák és csillogó
levelű egzotikus növények vették körül a kis magándzsungelünket. Vagyis majdnem
magánterületünket, mert két másik pár is ült a közelben, de megfelelően távol.
– Milyen romantikus! – mondtam, miközben leültem a székre, amit Ian
udvariasan kihúzott nekem. A saját székéhez menet végighúzta az ujját a hátamon.
Megborzongtam, és eszembe jutott egy hasonlóan puccos randi. Első
találkozásunkkor ugyanezt csinálta, de akkor azt hittem, véletlen volt.
– A borlapot, uram? – kérdezte a főpincér, de biztos, ami biztos, le is tette Ian
elé.
Miközben lefutotta a szokásos köröket, bemutatta a pincérünket, a sommelier-t,
megkérdezte érdekel-e bennünket a napi ajánlat, én végig Iant figyeltem. Azon a
bizonyos első randin egy félig kopasz, pocakos fickóra számítottam, aki jó fej, de nem
néz ki túl jól. Kiderült, hogy kaptam egy fickót, aki jó fej, jól néz ki és lefegyverzően
sármos.
Egy kicsit közelebb hajoltam Ianhez.
– Olyan puccos minden ma este. Megkéred a kezem?
– Ja, ja. Letérdelek, meg minden – kacsintott rám az étlap felett, majd tovább
tanulmányozta.
– Észrevettem, hogy szándékosan mondod, hogy ja, ahelyett, hogy igen.
– Már teljesen amerikanizálódtam, de nem annyira, hogy néha ne beszéljek
tájszólásban. Tudom, hogy attól nedves lesz a bugyid.
– De Ian! – Hihetetlen, hogy ezt mondta nyilvános helyen! Gyorsan
körülnéztem, reménykedve, hogy senki nem hallotta, de tagadhatatlanul igaza volt.
Az asztal alatt kibújtam a cipőmből, és Ian nadrágja alá dugtam a lábamat. így
hatott rám a tájszólás.
A tökéletes vacsora után hazafelé indulva boldog sóhajjal támasztottam a fejemet
a kocsi ablakának. A mai este annyira normális volt. Annyira… nem szomorú. Senki
nem aggódott senkiért, senki nem zokogott titokban a mosdóban. Csak mi ketten
voltunk, problémák nélkül.
– Menjünk le a partra – javasolta Ian, miközben elhajtottunk a házunk előtt.
– Tényleg? Rendben. Ma adunk a romantikának. – Sötétben még nem úgysem
voltam a parton. Vonzott, hogy holdfénynél fussak a homokban. Vagy bemenjek a
vízbe. Az éjszakai úszás azonban nem vonzott: az óceánban élő ragadozók éjjel voltak
aktívak.
– Gondoltam, hogy ha ilyen jól érezzük magunkat, miért ne folytassuk tovább.
Ez logikusan hangzott.
 – Rendben. – Rátettem a kezemet az övére a sebességváltón. A homokban
csókolózni is izgalmas lehet.
A nap már lement, de a hőség még nem csökkent. A párától ragadt a bőröm,
örültem, hogy köny-nyedén öltöztem, még ha kicsit túl kihívóan is. Aggódva néztem
Ianre, ingben, nyakkendőben és hosszúnadrágban borzasztóan érezhette magát.
A kocsiban hagytuk a cipőnket, és lementünk a parkolóból a partra vezető,
kifakult falépcsőkön. Végignéztem a parton, és elámultam.
– Nézd a holdat!
Ian arra nézett, amerre mutattam, mintha szüksége lett volna rá ahhoz, hogy
észrevegye az égi jelenséget, ami a szokásosnál kétszer nagyobb volt.
– Csodaszép.
Ian hátramaradt, én lerohantam a vízhez, és mezítláb tapicskoltam a szélén. A
víztükör nem egyszerűen gyönyörű volt, hanem óriási is. Kicsinek éreztem magam
mellette, és a problémáim is eltörpültek.
Úgy éreztem, vonz befelé. Bele akartam vetni magam, olyan mélyen, amennyire
csak tudtam. Ianhez fordultam, aki még nem ért utol.
– Jössz?
– Inkább csak nézlek – válaszolta, de azért beljebb jött. Feltűrte a nadrágját, de
így is vizes lett. Hozzásimultam, és a karjára hajtottam a fejem, ő közben magához
szorított.
Ennél szebb pillanatot nem is kívánhattam volna. A szerelmem és én, amint a
határtalan, titokzatos óceán mellett állunk, két jelentéktelen porszem, akik egymás
számára mindennél fontosabbak.
Nem is tudom, egyáltalán miért nyitottam ki az ostoba számat.
– Hallottam, amikor Annie-vel beszéltél a múlt héten. Nem tudtam, hogyan
hozzam szóba, de hallottam, amikor mondtad, hogy nem találtál még gyülekezetet.
Miért nem?
– Talán mert elfoglalt vagyok – mondta óvatosan.
Felnéztem rá. Ha az, hogy abbahagytam a futást, és nem tartottam a kapcsolatot
Rosával, az én depresszióm jelei voltak, biztosan valami baj volt Iannel is, ha hirtelen
elvágta magát az egyháztól.
– Megpróbálhatnád a Szent Ferencet. Ahol a csoportfoglalkozást tartják. – Jobb
lett volna, ha nem említem a csoportot. Azonnal éreztem rajta a feszültséget, mintha
résen kellett volna lennie, nehogy leüssem és erővel odavonszoljam.
– Majd biztos találok egy helyet – válaszolt feszülten.
Szerettem volna, ha megadja magát, és eljön velem a csoportba. Aggódtam a
lelki jóllétéért, unszoltam.
