A fordítás az alábbi mű alapján készült: Anna Bloom- Tears of Ink

Copyright ©Anna Bloom

Hungarian edition ©Book Dreams Kiadó 2024

Hungarian translation © Fazakas Emese

Szerkesztő: Masiko Fable

Borító: Fazakas Emese
Kép forrása: Shutterstock

Book Dreams Kiadó

ISBN: 9789635862290
Szeretni annyi, mint remélni.
Remélni annyi, mint álmodni.
Álmodni annyi, mint élni.
 1. fejezet

Hangos csattanás riaszt fel, és majdnem leesem a székemről. Pedig még

csak nem is aludtam. A tekintetem alig kontrollálható félelemmel tapad az
érintetlen márványdarabra. A sziklatömb az én Everestem, és sikertelen
kísérletet teszek arra, hogy a Birkenstockomban1 megmásszam. Kettőnk
között néma akaratharc zajlik. Reménytelenül próbálok a föld adományából
egy gyönyörű és kitűnő alkotást létrehozni, a kőzet pedig addig incselkedik
a márvány erezett tökéletességével, amíg szinte megdermedek, nehogy
nyomot hagyjak a felszínén.
- Mi az...? - kiáltom.
Mindenki tudja, hogy kilenc és három óra között nem szabad zavarni.
Amikor az ajtó megremeg a zsanérjain, azt már zavarásnak tekintem.
- Faith, nyisd ki.
Felnyögök, amikor felismerem az ajtó túloldaláról érkező hangot, felállók
a székemről. A váratlan mozdulattól megroppan a hátam, és összerándulok.
Úgy lépkedek, mint egy nyolcvanéves, ahogy próbálom ellazítani a
gerincem mentén feszülő izmokat. Ujjaimmal visszatolom a homlokom
köré tekert kendő alatt a hajtincsemet. Jólesik a nyújtózkodás, magasba
emelve a karomat próbálom tovább lazítani merev részeimet. A kis
folyosóra vezető néhány lépés olyan, mintha híg tapétaragasztóban
taposnék. A páratartalom láthatatlan ragasztófelhővé változtatja a levegőt.
London elviselhetetlen, ha meleg van. Talán ez az egyetlen dolog, ami miatt
vágyom az otthoni tengeri levegőre.
- Jövök. - A véső még mindig a kezemben van, és figyelmeztetnem kell
magam, hogy ez nem fegyver.
Nem illik leszúrni az egyik oktatót, akármilyen elcseszett is vagy.
 Az ajtó felé menet felkapok egy bő, fehér pamut inget, begombolom
mielőtt lenyomnám a kilincset, amit munkaidőben nagyon ritkán teszek
meg.
Nem kéne ennyire finnyásnak lennem, szerencsés vagyok, hogy találtam
egy helyet.
- Szia - erőltetek egy mosolyt az arcomra, amikor Gerard berobban az
ajtón. Két évvel ezelőtt a szívem a torkomban dobogott volna, úgy
elpirultam volna a közelségétől, mint egy tinédzser. Férfias, magas,
impozáns szakállal, és egykor úgy dobogott tőle a szívem, mint esőcseppek
a vásznon. Aztán dugtunk, és én túltettem magam rajta.
- Ger, eléggé elfoglalt vagyok. - A tekintete végigsöpör a pamut ingen, és
tudom, hogy pontosan tudja, mi van alatta. Azt akarja kideríteni, hogy
tetováltattam-e magamra. Egy újabb megbánás, amire állandóan emlékezni
fogok. Soha nem fogja megtudni.
- Tudom, bébi, de van néhány hírem, ami nem várhat.
Forgatom a szemem, amikor bébinek hív, de nem reagálok rá. Ehelyett az
érintetlen olasz márványra mutatok, ami elvileg az utolsó, másodéves
munkám lenne. Nem szabadna úgy kinéznie, mintha egyenesen a bányából
jött volna ki. A francba. Ez nem jó.
Hagyom, hogy megnézze a szikladarabot, míg én felkapom a konyhapult
tetejéről a cigarettás dobozomat. Az öngyújtó szikrázik, mélyen belélegzem
a nikotint, miközben megfordulok, és csípőmet a pultnak támasztom.
Figyelem, ahogy a nem túl impozáns fejlődésemet tanulmányozza.
- Kávét? - kérdezem, csak hogy megtörjem a kínos csendet.
- Megőrültél? - pillant rám és elkomorul. - Odakint süt a nap. Senki sem
akar forró italt, amikor ilyen az idő. - Feladva a reménytelen projektem
tanulmányozását - ami egyáltalán nem is projekt, csak szikla -,
felegyenesedik, és közelebb lép hozzám. - Voltál ma egyáltalán kint?
 - Mióta hazajöttem, nem - vonom meg a vállam. Arra sem emlékszem,
mikor értem ide ma reggel. Világos volt, az utcák forgalmasak, de ez nem
újdonság. Azóta a zsámolyon ültem, és a sziklát figyeltem, vártam
valamiféle isteni sugallatot, mert úgy tűnik, kifogytam az ötletekből.
Gerard megrázza a fejét, és közelebb lép.
- A friss levegő jót tesz, még ha párás is. Vigyáznod kell magadra, a
legkiválóbb alkotóművészek is kiégnek, ha nem tartanak szünetet. - A
vállamra teszi a kezét, és gyengéden megsimogatja, de elhúzódom, és a
füstöt az arcába fújom.
- Majd akkor megyek friss levegőt szívni, ha ez már halad valamerre. - A
tekintetem a sziklára mered. Átkozott anyag. Más anyagot kellett volna
választanom. Az üveg egyszerűbb lett volna. Megforgatom a fejem, és
megpróbálom ellazítani a nyakam feszült izmait. Kit akarok átverni? A
legutóbbi próbálkozásom az üveggel majdnem katasztrófa lett. Az elmúlt öt
hónapban minden darab, amivel foglalkoztam, katasztrófa volt.
Gerard a márvány felé mozdít, én rámeredek, miközben ujjai a feszülő
lapockámat masszírozzák.
- Leblokkoltál, Faith. Egy kicsit vissza kell venned. Gyere el velem egy
italra, és beszélgetünk, hátha eljutunk a probléma okához.
Érintése a vékony anyagon keresztül meleghullámokat juttat fáradt
végtagjaimba, kezdek egy kicsit megpuhulni. A testem mindig is áruló
szuka volt, a reakciójában nem lehet megbízni.
Megvonom a vállam az érintésétől. A meleg bizsergés a hasam mélyén
megdorgál. Kényeztető.
- Jól vagyok, ez az utolsó nehézség a nyár előtt, aztán pihenhetek.
Villámgyors tekintete végigsiklik az arcomon.
- Gondolkodtál már, hogy hová mész nyáron? - A ki nem mondott
kérdése ott lóg közöttünk, megborzongok.
 Haza fogsz menni?
- Itt maradok. Keresek valami pultos munkát, vagy valamit, hogy legyen
egy kis pénzem, talán megnézek néhány privát megbízást.
- Örülök, hogy ezt mondtad. - Az arca felragyog, és tudom, hogy
belesétáltam egy gondosan kitervelt csapdába, amit ő állított.
- Nem megyek a nyári táborodba.
- Túl sokszor kértem már? - vigyorodik el.
Nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak.
- Igen. Huszonnégy éves vagyok, nem pedig egy tizennyolc éves gólya.
A tekintetünk találkozik. Azt hiszi, hogy tudja, ki vagyok, mert
megmutattam neki.
Nehéz szünet következik, aztán megköszörüli a torkát.
- Nos, mit szólnál egy installációhoz?
- Tessék? - bámulok rá értetlenül.
- Ismerek valakit, aki ezzel foglalkozik, és eszembe jutottál.
Figyelem az arcát, az enyém még mindig sápadt.
- De én még nem végeztem.
- Na és? Nyár van - vonja meg a vállát.
- De biztos sok posztgraduális diákod van, akik megérdemlik ezt a
lehetőséget.
Gerard tekintete az érintetlen márványtömbömre esik.
- Talán, de ki mondja? - Ez egy nevetséges megjegyzés. Hogy érti azt,
hogy ki mondja? Én mondom. Ő mondja. Az emberek mondják. - Ez egy
nagyszerű lehetőség, így tényleg ismertté válik a neved.
- Nem tudom, hogy akarom-e, hogy a nevem megjelenjen - motyogom.
Gerard megfogja a kezem, és bíztatóan megszorítja az ujjaimat.
Elhúzódom, és visszacsúsztatom a kezemet a rövidnadrágom zsebébe.
 - Szükséged van arra, hogy a neved kint legyen, Faith. - Az arca komoly.
Remek, kioktatásban lesz részem. - A művészet nem szórakozás. Nem csak
a pénzes embereknek való, akik ide-oda suhannak, és úgy tesznek, mintha
azzal töltenék az idejüket, hogy csinálnak valamit.
- Mint te - vigyorgok incselkedve.
- Hé! Én dolgozom - mosolyog. Az arca felhevül, ahogy szeplői
összegyűrődnek a szeme körül. Túlságosan is jól emlékszem, hogyan
győzött meg arról, hogy az ágyába bújjak, és ennek semmi köze nem volt a
vodkához.
- Téged tanítalak, és még néhány igazán borzalmas diákot, akik említésre
sem méltók - Elhúzódik, én pedig befejezem a cigizést, és figyelem, ahogy
elkezd rendet rakni. Undorodva néz bele az egyik kávésbögrébe, én pedig
kuncogok A takarítás sosem volt a szenvedélyem. Inkább vagyok a „tedd
tönkre és dobd ki” típusú lány, mint a „rakd rendbe és tedd el”.
Gerard Steers-t könnyű szeretni, és velem nagyon is kedves volt. Amikor
közel két évvel ezelőtt megérkeztem, azt vártam, hogy az összes oktató
begyöpösödött és öreg lesz. Gerard egyáltalán nem volt ilyen. Vörös
hajával és tüzes szeplőivel megragadta a figyelmemet, és az órái mindig is a
kedvenceim közé tartoztak.
Aztán egy rövid ideig ő volt a kedvencem. Az illata, az íze, az érintése.
Impulzív, kínzó és nagyon rövid életű volt.
Most pedig az egyetemi oktató és diák közötti kapcsolatban vagyunk
Nem is barátok, és végképp nem szeretők
Figyelmen kívül hagyva tapintatlan rendrakását, visszalépek a saját
személyes Everestemhez, és végigsimítok a kezemmel a lyukacsos és hűvös
felületen.
- Szóval, mi van az installációval? - kérdezem, minden ürügyet
felhasználva, nehogy megöljem a márványt a vésőmmel.
 Bár őrült lennék, ha nem venném figyelembe a saját kiállításom
lehetőségét. Ritka és nehéz összehozni. Főleg a hallatlanul jó tanulóknak.
- Egy régi barátom hívta fel a figyelmemet a házára. - Gerard a
halványkék ingujjának mandzsettájával babrál.
- Mi ez, valami ironikus installáció egy szociális otthonban? - kérdezem.
Nem mintha ellenezném az iróniát. Az életem egy hosszú ironikus pillanat.
- Nem - tétovázik. - Ez a Bowsley Hall nevű hely Hampshire-ben.
- Mi? - Bámulok rá, és várom, hogy mosolyra húzza a száját. - Most
viccelsz? A barátod egy Bowsley Hall nevű helyen lakik? - Horkantok és
kuncogok, miközben körüljárom a márványdarabomat, innen- onnan
nézegetem, és próbálom elképzelni, mi lehet ez, egy kődarabon kívül.
- Nem olyan előkelő, mint amilyennek hangzik. Elég szegényes. A
mennyezet olyan, mint a száraz sajt, a vakolaton repedések vannak, mintha
egy menekült család lakna benne. Ezért megnyitja a nagyközönség előtt.
Vagyis az anyja, ő kérdezte, hogy van-e valami ötletem.
- És te rám gondoltál - hunyorítok.
Most jólesne egy újabb cigaretta.
Bowsley Hall?
- Nos, úgy gondoltam, hogy nem mész el sehova, és jól jönne a pénz és a
nyilvánosság, nem igaz?
Bólintok, találkozom a sápadt tekintetével.
- A pénz jól jön. - Egy fanyar mosollyal megvonom a vállam. A
művészeti szakom tele van különböző emberekkel, sokan közülük
gazdagok, hangjukból csöpög a műveltség és a pénz. Aztán ott vannak a
magamfajták. Nem gazdagok, tetoválásokkal borítottak és annyira
intézményellenesek. - Valami különleges téma? - Letörlök egy
izzadsággyöngyöt, ahogy végiggördül a mellkasomon az ingem alatt.
Szemei követik a bőrömet. Nem fogunk még egyszer belemenni, Gerard.
 - Gyerünk, Faith, tarts egy kis szünetet. Elmehetnénk egy kávéra,
borozhatunk, vagy bármi mást, és tovább beszélgethetnénk. - Drámaian
legyezi magát. - Túl meleg van itt, ahhoz is, hogy levegőt vegyek, nemhogy
beszélgessek.
- De vissza kell jönnöm. - Nem is annyira a szobor miatt aggódom,
amiért még mindig befejezetlen, hanem inkább azért, hogy kijelentsem,
nem az ő ágyában fogom tölteni az éjszakát.
Soha nem lépek visszafelé. Soha. Ez az egyetlen megszeghetetlen
szabályom.
Vigyorog.
- Persze, nem feltételezek mást. Egy oktató, aki meghívja a diákját egy
kávéra, hogy megbeszéljék a nyári munkát.
Megrázom a fejem.
- Ez a mondat minden szinten mocskosnak hangzik.
- Te minden szinten mocskosnak hallod.
Mély levegőt veszek, és ellépek a csillogó kőtől.
- Menjünk, jól esne egy kávé.
***

- Úgy értem, annyi mindent tudsz használni.

A borospoharam teteje fölött ráncolom a homlokom. Nem kellett
győzködni, hogy letérjek a javasolt kávéról.
- Igen, de semmi sem köti össze őket... nem állnak össze. Nincs ott
semmilyen téma, amit fel lehetne használni.
Gerard megvonja a vállát.
- Bár ezt mind meg lehet oldani - néz töprengve, kezét összekulcsolja,
miközben elgondolkodik a szeszélyes darabokon, amit sikerült
összegyűjtenem. - Biztos van egy téma, ami ott motoszkál, csak túl közel
vagy hozzá, hogy meglásd.
 Egy installáció? Megtehetem? Egy kastélyban?
Megrázom a fejem.
- Javaslom Meget. Ő sokkal értelmesebb. - Szünetet tartok, mielőtt
hozzáteszem: - És megbízható.
Gerard tekintete perzselő.
- Meg nem olyan jó.
Gúnyolódva zihálok, és úgy teszek, mintha legyezném magam.
- Én jobb vagyok, mint Meg?
- Tudod, hogy az vagy, ne kelljen még egyszer elmondanom - forgatja a
szemét.
Vigyorgok. Kurvára utálom Meget. A hosszú lábával, szőke hajával és
galériabarát hozzáállása miatt.
- Szóval, megmondhatom neki, hogy találkozni fogtok?
- Kivel is pontosan? A barátoddal?
Olyan tizenkét évesnek hangzóm, és újabb mély kortyot iszom a borból,
hogy ellensúlyozzam a bennem lévő gyereket.
Gerard grimaszol, akárcsak korábban, amikor a penészes kávésbögrémre
nézett.
- És ez csak a nyárra szól? - kérdezem.
- Igen, csak a nyárra, négy hétig. Nem javasolnám, ha nem gondolnám,
hogy nagyszerű lehetőség lenne számodra.
- És tényleg ötezer fontot fizetnek nekem? Csak a nyárra?
- Igen - bólint, és kiüríti a sörösüvegét.
- Miért nem fektetik be a pénzt az ingatlanba, ha már ennyi felesleges
pénzük van?
- Gondolom, valami jobbat akarnak csinálni, mint egy lyukas tetőbe
fektetni a pénzt. - A poharamra pillant. - Kérsz még egyet? Utána
hazakísérlek.
 - Persze - nyújtom át neki a poharamat -, de majd fogok egy taxit, nem
kell, hogy elkísérj.
A bárhoz sétál, ahol a péntek esti tömeg van. Hangosan duruzsol a
beszélgetés, a lányok nevetnek, és poharak csörömpölnek. Szeretem ezt a
kocsmát, bár péntek este nem annyira. Általában tele van törzsvendégekkel
és a kutyáikkal. De munka után mindig tömeg van itt, akik korsóból isznak
és Proseccóba fojtják a hetet. Felnézek, és egy sötét szempár figyel engem.
Rámeredek és magamba szívom a komor szemek látványát: napbarnított
bőr, világosbarna haj, dús ajkak - tökéletes a csókra. Elmosolyodom, és
elfordítom a tekintetem, a csuklómon lévő karperecre koncentrálok. Amikor
újra felpillantok a szempilláim alól, a srác közelebb húzódott az asztal széle
felé, mellőzve a körülötte folyó beszélgetést, miközben a figyelmét rám
összpontosítja. Kezdődik a játék.
Mire Gerard visszajön, én már benne vagyok egy komoly szemmel
flörtölésben.
Nem érdekel a beszélgetés, soha nem is érdekelt. Az a másik egy olyan
viszketegség, amit meg kell vakarni.
- Mit bámulsz? - Gerard elém csúsztatja a pohár boromat, én pedig
figyelem, ahogy a szemközti asztalnál ülő férfi sötét szemében csalódottság
villan.
- Semmit. - Elvigyorodom, és megrázom a fejem. Az utolsó dolog, amire
szükségem van, az egy pisilőverseny a barátom és egy ismeretlen között
egy bárban.
Gerard közelebb húzza a kezemet, és tenyérrel felfelé fordítva, a kezében
tartja. A hüvelykujja végigköveti a villámcsapást, amit a csuklóm finom
bőrébe tetováltam.
- Mesélj nekem erről.
 Rápillantok az elmosódott szélű cikkcakkra. Már régi, az egyik legelső
leckém, amivel megjelöltem magam. A villám nem csap le kétszer
ugyanoda, kivéve, ha hagyod.
Fanyarul mosolygok.
- A villám nem csap le kétszer - állom a tekintetét, világossá téve az
üzenetemet.
Az ajkai megfeszülnek, és enyhe ráncok húzódnak a homlokára.
- Miért húzódsz el? Jól éreztük magunkat, Faith. Soha nem
veszélyeztettem volna a helyzetedet a tantestületnél vagy a művészeti
tanácsnál.
- Őrültség túl sokáig egyhelyben topogni. Nem érzed? - Előrehajolok, és
a tekintete végigsiklik az ingem kivágott szabásán. - Öregít, minél tovább
maradsz mozdulatlanul, annál jobban ragaszkodsz a már megtörtént
dolgokhoz. Hogyan tudnánk megújulni és inspirálódni, ha csak a múltat
látjuk?
Gerard arcán elmélyül a homlokráncolás.
- Szóval, soha nem lesz teljes értékű kapcsolatod, mert attól félsz, hogy
megrekedsz?
- Talán - vonom meg a vállam.
A hüvelykujja végigsimít a tenyerem bőrén, és a perifériás látásomban
érzem, hogy a sötét szemű fickó elhúzódik, a zsákmányt ellopják az orra
elől. Ezt nem akarom. Meg akarom dörzsölni a gyomrom mélyén tomboló
bizsergést.
- Te egy rejtély vagy. - Gerard megnyugszik. Tudja, hogy nem fogom
meggondolni magam.
- Így a legjobb, bébi - nevetek, és hátrahajtom a fejem, az eufória hirtelen
lüktetése végigsuhan az ereimben. A borom fele könnyedén lecsúszik, majd
a maradékot is lenyelem. Felállók, megveregetem Gerard vállát, és
lehajolok, hogy megcsókoljam az arcát. - Köszi, hogy szóltál a lehetőségről.
Jelentkezem, ha úgy gondolod, hogy az a legjobb. - Egy nyugtalan pillangó
szárnycsapásától összeszorul a gyomrom.
- Már jelentkeztem a nevedben - sóhajt.
- Tényleg? - A kezem megáll a vállán.
A tekintete az arcomon állapodik meg. Nem tudok olvasni az
arckifejezéséből.
- Nem hagyom, hogy elbaltázd, Faith. Túl különleges vagy.
Nem tudom, hogy a művészetemről, az érintetlen márványomról vagy az
életemről beszél. Ezért nem mondok semmit, nem tudom, mit köszönjek
meg neki.
Átvergődőm az asztalok között. Ahogy elhaladok a sötét szemű férfi
mellett, végigsimítok ujjammal a pólóján, a vállánál. Felegyenesedik, és
magamon érzem égő tekintetét, ahogy a kijárat felé tartok. A bár sarkánál
várakozom, és figyelem, ahogy egy hosszú árnyék felém sétál.
- Azt hittem, nem fogsz jönni.
Az idegen végigmér engem, szemei isszák az ingem laza szabását, a
bőrömet takaró pamutnadrágot.
Az ajkai találkoznak az enyémmel, éhesen falom őket a szükség tüzétől
égve, a veszély dárdájával.
- Olyan lehetőségnek tűnsz, amit nem szabad kihagyni - A szavai szapora
zihálással érkeznek, miközben a torkomat harapdálja és csipkedi.
- A sarkon lakom. - A lábaim elgyengülnek, remegő gyomrom égetően
forrongó. A legtöbb lánynak azt mondják hogy ne vigyen haza idegeneket.
Én nem vagyok a legtöbb lány.
- Jó.

1 Túrabakancs.
 2. fejezet

A kéjsóvár mosoly gúnyolódik velem az ebédló túloldaláról. Mintha

leolvashatnék az arcáról mindent, amit rólam tud. Es ő mindent tud. A
tálcán lévő étel, amit nem szándékozom megenni, megremeg a kezemben. Ki
tud enni, ha a gyomra egy csomóba ugrik? Kizárt. Ha lehunyom a szedem,
emlékszem az érintésére a testemen. A nyelve ízére. Az égető lökést, ahogy
belém hatolt.
Intek, és azon gondolkodom, hogy átmenjek-e köszönni. Azt hiszem, már
túl vagyunk a köszönésen, de nem vagyok benne biztos. A határozatlanság a
padlóhoz szegez Nem int vissza, a tekintete oldalra siklik, és a gyomrom
összeszorul. Talán nem vett észre? Újra megpróbálom:
- Szia - mondom ezúttal.
Lassan találkozik a tekintete az enyémmel. Az asztalnál, ahol ült,
mindenki felém fordul. Aztán felnevet, én pedig megdöbbenek, amikor
megtudom, milyen érzés egy szempillantás alatt leégni. A mellkasomba
csapódik, és elzárja a lélegzetemet.
Nevetése magára vonja a figyelmet, majd, mindenki perzselő pillantással
mered rám.
Megfordulok, leteszem a tálcámat az asztalra, és futásnak eredek. Ahogy
a kapuhoz érek, felfogom a menekülés kilátástalanságát. Nincs hová
futnom. Határozott irány nélkül fordulok a sós levegővel teli város felé. Egy
mellékutcában találok búvóhelyet. Becsöngetek az ajtón.
- Faith, mi a baj?
- Készíts egy emlékeztetőt - fogom meg a csuklóm.
- Nem vagy még tizennyolc éves - vonja össze szürke szemöldökét.
- Nem érdekel. Emlékezess rá.
 Így is tesz Gyengéd érintéssel és fájdalmas tűszúrásokkal emlékezeti a
bőrömet, hogy soha ne adjam oda magam senkinek többször.

***

Egy súlyos kar öleli a derekamat, én pedig a plafont bámulom. Sikerült

egy kicsit elbóbiskolnom, nem törődve a mellettem fekvő furcsa alakkal.
Nem tudom, honnan jött ez az álom. Mikor is volt ez, nyolc évvel ezelőtt?
Kicsusszanok a bárból érkező férfi fojtott horkolása alól, lábujjhegyen
végigsétálok a fapadlón, és felkapom a telefonomat.

Én: A villámra gondoltam. Hogy vagy?

Nem várok választ, ezért visszateszem a telefonomat a bőrtáskám

mélyére, és elindulok a konyha felé. Kávéra van szükségem. A tegnap esti
bortól homályosan látok. Utálom, amikor a hirtelen jött kábulat enyhül, és
kiszolgáltatottá tesz. A hálószobából mozgolódás hallatszik. Ez mindig a
kínos rész.
- Szia. - Egy bögrébe kávét töltök.
- Én is kérek egyet, Köszi. - A srác, Mike... talán Matt... mögém lép, és
átkarolja a derekamat, az álla a vállamon nyugszik. Igen, ez nem túl
kényelmes. Kibújok a szorításából.
- Nézd, nekem most mennem kell, egy projektet kell leadnom. -
Folytatom a kávé elkészítését.
- Hé! - Az ujjai elkapják az enyémet, és megfordít. Őszintén szólva
sokkal jobban nézett ki három pohár bor után. Ma reggel, ami olívabarna
bűbáj volt, az inkább fekete és foltos. Ki kell kapcsolnod a
sörszemüvegedet, Faith. - Jól éreztük magunkat, ugye? - kérdezi, mit sem
törődve határozott megjegyzésemmel.
 - Persze, csak elfoglalt vagyok, tudod? Mindjárt vége a félévnek.
Rengeteg vizsgám van, amiket be kell fejeznem.
- Művészeti szakon tanulsz?
- Képzőművészet - pontosítom. Ezt biztos hazafelé menet mondtam el
neki. Nem emlékszem, hogy sok beszélgetésre került volna sor, miután
beléptünk a lakás ajtaján.
A tekintete a bőrömre vándorol.
- Nem akarsz tetoválóművész lenni?
Szigorúan nézek rá. Mi történt azzal, hogy ne a borítója alapján ítéljünk
meg egy könyvet.
- Nem.
- Mik ezek? Miért van ennyi?
Visszatartom a lélegzetem, ahogy az ujjai végigsimítanak a bőrömön lévő
színes tintán.
- Csak gondolatok és meglátások. - És tanulságok, de ezt nem mondom el
neki.
- Szép meglátások - mosolyodik el, de én átlátok rajta. A szemében félig
pánik van, hogy egy őrült, tetovált holdkóros mellett ébredt fel, félig pedig
vágy, hogy talán hajlandó vagyok alávetni magam neki, ahogy tettem
legutóbb.
De nem fogom.
- Ez nagyszerű volt, de most el kell menned. - Ajkaim feszes mosolyra
húzódnak. Ne szórakozzon azzal a szarsággal, amit mondok neki. Az
üzenetem egyértelmű. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy
megpróbálja. A keze a felkarom köré kígyózik.
- Gyerünk, bébi. Megmutattam, hogy jól szórakoztunk.
Hátralépek, kezem a bejárati ajtó reteszéért nyúl. A lakás szűk és apró.
- Igazán jó volt, de most már vége.
 Döbbenten bámul, mielőtt megvonja a vállát.
- Neked valami problémád van.
Kinyitom az ajtót, intek a koszos folyosó felé.
- Ja, és ha elmész, eggyel kevesebb lesz.
Becsukom az ajtót, és hallgatom, ahogy elmegy, miközben azt motyogja
„őrült ribanc”. Kuncogok. Tegnap este nem panaszkodott rá, amikor
egymásnak estünk, két idegen, akik összegabalyodtak a sötétben.
Ez csak fizikai megkönnyebbülés.
Visszamegyek a konyhába, és elgondolkodom a találkozáson. Figyelemre
méltatlan, az élvezetünk egyoldalú volt, mint oly sok intim pillanatom.
Ez a vágy mélyen a bőröm alatt él. Az érintés, a melegség, a finomság
iránti igény. De, amikor megkapom, sosem az, amit vártam.
És mint mindig, most is a reggeli kávéval mosom le magamról a
keserűség ízét.
Kiiszom a bögrémet, leforrázva a nyelvemet, majd a kis fürdőszobába
sétálok. Apró, de viszonylag tiszta. Megindítom a zuhanyt, elrántom a
régimódi függönyt, mielőtt a kádba lépnék. A forró víz gyógyítóan hat az
izmaimra, és végre felébredek. A bőrömön nem látszanak az éjszaka
nyomai, bár, ha lennének is, nem látszanának. A sampon habja végigfolyik
a karomon, és azon kapom magam, hogy a csuklómon lévő villámra
pillantok. Megérintem, mintha még mindig forrón és érzékenyen égetne.
Régi, a széle megfakult. Lehunyom a szemem, és beszívom a gőzt. Régen
volt, és már nem kell emlékeznem azokra az időkre. Kiiktatom az álmot,
amely ébren kergetett. Azok az idők már a múlté, és nem kell többé
aggódnom miattuk.
Itt sérthetetlen vagyok.
Miután megtörölközőm, a durva pamutszállal összeborzolom a hajam,
Gerard nyári javaslatára gondolok. Tudnék valami olyasmit csinálni? Egy
dologban igaza van: nem terveztem, hogy hazamegyek.
Éppen egy fekete farmert húzok fel a csípőmre, észreveszem, hogy a
derékszíj megint lazábbnak tűnik, amikor megcsörren a telefonom.
Belenézek a tükörbe. Csak farmerben és melltartóban látványos vagyok.
Megragadom a fekete bő pólót, és magamra veszem, mielőtt felkapom a
telefont. A szívem a villogó képernyő láttán lüktet.
- Szia.
- Minek gondolsz arra a régi villámra? - Mély hang dübörög a vonal
másik végén, és a mellkasom összeszorul.
- Jól vagy? Úgy hangzik, mintha nem kapnál levegőt.
- Hé, ne légy udvariatlan. - A szívből jövő kuncogás flegma köhögéssé
változik. - Légy kedves az öreg Al bácsival.
- Mindig kedves vagyok. - Belebújok a cipőmbe, és ellenőrzőm, hogy a
kulcsaim a táskámban vannak-e. Sétálnom és beszélgetnem kell. Nincs
időm másra, a stúdióban kell lennem és bámulni azt a darab ősellenséget. -
Mondd cl az igazat - ragaszkodom hozzá.
- Jól vagyok. Mondd el, miért gondoltál a villámra. - Sóhajtok, de
csendben továbbsétálok. - Már megint álmodsz? - kérdezi.
Nincs értelme hazudni.
- Igen, egy kicsit, de csak néha.
- És nem hallottál semmit az apádról?
- Nem, bár nem vagyok meglepve - horkantok fel.
- Majd visszajön.
- Nem akarom, hogy visszajöjjön. Jobb így.
Szünetet tart, és nem tehetek róla, de a lélegzetének reszelős hangjára
figyelek. Egyre rosszabb. Meg kell próbálnom meglátogatni őt az ünnepek
alatt. Nyugtalanító fájdalom rázza meg a gyomromat, amikor arra
gondolok, hogy talán nem lesz annyi esélyem, hogy újra láthassam őt. Bár
azt hiszem, a bőröm mindig emlékeztetni fog kedvenc „nagybátyámra”.
- Ne beszélj ostobaságokat, Faith. Különben is. - A hangja felerősödik. -
Ha már a villámokról beszélünk, találd ki, ki jött be tegnap a boltba?
Forgatom a szemem. Bárki lehet, Brighton nagy hely.
- Lepj meg.
- Az a fickó, aki átvert téged.
Újabb szemforgatás. Szűkítsük le a kört. Elvigyorodom a saját
drámaiságomon. Senki sem törte még össze a szívemet. Igazság szerint
nincs is olyan, amit összetörhetnének. Ha valamit olyan szorosan elzársz,
hogy senki sem érhet hozzá, az biztonságban van. Megőrződ az egészet.
Nekem marad, hogy a testemmel és az elmémmel barangoljak,
feltérképezve életem útját a bőrömön. Mindeközben a szívem körüli tér
sértetlen, érintetlen, tintátlan marad. Az enyém.
- Igen, mit akart?
- Egy tetkót. Micsoda lúzer.
Egy szikra recseg a telefonban.
- Ál, te dohányzol? - Őszintén megdöbbenek.
- Faithy, bébi, úgyis a végét járom. Kurvára jól fogom érezni magam,
amíg elmegyek.
Könnyek csípik a szemem, de nem hagyom, hogy lecsorduljanak. Al
utálná a könnyeimet, utálná a szomorúságomat.
- Talán még találnak gyógymódot.
- Ez tüdőrák, Faith, azt hiszem, nekem annyi.
- Itt az ideje, hogy dugj valakivel. - Ő felbőg a nevetéstől, én pedig
vigyorgok. - Szóval, mesélj Stuart tetoválásáról. - A kampusz emeleti
stúdiójának ajtaja előtt állok Csak pár utcányira van attól a kis lakástól, amit
otthonomnak hívok.
 - Megkértem Dánt, hogy csinálja meg.
- Dan? - Fintorodom el, miközben a kulcsomat becsúsztatom a zárba,
majd kihúzom.
Al még horkant egyet, de hallom, ahogy próbálja visszafogni pokoli
köhögését.
- Mondtam neki, hogy végezze el a legszarabb munkáját.
- Tényleg?
- Rávettem, hogy készítsen képeket, majd átküldőm őket.
- Al, ez nem professzionális.
Megint kuncog, ezúttal köhögésben tör ki.
- Gondoltál már arra, hogy nyárra visszajössz a boltba? Hasznodat
vennénk. Meleg lesz, és tudod, hogy ez sok részeggel jár, akik elveszítik
minden józan eszüket.
- Akkor ők a legjobb vásárlóid? - Kicsit kuncogva szorongatom a
telefont. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a hívásnak.
A gépek zúgásának visszhangja, a fertőtlenítőszer és a tisztítószer szaga
kavarog az emlékezetemben. De nem tudok visszamenni.
Felegyenesedek.
- Nos, felajánlották, hogy jelentkezhetek egy installációra. - Szünetet
tartok, hogy a szavak belém ivódjanak. - Őrültség lenne nem élni a
lehetőséggel.
- Ez igaz, bébi.
- Mennem kell, Al. - Nem akarom hozzátenni, hogy kicsit fáj a
mellkasom, és legszívesebben összegömbölyödnék, mert az egyik kedvenc
emberemet az egész világon elevenen felfalja a rák. - Tarts ki, nemsokára
meglátogatlak.
- Megmondom Dannek.
 - Ne tedd. Megvagyok a kiskutyaszemek és az általános búslakodás
nélkül is.
- Egyszer még összeházasodtok. Tudom, hogy úgy teszel, mintha utálnád.
- Elment az eszed, öregem - nevetek. - Dan és én akkor házasodunk
össze, amikor a pokol befagy.
- Az jó, lent a pokolban úgyis együtt leszünk.
- Szeretlek, Al.
- Én is téged, Szikra.
Elmosolyodom, miközben megtorpanok, amikor ismerősen használja a
gyerekkori becenevemet. Butaságnak tűnik, hogy huszonnégy évesen
ragyogó szikrának hívnak, pedig már egyáltalán nincs bennem semmi
ragyogó. De még mindig tetszik, ahogyan a hatéves változatom is tetszett,
mielőtt a ragyogásomat elmosta volna a sötétség.
Felsétálok a lépcsőn, és bebattyogok a műterembe, a padlóra rántom a
ruhát, amit előző este a márványra dobtam. Sajnos semmi sem változott.
Még mindig érintetlen, mintha csak a földből húzták volna ki.
Mit fogok csinálni, ha nem tudom befejezni? Mit fogok helyette leadni?
Mi a fenéért nem tudok megbirkózni ezzel az átkozott kődarabbal? Meg
soha nem küszködtem eddig. Ezért tanulok képzőművészetet és
szobrászatot... mert jó vagyok benne. Nos, régen az voltam. Most már nem
vagyok benne biztos, hogy az egész nem csak egy kis szerencse volt.
Gerard mégis habozás nélkül javasolt engem erre a feladatra. Annyi ajtót
megnyithatott volna. Ha hazaérek, és nem zavar meg a bor és az idegen
szex, utánanézek a Bowsley Halinak, és megnézem, miről van szó, mit
akarnak elérni. Erre való az internet, nem? Egy kis becserkészés és kutatás.
Kigombolom az ingemet, az egyik szék támlájára dobom, és a
kötényemet a sportmelltartó fölé helyezem, a hátam köré kötve. Aztán
megragadom a vésőmet, és úgy lépek a márványhoz, mintha háborúba
indulnék. Ami így is van. Harcolok a diplomámért, a kitüntetésért, amire
annyira vágyom, és a jövőért, ami soha nem visz vissza abba a brightoni
tetoválóboltba.
 3. fejezet

A hűtött bor kiválóan csúszik lefelé, és mély sóhajjal egy pillanatra

lehunyom a szemem, hátradöntöm a fejem a kanapén. Az izmaim fájnak a
hajlongástól és az órák óta tartó görnyedt üléstől. Kinyújtóztatom a
vállamat, a fülemhez emelem, majd visszaeresztem. Merevek és nehezen
mozognak, felegyenesedek, miközben iszom még egy korty bort, ami biztos
vagyok benne, hogy enyhíteni fog rajtuk. Mielőtt elmerülnék és
elveszíteném a figyelmemet, az ölembe húzom a laptopomat, felnyitom a
fedelét, és gyorsan, egy kézzel hozzáadom a jelszavamat, hogy ne kelljen
letennem a poharat. A kezem fáj - enyhe vágások és horzsolások karcolják a
bőröm felszínét Valamennyit a véső okozta, bár tisztában vagyok vele, hogy
a tapasztalatlan szem számára hogyan néznek ki. Ezért jöttem haza, és
utasítottam vissza Gerard hívását egy italra. Beírom a „Bowsley Hall” szót,
és várom, hogy a Google adjon némi betekintést a lehetséges nyári
szállásomról. Vajon egy idegen házban fogok lakni a nyáron? Nem igazán
tudok jól kijönni másokkal. Ezért éltem egyedül a tanulmányaim előző két
évében. Emiatt és azért, mert idősebb koromban kezdtem, mint a többi diák.
És másképp nézek ki. Nem mintha kurvára érdekelne, hogy máshogy nézek
ki, vagy hogy más vagyok. De a lányok riadtan bámulnak, a fiúk pedig látni
akarják, meddig nyúlnak a tetkóim. Látnak egy lányt, aki szabadon bánik a
tintával, és azt hiszik, hogy az erkölcseit is szabadon fogja használni. Néha
olyan is vagyok. Néha nem. Minden attól függ.
Nincs az az Isten! Ott nem szállhatok meg, ez nem más, mint egy
hatalmas kastély. Spirálosan magasodó tornyok, több, mint amennyit
biztosan bármelyik épület elbírna, és a tornyosuló sarokszárnyak
középpontjában a vörös téglából épült, burjánzó tömeg. Az építészet és az
épületek nem az én szakterületem, mivel engem jobban érdekel, hogy mi
van az épületek belsejében, mint a külsején, de megkockáztatom a tippemet,
és a kedvenc agyagkerekemet arra tenném fel, hogy ez Erzsébet-kori
eredetű, legalábbis a ház fő része a kéményekkel. Emlékszem, egyszer egy
előadáson voltam a stílusról, és az előadó rámutatott, hogy minél több a
kémény, annál nagyobb a gazdagság az Erzsébet-korszakban. Mint amikor
nagyjából száz évvel később jött az üvegadó, és a sok pompás ablakot
téglával fedték be. Ennek a háznak minden ablaka és minden kéménye
megvolt, őszintén szólva, sajnáltam a takarítókat.
A vörös tégla fenyegető jelenlétét figyelmen kívül hagyva görgetek
lefelé, és megpróbálok többet megtudni a tulajdonosokról. Gerard azt
mondta, hogy a barátja, de ez nem lehet igaz, ugye? Néhány kép ugrik fel
egy párról és a gyerekeikről. Gazdagnak tűnnek, a ruhájuk egyszerű, mégis
drága. Elegánsak és ápoltak, méretre szabottak és formásak, anélkül, hogy
túlságosan megerőltetnék magukat. Szerencséjükre.
Megnyitom a Facebookot, és rákattintok egy Messenger- csevegésre.
Gerard online van, tudtam, hogy ott lesz. A közösségi média rabja, bár ezt
bármikor letagadná bárkinek. Először furcsálltam, amikor a lektorom
barátkozni akart velem, de aztán amikor megnéztem a barátai listáját,
rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok olyan különleges. A világ
népességének annyi tagjával barátkozik, amennyit a Facebook megenged.
Beírok egy gyors üzenetet.

Faith: Nem lakhatok

abban a házban. Ajánld fel Megnek.
Ő sokkal jobban beilleszkedik majd.

Gerard: Már késő. Mrs. Fairclough látni akar, ha

legközelebb Londonban jár.
 Legközelebb Londonban jár? Beugrik, hogy megnézze a látnivalókat?

Faith: Ez egy
rossz ötlet. Kérlek, add oda Megnek. Hagyd,
hogy egész nyáron meleg sört szolgáljak fel. Azt sokkal
jobban élvezném.

Gerard: Ezegy nagy lehetőség. Azt eredményezheti, hogy a

galériáknak kelleni fogsz. Ahogy ismerem a Fairclough-ékat,
a sajtó mindenhol erről fog szólni.

Összerezzenek, és egy puffanással lecsukom a laptopot. Egy pillanatra

hátrahajtom a fejem, és lehunyom a szemem. A sajtó. Nem akarom, hogy a
közelemben legyenek, vagy a munkám közelében. De ha művész akarok
lenni - méghozzá világszínvonalú művész, olyan, akinek a londoni galériák
könyörögnek a munkáiért -, akkor szükségem lesz rájuk, nem?
Megrázom a fejem, és a plafonon lévő repedést bámulom.
Visszamehetnék Brightonba, vehetnék egy tetoválógépet, és abból
élhetnék. Az jó pénz. Nagyon jó pénz. De akkor ki lennék én? A lány az
elcseszett családból. Legalább itt Londonban senki sem ismer. Lehet, hogy
megnéznek, de elrejtőzöm a tintám mögé, amit először látnak.
Bizonytalanul kinyitom a laptopot, és kortyolok még egy kis bort.

Faith: TalálkozomFairclough asszonnyal,

és meglátjuk, mit mond.

Gerard: Fairclough bárónő...

Belekortyolok a boromba. Bárónő. Csak nem nevet?

Faith: Csak viccelsz, ugye?

 Gerard: Nem vagyok tréfamester.

A szívem hevesen ver. Nem találkozhatok egy bárónővel... nézz rám, a

kurva életbe! Sosem törődtem a döntéseimmel egyszer sem kérdőjeleztem
meg, miért tettem, amit tettem. Minden egyes tintaérintés egy katartikus
feloldozás egy olyan emlékből, amit el akartam felejteni.
De most azt kívánom, bárcsak egy ujjnyira, vagy egy fél ujjnyira
hagytam volna.
Kizárt, hogy egy bárónő beengedjen egy hozzám hasonlót a házába. Csak
az idejét vesztegetném, és a sajátomat is. A művészek lazán bánnak a
szabályokkal és előírásokkal. De én fogtam ezeket a szabályokat és
szétromboltam őket a fájdalom kalapácsával.

Gerard: Sokkot kaptál?

Faith: Talán.

Gerard: Aludjegy kicsit. Pár nap múlva vége a félévnek, de

a holnapi anyagismereti előadásomon még mindig
érdeklődőnek kell tűnnöd.

Faith: Én művész vagyok, nem színésznő.

Gerard: Megsértettél az éles nyelveddel.

Faith: „mosolygós arc”.

Kuncogok. Könnyű a képernyő biztonsága mögött flörtölésbe merülni.

Most becsukhatnám a szemem, és eszembe jutna az az éjszaka, amit tavaly
nyáron együtt töltöttünk. Forró és izzasztó, időt szakított arra, hogy
felfedezze a bőröm minden egyes centiméterét, és minden mesét, amit a
felületére karcoltak. Intim volt, feltárulkozó, és én átadtam magam az
érintésének, mint barát, szerető és tanítvány. Nem engedhettem, hogy az
éjszaka többé váljon, de édes volt, amíg tartott.
Valószínűleg ő volt az utolsó rendes szeretőm.
Ha rágondolok, fájdalmat érzek a testi felszabadulásért. A fejemben
kavarog a bor, a sörszemüveg visszacsúszik a helyére.
Nem akarok mást, csak egy névtelen arcot magamon, magamba zárva, aki
minden érzéssel megfojt az éj leple alatt.
Szemem a villámra ereszkedik. Átkozott legyen az az álom, amiért
eszembe juttatta a perzselő izzást. Mindig is sikerült a dolgokat bezárva és a
helyén tartanom. Most az emlék szabadon száguld, úgy siklik, mint egy
irányíthatatlan tehervonat.
Nem szabad elfelejtenem, hogy szólnom kell Álnak vagy Dannek, hogy
küldje el nekem a tetoválás képét. Remélem, hogy rossz, nagyon rossz.
Butaság, hogy ragaszkodom a nyolc évvel ezelőtti múlthoz, de a múltam
egy sötét démon, amely a lelkemben él.
Küzdöttem, hogy kiszabadítsam magam az éles karmai közül, de sosincs
messze tőlem, üldöz, csábít, a fülembe suttog. Arra ösztönöz, hogy
visszalépjek, és visszaszerezzem a nyomorúságot, ami elől elmenekültem.
Figyelmen kívül hagyva a gyomromból feltörő a végtagjaim fájdalmáig
terjedő nyugtalanító érzést, végigsimítok a telefonom felületén, és a
FaceTime gomb megnyomása előtt végigpörgetem a kontaktjaimat.
- Szia. - Köszönök, meggyújtok egy újabb cigarettát és nézem, ahogy a
füst a levegőben gomolyog.
- Faith kibaszott Hitchin. Azt hittem, a Holdra repültél, Sista.
Nevetek, és kidugom a nyelvem. Abi is nevet, és kidugja a saját nyelvét.
Brighton nincs messze, csak egy vonatútra, de mióta eljöttem, úgy tűnik,
mintha a világ másik felén lenne.
 - Hogy vannak a gyerekek? - kérdezem. Hangos kiabálás hallatszik a
háttérben a késői óra ellenére is.
Abi és én tizennégy éve vagyunk barátok. Míg én Összeomlottam, és
szembenéztem a démonjaimmal, hagyva, hogy a múlt igazsága millió apró
foszlányra tépjen szánakozva, addig Abi két gyereket szült. Nem tudom,
hogy történt. Egy nap arra ébredtem, a pusztulás ködéből kilépve, hogy a
legrégebbi barátom felnőtt.
- Kibaszottul szörnyű. Nem viccelek, Faith, soha ne legyen gyereked.
Egész életre átok.
Nevetek, és még több nikotint szívok be, amíg a tüdőm égni nem kezd.
- Ezt nem gondolod komolyan. Hogy van Adam? Még mindig keményen
dolgozik?
- Persze. Inkább dolgozik, minthogy itthon nyaggassam.
Kíváncsi vagyok, milyen lenne, ha lenne valaki, akit nyaggathatnék.
Egyáltalán az a fajta nő vagyok, aki zsörtölődik? Kizárom a gondolatot,
lényegtelen. Különben is, Abi eleget zsörtölődik.
- Szóval... kérdés. - Újabb slukkot szívok. Teljesen rá fog szállni erre a
nyári ötletre. Nem a megfelelő embertől kérek tanácsot, de a lehetőségeim
erősen korlátozottak.
- Ó, imádom a felnőtt kérdéseket. - Figyelmesen bámul rám a telefonon
keresztül, és tágra nyitja a szemét. - Jobb, mint állandóan azt hallani, hogy
„Mi az? Mi az? Mi az?
Felhorkantok, és megfulladok a füsttől.
- Charlotte imádnivaló. Ne légy gonosz a keresztlányommal.
- Várj, még nem fejeztem be. - Abi úgy hadonászik az ujjával, mintha a
kétéves gyereke lennék. - Mit csinál ez? Mit csinál ez? Mit csinál ez?
- Ő egy rendkívül intelligens emberi lény.
- Ja, az biztos, mindannyian a parancsára rohangálunk.
 Abi és én egy pillanatra egymásra meredünk, és furcsa, nemkívánatos
honvágy kerít hatalmába.
Bármit megtennék, hogy visszamehessek... vissza a pusztítás és az
erőszak előtti időkbe.
- Jól vagy, Faith? - Abi elhessegeti a humort. Jól ismer engem. Látott már
a csúcson és a mélyponton, és a kettő közötti különböző szakaszokban. -
Megint álmodtál? Fáradtnak tűnsz?
Megrázom a fejem, de legnagyobb rémületemre potyognak a könnyeim.
- Nem, nem, ez tényleg hülyeség. Csak álmodtam a villámmal.
- Kicsim, mondtam neked akkor is, és most is elmondom. A fiúk
kibaszott szarok. Néhányuk éppen elég jó ahhoz, hogy megházasodjon és
tisztességes legyen, de a többi egy szemétláda.
- Hé! - szólal meg egy hang a kamerán kívül. A tekintetem úgy
ingadozik, mintha egy Waltzeren ülnék, és a következő pillanatban már
Adam orrlyukait bámulom. Nem is tudtam, hogy ott van. Azt hittem, hogy
dolgozik. Abi olyan rohadtul őrült.
- Szia, Adam. - Integetek és küldök egy bocsánatkérő grimaszt. - Ugye
tudod, hogy a jófiúk közé tartozol?
- Átkozottul igazad van, Faith. Az egyik legjobb kibaszott szemétláda
vagyok. - Int és feláll a kanapéról, de csak azután, hogy egy csókot cuppant
Abi homlokára.
- Szóval, mindegy. Mit akartál mondani nekem?
Egy pillanatig gondolkodnom kell. Ó, Bowsley Hall.
- O, igen, lehet, hogy a nyáron lehetőségem lesz egy installációra.
- Mit installálsz? Egy vécét? . Vízvezeték- szerelést? Ablakokat?
Kuncogok, és elnyomom a cigarettámat.
- Ne viccelődj, tudod, mire gondolok.
 - Ó, arra a csillogó életre gondolsz, amit élni fogsz, szuperdrága furcsa
műtárgyakat árulsz szupergazdag idiótáknak, akik azt sem tudják, mit
vesznek.
- Igen, pontosan - pislogok, mielőtt a szememet forgatnám.
- Hát, akkor ez jó, nem igaz?
- Nem tudom, Abs. Valami őrült előkelő kastélyban van. Nem illek oda.
- Miért, mert tele vagy tetkókkal?
Lenézek a szabadon hagyott bőrömre, a színek sokaságára.
- Nem, mert én én vagyok. Brighton lepukkant végéből származom, és
egy tetoválószalonban nőttem fel.
Fintorogva megdörzsölöm az arcom. Szúr a szemem, a tetőző alváshiány
kezd utolérni. - Aligha vagyok az a gondozott pázsit és délutáni tea típus.
- Hé, bármelyik délután ihatunk PG Tipset, amikor csak akarod. -
Szünetet tart, amikor egy csattanás szűrődik ki a konyhából. - Legyetek már
csendben, telefonálok! - kiabálja, mielőtt visszafordulna felém. - A kurva
anyjukat! Én mondom neked, Faith, nem hagyják abba. - Az arca komoly
arckifejezésre vált, és tudom, hogy jön a lelkesítő beszédem. - Figyelj,
bárhova beleillessz, ahova csak akarsz. Őrülten tehetséges vagy. Az
emberek ezreket fizetnének azért, hogy tintát varrj a bőrükre, és most nem
arról beszélek, hogy a szerencsétlenek sorban állnak, mert eszméletlenül
meg akarnak dugni téged.
- Abi! - Az arcom lángol.
- Csináld! Tedd közzé a művészetedet. Tégy meg mindent, hogy valóra
váltsd az álmaidat, aztán egy nap gyere vissza Brighton lepukkant részébe,
és mutasd meg minden köcsögnek, aki valaha is kételkedett benned, hogy
mire vagy képes.
Nagy levegőt veszek.
- Megbeszélem a találkozót Fairclough bárónővel, aztán döntök.
 Abi felharsan a nevetéstől.
- Bárónővel? Ezt nem is mondtad. Sok szerencsét. Faith, túl fogod élni a
vihart.
Összehunyorítom a szemem, és jól begyakorolt féloldalas vigyort vetek
rá.
- Köszi.
- Mindig örömömre szolgál. Néhányan majd látni fogjuk, hogy
határozottan nyakig a szarban járunk, amikor az egész világon téged
népszerűsítenek.
Csókot nyomva felé, megszakítom a videohívást, és hátradőlök a
székben. Azt hiszem, ennem kéne valamit.
Ehelyett a doboz cigarettámért nyúlok. Az is megteszi.
 4. fejezet

A selyemblúzom nyakkivágásával babrálok. Halványkék, az anyag éppen

elég vastag ahhoz, hogy a titkaimat elrejtsem alatta. Bámulom magam a
Ritz üvegablakának tükörképében. A nevetéstől könnyeztem, amikor
Gerard azt mondta, hogy a Fairclough bárónővel való találkozó a Ritzben
lesz. Ki jár a Ritzbe a turistákon kívül? Úgy tűnik, ő.
Háromszor zuhanyoztam ma reggel, de még mindig kellemetlenül
melegem van és izzadok Bárcsak jönne az eső és kitisztítaná a levegőt, de
hetek óta egy csepp sem esett. A vállamra emelem a portfoliómat
tartalmazó bőrtáskámat, és átlépek a forgóajtón. A légkondicionáló hűvös
levegője fogad, ahogy belépek, amiért nagyon hálás vagyok.
Bárcsak Gerard is elkísért volna, de azt mondta, jobban mutatna, ha
egyedül jönnék. A rohadt életbe. Ki küld egy fiatal nőt egyedül egy
bárónőhöz állásinterjúra? Gerard Steers.
Tegnap este egy pohár bor és egy kis keksz mellett felkészített. Nem
tudtam enni, túlságosan görcsbe rándult a gyomrom. A váróteremhez
közeledve, emelt fővel sétálok el a recepciós pult előtt Amint odaérek, egy
takaros tábla állít meg, ami azt mondja, hogy várjam meg, amíg leültetnek.
Körülnézek. A teremben suttogó beszélgetések zajlanak, ápolt és fésült
fejek dőlnek egymás felé. Néhány asztalon papírok hevernek. Luxusban
dolgozó emberek.
Ez luxus. Még a levegőnek is gazdag és tiszta illata van. Ropogós.
Nyilvánvalóan nincs túl sok turista. Néhány túlsúlyos városnézőre
számítottam, akik a nyakukba akasztott pántos fényképezőgépekkel járnak.
Egy pincér meglát engem, és felém fordítja a fejét, miközben továbbra is
segít egy másik idős házaspárnak. Elmosolyodom, és a blúzom nyakát
babrálom. Nyugodj meg, Faith.
Nehéz megnyugodni. Még sosem voltam ilyen helyen. A legközelebbi,
amit ismerek, egy borozó.
- Jó napot - köszön a fiatalember szívélyesen, az arca nyitott és
barátságos. Semmi erőltetett, semmi jele annak, hogy utálja a munkáját
vagy a gazdag embereket, akiket ki kell szolgálnia. - Csatlakozik hozzánk
egy kávéra, vagy esetleg ebédre?
A nyelvem majdnem kiesik a számból, de ha észre is veszi a
kényelmetlenségem, nyugodtan figyelmen kívül hagyja. Hogy lehet
nyugodt ezen a helyen? Hányni szeretnék. Köhögve és megköszörülve a
torkomat megpróbálom összeszedni magam.
- Azért jöttem, hogy találkozzam Fairclough bárónővel.
Meglepődőm, hogy a hangom ilyen nyugodtan és kiegyensúlyozottan
hangzik. Belül úgy csapongók, mint egy hal a vízben. Tétovázik, mielőtt
arckifejezése udvariassá válik.
- Tudna várni egy pillanatot?
A tenyerem izzadságtól nedves, és erősebben szorítom a táskámat, hogy
ne töröljem a selyemblúzomba.
- Persze - mosolyodom el.
Elsétál, és bedugja a fejét a sarokban lévő fülkébe. Egy pillanattal később
visszatér, és megkér, hogy kövessem, előttem sétál kinyújtott karral,
vigyázva, hogy semmiképp se érjen hozzám.
- Elvehetem a táskáját?
Közelebb húzom magamhoz.
- Nem, köszönöm, magamnál tartom... - A szavaim elhalnak az ajkaimon,
ahogy bepillantok a fülkébe.
Ez nem egy bárónő. Hacsak nem értettem félre a nemesi címet
 A középkorú hölgy helyett, akit vártam, egy férfi ül a legélesebbre vasalt,
legtisztább öltönyben, amit valaha láttam. A tengerészkék anyag
élességével kenyeret vághat.
A Google cserbenhagyott. Soha többé nem bízom benned Google. A férfi
feláll, fölém tornyosul, jóval magasabb nálam, széles vállai eltakarják a
fényt a szobában. A haja sötét, rövidre vágott, de a szeme az, ami teljesen
némává tesz. Soha nem láttam még hozzá hasonlót, olyan mélykék, mint a
lápisz lazuli, fényesebb, mint bármelyik drágakő, amit valaha láttam - és
láttam már egy párat. Művész vagyok, az isten szerelmére.
- Elnézést kérek a félreértésért, Miss Hitchin, ha jól tudom?
Ó, Istenem, a hangja lágy, mély basszus, ördögi. Hevesen nyaldossa
végig a hullámzó bensőmet.
- Faith. Az ön Faithje. - Mi? - Bocsánat. Úgy értem, én vagyok Faith,
igen. - Megsimítom a lófarkam végét, de nem tudom elrejteni a perzselő
égést, ami végigfut az arcomon.
- Az anyámat vártad, de őt feltartották. - Tekintete végigsöpör az
arcomon. Ajkai enyhén felfelé görbülnek, mintha valami mulatságos lenne.
Hogy mi lehet ebben mulatságos, azt nem tudom. Napbarnított, a bőre sötét
aranyszínű, és halvány borosta sötétlik az állán. Nem hiszem, hogy valaha
is találkoztam volna élő emberrel, aki ennyire gyönyörű.
- Ó, sajnálom. Késik? - Nem tudom, hogy leüljek-e vagy sem. Totális
lúzer szindrómában vagyok.
Átveszi az irányítást a helyzet felett, szabályosan körbejárja a fülkét, és a
sajátjával szemben lévő bársonyszék felé int.
- New Yorkban van. Bonyodalom adódott a partnereivel - mondja,
miközben becsúszom a székbe.
- Ő - dadogom. - Meggondolta magát? - Hivatalosan is meg fogom ölni
Gerardot, amiért ezzel kell foglalkoznom. Ez maga a pokol.
 - Nos, nem, azt akarta, hogy én jelenjek meg a nevében.
- Sokat tudsz a művészetről? - dörmögöm.
Csak időpocsékolás, ráadásul feleslegesen aggódtam, nem is beszélve a
doboz cigiről, amit elszívtam, miközben a szálloda hátsó bejárata előtt
járkáltam, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy bejöjjek.
Megvonja a vállát, de a tekintete nem hagyja el az arcom. Ez
nyugtalanító.
- Néhány dolgot, azt hiszem.
Felvonom az egyik szemöldökömet. Lefogadom, hogy ért a művészethez.
- És ismered az installációkat, és azt, hogyan működnek? Ismered anyád
terveit, és azt, hogyan akarja felhasználni azokat a darabokat és a befektetett
időmet a kiállítása létrehozásához?
Nem válaszol, de a szája széle megrándul. Hátracsusszanok a székemen,
és ahogy kiegyenesítem a lábam, a táskámat a padlóra ejtem. Az átkozott.
- Bocsáss meg, ha rövidre zárom ezt a találkozót.
Lehajolok, hogy összeszedjem a széthullott holmimat, de ő már ott van,
hosszú karja végigsöpri a padlót, karcsú ujjai felkapják a szemüvegtokomat
és a portfoliómat. Felállók, és a felháborítóan jóképű, drága öltönyös férfi
felé nyújtom a karomat.
- Kérem - mondom a holmimra mutatva.
Lapozgatja a papírokat, fókusza az álmaim és vágyaim lapjain állapodik
meg.
- Ülj le - mutat a szék felé.
Rám szegez egy pillantást. Nem vagyok egy Golden retriever.
- Azt hiszem, inkább állok.
A dorgálásomra a vállának laza megemelésével válaszol. Valahol mélyen
magamban kutatva, megtalálom az akaraterőt, hogy magasan és
közömbösen álljak, miközben ő hanyagul végiglapozza a lelkem
munkájáról készült képeket.
Olyan, mintha meztelenül mutogatnának és bámulnának. Megmutattam
már a portfoliómat másoknak, de még soha olyasvalakinek, aki így néz ki
öltönyben.
Nemtörődöm tartásomat aláássa az a tény, hogy az átkozott szemeim nem
akarnak viselkedni, és húsz másodpercenként végigsöpörnek széles vállán.
A haja olyan rövid, tényleg nem több, mint egy rövid frizura. Nem is
tudom, miért gondoltam, hogy az ilyen öltönyös, gazdag embereknek
művészien formázott hajuk van, egyenesen egy drága szalonból vagy
fodrászatból.
Annyira lefoglal a katonai frizurájáról szóló belső vitám, hogy észre sem
veszem, ahogy a tekintete a mappám lapjairól az arcomra emelkedik. Csak
bámulom őt. Talán nyálcsorgatva. Ujjaimat az ajkamhoz emelem, csak hogy
ellenőrizzem. Ha látja indiszkrét nyálcsorgatásomat, nem veszi tudomásul.
És miért is tenné? Valószínűleg a nők a lábai elé vetik magukat, és a
szoknyájukat emelgetik, miközben ő az utcán sétál.
Jézusom, nyugodj meg. Faith.
Az alatt a három perc alatt, amíg a munkámat bámulta, kissé elmebeteg
lettem.
- Szóval, hogyan kapcsolódnak össze ezek a darabok? Mi az alaptéma?
Ah, ez a mély hang a bőröm alatt dübörög.
Vajon felfogja, hogy milyen hihetetlenül vonzó? Valószínűleg.
Nem tudok tisztán gondolkodni.
- Ezt inkább az anyáddal beszélném meg. Nem tehetek róla, de úgy
gondolom, hogy ő lenne a legjobb célközönségem.
A tekintete kifejezéstelen. Közvetlenül az arcomba. Egyszer sem
ereszkedik az ingem nyakkivágására, ahol tudom, hogy tinta cikázik és
hullámzik a selyem alatt.
- Gerard említette, hogy hihetetlenül nehéz eset vagy - motyogja.
Valóban ezt mondta? Gerard egyértelműen monoklit akar.
Kinyújtom a kezemet Erre most nincs időm. Van egy kocsmai munkám,
amit még meg kell keresnem.
Vagy... fontolóra kell vennem, hogy hazamegyek...
Sóhajt, és kezével végigsimít a fehér abroszon. Azok az ujjak... a
szemeim a kézfejére merednek.
Feláll, feltételezem, hogy visszaadja a bőrmappámat, és hagyja, hogy
eltűnjek. Ehelyett, egy újabb apró, félig elfojtott sóhajjal, ismét felém
nyújtja a kezét üdvözlésképpen.
- Kezdjük elölről. - A mosolya, amikor az arcomhoz ér, olyan, mint egy
világítótorony fénysugara. Egyszerűen... egyszerűen... nincs mivel leírnom.
Gödröcskéivel tündököl, ezernyi nap fényében ragyog. Oké, talán van
néhány szavam, de ezek egy tizenkét éves gyerek szaros fecsegései.
- Elijah Fairclough. - A mosoly még mindig az arcomra összpontosul.
Nem tudom, milyen arckifejezést vágok, de gondolom, mulatságos, mert a
mosolya vigyorrá alakul.
El kellene mennem, felkapni a táskámat, és elindulni. Szánalmas az,
ahogy vadul dobogó szívem most bennem lüktet.
- Faith Hitchin - fogok kezet vele.
Gesztust tesz az ülés felé, és a lábam azonnal összecsuklik.
- Sajnálom, hogy nincs itt. Mit is mondhatnék? Könnyen ott ragad a
Barneysben.
Nem mosolygok.
- Ez egyáltalán egy komoly projekt? Nem akarom az időmet vesztegetni.
Ez az utolsó nyaram az utolsó évem előtt.
A lappangó tekintet rászegeződik a pillantásomra.
 - Biztosíthatlak, hogy ez egy nagyon komoly projekt. A Bowsley Halinak
pénzinjekcióra van szüksége. Valami hasznosat akarunk belőle csinálni a
közösség számára, hogy egy olyan tartós kezdeményezést hozzunk létre,
amely javít az épület sorsán.
- És egy installáció hogyan fogja ezt elérni?
- Egy régi, fáradt háznak új célt ad.
- Régi és fáradt? Ez nem túl sok, ha az otthonáról beszélünk.
Fintorogva kuncog.
- Ó, én nem ott lakom. A pokolba is, dehogy.
Felvonom mindkét szemöldökömet.
Előrehajol, a tekintete egyszer sem szakad le az arcomról.
- Olyan kilátása van, ami szerintem tetszeni fog neked.
- Honnan tudod?
Felém tolja a fekete kötésű könyvemet, de én hagyom, hogy kettőnk közé
kerüljön az asztalon.
- Meg tudom mondani.
Összehúzom a tekintetem, és az ajkai ismét ívesen meggörbülnek a
szélein.
- Megkínálhatlak egy itallal? Vagy szeretnél ebédelni? Meg tudnánk
beszélni a továbbiakat.
Már a gondolattól, hogy ez előtt az ember előtt kell ennem,
legszívesebben kiszúrnám a szemem az asztalon lévő ezüstvillával.
- Egy ital nem ártana.
Faith...
Int a pincérnek.
- Mit szeretnél?
Jézusom, ez a tekintet semmihez sem hasonlítható, amit valaha láttam.
Legszívesebben hazamennék, előkapnám a festékeimet, és addig
kotorásznék bennük, amíg meg nem találom a tökéletes árnyalatot.
Négy éve nem nyúltam a festékeimhez.
- Whisky jéggel.
Két ujját szó nélkül felemeli a pincér felé. A másik keze a könyvemen
nyugszik, és én legszívesebben kikapnám a kezéből, és az ajtó felé
rohannék.
- Sajnálom a helyszínt. Nem tudom, miért ragaszkodik anyám ahhoz,
hogy ide jöjjön.
Ráülök a kezemre, mert valami megmagyarázhatatlan oknál fogva
remegnek.
- Érdekes választás.
- Sok darabot adtál el. Faith?
Az irányváltása meglep.
- Néhányat. Gerard összehozott néhány galériával, akik eladták a
kerámiáim egy-egy darabját.
A szemei végigsiklanak az arcomon Gerard nevére, és nem tudok nem
csodálkozni azon, hogy mit tud. Tudja, hogy lefeküdtem az oktatómmal?
Gerard megcsókolt és elárulta? Visszabámulok, és fájdalmasan nyelek.
- Mit szeretsz jobban, a szobrászkodást vagy a kerámiakészítést?
Tétovázom, amikor azt mondja, kerámia. A legtöbb ember, aki nem
ismeri, azt mondja, hogy agyag.
- Bármelyiket - vonom meg a vállam.
Az a nyugtalanító kék egyenesen az arcomon landol, és az ajkamra
ereszkedik.
- Persze.
- Azt mondod, hogy hazudok? - ráncolom a homlokom. - Nem.
Bizonyára nem kellene ennek ennyire kellemetlennek lennie. Mi folyik
itt? Legszívesebben felpofoznám magam. Ez életem nagy lehetősége, és én
elszúrom, mindezt azért, mert az öltönye úgy áll rajta, mintha a bőrére
szabták volna, és a szemei elég élesek ahhoz, hogy megkarcolják a bőröm
felszínét. Kit érdekel? Az anyjával kellene találkoznom.
A pincér hozza az italainkat, a jég csilingel a pohárban. Épphogy csak
megérinti az asztalt a pohár, felkapom az enyémet és kortyolok egyet. A
whisky tömény és mámorító, maláta mélységű. Megnyalom az ajkaimat,
élvezem a fanyar bizsergést a nyelvemen.
Talán az alkohol segít, hogy normális emberként viselkedjek. Talán.
Nem nyúl a poharához. Ha nem túl óvatos, talán visszaléphetek.
- Szóval, tudsz még többet mondani? Miért egy lakóház? Miért az én
műfajom? Egy festő és egy festménykiállítás nem lenne szélesebb körben
vonzó?
Az ujjai legyezőszerűen végigsimítanak az asztalon, a jobb mutatóujja
még mindig a könyvemet érinti.
- Nem akarunk valami szokványosat csinálni, nem ez a lényeg.
- Ez valami királyi? - Elvigyorodom, és újabb kortyot iszom az italomból.
Ég az ereimben, és jólesik a melege.
Ráncolja a homlokát, sötét szemöldökeit összehúzza.
- Nem, Peter a tizennyolcadik a trónvonalban. Szerintem kicsi az esélye,
hogy ő kerüljön a trónra.
Jóképű arcát figyelem, hátha felcsillan a humora, de nem jelenik meg egy
aranyos gödröcske sem.
- Tessék?
- Ó, azt hittem, hogy a királyi trónutódlásra céloztál.
A szemeim elkerekednek.
- Nem, én csak vicceltem, úgy értem, hogy gúnyolódtam, Ö...Ö...Ö... -
Úgy döntök, hogy elhallgatok, de ekkor újabb kérdés ugrik be a fejembe. -
Ki az a Peter?
 Szünet következik, és Elijah Fairclough arca elgondolkodóvá válik.
Viszket a kezem a festékemért
- Ő a bátyám.
- Ketten vagytok?
Istenem, úgy hangzik, mintha egy kíváncsi őrült lennék.
- Hárman vagyunk. Én, a bátyám és a kishúgom. - Az arca olvashatatlan
maszkká keményedik.
- És az édesanyád egy bárónő?
A férfi bólint, de a tekintete a makulátlan térítőn időzik.
Előrehajolok. Még sosem találkoztam az arisztokrácia egy tagjával sem.
- És Peter a trónöröklés mellett báró is lesz?
Amikor Elijah találkozik a pillantásommal, biztos vagyok benne, hogy
észreveszek egy villanást az ajkán.
- Ez egy szokatlan örökösödés, meglehetősen régi és hagyományokkal
átszőtt.
- És te vagy az a testvér, akivel ma találkoztam? - Újabb kortyot iszom. -
Szégyen rád nézve.
Végül felemeli a saját poharát, én pedig megbabonázva figyelem, ahogy
hagyja, hogy a jeges folyadék becsússzon pompás ajkai közé. Pompás
ajkai? Valaki lőjön már le!
- Valami ilyesmi.
Fintorgok.
- Talán találkozhatnék az anyáddal, ha visszajött az útjáról?
- Talán.
- Oké. - Összeszedem a cuccaimat. Őszintén szólva, elboldogulok anélkül
is, hogy egy asztalnál üljek egy nyamvadt, túlárazott bárban egy egoista
pöccsel, aki nem akar ott lenni.
- Melyik galéria árulja a munkáidat?
 - Mi? - Visszafordulok, hogy szembenézzek vele. Úgy tűnik, nem veszi
észre, hogy távozom.
- Melyik galéria árulja a munkáidat?
- Uhm, a Whitlocks Whitechapelben, csak ők kicsik. Bólint.
- Ismered őket?
- Igen, vettem már néhány darabot onnan.
- Te, vagy az édesanyád?
Rejtélyesen elmosolyodik.
- Kedvellek téged. Éles eszű vagy, olyan más.
Nem tudja, mennyire más, nem tudja, hogy a túlméretezett selyem
blúzom alatt titkok sokasága van a bőrömre írva.
- Hogy állsz az év utolsó darabjával?
- Tessék? - Migrénem lesz, ha ez a beszélgetés így folytatódik.
- Bizonyára a diplomamunkádon dolgozol. Jövőre jönnek a nagy
darabok, ugye?
- Honnan tudsz róla ennyit?
Újabb vállrándítás.
- Szóval, hogy haladsz?
- Szörnyen. - Nincs értelme hazudni.
- Talán megengeded, hogy megnézzem?
Megrázom a fejem.
- Kizárt dolog. - Megtalálva az akaraterőt, hogy megmozdítsam makacs
lábaimat, felállók az asztaltól. - Ez már más lesz.
Feláll, és újra kinyújtja a kezét. Az anyukája biztos jól nevelte.
- Úgy tűnik, nem jöttünk ki egymással.
Felkacagok.
- Hát én is azt mondanám, hogy nem. Talán anyukád felhívhatna, amikor
visszajön, és akkor meglátjuk, hogyan működik a dolog. Gondolom, más
emberekkel is találkoznod kell, talán velük zökkenőmentesebben mennek
majd a megbeszélések.
- Talán - hajtja le a fejét.
- Viszlát, Elijah - egyenesítem ki a vállam, és csípőmet az ajtó felé
lendítem, miközben a fejemet magasra tartom.
Ez kurvára furcsa volt.
Csak a hazafelé tartó verejtékes buszon veszem észre, hogy elfelejtettem
a portfoliómat.
A francba.
 5. fejezet

- Nem hiszem el, hogy csak így elküldtél az oroszlán barlangjába.

