Az ötök - Cristalfield

Róza

A klímaválsággal kezdődött minden. Vagyis, nem ezzel kezdődött, de ez volt az első érezhető jel,
amire el is kezdted felfigyelni a társadalom. Idővel, bár nagyon lassan, de sikerült megértetni az
emberekkel, hogy a Föld készletei végesek. Az emberek kényszerűen áttértek a részleges vegánságra és
csak heti kétszer fogyasztottak állati eredetű terméket és akkor is csak nagyon keveset. Persze
rengetegen lázadoztak az új fejlemények miatt, voltak, akik még akkor sem hitték el, hogy szükségesek
ezek a lépések, mikor már az is kérdésessé vált, hogy lesz e ivóvíz másnapra. A vezetők belátták, hogy
szigorú lépéseket kell tenniük. Először a műanyagzacskók tűntek el végleg, aztán folyamatosan minden
műanyaggyártást betiltottak. Az emberek újra minőségi termékeket szerettek volna vásárolni, amit
hosszú évekig használhatnak majd. Azt gondolták, hogy ez a tudatosabb életmód majd megmenti az
emberiséget. Mint utólag kiderült, annak már rég késő volt. Tűzvészek, áradások, tornádók és
különböző vírusok tizedelték a népességet. Az első reakció a pánik és kétségbe esés volt, de néhány év
elteltével már senkinek sem volt ereje a rettegésre. Megtanultak az állandó veszéllyel együtt élni. És ha
nem lett volna elég nagy probléma, hogy folyamatosan növekszik a környezeti katasztrófák száma, és
ezáltal egyre kevesebb és rosszabb minőségű művelhető területeink maradtak és a vízkészletünk is
rohamosan fogyott, de az i-re a pontot az egyre növekvő meddőség tette fel. Senki sem tudta, hogy
pontosan mi okozta ezt, de az egyértelmű volt, hogy ha ilyen mértékben növekszik a halálozás száma
és ilyen mértékben csökken a születéseké, akkor az emberi fajnak végleg leáldozott.
Eluralkodott a káosz, az emberek pedig tanácstalanok voltak. Megszűntek a munkahelyek, a szegények
még szegényebbek lettek, a kormányok pedig sorra csődöltek be. Kínkeserves időszak volt még a
leggazdagabbak számára is. 2099 nyarán minden 16 és 40 év közötti embert kötelező egészségügyi
vizsgálatra szólítottak fel az egész világon, majd ősszel egyes személyek újabb levelet kaptak,
miszerint ők illetve esetleges gyermekeik meghívást kapnak Svájcba, ugyanis olyan különleges
génekkel rendelkeznek, amik segíthetnek felvenni a harcot a meddőséggel szemben. Mivel nem
mindenki szeretett volna élni a lehetőséggel, másodszorra már katonai kíséretet kaptak a meghívó mellé
és ekkor vált világossá mindenki számára, hogy itt bizony valami másról van szó.
A vizsgálatokon az emberek termékenységét vizsgálták és a termékenyeket minden kontinensen
elkülönítették. Europában Svájcra esett a választás és a helyén megalapították Cristalfieldet.
Cristalfield egy óriási modern ekovárosnak nevezhető. Az utak, a háztetők és szinte minden nagyobb,
sík felület napelem is volt egyben. Ahova pedig nem tudtak napelemet telepíteni, oda szélerőmű került.
És az így szerzett energia bőven elegendő volt mindenkinek. Az ide érkezők saját házat és állást
kaptak, ugyanakkor fizetés az nem volt. A népesség nagyrésze a földeken dolgozott. Cristalfielden az
került az asztalra, amit az ember megtermelt a földeken. Ez szinte senkinek sem tetszett, és próbálták
megtagadni a munkát, amiért persze büntetés járt. Akinek a neve felkerült a listára, az nem kapott ételt.
Így előbb utóbb mindenki rájött, hogy kénytelen lesz elvégezni a rá kiszabott feladatokat.
Cristalfieldben boltok sem voltak. Volt ugyan szupermarket, de az embereknek nem volt választásuk.
Kész csomagokat kaptak és azt kellett felhasználniuk, amik a csomagjaikba kerültek. Ez általában
zöldség, gyümölcs, tészta, zabpehely és kenyér volt. Heti kétszer volt ételosztás. Attól függött mennyi
ételt kap valaki, hogy mekkora a családja.
Az elektronikai cikkek teljesen megszűntek. Viszont visszahozták a vonalas telefont. Megszüntették az
internetet és a divatvilágot sem hagyták érintetlenül. Európa szerte az összes boltból a legtöbb új és
használt ruhát begyűjtötték, kiszortírozták a kihívóbb darabokat és a maradék közül lehetett választani.
Természetesen nem korlátlan mennyiségben.
A vezetők öt évet vártak, hogy meg szülessenek az első eredmények. Abban reménykedtek, hogy az
egyedül maradt emberek egymással vígasztalódnak és lassan megszületnek majd az első Crystalfieldi
babák, de csalódniuk kellett. A születések száma elenyésző volt. Persze nem estek kétségbe, szimplán
újabb törvényt hoztak, amiben eltörölték a szingliséget.
Random embereknek kellett összeköltözniük és összeházasodniuk, és miután kiderült, hogy több a nő,
mint férfi, a többnejűség is beköszöntött Cristalfieldre. És bár külön szobája volt mindenkinek, de a
kényszerű együttélés szép lassan meghozta a hatását és elkezdtek megszületni a kisbabák. Ezen
felbuzdulva, a Tanács újabb törvényt hozott, miszerint, minden végzős fiú kiválasztja az első feleségét,
a ki nem választott lányokat pedig a Tanács rendeli ki, már meglévő háztartásokba.
Így most, 2276-ban, itt állok a végzős évem végén és minden gondolatom az év végi teszten forog, ahol
kiderül termékeny vagyok-e és itt maradhatok Cristalfieldben, vagy üresnek bélyegeznek és száműznek
Mortfordba, ahol valószínűleg egy héten belül meghalnék. Ijesztő, hogy nem tudod, mi vár rád.
Suttogják, hogy odakint nincsenek szabályok és az lehetsz, aki csak akarsz. Mások azt mondják, hogy
kint nem vár más csak a halál. Kinek lehet igaza? Igaza van egyáltalán bárkinek is?
De itt Cristalfielden sem tudni, mi várna rám. Vajon kiválaszt valaki első feleségének? Ha nem, akkor
hányadik leszek a sorban? Milyen ember lesz a férjem? És a feleségtársaim elfogadnak majd? Néha azt
kívánom, bárcsak üres lennék és Mortfordban élhetnék szabadon, önmagam keresve. Máskor pedig a
gondolattól is rettegek, hogy száműzhetnek. És nem csak magam miatt aggódok.
Apámnak, Peternek négy felesége van és már nem is lesz több. Az első feleségét, Dianát, ő választotta.
Nem tudom, hogy szerelmes volt e belé, vagy csak megtetszett neki. Mindig is megakartam kérdezni,
de sosem volt elég bátorságom hozzá.
Diana hat gyermeket szült apámnak. Mind fiú. Peter már 21 éves és saját családja van, eddig két
feleséggel és három gyermekkel. Abbot és Achilles száműzve lettek, mert üresek. Azóta semmit se
hallottunk felőlük, de én próbálok hinni benne, hogy valahol odakint megtalálták önmagukat, a
szerelmet és a boldogságot. Alarik 18 és idén derül ki róla is, hogy tud e gyermeket nemzeni és ezzel
építeni társadalmunk, vagy hasztalan üresnek bélyegzik és odakint kell helyt állnia. Két kis öccse Alek
és Anton felnéznek bátyjukra, így miattuk és Diana miatt is reménykedem benne, hogy Alarik velünk
marad.
