Cecilia

- Nagyon nagy terveim van veletek, lányok. – mondta apa a dolgozószobájában, a hatalmas asztala
mögött ülve. Én és három testvérem vigyázz állásban álltunk és vártuk, hogy megtudjuk, miért
hívatott minket ide, pont ma, mikor Mr. White idelátogat és anyának kéne segítenünk, hogy minden
rendben legyen a fogadására. Kicsit a ruhám is fojtogatott, amit kötelező viselnünk, mikor Mr. White
jön. Ez egy hófehér, nyaktól földig érő gyönyörű selyemruha, de a vállfán jobban tetszett, mint
magamon. Megszoktam már, hogy a többség meztelenül, vagy erősen hiányos öltözetben mászkál, és
kényelmesebbnek is éreztem úgy.
- Hamarosan kijárjátok a harmadik fázist és végre a negyedikbe léptek, ahol végre pénzt látok
belőletek. És ha már nem lesztek ennyire újak én is kipróbálhatom mibe fektettem annyi pénzt és
energiát. Majd pedig, ha Mr. White is rábólint, gyönyörű és drága kisbabákat is adtok nekem. –
mondta kéjes vigyorra az arcán, amitől végigfutott a hátamon a hideg.
- Gyere ide, Cecilia. – nyújtotta ki felém a kezét és hátrébb gurult a székkel az asztaltól.
Természetesen gondolkodás nélkül elindultam felé és a kezébe helyeztem az enyém, majd hagytam,
hogy az ölébe ültessen. – Mutasd meg, mit tanultál a tegnapi órán.
Tegnap a csókolózást tanultuk és Tom bácsikám szerint nagyon ügyes voltam, így bátran hajoltam
oda apuhoz, hogy megcsókoljam. Tudom, hogy szerinte is ügyes voltam, mert éreztem, ahogy
megkeményedik a fenekem alatt és még egy elégedett nyögés is elhagyta a száját.
- Ezt már szeretem. Na, jól van, ma nagyon fontos, hogy jók legyetek, nem szeretnék csalódni
bennetek. Menjetek a többiekhez. – utasított, majd mikor lecsúsztatott az öléből még megfogta a
fenekem mielőtt rácsapott volna, hogy induljak.
Ilyenkor mindig vegyes érzelmek kerítenek hatalmukba. Egyrészt büszke vagyok rá, hogy ügyesnek
tartott, de mégis kissé feszélyezett is a viselkedése. Odakint már minden a helyén volt, a lányok már a
fal mellett sorakoztak a nappaliban és várták, hogy megérkezzen Mr. White.
Gyönyörű és hatalmas otthonunk volt. Minden helység tágas volt és elegánsan berendezett. Volt
olyan szoba, amin hét lánynak is osztoznia kellett, mégis bőven volt hely mindenkinek. Én a
szerencsésebbek közé tartozom, mert a mi fázisunkban csak négyen vagyunk ezért a mi szobánk
különösen tágas és mind hatalmas ágyakban alszunk. Igaz néha átmászok Emiliához, mert jobban
szeretünk együtt aludni, de már kétszer is lebuktunk és nem volt elég, hogy anya elvert bennünket,
de apa egy hét büntetést is kiszabott ránk, amit a pince egy sötét, üres szobájában kellett töltenünk
és ahol enni is alig kaptunk.
Hat bácsikánk és hat nénikénk is ott voltak már a nappaliban, a kanapén ültek, anya pedig az utolsó
tálca ételt vitte az ebédlőasztalra.
- Gyerünk, lányok, álljatok ti is a sorba. – mondta, mikor felpillantott az asztalról.
- Imádom, mikor ez a ruha van rajtatok. Beindulok tőle. – mondta Peter bácsi, miközben az idősebb
lányokat vizslatta.
- Még bírd ki egy kicsit Peter. – szólt rá anya kedvesen.
- Már igazán jöhetne, minden alkalommal elkésik. – bosszankodott Peter bácsi, de ki se mondta már
csengettek is az ajtónál. Anya sietett kinyitni, és apa is előbújt a dolgozó szobájából. Sosem értettem,
hogy lehetnek egy pár. Apa kövér, szőrös, nem túl jóképű férfi és erősen izzad is. A bőre hófehér, a
haja pedig mézszőke és a fejére lapul. Míg anyunak tökéletes testalkata és bájos arca van, amit a
gyönyörű gesztenyebarna haja keretez.
- Üdvözlöm Mr. White. Örülök, hogy eljött. – köszöntötte őt anya udvariasan, majd oldalra lépett az
ajtóból, hogy beengedje őt.
- Köszönöm Olivia, mindig öröm ide jönni. – mondta túlcsorduló jókedvvel, majd anya derekára tette
a hatalmas kezét és szorosan magához ölelte. Mr. White nagyon magas volt, izmos és jóképű, pedig
már rég volt fiatal. Amennyire megtudom saccolni az ötvenes évei elején járhat. Anya nem
ellenkezett, de tudtam, hogy nem élvezi a helyzetet. Néhány másodperc múlva Mr. White engedett a
szorításon, majd anya fenekén végig simítva ment arrébb, hogy köszöntse apát is
- Szia, Adam! Jó híreket hoztam. Azt hiszem, örülni fogsz.
- David, én mindig örülök, amikor jössz. – mondta apa behízelgő hangon.
- Ó és a gyönyörű leányzók is itt vannak. – fordult felénk, mire azonnal néma csend telepedett a
házra. Felénk sétált és szép lassan mindenkit alaposan ellenőrzött. A kicsiken gyorsan ment végig,
szinte csak egy pillantásra méltatta őket, de nálunk már jobban elidőzött. Emilia velem egyidős volt,
10 éves, így közvetlen mellettem állt. Hófehér bőre volt és ébenfekete haja. A legszebb lány volt, akit
valaha láttam, pedig a többiek is meseszépek.
- Hogy is hívnak? – kérdezte őt.
- Emilia. – felelte remegő hangon, mire Mr. White egy hirtelen pofonnal reagált. Emilia arca egy
pillanatra eltorzult a fájdalomtól, de azonnal összeszedte magát és újra felvette az egyenes
testtartást.
- Próbáld újra. – utasította szigorúan.
- Emilia, uram. – mondta remegő hangon, de sírni nem mert.
- Emilia, nem szeretek kárt tenni az árumban, az ilyesmi nagyon feldühít.
- Bocsásson meg, uram, nem fordul elő még egyszer. – ígérte gyorsan.
- Hiszek neked, de ma a vacsoránál jóvá fogod ezt tenni.
Mi még sosem vehettünk részt a közös vacsorán, így meglepett ez a kijelentés és titkon reméltem én
is mehetek, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi olyan különleges ezen az estén. De nem volt
időm ezen gondolkozni, mert Mr. White már hozzám is lépett. Két ujja közé fogta az államat, majd
jobbra és balra fordította a fejem, ahogy nézegetett.
- Adam, ezek a lányok gazdaggá fognak tenni minket. – mondta elégedetten.
- Igen, én is pontosan így gondolom. – felelte apa és szinte láttam, ahogy összedörzsöli a tenyerét.
A nagyobbakhoz érve Mr. White már alaposabb volt megfogta a mellüket, a feneküket, de még a
lábuk közé is benyúlt néhánynak.
- Ma te fogsz velem vacsorázni, Flora. És persze Emilia is csatlakozik, hogy kiengeszteljen. – nézett
vissza Emiliára majd elindult az asztal felé.
- Róza és Cecilia menjetek az asztalfőhöz. – intett a fejével apa, majd anya felé fordult – Ma csak a
legkisebbeket vidd fel. – utasította.
Gyorsan anyura pillantottam, és láttam, hogy nem örül a fejleményeknek, de minden tiltakozó szó
nélkül bólintott. Mi Rózával az ebédlő felé mentünk, hogy apa széke mellé álljunk, de mikor
odaértünk furcsa Y alakú görgős asztalokat láttam a fal mellett, amik alap esetben nem szoktak ott
lenni. Róza egy ilyenért ment és az asztal mellé húzta. Megakartam kérdezni tőle, hogy mit csinál, de
nagyon szigorú szabályoknak kellett megfelelnünk, és éreztem, most nem beszélhetek. Átnéztem az
asztal túloldalára és Mr. White előtt egy ugyan ilyen Y asztalon már ott feküdt Flora meztelenül, a
lábait az Y szárainak megfelelően szétnyitva. Mr. White maga elé húzta őt és az asztal pont úgy volt
kialakítva, hogy az Y lába, amin Flora felsőteste volt, az ebédlőasztal fölé került míg a széttárt lábai
közé pont befért egy szék, ahol Mr. White helyet is foglalt. Nagyon gyorsan jöttek utánunk a többiek
is. Róza levetkőzött és várta, hogy apa felsegítse őt az asztalra, ahol ő is felvette ugyan azt a pózt,
mint Flora. Lili, Róza, Jázmin, Írisz, Dália és Azalea nővéreim is ugyan így cselekedtek, de mivel Robert
bácsikám kimaradt, ő elé Monica nénikém feküdt fel, aki egyébként Tom bácsikám felesége volt.
Eszembe jutott, hogy jövőre talán már nem lesz ez probléma, ugyanis Lili és Róza csak 11 évesek,
vagyis jövőre lehet, hogy már én és Emilia is egy ilyen asztalon fogunk feküdni. Most pedig még csak
a székek mellett állunk, ahogy Margaret és Violet is Robert bácsi széke mellett álldogálnak és várjuk,
hogy mi következik. Azt hiszem Violet a maga nyolc évével a valaha volt legfiatalabb lány, aki részt
vehet egy ilyen vacsorán. Miután mindenki helyet foglalt apa intett a nénikéimnek, hogy jöhetnek.
Nekik ilyenkor egy fekete kis miniruhát kellett viselniük és abban szolgálták ki a férfiakat. De a
tálcákat nem az asztalra hanem a lányok hasára helyezték, a férfiak pedig a széttárt lábak fölé hajolva
kezdték el fogyasztani az ételüket, néha pedig kicsit lejjebb hajoltak, hogy a lányok punciába
nyaljanak vagy épp bedugjanak valami ételt, esetleg az ujjaikat. A lányok próbáltak a lehető
leghalkabban reagálni ezekre, hogy ne zavarják meg a beszélgetést. Körülbelül tíz perce vacsoráztak,
mikor Mr. White tekintete rám tévedt, majd Emiliára pillantott.
- Mi lenne Adam, ha végre a kislányaid is csinálnának valamit? – vetette fel Mr. White jókedvűen.
- Nagyszerű ötlet David. Lányok - nézett körbe négyünken – vegyétek le a ruháitokat. – mondta
barátságos és vidám hangon, mi pedig azonnal engedelmeskedtünk. Igaziból jó érzés volt
megszabadulni a ruhától, de furcsa volt Mr. White előtt, hisz épp miatta kellett egyáltalán
felöltöznünk.
- Most másszatok be az asztal alá és vegyétek a szátokba, amit ott találtok.
Ekkor már tudtuk mi következik. Már tanultuk a bácsikáinkkal a szopást, de apuval még nem került rá
sor. Furcsa volt, ahogy az asztal alatt térdelve apa elővette a farkát és a számba kellett venni. Elég
egyértelmű volt, hogy jól csinálom, mert apa még keményebb lett és a bal kezével erősen közelebb
húzta a fejem és ott tartott jó pár másodpercig. Már minden levegőm elfogyott és imádkoztam, hogy
végre elengedjen, de nem mertem volna eltolni őt magamtól. Szerencsére az utolsó pillanatban
elengedett így újra levegőhöz jutottam. Persze ez nem jelentette azt, hogy be is fejezhettem. Arra
utasított, hogy nyalogassam őt, szopás helyett, hogy még ne menjen el, közben pedig újra neki látott
az evésnek.
- Emilia egy igazi tehetség, büszke lehetsz rá, Adam. – mondta Mr. White elégedett, mély hangon.
- Köszönöm. Az is vagyok. Sőt, ami azt illeti, arra gondoltam, hogy négyüket meg kéne tartanunk, hisz
kétségtelen, hogy gyönyörű és drága utódokkal ajándékoznának meg cserébe. – vetette fel apa és
kíváncsian várta Mr. White reakcióját.
- Nagyon sok pénzt kapnánk értük. Kifogástalan darabok. Nem szeretek elesni a pénzemtől.
- Szerintem inkább befektetés lenne. Ráadásul, ahogy mondtad is, kifogástalan áruk, akár többért is
dolgozhatnának, mint a többiek. Sőt ha hamarabb vetjük be őket az még több pénzt jelenthetne. –
Apa hangjából sütött, hogy mennyire izgatott. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon azért, hogy
lenyűgözze Mr. White-ot vagy, mert esélyt lát rá, hogy ő is kipróbálhasson minket, ahogy azt az
irodájában is mondta.
- Látom alaposan átgondoltad ezt. Legyen az, hogy átgondolom, és majd meglátjuk.
- Rendben.
A beszélgetés más felé terelődött, majd pedig mikor a nénéim leszedték az asztalt, a férfiak felálltak
és lányokba mélyesztették a farkukat. Róza és Lili nyögdécselései volt a leghangosabbak, hisz ők még
csak tizenegy évesek és nem olyan gyakorlottak, mint a többiek. Ráadásul apa olyan vad iramba
kapcsolt, hogy Róza nyögése, már-már ordításba csapott. Apa minden estét Rózával vagy Lilivel tölt.
Mindig a legfiatalabbakat választja ki. Azt mondja azért, mert nekik kell a legtöbbet gyakorolniuk.
Nem tudtam levenni a szemem Rózáról, Ő is engem nézett és bár egy szó sem hagyhatta el a száját,
de egyértelműen kiolvasható volt a szeméből a fájdalom és a szégyen. Emilia sikkantott fel hirtelen
egy rövid, de éles hanggal, és mikor odakaptam a fejem az asztalra hajolva állt, és Mr. White ujja a
fenekében matatott. Emilia arcát összehúzta a fájdalom, és kicsordult a könnye. Közben a férfiak
kezdtek a csúcsra érni. Apa egyszer csak hirtelen felkapott, leült a székbe, engem megfordított fejjel
lefelé, hogy a szám a farkához kerüljön. Tudtam mit kell tennem és nem is késlekedtem. A számba
vettem és a legjobb tudásom szerint szoptam őt, mire ő meg a nyelvét a puncimon táncoltatta. Nem
tartott sokáig és már a fejemért is nyúlt. Erősen és mélyen a számba tolta magát és ott tartotta a
fejem. Pár másodperc múlva pedig forrón, nagy nyögéssel elélvezett. Ekkor elernyedt a keze és végre
újból levegőhöz jutottam. Ő még adott egy nagy csókot a puncimra, majd óvatosan a földre helyezett.
Átnéztem Emiliára, aki még mindig ugyan abban a pózban állt és próbált nem jajgatni a fájdalomtól,
de ekkor Mr. White is a csúcsfelé közeledett, kihúzta magát a tizenhatéves Florából, Emiliát a hajánál
fogva rántotta magához, majd erőszakosan a szájába furakodott. Nem hagyta, hogy Emilia csinálja, ő
húzgálta Emilia fejét a farkán, majd tartotta lent időközönként. Emilia öklendezett és próbált a lehető
legtöbb oxigént nyelni, majd mikor Mr. White elélvezett és elengedte, elernyedve a földre hullott.
Gyorsan erőt vett magán és talpra állt, de láttam mennyire nehezére esik.

Lia

Izzadságban úszva ébredtem fel. Ébren mindig úgy éreztem kevésbé okoznak gondot ezek az
emlékek. Inkább csak kellemetlen, vagy ciki, mint szomorú vagy szégyenteljes. Álmaimban azonban
olyan intenzív és elviselhetetlen a fájdalom, a kiszolgáltatottság és a kihasználtság érzése, hogy szinte
elviselhetetlen.
Három éve mentettek ki vagy, ahogy én megéltem: szakítottak ki a családom közül. Persze, így utólag
belátom, hogy nem voltunk egy átlagos család, de én akkor még nem tudtam, hogy nem helyes, amit
csinálunk, nem tudtam, hogy máshogy is lehet, nem tudtam, hogy ők rossz emberek. Nekem nem
bűnözők voltak, nem perverzek, hanem a családom, akik közül három éve senkit se láttam.
Jelenleg már fél éve vagyok a Stark családnál. Ők az elsők, akik eddig nem próbáltak kihasználni, és
akik nem valami törött babaként kezelnek. Viszont ragaszkodtak hozzá, hogy találjak ki egy
becenevet, ugyanis nem hajlandók úgy szólítani, ahogy azok az emberek tették. Kiderül, hogy a valódi
nevem amúgy sem Cecilia, hanem Julia Carver. A biológiai szüleim Pamela és Edmund Carver, mikor
megtudták, hogy mi történt velem, megtagadták, hogy értem jöjjenek. Most pedig Lisa és Eliot Stark
otthonában élek, akik három év alatt az ötödik nevelőszüleim. Van egy lányuk, Elena, engem pedig
közös megegyezéssel Liának hívnak, hisz az a Cecilia és Julia név végződései is.
Kisegítő iskolába kell járnom, mivel eléggé le vagyok maradva a kortársaimhoz képest. Jelenleg a
tizedik osztályt járom, ami elég klassz, ahhoz képest, hogy három éve kezdtem tanulni, de elég gáz
ahhoz képest, hogy 18 vagyok. És van egy olyan érzésem, hogy nekem van a legfurább osztályom a
világon. Persze nincs túl nagy összehasonlítási alapom, szóval valószínűleg tévedek.
- Lia! – Kiabált fel Lisa – Elkészültél már?
- Azonnal megyek! – Kiabáltam vissza és mivel nem szoktam túlzásba vinni a reggeli készülődést, ez
igaz is volt.
Kipattantam az ágyból, felkaptam egy szuper kényelmes farmert és egy bő kapucnis pulóvert,
megfésültem mézszőke, derékig érő hajam és már kész is voltam.
- Jó reggelt! – Köszöntem a tágas konyhába érve, ahol a 14 éves Elena már javában reggelizett.
Igazából külső szemlélő nem jött volna rá, hogy nem tartozom a családhoz. Mindenkinek világos bőre
és szőke haja volt. Egyedül Eliot volt világosbarna hajú, de annyira világos barna volt, hogy
nevezhettük volna sötétszőkének is. És valahogy a vonásaink is hasonlítottak pont, mint egy igazi
családban.
- Szia! – köszöntött. – Gyere, jut neked is. – Mondta és felém tolta a palacsintás tányért.
Nem kellett, kétszer mondania. Le is vetettem magam a mellette lévő székre.
- Igazán öltözködhetnél csinosabban is, szuper alakod van, de így a fiúk sosem fognak észrevenni. –
jegyezte meg kedvesen és segítőkészen.
Lisával egymásra pillantottunk és végül ő szólalt meg hamarabb:
- Lia így is gyönyörű, és ha egy fiú, csak a kihívó ruháid miatt vesz észre, akkor valójában téged nem is
lát.
- És néha pont az okozza a gondot, hogy észrevesznek. – Jegyeztem meg, de azonnal el is hallgattam,
mert Lisa nem szerette, ha Elena előtt bármire is célozgatok a múltamból.

A suliba mindig az elsők között érkeztem. Na, nem mert annyira szorgalmas lettem volna, bár
egyébként ez is igaz, hanem mert Lisának sietnie kellett leadni Elenát az ő sulijába, illetve munkába is.
Mivel feltűnt, hogy én vagyok az egyetlen, aki szülői kísérővel érkezik, már mondtam Lisának, hogy
szívesen jönnék kocsival, és akkor Elenát is elvihetném én, de nem igazán volt vevő az ötletemre.
Szokásos helyemre ültem a jobb első padba, a bal hátsóban pedig már ott ült Lorenzo. Az igazat
megvallva kicsit sem hasonlított hozzá ez a név szerintem. Magas, fehérbőrű, barnahajú, borostás
srác volt, és inkább tűnt bajkeverőnek, mint bármi másnak. Nem igazán szokott megszólalni, ezért
meglepődtem, hogy kivételesen visszaköszönt, mikor beléptem a terembe. Egy pillanatra le is
fagytam a meglepettségtől.
- Mélyebb hangod van, mint képzeltem. Bár már arra is gondoltam, hogy néma vagy. – mondtam
miközben leültem az asztalomhoz. Nem fordultam hátra hozzá. Lisa azt mondta ne barátkozzak
fiúkkal.
- Szóval te a hangomról szoktál ábrándozni? – vetette fel vidám, de halk hangon, mintha inkább csak
magának mondta volna.
- Arra is gondoltam már, hogy Bella valamiért mennyire hasonlít rám, mégsem jelenti azt, hogy
ábrándozok róla. – fejtegettem, mire fura hitetlenkedést kifejező horkantás hagyta el a száját.
- Semmiben sem hasonlítasz Bellára. Ő csak egy könnyűvérű kis fruska, aki egy kis alkoholért cserébe
bárkivel összefekszik. Ha így folytatja, hamarosan az elvonón köt ki.
Nem értettem egyet vele. Bár valóban többször jött be alkohol szagtól bűzölögve, másnaposan, de
sosem feltételeztem róla, hogy alkoholista lenne.
- Mégis honnan tudhatnád, hogy én nem olyan vagyok? – kérdeztem most már felé fordulva. Kissé
felbosszantott, amit Belláról gondolt.
- Nézz bele a tükörbe. Ha bármit is látsz magadon, ami hasonlít rá, akkor nagy gondok vannak a
fejedben. – mondta.
- Túl hamar és túl könnyen hozol ítélete mások felett. Se őt, se engem nem ismersz. – feleltem egyre
frusztráltabban.
- Lehet, csak túlságosan titokzatosnak gondolod magad, és sokkal kiismerhetőbb vagy, mint
szeretnéd.
- Azt hiszem jobban szerettem a néma Lorenzot. - mondtam, hogy enyhítsem a beszélgetés élét.
- Csak Enzo. – Igen, valamiért ez jobban illett hozzá.
A következő pillanatban belépett Mrs. Evans, aki egyébként a második tanárom. Az első Mr. Field
volt. Akkoriban még nem igazán tudtam helyesen viselkedni, így mikor azt mondta, hogy
elfogadhatatlan a hozzáállásom és jobban teszem, ha mihamarabb kiengesztelem én gondolkodás
nélkül nyúltam a nadrágjához és mikor két perc múlva az igazgató a terembe lépett én már Mr. Field
előtt térdeltem, ő pedig ki-be járt a számba. Nekem megemelték a pszichológusnál tett látogatásaim
számát, őt pedig kirúgták és feljelentették. Az igazat megvallva a mai napig sajnálom őt. Én kevertem
őt bajba. Ha nem kezdeményezek, ő hozzám se ért volna. Mivel azonban félreértettem az elvárásait,
mindent elveszített.
A tanárnő után szinte sorban jöttek meg az osztálytársaink, és mint szinte mindig Bella ma is
felpuffadt szemekkel, kissé kócosan és fáradtan érkezett. Az Enzóval való beszélgetés után még
inkább érdekelt az igazság róla, ezért elhatároztam, hogy kiderítem.
Órák után mindig ő az első, aki távozni szokott, így a parkolóban sikerült csak beérnem.
- Bella! Szia! – léptem mellé, de őt már az is látványosan meglepte, hogy hozzászóltam.
- Mit akarsz? – kérdezte kissé ellenségesen.
- Csak meghívni egy kávéra és dumálni, ha van kedved. – vetettem fel, mire bizalmatlanul végig mért
és válaszra sem méltatva elsétált.
- Lia! Gyerünk! Elkésünk! – Kiáltott Lisa a kocsiból, amit én észre sem vettem, hogy megérkezett.
- Milyen napod volt? – Kérdezte, mikor beültem a hátsó ülésre, mivel csak akkor szoktam az
anyósülésen ülni, ha csak ketten vagyunk a kocsiban Lisával, de már Elena is vele volt.
- Elég szokványos volt. Nem igazán szokott semmi történni. Elég maguknak valók az osztálytársaim. –
feleltem őszintén.
- Nem ártana barátokat szerezned. – Mondta Elena.
- Ma próbáltam az egyik lánnyal beszélgetni, de nem igazán volt nyitott rá.
- Hát mondjuk, lehet, hogy nem közülük kéne barátot választanod. – nézett körbe lenézően és
undorodva.
- Ugye tudod, hogy én is egy vagyok közülük? – néztem rá és láttam rögtön elszégyelli magát.
- Ne haragudj, nem úgy értettem. - mondta hátra fordulva – Csak hát annyira furák.
- Én is fura vagyok, Elena. Mind furák vagyunk a magunk módján.
Az út további részében ejtettük a témát. Elena szokásos módon arról beszélt, hogy ki mit viselt ma a
suliban, és persze véleményezte is a szetteket. Illetve, hogy ki kivel veszett össze, kiről milyen pletykát
hallott és hogy kinek ki jön be. Neki személy szerint Oven, de Freyának is, és úgy tűnik Ovennek még
nem sikerült választani.
Igazi felüdülésnek éreztem, hogy kiszállhatok a pszichológusnál és nem kell tovább hallgatnom Elena
kiselőadását a semmiről.
Amint beléptem a krémszínű váróterembe, ahol Natasa, a barátságos és csinos, középkorú recepciós
kedvesen üdvözölt, azonnal be is hívtak a doktornőhöz. Már három éve dolgozom Mrs. Nortonnal, és
ő már rég megkért, hogy szólítsam Paulának. Gondolom, a bizalmasabb kapcsolat miatt. Paula akár
topmodell is lehetett volna, annyira gyönyörű nő, ő mégis itt ül ebben a régi fotelban és ilyen
szerencsétlen embereket hallgat naphosszat, mint amilyen én is vagyok.
- Oké, tegnap sikerült felidéznünk az első alkalmat az asztalnál. Álmodtál róla? – kérdezte egy rövid
bevezető után.
- Igen. – feleltem tömören.
- Mekkorának érzed a szorongást a történésekkel kapcsolatban 1-10ig terjedő skálán?
- 3.
- És mekkorának érzed a szorongást a tegnapi álmodat illetően?
- 7.
- Mit gondolsz, mi volt az első olyan alkalom, mikor határozottan azt érezted, hogy ezt te nem
akarod, vagy már túl kényelmetlen, esetleg, hogy ez már rossz, helytelen dolog, ami a házatokban
folyik?

Cecilia

Violet, Margaret, Emilia és én két hete, mióta az első vacsorán részt vettünk minden nap apuval
gyakorlunk. Miközben ketten a farkán dolgozunk, addig ő kettőnek a fenekét edzi az ujjával. Ma is
ugyan erre számítottunk, de mikor bejött a terembe óriási jókedvvel, azonnal tudtam, hogy valami
történt.
- Képzeljétek, lányok! Hatalmas jóhírt kaptunk! – mondta széles vigyorral. – Mr. White azt mondta, ő
is jó befektetésnek tart titeket hosszútávon, így ti biztos, hogy velünk maradtok. De, mivel így
hatalmas összegtől esik el, ezért azonnal munkába is kell állnotok. Persze feltételezem, szeretnétek itt
maradni, ezért ezzel nincs semmi gondotok, igaz?
- Persze! – mondtuk szinte egyszerre. Boldogok és hálásak voltunk, amiért itt maradhattunk, és
örömmel dolgoztunk meg érte.
- Készüljetek fel, hogy ma este nagyon fontos kuncsaftok jönnek hozzátok. És szeretném, ha nagyon
ügyesek lennétek, ha mindenben engedelmeskednétek nekik, és ha azt mondják, hogy elégedettek
voltak, akkor maradhattok a házban anyuval, velem és a tesóitokkal.
Mindanégyen szuper izgatottak lettünk, és izgatottan vártuk az estét. Anya mondott olyanokat, hogy
lehet fájni fog, de akkor sem szabad ellenkeznünk, de nem igazán figyeltem rá. Az mondjuk kicsit
zavart, hogy megint abban a hülye fehér ruhában kellett lenni.
Este, ahogy apa mondta, csengettek az ajtón. Ezúttal csak mi négyen álltunk a fal mellett és izgatottan
vártuk a vendégeket. Elsőnek egy alacsony, nagyon kövér, bajszos, apa korabeli férfi jött, aki
ritkaszálú fekete haját kis lófarokba kötötte és állandóan a száját nyalogatta. Apuval halkan
beszélgettek, egy szót sem hallottunk az egészből, majd jött anya és bevezette az egyik
vendégszobába. Nem sokkal később jött egy magas, nagyon vékony, nagyon öreg, ráncos, rövidre
nyírt hajú ember, aki régimódi nadrágot és inget viselt, és a szaga is öreg volt. Egy rövid suttogást
követve őt is elkísérte anya. A harmadik ember egy normál testfelépítésű férfi volt, hatalmas orral és
szemüveggel. Kicsit szögletes volt az arca, de talán ő volt a legfiatalabb az eddigi vendégek közül. Vele
nagyon keveset beszélt apa. És szinte rögtön követte a negyedik vendégünk, aki szintén egy nagyon
idős ember volt, ősz, hosszú szakállal, sok ránccal és büdös öreg szaggal. Miután anya őt is elkísérte,
apa a szobákhoz vezetett minket. Mindenkinek elmondta, hogy tegyünk a vendégek kedvére és
mindenben engedelmeskedjünk nekik. Mikor beléptem a szobába, el se akartam hinni, hogy ennyire
gyönyörű. Vörös, bordó, fehér és arany színekben pompázott minden. A földön rózsaszirmok
hevertek mindenütt és finom illat szállt a levegőben. Azt hiszem egy kicsit nagylánynak éreztem
magam. Mikor a hatalmas baldachinos ágyra tévedt a szemem, észrevettem, hogy nem vagyok
egyedül. Az utolsónak érkező, nagyszakállú vendégünk ült az ágy szélén, egy száll köntösben.
Szerencsére össze volt kötve. Azonnal vigyázz állásba álltam és vártam az utasításokat.
- Gyere ide, kislány. – mondta és maga felé intett a kezével. Azonnal, reflexszerűen
engedelmeskedtem, hisz ezt nevelték belém. Mindig engedelmeskedjek a férfiaknak.
- Hogy hívnak? – kérdezte, miközben megcsókolta a kézfejem.
- Cecilia. – mondtam és próbáltam legyűrni az undort, amit a nyálas csókja váltott ki. Minden
erőmmel próbáltam nem arra gondolni, mennyire szeretném letörölni.
- Gyönyörű kislány vagy. Szeretném, ha simogatnál. – kérte, és a kezem a mellkasára helyezte,
becsúsztatta a köntöse alá és a felsőtestén húzogatta ide-oda a kezem. Éreztem a petyhüdt mellét, a
ráncos, puha hasát, és a kellemetlen mellkasszőrét, ahogy csiklandozta a tenyerem.
Ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy merevedése legyen. Szerencsére a köntös még takarta, de
éreztem, hogy nem fogom megúszni azt a látványt.
- Most az arcom simogasd. – utasított finoman. Ő pedig megfogta a derekam és egy cseppet közelebb
húzott. A hátamra tette egyik kezét és elkezdte simogatni, lassan és finoman. Érezhető volt, hogy
nem akar fájdalmat okozni. Viszont még így is szörnyű volt, és minden gondolatom az volt, hogy
szeretnék kifutni a szobából. Mikor már nem volt elég a hátam, a fenekemet is simogatta, de mindig
vissza-visszatért a hátamra is. Úgy éreztem, mintha egy szelet torta lennék, és ő nem akar egyből
behabzsolni. Mikor egy kissé szaporábban kezdte venni a levegőt, rámarkolt a fenekemre kicsit
erősebben is, ez egy pillanatra meglepett és egy rövid és halk ijedt hang hagyta el a számat.
- Ó, nem kell félned a bácsitól. Én nem bántalak. – mondta csukott szemmel és még közelebb vont
magához. Megölelt és most már két kézzel simogatott, de még mindig ruhán keresztül. Egyszer csak
egyik kezével előrébb nyúlt és már ugyan hátulról, de a puncimat is támadta, majd egy váratlan
mozdulattal lerántotta rólam a ruhát. Ekkor egy pillanatra hátrább tolt, hogy szemügyre vehesse
meztelen testem, majd újra közelebb vont és letérdelt elém a földre, hogy nagyjából egy magasságba
kerüljünk. Keserves lassúsággal és rengeteg nyállal társítva szó szerint az összes porcikám
megcsókolta, röviden, de határozottan. Mikor végzett, két kezébe vette az arcom és szenvedélytől
túlfűtöttem szájon csókolt. A nyelvét szinte a torkomig dugta, bár még így is inkább féltem attól, hogy
nyálba fulladok. Majd visszaült az ágy szélére, levette a köntösét és utasított, hogy vegyem a szájába.
Kisebb volt, mint apué, de mégis kényelmetlenebbnek éreztem. Ráadásul fura hangokat adott ki
közben a férfi, ami még inkább undorítóbbá tette, de örültem, hogy lassan a végére érünk a
dolognak. De még mielőtt végeztem volna, a hónom alá nyúlt és felfektetett az ágyra. Nem értettem
mit akar, de ellenkezni se mertem. Fejét a lábamközé hajtotta és vadul nyalni kezdett, aztán egyszer
csak éles feszítő érzést éreztem és akaratomon kívül felsikoltottam, de gyorsan a számra is
tapasztottam a kezem. Lenéztem és láttam, hogy az egyik ujját a puncimba dugta. Eddig apa sosem
csinált ilyet és fogalmam sem volt róla, hogy ezt szabad e neki. De nem éreztem helyesnek, ezért
kiabálni kezdtem.
- Apa! Apa! Segíts! Apa! – ordítottam és apa nagyon hamar be is jött.
- Mit művelsz? Mi folyik itt? – kérdezte apa nagyon idegesen.
- Ez az ember bedugta az ujját a puncimba! - mutattam rá, mire apa egy óriási pofonnal felelt.
- Azt dug a puncidba, amit akar, és te neki köszönhetően maradhatsz a házban, szóval jobban teszed,
ha csendben maradsz. Megértetted? Vagy szeretnéd, hogy ki kössünk?
Megszólalni se tudtam, sőt igazán fel sem fogtam a szavait. Ő visszatett az ágyba, és Rózáért kiáltott.
- Jobb lesz, ha bent maradok. Akkor talán együttműködőbb lesz. – mondta apa perverz mosollyal és a
vendégünk nem ellenkezett.
Róza bejött és apa gyorsan munkára is fogta, de utasította, hogy lassan dolgozzon rajta, mert ezt
szeretné kiélvezni.
Az öregember Rózát látva még inkább beindult. Ezúttal teljes testével felém mászott és kemény
farkát a puncimnak nyomogatta. Végül egy kis síkosító segítségével belém nyomult, én pedig
fájdalmasan felkiáltottam és akármennyire is próbáltam nem tudtam abbahagyni. Patakokban folyt a
könnyem és ordítottam a fájdalomtól. Ennyire emlékszem. Aztán már csak arra, hogy
megpillantottam Rózát, ahogy apa vele csinálja ugyan azt, mint velem az idegen és felfogtam, hogy ő
is átesett ezen és minden egyes testvérem is. Ez adott elég erőt ahhoz, hogy elhallgassak, bár a
könnyeimmel nem tudtam megbirkózni.
- Ügyes kislány. – Nyögte apa és nem voltam biztos benne, hogy nekem, vagy Rózának szól e.
- Nincs kedve cserélni? – kérdezte az öreg.
- Miért ne? – Felelte apa.
Apa szájon csókolt, egy két döfés erejéig a számba nyomult, majd ő is a puncimba. Ez még jobban
fájt, mivel neki nagyobb szerszáma volt, de vele szemben még kevésbé mertem ordítani, így csak
fájdalmas nyögések hagyták el a számat.
Rózára néztem, aki ekkor már szintén az ágyon feküdt és undorodva hagyta, hogy az öreg fogdossa,
csókolgassa és belé hatoljon. Ebben a pillanatban éreztem először, de nem utoljára, hogy ami velem
és a testvéreimmel történik az nem jó és hogy azt akarom érjen véget. Apa ügyelt, hogy ne bennem
menjen el, ezért az utolsó pillanatban kihúzta és a mellkasomra élvezett. Ő és a férfi ezt követően
beszélgettek egy darabig, Róza az ágy mellett ült a földön, én meg csak feküdtem mozdulatlanul,
erőtlenül, megsemmisülve.

Lia

Szokásos módon, szörnyű állapotban ébredtem. Kellett néhány perc, hogy összeszedjem magam. Ez
volt az egyetlen negatív következménye a Paulával való beszélgetéseknek. Minden este arról
álmodtam, amiről vele beszéltünk.
Ma szombat volt, így nem kellett sietnem a készülődéssel, ezért szép rendet tetem a szobámban,
megfürödtem és még a hajam is befontam, mielőtt lementem a konyhába. Meglepetésemre, üresen
találtam.
- Lisa és Elena elmentek vásárolni, csak délutánra várhatók. – mondta Eliot, aki éppen most jött be a
hátsóajtón, valószínűleg futásból, mert izzadt volt, de meg sem állt, ment is tovább, feltételezem
zuhanyozni.
- Eliot! – szólítottam hirtelen, amivel magamat is megleptem.
- Igen? – kérdezte ugyan olyan meglepettséggel, hiszen nem volt jellemző, hogy beszélgetünk.
- Talán valamivel megbántottalak? Zavar, hogy itt vagyok? – kérdeztem nehezen és azonnal kiült az
arcára az értetlenség, majd egy pillanattal később a sajnálat.
- Lia, én csak azért tartok távolságot, hogy ne hozzalak kellemetlen helyzetbe. Hallottam, hogy mik
történtek már veled, és hogy van ez a problémád a férfiakkal, és ezért inkább ezt láttam helyesnek. –
magyarázta.
- Azt hiszem ma erről kéne beszélgetnem Paulával, mert értem, amit mondasz, de közben mégis azt
érzem, hogy utálsz. – mondtam őszintén.
- Figyelj, te egy gyönyörűséges, intelligens, jó szívű, imádni való és értékes lány vagy. Alig várom,
hogy úgy közeledhessek hozzád, hogy te azt nem érted félre, és ha más nem is, de barátok lehessünk.
Most viszont az a dolgom, hogy vigyázzak rád. És jelenleg, ez azt jelenti, hogy bár jelen vagyok,
közelben vagyok, de mégis távol tartom magam, tered adok neked. Még csak hat hónapja élsz
normális körülmények között. Még nem volt időd megtanulni, a helyes értékrendet, még nem volt
lehetőséged megtanulni, hogy bízhatsz a férfiakban, és még volt lehetőséged megtanulni, milyen egy
egészséges család. Még csak nem is tudtál megfelelően szocializálódni. És az, hogy a rossz
tapasztalataid egy része, már a külvilágból származik, csak még rombolóbb és hihetetlenül szomorú. -
Észre se vettem, hogy sírok, csak mikor felém nyújtott egy zsebkendőt. – Kérlek, ne hidd, hogy
utállak. Lisával mindent, amit teszünk, vagy mondunk, azt érted és Elenáért tesszük és mondjuk.
- Köszönöm. – mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy ez a helyes szó ilyenkor. Nem igazán
tudtam, hogy mit mondjak, sőt azt se igazán tudtam, hogy mit érezzek.
- Eliot, elmehetnék sétálni? – kérdeztem bizonytalanul.
- Nem lenne baj belőle? – kérdezett vissza még bizonytalanabbul.
- Csak sétálnék egyet. Ez elég egyszerűnek hangzik. – feleltem, bár én is elég bizonytalan voltam, hisz
még sosem sétálgattam cél nélkül. Maximum suliba, Paulához vagy épp haza. De ilyenkor is mindig
siettem és próbáltam láthatatlan maradni.
- Ha úgy érzed, elbizonytalanodsz, vagy bajba kerülsz, azonnal hívj fel, rendben?
- Oké. Köszi! – mondtam és kiléptem a hátsó ajtón.
Nem igazán tudtam merre induljak, de valahogy a legbiztonságosabbnak a suli irányát éreztem. Nem
mentem el egészen a suliig, hisz tudtam, hogy ilyenkor zárva van. Inkább néhány sarokkal hamarabb
lefordultam, mert rémlett, hogy nem messze van egy kavézó, ahogy egyébként fagyit és
szendvicseket is árulnak. Néhány perccel később meg is találtam és kértem egy fagyi kelyhet.
Nézegettem az utcán hömpölygő, ijesztőnek tűnő tömeget. Anyukák, apukák, gyerekek, párok, kutyák
és néha egy-egy kifejezetten ijesztő arc, aki észreveszi, hogy nézem és rám kacsint, vagy épp csókot
dob. Ilyenkor azonnal elkapom a tekintetem és teljes erőmmel a fagyimra koncentrálok.
Azt hittem minél tovább ülök itt, annál jobban felengedek, de ez két órával később sem jött el. Végig
ugyan azt a frusztációt éreztem, végig féltem, hogy feltűnő vagyok, hogy mindenki engem néz, hogy
ismerik a múltam és mi van ha egy férfi megpróbál kihasználni és én nem ellenkezem?
- Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte egy erős férfi hang őszinte meglepettséggel.
Felpillantottam az olvadt fagyim maradékáról és megpillantottam Enzot a kávézó egyenruhájában.
- Fagyizok. – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Nem mondták még, hogy kanalazni kell, nem pedig bámulni? – kérdezte halvány, de kedves
mosollyal az arcán.
- De, azt hiszem említették. Te itt dolgozol? – tereltem a témát, bár látva az egyenruháját, ez elég
felesleges kérdés volt.
- Dehogy! Ez a legújabb divat! – mutatott az ingjére.
- Azt hiszem én nem követem a divatot. - mondtam nevetve, miután alaposan végignéztem rajta.
- Igen, ez elég egyértelmű! - felelte, és ő is feltűnően végignézett rajtam.
Tudom, hogy egyfajta viccnek szánta, de azonnal befeszültem, ahogy az öltözékemet bírálta. Nem
mert érdekelt volna, hogy nézek ki, vagy bárki, mit gondol rólam, vagy a külsőmről. Csak a ruhám a
múltam következménye. Azért öltözőm úgy ahogy, mert Lisa szerint ez a legkevésbé figyelemfelkeltő,
legkevésbé férficsalogató. Ez egyfajta páncél számomra. Persze, ezt nem mondhattam el. Lisa szerint
szuperfontos, hogy senkinek se beszéljek róla. Mert ha rossz ember fülébe jut a dolog, akkor könnyen
újra áldozatul eshetek.
- Nem akartalak megbántani. – tette fel mindkét kezét védekezően.
- Tudom. Nincs semmi baj. – mosolyogtam, hogy el is higgye, de nem győztem meg.
- Mi lenne, ha meghívnálak még egy fagyira? – ajánlotta fel és leült velem szembe.
Ezzel nagyon zavarba hozott. Mármint nem azzal, hogy leült, hanem, hogy meg akart hívni. Lisa
szerint, az is veszélyes lehet, ha szívességet fogadok el egy férfitől, mert némelyik viszonzást vár
cserébe. Igazuk volt, nem állok készen erre. Fogalmam sincs, mire mit lehet reagálni, ki jó vagy rossz
szándékú. Kitört belőlem a sírás és hazáig rohantam. Hallottam, hogy Enzo a nevemet kiáltja, de nem
tudtam megállni. Otthon akartam lenni. Biztonságban.
- Lia! – kiáltott fel Lisa ijedten és mérgesen – Mi történt?
Mivel nem álltam meg, utánam jött a szobámba, ahol én a virágos takaróval leterített ágyamon
feküdtem és megállíthatatlanul sírtam.
- Lia! Kicsim! – Lisa hangjából már csak szomorúság és szeretet áradt – Mond el, mi történt?
Nem tudtam még egy mondat erejéig sem abbahagyni a sírást, így csak lefeküdt mellém, átölelt és
simogatott, amíg elfogytak a könnyeim.
- Bántott valaki? – próbálta elrejteni, de éreztem a feszültségét és aggodalmát.
- Nem. Egy osztálytársam megkérdezte, hogy meghívhat-e egy fagyira. – Ekkor majdnem megint rám
tört a sírás, de éreztem mennyire megkönnyebbül Lisa, és ez valamelyest engem is megnyugtatott.
- Nem tudtam, mit felelhetnék, nem tudtam, nem akar e aztán kihasználni, összezavarodtam és
hazafutottam. – egyre dühösebb lettem – Nem tudok semmilyen kapcsolatot kialakítani, mert senki
nem tudhat a múltamról, ha pedig tudnának, többet nem engem látnának, nem tudom, mire milyen
válaszok helyesen, és nem tudom, hogy tudnék e nemet mondani egy férfinak bármire is. Soha nem
lesznek barátaim és sosem leszek normális! – A végén már üvöltöttem, Lisa mégsem tűnt haragosnak.
- Szívből sajnálom, hogy ilyen nehéz neked és elképzelni se tudom, milyen nehéz lehetett eddig. Azt
viszont tudom, hogy minden egyes nappal egyre jobban boldogulsz majd, és nem is olyan sokára
begyógyulnak a sebek is.
- Néha úgy érzem, hogy visszamennék a házba, legalább ott minden egyértelmű volt és egyszerűnek
tűnt.
- Ne is mondj ilyet kérlek, bízz bennem kicsit. Együtt túljutunk ezen, és nem is olyan sokára, csak rossz
emlék lesz.
- Amikor megjöttem te épp veszekedtél Eliottal? – jutott eszembe hirtelen az emlék.
- Igen, mert tudnia kellett volna, hogy még nem állsz készen.
- Tudom, hogy nem állok készen, de akkor is szeretnék tovább próbálkozni. Nem szeretnék örökké
félni.
- Én mindenben támogatlak, de ha rosszul sül el a dolog, bezárlak egy toronyba! – fenyegetőzött Lisa
félig komolyan, félig viccelődve. Most pedig jobb ha indulsz, ne várasd meg Paulát.

Mivel Eliot ma felhozta bennem az előző nevelőszüleim emlékét, tudtam, ma róluk kell beszélnek
Paulával, bár ő az anyuval való kapcsolatomról akart többet megtudni, de engedte, hogy azt a
következő alkalomra halaszuk. Pedig valószínűleg az legalább nem okozott volna rémálmokat.
 Cecilia

Tizenöt évesen, mikor kiemeltek otthonról, fogalmam sem volt, mi történik velem. Nem értettem,
miért hoznak el, nem értettem, miért választanak el a testvéreimtől és nem értettem miért
sajnálkozik a legtöbb ember. Csak arra emlékszem, hogy minden nagyon zajos, zsúfolt, kaotikus és
felfoghatatlan volt, erre pedig szinte állandó némasággal feleltem. Az első néhány napot kórházban
töltöttem és rengeteg féle vizsgálatot végeztek rajtam, hogy a végén megállapítsák, hogy fizikailag
egész jó állapotban vagyok. A mozgásszegény életmódtól kissé gyengék az izmaim, de ezt leszámítva
jól tartottak. Sőt még a nemi szervek is a vártnál jobb állapotban vannak. Szerencsésnek neveztek, én
azonban kicsit se éreztem annak magam.
Volt egy fiatal, csúnyácska ápoló, bár az is lehet csak egy karbantartó volt, nem igazán tudtam
akkoriban megkülönböztetni a sok különböző beosztást. Egyik este bejött a szobámba és az
ágyamhoz sétált. Én ébren voltam, hiszen hozzá voltam szokva az éjszakázáshoz. Háton feküdtem az
ágyon, és mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, lassan abba az irányba fordítottam a fejem.
- Hallottam mi történt veled. – suttogott közel hajolva. – Biztos ügyes lehetsz, annyi gyakorlás után. –
találgatott, de én nem reagáltam. – Tessék, gyakorolj egy kicsit rajtam is. – És ahogy mondta, már a
számhoz is tette a farkát, amit én automatikusan szopni kezdtem. Ez volt az elmúlt néhány napban a
egyetlen kicsit is ismerős dolog. Ő közben a lábam között matatott, majd a végül a számba élvezett.
- Nem is vagy olyan rossz, de azért holnap is gyakorlunk egy kicsit. – mondta, majd kisétált.
Még két napot töltöttem bent és ő mindkét nap bejött hozzám. Aztán pedig mikor szóltak, hogy
kiengednek a kórházból, én azt hittem, hogy haza mehetek, de végül egy kövér, slampos, morogva nő
és egy undorító, igénytelen, büdös férfi házában kötöttem ki. Ők voltak Andrea és Erik. Két saját
gyerekük volt, az öt éves Bianca és a tizenhat éves Gordon. Ők legalább olyan szörnyűek voltak, mint
a szüleik. Bibi – ahogy ők hívták – már első este kimutatta a természetét.
- Az én szobámba aztán biztos nem fog aludni ez a koszos kis selejt. – jelentette ki Bibi és a hisztije
kitartóbb volt, mint a szülei határozottsága.
Úgyhogy végül az apjánál is büdösebb Erik szobájában kellett aludnom egy földre letett régi
matracon. Egy hét elteltével kezdtem felfogni, hogy nem jönnek értem a szüleim, és most már itt kell
maradnom örökké. Nagyon lassan teltek a napok. Mikor a gyerekek iskolában voltak, Erik pedig
dolgozott valami gyárban, Andrea egész nap ugráltatott. Elsőnek azt akarta, hogy főzzek, de rájött,
hogy még nála is bénább vagyok, amit még én is felfogtam, hogy ez pedig szinte lehetetlen.
Mikor hazajöttek a többiek, talán még rosszabb volt, mert akkor már négyen ugráltattak
folyamatosan. Mindent megtettem egy szó nélkül – ugyanis beszélni még mindig nem voltam
hajlandó – de közben gyűlöltem őket.
Két hete voltam ott, mikor már annyira koszos és büdös volt minden ruhám, hogy fürdés után
egyszerűen nem volt gusztusom visszavenni őket, viszont még nem kaptam egy újat se, szóval nem
volt mit felvennem. Kimentem, kezemben a koszos ruhákkal, hogy jelezzem Andreának, hogy tiszta
kéne. Épp a nappaliban néztek egy filmet, én pedig Andrea mellé álltam és mutattam neki a foltokat a
ruhán. Ő azonnal dühbe gurult.
- Mégis mit képzelsz te utolsó cafka? – ordítozott – Hogy mersz így kijönni a fiúk elé? Azonnal vegyél
fel valamit! – mutattam neki, hogy de koszosak a ruháim, de nem érdekelte. Teljesen kikelt magából.
és csapkodni kezdett a tenyerével – meg ne lássalak még egyszer ruha nélkül te semmirekellő! –
mondta és megragadta a kezem és berángatott a fürdőbe. Én leginkább értetlen voltam, azt hiszem.
Nem értettem mit is követtem el, mi volt a hiba, amivel ennyire kihoztam őt a sodrából. Mikor
visszajött, felém hajított egy fekete szemeteszsákot.
- Ezek közül vegyél fel valamit, te hálátlan, undorító kis kurva.
A zsák tele volt Gordon kiszakadt pólóival és Bibi mindenféle kinőtt ruháival. Kiválasztottam a lehető
legnagyobb pólót, hátha az megfelel Andreának, majd azonnal a szobámba mentem és lefeküdtem.
Némán sírva néztem a csillagokat. De nem azért sírtam, mert Andrea ütlegelt. Szinte meg se éreztem
az ütéseit. Inkább csak sajnáltam magam, hogy kiszakítottak a családomból, a biztonságból, a
nyugalomból, a megszokottból. Mikor nyílt az ajtó inkább alvást színleltem. Nem volt kedvem még
Gordon kegyetlen szavaihoz is. Miután nem reagáltam a szólongatásra levetkőzött és befeküdt az
ágyába. Felismertem az önkielégítés hangjait. Minden este csinálta, és megnyugtatott ez a hang.
Akkor mégis csak igaz valami az eddig életemből. Miután végzett, hamar elaludt, amit hangos
horkolása jelzett. Utáltam így aludni. Mindig hosszas forgolódás előzte meg az alvást, reggel pedig
mindig fáradtan ébredtem.
Biztos, hogy végül sikerült elaludnom, mert mikor legközelebb magamhoz tértem, már Gordon nem
horkolt, vagyis pózt váltott és egy kéz haladt felfele a combomon. Odakaptam a fejem és Erik azonnal
a számra tapasztotta büdös, nyírkos kezét.
- Csendben maradsz és senkinek se árulod el! Mert, ha megteszed, azt szörnyen megbánod majd. –
suttogta nagyon közel hajolva, én pedig attól féltem elhányom magam a szájszagától.
Szinte azonnal a lényegre tért, de közben végig fogdosta, csókolta, nyalogatta és harapdálta a testem,
ahol csak ért. Közben hörgés szerű hangot adott ki és végig nagyon zihált, mire Gordon fel is ébredt.
- Mi folyik itt? Apa?!
- Maradj csendben, te idióta! – utasította őt az apja, sikertelenül.
- Megyek és szólok anyunak! – fenyegetőzött Gordon és azonnal ki is szállt az ágyból és nem lehetett
nem észrevenni a merevedését.
- Fiam, ne bolondozz! Van itt hely kettőnknek is! – mondta, mire Gordon elbizonytalanodott.
- Gyere, próbáld ki! Ha nem tetszik, még utána is szólhatsz anyádnak!
És ennyi elég is volt neki. A fejemhez térdelt és a számba tette a farkát. Nagyon gyorsan elment, és
szinte azonnal követte őt az apja. Undorítónak érzetem a bűzüket és izzadságukat magamon, de
tudtam, nincs lehetőségem elmenni fürdeni, így reggelig feküdtem mereven és ébren, várva, hogy
lemoshassam őket magamról. Innentől kezdve minden este jöttek, volt, hogy felváltva, volt, hogy
egyszerre. Ez volt a legundorítóbb, mert ilyenkor beszorítottak maguk közé és az egész testemen
éreztem a szinte elviselhetetlen érintésüket. Nem volt olyan póz, vagy olyan nyíllás rajtam, amit ne
használtak volna.
Ez fél évig ment így, mikor Andrea elment meglátogatni az édesanyját Bibivel, Erik pedig áthívott
néhány haverját focit nézni. Persze egy percig sem nézték a meccset. Heten váltogatták egymást
folyamatosan. Szinte egy pillanatra sem volt rajtam egy lyuk se üresen. Erik a kanapén ült és erősen
ölelt, közben a mellemet nyalogatta, szopogatta mikor Gordon épp elélvezett a seggembe, így kihúzta
magát és egy Patric nevű idősebb ürge jött a helyére, valami Dilen pedig a számban aktívkodott. Már
az ájulás szélén éreztem magam, de pechükre és szerencsémre Andrea hamarabb ért haza a vártnál,
mert összeveszett az anyjával.
És így kerültek ők börtönbe, én pedig új nevelőszülőkhöz.