Gerard a stúdió bejárati ajtajára teszi a kezét, de én az ajtónak támasztom
a lábamat. Túl mérges vagyok ahhoz, hogy most csevegjek vele.
Átkozott Elijah Fairclough. Ah, micsoda arcátlan az az ember.
- Úgy tűnik, nem jöttünk ki egymással.
Nem tudom, miért került ennyire a bőröm alá. Legyünk őszinték, nem ő
az első, aki ilyen szavakat mond nekem. Bár általában én szeretem először
kimondani őket.
- A Ritz volt az, nem a londoni állatkert, Faith. - Gerard megpróbál
bekukucskálni az ajtó mögé. Tudom, hogy látni akarja a projektemet, de
most kinyalhatja a seggem.
- Mondd ezt Elijah Fairclough-nak, a srácnak komolyan hiányoznak a
szociális készségei.
Gerard hangosan felhorkant annak ellenére, hogy a folyosón áll.
- Mondod te.
Összeszűkítem a tekintetem, majd az arcára csapom az ajtót. Hallom,
ahogy sóhajtozik a faajtón keresztül.
- Hozd vissza a portfoliómat! - kiáltok utána, mielőtt visszasétálnék a
műterembe, és a tragikus rendetlenséget bámulom, amit csináltam.
Menthetetlen. Új anyagokat kell rendelnem. Kissé elfordulva nézem a
kékkel borított vásznat.
Baszd meg! Ez volt a rögeszmém az elmúlt két napban.
Kék mindenhol, mindenben. Ma még egy kék orchideát is vettem. Nem
mintha megengedhetném magamnak a díszes virágokat, vagy képes lennék
életben tartani őket.
 Minden szar.
Folyton arra az elmélyült arckifejezésre gondolok, ahogy az asztal
túloldalán engem nézett. Nem tudok nem emlékezni arra a mélyen morajló
hangjára, vagy arra, ahogy a testére simult az a drága öltöny.
Szóval, valójában nem tudom megállni, hogy ne gondoljak rá.
Ő egy játékos, Faith. Egy gazdag játékos.
De olyan komolynak tűnt. Volt benne valami csendes. Csak nem tudok
rájönni, hogy mi.
Mintha nem akartam volna ott lenni a Ritzben, és beszélgetni vele, és
valójában ő sem akart volna ott lenni.
Talán nem tetszett neki a ruhám. Talán csak nem kedvelt engem. Talán
éppen dugni akart valakivel, és én csak kellemetlenséget okoztam neki.
Talán.
Azt hittem, magától a bárónőtől hallok egy bocsánatkérést, amiért
felültetett, és a seggfej fiát bízta meg az irányítással. De nem kaptam.
Úgyhogy ma este keresek munkát egy bárban. Nem várhatok tovább, és
nyilvánvalóan a nyári installáció is meghiúsult.
A telefonom csipog, és látom Abi arcát, de a hangulatom komor és
veszedelmes.
A telefon elhallgat, én pedig megnyitom a vizet a zuhanyozóban, hogy
megmosakodjak. Mielőtt bemászom, átnézem a kis szekrényt, amit a
stúdióban tartok, miközben a meleg víz folyik. A hangulatomnak megfelelő
fekete háremnadrágot, fekete felsőt és bőrdzsekit választok. Egyetlen kék
szín sincs a láthatáron.
A zuhany kicsit sem nyugtat meg, ezért miután megszárítkozom,
magamra kapom a ruháimat és a fejemet lehajtva végigsimítok a nedves
hajszálakon, magas lófarokba húzom, amit összecsavarok, és csatokkal
rögzítek.
 A telefonom ismét csörög, de nem veszek róla tudomást. Az embereknek
mostanra már tudniuk kellene, hogy ha elsőre nem veszem fel, attól kezdve
drámaian csökken az esélye annak, hogy felveszem.
Megragadom a táskámat és a kulcsaimat, majd kinyitom az ajtót. Itt az
ideje, hogy berúgjak, munkát keressek, és remélhetőleg találjak valami
érzéketlen csavargót, aki segít elfelejteni a kék színt.
- Mi a fasz van? - Káromkodom, ahogy nekilendülök egy kemény
mellkasnak a stúdió ajtajának túloldalán.
- Miss Hitchin?
Istenem, ne! Ez a drágakő mély szemű loserville-i.
- Fairclough - csettintek. - Mit keresel itt? - A tekintetem nem áll meg,
végigvándorol a mellkasán, a pólójának feszülő izmokon. Sötét farmert és
papucsot visel. A rövid haj és a laza kombináció olyan robosztus jelleget
kölcsönöz neki, hogy nehéz megállni, hogy ne bámuljam. Két napja még
nyájas és jeges volt. Ma pedig a tengerparti csavargó, nyers és elegáns.
- Gondoltam, erre szükséged lehet. - Felemeli a mappát, amely minden
egyes dokumentált értékes tárgyat tartalmazza, amit valaha is készítettem,
és felém nyújtja. Megragadom a szélét. Ez a gyerek az enyém, és haza kell
jönnie. Ő azonban a gerincébe kapaszkodik, én pedig az arcába bámulok.
Amikor találkozom a tekintetével, a hasam megfeszül. Nem, Faith, ez nem
egy meggondolatlan fordulat. - Emellett igazán szörnyen indult a
kapcsolatunk, és reméltem, hogy megpróbálhatjuk újra - mondja.
Rámeredek, de a legbájosabb mosoly van a jóképű arcán. És a fenébe is,
ha nem ez a legjóképűbb arc, amit valaha láttam. Éles arccsont, puha ajkak,
és azok a szemek...
- Teljesen az én hibám. - Hátralép az ajtótól, és elengedi a mappámat. -
Elmehetek, ha úgy gondolod, hogy a sikertelen interjúkísérleteimet nem
lehet helyrehozni.
 Az ajkaim megrándulnak a bosszantó mosolyra késztetéstől.
- A legrosszabb interjúkészség, amivel valaha találkoztam - válaszolom.
Bölcselkedve bólogat, a jobb arcán lévő kis gödröcske egyre növekszik.
- Ahogy gondoltam. Béna vagyok.
- Annyira, hogy mindjárt elindulok munkát keresni egy bárban. - A
szemeim összeszűkülnek, ahogy vizsgálgatom őt. Nem is különbözhetne
jobban attól a férfitól, akivel a Ritzben találkoztam. Azon tűnődöm, hogy
talán ő az ikertestvér, és ez valami fura testvérjáték, amit úgy hívnak, hogy
„baszakodjunk a lány fejével”.
A szívéhez szorítja a kezét, ujjait összekulcsolja, mint egy könyörgő
gyerek.
- Ne hagyd, hogy én legyek az, aki elindít a barátságtalan munkaidő és a
részegen kéjelgő vénemberek felé vezető úton.
- Talán szeretem a részeg, kéjsóvár öregembereket - mosolygok egy
kicsit.
- O, nos, ebben az esetben sok ilyen van a Bowsley Hallban, el leszel
velük árasztva.
- Elárasztva? Na, most már beszélsz.
Egy pillanatra elhallgatunk és bámulunk.
Aztán kinyújtja a kezét, és felemeli. A karizmai megfeszülnek - nem
mintha észrevenném.
- Mit mondasz, Faith? Mi lenne, ha elmennénk egy italra, és
megpróbálkoznánk egy félig normális beszélgetéssel?
- Félig normális, biztos vagy benne, hogy meg tudod oldani?
Az ajkai bal oldala vigyorba görbül, és kezével végigsimít rövidre nyírt
sötét haján. Vajon milyen érzés lehet?
- Megpróbálhatom.
 A bizonytalan tétovázás gyökeret ereszt a lábtörlőmön. A férfi rendkívül
vonzó. Pár órán át bámulni az arcát nem lenne nehéz. De aztán mégiscsak
egy komplett seggfejnek tűnik... es ott van az a tény, hogy kétségbeesetten
vágyom egy fordulatra. Ez nem lenne jó ötlet. Egyáltalán nem. Szörnyű.
Azt is említettem már, hogy rendkívül vonzó, olyan bugyiszaggató,
„mosolygok, és az alsónemű egyenesen lejön a testedről”
A tekintete mögöttem a stúdióba réved. Behívhatnám, megmutathatnám
neki a legsikeresebb munkáimat. Nyilvánvalóan nem azt a halom
márványport, amit készítettem. Így talán még mindig lenne esélyem a
Bowsley nyári állására. De nem teszem. Nem is tudom, hogy akarom-e,
hogy lássa a műtermemet, furcsán intim.
Aztán észreveszem, hogy a tekintete a kulcscsontomon látható rózsasoron
állapodik meg. Nem szól egy szót sem, én pedig nem vagyok hajlandó
eltakarni őket a kabátommal. Ő az, aki váratlanul felbukkant, és elrontotta
az esélyeimet, hogy lefeküdjek valakivel.
- Oké, menjünk. - A szavak kiszöknek, mielőtt esélyem lenne tovább
gondolkodni rajtuk. Ami valószínűleg jó dolog. Egész éjjel állhattam volna
ott elemezgetve.
Rám villantja azt a gödröcskés mosolyát.
- De ne a Ritzbe. Onnan akár egy fadobozban is kijöhetnél. -
Végigcsúsztatom a portfoliómat a stúdió padlóján. Halk kuncogás
hallatszik, és a kezét a farmerzsebébe dugja, ami a lezserség megtestesítője.
Akár a GQ címlapjáról is leeshetett volna. Vajon hányán próbálták már
lefényképezni?
- Azt hiszem, tudok valami jobbat is, mint ahová anyám jár egy pohár
sherryért.
- De semmi flancosat. Ha nem akarsz kellemetlen helyzetbe hozni.
A tekintete az arcomon állapodik meg, és én elolvadok a súlya alatt.
 - Nem. - Szünetet tart. - Senki sem akarna ilyet. - Az ajkán villanás fut
végig, de nem tudom, mit jelent, ezért elindulok a folyosón a lépcsőház
felé, ő pedig a nyomomban. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne essek
át a saját lábamon.
Odakint a nap lassan lemegy. Az utcák feltűnően kiürültek, az emberek
kétségtelenül hazamentek, most, hogy a napjuk véget ért. Nem is tudtam,
hogy ilyen későig gyilkoltam azt a szikladarabot.
- Sétálunk? - Megállók és várok, a járda két különböző irányba is vezet.
Kicsúsztatja a kezét a zsebéből.
- Én autóval jöttem - vonja meg a vállát félénken. - Nem tudtam, hogy
esetleg elutasítasz-e.
- Elutasítalak? Egy Austen- regényben vagyunk?
- Elutasítasz a makacs, rossz hozzáállásoddal.
Kihívóan néz rám, így hát változtatok, és elvigyorodom. Nem tehetek
róla. Tudom, hogy a nyárra munkát jelenthet. Tudom, hogy jó a családja
oldalán állni több ismertséget jelenthet, mint amennyit a következő tíz
évben megpróbálhatnék felépíteni. De érzem, hogy egy játék épül, egy
kihívás.
Azt is tudom, hogy rohadtul idegesítő.
- Szerencsédre ma barátságos vagyok.
Nagyon barátságos tudnék lenni vele szemben. Visszarángathatnám a
mögötte lévő sikátorba, és megmutathatnám neki, mennyire barátságos
tudok lenni.
Nevet. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mire gondolok.
- A kocsija, hölgyem. - Odalép egy járműhöz. Vagány és elegáns, a
díszítése csillogó ezüst.
Tátva marad a szám.
 - Van egy MG Roadster2-ed? - Teljesen megfeledkezve magamról
odalépek, és végigsimítok a makulátlan fényezésen. Istenem, ez az autó úgy
néz ki, mintha most jött volna ki a gyárból.
- Igen. - Nem tudja leplezni a meglepettségét.
- Mi ez, egy ezerkilencszázhatvanhatos, Mark One?
Tátva marad a szája, ami minden szinten vicces, de túlságosan el vagyok
ragadtatva a kocsitól ahhoz, hogy ezt kihasználjam.
- Igen, honnan tudod?
- Apámnak volt egy. - A szavak kicsúsznak a számon, mielőtt
visszafoghatnám őket. Egy éles szúrás hasít belém valahol a mellkasom
körül. - Szép.
Nem kapok levegőt. Egy hosszú pillanatra, ahogy itt állok ebben az
árnyékos Islington utcában, elmerülök az elfeledett emlékekben. Faith, ne
szórd tele homokkal a bőröd. Egy visító nevetés visszhangzik a múltból.
- Inkább sétálnál?
Elijah arcára pillantok. A szemöldöke között rosszallást látok.
- Nem. - A válaszom bizonytalanul hangzik. - Nem, semmi baj.
Kinyitja az ajtót, én pedig a bőrre csúszok, és belesüllyedek.
- Hová megyünk? - Igyekszem visszarázódni. Visszakapcsolni a mostani
énemet.
- Ismerek egy jó kocsmát, van kedved meginni egy korsó sört valahol?
- Ez London, ezernyi jó kocsma van.
Nem válaszol, de beindítja a gyújtáskapcsolót, és kivezeti a kocsit a
fekete taxik és a csúcsforgalom utáni forgalom szövevényébe.
Ahogy ülünk a kocsiban, csend honol közöttünk.
- Nem volt jobb dolgod, mint idejönni és visszaadni a portfoliómat?
Tudod, hogy odaadhattad volna Gerardnak.
 A feje egy pillanatra felém mozdul. Szexi stílusban vezet. Magabiztosan
kanyarodik. Erős ujjai megpattintják az indexet, és váltogatják a
sebességváltó fokozatokat.
Hagyd abba, Faith.
- Az nem lenne túl úriemberhez méltó.
- Mindig úriember vagy?
Ismét rám villantja a kékeket.
- Néha.
Jujj.
- Szóval, hova megyünk?
- A Green Manbe.
-le tudnád szűkíteni? Legalább százötven Green Man kocsma van
Londonban.
- Megszámoltad mindet?
Nevetnem kell.
- Személyesen nem, de jó forrásból tudom.
Ő is nevet, és a kocsi megtelik vegyes vidámságunk hangjával.
- Hogy tetszik London?
- Egész jó.
- És korábban jártál Brightonban?
- Lenyomoztál engem? - pillantok oldalra.
- Nem. Anyám rájött, amikor Gerarddal beszélgetett rólad. - Kicsit
elpirulok. Ennek sokkal több értelme van, mint annak, hogy ő követett
engem. - Én meg Facebookoztam.
- Facebookoztál? A bárónő fia fent van a Facebookon? - Kuncogok az
orrom alatt. - Mi is a titulusod? Ha az anyád bárónő, akkor te mi vagy?
- Elijah, Elijahvá tesz engem - mosolyog rejtélyesen.
 Használja az indexet, és befordul egy rózsabokrokkal szegélyezett kis
parkolóba. Közelebb hajolok, és kikukucskálok a szélvédőn keresztül. A
rózsák hasonló színűek, mint a mellkasomon lévő tinta: halvány rózsaszín
és krémszínűek.
- Láttam a tetoválásaidat, és ez a hely jutott eszembe.
- Nem tervezted, hogy idejössz?
Megvonja a vállát, de egyikünk sem mozdul, hogy kiszálljon a parkoló
autóból.
- Gyakran meggondolom magam.
Veszélyesen hangzik. Nagyot nyelek, és a krómozott kilincs után nyúlok.
- Miért? - kérdezem.
- Mert én ilyen vagyok.
A Lapis kékje találkozik az enyémmel. Az üzenet tökéletesen érthetően
célba ért.
Mint egy megszidott gyerek, vissza akarok vonni minden kuncogást,
amivel megajándékoztam.

2 Sportautó.
 6. fejezet

- Miért London? Annyi más helyre is mehettél volna művészetet tanulni.

Nem maradhattál volna akár Brightonban is?
- Mit láttál a Facebookon?
Elmosolyodik a kólája fölött. Amikor beléptünk a pincérnő név szerint
üdvözölt minket. Próbáltam nem engedni, hogy ez a tény bosszantson,
miközben felálltam és megrendeltem a boromat. Különben is, semmi
közöm nem volt hozzá.
- Igazából semmi. Nyilvánvaló, hogy csak Brightonban vannak
kapcsolataid, és néhány Londonban. Gerard Steers az egyik közülük.
A tekintetétől összerezzenek a kemény, fából készült széken.
- Tudod, kérhettél volna barátkérelmet, ahelyett, hogy csak leskelődsz és
ítélkezel a barátaim és kapcsolataim felett.
- De hát nem vagyunk barátok.
- Nem, nem vagyunk - kortyolok egyet a borból.
- De azért megtehetném.
- Megtehetnéd - vonom meg a vállam.
- Elfogadnád? - A mosolyában ott van a kötekedés.
- Talán - vonom meg a vállam megint. - Attól függ, mennyire vagyok
elfoglalt.
- Átnéztem a portfoliódat. - A témaváltás meglep. - Kivételes tehetség
vagy.
Elpirulok, de az azonnali reakcióm, hogy megvédjem magam, akcióba
lendül.
- Köszönöm. Te szakértő vagy?
Megvonja a vállát, és sokkal menőbbnek tűnik, mint én.
 - Szóval, mivel tököd az idődet?
- Dolgokkal.
- Dolgokkal? Ez rendkívül szórakoztatóan hangzik.
- Elszórakoztatom magam.
Persze, hogy elszórakoztatom magam. Istenem, ez a férfi visszarepít a
tinédzser koromba. Létezik olyan, hogy tinédzser kor? Ha igen, akkor én
nagy sebességgel rohanok felé.
- Szóval... te és Gerard. Mióta vagytok barátok?
Megrázza a fejét, félbeszakítva engem.
- Peter Gerard barátja.
Az éles hangnemtől, ahogy ezt mondja, elkomorulok.
- Hát, ő jó volt hozzám. Rávett, hogy maradjak a pályán, amikor
annyiszor elhagyhattam volna.
- Persze, hogy megtette. - Elijah arca megkeményedik.
- Ez meg mit jelentsen?
Széttárja a karját, és ismét megvonja a vállát.
- Ne törődj velem, ez iskolai történet. Ja, és szólíts Eli- nek, kérlek. -
Szélesen elmosolyodik, én pedig tágra nyílt szemmel bámulom. Ez a
mosoly... láttam én már valaha ilyet? - Elijah miatt úgy érzem magam,
mintha egyenesen a Bibliából léptem volna ki.
- Nagyon vallásosak vagyunk, nem?
- Olyan vagy, mint egy borotva - rázza a fejét.
- Akkor ne kerülj túl közel - vágok vissza.
Az arca hűvössé válik, a viccelődés minden jele elpárolog.
- Nem fogok.
- Jó - válaszolom. Hogy komolyan gondolom-e vagy sem, nem tudom.
- Mesélj a rózsákról.
A kezem a kulcscsontom alatti bőrre rebben.
 - Nincs sok minden mesélni való. Mielőtt Londonba jöttem, valami
szépre vágytam.
- Ki csinálta?
- A nagybátyám.
- Hűha, milyen finom keze van egy férfinak.
- Én rajzoltam őket. - Elpirulok. Nem tudom, miért. Két napja nála van a
portfolióm, nem mintha nem tudná, milyenek a rajzaim. Ezek mégis mások,
ezek az enyémek, és az én bőrömön vannak.
A tekintete forróbban perzsel, mint a toll, amivel rajzoltam és színeztem
őket.
- Hogy csináltad ezt a kavalkádot?
- Egy kilences tűvel. - Összehúzom a kabátomat, elkerülve a tekintetét.
Nem segít. Az a nyugtalanító kék elrévedezik az arcomon, mintha onnan
mindent le tudna olvasni.
- Eljössz Bowsley-be? Hátha úgy gondolod, hogy megfelelne.
Leejtem a vállam. Ez lehet életem nagy lehetősége, miért tűnik akkor
olyan veszélyesnek?
- És te nem ott laksz? - Az arcom felperzselődik.
- Annyira szörnyű vagyok, hogy ez a döntő tényező? - vigyorog.
- Igen, pontosan ez. - Megint kuncogok.
- Nem ott lakom, ennél rosszabbat nem tudok elképzelni.
- Nem kell megkönnyítened a döntésemet, hogy ne menjek.
- Az anyám ott lakik...
- Amikor nem a Ritzben szürcsölgeti a sherryt - szakítom félbe.
Az arcomon ismét megélénkül a tekintete.
- Jól emlékszem. Nagyon... elszánt.
- Milyen értelemben?
 - Abban az értelemben, hogy mindannyiunknak helyesen kellene
cselekednünk. Házasság, gyerekek, a családi név örökösei.
- Házasság? Hány éves vagy? - vörösödőm el.
- Huszonnyolc.
Négy évvel idősebb nálam. Miért is számolom ezt ki?
- Mondd meg neki, hogy akkor aggódjon, amikor negyvennyolc éves
leszel, és még mindig azzal a csaj fogó kocsival járkálsz a városban.
Olyan hangosan nevet, hogy a kocsmakert vendégei felénk fordulnak,
hogy megnézzenek.
- Csaj fogó?
- Tudod, mire gondolok - összevonom a szemöldököm.
- A jelek szerint bűnös vagyok - tartja fel a kezét
- Megyek. - Megszületett a döntésem.
- Köszönöm.
Nézzük egymást, és én az arcát tanulmányozom.
- Tudod, ha oldalra fordulsz. - Az asztal fölé hajolva megdöntőm az arcát,
hogy a lenyugvó nap lágy sugarai az orrán és az álla hegyén landoljanak. -
Úgy nézel ki, mint egy olyan gyönyörű kámea bross, amilyet a
viktoriánusok szoktak viselni.
Visszafordul, az ujjaim még mindig az állán vannak. Csak én érzem,
vagy a bőre riasztóan forró?
- Általában azok nem női profilok szoktak lenni?
Megvonom a vállam, a kezem még mindig az arcán.
- Ne legyünk szexisták.
- Épp most neveztél gyönyörűnek - mosolyodik el.
- Nem mondtam - engedem le a kezem.
Nevet, a vállai rázkódnak.
- De igen. Gyönyörűnek neveztél.
 Összeráncolom a szemöldököm.
- Jobb, ha hazamegyek, mielőtt meggondolom magam Bowsley-vel
kapcsolatban - ürítem ki a poharamat.
Nem tudok tovább itt ülni ezen a pádon. Öt év alatt egyetlen ellenkező
neművel sem beszéltem annyit, mint egy óra alatt Elijah Fairclough-val.
Gerardot leszámítva. Általában egyáltalán nem szoktam beszélni.

***

Három nap telt el azóta, hogy váratlanul, de rövid ideig együtt ittam
Elijah Fairclough-val. Azt hittem, talán hallani fogok róla, mielőtt
meglátogatom Bowsley-t.
Gerardnak megbocsátottam. Nem azért, mert minden a legnagyobb
rendben van, hanem főleg azért, mert szükségem van rá, hogy segítsen
átnézni a darabjaimat, és eldönteni, melyek lehetnek elég jók Bowsley
számára. Már majdnem készen vagyok a márvánnyal, de úgy, ahogy
terveztem, még közel sem.
Csörög a telefonom, és Abi arcát látom a képernyőn.
- Szia!
Lelkes mosollyal köszöntöm, és arrébb csoszogok, hogy elrejtsem a
három kék selyemlapot, amit a mennyezetről lógattam le.
A szín megszállottja vagyok. És nem tudom megállni, hogy ne gondoljak
Elijahra, akármennyire is próbálkozom.
- Miért mosolyogsz? Melyik férfi volt az, és mit tettél vele? -
kérdezősködik.
- Miért gondolod mindig azt, hogy egy férfiról van szó? - Lehuppanok a
kis kanapéra, és előveszem a doboz cigarettámat. Kicsúsztatok egyet, és
gyorsan meggyújtom.
- Általában csak akkor mosolyogsz, ha épp egy szexuális kalandban vagy.
Alapvetően olyan vagy, mint egy imádkozó sáska, akinek hímeket kell
ennie.
- Nem vagyok botsáska - kuncogok, és beszívok egy tüdőnyi füstöt.
- Tudod, mire gondolok. Mindig is ilyen voltál. Egy ragadozó vagy,
nincsenek érzéseid, nincsenek kötődéseid, csak a puszta élvezet.
Elfacsarodik az arcom, amikor eszembe jut az előző heti srác a bárból.
Nem mondom el neki, hogy abban nem sok élvezetet találtam. Miért
rontsam el a nagy elvárásait?
- Mit tervezel ma este? - Elterelem a témát a szexuális életemről.
- Oooh, péntek van. Szóval, azt hiszem, otthon maradok és tévét nézek.
- Nem tudnál szerezni egy bébiszittert, és elmenni valahova? Neked is
szabad szórakoznod.
- Nem lehetünk mindannyian szinglik, és nem kefélhetjük végig Londont
a függetlenségünk szabad kinyilvánítása érdekében.
Fintorogva ráncolom a homlokom, és beleszívok a cigimbe. Komolyan
azt hiszi, hogy mindig ezt csinálom?
- Figyelj, tegnap láttam Al-t.
Összeszorul a mellkasom. Abi komoly arcot vág. Azt, amit nem szeretek.
- Igen?
- Nem néz ki jól. Faith.
- Mit értesz „jól” alatt pontosan? A múltkor beszéltem vele, és úgy tűnt,
jól van. - Végigsimítok az ujjammal a villámon, a szívem egy kicsit éles
fájdalomba szorul.
- Gyenge. Látszik rajta, hogy a teste feladja.
- Akkor miért nincs kórházban? Kap kezelést... segítséget?
Abi tekintete mereven a kamerára szegeződik.
- Ahhoz már túl késő. Dan azt mondja, hogy csak élni akar, amíg lehet
Az ereimben megfagy a vér. El sem tudom képzelni, hogy ilyen döntést
hozzak. Nem tudom elképzelni, hogy kimondjam a szavakat: Ennyi, eljött
az én időm.
- Hogy van Dan? - Rágyújtok egy újabb cigarettára, tudva, hogy
nevetségessé teszem magam, amikor arról beszélek, hogy minden idők
egyik kedvenc emberem rákbetegségnek esett áldozatul.
- Jól van. Azt mondja, a bolt tartja vissza attól, hogy túl sokat aggódjon.
De szerintem küzd. - Az ártatlan kijelentése alatt ki nem mondott szavak
vannak. Vissza kéne mennem segíteni... Nem kéne egyedül otthagynom
őket.
Hogyan is tehetném? Nem lehetek ott.
- Mit fognak csinálni, ha rosszabbul lesz?
- Dan azt mondja, hogy AJ egy hospice-t választott.
Meg akarok semmisülni a könnyek tengerében, hogy soha többé ne
kerüljek a felszínre. Mi értelme az életnek, ha minden ide vezet?
- Tényleg nincs semmi programod a hétvégére?
Abi egy apró mosollyal kínál meg.
- Bor, tévézés, családi időtöltés, és talán egy kis szex a férjemmel. Ezzel
megelégszem.
Egy kis szúrás mélyen a gyomromba fúródik. El sem tudom képzelni,
milyen lehet újra és újra ugyanazzal az emberrel szexelni. Ez az egyetlen
szabály, amit soha nem fogok megszegni.
- Egyszer ki kellene próbálnod a monogámiát, nem olyan rossz az egész.
- Abi elmosolyodik.
- Ki, én? - nevetek. - Egy pasi, örökre? Kérlek, csak lőj le, és szabadíts
meg a szenvedésemtől.
Egy darabig a gyerekeiről cseveg.
- Egyébként mi újság veled?
- Hát, holnap meglátogatom Bowsley Hallt.
 - Hű, még mindig nem hiszem el, hogy fontolgatod, hogy hetekig egy
kastélyban lakj - nevet fel.
Visszavigyorgok, a barátomnak szánt mosolyom belülről erősödik,
őszinte és hamisítatlan.
- Tudok hölgy lenni.
- Oké, Lady Hitchin - nevet visítva.
Kuncogok, aztán elbúcsúzunk, és befejezzük a hívást. Felállva
megfordulok, és megkeresem a ferde, szabadon álló tükröt. A kivágott
farmernadrágomban és a rongyos mellényemben, a történeteimmel a
bőrömön nagyon- nagyon messze vagyok attól, hogy hölgy legyek. És ez jó
dolog. Vasárnap megyek és meglepem Abit. Csak egy kis vonatozás, és
látni akarom Al-t. Mintha túl gyorsan ketyegne az idő, és nem akar
lelassulni. De ő a bajnokom, aki mindig is a hátam mögött állt, és nem
hagyhatom, hogy a vele töltött időm elmúljon. Képes vagyok figyelmen
kívül hagyni azokat, akiket nem akarok látni, akiknek a szemében
bizalmatlanság van, csak azért, hogy azokkal tölthessek időt, akik fontosak
nekem.
Még mindig nem döntöttem el, hogy mit érzek Bowsley iránt. Hogy
nevetséges hiba-e, vagy olyan lehetőség, amit nem szabad kihagyni.
Felhúzom a cipőmet, felkapom a táskámat és a kulcsaimat. El kell
mennem vásárolni valamit, amit holnap felvehetek. És le kell feküdnöm
valakivel. Talán akkor nem kell tovább Elijah Fairclough-ra gondolnom.
Ellenőrzőm, hogy minden készülékem ki van-e kapcsolva, és megnézem
a maradék márványt. Egy finom márványszilánk, amelyet addig csiszoltak,
amíg csak kagylóvastagságú nem lett, egy finom, ferde orr és egy magas
homlok vésett profilját tartja. Ez a legtörékenyebb dolog, amit valaha
készítettem. Bár nem fogom tudni leadni, túlságosan távol áll a stílusomtól,
a mellette készült pályamunkáimtól. Egy masszív darabnak kellett volna
lennie, nem egy megdicsőült ékszernek. Szeszélyből felkapom, és a
könyvespolcomra teszem. Aztán megfordulok, és elindulok, hogy
felfedezzem London szmogos levegőjét, néhány új ruhát, és remélhetőleg
feloldozást a mellkasomban lévő nyugtalanító érzéstől.
 7. fejezet

Csak egy órával később találok egy rakott, fekete, bokáig érő
sifonszoknyát. Az anyag áttetsző, de alatta egy rövidebb alsószoknya van.
Éppen elég sötét ahhoz, hogy a combomon lévő ábrák ne látszódjanak. Nem
mintha különösebben érdekelne.
Találtam egy hozzáillő blúzt, aminek cuki a gallérja, és be tudom majd
tűrni. Elégedetten indulok vissza a lakásba. A stúdióban már nincs semmi,
amin dolgozhatnék. Csak a rendetlenség, amit azzal az átkozott márvánnyal
okoztam. Mit képzeltem?
Vajon a szörfös szőke hajú srác újra megtalálta a barátait? Könnyű lett
volna besétálni a Covent Garden egyik zsúfolt bárjába, találni egy
véletlenszerű áldozatot, és kihasználni.
Talán imádkozó sáska vagyok?
A telefonom rezeg, ezért megállók az ajtóban, és megnézem az üzenetet.
Tudom, hogy csak ma reggel beszéltem Abival, de minden alkalommal,
amikor a telefonom megszólal, a szívem a torkomba ugrik, mert arra
gondolok, hogy ez lehet az a hívás, amit soha nem akarom, hogy
megérkezzen.
Ez egy Facebook-értesítés. Megnyomom, és megnyitom az alkalmazást,
közelebb tartom a telefont, hogy megnézzem, kitől jött.
Eli Jones.
Nem ismerek semmilyen Eli Jonest. Nincs profilképe, ezért rákattintok az
„ismerőseire”. Csak öt van, és egyikük sem olyan, akit ismerek. De ismerek
egy Elijah-t. Az ő szavai jutnak eszembe. Hívj Eli- nak. Aztán ott volt a
beszélgetésünk a Facebook-barátokról. Elfogadnád?
 Ezért facebookozik velem? Hogy megtudja a választ? De akkor talán a
holnapról van szó. Elfogadom a kérést, és visszadugom a táskámba a
telefonomat. Forró és izzasztó meleg van, haza akarok menni zuhanyozni.
***

A víz megteszi a hatását, lemossa rólam a londoni programot és a város

mocskát. Amikor kilépek, betekerem magam a hatalmas fürdőlepedőmbe,
és kinyitom a nappali ablakát. Imádom ezt az épületet, tökéletes a
csodálatos Art Deco stílusú ablakokkal, lehet, hogy aprócska, de az
építészet tökéletes darabkája. Dél felől a Temzére néz, beleszerettem a
helybe. Ami a szobákból négyzetméterben hiányzik, azt a mennyezet
magasságban és boltozatban pótolja. Legmerészebb álmaimban sem
engedhettem volna meg magamnak ezt, de amikor Al felajánlotta a
lehetőséget, hogy a boltjában dolgozzak, hogy pénzt gyűjtsék a Londonba
meneküléshez, minden centet félretettem. A férfiak sokat fizetnek azért,
hogy valaki olyan tetováljon, mint én. Néha elgondolkodom, vajon
erotikusán felizgatja őket, hogy fájdalmat okozok nekik. O, nos, nem
érdekel, ha jól fizetnek.
Rágyújtok egy cigarettára, és előveszem a telefonomat. A
kezdőképernyőn egy Facebook-üzenet jelenik meg.

Eli: Úgy döntöttem, hogy

abbahagyom a zaklatást.

Forgatom a szemem, és beleszívok a cigibe.

Faith: Köszi.
Most már sokkal nagyobb
biztonságban érzem magam.
 A kanapéra akarom dobni a telefonomat, de még azelőtt csipog, hogy
esélyem lenne rá.

Eli: 50%- kal növeltem a

londoni barátaid számát.

Hát ez nagyon durva.

Faith: Ne tégy nekem szívességet.

Eli: Igazából,
megtennél nekem egy szívességet?
Küldenél egy képet a rózsáidról?

Bámulom a képernyőt. Pontosan mit csináljak?

Faith: Nem küldök képet a mellkasomról.

Eli: Nem vagyok perverz.

Csak a színét szeretném látni.

Faith: Miért?

Írjak neki egy a „kapd be-a-picsába-elvesztettél” típusú választ, vagy

talán egyszerűen kikapcsolom a telefont, és figyelmen kívül hagyom a
lényegtelen kérését. Vagy talán lefotózom a rózsákat a kulcscsontom
mentén, és elküldöm.
Igen, ezt fogom tenni.
Nem kapok választ. Semmit.
Hát, ez furcsa volt, és nem érzem magam idiótának, amiért elküldtem
neki egy képet a bőrömről.
 Fogom a laptopomat, és rákeresek a Google-ban Elijah Fairclough-ra. Ha
a minap komolyan beszélt, és a bátya, Peter valami trónörökös - mennyire
nevetséges -, akkor biztosan kell lennie valaminek a neten a fiatalabb
testvérről is. Minden ott van, nem igaz? Ha Elijah-nak annyi esze lenne,
rákeres a Google-ban a Brighton Rose tetoválásokra, és valószínűleg talál
néhány képet a rózsáimról. Al egy rohadék a munkája terjesztésében,
különösen, ha büszke valamire.
Rágyújtok egy újabb cigarettára, és hunyorogva nézem a képernyőt. A
szemüvegem a szoba másik felén van, és még akkor is, ha egyedül vagyok
csak egy törölközőbe burkolózva, szeretem megőrizni a hiúságomat.
Néhány fiatalabb kép villan fel Elijah-ról. A haja hosszabb, de azok a
szemek ugyanazok. Ráközelítek. Milyen színűek? Most, hogy közelebbről
megnézem, nem vagyok benne biztos, hogy Lapis... Mire emlékeztetnek?
Újabb fület nyitok a Google-ban, és beírom, hogy porcelán. Képek
villannak fel a krémszínűre festett kékről. A kék élénk, de nem egészen az
igazi. Egy másik lapon beírom, hogy Wedgwood. Ez túl halvány, túlságosan
is vágyálomszerű. Nem elég szúrós.
Végül összerezzenek, amikor rájövök, hogy én vagyok a világ
legrosszabb művésze.
Erőteljes kék virágokra tippelek.
Végigpörgetem az eredményeket, tudva, hogy azt fogom látni, amit
szeretnék. Ilyen vagyok, mert utálom, ha nem tudok valamit, főleg, ha ott
van az orrom előtt.
Aztán meglátom őket. Magas és ragyogó, egy csokor delfinium. Ez az a
kék. Delfinium kék.
Visszakattintok az Elijah képekhez, majd ismét arra, ahol a virág van.
Igen, határozottan ez az.
 Elolvasok néhány szót a képernyőn, de a tekintetem folyamatosan
visszavándorol a képekre. Számos fotó készült róla a versenypályákon,
általában egy szőkeséggel a karján. Nem mindig ugyanaz a szőke.
A játékos.
Aztán meglátom a szavakat, amelyek végre elvonják a figyelmemet a
képekről.
Fairclough bárónő kisebbik fia bejelentette eljegyzését Sienna Richards
társalkodónővel.
Beleszívok a cigarettámba, és újra elolvasom a szavakat.
Mi az a társalkodónő? Ez tényleg egy állás?
Szóval eljegyezte. Ez jó, mert azt jelenti, hogy legközelebb, ha eszembe
jutnak azok a delfinkék szemek, azt mondhatom magamnak, hogy
kapaszkodjak vissza a valóságba, és koncentráljak a munkára, amit el kell
végeznem.
Erre van szükségem. Egy kemény pofon a realizmushoz. Elragadtathatom
magam. Akarok valamit, és az ára ellenére is törekszem rá. Nézd meg, mit
tettem Gerarddal. Addig nem akartam elengedni, amíg meg nem kaptam,
aztán amikor már megvolt, elegem lett. Elvesztettem az érdeklődésemet. És
bár ő nem értette meg, azon kívül, hogy talán valamilyen szinten rájött,
hogy teljesen elbaszott vagyok, tudtam, hogy nem szeghetem meg az
egyszeri szabályomat.
Gondolom, Elijah Fairclough-nak és Sienna Richardsnak nincs olyan
szabálya, hogy csak egyszer kefélhetnek.
Persze, hogy nincs. Én vagyok az egyetlen, akinek van ilyen szabálya.
Lehajtom a laptopomat, a kutakodásom befejeződött. Nem lettem tőle
boldogabb, de eltöltöttem az estéből hátralévő időt. Bebújok az ágyba,
tudván, hogy holnap Bowsley Hallba megyek, és hogy ez egy életre szóló
lehetőség kezdete lehet.
 ***

Rosszul alszom, az álmaim megzavartak. Éles tollak és tinták kergetnek.

És apáról álmodom, az arckifejezéséról, amikor megpróbáltam elmondani
neki az igazat.
Nyugtalanul és idegesen szedem össze magam. Elijah hamarosan itt lesz,
tíz órát mondott. Megnézem a telefonomat, hogy van-e üzenetem, de nincs
rajta semmi. Istenem, bárcsak Gerard is velem jönne. Felhívom, hogy
könyörögjek neki, de nem veszi fel. Szombat van, és mindjárt vége a
tanévnek. Azt mondanám, hogy jobb dolga is van, minthogy a fecsegésemet
és az aggodalmaimat hallgassa.
Újra lezuhanyozom, és azt mondom magamnak, hogy a fülledt levegő
miatt izzadok, pedig a víz alatt állok. A ruházatom teljesen rossz, amikor
felveszem. Talán nem kellene eltakarnom a tetoválásaimat? Talán túl
hivatalos az öltözékem? De akkor ez nem egy állásinterjú?
Miért olyan rohadt nehéz ez?
Gyűlölöm Gerardot, amiért ezt elmondta nekem. Oda kellett volna adnia
Megnek, és kész. Igen, ő tudta volna, hogyan kell megbirkózni vele.
Besuhant volna, készített volna nekik néhány cserepet, mindent
kicsinosított volna, és minden rendben lett volna. Ehelyett itt izzadok a
sifonban.
A telefonom reggel tízkor pittyeg.

Eli: Hol vagy?

Faith: Várok rád.

Eli: De én a stúdióban vagyok.

 Ekkor tudatosul bennem, hogy hibáztam. Szükségem van egy jókora
ribanc pofonra.

Faith: Sajnálom.
A lakásomon vagyok.
Azt hittem, itt találkozunk.

Eli: Nem tudom, hogy hol van...

Nem tudom, mit mondjak. Ez nem túl jó kezdés egy második interjúhoz.
Mielőtt esélyem lenne válaszolni, a telefonom ismét csipog.

Eli, Küldd el a címet.

Meg is teszem, az utcanévvel és a házszámmal együtt. Túlzásba viszem a

részleteket, de még egyszer nem kockáztatok semmit. Aztán leülök a
kanapémra, és megdorgálom magam, amiért a világ legnagyobb idiótája
vagyok. Egyszerűen csak el kellett volna utaznom Bowsley-be. Miért
egyeztem bele a fuvarba? Miért egyeztem bele egyáltalán, hogy elmegyek?
Húsz perccel később megszólal a kaputelefon.
- Lemegyek - kiáltom. Felkapom a táskámat és a portfoliómat, majd
kilépek az ajtón. Túl lassú vagyok. A másik oldalon áll, fekete öltönyben,
szürke csíkos nyakkendővel.
Kicsit tátva marad a szám.
- Nagyon kiöltöztél - mondom.
- Üzleti okokból - villant egy féloldalas mosolyt.
- És a papucs múltkor este? - Azon kapom magam, hogy mozdulatlanul
állok, és csak az arcát figyelem.
- Elnézést kérek. - Mozdulatlan tekintete az arcomra szegeződik. -
Készen állsz?
- Igen, sajnálom a kavarodást. - Biccentek, az arcom lángol.
 - Ne aggódj, telefonáltam nekik, és szóltam, hogy kicsit késni fog az
ebéd.
- Ebéd? - A szívem kalapálni kezd a mellkasomban.
- Hát persze. Találkoznod kell mindenkivel, és átbeszélni a terveket.
Bizonyára jobb lenne ezt ebéd közben.
Még csak nem is gondoltam rá...? Hirtelen rájövök, hogy egyáltalán nem
voltam észnél. Ez is csak egy újabb klasszikus példája annak, hogy
elhamarkodott vagyok. Hogy is hívott apám mindig? Szeleburdi.
Elhessegetem a gondolataimat apámról, és kihúzom magam.
- Oké, menjünk. Nem szeretném, ha az ebédet a kelleténél későbbre
tennénk.
Elvigyorodik, és ez valami furcsa dolgot tesz a gyomrommal.
Eljegyezték egymást, Faith.
Követem őt, és mélyeket lélegzem. Meg tudom csinálni. Bármit meg
tudok tenni, ami megakadályozza, hogy visszamenjek Brightonba, és a múlt
árnyékában éljem az életemet.
 8. fejezet

Az autóút kínos. Két idegen két órán át egy sportkocsiban. Megpróbál

beszélgetést kezdeményezni, de a gyomrom csomóba rándul, és
folyamatosan a kézfejének mozgására koncentrálok, miközben vezet. Olyan
erős és kontrollált, az óráján időnként megcsillan egy-egy napsugár.
Annyira figyelem a szőke szőrrel borított csuklóját, hogy meg sem
hallom, hogy beszél.
- Szóval, miért nincs sok londoni barátod a Facebookon?
Fészkelődöm az ülésben, hogy ránézzek.
- Mi ez a rögeszme a Facebook-barátokkal?
Megvonja a vállát, ujjai a balra kanyarodás jelzőjét pöccintik. Az ujjai...
Ó, istenem, hagyd abba, Faith!
- Csak gondoltam, hogy az emberek ez alapján ítélik meg az életüket
- Tényleg? Megnéztem a profilodat, neked sincs sok barátod. - Nem
aggódom a netes barátaim hiánya miatt Sosem voltam egy társasági ember.
Az, hogy ez a digitális életemre is kiterjed, nem érdekei Mit fogok tenni?
Naponta elmondjam az embereknek, hogy elfelejtettem vacsorázni, és
helyette elszívtam egy cigarettát és megettem egy marék kekszet? Vagy
hogy tegnap lefeküdtem egy idegennel a Topshop öltözőjében, mert nem
volt jobb dolgom. Ezek nem azok a dolgok, amikre az emberek kíváncsiak.
- Megnézted a profilomat? Most már követsz is?
Megforgatom a szemem, és kibámulok az ablakon. Kíváncsi vagyok,
vajon megengedné-e, hogy rágyújtsak az old timer autójában. Szerintem
nem. Nem úgy néz ki, mint aki dohányzik. Úgy néz ki, mint aki edz, lazacot
és brokkolit eszik reggelire, amit valószínűleg ezüsttálcán visz neki a
sovány, előkelő menyasszonya.
 - Ostobaság lenne nem megnézni, ki a főnököm.
Visszapillantok rá, ahogy ő is rám néz. A tekintetünk találkozik.
- Gyakorlatilag az anyám a főnököd.
- Ma ott lesz? - Nem tudom, miért, de a bárónővel való késleltetett
találkozó kezd kiborítani. - Vagy te vagy az állandó közvetítő közöttünk?
- Ez az egyik kedvenc könyvem. - A szavai miatt kiegyenesedek.
- Tessék? - A tenyereim enyhén egymáshoz simulnak. - L. P. Hartley az
egyik kedvenc könyved?
Bólint, és azok az őrülten csillogó szemek végigpillantanak rajtam.
- Olvastad már?
- Uh, igen - köhintek.
- És?
- Gyermekkoromban szenvedélyesen rajongtam érte. A feszültség, a
felépítés és a végzetes tragédia mind magával ragadott. Az angol vizsgámra
tanulmányoztam a „The Go Between” című könyvet, mielőtt az életem
súlyosan megváltozott volna. Ez az egyik utolsó stabil emlékem: ültem a
szobámban, lassan lapozgattam a könyv oldalait, igyekeztem eljutni a
végéig, de aztán rájöttem, hogy az izgalmas rész sokkoló, és fájdalmas volt
olvasni. Kicsit hasonlított az élethez... - Nehéz elfelejteni - teszem hozzá
remegő hangon.
- A múlt egy idegen ország.
Az elhangzott szavak a levegőben lógnak.
- Ott másképp csinálják a dolgokat - fejezem be az idézetet,
- ön meglep engem, Miss Hitchin.
Rámeredek, de azt veszem észre, hogy vigyorog rám.
- Engem nem lep meg, ha csak a felszínt látod - csattanok fel.
Magában kuncog, mintha olyan rohadt vicces lenne, én pedig
verejtékezek az ülésben. Átkozott okostojás.
 Amikor egy hatalmas téglafal közepén lévő kis bejárat felé villantja az
indexet - egy fal, amely mellett már régóta elhajtunk, anélkül, hogy
észrevettem volna -, a laza viselkedése megkeményedik. Megreccsen a
levegőben, mint a törékeny üveg.
Az ablakon keresztül figyelem a testbeszédében bekövetkezett változást,
hidegrázás fut végig a hátamon. Megállunk egy palotaszerűnek mondható
épület előtt. Nagyobb, mint egy kastély. Valójában egy kúria mellette
inkább házikónak tűnne.
- Jézusom - motyogom. Ő felhorkan, de hiányzik belőle a néhány perccel
ezelőtti melegség.
- Isten hozott az őrültek házában - jelenti ki.
Mire felérünk a széles, fakó kőlépcsőkön, már örülök a
ruhaválasztásomnak. Ha már el kell adnom magam - meggyőznöm ezeket
az embereket, hogy a munkámnak helye van a hatalmas házukban -, akkor a
fenébe is, a megfelelő öltözékben fogok megjelenni.
Az ajtó kinyílik, amikor megérkezünk, és egy öltönyös férfi meghajol,
amint belépünk.
Kérlek, mondd, hogy ez nem egy komornyik.
- Jennings. - Elijah üdvözli az idős férfit, barátságosan megveregeti a
karját, és átnyújtja neki a kulcsát.
- Elijah, jó, hogy itthon vagy. - A férfi mélybarna szemei
végigpásztáznak rajtam. - És nem egyedül. Miss Hitchin, örülünk, hogy el
tudott jönni.
- Köszönöm - dadogom.
Léptek hangja vonja magára a figyelmemet, és ahogy’ arra fordulok, a
szemem sarkából látom, hogy Elijah megdermed.
- Drágám, hát itthon vagy. - Egy középkorú nő sétál felénk, olyan csípős
parfümillat lengi körül, amit szerintem a pokolban készíthetett a Chanel.
Megjelenése makulátlan. A haja gondosan fésült, az arca simább, mint az
enyém, ami lenyűgöző, tekintve, hogy legalább húsz évvel, ha nem többel
lehet idősebb nálam. A kosztümje Chanel. A levegőben puszit ad Elijah-
nak, aki rám mosolyog a lila kosztümös válla fölött.
A nő megveregeti a vállát, és teljes egészében szemügyre veszi az arcát,
mielőtt felém fordulna.
- Faith, annyira örülök, hogy Elijah-nak sikerült meggyőznie téged, hogy
eljöjj. - A mosolya ragyogó. De Elijah nem tőle örökölte a kéklő szemeit. -
Elnézést kérek, hogy meghiúsult a találkozónk a Ritzben. Egyszerűen
annyira szervezetlen vagyok Remélem, Elijah úriemberként viselkedett, és
elmagyarázta a helyzetet.
Az arca óvatos, tanácstalan, bár fogalmam sincs, miért. Megragadja a
karomat, és megfordít, nem hagy időt a válaszadásra.
- Na, gyere, kezdjük el a túrát, vagy szükséged van egy italra, miután
azzal a szörnyű rozsdás vacakkal autóztál, amihez Elijah ragaszkodik.
Érzelmes bolond.
- Miért lenne bolond? - Meg akarok fordulni, hogy ránézhessek, de ő
nagy tempóban elvonul velem egy márványpadlóval burkolt folyosón.
- Ó, ez butaság. Ez az autó úgy néz ki, mint amilyet a nagyapja vezetett.
Amikor Elijah letette a vizsgát, talált valakit, aki ezt eladta. Valahogy
sikerült összevetnie a régi fényképekkel, és megvette. Túl sok energiát
fektetett abba, hogy rendbe hozza, erről biztosíthatlak.
A nő a nyelvét a szájpadlásához csattintja.
Elijah megjavította azt a kocsit? Nem tudom, ez miért lep meg, de
meglep.
Gyorsan végigsétálunk egy légies folyosón. A falat szabályos
időközönként boltíves ablakok keretezik. Hány ablak van itt? Nem tudok
megállni számolni, olyan gyorsan rángat a könyökömnél fogva. Felnézek,
és egy gyönyörű fehér kupolás mennyezetet látok, aranycsillagokkal
díszítve. Csodálatos.
- Várjon! - Megrántom a kezét, visszatartom.
- Mi az? - Őszintén tanácstalannak tűnik, hogy esetleg lassan akarom ezt
a sétát tenni.
- Megnézhetném egy pillanatra ezt a szobát? Elképesztő. - Kicsúsztatom
a sifonnal borított karomat a markából, és ellépek tőle. Olyan levegőt kell
szívnom, amit nem szennyezett be a Chanel. Sarkon fordulok, és szemügyre
veszem a szoba lenyűgöző hosszúságát
Olyan típusú szobára emlékeztet, amilyenben Jane Austen Büszkeség és
Balítélet szereplőit láttam a filmben. A fenébe is, ha akkoriban lett volna
Fitbit, senkinek sem okozott volna gondot a lépések megtétele.
- Faith. - Rám mosolyog. Azt mondom magamnak, hogy ez nem
lekezelő. - Ez csak a folyosó.
Nem hagyom, hogy megingasson.
- Csodálatos a fény. Ez a sok ablak. Ez egy nagyszerű hely lenne az
üvegeknek, az egész helyiségnek változó tónusa lehetne, talán a bejáratnál
világosabbal kezdődne, és a végén sötétedne.
Elijah-t még mindig a szoba túloldalán látom, ahogy néz. Úgy tűnik,
mintha vigyorogna. Ráncolva a homlokomat visszafordulok az anyjához.
- Bocsánat, elkalandoztam.
- Jó előérzetem van ezzel kapcsolatban - kulcsolja össze a kezét.
Még mindig ki kell találnom, hogy pontosan miről is van szó, úgyhogy
ezzel a gondolattal hagyom, hogy elvezessen a következő ajtóhoz, és
megnézzem, mi vár rám ott.

***

A gondolataim olyan gyorsan kavarognak, hogy nehezen tudok mindent

befogadni. Annyi szín és textúra. Ráadásul izzadok is. Mennyi megtett
lépcsőfok.
És azt vélik, hogy ez a ház romos.
Pedig minden, csak nem az. Fakó dicsőségben ragyog, mintha titkokat
suttogna az omladozó vakolaton és a kopott tapétán keresztül.
Minden szobát egyedül akarok újra megcsinálni. Ráérősen. Kidolgozni,
hogy mi hova kerülhetne, és mi lehetne a legjobb hatás.
De a gyomrom korog az éhségtől, így amikor Jennings ránk talál, és halk,
diszkrét hangon azt mormolja, hogy az ebéd tálalva, majdnem elájulok a
megkönnyebbüléstől.
- Gyere, menjünk a télikertbe - mondja Jennifer Fairclough. Séta közben
sokat beszélgetünk a projektről, ő mesél nekem az épület hosszú
történetéről, de van egy olyan érzésem, hogy az ebédnél lesz az igazi
interjú.
A télikert egy nagy üvegépület. Egzotikus növények zsúfolják a teret, a
levegőt belengi a föld illata. Ez a mennyország, ebben biztos vagyok. Ez
nem egy télikert. Nos, semmi olyasmi, amit valaha láttam.
Azt hittem, a bálterem a csillagokkal aranyozott mennyezete lesz a
kedvencem. De most, hogy látom ezt a rengeteg zöld, élő növényzetet, azt
hiszem, a télikert nyert.
Az asztal megterítve, makulátlan fehér vászonnal és csillogó ezüst
evőeszközökkel. A kristálypoharak elnyelik a természetes fényt, és azt
hittem, hogy meleg lesz, és a sifonban jobban fogok izzadni, de a levegő
hűvös. Felnézek és látom, hogy a kupolás mennyezet szélesen elterül, mint
a faragott ablakok, amelyek nyitva állnak az elemek előtt. Madárcsicsergés
és rovarok zümmögése halk háttérzajt biztosít, ami összekeveredik a
vízesés csobogásával. Nem látok vizet, tehát biztosan elrejtőzik a virágok és
sötétzöld levelek útvesztőjében.
 A kör alakú asztalnál már ketten ülnek, de csak a kék szemű, sötét
öltönyös ember áll fel, amikor meglát, és kihúz egy széket.
- Nagyon úriemberhez méltó - cukkolom, mire a szemei elkerekednek, és
elvigyorodik.
- Mindig.
Elijah alacsonyabb, gömbölydedebb változata előrenyújtja a kezét.
- Peter Fairclough - mutatkozik be. - Kedves tőled, hogy eljöttél
megbeszélni a projektünket.
Nem tehetek róla, de azon gondolkodom, miért nem találkoztunk a minap
a Ritzben. Ha ő az, aki ismeri Gerardot, akkor bizonyára annak lett volna
értelme.
Nem fordulok meg, de érzem, hogy nehéz, figyelő tekintetet vet az
arcomra.
- Köszönöm, hogy meghívott - válaszolom, de ideges vagyok és
kényelmetlenül érzem magam. Boldogabb voltam, amikor a házban
sétálgattam, és hatalmas ötletekről álmodoztam. A hivatalos ebéd az a szitu,
amihez nem vagyok hozzászokva. Nem túl gyakori, ha egy
tetoválóműhelyben nő fel az ember.
- Ismered Gerardot? - Találkozom Peter néma tekintetével. A szeme
Elijah szemének sápadtabb változata, inkább wedgwood, mint delfinium.
Szegény Peter.
- Ó, Steers. Vicces fickó, teljesen javíthatatlan.
- Javíthatatlan? Ő egy oktató, az én egyetemi oktatóm. Nekem
meglehetősen szelídnek tűnik. - Kicsit elmosolyodom. Ismerem Gerardot, ő
a barátom és támogatóm. A pokolba is, miatta vagyok itt.
- Nem szeretnék a felesége lenni. - Peter elvigyorodik, én pedig feszülten
mosolygok rá.
• Még jó, hogy nem nős.
 - Persze, hogy nős. Mi is ott voltunk az esküvőjén, nem igaz, Elijah?
Nem tudok ránézni a delfinkékre. Túl gyorsan ver a szívem. Szerencsére
Jennings hoz egy üveg pezsgőt, és Megtölti előttem a poharat. Gyorsan
lehúzom, nem várakozom, ahogy az illem diktálja, mikor ihatok. Házas? De
hogyan? Mindig nálam van... és mi... és mi... hogy...
Legszívesebben behunynám a szemem, és elbújnék a keserűség mindent
elsöprő áradatában. Bíztam benne. Bíztam benne, és ő visszaélt vele.
Nem tudom elhinni.
Az egyik sötét szemöldöke megrándul, de a széles ajkak a jóképű arcon
csendben maradnak. Lerázom magamról. Gerarddal, a csaló, kétszínű
szemétládával később is foglalkozhatok.
- Szóval, mit gondolsz a házról? - kérdezi Elijah. Ha érzékeli a
nyugtalanságomat, akkor elég kedves ahhoz, hogy segítsen irányítani a
beszélgetést. Köszönöm szépen. Csendben összeszedem magam.
- Gyönyörű. - Félresöprök egy hajszálat az arcomról. - Még mindig nem
értem, mit szeretne, mit csináljak itt. A ház amúgy is tele van annyi szép
dologgal.
Jennifer belekortyol a saját pezsgőjébe, majd kedvesen rámosolyog
Elijah-ra.
- Igazából Elijah ötlete volt. A ház még soha nem volt látogatható,
eltekintve a fura jótékonysági nyílt napoktól, de a család ellenállt a
lehetőségnek, hogy a The National Trustnak3 hozzáférést biztosítson,
függetlenül attól, hogy ez anyagilag mennyire életképessé tenné az épületet.
- És most? - Újabb kortyot iszom az italomból, és igyekszem nem
undorodva fintorogni, ahogy az erős pezsgés a torkom hátuljába csapódik.
Nem ihatok túl gyorsan, mivel nem ettem, és az mindig a katasztrófa
receptje.
 Elijah kissé előrehajol, mintha az asztal túloldalán lezárná a köztünk lévő
teret, és szándékos pillantást vet rám.
- Arra gondoltam, ahelyett, hogy csak kinyitnánk és pénzt keresnénk,
megpróbálnánk valamit visszaadni a környéknek.
- Azt hittem, új tetőre van szükség.
- Steers akkora egy bunkó - horkant fel Peter. Köhög, és megköszörüli a
torkát, miközben az anyja ránéz. – Valahol kedvelem őt, annak ellenére,
hogy nyilvánvalóan egy másik bolygón él, mint én, nem beszélve egy másik
kategóriáról. A tetőnk ép, ne aggódj emiatt. Elijah azt akarta, hogy
kulturális legyen. Az elképzelésünk, hogy van egy művészünk -
ezüstvillájával rám mutat -, aki itt marad, és csodálatos alkotásokkal tölti
meg a házat, a közönség pedig eljön és megnézi, esetleg segít. Tudod, részt
vehetnének benne.
Tátott szájjal bámulok.
- Azt akarják, hogy szobrokat készítsek, miközben idegen emberek
álldogálnak és néznek?
A delfinium kékek megcsillannak.
- Pontosan ezt akarjuk.

5
Az Egyesült Királyság Magazinja.
 9. fejezet

Hátratolom a székemet, es az nekicsapódik a kőpadlónak. Ha lenne időm

megállni és rendesen megnézni, megcsodálnám a bonyolult, viktoriánus
mintát.
- Ez nem egy installáció. - Az üres tányéromra helyezem a szalvétámat.
Még tel sem tálalták az ebédet, de máris tudom, hogy nem kellene itt
lennem.
Zart ajtók mögé elhelyezni a műalkotásokat, majd elsétálni, mielőtt
meglátnák, az egy dolog. Amit ők javasolnak, az valami egészen más, és ez
nem fog megtörténni.
- Sajnálom. Nem én vagyok erre a megfelelő személy. - Peterhez
fordulok: - Javaslom, hogy beszélj Gerarddal. Mert soha többé nem fogok
beszélni azzal a söpredékkel. És kérd meg, hogy adja oda Meg
elérhetőségét. Nagyon tehetséges. És szeren a publikumot.
Aztán Jenniferhez fordulok Bárcsak lenne zsebem, amibe bedughatnám a
kezem.
- Sajnálom, hogy az idejét vesztegettem. Köszönöm, hogy megmutatta a
gyönyörű otthonát.
Mély csalódottságot érzek, ahogy elfordulok. Nem tudok maradni, és úgy
tenni, mint aki valaha is megfontolná azt, hogy a közönség figyelme mellett
dolgozzon. Egyszerűen nem életszerű.
A munkám teljesen magánügy. Egyenesen a szívemből jön, a sebeim és a
vágyaim, az érzéseim inspirálják
A kámeára gondolok, a finom metszetre, amelyet Elijah ihletett.
Visszafordulok bocsánatot kérni. Sajnálom, hogy elvesztegettem az idejét.
Sajnálom, hogy meghívott arra az italra, és fáradozott miattam. Sajnálom,
hogy nem tudtam azt nyújtani, amit ő akar. De nem tehetem. Elsétálok.
- Várj. - Határozott kezek markolnak a karomon lévő sifonra. - Hová
rohansz?
Görcsbe rándult gyomorral fordulok meg. Elijah áll mögöttem, keze
végigsimít rövid haján. A szemöldöke között mély ránc húzódik, és a
tekintete aggodalommal teli. Ennek ellenére még mindig gyönyörűnek
tűnik, és ez lelassítja bennem a futás iránti vágyat.
- Sajnálom, de kizárt, hogy emberek előtt dolgozzak. Gerard tudja ezt.
Még előtte sem dolgozom, az előadások és a műhelyidő az egyletemen
kínszenvedés.
- Akkor hogyan tetoválod az emberek bőrét? - A kérdése megállásra
késztet.
- Hogy érted ezt?
- Hogyan tetoválod az emberek bőrét, ha nem tudsz emberek előtt
dolgozni? Hogy működik ez?
Fintorogva ráncolom a homlokom. Az irányváltása elveszi a szelet a
vitorláimból.
- Az más. Ez csak ösztönös. - Szünetet tartok. - Honnan tudod?
- Már mondtam neked. A Facebook egy csodálatos hely.
Jézusom, mennyi időt pazarolt arra, hogy a Facebookon unalmas tények
után kutasson rólam?
- Szerezned kell egy életet.
A tekintete az arcomon állapodik meg, és ez nyugtalanító érzést kelt a
gyomrom mélyén.
- Nekem van, köszönöm.
- Nem te vagy az egyetlen, aki tud kutatni.
 A szemöldöke megemelkedik, és elvigyorodik. Megütném, ha egy
lépéssel közelebb jönne.
- Mit derítettél ki?
- Például, hogy eljegyeztek. - Egy vézna társalkodónővel.
A vigyor leesik, és megvonja a vállát.
- És?
És így is napok óta a kék szín megszállottja vagyok, és ez kurvára
idegesít.
- Semmi. - Kiegyenesedek és visszanyerem a nyugalmamat. - Nézd, haza
kell mennem, holnap Brightonba megyek.
Bólint
- Mutassak neked előbb valamit?
Habozom. Elég nehéz neki nemet mondani.
- Oké, de gyorsan kell, hogy történjen.
Oldalra lépek, ő pedig a kezével az egyik finom kavicsos ösvényre mutat.
- Erre.
Megkerül néhány díszkertet és egy rózsával szegélyezett boltív alatt, egy
régi, vörös téglafalon át, egy buja, élénknek tűnő konyhakertbe vezet.
- Hová megyünk?
Kikerülünk egy téglafalat, és belépünk egy régi melléképületnek látszó
helyre. Elfordítja a kulcsot egy fehér ajtóban, és kinyitja.
- Ez az a pince, ahová a rakoncátlan vendégeket várják, akik nem
viselkednek az ebédnél?
Forgatja a szemét, amit én egy kicsit túlságosan is aranyosnak találok.
Ahogy belépek a szobába, hátrébb húzódik, és vár, a tekintetét rám
szegezi.
- Mi ez? - A hangom elakad. Összefonom a karomat a mellkasomon,
hogy ne remegjenek az ujjaim. A szobában egy fehér fémágy található,
krémszínű ágyneművel. A szürke palapadlóra francia krémszínű bútorokat
helyeztek. Báránybőr hever a földön az ágy mellett. De a falak miatt remeg
a lábam. A halvány rózsaszín tónusa pontosan olyan, mint a rózsák a
bőrömön.
- Ezért akartál képet a tetoválásaimról?
Elmosolyodik.
- Nem szoktam véletlenszerűen képeket kérni nők tetoválásairól. Nem
vagyok valami különc tetoválásgyűjtő.
Nyugtalanul és zavartan nevetek. A bőröm elárulja, hogy én vagyok a
furcsa tintagyűjtő. Nem ő.
- Hogy csináltattad ezt? - dadogok. - És miért?
- Én csináltam - vonja meg a vállát. - Gondoltam, hogy valami szépet
szeretnél.
- Azt gondoltad, hogy a tetoválásokkal borított lánynak tetszene valami
szép? - Most rajtam a sor, hogy forgassam a szemem, de az az igazság,
hogy tetszik. Gyönyörű. Tiszta, egyszerű, elegáns, és a rózsáim színe. A
rózsáimé. A szabadságomé, az újrakezdésemé.
- Van még más is. - A kis folyosóra mutat. A melléképület alacsony,
egyenetlen mennyezetét gerendák keresztezik. Elijah-nak néha le kell
buknia, hogy ne üsse be a fejét. Kinyitja a többi ajtót a folyosón. Belül
mindegyikben különálló műterem van. - Senki sem állít ki téged, Faith.
Megvan a saját munkaterületed. Rajtad múlik, hogy megnyitod-e a
nyilvánosság előtt. Csak annyit kérünk - lép közelebb, az arcszeszének
illata bódító -, hogy gyere el a látogatóinkhoz, és meséld el nekik, mit
csinálsz, miért csináltad, amit csináltál.
- Ez minden? - Oldalra billentem a fejem.
- Lehetek veled őszinte?
 A pokolba is, legyen valaki őszinte velem! Ég a szemem a bosszúságtól,
ahogy a házas Gerard Steersre gondolok. Házas?
- Az anyám kifordítaná ezt a dolgot, és olyasminek állítaná be,
amilyennek sosem kellene. Valami médiaőrületet csinálna belőle, de én csak
annyit akarok, hogy a helyi gyerekeket bevonjam a művészetbe, hogy egy
olyan helyet adjak nekik, ahová ingyen jöhetnek felfedezni és alkotni.
- És azért érdekel téged a gyerekek művészete, mert...?
Keményen fogalmaztam. Nem érdekel.
Nem válaszol. Csak néz engem, mérlegel és figyel.
- Hazavigyelek? - Nem néz a szemembe.
- Igen, kérlek.
 10. fejezet

Meleg levegő áramlik keresztül a vonaton. Napsütéses idő van, fent tiszta
az ég, és kellemes a szabadban lenni, de a vonat meleg és zsúfolt. Sokan
vannak itt, akik vasárnap elmenekülnek Londonból a tengerpartra. A velem
szemben lévő dupla ülésen egy gyerek figyel engem, sötét szemei
végigpásztázzák a bőrömet. Elbűvöli a tinta, amit mutatok. Kavargó minták,
levelek, szirmok, szavak, titkok. Mosolyogva integetek neki, de az anyukája
magához húzza. Csüggedt sóhajjal bámulok ki az ablakon, és nézem, ahogy
a South Downs elvonul mellettem. Hamarosan a tengerparton leszünk.
Több ezer turista, akik mind rózsaszínűre sülnek a kavicsos tengerparton,
sikoltoznak és nevetnek a mólón.
Abi nem tudja, hogy már úton vagyok. Meglepetés neki és a
gyerekeknek. Bár egyúttal egy bűnös visszavonulás is számomra.
Szükségem van arra, hogy egy napra elmeneküljek Londonból.
Gondolkodnom kell.
Elijah Fairclough-nak sikerült a bőröm alá férkőznie.
Legszívesebben végigkarcolnám az ujjaimat a vastag kék festéken, de
meg is akarom csókolni, az ujjait a tintámon érezni, a kezemet a hajában.
Mit érdekli őt, hogy a gyerekeknek valami elfoglaltságra van szükségük a
szünidőben, azokban a hosszú nyári hetekben, amelyek végtelen aranyszínű
ködben nyúlnak el? Emlékszem azokra a napokra.
Olvasással, zenehallgatással, rajzolással töltött napok. Álmokat vázoltam,
amelyek egy nap az ujj aim alatt agyagban öltöttek testet. Napok, melyeket
a tintagépek zümmögése töltött meg, ahogy a levegőben zsongtak a
méhrajok. Felnőtt férfiak nyögései és káromkodása, akik azt kívánták,
bárcsak soha ne feküdtek volna az asztalra.
Bárcsak többet kérdeztem volna Elijah-tól. Izgatottan és összezavarodva
távoztam, és most nincs meg a megfelelő mennyiségű információm ahhoz,
hogy megalapozott döntést hozzak. A Londonba való visszautazás a
lenyűgöző MG-ben nyomasztó légkörben telt, és egyikünk sem próbálta
oldani. Frusztráltnak tűnt, amikor kiszálltam az autóból.
Nem tudom, mit akar tőlem. Hogy művészetet alkossak az emberek előtt?
Én erre nem vagyok képes. Néha még magamnak sem tudok alkotni.
A telefonom rezeg, ezért megszakítva a szemkontaktust a szemközti
kíváncsi gyerekkel, a táskámban turkálok.

Gerard: Hogy boldogultál?

Fintorogva ráncolom a homlokom. Nem hiszem el, amire Peter utalt az

ebédnél... Meg kéne kérdeznem tőle. Házas vagy? Mert ha igen, akkor egy
Stanley- késsel levágom a golyóidat.
Visszateszem a telefonomat. Nem hiszem el, hogy nős lehet. Nem mintha
számítana. De igenis számít. De akkor mi van a többi férfival, akivel
lefeküdtem? Sosem kérdeztem meg őket. De még csak nem is beszéltem
velük, néhány udvariassági kérdést tettem fel. Ez csupán fizikai dolog, és
legtöbbször már túl vagyok rajta, mielőtt az aktus véget érne.
De Gerard a barátom. A bizalmasom. Valaki, akiben megbízom, azon a
nagyon korlátozott kereten belül, amit engedélyezek magamnak.
A vonat beáll az állomásra, én pedig boldogan ülök és várom, hogy
mindenki leszálljon és elinduljon a partra. Nagy lesz a tolongás a helyért.
Hála Istennek, én nem ezt teszem.
Amikor a vagon kiürül, felkapom a táskámat a padlóról, majd a
kabátomat, és leszállók. A levegőben megcsap a sós tenger illata, és mélyen
magamba szívom.
Soha nem mondhatom, hogy hiányzik az otthonom, mert már nincs
otthonom, ami hiányozna. Legalábbis nem téglából és malterból. Nem
fogok lesétálni a lépcsőn és becsúsztatni a kulcsot a gyerekkori emlékeimet
tartalmazó zárba. A ház még mindig ott van, de az emlékek gonosz
démonok, és többé nem engedem, hogy a szívemben táncra perdüljenek.
Nincs többé szív, amelyben táncolni lehetne.
Ehelyett az ellenkező irányba fordulok, és egy rövid séta után a legutolsó
sikátoron keresztül bekopogok egy elegáns piros ajtón.
Egy pillanatra elgondolkodom, vajon van-e otthon valaki, de aztán
meghallom a hátsó ajtó ismerős csapódását. Abi kinyitja, és imádom nézni,
ahogy az arca megdöbben, és apró könnycseppek szöknek ki a szeme
sarkából.
- Nem szabadna sírnod - mosolygok.
- Mi a faszt keresel itt? - Szorosan megragad, és áthúz a küszöbön.
Könnyű vízcseppek landolnak a vállamon.
- Szia. - Egyik kezemmel végigsimítok a barna haján, és hátrahajolok,
hogy megnézzem az arcát. - Jól vagy?
Újra megszorít.
- Csak örülök, hogy látom a ronda pofádat, ennyi az egész.
Kuncogok, annak ellenére, hogy átjárnak az érzelmek furcsa hullámai.
Megfordul, és behúz a takaros és rendezett otthonba.
- Adam - rikácsolja. - Nézd csak, ki van itthon!
Elmosolyodom az „itthon” szó használatán. Ő a legjobb barátom, és
mindig is ő lesz számomra az otthon.

***

- Beugrasz Al-hez, mielőtt visszaindulsz a vonattal? - Abi letesz elém egy

újabb bögre teát. Megsimogatom Charlotte fürtjeit, miközben az ölemben
alszik. Roger már lefeküdt, de Charlotte az utolsó pillanatig küzdött az
alvás ellen, a szeme akkor is lecsukódott, amikor hajthatatlanul azt mondta,
hogy nem álmos.
Aranyos, ráadásul imádnivaló.
Egy sirály rikácsol, ahogy elrepül a fejünk felett. Már későre jár. A
hosszú júliusi este egyre hosszabbra nyúlik, de tudom, hogy a Londonba
tartó vonat máris hívogat.
- Gondolod, hogy még ébren van? - kérdezem.
- Érted? Igen.
Bólintok, ő pedig a bögrémre mutat.
- Idd meg a teádat. Veled megyek.
Egy nyugtalanító, nem kívánatos szorítás húzódik a bensőmben. Félek,
hogy találkozom Al-lel. Mi van, ha olyan beteg, hogy alig ismerem fel? Mi
van, ha ez az utolsó alkalom, hogy látom őt? Még nem állok készen az
utolsó alkalomra.
Abi megkerüli a kerti asztalt, átkarolja Adam nyakát, állát a vállára ejti,
és megcsókolja a fülcimpáját. A férfi megszorítja a lány összekulcsolt
kezét, és megcsócsálja az arcát.
- Te menj Faith- tel, én pedig elrendezem a gyerekeket. Még elő kell
készítenünk az iskolai egyenruhát.
Abi forgatja a szemét, és rám mered.
- Látod, milyen rock and roll az életem, Faith? A rohadt iskolai
egyenruha mosása az egyetlen, ami miatt izgatott lehetek a hétvégén.
Nevetek és megrázom a fejem. Ők ketten, olyan átkozottul szerelmesek,
annyira kurvára tökéletesek. Nem is értem, hogy találkoztak ilyen fiatalon,
és hogyan működik a kapcsolatuk. Míg körülöttem minden szétesett, ók
mindent megtaláltak. Örülök nekik. Én sosem tudnék így megállapodni. A
bennem lapuló torz emlékek, amik elől menekülök, soha nem engedik, hogy
bármi olyat kapjak, mint amit ők együtt fenntartanak.
Adam a feje fölé emeli a karját, és odalép hozzám, majd kiemeli a
karjaim közül az alvó, kócos hajú angyalt.
Kedvetlenül felállók, a lábaim úgy mozognak, mintha hínártól sűrű
tengervízben gázolnék. Miért nem akarom látni Al-t? Egész életemben ő
volt a biztos támaszom.
Tudom, miért. Azért, mert félek a búcsúzástól.
Abi együttérzően rám mosolyog, és kinyújtja a kezét. - Gyere, Faith.