– Eljöhetsz velem a csoportba, hogy megnézd. Nem tudom, mit vársz egy
gyülekezettől…
– Majd én elintézem. Keresek egy templomot. De nem most azonnal.
Kicsit megszorította a karomat, és lesétáltunk a partra. A csendben volt
alkalmam végiggondolni, amit mondott. Nagyon gyorsan tisztázta, hogy majd ő keres
magának templomot, de nem megy csoportba. Miért ellenezte ilyen hevesen a
gyógyulást? Nemcsak a sajátját, hanem mindkettőnkét.
Lehet, hogy nem is kellett meggyógyulnia. Nagyon közömbössé vált az egésszel
szemben. Legtöbbször nem is akarta, hogy egyáltalán beszéljek a vetélésről, úgy
viselkedett, mintha lejárt volna valami határidő.
– Miért nem vagy hajlandó eljönni velem a csoportba? – érdeklődtem, közben
meg tudtam, hogy milyen rémes az egész beszélgetés, de képtelen voltam elfojtani a
dühömet, és abbahagyni. – Sok férfi eljön a feleségével. Nem csak a terhesség
elvesztéséről szól, hanem…
– Ne… – Elfordult és megvakarta a fejét. – Ne vájkáljunk ma ebben.
Vájkáljunk? Ez a szó megszégyenített. Úgy gondolta, hogy lubickolok a
gyászomban. Azt hitte, hogy élvezem? Elengedtem a kezét, ő pedig ment tovább
nélkülem. Észrevette egyáltalán, hogy nem vagyok mellette?
– Ne vájkáljunk?
Rémült arckifejezéssel fordult vissza, mintha csak most fogta volna fel, hogy mit
mondott.
– Nem úgy értettem, Baba.
Hozzám lépett, én hátráltam.
– Nem. Ne hívj Babának, amikor csak fölényeskedni akarsz velem.
– Nem akarok fölényeskedni. – Mintha nem ez lett volna a legarrogánsabb dolog,
amit valaki mondhatott. – Csak nem akartam, hogy ez előjöjjön. Kellemes esténk van.
Szépen felöltöztél, elmentünk egy jó étterembe, a csillagok alatt sétálunk…
– És ettől eltűnik az összes problémánk, és már nincs miről beszélnünk? –
Kezembe temettem az arcomat, és hangosan sóhajtottam frusztráltságomban.
– Nem lehetne legalább egyetlen esténk, amikor nem beszélünk róla? – kérdezte.
– Jézusom, Penny, hetek óta…
Égett az arcom a szégyentől. Azt hitte, túldramatizálom, pedig csak azt szerettem
volna, hogy minden újra normális legyen. Minden erőfeszítésem, hogy mosolyogjak
és pozitív legyek, hiábavaló volt.
Ugyan magamat hibáztattam, de az ő elvárásai is irracionálisak voltak.
 – Hetek! Pontosan! Nem hónapok. Nem egy év. Nem… bármilyen hosszú idő is
kell, hogy egy baba elvesztését kiheverd. Te étterembe mész vacsorázni, és úgy teszel,
mintha minden normális lenne. Te jól vagy, de én nem. És azt várni tőlem, hogy…
– Hogy én jól vagyok? – kérdezte hitetlenkedve. – Hogy lennék jól?
– Sosem beszélsz róla. – Ha egyáltalán eszébe jutott a baba, legalább együtt
érezhetett volna velem abban, amin én keresztülmentem, ha előtte is ilyen akadályok
álltak. Hallottam, hogy minden szóval egyre jobban szétesem. – Ez jellemző rád: –
becsuktad magad mögött az ajtót, és engem a másik szobában hagytál! Nekem
szükségem van rád. De azt sem tudom, hogy most gyászolsz, vagy csak nem érdekel,
vagy…
Fájt a mellkasom. Nem, a karom fájt, a fantomfájdalom kínozott, az érzés, hogy
egy csecsemőt kellene tartanom, de nem volt semmi, amit a karomba vehettem volna.
Így aztán magamat karoltam át.
– Nem látod rajtam, hogy gyászolnék? – Ian undorodott tőlem. – Nem tudod,
hogy gyászolok? Nem jutott eszedbe, hogy esetleg miattad próbálom tartani magam?
– Nem akarom, hogy erős legyél! – kezem ökölbe szorult. Legszívesebben
megütöttem volna valamit. Nem feltétlenül Iant. Ha fizikai akadály lett volna, azt
szívesen leromboltam volna. – Nem kérdezted, hogy szeretném-e, hogy erős legyél.
Én csak beszélni akartam veled, és együtt végigcsinálni ezt az egészet. Ez a kettőnk
gyásza. Nem csak az enyém.
– Nem, nem csak a tiéd. De te sem kérdezted meg, hogy nekem mire van
szükségem – vágott vissza.
A távolban egy autó dudált. Ettől ráébredtem, hol vagyunk. Nem érdekelt. Ha
valaki hallott bennünket, legfeljebb azt hiszi, hogy őrült vagyok.
– Én kérdeztelek. Mindig kérdeztelek…
Félbeszakított.
– Azt kérdezted, hogy akarok-e róla beszélni. Azt kérdezted, akarok-e a
csoporthoz csatlakozni. Soha nem azt kérdezted, hogy nekem mire van szükségem.
Jaj, istenem. Igaza volt. Sosem kérdeztem meg, hogy neki mire van szüksége.
Feltételeztem, hogy mind a kettőnek ugyanaz kell, hogy ami nekem segít, az
mindkettőnknek jó lesz. Szememet elöntötte a könny.
