Ian McGuire: The North Water

Copyright © 2016 Ian McGuire

Hungarian translation © Pék Zoltán, 2017

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt.

Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2017-ben
Felelős szerkesztő Berta Adám

Művészeti vezető Tabák Miklós

Borítótervező Tabák Miklós
Készült 21,5 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 405 811 3

www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado
Abigailnek, Grace-nek és Eve-nek
 Első fejezet

Íme, az ember.
Kicsoszog Clappison kocsmájának udvarából a Sykes Streetre,
és beleszimatol a tömény levegőbe: terpentin, halételek,
mustár, grafit, az éppen kiürített éjjeliedények megszokott
zord, reggeli húgyszaga. Fúj egyet, megdörgöli a szőrös képét,
megvakarja az ágyékát. Megszagolja az ujjait, majd sorban
lenyalja mindegyiket, semmi ne vesszen kárba, az utolsó
fillérjei voltak. A Charterhouse Lane végén északnak fordul a
Wincolmleere, elmegy a De La Pole kocsma mellett, el az
ámbragyertya-készítő és a lenmagmalom mellett. A raktárak
teteje felett látja a fő- és hátsó árbócok imbolygó csúcsát,
hallja a rakodómunkások kiabálását és a közeli
kádárműhelyből fakalapácsok kopogását. Válla súrolja a sima
vörös téglát, egy kutya rohan el, egy nyers deszkákkal
megrakott taliga döcög. Megint beszívja a levegőt, és
végigfuttatja nyelvét fogai csálé sáncán. Új szükség tör rá,
enyhe, de makacs, egy új követelés, amit ki kell elégíteni.
Pirkadatkor kihajózik, de előtte valamit még el kell végeznie.
Körülkémlel, és egy pillanatra elmereng, mi lehet az a valami.
Feltűnik neki a hentestől érződő vér rózsaszín szaga, egy nő
szurtos szoknyájának ringása. Húsra gondol, lehet állati, lehet
emberi, majd átgondolja – ez nem az a sajgás, véli, még nem;
enyhébb, kevésbé nyomatékos.
Megfordul és visszaindul a kocsma felé. Ilyenkor reggel
szinte kong az ürességtől. A tűzhelyben alacsonyan ég a tűz,
sütés szaga érződik. A zsebébe túr, de nem talál mást, mint
kenyérmorzsákat, egy bicskát meg egy félpennys érmét.
– Rumot – mondja.
A félpennyst áttolja a bárpulton. A csapos az érmére néz, és
a fejét rázza.
– Reggel indulok a Volunteer-en – magyarázza. – Adok
kötelezvényt.
A csapos horkant.
– Bolondnak néz?
A férfi vállat von, és egy pillanatig gondolkodik.
– Akkor legyen fej vagy írás. Ez a jó kis kés egy pohárka
rumért.
A bicskáját a pultra teszi, a csapos pedig felveszi és
alaposan megvizsgálja. Kinyitja a pengét, és hüvelykujja
begyének nyomja.
– Jó kis kés – mondja a férfi. – Még sose hagyott cserben.
A csapos kivesz a zsebéből egy shillinget, és megmutatja.
Aztán feldobja, majd keményen lecsapja. Mind a ketten
megnézik. A csapos bólint, fogja a kést, és mellénye zsebébe
dugja.
– És most húzzon a picsába – mondja.
A férfi kifejezése nem változik. Nem látszik rajta bosszúság
vagy meglepetés. Mintha a kés elvesztése egy nagyobb vagy
összetettebb terv része lenne, ami csak számára ismeretes.
Egy pillanat múlva lehajol, leráncigálja mindkét
tengerészcsizmáját, és leteszi egymás mellé a pultra.
– Még egy dobást – mondja.
A csapos a szemét forgatja, és elfordul.
– Nem kell a szaros csizmája – mondja.
– Elvette a késemet – mondja a férfi. – Most már nem
visszakozhat.
– Nem kell a szaros csizmája – ismétli a csapos.
– Nem visszakozhat.
– Azt csinálok, amit akarok, a kurva életbe – mondja a
csapos.
A bárpult végén egy shetlandi férfi támaszkodik, és őket
figyeli. A fején jambósapka, kanavásznadrágjára
rákérgesedett a kosz. A szeme vörös, üveges és részeg.
– Én meghívom egy pohárra, ha végre befogja, a picsába
már – mondja.
A férfi ránéz. Verekedett már shetlandiekkel Lerwickben és
Peterheadben. Nem verekednek okosan, de kitartóak, nehéz
őket kicsinálni. Ennek rozsdás bálnazsírvágó kés van az övébe
dugva, az ábrázata meg elszánt, ingerlékeny. A férfi
pillanatnyi hallgatás után rábólint.
– Megköszönném – mondja. – Egész éjjel kurváztam,
porzik a torkom.
A shetlandi biccent a csaposnak, az meg látványos
fintorgással tölt még egy pohárral. A férfi leveszi a
tengerészcsizmáját a pultról, fogja az italt, és a tűz melletti
padhoz vonul. Pár perc elteltével leheveredik, a térdét
felhúzza a mellkasához, és elalszik. Amikor felébred, a
shetlandi a sarokban ül az egyik asztalnál, és egy kurvával
beszélget. A nő sötét hajú, kövér, az arca foltos, a foga zöldes.
A férfinak ismerős, de a neve nem jut eszébe. Betty?, töpreng.
Hatty? Esther?
A shetlandi odaszól egy fekete kölöknek, aki az ajtóban
guggol, ad neki egy fémpénzt, és utasítja, hogy hozzon egy
tányér éti kagylót a halárustól a Bourne Streetről. A kölök
kilenc-tíz éves, karcsú, a szeme nagy és sötét, a bőre
fakóbarna. A férfi nehézkesen felül a padon, beletömi a
pipájába az utolsó dohánymorzsákat. Rágyújt, és körülnéz.
Felfrissülve és tettre készen ébredt. Érzi, ahogy izmai lazán
lógnak bőre alatt, ahogy szíve megfeszül-ellazul a
mellkasában. A shetlandi meg akarja csókolni a nőt, de
goromba visszautasítást kap, amit fukar visítás kísér. Hester,
jut eszébe a férfinak. A nő neve Hester, egy ablaktalan szobája
van a James Square-en: vaságy, korsó és lavór, egy gumiedény
kimosni a gecit. Feláll, és odaballag hozzájuk.
– Hívjon meg még egy italra – mondja.
A shetlandi épp csak ráhunyorít, megrázza a fejét, és
visszafordul Hester felé.
– Csak még egy ital, és sose hall felőlem többet.
A shetlandi rá se hederít, de a férfi nem mozdul onnan. A
türelme tompa, szégyentelen. Érzi, ahogy a szíve megduzzad,
majd összezsugorodik; beszívja a szokásos kocsmai szagokat:
fing, pipafüst és kiloccsant sör. Hester felnéz rá és vihog. A
foga inkább szürke, mint zöld; a nyelve színe meg akár a
disznómájé. A shetlandi kihúzza a zsírvágó kést az övéből, és
az asztalra teszi. Feláll.
 – Előbb vágom le a kibaszott golyóidat, mint hogy még egy
italt fizessek neked – mondja.
A shetlandi hórihorgas és hajlékony. A haja meg a szakálla
fókazsírtól nedves, és árad belőle a legénységi szállás bűze. A
férfi kezdi érteni, mit kell tennie, kezdi felfogni frissen fakadt
vágya természetét és a kielégítésének módját. Hester megint
vihog. A shetlandi fogja a kést, és a hideg pengét a férfi
arccsontjának nyomja.
– Vagy levágom a kibaszott orrodat, és megetetem a
kibaszott disznókkal hátul.
Röhög az ötleten, és Hester is röhög.
A férfin nem látszik aggodalom. Ez még nem az a pillanat,
amire vár. Ez csak egy unalmas, de szükséges közjáték, egy
szünet. A csapos fog egy dorongot, és felhajtja a pult végét.
– Te egy akasztanivaló, hazug görény vagy – mutat a férfira
–, tűnj el innen.
A férfi az órára néz a falon. Dél múlt. Tizenhat órája van
még, hogy megcsinálja, amit csinálnia kell. Hogy újra
kielégüljön. A teste adja tudtára a szükségleteit ezzel a
sóvárgással, beszél hozzá: néha suttog, néha motyog, néha
sikolt. Sosem hallgat el a teste; ha valaha elhallgat, abból fogja
tudni, hogy végre meghalt, hogy egy másik fasz végül megölte,
és ennyi volt az ennyi.
Hirtelen a shetlandi felé lép, csak hogy az észrevegye, ő
nem fél, majd visszafordul. A csapos felé néz, és felrántja az
állát.
– Azt a furkósbotot feldughatod a seggedbe.
A csapos az ajtóra mutat. Ahogy a férfi kilép, a fiú jön meg,
bádogtálban hozza a gőzölgő, illatos csigákat. Egy pillanatra
összeakad a tekintetük, és a férfiban újra lüktetni kezd a
bizonyosság.
Visszaballag a Sykes Streeten. Nem gondol a Volunteer-re,
ami a dokkban áll, amin az elmúlt héten dolgozott és pakolt,
se a rohadt féléves utazásra, ami előtte áll. Csak a jelen
pillanatra koncentrál: Grotto Square, a törökfürdő, az árverési
csarnok, a kötélverő, a macskakövek a lába alatt, az
agnosztikus yorkshire-i égbolt. Természettől fogva nem
türelmetlen vagy idegeskedő; amikor várni kell, nyugton vár.
Talál egy alacsony falat, és leül rá; amikor rátör az éhség, egy
kavicsot szopogat. Telnek az órák. A mellette elhaladók
megbámulják, de nem is szólnak hozzá. Hamarosan elérkezik
az idő. Nézi, ahogy hosszúlnak az árnyak, ahogy esik kicsit,
majd eláll, ahogy felhők dülöngélnek a megnedvesedett égen.
Már szürkül, amikor végre meglátja őket. Hester egy balladát
énekel, a shetlandi egyik kezében grogos üveget szorongat, a
másikkal otrombán vezeti a nőt. A férfi nézi, ahogy
befordulnak a Hodgson’s Square-re. Egy pillanatig vár, majd
futólépésben megkerüli a sarkot, rá a Caroline Streetre. Még
nincs éjjel, de úgy véli, elég sötét van. A tabernákulum ablakai
izzanak; a levegőt szénpor és szárnyas belsőségek szaga üli
meg. Előttük ér a Fiche’s Alleyhez, és besurran. Az udvar üres,
csak ronda száradó ruhák sora és a lóhúgy fanyar
ammóniaszaga. Beáll egy sötét kapualjba, kezében egy fél
téglát szorongat. Amikor Hester és a shetlandi belépnek az
udvarra, vár egy pillanatot, hogy biztosra menjen, aztán
előrelép, és a fél téglával keményen rávág a shetlandi
tarkójára.
 A csont könnyen betörik. Finom vérpermet fröccsen olyan
hanggal, mint amikor kedves gally pattan el. A shetlandi
eszméletlenül előrebukik, fogsora és orra betörik a
macskakövön. Mielőtt Hester sikíthatna, a férfi már a
torkának szorítja a zsírvágó kést.
– Felhasítalak, mint egy kurva tőkehalat.
A nő eszelős pillantással néz rá, majd megadóan felemeli
mocskos kezét.
A férfi kiüríti a shetlandi zsebeit, elteszi a pénzét és a
dohányát, a többit elhajítja. A shetlandi arca és feje körül
vérgyűrű dagad, de még lélegzik, ha gyengén is.
– El kell innen vinnünk ezt a görényt, különben szarba
leszek – mondja Hester.
– Akkor vidd – mondja a férfi. Könnyebbnek érzi magát,
mint egy pillanattal korábban, mintha a világ kitágult volna
körülötte.
Hester megpróbálja a karjánál fogva elvonszolni a
shetlandit, de túl nehéz. A nő megcsúszik a véren, és elesik a
macskakövön. Nevet magában, aztán nyögni kezd. A férfi
kinyitja a szénpajta ajtaját, és a sarkánál fogva bevonszolja a
shetlandit.
– Holnap megtalálják, de akkor én mán messze leszek –
mondja.
A nő feláll, még bizonytalanul mozog az italtól, és
megpróbálja letörölni a sarat a szoknyájáról, ami lehetetlen
vállalkozás. A férfi indulna.
– Adj egy-két shillinget, drágám – szól utána Hester. – A
sok veszőccségér.
 Két órába telik a férfinak felkajtatni a fiút. A neve Albert
Stubbs, egy tégla átereszben alszik az északi híd alatt,
csontokon meg gyümölcshéjakon él, olykor-olykor leesik neki
egy fitying, ha megbízza valamivel az egyik részeg azok közül,
akik hajóra várva összeverődnek a pöcegödör ivókban a
vízparton.
A férfi étellel csábítja. Megmutatja neki a shetlanditől
lopott pénzt.
– Mondd, hogy mit akarsz, és megveszem neked – mondja.
A fiú szótlanul bámul rá, akár a fészkében meglepett állat.
A férfi felfigyel rá, hogy a fiúnak egyáltalán nincs szaga – e
között a sok mocsok között is valahogy tiszta, makulátlan
maradt, mintha pigmentjének természetes sötétsége
megvédené a bűntől, és nem pedig annak kifejeződése lenne,
ahogy néhányan hiszik.
– Mondták már, hogy jó rád nézni? – mondja neki a férfi.
A fiú rumot kér, mire a férfi elővesz egy zsíros, félig teli
üveget a zsebéből, és nekiadja. Ahogy a fiú issza a rumot, a
tekintete kissé megüvegesedik, és szótlanságának heve
csillapul.
– A nevem Henry Drax – mondja a férfi, amilyen
gyengéden csak bírja. – Szigonyos vagyok. Hajnalban hajózok
ki a Volunteer-en.
A fiú érdeklődés nélkül bólint, mintha ez mind olyan
információ lenne, amit már hallott. A haja dohszagú és
fénytelen, de a bőre természetellenesen tiszta. Fénylik a
megfakult holdfényben, akár a fényezett tíkfa. A lábán nincs
cipő, a talpa megfeketedett és megkérgesedett a kövezettől.
Drax most késztetést érez, hogy megérintse a fiút: az arcát
vagy a válla csúcsát. Jel lenne, gondolja, kezdet.
– Láttam korábban az ivóban – mondja a fiú. – Akkor nem
volt pénze.
– Változott a helyzetem – magyarázza Drax.
A fiú megint bólint, még iszik a rumból. Közelebb van a
tizenkettőhöz, véli Drax, de megakadt a fejlődésben, mint a
legtöbben. Odanyúl, és elveszi az üveget a fiú ajkáról.
– Enned kéne valamit – mondja. – Gyere velem.
Szó nélkül mennek végig a Wincolmlee és Sculcoates utcán,
el a Whalebone Inn mellett, el a fűrésztelep mellett.
Megállnak Fletcher pékségében, és Drax megvárja, míg a fiú
befal egy húsos pitét.
Amikor a fiú végzett, megtörli a száját, felharákolja torka
mélyéről a slejmet, és kiköpi a csatornába. Hirtelen
idősebbnek látszik.
– Ismerek egy helyet, ahová mehetünk – mondja, az út
túloldalára mutatva. – Ott lenn, a csónaképítő mellett.
Drax azonnal tudja, hogy ez csapda. Ha bemegy a
csónaktelepre a nigger gyerekkel, véresre verik és
levetkőztetik, mint egy bárcás kurvát. Meglepi, hogy a fiú
ennyire alábecsüli. Először megveti a fiút a balítéletért, de
aztán, és ez már kellemesebb érzés, mint egy új ötlet
duzzadása és borzongása, düh tör fel benne.
– Én vagyok, aki megbasz mást – mondja a srácnak halkan.
– Sose engemet basznak.
– Tudom én – mondja a fiú. – Értem én.
Az út túlsó felére mély árnyék borul. Van egy három méter
magas fakapu, amiről hámlik a zöld festés, egy téglafal, aztán
egy sikátor, aminek az alját törmelék borítja. A sikátorban
nincs fény, és nem is hallatszik más, csak Drax
csizmasarkának csikorgása és a fiú szaggatott, tüdővészes
zihálása. A sárga hold olyan, akár az ég torkán megakadt
pirula. Egy perc elteltével a sikátor kitolja őket egy udvarra,
amit félig megtöltenek a törött hordódeszkák és a rozsdás
abroncsok.
– Itten át – mondja a fiú. – Nincs messze.
Az arcán árulkodó a buzgóság. Ha Draxnek eddig volt is
kétsége, most nem marad.
– Gyere ide – mondja a fiúnak.
A fiú a homlokát ráncolja, és megint mutatja, merre kéne
menniük. Drax elgondolkodik, hogy a fiú hány társa várja
őket a csónaktelepen, és milyen fegyvert akarnak használni
ellene. Tényleg nyámnyila pöcsnek látszik, akit gyerekek is
kirabolhatnak? Mostanában ezt a benyomást kelti a várakozó
világban?
– Gyere ide – ismétli meg.
A srác vállat von, és előreindul.
– Most csináljuk – mondja Drax. – Itt és most. Nem
várhatok.
A fiú megtorpan, és a fejét rázza.
– Nem. A csónaktelep jobb.
Az udvar sötétsége tökéletessé teszi a fiút, véli Drax, a
csinosságát kisimítja durcás szépséggé. Ahogy ott áll, pogány
bálványnak látszik, elefántcsontból faragott totemnek, nem
fiúnak, hanem egy fiú eltúlzott ideáljának.
– Mégis milyen picsafejűnek nézel engem? – kérdezi Drax.
 A fiú egy pillanatra a homlokát ráncolja, majd
megpróbálkozik egy csábító, valószínűtlen vigyorral. Ebből
semmi se új, gondolja Drax, ez az egész már lejátszódott, és
újra le is fog más helyen és más időben. A testnek megvannak
a maga unalmas sémái, szabályszerűségei: a táplálás, a
tisztántartás, a belek ürítése.
A fiú futólag megérinti a könyökét, és megint mutatja,
merre menjenek. A csónaktelepre. A csapdába. Drax sirály
vijjogását hallja a feje felett, megérzi a bitumen és az
olajfesték erős szagát, látja a Nagymedve csillagdagályát. A
hajánál fogva megragadja a nigger gyereket, és belebokszol,
aztán belebokszol újra meg újra – kétszer, háromszor,
négyszer, gyorsan, habozás vagy aggály nélkül –, amíg az ökle
vértől meleg és sötét, a fiú pedig ernyedten és eszméletlen
összecsúszik. Vékony és csontos, nem nehezebb egy terriernél.
Drax a hasára fordítja, és lerántja a nadrágját. Az aktusban
nincs öröm vagy megkönnyebbülés, ami csak fokozza a
hevességét. Megfosztották valami élőtől, valami névtelentől,
ami azonban valóságos.
Ólom- és bádogfelhők rejtik a majdnem tele holdat; vasalt
kocsikerekek zörögnek, egy üzekedő macska csecsemőhangon
nyivákol. Drax gyorsan végigcsinálja: egyik cselekedet követi a
másikat, szenvedélymentes és pontos, gépszerű, de nem
gépies. Úgy kapaszkodik a világba, akár a csontba harapó
kutya – semmi nem homályos előtte, semmi nem különül el a
vad és mogorva vágyától. Az, ami a nigger gyerek volt, már
eltűnt. Teljesen eltűnt, és valami más, valami abszolút más
foglalta el a helyét. Az udvaron gonosz mágia ment végbe,
vériszamos átalakulás, amelynek a fékezhetetlen,
szentségtelen nagymestere Henry Drax.
 Második fejezet

Miután harminc éve járja a tatfedélzetet, Brownlee tűrhető

emberismerőnek tartja magát, de ez az új ember, ez a Sumner,
ez az ír hajóorvos, aki frissiben érkezett a lázongásos
Pandzsábból, igencsak összetett eset. Alacsony növésű,
keskeny arca bosszantóan csúfondáros, biceg is a
szerencsétlen, és az angol nyelv barbár, lápvidéki változatát
beszéli; ám eme nyilvánvaló és számos hátrány ellenére
Brownlee érzi, hogy megfelel a feladatra. Van valami a
fiatalember esetlenségében és közönyében, abban a
képességében és hajlandóságában, hogy ne keresse mások
kegyeit, amit Brownlee, talán mert önmagára emlékezteti
élete korábbi és gondtalanabb stációjában, furcsán vonzónak
talál.
– Szóval mi történt a lábával? – kérdezi Brownlee, és
bátorítás gyanánt megrázza saját bokáját. A Volunteer
kapitányi kabinjában ülnek, brandyt iszogatnak, és átbeszélik
az előttük álló utazást.
– Szipoj muskétagolyó – mondja Sumner. – Telibe találta a
sípcsontomat.
 – Delhiben, ugye? Az ostrom után?
Sumner bólint.
– A támadás első napján, a Kasmíri-kapu közelében.
Brownlee a szemét forgatja, és elismerése jeléül halkan
füttyent.
– Látta, amikor Nicholsont megölték?
– Nem, de láttam a tetemét, amikor már meghalt. Fent a
magaslaton.
– Kivételes ember volt az a Nicholson. Nagy hős. Azt
mondják, az indiai niggerek bálványozták, mint egy istent.
Sumner vállat von.
– A testőre egy pastu volt. Egy Khan nevű melák. A sátra
előtt aludt. Azt pletykálták, hogy szeretők.
Brownlee a fejét ingatja, és mosolyog. Mindent olvasott
John Nicholsonról a londoni Times-ban: hogy a legszörnyűbb
hőségben masíroztatta az embereit, de ő egyszer sem izzadt
meg és nem kért vizet; hogy hatalmas kardja egyetlen
csapásával kettévágott egy lázadó szipojt. Brownlee hiszi,
hogy a Nicholson-féle – hajthatatlan, szigorú, szükség esetén
elvetemült – emberek nélkül a Birodalom bizony már rég
teljesen szétesett volna. És ha nem lenne Birodalom, ki venné
meg az olajat, ki venné meg a bálnacsontot?
– Irigység ez – mondja. – Puszta keserűség. Nicholson
igazi hős. Úgy hallottam, néha kicsit durva, de mit várjon az
ember?
– Láttam, hogy felakasztott egy embert, csak mert állítólag
rámosolygott. Pedig a szerencsétlen nem is mosolygott.
– Valahol meg kell húzni a határt, Sumner – mondja. – A
civilizált mércéket fenn kell tartani. Néha muszáj keményen
odacsapni. Végül is az indiai niggerek nőket és gyerekeket
öltek, megerőszakolták őket, elvágták az apró torkukat. Az
ilyesmi jogos bosszút von maga után.
Sumner bólint, és egy pillanatra lenéz a fekete nadrágjára,
ami a térdénél szürkére kopott, és a fényezetlen
bokacsizmájára. Brownlee eltöpreng, hogy ez az új hajóorvos
cinikus, szentimentalista vagy (lehetséges egyáltalán?) kicsit
mindkettő.
– Ó, abból volt bőven – mondja Sumner, és vigyorogva
felnéz rá –, jó sok jogos bosszú. Volt bizony.
– Akkor miért hagyta el Indiát? – kérdezi Brownlee, és
fészkelődik kicsit a kárpitozott padon. – Miért hagyta ott a
hatvanegyeseket? Nem a lába miatt?
– Nem, jézusom, dehogy. Odavoltak a lábamért.
– Akkor miért?
– Váratlanul felvitte az isten a dolgomat. Fél éve hirtelen
meghalt Donald bácsikám, és rám hagyott egy kis
tejgazdaságot Mayóban. Harminc hold, tehenek,
tejfeldolgozó. Ezer guinea-t minimum megér, valószínűleg
többet is, de annyit biztos, hogy vegyek belőle magamnak egy
kis házat vidéken, és tisztességes praxist indítsak egy csendes,
de tehetős helyen: Bognor, Hastings, esetleg Scarborough. A
sós levegő örömet okoz, és kedvelem a parti sétányokat.
Brownlee erősen kétli, hogy Scarborough, Bognor vagy
Hastings jó özvegyei szeretnék, ha a bajaikat egy írföldi törpe
mitugrász kezelné, de ezt a véleményét megtartja magának.
– Akkor mért ül itt velem egy grönlandi bálnavadászhajón?
Úgy értem, ha híres ír földbirtokos?
 Sumner mosolyogva nyugtázza a szarkazmust, megvakarja
az orrát.
– A birtokkal jogi bonyodalmak támadtak. Titokzatos
unokatestvérek bukkantak elő jobbról-balról ellenkeresettel.
Brownlee megértően sóhajt.
– Mindig ez van.
– Azt mondták, egy évbe is beletelhet, mire lezárják az
ügyet, addig nem nagyon tudok mihez kezdeni magammal, és
pénzem sincs hozzá. Dublinból jöttem az ügyvédektől, és
Liverpoolon utaztam keresztül, amikor az Adelphi Hotelben
összefutottam a maga Mr. Baxterével. Beszélgetésbe
elegyedtünk, és amikor megtudta, hogy leszerelt katonaorvos
vagyok, aki jövedelmező állást keres, mindkettőnk számára
előnyös ajánlatot tett.
– Az a Baxter aztán tudja, mitől döglik a légy – mondja
Brownlee, és megcsillan a szeme. – Jómagam nem bízom a
szemétládában. Véleményem szerint némi zsidó vér
csörgedezik azokban az aszott ereiben.
– Nekem tetszettek a felajánlott feltételek. Nem számítok
rá, hogy a bálnavadászatból meggazdagodom, kapitány, de
legalább lefoglal addig, amíg az igazságszolgáltatás
fogaskerekei forognak.
Brownlee szipákol.
– Ó, hasznát tudjuk venni vagy így, vagy úgy – mondja. –
Aki nem lusta, annak mindig akad munka.
Sumner bólint, felhajtja a brandyt, majd halk koppanással
visszateszi a poharat az asztalra. A sötét faplafonról lógó
olajlámpa meggyújtatlan marad, az árnyak a kabinban
mélyülnek és terpeszkednek, ahogy kint fakul a fény, és a nap
lecsúszik a tetők-kémények vöröstégla- és vasforgataga mögé.
– Állok szolgálatára, uram – mondja Sumner.
Brownlee egy pillanatig eltöpreng, hogy ez pontosan mit
jelent, de aztán arra jut, hogy nem jelent a világon semmit.
Baxter nem árul el titkokat. Ha okkal választotta Sumnert (a
nyilvánvaló okok mellett: olcsóság és elérhetőség), talán azért,
mert az ír lezser, alkalmazkodó és nyilvánvalóan más
foglalkoztatja.
– Egy bálnavadászhajón általában nincs szükség sok
orvoslásra. Ha az emberek megbetegednek, akkor vagy
maguktól kiheverik, vagy befelé fordulnak, és meghalnak.
Legalábbis én így tapasztaltam. A „csodaszerek” itt nem
tesznek csodát.
Sumner felvonja a szemöldökét, de amúgy nem zavarja
hivatásának ez a nemtörődöm becsmérlése.
– Megnézném a gyógyszerládát – mondja különösebb
lelkesedés nélkül. – Talán kell valamit feltölteni vagy pótolni,
mielőtt kihajózunk.
– A láda az ön kabinjában van. A Clifford Streeten van egy
patikus, a szabadkőműves-páholy mellett. Vegye meg, amit
kell, és a számlát küldesse Mr. Baxternek.
Mindketten felállnak az asztaltól. Sumner kezet nyújt, és
Brownlee futólag megrázza. Egy pillanatig mindketten úgy
néznek egymásra, mintha választ várnának egy titkos
kérdésre, amelyet félelem vagy óvatosság okán fel sem tettek.
– Gondolom, az nem nagyon fog tetszeni Baxternek –
mondja végül Sumner.
– Baxter elmehet a picsába – mondja Brownlee.
Fél órával később Sumner meggörnyedve ül a priccsén, és a
ceruzacsonkját nyálazza. A kabinja mérete egy csecsemő
sírboltjával vetekszik, és már most, az utazás kezdete előtt
savanykás szag uralja, amely kissé fekáliára hajaz. Kétkedve
belenéz a gyógyszerládába, és elkezdi írni a listát: agancssó,
írja, glaubersó. Időnként kihúzza a dugót egy-egy üvegcséből,
és megszagolja a beszáradt tartalmát. A feléről nem is hallott:
Tragacanth? Guaiacum? London Spirit? Nem csoda, hogy
Brownlee azt hiszi, a „csodaszerek” nem hatnak: ezeknek a
fasz neveknek a zömét mintha Shakespeare költötte volna. Az
előző hajóorvos druida volt, vagy mi? Ópiumoldat, írja a
zsírlámpa tojásos fényénél, abszint, ópiumtabletták, higany.
Sokszor fordulhat elő kankó egy bálnahajó legénységénél?,
töpreng. Valószínűleg nem, hiszen a sarkkörön ritka madár
lehet a kurva. A keserűsó és a ricinusolaj mennyisége alapján
a szorulás viszont súlyos problémát jelenthet. A szikék, veszi
észre, mind régiek, rozsdásak és tompák. Meg kell éleztetnie
őket, mielőtt érvágást csinálna. Még jó, hogy hozott saját
szikét meg egy viszonylag új csontfűrészt.
Egy idő múlva becsukja a gyógyszerládát, és visszatolja a
priccse alá, az ütött-kopott bádog utazóláda mellé, amit egész
India óta cipel magával. Sumner megszokásból, gépiesen és le
sem nézve megzörgeti a láda lakatját, majd megpaskolja a
mellénye zsebét, hogy megvan-e a kulcs. Megnyugodva feláll,
kilép a kabinból, végigmegy a keskeny kabinfolyosón, fel a
fedélzetre. Lakk, faforgács és pipadohány szaga csapja meg.
Marhahússal teli hordókat és később összeállítható
dongakötegeket eresztenek le köteleken az elülső raktérbe,
valaki szögeket ver a hajókonyha tetejébe, a kötélzeten többen
kátrányos edényekkel ügyködnek. Egy Airedale terrier kocog
el, aztán hirtelen megtorpan és nyalni kezdi magát. Sumner
megáll a hátsó árbóc mellett, és a mólót pásztázza. Senki
nincs, akit felismer. A világ hatalmas, mondja magában, ő
meg egy apró, jellegtelen pötty benne, könnyen elveszik és
elfelejtik. Ez a gondolat, ami normális esetben senkinek nem
okoz örömet, neki most igen. Az a terve, hogy felbomlik,
szétszóródik, és csak utána, bizonyos idő elteltével ölt újra
alakot. Leereszkedik a hajópallón, és megkeresi a patikát a
Clifford Streeten, ahol átadja a listáját. A patikus, aki kopasz,
beteges arcszínű, és több foga hiányzik, végigszalad a listán,
majd felsandít rá.
– Ez nem stimmel. Bálnavadászathoz nem. Túl sok.
– Baxter majd kifizeti. Küldje neki a számlát.
– Baxter látta ezt?
A boltban félhomály van, a barnás levegőt kénszag és erős
kenőcsillat üli meg. A kopasz férfi ujjvége a vegyszerektől
rikító narancssárga, a körme görbe és szarus; feltűrt ingujja
alatt Sumner egy tetoválás kékes szélét látja.
– Maga szerint zavarnám Baxtert ilyen szarsággal? –
kérdezi Sumner.
– Ha meglátja a számlát, az majd kurvára zavarja. Ismerem
Baxtert, zsugori egy faszfej.
– Csak adja, ami ott áll – mondja Sumner.
A férfi a fejét ingatja, és megtörli kezét a foltos kötényébe.
– Abból nem tudok annyit adni – mutat a pulton heverő
papírra. – És abból se. Ha adnék, nem kapnám meg az árát.
Adom mindkettőből a rendes adagot, és kész.
Sumner előrehajol. Pocakja a csiszolt pultnak nyomódik.
 – Most jöttem vissza a gyarmatokról – magyarázza
Delhiből.
A kopasz férfi vállvonással nyugtázza az információt, majd
mutatóujját a jobb fülébe dugja, és hangosan megforgatja.
– A bicegésére adhatnék egy szép kis bükkfa botot.
Elefántcsontból, bálnafogból, amilyet akar.
Sumner válasz nélkül ellép a pulttól, és nézelődni kezd az
üzletben, mintha hirtelen tömérdek ráérő ideje lenne, és nem
tudná mivel kitölteni. Az oldalfalak zsúfolásig vannak
mindenféle flaskákkal, üvegekkel és zárt kis fiókokkal,
azokban folyadékok, kenőcsök és porok. A pult mögött egy
nagy sárguló tükör a kopasz férfi kobakjának szőrtelen hátsó
felét mutatja. A tükör egyik oldalán kockás fiókok sorakoznak,
mindegyik közepén névtábla és egy kis rézgomb; a másik
oldalán lévő polcokon melodrámai és harci pózban kitömött
állatsereglet tolong. Van egy gyöngybagoly, ami éppen befal
egy mezei egeret, egy borz örök harcban egy vadászmenyéttel,
egy laokoóni gibbon, amit kígyó fojtogat.
– Ezeket mind maga csinálta? – kérdezi Sumner.
A férfi vár egy pillanatot, majd bólint.
– Én vagyok a legjobb preparátor a városban.
Megkérdezhet bárkit.
– Mi volt a legnagyobb állat, amit kitömött? A
legeslegnagyobb. De őszintén.
– Csináltam rozmárt – mondja a kopasz közömbösen. –
Csináltam jegesmedvét. A grönlandi hajókról hozzák.
– Kitömött egy jegesmedvét? – kérdezi Sumner.
– Ki én.
 – Jegesmedvét? A picsába – mondja Sumner, és már
mosolyog. – Na, azt szívesen megnézném.
– A hátsó lábára állítottam, a karmával meg a jeges levegőt
karmolta, így. – A patikus felemeli narancssárgás kezét, arcát
dermedt vicsorgásra torzítja. – Firbanknek csináltam, a
gazdag rohadéknak, aki a nagy házban lakik a Charlotte
Streeten. Azt hiszem, még mindig a nagy előtérben áll, a
bálnafog kalapállvány mellett.
– És kitömne egy igazi bálnát is?
Az ötlet hallatán a kopasz a fejét rázza és nevet.
– Bálnát nem lehet kitömni. Nemcsak a mérete miatt
lehetetlen, de ráadásul túl gyorsan rohad. Különben is mit
akarna egy épeszű ember egy kitömött bálnával?
Sumner bólint és megint mosolyog. A kopasz kuncog a
gondolatra.
– Csináltam sok csukát – folytatta büszkén. – Rengeteg
hódot. Valaki egyszer hozott egy kacsacsőrű emlőst.
– Kicserélhetnénk a neveket – veti fel Sumner. – A
számlán. Legyen abszint. Vagy akár kalomel.
– Kalomel már van rajta.
– Akkor abszint. Legyen abszint.
– Legyen réz-szulfát – javasolja a férfi. – Van hajóorvos,
aki sokat visz belőle.
– Akkor az legyen réz-szulfát, a másik meg abszint.
A kopasz bólint, és gyors fejszámolást végez.
– Egy üveg abszint és három uncia réz-szulfát nagyjából
elég. – Hátrafordul, fiókokat nyitogat, flaskákat vesz le
polcokról. Sumner a pultnak támaszkodva nézi, ahogy
dolgozik: mérlegel, szitál, őröl, bedugóz.
 – Maga kihajózott valaha? – kérdezi. – Mármint bálnára
vadászni?
A patikus fel se nézve rázza a fejét.
– A grönlandi vizek veszélyesek – mondja. – Én inkább
maradok itthon, ahol meleg van, száraz, és az erőszakos halál
kockázata elenyésző.
– Akkor maga értelmes ember.
– Csak óvatos vagyok. Láttam már ezt-azt.
– Szerintem maga szerencsés – mondja Sumner, ismét
körülnézve a komor boltban. – Szerencsés, hogy ilyen sok a
veszítenivalója.
A patikus felpillant, hogy gúnyolódnak-e vele, de Sumner
arckifejezése abszolút őszinte.
– Nem olyan sok ez egyesekéhez képest.
– Akkor is valami.
A patikus bólint, spárgával átköti a csomagot, majd áttolja
a pulton.
– Az öreg Volunteer jó bárka. Ismeri az utat a jégmezők
között.
– És Brownlee? Úgy hallom, peches.
– Baxter bízik benne.
– Igaz is – mondja Sumner, azzal felveszi a csomagot, a
hóna alá vágja, majd lehajol, és aláírja a számlát. – És Mr.
Baxterről mit gondolunk?
– Azt gondoljuk, hogy gazdag – feleli a patikus –, és
errefelé általában nem gazdagszik meg az, aki hülye.
Sumner elmosolyodik, és búcsúzóul kurtán biccent.
– Úgy legyen – mondja.
Eleredt az eső, a lószar és a mészárszék makacs szaga mellett
friss, enyhe zamatot kap a levegő. Sumner nem megy vissza a
Volunteer-re, hanem balra fordul, és keres egy ivót. Rumot
kér, majd a poharat egy koszos kis szobába viszi, ahol áll egy
fűtetlen tűzhely, és kellemetlen kilátás nyílik a szomszéd
udvarra. Senki nem ül idebent. Kibontja a patikus csomagját,
kiveszi az egyik üvegcsét, és felét a poharába tölti. A sötét rum
még jobban elsötétedik. Sumner beszívja a levegőt, lehunyja a
szemét, és egy hosszú kortyra felhajtja az egészet.
Ahogy ott ül és várja, hogy a drog megtegye a hatását, arra
gondol, talán ez a szabadság. Talán így lehet a legjobban
felfogni a jelenlegi állapotát. Mindazok után, ami gyötörte:
árulás, megaláztatás, szegénység, gyalázat; szülei halála a
tífusztól; William Harper halála az italtól; a sok elfecsérelt
vagy elvetélt próbálkozás; a sok elvesztegetett lehetőség,
kudarcba fúlt terv. Mindezek után, az összes mindenség után
azért még él. A legrosszabb már megtörtént – nem igaz? –, és
ő még ép, még meleg, még lélegzik. Való igaz, hogy most egy
semmi (hajóorvos egy yorkshire-i bálnavadászhajón – miféle
jutalom ez a tömérdek fáradozásért?), viszont ha más oldalról
nézi, a semmiből még lehet bármi. Nem így van? Szóval nem
elveszett, hanem felszabadult? Szabad? És a félelem, amit
érez, ez az örökös bizonytalanság – úgy véli – csakis jelenlegi
béklyótlan állapotának meglepő szimptómája.
Ez a konklúzió egy pillanatra nagy megkönnyebbüléssel
tölti el Sumnert, olyan világos és érthető, olyan könnyen és
gyorsan kikövetkeztethető, de aztán szinte azonnal, szinte
mielőtt alkalma nyílt volna kiélvezni az új érzést, belenyilall,
hogy ez a szabadság igazából nagyon üres, egy csavargó vagy
egy vadállat szabadsága. Ha ebben az állapotában szabad,
akkor itt előtte ez a faasztal is szabad, és az üres pohara is.
Egyáltalán mit jelent az, hogy szabad? Az efféle szavak
papírvékonyak, a legkisebb nyomásra elporladnak és
szétszakadnak. Csak a tettek számítanak, gondolja
tízezredszer is, csak az események. Minden más csak pára,
köd. Iszik még egy pohárral, és megnyalja az ajkát. Súlyos
hiba túl sokat gondolkodni, emlékezteti magát, súlyos hiba.
Az életet nem kiókumlálni kell, nem locsogással leigázni; át
kell élni, túl kell élni, úgy, ahogy az ember tudja.
Sumner hátradönti a fejét a meszelt falnak, és a szemközti
ajtó felé néz. Látja a tulajdonost amott a pult mögött, hallja
egy ónpohár koppanását, egy csukódó csapóajtó csattanását.
Érzi, hogy a mellkasában a tisztánlátás és könnyedség újabb
meleg hulláma dagad. A test számít, gondolja, nem az agy. A
vér, a kémia számít. Pár perc múlva sokkal jobban viszonyul
magához és a világhoz. Brownlee kapitány jó ember, gondolja,
és a maga módján Baxter is jó ember. Kötelességtudóak mind
a ketten. Hisznek a cselekedetben és a következményben, a
zsákmányszerzésben és a jutalomban, az ok és okozat
egyszerű geometriájában. És ki tudja megmondani, hogy
tévednek? Lenéz az üres pohárra, és eltöpreng, bölcs lenne-e
kérni még egyet. A felállás nem okozna gondot, véli, de a
beszéd? A nyelve már most laposnak és idegennek érződik,
nem biztos benne, hogy ha megpróbálna beszélni, mi jönne ki
a száján. Milyen nyelv? Milyen hangok? A tulaj mintha
megérezné a dilemmáját, felé pillant, és Sumner felemeli az
üres poharat.
– Viszem – mondja a tulaj.
 Sumnert mosolyra készteti a csereüzlet egyszerű
eleganciája: megérzett szükség, felajánlott kielégülés. A tulaj
lép be a kisszobába egy fél üveg rummal, és megtölti a
poharat. Sumner biccentve megköszöni, és minden rendben.
Odakint már besötétedett, és elállt az eső. Az udvar sárgán
izzik az elmosódó, gázszerű fényben. A szomszéd helyiségben
nők nevetnek hangosan. Mióta ülök itt?, ötlik fel Sumnerben
hirtelen. Egy órája? Kettő? Felhajtja az italát, beköti a patikus
csomagját, és feláll. A szoba sokkal kisebbnek tűnik, mint
amikor belépett. A tűzhelyben most sem ég tűz, de valaki
olajlámpát tett egy székre az ajtó közelében. Óvatosan átballag
a szomszéd helyiségbe, egy pillanatra körülnéz, megbiccenti
kalapját a hölgyek felé, majd visszatér az utcára.
Az éjszakai ég tömve csillagokkal: a fenségesen terpeszkedő
zodiákusok és köztük a többi megnevezhetetlen fény izzó
sűrűje. A csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.
Menet közben eszébe jut a boncterem Belfastban, amikor
nézte, hogy a mocskos vén szentségtörő Slattery boldogan
belevág egy tetembe. – Egyelőre semmi jele a fickó
halhatatlan lelkének, ifjú uraim – viccelt, ahogy beletúrt,
rángatott, majd belsőségeket húzott ki, mint bűvész a
kendőket –, se a finom észérveket rejtő értelmének, de azért
keresem tovább. – Emlékszik a befőttesüvegekben
tehetetlenül, céltalanul lebegő agyakra, akár a pácolt karfiol, a
szivacsos féltekékből kiürült minden gondolat vagy vágy. A
felesleges hús, gondolja, a tehetetlen hús; hogyan idézhetünk
meg szellemet a csontból? Mindennek dacára ez az utca szép:
a megvizesedett téglák vörös izzása a holdfényben, a
csizmasarok kopogása a kövön, a gyapjúszövet íve-feszülése
egy férfi hátán, a flanelé egy nő csípőjén. A sirályok pörgése és
vijjogása, a kocsikerekek nyikorgása, nevetés, káromkodás, az
egész mindenség, az éjszaka durva harmóniája együtt olyan,
akár egy primitív szimfónia. Az ópium után ezt szereti a
legjobban: ezeket a szagokat, hangokat és képeket, illanó
szépségük lármáját és lüktetését. Egyszeriben mindenütt jelen
van egyfajta éberség, ami a közönséges világból hiányzik,
egyfajta hirtelen erő és lendület.
Ténfereg tereken és sikátorokban, lát viskókat és gazdag
házakat. Fogalma sincs, merre van észak, vagy merre van a
dokk, de tudja, hogy végül valahogy visszatalál. Megtanulta
már, hogy ilyenkor ne gondolkodjon, hanem bízza magát a
megérzéseire. Például miért éppen Hull? Miért éppen a
kibaszott bálnavadászat? Semmi érelme, és pont ez benne a
zseniális. Az, hogy mennyire nem logikus, hogy szinte idióta
ötlet. Az okos nem jut semmire, gondolja; a hülyék, a
zseniálisan hülyék öröklik a Földet. A főtérre ér, találkozik egy
lábatlan, toprongyos koldussal, aki a „Nancy Dawson”-t
fütyörészi, és az öklére támaszkodva vonszolja magát az
elsötétedett kövezeten. A két férfi megáll pár szóra.
– Merre van a Queen’s Dock? – kérdezi Sumner, és a
lábatlan koldus a koszos öklével mutatja.
– Arra. Melyik hajó?
– A Volunteer.
A koldus, kinek arca himlőhelyektől heges, és kinek
megcsonkított teste hirtelen ér véget ágyék alatt, a fejét rázza
és zihálva vihog.
– Ha Brownlee hajójára szegődött, saját magát baszta
seggbe, de istenesen.
 Sumner ezen elgondolkodik, majd a fejét rázza.
– Brownlee megteszi.
– Megteszi, ha el akar baszni mindent – feleli a koldus. –
Megteszi, ha egy fitying nélkül akar hazajönni, vagy haza se
akar jönni. Erre mind megteszi, ebben egyetértünk. Hallott a
Percival-ról. Hallania kellett a Percival-ról, a kurva életbe.
A koldus mocskos, formátlan barettet visel, amit régebbi és
jobb fejfedők maradványaiból toldottak össze.
– Indiában voltam – magyarázza Sumner.
– Kérdezzen meg bárkit errefelé a Percival-ról – mondja a
koldus. – Csak mondja ki, hogy Percival, és meglátja, mi lesz
a válasz.
– Akkor mesélje el – kéri Sumner.
A koldus hallgat egy pillanatig, mintha jobban fel akarná
mérni Sumner naivitásának nevetséges mértékét.
– Jéghegy aprította gyufává. Már három éve. A raktér
éppen tele volt bálnazsírral, és egyetlen hordót se mentettek
meg. Egy maréknyit se. Nyolc ember vízbe fulladt, tíz a
hidegbe pusztult bele, és akik életben maradtak, lópikulát se
kerestek.
– Balszerencse. Bárkivel megtörténhet.
– Csakhogy Brownleevel történt meg, nem mással. És egy
ennyire kibaszottul peches kapitány ritkán kap másik hajót.
– Baxter biztos bízik benne.
– Baxter egy alattomos geci. Ennyit mondok én Baxterről.
Alattomos, az bizony.
Sumner vállat von, és felnéz a holdra.
– Mi történt a lábával? – kérdezi.
 A koldus lenéz, és a homlokát ráncolja, mintha meglepné,
hogy nincs meg.
– Erről Brownlee kapitányt kérdezze. Mondja meg neki,
hogy Ort Caper küldte. Mondja meg neki, hogy egy szép este
együtt számláltuk a lábaimat, és kettő valahogyan hiányzott.
Majd meglátja, mit szól hozzá.
– Mért őt kérdezzem?
– Mert aligha hinné el az igazságot egy magamfajtának, egy
holdkóros károgásának venné, de Brownlee ugyanolyan jól
tudja az igazságot, mint én. Kérdezze meg tőle, mi történt a
Percival-on. Mondja meg neki, hogy Ort Caper üdvözletét
küldi, és meglátja, mit csinál az emésztésével.
Sumner elővesz egy fémpénzt a zsebéből, és a koldus
kinyújtott tenyerébe ejti.
– Ort Caper a nevem – kiabál utána a koldus. – Kérdezze
meg Brownleet, mi történt a lábammal, a kurva életbe.

Arrébb megérzi a Queen’s dokk szagát: a savanyú, hétköznapi

bűz, mint a megromló húsé. A raktárházak közti résekben, a
fűrésztelepek feltornyozott deszkái között megpillantja a
bálnavadászhajók és szlúpok körvonalát. Már elmúlt éjfél, az
utcák csendesebbek: ivászat tompa hangjai a dokkszéli
ivókból, a Penny Bankből, a Seaman’s Mollyból, időnként egy
üres bérkocsi zaja vagy egy szemeteskocsi zörgése. A csillagok
elfordultak, a dagadt holdat félig elrejti egy nikkelborítású
felhőtorony; kicsit távolabb a dokkban Sumner látja a
Volunteer-t, a széles derekú fedélzetet, a sötét, sűrű
kötélzetet. A fedélzeten nem jár senki, legalábbis ő nem látja,
befejezhették a rakodást. Most már csak a dagályt várják, meg
a gőzvontatót, hogy kihúzza őket a Humber-torkolatba.
Lelki szeme előtt megjelennek az északi jégmezők és a nagy
csodák, amiket minden bizonnyal látni fog: unikornis és
tengeri leopárd, rozmár és albatrosz, sarki viharmadár és
jegesmedve. Az irdatlan bálnákra gondol, amik összeverődve
hevernek a néma jégmezők alatt, akár ólmos viharfelhők.
Faszénnel lerajzolja az összeset, határozza el, vízfestékkel
tájképeket pingál, talán még naplót is vezet. Miért is ne?
Bőven lesz ideje, Brownlee ezt világossá tette. Rengeteget
olvas majd (magával hozta a szamárfüles Homérosz-kötetet);
feleleveníti az elhanyagolt görögtudását. Mi a faszért ne? Nem
sok dolga lesz: időnként kioszt széklethajtót, néha
megállapítja a halál beálltát, de azon kívül szinte nyaralás
lesz. Baxter legalábbis erre célzott. Arra célzott, hogy a
hajóorvos munkája egy bálnavadászhajón jogi formaság,
előírás, aminek eleget kell tenni, de a gyakorlatban rohadtul
nincs mit csinálni – ezért is olyan nevetséges a fizetés. Szóval
igenis írni és olvasni fog, gondolja, sokat alszik, beszélget a
kapitánnyal. Tulajdonképpen zavartalan, talán kissé unalmas
időszak lesz, de Isten a tudója, rá is fér ez India őrültsége
után: a mocskos hőség, a barbárság, a bűz. Akármilyen is a
grönlandi bálnavadászat, biztosan egyáltalán nem olyan.
 Harmadik fejezet

– Már erősödik a szél – mondja Baxter. – Fogadok, hogy jó

időt futnak Lerwickig.
Brownlee nekidől a kormányháznak, és egy zöld
slejmgolyót repít át a farkorlát felett, bele a széles Humber
barna homályába. Északra és délre hiányos partvonal tartja
össze a folyótorkolat és az ég rozsdás acélját. Előttük
vontatógőzös pöfög unalmasan, nyomában sirályok ugrálnak
és víz fortyog.
– Alig győzöm kivárni, hogy lássam, milyen faszfejeket
toborzott nekem Lerwickben – mondja Brownlee.
Baxter elmosolyodik.
– Csupa jó embert – mondja. – Csupa igazi shetlandit:
szorgalmas, buzgó, szófogadó mind.
– Tudja, én meg akarom tölteni a rakteret, amikor elérjük
az Északi-tengert.
– Mivel töltené meg?
– Bálnazsírral.
Baxter a fejét ingatja.
 – Nekem nem kell bizonyítania, Arthur. Én tudom,
kicsoda.
– Bálnavadász vagyok.
– Valóban, és rohadt jó. Nem magával van probléma,
Arthur, és nem is velem. A történelemmel van problémánk.
Harminc éve bármelyik féleszű meggazdagodhatott, aki
szerzett egy hajót meg egy szigonyt. Maga is emlékszik még.
Emlékszik az Aurorá-ra huszonnyolcban? Már júniusra
visszatért, júniusra, a kurva életbe, és olyan magasan állt rajta
a bálnacsont, mint a fejem. Nem azt mondom, hogy akkor
könnyű volt, mert sose volt könnyű, maga is tudja. De meg
lehetett csinálni. Most meg kell hozzá, mi is, kell hozzá egy
kétszáz lóerős gőzmotor, szigonyágyúk meg sok-sok
szerencse. És még akkor is sanszos, hogy a hajó olyan üresen
jön vissza, hogy kong.
– Megtöltöm a rakteret – állítja nyugodtan Brownlee. –
Addig rugdosom ezeknek a rohadékoknak a valagát, amíg meg
nem töltöm a rakteret.
Baxter feléje lép. Az öltözete inkább ügyvédé, mint
tengerészé: fekete borjúbőr csizma, nankingmellény, lila
nyaksál, sötétkék fésűsgyapjú zsakettkabát. A haja ritkás és
szürke, az arca vörös és eres, a szeme elhomályosult. Évek óta
halálos betegnek látszik, pedig egyetlen napot sem hiányzik az
irodából. Ez az ember olyan, akár a bibliai meszelt sír,
gondolja Brownlee, de hogy beszélni tud, az hétszentség.
Szavak, szavak, szavak: végtelen, megállíthatatlan kibaszott
szóáradat. Akkor is mondja majd, amikor a földbe teszik.
– Megöltük mindet, Arthur – folytatja Baxter. – Remek
volt, amíg tartott, és elképesztően ki is fizetődött. Volt
huszonöt kibaszott jó évünk. Csak aztán a világ lapozott, és ez
már egy új fejezet. Gondoljunk rá így. Nem valaminek a vége,
hanem valami jobbnak a kezdete. Különben se kell már
senkinek bálnaolaj, most már csak a petróleum, csak a gáz,
maga is tudja.
– A petróleum nem lesz tartós – mondja Brownlee. – Múló
hóbort. És bálnák még vannak… csak kell egy kapitány,
akinek van hozzá orra, meg legénység, aki képes azt csinálni,
amit mondanak neki.
Baxter a fejét ingatja és cinkosan közelebb hajol. Brownlee
orrát pomádé, mustár, pecsétviasz és fokhagyma illata csapja
meg.
– El ne bassza ezt nekem, Arthur – mondja. – Nehogy
elfelejtse, mit is akarunk igazából. Ez nem büszkeség kérdése,
nem a maga büszkesége a tét, és nem is az enyém. És
semmiképp nem a kibaszott halakról van szó.
Brownlee válasz nélkül elfordul. A lapos és kietlen
lincolnshire-i partot bámulja. Sosem szerette a szárazföldet,
gondolja. Túl stabil, túl tömör, túl magabiztos.
– Ellenőriztette valakivel a szivattyúkat? – kérdezi Baxter.
– Draxszel – feleli.
– Drax jó pasas. A szigonyosokon nem spóroltam, igaz?
Remélem, ezt észrevette. A három legjobbat szereztem meg.
Drax, Bálnás Jones meg az a hogyishívják, Otto. Bármelyik
kapitány örülne ennek a háromnak.
– Megteszik – ismeri el –, azok hárman megteszik, de
Cavendisht nem ellensúlyozzák.
– Cavendisht muszáj, Arthur. Cavendish értelmes döntés.
Már sokszor megbeszéltük Cavendisht.
 – Hallottam, hogy a legénység morgolódik.
– Cavendish miatt?
Brownlee bólint.
– Rossz lépés első tisztet csinálni belőle. Mind tudják, hogy
egy tehetetlen picsafej.
– Cavendish egy rakás szar, egy kurvapecér, az igaz, de azt
csinálja, amit mondanak neki. És ha az északi vizekre érnek,
Arthur, legkevésbé azt akarja majd, hogy valamelyik disznó
túl önálló legyen. Különben is ott lesz a másodtiszt, a fiatal
Black, hogy segítsen, ha gond lesz. Neki helyén van a szíve.
– És mit gondol az ír hajóorvosunkról?
– Sumnerről? – Baxter vállat von, majd kuncog. – Látta,
mennyiért szereztem meg? Két font egy hónapra, és
tonnánként egy shilling jutalék. Ez rekord, vagy legalábbis
közel van hozzá. Valami bűzlik nála, de nem hinném, hogy
izgatnunk kell magunkat miatta. Biztos vagyok benne, hogy
nem akarja, hogy beleüssük az orrunkat.
– Elhiszi a halott nagybácsit?
– Jézusom, dehogy. Mért, maga igen?
– Akkor maga szerint megfosztották a rangjától és
leszerelték?
– Ez a legvalószínűbb, de ha így is volt, kit érdekel?
Mostanság már azért is megfosztják őket a rangjuktól, ha
csalnak kártyában. Azt mondom, nekünk megfelel a fickó.
– Tudja, hogy ott volt Delhiben a magaslaton? Látta
Nicholsont, miután meghalt.
Baxter felvonja a szemöldökét, bólint, és látszik rajta, hogy
ez imponál neki.
 – Az a Nicholson egy kurva nagy hős volt. Ha még lenne
pár olyan emberünk, mint Nicholson, aki felhúzná őket az
első fára, és nem olyanok, mint az a picsaszagú Canning, aki
jobbra-balra kegyelmet osztogat, a Birodalom biztosabb
kezekben volna.
Brownlee egyetértőn bólogat.
– Azt hallottam, hogy egy szablyaütéssel ketté tudott vágni
egy embert – mondja. – Mármint Nicholson. Mint egy
uborkát.
– Mint egy uborkát! – nevet Baxter. – Az aztán szép
látvány lehetett, mi?
Jobbra elmarad mögöttük Grimsby, és Spurn Point finom
sárga vonala bukdácsol előttük. Baxter megnézi a zsebóráját.
– Jó időt futottunk – mondja. – Az előjelek kedvezőek.
Brownlee szól Cavendishnek, hogy jelezzen a
vontatógőzösnek. Úgy egy perc elteltével a gőzös lassít, és a
járművek közti kábel elernyed. Lekapcsolják, és Brownlee
parancsot ad a fővitorlák felvonására. A szél délnyugatról fúj,
a barométer stabilan áll. A keleti horizontot szürke felhők
torlaszolják el. Brownlee Baxterre pillant, aki mosolyog.
– Még valami, mielőtt itt hagyom, Arthur – biccent lefelé
Baxter.
– Tekertesse fel azt a kurva kötelet! – szól Brownlee
Cavendishnek –, és tartsák egyenesen. Nincs több vitorla.
A két férfi lemegy a fedélzeti lejárón, és belép a kapitányi
kabinba.
– Brandyt? – kérdezi Brownlee.
– Ha már én fizetem, miért ne – mondja Baxter.
Leülnek az asztal két oldalára, és isznak.
 – Elhoztam a papírokat – mondja Baxter. – Gondoltam,
szeretné a saját szemével is látni. – A zsebéből előhúz két
összetekert lapot, kigöngyöli és áttolja az asztalon. Brownlee
egy pillanatra lenéz. – Tizenkétezer font háromfelé osztva is
tekintélyes összeg, Arthur – folytatja Baxter. – Ezt
mindenképp tartsa észben. Sokkal több, mint amennyit
bálnagyilkolásért valaha kapna.
Brownlee bólint.
– Én csak azt akarom, hogy Campbell tényleg ott legyen –
mondja. – Ha Campbell nincsen ott, amikor szükségem van
rá, megfordítom ezt a teknőt, és hazajövünk.
– Ott lesz – mondja Baxter. – Campbell nem olyan idióta,
mint amilyennek kinéz. Tudja, hogy ha ez jól megy, ő
következik.
Brownlee a fejét ingatja.
– Mindig ez van mögötte.
– A pénzről szól, Arthur, csakis arról. A pénz azt csinál,
amit akar. Nem érdekli, hogy mi mit szeretnénk. Ha elzárjuk
az egyik járatot, kiváj magának egy másikat. Nem tudom
irányítani a pénzt, nem tudom megmondani neki, mit
csináljon, hová menjen. Bárcsak tehetném, a kurva életbe, de
nem tudom.
– Imádkozzon, hogy legyen odafönn elég jég.
Baxter felhajtja az italt, és feláll, hogy menjen.
– Á, jég mindig van – mondja könnyedén mosolyogva. –
Ezt mind a ketten tudjuk. És ha van olyan ember, akinek igazi
tehetsége van megtalálni, akkor az maga.
 Negyedik fejezet

1859. április első napján futnak be Lerwick kikötőjébe. A

hamuszín ég esővel riogat, és a városkát körülvevő alacsony,
fátlan dombok színe olyan, akár a nedves fűrészporé. Két
peterheadi hajó, a Tembla és a Mary-Anne már biztonságban
kikötött, a Truelove-ot Dundeeból másnapra várják. Brownlee
kapitány megreggelizett, és már megy is a városba, hogy
meglátogassa Samuel Taitet, a helyi szállítási vállalkozót, és
kiválogassa a legénység shetlandi szekcióját. Sumner azzal
tölti a délelőttöt, hogy kiosztja a dohányadagokat, és ellátja az
egyik matrózt, Thomas Andersont, akinek fájdalmas
húgycsőszűkülete van. Délután a priccsén hever, és Homérosz
olvasása közben elszundikál. Cavendish kopogása ébreszti fel,
aki elmagyarázza, hogy lelkes tengerészekből toboroz egy kis
csoportot azzal a céllal, hogy bensőséges vizsgálatnak vessék
alá a helyi szeszfőzde eredményeit.
– A partra szálló egység tagjai egyelőre jómagam, Drax, aki
bevallom, hitem szerint kibaszott pogány, Black, aki rendes
pasas, és állítólag csak gyömbérsört vagy tejet iszik, de erről
majd teszünk, és Bálnás Jones, aki walesi, szóval kurvára
csukott könyv mindnyájunk előtt. Mindent összevetve nagyon
kielégítő estének ígérkezik.
Drax és Jones eveznek. Cavendish szája be nem áll, egyik
történetet mondja a másik után, egy durva késharcról, aminek
tanúja volt, meg a ronda lerwicki nőkről, akiket megdugott.
– Istentelen büdös volt a luka. El se tudja képzelni, aki nem
szagolta meg.
Sumner a csónak farában ül Black mellett. Mielőtt elhagyta
a kabinját, elfogyasztott nyolc szemer ópiumtinktúrát (előző
tapasztalatai alapján éppen eleget, hogy a kirándulás
elviselhető legyen, de ne csináljon magából hülyét), és élvezi a
hangot, ahogy a víz az evezőlapátokon csobban, és az evezők
recsegnek a villában (boldogan ignorálja Cavendisht). Black
érdeklődik, először jár-e Lerwickben, és Sumner megerősíti,
hogy igen.
– Elmaradott helynek találja majd – mondja neki Black. –
Errefelé szegény a föld, és a shetlandieket nem érdekli a
fejlődés. Földművesek, gondolom, földműves erényeik
vannak, de semmi más. Ha kicsit járkál a szigeten, és látja a
földek meg az épületek nyomorúságos állapotát, majd
megérti, mire gondolok.
– És a városiak? Nekik leesik valami a bálnavadászatból?
– Néhánynak, de a legtöbb embert korrumpálja. A város
egészében olyan mocskos és ronda, mint bármelyik kikötő, a
legtöbbnél talán nem rosszabb, de nem is jobb.
– És hála istennek érte – kiabál közbe Cavendish. – Egy
tisztességes ital és egy jó kis lucskos pina, az embernek erre
van szüksége, mielőtt nekilát a bálnavadászás véres
munkájának, és szerencsére ebben a kettőben Lerwick
bővelkedik.
– Ez így igaz – erősíti meg Black. – Ha skót whisky és olcsó
ribancok érdeklik, Mr. Sumner, akkor tényleg jó helyen jár.
– Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen tapasztalt
vezetőim vannak.
– Szerencsés is – mondja Cavendish. – Mi ismerjük a
dörgést, nem igaz, Drax? Majd mi megmutatjuk, mitől döglik
a légy. Ebben nyugodt lehet.
Cavendish röhög. Drax, aki azóta meg se szólalt, hogy
elhagyták a hajót, felnéz az evezőjéről, és egy pillanatig
Sumnerre bámul, mintha azon tanakodna, kicsoda és mire
lehet jó.
– Lerwickben a legolcsóbb whiskyből hat penny egy pohár,
egy tisztességes ribanc egy shillinget kóstál, esetleg kettőt, ha
különleges elvárásai vannak. Nagyjából ennyi tudásra van
szükség.
– Drax nem a szavak embere, mint látja – mondja
Cavendish –, én viszont szeretek fecsegni, úgyhogy jó csapatot
alkotunk.
– És Jones? – kérdezi Sumner.
– Jones walesi, Pontypoolba valósi, soha senki se érti egy
kurva szavát se neki.
Jones megfordul, és azt mondja Cavendishnek, hogy
baszódjon meg.
– Látja, hogy értem? – mondja Cavendish. – Kurva nagy
zagyvaság az egész.
 A Queen’s Hotelben kezdenek, aztán átvonulnak a
Commercialbe, majd az Edinburgh Armsba. Az Edinburgh
Arms után átvonulnak Mrs. Brownhoz a Charlotte Streetre,
Drax, Cavendish meg Jones választanak maguknak egy lányt,
és felmennek az emeletre, míg Sumner (aki beópiumozva
sosem képes teljesíteni, ezért azt az ürügyet mondja, hogy
kankóból lábadozik) és Black (aki komoly képpel bizonygatja,
hogy ígérete szerint hűséges marad a jegyeséhez, Berthához)
lent maradnak és boroznak.
– Feltehetek egy kérdést, Sumner? – szólal meg Black.
Sumner a részegség sűrűsödő ködén át rábámul és bólint.
Black fiatal és buzgó, de közben, legalábbis Sumner szerint,
meglehetősen arrogáns. Nyíltan sosem durva vagy lenéző, de
az ember néha akkora önbizalmat érez benne, ami nincs
összhangban a pozíciójával.
– Igen, hogyne.
– Mit keres itt?
– Lerwickben?
– A Volunteer-en. Egy magafajta ember mit keres egy
grönlandi bálnavadászhajón?
– A minap este elmagyaráztam a helyzetemet az
étkezdében, ha jól emlékszem. A nagybácsim végrendeletét, a
tehenészetet.
– De akkor miért nem egy városi kórházban keres munkát?
Vagy egy időre miért nem indít praxist? A hajóorvos munkája
egy bálnavadászhajón kényelmetlen, unalmas és rosszul fizet.
Általában orvostanhallgatók vállalják, akiknek nincs pénze,
nem a maga korú és tapasztalatai emberek.
Sumner dupla szivarfüsthengert fúj ki az orrán, és pislog.
 – Talán gyógyíthatatlan különc vagyok – mondja –, vagy
egy hülye barom. Ez eszébe jutott?
Black mosolyog.
– Kétlem, hogy bármelyik igaz lenne. Láttam, hogy
Homéroszt olvas.
Sumner vállat von. Eltökélte, hogy tartja a száját, nem
mond semmit, ami az igazi helyzetére utalna.
– Baxter ajánlatot tett, és én elfogadtam. Talán
elhamarkodtam, de most, hogy elindultunk, már várom.
Szándékomban áll naplót vezetni, rajzolni, olvasni.
– Nem biztos, hogy olyan nyugodt utazás lesz ám, mint
arra maga számít. Tudja, Brownleenek van bőven mit
bizonyítani. Biztos hallott a Percival-ról. Szerencséje, hogy
utána rábíztak még egy hajót. Ha most kudarcot vall, akkor
neki vége. Maga persze a hajó orvosa, de láttam már, hogy az
orvost is rákényszerítették a vadászatra. Nem maga lenne az
első.
– Nem félek a munkától, ha erre gondol. Kiveszem a
részemet.
– Ó, abban biztos vagyok.
– És maga? Miért pont a Volunteer?
– Fiatal vagyok, nincs élő családtagom, se közeli barátaim.
Kockáztatnom kell, ha előre akarok jutni. Brownlee-ről
köztudott, hogy meggondolatlan, de ha sikerrel jár, jó sok
pénzt kereshet nekem, ha pedig megbukik, engem nem
hibáztathatnak, és az idő még mindig mellettem áll.
– Fiatalember létére maga elég ravasz.
– Nem akarom úgy végezni, mint a többiek: Drax,
Cavendish, Jones. Ők feladták a gondolkodást. Már nem
tudják, hogy mit csinálnak, vagy hogy miért csinálják. De
nekem van egy tervem. Öt év múlva, vagy hamarabb, ha
szerencsém lesz, saját hajót fogok vezetni.
– Van egy terve? – kérdezi Sumner. – És azt hiszi, az segít?
– De még mennyire – mondja Black olyan vigyorral, ami a
tiszteletteljes és az önhitt között lebeg. – Bízom benne.