***

A házban sötétség van. A tévéképernyő villanása az egyletlen jele annak,

hogy valaki van otthon. Tétován kopogok. Ez az egész olyan idegen. Al
korábban egész nap dolgozott, a boltjában nyüzsgés volt. Előfordult, hogy
egész éjjel is, ha a vendégei sokáig bírták a fájdalmat. Most meg már
ágyban van? Fel kellett volna hívnom, hogy meglátogatom.
Az ajtó résnyire nyílik, és visszafojtom a lélegzetemet, amikor Dan
kidugja a fejét. Nagyon fáradtnak tűnik. Kopott és kifakult, mint egy sokat
hordott farmer.
- Faith?
- Szia, Dán.
Kinyitja az ajtót, közelebb lép, és szorosan magához ölel. Olyan közel áll
hozzám, mint egy testvér, hiszen egymás mellett nőttünk fel. Az illata átjár.
Erős szappan és a hajzselé keveredik, emléket ébresztve bennem.
Az állán lévő borosta karcolja az arcom, mikor az ajkai megérintik.
Egyszerű üdvözlés.
- Mit keresel itt? - Egyik kezével végigsimít a haján, amitől az kócosán
terül szét. Gondolataim egy rövidre nyírt frizurára és hosszú ujjakra
terelődnek, amik a sötét hajába simulnak.
 - Gondoltam, beugróm, és megnézem a másik lúzert az életemben. -
Elvigyorodom, de az ajkaim megnyúlása olyan, mint egy gát, amely
visszatartja a vízözönt.
Hátralép, és helyet csinál nekünk, hogy beléphessünk. Abi besurran
utánam, és becsukja maga mögött az ajtót.
A társalgóban sötétség van. Szétszórt konzervdobozok és pizzásdobozok
borítják a dohányzóasztal lapját és a padló egy részét.
- Tisztán tartod a helyet. Dan. - Rámosolygok, és előrehajolok, hogy
felkapcsoljam az egyik lámpát. Valahogy azt kívánom, bárcsak ne tettem
volna, mert a fény még jobban rávilágít a rendetlenségre.
- Fogd be a szád, Hitchin - vigyorog, és odahajol hozzám, hatalmas
szorításban átkarol. - Istenem, de hiányoztál.
- Te is hiányoztál. - A nyakához beszélek, és akaratlanul könnyek
fenyegetnek. Egyszer Dan sokkal több lehetett volna, mint egy életre szóló
barát. Az új érzelmek és érzések kipróbálásának küszöbén álltunk, amikor
minden tönkrement.
Pedig én szeretem őt. De Al nagy bánatára tudom, hogy a szeretet soha
nem lesz elég. Dan számára nem. Ő többet érdemel.
- Kérsz egy sört? - kérdezi, és a konyha felé fordul. Követem őt,
miközben Abi lemarad, hogy hagyjon nekünk egy kis időt.
- Igen, Köszi. - A kezemet a farmernadrágom zsebébe csúsztatom, és
csípőmet a pultnak támasztom. A konyha tisztább, mint a társalgó, de nem
lepődőm meg. Nyilvánvaló, hogy az ételek kartondobozokban érkeznek.
Átnyújt egy kibontott üveget, és összekoccintjuk a nyakát.
- Hogy vagy? - Szememet az arcán pihentetem, mielőtt egy egész testet
átfutó pillantást vetnék rá.
Annak ellenére, hogy a fáradtság lágy vonalakat rajzol az arcára, a teste
még mindig lenyűgöző. Kisimult, kerek izmai tintával borítottak. A pólója
jól fejlett mellizmaira feszül.
- Jól vagyok. Örülök, hogy látlak. - Elmosolyodik, és kilöki homokszínű
haját az arcából. - Azt hittem, már sosem jössz vissza.
- Csak egy napra jöttem.
Fintorogva ráncolja a homlokát.
- Már majdnem itt a nyári szünet. Nem jössz haza?
Megrázom a fejem.
- Tudod, hogy nem tudok, Dan. Nem akarom látni apát. Nincs mit
mondanunk egymásnak. És nem akarom látni... - Elhallgatok. Nem tudom
kimondani a nevét. - Nem akarom, hogy piszkáljanak rólam.
- Ez Brighton, tele van pletykás királynőkkel. - Olyan arcot vág, mint
mindig, amikor azt hiszi, hogy nevetséges vagyok. Ez az egész ostobaság
összezavar.
Vigyorgok. Néha hiányzik a homoszexuális közösség puszta
rosszindulata. Londonban minden sokkal korrektebb, és felhígult a hatalmas
népességben.
- Mindegy. - Elterelem a témát magamról. - Hogy van Al?
Dán arca egy pillanatra megdermed, mielőtt az ajkai mosolyra görbülnek,
ami túl kicsi ahhoz, hogy bármit is jelentsen.
- Jól.
- Hol van?
- Fent alszik.
- Jobb lenne, ha nem ébreszteném fel? - Figyelmesen nézem őt. - Úgy
nézel ki, mint akire ráférne egy kis alvás.
Elmosolyodik azzal a bűnbánó grimasszal, amit olyan jól ismerek.
- Miről beszélsz? Nem vagyok olyan jóképű, mint máskor?
- Mindig - kuncogok. - Mindig. - Leteszem az immár üres üvegemet
oldalra. Abi a társalgóban mászkál, és érzem, hogy takarít, kizárt, hogy
figyelmen kívül hagyja az ilyen szintű rendetlenséget. Valószínűleg már
hetek óta kétségbeesetten vágyik arra, hogy bejusson ide és segítsen,
legalább az, hogy beszélek Dannel, adott neki egy kis lehetőséget. -
Megyek, felugróm hozzá.
- Oké. - Dan bólint, de nem néz a szemembe.
Felfelé igyekszem a széles lépcsőn. Szép ház, kényelmes, de nem feltűnő.
Al jól megélt a tetoválásból, de sosem hempergett a gazdagságban.
Gondolom, Dan biztosan jól keres, most, hogy átvette a vezetést. Bár nem
hiszem, hogy megkérdezhetem. Én voltam az, aki elmenekült Londonba.
Nem mintha lett volna más választásom.
Beosonok az első hálószobába. A nap még mindig nem ment le, de az
alkonyat árnyékai végigkúsznak a szürke szőnyegen, és a késői órát
hirdetik.
Lábaim meginognak, ahogy meglátom az alakot az ágyon. Fele akkora,
mint amekkorára emlékszem. A vékony paplan alatt fekvő férfi egy
elhasznált maradványa annak az embernek, akit ismerek. Az egyik szeme
kinyílik.
- Gondoltam, hogy hamarosan felbukkansz.
Horkantok, és leülök az ágy szélére.
- Hát, nem azért siettem ide, mert mindjárt feldobod a talpad. Ez nem egy
kegyeleti látogatás.
Elmosolyodik, de csukva tartja a szemét, és kicsit felsóhajt. Megfogom a
kezét, és vissza kell fognom magam, hogy ne sírjak.
- Döntöttél már Bowsley-vel kapcsolatban? - kérdezi.
Még betegen is emlékszik minden részletre az életemről. Mindig úgy
viselkedett, mintha a lánya lennék, ahogy én is mindig úgy viselkedtem,
mintha ő lenne a kedvenc vérrokonom, pedig nincs köztünk vérszerinti
kapcsolat. Csak egy rakás szaros szeretet.
 - Nem.
A gondolataim a hazug szemétláda Gerardra, majd még gyorsabban
Elijah Fairclough-ra szökkennek a makulátlan fekete öltönyében, amit úgy
szabtak, hogy a széles izmaira tapadjon.
- Tedd meg.
- Miért?
- Ez egy öregember utolsó kívánsága.
- Baromság.
Újra vigyorog, a szemei még mindig csukva. A keze megfogja az
enyémet, és megszorítja.
- Csináld. Aztán gyere vissza, és menj hozzá Danhez. Ő szeret téged.
- Nem megyek hozzá Danhez.
- Miért?
- Mert olyan, mintha a bátyám lenne - dadogom. - És nem szeghetem
meg a szabályaimat senkiért, főleg nem a fiadért.
Néha arra gondolok, milyen lenne elmerülni Dan ismerős ölelésében.
Milyen lenne átadni magam valakinek, aki ennyire jól ismer engem? Abi és
Adam minden este ezt éli át? Vigasztaló meghittség, ami minden
porcikájukat körülöleli?
Hogy mondhatnám meg Dan-nek, hogy csak egyszer tudnám szeretni?
Hogy soha nem fogok érezni semmit. Hogy az érintése, a csókja nem
jelentene semmit, mert mélyen legbelül nem tudom, hogyan kapcsoljam be
azokat az érzelmeket és érzéseket, amelyeket sok-sok évvel ezelőtt
kikapcsoltam.
- Te egy őrült vénember vagy, tudod?
Aztán elmondom neki Bowsley-t, hogy mit akarnak tőlem.
- Tudod, én nem vagyok tanár. Még diplomám sincs. Hogy várhatják el
valakitől, hogy ezt csinálja?
 Al már nyitva tartja a szemét, távoli tekintete az arcomon állapodik meg.
A szeme körüli bőr megereszkedett, és sötét mélyedésből néz rám.
- Biztosan látták a munkádat, és tudták, hogy beleillik a terveikbe.
- Nem tudom, hogy honnan - vonom meg a vállam. - A műtermemben
porosodik a legtöbb.
Az ujjai megragadják az enyémet.
- Tudod, hogy a diploma és a londoni szökésed mind hiábavaló lesz, ha
soha nem mutatod meg, amit készítesz.
- De nem vagyok képzett tanító.
- Képzett voltam arra, hogy tanítsalak? Amikor először érintetted meg a
tollal Dan bőrét, akkor képzett voltál?
- Nos, nem, de úgy figyeltél, mint egy sólyom.
- Badarság. Csak úgy megtetted.
- Ez más.
- Miben? Csak mutasd meg nekik, milyen az alkotás. Csak erre van
szükségük, hogy lássák, hogy bennük van-e a tűz az alkotásra, és ha igen,
akkor engedjék szabadon.
Egy pillanatig nézem őt, mielőtt felkacagok.
- Olyan költői öregember vagy. - Kuncog, de hamarosan köhögni és
zihálni kezd. - Apa meglátogatott téged? - A kérdésnek keserű íze van.
Abbahagyja a köhögést.
- Igen. - Szünet következik, ami minden szónál hangosabban beszél. -
Soha nem bocsátom meg neki, amit tett.
Lehunyja a szemét, és tudom, hogy kimerítettem őt a kastélyokról és
fényűző télikertekről szóló beszédemmel. Előrehajolok, és megcsókolom
száraz arcát.
- Visszajövök - suttogom.
 Ne sírj, Faith. Ne hagyd, hogy megtudja, hogy ez lehet az utolsó. Nem
tudok könnyen elsétálni.
Amikor kinyitom a szobaajtót és Dan áll velem szemben, hangos zokogás
dübörög fel a mellkasomból. A karjaiba borulok, könnyeimmel
benedvesítem az inge gallérját. A keze a hajamat tapogatja, én pedig
beszívom a szappan és a viasz illatát.
- Semmi baj.
- Semmi sincs rendben.
Az ajkai egy csókot lehelnek az orrom hegyére, és sokadszorra kívánom,
bárcsak ne lennék ennyire elbaszott, hogy elfogadjam, ami az orrom előtt
kínálkozik.
Soha nem fogom.
De abban a pillanatban, amikor kibontakozom a karjaiból, én döntök a
saját jövőmről.
Ideje továbblépni. Itt az ideje, hogy eltávolodjak azoktól, akik bántottak
engem. A nyár teret ad nekem, hogy fellélegezhessek.
- Hívj fel - hadarom, aztán olyan gyorsan rohanok le a lépcsőn, hogy
majdnem megcsúszom a szőnyegen.
***

Abi és én csendben sétálunk az állomásra, és búcsúzóul

megöleljük egymást.
Aztán felszállók a vonatra. Zihálva, sírva, gyászolom a barátomat, akit
elvettek tőlem.
Megragadom a telefonomat, és ma először ránézek.

Gerard: Faith,
beszélj hozzám,
hogyan döntöttél?
 Elmondom, hogy mit döntöttem te csaló szemétláda. V

Faith: Nem fejezem be a diplomámat.

Ne keress többet!

Ezután megnyitom a Messenger bejövő üzeneteimet. Van egy üzenet Eli

Jonestól. A szívem egy kicsit megdobban, de megpróbálom kikapcsolni.

Eli: Nem vagyok eljegyezve.

Tétovázom. Miért mondja el egyáltalán nekem? Mit számít ez

egyáltalán? De aztán eszembe jut, hogy én voltam az, aki feltette a kérdést
valami furcsa, kontrollálhatatlan szóáradatban.

Faith: Nem érdekel.

Eli: Ez jó.

„Ez jó”? Ez mit jelent?

Faith: Jones a Facebookon?

Tart egy kis szünetet, és azon tűnődöm, vajon hová tűnhetett. A

beszélgetéseink véletlenszerűek.

Eli: Láttad a másik profilomat?

 Miről beszél? Kilépek a messengerből, és rákeresek Elijah Fairclough-ra
a Facebookon. Ott van, ötezer ismerőssel. Még egyszer ellenőriznem kell,
hogy jól olvastam-e a számot.

Faith: Értem.

Eli: Bowsley-vel
kapcsolatban döntöttél már?

Kibámulok az ablakon a sötét égboltra és a még sötétebb fákra.

Faith: Igen. Beszélhetnénk holnap?

Eli: Vészjósló.

Faith: Ne légy gyerekes.

Eli: Holnap hány órakor?

Faith: Reggel tízkor?

Jobb, ha túl vagyunk rajta. Beteszem a telefonomat a táskámba,

miközben a vonat begördül a londoni Victoria- ra. Otthon vagyok, egyelőre.
De az otthonom változik, mozgásban van, mint mindig. Fáradt vagyok, és
aludni akarok, ezért lenyelem a költségeket, és taxival hazamegyek, még
csak nem is vesződőm azzal, hogy megmosakodjak vagy átöltözzek, mielőtt
az ágyamra rogyok.
Csak arra várok, hogy lássam, mit hoz a holnap, és merre megyek
tovább.
 11. fejezet

Reggel kilenckor már görcsölök. Nem tudom magam megnyugtatni.

Elijah itt lesz, azokkal a kék szemekkel, itt a lakásomban.
Utálom, ahogyan reagálok a lehetőségre, hogy láthatom őt. Nem tudom
megelőzni az izzadást, és már a hónom alá szorított zsebkendőkkel
mászkálok. Ez a nyavalyás hőség a végzetem lesz.
Miért mondta nekem, hogy nem jegyezte el magát? így vagy úgy, de nem
érdekel. Éppen leveszem a lakásomban is felakasztott kék szövetdarabokat,
amikor valaki kopogtat.
- Menj innen, Gerard - kiabálom. - Nem érdekel a szarságod.
Újabb kopogás hallatszik, én pedig felnyögök.
- Faith? Elijah vagyok!
Mi a fene? Még nincs tíz óra.
- Várj egy kicsit. - Rémülten pásztázom körbe a tekintetem. Úgy néz ki,
mintha disznók élnének itt.
- Faith. - Újabb kopogás. - Faith. - Újabb kopogás.
Oké, ez rohadtul idegesítő.
Könnyű eljutni az ajtóig, a lakás alapterülete akkora, mint egy
hörcsögketrec.
- Bocsánat - kezdem kinyitni a zárakat Az ujjaim tapogatóznak. Bárcsak
ne tennék ilyet.
Meghúzom a kilincset, és közben azon tűnődöm, hogy Elijah melyik
változata áll majd a másik oldalon, a férfi könnyed mosollyal papucsban,
vagy a kínos fickó a drága öltönyben?
Az ajtó kinyílik, én pedig elmosolyodom. Valójában valahol a kettő
között van.
 És a pokolba is, mennyire dögösen néz ki.
A farmernadrágja kifakult, és pont passzol. Hosszú a lába, és a farmer
nem tud tökéletesen illeszkedni a combja körül. Egy tengerészkék póló
feszül a mellkasán. Nem tudnám kommentálni a mellkasának ívét és
határozottságát... mert nem nézem.
Ki a fenét akarok átverni? Épp nézem.
Quiksilver baseball sapkát visel.
És azt hiszem, most néz ki a legjobban.
- Gyere be. - Szélesebbre nyitom az ajtót. - Korán jöttél Még csak most
keltem fel. - Megfordulok, és korgó gyomorral bámulom a büdös lyukat,
ami az otthonom.
- Uh, Faith.
- Igen?
Mutatóujjával a hónaljamra mutat
Szent szar! Amúgy is izzadt vagyok, most Hádésszal lógok a pokolban.
Kiveszem a hónom alól a gyűrött zsebkendő foszlányokat, és félénken
felé fordulok.
- Igazából nincs mit mondanom erre.
Felnevet Ez a legcsodálatosabb kuncogás, amit valaha hallottam.
- Az igazat megvallva, te egészen más vagy.
És ő még nem is ismer engem.
- Ez vagyok én. Egyedülálló. - Elkomorulok, és az aprócska konyhasarok
felé sétálok. - Kérsz egy kávét? - Most törekednem kell némi udvariasságra.
- Tessék.
Először nézem a kezét - milyen csodálatos a póló -, észre sem vettem,
hogy az egyik kezében két Costa kávésbögrét tart egy kartontartóban, a
másikban pedig egy papírzacskót.
Elmosolyodik, az ajkai bal oldalon emelkednek, egy kis gödröcske
jelenik meg.
 - Úgy döntöttem, hogy játszom egy kis játékot: Találd ki a kávét!
Egy nagy bögre ékelődik a tartóban, és egy eszpresszó. A szemei
összeszűkülnek, ahogy a tekintete végigfut a bőrömön, majd megpihen a
mellkasomon.
Szent szar. Még nem vettem fel melltartót. Csak egy mellényt, melltartó
nélkül Túl meleg van ahhoz a rohadt melltartóhoz.
Mi a fene bajom van?
Összefonom a karomat és elkomorulok.
- Ne bámuld a mellkasomat.
- Bocs, csak úgy ott van. - Kicsit megrázza a fejét, én pedig elvonulok a
kis hálószobába. Előkotrok egy sportmelltartót, és valahogy sikerül
ráhúznom a ragacsos bőrömre. Visszasétálok, és visszarángatom a mellényt
a fejemre.
Figyel. Nem lehet eltitkolni
- És a kávé? - kérdezem, amikor nem szól semmit.
Kicsit pislog, láthatóan újra koncentrál.
- Tessék. Egy rövid és erős eszpresszót hoztam neked. Honnan tudta?
- Te a kávézási szokások specialistája vagy? - Kicsit elmosolyodom, és
kinyújtom a kezem a kis kartoncsészéért.
- Csak tippeltem.
Elmosolyodom, és találkozom a tekintetével Jesszus, de jó ránézni. Azok
a szemek... őszintén szólva, el sem hiszem, hogy sétálva pislog az
emberekre. Hogy lehet vele úgy beszélgetni, hogy nem csorog az ember
nyála?
- Tökéletes, köszönöm. - Belekortyolok, és örülök, hogy erős, édes utóíz
üt meg. - És a cukor?
- Egy másik tipp. Gondoltam, az majd megpuhítja azt a megkeményedett
oldaladat.
 - Mindegy. - Intek a kezemmel arra, ahol az ablak alatt egy kis szűk
kanapé áll. A redőny felhúzva, beengedd London zsongását odafentről
A tekintete végigsiklik a helyiségen.
- Ez szép. Biztos sokba kerülhetett. - Leül a kanapéra, a lábát maga előtt
kinyújtóztatja, és még kisebbé teszi a teret. Ez a lakás hivatalosan is túl
kicsi neki.
Idegesen nyelek egyet. Nem szoktam ideges lenni, de most igen. A
jövőben számtalan válaszút áll előttem, és ez egy meghatározó pillanat.
Ő folytatja, mit sem törődve a nyelvbotlásommal.
- Már értem, miért van neked a stúdió is. Nincs itt sok hely.
Bólintok, és körbepillantok a lakásomon. Imádom ezt a helyet, és soha
nem adnám fel, még egy olyan helyért sem, ahol otthont teremthetnék.
- A műterem az egyetemtől van, van belőle néhány. Valahogy sikerült
szereznem egyet. - Összerezzenek, ahogy a felismerés pillanata elér. Gerard
olyan nagyon házas vagyok Steers szerezte meg nekem. Semmi köze nem
volt a képességeimhez, sokkal inkább ahhoz a tényhez, hogy már korán
világossá tettem, lefekszem vele.
Gondolom, csalódott lehetett, hogy csak egyszer feküdtem le vele. Ez egy
drága dugás.
- Ez a hely az enyém - teszem hozzá.
Nem kérdezi meg, honnan engedhetek meg magamnak egy elsőrangú
ingatlant London drága részén. Ehelyett kortyol egyet a kávéjából, és
figyelem, ahogy az ajkai a műanyag peremre tapadnak. Úgy vélem, remekül
csókok
Faith. Az Isten szerelmére...
- Tessék, hoztam néhány süteményt is. - Felém tolja a tasakot, és egy apró
mosoly csúszik az arcára. - Az volt a benyomásom, hogy rossz híreket
kaphatok, és szükségem lesz az összes csokoládés péksüteményre, amit
csak találok.
A gyomrom korog, ahogy átveszem a zacskót. Tegnap este nem ettem,
amikor visszajöttem, mert túl késő volt, és csak egy falatot sikerült ennem
Abiéknál, ami azt jelenti, hogy az utolsó teljes étkezésem két nappal ezelőtt
volt Nem mintha nem engedhetném meg magamnak a bevásárlást, csak
nincs kedvem kimenni. Az olyan hétköznapi teendők, mint a bevásárlás és a
mosás, nem jutnak eszembe. Vagy melltartót felvenni, ilyesmi.
- Faith, nagyon meleg van itt Nem kapsz itt levegőt, ugye? - Elijah az
ablakok felé fordul, de aztán elkomorul, amikor látja, hogy mind nyitva
van.
- Az ember valahogy hozzászokik - válaszolom foghegyről.
Megrázza a fejét, én pedig megbabonázva nézem a szeme villanását,
ahogy rám ragyog.
- Vagy elmegyünk és megisszuk a kávénkat valahol árnyékos helyen,
lehetőleg légkondicionálóval, vagy keresned kell nekem egy kis
selyempapírt a saját hónaljam alá.
Fintorgok, és égővörösre pirulok, a mellkasomtól a fejem búbjáig.
- Mögöttünk van egy park, ha van kedved sétálni? - javaslom, még
mindig szorongatva a zacskót a finomságokkal. Ez furcsa. Itt van ez a férfi:
gyönyörű és kifinomult, úgy áll az aprócska lakásomban, mintha éppen
csak beférne, és én nem tudom megállni, hogy ne nézzem.
A megszállottjává válhatok.
A vágyakozás ismerős bizsergése cirkál a tudatomban.
Elképzelem magunkat forrón és izzadtan, ahogy a bőrünk sikamlósán
csúszkál, a kezünk vándorol, a végtagjaink összefonódnak.
Az ajkamba harapok, és mérlegelem a lehetőségeimet.
De aztán lehet, hogy ő lesz a főnököm a nyáron, és én nem szegem meg
az egyszeri alkalomra vonatkozó szabályomat senkiért. Ha hagynám, hogy
a rögeszmém eluralkodjon rajtam, az mindent tönkretenne.
 - Persze. - Az ajtó felé tartja a kezét egy „utánad” gesztussal, de aztán
megáll. - Várj, Faith. Nem kéne most az üzleti beszélgetést lefolytatnunk,
hogy túl legyünk rajta?
- Miért vagy ilyen ideges? - ráncolom a homlokom. - Még ha én nemet is
mondanék a projektedre, sokan vannak, akik nem tennék. Ez nem rajtam
múlik.
Ram néz, a szemei magához vonzanak. Mély, élénk kék medencék,
tökéletesek arra, hogy belemerüljek és elengedjek minden
visszafogottságot.
- Ez igaz. - Tudom, hogy csak egyetért velem, de a szavai szúrósak. - De
azt akarom, hogy te csináld - folytatja. Ahogy az ajkai mosolyra görbülnek,
biztos vagyok benne, hogy minden gondolatomról tudomást szerez.
- Miért?
- Már mondtam neked Bowsley-ben, hogy jó a megérzésem.
- A projekttel kapcsolatban? - kérdezem.
- Rólad.
Bassza meg. Teljesen felizgultam. Hirtelen izzadságcseppek törnek ki
egyszerre a bőröm minden pórusából
A szavai.
A kezemet a rövidnadrágom zsebébe dugom, mert félek, hogy mit fogok
csinálni. Végig akarom csúsztatni őket a testén, végigsimítani a haján,
megrántani a ruháit, és letépni őket a bőréről
És ezeket a dolgokat nem szabadna a főnököddel csinálni. Soha.
- Elvállalom.
A megkönnyebbülés, ami az arckifejezésén átfut, meglep, én pedig
idegesen kuncogok.
- Csak remélem, nem fogsz csalódni.
Megvonja a vállát, és egy pillanatra megpillantom azt a kellemetlen
öltönyös férfit, akit a Ritzben ismertem meg. Ez az ember bonyolult: annyi
oldal, annyi rejtély.
Ez nem jó. De ettől még izgalmasabbá válik. És még veszélyesebbé.
Annál inkább alkalmas arra, hogy a legújabb megszállottságom tárgya
legyen.
- De valamit el kell mondanom neked. - Idegesség szorítja össze a
gyomromat
- Igen?
- Feladom a diplomámat.
Itt is van. A bomba.
- Miért?
- Inkább nem mondanám el.
A szemei résnyire szűkülnek.
- Inkább nem mondanád el?
- Ez befolyásolja azt, hogy fel akarsz venni a projekthez?
Szünetet tart, és a szívem fájdalmasan kalapál.
- Nem. - Megrázza egy kicsit a fejét. - Faith, gyere, keressük meg a
parkot, aztán majd mindent elmondhatsz róla.
- Nem kell menned dolgozni? Hétfő van, vagy hétfőn nem történnek
dolgok?
Rávigyorgok, ő pedig visszamosolyog. A fenébe, azok a szemek
leolvasztják a bugyimat.
- A dolgok csak később vannak. Most van időm a parkra.
Megragadom a kulcsaimat, és elindulunk kifelé a forró és fülledt júliusi
hőségbe. Kint sem jobb, mint bent. Nem tudom, mit művel, de ha a
„dolgok”, bármi is legyen az, azt jelenti, hogy van ideje eljönni velem a
parkba, hogy bámulhassam a gyönyörű arcát, akkor benne vagyok.
- Jól nézel ki a sapkádban.
Úgy tűnik, most csak kinyitom a számat, és máris szarság jön ki belőle.
Megakadályozza, hogy az agyam összefüggően működjön.
 - Ó, miért is? De azért köszönöm. - Elvigyorodik, és kortyol egyet az
immár hideg kávéjából. Egy fa alatt vagyunk a helyi parkban. Szép az idő.
Egy kicsit túl szép. - Néha könnyebb így.
Épp beleharapok egy kis croissant- ba, de ez nem akadályoz meg abban,
hogy megkérdezzem:
- Ezt, hogy érted? - Rám vigyorog és kuncog. - Bocsánat. - Letörlöm a
péksütemény pelyheket, amiket mindenhova szórtam. Őszintén szólva, ez
egy jó alkalom arra, hogy megérintsem a karját. Sima, meleg és feszes.
- Semmiség. - Megrázza a fejét, de én kicsit közelebb hajolok, és
figyelem a beszélgetésünk csúcspontját
- Téged felismernek? Le fognak minket fényképezni?
Megforgatja a szemét, mire én nevetve felhorkanok. Az öltönyös férfi
most messze van, és rég elfeledett.
- Nem, csak jobban szeretném, ha az emberek nem mindig tudnák, mit
csinálok.
- És az emberek mindig tudják, hogy mit csinálsz?
Csak velem van a baj, vagy ez egy ismétlődő beszélgetés?
Megvonja a vállát.
- Tényleg a bátyád a trón várományosa?
Kuncog, és a szemei táncolni kezdenek. Nagyon szeretném, ha nem
venném észre, ahogy a vállai megemelkednek, és a karjai meghajlanak a
pólója alatt
- Peter egy seggfej.
- Akkor nem áll közel hozzád? - vigyorgok
Ismét megvonja a vállát, de abban a pillanatban kissé szomorúan, és
válaszul a mellkasom összeszorul.
- Ez csak a család.
- És mi van a húgoddal? - A kérdéseim egyre csak jönnek
Azt hiszem, életemben nem kérdeztem még ennyit
 - Kedves, sőt, aranyos. - Az arcán meleg mosoly ragyog.
- Szeretném, ha boldog lenne.
Szörnyű nyomasztó érzés húzódik a gyomromban, görcsös csomókká
csavarja.
- Biztos szép lehet, hogy törődnek vele.
Újabb vállrándítás.
Aztán azok a kékek az arcomra tapadnak, és intenzitásuk foglyul ejt.
- Miért változtattad meg az irányt? Ha jól értem, akkor az első hely felé
tartasz.
Nem tudok a szemébe nézni, és a legközelebbi fát tanulmányozom.
- A dolgok változnak, és én ezt szeretem. Nem akarom, hogy a dolgok túl
sokáig maradjanak ugyanolyanok.
Perifériás látómezőmből figyelem, ahogy bólint
Amikor a tekintetünk találkozik, elveszítem minden racionális
gondolatomat.
- Mesélj nekem egy álomról. Valamit, amit még sosem csináltál, de
szeretnél. - Belekortyol a kávéjába, de a szemei még mindig rám
szegeződnek, mint egy reflektor, rendíthetetlenül és mindent látóan.
Elvigyorodom, és a leghülyébb dologra gondolok, ami csak eszembe jut.
- Csók az esőben. Tudod, mint a filmekben?
Az ajkai mosolyra görbülnek.
- Ennyi? Egy életre szóló álom?
Most rajtam a sor, hogy megvonjam a vállam.
- Talán.
Kuncog, és feláll a fűből.
- Remélem, valóra válik. - Kinyújtja a kezét, és felsegít a fűből.
Elfogadom, annak ellenére, hogy több mint képes vagyok egyedül is
felállni. Kedves, lovagias, mindaz a sok minden, amihez nem vagyok
hozzászokva.
- Szóval, még mindig fel vagyok véve? - Figyeljük egymást, és
körülöttünk mintha megállna a levegő.
Nem akarom, hogy így legyen. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
így gondoljak rá. Ő egy csekk, egy lehetőség. Nem valaki, akinek a
megszállottja lehetek, és akire addig kell vágyakoznom, amíg meg nem
kapom, amit akarok, és hátraarc nélkül elsétálok.
A napsugarak az arcán landolnak, ahogy mosolyog. Ő tényleg gyönyörű.
- Még mindig fel vagy véve. - Elveszi az üres eszpresszó poharamat, és a
saját üres poharába csúsztatja.
- Köszönöm. - Komolyan mondom. Olyan könnyen megmondhatta volna,
hogy a munka már nem az enyém.
Elvigyorodik.
- Köszönöm.
- Mik a terveid a nap hátralévő részére? - A csevegés soha nem volt az
erősségem.
- Most megyek dolgozni.
- Mit szoktál dolgozni? - Visszasétálunk a perzselő járdán a lakás felé.
Nem igazán akarok felmenni a lépcsőn.
Ismét megvonja a vállát.
- Csak dolgokat. - Az arca feszült.
- Drogbáró vagy?
Elijah nevetve megrázza a fejét.
- Nem.
- Strici?
Kitör belőle a nevetés, és ettől megugrik a szívem. Hagyd abba. Faith!
- Nem. - A szemei táncolnak, én pedig megbabonázva nézem. Ő a
főnököd. - Bár őszintén elnézést kérek, hogy ilyen unalmas vagyok.
 A lakás ajtaja itt van, de én csak lebegek.
- Jobb lesz, ha elmész.
- Már elmentem. - Zavartan hallgatunk, amíg meg nem szólal. -
Szeretnéd, hogy segítsek összecsomagolni a műtermet? Feltéve, hogy nincs
senki más, akit megkérhetnél, és vissza kell adnod az egyetemnek.
Honnan tudja, hogy nincs senki más, akit megkérhetnék? Az egyetlen
másik londoni barátom rajta van a szarlistámon.
- Az jó lenne.
Nem igazán érdekel a stúdió. Csak szeretnék több időt tölteni vele. És ez
a tény önmagában a legveszélyesebb dolog, amire hosszú ideje gondolok.
Elindul
- Vacsora velem, ma este?
- Ma este?
- Van más terved?
- Hát, nincs.
- Ahogy gondoltam - vigyorodik el.
- Bunkó. - A szemeim résnyire szűkülnek.
- Hé. ne légy goromba, a főnököd vagyok.
A számból egy kuncogás virága tör elő.
- Bocsánat, főnök
Ez a flörtölés veszélyes.
Szeretem azt az Elijah Fairclough-t, aki süteményt és kávét hoz. Messze
nem az a férfi a drága öltönyben, elgondolkodó arccal.
- Szép napot! - kiáltja, amikor az utcasarokra ér, és én még mindig csak
állok, és nézem, ahogy elsétál.
Egy apró integetéssel besurranok az épületbe.
Ez nem jó. Nagyon, nagyon rossz.
Mert Elijah Fairclough gyönyörű, okos és kedves. Kicsapongó és
összetett. Mindaz, amire vágyom és amire szükségem van.
 De tudom, hogy soha nem szegném meg a szabályaimat senkiért, és ő
olyan fickónak tűnik, aki csak a maga módján akarja a dolgokat.
Határozottan becsukom a lakás ajtaját Véget fogok vetni ennek.
Ragaszkodom a saját elveimhez, és soha senki nem kényszeríthet arra, hogy
változtassak rajtuk.
Biztonságban tartanak, és csak ez számít.
 12. fejezet

A rózsaszínű falak rám kacsintanak, ahogy a fehér ágyneműre ülök.

Most, hogy itt vagyok, ez szürreális. Oldalt egy tálca teás holmi: kekszek és
egy teáskanna. Mondtam Jenningsnek, hogy nincs szükségem arra, hogy
teát hozzanak a szobámba, de úgy tűnik, nem vett komolyan.
Az elmúlt egy órát azzal töltöttem, hogy a különböző műtermeim között
bolyongtam. Mindegyik üres, eltekintve a már megvásárolt felszerelésektől.
Még egy vadonatúj kemencém is van, teli mások rettenetéivel. Minden
műterem arra vár, hogy megtöltsem ötletekkel, kísérletekkel és egy
elmélyült vízióval, ami reményeim szerint megelevenedik bennem.
El sem hiszem, hogy itt vagyok. Én. Ha túl sokáig gondolkodom azon,
hogy mit vállaltam a nyáron - megpróbálok másokat tanítani, irányítani,
megmutatni magam -, hányinger hullámzik a gyomromban. Nem igazán
akarok a szép szobámban hányni, és a fürdőszobám túlságosan is tiszta
ahhoz, hogy beszennyezze a gyomrom tartalma, ezért folyamatosan
visszanyelem, és nagyon erősen próbálok nem gondolkodni.
Kopp, kopp.
Felnézek a zárt ajtó mögött hallható hangra.
- Gyere be.
Elijah-ra mosolygok, ahogy oldalra hajtja a fejét Lehetetlen nem bámulni
azt a jóképű arcot. Az első feltételezésem azon az éjszakán a kocsma
kertjében helyes volt, gyönyörű.
- Miért nézel ki úgy, mint aki mindjárt hányni fog? - kérdezi.
Rámeredek, és elfelejtem, milyen varázslatosan néz b, miközben
pokolian idegesít
 - Miért nézel ki úgy, mint egy bunkó? - motyogom az orrom alatt, de elég
hangosan ahhoz, hogy hallja. Kuncog, és szélesebbre tárja az ajtót. Valaki
van mögötte, akiről nem is tudtam, hogy ott van. Ez rohadtul kínos. Így kell
profinak lenni, Faith.
- Faith, ő itt Tabitha, a húgom.
Sötét hajkorona kandikál ki a széles válla mögül. Farmert és fehér inget
visel, az ujja felhajtva, hogy felfedje a napbarnított alkarját. Nem mintha
felfigyelnék arra, hogy néz ki. Én csak ember vagyok, ő pedig
nyilvánvalóan a szépség és a könnyed báj istene.
- Szia - intek a mögötte álló, vékony, sötét hajú lánynak. Fiatalabb nálam,
és jóval fiatalabb Elijah-nál. Ez egy figyelemre méltó korkülönbség.
- Szia. - Felemelkedek az ágyról, és közelebb lépek, hogy kezet rázzak
vele. A lány a férfi törékeny és finom változata. Ami nála jóképű és erős
profil, az nála finoman cizellált manó vonásokká vált, de a szemében olyan
fény van, ami arra emlékeztet, milyen érzés tinédzsernek lenni, mielőtt az
élet átbaszna.
- Imádom a munkádat. - Idegesen elmosolyodik. - Annyira izgatott
vagyok, hogy itt dolgozol.
Fintorogva ráncolom a homlokom.
- Hogy láthattad már a munkámat? Még semmit sem csináltam.
Egyik lábamról a másikra állok. Furcsa, hogy Elijah magas, ormótlan
alakja ott áll a nőies rózsaszínű hálószobában, amit nekem festett. Felnézek
rá a szempilláimon keresztül. Frusztrálóan megfoghatatlan, forrón és
hidegen szuszog. Az elmúlt héten segített nekem kivinni a cuccaimat a
stúdióból, és lecipelni az egyik itteni szobámba. A műtermemet
visszaadtam az egyetemnek. Még mindig nem beszéltem Gerarddal, és nem
is tervezem. Van egy hétvégém, hogy rendbe szedjem magam itt, aztán
hétfőn megnyitjuk a kapukat hat tinédzser előtt, akik három hétig lesznek
itt.
Bepánikoltam, amikor megtudtam, hogy ez ilyen hamar lesz, de Jennifer
biztosított róla, hogy a szobák állítólag üresek lesznek, az elképzelése
szerint a nyár folyamán én fogom megtölteni őket.
Még mindig nem tudom, hogy tudok-e teljesíteni kérésre. Csak azt
tudom, hogy meg kell próbálnom.
- Eli megmutatta a képeket a portfoliódból - mondja Tabitha, én pedig
felvonom a szemöldökömet a bátyjára, akinek valahogy sikerül teljesen
ártatlanul állnia.
- Valóban?
Elijah a zsebébe dugja a kezét, és a plafont bámulja.
- Az egy privát portfolió - meredek rá.
Tabitha szeme elkerekedik, és úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát.
Megbocsátok. Őszintén, mi értelme lenne a haragnak?
- Szeretnéd látni a darabokat, amiket a műtermemből hoztam? -
kérdezem.
- Megnézhetem?
- Persze, miért ne - mosolygok rá. Egyáltalán nem olyan, mint a bátyja,
aki tele van önbizalommal.
Elijah mosolyog és int.
- Jó, ti ketten jól kijöttök egymással. Magatokra hagylak titeket.
Jézusom. Nem vagyok egy rohadt bébiszitter.
Hátrapillantás nélkül elsétál, én pedig fintorogva megyek utána. Olyan
rohadtul forró és hideg. Az egyik percben még ott ül a lakásomban, és
támogat, amikor közlöm vele, hogy kimaradok a képzésből, koccint velem
egy pohárral, miközben segít gondosan újságpapírba csomagolni a
munkámat, és megígéri, hogy megtartja a titkomat, nehogy az anyja
meggondolja magát velem kapcsolatban.
A következő pillanatban úgy néz rám, mintha sosem találkoztunk volna.
Hát, nekem megfelel. Nincs időm hideg-meleg játszmákra* El kell
indítanom egy projektet.
Egy mosolyt erőltetek Tabithára.
- Gyerünk. Megmutatom, hová rejtettünk el mindent.
Elmosolyodik, és mellém lép.
- Tetszenek a tetoválásaid.
Elpirulok Úgy döntöttem, hogy nem rejtem el őket, hacsak nem a
nagyközönség van a házban. Nem kellene semmit sem rejtegetnem.
Fairclough-ék hívtak meg ide Meg tudnak birkózni a műalkotásaimmal,
még ha azok a bőrömön is vannak.
- Köszönöm.
Végigsétálunk a hűvös folyosón a szobáig, amelyet lezártam.
- Fáj, amikor készülnek?
Megvonom a vállam.
- Egy kicsit, azt hiszem, bár szerintem hozzá lehet szokni ehhez a fajta
kellemetlenséghez.
A szemei tágra nyílnak.
- Nem vagyok benne biztos, hogy én igen. Nem szeretem a tűket
Nevetek
- Ez nem olyan, mint egy vérvizsgálat, úgy néz ki, mint egy toll - nevetek
- Tényleg? - Az arca felragyog.
- Ööö, igen, de azért eszedbe se jusson. Túl szép vagy ahhoz, hogy olyan
gondolatokkal borítsd be magad, amiket nem tudsz letörölni.
Elfordítom a kulcsot a zárban.
- Te is szép vagy - mondja, és azon kapom magam, hogy elpirulok
 - Tessék - Megrántom az ajtót, és hagyom, hogy kinyíljon. Belép, és
megpillantja az összes dobozt.
- Minden be van dobozolva.
- Akarsz segíteni kipakolni és kitalálni, hogy hova kerüljenek? - Kicsit
elmosolyodom. Aranyos, és ha itt van velem, talán nem kell többet a
bátyjára és a széles vállaira, meg a forró és hideg játékaira gondolnom.
- Szabad? - Úgy mosolyog, mintha azt mondtam volna neki, hogy
mindent megtarthat.
- Persze. - Megvonom a vállam. - Pakoljunk ki. Színek és anyagok szerint
válogassunk, aztán megmutatom, mit gondoltam a házhoz.
Biztos vagyok benne, hogy egy árnyékot látok az ajtó mellett, de amikor
megfordulok, nincs ott senki.
- Ez annyira király lenne. Nem tudom, mihez kezdjek magammal, a suli
már hetekkel ezelőtt véget ért.
- Akkor nem szeretnél az asszisztensem lenni?
- Az nagyon tetszene.
Bámulom a csinos kis arcát a felhúzott orrával és a majdnem olyan
mélykék szemével, mint a bátyjáé.
- Nekem is tetszene.
Fejest ugrik a dobozokba, én pedig hátradőlve figyelem a reakcióit Ez jó
fokmérője lesz annak, hogy a közönségem hogyan fogadja majd őket
A telefonom rezeg a rövidnadrágom zsebében, és előhúzom.

Eli: Köszönöm.

Elmosolyodom, és visszatolom a telefont a zsebembe. Rendben, ideje

munkához látni.
Egy órával később, amikor Jennings bekopogtat az ajtón, hogy szóljon,
kész az ebéd, már mindent kipakoltunk. Nem vagyok benne biztos, hogy
meg fogom-e szokni, hogy valaki emlékeztessen az evésre, de a gyomrom
korog, és a hátam fáj a dobozok fölé görnyedéstől. A szárítóhelyiség
padlóját eldobott újságpapír borítja, és azon robogunk át visszafelé a kővel
borított folyosóra menet.
Jennings megköszörüli a torkát, amikor elmegyünk mellette.
- A nagyanyád is ebédelni fog - mondja Tabithának, és a lány arca
lehervad.
- Ez meg mit jelent? - kérdezem.
Suttog, de kizárt, hogy Jennings nem hallja,
- Azt jelenti, hogy az ebéd fájdalmasan kínossá válik.
Ahogy elhaladunk a rózsaszín hálószobám mellett, gyorsan belépek az
ajtón, és felkapom az egyik túlméretezett pamut ingemet, és begombolom.
Az ebéd az étkezőben van, és a nagy fényes asztalt pedig ezüst
étkészletek borítják. Csak Jennifer és egy fehér kontyos nő vár ránk.
Nem tudtam, hogy elkéstünk, de egyikük sem néz elismerően ránk,
amikor belépünk. Köszönök Jenifernek, aki a délelőtt nagy részében fel- alá
járkált, és a személyzetet utasította, hogy takarítsák ki azokat a szobákat,
amelyekre szerintem szükségem lehet a következő napokban.
A fehér hajú nő várakozóan néz rám. Bár ez az ő háza, be kellene
mutatkoznom?
Végül, legalább öt kínos másodperc után Tabitha észreveszi, hogy
egymást figyeljük.
- Ó, nagyi, ő itt Faith. Azért van itt, mert Elijah és anyám megtervezték a
projektet.
Elmosolyodom, és előre nyújtom a kezem.
- Szóval te vagy a művész?
Ha azt hittem, hogy Jennifer Fairclough makulátlan és összeszedett,
akkor a zavartalanság művészetét biztosan az anyjától örökölte.
Selyemblúza egyenes szoknyába bújik karcsú derekán, a gallérja alatt
gyöngysor ül. A nagy és kíméletlen hőség ellenére Ő az előkelő sikk
megtestesítője, így nézek ki mellette, mint egy festő és lakberendező. A
kezemet a bő ingembe törlőm.
- Igazából szobrász vagyok. - Mindig úgy érzem, el kell magyaráznom az
embereknek, hogy ne várjanak tőlem mesterművei vásznakat.
- Connie Fairclough vagyok.
- Faith Hitchin.
- Hogy vagy? - vág közbe Jennifer, megmentve engem a bárónő
nagymama éles tekintete elől. - Látom, Tabitha felajánlotta a szolgálatait.
Bólintok, és elvennék egy zsemlét, de rájövök, hogy senki más nem nyúlt
az ételhez. Elengedem a zsemlét, de a gyomrom tiltakozásul megkordul.
- Isten ajándéka nekünk. Ebéd után végigjárjuk a szobákat. Már van is
néhány ötletem.
Szükségem van az ötletekre. Két napom van rá.
Tabitha hálás, félénk mosolyt kínál, én pedig visszamosolygok. Nagyon
aranyos. Nem sokat beszéltünk, amíg dolgoztunk. Érzem, hogy fájdalmasan
félénk, és emlékszem arra az időre, amikor engem is megnyomorított a
szorongás, valahányszor kinyitottam a számat.
Bárónő nagymama összekulcsolja a kezét, és az ölébe teszi, lehunyva a
szemét. Mit csinál?
- Édes Istenem...
Kinyílik a szemem, amikor rájövök, hogy az ebédet egy imával nyitja
meg. Halk kuncogás hallatszik az asztal másik oldaláról, és találkozom
Tabitha szórakozott tekintetével. Egy pillantással csitítom el, majd
lehunyom a saját szemem. Hol a fenében van Elijah? Hogy lehet, hogy
egész délelőtt itt legyeskedett, és most, hogy itt az ideje a kínos ebédnek,
sehol sincs a láthatáron?
 Amikor mindannyian kimondtuk az „áment”, a zsemléért nyúlok, és
kettétörőm, vastagon megkenem vajjal egy kis fehér tányéron. Az sem
érdekel, hogy úgy nézek ki, akár egy kiéhezett állat az állatkertben. Nem
emlékszem, mikor ettem utoljára, és ez kezd meglátszani.
Miután elfogyasztottam a zsemlét, felnézek, és látom, hogy Jennifer
szórakozott tekintettel figyel engem.
- Bocsánat, éhes voltam - mosolyodom el.
- Szinte költői, hogy megint egy éhező művész van házban. - Connie az,
aki megszólal, és biztos vagyok benne, hogy észrevettem Jennifer szem
forgatását, ahogy az idősebb nő felé fordulok.
- Szobrász - emlékeztetem őt egy kínos mosollyal.
Nem vesz rólam tudomást.
- Tudod, ez a ház fénykorában igazi művészek és írók menedéke volt.
Igazi művészek?
- Ez kedves. - Néhány felvágottat és egy kanál salátát teszek a
tányéromra.
- Ó, igen. Egykor Hemingway is itt lakott.
Pechemre épp kortyoltam egyet a jeges vizemből, amitől majdnem
megfulladok.
Connie folytatja, mit sem törődve a köhögésemmel
- Ó, igen, az anyám 1916-ban itt vendégelte meg Virginia Woolfot,
kroketteztek azon a gyepen, ott. - Villájával az ebédlőablak előtti
makulátlan gyepre mutat
Virginia Woolf... és most mi lesz? Engem is befogadtak?
A lúzer- szindróma hulláma sújt le rám.
Connie bólint, a gondolatai máshol járnak.
- Ó, igen, az összes nagyszerű író. - A szemei rám szegeződnek,
ragyogóak és tiszták. - És most mondd meg, kedvesem, melyik unokámmal
akarsz dugni?
- Anyám! - Jennifer arca elsápad, és a kezét a szájára szorítja.
Mi a fenét mondott nekem?
Nem tudom, hogyan reagáljak. Tabitha zavartan fészkelődik a székében,
sápadt és csinos arca élénkpiros. A szám tárva marad, ormótlanul és
ostobán.
Tudom, hogy ezt gondolják rólam az emberek, amikor meglátják a
tetoválásokat. Szóval ezt adom nekik. Könnyebb így» mint a nőnek lenni,
aki a tinta alatt él.
Nemtörődöm módon megvonom a villám.
- Tényleg nem tudom eldönteni. Azt hiszem, lehet, hogy egyszerre
mindkettőt megszerzem.
Tabitha felüvölt a nevetéstől, Connie pedig rám mered. A szeme
végigpásztázza az arcom, és egy apró mosoly húzódik a száján. Eltolom
magam az asztaltól.
- Ha megbocsátanak, vissza kell térnem a színjátszáshoz.
Ellököm magam az asztaltól, és az ajtó felé igyekszem, miközben a
szívem vadul kalapál a bordáimban.
Micsoda kibaszott kurva. Már most kísértést érzek, hogy dacból keféljek
az unokáival.
Bevágódom a szobámba, és az ágyra vetem magam. Nem tudom, miért
égetnek annyira a szavai. Az elmúlt hat évben azt adtam az embereknek,
amit látnak. Mit számít, ha egy öregasszony lehord engem?
Számít, mert Elijah jó volt hozzám. Az elmúlt héten segített nekem, és
soha nem kérdezett semmit Soha nem akarta tudni, miért menekülök a
diplomám elől. Csak pakolt és dobozokat emelgetett.
Felemelem a csípőmet, és kicsúsztatom a telefonomat a farzsebemből.
 Faith: Hol voltál?

A plafont bámulom, és várom, hogy rezegjen a válasza, de nem jön. Nem

tudom, miért fáj.
Mivel képtelen vagyok nyugodtan feküdni és duzzogni, legördülök az
ágyról, és az egyik műhelyszobám felé veszem az irányt, majd határozottan
becsukom magam mögött az ajtót A polcok mentén anyagok sorakoznak, és
impulzívan előrántok egy doboz agyagcserép- keveréket. Egy kancsóból
kevés vizet merítek, és addig keverem, amíg a textúra kissé nedves lesz.
Ujjaim belemerülnek a képlékeny anyagba, és élvezem a körmöm alatti
ismerősséget, még akkor is, ha ebben az idegen házban vagyok.
A telefonom csipog, és megpillantom oldalt.

Eli: Bocsánat. Londonba hívtak.

Nem veszem fel. Túlságosan lefoglal, hogy az ujjaimmal tapogassam

körbe a sűrűsödő agyagdarabot.

Eli: Sajnálom
a nagymamámat.
Ő egy másik bolygón él, mint mi.

Fintorogva nézek a képernyőre, majd hátat fordítok. Behunyom a

szemem, és hagyom, hogy a kezem munkához lásson, elfelejtem hol
vagyok, és mi a fenét keresek itt
 13. fejezet

Az érintés, amikor jön, múló, ártatlan. Egy pillanatra nem vagyok biztos
benne, hogy csak képzeltem. Az agyam azt mondja, hogy ez egy ölelés,
semmi több. Az ölelések nálunk normálisak, rengeteg ölelést kapunk, és
rengeteg mindent megoszthatunk. A kezem a buborékos tízben van. A hab
egészen a könyökömig szivárog ahogy egy csúszós tányért markolok. A
másik kezemben a szivacsot markolom, készen állok arra, hogy lemossam a
szaft és a krumplipüré maradványait. A szorítás a vállamnál kezdődik, egy
kéz masszíroz Elmosolyodom, kajánul vigyorgok. A vacsora jó móka volt.
Jó, amikor tele van a ház és nevetés tölti be a teret.
A kéz lecsúszik a karomon, a szorítás még mindig szilárd. Aztán a
hüvelykujja végigsimít a mellem oldalán, a kis puha duzzanaton.
Először azt hiszem, véletlen. De nem tudok megfordulni, hogy
megnézzem. Megdermedek, ahogy a kéz ugyanezen az úton visszafut.
Ez nem véletlen.
Nem szólok semmit, csak folytatom a mosogatást, de egy pillanatnyi
visszafojtott lélegzet után a kéz megmozdul.

Izzadton ébredek, lábaim és karjaim a nem kívánt érintések és takarók

miatt kalimpálnak. Egy pillanatba telik, mire eszembe jut, hol vagyok.
Eszembe jut, hogy megint menekültem, ezúttal egy szobába, amelynek
szürkés rózsaszínű falai vannak.
Újabb pillanatba telik, mire a pulzusom eléggé lenyugszik ahhoz, hogy
fel tudjak ülni, és kisimítom a hajamat az arcomból. Odakint sötét van, tehát
már elmúlt tíz óra. Nem akartam elaludni, amikor visszatértem a rózsaszín
szobába. Hosszú ideig dolgoztam az agyaggal, csavartam és forgattam,
hagytam, hogy az érzéseim - a frusztrációm - kifejezésévé váljon.
A lábamat belecsúsztatom a tornacipőmbe, és egy bő pulóvert rántok
magamra. A pulóver olyan nagy, hogy eltakarja a rövidnadrágomat. Éhes
vagyok. Nem mentem el vacsorázni, mert nem bírtam elviselni a
gondolatot, hogy Connie Fairclough-val és az éles nyelvével újra
találkozzam.
Kinyitom az ajtót, és elindulok a folyosón. Biztos vagyok benne, hogy az
emberek még fent vannak, nem mindenki alszik tizenegykor, akit démoni
rémálmok gyötörnek.
Nem látok senkit, és gyakorlatilag azt sem tudom, hol van a konyha.
Irreleváns az iránytalanságam, végigosonok a néma folyosókon. Ez lenne a
tökéletes pillanat a felfedezésre, senki más nem figyel a reakcióimat. Azért
maradok az úton. Ha továbbra is kihagyom a vacsorát a bunkó családtagok
miatt, jobb, ha kiderítem, hol tudok ételt szerezni.
Követem az összes helyet, ahol Jenningset láttam lebzselni. Mindig tudja,
mikor szolgálják fel az ételt, gondolom, azt is, honnan jön.
Végül, amikor a ház még felderítetlen hátsó része felé veszem az irányt,
egy sötét faajtót találok, amelyen a zománcozott névtáblán a Konyha felirat
van.
Nos, ez csak húsz percig tartott. Még jó, hogy nem vagyok alultáplált és
végső stádiumban. Befurakodom, eldöntöttem, hogy csak gyorsan bekapok
pár falatot, aztán egyenesen megyek vissza az ágyamba.
Hatalmasat ugrok, amikor meglátok valakit egy masszív fa
konyhaasztalnál ülni. Először azt hiszem, Jennings az. Talán nem szabad
lefeküdnie? De aztán a delfinkék felemelkedik, és végigvándorol az
arcomon, a melegítőmön, a lábamon.
 Tétován állok az ajtóban. Kíváncsi vagyok, mi folyik itt. Ma reggel még
itt volt, aztán eltűnt - épp időben ahhoz, hogy a nagyija sértegetni kezdjen -,
és most megint itt van... A tekintetem az asztalra vetődik, majd vissza.
A kezében egy borostyánszínű folyadékkal teli pohár, előtte pedig - az
egyetlen dolog az asztalon - egy üveg whisky, amelynek címkéjét nem
tudom kivenni.
Csak állok, miközben a tekintete végigfut a combomon lévő
tetoválásokon. Amikor az arcomra néz, nem tudom megfejteni a bennük
rejlő érzelmeket.
- Szia - mondom.
- Szia.
- Nehéz napod volt? - Az üvegre mutatok.
- Mondhatjuk így is. - Egy pillanatra szünetet tart a gondolataiba
merülve. - Kérsz egyet?
Megvonom a vállam, az asztalhoz lépek, és kihúzok egy széket,
miközben azt bizonygatom magamnak, hogy nem néz ki mindenféle szinten
igazán dögösnek. Pedig így van. Istenem, persze, hogy igen.
Fehér ing, az ujjánál feltűrve és könyékig felhajtva, hozzá tengerészkék
mellényt visel. Istenem, ez az ember tud öltönyt viselni.
- Jól nézel ki - mondom gondolkodás nélkül.
Ő szembefordul velem, miközben a szemei elgondolkodva vándorolnak
az arcomon. Szó nélkül feláll a székéről, kinyit egy szekrényt, és egy apró
poharat húz elő. Jéggel nem bajlódik, csak a mézszínű folyadékból loccsant
egy keveset a pohárba.
- Eléggé részeg vagyok - jelenti ki, miközben én iszom egy óvatos
kortyot.
- Van valami oka, hogy miért? - Felteszem a lábam, és a térdemre húzom
a melegítőm, a poharat a tetejére helyezve.
 - Családi problémák.
- Most, hogy találkoztam a családoddal, ez egyáltalán nem lep meg -
kuncogok.
Lassú mosoly emeli meg az arca egyik oldalát, és felvillan az a gyönyörű
gödröcske.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondta neked.
- $ egy különleges személyiség.
A térdem formájára koncentrál a pulóverem anyaga alatt.
- Nem hiszem el, hogy mit válaszoltál. Biztos engem választanál Peter
helyett.
Egy pillanat alatt meggyőződöm róla, hogy csak viccel. A lassú mosoly
és a gödröcske lehetővé teszi, hogy kiengedjem a visszatartott lélegzetemet.
- Nehéz volt a választás, de nem tudtam dönteni. - Kuncog, és mélyet
kortyol az italából. - Miért iszol egyedül a konyhában?
- Nem volt senki más, akivel ihatnék - vonja meg a vállát.
- Nincsenek barátaid, akikkel elmehettél volna Londonba? Vagy jöhettél
volna, és megkérdezel. - Elég szomorúnak és magányosnak tűnik, ahogy
egyedül ül a konyhában.
- De mi nem vagyunk barátok, ugye? - Megforgatja a poharát, hosszú
ujjai ide-oda görgetik.
- Hát, nem. - Bármennyire is rejtélyes volt eddig, van benne valami, ami
tetszik nekem. Nagyon is tetszik. És ezt nem sok emberről mondom el. A
róla szóló gondolataim a bőröm alatt élnek.
- De lehetnénk... talán.
- Miért feküdtél le Gerard Steers-szel?
A szemeim résnyire szűkülnek.
- Ki mondta, hogy így volt? - Lenyelem a whiskymet.
 - Az arcodra volt írva a múlt heti ebédnél. - Megkocogtatja a fejét. - Nem
volt nehéz kitalálnom, miért nem akarod befejezni a diplomádat.
Lehajtom a fejem, és az asztallapot bámulom.
- Bíztam benne, és ő hazudott.
Elijah nem válaszol, hanem tölt magának még egy italt, amit aztán letesz.
Tényleg fáj a feje.
- Nem sok emberben bízom. - Csend van a konyhában, habozom, mielőtt
kiderül az igazság. - És ő visszaélt ezzel.
- Azzal, hogy viszonya volt a tanítványával? Azt Mondanám, az árulás
több szinten is nyilvánvaló volt.
Megrázom a fejem, az arcom lángol.
- Nem viszony volt. De megengedtem neki, hogy a kőzetemben maradjon,
hogy beszélgessen, hogy a barátom legyen. - Már megint ez a szó.
- Akkor miért vagy ennyire megbántva, ha nem volt viszony?
Az ajkamat rágcsálom. A whisky ég az ereimben, és belülről kifelé
melegít.
- Én csak egyszer fekszem le valakivel. - Nem hiszem el, hogy ezt
hangosan kimondtam, az arcomra csapom a kezem, és eltakarom az
ajkamat. Várakozóan néz rám, mintha azt várná, hogy végezzek a
bombával, amit ledobtam, és csak úgy meg is teszem. Kihúzza belőlem,
pusztán azoknak a kékeknek az erejével. - Általában nem szoktam
megvárni, hogy utána csevegjünk és barátkozzunk.
Felemeli a fejét, hogy találkozzon a tekintetemmel Valószínűleg ítélkezik
felettem, és olvas a mondandóm sorai között. Találkozom a tekintetével.
- Csak egyszer fekszel le valakivel. - A hangja halk morajlás, és ez
valamit tesz a gyomrommal, amitől az minden egyes kimondott szóval
megpördül.
 - Azt hiszem, a beszélgetést inkább a szóló whisky ivásodra kellene
összpontosítanunk. - A brandy felpezsdíti a vért az ereimben, és amikor tölt
nekem egy újabbat, tudom, hogy nem szabadna meginnom. - Ehhez még
nem ettem eleget - mondom. A poharat az ő irányába fordítom.
- A nagyanyám miatt?
Megrázom a fejem, bár nem fogok nyíltan hazudni, és azt mondani, hogy
alig vártam, hogy újra találkozzam vele.
- Dolgoztam.
- Dolgoztál? - Előrehajol, szemöldökét felvonja.
- Megnézhetem?
- Lehetséges. - Enyhén elmosolyodom, a torkom ég az italtól.
- Miért félsz az intimitástól? - A beszélgetés irányának megváltoztatása
ismét padlóra küld. Úgy tűnik, két percnél tovább sosem beszélünk
ugyanarról a dologról.
- Én nem félek. - Zúgolódom, és újabb kortyot iszom az italomból.
Hamarosan felháborítóan részeg leszek, és akkor lehet, hogy egyenesen
belevetem magam azokba a mély fájdalmakba, és soha többé nem
bukkanok a felszínre. Fogd be, Faith, te átkozott idióta!
Az intimitás szó hallatán borzongás kúszik végig a bőrömön. Csak a
helytelen érintésekre és a kezekre tudok gondolni, amelyek elől nem tudok
menekülni. A karomon felállnak a szőrszálak, és Elijah mozdulatlanul nézi
őket.
- De te csak egyszer fekszel le valakivel. Hogyan ismered meg őket?
Élvezed őket?
A kérdése elvakít.
- Mit lehet élvezni? - csacsogom.
Ő a homlokát ráncolja, sötét szemöldökét összevonja. Lassan az arcomra
fókuszál a tekintete, és felemeli a kezét, hogy végigsimítsa az ujját az
arcom szélén.
- Ez egy hihetetlenül szomorú kijelentés.
- Ne ítélkezz felettem - hárítom el a kezét. - Nem ismerlek téged, és te
sem ismersz engem. Csak néhány hétre bérelt fel a családod. Nem azért
vagyok itt, hogy kinevessenek.
Egy apró fejrázás és egy még apróbb mosoly.
- En nem nevetek. - Leereszti a kezét, és hátradől a székében, az üvegért
nyúl. - Mit akarsz tudni? Nyitott könyv vagyok.
Horkantok, és meggondolatlanul töltök magamnak egy újabb italt, miután
elengedi az üveget.
- Nyitott könyv? Még csak a közelében sem vagy. Semmit sem tudok
rólad, azon kívül, hogy felújítottál egy klasszikus MG-t.
- Talán azért, mert az egész olyan nagyon unalmas, hogy nem érdemes
elmesélni. - Gúnyos mosolyra görbül az ajka, de tudom, hogy ez burkolt
célzás, és nem nekem szól.
Kicsit előrébb ülök, elég közel ahhoz, hogy a whiskys lehelete az arcomat
érje.
- Ezt kétlem. - A szobára intek a kezemmel, de a szobán kívüli házra
gondolok. - Ez nem a te ötleted volt? Nem te akartál valamit létrehozni a
közösség számára?
Felhorkan, és a tekintete egy szintre kerül az enyémmel.
- Az olyan embereknek, mint mi, vissza kellene adni valamit.
- Az olyan embereknek, mint kik? - Nem sok értelme van, de nem tudom,
hogy ez azért van-e, mert ő részeg, vagy mert én vagyok az. Az alkohol
égeti a gyomromat, és lejjebb rángatom a pulóveremet. A lábamat bámulja,
tekintete a bőrömön elterülő tintákra tapad.
- Mit csinálsz? - A kérdésem suttogva hangzik. - Korábban azt mondtad,
hogy „dolgokat” csinálsz.
 - Ügyvéd vagyok.
Majdnem megfulladok egy korty tüzes folyadéktól.
- Ez nem „dolog”. - A kézfejemmel megtorlóm az ajkaimat, nehogy
lecsurogjon a whisky.
Ez így megmagyarázza a drága és gyönyörűen szabott öltönyöket.
- És hol dolgozol?
- A városban - szorítja össze az ajkát.
- Miféle ügyvédi munkát? - Ez nem egy szó. Az alkohol most szavakat
talál ki. Kuncogok, és egy kicsit megdőlök a székemben. A testem
elnehezül, és a fejem az asztalra akar támaszkodni.
Rövid mosolyt villant rám.
- Ügyvédként dolgozom, egy közösségi cégnek.
Hangosan horkantok egyet, ő pedig kuncog, a vállai leesnek, ahogy
megrázza a fejét, gúnyos sajnálkozással néz rám.
- Ezért járkálsz állandóan olyan bánatosan és feszülten? - kérdezem egy
pimasz vigyorral.
- Nem nézek ki feszültnek. Nem lehetünk mindannyian szabadszellemű
tetovált művészek, mint te.
Valami a szavaiban csiklandozza a hatodik érzékemet.
- Ó, istenem. - A szitokszó határán vagyok. - Ezért akarod ezt a
művészeti dolgot itt. Nem a helyi gyerekeknek akarsz segíteni, hanem
magad akarsz játszani az agyaggal és a festékekkel.
A vállához ütögetem a kezem, ő pedig elkapja az ujjaimat, és felfelé
fordítja a csuklómat, hogy megvizsgálja a villámcsapásomat.
- Néha ingyen vállalok ügyeket. Ha már ezt az unalmas karriert kell
csinálnom, amit a családom választott nekem, akkor szeretnék másokon
segíteni, amennyire csak tudok... - vonja meg a vállát, miközben én úgy
bámulok rá, mint egy őrültre.
 A szám kiszárad, ahogy végigpásztázom a tekintetemet a mellényén és az
ingén. Állkapcsa megfeszül, ahogy gondolkodik, és hosszú ujjai forgatják a
whiskys poharat.
Ő egy jó ember. Kicsit zavarodottan rázom meg a fejem. Nem tudtam ezt
múlt héten, amikor kérdés nélkül segített összepakolni? Egyszer sem
említette, hogy talán fontos munkája van... emberek várnak rá... ügyfelek,
akiknek szükségük van rá. Nem, ehelyett leült a műtermem padlójára, és
kerámiákat csomagolt papírba, figyelmen kívül hagyva kínos és gúnyos
hallgatásomat.
- És a művészet?
Némán figyelem, ahogy az ajkai egyenes vonallá húzódnak, a csuklóm
még mindig a kezében van.
- Egy elfeledett álom.
Utálom, hogy többet akarok tudni. A kíváncsiság bizsergése kúszik a
bőröm alá. Nem így kezdődött Gerard Steers-szel? Nem így vagyok én is
mindennel? Ez egy megszállottság, egy hajsza - amíg meg nem kapom,
aztán soha többé nem akarom.
- Te is bekapcsolódhatsz ebbe. Talán újraépíthetnéd az álmot? - Miért
mondom ezt? Jóképű arca fáradt mosolyra húzódik. A szemei tompák,
fáradtak és vörösek az italtól. - Talán akkor nem ülnél egyedül a konyhában,
és nem rúgnál be.
A mutatóujja a villám cikcakkos vonalát követi, és a szívem felgyorsul a
mellkasomban.
- Londonban kell lennem.
Próbálok nem tudomást venni a gyomrom összezuhanásáról, amikor
rájövök, hogy nem lesz itt.
- Ó.
 - Ó? - Az ujjai még mindig a bőrömön siklanak, finoman követve a tinta
nyomát.
- Vissza kellene mennem a szobámba.
De nem akarok. A konyhában akarok ülni és whiskyt inni vele, amíg fel
nem kel a nap, és én valószínűleg túl részeg leszek ahhoz, hogy lássam.
Nem is emlékszem, mikor akartam utoljára beszélgetni valakivel az
ellenkező nemből. Leszámítva Dánt, de ő más, családtag.
Mintha tudná, hogy elkalandoztak a gondolataim. A következő kérdése
meglep.
- Miért menekültél el Brightonból?
Egy pillanatra elakad a szavam.
- Miből gondolod, hogy elfutottam?
- Ez az, amit csinálsz.
- Két hete ismersz engem. - Annyira nem téved. Ez az, amit csinálok.
Erre kényszerülök. Nem bízhatok senkiben. Nincs olyan, hogy bizalom.
Csak hazugság és csalás.
- Elfutottál Gerard elől. Beszéltél egyáltalán vele, hogy elmondd neki,
tudod az igazságot?
- Nem - csattanok fel. A kezeim elengedik a térdemet, és elhúzódom az
érintése elől, majd ellököm magam a konyhaszéktől. - Azt hiszem, le
kellene feküdnöm.
A konyhaajtó felé indulok. A fenébe, nem kaptam meg az ennivalómat.
- Várj! - Feláll a helyéről, és kissé nyújtózkodik. Nem semmi látvány
abban az öltönyben, magas és erőteljes, de anélkül, hogy domináns és túl
méretes lenne. A domborodó izmok egyszerűen semmit sem jelentenek
számomra. A sztereotip művészi apusok mindig is vonzottak, karcsúak és
határozottak. Ő valahol a kettő között van, még az ügyvédi öltönyében is.
 Kicsit megtántorodik, ahogy felém sétál. A whiskys üveg kiürült, és én
csak néhány pohárral segítettem. Holnap valakinek fájni fog a feje... Kit
akarok átverni? Nekem is fájni fog a fejem. Éhgyomorra ittam.
- Elkísérlek. - Mélyről jövő dörgése nem hangzik olyan részegen.
- Helyes.
Ujjai a könyökömbe kapaszkodnak.
- Peter keresni fog téged, miután meghallotta, mit mondtál a nagyinak.
A szemem riadtan elkerekedik, de ő kacsint egyet.
- Csak vicceltem. De nem lenne túl úriemberhez méltó, ha hagynám,
hogy egyedül bolyongj a sötétben.
- Te mindig úriember vagy?
A szemem találkozik az övével. A földbe gyökerezem.
- Próbálkozom.
Úgy tud olvasni bennem, mint egy rohadt könyvben, és ez idegesítő.
Ahogy nézem őt, próbálom az elmém hátsó felébe szorítani a gondolatokat,
hogy ez a férfi miért iszik magában. ^ ügyvéd, aki ingyen vállal ügyeket, a
férfi, aki segíteni akar a helyi gyerekeken. A férfi? aki nem tudta követni a
művészi álmát, még mindig szükségem van a teljes történetre.
Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtom a kezem.
- Faith vagyok, és én vagyok az új legjobb barátod.
Egy pillanatig tétovázik, és egy kis feszültség az arcán a szívembe hasít.
- Eli, az úriember, szolgálatodra.
- Vezess haza, Eli. - Egy kicsit kuncogok. Az italtól kissé elgyengülnek a
lábaim.
Végignéz a folyosón.
- Arra van, azt hiszem - dönt egy pillanat múlva.
Felhorkantok, és megrántom az inge ropogós ujját.
- Azt hiszem, van valahol egy kis paracetamol csomagolva.
 - Hála Istennek. Máris fáj a fejem.
- Tudtam, hogy fájni fog - cukkolom, miközben kanyargunk a folyosón
az új barátommal.
 14. fejezet

Arra ébredek, hogy a telefonom üzenetet jelez. Mély nyögéssel

forgolódom, és a kezemmel az éjjeliszekrényre csapok. A nyelvemnek a
legszörnyűbb íze van, mintha egy macska összegömbölyödött volna és
elaludt volna benne.

Eli: Mi történt a fejemmel?

Kuncogok, és visszafordulok, miközben a fejem fölé tartom a

telefonomat, és gépelek.

Faith: Elvesztetteda lúzer- szindróma miatt.

Délre helyre kell jönnöd.

Elmosolyodom, ez veszélyes. A mosolygás megszállott gondolatokhoz

vezet, amíg meg nem kapom, amit akarok, és tegnap este megígértem, hogy
a barátja leszek. A barátok nem dugnak és nem sétálgatnak.

Eli: Szóval,a memóriám egy kicsit homályos.

Visszakísértelek a szobádba. Gondolom, elkerültük Pétért, a
csavargót.

Faith: Peter, a leskelődő sehol sem volt.

Eli: És én nem... hoztam magam zavarba?

Basszus, úgy vigyorgok, mint egy őrült.

 Faith: Hát, a stúdióm mosdókagylóját
használtad piszoárnak.

Eli: Nem használtam. Fiz nem vicces.

Faith: Egy kicsit az, ugyan már.

Eli: Túlságosan fáj a fejem ehhez.

Faith: Azért
jössz reggelizni, hogy megvédj a gonosz
nagymamádtól? Ő egy kedves öregasszonynak
öltözött farkas, aki készen áll, hogy
mindannyiunkat felfaljon.

EU: LOL

Faith: Most már LOL-ozunk?

Biztos barátok vagyunk.

EU: Londonban vagyok. Remélem,

hamarosan visszaérek.

Nem. Összeszorul a gyomrom. Ez nem jó.

Faith: Oké, legyen szép napod,

mint vállalati nagymenő.

EU: Köszönöm, nem lesz.

Faith: Hé, vasárnap van.

EU: A törvény soha nem szünetel.

 Faith: Vesztes szindróma, megmondtam.

EU: Ez egy ingyenes ügy. A saját időmben

kell dolgoznom rajta. Később találkozunk.