– Nem akarok róla beszélni – folytatta. – Még mindig nem. Nem azért, mert nem
érdekel. Azért, mert… – keresgélte a szavakat – én nem… én nem tudom, hogy
veszítsek el még valakit. Annyi embert veszítettem már el. Nem tudom, hogy
veszítsem el őket úgy, hogy ne vesszen el minden reményem. Ezért nem gondolok
többet rá, vagyis próbálok nem gondolni.
 Nekem ez furcsának tűnt.
– Tagadod? Hogy érezheted magad ettől jobban?
– Nem érzem magam jobban tőle, de attól sem, ha gondolok rá. – Beletúrt a
hajába. – Sohasem jobb. Ugyanúgy fáj, mint aznap, amikor történt. És minél
hamarabb elfogadtam ezt, annál jobban éreztem magam.
– Nálam nem így működik. – Nem kaptam levegőt. Elborzadtam a gondolattól,
hogy életem végéig ezzel a fájdalommal kell élnem. Mi van, ha Iannek igaza van? Ha
élni akartam, nem nyugodhattam bele. – Nem tudom ezt az egészet elfojtani, és úgy
tenni, mintha nem zavarna, csak azért, mert túl kellemetlen az érzés!
– Nem az, hogy kellemetlen – csattant fel. – Ez a túlélés. Képtelen vagyok
mindennap azt érezni… azt, amit…
– Amit én érzek. – Nem volt nehéz levonni a következtetést.
Kétségbeesetten felnyögött. Megdörzsölte az állát.
– Azt sem akarom, hogy te így érezz. Azt hittem, ha továbblépünk…
– Ez nyilvánvalóban a múltban sem működött neked. – Megérintettem az arcát. –
Talán ha ez nem működik, megpróbálhatnánk valami mást? Együtt?
– Tudod jól, hogy képtelen vagyok bárkinek elmesélni, hogy mi történt Cathyvel
és Robbyval! Hogy gondolhatod, hogy képes lennék egy idegenekkel teli szobában
beszélni a kisbabánkról?
– De nekem elmesélted – emlékeztettem. – Most miért nem tudod megosztani
velem, mit érzel?
– Mert képtelen vagyok rá.
Ennyi volt. Én folytathatom a gyászolást, Ian nem fogja. Eldöntötte, és kész.
Jó lenne, ha én is így kikapcsolhatnám az érzéseimet.
– Penny…
– Csak menjünk. – Megfordultam, és elindultam a homokban, ami az előbb még
könnyebbnek tűnt.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Hazafelé a kocsiban meg sem szólaltunk, és otthon sem szóltunk egymáshoz. Ian
felment lefeküdni, de én nem akartam a közelében lenni. A konyhába mentem,
elővettem egy üveg bort, töltöttem egy pohárral, megittam, utána még egyet, amit
lassan kortyolgattam, a semmibe bámulva.
Lehet, hogy Iannek igaza van. Túl sokat foglalkoztam a babával. Olyan
valószínűtlen tapasztalat volt. Terhes voltam, de nem lettem anya. Beragadtam egy
helyzetbe, ahonnan nem tudtam kitörni. Nem térhettem vissza a korábbi életemhez.
Hogy magyarázzam el ezt az érzést Iannek? Érdekli egyáltalán?
– Penny!
Fogalmam sem volt, mióta ültem a konyhaszigetnél a pohár borral és a nyitott
palackkal, de Ian megtalált, és most valószínűleg úgy néztem ki, mint akinek másfajta
terápiára van szüksége a problémái megoldásához.
Ránéztem, közben kortyoltam a poharamból.
– Mi van?
– Nem jössz lefeküdni? – kérdezte szelíden.
– Lehet. – Vártam, hogy vitatkozni akar-e velem. Valószínűleg a bor miatt volt. –
Most én nem akarok beszélni. Menj aludni.
– Rendben – egyezett bele, és kiment, de az utolsó pillanatig figyelt, hogy nem
gondolom-e meg magam.
Nem változtattam a szándékomon.
Mikor kiment, a konyhapultra borulva a karomra hajtottam a fejemet. Lehet,
hogy ma a konyhában alszom.
Meztelen lábak csattogását hallottam a kövön, de nem néztem fel, még akkor
sem, amikor Ian arrébb tolta a borosüveget és a poharamat.
– Mi az?
– Meg akarok mutatni neked valamit. – Olyan gyengéden mondta, hogy
felemeltem a fejem, és ránéztem. Felültem, kisimítottam a hajamat az arcomból.
– Úgy tűnhet, hogy mindent elfelejtettem, de én is gondoltam rá. – Elém tartott
egy vázlattömböt. A részegségtől homályosan láttam, de elvettem tőle. – Nyisd ki!
Felkészültem, hogy mi lesz benne, és kinyitottam. Sokkolt, amit láttam.
A szívszaggató fájdalomra, amit éreztem, nem lehetett felkészülni. A rajzon lévő
csecsemő a hasán feküdt, keze és lába olyan helyzetben, ahogy a méhemben lett
volna, és olyan életszerű volt, hogy legszívesebben felkaptam volna, hogy életet
leheljek bele. Úgy hiányzott, mintha megszültem volna.
Ian kivette a füzetet remegő kezemből.
– Próbáltam elképzelni, milyen lett volna.
Lapozott egyet, az újabb rajzon egy totyogó kisbaba volt, lecsúszott pelenkával,
kezében csőrös pohárral.
– Ezt a pózt Danny babafotóiból vettem. De arra gondoltam, ha a te szemedet
örökölte volna…
Meg akartam érinteni a rajzot, de féltem, hogy elmázolom.
– Én reménykedtem, hogy a te szemedet örökli.
– Én nem szerettem volna, ha bármiben rám hasonlít. Egy gyerek sem érdemel
ekkora terhet. – Még ilyen komoly pillanatokban is képes volt a saját kárára
tréfálkozni.