Apám második felesége Esther, az édesanyám. Lia, a legidősebb testvérem egy befolyásos férfi ötödik
felesége lett, mivel őt senki sem választotta ki. Valentin, a bátyám tavaly lett 18 éves és Joyt választotta
első feleségének, akit már évek óta kinézett magának. Apám elsőnek nagyon meglepődött a
választáson, mert Joy az egyik cserediák volt az afrikai Amberlandről. Viszont kiderült, hogy Joy nem
csak gyönyörű szépség, hanem egy kedves és tisztelettudó lány is, így apám hamar elfogadta. Valentin
után most én következem a sorban, mögöttem pedig még két húgom, Paula és Lydia várják izgatottan,
hogy mit hoz az élet számukra.
Anyám után Joanna csatlakozott a családhoz, aki szintén öt gyermeket adott az apámnak. A legidősebb
közöttük Baltazár, a nagy és erős férfi, akinek csodával határos módon ikrei születtek. Őt követi a
sorban a csendes és illedelmes Gerda, aki velem egy idős és Joanna egyetlen lánya, akinek még három
kisöccse van: Barton, Patrik és Edgár.
Utolsónak Ruth csatlakozott a családhoz. Első gyermeke, Mira szintén idén áll az ítélet elé, őt pedig
négy húga, Lois, Rebecca, Zemira és Zina fogja követni.
21 tersvér, akik őszíntén szeretik egymást. Mégis egy egyszerű vizsgálat képes örökre elszakítani
minket egymástól.
Gerda, Mira és én bár teljesen különbözünk, de többek lettünk egyszerű testvéreknél. Legjobb
barátokká, lelkitársakká váltunk az elmúlt évek alatt. A házunkban hét szoba van. A főháló
természetesen apánké, van négy kisebb háló anyáinknak, de a gyerekeknek osztozniuk kell. Egyen a
fiúk, egyen a lányok. Ez azt jelenti, hogy kilenc testvéremmel osztozunk, a gyéren berendezett
szobánkon. Öt darab emeletes ágy, és mind az öt, minkét oldalán egy-egy kis ruhásszekrány áll. Ezen
kivül pedig három kis négyszemélyes asztalka és tizenkét darab szék van még a szobánkban.
Az ágyból nézem a két nővérem és azon tűnődőm, mi lesz velük - és velem -, ha elszakítanak
bennünket. Gerda nem hasonlít senkire sem a családból. Annyira zárkózott és félős. Hosszú, egyenes,
sötétbarna haját általában csak egy laza lófarokba köti, világoskék szemeiből pedig állandó rettegés és
bizonytalanság süt. Mira, mintha az ellentéte lenne. Hosszú, egyenes, aranyszőke haját legtöbbször
kontyban viseli, és nem csak smaragdzöld szeméből, hanem egész lényéből süt a határozottság. Próbál
mindig mindent helyesen csinálni, megfelelően öltözködni és viselkedni. Nála racionálisabb embert
nem ismerek. Teljes mértékig fel van készülve a házasságra egy nála jóval idősebb, idegen férfival is.
Én is próbálom rendbe szedni magam és felkészülni egy újabb napra, de nekem ez minden reggel
kihívás. Gerda csak kivesz egy fekete farmert, és felkap hozzá egy lehetőleg bő fekete pólót, hogy
elrejtse nőies idomait, amikre senki nem jött rá, kitől örökölhette, mivel édesanyja elől deszka hátul léc
típus, mint Mira. Mira egy csinos szürke szoknyát vesz fel, persze szigorúan legalább térdig érőt, - hisz
sosem szegne meg egy szabályt sem - és egy aranyos blúzzal viseli. Én pedig minden reggel kínlódom,
hogy végül a farmernél és egy fehér vékony pólónál kössek ki. A hajammal már rég nem vesződőm.
Egy hatalmas, természetes vörös, szupergöndör káosz a nap 24 órájában. Megpróbáltam már sokszor
kihozni belőle valamit, de be kellett látnom, hogy ez kivitelezhetetlen.
Tanórák után nem volt muszáj haza sietnünk, ezért mi általában a parkban üldögéltünk és
beszélgettünk. Ma azonban, mind szótlanok vagyunk. Érezzük a nyomást. Rohamosan közeledik a
nagy nap és tehetetlenek vagyunk. A tesztre vagyunk bízva.
- Lányok, én rettegek. - vallottam be végül, megtörve a csendet.
- Te? - kérdezte Mira tágranyílt szemekkel, de Gerda is ugyan azzal a hitetlen arccal nézett rám.
- Hiszen az egyik legszebb lány vagy az idei kínálatból, biztos, hogy kiválasztott, első feleség leszel. -
mondta Gerda és bíztatóan megfogta a kezem.
- De ettől is félek! - tártam szét a karom - Nem akarok feleség lenni, nem akarok se első, se sokadik
lenni, de száműzött sem! Én csak... Én csak szabad akarok lenni.
Mindketten úgy néztek rám, mintha őrült lennék.
- A magad érdekében, mihamarabb fogadd el a sorsunk. Vagy feleség leszel, vagy száműzött.
Feleségként mindened meglehet, száműzöttként viszont senki sem tudja pontosan, mi vár rád. Szóval
imádkozz, hogy feleség váljék belőled. - mondta szent meggyőződéssel Mira.
- Gerda, te mit gondolsz erről? - kérdeztem, mert semmi kedvem nem volt erről Mirával vitatkozni.
- Én ugyanúgy érzek, mint te. – kezdte halk, szomorú hangján, mire Mira forgatni kezdte a szemeit -
Bárcsak békén hagyna az egész világ és egyedül élhetnék békében. De Mirának igaza van. A világ,
amiben élünk két részre oszlott. Vagy termékeny vagy, vagy üres. És semminél sem félek jobban,
minthogy kikerülök Mortfordba. Egyedül. Nélkületek.
- Mindenki ettől fél a legjobban. - mondta Mira - De velünk nem fog megtörténni.
- Hogy vagy ma kedvesem? - simogatta végig az arcom egy férfikéz és oda se kellett nézzek, hogy
tudjam, Adam az. Gerda egész testében megfeszült. Mindig utálta, ha a fiúk a közelünkbe jöttek, de
Adam valahogy a többieknél is jobban irritálta.
- Ne érj hozzám! - mondtam dühösen és ellöktem a kezét.
- Ne aggódj, édesem. Téged választalak és akkor többé nem lökheted el a kezem. Ott fogok hozzád
érni, ahol csak akarok, ameddig csak akarok és amikor csak akarok. - mondta, majd mielőtt
felegyenesedett volna, mélyen Gerda szemébe nézett, aki olyan vörös lett ettől, mint a rák.
Bár tudtam, hogy ez így nem igaz, mivel a feleségek közt is van egyfajta sorrend, de elképzelni, hogy
Adam akár csak egyszer is hozzám ér, undorító. Százszor inkább választottam volna Mortfordot, mint
az érintését!
- Jaj nézzétek srácok, de aranyos! Elpirult! - nevetett a többi fiúval együtt, majd elvonultak.
Körbenéztem, hogy megtudjam, hányan voltak a szemtanúi a megalázásunknak, de a testvéreimen
kívül, csak Gedeon volt a közelben, egy másik évfolyamtársunk, aki épp egy nem túl távoli fa tövénél
ült. Bár nem láttam az arcát, mert a fejére húzta a kapucniját, de testtartását merevnek és feszültnek
éreztem. Ettől az az gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy minden fiú egyforma, tele vannak
feszültséggel és indulatokkal és én egyikük felesége sem akarok lenni.
- Ilyenkor még kisebbnek és jelentéktelenebbnek érzem magam. - mondta Gerda ökölbeszorított
kezekkel.
- Ne aggódjatok. Amint feleségek leszünk, ezt nem teheti meg velünk soha többé senki. - karolt át
minket Mira.
- Ha feleségek leszünk. - mondtam elkeseredve.
- Hat tesvérünkből négy átment a vizsgán és mára már gyermekeik vannak! Jók az esélyeink. -
kontrázott Mira.