A telefonomat bámulom. Most már ennyi? Barátok vagyunk? Úgy

fogunk viselkedni, mintha mindig is ismertük volna egymást?
Semmit sem tud rólam, és ha tudna is, elmenekülne a hegyekbe, és soha
többé nem nézne vissza. Lelökőm a takarót, felemelem a karomat,
miközben a tekintetemet próbálom elfordítani a villámról, amit Elijah
megérintett tegnap este. Ehelyett a jobb bicepszemen végigfutó maori
díszítéseket nézem. Nőies, de erőteljes, emlékeztetnek arra az időre, amikor
azt hittem, hogy tudok harcolni. Három hétig Új-Zélandon voltam, és
elköltöttem némi bónuszpénzt, amit Al-tól kaptam, amiért készítettem neki
vázlatokat. Úgy döntöttem, hogy tintával kifestem, mielőtt visszajövök.
Maori harcosként akartam visszatérni, készen arra, hogy legyőzzem az
ellenségemet és kivívjam a szabadságot.
Az ajkamat rágcsálom. A csatát még nem nyertük meg.
Lehetnék újra az a nő, aki harcol?
Fáj a fejem, a gyomrom forog, de a fenébe is, nem hagyom, hogy egy
gonosz nyelvű vénasszony bezárva tartson a szobámban. Magamra kapok
néhány ruhát, kontyba tűzöm a hajam, és elhatározom, hogy háborút indítok
a reggelizőasztalnál. Ennem kell, hogy felszívjam a gyomromban még
mindig lötyögő alkoholt Nem tudok úgy dolgozni, hogy az agyam ködös és
zavart Pedig dolgozni akarok. Ellenállok a késztetésnek, hogy megnézzem a
tegnapi kőagyag alkotásomat Előbb a szalonna. Aztán munka.
Tabitha az asztalnál ül, és én majdnem a lábai elé borulok örömömben.
Majdnem, de aztán azt mondja:
- Jézusom, bűzlesz a piától.
 Ránézek, és megragadom az asztal közepén álló kancsó bio
gyümölcslevet, és egy nevetségesen kicsi pohárba töltöm, amibe csak két
korty fér.
Jennifer egy újságpapír mögött ül. Vagy valami nagyon érdekeset olvas,
vagy nem akar szemkontaktust teremteni velem. Leülök Tabitha mellé.
- Mit csináltál tegnap. Faith? - kérdezi Tabitha, és közben arca
rózsaszínre színeződik, már attól is, hogy beszélgetni kezd velem.
- Miután a nagyanyád halálosan durván bánt velem, és azzal vádolt, hogy
ribanc vagy ok? - kacsintok rá mosolyogva.
Tabitha gyorsan felkapja a fejét. El tudom képzelni, hogy barátok
leszünk. Pontosan hány Fairclough-val tervezem, hogy barátok leszünk?
- Mm, nem állt a helyzet magaslatán, amikor rákényszerített, hogy
válassz.
Felveszek egy zsemlét, bár tudom, hogy ma ennél többet kell
összehoznom.
- Tudom, mármint olyan nehéz a választás. Egyrészt ott van Peter... -
Leharapok egy falatkát. - Tudod, ő a trónkövetelő, szóval ez az ő javára
szól, de legyünk őszinték, közel sem néz ki olyan fhuu...
- Oké, elég legyen. - Jennifer leteszi az újságot. Nincs a tányérján
sütemény és lekvár. Csak egy feketekávé.
Tabitha kuncog, Jennifer pedig egyenesen rámered.
- Őszintén, olyan gyerekes. - A lánya felegyenesedik, és abbahagyja a
nevetést, én pedig Fairclough bárónő makulátlan alakjára pillantok.
Hűvös megvetéssel néz a szemembe.
- Sajnálom anyám tegnapi viselkedését. Remélhetőleg tovább tudunk
lépni. Gondolkodás nélkül tud beszélni, és borotvaéles a nyelve.
Ez egy bocsánatkérés. Az „S” betűs szó már elhangzott, belátó ember
lévén bólintok.
 - Elfelejtve.
Jennifer feszülten mosolyog.
- Köszönöm - kortyol a kávéjába. - Felkészültél a holnapi napra?
Gondoltál már a szobákra?
Bólintok, felemelem a kést és a villát, amikor egy tányér ropogós
szalonnát tesznek elém csodával határos módon. Jennings felé fordulok, és
kérdőn felvonom a szemöldököm.
- Még nem kértem semmit.
- Fairclough úr előre telefonált, és azt mondta, hogy szalonnát kér.
Ó, Istenem. Az arcom ezer nap forróságától ég.
- És ha vegetáriánus lennék? - Azt hiszem, az a legjobb megoldás, ha
szemérmetlenül megmondom a magamét.
Jennifer arca megdermed, Tabitha pedig vidáman ringatózik előre- hátra.
Jennings elindul, hogy elvegye a tányért.
- Megmondom a szakácsnak, hogy Ön egy zsemlével is elégedett.
- Nem, nem, nem. Azt megtartom. - Kirántom a tányért a markából.
- Ahogy gondoltam.
Fanusztikus pókerjátékos lenne belőle. Megfordul, és a komódhoz megy,
felveszi a kávéskannát. Csak, amikor visszafordul, és már csak én vagyok
az egyetlen, aki figyelmet szentel neki, vigyorodik el.
- Szóval. - Jennifer magára vonja a figyelmemet - Megvan mindened, ami
az induláshoz kell?
Bólintok egy falat szalonna mellett.
- Igen, bár azt hiszem, a folyosó üvegezésével kezdem. Nekem úgy tűnik,
hogy van értelme új trendet létrehozni a házban.
Bólint, de látom, hogy ez nem érdekli. Elijah nem tévedett. Ő csak a
kérkedésre vágyik.
- Hogyan teszed vonzóvá az embereknek, hogy dolgozzanak az üveggel?
 Ha ökölbe szoríthatnám a kezem anélkül, hogy nevetségessé válnék,
megtenném.
- Mozaiklapokat fogok készíteni, valami egyszerűt és színeset.
Csodálatos lesz a hatás.
- Mozaikot? - Csalódottnak hangzik, mintha azt várta volna, hogy a
tetovált lány valami jobbat tud, mint a csempézés ősi médiuma.
Soha nem mondtam, hogy mozaikot készítek.
Befejezem a szalonnát, a késemet és a villámat a tányérra teszem, éppen
akkor, amikor a gonosz nagymama ragyogó fehér bubija felragyog.
- Én már itt sem vagyok. - Visszacsúsztatom a székemet, és kisurranok a
térből. Rámosolygok Tabithára. - Jössz segíteni, vagy felnőtt dolgod van?
Jennifer fintorog, de nem szól semmit.
Kezdek rájönni, hogy Elijah miért ügyvéd, és miért nem művész.
- Jövök.
Megállók Jennings mellett, aki meglepetten néz fel rám.
- Köszönöm a szalonnát - mondom.
- Szívesen, Miss Hitchin.
- Faith. Faith vagyok. - Emlékeztetem rá mosolyogva.
- Hozhatok még valamit?
Elvigyorodom, bár ez inkább egy grimasz.
- Kávét és jó sokat, de le a stúdióba. Valamint szükségem lenne
vezetékre, meg tudná ezt oldani?
Újabb fintor Jennifertől, és az orra alatt motyog.
- Gondoskodom róla.
- Köszönöm. - Rávigyorgok, és az ajtó felé fordulok, a fejemet a magasba
emelve, az orromat a Nyugat Gonosz Boszorkányával ellentétes irányba
mutatva.
 A végtelen plüss szőnyegeken haladunk lefelé, egészen addig, mire
rájövök, hogy ez a régi személyzeti szállás hátul. Időnként megállók, hogy
megbámuljam a falakon lévő sötét és baljóslatú portrék egyikét.
- Olyan, mintha figyelnének téged, nem igaz? - kérdezi Tabitha.
- Ez rohadtál hátborzongató. - Az egyik duci, fekete ruhás nőre mutatok. -
Úgy néz ki, mint aki megette a férjét, és az utolsó vacsoráját gyászolja.
Tabitha kuncog, én pedig kíváncsi pillantást vetek rá.
- Készült valaha portréd? - kérdezem. Vajon lóg-e valahol itt egy
aranyozott keretes vászon, rajta Elijah-val?
- Amikor gyerekek voltunk - vonja meg a vállát.
- Meg kell néznem. - Megfordulok, és közelebbről szemügyre veszem a
falikárpitokat. - Hol van?
- Faith, nem a műtermet kellene rendeznünk? Holnap emberek lesznek
itt.
Igaza van, koncentrálnom kell. Jelenleg ez minden, amim van. Nincs
semmi, amihez visszamenekülhetnék, vagy ami felé előre szaladhatnék.
Balra fordulunk, magunk mögött hagyva a főépületet.
- Gondolod, hogy Elijah itt lesz holnap? - Megpróbálok közönyös lenni,
mert nem hiányzik az apró mosolya. - Szerintem itt kellene lennie, tekintve,
hogy ez az ő projektje.
Bólint, de aztán szép arca komolyra fordul.
- Remélem, de nem tudom. Jelenleg egy szörnyű ügyön dolgozik.
- Micsodán? - Már majdnem a melléképületeknél vagyunk, de lelassítom
a lépteimet. - Hogy érted, hogy szörnyű?
Az arca összeráncolódik az izgatottságtól.
- Nem sokat tudok róla, a család mindig úgy bánik velem, mint egy
kisbabával, Elijah különösen. Meg akar védeni engem.
- Hát ez hülyeség, hány éves vagy?
 - Tizennyolc.
Emlékszem, milyen voltam tizennyolc évesen. Semmi ártatlan nem
maradt bennem, minden elszállt az idő és a csalódás homokjában.
- Nem tudsz semmit az ügyről?
- Csak azt, amit hallottam. - Elpirul, de én felemelem a kezem egy
pacsira, és ő kuncog. Várakozóan bámulom a tenyeremet. - Magas
pontszám a kezdeményezésért.
- Csak így hallok bármit is, így tudok Elijah-ról és... - 4 fülem
hegyesedik, de félbehagyja a mondatot. Az ajkai összezáródnak. Elijah és
mi?
- Szóval, az ügy? - Betolom a stúdió ajtaját, ahol tegnap délután
dolgoztam.
- Ez egy szexuális zaklatási ügy.
- Micsoda? Miért? Az nem rendőrségi ügy lenne?
- Csak ennyit tudok - vonja meg a vállát.
Elengedem, nem törődve a gyomromban feszülő érzéssel.
- Gyere és nézd meg, mit csináltam tegnap. Megragadom a karját, és
berántom. Ott, a szoba közepén áll az agyagszobrom.
Nevetve felhorkan, közelebb lép, és részletesen szemügyre veszi.
- Ez a nagyanyám?
- Nem, ez a Medúza - nevetek, és ártatlan hangon válaszolok.
Tabitha felvonja a szemöldökét, és elvigyorodik.
- Mit is mondhatnék? Átkozottul felbosszantott.
- És minden ember, aki idegesít, szoborként végzi?
Csak viccelődik. Sajnos nem így van. A legtöbb embertől, aki idegesít
vagy felbosszant, elmenekülök.
Lerázom magamról a gondolatot.
- Mit tudsz te az üvegkészítésről?
 - Abszolút semmit. - Finoman kopogtatnak az ajtón, és Tabitha kinyitja.
Jennings áll ott egy tálca csészével, néhány keksszel és egy kávéskannával.
- Ez már valami - vigyorgom. - Aztán megtanítom, hogyan kell poharat
készíteni.
- Tényleg?
- Persze, miért ne? - kuncogok. - Pánik telepszik a gyomromba, és
legszívesebben belevágnám magam a legközelebbi kukába. - Akkor
legalább ki tudom következtetni, milyen szörnyű lesz a holnapi nap.
Tabitha elmosolyodik, és elkezdi kitölteni- a kávét.
- Nem lesz szörnyű, te egy született tehetség vagy.
Felhúzom a felső ajkam, de még csak nem is tudok úgy tenni, mintha ez
az egész helyzet nem hozná rám a frászt.
 15. fejezet

- Faith!
Nyögök és felnézek a kemencéből. Próbálom a megfelelő mennyiségeket
beállítani az üveghez, de pillanatnyilag nem tudok mást készíteni, mint egy
összetört porhalmaz. Nem tudom, miért olyan nehéz. Már több százszor
csináltam. Most már késő van, fáradt és nyűgös vagyok, és a gyomromban
egy hatalmas feszültségcsomó van, amit nem tudok eloszlatni, bármennyire
is próbálkozom.
- Menj el - kiáltom.
- Nyisd már ki, teljesen nevetségesen viselkedsz.
Tudom, hogy nem fog elmenni, ezért a kesztyűmet a székre dobva az
ajtóhoz tipegek, és kinyitom. Vörös haj és szeplők dőlnek az ajtókeretnek.
- Szóval, kiléptél?
- Szóval, te egy csaló szemétláda vagy?
- Miről beszélsz? - néz rám rosszallóan.
- O, mintha házas lennél, és soha nem mondtad volna el nekem.
Az arca elsápad, de hogy ez azért van-e, mert lebuktattam, és tudom,
hogy mekkora csaló szemétláda, nem tudom.
- Hadd találjam ki... Peter? - Szeplős kezével végigsimít az arcán.
Megmagyarázhatatlan, de a gondolataim Elijah aranyló bőrére vándorolnak.
- Nem számít, hogy ki. A lényeg az, hogy bíztam benned. És ennek
semmi köze a szexhez, mert mindketten tudjuk, hogy leszarom. Bíztam
benned, hogy a barátom leszel. Beengedtelek egy olyan világba, ami, ha
nem vetted volna észre, valójában elég kicsi.
- Az isten szerelmére, Faith, nem hazudtam. Ella és én három éve
elváltunk. Peter ezt elmondta volna neked, ha nem lenne akkora seggfej.
 - Nem ez a lényeg - rázom meg a fejem. - Két éve barátok vagyunk, és
egyszer sem említetted, hogy feleséged van.
Belép a szobába, és szemügyre veszi a szürke kupacot. Mindenhol van, a
lábam mellett, a szandálom alatt, a lábamra tapadva.
- Szóval most otthagyod a szakot? Mindezt azért, mert nem akartam
elmondani a megnyerő, életvidám lánynak, akiről el sem akartam hinni,
hogy tetszem neki, hogy egyszer elkövettem egy buta, gyerekes hibát, és
rossz lányt vettem feleségül.
Rámeredek a férfira. Szikrázóan gonosz tekintetemmel tőröket dobálok.
- Ezt talán el tudtam volna felejteni, mielőtt lefeküdtünk egymással, de az
azóta eltelt időt, amikor barátok voltunk, nem.
- Ez azért van, mert elmondtad, mi történt Brightonban?
- Soha ne beszélj nekem róla - emelem fel a kezem. Odalépek hozzá, és
hátrálok vele az ajtó felé. - Soha többé ne beszélj velem. Ezzel átléptél egy
határt, Gerard. Hajlandó voltam azt hinni, hogy a barátom akarsz lenni,
hogy talán nem vagyok azon a hosszú listán, amin azok a diákok
szerepelnek, akiket meg akarsz dugni. - A pulzusom felgyorsult. - És most
mire gondolok? Hogy egy mocskos szemétláda vagy.
- Szóval mit fogsz csinálni, Faith? Újrakezded? Keresel egy másik
szakot? Még több évet akarsz elpazarolni? Annyi lehetőséget adtam neked,
a munkáid miattam vannak galériákban.
Alig tudok megszólalni. A vér lüktet az ereimben, a fejem zakatol.
Minden izom, minden ín olyan feszesen húzódik, mint egy gumiszalag, ami
mindjárt elpattan.
- Azt hiszem, a hölgy azt mondta, hogy nem akar beszélgetni.
A lábaim kissé elernyednek, ahogy Elijah lágy hangja megszünteti a
fülemben zúgó statikus zsibongást.
 - Vissza, Fairclough - csattan fel Gerard a váratlan érkezőre. - Ez csak
rám és Faithre tartozik, barátok vagyunk.
Elijah belép a szobába, teste közel húzódik az enyémhez. A belső
zűrzavar ellenére megnyugvást érzek, amikor a közelembe lép. Nem nézek
rá. Izzó, dühös tekintetem Gerardon marad.
Sóhajt egyet, és a hajába túrja a kezét.
- Komolyan, Faith, fel kell nőnőd. Nem futhatsz el minden alkalommal,
amikor valaki felbosszant.
- Kifelé! - sikítom.
Gerard kinyújtja a kezét, Elijah pedig halk káromkodást mormol. Amint
Gerard az ajtóhoz ér, megáll.
- Rosszul számolod a mennyiséget, kevesebb kalcium- oxidra van
szükséged.
- Kifelé! - Előrenyomulok, de kezek ragadják meg a karomat, és
visszahúznak, amíg mély, vibráló kékre nem bámulok.
Elijah arca komoly, elgondolkodtató.
- Jól vagy? - Mély hangja enyhíti a dühöt bennem.
- Nem, ő egy pöcs - remegek, és Elijah a tenyerébe csúsztatja a kezemet.
- Mit csinálsz? - nézek az összekulcsolt kezünkre.
- Bocsánat - engedi el rögtön.
- Mennyit hallottál?
- Hogyan?
- Azt kérdeztem, mennyit hallottál?
- Semmit, miért kérdezed?
- Mi a fenéért állsz az ajtóm előtt és hallgatod a magánbeszélgetéseimet?
- Azért jöttem, mert rosszul éreztem magam, amiért ma itt hagytalak.
Meg akartam nézni, hogy jól vagy-e, vagy szükséged van-e segítségre. - Az
arca megfeszül, a teste megmerevedik. - És ha nem akarod, hogy az
emberek hallják a beszélgetéseidet, Faith, akkor nem kéne ilyen rohadt
hangosan beszélgetned.
Megpördül a sarkán, és az ajtó felé fordul.
A francba!
Mi a fene van ezzel a fickóval? Még soha nem állítottam meg senkit, aki
elsétál, de megragadom a kezét, és megállítom.
- Várj!
- Felejtsd el, Faith.
- Nem, sajnálom. - Az orromon keresztül veszem a levegőt, mintha
pánikrohamot küzdenék le. Ami igaz is. Tépelődöm, hogy hagyjam Elijah-t
elsétálni, mert szarok rá, vagy megkérjem, várjon, hogy
megmagyarázhassam. - Én csak... - Nem tudom, mit mondjak.
- Semmi baj. - A kékje végigsimít az arcomon.
Megrázom egy kicsit a fejem.
- Nem szabad, nem kéne udvariatlannak lennem. - Egy pillanatra
lehunyom a szemem, és megnyugtatom a száguldó pulzusomat. Amikor
újra kinyitom őket, elmosolyodom, és megpróbálom újraindítani a
beszélgetésünket. - Milyen volt a napod?
Tengerészkék öltönynadrágot visel, halványkék, karcsúsított inge
betűrve. A nyakkendője ferdén áll, és a felső inggombja nyitva. Csodásán
néz ki. Igyekszem nem észrevenni.
- Nagyon, nagyon fárasztó.
- Gondolom, akkor az utolsó dolog, amire szükséged volt, hogy valami
random hárpia életművész ordibáljon veled.
Kuncog és felcsillannak a szemei.
- Igaz. Sajnálom, hogy Steers itt volt.
- Semmi baj. - Kicsit megenyhülök, a harc elhagyott. - Tényleg úgy
hagytam el a kurzust, hogy nem szóltam neki.
 - Tényleg elhagytad a kurzust? Nyár után még visszamehetsz, mondd azt,
hogy fáradt voltál, és nem gondoltad komolyan, amit mondtál.
Megrázom a fejem.
- Soha nem megyek vissza - Egy gyors pillantás a földre emlékeztet,
hogy por és vegyszerek borítanak. Megsúrolom a ruhámat, hogy ne nézzek
rá, amíg a csend túl nehézzé nem válik, és a szempilláimon keresztül
kukucskálok.
Tanácstalanul néz engem.
- Szóval, mit keresel itt? Azt hittem, nem itt laksz. - Ravasz mosolyra
húzom a számat.
- Ó, tudom. Ez az egyetlen ok, amiért beleegyeztél, hogy ide gyere. -
Elvigyorodik. Őszintén szólva, ez megbabonázó. És a tény, hogy itt van,
még ha hallotta is a veszekedésemet a nyálas Steers-szel, furcsa módon
összeszorítja a mellkasomat.
- Gondoltam, talán szeretnél vacsorázni. Nem voltam meggyőződve róla,
hogy bátran bemennél az ebédlőbe.
- Nagylány vagyok. - Kicsit elmosolyodom.
Erőteljes tekintete végigsöpör a testemen.
- Tudom. De a nagylány éhes?
Észreveszem, hogy egy csíkos pikniktáska van a kezében.
- Mi van benne?
- Bor, kenyér és sajt.
- A három kedvencem. - A mosolyom kiszélesedik.
- Gyerünk innen. Tudom, hol van a megfelelő hely.
Meglepődőm, amikor a télikertbe vezet minket, ahol először ebédeltünk,
amikor itt jártam. Eléggé ki van szolgáltatva, és tényleg megtehetném, hogy
a Nyugat Gonosz Boszorkánya ne gondolja azt, hogy elloptam az egyik
unokáját. Magabiztosan lép előre, nem néz körbe, hogy ki lehet még a
közelben. A télikert meglepően és csodálatosan üres. A lámpák gyenge
napelemes izzókkal szegélyezik a sétányt, hogy lássuk, merre megyünk. A
rovarok csendben vannak, és még a virágok is mintha aludnának.
- Mennyi az idő? - Eszembe sem jutott megnézni, hogy Gerard milyen
kellemetlen órában döntött úgy, hogy szétbombázza Bowsley Hallt, és
bekopogtat a műtermein ajtaján.
- Úgy tíz körül, azt hiszem.
- Tíz? Most jöttél haza a munkából vasárnap? - Ez szörnyen hangzik. Még
a tintaszalonban is, nyár derekán, amikor részeg idióták könyörögtek, hogy
tintáztassák magukat, mindig délután ötkor távoztunk. Ez volt apám egyik
szabálya. Al volt az, aki éjszakába nyúlóan dolgozott.
Elzárkózom az apámra vonatkozó gondolatok elől. Hogy lopakodott be?
Erősen becsapom az emlékezetem páncéltermének ajtaját
- Egy családnak próbálok segíteni.
Erre felfigyelek. A hangja halkabbra vált. Nem akarja, hogy más is
hallja? Tovább követem őt a télikert gyengén megvilágított ösvényein.
Mekkora ez a hely? Mintha a dzsungelben lennék.
- Tabitha említette, hogy egy szexuális zaklatási ügyön dolgozol.
A válla megfeszül a finom kék ing alatt.
- Igen.
Oké. Talán nem szabad erről beszélnünk.
- Tessék. - A kezével int, és látom, hogy egy kis kavicsos területre
csöppentünk. Tátott szájjal állok. Ez a hely biztosan nem lehet valódi.
Egy kör alakú tisztáson vagyunk. A nagy télikert különböző oldalairól
ösvények futnak össze, de egy távoli falhoz kell állnunk, mert közvetlenül
előttünk, a tetőről egy beltéri vízesés ömlik.
Egy pillanatra elvesztem a fonalat.
- Ez... elképesztő. - Sikerül végül kiböknöm.
 Mosolya megcsillan a hold fényében, és táncol a napelemes lámpák
ragyogásában.
- Nappal is különleges, de éjszaka valami egészen más. Szeretek itt ülni
és gondolkodni.
- Nem mindenki ül itt? Soha nem tudnám elhagyni ezt a helyet, ha ez
lenne az otthonom.
Ez olyan, mintha egy mennyei szigeten állnék. Még a levegő is sűrű és
édes, tele csípős természetes illatokkal, amelyek olyan helyekre
emlékeztetnek, ahol még nem is
jártam. Elvisz azokra a helyekre, amelyekről régen lehunytam a szemem
és álmodtam.
- Nem, én vagyok az egyetlen, aki időt tölt itt.
- Még Tabitha sem? - Meglepődőm. Figyelemre méltó képességekről tett
tanúbizonyságot azokkal a trükkös kis feladatokkal, amelyeket ma adtam
neki. Valahol a sápadt és karcsú külseje alatt egy lázadó művész rejtőzik,
aki kétségbeesetten vágyik a szabadulásra.
Figyelem Elijah-t A holdfényben valahogy másnak tűnik. Egyenes,
tökéletes orrát ezüstös tónusok emelik ki. A rövid haja kissé világít a
természetes háttérfényben. És azok a vállak abban az ingben...
Oké, ezt most azonnal abba kell hagynom.
Kiráz egy pikniktakarót, és int, hogy üljek le.
- Még Tabitha sem - válaszolja a rég elfeledett kérdésemre, miközben
elterelte a figyelmemet a jóképű megjelenése.
- Miért? Úgy látom, nem tudja, mi érdekli. Nem bolyonghat egész nap
ebben a házban.
- A család még nem döntötte el, hogy mi lesz belőle, %hogy amíg
döntenek, addig itt kell lófrálnia, és nem csinál semmit.
 Zavartan bámulok rá, megfeledkezve a közvetlen jelenlétéről, ahogy
közel ül hozzám a takarón.
- Hogy érted azt, hogy a család még nem döntött?
Az üvegplafonra bámul.
- A család az egyetlen út.
- Mit jelent ez? - Erőltetem.
A tekintete az arcomra esik, még az egyre mélyülő éjszakában is átható
és csábító.
Mintha nem is tudná, mit csinál, felemeli a kezét és végigsimítja a
kulcscsontomon viselt rózsaszálakat.
- Úgy értendő, hogy az történik, amit a család mond.
- Ez úgy hangzik, mint a maffia.
Kuncog. Tényleg közel áll hozzám, vagy csak képzelődőm? Mintha
elszívná a körülöttem lévő levegőt.
- Rosszabb. Sokkal rosszabb.
- Hogyan?
Azt hittem, nekem van a létező legrosszabb családom.
- Minden a Fairclough névért van. Minden.
- Ezért vagy ügyvéd?
- Igen, bár szeretek segíteni az embereken.
- Mint például a családnak, akinek most segítesz?
Az arca egy kicsit elsötétül, és ezt nem a hold fölé sodródó felhő okozza.
- És mit mond még a családod?
A hüvelykujja végigsimít a barack és rózsaszín szirmokon, mintha
megbabonázná a létezésük.
- Szóval, nincsenek tetoválásaim, és szó sincs arról, hogy félnék a
fájdalomtól.
- Akkor miért?
 Kicsit egyenesebben ülök, elhúzódva az érintése elől. Mintha álmából
ébredt volna, rájön, mit csinál, és azzal foglalatoskodik, hogy elővegye a
bort a táskából, két pohárral együtt.
- Ez nagyon mély beszélgetés egy késő esti pohár bor mellett. - Átnyújtja
nekem az egyik poharat, és egy mosollyal lefegyverez. Engem azonban
nem tántorít el. Tudni akarom, mi van a külső mögött. Ismét Elijah
Fairclough két oldalára gondolok. Ott van az üzletember, akivel a Ritzben
találkoztam, és a papucsos fickó, aki bekopogott hozzám, hogy bocsánatot
kérjen.
Nem tudom, ki az erősebb. Vagy egyáltalán akarja-e, hogy az egyikük
győzzön a másik felett. Bár azt tudom, hogy többet akarok látni a papucsos
fickóból. Elbűvölő és mélyreható. Ezt érzem.
- Nem helyeslem. Mi lenne, ha valaki meglátná? Mi van, ha nyaralni
megyünk, és a sajtó kap róla egy képet? Mi van, ha valakit
megbotránkoztat?
Felhörpintem a boromat.
- Ez nevetséges. A tinta az egyéniség kifejezése. - Ezt már fiatal korom
óta tudom. Azóta tudom, mióta először fogtam egy ceruzát és egy
papírdarabot, majd a kettőt összeraktam, létrehozva a papírra kiáradó
varázslat alkímiáját. A hatodik érzékem, amely most, az Elijah-val
folytatott beszélgetésem közben is csilingel, az egyik legerősebb
személyiségjegyem. Az, amit az emberek mondanak nekem, segít
felvázolni számukra, hogy mit szeretnének a bőrükön. Ez a hangjuk. A
gondolataik.
Tudni akarom, hogy néz ki a ruhája alatt. A pompás kék ing alatt, a
gallérnál laza, csupasz, gyönyörű bőr.
- És mi van Tabithával?
 - Azt hiszem, állatorvos akart lenni. - Elmosolyodik, és kortyol egyet a
borából. - Kiskorában mindig megmentett dolgokat. Mindig volt valami
szegény állat elrejtve az istállóban, akinek szüksége volt a törődésére.
Kuncogok, és kortyolok egyet a hűtött borból. Finom és tégy-
- Igen, nagyszerű volt, amíg be nem csalogatott egy sérült rókát a
konyhába, és az összeszarta az egészet. Hónapokba telt, mire a szag eltűnt.
- Undorító.
Felcsillannak a szemei, minden gondolat a „családi” problémáiról
elfeledkezni látszik.
- Tessék, egyél egy kis sajtot - csúsztat felém egy fatáblát hajlított késsel.
- Ez az egész nagyon elegáns egy késő esti piknikhez.
Vigyorog. Izgalmas. A hasam megfeszül, bármennyire is nem akarom.
Odanyúlva a poharát az enyémhez koccintja.
- Holnapra.
- Holnapra. - Mély lélegzetet veszek az ajkaimon keresztül. Istenem, még
csak gondolni sem tudok rá. - Még mindig nem tudom, hogy képes vagyok-
e rá.
Bólint.
- Képes vagy rá.
Honnan veszi a belém vetett bizalmát? Abból, amit a portfoliómban
látott? Biztos, hogy ez elég? Meg akarom kérdezni, de előbb szólal meg.
- Szóval, mesélj nekem a mozaikról.
- Anyád olyan pletykás - kuncogok.
- Ez nem mozaik. Csak hagytam, hogy ezt higgye, mert olyan bunkó volt.
- Hátradőlök a pikniktakaróra, és a csillagokat bámulom a télikert kupolás
üvegtetején keresztül.
Ő mellém helyezkedik. Furcsa kellene, hogy legyen. De nem az. A
megszállottság ismerős hulláma bizsereg a bőröm alatt.
 Csodálatos.
Vigyorgok és nyújtózkodom, ahogy a tekintete végigvándorol a bőrömön
lévő történeteken.
- Sokkal jobb lesz, mint egy mozaik.
Mielőtt esélye lenne válaszolni, vagy lenne időm végigsöpörni a
tekintetem az alakján, az izmok görbületén, vagy esélyem lenne arra
gondolni, hogy talán mégiscsak tetszik nekem, még ha nem is mindig ő a
papucsos srác, és mielőtt elgondolkodnék azon, milyen íze lehet, a fejünk
fölött lezúdul a víz.
Egy sikoly kíséretében talpra, ugrok, ahogy a locsolóberendezések nagy
vízcseppekkel árasztják el a lombokat és az ösvényeket.
- A francba! Elfeledkeztem a vízrendszerről - kiáltja a kavicson landoló
víz csattanásán túl. Mellém ugrik, és mindketten összeszedjük a cuccot. A
bor mindenhová kiömlik, az átázott kenyér és sajt visszakerül a piknikes
táskába.
A hajamról csöpög a víz, az arcom olyan vizes, mintha a zuhany alatt
lennék. Fékezhetetlen kuncogás gyűlik össze a mellkasomban.
A keze belém kapaszkodik, miközben az özönvíz tovább folyik.
Mindketten elázunk. Halványkék inge sötét, és a mellkasához tapad. Az én
felsőm használhatatlan ronggyá vált. Megfeszítem az anyagot, és
megpróbálom leemelni a melltartómról, de átlátszó.
Nevetni kezdek, a víz lecsorog az arcomról, az ajkamba folyik. Aztán ő is
nevet, és egymásba kapaszkodunk, mint egy felfordult mentőcsónak a
tökéletesség egyetlen pillanatában.
- Ez csak egy trükk volt, hogy láthasd a melltartómat - vigyorgok, és a
szempilláimról lehulló cseppeken keresztül felnézek rá. Csodálatosan néz
ki, lélegzetelállítóan. Nem hasonlít semmilyen műalkotáshoz, amit én
valaha is remélni tudnék. Ellopja körülöttem a levegőt. A haja nedves,
cseppek tapadnak a rövid tincsekre. Az arca és a szeme ragyog a nevetéstől.
Az öltönyös férfi elpárolog a locsolórendszerrel.
Aztán megcsókol. A szája forró. Zihálok, előrébb húzódom, ujjaimmal
végigsimítok nedves hajszálain. Az ajkai feszesek, ízletesek, incselkedők.
És kinyitom a számat, amikor meleg nyelve a fogaim között tapogatózik, és
válaszra készteti az enyémet. Mély és dühödt tűz gyullad fel bennem
belülről kifelé.
Meg akarok halni. Milliónyi tökéletes darabra akarok égni, örökké
pörögve a pillanatban.
Az egyik keze a hajamhoz emelkedik, megrántja a lófarkam végét, és
addig simogatja, amíg az ujjai hozzá nem érnek a fejbőrömhöz, másik
kezén hüvelykujja az állkapcsom mentén követi a bőrt.
A feszültség pattogó rostjai megolvasztják a levegőt közöttünk, és nem
akarom, hogy a csók véget érjen.
De véget ér. Az ajkai gyengéden érintik az enyémet, egy hosszúra nyúlt
másodpercig incselkedve a pillanattal.
- Teljesen eláztál. - A hangja halk mormogás.
- Ahogy te is.
A szívem lüktet. A mellkasomban, a fejemben és a szívemben egy
fékezhetetlen szükséglet magjai gyökereznek és kelnek életre.
 16. fejezet

Nem aludtam, és ennek semmi köze az idegességhez, hogy mit hoz a mai
nap, milyenek lesznek a megjelenő fiatalok, vagy hogy elérem-e valaha,
hogy az üvegkeverékem ne törjön millió darabra.
Hanem ő.
A csók gondolata egész éjjel a fejemben cikázott.
Megcsókolt.
Miért csókolt meg?
Nem veszi észre, hogy nem vagyok olyan, mint a többi lány? Azt hittem,
a tetoválások eléggé figyelmeztető jelek.
De persze, hogy nem. Nem érti, milyen vagyok. Azt, ahogyan most
akarom őt, jobban szükségem van rá, mint bármi másra, amim valaha is
volt, de utána elsétálok.
Ő olyan, mint amit még soha nem kóstoltam.
Nem kellett volna megcsókolnia.
Kopognak az ajtómon, és én megfordulok az ágyban. A párna alá akarok
bújni, nem pedig megmutatni az embereknek, hogyan kell üvegből
mozaikcsempét készíteni.
- Mi az? - morgok. Tabitha lesz az, és én máris szégyenkezve lógatom a
fejem, amiért udvariatlan voltam. Ez a lány egy olyan oldalamat hozza ki
belőlem, amiről nem is tudtam, hogy létezik. - Mindjárt jövök. Keresd meg
Jenningset, és mondd meg neki, hogy szükségem van vagy száz
eszpresszóra.
Az ajtó kinyílik, és egy kicsit felkiáltok, amikor Elijah dugja be a fejét.
- Nem vagyok felöltözve - visítom. Bárcsak érzéki és csábító tudnék
lenni. De nem megy. Legszívesebben bebújnék a paplan alá és elrejtőznék.
Megcsókolt a locsolók alatt. Mintha szükségem lenne az emlékeztetőre.
Nem akarom, hogy lássa a bőrömet. Most először akarom elrejteni a
tetoválásaimat. Minden erő, ami mögöttük volt, elpárolog. A tekintete
végigsiklik a lábamon, végighalad a combomon, a mintákkal és
örvényekkel, virágokkal és tüskékkel.
- Elhoztam neked az elsőt a sok eszpresszó közül.
Szélesen vigyorog, boldogan és lazán. Láthatóan nem aludt, csókunk
egész éjjel úgy futott végig az agyán, mint egy régi videomagnóba ragadt,
irányíthatatlan felvétel.
- Uh, Köszi. - A lepedőt a mellkasomra terítem. Nem vagyok meztelen,
de csak egy sportmelltartó és egy bugyi van rajtam. A bőröm szivárványos
fröccsenések, fekete tinta és hangsúlyos rózsaszín tónusok hálója. Nem
akarom, hogy lássa. A leleplezés nyugtalanító. A gyomrom összeszorul, és
a pulzusom felgyorsul. - Miért nem vagy a munkahelyeden?
- Szabad? - Az ágy széléhez mozdul.
Ó, te jó ég!
- Persze - köhécselek egy kicsit, és megköszörülöm a torkomat. Ez sem
segít enyhíteni a görcsös köhögést, amitől melegem van és ideges leszek.
- Kivettem néhány nap szabadságot. Gondoltam, örülnél a segítségnek.
- És az anyád jóváhagyta? - Nem is tudom, most miért kérdeztem ezt.
Egy komor árnyék suhan át a vonásain.
- Még az ügyvédeknek is jár az éves szabadság.
- Elijah, sajnálom.
Megdöbbentő kék tekintete végigsöpör az arcomon, és én elpirulok. Nem
lehet elrejteni a fehér ágynemű alatt. A homlokráncolását felváltja a vigyor.
- Eli vagyok.
- Eli - ismerem cl. Furcsán hangzik az ajkamon. Elijah, valami
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, úgy tűnik, nagyobb távolságot tart
közöttünk. Ha Eli- nak hívom, azt
jelenti, hogy ez a barátság dolog valódi, és hogy legbelül talán többet
akarok, mint egy barátot.
Tudom, hogy ez egy gyerekes fantázia. Nem is csinálom többet. Soha
többé.
Nem tudom úgy végigcsinálni a mai napot, hogy ne beszéljek a tegnap
estéről. Jobb, ha csak úgy kimondom. Tanakodom a szavakon, ő pedig
figyel engem, és egyre jobban vigyorog.
- Ne nevess ki engem - csattanok fel.
- Micsoda? - nyújtja át a kávém, én pedig tétován belekortyolok.
Tökéletes: forró, édes, kurva erős, és határozottan az a rakétaüzemanyag,
amire szükségem van.
- Beszélnünk kell arról, hogy megcsókoltál az üvegházban.
- Az valójában egy télikert - vonja fel a szemöldökét.
- Szerintem nem érted a lényeget - ráncolom a homlokom.
- Megcsókoltalak. Gyönyörű voltál, ezért megcsókoltalak. Nem nagy
dolog.
Nem nagy dolog... Azóta nem aludtam.
Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok?
- Miért vagy ilyen döbbent? - A hangja lágy és meleg, én pedig
összeszorítom a combom, miközben bizsergés fut végig a lábamon.
Újabb kortyot iszom a kávéból.
- Szerintem még senki nem mondta nekem, hogy gyönyörű vagyok.
A szája kissé tátva marad.
- Hát, nyilván látássérültekkel lógsz együtt. - Közelebb hajol, a meleg
bőrén lévő szappan illata és az aftershave finom illata betölti az érzékeimet.
- Mert ahogy ott álltái nevetgélve, az arcod ragyogott, a hajad csuromvizes
volt, te voltál a legszebb dolog, amit valaha láttam.
 - Ó, fogd be. - Megütöm a kezemmel. - Fogadok, hogy ezt mondod az
összes barátnődnek.
Megvonja a vállát, és feláll az ágyról. Meg akarom kérni, hogy maradjon
még egy pillanatig, hogy elraktározzam a retinámba égett képet.
- Nincsenek barátnőim.
- Nincsenek? Vannak férfi barátaid? Olyanok, akikre féltékenynek kéne
lennem?
A gondolataimban felvillan Dan, aki élete legrosszabb időszakával küzd,
én pedig itt ülök, és vigyorgok, mint egy bolond valami jóképű
arisztokratára.
- Nincs.
- Az jó.
Nem tudom, mit jelent a jó, de hagyja, hogy felkeljek, én pedig lenyelem
a maradék kávémat. Később még több ilyen nedűt kell szereznem, de most
épp a fürdőszobába slisszolok, ahol a forró zuhany alatt állok, és
megpróbálok felébredni.
Amikor kijövök, bő vászonnadrágba és könnyű, túlméretezett ingbe
öltözőm, sikerül megnyugodnom. Csak egy csók volt.
Már a reggelizőasztalnál ül, amikor újra megpróbálok a családja elé állni.
A szemei táncra perdülnek, ahogy belépek, és tudom, hogy szándékosan
bámul rám, hogy elpiruljak.
Tabitha megpaskolja a mellette lévő helyet. Az anyja nem ereszti le az
újságot, hogy tudomásul vegye az érkezésemet. A gonosz boszorkány
szerencsére nincs jelen. Jennings hoz nekem még egy erős kávét, én pedig
letörök egy darabot a croissantból.
- Milyen volt az estéd? - kérdezi Tabitha ártatlanul. - Sikerült rendesen
megcsinálnod az üveget?
A számba nyomok egy foszlányt a süteményből.
 - Igazából elég unalmas volt.
Elijah felhorkan az asztal túloldalán, és felvonja a szemöldökét, amit én
kötelességtudóan figyelmen kívül hagyok.
- Ma nincs Peter? - Az első ebéd óta nem láttam őt, és gondolom, Elijah-
hoz hasonlóan ő is távol tartja magát a családi őrülettől, amennyire csak
lehet... Bár Elijah minden este itt volt, mióta én... Elfojtom a gondolatot.
Hagyd már abba!
Jennifer leereszti az újságot, és éles pillantást vet rám.
- Nem, Peter nagyon komolyan veszi a munkáját.
Nem kapom el Elijah tekintetét, nagy intenzitással tanulmányozza a
müzlijét.
Feszülten Jennifer felé mosolygok és úgy döntök, hogy a reggeli nem
nekem való. Soha nem ettem sokat, de mióta Bowsley-ben lakom, drámaian
lecsökkent az ételfogyasztásom. Mostanra rájöttem, hogy a gazdagok ezért
mindig olyan soványak, mert az étkezések közben a beszélgetés annyira
kínos.
- Megyek, előkészítem a stúdiót. Azt akarom, hogy tökéletes legyen. -
Istenem, mindjárt hányok. Egy óra múlva itt lesznek a fiatalok, és nézik,
ahogy homokból üveget csinálok. Remélem, hogy rohadtul meg tudom
csinálni.
A mobil kemencék már készen állnak, úgyhogy el kell készülnöm velük.
És szeretném megmutatni nekik, ha elég bátrak ahhoz, hogy kipróbálják az
üvegfújást, ezért gondoskodnom kell arról, hogy biztonságos területeket
alakítsunk ki.
Miért nem csináltam többet tegnap? Mivel töltöttem az időmet?
Már az ajtóban vagyok, amikor megfordulok, és észreveszem, hogy
Tabitha és Elijah mellém szegődik.
Ezt dugd fel a seggedbe, Jégkirálynő.
 Társas csendben sétálunk a melléképületekhez.
- Bár utálom beismerni, Gerardnak igaza volt a keverékemmel
kapcsolatban. - Sokat gondolkodtam ezen az éjszaka, nem segített az
álmatlanságomon.
- Ki az a Gerard? - kérdezi Tabitha.
- ^W komplett idióta - mondom neki, de még nekem is nevetnem kell. A
szégyen égető érzése, amiért hagytam, hogy bízzak és megbántsanak,
elhalványul. És a farmerbe és fekete pólóba öltözött férfi az, aki elfeledteti
velem, és lebontja a védőpajzsomat.
Belépünk az üvegstúdiónak szánt helyiségbe, és mivel nincs vesztegetni
való időm, felveszem a szilika homokot tartalmazó átlátszó műanyag
csomagokat.
Mindkettőjüknek adok egy-egy maszkot, hogy tegyék az arcukra. Elijah
kuncog.
- Miért érzem magam úgy, mint egy sebész, aki épp most lép be a
műtőbe?
- Ez sokkal szórakoztatóbb - vigyorgok vissza rá a maszk alól. - Itt
legalább nincs esély arra, hogy bárkiben is kárt tegyél.
- Igaz.
Ő és Tabitha előrehajolnak, és figyelik, ahogy a homokot a tégelybe
borítom.
- Ez az, ahol tegnap elszúrtam a dolgot. Túl sok kalcium- oxidot adtam
hozzá. Beleteszem a kalciumot és némi nátrium- karbonátot.
Aztán felveszem a kobalt- oxid tégelyét, és határozottan beleborítom.
Tudom, milyen kék színt akarok elérni, ott van előttem.
- Szóval, különböző vegyszereket lehet hozzáadni, hogy megváltoztassuk
a színt - magyarázom. A tekintetem találkozik Elijah-éval. - Utána
megolvasztod a kemencében, és íme, kész. Aztán megformázzuk az üveget,
és betesszük a kemencébe, hogy megkeményedjen.
Elijah lehúzza a maszkját, és az órájára pillant.
- Nincs sok időnk. Igazából úgy tizenöt perc.
Nagyot nyelek, miközben a gyomrom összeszorul. Meg tudom csinálni.
- Talán a fazekassággal kellett volna kezdenünk? - Fanyar mosollyal
ajándékoz meg.
- Nos, ha azt akarjuk, hogy az emberek visszajöjjenek, akkor nagyot kell
mennünk.
A kezét a farmerébe csúsztatja, és a szoba mintha összezsugorodna.
Tabitha akár itt sem lehet.
- Még mindig nem mondtad el, hogy mit fogsz csinálni az üveggel. -
Összevonja a szemöldökét. Pontosan tudja, mi történt, ami elterelte a
figyelmemet a teljes magyarázatról. Tabitha feje közénk lendült.
- Hát akkor, azt hiszem, várni fogsz.
Elijah kuncog, és az ajtó felé fordul.
- Megyek, és várom az érkezőket. Készen állsz?
- Nem - rázom meg a fejem. - Nem, nem állok készen erre.
Tűnődik, a tekintete arra téved, ahol a húga áll, és ártatlanul figyel
minket. Tétovázás hullámzik a levegőben, de aztán egy apró mosolyra
húzza a száját.
- Jó móka lesz.
Hátrafordulok, és figyelem, ahogy a homok elkezd feloldódni. Azt
hiszem, Elijah-nak és nekem más elképzelésünk van arról, hogy mi a móka.
Szinte reszketek, amikor fél órával később hat tizenévesből álló
csoporttal tér vissza. Hagyom, hogy Tabitha keverje a folyadékot, mert
őszintén aggódom, hogy remegő kezemmel felborítom, és mindannyiunkat
felgyújtok.
 - Itt is van. - Elijah mosolya felragyog az arcomra, és nem tudom, mitől
remegek jobban. Tőle vagy a közvetlen elismerésétől.
- Helló. - Röviden feléjük intek, mindenesetre csak akaraterővel tudom
elérni, hogy az ujjaim ne remegjenek.
Elijah egyáltalán nem tűnik idegesnek. A teste laza, ahogy
mindannyiukat a stúdióba vezeti. Vigyorog és mosolyog, mindenkit
megnyugtat.
- Szóval, ő itt Faith, és ő egy rendkívül tehetséges művész« Istenem, az
arcom vörösen ég.
- Erről nem tudok.
Beletanulsz a dolgokba, Faith. Nem akarom elszalasztani ezt a
lehetőséget. Fogalmam sincs, mit tartogat most a jövőm
Elengedem és a mosolyomat az első napos diákjainkra fordítom.
- Sziasztok - kezdem újra. - Nem voltam mindig művész, és nem voltam
mindig egyetemista. - Most nincs itt az ideje hozzátenni, hogy már nem
vagyok egyetemi hallgató. Tekintetem végigpásztázza a tömeget.
- Ezt, hogy érted? - kérdezi egy ragyogó szemű szőke. Megre emlékeztet,
de úgy döntök, hogy meghagyom neki a lehetőséget.
- Nos, mielőtt az egyetemre mentem, egy brightoni tetoválóboltban
dolgoztam.
Mindegyikük szeme tágra nyílik. Az egyik srác - ő nagyobb, mint a
többiek, a tekintete merész - végigsöpör a karomon.
- Sok tetoválásod van - mondja.
- Az biztos. - Válaszolok a pillantására.
- Akkor mutatkozzunk be egymásnak. - Kezdek felengedni, és átveszem
Elijah helyét, aki kicsit hátrébb áll, hogy átadja nekem a szót. - Faith
vagyok, huszonnégy éves, és két éve kezdtem el a diplomámat. Szeretek
üveggel dolgozni, ahogy azt ezen a héten látni és kipróbálni fogjátok, de a
kerámiával is szívesen foglalkozom. Amiben nem vagyok jó, az a festés.
Ami furcsa, tekintve, hogy az emberek bőrére szoktam rajzolni. -
Megvonom a vállam, és a többiek nevetnek egy kicsit. Ettől még jobban
megnyugszom.
Ránézek a szőke hajú, élénk viselkedésű lányra. Nem hagy cserben, és
izgatottan belekezd abba, hogy múzeumba illő szobrokat szeretne készíteni.
Charlotte- ként mutatkozik be. Kétlem, hogy megjegyezném a nevüket, de
udvariasságból azért megpróbálom.
Dylan az a srác, aki szereti a tetkókat. Az ő szemei inkább rajtuk vannak,
mint a poháron, amit épp most fogunk készíteni.
Maisie apró termetű, őrülten hangosan vihog.
Ezek az egyetlen nevek, amikre emlékszem. Szép munka, Faith.
- Oké, szóval készítettünk itt egy kis folyadékot, ami pár óra múlva üveg
lesz. Tudja valaki, hogy mitől lesz üveg?
Egy emós fiú hátul hangosan felnyög a frufruja alatt, és valami olyasmit
motyog, hogy ez rosszabb, mint az iskola.
Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az iskolája még soha nem
engedte, hogy ilyen égő, forró folyadékkal játsszon. A fiú nyakigláb, a
fejlődésnek abban a kínos szakaszában van, amikor a fiúk hirtelen olyanok
lesznek, mint Bambi, mert túl gyorsan nőnek a végtagjaik.
- Gyere csak, vidámság. - Intek neki előre, érzékelve Elijah mosolyát.
Azt hiszem, a leglelkesebb diák a teremben az, aki ezt az egészet
megszervezte. Csodálkozással teli szemekkel nézi a kék színű folyadékot.
- Szóval, ha megfogod a pálcát, és megkevered a masszát, akkor
ellenőrizhetjük a sűrűséget.
Az emós értetlenül néz rám.
- Azt akarod, hogy hozzányúljak?
- Lehetőleg ne az ujjaiddal.
 Mindenki előrébb húzódik - még azok a gyerekek is előrehajolnak, akik a
bemutatkozás alatt hátraálltak -, hogy jobban megnézhessék.
Kétkedő pillantással felemeli a kanalat, és megkeveri a folyadékot
Tökéletes. Folyós, fényes, és olyan kék, mint a delfinium. Ha azt mondom,
hogy elégedett vagyok magammal, az még enyhe kifejezés.
Megragadok egy fémtálcát, és odatartom.
- Most pedig kanalazz egy keveset ide.
- Mint a levest? - kérdezi.
Mosolygok.
- Valahogy úgy, mint a levest, de nem akarunk mohók lenni. Mozaikot
készítünk a folyosóra. Tehát az üvegnek elég vastagnak kell lennie ahhoz,
hogy megtartsa a formát és a színt, de elég finomnak ahhoz, hogy
összeálljon, és valami elképesztő dolgot alkossunk.
Elijah tekintete nyomasztóan nehéz és izzó, ahogy engem néz, de nem
kapcsolódunk.
A fekete hajú és ruhájú fiatalember az üres tálca és a tégely közé néz,
aztán lassan és óvatosan kanalaz. Megragadja a kezemet, miközben
megdönti a tálcát, hogy a folyadék kifolyjon.
- Bocsánat - motyogja.
- Megvan. - A kékesen csillogó folyékony üveg szétterül a tálcán, elég
híg ahhoz, hogy még mindig látni lehessen az alját.
Mindenki fölé hajol.
- És most mi lesz? - kérdezi Maisie.
- Most megsütjük a kemencében, és ti mindannyian kipróbáljátok.
Gondolkodjatok, milyen színekre van szükségünk. Arra gondoltam, hogy jó
lenne, ha a színek spektruma a világostól a sötétig terjedne.
- Szóval fekete kell - mondja az emós fiú.
- Igen, szükségünk lesz feketére - kuncogok.
 - Király.
Bólintok Tabitha felé, aki idegesen elsápad, de aztán csodálatos
határozottsággal összeszedi magát. Egy másik asztalhoz lép, ahol a szárított
homok vár.
- Ki akarja elkészíteni a saját üvegét?
Mindannyian előre lépnek, kivéve az emós fiút, aki még mindig a tálcáját
tartja.
Intek neki, hogy jöjjön, megmutatom a kemencét.
A tekintetem nem bírja megállni, és Elijah után kutat a kis tömegben.
Tudni akarom, hogy elégedett-e azzal, amit csináltam, és hogy jó munkát
végeztem-e. Látni akarom a szemében a büszkeséget Látni a jóképű arcát,
és látni, hogy mosolyog.
Ő nincs ott, és a gyomrom összeszorul. Egy kis támogatás az első
reggelemen. Rohadt nagyszerű.
 17. fejezet

Komolyan, nem tudom elhinni. Elijah nem jött vissza. Tabitha és én

egyedül csináltuk végig az egész délelőtti foglalkozást. Aztán elmentünk, és
megebédeltünk hat tinédzserrel, nem tudtam enni, mert az idegek
elemésztették a gyomromat, mielőtt visszavittük Maisie-t, Dylant és a
csapatot, hogy még nagyobb zűrzavart csináljanak.
Mondhatjuk, hogy sok üveglapunk van.
Elijah Fairclough a pokol fekete könyvében szerepel.
Kimerültén fekszem az ágyamon. Nem tudok mozogni. Azóta nem
dolgoztam ilyen keményen, mióta Al műhelyében voltam.
Álra gondolva odanyúlok a díszes éjjeliszekrényhez, és előveszem a
telefonomat. Egész nap nem volt alkalmam ránézni.

Eli: Sajnálom,
majd
később elmagyarázom.

Fintorogva nézek a telefonomra. Később megcsókolhatja az átkozott

seggemet.
Figyelmen kívül hagyva felhevült izgatottságomat rákattintok a
kontaktjaimra, és tárcsázom Al-t. Néhány csörgés után felveszi, de nehezen
hallom.
- Egy szélcsatornában vagy? - kérdezem.
Elfojtott kuncogás hallatszik, de a gyomrom kavarog tőle.
- Pimasz tyúk Milyen Bowsley?
A mennyezetet bámulom.
- Jó volt az első nap. Üveget csináltunk. Szerintem jól fog kinézni.
Némi nehéz légzéssel teli szünet következik.
 - Persze, hogy jól fog. Te csináltad.
- Hogy vagy?
- A kertben kocsikázok. - Köhögni kezd, és elfojthatatlan könnyek
szöknek ki a szememből, végigfutnak az arcomon. - Hé, jobb, ha nem sírsz
ott, Faith. Tudod, mit gondolok az érzelmek nedves megnyilvánulásáról.
Kuncogok, és végigtörlőm a kezem az arcomon.
- Nincs könny.
- Jó kislány vagy. - Szünetet tart, én pedig várom az ismerős hangot,
amikor rágyújt egy cigarettára. Nem jön, és ettől még inkább sírni
szeretnék. - Szóval, mesélj el mindent.
Visszadőlök a párnáimra, és a plafont bámulom, miközben összeszedem
magam, és mesélek neki a gyerekekről és a forró üvegről, és arról, hogy
szerencsém volt, hogy nem égett meg senki, és nem perelnek be. Időnként
felnevet, de nagyrészt hallgat.
- Még mindig ébren vagy? - kérdezem, amikor a napom végére érek.
- Igen, ki bosszantott fel?
- Mi?
- Ki bosszantott fel? - Hallom a gyenge szórakozást a hangjában.
- A Fairclough-ék furcsák.
- Persze, hogy azok... - Szusszanásnyi szünetet tart... - Furcsábbak, mint
Hitchinék?
Tétovázom. Senki sem furcsább az én elcseszett családomnál.
- Elijah azt mondta, hogy barátok vagyunk, de a barátok nem hagyják
csak úgy cserben egymást.
- Talán közbejött valami. Nem ítélkezhetsz folyamatosan az emberek
felett a magas szintű bizalom igénye alapján.
Összehúzom az arcom, nem mintha látná.
 - Úgy értem, ugyan már, Faith, többre van szükséged, mint hogy Dan és
Abi legyenek a barátaid. Milyen lesz az az élet, ha mindig csak te vagy?
Felülök, és a kezemmel lesimítom az arcomon csordogáló könnyeket.
- Tudod, miért nem bízom senkiben.
- Igen, és ez szar. Szörnyű, de sokkal többet érdemelsz annál, mint amit
megengedsz magadnak.
- Hé, én bíztam abban a szemétláda előadóban, és kiderült, hogy rohadtul
házas volt.
- Nem a szexről beszélek, Faith. Ennek semmi köze a testi érintkezéshez.
Hanem arról, hogy bízz azokban az emberekben, akik eléggé törődnek
veled ahhoz, hogy ott legyenek melletted.
- Nos, Elijah ma már bebizonyította, hogy ebben szar.
Al még többet akar mondani:
- Az apád...
De aztán köhögni kezd, és köhögni, és köhögni. A mellkasom fáj, és a
gyomrom összeszorul minden egyes rekedt zihálásától. Tehetetlen és
haszontalan vagyok a telefon másik oldalán.
- Al - kiáltom. A francba, szinte kapkodja a levegőt.
- Faith - szólal meg Dan hangja.
Zokogok.
- Igen - sikerül kipréselnem magamból.
- Semmi baj, pihennie kell.
- Ez szörnyű, Dán.
- Tudom - suttogja, és legszívesebben szorosan átkarolnám, soha többé
nem engedném el. - Mennem kell, hogy rendbe szedjem.
- Bárcsak ott lehetnék.
A csendtől elakad a szavam.
- Jó lenne - mondja.
 A vonal megszakad, én pedig zokogok. Nagy csepp víz fröccsen a
paplanhuzatra.
Nem tudom, mit fogok tenni, amikor a rák elragadja őt. Ő minden
pillanatban itt volt. A legkorábbi emlékeimtől kezdve, mindenen keresztül.
Még akkor is ott volt, amikor nem tudta, miért borítom be az egész testem
tintával. Ő akkor is ott volt. Még mindig emlékszem a tekintetére, amikor
elmondtam neki.
- Szia. - Elijah belöki az ajtómat, és az arca megdöbben, ahogy meglátja
nedves arcomat és duzzadt szememet. - A francba, mi a baj? Már megint az
átkozott nagyanyám volt? Szögre akasztom azt az öregasszonyt egy
dobozba.
Bénán mosolygok és végigsimítok az arcomon. Leül az ágyra, és kezével
az arcom felé nyúl. Finom érintéssel söpör végig a könnycseppeken.
- Nem. - Ó, Istenem, megint felzokogok. Utálom ezt a gyengeséget.
Utálom, hogy csomóba hajlít, fájdalmat és remegést hagyva maga után. - A
nagybátyám, ő... - Ki sem tudom mondani a szót Remegő lélegzetet veszek.
- .. .beteg.
Elijah keze az arcomra simul, és magához húz. A szemei a nyugalom kék
tavacskái, és azt kívánom, bárcsak egyenesen belemerülhetnék, és
elbújhatnék a körülöttem lévő zűrzavar elől, a veszteség elől, amiről tudom,
hogy hamarosan bekövetkezik. A hüvelykujja elkap egy újabb
könnycseppet.
- Sajnálom.
Megvonom a vállam, még mindig megdermedek az érintése alatt.
- Ilyen az élet.
Ráncolja a homlokát.
- Miért csinálod ezt? Elrejted az érzéseidet?
Nem hagyja, hogy megmozduljak. A keze szilárdan tart.
 - Mert nem lehet bennük megbízni.
Előrehajolva a homlokomra nyomja az ajkait, én pedig küzdők a könnyek
újabb hullámaival.
- Ez a legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam.
- Hová mentél? - Al miatt elfojtom a bánatomat. Nem tudok túllépni
azon, hogy csak úgy elment. Eltolom a kezét, és ezúttal hagyja, hogy az
ölébe hulljon.
- El kellett intéznem néhány hívást. - Az arckifejezése őszinte és nyílt.
- Egész nap? - Jézusom, vagy ő a világ legjobb színésze, vagy pokolian
sokat telefonált, pont akkor, amikor nekem kellett volna segítenie.
Sóhajt, és a vállai megereszkednek. A kezemet a lábam alá húzom, hogy
ne nyúljak utána, ne érintsem meg.
- Rengeteg hívás volt, és aztán dolgoztam valamin.
- Otthagytál engem azokkal a gyerekekkel, Elijah.
- Aranyos kis teremtések voltak, nem igaz? - kuncog, és azon veszem
észre magam, hogy egy kicsit megenyhülök A fenébe azzal a gödröcskével
és a kék szemekkel.
A mosolya felmelegíti a bensőmet, és a közelségétől kezdek ellágyulni. A
testem hangosan kiabálja, hogy érintsen meg. Valamilyen kapcsolatot,
legyen az bármilyen átmeneti.
Bámulom az arcát, az ajkait. A borostát az arcán.
Bele tudnék fulladni, és soha nem jönnék fel a felszínre.
Csendben figyel engem. Megint tud olvasni az arcomról? Számítana? Ez
csak szex. Csak egyszer. Vége lehetne, és aztán továbbléphetnék.
Aztán eszembe jut, ahogy a múltkor a konyhában volt. Az a puszta
magány, ami mélyről sugárzott.
Kiszárad a szám, és megnyalom az ajkaimat.
Barátok. Bizalom.
 Két dolog, amit soha nem teszek. Jó okkal.
- Miről folytak a hívásaid? - Nem tudom, hogyan tudom a hangszálaimat
kibogozni, hogy működjenek.
“ Az ügyemről. - A tekintete megkeményedik.
- Akarsz róla beszélni?
Megrázza a fejét.
- Nem. Köszönöm, de nem.
Újra egymásra meredünk. A csend kézzelfogható. Egy súly, ami
nyomaszt minket, olyan helyekre taszít, ahol sötétség uralkodik.
- Akarsz beszélni a nagybátyádról?
Megrázom a fejem, egy csomó telepszik a torkomra.
- Faith. - A nevem mélyen és melegen hangzik a nyelvéről. - Az életem
nagyon bonyolult.
Odébb húzódom, hogy eltávolodjak. Nincs szükségem arra, hogy
elutasítson. Én döntöm el, mikor és hogyan, senki más nem rendelkezik
ezzel a hatalommal.
- Nem érdekel, milyen az életed. A te dolgod, nem az enyém.
- Azt akarom, hogy érdekeljen, bármennyire is helytelen - kapja el a
karomat.
- A barátokat nem érdekli?
Felvonja az egyik szemöldökét, ajkai csak egy hajszálnyit görbülnek.
- A barátok nem törődnek?
- Ezt mondtam. - Rámeredek.
Egyetlen mozdulattal feláll az ágyról, és felém nyújtja a kezét.
- Gyere.
- Hová megyünk? Megint a locsoló alatt fogunk állni, hogy láthasd a
melltartómat?
Az arcán hatalmas vigyor terül szét.
 - Nem, de talán később. A locsolók még négy órán keresztül nem
kapcsolnak be... - néz az órájára.
- Négy óra, az elég hosszú idő.
- Most rám veted magad?
- Tudnád, ha így lenne.
Mielőtt megmozdulhatnék, vagy akár megpróbálhatnék kibújni a
szorításából, a hálószobaajtóhoz szorít. Szikár és kemény teste egyhelyben
tart. A keze a karom csupasz bőrére tapad, elég keményen ahhoz, hogy ha a
tintám nem lenne tartós, elkenődne.
Isteni illata van. Szappan és pézsmás faillat. A szívem a mellkasomban
lüktet. A fejemben kavarog a jelenléte a térben.
- Soha nem akarnálak csak egyszer. Mindig többet akarnék megismerni,
mindent felfedezni. Mert ezek alatt. -
Ujjal végigkövetik a tintámat. - Van egy történet, amit biztosan szeretnék
megismerni.
Elveszek a szemében, ellebegek valami őrült helyre, ahol a szavainak van
értelme. Megrázom a fejem.
- Ezt nem tudom felajánlani. - A válaszom keserű és megtört.
Az orra végigsimít az állkapcsomon, én pedig visszatartom a lélegzetem.
- Tudom.
Szomorúan bámulok rá.
- Tudni akartad, miért csak öt Facebook-barátom van.
- Neked ötezer van. - Felvonom az egyik szemöldökömet. Még mindig
hozzám nyomódik, a lehelete végigsuhan az arcomon, amitől a gyomrom
őrült szaltókat vet, a tenyerem pedig izzad.
- Az igazi énem - mondja.
- Ki az igazi éned, Eli?
 - Gyere, megmutatom neked. - Elhúzódik tőlem, és meglepetésemre
megragadja a kezem, kivezet a melléképület folyosójára. Nem enged el,
miközben az ajtókon keresztül visszavezet minket a főépületbe. Megrántom
az ujjaimat Nem akarok senkinek több okot adni arra, hogy elítéljen, de ő
nem enged el. - Nyugalom - mondja. - Anya és nagyi visszavonultak a
szobájukba. Oldalra pillant és elvigyorodik. - Pihenniük kell, miután sok
idegen volt a házukban.
Horkantok a nevetéstől, ő pedig kuncog. Az ujjai szorosabban fogják az
enyémet. Legalábbis azt hiszem, hogy így van. Lehet, hogy csak
képzelődőm.
Felfelé megyünk a lépcsőn.
- Ó, istenem, a hálószobádba viszel?
- Pszt. - Egy sötét ajtóra mutat a szőnyeggel borított folyosó végén. - Az
a nagyi szobája.
Kicsit elsápadok. És én még azt hittem, hogy seprűnyelén alszik.
Felmegyünk egy újabb lépcsőn, aztán egy másikon.
- Komolyan, ez nagyon emlékeztet a Virágok a padláson-ra. Oda viszel,
ahová egész gyerekkorodban be voltál zárva?
Forgatja a szemét. Ez aranyos.
Végül, amikor már nem tudunk feljebb menni, és közel vagyok az
agyvérzéshez, benyom egy egyszerű faajtót.
- Üdvözöllek a szobámban.
- Aha! Tudtam, hogy a szobádba akarsz csalogatni - nevetek, a szemem
táncra perdül, ahogy belépek a szobába. Annyira zavart vagyok, hogy egy
pillanatba telik, mire rájövök, mit látok. - Ez miért egy stúdió?
Van egy maréknyi festőállvány. A rájuk eső, eltérő fényben állnak.
Helyben lefagyok
- Mi ez? Azt hittem, az összes műterem a földszinten van.
 Az ajtókeretnek támaszkodik, karjait a mellkasán összefonva.
- Nem csak önről szól az egész, Miss Hitchin.
Tanulmányozom az arckifejezését, de gyorsan rájövök, hogy csak ugrat.
- Nem szívesen tájékoztatlak. - Hülye mosoly ül ki az arcomra. - Mindig
rólam szól.
Belépek a szobába, és helyben megpördülök.
- Mi ez az egész, Eli? - A neve még mindig furcsán hangzik, de ez is a
bőröm alá kúszott. A koponyámban suttog a kedves szavaival.
EH. Eli. Eli.
- Tegnap megpróbáltam elmagyarázni, milyen a családom. Most meg
mentségeket keresek. Azt hittem, könnyebb lesz, ha megmutatom neked.
Megkerülök egy festőállványt, és teljes döbbenettel eltátom a szám.
A pokolba!
Megint ott vannak a rózsáim. Egy-egy viráguk, gyönyörűen újra alkotva
olaj festékkel. Vastagon és sűrűn emelkednek ki a négyzet alakú vászon
felületéről. A krém, a barack, az arany és a barna tökéletes keveréke,
amelyek együtt tökéletes szürkés árnyalatot alkotnak.
- Mindez abból a fotóból?
Megvonja a vállát, és elhúzódik az ajtónyílástól, kitöltve a teret.
Világosabb, szebb, mint az összes festménye. Érzem, ahogy a
megszállottság varázsa körém fonódik. Az illatáért, az ujjaiért a bőrömön, a
csókjáért. Még annál is rosszabb, mintha minden olyan fizikai dolgot
akarnék, amiről tudom, hogy nem szabadna. Meg akarom ismerni a
történetét.
Földbe gyökerezik a lábam. Képtelen vagyok elfutni.
- A szobád csak egy utólagos gondolat volt. - Szégyenlősen mosolyog
rám.
- Örülök, hogy ezúttal én is utóhatás vagyok.
 - Azt akár meg is nézhetnéd. - A legtávolabbi festőállványra mutat, és
valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a gyomrom összeszorul,
ahogy odasétálok.
Én vagyok az.
Fekete sifonruhában.
Homlokom ráncolva, ajkaimat megvetően összeszorítva. Tökéletesen
összefoglalja a Ritzben történt találkozásunkat
- Folyton arra a napra gondolok. - Közel van hozzám, a lehelete
végigsimít a tarkómon.
- Miért? - Ez nem több, mint egy suttogás.
- Mert egy seggfej voltam, egy kibaszott nagy seggfej, de a helyzet az,
Faith. - Megpördít, hogy belenézzek a mélykék szemeibe. - Ezt teszi velem
ez a család.
- Akkor lépj le. Esküszöm, hogy nem olyan nehéz.
Fürkésző tekintetét végigpásztázza az arcomon, én pedig kicsit
elfordulok, hogy ne tudjon olvasni bennem.
- Nem tudok elfutni.
- Miért?
Nincs mentség arra, ha a családod megtiltja, hogy kimondd az igazságot.
Legszívesebben fejbe vágnám Jennifert az egyik vászonnal, ha ettől észhez
térne. Miért egy rohadt ügyvéd, amikor olyan hihetetlenül tehetséges, hogy
térdre kényszeríthetné a művészeti társadalmat? És itt nem túlzók. Soha
nem láttam még ilyen festményeket.
- Mert az apám elfutott, és nekem férfiasabbnak kell lennem nála.
 18. fejezet

Keresztbe tett lábakkal ülünk az egykori hálószobája - most már titkos

stúdiója - padlóján.
- Es hol tanultál? - kérdezem. Lehetetlen levenni a szememet a sűrű olaj
rózsákról. Meg akarom érinteni őket.
- Nem tanultam. - Megvonja a vállát, az arca nyitott és nyugodt. Most
éppen csak a papucsos fickó. Szégyenlősen mosolyog, miközben hosszú
ujjaival végigsimít a haján. - Megszereztem a művészeti érettségit, aztán azt
mondták, hogy olyan munkára kell koncentrálnom, ami jobban illik a
Fairclough névhez.
- Ezt nem hiszem el. Ez szívás. - Döbbenten rázom a fejem.
- Igen. - Újra megrántja a vállát. - Azt hiszem, igen. Túltettem magam
rajta, azt tettem, amit mondtak.
- Szóval, hogy sikerült kicsikarnod ezt a nyári művészeti klub ötletet?
Az ajkai finom mosolyra görbülnek.
- Kompromisszumos megoldás volt.
- Mi között? Nem tudom elképzelni, hogy anyád bármiben is
kompromisszumot kötne.
A padlás csendes és megnyugtató. Az a fajta hely, ahol órákig lehetne
ülni, és könyvet olvasni a ferde napsugarakban, vagy vég nélkül festeni,
amíg a nap túl alacsonyra nem süllyed a természetes megvilágításhoz. Van
benne valami Eli. Az a papucsos férfi, aki bejelentés nélkül felbukkan, csak
hogy bocsánatot kérjen.
Ez az egyre erősödő, intenzív vágy rángatja a gyomromat, és elfordítom a
tekintetemet az aranyló bőréről, és egy kis időt töltök a fapadló
tanulmányozásával. Ez nem segít.
 - El voltam jegyezve, mint tudod.
Megmagyarázhatatlan féltékenység kavarog a mellkasomban, amikor arra
gondolok, hogy azzal a botsáska nővel van egy olyan férfi, mint Eli. A
fickó, akinek a szíve festékkel van összekenve ezeken a vásznakon, soha
nem lesz boldog egy olyan nővel. Egyszerűen tudom.
Nem mintha velem boldog lenne - én nem így működöm -, de többet
érdemel, mint egy makulátlanul ápolt, látszatéletet élő valakit.
Nevezzen ítélkezőnek.
- És.
A szeme az enyémbe fúródik.
- Nem volt helyes. Megbeszéltük, hogyan lehetne visszatérni a régi
kerékvágásba, és én a művészeti tábort javasoltam.
Bólintok, lassan próbálom a fejemben helyretenni ennek az embernek a
történetét.
Csak mi ketten vagyunk, és ez tetszik... tetszik nekem ő. Nem is
emlékszem, mikor gondoltam utoljára ilyet valakiről. Általában csak a testi
kapcsolat iránti vágyat. De ez valami más. Mindent tudni akarok róla. Tudni
akarom, mi teszi őt azzá, aki. Miért festi azt, amit készít. Miért teszi, amit
tesz.
- Szóval csak olyannal randizhatsz, aki jót tesz a családnevednek? - Azt
hiszem, erre utal.
Nem mozdul, nem bólogat megerősítésképpen, de a szeme mélyén ott
van.
- Ez baromság - teszem hozzá. - Még Vilmos herceg is közembert vett
feleségül.
Horkant egyet, és végül megrázza a fejét, bár ez számomra nem a
megfelelő pillanatban történik.
 - A pletykák szerint Katalint már fiatal korától fogva arra készítették fel,
hogy találkozzon Vilmossal. Szerinted véletlen, hogy az egyetemen
találkoztak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak?
- Tényleg? - Döbbenten bámulok rá.
- Persze.
- Szóval, valakit felkészítettek arra, hogy hozzád menjen feleségül?
Meglendíti a kezét, és kuncog.
- Nem.
- Érzem, hogy van egy de...
- De a családom világossá tette, hogy követnem kell a családi protokollt,
különben kivágnak.
- A pénzből?
- Mindenből, ki az ajtón, és vissza se gyere.
A kezem ökölbe szorul, amikor az igazságtalanságra gondolok.
- Tehát nem választhatod meg szabadon a munkádat, és azt sem, hogy
kivel randizol, mit csinálsz a szabadidődben?
- Amit nem tudnak, az nem árt nekik. - Veszélyes csillogás van a
szemében. Rólam beszél? A gyomrom megremeg, de leküzdőm. Erre még
csak nem is gondolok. Az ő helyzete még az enyémnél is elbaszottabb, és
nekem egy életre elég elbaszottságom van.
- Sajnállak téged. És én még azt hittem, szar, hogy egy brightoni
tetoválóboltban nőttem fel.
Közelebb húzódik, és gyengéd ujjakkal felemeli a kezemet, ide-oda
forgatja a karomat, hogy követni tudja a bőrömre szőtt minták nyomait.
- Tényleg rendkívüliek. Mindet a nagybátyád csinálta?
Követem az egyik kúszó virágláncot, amely végigfut a belső karomon.
- A legtöbbjüket. Néhányat én csináltam, de borzasztóan jobbkezes
vagyok, úgyhogy az alsótestemen kívül nehezen tudok mást csinálni -
mutatok az apró, finom virágokra, amelyek a lánc egy részét alkotják. -
Néhányat Dan csinált
- Ki az a Dan? - A kékek úgy égetik az arcom, mint egy reflektor.
- Dan, Al bácsi fia. - Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak.
- És ti ketten együtt voltatok?
Nevetve megrázom a fejem.
- Nem, bár Al elhatározta, hogy összeházasodunk. Ez az utolsó
kívánsága. Legalábbis ezt mondta a múlt héten.
- Már most nem tetszik ez a Dan. - Elijah elmosolyodik, de a szívem
szertelenül ver. Mit érdekli őt, hogy hozzá kellene mennem a régi
gyerekkori barátomhoz? Nem mintha megtenném.
- Együtt nőttünk fel, rendhagyó gyerekkorunk volt. Apáinknak volt egy
közös boltjuk, így Dan és én a nyári hónapok alatt csak úgy elvoltunk, az
utcán rohangáltunk, aztán végül, amikor elég idősek lettünk, kitanultuk a
szakmát.
- De ti többet akartatok?
Egy pillanat alatt elzárom az információ áradatot.
- Nem beszélek róla.
- Miről beszélsz?
- Bármiről.
- Miért menekültél el Brightonból?
Összezavar a gyors kérdésekkel.
- Nem. - Megrázom a fejem.
- Miért vagy tele tetoválásokkal?
- A tetoválásaim problémát jelentenek?
Jézusom, ez a fickó.
- Nekem nem, de te vagy az, aki takargatja.
- Nem illik egy hölgyhöz, hogy ennyi van. - Ég az arcom.
 - Nem úgy nézel ki, mint az a fajta nő, aki aggódik amiatt, hogy úrinő
legyen.
Kezdek felállni.
- Mit tudsz te erről? - Meghalnék, ha tudna a testi vágyaimról. Olyan
vagyok, mint amikor leküzdhetetlen árat kell fizetnem, és bárkivel, bárhol
megteszem.
Zihálva lélegzem.
- Miért csak egyszer szexelsz valakivel? - A keze megragadja a karomat,
és megállít a menekülésben.
- Miért ülsz a konyhában és rúgsz be egyedül?
- Miért nem fejezed be a diplomádat, amikor olyan tehetséges vagy, hogy
bárhol végezhetnél?
Ennyi volt Elrántom a karomat és odébb húzódom.
- Nem mondhatsz ilyet. Miért nem harcolsz a családod ellen, és teszed
azt, amit akarsz?
- Azt teszem, amit akarok. Segítek az embereken.
A kezemmel a festőállványok és a pompás vásznak felé intek.
A karja az oldalára ereszkedik. A tekintete, amikor találkozik az
enyémmel, megállítja a szívemet.
- Ez csak mese.
És akkor a karjaiba repülök, ujjaimat a nyaka köré tekerem, ajkaimat az
övéhez nyomom, egyszerre éhesen és kétségbeesetten. Kicsit felnyög, és
szorosan belém kapaszkodik, a feszes testéhez szorít. Minden, ami vele
kapcsolatos, kihívást jelent. Áramütés. Beleharap az alsó ajkamba, a
nyelvével végigsimít utána, én pedig a szájába nyögök.
- Nem fekszem le veled - motyogja az ajkamra.
El akarok húzódni tőle. Hogy merészeli ezt feltételezni.
 Szorosan tart, a kőkemény testéhez szorít. Már egyetlen csóktól érezhető
irántam a vágya, ahogy a csípőmhöz nyomódik. Amikor megbizonyosodik
róla, hogy nem fogok elfutni, lazít a szorításán, és tenyerét végigcsúsztatja a
csupasz karomon. Borzongás dübörög mélyen bennem.
Ez a fickó összezavar engem. Egyszerre akarok elfutni és maradni.
Mindent megkérdőjelez bennem.
A homloka az enyémhez dől, a lehelete az arcomhoz simul. Azt akarom,
hogy újra megcsókoljon. És azt is szeretném, ha fejbe vágnám a
legnehezebb tárggyal, amit csak találok.
- Nem fogok lefeküdni veled, mert ahogy lent is mondtam, nem hiszem,
hogy egyszer elég lesz. És ez minden, amit felajánlasz, igaz?
Kissé meghajol, hogy egyenesen a szemembe tudjon nézni. Istenem, de
utálom a közvetlenségét.
- Igen. Ez minden, amit fel tudok ajánlani.
- Akkor ez nem üzlet számomra. - Közelebb nyomul, erekciója
fájdalmasan szúrja a combom mentén húzódó puha bórfelületet. - Hidd el,
én akarom. Még sosem találkoztam hozzád hasonlóval. Soha. Mindent
megkérdőjelezel bennem. Nem is kellene most itt lennem, de itt vagyok,
miattad. - A tekintete nem szakítja meg a kapcsolatot, és én elkezdek
vonaglani. - De egyszer nem lesz elég. Mindent akarok majd belőled, újra
és újra, amíg belülről nem ismerlek.
- Ezt mondtad a menyasszonyodnak is? - Ösztönös késztetésem, hogy
fájdalmat okozzak és lecsapjak, azzal megvédjem magam, fellángol.
Elvigyorodik. Tényleg az arcomba vigyorog.
- Nem működik. - Az ajkai a nyakamra húzódnak, végigcsókol a
torkomon, egészen a fülemig, amelyet éles fogakkal harapdál. - Amikor már
sikítasz, hogy többet akarsz, akkor talán meggondolom magam.
Micsoda nagyképű szarházi!
 - Hihetetlen vagy. - A mellkasához nyomódom, és kicsusszanok a
szorításából. A lábaim meginognak, de nem veszek róluk tudomást. - Azt
javaslom, menj, és legyél ott, ahol lenned kell, és hagyj békén.
Elmasírozok mellette a lépcsőfeljáróhoz.
- A barátok nem futnak el - kiált utánam.
- A barátok nem viselkednek úgy, mint a seggfejek - kiáltok vissza.
- Néha igen. Nézz utána, ez a barátság definíciójának része.
Megállók az alsó lépcsőfokon, nem törődve azzal, hogy pont a Nyugat
Gonosz Boszorkányának lakosztálya mellett vagyok.
- Csókold meg a seggem, Elijah.
Szélesen vigyorogva hajol át a korláton.
- Teljes mértékben szándékomban áll, Miss Hitchin.
Micsoda! Micsoda pofátlanság!
Lerohanok a lépcsőn, és a legközelebbi ajtón keresztül elhagyom az
épületet.
Ez a ház őrület.
A díszes kertek közötti ösvény elvezet a háztól, és csikorognak a
kavicsok a lépteim alatt. Milyen lehet ez a fickó? Nem tudom eldönteni,
hogy a meglepetéseivel van tele a hócipőm, vagy az álcáit viselem nehezen.
Utálom, ha kihívás elé állítanak. Szeretem, ha a dolgok megbízhatók,
karnyújtásnyira vannak tőlem, és én irányítok. De, amikor Elijah a
közelemben van, mindent elhomályosít a gyors kérdéseivel és azokkal az
átkozott kék szemeivel, amíg nem forog velem a világ.
- Szia - szólít egy hang, megfordulok, és látom, hogy Tabitha utánam
kocog. - Hová mész?
- Bárhová, ahol a bátyád nincs ott. - Nem állok meg, de lelassítom a
tempómat, hogy utolérjen.
 - Hol van a legközelebbi kocsma? Jólesne egy rohadt erős ital. Akarsz
velem jönni?
Az arca egy pillanatra felragyog, majd rögtön lehervad.
- Igazából nem mehetek el anélkül, hogy anyám ne tudná, hova.
- Nem vagy még tizennyolc éves? - kérdezem tőle egy szúrós pillantással.
- De igen, de anya mindig aggódik. Nem akarja, hogy bajba kerüljünk.
- Milyen bajba kerülhetnél velem?
- Ki tudja? - kuncog.
A tetoválásaimra nézek.
- Ezek nem egy romlott fiatalság megnyilvánulásai.
- O, nem, nem gondoltam semmi ilyesmire.
- Semmi baj, túlságosan is tisztában vagyok azzal, hogy anyád és
nagyanyád valószínűleg mit gondol rólam.
- Nos, a helyedben ezt bóknak venném, mert ők csak a legunalmasabb
embereket kedvelik, akikkel valaha volt szerencsém találkozni.
- Sokkal jobban érzem magam. - Elvigyorodom, és a kőkerítésre mutatok.
- Gyere már! Ez nem börtön, menjünk ki innen egy órára. Holnap újabb
kimerítő nap áll előttünk.
- És holnapután, és azután is.
 19. fejezet