Összeszedtem minden erőmet, és játékosan megböktem.
– Van több is?
– Igen. – Lapozott egyet, és a következő oldalon egy kétévesnek látszó baba volt,
a fején rövid kis copfok meredeztek.
A könnyeimen keresztül nevetni kezdtem.
– Ó, pont ezt csináltam volna, mikor már elég haja lett volna hozzá.
– A sógornőm, Patrícia hajat ragasztott a lányának, mert az első születésnapjára
nem nőtt elég. – Újra lapozott: én egy iskoláskorú gyerekre számítottam. Helyette egy
fiatal nő volt a rajzon, egy kerítésen mászott át éppen. A kerítés tetején kapaszkodott,
miközben a távolban nézett valamit, amit Ian nem rajzolt meg. Bármit
odaképzelhettem. A nő ismerősnek tűnt.
– Ez én vagyok?
– Nem. Nem, ez ő lenne.
Minden apró részletet megjegyeztem, amit csak tudtam. Elképzeltem, milyen lett
volna a lányom ennyi idős korában. Aggódnék érte? Támogatnám a döntéseit? Büszke
lennék rá?
Biztosan, ha megkaptam volna az esélyt.
– Csak elképzeltem, amikor rajzoltam… – habozott Ian. – Nemcsak azért, mert
elvesztettük őt, hanem mert rájöttem, hogy… lehet, hogy soha nem láthatom a
gyerekemet felnőni. Tudom, hogy ez mindenkivel megeshet, de ahogy közeledem az
életem végéhez, egyre nagyobb esély van rá. Csak látni akartam, hogy nézne ki,
reményeim szerint.
 Miközben beszélt, felfedeztem a különbségeket saját magam és a képzeletbeli
lányunk között. Bár azt mondta, hogy nem akarta, hogy a gyerekünk rá hasonlítson,
de a saját állát és orrát rajzolta meg, kicsit lágyabb változatban. Azután, nem is
tudom, miért, megérintettem a saját arcomat, mintha kapcsolatba akartam volna lépni
a képpel.
– Én nem mindig vagyok képes nyíltan kimutatni, amit érzek, hogy mindenki
láthassa – mondta elgyengülve. – Lehet, hogy soha nem is tudom majd. Ez nem azt
jelenti, hogy nem érzem. És azt sem, hogy nem szenvedek. Minden alkalommal,
amikor te sírsz, és nem tudom, hogyan vigasztaljalak, minden alkalommal, mikor
kéred, hogy beszéljünk, és nem tudok megnyílni neked, szenvedek, mert nem tudom
megadni neked, amire szükséged van.
Felnéztem a füzetből Ianre.
– Erre tényleg szükségem lett volna.
Ezt csak Iantől kaphattam meg. Beszélni képtelen volt, de fantasztikus
tehetségével segített meggyógyulni. Ez volt az ő hozzájárulása a gyászunkhoz.
– Nehezen fejezem ki magam. Ez egy kicsit változott, mióta veled találkoztam.
Hé, sírtam Bill előtt! – nevette el magát kényszeredetten. – Nem akarom kibeszélni az
érzéseimet. Ha egyszer már kint vannak, akkor nem tudod őket visszazárni.
– De minek magadban tartani? – Ha én minden fájdalmamat kimondatlanul
magamban tartottam volna, még sokkal rosszabb állapotban lennék, mint most. – Ian,
ez nem egészséges.
Megvonta a vállát.
– Lehet, hogy nem az, de így van, és ezt tiszteletben kell tartanod.
– Nagyon nehéz, mert én tudom…
– Tudod, hogy nekem mire van szükségem? – csóválta a fejét. – Penny, én itt
vagyok neked, hogy meghallgassalak. De ne kérd, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint
te, ha nem állok rá készen.
Most, hogy így elmondta, a viselkedésem tényleg egy kicsit erőszakosnak
látszott.
– Sajnálom. Csak tudni szerettem volna, hogy nem csak én megyek keresztül
ezen. Úgy érzem, az egész világ továbblépett. Olyan magányos voltam. Nem kell
mindennap hallanom, csak… Mikor azt mondtad, hogy ne foglalkozzak folyton ezzel,
úgy értettem, hogy te nem törődsz vele.
Elgondolkozott.
– Mi lenne, ha ezt elöl hagynám – mutatott a vázlatfüzetre. – A dolgozóban. És
amikor csak úgy érzed, hogy nem gyászolom eléggé, megnézheted. Megnézheted az
új rajzaimat is, és rá fogsz jönni, hogy én is emlékszem rá anélkül, hogy beszélnék
róla. Addig, amíg képes leszek róla beszélni.
Nagyra értékeltem az ajánlatát. Mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy milyen
bensőséges rajzai vannak. Azt mondta, nem tudja kifejezni az érzéseit, de a rajzok
beszéltek helyette. A papíron a legbelsőbb gondolatai jelentek meg.
Ha így akarta velem megosztani, minden vonalért hálás leszek.
Letöröltem a könnyeimet.
– Rajzolsz majd még többet is róla?
– Persze. – Kisujjával követte az arc vonalát. – Agnes a lányom, akkor is, ha
soha nem találkoztunk.
– Agnes? – nevettem rá a könnyeimen keresztül. – Ezt a nevet adtad neki?
Elsápadt.
– Jaj, sajnálom, azt mondtad, nem akarod tudni.
– Nem baj, most már tudom. – Mosolyogtam rajta, hogy milyen borzasztó. Sok
mindenről kell beszélnünk majd, ha jön a következő baba. – Hogy jutott eszedbe,
hogy Agnes legyen?