Drax jön le elsőnek. Lerogy egy székbe Black mellett, és

megereszt egy hosszú, hangos fingot. A másik két férfi ránéz.
Drax kacsint, majd int a csaposnőnek, hogy kér inni.
– Egy shillingért volt már rosszabb is – mondja.
A sarokban rákezdi két hegedűs, és pár lány nekiáll
táncolni. Megérkezik néhány matróz a Zemblá-ról, és Black
odamegy hozzájuk beszélgetni. Cavendish jelenik meg, még a
gatyáját gombolja, de Bálnás Jonesnak semmi jele.
– A mi Mr. Blackünk önelégült egy pöcs, nem igaz? –
mondja Cavendish.
– Azt mondja, van egy terve.
– Megbaszhatja a kibaszott tervét – mondja Drax.
– Saját hajót akar – mondja Cavendish –, de nem fog
kapni. Kurvára nem érti, mi történik itt.
– Miért, mi történik itt? – kérdezi Sumner.
– Nem sok. A szokásos.
A Zembla matrózai a kurvákkal táncolnak; mind hujjognak
és dobognak a padlón. A levegőt kezdi megtölteni a fűrészpor
és a tőzegfüst. Dohány, hamu és állott sör meleg bűze érződik.
Drax megvetően néz a táncosokra, aztán megkéri Sumnert,
hogy hívja meg egy whiskyre. – Adok adóslevelet – mondja.
Sumner legyint, és rendel még egy kört.
 – Tudja, hallottam mindent Delhiről – hajol oda hozzá
Cavendish.
– És mit hallott?
– Hallottam, hogy pénzt lehetett keresni. Sokat fosztogatni.
Szerzett valamit?
Sumner a fejét rázza.
– A lázadók kisöpörték a várost, mire mi bejutottunk.
Magukkal vittek mindent. Mire mi odaértünk, csak kóbor
kutyák meg törött bútorok maradtak. Teljesen kifosztották.
– Szóval se arany, se drágakő? – kérdezi Drax.
– Itt ülnék ilyen magukfajta disznókkal, ha gazdag volnék?
Drax jó pár másodpercig úgy bámul rá, mintha túl
bonyolult kérdés lenne az azonnali válaszhoz.
– Gazdag és gazdag között is van különbség – mondja
végül.
– Hát én egyik se vagyok.
– De fogadok, hogy látott pár híres mészárlást – mondja
Cavendish. – Kibaszott aljas erőszakot.
– Orvos vagyok – feleli Sumner. – Nekem nem imponál a
vérontás.
– Nem imponál? – ismétli Drax gúnyosan elnyújtva,
mintha maga a szó is lányos és kissé abszurd lenne.
– Akkor nem lep meg, ha az jobban tetszik – mondja
gyorsan Sumner. – Engem nem lep meg a vérontás, már nem.
Drax a fejét ingatja, és Cavendishre néz.
– Engemet se lep meg a vérontás. Magát meglepi, Mr.
Cavendish?
– Nem gyakran, Mr. Drax. Általában véve teljesen
természetesnek veszek egy kis vérontást.
 Drax felhajtja az italát, és felmegy az emeletre megkeresni
Jonest, de nem találja. Az asztalhoz visszafelé jövet pár szót
vált a Zembla egyik matrózával. Ahogy leül, a matróz
utánakiabál valamit, de Drax nem törődik vele.
– Már megint? – morogja Cavendish.
Drax vállat von.
A hegedűsök a „Monymusk”-ot játsszák. Sumner figyeli a
mocskos, össze nem illő táncosokat, akik pörögnek-dobognak.
Emlékszik, amikor polkát járt Ferozepore-ban a lázadás előtti
napokban, emlékszik az ezredes báltermének nyirkos
hőségére, és a manillaszivar, rizspor és rózsavíz verejtékkel
keveredő illatára. A dallam vált, és pár kurva leül pihenni,
vagy előrehajolva megtámaszkodik a térdén, hogy levegőhöz
jusson.
Drax megnyalja az ajkát, felkel a székről, és átmegy a terem
túlsó felére. Addig oldalazik az asztalok között, amíg az előtt a
férfi előtt nem áll, akivel pár perce vitatkozott. Vár egy
pillanatot, majd előrehajol és válogatott ocsmányságokat súg
a férfi fülébe. A férfi arra pördül, Drax pedig kétszer a képébe
öklöz. Harmadszor is emeli az öklét, de mielőtt bevihetné az
ütést, két másik matróz hátrarántja és megtámadja.
A zene elhallgat. Sikítozás, káromkodás, összetörő bútorok
és üvegek zaja. Cavendish odamegy segíteni, de azonnal a
földre kerül. Ketten hat ellen. Sumner figyel, inkább maradna
semleges – ő orvos, nem kocsmatöltelék –, de számolni azért
tud, és tisztában van vele, mi a kötelessége. Leteszi a
borospoharat, és elindul.
 Egy órával később Drax lehorzsolt ököllel, sajgó farokkal és
whiskytől bűzösen evez vissza a megfogyatkozott társasággal a
Volunteer-re. Jones és Black nincs velük, Sumner a farban
nyögdécsel görnyedten, Cavendish mellette hever, és
hangosan horkol. Felettük az ég holdtalan, körülöttük a víz
tintaszínű. Ha nincsenek a bálnavadászhajó lámpái és a part
fényfoltjai, nem lehetne látni semmit, üresség venné őket
körül. Drax előrehajol, majd hátradől. Érzi a víz súlyát, majd a
könnyülését.
Amikor a hajóhoz érnek, Drax felébreszti Cavendisht a
kábulatból. Együtt felhúzzák a fedélzetre Sumnert, majd
leviszik a fedélközbe. A kabinja zárva van, a mellényzsebéből
kell kihalászniuk a kulcsot. Lefektetik a priccsére, és lehúzzák
a csizmáját.
– Ennek a szerencsétlen pasasnak orvosra lenne szüksége
– mondja Cavendish.
Drax nem figyel. Két kulcsot fedezett fel Sumner
mellényzsebében, és azon töpreng, mit nyithat a másik.
Körülnéz a kabinban, majd az ágy alatt észrevesz egy
lelakatolt utazóládát a gyógyszerláda mellett. Leguggol, és
mutatóujjával megböki.
– Mit csinál? – kérdezi Cavendish.
Drax megmutatja neki a második kulcsot. Cavendish
szipákol, és letöröl egy friss vérfoltot a felhasadt ajkáról.
– Biztos nincs benne semmi – mondja –, csak a szokásos
szar.
Drax kihúzza a ládát, a második kulccsal kinyitja a zárat, és
nekiáll átnézni a tartalmát. Kivesz egy kanavásznadrágot, egy
símaszkot, egy olcsó Íliász-t. Talál egy vékony mahagónitokot,
és kinyitja.
Cavendish halkan füttyent.
– Ópiumpipa – mondja. – Nahát, nahát.
Drax kiveszi a pipát, egy pillanatig méregeti, megszagolja a
fejét, majd visszateszi.
– Nem ez az – mondja.
– Nem micsoda?
Kivesz egy pár tengerészcsizmát, egy vízfestékes dobozt,
fehérneműket, kötött mellényt, három flanelinget, egy
borotválkozó szettet. Sumner az oldalára fordul, és felnyög. A
két férfi abbahagyja, amit csinál, és ránéz.
– Nézzük meg a láda fenekét – javasolja Cavendish. –
Talán a legalján eldugott valamit.
Drax beledugja a kezét, és tapogat. Cavendish ásít, elkezd
vakargatni egy mustárfoltot a kabátja könyökén.
– Van valami? – kérdezi.
Drax nem felel. A másik kezét is bedugja a ládába, és kivesz
egy koszos, szamárfüles borítékot. A borítékból kivesz egy
dokumentumot, és Cavendishnek adja, hogy olvassa fel.
– Katonai leszerelési papírok – mondja Cavendish, majd a
következő pillanatban: – Sumnert hadbíróság elé állították,
nem kap nyugdíjat. Kirúgták, hogy lába se érte a földet.
– Mért?
Cavendish a fejét rázza.
Drax megrázza a borítékot, aztán felfordítja. Egy gyűrű esik
ki. Arany, két jókora drágakővel.
– Strassz – mondja Cavendish. – Csak az lehet.
 Sumner feje felett egy kicsi, szögletes, lesarkított élű tükröt
rögzítettek a falra rézsarokkal: egy korábbi lakó hiúságának
testamentuma. Drax fogja a gyűrűt, egyszer megnyalja, majd
végighúzza az üveg felületén. Cavendish figyeli, aztán
előrehajol és alaposan megnézi a keletkezett vonalat: hosszú,
szürke és hullámos, akár egy banya fejéből kihúzott szál.
Megnyalja a mutatóujját, és letörli a port, hogy jobban meg
tudja ítélni a rovátka valós mélységét. Bólint. Egymásra
néznek, majd le Sumnerre, aki az orrán át veszi a levegőt, és
láthatóan mélyen alszik.
– Hindu zsákmány Delhiből – mondja Cavendish. – A
hazug disznó. De miért nem adja el?
– Biztosíték – magyarázza Drax, mintha nyilvánvaló lenne.
– Azt hiszi, ettől nagyobb biztonságban van.
Cavendish nevet, és a fejét rázza a gondolat balgaságán.
– A bálnavadászat tele van veszéllyel. Pár szerencsétlen
közülünk nem fog élve hazatérni. Ez tény.
Drax bólint, és Cavendish folytatja: – És ha egy ember
odaveszik a hajóról, akkor természetesen az első tiszt feladata
kiaukciózni az ingóságait a szegény özvegy érdekében. Vagy
tévedek?
Drax a fejét rázza.
– Igaza van, de még nem most. Nem Lerwickben.
– Nem hát, a kurva életbe. Még nem. Nem is úgy értettem.
Drax visszateszi a gyűrűt meg a leszerelési papírokat a
borítékba. A borítékot visszateszi a láda fenekére, és elrendezi
felette a holmikat úgy, ahogyan voltak. Kattanással lezárja a
lakatot, és visszatolja a ládát az ágy alá.
– Ne felejtse a kulcsokat – mondja neki Cavendish.
 Drax visszateszi a kulcsokat Sumner mellényzsebébe, aztán
a két férfi kilép a kabinból a folyosóra. Egy pillanatra
megállnak, mielőtt elválnának.
– Maga szerint Brownlee tudja? – kérdezi Cavendish.
Drax a fejét rázza.
– Senki nem tudja, csak mi – mondja. – Csak maga meg
én.
 Ötödik fejezet

Lerwickből hosszú napokon át északnak hajóznak ködben,

havas esőben és erős szélben, napokon át nincs
megkönnyebbülés, tenger és ég fortyogó, áthatolhatatlan
szürkeség nedves szövetévé kutyulódik össze. Sumner a
kabinjában marad és megállás nélkül okádik, képtelen olvasni
vagy írni, rémüldözik, hogy mit tett magával. Kétszer
szélvihar kapja őket oldalba keletről. A kábelek visítanak, és a
hajó gyémántkemény tenger habzó dombjai között bucskázik.
A tizenegyedik napon az időjárás megnyugszik, és jéggel
találkoznak: vékony, több yard hosszú, különálló tömbök
bukdácsolnak a szerény hullámokon. A levegő hideg, de az ég
tisztul, és a távolban ki tudják venni a Jan Mayen-sziget fehér
vulkanikus dudorát. Fedélzetre húzzák a fegyverzsákokat, és
puskaport, gyutacsot meg puskákat osztanak ki. A legénység
nekilát golyókat önteni, fókákra számítva megélesítik a
késeket. Két nappal később első ízben pillantanak meg egy
nagy fókarajt, és másnap pirkadatkor leeresztik a csónakokat.
A jégre kerülve Drax egyedül dolgozik, ide-oda jár
türelmesen és könyörtelenül, egyik csoporttól a másikig,
menet közben lődöz és üt. A fiatal állatok visítva próbálják
elvonszolni magukat, de túl lassúak és buták, hogy
elmenekülhessenek. Az idősebbekbe golyót repít. Amikor
megöl egy fókát, felfordítja, körbevágja a hátsó uszonyát,
majd nyaktól a nemi szervig felhasítja. A kése élét a hús és a
zsír közti résbe dugja, és nekiáll lefejteni a külső rétegeket.
Amikor végzett, a lenyúzott bőrt egy kötélre fűzi, amivel majd
húzni tudja, a vériszamos hústömböt, mint egy borzalmas
méhlepényt, a havon hagyja, hogy elcsipegessék a sirályok
vagy megegyék a medvebocsok. Több óra elteltével a jégtábla
olyan mocskos és foltos, akár egy hentes köténye, és mind az
öt csónakban bűzös halom fókabőr magaslik. Brownlee
visszahívja az embereket. Drax kivonszolja az utolsó adagot,
nyújtózik egyet, majd lehajol és beledugja a kését meg a
dorongját a sós vízbe, hogy leáztassa róluk a ráragadt vért és
agyvelőt.
Ahogy felcsörlőzik a csöpögő kupacokat a fedélzetre,
Brownlee megszámolja a fókabőröket, kikalkulálja, mennyit is
érnek. A négyszáz bőrből becslése szerint kilenc tonna olaj jön
ki, és a piacon minden egyes tonna, kis szerencsével, olyan
negyven fontért kel el. Jó kezdés, de tovább kell menniük. A
fókaraj kezd szétszóródni, és a jégtábla szélén
bálnavadászhajók szabályos kis flottillája kötött ki nagy
térközönként, holland, norvég, skót és angol, mind ugyanarra
a zsákmányra hajtanak. Mielőtt elfogyna a fény, Brownlee
felmászik az árbóckosárba egy látcsővel, és kiválasztja a
másnapi vadászat legígéretesebb helyét. A falka idén
szokatlanul nagy, és a jég, noha egyenetlen és helyenként
vékony, még hajózható. Tűrhető legénységgel ötven tonnát is
simán összeszedne, de még ezzel a rakás szarfaszúval, akiket
Baxtertől kapott, még velük is összejöhet harminc vagy akár
harmincöt. Holnap kiküld még egy csónakot, határozza el, egy
hatodik csónakot. Minden picsafejű, aki él és képes puskát
fogni, megy fókát ölni.
Négykor már világos van, megint leeresztik a csónakokat.
Sumner a hatodik csónakban ül Cavendishsel, a raktárossal, a
hajósinassal és több makacs szimulánssal. Mínusz hét fok
van, enyhe szél fúj, a tenger színe és állaga a londoni latyakra
emlékeztet. Sumner, aki fél a fagytól, símaszkot és kötött
kesztyűt visel. A térde közé szorítva fogja a puskáját. Fél órát
eveznek délkeletnek, amikor nem túl messze meglátják a
fókák sötét foltját. Lehorgonyozzák a csónakot a jéghez, és
kiszállnak. Cavendish a „Richmond Hill-i lány”-t fütyörészve
vezeti őket, a többiek rendetlen libasorban követik. Amikor
hatvan lépésen belül érnek, szétszóródnak és elkezdenek
lődözni. Megölnek három felnőtt fókát, és agyonvernek hat
bébit, de a többi sértetlenül elmenekül. Cavendish köp és
újratölt, majd felmászik egy torlasz tetejére, és körülkémlel.
– Ott – kiáltja a többieknek, különféle irányba mutatva –,
ott és ott.
A hajósinas hátramarad megnyúzni a halott fókákat, a
többiek szétválnak. Sumner keletnek gyalogol. A mozgó jég
állandó recsegése és nyüszítése mellett távoli lövéseket hall.
Még két fókát lelő, és tőle telhetően megnyúzza őket. Lyukat
szúr a bőrbe, azon kötelet fűz át, összeköti a két végét, aztán a
kötelet a vállára vetve elindul vissza.
Délre megöl még hat fókát, és egy mérföldre van a
csónaktól, százfontnyi recés szélű fókabőrt vonszol maga után
széles, lazán kapcsolódó jégtömbök között. Tántorog a
fáradtságtól. A válla fáj, a kötél lehorzsolta róla a bőrt, a
fagyos levegő marja a tüdejét. Amikor felnéz, százlépésre
maga előtt megpillantja a visszafelé baktató Cavendisht, és
odébb, jobb felől egy másik férfit, sötét ruhában, aki
ugyanarra tart és szintén bőröket vonszol. Kiált nekik, de a
szél elragadja a hangját, és egyik férfi sem áll meg vagy néz
körül. Sumner továbbnyomul, és közben arra a melegre és
oltalomra gondol, amit a kabinja nyújt, no meg az öt rövid
nyakú ópiumüvegre, amik úgy sorakoznak a
gyógyszerládában, akár katonák a dísztéren. Már minden
vacsora után megiszik huszonegy szemért. A többiek azt
hiszik, a görögtudását pallérozza, és gúnyolják érte, pedig
amíg azok kártyáznak vagy az időjárásról társalognak, ő a
priccsén hever a strukturálatlan, alig leírható gyönyör
állapotában. Olyankor lehetne bárhol, lehetne bárki. Elméje
ide-oda siklik az idő és a tér összekeveredett vidékein –
Galway, Lucknow, Belfast, London, Bombay –, egy perc egy
óráig tart, egy évtized viszont alig egy másodperc alatt
elsuhan. Vajon az ópium a hazugság, töpreng el néha, vagy a
világ körülöttünk, a vér és szorongás, unalom és aggodalom
világa a hazugság? Ha mást nem is tud, azt igen, hogy
mindkettő nem lehet igaz.
Egyméternyi széles réshez ér két jégtábla között, és
megtorpan. A kötél végét átdobja a túloldalra, majd tesz egy
lépést hátra, felkészül a rövid ugrásra. Most már havazik, a hó
körös-körül megtölti a levegőt, a szél az arcának és
mellkasának csapja. Tapasztalatból tudja, hogy jobb a rossz
lábáról elugrani, és a jóra érkezni. Tesz egy rövid lépést, majd
egy nagyobbat, gyorsabbat. Behajlítja a térdét, és felfelé löki
magát, de az elrugaszkodó lába oldalra csúszik a jégen:
könnyed ugrás helyett nevetségesen előrebillen, mint egy
bohóc – fejjel előre, pörgő karokkal –, egyenesen bele a
fekete, jeges vízbe.
Egy hosszú, rémisztő pillanatra elmerül, megvakul.
Csapdosva függőleges helyzetbe hozza magát, majd egyik
karját kilendíti, és megkapaszkodik a jég szélében. A víz
veszett hidegétől kiszakadt belőle a szusz; levegő után kapkod,
harsog a vér a fülében. Másik kézzel is megkapaszkodik, és
próbálja kihúzni magát a vízből, de nem bírja. A jég
túlságosan csúszós, a karjai pedig túlságosan legyengültek a
sok munkától. Nyakig van a vízben, és a hó sűrűbben esik.
Hallja a lomha tengeren mozgó jég csikorgását és ásítását
maga körül. Ha ez a két tömb összesodródik, agyonnyomja.
Ha túl sokáig marad a vízben, valószínűleg elveszíti az
eszméletét, és megfullad.
Új fogást keres, aztán másodszor is megpróbál
felhúzódzkodni. Egy pillanatig mozdulatlan agóniában lóg, se
teljesen bent, se kint, ám aztán mindkét keze lecsúszik a
jégről, és hanyatt visszazuhan. Tengervíz tölti meg a száját és
az orrát; köpködve-harákolva löki magát a felszínre.
Átvizesedett ruhája hirtelen gigantikus súllyal húzza lefelé. A
gyomra és az ágyéka már lüktet a hidegtől, lábfeje és lábszára
kezd zsibbadni. Hol a picsában van Cavendish?, gondolja.
Cavendishnek látnia kellett, hogy beleesett a vízbe. Segítségért
kiált, majd még egyszer, de nem jön senki. Egyedül van. A
kötelet elérné, de tudja, hogy a ráfűzött bőrök nem elég
nehezek, hogy elbírják. Saját erejéből kell kimásznia.
 Harmadszor is megragadja a jeget, és mindkét lábbal
erősen rúgva próbálja magát előrelökni. A jobb könyökével
megtámaszkodik a jégen, majd a bal tenyerét teszi le. A
könyökét belefúrja a jégbe, és az istentelen erőfeszítéstől
zihálva-nyögve még jobban kiemeli magát, először az álla és
az arca emelkedik a jégtömb széle fölé, majd a felsőteste kis
szelete. A bal kezét lenyomja, amilyen erősen csak bírja, és a
könyökét tengelyként használva még nyer öt-hat centit. Egy
kurta pillanatra azt hiszi, a libikóka az ő javára billen, és
sikerülni fog, de amint ez a gondolat megfogalmazódik benne,
a jégtábla, amin támaszkodik, oldalra rándul, a jobb könyöke
elcsúszik, az álla keményen csattan a jég éles peremén. Egy
pillanatra felnéz a fehér, elboronált égre, majd kábán és
tehetetlenül hátracsúszik a sötét vízbe.
 Hatodik fejezet

Brownlee azt álmodja, hogy vért iszik egy régi cipőből. O’Neill
vére, de O’Neill már belehalt a hidegbe és a tengervízivásba.
Egymásnak adják a cipőt, és sorban minden reszkető ember
iszik belőle. A vér meleg, megszínezi az ajkukat és a fogukat,
akár a bor. Mi a faszom, gondolja Brownlee, mi a büdös
faszom? Az embernek élni kell még egy órát, akár még egy
percet. Mi más van még? A raktérben több hordó kenyér
úszik, ezt tudja, söröshordók is, de senkinek nincs ereje vagy
esze elérni. Ha több idejük lett volna… de a sötétben kész
káosz volt. Három és fél méternyi víz a raktérben, és
negyedóra múlva már csak a hajóorr jobb oldala látszott a
zabolátlan hullámok felett. O’Neill meghalt, de a vére még
meleg. Az utolsó ember a cipő belsejét nyalja, végighúzza ujját
a sarok belső részén. Ijesztő a vér színe. A világon minden
más szürke, fekete vagy barna, de a vér nem. Isteni jel,
gondolja Brownlee. Kimondja: – Isteni jel. – Az emberek
ránéznek. A hajóorvoshoz fordul, és utasítást ad. Érzi O’Neill
vérét a torkában meg a gyomrában, szétterjed a testében, új
életet ad neki. Az orvos mindenkit kivéreztet, végül saját
magát is. Vannak, aki lisztet kevernek a vérükhöz, hogy
tésztát gyúrjanak, mások úgy vedelik a cipőből, akár az
iszákosok. Nem bűn, mondja magának, már nem maradt bűn,
csak vér, víz és jég; csak élet meg halál, meg közte a szürke-
zöld térség. Ő nem hal meg, ezt mondja magának, most sem,
sohasem. Amikor szomjas, a saját vérét issza, amikor éhes, a
saját húsát eszi majd. Hatalmasra nő a lakomától, megtölti az
üres eget.
 Hetedik fejezet

Amikor Black megtalálja Sumnert, már halottnak látszik. A

teste két jégtábla közé szorult; a feje és a válla víz felett van,
minden más viszont alatta. Az arca csontfehér, kivéve az ajkát,
ami sötét, természetellenes kék. Lélegzik egyáltalán? Black
lehajol, hogy ellenőrizze, de nem tudja megállapítani: a szél
túl hangos, és körös-körül visít meg csikorog a jég. Ránézésre
a hajóorvos minden porcikája keményre fagyott. Black fogja a
fókabőrös kötelét, és Sumner mellkasa köré erősíti. Kétli,
hogy egymaga ki tudja húzni, de azért megpróbálja. Először
oldalra rántja, hogy kiszabadítsa a résből, majd megveti a
sarkát a hóban, és teljes erejével felfelé húzza. Sumner merev,
mozdulatlan teste meglepően könnyen emelkedik, mintha a
tenger úgy döntött volna, mégsem kell neki. Black ledobja a
kötelet és előreugrik, megragadja Sumner nagykabátjának
elázott vállpántját, és kihúzza a teste többi részét is a jég
tetejére. Átfordítja, kétszer pofon vágja. Sumner nem reagál.
Black még keményebben megüti. Az egyik szemhéj
hunyorogva kinyílik.
– Édes istenem, maga él – mondja Black.
 Kétszer a levegőbe lő a puskájával. Tíz perc elteltével Otto
érkezik két emberrel a mentőcsapatból. Mind a négy ember
megfog egy-egy végtagot, és visszaviszik a hajóra, amilyen
gyorsan csak bírják. Sumner nedves ruhája megfagyott a jeges
sarki levegőben, olyan érzés, mintha egy nehéz bútordarabot
cipelnének a jégen, nem pedig eleven embert. A hajóhoz érve
Sumnert csörlővel emelik be, majd lefektetik a fedélzeten.
Brownlee lenéz rá.
– Lélegzik egyáltalán a szerencsétlen fasz?
Black bólint. Brownlee csodálkozva ingatja a fejét.
Leviszik az étkezdébe, és ollóval levagdossák róla a fagyott
ruhát. Black jól megpakolja a tűzhelyt szénnel, és mondja a
szakácsnak, hogy forraljon vizet. Kacsazsírral dörgölik az
orvos jeges bőrét, aztán becsavarják átforrósított
törülközőkbe. Sumner nem mozog, nem beszél; még él, de
kómában van. Black mellette marad; a többiek néha bejönnek
bámulni vagy tanácsot adni. Éjfél körül az orvos szeme rövid
időre hunyorogva kinyílik, és adnak neki brandyt, amit egy
sötétbarna vérfolttal egyetemben felköhög. Senki nem számít
rá, hogy túléli az éjszakát. Hajnalban, amikor mégis azt látják,
hogy lélegzik, az étkezdéből átviszik a saját kabinjába.
Amikor magához tér, Sumner egy pillanatig azt hiszi, hogy
még Indiában van, hogy egy nyirkos sátorban fekszik a
magaslaton Delhi felett, és a Volunteer orrának csattanó
jégtömbök a nehéztüzérség lövésváltásai a bástyák és az
előőrsök között. Egy pillanatig olyan érzés, mintha nem
történt volna vele semmi rettenetes vagy visszavonhatatlan,
mintha hihetetlen módon második esélyt kapott volna.
Lehunyja a szemét, és megint elalszik. Amikor egy órával
később kinyitja, Black áll az ágya mellett.
– Tud beszélni? – kérdezi.
Sumner egy pillanatig csak néz rá, majd megrázza a fejét.
Black segít neki felülni, aztán egy teáscsészéből húslevest etet
vele. A húsleves íze és melege túl sok. Sumner két kanál után
becsukja a száját, és hagyja, hogy a folyadék lecsorogjon az
állán a mellkasára.
– Igazság szerint halott kéne, hogy legyen – mondja neki
Black. – Három kibaszott óráig volt a vízben. Normális ember
nem él túl ilyen lubickolást.
Sumner orrának hegye és a szeme alatti rész feketére
fagyott. Nem emlékszik a jégre, a hidegre vagy a zöld vízre, de
arra emlékszik, hogy felfelé nézett, mielőtt megtörtént vele az,
ami történt, hogy látta a milliárd hópehellyel teletömött eget.
– Ópium – mondja.
Reménykedve néz Blackre.
– Mondani akar valami? – kérdezi Black, és közelebb hajtja
a fejét.
– Ópium – ismétli Sumner a fájdalomra.
Black bólint, és benyúl a gyógyszerládába. Az ópiumot
rummal keveri, és segít Sumnernek meginni. Égeti Sumner
torkát, egy pillanatig azt hiszi, ki fogja okádni, de végül sikerül
lent tartani. Kimerítette a beszéd, és nem tudja (mivel biztos
nem Indiában van), hol van, és kicsoda. Hevesen
megborzong, és elsírja magát. Black visszaengedi a priccsre,
és betakarja egy durva gyapjútakaróval.
Az étkezdében vacsora alatt Black jelenti, hogy a hajóorvos
a javulás jeleit mutatja.
 – Nagyon jó – mondja Brownlee –, de mostantól nem lesz
hatodik csónak. Nem kell, hogy még egy faszfej halála terhelje
a lelkiismeretemet.
– Csak balszerencse volt – mondja Cavendish kimérten. –
Valaki lecsúszott a jégről egy hóviharban. Bárkivel
megtörténhet.
– Ha engem kérdeznek, még jól jött ki belőle – mondja
Drax. – Szörnyet kellett volna halnia, vagy megfulladni. Tíz
perc abban a vízben, és az ember vére megrögösödik, és a
szíve felmondja a szolgálatot, de a hajóorvos mégis életben
van. Rohadt nagy mázli.
– Mázli? – mered rá Black.
Brownlee felemeli a kezét.
– Mázli vagy nem mázli, akkor sem lesz hatodik csónak. És
amíg mi, tengerészek halra vadászunk, a hajóorvos a
kabinjában marad, olvassa a Homéroszt, húzkodja a
fütykösét, vagy mi a faszomat csinál ott bent.
Cavendish a szemét forgatja.
– Van, akinek könnyű – mondja.
Brownlee rámered.
– A hajóorvosnak is megvan a maga dolga a hajón,
Cavendish, ahogy magának is. És ezzel zárjuk le a témát, a
kurva életbe.
Drax és Cavendish éjfélkor találkoznak, őrségváltáskor.
Cavendish félrevonja a szigonyost, és körülnéz, mielőtt
megszólal.
– Azért még meghalhat ám – mondja. – Látta, hogy néz ki?
– Úgy néz ki, mint egy picsafej, akit nehéz kicsinálni –
mondja Drax.
 – Szívós egy gané, az biztos.
– Golyót kellett volna ereszteni bele, amikor volt rá
lehetőség.
Cavendish a fejét rázza, és megvárja, amíg az egyik
shetlandi elmegy mellettük.
– Azt nem úsztuk volna meg. Brownlee kurvára odavan
érte, és Black is.
Drax félrenéz, amíg pipára gyújt. Felettük az ég zsizseg a
csillagoktól; kék-fekete jégréteg borítja a kötélzetet és a
fedélzetet.
– Mennyit érhet az a gyűrű? – kérdezi Cavendish. –
Szerintem húsz guinea-t, akár huszonötöt.
Drax a fejét rázza és szipákol, mintha a kérdés méltatlan
lenne hozzá.
– Nem a maga gyűrűje – mondja.
– És nem is Sumneré. Szerintem azé a faszé, aki éppen
ráteszi a kezét.
Drax visszafordul Cavendish felé, és bólint.
– Ebben van valami.

Az elsötétített kabinban, vastag halom medvebőr és takaró

alatt Sumner lázasan és gyengén, mint egy újszülött, elalszik,
felébred, újra elalszik. Miközben a hajó északnyugatnak tart
ködön és szemerkélésen keresztül, a hajótestet borító hatvan
centi jég súlyától elnehezülve, miközben a legénység
bújtatófákkal és fakalapácsokkal vési le a jeget a fedélzetről és
a korlátról, Sumner ópiumos elméje elszakítja horgonyát, és
visszafelé sodródik, oldalra sodródik, folyékony álomtájakra,
melyek olyan félelmetesek és megnevezhetetlen élettől
sűrűek, mint a zöld sarki víz, mely a fejétől harminc centire
szorítja és csapdossa a fát. Lehetne bárhol és bármikor, de
gondolatai, akár a mágneshez rohanó vas, mindig egy helyre
térnek vissza.
Nagy sárga épület a rakettpálya mögött, az elképesztő zaj és
a hús meg ürülék mészárszékbűze: akár egy jelenet a
pokolból. Harminc vagy több tákolt hordágy érkezik óránként,
három-négy egyszerre, hozzák a halottakat és a sebesülteket.
Fiatalemberek megcsonkított, felrobbant tetemeit dobálják be
egy miazmás melléképületbe. A sebesültek csapdosása, a
haldoklók sikolyai. Amputált végtagok koppannak
fémvályúkba. A csontot mardosó fém szakadatlan hangja,
akár egy műhelyben vagy fűrészmalomban. A padló nedves és
ragacsos a kiömlött vértől, a csillapíthatatlan hőség, a
tüzérségi ütegek dübögése és rázkódása, meg a mindenhol,
mindenen várakozás vagy válogatás nélkül megtelepedő
fekete legyek felhői: szemben, fülben, szájban, nyílt sebben.
Az egész mindenség hihetetlen mocska, vonítások és
könyörgések, vér és szar, végtelen, végtelen fájdalom.
Sumner egész délelőtt dolgozik, tapogat, fűrészel,
összevarr, amíg el nem szédül a kloroformtól, hányingert nem
kap a mészároskodástól. Sokkal rosszabb, mint bármi, amit
valaha ismert vagy képzelt. Férfiakat, akiket órákkal korábban
látott hősködni és röhögni a magaslaton, darabokban hoznak
hozzá. Végeznie kell a kötelességét, mondja magának,
szorgalmasan dolgozni. Immár csak ez lehetséges, minden
ember csak ezt teheti. A többi alorvos – Wilkie és O’Dowd – is
csupa verejték, és könyékig véres, csakúgy, mint ő. Amint
vége az egyik műtétnek, máris kezdődik a másik. Price, a
műtőssegéd nézi át az érkező hordágyakat, a halottakat
félretolja, a megcsonkítottakat sorba rendezi. Corbyn, a
rangidős orvos dönti el, melyik végtagot kell azonnal
amputálni, melyiket lehet megmenteni. A Coldstream
gárdistákkal volt Inkermannál, egyik kezében puska, a
másikban szike, tíz óra alatt kétezer halott. Vérpettyes a
bajsza. Nyílgyökeret rág a bűz ellen. Ez semmi, mondja a
többieknek; ez bazmeg egy pofa sör. Vágnak, fűrészelnek,
muskétagolyót keresnek. Izzadnak, káromkodnak, és úgy
érzik, hányni fognak a hőségtől. A sebesültek folyamatosan
vízért sikoltoznak, de sosincs elég, hogy csillapítsa a
szomjukat. A szomjuk obszcén, a szükségleteik tűrhetetlenek,
de Sumnernek el kell viselnie őket, folytatnia kell, amit csinál,
ameddig csak bírja. Nincs ideje dühre, undorra vagy
félelemre, nincs ideje vagy energiája semmire, csak a
munkára.
Késő délutánra, három-négy órára a harc lelassul, az
áldozatok folyama előbb megcsappan, majd teljesen elapad.
Azt beszélik, hogy az angol csapatok rábukkantak egy nagy
itallerakatra a Lahore-kapu közelében, és tömegesen hülyére
itták magukat. Akármi is az oka, az előrenyomulás megakad,
legalábbis egyelőre, és sok órája először Corbyn és a segédei
szünetet tarthatnak a munkában. Kosarakban ennivalót és
ballonokban vizet hoznak be, és több sebesültet visszavisznek
a magaslaton lévő ezredkórházba. Miután lemosta magáról a
vért, és megevett egy tányér kenyeret és hideg húst, Sumner
lefekszik egy ágyra, és elalszik. Heves vita ébreszti. Egy
turbános férfi jelent meg a tábori kórház ajtajában egy
sebesült gyerekkel; segítséget kér, O’Dowd és Wilkie
hangosan megtagadják.
– Vigye innen – mondja neki Wilkie –, mielőtt magam
eresztek bele golyót.
O’Dowd felvesz egy szablyát a sarokból, és látványosan
kivonja a hüvelyéből. A férfi nem moccan. Corbyn megy oda,
és rászól O’Dowdra, hogy nyugodjon meg. Futólag
megvizsgálja a gyereket, és a fejét rázza.
– A seb súlyos – mondja. – A csont széttört. Nem él sokáig.
– Levághatja – erősködik a férfi.
– Féllábú fiút akar? – kérdezi Wilkie.
A férfi nem felel. Corbyn megint a fejét rázza.
– Nem segíthetünk – mondja. – Ez a kórház katonáknak
van.
– Angol katonáknak – teszi hozzá Wilkie.
A férfi nem mozdul. Vér csöpög a gyerek széttört lábából a
frissen felmosott padlóra. A fejük körül még mindig
légyfelhők köröznek, és egy-egy sebesült időnként felnyög
vagy segítséget kér.
– Ráérnek – mondja a férfi körülnézve. – Van idejük.
– Nem segíthetünk – ismétli meg Corbyn. – Menjen el.
– Nem vagyok szipoj – mondja a férfi. – Hamid a nevem.
Szolga vagyok. Farooknak, a pénzkölcsönzőnek dolgozom.
– Mért van még mindig a városban? Mért nem menekült el
az összes többivel a támadás előtt?
– Meg kell védenem a gazdám házát.
O’Dowd a fejét rázva nevet.
– Szégyentelenül hazudik. Aki a városban maradt, az csakis
áruló lehet, kötelet érdemel.
 – És a gyerek? – kérdezi Sumner.
A többiek ránéznek.
– A gyerek a háború áldozata – mondja Corbyn. – És azt
nem kaptuk parancsba, hogy segítsünk az ellenség sarjain.
– Nem vagyok az ellenségük – mondja a férfi.
– Mondja maga.
A férfi reménykedve Sumner felé fordul. Sumner visszaül,
pipára gyújt. A gyerek vére egyre csak csöpög a padlóra.
– Mutatok kincset – mondja a férfi. – Ha most segítenek,
mutatok kincset.
– Milyen kincset? – kérdezi Wilkie. – Mennyit ér?
– Kétezer. Arany és drágakő. Tessék.
Óvatosan lefekteti a gyereket egy kecskelábú asztalra, és a
tunikájából kivesz egy kis kecskebőr erszényt. Corbynnak
nyújtja, és Corbyn elveszi, kinyitja. A tenyerébe önti a
fémpénzeket, egy pillanatig nézi, majd a mutatóujjával
tologatja őket, aztán Wilkie-nek adja.
– Még sok ilyen – mondja a férfi. – Sok-sok.
– Hol van az a kincs? – kérdezi Corbyn. – Milyen messze?
– Nem messze. Nagyon közel. Megmutatom most.
Wilkie O’Dowdnak adja a pénzt, O’Dowd meg Sumnernek.
Az érmék melegek és kissé zsírosak. A szélük sorjátlan, a
felületükön arab írás elegáns szalagja.
– Csak nem hisz neki? – kérdezi Wilkie.
– Még hány ilyen van? – kérdezi Corbyn. – Száz? Kétszáz?
– Kétezer, mondtam – mondja a férfi. – A gazdám híres
pénzkölcsönző. Magam ástam el, mielőtt elmenekült.
Corbyn odamegy a fiúhoz, és lehámozza a lábáról a
véráztatta kötést. Megnézi és megszagolja a tátongó sebet.
 – Csípőből le tudjuk venni – mondja –, de valószínűleg
akkor is meghal.
– Megcsinálják most?
– Most nem. Majd ha visszajön ide a kinccsel.
A férfi boldogtalan képet vág, bólint, aztán lehajol, és súg
valamit a fiúnak.
– Maguk hárman menjenek vele – mondja Corbyn –, és
vigyék Price-ot. Fegyvert is vigyenek, és ha bármit gyanúsnak
találnak, lőjék le ezt a rohadékot, és jöjjenek vissza. Én
maradok a fiúval.
Egy pillanatig senki nem mozdul. Corbyn állhatatosan néz
rájuk.
– Négy egyenlő rész, és mindenki ad tizedet Price-nak. És
amit a hadizsákmány-vizsgálók nem tudnak, amiatt nem fáj a
fejük.

Elhagyják a kórházat, és a Kasmíri-kapu füstölgő romjain

át belépnek magába a városba. Szétrombolt falak halmain
másznak át, füstölgő tetemek mellett, amiket pária kutyák
szimatolnak és rágcsálnak. Felettük rongyos szárnyú keselyűk
csapdosnak és panaszkodnak, mozsárágyúk sisteregnek és
dübögnek. Kordit és megperzselt hús bűze érződik, muskéták
durrognak a távolban. Keskeny, szétlőtt utcákon navigálnak,
amiket eltorlaszolnak a törött bútorok, kizsigerelt állatok és
elhagyott fegyverek. Sumner elképzeli, hogy minden barikád
és lőrés mögött egy lövésre kész szipoj kuporog. Úgy gondolja,
túl nagy kockázatot vállalnak, és a kincs valószínűleg
hazugság, de tudja, hogy ostobaság lenne nemet mondani egy
olyan embernek, mint Corbyn. Az angol hadsereg alapja a
tekintély, és ha valaki előre akar jutni, nagyon fontos, hogy kit
ismer. Corbynnak vannak barátai a hadsereg orvosi
tanácsában, a sógora meg kórházfelügyelő. Ő maga egy
hencegő és unalmas alak, az igaz, de ha ez a közös titok, ez az
illegális zsákmány összekapcsolná őket, az nem jönne rosszul
Sumnernek. Akár ez jelenthetné a kiutat a hatvanegyes
gyalogezredből egy nagyobb tekintélynek örvendő ezredbe. De
persze csak akkor, ha a zsákmány valódi.
Befordulnak egy sarkon, és egy géppuskaállásnál részeg
gyalogsági katonákba ütköznek. Az egyik tangóharmonikán
játszik, a másik lehúzott bricsesszel egy favödörbe ürít; üres
brandysüvegek hevernek szanaszét.
– Kik maguk? – kiáltja az egyik.
– Orvosok – mondja Wilkie. – Szüksége van valakinek
ellátásra?
A katonák egymásra néznek, és röhögnek.
– Cotteslow-nak meg kell vizsgáltatnia a hülye fejét –
mondja az egyik.
– Hol vannak a tisztek?
Ugyanaz az ember talpra áll, hunyorog, és bizonytalan
léptekkel feléjük indul. Egy-két lépésnyire megáll, és köp. Az
egyenruhája rongyos, vértől és puskaportól foltos. Hányás,
húgy és sör szaga árad belőle.
– Mind meghaltak – mondja. – Mind egy szálig.
Wilkie lassan bólint, és elnéz a géppuskaállás mellett az
utca vége felé.
– És hol az ellenség? A közelben?
– Ó, elég közel. Ha arra néz, talán még csókot is küldenek
magának.
 A többiek megint röhögnek. Wilkie ignorálja őket, és
visszafordul, hogy tanácskozzon a többiekkel.
– Micsoda szégyen, a kurva életbe. Ezeket fel kéne kötni
kötelességmulasztásért.
– Ennél tovább nem jutunk – mondja O’Dowd. – Idáig
nyomultak előre.
– Most már nagyon közel – mondja Hamid. – Még két
perc.
– Túl veszélyes.
Wilkie megvakarja az állát, és köp.
– Előreküldjük Price-t – mondja. – Ő előremegy, és jelent.
Ha biztonságos, követjük mi is.
Mind Price felé fordulnak.
– Egytizedért kurvára nem – mondja.
– És ha megduplázzuk? – ajánlja Wilkie. A másik kettőre
néz, és a másik kettő rábólint.
Price, aki eddig guggolt, most lassan feláll, vállára veszi a
puskát, és Hamidhoz megy.
– Vezess – mondja neki.
A másik kettő leül és vár. A részeg katonák nem törődnek
velük. Sumner pipára gyújt.
– Kapzsi kis szarházi ez a Price – mondja O’Dowd.
– Ha megölik, ki kell találnunk valami mesét – mondja
Wilkie. – Corbyn nem fog örülni.
– Corbyn – csóválja a fejét O’Dowd. – Kibaszott Corbyn.
– Price a rokona vagy a sógora? – kérdezi Sumner. –
Mindig elfelejtem.
O’Dowd vállat von és a fejét rázza.
 – A sógora – mondja Wilkie. – Sir Barnabas Gordon.
Edinburghban láttam, kémia-előadást tartott.
– Corbynból aztán semmit nem szed ki – mondja O’Dowd
Sumnernek –, ne is számítson rá. Gárdista volt, és a felesége
bárónő.
– Ezek után le lesz kötelezve nekünk – véli Sumner.
– Az olyan ember, mint Corbyn, sose érzi magát
lekötelezve. Megkapjuk a részünket a szajréból, már ha
létezik, de higgye el nekem, ennyi.
Sumner rábólint, aztán elgondolkodik.
– Maga már próbálta?
Wilkie erre elmosolyodik, de O’Dowd nem szól semmit.
Tíz perccel később Price visszajön és jelenti, hogy
megtalálták a házat, és az út elég biztonságosnak tűnik.
– Látta a kincset? – kérdezi tőle O’Dowd.
– Azt mondja, a belső udvarban ásta el. Megmutatta, hol,
és nekiállítottam ásni.
Követik Price-t keskeny sikátorok szövevényében, majd
kiérnek egy széles utcára, ahol a boltokat kifosztották, a házak
becsukott zsalukkal és némán állnak. Egy lelket sem látni,
Sumner azonban biztos benne, hogy ezek az épületek
embereket rejtenek: rettegő családok kuporognak a nyirkos
sötétben, nyalogatják a sebeiket, csendben felkészülnek. A
közelből tivornyázás hangját hallják, távolabbról ágyútüzet. A
nap nyugodni kezd, de a hőség kitartó, könyörtelen. Átvágnak
az úton, csontok, rongyok és törött bútorok füstölgő halmai
között, majd még száz lépés után Price megáll egy nyitott ajtó
előtt, és bólint.
 Az udvar kicsi és szögletes, a meszelt falak foltosak és
koszosak, a lepotyogott gipsz helyén itt-ott kilátszik a
vályogtégla. Minden falba két boltívet építettek, azok felett
rozoga fabalkon fut. Hamid az udvar közepén guggol.
Kiemelte az egyik járólapot, és az alatta lévő laza földet
kapirgálja.
– Segítsenek – mondja. – Sietni kell.
Price letérdel mellé, és elkezd a kezével ásni.
– Látok egy dobozt – mondja kisvártatva. – Nézzék.
A többiek odagyűlnek. Price és Hamid kirángatják a dobozt
a földből, és O’Dowd a puskája tusával feltöri. A doboz négy-
öt szürke vászonerszényt tartalmaz.
Wilkie kiveszi az egyiket, belenéz, és elneveti magát. –
Jézusom.
– Kincs? – kérdezi Price.
Wilkie megmutatja a zacskót O’Dowdnak, O’Dowd
elvigyorodik, aztán nevet és hátba veri Wilkie-t.
Price kiveszi a másik három erszényt is a dobozból, és
kinyitja őket. Kettő tele van fémpénzzel, a harmadikban
karkötők, gyűrűk és drágakövek.
– Bassza meg – suttogja Price.
– Hadd nézzem azokat a szépségeket – mondja Wilkie.
Price odaadja neki a legkisebb erszényt, és Wilkie a poros
járólapokra önti a tartalmát. A három alorvos letérdel a
csillogó halom köré, akár a márványgolyókkal játszó
iskolások.
– Kifeszegetjük az összes követ, az aranyat meg
beolvasztjuk – mondja O’Dowd. – Nem bonyolítjuk.
– Vissza kell menni – szólal meg Hamid. – A fiamért.
 Azok még mindig a kincs mámorában vannak, rá se
hederítenek. Sumner előrehajol, és kiveszi az egyik gyűrűt.
– Mik ezek a kövek? Gyémántok? – Hamid felé fordul. –
Ezek gyémántok? – mutatja neki a gyűrűt. – Ez igazi?
Hamid nem felel.
– A fiún jár az esze – mondja O’Dowd.
– A fiú meghalt – mondja Wilkie fel se nézve. – Az a fiú
már akkor kurvára halott volt.
Sumner Hamidra néz, aki még mindig nem beszél. Szeme
nagyra tágult félelmében.
– Mi az? – kérdezi Sumner.
Hamid a fejét ingatja, mintha a válasz túl bonyolult lenne,
mintha a magyarázatok ideje elmúlt volna, és ők már, akár
tudják, akár nem, egy sötétebb és következményekkel
terhesebb fázisba kerültek.
– Menjünk – mondja. – Kérem.
Hamid megfogja Price ingujját, és megpróbálja az utca felé
rángatni. Price kirántja a karját, és ökölbe szorítja a kezét.
– Vigyázz, mit csinálsz!
Hamid hátralép és mindkét kezét a feje fölé emeli: a néma
ellenkezés aktusa, de egyúttal jön rá Sumner, a megadásé is.
De kinek adja meg magát?
Muskéta reccsen felettük a balkonon, és Price tarkójából
vér- és csontszegfű robban ki. Wilkie megpördül a sarkán,
felkapja a puskája csövét, és vadul lődöz felfelé, de nem talál
el semmit, aztán viszont őt kétszer is eltalálják: először a
nyakán, aztán magasan a mellkasán. Rajtuk ütöttek;
hemzsegnek a szipojok. O’Dowd megragadja Sumner karját,
és hátrarántja a ház sötétjébe és biztonságába. Wilkie az
udvar járólapjain vonaglik; feltépett nyakából vér spriccel
karmazsin sugarakban. Sumner a csizmája orrával kilöki az
utcai ajtót, mire válaszul golyó koppan az ajtókeretbe. Az
egyik támadó leugrik a rozoga balkonról, és üvöltve rohan
feléjük. O’Dowd rálő, de elvéti. A szipoj szablyája behatol
O’Dowd gyomrába, és vörösen, csöpögve félig kibújik a hátán.
O’Dowd vért köhög, zihál, csodálkozva nézi, mit tettek vele. A
szipoj buzgó, szenvedélyes ábrázattal nyomja még beljebb a
kardot. Szénfekete szeme vadul kidülled, barna bőrén verejték
csillog. Sumner két lépésre áll tőle, nem többre; a vállához
emeli a puskáját, és lő. A férfi arca azonnal eltűnik, a helyén
sekély, tálszerű mélyedés keletkezik, tele hússal és porcogóval,
fogdarabokkal és nyelvcafatokkal. Sumner eldobja a puskát,
és kirúgja a bejárati ajtót. Ahogy kilép, egy golyó csíp a
vádlijába, egy másik pedig a falba csapódik, centikre a fejétől.
Megtántorodik, felnyög, egy másodpercre előredől, de aztán
visszanyeri az egyensúlyát, és féloldalasan futásnak ered.
Újabb golyó süvít el a feje felett. Bal csizmája megtelik vérrel,
melegen cuppog. A háta mögött üvöltések harsannak. Az utca
csupa törött tégla, edénycserép, zsákvászon, csont és por.
Mindkét oldalt üres polcú üzletek és kioszkok, megroggyant
vászontetejük lyukas és rohadt. Otthagyja az utcát, beleveti
magát a földutak és sikátorok eszelős labirintusába.
A magas stukkófalakon repedések és zsírcsíkok.
Csatornaszag, döglegyek moraja. Sumner háborodottan és
céltalanul biceg, amíg a fájdalom megállásra nem készteti.
Egy kapualjban leguggol, és lefeszegeti a csizmáját. Maga a
seb elég tiszta, de a sípcsontja eltörött. A flanelinge aljából
letép egy csíkot, és körültekeri a sebet, amilyen erősen csak
bírja, hogy elállítsa a vérzést. Eközben hányinger és gyengeség
forró hulláma csapja meg. Lehunyja a szemét, és amikor újra
kinyitja, galambok fekete örvénye kering a sötétülő égen, akár
egy spórafelhő. A hold már feljött; minden oldalról a tüzérség
csüggesztő, szüntelen robaja hallatszik. Eszébe jut Wilkie meg
O’Dowd, és megborzong. Hosszan beszívja a levegőt, és
magára parancsol, hogy kurvára szedje össze magát, különben
ő is meghal. A város holnapra biztosan elesik, mondja
magának; amikor a brit katonák kijózanodnak,
előrenyomulnak. Ha elbújik, és addig kihúzza, megtalálják és
hazaviszik.
Talpra kászálódik, és rejtekhelyet keres. A szemközti ajtó
résnyire nyitva. Odabiceg, menet közben vért csöpögtetve. Az
ajtó mögötti helyiségben poros gyékényszőnyegek, egy falhoz
tolt, törött dívány. Az egyik sarokban máz nélküli üres
vizeskorsó, a padlón teáskanna és poharak. Az egy szem
magas ablak a sikátorra néz, és alig ad fényt. A túlsó falon
függönnyel takart boltív nyílik egy kisebb szobára, ahol
tetőablak és sparhelt van. Van egy fa konyhaszekrény is, de
üres. A helyiségben savanyú bivalytej, állott hamu és fafüst
szaga érződik. Az egyik sarokban egy kisfiú fekszik
összekuporodva egy mocskos takarón.
Sumner nézi egy pillanatig, töpreng, hogy él vagy meghalt.
Túl sötét van, hogy lássa, lélegzik-e. Némi nehézség árán
lehajol, és megérinti a fiú arcát. Az érintés halványpiros
ujjnyomot hagy. A fiú megmoccan, kezét végighúzza az arcán,
mintha legyet hessegetne el, majd felébred. Amikor meglátja
az ott álló Sumnert, megijed és felkiált. Sumner lepisszegi. A
fiú abbahagyja a kiabálást, de még mindig ijedt és gyanakvó.
Sumner lassan hátralép, szemét le nem véve a fiúról, és
óvatosan leereszkedik a döngölt földre.
– Víz kell – mondja. – Nézd, megsebesültem. – A lábára
mutat, amiből csorog a vér. – Itt.
A kabátzsebébe nyúl pénzért, és akkor jön rá, hogy még
nála a gyűrű. Nem emlékszik, hogy a kabátzsebébe tette, pedig
ott van. Megmutatja a fiúnak, és jelzi, hogy vegye el.
– Víz kell – ismétli. – Pani.
A fiú a gyűrűt nézi, de nem mozdul. Tíz-tizenkét éves lehet;
az arca vékony, cipője sincs, mocskos dhotit és
vászonmellényt visel.
– Pani – visszhangozza.
– Igen – bólint Sumner. – Pani, de senkinek ne mondd
meg, hogy itt vagyok. Holnap, amikor jönnek az angol
katonák, én segítek neked. Megvédelek.
A fiú rövid hallgatás után hindusztáni nyelven válaszol:
üres, csattogó szótagok hosszú sora, akár egy kecske
mekegése. Miért alszik egy gyerek ilyen helyen?, merül fel
Sumnerben. Egy üres szobában egy csatatérré vált városban?
Meghalt a családja? Nem maradt senki, aki megvédje? Eszébe
jut, amikor húsz évvel korábban a sötétben feküdt egy
elhagyott faházban, miután a szüleit elvitték a tífusz-kórházba
Castlebarban. Az anyja megígérte, hogy hamarosan
visszajönnek érte, a kezébe fogta az ő két kezét, és
ünnepélyesen megígérte, de nem jöttek vissza. Csak az
orvosnak, William Harpernek tűnt fel a gyerek hiánya, és
másnap visszament érte, és a fiú még ott feküdt, ahol hagyták.
Harper aznap zöld tweedöltönyt viselt; disznóbőr csizmája
sáros-vizes volt az utazástól. Felemelte a fiút az
összepiszkított matracról, és kivitte. Sumner még most is
emlékszik a gyapjú és a bőr szagára, az orvos egyenletes
lélegzetének nyirkos melegére, és a halk, könnyed
káromkodására, ami az ima egy új formájának tetszett.
– Megvédelek, amikor az angolok ideérnek – győzködi
Sumner. – Megvédelek. Érted?
A fiú még egy pillanatig bámul rá, majd bólint és kimegy.
Sumner visszateszi a gyűrűt a zsebébe, lehunyja a szemét,
fejét a falnak dönti, és vár. A seb körül a hús forró, és csúnyán
duzzadt. A lába lüktet a fájdalomtól, és a szomjúság már
kibírhatatlan. Eltöpreng, hátha a fiú elárulja a szipojoknak,
hátha a következő ember, akit lát, a gyilkosa lesz. Ebben az
állapotban könnyű lenne megölni: nincs fegyvere, amivel
védekezzen, és még ha lenne is, alig-alig maradt ereje
küzdeni.
A fiú egy korsó vízzel tér vissza. Sumner megissza a felét, a
maradékkal kiöblíti a sebét. Közvetlen a boka felett a sípcsont
hátrafelé dől. Alatta haszontalanul lóg a lábfej. A frontkórház
szörnyűségeihez képest az ő sérülése enyhe, a látvány mégis
félelemmel tölti el. A tűzhelyhez csoszog, a mellette
felhalmozott rakásból kiválaszt két fát. Az inge zsebéből
kiveszi a bicskáját, kipattintja a pengét, és elkezdi faragni a
fát. A fiú közömbösen figyeli. Sumner a lába két oldalához
fogja a fadarabokat, majd a takaróra mutat, amin a fiú aludt.
A fiú odaviszi, és Sumner csíkokra tépi. A fiú nem segít, nem
beszél. Sumner előrehajol, és a koszos takarócsíkokkal elkezdi
átkötni a rögtönzött síneket. Elég szorosan, mondja magának,
de ne túl szorosan.
 Hamarosan úszik a verejtékben, és liheg. Torkában keserű
hányásíz tolul fel. Az izzadság csípi a szemét, az ujjai
remegnek. Átdugja a második takarócsíkot a lába alatt, majd
felül összehúzza a két végét. Csomót akar kötni, de túl erős a
fájdalom. Feladja, egy pillanatra szünetet tart, aztán újra
próbálkozik, és kudarcot vall. Száját néma sikolyra nyitja,
aztán morog és hanyatt dől a padlón. Lehunyja a szemét, és
várja, hogy lélegzethez jusson. A szíve úgy ver, mintha egy
súlyos ajtót újra meg újra jó erősen becsapnának a távolban.
Vár, és az éles fájdalom végül émelyítő sajgássá apad.
Átfordul, és a fiúra néz.
– Segítened kell – mondja.
A fiú nem reagál. Kis fekete legyek kotnyeleskednek az ajka
és a szemöldöke előtt, de nem is próbálja elhessegetni őket.
Sumner a lábára mutat.
– Kösd meg nekem. Szorosan, de ne túl szorosan.
A fiú feláll, a sebre néz, majd mond valamit hindusztániul.
– Szorosan, de ne túl szorosan – ismétli Sumner.
A fiú letérdel, megfogja a takarócsíkot, és elkezd csomót
kötni. A csont két vége összenyomódik. Sumner felüvölt. A fiú
megtorpan, de Sumner türelmetlenül int, hogy folytassa. A fiú
megköti a csomót, aztán a másikat, és a harmadikat. Amikor
kész, a fiú kimegy a ház mögött lévő kúthoz, újra megtölti a
vizeskancsót, és behozza. Sumner iszik a vízből, majd elalszik.
Amikor felébred, a fiú mellette fekszik. Nedves fűrészporszaga
van, és nem nagyobb egy kutyánál; hosszan, sekélyen lélegzik.
A szinte fénytelen szobában kinyújtott teste alig több mint a
sötétség egy sűrűbb foltja. Sumner, anélkül hogy mozgatná a
lábát, odanyúl és megérinti a gyereket olyan gyengéden,
amilyen gyengéden csak tudja. Nem biztos benne, teste
melyik részét érinti. A lapockáját, nem? A combját? A fiú nem
moccan, nem ébred fel.
– Jó kisember vagy – súgja neki Sumner. – Jó kisember,
bizony.
Pirkadatkor újrakezdődik a zárótűz. A dörrenések eleinte
túl távoliak, de ahogy a lövészek ráéreznek a távolságra, és az
angol csapatok folyamatosan nyomulnak előre utcáról utcára,
egyre közelednek és hangosodnak. A szoba remeg, friss
repedés cikázik át a plafonon. Hallják a fejük felett elhúzó
ágyúgolyók heves altzümmögését, majd az összeomló falak
tompa basszusmoraját.
– Maradunk – mondja a fiúnak. – Maradunk és várunk.
A fiú bólint és vakarózik. Talált egy kéregdarabot, és
valamit, ami fehérrépalevél lehet, azokat rágcsálja. Sumner
pipára gyújt, és némán fohászkodik, hogy Tommy Atkins
előbb érkezzen meg, mint hogy lövedék találja el a házat, vagy
lerohanják a menekülő lázadók. Egy idő múlva muskéták
dörrenését hallják, majd emberi hangokat. Valaki odakint
káromkodik, parancsokat ordibál. Fent léptek dobognak,
ajtók csapódnak. Sumnert hirtelen elfogja a rémisztő érzés,
hogy bekerítették, hogy védtelen; elfogja a késztetés, hogy
lekuporodjon és elbújjon. A fiú várakozón néz rá. Sumner
megkapaszkodik a tűzhelyben, és felhúzza magát. Lábában a
fájdalom émelyítő, de elviselhető. Nekidől a fiúnak, és együtt
az ajtóhoz botladoznak. Ágyú dörren, majd sikolyok
harsannak. A fiú Sumnerhez simul. Sumner résnyire kinyitja
az ajtót, és kikémlel. Egy falnak dőlt halott indiait lát, a
sikátor végén a résben angol egyenruha villan. A levegő
puskaporfüsttől csípős, megtölti a sárga por meg a harc
pánikja és vadsága.
– Gyorsan – mondja a fiúnak –, gyorsan, mielőtt itt
hagynak minket.
Végigbicegnek a sikátoron a kiabálás és lövöldözés
irányába, de a zajok már halkulnak. A frontvonal
továbbmozog. Mire kiérnek az útra, csak romokat és vérfoltos
tetemeket látnak. Az egyik kapualjban brit katona jelenik
meg, egyik kezében pisztoly, a másikban egy zsák szajré.
Sumner segítségért kiált neki. A katona hátrapördül, és rájuk
néz. A tekintete vad, vörös egyenruhája verejtéktől és vértől
mocskos. A fiút meglátva egy pillanatra megmerevedik, majd
felkapja a pisztolyát, és lő. A golyó a mellkasa közepén találja
el a fiút, és hanyatt löki. Sumner leguggol, és két kezét erősen
a fiú lüktető sebére nyomja. A pisztolygolyó a szegycsontot
roncsolta szét, és egyenesen átment a szívén. Vérbuborékok
buggyannak ki és pukkannak szét a fiú szürke ajkán, sötét
szeme befordul, és egy pillanat múlva már halott.
A katona köp egyet, megrándul, majd elkezdi újratölteni a
pisztolyt. Sumnerre néz, és elvigyorodik.
– Kurva jó szemem van – mondja. – Mindig is az volt.
– Maga egy kibaszott elmebeteg – feleli Sumner.
A katona röhög, és a fejét rázza.
– Én mentettem meg a drága életét. Erre gondoljon.
Hordágy érkezik, és Sumnert ráfektetik. A szétrombolt
városon át visszaviszik a rakettpálya mögötti frontkórházba. A
sebesültek hordái között először fel sem figyelnek rá, de
amikor Corbyn meglátja, gyorsan felviszik az emeletre egy
különszobába.
 Kap enni, kap vizet és egy adag ópiumot, és küldenek egy
ápolót, hogy átkötözze és rendes sínbe tegye a lábát. Sumner
hol elszenderedik, hol felébred. Hallja az ágyúk szakadatlan
robaját és lentről a sebesültek vonítását. Besötétedik, mire
Corbyn feljön hozzá. Olajlámpást hoz, és manillaszivart rág.
Kezet ráznak, és Corbyn egy pillanatig farkasszemet néz vele,
szomorkás értetlenséggel, mintha Sumner gondosan
megtervezett kísérlet lenne, ami váratlanul befuccsolt.
– Akkor a többiek mind meghaltak? – kérdezi.
Sumner bólint.
– Megleptek bennünket.
– Mázlista, hogy túlélte. – Corbyn felemeli a takarót, és
rápillant Sumner lábára.
– A seb tiszta, a törés nem vészes – mondja Sumner. – Egy
ideig talán bottal kell járnom, de ennyi.
Corbyn bólint és elmosolyodik. Sumner várakozón nézi.
Mindjárt ajánlatot tesz, gondolja, illendő jutalmat kínál a
szenvedésemért.
– Biztos azt hitte, én is meghaltam, amikor senki nem jött
vissza.
– Ez volt az általános vélemény – mondja Corbyn. Kis
szünet után hozzáteszi: – Természetesen örülök, hogy
tévedtünk.
– Tényleg volt kincs, de lázadók bujkáltak a házban.
– Szóval csapdába sétáltak. Nagy hiba.
– Nem csapda volt, véletlen – mondja Sumner. – Senki
nem sejthette, hogy ott vannak.
– Egy orvosnak elhagyni a posztját, ez súlyos vétség.
 Corbyn tekintete megkeményedik, és fürkészőn nézi
Sumnert. Az nyitja a száját, majd becsukja.
– Remélem, érti, mire célzok – folytatja Corbyn. – Persze
örülök, hogy megúszta, ennek ellenére a jelenlegi helyzete
nem örvendetes. Valószínűleg vádat emelnek maga ellen.
– Vádat? – Egy zavaros pillanatig Sumnerben felmerül,
hogy ez egy nagyobb terv része, amit Corbyn a távollétében
főzött ki. Egy nagyobb stratégia eleme, ami kölcsönösen a
hasznukra válik.
– A körülmények elkerülhetetlenné teszik – folytatja
Corbyn. – A roham kritikus fázisban tartott. Három orvost
elveszíteni egy ilyen időszakban… – Felvonja a szemöldökét,
és lustán szürkésbarna füsthengert fúj a tintás sötétbe.
Sumner mellkasa élesen megfeszül, és kezd szédülni,
mintha a szoba hirtelen megbillenne, noha ez képtelenség.
– Ha vádat emelnek, remélem, számíthatok a
támogatására, Mr. Corbyn.
Corbyn a homlokát ráncolja, és fejét rázza.
– Nem látom, miben tudnék a segítségére lenni – mondja
könnyedén. – A tények magukért beszélnek.
– A tegnapi napra gondolok – mondja Sumner. – A
történtekre. A fiúra meg a többire.
Corbyn közben letette az olajlámpást egy kis asztalra, és
lassan fel-alá járkál az ágy lábánál. Mielőtt válaszolna, a
nyitott ablakhoz megy, és egy ideig ott áll, mintha
vacsoravendégre várna, aki késik.
– A tábornok feltehetőleg nem törődik az apró részletekkel
– mondja. – Amikor magára itt volt szükség, elhagyta a
kórházat, hogy kincset keressen. Három ember meghalt,
maga súlyos sebesüléssel tért vissza. A távollétében sebesült
bajtársai, köztük több tiszt, kezelés nélkül, gyakran súlyos
kínok közt feküdt. Attól tartok, neki elég ennyit tudni.
– Azt várja tőlem, hogy tartsam a számat? Fogadjam el a
büntetést? Ezért le fognak szerelni.
– Én csak azt tanácsolnám, ne rontsa tovább a már amúgy
is rossz helyzetet. Ha az én nevemet is belekeveri, azzal nem
jár jól. Erről biztosíthatom.
Szünet áll be, a két férfi farkasszemet néz, Corbyn arca
szigorú, de egyúttal nyugodt és magabiztos. A katonaságnál
rendszeresített merevség alatt gazdagság és gondtalanság
szülte végtelen, hanyag önbizalom rejlik, az a hit, hogy a világ
alakítható, hogy az ember a kedvére formálhatja.
Sumner feje sajogni kezd. Harag és önvád keserű epéje
tolul fel.
– Szóval semmit nem kínál kárpótlásul mindazért, amin
átmentem?
– A tanácsomat kínálom, azazhogy fogadja el a tettei
kellemetlen következményeit. Egyetértek, hogy pechje volt,
viszont életben van, a többiek meg nem, úgyhogy talán van
miért hálásnak lennie.
– Még megvan a kincs – mondja Sumner.
Corbyn elfintorodik, és a fejét rázza.
– Nem, most csak hazudik. Semmi nem volt magánál,
amikor behozták.
– Szóval megnézte, mielőtt e mellett a megoldás mellett
döntött – mondja Sumner.
Corbyn álla megfeszül, és a beszélgetés kezdete óta most
először feszeng.
 – Ne provokáljon. Azzal nem segít az ügyén.
– Nekem nincs ügyem. Ezt maga is ugyanolyan jól tudja.
Ha a tábornok elé kerülök, vége a karrieremnek.
Corbyn vállat von.
– Még ma este átviszik az ezredkórházba, és egy-két nap
múlva hivatalosan vádat emelnek. Találkozunk a
meghallgatáson.
– Miért csinálja ezt velem? – kérdezi Sumner. – Mi a célja?
– A célom?
– Tönkretesz engem, de miért?
Corbyn a fejét ingatja, és halványan mosolyog.
– A kelta lélekben van valami melankolikus vonás, ami
vonzónak találja a mártírságot. De ez nem a maga inge, Mr.
Sumner, ne vegye magára. Én pusztán a kötelességemet
végzem. Maga is sokkal jobban tette volna, ha végzi a magáét.
Azzal kurtán biccent, és az ajtó felé indul. Sumner nézi,
ahogy kilép, hallja a csizmája sarkát kopogni a falépcsőn,
hallja az asszonáns brit hadarását, amint parancsot ad
valakinek. Ahogy az orvos ott fekszik, ahogy helyzete valósága
ránehezedik, érzi, hogy jelleme meghatározó elemei –
buzgóság, hit, megátalkodottság, egyfajta elkeseredett,
kimondhatatlan büszkeség – elfoszlanak. Amikor William
Harper meghalt, és nem hagyott rá semmit – hiszen addigra
mindenét eladta, zálogosította, elherdálta vagy elitta –, akkor
is kitartott; az eltökéltsége nem csappant. Többé nem
járhatott az egyetemi előadásokra, és nem lakhatott
Belfastban, de akkor meglátta a hadseregben a felemelkedés
másik útját. Sokkal lassabb és sokkal keményebb út, ezzel
tisztában volt, de nem lehetetlen. Elhitte, hogy még meg tudja
csinálni, valahogy még meg fogja csinálni. Csakhogy a
rugalmasság és szorgalom régi tartalékai most egy csapásra
kiürültek. A gürcölés évei, a makacsság, türelem és
ravaszkodás évei. Lehetséges? És ha lehetséges, az mit jelent?
Forró harag rázta meg amiatt, amit Corbyn művelt vele, aztán
erre felelve, ugyanolyan erősen, csak szélesebben és
hevesebben, mint egy hosszú szürke hullám, ami erőt gyűjtött,
és végre partot ér, jött a szégyen jeges árja.
 Nyolcadik fejezet

A Jan Mayen-szigettől három hét a Farewell-fok. Az ég tiszta

és kék, de a szél szeszélyes jó napokon erősen fúj délről,
máskor viharos, bizonytalan, vagy akár el is áll. A legénységet
lefoglalja a csónakcsigák megolajozása, szigonykötelek
ellenőrzése, lándzsák és szigonyok karbantartása. A sikeres
fókavadászat után a hangulat emelkedett. Brownlee érzi az
általános optimizmust, azt a hitet, hogy idén melléjük
szegődött a szerencse, és jó vadászévadnak néznek elébe. A
Hullban tapasztalt elégedetlenkedő mormolás elhalt:
Cavendish ugyan még mindig bosszantó pöcs, de
hozzáértőnek bizonyul a munkájában, és Black, a helyettese
röhejesen ambiciózus és éveit meghazudtolóan ravasz. Az
orvos szépen felépült a kis híján halálos mártózásból. Kezd
visszatérni a színe és az energiája, az étvágya pedig már vissza
is tért. Habár az elfagyás nyoma még nyersen virít az arcán és
az orra hegyén, a legtöbb nap látni a fedélzeten, tornázik vagy
a naplójába rajzolgat. Campbell a Hastings-en vár rájuk
valahol előttük, a Disko-sziget közelében, de a két hajó csak a
megfelelő pillanatban találkozik, addig egyáltalán nem fognak
kapcsolatba lépni egymással. A biztosítók manapság a
cinkosság minden jelére figyelnek, és egy olyan nehéz és
aránytalanul biztosított hajó, mint a Volunteer, már így is
gyanús. Tehát ez Brownlee utolsó útja. Nem így szerette volna
befejezni, de így is jobb, mint még öt évig ingázni egy
szenesuszályon Middlesbrough és Cleethorpes között, mint
egy barom. A Percival-ról életben maradtak közül senki nem
ment többet tengerre – megháborodott agy, hiányzó végtagok,
félelemtől rángó test –, csak neki sikerült. Csak ő volt elég
makacs vagy hülye, hogy folytatni akarja. Az ember előre
nézzen, ne hátra, ezt mondogatja állandóan Baxter. Az számít,
ami ezután következik. És bár Baxter kétségtelenül seggfej,
zsivány és a szíve mélyéig szélhámos, azért ebben van némi
igazság, gondolja.

A Farewell-fok körül a jéghegyek sűrűbbek és veszélyesebbek,

mint általában. Az ütközést elkerülendő a Volunteer
kénytelen még jó száz mérföldet megtenni nyugatnak teljes
vitorlázattal, aztán fordulhat észak-északkeletnek, a Davis-
szoros középső részébe. Az előfedélzetről – itt üldögél, amikor
elég meleg van – Sumner a madarakat lesi: póling, havasi
hófajd, alka, gavia, tőkés réce, pehelyréce. Amikor kiszúr
egyet, odakiált a kormányosnak, hogy körülbelül milyen
szélességen vannak, és feljegyzi a noteszébe. Ha a madár elég
közel jön, és van kéznél puska, néha rálő, de gyakrabban véti
el, mint amikor nem. A pontatlansága hamar vicc tárgyává
lesz a legénység között. Sumnert amúgy nem érdekli a
természettudomány; az utazás végeztével eldobja a noteszt.
Csak azért les madarakat, hogy elüsse az időt, hogy
elfoglaltnak tűnjön, normálisnak.
Néha, amikor nincs madár, amire lőjön, vagy amiről írjon,
Ottóval, a német szigonyossal beszélget. A szakmája dacára
Otto mély gondolkodó, aki a misztika felé hajlik.
Lehetségesnek tartja, hogy abban a pár órában, amikor
Sumner a jeges vízben lebegett, a lelke távozott az anyagi
testéből, és más, magasabb rétegekbe szállt.
– Swedenborg mester leír egy szellemvilágot – magyarázza
–, egy széles zöld völgyet szirtek és hegyek között, ahol a holt
lelkek összegyűlnek, mielőtt szétválogatják őket üdvözültekre
és kárhozottakra.
Sumner nem akar neki csalódást okozni, de csak
fájdalomra és félelemre emlékszik, aztán hosszú, sötét,
kellemetlen nem-létezésre.
– Ha van is valahol ilyen flancos hely, én bizony nem
láttam – mondja.
– Akkor talán egyenesen a mennybe ment. Az is lehetséges.
A mennyország kizárólag fényből áll. Az épületek, a parkok, az
emberek, mind az isteni fényből áll. Mindenhol szivárványok
vannak. Tömérdek szivárvány.
– Ezt is Swedenborg írja?
Otto bólint.
– Ott találkozhatott halottakkal, beszélhetett velük. Például
a szüleivel. Emlékszik ilyesmire?
Sumner a fejét rázza, de Otto hajthatatlan.
– A mennyben is olyanok lesznek, mint az életben voltak –
mondja –, csak a testük hús helyett fényből áll.
– És hogy lehet egy test fényből?
 – Úgy, hogy igazából mi is fényből vagyunk, az a
halhatatlan esszenciánk. De az igazság csak akkor ragyog át,
amikor a hústestünket levetjük.
– Akkor amiről maga beszél, az nem is a test, hanem a
lélek.
– Mindennek megvan a maga alakja. A holtak teste a
mennyben olyan, amilyen alakot a lelkük öltött.
Sumner megint a fejét rázza. Otto olyan, akár a hegy, egy
hordómellkasú teuton, a vonásai vastagok, húsosak, az ökle
akár a sonka. Ötvenlépésnyire is elhajítja a szigonyt nyögés
nélkül. Furcsa hallani a szájából ilyen sekélyes gondolatokat.
– Hogyhogy hisz ilyesmiben? – kérdezi Sumner. – Mi
haszna belőle?
– A világ, amit a szemünkkel látunk, nem a teljes igazság.
Az álmok és a látomások ugyanolyan valóságosak, mint az
anyag. Amit képzelünk vagy gondolunk, ugyanolyan
valóságosan létezik, mint amit megérinthetünk vagy
szagolhatunk. Honnan jönnek a gondolataink, ha nem
Istentől?
– A tapasztalatainkból – mondja Sumner –, abból, amit
hallottunk, láttunk és olvastunk, abból, amit mondtak
nekünk.
Otto a fejét rázza.
– Ha ez igaz lenne, akkor lehetetlen volna a növekedés vagy
a fejlődés. A világ stagnálna, nem mozdulna. Arra lennénk
ítélve, hogy hátrafelé nézve éljük az életünket.
Sumner a jéghegyek és szárazföldi jég távoli, csipkés
vonalára néz, a sápadt, tágas égre, a sötét, türelmetlen,
háborgó tengerre. Miután magához tért, egy teljes hétig
feküdt a priccsén, alig mozgott, alig beszélt. A teste diagram
lett, vázlat, amit ki lehet radírozni és újrakezdeni, a fájdalom
és üresség úgy formálták újra meg újra, akár két ügyes kéz,
gyúrták és nyújtották a lelkét.
– Nem haltam meg a vízben – mondja. – Ha meghaltam
volna, valahogy új lennék, de nincsen bennem semmi új,
semmi.

A Disko-sziget előtt a hajó beszorul egy úszó jégmezőbe.

Jéghorgonyokat dobnak a legközelebbi jégtáblába, és a
csörlőkre tekert vastag kötelekkel megpróbálják vontatni a
hajót. A csörlőkarokat két ember hajtja, de még így is lassú,
kimerítő munka. Az egész délelőtt rámegy arra, hogy
tízméternyit haladjanak, és vacsora után Brownlee nagy
nehezen belemegy, hogy feladják és megvárják, amíg irányt
vált a szél, és új hasadék nyílik.
Drax és Cavendish csákányt fognak, és leereszkednek, hogy
kivegyék a horgonyokat a jégből. Meleg, felhőtlen az idő. Az
örök sarkvidéki nap magasan áll, tompa, zsémbes
kazánhőséget áraszt. A két férfi mostanra immunis rá,
leoldják a köteleket, a csáklyával körbevájják a vizes jeget, és
rugdosva kiszabadítják a horgonyokat. Cavendish vállára
emeli a vasakat, és a „Londonderry Air”-t fütyörészi. Drax rá
se hederít, jobb kezével ernyőzi a szemét a nap ellen, majd egy
pillanat múlva a szárazföld felé mutat. Cavendish abbahagyja
a fütyülést.
– Mi az?
– Medve – mondja Drax. – A szomszéd jégtáblán.
 Cavendish is a szemét ernyőzi, és leguggol, hogy jobban
lásson.
– Hozok csónakot meg puskát – mondja.
Leeresztik az egyik bálnavadászcsónakot a jégre, és Drax,
Cavendish meg még ketten kivonszolják a nyílt vízre. A
jégtábla négyszáz méter széles, és buckás. A medve az északi
peremén jár, a levegőt szimatolva fókákat keres.
Cavendish a látcsövével egy bocsot is kiszúr mögötte.
– Anyaállat és bocs – mondja. – Nézze.
Draxnek adja a látcsövet.
– A kicsi élve megér húsz fontot – mondja az. – Az anyát
megnyúzhatjuk.
A négy férfi még egy percig beszél az anyagiakról, majd
kielégítő egyezségre jutva lassan a jégtábla felé eveznek. Ötven
méterre lehetnek tőle, amikor abbahagyják az evezést, és
stabil helyzetbe hozzák a csónakot. Cavendish mindkét térdét
megtámasztja az orrban, és céloz.
– Van egy guinea-m a szekrényemben, azt felteszem rá,
hogy az egyik ólmot a szemgolyójába küldöm – súgja. – Ki
tartja?
– Ha van egy guinea-je a szekrényében, akkor nekem a
farkam egy pina – replikázik az egyik ember.
Cavendish vihog.
– Ejnye-ejnye.
– Szíven lője – mondja Drax.
– Akkor oda – bólint Cavendish –, és megy is.
Még egyszer homlokráncolva elnéz a cső felett, majd lő. A
golyó a fara felső részén találja el a jegesmedvét. Vér fröccsen,
és ordítás hangzik.
 – Bassza meg – néz gyanakodva a puskára Cavendish. – Az
irányzék elgörbülhetett.
A medve vadul köröz, rázza a farát, vonít és a levegőt
harapdálja, mintha képzelt ellenséget ijesztgetne.
– Lőjön rá még egyszer, nehogy elfusson – mondja Drax.
Mielőtt Cavendish újra tölthetne, a medve észreveszi őket.
Futás helyett egy pillanatra megtorpan, mintha gondolkodna,
hogy mihez kezdjen, majd leugrik a jégtábla széléről, és
eltűnik a tengerben. A bocs követi.
A férfiak eveznek, és a felszínt pásztázva várják, hogy a két
medve felbukkanjon. Cavendish készenlétben tartja a
puskáját; Drax egy meghurkolt kötelet markol, hogy elkapja a
bocsot.
– Visszamehetett a jég alá – mondja Cavendish. –
Rengeteg a rés meg a lyuk.
Drax bólint.
– Nekem a kicsi kell – mondja. – Az a kicsi simán megér
húsz fontot. Ismerek egy fickót az állatkertben.
Lassan köröznek. A szél eláll, a levegő megnyugszik
körülöttük. Drax harákol, majd köp. Cavendish ellenáll a
késztetésnek, hogy fütyörésszen. Semmi nem mozdul,
köröskörül csend lesz, majd egy méterre a csónak farától
felbukkan a sötét vízből az anyamedve feje, akár egy archaikus
tengeri isten sápadt prototípusa. Egy pillanatra zűrzavar
támad, kapkodás, kiabálás, káromkodás, majd Cavendish
céloz és ismét lő. A golyó elzümmög az egyik evezős füle
mellett, és belecsapódik a medve mellkasába. A medve
sikoltva felágaskodik. Hatalmas karmos lába, ami széles és
bütykös, akár a fatönk, lecsap a csónak oldalára, kaparja és
szaggatja a palánkokat, ahogy eszeveszetten próbál
megkapaszkodni. A csónak vadul megbillen, mintha fel
akarna fordulni. Cavendish előrebukik, és elejti a puskát, az
egyik evezős meg kiesik a csónakból.
Drax félrelöki Cavendisht, és felkap egy huszonöt centis
csónakásót az állványról. A medve feladja a csónak elleni
támadást, a csapdosó evezős felé vetődik. Ráharap a
könyökére, aztán irdatlan nyaka egyetlen rántásával letépi
majdnem az egész jobb karját. Drax a még mindig imbolygó
csónakban egyenesen állva felemeli az ásót, és az élét
keményen belevágja a medve hátába. Pillanatnyi ellenállást
érez, majd a medve gerince kényszerűen és menthetetlenül
eltörik a sorjázott fémél alatt. Drax kihúzza az ásót, és megint
lecsap, majd megint, mindig mélyebbre. A harmadik ütés
átszúrja a medve szívét, nagy lila vérfolt buggyan a felszínre,
és terül szét a fehér bundán, akár az indiai tinta. A levegőt
mészárlás és ürülék bűze tölti meg. Drax örömöt, gerjedelmet
és szakmai büszkeséget érez. Úgy véli, a halál is egyfajta
alkotás, művesség. Ami egyvalami volt, gondolja, az
másvalami lesz.
A megcsonkított evezős pár pillanatnyi sikoltozás után
elájult a fájdalomtól, és süllyedni kezd. Véres, letépett
karjának egy darabkája még mindig kiáll a medve agyarai
közül. Cavendish fogja a csáklyát, és visszahúzza az evezőst a
csónakba. Vágnak egy darab szigonykötelet, és elkötik a
csonkját.
– Ezt nevezem én kibaszott nagy rábaszásnak – mondja
Cavendish.
– A bocs még megvan – mutatja Drax. – Az húsz font.
 A medvebocs az anyja teteme mellett úszik, nyávog és az
orrával bökdösi.
– Egy ember elvesztette a karját, a kurva életbe – mondja
Cavendish.
Drax fogja a meghurkolt kötelet, a csáklyával a bocs fejére
csúsztatja a hurkot, és jól meghúzza. A döglött anyamedve
állába lyukat ütnek, áthúznak rajta egy kötelet, a másik végét
a csónakbakhoz erősítik. Lassan, fáradságosan eveznek vissza
a hajóhoz, és mielőtt odaérnek, az evezős belehal a sebébe.
– Hallottam már ilyesmiről – jegyzi meg Cavendish –, csak
látni sose láttam eddig.
– Ha maga tudna lőni, még életben lenne – mondja Drax.
– Két golyót nyomtam bele, és még volt ereje letépni egy
ember karját. Miféle medve az ilyen, kérdem én?
– A medve az medve – mondja Drax.
Cavendish a fejét rázza és szipákol.
– A medve az medve, kurva élet – ismétli, mintha a
gondolat még meg sem fordult volna a fejében.
Amikor visszaérnek a Volunteer-re, a döglött medvét
csörlővel kihúzzák a vízből, míg a fedélzet felett nem lóg a
szárnyvégen, bozontosan és élettelenül, vért csorgatva. A bocs
még a vízben van, az anyjától elválasztva mérges, erre-arra
úszkál megvadultan, eszét vesztve, a csáklya felé kapdos, és
rángatja a kötelet. Drax feláll a csónakban, és egy üres hordót
kér, majd Cavendish segítségével beletuszkolják a bocsot. A
többiek ledobnak egy hálót, és felhúzzák a hordót a visító-
csapdosó medveboccsal. Brownlee a tatfedélzetről figyeli,
ahogy a bocs újra meg újra megpróbál kijutni az álló
hordóból, és Drax egy hordódongával visszanyomja.
 – Engedjék le az anya testét – szól Brownlee. – Csak úgy
fog elcsendesedni.
A véres szőrdomb elnyúlik a fedélzeten, gőzölög, akár egy
szinte elképzelhetetlen bankett gigantikus főfogása. Brownlee
felrúgja a hordót, és a bocs kiront, karma kapar a fedélzeten.
Egy pillanatig pánikba esve, zavartan forog (az emberek
nevetve menekülnek a kötélzetre), majd meglátja az anyja
testét, és odarohan. Orrával megböki az oldalát, aztán
tehetetlenül nyalni kezdi a foltos-véres bundát. Brownlee nézi.
A bocs nyüszít, szipog, majd letelepedik az anyja tetemének
szélmentes oldalára, horpaszát annak horpaszához nyomja.
– Az a bocs megér húsz fontot – mondja Drax. – Ismerek
valakit az állatkertben.
Brownlee ránéz.
– A kovács majd csinál egy rácsot, hogy hordóban lehessen
tartani. A legvalószínűbb, hogy megpusztul, mire hazaérünk,
de ha nem, minden penny, amit kapunk érte, a halott
családjának megy.
Drax egy pillanatig Brownleere mered, mintha vitatkozni
készülne, majd bólint és elfordul.
Később, miután a halott evezőst vitorlavászonba varrják és
komoran, minimális szertartással a tengerbe csúsztatják,
Cavendish megnyúzza az anyamedvét egy baltával és késsel.
Az immár hordóba zárt bocs reszketve figyeli, ahogy
Cavendish csapdos, vág és rángat.
– Meg lehet enni a medvét? – kérdezi Sumner.
Cavendish a fejét rázza.
– A medvehúsnak pocsék az íze, a mája meg mérgező. Csak
a bőre értékes.
 – És dísznek?
– Egy gazdag nappalijába. Jobb árat hozott volna, ha Drax
nem kapkod annyira az ásóval, de a vágást meg lehet varrni.
– És ha a bocs életben marad, eladják az állatkertnek?
Cavendish bólint.
– Egy felnőtt medve félelmetesen szép látvány. Az emberek
szívesen fizetnek fél pennyt, hogy lássanak egy felnőtt medvét,
és még olcsónak is tartják.
Sumner leguggol, és beles a hordóba.
– Ennek lehet, hogy megszakad a szíve, mire hazaérünk
vele.
Cavendish vállat von, aztán abbahagyja a munkát.
Hátranéz Sumnerre, és elvigyorodik. Karja könyékig
élénkvörös, a mellénye és nadrágja csupa gány.
– Hamar elfelejti a dögöt – mondja. – A szeretet múlandó.
Ebben az állat se különbözik az embertől.
 Kilencedik fejezet

Megkeresik sebekkel és zúzódásokkal, fejfájással és fekéllyel,

aranyérrel, hasfájással és duzzadt herékkel. Ad nekik kenőcsöt
és tapaszt, krémet és balzsamot: keserűsót, kalamint,
ipekakuánát. Ha semmi nem használ, véreztet vagy
hólyagtapaszt rak fel, fájdalmas hányást idéz elő, durva
hasmenést. Hálásak a figyelemért, a gondoskodásért, még
akkor is, amikor kellemetlenséget vagy rosszabbat okoz nekik.
Tanult embernek hiszik, tehát tudnia kell, mit csinál.
Tulajdonképpen hisznek benne – ostoba és primitív hit, de
valóságos.
Sumner számára az őt felkeresők csak testek: lábak, karok,
törzsek, fejek. Érdeklődése csak a testi alakjukra irányul. A
többi részük – jellemük, a lelkük – iránt kifejezetten
közömbös marad. Úgy gondolja, hogy nem az ő dolga okítani
vagy az erényesség felé terelni őket, mint ahogy az sem, hogy
megítélje vagy megnyugtassa őket, hogy összebarátkozzon
velük. Ő orvos, nem pedig pap, bíró vagy hitves. Meggyógyítja
a sérülésüket, orvosolja, amit lehet, a bajukat és betegségüket,
de ezen túl ne kérjenek tőle mást, mert a jelenlegi megrendült
lelkiállapotában nem tud vigaszt nyújtani másnak.
Egyik este, miután befejeződött a vacsora, Sumnert
felkeresi a kabinjában az egyik hajósinas. Joseph Hannah a
neve. Tizenhárom éves, vékony testalkatú, a haja sötét, a
homloka széles és sápadt, a szeme komor, mélyen ülő.
Sumner már felfigyelt rá, megjegyezte a nevét. A többi
hajósinashoz hasonlóan koszos és ápolatlan, és megáll az
ajtóban, mintha félénkség tört volna rá. A sapkáját gyűrögeti a
kezében, időnként hunyorog, mintha még a gondolat is
fájdalmas lenne, hogy megszólítsa az orvost.
– Beszélni akarsz velem, Joseph Hannah? – kérdezi tőle
Sumner. – Rosszul érzed magad?
A fiú kétszer bólint, és pislog, aztán felel:
– Rossz a hasam – vallja be.
Sumner, aki egy keskeny lehajtható polcon ül, ami
asztalként szolgál neki, feláll, és közelebb inti a fiút.
– Mikor kezdődött a probléma? – kérdezi Sumner.
– Tegnap éjjel.
– És le tudod írni nekem a fájdalmat?
Joseph a homlokát ráncolja hökkenten.
– Milyen érzés? – kérdezi Sumner.
– Fáj – mondja. – Nagyon fáj.
Sumner bólint, és megvakarja az elfagyott sötét
szövetdudort az orra hegyén.
– Feküdj a priccsre – utasítja a fiút. – Ott megvizsgállak.
Joseph nem mozdul. A lábfejét nézi, és enyhén
megborzong.
 – Egyszerű vizsgálat lesz – nyugtatja meg Sumner. – Csak
meg kell keresnem a fájdalom forrását.
– Rossz a hasam – mondja Joseph felnézve. – Kell egy
adag piperin.
Sumner horkant, és a fejét rázza.
– Azt én döntöm el, hogy mi kell vagy nem kell. Feküdj le a
priccsre, légy szíves.
Joseph vonakodva megteszi.
Sumner kigombolja a fiú kabátját és ingjét, felhúzza a
flanelmellényt. A gyomra nincs felfújódva, és nincs nyoma
elszíneződésnek vagy duzzanatnak.
– Ez fáj? – kérdezi. – Vagy ez?
Joseph a fejét rázza.
– Akkor hol fáj?
– Mindenhun.
Sumner sóhajt.
– Ha nem fáj itt, vagy itt, vagy itt – bökdösi a fiú hasát
türelmetlenül az ujjai hegyével –, akkor hogy fájhat
mindenhol, Joseph?
Joseph nem felel. Sumner gyanakodva szimatol.
– Volt hányás? Diaré?
Joseph a fejét rázza.
A fiú csenevész törzséből áradó bűzös fekáliaszag arra utal,
hogy hazudik. Sumner azon töpreng, hogy gyengeelméjű vagy
csak az átlagnál hülyébb.
– Tudod, mi a diaré?
– A hasmenés – feleli Joseph.
– Vedd le a nadrágod, légy szíves.
 Joseph feláll, kifűzi és leveszi a bakancsát, majd kioldja az
övét, és lerázza a szürke elnyűtt nadrágját. A kellemetlen szag
felerősödik. A kabinon kívül Black felkiált, és Brownlee
istentelenül köhög. Sumner azonnal látja, hogy a fiú térdig érő
alsója foltos és középen vér meg szar száradt rá.
Aranyér, gondolja Sumner. Az ég szerelmére. A fiú még a
gyomrát és a segglyukát se tudja megkülönböztetni.
– Azt is vedd le – bök az alsóra –, de ne érjen hozzá
semmihez.
Joseph vonakodva lehúzza a büdös alsót. A lábszára
vékony, szinte izomtalan; halvány fekete szőr övezi az amúgy
sápadt és tiszta péniszét és golyóit. Sumner utasítja, hogy
forduljon meg, és könyököljön a priccsre. Normális esetben
túl fiatal lenne az aranyérhez, de Sumner gyanítja, hogy a
sózott marhahúsból és kekszből álló fedélzeti menü a ludas.
– Adok kenőcsöt és egy tablettát. Nemsokára jobban leszel.
Sumner szétnyitja a fiú farpofáit, és benéz, hogy biztosra
menjen. Pár pillanatig bámul, hátrahajol, majd megint benéz.
– Ez mi? – kérdezi.
Joseph nem mozdul és nem beszél. Időnként meg-
megborzong, mintha a kabinban (ahol meleg van) rémesen
hideg lenne. Pillanatnyi töprengés után Sumner kilép a
folyosóra, és szól a szakácsnak, hogy hozzon egy tál meleg
vizet és egy rongyot. Amikor megkapja, megmossa a fiú
farpofái közti részt, majd kámforral és zsírral keni be a
horzsolásokat. A záróizom eldeformálódott, helyenként
felszakadt. Gennyesedés jeleit látni.
Megtörli a fiút törülközővel, és ad neki egy tiszta alsót a
saját szekrényéből. A maradék vízben megmossa a kezét.
 – Most már felöltözhetsz, Joseph.
A fiú lassan öltözik, közben gondosan kerüli az orvos
tekintetét. Sumner a gyógyszerládához lép, kiveszi a No. 44
feliratú üveget, és kiráz egy kis kék tablettát.
– Ezt nyeld le most. Aztán holnap gyere vissza, és adok még
egyet.
Joseph a homlokát ráncolja az ízére, aztán nagyot nyel.
Sumner alaposan megnézi: beesett arc, keskeny nyak, ködös,
távoli tekintet.
– Ki tette ezt veled? – kérdezi.
– Senki.
– Ki tette ezt veled, Joseph? – ismétli meg a kérdést.
– Senki se tette velem.
Sumner kétszer bólint, majd erősen megvakarja az
arccsontját.
– Most elmehetsz. Holnap várlak a másik tablettáért.
Amikor a fiú távozik, Sumner kimegy az üres étkezdébe,
kinyitja a vaskályhát, és bedobja a koszos alsót az izzó szénre.
Nézi, ahogy lángra kap, majd visszamegy a kabinjába. Önt egy
adag ópiumot, de nem issza meg. Ehelyett leveszi az Íliász-t az
asztal feletti polcról, és megpróbál olvasni. A hajó felfelé
rándul; a gerendák csikorognak és nyöszörögnek.
Önkéntelenül is összeszorul a torka, és meleg, folyékony
valami tolul fel a mellkasában, mintha zokogni készülne. Egy
pillanatig még vár, aztán becsukja a könyvet, és visszamegy az
étkezdébe. Cavendish áll a tűzhely mellett, és pipázik.
– Hol van Brownlee? – kérdezi tőle Sumner.
Cavendish oldalra biccent, a kapitányi kabin felé.
– Biztos horpaszt.
 Sumner azért bekopog. Brownlee kis szünet után kiszól,
hogy szabad.
A kapitány a hajónapló fölött görnyed tollal a kezében. A
mellénye kibomolva, ősz haja felmered. Sumnerre néz, és int,
hogy jöjjön beljebb. Sumner leül és vár, amíg Brownlee
lefirkant még pár szót, majd óvatosan felitatja a tintát
itatóssal.
– Gondolom, nem sok megjegyzésre érdemes történt –
mondja Sumner.
Brownlee bólint.
– Amikor elérjük az északi vizeket, több bálnát látunk.
Abban biztos lehet. És párat meg is ölünk, ha rajtam múlik.
– Érdemes menni az északi vizekre?
– Manapság oda érdemes. Húsz éve errefele is tele volt a
víz bálnával, de már mind északra költöztek, el a szigonyoktól.
És ki hibáztathatja őket? A bálna eszes állat. Tudja, hogy ott
van a legnagyobb biztonságban, ahol a legtöbb a jég, és ahová
a legveszélyesebb nekünk követnünk. De persze a gőzé a jövő.
Egy elég erős gőzhajóval a világ végéig kergethetjük őket.
Sumner bólint. Már hallotta Brownlee bálnavadász-
elméletét. A kapitány hite szerint minél északabbra hajózik,
annál több bálna lesz, és erre alapozva eljutott a logikus
következtetésig, mely szerint a világ tetején léteznie kell egy
hatalmas jégmentes óceánnak, egy olyan helynek, ahová
ember még nem hatolt be, ahol a bálnák akadálytalanul
úszkálnak megszámlálhatatlan sokaságban. Sumnernek erős a
gyanúja, hogy a kapitány alapvetően optimista.
– Joseph Hannah jött ma hozzám gyomorpanaszokkal.
– A hajósinas Joseph Hannah?
 Sumner bólint.
– Amikor megvizsgáltam, felfedeztem, hogy fajtalankodtak
vele.
A hírre Brownlee egy pillanatra megmerevedik, majd
megdörgöli az orrát, és a homlokát ráncolja.
– Ezt ő maga mondta?
– A vizsgálat nyilvánvalóvá tette.
– Biztos benne?
– Tekintélyes roncsolást szenvedett, és nemi betegség jeleit
látni.
– És mondja, ha kérhetem, ki a felelős ezért a
szentségtörésért?
– A fiú nem hajlandó elárulni. Gondolom, fél. Talán kicsit
együgyű is.
– Elég hülye, az már biztos – mondja Brownlee keserűen.
– Ismerem az apját és az unokabátyját is, azok is kurvára
imbecilisek.
Brownlee ráncai mélyülnek, az ajkát biggyeszti.
– És biztos benne, hogy ezen a hajón történt? – kérdezi. –
Frissek a sérülései?
– Kétségtelenül. A horzsolás egész friss.
– Akkor az a fiú nagyon hülye – mondja Brownlee. – Miért
nem kiáltott segítségért vagy tett panaszt, ha akarata ellenére
csinálták vele?
– Talán kérdezze meg tőle – javasolja Sumner. – Velem
nem beszél, de ha maga megparancsolja neki, hogy nevezze
meg a bűnöst, akkor talán majd kötelességének érzi.
 Brownlee kurtán biccent, majd kinyitja a kabin ajtaját, és
szól Cavendishnek, aki még mindig a tűzhelynél dohányzik,
hogy hozza ide a fiút a legénységi szállásról.
– Most mit csinált a kis szaros? – kérdezi Cavendish.
– Csak hozza ide.
Várakozás közben isznak egy pohár brandyt. Amikor a fiú
megérkezik, falfehér a rémülettől, Cavendish meg vigyorog.
– Nincs mitől félned, Joseph – mondja neki Sumner. – A
kapitány csak fel akar tenni pár kérdést.
Brownlee és Sumner egymás mellett ülnek; Joseph Hannah
idegesen áll a kerek asztal túlsó felén, Cavendish pedig
mögötte.
– Menjek vagy maradjak, kapitány? – kérdezi Cavendish.
Brownlee egy pillanatig gondolkodik, aztán int, hogy üljön
le.
– Maga jobban ismeri nálam az emberek szokásait és
személyiségét. Hasznos lehet a jelenléte.
– Ennek a kis vadorzónak a személyiségét aztán ismerem –
mondja Cavendish, és vidáman leül a kárpitozott padra.
– Joseph – hajol előre Brownlee, és tőle telhetően igyekszik
megenyhíteni szokás szerint pattogós hangját –, Mr. Sumner,
a hajóorvos azt mondja, megsérültél. Igaz ez?
Egy hosszú pillanatig úgy tűnik, hogy Joseph vagy nem
hallotta, vagy nem értette a kérdést, de akkor, ahogy Brownlee
már megismételné, bólint.
– Milyen sérülés? – kérdezi Cavendish kétkedve. – Én nem
hallottam semmilyen sérülésről.
 – Sumner ma este megvizsgálta Josephet – magyarázza
Brownlee –, és bizonyítékot talált, világos bizonyítékot, hogy a
legénység egy tagja bántalmazta.
– Bántalmazta? – kérdezi Cavendish.
– Fajtalankodott vele – mondja Brownlee.
Cavendish felvonja a szemöldökét, de amúgy nem tűnik
riadtnak. Joseph Hannah kifejezése fikarcnyit sem változik.
Eleve beesett szeme még jobban bemélyed, és rövid, de
halható lihegéssel veszi a levegőt.
– Hogy történt, Joseph? – kérdezi tőle Brownlee. – Ki a
felelős?
Joseph nyálas és pirospozsgás alsó ajka lefittyed. Ajkának
nyilvánvaló érzékisége éles kontrasztban áll arca és álla
temetési szürkéjével, és sötét, tehetetlenül beesett szemével.
Nem felel.
– Ki a felelős? – ismétli meg a kérdést Brownlee.
– Baleset volt – rebegi Joseph.
Erre Cavendish elmosolyodik.
– Szörnyen sötét van az orrkabinban, Mr. Brownlee –
mondja. – Nem lehetséges, hogy a fiú csak elcsúszott egyik
éjszaka, és szerencsétlenül ért le a segge?
Brownlee Sumnerre pillant.
– Gondolom, ezt viccnek szánja – mondja az orvos.
Cavendish vállat von.
– Az a hely zsúfolt és rumlis. Alig lehet megmozdulni.
Könnyen el lehet esni.
– Nem baleset volt – makacskodik Sumner. – Nevetséges
ötlet. Az általam látott sérülések csak egyféleképp
keletkezhettek.
 – Elestél, Joseph – kérdezi Brownlee –, vagy valaki
szándékosan bántott?
– Elestem – mondja Joseph.
– Nem baleset volt – ismétli meg Sumner. – Az teljességgel
kizárt.
– Akkor furcsa, hogy a fiú meg úgy gondolja – mutat rá
Cavendish.
– Mert fél.
Brownlee hátrahajol az asztaltól, egy pillanatig a két férfira
néz, majd a fiúra.
– Mitől félsz, Joseph?
Sumnert meglepi a hülye kérdés.
– A fiú mindenkitől fél – mondja. – Hogyisne félne?
Brownlee erre sóhajt, a fejét rázza, és lenéz a két széttárt
keze által határolt fényezett mogyorófa téglalapra.
– Én türelmes ember vagyok, de a türelmemnek is megvan
a határa. Ha bántottak, Joseph, akkor aki bántott, az
büntetést kap érte. De el kell mondanod a teljes igazságot.
Érted?
Joseph bólint.
– Ki tette ezt veled?
– Senki.
– Meg tudunk védeni – mondja gyorsan Sumner. – De ha
nem mondod el, ki a felelős, megint megtörténhet.
Joseph álla a mellkasát éri, és mereven bámulja a padlót.
– Van nekem mondanivalód, Joseph? – kérdezi Brownlee.
– Nem kérdezem még egyszer.
A fiú a fejét rázza.
 – Attól ment el a hangja, hogy a kapitány kabinjában van,
ennyi az egész – mondja Cavendish. – Amikor az orrkabinban
megtaláltam, nagyban nevetgélt a haverjaival. A sérülésnek,
amit elszenvedett, már ha egyáltalán szenvedett bármilyen
sérülést, nem volt nagy hatása a jellemére, azt
megmondhatom.
– Ezt a fiút súlyos támadás érte – makacskodik Sumner –,
és a felelős itt van a hajón.
– Ha a fiú nem nevezi meg a támadóját, és ha állítja, hogy
nem támadták meg, csak valami baleset érte, akkor nem
tehetünk semmit – mondja Brownlee.
– Kereshetünk szemtanúkat.
Erre Cavendish horkant.
– Bálnavadászhajón vagyunk.
– Elmehetsz, Joseph – mondja Brownlee. – Ha beszélni
akarok veled, majd érted küldetek.
A fiú elhagyja a kabint. Cavendish ásít, nyújtózik, majd
feláll és követi.
– Utasítom az embereket, hogy a jövőben legyen
rendezettebb a szállásuk – mondja, álszentül visszanézve
Sumnerre –, a balesetek elkerülése végett.
– Elköltöztetjük a fiút az orrkabinból – nyugtatja meg
Brownlee Sumnert, amikor Cavendish elment. – Egy ideig
alhat a fedélközben. Kellemetlen, de ha nem hajlandó
rámutatni a bűnösre, ejtenünk kell az ügyet.
– És ha maga Cavendish a bűnös? – veti fel Sumner. – Az
megmagyarázná a fiú hallgatását.
– Cavendishnek bőven van hibája, de biztosan nem
szodomita.
 – Láthatóan szórakoztatta a helyzet.
– Az egy faszkalap és vadállat, de hát a fele társaság az ezen
a bárkán. Ha gyengéd és kifinomult embereket keres, Sumner,
ne a grönlandi bálnavadászok közt keresse.
– Beszélek a többi hajósinassal is. Kiderítem, mit tudnak
Cavendishről és Joseph Hannah-ról, aztán elmondom, mit
tudtam meg.
– Szó sem lehet róla – feleli Brownlee határozottan. – Ha a
fiú nem beszél, ejtjük az ügyet. Bálnákat ölni jöttünk, nem a
bűnöket gyomlálni.
– Bűncselekményt követtek el.
Brownlee a fejét ingatja. Kezdi irritálni az orvos
makacssága.
– Az egyik fiúnak fáj a segge. Ennyi az egész. Sajnálatos,
egyetértek, de hamar kiheveri.
– A sérülései ennél sokkal súlyosabbak. A végbele kitágult,
voltak jelek, hogy…
Brownlee feláll, nem is próbálja leplezni a
türelmetlenségét.
– Akármilyen sérülései legyenek, hajóorvosként a maga
dolga, hogy kezelje őket, Mr. Sumner. És bízom benne, hogy
megvan hozzá a képessége és a szükséges dolgok, hogy
sikeresen elvégezze.
Sumner a kapitányra néz – a dús szemöldök és a tüzes
szürke szem, a gyűrött orr és a borostás, szürke áll –, és
egyetlen pillanatnyi tétovázás után úgy dönt, feladja. Végül is
a fiú életben marad. Ebben igaza van a kapitánynak.
– Ha majd hiányzik valami, tudatom – mondja.
 A kabinjába visszatérve lenyeli az ópiumot, és visszafekszik
a priccsére. Kimerítette a vitatkozás, és elkeserítette a kudarc.
Miért nem akar segíteni magán a fiú? Miféle hatalma lehet
felette a bűnösnek? A kérdések zaklatják és zavarják Sumnert,
aztán pár perc elteltével az ópium hatni kezd, és érzi, hogy
visszasüllyed a gondtalanság puha, meleg, ismerős állapotába.
Mit számít, gondolja, ha vadállatokkal, erkölcsi páviánokkal
van körülvéve? A világ amúgy is megy a maga feje után, mint
mindig, az ő jóváhagyása nélkül is. A percekkel ezelőtt
Cavendish iránt érzett düh és undor már csak két folt a távoli
horizonton: ideák, sugalmazások, annál nem fontosabbak
vagy észrevehetőbbek. Mindent a maga idejében, gondolja,
nem kell rohanni.
Valamivel később kopognak a kabinja ajtaján. Drax, a
szigonyos panaszkodik egy vágásra a kezén. Sumner
hunyorogva behívja. Drax zömök és széles vállú, a szakálla
sűrű és vöröses; szinte megtölti a kabint. Sumner még kissé
szédül az ópiumtól, de megvizsgálja a sebet, majd tisztára törli
egy darab pólyával, aztán bekötözi.
– Nem komoly – nyugtatja meg. – Egy napig legyen rajta a
kötés. Utána gyorsan begyógyul.
– Á, volt már rosszabb – mondja Drax. – Sokkal rosszabb.
Drax tanyaudvari szaga erős, szinte harapható, uralja a
szobát. Mint egy állat, ami az állásában pihen, gondolja
Sumner. Egy természeti erő, ami átmenetileg kordában van
tartva, megbékítve.
– Hallom, az egyik hajósinasnak baja esett.
 Sumner befejezte a maradék kötszer feltekerését, éppen
visszateszi az ollót meg a pólyát a gyógyszerládába. A látótere
széle elmosódik, az ajka meg az arca hideg és zsibbadt.
– Kitől hallotta?
– Cavendishtől. Azt mondta, maga gyanakodott.
– Többről van szó annál.
Drax lenéz a bekötözött kezére, majd az orrához emeli és
megszagolja.
– Joseph Hannah közismert hazudozó. Ne higgye el egy
szavát se neki.
– Még nem mondott nekem semmit. Nem beszél velem. Ez
a baj. Túlságosan fél.
– Gyengeelméjű.
– Mennyire ismeri a fiút?
– Ismerem az apját, Frederick Hannah-t – mondja Drax –,
és ismerem a testvérét is, Henryt.
– Brownlee kapitány úgy döntött, hogy lezárja az ügyet. Ha
a fiú nem gondolja meg magát, nem lehet mit tenni.
– Szóval akkor itt a vége?
– Valószínűleg.
Drax fürkészőn nézi.
– Mért lett éppen orvos, Mr. Sumner? – kérdezi. – Egy
ilyen ír pasas. Érdekel.
– Mert előre akartam jutni. Felemelkedni a szegénysorból.
– Előre akart jutni, és most egy yorkshire-i
bálnavadászhajón idegeskedik hajósinasok miatt. Mi lett
azokkal a nagyszerű ambíciókkal?
Sumner becsukja és bezárja a gyógyszerládát. A kulcsot a
zsebébe dugja, és gyorsan megnézi magát a falitükörben.
Sokkal idősebbnek néz ki huszonhét évesnél. A homloka
barázdált, a szeme karikás és táskás.
– Azóta egyszerűsítettem őket, Mr. Drax – mondja.
Drax derűsen morran egyet. Az ajka pantomimvigyorra
nyúlik.
– Asziszem, én is ezt csináltam – mondja. – Asziszem, pont
ezt.
 Tizedik fejezet

Június utolsó hetére érnek ki az Északi-tengerre, és másnap

pirkadat körül Black ledöfi az első bálnájukat. Sumner, akit a
szundikálásból kiabálás és csizmasarkak dobogása ébresztett,
magasan, az árbóckosárból kíséri figyelemmel a vadászat
alakulását. Látja, hogy behatol az első vas, és a sebzett bálna
lemerül. Húsz perccel később újra látja emelkedni, közelebb a
hajóhoz, de majdnem egy mérföldre attól, ahol lemerült.
Black szigonya, ezt látja a távcsövön át, még lóg az állat széles
oldalából, és az ólomszín bőrből élénk színű vér zúdul.
Most Otto csónakja van hozzá a legközelebb. Az evezősök
kiemelik az evezőket, és a kormányos egyenletesen viszi előre
a csónakot. Otto az orrban kuporog, két kézzel markolja a
szigony fanyelét. A bálna V alakú szürkés párát fúj ki olyan
hangos, lószerű prüszköléssel, hogy még Sumner is hallja az
árbóckosárban. A pára átmenetileg eltakarja a csónakot és az
embereket, de amikor újra megjelennek, Otto talpon van, és a
szigonyt magasan a feje felett markolja: a lefelé mutató
szálkája és a nyél fekete átfogót alkot a mogorva ég előtt. A
bálna háta Sumner fészkéből elsüllyedt szigetnek látszik, a
hullámokból kikukucskáló szemcsés, vulkanikus
szikladudornak. Otto teljes erőből elhajítja a vasat, ami
mélyre hatol az állat testébe, egész a kötelet tartó karikáig, és
a bálna azonnal görcsölni kezd. A teste hajladozik és ráng;
hatalmas farkán a két és fél méternyi uszonyok kicsapnak a
vízből, majd visszazuhannak. Otto csónakja hevesen
bukdácsol, az evezősök leesnek a padjukról. A bálna ismét
lebukik, de csak egy pillanatra. Mire kiemelkedik, a többi
csónak már odasereglett: ott van Cavendish, Black, Drax. Még
két szigony áll mélyen a bálna fekete oldalába, aztán
nekiesnek a lándzsákkal. A bálna még él, de Sumner látja
rajta, hogy menthetetlen. A négy szigonyos döfködi. A
reménytelenül ellenálló bálna vérrel és nyálkával kevert forró
párát fúj ki. Körülötte fortyog és habzik a véres, verdesett víz.
Messze lent a gyilkolás hektikus kavalkádjában Drax
keményen lenyomja a lándzsája nyelét, és ocsmány
becézéseket suttog.
– Még egy utolsó nyögést, kicsim – mondja. – Ez az,
drágám. Még egy rázkódást, hogy megtaláljam az igazi helyet.
Ez az, édesem. Még pár centi, és megvagyunk.
Még jobban rádől, nyom, a létfontosságú szerveket keresi.
A lándzsa még harminc centit beljebb csúszik. Egy pillanat
múlva egy utolsó bőgéssel a bálna tiszta szívvért lövell
magasan a levegőbe, majd élettelenül az oldalára dől, nagy
uszonyát felemeli, akár a megadás zászlaját. A férfiak lilák,
bűzösek, eláztatta őket a hal gőzölgő, kiontott nyálkája, de
felállnak a törékeny csónakokban és diadalittasan ujjonganak.
Brownlee a hátsó fedélzeten meglengeti keménykalapját a feje
felett. A fedélzeten lévők ordibálnak és ugrálnak. Sumner, aki
fentről figyeli mindezt, egy pillanatra szintén érzi a győzelem
bizsergését, érzi a közös gyarapodást, a leküzdött akadály és a
haladás mámorát.
Két lyukat ütnek a bálna farkába, és az állatot Cavendish
csónakjának orrához erősítik. Az uszonyokat összekötik, a
szigonyköteleket bevonják és feltekerik, és nekilátnak
visszavontatni a tetemet a hajóhoz. Evezés közben énekelnek.
Sumner leereszkedik a fedélzetre, hallja hangjukat a víz felett,
dallamos, mogorva, a hideg nyirkos szél hozza. „Randy Dandy
O”, „Leave Her, Johnny”. Három tucat ember uniszónóban.
Ismét érzi, és ezúttal szinte akarata ellenére, hogy egy nála
nagyobb és erősebb valaminek a része, egy közös
vállalkozásnak. Elfordul, és észreveszi Joseph Hannah-t, az
első fedélzeti nyílás mellett áll, és vidáman beszélget a többi
hajósinassal. Az iménti mészárlást játsszák le, képzeletbeli
szigonyokat hajigálnak, képzeletbeli lándzsákat döfködnek. Az
egyikük Drax, a másikuk Otto, a harmadikuk Cavendish.
– Hogy vagy, Joseph? – kérdezi.
A fiú üresen néz rá, mintha még sosem találkoztak volna.
– Jól, uram. Köszönöm.
– Ma este ne felejts eljönni hozzám a tablettáért –
emlékezteti.
A fiú savanyúan bólint.
Mit mondhatott a fiú a barátainak a sérüléseiről? Kitalált
valami mesét, vagy tudják az igazat? Eszébe jut, hogy a többi
fiút is ki kéne kérdezni. Őket is meg kéne vizsgálni. Mi van, ha
hasonlót szenvedtek el? Mi van, ha az nemcsak Joseph titka,
hanem olyan, amin osztoznak?
 – Ti ketten – mutat a másik két fiúra –, vacsora után
gyertek a kabinomba Joseph-fel. Akarok kérdezni pár dolgot.
– Én őrségben leszek, uram – mondja az egyik.
– Akkor mondd meg az őrségparancsnoknak, hogy a
hajóorvos, Mr. Sumner beszélni akar veled. Meg fogja érteni.
A fiú bólint. Látja rajtuk, hogy mindhárman szeretnék, ha
most békén hagyná őket. A játék még élénken él bennük, ő
pedig az unalom és tekintély hangja.
– Folytassátok csak – mondja nekik. – Vacsora után
találkozunk.
A bálna jobb uszonyát a bal oldali palánkhoz kötözik, fejjel
a far felé. Halott szeme, ami nem sokkal nagyobb egy
tehénénél, vakon mered felfelé a csoszogó felhőkre. Erős
köteleket rögzítenek az orr végére és farra, a hasát
félméternyire kiemelik a vízből a főárbócra erősített csigával,
majd kötelet hurkolnak a nyakrészére, és emelőcsigával
megfeszítik. Brownlee egy megcsomózott kötéllel megméri a
tetem hosszát, és úgy becsüli, tíz tonna olajat és jó fél tonna
csontot jelent: majdnem kilencszáz font a piacon, ha
maradnak az árak.
– Még a végén meggazdagszunk, Mr. Sumner – kacsint.
Pihenés és ivás után Otto és Black mászóvasat szíjaznak a
csizmájukra, és felkapaszkodnak a bálna hasára. Hosszú nyelű
késsel zsírcsíkokat vágnak, lefaragják a csontokat és az
állkapcsot. Levágják a farkat és az uszonyokat, aztán
eltávolítják a köteleket az orról és a farról, a megviselt lila
tetem pedig majd a saját súlyától elsüllyed vagy megeszik a
cápák. A leszalonnázás négy órát vesz igénybe, végig zsír és
vér bűze kíséri, meg sirályhojsza és más ragadozó madarak
szüntelen károgása. Amikor vége – amikor a zsírtömböket
elrakják, a fedélzetet tompa fehérre súrolták, a késeket-ásókat
elöblítették és eltették –, Brownlee parancsára minden
tengerész plusz adag rumot kap. A legénységi szálláson
ujjonganak a hírre, és kicsivel később skót duda hangja és
táncoló tengerészek dobogása és kiabálása hallatszik.
Se Joseph Hannah, se a barátai nem jelennek meg Sumner
kabinjában vacsora után. Sumnerben felmerül, hogy
megkeresi őket az orrkabinban, de aztán ellene dönt. Nincs
semmi, ami ne várhatna reggelig, és őszintén szólva a
nyomorult Joseph együgyűsége kezdi fárasztani. A fiú
reménytelen eset: gyengeelméjű, Drax szerint megrögzött
hazudozó, nyilván hajlamos örökletes betegségre (mentálisra
és testire egyaránt). A bizonyítékok szerint bűntény áldozata
volt, de nem hajlandó megnevezni a meggyalázóját, még csak
azt sem hajlandó elismerni, hogy meggyalázták: talán
elfelejtette, ki volt, talán a sötétben nem látta, talán nem is
bűntényként gondol rá? Sumner próbálja elképzelni, milyen
lehet egy ilyen fiú elméjében lenni, milyen lehet látni a világot
Joseph Hannah mélyen ülő, nyughatatlan mókusszemén át,
de a kísérlet egyszerre abszurd és kissé ijesztő, mint egy
rémálom, amiben felhővé vagy fává változik. Futólag
megborzong egy efféle ovidiusi átváltozás gondolatára, majd
megkönnyebbüléssel újra kinyitja az Íliász-t, és a
kabátzsebébe nyúl a kis rézkulcsért, amely a gyógyszerládát
nyitja.
Másnap még két bálnát megölnek és feldarabolnak. Mivel
nincs más dolga, Sumner kap egy horgot és egy hosszú
bőrkötényt. Miután a szalonnacsíkokat a fedélzetre emelték és
harminc centis kockákra vágták, az orvos új feladata, hogy a
kockákat az előfedélzetről elvonszolja a raktér nyílásához, és
ledobja az ott dolgozóknak, akik hordóba tömik, amíg el nem
érkezik a feldolgozás ideje. Mocskos, kimerítő munka.
Minden zsírtömb tíz kilót nyom, és a hajó fedélzete
hamarosan csúszós a vértől meg a zsírtól. Többször
megcsúszik, és egyszer majdnem leesik a raktérbe, de
megmenti Otto, és a nap végére tele van zúzódásokkal,
mindene sajog, ennek ellenére ritka elégedettséget érez: az
elvégzett munka, a próbára tett és bizonyított test durva,
fizikai örömét. Most az egyszer ópium segítsége nélkül is
alszik, annak dacára, hogy istentelenül merev a válla, nyaka és
karja, majd jól bereggelizik árpakásával és sós hallal.
– A végén még bálnavadászt csinálunk magából, Mr.
Sumner – ugratja Cavendish, ahogy ülnek az étkezdében,
pipáznak és lábukat melegítik a tűzhely mellett. – Van
hajóorvos, aki finnyás lenne megfogni a horgot, de azt
mondom, maga szépen bánt vele.
– A leszalonnázás olyan, mint a tőzegvágás – mondja
Sumner –, és abban gyerekkoromban volt bőven részem.
– Na, tessék, akkor a vérében van.
– Úgy gondolja, hogy a bálnavadászat a véremben van?
– A munka – mondja Cavendish mosolyogva. – Az ír ember
a szívében munkásember, ez az igazi hivatása.
Sumner a tűzhelybe köp, és hallgatja, ahogy sistereg.
Mostanra eleget tud Cavendishről, hogy ne vegye szívére az
ugratást, és ma este elég jó hangulatban van, hogy ne lehessen
lépre csalni.
 – És mi az angol ember hivatása, Mr. Cavendish? Hogy
elhízzon mások munkáján?
– Van, aki gürcölni születik, és van, aki gazdagságra
születik – feleli Cavendish.
– Értem. És maga melyik?
Az első tiszt elégedetten hátradől a széken, és lebiggyeszti
rózsaszínes alsó ajkát.
– Ó, azt mondanám, hamarosan elérkezik az én időm, Mr.
Sumner. Hamarosan bizony.