- Szerintem mindenki jól érezte magát, ugye? - Belekortyolok a boromba,

olyan szépen csúszik lefelé. Hűtött és tüzes, tökéletes ellenszere egy hosszú
napnak, stopperóra az Al miatti érzelmi túlterheltségemnek, és egy jó módja
annak, hogy elfelejtsem a nyavalyás Elijah Fairclough-t.
- Igen, tényleg. Gondoltál már arra, hogy tanár leszel, ha lediplomáztál?
- Nem hiszem, hogy le fogok diplomázni - húzom el a számat.
Tabitha belekortyol a saját borába. Kétkedve nézett rám, amikor
rendeltem. Gondolom, hogy bár elérte a törvényes kort, még nem volt sok
alkalma arra, hogy alkoholt fogyasszon. De minden egyes korttyal egyre
jobban megkedveli a lázongó törekvéseimet.
- Miért nem diplomázol le?
Egy rendkívül előnytelen grimasz kíséretében újabb korty bort iszom,
majd még egyet.
- A bátyád, Peter elszólta magát, hogy az oktatóm házas.
- És? Mit számít ez?
Emlékeztetnem kell magam, hogy nem Abihez beszélek, aki nagyrészt
érzéketlen a szélsőséges viselkedésemmel szemben.
- Mert volt egy kis kalandom vele, igaz, bevallottan rövid. - Újabb korty
bort nyelek le, miközben figyelmemet a megdöbbent arcára
összpontosítom. - De nem erről van szó. - Nem tudom, hányszor kell még
ezt mondanom. Még nekem is kezd ismétlődni.
- Akkor miről van szó? Azon kívül, hogy lefeküdtél a tanároddal. - Az
arca elkerekedik a csodálkozástól. - Ez annyira király. Nem mintha én
valaha is szexelni akarnék a St. Maty’s bármelyik tanárával, mind nőnemű,
és mind apáca, hogy úgy mondjam.
 - Tessék? - Megrázom a fejem, és próbálom értelmezni, amit mond.
- Apácák. Tudod? Ok vezetik az iskolánkat.
- Hűha - döbbenek le.
- Én azt mondanám, hogy hűha, érdekes - vigyorog.
Egy kacsintással áthajolok az asztal fölött, és lehalkítom a hangomat.
- Mindenhol Enid Blyton, szardellapaszta pirítóson és párnacsaták
voltak?
- Szardella mire? - Tabitha öklendező hangot ad ki, amitől a pult mögött
álló, nagy mellű nő homlokráncolva néz felénk.
- Ugyan már, biztos olvastál Enid Blytont?
Megrázza a fejét.
- Nem csoda, hogy ennyire kedvel téged. Eli mindig úgy beszél a
könyvekről, mintha azok valóságosak lennének.
- Tényleg? - Nem tehetek róla, de magamba szívom ezt a kis
információmorzsát.
- A pokolba is, ő egy igazi stréber. Tudod, Peter annyit piszkálta őt,
amikor gyerekek voltak, mert Eli mindig olvasni akart, vagy bent a házban
csinálni dolgokat, és Peter azt mondta, hogy nem olyan felépítésű, mint az
igazi fiúk.
- Hát ez kegyetlen. - És megnyugtathatom Pétért, hogy pontosan olyan
felépítésű, mint a többi fiú. Lehet, hogy nem láttam, mi van a ruhája alatt,
de nagyon jól meg tudom ítélni a rejtett formákat.
- Testvérek, nem igaz? - Megvonja a vállát - Én mindig is kimaradtam
belőle, mert sokkal fiatalabb voltam.
- Ez aztán a hatalmas korkülönbség.
- Tíz év van Eli és köztem, de ő mindig vigyázott rám. Pétért sosem
láttam igazán. Elment az előkészítő iskolába, és boldog volt ott. Eli egy
otthonülő madár volt. Utálta a Prep-et és azt, hogy távol van otthonról.
 Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mi az a Prep iskola4, de azt
tudom, hogy gazdag emberek gyerekei járnak oda, és igazából csak ennyit
kell tudnom. Túlságosan is jól el tudom képzelni Pétért ott. Aztán látom
Elijah nagy kék szemét, mindent szív magába a színek árnyalataiba látva.
Valóságos és fájdalmasan élettel teli.
- Mikor ment el az apád? - kérdezem. A tekintetem magától a jobb
csuklóm belsején végigfutó könny- cseppekre esik.
- Amikor kétéves voltam - tartja a tekintetem.
- És azóta is találkozol vele? - Elijah nem sok mindent mondott a
stúdióban, miután megpróbálta elmagyarázni a családjához fűződő furcsa
kapcsolatát, és nekem valahogy ki kell színeznem az üres helyeket.
- Nem.
- Mi? Soha?
Megrázza a fejét, és én tudom, hogy ejtenem kell a témát. - És veled mi
van? Vannak testvéreid?
Hideg borzongás kúszik végig a gerincemen, éles, dermesztő karmok.
- Nem. - Kiürítem a poharamat.
- Ez szomorú.
- Tragikus. - Az ő poharára mutatok. - Kérsz még egyet?
A szája belsejét rágcsálja.
- Vissza kellene mennünk.
- Még egyet, aztán visszamegyünk egy kellemes, értelmes éjszakára a
holnapi móka előtt.
Tabitha hunyorog, és azt hiszem, talán meg kellett volna kérdeznem tőle,
hogy ivott-e már egyáltalán alkoholt. Azt hittem, hogy minden tinédzser
iszik. Talán ez csak Brightonban van így.
Három pohár borral később Tabitha bölcsen áttér a narancslére. A bor
átitatta az ereimet, a vakmerő gátlástalanság forró, olvadt lávája. Hívogat,
dúdolja a kedvenc dalomat. A lábaim kissé gyengék és nehezek, kezdek
arra gondolni, milyen jó lenne megérinteni valakit, kezét a kipirult bőrömön
érezni, és elveszni az eufória kétségbeesett pillanatában.
- Tudod. - Ismét áthajolok az asztal fölött, bár nem hiszem, hogy a
hangom olyan halk, mint amilyennek lennie kellene, nem mintha igazán
érdekelne. - Komoly tehetséghiány van ebben a kocsmában. Az egész falu
ilyen?
Az egyik öregember a sarokban megfordul, hogy rám nézzen, és
megdönti a poharát. Kuncogva billentem hátra az enyémet. Igen, haver, egy
kicsit részeg vagyok. Nem vagyok mozgássérült, baszd meg.
- Azt hittem, hogy Eli és közted van valami.
Ártatlanul és józanul hangzik. Nyilvánvaló, hogy ráférne egy kis
fejmosás.
- Mi a csudából gondolod ezt?
Oké, lehet, hogy kétszer csókolóztunk. Talán, ha megengedném
magamnak, hogy elgondolkodjak rajta, elismerném, hogy valószínűleg ezek
voltak a legizgalmasabb és legcsábítóbb csókok, amiket valaha
tapasztaltam. De ő ezt nem tudja. Senki sem tudja, hogy ezt gondolom,
különösen nem Elijah.
- Ó, bocsánat Biztos félreértettem valamit.
Összehúzom a szemem, a poharammal hadonászva fehérbort lötyögtetek
az asztalra.
- Micsoda?
Kényelmetlenül megmozdul, és az asztalon szétterülő tócsát
tanulmányozza.
- Semmi. Csak mostanában nem sokat láttam, és amióta itt vagy, sokat
van itt, pedig az ügy, amin dolgozik, egyre csúnyább.
- Csúnya, hogyan?
 Megrázza a fejét. Erre nyilván sosem fogok rájönni.
- Azért van itt, mert ez az ő projektje. - Nem tudom, hogy tud-e a
festményeiről, ezért erősen elzárom az információt Nem fogok titkokat
elárulni. Visszadőlök a székemben, és azt kívánom, bárcsak kitörölhetném
annak az égető csóknak az emlékét, hogy milyen érzés volt, amikor a keze
végigsimított a tintámon és a karomon. - És őszintén szólva, ha csak ő és én
maradnánk Bowsley-ben, mert a világot húsevő zombik vennék át, nem is
gondolnám.
- Miért nem? - kóstol a narancslevébe.
- Miért? - kezdek belejönni a dologba. Újabb két korty bort szürcsölők. -
Először is ellenszenves, úgy értem, komolyan, mekkora az egója?
Másodszor, olyan forró és hideg, mintha nem tudná, ki akar lenni.
Harmadszor pedig...- szünetet tartok, hogy levegőt vegyek.
- Megakadtál egy harmadik dologban, Faith? Micsoda megkönnyebbülés.
Szent szar. Kicsit megpördülök a széken, és meglátom Elijah elragadó
alakját a vállam fölött. Ó, istenem! Egyszerre a vörös száz árnyalatában
égek.
Istenien néz ki. Halvány, szakadt farmer tapad a csípőjére és a combjára,
és egy tengerészkék póló olyan szorosan simul a mellkasára, hogy szívesen
felfedezném az ujjaimmal. Be kell csuknom a számat, és abba kell hagynom
a bámulást
Korábban nem ezt viselte, de a fenébe, nagyon jól néz ki. A legjobban,
még jobban, mint bármelyik öltönyös.
- Említettem már, hogy ellenszenves? - Elfordítom a szemem vigyorgó
szájáról, és Tabithára pillantok.
Harsányan felnevet és összecsapja a kezét.
- Azt hiszem.
 - Ti ketten mit kerestek itt? - Leül az asztalnál lévő tartalék székre, és
uralja az egész átkozott teret.
- Kurvára berúgunk. - Oké, az alkohol most határozottan átvette az
irányítást mámoros testemen.
- Elijah - szólal meg a férfi a sarokból. - Megszabadulnál tőle? Nem
hagyja abba a beszédet. - Vádlóan rám mutat, én pedig visszavigyorgok.
- Csak azért, mert nem vagyok annyira részeg, nem kell udvariatlanul
viselkedni.
Tabitha sikít a nevetéstől, de én csak bámulom a kékeket, és várom, mit
fog mondani ezután.
Bámul rám, ajkának egyik oldala enyhén ívbe húzódik.
- Nagyon nem fogom fedezni a segged, amikor holnap kutyául érzed
magad.
- Igazi profi vagyok - húzom le a poharam tartalmát.
Feláll, és kinyújtja a kezét.
- Gyere, Faith, menjünk haza.
- Nem! Én szeretek itt lenni. Nincs jó hangulat a Bowsley Hallban.
Lehajol, és a könyököm alá teszi a kezét, könnyedén felemel a székről.
- Mi lenne, ha gondoskodnék róla, hogy ne unatkozz?
Egy kusza legyintéssel „igen, persze” arcot vágok.
- Csupa duma és egó.
- Ugyan már. - A karomnál fogva vezet, én pedig búcsút intek a
kocsmának, biztosítva mindenkit, hogy hamarosan visszajövök hozzájuk.
Kuncog, ahogy leérünk a kocsma előtti keskeny járdára. Sokkal sötétebb
van, mint gondoltam.
- Honnan tudta, hogy hol talál minket, Mr. Killjoy?
- Tabitha írt nekem egy sms-t.
- Mit mondtál? - Rámosolygok a kishúgára. - Áruló.
 Nevetni kezdek, aztán visszatartom a lélegzetem, amikor Elijah átkarolja
a derekam.
- Aggódom, hogy el fogsz esni - suttogja a fülembe, és a gyomrom azt
hiszi, hogy egy aranyérmes tornász repül át a magas korláton.
- Annyira nem vagyok részeg - hazudom, és megpróbálok szabadulni, de
ő erősen tart.
- Humoros.
Tabitha a járdát bámulja, miközben a tompított utcai lámpák alatt
sétálunk, és úgy tesz, mintha nem látná, mi játszódik le mellette. Nem
emlékszem, mikor ölelt át valaki így. Amikor utoljára egy sráccal sétáltam
haza, nem tudtam, mi fog történni, a várakozás pillangói szárnyra keltek a
gyomrom mélyén.
Minden ismeretlen.
Minden váratlan.
Ezek azok a dolgok, amiket nem engedek meg. Lopva felpillantok rá a
sötét árnyékban, és látom, hogy máris figyel engem, az ajkai íveltek, mintha
minden átkozott gondolatomat olvasná.
- Csak nyugodj meg - mormogja, és libabőrös leszek.
Nyugodjak meg? Megőrült? Részeg vagyok, és egy gyönyörű férfi
hazakísér, átkarolja a derekamat, mintha nem látná a bőrömön a tintát,
mintha nem gondolná, hogy egy bizonyos típusú lány vagyok, csak azért,
ahogy kinézek.
Bowsley nincs messze, azt hiszem, de aztán nehéz megmondani. A friss
levegő valami narkotikus főzetté változtatja a fehérbort, és a takaros
sövényekkel szegélyezett kis sáv elkezd kavarogni és mozogni. Kicsit
erősebben kapaszkodom Elijah-ba. És ennek semmi köze férfias illatához és
mellkasának meleg keménységéhez a karom alatt Hanem mert lassan nem
tudom használni a lábaimat.
 - Ettem ma egyáltalán valamit? - Konkrétan senkit nem kérdezek.
- Nem - mondják mindketten egybehangzóan.
- Ez megmagyaráz néhány dolgot.
- Ez olyasmi, amivel holnap foglalkozni fogok. - Elijah tekintete továbbra
is rám szegeződik a sötétben.
- Micsoda?
- Hányszor ettél, mióta Bowsley-be jöttél?
- Néhány zsemlét ettem, amire emlékszem - vonom meg a vállam.
- Én is így láttam.
Hozzá húzom az arcom, és megyünk tovább, néhányszor megbotlok,
Elijah pedig visszavezet az útra.
Ahogy beérünk a Hall hosszú felhajtójára, Elijah meggyőződik róla, hogy
Tabitha biztonságban a bejárati ajtón belül legyen, és valami halkat mormog
az orra alatt, amit nem értek. Ledőlök a széles kőlépcsőn, most azonnal
tudnék aludni, és olyan boldog lennék, mintha egy pehelypaplanos ágyban
feküdnék.
- Hűha, itt nem lehet aludni.
- Semmi baj - tolom el a kezét. - Elmegyek, mielőtt holnap jönnek a
gyerekek. Soha nem fogják megtudni. Lehunyom a szemem. Csókokról és
borról álmodom, aztán talán még néhány csókról.
Nem válaszol, végül kinyitom a szemem, és azt látom, hogy
elgondolkodva néz engem.
- Mit csinálsz?
- Azt fontolgatom, hogy mennyire vagy nehéz.
- Mint egy elefánt.
Felhorkan, és mielőtt megmozdulhatnék a karjába ránt, és a mellkasához
szorít.
- Legfeljebb egy újszülött elefánt.
 Megütögetem a kezemmel, de aztán a mellkasára hajtom a fejem,
miközben ő cipel, és minden egyes lépésnél lágyan ringat.
- Vicces nő vagy. - Meglep, amikor megszólal, és kizökkent a
szunyókálásból.
- Vicces vagy furcsa?
Elvigyorodik, és ez gyönyörű, ragyog a sötétben.
- Mindkettő.
Az arcára teszem a kezem, miközben figyelmesen bámulom.
- Teljesen és tökéletesen elbaszott vagyok. Óvakodj a sérült árutól.
Ahogy megvonja a vállát, az még közelebb húz a Mellkasához.
Látom a melléképület alakját, ahogy erősen az ujjaimra fókuszálok, amint
a nyaka köré és a tarkóján lévő hajába siklónak. Felé nyújtózom, ajkaimat
az övére tapasztom, és várom, hogy tétován ellökjön magától. De egyiket
sem teszi, ahogy az éjszakai levegő és milliónyi lehetőség kavarog
körülöttünk.
- Maradj - motyogom a nyakának meleg bőrébe, és az ajtóhoz
támaszkodva megragadja a kilincset.

4
Előkészítő iskola.
 20. fejezet

Az ajtó halk kattanással becsukódik, és mintha az elmúlt hetek minden

másodperce megállna abban a pillanatban.
- Azt mondtad, hogy nem fekszel le velem. Bánom az utolsó pohár bort,
de talán, ha nem iszom meg, soha nem mondtam volna ki azt a hatbetűs
szót.
Istenem, a keze rajtam van. Meleg, és határozottan csúszik végig a

bőrömön, és az érintésének forrósága ellenére megborzongok. Határozott

ujjakkal meghúzza a hajamat tartó pántot, és kiszabadítja a szőke szálakat,
amíg azok keretbe nem foglalják az arcomat. Sötét és mély pillantása
végigsöpör minden porcikámon.
- Még sosem láttam olyan szépet, mint te.
Szavainak intenzitásától megremegnek a térdeim, és egy sötét, nyaldosó
láng meggyullad a gyomrom mélyén, felszítva a vágy tüzét.
Azt akarom, hogy úgy csókoljon meg, ahogy még soha nem akartam,
hogy megcsókoljanak. Azt akarom, hogy felemésszen ez a tűz, mint
korábban a stúdiójában.
- Várj egy percet. - Egy hajszálnyival ellököm magamtól, bár azonnal
megbánom a köztünk lévő távolságot - Melyik Elijah van most nálam?
Elmosolyodik, a fejét oldalra hajtva.
- Több is van, mint egy?
Megfogom az állát az ujjaimmal, és mozdulatlanul tartom az arcát,
miközben mélyen a szemébe nézek.
- Tudod, hogy van.
- Érdekel téged? - Ez egy szűkszavú kérdés.
- Nem.
 - Biztos?
- Csókolj már meg.
És meg is teszi, felemésztve minden oxigénmolekulát a testemben, ahogy
ajkai az enyémhez simulnak, ujjaival megdönti az állam, és nyelvével a
szám mélyébe táncol. Ez irreális. Senki sem tud ilyen jól csókolni. Hirtelen
minden mozdulata, olyan, mintha már millió éve ismerném, de még sosem
kóstoltam volna.
A fogával az alsó ajkamat rángatja, én pedig felnyögök, és hátravetem a
fejem, hogy hozzáférjen a torkomhoz. Annyira akarom ót, hogy a lábaim
remegnek. Azt akarom, hogy bennem legyen, minden rosszat jóvá tegyen.
Van ez a megmagyarázhatatlan megérzés a lelkemben, hogy ő képes rá
Tudom, hogy minden egyes csúcspontot, ahol kielégületlenül cirkáltam,
képes módosítani, minden ott van a csókjában.
Az ágyhoz vezet, és gyengéden lenyom a matracon, átkarolja a
derekamat, és lágyan nyomja a csípőmet.
- Néhány szabály - mondja.
Most már tudom, miért szorított le.
- Szabályok? - Kicsit kavarog a fejem. Tényleg nem kellett volna
meginnom azt a plusz egy pohár bort.
- Ne legyél ennyire ingerült, de ma este nem fekszem le veled.
- Miért mondtad, hogy maradsz, ha nem akarsz szexelni? - Ugye nem
fogja még egyszer ezt csinálni velem?
- Nem kell szexelnem veled ahhoz, hogy élvezzelek. Lehajol, és
megcsókolja az orrom hegyét, majd gyorsabban, mint ahogy észrevenném a
mozdulatát - három nagy pohár bor után nem nehéz -, megragadja a
kezemet, és a fejem fölé szegezi.
- Így aztán tényleg ócska vagyok.
A szemei összeszűkülnek.
 - Nincs benned semmi ócska.
Nevetek, de ez egy undorító, mocskos hang.
Közelebb hajol, ajkai az enyémet súrolják, mielőtt a nyakamra
vándorolna, és végigsimít az érzékeny bőrön a fülemig.
- Bízz bennem.
Ellenállok a szorításának, de ő erős, és nem tudom megmozdítani, még
egy centit sem. Karcsú, de széles vállú teste alatt olyan acélos erő lakozik,
amit még csak nem is sejtettem.
- Bízz bennem - mondja újra, kék szemei birtokolják az enyémet.
- Nem tudok. Ez nem olyan egyszerű.
Tekintete rendíthetetlen, ajkai őrjítő ösvényeket rajzolnak a bőrömön.
- Bízz bennem, Faith.
Van valami abban, ahogy a nevemet kimondja. Valahogy egybefonja az
eddig elkapott apró kis pillangókat. Ő az öltönyében, ahogy kezet ráz
velem, ő az, ahogy papucsban áll a küszöbömön, ő, ahogy egyedül iszik a
konyhában, és ő, ahogy keresztbe tett lábbal ül a műterem padlóján. A
titkos műtermében, ahol a lelkét rejtegeti.
Szemem sarkából kicsúszik egy könnycsepp.
- Nem tudod, mit kérsz.
A hüvelykujja végigsimít az arcomon, letörli a nedves csíkot.
- Szabaddá akarlak tenni, Faith. - A szavai megölnek. Tisztán
kettévágnak, lerombolják a védekezésemet és a gátjaimat. - Szabad akarsz
lenni?
Újabb könnycsepp szökik ki. Szabad akarok lenni a múlttól, a
fájdalomtól, a megszegett ígéretektől. Bólintok, és a szája éhes csókban
találkozik az enyémmel, én pedig engedem, hogy átadjam magam a
pillanatnak. Nem engedi el a kezemet, és én kétségbeesetten akarom
megérinteni, végigsimítani a haján, végigkövetni a tengerészing alatt
megbújó izmokat. Szorosan tartja őket, a csókunk tempóját az irányítása alá
vonja, ajkait lomhán mozgatja, nyalogat és rágcsál, gyengéd mozdulatokkal
kutatja a nyelvemet.
- Olyan jó ízed van - suttogja a fülembe, és az érzelmi cunamit futótűz
váltja fel.
Ficánkolok, a lábainkat összefonom a teste súlya alatt. Leengedi az egyik
kezét, én pedig elhúzom, próbára téve a szorítását, de a másik még mindig
erősen szorítja a csuklómat A tenyere kínzó lassúsággal simul végig a
karomon, Észreveszem, ahogy a szemei megrészegülten magába isszák a
sápadt bőrömön kavargó tintámat. A hüvelykujja végigsimít a karom belső
peremén, és a vágy bűvölete egyenesen a lábam közötti forróságba repít. A
keze végigsimít a mellem domborulatán, a hüvelykujja gyengéden köröz a
mellbimbómon a mellényemen keresztül. Felnyögök a finom, alig
észrevehető érintésre. Ez a rövid puha, pillangó érintés sokkal többet ér,
mint bármelyik érintés, amit hosszú ideje éreztem. Ívbe hajlítom a hátam,
amikor felemeli a felsőmet, felfedve a hasamat Visszatartom a lélegzetem,
és várom, hogyan reagál a bőrömre. Amikor találkozik a tekintetünk, van
valami leírhatatlan mélység. Azt akarom, hogy vágy legyen, de nem tudom
elhinni. Lehet akár aggodalom vagy undor.
- Ne gondolkozz! - Elvigyorodik, lehajtja a fejét, hogy megcsókolja a
hasamat, az ajkai végigsimítanak a bordáimon lévő kelta kereszten, és a lila
szárnyú pillangókon, amelyek keményen verdesnek a bőröm alatt. Felemeli
a felsőmet és a melltartómat, amíg a mellbimbóim szabaddá nem válnak. A
megkeményedett bimbót a szájába veszi, gyengéden szopogatja, a legkisebb
nyomást fejti ki a fogaival, amíg a hátam ívbe feszül az ágyon.
- Kérlek, engedj el, hogy megérinthesselek.
Felemeli a fejét, sötét tekintete az arcomra szegeződik.
- Elengedlek, de ez rólad szól, nem rólam.
 - Mi? Nem. - Kezdek elhúzódni tőle, igyekszem kiszabadítani magam. -
Ezt nem tehetem, ez nem így működik.
Nem harcol velem, a legegyszerűbb, legszebb dolgot teszi, amit valaha is
tett valaki. Felemeli a kezemet, és megcsókolj* a tenyerem érzékeny bőrét.
- Azon gondolkodom, hogy általában mi a szokás nálad. - Elfordítom az
arcom, nincs mit mondanom. - Faith. - Maga felé fordítja az arcom, és
finom csókot nyom az ajkamra.
A csókja mélyen belül kinyit egy titkos ajtót, és egy reszkető
lélegzetvétellel hátradőlök az ágyon, karjaimat a fejem fölé emelve. Nézem
ahogy a karját a derekamra teszi, majd a figyelme visszatér a csókolózás
modellezéséhez.
Nem mozdulok. Bármi történjék is, nem menekülök tovább. Lehunyom a
szemem, és átadom magam a szája érintésének a bőrömön. Az ajkait
mesterien használja, bárhol is legyenek. Az állán lévő borosta karcol, és ez
majdnem olyan mámorító, mint a csókjai. A keze újra a mellemhez ér,
gyengéden megszorítja, a mellbimbót a tenyere alatt végigsimítja. Amikor
az ajkai ismét rám találnak felnyúlok, és megadom neki a hozzáférést, hogy
lehúzza a felsőmet, és kikapcsolja a melltartómat. A pillantása a bőröm
különböző mintáit vizslatja a csukott szempillái alól, majd hátrahúzódik,
megcsókolja és mélyen a szájában szopja a másik mellemet. Egyik keze
végigsimít a hasamon, kigombolja a nadrágomat, és a derékszíj alá siklik.
Normális esetben most elhúzódnék,- de eszembe jut a magamnak tett
ígéretem, és visszatartom a lélegzetem, ahogy ujjai a bugyim pántja alá
csúsznak, és középső ujja a csiklóm körül kering. Ó, istenem! Öklömbe
szorítom az ágyneműt, küzdők a vággyal, hogy messzebbre engedjem.
- Nyugi. - Másik kezét a hasamra teszi, és visszanyom a matracba. Nem
is tudtam, hogy elrugaszkodtam az ágytól.
 Behunyom a szemem, körkörös mozdulatokkal, egyenletes ritmusban
simogatni kezd. Ujjai időnként megmártóznak és elmerülnek, becsúsznak
nedves redőimbe, és minden alkalommal, amikor megteszi, felemelem a
csípőmet, hogy találkozzam az érintésével. De mielőtt könyöröghetnék
neki, hogy nyomuljon mélyebbre, egy olyan
részre, ahová még soha senkit nem engedtem, visszatér egy nagyon
intenzív területre, közvetlenül a csiklóm felett.
Azt hiszem, meg fogok halni. Kapkodva lélegzem, ahogy próbálok lépést
tartani a keze mozgásával. Küzdeni akarok ellene. Ugyanakkor örökre bele
akarok fulladni az érzésekbe.
Felemelem a csípőmet, némán könyörgök neki, hogy tolja tovább az
ujjait. A csiklóm lüktet és bizsereg, és egyik hosszú ujját a másik után
belém mártja.
- Ó, Istenem, Eli.
Az ajkai az enyémre tapadnak, és a lélegzetem mámoros zihálásban
száguld a szájába. Egy újabb ujj csatlakozik a többihez, és legszívesebben
felrobbannék, aztán megforgatja őket, és olyan érzékeny pontot talál,
aminek a létezéséről nem is tudtam. Minden egyes lökéssel megérinti ezt a
területet, és a lélegzetem zihálássá válik, ahogy próbálom magam
összeszedni.
- Engedd el!
- Nem tudom - rázom meg a fejem.
Az ujjai nem hallgatnak rám, és nem hagyják abba az ösztönző
felfedezést. Minden akaraterőm ellenére széttárom a lábaimat. A testem
átveszi az irányítást, és olyan helyekre visz, ahová soha nem akarok menni.
A lábujjaim bizseregnek, a lepedőhöz nyomom a lábam, perzselő
forróság söpör végig rajta. A nyelve a számban van, a másik keze szorosan
tart, miközben féktelen ujjai az élvezet peremére löknek. Remegve sikítok
és nyögök a combjaim közé szorított kezére meredve.
Nem tudok a szemébe nézni, de nem mozdítja meg a rohadt kezét. Még
mindig a vaginámban van.
Ez az a rész, amikor elfutok.
- Oké?
- Igen.
- Nézz rám.
Valahogy kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. Közel van, a
lehelete forró az arcomon. Lassan elmosolyodik, és ez egy kicsit
megnyugtat, bár nem eléggé. A menekülési ösztönöm túl mélyre ható.
Csípőmet rángatva próbálom rávenni, hogy vegye el az ujjait.
- Meg tudnál mozdulni? Kérlek?
- Nem.
- Mi?
- Azt mondtam, nem. Nem futsz el, Faith.
- Jézusom.
Nevet. Tényleg az arcomba nevet.
Megint utálom őt, még akkor is, ha az előbb az ujjaival mennydörgő
orgazmust adott nekem.
Teljes rémületemre ismét elkezdi mélyen belém dugni az ujjait. Még
borzasztóbb, ahogy a testem azonnal újra lángra lobban. A csak
pillanatokkal korábban csillapodott forróság úgy tér vissza, mintha el sem
oszlott volna.
- Hagytad már valaha, hogy ezt tegye veled valaki?
Rá meredek, a szívem kalapál a mellkasomban, ahogy az ujjai ízlelnek és
simogatnak, ez felemészt engem.
- Nem. Miért kínzol engem így?
 Elkomorul, és én azonnal megbánom a kérdést. Ez így el van cseszve.
Annyira elcseszett vagyok.
- Kínozni? - Felemeli a szemöldökét. - Kínzás, tényleg?
- Sajnálom, nem úgy értettem.
A keze még mindig a lábam között van. Ujjai begörbülnek, én pedig
halkan felnyögök.
- Szörnyű kínzás. Egyenesen szar dolog tőlem, hogy így nyögdécselsz.
Az ujjai extra mélyre nyúlnak, lehajtja a fejét, letolja a nadrágom derekát,
az ajkai követik a szabadon hagyott bőrt.
Szent szar, ő nem...?
- Ne. Kérlek, Elijah. Kérlek, ne csináld ezt.
- Mit ne csináljak? - Még lejjebb ereszkedik, a könyökével szétnyitja a
lábaimat. - Ezt? Ez kínzó? - A nyelve végigsöpör a csiklóm szuperérzékeny
bőrén, megböki, majd erősen megszívja.
- A francba - hördülök fel, és ellököm magam az ágytól Elkap,
megbillenti a medencémet, az ajkai és a nyelvé tapogatóznak. A
hüvelykujja belém csúszik, masszírozza a vaginám falát, miközben a száján
vonaglok. - Elijah!
Amikor már a második orgazmushullám csúcsán vagyok visszahúzódik,
és gyengéd csókokat nyom minden egyes bórfelületre, amit talál. Lehúzza a
nadrágomat, visszahelyezi a bugyimat a megfelelő helyre, de a többi
ruhámat gyorsan ledobja a padlóra.
- Gyere ide, szökevény lány.
- Vissza kell adnom neked. - Zavartan nézek rá. Összebújni akar?
Biztosan nem akar valamit cserébe?
- Egy másik éjszaka, Napsugár. Későre jár. Gyere, aludnunk kell.
Elhelyezkedek mellette, de ahogy a karja szorosan körém fonódik, és az
állát a vállamra csúsztatja, muszáj megkérdeznem.
 - Mit csinálsz?
- Maradok. Ezt akartad.
A szívem ma este milliószor dobbant, és elvigyorodom. És így alszom el,
megszegve minden szabályt, amit valaha is felállítottam magamnak.
 21. fejezet

- Gyere, Faith. Nem tudom, miért bujkálsz előlem.

- Nem bujkálok - kerülöm a tekintetét.
Kuncog, és odahajol egy őszintének tűnő ölelésre.
- Soha nem bántanálak. Szeretlek.
Bizsereg a bőröm, fejvesztve menekülés, a veszély üvöltő félelme
visszhangzó az agyamban.
- Ez nem helyes. Most már tudom. Távol kell maradnod tőlem, mielőtt
én...
Fájdalmas szünet következik.
- Mielőtt mit csinálsz. Faith? Mit fogsz t™™? Te is ugyanúgy hibás vagy,
mint én, ezt mindenki tudni fogja. - Az ujjal megdöntik az állam. - Mindenki
tudná, hogy könyörögtél nekem, mert ilyen lány vagy. Az a fajta lány, aki
mindig is leszel.
A riasztó szirénaként szól a fejemben és a szívemben.
Fuss, Faith! Fuss...
De nem futok. Kővé dermedek. A szirénák vijjognak, ahogy a lelkem ég
körülöttem.

- Faith, ébredj fel.

Azonnal magamhoz térek, és a sötétségbe pislogok. Elijah arca közel van,
keze az arcomon.
- Mi az?
A hüvelykujjai végigsimítanak az arcomon. Még a sötétben is érzem az
intenzitást a tekintetén, és az álomtól dobogó szívem felgyorsul és vágtázni
kezd.
 - Sikoltoztál, kiabáltál álmodban.
Elpirulok, hálát adva, hogy nem láthatja.
- Ez csak egy rossz álom volt, nekem mindig vannak ilyenek.
Megrázza a fejét, és az ajkai megcsókolják az orrom hegyét. Egy ilyen
apró cselekedettől a szívem összeszorul a gyönyörtől. A múlt rossz emlékei
elhalványulnak.
- Ez nem álom volt, hanem rémület.
- Es mit tudsz te a rémségekről? - Felnyúlok, és megcsókolom az ajkait,
olyan bátorsággal vezetve a csókot, amit könnyű megtalálni a sötétségben.
Nem hiszem el, hogy még mindig itt van. Sokat jelent az a tény, hogy
maradt, de sokkal többet, hogy ezzel nekem nincs semmi bajom.
- Tabitha kisgyerekként szenvedett tőlük, egészen az iskoláig - mondja,
amikor elengedem meleg ajkait. - Régen a szomszédos szobában laktam, és
amikor hallottam, hogy így sikítozik, megfagyott a vérem. Berohantam a
szobájába, ő pedig csak bámult, olyan dolgokra mutogatva, amiket nem
láttam.
Visszadőlök a matracra, és szégyenlősen magam mellé húzom. Ez az
egész olyan furcsa, ugyanakkor nem is szeretném másképp. Elijah
Fairclough mindent a feje tetejére állít, amit tudok.
- Ez csak egy álom volt. - Gyengéden megcsókolom. - Felejtsd el, és
aludj tovább.
- Ki az az Aiden? - A kérdése éles jégcsapokká fagyasztja a bensőmet.
- Senki. - A szívem olyan gyorsan ver. - Gyere, aludjunk.
- Még mindig azt akarod, hogy maradjak? - A kérdése halk és lágy,
megolvasztja a jeget a zsigereimben.
Elvigyorodom, egy ostoba széles mosollyal.
- Igen.
 A szempilláim lecsukódnak, és megpróbálom eltolni magamtól az álom
maradványait. Nem egyszerű, és épp könnyű álomban úszom, amikor
megcsörren a telefon.
- Al! - Kipattanok az ágyból. A tenyeremen hideg verejték csorog, ahogy
megérkezik a hívás, amitől rettegtem.
Elijah elkapja a kezem.
- Faith, semmi baj. Ez az én telefonom. - Az ágy széléhez hajol, és a
zsebében turkál. Amikor a kezében van a készülék, elkomorul. Álomtól
maszatos arcát megvilágítja a képernyő fénye, és figyelem, ahogy felveszi,
és motyog egy köszönést. Összeomló idegeim egész két másodpercre
kezdenek megnyugodni, mire felugrik az ágyról, és karcsú, atletikus teste
olyan gyorsan és kecsesen mozog, amilyet még sosem láttam. Tényleg
gyönyörű, még akkor is, ha hajnali óra van, és ő kiugrik az ágyamból.
- Mikor történt ez? - Felhúzza a farmerját, és azt hiszem, ezzel vége az
első egész éjszakás összebúj ásómnak.
Csendben nézem, ahogy a lepedővel letakart ágyon ülve végigsimít a
haján, és a tornacipőjét rángatja.
- Nem Londonban vagyok, de öt perc múlva indulok. - Szünetet tart, és
azt hiszem, elfelejtette, hogy valójában ott vagyok, mert az arcára vésődő
fájdalom kifejezése elrabolja a lélegzetemet. - Csak várj, majd én elintézem.
Ne engedd, hogy bárkivel is beszéljen, amíg nem vagyok ott. Legfeljebb
egy óra.
Egy óra? Bowsley Hall több mint egy órányira van Londontól.
Felém fordul, miközben megszakítja a hívást.
- Mennem kell.
- Tényleg? - A válaszom szúrósabb, mint szándékoztam.
- Sajnálom, valami közbejött.
 - Persze. - Valami mindig közbejön. Ez az, amit ő csinál. Egyik percben
még itt van, a másikban már el is tűnt. Egész idő alatt ezt csinálta, mióta
ismerem.
- Szeretnéd elmondani? Tehetek valamit?
Már tudom a válaszát, mielőtt kimondaná.
- Most nem. - Lehajol, felemeli az arcom, és gyengéd csókot nyom az
ajkamra. - Tudom, hogy azt hiszed, ez az én menekülésem, de nem az. És
ha megígéred, hogy nem haragszol rám egész nap, később
megmagyarázom.
Akaratom ellenére mohón falom a csókját.
- Ne aggódj, nem tartozol nekem semmivel.
- Ne csináld ezt - rázza meg a fejét. - Ne csinálj mindenből szánalmat.
Visszajövök, és megígérem, hogy beszélgetünk.
- Komolyan. Mondtam, hogy ne aggódj, amúgy is utálok beszélni.
- Akkor majd kitalálok valami mást, de most mennem kell. - Még mindig
tétovázik, ezért megkönnyítem a dolgát azzal, hogy lefekszem és hátat
fordítok neki. Azt hiszem, elment, az ajtó kinyílik, és a hajnal szikrája
suhan át a szobán. De aztán az ajka az arcomon van. - Köszönöm a tegnap
estét, Napsugár.
Aztán eltűnik.
És nem tudom, miért hív engem Napsugárnak, mert valójában mindig is
ez állt a legtávolabb attól, ami vagyok.
Alszom még néhány órát, aztán levonulok reggelizni. Telt ház van, és
magamban felnyögök. Az utolsó pohár bortól és az alváshiánytól olyan
fejfájást kaptam, ami nélkül boldogan élnék. Morogva köszönök, és
görnyedten odabattyogok valamelyik üres székhez, amilyen messze csak
lehet a Nyugat Gonosz Boszorkányának tökéletes, csillogó fehér
bozontjától. Jennings egy kanna kávéval a kezében legyeskedik, és abban a
pillanatban, hogy a helyemre ülök, tölt nekem egy csészével, és mélyen
lehajol, hogy a fülembe mondja:
- Azt hiszem, erősen szereti.
- Hmm. - Ez az én kivételesen érett válaszom.
Megfordul és elmegy, de mielőtt még egy kortyot is innék, visszaér, és
egy tányér ropogós szalonnát csúsztat felém.
- Elijah úr azt mondta, hogy reggelire van szüksége, mielőtt a gyerekek
megérkeznek.
El akarom tolni a tányért, a savanyú íz megfordul a számban, de rohadtul
éhes vagyok. Meg sem tudom kérdezni Jenningset, hogyan sikerült Elijah-
nak tudatnia, hogy szükségem van reggelire, amikor hajnak négykor
elment, de ő kitölti a hiányzó hézagokat.
- Az úr felhívott az irodájából, és elmagyarázta, hogy ma egyedül fogja
vezetni a napot.
A Nyugat Gonosz Boszorkánya megszid.
- Tudtam, hogy ez fog történni. Szerencséden fiatalok fognak csapdába
esni a perzsaszőnyegeken, és Elijah nem lesz itt, hogy felelősséget vállaljon
értük.
Rá meredek, miközben rágok egy szalonnaszeletet és nyelek egyet.
- Én vállalom a felelősséget értük. Ez a munkám, erre vettek fel.
Finoman horkant egyet Mi baja van velem? Soha nem szóltam hozzá
néhány szónál többet, de szó szerint már ránézésre is utál.
Jennifer közbevág, és elvonja az éles tekintetemet az anyjától.
- Faith, szerinted, ha a délutáni foglalkozás befejeződött, beszélhetnénk a
nyári bálról? Meg kell beszélnünk a báltermet, és azt, hogy hogyan tervezed
bemutatni a következő hetekben készülő művészeti alkotásaidat.
Értetlenül bámulok rá, mert fogalmam sincs, miről beszél.
- Elnézést, nyári bál?
 - Igen, a Bowsley-bál. Minden évben augusztus második hetében tartjuk,
és idén a te projektedet mutatjuk be. Elijah reméli, hogy ez támogatást hoz
majd a jövőbeli eseményekhez.
- Ó, rendben. - Ez mind újdonság, de érzem a gonosz boszorkány ravasz
tekintetét rajtam, és nem vagyok hajlandó megzavarodni. - Valamilyen
konkrét téma? Használhatnám a gyerekekkel végzett munkám
irányításához. - Megvonom a vállamat. Halványan szakszerűen hangzik, és
mintha talán lenne esélyem arra, hogy tudjam, miről beszélek.
- A témát te választhatod meg, de jövő hétfőig ki kell Güldenem a
meghívókat, ha a hétvégéig meg tudod erősíteni.
- Persze. És ezt a projekt befejezése után tartják, tehát nem kell részt
vennem rajta? - Bíztatóan bólintok.
- Természetesen részt fogsz venni. - Jennifer zavartan ráncolja a
homlokát. - Elijah szeretné, ha az összes diák és a családjuk is itt lenne.
Hangos korholás hallatszik az asztal másik oldaláról:
- A sajtó imádni fogja.
Á, és itt is van az igazi oka annak, hogy Jennifer miért van ennyire a
dologban.
Nem könnyű mosolyogni felé, miközben egyetértőén bólogatok.
- Saskia majd segíthet a ruháddal kapcsolatban. A birtok fedezi a ruhád
költségeit az eseményre, ez így tisztességes.
Ó, istenem! Ez az!
- Biztosíthatom, hogy szívesen megveszem a saját ruhámat.
Jennifer int a kezével, mintha a beszélgetést nem lenne érdemes folytatni,
de a gonosz boszorkány beleszól:
- Semmi baj, Saskia nagyon ügyes. Majd talál valamit, amivel
eltakarhatja azokat a tetoválásokat.
 Lecsapom a csészémet a csészealjra, és Tabitha, aki még egy szót sem
szólt, riadtan néz rám.
- Köszönöm, de erre nem lesz szükség. - A székem majdnem újra
felborul, ahogy hátralököm magam az asztaltól.
Nem Jennifer az, aki megszólal. Hanem a gonosz nagybárónő.
- Biztosíthatom, hogy igen.
Elkezdek sétálni. Nem kell ezzel foglalkoznom. Nem tartozom a
családjukhoz. A szabályaik nem jelentenek nekem semmit. Hangosabban
beszél.
- És megkérhetnénk, hogy ne vigye ki Tabithát a városba a mi előzetes
beleegyezésünk nélkül?
Megpördülök a sarkamon, és találkozom a derűs, furcsán barázdált
arcával. Nincs itt semmiféle édes nagyi a láthatáron.
- Tizennyolc éves. Elmehet a belvárosba, ha akar.
- Lehet, kedvesem, hogy gyerekként megengedték, hogy szabadon
szaladgáljon, de a Fairclough-gyerekek nem így viselkednek.
Gyerekek...?
Erre nincs mit mondanom, ezért az ebédlőből a plüssmintás szőnyegek
mentén a melléképületekhez sétálok, ahol fellélegezhetek, és kihúzom a
telefonomat a zsebemből.

Faith: Bál?Saskia? Még mindig

kiskorúnak számítasz.

Csak jóval később kapok választ. Amúgy is túl elfoglalt vagyok ahhoz,
hogy megnézzem, mielőtt ebédidőben bekapunk valamit.
 Eli: Meg akartam említeni
a bált, esküszöm.

Kidugom a nyelvem a telefonra.

Faith: Persze, hogy akartad.

Van egy másik gondolatom is.

Faith: Saskia téged is öltöztet?

Eli: LOL. Csak az öltönyeimet.

Csak nem azt mondta, hogy „LOL”?

Eli: Később hazaérek, beszélhetünk.

Faith: Azt hittem, ez nem a te otthonod.

Eli: Egyre nagyobb a vonzereje.

Vigyorogva visszateszem a telefonom a zsebembe. Meg kellett volna

kérdeznem, hogy ment a hajnali négyes vészhelyzet. Istenem, olyan
vagyok, mint egy önző tinédzser, aki nem lát túl önmagán.
Besétálok a műterembe, és megnézem a sok apró kis kék üveg négyzetet,
amit délelőtt vágtunk. A szoba tele van üveggel és emberekkel, de őszintén
szólva ettől nem fog elönteni az izzadság.
- Oké, ki akar szobrot készíteni?
- Azt hittem, ablakokat csinálunk. - Viccelődik Dylan.
 - Egy babaházhoz? - Gúnyos megdöbbenéssel rázom a fejem.
Megvonja a vállát, a többiek pedig nevetnek.
- Elmondom, mit fogunk csinálni. - Mindannyian előrehajolnak, készen
arra, hogy valami mást is tegyenek, mint hogy négyzeteket vágjanak ki. -
Olyan átkozottul félelmetes szobrot fogunk készíteni, hogy Elijah
Fairclough nem fogja tudni, mit lát, amikor később hazaér.
Néhány taps és hangos huhogás hallatszik. Tabitha rám vigyorog.
- Fogj egy kis drótot. Megmutatom, hogyan kell az üveget összekötni.
Fogalmam sincs, mi lesz ebből. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán
működhet-e. Mégis, mivel nincs vesztenivalóm, nem árt, ha megpróbálom.
- Szóval meg kell duplázni a drótot...
Minden Eli Fairclough-ra vonatkozó gondolatot kitörlök a fejemből, és
inkább az első szerelmemhez fordulok: a művészethez.
***
Megcsináltuk. A pokolba is, megcsináltuk. Valahogy nyolcán egyszálú
kék virágokat alkottunk drótból, és körbetekertük a kék üveg négyzeteinek
szélét. Hátborzongató munka, de a gyerekek büszkén távoztak a nap végén.
Amikor végeztünk, még egy darabig kint lógtunk, magunkba szívtuk a késő
délutáni napsütést, miközben Jennings hozott nekünk néhány hűsítő italt. Jó
volt, nagyszerű társaság.
Az üvegstúdiómban most közel száz kék üvegvirág díszeleg. Készítettem
néhány zöld levelet, amelyeket ma délután sütöttem, majd meglehetősen
mulatságos kísérletet tettem néhány apró üveggyöngy fújásával. Bár már
nem értek hozzá, így végül - miután Dylan tíz percig röhögött rajtam, hogy
nem értek a „szaromhoz” -, úgy döntöttem, hogy golyókat sodrok és azokat
is megsütöm. Nem pontosan azt a hatást keltette, amit szerettem volna, de
elég lesz.
 Most már kimerültem, és a fürdőszobában lévő görgős kádban áztatom
magam. Mennyei érzés a buborékok alatt, egy pohár bort kortyolgatva, amit
Jennings-től kértem, hogy kerítsen nekem, amikor sietve távoztam az
ebédlőből.
- Faith. - Halkan kopogtatnak a hálószobám ajtaján.
Meglepetten ülök fel, a víz mindenhová fröccsen.
- A francba.
- Jól vagy?
- Igen - szólok vissza Elijah-nak. Azonnal felismerem a hangját, vagyis a
testem. A gyomrom összeszorul, és tompa fájdalom terjeszkedik a hasam
mélyén. Azt hiszem, már órákkal ezelőtt vissza kellett volna jönnie. - Várj
egy percet.
- Állva elalszom idekint, ne siess miattam.
Vigyorgok, ahogy kilépek a vizes padlóra, különösen ügyelve arra, hogy
ne csússzak el, és ne verjem be a fejem. Most nincs itt az ideje, hogy
agyrázkódást szerezzek.
Szorosan a testem köré tekerve egy törölközőt kinyitom az ajtót, és
kikukucskálok.
- Ellenőrizted, hogy nincs kíváncsiskodó nagyszülő? - cukkolom, de úgy
tűnik, nem találja viccesnek a poénomat, és gyorsan besurran az ajtón.
Kék inget és tengerészkék öltönynadrágot visel, a karcsú szabású inget a
trióiméit5 derékszíjba bújtatva. Nyakkendő a láthatáron sincs, ami nagy kár,
mert tökéletessé tette volna az előttem lévő képet.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy éppen fürödsz.
- Fürödni? - kuncogok. - Olyan vicces vagy.
Összehúzza a tekintetét, és leül az ágyam szélére. Közelebbről bámulom
az arcát. Kimerültnek tűnik. Halványlila karikák mélyítik a bőrét a szeme
körül, és az a kedvenc kékem már nem ragyog olyan fényesen.
 - Kimerültnek tűnsz.
- Hosszú napom volt. - Felemeli az arcát, és találkozik az aggódó
tekintetemmel. Amikor int, nem tétovázom. Egyenesen a derekam köré
fonja a karját, és a fejét a hasamra hajtja. Végigsimítok a kezeimmel a rövid
haján, megbabonázva a könnyű bizsergéstől, amit a rövid tincsek keltenek a
tenyeremben.
- Mi történt?
Elhúzódik, és megrángatja a törölközőm szélét.
- Hé - szidom és hátrálok. - Beszélgetés, megígérted, hogy beszélgetsz.
- Akkor javaslom, hogy öltözz fel, mert az agyamat komolyan
működésképtelenné teszed ebben a törölközőben. - A tekintetének forrósága
szinte tapintható, ahogy végigcsúszik a bőrömön lévő mintákon.
- Felöltözöm. - A szekrényem felé fordulva, ahová az imént
véletlenszerűen bedobtam a ruháimat, előhúzok egy kis sortot és egy felsőt.
A nedves bőrömre rángatom őket. Mikor visszafordulok, a tekintete
fényesen ragyog.
- ^z igazat megvallva, nem tudom, hogy ez segít-e.
- Várj csak. - Elvigyorodom, és addig turkálok a holmim között, amíg elő
nem húzok egy pöttyös köntöst, amit gyorsan rácsúsztatok a vállamra, és a
derekamnál megkötöm.
- Ez meg mi?
- A fürdőköpenyem.
- Vedd le. Azonnal vedd le.
Mivel képtelen vagyok elfojtani a nevetésemet, lekapom magamról, majd
várakozóan felé fordulok.
- Most beszélj.

5
vágott, nyírt
 22. fejezet

Nem tudom felfogni, hogy mi folyik itt. Úgy tűnik, hogy a szingli létből,
aminél soha nem akartam többet egyéjszakás kalandnál, a sötétben való
ölelkezéshez és beszélgetéshez jutottam. Egy részem meg akarja kérdezni
Elijah-t, hogy mi folyik itt, de a másik részem tisztában van vele, hogy ha
kiderül, az megijesztene, szárnyra kapna a menekülési ösztön, és
elrontanám, bármi is legyen ez, mielőtt még elkezdődne. És azt hiszem, azt
akarom, hogy elkezdődjön... és jelenleg ez a legjobb, amit megcélozhatok.
Úgyhogy beérem azzal, hogy keresztbe tett lábbal ülök az ágyamon
abban a szobában, amit ő festett nekem, és hallgatom.
- A Melanie Duncan ügyön dolgozom. - A kézfejére koncentrál,
hüvelykujja végigfut a tenyeremen.
Mi az a Melanie Duncan- ügy, ismerősen hangzik, de...? Nyugtalanul
mozdulok.
- Oké, ne ítélj el, de általában egy kis helyen játszom az anyaggal.
Fáradt arcán mosoly villan fel.
- Melanie Duncan az a nő, aki kiverte a balhét a munkahelyi szexuális
zaklatás miatt. - Felemeli a fejét az összekulcsolt kezünkről.
- Ez bátor dolog tőle.
- Igen, az volt. Amin keresztülment... - tétovázik, és a tenyerem bizsereg,
amiről tudom, hogy ideges verejtékké válhat.
- Szóval segítesz neki lebuktatni a söpredéket. - Az agyam egy sötét és
borzalmas ösvényre akar vezetni az emlékek útján, de küzdők ellene, és a
pillanatban maradok Elijah-val.
- Segítek a családjának.
Egy fejrázással világossá teszem a zavarodottságomat.
 Az ujjai az enyémekbe markolnak, és szeretem a puha bőrrel borított
határozott érintésüket. Azt akarom, hogy mindenhol ott legyenek: Az ajkait
a számon akarom, a testét az enyém mellett. Annyira eltereli a figyelmemet
a keze melege, hogy szinte elfelejtem, hogy egy beszélgetés közepén
vagyunk.
- Megölte magát.
A cseppfolyós várakozás meleg folyama megfagy, és döbbenten meredek
az arcába.
- Mi, mikor? A történtek miatt?
- Mert először senki sem hitt neki, el kellett magyaráznia a férjének, hogy
mi történt egy olyan helyen, amelynek biztonságosnak kellett volna lennie.
- Megvonja a vállát, de mélyen a kékek között elkeseredett együttérzést
látok egy most már elhunyt nő iránt, ami lecsendesíti szívem vad
dobbanását.
- És most mit csinálsz?
- Segítek igazságot szolgáltatni a családjának. Nem szabadna, hogy
feleség és anya nélkül maradjanak egy olyan korrupt társadalom miatt,
amely szemet huny az ilyen szörnyűségek felett.
A szoba mintha kisebb lenne. Az univerzum összezsugorodik, ahogy
magányos utam keresztezi Elijah Fairclough útját, és megváltoztat mindent,
amit tudni véltem.
- Nem, nem kellene.
- Szóval mi történt, hogy ma reggel, még hajnal előtt hívtak? - kérdezem,
lenyelve a gombócot a torkomból.
- Lewist, Melanie fiát letartóztatták betörésért.
- Micsoda? - Kicsit kiegyenesedve felülök.
Elijah megrázza a fejét, és erősen kifújja a levegőt.
- Butaság volt, de annyira tele van dühvel.
 - Mit csinált?
- Graffitizett az irodaházban, ahol az anyja dolgozott.
- A francba.
- Igen. - A kékek rátelepednek az arcomra.
- És most? Mikor lesz a bírósági tárgyalás?
- Októberig nem, és igazából erről szeretnék veled beszélni.
A felvezető mondatától összerezzenek. Nem árulok el magamról
semmilyen titkot, bármennyire is meghitten ülünk a rózsaszín szobámban.
- Tessék?
- Én idehoztam Lewist. Távol kell lennie a várostól, távol az őt üldöző
démonoktól. - A kékek akkor sem tudnának jobban olvasni bennem, ha
próbálnának. - Reméltem, hagyod, hogy itt lógjon veled.
- És Tabitha? Jézusom, Elijah, én nem tudok semmit a tinédzserekről.
Úgy tűnik, ezt nem érted.
- Tabitha nem így gondolja. Megszegte a házirendet, amikor tegnap
követett téged.
- Pff. Házirend... ez a hely inkább tűnik börtönnek, mint bármi másnak.
Elijah elvigyorodik, és Istenem, ez őrült dolgokat művel a gyomrommal.
- Ahogy el tudod képzelni, az új vendégemet nem fogadták túl jól.
Szinte lehetetlen nem forgatni a szemem.
- Meglepsz ezzel. - Az ujjaim a paplanhuzatot piszkálják, miközben
gondolkodom. - Tényleg, te és Tabitha, ti nem hozhattok döntéseket
magatoktól? Mi lenne, ha randizni akarnál valakivel? Valakivel, akit nem az
anyád választott ki?
A köztünk lévő hosszú csend, miközben Elijah az arcomat figyeli,
legalább öt másodperccel túl hosszú az én ízlésemnek.
- Akkor engem kivágnak innen.
- És a pénz ennyire fontos? - Tagadhatatlanul csípnek a szavaim.
 - Nem, Tabitha az. Nem hagyom el őt senkiért sem.
Nézzük egymást, az idő lassan elszáll.
A szavai fájnak, még ha nem is akarom, hogy fájjanak. Még ha akarnék
is valamit vele, az lehetetlen. Ezt mondja, és rohadtul világosan mondja.
Hát nem ironikus? Az egye den alkalom, amikor valaki iránt érdeklődöm,
az egyeden alkalom, amikor érzem, hogy az elhatározásom, hogy soha
senkit nem engedek közel magamhoz, kezd összeomlani. Ez egy lehetetlen
helyzet. Olyan, mintha önfenntartó rendszerként kerestem volna.
Aztán elvigyorodik.
- Az összebújás miatt volt? Attól többet akartál, ugye?
Kuncogok, és felkelek az ágyról.
- Már mondtam neked, hogy nem akarok kapcsolatot.
- Akkor minden rendben van.
Elkapja a kezemet, megpörget, azzal kiránt az egyensúlyomból, amíg
hanyatt nem esek az ágyon, és a mellkasára nem borulok. A kezei
végigcsúsznak a hátamon, a mellényem anyaga alatt futnak végig. Az ajkai
a számat súrolják, és elakad a lélegzetem.
- Hétvégén és minden második hétköznap este rendelkezésre állok.
Hátradőlök, és az arcába bámulok. Mit akar ezzel mondani? Hogy ő
akarja ezt, de nem leszek a barátnője? Hát nem ez az én tökéletes
helyzetem? Én lehetek a megszállottja. Megkóstolhatom és élvezhetem, de
ez nem jelent semmit.
- Minden második hétköznap este? De mit csinálnék azokon az estéken,
amikor nem vagy elérhető?
Megcsókol, ajkai éhesek és követelőzőek.
- Órák óta arra gondolok, hogy megcsókoljalak.
- Te egy féktelen tinédzser vagy?
- Azt hiszem, azzá teszel. - A nyakamba kuncog.
 - Tényleg? - A szavai izgalmas szikrákat gyújtanak. Vajon Ugyanolyan
hatást gyakorolok rá, mint ő rám? Nem tudom elhinni. Tényleg akar
engem?
- Meggondoltad magad a csak egyszeri alkalomra Unatkozó szabályoddal
kapcsolatban?
Kitolom magam a szorításából.
- Nem. Nem tehetem.
Sóhajt és visszarángat a széles mellkasához. Ki akarom nyitni az inge
gombjait, és felfedezni az alatta lévő bőrt. Fel akarom fedezni az egész
testét.
- Akkor úgy kell csókolóznunk, mint a tinédzserek.
Fékezhetetlen kuncogás járja át a testemet.
- Nem akarod látni, mit csináltunk ma?
- Később. Előbb el akarom felejteni ezt a nagyon hosszú, nagyon szar
napot.
Megragad, és az ajkával megállít minden további beszélgetést, én pedig
hagyom, hogy belezuhanjak abba az álomba, amit Elijah Fairclough csak a
kezével és az ajkával képes kiváltani.

***

- Szóval, ez a bál. Miért nem mondtad el nekem?

Ujjai végigfutnak a gerincemen. Tényleg úgy hancúroztunk, mint a
tinédzserek.
- Rájöttem, hogy az a legjobb, ha csepegtetem az információkat. Így
kisebb az esélye, hogy elszöksz.
- Nem vagyok ló, aki menekül a verseny elől.
Kuncog, és a nyakamra tapasztja az ajkait, és a vágy csillapíthatatlan
borzongása bizsereg végig a végtagjaimon.
- És milyen szép kanca vagy.
 - Ez annyira giccses.
- Tudom, nagyon keményen gyakorlom a hatékony beavatkozást.
Ki ez a fickó? Hol van az öltönyös férfi, akinek széles vállára telepedtek
a világ gondjai? Örökre bele tudnék gabalyodni ebbe a pillanatba - szinte
elfelejteném, hogy van egy második esélyt nem adó szabályom.
Elfelejthetnék minden szabályt, amit valaha is alkottam. Még mindig az
öltönynadrágjában van, az inge kigombolva, miután szándékos
gondossággal kigomboltam őket. Be akarok bújni a ruhája alá, és
felfedezni, ki is ő valójában, de nem engedi. Valahányszor a kezem túl
messzire téved, vagy kezdeményezek, ő finoman megállít.
A keze forró a ruhám alatt, és minden percét imádom.
- Szóval, a bál? - kérdezem újra.
- Igen, teljesen unalmas, általában az. De idén szerintem jó móka lehet.
- Egy este a nagyanyáddal, aki elítél engem és a tetoválásaimat, nem
hangzik túl szórakoztatónak.
Elijah kicsit magasabbra ül, az egyik könyökére támaszkodva.
- Mit mondott?
Keserűen mosolygok.
- Csak annyit, hogy Saskia segít nekem olyan ruhát találni, ami eltakarja
őket.
Egy motyogás veszi át a helyét, amit káromkodó gondolatoknak tudnék
elképzelni.
- Ő egy boszorkány.
- Tudom. És nem engedi, hogy elhozd a választott párodat?
- Nekem nem lenne kit hoznom - kacag.
Aú, a szavai úgy vágnak, mint a kés.
- Szégyen rád nézve.
 - Van ez a nő, akit szívesen elvinnék egy randira, talán csak valami
alkalmi dologra, vacsorára, esetleg egy italra, de vannak ezek az őrült
szabályai, és nem tudom, hogy be tudom-e tartani őket.
Élénk rózsaszínre pirulok, és igyekszem nem vigyorogni.
- Nehéznek hangzik.
- Ó, az is. Olyan nehéz, hogy el sem hinnéd. Lehet, hogy Megkérdezem,
ráér-e a hétvégén.
- Jó ötlet.
- Még akkor is, ha azt akarom, hogy megszegje a szabályait?
- Talán. - El kell fordulnom, és a fal felé kell néznem, annyira
mosolygok. Megszegném miatta a szabályaimat?
Nem is tudom.
Aztán eszembe jut, mit terveztem a hétvégére, és a mosolyom lehervad.
- Úgy volt, hogy a hétvégén meglátogatom Al-t.
Az arca kicsit elsápad, de megértőén bólogat.
- Bár csak vasárnap. Pénteken és szombaton még szabad vagyok.
- Várj egy percet. - Megragadja a kezemet, és addig forgat, amíg a
csodálatos teste alá nem szorít. A teste kemény fölöttem, és a szabályaim
kezdenek elolvadni. - Ki mondta, hogy randira hívlak? - Fogai a
fülcimpámba vájnak, én pedig kuncogok.
- Ne csináld! Ott csiklandós vagyok.
A szeme lángol.
- Na ezt tényleg nem kellett volna elmondanod.
Visítok, amikor újra rám támad, és annyira nevetek, hogy azt hiszem, szét
fogok pukkadni.
***

Végre sikerült meggyőznöm, hogy nézze meg az üvegeket Némán

bólogat, ahogy nézi a kék virágokat.
 - Nincs semmi mondanivalód? - Egyik lábamról a másikra állok.
Valamiféle reakcióra számítottam, nem csak halotti csendre.
- Faith, nem hiszem el, hogy két nap alatt ennyit kihoztál belőlük, ez
őrület.
- O, ez nem volt nehéz. Szórakoztató, ezért lelkesen várták, hogy milyen
szakaszok következnek.
- Mi a holnapi napirend?
- Üvegfúvás és szabad formájú üvegmunkák.
- Jól hangzik.
- Van még más festményed is itt elrejtve?
- Nem, miért? - A szeme összeszűkül.
- Csak kíváncsi voltam, hová rejtetted el a kis titkaidat.
- Nem ide.
Visszafordulunk az ajtó felé, és a mellkasom fájni kezd. Már elmondta,
hogy ma este visszautazik Londonba. Már majdnem éjfél van, és azt
hiszem, megőrült, de nyolckor reggeli megbeszélése van. Nem hiszem el,
hogy csak azért jött idáig, hogy beszéljen velem. Bár a bennem lakozó buta,
szédelgő kislány azt akarja hinni, hogy azért jött el idáig, hogy
megcsókoljon.
- Nem lesz bajod Lewisszal?
- Egy újabb zűrös tinédzser? Persze, azt már elintéztem.
A szobám előtt állunk, és arcon csókol. Beszívom finom illatát.
- Vezess óvatosan haza - mondom. Igazából azt akarom mondani, hogy
„maradj”, de nem teszem.
Elmosolyodik, újra megcsókol és elsétál, én pedig besurranok a
szobámba, mielőtt bárki meglátna.
Elijah világossá tette, hogy ez nem lehet, és nem is lesz más, mint
kettőnk közötti szórakozás, és ez így van rendjén. Pontosan így szeretem:
vicces, laza és egyszerű.
***

Amikor reggel felébredek, a telefonomon egy értesítés jelenik meg a

Messengeren.

Eli: Szeretek veled tinédzser lenni.

Elvigyorodom, és lenyomom az üzenetet.

Faith: Ne
felejts el felnőni a munkához.
Remélem, jól megy a reggeli megbeszélés.

Meglepődőm, amikor a neve mellett megjelenik egy zöld pötty, és látom,

hogy pontok mozognak a képernyő alján jelezve, hogy ír.

Eli: Megtisztelő, hogy

emlékszel a találkozómra.

Megrázom a fejem, és amikor felpillantok - miközben a válaszon

gondolkodom -, a tükörből önmagam őrült változata vigyorog vissza rám.

Faith: Kissé
elhanyagoltnak érzem
magam az éjszakai összebújás hiánya miatt.

Eli: Megszeged értem a szabályaidat.

Faith: Ne légy
ebben olyan biztos.
Ezek megszeghetetlenek, és már
nagyon régóta azok.

Eli: Szombaton ráérsz?

 Faith: A nagymamád múzeumi házában lakom.
Azt hiszem, talán ráérek.

Eli: Mennem kell, kezdődik a találkozó.

Faith: Legyen szép napod.

De már elment. Nyújtózkodom az ágyamban és meg mindig mosolygok.

Irracionális érzelmek örvényébe sodor. Egy két lábon járó és beszélő
ellentmondás vagyok. Talán írnom kéne Abinak hogy megkérdezzem, jól
van-e? Ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy Eliről beszéljek. Soha
nem beszélek az ellenkező neműekről senkivel, csak Abival. Nos, legyünk
őszinték, soha nem beszélek róluk, és kész.
Épp egy üzenetet gépelek, amikor kopogtatnak az ajtón.
- Miss Hitchin?
Felülök, és magam köré húzom a paplant.
- Igen, jöjjön be.
Jenningsnek, akiről kezdem azt hinni, hogy a diszkréció mestere, sikerül
úgy besétálnia, hogy egyrészt nem nézi a bőrömet, másrészt pedig
egyáltalán nem tűnik zavartnak.
- Ugye nem hagytam ki a reggelit? - Remélem, nem, mert éhen halok a
sok smárolás után.
- Egyáltalán nem... van egy kis jelenet a házban... remélem, tud jönni
segíteni.
- Jelenet?
Talán a boszorkány seprűnyele csattant el.
- Igen, hölgyem, az új vendéggel.
Lewis!
A francba! Kiugrók az ágyból, és Jennings gyorsan átnyújtja a pöttyös
köntösömet.
 Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ami rám vár, az nem lesz
valami jó kezdete a napnak.
 23. fejezet

Ahogy sétálok a folyosón kiabálás hallatszik. A házat, amely rendszerint

olyan nyugodt és csendes, szinte elnémul királyi pompájában, a reggeli
kiáltás szétszaggatja.
- Mindenki menjen a picsába! Nem tudom, Elijah miért hozott ide, de
kurvára szívás.
Jujj.
Valahogy úgy suhanok be a szobába, hogy foltos köntösömben, fésületlen
hajjal és a túl sok csókolózástól szemmel láthatóan horzsolásos ajkakkal
nagyobb feltűnést keltek, mint amekkorát szerettem volna. Sötét, égő
szemek landolnak rajtam, és összerezzenek a belőlük áradó gyűlölettől.
- Szia.
- Mi a faszt akarsz? - Jézusom, ez a fickó. Fiatal, az arcát gúnyos mosoly
marcangolja, és ráadásul dühös monoklija van.
- Hű, hogy szerezted ezt a monoklit? - Nem veszek tudomást a
kérdéséről, és a sajátommal válaszolok. Egy részegek által látogatott
tetoválóműhelyben nőttem fel, a sötét tekintetekről meglehetősen sokat
tudok.
- Kibaszott rohadt disznók, keménykezű szemétládák.
Ezt a mondatot sem most hallom először.
Egy megjegyzés hallatszik a szoba túloldaláról, majd egy morgás:

„Bájos”
Megfordulok, és ott találom a gonosz boszorkányt, aki egy
porceláncsészével és csészealjjal a kezében áll.
- Szerzek egy kis jeget - mondom Lewisnak, azaz a reggelizőasztal
túloldalán vadállatként csapdába esett forrongó gyűlöletkötegnek.
 - Ne fáradj.
Úgy intek a kezemmel, mintha nem lenne nagy ügy, hogy a bolyhos
köntösömben parádézom a ház nemzeti kincsei között.
- Ne zavartasd magad, rajtad áll, hogy használod-e.
Tabitha az asztal végében kuporog, én pedig szembefordulok vele,
melegen rámosolygok, és nem veszek tudomást a dühöngő tiniről. - Minden
készen áll mára, Tabs? - kérdezem.
Bólint, a feje gépiesen rángatózik fel- le, de nem szól egy szót sem.
- Őszintén, Jennifer - Connie Fairclough tiszta hangja átvág az ebédlőn. -
Az otthonunk mostantól egy félig bűnözőknek fenntartott ház lesz?
Szembefordulok vele, és bámulok rá, bár úgy pereg le róla, mint a víz a
jól olajozott kacsáról.
- Nem segít.
- Nos. - A gonosz boszorkány felveszi velem a szemkontaktust, a
viselkedése szinte nyílt. Nyilvánvaló, hogy már nem én vagyok a
legrosszabb dolog a Bowsley tető alatt. - Ez nevetséges. Úgy értem,
egyáltalán biztonságban vagyunk az ágyunkban?
Lewis úgy néz ki, mint aki mindjárt eldobja a teáskannát.
Jennifer és Connie felé sétálok, akik mindketten a nevetségesen hosszú
étkezőasztal biztonságot jelentő végén bújnak össze és kommentálnak.
- Meg tudnák próbálni, hogy ne csináljanak felhajtást? - kérdezem.
- Ne csináljunk felhajtást. - Jennifer legyezgeti magát. Valószínűleg
ennyire feldúltnak még nem láttam. Az általában derűs arcán olyan
repedések és vonalak mutatkoznak, amelyekről nem is tudtam, hogy
léteznek. - Ez a gyerek a legcsúnyább kifejezéseket használja az
ebédlőmben.
- Tényleg, még sosem hallott csúnya beszédet az ebédlőben? - Közelebb
lépek, felém fordítva a figyelmét. - Figyeljen, Elijah azt akarta, hogy
segítsen ennek a fiúnak. Ez fontos neki, és jó dolgot csinál.
- Ingyen dolgozik? - Connie felhorkan.
Egy pillanatig döbbenten bámulok rá.
- Tudja, mi történt Lewis anyjával? Tudja, hogy miért olyan dühös?
Jennifernek sikerül bűnbánónak látszania.
- Elijah tényleg törődik ezzel a családdal?
- Igen, mert jó ember, és segíteni akar az embereken. Különösen azoknak,
akiknek nem volt lehetőségük arra, hogy ilyen helyen nevelkedjenek. -
Kezemmel a túlzott pompa felé intek, ami csupán az étkező.
- Meg tudod nyugtatni? Tényleg nem hagyhatom, hogy így kiabáljon.
- Ki fogja hallani? Csak mi vagyunk itt.
- Nem ez a lényeg.
Tudván, hogy nem fogok nyerni, kicsit hátrálok.
- Akarja látni, mit csináltunk tegnap? Csodálatosan fog kinézni.
Egy intéssel elhesseget, a tekintete még mindig Lewisra szegeződik.
- Persze. Majd jövök, miután Viviane és az ezredes elmentek a cribbage6
után.
Azt hiszem, most legalább száz évet léptem vissza az időben. Megrázom
a fejem, elfojtom a torkomban bugyborékoló kuncogást, és Lewis felé
fordulok.
- Menjünk, és keressünk egy szalonnás szendvicset?
Úgy néz ki, mintha nemet akarna mondani. Úgy néz ki, mint aki a nap
összes káromkodását felém akarja lőni a gyűlölet arzenáljában, de a gyomra
hangosan korog, én pedig elvigyorodom.
- A gyomrod magáért beszél. Gyere, menjünk innen. - Egy fej fordítással
Tabitha felé intek. - Te is kérsz egy szalonnás szendvicset?
- Én-én - dadogja.
- Ez egy igen. Gyere, menjünk.
 Már az ajtóban vagyok, amikor meghallom Connie jeges hangját.
- Tabitha, maradj, ahol vagy. Nem fogsz belekeveredni ebbe a kínos
felhajtásba.
A kezem az ajtókereten van, de megfordulok, hogy Tabithát nézzem. Az
alsó ajka a fogai közé szorul, és a teste úgy egyensúlyoz, mintha hátra
akarná lökni a székét. Connie szavaira a teste elernyed, és összegörnyed a
székében. A tekintetem Jenniferre siklik, de az ő tekintete a padlóra mered.
Azonnal látom, ki vezeti ezt a házat, és az nem a bárónő. Aprót intek
Tabithának, és a folyosó felé mutatok Lewisnak.
Ez a ház semmihez sem hasonlít, amit valaha tapasztaltam, és ez a család
több mint elbaszott - és ezt én mondom, a legszokatlanabb neveltetésű nő.
Lewis és én a konyha felé tartunk, ő hallgat, én pedig Elijah-ra gondolok,
a nagy szívű férfira, a család és az otthon börtönére.
Szeretném kiszabadítani őt, de nem tudom, hogyan.
A konyha meleg, meghitt és boldog. Most már tudom, hogy Elijah miért
döntött úgy, hogy itt iszik egyedül. Ez a normali tás szigete a furcsaságok
kúriájában. Elaine, a szakácsnő ragaszkodik a szalonna sütéséhez, hiába
könyörgök neki, hogy hadd főzzek én. Így hát megkérem Lewist, hogy
vajazza meg a kenyeret, amit olyan élvezettel és felgyülemlett dühvel
csinál, hogy lassan kis tésztagombócokká válik, és lehet, hogy nem marad
belőle, amire a szalonnát rakhatnánk.
- Bármikor visszajöhetsz ide - mondja Elaine, miközben átnyújt neki egy
bögre édes teát. Egy rendes bögrét, nem egy olyan csésze és csészealj
dolgot, ami az ebédlőben van.
- Biztos vagyok benne, hogy mások is főznek neked teát. -
Elmosolyodom, és körülnézek a konyhában. Csak Elaine és Jennings van
itt. Vannak takarítónők és a birtok alkalmazottai, akik munkásként járnak
be, de csak ők ketten élnek és lélegeznek Bowsley Hallban.
 - Elijah is ezt teszi, amikor itt van. - A tekintete kissé ködbe vész, és
felsóhajt.
- Elijah főzi a teát? - Próbálom elképzelni, ahogy hozza nekem a bögre
teát, miközben az egyik tökéletesre szabott öltönyét viseli, de az agyam
csak azt a képet tudja lefesteni, ahogy öltönyben áll, és egy csésze teát nyújt
át az ágy mellett, amelyen meztelenül fekszem... Kezdem elveszíteni a
fonalat.
- Ő a fő oka annak, hogy ennyi cukrot kell rendelnem, ez a fiú mindig is
édesszájú volt.
- Tényleg? - Nem tudom, miért, de ezt az információt el akarom tenni az
irattárba. Még csak nem is érdekes vagy izgalmas. Határozottan nem való a
popsi paskolós pakkba, de túlzottan nagy szükségem van arra, hogy
mindent megtudjak Elijah Fairclough-ról.
Amit eddig megtudtam:
Utálja a munkáját.
Elképesztő művész.
Csodálatosan csókol.
Szexin vezet.
Ó, és nagyon ügyes a váratlan orális szexben.
Nem fogok hazudni. Cukrot keverek a teába, és elgondolkodom, hogy a
fenébe fogom feldolgozni ezt az egészet ma. A gyerekek megérkeznek a
művészeti napra, és még egy erősen feszült Lewis is ott tombol a házban. A
mai terveken kellene gondolkodnom, és a hét hátralévő részére. De nem így
van. Elijah tölti meg a fejemet, és azon tűnődöm, hogy előző este miért
emésztett fel, mint egy napok óta éhező ember, tegnap este pedig úgy
csókolóztunk, mint a tinédzserek, és a kezek a ruhák fölött maradtak.
Legtöbbször.
 Ez a hideg-meleg dolog, amit csinál, kimerítő. Kitartó, de nem ösztönöz
arra, hogy ellökjem magamtól. Arra késztet, hogy mélyre ássak, és
kiderítsem, mi van a sokféle arc mögött, ami mögé rejtőzik.
- Szóval, Lewis. - Kihúzom magam Elijah személyiségének összetett
világából, és szembenézek az aktuális helyzettel. - Ma csatlakozhatsz
hozzánk. - Megrázom a fejem. - Bár nagyon unalmas, kétlem, hogy tetszeni
fog.
Az arca lekókad, de én folytatom.
- Igen, tegnap mindenki szerint unalmas volt. Rád bízom a dolgot.
Gondolataim átugranak Danre, Brightonban. Gyerekek voltunk, és ő
olyan félénk volt, semmi köze ahhoz a tetovált fenevadhoz, amilyen most.
„Dan, hallottam, hogy Eliza Johnson tetováltat Még jó, hogy neked nincs.
Olyan kislányosan fog kinézni.”
Szilárd gombóc képződik a torkomban, de elhessegetem, és folytatom a
beszélgetést Lewisszal.
- Gondolom, szerezhetnénk neked itt valami munkát, amíg Elijah
mindent elrendez Londonban. - Felhúzom a szemöldököm. - Hacsak nem
akarsz a könyvtárban lógni vagy ilyesmi?
Jennings arcán mosoly villan.
- Tudom, hogy Bemard a kertben örülne egy kis segítségnek. Értesz
valamit a rózsákhoz? Vagy a gyógynövényekhez? - Kicsit Elaine felé
fordul, és megnyugtató ismeretség hullámzik abban, ahogy egymásra
néznek. - Nem kellett volna gyomlálni a fűszerkertet?
- Ó, Trevor, igazad van - vág közbe a lány. Lewis zavartan néz minket. -
Ugye meg tudod csinálni, Lewis?
- Mit akarsz, hogy mit csináljak? - néz rá döbbenten.
Épp, amikor újra cl akarnánk magyarázni az egészet, a konyhaajtó
kinyílik, és Tabitha berobog. A csukott ajtónak támaszkodik, a mellkasa
emelkedik és süllyed. Lewis elfelejti, mit is mondott, a szavai elakadnak,
ahogy a lányt bámulja.
- Jól vagy. Tabs? - kérdezem.
A lány kiegyenesedik és elmosolyodik, eltávolodik az ajtótól.
- Igen, miről maradtam le?
- Nem sok mindenről - vonom meg a vállam. - Adtunk Lewisnak néhány
ötletet, hogyan szórakoztassa magát egész nap.
- Ő - találkozik a dühös tekintetével. - Nem csatlakozol hozzánk?
A keze az oldalára csapódik, az előtte álló karcsú lány kifogja a szelet a
harag vitorlájából. Tabitha arca kipirult, a haja vad és ápolatlan, ahogy
végigrohant a hosszú folyosón.
- Gyere, fogj egy kis szalonnát, Tabitha - intek az asztal felé. - Megyek,
és felhívom a bátyádat.