– Cathy bérmaszentje. – Vonakodva becsukta a füzetet. – Az asztalomon
hagyom. Ha bármikor bele akarsz nézni, ott lesz. Később majd biztos képes leszek
beszélni is róla. Megígérem.
– Már alig várom. Én csak nem akarlak… – Elcsuklott a hangom. – Nem akarlak
elveszíteni.
– Miről beszélsz?
– Erről. – A gyász előhívta belőlem a kishitűséget. Csak őt akartam, de
sérülékenynek éreztem a kapcsolatunkat. Genával azért ment tönkre a házassága, mert
a nő nem akart gyereket. Velünk is ez történik majd?, őrlődtem. – Neked ez a
legfontosabb dolog a világon.
– Nem, nem az – rázta meg a fejét. – Te vagy az.
– Azt mondod, hogy…
– Azért mondom, mert igaz. – Szomorúan mosolygott rám. – Tudom, mire
gondolsz, hogy mert az első házasságom azért ért véget, mert nem volt gyerekünk,
biztosan tőled is meg akarok majd szabadulni, Baba. Nem akarom befejezni veled. Ha
nem lesznek gyerekeink, talán nem is vagyok apának való.
– Már apa voltál. – Fájt a szívem, amikor kimondtam. Még jobban fájt, amikor a
többi is kitört belőlem, könnyek között. – Én fosztottalak meg tőle.
– Nem igaz, nem te voltál. Már kértem, hogy ne mondj ilyeneket. Az, hogy
elvesztettük a babát, nem a te hibád. – Dühében káromkodott. – Mit mondhatnék vagy
tehetnék még, hogy bebizonyítsam, rád van szükségem? Rád, és nem arra a
képzeletbeli személyre, aki szerinted nekem kell!
– Semmit. Nincs más. – Ez volt az igazság, meg kellett értenie. – Nem hiszem,
hogy létezik olyan, hogy csakis én.
– De igen! – tiltakozott, de félbeszakítottam.
– Ian, te ezt nem érted. – A szemem égett, az orrom eldugult. – Mindig meg
kellett felelnem a szüleimnek, hogy egy kis elismerést kapjak.
– Tudom, hogy így volt – kezdte, de hiába próbált együtt érző lenni, képtelen
volt megérteni, hogy milyen mély ez a seb.
El kellett magyaráznom.
– Nem. Most végig kell hallgatnod. Ez nem olyan dolog, amit te megoldhatsz,
vagy egyszerűen csak semmibe vehetjük, mert régen történt. Egész életemben azt
szerettem volna, ha a szüleim büszkék rám, mert csak akkor éreztem, hogy szeretnek.
A figyelmük olyan volt nekem, mint a kábítószer, mindent megtettem érte. Ismered
azt, amikor a kosárlabdacsapatok visszanézik a meccseiket videón, hogy lássák, mit
rontottak el, vagy mit lehetett volna jobban csinálni?
Ian tágra nyílt szemmel figyelt.
– Én ugyanezt csináltam a szüleimmel. Mindent újra meg újra átgondoltam. Ha a
mamám megdicsérte a frizurámat, újra és újra ugyanúgy fésültem, egészen addig,
amíg már nem vette észre. Ha a papám érdekesnek talált valamilyen
természettudományos témát, amiről beszéltem, hasonlókat kerestem az interneten, és
tároltam őket, hogy ott legyenek, amikor szükségem lesz rájuk. – Mosolyogva
csóváltam a fejem, közben a kezemet néztem. – Megtanultam, hogy legyek saját
magam csaknem tökéletes verziója, amilyet ők szerettek volna. Közben meg, azt
hiszem, sosem találtam ki, hogy legyek saját magam.
Ian átkarolta a vállam, én hozzásimultam. Újra eleredtek a könnyeim, úgy
éreztem, hazaértem.
– Szeretnéd, ha olyan lennél, amilyennek én szeretnélek?
Nem szívesen ismertem be, de ez így volt.
– Mindig. Állandóan aggódom, hogy nem vagyok elég jó. Ki kell találnom,
hogyan legyek olyan, amilyennek te szeretnél engem.
– Már most is az vagy, aki nekem kell. – Visszaült, hogy a szemembe tudjon
nézni. A kezébe fogta az arcomat, és maga felé fordította. – Ne akarj tökéletes lenni az
én kedvemért. Nem számít, hogy most ki vagy, és ki leszel öt év múlva, te vagy az,
aki nekem kellesz. Te vagy a feleségem, Penny Parker-Pratchett. Beléd szerettem,
mert nem olyan voltál, mint amire számítottam. Kérlek, ne próbálj nem létező
elvárásoknak megfelelni.
Felemeltem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Olyan sokáig próbálkoztam,
hogy soha senkit ne hagyjak cserben, és tökéletes legyek. Itt volt ez az ember, akit
mindenkinél jobban szerettem, és ő úgy szeretett engem, mint még soha senki, én
mégsem tudtam hinni neki.
– Legyél velem türelmes – kértem.
– Addig fogom ezt ismételni újra és újra, amíg el nem hiszed.
Nagyot sóhajtottam, de a szavakat halkan suttogtam.
– Szeretném, ha minden úgy lenne, mint korábban.
– Én nem akarom.
– Miért? – döbbentem meg.
– Mert akkor nem azok lennénk, akik most vagyunk. – Úgy mondta, mintha most
nagyon jó állapotban lennénk. – Teljes sebességgel rohantunk végig mindenen – jött a
baba, a költözés, a házasság. Nem csoda, ha összeomlottunk, de én napról napra
jobban szeretlek. Még a rossz napokon is.
– Aggódom, hogy minden napunk rossz nap lesz. És nem tudom, hogyan
tehetném jobbá. – Az örökös szenvedés gondolata… Az mindennél jobban
megrémített.