- Ha követjük az egyharmados tendenciát, akkor is az egyikünk odakint köt ki! - vetettem fel.
- Elég legyen ebből lányok! - pattant fel Mira mérgesen. - Nem fogunk erről beszélni. Nem tehetünk az
ügyben semmit. Várunk, ahogy minden nő tette előttünk és bízunk a legjobbakban. Mert ennyit
tehetünk. Reménykedünk! Reménykedünk, hogy együtt maradunk, hogy jó helyen leszünk, jó férj és
kedves feleségek mellett. Te pedig Róza ne aggódj Adam miatt. Csak szórakozásból kötözködik veled.
Mindenki tudja hogy Leah lesz a felesége. Ha nem is szerelemből, de a legszebb gyermekeket akarja
majd nemzeni. Leah családjából pedig eddig senkit sem száműztek, így minden bizonnyal ő is teljesen
egészséges.
Ezzel pedig le is zártuk a témát és a következő pár napban egyikünk sem hozta fel újra.

Minthogy egyre közeledett a kivizsgálás és a bírálat, így anyáink félrehívtak bennünket, hogy
próbáljanak felkészíteni a felkészíthetetlenre.
- Róza, gyere kérlek velem. - szólított anyám egy szombati délután.
- Igen, anyám. - feleltem tisztelettudóan, ő pedig a házunk mögött elterülő hatalmas kert egy
nyugodtabb zugába vezetett. Leült egy padra és jelzett, hogy kövessem a példáját. Egy ideig csak
ültünk ott. Ő valószínűleg próbálta összeszedni a gondolatait, én pedig csak néztem őt. Örökre
megakartam őrizni az emlékét. Nem volt rajta semmi különös, mégis szép volt. Neki még ez a lobonc is
jól állt, amit én magamon ki nem állhattam. Mindig is szerettem volna olyan finom és elegáns lenni,
mint ő.
- Liával is itt beszéltem a házasságról. Bár igazából nem lehet felkészíteni rá egy lányt se. Figyelj. -
mondta anyám komolyan és megfogta a kezem. - Tudom, hogy belül egy kis lázadó lakik benned, de
engedd el azt az éned, mert a házasság az alázatosságról szól. Minden héten egyszer sorra kerülsz a
hitvesi ágyban. A férjed minden bizonnyal tudni fogja, mit csinál, neked csak hagynod kell. - kezdett az
egész kínossá és zavarossá válni. - Ha a férjed bizonytalan, vagy kedvtelen, segítened kell neki. Légy
vele kedves és előzékeny. Az se ijesszen meg, hogy első alkalommal fájni fog majd. Nem erős
fájdalom és hamar túlleszel rajta. Amit pedig cserébe kapsz... - megsimította az arcom és könnybe
lábadt a szeme - Egy gyermek a legnagyobb ajándék és mindent, amit el kell viselni érte, az semmi.
Csak a ti létezésetek tesz boldoggá és teljessé. Mi szerencsések vagyunk, az apád nem rossz ember, de
elég magának való és a legkevesebb romantikus hajlam se szorult belé. De mint mondtam, egy kis
kedvesség és alázatosság mindig segít. - kis szünetet tartott, majd folytatta. - Tudom kicsim, hogy ez
most sok neked, és talán kínos is, de emlékezz rá, mikor kell. Nyugodtan kérdezhetsz is, ha akarsz.
- Anya, mi lesz ha a férjem gonosz lesz velem, vagy undorodni fogok tőle? - kérdeztem meg nagy
nehezen és minden bizonnyal céklavörös arccal.
- Végső esetben vannak kis kapuk, mint a feleség csere. De az ilyen igen ritka. Tudom, hogy ez
borzasztóan fog hangzani, de hetente tíz percre szorítsd össze a fogad és tárd szét a lábad. A saját és a
gyermekeid érdekében. - mondta gondterhelt arccal. Utálta, hogy ezt kellett mondania. Én pedig
utáltam hallani.
- És ha kiderül, hogy üres vagyok? - tettem fel a nagy kérdést.
- Erre gondolnunk sem szabad! - mondta anya kicsit pánikba esve, amiből kiderült számomra, hogy ő is
ugyan annyira tart ettől, mint én. - Arra egyszerűen nincs megoldás. Nem tudlak felkészíteni, hogy mi
várna rád odakint. Nem tudom, mi van Mortfordban és nem is akarom megtudni. Hálás vagyok, hogy
feleség lehetek és még hálásabb, hogy anya is.
Erre már igazán nem tudtam mit mondani, mert nem nem tudtam egyetértek e vele vagy sem.
Az utolsó két nap még elválaszthatatlanabbak lettünk a lányokkal, de egyre szótlanabbak is.
Mindhárman féltettük magunkat és egymást is. Nem voltak megfelelő szavak, de mi anélkül is értettük
egymást.
A nagy napon reggeltől fogva anya készített fel. Elküldött fürdeni, befonta a hajam és előkészítette a
fehér ruhámat. Minden lánynak fonatban kellett viselne a haját és egy tetszőleges, de minden előírásnak
megfelelő fehér ruhát kellett viselnünk. Ez volt az előírás az állítólagos ünnepélyre. Bár nem tudom,
hogy hívhatják ünnepségnek, mikor legalább az évfolyam felét üresnek bélyegzik és száműzik őket.
Miután elkészültem, anya a tükörhöz vezetett. Egészen elégedett voltam magammal. Csónaknyakú
ruhám úja a könyökömnél végződött, deréktól bővült a szoknyarész és egész pontosan a térdemig ért.
Az iskolánál az orvosi előtt minden lány és fiú az édesanyjával várt, hogy sorra kerülhessen. Elsőnek
Mirát láttam meg. Haja még így összefonva is gyönyörű, bársonyos baba arca pedig ma is kifogástalan
volt, egyenes vonalú csipkés ruhája földig ért. Káprázatos volt. Csak a szeme volt más. Ma egy csepp
határozottságot sem láttam benne. Tele volt kétellyel és bizonytalansággal. Édesanyja ölelte
védelmezőn legidősebb gyermekét, attól félve, bármikor elvehetik tőle.
Végül Gerda is megérkezett, Joanna társaságában. Ekkor így egymás mellett állva tűnt fel legelőször a
tizennyolc év alatt, hogy mennyire hasonlítanak. Mindkettő alacsony és törékeny termetű volt, ugyan
azzal a bizonytalan arckifejezéssel. Egyetlen különbséget Gerda finom formái jelentették. Az ő ruhája
kerek nyakú, hosszú ujjú és térdig erő volt. Ha akart volna sem választhatott volna egyszerűbbet.
Viszont el kellett ismerni, hogy jól döntött. Ez illett hozzá. Sőt még jól is állt neki.
Vizsgálat után mindenki néma csendben és remegő lábakkal ment ki az iskola mögötti parkba, ahol az
eseményre felhúztak egy színpadot és a székekből három csoportot alakítottak ki. Egy csoportba
ülhettek a végzős fiúk, egy másikba a végzős lányok, mögéjük pedig a hozzátartozók. Nagyjából két
óra várakozás után, amíg falatokat kínáltak, és lágy zenét játszottak, az emberek halk duruzsolását a
mikrofon megszólalása szakította félbe. Ekkor már mindenki tudta mi következik. Egyesével, névsor
szerint hívják fel a végzősöket és mindenki előtt, hangosan kiáltják ki az eredményeket. Mindenki
megkereste a helyét.
Én és a testvéreim az első sorba kerültünk, hisz, mint Anderson lányok a névsor elején szerepelünk.
Reszketve fogtuk egymás kezét és vártuk, hogy végre mindenki helyet foglaljon és elcsendesüljön. A
Tanács tizenkét tagú volt és lényegében ők maguk voltak a törvény. A színpad jobb oldalán két sorban
foglaltak helyet és nézték végig az ünnepséget. A mikrofonnál pedig a polgármester állt, akinek nem
volt beleszólása igazából semmibe sem. A polgármester egy szócsőként funkcionált a nép és a Tanács
között. Mr. Johanson az ötvenes évei elején járó, alacsony, kissé pocakos, és erősen kopaszodó,
együgyű és fontoskodó férfi volt. Magas rangja ellenére furcsa volt, hogy csak három felesége lett, de
soha senki nem merte még megkérdezni, miért.
- Üdvözlök mindenkit eme csodás napon, - kezdte mr. Johanson túljátszott lelkesedéssel és örömmel -
mikor beléptek a felnőttek világába és ti is belekezdetek a legnemesebb feladatba, a családalapításba, ti
is részt vállaltok a fajunk fenttartásában. Nem csak Cristalfieldet teszitek nagyobbá, de a világot is. Aki
viszont képtelen ellátni legfontosabb feladatunkat, sajnos el kell hagynia biztonságot nyújtó falainkat,
hisz mint tudjátok, a készleteink erősen véges és a fajfenntartás érdekében szigorú szabályokat kellett
meghozniuk őseinknek. Ezeknek a szigorú viszont nagyon is szükséges szabályoknak köszönhetjük,
hogy társadalmunk ilyen jól működik, és évről évre gyarapodik. De tudom, már szörnyen izgatottak
vagytok, ezért nem is húzom tovább az időt, vágjunk is bele. - mondta, majd hátra nézett a titkárnőjére,
aki egy jókora adag borítékot adott át neki.
Az idegességtől kettőig sem láttam. Felfogtam, hogy egyessével, névsorban fognak minket szólítani,
majd a következő percben, már csattant is az első szürke karperec. Miriam Allen. Még két testvére
következett, akik követték nővérüket a Mortfordba vezető úton. Megrendítő volt látni a szertefoszlott
gyermeki álmokat és az összetört anyai szíveket de rögtön utána mi következtünk, pedig még
felocsúdni sem volt időnk három társunk elvesztéséből.
- Gerda Anderson. - szólt a polgármester a mikrofonba.
Az Allen testvérek után kimenni, igen ijesztő volt. Gerda moccani sem mert.
- Gerda Anderson! - hangzott el újra a neve, ezúttal szigorúbban.
Gerda mély levegőt vett és ugyan botladozva, de eljutott a polgármesterig. Mr. Johanson felbontotta a
borítékot és hangosan felolvasta a bele írt egyetlen mondatot, ami örökre eldöntötte mindannyiunk
sorsát. Kedves Gerda Anderson! Gratulálunk kitűnő génállományához, amivel hozzájárul Cristalfield
és az Ötök újrabenépesítéséhez.
Hatalmas kő esett le a szívünkről, Gerda azonnal a mi tekintetünk kereste és mi bátorító mosolyt
küldtünk felé. Legalább Gerda már biztonságban van. Ez is valami.
Gerdát visszaküldték a helyére és szólították Mirát.
Ő szinte azonnal felelt a hívásra. Határozottan felállt és feszült mosollyal köszöntötte a polgármestert,
majd szembefordult a nézőkkel.
- Kedves Mira Anderson! - kezdte az ő levelét is a polgármester. - Ön képtelen hozzájárulni Cristalfield
és az Ötök újrabenépesítéséhez, ezért azonnali hatállyal távozni kényszerül!
Nem tudom mi volt rosszabb. A polgálmester hangjából kiérezhető undor és lesajnálás, a sebek, amiket
a szavak ejtettek a szívemben, vagy az a szinte észrevehetetlen sokk, hitetlenkedés, félelem és ezernyi
kérdés, ami Mira arcán futott át egy szempillantás alatt. Gerdával szorosan fogtuk egymás kezét, másik
kezünket pedig kénytelenek voltunk a szánkra tapasztani, de még így sem tudtuk teljesen elfojtani
sírásunk neszét. Az egyik tanácsos fordította felénk a tekintetét, amivel sikerült elhallgattatnia a
zokogásom, hiszen tudtam büntetés jár, ha teljesjogú Cristalfieldiként tekintek egy üresre. Abban a
minutumban, ahogy kimondják valakiről, hogy üres, megszűnik a társadalmunk tagjává válni. Attól a
perctől ő csak egy kitoloncolásra váró idegen. Megszorítottam Gerda kezét, hogy rám figyeljen és a
szememmel a még mindig minket bámuló tanácsos felé intettem. Ő is megfeszítette magát és
abbahagyta a halk zokogását, de a könnyeit nem bírta elfolytani. Mirát pedig eközben a színpad mögé
vezették, ahol két nagy fekete furgon várta az üres végzősöket.
- Róza Anderson!
Nem tudom miféle erő segített kétlábra állnom, vagy, hogy hogyan jutottam fel a színpadra, csak annyit
fogtam fel a következő percekből, ahogy azt mondja a polgármester, hogy gratulálunk. Ez az egy szó
jelentette azt, hogy itt maradhatok Gerdával a városban, de azt is, hogy Mirának egyedül kell helyt
állnia Mortfordban. Zsibbadt voltam és csak akkor tértem újra magamhoz, mikor elkezdték a fiúkat is
szólítani és Alarik neve hangzott fel. Félve, de férfias büszkeséggel, egyenes háttal állt a polgármester
mellett, és akkor sem esett kétségbe, mikor kiderült, mennie kell. Némán búcsúzott el szüleitől és
tőlünk, majd hagyta, hogy az őr hátra kísérje. Elvesztésükben annyi vígaszt találtam, hogy legalább
nem lesznek egyedül. Minden erőmmel erre koncentráltam és mint egy mantrát ismételgettem.
Végül huszonkét végzős maradt a hetvennégyből és ebből csak hatan voltak fiúk. Most a megmaradt
lányoknak fel kellett állniuk egymás mellé, hogy a fiúk, akik velünk szemben álltak addig
nézegethessenek minket, amíg el nem döntötték, hogy kit szeretnének választani első feleségüknek.
- Rendben van, fiúk! Megint névsorban foglak szólítani benneteket, és ha meghalljátok a neveteket,
akkor mondjátok ki annak a lánynak a nevét, akit első feleségeteknek szeretnétek. Ha ketten is
kiválasztotok egy lányt, akkor a szerencsére bízzuk a választást és a vesztesnek új lányt kell
megjelölnie. Hector Carter, kérlek nevezd meg a választottadat. Hector egy kedves és aranyos srác volt.
De nem tudtam elképzelni, hogy jó családfő válhat belőle. Nem volt benne semmi határozottság,
semmi tiszteletreméltóság. Bár lehet, hogy pont ezért jönnénk ki jól, ha engem választana.
- Tabitha Turnert választom. - mondta barátságos hangon.
- A következő, Adam Campbell!
A neve hallatától is összeszorult a gyomrom és tudom, hogy Gerdáé nem különben. Adam gonosz és
kegyetlen, és ami a legrosszabb, hogy egy tanácsos fia, vagyis valószínűleg ő is tanácsos lesz majd, ami
azt jelenti bármit megtehet, bárkivel.
- Az én választottam, Leah Ross! - Biztos voltam benne, hogy csak azért nem kacsint rám, vagy
Gerdára, mert mindenki minket néz, beleértve az apját is. Örültem, hogy megmenekültünk tőle, de
Leaht nagyon sajnáltam. Nem vár rá szép élet.
- Gedeon Reid, te következel. - szólt mr. Johanson.
- Róza Anderson! - mondta egy pillanatnyi csend után. Tessék? Ez az én nevem! Miért választott
engem? Gedeon, mint a férjem? Adamnél biztos jobb lesz. Vagy nem? A kiválasztás folyt tovább, de
nem tudtam igazán odafigyelni. Gedeont bámultam és próbáltam olvasni az arcáról, de megfejthetetlen
volt. Bár nem volt annyira magas, mint Alarik, de kimagaslott a társai közül és vállszélességben sem
volt sokkal lemaradva a bátyámtól. Sötétbarna haja és szeme volt és közepesen jóképűnek nevezném.
Nem volt az a tipikus szépfiú, és férfias, magabiztos kisugárzása kissé félelmetessé tette, bár meglehet,
bármelyik fiúról ezt gondolnám, aki el akarna venni feleségül.
- Akkor ezennel ez eldőlt! - jelentette be ünnepélyesen mr. Johanson. - Lányok, ma még a szüleitek
házában fogtok aludni, holnap azonban megesküdtök férjeitekkel és hozzáköltöztök! Azonban azoknak
a lányoknak sem kell aggódniuk, akik nem lettek kiválasztva. Holnap ők is férjhez fognak menni, egy a
tanács által kiválasztott legmegfelelőbb jelölthöz. Most menjetek haza és készüljetek fel a holnapra!
Nagy nap lesz!
Zavarodottan és remegő lábakkal indultunk el Gerdával átkarolva egymást. Mikor anyáinkhoz értünk,
akkor tört ki belőlünk a sírás újult erővel. Percekig csak zokogtunk, mire meg tudtunk szólalni.
- Hol van Mira? Mi lett vele? El tudunk köszönni tőle? - kérdeztem anyámat.
- Már elvitték őket. Sajnálom lányok! De őket egyszerűen nem tekintik hasznosnak. A jelenlétük...
fölösleges teher a földnek amin élünk. Majdnem kihalt az emberiség, még most is erősen rezeg a léc. A
Földet sem biztos, hogy meg tudjuk menteni. Nem véletlen lettek meghozva ezek a törvények. - Bár
anya csak vigasztalni próbált, el sem hittem, hogy ezt mondta! Hiszen Mira a testvérem! Hogy ne lenne
hasznos a jelenléte! Tudja egyáltalán bárki, hogy milyen okos és talpraesett? Hogy keménynek
mutatkozik, de vajszíve van? Hogy ez volt a legnagyobb félelme és most valóra vált?
- Szüksége van ránk! - kiáltottam dühösen. Nem bírtam visszafogni magam. Apám jött oda, hogy
megelőzze a jelenetet.
- Azonnal szedd össze magad. - mondta halkan de a legszigorúbb hangján. Sosem bántott egyikünket
sem, mégis olyan félelmetes volt. Nem mertem volna vele ellenkezni. Senki sem. Egyértelmű
hierarchia volt a családok között, a tetején pedig kérdés nélkül a férfiak álltak.

Az esküvői ruha szalonhoz vezető úton sikerült valamennyire lehiggadnom. Már nem sírtam, csak
meredtem magam elé a semmibe. Nem is gondolkoztam. Túl sok kérdés volt egyszerre, amit tisztázni
kellett volna. Inkább hagytam az összeset.
Anya két ruhát választott ki, de engem nem érdekeltek. Amúgy is tudtam, hogy csak próbálja elterelni a
figyelmem.
- Mindenképpen férjhez adnak holnap. - mondta szigorúan - Akkor is, ha te választasz ruhát, és akkor
is, ha nem.
- Nem érdekel a ruha! - mondtam hevesen. Kiabálni már nem tudtam.
- Figyelmeztettelek, hogy engedd el a lázadót, mert így egy nagyon fájdalmas útnak nézel elébe.
Tanúsíts alázatot és fogadd el a megváltoztathatatlant.
- Te, hogy voltál rá képes? Elengedni a családod és alárendelni magad egy idegen embernek? -
kérdeztem.
- Nehezen. - vallotta be - Épp ezért sok fájdalmas emléket szereztem. Amint rájöttem, hogy az alázat
átsegít mindenen, egyből véget értek a szenvedéseim. Bízz bennem lányom! A legjobbat akarom
neked!
Fájdalmas emlékek... Vajon apám megütötte? Vagy másra céloz? Bárcsak lenne merszem megtudni az
igazat.
- Mutasd a ruhákat. - mondtam inkább.

Este sem én, sem Gerda, de még a kicsik sem tudtak aludni. Forgolódtunk és pörgött az agyunk.
Mindenki azon tépelődött mi lesz vele. Mi az új férjeink miatt aggódtunk, a kicsit pedig azért, hogy
hamarosan az ő idejük is eljön. Gerda a mellettem lévő ágyon feküdt, én pedig ügy döntöttem átmászok
hozzá. Egy pillanatra rám mosolygott, de szinte azonnal vissza is tért az a távolba révedő tekintete.
- Csak egy hónapot kell kibírnunk egyedül, aztán újra találkozhatunk. Én mindig itt leszek neked,
Gerda! Nagyon szeretlek! Kérlek, ne félj! - suttogtam.
- Már nem félek, Róza! - mondta nyugodt, erőtlen hangon.
- Hogy érted ezt? Nem aggaszt, hogy nem tudod, kihez adnak hozzá reggel?
- Nem. Mira kész volt bárkinek a tökéletes feleségévé válnia, de most odakint van és ki tudja van-e hol
álomra hajtania a fejét. Ki tudja megtámadták-e már őket? Ki tudja... - de nem fejezte be a mondatot,
én pedig kényszerítettem magam, hogy gondolatban se tegyem. Nem akartam arra gondolni, hogy nincs
jól a nővérem. - A lényeg az, hogy Mira kész volt megtenni bármit az életben maradásért, és ha már
vagyok oly szerencsés, hogy itt lehetek, akkor annyival tartozom neki, hogy én is bármit megteszek,
hogy jó feleség lehessek. Így kell tennem! - mondta határozottan.
Nem állítom, hogy teljesen értettem a logikáját, de ha ez a gondolatmenet segít neki, hogy ne omoljon
össze, akkor támogatnom kell.
- A legjobb feleség leszel, Gerda. - mondtam és csókot nyomtam az arcára. Egymás kezét fogva
aludtunk el és keltünk fel másnap.
Szinte rögtön ébredés után anyáink jöttek értünk, hogy saját szobájukban készítsenek elő minket az
esküvőnkre.
A ruhám szív kivágású, gyöngyökkel kirakott sellő fazonú esküvői ruha volt. Gyönyörű volt, de ez
nem tett boldoggá. Anyám a hajamba egyik oldalt egy szép, gyöngyös hajdíszt rakott, a másik oldalt
hagytuk, hogy a hajam a vállamra omoljon. A szobából kilépve úgy éreztem magam, mint aki bűnt
követett el és most viszik a bíróság elé. Odakint viszont összetalálkoztunk Gerdával, aki jóval
magabiztosabbnak, vagy legalábbis eltökéltebbnek látszott a megszokottnál és nálam is.
Egyszerűen meseszép volt. A ruhája légies egy kevés csipkével és spagetti pánttal. Akárki is legyen a
férje, szerencsés egy fickó az már biztos. Ami a legmeglepőbb volt az egészben, hogy nem félt. Egy
cseppet sem. Elfogadta a sorsát, minden küzdelem és félelem nélkül. Bárcsak én is ilyen erős tudnék
lenni. Egymáshoz léptünk és hosszan, szorosan ölelkeztünk. Anyáink hangja választott el bennünket.
- Ideje elindulni. - mondták szinte egyszerre és kihallatszott a hangjukból, hogy teljesen tisztában
vannak vele, hogy min is megyünk keresztül és megértenek minket.

A templomunk meseszép volt, hatalmas és mindenhol csodás festmények díszítették. A

menyasszonyok és szüleik egyik oldalra, a vőlegények és szüleik a másik oldalra ültek, majd pedig a
pap szólította őket.
Elsőnek a kiválasztottak mennek férjhez, így Hektor és Adam után Gedeon következett. A
szertartásban nem volt semmi vonzó, semmi romantikus. Apám az oltárhoz kísért. Őszintén boldog
volt. Talán büszke is. Azért, hogy termékeny vagyok? Vagy, mert kiválasztottak első feleségnek? Nem
tudom. Nem is volt időm gondolkozni rajta, mert már bele is tette a kezem Gedeon kezébe. Megijedtem
az érintésétől. Olyannyira, hogy megrándultam, majdhogynem el is rántottam a kezem. A kezei
kemények voltak, és az én kezemhez képest óriásiak. A bőre is halványan sötétebb volt, ez eddig fel
sem tűnt. Csak a kezét néztem. Nem mertem és nem tudtam egyszerre többet befogadni. Gépiesen
válaszoltam a pap kérdéseire, na nem, mintha valóban lett volna választásom. Néhány igen és már meg
is voltunk, majd a pap felszólította őt, hogy csókolja meg a menyasszonyt. Azonnal megfeszült a
testem és görcsbe rándult a gyomrom. A szívem a torkomban dobogott. Féltem és talán kicsit kíváncsi
is voltam, de sokkal jobban féltem. Aztán mire észrevettem, hogy egyáltalán közeledik, már vége is
volt. Csak egy gyors, halvány, leheletnyi, udvarias puszi volt, szinte alig ért össze a szánk. Egy
pillanatig hálás voltam, de rögtön utána felmerült bennem a miértek sorozata. Nem is tetszem neki?
Akkor miért választott ki? A sok rossz közül a kevésbé rossz? Vagy higgyem el, hogy próbál udvarias
lenni? Semmi szüksége rá, már az övé vagyok. Miközben én majd felrobbantam a sok kérdéstől,
Gedeon a másik két pár mellé kísért és leültetett, majd ő is mellém ült. Észleltem, hogy még három pár
összeházasodott, de én csak Gedeonra figyeltem. Szemem sarkából lestem őt és próbáltam minél több
mindent megfejteni vele kapcsolatban. És bár nagyon erősen koncentráltam, de ő úgy ült mellettem,
akár egy szobor, merev volt és mozdulatlan.
- Gerda Andersont kísérjék az oltárhoz! - hangzott a pap felszólítása, és ez kizökkentett Gedeon
hasztalan tanulmányozásából. Gerda apánkba kapaszkodva, fejét felszegve ment végig a teremben.
Igazán büszke voltam rá! Az oltár előtt megálltak és várták a vőlegényt.
- Joel Watson, kérlek, a feleségeiddel együtt gyere el új feleségedért és fogadjátok be őt.
Joel Watson már vagy harminc! éves! És már van három felesége is! Sajnálom Gerdát, csak
reménykedhetünk, hogy jó és kedves emberek.
Joel a feleségeivel elmentek Gerdáért. Apa Joel kezébe adta Gerdáét és a feleségei pedig rátették
kezüket az övére. Így csinálták végig a szertartást, majd egy rövid, de az enyémnél sokkal
határozottabb csókot kapott.
És ez volt lány korom utolsó emléke. Még váltottunk egy gyors, távoli pillantást, amiben benne volt
minden szeretetünk, félelmünk, kétségünk és reményünk, és már mentünk is a férjeink házába, vagyis
új otthonunkba.

A ceremónia után Gedeon egy kocsihoz kísért és az első ajtót nyitotta ki nekem. Ez meglepett, mert
még sosem ültem elől. Bár kocsiban is eddig mindössze háromszor utaztam. Cristalfieldben
háztartásonként egy elektromos autó állt rendelkezésre, de ezeket is csak különleges, vagy indokolt
esetben használtuk. Mikor megállt, egy hasonló ház előtt voltunk, mint a miénk. Semmi fényűzés, és ez
tetszett. Belülről is ugyan olyan egyszerű volt, mint kívülről. Furcsán éreztem volna magam egy túl
nagy, vagy túl előkelő házban. Egyszerűen nem illenék oda. Gedeon az ajtóban állt, míg én a látványt
próbáltam befogadni. Tetszett, hogy minden egyszerű, praktikus. Mikor feltűnt, hogy engem néz,
zavarba jöttem. Egyáltalán nem ismerem őt. Sosem beszélgettünk még ezelőtt. Most pedig egy hónapig
ő lesz az egyedüli társaságom. Ez ugyanis a szokás, hogy az új ara az első hónapban csak az új
családjával érintkezhet, hogy mihamarabb megszokja újdonsült pozícióját.
Egyre kínosabbá vált a szituáció. Csak álltunk és néztük egymást. Muszáj volt tennem vagy mondanom
valamit, de az agyam leblokkolt egy rövid időre.
- Azt hiszem szeretnék kipakolni és átöltözni. Megmutatnád a szobámat? - kérdeztem dadogva.
- Természetesen. Erre gyere. - mondta és a lépcső felé indult. Közben pedig a házról beszélt. - A lehető
legpraktikusabb ház. Mindössze hét szobája van és azok sem túl nagyok. Épp amekkorákra szükség
van. Fürdőből is mindössze négy van. Egy az én szobámból nyílik, de az igen kicsi. Az emeleten vagy
egy nagy fürdő a feleségeknek. A földszinten pedig szintén két nagy a gyerekeknek. A földszinten
továbbá található még egy nagy konyha, ebédlővel, egy tágas és fényes nappali, valamint egy közös
gyerek szoba, amit arra használhatnak majd, amire csak szeretnék. - Gedeon lassan, magabiztosan
beszélt. Tetszett a hangja. Barátságos és egyszerű volt. Viszont hihetetlenül bizarrnak hatott a gondolat,
hogy gyerekekről… az én… a mi gyerekeinkről beszél és tervezget, mikor reggel még én is gyereknek
számítottam.
- Szeretem a praktikusságot. - vallottam be. És ami azt illeti az egyszerű stílusa és berendezése is
tetszett. Világos pasztell színek uralták a közös helységeket.
- Örülök, hogy tetszik. - mosolygott - Remélem a szobád is fog. - mutatott egy fehér ajtóra.
Kinyitotta nekem az ajtót én pedig beléptem a legtökéletesebb hálószobába. A világoskék, arany és
fehér szín uralt mindent. Nem volt óriási, de szűkös sem. Hívogató volt, kellemes és barátságos.
- Ez tökéletes. - mondtam ki a nyilvánvalót, amit már minden bizonnyal rég leolvasott az arcomról. -
Köszönöm!
- Nincs mit köszönnöd. Pakolj ki nyugodtan, öltözz át és később találkozunk.
Később találkozunk. Ez vajon egy ígéret vagy fenyegetés akart lenni? Félretéve a rosszérzéseimet,
elkezdtem lehámozni magamról a ruhám, hogy kicsit kényelmesebben érezzem magam. Egy szürke
melegítőt és egy zöld pólót választottam. Elgondolkoztam, hogy illendőbb lenne valami csinosabbat
felvennem, de a lehető legkevésbé akartam vonzó lenni számára. És egyébként is a kényelem a
gyengém.
Miután kipakoltam a cuccaimat és a szobámat is teljesen felfedeztem elgondolkoztam rajta, hogy
kimegyek és a ház többi részét is megnézem, de megrémített a tudat, hogy odakint valahol Gedeon
talán épp arra vár, hogy megjelenjek. Így végül csak ledőltem az ágyamra, hogy ott várjam meg, amíg
Gedeon elalszik és utána kilopódzhassak a konyhába. Nagyon rossz ötlet volt a semmit tevés, ugyanis a
másodperc töredéke alatt rohant meg a gondolat, hogy vajon mi lehet Gerdával és Mirával. Joel egy
piperkőc kéjencnek tűnt az esküvőn. Csak remélni tudom, hogy türelmes lesz ma este. Ő olyan kis
félénk és befelé forduló, nem illik bele abba a családba. Nem tudom, mi alapján döntött a Tanács, de
ezúttal hatalmas hibát vétettek az biztos. Mira pedig, az én drága Mirám, odakint, egyedül, félve,
otthon nélkül, étel nélkül. Hogyan fogadhatjuk el, hogy csak egyszerűen kidobják, azokat, akik nem
hasznosak a társadalom számára? Ki dönti el, hogy ki hasznos? És ki találta ki, hogy aki nem tud
szülni, az hasztalan? Ha elég bátor lennék, én is kimennék Mortfordba. Bár valószínűleg úgysem
engednék meg.
Nem tudom mióta sírtam már megállás nélkül, mikor két kopogás után benyitott Gedeon. Azonnal
lehervadt a mosolya, miután észrevette kisírt szemeimet. Arca komorrá vált, aggodalmassá, talán kicsit
mérgessé és csalódottá is.
- Miért sírsz, Róza? - csak ennyit kérdezett. Nem találgatott, csak egyszerűen megkérdezte. Kicsit
meglepett, mert valamiért nem erre számítottam.
- Hiányoznak a testvéreim és aggódok Mira miatt. - vallottam be a könnyeimet törölgetve. A
válaszomtól pedig mintha megkönnyebbült volna, majd elindult az ágyam felé.
- Ez teljesen érthető. Nekem is van odakint testvérem. Mindannyiunknak van! Igazságtalan a rendszer,
de próbálom elhitetni magammal, hogy nem olyan szörnyű odakint.
- Te nem vagy kíváncsi, hogy milyen is valójában? - kérdeztem rekedt hangon.
- A Cristal Shieldhez adtam be a jelentkezésem. Bár tudom, hogy nehéz bejutni közéjük, de ha C.S.-es
lehetnék, az azt jelentené, hogy bizonyos alkalmakkor kijárhatnék, több információm lenne és talán
még a testvéreimet is láthatnám - mondta izgatottan.
Azonnal eszembe jutott, hogy akkor az én testvéreimet is megkereshetné, de nem akartam szívességet
kérni tőle. Talán, majd ha már jobban ismerem.
- Beszéljünk másról, ez elvileg a nászéjszakánk, ne sírdogáljunk, ha lehet. - éreztem, hogy próbál kicsit
kellemesebb hangulatot teremteni és bár nem tudtam mi vár rám mellette, abban biztos voltam, hogy
jobb sorom lesz, mint Mirának és hogy a legjobb, amit a saját érdekemben tehetek, ha együttműködők,
ahogy anya is javasolta.
- Rendben, igazad van. Sajnálom. - szabadkoztam.
- Nincs szükség bocsánatkérésre. Nincs semmi baj. Nem vagy éhes?
- De igen egy kicsit. - mondtam. - Te éhes vagy? Gyorsan készítek valami vacsorát.
- Ne aggódj, már megcsináltam. - mondta büszkén mosolyogva.
- Valóban? - hitetlenkedtem. - Ez az én dolgom lett volna.
- Remélem nem haragszol, és remélem ehetőre sikeredett. Gyere, kóstold meg. Teli hassal, még a
problémák is kisebbnek tűnnek. - próbált vigasztalni.
- Kétlem, hogy ebben igazad lenne. - mondtam, de közben az ajtó felé sétáltam.
Nálunk mindig is a nők főztek és nagyon furcsa volt Gedeont elképzelni, ahogy a konyhában
sürgölődik. Nem tűnik esetlen fiúnak, de hatalmas tenyerei és széles termete valahogy nem illik a
konyhába.
- Csak egy kis makaróni. - mondta mosolyogva, mikor az asztalhoz értünk. - És mielőtt azt hinnéd,
hogy nagy főzőmester vagyok, ki kell ábrándítsalak, itt ki is merül minden főző tudományom.
- Értem. Semmi baj, én szinte bármit meg tudok főzni. - hebegtem. Nem igazán tudtam, mit is kéne
mondanom. Ezért inkább kérdeztem.
- Anyukád tanított meg erre? - kérdeztem, ő pedig a székemhez lépett, hogy kihúzhassa nekem.
Értékeltem, hogy próbálkozik, de közben ki is vert tőle a víz. Legszívesebben a szobámba rohantam
volna.
- Nem. Ami azt illeti, édesanyámnak nem erőssége a főzés, azonban apám második felesége, Ria, olyan
ételeket készít, hogy megnyalod mind a tíz ujjad tőle. - mondta nagy átéléssel, már szemben ülve
velem, és csókot nyomott az összeszorított ujjhegyei végére.
Még mindig nem tudtam megszólalni, ezért csak mosolyogtam és vártam, hogy ehessünk, de a csend
lassan kezdett kínossá válni és én majdnem szétrobbantam idegességemben.
- Nem szeretnéd megkóstolni? - kérdezte várakozással telve.
Á, szóval erre várt! Kíváncsi, hogy mit gondolok a főztjéről! Azonnal a villáért nyúltam és neki láttam
az evésnek.
Reménykedtem benne, hogy jó lesz, mert tényleg éhes voltam, de ez valami eszméletlen lett. Én sem
csináltam még sosem ilyen finomra a makarónit, de még az anyukám sem. Csak a harmadik falat után
tűnt fel, hogy Gedeon még hozzá sem nyúlt a tányérjához, de akkor is csak azért, mert kuncogni
kezdett.
Persze rémesen zavarba jöttem és valószínűleg a másodperc töredéke alatt, lett tűz piros az arcom, de ő
úriember módjára úgy tett, mintha észre sem vette volna.
- Ne haragudj! Nagyon finom lett. És én szörnyen éhes vagyok. Igazán jó tanárod volt! - mondtam
őszintén, de ő továbbra is csak halvány mosollyal az arcán bámult engem.
- Örülök, hogy ízlik. Máskor is elkészítem neked. - mondta végül és ő is neki látott a saját adagjának.
Néztem ahogy eszik. Lassan, megfontolva, minden egyes falatot alaposan megrágva, megízlelve. Úgy
evett, hogy attól még éhesebbé váltam.
Közben számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem újra. Róla, a választásáról, a házasságunkról, az
életünkről. Rengeteg miért és hogyan és vajon és számtalan mi. Most már sosem lesz én. Csak és
kizárólag mi. Még nem tudom, hogy ez milyen érzés is pontosan. Egyelőre még csak simán furcsa.
- Kérdezd csak meg nyugodtam. - mondta a mély és játékos hangján.
- Mire gondolsz? - kérdeztem meglepődve.
- Tudom, hogy azon pörögsz folyamatosan, hogy vajon miért téged választottalak. - mondta egyenesen
a szemembe nézve, és még mindig ott ült az a halvány mosoly az arcán, amit a hangjából is ki lehetett
érezni. Talán szórakoztatónak találja a kínlódásomat? Mulat rajtam? Kissé sértett ez a gondolat, ezért
nem feleltem őszintén.
- Eszembe sem jutott ez a kérdés, ugyanis teljességgel lényegtelen, hogy miért választottál engem. Így
döntöttél, és mivel nekem semmi beleszólásom sincs ebbe a kérdésbe, ezért nem is gondolkoztam a
miérteken. Beletörődtem a helyzetembe és elviselem azt. - mondtam rá sem nézve, talán kicsit
nyersebben, mint akartam volna.
- Értem. - felelte, és már nem volt semmi játékosság a hangjában. - Örülök, hogy beletörődtél a
helyzetbe és remélem, hogy el tudsz majd viselni. Bár ha nem, akkor sincs sok választásod, mint
rámutattál. - mondta és felállt az asztaltól.
- Mosogass el, aztán fent találkozunk. - vetette oda és már el is viharzott.
Tudtam, hogy elszúrtam, de már mindegy volt. Eszembe jutott anya tanácsa, hogy hagyjam el a lázadó
énem. Bárcsak ilyen könnyű lenne. Bárcsak olyan megadó lennék, mint Gerda, vagy olyan alázatos,
erős és megfontolt, mint Mira. Nekem lenne odakint a helyem, nem neki.
Miközben mosogattam, elterveztem, hogy bármi is vár odafent, elfogadom és alázatosan és
készségesen átadom magam neki. De ugyan ekkor a legbelsőmben ordított egy hang, hogy soha sem
fog megkapni. Engem, a valódi lényem soha. Csak a testem lehet az övé semmi több. Próbáltam
elcsitítani ezt a hangot, de buzgón és kitartón ismételgette, hogy soha.
Remegő lábakkal és egy csiga tempójában vánszorogtam fel az emeletre, ahol Gedeon szobájának
ajtaja tárva nyitva állt, jelezve, hogy vár engem. Bár megtorpantam egy pillanatra és a szívem is
kihagyott egy ütemet, de tovább lépkedtem a hálószobája felé. Az ajtajában álltam meg és néztem körül
a férfias szobában. A falak sötétbarnára voltak festve, de ezen kívül nem volt rajta semmi díszítés, az
ágya fekete volt, nagy és kényelmesnek tűnő. Az ágya alatt egy sötétbordó szőnyeg terült szét, a szoba
többi részén a parketta csupasz volt. Az egyik sarokban egy nagy fotel várta, hogy megpihenjen benne
gazdája a nap végén, a fal mellett pedig egy szép fa íróasztal állt. Ezeken kívül pedig csak egy
duplaajtós ruhásszekrény volt az egyszerű szobában. Az jutott eszembe, hogy ez a fiú aztán tényleg a
praktikumban hisz.
- Öltözz át te is, és gyere vissza. - mondta kilépve a fürdőszobájából. Csak egy pizsamanadrág volt
rajta, felsőteste pedig csupasz volt, izmos és kissé napbarnított. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam
nem bámulni és nem tudtam meg állni, hogy újra totálisan átmenjek rákba... Szó szerint éreztem, ahogy
kúszik fel a vörösség a nyakamon át az arcomra, egészen a fejem búbjáig.
Valami felsőbb erőnek hála sikerült megfordulnom és eljutnom a szobámig. Pánik szorította a torkomat
és a legszívesebben sírni szerettem volna. A belső kis hang, ami előbb még oly hangosan üvöltött, most
megszeppenve elhallgatott és belátta elkerülhetetlen sorsát. Percek óta álltam mozdulatlanul, teljes
erőmmel az ajtóm belső oldalának feszülve, mire rájöttem, hogy senki és semmi sem menthet meg
attól, ami rám vár.
Bár alig maradt erő a testemben és remegtem, mint a kocsonya, de nagy nehezen sikerült lehámoznom
magamról a ruhámat és a megszokott fekete cicanadrág és bő póló után nyúltam, mikor eszembe jutott,
hogy ez talán illetlen és lehet, hogy a hálóingemben kéne mutatkoznom. Anya adta kifejezetten a mai
napra. Egy fehér, csipkés, spagetti pántos hálóing, ami épp a fenekem alá ér. Utáltam, hogy ebben kell
parádéznom. Már az megalázó volt, hogy fel kellett vennem és mutatkoznom benne Gedeon előtt, de
végül hallgattam anyámra és sűrű könnyeimet nyelve, magamra vettem a semmit sem takaró hálóinget.
Megalázottan és legyőzve léptem ki a szobámból. Utáltam a hálóinget és mindent, amit jelentett, de
ahogy az előbb is, most is, lépésről lépésre haladtam Gedeon szobája felé.
Nem bírtam a szemébe nézni. Nem akartam látni az elégedett arckifejezését. Inkább a lábfejemet
tanulmányoztam és vártam az utasításait.
A foteljában ült és hosszú, kínkeserves percekig csak bámúlt néma csendben. Végül felállt, lassan
hozzám sétált, végigsimított a karomon, amitől én hatalmasat ugrottam, és elrántottam a kezem.
Azonnal megbántam és tudtam, hogy ezért még büntetést fogok kapni, így összeszorított szemmel
visszaeresztettem magam mellé a kezem és vártam a folytatást.
Ő újból a kezemért nyúlt. Megfogta és az ágyhoz vezetett. Nem tudom, hogy mondott e bármit is, mert
csak a szívdobogásom hallottam, ami olyan hevesen vert, hogy azt hittem ki akar ugrani.
Lefektettett az ágy egyik oldalára, ő pedig átment a másik oldalra. Éreztem, ahogy besüpped az ágy a
súlya alatt és tudtam, hogy hamarosan ez a súly, rám fog nehezedni. Még fészkelődött egy kicsit, majd
hallottam, ahogy kattan valami és elönt minket a sötétség.
Összeszorított ököllel, szemmel és lábbakkal vártam az elkerülhetetlent. Éreztem, ahogy a körmöm már
fájdalmas mélységig hatolt a tenyeremben, de Gedeon még mindig nem ért hozzám. Rettegtem kinyitni
a szemem, mert attól féltem bámul, de a kíváncsiságom legyőzött. Nagyon lassan, miliméterről
miliméterre nyitottam ki a szemem. Anélkül, hogy a fejem akár egy kicsit is megmozdítottam volna, a
szemem sarkából néztem Gedeonra, aki ott feküdt mellettem, háttat fordítva nekem. Mikor felfogtam,
hogy nem fog ma este hozzám érni, egy mázsás súly esett le a vállamról és szinte kirobbant belőlem a
sírás. Akárhogy akartam nem tudtam visszatartani sem elállítani. Miután felfogtam, hogy mi is történt
valójában. Csak megleckéztetett a felesleges és jogtalan kitörésem miatt, amiért egy pillanatra
majdnem dühbe gurultam, de végül csak mélységesen elszégyeltem magam.
Legalább fél órán át bőgtem, és Gedeon mindvégig mozdulatlan maradt. Nem tudtam, hogy mire
véljem. Nem érdekelte? Vagy azt gondolta, hagyja, hogy kisírjam magam? Vagy haragszik rám a
viselkedésem miatt? Jogos lenne, de képtelen voltam rá, hogy megszólaljak. Nem tudom mitől féltem,
de határozottan féltem megszólalni. Ekkor azonban bevillant mint mondott Gerda. Mirának már nincs
lehetősége jó feleségnek lenni, így nekünk kell annak lennünk. Ez egy pillanatra feltöltött annyi
magabiztossággal, hogy gyorsan elhadarjak egy bocsánatkérés félét.
- Ne haragudj! - mondtam a hátának.
Percekig vártam, de még mindig nem reagált, és kezdett újra felbosszantani.
- Sajnálom! - mondtam ezúttal magabiztosabban és hangosabban.
- És ugyan mit sajnálsz? - kérdezte szomorúan. - Hogy el kell viselned engem?
- Sajnálom, hogy nyers voltam és hogy megbántottalak. - feleltem.
- De továbbra is ugyan úgy gondolod? - érdeklődött még mindig háttal nekem.
- Ez az igazság! Egy nőnek még annyi választása sincs, mint egy férfinak. Mi még az első férjünk sem
választhatjuk ki. Nem téged kell elviselnem és nem a házasságunkba kell beletörődnöm, hanem
általánosságban a nők helyzetébe. - magyaráztam.
Néhány pillanatnyi hallgatás után mocorogni kezdett és átfordult felém.
- A fiúknak sincs igazi választásuk. Ma például hat lány közül kellett kiválasztanunk a feleségünket.
Mivan, ha nekünk már tetszett valaki, de őt majd jövőre mondjuk valaki máshoz adják hozzá? Igaz,
hogy mi mondjuk ki a ti neveiteket, de nekünk sincs sokkal nagyobb választásunk. Ha nem mondunk
nevet, akkor a Tanács mond egyet.
Eddig ebbe még sosem gondoltam bele, pedig nyilvánvaló, hogy igy van. Pedig milyen könnyű volt a
férfiakat hibáztatni mindenért.
- Sajnálom! - mondtam őszintén, a szemébe nézve. Én is felé fordultam, és úgy aludtunk el, hogy
egymás arcát tanulmányoztuk.