***

Telefonnal a kezemben ülök egy kőpadon a gyönyörű kertben, és

figyelem a változatos ösvények eleganciáját, miközben a cigarettámat
szívom. Be akarok gépelni egy üzenetet - úgy tűnik, Elijah és én így
kommunikálunk -, de tudom, hogy ez teljesen megmagyarázhatatlan módon
kielégítetlenül hagy. Ezért azt a számot tárcsázom, amelyiket még nem
hívtam.
- Mr. Fairclought vonala - énekli egy cukros hang.
Mi a fene? A mobilját hívtam, nem igaz? A megtört bizalom ismerős
égető érzése kavarog a bőröm alatt, végigsuhan az ereimben.
- Halló - szólal meg újra a hang.
- Elijah-t hívtam - mondom tétován.
Kemény felületen körmök kattogása hallatszik.
- Mr. Fairclough egy megbeszélésen van. Átadhatok egy üzenetet?
 Irracionálisán nagy levegőt veszek, és megrázom a fejem a saját
ostobaságomon.
- Megmondaná neki, hogy Miss Hitchin kereste? - Még egyet slukkolok a
cigimből.
- A művésznő, ugye? - A telefon másik végén a hang kicsit felerősödik.
- Tessék?
- Faith Hitchin, a művésznő?
- Igen. Honnan tudja?
Megrázom a fejem, és majdnem felpofozom magam. Persze, hogy tudja.
Biztos vagyok benne, hogy Elijah említhette a jótékonysági projektjét a
hatalmas kastélyában.
- Mindegy, megmondaná neki, hogy hívtam?
- Ó, várjon, most jön. Kérem, várjon.
Miért, ő miért dobog a szívem? A tenyerem izzadságtól nyálkás, és
erősebben kell markolnom a mobilomat.
- Faith? - Ó, istenem, a gyomrom összeszorul, ahogy a hangja áthatol a
vonalon. Azonnal véget kell vetnem ennek. Méghozzá rohadtul most
azonnal.
- Szia.
A telefon másik végén mozgás hallatszik, halk recsegés.
- Minden rendben?
- Minden rendben - vágom rá. - Csak azt akartam, hogy tudd, Lewis jól
van, de anyád és a nagymamád lehet, hogy már nem beszél veled.
Szünet következik.
- Már láttam egy üzenetet.
- Juj, ez gyorsan ment.
Száraz nevetéssel horkant fel.
 - Segíthetek még valamiben? - Távolságtartó, hideg, és ez összeszorítja a
bensőmet.
Faith, ne légy bolond.
- Nem.
- Figyelj. - A hangja elhalkul. - Azt hiszem, néhány napig nem megyek
vissza.
- Oh. - Nincs sok más mondanivalóm.
- Menni fog?
Nem vagyok benne biztos, hogy mit akar kérdezni. Megbirkózom-e a
tinédzserekkel, akiket ostoba módon vállaltam, hogy segítsek egy nyári
művészeti táborban? Megbirkózom-e azzal, hogy néhány napig nem látom
őt, amikor sikerült a fejembe férkőznie?
Nem azt mondta, hogy szombaton randizni akar velem? Tegnap este nem
olyan szinten kapcsolódtunk össze, amire soha nem számítottam?
- Igen.
- Jó.
Megszakítom a hívást, frusztráltan, mert a könnyek szúrják a szemem.
Nem, nem leszek gyenge.
Ez történik, ha beengedem az embereket. A végén cserbenhagynak.
Inkább átvernek.

6
Kártyajáték.
 24. fejezet

Rossz a hangulatom. Mindenkire ráförmedek, míg végül hagyom

Tabithát, hogy ma délután takarítson a csoporttal. Szóval, felveszek egy
leggingset, egy sportmelltartót és az edzőcipőmet. Ha már itt vagyok, akár
futhatok is ezen a birtokon.
Közel negyvenöt percig futok. A tökéletes keretek átadják az utat egy
olyan parknak, amely egy mély és magas téglafallal szegélyezett őspark
lehet.
Beengedtem.
Nem akartam. De mégis beengedtem.
Ostoba, gyenge Faith Hitchin.
Én nem így csinálom a dolgokat, többé már nem. A kapcsolatok, a fizikai
kielégülés az én feltételeim szerint zajlanak, senki másé szerint Mégis elég
ostoba voltam ahhoz, hogy higgyek neki, amikor azt mondta, hogy
szabaddá akar tenni. Azt hittem, ki akarja oldani a bilincseket, amikbe
szorosan be voltam zárva.
Mikor fogom megtanulni?
A bizalom ára.
Amikor visszatérek, kikerülöm a főházat. Nem akarok találkozni
Tabithával, nem akarom megmagyarázni, hogy a bátyja rossz hangulatba
hozott, csak mert úgy beszélt velem, mint egy idegennel.
Tudtam, hogy ilyen lesz. Minden kétséget kizáróan megmondta nekem,
hogy így fog viselkedni.
Akkor miért fáj?
Felveszek egy szűk farmert és egy mellényt, amire egy túlméretezett,
laza, kötött V- nyakú felsőt veszek fel. Semmit sem tesz a tetoválásaim
elfedésére, de nem is akarom elrejteni. Páncélként akarom viselni őket.
Mélyen a bőröm felszíne alatt ott van az ismerős igény, a fájdalom, a
viszketés, amit soha nem lehet megvakarni, hogy elveszítsem magam
ismeretlen kezekben, kötődésektől mentesen: se gondolatok, se érzések, se
fájdalom, csak ahogy szeretem.
A falu kicsi, csak két kocsma közül lehet választani: az, amelyikbe
Tabithát vittem, és a másik, amelyik nem úgy néz ki, mintha Elijah név
szerint ismert lenne a pult mögött. Kisurranok Bowsley kapuján, és
elindulok a lombzöld, árnyas, keskeny sikátorokon.
A kocsma pont olyan, amilyennek én szeretem. Nincs borozgató,
középkorú párok csöndes összejövetele, és a zenegép hangos, mámorító
dallamokat bömböltet. Kérek egy dupla vodkát jéggel, majd leülök egy
sarokban lévő helyre, és boldogan hagyom, hogy a világ csak úgy elmenjen
mellettem. Nos, a világ, ami az Angel pub.
Az egy dupla vodkámból négy lesz, és a vérem melegedni kezd. A
bárpultnál beszélgetek a kiszolgáló lánnyal, azon gondolkodik, hogy tintát
szeretne, és tudni akarja, mit gondolok. Miután az elmúlt fél órában
figyeltem őt, vázlatot készítek egy papírlapra, amit a pult alól húzott elő.
Jobbra egy fickó áll. Sötét szemei a bőrömön vannak, és minden Elijah-ra
vonatkozó gondolatot kiszorítok az elmémből. Nem kellett volna
beengednem, most pedig száműzöm.
Ez csak szex. Csak egyszer. Aztán lépj tovább.
- Ez milyen? - A pult mögött álló szőke hajú lány felé fordítom.
Tapintatos, de nem szarakodó stílusban. Megcsodálta a rózsáimat, ezért
virágos témát választottam.
Bámulja a vázlatomat.
- Jézusom, ezt most rajzoltad le egy golyóstollal? - Közelebb húzza a
liliomokat. Elvigyorodom és bólintok.
 - A liliomok gyönyörűek, de nagyon gáz, ha foltot hagynak a ruhádon.
- Mi van? - Felemeli a papírt, és közelebbről nézi.
- Ez egy méh, mélyen eltemetve, de készen arra, hogy megcsípjen, ha
kell.
Én is így érzek. Veszélyes.
- Ez elképesztő. Nem bánod, ha megcsináltatom? - Olyan közelről
bámulja, hogy az orra majdnem a papírhoz ér. - Egyébként Vanessa vagyok.
- Faith. - Felajánlom a kezemet. - Persze, hogy megteheted. A tiéd. Bár
meg kell találnod a megfelelő embert, finom kezekre van szükséged.
Tölt nekem még egy duplát, nem mintha szükségem lenne rá.
- Megcsinálnád?
Megrázom a fejem, és belekortyolok az italomba, miközben érzem,
ahogy a szomszédos bárszéken ülő fickó súlya a bőrömre nehezedik.
- Nem, nincs nálam a cuccom.
- Nem tudnád elhozni? - Vanessa idegesen felnevet. - Bocs, hogy
tolakodó vagyok, de jó előérzetem van veled kapcsolatban.
- Nem tudom elhozni a felszerelésemet. - Határozottan megrázom a
fejem. Megkaphatnám a felszerelésemet, de nem akarom. Azok az idők már
régen mögöttem vannak.
Lehajtom az italomat, és lecsúszom a székemről.
- Vissza kell mennem. Holnap is sűrű napom lesz.
Csak remélni tudom, hogy jobb kedvem lesz. A tekintetem oldalra siklik,
és látom, hogy a fickó is megmozdul, hogy távozzon. Ha ki tudnám törölni
Elijah-t a fejemből, tudom, hogy az segítene. Csak el kell felejtenem.
Későre jár és sötét van odakint. Nem tudom, mennyire késő, de a sárga
utcai lámpák megvilágítják a parkolót.
- Szia, Faith - szólít a férfi, én pedig megpördülök.
Csak csukd be a szemed és csináld, Faith, akkor Megszabadulhatsz tőle.
 Már régóta mondogatom magamnak ezt. Senki sem tud irányítani engem.
Én döntöm el, hogyan és mikor.
Amire egészen mostanáig nem jöttem rá, hogy az elmúlt napokban
annyira tele volt az agyam Elijah-val, hogy semmi másra nem gondoltam.
Nincsenek rossz emlékek. Semmi vágy, ami segítene elfelejteni.
Ez a felismerés megdöbbent.
De ő nem akar engem...
Elveszetten és ijesztően egyedül, szemlélődve nézem az előttem álló
férfit.
- Bocsánat, de most mennem kell - kezdek hátrálni.
- Ugyan már, Faith, egész éjjel engem bámultál, tudom, hogy7 lelkes
vagy.
Hogy lelkes vagyok-e? Istenem, annyira össze vagyok zavarodva,
kurvára nem tudom, mit csinálok.
Megrázom a fejem, de a kezem a srác ingéért nyúl. Hogy mit csinál a
kezem, azt nem tudom.
Tépelődöm. Összezavarodtam.
Egy villanás a szemem sarkában, és érdeklődve pillantok arra.
Elijah.
A kocsma egyik piknikpadjának asztallapján ülve, lapos pillantással
figyel engem. A lábam kissé megremeg, a térdem meginog, ahogy egy
lépést teszek felé.
- Mit keresel itt? - Egy pillantást sem vetek a bárból érkező randomra, és
feltételezem, hogy elsétál, miközben a figyelmem arra a helyre terelődik,
ahol lennie kell.
- Hiányoztál.
A szavai feloldanak minden egyes beszédet, amit a nap folyamán
tartottam magamnak. Padlóra küldtek.
 - Elfoglalt vagy? - Van valami szarkasztikus a hangjában, és a gyomrom
összeszorul. Nincs miért bűntudatot éreznem, nem jelentünk egymásnak
semmit, ezt világossá tette, de a nyugtalanság fullánkja belém mar.
Ahogy megtölti a fejemet, az illata, a jelenléte, az mindent átjár.
Nem törli el a csalódottságot, amit egész nap éreztem. Még egy lépéssel
közelebb megyek. Aztán még eggyel. A szívem a mellkasomban dobog, a
nyelvem kiszárad és zsibbad.
- Nem vagyok elfoglalt.
Ő azonban tudja. Érzem. Tudja, hogy mit akartam csinálni azzal az
idegennel, de sosem fogja megérteni, hogy miért.
Ez az én fullánkom, az én égésem, az én védelmem.
Közelebb ránt, ujjai belekapaszkodnak a pulóverem kötésébe.
- Mit csinálsz, Faith? - A kérdése halk moraj.
A bensőm összetekeredik és megfeszül, a futás ősrégi szükséglete arra
sarkall, hogy elszaladjak.
- Semmit - motyogom, de a belső érzelmek hulláma eláraszt.
- Ez azért van, mert ma reggel elfoglalt voltam, és nem tudtam csevegni?
- Nem. - A szandálomat bámulom.
- Faith? - Megbillenti az állam, így rá nézek.
- Nem. Nem erről van szó.
- Akkor miről? - Egy megkeményedett él kúszik a szavaiba. - Mert
amennyire meg tudom állapítani, bűzlesz a vodkától, és egy olyan fickóval
mentél el a lokálból, aki őszintén szólva úgy néz ki, mint aki már napok óta
nem mosakodott.
Undorodva ráncolom össze az arcom, a düh átjárja a testemet. A kezem a
mellkasára csapódik, hátralökve őt.
- Nem ítélkezhetsz felettem, Elijah.
- Valahogy jó okot adsz rá, hogy pont ezt tegyem.
 - Ne merészelj ítélkezni felettem, te rohadt szemétláda! Mindannyian
nem szakadhatunk el érzelmileg az olyan emberektől, mint te.
Nevet, és ez egyenesen feldühít. Az arcom elönti a forróság.
- Érzelmileg elszakított? A telefonbeszélgetésünkre célzol? Mert
körülvettek a partnereim, miután egy kritikus ötórás megbeszélésről jöttem,
ahol engedményekről alkudoztunk az ellenzékkel.
Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy talán nincs abban a helyzetben,
hogy beszéljen. Csak azt feltételeztem, hogy elege van, hogy a hideg-meleg
rutinja győzött a fagyos oldalon.
- Nos, mi a helyzet a múltkori estével? Úgy voltál rajtam, mint egy
kibaszott bőrkiütés, aztán tegnap este olyan volt, mintha tizenöt évesek
lennénk, és féltünk volna a takaró alá bújni.
Elvigyorodik, és az öklöm megfeszül, készen arra, hogy beverjem az
önelégült arcát
- Te akarsz engem - gúnyolódik. Az egyik keze kígyózik, megragadja a
farmerom derekát, és közelebb ránt. - Napsugár, csak arra várok, hogy
engedélyt adj. Ismered a kikötésemet.
Ajkai a torkomat súrolják, tűzzel égő utat perzselve, ahogy a fülemhez ér,
és a fogaival gyengéden megharap.
- Csak a te szavadra várok.
A bőröm egyszerre forrósodik és hűl le. Remegnek a lábaim, miközben
próbálom visszanyerni az önuralmamat Nem megy, minden eltűnt, elveszett
az érintésében.
Ez az Elijah a leginkább zavarba ej több pillanatában: forró, elszánt és
céltudatos. Egy olyan mély, sötét részemről beszél, aminek soha nem adtam
esélyt felszínre kerülni.
Közelebb húz a lábai közé, combját a csípőm köré szorítja, és előre ránt,
amíg elveszítem az egyensúlyomat, és az ölébe zuhanok. A merevedése a
farmerja sötét anyagán keresztül a medencémhez dörzsölődik, és semmi
sem enyhíti a statikus zümmögést a fejemben.
Add meg magad, Faith.
Megrázom a fejem, ő pedig kuncog.
- Beszélgetésre van szükséged magaddal? Lépjek arrébb, és adjak neked
egy kis teret?
Becsukom a szemem, hogy ne lássam a mosolyát, a táncoló fényt a
szemében, az ajkát, amit annyira meg akarok csókolni.
- Nem engedem be az embereket. - Kinyitom a szemem, és nyíltan
rámeredek. A tenyerem végigcsúszik a pólóján, egyszerre kemény és puha.
- És nem lehetek azzal, akivel akarok. Valahogy ez most tökéletes
mindkettőnknek.
Ennyi. Ez minden, amit mondani tud. A védekezésem összeomlik.
- Semmi több, mint ami az adott pillanatban van. Nem tudsz megjavítani,
Elijah.
- És te sem lehetsz a barátnőm.
- Nem akarok az lenni. - Erről meg vagyok győződve. Soha nem voltam
még senkinek a barátnője. Nem a megfelelő anyagból vagyok.
Az ajkai találkoznak a számmal, mennyei érintéssel kutatnak,
simogatnak, üldöznek.
- Mondd, hogy megszeged a szabályokat - suttogja. - Kérlek.
Még mindig nem tudom kimondani. Még mindig nem tudom elengedni,
még akkor sem, ha a szavak ordítanak a fejemben.
- Miért vagy itt? Azt mondtad, napokig nem jössz vissza.
A kékek nézik az arcom a sötétben, tanulmányozza, magába szívja.
Legszívesebben elbújnék, de beképzelt vagyok a legelbaszottabb módon, és
még mindig nem menekül előlem sikoltozva.
- Csak köszönni akartam.
 - Azért jöttél egészen Londonból, hogy köszönj?
Megcsókolom. Lábujjhegyre ágaskodva a nyaka köré csúsztatom a
kezem, és rátapasztom a számát az övére. Szenvedélyesen és mohón
- Megszegem a szabályokat - suttogom szájába a szavakat. A
gyomromban pillangók szárnyra kelnek, és a bőrömön minden történetet,
amit valaha tintával írtam, lassan elmossa a szükség és a remény.
 25. fejezet

Nagyrészt csendben sétálunk a rózsaszín falú melléképületig. A

várakozás kiszárítja a torkomat Ujjaink összefonódva, a karunk ringatózik.
Időnként kutató pillantást vet felém, és elvigyorodik.
- Mi az? - kérdezem végül.
- Semmi.
- Nem, gyerünk. Valami vicces.
- Gerard Steersre gondolok.
Az ereimben rohanó meleg vér kicsit lehűl.
- Miért?
Megrázza a fejét, de a vigyora egyre csak nő, és a fenébe is, nagyon jól
néz ki.
- Csak iskolásfiús dolgok, ne aggódj.
- Még mindig iskolás vagy, Elijah? - Felvonom az egyik szemöldökömet.
A szobám ajtajánál vagyunk. A szívem hevesen ver, a térdeim remegnek.
Mintha ez a pillanat egyszerre jelentene mindent. Semmit, igazából semmit,
de a fejem és a szívem mást mond. Bárcsak befognák a szájukat.
Az ujjai végigsimítanak a kulcscsontomon, pehelykönnyű érintése táncol
a bőrömön, végigfut a nyakamon, a hüvelykujja az állkapcsomat simítja.
A kék szín végigsöpör az arcomon.
- Azóta akarlak, amióta először megláttalak a Ritzben.
A szavaitól összeugrik a gyomrom és a lábaim kocsonyássá válnak.
A tekintetem fellángol, a szám szétnyílik, ahogy' beszívom a meleg nyári
levegőt és a szappanjának illatát. Ez egy’ mámorító keverék, amitől
szédülök.
 Amikor az ajkai az enyémet súrolják, az mindent magába foglal. Pimasz
tűz ég mélyen a gyomromban, egy szűkölködő fájdalom, amit tudom, hogy
nem lehet eloltani, és meg sem próbálom, nem fogok küzdeni ellene.
Visszacsókolom, belélegzem, megélem, mindent odaadok, amim csak van.
Ujjaim az új kedvenc helyükre csúsznak, a tarkóján lévő rövid hajjal
játszanak. A keze lecsúszik a nyakamról, végigsiklik a bordáimon, és
lehorgonyoz a csípőm gerincén.
Nyelvünk összekeveredik, először gyengéden és lágyan, majd
keményebben és gyorsabban, amíg levegőért kapkodunk. Nem akarok
levegőt venni, ha ez a csók végét jelenti. Kinyitja az ajtót, nem válunk el
egymástól. Mohó, határozott és erős kezekkel vezet befelé.
Darabokra török, ugyanakkor kétségbeesetten vágyom rá. Le akarom
venni a ruhámat, és érezni a bőrét az enyémen. Hevesen és keményen, a
titkos helyemre hatolva. Megragadom az ingét, rángatom, nem törődve a
drága szabással, a gombokat bizonytalan ujjakkal átpréselem a lyukakon.
Segít, az ujjai nyugodtak, ahogy egyesével kipattintja őket, az ajkai még
mindig a számon vannak, ahogy ledobja a válláról az inget, és az a lábunk
mellett hever. A kezem végigcsúszik a kemény mellkasán, sima,
napbarnított bőre megcsillan a szoba sötét árnyékában. Tökéletes, tónusos
és formás, minden, ami a kedvencem. Megcsókolom a bőrt, amit találok,
ajkammal végigsimítok a mellkasán, kezemmel a hasán egészen az
övcsatjáig. A nyelvemmel végigsimítok a mellbimbóján, és az az ajkaimhoz
feszül, miközben ő enyhén megremeg és felnyög. Szopogatom, a fogaim
között cikázva, mielőtt a másik oldalára csúsztatom az ajkaimat, és
ugyanezt teszem. A kezei szorosabban tartanak, a tenyerei átégnek a
farmeromon, és a csípőmet markolják.
- Bassza meg, Faith.
 Vigyorgok, és folytatom a felfedezést a számmal és a kezemmel. Térdre
ereszkedve kicsatolom az övét, a szíjat átcsúsztatom a nadrág pántján, és
kigombolom az öltönynadrágját, lerángatom, amíg a bokájáig nem ér.
Lerúgja a cipőjét, és sikerül a lábujjait a zoknijába akasztva, tagadhatatlan
ügyességgel lerántani magáról. Amikor már csak a boxeralsójában van,
felegyenesedek, csodálom a látványát, és képtelen vagyok elszakítani a
szemem a nadrágja fekete anyagán lévő dudortól. Végigsimítok a
tenyeremmel a hosszán, és a szája mohón keresi az enyémet, szorosan
magához húz, amíg össze nem fonódunk.
- Túl sok ruha van rajtad - morogja szinte a számba. Egy meglepő
mozdulattal felkap, a mellkasához szorít, miközben az ágyhoz lépked, és a
matracra tesz. A kezei gyorsak, határozottak és biztosak, ahogy megrántják
a farmeromat, és lehúzzák a lábamról. A két keze kevés finomsággal
rángatja le rólam a felsőmet, amíg csak a hozzá illő csipke alsóneműm
marad rajtam. - Olyan hihetetlenül gyönyörű vagy.
Elpirulok és hátradőlök, egész testem lángol érte. Lehajol, ajkai
mindenütt ott vannak. Kezei végigfutnak az oldalamon, majd a melleimet
simogatja, és a hajamba markol. Úgy zuhanok egyik pillanatról a másikra,
mintha csillagokon ugrálnék.
- Szükségem van rád. - A lábaim között olvadt tűzfolyam perzselődik az
érintésére.
- Meg akarlak ízlelni. - Lehajtja a fejét, hogy végigvándoroljon a
testemen, de megállítom, és a száját az enyémhez húzom.
- Ne most.
A szemei találkoznak az enyémmel, keze kettőnk közé merül, és az
átázott bugyim alatti helyeket kutatja. Egy ujja gyorsan becsúszik, aztán
egy másik, és én felkönyökölök, hogy találkozzam az érintésével. Ez
azonban nem elég, vastagabbra, keményebbre van szükségem.
 Megragadom a boxeralsóját, a lábujjaimmal belekapaszkodom a
derékpántba, letolom, miközben ő a számra vigyorog, lassan ívelt ajkakkal.
Megfordít, a combja alá gurít, amíg arccal lefelé nem fekszem a matracon.
Ujjai végigsimítanak a bőrömön lévő tintán, a fenekem redői között
siklanak. Amikor kikapcsolja a melltartómat, és lecsúsztatja a bugyimat,
szinte lebegek az ágy felett. Ujjai nem hagyják abba a puhatolózást, az
érintést, a simogatást. Kicsit széttárom a lábam, hogy visszacsúszhasson
oda, ahová a legjobban szeretném. Csendesen nyögök a puha párnába,
miközben mindkét ujja a csiklóm alá csúszik, és belém hatolva masszírozza
az érzékeny pontot mélyen belül.
El fogok élvezni. Egyre csak fokozódik és erősödik, míg végül a lepedőt
markolom, ő pedig megfordít, széthúzza a lábaimat, és a tekintete
végigpásztáz rajtam. Amikor lehúzza a boxerét, és erekciója kiszabadul,
elfojtok egy apró kiáltást. Soha nem akartam még semmit jobban, soha nem
volt még szükségem semmire annyira, mint most rá.
Az ágy széléhez hajol, egyik kezével a nadrágja zsebében kutat a
pénztárcája után, a másik kezével finom simogatásokkal ingerel és kínoz.
Kicsúsztat egy óvszert a tárcájából, és a fogaival feltépi a csomagot.
Feltekeri, és a bejáratomhoz pozícionálja magát, én pedig majdnem
felpattanok az ágyról, hogy magamba engedjem. Tágra nyílt szemei az
enyémre szegeződnek, ahogy lassan benyomul. Lélegzetért kapkodok,
ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, mígnem végül egészen elmerül
bennem. Aztán lehajol, ajkai megtalálják az enyémet, homlokunk
egymáshoz simul, miközben lassan forgatja a csípőjét Csak a legapróbb
mozdulatokkal, egyre mélyebbre merülve, a végletekig szorítva. Felnyögök,
ahogy az egymáshoz feszített testünk dörzsöli a csiklómat. Legbelül
simogatja az érzékeny pontot, amitől a lábujjaim begörbülnek és
megfeszülnek.
 És amikor nem tudok rájönni, hogyan lehet ez csodálatosabb annál, mint
csordultig tele lenni ezzel a mély és erős érzéssel, akkor be-, és kicsúszik.
Csípője minden egyes lökésével egyre mélyebbre és mélyebbre furakszik,
amíg a testünk egymáshoz ér, a körmeim végighúzódnak a hátán, mint egy
horgony, és a csípőm felemelkedik az ágyról.
Egyre keményebben és gyorsabban dönget, én feléhajolok, hogy ajkaim
őrülten végigcsókolják bőrének minden egyes részét, amit csak
megérinthetek. Aztán amikor egy intenzív orgazmus csúcsára érek, ami
végigfut a lábujjamtól a combomig, amíg nem robbanok, ismét erőteljesen
megtölt. A lehelete köztünk van, miközben nyelve erősen és gyorsan
csókol. A csípőm nekifeszül, azt akarva, hogy folytassa, de nem teszi, én
pedig nyöszörögve maradok a sötét puszta szélén. Egyre erősebben nyomul,
azt hiszem, ketté fog hasítani. Olyan lassan mozog, hogy a nevét zokogom.
- Eli.
A szeme találkozik az enyémmel, ujjai kisöprik a nedves hajamat az
arcomból.
- Kiáltsd a nevem.
Aztán újra kezdődik, és az orgazmus kínzóan közel van, a visszatartott
pillanatban megdermed és kitör, magával ragad és sikítok. A nevét kiáltom,
és örökre a lelkembe égetem.
- Eli. Eh. Eli.
Megfeszül, miközben a hajamba markol, izgat, csípője egy utolsó, erős
lökéssel előrenyomul.
Rám borul. A bőröm nyirkos. A haja nedves, ahogy végigcsókol a
vállamon, én pedig remegek és zihálok a sokktól.
Nem akarom, hogy valaha is kihúzza magát. Azt akarom, hogy örökké ott
maradjon, hogy a verejtékünk mindig összekeveredjen, hogy a teste mindig
az enyémhez szoruljon. A könyökére támaszkodik és ajka gyengéd
szeretettel megtalálja az enyémet. Az arca őszinte és nyitott, semmi más,
csak gyönyörű nyugalom. Lassan elmosolyodik és ez furcsa feszültséget
okoz a mellkasomban.
- Maradj ott örökre - motyogom.
- De te szereted a nyelvemet. - Az arca felragyog a huncutságtól, és
basszus, ez imádnivaló. Ez a fickó több mint veszélyes a közelemben. Egy
újabb nyomás szorítja össze a mellkasomat, és azt hiszem, szívrohamot
kapok.
- Igen, de ott jobban szeretlek. - Szorosan átölelem őt.
A tekintete rám szegeződik, és egy pillanatnyi csend lüktet közöttünk.
- Szóval, mikor szoktál futni? Mikor kezdődik a szabályszegés?
- Mikor kezded újra?
Gondolataiba mélyed, én pedig kuncogok.
- Adj tizenöt percet.
- A szabályszegés tizenöt perc múlva kezdődik.
Nevet és megfordít, valahogy bennem marad, amíg rajta nem fekszem. A
szemei végigsimítanak a bőrömön. Meztelenül és fedetlenül hagyom, hogy
kutassa a mintáimat, a meséimet. A hüvelykujja végigsimít a szívem feletti
üres helyen.
- Ez miért várat magára?
- Nem tudom - vonom meg a vállam.
Nevetve elmozdulok, és hagyom, hogy kicsússzon. Tragédia, de Elijah
szabályszegővé tesz, és nem akarok várni. Lehúzom az óvszert, a padlóra
ejtem, és gondolatban megjegyzem, hogy amint lehet, felszedem. Aztán
felkúszom a testén.
- Mit csinálsz?
- Tizenöt perc túl hosszú idő.
 Az ujjaimmal megfogom, és végigcsúsztatom a nyelvemet a hosszán.
Puha az érintésem alatt, de egy pillanatnyi izgalomtól tudom, hogy nem kell
olyan sokáig várnom. A számba csúsztatom, kétszer megszívom, és mintha
varázslat lenne, megfeszül és megkeményedik.
- Ez varázslat - nevet, én pedig megrázom a fejem, és a feladatra
koncentrálok.
- Szóval, akkor nem akarod a nyelvem?
A számba szívom, olyan mélyre veszem, amennyire csak tudom. Minden
szó a nyelvével való kényeztetésemről feledésbe merül.
***

Kimerültén és érzékenyen fekszem a mellkasán. A szabályt megszegtem,

de tudom, hogy egy éjszakánál többre lesz szükségem, hogy rendesen
végigcsináljam. Elijah szundikál, a karját körém vetve, a légzése szabályos
és megnyugtató.
Mit csinálok én?
Nem is érdekel. Ez veszélyes és ismeretlen, de nem érdekel. Még
magamat sem tudom megvédeni tőle.
- Mire gondolsz? - Könnyű nyomás éri a fejemet, és az a nyomás újra
összeszorítja a mellkasomat.
- A szabályokra.
- Mm. - Szorosabban hozzám simul, erős karja magához húz.
- Eli. - A névváltoztatás most már könnyen megy. - Mutatsz még több
festményt a képeidből?
- Mm. - Ujjai végigkövetik meztelen gerincemet. - A hétvégén.
Elmosolyodom a sötétben, és elhelyezkedem.
Meglepetésemre megmozdul, és gyengéd csókot nyom a tarkómra.
- Ne legyél mérges, ha reggel nem leszek itt.
- Nem fogok.
 Tudom, hogy munkába kell mennie. Tudom, hogy kötelezettségei
vannak, olyan dolgok, amiket én fel sem tudok fogni. De hiányozni fog. És
már ez a tény önmagában halaira rémít.
 26. fejezet

Délelőtt van, amikor megcsörren a telefonom. Csakhogy nem tudom,

hogy’ az én telefonom, mert a csengőhangja All Saints Bootie Call.
Körbenézek a szobában, és várom, hogy valaki beismerje, hogy neki van a
leggagyibb csengőhangja az egész univerzumban.
Jó kedvem van, és ezt nem mindenki tudja. A stúdióban epikus méretű
rendetlenség van. Több üveget törtünk már össze, mint ahányat sikeresen
felfújtunk forró levegővel, de ki a fenét érdekel. A nap süt, a madarak
csicseregnek, ma még nem láttam Jennifert vagy a gonosz boszorkányt, és
tegnap este Eli Fairclough-val feledésbe merültem. Nincs ennél jobb nap.
- Akarja valaki felvenni? - kuncogok, és zavartan várom, hogy valaki
felvegye a hívást. Senki sem teszi, és a hívás megszakad. Hátradőlök,
dúdolom a dallamot, miközben újabb folyékony üvegszálat húzok ki, és a
levegőbe emelem. Fonott üvegszálakat próbálunk készíteni a virágainkhoz.
Nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik.
A telefon újra csörög, és az üveg összetörik, ahogy felugrok.
- Bassza meg - morgok az orrom alatt, és mogorván nézek mindenkire.
Mindannyian hátrálnak egy lépést. Mindenki, kivéve Lewist, aki
gondolataiba merülve, megbabonázva figyeli a törött üveget.
- Ch, Faith. - Tabitha magára vonja a figyelmem, így ránézek. A haja
lófarokba kötve, az arca kipirult, biztosan elég meleg van itt. - A telefonod -
biccent oda, ahol a telefonom van a stúdió oldalsó padján, a mosogató
mellett. Eli neve villog a képernyőn, az istenverte dallal együtt, ami betölti
a teret. Felpattanok mert, látják a hívó nevét. Nem mintha számítana,
gyakorlatilag ő a főnököm a nyáron. De mondd ezt az arcomnak, ami
élénkpirosra perzselődik.
 - Mit csináltál a telefonommal? - sziszegem, szorosan a fülemhez
szorítva.
- Mennyire vagy most vörös? - nevet fel.
- Nem vagyok - állapítom meg, és kifésülöm a hajam az arcomból. - Mit
akarsz? Hihetetlenül elfoglalt vagyok.
Kuncog, és ez a vágyakozás meleg sugarait juttatja a bensőmbe.
- Tartsd egy kicsit.
Egy pillanat, és hallom, ahogy a háttérben gépel.
A szoba túlsó felén csipogás hallatszik, Tabitha előhúzza a telefonját a
farzsebéből. Összevont szemöldökkel gyorsan elolvassa az üzenetet, majd
kérdő pillantást vet felém, mielőtt begépelné a szöveget.
- Vörös vagy. Van egy tanúm.
- Hány éves vagy? - morgom.
- Tegnap este még nem panaszkodtál a fiatalos életkedvemre. - A vigyor
a hangjában túlságosan is nyilvánvaló. Még jobban elvörösödőm, amikor
arra a sok mindenre gondolok, amire nem panaszkodtam tegnap este.
Tabitha telefonja ismét csipog, és kuncogva újra gépel.
- Ahogy gondoltam - mondja. - Ugyanannyit gondolkodtál a
szabályszegésen, mint én.
Hátat fordítok, hogy a fal felé nézzek.
- A szabályaim nagyon szubjektívek, és bármikor visszaállíthatok -
válaszolom, és hallom, hogy kuncog, majd tovább gépel. - Ne merj még
egyszer üzenetet küldeni Tabithának.
- Valójában most éppen dolgozom.
- Akkor miért hívsz?
- Meg akartam kérdezni, hogy van Lewis. - A gyomrom összeszorul. - És
hallani akartam a hangodat. - Istenem, Helyen tinédzser vagyok. Úgy
vigyorgok, mint egy bohóc.
 - Jól van, nagyon jó abban, hogy apró darabokra törje az üveget.
- Ha útban van, küldd el Jenningshez, hogy csináljon valami hasznosat.
- Nem megy. - Megfordulok, és rajtakapom Tabithát, amint éppen
megmutatja neki, hogyan kell kihúzni egy üvegszálat a kemencéből. A fiú
feszülten figyeli őt. - Azt hiszem, elfelejtette, miért van itt. Hogy
boldogultál az ügyvédekkel?
Eli tegnap este a csókok között elmondta, hogy megpróbálta elérni, hogy
ejtsék a vádakat Lewis ellen. Nem tudom, hogyan kezelt két ügyet, és
hogyan autózott oda- vissza Hampshire-be. Én meg itt vagyok, és üvegeket
török... A két dolog nem összehasonlítható.
- Szerintem ejteni fogják a vádakat, csak bonyolítják az ügyet, hogy
eltereljék a figyelmemet más dolgokról.
- Milyen más dolgokról?
Vissza kellene térnem az üvegezéshez, de akár egész nap itt állhatnék, és
beszélgethetnék vele. Ilyet még nem tettem. Soha senkivel nem akartam
még úgy beszélgetni, mint vele. Soha senkit nem akartam úgy megismerni,
ahogy őt.
- Bizonyítékgyűjtés. A csapat dolgozik rajta. Beszélgetnek a volt
alkalmazottakkal, ilyesmi.
- A csapat? - Most hallok először csapatról.
- Igen, csak Jess és Roger.
Az alsó ajkamba harapok, hogy ne mondjak semmit. Úgysem az én
dolgom.
- Figyelj, Eli. - Halkabban beszélek, nehogy azt higgye, hogy újra
szurkálódni fogok, ahogy úgy tűnik azt várja tőlem. - Ne vezess vissza ma
este. Nem tudom, hogy tervezted-e, de aggódom, hogy fáradt leszel.
- Meg vagyok bántva - gúnyolódik. - Nem akarod, hogy ma este
ölelkezzünk?
 - Hm, hát csak azt mondtad, hogy minden második este, szóval
gyakorlatilag betartod az ígéretedet. - Egy váratlan kuncogás hagyja el a
számat, de visszafogom.
Az ujjai a háttérben a billentyűzetet püfölik, és tudom, hogy elfoglalt,
nem beszélve arról, hogy egy szobányi tinédzser vár rám, akiknek valami
útmutatásra van szükségük.
- Majd találkozunk, ha ideérsz. Minden rendben. Mennem kell, Eli. - A
neve ínycsiklandóan hangzik a nyelvemen.
- Ne törj össze túl sok üveget.
Tabithára pillantok, miközben leteszem a telefont, ő pedig felém fordul és
vigyorog, a szemei táncolnak.
- Pimasz, ne feledd, ki adja neked minden nap a munkát.
Kuncog, Lewis pedig érdeklődve néz rá.
- Mi folyik itt? - kérdezi.
- Semmi - sóhajtok, de Tabitha felvonja a szemöldökét, és bordán
könyököl.
- Elijah és Faith között van valami.
- Nem is - bámulok rá elborzadva. Az arcom ismét felperzselődik.
- Persze. - Azt a pillantást veti rám, amit csak egy tizennyolc éves tud.
Részben puszta megvetés, részben bizonytalanság. - Hé, nekem tetszik. Ez
azt jelenti, hogy többet látom őt, és ez mindig jó dolog.
Megfordulok, és úgy teszek, mintha nem érdekelnének a feltételezései, de
belül vadul dobog a szívem. Az utolsó dolog, amire Elijah-nak szüksége
van, hogy a szörnyű anyja és a nagyanyja tudomást szerezzen rólunk. Így is
eléggé rosszul viselik a dolgokat.
- Jól van, menjünk át a folyosóra. Itt az ideje, hogy felépítsük ezt a
kiállítást. - Csodálatos alkotásainkhoz fordulok, és csapatokra osztom a
csoportot, hogy segítsenek az egészet áthelyezni. Olyan átkozottul jól fog
kinézni, hogy Jennifer Fairclough-nak és az anyjának eggyel kevesebb
dolog miatt kell majd siránkoznia.

***

Felriadok, amikor a hálószoba ajtaján hallható halk kopogás megzavarja

az Abival folytatott SMS-beszélgetésemet. Most már mindent tud, és
őszintén szólva, ha valaki tud visítani, miközben csak üzeneteket ír, az Abi.
Mondtam neki, hogy ez semmiség. Semmi, ami miatt izgatottnak kellene
lennie. Hogy valószínűleg nem is fog találkozni vele, hamarosan vége lesz
ennek az egésznek, és akkor majd kidolgozom a következő tervemet. Erről
jut eszembe, fel kell hívnom a Whitechapel-i galériát, hogy megkérdezzem,
elszállították-e a készletemet.
Valószínűleg Jennings az, aki megkérdezi, hogy kell-e valami, mielőtt
lefekszik éjszakára. Amennyire én tudom, sosincs szabadnapja, de neki és
Elaine- nek tetszik, hogy Lewis és én a konyhában vagyunk étkezéskor.
Jennifer nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, miért nem járok az
ebédlőbe. Gondolom, rájött a dologra.
Kinyitom az ajtót, és a gyomrom összeszorul, majd lesüllyed.
- Kiderült, hogy nem tudok távol maradni.
Eli kék szemei találkoznak az enyémmel, aztán megcsókolom,
berángatom a szobába, és a lábammal becsapom az ajtót.
- Nem vezethetsz minden nap így - motyogom a szájához, a nyelvemmel
felváltva csókolom és beszélek.
Aztán vége a beszélgetésnek, csak mi vagyunk. Letépem róla az öltönyt
és az inget, teljesen feleslegesnek tűnő mandzsettagombokkal küzdők, és
várom, hogy a kezei megtalálják a bőrömet.
- A francba, de jól nézel ki - nyögi, miközben lehajtja a fejét, ajkai a
vállamat súrolják, majd felfelé és végig a nyakamon. Bőr a bőrön vagyunk,
és én lángolok.
 - Hosszú az út ahhoz, hogy valakivel meztelenül legyél. - Rávigyorgok,
és mintha lassan egy másik emberré változnék, egy olyan emberré, akit Eli
Fairclough hozott létre.
- Két óra. - Megragad, és a dereka köré csúsztatja a lábaimat. Hidd el,
minden rohadt másodpercet megér.
Belekapaszkodom, miközben a fürdőszobába kísér minket. A melleim
szorosan a mellkasához préselődnek, a mellbimbóim megkeményednek,
ahogy a meleg bőrét érintik. Megnyitja a zuhanyt, a fúvókákból lezúdul a
víz oda, ahol állunk.
- Meg kell szabadulnom a várostól. - Megcsókolja a számat, ajkaink
összecsúsznak, ahogy a víz végigsuhan az arcunkon. - És szükségem van
rád.
Leenged a padlóra. Remegnek a lábaim, de szerencsére még mindig
szorosan tart, miközben csókokat zúdít az arcomra. Kiszabadulva a
citromos szappanért nyúlok, felhabosítom a kezemben, mielőtt
visszadobom a krómozott polcra, és végigsimítom a mellkasán a
buborékokkal teli tenyerem. Lehunyja a szemét, és a nyakát forgatja, ahogy
a gőz felszáll. Az erekciója egyre nő, ahogy a kezem egyre lejjebb
ereszkedik a mellkasán, végig a feszes hasán és az izmai V- je felé.
Egyszerűen túl sok minden van benne, amit nézni lehet. Még sosem láttam
hozzá hasonlót, még sosem kaptam ihletet, hogy megállják és megnézzem.
De most nézem, és minden, amit látok, egyszerűen tökéletes. A kezem
megragadja a merevedését, a maradék szappan selymes síkosítót ad nekem.
Fel-le futtatom a kezemet, erősen tartva a markomat, amíg nyögni nem
kezd, és egyik keze előre nem kígyózik a csípőmre, közelebb húzva
magához.
- Minden napnak így kellene végződnie.
 - Vagy kezdődnie? - Találkozom a tekintetével, és Megbabonázva
kacsintok rá, ahogy megragadja a szappant, és elkezdi ostromolni a
bőrömet. Istenem, ez mennyei. Különös figyelmet fordít a melleimre, amíg
a zuhanyból kizúduló víz el nem éri, és a mellbimbóim ki nem emelkednek.
Amikor a keze a lábam közé csúszik, és elmerül a szappanos nedvességbe,
kicsit nyöszörgők. Addig masszíroz és köröz, amíg meg nem remegek, a
térdeim szétnyílnak. Addig forgat, amíg nem dőlök a fürdőszobai
csempének, ujjai végigsimítanak a fenekemen, mélyen behatolva. Amikor a
bejáratomnál elhelyezkedik, és kicsit hátrahúzza a csípőmet, készen állok.
Mélyen belül intenzív bizsergés lángol, és várom, hogy beférkőzzön.
Lassan és teljesen belém hatol, akárcsak tegnap este. A francba, ez jó.
Könnyezem egy kicsit, és próbálom összeszedni magam, mialatt kitölt.
- Bassza meg - motyogja, miközben ujjai végigcsúsznak a hátamon,
követve a tintám mintáit.
Hátranyomom, tekergetem a csípőmet, kétségbeesetten vágyom még
többre. Ő is ezt teszi, lassan és kitartóan halad, amíg mélyen bennem lüktet,
és én minden egyes lökésnél sikítok.
- Faith - nyögi a nevem. - Kérlek, mondd, hogy közel vagy.
Közel vagyok?! A lábaim remegnek, égető szükség tölt el, amitől addig
akarok nekifeszülni, amíg széttép és szabadon engedi a szükség folyóját.
Felkapaszkodom a hullámra, tudva, hogy általában itt szokott elmosódni,
és kielégítetlenül hagyni, de most nem. Most egyre magasabbra és
magasabbra kapaszkodom. A kezem a csempére tapad, a fejem a nedves
felületre támaszkodik, miközben a mennydörgő orgazmustól felkiáltok.
Mélyen a fülembe nyögve követ. Amint végzett elhúzódik, és a karjaiba
ölel. A szája az enyémben landol: éhes, kemény és elszánt.
- Soha senkit nem akartam még annyira, mint most téged.
A szívem lüktet a mellkasomban, a pulzusom a fülemben dobog.
 - Vigyél az ágyba - suttogom, és megteszi.
Felvesz és elsétál velem, víz csöpög mindenfelé, amíg le nem
ereszkedünk a takaróra, és újra egymásra találunk.
 27. fejezet

- Mit keresel még mindig itt? - Nem panaszkodom. A karjai szorosan és

melegen simogatnak, a lélegzete végigsimít a bőrömön, én pedig nyugodtan
és mélyen aludtam.
- Ebédig nincs megbeszélésem.
Remegnek a lábujjaim, ahogy nyújtózkodom, és felcsúsztatom őket a
lábára. Nagy az esélye, hogy soha nem akarok megmozdulni.
Mégis megfordít, én vitatkozva felnyögök, miközben forró és feszes
testét az enyémre csúsztatja.
- Még nem volt alkalmam elmondani, milyen csodásán néz ki a folyosó.
- Tetszik? - vigyorodom el hülyén.
- Lélegzetelállító. - Az orrát végighúzza az enyémen, a szája pedig
tökéletesen illeszkedik az ajkaimhoz. A testem zümmög az élvezettől,
felforrósodik és bizsereg. Amikor megszakítja a csókot, megpróbálom
visszahúzni, a kezemmel a tarkóját markolom. - Mi a következő projekt? -
kérdezi, figyelmen kívül hagyva a további csókokért való könyörgésemet.
- Volt egy ötletem a bálteremmel kapcsolatban.
Felemeli az egyik szemöldökét, megdöbbentő kékjei az arcomra
fókuszálnak.
- Megosztod velem?
- A vad álmokról szól. - A szívem a mellkasomban kalapál, és az alsó
ajkamat harapdálom. - A dolgokról, amiket szeretnénk, de nem kaphatunk
meg.
Legszívesebben összeroskadnék a kék intenzitása alatt. Hosszú szünet
következik.
- Drámaian hangzik. - A gyomrom összeszorul halk hangjától.
 Egy ijesztő kopogás az ajtón mindkettőnket arra késztet, hogy kiugorjunk
az ágyból. A szemei tágra nyíltak.
- Faith, van egy perced? - Jennifer kiáltása áthatol az ajtón.
A mellékhelyiség felé mutatok, mire Eli vicces arcot vág, ahogy
összerándul a nehezteléstől. Intek neki, és sietve felkapom a
fürdőköpenyemet.
- Igen? - Kinyitom az ajtót, üdvözlésemben nincs semmi melegség.
- Van egy perced? - kérdezi Jennifer, esélyt sem adva, hogy nemet
mondjak, amikor átlépi a határt a szobába. Ráncolja a homlokát a rózsaszín
falakra, és megrázza a fejét. - Nem hiszem el, hogy egy napot töltött azzal,
hogy ezt rózsaszínre fesse neked.
- Miért? Kedves gesztus volt, hogy megpróbálta egy időre otthonossá
tenni ezt a helyet. - Nem lehet félreérteni a hanglejtésemet ezen a ponton.
- Elijah-nak sokkal fontosabb dolgok vannak az időbeosztásában.
Összefonom a karomat a mellkasomon.
- Igaz, van, például segíteni az olyan embereknek, mint Lewis.
Az arca gondosan semleges, ahogy visszabámul rám.
- Valóban.
- Mindegy. - Megfordulok, és úgy teszek, mintha elfoglalt lennék, nem
pedig a fiával fekszem az ágyban. - Hogyan segíthetnék? Éppen készülök
felöltözni a mai napra.
- Azon gondolkodtam, hogy kitaláltál-e már valamit a bálra? Mivel
holnap el kell vinnem a meghívókat a nyomdába.
A nyomdába? Jennifer Fairclough nyilván nem a helyi nyomdába megy a
meghívókért.
- Igen, már megtettem. - Kicsit felegyenesedem. - Ennek a témája
valamilyen rossz álom lesz. Az emberek bármiben jöhetnek, amik valaha
lenni akartak.
 A gúnyos pillantástól, amit rám vet, legszívesebben megütném.
- Tényleg?
Nem törődve a hangjával, folytatom.
- Az öltözködési szabályok természetesen nem kötelezőek. - Kizárt, hogy
Jennifer az öltözködésen kívül bármi mást csinálna, hogy lenyűgözzön. - A
szobát olyan művészeti alkotások díszítik majd, amelyek az itt élők álmait
ábrázolják. - Gondosan megválogatom a szavaimat.
- Kitűnő. Máris nekilátok. - Az arca összerándul.
- Ez minden? - mosolyodom el.
Egy pillanatig tétovázik.
- Nos - megköszörüli a torkát. - Jó lenne, az étkezésekhez visszajönnél az
ebédlőbe. Nem áll jól a háznak, hogy ennyire széttöredezett.
- És Lewis?
- Lewis is. Úgy tudom, hogy a következő néhány hétben velünk lesz.
Bólintok. Az utolsó hely, ahová vissza akarok térni, az a merev és fülledt
ebédlő a gonosz boszorkánnyal.
- Tényleg számít, hogy ez a ház milyennek tűnik?
Amikor megfordul, a tekintete mélyén valami meg-magyarázhatatlan
érzelem tükröződik.
- Minden a látszatról szól. - Nagyot nyel. - Amivel el is érkeztem a
következő dologhoz. Megjegyezték, hogy Elijah itt volt veled.
Pír kúszik elő a köntösöm nyakkivágása alól, de elviselem, és némán
figyelem őt.
- Ez nem jelenthet semmit. Ha úgy dönt, hogy veled osztja meg a vágyait,
hát legyen, de semmi több. A nyár végén elhagyod ezt a házat, és többé
nem találkozol a fiammal.
Kitárom az ajtót, és nyitva tartom neki.
 - Soha többé ne beszéljen nekem a saját dolgaimról. Ennek a családnak a
szabályai és játékai semmit sem jelentenek nekem, és alig várom, hogy
elmehessek.
Becsapom az ajtót, és nekitámaszkodom, hallom, ahogy Eli kivonul a
fürdőszobából. A karjába húz.
- Sajnálom, hogy ilyen ribanc. Nem kellett volna így beszélnie veled.
A pillanat hevében meg akarom kérdezni, hogy ki fog-e állni értem, hogy
megmondja-e neki, hogy nincs igaza. De aztán eszembe jut a
megállapodásunk, és nevetni kezdek.
- Nem akarod velem együtt elengedni a vágyaidat? Szuggesztíven
megmozgatom a csípőmet, ő pedig határozottan megragadja, és magához
szorít.
- Azt hittem, soha nem kérdezed meg.
Aztán a szája az enyémre tapad, mindent követel, én pedig elfelejtem a
valóságot és a szavak szúrását, amelyek sosem múlnak el igazán.

***

A konyhában vagyunk, és Elaine-t arrébb tolom az útból, hogy szalonnát

süssek, amikor megcsörren a telefonom. Kihúzom a zsebemből, azt
kívánom, bárcsak soha ne hallottam volna, bárcsak soha ne láttam volna.
Megszakad a szívem, a gyomrom összeszorul, és a kezem nem akar
dolgozni.
Dán.
- Szia. - Érzem, ahogy Eli kíváncsi tekintete a hátamba ég, miközben a
szalonnát tologatom a serpenyőben.
- Jól vagy, Faithy? - Dan szavai elnagyoltan futnak egymásba.
- A francba, te részeg vagy? - A konyhai órára pillantok. Még csak
negyed tíz van. Negyvenöt percem van enni és elbúcsúzni Eli- tól, mielőtt a
gyerekek megérkeznek. Megfordulok, és éhes pillantást vetek Elira, aki az
asztal fölé hajolva újságot olvas, és úgy tesz, mintha nem figyelné a
beszélgetésemet. Legalább harmincöt percre lesz szükségem, hogy
elbúcsúzzak tőle.
- Egy kicsit - szöszmötöl Dan. - Talán csak egy kicsit.
- Miért vagy részeg reggel? - kérdezem, bár nagyon is sejtem, hogy miért,
és a torkom kezd összeszorulni. Erősebben markolom a spatulát, hogy
eltereljem a figyelmemet az érzelmi túlterheléstől.
- Elment a hospice-ba, Faith. Tegnap este vitték el egy magánmentővel.
- Miért? A múlt héten még jól volt.
- Hetek óta, Faith. Ez tüdőrák. Nem fog itt maradni, amíg te befejezed a
szaros művészetet.
Egyetlen könnycsepp gördül le az arcomon, és a serpenyőbe fröccsen.
- Ez nem igazságos. Mi történt? És úgy értem, mondd el, ne csak kiabálj
velem.
- Tegnap délben a tüdeje... - Dan elakad. - Nem kap elég oxigént, egyre
többet alszik. Nem tudom rávenni, hogy egyen, igyon, fájdalomcsillapítót
vegyen be. - Újabb szünet következik, és hallom, hogy Dan rágyújt egy
cigarettára. Én is szeretnék egyet, de aztán Al-ra gondolok, és arra, hogy a
tüdeje összeomlik, felfalja a rák, ami nem hagyja abba a támadást.
Egy kéz óvatosan megfogja a spatulát, és felnézek Eli arcába. A
hüvelykujjával letöröl egy könnycseppet az arcomról, aztán még egyet,
aztán még egyet. Nem érdekel, hogy Jennings és Elaine minket figyel, vagy
hogy Lewis valami zajos és fémes dologgal csapkod a szoba másik felében.
Az érintése érdekel, mert ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudok.
Bámulom a kékeket, és remeg a kezem, ahogy a fülemhez szorítom a
telefont.
- Megmondták már, hogy meddig lesz szüksége az átmeneti gondozásra?
- Tudom, hogy az életre szóló barátom nem fogja elhagyni a hospice-t,
senki sem hagyja el soha.
- Talán néhány hétig.
Néhány hét?
Alig tudom ezt megemészteni, az agyam nehezen dolgozza fel.
- Figyelj, Dan. Ne igyál többet. Menj, zuhanyozz le és aludj egyet, aztán
menj be hozzá. - Végigpillantok Eli aggódó arcán. - Én is ott leszek. Ma
este jövök, ha a gyerekek hazamentek. Lehet, hogy szükségem lesz rád
vagy Abira, hogy elhozzatok az állomásról.
- Meg fog ölni, amiért elmondtam neked, és rávettelek, hogy gyere.
- Mondd meg neki, hogy beszéljen velem, amikor odaérek. Álhatók
nálad?
Egy pillanatnyi csend van. Dan tudja, hogy Abiéknál túl szűkös, és hogy
nincs más ajtó, amin átmehetnék.
- Persze.
- Mi a baj? - A nyakam hátulján bizsereg a bőr.
- Apád itt volt, amikor jött a mentő. Sok időt tölt nálunk.
A világ egésze csak úgy leomlik, és lebegni hagy a végtelen égbolton.
- Nem lehet ott, amikor hazaérek, ugye tudod? Soha többé nem akarom
látni őt. Al tudja ezt. - A lábam remeg, és ez nem az a finom, meleg
remegés, amit Eli okoz.
- Faith, ez nem rólad szól.
Legszívesebben letépném Dan fejét. Ez soha nem rólam szólt. De veszek
egy remegő lélegzetet, és elengedem.
- Később találkozunk. Majd szólok, ha megérkezik a vonatom. Le
akarom tenni a telefont, de aztán beleszólok. - Józanodj ki, Dan, utána
örökké részeg lehetsz.
Leteszem, de a kezem annyira remeg, hogy a telefon kicsúszik belőle. Eli
ott van, és felkapja a padlóról, miközben továbbra is támogatóan tartja a
könyökömet. Legszívesebben elfutnék az érintése elől, de ugyanakkor
olyan mélyen a bőre alá akarom temetni magam, hogy soha többé ne
bukkanjak fel, és ne kelljen szembenéznem a valósággal.
- Várj - szólal meg a hangja lágyan, és a közönség, amelyről tudom, hogy
körülöttünk van, elolvad. Kicsit meghajol, amíg a kékeket a tekintetemmel
egy szintre nem emeli. - Csak várj. Beszélj hozzám, mondd el, mire van
szükséged.
Nem tudok. Gondolkodnom kell, lépkednem, levegőt lélegeznem a
tüdőmbe. De a keze a karomon van, és a helyemen tart.
- Al elment a hospice-ba.
Bólint.
- Ezt már kitaláltam. Mondd el, mire van szükséged. - Nem értem, mit
kérdez. - Mit kell tennem, hogyan segítsek?
A kérdése padlóra küld. Nem hiszem, hogy valaha is mondott volna
nekem bárki ilyesmit. A szempilláim végéről könnycseppek csorognak.
- Nem tudom. El kell jutnom oda, de ma és holnap is itt kell lennem, és
nem tudom, hogy egyáltalán mit gondolok vagy mondok... - Elakadok,
ahogy az el nem fogyott könnyek árhulláma azzal fenyeget, hogy
megfulladok.
Egy konyhai székhez terel, és finoman lenyom, a kezét a vállamra teszi.
- Elaine, ennek a nőnek szüksége van a varázserejű gyógyszeredre.
Elaine már nyüzsög is.
- Nekem nem kell édes tea, Elijah - rázom a fejem, és a megtépázott
arckifejezés ellenére az ajkai megrándulnak egy kicsit.
- Elaine, te kikotyogtad a teafogyasztási titkaimat?
- Nem - fordítja egyenesen rám a tekintetét. - Nem, ez jobb. - Elaine
odacsoszog egy üveg whiskyvel. - A főzési készletemből van. - Tölt nekem
egy felest, és átcsúsztatja a poharat. - Tessék.
 - Főzés? - vonom fel a szemöldököm, és a pohárra meredek. - Ezt nem
ihatom meg, épp egy csomó gyereket akarok megtanítani, hogyan kell
vázákat készíteni agyagból.
Eli valamit súg Elaine- nek, és elsétál, én pedig anélkül, hogy igazán
gondolkodnék rajta, felveszem a poharat, és iszom egy kis kortyot. Égeti az
ajkaimat, a tőzeg és a füst íze tompítja a bennem tomboló érzelmek
örvényét.
Amíg ő elmegy, a poharat bámulom. Mivel kell szembenéznem, amikor
hazamegyek? Hogy fog AJ kinézni’ Milyen lesz így látni őt? Hogyan fogok
megbirkózni vele? Miért van ott az apám? Miért engedte vissza Al, azok
után, ami történt?
Talán nem minden rólam szól, ahogy Dan mondta?
Mielőtt még három kortyot innék a tüzes folyadékból, Eli újra előttem áll
- Oké, ma itt leszek, tudok segíteni. - Leguggol a konyhaszék elé. - Nem
mintha sokat tudnék a vázákról, de hé, ki tudom találni. - Elvigyorodik, és
egy vízözön azzal fenyeget, hogy elmos. - Akkor ma este elviszlek
Brightonba. Nem akarom, hogy egyedül szállj fel a vonatra oda és vissza.
- Ssh. - Fintorogva nézek a körülöttünk álló emberekre, de Eli megrázza a
fejét
- Ne aggódj, ők a barátaim.
Egy pillanatig csak bámulok rá. Nem ez volt az a szoba, ahol azt
mondtam neki, hogy a barátja leszek? Kezdem elveszíteni a fonalat. Őrült,
felesleges gondolatokon jár az eszem, hogy ne gondoljak arra, ami a
legjobban megijeszt. Nem tudom, hol van Eli központja, mert azt sem
tudom, hol lakik. Maradjunk most a valóságban.
- És mi van az anyáddal? Mit fog szólni, ha itthon segítesz, vagy ha
elviszel Brightonba? - Ne felejtsük el, hogy nemrég még a hálószobámban
volt, és felolvasta nekem a „ne kefélj a fiammal” sorompót.
 - Leszarom, hogy mit gondol.
Előrehajol, és határozottan szájon csókol, behatárolt érzékenységem
mögött hallom, hogy Elaine felsóhajt, és Lewis megkérdezi, mi a fene
folyik itt.
Amikor Eli elhúzódik, figyelem az arcát, és kellemetlen érzésem támad.
Egy nagyon, nagyon kellemetlen, megdöbbentő érzésem van. Mert
valahogy, és nem tudom hogyan, de sikerült neki a szörnyű híreket
olyasmivé változtatnia, amitől a szívem szárnyalni kezd. Tudom, hogy
minden egyes széllökéssel, amire szárnyaló szívem felkapaszkodik egyre
mélyebben és mélyebben a bűvkörébe kerülök.
Elég mélyen, hogy elfogadjam a felszállását, csak hogy vele lehessek, és
elvigyem őt arra a szörnyű helyre, amit otthonnak hívnak.
 28. fejezet

- Soha nem mondtad el, mi történt, amiért elszöktél Brightonból? - A

hangja áthatol a kocsi csendjén.
A csend részben azért van, mert elmerültem a gondolataimban, és szarrá
rémülök attól, hogy mit hoz a következő néhány nap, részben pedig azért,
mert rohadtul dühös vagyok. Eli elmondta nekem, miközben az anyja
figyelő tekintete alatt bepakoltuk a csomagokat a kocsiba, hogy megkérte
Gerard Steers-t, hogy ugorjon be Bowsley-be, amíg én Brightonban leszek.
Szúrós szemmel nézek rá, és szorosabban összefonom a karomat a
mellkasom előtt Az ajkai megrándulnak, amitől csak még dühösebb leszek.
- Faith, szerettem volna, ha kapsz egy kis lélegzetvételnyi időt Gerard,
bármennyire is pöcs, egy régi családi barát, volt értelme felhívni őt
Morgok az orrom alatt.
- Peter volt az, aki ezt javasolta, amikor mondtam neki, hogy szükséged
van egy kis időre.
Felvonom a szemöldökömet. Hát persze, hogy rohadtul ő volt. Az első
ebédem óta nem láttam Pétért, de még mindig szívesen emlékszem rá, mert
ő volt az, aki elmondta nekem az igazságot Steersről. És azt hiszem, az
igazságot ismerni jobb, mint hazudni.
- Biztos vagyok benne, hogy anyád szívesen lecserélne engem állandó
jelleggel rá.
Annyira fordul felém, amennyire a sűrű esti forgalom miatt a
koncentrálása engedi.
- Senki sem fog helyettesíteni téged. Ez a te munkád, a te feladatod. Az
érdem a tiéd.
 - Nem akarom a dicsőséget - csattanok fel. - Végig akarom csinálni.
Kedvelem azokat a srácokat, jó csapat.
- Nézd, minden ugyanúgy lesz, amikor visszajövünk. Gerard csak
feltakarítja azt a szörnyű rendetlenséget, amit ma segítettem neked
létrehozni. - A keze megragadja a térdemet, és bármennyire is dühös
vagyok, nem tudom figyelmen kívül hagyni az érintésétől kivirágzó kis
hőhullámot. - És abbahagynád a témaváltást Brightonról?
Fintorogva nézek az irányába, nem mintha tudomást venne róla.
- Nem fogom kiönteni neked a szaromat, Eli. Neked is megvannak a saját
családi problémáid. - És a pokolba is, tényleg. Az anyja úgy nézett ki,
mintha legszívesebben lefeküdne a kocsija kerekei elé, amikor elindult
velem. - És nekem is megvannak az enyémek.
Nagyon remélem, hogy apám nem lesz Danéknél, amikor odaérek.
Megdörzsölöm az arcomat. Nem kell aggódnom a smink miatt, a nap
folyamán szórványosan könnyekkel mostam le.
A tekintetem a combomon lévő tetoválásra esik, amely kikukucskál a
farmernadrágom szakadt széle alól. Egy ősi csomó, amely az erőt
szimbolizálja. Bárcsak valahogy aktiválhatnám és rávehetném, hogy
átvegye az uralmat a remegő idegeim felett. Nem vagyok olyan erős, mint
amilyen szeretnék lenni. Akármilyen keménynek tűnik kívülről a
viselkedésem, belül nem vagyok más, mint egy zavarodott tinédzser, aki
nem tudja, mit tegyen.
Eli ujjai végigkövetik a lábamon lévő tintát.
- Mit jelent ez?
Egy pillanatra megtorpanok, hogy összeszedjem magam.
- Azt jelenti, hogy erő. Azt reméltem, hogy segít.
A hüvelykujja végigsimít a tintán, kissé megnyújtva a bőrt.
- Segített?
 Megvonom a vállam, és kinézek az ablakon, az út hátralévő részét
csendben tesszük meg.
Amikor megállunk Al előtt, mély levegőt veszek. Az egyik szoba
világítása ég, tehát valaki van ott. Azt hiszem, csak úgy tudom meg, hogy ki
az, ha kiszállok a kocsiból, és lépésről lépésre haladok a bejárati ajtó felé.
- Faith - szólít halkan Eli. Felé fordulok, és látom, kezével a kormányt
markolja, miközben rám figyel. - Sajnálom, hogy felbosszantottalak.
Megrázom a fejem, a dühöm szertefoszlik azok alatt a kékek alatt.
- Sajnálom, hogy anyád tud rólunk. Soha nem akarnék problémát okozni
neked és a családodnak.
Előre mozdul, a kezét az arcomra helyezi, és ajkai elkapják az enyémet.
Minden egyes csókját szeretem.
- Nem tudom figyelmen kívül hagyni azt, hogy mindennek oka van.
Beléptél az életembe, és mindent megkérdőjeleztél.
A nyelvem kiszáradt
- Mint például?
- Aludtam, dolgoztam, léteztem... és akkor jöttél te. Kihívás mindennel
szemben, amit eddig ismertem.
- Ez csak a nyárra szól, ezt beszéltük meg. - Istenem, fájnak ezek a
szavak, ennél többre még gondolni sem tudok. Nem volt számomra másik
kompromisszum. Nem az a lány vagyok, aki azt hiszi, hogy boldogan élhet,
amíg meg nem hal. Eli nem az én hercegem. Nem törli el a tintám minden
okát.
- Igen. Ezt beszéltük meg - húzódik el.
Kicsit összerándulok. Azt akarom, hogy ezt mondja, de a mellkasom úgy
összeszorul, hogy egy pillanatra elfelejtem, hogyan kell lélegezni. Nem is
tudom, mit jelent, amikor a mellkasom így kiszorítja a levegőt a tüdőmből.
Csak annyit tudok, hogy meg akarom csókolni, belekapaszkodni, amíg
véget nem ér a nyár, aztán visszatérek ahhoz, ami előtte voltam.
- Gyere, menjünk. - Megrántom a kilincset, és kilépek a kocsiból, esélyt
sem adva neki, hogy azt az úriemberes dolgot tegye, amit az ajtóval szokott.
Az utcát szemléli, ahogy egymás mellett állunk.
- Szóval itt nőttél fel?
Megrázom a fejem, és egy nagyjából látó távolságon kívül eső, három
perces sétára lévő út irányába mutatok.
- Régen ott laktam. De a legtöbb időt itt töltöttem Dannel.
Az ajtó kinyílik, Dan az ajtófélfának támaszkodik, a szemei engem
figyelnek, szemügyre veszi Eli-t és ahogy fogja a kezem.
Dán arca olyan képet mutat, amit soha többé nem akarok látni. A szemei
homályosak, vöröses peremmel. A kezében egy7 üres pohár.
- Dan? - A hangom remeg, és végigsietve az ösvényen a mellkasának
borulok, szorosan átkarolom, mintha mindkettőnket a felszínen tartanám. A
nyakában sírok és könnyek fröccsennek a pólójára. - Jól vagy?
- Igen, igen. - A kézfejével megtörli az orrát, és kihúzza magát, hogy
találkozzon Eli- vei.
- Szia, sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk. - Eli
odalép, és feltartja a kezét. Dan ide-oda ingadozik, de aztán kezet ráz vele.
- Eli, Dan. Dan, Eli - intek a kezemmel közöttük, és belépek az elülső
helyiségbe. - Basszus, Dan, ez a hely undorító.
- Mert te vagy a tisztaság királynője - mered rám. Felvesz egy
pizzásdobozt, és az asztalra teszi. - Elfoglalt voltam.
Mozgás hallatszik a konyha felől. Kérlek, Istenem, csak ne ő legyen, azt
nem bírnám ki. Egy sötét hajú lány jön ki, kezét egy konyharuhába törli.
- Ki a fene vagy te? - kérdezem.
 Nem meglepő, hogy a tekintete résnyire szűkül, és olyan melegséggel néz
rám, mint egy jégcsap. Nem akartam goromba lenni. Az elvárásaim a
legrosszabbra koncentráltak.
- JoAnnie. - A kanapé szélére ejti a konyharuhát. Látom, hogy ő sem az a
rendrakó típus. - Ki a fene vagy te?
Meglepődőm. Dan és én mindig is ismertük egymás életének minden
csínját-bínját. Mindent tudtunk, amit tudni lehetett: minden csókot, minden
dugást, minden veszekedést. Közelebb álltunk egymáshoz, mint a család,
mindig is így volt. Abi pedig a harmadik kerék volt, amíg fel nem nőtt és
férjhez nem ment. Most mégis itt állunk ketten, mindkettőnket teljesen
idegenek kísérnek.
- Faith vagyok - lépek oda, és kinyújtom a kezem. - Sajnálom, nem
akartam udvariatlan lenni. Azt hittem, hogy valaki más van itt.
Dán odajön hozzám, és megszorítja a vállamat. JoAnne tekintete a
bőrömön lévő kezére fókuszál.
- Megszabadultam a csapattól. Mindenki felváltva gondoskodik róla.
- Még mindig magánál van?
Hogy besétálhatok-e abba a hospice- ba, nem tudom.
- Nem igazán, Faith. - Dan tekintete Elite összpontosul. - Szóval, honnan
ismeritek egymást?
- Elijah-é a ház, ahol dolgozom, ő hozott ide.
Összerezzenek Eli forró tekintete alatt. Mit kellett volna mondanom? Ő a
főnököm, de valami tiltott és értelmetlen viszonyba keveredtünk, ami nem
vezet sehova.
- Köszi. - Dan bólint Eli felé, de szerencsére csak én veszem észre Eli
ajkának halvány ívét
- Mindig készséges sofőrje vagyok egy rászoruló nőnek.
Ránézek, de aztán JoAnne felé fordulok.
 - Szóval, ti kerten együtt vagytok?
Ez annyira kínos. Mikor történt ez? Hogy az élet megy tovább, és a
dolgok megváltoznak a tudtom nélkül.
Tudom, mikor történt. Amikor elszöktem.
- Igen. - Nem rajong értem, nem nehéz kiolvasni a szalagcímet. Mi a
fenét mondott neki Dan?
Na jó, most nincs időm erre a szarságra.
- Meglátogathatom Al-t? Ja és köszönöm, de most nincs szükségem
szobára. Eli és én egy tengerparti szállodában fogunk megszállni. - Eli
mindent elintézett, ami jó, mert az agyam most nem tud három percnél
többet feldolgozni egyszerre a jövőből.
Dán bólint.
- Akarod, hogy elkísérjelek, vagy a sofőröd egész nap fuvaroz?
Eli odalép, és a vállamra teszi a kezét.
- Majd én, köszönöm.
Jézusom, most pisilési- versenyben vagyunk?
Ez most nem a megfelelő alkalom. Mindkettőjükre rávillantom a
tekintetem, és kisétálok az ajtón. Jelen pillanatban Al fontosabb, mint a
világ többi része. Mindenki mehet a pokolba. Mély levegőt veszek, ami
szétfeszíti a tüdőmet, felhúzom a nagylányos bugyit, amiről nem is tudtam,
hogy van, és elindulok, hogy szembenézzek a valaha elképzelhető
legrosszabb forgatókönyvvel. Búcsút veszek az egyik legjobb barátomtól.