– Megígérem, hogy nem lesz minden nap rossz – mondta, mintha lenne rá
befolyása. Kezét gyengéden a vállamra tette, ez megnyugtatott. – És még ha lennének
is rossz napok, én akkor is beléd szeretnék újra és újra, minden nyomorúságos
pillanatban.
Felismertem, hogy nem minden nap lesz szomorú. Egy csodálatos éjszakára vagy
legalább egy részére, boldog voltam. Ezek a boldog pillanatok sokáig megmaradnak.
Talán majd összekapcsolódnak, és több lesz a boldogság, mint a szomorúság.
– Gyere. Menjünk lefeküdni – hívtam. Az érzelmi távolság csökkent közöttünk.
Most vágytam a teste fizikai közelségére. Csak hogy emlékeztessen rá, hogy ott van.
A hálószobában Ian kioldotta a ruhám pántját. A ruha olyan gyűrött és megviselt
volt, mint én. Kihúzta a hajtűket a kontyomból, és szétborzolta a hajamat, így mutatta
ki az érzéseit, amikről nem tudott beszélni. Erre megint sírni kezdtem.
Letöröltem a könnyeimet, a kezem maszatos lett a szemfestéktől.
– Le kell mosnom a sminkemet.
– Majd reggel – mondta. Gyengéden végigsimította szájával az ajkamat. –
Pihenned kell.
– Nem akarok pihenni. – Kérőn néztem a szemébe. – Téged akarlak.
– Ittál. Még mindig dühös vagy rám, csak nem tudsz róla.
 Szomorúan elmosolyodtam.
– Nem vagyok már dühös. Már értem a dolgokat.
Már amennyire az ilyen elképzelhetetlen szívfájdalmat meg lehet érteni.
– Örülök, hogy legalább egyikünk érti. – Kisimította a hajamat az arcomból. –
Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy kurvára szeretlek, de nem szeretnék semmit se
csinálni csak magam miatt, érted?
– Azt hitted, hogy miattad akarom? – Megráztam a fejem. Értem, hogy miért
gondolhatta ezt, de soha életemben nem feküdtem le vele csak azért, hogy a kedvében
járjak. – Nekem van szükségem erre.
Előrehajolt, hogy megcsókoljon, ezúttal rendesen, ráérősen, beleadva minden
gyengédségét és érzelmét. Az arcomon az öröm és a szomorúság könnyei folytak
végig.
Hagytam, hogy ő irányítson, ő türelmesebb volt. Nem sietett el semmit. A
nyelvével valóságos gyönyörszimfóniát varázsolt elő belőlem, a keze pedig úgy
érintett meg, mintha valamilyen drága, értékes virág lenne a testem. – Szeretlek –
súgtam a fülébe.
Betemetett és megtöltött testével, én pedig soha ilyen erővel nem szorítottam
még magamhoz. Minden egyes löketnél egyre jobban könyörögtem neki, hogy ne
hagyja abba, míg be nem rekedtem. Újra és újra megadta, amire szükségem volt, míg
túlságosan el nem fáradtam.
Anélkül, hogy kértem volna, visszavonult, a hátára feküdt, és egyedül fejezte be
az aktust. Csodálattal néztem, ahogy csukott szeme körül egyre mélyebb ráncok
jelennek meg, ahogy a keze egyre erősebben pumpálta a farkát, míg el nem élvezett.
Amikor a légzése normalizálódott, felkönyököltem, és a folyadékot néztem a
hasán.
– Ez elég lenyűgöző volt.
Mosolyogva rám pillantott.
– Inkább hozz egy törülközőt.
Felnevettem. Majdnem olyan jó érzés volt, mint az orgazmusom.
A fürdőszoba ajtónál megfordultam.
– Köszönöm.
– Érted bármit – mondta fáradtan.
Persze nem értette, mire gondoltam, a szextől elködösödött az elméje.
– Nem. – Mosolyognom kellett a szívemben lévő fájdalomra. – Úgy értem,
köszönöm, hogy szeretsz.
Ő akkor is képes volt rá, amikor nekem nem ment.


A konyhában álltam, egyik szemem a faliórán, a másik a kényes műveleten, amit
éppen végeztem. A szerencsesütik különlegesen törékenyek voltak, óvatosan kellett
kivenni a benne lévő papírt, és másikat csempészni a helyére.
A Két Sárkányból származó papírzacskók a konyhaszigeten sorakoztak, benne a
szokásos rendelésünk gőzölgött. Megdöbbenésemre hozzánk közel találtam egy
amerikai stílusú kínai éttermet, ahol Iannel rendszeres vendégek lettünk. Az otthonra
emlékeztetett és a New York-i évek alatt elfogyasztott házhoz szállított menükre.
Az ünnepek alatt honvágyam támadt, hiányzott Rosa és a város. Nem volt rá
okunk, hogy hálaadást ünnepeljünk, úgyhogy Iannel kihagytuk. Most fogtam fel, hogy
aznap csak azért ettem pulykát, mert mindenki más is így tett. Iant kérlelte a nővére,
hogy menjünk vissza látogatóba New Yorkba, de Iannel úgy döntöttünk, alig három
hónappal a költözés után fárasztó lenne visszautazni.
Nyílt a bejárati ajtó, meghallottam Iant.
– Ez nem az én gyönyörű házam.
Felnéztem, közben a szerencsesütit visszacsomagoltam a zacskójába.
– Ez nem az én gyönyörű feleségem – folytatta, ahogy belépett a konyhába.
Elfojtottam egy nyögést. Talking Heads, nem a kedvenc bandám.
Az aktatáskáját ledobta a padlóra, a zakóját meg a pult sarkára hajította.