Csendes a reggel. Nem látnak több bálnát, és a délelőtti

órákat azzal töltik, hogy megtisztítják a fedélzetet, feltekerik a
köteleket, ellenőrzik a szerszámokat a csónakokban. Sumner,
aki azóta nem látta Joseph Hannah-t, amióta a barátaival az
előfedélzeten viccelődtek, úgy dönt, hogy megkeresi a fiút. A
fedélzeten meglátja az egyik hajósinast, és megkérdezi tőle,
hol van Joseph.
– Azt mondták nekünk, hogy mostantól a fedélközbe
aluszik – feleli a fiú. – Tennap óta nem láttam.
Sumner ellátogat a fedélközbe, ahol talál egy mocskos
gyapjútakarót egy tengerészláda meg egy rakás összekötött
hordódonga között, de a fiúnak semmi nyoma. Újra felmegy,
és körülnéz a fedélzeten. Miután ellenőrzi, hogy Joseph nem
bujkál az egyik csónakban, a horgonyházban vagy a fedélzeti
felépítményben, benéz a legénységi szállásra az orrban. Pár
ember még a priccsén alszik, mások ládákon ülve
dohányoznak, olvasnak vagy farigcsálnak.
– Joseph Hannah-t keresem – szól be. – Idelenn van?
Az ülő férfiak felnéznek rá. A fejüket rázzák.
 – Nem láttuk – feleli az egyik. – Aszittük, magával van a
tatba, Mr. Sumner.
– Velem?
– A tiszti szálláson. A betegsége miatt.
– Azt meg kitől tudja?
A férfi vállat von.
– Ezt hallottam.
Sumnerben már mocorog a türelmetlenség. Visszamegy a
kabinjába, és fog egy gyertyát azzal a szándékkal, hogy
felderíti a rakteret (bár hogy a fiú miért éppen a raktérben
bujkálna, azt maga sem tudja). Látja, hogy Black bukkan elő a
kapitány kabinjából a rézszextánssal a kezében.
– Joseph Hannah-t keresem – mondja neki. – Látta a fiút?
– Amelyiknek fáj a segge? – kérdez vissza Black. – Nem
mondhatnám, hogy láttam.
Sumner a fejét ingatja és sóhajt.
– A Volunteer nem olyan nagy hajó. Meglep, hogy egy fiú
ilyen könnyen eltűnhet.
– Egy ilyen hajón is ezernyi zug van. Talán valahol veri a
fütykösét. Minek kell magának?
Sumner habozik, tisztában van vele, hogy Hannah
hátsójának egészsége iránti aggodalma már így is tréfa forrása
a tisztek között.
– Van neki egy feladatom – mondja.
Black bólint.
– Hát, előbb-utóbb előbújik, nyugodt lehet. Az a fiú
borzasztó nagy szimuláns, de a kaját ki nem hagyná.
 – Talán igaza van – mondja Sumner. A gyertyára pillant,
majd a kabátzsebébe ejti. – Minek fárasszam magam, hogy azt
keressem, aki nem akarja, hogy megtalálják?
– Vannak még hajósinasok – mondja Black. – Kérjen meg
egy másikat.

Később délután, mivel még mindig nincs jele bálnáknak, és az

időjárás elég nyugodt, Brownlee parancsot ad, hogy kezdjék
meg a feldolgozást. Megkurtítják a vitorlákat, és elkezdik
kipakolni a fő rakteret. Felhoznak a fedélzetre nyolc-tíz
hordót, amiben eddig ballasztvizet tároltak, és így feltárul a
legalsó hordóréteg, az a sor, amit először fognak megtölteni
apróra vágott szalonnával. A fedélzeten előkészítik a
felszerelést (daravályút, daraboló tőkéket, késeket), amik
ahhoz kellenek, hogy a szalonnát leválasszák az izomról és
bőrről, és elég apró darabokra vágják, hogy be lehessen
nyomni egy hordó nyílásán. Sumner fél szemmel Joseph
Hannah-t keresi, feltételezve, hogy hamarosan megjelenik,
előcsalja a lárma, akárhol bujkál is.
– Hová tűnt az a kis szarzsák Hannah? – kiabál Cavendish.
– Késeket kéne vinni éleztetni.
– Eltűnt – mondja Sumner. – Egész délelőtt kerestem.
– Nem bír megülni a seggén az a kis pöcs. Csak találjam
meg, majd megtudja, milyen az, amikor igazából fáj a segge.
A fedélzetre hozott hordókból egy vas kézi szivattyúval
egyenként kiürítik a vizet. Otto a felelőse a műveletnek, a
szivattyú végét a hordónyílásba dugja, egyenként kiüríti, aztán
szárazra törli a hordókat. A ballasztvíz, ami végiglocsog a
fedélzeten, majd kicsorog a lefolyónyíláson, mérges, kénes
bűzt áraszt, mivel sokáig érintkezett a korábbi utazásokról a
hordóban maradt zsír rothadó maradékával. Többen a
kötélzetre menekülnek ez elől a könnycsorgató miazma elől,
vagy az orrukra kendőt kötve dolgoznak, de a hamuszürke
arcú, vastag vállú Otto, akinek minden mozdulata lassú és
eltökélt, mintha immunis lenne a förtelmes bűzre. Négy
hordót kiürít, majd felfedezi, hogy az ötödik sérült. A tetejét
kissé betörték, a legtöbb víz már kiszivárgott belőle. Odahívja
a kádárt, és megkérdezi, meg lehet-e javítani. A kádár lehajol,
kiveszi a betört hordófedél egy darabját, és megvizsgálja.
– Nincs elrohadva – mondja (közben befogja az orrát). –
Magától nem repedhetett meg.
– Hát pedig megrepedt – mondja Otto.
A kádár bólint.
– A legjobb szétszedni, és újra összerakni – mondja.
Félredobja a letört darabot, majd közömbösen, csak úgy
belenéz a félig üres hordóba, és meglátja benne
összegömbölyödve, félig a megmaradt ballasztvízbe merülve,
akár egy hatalmas gombacsomó, amit a raktér bűzös Petri-
csészéje szült és táplált, Joseph Hannah hajósinas
megnyomorított, halott, meztelen testét.
 Tizenegyedik fejezet

Leviszik Hannah holttestét az étkezdébe, és lefektetik az

asztalra, hogy Sumner megvizsgálhassa. A helyiség zsúfolt, de
néma. Sumner érzi a többi férfi lélegzésének melegét, érzi
koncentrációjuk zord feszültségét, és kíváncsi, pontosan mit
várnak tőle. Hogy keltse életre a fiút? Már semmit nem
számít, hogy orvos. Ugyanolyan tehetetlen és használhatatlan,
mint ők. Reszketve megfogja Joseph Hannah szőrtelen állát,
és finoman felemeli, hogy jobban lássa a sötét zúzódások sorát
a nyakán.
– Megfojtották – mondja Brownlee. – Szégyen, gyalázat, a
kurva életbe.
A férfiak mormolva egyetértenek. Sumner némi
vonakodással és szégyenkezéssel az oldalára fordítja a fiút, és
széthúzza a fehér fenekét. Pár szemlélő is odahajol.
– Ugyanolyan vagy rosszabb? – kérdezi Brownlee.
– Rosszabb.
– Bassza meg.
Sumner felnéz Cavendishre, aki közben elfordult, és
valamit súg Draxnek. Sumner visszanéz a fiúra, és
megnyomogatja a bordákat, hogy megszámolja a töréseket.
Kinyitja a gyerek száját, és látja, hogy két foga hiányzik.
– Mikor történt? – fakad ki Brownlee. – És hogy az
istennyilába lehet, hogy senki nem vette észre?
– Tegnapelőtt láttam utoljára – mondja Sumner. – Az első
leszalonnázás előtt.
Lárma támad, ahogy a többiek is hadarva felidézik, mikor
találkoztak utoljára a halott fiúval. Brownlee túlkiabálja őket:
– Ne egyszerre, az istenit!
A kapitány sápadt és dühös; mélységesen fel van
háborodva. Még sosem hallott bálnavadászhajón történt
gyilkosságról: verekedésről igen, az van bőven, olykor még
késelés is, de nem gyilkosság, pláne nem gyerekgyilkosság.
Borzasztó, gondolja, förtelmes, undorító. És hogy pont most
történt, az utolsó útján, mintha a Percival nem feketítette
volna be örökre a nevét. Végignéz a húsz-harminc emberen,
akik bezsúfolódtak az étkezdébe: mind mocskos és szakállas,
az arcukat megégette és befeketítette a sarkvidéki nap, a
kezüket vagy összefűzik maguk előtt, mintha imádkoznának,
vagy mélyen a zsebükbe dugják. Ez Jacob Baxter műve,
mondja magának, az istentelen rohadéké: ő válogatta össze
ezt az idióta legénységet, ő lendítette mozgásba ezt az egész
természetellenes machinációt, ő a felelős a végzetes
következményekért, nem én.
– A bűnöst láncra verve visszük vissza Angliába, és
felakasztják – mondja Brownlee az üres, rángó arcokat
pásztázva. – Ezt megígérhetem.
 – Az akasztás túl jó egy ilyen görénynek – mondja valaki. –
Előbb le kéne vágni a golyóit. Izzó piszkavasat dugni a
seggébe.
– Meg kéne korbácsolni! – javasolja valaki. – Úgy meg
kéne korbácsolni, hogy kilátsszon a csontja, a kurva anyját!
– Akárki az, akármi az, a törvény szerint kapja a büntetését
– jelenti ki Brownlee. – Hol a vitorlakészítő?
A vitorlakészítő, egy koros, halványkék szemű, zsémbes
férfi, előrelép, zsíros hódprém sapkáját a kezében szorongatja.
– Varrja be a fiút lepelbe – utasítja Brownlee. – Hamarost
eltemetjük. – A vitorlakészítő bólint és szipákol. – A többiek
végezzék a dolgukat.
– Folytatjuk a feldolgozást, kapitány? – kérdezi Cavendish.
– Folytatjuk bizony. Ez az embertelenség nem ürügy a
lustálkodásra.
A férfiak megszeppenve bólogatnak. Egyikük, egy Roberts
nevű csónakkormányos jelentkezik.
– Én láttam a fiút az előfedélzeten, miután az első bálnát
leszalonnáztuk. A hegedűst hallgatta, és a táncolókat nézte.
– Igaz – mondja egy másik. – Én is láttam ott.
– Látta valaki Joseph Hannah-t később? – kérdezi
Brownlee. – Látta valaki tegnap? Halljam!
– A fedélközben aludt – mondja valaki. – Mind azt hittük.
– Valaki itt tudja, mi történt vele – mondja Brownlee.
A hajó nem olyan nagy, hogy egy fiút meg lehetne ölni
anélkül, hogy zajt csapjon vagy nyomot hagyjon.
Senki nem felel. Brownlee a fejét ingatja.
– Kiderítem, ki tette, és teszek róla, hogy lógjon. Ezt
biztosra vehetik. Erre számíthatnak.
 Az orvoshoz fordul.
– Beszélni akarok önnel a kabinomban, Sumner.
A kabinban a kapitány leül, leveszi a kalapját, és tenyere
élével nekiáll dörgölni az arcát. Amikor befejezte, az arca
vörös, mindkét szeme véreres és vizes.
– Hogy puszta gonoszságból tette, vagy mert félt tőle, hogy
kiderül a perverziója, nem tudom – mondja. – De akárki
fajtalankodott a fiúval, meg is ölte. Ez világos.
– Egyetértek.
– És még mindig Cavendishre gyanakszik?
Sumner habozik, majd megrázza a fejét. Tudja, hogy az első
tiszt egy bunkó, de abban már egyáltalán nem biztos, hogy
képes lenne gyilkolni.
– Bárki lehetett. Ha Hannah a fedélközben aludt előző
éjjel, akkor a hajón szinte bárki odamehetett, megfojthatta,
majd leeresztette a testét a raktérbe, és nem kockáztatta, hogy
felfedezik.
Brownlee a homlokát ráncolja.
– Azért költöztettem a fedélközbe, hogy megóvjam a bajtól,
de csak a meggyilkolását segítettem elő.
– Mindent összevetve szerencsétlen, balsorsú gyerek volt –
mondja Sumner.
– Az, a kurva életbe, az.
Brownlee bólint, és tölt mindkettejüknek egy pohár
brandyt. Sumner úgy érzi, ez az újabb szörnyűség megalázta,
elgyengítette, mintha a fiú kegyetlen halála saját alapos,
hosszadalmas fogyatkozásának része lenne. Jobb keze reszket,
ahogy issza a brandyt. A folyosón a vitorlakészítő a „The
Bonnie Boat”-ot fütyörészi, miközben bevarrja a halott fiút a
vászonkoporsójába.
– Harmincnyolc férfi és fiú van a hajón – mondja
Brownlee. – Ha leszámítjuk kettőnket és a két hajósinast,
marad harmincnégy. Ha befejezik a feldolgozást,
mindegyikükkel külön beszélek, ha kell. Kiderítem, mit
tudnak, mit láttak és hallottak, mire gyanakodnak. Ilyen
ocsmány hajlam nem alakul ki egyik napról a másikra. Kellett,
hogy legyenek jelek és pletykák, és a legénységi szállás a
pletykák melegágya.
– Akárki az, feltehetőleg őrült – mondja Sumner. – Nincs
más magyarázat. Vagy valami betegség gyötri, vagy
megbomlott az agya.
Brownlee az állát csikorgatja, aztán tölt magának még egy
pohár brandyt. Amikor megszólal, a hangja halk és feszült.
– Milyen legénységet sózott rám az a zsidrák Baxter?
Kétbalkezesek és vadállatok mind. A kikötő mocskos
söpredéke. Én bálnavadász vagyok, de ez nem bálnavadászat,
Mr. Sumner. Ez nem bálnavadászat, higgye el.

A feldolgozás folytatódik. Amikor végeznek, és a hordókat

biztonságban elrakodták, eltemetik Joseph Hannah-t.
Brownlee elmormol pár odaillő verset a Bibliából, Black
vezetésével az emberek elénekelnek egy zsoltárt, aztán az
ágyúgolyóval nehezített vászonleplet átdobják a tatkorláton,
és elnyeli a kovaszín ár.
Sumnernek nincs étvágya. Ahelyett hogy a többiekkel
vacsorázna, a fedélzeten sétál, pipázik, levegőzik. A
medvebocs morog és nyöszörög fabörtönében, a mancsát
rágja és egyfolytában vakarózik. A bundája már színevesztett
és összetapadt; halolaj- és ürülékszaga van, és olyan vékony,
akár egy agár. Sumner a hajókonyhán fog egy marék kekszet,
egy hosszú szalonnázókés pengéjére helyezi, majd bedugja a
fémrácson. Az állat azonnal befalja. A medvebocs morog,
megnyalja az orrát, és rábámul. Sumner letesz egy pohár vizet
a fedélzetre, nagyjából harminc centire a hordótól, majd a
bakancsa orrával addig tolja előre, amíg a bocs hosszú
rózsaszín nyelve el nem éri. Egy ideig áll és nézi, ahogy az állat
iszik. Otto, az őrség parancsnoka sétál oda.
– Mi értelme elfogni és ketrecbe zárni, ha hagyják éhen
halni? – kérdezi Sumner.
– Ha eladják, az összes pénzt a halott özvegye kapja, de az
özvegy nincs itt, hogy etesse, Drax meg Cavendish pedig nem
érzi kötelességének. Persze el is engedhetnénk, de az anyja
halott, ő meg túl kicsi, hogy magától életben maradjon.
Sumner bólint, fogja az üres edényt, megint megtölti vízzel,
leteszi és lábával odatolja. A medve még iszik, majd
abbahagyja, és visszabújik a hordó mélyére.
– Mi a véleménye a nemrég történtekről? – kérdezi
Sumner. – Mit szólna Swedenborg ehhez az atrocitáshoz?
Otto egy pillanatig ünnepélyesen néz rá. Megvakarja széles
fekete szakállát, és többször bólint, mielőtt felel.
– Azt mondaná, hogy a nagy gonoszság a jóság hiánya, és
hogy a bűn egyfajta feledékenység. Elsodródunk az Úrtól,
mert az Úr ezt engedi. Ez a szabadságunk, de a büntetésünk
is.
– És maga hisz neki?
 – Mi mást hihetnék?
Sumner vállat von.
– Hogy a bűn emlékezés. Hogy a jó a gonosz hiánya.
– Persze van, aki ezt hiszi, de ha igaz lenne, akkor a világon
káosz uralkodna, és a világon nem káosz uralkodik. Nézzen
körül, Sumner. Ez a zűrzavar és hülyeség a mi művünk.
Félreértjük saját magunkat; nagyon hiúak és nagyon hülyék
vagyunk. Máglyákat rakunk, hogy melegedjünk, aztán
panaszkodunk, hogy túl forró és heves a láng, meg hogy
elvakít a füst.
– És egy gyerek megölése? Annak mi lehet az értelme?
– A legfontosabb kérdések azok, amikre nem remélhetünk
szóbeli választ. A szavak játékszerek: egy ideig szórakoztatnak
és tanítanak bennünket, de amikor elérjük a férfikort, fel kéne
adnunk őket.
Sumner a fejét ingatja.
– Csak szavaink vannak. Ha azokról is lemondunk, nem
leszünk jobbak az állatoknál.
Otto mosolyog Sumner önfejűségén.
– Akkor találja ki a magyarázatokat maga, ha tényleg ezt
gondolja.
Sumner lehajol, és a megárvult medvére néz. A hordó
végében guggol, liheg, és a saját vizeletét nyalogatja.
– Ha tehetném, inkább nem gondolkodnék. Kellemesebb és
könnyebb lenne, ebben biztos vagyok. De nem tehetek ellene.

Nem sokkal a temetés után Cavendish beszélni akar

Brownleevel a kabinjában.
 – Kifaggattam a legénységet. Addig-addig szorongattam a
rohadékokat, amíg mondtak egy nevet.
– Milyen nevet?
– McKendrick.
– Samuel McKendrick? Az ács?
– Ő. Azt mondják, látták nyilvánosházakban férfiakkal
ölelkezni. És közismert, hogy a legutóbbi vadászévadban,
amikor a John o’Gaunt-on hajózott ki, egy kormányossal, egy
Nesbet nevű fickóval hált együtt.
– És mindenki szeme láttára?
– A legénységi szállás sötét, mint azt maga is tudja, Mr.
Brownlee, de fogalmazzunk úgy, hogy hangokat lehetett
hallani éjszaka. Mással össze nem téveszthető hangokat.
– Hozza ide nekem Samuel McKendricket. És Sumnert is
keresse meg. Azt akarom, hogy ő is hallja.
McKendrick vékony fickó, nem éppen erőteljes, a bőre
sápadt. A szakálla ritka és sárgás; az orra vékony; keskeny
szája szinte ajaktalan; nagy füle vörös a hidegtől.
– Mennyire ismerte Joseph Hannah-t? – kérdezi tőle
Brownlee.
– Egyáltalán nem ismerem.
– A legénységi szálláson csak látta.
– Látni láttam, de nem ismerem. Csak egy hajósinas.
– És nem kedveli a hajósinasokat?
– Nem különösebben.
– Nős, McKendrick? Várja otthon féleség?
– Nem, uram.
– De csak van kedvese?
McKendrick a fejét rázza.
 – Talán nem szereti a nőket?
– Nem erről van szó, uram. Csak még nem találtam meg
azt a nőt, aki illik hozzám.
Erre Cavendish horkant. Brownlee rámered, majd folytatja
a kihallgatást.
– Azt hallottam, hogy a férfiak társaságát kedveli. Ezt
mondták nekem. Igaz ez?
McKendrick kifejezése nem változik. A fajtalankodás vádja
láthatóan nem ijeszti meg, nem bosszantja, még csak meg sem
lepi.
– Nem igaz, uram. Ugyanolyan vörös vérű vagyok, mint
bármelyik férfi.
– Joseph Hannah-val fajtalankodtak, mielőtt megölték.
Gondolom, ezt már tudja.
– Az emberek ezt beszélik, uram.
– Maga ölte meg, McKendrick?
McKendrick a homlokát ráncolja, mintha a kérdésnek nem
lenne értelme.
– Maga volt?
– Nem, uram, nem én – feleli higgadtan. – Nem engemet
keres.
– Hihetően hazudik a rohadék – mondja Cavendish. – De
fél tucat ember tanúsítja, hogy közismert róla, hogy fiatal
fiúkkal hál.
Brownlee az ácsra néz, aki a kihallgatás kezdete óta most
először feszeng.
– Nem vet jó fényt magára, ha kiderül, hogy hazudik,
McKendrick. Figyelmeztetem. Szigorú leszek.
 McKendrick mereven bólint, majd a kabin plafonját
fürkészi, mielőtt válaszolna. A szeme szürke és ideges,
mosolyféle játszik keskeny ajkán.
– Sose fiúk vótak. A fiúk nem az én ízlésem.
Cavendish megvetően horkant.
– Komolyan azt várja, hogy elhiggyük, olyan válogatós
abban, hogy kinek a seggét ostromolja? Úgy hallottam, egy-
két whisky után a saját nagyapját is megbaszná.
– Szó sincsen ostromról – mondja McKendrick.
– Maga egy szégyenletes fráter, a kurva életbe – bök a
mutatóujjával McKendrick arcára Brownlee. – És akár
gyilkos, akár nem, meg kéne korbácsoltatnom.
– Nem vagyok gyilkos.
– De bizonyítottan hazudozó. Ezt kétségtelenül
megállapítottuk. És ha egy dologról hazudik, miért ne
hazudhatna másról?
– Nem vagyok gyilkos, a rohadt életbe – mondja
McKendrick.
– Megvizsgálnám, Mr. Brownlee – szólal meg Sumner. –
Lehetnek nyomok, akár így, akár úgy.
Brownlee kérdőn néz rá.
– Miféle nyomok?
– A fiúnak több seb is volt a seggében, mint emlékszik. Ha
nemi betegség, ami valószínű, akkor a bűnös is elkaphatta.
Lehetnek továbbá sebek vagy horzsolások a bűnös péniszén is.
Egy gyerek ülepe végül is szűk.
– Bassza meg – mondja Cavendish.
– Jól van – mondja Brownlee. – McKendrick, vegye le a
ruháját.
 McKendrick nem mozdul.
– Vagy leveszi, vagy levetetem, esküszöm.
McKendrick vonakodva, lassan levetkőzik előttük. A karja-
lába erősnek látszik, de vékony, sötétvörös mellbimbói között
kis világosbarna szőrpamacs. Ahhoz képest, milyen apró,
színtelen ember, figyeli meg a vizsgálat során Sumner,
szokatlanul nagy és feltűnő nemi szervvel dicsekedhet. A
golyói súlyosak, sötétek és lógósak; a pénisz nem
abnormálisan hosszú, de vastag, akár a kutya orra, a vége
pedig széles és fényes, akár a vese.
– Nincs látható fekély – jelenti Sumner. – Nincs jele
horzsolásnak sem.
– Talán zsírt használt – mondja Cavendish. – Nem keresett
véletlen Hannah segglyukában kenőanyagot?
– De igen, és nem találtam említésre méltót.
Cavendish mosolyog.
– Nem sok minden kerüli el a figyelmét, Sumner. Az
egyszer szent.
– Nincs friss vágás vagy karmolás a karon vagy a nyakon,
amit küzdelem okozhatott volna – mondja Sumner. –
Felöltözhet, McKendrick.
McKendrick azt teszi, amit mondtak. Brownlee némán
figyeli, ahogy öltözik, és amikor befejezi, utasítja, hogy várjon
az étkezde előtt, amíg nem hívják.
– Ott a gyilkos – mondja Cavendish. – Akár sebes a farka,
akár nem, ő a bűnös, én mondom.
– Lehetséges, de nincs meggyőző bizonyítékunk – mondja
Sumner.
 – Bevallotta, hogy fajtalankodik. Milyen bizonyíték kell
még?
– Vallomás – mondja Brownlee. – De ha nem is tesz
vallomást, attól függetlenül hajlok rá, hogy vasra verjem, és
vesződjenek vele a békebírók, amikor kikötünk.
– És ha nem ő tette? – kérdezi Sumner. – Nem zavarja
önöket, hogyha az igazi gyilkos szabadon járkál a hajón?
– Ha nem McKendrick, akkor ki a fasz lehetne? – kérdezi
Cavendish. – Maga szerint hány szodomitát zsúfoltunk össze
ezen a hajón?
– Én biztosabb volnék a bűnösségében, ha valaki látta
volna őket együtt.
– Egyelőre verje vasra McKendricket, Cavendish – mondja
Brownlee. – Aztán tudassa a legénységgel, hogy mindenkivel
beszélni akarunk, aki látta őt Hannah-val beszélni, vagy
tanújelét adni, hogy egyáltalán észrevette a fiút. Sumnernek
minden valószínűség szerint igaza van. Ha ő a bűnös, kerül
szemtanú.
 Tizenkettedik fejezet

A tiszti étkezdében Drax a többieket hallgatja. Megint a fiúról

beszélnek, pedig a fiú már nem él, már nincs. Délután
betekerték a testét zsákvászonba, és ledobták a tatról; ő maga
is látta, ahogyan víz alá süllyedt. A fiú már semmi. Már nem is
idea vagy gondolat, csak semmi, de még mindig róla
beszélnek. Csak mondják meg mondják. Mondják meg
mondják. Mi értelme, a kurva életbe? Drax főtt marhahúst
rágcsál, nagyokat húz a teásbögréjéből. A marha sós és
keserű, de a tea édes. Az alkarján jó mély harapásnyom
éktelenkedik. Érzi, hogy lüktet és viszket. Tudja, hogy
gyorsabb és könnyebb lett volna elnyisszantani a fiú torkát, de
nem volt kéznél kés. Nem tervezi el előre ezeket a dolgokat.
Csak cselekszik, minden aktus különálló és önmagában teljes:
a dugás, a gyilkolás, a szarás, az evés. Bármilyen sorrendben
követhetik egymást. Egyik sem előrébbvaló vagy
felsőbbrendű. Drax az arca elé emeli a tányérját, akár egy
tükröt, és lenyalja róla a szószt.
Fülel.
 – McKendrick az – mondja Cavendish. – Biztosan ő, én
megismerem a gyilkost, amikor látom, de Brownleenek több
bizonyíték kell.
Drax ismeri McKendricket. Gyenge, lányos, félénk pasas,
aki akkor se tudna ölni, ha pisztolyt nyomnál a kezébe, célra
tartanád, és mondanád, hogy csak húzza meg a ravaszt.
– Mért McKendrick? – kérdezi.
– Mert hírhedt szodomita. Minden éjjel látni a dokkban a
söntésekben, ahogyan a többi buzeránssal vihorászik.
Drax bólint. Akkor McKendrick lesz a helyettese, a bűnbak.
McKendrick fog a kötél végén lógni, ő meg majd áll, figyel és
tapsol.
– Milyen bizonyítékot akar Brownlee? – kérdezi.
– Szemtanút. Aki látta őket együtt.
Drax kigereblyézi a morzsákat a szakállából, kinyom egy
fingot, majd a zsebébe nyúl a laza dohánnyal teli erszényért.
– Én láttam őket együtt – mondja.
A többiek ránéznek.
– Mikor? – kérdezi Sumner.
– Láttam őket a fedélzeti felépítmény mellett állni egyik
éjjel. Későn. McKendrick turbékolt meg cirógatta, a fiú nyakát
fogdosta, próbálta csókolgatni. A fiúnak nem nagyon tetszett.
Úgy egy hete lehetett.
Cavendish összecsapja a kezét, és nevet.
– Ez elég lesz – mondja.
– Miért nem mondta ezt eddig? – kérdezi Sumner. – Ott
volt, amikor a kapitány megkérdezte, mit láttunk.
 – Kiment a fejemből – mondja Drax. – Az én agyam nem
fog olyan jól, mint a magáé, Mr. Sumner. Feledékeny típus
vagyok.
Sumner ránéz, és Drax állja a tekintetét. Könnyed és
szorongástól mentes. Túl jól ismeri az orvos fajtáját: csűri-
csavarja a szót, egész nap kérdezget, de sosem mer cselekedni.
Szövegelő fajta, nem cselekvő.
Elmennek Brownlee kabinjához, és Drax elmondja a
kapitánynak, mit látott. Brownlee felhozatja a vasra vert
McKendricket a raktérből, és utasítja Draxet, hogy szóról
szóra ismételje el a rab előtt.
– Láttam, hogy fogdossa a halott fiút – mondja nyugodtan.
– Próbálja megcsókolni és ölelkezni vele. A fedélzeten.
– És miért nem mondta ezelőtt?
– Nem jutott eszembe, de amikor McKendrick neve szóba
került, hogy gyilkos, eszembe jutott.
– Kurva nagy hazugság – mondja McKendrick. – Hozzá se
értem a fiúhoz.
– Láttam, amit láttam. És senki nem mondhassa, hogy
nem.
A hazugság persze könnyen jön. A szavak csak bizonyos
sorrendben következő zajok, úgy használja őket, ahogyan
akarja. A disznó röfög, a kacsa hápog, az ember hazudik: így
van ez.
– És megesküszik rá? – kérdezi Brownlee. – Bíróság előtt?
– A Szent Bibliára, meg én.
– Akkor bevezetem a vallomását a hajónaplóba, és aláírja.
Jobb mindent írásban lefektetni.
 McKendrick korábbi nyugalma immár szertefoszlott.
Sápadt, keskeny arcán vörös foltok virítanak, és reszket a
haragtól.
– Ebbül egy szó se igaz. Egy szó se. Szemenszedett
hazugság.
– Nincs okom hazudni – mondja Drax. – Mi érdekem
lenne?
Brownlee Cavendishre néz.
– Van ezek között rossz vér? Van olyan ok, ami miatt
feltételezhetnénk, hogy hamis vagy ártó vallomást tesz?
– Én nem hallottam semmit – feleli Cavendish.
– Hajóztak maguk már együtt? – kérdezi tőlük Brownlee.
Drax a fejét rázza.
– Alig ismerem az ácsot, de láttam, amit láttam. És azt
mondom, ahogyan volt.
– De én tudom, mi vagy, Henry Drax – mondja
McKendrick hevesen. – Tudom, hogy hol voltál, és mit tettél
ott.
Drax horkant, és a fejét rázza.
– Nem tudsz te rólam semmit.
Brownlee McKendrickre néz.
– Ha vádló kijelentést akar tenni, tegye meg most. Ha nem,
azt tanácsolnám, fogja be a bagólesőjét, és tartsa úgy, amíg a
bíróság nem kéri, hogy nyissa ki.
– Én soha hozzá se értem ahhoz a fiúhoz. A fiúk nem
érdekelnek, és akármit csináltam más férfiakkal, sose
vádoltak vagy panaszkodtak érte. Ez az ember itt, ez, aki
hazudik rólam, aki annyira azt akarja, hogy felakasszanak,
sokkal rosszabb és inkább természet ellen való bűnöket
követett el, mint én valaha is.
– Az ilyen hadovával csak még mélyebbre ássa magát –
mondja neki Cavendish.
– A kibaszott halálnál mélyebbre már nem lehet – mondja
McKendrick.
– Milyen bűnökről beszél? – kérdezi Sumner.
– Kérdezzék meg tőle, mit művelt a Marquises-szigeteken
– mondja McKendrick Drax szemébe nézve. – Kérdezzék
meg, mit evett ott.
– Maga érti, miről beszél? – kérdezi Brownlee Draxet.
– Egy ideig a Dél-tengerek niggereivel voltam, ennyi az
egész – magyarázza Drax. – Van néhány tetoválás a hátamon,
meg pár jó tetszetős mesém, semmi több.
– Melyik hajón volt?
– A Dolly-n. New Bedfordból.
– Elfogadják egy kannibál szavát egy becsületes, istenfélő
fehér emberével szemben? – kérdezi McKendrick. – Elfogadja
bármelyik józan bíró?
Drax nevet ezen.
– Nem vagyok én kannibál. Oda se figyeljenek a
baromságára.
Brownlee a fejét ingatja, és horkant.
– Ritkán hallani ilyen elkeseredett ostobaságot. Vigyék le
ezt a szégyentelen szarkupacot, és láncolják a főárbóchoz,
mielőtt kijövök a sodromból, a kurva életbe.
Amikor McKendricket elviszik, Brownlee bevezeti a
hajónaplóba, hogy Drax mit látott, majd aláíratja vele.
 – Biztosan tanúskodnia kell a bíróság előtt, amikor
McKendrick odakerül – mondja Brownlee. – És a hajónapló is
bizonyíték. McKendrick ügyvédje, már ha megengedhet
magának egyet, megpróbálja majd besározni magát,
gondolom. Azok a keselyűk általában ezt csinálják. De ettől,
remélem, még nem ijed meg.
– Nem szeretem, ha vádolnak vagy így beszélnek velem –
ismeri el Drax. – Nem örülök neki.
– Egy fajtalankodó szavának nem lesz súlya, biztos lehet
benne. Maga csak tartson ki az állítása mellett.
Drax bólint.
– Becsületes ember vagyok – mondja. – Csak aztat
mondom, amit láttam.
– Akkor nincs mitől félnie.
 Tizenharmadik fejezet

McKendrick bűnösségének azonnal híre megy a hajón. Az a

néhány ember, aki az ács barátjának tekintette magát,
nehezen tudja elhinni, hogy gyilkos, de a kétségeiket gyorsan
legyűri az általános vélemény súlya, miszerint csakis ő
lehetett. Miután Brownlee másodszor is kihallgatta, leláncolva
tartják az elülső raktérben, egyedül eszik, egy vödörbe szarik-
hugyozik, amit egy hajósinas ürít ki naponta. Egy hét
elteltével a legénység elméjében annyira megszilárdul, hogy
bűnöző és perverz, alig tudják elhinni, hogy valaha is közéjük
tartozott. Magának való különcként él az emlékezetükben, és
feltételezik, hogy ha normálisnak látszott is, igazából csak
okosan álcázta a mélyebb devianciáit. Olykor egy-ketten
lemennek a raktérbe, hogy gúnyolják vagy kérdezgessék a
tettéről. Amikor így tesznek, úgy találják, hogy furcsa módon
nem bűnbánó, savanyú, értetlen, dacos, mintha még mindig
(még most sem) fogná fel, valójában mit is tett.
Brownlee semmi mást nem akar, mint folytatni a
bálnamészárlást, de a következő napokban a rossz időjárás –
zuhogó eső és sűrű köd – hátráltatja őket, elrejti a prédát,
lehetetlenné teszi a vadászatot. A nyirkos köd palástjában-
kupolájában némán nyomulnak dél felé a jégkásában, kisebb,
palacsintaszerűen megszilárdult darabok között. Amikor
végre kitisztul az idő, már elhagyták a Jones-szorost és a
Horsburgh-fokot nyugatra, és látják a Pond-öböl bejáratát.
Brownlee nagyon szeretne továbbhajózni, de a jég az
évszakhoz képest abnormálisan vastag, kénytelenek egy ideig
vesztegelni. A Hastings horgonyozik mellettük, valamint a
Polynia, az Intrepid és a Northener. Amíg a szélre várnak,
nincs mit csinálni, így a kapitányok egymás hajói között
vándorolnak, egymás kabinjában étkeznek, beszélgetéssel,
vitával és nosztalgiázással töltik az időt. Brownlee gyakran és
gyakorlottan meséli régi történeteit: a szenesuszályt, a
Percival-t, mindent előtte. Nem szégyelli, mit tett, mi volt: az
ember hibázik, mondja nekik, az ember elszenvedi, amit kell,
az igyekezet számít.
– Akkor készen állsz? – kérdezi könnyedén Campbell.
Kettesben ülnek Brownlee kabinjában. A tányérokat már
elvitték, a többiek visszatértek a hajójukra. Campbell ravasz
és tudálékos pasas, bizonyos mértékig barátságos, de
időnként titokzatoskodó és felsőbbséges. A kérdésben érződik
árnyalatnyi gúny, gondolja Brownlee, az a sugalmazás, hogy
Campbell szerepe Baxter machinációjában fontosabb, mint az
övé.
– Úgy hallottam, hogy ha minden jól megy, te következel –
mondja neki Brownlee. – Maga Baxter mondta.
– Baxter azt hiszi, a bálnavadászatnak befellegzett. Be
akarja fejezni, venni magának egy szerény manufaktúrát.
– Igen, de téved. Ezek a tengerek még tömve vannak hallal.
 Campbell vállat von. Az orra fitos, az arca széles, hosszú
barkót visel; keskeny ajkát szinte állandóan biggyeszti, amitől
Brownleenek az a kellemetlen benyomása támad, hogy még
amikor hallgat és láthatólag a gondolataiba mélyed, akkor is
éppen beszélni készül.
– Ha szerencsejátékos lennék, Baxter olyan ló lenne, amire
tennék pénzt. Nem sok akadálynál bukik el, szépen átugrik
rajtuk.
– Agyafúrt, azt meg kell adni.
– Szóval készen állsz?
– Van még időnk megölni pár bálnát. Nem muszáj
kapkodni, nem igaz?
– A bálna csak aprópénz ebben a játékban – emlékezteti
Campbell. – És talán nem lesz sok esélyed, hogy szépen
elsüllyeszd, és úgy nézzen ki, ahogy kell. Ne feledd, a
legfontosabb az, hogy minek látszik. Nem lehet túl
nyilvánvaló, különben a biztosítók elkezdenek vizsgálódni, és
azt senki nem akarja. Te a legkevésbé.
– Idén bővében vagyunk a jégnek. Nem lesz nehéz
megcsinálni.
– Azért jobb nem húzni a dolgot. Ha túl sokáig halogatjuk,
azt kockáztatom, hogy engem is elkap a jég. Akkor aztán
baszhatjuk.
– Adj egy hetet a Pond-öbölben – mondja Brownlee.
– Még egy hetet, és aztán megkeressük azt a helyet, hol a
legjobb elsüllyeszteni.
– Egy hét, aztán visszaindulunk északra – mondja
Campbell –, Lancaster Soundhoz vagy arrafelé. Oda senki
nem követ. Keresel egy kellemes kis jéghasadékot egy jókora
jégmezőben, és megvárod, míg a szél visszasodorja feléd a
táblákat. És annak alapján, amit láttam a legénységedből,
ezek a faszkalapok akkor se lennének nagy segítség, ha
akarnád.
– Az ácsot legszívesebben hagynám, ahol van.
– Mindenkivel történhet baleset – ért egyet Campbell.
– Egy ilyen embert nem fognak hiányolni.
– Szégyen, gyalázat, a kurva életbe. Hallottál már ilyet? Egy
kislány az egy dolog. Egy kislányt még majdnem megértek. De
nem egy hajósinast, a kurva életbe. Gonosz időket élünk, én
mondom, Campbell, gonosz, természetellenes időket.
Campbell bólint.
– Lefogadom, hogy az Úristen nem sok időt tölt az északi
vizeken – mosolyog. – Biztos nem szereti a zimankót.

Amikor megnyílik a jég, behajóznak az öbölbe, de alig akad

bálna. Ritkán látnak állatot, és a néhány alkalommal, amikor
leeresztik a csónakokat, a bálnák gyorsan eltűnnek a jég alatt,
és nincs fogás. Brownlee kezd arra gondolni, hogy Baxternek
talán igaza van: talán tényleg túl sok bálnát megöltek már.
Nehezen tudja elhinni, hogy a hatalmas, nyüzsgő óceán ilyen
gyorsan kiürülhet, hogy ezek az irdatlan vadak ilyen kibaszott
sebezhetőek, de ha vannak is még bálnák, megtanultak
rejtőzködni. Egy hét csüggesztő kudarc után elfogadja az
elkerülhetetlent, jelez Campbellnek, és közli az emberekkel,
hogy elhagyják a Pond-öblöt, és északnak indulnak, hátha
máshol több szerencsével járnak.
 Sumner még az ópium segítségével sem tud egyfolytában
egy-két óránál többet aludni. Joseph Hannah halála olyan
módokon felbosszantotta-ingerelte, hogy maga sem érti. Most
már szeretné elfelejteni. Szeretne ő is belenyugodni
McKendrick bűnösségébe és elkerülhetetlen büntetésébe,
ahogy láthatólag mások belenyugodtak, de képtelen szívvel-
lélekkel így tenni. Zavarja a fiú holttestének emléke a
lakkozott asztalon, ahol azóta is minden este vacsoráznak, és
persze az, ahogyan McKendrick meztelenül – szégyentelenül,
közömbösen, fürkésző tekintetek kereszttüzében – állt a
kapitányi kabinban. A két testnek passzolni kéne, gondolja,
úgy összeilleni, ahogyan egy kirakós darabjai összeillenek, de
akárhogy tekeri-forgatja az elméjében, nem tud belőle kirakni
egy egészet.
Késő éjjel, úgy két héttel az ács letartóztatása után,
miközben a hajó zátonyok és jéghegyek mellett haladva
északnak tart, Sumner lemegy a raktérbe. McKendrick a
bőrszárú tengerésznadrágjában fekszik a neki megtisztított
szűkös helyen a különféle ládák, batyuk és hordók között.
Lábait összeláncolták az árbóc két oldalán, de mindkét karja
szabad. Egy bádogtányéron kekszdarabok hevernek,
McKendrick mellett egy pohár víz és egy meggyújtott gyertya.
Sumner érzi az ürülékvödör szúrós szagát. Az orvos egy
pillanatig habozik, majd lehajol és a vállánál fogva megrázza
az ácsot. McKendrick lassan kihúzza magát, hátát egy
lécládának vetve felül, és közömbösen mered késői
látogatójára.
 – Hogy van egészségileg? – kérdezi tőle Sumner. –
Szüksége van tőlem valamire?
McKendrick a fejét rázza.
– Mindent összevetve elég egészséges vagyok – mondja. –
Elélek addig, amíg felakasztanak.
– Ha tárgyalásra kerül sor, jobb esélye lesz. Még semmi
nincs eldöntve.
– A magamfajtának nincs sok barátja egy angol bíróságon,
Mr. Sumner. Őszinte ember vagyok, de az életem nem állja ki
a próbát.
– Szerintem nem maga az egyetlen, aki így érez.
– Mind bűnösök vagyunk, való igaz, de egyes bűnök
súlyosabb büntetést érdemelnek. Nem vagyok gyilkos, sose
voltam, de sok más vagyok, és a más dolgokért akasztanak fel.
– Ha nem maga a gyilkos, akkor a hajón másvalaki az. Ha
Drax hazudik, ahogyan maga állítja, akkor lehetséges, hogy ő
maga ölte meg a fiút, vagy tudja, hogy ki, és őt védelmezi.
Gondolt erre?
McKendrick vállat von. Két raktérben töltött hét után a
bőre szürkés árnyalatot öltött, kék szeme zavaros és beesett.
Megvakarja a fülét, egy lehámlott bőrdarab a padlóra pereg.
– Gondoltam rá, persze, de mit használ nekem, ha mást
vádolok, és se bizonyítékom, se szemtanúm?
Sumner elővesz a zsebéből egy bádogflaskát,
McKendricknek nyújtja, majd visszaveszi, és ő is belekortyol.
– Fogytán van a bagóm – mondja McKendrick egy pillanat
múlva. – Ha tudna adni egy csipetnyit, lekötelezne.
Sumner odanyújtja neki a dohányerszényét. McKendrick a
pipát bal keze két középső ujja közé dugja, majd miután
imigyen rögzítette, elveszi a dohányzacskót, megtölti a pipa
fejét, és jobb hüvelykujjával megnyomkodja.
– Mi a baj a bal kezével? – kérdezi Sumner.
– Csak a hüvelykujjam. Összetörte egy kancsal pasas
szénkalapáccsal egy-két éve, és azóta alig tudom mozgatni. Az
én szakmámban nem előny, de megtanultam vele élni.
– Mutassa.
McKendrick előrehajol, és kinyújtja a bal kezét. Az ujjai
normálisak, de a hüvelykujj ízülete csúnyán eldeformálódott,
maga az ujj pedig merevnek és élettelennek látszik.
– Szóval azzal a kezével nem is tud markolni?
– Csak négy ujjal. Szerencse, hogy a bal.
– Fogja meg a csuklómat így – mondja neki Sumner.
Feltűri az ingujját, és odanyújtja a csupasz karját.
McKendrick megragadja.
– Szorítsa, amilyen erősen csak bírja.
– Szorítom én.
Sumner érzi, ahogy a négy ujj a karjába váj, de a hüvelyket
egyáltalán nem.
– Ennél többre nem képes? Ne fogja vissza magát.
– Nem fogok én vissza semmit se. Mondom, hogy az a
pasas eltalálta a hüvelykujjam csontját egy kurva nagy
pöröllyel két éve a Whitby-n, amikor a dokkban javítottuk az
egyik lejáratfedelet. Darabokra törte. Na, arra van bőven
tanúm, maga a kapitány is, és boldogan megesküsznek a
Bibliára.
Sumner mondja neki, hogy elengedheti a karját, aztán
lehúzza az ingujját.
 – Miért nem beszélt nekem a sérült kezéről, amikor
megvizsgáltam?
– Ha jól emlékszek, a kezemről nem kérdezett.
– Ha ennél jobban nem tud szorítani, hogyan tudta volna
megfojtani a fiút? Látta a zúzódásokat a nyakán.
McKendrick hallgat, majd hirtelen óvatos képet vág,
mintha az orvos célzása túl nagy és túl reményteljes lenne,
hogy könnyen vagy gyorsan felfogja.
– Láttam hát – mondja aztán. – Egy sor zúzódás volt körbe
a nyakán.
– És két nagyobb elöl. Emlékszik azokra? Majdnem
összeértek. Akkor azt gondoltam, két hüvelykujj okozta, ami
lenyomta a gégét.
– Emlékszik rájuk?
– Világosan emlékszem – mondja Sumner. – Két nagy folt,
egyik a másikon, mint két elmosódott tintafolt.
– De nekem már nincsen két jó hüvelykujjam – mondja
McKendrick lassan. – Hogyan csinálhattam volna azokat a
foltokat?
– Úgy van. Most beszélek a kapitánnyal. Nagyon úgy fest,
hogy az a pörölyös pasas megmentette az életét.
 Tizennegyedik fejezet

Brownlee meghallgatja az orvos érveit, közben erősen reméli,

hogy tévesek. Nem kívánja elengedni McKendricket. Az ács
meggyőző vádlott, és ha elengedi (márpedig Sumner valami
érthetetlen okból ezt célozza elérni), nincs a hajó fedélzetén
olyan, aki átvehetné a helyét tetemes probléma és
bonyodalom nélkül.
– Egy olyan nyápic kis pinát, mint Hannah, fél kézzel is
könnyen meg lehet fojtani szerintem – érvel Brownlee –, akár
van hüvelykujj, akár nincs. McKendrick nem magas, de elég
erős hozzá.
– Úgy nem, hogy az passzoljon a nyomokhoz Hannah
nyakán. A két hüvelykujj világosan látszott.
– Én nem emlékszem hüvelykujjnyomokra. Emlékszem jó
sok zúzódásra, de kizárt, hogy meg lehessen állapítani, melyik
ujj melyik nyomot okozta.
– A temetés előtt lerajzoltam Hannah sérüléseit – mondja
Sumner. – Gondoltam, a bíróság esetleg látni akarja, ha
odakerül a dolog. Nézze. – Egy bőrkötésű vázlatfüzetet tesz az
asztalra a kapitány elé, és kinyitja a megfelelő oldalon. – Látja
már, mire gondolok? Két nagy ovális folt, az egyik a másikon,
itt meg itt.
Mutatja. Brownlee nézi, megdörgöli az orrát, és a homlokát
ráncolja. Bosszantja az orvos lelkiismeretessége. Hogy jön
ahhoz, hogy tintarajzot készítsen egy fiú holttestéről?
– A fiút már bevarrták akkor. Hogyan tudta lerajzolni?
– Amíg maguk a bálnával foglalkoztak, megkértem a
vitorlavászon-készítőt, hogy lazítsa meg az öltéseket. Nem volt
nehéz.
Brownlee a lapokat forgatja, és megrezzen az arca. Talál
egy részletes rajzot a fiú sérült, fekélyes végbeléről, és egy
feliratozott vázlatot a törött bordákról.
– Ezek a maga szép rajzai szart se bizonyítanak – mondja.
– McKendricket látták kikezdeni a fiúval, és közismert
fajtalankodó. Ezek szilárd tények. Minden más csak találgatás
és fantáziálás.
– McKendrick bal kezének hüvelykujja gyógyíthatatlan
sérülést szenvedett – érvel Sumner. – Fizikailag lehetetlen,
hogy elkövette ezt a bűncselekményt.
– És maga hangot is adhat ennek a véleményének, amint
visszatértünk Angliába. Talán a bíróságot könnyebben
meggyőzi, mint engem, de addig is tengeren vagyunk, én
vagyok a kapitány, és McKendrick marad, ahol van.
– Felfogja, hogy amint partot érünk Angliában, az igazi
gyilkos elhagyja a hajót, és eltűnik? Sosem kapják el.
– Mit javasol, tartóztassam le az egész kibaszott
legénységet gyilkosság gyanújával?
 – Ha nem McKendrick ölte meg a fiút, akkor minden
valószínűség szerint Henry Drax. Azért hazudik az ácsról,
hogy mentse a saját bőrét.
– Túl sok filléres regényt olvasott, Mr. Sumner.
– Legalább hadd vizsgáljam meg Draxet, ahogy
McKendricket. Ha gyilkos, akkor még nem késő megtalálni
rajta a nyomokat.
Brownlee fészkelődik a széken, rángatja szőrös fülcimpáját,
és sóhajt. Az orvos kétségtelenül bosszantó, de azért van
valami tiszteletre méltó is a kitartásában. Makacs kis pöcs, azt
meg kell hagyni.
– Jól van. Ha ragaszkodik hozzá. De ha Drax tiltakozik
ellene, hogy bökdössék és fogdossák, én nem fogom erőltetni.
Amikor Draxet hívatják, nem tiltakozik. Letolja előttük a
nadrágját, és ott áll vigyorogva. A kapitány kabinját állott
vizelet és konzervhús szaga tölti meg.
– Csak nyugodtan, Mr. Sumner – kacsint az orvosra
kokettálva Drax.
Sumner az orrán át véve a levegőt lehajol, és nagyító
segítségével megvizsgálja Drax nemi szervének parabola ívét.
– Húzza vissza az előbőrt, kérem.
Drax úgy tesz. Sumner bólint.
– Kankós – állapítja meg az orvos.
– Igen, általában. De azért nem akasztanak, igaz, Mr.
Sumner?
Brownlee kuncog. Sumner a fejét rázza, és kiegyenesedik.
– Nincs látható sérülés. Mutassa a kezét.
Drax kinyújtja. Sumner megnézi a két tenyerét, majd
megfordítja. Fekete és durva a két kézfeje, akár a nyersvas.
 – Látom, meggyógyult a kezén a vágás.
– Az semmi se volt. Csak egy karcolás.
– És gondolom, az ujjait mind tudja használni.
– Tudom, hála istennek.
– Vegye le a gyapjúkabátját, és tűrje fel az ingujját.
– Kételkedik a szavamban, Mr. Sumner? – kérdezi Drax,
ahogy kihúzza karját a kabátból, és nekiáll kigombolni az
ingét. – Kételkedik, amikor azt mondom, mit láttam a
fedélzeten akkor éjjel?
– McKendrick tagadja. Maga is tudja.
– De McKendrick szodomita, és mit ér egy szodomita szava
a bíróságon? Szerintem nem sokat.
– Jó okom van hinni neki.
Drax bólint, és tovább vetkőzik Leveszi az ingét és az
atlétáját. A mellkasa sötét szőrű, széles és izmos; a hasa
büszkén dudorodik, mindkét karját tarka kék tetoválások
borítják.
– Ha hisz annak a pina McKendricknek, akkor engem
biztos hazugnak tart.
– Nem tudom, mi maga.
– Tisztességes ember vagyok, Mr. Sumner – mondja Drax,
a tisztességes szót fokozatosan megnyomva, mintha maga a
tisztesség bonyolult és ezoterikus gondolat lenne, ő pedig
büszke, hogy ismeri. – Az bizony. Végzem a kötelességemet,
és nincsen okom szégyenkezni miatta.
– Mit ért ez alatt, Drax? – kérdezi tőle Brownlee. –
Szerintem mi itt mind tisztességes emberek vagyunk,
legalábbis a foglalkozásunk követelményei szerint, ami elég
mocskos foglalkozás, mint azt maga is tudja.
 – Szerintem a doki érti – mondja Drax. (Most már
anyaszült meztelenül áll: vastag végtagok, ökölvívó test. Az
arca barnára égett, keze fekete a munkától, de a bőre többi
része – már ahol látható a sötét szőrtől és a durva tetoválások
vértezetétől – tiszta rózsaszín-fehér, akár a csecsemő bőre.)
– Végül is régi haverok vagyunk mi ketten. Segítettem neki
visszatalálni a kabinjába a Lerwickben töltött híres éjszaka
után. Maga nem fog emlékezni, Mr. Sumner, mert mélyen
aludt, de én meg Cavendish alaposan körülnéztünk a
kabinjában, hogy minden rendben legyen. Hogy ne zavarja
semmi.
Sumner rábámul, és azonnal megérti. Átkutatták a
tengerészládáját, elolvasták a leszerelési papírjait, látták a
gyűrűt.
Brownlee kíváncsian néz rá.
– Tényleg tudja, mi a faszról beszél?
Sumner a fejét rázza. Bele sem gondolva végigfuttatja
tekintetét Drax karján és törzsén, óvatosan véve a levegőt,
háttérbe szorítva a belső lármát.
– Kételkedik az orvosi tudásomban vagy hozzáértésemben?
– kérdezi (még a saját fülében is nevetségesen hangzik). –
Letöltöttem a gyakornokságomat, és a belfasti Queens
College-ban kaptam diplomát.
Drax erre elmosolyodik, majd felnevet. Sárgás farka
megvastagszik, és észrevehetően felfelé rándul.
– Magának is megvan a kis papírfecnije, Mr. Sumner, és
nekem is. De vajon melyik kis papírfecni ér többet az angol
bíróságon? Én nem tanultam meg olvasni, nem tudom
megmondani, de egy jó ügyvéd biztosan.
 – Van bizonyítékom – mondja Sumner. – Ez nem a
véleményem vagy reputációm kérdése. Nem az a kérdés, én ki
vagyok vagy voltam.
– És milyen bizonyítéka van ellenem? – kérdezi Drax
immár hevesebben. – Aztat mondja meg nekem.
– Nem vádoljuk semmivel – szól közbe Brownlee. – Nem
azért van itt. McKendrick még lent van megláncolva, ne
feledje. Sumner csak a bántalmazás néhány részletét akarja
tisztázni, ez minden.
Drax rá se hederít, tovább bámulja Sumnert.
– Milyen bizonyítéka van ellenem? – kérdezi ismét. – Mert
ha nincs semmije, akkor a maga szava az enyém ellen. Az én
ünnepélyes esküm a Bibliára, a magáé ellen.
Sumner hátralép, és kezét a zsebébe dugja.
– Hazudik McKendrickről – jelenti ki. – Tudom, hogy
hazudik.
Drax Brownlee felé fordul, és ujjával megkopogtatja a fölét.
– A hajóorvosunk nagyot hall, kapitány? Felteszem
többször ugyanazt a kurva kérdést, de meg se hallja.
Brownlee a homlokát ráncolja, majd megnyalja az ajkát.
Kezdi bánni, hogy engedett Sumner kérésének. Drax
vadember, de ez még nem ok, hogy gyerekgyilkossággal
vádolják. Nem meglepő, hogy rossz néven veszi.
– Milyen bizonyítékunk van Drax ellen ebben az ügyben,
Sumner? Kérem, árulja el.
Sumner lenéz a padlóra a lábfeje között, majd fel a kabin
ferde tetőablakára.
– Nincs bizonyítékom Henry Drax ellen – ismeri be
kereken. – A világon semmi.
 – Akkor vessünk véget ennek az ostobaságnak – mondja
Brownlee. – Maga meg öltözzön fel, és menjen a picsába
dolgozni.
Drax egy hosszú pillanatig megvetően néz Sumnerre, majd
lenyúl és felemeli a nadrágját a padlóról. Minden mozdulata
kiszámított és erős; a teste ugyan büdös és gömbölyded, a
recéket és gyűrődéseket pedig mocsok tömíti el, mégis ijesztő
érzékiséget áraszt. Sumner nézi, de nem figyel. A
gyógyszerládára gondol, és annak finom örömeire. A
görögökre és trójaiakra, Athéné és Árész mesterkedéseire.
McKendrick biztosan lógni fog, érti meg. Ez a bűntett bűnöst
követel, és erre a tisztségre őt jelölték ki. Lógni fog, bizony.
Már nincs kiút, nincs Héra, aki megmentse a bitóról.
Drax lehajol, majd kiegyenesedik, lábát bedugja a
nadrágba, majd felhúzza a combjára. Széles hátán és szagos
fenekén elszórt szőrfoltok; zoknis lábfeje kockás és
majomszerű. Brownlee türelmetlenül figyeli. A gaztettet már
elfelejtette, más dolgokon jár az esze. McKendrick lógni fog
azért, amit tett, és kész. Most a hajó elsüllyesztésére kell
összpontosítania, amit nehéz jól csinálni. Elég lassan kell
elsüllyednie, hogy az összes rakományt ki lehessen menteni,
de nem annyira lassan, hogy az utolsó pillanatban meg
lehessen javítani. És előre nem lehet tudni, hogyan viselkedik
a jég, és Campbell milyen közel vagy messze lesz, hogy
hihetően manőverezzen a Hastings-szel. Manapság a
biztosítók tisztában vannak az efféle trükkökkel; ha
cinkosságra gyanakszanak, a kikötőben lerohanják a
legénységet, és jutalmat ajánlanak minden hasznos
információért. Ha nem jól csinálja, még dutyiban végezheti
Hullban, ahelyett, hogy a nyugdíját élvezné Bridlington
kellemes partvidékén.
– Mi az a vágás a karján? – kérdezi hirtelen Draxtől. –
Megint megvágta magát? Sumner ad rá sebtapaszt, ha szépen
kéri.
– Semmiség – mondja Drax. – Felsértette a szigony, ennyi.
– Nekem csúnyábbnak tűnik.
Drax a fejét rázza, és felveszi a kabátját az asztalról.
– Mutassa – mondja Sumner.
– Semmiség – ismétli Drax.
– Az a jó karja, és innen is látom, hogy dagadt és
gennyedzik – mondja Brownlee. – Ha nem tud szigonyt dobni
vagy evezni, kurvára semmi hasznát nem veszem. Mutassa
meg az orvosnak most azonnal.
Drax egy pillanatig habozik, majd kinyújtja a karját.
A seb az alkarja felső részén van, majdnem a könyökénél,
félig elfedi a szőr és a tinta, keskeny, de mély, körülötte
nagyon feldagadt a bőr. Amikor Sumner megérinti, feszes és
forró. A heg alá és köré zöld gennyudvar gyűlt. A heg maga
ragacsos, nem gyógyult be.
– A gennyet le kell csapolni, a maradékot borogatással
kicsalni – mondja Sumner. – Miért nem mutatta meg eddig?
– Nem zavar ez engem. Csak egy karculás.
Sumner átmegy a kabinjába, majd visszatér egy szikével,
amit egy pillanatig melegít a gyertyalángon. Fog egy darab
pólyát, a sebre nyomja, aztán rövid bemetszést végez a
szikével. Zöldes-rózsaszín vér- és gennykeverék tolul ki,
eláztatja a pólyát. Sumner még erősebben rányomja, és a seb
még több folyadékot lök ki magából. Drax mozdulatlanul,
némán áll. A vörös, duzzadt bőr kilapul, de marad egy furcsa,
érdekes dudor.
– Valami beékelődött ide – mondja Sumner. – Nézze.
Brownlee odamegy, és az orvos válla felett megnézi.
– Talán egy faszilánk. Vagy csont.
– Azt mondja, szigony csinálta? – kérdezi Sumner.
– Az hát – mondja Drax.
Sumner ujjhegyével megnyomja a kis dudort. Az elcsúszik a
bőr alatt, majd fehéren, véresen kibújik a seb nyílásán.
– Az meg mi a fasz? – hördül fel Brownlee.
Sumner elkapja a tárgyat az elázott pólyával, és tisztára
törli. Csak rápillant, és már tudja. Gyorsan Draxre sandít,
majd megmutatja a tárgyat Brownleenek. Egy gyerekfog,
sápadt és gabonaszemszerű, a gyökerénél tört le.
Drax elrántja a karját. A fogra néz Sumner kezében, majd
Brownleere.
– Az nem az enyim.
– A karjában volt.
– Nem az enyim.
– Bizonyíték – mondja Sumner. – Ez már az. És ennél több
bizonyíték nem is kell, hogy felakasszák.
– Engem aztán nem akasztanak fel – mondja Drax. – Előbb
találkozok magukkal a pokolban.
Brownlee a kabinajtóhoz lép, kinyitja, és hívja az első
tisztet. A három férfi óvatosan méregeti egymást. Drax még
mindig félmeztelen, a mellkasa csupasz, bal kezében fogja az
ingét és a kabátját.
– És nem is fognak megláncolni – mondja. – Két ilyen
picsafejű aztán nem.
 Brownlee megint kiált Cavendishért. Drax körbenéz a
kabinban, mit használhatna fegyver gyanánt. Tőle jobbra egy
rézszextáns hever az asztalon; mellette a falon egy fenyőfa
tartón látcső és egy súlyos bálnacsont sétabot, elefántcsont
gombbal. Még nem mozdul, nem nyúl értük. Nyugodtan várja
a megfelelő pillanatot.
Hallják a dobogást és káromkodást, ahogy Cavendish
leereszkedik a fedélzetről, és közeledik a fedélközben. Amikor
belép a kabinba, és a másik kettő feléje fordul, Drax lekapja a
bálnacsont sétabotot a tartóról, és Brownlee homlokára csap
vele. A bal szemüreg felett találja el, betöri a koponyát.
Hátralendíti, hogy ismét üssön, de Cavendish elkapja a karját.
A két férfi egy pillanatig némán birkózik. Amikor Drax elejti a
bálnacsontot, Cavendish lenyúl érte, de a szigonyos
megragadja a haját, és térdével keményen az arcába rúg.
Cavendish oldalt dől a rongyszőnyegre, nyög, és csorog a vére.
Sumner csak figyel, még nem mozdult. Egyik kezében még ott
a szike, a másikban a halott gyerek foga.
– Mi értelme? – kérdezi. – Innen nem menekülhet.
– Egy csónakban még van esélyem – mondja Drax. – Nem
megyek vissza Angliába, hogy felkössenek.
Felkapja a bálnacsontot a padlóról, és egy pillanatig a
súlyát mérlegeli. Az elefántcsont gomb síkos Brownlee
vérétől.
– És mielőtt megyek, elveszem azt a fogat.
Sumner a fejét rázza, majd előrelép, és a fogat meg a szikét
leteszi az asztalra kettejük közé. Felpillant a tetőablakra, de
nincs ott senki. Hogyhogy Black nincs a tatfedélzeten? Hol
van Otto?
 – Mindenkit nem ölhet meg.
– Éppen eleget megölhetek. Forduljon meg.
Meglengeti a bálnacsontot, úgy mutatja. Sumner
pillanatnyi habozás után megfordul. Amíg Drax öltözik, a
hajóorvos a kabinfal sötét lambériáját bámulja. A koponya
tetejére fog ütni, töpreng, vagy halántékra? Egy ütés, vagy
kettő? Ha most kiált, valaki talán meghallja. De nem kiált.
Lehunyja a szemét. Várja a végzetes csapást.
Hirtelen lárma támad odakint. Kiáltások. Aztán becsapódik
a kabin ajtaja, és puska valótlan dörrenése hallatszik. Por és
faszilánk zuhog Sumner fejére. Megpördül és látja, hogy Black
áll az ajtóban, a második töltött csövet egyenesen Drax
mellkasának szegezi.
– Adja a botot Sumnernek – mondja.
Drax nem mozdul. Szája nyitva, látszik a nedves nyelve és
foga.
– Megölhetem – mondja Black –, vagy szétlőhetem a
golyóit, hogy elvérezzen. Melyiket szeretné?
Pillanatnyi szünet után Drax bólint, halványan
elmosolyodik, majd Sumnernek adja a botot. Black belép a
kabinba, meglátja az ájult, vérző Brownleet és Cavendisht a
padlón.
– Maga meg mi a faszt csinált itt?
Drax vállat von, és lenéz a fogra az asztalon.
– Az a fog nem az enyim. Az orvos a karomból ásta ki, de
hogy hogyan került oda, az a legnagyobb rejtély.
 Tizenötödik fejezet

Brownlee négy nap és négy éjszaka fekszik eszméletlenül a

priccsén, nyitott szemmel, de épp csak lélegezve. Az arca bal
fele megfeketedett és eltorzult. A szeme annyira megdagadt,
hogy nincs is nyitva. Füléből ismeretlen eredetű folyadék
szivárog; a homloka tetején, ahol a bőr felhasadt, fehéren
kilátszik a csont. Sumner nem tartja valószínűnek, hogy túléli,
és ha mégis, elképzelhetetlen, hogy az agya valaha a régi
legyen. Tapasztalatból tudja, hogy az emberi agy nem visel
ekkora zúzódást. Ha a koponya betörik, a helyzet szinte
reménytelen, a sebezhetőség hatalmas. Látott hasonló
sérüléseket a harctéren, szablya vagy srapnel, puskatus vagy
lópata okozta: az eszméletlenséget kataton állapot követi;
néha kiabálnak, mint az eszelősök, vagy sírnak, akár a
gyerekek, mert valami összekeveredett, a visszájára fordult
bennük (a lelkük? a személyiségük?). Elvesztik a talpuk alól a
talajt. Általában jobb, ha meghalnak, véli, mint hogy az
őrültek szürkületvilágában tengődjenek.
Cavendish orra csúnyán eltört, elvesztette több fogát elöl,
de amúgy megúszta. Rövid ideig háton fekve erőlevest kortyol
kanálból, és ópiumot szed a fájdalomra, aztán felkel és végzi a
kötelességét. Egy komor reggelen, amikor felhők dugítják el a
horizontot, és esőszag üli meg a levegőt, összehívja az
embereket az előfedélzeten, és elmagyarázza, hogy ő veszi át a
Volunteer parancsnokságát, amíg Brownlee fel nem épül.
Henry Drax lógni fog Angliában a gyilkosságért és lázadásért,
nyugtatja meg őket, de egyelőre a raktérben marad
megláncolva, nehogy bajt keverjen, nem kap szerepet az
utazás további részében.
– Feltehetik maguknak a kérdést, hogy egy ilyen ördög
hogyan tudott köztünk lenni, de nekem erre nincs jó
válaszom. Engem is ugyanúgy lóvá tett, mint mindenkit. A
magam idejében ismertem pár deviáns és gonosz faszfejet, de
bevallom, egyik sem fogható Henry Draxhez. Ha Mr. Black a
másik puskacsövet is a mellkasába ürítette volna, amikor
lehetősége volt rá, én nem bánkódnék miatta, de így most be
van zárva odalent, mint egy vadállat, és nem látja meg a
napvilágot, amíg újra Hullba nem érünk.
A legénység között a Brownlee kabinjában történteken való
álmélkodást hamarosan felváltja az az általános meggyőződés,
hogy az utazás el van átkozva. Eszükbe jutnak komor
történetek a Percival-ról, az emberekről, akik haldokoltak,
megőrültek, saját vérüket itták táplálék gyanánt, és azt
kérdezik maguktól, hogyan lehettek olyan ostobák vagy
meggondolatlanok, hogy elszerződjenek egy hajóra, amit egy
félelmetes balszerencséjéről híres ember kommandíroz. Noha
a hajó még negyedig sincs szalonnával, mit sem szeretnének
jobban, mint megfordulni és egyenesen hazavitorlázni.
Félnek, hogy még rosszabb következik, és inkább térnének
haza üres zsebbel, de életben, mint hogy örökre a balti jég alá
süllyedjenek.
Black és Otto szerint, akik nem próbálják magukban tartani
a véleményüket, túl késő ebben az évszakban ezeken a vizeken
vadászni: a bálnák zöme már délebbre vándorolt, és a nyár
tetőztével minél északabbra mennek, annál nagyobb a
jégveszély. Eleve Brownlee miatt jöttek ennyire északra, de
most, hogy már nem ő a parancsnok, értelmesebb visszatérni
a Pond-öbölbe a flottához. Cavendish azonban rá se hederít a
legénység babonáira vagy a többi tiszt javaslatára.
Továbbmennek északnak a Hastings-szel együtt. Kétszer
látnak a távolban bálnát, és leeresztik a csónakokat, de
sikertelenül. Amikor elérik a Lancaster-szoros bejáratát,
Cavendish leereszt egy csónakot, és átviteti magát a Hastings-
re, hogy tanácskozzon Campbell-lel. Visszatérve a vacsoránál
bejelenti, hogy behajóznak az öbölbe, amint járható rés nyílik
a jégen.
Black erre abbahagyja az evést, és ránéz.
– Senki nem fogott még bálnát ennyire északra
augusztusban – mondja. – Ha nekem nem hisz, olvassa el a
jelentéseket. Minimum az időnket vesztegetjük, és ha
behatolunk, a bőrünket is.
– Nincs haszon, ha időnként nem kockáztatunk egy kicsit –
mondja Cavendish könnyedén. – Több bátorságot, Mr. Black.
– Ennyire évad végén behajózni a Lancaster-szorosba nem
bátorság, hanem bolondság. Nem tudom megmondani, hogy
Brownlee miért hozott bennünket megint északra, de tudom,
hogy ha itt lenne, még ő sem akarna behajózni az öbölbe.
 – Hogy Brownlee mit tenne vagy mit nem, az mellékes,
mivel nem tud beszélni, de még a kezét se tudja mozdítani,
hogy kitörölje a seggét. És mivel én vagyok a parancsnok, nem
maga vagy ő – biccent Ottóra –, az lesz, amit én mondok.
– Ezt az utazást már így is elég szerencsétlenség sújtotta.
Komolyan még tetézni akarja?
– Hadd áruljak el valamit magamról – hajol előrébb és
veszi vissza a hangját Cavendish. – Egyesektől eltérően én
nem azért jöttem bálnára vadászni, hogy friss levegőt szívjak,
vagy gyönyörködjem a kilátásban. Még csak nem is az olyan
emberek kellemes társasága miatt, mint maga vagy Otto.
Azért jöttem bálnára vadászni, hogy pénzt szerezzek, és meg is
fogom szerezni a pénzem, ahogy csak tudom. Ha a
véleményéhez a királynő képmásával nyomott aranypénzt
adnak, akkor talán megfontolom, de mivel nem így van,
remélem, nem veszi zokon, ha kurvára nem érdekel.

Amikor Brownlee két napra rá meghal, felöltöztetik a

bársonyzsakettjébe, bevarrják vászonlepelbe, és egy
fenyődeszkán a tatkorláthoz viszik a testét. Szemerkél az eső,
a tenger színe akár a csizmafényező pasztáé, az ég kibélelve
felhőkkel. A legénység elénekel két zsoltárt, aztán Cavendish
vezetésével összevissza elmondanak egy Miatyánkot. A
gyászolók hangja éneklés és ima közben halk, vonakodó.
Habár a vége felé nem bíztak Brownleeben, pechesnek
tartották, halála módja nagy csapás az általános önbizalomra.
Az, hogy Drax, akit megbízhatónak, sőt csodálatra méltónak
tartottak, igazából gyilkos és szodomita, és McKendrick, akit
gyilkosnak és szodomitának hittek, Drax istentelen
machinációjának ártatlan áldozata, megdöbbenést és kétséget
ébresztett a legénységi szálláson. Ez a sok váratlan fordulat
nyugtalanná tette őket. A világ elég kemény és nyers,
gondolják, az erkölcsi aggály plusz terhe nélkül is.
Ahogy az emberek szétszóródnak, Otto jelenik meg Sumner
mellett. Megérinti az orvos könyökét, és addig vezeti előre,
míg az orrárbócnál nem állnak, kinézve a sötét tengerre, az
alacsony szürke felhőre és a nem túl távoli Hastings-re,
melyet több laza jégtábla választ el a Volunteer-től. Otto arca
ünnepélyes és gondterhelt.
– Cavendish a halálba visz mindnyájunkat – súgja a
szigonyos. – Láttam már ilyet.
– Ne hagyja, hogy Brownlee halála elcsüggessze – feleli
Sumner. – Adjon Cavendishnek egy kis időt, és ha nem látunk
bálnát az öbölben, egykettőre újra a Pond-öbölben leszünk.
– Maga túléli, de maga lesz az egyetlen. Mi, többiek
megfúlunk, éhen halunk vagy halálra fagyunk.
– Ostobaság. Miért mond ilyeneket? Honnan tudná?
– Megálmodtam. Az éjjel.
Sumner a fejét ingatja.
– Az álmok csak megtisztítják az elmét, egyfajta purgálás.
Arról álmodik, ami megmaradt és használhatatlan. Az álom
csak az elme széklete, ötletek zsibvására. Nincs benne igazság
vagy jóserő.
– Magát medve öli meg, amikor mi már meghaltunk –
mondja Otto. – Megeszi, felfalja.
 – Az itt történtek után a félelme érthető, de ne keverje
össze a sorssal. Most már minden mögöttünk van.
Biztonságban vagyunk.
– Drax még nagyon is él.
– A raktérben van, keze-lába a főárbóchoz láncolva. Nem
szökhet meg. Nyugodjon meg.
– A test csak egy módja annak, ahogyan a világban
mozgunk. A lélek él igazán.
– Úgy gondolja, hogy egy Henry Drax-félének van
érdemleges lelke?
Otto bólint. Szokása szerint komoly és buzgó, kicsit
meglepi a világ természete.
– Találkoztam a lelkével. Másik valóságokban. Néha sötét
angyal képét ölti, néha majomét.
– Maga jó ember, Otto, de amit mond, az butaság. Már
nem vagyunk veszélyben. Nyugodjon meg, és felejtse el azt a
kurva álmot.

Az éjszaka folyamán behatolnak a Lancaster-szorosba.

Délre nyílt víz terül el, de északra jégtömbök és olvadt tócsák
szemcsés, egyszínű vidéke, helyenként simára faragta a szél,
de máshol megcibálta, megkeményítette és éles, felmeredő
tömbökbe gyúrta az évszakok váltakozása és a hőmérséklet
meg a dagály dinamikája. Sumner korán kel, és szokása
szerint a hajókonyhában összeszed egy vödör héjat, gyürkét és
hulladékot. Fog egy nagy fémkanalat, leguggol a medvebocs
hordója mellé, és benyom egy adag hideg, zsíros masszát a
rácsok között. A medve megszagolja, befalja, majd vadul
ráharap az üres kanálra. Sumner kiszabadítja a kanalat, és ad
neki egy újabb adagot. Amikor a medve kiürítette a vödröt,
megtölti vízzel, és megitatja. Aztán felfordítja a hordót
függőleges helyzetbe, leveszi a fémrácsot, és – gyakorlat és
számos előző majdnem katasztrófa szülte – gyors, óvatos
mozdulattal hurkot dob a bocs nyakába, és szorosra húzza.
Visszaereszti a hordót, és hagyja, hogy a bocs ide-oda
rohangáljon a fedélzeten, fekete karma összekarmolja a
deszkákat. Egy közeli kötélvillához rögzíti a pórázt, majd
tengervízzel kiöblíti a hordót, az összegyűlt szart seprűvel
tolja ki a lefolyón.
A magas farú, koszos-sárga medve morog, majd letelepedik
az egyik fedélzeti lejáró mellett. Távolból figyeli a hajó
kutyája, Katie, egy Airedale terrier. A kutya meg a medve
hetek óta gyakorolják ezt a pantomimet: óvatosság és
kíváncsiság, közeledés és visszavonulás. Az emberek élvezik
ezt a kis szórakozást. Nógatják az állatokat, kiabálnak,
csizmával és horoggal lökdösik őket egymás felé. Az Airedale
kisebb, de könnyebben mozog. Előrerohan, megmerevedik,
majd megpördül és izgatottan vakkant. A medve próbaképpen
utánacammog méltóságteljesen, ék alakú feje, mely a tetején
fekete, mint az elégett gyufa, a levegőt mérlegeli. A kutya
csupa buzgóság és félelem, csupa reszkető éberség; a medve
nyugodt, földhöz ragadt, súlyos, a lába akár a serpenyő, úgy
mozog, mintha a levegő akadály lenne, amin lassan át kell
nyomulni. Majdnem egy lépésre állnak meg egymástól, orr
szemben az orral, fekete szemek ősi, szótlan tanácskozása. –
Három pennyt teszek a medvére! – kiáltja valaki. A
hajókonyha ajtófélfájának támaszkodó szakács egy darab
szalonnát dob közéjük. Medve és kutya egyszerre ugranak,
összeütköznek. Az Airedale nyüszítve pörög a fedélzeten, akár
egy kupak. A medve befalja a szalonnát, és szimatol, hátha
még van. A férfiak nevetnek. Sumner, aki a főárbócnak
támaszkodott, kiegyenesedik, eloldja a pórázt, a seprű végével
visszatereli a medvét a kitakarított hordó felé. A medve
megérti, mit akar, egy pillanatig ellenkezik, fogát vicsorítja,
majd enged. Sumner felállítja a hordót, ráakasztja a rácsot,
aztán visszafekteti a fedélzetre.
A szél egész nap kitartóan fúj délről. Az ég odafent fakó
kék, de a távoli horizonton sötét felhők keskeny vonalai
sorjáznak a hegycsúcsok felett. Késő délután észrevesznek egy
bálnát az orrtól balra, másfél kilométernyire, és leengednek
két csónakot. A csónakok gyorsan megindulnak, a Volunteer
követi őket. Cavendish a tatfedélzetről figyeli az eseményeket.
Brownlee dohányszín nagykabátját viseli, és nála a hosszú
rézlátcső. Időnként parancsot kiált. Sumner látja rajta, hogy
gyerekes örömét leli az újdonsült tekintélyben. Amikor a
csónakok elérik a bálnát, akkor jönnek rá, hogy már döglött,
már elkezdett felfúvódni. Jelzik a hajónak, hogy jöjjön
közelebb, aztán odavontatják. Black az első csónak
parancsnoka, és Cavendishsel kiabálva értekeznek a tetem
állapotáról. A rothadás és bomlás dacára úgy döntenek, még
maradt benne elég zsír, hogy megérje leszalonnázni.
A bomló testet a hajó oldalához rögzítik, úgy lóg ott, akár
egy hatalmas, elrohadt zöldség. Kátrányfekete bőre petyhüdt
és tályogos; uszonyát és farkát sápadt, üszkös kinövések
tarkítják. A férfiak, akik darabolják, megnedvesített
zsebkendőt kötnek az arcukra, és erős dohányt szívnak a bűz
ellen. A szalonnatömbök, amiket levágnak, elszíneződöttek és
zselatinosak, inkább barnák, mint rózsaszínűek. A fedélzetre
emelve nem vér csepeg belőlük, mint máskor, hanem
ocsmány, szalmaszín, megalvadt trutyi, akár egy emberi tetem
elmondhatatlan végbélváladéka. Cavendish utasításokat és
általános bátorítást kiabálva járkál. Felette tengeri madarak
keringenek kakofon hangzavarral töltve meg a levegőt; lent a
zsírfoltos vízben grönlandi cápák marcangolják a bálna laza
húsredőit, odavonzotta őket a vér és a bomlás aromája.
– Csapjon oda a cápákra! – kiabál le Cavendish Bálnás
Jonesnak. – Nem akarjuk, hogy megegyék a hasznunkat.
Jones bólint, fog egy tiszta ásót a csónakból, megvárja,
amíg az egyik cápa elég közel jön, akkor beledöfi, harminc
centi hosszú vágást ejt az oldalán. A sebből azonnal belsőség
rózsaszín, vörös és lila kötege buggyan ki. A sebzett cápa egy
pillanatig csapdos, majd hátrahajol, és elkezdi falni a saját
belsőségeit.
– Kurva élet, ezek a cápák aztán vadállatok – hüledezik
Cavendish.
Jones végül a fejére mért második ütéssel megöli, majd
még egyet ugyanígy. A két szürkészöld, tompa és ősi testet,
ami zavaros vérfelhőt pumpált ki magából, tovább
marcangolja egy harmadik, kisebb állat, ami úgy lerágja őket,
akár az almacsutkát, majd elsiklik, mielőtt Black őt is
meggyilkolná.
A leszalonnázás felénél járnak, levágják és a fedélzetre
emelik a bálna hatalmas alsó ajkát, feltárva a koponyacsont
felét. Otto baltával és feszítővassal esik neki, akár favágó a
kidöntött tölgynek. A csont fél méter vastag, a végein
elegánsan gyöngyös, akár egy szegélyléc. Amikor a csont
mindkét oldalát elvágja, a felső állkapcsot egy darabban
letörik és óvatosan felcsörlőzik, úgy lóg a fedélzet felett a
fekete bálnaszila csíkokkal, mint egy gigantikus bajusz. Aztán
a szilát ásókkal leválasztják, és kisebb darabokra szedve
elrakják. A felső állkapocs többi része a raktérbe kerül.
– Karácsonyra ennek a döglött, borzalmas bűzbombának a
csontjai egy finoman parfümözött fűzőben lesznek, amit egy
még baszatlan szépség visel, aki a Stranden táncol. Ha
belegondol, elszédül az ember, nem igaz, Mr. Black? –
mondja Cavendish.
– Minden édes illatú női szépség mögött a bűz és
makacsság áll – ért egyet Black. – Szerencsés, aki el tudja
feledni, hogy ez igaz, és úgy tesz, mintha nem lenne az.
Újabb egy óra elteltével kis híján végeznek, és a felpüffedt,
büdös tetemet elengedik. Nézik, ahogy elsodródik a sirályok
és viharmadarak vijjogó felhőjében. A keskeny sarki nap a
nyugati horizont peremén egyensúlyozva izzik és fakul, akár a
zsarátnok, amire ráleheltek.
Sumner aznap éjjel jól alszik, reggel felkel, és megy
megetetni a medvét. Amikor a moslékosvödör kiürül, kötelet
dob a bocs nyakába, és kiköti, amíg elöblíti a hordót. Noha a
szél frissítő, és a fedélzetet tisztára mosták, az előző napi
bomlásszag még érződik. A medve nem telepszik le, mint
máskor, hanem erre-arra járkál, a levegőt szimatolja. Amikor
a kutya közeledik hozzá, elpördül, és amikor az finoman
megböki, rámorog. A kutya arrébb megy, a konyha ajtajánál
őgyeleg, aztán visszatér. Csóválja a farkát, és közelebb lép.
Egy pillanatig nézik egymás, majd a medve hátrahőköl,
megmerevedik, felemeli a jobb mellső mancsát, és karmát egy
gördülékeny mozdulattal végighúzza a kutya lapockáján,
csontig feltépi az inat és izmot, kimozdítja helyéről a
vállízületet. A legénység ujjong és tapsol. A kutya
szánalmasan visít, és oldalvást csámpázik, vérrel áztatja a
fedélzetet. A medve előrelendül, de Sumner elkapja a pórázt,
és visszarántja. Az Airedale terrier visít, vér lüktet a nyílt
sebből. A kovács, aki a műhelyénél figyel, kiválaszt egy súlyos
kalapácsot az állványról, odamegy, ahol a kutya remegve,
magát összepisilve fekszik a saját vérében, és keményen
lecsap a füle közé. A visítás elhallgat.
– Megöljem a medvét? – kérdezi a kovács. – Boldogan
megteszem.
Sumner a fejét rázza.
– Nem az enyém.
A kovács vállat von.
– Maga eteti mindennap, szerintem ha valakié, akkor a
magáé.
Sumner lenéz a medvére, ami még mindig rángatja a
kötelet, még mindig zihál és morog, a fedélzetet kaparja
primitív, csillapíthatatlan dühvel.
– Hadd éljen szegény nyomorult – mondja.
 Tizenhatodik fejezet

Dél körül a szél déliről hirtelen északira vált, és a laza jég, ami
az öböl közepét eltorlaszolja, és eddig nem jelentett veszélyt,
elkezd fokozatosan feléjük mozogni. Cavendish lehorgonyozza
a hajót a szárazföldig nyúló délebbi jégtábla peremén, és
utasítja az embereket, hogy vájjanak ki egy jégdokkot
védelemnek, de iparkodjanak. Felszerelést hoznak fel a
raktérből – jégfűrészeket, puskaport, köteleket, rudakat –, és
az emberek átugranak a korláton, le a jégre. Sötét körvonaluk
sietősen mozog a jégtábla felszínén. Black kilépi a dokk
szükséges hosszát-szélességét, aztán lándzsákat ver a jégbe.
Az emberek két csoportra osztva nekilátnak a hosszabb
oldalaknak. A csúcsán háromlábú faállványt állítanak
csörlővel. Minden csörlőn kötelet fűznek át, és azok végére
négy méter hosszú jégfűrészt erősítenek. Minden kötélhez
nyolc ember áll, hogy a felfelé irányuló vágást végezze, másik
négy fogja a fűrész fanyelét, hogy lehúzza. A jég két méter
vastag, a dokk oldala hatvanöt méter hosszú. Amikor a két
oldalát kivágták, a végén keresztbe vágnak, aztán az egyik
saroktól haránt a jobb oldali rész közepéig. Onnan keresztbe
vágnak az ellenkező irányba a jég szélének közepéig. Még két
óra munka, egy utolsó vízszintes vágás a dokk közepén, és a
tábla négy háromszögre van osztva, mindegyik több tonna
súlyú. A férfiak izzadnak és lihegnek. A fejük gőzölög, akár
puding a tányéron.
A tatfedélzetről Cavendish a felé tartó jeget figyeli. Ahogy a
széltől hajtva közeledik, a rések behegednek, és ami addig
különálló jégtáblák és töredékek laza agglomerációja volt,
tömör jégmezővé áll össze, amely szinte észlelhetetlenül, de
megállíthatatlanul tart feléjük. Nem messze hatalmas kék-
fehér jéghegyek merednek, akár törött, szuvas emlékművek.
Az aljuk körül a vékonyabb jég felgyűrődik és elreped, mint a
papír. Brownlee rézteleszkópjával ellenőrzi a Hastings
helyzetét, szipákol, majd meggyújtja a pipáját, és átköp a
korláton.
Kint a jégen Black puskaportölteteket dug a legközelebbi
átlós vágásba, és meggyújtja a gyutacsot. Pár másodperc
szünet után tompa dörrenés hallatszik, a víz magasan
felspriccel, majd széttört jég záporozik széles sávban. A nagy
háromszögek szétválnak, és a férfiak csoportokban, horgokkal
kivonszolják a jégdarabokat a dokkból. Amikor a dokkot
megtisztították a jégtől, becsűrik a hajót: először az orrot
húzzák be, majd elfordítják a farát, hogy egyenesen álljon.
Jéghorgonyokkal rögzítik a jéghez, aztán vizesen és
kimerülten felmásznak a fedélzetre. Több marék szenet
dobnak a kabintűzhelyekbe, és grogot kapnak. Sumner, aki
segédkezett a vágásnál, gyengének és összetörtnek érzi magát,
az étkezdében teázik, majd a kabinjában bevesz egy adag
ópiumot, és lepihen. Könnyen elalszik, de időnként felébreszti
a jégmező rémületes ropogása, a mennydörgő robaj, ahogy
egyik tábla nekimegy egy másiknak. A tüzérséget juttatja
eszébe, a magaslaton dübörgő ágyúkat, a gránát és ágyúgolyó
émelyítő robaját, aztán bedugja a fülét vattával, és emlékezteti
magát, hogy a hajó biztonságban van, a dokk, amit csináltak,
erős és biztos.
Kora reggel, ahogy a széllökések még mindig északról
jönnek, és az ég egy fénylő, csillagtalan mályvalila folt, a
jégdokk egyik oldala megreped a jégtorlasz nyomása alatt, és
a letört rész keményen nekilökődik a Volunteer fartőkéjének,
előre és oldalt lökve a hajót. Az orr nekikoccan a jégdokk túlsó
végének, a megerőltetett fa bődületes sírása és recsegése
közepette a hajó a földjég és a torlasz közé szorul. A fák
sikítanak, a hajó görcsösen felfelé rándul. Sumner kiszakad a
nyugodt álomból, hallja, hogy Cavendish és Otto leüvölt a
fedélzeti lejárón a legénységnek. Ahogy felrántja a
tengerészcsizmát, a hajó borzongva rázkódik, lába alatt a
deszkák remegnek és szétnyílnak, könyvei és gyógyszerei
lezuhognak a polcokról, az ajtófélfa elpattan. A fedélzeten
éktelen felfordulás. Cavendish hangosan parancsot ad a hajó
elhagyására. A csónakokat leeresztik a jégre, az emberek
kapkodva összeszedik a cókmókjukat, élelmet és felszerelést
hurcolnak fel a raktérből. Ládák, zsákok és matracok repülnek
át a hajó oldalán; ellátmányoshordókat gurítanak le a
palánkon a jégre, ott elkapják, odább gurítják. A jégen
szétterítenek egy vitorlát, arra dobálják a takarókat és
matracokat. A csónakokat megtöltik élelemmel, tüzelővel,
munícióval, mindezt letakarják vitorlavászonnal, és
biztonságos távolba vonszolják a nyögdécselő hajótól.
Cavendish parancsokat és káromkodásokat ordibál, és
időnként besegít: végigrugdos egy hordót a fedélzeten, ledob
egy zsák szenet a jégre. Sumner a hajótól a jégig rohan, majd
vissza, cipekedik, viszi, amit a kezébe nyomnak, ott hagyja,
ahol mondják. A feje lázban ég. Black és Cavendish elcsípett
szavaiból megérti, hogy a helyzetük veszélyes: amikor a
jégdokk megrepedt, a hajó minden valószínűség szerint
kilyukadt, és csak a jég felfelé irányuló nyomása akadályozza
meg, hogy elsüllyedjen.
Cavendish segélykérés gyanánt fordítva felvonatja a
lobogót, majd utasítja a kovácsot, hogy menjen le és engedje el
Draxet. Kiürítik a kapitányi kabint, az éléskamrát, a konyhát,
és felkészülnek a kötélzet elvágására. Drax bukkan elő ing
nélkül, mocskos kabátban, tönkrement bakancsban, erős
húgyszag kíséretében. A bokája szabad, de a csuklója durva
béklyóban. Megvetően körülnéz, majd elmosolyodik.
– Szerintem kurvára nincs ok ilyen lányos pánikra –
mondja Cavendishnek. – Hatvan centi víz van csak odalenn.
Cavendish kurtán elküldi a picsába, majd elfordul, hogy
folytassa a kipakolás felügyelését.
– Lenn voltam, amikor az ütést kapta – folytatja Drax. – A
saját szememmel láttam. Meghajolt, az biztos, de nem tört el.
A jég nemsokára enged, leküldheti McKendricket a
dugarozóval, majd ő bestoppolja.
Cavendish átgondolja, aztán visszaküldi a kovácsot a jégre,
és magára marad Draxszel.
– Fogja be a száját, a kurva életbe – mondja neki
Cavendish. – Különben visszavitetem.
 – Nem süllyed ez, Michael – mondja Drax nyugodtan. –
Lehet, hogy maga azt szeretné, de akkor se nem. Esküszök.
A hideg és sötét első raktérben töltött három hét nem tett
rá észrevehető hatást. A fedélzeten Drax most sértetlennek
látszik, meg nem viseltnek látszik, mintha a fogság pusztán
szükséges közjáték lett volna, és most folytatódhat az igazi
történet. Lábuk alatt a fedélzet remeg, a hajó nyög és recseg a
nyikorgó jég nyomása alatt.
– Hallgassa, hogy vinnyog – mondja Cavendish –, úgy
jajong, mint egy olcsó ribanc. Komolyan gondolja, hogy
sokkal többet kibírna még ebből, ha nem lenne eleve
meglékelve?
– Jó izmos kis hajó ez, és szépen megerősítették: jég
orrtőkeél, jéglemezek, támoszlopok meg minden. Öreg, de
nem gyenge. Azt mondanám, még jó sok nyomást kibír.
A nap, ami sosem nyugszik le teljesen, emelkedni kezd. A
hajó zilált árnyéka szétkenődik a bal oldali jégen. Északra és
délre távoli hegyek lila csúcsai csillognak. Cavendish leveszi a
kalapját, megvakarja a fejét, és a jégtáblán dolgozó férfiakra
néz. Sátrakat építenek vitorlafákból meg toldatvitorlákból.
Vas tűzkosarakban tüzeket élesztgetnek.
– Ha most nem süllyed el, még mindig elsüllyeszthetem
később.
Drax bólint.
– Igaz. Csak éppen nem fog jól mutatni. Jégdokkot épített
neki, bassza meg.
Cavendish elmosolyodik.
– Nagy mázli, hogy így tört meg. Nem gyakran történik
meg, nem igaz?
 – Az már igaz. Ráadásul úgy fest, hogy biztonságban
vannak a jégen. Campbell könnyedén vissza tud jönni, ha út
nyílik. Kis szerencsével nem kell pár kilométernél többet
gyalogolni hozzá. Gondolom, a többiek meg úgyis azt hiszik,
hogy kilyukadt. Ők nem jelentenek problémát.
Cavendish bólint.
– Ezt nem élheti túl. Nem bizony.
– Ha hagyja, akkor túléli, de ha kiver egy-két deszkát a
seggéből, akkor biztosan nem. Adjon nekem tíz percet lent egy
baltával, és kész. Minek baszakodjunk?
Cavendish vigyorog.
– Azok után, hogy sétapálcával megölte Brownleet,
komolyan gondolja, hogy adjak egy kibaszott baltát a kezébe?
– Ha nekem nem hisz, menjen le, és nézze meg maga.
Nézze meg, hogy hazudok-e.
Cavendish megnyalja az ajkát, és egy ideig a fedélzeten
járkál. A szél alábbhagyott, de a hajnali levegő még merev és
hideg körülöttük. A jégtáblán emberek kiabálnak, a hajó
szüntelenül nyögdécsel.
– Miért ölte meg a fiút? – kérdezi Cavendish. – Miért ölte
meg Joseph Hannah-t? Mi értelme volt?
– Az ember nem mindig gondolkodik értelmesen.
– Akkor hogyan gondolkodik?
Drax vállat von.
– Csinálom, amit kell. Nem sokat fontolgatok.
Cavendish a fejét ingatja és káromkodik, felnéz a sápadó
égre. Pár pillanatnyi hallgatás után a korláthoz megy, és
leszól, hogy egy hajósinas hozzon neki lámpást és baltát.
Aztán a két férfi leereszkedik a raktérbe. Drax megy elöl. A
levegő állott és dermesztő; a lámpás sárga fénye megvilágít
egy támoszlopot, a gerendákat, a feltornyozott hordók bordás
felszínét.
– Csontszáraz – mondja Drax.
– Vegyen el onnan pár hordót. Hallom, hogy jön be a víz,
esküszöm.
– Csak csordogál. – Drax leguggol, és odább emel egy
hordót, majd még egyet. A két férfi odahajol, és lenéz a
hajótest sötét ívére. Víz spriccel egy résből, ahol a deszkák
szétnyíltak, és a tömítés kiesett, de komoly sérülésnek semmi
jele.
– Bassza meg – suttogja Cavendish. – Ez meg hogy a
picsába lehet?
– Mondtam. Rendesen meghajolt, de még csak be se tört.
Cavendish leteszi a lámpást meg a baltát, és nekilátnak
elhordani a hordókat, míg végül a legalsó soron állnak, és
kilátszik az orr jobb oldalának nagy része.
– Ez nem süllyed el, hacsak nem tesz róla, Michael –
mondja Drax. – Ez a helyzet.
Cavendish a fejét ingatva a baltáért nyúl.
– Ebben a kurva életben semmi nem megy simán.
Drax odébb lép, hogy legyen helye lendíteni. Cavendish
megáll és ránéz.
– Ettől még nem tartozom magának semmivel – mondja. –
Nem engedhetem el. Brownlee miatt nem. Egy hajósinas egy
dolog, az is éppen elég szar, de a kapitány, kurva élet, az csak
kapitány.
– Nem is kértem. Nem is feltételezem.
– Akkor mit akar?
 Drax vállat vont, és összeszedi magát.
– Ha elérkezik a pillanat – mondja lassan –, csak annyit
kérek, hogy ne akadályozzon, ne álljon keresztbe. Engedje,
hogy a dolgok menjenek a maguk természet adta útján.
Cavendish bólint.
– Nem nézek oda – mondja. – Ha ezt akarja mondani.
– Talán nem is lesz olyan pillanat. Talán felakasztanak
Angliában azért, amit csináltam, és jogosan.
– De ha eljön a pillanat.
– Igen, ha eljön.
– És az orrom, bassza meg? – mutatja Cavendish.
Drax mosolyog.
– Amúgy se volt egy Adonisz, Michael. Van, aki még
fejlődésnek nevezné.
– Maga aztán tökös, hogy ezt mondja annak, akinél balta
van.
– Olyanok a golyóim, akár két nagy csöcs – erősíti meg
Drax könnyedén –, meg is simogathassa, ha akarja.
Egy pillanatig farkasszemet néznek, aztán Cavendish
undorodva elfordul, meglendíti a fejszét, és az acél keményen
beleharap a hajó már átnedvesedett fájába, nyolcszor,
kilencszer, tízszer, amíg a két sor deszka recseg, felpúposodik,
majd repedezni kezd.
 Tizenhetedik fejezet

A hajó két óra alatt annyira előredől, hogy az orrárbóc a jégen

fekszik, az előárbóc kettétört. Cavendish felküldi Blacket a
hajóra egy csapattal, hogy mentsék ki a vitorlarudakat,
árbócfákat és kötélzetet, és vágják le a többi árbócot, mielőtt
azok is letörnek. A hajó árbóctalanul, ahogy csak a tatja lóg a
feltorlódott jég fölé, röhejesen nagyvalagúnak látszik, korábbi
énje kasztrált gúnyrajzának, és Sumner nem is érti, hogy
hihette, hogy ez a törékeny halmaz fa, szeg és kötél megvédi
vagy biztonságban tartja.
A Hastings, menekülésük eszköze hat kilométerre van
keletre, a szárazföldig nyúló jégtábla szélén horgonyoz.
Cavendish egy kis vászon hátizsákot megpakol keksszel,
dohánnyal és rummal, a vállára veszi, és elindul a jégen. Órák
múlva tér vissza kimerülten és fájós lábbal, de elégedetten, és
bejelenti, hogy Campbell kapitány menedéket és vendéglátást
ajánlott nekik, haladéktalanul megkezdik az emberek és
készletek odaszállítását. Három tizenkét fős csoportban
dolgoznak, magyarázza, a csónakokat használják szán
gyanánt. Az első két csoport Black és Bálnás Jones vezetésével
azonnal indul, a harmadik a hajónál marad, amíg az előbbiek
vissza nem térnek.
Sumner végigalussza a délutánt az egyik rögtönzött
sátorban, matracon fekve, szőnyegekkel és takarókkal
betakarva. Amikor felébred, azt látja, hogy Drax a közelben ül,
a kovács őrzi, csuklóját összebilincselték, mindkét lábát egy
hármas csigához láncolták. Sumner azóta nem látta Draxet,
hogy az megölte Brownleet, és meglepődik az undora
hirtelenségén és erején.
– Ne féljen, doki – szól neki Drax. – Nem csinálok semmi
hülyeséget ezekkel a famütyürökkel magamon.
Sumner félrehajtja a szőnyegeket és takarókat, feláll, és
odamegy.
– Hogy van a karja?
– És mégis melyik?
– A jobb, amibe beleágyazódott Joseph Hannah foga.
Drax egy fejrázással elintézi a kérdést.
– Csak egy karculás. Gyorsan gyógyulok. De tudja, még
mindig nem fér a fejembe, hogyan kerülhetett oda az a fog.
Eccerűen nem tudok rá magyarázatot.
– Szóval nem bánta meg, amit tett? Nem érez bűntudatot?
Drax szája elnyílik; az orrát ráncolja és szipog.
– Azt hitte akkor a kabinban, hogy meg akarom ölni?
Széthasítom a kobakját, mint Brownleeét? Ezt gondolta?
– Mi mást akart volna?
– Á, nem akarok én sokat. Én cselekszek, nem
gondolkodok. Követem a megérzéseimet.
– Nincs lelkiismerete?
 – Történik valami, aztán már jön is a következő dolog.
Mért fontosabb az első a másodiknál? Mért fontosabb a
második az elsőnél? Ezt mondja meg nekem.
– Mert minden cselekedet különálló, önmagában való, és
van jó meg van rossz.
Drax megint szipákol, és vakarózik.
– Ezek csak szavak. Ha felkötnek, azért kötnek fel, mert azt
akarják, mert megtehetik. Ugyanúgy a megérzésükre
hallgatnak, mint én.
– Szóval saját magán kívül nem ismer el senkit?
Drax vállat vont, és kivicsorítja a felső fogsorát.
– A magafajták azért kérdezgetnek, hogy magukat
kielégítsék. Hogy okosabbnak vagy tisztábbnak érezzék
magukat. De nem azok.
– Komolyan hiszi, hogy mind olyanok vagyunk, mint
maga? Hogy lehetséges ez? Én is gyilkos vagyok, mint maga?
Ezzel vádol?
– Elég gyilkolást láttam, hogy tudjam, nem én vagyok az
egyetlen. Olyan vagyok, mint bárki más. Nagyjából.
Sumner a fejét ingatja.
– Nem, ezt nem fogadhatom el.
– Maga is azt teszi, amihez kedve van, én is azt teszem. Azt
fogadja el, ami tetszik magának, a többit elutasítja. A törvény
csak annak a neve, amit bizonyos embertípus előnyben
részesít.
Sumner szemgolyója mögött a fájdalom erősödik,
gyomrában savanyú émelygés kavarog. Draxszel beszélgetni
olyan, mint a sötétségbe belekiabálni, arra számítva, hogy a
sötétség kedvesen válaszol.
 – A magafajtával nem lehet értelmesen beszélni – mondja.
Drax megint vállat von, és félrenéz. Odakint az emberek
viccesen kriketteznek a havon, dongákat használnak ütőnek, a
golyót fókabőrből és fűrészporból készítették.
– Mért tartja meg azt az aranygyűrűt? – kérdezi Drax. –
Mért nem adja el?
– Emlék.
Drax bólint, megforgatja a nyelvét a szájában, aztán
válaszol.
– Az a férfi, aki fél saját magától, az én szememben nem
férfi.
– Azt hiszi, félek? Mitől félnék?
– Attól, ami ott történt. Amit tett vagy nem tett. Azt
mondja, emlék, de ez nem egészen igaz. Nem lehet az.
Sumner előrelép, és Drax feláll.
– Elég – szól rá a kovács. – Ülj vissza, és fogd be, a kurva
életbe. Mutass egy kis tiszteletet Mr. Sumner iránt.
– Maga egyáltalán nem ismer engem – mondja Sumner. –
Fogalma sincs, ki vagyok.
Drax visszaült és rámosolyog.
– Nincs valami sok tudnivaló. Maga nem olyan bonyolult
lélek, mint hiszi. És azt a keveset, amit ismerni lehet, azt
szerintem elég jól ismerem.
Sumner kilép a sátorból, és az egyik csónakhoz megy, hogy
ellenőrizze, a gyógyszereket és a ládáját rendesen elpakolták a
másnapi utazáshoz. Kioldja a vitorlavásznat, végignéz a
bepakolt hordókon, dobozokon és összegöngyölt ágyneműn.
Megmozgat ezt-azt, bekukkant a résekbe, de így sem látja,
amit keres. Visszaereszti a vásznat, és már át akar menni a
másik csónakhoz, amikor Cavendish szólítja. Egy kötélrakás
és a két levágott árbóc mellett áll. A medve alszik mellette a
hordóban.
– Le kell lőnie ezt a kibaszott medvét – bök rá Cavendish. –
Ha most megcsinálja, lesz ideje megnyúzni, mire holnap
indulunk.
– Nem visszük magunkkal? A Hastings-en biztos van elég
hely.
Cavendish a fejét rázza.
– Már így is túl sok szájat kell etetni. És nem fogom
megkérni az embereket, hogy cipeljék hat kibaszott
kilométeren át. Így is van éppen elég holmi. Tessék – ad neki
egy puskát. – Örömmel megtenném én is, de úgy hallom,
megkedvelte a kis dögöt.
Sumner elveszi a puskát, leguggol, és benéz a hordóba.
– Nem lövöm le, amíg így alszik. Arrébb viszem, és hagyom
kicsit mászkálni.
– Úgy csinálja, ahogy akarja, csak reggelre legyen meg.
Sumner kötelet köt a fémrácsra, és Otto segítségével
elkezdi vonszolni a hordót. Amikor úgy véli, elég messze
vannak a tábor szélétől, megállnak, Sumner leakasztja és
lerúgja a rácsot, majd hátralép. A medve kitámolyog a jégre.
Már majdnem kétszer akkora, mint amikor elkapták. Sumner
rendszeres reggeli etetésétől kigömbölyödött, a korábban
koszos szőre immár fényes és tiszta. Figyelik, ahogy cselleng,
mancsaival súlyosan, közömbösen lépked, szimatolja a
hordót, majd az orrával kétszer megböki.
 – Akkor se maradna életben, ha elengedném – mondja
Sumner. – Elkényeztettem az etetéssel. Nem tudná, hogyan
kell vadászni.
– Jobb most lelőni – ért egyet Otto. – Ismerek egy szűcsöt
Hullban, aki jó árat adna a bőréért.
Sumner megtölti a puskát, és céloz. A medve megáll és
oldalt fordul, széles oldalát mutatja, mintha a lehető
legkönnyebb célpontot kínálná.
– A füle mögött a leggyorsabb – tanácsolja Otto.
Sumner bólint, megmarkolja a puska tusát, és céloz.
A medve nyugodtan néz rá. A vastag fehér nyak, a
drágakőszem. Sumner fején átfut, mire gondolhat a medve, és
azonnal megbánja. Leereszti a puskát, és Ottónak adja. Otto
bólint.
– Az állatnak nincs lelke – mondja –, de szeretet azért
lehetséges. Nem a legmagasabb rendű szeretet, de akkor is
szeretet.
– Csak lője le a picsába – mondja Sumner.
Otto ellenőrzi a puskát, majd fél térdre ereszkedik a
lövéshez. Mielőtt azonban célozhatna, a medve mintha
megérezné, hogy valami megváltozott, hirtelen
megmerevedik, majd nehézkesen megpördül és futásnak ered,
széles oszlopszerű lába dobog a jégen, karma felkapálja a
havat. Otto rálő a távolodó fertályára, de elvéti, és mire
újratölt, a medve eltűnik egy felgyűrődött jéggerinc mögött. A
két férfi utánaered, de nem tudják tartani a medve sebességét
a jégen. A gerincre érve még egyet lőnek, hátha, ám a távolság
már túl nagy, és a medve túl gyorsan mozog. Ott állnak,
mögöttük a roncs, előttük a havas kordillera, és nézik, ahogy a
vágtató, ritmikus fehérség fokozatosan beleveszik a jégtábla
szélesebb, statikusabb fehérségébe.
Aznap éjjel a szél északiról nyugatira vált, és vad vihar
támad. Az egyik rögtönzött sátrat feltépi a helyéről, az
árbócfák és vitorlarudak tartószerkezete összeomlik, a bent
lévő férfiak a hirtelen jeges szélben és hóban üldözik a vásznat
a jégen. Végül fennakad egy buckán, lebirkózzák és
visszacibálják a táborba. A szélviharban lehetetlen
megjavítani, amit tudnak, azt lerögzítenek kötelekkel és
horgonyokkal, és a másik sátorban keresnek menedéket.
Sumner, aki nem tud aludni, mert nem találta meg az
ópiumot, segít becipelni a megmaradt elázott ágyneműt, és
helyet csinálni. Odakint irdatlan a zaj. A jég megint mozog, a
szél éles szopránja és a vászon ropogása-feszülése mellett
néha hall egy-egy tompa, de óriási ütközést, ahogy a jégmező
mozog és meghasad.
Otto és Cavendish kimerészkednek ellenőrizni a
csónakokat, dideregve és hólepetten jönnek vissza. Az
emberek takarókba bugyolálják magukat, és a kis vaskályha
köré gyűlnek, ami téglákon áll a sátor közepén. Sumner
összegömbölyödik a tömeg szélén, szemére húzza a sapkáját,
és megpróbál aludni, de nem bír. Most már tudja, hogy az
ópiumkészletét tartalmazó gyógyszerláda a Hastings-en van,
tévedésből került a ládájával együtt az első brigád által elvitt
holmik közé. Egy éjszaka ópium nélkül nem nagy dolog,
gondolja, de ha a vihar kitart, és még egy éjszakát a jégen kell
tölteniük, rosszul lesz. Átkozza magát, hogy nem figyelt oda
jobban, és átkozza Jonest, hogy nem nézte meg alaposabban,
mit visz magával a csónakokban. Lehunyja a szemét, és
próbálja magát máshová képzelni, nem Delhibe, hanem
Belfastba, a Kennedy-féle kocsmában ül és whiskyt iszik, a
Laganon evez, vagy a boncteremben van Sweeney-vel és
Mulcaire-rel, olcsó bagót szívnak és nőkről dumálnak. Egy idő
múlva elszundikál; zavaros, nyugtalan szendergés, nem igazi
alvás, de nem is ébrenlét. A többiek sötét, horkoló halomba
tömörülnek mellette, összepréselt testük kollektív melege
rövid ideig lebeg, majd elszívja a jeges, kavargó levegő.
Újabb pár óra elteltével a vihar mintha nem erősödne
tovább, olyan egyensúlyi állapotot ér el, amely talán a végét
jelzi, ám ekkor maga a jégmező, az a felület, amin alszanak,
félelmetes reccsenéssel felfelé rándul. A sátor egyik oszlopa
eldől, a vaskályha felborul, izzó szén ömlik ki, felgyújt
takarókat és kabátokat. Sumner megrémül, mellkasa
összeszorul ijedtében, felrántja a csizmáját, és kirohan a
homályba. A darabos hófüggönyön át megpillant egy kékes
jéghegyet a jégmező szélén, hatalmas, kürtös, szélvájta,
keletnek siklik, akár albínó sziklatömb, ami elszabadult a
sivatagban. A jéghegy jó tempóban halad, közben a
legkeletibb széle nekidörgölőzik a jégmezőnek, amely háznyi
jégtutajokra reped, akár az esztergában lepergő fémforgács. A
jégmező remeg Sumner lába alatt; húszlépésnyire egy repedés
jelenik meg, és az orvos arra gondol, talán az egész összeomlik
a nyomás alatt, és minden, sátrak, csónakok, emberek a
tengerbe esnek. Most már senki nincs a második sátorban. Az
emberek vagy megigézve bámulnak, mint Sumner, vagy a
csónakokat húzzák-vonják távolabb a peremtől,
kétségbeesetten mentik a menthetőt. Sumner úgy érzi,
olyasmit lát, amit nem szabadna, akaratlan résztvevője egy
rémisztő, de elementáris igazmondásnak.
A káosznak azonban éppen olyan hirtelen vége szakad,
ahogy kitört. A jéghegy kapcsolata megszakad a mező szélével,
és az ütközés borzongató kakofóniáját felváltja a szél süvöltése
és az emberek esküdözése-káromkodása. Sumner csak most
ébred tudatára, hogy hó zuhog az arca bal felére, és
összegyűlik a szakállán. A heves időjárás egy pillanatra
mintha bebugyolálná furcsa intimitással, akárha az a világ ott,
az igazi világ különálló és felejthető lenne, és csak ő létezne a
kavargó hóban. Valaki megrántja a karját, és hátrafordítja.
Látja, hogy a második sátor lángol. Matracok, szőnyegek és
tengerészládák égnek hevesen; a sátor maradványát a heves
szél csapdossa, úgy lángol, akár egy kátrányoshordó. A
legénység maradéka tátott szájjal bámul, tehetetlen arcukat
megvilágítják a magasan táncoló lángok. Cavendish a
zsarátnokokat rugdossa, átkozza balszerencséjét, majd kiált
nekik, hogy a csónakokban keressenek menedéket. Gyorsan,
bár minden módszeresség nélkül kiürítik a csónakokat, aztán
feszesen vitorlavásznat húznak rájuk. A keletkező tér büdös és
koporsószerű. Ritka és állott a levegő, nincs semmi fény.
Sumner csupasz, hideg deszkán fekszik, körülötte az emberek
hangosan és keserűen tárgyalják Cavendish kétbalkezességét,
Brownlee megdöbbentő balszerencséjét, és azt a vágyukat,
hogy mindennek dacára életben hazajussanak. Sumner
kimerült, de álmatlan, izmai és belső szervei kezdenek
viszketni a kielégítetlen ópiumvágytól; megpróbálja megint
elfelejteni, hol van, egy jobb, boldogabb helyre képzelni
magát, de nem sikerül.
Reggelre a vihar elvonul. Hűvös, nyirkos napra virradnak,
szürke felhők görögnek az égen, a jégmező szélét lapos
ködpászmák takarják el, kvarcrétegekként fekszenek a távoli
sötét hegyek előtt. Félrehúzzák a havas vitorlavásznat, és
kimásznak a csónakokból. A második sátor és tartalmának
égett, megfeketedett maradványai szanaszét hevernek a jégen.
Pár sátortartó vitorlafa félig elmerülve áll az olvadt tócsában,
és még füstölög. Amíg a szakács vizet forral és összeüt valami
reggelifélét, az emberek a langyos zsarátnokok között
kutatnak bármi használható után, amit érdemes megőrizni.
Cavendish közöttük járkál, fütyörészik és trágár vicceket
mond. Bal kezében gőzölgő teával teli zománcbögrét fog.
Időnként lehajol, akár egy kövületvadász úriember, hogy
felvegyen egy még meleg késpengét vagy árva csizmasarkat.
Sumner szerint szokatlanul jó kedélyű és gondtalan ahhoz
képest, hogy most nézte végig a hajója elsüllyedését, épp csak
megúszott egy jéghegyet, aztán egy éjszakai tüzet.
Reggeli után visszapakolnak a csónakokba, felállítják az
egyetlen megmaradt sátrat, leszorítják a széleit hordókkal, és
bent nekiállnak kártyázni és pipázni, amíg Blacket, Jonest és a
többieket várják vissza a Hastings-ről. Egy óra elteltével,
ahogy a köd felszáll, Cavendish kimegy a teleszkópjával, hogy
lesse a visszatérő csapatot. Kis idő múlva kihívja Ottót, majd
újabb kis idő múlva Otto kihívja Sumnert.
Cavendish Sumner kezébe nyomja a teleszkópot, és szó
nélkül kelet felé mutat. Sumner kihúzza a teleszkópot, és
belenéz. Arra számít, hogy a távolban látja Blacket, Jonest
meg a többieket, ahogy a négy üres csónakot húzzák feléjük a
jégen, de a világon semmit nem lát. Leereszti a teleszkópot,
hunyorogva a távolba kémlel, majd újra a szeméhez emeli, és
újra belenéz.
– Szóval hol vannak?
Cavendish a fejét rázza, káromkodik, mérgesen dörgöli a
nyakszirtjét. Korábbi nyugalma és jókedve nyomtalanul
eltűnt. Arca sápadt, ajka összeszorítva. Szeme nagyra tágult,
az orrán veszi a levegőt.
– A Hastings eltűnt – mondja Otto.
– Hogyhogy eltűnt?
– A legvalószínűbb, hogy éjszaka kimerészkedett a vízre,
hogy elkerülje a jéghegyeket – mondja Cavendish élesen. –
Ennyi az egész. Hamarosan visszatalál a mező szélére.
Campbell pontosan tudja, hol vagyunk. Csak meg kell
várnunk. Hit és türelem, a kurva életbe.
Sumner megint belenéz a teleszkópba, megint csak az eget
és a jeget látja, majd Ottóra pillant.
– Miért vonna horgonyt egy hajó a vihar közepén? Nem
lenne biztonságosabb maradni, ahol van?
– Ha jéghegy tart feléjük, a kapitány azt csinálja, amivel
megmentheti a hajót – feleli Otto.
– Pontosan – mondja Cavendish. – Az ember megteszi,
amit meg kell tenni.
– Meddig kell itt várnunk?
– Az attól függ. Ha nyílt vizet találnak, talán még ma
jönnek. Ha nem…
Vállat von.
– Nincs itt a gyógyszerláda – mondja Sumner. – Azt már
átvitték.
– Beteg valaki?
 – Nem. Még nem.
– Akkor azt mondom, kurvára van fontosabb dolog is, amin
aggódhatunk.
Sumnernek eszébe jut, amikor a hulló hó szürke függönyén
át a jéghegyet figyelte: sok emelet magas, makulátlan, simán
és megállíthatatlanul halad előre, súrlódásmentesen, akár egy
bolygó.
– A Hastings el is süllyedhetett – ébred rá. – Erre gondol?
– Nem süllyedt el – mondja Cavendish.
– Van másik hajó, ami kimenthet minket?
Otto a fejét rázza.
– A közelben nincs. Az évad vége van, és túlságosan
északon vagyunk. A flotta zöme már elhagyta a Pond-öblöt.
– Nem süllyedt el – ismétli Cavendish. – Csak valahol kint
van az öbölben. Ha megvárjuk, visszajön.
– Kimehetnénk a csónakokkal megkeresni – veti fel Otto.
– Éjjel heves szél fújt. Mérföldekre elsodródhatott keletre.
Talán léket kapott, elvesztette a kormánylapátját, bármi lehet.
Cavendish a homlokát ráncolja, aztán vonakodva biccent,
mintha nagyon szeretne jobb, könnyebb megoldást találni, de
képtelen.
– Hamar megtaláljuk, ha kimegyünk – mondja gyorsan,
azzal összetolja a teleszkópot, és a kabátja zsebébe dugja.
– Nem lesz messze, én mondom.
– És ha nem találjuk meg? – kérdezi Sumner. – Akkor?
Cavendish hallgat és Ottóra néz, aki nem szól. Cavendish
megrángatja a fülcimpáját, majd nevetséges, varietébe illő
tájszólással felel.
 – Akkó’ remélem, hogy e’hozta az úszógatyáját, mer’ innen
kurva sokat kő úszni mindenhová.
A napot a csónakokban töltik, keletnek eveznek a jégmező
mentén, majd északnak fordulnak az öböl közepe felé. A vihar
szétszórta az úszó jégtáblákat, nehézség nélkül mozognak a
szabálytalan tömbök között, megkerülik, ha kell, vagy hosszú
evezőjük lapátjával félretolják. Otto az egyik csónak
parancsnoka, Cavendish a másiké. Sumner, akit előléptettek
kormányossá, minden pillanatban arra számít, hogy
megpillantják a Hastings-et a horizonton – apró sötét öltés az
ég durva szürke takaróján –, és hogy a félelem, ami a
bensőjében sajog, amit alig tud magában tartani, szertefoszlik,
akár a köd. Keserűséggel és dühvel tetézett szorongást érez a
legénység között. Keresik, hogy kit hibáztathatnak ezért a
veszedelmes balszerencse-sorozatért, és a legméltóbb,
legvalószínűbb jelölt Cavendish, akinek előlépése a kapitány
helyére meg nem érdemelt, ráadásul erőszak árnyékolja be.
Visszatérnek a roskatag, kiégett táborba, fáradtan és
csontig átfagyva, elkeseredetten, mivel egész nap keményen
eveztek, és nyomát sem látták a Hastings-nek, nem találtak
semmi jelet arra nézve, hogy milyen sorsra juthatott. A
szakácsok tüzet raknak hordódongákból és a hátsó árbóc
összefűrészelt darabjaiból, azon sózott marhahúsból és régi,
megfásult fehérrépából savanyú ragut készítenek. Evés után
Cavendish csapra üt egy hordó brandyt, és mindenki kap egy
adagot. Komoran isszák meg, majd engedélyt se kérve, addig
töltik újra a poharukat, amíg a hordó ki nem ürül. A sátorban
a légkör spicces és instabil. Részeg civakodás után verekedés
tör ki, és kést rántanak. A pusztán szemlélő McKendrick mély
vágást szerez az alkarjára, a kovácsot kiütik. Amikor
Cavendish megpróbál közbelépni, a fejét felhasítja egy
rögzítőtű, Sumner és Otto kénytelen közbelépni, hogy
megóvják a komolyabb veréstől. Kihúzzák a sátorból, hogy
biztonságban legyen. Otto visszamegy lecsillapítani az
embereket, de őt is sértegetik, majd késsel fenyegetik.
Cavendish közben talpra áll, káromkodik, az arca csupa vér,
de kivesz két töltött puskát a csónakokból, egy harmadikat
Ottónak ad, és visszamennek a sátorba. Egyet a jégbe lő, hogy
magára vonja az emberek figyelmét, és közli, hogy boldogan
beleereszti a második golyót abba a picsafejbe, aki hajlandó
ezt kockáztatni.
– Brownlee meghalt, még mindig kapitány vagyok, és
boldogan megölöm azt a lázadó rohadékot, aki másképpen
gondolja.
Kis szünet után Bannon, a kancsal shetlandi
ezüstkarikákkal a fülében felkap egy hordódongát, és vadul
nekiront. Cavendish fel sem emeli a csípőjénél tartott puskát,
csak felbillenti a csövét, és torkon lövi. A shetlandi
koponyájának teteje leválik és hátrarepül, neki a meredek
sátortetőnek, széles vörös célkört hagy, amit lilás agyvelő
halványabb glóriája övez. A megdöbbent férfiak torokhangon
felhörkennek, majd hirtelen ólmos csend áll be. Cavendish a
lábához ejti az üres puskát, és elveszi a töltöttet Ottótól.
– Figyeljetek ide, ti picsafejek. Ez a baromság egy ember
életét követelte.
Megnyalja az ajkát, aztán kíváncsian néz körbe, mintha azt
akarná kiválasztani, kit lőjön le következőnek. Szemöldökéről
és szakálláról vér szivárog, a jégre csöpög. A sátort árnyékok
kenik össze, alkohol és húgy szaga üli meg.
– Égő kanóc vagyok, a kurva életbe – mondja nekik
Cavendish halkan. – Azt csinálok, amihez éppen kedvem
szottyan. Ezt ne felejtsétek, ha megint fel akartok húzni.
Kétszer bólint, némán, nyomatékosítva ezt az őszinte
vallomást, szipákol egyet, majd végigsimít véráztatta
szakállán.
– Holnap megpróbálunk elevezni a Pond-öbölhöz. Ha
útközben nem találkozunk a Hastings-szel, akkor találunk
más hajót, amikor odaérünk.
– Ha a Pond-öböl nincs százötven kilométer, akkor egy se
– mondja valaki.
– Akkor jobb, ha kijózanodtok, és alusztok egyet előtte.
Cavendish a halott shetlandire néz, és a fejét csóválja.
– A hülye barom. Akinél töltött puska van, annak nem
megyünk neki hordódongával. Ez egyszerű józan ész.
Otto bólint, majd előrelép, és ünnepélyesen, szertartásosan
keresztet vet a tetemre. Két férfi utasítás nélkül megfogja a
shetlandit a csizmasarkánál, és kivonszolja a jégre. A
sarokban, a nagy felhajtásban észrevétlenül ül a megláncolt
Drax, akár egy bálvány: törökülésben, mosolyog, távolról
szemléli őket.
 Tizennyolcadik fejezet

Másnap Sumner túlságosan lázas, hogy evezzen. Ahogy

keletnek húznak a sűrű ködrétegeken meg a dermesztő
záporon és jégesőn át, a csónak farában kuporog egy takaró
alatt, didereg és émelyeg. Cavendish időnként kurjant egy
parancsot, vagy Otto fütyörészik egy német dalt, de ezenkívül
csak az evezővillák halálnyikorgása és a lapátok aszinkron
csobbanása hallatszik. Mindenkibe belefojtja a szót a baljós
előérzet. Az idő komor, a nap trágyaszínű és nyers. Délelőtt
Sumner kétszer kénytelen letolni a nadrágját, és kilógatni a
seggét a csónakból, hogy folyékony szart fröcsköljön a
tengerbe. Amikor Otto brandyvel kínálja, hálásan lenyeli, de
azonnal vissza is öklendezi. A férfiak mindezt megjegyzés vagy
gúnyolódás nélkül figyelik. Bannon meggyilkolása leeresztette
az eltökéltségüket, zátonyra futottak két, egyenlő mértékű, de
ellentétes irányú félelem között.
Éjjel a jégmező szélén táboroznak le, felállítják a vérfoltos
sátrat, megpróbálnak megszárítkozni és enni. Éjfél körül a
kékes szürkület kis időre átadja helyét a giccses,
csillagködszerű sötétségnek, majd egy óra múlva visszatér.
Sumner izzad és didereg, nyugtalan, álomtól zaklatott.
Körülötte bebugyolált testek morognak-zihálnak, akár az alvó
csorda; a sátor levegője vashideg az arcán és az orrában, ragu-
és ágyékszaga van. Teste a drogért sóvárog és viszket, elméje
sodródik és köröz. Eszébe jut a magányos utazás Delhiből, a
megaláztatások Bombayben, aztán a londoni április. Peter
Lloyd hotelje a Charing Crosson: az ondó és a régi szivarfüst
szaga; éjjelente a kurvák és a kuncsaftjaik sikítása és hörgése;
a keskeny vaságy, az olajlámpa, az elnyűtt karosszék, ami
lószőrt okádott, és amibe beleivódott a medvezsír meg a
Makassar olaj. Sertéskotlettet meg borsót eszik, és kétes
hitelből él. Két héten keresztül minden délelőtt járja a
kórházakat a diplomáival és az elavult ajánlóleveleivel;
folyosókon ül és vár. Esténként belfasti és galwayi
ismerősöket kajtat fel, nem jó barátok, de olyan emberek, akik
legalább emlékeznek rá: Callaghan, Fitzgerald, O’Leary,
McCall. Whisky és sör mellett nosztalgiáznak. A megfelelő
pillanatban a segítségüket kéri, ők pedig azt tanácsolják,
próbálkozzon Amerikában, Mexikóban vagy akár Brazíliában,
valahol, ahol a múlt nem számít annyira, mint itt, ahol az
emberek szabadabbak, gondtalanabbak és hajlamosabbak
megbocsátani másnak a hibáit, mivel maguk is vétettek jó
párat. Anglia nem neki való, mondják, már nem; túl merev és
szigorú; adja fel. Biztosítják arról, hogy ők elhiszik a
történetét, de figyelmeztetik, hogy mások nem fogják elhinni
ugyanezt. Barátságosan beszélnek vele, szinte bajtársiasan, de
érzi rajtuk, hogy szeretnének megszabadulni tőle. Nagy
bukásának híre emlékezteti őket saját, sokkal szerényebb
sikerükre, de mélyebb szinten intő jel, hogy milyen baj érheti
őket is, ha lankad az éberségük, ha valaha elfelejtik, kicsodák
vagy mit akarnak. A legrosszabb pillanataikban az ő
szégyenében saját jövőbeli szégyenük rikító próféciáját látják.
Éjjelente ópiumot szív, és addig járja a várost, amíg eléggé
elfárad, hogy el tudjon aludni. Egyik este, ahogy félszegen
csoszog a Fleet Streeten, el a Temple Bar városkapu, majd a
bíróság előtt, pálcájával menet közben kopogtatva a kövezetet,
megdöbbenve látja, hogy Corbyn tart egyenesen feléje. Viseli a
háborús kitüntetéseit és a vörös díszegyenruhát, a
kátrányfekete csizmát fényesre suvickolták, egy másik,
fiatalabb tiszttel beszélget, aki bajuszos és hasonlóan öltözött.
Mindketten manillaszivart szívnak, és nevetgélnek. Sumner
ott áll egy régi stílusú kapualj árnyékában, és várja, hogy
odaérjenek hozzá. Várakozás közben eszébe jut Corbyn
viselkedése a hadbíróságon: közönyös, hányaveti,
természetes, mintha rendelkezne az igazsággal aközben is,
hogy hazudik, mintha kedve szerint megteremthetné és
megsemmisíthetné. Ahogy Sumner felidézi a jelenetet, a
harag lavinája indul meg a bensőjében; torka és lába izmai
összeszorulnak; elfogja a remegés. A két tiszt közeledik, és egy
kísérteties pillanatig a testén kívül kerül, sőt a teste fölé,
mintha a teste túl kicsi lenne, hogy elférjenek benne a dühös
gondolatok. Amikor elmennek mellette dohányozva-
nevetgélve, Sumner kilép a kapualjból, megkopogtatja Corbyn
rézgombos váll-lapját, és amikor az megfordul, hogy lássa, ki
az, képen vágja. Corbyn oldalra tántorodik. A fiatal tiszt
kezéből kiesik a szivar, és csak néz.
– Mi a faszom? – kérdezi. – Mi ez?
 Sumner nem felel neki. A férfit nézi, akit megütött, és
megdöbbenve ébred rá, hogy nem is Corbyn. A koruk és a
magasságuk nagyjából megegyezik, de ezenkívül vajmi kevés
az igazi hasonlóság: nem stimmel a haj, a barkó, az arc alakja
és vonásai, de még az egyenruha sem. Sumner haragja
elpárolog, visszatér önmagába, a saját testébe, a valóság mély
megaláztatásába.
– Összetévesztettem valakivel – mondja a férfinak. –
Corbynnal.
– Ki a fasz az a Corbyn?
– Egy ezredorvos.
– Melyik ezrednél?
– A lándzsásoknál.
A férfi a fejét ingatja.
– Keresnem kéne egy rendőrt, és letartóztattatni magát.
Isten az atyám, hogy ezt kéne.
Sumner segíteni akar neki, de az ellöki a kezét. Megérinti
az arcát, fintorog, majd alaposan megnézi magának Sumnert.
Az arca vörösödik, de nincs vér.
– Ki maga? – kérdezi. – Ismerős az arca.
– Senki – mondja Sumner.
– Ki maga? – kérdezi ismét. – Ne hazudjon, a kurva életbe.
– Senki vagyok. A világon senki.
A férfi bólint.
– Akkor jöjjön ide – mondja.
Sumner közelebb lép. A férfi megfogja a vállát. Sumner érzi
a bort a leheletén, a pomádét a hajában.
– Ha tényleg senki, akkor ezt se bánja.
 Közelebb hajol tizenöt centit, és a térdével belerúg Sumner
golyóiba. Fájdalom cikázik keresztül Sumner gyomrán, fel a
mellkasára és az arcába. Térdre rogy a nedves kövezeten,
szavafogyottan nyög.
A férfi, akiről azt hitte, Corbyn, de nem az, lehajol és
gyengéden a fülébe súgja:
– A Hastings nincs többé. Elsüllyedt. Ripityára törte egy
jéghegy, és a fedélzeten kivétel nélkül minden fasz megfulladt.

Másnap délután találnak egy felborult csónakot, majd kicsivel

később fél mérföldön keresztül üres hordók és széttört
fadarabok maradványait. Lassan körözve eveznek ezek között,
kivesznek törmelékdarabokat, megvizsgálják, tanácskoznak,
majd csüggedten visszaejtik a vízbe. Cavendish most az
egyszer sápadt és néma, megszokott kötekedését és hiúságát
összezúzza a váratlan katasztrófa súlya. Teleszkópjával a
közeli jégtáblákat pásztázza, de nem lát senkit és semmit.
Köp, káromkodik, elfordul. Betegsége zöld, melankolikus
ködén át Sumner felfogja, hogy megmenekülésük legjobb
esélye odavan. Néhányan elsírják magukat, mások esetlenül
imádkoznak. Otto a térképeket böngészi, és mérést végez a
szextánssal.
– Elhagytuk a Hay-fokot – szól át Cavendishnek. – Még az
est leszállta előtt elérhetjük a Pond-öblöt. Ha Isten is úgy
akarja, ott találunk másik hajót.
– Ha meg nem, áttelelünk – mondja Cavendish. – Volt már
ilyen.
Drax, akit a leghátsó evezőpadhoz láncoltak, és aki így a
legközelebb van a kormányzó Cavendishhez, horkant.
 – Nem vót ilyen, és azér’ nem vót ilyen, mer nem lehet
megcsinálni. Kell hozzá egy hajó, ami menedéket ad, és kell
tízszer ennyi élelem.
– Találunk hajót – mondja ismét Cavendish. – Ha meg
nem, akkor áttelelünk. Akárhogy is lesz, azt még megéljük,
hogy magát felakasszák Angliában, biztos lehet benne.
– Inkább akasszanak fel, mint hogy éhen haljak vagy
megfagyjak.
– Itt vízbe kéne fojtanunk, maga akadékoskodó rohadék.
Eggyel kevesebb kibaszott szájat kéne etetnünk.
– Nem nagyon tetszenének magának az utolsó szavaim –
feleli Drax. – Persze vannak, akik érdekesnek találnák.
Cavendish egy ideig nézi, majd előrehajol, megmarkolja a
szigonyos mellényét, és hevesen súgja a képébe:
– Nincs ellenem semmije, Henry. Ne higgye, hogy van.
– Nem szorongatom, Michael, csak emlékeztetem – feleli
Drax nyugodtan. – Talán nem jön el a pillanat, de ha igen, jól
tenné, ha készen állna, ez minden.
Drax fogja az evezőt, Cavendish kiadja a parancsot, és
ismét evezni kezdenek. Nyugatra hamuszín csúcsos,
szénfekete hegyek hosszú vonala emelkedik ki a tenger
kovácsolt szürkeségéből. A két csónak folyamatosan halad
előre. Jó pár óra elteltével elérik a Bylot-sziget csúcsát, majd
behatolnak a Pond-öbölbe. Esőfelhők tolulnak össze és
szóródnak szét; a fény lassan fogyatkozik. Cavendish buzgón
bámul a teleszkópba, eleinte nem lát semmit, majd egy másik
jármű fekete körvonalát imbolyogni a horizonton. Integet, és
mutogat. Kiált Ottónak:
– Hajó! Egy kibaszott hajó! Ott van, nézze!
 Mind látják, de már messze van, és teljes gőzzel délnek tart.
A kéményből dőlő füst halvány, ferde folt az ég előtt, akár egy
elkent ceruzavonal. Utánaerednek, de hiábavaló erőfeszítés. A
hajó fél óra alatt beleveszik a homályba, és ismét maguk
vannak a sötét, töméntelen tengeren, körülöttük csak a barna,
havas dombok, odafent a gyászos esti égbolt.
– Milyen őrszemük van, hogy nem vesz észre egy bajba
jutott bálnavadászcsónakot? – fakad ki Cavendish keserűen.
– Teli van a hajó – mondja valaki. – Hazafelé tartanak a
többiekkel együtt.
– Idén egy kibaszott hajó sincs tele. Ha tökösek lennének,
még kint lennének és vadásznának.
Senki nem felel neki. A sápadt ködöt kémlelik, de nem
látnak semmit.
Ahogy sötétedik, kieveznek a partra, és felállítják a sátrat
egy keskeny, kavicsos részen, amit a szárazföld felől alacsony,
barna szirt véd. Vacsora után Cavendish utasítja az
embereket, hogy baltákkal aprítsák fel az egyik csónakot, és a
fából rakjanak tüzet. Ha van hajó az öbölben, meglátja a
lángot, és megmenti őket. Habár az emberek láthatóan
kételkednek az érvelésben, teszik, amit mond. Felfordítják a
csónakot, és nekilátnak szétverni. A takarókba bugyolált, még
mindig remegő és hányingerrel küzdő Sumner a sátor mellett
állva figyeli őket. Otto áll meg mellette.
– Így álmodtam meg – mondja. – A tűz. Az összetört
csónak. Minden egyezik.
– Ne mondja ezt. Most ne.
– Én nem félek a haláltól – mondja Otto. – Sose féltem.
Fogalmunk sincs, milyen gazdagság vár ránk.
 Sumnert heves köhögőroham fogja el, majd a jeges földre
okádik. A férfiak a széttört fából máglyát raknak, és
meggyújtják. A szél elkapja a lángokat, és szikrázva felfelé
fújja a sötétbe.
– Maga éli túl – mondja neki Otto. – Mindnyájunk közül
csak maga. Ezt ne feledje.
– Mondtam már, hogy nem hiszek a jóslatokban.
– A hit nem is fontos. Istent nem érdekli, hiszünk-e benne
vagy sem. Miért is érdekelné?
– Komolyan azt hiszi, hogy ez az egész az Ő műve? A
gyilkosságok? A hajótörés? A vízbe fulladások?
– Valakinek a műve kell hogy legyen – jelenti ki Otto. – Ha
nem az Úré, akkor kié?
Amíg ég, a máglya javít a legénység hangulatán;
meghökkentő fényessége reményt ad nekik. Nézik tombolni,
szétágazni és szikrákat hányni, és biztosak benne, hogy
valahol mások is látják, hogy hamarosan csónakokat
eresztenek le, és segítséget küldenek. Az utolsó fadarabokat is
a harsogó lángok közé dobják, és várják a megmentőik
érkezését. Pipáznak, hunyorogva, buzgón kémlelik a zavaros
messzeséget. Beszélnek nőkről és gyerekekről, házakról és
mezőkről, amiket még viszontlátnak. Ahogy a lángok
fokozatosan csökkennek, és a nappali fény erősödik, várják a
csónakot, de egy sem jön. Még egy óra hiábavaló várakozás
után az optimizmusuk megsavanyodik, avas, keserű valami
veszi át a helyét. A menedéket jelentő hajó nélkül, elég tűzifa
és étel nélkül hogyan maradhat életben bárki télen ezen a
helyen? Amikor Cavendish lejön a szirtről, a becsukott
teleszkóppal egyik kezében, puskával a másikban, távoli,
megszégyenült arccal, biztosan tudták, hogy a terv kudarcot
vallott.
– Hol vannak a csónakok? – kiáltja neki valaki. – Mért
nem jönnek?
Cavendish elengedi füle mellett a kérdést. Bemegy a
sátorba, és nekilát számba venni a tartalékot. Még ha
mindenki csak fél adagot kap is, heti egy kiló kenyeret és
ugyanannyi sózott húst, akkor is alig marad annyi, hogy
kitartson karácsony utánig. Megmutatja a számítást Ottónak,
majd egybehívja a legénységet, és elmagyarázza, hogy
vadászniuk kell, ha tavaszig életben akarnak maradni. Lehet
fóka, róka, alka, bármilyen madár. Miközben beszél, odakint
havazni kezd, a szél megerősödik és rázza a sátor falát, mintha
a közelgő télből adna ízelítőt. Senki nem felel neki, és senki
nem jelentkezik vadászatra. Némán néznek rá, és amikor
befejezi, összegömbölyödnek a takarójukon, és
elszenderednek, vagy egy olyan vén, szotyakos és szutykos
paklival kártyáznak, mintha egy leprás rongyaiból vágták
volna ki.
Odakint egész nap kitartóan havazik: súlyos, vizes pelyhek,
amiktől megroggyan a sátor, és amik kagylóként
összetömörülnek a megmaradt csónak felfordított testén.
Sumner didereg fájdalmában; a csontjai sajognak, a
szemgolyója viszket és lüktet. Nem bír aludni és vizelni, noha
mindkettőre heves vágy él benne. Ahogy ott fekszik
mozdulatlanul, az Íliász zavaros töredékei úsznak át zavaros
agyán: a fekete hajók, a megtört barikád, Apolló mint keselyű,
Zeusz egy felhőn ülve. Amikor kimegy a sátorból szarni,
odakint sötét van, a levegő fagyos. Leguggol, széthúzza
kivörösödött farpofáit, és kiengedni magából a forró, zöldes
latyakot. A hold fényét felhősorok mossák el; hó söpör végig a
széles öblön, összegyűlik a megmaradt jégtáblákon, és
elfoszlik a köztük lévő fekete vízben. A hideg levegő
összeszorítja és összezsugorítja a golyóit. Sumner felhúzza a
nadrágját, megfordul, és a kavicsos parton ötvenlépésnyire
meglát egy medvét.
A medve éles, kígyószerű feje fel van emelve; széles teste, a
nagy vállakkal és a hatalmas marral mozdulatlanul és
biztosan áll. Sumner a szemét ernyőzi a hulló hó ellen, lassan
tesz egy lépést előre, majd megáll. A medve nem zavartatja
magát. A földet szimatolja, majd lassan körbejár, oda ér
vissza, ahonnan elindult. Sumner áll és nézi. A medve
közelebb jön, de ő nem mozdul. Most már látja a bundája
textúráját, karmainak sötét körcikkelyeit a havon. A medve
ásít, kivicsorítja az agyarát, majd figyelmeztetés vagy látható
ok nélkül a hátsó lábára áll, akár egy cirkuszi állat, és egy
pillanatig mészkő obeliszkként imbolyog a havat zuhogó,
holdfoltos ég előtt.
Sumner a háta mögül, a sárbarna szirtekről hirtelen
bődülést hall, hatalmas szimfonikus vonítást, fájdalmas, ősi,
ennek ellenére emberi, számára szavakon és nyelven túli
kiáltást, kórusszerű, alvilági, akár az elátkozottak együttes
hangja. Rémülten megpördül, de nincs ott más, csak a hulló
hó, az éjszaka és a hatalmas üres táj nyugatra, heges és
elképzelhetetlen, úgy tekeredik a bolygó elsötétedett törzsére,
akár a kéreg. A medve egy pillanatig még állva marad, majd
lehuppan a mellső mancsára, és engesztelhetetlenül, sietség
nélkül elsétál.
 Tizenkilencedik fejezet

A tenger kezd újra befagyni. Üveglap vékonyságú új jégréteg

képződik a megmaradt jégtáblák között, összeragasztja őket.
Az öböl hamarosan tömör fehér masszává szilárdul, ami
kemény felületű, mozdíthatatlan, bezárja őket, amíg meg nem
érkezik a tavaszi olvadás. A férfiak alszanak, dohányoznak,
kártyáznak. Megeszik a szűkös fejadagot, de nem csinálnak
semmit, amivel javíthatnának sorsukon, nem készülnek a
közelgő brutális télre. Ahogy csökken a hőmérséklet, és
hosszabbodnak az éjszakák, a Hastings roncsainak
kisodródott diribdarabjait égetik, és elhasználják a Volunteer-
ről kimentett utolsó zsák szenet. Esténként vacsora után Otto
csüggedten felolvas a Bibliából, és Cavendish vezetésével
trágár dalokat énekelnek.
Amióta látta a medvét, Sumner szimptómái fokozatosan
csökkennek. Még mindig fáj a feje, és éjjelente kiveri a víz, de
a hányinger már nem olyan gyakori, és a széklete is
szilárdabb. Mivel teste zsarnoksága alól ennyire kiszabadult,
immár képes észrevenni a körülötte lévők állapotát. Az
emberek a fedélzeti feladatok egészséges szigora nélkül
közömbösek és sápadtak lettek. Ha testi és akaraterővel túl
akarják élni a közelgő tél rombolását, elhárítani a hideg és
éhség hatásait, valahogy mozgatni kell őket, gondolja,
testmozgással és munkával kell új erőt adni nekik. Enélkül
jelenlegi melankolikus hangulatuk kétségbeeséssé és halálos
fáradsággá sötétedik, ami mindnyájukat legyűri majd.
Beszél erről Cavendishsel és Ottóval, akik egyetértenek,
hogy két, egyenlő csapatra osztják az embereket, és ha az
időjárás engedi, az egyik csapat minden reggel fogja a
puskákat, és felmászik a szirtekre vadászni, a másik csapat
pedig minimum egy órát trappol a parton, hogy ne lankadjon
az életerejük. Amikor az emberek ezt meghallják, nem
mutatnak nagy lelkesedést a terv iránt. Láthatóan az sem
aggasztja őket, amikor Sumner elmagyarázza, hogy a
mozgástalanságtól és tunyaságtól megsűrűsödik a vérük,
megcsomósodik az erekben, a szerveik ellustulnak és végül
leállnak. Csak akkor egyeznek bele savanyúan, amikor
Cavendish rájuk ripakodik, és megfenyegeti őket, hogy még
tovább csökkenti a fejadagot.
Amikor elkezdik ezt a rutint, a napi vadászat vajmi kevés
ehetőt produkál – néhány kisebb madarat, néha egy rókát –, a
fel-alá kocogást pedig nagyon zokon veszik. Egy hónap sem
kell, és ezt a spártai regulát megszakítja két nap szakadatlan
vízszintes havazás és dübörgő szélvihar. Utána másfél méter
mély hótorlaszok övezik a tábort, és a hőmérséklet annyira
leesik, hogy fájdalmas még lélegezni is. Ilyen körülmények
között az emberek nem hajlandók vadászni és tornászni, és
amikor Cavendish egymaga kimerészkedik, egy óra múlva
üres kézzel, kimerülten és elfagyással tér vissza. Aznap éjjel
nekilátnak szétverni a másik csónakot is tüzelőnek, és ahogy a
brutális hideg kitart és erősödik, minden nap egyre többet
égetnek el belőle, mígnem Cavendish kénytelen felügyelete alá
vonni a megmaradt fatartalékot, és személyesen adagolni. Az
eleve gyenge tűz többnyire csak halványan izzó zsarátnokok
kis kupaca. A sátor belsején jégrétegek képződnek, a levegő
viszkózus és zselés. A gyapjú, flanel és vízhatlan anyag hármas
rétege alatt az emberek összebújnak, akár egy váratlan
mészárlás áldozatai, dideregnek és rángva fel-felriadnak.

Már azelőtt hallják a szánhúzó kutyák hektikus ugatását,

hogy meglátnák magát a szánt. Sumner először azt hiszi, hogy
álmodik, Castlebarról és Michael Duigan híres kopóiról, de
amikor a többiek is felneszelnek és dörmögnek, rájön, hogy
azok is hallják. Egy sálat teker szorosan a fejére meg az arcára,
és kimegy. Nyugatnak nézve két jakutot lát, akik sebesen
közelednek a tengeri jégen, tarka kutyáik szétszóródva
előttük, nyersbőr ostoruk csattog a jeges levegőben.
Cavendish ront ki a sátorból, aztán Otto és a többiek. Figyelik
a fokozatosan közeledő szánt, ami egyre tömörebb és
valóságosabb. Amikor a szán odaér hozzájuk, Cavendish
előrelép, és ennivalót kér a jakutoktól.
– Hús – mondja hangosan. – Hal. – Ujjait a szájához
emelve elmutogatja. – Éhes – mondja, előbb a saját
gyomrára, majd a többiekére mutatva.
A jakutok ránéznek, és elvigyorodnak. Mindketten
alacsonyak és sötét bőrűek. Lapos cigányarcuk van, koszos
fekete hajuk a vállukig ér. Az anorákjukat és csizmájukat
cserzetlen karibubőrből varrták, a nadrágjuk medvebőr. A
megrakott szánra mutatnak. A kutyák veszettül ugatnak
körülöttük.
– Csere – mondják.
Cavendish bólint.
– Lássuk – mondja.
Azok kioldják a szánon a köteleket, és mutatnak neki egy
fagyott fókatetemet és valamit, ami egy rozmár hátsó részének
tűnik. Cavendish odahívja Ottót, és röviden tanácskoznak.
Aztán Otto bemegy a sátorba, majd kijön két késsel és egy
baltával. A jakutok alaposan megvizsgálják az eszközöket. A
baltát visszaadják, de mindkét kést megtartják. Mutatnak
Cavendishnek egy elefántcsont szigonyfejet meg pár
szappankő faragást, de az legyint.
– Csak ennivalót akarunk – mondja.
Megegyeznek: a fagyott fókatetem a két késért meg egy
szigonykötélért. Cavendish Ottónak adja a húst, aki beviszi a
sátorba, a baltával feldarabolja, majd a darabokat a zsarátnok
közé dobja. Sziszegnek egy pillanatig, aztán még pár perc
elteltével elkezdenek főni és gőzölögni. Amíg az éhes férfiak az
ételt várják, a jakutok kikötik és megetetik a kutyákat.
Sumner hallja az idegeneket odakint, nevetgélnek és
fecsegnek a maguk gyors nyelvén.
– Ha adnak nekünk fókákat – mondja Cavendishnek –,
kihúzzuk tavaszig. Megesszük a húst, a zsírt meg elégetjük.
Cavendish bólint.
– Úgy van. Meg kell alkudnom a bennszülött faszokkal. Jó
üzletet csinálni. Az a gond, hogy tudják, hogy szarban
vagyunk. Hallgassa, hogyan nevetnek és viccelődnek.
 – Azt hiszi, hagynának bennünket éhen halni?
Cavendish horkant.
– Méghozzá boldogan. Az ilyen eretnek faszokat nem kötik
a keresztényi erények, mint minket. Ha nem tetszik nekik,
amit kínálunk, ugyanolyan gyorsan eltűnnek, ahogy jöttek.
– Kínálja a puskákat – javasolja Sumner. – Tíz fóka
minden puskáért. Három puska az harminc fóka. Azon
elélünk.
Cavendish gondolkodik egy pillanatig, majd bólint.
– Tizenkettőt mondok nekik. Tizenkettő puskánként. Bár
őszintén szólva nem hinném, hogy ezek a vademberek tudnak
addig számolni.
Miután ettek, Cavendish kimegy, és Sumner vele tart.
Megmutatják a jakutoknak az egyik puskát, majd a sátorra
mutatnak, és az evést imitálják. A jakutok megvizsgálják a
puskákat, méricskélik, végignéznek a cső mentén. Cavendish
beletölt egy patront, és hagyja, hogy az idősebb jakut kilője.
– Kurva jó fegyver – mondja.
A jakutok egy ideig tanakodnak, aztán újra alaposan
megvizsgálják a puskát. Amikor végeznek, Cavendish lehajol,
és tizenkét rövid vonást húz a hóba. A puskára mutat, aztán a
jelekre, aztán a sátorra. Ugyanúgy elmutogatja az evést, mint
korábban.
A jakutok egy pillanatig hallgatnak. Az egyikük a zsebébe
nyúl, és elővesz egy pipát, megtömi, rágyújt. A másik futólag
elmosolyodik, mond valamit, majd lehajol, és kitöröl hat
vonást.
Cavendish az ajkát biggyeszti, a fejét rázza, aztán
visszarajzolja a hat jelet.
 – Nem fog átbaszni egy kibaszott eszkimó – morogja
Sumnernek.
A jakutok nem örülnek. Az egyik a homlokát ráncolja,
mond valamit Cavendishnek, és a csizmája orrával gyorsan
kitörli a hat vonást, majd még egyet.
– Bassza meg – suttogja Sumner.
Cavendish megvetően nevet.
– Csak öt? Öt kibaszott fóka egy puskáért? Tényleg ekkora
balfasznak látszok?
– Ha most elmennek, mi éhen halunk – emlékezteti
Sumner.
– Nélkülük is életben maradunk.
– Kurvára nem.
A jakutok közömbösen néznek rájuk, a hóban maradt öt
jelre mutatnak, majd nyújtják a puskát, jelezve, hogy inkább
visszaadják. Cavendish a puskát nézi, de nem nyúl érte.
Megrázza a fejét, és köp egyet.
– Csaló rohadék jégniggerek.

A jakutok építenek maguknak egy kis hóházikót ötven

yardra a sátortól, aztán felszállnak a szánra, és kimennek a
jégre vadászni. Már besötétedik, mire visszatérnek. A fekete
égen zsongnak a csillagok, és a pöttyös űrben az északi fény
tekeredik, csavarodik, majd újra szétterül, mint egy hatalmas,
sokszínű madárraj. A még mindig megbilincselt Drax, akit
őrizetlenül hagytak, hiszen lényegében mind egy közös csapás
rabjai, figyeli, ahogy a jakutok lepakolják a zsákmányt.
Hallgatja a fojtott, barlanglakó morgásukat, szimatol, és a
jeges levegőben is megérzi a zsíros fegyverzetük savanyú
bűzét. Egy ideig méregeti őket – a súlyukat, a magasságukat, a
mozgásuk sebességét és jelentőségét –, majd csilingelve
feléjük indul.
– Szép két darab – mutat a két döglött fókára. – Segítek
feldarabolni, ha akarjátok.
A két férfi egész nap vadászott, mégis ugyanolyan frissnek
és élettelinek tűnnek, mint korábban. Rápillantanak, a
láncára mutatnak, és nevetnek. Drax velük nevet, megcsörgeti
a láncait, és újra nevet.
– Azok a görények nem bíznak bennem – mondja. –
Veszélyesnek tartanak. – Az arcát felfújva szörnyképet vág, a
kezével karmot utánoz. A jakutok még hangosabban
nevetnek. Drax lehajol, és megragadja az egyik fóka farkát.
– Hadd daraboljam fel nektek – mondja megint, és
elmutogatja, hogy felvágja a hasát. – Könnyedén
megcsinálom.
Azok a fejüket rázzák, és elhessegetik. Az idősebb fog egy
kést, lehajol, gyorsan felnyitja és kibelezi a két fókát. Színes –
lila, rózsaszín és szürke – belsőségek gőzölögnek a havon,
majd leválasztja a zsírt a húsról. Drax figyeli. Érzi a belsőség
vasas vérszagát, és érzi, hogy szájában összefut a nyál.
– Odaviszem nektek – mondja.
Azok nem törődnek vele. A fiatalabb a sátorhoz viszi a húst
meg a zsírt, és Cavendishnek adja. Az idősebb a késsel
gyorsan átválogatja az aprólékot. Megtalálja az egyik májat,
lenyes belőle egy jókora darabot, és nyersen megeszi.
– Krisztus a kibaszott kereszten – mondja Drax. – Na, ezt
még nem láttam. Sok mindent láttam már, de ezt még nem.
 A férfi felnéz, és rávigyorog. A foga és az ajka fókavértől
vörös. Levág még egy darabot a nyers májból, és neki nyújtja.
Drax egy pillanatig töpreng, majd elveszi.
– Ettem már rosszabbat is. Sokkal rosszabbat.
Egyet rág, aztán lenyeli és mosolyog. Az idősebb jakut
viszonozza a mosolyt, és nevet. Amikor a fiatalabb visszajön a
sátorból, egy ideig tanácskoznak, majd közelebb intik Draxet.
Az idősebb belenyúl az aprólékba, és kihúz egy kivágott
szemgolyót. A kése hegyére tűzi, és kiszívja belőle a kocsonyás
anyagot. Aztán Draxre néz, és vigyorog.
– Engemet ez nem zavar – mondja neki Drax. – Ettem már
szemgolyót. A szemgolyó meg se kottyan.
Az idősebb keres egy másik szemgolyót, késhegyre tűzi, és
nekiadja. Drax kiszívja a matériát, majd a többit a szájába
veszi és lenyeli. A jakutok vadul kotkodácsolnak. Drax nagyra
nyitja a száját, hogy mutassa, tényleg lenyelte.
– Befalok én bármit, amit adtok – mondja –, bármit, a
kurva életbe, agyat, herét, patát. Nem vagyok finnyás.
Az idősebb jakut megint a láncára mutat, morog és a
levegőbe karmol.
– Igen – mondja Drax –, ahogy mondod, pajtikám.

Aznap este a jakutok megetetik a kutyáikkal az avas

rozmárhús maradékát, kikötik őket bálnacsont karókkal, majd
bemásznak a hóházukba aludni. Kora reggel ismét elmennek,
és sötétedés után térnek vissza, de fáradozásukat nem
koronázta siker, nem hoznak fókát. Másnap annyira havazik,
hogy nehéz vadászni, és egész nap ki sem dugják az orrukat a
hóházból. Drax bicegve nekivág a hóviharnak, elbotorkál az
összegömbölyödött kutyák halmai mellett, és meglátogatja
őket a házukban. Mindkettőnek ad egy csipetnyi dohányt, és
kérdezget tőlük. Amikor nem értik, megismétli hangosabban,
és mutogat hozzá. Válaszul mutatnak, nevetnek és mintákat
rajzolnak a levegőbe vagy a rénszarvasbőr hálózsákjukra.
Néha vágnak egy szelet fagyott fókamájat, és úgy rágcsálják,
mintha édesgyökér lenne. Olykor mind hallgatnak, olykor a
jakutok egymással beszélnek, mintha ő ott se lenne. Drax
figyeli őket, hallgatja a beszédüket, és egy idő elteltével
megérti, mit kell tennie. Nem is annyira döntés, inkább
fokozatos felfedezés. Érzi, ahogy a jövő apránként
feltárulkozik. Érzi a jövő forró parfümjét a sarkvidéki
levegőben, ahogy a kutya megérzi a szuka buja szükségét.
Amikor a hóvihar alábbhagy, a jakutok megint kimennek
fókavadászatra. Az első nap megölnek egyet, másnap még
kettőt. Amikor átadják a megegyezés szerinti utolsó tetemet,
Cavendish megmutatja nekik a másik puskát. Öt vonást húz a
hóba, de a jakutok a fejüket rázzák, és arra mutatnak, amerről
érkeztek.
– Haza akarnak menni – mondja Sumner. A sátor előtt
állnak; az ég derült és fényes, de a levegő hideg, érzi az arcán
és szemén a szikkasztó nyomást.
– Nem mehetnek el – mondja Cavendish. Megint a földre
mutat, és meglengeti a puskát.
Az idősebb megmutatja azt a puskát, amit már megkaptak,
és megint nyugat felé mutat.
– Utterpok – mondja. – Nincs csere.
Cavendish a fejét rázva halkan káromkodik.
 – Van egy hónapra elég húsunk és zsírunk – mondja
Sumner. – Ha visszajönnek, mielőtt elfogy, életben
maradunk.
– Ha az öreg disznó el is megy, a fiatalabb velünk marad.
Ha mindkettő elmegy, nem lehetünk benne biztosak, hogy
visszajönnek.
– Ne fenyegesse őket – inti Sumner. – Ha túl erőszakos,
biztos elmennek.
– A puskát megkapták, de golyót és puskaport még nem
kaptak hozzá. Nyugodtan fenyegethetem őket, ha kedvem
tartja.
A fiatalabbra mutat, majd a hóházra.
– Ő marad. Te – bök az idősebbre, aztán nyugatra –
elhúzhatsz a picsába, ha akarsz.
A jakutok a fejüket rázzák és bánatosan mosolyognak,
mintha értenék a javaslatot, de ostobának és kissé kínosnak
találnák.
– Nincs csere – ismétli az idősebb könnyedén. – Utterpok.
Egy ideig még néznek Cavendishre félelem nélkül, sőt
derűsen, majd megfordulnak, és elindulnak a szán felé. A
kikötött kutyák kibújnak a hóba ásott lyukakból, és
vakkantanak-vonítanak. Cavendish a zsebébe nyúl egy
patronért.
– Azt hiszi, ha megöli őket, attól meggondolják magukat? –
kérdezi Sumner. – Ez a legjobb ötlete?
– Még nem öltem meg senkit. Csak kicsit fel akarom
kelteni a figyelmüket.
– Várjon még, tegye le a puskát.
 A jakutok felpakolnak a szánra, összehajtják a
hálózsákjukat, és a rozmárbőr csíkokkal a fakeretre erősítik.
Amikor Sumner odaballag hozzájuk, fel se néznek.
– Nekem van valamim. Nézzék.
Kinyújtja a kesztyűs kezét, és megmutatja az aranygyűrűt,
amit a begombolt mellényzsebében hordott Drax elfogása óta.
Az idősebb felnéz, abbahagyja a pakolást, és finoman
megérinti a fiatalabb vállát.
– Minek ezeknek arany meg drágakő? – kérdezi Cavendish.
– Szerintem nincs sok haszna errefelé, ha nem tudják
megenni, eltüzelni vagy megbaszni.
– Elcserélhetik más bálnavadászokkal – feleli Sumner. –
Nem hülyék.
A két férfi közelebb megy. Az idősebb felveszi a gyűrűt
Sumner sötét gyapjúkesztyűjéről, és alaposan megvizsgálja.
Sumner feszülten figyeli.
– Ha itt marad – mutatja és mondja a fiatalnak –, a gyűrű a
magáé.
A két jakut tanakodik. A fiatalabb elveszi a gyűrűt,
megszagolja, majd kétszer megnyalja. Cavendish röhög.
– A barma azt hiszi, hogy marcipán.
Az idősebb az anorákja mellkasára teszi a kezét, és nyugat
felé mutat. Sumner bólint.
– Maga mehet, de ő marad.
A jakutok egy darabig még nézegetik a gyűrűt, forgatják,
megfeketedett körmükkel kapargatják a drágaköveket. A
lapos sarkvidéki fényben, ami fehéres és árnytalan, a hó és jég
között földöntúlinak tűnik, képzelt vagy álmodott tárgynak,
nem pedig amit emberi kéz vájt és formált.
 – Ha jártak is már bálnavadászhajón csereberélni –
mondja Cavendish –, fémpénzt és órát láthattak, esetleg, de
ilyen szépet még nem.
– Öt puskát megér – mutatja nekik az ujjain Sumner.
– Tizet – mondja Cavendish. – Vagy még többet.
Az idősebb rájuk néz, és bólint. A fiatalabbnak adja a
gyűrűt, aki elmosolyodik, és nadrágja szőrös korcába dugja.
Elfordulnak, és elkezdik lepakolni a szánt. Sumner a sátor felé
indul, és zavaró súlytalanságot érez, megmagyarázhatatlan
teret a bensőjében, mint egy üreg vagy tályog, ott, ahol a
gyűrű volt, de már nincs.

Később, miután sötétség veszi be a tábort, és miután

elköltik a vacsorájukat, ami szokás szerint félig égett
fókahúsból és zsírral megkent kétszersültből áll, Drax odainti
magához Cavendisht. Külön ül a többiektől a sátor sötét,
hideg zugában, messze a tűztől. Durva takaróba bugyolálva
azzal múlatja az időt, hogy a diadalmas Britannia szobrának
hevenyészett mását farigcsálja egy rozmárcsontba. Mivel kést
nem kaphat, kiélesített vasszeget használ.
Cavendish sóhajt, és letelepszik a szőnyegre.
– Mi van? – kérdi.
Drax egy ideig még kapargat, majd ránéz.
– Emlékszik a pillanatra, amiről korábban beszéltünk?
Akkor még azt hittük, sose jön el. Emlékszik rá?
Cavendish vonakodva bólint.
– Jól emlékszem.
– Akkor sejtheti, miről akarok mostan beszélni.
 – Nem érkezett el az a pillanat. Kizárt. Itt a kibaszott
jégsivatagban nem.
– Pedig eljött, Michael.
– Lófaszt.
– Amikor holnap visszajön az eszkimó, magával visz engem
a szánon. Megegyeztem vele. Magának csak annyit kell
csinálni, hogy ad egy reszelőt, hogy le tudjam venni magamról
a láncot, és nézzen másfelé.
Cavendish horkant.
– Inkább él jakutok között, mint hogy angolként
becsületesen meghaljon? Erről van szó?
– Áttelelek velük, ha engedik, aztán tavasszal keresek egy
hajót.
– Hová?
– New Bedfordba. Szevasztopolba. A színemet se lássa
többet. Erre megesküszök.
– Mind itt rekedtünk. Mért segítnék magának megszökni?
– Csak azért hagy életben, hogy később felakaszthassanak.
Ennek mi értelme? Hadd próbáljak szerencsét a jakutokkal.
Ezek a vademberek lehet, hogy lándzsát szúrnak belém, de ha
így is lesz, itt senki nem gyászol meg.
– Bálnavadász vagyok, nem börtönőr, a kurva életbe –
dohog Cavendish. – Ez nagyon igaz.
Drax bólint.
– Gondolja meg. Eggyel kevesebb szájat kell etetni, és az
kurva isten, hogy nincs bővében az ennivalónak. Ha visszatér
Angliába, senki nem fogja hibáztatni, Baxterrel csinálhatják,
amit akarnak, nem okozok gondot.
Cavendish ránéz.
 – Maga egy velejéig gonosz, mocskos, agyafúrt dög, Henry.
Gondolom, mindig is az volt.
Drax vállat vont.
– Talán. De ha tényleg az vagyok, mért akarná, hogy egy
ilyen ördög a közelében legyen, amikor isteni lehetősége van
elereszteni?
Cavendish hirtelen feláll, és otthagyja. Drax folytatja a
farigcsálást. Odakint sötét van, a zsírlámpa fénye gyenge és
darabos. Alig látja, mit csinál, de az ujjaival tapogatja ki a
vonalakat, akár egy vak, elképzeli a dicsőséges hazafias képet,
ami a végén kialakul. Cavendish hamarosan visszajön, és
leguggol mellé, mintha a művét szemlélné.
– A sátorban nem használhatja. – Megmutatja a reszelőt,
majd Drax takarójának redői közé dugja. – A többiek
meghallanák.
Drax bólint, és elmosolyodik.
– Az a fókahús megfeküdte a hasamat. Egész éjjel kijárok
majd szarni.
Cavendish bólint. Marad guggolva, egyik kezével a jégen
támaszkodik.
– Gondolkodtam valamin – mondja.
– Igen?
– Mi lenne, ha magával tartanék?
Drax szipákol, és a fejét rázza.
– Itt biztonságosabb.
– Nem telelhetünk át mind. Tíz ember? Lehetetlen.
– Egy-ketten talán meghalnak, de szerintem maga nem lesz
köztük.
– Inkább kockáztatnék a jakutokkal, mint maga.
 Drax megint a fejét rázza.
– Nem így egyeztem meg velük. Csak én megyek.
– Akkor megegyezek velük külön én is. Mért ne?
Drax megfordítja a kezében tartott csontot, és
hüvelykujjával tapogatja a sekély véseteket.
– Jobb, ha marad – mondja.
– Inkább magával tartok. És a reszelő a jegyem.
Drax elgondolkodik, majd a takaróba nyúl, megérinti a
reszelő könyörtelen élét, érzi a szoros hornyokat, ami olyan,
akár egy fémnyelv hideg felszíne.
– Maga mindig is merész és nagypofájú volt, Michael.
Cavendish elvigyorodik, és buzgón dörgöli a szakállát.
– Gondolom, azt hitte, hogy átvág, de nem hagyom. Én
nem gebedek meg itt a többiekkel. Annál nagyobb terveim
vannak.
A sátorból kilépve olyan hideg van, hogy Drax egyszerre
csak húsz perceket tud dolgozni a bilincsén, aztán már nem
érzi a kezét-lábát. Négyszer kell kimennie az éjszaka
folyamán, hogy teljesen kiszabaduljon. Amikor csak elindul
kifelé a sátorból, óvatosan lépked az alvó testek sötét,
alacsony dombvidékén, és amikor csak visszatér, átfagyva és
dideregve, jégtől merev ruhában, megismétli a manővert. A
férfiak nyögnek és káromkodnak, ahogy beléjük ütközik, de
senki nem nyitja ki a szemét, Cavendisht kivéve, aki feszülten
figyeli.
Láncaitól megszabadulva Drax hirtelen nagyobbnak és
fiatalabbnak érzi magát. Mintha attól a pillanattól aludt volna,
hogy megölte Brownleet, és most végre valahára újra
felébredt. Nem fél a jövőtől, nem érti annak hatalmát vagy
jelentését. Minden új pillanat egyszerűen egy kapu, amin
átlép, nyílás, amit önmagával lyukaszt ki. Odasúgja
Cavendishnek, hogy legyen készen, várja a füttyét. A ruháját
egy spárgával batyuba köti, a batyut a hóna alá vágja, a
reszelőt a kabátzsebébe ejti, és átmegy a hóházhoz. A
fogyatkozó hold magasan áll. Gyér fénye zabkásaszínre
mázolja a tágas fehér tájat. Körülötte a nyers levegő éles és
szagtalan. A kutyák alszanak; a szán felpakolva. Négykézlábra
ereszkedve bemászik a hóházba. Szuroksötét van, de érzi a
szagukat – a fiatalabb balra, az idősebb jobbra –, hallja a halk
szuszogásukat. Meglepi, hogy nem ébrednek fel, hogy a puszta
jelenléte nem riasztja fel őket. Egy pillanatig vár, betájolja a
fejük helyét, és hogy milyen irányban fekszenek. Itt melegebb
van, mint a sátorban. Fülledt és olajos a levegő. Lassan,
óvatosan kinyúl, és ujjhegyével megérinti az egyik hálózsákot;
icipicit megnyomja. Nyögés válaszol. A zsebébe nyúl, és
kiveszi a reszelőt. Harminc centi hosszú, három centi széles,
az egyik vége hegyes. A hegye nem különösebben éles, de elég
hosszú arra, amire kell, úgy véli, megteszi. Marokra fogja a
reszelőt, és előrehajol. Most már látja a férfi halvány
körvonalát: sűrűbb fekete folt a hóház sötét fala előtt.
Szipákol egyet felkészülés gyanánt, majd megrázza az idősebb
jakutot, hogy felébredjen. A férfi mormolva kinyitja a szemét.
Fél könyökére támaszkodik, és nyitja a száját, hogy valamit
mondjon.
Drax két kézzel beledöfi a reszelő hegyes végét a férfi
nyakába, épp a füle alatt; forró vér fröccsen, és egy hang
hallatszik, ami valahol a gurgulázás és hörgés között van.
Kihúzza a reszelőt, majd gyorsan megint beledöfi, ezúttal
alacsonyabban. Amikor megmoccan a fiatalabb, akit
felébresztett a zaj, Drax megfordul és kétszer belebokszol,
hogy csendben maradjon, majd elkezdi fojtogatni. A fiatalabb
jakut eleve vékony, ráadásul akadályozza a szűk hálózsák,
alig-alig küzd, és megfullad, mire az idősebb elvérzik. Drax
mindkettőt kirángatja a hálózsákból, az idősebbről leveszi az
anorákot, az oldalát felhasítja, és magára húzza. Tapogatva
megkeresi a késeket meg a puskát, majd kimászik.
Nincs hang vagy mozgás, semmi nem utal rá, hogy a
sátorban bárki meghallhatta a zajt. A szánhoz megy, és fogja a
rénszarvasbőr pórázokat. Egyenként felébreszti és befogja a
kutyákat. Visszamászik a hóházba, elveszi a halottak
csizmáját, nadrágját, kesztyűjét, amit mind az egyik
hálózsákba töm. Amikor kijön, látja, hogy Cavendish áll a
szán mellett. Felemeli a jobb kezét, és odaballag hozzá.
– Még nem fütyültem – mondja neki Drax.
– És kurvára nem is fogom megvárni.
Drax ránéz és bólint.
– Változott a terv. Mutatnom kell valamit.
– Mit?
Drax leteszi a hálózsákot a hóra, kinyitja és belemutat.
– Nézzen bele. Mondja meg, mit lát.
Cavendish eltöpreng, megrázza a fejét, majd előrelép és
lehajol, hogy belenézzen a zsákba. Drax oldalt lép, üstökön
ragadja, felrántja az állát, és a szalonnázókés egyetlen
vágásával elmetszi a torkát. A hirtelen megnémult Cavendish
két kézzel ásító nyaka felé kap, mintha le tudná zárni a
nyílást, majd térdre rogy a hóban. Pár pillanatig térden
araszol előre, akár egy béna bűnbánó, rángva, vért krákogva a
képtelen sebből, aztán arca borul, borzong, akár a horogra
akadt hal a levegőn, majd hirtelen mozdulatlanná dermed.
Drax megfordítja, és nekilát átkutatni Brownlee
nagykabátjának zsebeit.
– Nem én akartam így, Michael – mondja neki. – Csakis
magamagának köszönheti.
 Huszadik fejezet

Még félig sötét van, amikor megtalálják a volt első tiszt

tetemét széttárt kézzel-lábbal a hóban, keményre fagyva,
elvágott torokkal, vérrel leokádva. Először arra gondolnak,
hogy a jakutok ölték meg, amíg fel nem fedezik, hogy a
jakutok is halottak, és csak akkor veszik észre Drax eltűnését.
Amikor rájönnek, mi történt, ott állnak döbbenten,
képtelenek értelmet találni egy ilyen események által sugallt
világban. Nézik a halott, dérlepte Cavendisht, mintha arra
várnának, hogy megszólaljon, még utoljára hihetetlen
véleményt mondjon saját kimúlásáról.
Cavendisht Otto irányításával egy órán belül eltemetik egy
sekély, kivájt gödörben a szárazföld csúcsán, a tetemet
kőtömbökkel és a szirtről lefejtett kövekkel fedik be. Mivel a
jakutok eretnekek, következésképp a temetkezési szokásaik
ismeretlenek, a tetemeket a hóházban hagyják, ahogy találták,
csak a bejáratot zárják el, bedöntik a tetejét és a falait, hogy
egy durva, ideiglenes mauzóleumot alakítsanak ki. Miután
ezzel végeznek, Otto a sátorba hívja az embereket, és azt
javasolja, közösen imádkozzanak az Úrhoz a nemrég
elhunytak lelki üdvéért, és hogy segítse meg őket szorult
helyzetükben. Néhányan letérdelnek és lehajtják a fejüket;
mások hosszában elnyúlnak vagy törökülésbe telepednek,
ásítanak és csipkedik magukat, akár a majmok. Otto lehunyja
a szemét, és felemeli az állát.
– Drága Urunk – kezdi –, segíts megértenünk a céljaidat és
kegyelmedet. Óvj meg minket a kétségbeesés súlyos bűnétől.
A sátor közepén még ég egy bálnazsír lámpa, fekete füst
kacskaringózik belőle felfelé. A sátorlapról megolvadt víz
csöpög, ahol a hőség eléri a belső, centi vastag jégréteget.
– Segíts, hogy ne adjuk meg magunkat a gonosznak –
folytatja Otto –, higgyünk gondviselésedben még zavarunk és
szenvedésünk óráján is. Emlékezzünk rá, hogy szereteted
teremtette ezt a világot, és továbbra is szereteted élteti
minden pillanatban.
Webster, a kovács hangosan köhög, majd kidugja fejét a
sátorból, és kiköp. McKendrick, aki térdel és remeg, halkan
elsírja magát, ahogy a szakács és az egyik shetlandi is.
Sumner, akit szédülés és hányinger környékez a félelem és az
éhség keverékétől, megpróbál a bilincsek kérdésére
koncentrálni. Mivel Drax nem követhetett el három
gyilkosságot megbilincselt kézzel-lábbal, előtte valahogy
kiszabadult, gondolja, de mégis hogyan? A jakutok segítettek
neki? Vagy Cavendish? Miért segítene bárki megszökni
olyasvalakinek, mint Drax? És ha tényleg segítettek neki,
miért végezték mindhárman holtan?
– Őrizd és vezesd azok lelkét, akik meghaltak – folytatja
Otto. – Védelmezd őket, miközben az idő és tér más tájain
járnak. És segíts, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy része
vagyunk a nagy misztériumodnak, hogy sosem vagy távol,
hogy még ha nem is látunk, vagy összetévesztjük a jelenléted
egy kisebb dologgal, akkor is mivelünk vagy. Köszönjük,
Uram. Ámen.
Az áment morgó kórus visszhangozza ímmel-ámmal. Otto
kinyitja a szemét, és úgy néz körül, mintha meglepné, hol is
van. Javasolja, hogy énekeljenek el egy zsoltárt, de mielőtt
elkezdhetné, közbeszól Webster. A kovácsról lerí, hogy
mérges. Sötét szemét keserű buzgóság tölti meg.
– Maga az Ördög élt itten köztünk! – bődül el. – Maga az
Ördög! Az előbb láttam a lába nyomát a hóban. A patát, a
Sátán jelét. Világosan láttam.
– Én is láttam – kontrázik rá McKendrick. – Lehetett volna
disznó vagy kecske, csak ebben az Istentől elhagyatott likban
nem él se disznó, se kecske.
– Nem volt semmilyen nyom, csak amit a kutyák hagytak –
jelenti ki Otto. – Nincs más ördög, mint ami bennünk él. A
gonoszság a jótól való elfordulás.
Webster a fejét rázza.
– Az a Drax maga az emberi testet öltött Sátán. Nem
ember, mint maga vagy én, csak annak mutassa magát,
amikor úgy tartsa a kedve.
– Henry Drax nem az ördög – mondja Otto türelmesen,
mintha alapvető félreértést tisztázna. – Csak egy meggyötört
lélek. Láttam álmaimban. Sokszor beszéltem ott vele.
– Három halott szól a kurva álmai ellen – felesel Webster.
– Mindenesetre Drax elment – mondja Otto.
– Igen, de hová ment? És ki mondhassa meg, hogy nem jön
vissza hamarost?
 Otto a fejét rázza.
– Ide nem jön vissza. Minek jönne?
– Az ördög azt csinálja, amihez kedve szottyan. Ami örömet
okoz nekije.
Drax visszatérésének lehetőségére ribillió tör ki. Otto
próbálja megnyugtatni az embereket, de nem hallgatnak rá.
– El kell mennünk innen – agitál Webster. –
Megkereshetjük a jakutok táborát, ők majd levisznek minket a
jenki bálnavadász-állomásra a Backlead-szigeten. Ottan
biztonságba leszünk.
– Azt se tudja, hol van a jakut tábor, milyen messze –
vitatkozik Otto.
– Valamerre nyugatra. Ha a partot követjük, hamar oda
kell érnünk.
– Meghal, mielőtt odaérne. Halálra fagy.
– Elegem van mások tanácsaiból – mondja Webster. –
Azóta parancsokat teljesítünk, hogy elhagytuk Hullt, a
parancsok miatt kerültünk ebbe a kibaszott szerencsétlen
helyzetbe.
Otto Sumnerre néz, aki gondolkodik kicsit.
– Nincs sátra, nincs szőrme vagy állatbőr, amit felvegyen –
mondja aztán Websternek. – Nincs semmilyen út vagy csapás,
semmi tereptárgy, amihez viszonyítson, úgyhogy még ha a
tábor közel is lesz, nem találja meg. Egy éjszakát talán túlél a
szabadban, de kettőt biztosan nem.
– Aki maradni akar ezen az átkozott helyen, az maradjon –
mondja Webster –, de én egy órával se maradok tovább.
Feláll, és elkezdi összeszedni a cókmókját. Az arca merev és
sápadt, mozdulatai szaggatottak és mérgesek. A többiek ülnek
és nézik, majd McKendrick, a szakács és a shetlandi is
felállnak. McKendrick beesett arca még könnyektől nedves.
Az arcán és a nyakán nyílt sebek éktelenkednek: a raktérben
töltött rabság nyoma. A szakács remeg, akár egy bajba került
állat. Otto próbálja marasztalni őket, hogy vacsorázzanak
meg, és ezt az éjszakát még töltsék a sátorban, aztán
pirkadatkor induljanak, ha már muszáj, de rá se hederítenek.
Amikor erősködik, felemelik az öklüket, és Webster
megesküszik, hogy leüti azt, aki megpróbál az útjukba állni.

Nem sokkal később a négy férfi minden felhajtás vagy

búcsú nélkül útnak indul. Sumner mindegyiknek odaadja a
részét a fagyott fókahúsból, Otto pedig egy puskát és egy
marék patront ad Websternek. Futólag kezet ráznak, de egyik
fél sem szól, nem próbálja enyhíteni a távozás rettegett
jelentőségét. Sumner és Otto nézik, ahogy azok távolodnak,
sötét körvonaluk belezsugorodik az általános feketeségbe.
– Ha Henry Drax nem az ördög – mondja Sumner –, akkor
meg nem tudnám mondani, hogy ki. Ha létezik a fajtájára szó,
én még nem hallottam.
– Nem is fogja, embertől legalábbis nem – feleli Otto. –
Egy olyan alakot nem lehet szavakkal csapdába ejteni vagy
megreformálni.
– Akkor mivel lehet?
– Csakis hittel.
Sumner a fejét ingatja, és boldogtalanul nevet.
– Azt álmodta, hogy meghalunk, és most valóra válik.
Minden nap egyre hidegebb van, maximum három hétre
elegendő élelmünk maradt, segítségre vagy menekülésre
reményünk sincs. Az a négy szerencsétlen, aki elment, mintha
már nem is élne.
– Történnek csodák. Ha létezik nagy gonosz, miért ne
létezhetne nagy jó is?
– Jelek? Kibaszott csodák? Ez a legtöbb, amit ajánlani tud?
– Nem ajánlok én semmit – feleli Otto nyugodtan. – Nincs
hatalmamban.
Sumner megint a fejét rázza. A három megmaradt ember
közben visszavonult a sátorba melegedni. Túl hideg van
sokáig kint lenni, de neki nem fűlik a foga ahhoz a
reménytelen társasághoz, úgyhogy elindul keletnek, elmegy
Cavendish frissen ásott sírja mellett, ki a megfagyott öbölre. A
tengeri jeget megrepesztette a szél, megrogyott, majd
törmelékes tájjá fagyott: eszelősen megdőlt tömbök,
repedésekkel, mozdulatlanul. Pazar, irdatlan fekete hegyek
emelkednek a távolban. A csüngő ég színe akár a tejes kvarcé.
Addig gyalogol, amíg ki nem fogy a szuszból, az arca és lába el
nem zsibbad, akkor megfordul. Visszafelé szembeszél fúj,
átszivárog a ruhája rétegein, a mellkasát, ágyékát és combját
bökdösi-hűti. Eszébe jut Webster meg a többiek, akik nyugat
felé gyalogolnak, és hirtelen gyengeség és boldogtalanság tölti
meg lénye mélyét. Megáll, felnyög, majd előrehajol, és félig
megemésztett fókahúst okádik a fagyott hóra. Éles fájdalom
hasít a gyomrába, akár a lándzsahegy, és önkéntelenül a
nadrágjába fröccsent egy adag szart. Egy pillanatig levegőt
sem kap. Lehunyja a szemét, és vár, és az érzés elmúlik.
Homlokán megfagy a verejték, szakálla már kemény a nyáltól,
epétől és foggal megőrölt húscafatoktól. Felnéz a hóterhes
égre, nagyra nyitja a száját, de nem jön belőle hang vagy szó,
és nem sokkal később újra becsukja, és némán továbbindul.

Egyenlően elosztják a megmaradt szűkös készletet, és

mindenki úgy süti és eszi meg, ahogy akarja. A görcsös
lánggal égő bálnazsír lámpát felváltva vigyázzák. Az egyetlen
puska a sátor bejárata közelében hever, ha valaki vadászni
akarna vele, és ugyan elmennek mellette hugyozni-szarni, és
visszafelé havat hoznak vizet olvasztani, senki nem veszi fel.
Már senki nem parancsnok: Otto tekintélye odalett, Sumner
orvosi pozíciója a gyógyszerei nélkül nem jelent semmit.
Ülnek és várnak. Alszanak és kártyáznak. Azt mondogatják,
hogy Webster és a többiek majd segítséget küldenek, vagy a
jakutok jönnek eltűnt társaik keresésére. De senki nem jön,
semmi nem változik. Egyetlen könyvük van, Otto bibliája, és
azt Sumner nem hajlandó olvasni. Nem tudja elviselni az
általa kínált bizonyságot, retorikát, a túlságosan egyszerű
reményt. Magában szavalja az Íliász-t. Éjjelente egész részek
eszébe jutnak, kéretlenül, szinte szóról szóra, és reggel sorról
sorra elszavalja. A többiek látják magában motyogni, és azt
hiszik, imádkozik, ő pedig nem siet felvilágosítani őket, hiszen
végül is ennél közelebb nem kerül az őszinte imához.
Egy héttel Webster és a többiek távozása után heves vihar
támad az öböl felől, feltépi a lerögzített sátrat, és felszakítja az
egyik varrást. Egy nyomorult, átfagyoskodott éjszakán át
szorongatják a megroggyant, csapdosó sátrat, majd reggel,
ahogy az idő kitisztul, komoran nekiállnak megjavítani,
amennyire lehet. Otto a zsebkésével fókacsontból farigcsál pár
kezdetleges tűt, szétosztja, majd az egyik takaró rojtos
széléből fonalakat húznak ki. Sumner a kialvatlanságtól
mereven és kábán elindul köveket keresni, hogy megint le
tudják szorítani a sátor szélét. A szél csípős és viharos, és
helyenként combig érő havon kell átgázolnia. Ahogy elhalad a
földcsúcs mellett – előtte durva jégfelület terül el, a szél
kristályos felhőket kap fel a jégmező megdőlt csúcsairól –,
észreveszi, hogy Cavendish sírját szörnyen megbolygatták. A
fedőköveket szétszórták, a tetemet félig megették az állatok.
Csak csontok, inak és belsőségek groteszk, véres zagyvaléka
maradt. Szétszaggatott alsóneműcafatok hevernek szanaszét.
A jobb lábat boka felett lerágták, de a lábujjak sértetlenül
fekszenek odébb. A fej hiányzik. Sumner közelebb megy, és
lassan leguggol. Zsebéből előveszi a kést, és a fagyott
masszából kiemel egy bordát. Egy darabig bökdösi és nézi,
ujjhegyével megérinti a törött végét, majd a fehér
messzeségbe bámul.
A sátorhoz visszaérve félrevonja Ottót, és elmeséli, amit
látott. Egy ideig beszélnek, Sumner mutogat, Otto keresztet
vet, majd odamennek, ahol a hóház állt, és csupasz kézzel
nekiállnak ásni a jeges romok között. Amikor leérnek a két
jakut merev, megfagyott testéig, kihúzzák a tetemeket, és
lecibálják róluk a fókabőr alsónemű maradványát. Aztán a
sarkuknál fogva felemelik a testeket, és távolabb vonszolják a
sátortól. Amikor a távolságot és a szöget megfelelőnek ítélik,
leteszik a testeket. Lihegnek a megerőltetéstől, gőz száll fel a
fejükről és az arcukról. Egy ideig ácsorognak és beszélgetnek,
majd visszamennek a rozoga sátorhoz. Sumner megtölti a
puskát, aztán elmagyarázza az embereknek, hogy van egy éhes
medve kint a jégen, és a halott jakutok lesznek a csali, hogy
elkapják.
– Egy olyan állaton van annyi hús, ami ötünknek bő egy
hónapra elég. A bőrét meg használhatjuk ruhának.
A férfiak üres tekintettel, az agyonhajszoltságtól
közömbösen néznek rá. Amikor azt javasolja, hogy osszák
meg a feladatot – mindenki két-két órát várja a puskával a
medvét, míg a többiek a sátrat javítják –, a fejüket rázzák.
– A halott jakut nem jó medvecsali – mondják olyan
magabiztosan, mintha már próbálták és csalódtak volna. – Ez
a terv nem válik be.
– Azért segítsetek – kéri Otto. – Mi baj lehet belőle?
Azok elfordulnak és elkezdik osztani a kártyákat: egy, egy,
egy; kettő, kettő, kettő; három, három, három.
– Egy ilyen képtelen terv nem válik be – mondják megint,
mintha a komor magabiztosságuk elég vigaszt nyújtana nekik.
– Se most, se soha.
Sumner leül a sátor egyik felén a töltött puskát a lábához
fektetve, és a szürke vászonba vágott lyukon át kémlel kifelé.
Egyszer egy varjú száll le az idősebb jakut homlokára, kicsit
csipegeti a fagyott haját, majd széttárja szárnyát, és felröppen.
Sumner fejében megfordul, hogy rálő, de spórol a munícióval.
Türelmes, reménykedik. Biztos benne, hogy a medve közel
van. Talán a lakomát piheni ki és alszik, de amikor felébred,
újra éhes lesz. Majd a levegőbe szimatol, és eszébe jut a közeli
finomság. Ahogy sötétedik, Sumner Ottónak adja a puskát. A
saját fejadagjából levág egy ötcentis fókahúskockát, a kése
hegyére tűzi, és a lámpa fölé tartja sülni. A másik három nem
hagyja abba a zsugát, de közben őt figyelik. Miután evett,
lefekszik és betakarózik.
Mintha csak egy pillanat telne el, Otto máris ébreszti. A
takaró felülete bejegesedett, ahol a lélegzete párája
átszivárgott a szöveten. Otto azt mondja, még mindig semmi
jele medvének. Sumner a kémlelőlyukhoz csoszog, és kinéz. A
hold púpos, a homorú égen csillagok zsibonganak. A két
holttest ugyanott hever, kiszolgáltatottan és kiterítve, akár egy
rég elfeledett dinasztia halotti szobrai. Sumner a puskára
támaszkodik, és gondolatban csalogatja a medvét. Elképzeli az
érkezését, ahogy előcammog a homályból. Elképzeli a
kíváncsiságát, az óvatosságát: a halott hús szaga vonzza; a
furcsaság, az idegenség visszatartja.
Ültében elalszik. Pisztrángfogásról álmodik a Bilberry
Lough-n; nyár van, rövid ujjú inget és zsirárdikalapot visel,
felette és alatta ég és víz kék tágassága, körülötte a tavat
szilfák és tölgyfák övezik. A feje üres, boldog. Amikor felriad,
mozgást lát a távolban. Először arra gondol, csak a szél viszi a
havat, vagy a jég mozog az öbölben, de aztán meglátja a
medvét, éles fehér bundája virít a hamuszín sötétben. Figyeli,
ahogy közeledik a tetemekhez, leszegett fejjel, ritmikus
mozgással, buzgóság vagy sietség nélkül. Sumner egyik kézzel
félrehajtja a sátorlapot, ellenőrzi a kapszlit, felhúzza a puskát,
és a válla felé emeli. A medve magas és széles, de a lábszára
vékony, és törzse a bordáinál ösztövér. Sumner figyeli, ahogy
megszagolja a két tetemet, majd felemeli a mancsát, és az
idősebb mellkasára teszi. Senki nincs már ébren. Otto halkan
horkol. Sumner feltérdel. Könyökét megtámasztja a térdén, a
puska tusát jobb válla puha részének nyomja. Belenéz az
irányzékba. A medve fehér foszlány a nagy sötétségben.
Beszívja a levegőt, kifújja, majd lő. A golyó elvéti a fejet, de
magasan a lapockába csapódik. Sumner felkapja a
patronzacskót, és kirohan a sátorból. A hó mély és egyenetlen,
kétszer is megbotlik, de visszanyeri az egyensúlyát. A
tetemekhez érve lát egy nagy vértócsát, majd egy továbbvezető
vérnyomot. A medve már majdnem háromszáz méter
előnyhöz jutott, sután fut, a jobb mellső lábát használja,
mintha a bal béna vagy érzéketlen lenne. Sumner utánarohan.
Biztos benne, hogy a medve nem tud elmenekülni, hamarosan
vagy összerogy és kiszenved, vagy megfordul, hogy harcoljon.
Keleten halványan ugyan, de fehéredik az ég. A felhők
szoros, sötét sorai közt keskeny gyöngyházfény rések nyílnak;
a feszes, homogén horizont előbb szürkére, majd barnára,
végül kékre vált. A földcsúcshoz érve Sumner tüdeje és torka
sajog a hidegtől; erősen zihál; vér dobol a fülében. A medve
megállás nélkül elrohan a megszentségtelenített sír mellett,
majd elkanyarodik északnak, ki a jégmezőre. Sumner pár
pillanatra szem elől téveszti, aztán látja előbukkanni egy
halom feltorlódott jégtörmelék mögül. Utánamászik, csúszkál
és kepeszt, elejti a puskát, újra felkapja. Követi a mély
nyomokat, a vérfoltokat. A lába sajog, a szíve zakatol, de azzal
áltatja magát, hogy csak idő kérdése, hogy minden eltelt
másodperc tovább gyengíti a medvét. Gázol a hóban. Mindkét
oldalt magas, keményre fagyott szilánktömbök merednek fel,
akár egy félig vízbe fulladt falu háztetői. Szélárnyékukban
szemcsés árnyak gyűlnek, aztán oldalt.
A medve a sebe dacára biztos léptekkel, egyenletes
sebességgel halad, mintha rég eltervezett pályán járna. Az eget
keskeny felhőtekercsek töltik meg, felül szürkék és barnák,
alul megaranyozza őket a nap. Mennek tovább, ember és állat,
mint valami kezdetleges felvonulás, olyan összezúzott és
egyenetlen tájon, mintha egy féleszű rakta volna össze egy
korábban ép holmi széttört darabjaiból. Egy óra elteltével a
jég kilométernél is szélesebb síksággá laposodik, a felszíne
finoman redőzött, akár a kutya szájpadlása. A térség felénél a
medve hirtelen lelassít, mintha akkor ébredne tudatára az új
környezetnek, majd megáll és megfordul. Sumner látja a
horpaszán virító vérfoltot, és az orrából kicsapó gőzt.
Pillanatnyi szünet után elővesz a zsebéből egy viaszos
papírpatront, leharapja a végét, és a fekete port a puska
csövébe tölti; belenyomja a patron fémvégét, letépi a
felesleges papírt, majd a puskavesszővel lenyomkodja.
Eközben végig remeg a keze. Csöpög róla a verejték, a tüdeje
zihál és harsog a mellkasában, akár a fújtató a
kovácsműhelyben. A zsebében kutat kapszli után, talál egyet,
és az acélpúpra illeszti. Lassan előreindul, addig megy, amíg
nincs több köztük száz méternél, akkor lefekszik a jégre. Érzi
hidegét a hasán és a combján. A fejét gőz borítja be. A medve
óvatosan figyeli, de nem csinál semmit. A horpasza fújtat.
Álláról nyálcsíkok lógnak. Sumner felemeli a fegyvert, belenéz
az irányzékba, felhúzza a kakast, és mivel emlékszik az előző
lövésre, harminc centire balra céloz. Kipislogja a verejtéket a
szeméből, hunyorít, meghúzza a ravaszt. A kapszli éles
reccsenéssel felrobban, de nincs visszalökés. A medve horkant
a hirtelen zajra, majd megpördül, és ismét futásnak ered.
Mancsa havat kapál fel. Sumner káromkodik, amiért a puska
besült, feltápászkodik, eldobja a régi kapszlit, és újat tesz fel.
Stabil álló helyzetet vesz fel, megint céloz és lő, de a medve
már túl messze van, a lövés rövidre sikerül. Egy ideig nézi a
medvét, majd újra vállára veszi a puskát, és követi.
 Huszonegyedik fejezet

A jégsíkság szélén újabb feltorlódott gerinc emelkedik, csúcsai

széle barna és vékony, meredek oldala bástyás, akár egy antik
ostromsánc. A medve nyugatnak tart, amíg nem talál egy
alacsonyabb rést, ott felugrik és átmászik. A kelő napot felhők
mázolják szét, nem ad érezhető meleget. Sumner verejtéke
lecsorog a szakállára és a szemöldökére, kemény gubacsokká
fagy. A medve közben járásra lassított, és Sumner is. Követi a
gerincen át egy másik hullámzó hómezőre, a köztük lévő
távolság szinte változatlan. Behoz húszlépésnyi távolságot,
majd elveszíti. A sajgás a lábában és a mellkasában éles és
forró, de szabályos. Felötlik benne, hogy visszafordul,
mégsem teszi. A hajsza ritmikussá vált, a sémát nem tudja
megtörni. Amikor megszomjazik, lehajol, és eszik a hóból;
amikor megéhezik, hagyja, hogy az érzés emelkedjen,
kicsúcsosodjon, majd elmúljon. Lélegzik, lépked, a medve
állandóan előtte halad, a vérfolt magasan virít rajta, a nyoma
széles és kerek, akár a levesestál.
Minden pillanatban azt várja, hogy a medve elgyengül,
összeesik, haldokol, de nem történik meg. Az állat kitart.
Néha heves gyűlölet ébred benne a medve iránt, máskor
valami beteges szeretet. A medve laza szőre alatt
farizomkötegek hullámzanak. Hatalmas hátsó lába úgy
emelkedik és zuhan, akár egy pöröly. Elmennek egy jéghegy
mellett, ami beszorult a jégmezőbe: hetven méter magas,
nyolcszáz méter széles, függőleges és lapos tetejű, akár egy
kialudt vulkán rombusz alakú kúpja. Meredek, gyűrött oldalát
kék erek hálózzák be, a tövét odafújt hó kamáslija övezi.
Sumnernek nincs zsebórája, de úgy véli, elmúlhatott dél.
Felfogja, hogy túl messze eljött, hogy még ha megöli is a
medvét, nem fogja tudni visszavinni a húst a táborba. Ez az
igazság egy pillanatra megzavarja, de aztán ahogy megy
tovább, az igazság ereje fogy és elapad, és már csak arra
koncentrál, ahogyan a lába emelkedik és a hóra tapos, ahogy
szapora légzése üresen harsog.
Úgy egy órával később magas fekete szirtek hosszú sorához
érnek, sötét felszínük szennyezetlen, sápadt szürke jégfonatok
tekeregnek rajtuk. A medve kitartóan caplat emellett, míg egy
keskeny, árnyékos repedéshez nem ér a szirtfalban.
Hátrapillant, majd élesen befordul, és eltűnik szem elől.
Sumner követi. A nyíláshoz érve arra fordul, amerre a medve,
és egy hosszú, keskeny, jégtől eltömődött fjordot lát, az oldala
meredek, kijárata első látásra nincs. Jobbra-balra
megkeményedett lávával heges, magas, szürke szilák
tapogatóznak a sápadt ég felé. Lába alatt a jég lapos és tiszta,
akár a márvány. Sumner megtorpan a küszöbön, és körülnéz,
elfogja az érzés, hogy járt már itt, hogy ez a hely már ismerős
neki. Talán álmában látta, gondolja, vagy egy ópiumos
képzelgésben. Átlép a küszöbön, és megy tovább előre.
 A csontfehér jégen, a gneisz- és gránitfalak között állat és
ember laza tandemben halad – külön, mégis kísérteties
összhangban –, akár egy hóval fedett folyosón vagy járdán, az
ég kupolája alatt. Sumner érzi, hogy a puska súlya húzza a
vállát, érzi rosszul összeforrt lába makacs sajgását. Az
éhségtől már szédül, és csúnyán elgyengült. Havazni kezd:
eleinte finoman, majd egyre erősebben és sűrűbben.
A szél és a hideg erősödik, a hó sűrűn, átlósan hull, és
Sumner szem elől téveszti a medvét. Az állat feltűnik, majd
eltűnik, esetlen, hunyorgó villanásokban, akár egy kép a
zoetrópban. A körvonala elmosódik, majd összegabalyodik,
végül szertefoszlik. Hamarosan az ég és a szirtek is eltűnnek,
csak a hóvihar hamuszín ismétlődését látja – minden kavarog
és mozog –, semmi nem világos, különálló vagy határozott.
Ebben a zavaró örvényben elveszti minden idő- és
irányérzékét. Előre-hátra tántorog, kábán, a kimerültség
határán, óráknak érződik, de talán csak percek vagy akár
másodpercek telnek el. Végül véletlenül feltántorog a
görgetegre, és menedéket keres egy barna csíkos tömb
szélvédett felén. Ahogy ott kuporog, félelem- és
pánikhullámok csapnak fel és törnek meg benne. Didereg,
érzi, hogy izzadt ruhája kezd keményedni, akár egy páncél.
Nem érzi a lábát és a karját. Hó gyűlik fel az arca és ajka
redőiben, de nem olvad el. Túl messzire jött, most már tudja:
eltérült az igazi céljától, eltévedt és megzavarodott, a kudarca
immár teljes.
Felnéz, és a ködös hóesésben egy halott fiú áll előtte,
mocskos és mezítlábas, dhoti-t és véráztatta tabard-ot visel.
Egyik kezében salátalevelet fog, a másikban egy bádogpohár
vizet. Mellkasán a bugyogó seb immár teljesen kivezet a másik
oldalra. Sárga, fémpénz méretű fényfolt van ott, ahol a
szívének kéne lenni. Akár egy lőrés egy vastag várfalon.
Sumner felemeli a jobb kezét, hogy esetlenül üdvözölje, de a
fiú nem reagál. Talán mérges rám, gondolja Sumner. De nem,
a fiú sír, és ezt látva ő is elsírja magát az együttérzéstől és a
szégyentől. Meleg könnyek csorognak le az arcán, megfagynak
gubancos szakálla szélén. Ahogy ott ül és sír, úgy érzi, hogy
megolvad, elveszíti az alakját, szétfő a szomorúság és bánat
pörköltjében. Teste elkezd remegni és rázkódni. A lélegzése
lassú, a szívverése lomha és nehézkes. Érzi a halált, érzi az
ólmos jelenlétét, fekáliás parfümjét a csapdosó levegőben. A
fiú felé nyúl, és a mellkasán lévő lyukon át Sumner egy másik,
miniatűr világot pillant meg: tökéletes, befejezett, lehetetlen.
Egy pillanatig bámulja, megigézi annak ragyogása, majd
elfordul. Szorosan átöleli magát, levegőt vesz, körülnéz. A
gyerek eltűnt: nem létezik más, csak a dühöngő vihar és
valahol elrejtőzve benne a medve, amit meg kell ölnie, ha
életben akar maradni. Térdét felhúzza a mellkasához, és
átöleli. Majd nagy nehezen feláll, zsibbadt, remegő ujjakkal
megtölti a puskát. Amikor kész, ellép a sziklatömbtől, és
belekiált a fagyos levegőbe:
– Gyere ki! Gyere ki, te rohadék, hadd lőjelek le!
Nincs válasz, nincs más, csak a szél hordta hó és a szikla
meg a jég néma tömbjei. Vakon hunyorog, és újra kiabál. A
vihar ereje nem csökken; a szél süvölt. Akár egy távoli, zord
hold felszínén is állhatna, ami eljegesedett, naptalan és
néptelen. Harmadszor is kiált, és akár egy akarata ellen
megidézett szellem, a medve megjelenik előtte, alig harminc
lépésre, részben eltakarja a sűrűn hulló hó, de azért látszik.
Sumner látja a sebe recés szélét, a gerincén megtapadt vékony
fehér hónyerget. A medve üres tekintettel néz rá; orrából gőz
szivárog, akár a füst egy hűlő tábortűzből. Sumner felemeli a
puskát, és bizonytalanul megcélozza a hatalmas mellkast. A
feje tiszta. Nem maradt mit eldönteni, mit remélni. Csak ez a
pillanat van, csak ez a cselekedet. Beszívja a levegőt, majd
kifújja; szíve megtelik vérrel, majd kiürül. Meghúzza a
ravaszt, hallja, hogy a puskapor berobban, majd érzi a fegyver
rúgását.
A medve térdre rogy, aztán oldalt dől. A dörrenést
visszhangozzák a magas sziklák: hangosan, majd halkabban,
majd még halkabban. Sumner leereszti a puskát, és a
medvéhez fut. Leguggol, mindkét tenyerét a medve még
meleg horpaszára nyomja, arcát és ujjait a szőre közé temeti.
Ajka szétnyílik, liheg. Övéből kihúzza a nagy kést, fenőkővel
megélezi, és hüvelykujján ellenőrzi. Az ágyék közelében ejti
meg az első bemetszést, majd végigvágja a has puha húsát a
szegycsontig. Addig fűrészeli a csontot, míg el nem éri a
torkot. Átvágja a légcsövet, aztán csizmája sarkával keményen
rátapos a szétvágott bordák egyik felére, a másik felét két
kézzel megragadja és széttöri. Érzi a medve belső szerveinek
hirtelen konyhamelegét, a belőlük kicsapó mámorító, érzéki
büdösséget. A kést a hóra ejti, és mindkét kezét beledugja a
halott medve gőzölgő belei közé. Fagyott ujjai mintha szét
akarnának durranni a melegtől. A fogát csikorgatva még
mélyebbre nyomja a kezét. Amikor a fájdalom csökken,
kihúzza a kezét, és az arról csöpögő forró vért az arcára és a
szakállára keni, majd megint fogja a kést, nekilát kivágni és
kivenni a medve belsőségeit. Kicibálja a szívet és a tüdőket, a
májat, beleket és gyomrot. A keletkező mély üreg félig van
gőzölgő forró fekete lével: vér, vizelet, epe. Sumner előrehajol
és iszik belőle, két kézzel meri a szájába. Ahogy iszik, és ahogy
a medve melege úgy hatol belé, akár egy elixír – le a torkán,
be az üres gyomrába, és onnan szerteszét –, elkezd remegni,
majd rángani. Egy perc elteltével megállíthatatlanul vonaglik,
még a szeme is befordul, és sötétség nyeli el.
A roham elmúltával Sumner hanyatt fekszik, félig már
beborította a szállongó hó. A szakálla merev a medvevértől,
mindkét keze sötétvörösre színeződött, kabátja ujja könyékig
elázott. Száját, fogát és torkát vér borítja, emberi is és állati is.
A nyelve hegye hiányzik. Feltápászkodik, és körülnéz. A szél
süvölt, a maró levegőt megtölti a sok jégszilánk. Már nem látja
a szirteket, a görgeteget, a sziklát, ahol korábban megbújt.
Lenéz a medve kizsigerelt tetemére; felhasított mellkasa ásít,
akár az üres sír.
Egy pillanatig töpreng, majd lehajol és leereszkedik a
barázdált karmazsinszín üregbe, mint egy kádba. Az
elfűrészelt csontok fogakként záródnak rá. Érzi maga alatt a
megmerevedett izmokat összehúzódni, majd kinyúlni.
Mészárszék tiszta, nedves szaga érződik, az állati meleg
halvány, de csodás maradéka. A csizmás lábát is behúzza a
kiürített gyomorba, és magára húzza a halott húst, akár a
kabátot. Hallja a süvöltő szelet, de nem érzi. Magába zárja,
bekoporsózza a szűk, erezett sötétség. Ahogy ott fekszik,
megcsonkított nyelve elkezd megdagadni a szájában; vér és
nyál buggyan ki az ajkán, csorog le a szakállába. Imádkozni
akar, beszélni, valamiképp felhívni a figyelmet magára.
Eszébe jut Homérosz – egy hős teteme, a temetési játékok, a
behorpadt páncél –, de amikor megpróbálja elmormolni a
nyitó daktilusokat, szavak helyett egy vadember inkoherens
morgása és zihálása szakad ki az elállatiasodott szájából.
 Huszonkettedik fejezet

Az idegen merő egy vér, tetőtől talpig eláztatja és beborítja.

Úgy néz ki, mint egy megnyúzott fóka vagy az anyja méhéből
éppen kitolt, halva született csecsemő. Lélegzik, éppenhogy
lélegzik, de vérkérges szeme csukva van, és félig megfagyott.
Odább vonszolják és otthagyják, amíg megnyúzzák és
feldarabolják a medvét, majd a húst és a bőrt a szánra
pakolják. Az egyik vadász elveszi az idegen puskáját, a másik a
kését. Tanakodnak, hogy megöljék itt helyben, vagy magukkal
vigyék a táborba. Egy ideig vitatkoznak, majd abban
maradnak, hogy magukkal viszik. Mindegy, hogy micsoda, de
az biztos, hogy rohadt szerencsés, és aki ilyen szerencsés, az
megérdemel még egy esélyt. Felemelik, és a szánra fektetik.
Felnyög. Megbökik és megrázzák, de nem ébred fel. Havat
tömnek a szájába, de az csak elolvad a nyelvén, és rózsaszín
patakokban kicsorog az állára.
A téli táborban a feleségek adnak neki inni vizet és
megmelegített fókavért. Megmossák az arcát és a kezét,
lehúzzák a vértől merev ruháit. Amikor híre megy, hogy
megtalálták, gyerekek jönnek megbámulni. Nézik, bökdösik,
vihognak. Ha kinyitja a szemét, sikítva elszaladnak.
Hamarosan pletyka kel szárnyra. Egyesek szerint angakoq,
útmutató szellem, maga Sedna küldte hozzájuk, hogy segítsen
a vadászatban, míg mások szerint gonosz szellem, tupilaq,
kinek érintése halálos, kinek puszta jelenléte betegséget okoz.
A vadászok tanácskoznak a sámánnal, aki azt mondja, az
idegen nem épül fel, amíg vissza nem kerül a sajátjaihoz.
Vigyék délre, mondja a sámán, az új misszióba a Coutts-
öbölben. A vadászok megkérdezik tőle, az idegen szerencsés-
e, ahogy gondolják, és a szerencséjét átadhatja-e nekik. A
sámán azt feleli, valóban szerencsés, ahogy gondolják, de a
szerencséje egyedi, idegen fajta.
Állatbőrökbe csavarva, sápadtan és dideregve visszateszik a
szánra, és elviszik délre, túl a befagyott tavon és a nyári
vadászterületen, a misszióba. A vörösre festett faház egy
alacsony emelkedőn áll, alatta a befagyott tenger, mögötte a
magas hegyek. Mellette nagy iglu áll, a tető nyílásán fekete
füst száll ki, előtte kikötött szánhúzó kutyák alszanak. A
vadászokat a pap fogadja, csillogó szemű, inas angol, a haja és
a szakálla ősz, a kifejezése komoly, de ádázul szkeptikus.
A vadászok Sumnerre mutatnak, elmagyarázzák, hol és
hogyan találták. Amikor a pap kétkedő képet vág, ujjal
lerajzolják a partvonalat a hóba, és megmutatják a helyet. A
pap a fejét rázza.
– Egy ember nem kerülhet elő csak úgy a semmiből –
mondja.
Ebben az esetben kétségtelenül angakoq, mondják, és
mostanáig a tenger fenekén élt egy házban Sedná-val, az
egyszemű istennővel és annak apjával, Agutá-val. Erre a pap
méregbe jön. Újra elkezd beszélni nekik Jézusról (ahogy
minden alkalommal), aztán bemegy a házba, és egy zöld
könyvvel jön ki. A szán mellett állva hallgatják, ahogy
inuktitut nyelven olvas akadozva. A szavak értelmesek, de a
történetet hihetetlennek és gyermetegnek találják. Amikor
befejezi, mosolyognak és bólogatnak.
– Akkor talán angyal – mondják.
A pap Sumnerre néz, és a fejét rázza.
– Nem angyal, azt garantálom.
Beviszik Sumnert, és egy priccsre fektetik a kályha
közelében. A pap takarókkal takarja be, majd leguggol, és
megpróbálja felrázni.
– Ki maga? Melyik hajóról jön?
Sumner félig kinyitja egyik szemét, de nem is próbál
válaszolni. A pap a homlokát ráncolja, aztán előrehajol, és
alaposabban megvizsgálja Sumner fagytól megfeketedett
arcát.
– Német? Dán? Ruszki? Skót? Melyik?
Sumner egy pillanatig érdeklődés vagy felismerés nélkül
bámul rá, majd lehunyja a szemét. A pap kicsit még guggol
mellette, aztán bólint és feláll.
– Feküdjön és pihenjen, akárki is. Később beszélgetünk.
A pap kávét csinál a vadászoknak, és kérdéseket tesz fel
nekik. Miután elmennek, teáskanállal brandyt diktál
Sumnerbe, majd zsírt ken az elfagyásra. Aztán hagyja pihenni,
ő pedig leül az asztalhoz az ablak mellett, és ír a zöld könyvbe.
A könyökénél van még három vastag bőrkötésű kötet, most
kinyitja az egyiket, belenéz és bólint. Később eszkimó nő jön
egy edény raguval. Szarvasbőr anorákot visel, amit hátul
hosszabbra hagytak, és fekete gyapjúsapkát; a homlokán és
mindkét keze fején V alakú kék tetoválások sorakoznak. A pap
levesz két vastag fehér tálat az ajtó feletti polcról, és odébb
tolja a papírokat meg könyveket. A ragu felét az egyik tálba
meri, a felét a másikba, aztán az edényt visszaadja a nőnek. A
nő Sumnerre mutat, és mond valamit az anyanyelvén. A pap
bólint, és válaszol valamit, amin a nő elmosolyodik.
A mozdulatlanul fekvő Sumner érzi a meleg étel illatát. A
puha illat a kimerültség és a közöny szövetén át is eléri. Nem
éhes, de kezd emlékezni, milyen az éhség, az az egyedi,
reményteljes sajgás. Kész visszatérni mindehhez? Akar? Tud?
Kinyitja a szemét, és körülnéz: fa, fém, gyapjú, zsír; zöld,
fekete, szürke, barna. Elfordítja a fejét. Ősz férfi ül egy
faasztalnál, az asztalon két tál étel. A férfi becsukja a könyvet,
amit olvas, elmormol egy imát, majd feláll, és az egyik tálat
odahozza Sumnernek.
– Most már eszik valamit? – kérdezi. – Segítek.
A pap letérdel, megfogja Sumner tarkóját, és megemeli a
fejét. A kanállal kihalászik egy darab húst, és a kanalat
Sumner ajkához emeli. Sumner pislog. Sűrű,
megnevezhetetlen érzéshullám csap át a testén.
– Könnyebben tudnám etetni, ha kicsit kinyitná a száját –
mondja a pap. Sumner nem moccan. Érti, hogy mit kérnek
tőle, de nem erőlködik, hogy megtegye.
– Nyissa ki szépen. – A pap a fémkanál végét Sumner alsó
ajkára teszi, és finoman lenyomja. Sumner szája kicsit
kinyílik. A pap gyorsan megbillenti a kanalat, és a hús
rácsúszik Sumner sebes nyelvére. Kicsit otthagyja.
 – Rágjon – mondja a pap, rágó mozdulatot téve, és az
állára mutat, hogy Sumner lássa. – Ha nem rágja meg
rendesen, nem ér semmit.
Sumner becsukja a száját. Érzi, ahogy a hús íze belé
szivárog. Kettőt rág, majd lenyeli. Éles fájdalom, majd
tompább sajgás.
– Jó – mondja a pap. Kimer egy újabb húsdarabot, és
megismétli az eljárást. Sumner megeszik még három darab
húst, de a negyediket hagyja rágatlanul a padlóra pottyanni. A
pap bólint, majd visszaereszti Sumner fejét a takaróra.
– Később megpróbálkozunk egy bögre teával. Meglátjuk,
mire megyünk vele.
Még két nap elteltével Sumner képes felülni és egymaga
enni. A pap egy székbe segíti, takarót terít a vállára, és a kis
faasztal két szomszédos oldalán üldögélnek.
– A férfiak, akik megtalálták, angakoq-nak hitték –
magyarázza –, ami varázslót jelent az eszkimók nyelvén.
Hitük szerint a medvének nagy ereje van, és néhány
kiválasztott ember osztozhat benne. Ez persze más állatokra is
igaz, szarvasra és rozmárra, fókára, még néhány tengeri
madárra is, de az ő mitológiájukban messze a medve a
legerősebb állat. Az az ember, akinek medve a védőszelleme, a
legnagyobb mágiára képes: gyógyításra, jövendőmondásra, és
a többi.
Az idegenre pillant, látja-e bármi jelét, hogy érti, de
Sumner közömbösen az ételt nézi.
– Láttam pár angakoq-ot tevékenykedni, de persze mind
egyszerű bűvész vagy sarlatán. Ronda maszkot és hasonló
felháborító limlomot öltenek magukra, énekelnek és
táncolnak az igluban, de nincs mögötte a világon semmi.
Ronda eretnekség, a legotrombább babona, de honnan is
tudhatnák? Nem láttak bibliát, mielőtt idejöttem, legalábbis a
nagy részük, sosem hallottak igazi prédikációt.
Sumner futólag rápillant, de nem hagyja abba a rágást. A
pap halványan elmosolyodik, bátorítón biccent, de Sumner
nem viszonozza a mosolyt.
– Lassú és fájdalmas munka – folytatja a pap. – Kora
tavasz óta egymagam vagyok. Két hónapba telt elnyerni a
bizalmukat, eleinte ajándékokkal, kések, gyöngyök, tűk és a
többi, aztán kedvességgel, tudja, segítek, amikor kell, adok
ruhát és gyógyszert. Kedves emberek, de nagyon primitívek és
gyermetegek, szinte képtelenek elvont gondolkodásra vagy
magasabb rendű érzelemre. A férfiak vadásznak, a nők
varrnak és dajkálnak, erre korlátozódik az érdeklődésük és a
tudásuk. Igaz, van valamiféle metafizikájuk, de kezdetleges és
öncélú, és amennyire meg tudom állapítani, sokan még abban
sem hisznek. Az én feladatom mondhatni, hogy segítsek nekik
felnőni, fejleszteni a lelküket, öntudatra ébreszteni őket. Ezért
fordítom le a bibliát. – A pap könyvekre és papírokra biccent.
– Ha megtalálom a helyes szavakat a nyelvükön, meg fogják
érteni, ebben biztos vagyok. Végül is ők is Isten
teremtményei, mint maga meg én.
A pap kanalába vesz egy darab húst, és lassan rágja.
Sumner a bögre teáért nyúl, felemeli, belekortyol, visszateszi
az asztalra. Napok óta először érzi, hogy szavak gyűlnek
benne, osztódnak, sokasodnak, erősödnek és formálódnak.
Hamarosan a torka felé emelkednek, ezt tudja, kiömlenek
elfekélyesedett nyelvére, és aztán, akár tetszik őneki, akár
nem, akár akarja, akár nem, kimondja őket.
A pap ránéz.
– Rosszul van?
Sumner a fejét rázza. Egy pillanatra felemeli a jobb kezét,
majd kinyitja a száját. Kisvártatva megkérdezi:
– Milyen gyógyszer?
A szavak összemosódva, motyogásként jönnek ki. A pap
értetlenül néz, majd elmosolyodik, és buzgón előrehajol.
– Ismételje meg, nem értettem…
– Gyógyszer – ismétli Sumner. – Milyen gyógyszere van?
– Ó, gyógyszer. Hogyne, persze.
Feláll, bemegy a raktárba a ház végében, és egy kis
gyógyszerládával jön vissza. Leteszi az asztalra Sumner elé.
– Ez minden, amim van. A sót persze sokat használom, és a
kalomelt, amikor a bennszülött gyerekeknek hasmenésük van.
Sumner kinyitja a dobozt, és elkezdi kivenni az üvegeket és
tégelyeket, megnézi a tartalmukat, elolvassa a címkéket. A
pap figyeli.
– Maga orvos? – kérdezi. – Az?
Sumner elengedi a füle mellett a kérdést. Kipakol mindent
a ládából, majd felfordítja, hogy tényleg üres-e. Az asztalon
lévő gyógyszerekre néz, és a fejét rázza.
– Hol az ópium? – kérdezi.
A pap a homlokát ráncolja, de nem felel.
– Az ópium – ismétli hangosabban Sumner –, hová tűnt az
a kurva ópium?
– Nem maradt – mondja a pap. – Volt egy üveggel, de már
elfogyott.
 Sumner lehunyja a szemét. Amikor kinyitja, a pap nagy
gonddal pakolja vissza a gyógyszereket a ládába.
– Látom, hogy mégis beszél angolul. Egy darabig attól
féltem, hogy polák, vagy szerb, vagy más furcsa szerzet.
Sumner fogja a tálat meg a kanalat, és folytatja az evést,
mintha mi sem történt volna.
– Hová valósi? – kérdezi a pap.
– Nem igazán számít.
– Magának talán nem, de ha az ember ételt és meleget ad
valakinek, aki magára hagyva meghalna, egy kis udvariasságot
elvárhat cserébe.
– Megfizetem az ételt meg a tüzet.
– És mégis mikor?
– Tavasszal, amikor visszatérnek a bálnavadászhajók.
A pap bólint és leül. Ujjaival megfésüli szürke szakálla
szélét, majd hüvelykujja körmével megvakarja az álla hegyét.
Az arca kipirult, de próbál jóindulatú maradni Sumner
sértései ellenére is.
– Van, aki csodának nevezné, ami magával történt –
mondja kisvártatva –, hogy életben találták a jégen egy halott
medve testében.
– Én nem nevezném annak.
– Akkor minek nevezné?
– Talán kérdezze a medvét.
A pap visszabámul rá, majd vakkantásszerű nevetést hallat.
– Maga okos pasas, azt látom. Három napig olyan némán
fekszik itt, mint a sírban, egy szó se hagyja el a száját, most
meg viccel velem.
 – Megfizetem az ételt és a tüzet, amint kapok állást –
mondja Sumner szenvtelenül.
– Okkal küldték ide. Egy ember nem jelenik meg a
semmiből. Még nem tudom, mi az oka, de tudom, hogy az Úr
tudja.
Sumner a fejét rázza.
– Én nem kérek ebből a hantából.
Egy fél héttel később szán érkezik két vadásszal, akiket a pap
még nem látott. Felhúzza az anorákját meg a kesztyűjét, és
kimegy. A nő, kinek keresztény neve Anna, ugyanakkor
bukkan elő az igluból, üdvözli a férfiakat, majd étellel kínálja.
Percekig beszélnek vele, aztán sokkal lassabban, hogy
megértse őket, beszélnek a pappal is. Elmondják, hogy
találtak egy tönkrement sátrat egynapi járásra négy halott
fehér férfi megfagyott tetemével. Bizonyíték gyanánt
megmutatják neki a kimentett tárgyakat: késeket, köteleket,
kalapácsot, egy zsírfoltos bibliát. Amikor a pap megkérdezi
tőlük, visszamennének-e a tetemekért, hogy rendes temetést
kapjanak, a fejüket rázzák, és azt mondják, folytatniuk kell a
vadászatot. Megetetik a kutyáikat rozmárhússal, majd az
igluban esznek és pihennek kicsit, de nem maradnak
éjszakára. Indulás előtt megpróbálják eladni neki a bibliát, de
amikor a pap nem hajlandó cserélni, Annának adják
ajándékba. Miután elmentek, Anna átjön a házba, és elmeséli,
hogy a vadászok találtak két halott eszkimót is a fehér
emberek táborában. Mindkettőt meztelenre vetkőztették,
meséli, az egyiket késsel ölték meg. A nyakán mutatja a sebek
helyét.
– Itt és itt.
Később, amikor Anna magukra hagyta őket, és miután
kicsit gondolkodott rajta, a pap elmeséli Sumnernek, mit
hallottak a vadászoktól. Figyeli a reakcióját.
– Ha jól értem, a tetemeket nem túl messze találták meg
attól a helytől, ahol magát. Szerintem maga tudja, kik a
halottak. Szerintem a társai lehettek.
 Sumner, aki a kályhánál ül, és egy darab uszadék fát
farigcsál, megvakarja az orrát, és rábólint.
– Akkor is halottak voltak már, amikor otthagyta őket? –
faggatja a pap.
– Csak a jakutok.
– És eszébe sem jutott visszamenni?
– Tudtam, hogy azt a hóvihart nem élhették túl.
– Maga is túlélte.
– Egy rohadt hajszál híján.
– Ki ölte meg az eszkimókat?
– Egy Henry Drax nevű ember. Szigonyos.
– Miért tette?
– Mert kellett neki a szánjuk. Azon akart elmenekülni.
A pap homlokát ráncolja, és fejét ingatja ezen az elképesztő
információn, fogja a pipáját, és megtömi dohánnyal. Remeg a
keze. Sumner figyeli. Mellettük a kályhában faszén serceg és
ketyeg.
– Csak északnak mehetett – mondja kisvártatva a pap. – A
Baffin-sziget északi törzsei a saját törvényeik szerint élnek. Ha
elvegyül közöttük, soha nem fogjuk megtudni, hol van, mi lett
vele. Meg is halhatott, de valószínűbb, hogy elcserélte a szánt
menedékért, és kivárja a tavaszt.
Sumner bólint. A gyertya hunyorgó kísértetét figyeli az
elsötétedett ablaküvegen. Mögötte látja az iglu halvány
körvonalát, és amögött a hegység magas, kemény sötétjét.
Elképzeli, hogy Henry Drax életben van valahol, és
megborzong.
A pap feláll. Az ajtó melletti szekrényből kivesz egy üveg
brandyt, és mindkettejüknek tölt egy pohárral.
 – És hogy hívják?
Sumner élesen rápillant, majd az uszadék fára néz, és
folytatja a farigcsálást.
– Hát nem Henry Draxnek – mondja.
– Akkor hogyan?
– Sumner. Patrick Sumner, Castlebarból.
– Á, Mayo megyéből? – mondja a pap vidáman.
– Réges-rég jártam arra.
– És mi a maga története, Patrick?
– Nekem nincs történetem.
– Ugyan már, mindenkinek megvan a maga története.
Sumner a fejét rázza.
– Nekem ugyan nincs – mondja.

Vasárnaponként a pap istentiszteletet tart a ház

nagyszobájában. Az asztalt félretolja, leveszi róla a papírokat
és könyveket, vászon asztalterítőt tesz rá, arra meg keresztet
és két gyertyát réz gyertyatartóban. Van egy ónkorsó és
ónkupa a bornak, egy csorba porcelántányér az ostyának.
Anna és a testvére mindig részt vesznek, és néha még jönnek
négyen-öten a közeli táborból. Sumner vállalja a ministránsfiú
szerepét. Meggyújtja a gyertyákat, aztán meg elfújja. Megtörli
a kupa száját egy rongydarabbal, hogy tiszta maradjon.
Amikor kell, még a szentleckét is felolvassa. Az egész egy nagy
ostobaság, ő így gondolja, otromba embercirkusz, amiben a
pap porondmester és oroszlánszelídítő egyben, de könnyebb
hetente egyszer kibírni, mint minden alkalommal vitatkozni.
Bár hogy az eszkimók mit értenek belőle, el nem tudja
képzelni. Felállnak és letérdelnek, amikor kell, még a
zsoltárokat is eléneklik tőlük telhetően. Gyanítja, hogy
titokban derülnek rajta, hogy egzotikus szórakozás nekik az
amúgy unalmas végtelen télben. Elképzeli, hogy az iglujukba
visszatérve nevetnek a pap ünnepélyességén, vidáman
utánozzák értelmetlen, esetlen gesztusait.
Egyik vasárnap, miután a szertartás befejeződött, és az
apró gyülekezet ácsorogva pipázik és cukrozott teával teli
bögrét szorongat, Anna szól a papnak, hogy a táborban az
egyik asszonynak beteg a kisbabája, és orvosságot szeretne. A
pap meghallgatja, bólint, majd a raktárba megy, és a
gyógyszerládából kivesz egy üveg kalomel tablettát. Ad a
nőnek két tablettát, utasítja, hogy törje félbe, és adjon a
gyereknek felet reggelente, és tartsa szorosan bebugyolálva.
Sumner, aki a szokásos helyén ül, a kályha mellett, figyel, de
nem szól. Amikor a pap odébb megy, feláll, és az eszkimó
nőhöz lép. Mutatja, hogy megnézné a gyereket. A nő mond
valamit Annának, majd Anna válasza után kiveszi a gyereket
az anorákja kapucnijából, és Sumnernek adja. A gyerek szeme
sötét és beesett, a keze-lába hideg. Amikor Sumner megcsípi
az arcát, nem sír vagy nyöszörög. Visszaadja a gyereket az
anyjának, a kályha mögé nyúl, és a horganyzott vödörből
kivesz egy kis darab faszenet. A csizmasarkával megtapossa,
majd megnyalja a mutatóujját, és belenyomja a fekete porba.
Kinyitja a csecsemő száját, a szénport a nyelvére keni, aztán
egy teáskanál vízzel leöblíti. A csecsemő felvörösödik, köhög,
majd nyel. Sumner vesz egy nagyobb széndarabot a vödörből,
és Annának adja.
 – Mondja meg neki, hogy csinálja azt, amit én az előbb,
naponta négyszer, és közte annyi vizet adjon a babának,
amennyit meg bír vele itatni.
– És a fehér tablettákat is?
Sumner a fejét rázza.
– A tablettákat dobja el. A tabletta csak árt.
Anna a homlokát ráncolja, és a lábfejére néz.
– Mondja meg neki, hogy angakoq vagyok – folytatja
Sumner. – Mondja meg, hogy sokkal többet tudok, mint a pap
valaha fog.
Anna szeme nagyra tágul. A fejét rázza.
– Ezt nem mondhatom.
– Akkor mondja neki, hogy válasszon ő. Tabletta vagy szén.
Rajta múlik.
Elfordul, kinyitja a zsebkését, és folytatja a fafaragást.
Amikor Anna szólni akar hozzá, elhessegeti.

A két eszkimó vadász, akik megmentették Sumnert, egy

héttel később térnek vissza a misszióhoz. Urgang és Merok a
nevük. Toprongyos, vidám férfiak, a viselkedésük fiús, a hajuk
sima. Régi anorákjuk tépett és slampos, buggyos medvebőr
pantallójukat fókazsír- és dohányléfoltok tarkítják.
Megérkeznek, kikötik a kutyákat, illemtudóan köszöntik
Annát és a testvérét, majd félrevonják a papot azzal, hogy a
következő vadászútjukra magukkal akarják vinni Sumnert.
– Nem azért, hogy vadásszon – magyarázza a pap
Sumnernek nem sokkal később. – Csak, hogy ott legyen.
Gyanítják, hogy varázserővel bír, és magához vonzza az
állatokat.
– Meddig lennék távol?
A pap kimegy megkérdezni.
– Azt mondják, egy hétig. Új szőrmeruhát ajánlanak, és
tisztességes részt a zsákmányból.
– Mondja meg nekik, hogy benne vagyok.
A pap bólint.
– Jószívű fickók, de elmaradottak, egy szót sem beszélnek
angolul. A civilizált erények mintaképe lehet köztük.
Sumner ránéz és nevet.
– Egy nagy faszt.
A pap vállat von, és a fejét ingatja.
– Maga jobb ember, mint hiszi magáról. Megtartja
magának a titkait, tudom, de egy ideje már figyelem.
Sumner megnyalja a száját, és a kályhába köp. A khakiszín
nyál buborékosodik, majd eltűnik.
– Akkor megköszönném, ha abbahagyná a figyelést. Az én
dolgom, hogy mi vagyok és mi nem.
– A magáé és az Úré, ez igaz – feleli a pap –, de rossz
látnom, amikor egy tisztességes ember lebecsüli magát.
Sumner kinéz az ablakon a két slampos eszkimóra és a
tarka falkájukra.
– Tartsa meg a jó tanácsait azoknak, akik a legjobban
rászorulnak.
– Ez Krisztus tanácsa, nem az enyém. És ha van olyan élő
ember, akinek nincs rá szüksége, akkor én még nem
találkoztam vele.
 Reggel Sumner felveszi az új ruhát, és felül a vadászok
szánjának elejére. Elviszik az ő téli táborukba, ami egymáshoz
kapcsolódó alacsony iglukból áll, a letaposott és húgyfoltos
havon szanaszét szánok, sátorrudak, szárítókeretek meg egyéb
fa- és csontdarabok. Kíváncsi nők és gyerekek fogadják őket,
kutyák ugatnak. Sumnert az egyik nagyobb igluba vezetik, és
megmutatják, hova ülhet. Az iglut padlótól plafonig
rénszarvasbőrök borítják, középen álló zsírkő lámpa melegíti
és világítja meg. Nyirkos és komor, füst- és halolajszag üli
meg. A többiek is bejönnek. Nevetnek és beszélgetnek.
Sumner megtömi a pipáját, és Urgang meggyújtja neki
bálnabőrből készített gyertyával. A sötét szemű gyerekek az
ujjuk végét rágják, és némán bámulnak. Sumner nem szól
senkihez, nem is próbál kommunikálni pillantással vagy
gesztussal sem. Ha azt hiszik, hogy varázsló, csak higgyék.
Nem köteles felvilágosítani őket, bármit tudatni velük.
Figyeli, hogy az egyik nő a lámpa felett megmelegít egy
fókavérrel teli fémserpenyőt. Amikor a vér olyan forró, hogy
már gőzölög, elveszi a serpenyőt az alacsony láng fölül, és
körbeadja. Mindenki iszik belőle, majd továbbadja. Nem rítus
vagy szertartás, érti meg Sumner, ők így étkeznek. Amikor a
serpenyő hozzá ér, a fejét rázza; amikor a kezébe nyomják,
elveszi, megszagolja, majd a jobbján ülőnek adja. Akkor egy
darab nyers fókamájat kínálnak neki helyette, de azt is
visszautasítja. Aztán felfogja, hogy ezzel megsérti őket;
észreveszi a szomorúságot és értetlenséget a szemükben, és
megfordul a fejében, hogy talán egyszerűbb, jobb lenne
elfogadni. Amikor a serpenyő a következő körben is hozzá ér,
elveszi és iszik belőle. Az íz nem is olyan kellemetlen, evett
már rosszabbat. Olajos, sótlan ökörfaroklevesre hasonlít. Még
egyet kortyol, hogy demonstrálja a készségességét, majd
továbbadja a serpenyőt. Érzi a megkönnyebbülésüket, az
örömüket, hogy elfogadta a kínált ajándékot, hogy
valamiképpen csatlakozott hozzájuk. Nem neheztel rájuk,
amiért ezt hiszik, noha tudja, hogy nem igaz. Nem
csatlakozott hozzájuk, ugyanúgy nem eszkimó, mint ahogy
nem keresztény, ír vagy orvos. Ő semmi, és ezt a privilégiumot
és örömöt utálná feladni. Miután ettek, játszanak és zenélnek.
Sumner figyeli őket, még be is száll, amikor kérik. Feldob egy
rozmárcsontból készített labdát, és megpróbálja elkapni egy
fapohárral; ügyetlenül utánozza az éneküket. Mosolyognak és
vállon veregetik; ráböknek és nevetnek. Azt mondja magának,
az új szőrmeruháért csinálja, a megígért fókahúsért;
mindkettőt a papnak szánja. Így fizeti meg a tartozását.
Mind együtt alszanak egy dobogón, amit hóból emeltek,
ágakkal és bőrökkel takartak le. Nincs közöttük
megkülönböztetés vagy korlát, nem próbálnak elkülönülni
vagy elzárkózni, hierarchiát létrehozni. Olyanok, mint a
csorda, gondolja Sumner, együtt fekszenek a pajtában. Éjjel
felébred, és hallja, hogy ketten dugnak. A hangok nem örömöt
vagy kielégülést sugallnak, hanem önkéntelen, torokhangú
szükséget. Korán reggel Punnie ébreszti és ad neki vizet,
Urgang két felesége közül az egyik, egy szögletes vállú, zömök
asszony, akinek széles az arca és ádáz a kifejezése. Urgang és
Merok már a szánt készítik elő a vadászatra. Amikor kimegy
hozzájuk, feltűnik neki, hogy csendesebbek és kevésbé
féktelenek, mint korábban, és gyanítja, hogy idegesek. Biztos
eldicsekedtek a fehér ember varázserejével, és most félnek,
hogy megszégyenülnek.
Amikor minden kész, Sumner felszáll a szánra, és
kihajtanak a tenger jegére. Mérföldeken keresztül követik a
part vonalát, majd megállnak egy helyen, ami Sumner
számára semmiben nem különbözik a száz másik helytől, amit
láttak és amin megállás nélkül áthajtottak. Leveszik a
lándzsákat a szánról, amit felfordítanak és keményen
belenyomnak a hóba, hogy a kutyák el ne húzzák, majd
eloldják az egyik kutyát, hogy kiszimatoljon egy léket. Sumner
figyeli és követi őket, de azok rá se hederítenek, és kezd arra
gondolni, hogy már lemondtak róla, hogy tett vagy mondott
valamit, ami miatt kételkedni kezdtek a természetfeletti
befolyásában. Amikor a kutya elkezd körözni, majd ugatni,
Merok megragadja a sörényét, és elhúzza onnan. Urgang int
Sumnernek, hogy maradjon, ahol van; aztán a lándzsát fél
kézzel markolva, akár zarándok a botot, lassan közeledik a
légzőlyuk felé. Amikor odaér, letérdel, és a késével elkotorja a
havat, ami befedte. Belenéz a lyukba, a fejét oldalt billentve
fülel, aztán visszatolja a havat, bezárva a rést. Az anorákjából
elővesz egy darab fókabőrt, lefekteti a jégre, és rááll.
Megrogyasztja a térdét, és a lyuk felé hajol, a hosszú,
vashegyű lándzsát vízszintesen tartva a combja mellett, testét
előredöntve.
Sumner pipára gyújt. Urgang sokáig mozdulatlanul áll,
majd hirtelen, mintha egy misztikus, kvékerszerű belső hang
néma parancsára tenné, kiegyenesedik, és egy gyors, részekre
bonthatatlan mozdulattal felemeli a lándzsát, és átdöfi a laza
havon, bele a fóka testébe, ami feljött levegőzni. A szakállas
vasfej, amihez kötelet erősítettek, leválik a lándzsanyélről.
Urgang két kézzel megragadja a kötelet, sarkát a hóba vájja, és
ellentart a láthatatlan, sebzett fóka csapdosásának. Ahogy
birkóznak, időnként víz és tajték lökődik fel a jég nyílásán. A
víz eleinte tiszta, majd rózsaszín, majd vörös. Amikor a fóka
kiszenved, sűrű sötét vér emelkedik fel a lyukba, és fröccsen a
jégre Urgang lába mellett. Urgang letérdel, egyik kézzel
markolja a kötelet, a másikkal fogja a kését, és a lyuk szélét
farigcsálja. Merok odaszalad, és segít kihúzni a döglött fókát a
jégre. Amikor kint van, kinyomják a vas lándzsafejet a fóka
testének alján, visszaerősítik a lándzsanyélre, majd bedugják
a nyílt sebet egy elefántcsont pecekkel, hogy ne veszítsenek
többet az értékes vérből. A fóka nagy, óriási, majdnem kétszer
akkora, mint általában. A vadászok sietős mozdulatai örömről
árulkodnak. Sumner érzi a felajzottságukat, de a vágyukat is,
hogy elnyomják; nem akarják, hogy az örömük megzavarja a
pillanat tisztaságát. Ahogy hárman visszamennek a szánhoz a
jég redős felszínén a döglött fókát vonszolva, akár egy zsák
aranypénzt, Sumner a mellkasa mélyén, mint fel nem tett
kérdésre válaszul, meg nem érdemelt diadal hunyorgó
melegét érzi.
Később, mialatt a két vadász feldarabolja a fókát, és
szétosztja a húst meg a zsírt a többi családnak a táborban, a
gyerekek az ácsorgó Sumner köré gyűlnek, medvebőr
nadrágját rángatják, a combját meg a térdét tapogatják-
dörgölik, mintha szeretnének kapni a szerencséből, amit
hozott. Megpróbálja elzavarni őket, de nem törődnek vele, és
csak akkor oszlanak szét, amikor a nők kijönnek az iglukból. A
jelek szerint a fóka mérete igazolta, hogy ő a varázsló. Hiszik,
hogy varázsereje van, hogy állatokat tud megidézni a mélyből,
a vadászok lándzsái elé csalni őket. Nem igazi isten,
feltételezi, inkább egy kisebb szent: segít és beavatkozik.
Eszébe jut Szent Gertrúd színes kőnyomata William Harper
házában Castlebarban: az arany dicsfény, a lúdtoll penna,
kinyújtott tenyerén a drága szív, akár egy szent cékla. Ez talán
abszurdabb vagy képtelenebb, töpreng, bűnösebb akár? A
papnak nyilván lenne mondandója hozzá, de őt nem érdekli.
A pap egy másik világban él.
Később a szarvasbőrök alatt Punnie hozzányomja fenekét
az ő ágyékához. Sumner először azt hiszi, csak helyezkedik,
biztos alszik, mint a többiek, de amikor a nő megint csinálja,
megérti, mit akar. Punnie alacsony, keze-lába vastag, a csípője
széles, és már nem fiatal. Felül szögletes feje csak Sumner
mellkasáig ér, a hajának kosz és fókazsír szaga van. Amikor
megérinti az asszony kicsiny mellét, az nem szól, és nem
fordul meg. Most, hogy Punnie biztos benne, hogy ő felébredt,
ott fekszik és várja, ahogy a férje várt a fókára korábban a
jégen: mozdulatlanul, de elvárások nélkül, egyszerre
vágyakozva és vágytól megtisztulva, minden és semmi együtt
néma egyensúlyban. Sumner hallja a lélegzését, és érzi a
testéből áradó puha meleget. Punnie egyet rándul, majd újra
elnyugszik. Sumner gondolkodik, mit mondhatna, majd
megérti, hogy nincs mit mondani. Két teremtmény közösül. A
pillanatnak nincs nagyobb jelentése, további következménye.
Amikor behatol a nőbe, az elméje kiürül, és érzi a belső
üresség tisztító árját. Izom és csont lesz, vér és verejték és
ondó, és ahogy rángva eljut a gyors és nem elegáns
csúcspontra, nem kell másnak lennie, nem is akar más lenni.
 A vadászok mindennap kimennek és fognak egy fókát, és ő
minden éjjel közösül Punnie-val a bőrök alatt, miközben a
többiek alszanak. Az asszony mindig háttal van neki, se nem
ellenkezik, se nem bátorítja. Sosem szól. Amikor Sumner
végez, Punnie arrébb hengeredik. Amikor reggelit ad neki
másnap – meleg vizet, nyers fókamájat –, hűvösen viselkedik,
és nem adja jelét, hogy bármi történt köztük. Sumner úgy véli,
cselekedetét az eretnek udvariasság motiválja, és hogy maga
Urgang bátorította vagy parancsolta. Sumner ezt elfogadja
annak, ami: se több, se kevesebb. Egy hét elteltével, amikor
ideje visszamennie a misszióba, úgy érzi, hiányozni fog neki a
jég üressége és az iglu érthetetlen fecsegése. Azóta nem szólalt
meg angolul, hogy elhagyta a missziót, bosszúsággal és
csüggedéssel tölti el a gondolat, hogy a pap a faházban várja a
könyveivel és papírjaival, a véleményeivel, terveivel és
doktrínáival.
Az utolsó éjszaka Punnie ahelyett, hogy utána elhúzódna,
felé fordul. A lámpa erjesztette homályban Sumner látja a
nyersen őszinte, himlőhelyes arcát, a sötét szemét és apró,
fitos orrát, a szája vonalát. A nő mosolyog, a kifejezése lelkes
és kíváncsi. Amikor kinyitja a száját, hogy mondjon valamit,
Sumner először nem érti, mi történik. A szó csak zaj, mint a
vadászok torokhangú hurrogása, amivel éjjel a kutyákat
csitítják, de akkor undorral megborzongva felfogja, hogy az
asszony primitív, de felismerhető angolsággal beszél hozzá,
búcsúzni akar.
– Vizlát – mondja még mindig mosolyogva. – Vizlát.
Sumner a homlokát ráncolja, majd a fejét rázza. Úgy érzi, a
nő próbálkozása leleplezte, beszennyezte. Meggyalázta.
Mintha ragyogó, izzó fénycsóvát irányítottak volna kettejükre,
és szánalmas meztelenségük feltárult a világnak. Azt akarja,
hogy Punnie hallgasson el, ne törődjön vele, ahogy eddig.
– Nem – súgja végül hevesen. – Nem szabad. Nem szabad.

Másnap, amikor visszaér a misszióba, sötét és hideg van, a

sarki fény zöld és lila nyálkás csíkokban tekereg az éjszakai
égen, akár egy kitalált mitikus szörny lazán összetekert belei.
A faházban a pap a priccsén elnyúlva hever,
gyomorfájdalmakra panaszkodik. A pap utasítására Anna
meleg dunsztkötést tett a hasára, ricinusolajat és jalapa
gyökeret hozott a gyógyszerládából. Iszonyú szorulása van,
mondja a pap Sumnernek, ha hamarosan nem történik
valami, még beöntésre lehet szükség. Sumner csinál magának
egy teát, majd megmelegít egy erőleveskonzervet. A pap
figyeli, ahogy eszik. Megkérdezi, hogy ment a vadászat, és
Sumner mesél a fókákról és a lakomáról.
– Szóval tovább erősítette a babonáikat – mondja a pap.
– Hagyom, hogy azt higgyék, amit akarnak. Ki vagyok én,
hogy beavatkozzam?
– Nem segít nekik azzal, hogy meghagyja őket a
tudatlanságban. Úgy élnek, mint az állatok.
– Nem tudok jobb igazságot mondani nekik.
A pap a fejét rázza, majd elfintorodik.
– Akkor maga pontosan micsoda? – kérdezi. – Ha ez a
helyzet?
Sumner vállat von.
 – Fáradt és éhes vagyok. Az vagyok, aki megvacsorázik és
lefekszik.
Éjjel a pap csúnya hasmenést kap. Sumner hangos
nyögésre és fröcsögésre ébred. A faház levegőjét megtölti a
folyékony ürülék bársonyos bűze. Anna, aki
összegömbölyödve a padlón aludt, felkel segíteni. Tiszta ruhát
ad a papnak, hogy megtörölje magát, kiviszi az edényt
kiüríteni. Amikor visszajön, betakarja a papot takarókkal, és
megitatja vízzel. Sumner figyel, de nem mozdul és nem szól. A
papot a korához képest egészségesnek találja, feltételezi, hogy
a szorulás csak a sarkvidéki étrend megszokott
hiányosságaiból adódik, ami nem tartalmaz semmilyen
növényt: se zöldséget, se gyümölcsöt. Most, hogy a hashajtó
megtette a hatását, Sumner biztos benne, hogy a pap
hamarosan újra önmaga lesz.
Reggel a pap kijelenti, hogy sokkal jobban van; az ágyban
ülve reggelizik, és megkéri Annát, vigye oda a könyvet meg a
papírjait, hogy folytathassa a munkát. Sumner kimegy
elbúcsúzni Urgangtól és Meroktól, akik az igluban töltötték az
éjszakát. Hárman úgy ölelkeznek, akár a régi barátok. Az
egyik fókát az egyezség értelmében neki adják, de ajándékba
az egyik régi lándzsájukat is. A lándzsára mutatnak, majd
Sumnerre, majd ki a jégre. Érti, hogy azt javasolják, menjen ki
vadászni egyedül, miután ők elmentek. Nevetnek, Sumner
bólogat, és mosolyog. Fogja a lándzsát, és úgy tesz, mintha
fókát döfne le a jégen át. Azok tapsolnak és nevetnek, majd
amikor megismétli, még hangosabban tapsolnak. Megérti,
hogy kicsit gúnyolódnak, hogy megkönnyítsék az elválást,
finoman helyreteszik, mielőtt elmennek; emlékeztetik rá,
hogy noha varázsereje van, azért csak fehér ember, és vicces
maga a gondolat is, hogy egy fehér ember használni tudná a
lándzsát. Nézi, ahogy a szán eltűnik a gránit hegyfok mögött;
aztán visszamegy a házba. A pap a naplójába jegyzetel. Anna
söpör. Sumner megmutatja nekik a lándzsát. A pap
megvizsgálja, majd Annának adja, aki kijelenti, hogy míves
darab, de túl régi, hogy használni lehessen.
Ebédre porló kekszet és erőlevest esznek. A pap megeszik
mindent, amit elé tesznek, de szinte abban a pillanatban, hogy
végzett, kihányja a padlóra. Egy darabig ül a széken,
meggörnyedve köhög és köpköd, majd visszafekszik, és
brandyt kér. Sumner bemegy a raktárba, és a
gyógyszerládából kivesz egy üveg Dover’s Powder megfázás
elleni port, egy kanálnyit felold vízben, és a papnak adja. A
pap megissza, majd elszundikál. Amikor felébred, sápadt, és
erős alhasi fájdalomra panaszkodik. Sumner megméri a
pulzusát, és megnézi a nyelvét, ami lepedékes. Ujjal
megbökdösi a pap gyomrát. A bőr feszes, de nincs jele
sérvnek. Amikor a lágyék felett böki meg, a pap felkiált, és a
teste összecsukódik, akár a bicska. Sumner elhúzza a kezét, és
kinéz az ablakon; odakint havazik, az üvegen vastagon áll a
dér.
– Ha lent tudja tartani a brandyt, az segít kicsit – mondja.
– Istenem, bárcsak tudnék hugyozni – mondja a pap –, de
alig tudok kifacsarni egy cseppet is.
Anna ül az ágy mellett, és Szent Pál leveleit olvassa a
korinthusbeliekhez halkan, a maga akadozó angoltudásával.
Ahogy a délután estébe fordul, a pap fájdalmai erősödnek,
elkezd nyögdécselni és zihálni. Sumner meleg dunsztkötést
csinál neki, és még talál fájdalomcsillapítót a
gyógyszerládában. Mondja Annának, hogy adjon neki
továbbra is brandyt meg a Dover-port, és használja a
fájdalomcsillapítót, amikor a fájdalom erősödik. Éjszaka a pap
óránként felébred, kiguvadt szemmel vonít fájdalmában.
Sumner, aki az asztalnál alszik, fejét behajlított karjára
fektetve, minden alkalommal felriad, a szíve dübörög, saját
belei is összerándulnak az együttérzéstől. Az ágyhoz megy,
letérdel, még ad neki brandyt. Ahogy a pap kortyol a
pohárból, megragadja Sumner karját, mintha félne, hogy
hirtelen elmegy. A pap zöld szeme rémülten elhomályosult; az
ajka cserepes, a lélegzete forró és állott.
Reggel, amikor a pap nem hallja, Anna megkérdezi
Sumnert, haldoklik-e.
– Egy tályog van benne itt – mutat Sumner a gyomra jobb
oldalára az ágyék felett. – Valamelyik szerve megsérült, és a
gyomra megtelik méreggel.
– Meg kell mentenie.
– Nem tehetek semmit. Lehetetlen.
– Azt mondta, maga angakoq.
– Ezerötszáz kilométerre vagyunk a legközelebbi kórháztól,
és nincs semmi érdemleges gyógyszerem.
Anna hitetlenkedve néz rá. Sumner elgondolkodik, hány
éves lehet: tizennyolc? Harminc? Nehéz megítélni. Minden
eszkimó nőnek ugyanolyan cserzett barna bőre van,
ugyanolyan kicsi, sötét szeme és kérdő arckifejezése. Más
ember ágyba vitte volna, gondolja, de a pap megtanította
bibliát olvasni és feleselni.
 – Ha nem tudja megmenteni, mért van itt? – kérdezi Anna.
– Mi haszna?
– Véletlenül kerültem ide. Nem jelent semmit.
– Mindenki meghalt, csak maga nem. Mért él?
– Nincs miértje – feleli.
Anna rámered, majd a fejét rázva visszamegy a pap
ágyához. Letérdel, és imádkozni kezd.
Pár óra elteltével a papot heves didergő rohamok fogják el,
a bőre hideg és nyirkos lesz. A pulzusa gyenge és szabálytalan,
a nyelve közepén nagy barna csík. Amikor Anna brandyvel
itatja, kihányja. Sumner egy ideig nézi, majd felhúzza az új
szőrmebundáját, és kimegy; harapós hideg van és csak fél
napvilág, de örül, hogy kimenekült a halálos betegség keserű
bűzéből és a pap állandó, fülsértő panaszos üvöltéseitől.
Elmegy az iglu mellett, és kelet felé néz, a tengeri jég irdatlan
sivatagára, ami egész a távoli horizont halványfehér
parabolájáig nyúlik. Dél van, de még látszanak a csillagok.
Életnek vagy mozgásnak sehol semmi jele; minden nyugodt,
sötét és hideg. Mintha már elérkezett volna a világvége,
gondolja, mintha ő maradt volna egyedül életben a fagyos
földön. Percekig így áll, hallgatja saját sekélyen ziháló
lélegzését, érzi, hogy szíve vörös izmai dobognak a
mellkasában; aztán észbe kap, lassan megfordul, és
visszamegy a házba.
Anna éppen újabb borogatást tesz a pap hasára. Csúnyán
néz Sumnerre, de ő nem törődik vele. A gyógyszerládához
megy, kivesz egy nagy üveg étert, egy köteg pólyát és egy
szikét. A szikét pár percig élesíti egy fenőkövön. Aztán
lepakolja az asztalon maradt könyveket, és letörli egy nedves
ruhával. Az ágyhoz megy, és lenéz a papra. Az idős férfi bőre
viaszos és nyirkos, a szeme tele fájdalommal. Sumner a
homlokára teszi a kezét, majd belenéz a szájába.
– A vakbele tályogos vagy begyulladt. A különbség
lényegtelen. Ha lenne ópium, segítene, de mivel nincs, a
legjobb vágást ejteni a gyomrán, itt, hogy a beteg anyag
kifolyhasson.
– Honnan tud ilyeneket?
– Onnan, hogy sebész vagyok.
Mivel túl nagy a fájdalma, hogy megjegyzést tegyen vagy
meglepődjön, a pap csak bólint. Egy pillanatra lehunyt
szemmel gondolkodik, majd kinyitja.
– Szóval csinált már ilyet?
Sumner a fejét rázza.
– Nem csináltam, és nem is láttam. Olvastam róla, hogy
egy Hancock nevű ember elvégezte a londoni Charing Cross
kórházban pár éve. Az a beteg túlélte.
– Jó messze vagyunk Londontól – mondja a pap.
Sumner bólint.
– Megteszek mindent az adott körülmények között, de
jókora adag szerencse is kell.
– Tegye meg, amit tud, és az Úr majd gondoskodik a
többiről – mondja a pap.
Sumner megkéri Annát, hogy hozza el a testvérét az
igluból, és amikor visszaérnek, étert önt a pólyára, és a pap
orrára-szájára nyomja. Utána levetkőztetik, és a meztelen,
ernyedt testet a priccsről átemelik az asztalra. Sumner
meggyújt még egy gyertyát, és az ablakpárkányra teszi, hogy
világítson munka közben. Anna elkezd imádkozni és gyors
kereszteket vetni, de Sumner félbeszakítja az ájtatosságot, és
az asztal végéhez állítja, hogy adjon a papnak étert, ha jelét
látja, hogy ébredezik. A testvére, egy magas, barátságos fickó,
fémvödröt és törülközőt kap azzal az utasítással, hogy álljon
Sumner mellett, és figyeljen.
Sumner ismét megtapogatja a hasat, a kemény és a
belapuló részek körvonalait. Egy pillanatra felmerül benne,
hátha tévedett, hátha ez sérv vagy tumor, nem tályog, de aztán
emlékezteti magát, hogy az lehetetlen. Hüvelykujján
kipróbálja a szike élét, majd a pengét a pap bőréhez nyomja,
és bemetszést ejt a csípőcsont tetejétől a köldökig lévő
távolság feléig. Több próbálkozás kell, mire áthatol a hám,
izom és zsír rétegein magába a gyomorba. Ahogy mélyebbre
nyomul, vér tolul fel; letörli egy ruhával, és vág tovább. Amint
áthatol a hasfalon, jó félliternyi büdös, zavaros és
rózsaszínszürkés genny spriccel ki akadálytalanul a friss
hasadásból, az asztalra fröccsen, beteríti Sumner kezét és
alkarját. Az ürülék és a bomlás élénk bűze azonnal megtölti a
helyiséget. Anna undorral felkiált, testvére elejti a fémvödröt.
Sumner levegő után kap, és hátrahőköl. A váladék rostos,
véres és sűrű, akár a tejszín; úgy lüktet ki a keskeny nyíláson,
akár egy hatalmas ejakuláció csúcspontja. Sumner a bűztől
hunyorogva káromkodik, a padlóra köp, majd az orrán véve a
levegőt letörli kezéről és karjáról a mocskot, rászól a fiúra,
hogy törölje le az asztalt, és dobja a koszos rongyot a
kályhába. Hárman közösen az oldalára fordítják a papot, hogy
gyorsítsák a folyadék ürülését. Mozgatás közben halkan
felnyög. Anna reszkető kézzel az arcára teszi az éteres ruhát,
amíg el nem csendesedik. Sumner ujjbeggyel megnyomja a
bőrt és az izmot a seb körül, hogy a lehető legtöbb kijöjjön a
még bent maradt szennyből. Nehéz elhinni, hogy a pap
testében ennyi genny lehet. Nem magas, és levetkőztetve
vékony, csontos, akár egy kamasz, mégis úgy bugyog belőle,
akár víz a sziklából. Sumner nyomja, a fiú feltörli, ami
kifolyik. Nyomnak és törölnek, nyomnak és törölnek, míg
végül a büdös csorgás lassul, majd eláll.
Visszaviszik a papot az ágyba, betakarják takarókkal és
lepedővel. Sumner megtisztítja és bekötözi a sebet, majd
olajos szappannal kezet most, és kinyitja az ablakot. A
benyomuló levegőt hó pettyezi, de szagtalan és csípősen
hideg. Odakint sötét van, a szél fütyül az ereszen. Kétli, hogy a
pap egy napnál tovább húzza. Ilyen súlyos tályog esetén szinte
biztosan van valami bélperforáció, gondolja, és amikor a szar
elkezd szivárogni, akkor általában vége. Összeszedi azt a pár
gyógyszert, ami gátolja vagy enyhíti a fájdalmat, és ellátja
Annát utasításokkal, hogyan és mikor használja őket. Aztán
pipára gyújt, és kimegy elszívni.
Aznap éjjel, ahogy az ágyában alszik, azt álmodja, hogy
megint az Északi-tenger jégtelen vizein lebeg. Egyedül van,
Tommy Gallagher haverja lyukas, vén, vászonbevonatú
csónakjában sodródik, aminek a törzse foltozott, a padjai
simára és fényesre koptak a használattól. Nem lát evezőt, nem
lát más járművet, mégsem fél. Kiszúr egy jéghegyet a bal
oldalon, aminek az egyik magas párkányán zöld
tweedöltönyben és barna filckalapban William Harper áll, az
orvos, aki megtalálta és befogadta őt. Mosolyog és integet.
Amikor Sumner szól neki, hogy jöjjön le, a férfi nevet, mintha
abszurd ötlet lenne elcserélni a fenséges jéghegyet a
szánalmas csónakért. William Harper arca normálisnak tűnik,
figyeli meg Sumner, és elég jól mozgatja a jobb karját. Semmi
jele bénulásnak vagy sérülésnek, a vadászbalesetnek, ami
miatt ivásra adta a fejét. A jelek szerint teljesen helyrejött,
újra hibátlan, egész. Sumner mindennél jobban szeretné
megkérdezni, hogyan sikerült elérni ezt az elképesztő
eredményt, milyen módszert használt, de a csónak túl
messzire sodródott közben, ébred rá, gyenge hangja nem ér el
odáig a vízen.
Reggel meglepve konstatálja, hogy a pap még lélegzik, és
nem néz ki rosszabbul. Maga aztán tökös egy trotli, mondja
magában, ahogy leveszi a kötést, és megvizsgálja a sebet.
Ahhoz képest, hogy hisz az örök életben, nagyon szeretne
ebben gürcölni továbbra is. Egy ronggyal megtörli a vágást,
megszagolja, majd a régi kötést a vödörbe dobja mosásra, és
újat tesz fel. Miközben dolgozik, a pap résnyire kinyitja a
szemét, és ránéz.
– Mit talált bennem? – kérdezi. A hangja szemcsés és
bágyadt, Sumnernek le kell hajolni, hogy hallja.
– Semmi jót.
– Akkor jobb, hogy megszabadultam tőle.
Sumner bólint.
– Most próbáljon meg pihenni. És ha segítségre van
szüksége, szóljon, vagy emelje fel a fejét. Az asztalnál fogok
ülni.
– Vigyáz rám, ugye?
Sumner vállat von.
– Amúgy se sok mindent lehet csinálni, amíg ki nem
tavaszodik.
 – Azt hittem, elmegy vadászni az új lándzsájával meg az
anorákjával.
– Nem vagyok fókavadász. Nincs hozzá türelmem.
A pap elmosolyodik, bólint, majd lehunyja a szemét. Úgy
tűnik, hogy visszaalszik, de a következő pillanatban megint
kinyitja a szemét, és felnéz, mintha eszébe jutott volna valami.
– Mért hazudott nekem?
– Nem hazudtam magának. Egyszer se.
– Azért fura egy alak maga. Csupa titok mindenkinek.
– Sebész vagyok – mondja halkan. – Sebész, ez minden.
A pap gondolkodik.
– Tudom, hogy szenvedett, Patrick, de ebben nincs
egyedül.
Sumner a fejét rázza.
– Saját magamnak okoztam a szenvedést. Jó sok hibát
elkövettem.
– Mutasson egy embert, aki nem, és én mutatok egy szentet
vagy hazugot. És hosszú életem során nem sok szenttel
találkoztam.
A pap egy pillanatra Sumnerre néz, majd elmosolyodik.
Szája mindkét sarkában zöldesszürke nyálkacsomók ülnek,
zavaros szeme megduzzadt. Kinyújtja a kezét, és Sumner
megfogja. Hűvös és szinte súlytalan. Az ízületek felett a bőr
ráncos, az ujjhegyein tompa, akár az elnyűtt műbőr.
– Pihenjen – mondja megint Sumner.
– Pihenek – feleli a pap. – Azt teszem.
 Huszonharmadik fejezet

Baxter embere a mólónál vár. Stevensnek hívják, azt mondja,

írnok, pedig nem úgy néz ki. Majdnem száznyolcvanöt centi
magas, a mellkasa és a hasa terebélyes; sötét, éles szemű,
pofaszakállas, hiányos fogsorú. Sumner egy zsákba tömi azt a
néhány holmiját, elbúcsúzik Crawford kapitánytól és a
Truelove legénységétől, majd Stevensszel délnek indulnak,
Baxter szállása felé a Bowlalley Lane-en. Befordulnak a
Lowgate-re, elmennek a Mansion House és a Golden Galleon
fogadó előtt, a George Yard és a Chapel Lane előtt. A tengeren
töltött hosszú hetek után a szárazföld egyszerűsége és
biztossága Sumner szemében különcség, bűvésztrükk.
Győzködi magát, hogy mindezek – a macskakövek, a szekerek,
a raktárak, üzletek és bankok – valóságosak, de egy bonyolult
pantomimnek érződik, átverésnek. Hol a sok víz?, gondolja
szédelegve. Hol a sok jég?
A Bowlalley Lane-en Stevens keményen kopog a kétszárnyú
ajtón, és Baxter kinyitja az egyik felét. Sötétkék
császárkabátot visel, zöld filcmellényt és halszálka csíkos
nadrágot; fogai ferdék és borostyánszínűek, szürke haja
ápolatlanul hull a fülére, lapos, illatos apródfrizurában. Kezet
ráznak, és Baxter mosolyogva, feszülten méricskéli.
– Alig hittem a szememnek, amikor a Lerwickből írt levelét
olvastam – csóválja a fejét. – Pedig most kurvára itt van,
Mister Patrick Sumner, teljes életnagyságban. Azt hittük,
hogy elvesztettük, hogy megfulladt vagy megfagyott a többi
szegény szerencsétlennel együtt, mégis itt van, itt bizony. –
Baxter nevet, és vállon veregeti. – Kér valamit enni? Egy
tányér osztrigát, kolbászt vagy egy kis finom borjúnyelvet?
Sumner a fejét rázza. Baxter buzgó nyájassága mögött
óvatosságot, sőt félelmet sejt. Úgy érzi, a jelenléte zavaró,
természetellenes. Halottnak kéne lennie, és nem az.
– Csak a fizetésemért jöttem, és már megyek is – mondja.
– Csak a fizetéséért? Megy is? Egy nagy szart – mondja
Baxter, és megjátszott felháborodás locsog az arcán. – Addig
nem megy, amíg le nem ült, és nem ivott velem egyet. Szó sem
lehet róla.
Felmennek az emeletre, az irodájába. A kandallóban
alacsony tűz ég, a két oldalán két egyforma fotel áll.
– Tegye le a valagát – mondja Baxter.
Sumner egy pillanatig habozik, majd úgy tesz. Amikor
Baxter tölt két pohár brandyt, és egyiket nekiadja, elfogadja.
Egy pillanatig nem szólnak, aztán Baxter kezdi:
– Mindkét hajót elsüllyesztette a jég, és magát csodával
határos módon megmentették az arra tévedő jakutok. Ezt el
kell mesélnie a világnak.
– Talán majd egyszer, de nem mostanában.
Baxter felvonja a szemöldökét, és gyorsan kortyol egyet.
– És miért nem?
 – Nem akarom, hogy úgy ismerjenek, mint az egyetlen
embert, aki életben maradt a Volunteer-ről. Nem lett volna
szabad a hajón lennem. Nem lett volna szabad látnom, amit
láttam.
– Ebben a városban rengeteg az özvegy meg az árva, akik
mit sem szeretnének jobban, mint találkozni azzal, aki első
kézből elmesélheti az igazságot. Szerintem nagy szívességet
tenne nekik.
Sumner a fejét rázza.
– Az igazság mit sem segítene rajtuk. Már nem.
Baxter megnyalja az ajkát, és egy ősz fürtjét a füle mögé
tűri. Futólag elmosolyodik, mintha szórakoztatná a gondolat.
– Talán igaza van. Hallgatni róla talán nagyobb szívesség.
Az emberek úgyis rég halottak, a haláluk részletei aligha
számítanak. Mi értelme lenne felhánytorgatni dolgokat? Hadd
nyugodjanak békében szerencsétlenek. Rettenetes baleset, de
az ilyesmit kénytelenek vagyunk elviselni.
Sumner fészkelődik. Meggyógyult nyelve érzéketlen végével
megdörgöli az ajkát és a fogát.
– Egy része véletlen volt, egy része nem – mondja. –
Olvasta a levelemet. Tud a gyilkosságokról.
Baxter sóhajt, és oldalt sandít. Fogja az italt, majd egy ideig
lakkbőr papucsa fényes végét nézi.
– Iszonyú – suttogja. – Egyszerűen iszonyú. Nem tudtam
elhinni, amikor olvastam. Cavendish? Brownlee? Egy
kibaszott hajósinas?
– Amikor felvette, nem is sejtette?
– Draxről? Hogy a picsába sejtettem volna. Minek néz
engem? Nagy eretnek volt, persze, de nem tűnt rosszabbnak
egy átlagos grönlandi szigonyosnál, és sokkal jobbnak
néhánynál.
Sumner ránéz és bólint. Eszébe jut Joseph Hannah, és
hirtelen összeszorul a mellkasa.
– Valakinek meg kéne keresni – mondja. – Lehet, hogy
nekem. Talán még életben van.
Baxter a homlokát ráncolja, és a fejét ingatja.
– Henry Drax vagy halott, vagy Kanadában van már, és ha
engem kérdez, a kettő nagyjából ugyanaz. És maga sebész,
nem nyomozó. Mi dolga lenne gyilkost üldözni?
Baxter választ vár, de Sumner hallgat.
– Tegye túl magát Henry Draxen, Patrick – mondja Baxter
–, ahogy az összes többi dolgon túltette magát. Ez a
legbölcsebb, amit tehet. Az az ember így vagy úgy, de
hamarosan elnyeri a büntetését.
– Ha valaha látom, tudom, mit kell tennem.
– De nem fogja újra látni. Örökre elment, és mindketten
kurva hálásak lehetünk ezért.
Sumner bólint, a zsebébe nyúl az agyagpipáért és a
dohányzacskóért. Amikor Baxter látja, mit csinál, az
íróasztalhoz megy, és egy szivardobozzal tér vissza.
Mindketten vesznek egyet, és rágyújtanak.
– Állásra van szükségem – mondja Sumner. – Van itt egy
levél.
– Mutassa.
Sumner előveszi zsebéből a pap levelét, és Baxternek adja.
Baxter elolvassa.
– Ezzel a misszionáriussal telelt át?
Sumner bólint.
 – Az írja, hogy megmentette az életét.
– Megtettem, amit tudtam. Nagy része a szerencsén múlt.
Baxter összehajtja és visszaadja a levelet.
– Ismerek egy embert Londonban, egy sebészt. Gregorynak
hívják. James Gregory. Hallott már róla?
Sumner a fejét rázza.
– Jó ember – mondja Baxter. – Ő majd talál magának
valamit, ami fizet. Még ma írok neki. Éjszakára kiveszünk
magának egy ágyat a Pilgrim’s Armsban, aztán amikor
hallunk Gregory felől, vonatra tesszük magát. Egy magafajta
ember faszt se tud itt csinálni. A bálnavadászat úgy, ahogy
van, döglődik. Maga túl fiatal és túl okos Hullhoz. A
magafajtának Londonban a helye.
– Kérem a fizetésemet – mondja Sumner.
– Igen-igen, persze, megkapja. Hozom is, és amikor kifújta
magát a Pilgrimben, küldök Stevensszel fél liter jó brandyt
meg egy szép formás kurvát, hogy könnyebben visszaszokjon
a civilizált életbe.
Miután Sumner elmegy, Baxter ül az íróasztalnál, és
töpreng. Nyelve, melynek rózsaszín a széle és sárga a közepe,
úgy ficánkol a szájában, mintha minden ötletnek külön
zamata lenne, és ő sorban megízleli az összeset. Végül,
majdnem fél óra gondolkodás után feláll, gyorsan körülnéz,
mintha azt ellenőrizné, minden a helyén van-e, majd az
ajtóhoz megy, és kinyitja. Az árnyékos lépcsőfordulón nem
lefelé indul, mint általában, hanem felmegy a keskeny,
szőnyeg nélküli lépcsőn a padlásra. Felérve egyet kopog, majd
belép. Kicsi, meredek plafonú helyiségbe lép; a végén egy
orommal kiképzett körablak, a tető egyik oldalán pedig poros
tetőablak. A padlódeszkák szálkásak és lakkozatlanok, a
falakon nincs vakolás. A bútorzatot egy faszék és egy fémvázas
tábori ágy alkotják, a padlón üres brandysüvegek hevernek, és
van egy éjjeliedény csurig sötétbarna húggyal és lebegő
szardarabokkal. Baxter meggörnyedve, az orrát befogva az
ágyhoz megy, és felrázza a rajta fekvő férfit. A férfi morog és
dörmög, hosszan fingik, majd átfordul, és lassan kinyitja egyik
szemét.
– Halljuk – mondja.
– Nem lesz jó, Henry – válaszol Baxter. – Túl sokat tud,
amit meg nem tud, azt könnyedén összerakja. Épp csak
sikerült megakadályoznom, hogy egyből a rendőrségre fusson,
a kurva életbe.
Drax a szőnyegtelen padlóra lendíti a lábát, és felül. Ásít,
vakarózik.
– Nem tud a süllyesztésről – mondja. – Nem tudhat.
– Talán nem tudja, de sejti. Tudja, hogy valami nem
stimmelt. Mért fordult volna a hajó északnak, amikor az
összes többi fasz délnek ment?
– Ezt mondta?
– Ezt ám.
Drax az ágy alatt matat, talál egy majdnem üres brandys-
üveget, felhajtja.
– És mit mondott rólam?
– Esküdözik, hogy addig keresi, amíg meg nem találja. Azt
mondja, embert is felbérel, ha kell.
– Milyen embert?
– Kanadában. Hogy megkeresse magát. Hogy kövesse.
Drax megnyalja az ajkát, és a fejét rázza.
 – Nem talál meg.
– Nem fogja feladni. Az anyja sírjára esküdött. Én
mondtam neki, hogy mostanra már biztos meghalt, de nem
hitt nekem. Egy olyan ember, mint Henry Drax, nem hal meg
csak úgy, azt mondta, meg kell ölni.
– Megölni? Az csak egy kibaszott orvos.
– De a hadseregben szolgált, ne feledje. Delhi ostrománál.
Szerintem van benne spiritusz.
Drax belenéz az üres üvegbe, és szipákol. A bőre
vörösbarna, a szeme beesett. Baxter letörli a széket a
zsebkendőjével, és óvatosan leül.
– És most hun van? – kérdezi Drax.
– Kivettem neki egy szobát a Pilgrim’s Armsban. Küldök
hozzá egy kurvát, hogy lefoglalja, de még ma éjjel meg kell
csinálnunk, Henry. Nem késlekedhetünk. Ha reggel elmegy a
rendőrségre, ki tudja, milyen bajba kever minket.
– Egész nap ittam. Csináltassa meg azzal a lusta fasz
Stevensszel.
– Ilyesmit nem bízhatok Stevensre, Henry. Minden ezen
múlik, hát nem érti? Ha Sumner fecseg, egyikünk se kap több
pénzt. Magát felakasztják, engem dutyiba vágnak.
– Akkor mi a fasznak fizeti Stevenst?
– Stevens hasznos, de nincs ilyen tapasztalata, és nem ilyen
nyugodt, amikor nagy a tét. Ha ivott is pár csepp brandyt,
nem számít. Ha jól csinálja, nem lesz verekedés sem.
– A Pilgrimben akkor se lehet – mondja Drax. – Túl sokan
vannak.
– Akkor kicsaljuk. Az könnyű. Odaküldöm Stevenst egy
üzenettel. Valahol vár rájuk. Ahol magának jó.
 – Lenn a folyónál. A régi fatelepnél a Trippet Streeten, az
öntöde után.
Baxter bólint, és elmosolyodik.
– Nincs túl sok ilyen ember, mint maga, Henry. Soknak jár
a szája, de nagyon kevesen húzzák meg a ravaszt, amikor kell.
Drax kettőt pislog. A szája kinyílik, vastag nyelve mozog és
nyúlik, akár egy most születő, szem nélkül lény.
– Nagyobb részt kérek – mondja.
Baxter szipákol, halszálkás nadrágja combjáról lecsippent
egy pókhálódarabot.
– Ötszáz guinea-ben egyeztünk meg. Ez több, mint
amennyit Cavendishnek ajánlottam. Maga is tudja.
– De ez extra, nem? – mondja Drax. – Pluszmunkáért
pluszpénz jár.
Baxter elgondolkodik, majd bólint, és feláll.
– Akkor ötötven.
– A hat jobban hangzik, Jacob.
Baxter mondani akar valamit, de nem teszi. Draxre néz,
majd a zsebórájára.
– Legyen hat. De ez kurvára a teteje.
Drax elégedetten bólint, felemeli a lábát, és visszafekszik a
zsíros, szagos tábori ágyra.
– A hat a teteje, és ha azt a picsa Stevenst felküldené egy
üveg brandyvel, és közben kiürítené a húgyvödrömet, nagyon
hálás lennék.
Baxter lemegy az emeleti pihenőre. Vár egy pillanatot,
majd leszól Stevensnek, aki a folyosón ül kalapjával a térdén,
és az Intelligencer-t olvassa. Bemennek a dolgozószobába, és
Baxter int, hogy csukja be az ajtót.
 – Magánál van a revolver, amit adtam, és a golyók? –
kérdezi Baxter.
Stevens bólint. Baxter kéri, hogy mutassa meg, mire
Stevens előveszi a zsebéből, és leteszi az íróasztalra kettejük
közé. Baxter megvizsgálja, majd visszaadja.
– Van ma éjjelre egy feladatom magának. Nagyon figyeljen.
Stevens megint bólint. Baxter örömmel látja az
engedelmességét, kutyaszerű buzgóságát, hogy örömet
szerezzen neki. Bárcsak mind ilyenek volnának, gondolja.
– Éjfélkor megkeresi Patrick Sumnert a szobájában a
Pilgrim’s Armsban, és azt mondja neki, hogy sürgősen
kéretem a házamba. Mondja neki, hogy fontos hírem van a
Volunteer-ről, ami nem várhat reggelig. Ő nem ismeri a
várost, azt se tudja, hol a házam, követi magát, ahová csak
vezeti. Vezesse a folyó felé. Menjen fel a Trippeten, el az
öntöde mellett, a régi fűrésztelepig. Ha Sumner rákérdez,
mondja azt, hogy ez rövidebb út. Nem számít, hogy elhiszi-e,
csak valahogy vigye be oda. Henry Drax ott fog várni. Lelövi
Sumnert, és miután ő lelőtte Sumnert, maga lelövi őt.
Világos?
– Nem kell oda Drax – mondja Stevens. – Lelövöm az
orvost magam is.
– Nem az a cél. Nekem az kell, hogy Drax lője le Sumnert,
és maga Draxet. Miután lelőtte, tegye ezt a revolvert Sumner
kezébe, ürítse ki a zsebeit, Draxét is, aztán húzzon el onnan a
picsába.
– A mólón strázsáló rendőr meghallja – mondja Stevens.
– Úgy van, és biztos odarohan, és közben fújja azt a kurva
sípját. Amikor a fűrésztelepre ér, két halottat talál, mindegyik
kezében az a fegyver, ami a másikat megölte. Szemtanú sehol,
se semmi más jel. A zsekák majd a fejüket vakarják, aztán
elviszik a testeket a hullaházba, és várják, hogy valaki értük
menjen, de nem megy senki. És akkor mi lesz?
Stevensre bámul, de Stevens csak vállat von.
– Semmi nem lesz – mondja Baxter. – A világon semmi. Ez
benne a szép. Két ismeretlen ember megölte egymást. Van két
gyilkos, és van két áldozat. A bűntény megoldotta magát, én
végre megszabadulok Henry Draxtől, a fenyegetéseitől és a
zsarolásától, a förtelmes bűzétől.
– Szóval amikor lelőtte Sumnert, én lelövöm őt – mondja
Stevens.
– Mellbe, ne hátba. Ha hátba lövi, az kérdéseket vet fel. És
a jobb kezébe tegye a pisztolyt, ne a balba. Érthető?
Stevens bólint.
– Helyes. Most vigye fel neki ezt az üveg brandyt. Ha már
ott van, ürítse ki a vödrét, és ha beszél magához, ne
válaszoljon.
– Az a mocskos rohadék megérdemli, Mr. Baxter – mondja
Stevens.
– Kurvára meg.
 Huszonnegyedik fejezet

Drax az árnyékos fűrésztelep sarkában guggol. Egyik oldalt

egy nyitott raktárpajta, a túlsó végében rogyadozó tetejű,
rozoga kalyiba. A föld tele van üvegcserepekkel, összetört
rekeszekkel és deszkákkal. Drax zsebében van egy üveg
brandy; időnként kiveszi, megnyalja az ajkát, és iszik.
Ilyenkor, amikor rátör a szomjúság, és van elég pénz a
nadrágjában, egy hétig vedel anélkül, hogy levegőt venne.
Napi két-három üveggel. Vagy még többet. Nem szükség vagy
élvezet kérdése, nem akarásé vagy nem akarásé. A szomjúság
hajtja, vakon, könnyedén. Ma éjjel ölni fog, de nem a gyilkolás
foglalkoztatja elsősorban. A szomjúság sokkal mélyebb, mint
a harag. A harag gyors és éles, de a szomjúság hosszan tartó. A
haragnak mindig van vége, egy véráztatta finálé, de a
szomjúság feneketlen és határtalan.
Az üveget óvatosan a földre teszi a lába mellé, és ellenőrzi a
revolvert. Amikor kinyitja a tárat, a golyók kipotyognak a
földre, és káromkodva lehajol értük. Elveszíti az egyensúlyát,
oldalra tántorodik, majd visszanyeri az egyensúlyát. Amikor
ismét felegyenesedik, a fűrésztelep imbolyog a szeme előtt, a
hold biceg-bukdácsol az égen. Pislog és köp. A szája megtelik
hányással, de visszanyeli, a földről felveszi az üveget, és még
iszik. Egy golyót elveszített, de nem érdekes. Maradt még
négy, és csak egyre van szüksége, hogy megölje az ír orvost. Itt
marad a kapunál, és amikor azok besétálnak, golyót ereszt a
fejébe. Csak így. Se figyelmeztetés, se fecsegés. Ha az a picsa
Baxter vagy az idióta rabszolgája tökös lenne, megcsinálnák
maguk, de így Henry Drax végzi el helyettük. Ó, sokan
szövegelnek meg terveznek, esküdöznek meg ígérgetnek, de
nagyon kevés az olyan fasza legény, aki cselekszik is.
A holdat felhők fojtogatják, az udvaron az árnyékok
megsűrűsödtek és összeolvadtak. Leül egy hordóra, és
kibámul a bizonytalan, egyenetlen sötétbe. Még ki tudja venni
a kapu szélét, és a mellette futó fal tetejét. Amikor
férfihangokat hall, feláll, és lassan tesz egy lépést előre, majd
még egyet. A hangok erősödnek és élesednek. Felhúzza a
revolvert, felkészül a lövésre. A kapu nyikorog és befelé
megnyílik. Nézi, ahogy egymás mellett belépnek az udvarra,
két sötét alak, üresek és jellegtelenek, akár az árnyékok. Egy
fej, két fej. Hallja egy patkány visítását és futását, érzi
bensőjében a nagy szomjúságot. Vesz egy nagy levegőt, céloz,
majd lő. A sötétség egy pillanatra széthasad, elnyeli őt, aztán
újra kiköpi. A bal oldali férfi összerogy, és tompa puffanással
elterül a gerendákon. Drax leereszti a revolvert, meghúzza a
brandyt, majd előrelép ellenőrizni, hogy teljesen meghalt,
vagy késsel kell befejezni a dolgot. Leguggol a test fölé, és
meggyújt egy kénes gyufát. Nézi, ahogy a sárga láng
megnyúlik a kezében, majd hátraguggol a sarkára, és
káromkodik.
 Stevens, a mindenes fekszik holtan előtte. A rossz embert
lőtte le, ennyi az egész. Feláll és körülnéz. Sumner nem rohant
ki a kapun, ezt tudja, a falak pedig túl magasak, és üvegcserép
van a tetejükön. Itt kell még lennie az udvarban.
– Itt van, doktor úr? – kiáltja. – Mért nem lép elő? Ha el
akar kapni, itt az alkalom. Ennél jobb sose lesz. Nézze, még a
fegyvert is leteszem. – Leteszi a pisztolyt a földre maga elé, és
felemeli a kezét. – Fair harcot ajánlok. Nincs fegyverem, és
már van bennem pár pohár, hogy egyenlőbb legyen a
küzdelem.
Elhallgat, és megint körülnéz, de a sötétségből nem érkezik
felelet, nincs jele semmiféle mozgásnak.
– Ugyan már, tudom, hogy ott van – kiáltja. – Ne legyen
mán szégyenlős. Baxter azt mondja, el akar engem kapni, fel
akar bérelni egy embert, hogy megkeressen Kanadába, de itt
vagyok maga előtt. Teljes életnagyságban, a kurva életbe.
Mért nem ragadja meg az alkalmat, ha már kínálkozik?
Vár még pár másodpercet, majd fogja a pisztolyt, és a
kalyiba felé indul a telep végében. Amikor elég közel ér, hogy
belásson, megáll. Van egy ablak elöl, és egy kisebb oldalt.
Mindkettőt betörték, zsalu nincs. Biztos benne, hogy a lövést
meghallották; ha gyorsan nem öli meg az orvost, késő lesz, és
akkor lőttek a nagy szerencséjének. De hová lett ez az agyafúrt
fasz? Hol bujkál?

A kalyibában Sumner két kézzel markol egy rozsdás

fűrészpengét. Magasra emelve, felhúzott vállal tartja és vár.
Amikor Drax átlép a küszöbön, keményen, lapos ívben
előrelendíti. A recés penge a kulcscsont felett ér célba. Forró
artériás vér spriccel, hosszú, undorító gurgulázás hallatszik.
Drax egy pillanatig áll, mintha várna még valamire, valami
jobbra, aztán hátraesik az ajtófélfának. A feje oldalra csuklik.
A recés seb úgy ásít, akár egy másik száj. Sumner gondolkodás
vagy lelkiismeret-furdalás nélkül, mintha álmában
cselekedne, visszarántja a fűrészpengét, majd még mélyebbre
nyomja. A félig lefejezett Drax arccal zuhan a kinti fekete
mocsokba; pisztolya a kalyiba padlójára koppan. Sumner egy
pillanatig bámul, elborzad a teljesítménye valóságán, majd
felkapja a pisztolyt, és átrohan a telep udvarán.
A keskeny utca néma sötétjében hirtelen óriásinak,
felfúvódottnak érzi magát, mintha remegő teste kétszeresére
dagadt volna. Visszaindul a város felé, egyenletes tempóban,
nem rohan, nem néz hátra. Az útjába eső első két kocsmával
nem törődik, de a harmadikba belép. Egy férfi zongorázik, egy
holdvilágképű nő énekel. Az összes asztal és pad foglalt, hát
keres egy széket a bárpultnál. Rendel egy négypennys sört,
megvárja, amíg a keze remegése megszűnik, akkor felhajtja,
majd kér még egyet. Amikor pipára akar gyújtani, nem bír a
gyufával, és amikor megint próbálkozik, ugyanaz történik.
Feladja, és visszateszi a pipát a zsebébe, Drax revolvere mellé.
A csapos figyeli, de nem szól semmit.
– Kéne a vasúti menetrend – mondja neki Sumner. – Van
itt olyan?
A csapos a fejét rázza.
– Melyik vonat érdekli?
– Amelyik a leghamarabb indul.
A csapos a zsebórájára néz.
 – A postavonat mostanra már elmehetett. A következő
reggel jön.
Sumner bólint. A nő elkezdi énekelni a „Bolygó hollandi”-t,
és a sarokban dominózó férfiak beszállnak a refrénnél. A
csapos mosolyog, és a fejét ingatja a lármán.
– Ismer egy Jacob Baxter nevű embert? – kérdezi tőle
Sumner.
– Mindenki ismeri Baxtert. Gazdag disznó, a Charlotte
Streeten lakik, huszonhetes szám. Régebben a bálnavadászat
érdekelte, de most a kőolaj meg a petróleum, azt mondják.
– Mióta?
– Amióta két hajója elsüllyedt a Baffin-öbölben a legutóbbi
évadban, és a biztosítók kifizették. A bálnavadászat amúgy is
haldoklik, pont időben szállt ki. Jacob Baxter nem esett a feje
lágyára, annyit mondhatok.
– Mennyit kapott a hajókért?
A csapos vállat von.
– Azt mondják, jó sokat. Adott belőle az árváknak meg az
özvegyeknek, de így is jó sokat megtartott magának, nyugodt
lehet.
– És most petróleum meg olaj?
– A petróleum olcsó és sokkal tisztábban ég, mint a
bálnaolaj. Én is azt használom.
Sumner lenéz a kezére, sápadt szürke és vérfoltos a bárpult
sötét fáján. Szeretne elmenni, itt hagyni mindent, de forró,
állatias nyomást érez az arcán és a mellkasában, mintha egy
lény növekedne benne mind nagyobbra, ami kapar, mert ki
akar jönni.
– Milyen messze van ide a Charlotte Street?
 – A Charlotte Street? Nem olyan messze. Elmegy a sarokig,
a metodista templomnál balra fordul, és csak megy tovább.
Ismeri Mr. Baxtert, ugye?
Sumner a fejét rázza. Talál egy shillinget a zsebében, áttolja
a pulton, és legyint a visszajáróra. Ahogy kifelé megy, a nő
belekezd a „Scarboro homokjá”-ba, és a férfiak folytatják a
játékot.
Baxter háza előtt lándzsahegyű kerítés van, öt kőlépcső
vezet fel az ajtóig. Az ablakok zsaluit behúzták, de a
szemöldökfa felett fényt lát. Meghúzza a csengő zsinórját, és
amikor a cseléd ajtót nyit, megmondja a nevét és hogy Mr.
Baxterhez jött sürgős ügyben. A nő tetőtől talpig végigméri,
egy pillanatig gondolkodik, majd szélesebbre tárja az ajtót, és
utasítja, hogy az előtérben várakozzon. Az előtérnek
kátrányszappan és fafény illata van; van egy bálnacsont
kalaptartó, egy rokokó tükör, két kínai váza. Sumner leveszi a
kalapját, és ellenőrzi, hogy Drax pisztolya még a zsebében
van-e. Egy másik helyiségben negyedet üt egy óra.
Csizmasarok kopog a csempén.
– Mr. Baxter a dolgozószobájában fogadja – mondja a
cseléd.
– Várt engem?
– Nem tudnám megmondani.
– De a nevem hallatán nem riadt meg?
A cseléd homlokát ráncolja, és vállat von.
– Megmondtam neki, amit kért, ő meg azt mondta,
kísérjem a dolgozóba. Én ennyit tudok.
Sumner bólint és megköszöni. A cseléd elvezeti a széles
mahagónilépcső előtt egy szobába a ház hátsó részén. Be akar
kopogni, de Sumner a fejét rázza, és int, hogy menjen.
Megvárja, amíg a lány felmegy, akkor előveszi a revolvert a
zsebéből, és ellenőrzi, hogy van-e még golyó a tárban.
Elfordítja a réz kilincsgombot, és belöki az ajtót. Baxter egy
széken ül a tűznél. Fekete bársonyszmokingot visel, és hímzett
papucsot. Az arca éber, de nem gondterhelt. Amikor fel akar
állni, Sumner megmutatja neki a revolvert, és mondja, hogy
maradjon, ahol van.
– Nem kell a fegyver, Patrick – rója meg Baxter. – Nincs rá
szükség.
Sumner beteszi az ajtót, és belép a szoba közepére.
Kétoldalt könyvespolcok, a padlón egy medvebőr, a kandalló
felett tengeri tájkép és két keresztbe tett szigony.
– Azt majd én döntöm el, nem maga.
– Talán. Csak baráti javaslat. Akármi történt is ma éjjel,
biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani fegyverek
nélkül.
– Mi volt a terve? Mit akart, hogy mi történjen a
fűrésztelepen?
– Milyen fűrésztelepen?
– Az embere, Stevens halott. Ne játssza a hülyét, a kurva
életbe.
Baxter szája egy pillanatra kinyílik. A tűzbe pillant, kettőt
köhög, majd kortyol egy kis bort. Az ajka vékony és nedves, az
arca színtelen, kivéve a halványkék orrát és a repedt erek
firkálmányát mindkét orcáján.
– Hadd magyarázzak meg valamit, Patrick, mielőtt
elhamarkodott következtetésre jut. Stevens jó ember volt,
készséges, hűséges, fogékony, de van olyan ember, akit nem
lehet irányítani. Ez az igazság. Aki túl gonosz és túl hülye. Aki
nem fogad el utasítást, nem hagyja, hogy vezessék. Például
egy olyan ember, mint Henry Drax, nagy veszélyt jelent
mindenkire a környezetében; nem érti a közösség érdekének
elvét; nem engedelmeskedik senkinek, csakis saját magának
és a saját gonosz vágyainak. Amikor egy magamfajta ember,
egy üzletember, akinek van józan esze, felfedezi, hogy ilyen
veszélyes és engedetlen faszt alkalmaz, az egyetlen kérdés az:
hogyan tudok megszabadulni tőle, mielőtt elpusztít engem és
mindent, amiért dolgoztam?
– Akkor mért kevert bele engem is?
– Rossz húzás volt, Patrick, elismerem, de sarokba voltam
szorítva. Amikor Drax egy hónapja visszatért, úgy gondoltam,
bevonom a terveimbe. Tudtam, hogy veszélyes, de azt hittem,
azért hasznát vehetem. Természetesen itt hibáztam. Az
elejétől voltak kétségeim, de amikor megkaptam a maga
levelét Lerwickből, megértettem, hogy egy szörnyeteghez
láncoltam magam. Tudtam, hogy meg kell válnom tőle,
mielőtt még jobban a húsomba mélyeszti a fogát. De hogyan?
Tudatlan barom, de nem ostoba. Óvatos és körmönfont, a
puszta élvezetért képes ölni. Egy ilyen vadállatnál nem
használ az érv vagy a beszéd. Ezt maga is nagyon jól tudja.
Erőt kell alkalmazni, sőt erőszakot, ha muszáj. Rájöttem, hogy
csapdát kell neki állítanom, elcsalni és meglepni, és úgy
gondoltam, magát használom csalinak. Ez volt a terv.
Elkapkodott és téves elképzelés volt, most már látom. Nem
lett volna szabad magát használnom, és ha Stevens meghalt,
ahogy mondja…
Felvonja a szemöldökét, és vár.
 – Stevens tarkólövést kapott.
– Drax volt?
Sumner bólint.
– És hol van most az az aljas rohadék?
– Megöltem.
Baxter lassan bólint, és ajkát biggyeszti. Lehunyja a szemét,
majd újra kinyitja.
– Van magában kurázsi. Már egy orvoshoz képest.
– Vagy ő, vagy én.
– Iszik velem egy pohár bort? – kérdezi Baxter. – Vagy leül
legalább?
– Maradok, ahol vagyok.
– Jól tette, hogy idejött, Patrick. Én segíthetek.
– Nem a segítségéért jöttem, a kurva életbe.
– Akkor miért? Remélem, nem azért, hogy engem is
megöljön? Mit érne el vele?
– Szerintem nem csak csalétek voltam. Maga meg akart
öletni.
Baxter a fejét rázza.
– Miért tennék ilyesmit?
– Cavendishsel elsüllyeszttette a Volunteer-t, és Drax meg
én vagyunk az egyetlenek, akik tudják vagy sejtik. Drax lelő
engem, aztán Stevens lelövi Draxet, és minden szál el van
varrva. Csak éppen nem sikerült. Balul sült el.
Baxter oldalt billenti a fejét, és megvakarja az orrát.
– Jól vág az esze, de nem erről van szó, egyáltalán nem.
Most figyeljen, Patrick, nagyon figyeljen arra, amit mondok.
Az a helyzet, hogy két ember holtan fekszik azon a
fűrésztelepen, és egyikük a maga keze által halt meg.
Szerintem igencsak rászorul a segítségemre.
– Ha elmondom az igazat, nem kell félnem a törvénytől.
Baxter horkant.
– Ugyan már, Patrick, maga nem olyan ártatlan és
gyermeteg, hogy ezt elhiggye. Tudom, hogy nem. Maga világi
ember, ahogyan én is. Természetesen előadhatja a
rendőrségen az elméleteit, de én évek óta ismerem a
békebírót, és nem lennék benne biztos, hogy elhiszi.
– Egyedül én maradtam élve a legénységből, csak én
tudom.
– Igaz, de ki is maga pontosan? Egy tisztázatlan előéletű ír.
Nyomozás indulna, Patrick, a múltjában vájkálnának,
utánanéznének az Indiában töltött idejének. Elismerem,
kényelmetlen helyzetbe tud hozni engem, de ezt én is
megtehetem magával, sokkal inkább, ha akarom. Ilyesmire
akarja pazarolni az energiáját és az idejét? És miért? Drax
már nem él, és mindkét hajó elsüllyedt. Nem támad fel több
rohadék, azt megígérhetem.
– Lelőhetem itt és most.
– Kétségtelenül megtehetné, de akkor két gyilkosság
száradna a lelkén, és mit érne el vele? Használja a fejét,
Patrick. Itt a lehetőség, hogy mindent maga mögött hagyjon,
hogy újrakezdje. Az életben hányszor kap az ember ilyen
értékes lehetőséget? Nagy szolgálatot tett azzal, hogy megölte
Henry Draxet, akárhogy is történt, és boldogan megfizetem a
munkáját. Adok ötven guinea-t, maga leteszi a pisztolyt,
kisétál a házból, és nem néz vissza.
Sumner nem mozdul.
 – Reggelig nincs vonat – mondja.
– Akkor vigye az egyik lovamat. Magam nyergelem fel.
Baxter elmosolyodik, majd feláll, és lassan egy nagy vasszéf
felé indul, ami a dolgozószoba egyik sarkában áll. Kinyitja,
kivesz egy barna vászonerszényt, és Sumnernek adja.
– Ötven aranyguinea. Menjen el Londonba. Felejtse el a
kibaszott Volunteer-t, felejtse el Henry Draxet. Az már nem a
valóság. Most már a jövő számít, nem a múlt. És ne aggódjon
a fűrésztelep miatt sem. Majd kitalálok egy mesét, ami
másfelé vezeti őket.
Sumner a kezében tartott erszényre néz, egy ideig a súlyát
méricskéli, de nem felel. Azt hitte, ismeri a saját korlátait, de
most minden megváltozott: a világ elszabadult, sodródik.
Tisztában van vele, hogy gyorsan kell cselekedni, csinálnia
kell valamit, mielőtt a világ visszaváltozik, mielőtt
megkeményedik körülötte, és bezárja. De mit?
– Akkor megegyeztünk? – kérdezi Baxter.
Sumner leteszi az erszényt az asztalra, és a nyitott széf felé
néz.
– Adja ide a többit, és akkor békén hagyom.
Baxter a homlokát ráncolja.
– Milyen többit?
– Mindent, ami a széfben van. Minden kibaszott pennyt.
Baxter könnyedén elmosolyodik, mintha vicc lenne.
– Ötven guinea szép summa, Patrick. De boldogan adok
még húszat, ha igazán szükségét érzi.
– Az egészet akarom. Akármennyi van benne. Mindent.
Baxter mosolya lehervad, bámul.
– Szóval azért jött, hogy kiraboljon? Erről van szó?
 – A fejemet használom, ahogy tanácsolta. Igaza van, az
igazság már nem segít, de egy rakás pénz igen.
Baxter a homlokát ráncolja. Az orrcimpája remeg, de nem
mozdul a széf felé.
– Nem hiszem, hogy megölne a saját házamban. Nem
hiszem, hogy elég tökös hozzá.
Sumner a fejére szegezi a pisztolyt, és felhúzza a kakast.
Van, aki a haláltól elgyengül, mondja magában. Van, aki
erősnek indul, aztán elpuhul. De az nem én vagyok. Már nem.
– Most öltem meg Henry Draxet egy törött fűrészpengével.
Azt hiszi, hogy golyót ereszteni a fejébe akkora megerőltetés
lenne?
Baxter álla megfeszül, sóvár szeme oldalra gördül.
– Fűrészpengével?
– Fogja azt a bőrtáskát – mutatja a pisztollyal Sumner –, és
töltse tele.
Egy pillanat múlva Baxter teszi, amit mondott. Sumner
ellenőrzi, hogy tényleg kiürült-e a széf, majd utasítja Baxtert,
hogy forduljon arccal a falnak. Zsebkésével levágja a függöny
szaténzsinórját, a háta mögött összekötözi Baxter kezét, majd
szalvétát töm a szájába, és a kravátlijából szájpecket csinál.
– Most vigyen az istállóhoz. Vezessen.
Végigmennek a hátsó folyosón, be a konyhába. Sumner
kinyitja a hátsó ajtót, és kilépnek a díszkertbe. Kavicsos
ösvények és emelt virágágyások, halastó és öntöttvas
szökőkút. Lökdösi előre Baxtert. Elmennek egy melegház és
egy rácsos kis lak mellett, amit puszpáng szegélyez. Amikor az
istállóhoz érnek, Sumner kinyitja az oldalsó ajtót, és beles.
Három fa lóállás, a szerszámkamrában árak, kalapácsok és
munkapad. Az ajtó közelében egy polcon olajlámpás. Belöki
Baxtert a sarokba, meggyújtja a lámpást, majd fog egy kötelet,
és az egyik végére hurkot köt. A hurkot Baxter nyakába
akasztja, és összeszorítja, amíg ki nem dülled a férfi szeme,
akkor a kötél másik végét egy ászokfára veti. Addig húzza,
amíg Baxter hímzett papucsának zergebőr talpa épp csak éri a
koszos deszkákat, akkor egy szögre tekeri a falban. Baxter
nyög.
– Maradjon nyugodtan, és reggel még életben találják –
mondja neki Sumner. – Ha vergődik vagy kiabál, talán nem
lesz olyan jó vége.
Három ló van az istállóban: két fekete, fiatal és életteli, meg
egy öreg szürke. Kihozza a szürkét, felnyergeli. Amikor
horkant és dobog, megdörgöli a nyakát, és addig dúdol neki,
amíg kicsit el nem csendesedik. Leveszi az olajlámpa lángját,
aztán kinyitja a nagyajtót, és egy pillanatot vár, óvatosan fülel
és figyel. Hallja a szél vinnyogását és mormolását a fák között,
egy macska sziszegését, de semmi fenyegetőbbet. Az istállósor
üres: fény szivárog a gázlámpákból az árnyékos égre. A táskát
fellendíti a ló marjára, és a csizmáját a kengyelbe dugja.

A hajnal harminc kilométerre északra találja. Megállás

nélkül vág át Driffelden. Gortonnál megáll, megitatja a lovat
egy kis tóból, aztán megy tovább a félhomályban
északnyugatnak, át bükk- és platánerdőkön, keresztül száraz
völgyeken. Ahogy világosodik az ég, felszántott földek
jelennek meg kétoldalt, mély árkaikban világosabb
mészkőfoltok derengenek. A gubancos sövényeket száraz
csalán, búzavirág és bogáncs szövi át. Dél felé jár az idő,
amikor eléri a Wolds-dombság meredek északi lejtőit, és
ereszkedni kezd a lenti síkság felé. Már éjszaka van, mire
Pickering városkába ér, a kék-fekete ég csupa csillag, ő pedig
kába, és émelyeg az éhségtől meg a kialvatlanságtól. Talál egy
béristállót a lónak, és a mellette lévő fogadóban kivesz egy
szobát. Amikor kérdezik, azt mondja, Peter Batchelornak
hívják, és Yorkból tart Whitbybe a nagybátyjához, aki
megbetegedett, talán haldoklik.
Aznap éjjel úgy alszik, hogy Drax pisztolyát szorongatja a
jobbjában, a bőrtáskát pedig a vaságy alá dugja. Kora reggel
zabkását és májat eszik, uzsonnára visz magával egy
kenyérserclit zsírral. Hat-hét mérföld után az út elkezd
emelkedni, fenyőligetek és elvadult legelők között halad. A
sövények foghíjasodnak, majd eltűnnek, a fű átadja helyét
rekettyének és saspáfránynak; a táj egyre zordabb és üresebb.
Hamarosan a lápvidéken halad. Körös-körül sötét szélű
felhőkontinensek lógnak lila, barna és zöld fátlan hullámvidék
felett. A megélesedett levegőt csípős hűvösség hatja át. Ha
Baxter küld is embereket a keresésére, szinte biztos, hogy ide
nem, legalábbis nem azonnal: talán nyugatra vagy délre
Lincolnshire-be, de ide nem, még nem. Még van egy napja,
úgy véli, mielőtt a hír elér Hullból Pickeringbe, ami elegendő
idő, hogy kiérjen a tengerpartra, és találjon egy hajót keletre
Hollandiába vagy Németországba. Amikor Európába ér,
Baxter pénzét felhasználva eltűnik, másvalaki lesz. Új nevet és
új foglalkozást választ. Minden, ami korábban volt, feledésbe
merül, mondja magának; minden, ami eddig tovább élt, el lesz
törölve.
 A felhők összezáródnak és elsötétednek; nekiered és
kitartóan esik. Találkozik egy fuvarossal, aki juhokat visz a
piacra, és megállnak diskurálni. Sumner megkérdezi, milyen
messze van Whitby, mire a fuvaros őszes állát vakarja, és úgy
ráncolja a homlokát, akárha ravasz kérdés lenne, aztán kiböki,
hogy szerencséje lesz, ha sötétedés előtt odaér. Pár mérföld
múlva Sumner lefordul a Whitby felé vivő útról, és
északnyugatnak tart Goathland és Beck Hole felé. Az eső eláll,
az ég sápadt nyári kékre vált. Az úthoz közeli lejtőkön a lila
hanga foltos és kiégett, messzebb fák és bokrok gyűlnek a
nedves mélyedésekbe. Sumner megeszi a zsíros kenyeret, és
barna, tőzeges vizet iszik egy patakból. Átvág Goathlanden,
továbbmegy Glaisdale felé. A láp rövid időre visszaváltozik
mezővé, amit saspáfrány, csillaghúr és bodza övez, majd újra
emelkedik és újra lapos meddőség lesz. Aznap éjjel Sumner
dideregve alszik egy félig összedőlt pajtában, reggel lóra ül, és
megy tovább északnak.
Amikor Guisborough szélére ér, megáll egy istállónál,
eladja a lovat meg a nyerget az értékének feléért, aztán fogja a
táskát, és besétál a városba. A vasútállomás közelében egy
újságosnál vesz egy newcastle-i Courant-t, és a peronon
elolvassa. A hulli gyilkosság és a rablás fél hasábot tesz ki a
második oldalon. Az ír Patrick Sumner volt katonát nevezik
meg bűnösként, és leírják az ellopott lovat, említenek egy
tetemes jutalmat, amit Baxter ajánl fel annak, aki hasznos
információval szolgál. Az újságot összehajtva a padon hagyja,
és felszáll a következő Middlesbrough-ba tartó vonatra. A
fülkében korom- és hajolajszag van; két nő beszélget
összebújva, a túlsó sarokban egy férfi alszik. Megbillenti a
kalapját a nők felé, és mosolyog, de nem szól. Térdére emeli a
bőrtáskát, és érzi megnyugtató súlyát.

Aznap este idegen hangok keresésére indul. Megy a dokk

mentén egyik ivóból a másikba, és hallgatja őket: orosz,
német, dán, portugál. Olyasvalaki kell neki, aki okos,
gondolja, de nem túl okos; kapzsi, de nem túl kapzsi. A Baltic
Tavernben a Commercial Streeten talál egy svéd kapitányt,
akinek a briggje reggel indul Hamburgba szénnel és vassal
megrakodva. Széles az arca, vörös a szeme, a haja olyan szőke,
hogy szinte fehér. Amikor Sumner azt mondja neki, egy
priccsre van szüksége, és fizet érte bármennyit, a svéd
kétkedve végigméri, elmosolyodik, majd megkérdezi, hány
embert ölt meg.
– Csak egyet – feleli Sumner.
– Csak egyet? És megérdemelte?
– Én azt mondanám, nagyon is.
A svéd nevet, és a fejét rázza.
– Az enyém kereskedőhajó. Sajnálom. Nincs helyem
utasoknak.
– Akkor hadd dolgozzam. Meg tudok húzni egy kötelet, ha
kell.
A svéd megint a fejét rázza, és kortyol a whiskyből.
– Nem lehet – mondja.
Sumner pipára gyújt, és mosolyog. Feltételezi, hogy ez a
határozottság csak színház, a svéd így akarja feltornászni az
árat. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy a svéd
olvashatta-e a Courant-t, de nem tartja valószínűnek.
 – Különben ki maga? – kérdezi a svéd. – Honnan jön?
– Az nem számít.
– De van útlevele? Iratai? Hamburgban kérik.
Sumner elővesz egy aranypénzt a zsebéből, és áttolja az
asztalon.
– Nekem ez van.
A svéd felvonja sápadt szemöldökét, és bólint. A részeg
lárma felduzzad körülöttük, majd leereszt. Ajtó nyílik, a füstös
levegő megborzong a fejük felett.
– Szóval gazdag embert ölt meg?
– Nem öltem meg senkit – mondja Sumner –, csak
vicceltem.
A svéd az aranyra néz, de nem veszi el. Sumner hátradől és
vár. Tudja, hogy a jövő közel van: érzi a rángatását, a
terpeszkedését, a derengő ürességét. A perem legszélén áll,
készen, hogy lelépjen.
– Szerintem talál valakit, aki elviszi, ha elég jól megfizeti –
mondja végül a svéd.
Sumner kivesz még egy pénzt, és leteszi az első mellé. A két
arany sárgán kacsint a hunyorgó gázfényben, a nedves, sötét
asztallapon úgy fénylenek, akár egy szempár. A svédre néz, és
mosolyog.
– Szerintem találtam – mondja.
 Huszonötödik fejezet

Egy verőfényes reggel egy hónappal később ellátogat a berlini

Zoologischer Garten-be. Immár szépen borotvált, új ruhatára
és új neve van. Sétál a kavicsos ösvényen, pipázik, időnként
megáll és nézi az állatokat, ahogy ásítanak, szarnak és
vakaróznak. Az ég felhőtlen, és az alacsony őszi nap széles és
melengető. Lát oroszlánokat, tevéket, majmokat; figyel egy
kisfiút matrózruhában, aki egy magányos zebrát etet. Dél felé
jár az idő, már kezdi elveszíteni az érdeklődését, amikor
észreveszi a medvét. A ketrec, amiben áll, nem szélesebb,
mint egy hajó fedélzete. Az egyik végén van egy ólommal
bélelt gödör tele vízzel, a hátsó falban alacsony tégla boltív
vezet egy szalmával leterített barlangba. A medve hátul áll, és
közömbösen néz előre. A szőre ápolatlan, lapos és sárgás; az
orra foltos és kopott. Ahogy Sumner figyeli, egy család érkezik
és áll meg mellette a korlátnál. Az egyik gyerek megkérdezi
németül, hogy ez oroszlán vagy tigris, és a másik gyerek
kineveti. Kicsit veszekednek, aztán az anya leszidja és
elhallgattatja őket. Amikor a család elmegy, a medve még vár
kicsit, majd lassan előrecsoszog, feje ide-oda ráng, akár egy
varázsvessző, súlyos lába finoman csoszog a betonpadlón. A
ketrec elejéhez érve átdugja orrát a fekete rácsok között,
amennyire csak bírja, amíg keskeny farkasszerű arca alig egy
méterre van Sumnertől. Szimatolja a levegőt, rábámul, szúrós
szeme keskeny kapu, ami egy nagyobb sötétségbe nyílik.
Sumner elfordulna, de nem tud. A medve tekintete rabul ejti.
Az állat horkant, nyers lehelete Sumner arcát és ajkát éri. Egy
pillanatra félelem fogja el, majd a nyomában, ahogy a félelem
elfakul és erejét veszti, váratlanul belesajdul a magány és a
szükség.

VÉGE