***

A hospice lent van a tengerparton. Ha el kell menned, és végül

mindannyian elmegyünk, akkor a tengerre néző kilátás egy szép plusz.
Al szörnyen néz ki: szürke, hamuszürke és alig van magánál.
Megcsókolom a fejét és a kezét szorosan a sajátomba zárom.
Észreveszem, hogy Eli mozog.
 - Faith, kint várok.
- Nem. - Rémülten nézek rá. - Kérlek, ne hagyj itt.
Rosszalló pillantás suhan át az arcán, de leül a szoba sarkában elhelyezett
székre.
- Szia, Al bácsi. - Hátrasimítom a haját a fejéről. Finom és kissé zsíros.
Meglepődőm, amikor a szemei felvillannak.
- Biztos haldoklóm, ha hazajöttél.
- Ne túlozz, öregember. Épp a múlt héten jöttem haza, emlékszel?
Al üres tekintettel néz rám, és tudom, hogy nem emlékszik a múlt
vasárnapi látogatásomra.
- A következő tetoválásomon gondolkodtam. - Csípőmet az ágyra
helyezem, és megsimogatom a kezét.
Megrázza a fejét, de aztán összerezzen és köhög.
- Nincs több.
- Mit mondasz? - nevetek, és észreveszem, hogy Eli tekintete az arcomon
van.
- Nincs tovább. Mondd el, mit készítesz. - Megint köhög, és ettől sírni
támad kedvem. De nem fogok. Most nem. A könnyek később is jöhetnek.
Eli feláll a sarokban álló székről.
- Az utóbbi időben elég nagy zűrzavart okozott, uram - mosolyog Álra
azzal a szép fehér fogsorral. - Elijah vagyok. - Megszorítja Al kezét.
Basszus, mindjárt elsírom magam.
A francba.
- Már értem, miért vállaltad el a munkát - zihál Al.
Forgatom a szemem és kuncogok.
- A főnököm egy seggfej - vigyorgok Eli-re.
- Rosszabb, mint én? - kérdezi Al.
 - A pokolba is, úgy nézel ki mellette, mint egy vénasszony az
édességboltban.
Eli odahúzza a székét, én pedig egyenesebben ülök az ágyra, és
csevegéssel és értelmetlen beszélgetéssel töltjük meg a levegőt, miközben a
délután lassan eltelik.
Amikor kinyílik az ajtó, már későre jár. Már órák óta ott vagyunk,
nézelődünk és beszélgetünk, miközben Al lassan álomba merül. Soha nem
tudom eléggé megköszönni Eli- nak, hogy idehozott, és hogy így tölti
velem az idejét.
Azt akarom, hogy ez a délután örökké tartson.
- Ó, bocsánat, nem vettem észre, hogy van itt valaki.
A hangtól meghűl a vérem.
- Micsoda? - Lecsúszom az ágyról, és az ajtó felé fordulok. Ott van az
apám. Az egész rohadt dicsőségében. - Kifelé! - ordítom.
A látványától megborzongok. Annyira összeszorul a gyomrom, hogy az
utolsó csésze teát a torkomban érzem.
- Faith, kérlek, várj és figyelj.
Figyelmen kívül hagyom Al ziháló könyörgését az ágyból, rámeredek a
férfira, akit korábban az apámnak tartottam.
- Nincs mit meghallgatnom. Egy szemétláda vagy, és azt mondtam, hogy
soha többé nem akarlak látni.
- Faith, kérlek. Beszélnünk kell. Nekem ex-...
- Őszintén, apa, nem tudom, hogyan magyarázzam el ezt úgy, hogy
megértsd. - Hallom Eli zihálását, amikor azt mondom, hogy „apa”, de nem
veszek róla tudomást. - Szóval, a régi módszerrel fogok eljárni, és
egyenesen elmondom neked. Menj a picsába. Számomra halott vagy, és ez
soha nem fog változni.
 Belül remegek a dühtől, de sikerül hátat fordítanom az ajtó mellett álló
szülői kudarcnak, és lehajolok, hogy Al homlokára adjak egy puszit.
- Sajnálom - suttogom. Egy egyszerű bólintással válaszol, de a fájdalom a
szemében mindent elárul.
Nem tudok változtatni az érzéseimen, még akkor sem, ha egy haldokló
ember kéri.
Elsuhanok apám mellett, és a hospice folyosóján várom Eli-t Amikor
kijön, és megpróbál a karjába venni, lehajolva a szemembe nézni, elhárítom
magamtól.
- Hagyd abba, ne próbálj mindent rendbe hozni.
- Én nem...
- De igen. Megpróbálsz rendbe hozni, de nem tudsz.
Megfordulok és futok, kétségbeesetten vágyom a friss levegőre és a
tenger nyugtató balzsamára.
 29. fejezet

Léptei dübörögnek mögöttem az üres mólón. Én azonban nem állok meg.

Azt sem tudom, hogy akarok-e beszélni. Azt sem tudom, hogy akarok-e
lélegezni. Végül, amikor már kiérek a szélére, leülök és a lábam a víz fölött
lógatom.
Ő mellettem ül, keze a fémkorlátot szorítja, akárcsak az enyém.
- Tudod, hányszor ültem már itt, és akartam elmerülni, belezuhanni a
feketeségbe, és soha többé nem jönni fel a felszínre? - A szavaim halkak,
alig hallhatóak a hullámok zúgásától.
- Miért?
Nem veszek tudomást a kérdéséről, tekintetem a sötét horizontra
szegezem.
- Ezért értem meg Lewis anyját. Megértem, hogy mit tett.
Figyelem, ahogy ökölbe szorulnak az ujjai a korlát fémrudján.
- Beszélned kell velem. Jelenleg csak a legrosszabbat tudom elképzelni,
és ez megöl.
- Nem tudok, Eli - rázom meg a fejem. A visszafojtott könnyeim ellenére
felnézek rá. - Ha megteszem, soha többé nem fogsz ugyanúgy rám nézni.
- Miért?
- Mert végre rájössz, hogy a szívem olyan fekete, mint az a tenger. Ezért
nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki iránt bármit is érezzék. - A
fejemet a hűvös fémre hajtom. - Ezért van az, hogy bármennyire is remeg a
gyomrom, amikor kopogtatsz a hálószobám ajtaján Bowsley-ben,
bármennyire is szeretek a karjaidban ébredni, soha nem fogom hagyni,
hogy szeresselek.
Megrázza a fejét.
 - Ez sosem a szerelemről szólt. Ezt te is tudod, ebben állapodtunk meg.
Háborúban állok önmagámmal. Azzal, amit tudok, és azzal, amiről
tudom, hogy soha nem lesz.
- De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok a barátod, nem jelenti azt, hogy
nem beszélhetsz velem - teszi hozzá.
Egy könnycsepp csorog végig az arcomon, aztán még egy. Némán nézem
a hullámokat, ahogy jönnek és mennek, míg végül megtörőm őket, és a
szavaimmal tudom, hogy feloldom a nyári bűvölet titkos varázslatát, amit
kettőnk közé szőttünk.
Mert én maga vagyok a sötétség, és a végén mindent tönkreteszek.
- Amikor tizenhárom éves voltam, apa bejelentette, hogy új barátnője
van. - Összerezzenek, de határozott elszántsággal megacélozom magam.
- Nem gondoltam sokat róla. Mindig együtt voltam Dannel. Mindig én és
apa, Dan és Al voltunk. Az élet nem volt szokványos. Úgy értem, tudom,
hogy apámnak voltak kalandjai, mindig népszerű volt. De anya sosem volt
mellette, és mindig én voltam az első számú lánya.
Eli kinyújtja a kezét, és ráteszi az erőmet jelző tetoválásomra.
- Nem sokkal a tizennegyedik születésnapom előtt Sandy és Aiden
hozzánk költöztek. Aiden két évvel fölöttem járt az iskolában. Úgy
gondoltam, jó lenne, ha lenne egy bátyám, olyasmi, mint Dan, de egy igazi
testvér. Minden rendben volt. Sandy nagyon igényes volt, de gyorsan
megtanultam, hogyan maradjak távol tőle, hogy az élet édes legyen.
- Ez az az Aiden, akiről a múlt éjjel álmodban kiabáltál? - Eli gyengéd
ujjhegyekkel magához húzza az arcomat, a szemei fürkésznek, és mélyen a
sötétbe néznek.
- Igen. - suttogom. - Először észre sem vettem, mi történik. Csak
ölelések, érintések voltak. Néha tovább időztek rajtam, mint vártam volna.
Eli sziszeg, de én már elkezdtem, és nem tudom abbahagyni.
 - De tudod, tinédzser voltam, a testem a saját útját járta. Egy szombat
este, amikor apa és Sandy már lefeküdtek, Aiden azt mondta, hogy bújjunk
össze, amíg megnézünk egy filmet. Megcsókolt. - Nem tudok Elira nézni,
de szerintem ő sem tud rám nézni. - Mondtam neki, hogy ez nem helyes,
hogy egy család vagyunk, de ő azt mondta, hogy butaság, és hogy tudja,
hogy élveztem. - Megérzett engem, ott lent. Keményen megragadott, és
nevetett, azt mondta, hogy a test sosem hazudik, és hogy én is annyira
akarom ót, mint ő engem.
- Te még csak egy gyerek voltál.
- Gyorsan felnőttem - vonom meg a vállam. Becsukom a szemem a
visszatartott emlékek előtt, de még mindig ott vannak, az agyamba vésve. -
Szóval így ment tovább, apró érintések, és közben tépelődtem mert tudtam,
hogy ez helytelen, de azt mondta, a testem elárulja, hogy én is akarom.
Hogy pajkos vagyok, és senki sem fogja elhinni, hogy nem vezettem félre.
Eli sziszegve megragadja a fémkorlátot.
- Aztán egy nap túl messzire ment. - Egy zokogás tör utat magának
mélyen belülről. - Mondtam neki, hogy hagyja abba, de nem tette, csak
folytatta és folytatta. Úgy irányított, hogy elhiggyem, a testem akarja az
érintését, reagál minden mozdulatára, és ez így tökéletes.
Lehunyom a szemem az emlékek, szúró fájdalma elől.
- Ezért van a csak egyszeri alkalom szabálya?
Bólintok.
- A testemben nem lehet megbízni.
Eli megrázza a fejét.
- Mi történt utána?
- Elmondtam apámnak. Elmondtam Sandynek. Végül összetörtem, és
felfedtem minden titkomat Dannek és Abinek. Meg voltak győződve arról,
hogy ez nem helyes, hogy Aiden kihasznált engem... bántalmazott. És én
tudtam, hogy így volt. Idősebb volt, és tudta, mit csinál. Nem mintha
szerelmes lettem volna. Utáltam, hogy hozzám ér, de a testem nem tudott
ellenállni. Mindig erősebb volt, meggyőzőbb. - Letörlök egy könnycseppet.
- Átkozott áruló test.
- Ezért van annyi tetoválásod. Felfegyverkeztél.
Megvonom a vállamat.
- Ezért, vagy azért, hogy az emberek azt higgyék, egy bizonyos típus
vagyok, és ne várjanak tőlem mást, mint amit adok nekik. Ami nem más,
mint a semmi. - A tekintetem gyorsan végigsiklik rajta. Ő az egyetlen,
akinek mindent odaadtam. - Szóval, mindegy. Apa nem hitt nekem. Sandy
azt mondta, hogy kurva vagyok, amiért megszédítettem a fiát. Először azt
mondta apának, hogy vele kell mennie, távol az általam terjesztett
hazugságoktól, de végül elhagyta. Még mindig itt élnek. Aiden még mindig
úgy járkál, mintha nem bántalmazott volna egy kamaszlányt. És apámmal
nem beszélünk.
- Miért nem hitt neked?
Nevetek. Keserűen. Fájdalmas.
- Addigra Aiden megelőzött. Elfutottam a sok szarság elől, és egy
sikamlós ösvényen kötöttem ki. Aztán lefeküdtem az egyik barátjával. Nem
tudtam, hogy Aiden elmondta neki, amit már megtett velem. Azt hittem,
tetszem neki, de aztán kigúnyolt az iskola előtt. - Rámutattam a
villámcsapásomra. - Ez arra emlékeztet, hogy soha többé ne bízzak meg
senkiben. - A tekintetünk találkozik. Eli ezt a szabályt megtörte. - Apa
hallotta a pletykákat. Akkor már a boltban segítettem. Azt mondta, biztosan
félrevezettem Aident, összezavarodtam a történtek miatt. Ezért ordítottam
vele, azt mondtam neki, hogy Aiden megerőszakolt, hogy elvette a... -
Megállók. Nem tudom folytatni, mert ez az egy emlék jobban éget, mint a
többi. - De ő csak állt ott, és azt mondta, hogy csak akkor erőszak, ha a
másik nem akarja.
Eli szája tátva marad. Aztán feláll, és arrébb lépked, beletúr a hajába,
vállai meggörnyednek.
Bassza meg! - ordít a levegőbe, én pedig odamegyek hozzá, hogy
megnyugtassam. Vicces, hogy én vagyok az, aki megnyugtatja. - Kurvára
letépem valakinek a fejét.
Érzem, hogy forrong. Keze megérinti az arcomat, hüvelykujjával
végigsimít rajta. Ajka a számra tapad, nyelve forró és kétségbeesett.
- El akarok venni minden rosszat, ami valaha is történt veled. - Az arcáról
sugárzó intenzitás, a vonásaiba vésett mély homlokráncolás azt mutatja,
hogy komolyan gondolja.
- Már megtetted.
- Szóval erről van szó. Aiden még mindig szabadon járkál, és te még nem
beszéltél az apáddal.
Enyhén elmosolyodom, de a könnyek hatalmas hulláma végigfolyik az
arcomon.
- És Al megmentett engem. Befogadott, hitt nekem, és most meg fog
halni - zokogok, a könnyeim eláztatják Eli pólóját. A karja szorosan körém
fonódik, olyan szorosan tart, mintha egy emberként lélegeznénk.
- Én... - tétovázik.
- Mit csinálsz? - Felnézek a gyönyörű arcába.
Megrázza a fejét.
- Annyi érzelmet kavarsz fel bennem, Faith. Nem tudom értelmezni az
egészet. Tudod, úgy neveltek, hogy a Fairclough-oknak nem szabad
érezniük. Fegyelmezetten tartjuk magunkat, és zárt ajtók mögött élünk.
Bármi megtörténhet, amíg a világ többi része nem tud róla. - Reszkető
lélegzetet vesz, homloka az enyémnek dől. - De te minden átkozott ajtót
felrobbantottál, és nem tudom, hogyan zárjam be őket újra.
És tudom, mire gondol, mert ahogy visszahúz, és szorosan magához
szorít, átölel, a szívem megnyílik, és olyan sok könnycsepp kezd hullani,
ami minden tintával írt történetemet elmoshatja.
Végül visszaindulunk a szálloda felé. Belekapaszkodom a farmerja
övébe, és követem őt a lépcsőn. Hallgatunk, minden szavunk elfogyott.
A szobában felém fordul, ujja hegye végigsimít az arcomon és a
rózsáimon.
- Hadd szeresselek - suttogja.
Röviden bólintok.
Szerelem. Ez olyasmi, amit nem ismerek. Egy érzelem, ami el van rejtve
előlem, melyen a szívem sötétjében. De tudom, hogy vele akarok lenni,
ölelni, birtokolni akarom. Széttárom a karjaimat, hogy közelebb léphessen,
és édes csókok landolnak az ajkamon, az arcomon, az orrom hegyén.
Lassan, nagyobb gondossággal, mint ahogy eddig egymásnak mutattuk,
levetkőzünk. Egyik ruhadarab a másik után hullik a padlóra, míg végül két
ember leszünk meztelenül és fedetlenül egymás szeme láttára. A keze a
vállamra csúszik, végigsimít a karomon. A testem válaszul megremeg, de
ezúttal engedem. Nem gondolom, hogy ez rossz dolog, nem próbálok ellene
küzdeni. Csak hagyom, hogy megtörténjen, megnyitom a szívemet és az
elmémet annak, ami ezután következik. A mellbimbóim megkeményednek,
és ő gyengéd körkörös mozdulatokkal végigsimít rajtuk a tenyerével.
Közvetlenül kapcsolódik a hasam mélyén sajgó, növekvő forrósághoz.
- Nem tűnik őrültségnek, hogy még csak néhány hete ismerjük egymást?
- kérdezem, és a fejem hátrahajtom, hogy megcsókolhassa a nyakamat.
- Nem. Az az őrület, hogy még nem ismertelek téged.
 Szavai után felemel az ágyra, és fölém magasodik. Nincs a felfedezés vad
őrülete. Gyengéd és édes, végig rajtam tartja a szemét, ahogy lassan
megtölt, és olyan ritmusban ringat, hogy a szívem lágyan dobog a
mellkasomban. Belekapaszkodom, amikor elélvezek, magam köré szorítom,
és amikor a nevemet nyögi a fülembe, megcsókolom a nyakát, a vállát, a
száját. Még mindig itt van, annak ellenére, amit a mólón mondtam neki.
Annak ellenére, amit mondtam neki, hogy a testem megengedte, hogy
megtegyem. Évekig nem hagytam magamnak, hogy elhiggyem, áldozat
vagyok. De ott és akkor, a gyengéd szeretkezéseivel élesen megmutatta
nekem, hogyan kell lennie. Így kell lennie az első alkalomnak. Az a célja,
hogy feltöltsön, hagyja, hogy a szívem és a lelkem kivirágozzon, és egy
olyan helyen hagyjon, ahonnan fejlődhetek, kivirágozva valaki mássá,
valaki jobbá.
Ő ezt adta nekem.
Bámulom őt. Kimondatlan szavak futnak köztünk.
Engedtem neki, hogy szeressen.
És ez a legveszélyesebb dolog, amit valaha tettem.
Ez az éjszaka mélysége. A reggel még nem lopta be tiszta fényeit a
szállodai szobák sarkaiba. Eli szabályosan lélegzik, a mellkasa emelkedik
és süllyed, én pedig rajta fekszem, a karom szorosan átöleli, az ujjaim a
csodálatos mellkasát borító könnyű szőrszálakkal játszanak. De nem tudok
aludni. Mindenre gondolok. Mindenre, amit el lehet veszíteni, mindenre,
amit meg lehet találni. Tudom, hogy pár hét múlva el kell hagynom Eli-t.
Mindig is ezt mondtuk. Akkor miért fáj annyira, ha erre gondolok, mint a
gondolat, hogy Al abban a hospice ágyban fekszik? Miért, amikor erre
gondolok, elpárolog minden gondolat a jövőről és minden tervemről, amit
meg kellene tennem, és miért hagy engem a semmi üres szakadékában?
 Nem jöhetek vissza Brightonba, ezt már tudom. Az élet itt nélkülem is
továbblépett, és ez így van rendjén. Meg kell néznem, mi történik a
kiállításaimmal a galériában. Talán később fel kellene hívnom őket, hogy
megtudjam, van-e valami siker.
Rettegek attól, hogy szembe kell néznem Jenniferrel Bowsley-ben, és a
gonosz boszorkánnyal. Tudni fogja, hogy megtettem azt, amit rögtön az
első reggelen sejtett, és dugtam az unokájával.
- Mire gondolsz? - Gyengéd ajkak nyomódnak a homlokomra, és én még
mélyebbre bújok.
- A nagyanyádra.
Kuncog, a mellkasa finoman ringat engem.
- Nem arra, amire szeretném, ha most gondolnál.
Kuncogok.
- Jobb, mint egy csomó más dolog.
Addig helyezkedik, amíg szemtől szembe nem kerülünk, és a hüvelykujja
az arcomhoz simul. Ettől vadul megdobban a szívem.
- Örülök, hogy megosztottad velem.
Bólintok. Jó nyíltnak és őszintének lenni.
- Mi történik, ha visszamegyünk Bowsley-be? Nem akarom, hogy bajba
kerülj, Eli. Tényleg nem akarom.
A tekintete nyugodt, és egy pillanatra elhallgat.
- Nem tudom.
- Mi történt az apáddal? - Az oldalához bújok, és szeretem, ahogy a bőre
melege hozzám simul.
Az ujjai végigkísérik a karomat.
- Sosem volt a nagyim választása, anyám ragaszkodott hozzá, hogy a
saját útját járja. - A hangja csípős. - Volt pénze, de nem a megfelelő pénz
volt a nagyinak. De anya ragaszkodott hozzá, hogy szeresse őt. Gyorsan
teherbe esett Peterrel - túl gyorsan -, és a házasságot elsiették, mielőtt
bármilyen botrányt kirobbantottak volna.
- Terhes volt, mielőtt összeházasodtak? Hűha. - Nem tudom elképzelni,
hogy a tévedhetetlen Jennifer valaha is megengedte volna, hogy ez
megtörténjen.
Az ujjai folytatják az útjukat.
- Igazából boldog gyerekkorom volt. Mindig volt nevetés. Apa vicces
volt. Szerette a zenét, a művészetet és a drámát.
- Festett is?
- Igen, de aztán szép lassan az egész a ház egy kis sarkába szorult, végül
elnyelte az idő, és soha többé nem csinált semmi ilyesmit. A zene
megszűnt.
- Ezért festettél a padláson?
- Ez nem megfelelő pálya, mondtam már.
- Mégis meggyőzted a családodat, hogy egész nyárra nyissák meg a házat
a művészet előtt. Szóval nem egészen halott, ugye?
- Keményen meg kellett küzdenem érte.
- És ezzel felbontottad az eljegyzésedet. - Egy ütemnyi csend következik,
amitől kiráz a hideg. - Szeretted őt valaha is, a lányt, akire azt mondtad,
hogy feleségül veszed?
Az ajkai újra megcsókolják a homlokomat, majd az orrom hegyét.
- A szerelem olyan luxus, amit soha nem engedhettem meg magamnak.
Amikor apa elment, minden vele ment.
- És ennyire aggódsz Tabitha miatt? - Tudom, hogy ez a helyzet. Ő az, aki
miatt marad, mint az igazi és őszinte nagy testvér, amilyen ő.
- Igen. Nem akarom, hogy csak úgy férjhez adják őt.
- De még csak tizennyolc éves.
 - És? Az semmit sem jelent, ha a társaságról és a Fairclough név sikeréről
van szó.
- Mindezt egy névért?
Bólint feszes ajkakkal.
- Juj, ehhez képest álomnak tűnik a boltban felnőni.
Egy aprót sóhajt
- Hallottál valaha az apádról? - kérdezem.
- Nem - rázza meg a fejét. - Meghozta a döntését, és elment.
Bólintok. Mindkettőnknek vannak szülei, akik hoztak döntéseket, amivel
megbántottak minket. Ez egy újabb szövevényes szál, ami összeköt minket.
- Gondolkodtam - mosolyodik el, és ettől megmelegszik a hasam.
- Veszélyes.
Kuncogok, amikor rám veti magát, végigcsókolja bizsergő torkomat, és a
kezemet a fejem fölött tartja.
- Min gondolkodtál? - kérdezem, amikor levegőt tudok venni.
- Szeretném, ha tintát festenél rám.
A kékek halálosan komolyak.
- De neked nincsenek tetoválásaid. - Nincsenek neki. Tökéletesen sima és
aranyló bőre hibátlan.
- Azt akarom, hogy te csináld meg az elsőt.
Tétovázom. Már nem csinálok ilyet, ezt már magam mögött hagytam.
- Eli, nem vagyok benne biztos. Örökre megmarad valami tőlem a
bőrödön, amit soha nem fogsz tudni eltávolítani.
- És pontosan ezért akarom. - Megcsókol, forrón és keményen.
A szavai mélyen belém hasítanak, mert tudom, hogy megegyeztünk, és
tudom, hogy az időnk véget ér. De azt is tudom, hogy mindketten olyan
érzelmekkel találkozunk, amilyeneket még sosem tapasztaltunk. De ez nem
jelent semmit. Egyáltalán semmit.
 30. fejezet

A nap magasan áll az égen, amikor hátradőlök és csodálom a munkámat.

- Rendkívül bátor voltál.
Megrándul, ahogy feláll, miután arccal lefelé feküdt az ágyon Al
boltjában. Háromkor engedtük be magunkat Al otthonába, nem sokkal
azután, hogy megkért.
- Ez rohadtul fáj.
Szememet forgatva kuncogok, és adok neki egy kis teret.
Elkezdek rendet rakni, és igyekszem nem figyelni, ahogy a tükörhöz
sétál, és hátat fordít neki.
Szabad kezet adott nekem. Azt mondta, hogy azt csináljam, amit a
legjobbnak látok. Először fogalmam sem volt róla, de aztán amikor
bekapcsoltam a gépet, eszembe jutott.
Eli két ember, két fél, egy soha véget nem érő harc. Két vágy, ami soha
nem fog találkozni. A férfi az öltönyben, a fickó a papucsban. Így hát
hullámokból készítettem neki egy jin-jangot, vibráló kékkel és lilával a
kötelező fekete helyett.
- Mit gondolsz? - kérdezem, amikor nem szól egy szót sem.
- Szerintem tökéletes. - Odajön hozzám, a mellkasa még mindig csupasz,
és megcsókol, a karjába húz. Vigyázok, hogy ne érjek a hátához, annak
ellenére, hogy vágyom rá, hogy szorosan átöleljem.
- Gyere, menjünk fagyizni. - Szélesen rávigyorgok.
- Fagyi? - A szemei tágra nyílnak a döbbenettől. - De mi lesz az
alakommal?
Kuncogva vetem magam rá, kezemet a hajába túrva, amikor kinyílik az
ajtó, és mindketten megfordulunk. Dan Hűnket figyel.
 - Ti meg mit kerestek itt?
- Fagyit veszünk - nevetek, és nem akarom abbahagyni.
Soha nem akarom, hogy ennek vége legyen. Mert amikor ez megtörténik,
akkor mindennek vége lesz.
Fagyizunk, csókolózunk lábujjhegyen a tengerben, és megteszem a
legnehezebb dolgot, amivel valaha is szembe kell néznem. Elbúcsúzom Al-
tól.
- Alkoss valamit, Faith, mindig alkoss - szorítja meg az ujjaimat,
könnyek lopakodnak végig az arcomon, de aztán Elire nézek, és ő letörli. Al
mosolyogva figyel minket. Örülök, hogy úgy hagyom itt, hogy végre
boldognak lát. Még ha ez rövid életű is.
Apát nem láttam újra, és ezzel együtt tudok élni az örökkévalóságig.
A könnyeim csak jönnek és jönnek. Eli minden alkalommal megszorítja a
lábamat, amikor hallja, hogy halkan zokogok. Az autóút nagyrészt
csendben telik.
Amikor behajtunk a Bowsley kapuján, felém fordul, ujjai a hajamba
csúsznak.
- Jól vagy? Meg tudod csinálni?
- Szeretném. Al akarta, hogy megtegyem.
- Tudod, hogy Steers itt lesz?
Bólintok. Semmi baj, az elmúlt pár nap meggyengítette a haragomat.
Most már tudom, hogy a haragom magamra, a testemre, az undoromra
irányul. Ő csak egy ember, aki nem mondta el nekem a teljes igazságot.
Nem leszünk többé barátok, de nem fogok semmit hozzávágni, legalábbis
nem tervezem.
Indul, hogy kinyissa az ajtót.
- Eli, én... - Félbehagyom a mondandómat. Nincs olyan szó, ami
megfelelően leírhatná, mit érzek. Mennyire hálás vagyok, mennyire
megmagyarázhatatlanul, a létezésem alapjaiban megrendít a jelenléte és az,
ahogyan tőle érzem magam.
Bólint, és ez minden, amire szükségünk van.
A kocsi mellett állunk, és a ház ajtaját bámuljuk.
Nem is tudom, hogy anyád miatt aggódom jobban, vagy azért a mocsok
agyagért, amit valószínűleg mindannyian csináltak.
A keze az enyémbe csúszik, és meglep.
- Egyszerre csak egyet.
Egészen a bejárati ajtóig fogja a kezem, és a gyönyörűen díszített,
üvegvirágokkal teli előszobába vezet. Megpróbálok elhúzódni, de ő nem
hagyja, helyette szélesen mosolyog rám, ami azt üzeni, hogy együtt
vagyunk ebben, bármit is jelentsen ez.
- Ó, istenem, a tékozló fiú visszatér. - Miért pont most kell itt lennie a
seggfej Peternek? Belépünk a nappaliba. Alig jártam ebben a halványzöld
színű szobában, minden bútor brokátcsíkos. Olyan helynek tűnik, amit már
a puszta jelenlétemmel is bemocskolnék.
- Fogd be, Peter. - Elijah morog. Még mindig a kezemet fogja, és én
láthatóan verejtékezem. Bárcsak én is annyira csendes és magabiztos
lennék, mint ő, de nem vagyok az.
Gerard is itt van, felpattan, amikor meglát, és leteszi az asztalra a poharát,
amiben valami rövid, sötét ital van.
- Faith, jól vagy? Milyen volt otthon?
- Jól, köszönöm - bólintok. - Hogy boldogultál a csoportokkal?
Kicsit elkomorul a merev válaszom hallatán, de tényleg, mi mást várt
volna? Brightonban voltam pár napig, nem a Marson, hogy agyi lobotómiát
végezzen. Még mindig egy hazug szemétláda.
- Jól. Nagyon felcsigáztad őket. Bárcsak a hallgatóim fele ilyen lelkes
lenne a diplomamunkán.
 Feszesen mosolygok rá.
- Van valami kerámiánk, amit fel tudunk mutatni?
- Igen, Tabitha egy kicsit lazán fogalmazott a leírásnál, de azt mondta,
hogy a bálhoz használható. - Gerard visszatolja a szemüvegét az orrára.
Jó újra művészetről beszélgetni, és lassan megnyugszom. Eli odahajol
hozzám, és arcon csókol, Peter pedig majdnem megfullad az italától.
- Megyek, megkeresem anyát. Minden rendben lesz itt?
- Inkább leszek ezekkel a lúzerekkel, minthogy szembenézzek anyáddal -
vonom fel a szemöldököm.
Kuncog, a tekintete szeretetteljesen végigsiklik az arcomon.
- Én is így gondoltam. - Ellép, és az együtt töltött időnk hivatalosan is
véget ér.
- Hogy van Lewis? - kérdezem Gerardtól, Peter mellőzésével, főleg azért,
mert egy pöcs.
- Jól, jól van. Tegnap volt egy kis kirohanása, miután az apja felhívta, de
úgy tűnik, mostanra újra megnyugodott.
- Köszi - mosolygok vonakodva Gerardra.
Elmegyek a táskáimért, hogy visszamenjek a szobámba, Gerard pedig
mellém lép.
- Szóval, te és Elijah, ugye?
- Te most pletykálkodsz, Gerard?
Megragadja a karomat, és mozdulatlanul tart.
- Nem, de a fenébe is, Faith, nem akarom, hogy bajod essen.
- De te bántottál engem, akkor ez, hogy működik?
- Azért bántottalak meg, mert idióta voltam, és nem mondtam el a teljes
igazságot. Ez a család szét fog tépni téged. Nem bízhatsz bennük.
- Nem bízhatok senkiben, ugye? - meredek rá.
- Bennem? - vonja meg a vállát, és optimistán elmosolyodik.
 - Igen, persze.
Megpróbálok nem tudomást venni róla, és a melléképületek felé indulok.
Furcsán megnyugtató visszatérni hozzájuk a Brightonban töltött pár nap
után.
Beteszem a táskákat a rózsaszínű szobába, majd egyenesen az agyagos
szobába megyek.
Nevetés szivárog ki az ajtón, én pedig kérdő pillantást vetek Gerardra. Ő
csak feltartja a kezét. Lenyomom a kilincset, és a nevetés abbamarad. Egy
lökéssel kinyitom az ajtót.
Tabitha áll a barna agyagporral borított asztal egyik oldalán, Lewis a
másikon. Lewisnak vörös porcsík fut végig a haján. Tabitha úgy néz ki,
mintha hempergett volna az anyagban.
- Minden rendben van itt? - kérdezem.
Tabs kicsit elpirul és bólint, majd felém lép.
- Jó látni téged. Hogy van a barátod?
- Beteg. - Lesöprök a hajáról néhány agyagmaradványt. - Tényleg beteg,
de elbúcsúztunk. - Gyengéden rámosolygok, hirtelen tudatában vagyok az
apró műterem hangulatának. - Olyan jó volt, amilyen csak lehetett, azt
hiszem.
Hátat fordít Lewisnak, és nem hagyom ki a bosszankodás felvillanását,
ami átvonul az arcán.
Beszélnem kell vele. Ha itt valami történik, azt azonnal le kell állítani.
Tabitha a Fairclough-ék gyermeke. El tudom képzelni, mekkora szarvihar
keveredne, ha egy vad tinédzserrel, akit Eli hozott haza, összejönne.
- Szóval, fel kell készülnünk a bálra. Volt néhány ötletem, amíg távol
voltam. - Észreveszem, hogy Gerard még mindig a szobában van, és
várakozóan nézek rá. - Indulj, Steers. Köszi a segítséget, de most már
mindannyian jól vagyunk.
 Elvigyorodik, és ez nem tetszik nekem.
- Igazából Jennifer megkért, hogy maradjak segíteni, arra az esetre, ha
megint elhívnának.
- Te most szórakozol velem, baszd meg? - Az ajtó felé pördülök, éppen
akkor, amikor Eli besétál. Még mindig az alkalmi ruhájában van, de a teste
merev és kemény. Nem találkozik a tekintetemmel.
- Marad, Faith - mondja, és a távolságtartás a hangjában megöl,
egyenesen kettévág.
- Kizárt dolog - meredek rá.
Közelebb lép, de nem elég közel.
- Faith, engedd el.
Az arcába bámulok, valami ismerőst keresek ott a hétvégénkről, vagy a
kocsiból, vagy a sok-sok pillanatból, amit az agyamba véstem, de nincs ott.
- A kurva életbe, el fogom. - A könyökömmel ellököm magam tőle, és a
ház felé menetelek Jennifert keresve, és egy olyan szobában találom, amit
még nem láttam. Egy Regency íróasztal van benne, halvány
pasztellszínekkel és világosabb fával díszítve, ez a legnőiesebb
dolgozószoba, amit valaha láttam. Jennifer az íróasztal mögött ül és
papírokat olvas, előtte egy csésze tea gőzölög.
- Miért kérte meg Steerst, hogy maradjon? - kérdezem, és közvetlenül elé
ülök.
- Miről beszélsz? - sóhajt, és felnéz rám.
- Gerard mondta, megkérte, hogy maradjon és dolgozzon a projekten, és
Eli- Elijah most erősítette meg, de miért?
- Rengeteg a tennivaló, tényleg meg tudod csinálni egyedül?
- Sok a tennivaló, miért?
- A bálomért, természetesen.
Értetlenül bámulok rá.
 - Amikor elvállaltam ezt a munkát, senki nem mondott semmit a bálról,
vagy arról, hogy ez az egész egy bálhoz vezet. Elijah ezt akarta, amikor ezt
megszervezte? Nem hiszem, hogy e2t akarta. Miért csinál most ebből az
egészből valami társasági eseményt?
Feláll, karcsú csípőjét az íróasztalnak támasztja.
- Nem várom el, hogy megértsd, de minden, amit teszünk, valamilyen
hátsó szándékkal történik. Elijah tudta, amikor megszervezte a
művészetközvetítő projektjét, hogy ezzel felhívjuk a figyelmet Bowsley-re,
hogy megnyissuk a nyilvánosság előtt, hogy érdeklődést keltsünk, hogy
bevételhez jussunk az ingatlan révén.
- Nem, ez nem így volt - rázom meg a fejem. - Azért csinálta, mert szereti
a művészetet, és segíteni akar másokon, akik kevésbé szerencsések.
Kuncog, és úgy rázza a fejét, mintha valami pajkos, de szemtelen
kisgyerek lennék.
- Dolgozz együtt Gerarddal, hozd ki a legtöbbet ebből a lehetőségből. Ki
tudja, milyen sajtó és galériavásárlók lesznek itt a bálon, talán nektek is
megéri majd annyira, mint nekünk.
Forrongok, minden káromkodás, amit csak ismerek, a nyelvem hegyét
csípi.
Egy fordulattal az ajtó felé vágtatok.
- O, Faith - szólít vissza.
- Igen. - A kezem ökölbe szorul.
- Megmondtam Elijah-nak, hogy bármi is az, amiről azt hiszed, hogy van
köztetek, annak vége. Mostantól kezdve. - Hűvösen néz rám, miközben én
belül forrongok. - A hétvégén tegyél kedved szerint, hozd ki belőle, amit
akarsz. De Elijah visszatér Londonba, és te békén hagyod őt, ha fontos
neked a jövőd itt, ezen a projekten.
- És úgy gondolja, hogy a projekt fontosabb?
 - Megerősítést kaptam, hogy a Tate Modern beszerzési igazgatója eljön a
mi kis nyári bálunkra. Sőt, már látta is néhány munkádat.
- Hogyan?
- Elküldtem neki az egyik virágodat.
Mit csinált?
- Miért?
Jennifer visszahelyezkedik a székébe.
- Mert a közhiedelemmel ellentétben nem vagyok egy komplett ribanc.
Tehetséges vagy.
Nem tudom, mit mondjak.
Megvesztegetett, hogy elhagyjam Elijah-t, az orrom előtt lógatva a
művészvilág legnagyobb mézesmadzagját?
Hát, bassza meg. Kihúzom magam.
- Elijah engem akar. Lehet, hogy ez olyasmi, amivel meg kell birkóznia,
de tudom, hogy nem fog cserbenhagyni.
Hátraarc nélkül kisétálok, és elindulok vissza a szobámba.
Elijah tényleg Londonba megy, és távol marad? Távol marad tőlem és a
projektjétől, az almától? Nem tudom elhinni, amit mondott. Téved.
Egyszerűen tudom.
Az ágyamon ül, a fejét a kezébe hajtja. Horkantok, amikor meglátom, és
becsapom az ajtót.
- Mi történt azzal, hogy egyszerre csak egyet teszünk meg együtt?
Amikor a tekintete találkozik az enyémmel, a szívem megreped egy
kicsit.
- Mondtam neked, Faith, ez a család elcseszett.
Igaza volt. El fog menni, és az elmúlt pár nap a semmiért volt.
- Szóval feladod. Visszafutsz Londonba behúzott farokkal?
- Ezt nem menekülésnek hívják, hanem munkába járásnak.
 - Mit mondott? Megfenyegette Tabithát?
Megrázza a fejét. Amikor ellép az ágytól, magas, erőteljes teste beborítja
az enyémet. Keze a bőrömbe markol, az ajkai ecsetnyi távolságra vannak az
enyémtől.
- Sajnálom, Faith, de vége van. - Nem több egy suttogásnál, aztán eltűnik.
És belül meg akarok halni. Mindent elmondtam neki. Mindent megadtam
neki, megszegtem minden szabályt.
Soha nem volt ebből semmi, akkor mi a fenéért fáj ez ennyire?
 31. fejezet

- Csak úgy mondom. - Abi az egyik „Tudom, hogy minden szar

monológjába kezd a kamera előtt. Még homályosan és remegő kézzel tartva
is erőteljes a tekintete.
- Mi van? - Felnyögök, és visszagurulok a fóré. Hosszú nap volt ez a mai.
Hosszú napok voltak. A délutáni foglalkozás véget ért, és miután Steersszel,
Lewisszal és Tabs-szal gyorsan rendbe szedtük magunkat, kivonultam
egyedül Ez a ház egy egészségtelen hely.
- Szerintem megvéd téged. Ha a sárkány anyja a jövőbeli kilátásaidat
gúnyolja, mondván, hogy valaki jön megnézni a munkádat a kibaszott Tate-
ről. Úgy értem, ugyan már, Faith, hiszen ez a Tate Modern, és fogadni
mernék arra, hogy megpróbálja ezt nem elrontani neked.
Megrázom a fejem.
- Megmenti magát attól, hogy kivágják. Ennyi az egész.
- Ezt nem hiszem el. Az a fickó annyira rád volt izgulva, hogy szinte
megolvasztotta a szobát. Az a tekintet, az a szem. Jézusom, elolvadt tőle a
bugyim, már attól is, hogy egy szobában voltam vele.
- Abs!
Kidugja a nyelvét, de vigyorog.
- Ez igaz. Hé, Adam, Elijah elolvasztotta a bugyidat, nem igaz, azokkal
az ájultan intenzív szemekkel?
A kamera addig forog, amíg szembe nem kerülök Adammel, aki a
kanapén elterülve egy üveg sört szorongat.
- Teljesen. Faith, mi, haverok nem beszélünk ilyesmiről, de annak a
srácnak nem volt könnyű.
 - Ti kerten tényleg rohadt idegesítőek vagytok - fintorgok, és beleszívok a
cigarettámba. Úgy tűnik, hogy míg a rákban haldokló nagybátyám és
apafigurám elég ahhoz, hogy leszokjak a dohányzásról, addig Elijah
Fairclough, aki egy hátraarc nélkül hagy el, túlmutat az akaraterőm
határain.
Kifújom a füstöt, és a felhőket bámulom.
- Szóval most itt ragadtam, ebben a pokoli börtönben.
Abi nevet, a telefon még jobban remeg, amíg a gyomrom úgy kavarog,
mintha egy tengeren lévő hajón lennék.
- Egy börtön? Az egy kibaszott kastély, Faith, szedd össze magad.
- Várj csak. Erről jut eszembe, tudnátok szerezni egy bébiszittert
augusztus 18-ára?
- Miért? - Kicsit egyenesebben ül fel. - Ne izgass fel, Faith.
Széles vigyor terül szét az arcomon, a tátongó lyuk ellenére, ami úgy
tűnik, állandóan a mellkasomban lakozik.
- Arra gondoltam, hogy szeretnél eljönni a bálba? Jól jönne egy kis baráti
támogatás.
Abi visít, de aztán hunyorogva néz rám.
- Nincs szükséged háttértámogatásra, bár természetesen jövünk. Te vagy
Faith Hitchin, mindent túlélsz, még azt is, hogy ott vagy.
Bólintok. Kedves, igazából túlságosan is kedves hozzám, tekintve, hogy
olyan mogorva szuka vagyok.
- Az vagyok. - A telefonom képernyőjét pöccintve megnézem, mennyi az
idő. - Ha már itt tartunk, felhívom azt a galériát, ahol volt néhány cuccom,
hátha eladtak valamit.
Abi bólint, és a kamera felé int.
- Viszlát. Megyek, keresek egy báli ruhát. Milyen ruha lesz rajtad?
 Tétovázom. Jennifer azt mondta, hogy Saskia majd gondoskodik róla.
Hogy ez azután is így lesz-e, hogy lefeküdtem a fiával, nem tudom.
Hát jó. Fel tudok öltözni magam is.
Leteszem a telefont, majd kétszer is megnézem az időt, mielőtt felhívok
egy másik számot. Az ötödik csörgésnél felveszik.
- Whitlocks.
- Ó, helló, Damien ott van?
A telefonból tompa hang hallatszik, aztán valaki átadja.
- Damien beszél.
- Szia Damien, itt Faith Hitchin. Azért hívtalak, hogy megtudjam,
sikerült-e elküldenéd valamelyik darabom?
- Ó, Faith, annyira örülök, hogy hívtál. - Damien hangja magas, és úgy
cseng, mintha énekelne.
- Tényleg, miért?
- Több szoborra van szükségünk tőled.
- Még többre? De én ötöt adtam nektek.
Kicsit visít, és a keze tapsra visszhangzik a háttérben.
- Tudom. Körülbelül két hónapja adtuk el az összesét. Felhívtam Gerard
Steerst, de ő nyilván nem adta tovább az üzenetet.
- Nem, nem tette. - Mi a fenéért nem mondta el nekem? Két hónappal
ezelőtt? Akkor soha nem vállaltam volna el ezt a munkát.
Megmenekülhettem volna a körülöttem kibontakozó fájdalmas dráma elől.
De akkor nem találkoztam volna Eli- val... A mellkasom megint
összeszorul, és jobban fáj, mint amennyire el tudom viselni.
- Oké. - Összekaparom a gondolataimat, hogy próbáljak tisztán látni.
Nem tudom elhinni, hogy eladták őket. Nem akarom aláásni a saját
munkámat, az teljesen király, de a Whitlockok jól ismertek, hatalmas
ügyfélkörük van, akik mind tudják, mit akarnak.
 Vajon valaki az én munkámat szeretné a többiek helyett? Hűha.
- Csinálok egy kiállítást a Bowsley Hallban. A nyár végéig nem tudok
semmit elintézni. Remélhetőleg megengedik, hogy eladhassak belőle
valamennyit, miután elkészült.
- Ez remek ötlet. Fantasztikus reklám lenne nekünk és nekik is.
A válasza elgondolkodtat.
- Ismered a Bowsley Hallt?
- Igen, természetesen, Fairclough-k.
Volt olyan hely, ahová nem ért el ennek a családnak a befolyása?
Aztán eszembe jut a Ritz, az első nap, amikor először találkoztam Elijah-
val, amikor úgy nézett ki a tengerész öltönyében, mintha a GQ magazin
címlapjáról pottyant volna le, de egy nagyobb botot dugtak a seggébe.
- Igen, vásároltunk onnan néhány darabot.
- Szeretnél eljönni a nyári bálra? Megnézhetnéd a kiállítást, és ha
tetszenek, elsőként licitálhatnál rájuk.
- Milyen csodálatos ötlet. Szólok Elenának és Francesnek, hogy hívják
fel Bowsleyt, és fejezzék ki az érdeklődésünket.
Megállók, és veszek egy mély lélegzetet.
- Szóval, akkor többet akarsz?
- Drágám, igen, természetesen. Frances beszélni akar veled egy
kiállításról itt a galériában, talán, ha végeztél az ország egyik leggazdagabb
családjával való szvingeléssel, bejössz és beszélhetünk?
Az egyik micsoda?
Remeg a kezem a telefont tartva, és zavartan mormolok egy búcsút
Damiennek, mondván, hogy remélhetőleg találkozunk a bálon.
Senki nem mondta, hogy ők az ország leggazdagabb családja? Mi,
gazdagabbak, mint az átkozott királynő? Komolyan, ez nem lehet igaz?
Számít ez?
 Percről percre egyre több értelme van az incidensnek. Teljesen megértem,
hogy miért kényszerített Jennifer külön Eli-t és engem. Ő és én, az ilyen
dolgok nem lehetnek egy tündérmese lapjain kívül.
És tudom, miért mondta, hogy ebből soha nem lehet semmi, és miért
tudott úgy elsétálni, mintha semmi sem történt volna.
De mi van azzal, amit Abi mondott?
Mi van azzal, hogy nem tudok nem rá gondolni, és ez annyira fáj, hogy
nem tudom, mit kezdjek magammal?
Mi van azzal, hogy megszegtem az egyetlen igaz szabályomat, és most
olyan mélyen vág, hogy már levegőt sem akarok venni, mert tudom, mit tett
Elijah abban a brightoni hotelszobában. Rávett, hogy szeressem őt.
Könnyek égetik a szemem, ahogy a telefonom pont időben rezeg.

Eli: Jól ment a mai nap?.

A telefonom megremeg a kezemben, és könnyek hullanak a képernyőre.

Faith: Igen.

És ennyi. Az elmúlt négy napban minden kommunikációnk ugyanilyen

volt. Öt apró szó, ami fájt
Egy kuncogás megállítja a szánalomparádémat, és a kézfejemmel
végigsimítok az arcomon. Lewis jön a sarkon, de hacsak nem vesztette el a
tökeit egyik napról a másikra, a kuncogás nem az övé volt.
Tabitha.
Kézen fogva sétálgatnak a kertben, elmerülve egy olyan beszélgetésben,
amit nem hallok. A lány ragyog, és a srác úgy bámulja, mintha most látná
először a csillagokat
A francba.
A tekintete rám esik, és döbbenten ugrásra kényszerül.
 - Faith, jól vagy? - Gyorsan odalép, és elpirulva engedi el a srác kezét,
majd a fűre huppan mellettem.
- Egyszerűen baromi jól vagyok - mosolygok rá.
- Az anyám miatt van? Ezúttal mit csinált?
Nevetve rázom meg a fejem. A nevetésem nem hangzik egészen jól, de
őszintén szólva mikor hangzott valaha is?
- Nem, csak nehéz napok voltak, tudod, a nagybátyám annyira beteg, és...
- Elijah elmegy?
Bólintok, egy gombóc a torkomban ragad.
Megértőén bólint.
- Eléggé dühös volt, de tudom, hogy Lewis anyjának ügyében előrelépett.
- Megszorítja a fiú kezét, és az apró gesztustól még jobban fáj a mellkasom.
- Akkor ez jó, ugye?
- Persze. És csodálatos rendetlenséget teremtettünk.
Mindketten nevetnek. Lewis tekintete nem hagyja el a lányt... és Abi
szerint Eli is ilyen volt velem a hétvégén. Miért nem vettem észre?
- Figyeljetek, ti ketten. - Mindkettőjük felé mutatok, ártatlanságot
próbálnak színlelni. - Legyetek óvatosak. Tabitha. Nem tudom, milyen
zűrös szarságok zajlanak a családotokban, de nem szeretném, ha
mindkettőtöknek baja esne.
Keze a lány vállára simul.
- Jól vagyunk - mondja, én pedig szkeptikusan szemlélem
mindkettőjüket.
- Oké - emelem fel a kezem, és felnevetek. - Tekintsétek általam adott,
figyelmeztetésnek. Ha bármelyikőtöknek szüksége van valamire - célzottan
Tabithára nézek -, akkor tudjátok, hol vagyok.
- Eli írt nekem sms-t. - Az irányváltoztatása meglep.
- Igen? - Megpróbálok nemtörődöm lenni.
 - Meg akar győződni róla, hogy követed a bál témáját.
Forgatom a szemem, ami mindenféleképpen gyerekes, de nem érdekel.
- És ő maga nem tud beszélni velem erről?
Megvonja a vállát, én pedig dühösen felállók.
- Úgyis beszélnem kell Gerarddal.
A pokolba is, rohadtul kell. Pontosan el fogja mondani, miért nem szólt
nekem arról, hogy eladták a munkámat, mielőtt idejöttem erre az istenverte
helyre.
Felpattanok a fűről, lesöpröm a bőrömre tapadt száraz gazt, és a ház felé
menetelek. Ahogy távozom, hallom, hogy Lewis azt mormogja:
- Gerardnak szüksége van háttértámogatásra - mondja, majd Tabitha
kuncog.
Lewist ki fogják rúgni a házból, mire eljön a bál, ha nem vigyáznak rá.
Jennifer figyeli, ahogy felszaladok a lépcsőn.
- Minden rendben?
- Minden - suhanok el mellette, és a szalon felé veszem az irányt, ahol
tudom, hogy Gerard ott lesz, whiskyt iszik, amit normális esetben nem
engedhet meg magának, és totális baromságokról beszélget Peterrel. Ezen a
héten többet láttam Pétért, mint amennyit megérkezésem óta, és
bármennyire is bánt Eli, megkönnyebbülök, hogy valójában a kevésbé
idióta testvért választottam.
- Szia. - Berontok a szobába, nem vesződve a kopogással. Jennings éppen
italokat szolgál fel, és egy apró mosolyt küld felém, amikor csak tud. Én
még mindig a konyhában lógok Lewisszal, a pokolba Jenniferrel és a hamis
látszatával. Elaine és Jennings vigyáznak rám, gondoskodnak róla, hogy
egyek, pihenjek, igyák elég vizet. Ki tudja, miért csinálnak ekkora
felhajtást, de értékelem.
 - Faith, örülök, hogy csatlakozol hozzánk. Milyen tűzijátékra
számíthatunk ma? - Peter vigyorogva üdvözöl. Hamarosan megütöm,
pusztán azért, mert lélegzik és idegesít.
- Fogd be. - Fintorogva fordulok Gerard felé. - Miért nem mondtad, hogy
a darabjaim elkeltek a Whitlocksnál?
- Az a szemétdomb - hallom Pétért morgolódni, de nem adok neki időt.
Gerard feltartja a kezét, de az arckifejezésén látszik, hogy nem tudja
elhinni, hogy ilyen sokáig tartott, amíg feltettem a kérdést.
- Nem akartam, hogy dobd a diplomádat, mert elkezdtél pénzt keresni.
Közelebb lépek, szemtől szembe egykori barátommal.
- Mit nem akartál?
- Ugyan már, Faith. Eladtál volna néhány darabot, aztán több szerződést
ajánlottak volna neked. Tudtam, hogy úgy döntesz majd, hogy abbahagyod.
- És ez, hogy jött ki neked? - Gúnyolódom az arcába. - Így is, úgy is
otthagytam, miattad.
- Igen, nos, még mindig remélem, hogy talán visszajössz.
- Nem jövök vissza - rázom a fejem. - Nem bízom benned, bármit is
mondasz. Most még inkább, ezt nem tudom elhinni, Gerard.
- Amúgy is kellett a pénz, a tetoválásokból származó összes pénzed a
lakásodba fektetted.
Érzem, ahogy Peter figyelme az én irányomba terelődik.
- A pénznek ehhez semmi köze. - A levegőbe dobom a kezem. - Jó lett
volna tudni, hogy valakinek kell a munkám, hogy valahol egy
kandallópárkányon ül valami, amit én alkottam, és megcsodálják.
Gerard a karomra teszi a kezét.
- Faith, a munkádat mindenhol értékelik. Mit gondolsz, miért nem dobtak
még ki innen?
 - Még nem - fintorodik el Peter, de mindketten felé fordulunk és
felkiáltunk.
- Pofa be - mondjuk egyhangúlag.
Gerard megpróbál szemkontaktust teremteni velem, de nem találkozom a
tekintetével.
- Azért, mert te nevetségesen rohadtul tehetséges vagy. Fairclough-éknak
szükségük van rád itt, mert amikor a kis művészeti projektjük végén az
országos sajtó lecsap rájuk, a lehető legjobb munkára van szükségük, ami
csak létezik. Ezért akartam, hogy te fogadd el ezt a munkát, nem pedig
Meg, vagy bárki más. - Elkapja az ujjaimat, és addig tartja őket, amíg rá
nem nézek. - Ez különleges. És ha rosszat tettem veled, akkor sajnálom.
Baromság. A fickónak megvan az a lókötős viselkedése.
- Annyira rohadtál dühös vagyok, Gerard - sóhajtok egyet. - Ez a hely el
van cseszve, ez nem egészséges. - Nem egészséges a szívemnek, ezt én is
tudom.
- És amikor a Tate Modern felvásárlója a bál estéjén valami csodálatosat
bámul, amit te alkottál, akkor mennyire lesz elcseszett?
Jobban, mint azt el tudnám képzelni.
- Akkor jobb, ha valami csodálatosat adok nekik. Mennem kell
gondolkodni, hogy kitisztuljon a fejem.
- Mi is a téma?
Megfordulok az ajtóban, de nem igazán tudok mosolyt csalni az arcomra.
Az érzelmeim az elmúlt napokban eléggé megviselte a helyzetemet
- Álmok.
Ahogy felsétálok a lépcsőn Elijah titkos padlásstúdiójába, azon tűnődöm,
miről álmodnék, ha bármit megkaphatnék, amire a szívem vágyik.
A kezem elfordítja a kilincset, és elmerengve tudom a választ. Őt.
 32. fejezet

Mindent finom porréteg borít, de a festmények még mindig olyan

csodálatosan élénkek, mint amikor először láttam őket. Vajon mennyit
fizetne valaki egy ilyenért? Ahogy a rózsák felé fordulok, amelyek olyan
sűrűek, dúsak és gyönyörűek, el tudom képzelni, ahogy aranyozott keretben
ülnek valamelyik puccos Burlington Arcade galériában, erőteljesen és
fényesen a fekete háttér előtt.
Közelebb lépek, hogy végigsimítsam az ujjaimat a vastag festéken, és
akkor meglátom a festőállvány széléhez szorított borítékot. Mi ez?
Felveszem, és látom, hogy a nevem van ráfirkálva. A boríték nehéz és
vastag. Feltépem, és a tenyerembe borítom a tartalmát. Az MG
gyújtáskulcsa a kezemben landol.
- Mi a fene? - A hangom visszaverődik a csupasz falakról. Egy kártya
csúszik a kezembe. Ez egy névjegykártya: Elijah Fairclough, Barrister,
dombornyomott tintával a vastag pergamenpapírra nyomtatva. Ráncolom a
homlokom, majd megfordítom. Egy kensingtoni cím van a hátoldalára
firkantva.
A szívem majdnem elszáll.
Napokkal ezelőtt hagyta ezt nekem? Egyszavas válaszokat küldtem neki
az üzeneteire, amíg ő arra várt, hogy feljöjjek ide, és találjak egy
kocsikulcsot és egy kártyát egy címmel?
Azt akarja, hogy elmenjek?
Lesietek a lépcsőn, a pulzusom felgyorsul. Connie ajtaja nyitva van,
amikor elsuhanok mellette, de nem is érdekel. A melléképületekhez
rohanok, remélve, hogy megtalálom Tabithát.
 - Sürgős megbeszélésre kell mennem - kiáltom, miközben elindulok az
agyagozóba. Ő és Lewis nagyon szarul csinálják, hogy úgy tesznek, mintha
elfoglaltak lennének, és nem csókolóznak. Erre most nincs időm. - Elijah
kölcsönadta nekem a kocsiját, hol parkol az MG?
Elmosolyodik.
- Általában a kapubejárónál parkol - mosolyodik el. - Így tud jönni-
menni, anélkül, hogy nagyinak és Anyának számot adna róla.
Már éppen a kapuhoz rohannék, amikor eszembe jut egy gondolat,
eszembe jut Connie ajtaja, ami kinyílt, és tudom, hogy látta, ahogy lefelé
jövök a lépcsőn.
- Srácok, megtennétek nekem egy szívességet? Az emeleten van néhány
festmény, a legfelső szobában, a legfelső lépcsőfokon. Le tudnátok hozni
őket? A bálhoz elengedhetetlenek.
- Mik azok? - kérdezi Tabitha.
- Álmok - kiáltok vissza, de már futok is, kétségbeesetten próbálom
kideríteni, hogy a saját álmom is szárnyakat kapott-e, hogy repülhessen.
A forgalom szörnyű, de a legrosszabb a városból kifelé, nem pedig
befelé. A telefonom GPS- ét használom, hogy végigvezessen az utcákon,
amíg meg nem találom a privát jelzésű kis utcácskát. Egy férfi áll a
fülkében, aki a sorompót felügyeli, de amikor meglátja az MG-t, átint
engem. Megköszönöm neki, majd leparkolok.
Fél kilenc van, és kezd sötétedni, most, hogy a nyár a csúcspontjának
felénél jár. Most pillantok lefelé, és rájövök, hogy még mindig a rövidre
vágott tréningnadrág és a mellény van rajtam, amit a csoportos
foglalkozáson viseltem. A francba. Már túl késő. Semmi nélkül hagytam el
Bowsley-t.
Odasétálok a sárgarézzel bevont huszonegyes számú ajtóhoz, és finoman
kopogok. Van rá esély, hogy a belsőm görcsbe rándul, és hányni fogok.
Sikerül összeszednem magam, amikor lépések érkeznek az ajtó túloldalán.
Amikor kinyitja, a torkomból kilopja a levegőt. Úgy néz ki, mint valami,
amit nem is ezen a földön alkottak. Tágra
nyílt kék szemek, rövidre nyírt haj, és olyan testalkatú, mint egy Adonisz
egy puha szürke póló és egy fekete farmer alatt.
Szent szar.
- Miért nem szánsz magadra egy kis időt, Faith? - Az ajtókeretnek
támaszkodik, lassú mosoly terül szét az arcán.
- Mi az? Nem értem?
Gyorsan, mint egy ostor, kinyújtja a kezét, és behúz.
- Basszus, de hiányoztál. - Arcát a hajamba és a nyakam bőrébe temeti,
mélyen belélegezve. - Szükségem van rád.
A lábaim megremegnek, ahogy a kezeimet a nyaka köré csúsztatom, és a
számat az övére tapasztom.
- Nekem pedig szükségem van rád. - Nagyobb szükségem van rá, mint
bármi másra egész átkozott életemben, és küzdők, hogy a felszínen
maradjak, miközben az ismeretlen érzelmek azzal fenyegetnek, hogy
lehúznak a mélybe.
Aztán a folyosón vagyunk. Még csak rá sem nézek az otthonára. Csak őt
látom, ahogy átölel, miközben felkap és az emeleti szobába igyekszik.
Behunyom a szemem, és remegek a várakozástól, ahogy egymásnak
esünk, gyorsan és keményen, mélyre ásva, amíg csak ketten maradunk, és a
világ többi része megszűnik létezni.

***

Arccal lefelé fekszem, a párnát ölelem, Eli ujjai végigkövetik gerincem

szabadon hagyott bőrét. A szemei csukva vannak, az arca derűs és
elégedett, meleg izzás alakul ki a mellkasomban, amikor rájövök, hogy
miattam jelent meg az arcán ez a kifejezés.
 - Még mindig nem tudom elhinni, hogy négy napba telt, mire megtaláltad
azt a borítékot.
Sokkol, hogy ez megtörtént. Biztos voltam benne, hogy köztünk már
vége. Már beletörődtem.
- Nagyon is valóságosnak tűnt, Eli.
A szempillái megrebbennek, és sötét tekintete szívből jövő könyörgéssel
telepszik az arcomra.
- Annak kellett lennie. Nem hagyom, hogy anyám tönkretegye a
kilátásaidat.
- Talán hagynod kéne, hogy én döntsék.
Megrázza a fejét, arca komoly, ajkai vonallá préselődnek.
- Nem.
Sóhajtok, a hátamra fordulok és a plafont nézem.
- Miért érzem úgy, hogy ez egyre kuszább lesz? Tudom, hogy nem ebben
állapodtunk meg.
Az ujjai elfordítják az állam.
- Semmi ilyesmire nem számítottam.
- Hogy érted ezt? - Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok, újra
a karjaiban. Amikor arra a mellkast szorongató fájdalomra gondolok, ami
az elmúlt napokban bennem lakozott, olyan, mintha hagytam volna magam
elgyengülni. De itt, az oldalán, a legkevésbé sem érzem magam gyengének.
Bátor vagyok. Szabad vagyok.
Mély sóhaj szökik ki a mellkasából.
- Semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene. A dolgok tiszták,
egyszerűek. Azt teszem, amit mondanak, és ezért könnyű életet kapok.
- Érzékelnem kell egy de-t? - Ujjaim végigsiklanak a meleg bőrén,
élvezve minden érintését.
- De veled semmi sem tiszta, és semmi sem egyszerű.
 Kuncogok.
- Látod, erről beszélek, semmi sem könnyű velem kapcsolatban, annak
ellenére, amit az emberek gondolnak. - Ez egy durva vicc, és nem nevet
rajta.
A keze az enyém után nyúl, és felül, magával húzva engem is. Homlokán
apró ráncok jelennek meg.
- Amit Brightonban mondtál nekem Aidenról és az apádról...
- Ne akard, hogy megbánjam, amiért elmondtam, utálom a szánalmat.
- Inkább dühös vagy és állandóan menekülsz?
- Én, futni? Te vagy az, aki a minap elszaladt otthonról.
- Veled semmi sem egyszerű - simít végig a haján.
- Sajnálom, hogy nem vagyok olyan egyszerű, mint amilyennek
szeretnéd.
Megrázza a fejét, és bűnbánóan felnevet.
- Egyszerű? Te pont az ellenkezője vagy. Éppen ezért vagyok oda érted.
Ezért nem tudok napok óta koncentrálni. Miért jár az agyam azon, hogy az
a szemétláda bántott téged, és hogy apád cserbenhagyott.
Mit mondott az előbb? Nem hagy esélyt arra, hogy feldolgozzam.
- Ezért akarom, hogy beszélj a hatóságokkal arról, ami veled történt.
És most mit mondott?
- Ha a saját apám nem hisz nekem, nem fogok a rendőrségre várni -
rázom a fejem.
- De én hiszek neked. Al is, Abi is, és Dan is. - A szeme kissé elsötétül
Dan említésekor.
- Nem kedveled Dánt? - Alaposan végignézek rajta.
- De igen, persze. Becsületes fickónak tűnik.
- Látod, a szád mondja a szavakat, de az arcod nem ért egyet.
 Nyögdécselve hátradől a matracon, én pedig nem tehetek róla, de mohón
szívom magamba meztelen látványát.
- Nem hibáztathatsz azért, hogy féltékeny vagyok a srácra, akivel az
egész életedet leélted.
Szavaitól padlót fogok. Nem szabad féltékenynek lennünk, mert ez
semmi. Ez csak egy nyári fellángolás, amíg el nem sétálunk.
Hosszan és keményen bámuljuk egymást, és mindketten tudjuk. Ez nem
semmi.
Jó esély van rá, hogy ez minden lehet.
Egy villanásnyi mosollyal felém hajol, és gyorsan szájon csókol.
- Éhes vagy?
- Nem.
- Ettél rendesen?
Ah, Jennings és Elaine. Így már érthető.
- Megkérted Elaine-t, hogy etessen meg?
Az ujjai a bordáimba markolnak, és felnevet, amikor visítok.
- Nagyon sovány vagy, fel kell hizlalnod magad.
- Akkor inkább etess meg - mondom, de nem ételre gondolok.
- Gyere. - Széles mosoly világítja meg az arcát.
Az ő kis kensingtoni háza közel áll a csodálatoshoz. A visszhangzó
nyitott tér csupa fekete, fehér és szürke. Elegáns és férfias, anélkül, hogy
tesztoszteron fűtött lenne. És kifogástalanul tiszta, egy pizzásdoboz sincs a
láthatáron. És semmi sem olyan, mint Bowsley.
A konyhában és a társalgóban állva megfordulok, és mindent magamba
szívok.
- Tetszik? - kérdezi, miközben a konyhaszigeten kotorászik. Kihúzza a
szekrényeket, és belekukucskál. A csípőjén csak egy mélyen lógó szürke
melegítőnadrágot visel, és valószínűleg jobban néz ki, mint valaha. Azt
hiszem, a futócipő és a csupasz mellkas győz az öltöny fölött.
- Ez nagyon elegáns - mosolygok rá. - Most elég hülyén érzem magam,
hogy a brightoni viskóba vittelek.
- Imádtam.
Elmosolyodom, de az eltérő útjaink közti különbség pofátlanul az
arcomba vág.
- Hogy van Al?
Egy könyveket és CD-ket tartó polcfal felé lépek. Még néhány régi
bakelitlemezt is látok. Most már mindenképpen tudni akarom, mi van
rajtuk.
- Ugyanúgy. - Mély szuszogás hagyja el a számat. - Megpróbálok
visszamenni a hétvégén, biztos, ami biztos. A hét hátralévő része és a jövő
hét még előttünk van a bálig.
El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan eltelt. A hét elején alig vártam, hogy
vége legyen, de most azt akarom, hogy az augusztus a végtelenségig
elhúzódjon.
- Hogy megy? És ne adj egyszavas választ.
- Jól? - vigyorgok, de aztán elvonja a figyelmemet egy polc a jobb
oldalon. - Mi a fene? - A lábam előrevisz, a szívem pedig nagyot dobban.
Látom, hogy figyel engem. - Miért vannak itt a szobraim? Ezek a
Whitlocksból valók.
Megvonja a vállát, és tovább kutat valami ennivaló után.
Felveszem a dísztárgyat, amin megakadt a szemem. Nagyrészt kísérleti
jellegű, drótra felfüggesztett gipsz, a vörös és a narancs élénk árnyalataival
festett. Amikor elkészítettem, az otthoni móló fölött felkelő napra
emlékeztetett.
 - Ezeket azóta vetted, amióta ismersz? - kérdezem, de tudom, hogy nem
tehette. Damien azt mondta, hogy már hónapokkal ezelőtt eladták őket., A
tekintetem Elijah-t kutatja, aki már nem tud úgy tenni, mintha elfoglalt
lenne. - Kezdj el beszélni.
- Nemrég vettem őket, még mielőtt találkoztunk volna - simít végig a
haján. - Említettem őket Anyának, és úgy döntöttem, hogy kiderítem, ki
vagy, hogy lássam, nem érdekelne-e, hogy a Bowsley-nál dolgozz - bólint a
kezemben tartott darabra. - Tetszenek, szórakoztatóak és frissek. Szerettem
volna, ha a polcomon vannak, és tudtam, hogy szeretném, bárki is készítette
őket, ha az installációval foglalkozna.
- Szóval az anyád sosem kereste meg Gerardot, hogy ajánlást kérjen?
Eli- nak van annyi esze, hogy szégyenkezve nézzen.
- Hát, valahogy úgy, de tudtuk, hogy kit akarunk.
- Már megint a király család?
- Én. - A szeme merész és ragyogó. - Tudtam, hogy kit akarok.
A kezemben lévő csecsebecsére nézek.
- Tényleg?
Mezítláb lépked a fapadlón, odajön, és kiveszi a kezemből. - Úgy tűnik,
nem veszed észre, milyen tehetséges vagy. Azok az üvegvirágok a ház
előszobájában minden várakozásomat felülmúlják.
- Tényleg? - ismétlem. - Azok csak virágok.
Felvonja a szemöldökét, és aranyosan néz.
- Persze, csak üvegből készült virágok. - A csípőm felé nyújtja a kezét, és
magához húz. Csak az egyik munkahelyi ingét viselem. Az ajkai
végigsimítanak a torkomon, én pedig megdöntőm a nyakamat, hogy jobban
hozzáférjen. - Ezért nem hagyhatom, hogy anyám mindent tönkretegyen
számodra. Ezért vagyok itt, ahelyett, hogy a rózsaszín szobádban
ölelkeznénk.
 A kezem a hajába csúszik. A szám forrón tapad az övére. Felemel, és én a
dereka köré fonom a lábaimat, a karjaim a nyakába kapaszkodnak.
- Kiderült, hogy nincs más ételem, mint eper és tejszín - motyogja az
ajkamra.
- Mennyeien hangzik. - A testem izzik, mint a száraz parázs. Bár már
együtt vagyunk, mióta bekopogtam az ajtaján, ez még nem elég. Többet
akarok. Bele akarok fulladni.
Egy gyengéd mozdulattal letesz a konyhaszigetre. Hűvös a csupasz
bőrömnek, de semmit sem tesz azért, hogy lecsillapítsa a testemben dúló
poklot. Ujjai kigombolják az ingemet, a keze belemerül az anyagba, és
leengedi a testemről. Kicsit hátrébb tol, és széttárja a térdeimet, hogy
közéjük csúszhasson. Az ajkai csókokat követnek a kulcscsontomtól lefelé
a melleim közötti völgyben. Amikor eléri a köldököm, hátradönt, amíg le
nem fekszem a márványra. A szája lejjebb vándorol, fogai a combom belső
oldalát csipkedik. Azt akarom, hogy ott legyen, pont ott, ahol a nyelve
jelenleg lusta köröket rajzol a belső combom zsenge bőrén. Megragadom a
haját, és a megfelelő irányba tolom. A lélegzetem elakad a torkomban,
ahogy7 hosszú, határozott nyelvcsapásokkal végigsimít az ajkaimon, és
mélyen belemerül. A kezei felemelik a fenekemet, az ujjaimat a márványra
fektetem, miközben nyögve vonaglok a szája alatt.
- Bassza meg, ezt imádom - szöknek ki a szavak, képtelen vagyok
uralkodni rajtuk.
Mélyebbre ássa magát, egyik ujja belém nyomul, aztán a másik, a szája
és a nyelve nem hagyja abba a nyalást és a szívást, amíg a csípőmet
düllesztve bele nem nyomom magam a szájába.
- Kiáltsd a nevem!
A szája újra rajtam van, a nyelve mélyen behatol, miközben a
hüvelykujja a hátsó nyílásomat ingerli. Aztán ahogy lassan benyomul,
megpörget valahol az univerzumban, ahol egyezerre ragyognak a csillagok
és a nap. Olyan hangosan sikítom a nevét, hogy az a szívembe vésődik.
 33. fejezet

Festékek mutatok a különböző típusok és színek sorára. - Mindannyian

kaptok egy-egy vásznat.
- Mindenki? - Dylan a vászonfalra pillant. Megkedveltem őt, és
tulajdonképpen az összes gyerek közül, akit eddig láttunk, ő a
legtehetségesebb. Beszélni fogok róla Gerarddal.
- Igen. - bólintok. - Szóval, az ötlet az - és ehhez mindenkinek használnia
kell a fantáziáját -, hogy a bálterem falait meg fogjuk tölteni az álmainkkal.
Szeretném, ha használnátok a vásznat, használjátok a festékeket, ahogy
csak akarjátok, hogy megalkossátok az álmotok másolatát, vagy azt a
dolgot, amire a legjobban vágytok.
- Ha én egy Fiat 500-ast akarok? - viccelődik Maisie.
- Ha ez a legnagyobb álmod az életben, akkor igen - vigyorgok rá, de kár
volt. - A helyzet a következő. - Teszem hozzá, biztosítva, hogy minden
figyelmük rám irányuljon. - Nincsenek ecsetek, nincsenek szivacsok, csak
az ujjaid és a tested.
Döbbent arcok találkoznak az enyémmel.
- Mármint, hogy be kéne koszolnunk magunkat? - Egy kis barna hajú, a
hátsó sorhoz közel álló lány szólal meg.
- A pokolba is, igen. Olyan mocskosra, amilyen csak lehet. - Kicsit
elpirulok. Tegnap este határozottan mocskos voltam, olyan módon, amit
nem lehet vászonra vinni, még egy olyan művésznek sem, aki olyan ügyes,
mint Eli.
Megragadok egy festőállványt, és a szoba közepére húzom, majd
előveszek néhány tubus akrilfestéket.
 - Miért kék minden, amit csinál? - Dylan mormogja, de valaki
elhallgattatja, miközben lecsavarom a festék tetejét és közvetlenül a
vászonra kenek belőle. Hatalmasat fröcskölők, de aztán elkezdem eloszlatni
az ujjaimmal. Nedves és hűvös
az érintésem alatt, és van valami hihetetlenül élvezetes abban hogy az
ujjaimmal szétkenem, pedig nem is szeretek festeni.
- Mire vártok még? - kérdezem. - Lássatok hozzá.
Elvigyorodom, és visszafordulok a vászonhoz. A nagy álomgömbre
vonatkozó elképzelésem meglehetősen egyszerű. Mi biztosítjuk a hátteret,
Elijah pedig a középső díszletet, és én gondoskodom róla, hogy mindenki
tudja, hogy ő az igazi művész, nem én.

***

Nem tudom, mióta vagyunk itt mindannyian, amikor kinyílik az ajtó, és

Tabitha besurran. Az arca foltos: néhol sápadt, máshol élénkpiros, mintha
lekváros fazékba esett volna. Eldobom a festékeimet, és megtörlöm a
kezem egy olajos rongyba.
- Mi folyik itt?
- Semmi - rázza a fejét
- Hát ez egy nagy hazugság.
Vörös keretes szemei találkoznak az enyémmel.
- Semmi.
- Hol van Lewis? - Nem vagyok hülye, csak egy oka lehet annak, hogy
így sír.
Összerezzen egy levegővételtől.
- Elment
- Hová?
Csak tegnap este láttam Eli-t, és ő nem említette, hogy7 Lewis
visszatérhetne a városba.
 Megvonja a vállát, és az agyamban megszólalnak a vészharangok.
- Várj itt. - Kisétálok a melléképület folyosójára, és előveszem a
telefonomat a farzsebemből. Tudom, hogy7 Eli és én nem kommunikálunk
nyilvánosan, de ez munka. A második csörgésre felveszi.
- Hol van Lewis? - kérdezem, figyelmen kívül hagyva a vágy kis
szúrását, ami a hangja hallatán átfut rajtam.
- Hogy érted, hogy hol van Lewis? - Az üzleti hangja van bekapcsolva, és
tudom, hogy nincs egyedül.
- Nincs itt. Tabitha azt mondja, hogy elment.
- Nem tudok róla. - Szünetet tart. - Ez nem jó. Fejlemény történt az anyja
ügyében.
Összeszorul a gyomrom.
- És?
- A másik tanú... nem hajlandó vallomást tenni.
- És most mi lesz?
Hatalmas szünet következik, és túlságosan is tisztán látom, ahogy a
hajába dörgöli a kezét.
- Át kell gondolnom.
- Oké. - Meg akarom kérdezni tőle, hogy találkozunk-e később, valahogy
sikerül-e megtalálnunk a módját, hogy együtt legyünk, de nem teszem. -
Megkeresem az anyádat. Talán ő tudja, hol van Lewis.
- A francba, remélem, túléled.
Kuncogok, bár a hang nehézkes.
- Majd később nyalogatom a sebeimet.
- Szia, Faith.
- Szia, Elijah.
Leteszem a telefont, és látom, hogy Elaine egy tálca teát és kekszet
szorongatva figyel engem.
 - Hoztam nektek egy kis harapnivalót.
Hálásan mosolygok rá.
- Nagy a felfordulás odabent.
- Kezdek hozzászokni, ha te is itt vagy - kuncog, és elrobog mellettem.
A főépület felé fordulok. Ha valaki tudni fogja, hol van Lewis, az a
bárónő lesz.
A dolgozószobája ajtaja nyitva van. Az íróasztalánál ül, és valami
papírmunkát olvas. Meleg mosoly görbül az ajkára, amikor kopogok.
- Van egy perce? - kérdezem, bár egy pillanatra elgondolkodom, hogy
vajon elvesztette-e az érzékét - úgy tűnik, szinte örül, hogy lát engem.
- Igen, igen, jöjjön be. - A vendégszék felé mutat. - Hogy mennek a
dolgok? Gerard mondta, hogy a héten áttérsz a festékekre és a vásznakra.
Alig várom, hogy lássam, mit alkotsz.
Ez lehetetlen. Megrázom a fejem, és zavartan bámulok rá.
- Bocsánat, most már barátok vagyunk, mert Elijah észbe kapott, és
kihátrált a kis kalandunkból?
- Így a legjobb. - A mosolya összeszűkül. - Mindannyian azt akarjuk,
hogy sikerrel járj, és így sikerülni fog.
Kicsit megereszkedem a székemben. Nem számít, hogy Eli és én tegnap
este találkoztunk, nem számít, mit érzek iránta, ami ijesztően közel áll
mindenhez. Nem lesz az soha. Miatta.
- Mindegy, Lewis miatt vagyok itt. Mit tett vele?
- Lewis? Azzal a közönséges fiatal fiúval?
- Igen, tudja, Elijah ügyfele.
- Fogalmam sincs. Én távol maradok az összes látogatójától.
Tűnődve nézek rá.
- A bálig, és akkor majd úgy tesz a sajtó előtt, mintha az egész a maga
ötlete lett volna.
 Az ajkai összepréselődnek, és az ujjaival megtámasztja az állát
- És rengeteg sajtó lesz. Ma megerősítést kaptam, hogy a Sky Arts
filmstábbal vesz részt a rendezvényen. Lehetséges, hogy elgondolkodnak
azon, hogy az egész projektet a televízióban közvetítsék, ha jövőre újra
megrendezzük.
- Én ebben nem veszek részt. - Riadtan bámulok rá. Az ötlet borzalmas.
Az összes ember, aki ismeri a sötét oldalamat, látja a tetoválásaimat a
tévében.
- Mindegy, kedvesem, bár azt hiszem, Elijah-nak más elképzelései
vannak.
Gondosan kiszámított szavai kihúzzák a világot a lábam alól. Mit akar
ezzel mondani?
EE azt várja, hogy jövőre visszajöjjek? Vajon ezt tervezte? Azt hiszi,
hogy ez a kéthetes megállapodásunkon túl is folytatódik? De hogyan?
A szívem kalapál és rezeg a mellkasomban.
- Szeretné bővebben kifejteni? - Megpróbálom egyenletesnek tartani a
hangomat.
- Most nem. - Az ajtó felé int a kezével, és elküld engem.
Ez a nő csodálatos módon képes elérni, hogy teljesen szarul érezzem
magam. Fogalmam sincs, hogyan szült egy olyan csodálatos és kedves
embert, mint EE. Kilökőm magam a plüssülésből, és az ajtó felé trappolok.
- Szóval, nem látta Lewist? - Még egyszer megkérdezem.
- Nem, hála az égnek.
Kinyitom a számat, megmondjam neki, hogy a legnagyobb ribanc, de mi
értelme lenne? Csak pazarolnám a levegőt.
Visszatérve a folyosóra, ismét előhúzom a telefonomat a zsebemből, és
visszahívom EE-t.
- Nem tudja, hol van. Átkutatom a terepet.
 - Visszajövök, csak befejezek néhány sürgős aktát.
- Ne, ne tedd.
- Visszajövök. - A hangja határozott.
- Oké. Mennem kell keresni.
- Faith - szól, amikor épp le akarom tenni a telefont.
“ igen.
- Úgyis visszajöttem volna.
Egy apró mosoly kúszik végig az arcomon. Dugd fel ezt a seggedbe,
bárónő.
Mielőtt kimennék, beugrók a konyhába, és megkeresem Jenningset, aki
egy általam ismeretlen öltönyös fickóval beszélget.
- Mi folyik itt?
- Biztonságiak a bálra. - Jennings rám kacsint, én pedig előre intek a
kezemmel.
- Lewis eltűnt, nem láttad őt? - Megrázza a fejét, és a gyomrom
összeszorul. - Megyek, megkeresem.
Odakint fülledt meleg van, a nyomasztó hőség, amely az elmúlt hetekben
egyre csak gyűlt, fenyegetően sűrű felhőkbe gyűlik. Elindulok az első
kavicsos ösvényen, és azt mondom magamnak, hogy a kert minden egyes
szakaszát sorra veszem. Bár ez egy rohadt nagy kert, ha a szarvasparkot is
beleszámítjuk.
Lewisnak itt kell lennie valahol.
Két órába telik, mire megtalálom őt egy elhagyatott és lepukkant
épületben.
- Lewis, az isten szerelmére. Már fél maratoni gyalogoltam, hogy téged
megkeresselek.
Kimerültén zuhanok mellé a földre. Az arca sápadt, a szemei vörössel
szegélyezettek.
 - Mi folyik itt?
Megrázza a fejét, és belerúg a lábával a földbe, az edzőcipője lábfejét
beletaposva a sárba.
- Egy kutatócsapat keres téged, és te teljesen elszalasztod a lehetőséget,
hogy a világ eddigi legnagyobb festékekkel való felfordulását okozd.
Nem nézek rá, továbbra is elfordítom a tekintetemet. Emlékszem, amikor
Dan és én még gyerekek voltunk, és ő mindig utálta, ha tudtam, hogy sírt.
- Mi van a vásznadon? - Kicsit felém fordul, és a törékenységtől, ahogy
vörös keretes szemekkel bámul rám, megfájdul a gyomrom.
- Kék. Rengeteg - vonom meg a vállamat.
- Elijah-nak?
Újabb vállrándítással válaszolok.
- Talán. Bár nem hiszem, hogy ez egy olyan álom lenne, amit én is
álmodhatok.
- De azért kedveled őt, ugye? - Lewis figyelmesen nézi a piszkot a lába
előtt.

- Néha. - Egy apró mosolyra húzom a számat, az arcom felforrósodik.

Tegnap este nagyon- nagyon kedveltem őt. - De ez nem egyenes, tudod.
Bonyolult. Ez a család itt, ebben a házban, lehet, hogy úgy néz ki, mintha
mindenük meglenne, de szerintem nem.
Fújtató hangot ad ki.
- Mi van közted és Tabitha között? Úgy tűnik, kedvelitek egymást.
Megvonja a vállát, ami az egyik kedvenc kommunikációs formám, én
pedig egyenesen viszonzom neki.
- Miről álmodsz, Lewis?
Szívszorító csend lebeg körülöttünk, mígnem egy kis hang, amely egy
elveszett kisfiúé, megszólal:
- Az anyukámról.
 Megbökdösőm a vállát az enyémmel.
- Értem. Haragszol rá?
Bólint, és némán figyelem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcán.
- Dühös vagyok, hogy nem harcolt Nem maradt velünk.
A gondolataim visszatérnek Eli tegnap esti szavaihoz.
- Néha a harc a legnehezebb dolog, amit meg kell fontolni.
- Mit tudsz te erről?
- Mindent. Minden és mindenki elől menekülök.
Bámulom a fák felettünk lévő, vibráló zöld foltjait A madarak
csicseregnek, a nyár meghosszabbodik, és tartja a dicsőségét, mielőtt az ősz
eljön, hogy ellopja. Mit fogok csinálni, ha ennek vége lesz? Mit fogok
tenni, amikor újracsomagolom a kis táskámat, és elhagyom Eli-t és ezt a
helyet?
- Egyszer valaki bántott engem, nagyon csúnyán. Sokáig nem mondtam
el senkinek, ezért az igazság szörnyként élt bennem: a bőrömön, minden
molekulámban, ami azzá tett, ami vagyok.
- Mi történt? - Lewis véreres szeme rám szegeződik.
- Ez már a múlté - rázom a fejem.
- Mit fogsz tenni?
Felállók a földről, és felé nyújtom a kezem. Felhúzza magát vele, de
aztán gyorsan elenged, miközben várakozóan néz rám.
- Abbahagyom a menekülést.
Megtöltöm a tüdőmet levegővel. Abbahagyom a futást, és ez most
azonnal elkezdődik.
- Készen állsz arra, hogy visszamenjünk? Ismerek egy lányt, aki nagyon
aggódik érted.
Bólint, én pedig rámutatok az útra, amin elindultam, hogy megtaláljam.
Itt az idő.
 34. fejezet

Először felhívtam Eli-t, és elmondtam neki, hogy megtaláltam Lewist, és

nem kell visszajönnie. Beszéltem neki Lewisról és Tabitháról is, telefonon
sokkal könnyebb volt, mint szemtől szemben. Nem vagyok benne biztos,
hogy a művészeti vezető, vagy inkább tini bébiszitter szerepemnek meg
kellett volna akadályoznia ezt, de ha igen, akkor elbuktam.
Miután ezzel végeztem, mondtam Gerardnak, hogy mennem kell, és
össze kell szednem a cuccaimat a bálra, és a délutáni foglalkozás után
azonnal indulok. Aztán megkérdeztem Jennifert, hogy össze tudna-e hozni
Saskiával. Nem akartam, hogy Fairclough-ék fizessék a báli ruhámat, de
egy kis segítség a tökéletes ruha megtalálásában jó móka lenne.
Hat óra után értem Knightsbridge- be. Még szerencse, hogy késő esti
bevásárlás van. Az utca túlsó végéről már látom Saskiát, nem mintha
tudnám, hogy néz ki. Csak azt tudom, hogy ő az. Száznyolcvan centi magas
és vékony, mint egy ruhafogas, felnyírt, elegáns, tintaszínű haja van.
A tekintete a tetoválásaimra esik, anélkül, hogy igyekezne leplezni a
reakcióját.
- Hűha. - Közelebb lép, a keze a karomhoz nyúl, mintha azt várná, hogy
ne csak lássa, hanem érezze is a tintát.
- Szia, Faith vagyok - köhintek kínosan.
- O, igen, bocsi. Saskia vagyok.
Kezet rázunk, és elég őszintének tűnik. Próbálok egy kicsit
megnyugodni.
- Remélem, segítesz nekem találni valamit a Fairclough-bálra, csak
Connie szeretné, ha a tetoválásaimat eltakarnák.
Saskia megrázza a fejét
 - Connie egy ribanc, és kizárt dolog, ezek gyönyörűek. - Pajkos mosolya
találkozik a tekintetemmel. - Szerintem ott bent megtaláljuk a tökéletes
ruhát.
A mögötte lévő üzletet nézem, a zöld- arany színű kirakatok legendásak.
- Nem hiszem, hogy a Harrodsban szívesen látják a fajtámat.
- Hidd el, drágám, mindenkit beengednek, aki megengedheti magának.
Igyunk pezsgőt, aztán menjünk ruhát vásárolni. - Összekulcsolja a kezét a
karomon. Tabithán kívül ő a legbarátságosabb ember, akivel hetek óta
találkoztam. - Ugye nem te vezetsz?
Kicsit grimaszolok.
- Én vezettem ide, de csak reggel megyek vissza. Most a főiskolai
lektorom segít nekem, úgyhogy nem kell rohannom.
- Akkor egy üveg pezsgő is lehet. Gyere, ez jó móka lesz. - Az ajtóhoz
érünk, ahol a portás, hosszú kabátot és sapkát viselve kinyitja nekünk, bár
egészen addig, amíg be nem lépek az ajtón, arra számítok, hogy rögtön
vissza is dobnak. Az emberek ránk néznek, de Saskia egy pillantást sem vet
rájuk, miközben az étkező felé lépked. - Szereted az osztrigát, Faith?
- Még sosem ettem. - Nem teszem hozzá, hogy azért nem ettem, mert
szerény véleményem szerint az osztriga úgy néz ki, mint az idegenek agya.
- Ó, istenem, imádni fogod.
- Ha te mondod - kuncogok, és hagyom, hogy elvezessen a pezsgő- és
osztrigapulthoz.
Másfél órával később már a hosszú tükör előtt állok.
- Biztos vagy benne? - Csak két ruhát próbáltam fel. Saskia pedig szinte
elájul ettől. Ragaszkodik mindenemhez, amim van, ami nem sok. A
szögletes csípőcsontjaim átütnek a fehér szaténon.
- Igen, teljesen. Olyan szépen kiemeli a tintádat.
 Bűnbánóan felnevetek. Nem hiszem, hogy a bőrömre tintázott titkok
szépek lennének, de szórakoztat, hogy az előttem álló kétméteres
szupermodell így gondolja.
A ruha Gucci. Gucci árcédulával.
- Szerinted milyen színű lesz Elijah ruhája? - Kizárt, hogy ezt a kérdést
egyáltalán feltehetem anélkül, hogy nyilvánvalóvá válna, úgyhogy csak úgy
felteszem.
- Mm, mindig feketében jár hivatalos eseményekre.
- Fekete. - Oké, csalódott vagyok. A tengerészkékben szeretem őt a
legjobban.
- Hidd el, ez egy látványosság. - Saskia kacsint, én pedig kicsit elpirulok.
- Eljössz a bálba? - kérdezem.
Lelkesen bólint.
- Ez az egyik előnye annak, hogy Jennifer személyi asszisztense vagyok.
- Személyi asszisztens? Hogyhogy nem láttalak még olyan sokat a ház
körül?
Saskia felvonja egyik tökéletes szemöldökét.
- Egy irodában dolgozom itt Londonban. Bowsley, nos, az...
- Dilis? - teszem hozzá, amikor kifogy a szavakból.
- Igen, néha. - Egy szomorú mosolyt küld felém. - Elszomorít, mert
mindannyian olyan szerencsétlenek.
- Nem tudom elhinni, hogy Jennifer így elfojtja a gyerekei álmait és
vágyait. Úgy értem, a saját apám egy díjnyertes seggfej, de soha nem
engedte volna, hogy ne csináljak semmit.
- Drágám, nem Jenniferről van szó, hanem Connie-ról - néz döbbenten. -
Még Jennifer sem élheti az életét. Ugyan már, hát nem látod? Jennifer még
csak a hatvanas évei elején jár, és vonzó nő. Akkor kérdezd meg magadtól,
miért nem szerzett még egy nagy halat?
 - Gondoltam, azért, mert egy mega ribanc - vonom meg a vállam.
Saskia a fejét rázza, és eljátszik azzal, hogy feljebb tartja a hajamat,
felfedve a tintát a kulcscsontomon és a tarkómon.
- Nem, azért, mert neki nem szabad. Nem tenne jót a család nevének.
- Nem rokonok a királyi családdal? Úgy értem, ugyan már, még Károly
herceg is feleségül vette a szeretőjét végül.
Saskia felkacag.
- Azért, mert a királynő nem Connie. Ő ahhoz képest egy pelyhes
kiskacsa.
- Szóval minden Connie. Elijah a nagymamája miatt ügyvéd, nem pedig
művész?
- Figyelj, nem tudom mindezt biztosan, ezek csak olyan dolgok, amiket
az elmúlt évek során szedtem össze.
- Tehát, amikor Connie meghal, mindannyian élni fognak?
- Mikor? Az a nő örökké fog élni. Nem fogja hagyni, hogy meghaljon,
mert akkor már nem ő irányítana többé.
Mindketten csendbe burkolózunk, miközben én magamat bámulom a
tükörben. Soha senki iránt nem éreztem még akkora szívfájdalmat, mint
most Fairclough-ok iránt. Emberek, akiknek mindenük megvan, de
ugyanakkor semmijük sincs.
A telefonom rezeg, és azonnal rákattanok.

Eli: Miért
áll a kocsim a házam előtt,
de téged nem látlak?

A vigyor addig-addig lopakodik az arcomra, amíg az majdnem

kettéhasad.

Faith: Nem akartam elbizakodott lenni.

 Eli: Kérlek, légy mindig szemtelen.

Faith: Mit szólnál egy randihoz?

Eli: Találkozzunk fél óra múlva.

Vigyorgok, mint egy bohóc, amikor Saskia felé fordulok.

- Ki kell bújnom ebből a ruhából. - Egy apró mosolyra húzza a száját.
- Ezt megvesszük? - A Hermes táskájában halászik a pénztárcájáért.
Bólintva villantok neki egy mosolyt.
- Ezt veszem meg. Connie Fairclough nem szól bele a báli
megjelenésembe.
- Most úgy érzem magam, mint egy tündérkeresztanya.
- Te tökből fekete taxit csinálsz, mert el kell jutnom Kensingtonba?
Saskia a fülébe dugja az ujjait.
- Ne mondj semmit, jobb, ha nem tudom.
Átnyújtom neki a ruhát, ahogy kilépek belőle.
- Megegyeztünk.
Végül húsz perc alatt sikerül Kensingtonba érnem. Éppen fizetek a
taxisofőrnek, és a táskáimmal csatangolok, amikor meglátom, hogy Eli
ajtaja kinyílik. A szívem kalapál, a tenyerem a táska fogantyújához simul.
Még huszonnégy óra sem telt el, de már megint éhes vagyok rá. Mi lesz a
jövő héten, amikor már nem láthatom őt? A gondolatot az elmém hátsó
részébe taszítom. Nem érdemes most erre pazarolni az időt.
Előrelépek, de meglátom, hogy nem ő sétál ki az ajtaján. Egy sötét hajú,
oliva bőrű nő lép ki. Mosolyog. Gyönyörű. Olyan gyönyörű, el sem hiszem,
hogy valaki élőben is így nézhet ki. Tudom, ki ő, mert már láttam korábban,
amikor először rákerestem a Google-ben Elijah Fairclough-ra, és
megtudtam, hogy jegyese van.
 Megáll, és lábujjhegyre nyúlva arcon csókolja a férfit. Elijah rámosolyog,
és aprót int neki, amikor a lány lelép az ösvényre.
Most mit fogok csinálni?
A gyomromban egy kés forog.
A helyemre fagyok.
Számít az, hogy vele volt? Van bármi közöm hozzá? Hát nem és igen, de
aztán igen és nem is. Egy pillanatig habozom, de aztán lenyelem a
büszkeségemet, és előre lépek, hogy jelezzem a megjelenésemet. Őszintén,
meleg mosollyal köszön rám, mintha valóban örülne, hogy lát engem. Laza,
szürke tréningnadrágot visel, amitől olyan átkozottul szexinek tűnik, és a
lába megint csupasz. Istenem, de gyönyörű, és vele volt, aki szintén
gyönyörű.
- Faith, már itt is vagy? - mondja. Várom, hogy vajon odahajol-e hozzám,
és megcsókol vagy megölel, de nem teszi.
- Bocs, korán jöttem? - Ez úgy hangzik, mint egy kérdés, és
legszívesebben felpofoznám magam. Mi történt azzal a lánnyal, aki régen
szórakozásból dugott? Akinek rendszeresen voltak egyéjszakás kalandjai,
csak hogy megvakarjon egy viszketést.
Tudom, mi történt vele. Elijah Fairclough.
A düh lüktetése lándzsát röpít belém.
- Sienna, ő itt Faith. Ő segít nekem a művészeti projektben.
Sienna szívélyesen mosolyog. Basszus, úgy néz ki, mintha a tévében
kellene szerepelnie. Talán még a nagy képernyőn is. A szeme meleg
csokoládébarna, és nincs rajta semmi, ami ne lenne fájdalmasan tökéletes.
Én pedig itt vagyok szakadt farmerben és egy régi V-nyakú mellényben,
amiben látszik a sok-sok hibám.
Tudom, hogy nem kéne, de Eli, aki bemutatott engem, mint segítséget, az
mélyen és keményen szúr. Ő azonban szórakozott mosollyal az ajkai szélén
cikázva figyel engem.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Faith. - Eli felé fordul, és a karjára teszi
a kezét. - Elijah, remélem, az akták olyanok, amilyet akartál. Ha bármire
szükséged van, csak szólj. - Mindkettőnktől mosolyogva lép el. - A jövő
héten találkozunk a bálon.
Eljön a bálba? Hát, bassza meg.
Még mindig nem tudja, mit tervezek - senki sem tudja.
Lelép a bejárati ajtó küszöbéről, és a kezében lévő kulcstartót csipogtatja,
érintésére egy kis ezüst Mercedes villan fel. Még az autója is gyönyörű.
Amikor a nő elment, és ő egy apró integetéssel búcsút int neki,
várakozóan felém fordul, és biccent a kezemben tartott táskákra.
- Vásároltál?
Megrekedtem. Tépelődöm. Pokolian féltékeny vagyok, hogy itt találtam
rá, és meg akarom kérdezni tőle, hogy miért volt itt, az ő otthonában. Abban
a térben, ahol épp tegnap este csodálatos szexet folytattam vele. De ez nem
az én dolgom. Jövő hétvégén továbbállunk.
Nem kapok levegőt, ha erre gondolok. Összeszorul a torkom.
Ujjal a nyakamhoz csúsznak, végigsimítanak a tarkómon.
- Örülök, hogy látlak.
- És én is.
A szívem hevesen kalapál. Lehetetlen aggódni a jövő miatt, amikor az
ajkai az enyém felett lebegnek, és a kezei végigsiklanak a bőrömön.
Így hát nem is teszem.
Egyenesen belevetem magam, majd a nevét kiáltom.
 35. fejezet

Hát nem igaz, hogy amikor az élet egyik területén jól mennek a dolgok,
egy másik területen szétesik. Tabs rám néz, amikor besétálok az ebédlőbe,
és vidáman integetek mindenkinek. Nem tudok hazudni, már öt nagyon erős
kávét ittam a konyhában. Ötöt, így van. Most már zsibongok.
Elijah-ra vigyorgok, aki az újságot bámulva ül az üres tányérja fölött.
- Jó reggelt, Mr. Fairclough - éneklem.
“Jó reggelt, Miss Hitchin.
Helyet foglalok, és beleásom magam az asztal közepén felhalmozott
süteményekbe. Éhen halok, ez a sok hosszú vezetés és kufircolás fáraszt.
Kivéve tegnap este, amikor Eli elvezetett a kapuhoz, aztán mindketten kéz a
kézben sétáltunk az árnyak alatt, amíg el nem váltunk, és én a
melléképületbe mentem, ő pedig bement a rémség kúriájába.
- Készen állsz, hogy segíts nekem bútorokat pakolni? - kérdezem egy kis
vajas finomság körül.
Jennifer felnéz a kávéscsészéje fölött.
- Bútorokat mozgatni? Ki akar bútorokat pakolni?
Elijah találkozik a tekintetével.
- Én. A bálig szabadságot vettem ki az irodában.
- És könyörgöm, milyen bútorokat költöztetsz? - Jennifer hangja szinte
kimerültnek tűnik.
- Mindet - vigyorog Eli.
Connie bevonul a szobába: makulátlanul, jegesen és uralkodóként. Még
Jennifer is összerezzen.
- Próbálj meg nem túl nagy felfordulást csinálni ezzel a csőcselékkel, akit
beengedtél a házba.
 Eli megvonja a vállát.
- És a folyosó is rendetlennek tűnik? El sem hiszem, milyen elképesztő
munkát végzett Faith.
- Hm.
De Eli nem hagyja annyiban a dolgot.
- Meg kellene köszönnöd Faithnek, és remélned, hogy megengedi a
háznak, hogy megtartsa az általa létrehozott munkát.
Az arcom rózsaszínben ég, bár nem hazudhatom, hogy sütkérezem a
bókjai alatt. Még nekem is szükségem van arra, hogy időnként
megsimogassák az egomat.
- Bár nem egészen olyan nagyszabású darabok, mint amilyenekre
számítottunk - motyogja Connie. - És ahhoz képest, hogy mennyi bajt
okozott, nem biztos, hogy megérte.
Jennifer lecsapja a csészéjét a csészealjra.
- Elég volt - csattan fel.
Mindannyian megállunk, és bámuljuk őt. Tabithának tátva marad a szája.
- Amikor lesz a bál, nyitva lesznek az ajtók, és itt lesz a sajtó, akkor
minden megérte. - Jennifer rám néz, az arckifejezése nyugodt. - És biztos
vagyok benne, hogy Faith valami látványos dolgot tervezett a középpontba.
Meg kell kérnem Jenningset, hogy adjon néhány tippet a tökéletes
pókerarcról, mert nekem nincs, és ez látszik rajtam.
- Természetesen - értek egyet. - Látványos.
Vajon kitehetem-e a bálterem közepére a Connie Fairclough Medúza- fej
emet? Nem, ennek az álmokról kellene szólnia, nem a rémálmokról.
Felkapok néhány croissant, és felállók az asztaltól. Eli királyi vigyort
küld felém, de nem szól semmit.
- Mennem kell - jelentem be. - Szuper elfoglalt vagyok.
 Mielőtt visszamennék a mellékhelyiségbe, hogy a fejemet a falba verjem,
amiért nem néztem meg, hogy nekem is kellene-e valamit készítenem, nem
csak a diákoknak, a bálterem felé veszem az irányt.
Ez a terem egyszerűen minden képzeletemet felülmúlja. A fehér és
aranyozott boltíves tetővel, a kettős lépcsőházzal, amely márvány-
lépcsőkkel vezet le egy hosszú félemeleti galériáról, a fekete- fehér
csempézett márványpadlóval, klasszikus reneszánsz pompát áraszt. A terem
már most tele van látványos darabokkal. Őszintén szólva olyan, mintha a
Victoria és Albert Múzeumban sétálnánk. A csempézett padló mentén a
talapzaton reneszánsz mellszobrok és vázák sorakoznak. Ezeket el kell
majd mozdítani.
Az a tervem, hogy a gyerekek által készített vásznakat állványokon,
természetes és nyugodt módon szétszórva a teremben elhelyezem, és ezzel
egy folyékony mozgást hozok létre, amely az embereket oda irányítja, ahol
a zenekar lesz elhelyezve.
Vigyorgok, miközben előcsúsztatom a telefonomat, és felhívom Damient
a Whitlocksnál.
- Túl korán van még?
Kuncogás hallatszik a másik végről.
- Még szerencse, hogy éppen egy új szállítmányt csomagolunk ki.
- Féltékenynek kéne lennem?
Még hangosabb kuncogás hallatszik.
- Nem, nem, ha Frances nem hagyja abba a beszélgetést a Bowsley-bálról
és arról, hogy a Sky Arts is ott lesz.
Megdörzsölöm az arcomat. Ez szörnyű lesz. Lesz egy bálterem
középpont nélkül.
- Igazából egy szívesség miatt telefonáltam.
- Neked, bármit, most azonnal.
 - Szükségem lenne egy olyan díszes aranyozott keretre. Ismered a
fajtáját, valami szörnyűséges és rikító.
- Tényleg?
- igen.
- Mire kell?
- Majd meglátod a jövő héten - kuncogok. - Figyelj, elküldhetem SMS-
ben a méreteket? Ha megadom a számomat, elküldöd gyorsan a tiédet?
- Mindenképpen.
Lepörgetem a számomat, aztán leteszem, és megfordulok. Eli mögöttem
áll.
- Miben sántikálsz?
- Semmiben - vonom meg a vállamat.
A szemei körbepillantanak a szobában, én pedig megfordulok, hogy vele
együtt szemügyre vegyem a látványt Legszívesebben odalépnék hozzá, és
megfognám a kezét
Még soha nem akartam megfogni senki kezét Faith Hitchin életében ez az
első alkalom.
De nem teszem. Ha át tudnánk vészelni ezt a néhány napot anélkül, hogy
trauma érne a családjával, az sokkal jobbá tenné ennek a... bármi is legyen
ez, a végét.
A tekintetem mohón siklik végig rajta. Néhány nap múlva elmegyek.
Vége a nyárnak, és négy hét az életemből eltűnt
Négy hét, ami alatt megváltoztam. Megszegtem a szabályokat, tudva,
hogy ez fájni fog. Ez volt a legjobb dolog, amit valaha tettem.
- Miért vigyorogsz, mint egy őrült? - Közelebb lép, és annak ellenére,
hogy a családja leselkedik, hogy valaki a tető alatt egyértelműen besúg
minket, megcsókol, pont a kupolásaranyozott mennyezet alatt.
Szeretlek.
 A szavak, amiket még sosem mondtam ki, a fejemben cikáznak.
Nem szeretem őt.
Csak négy hétről van szó.
Csak egy fellángolás.
De hüvelykujja végigsimít az arcomon, és a szívem gyorsan és
szeszélyesen ver.
A fejemben csak ő jár, az illata, az érintése, a testének érzése az enyém
mellett.
És akkor egy pillanatnyi tisztánlátás után tudom, mi lesz a középpontom.
Azt, amit neki akarok adni. A szívemet.
- El kell mennem a stúdióba.
- Mit csinálsz?
- Tudsz ma a festménnyel foglalkozni?
A szeme összeszűkül, a keze még mindig gyengéden az arcomon.
- Nem, erről nem tudok semmit.
Ő többet tud a festészetről, mint én valaha is fogok. Született tehetség,
egy olyan tehetség, amit a családja elherdált.
A tekintetem az övét tartja, intenzíven, remélem, hogy minden olyan
érzelmet megért, amit nem tudok kifejezni.
- De igen, tudod. Minden az álmodozásról szól.
El akarok húzódni, de az ajkai újra az enyémre tapadnak, a nyelve a
számba merül, a testem az övéhez olvad.
Amikor megszakítja a csókot, a vérem az ereimben morajlik. Forró és
folyékony, zúg és éget.
- Legyen szép napod. - A hangja mély és intenzív, ettől a gyomrom
összeszorul.
- Úgy lesz.
 Aztán elmegyek, mielőtt a bálterem padlóján engednék a testi
vágyaimnak. Azt hiszem, a Nyugat Gonosz Boszorkányának lenne ehhez
valami hozzáfűznivalója, és a takarítóknak is.
Bezárom magam az üvegstúdióba, leveszem a felsőmet, kötényt kötök
magamra, aztán munkához látok. Azt sem tudom, hogy amit elképzeltem,
lehetséges-e. De az biztos, hogy meg fogom próbálni.

***

- Édes istenanyám - törlőm le a homlokomon gyülekező

izzadsággyöngyöket. Mikor fogom már megtanulni, hogy végiggondoljam a
dolgokat?
A kis kemencében rubinvörös folyadék kavarog. Megmarkolom a kis
fújtatót, majd egy fémhorog segítségével szétterítem az anyagot, és
óvatosan fújom, hogy szétterüljön az asztallapra terített fémlapon. Az
általam készített örvények nem tűnnek többnek, mint félszeg kérdőjeleknek,
de tudom, hogy ha egyszer elkészülnek és összeilleszkednek, ahol az egyik
feje összekapcsolódik a másik farkával, akkor azt fogják alkotni, amit
akarok, egy jinget és egy jangot.
Amikor az első adag elkészült, beteszem őket a kemencébe sütni, majd
nekilátok a következő adagnak. Sok kérdőjelre lesz szükségem, ez biztos.
Vicces, hogy az életem és a jövőm mind egy kérdőjelen múlik.
Ez megtestesíti a pillanatot, amiben vagyok. A múlt megtört mögöttem,
és váratlanul Elijah segített megszabadítani az égő gyűlölettől és a
megbánástól.
Előttem egy olyan jövő áll, amit még nem látok.
Néhány nap múlva a munkám a sajtó elé kerül. Itt lesz a Sky Arts, és
tudni fogják, hogy ezt én alkottam, mindez az enyém.
A jövő bármi lehet
 Aztán Elire gondolok, akit az én tintámmal jelöltem meg. A férfi, aki
tépelődik aközött, hogy mit akar, és hogy kinek teremtették. A férfi, aki
iránt többet érzek, mint amit valaha is lehetségesnek tartottam.
El akarok menni és levadászni őt, megérinteni, beszívni a leheletét,
magamba szívni a bőrét és az illatát. De még jobban meg akarom tisztelni
őt, ezért tovább dolgozom, és magam mögött hagyom a tudatos
gondolkodást, miközben belevetem magam az újabb és újabb üvegek
megalkotásába.
Már sötétedik, amikor a bálterembe jutok. Mindent áthelyeztek, és a
szoba most egy üreges, üres vászon. Pontosan olyan, amilyennek akartam.
- Elmondod, hogy mit terveztél? - Megborzongok, ahogy meghallom a
hangját, és csípőre teszem a kezem. Amikor megfordulok, széles vigyort
látok az arcán. A kékek úgy táncolnak, mint a tenger a nap alatt.
- Nem, csak este. Azt akarom, hogy elragadjon a hév.
Közelebb lép, a keze a hasam bőrén talál fogást.
- Mindig elkápráztatsz, minden, amit itt tettél, rendkívüli.
Közelebb ránt, a lehelete végigsimít a bőrömön. Elolvadok és hagynom,
hogy magamba szívjam őt. A szája az enyémet súrolja, a lélegzetem elakad,
és mélységes várakozás borzongása fut végig rajtam.
- De mi van az anyáddal és a nagymamáddal? - A szájához simulva
mosolygok.
- Őszintén szólva, kit érdekel? - Felemel, és én szorosan a dereka köré
tekerem a lábaimat. Elvezet minket egy szobába a keleti szárnyban. A szája
az enyémen, a keze határozott és szoros.
Az ajtót berúgja mögöttünk, és a tekintete az arcomról olvas.
- Hadd szeresselek, Faith.
Ezt már mondta korábban is.
 Azt akarom mondani neki, akarom, hogy szeressen engem, hogy azt
hiszem, talán én is szerethetem őt, bármilyen elképzelhetetlen is ez az érzés
számomra.
Nem szólok egy szót sem, amikor letesz az ágyra. Ehelyett lefekszem, és
csendben felajánlom magam neki, imádkozva, hogy érezze, még ha nem is
mondom ki.
 36. fejezet

Hanyatt fekszem, szemem a plafonra szegeződik. Nem tudom elhinni,

hogy mindennek vége lesz. Holnap lesz az utolsó nap. A Bowsley-bál
napja. A meghívókat szétküldték, a vendéglátósok megérkeztek, és a
személyzet egy kisebb serege kavarog a házban, hogy előkészítse a
dolgokat. Néhány területet elkerítettek, főleg a keleti szárnyat, ahová Eli
elvitt tegnapelőtt este. Hogy milyen keveset tudok róla, mutatja, hogy
egészen addig az estéig nem tudtam, hogy vendégszobában alszik, amikor
idejön, kivéve persze, amikor a rózsaszín falú szobámban alszik velem, ami
minden este megtörtént, amikor itthon volt.
De akkor nem tudom, hogy milyen az íze, az érzése? Nem tudom, hogyan
mozog a sötétben, és milyen érzelmek élnek a bőre felszíne alatt?
Még nem beszéltünk arról, hogy mi lesz holnapután.
Azt mondtam, két hét, aztán elmegyek.
Ez most lehetetlennek tűnik.
Lehetetlenebbnek tűnik, mint amikor hetekkel ezelőtt a műtermemben
szembefordultam a márvány Everesttel, mielőtt Eli arcának cameójává7
változtattam volna.
Nem hiszem, hogy el tudok menni.
Halk kopogás hallatszik, amit felismerek, és amire a testem reagál, még
mielőtt az ajtó kinyílna.
És ott van, gyönyörű és kék szemű.
- Elfoglalt vagy? - Kicsit vigyorog, ahogy belép a szobába, és letelepszik
mellém az ágyra. Az ajkai az enyémet keresik, és én belezuhanok a
csendbe, ahogy a csókja elrepít egy olyan vidékre, ahol nem történnek rossz
dolgok.
 Amikor elhúzódom tőle, a szemei táncolnak.
- Remélem, az, hogy nem jöttél vacsorázni, azt jelenti, hogy éhes vagy.
Ujjaim végigkövetik az állkapcsa körvonalát, és végigkarcolják sötét
borostáját. Egyik kedvenc ruhámat viseli: egy kopottas, régi farmert és egy
pólót. Ez a bárónő fia a legvonzóbb formájában.
Az ajkát az enyémhez tapasztja, addig gördül át rajtam, amíg a súlya a
matrachoz nem szorít, és a testem felsikolt a gyönyörtől.
- Hiányoztál ma. - Csókokat nyom a szavai közé. - Mikor fogom látni azt
a titkot, amit létrehoztál?
- Holnap.
A szájára vigyorgok, és végigsimítok a kezeimmel a lapockáján.
- Mondtál valamit az ételről? - Erősebben, gyorsabban csókolom, és a
nyelvemet a szájába csúsztatom, amíg össze nem gabalyodik az övével.
Csókjaink forróbbak és kétségbeesettebbek, mint bármi, amit valaha is
éreztem.
- Etel - töri meg az ajkait, hogy megkérdezze - vagy ez?
Kuncogok, miközben megfordít minket, amíg én nem fekszem felül, és a
kezei végigsimítanak a gerincemen és a bordáimon. A felsőm felhúzódik, és
az ujjai csúcsa végigsimít a bőrömön.
- Remélem, lemostad az összes festéket.
Újra megforgat minket.
- Panaszkodsz?
- Talán - visítom, miközben az ujjai a bordáimba vájnak, a fogai pedig a
fülcimpámba harapnak.
Utálom, ha csiklandoznak, és megpróbálok elmászni, ő sokkal erősebb és
elkap. Mindketten nevetünk, csókolózunk, és belélegezzük a tökéletesség
minden pillanatát.
Aztán ránézek, és lélegzethez jutok.
 - Huszonnégy óránk maradt, ne szórakozz tovább, és dugj meg,
Fairclough.
A szemei elkerekednek, mély érzelmek villognak a sötét mélységekben,
aztán lecsap, és hamarosan a nevetésem valami mássá változik, úgy
üvöltöm a nevét, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami a lelkemben
maradt.
- Szóval, kaja?
A gyomrom szintén bekapcsolódik a beszélgetésünkbe, ahogy éhesen
korog és morog. Mégsem akarok megmozdulni. A karjaim szorosan a
mellkasára fonódnak. Az arcom a kemény és forró bőréhez ékelődik.
Ujjaimmal végigsimítok a melleit borító szőrszálakon, és belélegezem a
szexszel keveredő hódító illatát.
- Nem vagyok éhes - válaszolom, és szorosabban húzódom hozzá.
Egy torokhangú kuncogással, amitől a gyomrom összeszorul az
izgalomtól, sikerül kiszabadulnia a szorításomból. Vigyorogva húz fel, hogy
találkozzam a tekintetével. A kezei végigsimítanak a hajamon, és úgy
tartják hátra az arcomtól, mintha a tekintete egy végtelen rejtvényre keresné
a választ.
- Mi az? - kérdezem, és a könyökömre támaszkodom. Ujjai tovább
fésülik szőke hajszálaimat. A hosszúságok végén a keze végigsimít a bőröm
tintáján.
- Hihetetlenül gyönyörű vagy. - Az ajkai érzéki és széles mosolyra
görbülnek.
- Tényleg? - vonom fel a szemöldökömet. - Sokan nem értenének egyet.
- Ahhoz vaknak kell lenniük.
- Az emberek nem szeretik a tetovált lányokat, főleg, ha
annyi van rajtuk, mint rajtam - vonom meg a vállam. Jobb mutatóujjának
hegye végigsimít a rózsáimon.
 - Ezektől elámultam, amikor először megláttam őket.
A tekintetem végigsiklik a Bowsley hálószobám rózsaszín falain, amely
holnapután már nem az enyém lesz.
- Rád és erre a szobára fognak emlékeztetni. - Összeszorul a torkom,
ahogy beszélek. - Igazán ironikus, hogy azért csináltattam őket, mert valami
szépet akartam, és te, aki annyira szereti őket, vagy az egyetlen, aki szépnek
lát engem.
Hosszú szünetet tart, összeszorított ajkakkal néz rám. Visszabámulok, és
akarom, hogy megértse a szavakat, amelyeket még nem tudok kimondani.
- Gyere - rázza a fejét. - Elég ebből a szomorúságból, menjünk. Eli
lefordul az ágyról, és a kezét az enyémért nyújtja. - Vacsora.
A gyomrom ismét korog. Valószínűleg ideje lenne enni valamit.
Követem őt a konyhába, ahol egy kosarat találunk az asztalon, amelynek
a fogantyújához barna zsinórral egy cetlit kötöttek. ,Jó étvágyat!”
- Szép kis csapat, az öreg Elaine.
- A télikertbe megyünk? - Az izgalom bizsergése fellángol. Nem
töltöttem elég időt azon a fenomenális helyen, és most már késő.
- Talán. - Elvigyorodik, és kinyújtja a karját, hogy megfogjam.
Összekulcsolom a kezünket, és szorosan rögzítem a könyökünket.
Nem megyünk a télikertbe, ami csalódást okoz, egészen három percig,
amíg meg nem látom, hogy a konyhakertek felé vezet.
- Hová megyünk?
- Türelem, Faith.
- Nekem nincs - kuncogok.
Amikor felém fordul a sötétben, elakad a lélegzetem. A felhők és a hold
árnyékától megvilágítva még szebb.
Az égre pillant, és figyelem, ahogy a mosoly szétterül az arcán.
- Miért mosolyogsz a felhőkön? - kérdezem.
 - Várj és meglátod.
Végül, amikor már egy jó ideje a takaros ösvényeken és szegélyeken
sétálunk, befordul egy fallal körülvett kertbe. A legfinomabb csípős illat
tölti be a levegőt, zamatos és édes, mélyen belélegzem.
- Mi ez? Nagy on finom.
Megrántja a kezemet, és magához húz egy csókra, a kosarat a földön
felejtve, miközben a keze a hajamba fonódik, és a hüvelykujja az államat
súrolja.
- Úgy csókolsz, mint még soha senki más. - A szavak belecsúsznak az
éjszakai levegőbe, de nem igazán érdekel, vagy nem akarom visszahívni
őket. Ez az igazság, és én halálom napjáig ki fogok állni mellette. A csókja
és a csípős levegő megzavarja a fejemet.
- Ez itt a gyümölcsös. - Csókot nyom az orrom hegyiére.
- Éjszaka jobb - mondom.
- És te is elég jól csókolsz - teszi hozzá pimasz vigyorral. Éti csak
nevetek. Nevetni akarok rajta, el akarom felejteni, hogy én vagyok a
tetovált lány, a lány a múlttal.
Elenged, és azzal foglalatoskodik, hogy kiterítse a takarót. Elbűvölten
nézem őt. Mi a fenét fognak nézni a szemeim, ha holnap vége lesz?
A villámcsapás átütő tisztasággal csapódik a szürkeállományomba.
Nem tudok elsétálni.
Harcolni fogok.
Miközben poharakat és egy üveg pezsgőt tesz ki arany fóliakupakkal,
behunyom a szemem, és a bőrömre tetovált maori rajzok jelentésére
gondolok.
Talán a tetoválások nem arra valók, hogy Aiden és az apám ellen
harcoljak. Talán erre voltak. Talán erre jobban szükségem van, mint
elismerésre vagy bocsánatkérésre.
 - Eli - mondom ki a nevét. A gyomromban kavargó émelyítő érzés
fájdalmasan megfeszül.
- Faith. - Rám vigyorog, és int, hogy menjek előre. Megfogj* a kezem, és
leülünk a takaróra, két ember simulékonyan és szabadon egymással.
- Csak azt akarom mondani... - A szavak gyorsvonatként száguldanak, és
már semmi sem tudja megállítani.
Határozottan, de feszülten bólint.
- Nem akarom, hogy ennek holnap vége legyen. - Az arcom lángol a
felhőkkel borított hold ezüstös árnyékában. - Nem tudok elsétálni tőled. Azt
hittem, megtehetem, de most... - Megrázom a fejem, ahogy a szavakra
gondolok, amiket mondani akarok, de nem tudom megfogalmazni. -
Harcolni akarok. Szabadon akarok élni a szabályok nélkül.
Tenyere az arcomra simul. Szája elkapja az enyémet és csodáló
elragadtatással időzik rajta.
- Vicces, hogy ezt mondod.
A szívem hangosan és gyorsan kalapál.
- Miért?
Megrázza a fejét.
- Én akarlak téged, Faith. Mindent, ami vagy. A szabadságot, az erőt,
ahogy élsz. Ezt akarom minden nap. És ezért indulunk visszafelé. Még nem
is volt randevúnk, de... - elvigyorodik, majd újabb csókot nyom az ajkamra.
- Ez egy kezdet.
- És mi van a családoddal? A nagymamád nem fogja ezt jól fogadni.
A szemei az enyémet tartják, hevesen és elszántan.
- Tudok élni pénz és a Fairclough név nélkül is.
Majdnem összerándulok a vallomásától.
Megcsókolom, belélegzem. Érzem őt.
 Szilárdan és határozottan tart a karjaiban, ölelése a mellkasához szorít,
mintha nem akarna elengedni.
- Még csak nem is ismerjük egymást. - Szinte sírok a nevetéstől.
- Most már nekiláthatunk - vigyorog, és elhúzódik. A vallomások
megtörténtek, és könnyen ment. - Pezsgőt? - Egy poharat nyom a kezembe.
- Én inkább sört szeretnék.
Megrázza a fejét, de aztán olyan melegséggel mosolyog, hogy a vérem
felforrósodik.
- Egy sört? - Belecsúsztatja kezét a kosárba, és két üveg Budweisert húz
elő, lepattintja a kupakokat.
- Sokkal jobb. - Elveszem és koccintunk. - Köszönöm.
- Utálom a banánt - mondja hirtelen, én pedig felhorkantok egy
nevetéstől
- Utálom a narancsot.
Mindketten kuncogni kezdünk, és buborék képződik a mellkasomban.
- Nagyon szeretem a Take Thatet - mondom, de aztán az orra alá dugom
az ujjamat. - De ne mondd el senkinek.
- Nekem is nagyon tetszik Gary Barlow.
És ennyi. Nem tudjuk abbahagyni a nevetést, könnyek folynak végig az
arcomon. Ez az. Semmi több, semmi kevesebb. Ő és én.
A takaró minden egyes négyzetcentimétere összegabalyodott, az ajkaim
felhorzsolódtak, és elakadt a lélegzetem.
- Biztos vagyok benne, hogy említetted a kaját.
A kezei a csípőmbe mélyednek, a medencéjéhez szorítanak, ahol az
erekcióját a lábam közötti sajgó részhez dörzsöli. Annyira akarom őt, hogy
fizikailag is fáj.
- Nálad mindig az ételről van szó.
Megütögetem a kezemmel.
 - Aligha, majdnem éhen haltam már ezen a helyen. - Újra megcsókolom.
Csessze meg a kaja. - Valójában... - Megszakítom a kapcsolatot, hogy
folytassam. - Amikor a nagymamád az első napomon azt mondta, hogy itt
éhező művészek szoktak megszállni, nem tudtam, hogy úgy értette, valóban
éheznek, amíg itt vannak.
A nyakamba kuncog, és szenvedélyes remegése fut végig a bőrömön.
Kissé csalódottan felnyögök, amikor valóban eltávolodik tőlem, hogy ételt
keressen.
Átnyújtja nekem a kosarat.
- Tessék, kotorássz benne, én pedig kirakom a többi cuccot.
- Jesszus, majd én megcsinálom, jó? - kuncogok. Az az igazság, hogy
amikor holnap véget ér ez a kéthetes mese, fel kell kötnöm a gatyámat.
Különben hamar rájön, hogy úgy élek, mint egy totális disznó. Bár a
disznók tisztábbak, ebben biztos vagyok.
- Mit gondolsz a valóságshow-król? - Két újabb üveg sört nyit ki,
miközben én a kosárba nézek.
- Hogy érted ezt? - Elvonja a figyelmemet egy kerek briós.
- A valóságshow, mit gondolsz róla?
- Úgy nézek ki, mint az a fajta nő, aki a Love Islandet nézi?
- Hé, szerintem ez tökéletesen elfogadható - elvigyorodik.
- És te ott ülsz, nézed abban a puccos londoni Mews-házban, amit
otthonodnak hívsz, ugye?
- Faith, mindenféle dolgot csinálok abban a puccos londoni Mews-
házban, amiről még nem is tudsz.
Kicsit rózsaszínűre pirulok Túlságosan is jól emlékszem, mit csinált
velem azon a konyhaszigeten. Már a gondolattól is forró leszek a lábam
között
 - Egyébként is, miért kérdezed? - vonom fel a szemöldököm. Kihúzok
egy darab vajat a kosárból. Nem tudom, mekkora ez az izé, de úgy tűnik,
tele van végtelen mennyiségű élelemmel.
- Beszéltem a Sky Arts-szal. A holnap érkező stáb meg akarja tárgyalni,
hogy a mi kis nyári kísérletünk alapján készíthetnének-e műsort.
- Uh, nem. Ezt nem csinálhatom mások előtt.
Elkapja a kezemet, és megszorítja az ujjaimat.
- Mikor fogod már látni, milyen tehetséges vagy? Ez a hely most az
egyedi művészet aranybányája, miattad.
- Nem csak én voltam. - Nem teszem hozzá, hogy valójában a bál
művészete egyáltalán nem az én érdemem.
- Nézd csak így. - Átnyújt nekem egy újabb üveg sört. - Ha megkapjuk a
finanszírozást, akkor nem kell aggódnunk a Fairclough név miatt, vagy akár
a Bowsley miatt. A pokolba i$> a producer meg azt is mondta, hogy
rengeteg kastély van, aki élne a lehetőséggel. Szóval, ha holnap kivágnak -
kacsint, bár őszintén szólva semmi mulatságos nincs abban, ha a
szívverésem ingadozik. - Nem fog számítani. A projekt akkor is a miénk.
- És mi lesz a munkáddal?
- Még nem tudom - vonja meg a vállát.
- Mi lesz Tabithával? Nem akartad elhagyni őt, mint a te... - habozom -
ahogy az apád tette.
- Tudom - bólint. - De ő már nagylány, nekem pedig a saját dolgaimat
kell csinálnom. Nem hagyhatom, hogy ez a család diktálja tovább az
életemet.
Megforgatom a szemem.
- A francba, anyád még jobban fog utálni. - Visszafordítom a
figyelmemet a kosárra. - Mennyi étel van itt, Eli? - A kezem egy kis fekete
dobozon landol. - Mi ez?
 Kihúzom a kosár sötét mélyedéséből. Egy kis szív alakú antik
gyűrűsdoboz. Tudnom kéne, Brightonban nőttem fel, ahol a régiségboltok
eladták ezeket a turistáknak.
A tekintete rám szegeződik. A szívem... majdnem összetörik.
- Ne ess pánikba, nem kérem meg a kezed. Még én sem vagyok ennyire
őrült. - Elvigyorodik, de ez nem segít a mellkasomban csapkodó
pillangókon.
- Mi az? - Alig tudok megszólalni.
- Nyisd ki. - Közelebb húzódik a takarón, és keresztbe teszi a lábait,
miközben figyelmesen néz engem.
Felpattintom a kis sárgaréz reteszt, és felemelem a fedelet. Szent szar.
A legszentebb szar.
A kis doboz belsejében egy óriási fekete, könnycsepp alakú ékszer rejlik,
finoman kiegyensúlyozva egy kavicsos gyémántokkal kirakott karcsú
gyűrűn.
- Ez gyönyörű. - Könnyek csípik a szemem. - Még sosem láttam ilyen
formájú ónixot.
Az ajkai megrándulnak, az ujjai között tartva kihúzza a dobozból.
- A tintádra emlékeztetett, és reméltem, hogy egy nap talán én leszek az,
aki végleg megállítja a könnyeidet.
Elakad a lélegzetem. Nincs már levegő a világon, amibe
kapaszkodhatnék.
Ahogy a szemébe nézek, a szívem megdobban, egy esőcsepp a takaróra
pottyan. Aztán még egy, és még egy.
Szélesen mosolyog, és tudom, miért nem mentünk az üvegházba.
- Emlékeztél.
Bólint, megfogja a kezem, és a jobb kezem gyűrűsujjára húzza a
gyönyörű ékszert, miközben az eső zuhogni kezd.
 - Egy csók az esőben. Ez az első, amit megadhatok. - Aztán a szája az
enyémre tapad, és az eső eláztatja az arcunkat. Ajkaink egymásba csúsznak,
ahogy nyelvünk összekeveredik.
A kezemen egy óriási könnycsepp van. Könnyek, amiket segít leküzdeni.
- Azt hiszem, szeretlek.
Őrült. Eszelős. Spontán.
Erősebben csókol. A keze az állkapcsomat fogja, a hüvelykujjai
végigsimítanak a bőrömön.

***

Az ágyban fekszünk, a kezem végigsimít a mellkasán. Ujjai végigfutnak

nedves hajamon.
- Mikor tudtad meg?
- Mit tudtam meg?
Könnyű nyomás nehezedik a hajamra, és kivirulok a gyengéd érintése
alól.
- Hogy szeretsz engem?
A mellkasa megmozdul, ahogy kuncog.
- Nem mondhatom el, túl giccses lenne.
- Á, de én szeretem a sajtot. - Újabb csók. - Te szereted a sajtot, de utálod
a narancsot. Gyorsan tanulok.
- Ne húzd az időt. - Megbökdösőm a könyökömmel.
- Amikor nem voltál hajlandó leülni a Ritzben.
Az arcom félszeg fintorba rándul.
- Aznap egy seggfej voltál.
- Mondtam már, ez a család ezt teszi velem.
- Akkor örülök, hogy megmentettelek. - Ezúttal az ajkai megtalálják a
számat, és én belélegzem leheletének forró illatát. - És örülök, hogy
megszegtem érted a szabályomat.
 Az egyetlen szabályom most olyan nagyon távolinak tűnik. Nem tudtam,
hogy lehetséges így viselkedni valakivel Nem tudtam, hogy ennyire tudok
törődni vele, hogy a szívem egyszerre fáj, húz, és fel akar robbanni.
Megforgat, szándéka egyértelmű, ahogy megkeményedik a testemmel
szemben.
- Még soha életemben nem voltam ilyen boldog.
Amikor felébredek, nyújtózkodom és mozgatom a lábujjaimat. Nem
sokat aludtunk. Az első dolog, amit meglátok, az ujjamon lévő lenyűgöző
ónix. Kicsit megmozgatom a reggeli napfényben, és megcsillan.
A második dolog, amit észreveszek, az üres párna az enyém mellett, és az
összehajtogatott papírlap. Elment Londonba, hogy rendezzen néhány
dolgot.

„A bálra visszajövök, Napsugár,

xoxo”

A szívverésem felgyorsul, ha csak elolvasom a tőle származó kézzel írt

üzenetet. Úgy tűnik, örökre kiszámíthatatlan viselkedésre vagyok ítélve.
Az érzelmek hatalmas hulláma azzal fenyeget, hogy elnyel, amikor arra
gondolok, hogy ma este még nincs vége. Ez a kezdet. És életemben először
nem félek, nem menekülök.
A telefonom csipog, az éjjeliszekrényhez nyúlok, és a képernyőre
pillantok. Dán.
Mély bűntudat éget, amikor arra gondolok, hogy milyen rohadtul boldog
vagyok, amikor ő szarban van.

Dan: Apanincs jól, Faith. Sajnálom, hogy üzenetben

közlöm a rossz hírt, de nem fogja túlélni a hétvégét.

Kikászálódva a paplan alól, lenyomom a tárcsázót.

 - Szia. - Kimerültnek hangzik, amikor a második csörgésre felveszi.
- Dan, sajnálom.
- Ne sajnáld. Kérdezősködött utánad, tudni akarja, mit alkottál.
Mosolygok, de a mosolyom könnyes és fáradt.
- Mondd meg neki, hogy a szívemet tettem egésszé.
Szünetet tartok.
- Akkor te és Eli. Hé, Faithy?
Bólintok, bár nem lát, és a gyűrűmet bámulom.
- Igen, azt hiszem. Furcsa, nem?
- Nem igazán.
Mély levegőt veszek.
- Figyelj, ma van a bál, az összes gyerek itt lesz, ez egy nagy dolog.
Holnap megyek hozzá, mondd meg Al-nek, hogy találkozni akarok vele.
Most kellene mennem, tudom, de nem akarom cserbenhagyni Elijah-t,
amikor mindenét feltette rám.
- Persze, Faith, megmondom neki. - Újabb zavart szünet következik. -
Abi itt járt, azt hiszem, megint átjön.
- Gondolom, ő és Adam nem jönnek a bálba.
A bűntudat felbugyog bennem és megfojt, miközben az ágyamon ülök.
- Csesszék meg, inkább most megyek.
- Nem! - Dan elvágja a szavam. - Ne tedd! Apa haragudna, ez a bál
fontos, nem?
- Igen, de...
- Gyere holnap. Akkor nem fog az öregember szidni téged.
Nevetek, de szánalmasan és aprón.
- Holnap találkozunk, Dán.
- Sok szerencsét, Faith.
Leteszem a telefont, és küldök egy gyors üzenetet Eli-nak.
 Faith: Al nincs jól. Holnap el kell mennem.

Várok egy pillanatot, hátha kapok választ. Amikor nem rezeg azonnal a
telefonom, otthagyom és felállók, hogy felkapjak valami ruhát. Be kell
fejeznem a középső darabomat, és a kiállítás többi részét is át kell
rendeznem. Sűrű napnak nézünk elébe.
***

Damien három körül hív fel.

- Hová akarod ezt a keretet? Egy kibaszott tonnát nyom.
- Növelned kell az izmaidat. Találkozunk a kocsifelhajtónál, és együtt
cipeljük. Én hozom az erőt.
Szitkozódik, miközben leteszem a kagylót, ami biztos nem túl profi
módja annak, hogy egy ügyféllel beszéljek.
Intek a ropogó kavicsokon lépkedve, és látom, hogy a furgon hátuljából
egyensúlyozza a vázat. A keretet fekete bársonyborításba csomagolták, ami
csak jót jelenthet.
- Köszönöm, Damien. Ezt nagyon nagyra értékelem.
- Semmiség, odaadhatod Whitlockéknak az összes exkluzív darabot, amit
ebből a vállalkozásból fogsz csinálni.
- Erről jut eszembe, tudtad, hogy Elijah Fairclough volt az, aki
megvásárolta az összes darabomat?
- Kit érdekel, amíg eladhatók? - vonja meg a vállát.
Ezzel a logikával nem tudok vitatkozni.
Mindketten megfordulunk, amikor Lewis léptei ropognak a kavicson.
- Szükségetek van egy kis izomra? - Damien szeme felcsillan a
vidámságtól, ahogy Lewis erős testalkatát szemügyre veszi.
- Igen, feltétlenül.
- Hol van Tabitha? - kérdezem Lewistól.
 - A konyhában - bólint. - Nem érzi jól magát.
- Oké, jobb, ha nem hagy cserben, hogy egyedül sétáljak be erre a bálra.
Srácok, el tudjátok ezt vinni a festőműterembe?
Mindketten bólintanak, én pedig otthagyom őket, hogy megkeressem
Tabithát. Neki kell segítenie, hogy úgy bújjak bele abba a fehér ruhába,
ahogy kell.
- Hé, mi a helyzet? - kérdezem, ahogy belépek a konyha megnyugtató
ismerősségébe. Csak Tabs tartózkodik ott, Elaine biztos elfoglalt valahol.
Tabitha szeme vörösre vált. - Mi a helyzet, megint összevesztetek
Lewisszal?
Rengeteg kamaszhormon irányítja a virágzó kapcsolatukat. Kicsit örülök,
hogy nekem az ő korában eszembe sem jutott, hogy fiúm legyen.
- Fáradt vagyok. - Kicsit megroggyan. - És anya egy ribanc.
- Miért? Úgy érted, hogy a szokásosnál is ribancosabb?
Ez mosolyt csal Tabitha arcára, de nem tart sokáig.
- Elküld engem bentlakásos iskolába. Úgy értem, komolyan, a rohadt
életbe. Miért nem kaphatok egy normális munkát, mint egy normális lány?
Nem tudom, miért kell mindennek, ami a Fairclough-ékkal kapcsolatos,
mindig ilyen túlzónak lennie.
- Bentlakásos iskola? Az még mindig létezik? - Leülök egy székre, és
megragadom a kezét. A gyomrom összeszorul. Azért küldik el, hogy
megakadályozzák, hogy Elijah velem legyen? Már elmondta nekik?
Izzadság csíkozza a tenyeremet, és megtörlöm a kopott farmerembe. - Eli el
fogja rendezni, tudod, hogy el fogja.
Kimondom a szavakat, de belül csomókba gabalyodom. Vajon Eli el
fogja rendezni, ha bármikor kivághatják?
Mindez miattam van.
Ez az ára a szerelemnek?
 Nagy levegőt veszek, és hátratolom a hajam.
- Akarsz segíteni nekem előkészíteni a báltermet?
- Persze. - Hátralöki magát az asztaltól, de zöldül az arca.
- Nem vagy elég jól, inkább ne. - Nyugtatóan a vállára teszem a kezem,
de ő megrázza a fejét.
- Semmi baj. Még mindig nem mondtad el, hogy egyébként is mit teszel
oda.
- Elijah összes festményét beteszem oda. Ő lesz a fő művész.
Tabitha a szájához tartja a kezét.
- De ez titok. Anya mindig is mondta.
Megrázom a fejem és megvonom a vállam.
- Vannak titkok, amiket nem szabad megtartani.
Három órával később a bálterem készen áll.
Mire Eli összes festményét kitüntetett helyre tettem, és körbevettem őket
a projekt többi alkotásával, mar túl késő volt ahhoz, hogy Jennifer bármit is
mondjon. Bár az arckifejezése mindent elárult.
Nincs eltitkolt Eli Fairclough, aki aláírásként kavargón minden vászon
alján.
A rózsák, szemet gyönyörködtető és drámai aranyozott keretbe
öltöztetve, büszkén állnak az íves kettős lépcső alatt.
A saját alkotásom középen áll. Jin és jang üvegdarabokból készült szív,
homokfúvott, amíg rubinvörösé nem válik, majd olvadt arany tartja össze.
Soha nem készítettem még ehhez hasonlót. Elijah nélkül meg sem
próbáltam volna. A háromláb magas, szabadon álló üvegszív a legnagyobb
és legegyedibb dolog, amit valaha készítettem.
- Ezt a harmadéves vizsgáidra kellett volna tartogatnod - bólogat Gerard.
- Gerard, én nem fejezem be, emlékszel?
- Szerintem igenis be fogod - rázza a fejét.
 Intek neki a kezemmel, és elfordulok. Most nem fogok belemenni ebbe a
dologba. Fel kell készülnöm a bálra.
Visszatérve a szobámba megnézem a telefonomat, de mielőtt még
esélyem lenne belépni az üzeneteimbe, kopogtatnak az ajtómon.
Itt van. A kilincsért ugrok, csakhogy csalódnom kell, amikor Saskia áll a
másik oldalon.
- Szia.
- Vársz még valakit? - Kicsit elvigyorodik, én pedig kidugom a nyelvem.
- Nem.
Besuhan a rózsaszín szobámba, és körülnéz.
- Gyere, készüljünk fel.
- Azért vagy itt, hogy segíts nekem? Nem kell neked is készülődnöd?
- Látni akarlak abban a ruhában, és biztos akarok lenni benne, hogy
mindenkit leveszel a lábáról. - A kezemre néz. - Egyébként szép gyémánt.
Megragadom a gyűrűt, és az ujjamon körbeforgatom.
- Ez ónix.
Nevet és közelebb lép.
- Nem vagyok ékszerész, de ismerem a gyémántokat, és ez, barátom, egy
hatalmas gyémánt.
A gyűrű rám kacsint, én pedig rémülten bámulok rá.
- Egy gyémánt? Biztos vagy benne?
- Igen.
- A francba, ez hatalmas.
Tényleg nevetségesen masszív.
- Körülbelül négyezer dollárt ér, úgyhogy ne veszítsd el, amikor később
részeg leszel.
Megragadom a telefonomat, és küldök egy újabb üzenetet.
 Faith: Egy gyémánt? Nem tarthatom meg.

Megkönnyebbülök, amikor válaszol. Egész nap csendben volt, és tényleg,

már vártam, hogy mostanra visszajön.

Eli: Nos, megtarthatod.

Nincs időm mást válaszolni, mert Saskia átveszi az irányítást, és belök a

zuhanyzóba. Úgy tűnik, bűzlők.
A fehér szatén a lábamnál hömpölyög. Saskia vett nekem ajándékba
néhány fehér szatén Manolo Blahnik cipőt, amelyek biztosan annyiba
kerültek, mint a ruhám.
Bárcsak ne egyedül mennék a bálba.
De bassza meg. Nagylány vagyok.
Az ajtók kinyílnak, és én átsuhanok rajta. Minden szem rám szegeződik,
a bőrömre, de nem érdekel. Meglátom Dylant és Maisie-t a bárpultnál,
integetek nekik. Maisie felemeli a hüvelykujját, amit bóknak veszek.
Tabithát azonban nem látom, sem Lewist, ami azt illeti, de rengeteg ember
van, a terem zsúfolt, és nehéz koncentrálni, talán itt vannak valahol. Aztán
megérzem a kékeket, ragyogó és mély. Egy apró mosolyra húzza a száját,
miközben egy csapat szmokingos férfival beszélget, bár egyikük sem viseli
olyan intenzíven a szmokingot, mint Eli. Ez az ember jól nézne ki egy
papírzacskóban is, és most a testre szabott fekete szmoking tökéletesen
illeszkedik a magas, terjedelmes alakjára, messze nem olyan zacskó, amibe
élelmiszert tennél.
Elfoglaltnak látszik, és az idegesség feszültté tesz, ezért nem lépek előre,
hogy üdvözöljem.
Jennifer dolgozik a teremben, és én egy pillanatra megállók, hogy
figyeljem, hogyan végzi a dolgát. Tökéletes, ahogy feketében siklik, és
megérinti az emberek karját, amikor üdvözli őket, és mindannyian
különlegesnek érzik magukat. Amikor meglát engem, az arca elkomorul.
Valahogy azt hittem, hogy eljutottunk arra a pontra, hogy minden rendben
van, de aztán nem tudom, mit mondott neki Eli tegnap este óta. Connie
ezüstös bóbitája kerül a látóterembe, és a lánya fülébe suttog. Jennifer
szeme rám pillant, röviden, mielőtt mindketten elfordulnak.
Jól van. Aggódhatnék emiatt. De az az igazság, hogy nem tudok vele
foglalkozni, Eli elmondta, mit érez, és nekem csak ez számít. Kicsit
elmosolyodom magamban, és tovább lépek a terembe, készen arra, hogy
elvegyüljek. Ez az én bálom, az én művészetem, és gondoskodom róla,
hogy ezt mindenki tudja.
Kétszer is ellenőrzőm a középső darabom elhelyezését. Nem hiszem,
hogy valaha is büszkébb lettem volna egy munkámra. Ránézek a jóképű
szmokingos férfira, akinek az ajkait újra meg akarom csókolni. Nélküle
soha nem készítettem volna el, soha nem jutott volna eszembe az ötlet.
Önelégült vagyok, tudva, hogy örökre a bőrén van az én jingem és jangom.
Amikor nem találok senkit, akivel beszélgethetnék, és nem látom
Damient a Whitlocksból, vagy sajnos senkit a Tate Modemből, akihez
csatlakozhatnék, Gerardhoz indulok, aki egy aranyszínű csipkét viselő
nővel beszélget. Felém int, én pedig elfordulok a kékektől, és mosolyogva
lépek oda.
- Ő az a nő, akit keresel - mondja Gerard egy apró intéssel az irányomba.
- Ő itt a rendkívül tehetséges Faith Hitchin - fordul felém. - Faith, ő itt
Angela Bartlett, a Channel Four művészeti vezetője.
- Channel Four? - Tartózkodom attól, hogy elmondjam, azt hittem, a Sky
jön.
Angela elmosolyodik. Kedves és derűs. Halványszőke haja szépen
copfba van kötve, és tökéletesen illik a ruhája halvány arany színéhez.
Simán becsúsztatja az ujjait a retiküljébe, és átnyújt nekem egy
névjegykártyát.
- Remélem, tudunk beszélni, Faith. Van néhány nagy ötletem.
- Nagy ötlet? Sajnálom, összezavarodtam. - Megrázom a fejem, és
értetlenül bámulok közte és Gerard között. Gerard vigyorog, ami rohadtál
idegesítő.
- Ó, igen - folytatja Angela. - Most van a Bake Off, én valami Art Offra
gondoltam.
- Fart off? Tessék? - Nem tudom megállni.
Gerard hangosan felnevet, de aztán lehúzza a pezsgő nagy részét a
poharából.
Angela elmosolyodik, és őszintén meglepődőm, hogy a mosolya őszinte.
- Hát a címen még dolgozni kell, elismerem.
A szám elszörnyedve nyílik ki.
- Ó, a francba, ez tényleg egy műsorötlet volt?
Felnevet, megveregeti a karomat.
- Ha szeretnél megbeszélést tartani, szívesen látlak... talán a jövő héten?
Majdnem igent mondok, mielőtt a kétségeim és a félelmeim elpusztítják a
jövőmet, de aztán eszembe jut Al és az a tény, hogy most tényleg vele
kellene lennem.
- Azt hiszem, egy ideig otthon leszek, de amikor visszajövök Londonba,
remek lenne.
A tekintete körbejár az épületen.
- Lenyűgöző kiállítás.
Bólintok, és a büszkeség tócsája mélyen elborít.
- Csak most raktam össze, a festmények Elijah Fairclough-é. - Kissé
felemelem a hangomat, hogy többen hallhassák. Zúgás támad a teremben,
aztán az emberek elkezdenek mozogni a festőállványok és vásznak körül.
 Egy érintés a könyökömön magára vonja a figyelmemet, és még mielőtt
megfordulnék, tudom, hogy ő az.
- Szia. - Elpirulok, ahogy a szeme végigsöpör a bőrömön, a fehér
szaténon.
- Szia.
A terem minden részéből ránk szegeződnek a tekintetek.
Intek Angela távolodó alakjának.
- Ez a négyes csatorna volt - vigyorgok rá. - Ez őrület Ha azt várom, hogy
mosolyogni fog, akkor tévedek.
- Köszönöm, hogy felhasználtad a képeimet.
- Eli. - Hideg borzongás kúszik végig a gerincemen. A mellkasára teszem
a kezem. A szíve a tenyerem alatt dobog. Legyen átkozott, aki látja. Ennek
már majdnem vége. Szeret engem.
- Azt hiszem, ez megnyit néhány ajtót előtted, Faith - bólint.
- Előttünk, Eli.
- Faith, nekem...
A zenekar a felcsendülő fanfárral hívja fel magára a figyelmünket.
Az arca lehervad.
- Szívesen táncoltam volna veled ebben a ruhában - mondja. Találkozom
a tekintetével, hogy megkérdezzem, mire gondol, de Jennifer a bálterem
végében lévő kis színpadon áll, és két pezsgőspohár csilingelésével hívja fel
mindenki figyelmét.
- Köszönöm mindenkinek, hogy csatlakozott hozzánk.
Zúgnak a válaszok. Királynőként néz ki ott fenn a padlóig érő feketében.
Apró drágakövek csillognak a ruhája telt szoknyáján. Biztos vagyok benne,
hogy a tekintete egy pillanatra megpihen rajtam, és Eli mellkasán lévő
kezemen, amin a hatalmas gyémántom szikrázik a fények alatt.
Erről jut eszembe, újra meg kell beszélnem vele a gyűrűt.
 - Micsoda pompás este volt ez. Az én csodálatos és tehetséges fiam,
Elijah agyszüleménye. - Éljenzés zúg Elijah-nak, és a büszkeségem
pocsolyája megduplázódik. - Rájönni, hogy ennyi éven át rejtegette ezt a
tehetséget, titokban tartva az adottságát. - Megrázza mézszínű haját. - Ez
ma este mind megváltozik. Büszkén jelentem be a Fairclough Művészeti és
Design Alapítványt, amelynek első kedvezményezettje a mi saját Faith
Hitchinünk, az idei rendezvény vezetője lesz. - Egyáltalán nem lehet
félreérteni a hangsúlyt, amit erre fektet.
Felpillantok Elira. Az arca egy maszk. Zárkózott és üres.
Jennifer folytatja, miközben én intek mindenki felé, akik kihúzták a
nyakukat, hogy megnézhessenek.
- Ma este nem csak egy csodálatos esemény végét ünnepeljük, amelynek
részese lehetek, és amire nagyon büszke vagyok. - Most viccel velem?
Megfordulok, hogy Eli felé fordulva forgassam a szemem, de az arca
enyhén zöldes, feszült. A torkának aranyszínű bőrén lüktet a pulzus. Kicsit
közelebb hajolok, hogy megkérdezzem, nem érzi-e magát rosszul. Talán
neki is az van, ami Tabithának? Jennifer még mindig a mikrofonba csengeti
tiszta hangját. - Elijah, kedvesem. Sienna, édesem. Gyere fel ide, hogy
mindenki láthasson.
- Elijah, drágám, kezdhetjük? - Egy vörösbe öltözött látomás lép közénk.
Ő az.
Találkozunk mindkettőtökkel a bálon...
Miért hívják fel a színpadra? Nekem kellene... hacsak...
Ó, Istenem...
Hazudott.
A világ megbillen.
A kezeim az oldalamra esnek, és az arcát nézem.
 Azok a kékek, amelyek szétszedtek, és amelyek miatt mindent
megváltoztattam, kifürkészhetetlen mélységgel merednek vissza rám.
- Sajnálom. - A szavak leesnek az ajkáról, de nem igazán veszem őket
észre. Egy szó. Sajnálom.
Jennifer még mindig trillázik.
- Nagy örömmel jelentjük be újra Elijah és Sienna eljegyzését. Milyen
lenyűgöző párt alkotnak, és tudjuk, hogy az időzítés ezúttal tökéletes a
boldog pár számára.
Visszatántorodom. A szívem szilánkosra törik.
Nem tudom azonban megállni, hogy ne nézzem őt A hazudozót. Az
árulót.
Hazudott nekem.
Mióta van ez így? Kettejük között?
Megsimítom a ruhámat, és mélyeket lélegzem.
Még nagyobb szélhámos.
Sienna összekulcsolja a karját az övével, ahogy én is tettem tegnap este a
kertben, és nézem, ahogy a színpadra lépnek, Jennifer pedig légpuszit ad
nekik. Eli mosolyogva int a tömegnek.
Mintha nem is léteznék.
Mintha ez az egész semmiség lenne.
Ellépek, a mellkasom fáj, ahogy próbálok lélegezni. A szívem
megszakad, amíg nem akarok már lélegezni.
Hagytam, hogy egy másik férfi bántson engem.
Az üvegszívem vörös csillogása megragadja a tekintetemet. Bassza meg,
milyen ostoba voltam? Azt hittem, hogy ez egy tündérmese? Tényleg
hittem egy hercegben fehér lovon?
Három lépéssel a szív mellett vagyok. A sajátom lüktet és szorít.
- Faith, ne! - Az ő hangja vág át a fecsegésen. Hogy a picsába merészeli?
 Meglökőm a szívet, hogy az kibillenjen az egyensúlyából, aztán lassított
felvételen nézem, ahogy millió apró, vörös szilánkra törik. Arany és vörös
terül szét a padlón.
- Faith. - Gerard megpróbálja megragadni a karomat. - Ne dobj el
mindent.
Én azonban nem hallgatok rá. Magasra emelem a fejem, elsétálok, és
soha, de soha többé nem engedem, hogy egy férfi is hazudjon nekem.
- Faith. - Elijah ujjai elektromossá teszik a bőrömet, ahogy mögém siet,
és megpróbálja elkapni a kezemet.
Elkésett.
Már elmentem.
Az ujjamon csillog a tinta könnye, ahogy visszalopakodom a szobámba,
és bezárom az ajtót
Csak pillanatokba telik, míg összepakolok. Néhány ruhát gyömöszölők
egy táskába, ugyanazt, amivel megérkeztem.
Könnyek futnak végig az arcomon, de lesöpröm őket, miközben próbálok
átlátni a szempilláim alatt gyülekező tócsákon.
Lecsúsztatom a ruhát, és azt is belenyomkodom, nem aggódva a
gyűrődések miatt. El fogom égetni azt az átkozottat, nem érdekel, mennyibe
kerül.
Felveszem az ismerős farmert és mellényt, aztán előveszem a
telefonomat. A képernyőn egy üzenet. Az, amitől rettegtem.

Dan: Elment.

Ekkor minden, amit érzek darabokra hullik, és tudom hogy soha nem
fogom megbocsátani Elijah Fairclough-nak, hogy ő volt az a férfi, aki végül
a padlóra küldött.
7 Nyúlfarknyi megjelenés névtelenül.