– Nem! – mutattam vádlón a zakóra. – Menj, és rakd el a cuccaid!
– Boldog karácsonyt neked is!
Meg kell hagyni, elpakolta a holmijait, de csak a nappaliba vitte át, ott majd
megint figyelmeztetnem kell.
Ian nagy rumlit csinált maga körül, ha már otthon érezte magát valahol.
Mikor visszajött a konyhába, kigombolta a gallérját, és felgyűrte az inge ujját.
Fáradt volt. Mostanában mindig fáradt volt, és egyre később jött haza. Ma csak azért
jött meg hét előtt, mert karácsonyeste volt.
– Mi van benne? – nyitott ki egy dobozt. – Cso tábornok csirkéje. Rendeltél
tojásos tekercset?
– Persze hogy rendeltem tojásos tekercset! – A gondolat is sértő volt, hogy
elfelejthettem.
Nem használtunk tányért és evőeszközt. Egyszerűbb volt adogatni egymásnak a
dobozokat, és az éttermi evőpálcikát használni.
– Mi volt az irodában? – érdeklődtem, közben a kesudiós csirkéből falatoztam.
– Jól haladunk – válaszolt, közben a sült rizses dobozból evett. – Úgy néz ki, be
tudjuk tartani Carrie menetrendjét. Csak az utolsó engedélyre várunk, és ha megvan,
akkor jövő hónapban kezdődhet az építkezés.
Megkönnyebbültem sóhajtottam. Ian azt mondta, ha az építkezés beindul, akkor
sokkal könnyebb dolga lesz, nem kell mindig olyan sokáig dolgoznia. Lehet, hogy
néha még ébren is leszek, amikor hazajön.
Sajnos, ha az építkezés megkezdődik, egyre közelebb kerül a hazautazásunk
időpontja is. Nagyon hiányzott New York, de aggódtam, hogy egyetemet kell
váltanom mindössze néhány szemeszter után. Abban sem voltam biztos, hogy
egyáltalán tudok-e diplomát szerezni tengerbiológiából New Yorkban.
Ezek miatt ráérek később aggódni. Pillanatnyilag más foglalkoztatott.
– Meg kell tudnunk, hogy alakul a szerencsénk.
Kihúztam a zacskóból az általam megtöltött sütit, és látványosan kicsomagoltam,
mielőtt Ian tenyerébe ejtettem.
– Te vagy az első.
Visszafojtottam a lélegzetemet, miközben kisimította a papírt az ujjai között.
Elolvasta az üzenetet, és megdermedt, ide-oda nézett, miközben megpróbálta felfogni
a tartalmát. Nyilvánvalóan hamis papír volt, egyszerű, piros golyóstollat használtam
és nyomtatópapírt.
Felnézett.
– Ha nem te készítetted, akkor nagyon kísérteties. Vagy valakinek ma
tönkretették a drámai bejelentését.
– Senki másnak nem szól. – Készen álltam rá, hogy újra próbálkozzunk. A
papírra írt szavakat megismételve hozzátettem: – Csináljunk egy kisbabát.
Majdnem felborított székestől, olyan hirtelen karolt át. Nevetve öleltem, ő úgy
csókolt, hogy nem kaptam levegőt.
– Biztos vagy benne? – Homlokát az enyémhez támasztotta.
Bólintottam és azt suttogtam:
– Igen, teljesen biztos.
– Beszéltél orvossal? – érdeklődött.
– Még nem – ismertem be –, de fogok.
– Én is veled megyek, ha nem bánod. Nekem is vannak kérdéseim.
– Megértelek, én is szeretném, ha minden lépést együtt csinálnánk.
– Mindent. Akkor is, ha úgy kell kiásnom magamat az irodámból – ígérte meg
mosolyogva. – Nem csak azért mondod, ugye, mert karácsony van, és szép ajándékot
akarsz adni nekem?
– Most lebuktam – csóváltam meg a fejemet. – Nem. Azonban az időzítés
szándékos volt. Mostanában nem vagytok olyan jóban – látványosan az ég felé
mutattam –, szóval lehet, hogy szerencsét hozna, ha ma hozzáfognánk. – Láttam,
hogy összehúzza a szemöldökét, ezért szünetet tartottam, és újrafogalmaztam. – De
nem úgy, mint egy feladatnak.
– Miért ne? – nézett az órára Ian. – Még rengeteg időnk van, mielőtt elindulunk a
misére.
Nagy kő esett le a szívemről, elmúlt az egész napos feszültség. Danny már egy
ideje szelíden noszogatta Iant, hogy járjon újra misére. Ian megemlítette, hogy esetleg
elmegy a karácsony esti éjféli misére. Felajánlottam, hogy elmegyek vele.
– Végre találkozhatsz Wattsszal. – Reggelenként rendszeresen kávéztunk, mikor
Ian nem volt otthon.
– Ez volt a legfőbb szempontom – ugratott. – Tényleg nem terhes neked, hogy
velem jössz?
– Mondtam, hogy nem.
– Remek – dörzsölte össze a kezét. – Rendben. Akkor kezdjük a fogantatással.
Újra megcsókoltam, aztán eszembe jutott az én sütim, az eredeti, ami mellettem
volt a pulton.
– Hé, én még nem néztem meg a sütimet.
Ian hátradőlt és várakozóan nézett, amikor kinyitottam. A papír kilógott az egyik
végén, még össze sem kellett törnöm a sütit.
Az álmod valóra válik, amikor a legkevésbé számítasz rá.
– Az enyém nem olyan izgalmas, mint a tied. „Minden napodat jól és okosan
töltsd.”
Összegyűrtem a papírt, és a dobozba hajítottam.
Nincs szükségünk szerencsesütire, hogy megmondja, jól leszünk.


A Bahamai Egyetem körülbelül harmincöt percnyire volt a házunktól kocsival.
Egyedül is el tudtam volna menni, de annyira szétszórt és ideges voltam, hogy Ian
felajánlotta, munkába menet elvisz.
Időközben közelebbről is megismerkedtem Mrs. Wattsszal, akit már egyszerűen
csak Wattsnak hívtam. A férje tanácsadó volt az egyetemen, és a segítségükkel
sikerült bekerülnöm a téli szemeszterre, annak ellenére, hogy egy kicsit rövidebb ideje
tartózkodtam a szigeten, mint a hivatalosan előírt hat hónap. Nem kellett augusztusig
várnom, januárban elkezdhettem a tanulást.
– Jólesik törődni veled – tudatta Watts.
 Jobban meg akart téríteni, mint a sógornőm.
– Látod, nem nagy kerülő ez nekem – mondta Ian türelmesen, miközben beállt az
épület elé.
– A sziget másik felén dolgozol – jegyeztem meg. Megvizsgáltam futártáskámat
– semmi pénzért nem hordtam volna hátizsákot –, és már vagy tizedszerre néztem
meg, hogy nem felejtettem-e el valamit.
– Nem olyan nagy a sziget. – Ian hozzám hajolt és arcon csókolt, én pedig
lehalkítottam a telefonomat, mert belehaltam volna, ha mindjárt az első órámon
csengeni kezd.
Felnéztem a nagy, háromszög alakú épületre. Hallgatók áramlottak a bejárat felé.
Legalábbis azt hittem, hogy egyetemisták, de úgy néztek ki, mint a napközisek.
– Ó… jaj… istenem. Mindenki annyira fiatal.
Mikor voltak a tizennyolc, tizenkilenc, na jó, húszévesek ilyen kicsik? Én sosem
voltam ilyen alacsony. Összementek az emberek?
– Tudod, hogy a korod miatti aggódás egy kicsit nevetséges, ha összehasonlítod
magad az én kiszáradt porhüvelyemmel?
Megtaszítottam a vállát.
– Nem vagy vicces. És nem vagy kiszáradt. Vedd komolyan, ez most rólam szól.
Ez nagyképűen hangzott, de kezdtem érezni, hogy milyen, ha én intézem a saját
ügyeimet. Nagyon élveztem.
– Tényleg rólad szól, ahogy kell. – Ian hódolattal megcsókolta a kezem. – Olyan
büszke vagyok rád, Baba.
– Ne! Ne! – Kirántottam a kezem az övéből, nem akartam, hogy elkiabáljuk a
dolgot. – Majd akkor legyél rám büszke, ha végeztem! Elrontod a szerencsémet!
– Rendben. Penny-Parker Pratchett, nagyot csalódtam benned, ifjú hölgy, a
térdemre kellene hogy fektesselek.
Azt még nem csináltuk. Ha szerencséje lesz, egyszer majd megpróbálhatjuk.
– Vigyázz, lehet, hogy szavadon foglak!
Nem maradt több mondanivalóm, így nem volt ürügyem, hogy továbbra is a
kocsiban ücsörögjek. Remegtem az idegességtől, a gyomrom görcsölt, pedig még nem
is ittam kávét.
– Penny… – kezdte Ian gyengéden.
– Igen? – Azt vártam, hogy valami butaságot mond, ami megríkat. Nem
mehettem be sírva az első napomon, mint egy óvodás.
– Általában jobb jegyeket kap, aki bemegy az épületbe.
Idegesen felnevettem, és a homlokomra szorítottam a tenyerem.
 – Igazad van, buta vagyok, úgy látszik. Meg tudom csinálni.
– Igen, képes vagy rá. – Az, hogy Ian hitt bennem, növelte az önbizalmamat.
Mély levegőt vettem, és megköszöntem.
– Ha csevegni akarsz napközben, csak hívj fel. Fel fogom venni. – Ez kedves
volt tőle, de nem akartam munka közben zavarni. – És ha a többi gyerek bántani
mer…
– Jaj, hagyd abba! – nevettem el magam. – Rendben. Megyek már. De előbb még
mondani akarok valamit.
– Mit?
– Köszönöm – mutattam mosolyogva az épületre. – A segítséged nélkül sosem
lettem volna erre képes.
– Lehet, hogy én biztosítottam az anyagiakat, de az akarat a tiéd volt. Ezt mind te
érted el – emlékeztetett. Újra és újra ezt ismételte az elmúlt hetekben, amikor pánikba
estem, hogy vajon képes leszek-e elvégezni egy második egyetemet, bírni fogom-e a
tanulást, milyen állapotban leszek idegileg, mert még mindig küzdöttem a
depresszióval.
Ian mindent megtett, hogy növelje az önbizalmamat, és ezekben a pillanatokban
szerettem őt a legjobban.
Megadtam magam.
– Oké, de legalább részben a te érdemed.
Megpusziltam, és táskámmal a vállamon kiugrottam a kocsiból.
– Van pénzed iskolatejre? – ugratott Ian, mikor visszafordultam, hogy integessek
neki, mielőtt bementem az épületbe.
Egy évvel ezelőtt, ha valaki megkérdezte volna, hogy még mindig Iannel leszek-
e, valószínűleg igennel feleltem volna, mert hittem a sorsban, ami egy
szerencsesütivel összehozott bennünket. Most, egy egyszerre csodálatos és pokoli év
után, felismertem, hogy nem a sors hozott össze bennünket, Ian és én mindig
választhattunk, hogy együtt akarunk-e lenni, vagy sem, és mi egymást választottuk.
 Table of Contents
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET